Fordította és a jegyzeteket írta

SOPRONI ANDRÁS
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
ВАСИЛИЙ АКСЕНОВ
МОСКОВСКАЯ САГА
Издательство ИЗОГРАФ
Москва, 1999
Copyright © Vassili Axionov / Actes Sud
All rights reserved

Hungarian translation © Soproni András, 2002

 ELSŐ KÖNYV
A TÉL NEMZEDÉKE
Leli-lili – zelnicehó
Ellepi a szurony vasát.
Csicsecsacsa – kard, ha villan,
Bieenzaj – zászlók pírja,
Zieegzoj – fogadalom.
Bobo-biba – szegély pírja,
Mipiopi – szürke hadak szeme villan.
Csucsu biza – eskü villan.
Miveaa – ég feszül.
Mipiopi – szemek fénye,
Veeava – tömeg zöldje!
Mimojaja – kék huszárok,
Zizo zeja – napok fénye,
Napszemű szablyák rozsvetése.
Leli-lili – zelnicehó,
Szszeszao – hegynyi házak.
VELEMIR HLEBNYIKOV
I. fejezet

Szkíta sisakok

ahát, ki hitte volna! Forgalmi dugó Moszkvában a forradalom

nyolcadik esztendejében! Az egész Nyikolszkaja utcát, mely a
Lubjankától a Vörös tér felé hullámzik, át a Kitaj-város szívén,
elözönlötték a villamosok, szekerek, automobilok. A Szláv Bazár
étterem mellett stráfkocsikról nagy rekeszeket rakodnak lefelé, tele
élő hallal. A Tretyjakov köz íve alatt lónyerítés, teherautó-tülkölés,
kocsiskáromkodás. Rendőrségi kocsi igyekszik nagy sietve a
helyszínre, a maga szinte ártatlan berregésével, mintha a hatóság még
maga sem élte volna bele magát mélységesen városi, azaz nem
politikai, vagyis, mondhatni, teljesen normális szerepébe. Ám ha
jobban megnézzük, körös-körül minden valami amatőr színjátékra
emlékeztet. Még a düh, mintha még az is színpadi volna. De ami a
lényeg: mindenki szívvel-lélekkel játssza a magáét. A forgalmi dugó a
Nyikolszkaján valójában örömteli jelenség, mint egy pohár forró tej a
tífuszos láz után: az élet kezd visszatérni, feldereng a virágzó jövő.
– Ki hitte volna! Alig négy éve más se volt itt, csak éhség és
pusztulás, vándor koldusok szédelegtek erre, kivárhatatlan sorok
álltak itt-ott, ahol kicsírázott krumplit adtak, a Nyikolszkaján meg csak
a csekisták fekete rabomobiljai futkostak – mondja Usztrjalov
professzor. – Látja, Mr. Reston, így fest a „Korszakváltás”1 elmélete a
gyakorlati megvalósulásban.
A két, nagyjából egyidős (harmincöt-negyven esztendős) úr ott ül
egymás mellett a Nyikolszkaján megrekedt Packard hátsó ülésén.
Mindketten európai öltözéket viselnek, jó üzletekből származó, jó
minőségű konfekcióárut, de azért néhány jelentéktelen, ám nagyon is
észrevehető jelből nem nehéz rájönni, hogy az egyik orosz, a másik
igazi külföldi, mi több, amerikai.
Townsend Reston, a chicagói Tribune párizsi tudósítója a vörös
Oroszországban tett első utazása során egész idő alatt dührohamokkal
küzdött. Voltaképpen nem is lehetne rohamokról beszélni: a düh
egyetlen pillanatra sem tágított, legfeljebb arról lehetett szó, hogy
egyszer inkább a fogfájásra, máskor meg holmi ételmérgezésre
emlékeztetett.
Egyébként lehet, hogy éppen az étellel kezdődött a dolog, amikor
megérkezése napján a szovjet – úgymond – kollégák, az a kiállhatatlan
Kolcov meg az a ravaszkodó Buharin azokkal a rettenetes
csemegéikkel traktálták. A kaviár… Párizsban megőrülnek érte
manapság, azt mondják, valami fantasztikus afrodiziákum… de hát
valójában nem más az, madame et monsieur, mint halikra! Annak a
prehisztorikus porcos halnak a tojása… De a lényeg: az állandó
színpadiasság érzése, az a kissé émelyítő emelkedettség, az a
szájhősködés… közben a szemükben bizonytalanság, állandóan az
ember szemét keresik, tekintetükben valami kimondatlan kérdés.
Európát, a jelek szerint, már lóvá tették, de Amerika keményebb dió.
Ami azt illeti, Restont sok minden zavarba ejtette itt. Azelőtt azt hitte,
hogy ismeri a forradalmak mozgatórugóit. Mexikói riportjai annak
idején az újságírás remekléseinek számítottak. Hány latin-amerikai
ország forradalmi juntáinak a tagjaival készített interjúkat! De az
ördögbe is: azok a „gerillák” – most már látja – mégiscsak közelebb
álltak hozzá, mint ezek itt, a „történelem beteljesítői”, mint ahogy
jobban ínyére volt az almás pite, mint ez a „halikra”. Ezek a bolsevikok
komolyan azt hiszik, hogy megforgatják a világot? Mennyivel
egyszerűbb volna, ha csak a hatalom megragadásáról és megtartásáról,
az uralkodó elit leváltásáról volna szó, de hát ezek…
Úti készülődésként Reston fordításban beleolvasott a szovjet
vezérek beszédeibe és cikkeibe. Augusztus végén az OK(b)P-t tragikus
história rendítette meg, mely kapcsolatban állt Amerikával. Két
tekintélyes bolsevik személyiség, Iszaj Hurgin, az „Amtorg” elnöke és
Efraim Szkljanszkij, aki a polgárháború évei alatt Trockij legközelebbi
munkatársa volt, valahol Maine államban csónakázás közben tóba
fulladt. A moszkvai temetésen a világ proletariátusának mindenható
vezére szájából valami furcsa, szinte metafizikus elégedetlenség szavai
buktak elő: „…a mi Efraim Markovics Szkljanszkij elvtársunk… aki
végigküzdötte velünk az októberi forradalom viharait… valami
jelentéktelen tavacskában vesztette életét…”
Micsoda megvetés egy tó iránt, micsoda elégedetlenség a
„történelmietlen” halállal szemben; hiába, ezek csakugyan a Walhalla-
beli istenségek vagy legalábbis a mitológiai titánok rokonainak tartják
magukat. Az ördögbe is, nem sokan akadnak Amerikában, akik
megértik, hogy ezek nem annyira a hatalom dicsfényének, inkább az
„osztályharcnak” a megszállottai… Úgy látszik, a forradalom nem más,
mint a dekadencia csúcsa…
A villamos, rajta fürtökben fekete kabátok, katonaköpenyek,
elindult, és megtett vagy tíz yardot. A külügyi népbiztossági Packard
sofőrje fordított egyet a kormányon, hogy besoroljon a
tömegközlekedési eszköz mögé. Reston kialudt pipáját szopogatva
nézelődött jobbra-balra. A lompos tömegben hol itt, hol ott felbukkant
egy-egy ragyogó, csaknem párizsi szépségű asszony. Egy patika
impozáns épületének bejárata előtt két fiatal vörös parancsnok2 állt,
sudáran, pirospozsgásan, derekán, vállán szíjakkal, és a járókelőkkel
mit sem törődve beszélgettek. Egyenruhájuk ugyanazt a dekadens
vadságot tükrözte, mint ez az egész forradalom, mint ez az egész
hatalom: elképesztő, csúcsos tetejű sipka, a homlok fölött vörös
csillaggal, csaknem a földet söprő hosszú köpeny, keresztben a
mellükön hivalkodó vörös sávval, váll-lap nélkül, viszont a köpeny
ujján és gallérján mindenféle titokzatos mértani alakzatokkal – a káosz
hadserege, Góg és Magóg katonái…
– Megbocsásson, professzor, hadd tegyek fel önnek egy – ahogy
nálunk, Amerikában mondanánk – provokatív kérdést. Ez a hatalom
nyolc esztendeje van uralmon. Mit tart ezek után ön a forradalom
legfőbb vívmányának?
A kérdés komolyságának igazolásaképpen Reston elővette
Montblanc töltőtollát, készen, hogy a választ ráfirkantsa bedekkere
margójára. Usztrjalov professzor roppant szangvinikusan felnevetett.
Ő aztán igazán nem rajongott ezekért a kaviár- és kecsegefalókért.
– Kedves Reston, nehogy azt higgye, hogy kinevetem magát, de a
forradalom legfőbb vívmánya, hogy a KB nyolc évvel öregebb lett.
Az igazat megvallva még ez a mai tört angolságú, önelégülten
öblögető útitárs (honnan vették az oroszok ezt a visszataszító modort,
hogy eleve fölényben érzik magukat a nyugatiakkal szemben?), még ez
is ingerelte Townsend Restont. Enyhén szólva kétes figura. A szibériai
fehér kormány egykori minisztere, aki emigrált, és Harbinban
telepedett le, a „Korszakváltás” mozgalom vezére, sűrűn
vendégeskedik a vörös Moszkvában. Legutóbbi könyve, melynek címe
A forradalom jegyében, bizonyos visszhangot váltott ki Európában, itt
pedig egyetlen politikai cikk sem jelenik meg, amelyik ne említené a
nevét.
Zinovjev olyan osztályellenségnek nevezi Usztijalovot, akit az tesz
igazán veszélyessé, hogy szóban elismeri Lenin eszméit: a „központ
áldásos átalakításáról”, „fékezett lesiklásról”, a bolsevik hatalom
„normalizálásáról”, a NEP3-burzsoáziába és az „erős muzsikba” vetett
bizalomról beszél…
Zinovjev tipikus bolsevik hangnemben ironizál Usztrjalov felett:
„éhes disznó makkal álmodik”, „akkor látja a kulákosodást, amikor a
háta közepét, Usztrjalov úr”. Buharin a „cezarizmus hívének” nevezi.
Vajon mire és kire céloz?
Reston Usztrjalovval beszélgetve adta a kis butát, a felületes
amerikai firkászt.
– Minden visszatér a régi kerékvágásba – folytatta Usztrjalov –, a
forradalom angyala szép csendben tovaszáll az országból…
Reston ráébredt, hogy a saját könyvét idézi.
– A forradalmi hév már a múlté… Nem a marxizmus győz, hanem az
elektrotechnika… Nézzen körül, sir, vegye szemügyre ezeket az
elképesztő változásokat. Tegnap még az azonnali kommunizmust
követelték, ma pedig virágzik a magántulajdon. Tegnap a
világforradalmat követelték, ma pedig koncessziós szerződéseket
akarnak a nyugati burzsoáziával. A tegnap harcias ateizmusa, ma
„kiegyezés az egyházzal”. Tegnap féktelen internacionalizmus, ma „a
hazafias érzés figyelembevétele”. Tegnap megfellebbezhetetlen
antimilitarizmus és antiimperializmus, Oroszország minden népének
felszabadítása, ma „a Vörös Hadsereg a forradalom büszkesége”,
valójában az orosz földek egybegyűjtője. Az ország Eurázsia
eszméjében leli meg valódi történelmi misszióját…
Ahogy véget ért a rakodás a Szláv Bazárnál álló szekerekről, a
Nyikolszkaján, ha csigatempóban is, helyreállt a közlekedés. Eleven
képek és csakugyan meglehetősen optimista tömegek suhantak el a
kocsi mellett. Enyhe októberi fagy csipkedte frissítőn az utcai árusokat.
Egy pirospozsgás pirogárus asszonyság mintha Kusztogyijev4
festményéről lépett volna le. Egy jókedvű falábú rokkant a
harmonikáját nyúzta. Mellette valami palackba zárt ördögöcskéket
árultak. A kocsi amerikai utasa sehogy sem tudta felfogni, miért hívják
ezt a fura kacatot „amerikai vízlakónak”.
– Na nézd csak! Megnyílt a Szityin könyvkereskedés! – kiáltott fel
Usztrjalov oroszul, mintha útitársa egy fajtájabeli lett volna, aztán
amint rájött, hogy ez a név nem mond amannak semmit, mosolyogva
megérintette Reston tweednadrágos térdét. – Ami az irodalmat és a
művészetet illeti, sir, ezen a téren teljes a virágzás. Szövetkezeti és
magánkiadók nyílnak. Az újságok ugyan mind a bolsevikok kezében
maradtak, de még azok is kevésbé nyomatják a harsány propagandát,
és több direkt információval szolgálnak. Egyszóval a betegség elmúlt,
Oroszország gyorsan gyógyul!
Az egyik ház tűzfalán – melyet itt, akárcsak Németországban,
brandmauernak neveznek – filmplakát ékeskedett, rajta Douglas
Fairbanksre emlékeztető cilinderes úr és egy dauerolt hajú szőkeség,
aki akár Mary Pickford is lehetne. Ugyanott kubista stílusú szánalmas
rajzok, nagy cirill betűkkel. Ha Reston tudott volna oroszul,
elolvashatta volna a hollywoodi slágerfilm plakátja mellett az
Egészségügyi Felvilágosító Intézet felhívását: „A tetű és a szocializmus
összeférhetetlen!”
 – De hát mi van a párt, a hadsereg, a titkosrendőrség embereivel? –
kérdezte Usztrjalovtól (akinek a nevét Jusztralou-nak ejtette). – Úgy
gondolja, ők is ilyen átalakuláson mennek keresztül?
A professzor enyhén szlávos, mozgékony arcán a lelkesültséget egy
pillanat alatt komoly, sőt csaknem súlyos töprengő kifejezés váltotta
fel.
– Maga rátapintott a legsúlyosabb kérdésre, Reston. Nézze, tegnap
még „vasszívű, géplelkű acélszörnyeknek” neveztem a bolsevikokat…
Ez a fémhasonlat egészen helyénvaló, ha egyes pártbeli nevekre
gondolunk: Molotov, Sztálin5…
– Ez a Sztálin, ha jól tudom, az egyik… – vágott közbe az újságíró.
– A Politbüró főtitkára – adta meg a felvilágosítást Usztrjalov. – A
legfőbb vezérek nem nagyon bíznak benne, de úgy látszik, ez a grúz
képviseli az egyre növekvő mérsékelt erőket. Tudja – tette aztán hozzá
–, csak ezek a monstrumok voltak képesek rá, a kondenzált energiát
lövellő félelmetes reflektoraikkal, hogy megrengessék Oroszország
bástyáját, amelyben a forradalom előtt annyi bűn halmozódott fel. De
most… Tudja, működésbe lép a hatalom erósza, amely ezekben az
emberekben nagyon fejlett. A gépi elméleteket kiszorítja az emberi
test.
– Nagyon érdekes – mormogta Reston, és Montblancjával buzgón
rótta a sorokat a bedekker margójára. Usztrjalov elnevette magát: mi
az, hogy!
– Azt hiszem, ez a folyamat minden szférában végbemegy: a pártban
is, de különösen a hadseregben. Az előbb mintha felfigyelt volna arra a
két fiatal parancsnokra a patika mellett. Micsoda feszes tartás, micsoda
alkat! Ezek már nem azok az ágrólszakadt Csapajev-harcosok, hanem
igazi hivatásos katonák, tisztek, még ha nyugati szemmel nézve furcsa
egyenruhát viselnek is. Apropó, egyenruha. A közhiedelem szerint
maga Bugyonnij találta ki, holott még tizenhatban készült, Viktor
Mihajlovics Vasznyecov,6 a festő terve alapján, úgyhogy itt a
hagyomány közvetlen átvételével van dolgunk… Szkíta motívumok,
kedves barátom, a messzi ősök emléke!
 Usztijalov hirtelen fennakadt a felkiáltójelen, és meglepetten az
amerikaira nézett. Mit irkál ez, mintha értené mindazt, amit mondok?
Ki lenne képes ezek közül egyáltalán felfogni e meghatározhatatlan
föld, e másfél ezer év alatt összeverődött népség érthetetlenségét?
Mindig azon veszed észre magad, hogy már megint elkapott a hév.
Hányszor magyaráztad magadnak: kövesd a brit modort.
Understatement,7 ez a szilárdságuk sarokköve.
A professzor köhentett egyet.
– Ami az OGPU-t vagy amint ön mondja, a titkosrendőrséget illeti…
Gondolja, négy évvel ezelőtt megtörténhetett volna, hogy egy emigráns
történész itt kocsikázzék Moszkvában egy külföldi újságíróval a
Külügyi Népbiztosság kocsiján?
– Ezek szerint ön nem fél? – kérdezte Reston egy balbekk
tapintatával, aki félpályás rúgással lövi át a labdát az ellenfél térfelére.
A kocsi eközben végighajtott az egész Nyikolszkaján, megállt ott,
ahova – a jelek szerint – a sofőr utasítása szólt: a Felső Kereskedősor
cifra homlokzata előtt. Usztrjalov professzor és Townsend Reston, a
befolyásos Chicago Tribune tudósítója kiszállt a kocsiból, és elindult
gyalog a Vörös tér felé. A sofőr, fülét hegyezve, még hallhatta pár
pillanatig a „szmenovehovista” magas hangját: „…Természetesen
tisztában vagyok vele, hogy a helyzetem rendkívül kétértelmű:
emigráns körökben sokan úgyszólván csekistának tartanak,
Moszkvában meg Buharin épp a napokban kijelentette…”
A többit elnyomta a nyüzsgő városi forgatag zaja.
Alighogy a két angolkabátos alak eltűnt a szem elől, a Packardhoz
odalépett egy báránybőr kucsmás, bajuszkás alak, abból a fajtából,
akiket a forradalom előtt rendőrspicliknek hívtak, és akik azóta sem
változtak egy mákszemnyit sem.
– Na, kormányos, miről diskuráltak a burzsujok? – fordult a
sofőrhöz.
A sofőr fáradtan megtörölte tenyerével a szemét, csak azután nézett
rá a rendőrbesúgóra, de úgy döfte bele a tekintetét, hogy annak
nyomban a torkán akadt a viccelődés, mert nyomban felfogta, hogy
akihez szólt, egyáltalán nem sofőr.
 – Csak nem képzeled, barátocskám, hogy neked fogok itt angolból
tolmácsolni?
A Felső Kereskedősor és az ódon Kitaj-város zsúfolt utcái fölött
egyszerre „fehér legyecskék” libbentek: 1925 őszének első, egyelőre
könnyed és frissítő hópelyhei.

Eközben a két fiatal parancsnok, akiknek külseje oly komoly

elmélkedésre indította a prológusban szereplő két urat, még mindig
ott beszélgetett a Ferrejn-féle patika bejáratánál.
Nyikita Gradov dandárparancsnok és Vagyim Vujnovics
ezredparancsnok egyívású volt, az elbeszélés kezdetének pillanatában
a huszonötödik esztendejüket taposták, és már maguk mögött
tudhatták a polgárháború megszámlálhatatlan vad csatáját, vagyis a
korabeli fogalmak szerint vitathatatlanul érett férfiaknak számítottak.
Gradov Tuhacsevszkij hadseregparancsnoknak, a nyugati katonai
körzet parancsnokának törzsénél szolgált, Vujnovics pedig „a
Forradalmi Katonatanács különösen fontos megbízottja”, vagyis
Frunze hadügyi népbiztos egyik fő szárnysegédje volt. A két jó barát
néhány hónapja nem látta egymást. Gradovot, a tősgyökeres moszkvait
a szolgálati kötelesség Minszkhez kötötte, az uráli Vujnovicsból
viszont, amióta kinevezték a Forradalmi Katonatanácsba, vérbeli
fővárosi lakos lett. A sors e meglepő fordulata igencsak mulattatta, és
alkalmat adott neki, hogy elcsipkelődjék Nyikitával. Amint ott sétált
barátjával Moszkva utcáin, ki-kiszúrta a színházi plakátokat, és csak
mintegy mellesleg szóba hozta a legújabb premiereket, aztán mintha
csak most kapna észbe, felkiáltott: „Ja, persze, nálatok, Minszkben erről
még nem hallani, hajaj, a vidék az vidék…” – és így tovább, vagyis folyt
a szokásos baráti, mi több, szeretetteljes ugratás.
A két Bugyonnij-sapkás jó barát egyébként nem sokat beszélt a
színházakról: beszélgetésük minduntalan komolyabb témák felé
kanyarodott. Komoly fiatalemberek voltak, olyan beosztásokban,
amilyeneket a régi hadseregben negyvenéves kor alatt semmiképp
sem lehetett volna elérni.
 Nyikita a főnökével érkezett Moszkvába, hogy részt vegyenek a
hadügyi reformmal kapcsolatos tanácskozáson. A tanácskozást a
Kremlben tartották, teljes titokban, mert odavárták az OK(b)P
csaknem teljes Politikai Bizottságát. A titkolódzás már akkor is a
mániájuk volt. „A párt megszokásból még mindig illegalitásban
dolgozik” – terjedt Moszkva-szerte Karl Radeknek, a legfőbb bolsevik
élcfaragónak a bemondása. A helyzetet kissé bonyolulttá tette, hogy
Vujnovics ezredparancsnok főnöke, a Forradalmi Katonatanács elnöke,
Vaszilij Mihajlovics Frunze hadügyi és tengerészeti népbiztos már két
hete akut nyombélfekéllyel kórházban feküdt. A Központi Bizottság,
mely testvéri módon igyekezett gondoskodni a munkásság
kedvencének, a Kolcsakot és Vrangelt tönkreverő legendás
hadseregparancsnoknak az egészségéről, azt javasolta, hogy a
tanácskozást tartsák meg a népbiztos távollétében, és az előadói
beszéddel bízzák meg a Forradalmi Katonatanács első
elnökhelyettesét, Unslihtet, Frunze azonban a leghatározottabban
ragaszkodott ahhoz, hogy részt vesz a tanácskozáson, és egyébként is
jelentéktelen semmiségnek tartotta a betegségét. Éppen ez volt a két
fiatal parancsnok beszélgetésének fő témája, amint ott álltak a Ferrejn-
féle patika bejáratánál, ahol Gradov dandárparancsnok feleségére,
Veronyikára vártak.
– A népbiztos egyszerűen tombol, ha ezt az átkozott fekélyt szóba
hozzák neki – mondta a széles vállú, délszláv típusú Vujnovics, akinek
ábrázatán a dús szőrzet bozontos fekete szemöldök és bajusz
formájában tört elő, de a szeme még abból is kiragyogott. Vujnovics az
Urálban, egy kis gyárvárosban nőtt fel, aztán lovasszázadával eljutott
egészen a Krím déli partjáig, és itt, a sziklák, a tajtékos hullámok,
ciprusok és szőlőskertek között egyszerre ráébredt, hol az ő igazi
hazája.
A romantika arra csábítana bennünket, hogy Nyikita Gradovot a
barátja ellentétének fessük, vagyis az északi vidékek, egyfajta orosz
gótika képviselőjének állítsuk be, ha ilyen egyáltalán létezett valaha is
a természetben, meg is tennénk boldogan, hogy a szkíta-makedón
koloritot varég vonásokkal egészítsük ki, az igazság érdekében
azonban le kell gyűrnünk ezt a kísértést, és nem titkolhatjuk el, hogy
Nyikita legalábbis egyik ágon kapcsolatban áll az „emberiség
bölcsőjének” mediterrán vidékével: anyja, Meri Vahtangovna a grúz
Gudiasvili nemzetség leszármazottja volt. Külsején egyébként nem
látszott semmi grúzos, leszámítva, hogy haja kissé vöröses, orra pedig
meglehetősen nagy volt, amit egyébként ugyanígy lehetett volna a
szlávok vagy a varégok, vagy akár a világforradalomba mindeddig be
nem vont írek vonásának tulajdonítani.
– Ide hallgass, Vagya, és mit mondanak az orvosok? – kérdezte
Nyikita.
Vagya elnevette magát.
– Az orvosok kevesebbet beszélnek róla, mint a Politbüró tagjai. A
legutóbbi konzultáción a Szoldatyonkov Kórházban megállapították,
hogy elegendő a gyógyszer és a diéta, de a vezérek erőltetik az
operációt. Te ismered Mihail Vasziljevicset, tudod, hogy képes
szemrebbenés nélkül nekimenni a géppuskának, de a sebészkésnek
még az említésétől is elfogja a csüggedés.
Nyikita félrehajtotta hosszú köpenye szárnyát, és élénkkék
lovaglónadrágja zsebéből előhúzta arany zsebóráját, melyet 1921-ben
a márciusi kronstadti hadműveletek befejezése után a legfelső
hadvezetéstől kapott ajándékba. Veronyika már több mint negyven
perce vesztegelt odabent a patika mélyén.
– Tudod – szólalt meg, tekintetét még mindig a tenyerében tartott
drága, súlyos műremeken pihentetve –, néha az az érzésem, hogy
egyáltalán nem minden vezér szereti a túlságosan tevékeny
hadseregparancsnokokat.
Vujnovics nagyot szívott Szevernaja Palmira márkájú hosszú
cigarettájából, aztán félredobta.
– Különösen Sztálin buzgólkodik – jegyezte meg élesen. – A párt, azt
mondja, nem engedheti meg, hogy Frunze elvtárs betegeskedjék.
Lehet, hogy Iljicsnek mégsem volt igaza, Nyikita? Lehet, hogy „ez a
szakács” mégsem akar „túl csípőseket” főzni nekünk? Vagy talán éppen
fordítva, éppen arra készül, és azért van a diéta ellen és a kés mellett?!
 Gradov csillapítóan barátja vállára tette a kezét – „nyugi, nyugi” –, és
kifejező tekintettel körülnézett…
Ebben a pillanatban a patikából előlibbent egy szilszkin-bundás
szépasszony, akinek kék szeme úgy villogott, mint egy megdöntött
monarcha közeledő jachtjának jelzőfényei. Veronyika volt az, végre.
– Micsoda képeket vágnak, parancsnok elvtársak? Katonai puccs
készül? – tréfálkozott, nem épp a legalkalmasabb módon.
Vujnovics kivette az asszony kezéből a szatyrot, jó nehéz, állapította
meg, mi az ördögöt lehet kapni ebben a patikában, aminek ekkora
súlya van? – azzal elindultak a Színház utcában, az első orosz
nyomdász emlékműve mellett, a Metropol Szálló felé.
Valahányszor Vujnovics meglátta barátja feleségét, nagy
erőfeszítésébe tellett, hogy megszabaduljon a testét azonnal elöntő,
ellenállhatatlan erotikus impulzusoktól. Amint ez a nő megjelent,
Vujnovics minden mozdulata hamissá vált. Egyetlen őszinte
kapcsolatot tudott elképzelni vele: az ágyban, vagy inkább… A
szégyentől és szorongástól borzongva kapta rajta magát, hogy valami
olyasmit szeretne művelni Veronyikával, mint egyszer egy
úriasszonykával, akit a fehérek hadoszlopával kaptak el:
odapenderíteni háttal maga elé, derékban előrerogyasztani, a szoknyát
a nyakába lódítani. Igen, éppen ez a figura képzett meg előtte,
valahányszor Veronyikát megpillantotta.
Micsoda aljasság, ostorozta magát, a polgárháború gyalázatos
öröksége, hogy gondolhat ilyet a szovjet állam reguláris hadseregének
művelt parancsnoka! Nyikita a barátom, Veronyika is a barátom, én
meg… micsoda hamis barát vagyok.
A Metropol Szállónál elköszöntek egymástól. Vujnovicsnak a
homlokzatot díszítő Vrubel-mozaik, az Álomhercegnő alatt volt
fenntartva agglegénylakása. A Gradov házaspár a villamoshoz sietett;
hosszú út várt rájuk, három átszállással, Szerebrjanij Borig.
Amíg a Tverszkaján zötykölődtek, a visszataszító szagok és
tekintetek között a zsúfolt villamosban, Nyikita hallgatott.
– Mi van már megint veled? – kérdezte Veronyika.
 – Megint kacérkodtál Vagyimmal – mormogta a dandárparancsnok.
– Érzem. Lehet, hogy magad fel sem fogod, de mindig kikezdesz vele.
Veronyika elnevette magát. Valaki gyönyörködve rátekintett. Nevető
szépasszony a villamoson. Visszatér a normális élet. Egy komor
asszonyság felháborodottan összehúzta az ajkát.
– Te kis bolond – súgta gyengéden Veronyika.
A zöldes-rózsás áttetsző égből ritkás fehér pelyhek pilinkéltek, az
enyhe fagy gimnáziumi korcsolyás örömökről regélt. Elhagyták
Horosevo düledező dzsumbuját, aztán a félig már kiürült villamos
befutott a végállomásra, Szerebrjanij Borra. A park évszázados fenyői,
a Feneketlen-tó első fagytól jéghártyás tükre, a kerítések, a dácsák,
ahol már felgyújtogatták a lámpát, és befűtötték a kályhát, váratlan
idillként hatottak Moszkva állandó és jórészt értelmetlen nyüzsgése
után.
A végállomás hurokvágányától még fél versztét kellett gyalogolni a
szülők házáig.
– Mi olyan nehéz ebben a táskában? – kérdezte Nyikita.
– Vettem neked egy egész hónapra brómot – felelte fürgén
Veronyika, és a férjére sandított.
A kín szokás szerint mulatságossá torzította a férfi arcát.
– A francba a brómodat – morogta, a lába elé szegezett tekintettel.
– Ugyan, Nyikita! – fortyant föl az asszony. – Két hete nem alszol,
amióta hazajöttél a kiküldetésből. Az a kronstadti ügy teljesen
kikészített!

Az októberi kiküldetés a tengeri erődbe a magas beosztású parancsnok

szokásos hivatalos útjának indult: különkocsi Leningrádig, onnan
révhajóval az Uszty-Rogatka kikötőhelyéhez. A kikötőben, a parton és
a városban tökéletes rend uralkodott, egyenletes, tengerészeti
olajozottsággal működött minden szolgálat. Csattogó léptekkel fekete
köpenyes tengerészek meneteltek, be a fürdőbe, ki a fürdőből. Némely
osztag a Lizavetá-t fújta. A sorhajókon a jeladást gyakorolták. Az öböl
felett divatos hidroplánok keringtek, mint megannyi pelikán. Az időt
hajóórák pontos ütése tagolta a jelenlévők számára. Tiszta, tengeri,
már-már angolos, de az orosz valóságtól mindenképp messze szakadt
világ.
Senki és semmi sem emlékeztetett a négy évvel korábbi
eseményekre. Csak egyszer esett meg, hogy amint felfelé kapaszkodott
a Totleben-erődbe, a háta mögül egy nyugodt hang ütötte meg a fülét:
– Úgy látom, dandárparancsnok elvtárs, jól ismeri az utat.
Hirtelen hátrafordult, és tekintete összetalálkozott egy
tüzérparancsnokéval. – Maga… maga itt volt? Akkor? Hogy lehet?
Később Nyikita sokat gyötrődött, mire rájött, hogy a kérdésében az
rejlett: „Hogy lehet, hogy nem lőtték agyon?”
– Szabadságon voltam – felelte a tüzér, és hangjában a legcsekélyebb
érzelem sem érződött.
– Én meg részt vettem az erődjük ostromában! Ezért ismerem az
utat! – emelte fel a hangját nem minden kihívó él nélkül Nyikita, holott
tisztában volt vele, hogy a kihívást nem jó helyre címezi, mert hiszen
ha ezt a tüzért nem lőtték agyon, az azt jelenti, hogy bizalmat kapott,
különben menthetetlenül osztozott volna azoknak a sorsában, akiknek
felelniük kellett a nép és a forradalom előtt huszonegy márciusának
féktelen antibolsevista robbanásáért.
Úgy látszik azonban, mégsem teljesen rossz helyre címezte, amit
mondott, legalábbis abból ítélve, hogy a tüzér elfordította a tekintetét,
és szó nélkül egy invitáló mozdulatot tett, fel a hágcsón: erre
méltóztassék, úgymond, örvendünk a szerencsének.
Nyikita egész nap az Obuhov gyári új lövegeket ellenőrizte a
Totleben és az I. Péter-erődön, a gyár és a Balti Flotta képviselőivel
együtt vizsgálta a dokumentumokat, hallgatta a tüzérek magyarázatait,
este lett, mire – fáradtságra hivatkozva – magára maradhatott, és
gyalog bement a városba.
Alighanem már tisztában volt vele, mi vonzza oda a Horgony térre,
az akkori események középpontjába.
A tengerparti sétányról elnézte a külső horgonyzóhelyeket és az ott
komorló két szürke óriást. Mintha ugyanaz a kettő lenne. Hiába,
ezekből az ágyúkból és kéményekből már soha nem lehet kiverni a
tomboló sorhajók emlékét.
 Minden csak úgy sugárzott a frissességtől és tisztára
mosdatottságtól: a szeptemberi este, körös-körül a dúsan hullámzó víz,
a habokat szántó kis hajóegységek és a jelzéseket hunyorgó óriások.
Azokban a napokban ez az egész térség mintha örökre jégbe
dermedt volna, fehér volt és fenyegető. A sorhajók szorosan egymás
mellett álltak a kikötőfalnál, felépítményeiket egész a csúcsig vastag
jég borította, a fedélzetükön koromlepte hórakások. Nyikita azon kapta
magát, hogy még őt, a felderítőt is ellenséges érzés fogja el a befagyott
„Márkiné tócsája” ellen, ahogy a haditengerészek a Finn-öbölt
nevezték. A jégen fehér köpenyes megtorló osztagok vonultak végtelen
láncokban az erőd felé.
Négy és fél esztendővel később Gradov, a Munkás-Paraszt Vörös
Hadsereg dandárparancsnoka most ott állt Nagy Péter szobránál, és
egyszerre más jutott az eszébe: ha a felkelés egy hónappal később tör
ki, nem tudtak volna megbirkózni vele. Ha a sorhajók kiszabadulnak a
jég csapdájából, a tiszta vízen odafuthatnak Oranienblumhoz, és
közvetlen irányzású tűzzel megakadályozzák a kormányerők minden
összpontosítási kísérletét. Semmi kétség, a Petropavlovszk-hoz és a
Szevasztopol-hoz csatlakozott volna két másik óriás, a Gangut és a
Poltava – amelyek márciusban még ott meredeztek a Néva
torkolatában –, aztán sorra a Balti Flotta többi hajója. Nemigen lehetett
volna kezeskedni még a legendás Aurorá-ért sem, hiszen alig egy héttel
a lázadás előtt egész Kronstadt még a forradalom bástyája és
büszkesége volt.
A fellázadt Balti Flotta győzhetetlen harca nyomán szinte
bizonyosan felparázslik a gyújtózsinór, és az egész országban a
robbanások egész sorát indítja be. A Tambov-vidék amúgy is lángolt.
Nem véletlenül tartotta Lenin úgy, hogy Kronstadt veszélyesebb
Gyenyikinnél, Kolcsaknál és Vrangelnál együttvéve. Ha jégmentes a víz,
befellegzett volna a bolsevik köztársaságnak.
A jég mentett meg bennünket. A történelmileg determinált
események és a természet irányíthatatlan fizikai folyamatai különös,
sőt egyenesen elképesztő kölcsönhatásban állnak egymással. A jég volt
a legfőbb szövetségesünk a Krím félsziget ostrománál, a kronstadti
lázadás elfojtásánál. Nem kéne emlékművet állítani a jégnek? Micsoda
marhaság: még hogy az osztályharc törvényei a jégtáblákon, holmi
szánalmas molekulák lelassulásán múlnának!
Gradov dandárparancsnok legfőbb gyötrelmét azonban most nem
ezek a paradoxonok okozták. Az igazság az, hogy Gradov az élet
bizonyos – vagy bizonytalan – pillanataiban egyszerre árulónak, sőt a
szabadság hóhérjának érezte magát. Első látásra úgy tetszett: adva van
egy lobbanékony, húszesztendős ifjú forradalmár, akinek igazán hősi
feladat jutott, aki bármely pillanatban kész lenne életét áldozni a vörös
köztársaságért, aki hősiesen teljesítette is a feladatát, és mégis…
Gradov lassan lépkedett a Tengerész-templom fehér oszlopos sárga
épülete előtt, ha tengerész jött vele szembe, tisztelgésre emelte a kezét,
sőt belemosolygott a nők szemébe – Kronstadt mindig híres volt a
hajózó személyzet feleségeiről –, de eszében az a március járt, amikor
a hóviharban, a sötétben, két lepedőből varrott fehér köpenyét a jégen
hagyva, felkapaszkodott a kikötőhelyre, átfutott a sétányon, és elindult
ennek az épületnek a tövében, ő, az áltengerész, tipp-topp, mint az
igazi, még új kitűző is virított a mellén: „Vörös Partizán Páncélvonat”.
A legmegbízhatóbbak közül maga Tuhacsevszkij
hadseregparancsnok választott ki egy tucatnyi szupertitkos felderítőt.
Az a feladat várt rájuk, hogy a döntő roham pillanatára külön-külön
tevékenykedve tegyék harcképtelenné a lövegeket, és nyissák meg az
erődök kapuit. Minden óra számított: az öböl fölött már fújdogálni
kezdtek a nedves nyugati szelek.
Azon az éjszakán Gradov akadálytalanul eljutott a konspirációs
lakásig, aztán reggel… nos, reggel, akkor kezdődtek a gyötrelmei.
Zenekar harsogására ébredt. A Horgony térre vezető, fényárban
úszó utcán tengerészek oszlopa masírozott, csupa jókedvű ábrázat.
Fölöttük, a vihar utáni tündöklő kék égen sebtében összetákolt
transzparens, rajta jól olvashatóan ott virított a megsemmisítő
márciusi jelszó:

„LE A KOMISSZÁROK URALMÁVAL”

Mindenütt láthatók voltak a felkelés jelei. Amikor Nyikita, iszákjában
két mauserral, négy gránáttal és a szevasztopoli flottabizottság hamis
megbízólevelével kilépett az utcára, elsőként a Kronstadti Szovjet
lapjának kiragasztott példányait pillantotta meg, a forradalmi tanács
felhívásaival, a visszavert rohamokról és az élelmiszerosztásról szóló
hírekkel, valamint a vezéreknek címzett gúnyos csasztuskákkal.

Jön Kalinyin, arcán bosszú,

Nyelvecskéje puha, hosszú
Turbékol, mint gerlice,
Nem hallgat rá senki se.
Mint akire pálca vár,
Úgy pucol a komisszár.
Trockij mérges lett, s legott
Küld egy ultimátumot.
„Nyughassatok, mert különben
Hű seregem küldöm menten,
Aki pisszen, aki lázad,
Irtjuk, mint a vadkacsákat.”
A fiúk be nem gazoltak,
Bizottságot választottak.
Lábukat keresztbe vetve
Lőnek, lőnek, lőnek egyre.

A „fiúk”, kik alakzatban, kik egyenként, kik tömegével egyre özönlöttek

a Horgony térre, és összecsődültek a Tengerésztemplom lábánál és
Makarov tengernagy emlékműve körül. Fekete tengerészsapkák és kék
gallérok tengere. A balti uniformisok között elpettyegetve egy-egy
katonaköpeny vagy báránybekecs. Itt-ott gyerkőcök cikáztak, olykor
egy-egy izgatott női arc is felbukkant. Ezt az egészet együtt úgy hívták:
a „kronstadti legénység”.
Több zenekar is játszott. Hangjuk túlharsogta az öböl felől
odahallatszó, egyre megújuló ágyúdörgést. Ami a bolsevikok
aeroplánjait illeti, az általános zsivaj, a puskaporos és cintányéros
égzengés tökéletesen elnyelte motorjuk berregését, és úgy festettek,
mint holmi vásári mutatványosok, pedig hol halálhozó csomagok, hol
röpcédulák potyogtak róluk, rajtuk Trockij, a „vörös tábornagy”
fenyegetéseivel.
A hangulat ünnepi volt. Nyikita nem hitt a szemének. Gonosz,
fenekedő összeesküvők, az illegalitásból előbújt, hírhedett
fehérgárdisták helyett valami népi mulatságfélét látott maga előtt:
lelkesültségtől átfűtött sokezres gyülekezetet.
Különös hely. A templom bizánci tömege és egy egyszerű kabátot
viselő férfi emlékműve. Az Amur habjai című induló és robbanások. Az
égen játék masinák, körülöttük srapneltűz vattapamacsai. Fatalista
játék, vagy – gondolj csak Ioann atyára! – új hitvalló gyűlés, a lázadás
megvallása?
A tribünről szónokok harsogtak:
– …Elvtársak, rádión üzenettel fordultunk az egész világhoz!…
– …A bolsevikok hazudoznak a francia aranyról!…
– …Szovjeteket – szörnyetegek nélkül…
Szinte minden mondatot harsogó hurrá nyomott el.
– …Szólásra következik Petricsenko elvtárs, a forradalmi bizottság
elnöke!…
A tribünön feketéllő köpenyek közül elővonult egy csíkos
matróztrikó. Ez nem fél a náthától. Mauserral innen nem lehet
leszedni. Lehet, hogy tizenegyünk közül valaki már célba vette?
– Elvtársak! Szavazásra teszem fel a sorhajók második határozatát!
Elutasítjuk Trockij ultimátumát! Harc a végső győzelemig!
Nyikita megrendülten nézte a körülötte egyhangúlag üvöltő
torkokat. Győzelem! Győzelem! Aztán észbe kapott, maga is
meglengette a sapkáját, és azt kiáltotta: „Győzelem!” Valaki megcsapta
a hátát. A bajszos, sokat próbált haditengerész gyönyörködve nézett
bele Nyikita fiatal képébe.
– Talpra ugrasztjuk Oroszországot, ugye, öcskös?!
– Hurrá! – süvöltötte még harsányabban Nyikita, és egyszerre
elhűlve érezte, hogy őszintén kiabál, hogy őt is beszippantja a tömeges
lelkesedés örvénye, hogy itt, igen, itt, végre először megtalálta azt, amit
olyan homályosan évek óta keresett, a Metropol Szálló tizenhetes
ostroma óta, amikor tizenhét esztendős kölyökként csatlakozott
Frunze osztagához: a lelkesedést és a beolvadást a lelkes tömegbe.
De hiszen ezek gaz árulók, veszélybe sodorják magát a forradalmat,
a saját önös tengerészgőgjükben, elkényeztetettségükben, az
anarchista lázadásukkal, a Mahno-nótájukkal, hogy „Hej, almácska,
hová gurulsz?”! Semmi helye a lelkesedésnek, a szimpátiának ez iránt a
csőcselék iránt!
Megnyílt a templom kapuja, a tornácra kilépett a pap, kezében
kereszttel, aztán sorra kihozták az előző napi ostrom visszaverése
közben elesettek koporsóit. A zenekarok rázendítettek a Marseillaise-
re. A tengerészek levették a sapkájukat. Gradov, a kém, szintén levette
a magáét. Általános gyász, a fagy marása, az izmokban futkosó
borzongás – igen, úgy látszik, vége, vége a bacchanáliának, a
négyesztendei gazságnak a gazság elleni harc nevében, csorduló
könnymirigyek… De hiszen ez itt körülötted a novgorodi vecse,8 a
szabad Oroszország, te pedig hátukba döföd a kést!…

…Amikor minden véget ért, Nyikita, a különleges rendeltetésű

válogatott tizenkettes csoport három életben maradt tagjának egyike,
kitüntetésként kapott egy Longines gyártmányú svájci aranyórát.
Aztán kórházba vitték. Néhány napig lázas önkívületben fetrengett, és
csak egy-egy pillanatra bukott a felszínre, az oranienblumi palota
ablakán túl kirajzolódó eljegesedett ágak és fázó pirókok világába.
Senki nem beszélt neki akkor arról annak a lázrohamnak sem a
természetéről, sem a részleteiről. Egyszerűen meggyógyult, és újra
beállt a sorba. Katonai és pártkörökben jobbnak látták nem szóba
hozni Kronstadt témáját, bár olyasféle híresztelések terjengtek, hogy
az üggyel kapcsolatban idegi alapon maga Lenin is szabályos
hisztérikus rohamot kapott. A vezér állítólag üvöltött és hahotázott:
„Munkásokat lőttünk agyon, elvtársak! Munkásokat és parasztokat!”
Természetesen arról sem beszéltek ezekben a körökben, hogy éppen
a kronstadti események űzték el a hadikommunizmus flekktífuszát,
ettől fordult az ország a NEP felé – hogy egy kissé felmelegedjék. Ha
nem következik be ez a rettenetes megrázkódtatás, a vezérek soha
nem mondtak volna le „komolyan és hosszú időre” az elméleteikről.
Veronyika, egy ismert moszkvai ügyvéd lánya, már harmadik éve
volt Nyikita felesége, és persze elég sokat tudott férje titkolt sebéről,
de tisztában volt azzal is, hogy korántsem tud mindent. A kiküldetést
követő két hétben komolyan aggódott a férje idegállapota miatt.
Nyikita alig aludt, éjszaka fel-alá járkált, megállás nélkül dohányzott,
ha pedig valami álomfélébe hullott, valami halandzsát mormogott,
amelyből kísértetként buktak a felszínre a kronstadti szabad lázadás
mondatai, kiáltásai, nyomtatott sorai.
„…Zavgorogyintól: kétnapi kenyéradag és egy csomag mahorka;
Ivanovtól, a Szevasztopol fűtőjétől egy köpeny; Cimmermaimtól, a
Forradalmi Bizottság munkatársnőjétől cigaretta; Putyilintól, a kikötői
vegyi laboratóriumból egy pár csizma…”
„…Teljes bizalmunkról biztosítjuk Gribanov ütegparancsnok
elvtársat!…”
„…Kupolov, bazd az anyád, hol vagy, testvérek, nem láttátok Kupolov
felcsert?…”
„…a legénység gondolkodóba esett, irodalom kell, hogy cseréljünk a
katonaiskolásokkal…”
„… Talpra, talpra, paraszt népség,
Hajnal hasad, ég a nád,
Lerázzuk a Trockij-béklyót,
Megdöntjük a Lenin cárt…”
„…Oroszország minden dolgozójához, Oroszország minden
dolgozójához…”
Egyszer összeszedte a bátorságát, és megkérdezte férjétől, nem
lenne-e jobb, ha kilépne a hadseregből, és beiratkozna az egyetemre,
az orvostudományi karra, az apja nyomdokán, hiszen még csak
huszonöt esztendős, harmincéves korára igazi orvos lehetne…
Bármilyen furcsa, Nyikolka nem mordult rá, csak eltöprengve
megcsóválta a fejét: késő, Nyinka, késő… De aligha az életkorára
gondolt.
Végre odaértek a dácsa kertkapujához, melyen, mint a régi időkben –
csak éppen nem a régies helyesírással – ott pompázott a réztábla, a
gravírozott felirattal: Dr. B. N. Gradov. A kapun túl téglával kirakott
ösvény vezetett, latin S betűt leírva a fenyők között, a tornáchoz, a jó
minőségű viaszosvászonnal kárpitozott ajtóhoz, a melléképülettel
megtoldott, manzárdos, teraszos, nagy emeletes házhoz.
Bárki, aki átlépte e ház küszöbét, mind arra gondolhatott: ez itt a
józan ész, a tisztesség szigete, az orosz intelligencia legragyogóbb
erőinek védőbástyája. Az idősebb Gradov, Borisz Nyikityics, az Első
Orvostudományi Intézet professzora, a Szoldatyonkov Kórház
főkonzulense, Moszkva egyik legjobb sebészének számított. Az ilyen
szakemberekkel még a történelem alkotói is kénytelenek számolni. A
párt tudta, hogy bár vezérei viszonylag fiatalok, sokuk egészségét
aláásta az illegális munka, a börtön, a száműzetés, a sebesülés, ezért az
orvostudomány nagyságai iránt mindig különleges tiszteletet
tanúsítottak. Gradovéknál még a hadikommunizmus évei alatt, a
Szerebrjanij Bor tűzifának félig már lebontott házai között is őrizték a
házi tűzhely lángját, az ablakokban fény világlott, most pedig, a NEP
virágzása idején mintha végképp minden visszatért volna a maga
kerékvágásába, vagy ahogy Leonyid Valentyinovics Pulkovo, a ház
barátja mondogatni szokta: a „kőkorszak előtti” világba. Szüntelenül
szólt például a zongora. A háziasszony, Meri Vahtangovna, aki
valamikor elvégezte a konzervatórium zongora tanszakát („sajna, a
legfőbb produkcióm mégis Nyikitka, Kirillka meg Nyinka lett”),
egyetlen lehetőséget sem szalasztott el, hogy belemerüljön a zenébe.
„Meri Chopinnal tartja távol a háztól az erdei manókat” – tréfálkozott a
professzor.
A szőnyegen ott sétifikált Pifagor,9 a hatalmas, végtelenül jóindulatú
német juhász. A könyvtárszobából általában férfihangok szűrődtek ki –
folyt a „szlávok ősi vitája”. A dadus, aki igencsak derekasan kivette
részét Meri Vahtangovna három „fő produkciójából”, tiszta
fehérneműkötegeket cipelt végig a szobákon, vagy az előszobában
éppen a házhoz szállított tej és tejföl árát szurkolta le.
 Nyikita felakasztotta a szarvasagancsra Veronyika bundáját és a
saját köpenyét, mely alighanem ötször annyit nyomott, mint az
asszony szilszkinprémje. Nagy óvatosan, hogy meg ne zavarja Chopint,
megpróbált felsurranni a feleségével a manzárdszobába, de az anyja
meghallotta, és meglepően fiatalos hangján kikiáltott:
– Nyikituska, Nyikuska, ne felejtsétek el, ma a vacsoraasztalnál
gyülekező!
A manzárdszobában, melynek ablakából látni lehetett a Moszkva-
folyó kanyarulatát, Horosevo és Szokol kupoláit, Nyikita vetkőztetni
kezdte a feleségét. Végigcsókolta az asszony vállát, s a gyengédség és
az édes vágyakozás mintha elűzte volna Kronstadt árnyait. Mégiscsak
nagyszerű dolog, hogy a nők ismét vásárolhatnak selyem fehérneműt.
Ki tudja, hátha igaza van Vujnovicsnak, hogy a „matróztestvérek”
leverésével kezdett újjászületni az orosz államiság?
II. fejezet
A Kreml és környéke

Kreml körül mindig is legalább annyi sustorgás és pusmogás

kavargott, mint fecske a derűs nyári napokon a tornyai közt. Hát még
manapság, amikor az erődben nyolcadik esztendeje ott ülnek a világ
proletárjainak vezérei. Lépten-nyomon újabb paradoxon. Vegyük
például a Szpasszkaja10 bástyát. Még mindig a Megváltó nevét viseli, de
már egész másnak a szimbóluma. A csúcsán még ott pompázik a
kétfejű sas, de a harangok délben az Internacionálét, éjfélkor a munkás
gyászindulót játsszák.
A városban azt pusmogják, hogy a Kreml alatt ismeretlen célból
kiszélesítik a rejtekkutak és a föld alatti rejtekutak pókhálórendszerét.
Különös regék keringenek a Kamenyev és a Sztálin család életéről, a
Fegyvertár épületébe, a bolsevik vezérek ajtószomszédságába
beköltözött bolsevik poétáról, Gyemjan Bednijről, akit a fővárosi
költők, társuk valódi családi nevével játszadozva, Gyemjan Lakejevics
Pridvorovnak11 neveznek.
A furcsaságok és borzongató históriák még jobban elszaporodtak,
amikor a legfőbb lakót, jobblétre szenderedvén, bebalzsamozták, és
kristálykoporsóban kivitték a várfalon kívülre, hogy közszemlére
tegyék. Micsoda szellemi ficam! Hogy fér ez össze a materialista
filozófiával? Mondjuk, akár Engelsszel, aki úgy végrendelkezett, hogy
hamvait szórják szét az óceán felett.
A Kreml nagy templomai zárva vannak, de mihelyt a nap sugarai
átdöfik a középorosz felhőtakarót, kupoláik és keresztjeik ott
ragyognak, tündökölnek az új zászlók vöröslő erdejében és a keresztbe
tett két jelképes munkaeszköz pókszerű jelképeinek sokasága között.
 Te büszke olasz erőd, ott a Borovickij-domb tetején, melyet két-két
évszázadnyi időközökkel háromszor égettek fel, előbb Tohtamis kán,
aztán Gonszevszkij hetman, majd Napóleon császár hadai, de újra
kinövesztetted kúpos tornyaidat és „fecskefark-csipkés” falaidat, mi
vár rád vajon a megjósolhatatlan jövőben?
A Honvédelmi Népbiztosság három Rolls-Royce-a átszelte a Vörös
teret, mintha a Szpasszkaja bástya kapujához tartana, aztán hirtelen
mégis elhaladt a kapu mellett, leereszkedett a Moszkva-folyóhoz,
megkerülte az erőd déli és nyugati oldalát, és a hídvédő hasas Kutafja-
tornyon át gördült be a várba. A menetvonal ilyen váratlan
megváltoztatásának taktikáját nemrég dolgozták ki a terrorista akciók
megelőzése céljából. Mi tagadás, nem valami rafinált taktika, és
voltaképpen azon az ősi bölcsességen alapul, hogy „óvatost az Úr is
óvja”, de hát gondoljuk csak meg, ha most a Szpasszkaja bástya
kapujánál lesben áll valaki (hiszen akadnak még szép számmal
külföldön is, idehaza is a szovjethatalomnak harcra kész ellenségei),
egyetlen csapással lefejezhetnék a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereget.
Az első kocsiban Frunze népbiztos ült, a másodikban Tuhacsevszkij, a
nyugati katonai körzet parancsnoka, a harmadikban Vaszilij Bljuher a
keleti katonai körzet parancsnoka, az 1. számú Vörös Zászló
Érdemrend kitüntetettje.
Frunze komor volt. Valójában a Politbüró határozata ellenére
érkezett a tanácskozásra. Éppen ez a körülmény, nem pedig maga a
betegség nyomasztotta. Történetesen az az átkozott fekély az utóbbi
időkben kevésbé jelentkezett. A kezelőorvosok azzal biztatták: a
vizsgálatok szerint van esély a hegesedésre, vagyis egyfajta
öngyógyulásra. Hanem az elvtársaknak ez az egyre növekvő és egyre
terhesebb gondoskodása… persze meg lehet érteni őket, a múlt évi
tragédia, Iljics halála megrendítette a pártot, de nincs itt mégis valami
túlbiztosítás, és… nevezzük nevén a dolgokat: vajon nem játszanak-e
egyesek kettős játékot?…
Frunze nem szerette felemelni a hangját (semmitől sem félt jobban,
mint hogy vörös parancsnokból, öntudatos forradalmárból a régi
rezsim szerinti despotává, afféle zupás őrmesterré változzék), de
nagyon értett ahhoz, hogy valami olyan árnyalatot csempésszen a
hangjába, amitől a környezete azonnal felfogja: ellenkezésnek helye
nincs. Ma reggel ezzel a tónussal parancsolta, hogy hozzák be a
kórterembe a teljes öltözékét, aztán felöltözött, haladéktalanul
behajtatott a népbiztosságra, onnan pedig a Kremlbe.
Útközben a kocsiban senkivel sem beszélgetett, még a hűséges
Vujnovicsot is igyekezett elkerülni a tekintetével. Furcsa szokások
kezdenek kialakulni a vezetés körében. Vegyük sorra egyenként
néhányukat. Ahogy távolodunk a polgárháború lázbetegségétől, ahogy
korosodnak, ha talán még nem is öregszenek, mennyi kevéssé vonzó
tulajdonságuk bukkan elő: Zinovjev zsémbessége, Sztálin fenyegető
kifürkészhetetlensége, Buharin slendriánsága, Klim semmirevalósága,
Unsliht patvarkodása – az embernek külön-külön megvan róluk a
véleménye, együttesen mégis valami felsőbbrendű fogalmat alkotnak:
ők „a párt akarata”. A paradoxon az, hogy enélkül nem tudunk
meglenni; Lenin tisztában volt ezzel, tudta: e nélkül a miszticizmus
nélkül széthullunk.
Az a gondolat, hogy ma kénytelen volt átlépni ezen a „felsőbbrendű
fogalmon”, és az ügy érdekében, a köztársaság érdekében ugyan, de
mégis kénytelen volt önkényességhez folyamodni, nem hagyta
nyugodni Frunzét. Belül szorítást érzett, és amikor a Rolls-Royce
zötyögni kezdett a Vörös tér fakocka burkolatán, úgy érezte, ez az
enyhe zötykölődés is felkavarja a gyomrát. Frunze a homlokához
szorította a kesztyűjét.

A VCIK12 iskolájának katonanövendékei, akik a kormányzati

helyiségekben szolgálatot teljesítettek, vigyázzba merevedve álltak.
Arcukról, melyen elvileg semminek nem lett volna szabad látszania,
hódolat sugárzott. Ott vonult előttük három legendás
hadseregparancsnok, kissé maguk mögött hagyva munkatársaikat
(régiesen szólva a szárnysegédjeiket), fel a lépcsőn, végig a Kreml
palota folyosóin. Hát hogyne lenne az ilyesmi egy életre szóló
esemény? Lépteik keményen döngtek, csak úgy sugárzott belőlük az
eszményi férfiasság és a fiatal érettség. Természetes is, hiszen a
legidősebb, Frunze, az adott pillanatban mindössze negyvenesztendős,
Bljuher harmincöt, Tuhacsevszkij pedig harminckettő. Volt-e valaha is
a földön még egy hadsereg, mely ilyen fiatal, mégis ilyen kolosszális
harci tapasztalattal rendelkező parancsnoki állománnyal
dicsekedhetett?
Az utolsó két növendék, aki a legfőbb szentély előtt állt őrségben,
kinyitotta az ajtót. A hadseregparancsnokok beléptek a tanácsterembe.
Nagy ablakok, stukkódíszes mennyezet, kristálycsillár, hatalmas ovális
asztal. A tanácskozás egyes résztvevői még ott sétifikáltak a ruganyos
bokharai szőnyegen, tréfás szavakkal dobálództak, mások már az
asztalnál ültek, és papírjaikba mélyedtek. Mindannyian a legszebb
férfikorban jártak, a legöregebb is alig múlhatott ötven,
mindannyiukról sütött a jókedv: a köztársaság ügyei a lehető
legjobban haladtak. Ahogy ott álltak, jól szabott, hivatalos mellényes
öltönyben vagy félkatonai pártegyenruhában (nagy zsebes zubbony,
lovaglónadrág, csizma), a pártban régóta gyökeret vert, kissé érdes, de
szeretetteljes és enyhén ironikus baráti hangnemben társalogtak
egymással.
A figyelmes kívülálló – mondjuk, a prológusunkban egy pillanatra
felbukkant Usztijalov professzor – talán felfigyelt volna a már kezdődő
rétegeződésre, annak a később „pártetikának” nevezett modornak a
megjelenésére, amely szerint egyesek szólíthattak másokat
Nyikolajnak, Grigorijnak, miközben amaz köteles volt az apai név, sőt a
hivatalos „X. Y. elvtárs” kifejezés alkalmazásával érzékeltetni
távolságát a mindenható bonctól, le kell azonban szögeznünk, hogy
mindannyian tegeződtek, és magukfajtának tekintették egymást.
A szmenovehovisták, akik, mint minden orosz értelmiségi, szerették
hozzáigazítani a tényeket saját előre kiagyalt teóriáikhoz, nyilván azon
igyekeztek volna, hogy felkutassák a vezérek e csoportjában azt, amit
kedvenc kifejezésükkel „a hatalom aurájának” neveztek, és alighanem
rá is akadtak volna azokra a jegyekre, olyan semmiségekben például,
mint testük némi megvastagodása, a kifogástalan minőségű öltözet,
mozdulataik fesztelensége, az arc ráncaiban megülepedett állami
tekintély; mi a magunk részéről hajlamosak lennénk ezeket a jegyeket
más, kevésbé metafizikus természetű okokra visszavezetni, és – kivált
az arcok ráncait illetően – feltenni, mi tagadás, némi remegéssel
hangunkban, azt az aprócska kérdést: vajon nem az épp csak letűnt
tegnapok korlátlan erőszaka és kegyetlensége ült ki rajtuk, mint a
lepra?
Amikor a katonák bevonultak a terembe, mindenki feléjük fordult. –
Hát te, Mihail? Hogy kerülsz ide? Ezt a meglepetést! – kiáltott fel olcsó
ripacskodással Vorosilov, holott mind rég tudták, hogy Frunze
elhagyta a kórházat, és a Kreml felé tart. Néhányan összenéztek. Klim
hamis ámuldozása valahogy még érzékelhetőbbé tette azt a roppant
különös, és bizonyos fokig helyrehozhatatlan kétértelműséget, amely a
hadügyi és tengerészeti népbiztost körüllengte. Rikov, a Népbiztosok
Tanácsa elnöke megkérte a jelenlévőket, hogy foglaljanak helyet.
Mialatt a Politbüró tagjai és a meghívottak elfoglalták a helyüket, a
széküket tologatták, továbbra is beszélgettek, a papírjaikat
lapozgatták, és minden módon igyekeztek hangsúlyozni, hogy
figyelmük középpontjában egyáltalán nem Frunze – mármint Frunze
mint beteg ember – áll. Azok, akik beléptekor kezet szorítottak vele,
igyekeztek semmi jelentőséget sem tulajdonítani annak, hogy keze,
melynek szorítása mit sem változott, nagyon nyirkos volt, azok pedig,
akiknek tekintete véletlenül a hadseregparancgnok arcára tévedt,
igyekeztek elhessegetni a gondolatot, hogy a szívbetegség jegyeit
fürkészik rajta.
Ami egyébként magát Frunzét illeti, e tekintetek kereszttüzében
csakugyan valami rosszat érzett. Óvatosan, nehogy rajtakapják, az
irattartó fedezékében megpróbált előhúzni és bekapni egy újabb
pirulát, de aztán meggondolta magát, és Skirjatovhoz fordulva
megkérdezte:
– Hát Sztálin, hol van?
Skirjatov – isten a nevükkel is megjelöli a rongyembereket13 – egész
testével előredőlt Frunze felé, tekintete valósággal belefúródott a
hadseregparancsnokba, széles arcán valami egészen fals színlelés ült
ki, ami még feltűnőbbé tette vonásai veleszületett aszimmetriáját.
 – Sztálin elvtárs elnézésünket kéri. Épp most fejezi be a kantoni
delegáció fogadását.
Frunze egyszerre nyilallást érzett, olyasfélét, mint szeptemberben, a
Krímben. A nyilallás jelentéktelen volt, de a félelem, hogy mindjárt
követi egy másik, egy erősebb, és hogy a Politbüró tagjai észreveszik
rajta, sőt – ez most először kristályosodott ki benne – hogy ezután
hagyni fogja, hogy „kés alá vigyék”, kirántotta a talajt a talpa alól; a
világ szilárd geometriája olvadozni kezdett. De még egyszer
megpróbált megkapaszkodni a politikai indítékú, színlelt
értetlenkedésben.
– Különös. Úgy tudom, Unsliht már minden kérdést megtárgyalt Hu
Hanming generalisszimusszal.
Skirjatov gyorsan odatolt elé egy pohár vizet.
– Mi van veled, Mihail Vasziljevics?
Frunze már észre sem vette a jelet, amit Rikov adott a tanácskozás
többi résztvevőjének: hagyjátok békén, úgymond; azt is alig fogta fel,
hogy az előre jóváhagyott napirendnek megfelelően szót kapott az első
előadó, Tuhacsevszkij.
A napirenden Frunze szellemi gyermeke, a hadügyi reform
szerepelt, az, amire büszkébb volt, mint Perekop ostromára. A reform
értelmében a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg létszáma
ötszázhatvanezer fővel csökkent ugyan, mégis kétszer erősebb és
háromszor professzionálisabb haderő lett belőle. A tervezet vegyes
központi és területi irányítást hozott létre, törvényt tartalmazott a
kötelező katonai szolgálatról, és bevezette a rég várt egyszemélyi
vezetést, vagyis félretolta a politikai komisszárokat, a demagógia és a
zűrzavar állandó okozóit. A katonai reform végleg felszámolta a
partizánosdit, és megteremtette a szovjet haderők
legyőzhetetlenségének alapjait.
Frunze feje az asztalra koppant. A furcsa, élettelen hangra
összerezzent az egész nagy hatalmú tanács. Frunze nyomban felállt,
megpróbált kimenni, félúton azonban szájához szorított zsebkendővel
megállt, megtántorodott. A kendőn vér ütött át, és a hadügyi népbiztos
a szőnyegre roskadt.
 Az őrök, akik nyilván még nem voltak teljesen kiképezve, hogy mi a
teendőjük hasonló esetekben, ide-oda futkostak a teremben, ki a
földön kuporgóhoz, ki az ablakhoz, ki a telefonhoz, de egyszerre, igen,
szinte azonnal megjelent egy egészségügyi osztag, hordággyal. Nehéz
megmondani, vajon ez a hordágy hozzátartozott-e a Politbüró
üléseinek „egészségügyi biztosításához”, vagy külön erre a napra
hozták ide.
A hirtelen támadt pánikban még a figyelmes kívülálló néző figyelmét
is elkerülhette néhány nagyon furcsa pillantás, amelyet a tanácskozás
egyes résztvevői váltottak egymással. De Vorosilov tragikus kiáltása
hamarosan magához térítette volna őt is:
– A Krím sem segített Mihailnak!
Akkor a test körüli, felettébb sajátságos mozgolódás figyelője
(valamennyi felséges udvar – különösen az interregnumok
periódusaiban – a színházra emlékezteti az embert, s e tekintetben a
Kreml sem volt kivétel) meghallhatta volna Zinovjev suttogva tett,
epés megjegyzését: – Joszifnak viszont segített…
Nehéz megmondani, hallotta-e ezt a mondatot valamennyi
résztvevő, annyi azonban bizonyos, hogy maga Sztálin meghallotta.
Észrevétlenül jelent meg a falba simuló kis ajtón át, és puha kaukázusi
csizmájában hangtalan léptekkel keresztülment a termen. Megkerülte
az asztalt, egy különös mozdulattal kikerülte Zinovjevet – ez utóbbi
úgy érezte, egy mocsári vadmacska ment el mellette –, és odalépett a
hordágyhoz.
Frunzénak éppen kámforinjekciót adtak. A népbiztos felocsúdott, és
halkan felnyögött: „Csak az idegeim…” Az egészségügyiek felemelték a
hordágyat. Sztálin búcsúzóul tenyerével megérintette a népbiztos
vállát…
– Be kell rendelni a legjobb orvosokat – jelentette ki Sztálin. –
Burgyenkót, Ragozint, Gradovot… A párt nem engedheti meg, hogy
elveszítse egy ilyen fiát.
Levnek igaza van, állapította meg magában Zinovjev, ez az ember
csak olyan mondatokat mond ki, amelyek legalább egy milliméterrel a
többiek fölé emelik.
 Sztálin most odament az asztalhoz, leült a helyére, és ez a hely,
amely egyike volt a sok hasonlónak, egyszeriben az ovális asztal
központjává vált. Talán a színpadi dramaturgia szabályai
érvényesültek – a fordulóponton megjelenik a színen egy új szereplő –,
de lehet, hogy valami más oka volt, annyi bizonyos, hogy a Politbüró és
a kormány dermedt tagjai mind Sztálinra szegezték tekintetüket.
Nyilvánvaló volt, hogy a Frunze betegsége körüli mindenféle
kétértelmű fecsegés ellenére a nagy hadvezér összeomlásával a végzet
és homály jelent meg a Kreml boltívei alatt. Mintha a valkűrök
vágtattak volna át a termen.
Sztálin egy-két percig kinézett az októberi égbolton részvétlenül
suhanó felhőkre, aztán így szólt:
– De zöld az élet arany fája…
A jelentős emigráns múlttal rendelkező elvtársaknak mindjárt
eszébe jutott, hogy a Faust e sorát szívesen idézte a felejthetetlen Iljics
is.
– Nos, folytassuk.
Sztálin egy puha mozdulattal intett, hogy térjenek vissza a
napirendhez.

Ugyanaznap este népes vendégsereg gyülekezett Gradov professzor

dácsáján Szerebrjanij Borban. Orosz–grúz lakoma volt készülőben a
háziasszony, Meri Vahtangovna negyvenötödik születésnapja
tiszteletére.
Tifliszből megérkezett az ünnepelt bátyja, Galaktion Vahtangovics
Gudiasvili, és két unokaöccse, nővérének két fia, Otár és Nugzar.
Természetesen senki számára nem volt kétséges, hogy az ünnepi
asztal tamadá-ja, asztalgazdája Galaktion lesz. Ez a nagydarab, pompás
kaukázusi férfiú mindig is azt vallotta, hogy a lakomák sokkal
fontosabb részei az életének, mint a Dávid király hegyének lábánál
köztisztelettől övezetten művelt szakmája, a gyógyszerészség. Az
utóbbi évek történései – a forradalom viharai, a rövid grúz
függetlenség összeomlása, sőt a tavalyi lázadás, amelyet Bljumkin
csekistái oly kegyetlenül vérbe fojtottak – nem hagytak semmi nyomot
sem a külsején, sem a világlátásán e „mediterrán férfiúnak”, akinek
minden megjelenése úgy hatott, mint egy olasz opera nyitánya vagy
legalábbis egy jókora flaska „szerelmi bájital”.
Galaktion bácsi persze nem érkezett üres kézzel Szerebrjanij Borba.
Két unokaöccsét, ezt a „két naplopót” is azért hozta magával, hogy
segítsenek elszállítani az ünnepi asztalhoz pár apróságot: a Kartli szent
pincéiből származó három hordócska bort, a fél tucat füstölt malacot, a
három fonottas kancsó csacsá-t, mely illatos és friss, mint „a gyermek
csókja” („ez Lermontov, húgocskám”), a zsák vegyes diót, a zsák fügét,
a két kosár válogatott adzsár mandarint; a kosár pirospozsgás körtét,
mely mint a görög szüzek keblecskéje („hod jelenhetnék meg ilyen
körte nélkül a hugocskam előtt?”), az antik amfora méretű kancsó
szacivi-t, a két veder lobió-t,14 no meg azt a néminemű fűszerszámot:
adzsikát-sasmikát, tkemali-smekalit, s egyebeket.
Galaktion bácsi, mihelyt megérkezett, nyomban nekilátott, hogy
felülvizsgálja a lakoma előkészületeit, és kimondottan elégedett volt a
háziak készleteivel: volt ott többféle vodka és konyak, mindenféle
borkorcsolya, aztán egy sereg csaknem elfelejtett, de a „NEP
mámorában” újra előbukkant ínyencség: ajóka és pácolt hering, lelket
gyönyörködtető gomba-, uborka- és paradicsomhalmocskák, többféle
sajt – Hollandia szűzies küldötteitől a feslett rokfortig –, sőt
arisztokratikus tokhal is. A sütőben mindenki gyönyörűségére
báránypecsenye sercegett.
– Meri, drágaságom! Köszöntöm a kishúgomat! Ez a NEP, méltóságos
uraim! A legjobb új gazdaságpolitika a régi gazdasági politika, a legjobb
politika pedig ez: pokolba minden politikával! – harsogott a tifliszi
Falstaff.
A jelen lévő vendégek többsége harsányan nevetett, Kalisztratov, az
ifjú költő pedig, aki egyre aziránt tudakolódzott, hol lehet Gradovék
kisebbik lánya, Nyina, Majakovszkijt idézte:

Egyszer azt kérdezik:

„Szereti a NEP-et?”
„Szeretem – mondom én –,
 Ha nem ront ünnepet.”

Egyébként nem mindenki volt gondtalan hangulatban ezen az estén.

Gradovék középső fia, Kirill, a marxista történész, aki tavasszal végezte
el az egyetemet, dühösen felhúzta a vállát nagybácsija politikailag
erősen kifogásolható vicce hallatán.
– Ki nem állhatom ezeket a vihorászásokat meg ezeket a versikéket
a NEP-ről – mondta Kalisztratovnak. – Ezek mind azt hiszik, hogy
végünk van. De a „hosszú időre” nem azt jelenti: örökre!
– Remélem, amíg élek, kitart – sóhajtott a kelekótya Kalisztratov, és
hogy idejét ne vesztegesse, a tálalóasztalhoz sietett.
Az egyenes tartású, sápadt, komoly arcú Kirill, aki szegényes orosz
ingében úgy festett, mint valamikor az illegalitás fanatikusai, jócskán
elütött az ünneplőbe öltözött vendégektől. Ha nem fél, hogy megsérti
anyját, rég visszavonult volna a szobájába, és a könyveit bújná. Az
ördögbe ezzel a NEP-pel! Az összes „hajdani uraknak” megjött a
hangjuk, az emigráció visszafojtott lélegzettel figyel! Ezek csakugyan
azt hiszik, hogy a történelem kerekét vissza lehet fordítani. Galaktion
bácsi még csak hagyján, őt senki sem veszi komolyan, apa pedig
végképp úgy él, mintha politika egyáltalán nem is létezne a világon, ő a
„szakember” tipikus példája, anya Chopin és társai között él, titokban
még imádkozik is, még mindig a szimbolistákért rajong, „Messzi szelek
susogása sejteti már a tavaszt”,15 de hiszen még a mi nemzedékünket is
megtámadta a rothadás, még a bátyót, a vörös dandárparancsnokot,
még őt is, Veronyikáról már nem is beszélve…
Az ifjú puritán háborgását könnyen meg lehet érteni, ha egy
pillantást vetünk a szüleire. Ez a két ember éppannyira távol volt a
forradalmi esztétikum ideáljától, mint amennyire vendégváró
moszkvai asztaluk különbözött egy szovjet üzemi konyha
választékától. A szépséges Meri mélyen kivágott, hosszú selyemruhát
viselt, nyakában vékony gyöngysor, dús haja magasra tornyozva, antik
kontyba kötve. Maga a professzor, az ötvenesztendős Borisz Nyikityics
Gradov, akin nyoma sem látszott holmi pohosságnak, kitűnően szabott,
fesztelenül viselt öltönyében, gondosan nyírott szakállkájával – mely
nem nagyon illett ugyan modern nyakkendőjéhez, viszont feltétlenül
kellett, hogy méltón illeszkedjék a nagy orosz orvosok
arcképcsarnokába –, tökéletesen illett feleségéhez. Ezen az ünnepi
estén mindketten legalább tíz esztendővel fiatalabbnak látszottak
koruknál, és szinte sütött róluk, hogy ez a két ember a még ki nem
pusztított orosz intelligencia legszebb hagyományaihoz hűen,
gyengéden szereti egymást.
Gradovék vendégei túlnyomórészt szintén ehhez a nemzetséghez
tartoztak, melyet mostanság „vékony rétegecskének” neveztek, mint a
piskótaszeletek közé kent gyümölcszselét. Az est elején valamennyien
szemmel látható élvezettel tolongtak a ház barátja, Leonyid
Valentyinovics Pulkovo, a tudós fizikus körül, aki a minap tért haza
angliai kiküldetéséből. Nahát ez a Leonyid! Nézzék meg: tősgyökeres
angol lett, tessék, szakasztott Sherlock Holmes.
Azám, csakhogy hamarosan egy másik vendéget neveztek ki vérbeli
angolnak: Mihail Afanaszjevics Bulgakovot, az még monoklit is
csippentett a szemére! Egyébként Veronyika, aki segített az anyósának
a vendégek fogadásában, az este folyamán nemegyszer ott érezte
magán a híres irodalmár nem éppen angolos, azaz cseppet sem
tartózkodó tekintetét.
– Mondd csak, Verocska, drágám – fordult hozzá Meri Vahtangovna.
Talán csak ebben a megszólításban ütközött ki némi tradicionális
családi banalitás, egy kis súrlódás anyós és meny között: ez utóbbi
mindenkitől azt kérte, hogy szólítsák Nyikának, az előbbi azonban
mintha mindig megfeledkezett volna erről, és Verának nevezte. –
Mondd csak, lelkem… – Na tessék, szép kis megszólítás ez is, miféle
tifliszi szalonból termett ez itten? – Hol a férjed, aranyom? – Veronyika
megvonta fenséges vállát, de úgy, hogy Mihail Afanaszjevics Bulgakov
egyszerűen felnyögött: – Ó!… – és elfordult.
– Nem tudom, maman – felelte. Úgy érezte, ezzel a „maman”-nal
parírozza a Verocskát, de Meri Vahtangovna a jelek szerint semmi
különöset nem érzett ebben a titulusban. – Reggel bekísérte a
főparancsnokot a Kremlbe, de már három órával ezelőtt vissza kellett
volna érkeznie…
 „Bár soha ne térne haza” – gondolta a borospoharával épp mellettük
elhaladó Bulgakov.
– Iszom, Meri, az én drága Merim egészségére. Mondjon mást, aki
meri, éljen a drága Meri! – kiáltotta valamelyik szellemeskedő vendég.
Azzal megindult a spontán köszöntők áradata. Galaktion bácsi
harsányan tiltakozott, mondván, még nem jött el a tósztok ideje, hogy a
tósztozás igazi művészet, hogy a barbár oroszoknak még bőven van
mit tanulniuk az ősibb civilizációktól, amelyek már azokban az
időkben is rafinált borokat készítettek, amikor a szkíták épp csak
rákaptak a vadkender rágcsálására.
Egyszóval zajos, kaotikus vigadozás kezdődött, az a bizonyos
hangulat, ami aztán feljogosít arra, hogy azt mondjuk: „jó kis muri volt”
–, amikor az ablakokon túl egyszerre felrobbant egy röppentyű, aztán
egy másik, dob perdült, és néhány fiatal hang valami „kék zubbonyos”
szamárságot kezdett skandálni:

Hétéves a forradalom!
Nem érdekel fasírthalom!
Tartsunk a forradalommal!
Le a családuralommal!

Csakugyan „kék zubbonyosok” voltak, a legkisebb Gradov lány, a

tizennyolc esztendős Nyina legújabb cimborái.
A vendégek kitódultak a tornácra és a teraszra, hogy megnézzék a
hat főből álló kis társulat előadását. „Kezdődik »A családi forradalom«
című buffószínjáték előadása” – jelentette be a kikiáltó, és
cigánykereket vetett. A kikiáltó maga Nyina volt, aki anyjától örökölte
sűrű sötét sörényét – melyet történetünk idején proletár divat szerint
könyörtelenül kurtára nyírt –, apjától pedig életörömtől csillogó
szemét, és aki a külvilágból, mely annyira fellelkesítette ifjúi lényét,
akkora adag ifjúi lelkesedést merített, hogy néha már mintha nem is X.
Y., konkrét lény lett volna, hanem csupán e lelkesítő világ egy része –
mint a fák fölött szikrázó csillagok, Paszternak versei vagy a Harmadik
Internacionálé tornya.16 E sziporkázó lény oly fontos szerepet játszik
majd történetünkben, hogy most a legcsekélyebb élvezet nélkül
közöljük a tényt, miszerint az akrobatamutatvány, amellyel e lapokon
megjelent, meglehetős balszerencsésen ért véget, nevezetesen egy
huppanással, mi több, egyenest esetlen huppanással, földbe ütve
formás, és szerencsére elég ruganyos fenekét.
Az egész „buffo”-előadás valami pokolian ostoba fércműnek
bizonyult, viszont ráadásul teljesen tapintatlan is volt.
Egy Szemjon Sztrojlo nevű langaléta fickó, a professzor leányának
proletár barátja, aki matróztrikójára valami eszement lila palástot
terített, fejébe szűk cilindert nyomott, fahangon így recitált:

Doktor Maradi vagyok,

Bevételeim nagyok,
Vagyok, bárki láthatja,
Feleségem zsarnoka.

A társulat többi tagja a háta mögött meglehetősen ingatag gúlát

alkotva azt kiáltozta:
– Vedd Kollontajt példaképnek, szabadítsd fel feleséged!
– A mi Merink bizony lázad, építi a barikádot:
„Nyílt sisakkal harcolok! Lerázom a kötőféket
Szabad pillangó vagyok! Majd segít a szakszervezet!”
Minden egyes felkiáltójel egyre vészesebb imbolygással járt, és a
vendégek már nem a bárgyú szöveget figyelték, hanem az
egyensúlyozók ingadozását. A gúla végül összeomlott. Szerencsére
senki sem sérült meg, de valami szörnyű kényelmetlen helyzet alakult
ki, talán nem is annyira a mutatvány tehetségtelensége miatt, hanem
mert mindenki érezte ennek a lázadásnak a hamisságát: akárhogy is,
de ezek a „kék zubbonyosok” az uralkodó ideológia pártján álltak, a
Gradovéknál összegyülekezett liberális „burzsoák” pedig mindig
ellenzékinek tartották magukat.
– Asztalhoz, uraim! Asztalhoz, elvtársak! – kiáltotta Galaktion bácsi.
A felszólítástól fellelkesült Otár és Nugzar rágyújtott valami grúz
nótára, és lezginkát táncolva keringeni kezdett Nyina körül.
 „A család forradalmának” bukása a jelek szerint legalább olyan
erővel hatott Nyinára, mint druszájára, Zarecsnájára Trepljov
művének bukása Csehov darabjában. Nyinát egyébként még nem
viselték meg annyira az élet viszontagságai, mint névrokonát, ezért
egykettőre elfeledkezett a proletár esztétikáról, belevetette magát az
ősi forrás vizébe, azaz lábujjhegyre állt, és grúz pávaként körbetipegte
unokatestvéreit.
– Azt hiszem, ez a legjobb opusod – jegyezte meg róla az apának
Pulkovo fizikus.
Miközben a vendégsereg nyüzsögve letelepedett a hatalmas asztal
körül, a két régi jó barát félrehúzódott az ablakhoz, amely mögött a
fákon át odalátszott a közeli Moszkva-folyó felett derengő égbolt.
– Na, hogy érzed magad Anglia után? – kérdezte Borisz Gradov.
Leonyid Valentyinovics vállat vont.
– Nézd, Bo, már egy hete itthon vagyok, és ez az egész Oxford már
olyan furcsának tűnik. Nem is értem, hogy tudnak meglenni azok a
mi… hm… szóval e nélkül a lelkesedés nélkül.
– Mondd csak, Ljonya, nem akartál te ott maradni? Hiszen agglegény
vagy, nincs horgony, ami itt tartson, a tudományos lehetőségek pedig
odaát összehasonlíthatatlanul nagyobbak…
Pulkovo elnevette magát, és Gradov vállára csapott:
– Hiába, ilyenek a sebészek, mindjárt kitapintják a fájó pontot!
Tudod, Bo, Rutherford felajánlott nekem egy helyet a
laboratóriumában, de… tudod, Bo, úgy látszik, mégis vannak itt
horgonyaim…
Annyira belemerültek a beszélgetésbe, nem is vették mindjárt észre,
hogy a szalonban történt valami nem várt esemény, valami
disszonancia lopódzott a sokhangú ünnepi zsivajba. Két egyenruhás
parancsnok lépett be a házba, és köpenyüket le sem vetve körülnéztek,
mintha keresnének valakit. Nyikita és Vagyim volt az.
– Nézzenek oda! – kiáltott fel végre Pulkovo. – Micsoda dalia ez a
Nyikita! Dandárparancsnok? Hihetetlen! Most aztán mind a három
gyermeked együtt van, Bo! Elégedett vagy a gyerekeiddel?
 – Hát, hogy is mondjam… – Borisz Nyikityics már felfogta, hogy
valami fontos dolog történt, és most a fiát figyelte. – Derék gyerekek,
de… tudod, valahogy… nagyon belementek ezekbe a… hm… szóval
mással foglalkoznak… egy sem folytatja a családi tradíciót…
Nyikita végre megpillantotta apját, és a szobán keresztül elindult
felé, közben gyengéden lefejtette a válláról a belé csimpaszkodó húgát,
szelíden félretolta a kérdészáporával mellette aprózó Veronyikát, és
udvariasan, de feltartóztathatatlanul utat tört magának a vendégek
között. Nyomában – pillantást sem vetve Veronyikára – ott törtetett
komoly, zord arccal Vagyim Vujnovics. A diadalmas Vörös Hadsereg
egyenruháját viselő két férfi – bár mindketten teljesen kifogástalanul
viselkedtek – nyugtalanságot árasztott. Talán az volt az oka, hogy
magukkal hozták a gondtalan ünneplők közé a túlságosan nagy térség
illatát, melybe a fagyos ősz, benzin, meg valami tágas helyiségek –
lovardák vagy talán kaszárnyák, őszi katonakórházak – szaga
keveredett.
– Örülök, hogy látom, Leonyid Valentyinovics, üdvözlöm, üdvözlöm,
de megbocsásson, haladéktalanul beszédem van az apámmal.
E szavakkal Nyikita karon fogta Borisz Nyikityicset, és
magabiztosan, mintha ő lenne az idősebb, bevezette a dolgozószobába.
Vujnovics, aki ott lépkedett a nyomában, egy pillanatra megállt, hogy
kigombolja a köpenye gallérját. Ez a pillanat egész életére bevésődött
az emlékezetébe, ez volt talán ifjúsága legforróbb pillanata, benne
Veronyika suttogásával: – Mi van magával, Vagyim?
– Nagyon fontos események történnek, apám. A népbiztosnak
súlyosbodik a fekélye. Ma rosszul lett egy tanácskozáson a Kremlben. A
Politbüró ragaszkodik a műtéthez. Az orvosok véleménye megoszlik.
Arra kérnek, vegyél részt a konzíliumban. Sztálin személyesen
nevezett meg téged. Lehet, hogy a te véleményed lesz a döntő. Bocsáss
meg, hogy így alakultak a dolgok, anyánk persze meg fogja érteni.
Vujnovics ezredparancsnok elvisz a kórházba, és vissza is hoz.
Nyikita szaggatottan beszélt, mintha távíró papírszalagját húzná ki a
gépből. A professzor már készülődés közben hirtelen arra gondolt, mi
mindentől fosztották meg az események a fiát és őt magát is:
elsőszülöttjének kora ifjúsága még meg sem jelent, már el is illant,
kimaradtak azok a bájos bolondságok, melyeknek a család előre örül, s
aztán oly komolyan tárgyal róluk, akár a világraszóló eseményekről. A
kamaszkorból nyomban belegázolt ezekbe az átkozott eseményekbe,
és többé nem lehetett vele másként beszélni, csakis komolyan.
– De te, remélem, itt maradsz anyáddal?
– Persze, persze.
A vendégek közül senki, maga az ünnepelt pedig kiváltképp nem
csodálkozott, hogy a házigazda a „nyalka tiszt” kíséretében sietve
távozik. A híres sebészt gyakran szólították el otthonából a
legalkalmatlanabb pillanatokban is. Csak holmi suttogás kezdett
terjedni, valaki odafent felszisszent, de aztán hamarosan mindezt
kiszorította a báránypecsenye pazar fűszeres illata.
– A röntgenfelvételek szerint, uraim, azaz, bocsánat, elv… egyszóval,
tisztelt kollégák, természetesen valamennyien jól látjuk a duodénum
falában a fekélyfülkét, joggal feltételezhető azonban, hogy intenzív
hegesedéssel, sőt talán begyógyult fekéllyel van dolgunk. Ami a
legutóbbi vérzéseket illeti, ezek, úgy gondolom, egy idült gyulladásos
folyamat következményeként a gyomorfal felszíni kifekélyesedéseiből
származnak. Pontosan erre a megállapításra jutottam a palpáció során
is, márpedig az ujjaimnak, ura… bocsánat, kollégák, jobban hiszek,
mint a röntgensugaraknak. – Az öreg Lang professzor itt köhögésben
tört ki, úgyhogy nem tudta befejezni a mondatot, aztán haragosan
mégiscsak befejezte: – …uraim és elvtársak!
A Szoldatyonkov Kórház irodaépületének nagy dolgozószobája
teljesen megtelt. A konzíliumon a katonai kórház főorvosa, Ragozin
doktor elnökölt, legalábbis ő ült középen, a röntgenfelvételek mellett.
Általános vélekedés szerint ő ismerte legjobban a magas beosztású
beteget, ő felügyelte ugyanis a kezelését az utóbbi hónapokban, és
nemrég elkísérte a Krímbe is. Ám ebben a társaságban még neki sem
lehetett könnyű ellátni az első hegedűs feladatkörét: több mint egy
tucat elsőrangú nagyság ült odabent: Grekov, Martinov, Pletnyov,
Burgyenko, Obroszov, Lang; épp az imént érkezett meg Gradov, s
minden pillanatban várták a híres kazanyi professzort, Visnyevszkijt…
 A konzíliumon jelen volt néhány olyan személy is, akik ugyan fehér
köpenyt viseltek, szemmel láthatólag mégsem volt közvetlen közük az
orvosláshoz. Rendkívül komoly és figyelő ábrázattal ültek a sarokban,
és puszta jelenlétükkel éreztették, hogy rendkívüli, állami fontosságú
dologról van szó.
„Langnak igaza van” – gondolta Gradov, miközben átvette Ragozintól
az orvosok feljegyzéseit és a vizsgálati eredményeket tartalmazó
dossziét.
– Szóval, mi az ön véleménye, Georgij Fjodorovics? – kérdezte
Ragozin. – Szükséges-e radikális operációhoz folyamodni?
Langról, miért, miért nem, ömlött a verejték, arcán vörös foltok
ütköztek ki, újra meg újra elővette a szélein már duzzadozó nagy
zsebkendőjét.
– A saját klinikámon, barátaim, az ilyen eseteket diétával és
ásványvízzel kezelném. A betegek rendszerint…
– De kockáztathatunk-e?! – szakította félbe hirtelen Ragozin. –
Hiszen nem egyszerű beteggel van dolgunk!
– Ne szakítson félbe! – fortyant fel hirtelen a terebélyes Lang, és
tenyerével az asztalra csapott. – Az én számomra nincs más, csak
egyszerű beteg!
– Megvizsgálhatnám a népbiztost? – kérdezte suttogva Borisz
Nyikityics Ocskin doktort.
Amíg végigmentek a folyosón, nyomukban ott lépkedett Vujnovics
ezredparancsnok. A lépcsőházba vezető ajtónál vöröskatonák álltak. A
Frunze kórtermével szomszédos szobában a fogason Gradov
megpillantotta a népbiztos köpenyét: a hajtókáján négy rombusz, az
ujján nagy csillag.

Eközben a dácsán, Szerebrjanij Borban bekövetkezett a forradalom

egyik paradoxona: a szezon szenzációja, a charleston a burzsoá „vén
csontok” körében lelkesedést, a haladó ifjúság körében felháborodást
váltott ki.
– A fenének kell nekünk ez a dekadencia – jelentette ki, például,
Nyina barátja, Szemjon Sztrojlo, a Marjina Roscsa-i17 vagány. – Ezt a
riszálkodást azért találták ki a kapitalisták, hogy lerázzák a
gyomrukban a fácánhúst meg az ananászt,18 a proletariátusnak erre
nincs szüksége.
– Csakhogy odaát éppen a proletariátus charlestonozik – jelentette
ki a nemrég hazatért utazó, Pulkovo, aki Oxford után bejárta fél
Európát is. – Az alsóbb néprétegek fiai és lányai, de másfélék is,
boldog-boldogtalan, aki nem rest.
– Nyugati bolondéria – legyintett nagy tenyerével Sztrojlo, szinte
arisztokratikus mozdulattal.
– Hát maga, fiatal barátom, talán csak nem a „bárinyát” vagy a
„kamarinszkaját”19 akarja meghonosítani a proletár köznapokban? –
fordult felszikrázó monoklijával a vitatkozók felé Mihail Afanaszjevics
Bulgakov, a csúfondárosság maga.
– Nem, nem és nem! – kelt hevesen barátja védelmére a tizennyolc
esztendős Nyina. – A forradalom megteremti a maga esztétikumát, és
lesznek új táncok is!
– Olyan, mint a régi masírozás? – kérdezte ártatlan hangon Gradov
tanszékének aspiránsa, Szavva Kitajgorodszkij, aki maga volt a
megtestesült intelligencia és jó modor.
– Hagyjuk a provokációt – dünnyögte Sztrojlo, és rá sem nézett a kis
„szakemberre”, de világosan jelezte neki, hogy csak ne nyomakodjon,
ne meresztgesse a szemét Nyinkára, a lány a győzteseké.
– Elvtársak! Elvtársak! – kiabált Nyina. Annyira szerette volna, ha
mindenkit egy közös láng hevít, nem külön-külön parázslik mind, ki
így, ki úgy. – Ugyan már, nem kell úgy odalenni attól a charlestontól!
Csacsiság! Mit árthat nekünk, a mi magasságunkban! Mi vagyunk az
erősebbek, nem igaz? Még akár táncolhatnánk is, mondjuk, paródiából.
Miért ne?
Azzal hirtelen megfordult – minden mozdulata heves, szegletes – a
LEF,20 az új esztétikum –, megtekerte a gramofon karját, újra elindította
a „Momma, buy me a yellow bonnet” kezdetű számot, elkapta Sztyopa
Kalisztratovot, azzal rajta, jöjjön a paródia! – Paródia, paródia! –
kukorékolt a költő, és a legnagyobb élvezettel térdből oldalvást
dobálni kezdte lábait, tanújelét adva teljes tájékozottságának; közben
szétcsapta a zaciból direkt erre az estére kiváltott pazar zakójának a
szárnyait.
De Nyina sem maradt el, élvezettel parodizálta a dekadens táncot,
mely Georgiából és Dél-Karolinából evezett ide az orosz latyakba,
olyan emberek köréből, akik soha életükben nem használtak olyan
szavakat, mint „dekadencia” meg effélék.
Nem telt bele egy perc sem, és már mindenki ropta a táncot,
mindenki parodizált, még Galaktion bácsi, ez a hétpudnyi életöröm is,
nem szólva az unokaöcsökről, a két fürge dzsigitről, sőt maga az
ünnepelt is bedobta magát, és némi szörnyülködéssel megemelte a
súlyos selymet kissé száraz térde magasáig… a régi dácsa padlója csak
úgy hullámzott, a dadus rémülten leskelődött kifelé a konyhából, a
kutya kétségbeesetten ugatott… lehet, hogy a régi világ pusztulásra
van ítélve, de a dácsa előbb roskad össze… és még a
dandárparancsnok, maga a dandárparancsnok is kénytelen volt
engedni csábos neje, az izzó szamócaillatot ziháló Veronyika
csalogatásának, és bedobott legalább egy tucat ironikus figurát, de még
a megvetést sugárzó Sztrojlo is ott dobogott, ha nem is ütemre, de
annál bőszebben… és csak Kirill Gradov, a zord marxista maradt hű az
elveihez, és démoni pillantásokkal nézett alá a galériáról erre a tagjait
rázó bacchanáliára.
– Ugyan, ne duzzogj már, Kirka – szólt rá a bátyja, aki jobb kezében
egy üveggel, baljában két pohárkával felkapaszkodott hozzá. – Igyunk
inkább anyánkra!
– Már ittam eleget – mordult egyet Kirill. – És azt hiszem, te is éppen
eleget ittál, dandárparancsnok elvtárs.
Nyikita csak a lépcső közepéig ment fel, és komikus sértődöttséget
színlelve, hátrálva megindult vissza lefelé. Micsoda egy alak ez a
Kirjuha, úgy áll odafent, mint egy hadbíró.
A dandárparancsnok csakugyan megivott legalább hat teli kupica
vodkát meg vagy két-három pohár grúz bort. Az eltelt nap feszültsége
csak ez után a dózis után kezdett oldódni benne. Az est elején úgy
érezte, mintha valami kísértet lenne, a csendőrküldönc a Revizor-ból,
mindössze azzal a különbséggel, hogy az ő láttára senki sem
merevedett mozdulatlanná, ellenkezőleg, mindenki valami hihetetlen
elevenséggel nyüzsögte körül feszengő alakját. Telefonált néhányat a
vezérkarhoz és a népbiztosságra, és csak amikor megtudta, hogy
Frunze teljesen magához tért, és jól érzi magát, akkor csatlakozott a
mulatókhoz.
Egy ideig még furcsa mosollyal nézte a többieket, úgy érezte, mintha
a vendégek és a rokonok között ő lenne az egyetlen valódi ember, aki
az egyetlen valós világot, a hadsereg világát képviseli, aztán a szesz, a
finom étel, az az ördögi charleston, a fiatalság és a siker hevétől izzó
szépasszony, aki az övé, csakis az övé, mindez megtette a magáét, és
Nyikita megfeledkezett a gallérjára és a kabátujjára varrott
rangjelzésekről, egyszerre átvedlett egyszerű, huszonöt esztendős
fiatalemberré, mászkálni kezdett, pohárral a kezében, fel-alá a
szobákban, beleavatkozott a beszélgetésekbe, mindenki másnál
harsányabbakat hahotázott a vicceken, megforgatta maga körül ügyes
húgocskáját… még abba a burzsoá paródiába is bedobta magát, mufurc
öccsét is megpróbálta megmozgatni… mígnem egyszerre
megpillantotta fenséges feleségét, aki ott kacag, néhány férfitól
körülvéve. Ekkor iszonyú gondolat villant belé: „Tüzelő kan kutyák” –
gondolta, aztán hirtelen felfogta, hogy eszeveszettül be van rúgva.
S ekkor, még a tetejébe, hirtelen megjelent egy nyegle ifjonc, szeme
alatt lilás árnyakkal, és bicskanyitogató hangon azt süvöltötte:

Kardcsatába vitt a vér

Nyári nap hevén.
Sürgetett az ifjú vér
Kronstadt szűz jegén…

Nyikita nagyon jól ismerte ezt a törzsben lapító, kokainista

bohémfajzatot: a szájacskájuk, az orrcimpájuk örökké duzzadt,
izgatott, mint valami állati szívószáj… az ilyenek csavarták el a
versikéikkel meg a fehér porukkal a fejét a… kinek is? …igen, a
lányainknak, behurcolták a lányainkat a parancsnokság eldugott
zugaiba, a kis romantikusok, megbecstelenítették a lányainkat,
sufnikban, ruhásszekrényekben, még a klozetban is, gerincre vágták,
úgy gyűrték maguk alá őket a díványokon, díványok mögött,
zongorákon, biliárdasztalokon, zongorák alatt, asztalok alatt, a
pincékben, a padlásokon, a mi lányainkat, a szétdúlt melegházak
mocskában… aztán továbbadták őket a komisszároknak, a
csekistáknak, mindenféle csirkefogóknak… a mi lányainkat, a
szentpétervári leányneveldék, a Besztuzsev meg a Szmolnij Intézet
növendékeit, miközben a törzsbeli söpredék kórusban fújta…
gitárkísérettel, a tincseik közt papírvirágokkal… hogy ifjú vér, meg
forradalom…
Még tudatában volt, hogy a fejében valami idióta zagyvalék zakatol,
ráadásul szakasztott olyan, mint a fehérgárdistáké, s hogy őszintén
szólva, a törzsekben nem is igen találkozott efféle meggyalázott
szüzekkel, a „mi lányainkkal”, de a vérgőzös düh hulláma már a hátára
kapta, s józan ítélőképességét szinte teljesen elveszítve odalépett a
forradalom romantikus dalnoka elé.
– Ha szabadna kérdeznem, ön személy szerint ott volt
Kronstadtban?
– Képzelje el, dandárparancsnok, ott voltam! – kiáltott fel
nekitüzesedve az „ifjonc”. Úgy látszik, készséggel kapott a kihíváson.
Villogó szeme fehérjével, rángatódzó arcizmaival most semmivel sem
látszott fiatalabbnak a dandárparancsnoknál. – Részt vettem az
ostromban!
– Aha! – Nyikita keményen megmarkolta a vállát, szorosan magához
húzta. – Szóval a kivégzéseket is látta? Látta, ahogy tucatjával, százával
likvidáltuk a matrózgyerekeket?
– Ők is agyonlőtték a mieinket! – Az „ifjonc” megpróbált
kiszabadulni a dandárparancsnok szorításából. – Az erődben
fehérterror volt!
– Nem igaz! – süvöltött fel hirtelen Nyikita, de olyan fenyegetően,
hogy körülötte mindenki elhallgatott, csak a nyávogó néger hang
kanyargott még mindig a gramofon tölcséréből. – Nem végezték ki a
mieinket! A matrózok Kronstadban nem lőtték agyon a bolsevikokat!
Csak a csizmát húzatták le velük! – Az arcok hirtelen furcsa
szalaggyűrűként futni kezdtek körülötte, elveszítették térbeliségüket,
sík foltokká laposodtak. Nyikita elengedte a puha vállat. – A
letartóztatottaktól elvették a csizmájukat, ez igaz – motyogta –, a
csizmákat átadták a csapat mezítlábas tagjainak… a kommunisták
cserébe bocskort kaptak… Bocskort, elvtársak! – üvöltött fel hirtelen
ismét Nyikita. – Szó sem volt agyonlövésről! Még engem, a kémet, még
engem sem lőttek agyon! Hanem utána mi, őket… mint a hóhér…
vadállati módon!
A vendégek elképedten hallgattak. A galériáról hirtelen léptek
koppantak, Kirill volt az, leugrott, és vadul nekiesett a bátyjának:
– Ne merészeld ezt, Nyikita! Ne ismételd a rágalmakat!
Veronyika már ott csüngött a férje vállán, húzta befelé a ház
belsejébe, utánuk Meri mama, egy tálcán gyógyszertári üvegcsékkel. A
menetet Galaktion bácsi zárta le, hátrafelé integetve nyugtatgatta a
vendégeket: előfordul az ilyesmi, úgymond, nincs semmi baj. A
küszöbről Nyikita még egyszer visszaordított:
– Pribékek! Vérfürdő! A valagba a romantikátokkal!

A hadügyi népbiztos csakugyan lényegesen jobban érezte magát.

Mosolyogva nézte Gradov professzort, miközben amaz az ujjaival –
melyek mindegyike mintha egy-egy mélyre látó kutatóeszköz lenne –
végigtapogatta a hasát és a csípőtáji területeket.
– Ha jól tudom, a maga fia, professzor, Tuhacsevszkij törzsénél
szolgál, ugye? Ismerem Nyikitát. Bátor harcos és igazi forradalmár.
Borisz Nyikityics az ágy szélén ült, csípője a hadseregparancsnok
csípőjéhez szorult. A híres orvosprofesszornak több ezer beteg fordult
meg a keze között, de soha azelőtt, még egyetemista korában sem
érzett semmi különöset abban, hogy az ember társadalmi jelenségből
fiziológiai és patológiai jelenséggé változik előtte. Ebből a testből
viszont még így, ahogy elnyúlva tűrte az orvos ujjainak matatását, még
így is csak úgy áradt a hatalom mágikus kisugárzása. Borisz
Nyikolajevicsnek az a bolond gondolata támadt, hátha ebben az
emberben minden valahogy másként van? Hátha a gyomra kijárata
Perekopra nyílik?
 Ahogy végigtapogatta a patkóbél fölötti háromszöget, és egyre
mélyebbre hatolt a derekas zsírrétegben, néhány enyhén fájdalmas
tapintású pontra lelt. Talán valami exsudatum, enyhe hashártya-
irritáció. A máj tökéletesen rendben van. Hallgassuk meg most a szívet.
Ahogy odahajolt a mellkas – a hősi legenda tartálya – fölé, Frunze
egy pillanatra félretolta a sztetoszkópot, és odasúgta, csaknem bele az
orvos fülébe:
– Professzor, nem kell az operáció! Ért engem? Semmi körülmények
között sem akarom, hogy megoperáljanak…
Egymásba mélyedő szemek. A fehérje egész picikét sárgás. A
szemhéj egy pillanatra leereszkedik, jelezve, hogy B. N. Gradov
professzor teljes és tökéletes bizalomban részeltetik.
Itt valami nincs rendjén, gondolta Borisz Nyikityics, ahogy kilépett a
népbiztos betegszobájából. Ragozin különös, patetikus hangja, ennek
a… hm… páciensnek a suttogása… A „madridi udvar titkai”, vagy mi…
Mindenütt őrök, furcsa emberek… A kórház olyan, mintha a hadsereg
és a GPU21 elfoglalta volna…
Tíz lépést sem tehetett meg a folyosón, amikor valaki megérintette a
köpenye ujját. Egy roppant komoly hang megszólította:
– Kérem, professzor, jöjjön be ide. Várják.
Aztán ugyanezen a hangon a kísérőhöz, Vujnovicshoz:
– Magára, ezredparancsnok elvtárs, itt nincs szükség.
Az osztályvezető szobájában két szempár fogta harapófogóba. A
posztógimnasztyorkára felöltött fehér köpeny egy szemernyit sem
leplezte a rá váró két férfi hovatartozását. Azok egyébként nem is
rejtegették.
– A kormány azzal bízott meg bennünket, hogy tudjuk meg, milyen
következtetésre jutott Frunze elvtárs vizsgálata után.
– Mindjárt jelentést teszek erről a konzíliumnak – felelte Borisz
Nyikityics, zavarát leplezendő, csaknem udvariatlanul.
– Előbb nekünk – mondta az egyik csekista. „Egy pillanatig sem
haboznék, hogy agyonlőjelek, te bitang” – vélte kiolvasni a szeméből
Borisz Nyikityics.
A másik – ó, a másik! – az sokkal szelídebb volt.
 – Maga persze tudja, professzor, mekkora jelentőséget tulajdonítunk
Frunze elvtárs felgyógyulásának.
Borisz Nyikityics leült az odakínált székre, és igyekezve leplezni
ingerültségét (mi más váltotta volna ki a bőséges verejtékezést, mint
az ingerültség), elmondta: hajlamos csatlakozni Lang véleményéhez: a
betegség komoly, de operációra nincs szükség.
– A maga véleménye nem egyezik a Politbüróéval – szólt lassan,
minden szót megnyomva az, akit Borisz Nyikityics szinte tudat alatt az
agyonlövés mesterének, „pribéknek” nevezett el.
– Ha jól tudom, a Politbüróban még nincsenek orvosok – felelte a
lehető legkellemetlenebb hangon. – Végül is miért hívtak konzíliumra?
A „pribék” rezzenéstelen tekintete szinte elviselhetetlenül fúródott
bele Borisz Nyikityics arcába.
– Ha így vélekedik, Gradov, csak növeli a magával szemben
felgyülemlett bizalmatlanságot.
„Felgyülemlett bizalmatlanság…” – Most már teljesen elöntötte a
verejték, érezte, a víz csak úgy csorgott a hóna alól, és már tudta, a
verejtékezést nem az ingerültség váltotta ki, hanem a letaglózó félelem.
A csekista előhúzott aktatáskájából egy vaskos csomagot – semmi
kétség: egy dosszié, a GPU személyügyi gyűjtője B. N. Gradov
professzorról!
– Na, tisztázzunk egy-két dolgot, Gradov. Miért nem jelezte egyetlen
kérdőíven sem, hogy a nagybátyja a szamarai kormány
pénzügyminiszter-helyettese volt? Nem tulajdonított ennek
jelentőséget? Elfelejtette? És az illető párizsi címét sem ismeri?
Vaugirard utca 88. És a barátja, Pulkovo, nem látogatta meg a maga
nagybátyját? És mondja, nem találkozott maga Usztrjalov
professzorral? Milyen utasításokat hozott magának az emigráció
vezéreitől?
Ez a hét kérdés úgy csapott le rá, mint hét iszonyú korbácsütés, és
csak a hetedik után állt be a fojtogatással felérő szünet.
– Miket beszél az elvtárs? Hogy mondhat ilyeneket az elvtárs?…
Az arcához szorított, szeretettel vasalt zsebkendő egy szempillantás
alatt megalázó ronggyá vált. A „pribék” ökle vadul az asztalra zúdult.
 – Elvtársad neked a tambovi szürke farkas!
Borisz Nyikityics félrehúzta választékos eleganciájú nyakkendőjét.
Később, amikor megpróbálta elemezni ezt az állapotot és ezt a
megalázó mozdulatot, az egészet a váratlansággal magyarázta. Nyilván
így is volt. Hiszen hogy is feltételezhette volna, hogy saját
birodalmában, a klinikán kínvallatás vár rá?
A második csekista, a „liberális”, már-már szinte felháborodottan
fordult a társához:
– Uralkodj magadon, Benegyikt! – Majd nyomban közelebb húzódott
Gradovhoz, és szelíden megérintette a vállát: – Bocsásson meg,
professzor, Benegyiktnek időnként vacakolnak az idegei. A
polgárháború következményei… tudja, a kínzások… a fehérek
kínzókamráiban… Az osztályharc, Borisz Nyikityics, időnként nagyon
kegyetlen formákat ölt… mit tegyünk, olykor a történelem áldozataivá
leszünk… ezért is szeretnénk elkerülni a hibákat, eloszlatni a
bizalmatlanságot, ami felhalmozódott ön iránt – és sajna,
következésképpen, tisztán mechanikusan, a gyermekei iránt is…
miközben persze a legnagyobb tisztelettel vagyunk a maga gyógyító
művészete iránt… mindamellett roppant fontos, hogy egy ilyen nagy
nevű tudós helyes álláspontot foglaljon el, kimutassa, mennyire nem
közömbös számára a köztársaság sorsa… hogy a szíve, igenis, a szíve
mellénk állítja, és nem a burzsoá „szakértő” hideg számítása vezéreli…
ezért szeretnénk, ha egy ilyen fontos ügyben, mint a mi hős
hadseregparancsnokunk, a mi Frunze elvtársunk megmentése, nem
rejtőzne a hazug objektivizmus álcája mögé… nem húzná ki magát…
Borisz Nyikityics lehajtotta a fejét, visszavonhatatlanul beijedt.
– Végül is… – motyogta –, nem azt mondtam, hogy a sebészeti
beavatkozás ellenjavallt…
A szelíden simogató kéz most egy cseppecskét erősebbet nyomott a
vállán; Borisz Nyikityics válla és a kéz között egyfajta bizalmas
érintkezés alakult ki.
– Bizonyos fokig a radikális rendszabályok mindig hatékonyabbak a
terápiánál.
 A kéz felemelkedett. Borisz Nyikityics, anélkül, hogy feltekintett
volna, érezte, hogy a két csekista elégedetten összenéz.

Vagyim Vujnovics a csapkodó térképtáskát csípőjéhez szorítva

lendületesen futott lefelé az épp akkor érkező Bazilevics elé, akit két
munkatársa kísért a moszkvai katonai körzetből.
– Engedje meg, hogy jelentsek, Bazilevics elvtárs. A népbiztos úgy
határozott, hogy vállalja az operációt. A konzílium többsége támogatta
a Politbüró javaslatát. Jelenleg folynak az előkészületek.
A moszkvai katonai körzet parancsnoka kigombolta köpenyét, szép
lassan, mintha csillapítani akarná a nekihevült, ideges
ezredparancsnok lendületét, közben körüljáratta tekintetét az
előcsarnokban, a lépcsőn, az ablakokon, melyeknek őszi szürkeségén
fekete fatörzsek és az első hó fehér sávjai rajzolódtak ki.
– Állítsák a GPU őrei mellé a mi embereinket – szólt oda halkan az
egyik munkatársához.
– Értettem – hangzott a kurta válasz.
Vagyim nem tudott elfojtani egy megkönnyebbült sóhajt. Most, hogy
megérkezett Bazilevics, úgy érezte, még minden rendeződhet, a
Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg vaslogikája megteszi a magáét, és
arról a fenyegető kétértelműségről, amely a Szoldatyonkov Kórház
boltívei alatt felgyülemlett, kiderül, hogy csupán az ő képzeletének
szüleménye.

Éjfélre a vendégek jó fele, azaz a publikum tekintélyesebbje,

hazaszéledt Gradovék dácsájáról, ami Galaktion Gudiasvilit, a
kimeríthetetlen tamadát újabb szomorú eszmefuttatásokra sarkallta
az „idősebb fivér”, az oroszság természetéről. – Szomorúan nezem
ezeket o moszkvaiakat, tudjatok, valahogy nadjon europajak lettek,
majdnem mint nemetek, nem tudnak mulatni – mondta, teljesen
elfeledve nemrég elmondott tirádáit, amelyekben a barbár szkítákat
emlegette. Ő mindenesetre tovább vezényelte a nekibúsult
asztaltársaságot, és minden igyekezetével azon volt, hogy legalább az
ott maradottakat tökrészegre itassa.
 Galaktion bácsit még a tekintélyes publikumnál is jobban
elkeserítette a fiatalság: ezek nem széledtek szét, de a „fenseges”
italokkal sem igen törődtek. Mintha megfeledkeztek volna arról, hogy
az ember csak egyszer fiatal („Csak egyszer, drága Meri, te ezt
ugyanolyan jól tudod, mint én”), összeverődtek a konyhában, és csak
karattyoltak, mint a kinto22 a bazárban, és a világforradalom nagy
kérdéseiről vitatkoztak, melyekkel torkig voltak a Földközi-tenger
medencéjének minden népei.
A viták spontán módon törtek ki, abban azonban addig sem
kételkedett senki, hogy ki fognak törni. Furcsa is lett volna, ha végül
nem merülnek feledésbe mind a másodlagos fontosságú dolgok: a flört
és a bor, a viccek és a költészet meg a színházi pletykák, és nem
lobbannak fel a konyhában – igen, okvetlenül a konyhában, a mosatlan
tányérok között – az intellektuel, a párt- és párt körüli fiatalság
jellegzetes politikai vitái. A szenvedélyes forradalmárok,
természetesen, teljes és túlnyomó többségben voltak itt, de ahányan
voltak, annyi különböző utat javallottak az emberiség mielőbbi teljes
boldogságának eléréséhez. A „szervektől” ez a fiatalság egyelőre még
nem nagyon félt, a CSK–GPU-ról úgy vélte, hogy az ő hatalmuk őrei,
ezért aztán lehet ordítozni torokszakadásig, és lehet hadonászni, és
nem kell titkolni a vonzalmakat a legkülönbözőbb frakciók iránt,
legyenek azok a trockisták a „permanens forradalmukkal”, vagy valami
sosem hallott „Kotov–Uszacsenko-platform”, vagy a bürokráciaellenes
„új ellenzék”, sőt akár a „kőkemény” sztálinisták, mert akármilyen
savanyúak, nekik is joguk van, hogy elmondják a véleményüket,
gyerekek, hát senkibe nem lehet belefojtani a szót, hiszen éppen ez a
pártdemokrácia lényege.
Az általános zűrzavarból most csak néhány mondatot ragadunk ki,
és felkérjük a tisztelt olvasót, képzelje el azt a zengő visszhangot, amit
ezek a szavak annak idején az egyetemi auditóriumok falai között
vertek.
„…Ideje végezni a NEP-pel, különben belefulladunk a jólétbe…”
„…A szocializmus elpusztul Európa támogatása nélkül!…”
„…A ti Európátok charlestont táncol!…”
 „…ALEF-esek álforradalmárok! Sznobok! Esztéták!…”
„…Buharin úgy táncol, ahogy a kulákok fütyülnek…”
„…Hallottátok, srácok, hogy Münchenben megalakult a nacionál-
bolsevista párt? A kispolgárság ostobaságának nincs határa!…”
„…Miért titkolják el a nép elől Lenin végrendeletét? Sztálin bitorolja
a hatalmat!”
„…Ti a trockizmus uszályában kullogtok!…”
„…Jobb az oroszlán uszályában, mint egy suszter fenekében!”23
„…A régi időkben kaptatok volna ezért a pofátokba!”
De egyelőre még „új” idők járták, és a „pofánverés” elmaradt, bár
Nyinocska „proletár barátja”, Szemjon Szaveljevics Sztrojlo néhányszor
vágyakozva meglatolgatott a tenyerében egy megkezdetlen üveg
„fejedelmi rizikegombát”.

Gradov professzor, miközben gépies mozdulatokkal súrolta a kézfejét

és az alkarját, igyekezett egy pillantást vetni a kollégáira. Egyébként a
műtét többi résztvevője, Grekov, Ragozin, Martyjanov és Ocskin
professzor is hallgatagon, magába mélyedve mosakodott. Senkinek
sem jutott eszébe ezen az éjszakán, hogy elővegye valamelyik kedvenc
„professzori bogarát”, az orvoshumor egy gyöngyszemét, egy
eldünnyögött operaáriát, némi krákogást, fújtatást, egyszóval azokat az
apró hóbortokat, melyekre az orvostudomány moszkvai nagyjai
mindig kaphatók voltak, kivált az őket istenítő, kizárólag a gyengébb
nem képviselőiből álló, középszintű műtősszemélyzet körében. Soha e
falak között nem mosakodott még be egyszerre öt sebészóriás, és soha
nem volt még itt ekkora feszültség.
A műtőből kijöttek az aneszteziológusok, és jelentették, hogy az
altatás zavartalanul megtörtént. A beteg elaludt. Gradov, akinek
kezdenie kellett, vagyis akire az a feladat várt, hogy felnyissa a
népbiztos hasfalát, utasítást adott, hogy egy pillanatra se hagyják abba
a pulzus és a vérnyomás figyelését. Előkészítették a szív-érrendszer
serkentőit? Ez a műtét legfontosabb mozzanata.
 Már maga előtt tartotta gumikesztyűbe bújtatott kezét, amikor
Ragozin, aki szintén befejezte a bemosakodást, egy pillanatra
félrehívta.
– Mi van magával, Borisz Nyikityics?
– Minden rendben – dünnyögte Gradov.
– Valahogy nem tetszik ma nekem, kedves barátom. Magának
remegnek az arcizmai. Úgy látom, az ujjai is remegnek…
– Nem, nem, minden rendben. Már megbocsásson, de semmim nem
remeg. Nem kéne, igazán mondom, műtét előtt… igazán furcsa… nem
valami etikus…
– Igen, igen – mondta Ragozin, mintegy sorra vizsgálva Gradov
arcának minden barázdáját. – Azt hiszem, kedves barátom, nem kéne
közvetlenül részt vennie… Legyen ott a közelben arra az esetre, ha
valami előre nem látott dolog történne, mi meg, Isten segedelmével,
nekilátunk…
„Istenem – gondolta Gradov –, ne kelljen részt vennem.” Értetlenül,
szédülten és zavartan állt, de már fel volt mentve, félre volt állítva, így
csak vállat vont, és igyekezett nem kimutatni az érzelmeit.
– Maga a főnök. Mosakodjak ki?
– Ugyan, barátocskám! – intette le keményen Ragozin. – Itt nincs
főnök. Mindannyian egyenrangú résztvevői vagyunk a műtétnek,
magával együtt. Álljon készenlétben!
Gradov leült egy díványra a műtő előszobájának sarkában,
hátravetette a fejét, és lehunyta a szemét. Már nem látta, amint a négy
sebész, bemosdatott kezét maga elé tartva, mint valami ősi kultusz
papjai, bevonul a mattüveg mögé.

Az éjszaka végére a fiatalok, legalább egytucatnyian, elindultak a

Moszkva-folyó partjára. Lábuk alatt ropogott a kis tócsák vékony
jégkérge. A fenyők között, az áttetsző kozmoszban csillagok lobogtak,
ott fénylett „Az ifjú hold, a fényes arcú, nem ismer évet, sem napot”.
– Hallottam, a napokban ő maga szavalta az Építészek Házában –
mondta Sztyepan Kalisztratov.
 – Emlékszel? Ugyanott mondta azt is… – kiáltott fel Nyina. – Soha
nem felejtem el azt a hangot… „Utcák zegein-zugain kocsikázom az
éjben, / Keresve a zelniceágat, a hópelerint meg a malmot, / Mely ott
zörög és zakatol valahol szakadatlan …” Szemjon, hallod, Szjoma?!
Nyina a kezénél fogva húzta, vonszolta, ráncigálta langaléta
választottját, Sztrojlót, az pedig mintegy leereszkedőn hagyta magát
vonszolni, bár Nyina viharzásaitól olykor összeakadtak a lábai, és
valami proletár mivoltához méltatlan ugrabugra ügetésre kényszerült.
Hol buckák, hol tócsák kerültek a lába alá – minek loholnak a folyóhoz?
–, bosszantották a gyökerek, ennek a Mandelstamnak a versei, a
professzorcsemeték hóbortjai…
– Mik ezek a pelerinek, ezek a zegzugok, ezek a rébuszok? –
dünnyögte mély basszus hangon.
– Jaj, Szjomka! – nyafogott kétségbeesetten Nyina. – Ez egy zseni,
zseni…
– Szemjonnak alighanem igaza van – szólalt meg Szavva
Kitajgorodszkij. Hosszú fekete kabát volt rajta, keményített inge
világított az éjszakában. – A zelnice és a hó valahogy nem illik össze…
„Micsoda nagylelkűség a vetélytárs iránt” – gondolta hamiskás
örömmel Nyina, és odakiáltott az elöl lépkedő Kalisztratovhoz:
– Hát te, Sztyopa, hogy gondolod?
– Szamarakkal nem vitázom! – felelte hátra sem fordulva a költő.
Nyinának szinte elakadt a lélegzete a pillanat izgalmától. Ezek
hárman mind szerelmesek belé, ez az egész játék őkörülötte forog…
Elengedte Szemjon kezét, előrefutott, és elsőként ért ki a
partszakadékhoz.
Odalent ott ezüstlött és kissé aranylott a folyó kanyarulata. Azon túl,
a virradat előtti homályban Horosevo és Szokol ritkás fényei
derengtek. A hajnal még messze járt, de Moszkva távoli háztetői és
harangtornyai már világosan kirajzolódtak, s ez arra vallott, hogy 1925
novemberének első napját fényárba borítja Oroszország nem túl
gyakori vendége, a Napnak nevezett csillag.
Nyina visszafordult a közeledő csoport felé. Itt jönnek ők, a
szerelmesei és a barátai: Szjomka, Sztyopa, Szavva, Ljubka Fogelman,
Misa Kantorovics, a testvére, Kirill, az unokatestvérei, Otár és Nugzar,
Olecska Lazejkina, Cilja Rozenblum, Miriam Bek-Nazar… Arcuk jól
látható a hold vagy a közelgő virradat, de lehet, hogy csak az ifjúság és
a forradalom fényében. „Micsoda boldogság – szeretett volna
felkiáltani Nyina Gradova –, hogy éppen most! Hogy mindez éppen
most történik velem! Hogy én… hogy most!”
A reggel a Tyimirjazev Mezőgazdasági Akadémia parkjának
közelében, az Invalidus-piacon köszöntött rájuk. Hahotázva kvaszt
ittak éppen, amikor egy oszlopon hirtelen rekedt sistergésbe kezdett
egy rádió hangszórója. A rekedt sistergésből végre előúszott néhány
szó: „A Szovjetunió minden polgárához…” Valami kakofonikus zaj
hallatszott, melyből fokozatosan kibontakozott Wagner Istenek
alkonyá-nak gyászzenéje. Végre megszólalt a bemondó:
„…Az OK(b)P KB közleménye… A párt valamennyi tagjához, minden
munkáshoz és paraszthoz…
…Frunze elvtárs nem egyszer, nem is kétszer nézett szembe a
halálos veszedelemmel. A halál nem egyszer, nem is kétszer emelte rá
a kaszáját. Sértetlenül tért meg a polgárháború hősi csatáiból, és
minden szilaj energiáját, minden alkotó lendületét a mi győztes Vörös
Hadseregünk építésének szentelte…
…Az őszülő harcos most örökre eltávozott közülünk… Meghalt a
nagy kommunista forradalmár… Meghalt a nagyszerű bajtárs…”
– Kirill! – kiáltotta Nyina a testvérének. – Gyorsan! Ott a villamos!
Haza! Haza!
Így történt mindig, a történelem és a sors minden fordulatánál
Gradovék mindenekelőtt haza igyekeztek, hogy együtt legyenek. Csak
később, a harmincas években kezdték úgy érezni, hogy az otthonuk
nem erőd, hanem csapda.

Borisz Nyikityics ott állt a sebészet épülettömbjének tornácán, és várta

a gépkocsit. Rázta a hideg, mintha iszonyú másnaposság gyötörné,
tekintetét nem merte körüljáratni e váratlanul felragyogó aranyló
reggeli fényben. Már a lépcsőn volt, amikor utolérték néhányan, ki
fehér köpenyben, ki anélkül, egyre újabb és újabb jegyzőkönyvlapokat
dugdostak az orra alá, hogy írja alá. Ő pedig mindent aláírt,
olvasatlanul, és csak egy járt a fejében: haza, mielőbb haza!
Odagördült a kocsi, kiugrott belőle egy vöröskatona. Megjelent
Vujnovics ezredparancsnok. Gradovot valósággal feltaszította az
ellenséges testből áradó fenyegető erő.
Kiáltást hallott:
– Fokin, vidd haza ezt a szart!

1. közjáték. A sajtóból
…Negyven perccel a halál bekövetkezte előtt vesztette el az öntudatát.
A halál oka a műtétet követő szívbénulás…
Megalakult a temetési bizottság, tagjai: Jenukidze, Unsliht, Bubnov,
Ljubimov, Mihajlov elvtársak…
…Az elhunyt személyében a kormány kiemelkedő tagja távozott
közülünk…
…Ülést tartott a Forradalmi Katonatanács, az ülésen Frunze elvtárs
helyettese, Unsliht elvtárs elnökölt, jelen volt: Vorosilov, Kamenyev,
Bubnov, Bugyonnij, Ordzsonikidze, Lasevics, Baranov, Zof, Jegorov,
Zatonszkij, Eliava, Hadir-Alijev elvtárs, a Forradalmi Katonatanács
tagjai…
…A parti és a hajólövegek adjanak le Kronstadtban ötven,
Szevasztopolban huszonöt díszlövést…
…A gyászszertartásban vegyen részt a parancsnoki és politikai
állomány, a moszkvai katonai körzet légi osztaga, a Balti Flotta 1.
összevont százada. Felelős: Fabriciusz elvtárs, a XVII. egység
hajóparancsnoka…
…A csüggedésnek nincs helye! Zárjuk szorosabbra sorainkat!
…Részlet a boncolási jegyzőkönyvből: A hasüregben 200 cm³ véres,
gennyszerű folyadék… A bakterioszkópos vizsgálat streptococcust
mutatott ki… Anatómiai diagnózis: begyógyult kerek fekély a
nyombélben…. Akut gennyes hashártyagyulladás… Abnormálisan nagy
pajzsmirigy… A műtét az 1916-os appendektómia óta húzódó krónikus
gyulladásos folyamat súlyosbodásához vezetett, ami a szervezetnek a
narkózissal szemben mutatott labilitása következtében a szív-
érrendszer gyors összeomlásához és halálos kimenetelhez vezetett.
Az utóbbi időkben tapasztalható vérzések felszíni kifekélyesedések
következményei voltak.
A boncolást A. I. Abrikoszov professzor vezette…

…Trockij elvtárs távirata a párt Központi Bizottságához: „Meg vagyok

rendülve! Micsoda fájdalmas hiány a párt első sorában! Micsoda
szörnyű csapás Október nyolcadik évfordulójának előestéjén!”
…A testet balzsamozás után átszállították a tanácsterembe… A
díszőrségben ott sorakoznak a vezérkar tagjai, a közeli elvtársak:
Rikov, Kamenyev, Sztálin, Zinovjev, Molotov… Az őrséget a VCIK
iskolájának növendékei adják…

…Részvétét nyilvánította: a japán követség, Bedi-Bej úr, megbízott

török katonai attasé, Kursk úr, az észt katonai attasé…
N. Buharin: „…Frunze, aki maga volt a megtestesült szelídség,
villámot szóró hadvezér volt…”
Sz. Zorin: „…Fényes csóva…”
M. Kolcov: „…A bolsevik gárda magja a testén viseli a cári
üldöztetések eltörölhetetlen nyomait… A KB köteles komoly figyelmet
fordítani a fogyatkozó sorokra…”

…A nagyközönség érdeklődésére való tekintettel, az operációval

kapcsolatos szóbeszédek miatt közreadjuk az anamnézist.
…A konzultációk október 8. óta szakadatlanul folytak. Részt vettek:
N. A. Szemasko, Burgyenko, Gradov, Martinov, Ragozin, Lang, Kanyel,
Kramr, Levin, Pletnyov, Obroszov, Alekszandrov és több más
professzor… A vérzésre való hajlam műtéti beavatkozást követelt…

…Gépkocsik közelednek. Megérkezett Hu Hanming kínai

generalisszimusz… gyári küldöttségek… a koporsó tetején
aranyfegyver… az Oszlopcsarnokban ott az egész Politbüró… Az
Istenek alkonyá-t felváltja az Internacionálé… November ötödike…
havazás… Sztálin beszél: „…Elvtársak, ez az esztendő valósággal átok
volt számunkra. A vezető elvtársak egész sorát ragadta el közülünk…
Lehet, hogy ennek éppen így kell lennie, hogy a régi elvtársak ilyen
könnyen és ilyen egyszerűen szálljanak sírba. Sajnos korántsem ilyen
egyszerűen emelkednek fel a mi fiatal elvtársaink, hogy felváltsák a
régieket… Higgyük és reméljük, hogy a párt és a munkásosztály
mindent megtesz annak érdekében, hogy megkönnyítse az új elvtársak
kikovácsolását a régiek felváltására.
Tuhacsevszkij: „…Drága, szeretett barátom!… A keleti front
összeomlása idején találkoztam Mihail Vasziljeviccsel… Frunze elvtárs
nagyszerű alakjából áradt a nyugalom, a magabiztosság… Nyugodj
békében!…”

…A Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottsága kinevezte hadügyi és

haditengerészeti népbiztosnak Vorosilov elvtársat; első helyettes: M.
M. Lasevics, második helyettes: I. Sz. Unsliht.

2. közjáték. A bagoly röpte

A négyszáz esztendős Tohtamis24 ritkán hagyta el a Vodovzvodnaja-
bástya sátorteteje alatti megszokott fészkét. Úgy tűnhetett, az öreg
madárnak egyetlen feladata van: álmos töprengésben
végiggubbasztani ezeket az évszázadokat. Hogy mi célból, attól tartok,
maga sem tudta. De valahányszor az erődben hirtelen megtört a
mindennapok rendje, Tohtamis egy csakis számára ismert nyíláson át
kibukott a moszkvai légáramlatokba, és körberepülte a falakat, mintha
meg akarna győződni róla: kiállják-e a próbát? Így történt ezen az
éjszakán is. Tohtamis egy, az ornitológia figyelmét mindeddig elkerülő
érzékelőhártyája segítségével felfogta a komisszároknak nevezett új
fejedelmek izgatottságát, és nekivágott nesztelen, nem valami kecses,
ám ontológiai magabiztosságtól vezérelt körútjának.
Felemelkedett vagy félszáz szazseny magasra – odafent nem látszott
más, csak néhány jelentéktelen varjú, a levegőben füst meg csipetnyi
szarszag lebegett, mint mindig; puskaporszag nem érződött – széles
kört írt le a tanyája fölött, aztán lejjebb ereszkedett, elhagyta a
Borovickaja-bástyát, átrepült vagy inkább átsuhant a Fegyvertár és a
Potyesnij-palota fölött, és közeledett az Arzenálhoz.
Nyálkás, nedves csend honolt, az őrszemek a helyükön, az ajtókon
lakat, kívülről semmi sem árulta el a komisszárok nyugtalanságát,
amelyet Tohtamis a titokzatos hártyájával megérzett, és csak az
Arzenál udvarán izgett-mozgott valami.
Tohtamis leereszkedett egy esővízcsatornára, undorodva elfordult
egy ott heverő verébhullácskától – már vagy százötven esztendeje nem
evett dögöt és szemét arra az izgő-mozgó valamire meresztette, az
pedig nem volt más, mint a helybéli udvari költő, Gyemjan, aki
„szegénynek” nevezte magát, holott gazdagabb volt sokaknál.
A kuvik egyszer futólag látta már ezt az embert, nyomban megutálta,
és meg is jegyezte magának. Ez a Gyemjan azzal az egérszerű
nyüzsgésével-büzsgésével, a forradalmi romantikájával meg az
aktualitással a verseményei tehetségtelenségét rejtegeti.
Mit izeg-mozog ez itt, mint a borz, ha telezabálja magát
farkasalmával? Ja vagy úgy, az ihlet! Tohtamis még előző alakjában, a
mennydörgető nagy támadás idején híres volt éles hallásáról. Most
megpróbálta megint elővenni, s meg is hallotta a lény motyogását.
– Barátom! Rég volt… – dünnyögte Gyemjan, a kezét tördelve, húsos
arcát az ég felé emelve, talán a holdat kereste, vagy mert a bagoly
világító szemét ihletadó csillagpárnak vélte. – Vagy tavaly? (Aj-aj-aj)…
Emlékszem, friss volt verses röplapom (pom-pom-pom), Fel is
olvastam, volt hozzá kacaj (aj-aj-aj)… A Báró Wrangel
manifesztumom25 (mom-mom-mom)… Ich fange an, esz van a kezdet…
Nevettünk rajta mind a ketten (ten-ten-ten). Ich fange an… A báró
reszket (ket-ket-ket), A Vörös Had bíz’ meg nem retten (ten-ten-ten)…
Csak úgy ragyogtál: két hét múlva rajta! „Asz lesz a keszdet”, indulunk
a harcba (ba-ba-ba)…
Néztük a tengert, nálad teleszkóp (kop-kop-kop), Acél kezeddel
kőbe vésted: (ésted-ésted-ésted) Miénk a „Vörös Perekop” (kop-kop-
kop)… De hol az ésted-ésted-ésted?…
 …Majd később, később, a fő most, hogy el ne szalasszuk az ihletet, a
rímek ráérnek később…
Aztán lesújtott rád a végzet, Halott arcod fölé hajolva látom …
milyen? eleven! … eleven arcodat (codat-codat)… Egy tiszta hős hullott
a porba… Te megharcoltad harcodat (codat-codat)……Gondolatok
borús raja (aja-aja-aja)… ez egész jó, olyan puskinos… keresem a búcsú
szavát… sürgősen fel kell hívni a Pravdát… (dát-dát-dát)…
Tohtamis tovább nem bírta elviselni az éjszakai szófüzérek e
meggyalázását, ezért alábukott, és rettenetes szárnyával
megsuhintotta a költőt, hogy fogja be a mocskos pofáját.
III. fejezet
A gyógyító Chopin

úcsúzott az év, búcsúzott az örökké kétértelmű újságok

zizegésével, Moszkva egyre bővülő villamoshálózatának
csörömpölésével, a moszkvai ég fekete pernyeként keringő lakóinak
rikoltozásával, a charleston egyre erősödő szinkópáival, mely kesztyűt
dobott a diadalmas, bár időnként fűtőolajként szétmaszatolódó
proletár harsonarivalgásnak.
Havak jöttek, havak mentek, kivirítottak, elvirítottak a kertek,
mielőtt 1926 októberének elején elbeszélésünk Petrovna, a
tejesasszony nyomában ismét megjelenik Gradovék dácsáján,
Szerebrjanij Borban.
Odalent minden szoba ajtaja nyitva állt. A ház üres, tiszta, világos
volt. A könyvtárból Chopin hallatszott. Meri Vahtangovna szokása
szerint viharosan, lelkesülten játszott, mintha a közép-európai sík
vidéki futamoknak bizonyos kaukázusi staccato jelleget akarna
kölcsönözni. Időről időre azonban egy-egy gyors, figyelmes pillantást
vetett férjére, aki szemét tenyerével eltakarva ült mellette a süppedős
fotelban.
A gazda mellett a fiatal engedelmes kutya klasszikus pózában ott ült
Pifagor. Hosszú fülét ő is az egész kellemes hangzatokra hegyezte.
Egyszer-egyszer gyapjúharisnyás nesztelen léptekkel végigóvakodott a
szobákon Agasa, tiszta fehérneműt tett a polcokra, egy-egy pillantást
vetett a gazdára, és kendője csücskével megtörölgette a szeme sarkát.
Borisz Nyikityics az ujjai résén át elmerülten szemlélte felesége
ihletett arcélét. „Furcsa – gondolta ez a fejedelmi profil soha nem
hozott erotikus izgalomba. Viszont amikor felém fordította az arcát,
azzal a kiugró paraszti járomcsontjával és duzzadt ajkaival… Miért
gondolok erre múlt időben? Végtére is még fiatalok vagyunk, és a
libidónk még…”
Petrovna, a tejesasszony a nehéz kannákkal, a kosarával meg a
vedrével nagy zajosan kitárta az ajtót, és megpillantotta a délelőtti
idillt. „No nédd csak – gondolta elérzékenyülten –, de szépen él a
burzsuj.”
– Az Isten áldjon meg, Petrovna, csendesebben! – rontott rá Agasa. –
Gyere, gyere a konyhába!
A konyhában Petrovna kimérte a tejfölt, a túrót, közben
megkérdezte:
– Mi a szösz van itt nálatok?
– A professzor zenével kúrálja magát – magyarázta
jelentőségteljesen Agasa.
– Meghűlt tán?
– Jaj, Petrovna, Petrovna – csóválta a fejét az érzékeny ízlésű Agasa.
– Az én emberemnek mindenre a pohár a gyógyszere – sóhajtott
Petrovna. – Ha egy pohár nem használ, felhajt egy másikat. Azzal
rendben is van.
– Na, eredj, eredj, Petrovna.
Agasa odanyomta a pénzt Petrovna kezébe, aztán kikísérte az
egészséget és tisztaságot sugárzó asszonyságot az ajtón, maga pedig
megállt az ajtófélfánál, figyelni.

Meri egy ragyogó glisszandóval befejezte a hangversenyt, és felállt.

– Hogy érzed magad, Bo?
Borisz Nyikityics is felállt a karosszékből.
– Köszönöm, Meri! Tudod jól, mennyire jót tesz nekem mindig ez a
prelűd. – Odament a feleségéhez, átölelte a vállát, és a leggyengédebb
módon megpróbálta maga felé fordítani az arcát. Meri Vahtangovna
kitért előle, és az ablakra mutatott.
– Nézd, megérkezett Pulkovo!
A kertkapu felől a szállongó sárga levelek között ráérősen ott
lépkedett angol Sherlock Holmes-kabátjában Leonyid Valentyinovics
Pulkovo.
 – Ez a Ljonyka minden nemtörődömsége ellenére mindig pontosan
érkezik – mosolyodott el a professzor.
– Na, menjetek csak ki sétálni – rendelkezett Meri Vahtangovna. –
Pifagor, te is menj a papácskával.
A kutya örömteli keringésbe kezdett, közben olykor-olykor nyúl
módjára a hátsó lábára kuporodott.
Agasa már ott állt az ajtóban a professzor kabátjával és kalapjával.
– Csak emlékeztetni szeretném, Borenyka és Mericska, hogy
Nyikituska és Veronyikocska egyenest a pályaudvarról érkeznek a
vacsorához – mondta Agasa.
– Ja, igen, igen, Bo, nem felejtetted el? Két óra múlva gyülekező –
szólt szigorúan Meri Vahtangovna, igyekezve magába fojtani a családi
egység eksztatikus érzését.
A kutya azonban, akit valami nagyon hasonló érzés feszített, nem
tudott ellenállni, felugrott, és megnyalintotta a háziasszony állát.
– Tudom, tudom, Pifa, te nem felejtetted el! – lelkendezett Meri
Vahtangovna. – Látom, látom! Mindenesetre juttasd eszébe a
papácskának, ha az egészségügyi séta helyett a lóversenypályára
menne a barátjával.
Borisz Nyikityics az egész elmúlt esztendőben visszatérő
búskomorsági rohamai ellenére úgy dolgozott, mint a megszállott. A
műtőasztal mellett már úgyszólván senki sem volt hozzá mérhető, már
rég túllépett azon, amit mesterségbeli tudásnak neveznek, és elérte a
legmagasabb szintet, a virtuozitást. Lancettával és érfogóval a kezében
úgy érezte magát, mint valami karmester és hegedűszólista egy
személyben. Az ihlet pillanataiban pedig – igen, igen, olykor valóságos
sebészi ihletet érzett! – úgy tűnt, hogy az az egész életszféra, amely
ebben a pillanatban a hatalma alá tartozik – az asszisztensek, a
nővérek, a műszerek, a kiterített páciens – az egész élet nemcsak a
szavait, a dünnyögését, a köhentéseit, a legapróbb gesztusait képes
felfogni, hanem még a semmi módon ki nem fejezett gondolatait is,
hogy azon nyomban engedelmeskedjék is neki, mégpedig nem
magának az engedelmességnek a kedvéért, hanem az egybehangzás,
azaz: a harmónia végett.
 Egyetemi előadásai mindig „táblás házat” vonzottak. A fővárosi
klinikák és vidéki kórházak orvosai hajba kaptak az egyetemistákkal a
helyeken. Azt beszélték, még a bölcsészkarról is átjárnak hozzá,
állítólag azért, hogy az ő példája láttán megbizonyosodjanak az orosz
intelligencia megmaradt részének életképességéről és eszmei
kikezdhetetlenségéről.
Még nagyobb sikereket ért el az elmélet és az iskolateremtés terén.
A sebészi beavatkozás sajátos koncepciójának kidolgozásával
foglalkozó cikkei azon nyomban élénk vitákat váltottak ki a Társaság
ülésein, valamint a hazai és – igen! – a külföldi sajtó hasábjain. A
nyomdokába lépő fiatal orvosok, köztük mindenekelőtt a roppant
tehetséges Szavva Kitajgorodszkij, nagy büszkén gradovistának
nevezték magukat. Egyszóval… bárhogy is… bármi történt is… eh, az
ördög vigye el…
Vajon ezek közül a „gradovisták” közül – talán az egy Szavvát kivéve
– akadt-e egy is, aki sejtette, hogy bálványuk időről időre nyögve,
fogcsikorgatva oldalvást a díványra veti magát, lecsusszan a lejtős
bőrülésről a szőnyegre, ott térdepel, leszegett fejjel, vadul meregeti a
szemét a sarkok felé, szakállát fohászkodva a mennyezet felé fordítja,
mintha az ikont keresné, holott ilyesmit a Gradovok, örökletes
pozitivizmusukból kifolyólag, idestova egy évszázada nem tartanak a
házukban. Közben újra meg újra azt kérdezi magától: mi is történt
azon az éjszakán a Szoldatyonkov Kórházban? „Nem történt semmi,
egyszerűen félreállítottak, úgy tettek, mintha ott sem lettem volna –
mondja magának eleinte fennhéjázó gőggel –, tartson bármit is,
Főbecsületességű Legfőbb Bíró Uram, nem vallom vétkesnek magamat
sem a hazugság, sem a gyávaság bűnében.”
Némi fogcsikorgatás és rángatózás után azonban – ha Meri nem jön
be idejében, és nem ugrik a zongorához – Borisz Nyikityics kezd
hátrálni. „Hát jó, begazoltam, igen; hát jó, megijedtem a Csekától, de
hát ki nem fél ezektől a szörnyetegektől? Na, ennyi az egész,
Könyörületes Uram!” És csak a harmadik fázisban – ha Meri valami
végzetes hiba folytán nem veszi észre a krízis mélypontját –, akkor
fordul elő, hogy Borisz Nyikityics kezet emel ruhatára egy-egy
darabjára, hol az ingét rántja fel, mint egy kronstadti matróz, hol a
mellényét hasogatja csíkokra, és hangosan azt kiabálja: „Cinkos!
Cinkos!”
Igen, ezekben a percekben csakugyan úgy érezte, hogy közvetlenül
részt vett Frunze főparancsnok meggyilkolásában. Most azonban már
okvetlenül megjelent Meri, a brómoldattal, meleg mellével és a
megváltó Chopinnel.
Borisz Nyikityics persze egyáltalán nem azért büntette
ilyeténképpen magát, mert akit megöltek, a népbiztos, a hős, a nagy
hatalmú államférfi volt – semmivel sem volt az különb a fajtájánál,
ugyanolyan vadállat, mint azok, részt vett ő is a foglyok
agyonlövésében –, hanem mert páciens, az orvosi lelkiismeret számára
szent test volt.
Szerencsére az igazságtalan, igen, az igazságtalan önvád efféle
rohamai egyre ritkábban törtek ki rajta. Nyugodtabb napokon, ha
Gradov professzornak eszébe jutott is az a tavaly októberi éjszaka,
csak azon tűnődött, mit is művelhetett Ragozin meg a többi, hogy
átsegítsék a hadseregparancsnokot a valótlanság valóságába. Még
most, látva ezeknek az embereknek a szinte leplezetlen cinizmusát –
hiszen a szemtanúja volt! –, még most sem tudta fel sem tételezni, hogy
egy kollégája képes lett volna rá, hogy, mondjuk, egyszerűen átvágja a
beteg artériáját. Végtére is ezek nem bugyonovisták, végtére is
orvosok, orvosok!

Felcsörömpölt egy távoli villamos. Boldog gyerkőcök kerekeztek

biciklijükön. Mások, kevésbé – de még így is véghetetlenül – boldogok
a maguk bütykölte rollert hajtották. Nagy ricsajjal felrepült egy
varjúraj, nyomukban hulló levélfelhő örvénylett.
Borisz Nyikityics Gradov és Leonyid Valentyinovics Pulkovo, a két
gimnáziumi iskolatárs ott sétál, a moszkvai értelmiség klasszikus
stílusában: kalapjuk kissé hátratolva, kabátjuk kigombolva, kezük a
hátuk mögött, arcukat megvilágítja a gondolat és a kölcsönös
szimpátia. Végigsétálnak a hosszú kerítések mellett, aztán elnyeli őket
a liget, majd újra kijutnak a villamosvágányokhoz, ilyenkor maguk
után szólítják Pifagort – az már nyargal is, ravaszdi tátott szájjal, s ők
nyakára kapcsolják a pórázt.
– Most jut eszembe, Bo – áll meg egy pillanatra Pulkovo –,
harmadnap az esti lapban ráakadtam egy hírre rólad. Miért nem
hencegsz? Kineveztek a Vörös Hadsereg fősebészének! Hiszen ez
óriási!
Gradov egy kissé összeráncolta a homlokát, de felvette a jól
bejáratott gimnáziumi tónust.
– Úgy van, naccsás uram, mi most tábornoki rangban vagyunk, a
magadfajta éhenkórásszal szóba sem állunk. Nézz csak fel
énfőméltóságomra! Te, kis nyavalyás fizikus, egy biciklit nem tudsz
venni magadnak, nekem pedig kijár a kocsi, a vöröskatona sofőrrel! Ezt
faggyúzd meg!
Pulkovo gazsuláló alázattal meglengette a kalapját.
– Főméltóságú uram, teljességgel el vagyunk ragadtatva, a
legmélyebb tisztelettel…
Gradov hirtelen megállt, és dühösen beledöfte botját a legközelebbi
fenyő törzsébe.
– Tudom, Ljo, hogy mi jár a fejedben. Ezek az én hirtelen
előléptetéseim az utóbbi évben! Tegnap még semmi címem-rangom,
most meg már tanszékvezető, az egészségügyi népbiztos főtanácsadója
lettem, legújabban pedig a Vörös Hadsereg fősebésze!… – Egyre jobban
elfogta az izgalom, mintha már nem is kebelbarátjához, Ljóhoz
beszélne, hanem valami nagy hallgatósághoz intézné kihívó szavait. –
Remélem, tisztában vagy vele, hogy köpök ezekre a címekre! Én
csupáncsak orvos vagyok, orosz orvos, és kész, mint az apám, a
nagyapám, a dédapám! Nem követtem el semmi rosszat, hőstettet
pedig aztán végképp nem, egyszerűen orvos vagyok, nem pedig… nem
pedig…
Pulkovo karon ragadta a barátját, és tovább vonszolta a kihalt
sétányon. Bal felől már ott körözött, nagyokat ugrálva, a gazda arcát
lesve, Pifagor.
– Ugyan, mit izgatod fel magad, Bo? Semmiféle hősiességet nem vár
tőled senki, hanem jó cselekedetet, segítséget…
 Gradov hálás pillantást vetett Pulkovóra. Hiába, mindig megtalálja a
legmegfelelőbb szavakat.
– Pontosan – mondta kissé enyhültebben. – Ezért is fogadom el
ezeket a posztokat. A betegekért. Az orvostudományért. És, tudod, Ljo,
részben azért, hogy előmozdíthassam az üregi műtéteknél alkalmazott
helyi anesztéziás módszerem ügyét. Tudod te, milyen fontos ez?
– Magyarázd el, kérlek – mondta komolyan, mint tudós a tudósnak,
Pulkovo.
Gradovot azonnal elkapta a hév, a legnemesebb hagyományoknak
megfelelően megragadta barátja kabátja gombját, és maga felé húzta.
– Tudod, az általános narkózis, legalábbis abban a formában, ahogy
ma nálunk alkalmazzák, nagyon veszélyes játék. A legkisebb
túladagolás, és a következmények… – Hirtelen torkán akadt a szó,
mintha most villant volna az eszébe valami… – a legkisebb túladagolás,
és… – Vállával nekidőlt egy fenyő törzsének, és levegő után kapkodott.
„Hogy lehet, hogy eddig nem jöttem rá? – tépelődött. – Az éter–
kloroform keverék. Egy palackkal több átkozott keveréket pumpáltak a
hadseregparancsnokba, és kész. Hát persze, most jut eszembe, még egy
pillanatra meg is lepődtem, hogy mintha erősebb éterszag lenne a
szokásosnál, de…”
Most már megint Pulkovo kezdte őt vonszolni.
– Gyere, gyere, Bo! Szellőztessük ki a fejünket, menet, indulj,
mozgassuk meg a vén csontjainkat!
Most jó negyedóráig sietős léptekkel rótták a nyiladékot, és egy szót
sem szóltak. Aztán befordultak egy ritkás nyírfaligetbe, és egy kissé
eltávolodtak egymástól a fehér fatörzsek között. Pifagor ide-oda
cikázott, mintha az összeköttetést igyekezne fenntartani közöttük.
Hamarosan a hangösszeköttetést is felújították. Leonyid
Valentyinovics kezdte, azokat az időket idézve, amikor gimnazista
korukban ugyanígy bolyongtak az erdőben, és operakettősöket
énekeltek.
– Add a kezed, szépségem! – kérlelte dörgő basszus hangon Pulkovo.
– Nem adom, nem adom! – felelte vékony tenor hangon Gradov,
szakasztott Szobinov.26
 Az erdő véget ért. A két jó barát kiért a Moszkva-folyó szakadékos
partjára, és a meredély szélén elindult a ház felé. Pulkovo a teljesített
kötelesség jóleső érzésével – megjárattam a lovakat, úgymond,
teleszívtam a tüdőmet – pipára gyújtott.
– Na és teveled mi van, Ljo? – kérdezte Gradov.
– Furcsa dolgok történnek velem – húzta mosolyra a száját Pulkovo.
– Egy ideje azt vettem észre, hogy sleppem van.
– Megint a nők? – mosolyodott el melegen Gradov. Az örök
agglegény fizikus a köreikben nagy szívtipró hírében állt, bár soha
senki sem tapasztalta valódi jelét e hajlamainak.
– Még ha nők lennének – nevetett megint Pulkovo. – Egyelőre férfiak
járnak utánam, a képükön a Lubjanka jól látható jegyével. Egyébként
lehet, hogy nőket is tartanak erre a célra.
– Már megint ők! – kiáltott fel Gradov. – Mi az ördögöt akarnak tőled,
Ljo?
A fizikus vállat vont.
– Fogalmam sincs. Mit érdekelheti őket az angliai utam, a
levelezésem Rutherforddal? Biz’ isten, nevetséges. Kit érdekelhetnek a
GPU-nál az atommag törvényei?
Borisz Nyikityics oldalvást végignézett máskor mindig olyan
magabiztos és ironikus barátján, és egyszerre az jutott eszébe, hogy
amannak talán nincs senki más a világon, aki annyira közel állna hozzá,
mint ő.
– Ide hallgass, Ljo, ha akarod, beszélek valamelyik fejessel,
megpróbálom megtudni…
– Nem, nem, Bo, nem kell… Csak úgy megemlítettem neked. Tudod,
úgy mindenesetre…
– Ide hallgass, Ljo, mi lenne, ha átköltöznél hozzánk? Mondjuk egy
fél évre? Hadd lássák, hogy nem vagy egyedül, hogy nagy családod van.
Leonyid Valentyinovics elérzékenyülten a barátja vállára tette a
kezét.
– Köszönöm, Bo, de erre aztán tényleg semmi szükség. Végtére is ez
nem a hadikommunizmus.
Este a dácsán megtartották ama nevezetes vacsorák egyikét, melyek
mérföldkövekként kísérték a kis klán életét. Ezt hívták „gyülekezőnek”.
Legtöbbször olyankor hirdették meg, amikor Minszkből hazajött
Nyikita dandárparancsnok és Veronyika; ám az a lehetőség, hogy
mindnyájan találkozhatnak, csupán külső ürügy volt. Mindannyian
tisztában voltak vele, hogy a „gyülekező” legfőbb értéke más:
lehetőséget ad, hogy újra meg újra ellenőrizhessék alapjaik
szilárdságát, megújíthassák az összetartozásnak azt az érzését,
amelytől Meri mamának olykor egyszerűen elakadt a lélegzete.
Egyszóval, mindannyian, vagy majdnem mindannyian
összegyülekeztek már az asztal körül, csak Nyinka nincs itt: az a
csámborgó persze megint késik.
– Hol az a komisz ördög? – biggyeszti ajkát duzzogva Veronyika.
A szépasszony az utóbbi időben teljesen kigömbölyödött, alig fér
bele külön rászabott, hétszeresen bő ruhájába. Ajka és orra
megduzzadt, és bármelyik pillanatban kész elsírni magát.
„Alig pár évvel vagyok idősebb Nyinkánál – gondolja –, most mégis
itt ülök, hasasan, mint egy falusi cseléd, bezzeg Nyinka, ő Paszternakot
hallgatja valahol, vagy Mejerholdnál tekereg… És az egészről Nyikita
tehet, az az utálatos önző fráter…”
Borisz Nyikityics sugárzó arccal odahajol a menyéhez, szakállkájával
megtüskézi az arcát, felemeli a poharát, és a fiatalasszony hatalmas
hasa felé fordul:
– Mélyen tisztelt sir IV. Borisz! Remélem, hall engem, és hajlandó
megerősíteni, hogy a mai forradalmár nemzedékkel ellentétben ön
helyreállítja és tovább folytatja a Gradovok orvosdinasztiáját!
Veronyika lebiggyesztette az ajkát: apósa tréfáját émelyítőbbnek
érezte az asztalra kirakott pazar ételremekeknél is. Nyikita aggódva
feléje fordult, de Veronyika legyűrte undorát, és a maga számára is
meglepő módon, kifejezetten pozitív hangnemben, tréfával válaszolt:
– Őfelsége azt kérdezi, melyik orvostudományira jelentkezzék, a
moszkvaira vagy a leningrádira?
Mind elragadtatva felnevettek.
 – Micsoda kérdés?! – horkant fel félelmetesen III. Borisz, alias
Gradov professzor. – Az enyémbe, természetesen, a nagyapja szárnya
alá!
A poharak hangosan összecsendültek, Veronyika pedig, megint csak
saját meglepetésére, egyszeriben megkívánt egy kis savanyított
paradicsomot, és odahúzta maga elé az egész tálat.
Ekkor odakint csapódott a bejárati ajtó, gyors léptek hangzottak, és
az ebédlőbe beszaladt Nyina; sötét gesztenyebarna haja szétborzolva,
sugárzó kék szeme lobog a túltengő ifjúi lelkesedéstől, kabátgallérja
felhajtva, hóna alatt aktatáska, vállán könyvekkel teli zsák.
– Jó estét a népes családnak!
Sikkantva odaugrott Veronyikához, egy csók az ajkára, egy a
pocakocskájára, aztán zutty, bele parancsnok bátyja ölébe, tragikus
komolysággal megszorította pártmunkás fivére kezét – „Üdv a
sziklaszilárd elvtársaknak!”, angol ladyként csókra nyújtotta kezét
Pulkovónak, végül csókjaival végigzáporozott mindenkit. A
leggyengédebb csók természetesen Pifocskának, Pifagornak jutott.
– Legalább a bátyád tiszteletére pontosan érkezhettél volna! –
zsörtölődött Meri Vahtangovna.
Nyina még mindig lihegve a futástól, vagy az improvizált
buffojelenettől, de lehet, hogy egyszerűen a „történelmi lelkesedéstől”,
előhúzta hátizsákjából a Novij Mir legfrissebb számát, és odahajította
az asztalra, hogy a sütemények a levegőbe szökkentek.
– Ehhez mit szóltok?! Botrány! Az egész város fel van háborodva! A
sztálinisták üvöltenek a dühtől. Képzeljétek el, gyerekek: a Novij Mir-t,
benne A kiolthatatlan hold történeté-vel,27 a teljes példányszámot
egyszerűen elkobozták! Ezeknek teljesen elment az eszük! Érzik, hogy
csúszik kifelé a lábuk alól a talaj. Erről van szó!
Az egybegyűltek mosolyogva nézték a felhevült kislányt. Még Meri
mama is csak színlelve ráncolta a szemöldökét, valójában alig tudta
leplezni imádatát. Csak Kirill komorodott el igazán. Ujjaival idegesen
kopogtatott az asztalon, és összeszűkült szemmel, majdhogynem a
GPU-s nyomozók stílusában nézett a húgára.
 Nyina álmélkodva fogta fel, hogy a jelenlévők, ahogy mondani
szokás, „nincsenek képben”. Az, ami valósággal felbőszítette a
fakultást, sőt az egész „fiatal Moszkvát”, itt, Szerebrjanij Borban csak
annyi volt, mint valami távoli villamoscsörömpölés.
– Engedje meg, hogy megtudakoljam, miss, miféle „Hold” az, ami
ekkora kalamajkát okozott? – érdeklődött Pulkovo.
– Hát Pilnyak elbeszélése. Nem hallottatok róla?
– Aztán miről szól ez az elbeszélés, kicsikém? – kérdezte az apja.
– Nahát, emberek! – hahotázott Nyina. – Emlékeztek, mi történt
tavaly ősszel? Amikor a Szoldatyonkov Kórházban meghalt Frunze
hadseregparancsnok? Na, szóval, én még nem olvastam, de erről szól.
Pilnyak holmi gyanús körülményekre céloz…
Most vette észre, hogy az asztal körül mindenki arca
megkeményedik, és elakadt a szava.
– Mi van veletek, emberek?
Az asztal körül feszengő hallgatás támadt. Nyina ide-oda nézett,
egyik emberről a másikra. Az apja mozdulatlanul ült, a szeme
lehunyva. Az anyja aggódva nézte, és reszkető hangon, tétován
motyogott valamit, alig lehetett kivenni belőle egy-két szót: „…nahát,
igazán, milyen furcsa… milyen ostoba pletykák…” Pulkovo kezében
megállt a szájához emelt vodkás pohárka. Pifagor halkan szűkölt.
Agasa összeszorított ajakkal törölgetett egy teljesen tiszta tálat. Kirill
belemélyedt az orosz salátába. Nyikita arcára csaknem nyílt szenvedés
volt írva. Az állapotos szépasszony szeme sarkában gyorsan gyűlt a
nedvesség.
A feszültséget csengetés szakította meg. Agasa kisietett ajtót nyitni,
és egy termetes, pirospozsgás vöröskatonával tért vissza. Amaz
összecsattantotta a bokáját, egészen a régi rezsim modorában,
tisztelgett, és elordította magát:
– Szlabopetuhovszkij altiszt jelentkezem! Professzor elvtárs, a
gépkocsi az 1. számú katonai kórházból, parancsára, előállt.
Borisz Nyikityics az órájára nézett.
– Jaj, már fél nyolc – sóhajtott fel halkan, és megcsókolta Meri
Vahtangovnát. – A műtét után mindjárt jövök haza.
 Szlabopetuhovszkij altiszt elindult a kijárat felé, mentében
megpödörte karikatúrába illő bajuszát, valamit odasúgott Agasának,
amitől a vénlány nyomban sűrűn elvörösödött. A professzor elindult a
katona után.
Meri Vahtangovna büszkén feltartotta remegő állát, és tüntetően
nem nézett a lánya felé.
– Micsoda kegyetlenség! – szólalt meg. – Micsoda önimádat! Hogy
lehet ennyire nem venni észre semmit! Az apja mindent feláldoz a
betegeiért, a munkájáért! Nincs se nappala, se éjjele…
– De hát végül is mi történik itt?! – kiáltott fel Nyina. – Miféle Művész
Színházat játszotok?
Nyikita a húga vállára tette súlyos, paszományos kezét.
– Nyugodj meg, Nyinka. – Azzal az anyjához fordult, és szelíden
megkérdezte. – Mama, talán meg kéne magyaráznunk Nyinkának,
nem?…
Meri Vahtangovna heves mozdulattal felállt az asztaltól.
– Nem látom semmi szükségét! Nincs itt semmi megmagyaráznivaló!
– Drámai mozdulattal összefonta a karját a mellén, és kisietett az
ebédlőből.
– Majd holnap megbeszéljük – súgta Nyikita a húgának, és az anyja
után sietett. A vidáman indult vacsora füstölgő romokban hevert.
Kirill az ujja hegyével némi utálkozással félrelökte maga elől a Novij
Mir példányát, és leszegett homlokkal Nyinára szegezte a tekintetét.
– Ha ezt a rágalmazó számot betiltották, te honnan szerezted meg,
ha szabad kérdeznem?
– Nem a te dolgod, te Sztálin kontrása!
Kirill most már teljesen a pártstílust követve öklével az asztalra
csapott:
– Te meg mit képzelsz? Elvhű trockistának tartod magad? Te
bolond! Írogasd a versikéidet, de ne próbálkozz az ellenzékkel!
A két ifjú Gradov ivadék a székeket félrelökve kivágtatott az
ebédlőből, egyik erre, a másik arra.
 Agasa feljajdult, méghozzá nem is a Művész Színház-stílusban,
hanem a saját természetes Moszkva-folyón túli, vagyis kis színházi
modorában, és elbújt a konyhában.
Pifagor négy lábát szétcsusszantva, teljes zavarban elnyúlt a
parkettán.
A nemrég még szorosan körülült asztal mellett csak Pulkovo és
Veronyika maradt. A fiatalasszony a szeméhez emelte a zsebkendőjét,
azon igyekezve, hogy el ne sírja magát, de aztán kifújta az orrát, és
váratlanul felnevetett.
– Ez a Kirka, ennek teljesen az agyára ment a pártvonal – mondta.
Pulkovo töltött magának egy kupicával, és villájára szúrt egy kocka
savanyított galambgombát.
– Hát igen, kérem tisztelettel, mindenütt dúl a vészes szenvedély –
idézte pontosan azt a sort, amit egy agglegény gentlemannek idéznie
kell, ha belecsöppen egy nagy család viszálykodásába.
Veronyika elmosolyodott, mintegy jelezve: nem felejtette el, hogy
egy esztendővel azelőtt ebben a házban hajszál híján flörtölni kezdtek.
– Látja, Leonyid Valentyinovics, egy esztendővel ezelőtt, Mericska
születésnapján, itt sürögtem, kacérkodtam, most meg… – Tenyerével,
mint két szárnyacskával, a hasára mutatott. – Látja, hogy el lettem
csúfítva.
– A maga szépsége, Veronyika Alekszandrovna, egész biztos
tökéletesen helyreáll a szülés után – mondta Pulkovo.
– Gondolja? – kérdezte Veronyika egészen gyermekien, aztán
elkámpicsorodott. – Jaj, de bolond vagyok.
Pulkovo az órájára pillantott, búcsúzni kezdett, két tenyere közé
fogva Veronyika kezét.
– Mellesleg mostanság gyakran biliárdozom egy érdekes katonával,
Vagyim Georgijevics Vujnoviccsal. Sűrűn emlegeti magukat
Nyikitával… Különösen magát…
– Ne árulja el neki, hogy megérkeztünk! – kiáltott fel Veronyika.
A következő pillanatban mindketten összerezzentek: a
dolgozószobából viharos, drámai zongorafutamok törtek elő. Pifagor
az ajtóhoz ugrott, felágaskodott, és nekicsapta két mellső lábát.
Előugrott Agasa, és elkapta a kutya nyakörvét.
– Csendesebben, Pifocska, csendesebben! Anyuskánk most maga
kúrálja magát!

Meri Vahtangovna végigmuzsikálta az egész estét. Nyinának odafent a

szobájában egyre az volt az érzése, hogy a zongora egyenest hozzá
beszél, kéri, követeli, hogy menjen le, és magyarázza ki magát. Dühös
volt ezekre a képzelt szólongatásokra: amazok titkolódznak előtte,
aztán jelenetet rendeznek. Érzéketlenséggel vádolják, őket pedig
cseppet sem érdekli a lányuk élete! Anya például, vagy apa, a fiúkról
nem is beszélve, megkérdezte-e akár csak egyszer is, mi történik a Kék
Zubbonyban, vagy a Litóban,28 mi van a barátaival, Szemjonnal…
Mindenki csak bolondozik vele, mint kicsi korában, mintha nem válna
lassan felnőtté, mintha nem gyötörnék a forradalom problémái.
Különben is, mit érdekli őket a forradalom? Egyszerűen boldogok,
hogy egyre jobban háttérbe szorul az ország életében, és az ő régi,
komfortos köznapi világuk olyan gyorsan helyreáll. Voltaképpen
miben különböznek a szüleim azoktól a NEP-lovagoktól, mondjuk egy
Narimanhantól, a „Moszkvai Keleti Hiteltársaságból”, akiről nemrég
Mihail Kolcov írt? Az ott a bankjában ujjong, a zöld egyenruhás
portásai védelmében, itt meg – ezek a nemesi zongoraömlengések meg
az esti átöltözködések az operához… Visszatér a „normális élet”,
micsoda boldogság!
Nyina ruhástul hevert az ágyán, fellapozta A kiolthatatlan hold
történeté-t, de nem ment az olvasás, a sorok szétfolytak, bosszantó
gondolatok torlódtak fel benne: „Valahogy nem úgy élek, ahogy kell,
nem azt csinálom, amit kell, miért hagyom, hogy Szemjon így
viselkedjék velem, miért restelkedem a romantikus hangulataim miatt,
a verseim miatt, miért nem vagyok őszinte saját magamhoz, miért nem
vallom be magamnak, hogy a sejt gyűlésein unatkozom, miért…”
Hasán a Novij Mir-rel elaludt, és csak a közeledő autó zajára ébredt.
Csattant a kertajtó. Nyina kinézett az ablakon, és megpillantotta
imádott apját. Nyitott kabátban, jókedvűen közeledett a ház felé a
holdfényben. Ezek szerint a műtét sikerült. Megnyikordult az ajtó,
magas cipősarkak koppantak. Az imádott mama szaladt ki a férje elé.
Jókedvű hangok hallatszottak.
Nyina eloltotta a lámpát, de úgy maradt, ülve, homlokát az
ablaküvegnek szorította. A hold ott lebegett a tiszta égen, Szerebrjanij
Bor fenyői fölött. Az ösvényen most, gárdista vállát kifeszítve,
Szlabopetuhovszkij altiszt lépkedett a ház felé. Behallatszott
mozdonyerejű hangja: – Úgy látom, a kemencéje füstöl egy
cseppecskét, Agafja Vlaszjevna. – Jaj, ne is mondja, Szlabopetuhovszkij
elvtárs! – felelte Agafja boldogságtól csengő-bongó hangja. – Nem is
kemence az, valóságos szörnyeteg! Egy öl fát elnyel egy héten!
Nyina előhúzott egy vékony Paszternak-kötetet, találomra felütötte,
és olvasni kezdte:

Képzelj egy házat, folttalan gepárd

Oson puhán az éjben, s odabent,
Az asztal alatt, fehér biliárd-
Golyót mancsolva nyúlik el: a csend.

A csend végre csakugyan elfeküdt a házban. Nyinának

félszendergésében egyszerre úgy rémlett, mintha a szomszédban, a
szülők hálószobájában valakik szerelmeskednének. „De hát ez
képtelenség” – mosolyodott el, és elaludt.
IV. fejezet
A fővonal

z északi vénasszonyok nyara reggelre költőietlen hideg esőre

váltott. Kirill Gradov rövid kabátkában és munkássatyakban, a kabát
szárnya mögé rejtett könyvvel, sietős léptekkel tartott a villamos-
végállomás felé. Félúton utolérte egy személyautó. A sofőr mellett a
bátyja, Nyikita ült, teljes hadosztályparancsnoki díszben. A kocsi
fékezett, Nyikita kinyitotta az ajtót, és beinvitálta Kirillt.
– Gyere, szállj be, a népbiztosságra megyek, beviszlek.
– Nem, köszönöm! – legyintett Kirill, le sem lassítva. – Villamoson
megyek.
Nyikita intett a sofőrnek, a kocsi lépésben továbbment a gyalogos
mellett. A vörös parancsnok mosolyogva nézte a berzenkedő
pártmunkást.
– Ugyan, ne bolondozz, Kirka! Bőrig ázol!
– Nem érdekes – motyogta Kirill, aztán hirtelen felfortyant: – Menjen
csak, menjen, méltóságos uram! Mi nem vagyunk hozzászokva a
tábornoki kocsihoz!
Nyikita szintén feldühödött egy kicsit.
– A mindenét, de büszkék manapság a mi marxistáink! De hiszen te
is polgármesteri rangban vagy, a Krasznaja Presznya-i pártbizottság
másodtitkára! Nem semmiség!
Kirill felelet helyett sietve befordult a sarkon. A sofőr a
hadosztályparancsnokra tekintett: jobbra vagy balra? Nyikita intett:
hajtson utána! A kocsi befordult Kirill után, véletlenül bele egy nagy
tócsába, és zavaros vizet loccsantott a gyalogosra. Nyikita. nem volt
rest, félig kibújt a kocsiból, jobb lábát a kocsi hágcsójára tette.
 – Ide hallgass, Kirka, rég meg akartam neked mondani. Minek
játszod a műproletárt? Honnan ástad elő ezt a szörnyűséges kabátot?
Otthon ott lóg használatlanul legalább három jó posztókabátod, te meg
ebben az ócskaságban jársz! A nadrágod úgy kifényesedett a
fenekeden, hogy tükör helyett lehetne használni! Mit akarsz
bizonyítani ezzel és kinek?
– Az égadta világon semmit és abszolút senkinek! – mordult vissza
Kirill. – Hagyjatok békén mind! A pártmaximumot kapom, százhúsz
rubelt havonta, és ennek megfelelően kell táplálkoznom és
öltözködnöm. A pártban még tartja magát a józan ész! Nem követjük
azokat, akik a Vörös Hadseregben visszahozzák a régi tiszti bagázs
szellemét.
Nyikita, akinek most az elevenére tapintottak, kihívóan felnevetett.
Még az altiszti rangjelzéses sofőrről is megfeledkezett.
– Haha! Azt hiszed, a te szeretett vezéreid, azok is olyan aszkéták,
mint te vagy?
– A kispolgári pletykákat szajkózod! – bökött felé dühös
mutatóujjával az öccse.
Ebben a pillanatban az utca végében megjelent a villamos, oldalán
Alekszandr Rodcsenko,29 az ismert LEF-es reklámtáblájával: „Nem kell
többet búslakodni, kígyózik a makaróni.” Kirill faképnél hagyta a
bátyját, és elügetett a hurokvágány felé. Nyikita dühösen becsapta a
kocsi ajtaját. Ahogy elhajtottak a villamos mellett, látta, amint a
polgártársak megrohamozzák a villamost, hogy megkaparintsák az
ülőhelyeket. Mi tagadás, ő már elfelejtette, hogy kell ezt csinálni.
Száraz időben a villamoson a tolongás ellenére mindenkinek újság
zörög a kezében, az emberek kiügyeskedik, hogyan nyithatják szét a
lapot a térdük között vagy a fejük fölött. Ezen a napon az
átnyirkosodott lapok nem zörögtek, és nehezebben nyíltak a
szokásosnál, a polgártársak azonban derekasan olvastak. A haladó
szellemű külföldiek mindig megállapítják, hogy a Szovjetunióban van a
legtöbbet olvasó közönség. Kirill nemrégiben éles vitát folytatott a
sajtó kérdéséről apja famulusával, Szavva Kitajgorodszkijjal.
Voltaképpen nem is volt az vita – hogy is lehetve vitát folytatni egy
tipikus burzsoá liberálissal? –, hanem Szavván ellenőrizte a
párthatározatok helyességét.
Monsieur Kitajgorodszkij természetesen elégedetlen. Mit ér a NEP
minden enyhítő rendelkezése, ha a sajtó az uralkodó párt kezében
maradt, ha egyetlen forradalom előtti újság sem indulhatott újra?
Hát ez az, ezt akarják: nem elégszenek meg a NEP-boltokkal, nekik
zabla nélküli sajtó kéne. Ezen a téren tehát helyes irányvonalat
követünk. Csak semmi engedmény! A sajtó – ebben Trockijnak igaza
van – a párt legélesebb fegyvere!
Kirill ott állt a zötykölődő villamoskocsiban, három oldalról
beszorítva a sajátjához hasonló proletár külsejű, ázott, komor utasok
közé. Szeme előtt ott virítottak az újságcímek. A párt sajtója dúskál az
eseményekben. És nagyon helyes, hogy ezeket pártszerű
értelmezésben tálalják: nem hagyják, hogy az olvasót felfalják a tények,
ellenkezőleg, megtanítják, hogyan fogadja be a tényeket, hogyan
értékelje őket osztályszempontból.
Agyonlövés sikkasztásért; a kulákokat, az egyházi személyeket, az
egykori cári tisztviselőket megfosztották szavazati joguktól; növekszik
a faexport; lakásvásárlásért – kitelepítés; Üvölts, Kína!30 Labdarúgás: a
cukrosok és kereskedelmisek válogatottja legyőzte a Proletár
Kovácsműhelyt; megnyílt a központi Trockij-repülőtér; repülőgép-
avatás, a gépek neve: „Hadügyi Népbiztos”, „L. B. Kraszin”;31 „Nette
elvtárs”;32 felbocsátották a sztratoszféraléggömböt, az aeronauta
Fjodorov elvtárs, a légiflotta akadémiájának hallgatója… Mennyi,
mennyi tény, a vörös köztársaság csak úgy forrong; itt van még egy:
kemény elutasítás Piłsudskinak; ott meg, tessék, ott a reklám: rúzs,
hajfesték, „Trojnoj” kölnivíz, a kispolgári fogyasztónak…
Kirill az ablak felé fordult, és előhúzta olvasnivalóját, egy vastag
könyvet. Úgy tett, mintha nem venné észre, hogy két állandó
útitársnője, két húsz év körüli leányzó, egész helyesek, olyan titkámő-
gépírónőfélék, vihorászva felé-felé pillantgatnak.
– Nagyon cuki, ugye? – mondta az egyik.
 – Túl komoly – felelte a másik. – Mit olvashat? – A lány minden
teketória nélkül bekukkantott Kirill két könyöke közé. – Nahát! Hindi
nyelvkönyv!
Kirill összeszorított fogakkal hallgatott, a hindi szavak értelmetlenül
rajzottak a szeme előtt, mintha fokozni akarnák azt az általános
zűrzavart, mely az ő oly egységes személyiségét körülvette – a viták
Nyinkával és Nyikitkával, ez a nedves, ronda ruha, az újságok
hülyeségei, az izgalom és gyávaság, mely e két lány közelségétől úrrá
lett rajta.
A villamos közeledett Peszcsanije megállóhoz, ott át kell szállni. Az
utasok már készülődtek az újabb rohamra.

Az ok, amiért Gradov hadosztályparancsnokot ezúttal Moszkvába

rendelték, az ő nézőpontjából kissé kiagyaltnak tűnt. Kliment
Jeffemovics Vorosilov, az új hadügyi és haditengerészeti népbiztos
nagy előadást tartott az új katonai stratégiáról. Hát jó, sok sikert hozzá,
de minek elszakítani ennyi parancsnokot a halaszthatatlan helyi
gyakorlati teendőktől, így például a lovasság és a harckocsik
együttműködésének begyakorlásától, támadó hadműveletek során, sík,
erdős-sztyeppés terepen? Egyébként ez az út személyes okokból is a
lehető legrosszabbkor jött: Veronyika az utolsó hónapban van. Nyikita
azt remélte, hogy Veronyika ezúttal ott marad Minszkben, a körzeti
kórház megszokott és igazán gyakorlott orvosainak a felügyelete alatt,
akik ráadásul már kitapasztalták az asszony minden „dilijét”, de
Veronyika hallani sem akart erről: „Hogy szalaszthatnám el az utazást
a drága Moszkvába, a kavargó Moszkvába, a lehetőséget, hogy legalább
egy hétre kiszabaduljak ebből a poshadt Minszkből? Hallani sem
akarok erről!”
A vidéki tengődés, a „legszebb évek” elvesztegetése volt alighanem
otthoni beszélgetéseik legfőbb témája. Jobb napokon Nyikita
eltréfálkozott a feleségével, „negyedik nővérnek” nevezte őt, aki a
három másikkal együtt krúgat, mint a darvak: „Moszkvába!
Moszkvába!”; rosszabb napokon, amikor Veronyika vaksötét
búskomorságba esett, Nyikita egyszerűen meglépett hazulról, és
bement a parancsnokságra, bár semmi dolga nem volt, ott ült a sötét
dolgozószobában, és a saját kronstadti árnyaival viaskodott.
Most pedig ott ül a népbiztosság nagy konferenciatermében, nézi az
előadó zsírosan fénylő ábrázatát, és csak a feleségére gondol meg arra,
hogy ne adj’ isten, ott indul meg a dolog valahol a Petrovszkaja utcában
vagy a Lubjanszkij passzázsban, ahova természetesen rögtön el kellett
mennie, hogy megszemlélje a divatüzleteket.
Vorosilov szemmel láthatólag roppant élvezte a főparancsnok, a
hadfilozófus és a stratéga szerepét. Köpcös alakjával, viruló
ábrázatával, takaros bajuszkájával még láthatólag ideálisan testére
szabott egyenruhájában is szakasztott úgy festett, mint egy jól menő
kereskedőcske a Kuznyeckij Mosztról. A figyelmes szemlélő egy idő
után felismerhette apró, értelmes szemecskéjében a páratlan
ostobaság villanásait. Kliment Jefiremovics időnként egy-egy pillanatra
mozdulatlanná dermedt, mintha figyelmeztetni akarna, hogy ki is ő
voltaképpen, ilyenkor maga volt a monumentalitás.
Az előadás után a folyosón Nyikita beleütközött három daliás
parancsnokba. Az egyiket nyomban felismerte – Ohotnyikov!
Megölelték egymást. Ohotnyikov egy pillantást vetett Nyikita
rangjelzésére:
– Hohó! Te már hadosztályparancsnok vagy?!
– Látod, rád aztán igazán nem számítottam, Jakov – mondta Nyikita.
– Régen megjöttél a Kaukázusontúlról?
– Tanfolyamon vagyok itt az akadémián. Feltöltekezem
tudománnyal – nevetett Ohotnyikov. – Bemutatom a cimboráimat.
Arkagyij Geller, Vologya Petyenko.
Nyikita a kézszorításokból örömmel ismerte fel, hogy igazi vérbeli
kemény harcosokkal van dolga.
– Nagyon örülök. Már megbocsásson, Arkagyij, mintha mi
találkoztunk volna valahol.
– Hát persze – felelte Geller. – A lengyel fronton, kilencszázhúsz
októberében. Az „Októberi Vihar” páncélvonaton.
– Úgy van! – kiáltott fel Nyikita.
 A konferenciateremből ebben a percben a legfőbb fejesek
kíséretében kilépett Vorosilov. A hóna alatt egy dossziét szorongatott,
benne az iménti előadás szövegével. Kerek ábrázatát ide-oda forgatta,
nyilván várta a folyosón cigarettázó parancsnokok lelkesült
pillantásait.
– Na, neked hogy tetszett az új főparancsnok előadása? – bökött
Ohotnyikov a fejével meglehetősen hanyagul a népbiztos felé.
Nyikita diplomatikusan megvonta a vállát.
– Hát nem egy valóságos új Carl Clausewitz? – szűrte a foga között
csúfondárosan Geller.
– Na-agy teoretikus! – nevetett kurtán Petyenko.
Nyikita elnevette magát.
– Úgy látom, barátaim, Moszkvában rátok is hat a lázongás szelleme.
Ohotnyikov belekarolt, és az arcába nézett.
– Hát persze. Miért? Az ellenzéknek ugyan kissé túl nagy a szája, de
azért sok mindenben igaza van. A hadsereg mindenki másnál jobban
érzi a bürokraták szorítását.
Nyikita, amikor később felidézte magában ezt a rövid beszélgetést,
arra a következtetésre jutott, hogy egyszerre a városban keringő több
fontos téma is felszínre bukkant benne. „Bürokratáknak” itt Sztálin
híveit nevezték, vagyis lényegében a Politbüró többségét. A Frunze
Katonai Akadémia hallgatói közel állnak a legfelső katonai körökhöz.
Ohotnyikov, Geller és Petyenko kijelentései egyértelműen arra
vallanak, hogy ezekben a körökben egyre erősödik az ingerültség a
Vörös Hadsereg „bürokratikus” vezetési stílusa ellen. Ha ezek a körök
nem váltak is az ellenzék szövetségeseivé, mindenesetre
szimpatizálnak vele, már pusztán azért is, mert az ellenzék is tiltakozik
azok ellen, akik a két ragyogó egyéniség, Trockij és Frunze után a
tehetségtelen Vorosilovot tolták fel az ország legmagasabb katonai
posztjára. Márpedig a hadsereg szimpátiája mindig meglehetősen
komoly dolog.
A beszélgetés éppen a legérdekesebb ponton megszakadt,
sajnálkozott Nyikita. Megpillantotta ugyanis a folyosón Vujnovics
ezredparancsnokot, aki majdnem elhaladt mellette. Még a tekintetük is
összeakadt, de amaz nyomban elfordult, és a legkisebb jelét sem adta,
hogy meg akarna állni.
– Vagyim! – kiáltotta Nyikita.
Vujnovics vissza se fordult, végigment a folyosón, és eltűnt a sarkon.
– Vagyim! Az ördög vigyen el!
Nyikita otthagyta az akadémiásokat, végigfutott a folyosón, ő is
befordult a sarkon, és megállt. Most egymaguk voltak az épület üres
szárnyában. A parkettán erőteljeseket koppantak a távolodó Vujnovics
lépései.
„Micsoda ostoba dolog – gondolta Nyikita –, hogyan szakíthat az
ember a legjobb barátjával valami kétértelmű helyzet miatt, amibe a
barátjának az apja keveredett? Még ha apa tényleg valami sötét ügybe
keveredett volna is, mi közöm hozzá? Ráadásul nem is keveredett bele
semmibe, csak egyszerűen, egyszerűen… Jaj, micsoda ostobaság!”
– Vagyim, ez ostobaság! Várj, beszéljünk már két szót!
Vujnovics anélkül, hogy visszafordult volna, kinyitotta a lépcsőház
ajtaját, és eltűnt.

Az SzK(b)P moszkvai városi bizottságának titkárnői, ügyintézői és őrei,

finoman szólva, nem valami kirobbanó lelkesedéssel fogadták a
munkás párttag tömegek bőrkabátos és zekés, sityakos és vörös
fejkendős képviselőinek becsődülését. Az épületben jó ideje sikerült
tisztességes viszonyokat teremteni – a parketta kifényesítve, a padlón
futószőnyeg, melyet a lépcsőkön sárgaréz rudacskák szorítanak le, az
irodákba fehér csipke hajdíszes büfésnők vitték szét a teát és friss
szendvicseket, a beszélgetések visszafogott hangon folytak, a
hamutartókat a használat után azonnal kiürítették, a nagy Lenin
mellszobrait a lehető leggondosabban törölgették, talán még
gondosabban, mint elődeiket, a Kereskedelmi Társaság
márványnimfáit, és akkor tessék, megjelennek ezek a prolik, hogy
lehetne másképp nevezni őket, hangosan kiabálnak, topognak, a
padlóra fújják az orrukat, behozzák a sárcsomókat a lábukon, bűzlenek
a mosdatlanságtól és a kapadohánytól; mintha visszatért volna a
hadikommunizmus.
 A második emeleti konferenciatermet zsúfolásig megtöltik a városi
és a kerületi pártbizottságok munkatársai, a legnagyobb vállalatok
pártaktivistái. Kirill Gradov az örökös cejgnadrágjában,
lüszterzakójában és orosz vászoningében külsőre sokkal közelebb állt
a külvárosi népséghez, mint a központ jól ápolt embereihez, és roppant
elégedett is volt ezzel. Egyébként az idősebb elvtársak nagyra
értékelték elméleti felkészültségét, apró áldemokratikus bogarait
pedig elnézték: fiatal ember még, bőségesen lesz ideje, hogy elsajátítsa
a pártetikett íratlan szabályait. Az előadó, a moszkvai pártbizottság
titkára egyébként a húszas évek közepén feljövőben lévő pártemberek
ideális típusa volt: sztálini zubbony, rikovi szakállka, buharini mindent
tudó kis mosoly.
– Elvtársak – mondta –, az ellenzék elkeseredett erőfeszítéseket tesz,
hogy a párt feje fölött átnyúlva a munkásokhoz forduljon. Vezetőik egy
csoportja bejelentkezett az Aviapribor gyár pártsejtjébe, és kísérletet
tett a párthatározatok nyílt meghiúsítására. Mások gyűlésre hívták
össze a rjazanyi vasútvonal vontatóállományának pártsejtjét, és a
munkások kénytelenek voltak elfogadni az olyan kétes elvtársak
elnöklését, mint Tkacsov és Szopronov! A gyűlésen felszólalt Trockij, a
Politbüró tagja. A Pénzügyi Népbiztosság pártsejtjében felszólalt
Rejngold.
Az ellenzék szétküldte vendégművészeit olyan más üzemekbe is,
mint a Bogatir, a Kaucsuk, a Morze, az Ikar. Szomorúan kell
megállapítanunk, hogy a Tervhivatal és a Vörös Professzorok Intézete
az ellenzék valóságos erődjévé vált, embereik állandó portyákat
hajtanak végre, agitálják a Villamosremíz és az Iljics-művek dolgozóit.
Ugyanez folyik Leningrádban, de ez most nem a mi gondunk. A
moszkvai kommunisták fő feladata, hogy gátat vessenek minden
kapcsolatnak az ellenzék vezérei és a munkások között. Nyíltan szólva,
a kérdés legjobb megoldása a GPU szerveinek bekapcsolása lenne, de
jelenleg ezt nem tehetjük meg: rettenetes lárma támadna. Ma tehát azt
kell tennünk, hogy aktivista csoportokat küldünk szét valamennyi
vállalathoz, oda, ahol megbízható értesüléseink szerint…
 A pb-titkár elvigyorodott. „Ékesszóló vigyor – gondolta Kirill –,
színtiszta csekista vigyor, mindenható, pimasz és sötét vigyor.”
Egyszerre úgy érezte, gyűlöli ezt az embert, de nyomban elhessegette
ezt az áruló, „liberális” érzést. Miért kéne látni benne az ocsmány
alakot, egyáltalán, az egyént? Ez az ember a párt képviselője, és most
egy a feladatunk: a pártszakadás megakadályozása!
– …megbízható értesüléseink szerint – folytatta a pb-titkár – este
újabb kísérletre kerül sor a párthatározatok meghiúsítására. Szamoha
elvtárs, haladéktalanul lásson hozzá, és ossza csoportokba az
elvtársakat!
A pb-titkár befejezte felszólalását, leereszkedett a tömegekhez,
válaszolt néhány kérdésre, de inkább Szamoha elvtárshoz utasította a
kérdezőket, aztán szemmel látható megkönnyebbüléssel visszavonult
a belső helyiségekbe. Ott, az ajtó mögött felvillant egy pazar, pihenésre
hívogató dívány.
Szamoha elvtárs, ez az inas testű csekista operatív munkatárs, a
hagyományos bőrkabátban, amelyet nyilván szebb idők óta viselt,
gyakorlottan osztogatta a gyárakba szóló megbízóleveleket. Kirillnek is
átnyújtott egy papírt, rajta a Szakszervezetek Központi Tanácsának a
pecsétjével (törvényesített hamisítvány, ellenzéki provokációk esetére,
úgy látszik, a moszkvai PB és a GPU együtt szervezi az obstrukciót).
– Te, Gradov – mondta minden teketória nélkül –, a csoportoddal a
rjazanyi vasútvonal vontató-, pályafenntartó- és villanyszerelő-
állományának az egyesített gyűlésére mész. Veletek megy néhány
elvtárs a szervektől. A helyzet feszült. Előfordulhat, hogy az ellenzék
legfőbb vezérei is megjelennek. A munkások között erjedés indult be,
az pedig közismert, hogy Lev Davidovics hipnotikus hatással van a
tömegekre. Nektek az a feladatotok, hogy buktassátok meg a
határozataikat! Bármilyen módszerrel! Tartsatok állandó kapcsolatot a
GPU-val! Minél több személyes beszélgetést a munkásokkal!
Jegyezzétek meg az ingadozókat. Minden világos?
„Kezdődik az én háborúm is – gondolta Kirill –, a megkerülő
manőverek, a megtévesztő akciók, a ködfüggönyök.”
– Minden világos, Szamoha elvtárs!
 A megbízások szétosztása után az aktívát meghívták ebédre a
pártbizottság étkezdéjébe. A küldöttek tagadhatatlan örömmel
mentek: válogatott ínyencségeket ígértek nekik, lazacot, libasültet,
malackocsonyát. Kirill azonban hű maradt magához. Az elvtársak
nevethetnek az egyenlősdin, de nekem, az én burzsoá jólétben eltelt
múltammal tartanom kell magam az elveimhez.
Elhagyta a pártbizottság épületét, és a Szmoljankán beült egy olcsó
kifőzdébe. A húsos scsí, a makaróni tengerész módra, meg a kiszel 33
kevesebb mint egy rubelbe, pontosan 87 kopejkába került. Ahogy ott
ült az ebédjével az ablak mellett, elnézte a boltíves helyiségben
étkezőket meg odakint a moszkvaiakat, akiknek élete, úgy látszott, a
villamosok között forog: felugrálnak a villamosra, leugrálnak a
villamosról, az órájukat nézve várják az „Annuskájukat” meg a
„Bogárkájukat”,34 szaladnak a megállóból, hogy átszálljanak egy másik
járatra. Moszkvában az utóbbi időben elképesztő sietség alakult ki,
mindenki rohan, leugrálnak, felugrálnak, „viszlát!” meg „üdv!”,
kiabálják egymásnak, és senki nem is sejti, hogy ma olyan események
fognak bekövetkezni, amelyek talán meghatározzák az ország egész
jövőjét a rekonstrukció adott konkrét időszakában.

Még aznap kora este Veronyika Gradova, a fiatal parancsnokfeleség ott

ült a Kuznyeckij Moszt és a Petrovka sarkán lévő kis terecskén. Egész
nap a boltokat járta, nézelődött, méricskélt, de sajna, már semmi nem
volt jó rá, kivéve a kalapokat. Végül mégiscsak vett magának valamit,
valami titkoltan áhított dolgot, mégpedig egy csempészett lengyel
zsakettet. Nemrég olvasta az Izvesztyijá-ban Majakovszkij gúnyos
sorait: „A puccos dáma-banda / lengyel csempész-zsakettben / a
Petrovkán parádéz.” – és az isten háta mögötti Minszkben kigyúlt
benne a vágy: okvetlenül, okvetlenül el kell jutnia a Petrovkára, és
szereznie kell egy olyan lengyel zsakettet. Végtére is nem fogok örökké
hasasan csámpázni, egy-kettő, és rágombolhatom a darázsderekamra a
zsakettet, és beállhatok a „hölgyikék bandájába” a Petrovkán. Lám, a
szatirikus költő szándéka a visszájára fordult, a negatív képből a
„lengyel zsakettes” moszkvai hölgyek beavatott, vakmerő klánja lett.
Egy darabig persze még el kell viselni ezt a nyomorúságos állapotot.
Hirtelen rádöbbent, hogy mi az, ami a legjobban sérti: a
férfitekintetek hiánya vagy teljes közönye. Azelőtt a szépasszony láttán
minden férfi tekintetében valami kótyagos fény csillant meg, és szó
szerint nem akadt egyetlenegy sem, aki nem nézett volna a nyomába.
Most senki sem fordul utána, odavan a dicsőség. A terhesség – korai
öregség.
Veronyika idegesen nézegette az óráját: Nyikita késett, IV. Borisz
pedig egyszer-kétszer nagyot rúgott a lábacskájával. Miért olyan biztos
benne mindenki, hogy fiú lesz? A Gradov család patriarkális szelleme…
Hát juszt sem! Fogom magam és lányt szülök, aztán faképnél hagyom
az én bunkó katonámat, és elutazom Párizsba a nagybácsimhoz. A
lányomból francia mademoiselle-t nevelek, filmcsillag lesz, egy új
Greta Garbo… aztán még továbbállok vele, Hollywoodba… Aztán
egyszer majd megjelenik Moszkvában, ebben a koszfészekben az
arcom – az ő arca –, mint Mary Pickfordé, a plakátoszlopon.
Egyszerre kellemetlen érzés fogta el, kezét a bő kabát alatt a hasára
tette, lélegzése rendetlenné vált. Jaj, istenem, még itt fog elkezdődni. A
plakátoszlop mögött, melyen ott virított Pickford, Fairbanks és Jackie
Coogan, valamint a Larionov–Diabollo légtornászpár neve, megállt egy
konflis, és leugrott róla egy katona. Veronyika fel sem fogta mindjárt,
hogy Nyikita az.
– Na végre! – kiáltott fel, amikor parolikkal és szíjakkal ékes férje
odalépett hozzá.
Nyikita mosolyogva megcsókolta.
– A maga állapotában, nagyságos asszony, ágyban kéne feküdni, nem
tiszt urakkal randevúzni.
Veronyikát azon nyomban idegesség fogta el, csaknem a könnyekig
felhúzta magát.
– Hát nem érted, hogy nem bírok meglenni Moszkva nélkül? Ha csak
végigmegyek a Sztolesnyikov utcán, már az maga a boldogság! Mit
képzelsz? Végre egyszer ideszabadulok Moszkvába, és akkor ott
kuksoljak nálatok Szerebrjanij Borban, és növesszem a Gradov utódot?
Nevetséges!
Nyikita megcsókolgatta az asszony arcát, duzzadt orrát.
– Ne idegesítsd fel magad, drágaságom! Hamarosan túl leszel az
egészen!
Veronyika elfordította az arcát.
– Te csak a csemetédért aggódsz, rám pedig fütyülsz!
– Ugyan, Nyikocska, ugyan, kicsikém!
Az asszony megtörölte az arcát, és kissé nyugodtabban
megkérdezte:
– Na és mi van azon a hülye népbiztosságon? Áthelyeztek végre
Moszkvába?
– Ellenkezőleg, kineveztek a nyugati katonai körzet törzs-
főnökhelyettesének.
– Ezek szerint megint az a büdös Minszk… – nyafogott Veronyika. –
Legalább Varsó a mienk lenne!
Nyikita összerezzent. Ez a könnyelmű asszony a kalaptűjével
beledöfött a titkos stratégiai tanácskozások legérzékenyebb pontjába.
– Ugyan, miket beszélsz, Nyika! Varsó?
– Miért? Mégiscsak egy főváros, Európa. – Már rájött, hogy valami
nagyon-nagyon tilalmas dologra tapintott, és most határozott
élvezettel ravaszkodott, adta a butuskát. – Miért ne? El kell végre
foglalni Varsót, élni ott egy kicsit, aztán otthagyni. Javasold a
népbiztosságon.
Nyikita már harsányan nevetett.
– Jaj, cicuskám, ne bolondozz! Nézz ide, micsoda meglepetést
hoztam neked! Két jegy Mejerholdhoz!
Veronyika szeme elkerekedett.
– Mejerholdhoz? Méghozzá A mandátum-ra? Nahát, Nyikita, te
felülmúltad magad! – Nyikita rég nem látta így ragyogni az asszonyt. –
Mikor? Ma? – Az asszony arca hirtelen elfelhősödött. – De már nem
érek rá átöltözni!
Nyikita megint végigcsókolta az arcát, az orrát.
 – Ugyan, Vikocska, ugyan, Nyikocska, minek neked átöltöznöd?
Nagyon jó lesz ez a ruha a … – Most észbe kapott, hogy csaknem valami
tapintatlanság csúszott ki a száján, és fordított a szaván: – …a
forradalmi színházhoz. Még van annyi időnk, hogy megvacsorázzunk a
Nacionalban. Meglátod, mindenki odalesz a belorusz mintás ruhádtól!
– Azt akartad mondani, hogy az én hasamhoz így is jó lesz –
morcoskodott Veronyika váratlan szelíden. – El kell ismernem, hogy a
sok undok férj közül nem is vagy a legrosszabb. Uram isten, hogy
szerettem volna eljutni Mejerholdhoz!

A rjazanyi vonalhoz tartozó vasutasok sejtjeinek közös gyűlését a

mozdonyjavító műhely hatalmas csarnokában tartották. A csarnok
akkora volt, hogy a több száz fős gyűlés elfért egyetlen sarokban, ahol
felállítottak egy ideiglenes dobogót, és a híddaru kábelére
felfüggesztették a halhatatlan Iljics arcképét. A résztvevők mögött
hallgatag gőzmozdonyok sötétlettek, ami bizonyos misztikus keleti
árnyalatot kölcsönzött az eseménynek, mintha harci elefántok állnák el
Babilon valamelyik terének kijáratait.
A közönség túlnyomórészt munkásruhát viselt, nem volt idejük
átöltözni a sihta után. A fejek többségén sildes sapka, fejkendő. A
városi pártbizottságon felkészített küldöttek a „bőrkabátosokkal”
vegyesen csoportokban ültek, és éberen figyeltek. Időnként megjelent
egy-egy hétköznapi zakót, nyakkendőt viselő személy. Ezeket
gyanakvón méregették, kivált, ha az öltözéket kalap, de különösen ha
szemüveg egészítette ki.
A levegő nyirkos volt és pocsék, és a belső fűtöttség ellenére a gyűlés
gőzölgött, mint a hidegben verejtékező ló: a műhelyben nem állt le a
munka, a párton kívüli dolgozók időről időre kinyitották az óriási,
mondhatni küklopszi kapukat, és odakintről besüvöltött az október
végi rossz idő.
„Miért nem mentem inkább nyelvésznek? – gondolta hirtelen
szorongva Kirill Gradov. – Hiszen úgy szeretem a nyelveket! Most ott
ülnék a könyvtárban. De ki fog harcolni az igazi szocializmusért, ha az
egész értelmiség szétszéled, belemenekül a nyelvészetbe, a
mikrobiológiába?”
Az elnökségben, a Lenin-arckép alatt az ellenzék és a „fővonal”
néhány képviselője ült. Az emelvényen Karl Radek, ez az orosz
proletariátus számára mélységesen idegen, mi több gyanús egyén
szónokolt. Nem volt hét, hogy ne terjedt volna Moszkva-szerte Radek
egy-egy újabb élce a szovjet bürokrácia tehetetlenségéről, amelyek
nemcsak a sztálinisták fülét sértették, hanem bizonyos mértékig a
tömegekét is, mert mintegy az orosz nép örök tehetetlenségére
céloztak. Radek grammatikailag kifogástalan oroszsággal, de nagyon
erős akcentussal, főképp pedig valami zavarba ejtő intonációval
beszélt.
Elég volt kiejtenie az „elvtávsak” szót, és a vontatószolgálat dolgozói
máris vigyorogva összenéztek. Az öntudatos, internacionalista
párttagok természetesen még véletlenül sem hozták szóba a szónok
nemzetiségi hovatartozását, de fogadni lehetett volna, hogy
mindegyiknek valami ilyesmi jutott eszébe: „Túlságosan zsidós zsidót
küldtek ide nekünk”, vagy: „De nagyon zsidós beszédű ez a zsidó”, de
legalábbis ez: „Valahogy nem magunkfajta ez a zsidó elvtárs.”
A szónok eközben egyre tovább építette gyilkos logikájú téziseit:
– …Központi Biztosságunk elgondolása, mely szerint a
kommunizmus felépíthető egyetlen különálló országban, áporodott,
parlagi ábránd. Ej, ej, elvtávsak (ez az „ej, ej” az ő szájában nem azt
jelentette: „ej, ej”, hanem azt: „ajvé”), ez az ostoba tézis óhatatlanul a
szatíraíró Szaltikov-Scsedrin műveit juttatja eszünkbe a nehézfejű
óorosz kisvárosi pógárokról.
Elvtársak, a sztálini Központi Bizottság gulliveri mennyiségű
kvaszízű patriotizmussal traktálja a munkásokat, ugyanakkor a
szovjethatalom elveszti a munkásmagot, a magántőke fékezi az
iparosítást, a nemzetközi porondon egy helyben toporgunk, elveszítjük
a tekintélyünket a forradalmi tömegek között! Elvtársak, Trockij
elvtárs, a világ proletariátusának vezére, Iljics más harcostársaival
felszólít benneteket: leheljünk új életet a forradalmunkba!
 Radek csalódottan jött le a szónoki emelvényről: a vasutasokat egy
hét alatt mintha kicserélték volna. Eleinte még hallatszott némi gyenge
taps, néhány „Úgy van!”, „Éljen!”, „Le a centristákkal!”, de a tapsokat és
közbekiabálásokat hamarosan elfojtották a pisszegések, füttyögések,
vad süvöltözések: „Le a trockistákkal!”, „Rángassátok le az
emelvényről, fiúk!”, „Nincs kompromisszum az ellenzékkel!”, „Pofa
be!”, „Ki a pártból!” Hamarosan nem lehetett már semmit se kivenni,
mindent elnyelt a „viharos felháborodás”. Radek felfogta, hogy itt
valakik alapos munkát végeztek, és hogy hiba volt ilyen könnyelműen
ideutazni a fűtőházba, hiba volt ebben a hangnemben felszólalni,
scsedrinezni meg gulliverezni, egyáltalán, nem volt-e hiba csatlakozni
a Sztálin-ellenes szárnyhoz, és ilyen aktívan színt vallani?
Kirill Gradov a többséggel együtt háborgott, felugrált a székéről, az
öklét rázta, kiabált, jobbára már csak összevissza. Majd’ szétfeszítette
az egység boldogító, lelkesítő érzése. Hát ez az a bizonyos osztályérzés,
mondta magának, végre megérkezett.
A hátsó sorok mögött, az egyik javítás alatt lévő mozdony tövében
egy csoport GPU-s állt, Szamoha vezetésével. Ezek nem köszöntötték
boldogan az „osztályérzést”, mert az soha el sem hagyta őket. A GPU-
sok éberen figyelték a vasutas párttag hallgatóságot, néha suttogva
váltottak egy-egy szót. Egyelőre minden a tervek szerint folyt.
A harmadik sorból Kirill Gradov felkiabált az elnökségbe:
– Szót kérek!
Az elnök felemelte csengettyűs kezét. A mozdulat, a hang
nevetségesnek tűnt a fűtőházi tömeg bömbölése közepette. Az elnök
hangja végre mégiscsak áttört az ordítozáson.
– Elvtársak, figyelem! Folytatjuk a vitát! A szólásra jelentkezettek
listáján most Preobrazsenszkij elvtárs következik!
Preobrazsenszkij, az ellenzék egyik vezetője, határozottan felállt az
elnöki asztal mellől, hátán az öv mögé igazította jó minőségű posztóból
varrt zubbonya ráncait, és megindult a szónoki emelvény felé.
– Soron kívül szót kérek! – kiáltotta közben Kirill.
A dobogóra hirtelen felugrott két satyakos fickó, kinézetükből ítélve
aligha munkások, inkább Marja Roscsa-i vagányok. Ferde vigyorral,
széttárt karral elállták az ellenzéki szónok útját. A csupa izom
Preobrazsenszkij keményen küzdött, hogy odaverekedje magát a
szónoki emelvényhez, de a fickók ráakaszkodtak, fel nem lökték ugyan,
de nem hagyták, hogy akár egy lépést is tegyen.
– Micsoda disznóság! Csirkefogók! – kiáltozta Preobrazsenszkij.
Válaszként lónyerítésszerű röhögés zúgott végig a hatalmas
csarnokon.
Kirill ebben a pillanatban a túloldalról felugrott a dobogóra, és
elfoglalta a szónoki emelvényt.
– Elvtársak, egy perc figyelmet kérek! – kiáltotta, ahogy a torkán
kifért.
A gyűlés egy cseppet elcsendesedett, bár itt-ott még most is fel-
felharsant egy-egy fütty és pisszegés.
– Elvtársak! Én fiatal kommunista vagyok – folytatta Kirill. – A párt
egysége számunkra fontosabb a levegőnél! Azt javasolom, ítéljük el
Trockij, Zinovjev és Pjatakov elvtárs egységbontó, nagyképű,
vezérkedő cselekedeteit! Javasolom, hozzunk határozatot, hogy
beszüntetjük a vitát az ellenzékkel!
Viharos lelkesedés a hallgatóság körében.
– Úgy van! Elég a párt szétzilálásából! Nem engedjük a
pártszakadást! Elég a vitából! – kiabálta az óriási többség, marokba
szorított sapkával.
Preobrazsenszkij végre megszabadult a „satyakosoktól”, odalépett a
szónoki emelvényhez, és öklével odacsapott.
– Mi folyik itt?! Szervezett provokáció?! Követelem, hogy adjanak
szót nekem!
Kirill oda se pillantott a szorosan mellette álló, ziháló mellű férfira,
akinek arcán és nyakán patakokban folyt a verejték, és belekiáltotta a
terembe:
– Javasolom, hogy ne adjunk szót Preobrazsenszkij elvtársnak!
Az oppozícióellenes szenvedélyek újabb robbanása volt a válasz: Le
vele! Le vele! Le vele!
Preobrazsenszkij legyintett, és visszament a helyére.
 A gyűlés ennek ellenére még legalább két órán át folytatódott, és
éjjel ért véget. Az ellenzéket ripityára verték.
Ahogy a párttagok szétszéledtek a sötétben, a sínek között
botladozva még mindig szitkozódtak. Preobrazsenszkij az elvtársai
csoportjával ment. Hallgatott. Az, ahogy most éjszaka áthaladtak a
vasút területén, valahogy a forradalom előtti emigráns időket juttatta
eszébe. „Kitaszítanak bennünket innen – gondolta. – Idegenekké
válunk. Csak nehogy megint emigrálni kelljen.” Hátrafordult, és
messziről megpillantotta azt a fiatal legénykét, aki elbitorolta előle a
szónoki emelvényt. Preobrazsenszkij lemaradt egy kicsit az övéitől, és
bevárta a fiút.
– Megkérhetem egy percre, Gradov?
A fiatal arcon még ott lángoltak a nem színlelt lelkesültség nyomai,
ha ugyan nem a szégyen nyomai voltak azok, ami aligha valószínű.
Kirill megállt egy pillanatra.
– Mit akar, Preobrazsenszkij elvtárs?
Preobrazsenszkij cigarettával kínálta, maga is rágyújtott.
– Mondja, maga csakugyan nem érti, mi az értelme az egésznek?
Nem látja, hogy amit az ellenzék tesz, egyszerűen kísérlet Sztálin
megállítására?
– Sztálin a pártegységért harcol, és kész! – vágott vissza Kirill.
Preobrazsenszkij figyelmesen az arcába nézett.
– A maga apja Gradov doktor, a sebész?
– Igen. Ennek mi köze ehhez a vitához? – rándult össze Kirill.
Preobrazsenszkij leejtette a cigarettát, és továbbindult.
– Viszontlátásra, Gradov elvtárs – vetette oda vissza sem fordulva.
V. fejezet
Színházi avantgárd

zon az estén, amikor Veronyika és Nyikita Gradov színházba

indult, a Mejerhold Színház próbatermében gyűlést tartott a társulat és
az aktíva. Az esti darabban részt vevő színészek már ki voltak
maszkírozva, be voltak öltözve, a többiek divatos kötött kabátot vagy
pulóvert és persze sálat, a vállukra és hátukra vetett, többszörösen a
nyakukra tekert, hosszú, színes sálat viseltek – káprázatos látvány:
Moszkva fantasztikus bohémvilága.
Ami az „aktívát” illeti, tagjai a hátsó sorokat foglalták el, a fal mellett
szorongtak, sőt ott kuporogtak a földön, az átjárókban. Többségük a
tanulóifjúság köréből került ki.
A gyűlésnek természetesen csupán a neve volt gyűlés, valójában
egyike volt azoknak a ritka alkalmaknak, amikor „a Mester megjelent a
nép előtt”.
Mejerhold és Zinaida Reich csak nemrég tért vissza európai útjáról.
A „first lady” vakítóan szép volt, és csodálatos, nagylelkű hangulatban
leledzett. A legelőkelőbb párizsi divatdiktátorok remekein, melyeket
most Moszkva megcsodálhatott rajta, oly kozmikus hozzáférhetetlen
messziség érződött, hogy még csak irigységet sem keltettek a színházi
hölgyvilág körében, hanem csak rajongó álmélkodást. De a teremben
villogó mohó férfiszempárokból ki lehetett olvasni, milyen szívesen
összezilálták volna ezt a pazar toalettet.
Mejerholdot, aki szürke, bő, ugyancsak pokolian külföldi halszálkás
öltönyt viselt, valami komorság lengte körül. Már tudta, hogy a Revizor,
melyet a minap mutattak be, valóságos füttyvihart váltott ki az
ellenséges érzelmű sajtóból. Az Önálló Moszkvai Lövészezred
tiszteletbeli vöröskatonája mondatait hosszúkás jobb kézfeje hanyag
lendítésével kísérve, külföldi élményeiről mesélt.
Európa színházaiban teljes a pangás. A külföld egy tapodtat sem
lépett túl Reinhardton.35 A rendezések a Kis Színház színvonalán
mozognak, a díszlet primitíven realisztikus. A stílus, a kísérletezés
tökéletesen hiányzik. Nem egyszerűen félnek a kísérlettől, hanem fel
sem fogják az értelmét. Még Olaszországban is hanyatlás uralkodik.
Pirandello színháza alig tengődik az állami támogatásokból.
Azért egy-két érdekes dolog mégiscsak akad. Például a nagyszerű
templomi ceremóniák. Az aztán a színház! Vagy a négerek, a dzsessz, a
dixieland. Ez valósággal megrázta Németországot, a siker óriási. A mi
cigányainkat is jó lenne efféle turnézó társulatokká szervezni. Most
éppen azon vagyok, hogy szerezzek magunknak néhány négert.
Nyugalom, nyugalom, egyelőre még semmi nem biztos, folynak a
tárgyalások. A franciák eleinte nem akartak vízumot adni nekünk,
félnek a „vörös mételytől”. Egyébként éppen Párizsban meg talán
Londonban, a baloldali művészkörökben óriási az érdeklődés a
színházunk iránt.
Ezeknek az embereknek a számára Moszkva a színház Mekkájává
válik. Azt hirdetik, hogy a mi iskolánk az egyetlen élő irányzat. Ehhez
képest a saját lapjaink nyilatkozatai a Revizor-ról a bűzlő burzsoázia
tehetségtelen összeesküvéseként hat. Mihez kezdjünk például az
Izvesztyija versikéjével…
Felvett az asztalkáról egy újságlapot, utálkozva megrázta a szélénél
fogva, és felolvasta a következőket:
– „A gyilkos. Recenzió – epigramma Mejerhold Revizor-rendezésére.”

Az odvas fog színén de szép a rothadás.

Ó, Mejerhold, nem ér fel dics, se megvetés.
Legújabb hősi tetted is milyen csodás:
Megölted, ó, meg, a gogoli nevetést.

A fáradt, kissé gőgös mester eltűnt, bekövetkezett a Mejerhold-féle

próbák megszámlálhatatlan apró csodáinak egyike. A bárgyú
epigramma hallatán a jelenlévők mind harsány hahotában törtek ki,
mintha szemtől szembe látták volna a szovjet tökfilkó poétát.
Mejerhold elégedetten mosolygott. Örült, hogy hazatért Moszkvába, a
„fiaihoz”.
Az „aktíva” tömegében, a terem végében ott állt Nyina Gradova is.
Rajongástól lobogó arc, örök mozgásban cikázó ragyogó szem, villogó
fogak, boglyas kobak. Mejerhold maga az isten volt számára. Őt látni és
hallani nem egyszerűen boldogság volt, hanem valami olümposzi
megvilágosodás. Azt persze már elfelejtette, hogy a mai színházi este
nem olyan, mint a többi, hogy itt van közöttük maga Albov, az illegális
trockista sejt vezetője, hogy „akció” készül.
Nyikolaj Erdman36 A mandátum című darabja első pillanattól kezdve
úgy hatott Moszkva amúgy is izzásig hevült párt- és Komszomol-,
valamint intellektuel- és művészberkeire, mint egy benzines palack.
Azt beszélték, hogy a darab minden sorát kétféleképpen kell
értelmezni, hogy minden jelenetben nemcsak szatíra és bolondozás
rejlik, hanem nyílt támadás az elbürokratásodott kb-tagok, csekisták,
centristák, az egész tisztátalan banda ellen, akik kitartóan igyekeznek
kiölni a forradalom romantikáját.
Tavaly a premieren csakugyan úgy festett, mintha minden egyes
mondattal benzint fröcskölnének izzó kövekre. A közönség egy része
lelkesen hahotázott, tapsolt, a másik felháborodottan pisszegett,
sistergett, ilyeneket kiáltozott: „Szégyen és gyalázat!”, dobogott, rázta
pártszerű öklét, amelyről a (legalábbis korábbi esztétizáló hódolói
szerint) teljesen meggárgyult Majakovszkij nemrég, oly hatásosan,
hogy az ember háta megborsódzik, azt írta: „A párt: millió ujj közös
keze, és mint egyetlen ököl, úgy sújt!”37
Alighanem csak akkoriban volt lehetséges Moszkvában, hogy egy
avantgárd színielőadás két politikai erő: az ellenzék és a kormányzati
fővonal küzdelmének színterévé váljék.
Azon az estén már sokadszor adták A mandátum-ot, és semmi
különösebbre nem lehetett számítani, bár a közönség, mint mindig,
érzékenyen reagált a színpadról sugárzó vakmerő inspirációra. Amikor
például a görbe lábú, részeg Kintornás végigbotorkál az előszínen, és
grimaszolva azt motyogja: „Hajdanában-danában, Pavlusa még tökmag
korában, a térdemen ülve azt hajtogatta: Szeretem a proletariátust,
bácsikám! Jaj, nagyon szeretem!”
A közönség hahotázik, tapsol, jókedvű összeesküvés légköre ajzza a
kedélyeket. Veronyika a „pocakjáról” megfeledkezve vidáman nevet,
férje, Nyikita Gradov, a Vörös Hadsereg hadosztályparancsnoka,
nagyokat tapsol acélos tenyerével.
Hirtelen éles leányhang hasít bele az erkélyről a karneváli légkörbe:
– Gyalázat a sztálini képmutatókra!
A terem több pontján fiatalok tömör tömbje pattan fel a székekről.
Mint valami láthatatlan karmesteri pálca intésére skandálni kezdik:
– Álnok, gyáva, sunyi szolga!
– Eredj a pokolba, Koba!
– Le a szélhámos bürokratákkal! Le Sztálinnal!
Nyikita feltekintett az erkélyre, és odasúgta a feleségének:
– Esküszöm, hogy ott van közöttük a mi Nyinkánk!
– Ó, istenem! – szörnyedt el Veronyika.
A nézőtéren teljes káosz lett úrrá. Sok néző hangosan háborgott:
„Disznóság! Huligánok! Gyűlésezzetek az egyetemeiteken, ne toljátok
ide a képeteket a színházba! Tönkreteszik az előadást! Ki kell hívni a
rendőrséget!” Mások az ellenzékieket támogatták: „Nagyon helyes!
Elég volt! Le a Sztálin-védencekkel!” Ismét mások egyszerűen csak
nevettek: pimasz, jó muri! Fogadok, maga Mejerhold találta ki ezt is.
Negyedikek majd megégtek a kíváncsiságtól, hogy mi lesz tovább.
Ötödikek józan megfontolásból megpróbáltak kioldalogni a teremből.
Itt-ott néhányan ölre mentek. A főjegyszedő a fejét fogva szaladt végig
a sorok közti folyosón. Vele szemközt, harsány hahotával és szemmel
láthatólag nem éppen színjózanul poétacsapat csődült a színpad felé,
élükön Sztyopa Kalisztratovval.
Sztyepan felkiabált a színpadra valami cimborájának, aki éppen
játszott:
– Bravó, Goska! Ma klasszabb, mint a bemutatón! Ez az igazi! Ez az
értelme a modern színháznak! A botrány! A színház: botrány!
 Sztyepan, mihelyt elharsogta ezt a szenzációs újdonságot, amit már
Gribojedov is tudott, a válla fölött odavetette a csicskásának, Fomka
Fruhtnak:
– Ezt írd fel!
– Már fel van írva! – vágta rá amaz tüstént.
A zűrzavar egyre fokozódott. Ahogy Nyikita körülnézett a forrongó
tömegen, egy pillanatra megfeledkezett a feleségéről. Amint ismét
rápillantott, elfogta a rémület, és kiabálni kezdett, de nem mint egy
hadosztályparancsnok, hanem úgy, mint egy ijedt gimnazista:
– Jaj, most mit tegyek?! Mit tegyek?!
Veronyikának megjöttek a fájásai. Az asszony hol összeszorította a
fogát, hol levegő után kapkodott. Arcán patakokban folyt a verejték. A
ruhája csurom víz. Nyikita a hülye könnyelműségét átkozva
átnyalábolta a feleségét, és megpróbált kikászálódni vele a kijárathoz.
– Engedjenek ki, polgártársak! Engedjenek ki! A feleségem szülni
fog! Mentőt! Gyorsan!
A legnagyobb tumultusban valami bohém külsejű ifjonc röhögve
feléjük bökött:
– Nézzék! Csak tessék, tessék! Csak nálunk! A főkatona viszi a
feleségét! Az asszonyka lebabázik Mejerholdtól!
Nyikita dühtől tombolva fenéken rúgta az ifjoncot.
– Eresszetek ki, gazemberek! – Tajtékozva előrántotta tokjából a
revolverét. – Félre vagy lövök!
Erre aztán a polgártársak, akik még nem felejtették el az efféle
kiáltásokat, azon nyomban utat engedtek nekik. Nyikita felkapta a
fájdalomtól jajgató Veronyikát, és a kijárat felé nyargalt.

Sztyopa Kalisztratov a színház egyik lépcsőjén elkapta a sebesen lefelé

bucskázó Nyinka Gradovát.
– Szevasz, kislány! Ide hallgass! Örmények jöttek, költők, buli lesz.
Gyere pezsgőt szlopálni!
Nyina kacagott a karjai közt. „Nahát, micsoda boldogság, ha az
ember a karja közt tarthat egy ilyen kacagó nimfát, igen, nimfát!” –
villant át Sztyopka kobakján.
 De a nimfa, sajna, nyomban kicsusszant a kezei közül, és félretolta.
– Jaj, Sztyepan, te javíthatatlan dekadens bohém!
„Hát, mit tegyünk – gondolta –, nem tarthat az ember a karjai között
az idők végezetéig egy ilyen kacagó, égi tűzzel lobogó nimfát!” De ezért
az egy pillanatért is hála neked, Gondviselés.
A lépcsőn komótosan ballagott lefelé a proletár Szemjon Sztrojlo.
– Te még mindig ezzel a Sztojlóval jársz? – nevetett a költő.
Nyina nyomban feldühödött:
– Nem Sztojlo, hanem Sztrojlo, a sztroity38 szóból, engedelmével.
Azzal rácsimpaszkodott választottjára, s onnantól úgy vonult lefelé a
lépcsőn, félig a vállán csüggve, hogy azért egyszer-kétszer
hátrapillantson az elkámpicsorodott Sztyepanra.
Azért akkor is hála néked, Gondviselés, gondolta a költő.
Mellette ott nyomultak Nyinka csoportjának az emberei. Kiütközött
közülük egy jó harmincas alak, oroszlánsörény, teoretikus szemüveg. Ő
volt Albov.
– Az akció sikerült – foglalta össze röviden az eseményeket.

Hajnaltájt a Grauerman szülőotthon várótermében a halálravált

Nyikita Gradovhoz kijött az ügyeletes orvos – már akkor mindenki
tudta, hogy a vajúdó asszony férje a hadsereg hadosztályparancsnoka,
Gradov professzor fia –, és közölte, hogy fia született. Súlya, testhossza
derekas, kis vasgyúró, ahogy kell. – Menjen csak haza,
hadosztályparancsnok elvtárs, aludjon egyet, aztán jöjjön be délután,
megmutatjuk az elsőszülött fiát.
Nyikita, fel se fogva, mit csinál, széttárt köpenyben, tarkójára tolt
Bugyonnij-sapkában kilépett az utcára, elindult, egyre gyorsuló
léptekkel, hevesen levágva a sarkokat, belekapaszkodva az
esővízcsatornákba. Az egyik rozsdás cső be is horpadt a kezében.
Az Arbat utcái kihaltak voltak és sötétek, csak messze, a távolban
derengett egy kirakat, és látszott ott egy nagy földgömb. Ez a látvány
hirtelen mintegy felsrófolta a hadosztályparancsnokot, összerázkódott,
egy pillanat alatt tudatosult benne ez az egész éjszaka, hogy ezen az
éjszakán a szeretett felesége, szenvedve, fiat szült neki.
 – Fiam született! – ordított fel hirtelen, és nyargalni kezdett a
földgömb felé. A kirakat üvegében megpillantotta saját közeledő
tükörképét, a köpenye lobogó szárnyait, csillogó magas szárú
csizmáját. Kirohant az Arbatra. A tetők fölött odalátszott egy kis
templom épségben maradt keresztje. „Fiú, fiú… Fiam született!”
Keresztet vetett, egyszer, még egyszer, de aztán elkapta
összecsippentett ujjait a homlokáról, a vörös csillagtól. Előhúzta a
revolverét, és belelőtt a levegőbe. Hurrá!
– Ne lövöldözzön! – szólalt meg egy hang a közelben. Nyikita
odafordult, és a kapu alatt megpillantott egy öregembert, bottal a
kezében. Talán a házmester.
– Ne féljen, semmi baj, csak éppen fiam született. IV. Borisz Gradov,
orosz orvos.
– Azért még nem kell lövöldözni – mondta az öregember, kilépett a
kapualjból, és elhaladt Nyikita mellett. Nem is volt öreg, inkább
középkorú, de fura szerzet, ódivatú drága kabátban, kezében
sétapálcával. Meredek homloka, tar feje búbja csillogott kissé. E
fundamentális magaslat körül valószerűtlen aranyos-ezüstös
növényzet libegett fénylőn. Csak nem maga Andrej Belij?39
VI. fejezet
√OK(b)P

gy derűs októberi napon – még javában tartott a vénasszonyok

nyara –, úgy alkonyattájt Szemjon Sztrojlo, a kerületi Oszoaviahim40
instruktora a Krasznaja Presznya-i kerületi kultúrház első emeletén, a
szemléltetőeszközök szertárában várt Nyinka Gradovára.
A keskeny ablakon bevetődő napfény élesen megvilágította az
eszközökön, gyakorlóanyagokon, gránátokon, gázálarcokon,
ejtőernyőzsákokon felgyülemlett vastag porréteget, egyszersmind
érzékeltette a tisztelt instruktor elvtárs némi lustaságát is.
Szemjon ki nem állhatta ezt az egész kócerájt, ahol az égvilágon
semmihez sem értett. A posztra „kiemelték”, tekintettel makulátlan
káderlapjára, de esze ágában sem volt soká itt maradni: nagy út állt
előtte. Egyelőre elégedett volt, a munkába nem kell beleszakadni, de
ami a legfőbb, három kulcs volt a birtokában, három szertáré, ami
nagyon kényelmes tud lenni, ha találkája van az embernek.
A szoba közepén egy asztalon vasbeleit mutogatva ott állt egy
hosszában kettéfűrészelt maxim géppuska. A falakon plakátok lógtak,
amelyeken Szemjon azért időnként mégiscsak végigfutott a
porronggyal. Egy gigászi proletárököl szétzúz egy szánalmas
gyíkocskára emlékeztető angol csatahajót: „Ez a válaszunk
Curzonnak.”41 Léghajóraj húz a kék égen, a sugárzó sarló-kalapács
alatt: „Megépítjük a Lenin-léghajórajt!”…
A szobában hőség volt. Szemjon egy szál Burevesztnyik42 emblémás
trikóban feküdt a díványon. Cigarettázott, közben egyet-egyet húzott a
„Három Hetes” márkájú portói üvegéből – a fater „Három Kisbabának”
nevezi ezt az italt –, és A Casino hercegnője szutykos füzetkéjét olvasta.
 Mindjárt itt lesz az a liba, gondolta, meglátja, hogy itt fekszem egy
szál trikóban, iszom ezt a löttyöt, ponyvát olvasok, és elfogja a
lelkesedés – hogy ez milyen egy egyszerű, milyen egy szabad ember!
Liba!
A Nyinocska Gradovához, az agyonbabusgatott professzorlánykához
fűződő románc egyfelől feldobta Szemjon Sztrojlót, másfelől viszont
rettenetesen ingerelte: úgy érezte, állandóan szerepet kell játszania,
amit ez az elkényeztetett cicababa talál ki neki. A lány proletár
eszményképet látott benne, amolyan egyszerű, szabad lelket, aki
teketória nélkül megragadja a világ javait, mert azok mostantól fogva
az övéi, s aki a jövőt építi. Ezért aztán Sztrojlónak adnia kellett az
egyszerűt, a városi plebejust, a magabiztost, akinek mozdulataiban van
valami ráérős esetlenség, az izmai pedig súlyzótól acélosak.
Holott Szemjon Sztrojlo alapjában véve inkább kapkodó, hebehurgya
fickó volt, igazából nem volt egy izompacsirta sem, a súlyzót pedig
kifejezetten utálta. Nyinocska tehát inkább amolyan játék proletárt
látott benne, nem igazi proletárt, ami voltaképpen – tiszta káderlapja
ellenére – nem is volt. Se a faterja, se a nagyfaterja nem termelt anyagi
javakat, Marjina Roscsa-i raktároscsalád sarja volt. Persze az igazat
megvallva panaszra nem lehet oka: klassz kislány, megéri járni vele, de
hát…
A folyosóról, a lépcsőház felől röppenő léptek hallatszottak: jön az a
liba, mindjárt itt van!
Nyina végigfutott az előcsarnokon, és mindenki, akivel a tágas
helyiségben összeakadt, álmélkodva megállt: mitől sugárzik így ez a
leányzó, honnét ez az optimizmus a forradalom tizedik esztendejében?
A takarítónő hümmentett egyet, és görbe hüvelykujjával
odamutatott az éjjeliőrnek:
– Nédd csak, hogy fut, az instuktórho’ megyen, találkára.
Az őr cuppantott egyet, beletörölte az orrát a kabátujjába.
– A mindenit, de fürge, de takaros!
Nyina végigröppent a folyosón, felrántotta a „Szemléltetőeszközök”
feliratú ajtót. Berontott a szobába, és meglóbálta a Krasznaja Nov című
folyóirat legfrissebb számát.
 – Szemjon, kelj fel! Te lustaság! Nézd, itt vannak a verseim a
Krasznaja Nov-ban!
Kinyitotta a folyóiratot, és a fél géppuskára könyökölve nagy erővel
olvasni kezdte:

A szárnyas pillanat elém vetíti, lásd,

Szemed, Odüsszeusz, s az ajkad illatát,
Éjfél hajóján jázminvirulást,
És várak árnyát, messzi kürt szavát…

Szemjon szándékoltan ásított egyet. „Íme, a proletárásítás” – gondolta.

– Miről szól ez?
Nyina nem felelt, tekintetét valami láthatatlan pontra szegezte.
– Miről szól ez a versemény? – ismételte meg a kérdést Szemjon.
– Az éjszakáról – felelte Nyinka.
Szemjon bedobta a dívány alá A Casino hercegnőjé-t, felállt és
nyújtózott egyet.
– Kérsz kaját, Nyinka? – bökött egy nyitott húskonzervre meg egy
moszkvai cipóra.
Nyina megrázta a fejét.
– Nem kérsz ebből a príma kajából? – csodálkozott Szemjon. – És a
portóiból? Na hát, hallod, nem értelek, a Három Hetest elutasítani!
Édes vágy ömlött szét a testén. Kicsatolta a derékszíját.
– Hát, jó, nem erőszak a disznótor. Na, gyer’ ide!
Nyina hátrahőkölt, mintha megsértődött volna, holott már másra
sem áhítozott, csak erre az egyre, erre az aktusra, ezzel az egyszerű
fiúval.
– Jaj, Szjomka, olyan vagy! Én a versemet mutatom, te meg
mindjárt…
Szemjon magához húzta, a gazda mozdulatával felhajtotta a
szoknyáját.
– Gyerünk, gyerünk… Hagyd ezt a nyafkázást! Hányszor
megmondtam neked, légy egyszerűbb, Nyinka!
 A lány lehunyt szemmel egyre jobban engedett neki. – Igen, igen –
motyogta –, igazad van, szerelmem… egyszerűbb… – de közben, mint
mindig, a proletár erőszak áldozatának, a győztes osztály trófeájának
képzelte magát.
A takarítónő odacsoszogott a felmosóronggyal a folyosóra, hogy
meghallgassa az erőteljes, hosszas díványnyikorgást. Odacsattogott az
éjjeliőr is.
A leszálló alkonyatban Nyina még soká simogatta ajkával a fiú arcát
és nyakát, cirógatta fáradt ura és parancsolója nedves haját.
– Te Oszoaviahim cár – suttogta.
– Ugyan, hagyd ezt a bocinyalakodást! – dünnyögte elégedetten
Szemjon.
Kortyolt egyet a portóiból, rágyújtott egy cigarettára.
– Muszáj, hogy szóljak valamiért. Klassz csaj vagy persze, de egy
kicsivel több aktivitás nem ártana. Amikor itt a pillanat, akkor így
kellene csinálnod. – A kezével megmutatta, mi kéne: egy olyan hullám,
és zutty. – Te meg, tisztelt kisasszony, ezt nem csinálod!
Nyina cseppnyi sértődés nélkül elnevette magát.
– Jaj, Szjomka, Szjomka, micsoda egy bunkó vagy!
Szemjon felkelt a díványról, felvette a nadrágját, matrózzubbonyát,
és arccal a támlának, leült egy székre.
– Van még valami, tisztelt kisasszony, ezt már a körből üzenik,
vagyis maga Albov. Azt üzeni, mondjam meg, hogy nincsenek
megelégedve veled. Túl kevés időt szánsz a körre, és túl sokat ennek,
ni… – rázta meg utálkozva a folyóiratot. – Éjfél hajóján jázminvirulás…
Mit ki nem találsz… Végtére is komszomolka vagy, az efféle
társutasokkal, mint ez a Sztyopka Kalisztratov, nem járhatsz egy úton!
Nyinka felkacagott.
– Te féltékeny vagy, Oszoaviahim cár!
Szemjon ököllel az asztalra csapott. Az öklöcskéje nem volt éppen
valami erős, de ilyen pillanatokban maga is kovácspörölynek képzelte.
– Micsoda-a? Én itt komolyan beszélek, te pedig megint jössz ezzel a
nyafogással? Sehogy sem tudod lerázni a kisasszonyneveltetésedet!
Nyina felült a díványon.
 – Tényleg Albov mondta?
Szemjon bólintott.
– Tényleg. Szinte illegális körülmények között dolgozunk, azt
mondja, ez a Gradova pedig a LEF-esek estjein illegeti magát.
Nyina az órájára pillantott, és felugrott. Az Oszoaviahim pállott
levegőjében egymás után libbentek fel a ruhadarabjai: a szoknyája,
blúza, pulóvere, sálja. Egy szempillantás, és már fel is volt öltözve,
mintha nem is ő lett volna, aki az imént adta át magát a bűnbeesés
gyönyörének a félbefűrészelt géppuska pogány istenbálványa alatt.
– Szjomka, elkésünk az egyetemről!
Sztrojlo elvtárs már húzta is kifelé az asztal alól a nyomtatott
anyaggal tömött vaskos táskát.

Fél óra múlva értek a Manyezs térre, kénytelenek voltak konflist

fogadni a sejt kontójára, különben – nyilvánvalóan nem méltányolható
okból – füstbe megy az egész terv.
Javában zajlott az esti élet, az utcákon nyüzsgött a moszkvai
csúcsforgalom. Az egyetem épülete előtt, áramszedőjükkel
szikrakévéket hányva, túlzsúfolt, csörömpölő villamosok
vánszorogtak. Utcai árus asszonyok kínálták harsányan a
diákcsemegét: a forró belsőséggel – vagy mai kifejezéssel
másodosztályú húsféleséggel – töltött pirogot. Olykor felbukkant egy-
egy diákábrázat, félig a szájába dugott húsos fánkkal, és az
ízkavalkádtól meggárgyult pilácsokkal.
Az egyetem kapuja előtt a lámpa alatt hirdetmény lógott:
Kommunista Auditórium. Ma este 8. LEF!
„A forradalom algebrája!” Szergej Tretyjakov43 költő olvassa fel
verseit.
Fellép továbbá:
Sztyepan Kalisztratov költő. „Megnevezhetetlen”;
Vlagyimir Tatlin konstruktőr beszámol a „Letatlin”44 berendezésről.
Sztrojlo és Nyina egy pillantást vetett a plakátra, gyorsan beléptek a
kapun, átvágtak az udvaron a Lomonoszov-emlékmű mellett, és
felnyargaltak a díszlépcsőn.
 Amikor Nyina és Szemjon belépett, a Kommunista Auditórium
amfiteátruma még üres volt, bár a katedra fölött már jó előre fel volt
függesztve egy pterodaktylusra emlékeztető futurisztikus repülő
alkotmány modellje.
– Nem késtünk el. Hála a pártnak, nincs még senki – suttogta Nyina.
– Gyerünk, munkára! – vezényelt Szemjon.
Azzal felszaladtak a lépcsőn, és a sorok között szétrakták a
röplapcsomókat. Gyorsan végeztek. Ezután a két fiatal letelepedett a
dobogó közelében, az első sorban, kinyitották a tankönyveiket, és úgy
tettek, mintha a műsorra várva szorgalmasan olvasnának. Időnként
kuncogva egymásra pillantottak.
„Most mindentől függetlenül – gondolta Nyina, mintha valakinek
válaszolna –, mi ketten Szjomkával bajtársak vagyunk.” – „A mindenit –
gondolta Szemjon –, micsoda szemek!”
Néhány perc múlva az auditóriumot gyorsan kezdték megtölteni az
egyetemisták. Valaki már megtalált egy röplapot, és hangosan olvasni
kezdte: „A forradalom megmentése a ti kezetekben van! Le Sztálinnal!”
A másik sorban valaki egy más változatot olvasott fel: „Állítsuk meg
a Thermidor-kísérletet! Gyalázat a sztálini KB-ra!”
A trockisták és az ellenzékiek röplapokban megtestesülő
aknamunkája nem ment újdonságszámba az egyetemisták között.
Gyakran találtak ilyeneket a koleszban, a menzán, a falra csirizelve,
vagy csomókban, rajta a felirattal: „Add tovább az elvtársaidnak!”
Sokan helyeseltek, sokan fütyültek az egészre. Olykor röpgyűlések
lobbantak, máskor látni lehetett, amint egy diák markába gyűrt
röplappal a WC felé lohol. Ez alkalommal a diákok, úgy látszik,
mindjárt az első pillanatban tüzet fogtak. „Le vele!” – kiáltozták,
„Gyalázat!”, de aztán akadtak, akik csúfolódni kezdtek – hát hogyne
hülyéskedne az ember este a lányok előtt és kezdték megsokszorozni a
szitkokat: „Kétszeresen le vele!”, „Háromszoros gyalázat!”, „Le vele a
négyzeten!” „Plusz gyalázat a köbön!” Nevetés tört ki. „Íme, a
forradalom algebrája!” A közönség ma nemigen volt politikus
hangulatban.
 Időközben zsúfolásig megtelt a Kommunista Auditórium. A
padsorok között és az ajtóban is álltak. A későn érkezettek között volt
Gradov professzor asszisztense, Szavva Kitajgorodszkij, a fiatal orvos
is. Befurakodott az átjáróba, és sodortatta magát, amíg partot nem ért
egy sarokban, ahol még arra is volt lehetőség, hogy vállát egy kissé a
falnak támassza.

Szergej Tretyjakov, a költő már a színpadon állt, de Szavva nem nézett

oda. Tekintete egy bizonyos arcot keresett a teremben. Végre
megtalálta. Ő az! Nyina Gradova! Még ha megint azzal a fajankóval is,
de ő az, teljes életnagyságban! „Sötét szentélybe lépek, / Végzem
szerény rítusomat”… A fiatal orvostól sem volt idegen a költészet, bár
elakadt a szimbolistáknál, és nem volt hajlandó továbblépni.
Az amfiteátrum felmordult, elmennydörödött, aztán lecsendesült. A
népszerű Szergej Tretyjakov, Majakovszkij barátja kilépett a színpad
szélére, hogy szavalni kezdjen. Nagyon magas volt, semmivel sem
alacsonyabb magánál Majaknál,45 de a néptribun jegyeivel nem
rendelkezett, inkább a Szavva Kitajgorodszkij fajtájához, az
intelligenciához állt közelebb: szemüveg, mellényes öltöny…
Majakovszkij is viselt ilyet, de az mindig ÖLTÖNY volt csupa
nagybetűvel, Tretyjakové inkább öltönyöcske. Ezért aztán a LEF-es
harciasság – azok a mordulások és ököllengetések – kissé esetlenül
hatott nála.
A vers így hangzott:

Négyzetgyök
RKP
Osztva:
Előre! Szembe!
Szorítsd! Lépést se vissza!
Plusz:
Villamosítás!
Csati!
Trenázs!
 Plusz:
Azt akarjuk a világ
Mienk legyen!
Mínusz:
Szenny!
Mínusz:
Por!
Mínusz:
Rongy!
Egyenlő:
Ez
Október
Útja!

A vers utolsó felkiáltásának „október” szava izgalmasan csengett össze

a „por”-ral és a „rongy”-gyal, a költő láthatólag büszke is volt rá, és fel
sem figyelt az összecsengetett szavak kétértelmű kapcsolatára. A
bölcsészek lelkesülten felüvöltöttek: – Bravó, Szergej! Éljen a LEF!
Egy Szavva mellett álló „kultúrtündér” – felborotvált nyak, hosszú,
ferde homlokfürt, micsoda kanca! – a fiú felé fordult.
– Magának tetszik?
Szavva vállat vont. A „kultúrtündér” felnevetett:
– Nekem se nagyon. Hol itt az algebra? Egyszerű negyedik osztályos
számtan.
A tömeg meglódult. A lány csípője Szavváéhoz szorult. Kínosan oda
nem illő áram ütött át közöttük.
– Bocsánat – kacagott színlelt zavarban a „kultúrtündér”. Szavva
fészkelődni kezdett, hogy némi hézagot támasszon a két különnemű
test között.
– Nagyon szűk a hely…
Amott meg Nyina Szemjon kabátujját rángatta.
– Mondd, ez a költészet közelebb áll hozzád? Mondd meg, Szjomka,
de igazán! Ezt tudnom kell!
 – Á-á-á, egy szart – mordult basszus hangon, a maga proletár
modorában Sztrojlo. – Mindjárt elpattan a hólyagom, megyek,
leeresztem a fáradt olajat.
Azzal a szomszédok lábán átgázolva megindult a kijárat felé. Nyina
még utánasúgott: „Várj, drágám!” Szjomka megfordult, és rámordult:
„Hagyd abba!” Aztán ráacsargott a háborgó diákokra:
– Na és ha a lábatokra lépek? Lépjek inkább a fejetekre?

Sztrojlo belépett a régi egyetem tágas, magas mennyezetű, csempézett

vécéjébe, és megpillantott az ablaknál egy félkatonai öltözékű
fiatalembert, aki talán várt rá. Sztrojlo nekilátott, hogy elvégezze a
dolgát. A fiatalember közelebb jött.
– Szevasz, Sztrojlo!
– Sporttársi üdvözletem! – felelte Sztrojlo, és lerázta az utolsó
cseppeket.
– Beugrunk a pb-re? – kérdezte a másik, egy nagyon megbízhatónak
látszó fiatalember.
– Nyomás! – felelte Sztrojlo nemzedéke stílusában.
A pb-titkár szobája arányaiban szemernyivel sem volt kevésbé tágas,
mint a vécé. A napnak ebben az órájában csak az üres terem mélyén, az
asztali lámpánál ült egy középkorú férfi és papírokat lapozgatott. A
falon fenségesen pompázott a keret dús faragványai között Vlagyimir
Iljics Uljanov (Lenin).
Amint a pb-titkár megpillantotta a belépő fiúkat, eléjük sietett.
– Jó napot, Sztrojlo elvtárs! Vágjunk mindjárt a sűrűjébe. Hányan
voltak legutóbb a kör gyűlésén?
– Tizenkilencen, komisszár elvtárs – felelte határozottan Sztrojlo,
kigombolta a zubbonyzsebét, és előhúzott egy cédulát. – Itt a lista.
A komisszár átvette a listát, és hangosan felolvasott néhány nevet:
„Albov, Brehno, Gradova, Galat…” – azzal zsebre dugta a listát, és
keményen kezet szorított Sztrojlóval.
– Köszönöm, Szemjon! Nagyon nagy, nagyon fontos dolog, amit
csinálsz!
Sztrojlo kissé bambán felsugárzó képpel kihúzta magát.
 – A dolgozó népet szolgálom!

Az auditóriumban eközben Szergej Tretyjakovot felváltotta Sztyepan

Kalisztratov. Gyűrött bársonyzubbony, hátravetett sál, makrancos,
„jeszenyines” üstök. Szokás szerint most sem lehetett megállapítani,
mennyire van berúgva: jócskán, alaposan vagy tökrészeg. Akár így,
akár úgy, komor szenvedéllyel dőltek belőle a sorok:

Közel és távol tülkök búgnak,

A föld itt puszta és halott.
Csak az őrszemek darvadoznak,
Elnémultak az angyalok…
Nincs más, mi minket vigasztalhat,
Csak éji kocsmai sugallat,
S az „arzamaszi mélabú”…46

Nyina Gradova elbűvölten nézte a költőt. Sztyepan tetszett a

közönségnek, különösen a lányoknak, talán még jobban is, mint
Tretyjakov. Minden versét ujjongó taps követte.
Talán Szavva Kitajgorodszkij volt az egyetlen az auditóriumban, akit
nem érdekelt a költő. Ő le nem vette a tekintetét Nyina tűnődő, belülről
sugárzó arcáról. Amikor nincs mellette az a „proletár”, azon nyomban
megváltozik, elönti ez a belső fény, és ez az, méltóságos uraim, ez az,
ami a lényege!
A „kultúrtündér” egy pillanatra elvonta Szavvát a gondolataitól.
– Tudja, hogy Kalisztratov szakítani akar a LEF-fel?
– Ne mondja! És a forradalom?
A lány a válla fölött mosolyogva felnézett rá:
– Egyesek már beleuntak.
A közönség soraiból valaki csokrot dobott Sztyepannak. A költő nem
hagyta, hogy a virág a földre essék, az örökké pityókos bohémtől nem
várt ügyességgel elkapta a levegőben, a melléhez szorította, aztán
átnyújtotta az első sorban Nyina Gradovának.
 Az egyetemisták a fejüket forgatták, az egész terem azt leste, kinek
jutott a költő hódolata. Nyina orcái csak úgy izzottak a szegfűk között.
– Ismeri azt a lányt? – kérdezte Szavva fülébe suttogva a
„kultúrtündér”. – Nyina Gradovának hívják, fiatal költő. Azt mondják…
– Bocsásson meg – vágott közbe Szavva sietve, és törtetve megindult
a kijárat felé.
Eközben Szemjon Sztrojlo, most már végképp nem törődve a mások
lábával, visszafelé csörtetett Nyinához. Lezökkent a helyére, aztán szó
nélkül kitépte Nyina kezéből a virágot, és hátrahajította, fel az
amfiteátrum felső soraiba.
Sztyepan ekkor már, strófánként egyre jobban dagadó tüdővel, a
legismertebb versét fújta: a Matróztánc-ot.

Késő éjjel a Gradov-házban csak a hatalmas, de gyengéd lelkű fiatal

Pifagor nem aludt. Fel-alá járkált az üres szobákban, melyeket csupán
a redőny résein beszűrődő holdfény világított meg, és vigyázott,
nehogy körmei túl hangosan koppanjanak a padlón. Néha kisomfordált
a konyhába, a hátsó lábára állt, és kinézett a befüggönyözetlen
ablakon. Végre megpillantotta, amiért oly buzgón leskelődött kifelé,
odaszaladt a bejárati ajtóhoz, és halkan nyüszítve leült mellé.
Megfordult a kulcs, belépett vagy inkább belopakodott Nyina, és
nyomban kezdte levetni a cipőjét, hogy lábujjhegyen röpülő könnyű
lépteivel fel ne ébressze az otthoniakat, csak békés álmot sugározzon
rájuk. A kutya nyomban puszilkodva nyakába ugrott szeretett
nővérkéjének. Nyina széttárta ölelő karját.
– Köszönöm, Pifocska, hogy megvártál, és nem is ugattál.
Pifagor kíséretében átvonult az ebédlőn és a szalonon, és egyszerre
észrevette, hogy a dolgozószoba mélyén ég a kislámpa. Benézett, és
megpillantotta az apját. Háziköntösben és papucsban ült a díványon, és
a Novij Mir-t olvasta, benne A kiolthatatlan hold történeté-vel.
„Apuska, drága, imádott apuska”, érzékenyedett el halkan Nyina, és
már elindult felfelé a lépcsőn, amikor apja hirtelen felemelte a fejét, és
észrevette a két csodás pofácskát: az óriás szeműt, meg a hosszú fülűt.
A professzor félretette a folyóiratot.
 – Nyinka, gyere, ülj ide mellém egy kicsit.
A lánya odakuporodott a lába elé a szőnyegre. Az apja beleborzolt
rövid sörénykéjébe.
– Ez az az elbeszélés, amit a múltkor hoztál… véletlenül a kezembe
került… hát igen… Tulajdonképpen elég absztrakt história… bár ha
valaki úgy akarja… – Egy darabig még így ötölt-hatolt, de aztán hirtelen
keményen így szólt: – Tudnod kell, hogy én nem voltam ott. Az utolsó
pillanatban félreállítottak. És persze, ha én ott lettem volna, akkor…
Érted, mit akarok mondani?
Nyina megfogta az apja kezét, és arcával hozzásimult.
– Értem, apuci. Most már mindent értek. És elhiszem, hogy te
egyáltalán nem voltál ott…
Az apja felsóhajtott:
– Sajnos ez nem egészen igaz. Majd máskor elmondok mindent…
de… azok persze idegennek tartanak. Egyre magasabbra tolnak,
mintha magukhoz akarnának csomózni, kitüntetnek, de mindenki
tökéletesen tisztában van vele, hogy idegen vagyok a számukra, én is,
az egész iskolám is, mi, orosz orvosok, még a fiatalok, még az olyanok
is, mint Szavva Kitajgorodszkij is.
– Erről jut eszembe, hogy megy ennek a Szavvának? – kérdezte
Nyina, érezhetően nem közönyös hangon.
„Milyen remekül kérdezősködik róla – gondolta az apja. – Jó lenne
tudni, kérdezősködött-e utánam így valamikor egy lány.”
– Ó, Szavva a jövő nagy reménysége – felelte –, nekem elhiheted.
Sokat dolgozunk együtt a helyi érzéstelenítés problémáin. Tudod,
nehéz a sora: támogatnia kell a nővére családját, márpedig a fiatal
orvosoknak siralmas a fizetése. A mentőknél próbál egy kis mellékest
szerezni.
– És miért nem szokott már… szóval… idejárni? – kérdezte Nyina, és
az apját megint elfogta a csodálat, ezúttal azért, mert kihallotta a lánya
hangjában lappangó aranyos ravaszkodást.
Elnevette magát:
– Tudod te azt nagyon jól, rókácskám. Mert mások társaságában
forgolódsz.
 Nyina macskakölyökként odatörleszkedett apja kezéhez.
– Ugyan, micsoda csacsiság!
Pifagor ott feküdt mellette, és buzgón nyalogatta a lány lábát.
Fentről, a hálószobából, halkan leóvakodott Meri Vahtangovna.
Megállt a dolgozószoba ajtajában, és elnézte a férjét és a lányát. Azok
nem vették észre.
– Hajaj, bár mindannyian vagy ötven évvel ezelőtt születtünk volna!
– sóhajtott fel a professzor.
Nyina egyszerre tűzbe jött, félrelökte az apja kezét.
– Azt már nem! Ha hiszed, ha nem, én boldog vagyok, hogy éppen
most élek! Hogy éppen most vagyok fiatal, a huszadik század húszas
éveiben! A mi korunk minden más kort elhalványít!
Az apja megsimogatta a lánya fejét.
– Mondok valamit, Nyinka, de ne kiabálj. Azt hiszem, egy időre el
kéne utaznod Moszkvából.
Nyina persze azonnal kiabálni kezdett:
– Elment az eszed, apuci?! Hová utaznék?
Ebben a pillanatban az anyja odaült mellé, és átölelte a vállát.
– Legalább Tifliszbe, Galaktion bácsihoz – duruzsolta a legpuhább
hangon. – Kislányom, te túl messzire mentél a politika iránti
vonzalmadban. Sajnos, tudod, apád sofőrje, Szlabopetuhovszkij altiszt
a napokban titokban megsúgta Agasának, hogy a GPU érdeklődik
utánad.
Nyina bensője összerándult, de vidáman felnevetett.
– Ugyan már, ez szamárság! Na hiszen, kinek hisztek! Ennek a
Szlabopetuhovszkijnak! A GPU persze tele van balfácánokkal, de azért
ez mégsem a Mussolini-rezsim!
Hirtelen felpattant, és a karjánál fogva vonszolni kezdte az anyját.
– Inkább játsszál nekünk egy kicsit, anyuci!
Meri Vahtangovna elmosolyodott.
– Most nem lehet éjszaka játszani. Gyerek van a háznál.
Felébresztjük Borenykát.
De Nyina nem tágított, húzta az anyját.
 – Na, igazán, úgy kérlek, csak halkan… Csak azt a Chopin-noktürnt,
tudod… – És lassan csakugyan elérte, amit akart, az anyja
felkászálódott a szőnyegről, és nevetve a zongorához ült.
– De hiszen te elveted ezt a régi nemesi romantikát, te a dzsesszt
meg a dodekafóniát szereted…
Meri Vahtangovna alig hallhatóan játszani kezdett. A férje és a lánya
áhítattal hallgatta, és szeretettől ragyogó pillantásokat vetettek
egymásra. Pifagor is leült az ideális „fülelő kutya” pózban, és a fülét
hegyezte. Előkerült Agasa is, és megállt az ajtóban. Az emeleti
hálószobából előjött Nyikita és Verocska, aki a szülés után tüstént
visszatért megszokott feladatához, hogy szépséget sugározzon. Kirill,
mint kiderült, már rég ott ült a lépcsőn, a szeme lehunyva. Amikor a
dolgozószoba mindkét széles ajtaja nyitva áll, át lehet innen tekinteni a
régi, erős ház egész terét. Nyina végigjáratta tekintetét a családi
fészken. Uram, Isten, mennyire szeretem őket mind, még ezt a lüke
Kirkát is! Talán nincs is jogom ilyen nagyon szeretni őket, mind… A
hálószobában most felsírt a felébresztett csöppség. Meri Vahtangovna
felkapta kezét a billentyűkről.
– Na, tessék, IV. Borisz őfelsége haragszik.

Október végén leesett az első hó. Leonyid Valentyinovics Pulkovo, a

fizikus Csisztje prudi mellett villamosozott, amikor a tejes kék égből
pilinkélni kezdtek a súlytalan kristályocskák. Pulkovo automatikusan
megállapította, hogy vége a vénasszonyok nyarának, és készülődni
kezdett a leszálláshoz. Most nem volt kedve figyelni a természetet: az
utóbbi napokban a kopók nem egyszerűen lerázhatatlanul, hanem
egyenest tüntetően követték. A villamos peronján most is ott áll egy
kalapos fazon, ordít róla, hogy detektív, és nemhogy nem rejtőzködik,
ellenkezőleg, szinte akarja, hogy észrevegyék, valósággal mutatja,
mintha filmszerepet játszana, hogy ez az angol raglánkabátot és
benyomott tetejű asztraháni karakül kucsmát viselő gentleman a
figyelme tárgya. Még a semmin sem csodálkozó moszkvaiak is
meglepetten fordulnak utána.
 A villamos lefékezett a megállóban, és a fazon megint csak feltűnően
magára vonva a figyelmet kidugta fejét a kocsiból, és odamutatott
valakinek Pulkovóra – tessék, itt van, úgymond, minden rendben! A
megállóban két hekus várta Pulkovót. Ők sem rejtekeztek,
visszaintegettek a villamoson állónak, és kaján vigyorral nézték a
leszálló professzort.
Pulkovo, ahogy elment mellettük, ironikusan megemelte a sapkáját.
A két hekus hümmögött, kummogott, összenézett, és az előírásos
távolságban – azaz nagyon közel – tüstént a nyomába eredt az „életben
hagyott burzsujnak”.
Az utóbbi napokban Pulkovo már bánta, hogy nem fogadta el Bo
meghívását, és nem költözött át Szerebrjanij Borba. Már egyáltalán
nem volt biztos benne, hogy távollétében nem hatol be valaki
agglegénylakásába. Mi több, arra sem mert volna mérget venni, hogy
éjszaka, amikor alszik, valaki nem jár nála. Mindenütt kopókba
ütközött: a lépcsőházban, a kapualjban, a villamoson, a
könyvesboltban, az intézet környékén, az intézetben, még a
hangversenyteremben is, ahova hosszú évek óta bérlete volt. Mit
tegyen? A rendőrséghez fordulni – nevetséges, panaszlevelet írni a
GPU-nak – megalázó.
Befordult az utcájába, és a háza előtt, a szecessziós mattüveg előtető
alatt megpillantott egy nagy fekete autót. A sofőrülésen egy
vöröskatona ült. „Értem jöttek” – gondolta, és egyszeriben
megkönnyebbült: végre tisztázódik minden. Ketten szálltak ki a
kocsiból, az egyiken civil kabát, a másikon GPU-s egyenruha.
– Pulkovo professzor, Leonyid Valentyinovics? – kérdezte az első
csekista. – Jó napot, az OGPU-tól jöttünk. Parancsoljon, ez itt a
házkutatási parancs.
Pulkovo egy másodpercig a kezében tartotta a szabályszerűen
kiállított parancsot, keze meg se rezzent (honnan ez a különös
önuralom?), aztán visszaadta annak, aki felmutatta.
– Mi az, amit keresnek? – kérdezte mosolyogva.
– Itt mi kérdezünk – vágta rá komor automatizmussal a második
csekista.
 A professzor háta mögött már ott állt a vöröskatona, derékszíján
súlyos pisztollyal. Pulkovo úriemberi mozdulattal beinvitálta
valamennyinket a házba.

A házkutatás a vége felé tartott. A professzor íróasztalában turkáló

csekista becsukta a fiókokat, és csatlakozott a magas könyvespolcok
mellett matató társához. Pulkovo, ahogy annak lennie kell, ott ült,
pipával a foga között egy mély fotelban. A térdén ott lustálkodott a
macskája.
A macska szempontjából a lakályos legénylakásban, ahol, sajna, a
dohányszag kissé fölébe kerekedett őkandúrsága saját titkos
jelzéseinek, nem történt semmi különös. Egyszerűen a papát
meglátogatta két könyvbarát. A kandúr még azt sem tartotta
különösnek, hogy az ajtóban, mint egy fabálvány, ott állt a katona.
– Hát, kérem, végeztünk – szólalt meg az első csekista, aki jó
minőségű civil ruhát viselt. – Nem kobozunk el semmit, csak ezt –
mutatott a falon Anglia térképére, melyen zászlócskák jelezték a
professzor útvonalát.
– De hát minek az maguknak? – álmélkodott Pulkovo.
– Majd később megmagyarázzák önnek. Most pedig, professzor,
kénytelen lesz velünk jönni.
– Ezt úgy értsem, hogy le vagyok tartóztatva? – mondta ki gyorsan
Pulkovo a kérdést, amely egész idő alatt, míg a nyomozók a papírjai és
a könyvei között turkáltak, ott forgott az agyában.
A csekista elnevette magát.
– Tekintsük úgy: meghívás egy rendkívül fontos beszélgetésre.
Pulkovo vállat vont.
– Ha ez nem formális letartóztatás, akkor akár azt is megtehetem,
hogy nem megyek el.
– Ez ki van zárva, professzor. El fog jönni. – A csekista lehajolt, és
felemelte Pulkovo öléből a pompás perzsa kandúrt.
Na, ezt a kandúr nem szerette. A papán kívül senkinek sem volt joga,
hogy megfogja a haskójánál. Fújt egyet, és belekarmolt a könyvbarát
kezébe. A második csekista, akinek egy téglalap volt a hajtókáján,
leemelte a falról Anglia térképét, és nekiállt, hogy összetekerje.
Pulkovo csak ennek a teljesen egyszerű műveletnek a láttán rezzent
össze, mondhatni, oda nem illően, szinte görcsösen.
– Van itthon jód? – kérdezte az első csekista, megkarmolt kezét
szorongatva.
A Pulkovót szállító gépkocsi kora alkonyatkor gördült ki a
konflisoktól és teherautóktól nyüzsgő Lubjanka térre. Az erősödő
hóesésben egyre közelebb került a századforduló stílusában épült
szomorú hírű masszív épület. Mostanában, a NEP kellős közepén, az
épület, amelyben valamikor békés biztosítótársaság székelt, már nem
váltott ki akkora borzalmat, mint régebben, a „vörös terror” vagy a
„hadikommunizmus” napjaiban, ám az épületet a köznapi
beszélgetésben ma is igyekeztek nem emlegetni, vagy ha mégis szóba
hozták, ferde, kétértelmű mosoly kíséretében tették, amit – a mélyen
gyökerező félelem jeleként – hirtelen esetlenné váló mozdulatok és
léptek kísértek. A sörözőkben a moszkvai férfiemberek erős nyomás
alatt olykor rémtörténeteket meséltek a „Lubjanka pincéiről”, arról,
hogy ott még ma is folyik a mészárlás. Városszerte híre járta három
félelmetes hóhérnak, akiket Gogol Vij-ének szellemében úgy
emlegettek: Hal, Mágus és Hell.
Értelmiségi körökben sokfélét beszéltek a csekista ranglétra csúcsán
nemrég felbukkant Vjacseszlav Rudolfovics Menzsinszkijről, az OGPU
új elnökéről. Köztudott volt, hogy lengyel nemesi származású, magas
beosztású pétervári hivatalnok családjának sarja, vagyis akárcsak
elődje, ő is megpattant katolikusból lett forradalmár. A katasztrófa
előtti időkben távolról sem volt mindig sziklaszilárd leninista, olykor
még sértő pamfleteket is írt a dolgozók vezére ellen, Lenin azonban,
tekintettel rendkívüli intellektuális képességeire, őt nevezte ki
pénzügyi népbiztosnak, aztán bizonyos más rendkívüli képességei
miatt a Cseka elnökségébe, ahol tizenkilenctől fogva szép esztendőket
éldegélt végig. Nevezett férfiú egyéni szenvedélyeiről homlokegyenest
ellentétes hírek járták: egyesek szerint mérhetetlenül parázna, züllött
alak, a nők veszedelme vagy éppen pederaszta, alkoholista és
narkomán, mások viszont tökéletes aszkétának, szinte szkopecnek
festették, amilyen az elődje, Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij volt.
A gépkocsi elhajtott a Lubjanka belső udvarára vezető hatalmas
visszhangos kapuk mellett, és megállt a főbejárat előtt, ami egy kissé
felbátorította Leonyid Valentyinovics Pulkovót. A kísérő jelére kiszállt,
felnézett a homlokzatra, és ideges kis nevetéssel megjegyezte:
– Szóval itt vagyunk, ez a Rosszija!
A csekista szárazon leintette az oda nem illő tréfát.
– Ez az Állami Politikai Csoportfőnökség.
– Ezt még a verebek is tudják – folytatta a színlelt könnyedséget
Pulkovo. – Mi, öreg moszkvaiak azonban még emlékszünk az önök
elődjére, a Rosszija biztosítótársaságra.
– Kövessen, Pulkovo polgártárs! – mondta a csekista.
Leonyid Valentyinovics megborzongott, majd tüstént forró verejték
öntötte el. Most vette észre, hogy a csekista egyetlenegyszer sem
szólította a náluk megtisztelőnek számító „elvtárs” szóval, egyszerűen
annyit mondott: „professzor”, most pedig ezt a távolságtartó és hűvös
címet is felcserélte a fenyegető „polgártárs”-ra. Így szokták nevezni a
letartóztatottakat, a rabokat, az ellenséget. De azért az életmentő
akasztófahumorba kapaszkodva megjegyezte:
– Köszönöm a szíves invitálást…

„Alighanem Szolovkira47 száműznek – gondolta Pulkovo, ahogy két

ügynök kíséretében végigvonult a Lubjanka helyiségein. – Azt beszélik,
nem kell belepusztulni. Sok az értelmes ember… Megölni csak nem
fognak, és nem vetnek a pincetömlöcbe, ahhoz a Halhoz, Mágushoz és
Helhez.”
A környezet egyébként cseppet sem volt félelmetes. Pulkovót
először keresztülvezették a hatalmas előcsarnokon, ahol Lenin
arcképe függött, alatta ott nevetgélt az őrszemélyzet, és ügyet sem
vetettek a professzorra. Aztán felmentek egy díszes lépcsősoron,
melynek az volt a rendeltetése, hogy lenyűgözze a biztosítótársaság
ügyfeleit, és beszálltak a liftbe.
 A lift a várakozással ellentétben nem felfelé, hanem lefelé indult.
Leonyid Valentyinovics lelke kútba hajított kőként zuhant a mélybe.
Hát mégis a pincék? A lift megállt. Komor boltívek és kínzóeszközök
helyett Pulkovo erősen megvilágított, arctalan folyosót pillantott meg,
rajta ajtók sokaságával. Egyik-másik ajtó mögül megnyugtató
írógépkattogás szűrődött ki. Hirtelen valahonnét hosszú, vad üvöltés
tört elő. Ez mégiscsak egy kínvallatott szerencsétlen lehetett. A
professzort betessékelték egy másik liftbe, és ezúttal felfelé indultak.
Végre sápadtan és letaglózottan odavezették egy nagy, faragott pácolt
tölgyfa ajtó elé.
A biztosítótársaság igazgatójának egykori irodájában most teljesen
logikusan V. R. Menzsinszkij, az OGPU elnöke székelt. Pulkovo
mahagónibútorokat, perzsaszőnyegeket, zöld posztóval borított
íróasztalt pillantott meg, a falakon Lenin és Dzerzsinszkij arcképe
függött.
Az asztalnál intelligens külsejű férfi ült, hajában gondos
választékkal. A férfi felállt, mintha kellemes meglepetésnek örvendene,
aztán üdvözlésre nyújtott kézzel elindult a belépő, pontosabban
bekísért Pulkovo felé.
– Roppant örvendek, hogy megismerkedhetünk, Pulkovo elvtárs! –
harsogta. – Köszönöm, hogy befáradt. Menzsinszkij vagyok.
Pulkovo megszorította a felé nyújtott kezet, aztán
megkönnyebbülését nem leplezve, elővette a zsebkendőjét, és erősen
odanyomkodta a homlokához és az arcához.
– Magam is nagyon örvendek, Menzsinszkij elvtárs – próbálta ismét
elővenni örök humorát, de a dolog meglehetősen szánalmasra
sikeredett. – Az imént még „polgártársnak” lettem szólítva – intett
szemével az ügynök felé –, az pedig, őszintén szólva, igen messze van
az ön „elvtárs” megszólításától.
Menzsinszkij megértően elnevette magát.
– A mi elvtársaink olykor kissé túlzásba viszik a dolgot. – Belekarolt
a professzorba, bekísérte a szoba belsejébe, közben bizalmasan
odasúgta: – Tudja, ezeknek az embereknek hősi múltjuk van, de az
idegeik nincsenek mindig rendben.
 Bevezette Pulkovót a dolgozószoba sarkába, ahol néhány karosszék
és egy kis asztal állt. Ezután odafordult az ügynökökhöz.
– Elvtársak, miért nem mondták meg egyszerűen Pulkovo
elvtársnak, hogy szeretnék elbeszélgetni vele? Mi ez a titokzatoskodás?
Na jó, elmehetnek.
„Úgy látszik, a házkutatást nincs értelme szóba hozni” – villant át
Pulkovo agyán.
Menzsinszkij visszatért hozzá.
– Foglaljon helyet, Leonyid Valentyinovics. Nem kér egy kis
konyakot?
– Köszönöm, nem utasítom vissza.
Menzsinszkij töltött, és odamutatta a címkét a professzornak:
– A hajdani „Susztovszkij”, ma Örménynek hívják, ötcsillagos.
Szerintem lepipálja a Martelt. Egészségére!
Kortyolt egy nagyot, közelebb húzta a karosszékét, és néhány
másodpercig mosolyogva nézte, hogyan nyeri vissza életteli rózsás
színét a vendég arca. Aztán dologhoz látott.
– Sokat hallottam az ön tavalyi angliai utazásáról, Leonyid
Valentyinovics. A kormányban az a vélemény alakult ki, hogy ez az
utazás hasznára válik a szovjet tudománynak… Voltaképpen éppen
erről, a modern tudomány bizonyos kilátásairól szeretnék önnel
beszélgetni, mielőtt azonban hozzáfognék, szeretném pontosabbá
tenni az információinkat az ön ottani találkozásairól bizonyos
személyekkel…
A mozdulatlanul ülő, hirtelen ismét kővé merevedő Pulkovo
belsejében megint összeomlott minden. Hát ezt is kiszimatolták? De
hát végül is mi van ebben? Hiszen ez személyes dolog, abszolút
magánügy… Vagy manapság már ez is bűncselekménynek számít?
– Mindenekelőtt Kraszin úrral – folytatta Menzsinszkij, és le nem
vette a professzorról kertelés nélkül megvallva nem éppen
gentlemanhez illő, hideg, vallató tekintetét.
A Pulkovo ajkáról felröppenő megkönnyebbült sóhaj nem maradt
észrevétlen. Úgy látszik, ez a lúdbőröztető szempár az arcizmok
legkisebb rezdülését is rögzíti.
 – Bocsásson meg, Vjacseszlav Rudolfovics, ön a nagykövetünkre,
Kraszin elvtársra gondol? Arra, aki néhány hónappal ezelőtt hunyt el?
– Nagyon jókor hunyt el ez a Kraszin úr. Érti, ugye, mit akarok
mondani?
– Megbocsásson, de ezt egyáltalán nem értem, különben angliai
tartózkodásom idején Kraszin már Franciaországban volt nagykövet.
Viszont visszafelé útban, Párizsban, csakugyan bemutattak neki…
– Erről tudomásunk van – mondta gyorsan Menzsinszkij. – De vajon
Angliában? Az ön ott-tartózkodása idején Kraszin két ízben is járt
Angliában. Nem mutatta be önt a brit kormány némely képviselőjének?
– Hogy mutathatott volna be, ha egyszer nem találkoztunk? –
motyogta Pulkovo.
– Helyes a válasz, Pulkovo elvtárs – nevetett mesterkélten
Menzsinszkij.
Pulkovónak hirtelen minden apropó nélkül az jutott eszébe, hogy ha
nincs a forradalom, ez a Menzsinszkij soha az életben nem lett volna a
titkosrendőrség feje. Valami baloldali újságíró vagy tőzsdeügynök
lenne. Lehetséges, hogy a forradalom bárkiből tud csekistát csinálni?
– Szerencséje van, Leonyid Valentyinovics – folytatta könnyedén,
barátságosan a beszélgetést Menzsinszkij –, szerencséje van, hogy nem
találkozott Kraszinnal Angliában, kedves barátom… sem a szállodában,
útban Londonból Cambridge-be, se az Athenaeum klubban… Jó, hogy
nem találkozott vele sehol, csak Párizsban… hol is történt, nem
emlékszem pontosan, azt hiszem egy követségi fogadáson, ugye? Egy
kissé fellebbentem maga előtt a függönyt, ha megengedi. Látja,
Kraszint már kanonizálták, így ami a brit kapcsolatait illeti, az igazság
soha nem fog nyilvánosságra kerülni, azoknak az embereknek viszont,
akik szerencsétlenségükre kapcsolatba kerültek vele ebben az
összefüggésben, valószínűleg lesznek kellemetlenségeik. Én nagyra
becsülöm önt mint tudóst, Leonyid Valentyinovics. Tudja, engem is
érdekel, persze csak úgy amatőr szinten, a modern fizika. Ez a jövő
tudománya. Nagyon nem lenne jó, ha a legkiválóbb elmék
belekeverednének holmi sötét politikai ügyekbe. Az olyan emberek,
mint Kraszin és a brit szolgálatokhoz tartozó barátai – nem magának
való társaság.
Maga csak tartson ki a saját társasága mellett, kedves barátom.
Barátkozzék, mondjuk, Ernest Rutherforddal, barátkozzanak csak
kedvükre… Erről jut eszembe, meséljen már valamit róla!
A mindenható hivatal főnöke, miközben ezeket mondta, kétszer is
töltött a konyakból magának is, a vendégnek is, és kortyolt is belőle.
Pulkovónak egyenest úgy rémlett, mintha a vesébe látó szemre enyhe
homály borulna. Mesélni kezdett Menzsinszkijnek Rutherford
munkáiról. Mi másról lehetne beszélni egy zseniális tudósról szólván,
mint a munkáiról?
– A nukleáris reakció első reprodukálása óta Rutherford minden
erejét erre a területre összpontosítja. Megjósolta a neutrínó létezését,
és abban reménykedik, hogy laboratóriumi kísérletekben sikerül
csapdába ejteni ezt a részecskét. Igen, jó barátok vagyunk, Ernest
érdeklődést mutat néhány gondolatom iránt az alacsony
hőmérsékletek, a sűrű gázokban jelentkező nagyfrekvenciás kisülések
területén…
Menzsinszkij figyelmesen hallgatta, bólogatott, aztán tenyerével
hirtelen Pulkovo térdére csapott, és részegen felnevetett.
– Na és hogy tetszik magának Mejerhold, Leonyid? A bolondját
járatja velünk a Gogol-darabjával! Elmentem, tudja, persze,
inkognitóban, a Revizor-ra, pihenni, egy jót nevetni… azám, csakhogy
pihenésről szó sem lehet, a színpadról ördögi praktikákat érzek, kész
borzadály, kénkőszag van… Hajaj, ez bizony nem a munkásoknak és
parasztoknak való mulatság, mi a véleménye?
Menzsinszkij be sem várva a választ, elindult az asztalához, de
félúton meggondolta magát, irányt változtatott, és egy kis ajtót célzott
meg a szoba távoli sarkában. Ekkor alaposan megtántorodott. Ahogy
az ajtóhoz ért, visszafordult a fizikus felé.
– Valami misztikummal határos ez az élet – mondta. – Nemrég
olvastam, hogy a maga Rutherfordja szerint az atomnak planetáris
szerkezete van. Ezek szerint kiderülhet, hogy a Naprendszer is
egyszerűen egy atom, a Föld pedig egy parányi elektron?
 – Nincs kizárva – felelte Pulkovo.
– Haha – kiáltott fel Menzsinszkij. – Lenyűgöző!
Hahotázva átment a szomszéd szobába.
Pulkovo néhány percig egyedül ült, és igyekezett összeszedni
neutrínóként szerteszaladó gondolatait, megpróbálta megérteni, mit
jelent ez az egész, és vajon a Cseka miért mutat egyszerre érdeklődést
a magfizika iránt.
Amikor Menzsinszkij visszatért, színjózan volt – igaz, azt sem
lehetett tudni, részeg volt-e egyáltalán, akár egyetlen percig is, és nem
színészkedett-e. Leült Pulkovo mellé, néhány másodpercig szótlanul
figyelte, aztán szigorúan megkérdezte:
– Leonyid Valentyinovics, igaz-e, hogy az atomkutatások
elvezethetnek egy mindent elpusztító fegyver megalkotásához?

Moszkvába hirtelen betört az enyhülés, és éjszakára a hó gyorsan

elolvadt. Erős déli szél fújt, ki akarta tépni az esernyőt az emberek
kezéből. Bo és Ljo egymást támogatva lassan lépkedett Szerebrjanij
Bor dácsákkal szegélyezett kihalt utcáján.
– És mit válaszoltál az atomenergiájú fegyverről feltett kérdésre? –
kérdezte Gradov.
– Azt mondtam, hogy beletelik legalább egy évszázadba – vont vállat
Pulkovo.
– A bolsevikok furcsa emberek. Néha úgy érzem, hogy minden
materializmusuk ellenére valami miszticizmus mozgatja a
cselekedeteiket. Itt van például Lenin bebalzsamozása, ahogy a földi
maradványaiból kegytárgyat csináltak. Ami az időt illeti, azt hiszem,
egyszerűen elnegyedelik. Könnyen lehet, ez mentett meg téged, Ljo, az
atomenergiájú fegyver. Ezek egy negyedszázad alatt meg akarják
kapni…
A kerítés mögül hirtelen előbukkant egy nagy rendőregyenruhás
alak, illumináltan megtántorodott, és tenyerét a sapkaellenzőjéhez
emelve megszólalt:
– Igenis, professzor elvtárs! Negyedszázad múlva meglesz a fegyver!
 – Szlabopetuhovszkij! – kiáltott fel Gradov professzor. – Hát maga
mit csinál itt? Megint hallgatódzik? És mi ez a rendőregyenruha
magán?
Szlabopetuhovszkij roppant elégedett volt a hatással.
– Átiratkoztam a hősi Vörös Hadseregből a hősi rendőrségbe,
professzor elvtárs – jelentette vidáman. – Agafja Vlaszjevna úgyse
hagyná, hogy hazudjak. Harmadnapja körzeti megbízottként
oltalmazom itt maguknál a közrendet. Engedje meg, hogy feltegyek egy
személyes kérdést. Nem-e akadna, csak úgy merő véletlenségből, egy
háromrubeles a professzor elvtárs kabátzsebében?

A hónap végén Nyikita, Veronyika és IV. Borisz visszatért Minszkbe.

Voltaképpen csak a szülőkről mondható, hogy visszatértek, a gőgös
csecsemő, a született moszkvai ugyanis első utazását tette.
A Belorusz pályaudvar nyüzsgésében és tolongásában, az
úgynevezett nemzetközi hálókocsi előtti peronon gyülekezett az egész
Gradov család. Meri a szeretett unokával együtt érkezett, kissé később
befutott Borisz Nyikityics, majd elmélyült léptekkel Kirill is
megérkezett.
Nyikita a karján tartotta IV. Boriszt. A súlyos csöppség finoman
szuszogott az apja arcába, amitől a hadosztályparancsnok egész lénye
eltelt valami hallatlan gyengédséggel. Agasa, Szlabopetuhovszkij
exaltiszt, ma Szlabopetuhovszkij körzeti megbízott, valamint egy
ismeretlen vöröskatona, akit a népbiztosságtól küldtek ki, éppen
befejezte a poggyász berakodását.
– Mit keresnek a parancsnoki állományból ilyen sokan a peronon? –
kérdezte Kirill a bátyját. Ifjú ábrázatára világosan rá volt írva, hogy
neki joga van ilyen kérdést feltenni, és számít rá, hogy választ kapjon.
Nyikita azon nyomban leolvasta ezt a közleményt, és úgy válaszolt,
mint kebelbelinek.
– Nagy hadgyakorlatok folynak a lengyel határon.
– Vah!48 – szólalt meg Meri. – Hadd tartsam egy kicsit a világ legjobb
gyerekét.
 IV. Borisz átvándorolt tehát Meri karjára, és most az ő arcába
szuszogott.
– Hol van Veronyika? – kérdezte Borisz Nyikityics.
– Elment, vesz néhány folyóiratot az útra – felelte Nyikita, és feljebb
lépett a lépcsőn, hogy fentről megkeresse a feleségét a tömegben. – Ott
jő, ni! Elemében van – megfeledkezett a világon mindenről!
Veronyika egy nyaláb folyóirattal a kezében lassan közeledett az
utazók és kísérők, civilek, katonák, parasztok, szovjethivatalnokok
tömegében. A folyóiratokba mélyedve észre sem vett maga körül
semmit, még a gyanúsan közel furakodó utcagyerekeket sem.
A tömegből hirtelen megszólította valaki:
– Veronyika Alekszandrovna!
Veronyika feltekintett, és megpillantotta Vagyim Vujnovicsot. A
napbarnított, széles vállú, karcsú fiatalember, aki jobban hasonlított
egy kaukázusira, mint a félig grúz Nyikita, úgy meresztette rá a szemét,
hogy cseppet sem rejtegette, vagy inkább képtelen volt rejteni
rajongását. Úgy rémlett, a következő pillanatban szerelemtől szédülten
egyszerűen a nyakába borul.
– Jaj de megijesztett, Vagyim! – nevetett Veronyika. – Úgy suttog,
mint egy kém: „Veronyika Alekszandrovna!”
Veronyika már régen rájött, miféle érzelmeket táplál iránta ez a férfi,
és minden alkalommal ösztönösen igyekezett hűteni a hevét, és a
drámai szenvedélyt könnyed, vidám kétértelműségre fordítani.
– Bocsásson meg, nem akartam megszólítani, de… de… – motyogta
Vagyim.
– Maga is Minszkbe utazik? – kérdezte az asszony. – Jöjjön be a
kupénkba, a „nemzetköziben” utazunk. Ismerkedjék meg őfelsége IV.
Borisszal.
Nyikita a vagon lépcsőjéről látta az egymás mellett közeledő
Vagyimot és Veronyikát. Tudta, hogy egykori barátjának nincs itt
semmi más dolga, csak hogy a felesége után sündörögjön.
Elkomorodott, ráadásul megpillantott a peronon egy katonásan
lépkedő matrózosztagot, félszakasznyian lehettek, fekete
egyenruhában, csillogó gombokkal, libegő szalagos matrózsapkában.
Az első sorban egyikük széles mellén fedélzetmesteri síp csillogott.
Nyikitának hirtelen úgy rémlett, hogy a következő pillanatban az
osztag ráemeli a puskáját, és abban a szent minutumban, minden
teketória nélkül bosszút áll rajta Kronstadtért.
– Nem, nem megyek be a fülkéjükbe – mondta halkan Vagyim
Vujnovics. – Csak szerettem volna boldogságot kívánni magának.
Veronyika még vidámabban felnevetett, és belekarolt Vagyimba.
– Jaj de furcsa maga! Boldogságot kívánni! – Veronyika meglengette
a férje felé a frissen vásárolt folyóiratokat. – Nyikita, nézd, kit kaptam
lasszó végre!
Vagyim kiszabadította a kezét, hátralépett és eltűnt a tömegben.
A matrózosztag megállt a „nemzetközi” vagon mellett, amelyben
nemcsak Gradov hadosztályparancsnok utazott, hanem Tuhacsevszkij,
a nyugati katonai körzet parancsnoka is. Kiderült, hogy csak zenekar
volt. Az osztag balra átot csinált, és csaknem nyomban rázendített:
„Völgyvidéken és hegygerincen át…”
Az indulás előtti utolsó pillanatban, mint valami gyors járatú
motorcsónak, végigszáguldott a peronon Nyina. Még volt annyi ideje,
hogy a nyakába ugorjon a bátyjának, összepuszilja a sógornőjét, és
feldobálja gőgös unokaöcsikéjét.
A vonat lassan elindult. Nyikita és Veronyika összeölelkezve állt a
vagon ajtajában. Nevettek, csókokat dobáltak az ott maradóknak.
Minden úgy ment, ahogy meg van írva, az elmúlt háború pattogó
vörösgárdista-fehérgárdista indulójának hangjai mellett. A
búcsúztatók, ahogy illik, integettek, a zsebkendőjüket, kalapjukat
lengették. Meri Vahtangovna, nem bírván elviselni távolodó imádott
gyermeke látványát, belefúrta arcát férje puha sáljába.
Szlabopetuhovszkij körzeti felügyelő időről időre előhúzott a
csizmaszárból egy negyedliteres üveg vodkát. Úgy látszik, tudatában
összezavarodott az idő.
– Tör előre a hadsereg! – kiáltotta a vonat után. – Irány Varsó!
– Hagyja abba, Szlabopetuhovszkij! – szólt rá szigorúan Kirill
Gradov. – Tudja maga, miket hord itt össze?
 A körzeti felügyelő odanyújtotta a pártembernek a drágalátos
negyedliterest, és nagyon elcsodálkozott, hogy kínáló kezét
határozottan félretolják.
VII. fejezet
Orrán pápaszem ragyog!

1927 novemberében Townsend Reston ismét elhagyta párizsi

főhadiszállását, hogy újra utazást tegyen a vörös Keletre. Az ürügy
ezúttal világosabb volt, mint két évvel korábban, első útján: azoknak a
grandiózus ünnepségeknek a fénye csalogatta, melyeket Moszkvában
az októberi forradalom tizedik évfordulója alkalmából terveztek.
Tízesztendős ez a képtelen hatalom, amelyhez képest a
feketeingesek randalírozásai és Mussolini beszédei is úgy festenek,
mint valami jámbor commedia del’arte! A hatalom rendíthetetlenül áll,
és minden valószínűség szerint esze ágában sincs megváltozni, vagyis
megszabadulni képtelenségétől, és megindulni abba az irányba,
amelyet Reston akkori beszélgetőtársa, Mr. Ustrelow, a Szmena Veh
mozgalom teoretikusa megjövendölt.
Az emigráns professzorral ellentétben Restonban semmiféle szent
áhítatot nem keltett „Oroszország történelmi missziója”, ha valaha is
támadt olyan gondolata, hogy ez a misszió csakugyan létezik, és a
civilizált világnak számolnia kell vele. Nem látott mást, mint a
szétrombolt cári birodalom helyén kiépült hatalom teljes abszurditását
és arcpirító pimaszságát, és egy percig sem kételkedett abban, hogy
szét fogják taposni azt a híres NEP-et abban a pillanatban, amikor úgy
döntenek, hogy többé nincs rá szükségük.
Reston első „orosz” cikksorozata, amelyet egy „elszovjetesedett”
történésszel folytatott vita formájában épített fel, sikert aratott. Ettől
fogva Reston többé le nem vette tekintetét Keletről. Tudott a párton
belüli harcról, és egy centet sem adott volna azért, amit akár az egyik,
akár a másik fél mondott. Usztrjalov persze belekapaszkodott volna
abba a ténybe, hogy a fővonal legyűri az ultraforradalmi jelszavakat
harsogó oppozíciót. Tessék, itt a bizonyíték, mondaná, hogy a normális
államiság megerősödik. Sztálin pragmatikus vezető, szilárd államra
van szüksége, nem holmi világméretű tűzvészre, neki a NEP kell, a
stabil pénzügyi helyzet, a megbízható ellátás, az elégedett, jóllakott
nép. – Bullshit49 – mormogta Reston válaszul erre a képzelt tézisre. A
kommunizmus évről évre egyre fenyegetőbben erősödik az országban,
és a fővonal erősíti, nem pedig az ellenzék fecsegői. Az ellenzék,
minden forradalmi démonizmusa ellenére, a liberalizmus csökevénye.
Az igazi kommunizmus Sztálinnal veszi kezdetét.
November 7-én reggel Reston kilépett a Nacional Szálló kapuján, és
gyalog elindult a Vörös térre, ahová a Kultúrkapcsolatok Társaságának
jóvoltából belépőt kapott. Restont elkísérte a Társaság tolmácsa, egy
Galina nevű fiatal szőkeség, aki úgy viselkedett, mint egy rosszul
idomított galoppló. Folyton ide-oda ficánkolt, és a fejét forgatta,
egyszerre minden irányban.
„Talán mégiscsak le kéne feküdnöm vele – gondolta Reston. – Nem
lesz egy csúcsélvezet, viszont elhenceghetek Hemnek50 a „Closerie des
Lilas”-ban, hogy lefeküdtem egy csekista nővel.”
Reston kezét egy picivel a lány dereka alá tette. Galina fara azon
nyomban kisiklott a keze alól, mint zajláskor a jégtábla a csizma alól.
Nagy bakancsa ideges galoppba kezdett.
– Fordítsa le, kérem, ezeket a jelszavakat – kérte Reston.
A Manyezs teret egész hosszában betöltötték a felvonulás
résztvevői; egyes osztagok pihenjben várakoztak, mások helyben
jártak, vagy épp megindultak a Vörös tér felé. A szürke reggelt
alaposan felizzították a mindenütt lobogó egyszínű, azaz vörös zászlók.
A Történeti Múzeum, a Grand Hotel és az egykori Duma-épület falairól
Lenin, Sztálin, Buharin és más Politbüró-tagok arcképei néztek le.
„Voltaképpen ezeken a képeken egy és ugyanaz az arc látható –
gondolta Reston. – A vezéreknek csak a szőrzete különbözik.”
Galina ünnepélyes hangon fordította a Történeti Múzeum
homlokzatára kifeszített hatalmas felirat jelszavait:
– „Lobogjatok, vörös zászlók! Világ proletárjai! Földünk dolgozó
népe! Készüljetek, szervezzétek a világforradalom győzelmét!”
 „Na, tessék – vigyorodott el Reston –, hol vannak a maga elvi
különbségei, Mr. Ustrelow?”
A Vörös Hadsereg felvonuló egységei bemutatták a legújabb
újdonságot, a tojás alakú acélsisakjukat. Elvonult egy égszínkék kendős
egészségügyi női szakasz. Helyben jár az Oszoaviahim ezrede. Mellette
összeszorított ököllel a „Németországi Vörös Frontharcosok” ezrede,
közülük néhányan a csontig hatoló moszkvai hideg ellenére rövid
bajor nadrágot viselnek. Jókora tejfehér sonkák. A „frontharcosok”
meghatottságot keltenek a moszkvai közönségben. Egy
proletársityakot viselő pityókás szivar sipákoló hangon szónokol a
németeknek: Géppuska kéne nektek, édes öcsikéim, géppuska!
Megmutatnátok akkor a Hindenburgnak!
– Sieg heil! – üvöltik a Moszkvában derekasan feltáplált németek.
A hangszórók harsogni kezdik Nyikolaj Buharin beszédét a
mauzóleum szónoki emelvényéről. Megkezdődik a díszszemle. Reston
és a tolmács gyorsabbra fogják lépteiket.
– Proletárok! – üvölti teátrális hangon Buharin. – Munkások,
parasztok! A Vörös Hadsereg és a flotta harcosai! Öt évig szuronnyal
kezünkben harcoltunk a tengernyi ellenséggel! Ripityára vertük őket!
Eltörtük a földesúr gerincét! Letepertük a kapitalisták bandáit! Öt évig
harcoltunk a pusztulás, a szegénység, a magántőke és az élősködők
ellen! Kiemeltük az országot a feneketlen mélységből, és most gyorsan
haladunk előre! Megszorongatjuk a tőkét, körülzárjuk a kulákot! Kik
vagyunk mi? A tömegek! A milliók! Munkások, dolgozó parasztok!
Éljen a nagy októberi forradalom!
„És ezek az emberek ilyen beszédek után még remélnek bármit is?”
– gondolta Reston.
„Mi lenne, ha nekem adná ezt a töltőtollat? – gondolta a tolmácslány,
miközben a vendég („nem akármilyen, sőt veszedelmes vendég”,
figyelmeztették az illetékesek), anélkül, hogy lassabbra fogná lépéseit,
gyorsírásos ákombákomokat körmölt a noteszébe aranyhegyű
Montblanc-jával. – Jaj, bele is diliznék, ha nekem adná!”
 – Mondja, Galina, igaz, hogy az ellenzék ma akcióra készül? –
kérdezte Reston. – Azt mondják, valami párhuzamos tüntetés készül,
nem hallott róla?
A lányon hideglelős remegés futott végig. Na tessék, jó hogy
figyelmeztették! Veszedelmes alak!
– Hogy beszélhet ilyeneket ilyen napon, Reston úr! Össznépi ünnep
van, Reston úr! Hát maga nem szimpatizál az országunkkal?
– Nem, nem szimpatizálok – bökte ki morogva.

Reggel tízkor a Kreml falán fellobbant egy tüzes római X-es szám. A
Szpasszkaja bástya kapuján fehér lovon kilovagolt Vorosilov hadügyi
és haditengerészeti népbiztos. Látszott rajta, hogy jó lovas lehet, lazán
ült a nyeregben, szemmel láthatólag élvezte a mai szerepét: szempárok
ezrei szegeződtek rá, „az egyes számú vörös parancsnokra”! A
jelentéstételi ceremónia után a lovasság megindult a mauzóleum előtt:
a csúcsos Bugyonnij-sisakot viselő lovasok tarka zászlókkal díszített
dárdákat tartottak kezükben.
„Fura egyenruha – firkálta Reston a noteszébe. – A káosz hadserege.
Góg és Magóg.”

Mintegy a „veszedelmes vendég” benyomásainak megerősítéseként

teljes vágtában keresztülszáguldott a téren a kaukázusi nemzeti ezred.
Csak úgy repültek a fekete nemezköpenyek és a kék baslik-ok.51
A külföldi vendégek tribünjén, ahol a különböző nemzetiségű
kommunista delegációk voltak túlsúlyban, szenvedélyes lelkesedés lett
úrrá. Ahogy Reston körülnézett, csupa izzó tekintetet és proletár
köszöntésre emelt öklöt látott.
Néhányan, talán a spanyolok, rázendítettek az Internacionálé-ra. A
következő pillanatban a legkülönbözőbb nyelveken felharsogott az
egész tribün. Valaki Reston vállára tette a kezét, mintha közibük
tartozó lenne. „Gazemberek” – gondolta az újságíró, és mosolyogva
elővillantotta mind a harminckét amerikai fogát.
A mauzóleum tribünje mögött, a pihenőszobában jókora terített asztal
állt, rajta bor, harapnivaló meg egy hatalmas szamovár. Körülötte
szakadatlanul ott keringtek a vezérek, köztük hol itt, hol ott fel-
felbukkant Molotov, Kalinyin, Tomszkij, Jenukidze, Clara Zetkin,
Gallacher, Vaillant-Couturier. A nyitott ajtón át behallatszott a zene és
a díszszemle dübörgése.
Sztálin és Buharin a sarokban teázott. A pohár finoman csörömpölt a
Nyikolaj Ivanovics nem proletár mancsocskájában szorongatott
poháraljban. Joszif Visszarionovics maga volt a megtestesült
szilárdság. Apró falatokban eszegette a kaviáros szendvicset. Buharin,
a tehetségtelen pozitivista értelmiség vérbeli utóda, étvágytalanul
majszolgatott.
– Joszif – suttogta közben. – Biztos információnk szerint az ellenzék
legalább Moszkvában és Leningrádban akcióba lép.
Sztálin mosolygott, vagyis kissé széthúzta bajsza alatt a száját.
– Ne izgulj, Nyikolaj. A munkásosztály nem engedi meg egy
maroknyi tökfilkó randalírozását.
– Menzsinszkijnek tudomása van a dologról? – tudakolódott
idegesen Buharin.
– Ne izgulj, kedves barátom – dünnyögött a bajusza alatt Sztálin.
Az ajtón beszűrődő zaj jellege eközben megváltozott. Az induló
egyenletes dübörgése szétlazult. Most egymás ütemébe vágva több
zenekar is játszott egyszerre. Sok ezer láb csoszogása. Kaotikus
hangzavar. A kormány iránti szeretet harsány kiáltásai. Megkezdődött
a főváros dolgozóinak felvonulása.
Reston megtudakolta a tolmácslánytól, kik azok a rettenetes
karikatúrafigurák, akik ott lebegnek a felvonulók oszlopai fölött. A lány
előbb nyeldekelt egy kicsit, a szemeit forgatta, de aztán beharapott
ajakkal, már-már dühödten kivágta, mintha azt mondaná: „Hát tessék,
most megkapod azért az undok kíváncsiságodért!”:
– A brit imperializmus vezérei, Macdonald és Chamberlain.
– Aha, értem – dünnyögte Reston, és csakugyan kezdett eligazodni.
Ott lebeg a világproletariátus hatalmas furnérfigurája, kezében
kalapács. Előtte ott vicsorognak az imperialisták félelmetes pofái,
fejükön cilinder, szájukban szivar. Néhány markos legény egy kötelet
rángat. A munkás felemeli a kalapácsot, és lesújt a cilinderekre. Az
igazságos büntetés után a kalapács ismét a magasba lendül, a
cilinderek pedig kiegyenesednek. „Jó vicc! De hol marad az a végső,
megsemmisítő csapás? Na persze, akkor vége lenne a show-nak” –
kajánkodott a noteszében Reston.
Hirtelen megjelent egy kínaiakból álló se vége, se hossza oszlop.
Fölöttük gólyalábakon imperialista bábok lépkedtek. Aztán a szatirikus
téma tovahömpölygött. Most a moszkvai üzemek felvonulóinak
plakátjai és diadalmas hordozható diagramjai hirdették
munkasikereiket. Fölöttük hol itt, hol ott, fennen lebegett Sztálin,
Kalinyin, Rikov arcképe. A menetoszlopok képviselői nagy
bádogtölcséreken át jelszavakat kiáltoztak:
– Éljen Sztálin!
– Éljen az össz-szövetségi sztaroszta!52
– Éljen a mi szeretett szovjet kormányunk!
Az Iljics-művek dolgozói kibontották széles transzparensüket:
– Éljen a leninizmus, le a trockizmussal!

Moszkva főutcáját, a szállodákkal, éttermekkel, üzletekkel szegélyezett

Tverszkaját elözönlötték a Vörös tér felé araszoló felvonulók oszlopai.
Az időjárás egyaránt kedvezett az érzelmek kiöntésének, no meg a
lelkesítő italok beöntésének. Lelkesítőn harsogtak a zenekarok is,
egyszóval ment minden, mint a karikacsapás.
A felvonulók feje fölött, a Párizs Szálló erkélyén hat férfiú látszott, a
vezetői garnitúrából. Üdvözölték a felvonuló oszlopokat, szócsövön át
forradalmi jelszavakat kiáltoztak, ünnepi röplapokat hajigáltak. Az
erkély alatt elvonuló Mihelszon gyáriak hangos hurrával és tapssal
válaszoltak.
– Kinek tapsoltok, elvtársak?! – üvöltött torkaszakadtából Kirill
Gradov. – Hiszen ez az ellenzék! A trockisták! A szakadárok!
Kirill egy teherautó lehajtott oldalú platóján állt. Vele együtt ott
ordítozott az SZK(b)P Krasznaja Presznya-i kerületi bizottságának
néhány másik agitátora is.
 A Mihelszon gyáriak eleinte őket is egyszerűen megtapsolták, de
aztán kezdték kapiskálni, hogy ezek valahogy nem ünnepi szavakat
hablatyolnak. Aztán jobban megnézték a Párizs erkélyét, bevetették az
osztályszemléletű hunyorítást, és tessék, csakugyan, valami nem
stimmel: a szálloda ablakaiban Trockij és Zinovjev arcképei
díszelegnek, az erkélyről, ha jobban odafülel az ember, olyasféle
sületlenség hallatszik, hogy „Le a sztálini bürokratizmussal!”… amott
meg egy röplap libeg, ni, kab’ mán el, Petro, oszt óvasd el! De nem elég
ám aztat elolvasni, itt van, e, egy karikatúra a mi pártunkról, elvtársak!
Nézzétek csak: „Az SZK(b)P a rács mögött!”
– Na, ezt jól beszoptuk, testvérek! – hahotázott valaki. Egy másik
dühödten felordított, és az öklét rázta: – Átejtettek bennünket a
kurafik, elrontották az ünnepet! – A keresztutcából előrontott egy falka
pozsgás arcú fiatal, és almával tűz alá vették az erkélyt. – Üsd a
bitangokat!
A szálloda bejáratánál ellenzékiek legalább kétszáz fős,
meglehetősen sűrű tömege állt, többnyire diák- és értelmiségi
ábrázatok, de akadtak szép számmal munkások is. Fölöttük néhány
szakadár jelszó billegett: „Éljen az ellenzék!”, „Éljen Trockij és Zinovjev
elvtárs, a világ proletariátusának vezérei!” A mellékutcákból egyre
újabb markos fickókból álló csoportok tódultak elő, felszabdalták az
oszlopokat, félreszorították a felvonulókat, kikaptak közülük egyet-
egyet, keményeket behúztak nekik, kit állon, kit gyomorszájon vágtak,
odalökték az úttestre. Az erkélyen álló szónokra egyre sűrűbben
záporoztak a rothadt almák, a sárcipők. Az ellenzékiek, látván, hogy
odakozmál a kása, megpróbáltak összekapaszkodni. – Le Sztálinnal! Le
a sztálinizmussal! – harsogták kórusban, közben ügyetlenül, erőtlenül
védekeztek, mintha holmi tolsztojánusok lennének, nem pedig a
támadókhoz hasonló dühödt kommunisták.
Egymás után érkeztek a rendőrségi furgonok. A szervezett patrióták
egyre többen lettek, csatlakoztak hozzájuk a felvonulók is, és az
ellenzék kiszorítása hamarosan általános ütlegeléssé fajult. Az
ellenzékiek plakátjaikat eldobálva igyekeztek kikeveredni a tömegből,
és elrejtőzni a kapualjakban. De a rendőrök elkapdosták, és minden
teketória nélkül berugdosták őket a furgonokba.
Kirill a kerületi pártbizottság teherautójának platójáról
megmegránduló gyomorral nézte az eléje táruló látványt. Az irodalmi
emlékek, melyekben a Gradov család természetesen igazán
bővelkedett, alattomos asszociációkra ösztökélték, a látottak a
„szégyenletes múlt” bizonyos eseményeire látszottak rímelni, afféle
déjà vu:53 az Ohotnij rjadiak támadása a tüntető szociáldemokraták
ellen.
Mellette ott állt Szamoha, és örömteli izgalmában a kezét dörzsölte.
Kirill undorral küszködve megragadta a csekista gombját.
– Mi folyik itt, Szamoha? Eloldozták a láncáról a Marjina Roscsát?
A nagydarab, keménykötésű Szamoha a fejét sem fordította a gyerek
felé.
– Rá se ránts – vetette oda. – Tanulnak belőle! Ne légy nyálas
értelmiségi, Gradov! A történelem nem szereti a tréfát!
„Lehet, hogy csakugyan igaza van – gondolta Kirill. – Alighanem
igaza van, ideje lenne, ahogy Lenin is tanította, egyszer s mindenkorra
elhajítani a fehér kesztyűt. Különben is, mennyivel vagyok én jobb,
mint ez a Szamoha? Talán nem én voltam az, aki olyan jókedvűen
nézte, amint Preobrazsenszkijre rákapaszkodott az a két alak,
ugyanilyen vagány satyakban, mint ezek, ni!”
Egyszerre észrevette, hogy a közelben két fickó, „ugyanolyan” sildes
satyakban egy nőt vonszol, aki Trockij arcképét szorongatja a kezében.
Az egyik letépte a nő kendőjét, a másik belemarkolt a hajába. Kirill
magáról megfeledkezve leugrott a teherkocsiról, és a segítségére
sietett.
A törött rúd kirepült a nő kezéből, Trockij egy századmásodpercre
még utoljára ferde síkban megvillant a forrongó tömeg fölött – a
mindenit, pedig nem is olyan rég még arra roptuk, hogy aszongya:
„Nézz a falra, ez itt Trockij, orrán pápaszem ragyog, rettegik a
burzsujok!” –, azzal belezuhant a sárba, a lábak alá. Egy recés talp azon
nyomban belegázolt a legendás ábrázatba. A suhancok eleresztették a
nőt, és nekiestek Kirillnek. Megragadták mellkasát, nekiszorították a
falnak. A pofájuk csak úgy ragyogott a boldogságtól: ez igen, buli van!
Kirill ellenállt, ettől még jobb kedvük lett. Az egyik most a nyakánál
fogva a földhöz szorította a fejét, a másik hátratekerte a karját.
– Engedjetek! – üvöltött kétségbeesetten Kirill. – Én nem… én nem
trockista vagyok! Én a párt fő vonala…
A fiúk felröhögtek:
– Neked a vonal a fő, nekünk meg ami a fazékba fő!
Szamoha, a „forradalom lovagja”, bőrpáncélzatában ráérősen
odasétált a három huzakodóhoz – láthatólag nem sietett, hadd legyen
miből tanulnia ennek a nyálas Gradovnak –, odamutatta a két
vagányovicsnak vörös kötéses OGPU-könyvecskéjét, és kiszabadította
az ifjú marxistát.

Eközben a főváros egy másik kerületében, a Mohovaja és a

Vozdvizsenka sarkán, ahonnét már látni lehet a Kreml pocakos Kutafja
bástyáját, némiképp más módon zajlottak az események. Az
ellenzéknek itt jobban sikerült megszerveznie az akciót. A tömeggyűlés
sokkal népesebb és nyugodtabb volt. Senki sem emelt kezet a szakadár
plakátokra és jelszavakra. A Szovjetek Negyedik Házának homlokzatát
Trockij nagyméretű arcképe díszítette. Nem messze tőle a nyitott
ablakban időről időre megjelent az arckép eredetije, és a téziseit
tartalmazó papírköteget lobogtatva lángoló szavakkal az 1922-es
esztendő és a déli front legszebb stílusában efféle szavakat hajigált a
tömeg közé:
– A kérdés egyszerű, elvtársak: vagy forradalom, vagy thermidor!
Fülsiketítő taps és üdvrivalgás volt a válasz. Trockij történelmi pózt
vett fel, elfordult az ablaktól, és bekapott egy aszpirint. Fájt a feje.
„Három évvel ezelőtt kellett volna cselekedni – korholta, ki tudja,
hányadszor magát. – A géppuskásokhoz kellett volna fordulni, nem a
diákokhoz.”
A tömeggyűlés peremén lassan vonultak a Vörös tér felé a hivatalos
felvonulás oszlopai. A felvonulók megbámulták a gyűlésezőket, de
semmiféle érzelmet nem tanúsítottak a jelszavak iránt. Amikor Trockij
megjelent az ablakban, persze mindenki odafordult, a tömeg
felmordult. A vezér a homlokát ráncolta. Kíváncsiságból fordulnak ide,
nem szolidaritásból. Ugyanígy kapkodnák a fejüket, vagy talán még
jobban, ha mondjuk Saljapin jelenne itt meg.
Az egyik oszlopban egy nagy csoport fiatal vonult. A figyelmes
szemlélő úgy vélhette, hogy alighanem inkább az ellenzékhez
tartoznak, mint az engedelmes többség demonstrációjához. Holott a
csoport békésen, sőt apatikusan vonult, az emberek igyekeztek oda se
figyelni a Szovjetek Negyedik Háza ablakából hangzó gyújtó igékre.
Szemjon Sztrojlo „Éljen Október!” feliratú plakátot vitt, Nyina Gradova
kezében az „össz-szövetségi sztaroszta”, a kéjsóvár, kecskeszakállas
Kalinyin portréja, Albov nem átallott a leggyűlöletesebb ellenség, Koba
ábrázatával felszerelkezni. A csoportnak, ha törik, ha szakad,
kalamajka nélkül ki kellett jutna a Vörös térre.
Az oszlop mozgása ismét megrekedt, és Albov csoportja, legalább
száz ifjú trockista, éppen a Negyedik Ház előtt torpant meg. A gyerekek
akarva, nem akarva messziről láthatták az elvtársaikat, a szeretett
vezér arcképét és a nyitott ablakot, amelyben épp az imént bukkant fel
az eredeti arc. Albov nyugtalanul körüljáratta tekintetét izgatottságtól
remegő harcostársain: csak nehogy elszakítsák az istrángot!
Nyina Gradova körülnézett, és odasúgta Szemjon fülébe:
– Fogadni mernék, hogy tele vagyunk Sztálin-ügynökökkel! Nézd
csak, Szjomka, ott sündörögnek a sakálok!
– Naná. Hol máshol lennének? – dörmögte erőltetetten Szemjon, és
baljával átkarolta a lány vállát, hogy mintegy átragassza rá a maga
osztályigazságában gyökeredző magabiztos nyugalmát. Csak üggyel-
bajjal tudta elérni, hogy mozdulatai szélesek és tempósak legyenek,
ami maskarádéjának legfőbb tartozéka volt. Bensője remegett, és épp a
szöges ellentétét diktálta volna, vagyis hogy ide-oda sandítgasson,
sunyítson, rejtegesse a tekintetét. Hamarosan kiderül minden. Ő is
rájön végre, ki vagyok, akkor aztán meglátjuk: szeretsz, vagy nem
szeretsz, professzor úr leánykája? Majd akkor kiderül, mennyire igazak
az érzelmeid, mi a drágább számodra: az a szar trockizmus, vagy a
pasasod. Mert jól jegyezd meg: én büszke léptekkel vihetlek át az új
életbe!
A plakátok között, mint valami Mejerhold-féle díszlet mögül
előbukkant Olecska Lazejkina szépséges pofikája.
– Gyerekek! Nézzétek, ő az, Lev Davidovics!
Az ablakban csakugyan újra megjelent Trockij. Felemelte a kezét,
egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán újra szórni kezdte lefelé a
tüzes szavakat:
– Azonnali iparosítást követelünk! Pártdemokráciát követelünk!
Elvtársak, a forradalom lángja bármelyik pillanatban elözönli Európát
és Indiát! Kína már üvölt! A bürokrácia a világforradalom béklyója!
Az ablak alatt összegyűlt tömeg ismét ujjongásban és tapsviharban
tört ki, sapkák repkedtek a levegőbe. A felvonuló munkástömegek
továbbra is úgy meresztgették szemüket az eseményekre, mint valami
színpadi előadásra. A tömeg lassan elindult a Kreml felé. Albov
odasúgta az embereinek:
– Nyugalom, srácok! Csendben továbbmegyünk. A célunk: a Vörös
tér.
A Vozdvizsenkán hirtelen mindenki megdermedt. A Szovjetek
Negyedik Házának tetejéről egy horog ereszkedett alá. A
padlásablakból két pár kéz egy vastag kötelet rángatva azon
mesterkedett, hogy a horgot odanavigálják a Trockij-arckép széle alá.
Az ellenzék felháborodottan felüvöltött. Az oszlopok között valaki
álmélkodva felkiáltott:
– Oda süss! Le akarják szedni az arcképet!
Trockij egy darabig még tovább hajigálta a tüzes szavakat, nyilván
nem értette, mi történik, aztán ismét történelmi pózba dermedt.
Kinyílt a szomszéd ablak, és megjelent benne legközelebbi harcostársa,
Muralov, egy hosszú nyelű súrolókefével, és derékig kihajolva matatni
kezdett vele a falon, hogy elhalássza a veszedelmes GPU-s fegyvert.
– Hurrá! – üvöltötték most a toporgó oszlopokban vonulók.
A súrolókefe és a horog párbaja mindenkit magával ragadott.
Trockij félrelépett az ablak mellől, és odaszólt fegyvertársainak:
– Vesztettünk. A tömegek tétlenek.
 Valójában azonban a helyzet épp az ellenkező volt: a súrolókefe
nyomására a horog szégyenteljesen meghátrált. A tömegek lelkesen
tapsoltak. A humorérzék hiánya megakadályozta a permanens
forradalom vezérét, hogy megragadja egyetlen esélyét. Egész nap folyt
a felvonulás. A mauzóleum hátsó fogadóhelyiségében a személyzet
már tizedszer rakta meg újra az asztalt. Néha kinyílt a tribünre vezető
ajtó, ilyenkor látni lehetett a vezérek zömök alakjait, amint
fáradhatatlanul integettek a felvonulóknak. Hallani lehetett a
felvonulók moraját, a zenekarok csinnadrattáját, a szeretet harsány
megnyilvánulásait.
A mauzóleumon belül Sztálin személyes kaukázusi testőrsége
őrködött. A Kreml fala alá vezető alagút bejáratánál két, revolverrel és
tőrrel felfegyverzett dzsigit feszített. Az egyik hirtelen valami gyanúsat
hallott. Kinyitotta az ajtót, és megpillantotta a Vörös Hadsereg három
parancsnokát, akik lendületes léptekkel közeledtek az alagútban.
– Ki engedett be? – süvöltött az őr. – Állj, vagy lövök!
Odaugrott két másik kaukázusi, kezük a tőr markolatán. A
parancsnokok már egészen közel voltak, engedélyüket lobogtatva
törtettek tovább. Az egyik mennydörgő basszus hangon odaordított:
– Mi a franc?! Robert Petrovics Ejdeman akadémiaparancsnok
küldött bennünket a kormánytagok őrzésére! Itt vannak a papírjaink!
Ohotnyikov ezredparancsnok, Geller és Petyenko zászlóaljparancsnok!
Félre az útból!
A testőr elvette a belépőket, beléjük nézett. A parancsnokok
valahogy furcsán, feszült rugóként álltak, tekintetükkel a
büféhelyiséget fürkészték, mintha keresnének valakit a ki-be járkáló
vezérek közül. Az oszét testőr ráemelte hiúztekintetét a mély hangú
Ohotnyikovra, a feszültségtől lábujjhegyre emelkedett, mint ugrás előtt
a vadászkopó.
– Nem jó pecsét belépőn! Miért?
Még ingadozott, érdemes-e a legrosszabbat feltételezni, de ösztöne
azt súgta: azonnal cselekedni kell, különben késő lesz.
Petyenko kitépte a kezéből a papírokat.
 – Nem látod pecsét nélkül is, hogy kik vagyunk? Nem látod a
kitüntetéseinket, te vadember?!
A testőr belefújt a sípjába. A büféhelyiség megtelt testőrökkel, a
titkárság munkatársaival. – Fegyvert átadni! – harsant egy hang. A
tribün felől kinyílt egy ajtó, belépett Sztálin, Rikov és Jenukidze.
Egyikük csodálkozva felkiáltott: – Mi folyik itt, elvtársak?!
Sztálin láttán Ohotnyikov, Geller és Petyenko előrevetette magát. A
kaukázusiak rájuk akaszkodtak. Az egész nagyon esetlen látványt
nyújtott: felboruló asztalok, szilánkokra törő palackok és tányérok, a
sarokba csúszott, gőzfelhőt lövellő szamovár, a rémült vezérek, a
felháborodottan üvöltöző parancsnokokkal huzakodó kaukázusi
testőrök; az egész színtér fölött kiömlött konyak émelyítően erős szaga
uralkodott.
Az egész jelenet alig néhány másodpercig tartott, de ez alatt a
néhány másodperc alatt Sztálin felfogta, hogy valami nagyon rossz
dolog folyik itt, talán éppen az, amit néha megálmodott, teljes
részletességgel, ami nem hagyja aludni éjszakánként. Az történik itt
most, fényes nappal, a forradalom szent teste fölött. Haladéktalanul
menekülni kell. Nincs jogom, hogy kitegyem magam a kockázatnak.
A következő pillanatban Ohotnyikovnak sikerült félrelöknie két
testőrt, odaugrott Sztálinhoz, és lendületből fejbe vágta. Sztálin csizmái
szétcsússzanak egy konyaktócsában, ő maga elterült a sarokban, még
felvillant benne: „Vége a forradalomnak!”, és elvesztette az eszméletét.
Az oszét a tőrével hátulról vállon találta Ohotnyikovot. Vér fröccsent.
– Élve kapjátok el őket! – ordította Jenukidze.
Sztálin esetlen pózban feküdt a sarokban, körülötte szanaszét
hevertek az asztalokról lerepült harapnivalók. Ohotnyikov a jobb kezét
a sebre szorította, háta bal fele csurom vér volt, bal kezében most
revolvert szorongatott. A felfordulásban sehogy sem tudta célba venni
Sztálint. Őt, a vörös fenegyereket most valami akadályozta, hogy
olyanokra lőjön, akiknek nincs közük a dologhoz.
Még néhány másodperc, és a pisztolyokat szorongató
parancsnokoknak sikerült behúzódniuk az alagútba, ott aztán futásnak
eredtek. A Kreml falának túloldalán két motorkerékpár várta őket.
 – Megléptek a gazemberek! Joszif, hogy vagy? – hajolt le együtt
érzőn Rikov.
Sztálin elkámpicsorodva ült, mintha tévedésből ecetet ivott volna.
Kigombolkozott, hogy megigazítsa a hasára gyúródott köpenyt.
– Nem jutnak messzire – mormogta.
A felvonulás eközben folytatódott. „Mi vagyunk a vörös lovasok, s a
dalnokok mirólunk zengnek” – fújták a fejkendős lányok. Az az oszlop,
amelybe Albov csoportja befurakodott, kiért a Vörös térre, felmutatva
mindent, ami kell: az „orosz kapitalizmus” hatalmas koporsóját, az
ellenforradalom Chamberlain-fejű hidráját, a majdani Dnyeprogesz
makettjét. Az oszlop elhagyta a Felső Kereskedősor homlokzatát, és
körülfolyta Minyin és Pozsarszkij emlékművét. Ezen a helyen Albov
kifutott a sorból, és széles mozdulattal odahajította a fakocka
burkolatra a Sztálin-képet. A kép a bajszos ábrázattal felfelé
elszánkázott a latyakban a mauzóleum előtt felsorakozott
katonakordon irányába.
– Itt az idő, elvtársak! – kiáltotta Albov a sajátjainak.
A trockisták már elhajigálták a hivatalos plakátokat, és kibontották a
fejük felett az erre a pillanatra rejtegetett transzparenst: „Le a
thermidoristákkal!” Egy hatalmas vásznon ugyanilyen jelszó
ereszkedett alá a Felső Kereskedősor ablakaiból, egyenest a
kormánytribün és a díszvendégek szeme láttára: „Le a
thermidoristákkal! ”
– Le velük! Le velük! – skandálták az ifjoncok. Nyina hol két kézzel
integetett, hol belekapaszkodott Szemjon vállába. – Le velük! Le velük!
– A lelkesedés jeges hullámai öntötték el a testét, és lángra gyújtották.
Ilyen pillanatban legjobb lenne a géppuskának rohanni, meghalni,
elpárologni! – Le velük!
A hatóságok haladéktalanul akcióba léptek. Egy lövészszázad már
futott is át a téren, a katonák lekapdosták a puskájukat, lecsatolták róla
a szuronyt. A parancs úgy szólt: puskatussal, ami belefér! Az oszlopba
hátulról belecsörtetett egy század lovas. A becsületes munkások utat
nyitottak, mutatták a lovasoknak: – Nem mi vagyunk azok, testvérek,
hanem amott, az a zsidó népség! – Az öklüket rázták, amerre a lovasok
törtettek, hangot adtak a felháborodásuknak: – Üsd a gazembereket! –
A lovasság feladata azonban nem az volt, hogy üsse a csoportot, hanem
hogy kiszorítsa a térről a Felső Kereskedősor háta mögé. Sípjukat
fújva, vad pánikot keltve futottak mindenfelől a rendőrök: – Elkapni az
árulókat!
Albov csoportjának tagjai összefogódzkodva védték a
transzparensüket, mindaddig, míg a hatalmas lovak és az arcukba sújtó
puskatusok be nem szorították őket az átjáróház sötét árkádja alá. –
Megtettük a magunkét! Most aztán szétszóródni! – harsant valahonnét
a vezetőjük hangja.
Csakhogy szétszóródni nem volt hová. A csoport néhány perc múlva
ott találta magát a keskeny Vetosnij utcában, melyet a kereskedősor
masszív épülete választott el a Vörös tértől. Itt aztán megkezdődött az
igazi haddelhadd. A rendőrök és a vöröskatonák bottal, puskatussal,
hüvelyben tartott karddal dolgoztak. Itt is, ott is vérbe borult, összetört
arcok bukkantak fel. – Fasiszták! Gyilkosok! – kiáltozták torkuk
szakadtából a trockisták. Fellökdösték, és a földön odarángatták őket a
rabszállító furgonokhoz. Néhányan megpróbáltak elmenekülni,
elvegyülni a szájtáti tömegben. Felismerték őket, és kitaszigálták az
ütlegelő botok alá. Iszonyú káosz támadt.
Két vöröskatona Nyina Gradovát vonszolta röhögve. Az egyik
hátulról átnyalábolta, a másik a kabátja gombjait tépkedte lefelé.
– Na, te szuka, most beakasztunk neked! Gyere, Kolja, húzzuk be a
hordók mögé! Majd ott beakasztunk neki!
Nyina torkaszakadtából kiáltozott: „Szemjon! Szemjon!”, közben
kétségbeesetten próbált kiszabadulni az áthatóan bűzlő vadállatok
kezei közül. Üvöltő emberek és lovak hulláma zúdult rájuk,
szétszakította a dulakodókat, félrelökte Nyinát valami szatócsbolt
ajtajához. Az ajtó kissé kinyílott, és egy zsíros pofázmány bukkant elő a
sötétből.
– Bújj be, kisasszonyka!
Nyina rémülten hátrahőkölt, újra elkiáltotta magát: – Szemjon!
Szemjon! – s ekkor hirtelen meglátta, akit keresett.
 A félelmetes csődület közepén az Oszoaviahim instruktora derűs
volt, szinte sugárzott. Cigarettázva állt a kereskedősor magas tornácán,
és onnan mutogatta a gépéusoknak, kiket kapjanak el a tömegben.
Nyina nem hitt a szemének. Megpróbált közelebb nyomakodni a fal
mentén a tornáchoz. – Szemjon! – kiáltotta még egyszer, s ekkor az
instruktor meghallotta, elnevette magát, és a karját nyújtotta: – A
játszmának vége, Nyina Boriszovna! Mássz fel ide! – hallotta a lány a
jajveszékelés közepette. Ekkor észrevette, hogy az egyik gépéus
megbökte Szemjont, és kérdőn odamutatott valakire a kavargó
tömegben: – Ezt is? – és Szemjon sietve rábólintott: – Ezt is.
– Te spicli vagy?! – kiáltott fel hisztérikusan Nyina. – Szemjon, te
spicli vagy!
A tömeg még egyszer megpenderítette és továbbsodorta. Amint
hátrapillantott, még látta, hogy Szemjon őrá is rámutat a gépéusoknak:
azt is, ott, ni. A következő pillanatban egy lovas fejen találta a
díszlándzsa nyelével. Nyina elvesztette az eszméletét, és bezuhant a
tömeg lába alá.

Az ütközet véget ért. A rendőrség berugdosta a ronggyá vert

trockistákat a furgonokba. Egy hájas képű, faros zsaru a karjánál fogva
odavonszolta a Nyikolszkaja utca sarkához az ájult Nyinát. A sarkon az
utcai alja nép – koldusok, ételárusok – hirtelen körülfogták a rend éber
őrét.
– Nézzétek, nézzétek, jóemberek, megölték a kislányt, a
gyalázatosak! Banditák, pribékek, vérszopók, életét vették ennek az
iskolás kislánynak, a szépségemnek!
A zsaru zavartan nézett jobbra-balra.
– Na, mi van, mi van?! Hiszen él ez! Le lett tartóztatva, hisz’
trockista!
Egy kofa hozzávágott egy szikkadt pirogot, repült az eladatlan
portéka, az asszonyok meg a koldusok süvöltözni kezdtek:
– Te magad vagy a trockista! Fene a szégyentelen pofádat! Istentelen
fajzat! Majd mégy a bíróság elé!
 A zsaru köpött egyet, otthagyta Nyinát, kikeveredett a
deklasszálódott tömegből. Az asszonyok feltámogatták Nyinát, hát
látják: csakugyan él a szentem, kendővel megtörölgették véraláfutásos,
összekaszabolt arcát, és a rendőrök elől rejtegetve elvezették a
Nyikolszkaja utca mélyére, ahol ott állt készenlétben néhány mentős
kocsi. Az egyikről hirtelen leugrott egy hosszú karú, hosszú lábú szőke
doktor, feljajdult, megtántorodott, kis híján maga is elterült.
– Nyina! – kiáltotta. – Nyina!
Így jöttek össze a dolgok. A Kitaj-városi haddelhadd és Szavva
Kitajgorodoszkij, karján véresre vert hercegnőjével.

A kocsiban Szavva lefektette Nyinát egy hordágyra, adott neki egy

morfininjekciót, gézzel letörölte az arcát, jóddal körülperzselte a
vágásokat és a horzsolásokat, átkötötte összetört keze fejét. Útban a
Seremetyjev Kórház felé Nyina hol kábulatba süllyedt, hol előbukkant
belőle, halkan nyöszörgött, bár hála a morfinnak, fájdalmat nem érzett,
csak azt szerette volna, hogy Szavva odahajtsa hozzá az arcát.
Micsoda arc, igazán! Milyen finom, milyen tiszta! Se bajuszpamacs,
se szakállszőrzet, egyszerű, tiszta emberi arc, soha életemben ilyen
arcot nem láttam! – gondolta Nyina.
Nem fogta fel, mi történik vele, és hova viszik, de kényelmet,
nyugalmat érzett, és hogy gondos kezek vigyáznak rá, pityeri kislányra.
– Szavva, Szavva! Te vagy az? Ne menj el, kérlek…
Szavva, aki maga se élő, se holt nem volt a boldogságtól és a
gyengédségtől, odakuporodott mellé a kocsi padlójára, fogta a lány
kezét, duruzsolt hozzá:
– Nyinácska, tűrjön még egy kicsikét, mindjárt minden jó lesz…
A lánynak hirtelen eszébe jutottak a vöröskatonák fertelmes pofái,
az arcába sújtó puskatusok, vadul felkiáltott és felkönyökölt.
– Jaj, mit műveltek velünk! Az Ohotnij rjadiak! Fasiszták! Szavva,
Szavva! A forradalom megsemmisült!
„Vigye ördög azt az átkozott tirannus forradalmatokat! – gondolta
Szavva. – Az egyetlen jó, amit tett, hogy idehozott, hozzám!”
 – Nyugodjék meg, Nyinocska – kérlelte a lányt. – Hiszen maga él! Él a
maga fiatalsága, és él a maga költészete!
A lány újra hátrahanyatlott a hordágyon, arcán kába mosoly ömlött
el.
– Micsoda arcod van neked, Szavva – suttogta. – Hasonlítsd össze
kettőnk arcát. Az enyém: pofa, a tied arc, nagybetűvel. Meg tudod
csókolni az arcoddal az én pofámat? Csókolj meg ott, ahol nincs
összetörve!
Szavva óvatosan kikeresett egy sértetlen helyet az arcán, kissé az
álla szeglete fölött, és megérintette az ajkával.

A mauzóleum mellett, a külföldi vendégek tribünjein szemmel látható

zavar támadt. Sokan észrevették, hogy a kormány köreiben valami
furcsa dolog történhet, eltűnt Sztálin és Rikov, Buharin riadtan pillog
ide-oda. Egy idő múlva Sztálin újra elfoglalta a helyét középen, de
szemmel láthatólag valami nem volt rendjén vele, az arca egészen
elfeketedett. Aztán a hatalmás tér túlsó végén kavarodás támadt, és
látni lehetett, hogy odavágtat egy osztag lovas. A tribünnel szemközti
nehézkes épület homlokzatán ferdén kilógattak valami rövid jelszót,
körülötte láthatólag küzdelem folyt: valakik megpróbálták leráncigálni,
mások nem hagyták.
Reston dühöngött, a tolmács a legizgalmasabb pillanatban
elkeveredett valahol, de lehet, hogy szándékosan bújt el, hogy ne
kelljen lefordítania a veszedelmes jelszót. Megpróbált kiókumlálni
valamit a cirill krikszkrakszokból, és bármilyen hihetetlen, egyszerre
sikerült is valami, rájött, hogy a második szó a francia „Le Thermidor”-
ból származik, ez pedig összefüggésben kell, hogy legyen a trockisták
kihívásával a párt kormányzó balszárnya ellen. Ezek szerint az
ellenzék csakugyan akcióba lépett, ő meg itt kuksol ezen a hülye
tribünön, a vörös tökfilkók gyülekezetében, és elszalasztja a történelmi
pillanatot.
Elindult felfelé a padok közötti átjáróban, próbált találni valakit a
kollégák, az „imperialista sajtó” képviselői közül. Körös-körül már
némi kényszeredettséggel szólt a Bandiera rossa meg a Die Fahne
hoch!, a lelkesedést kiszorította az elzápult helyzet kétértelműsége.
Reston hirtelen belebotlott egy jól szabott tweed raglánkabátot viselő
ismerős úriemberbe.
– Nahát, Usztrjalov professzor! Micsoda szerencse! Felismer?
Usztrjalov megállt, de láthatólag nem valami szívesen. Persze
azonnal felismerte Restont, de úgy tett, mintha gondolkodnia kéne,
igen-igen, egy pillanat… egy gyors pillantás hátra… hát persze…
– Á-á, maga az… bocsásson meg… hát persze, Reston… Chicagóból,
ugye?
Reston kebelbarátilag belékarolt: ne játssza már az eszét.
– Mi történik itt, Usztrjalov? Azt beszélik, valami másik
demonstráció is van. Igaz ez?
– Biz’ isten, semmivel sem tudok többet, mint maga – felelte
Usztrjalov, és megpróbálta kiszabadítani a karját.
– Adna nekem egy rövid interjút? Öt perc a mauzóleum mellett, két
esztendő múltán. Nem is rossz, igaz? – szorongatta tovább Reston.
Usztijalov kiszabadította a karját, tekintete folyton elkalandozott,
mintha nem is igen venné észre az amerikait, akivel két esztendővel
azelőtt olyan tartalmas beszélgetést folytatott.
– Bocsásson meg, erről most szó sem lehet… Még egyszer elnézést,
de sietek…
Futva elindult lefelé a lépcsőn, még az órájára is rápillantott,
mondván: látja, sietek. Reston, vérbeli „sajtósakál” módjára mégiscsak
utána kiáltott egy „provocative question”-t:54
– Ezek szerint az elmélete összeomlik, Usztrjalov?
A professzor egy pillanatra megtorpant, futott még néhány lépést,
aztán mégiscsak visszafordult, és a holland kommunista párt
delegációjának meglepetését kiváltva odakiáltotta:
– Szó sincs róla! Folytatódik az orosz államiság megerősödése!
Reston fáradtan zsebre tette a tollát és a noteszét. Előkerült Galina,
két ostoba léggömbbel, amelyeken a római tízes pompázott. Restonnak
ebben a végletesen ingerült pillanatban ez a két „X” is vészjósló
fenyegetésnek tűnt. „Ex-ex – többet ide be nem teszem a lábam, elég
volt, van éppen elég más téma a világban, elmegyek Spanyolországba,
ott legalább nem függök a tolmácsoktól.”
– Hol a kijárat? – kérdezte Galinától. – Fáradt vagyok.
– Na de Reston elvtárs! – kiáltott fel sértődötten a leányzó.
– A francokat vagyok az elvtársatok! – mormogta Reston.
A trockista jelszó rég eltűnt a GUM homlokzatáról. A végeérhetetlen
menet még egyre özönlött a Vörös térre. Reston elnézte a Történeti
Múzeum mögül előbukkanó egyre újabb Sztálin-arcképeket. Aztán
elővette a noteszét, és beírt három szót: „A nyitánynak vége.” Ettől
kissé jobb kedvre derült: tetszett neki a cím.

III. közjáték. A sajtóból

Lakóterület vásárlása miatt Moszkvából való kitelepítéssel
büntetendők: a termelő rétegekhez tartozók egy hónapon belül, a nem
termelő réteghez tartozók egy héten belül.

A „hitvallók” kötelesek megjelenni a katonai szolgálat megtagadását

vizsgáló bizottság előtt.

Vszevolod Mejerhold színházában: Sz. Tretyjakov: Ordíts, Kína!

A cirkuszban Nick Diabolo: „Halálugrás kerékpáron”.

A moziban a filmvászon csillagai: Gloria Swanson, Jackie Coogan, Xenia

Desny, Charlie Chaplin.

A választójogtól megfosztandók a kulákok, az egyházi személyek, az

egykori cári hivatalnokok, a gyanús szabadfoglalkozású személyek.

Betörés a Mihajlov és Lejn-féle üzletben (Pokrovka utca 20.).

Szemasko szerint a növekvő huliganizmus oka, hogy fiatalságunk az

önkényuralom időszakában nőtt fel.
Eltűnt Nyikolaj Szergejevics Lorenc, 29 éves.

Csendben elhunyt N. I. Bogoljubovszkij esperes, a teológia professzora.

Visszatért szabadságáról Rotstejn elvtárs, a Külügyi Népbiztosság

kollégiumának tagja.

Itt a világhírű Klorodont fogkrém! Hajfestő henna! „Trojnoj” kölnivíz!

Ágyak! Ellátási osztály. Kiárusítások. Káposzta és krumpli nagy
tételben.

Lelepleztek és ártalmatlanná tettek negyvenkilenc lett kémet.

„Mezsrabpom – Rusz.” Az anya. Hazai gyártmányú mozifilm (Gorkij

könyvének témája alapján). A főszerepekben: V. Baranovszkaja, N.
Batalov. Rendező: Pudovkin, operatőr: A. Golovnya.

Szung Csuang Fang újabb veresége.

Megvertek egy tárcaírót Odesszában.

„A szesztilalom Amerikája.” Karikatúra: a törvénykönyvből pálinka

csorog.

Szögek. Dugók. Fűrészek. Fehérnemű.

I. Rikov elvtárs tézisei a XIV. pártkonferenciára „Az ország gazdasági

helyzetéről és a párt feladatairól”.

Mihail Bakunyin halálának ötvenedik évfordulója. A Moszkvai Állami

Egyetem díszterme zsúfolásig megtelt. Szónokok: A. J. Visinszkij, az
egyetem rektora, A. V. Lunacsarszkij, művelődési népbiztos… „Nem
tagadjuk meg elődeinket!”
P. P. Lazarev akadémikus: „Lobacsevszkij zseniális kutatásai
bebizonyították, hogy léteznek új térfajták, amelyek tulajdonságaikban
különböznek azoktól a terektől, amelyekben mi élünk…”

L. Ovalov: „Az acélos propagandista.” Poéma. Alekszej Ivanovics Rikov

tiszteletére.

Mihail Kolcov. Művészet vagy a párt? Sok kérdés ötlik fel a tükörsimára
koptatott fenekű nadrágot viselő moszkvai rabfakos55 fejében. Íme az
aktívuma: 23 rubel ösztöndíj, fasírt köleskásával, hit a
világforradalomban, teavíz a kollégiumban, három font szalonna a
mostohaapjától, itt-ott egy-egy potya jegy valahová.
Íme a passzívumai: iskolai munka, pártmunka, szakszervezeti
munka, lég- és vegyvédelmi foglalkozás, gyötrelmesen ragyogó
kirakatok, kifizetetlen tagdíjak, az áruló opportunista csizmatalpon át
szerzett fagysérülések.

N. Pomorszkij elvtárs New Yorkról: „…Csodálkozásunkra a Szabadság-

szoborról kiderült, hogy belül üres… New York központjában
förtelmes benzinbűz terjeng… New York az iszonyatosan magas
felhőkarcolóival (58 emelet!) szörnyű ingerültséget kelt az
emberben… A munkásforradalomnak meg kell majd semmisítenie ezt
a torzszülött várost…”

„Az egységbe forrott munkásság és a tudomány acélos ölelése

szétmorzsol minden akadályt a haladás útján!” Lassalle.

„…A száraz számoszlopok fölött Lenin szelleme lebeg!” L. Trockij.

Mihail Kolcov: „Szó sem lehet arról, hogy kereskedelmünk visszatérjen

a kapitalizmus bejáratott útjaira… az állam nem engedheti meg a piaci
forgalom anarchiáját, az »árak szabad játékát«… nincs abban semmi
szégyenletes, hogy a megfelelő szervek egyeseket rendre intenek…”
IV. közjáték. A kutya tánca
Az ifjú Andrej herceg, akit jelenlegi szülei tévesen neveztek el
Pifagornak, szokása szerint pompás hangulatban szaladgált a fenyők
között, megugatta a varjakat, megkergette a mókusokat. Messziről
félelmetesnek látszott: széles fekete mellkas, hosszú hátán fekete szőr,
hatalmas, világosszürke mancsok, nagy, éberen meredező fülek, nagy
száj, tele félelmetes, villogó fegyverekkel. A mókusoknak halálosan
rettegniük kellett volna ettől a feléjük száguldó vihartól, el kellett
volna iszkolniuk, felrepülniük a fák törzsén a legmagasabb ágakig,
iszkoltak is, repültek is, de, úgy tűnik, nem féltek. Be kell ismerni, hogy
nem a legmagasabb ágakra repültek, hanem a legalacsonyabbakra, és
onnan figyelték Andrej herceget. Néha úgy látszott, egyszerűen
játszanak vele. Ez az igazság.
„Mit tennék, ha utolérném az egyiket? – gondolta Andrej herceg. –
Nem kaphatom a fogam közé, még megsínylené a bundája az ártatlan
jószágnak. Mit tegyek? – sóhajtott néha, amint elüldögélt egy fenyő
alatt. – Ami azt illeti, a futásom túlságosan gyors, semmibe se kerülne,
hogy utolérjem őket.”
Egyszer aztán úgy történt, hogy még csak kergetnie sem kellett őket.
Az élen nyargaló mókus hirtelen megállt, és úgy nézett rá Andrej
hercegre, mint az a bizonyos csuhon56 leány, akit ott talált a Derpt
melletti mezőn az első livóniai hadjárat idején. Andrej herceg, ahogy
akkor leszállt a lóról, most leült a hátsó lábára. Szeretetszomj, örömteli
félénkség és fiatalos ujjongás hulláma öntötte el egész lényét. A mókus
félelem nélkül nézett rá, ahogy az a vászonruhás fiatal lány nézett a
csillogó orosz vitézre. Aztán az állati princípium felülkerekedett benne,
és a mókus, mint valami rugó, egy szemvillanás alatt felcikázott a fenyő
elérhetetlen csúcsára.
Andrej herceg biztosan tudta, hogy ez az a bizonyos lány volt, mint
ahogy azt is tudta, hogy ő, Pifagor Gradov, háromesztendős német
juhász egyszer már járt ezen a földön, egy orosz herceg képében. Az a
mókus most ott ugrándozik az ágak között a barátnőivel, közösül a
hímjével, néha lenéz rá azzal az ál-értelmetlen tekintetével. Aligha
tudja teljes világossággal, ki is volt ő akkor, és mikor is történt
voltaképpen, mint ahogy egyébként Andrej herceg sincs pontosan
tisztában azzal, mit is jelentenek az olyan fogalmak, mint „herceg”,
„Oroszország”, „Iván cár”… Andrej herceg természetesen nem ismert
minden nevet, persze lehet, hogy csak azért, mert még túlságosan fiatal
volt. Szerette, amikor az idősebbek, hibásan, Pifagornak hívták, de még
jobban, ha Pifocskának, ez, úgy érezte, semmissé is teszi a hibát.
Andrej herceg szerette a családját: Meri mamát, Bo papát, Ljo bácsit,
Agafját, a második mamát, és Szlabopetuhovszkijt, a második
bácsikáját (valahányszor ezt a nevet hallotta, legszívesebben nevetve
megismételte volna), a bátyjait, Nyikitát és Kirillt, és a nővérét,
Veronyikát, aki nemrég egy egész remek kutyakölyköt hozott a házhoz,
IV. Boriszkát, de persze, legjobban nővérkéjét, Nyinkát szerette, aki
azonban, sajna, keveset játszik vele.
Mindaz, ami a múltra emlékeztette, egyelőre csak a boldogság fényes
villanásaiként jelent meg előtte: a széles láthatár a Kazany elleni utolsó
támadás előtt, vagy a csillogó víztömeg, amikor lovascsapatával
először tört be a Baltikumba, az éhség és szomjúság csillapításának
pillanatai, a találkozások nőnemű emberekkel, aztán az a mozdulat,
ahogy felrántotta a sátor ponyváját, a barátja tekintete, aki még nem
vált szörnyeteggé…
Ilyenkor, amikor hirtelen előbukkant a barátja tekintete vagy maga a
barátja, „aki még nem vált szörnyeteggé”, Andrej herceg halkan
mordult egyet, megrázta a fülét, hogy elhessegesse a továbbiakat, és
nyargalászni kezdett a jelen és a múlt vidám fényfoltjaival újra
teleszórt fenyők vagy bútorok körül.
Egy reggel Szavva, aki be akart jutni Andrej herceg családjába,
kocsin hazahozta Nyinkát, a karján emelte ki a kocsiból, és azt mondta,
hogy Nyinka nem maradhat a kórházban. A mama retteneteset
sikoltott: – Mi történt vele?! – Nyinát felvitték az emeletre, a szobájába.
Andrej hercegnek sikerült a többiek előtt besurrannia, és bekúszott az
ágy alá. Kereken megtagadta, hogy előbújjék, sőt még morgott is egy
keveset, amikor a második mamája a nyakörvénél fogva ki akarta
húzni. Akkor a papa azt mondta: – Hagyjátok ott.
 Sötétség és tűzvész jelent meg hirtelen a szeme előtt, csata utáni
mező, fosztogatók árnyai, varjúrajok – fekete pelyhei az élettelennek –
kavarodtak fel a magasba, a gaztett elviselhetetlen bűzfelhője fölé.
Andrej herceg érezte, hogy ezek a pelyhek egyre sűrűbb felhőben
gyülekeznek imádott nővérkéje s így ő maga fölött. Amonnét, a
múltból, rémképek rajzottak elő: a láthatár összezárult, ketreccé,
tömlöccé, köves kúttá szűkült, onnét húzták elő, de nem azért, hogy
megmentsék, hanem a legszörnyűbb kínzatásra, és előbukkant egy
kővé dermedt arc, a szörnyeteg, az egykori barát, Iván cár.
Hogy mennyi idő telt el, Andrej herceg nem tudta, fel sem merült
benne a kérdés. Igyekezett, hogy ne szűköljön, holott egyedül a
szűkölés segíthetett volna most rajta. Nyina keze egyszerre lehullott az
ágyról, és ott csüggött egyenesen Andrej herceg orra előtt.
Megérintette az orrával. Hideg volt, még az ő örökké hideg, nedves
orrához képest is hideg. Forrón nyaldosni kezdte örökké forró, hosszú
vulkáni lávanyelvével. A kéz megemelkedett, és megfogta egyszerre
mindkét fülét. – Pifocska, drágám – suttogta a nővérkéje hangja.
Az élettelen pelyhei egyszeriben szétröppentek, mintha szárnyas
lovas rebbentette volna szét őket. A kutya pedig táncra perdült a hold
vagy a nap alatt, ami éppen fent volt abban a pillanatban. A kazamaták
feltárultak, mintha hatalmas légfuvallat feszítette volna szét őket. Hívta
vissza az ifjúság. A menekülés napja repült körös-körül Litvánia zöld
dombjai felé.
VIII. fejezet
Gorelovo falu, Napsugár kolhoz

z ezerkilencszázharmincas esztendő kora őszén, egy nap,

alkonyat felé, szigorúan vagy legalábbis majdnem szigorúan a
menetrend szerint, de minden várakozó örömére a moszkvai Kazanyi
pályaudvaron megkezdődött a beszállás a Moszkva–Tambov
személyvonatra.
A szovjet embereket akkoriban vonatra szálláskor óhatatlanul a
pánikkal határos idegesség kerítette hatalmába. A megbízhatóan
működő közlekedési hálózat még mindig csodának tűnt, annál is
inkább, mert ismét szűkös idők járták, és sok közszükségleti cikkért,
amit a NEP idején bármelyik boltban meg lehetett kapni, most
Moszkvába kellett utazni. A tambovi parasztasszonyok ünneplős plüss-
mellényük fölött teleaggatva batyukkal és szatyrokkal, már amikor
beléptek a pályaudvar gigászi boltívei alá, melyek arra lettek volna
hivatva, hogy a XXI. századot juttassák az ember eszébe, de csupán az
egész közelmúlt Mir Iszkussztvá-s57 modern stílusára emlékeztettek,
felkészültek, hogy megvívják harcukat a kocsijukért és polcukért. A
tömegben öregasszonyok vágtattak ki a peronra, hihetetlen
sebességgel, de közben még barátnőiket is nógatták: – Gyerünk,
gyerünk!… Masa, ne maradj le!… Kinek a gyereke, ki vesztette el a
gyerekét? – A moszkvaiak, akiket nem a legjobbjaik, nevezetesen a
hordárok képviselték a pályaudvaron, válogatott cifraságokat
küldözgettek utánuk. A forradalom előtti eleganciát egyelőre nem
sikerült helyreállítani ezen a pályaudvaron, és valószínűleg soha nem
is sikerül már. Szinte az egész kerámiapadlón tatárok és csuvasok
táboroztak. A mosdókat alkalmasint kismosásokra használták. A
levegőben ott lebegett a Kazanyi pályaudvar kiirthatatlan szaga:
klórmész, vizelet, ázott aszalt gyümölcs és kiöklendezett oroszsaláta
keveréke.
A Gradov fivérek nem siettek. Az olyan fiatal férfiak
magabiztosságával, akiknek szilárd helyük van a társadalomban,
lassan lépkedtek a peronon, ügyet sem vetettek senkire, csak
egymással voltak elfoglalva. Nyikita csak ma reggel érkezett a
családjával Minszkből, és amikor megtudta, hogy öccse ma indul
Tambovba, vállalkozott rá, hogy kikíséri. Kirill nem ellenkezett.
Az elmúlt két esztendő alatt rigorózussága megenyhült, még az ellen
sem tiltakozott, amikor a bátyja kihívatta a népbiztosság kocsiját. Még
az arcvonásai is megszelídültek némileg, és most a munkásruha
ellenére nehéz lett volna fel nem ismerni benne a „jó családból való”
fiatalembert. Lehet egyébként, hogy ezt külseje új tartozékának,
drótkeretes szemüvegének köszönhette, mely azon nyomban elárulta
nem proletár származását.
Nyikita, mint mindig, a Vörös Hadsereg magas beosztású
parancsnokának előírások szerinti egyenruháját viselte. Ez az
előírásosság és az egyenruha kitűnő szabása volt az, ami első
pillanatra megkülönböztette a magasabb parancsnokokat az
alacsonyabbaktól. Látszólag minden ugyanaz: a gimnasztyorka, a
szíjak, a lovaglónadrág, a csizma, és mégis, a magasabb rendfokozatú
parancsnokot messziről fel lehetett ismerni, meg sem kellett nézni a
rangjelzését.
Az utóbbi esztendőkben a fivérek ritkán találkoztak, még ritkábban
beszélgettek, legfeljebb az asztal mellett, Szerebrjanij Borban. A viták,
melyek jelentéktelen semmiségekből pattantak ki, de vad lángokat
vetettek, hol Kronstadt miatt, hol a parancsnoki állomány
privilégiumai miatt, eltávolították őket egymástól. Az, hogy Nyikita
vállalkozott Kirill kikísérésére, természetesen afféle próbálkozás volt
az elhidegülés leküzdésére, és amint Nyikita Kirillre pillantott,
tekintetéből világosan kiolvasható volt: „Ugyan, Kirka, hagyd már a
duzzogást”, Kirill választekintetéből pedig ez: „Honnan veszed, hogy
duzzogok?” – vagyis megint helyreállt közöttük az örök viszony: a
szeretetteljes lekezelés Nyikita részéről, és a szeretetteljes védekezés
Kirilléről.
A fiatalabbik akkortól fogva istenítette a bátyját, amikor a mama
kedvence Nyika hirtelen visszatarthatatlanul elment, beállt a
vörösökhöz, hősként beszáguldotta a polgárháború összes frontját, és
szédítő katonai karriert futott be. Kirill soha még önmagának sem
vallotta be, hogy éppen bátyja választása lökte őt a „leghaladóbb tan”
karjaiba. Ugyan, szó sincs róla, neki magának is megvolt a magához
való esze, hogy megértse, milyen irányban halad a történelem hajója.
És vajon Nyikita roppant furcsa fejlődése, ez a mostani hivalkodó
eszmenélküliség, vajon nem Kirill teljes önállóságát bizonyítja-e?
A beszállás a tambovi szerelvénybe már-már a Téli Palota ostromára
kezdett hasonlítani. Nyikita és Kirill a mellettük vágtató zsákok és
bőröndök elől menekülve megálltak egy lámpánál, hogy rágyújtsanak.
Éppen ebben a pillanatban szerte az egész pályaudvaron kigyulladtak
a lámpák. A peron végén a falon felfénylett Sztálin nagyméretű
arcképe, és alatta a jelszó: „Éljen a sztálini ötéves terv!” Nyikita
előhúzott egy doboz drága Szevémaja Palmira cigarettát. Kirill
azonban elhárította a kínálást, inkább a saját pár kopejkás Nordjából
vett.
– Mondd csak, mit fogsz te csinálni ott a Tambov-vidéken? –
kérdezte Nyikita.
Kirill nem válaszolt mindjárt, úgy tett, mintha teljesen lekötné, hogy
felszítsa a tömör „koporsószeget”, aztán azt dünnyögte:
– Alakul arrafelé az ideológiai felvilágosító hálózat…
– Ez az, ami most legjobban kell a muzsikoknak, igaz? – nevette el
magát Nyikita.
Kirill nem felelt az iróniára: nem akarta, hogy a beszélgetés komoly,
mi több, komor témák felé terelődjék, hogy megint összeütközzék az ő
fejlett pártszerű elvisége és a katonai szakember szándékolt
cinizmusa.
– Mégis, hova mész te a Tambov-vidéken? – kérdezte Nyikita valami
különös felhanggal.
 – Gorelovóba, a gorelovói járás vagyis körzet néhány új kolhozába –
felelte Kirill, és már szerette volna családi témák felé terelni a szót, de
Nyikita ekkor elnevette magát.
– Új kolhozok a gorelovói járásban! – Nyikita az öccse vállára tette
kezét. – Légy óvatos abban a Gorelovóban, Kirka!
– Miről beszélsz?
– Huszonegyben a gorelovói muzsikok mind beálltak Antonov
hadseregébe. Egy hónap leforgása alatt kétszer kellett ostrommal
bevennünk a falut.
– Na, te már megint a magadét hajtogatod! – fortyant fel Kirill mély
és őszinte felháborodással.
Nyikita újra elnevette magát, de most már mintegy a maga rovására.
Láthatólag zavarban volt.
– Hát igen, öcskös, énnekem még mindig ezek a rémségek járnak az
eszemben. Hogy történhetett meg, hogy mi, a felkelők hadserege, ilyen
hamar a megtorlók hadserege lettünk?
Kirill kis híján megint fellobbant: a bátyja iránti szeretet küzdött
benne a pártját ért sérelemmel.
– Jaj, Nyika, tíz év telt el, teljes gőzzel folyik a kollektivizálás, neked
meg még mindig a kronstadti anarchistákon meg az antonovista
banditákon jár az eszed!
– Furcsa ez a naivitás – szólt komoran a bátyja. – Én meg úgy érzem,
éppen most a legfőbb ideje, hogy mindez az eszünkbe jusson. Csak nem
gondolod, hogy a nép ujjong, amiért a NEP-et se szó, se beszéd, egyszer
csak eltörölték, a földet elvették, és megkezdték a kollektivizálást?
Vajon ez nem színtiszta trockizmus, hogy a fene enné meg?!
– Naivitás?! – horkant fel Kirill. – Mondd csak, testvérkém, te vörös
parancsnok, elolvastad te életedben Marxnak akár csak egyetlenegy
munkáját?!
– Még csak az kéne! – horkant fel válaszul Nyikita, ugyanazon a
tüzes, vitára kész hangon. – Persze hogy nem olvastam, nem is fogom
elolvasni, és remélem, a szememnek még jó ideig nem lesz szüksége
ilyen biciklire! – Azzal mutatóujjával odaszorította Kirill orrnyergéhez
azt az áruló szemüveget.
 Kirill először meghökkent, aztán harsányan felnevetett. Hálás volt a
bátyjának, hogy ezzel a váratlan mozdulattal „elhumorizálta” azt az
átkozott témát. Nyikita is elégedetten nevetett egyet.
– Mi hír van Nyinkáról? – kérdezte egy perc múltán.
Kirill vállat vont.
– A legutóbbi hír, hogy megjelent a poémája a Krasznaja Nov-ban.
Modernista szamárság. Már két hónapja, hogy megvédte a diplomáját
ott Tifliszben, de valamiért nem siet haza. Anyánk nem érti, mi az oka,
én viszont biztos vagyok benne, hogy megint egy újabb ostoba
szerelem.
– Na és te? – mosolyodott el Nyikita.
– Mi az, hogy én? – kérdezte értetlenül Kirill.
– Nem vagy még szerelmes?
Kirill megint felhúzta az orrát.
– Én? Szerelmes? Micsoda szamárság ez?
Nyikita nevetve átölelte az öccse vállát.
– Csak a kollektivizálás után, ugye? Az iparosítás után? Majd ha
befejezzük az ötéves tervet, Kirjuha?
Ekkor csaknem egyidejűleg felhangzott a mozdony füttye, a csengő
és a vonatkísérő átható kiáltása: „Utas polgártársak, kísérő
polgártársak, a vonat indul!” A polgártársak ugrottak, ki fel, ki meg le,
megtörtént az utolsó összecsapás. Kirill befúrta magát a tömegbe.
A vonat tíz perccel az utolsó roham után még mindig nem mozdult.
Kirill ott állt a piszkos ablak mellett, három oldalról összeszorítva a
paraszti batyuk, fityegő lakattal ellátott furnér-bőröndök, kosarak
között, bennük a fővárosban beszerzett áruk: csípős szagú
mosószappankocka, háromliteres, vagyis „negyedes” palack főzőolaj, a
kék papírból kipúposodó cukor. Arra nemigen volt mód, hogy a karját
megmozdítsa, ezért csak arcizmaival és állával jelezte bátyjának: eredj
csak, úgymond, minek állsz még – de bátyja nem ment el, ott állt, és
mosolygott, sudár termetével, büszke tartásával, no meg persze
egyenruhájával élesen kiütközött az ötéves terv nyomorúságos
tömegéből.
 „Ugyan, miféle eszmeietlenség, hol itt a »katonai körökben
elburjánzott« cinizmus – gondolta Kirill –, Nyikita tiszt, ugyanolyan,
amilyen Angliában vagy Franciaországban, vagy… igen, természetesen
a cári hadseregben, a fehér orosz hadseregben lenne. Hogy lehet, hogy
ezt előbb nem vettem észre? Nyikita minden kitüntetése ellenére
egyszerűen orosz tiszt…”
A vonat végre elindult, elúszott a peron, Nyikita; a pályaudvar a
Sztálin-arcképpel, a jelszóval meg a hegyes tornyával feloldódott a
sötétben.
Legalább tizenhat, de alighanem, sőt valószínűleg húsz óra is
beletelt, mire a vonat megállt egy megállóhelyen, ahol nem volt más
csak a bakterbódé meg száz méterrel arrább ugyancsak a bakter
szánalmas kalyibája. Kirill az utazástól elgyötörten, batyujával leugrott
vagy inkább lepottyant a vagonból. Gyönyörűséggel szívta magába a
puszta orosz térségek hideg őszi levegőjét, levette a sapkáját, és
odatartotta arcát a szélnek. A vonat azon nyomban indult tovább, a
megyei központ, Tambov városa felé, amely valaha a Nemesi Gyűlés
báljairól volt híres. Valahonnét a semmiből, vagyis a sötét erdőkkel
zsinórozott lapos dombok mögül előbukkant egy fiatal, legfeljebb
húszesztendős parasztlegény, fején vörös csillagos tányérsapkával. A
legény tisztelgett.
– Gradov elvtárs? Jó napot! Én személy szerint Ptahin Pjotr
Nyikanorics, a gorelovói Komszomol-sejt titkára vagyok. Az a
megbízatásom, hogy a helyszínre trasz-por-tájjam.
Petya Ptahin, mint a „kiemelt káderek” általában, szerette az új
idegen szavakat. Nem csoda, az egész orosz ideológia manapság tele
van spékelve az idegen szavak fokhagymájával. „A proletariátus
expropriálja az expropriátorokat” – egyesek azt gondolták, Petya
Ptahin ezt soha nem bírja majd kimondani, és lám, kiderült: remekül
kimondja.
A megálló és a bakter viskója között félúton, egy kútkávánál volt
kikötve a szállítóeszköz: egy talyigába fogott gebe. A kényelmesebb
utazás végett a talyigába bőségesen vetettek szalmát.
– Sokat megyünk Gorelovóig? – kérdezte Kirill.
 Egyszerre különös érzés satuja szorította össze. Ahogy elnézte
Ptahin egyszerű ábrázatát, a fogatot, a kopár mezőket, melyek fölött
fekete madarak libbentek el itt-ott, egyszerre eltöltötte a vérrokonság
érzete ezzel a siralomvölgyével, mintha innen fakadna az ő forrása is –
de mindjárt beléköltözött egy más, szorongató érzés is, valami
kilátástalan szemrehányás és szégyen, hogy képtelenség legyűrni ezt a
siralomvölgyet, már csak azért is, mert valami valószerűtlenül távoli
szerelem fűzi hozzá, csakis így, ebben az állapotában.
Petya Ptahin elkötötte a lovat.
– Nem megyünk sokat, Gradov elvtárs, éppeg csak három órácskát,
meg tán még egy cseppet, aközben meg szíves örömest megjelentem
magának a mi kollektivizácijónkat. Órijási eredményeink vannak,
Gradov elvtárs!

Ahogy mentek, egyre sűrűbb lett az alkony, s mire behajtottak a faluba,

csaknem teljesen sötét lett. A kátyúkkal borított út szélén azért még
látni lehetett a parasztviskókat. Itt-ott pislákolt egy kis lámpás, egy
gyertyácska, aztán e szánalmas fényforrások között hirtelen előtűnt
egy hatalmas, forró: egy áttetszőre hevült izzó hamutenger, rózsás füst,
benne beomlott tetőgerendák, még eleven, táncoló
lángnyelvecskékkel. Kirillt komor aggodalom fogta el. „Hát itt vagyunk,
ez itt Gorelovo58 – dünnyögte. – Tűzvészfalva meg Étlenfalva meg
Meddőfölde…”
Petya Ptahin rendkívüli érdeklődéssel nézte a tűzvész maradványait,
és élénken kommentálta a látottakat:
– Ez itt, Gradov elvtárs, mámma ebédkor a Fegyka Szapunov, a
kulákfajzat, az gyútotta fel az egész tanyáját, na-agy gazdaság vót, hogy
a kolhozba ne kejjen mennije. Végzett az egész faméliájával meg a
jószággal, oszt’ ő maga is útnak eredt a jó istenkéjéhe’, de csak az
ördögök üstjibe kerül, az átkozott antonovistája!
A Szapunov-birtok égése volt láthatólag a legnagyobb esemény a
faluban. Néhány árnyalak ott derengett még a rőt fényben, asszonyi
jajveszékelés hallatszott. Ptahin megállította a közelben a lovat,
elnézte a parázsló gerendákat meg az itt-ott futkosó lángkígyókat, és
csaknem értelmetlenül azt motyogta: „Na-agy gazdaság vót, na-agy
gazdaság.”
Abból pedig, ahogy az ajkai remegtek, meg ahogy sapkájával a
homlokát törölgette, Kirill megértette, hogy Szapunovék vesztével oda
van ennek a vékonypénzű komszomolistának is az egész múltbeli
élete.
IX. fejezet
Oxigénpárnák

pusztuló középorosz gabonacivilizációból szökkenjünk most át

egy mediterrán civilizációba, az olajbogyó, a szilva, a szőlő
civilizációjába, mely – ahogy a Vörös Professzorok Intézetében
mondanák – „jobb célhoz méltó makacssággal” igyekezett ellenállni a
könyörtelenül közeledő, szigorú fejadagrendszer nyomásának.
Vegyük például a régi Tiflisz púpos utcácskáit. Az embernek itt
eszébe sem jutna, hogy javában tart az első ötéves terv. Az utcákon,
akárcsak száz, vagy kétszáz éve, most is fiákeres lovak patkói
csattognak. A leárnyékolt balkonokról és galériákról egymásnak
kiáltoznak a háziasszonyok. Ha azt mondjuk: „torokhangon
kiáltoznak”, a sablonnak adóznánk, de az igazság az, hogy a grúzoknak
csakugyan a torkukban születik a hang, nem pedig akusztikusan süket
pocakjukban; a hang viharosan tör fölfelé a torkukból, mint a szökőkút
vize, de útközben beleütközik egy ezüst borsószembe, s ezen akadály
leküzdéséhez a kéz sajátos mozdulata nyújt készséges segítséget. Kora
ősszel, most is, mint mindig, a kerítések felett átbukik a sűrű lombozat,
benne körték és őszibarackok duzzadoznak. Pontosan úgy, mint
azelőtt, vagyis – egyes nem elég öntudatos patikusok kifejezésével élve
– „a katasztrófa előtt”, azaz a bolsevik Oroszországhoz való boldog
csatlakozás előtt, két matt gömb díszíti a kis téren álló patika bejáratát,
az üzlet nagy ablaka mögött pedig, mint mindig, ott látható Galaktion
Gudiasvili keményített fehér köpenyében, és figyelmesen beszélget a
klienseivel, főképp a fekete körgallért viselő grúz hölgyekkel. Igaz, a
bejárat fölött hanyagul átmázolták a „Gudiasvili patika” feliratot (mi
mást várhat az ember az új hatalomtól, ha nem durvaságot és
hanyagságot), de azért a betűk most is jól kivehetők. Az emberek
mindenesetre ezt veszik tudomásul s nem a ferdén fellógatott
furnértáblát, melyen ez áll: „ÁLLEGÉSZSÜGYIG 18. sz. gyógyszertár”. A
szovjet szókincs Új csodái: VORKUTERDGAZD, GRÚZ-IRGÉPSZIRSZER,
OSZOAVIAHIM.
– Állj meg, kedvesem, a Gudiasvili-patikánál!
– Igenis, batono!
A konfliskocsis teljesítette az utasítást. Az utas, a zömök ötvenes
Lado Kahabidze, kaukázusi zubbonyban, derekán veretes övvel,
gyönyörűséggel körülnéz. A párt felelősségteljes megbízatását
teljesítve néhány esztendőt északon töltött, és most, hogy visszatért,
élvezettel néz körül. „Tifliszben nemigen változott semmi” – gondolja,
és nyomban elnyomja a következő gondolatát, amely ilyesféleképpen
hangozhatna: „Itt még nem pusztítottunk el mindent” – ha nem
nyomná el még idejében, és nem gondolná inkább még egyszer,
gyönyörűséggel: „Tifliszben nemigen változott semmi.” És, persze,
nyomban megint elfojtja az óhatatlanul feltörő második gondolatot.
Kahabidze a korát meghazudtoló könnyedséggel leugrott a
konflisról, és belépett a patikába. A kocsis – aki tifliszi kollégáihoz
hasonlóan nem szenvedett kíváncsisághiányban – láthatta az ablakon
át, hogy a fontos magas beosztású utas érkezése örömteli meglepetést
és lelkesedést váltott ki Galaktion bácsiból, aki nyomban felcsapta a
pult lapját, hogy a kliensek egy kissé még meg is ijedtek, és tárt
karokkal a vendég elé rohant. A kliensek felragyogtak.
Kahabidze érkezését még valaki nézte figyelmesen a patikaépület
emeletéről. Odafent, a patikus magánlakásában, annak is redőnnyel
sötétített, tükrökkel és az ősök képével teleaggatott fogadószobájában,
vagy ahogy a Kaukázusban mondják, a „szalonban”, ott állt Galaktion
unokaöccse, Nugzar, aki annak idején tüzes lezginkával lepte meg
Gradov professzor vendégeit. Nugzar rést csinált a redőnyön, azon át
leste a nagy pártember érkezését, majd kissé kinyitotta a lépcsőre
nyíló ajtót, és onnan fülelte a lentről érkező üdvözlő kiáltásokat. Aztán
a ház mélyében egy másik hang jelent meg: cipősarkak kopogása a
parkettán, és belépett a „szalonba” Nyina Gradova. Arcáról
nyomtalanul eltűntek a véraláfutások és vágások, amelyekkel három
évvel azelőtt magára hagytuk. Az időközben bekövetkezett hatalmas
történelmi események ellenére Nyina még csupán huszonhárom
esztendős volt. Ez a mai, virágzó szépség már csupán távolról
emlékeztetett az első fejezeteinkből ismert kék munkászubbonyos
lányra. Nyina, anélkül hogy észrevette volna Nugzart, odament a
tükörhöz, és megigazította haját és kivágott ruhája vállpántját. Nugzar
köhentett, és előlépett. Nyina alig méltatta egy pillantásra: látni való
volt, hogy megszokott, sőt kissé tolakodó személy a házban.
– Szervusz, Nyina! – köszönt. – Hallod, a Kaukázusra esküszöm,
egyszerűen ellenállhatatlan vagy ebben a ruhában! Hova készül ma,
mademoiselle? Ó, pardon, madame!
– Paolo ma ünnepli az új könyvét – felelte Nyina. – Minden költő ott
lesz a siklónál.
Nugzar csettintett a nyelvével.
– Paolo Iasvili!59 Ilyen emberekkel barátkozol, széplány! Csupa
irodalmi híresség!
Odalépett Nyina háta mögé, megállt, arca látszott a tükörben.
– Egész jól nézünk ki így ketten, nem gondolod, Nyina?
A lány némi ingerültséggel feléje fordult.
– Magam is költő vagyok, ugye, nem felejtetted el?
– Számomra te csak nő vagy, akiért elsorvadok – jegyezte meg
Nugzar sajátos komorsággal.
Nyina sajátos jókedvvel felnevetett.
– Mi a manó! Javíthatatlan nőbolond vagy, Nugzar!
Viselkedésükben volt valami különös sajátszerűség, mintha semmit
se vennének komolyan, de hát hogy is lehetne komolyan venni ezeket
az állandó és kissé már sértő nyaggatásokat. Komoly botrányt mégsem
lehet rendezni! Szép fiú, akit elkényeztetnek a nők, hát bolondozik.
– Én nőbolond?! – adta a felháborodottat Nugzar. – Nézz rám! Egész
elepedek azért, amit nem adsz meg nekem!
– Tolakodó kölyök! – kiáltott Nyina. – Talán elfelejtetted, hogy
vérrokonok vagyunk?!
A két színpadias vagy talán valódi felháborodás egymást szította.
 – Hahaha! – nevetett szarkasztikusan Nugzar. – És ezt a huszadik
század egyik legszabadabban gondolkodó nője mondja! Hát hol van a
„pohár víz” elmélete? Hol van bálványunk, Alekszandra Kollontaj,60
meg amit ő úgy mond: „a dolgozó méhek szerelme”? Miért kapja meg
Paolo a pohár vizet, és miért nem kapja meg Nugzar? Miért kap Tician
mézet, és miért nem jut Nugzamak egy csepp sem? Rokonok! Mondd
még azt is, hogy férjnél vagy.
– Igenis, férjnél vagyok, te tolakodó szélhámos. Ki duruzsolt neked
Paolóról meg Ticianról?
– A te férjed nem ér semmit, nem férfi! – kiáltotta Nugzar.
A dolog kezdett komolyra fordulni. Nugzar rávetette magát, csókolni
kezdte a vállát, a nyakát. A feldühödött Nyina kitépte magát, és
felkapott egy súlyos gyertyatartót. Nugzar nehezen zihálva
visszahúzódott a szoba távoli sarkába, aztán hirtelen megfordult,
mintha kardot suhogtatna.
– Én tudom, mi az oka, hogy átiratkoztál a tifliszi egyetemre! A
szüleid vettek rá, amikor kezdtek kiderülni a fucsa ügyeid a trockista
ellenzékkel!
– Aljas! – kiáltotta válaszul Nyina. – Hol szeded össze a mocskos
pletykáidat?!
Nugzar már észbe kapott, hogy eljárt a szája. Szélesen
elmosolyodott, a „kard” egyszerre édes őszibarackká változott a
kezében.
– Ugyan, csak vicceltem, Nyina, ne is törődj vele. Buta vicc volt,
bocsáss meg. Tudod te is, a szép nők körül mindig annyi pletyka
kering, fecsegések, viccek, ilyesmi… Hiszen én csak az apródja vagyok,
felség. „A királylány Chopint játszott a vártoronyban, és Chopint
hallgatva, az apród belé szeretett…” Látod, az orosz költészet nem
idegen a grúz ifjaktól.
Nyina már a kijárat felé tartott, de Nugzar még mindig ott hajbókolt
előtte, játszotta az apródot, és elállta az útját.
– Hagyd abba a bohóckodást, és engedj kimenni!
Nugzar még mindig ott táncolt, spiccelve körülötte, mintha legyezőt
lebegtetne.
 – Mi lenne, ha én szállítanám felségedet Paolo lakomájára, a Dávid-
hegyre? Képzelje el, egy igazi amerikai Packard vinné, rajta három
ezüstkürttel! A barátom egész biztos kölcsönadja felségednek.
Nyina megint nem bírta tovább a komolykodást, elnevette magát.
– Menjen az istállóba, apród, és korbácsoltassa meg magát! – azzal
gyorsan megkerülte a táncoló Nugzart, és kiszaladt.
Nyina bement a patikába, hogy elköszönjön Galaktiontól, s ott
meglátta, amint az éppen egy magához hasonló tekintélyes férfiút
ölelgetett.
– Nyina, nézd, nem fogsz hinni a szemednek! – kiáltott Galaktion. –
Nézd, ki érkezett meg, ki jött haza! Ő az, a dicső Kahabidze! A rokonság
jogán hívd csak Lado bácsinak!
Nyina nyomban áthangolódott a másik operára, melynek címe: A
dicső Kahabidze fogadása. Még mindig úgy érezte, hogy az élet
Tifliszben nem más, mint operai témák váltakozása.
– Lado bácsi! Csakhogy itt van! Üdvözlöm, genacvale!61 – kiáltotta, és
csak ezután surrant ki az utcára.
Nyina nyomában puhán besurrant a patikába Nugzar is. Már a
küszöbről, a bemutatást be sem várva, ölelésre tárta a karját.
– Nem hiszek a szememnek! Lado Kahabidze bácsi, tulajdon
személyében! A legendás komisszár! Hogy honnét ismertem fel? De
hiszen olvastam én magáról az újságban, meg aztán száz meg száz
házban láttam az arcképét!
Nyina a sarkon odaintett egy konflist. Nugzar is kilépett a patikából,
és ruganyos léptekkel elindult a belvárosba, ahol a nagy szállodák
álltak, melyeket gyakran „francia hoteleknek” neveztek a városban.
Eközben a patikában Galaktion és Kahabidze még mindig nem tudott
betelni egymással, csapkodták egymás vállát, nézegették egymás arcát,
nagyokat hahotáztak.
– Galaktion, ébressz fel! Csakugyan te vagy az?
– Lado, itt vagy nálam, a régi patikában?! Nem, hagyjál, ne ébressz
fel, hadd folytatódjék ez az álom!
Kahabidze körüljárta a patikát, megtapogatta a gyerekkorából jól
ismert tárgyakat (hiszen valamikor Galaktion apja, Vahtang volt a
tulaj), a forgó szekrényeket, a kis ládikók sorát, mindegyiken egy-egy
fű rajzával, a National pénztárgépet, az üvegborítású pultot; minden
csupa megbízható, régi orosz–német munka.
– Itt minden olyan, mint volt – állapította meg elégedetten, és
felsóhajtott. – Kivéve, hogy te már nem vagy tulajdonos, hanem
egyszerű szovjet igazgató, kedves Galaktion.
Gudiasvili megingatta mutatóujját:
– Tévedsz, kedves Lado, nem igazgató vagyok, hanem
igazgatóhelyettes. Az igazgató párttag, Bulbenko elvtárs. A vasúti
fűtőházból irányították ide át, ahol szintén igazgató volt. Nagy
tapasztalata van az igazgatóhelyettesek irányításában.
Kahabidze nevetett. Szemmel láthatólag élvezte a beszélgetést,
barátja és rokona, a híres Gudiasvili patikus elmésségeit.
– Szerencsés ember ez a Bulbenko. Vah, ha nekem az Urálban
legalább egy ilyen helyettesem lett volna, mint te, Galaktion! De hát
azért a dolgok általában egész jól mennek, igaz-e?
Galaktion felsóhajtott:
– Úgy nagyjából. Tudod, Lado, sohasem gondoltam volna, hogy az én
patikámban hiánycikk lesz a belladonna, az ipekakuana, a calcium
chloratum… Sajna manapság olykor csak széttárom a kezem: szállítási
zavarok…
Lado Kahabidze színlelve elkomorult:
– Hiánycikk a belladonna? Késik az ipekakuanaszállítmány? De hisz
ez a mi szocialista gyógyszergyártásunk szégyene! Megígérem, hogy
kezembe veszem a dolgokat! Meglátod, kedves Don Basilio, az ötéves
terv végére boldoggá tesszük a dolgozó tömegeket, bőségben lesz
belladonna, özönével lesz ipekakuana!
Galaktion a hasát fogva nevetett.
– Lehetek őszinte, Lado? Mindeddig te vagy az egyetlen kommunista
fejes, aki tetszik nekem. Ma lakomát tartunk a tiszteletedre!
Már épp távozni készültek, hogy felkészülhessenek a lakomára,
amikor a patikába beszaladt egy koros asszony. Fuldokolva tárta szét a
kezét, zokogott, és segítségért könyörgött:
– Mentsetek meg, jó emberek, nemes Galaktion, ments meg!
 – Mi történt, tiszteletre méltó Manána? – ugrott hozzá a patikus. Egy
szempillantás alatt megfeledkezett a világon mindenről, a vendégét is
beleértve.
„Nagyszerű ember – gondolta Kahabidze. – Nem ismerek senkit, aki
ilyen készséggel sietne mások segítségére. Mindenesetre, a pártunkban
nincsenek ilyenek.”
– Vaj-vaj-vaj – jajveszékelt Manána-, a férjem, az én hűséges
Abeszalomom a halálán van! Vaj, biztos már meg is halt, amíg
iderohantam hozzád, nemes Galaktion, te vagy a mi egyetlen
reménységünk ezekben a nehéz időkben, te vagy a mi zsenink. Az Isten
áldjon meg téged és minden ősödet és utódodat, és minden rokonodat,
mindörökké!
Galaktion a maga fenséges termetéhez képest meglepő fürgeséggel
felpattant, beugrott a raktárba, előkapott két oxigénpárnát, és a
kijárathoz sietett. Lado Kahabidze a nyomában. Manána is felocsúdott,
és rohant utánuk.
Az egész púpos utcácska, amelyen felfelé rohantak, és a csatlakozó
mellékutcák mind részt vettek az eseményben. Az emberek derékig
kihajoltak az ablakokon és a balkonokon, és nézték, hogyan lohol a két
tekintélyes férfiú. A két hasas oxigénpárnától úgy festettek, mint a
tolvajok, ám az emberek már tudták, mi történt, de meg Manána is
hozzájárult, hogy megvilágítsa a helyzetet, mert futtában egyre áldotta
„az egész Gudiasvili nemzetséget, a patikusokat és festőművészeket”,
és jajveszékelve emlegette az ő „felejthetetlen Abeszalomját”.
Galaktion futtában elmagyarázta a barátjának:
– A városban senkinek sincs oxigénpárnája, csak Gudiasvilinak!
Mindenkinek állandóan ideiglenes nehézségei vannak a kámfor-
monobromáttal, kivéve Gudiasvilit!
Az ablakokból és a balkonokról szállt utánuk az áldás:
– Istenem, áldd meg a nemes Galaktiont, a mi patikusunkat! Isten,
áldd meg az ő oxigénpárnáit!
„Ilyen népszerűségről még Lenin sem álmodhatott!” – gondolta
zihálva Lado Kahabidze.
 Amikor végre futva célhoz értek, ott találták a ház előtt a kövér
Abeszalomot. Ott ült egy fügebokor tövében, és békésen nardit játszott
a szomszédjával. A kifulladt Galaktion és Lado meg a jajveszékelő
Manána láttán a kövér ember felpattant, még ugrott is egy kicsit, és
csapkodni kezdte a mellét.
– Bocsássatok meg, hogy nem haltam meg! – kiáltozta. – Bocsássatok
meg, nemeslelkűen! Galaktion, kedves barátom, a te oxigénpárnáidnak
pusztán a gondolata megmentette az életemet! Istenem, kit látok a mi
csodapatikusunk társaságában! Illés prófétára esküszöm, soha az
életben nem volt a házamban dicsőbb vendég, mint ti! Gagimardzsosz,
Ladobatono!62 Úgy örülünk mindannyian, hogy hazatértél! Isten hozott
a mi örök házunkban, a mi Kartlinkban! Manána, nem engedjük el
ezeket az urakat, amíg nem törnek a kenyerünkből! Asztalhoz, uraim,
asztalhoz!
Amint látjuk, ebben a kerületben nem csak Galaktion tűnt ki azzal a
képességével, hogy reneszánsz monológokat tudott megereszteni.
Manánát sem kellett kétszer kérni. Azon nyomban odasietett a nagy
asztalhoz, mely vagy száz éve ott állt az udvarban a platán alatt. A
számtalan szomszédasszony már szaladt, hogy segítsen neki, hozták a
sokféle étket. Az asztal hamarosan roskadásig megtelt gyümölcs- és
zöldséghalmokkal, lobiós csészékkel, füstölt csirkével, sajttal,
fűszerekkel, házi borral teli agyagkorsókkal. Megjelentek a
szomszédok is: pékek, borbélyok, postások… „Jó jel – gondolta
Kahabidze –, első este vagyok Tifliszben, és itt ülök a nép között, és azt
hiszem, még tamadának is megválasztanak!”
Úgy is lett, megválasztották tiszteletbeli tamadának. Kahabidze
borral teli ivótülökkel a kezében felállt.
– Drága barátaim, néhány esztendőt az Urálban folyó szocialista
építésnek áldoztam. A hideg, hó viharos éjjeleken az én bőkezű
hazámról ábrándoztam. És most a párt visszaküldött, felelősségteljes
posztra a mi drága köztársaságunkba. Iszom a mi Kartlinkra, a mi
köztársaságunkra, ahol nem lesz tolvajvilág, vesztegetés, ahol fel fog
virágozni a lenini, az igazi lenini munkastílus, elvtársak!
– Munkastílus – bólogattak fontoskodva a pékek és postamesterek.
 – Munkastílus? – vonta fel csodálkozva a szemöldökét a borbély.
„Hát hogy a manóba kerülhetett közéjük egy ilyen ember, mint az én
Ladóm?” – sóhajtott magában Galaktion.
– Legyen Grúzia a szocializmus kirakata a mi hatalmas
Szovjetuniónkban! – fejezte be a beszédet Kahabidze.
A pékek, borbélyok és postások köszöntő felkiáltásokkal emelték fel
és itták ki ivótülkeiket. Némi szarkasztikus mosollyal felhajtotta a
magáét Galaktion is.
– Iszom a belladonna bőségére, az ipekakuana özönére! – mondta.
– A te oxigénpárnáidra, kedves barátom! – suttogta Abeszalom.

Van Tifliszben néhány útkereszteződés, ahol az ember azt hihetné,

Párizsban jár. Az egyik oldalon, mondjuk, fin de siècle vagy art nouveau
stílusú házhomlokzatokat látni, a másikon cifra öntöttvas rácsot vagy
parkkerítést.
Éjszaka. Kihalt utcák. Csak erősíti ezt a látomásos érzést a nagy
fekete automobil, sárhányóján három ezüstkürttel, mely úgy áll ott a
park rácsa mellett, mintha így is volna rendjén. De a kocsi utasa, akit a
véletlen tekintet ki tud venni a leeresztett ablakon át, az se nagyon
hajazik az ötéves terv kétkezi dolgozójára: fiatal még, kissé
kopaszodik, nagyon ápolt, a húsos orrára illesztett csíptető mögül
furcsa tekintet villog. „Mint valami kapitalista – gondolja a véletlen
járókelő, aztán nyomban halkan felkiált: – De hiszen ez Lavrentyij
Berija, a mindenható csekista!” – és a párizsi látomás egyszeriben
elillan.
Az egyik mellékutcából lendületes léptekkel kilép Nugzar, és a
Packard felé tart. Berija az ablakon át feléje nyújtja tenyérrel felfelé
fordított kezét. Nugzar odalép, belecsattantja a tenyerét, lehajol, és
odasúgja idősebb barátjának egyenest az orrába:
– Megjött, Lavrentyij. A saját szememmel láttam, meg is öleltem a
bácsikám házában.
– Ülj be, gyerünk! – mondja Berija.
Nugzar beugrik a kocsiba. A Packard motorja felhördül, a kocsi
megugrik. A sarki koldus rémülten keresztet vet.
A Dávid király-hegy lejtőjén, arccal a város felé nagy fehér villa áll. A
környékbeli lakosok már elfelejtették, hogy a forradalom előtt
Lionozov, a tea- és kávékereskedő tulajdona volt, csak azt tudják, hogy
ennek a háznak nem lehet a közelébe menni. Ehhez a házhoz érkezett
meg a Packard.
A villa hivatalosan a Népbiztosok Tanácsa fennhatósága alá
tartozott, és „vendégházként” tartották számon, ám valójában a GPU
uralta osztatlanul az épületet.
Amikor megérkeztek, néhány fekete gépkocsi már ott állt a tornác
előtt. Az ablakok alatt és a fal mentén civil ruhás csekisták álltak
őrségben. Barna bőrük valami olaszos külsőt adott nekik – mintha a
maffia tartana gyűlést, vagy a feketeingesek a fasizmus hajnalán.
Nugzar itt már nem viselkedhetett úgy, mintha egyenrangú lenne
Lavrentyij Pavloviccsal, ezért kissé lemaradva lépkedett utána a tornác
felé, nem mint fiatalabb barát, hanem mint valami segéd.
Az őrparancsnok kihúzta magát Berija előtt. Amaz a halántékához
emelte a tenyerét.
– Jó napot, elvtársak! Minden rendben?
– Minden rendben, Berija elvtárs!
Odabent a szicíliai maffiához való hasonlóság tovább erősödött. Az
asztal körül tucatnyi tagbaszakadt, komor férfi üldögélt, ki félkatonai
öltözetben, ki nehéz mellényes öltönyben. Néhányuk zakójának
hajtókáján ott villogott a VCIK küldöttjelvénye, ami arra vallott, hogy
az illető a pártelit tagja, s ez egyáltalán nem csökkentette az itáliai
reminiszcenciákat.
A hallgatag őrszemélyzet bort és harapnivalót tett az asztalra. Aztán
az őrök kimentek. A találkozó résztvevői felemelték poharaikat: „A
barátságunkra!” Az arcokon visszafogott, a szovjet irodalomban
„fukar” jelzővel illetett mosoly futott végig.
– Azért jöttünk össze, elvtársak – kezdte Berija –, hogy szót váltsunk
Lado Kahabidzéről, aki épp ma érkezett vissza Grúziába, hogy ő legyen
a Központi Ellenőrző Bizottság elnöke. Mondjátok csak, tényleg olyan
jó ember ő, vagy csak megjátssza magát? Nesztor, Szergo, Arcsil, ti
kilencszázöt óta ismeritek Ladót, biztosak vagytok benne, hogy ő a
barátunk, hogy jó elvtárs? Vahtang, Givi, Vano, Murman, Rezo, Borisz,
Zahar, te is, Nugzar, ne szégyenkezz, kedves barátom, beszéljünk
pártszerűen!
Nugzar a barátja bátorítása ellenére igyekezett úgy viselkedni ebben
a kompániában, ahogy a legfiatalabbnak illik: szerényen és buzgón
figyelt minden szóra, és a tanácskozás – vagy mondjuk így:
„gyülekezet” – minden résztvevője leolvashatta arcáról ezt a
szerénységet és buzgalmat. Az asztal körül néhány percig csend
uralkodott. A pártemberek egymást méregették. Végre Nesztor, aki
egyidős volt a terítéken lévő Kahabidzével, megszólalt.
– Nekem soha nem tetszett ez a Lado.
Egy másik veterán, Szergo, nyomban csatlakozott hozzá:
– Túl sokat képzel magáról ez a Kabidze elvtárs. Hogy aszondja, ő az
egyetlen tiszta leninista. Mindenki másnak van valami bibije.
Arcsil bosszús képet vágva hangosan dobolt az asztalon az ujjával.
Már mindenki tudta, hogy mit fog mondani. Úgy is lett.
– A forradalom előtt a pártunk pártközi kémelhárításánál dolgozott.
És ki volt ott a főnök? Burcev, az eszer, aki külföldre lógott. Lado most
mindig olyan képpel járkál, mintha mindenkiről anyaga volna az
Ohranával fenntartott kapcsolatáról.
Berija előreszegezett csíptetőjével valósággal odabukott Arcsil keze
alá.
– Beleértve?
– Szörnyű még kimondani is, kiket beleértve – felelte Arcsil anélkül,
hogy ránézett volna. – Mindenkit azzal gyanúsít, hogy elárulja a „lenini
eszméket”. Semmi tiszteletet nem tanúsít a vezérek iránt. Most azt
mondja, hadat üzen Grúziában a korrupciónak, mintha itt kapitalisták
volnának.
Egy-két percig komor csendben emésztgették a mellbevágó
információt. Aztán az ifjú Vano odafordult Berijához.
– Igaz az, hogy Sztálin elvtársat Kobának hívja?
Berija bűbájosan elmosolyodott:
 – Sok régi elvtárs nevezte Sztálint Kobának. Pártbeli álnév,
illegalitás, ugye, nincs mit tenni. – Aztán nyomban elkomorodott: –
Most azonban legalábbis illetlenség Kobának nevezni a Szovjetunió
népeinek vezérét!
– Mondd csak, Lavrentyij, miért nevezték ki hozzánk a Központi
Ellenőrző Bizottság elnökének? Én azt hiszem… – kezdte hevesen
Vahtang, de Berija egy puha kézmozdulattal megállította.
– Egy pillanat, Vahtang. Hát az helyénvaló-e, elvtársak, hogy ez a
Lado az első pohárka után mindenütt arról kezd fecsegni, hogy Sztálin
elvtársnak az egyik lábán hat ujj van, és hogy ő a saját szemével látta?
Újra csend támadt, ezúttal azonban nem olyan pangó, várakozó
csend, mint eddig, hanem afféle „élénk hallgatás”, bizonyos
szemvillanásokkal, apró kis mosolyokkal, komikus grimaszokkal,
mintha azt mondanák: „juj de szörnyű!” Még egy huncut kuncogás is
előkunkorodott.
– Nem kell az ilyesmiből nagy ügyet csinálni – mondta aztán Szergo.
– Egy ujjal több vagy kevesebb, mit számít…
Nesztor megcibálta kicsit a bajuszát, aztán széttárta a kezét:
– Tényleg, mi van azon olyan különös, hogy öt vagy hat?
– Nem erről van szó! – vágott közbe élesen Vano.
– De még mennyire nem, Vano! – állt mellé lelkesen Berija.
Rezo közelebb húzódott, és kivágta a színtiszta igazságot:
– Sztálin elvtárs egyszerűen nem tudja, hogy Lado Kahabidze csúfot
űz belőle, piszkos célzásokat tesz a múltjára, szabadosan nyilatkozik a
vezér testéről. Máskülönben nem nevezték volna ki erre a fontos
posztra hozzánk!
– Ara, elvtársak! – kiáltott fel Berija. Kezét Rezo vállára tette,
mintegy érzékeltetve, hogy a közeli barátok olykor félbeszakíthatják
egymást, a másikkal megragadta Nugzar csuklóját, és csíptetőjét
villogtatva ismét valósággal fejest ugrott előre. Elkövetkezett a „derűs
beszélgetés” kulcspillanata.
– De hátha Sztálin elvtárs éppen hogy tökéletesen tisztában van
Lado nézeteivel? – kérdezte csaknem suttogva. – És hátha éppen ez az
oka a kinevezésének? Hátha arról van szó, hogy Sztálin elvtárs kellő
bizalmat táplál a köztársaságunkban tevékenykedő hűséges elvtársai
iránt, hogy mi nem hagyjuk cserben?
Most újabb csend támadt, még a korábbinál is mélyebb értelmű
csend. Mindenki végignézett mindenkin. Aztán egyszerre
valamennyiüknek széles mosoly jelent meg az arcán. És tósztot
mondtak: „A hűségre!”

Mialatt a Dávid király-hegyen tanácskozást tartottak a párt hűséges

emberei, a csúcson költői lakoma folyt. A kötélpálya végén a vendéglő
terasza mintha az éjszakai égen függött volna. Odalent: Isten
remekműve, a Kura folyó völgye. A telihold megvilágította Tiflisz
összetorlódó tetőit, a Mcheta várat, a folyó kanyarulatait. Ki tudna
kieszelni ennél költőibb tájat?! Így tűnődött az öreg kintornás, aki
zenemasinájával ott állt a terasz sarkában, közvetlenül a
gyönyörűséges látvány fölött. „Jársz-kelsz ebben az ősi világban,
magad sem tudod, hány éves vagy, Bolygó Zsidóvá válsz magad is,
mégsem tudsz betelni a hold egyszerű bűvészmutatványaival!”
Megtekerte a masina fogantyúját, és valami kaukázusi zene összefolyó
hangjait csalta ki belőle. Válláról felröppent két papagáj, és „szerencsét
és boldogságot” jövendölő rózsaszín cédulákat vittek szét a
vendégeknek. A kis társulat végezte a munkáját.
A költők, legalább harmincan, egy nagy asztal körül ültek. Úgy
látszott, a Paolo Iasvili új könyvéért kapott teljes honoráriumot el
fogják verni ezen az éjszakán. Nyina egyfelől az ünnepelt, másfelől a
tamada, egy másik híres költő, Tician Tabidze63 között ült. Egymást
érték a tósztok, egyik cikornyásabb, mint a másik…
– Azonkívül igyunk a szélre, amely az Argo vitorláit duzzasztotta, és
amely most a te könyved lapjait forgatja, kedves Paolo! Alaverdi,
Tician-batono!
Tician Tabidze régóta állt már pohárral a kezében. Tamadaként, az
volt a kötelessége, hogy értésére adja a túlságosan bőbeszédű
szónokoknak, hogy a bor nem tűri, ha megváratják.
– Elfogadom a tósztot, amit a szélre mondtál! – szólalt meg. – És
Paolo természetesen inni fog a szélre, amely idesodort hozzánk
valakit! Azt a valakit, aki az utóbbi két esztendőben ihletet adott a grúz
költészetnek. Költőtestvéreim, emelem poharamat Tiflisz Szépséges
Hölgyére! A Mi Leányunkra! Ez a titulus az övé marad, akárhány
esztendő telik is el, akárhová veti is a sorsa, Moszkvába, Párizsba, vagy
akár a Marsra! Igyunk Nyina Gradovára!
Paolo felpattant, feje fölé emelte az ivótülköt. A sugárzó és zavart
Nyina vállára épp ebben a pillanatban röppent rá egy papagáj. A madár
rózsaszín cédulát szorongatott a csőrében. Nyina széthajtogatta a
cédulát, és hangosan felolvasta:

Valaki jön, aki szívének drága,

Közel van, és segít magának.

Az egész asztaltársaság felhahotázott, persze kiáltozott mindenki, az az

ember már itt van, és persze hogy segít egy ilyen lánynak… Nyina a
többiekkel együtt nevetett. Elégedett volt, hogy a papagáj ilyen
szerencsésen a földre szállította a fellengzős asztali áldomásokat,
amelyekben a grúzok nem ismernek se határt, se mértéket. A költők,
ha nevettek is – humorérzéknek egyikük sem volt szűkében –, azért
egy kissé bosszankodtak, hogy az ékesszólási verseny megszakadt.
Ezért amint a nevetés kissé elcsendesedett, Paolo Iasvili az ivótülkét
rázva nyomban szólásra jelentkezett.
– Barátaim, köszönettel fogadom Tician testvérem „alaverdi”-jét, és
élek a lehetőséggel, melyet a mi Örök Hazánk nyújt, hogy kimondjam a
Mi Leányunkról…
Ebben a pillanatban a rituálé ismét félbeszakadt. Az asztal túlsó
végén felemelkedett egy borzas, részeg férfi, felemelkedett, ha lehet
ilyet mondani valakiről, aki roskadozik bohém öltözékében. Sztyopa
Kalisztratov volt az, Nyina törvényes férje, a LEF egykori tagja, hajdani
imaginista költő, aki végigvándorolta a húszas évek minden létező és
elképzelhető költői csoportját. Lompossága ellenére olyan érces
hangon szólalt meg, mint valamikor a dobogóról:
– Bocsánatot kérek, szólhatok „alaverdi” nélkül? Hadd szóljon a Ti
Leányotok férje is egy pár szót, miért ne? Hé, ti költők! Nyakaljátok a
piát, zabáljátok a saslikot, koslattok az én elbűvölő kis ribanc
feleségem után, mintha minden rendben volna, mintha a karneválunk
még folytatódna… Holott – baszhatjuk. Szégyen és sötétség – ez a mi
jövőnk! Szerjozsa Jeszenyin már nem él! Vologyka Majakovszkij már
nem él! A csillagok állása nem sok jóval biztat bennünket, testvéreim!
És a ti alázatos szolgátok, Sztyopa Kalisztratov is alig él már!
Amint Sztyepan végigmondta ezt a monológot, amellyel minden jel
szerint kimerítette maradék erejét, visszazökkent a székére, és most
ernyedten csüggött cimborája, Galaktion bácsi másik unokaöccse, Otár
karján, aki olyan különös, bágyadt és hallgatag lény volt, mint egy
szarvas.
A költők, bár grúzok voltak, nem nehezteltek Sztyepanra, amiért
megsértette az asztali rituálét. Igaz, egyikük valami olyasmit
mormogott: – Na tessék, tipikus orosz botrány a tisztes úri családban!
– De egy másik nyomban rávágta: – Ugyan már, ez csak a felkérődzött
futurizmus, épaté64… – De a többség egyszerűen eltelt együttérzéssel: –
Sztyepan szenvedő lélek! Lángész! Igyunk Sztyepanra!
Hirtelen történt valami. Egy helybeli kidobóember odaszaladt, és
súgott valamit Iasvili fülébe. Amannak kikerekedett a szeme. Mindenki
a bejárat felé fordult, várva az újonnan érkezőt. Könnyed léptekkel,
mint egy kismadár, kicsiny, negyven körüli emberke röppent a
teraszra. Széttárta karját a költők asztala felé, és büszkeségtől és
lelkesedéstől szinte elfúló magas hangon szavalni kezdett:

Megmondom én, kerek perec,

Meg bizony:
Ez a világ, liliomom,
Limilom.

Nagy székzörgéssel mindnyájan felugrottak: Oszip! Hiszen ez maga

Oszip, teljes életnagyságban! Éljen Mandelstam!
Nyina meg volt rendülve. Tudta ő, akárcsak az egész irodalmi Tiflisz,
hogy Mandelstam valahol a Kaukázusban tartózkodik, hogy néhány
napot a városban töltött Zdanyevicséknél, aztán elutazott
Örményországba vagy talán Azerbajdzsánba, de el nem tudta volna
képzelni, hogy bálványa hirtelen megjelenik a város fölött, a hold
fényében, borgőzökben, ezen az éjszakán, amikor – ezt pontosan tudta
– mezítelen vállával olyan ellenállhatatlan, hogy ő, a nemes homlokú,
miközben összeölelkezik Paolóval és Ticiannal, eszelősen bámulni
fogja, mintha felismerné benne egyikét a „tizenhármas esztendő
szépségeinek”, talán éppen azt a Szolominkát, aki szintén grúz volt,
mint jómaga, különösen ezen az éjszakán – igen, Szalomea
Andronikasvilit.
– Honnét kerülsz ide, Oszip? – kérdezte hangosan Paolo, játszva az
értő közönség előtt a nagyjelenetet, a „költőtestvérek találkozását”.
– Örményországból! – kiáltotta Mandelstam. – Alig tudtam elhordani
az irhám! Ezt hallgassátok meg! – Azzal szavalni kezdett, látni valóan
Nyinára gondolva:

Áll a Hegyi Karabáhban

Ordas városod, Susa,
Ezt a félszt ott kóstolhattam,
Lelkem dúlta vad tusa…

Hirtelen félbehagyta a szavalást, és mintha eszét vesztette volna,

hangos suttogással megkérdezte:
– Az isten szerelmére, Paolo, ki ő?
– Nyina Gradova – mutatta be büszkén –, fiatal költőnő, épp az imént
adományoztuk neki a Mi Leányunk címet!
Mandelstam odacsattantotta hideg mancsocskáját Nyina tenyerébe:
– Nyina, maga… egyszerűen el vagyok kábulva… maga mintha onnan
jött volna, „A kóbor kutyá”-ból!…
– „Én megtanultam mind az áldott szavakat: Lenor, Szolominka,
Ligeja, Szerafita”65 – szavalta megbűvölten Nyina.
– Ó, hát maga emlékszik! – suttogta Mandelstam.
Ott ment el mellettük a kintornás, és megtekerte a masináját, ami
belefért. A papagájok viharos szárnyverdeséssel rászálltak a férfi
vállára. Mandelstam belekotort a zsebébe:
 – Szokás szerint nincs egy rubelem sem…
– Nem is kell – felelte az öregember.

Néha még a grúz lakomáknak is végük szakad, s az éjszaka végére

Mandelstam és Nyina ott találta magát a város központjában. A hold
még fent ragyogott az égen, megvilágította a megszámlálhatatlan
Sztálin-arcképet és az első ötéves terv jelszavait. Ők ketten ott sétáltak
az egykor pazar üzletek szánalmas kirakatai előtt.
– Ez Tiflisz… – dünnyögte Mandelstam. – Még a mindenütt jelen lévő
kandúrpofák ellenére is… – bökött minden óvatoskodás nélkül a
bajszos vezér egyik arcképe felé. – Itt úgy érzi az ember, hogy a ház
még nincs kirabolva, hogy legalább a NEP él még. Nézze, a mellékutca
mélyén sehol egy arckép, sehol egy jelszó, csak a szökőkút, és fölötte a
vízsugár… a vízsugár, Nyina, mint a katasztrófa előtt!… az asztalokon
pedig, istenem, micsoda csemegék!… és az asztalok körül olyan eleven,
el nem gyötört arcok… és maga, Nyina… miért a sorsnak ez az
ajándéka?
– Tisztázzuk csak, Oszip Emiljevics – szólt Nyina. – Ki a sors
ajándéka: én vagy Tiflisz?
– Számomra ez a kettő most már örökre egyesült – felelte
Mandelstam.
– Számomra viszont sajna, most kettéválik – mosolygott Nyina. –
Visszatérek a való világba. Hiszen én moszkvai vagyok, Oszip
Emiljevics.
Nyina, hogy ne vegye fel a férfi hangnemét, és hogy ne essék vissza
saját egzaltációjába, megpróbálta kissé átironizálni ezt az éjszakai
sétát. Mandelstam, aki a jelek szerint nem akarta átvenni ezt a
hangnemet, értetlenül nézett rá.
– Hallottam magáról Moszkvában, Nyina – mondta Mandelstam. –
Olvastam a poémáját is a Krasznaja Nov-ban. Ha hiszi, ha nem, a sorok
között láttam az arcát. – És óvatosan megfogta a karját a könyöke
fölött.
– Hallgasson ide, Oszip Emiljevics… – szólt Nyina, és kissé
elhúzódott. Egy kissé magasabb volt a férfinál. De lehet, hogy csak a
cipősarka miatt. „Ha levetem a cipőmet, egyforma magasak leszünk –
gondolta. – Mi a szösz, kedveském – gondolta aztán –, elfelejtettük a
feltételes módot?”
A hátuk mögött, a kihalt utca mélyén erősödő berregés hallatszott.
Alig tudtak megfordulni, amikor elrobogott mellettük egy nagy fekete
autó, a sárhányóján három nagy kürttel. Nyina összerezzent. Épp a
tegnapi lakoma előtt, amikor elmesélte írótestvéreinek Nugzar tréfáját,
árulta el suttogva az egyikük, hogy ki kocsikázik Tifliszben ezen az
autón.
Riadalma nem kerülte el Mandelstam figyelmét. Mancsocskája kissé
feljebb csusszant Nyina karján, amolyan baráti félölelést kínálva.
– Ezek a nágy fekete autók… – mondta. Tekintete hirtelen üvegessé
vált, még a felkínált fél-ölelésről is megfeledkezett. – Amikor ezeket
látom, valami ugyanilyen nagy feketeség merül fel a lelkem
legmélyéről. Valami rettenetes látomás üldöz, ami elkerülhetetlenül
megfojt valamennyiünket…
– Ismerem ezt az érzést – bólintott Nyina.
Mandelstam – érezhetően egy picit lábujjhegyre emelkedve –
belenézett Nyina arcába.
– Maga még fiatal hozzá – mondta.
– Már átéltem a legkeservesebb csalódást – szólt komolyan.
– A szerelemben? – kérdezte Mandelstam, és arra gondolt: „Most
mindjárt elmondja a boldogtalan szerelme történetét.”
– A forradalomban – felelte Nyina.
A költő most hirtelen megborzongva arra gondolt: „Elbűvölő!”
Megálltak az egyenletesen csobogó szökőkút mellett; a magas, fiatal
szépasszony és a szánalmas öregedő veréb. A férfi most már habozás
nélkül megfogta Nyina mindkét karját. Most már, úgy látszott,
szétfoszlott minden színlelés, felkínáltatott a teljes őszinteség.
– Ma, mindazok után, ami történt, és mindazok előtt, ami történni
fog, minden békés pillanatot, a szépség minden másodpercét
érdemtelenül kapott hallatlan adományként fogom fel. Nyina! –
Megpróbálta magához vonni a lányt, de ekkor valaki hirtelen hangosan
felnevetett, aztán rekedt hangon még külön hozzátette: – Haha!
 Nyina és Mandelstam elugrott egymástól, belemeredtek a sötétbe, és
észrevették Sztyopa Kalisztratovot. A költő a szökőkút szélén feküdt,
hosszú lábát a vízbe lógatva. Mellette, mint a szomorúság szobra, ott
ült a hallgatag Otár.
– Gyerünk, gyerünk, csókold már meg, ringyó kis feleségem! –
biztatta Sztyopa. – Ne bambulj! Majd beírod az önéletrajzodba, hogy
lefeküdtél Mandelstammal. Megengedem.
Elhallgatott és elfordult, csaknem beleolvadt a sötétbe, csak valami
cuppogás hallatszott, nem sírás, hanem a víz csobbanása – és Otár
cigarettája derengett, mint éjjeli fohász.
Nyina arrafelé nézett, ahol Sztyepan feküdt, és felidézte, amint
csaknem három esztendővel azelőtt, újév éjszakáján, konflison
megérkeztek Szerebrjanij Borba, berontottak, kipirultan és becsípve, ő
pedig bejelentette az egybegyűlteknek: „Na, meggyőztetek, utazom
Tifliszbe, de nem egyedül, hanem Sztyopkával, az én törvényes
férjemmel!” Eszébe jutott, amint Szavva Kitajgorodszkij leszegte a
fejét, és a jó modorral, amelyre családjában egész életében nevelték,
mit sem törődve, gyors léptekkel keresztülment a szalonon, felkapta a
kabáthalomból a sajátját, és eltűnt.
Egyszerre váratlan, éles szánalom hasított belé. Hogy ki iránt?
Szavva, vagy az elkorcsosuló Sztyepan, vagy saját maga iránt? Vagy
csak a visszahozhatatlan esztendők iránt? Aztán mintha sarkantyú
vágott volna az oldalába, odaugrott Sztyepanhoz, majd Mandelstamhoz
fordult:
– Bocsásson meg, Oszip Emiljevics, ez az én férjem. Az én szegény,
elzüllött „útitársam”.
Átölelte Sztyepan vállát, és megrázta:
– Kelj fel, te fajankó! Gyerünk haza!
Sztyepan nagy nehezen felállt. Nyina megtámogatta. Mögöttük ott
botorkált Otár. A cigarettája kialudt. Mandelstam állt, nem mozdult.
Még itt, ebben a békés, katasztrófa előtti zugban, az ágak között, még
itt is figyelte őt Sztálin arcképe.
X. fejezet
Hajnalok, galambok, csillagok

an-e elhagyatottabb helye a világnak, mint egy orosz falu

utcája? Az anyagi állapotokról nem is szólva, van-e olyan hely, mely
reménytelenebbül távol van az élet ünnepétől, a forradalom
tűzijátékától? Valami ilyesféle, kissé gogoli gondolatokon tűnődött
Kirill Gradov, a pártpropagandista, amint kora este végigment
Gorelovo utcáinak rozoga viskói mentén, és csodálkozott, mi az oka,
hogy ebben az órában minden sövény mögül szenvedő arcú
gazdasszonyok leskelődnek.
Az asszonyok pedig egy lassan közeledő porfelhőre szegezték
tekintetüket. Kijöttek a sövény mögül, megálltak a kapuban, és mellük
alatt összefont karral, kővé meredve álltak. Látni valón képtelenek
voltak felfogni a történendőket, ami ellentmondott minden józan
észnek és magának az orosz természetnek. A porfelhővel együtt
mennydörgésszerű bőgés közeledett. A zavarodott komszomolista
pásztorok kíséretében befelé bandukolt a faluba a megfejetlen
kollektivizált csorda.
Kirill megállt, elengedte a teheneket. Ahogy a csorda közeledett, az
asszonyok arcán megrepedezett a kőmerev kéreg, nem tudtak
uralkodni magukon, hangosan lamentálva szólongatni kezdték egykori
jószágaikat, melyeket tápláltak, s amelyek táplálták őket, azzal a
fájdalommal és gyengédséggel, amely annyira jellemző volt mindig is
az orosz asszonyok viszonyára a tehenükhöz: – Csillag,
gyönyörűségem! Hát miért vettek el téged tőlem?!; – Galamb,
szépséges kislányom! Nézz már anyukára, legalább fél szemeddel!; –
Csillag, tápláló anyánk, jaj, milyen mosatlan, milyen csutakolatlan
vagy! Elemésztenek téged azok a kolhozista haramiák!
 Amint a tehenek megpillantották otthonukat, az udvarukat, ahol
még ki sem hűlt a nyomuk, és meghallották a még el nem feledett
hangokat, hol egyik, hol másik kivált a csordából, és mint a hajdani,
nem is olyan régi időkben, elindultak hazafelé, fejésre, simogatásra.
Egyik-másik asszony vágyakozón és kétségbeesetten elébük futott. A
megzavarodott komszomolisták válogatás nélkül csapkodták
vesszőjükkel a tehenek hátát és az asszonyok fejét. Az egyik asszony,
aki a pásztorban felismerte a tulajdon fiát, a loboncánál fogva elkapta a
sihedert, és eltángálta a bocskorral.
„Valami nincs itt rendjén – gondolta Kirill, ahogy elnézte ezeket a
jeleneteket. – Valami nem jól van itt.” E két mondaton kívül semmi más
nem született a fejében. Ott állt, kőmerev arccal a sövény mellett,
döbbenten a történtek sajgó értelmetlenségétől és tulajdon védekező
tompultságától. Az alkonyat visszatükröződött a szemében. Egyszerre
megjelent és elúszott a szeme előtt, világosan, mint egy távírószalag, ez
a mondat: „Van-e a világon, ami drágább nekem, mint ezek az
asszonyok, meg ezek a tehenek?”
Odament hozzá Petya Ptahin, a sejttitkár, és zavartan megszólította:
– Maga csak ne törődjék ezekkel az asszonyokkal, Gradov elvtárs –
motyogta elvörösödve. – Nincs ezekbe semmi osztályöntudat, tuggya,
egolisták ezek, magántulajdonosi ösztöny, az van nekijük, semmi más…
A csorda elvonult. Elcsendesedett az utca. A por elült. Kirill és Ptahin
továbbindult a falusi klub felé. A klubot természetesen a templomban
rendezték be, vagyis a felvilágosodás, mint mindenütt, itt is legyőzte az
előítéleteket. A düledező épület, a lyukas kupolákkal és a megdőlt
kereszttel háborúskodás vagy talán csak békés templomgyalázás
nyomait viselte magán. A bejárattól kétoldalt egy-egy hirdetmény
függött. Az egyiken ez állt: „Kollektivizálással a város és a falu közötti
határvonal eltörléséért. Előadó: Gradov elvtárs.” A másik ezt hirdette:
„A brit imperializmus gaztettei a Közel-Keleten. Előadó: Rozenblum
elvtárs.” A két előadás időpontja napra-órára ugyanaz volt. A
hirdetmények fölött, középen, mintegy békéltető pozícióban, ott
függött Sztálin arcképe, ráerősítve, mint valami piros szakáll, a jelszó:
„Előre a százszázalékos kollektivizálásért!”
 Komor muzsikok csoportja szívta a kapadohányt a bejárat előtt.
– Jó napot, elvtársak! – köszönt Kirill.
Senki sem válaszolt, még csak feléje sem néztek. Többen viszont
sötét pillantásokat vetettek a Komszomol-titkárra.
– Hát ezt meg hogy csináltad, Ptahin? Két előadás ugyanarra az
időpontra? – kérdezte Kirill. – Minek ez a konkurencia?
Ptahin odaintett a muzsikoknak, hogy „csak nyugalom, semmi
bolondság”, és nagy fürgén azt felelte:
– Maga csak ne nyugtalankodjék, Gradov elvtárs. A mieinket, a
gorelovóiakat magának mobilizáltuk, amazokat, la, az étlenfalviakat
Rozenblum elvtársnak tereltük ide. Helyiség van bőviben.

Kirillnek sehogy sem sikerült magával ragadnia a hallgatóságát,

hasztalan nyúlt vissza a Saint-Simon és Furier utópisztikus
kommunáihoz, és hasztalan ecsetelte a napsugaras jövőt. A gorelovói
muzsikok kőmerev arccal ültek, ha pedig valamelyikük arca mégis
megelevenedett, az olyasformán festett, mintha a moszkvai előadót
legszívesebben puskavégre kapná. Eközben a szomszéd teremből, ahol
az ismeretlen Rozenblum elvtárs vívta küzdelmét a brit
imperializmussal, egyre-másra harsány hahota és taps hallatszott át.
Kirill elhatározta, hogy mielőbb végez. Átugrott néhány paragrafust, és
rohanvást rátért az erőteljes záró bekezdésre.
– A párt programja, elvtársak, grandiózus mezőgazdasági
komplexumok létrehozását irányozza elő, ahol a kolhozparasztok
munkájához és mindennapi életéhez megteremtjük a legkorszerűbb
körülményeket. A város és a falu közötti határvonal, amint a nagy
Lenin tanította, a legrövidebb időn belül gyakorlatilag eltűnik, és akkor
végleg feledésbe merül az, amit még Marx úgy nevezett: „a falusi élet
idiotizmusa”.
Az előadás nyilvánvalóan véget ért, de a muzsikok, ahogy ültek, úgy
maradtak, meg sem moccantak. Hát csak nem fog hajbókolni az ember?
Ptahin észbe kapott, és mintegy példát mutatva összecsapta a tenyerét.
A muzsikok tapsolni kezdtek. Kirill a szégyentől vörösen kezdte
összeszedegetni a papírjait.
 – Kérdések, emberek, tegyetek fel kérdéseket! – kiáltotta Ptahin. –
Gradov elvtárs válaszolni fog bármilyen kérdésre!
Ekkor felemelkedett egy öregember, csupa szakáll, mint az erdei
szellem.
– Aztán hol fogjátok kigyógyítani a népet, magyarázó elvtárs?
Kórházban?
– Kigyógyítani? Miből? – kérdezte gondterhelten Kirill.
– Hát az idiotizmusból. Hol fogjátok kigyógyítani?
Kirill teljes zavarodottságban megtörölte verejtékező homlokát.
Gúnyt űz belőle az öreg, vagy csakugyan nem ért semmit? Petya Ptahin
azonban tudta, hogyan kell érvényre juttatni a pártvonalat.
– Te, Rogyion bácsi, azt hiszed, hogy az idiotizmus a seggedben van,
márpedig az a kobakodban fészkel. Érted?
A muzsikok bágyadtan röhentettek egyet.
– Hát már hogyne – mondta komoran az öreg.
– Az előadásnak vége, elvtársak – mondta Kirill, és egyszerre az
jutott eszébe, hogy ezek közül az emberek közül ő nem elvtársa
egyiknek se.
Kiment a folyosóra. A szomszéd helyiségből, azaz a templom
előcsarnokából harsány nevetés és valami esetlen huzavona zaja
hallatszott. Kirill bosszúságában eltörte a soros „koporsószeget”.
– Ez a Rozenblum, látja, ez meg tudja találni a közös nyelvet a
kolhozparasztokkal. Hallja, Ptahin, micsoda élénk reakció!
– Ez csak úgy lehet, hogy az étlenfalviak bevittek egy kis pályinkát,
oszt’ jól beszoptak, hát innejt a re-jakcijó.
Egyszerre kitárult az ajtó, mintha a viharos taps maga nyomta volna
ki. Kiözönlöttek az étlenfalvi muzsikok, mind vörösen, vidoran,
hahotázva. Némelyek alaposan tántorogtak. Hanem az előadóról, a
paraszti lelkek oly alapos ismerőjéről, Kirill legteljesebb ámulatára,
kiderült, hogy nem más, mint Cilka Rozenblum, Nyina egyik „kék
zubbonyos” barátnője, aki mellé a párt fővonalának védelmében ő
maga nemegyszer „felzárkózott” a Szerebrjanij Borban folytatott heves
viták során. Fiatal, vörös hajú, temérdek szeplője ellenére is egészen
vonzó nőszemély. Különleges ruhakombinációja – a húsz esztendővel
azelőtt divatos kalapka, a katonai gimnasztyorka, parancsnoki
derékszíjjal, a hosszú, előadóművészi szoknya, szurkosvászon csizma –
szinte már-már sajátos stílust képezett.
– Igen, igen elvtársak – mondta Cilka a kíséretében lévő
muzsikoknak. – A brit oroszlán ma a világ proletariátusának legfőbb
ellensége.
A muzsikok tiszteletteljesen bólogattak.
– Az oroszlán, ugye, takaros, nagydarab állat. Hát annak is kell falnia,
igaz-e!
Valaki bakkantott egyet, a másik kuncogott egyet, az előadás
láthatólag jól sikerült: hej, egy óra gond nélkül!
Kirill álmélkodva nézte Ceciliját. Megjelenése ezen az isten háta
mögötti helyen, ahol minden annyira különbözik az elméleti
modellektől, ahol az ember, becsületesen megvallva, egyszerűen
elcsügged, és elpárolognak legszigorúbb elvei, egyszerre örömmel és
lelkesedéssel töltötte el: itt van ez a kislány, a mi lányunk, moszkvai,
marxista, bolsevik, vakmerően dolgozik az egykori antonovisták
sűrűjében, ez pedig azt jelenti, hogy a mieink mindenütt ott vannak,
ezrek vagyunk, és felnyitjuk a nép szemét. Cecilija észrevette, ahogy ott
állt a fal mellett, melyen még látni lehetett a szentek lekopott képeit,
felkacagott, és kezét nyújtva odament hozzá:
– Gradov! Sporttársi üdvözlet! Add a mancsod!
– Rozenblum! – kiáltotta Kirill, és keményen megszorította a lány
kezét. – Nahát, igazán nem gondoltam volna, hogy az az „előadó
Rozenblum” te vagy, Rozenblum! Hány napot leszel itt?
– Ötöt – felelte Cecilija.
– Én is! Akkor együtt utazunk!
Egymásra mosolyogtak. Felettük a templom falán transzparens
húzódott: „Levágjuk a kulák karmát!”
– Gyerünk kajálni! – javasolta Cecilija.
– Gyerünk, kajáljunk! – helyeselt lelkesen Kirill, bár korábban
nemigen volt ínyére a moszkvai „komszi” zsargon.
A jelen lévő Petya Ptahin arcán boldog fények táncoltak. Nyilván a
pártpropaganda-hálózatról ábrándozott.
Az elkövetkező öt nap egyikén, a komor, utálatosan szemerkélő kora
délutáni esőben Kirill és Cecilija ott caplatott az alig átgázolható
sárpatakokban. Az esők elárasztották Gorelovót. A termés ott rothadt a
mezőkön, a kolhozrendszer hajnalára „disznó rossz idők” jártak. A két
fiatal itt is folytatta a régi elméleti, marxista vitát.
Cecilija, kezével mintegy a ritmust verve, szónokolt:
– A falu most hajszálpontosan az elméletünkkel egyezően fejlődik, és
Sztálin, mint nagy marxista, pontosan látja, hogy ettől nem térhetünk
el. Ez tudományos törvény, Gradov, érted? A forradalom elemi
dialektikája!
Kirill elgondolkodva figyelte, ahogy a lány száján sorra röppennek ki
a gondolatok, bele a borús lucsokba, és bólogatott.
– Egyetértek veled, Rozenblum. Elméletileg nincs nézetkülönbség
köztünk, de a gyakorlatban, úgy érzem, néha túlfeszítjük a húrt…
Befordultak a sarkon, ahol a falu egyetlen emeletes háza állt,
amelyben a szovjet és a kolhoziroda kapott helyet, és vitájuk itt
félbeszakadt. A falunak abban a részében, amely a kanyaron túl eléjük
tárult, valami szokatlan dolog volt történőben. Az út közepén fél tucat
katonai teherautóból álló oszlop állt. A kocsik platójának fala le volt
hajtva. Az utca mindkét oldalán a paraszti porták között puskás
vöröskatonák futkostak, feltűzött szuronnyal, és zokogó jajveszékelő
asszonyokat, félelemtől sikoltozó gyerekeket és zavarodott
öregembereket hajkurásztak kifelé, hajigálták a sárba a szegényes
holmijaikat. A köztük forgolódó falusi aktivisták ott a helyszínen
„kollektivizálták” a megmaradt aprójószágot, tyúkokat, kacsákat,
rúgásokkal és kövekkel szétkergették a gazdaság hasztalan tagjait, a
kutyákat, macskákat. A macskák, természetüknek megfelelően
nyomban eliszkoltak, egyik ki a világból, másik a fák elérhetetlen
ágaira, hogy onnan figyeljék az eseményeket, mint az emberi
történelem ősi, már a fáraók idejére is emlékező szemtanúi. Egyedül a
kutyák tanúsítottak ellenállást, nem tudván szabadulni az otthon iránti
hűség parancsától, megugatták, meg is támadták a betolakodókat.
Kirill és Cecilija mindenfelől jajveszékelést hallott: – Mit műveltek, ti
szörnyetegek?!; – Istentelenek, megver benneteket az Isten!; –
Átkozott pribékek! Vérszopók!
Egy pillanatra előbukkant az osztagparancsnok, vad üvöltéssel épp a
pisztolytáskájához kapott.
– Kuss, szar kulákfajzat! Kuss, vagy lövök! – azzal a nagyobb
nyomaték kedvéért bele is lőtt a levegőbe.
Kirill és Cecilija e gyakorlati valóságtól döbbenten megfeledkezett az
elméletről. Lassan végiglépkedtek a kocsioszlop mellett, és egy szót
sem tudtak kinyögni. Az egyik teherautó mellett belebotlottak
gorelovói idegenvezetőjükbe, a komszomolista Ptahinba, aki hivatalos
képpel bejegyzéseket rótt egy noteszba.
– Mi a fene folyik itt, Ptahin? – kérdezte Kirill.
– Az osztályidegen elemek de-por-tra… szóval, kitelepítése, Gradov
elvtárs. – Ptahin komoly képpel kezdte, de aztán ideges vihorászással
folytatta: – Az ő tulajdon érdekükben, kizsuppoljuk a kulákcsaládokat
a testvéri Kazahsztán tágas térségeire. Nem gyalog mennek, Gradov
elvtárs, láthassa, gépkocsit küldtek értük, akkora minálunk a
gondoskodás.
– Ezeket nevezi maga kulákoknak? – kérdezte Kirill, és alig tudta
fékezni a keze rándulását. Cecilija figyelmeztetőn lefogta. – A
gyakorlat, sajna, olykor eltér az elmélettől, a veszteségek
elkerülhetetlenek, de mégis, Pjotr, biztos benne, hogy ezek mind
kulákok?
Ptahin készségességében Kirill mindig érzett valamit a régi világból
való boltossegédből, habár hogy kerülne egy boltossegéd ebbe a
sárfészekbe?
– Ne méltóztassanak nyugtalankodni, Gradov elvtárs és Rozenblum
elvtárs! – felelte szaporán Petya. – Minden kétszer is ellenőrizve lett.
Ezek itt mind benne vannak a listámban, kulákok ezek meg
középparaszt kulákbérencek, márpedig ezt a listát amott hagyták jóvá!
– azzal roppant jelentőségteljesen hüvelykujjával az ég felé bökött. A
falu fölött elvánszorgó piszkos felhő úgyszólván semmi kételyt nem
engedett.
 Kirill és Cecilija otthagyta Ptahint, gyorsabbra fogták lépteiket, hogy
mielőbb elhagyják a keserves jelenetet. A pogrom eközben
folytatódott. A vöröskatonák kitépték az asszonyok kezéből, és a sárba
hajigálták a feleslegesnek ítélt holmikat: takarót, párnát, faliórát,
szamovárt, lábast, fazekat. A miheztartás végett hol itt, hol ott a
puskatust is marokra fogták. Olykor egy-egy figyelmeztető lövés
csattant.
Ahogy elhagyták a falu szélét, minden gyorsan távolodni kezdett,
mint a – mégoly nyomorúságos – civilizáció rémálma. Az őseredeti,
még csak az „Oroszföld” szóval sem illethető természet megbékélést
hozott, komorságában is tágasságot, széles láthatárt tárt elébük.
Letértek egy mellékútra, errefelé szárazabb volt a talaj. Cecilija
felsóhajtott:
– Mit lehet tenni, ez az osztályharc…
Kirill hallgatott, felemelt valami botot, aztán kettétörte a térdén, és
megállt.
– Nem, ez azért túlzás, Rozenblum! Te láttad ezeket a kulákokat…
ezek szerencsétlen koldusok… Fél füllel hallottam, nem akartam
elhinni, de… valami egész hihetetlen beszolgáltatási számokat róttak ki
rájuk, talán bosszúból az Antonov-féle lázadásért… Teljesen
értelmetlen szélsőségek! Szétverjük az orosz agrikultúra leglényegét!
Nem tudom, te hogy vagy vele, de én elhatároztam, hogy jelentést írok
a Központi Bizottságnak a megfigyeléseimről!
Kirill forrt a dühtől, az arca lángolt, Cecilija pedig valami egészen új
szemmel nézett rá.
– Ide hallgass, Gradov, te talán nem hallottad a mondást: „Ahol fát
vágnak, repked a forgács”? Sztálin mindenről tud, és tökéletesen látja a
helyzetet, minden túlkapással együtt. De hagyjuk már ezt! – Azzal
hirtelen Kirill vállára tette a két kezét, és mélyen belenézett a szemébe:
– Ide hallgass, Gradov, mit szólnál egy kis izéléshez?
Kirill döbbenten hátrahőkölt:
– Mire gondolsz, Rozenblum?
A lány szeplős arcán sötét kis mosoly suhant át, mint egy szitakötő
árnya.
 – Hát, egyszerűen egy kis fiziológiai kielégülésre. Miért, nem
szolgáltuk talán meg egyheti politikai felvilágosító munkával? Gyere,
Gradov, ne légy burzsoá puhány. Nézd, amott azt a fészert a dombon!
Kitűnő hely az ilyesmihez!

Az elhagyott fészer még az „ilyesmihez” is szinte alkalmatlannak

látszott. A tetőn lyukak tátongtak, a korhadt padlón hordókban állt a
víz. Az ajtón rozsdás lakat függött, de semmi nehézségbe nem került
elmozdítani a fal néhány deszkáját, és bebújni.
Cecilija gyakorlatiasan körülnézett, és gyorsan talált egy többé-
kevésbé száraz zugot, odavetett egy nyaláb többé-kevésbé száraz
szénát, ráterítette a kabátját, levette Kirill kabátját is, aztán ugyanilyen
gyakorlatiasan levette a szoknyáját – alatta kissé taszító térdig érő lila
bugyifélét viselt, kigombolta a gimnasztyorkáját, azzal odafordult
Kirillhez: „Na, láss neki, Gradov!”
De Kirill nem tudott nekilátni, teljesen zavarban volt, nem tudta, mit
is csináljon. A lány erre – legnagyobb döbbenetére – előbuktatta két
nagy, lúdfehér mellét. Ez honnan van neki? Cecilija pedig tovább
nevetgélve végképp kezébe vette a kezdeményezést.
A „kis izélés” után ott feküdtek egymás mellett, és néztek kifelé a
tető lyukain, fel az égre, ahol egyre zavarosabb, egyre sötétebb felhők
gomolyogtak. Kirill az új élmények áradatától megszédülten hallgatott.
Aztán egyszerre azt suttogta:
– Te… te… fantasztikus vagy, Rozenblum… egyszerűen csoda…
Cecilija felült, köhécselt egy sort, régi dohányos módjára, a fehér
ludak nem egészen helyénvalón táncolni kezdtek, mintha egy váratlan
szélroham meglibbentette volna alattuk a vizet, belefújt a cigaretta
szopókájába, aztán csúfondárosan azt kérdezte:
– Azt mondja meg nekem, Gradov elvtárs, hogy volt képes
huszonnyolc éves koráig megőrizni a szüzességét? – Odahajolt Kirill
fölé, és váratlan gyengédséggel csókolgatni kezdte. – Hát, isten hozta a
felnőttek világában, maga professzorcsemete!
Hirtelen észrevette, hogy Kirill kilépett a szerelmi játékból, és
nyugtalanul néz valamit a válla fölött. Maga is hátrafordult, és
megpillantott egy szempárt, mely a sarokból, egy halom kacat mögül
merőn figyelte őket. Mindketten felugrottak.
– Ki bujkál ott? Gyere elő! – kiáltott rá Kirill.
A szempár eltűnt. Kirill odaugrott a sarokba, széttaszigálta a korhadt
hordókat és kidobott hámokat, és előhúzott a rejtekhelyről egy hét-
nyolc esztendős forma, bűzlő, végsőkig leromlott kisfiút. A kisfiú
megpróbálta kitépni magát, védekezett, csapkodott, de csak annyi
ereje volt, hogy összeszorítsa az öklöcskéit. Még harapott is, de a fogai
csak halvány kis mélyedéseket hagytak Kirill kezén. A tehetetlen
testecske erőtlen önvédelmi próbálkozásai éles, csaknem
elviselhetetlen szánalommal töltötték el Kirillt.
– Te csirkefogó, hogy mertél leskelődni?! – kezdte fenyegetőn, de
nyomban elhallgatott, már nem húzta a kisfiút, csak támogatta. – Mit
keresel te itt, kisfiú? Hogy hívnak? Kik a szüleid?
A kisfiú kitátotta a száját, azt hihette, kiabál, de kiáltás helyett csak
suttogás jött ki a torkán.
– Eressz el! Vérszopók, istentelen gyilkosok! Legalább megdögleni
hagyjatok! Nem akarok Kazahsztánba menni!
Végül Kirill karjai közt elvesztette az eszméletét.
Amikor Kirill, karján a kisfiúval, a mögötte baktató Cecilijával
megjelent a falu főutcáján, az „osztályidegen elemek” berakodásának
hadművelete már csaknem befejeződött. A vöröskatonák, mint az
aratók a derék dolgos nap végén, ott pihengettek a sövény mellett,
tréfálkoztak, megosztoztak a dohányon. Petya Ptahin is elégedett volt:
ellenőrzött minden listát, minden stimmelt. Csak az öntudat nélküli
asszonynépség, az nem tud korrektül viselkedni. Makarjevna például a
teherautóról rázza az öklét, Antikrisztusnak titulálja.
– Ne locsogj, Makarjevna! – szólt oda neki jóindulatúan Ptahin. – Ha
Krisztus nem volt, akkor az azt jelenti, Antikrisztus sincs.
– Hallod, Gradov? – nevette el magát ennek hallatán Cecilija. – Ptahin
Dosztojevszkij nyomdokába lépett!
A komszomolista megfordult, megpillantotta Kirillt, karjában a
kisfiúval, és örvendezőn felkiáltott:
– Nahát, micsoda szerencse! Hun csípte el, Gradov elvtárs?
 – Ki ez a gyerek?
– Hát ki más lenne, mint a Mityka Szapunov, a kulákivadék! Hajítsa
csak fel egyenest a teherautóra, Gradov elvtárs. Dugig van, de azért egy
kölyköt csak beszuszakolunk még valahogy. Sok jó ember kis helyen is
megfér, igaz-e, asszonyok?
– Hol vannak a szülei? – kérdezte Kirill.
– Hát hisz’ elégtek azok mind! Maga is látta a hamutengert, Gradov
elvtárs. Ennek a Mitykának az apja, a Fjodor rég megmondta: inkább
felgyújtom mindenemet, magamat is, meg a családomat is ráadásnak,
semhogy belépjek a kolhozba. Éppen gyüttek vón az elvtársak érte a
paranccsal, amikor azt a kártevést elkövette. Várjon csak, Gradov
elvtárs, majd segítek Mitykát beszuszakolni.
– El a kezekkel! – szólt rá a maga számára váratlan fenyegető
hangon. – Felejtse el ezt a kisfiút, Ptahin. Ő eljön velem meg
Rozenblum elvtárssal Moszkvába.
A komszomolista egész belesápadt ebbe a fordulatba, esetlenül
moccant egyet, előráncigálta a derékszíja mögül a gatyamadzaggal
átkötött kis dossziéját.
– Már hogy gondójja, Gradov elvtárs? Itt van a legújabb instukció,
abba pedig az áll, hogy minden kulák elemet el kell távolítani innét,
tekintet nélkül az életkorára! Mindet át kell telepíteni Kazahsztánba,
hasznosabb élettevékenység végett. Maga itt az instukció ellen beszél,
Gradov elvtárs! Én pedig nem engedhetek meg ilyen önkényeskedést!
Kénytelen leszek szig-nya-lizálni!
Körülnézett, hogy merre lehet az osztag parancsnoka, de nem látta a
közelben, utána futni viszont nem mert: hátha ez a Gradov elvtárs meg
talál lépni azzal a kulákporonttyal. Kirill már-már pánikba esett. Maga
se tudta, miért, de már el nem tudta volna képzelni, hogy megváljék
ettől a karjából lelógó, félájultan nyögdécselő, nyüszítő kis testtől. De
ha a következő pillanatban megjelenik az osztagparancsnok,
mindennek vége.
Ekkor hirtelen közbelépett Cecilija, belekarolt a
komszomolvezetőbe, félrevonta, és karját, csuklóját szorongatva női
forróságot árasztott rá.
 – Mondd csak, Ptahin elvtárs, nem gondoltál még rá, hogy nem
mindig interpretálod helyesen a párt osztálypolitikáját? Nem okozott
kellemetlenséget a felkészültség hiánya? Kölcsönöznék neked néhány
kötetet a legnagyobb teoretikusaink munkáiból. – Duzzadó táskájából
elővett néhány brosúrát, és sorra bedugdosta őket Ptahin derékszíja
mögé. – Tessék, Ptahin, ez itt Zinovjev, Kalinyin, Buharin, Joszif
Visszarionovics Sztálin… Fogd ezeket, Ptahin elvtárs, és tanulj. Tanulni,
tanulni, tanulni, ahogy Vlagyimir Iljics ránk hagyományozta!
Ptahin elkábultan, áhítatos tisztelettel tapogatta a derékszíját.
Cecilija végre szabadon engedte pártszerű félöleléséből, és gyengéden
taszított egyet rajta, mondván: eredj, tanulj! Kirill, Mityával a karján
eközben már messze járt. Cecilija pártszerű öles léptekkel utána
sietett.
Tíz perc múlva ott húzott el mellettük a kátyúkban dülöngélve, sarat
fröcskölve a katonai oszlop. A teherkocsikról zokogás és üvöltés
hallatszott, mely nemigen különbözött a tehénbőgéstől.
XI. fejezet
Tenisz, sebészet és védelmi rendszabályok

zerkilencszázharminc ősze nem sietett. Reggelente olykor jól

érezhető hóillat terjengett a levegőben, az égből mintha pilinkélni is
kezdtek volna az alig látható fehér molypillék, de aztán mintha
egyenest elbeszélésünk rendelésére történt volna, hirtelen visszatért a
vénasszonyok nyara, és kétes kékségében Szerebrjanij Bor a természet
vakító színpompájú, pazar palotájának tetszett.
Egy ilyen reggelen a Gradov-porta kertajtaján kilépett Nyikita,
szokás szerint egyenruhában, aktatáskával, mely mindig olyankor
került a kezébe, amikor a népbiztosságra indult, majd Veronyika,
teniszruhában, hóna alatt teniszütővel, valamint az immár
négyesztendős IV. Borisz, matrózruhában, de karddal a vállán.
– Jegyezd meg, kérlek, Nyikita – szólt szeszélyes, de dühös hangon,
vagyis komolyan Veronyika –, semmi szín alatt nem vagyok hajlandó
visszatérni Belorussziába! Elegem van! Végül is született moszkvai
vagyok! A legcsekélyebb kedvem sincs abban az isten háta mögötti
fészekben elvesztegetni a fiatal éveimet! Mondd meg kereken a
népbiztosságon, hogy át akarod helyeztetni magad Moszkvába! A
cikkeid sorra jelennek meg a folyóiratokban, úgy tartanak számon,
mint teoretikust! Szedd össze végre a bátorságodat!
Nyikita idegeskedett, az óráját nézegette.
– Jól van, jól van, nyugodj meg, kérlek. Biztos vagyok benne, hogy itt
maradunk Moszkvában. Uborevics félreérthetetlenül megmondta,
hogy a főparancsnokságon akar látni. Egyszerűen majdnem biztos
vagyok, hogy… szóval azt akarom mondani…
A sarok mögül előkanyarodott a honvédelmi népbiztosság
gépkocsija. IV. Boriszt ellentétes érzelmek kerítették hatalmukba:
odarohanjon-e az autóhoz, vagy maradjon az anyja mellett. A
lovagiasság győzött.
– A mamának igaza van – mondta az apjának. – Itt jobb. Én is itt
akarok lakni a Pifagorral.
– Hát azt hiszed, én nem értem? – tipródott bűntudatosan a
hadosztályparancsnok. – Nyugodtan elhiheti az egész család, hogy
magam is ezt akarom…
Veronyika végre elmosolyodott.
– Tökéletesen biztos vagyok – bátorodott neki Nyikita. – Úgyszólván
tökéletesen biztos vagyok benne, hogy áthelyeznek a központba!
Megcsókolta a feleségét és a fiát, és beült a kocsiba.
– Te miért nem teniszezel, papa? – kérdezte szigorúan IV. Borisz.
„Az élet tele van rejtélyekkel – gondolta Nyikita. – Tegnap még az én
kis csemetém csak cuppogott és szuszogott, most pedig a lét nagy
kérdéseit szegezi nekem.”
A kocsi elindult.

A teniszpályán már várta Veronyikát a partnere, egy idősebb

férfiszépség és két másik, ugyancsak korosabb játékos. Mind a hárman
a „híres ügyvéd” forradalmat átvészelt és újjáéledt típusát képviselték,
akik azonban manapság ezer dologgal foglalkoztak, csak éppen a
vádlottak védelmével nem. A játék lendületesen indult, és tíz perc
múlva Veronyika már csak úgy röpködött a pályán, ruganyosan és
kipirultan, tökéletesen tudatában annak, hogy elbűvölően néz ki,
egyszerűen ellenállhatatlan!
– El fogunk páholni benneteket, fiúkák! – kiáltotta az ellenfeleknek,
azok pedig csak úgy ragyogtak ettől a „fiúkáktól”, és valósággal
megfiatalodtak az észveszejtő „vörös tábornokné” ütéseitől.
– Ó, Veronyika, te vagy a tenisz istennője!
IV. Borisznak is megvolt a maga dolga, száguldozott a pálya körül,
felkapkodta a messzire eső labdákat. A deszkatribün sarkában a
csekély számú néző között, tányérsapkáját szemébe húzva, ott ült egy
katona. Veronyika már észrevette, hogy az illető nem más, mint
Vujnovics ezredparancsnok.
Eközben a honvédelmi népbiztosság egyik nagy helyiségében
tanácskozást tartott a Vörös Hadsereg legfelső parancsnokainak egy
csoportja. A falat teljesen beborította a Szovjetunió és a szomszédos
országok térképe. Előtte ott járkált, mutatópálcával a kezében, mint
maga a visszafogott erő, Vaszilij Bljuher első osztályú
hadseregparancsnok, a Különleges Távol-keleti Hadsereg parancsnoka.
Bljuher jelentése a stratégiai helyzetről legalább annyira magával
ragadta Nyikita Gradovot, mint a feleségét a tenisz.
– Az országunk ellen irányuló katonai-politikai aktivitás központja
most áttolódik a Távol-Keletre – magyarázta Bljuher. – Különleges
figyelmet érdemelnek Japán tervei a mandzsúriai bábállam
létrehozására az országhatárunkon. Kérem, tekintsenek ismét a
térképre, elvtársak. Kék nyilakkal jelöltük a japán szárazföldi csapatok
és a flotta közelmúltban végrehajtott mozgásait.
A japán haderő kék nyilai megannyi jókora halként döfködték
orrukkal a hatalmas tehénforma Szovjetunió tőgyét és farka tövét.
Bljuher a mutatópálcával ide-oda igazgatta őket. A parancsnokok
elmélyült figyelemmel jegyezgettek noteszeikbe.
– A legközelebbi hónapokban komoly konfrontációkra kell készen
állnunk – folytatta Bljuher –, akár nyílt összecsapásra is a nagyon erős
ellenséggel. A japánok tudnak harcolni… – itt elmosolyodott –, és
szeretnek is. – A hadseregparancsnok mosolya világosan azt sugallta:
„Ebben mi sem maradunk el tőlük”, és a jelenlévők mind így is értették.
Bljuher keresztülvágott a helyiségen, megállt Nyikita Gradov mellett,
és fényes csizmás lábát feltette a széke keresztlécére.
– Nos, Nyikita Boriszovics, éppen itt, a Távol-Keleten találja meg a
stratégiai tehetsége méltó alkalmazási területét. Felajánlom, legyen a
törzsfőnököm Habarovszkban.
Az elképedt Nyikita a hadseregparancsnok arca helyett a szék
keresztlécére helyezett villogó csizmaszárára szegezte tekintetét.
Mindenki mosolyogva feléje fordult. Olyan ajánlat volt ez, amilyenről
minden fiatal parancsnok csak álmodhatott! Ez aztán az ugródeszka a
legnagyobb felszárnyaláshoz!
 – Nagyon váratlan ajánlat, Vaszilij Konsztantyinovics – mormogta
Nyikita. – Én, törzsfőnök?… Habarovszkban?…
Bljuher a kezét nyújtotta:
– Nos, elfogadja?
– Hogy utasíthatnék el egy ilyen ajánlatot?
Katonásan felállt, megigazgatta a derékszíj mögött a zubbony
ráncait, és megszorította a feléje nyújtott kezet. Hirtelen az jutott
eszébe: van valami közös Bljuherban és a néhai Frunzéban. A
jelenlévők mind jókedvűen összeverték a tenyerüket: vörös hadfiak,
katonabajtársak!
Az előadás befejeztével Bljuher Nyikitával és a habarovszki
beosztottak egy csoportjával kiment a folyosóra. Bljuher már menet
közben adott néhány gyakorlati utasítást:
– Sztrelnyikov ezredparancsnok lesz a helyettese, Nyikita
Boriszovics. Ismerkedjenek össze. Szetanih zászlóaljparancsnokot
kinevezem főszárnysegédjének. A csoportja többi tagját maga fogja
kiválasztani. Egyelőre ennyi. Két óra harmincöt percig szabadok.
A jelenlévők azonnal szétszéledtek. Nyikita lassan elindult a
folyosón, és megállt a Szovjetunió egyik térképe előtt – ebben
bővelkedett a népbiztosság. Folyóvölgyek zöld sávja, az Urál barna
púpja, aztán Nyugat-Szibéria rétzöld tengere, melyet délről az Altaj
rögei támasztanak alá, aztán… igen, aztán távolabb… Habarovszk…
Nyolcezer kilométer Moszkvától… Veronyika el fog hagyni… Hátulról
valaki erősen a vállára csapott. Nyikita összerezzent. Ez a cimboráló
stílus rég kiment a divatból, az igazat megvallva, Nyikitának már a
polgárháború idején sem volt ínyére, most meg végképp nem.
Különösen, ha az embert teljes erőből hátba verik, aztán a tetejébe ott
vigyorog a képébe valami alig ismert fizimiska az NKVD66 parancsnoki
állományából. Nyikita nem ismerte fel mindjárt Szemjon Sztrojlót.
Amióta Nyina elutazott Tifliszbe, nemcsak hogy nem látta, de még csak
nem is gondolt rá.
– Gratulálok, hadosztályparancsnok! – harsogta Sztrojlo. – Ez aztán a
szerencse! Ezek szerint együtt fogunk dolgozni! Engem épp most
neveztek ki a te törzsed különleges részlegéhez!
 – Megbocsásson, nincs szerencsém ismerni önt – adta az értetlent
dühösen Nyikita.
Sztrojlo nyomban ráérzett az intonációra, és alattomos játékba
fogott maga is:
– Ugyan, már, Nyikita, ne játszd itt a testőr ezredest! Hiszen kis híján
rokonságba keveredtünk, mielőtt Nyinka elmenekült a trockista
cimborái elől Tifliszbe…
Nyikita hevesen félretolta, egy pillanatra elcsodálkozott, hogy nem is
olyan erős ember, mint amilyennek hinni lehetett, és gyors léptekkel
távozott. Sztrojlo ferde mosollyal nézett utána. A kiagyalt és régen
elfelejtett proletár most felébredt benne, és mély sérelem érte.
Nyikita elindult egyenest Bljuher ideiglenes irodájába. A
főparancsnok ott ült Sztálin arcképe alatt, és írt valamit. Nyikita
határozottan közelebb lépett.
– Bocsásson meg, hogy hívatlanul jelentkezem, Vaszilij
Konsztantyinovics, de kénytelen vagyok elhárítani a hadsereg-
törzsfőnöki beosztást.
Bljuher befejezte a mondatot, amit írt, és csak akkor nézett fel rá
komoran. Mint mindenki, akinek sokezres hadsereg tartozott a
parancsnoksága alá, egy pillanat alatt megváltoztatta a viszonyát
mindazok iránt, akik szembeszegültek vele.
– Milyen okot tud felhozni?
– A törzs különleges részlegére kineveztek egy olyan embert, akiben
semmilyen körülmények között és a leghatározottabban nem bízom
meg – felelte Nyikita, és arra gondolt, hogy ebben a pillanatban
roppant hatalmú, legyűrhetetlen ellenséget szerez magának.
Ám az ellenszenv, amilyen gyorsan megjelent, ugyanolyan gyorsan
el is szállt a főparancsnok homlokáról. Ez a fajta „kérdésfeltevés”
érthető volt számára. Ez a környezetéhez tartozó ember meg akarja
választani a saját környezetét – ez világos beszéd, katonás és
képmutatás nélküli. Elővette az újonnan kinevezettek listáját. Az
aranyhegyű német toll megállapodott Sztrojlo nevén.
– Ez az?
Nyikita tartózkodón bólintott:
 – Igen. Szemjon Sztrojlo.
Az aranytoll egy erélyes mozdulattal kihúzta a nem kívánatos nevet.
Bljuher figyelmesen felnézett Gradov hadosztályparancsnokra, vajon
értékeli-e a bizalomnak ezt az aktusát, és látta rajta, hogy értékeli.

Talán éppen ebben a percben történt, hogy Veronyika végképp

kiugrálta magát a pályán, és abbahagyta a játékot. Nyomban meglátta
Vujnovicsot.
– Vagyim! Mi szél hozta erre?! Képzelem, milyen rettenetesen nézek
ki! Maga hol bujkált évek óta? Egyszerűen elpárolgott!
Vujnovics a végtelenségig zavarban volt, átkozta magát, hogy nem
ment el öt perccel korábban – de hát mit tegyen, sehogy se tudta
levenni tekintetét a szökdécselő gráciáról –, ide-oda forgatta a
sapkáját, mely végül mégsem rejtette el, és valami badarságot
dadogott:
– A vak véletlen… csodálatos egybeesés… erre jártam, hallottam a
labdapattogást… gondoltam: tenisz lehet… még sohasem láttam…
gondoltam, megnézem… megyek, hát látom… maga az, tulajdon
személyében… nahát, nahát, erre aztán igazán nem számítottam…
Veronyika nem vette le róla a szemét, mosolyogva nézte, mintegy
értésére adva, hogy szenvedélye egyáltalán nincs ellenére, ha ilyen
aranyos romantikus keretek között marad. Vujnovics elhallgatott, s
ekkor Veronyika újra megszólalt, ugyanabban a szerinte nagyon jól
eltalált tónusban:
– Szóval így állunk! Ezek szerint maga soha nem gondol rám? Szép
kis barát! Na, jól van, jól van, le van tartóztatva, ezredparancsnok!
Gyerünk hozzánk a dácsára, mindenki örülni fog magának!
Ettől a meghívástól Vagyimnak hevesen megrándultak az arcizmai.
„Különösen a professzor fog örülni” – gondolta. Felvette a sapkáját, és
tisztelgett.
– Bocsásson meg, nem tehetem, Veronyika Alekszandrovna. Sietek a
pályaudvarra. Éppen ma indulok Tádzsikisztánba.
– Hosszú időre? – kérdezte Veronyika bosszúsan, és arra gondolt:
mint a könyvekben.
 – Talán örökre – felelte, és gyorsan elindult a kijárat felé.
„Milyen erős, szép alakja van, állapította meg Veronyika, ahogy
utánanézett. Könnyen el tudnám képzelni, ahogy magáévá tesz.” Akkor
odaszaladt hozzá a kétórai keringéstől teljesen megkótyagosodott IV.
Borisz.

Gradovék, kihasználva a vénasszonyok nyara váratlan áldásait, kivitték

a szamovárt a verandára. Ott csordogált a hagyományos nyári
teázgatás, különféle házi készítésű lekvárok és állami sütésű perec
kíséretében.
Az asztalnál ezen az estén ott ült Borisz Nyikityics, a munkatársa,
Szavva Kitajgorodszkij, Meri Vahtangovna, Agasa, a cseléd, vagy az
akkori terminológia szerint a háztartási alkalmazott, Veronyika, a
„tenisz istennője”, a fia, a méltóságteljes IV. Borisz, valamint a család új
tagja, Mitya Szapunov, a „kulákporonty”.
Több mint egy hét telt el azóta, hogy a félig eleven, félig holt kisfiút
meghozták Moszkvába, és odatelepítették Szerebrjanij Borba, amivel
félelmetes riadalmat támasztottak a családban. Most rá sem lehetett
ismerni a gyerekre: feltáplálták, meg volt mosdatva, megnyírva, szép
kis pulóver volt rajta. Csak a tekintete volt még mindig rémisztő, akár
azt is lehetett volna mondani rá, hogy „az űzött farkaskölyök”
tekintete, ha időnként nem villant volna fel benne valami még
szörnyűbb, valami felfoghatatlan és rettenetes, ami tekintet is volt meg
nem is. Egyébként ez egyre ritkábban villant fel a szemében, sőt Mitya
olykor még el is mosolyodott, amikor például Meri mama
megsimogatta a fejét, és odatett elé a tányérra egy darabka sajtot meg
sonkát. Akkor pedig aztán végképp gyengéden tudott mosolyogni,
amikor a ház barátja, Pifagor, hirtelen forrón belelehelt a képébe, és a
fejét odadugta a gyerek keze hajlatába.
Eközben Borisz Nyikityics és Szavva a szakmai dolgaikat tárgyalták.
– A népbiztosság kollégiuma jóváhagyta a javaslatunkat. Úgyhogy
készüljön, Szavva – mondta Gradov.
 – Csakugyan? – kapta fel a fejét örömteli izgalommal Szavva. – Ezek
szerint csakugyan rátérhetünk a gyakorlatra? Ezek szerint a Gradov-
féle anesztézia bevezetése nincs már olyan messze?
– Nincs – mosolyodott el a professzor. – Még pontosabban:
holnapután operálunk.
Ebben a pillanatban a kert felől elindult felfelé a verandára a fiatal
marxista pár. Kézen fogva jöttek, és a négy szemüvegkorong egymást
tükrözve csillogott. Mindenki őket nézte, ők pedig ügyet sem vetettek
senkire. Agasa teát töltött nekik, ők pedig leültek a forró szamovár
mellé. A szamovár tüzes oldala mintha még jobban felszította volna
Cecilija szeplőit. Kirillt nem érdekelte sem a tea, sem a lekvár, csak
ezek a szeplők.
– Kirill, mi van veled? – kérdezte szigorúan Meri Vahtangovna. Nem
mondhatni, hogy el lett volna ragadtatva kisebbik fia választásától.
– Az a helyzet, hogy épp az imént összeházasodtunk Rozenblummal
– közölte Kirill.
Agasa összecsapta a kezét:
– Ó, atyám! Lakodalom nélkül?
Veronyikából kipukkadt a nevetés:
– Kíváncsi lennék, ti az ágyban is családnéven szólítjátok egymást?
– Veronyika! – pirított rá az anyósa.
Kirill csak kuncogott egyet Veronyika kérdésén, oktondian
bólogatott a háziaknak, és az asztal alatt Cecilija kezét szorongatta. A
komor dogmatikusnak nyoma veszett, helyét átvette a szerelmes
nebuló. Még tréfálkozott is!
– Hát, ha már úgy sikeredett, hogy lett egy nyolcesztendős fiunk,
muszáj volt összeházasodunk!
Meri Vahtangovna nyomban nyugtalankodni kezdett:
– Nem gondoljátok, hogy Mityának jobb lenne, ha mi fogadnánk
örökbe, Bo meg én?
Cecilija nyomban félbeszakította a szerelmes ragyogást, és
határozottan kijelentette:
– Megbocsásson, Meri Vahtangovna, de a gyereknek a szülei mellett
a helye, vagyis mellettünk.
 – Nahát, kétszeres nagyapa lettem! – kiáltott fel vidáman Borisz
Nyikityics. – Lehettem volna négyszeres apa, ehelyett kétszeres
nagyapa lettem.
– És te magad, Mityenyka, mit gondolsz? – kérdezte Meri a kisfiút.
– Teát iszom.
– Szókratészhez méltó válasz! – kiáltott fel a professzor. Mindenki
megtapsolta a gyereket.
Meri azonban roppant komoly maradt, a hangja kissé remegett:
– Ragaszkodom hozzá, sőt követelem, hogy Mitya nálunk maradjon,
legalább addig, amíg kaptok egy rendes lakást.
Felszegett állal, sértett büszkeséggel arcán kivonult a verandáról.
Egy pillanat sem telt belé, és a házból zaklatott zongoradübörgés
hangzott fel.
– Hallod?! – szólt Borisz Nyikityics zordul Kirillhez, aztán hátat
fordítva a bonyolult családi ügyeknek odafordult az asszisztenséhez. –
Holnap vegyen ki szabadnapot, Szavva, ne csináljon semmit. Lazítson,
olvasgasson. A műtétnek kifogástalanul, sőt ragyogóan kell mennie,
úgy ám, barátocskám.
Szavva szedelődzködni kezdett hazafelé, holott semmi kedve sem
volt elmenni. Valahányszor Szerebrjanij Borban járt, mindig úgy
érezte, hogy találkozik Nyinával. Agasa, aki tökéletesen értette a fiatal
szakember szenvedését, hozott neki egy csomagocskát, benne a
legfinomabb süteményeivel. Útban a konyha felé benézett az ablakon,
és édes hangon azt dudorászta:
– Lám csak, Nyikituska is jön. Ni, milyen vidáman lépked az én
gyönyörűségem.
Amint Veronyika megpillantotta a kertkapu felől közeledő férjét,
látványosan cigarettára gyújtott. „Valahogy túl vidáman jön hazafelé.”

Két nap múlva az Első Moszkvai Orvostudományi Főiskola sebészeti

klinikáján sor került a régóta várt műtétre, melyhez az új
érzéstelenítési eljárást alkalmazták. A műtőasztal körül az
amfiteátrumszerű padsorokon nem volt elég hely. Kénytelenek voltak
a nézők számát az orvosokra és az aspiránsokra korlátozni. A felsőbb
évfolyamos hallgatók a mennyezet alatti üvegezett balkonon tolongtak.
Minden meglepően simán zajlott le. Az utóbbi hónapok során
kidolgozott érzéstelenítő preparátum kitűnően hatott az idegtörzsekre
és -végződésekre. A páciens nyugodt volt, tréfálkozott a nővérekkel. –
Hogy érzi magát, Juzef Alekszandrovics? – kérdezte tőle ötpercenként
Gradov, a köztiszteletnek örvendő zongorahangoló pedig minden
egyes alkalommal élénken azt felelte: – Nagyszerűen, Borisz Nyikityics.
– Szavva Kitajgorodszkij már az utolsó öltéseket végezte. A beteget
hamarosan elvitték. A sebészek a műtőasztalt elhagyva levették
védőálarcaikat. Az amfiteátrumon kitört a taps.
– Nos, elvtársak, úgy tekinthetjük, hogy a mai nappal a Gradov–
Kitajgorodszkij-féle aneszteziológiai módszer bevezetést nyert az
általános gyakorlatban.
Szavva álmélkodva nézett a főnökére, de a többi jelenlévő is mind
csodálkozott: nem sok professzor akadt, aki ilyen egyszerűen osztozott
volna a dicsőségen fiatal segítőtársával.
Amikor kettesben maradtak Gradov dolgozószobájában, egy nővér
behozott nekik két mérőpohár hígított alkoholt. Szavva és Borisz
Nyikityics koccintott.
– Huh! – fújt egyet Szavva, és két tenyérrel megtörölte az arcát. –
Komolyan gondolja, Borisz Nyikityics, ezt a Gradov–Kitajgorodszkij-
módszert? Biz’ isten, nem szolgáltam meg!
– Nagyon is megszolgálta – ellenkezett a professzor. – Maga a kezdet
kezdetétől velem volt, dolgozott, mint egy igásló a laboratóriumban is,
a klinikán is, és mennyi ragyogó javaslattal állt elő! És egyáltalán… –
Kis híján azt mondta: „maga olyan, mintha a fiam volna”. Ehelyett a
fiatalember vállára tette a kezét. – Mondja, Szavva, miért alakult úgy
akkor, huszonhétben, hogy nem vette feleségül Nyinkát?
Szavva teljesen zavarba jött. A sebészeti klinika falai közt olyannyira
oda nem illő, feltoluló édes vágyakozás a torkát szorongatta.
– Hát… nem is tudom… előbb Szemjon, aztán Sztyepan… A csalódás
Szemjonban, a vonzalom Sztyepan iránt. Hiszen mindketten költők,
Nyina is, Sztyepan is, nem igaz? Én meg csak szerény kis orvos
vagyok… Istenem, én a maga lányát szeretem a legjobban a világon!…
Amikor… amikor nem operálok, csak őrá gondolok, Borisz Nyikityics…
– Nyina hamarosan hazajön, barátom – mondta Gradov. Erős
szimpátiát és szánalmat érzett az asszisztense iránt. „Szerény kis
orvos…” Amikor ő, még a múlt század végén, Merinek udvarolt, az
orvosi diploma a legnagyobb tekintélynek örvendett. A mostani
hatalom alatt a hagyományos tekintélyek mind megaláztatnak.
– Nyina visszajön! – kiáltott fel Szavva, de nyomban elhallgatott, és
az ablak felé fordult. Odakint, a nyírfa ágán egy veréb himbálódzott.
Egyszerre parányi cseppecske hullott alá a farka alól. A madárka
diadalmasan felborzolta tollait, és felröppent, maga sem tudta,
merrefelé.
XII. fejezet
A csalóka kintorna

grúz fővárostól északra, az áttetsző levegőben távoli hegygerinc

rajzolódott ki. Még tekintélyesebb hegycsúcsok pompáztak a városi
állatkert bejárata mellett elhelyezett furnérlemez táblán. Az előtérben
sudár, darázsderekú kaukázusi feszített cserkesz köpenyben, mellén
töltényzsebekkel, övében tőrrel. Az arca helyén ovális nyílás tátongott.
Éppen hogy belefért az útját vesztett „útitárs” Sztyopa Kalisztratov
kerek orosz fizimiskája. Voilà – máris romantikus abrek67 lett belőle. A
fotográfus, kinek bajsza mint a Vilmos császáré (vagy az 1.
lovashadsereg parancsnokáé, Szemjon Bugyonnijé), felemeli a
magnéziumos villanót, és bebújik a takaró alá.
– Egy mosolyt kérek, batono!
– Kismis!68 – kiáltja Sztyepan. A magnézium fellobban. A fotográfus
kibújik a takaró alól.
– Bravó! Idén maga a legjobb modellem. Hova parancsolja a
képeket? Moszkvába, Párizsba, Monte-Carlóba?
– Szolovkira, monsieur! Most minden rendes ember Szolovkin üdül,
minden bizonnyal nekem is ez lesz a címem a legközelebbi jövőben –
válaszolta a költő.
Nyilván a közönségnek játszott, de amint körülnézett, nagyon
kiábrándult, mert nem látott maga körül mást, mint az
elmaradhatatlan Otárt, a búsképű lovagot. A közönség, melynek az
egész mutatvány szólt, azok a hahotázó fiatalok, köztük az ő tulajdon
felesége, Nyina, ott voltak ugyan a közelben, de ügyet se vetettek
Sztyopára.
Az egész kompánia – Nyina, az unokatestvére, Nugzar, Mimino, a
fiatal költő, Saliko, a táncosnő és Szandro Pevzner, a festő – egy ketrec
előtt táncolt, amelyben két hátsó lábára állva hatalmas barnamedve
nézett kifelé. Hogy ki volt a közönség, és ki a produkció, nehéz lett
volna megmondani. Valamennyiükön, beleértve a medvét is, valami
hamis irónia és olcsó teatralitás látszott, amilyen fiatal kompániákon
vesz erőt olykor nagy éjszakai lakoma és reggeli hasi69 és vodka után.
Különösen Nyina igyekezett. Előrenyújtotta kezét, és a medvét
szólongatta:
– Drága orosz mackóm! Földim! Honfitársam! Életem útitársa!
Szegény, mit éreztél, amikor édesded téli álmodból felébredve itt
találtad magad, ebben a nyomorúságos ketrecben? Gyermekem!
Lermontovom, akit idevetettek a Kaukázusba! De szeretnélek
megcsókolni!
Úgy tett, mintha nem venne észre senkit, de szeme sarkából
mégiscsak látta a férjét, Otárral, és a csapzott mámor fátylán át valami
kajánság kezdett előbújni belőle. Hirtelen, anélkül, hogy tudná, mit
művel, átugrott a korláton, odaszaladt a ketrechez, és megrántotta az
ajtót. Kiderült, hogy a lakat nem volt bekattintva, le is repült nyomban,
és az ajtó kitárult. Nyina belépett. A medve, mint Szobakevics a nagy
poéma színpadi változatában, lassan feléje fordult. Nyina habozás
nélkül lábujjhegyre állt, és pazar csókot nyomott az állat pofájára.
Közben megint csak a szeme sarkából látta, hogy Sztyepan lóhalálában
fut a helyszínre, mögötte, kezeit tördelve ott siet Otár. Hallotta a férje
kiáltását:
– Nyinka, neked teljesen elment az eszed!
A ketrec mellett Nugzar elkapta Sztyepant, befogta a száját, és érces
hangon ráparancsolt:
– Hagyd az üvöltést!
A medve eközben rátette két mellső lábát Nyina vállára, és úgy
toporgott előtte, mint az a bizonyos Szobakevics a szalonban, mintha
félne, hogy rá talál lépni partnere lábára. Félig nyitott pofájából pállott
büdösség áradt. Mindenki rég abbahagyta már a nevetést. Ki tudná
megjósolni egy unatkozó medve következő lépését? Csak Nyina adta a
bátrat, igyekezett megőrizni a viccelődő hangnemet:
– Szegény medvém! Lermontovom! Gyermekem!
 Valójában nem mert megmozdulni a vadállat mancsa alatt.
Még az is átvillant az agyán: milyen képtelen vég! A medve nyilván
nem akart elszalasztani egy ilyen páratlan szórakozási lehetőséget.
Sztyepan félrelökte Nugzart, és hisztérikusan elüvöltötte magát:
– Hívjátok az őrt! A tűzoltó fecskendővel!
Szandro Pevzner sápadtan, a szédelgéssel küszködve, maga se tudta,
miért, be akart mászni a kerítésen. Mit lehet ilyenkor tenni? Ha
megriasztja a medvét, az állat megnyomorítja a közszeretetnek
örvendő lányt, a Mi Leányunkat, Tiflisz csillagát. Nugzar vaskézzel
elrángatta, aztán a legteljesebb hidegvért tanúsítva, megismételte
Nyina útját. A medve ebben a pillanatban háttal állt neki. Nugzar
feltépte az ajtót, és erősen belerúgott az állatba. A meghökkent állat
négy lábra ereszkedett. Nugzar egy szempillantás alatt kirángatta
Nyinát, és becsapta az ajtót. A csalódott medve vadul felüvöltött. A
helyszín felé ekkor már futva közeledtek az állatkert alkalmazottai.
– Disznóság! – üvöltött a rangidős. – Garázdaság! Mindannyian le
vannak tartóztatva! – Azzal elkapta Szandro mellén az inget. – Ki vagy
te, te naplopó?
– Szandro Pevzner festőművész – felelte amaz.
Zavaros részegség és szégyen öntötte el a fiatal avantgárd művészt,
akinek bizonyos elvtársak nemrég szigorúan azt tanácsolták, hogy
térjen át a realista proletár művészet vágányára.
– Ő a főkolompos! – üvöltötte az őr. – Pevzner a főkolompos!
Megint Nugzar húzta ki őket a pácból. Rendkívül tekintélyesen
félrevonta pár lépésre az őrt, megmutatta neki vörös NKVD-s
igazolványát, de úgy, hogy a többiek ne lássák, és nyomatékosan
leintette:
– Nyugalom, nyugalom, kedves elvtársam! Senkinek nem esett baja,
az állatuk sértetlen. A lány tréfált egyet, batono. Egy kis költői
szabadosság. A ketrecet pedig be kell zárni, batono, nehogy valami
ellenséges kirohanás történjék…
Az alkalmazott egy szempillantás alatt elcsendesedett, és
elfeledkezett minden akadékoskodásról. A bohém társaság elindult a
kijárat felé. A mámor elillant. Nugzart kivéve mindannyian
gyalázatosan érezték magukat, amiért nem volt bennük elegendő
bátorság. Nyina átkozta magát a felesleges virtuskodásért és
cirkuszért. Nugzar az órájára pillantott:
– Pardon, pardon, ideje elpárolognom. Találkozunk este Niko
papánál.
Rokoni csókot nyomott Nyina arcára, sarkon fordult, és lendületes
lépteivel eltűnt a legközelebbi sarkon túl. Hamarosan szétszéledt a
társaság is.

Aznap kora este Nyina és Sztyepan lassan lépkedett az óváros egyik

púpos utcácskáján egy kis vendéglő felé, amelyen a régi „Niko papa
vendéglője” felirat fölött, mint valami primitivista kubista festményen,
fehér festékkel ez volt pingálva: „VÁROSKÖZÉLELM 7. sz. étkezde”.
Sztyepan időnként néhány lépéssel lemaradt a felesége mögött. Az
asszony egyszer hátrafordult, és észrevette, hogy Sztyepan a
tenyeréből valami fehér port szippant be az orrába. Nyina megvetően
megrántotta a vállát:
– Hagyd ezt abba, Sztyepan! Már egy lépést sem tudsz megtenni e
nélkül! Mondd, összecsomagoltad már a holmidat? Vagy elfelejtetted,
hogy holnap utazunk Moszkvába?
Sztyepan különös pillantást vetett rá, és azt mormogta:
– Várj, Nyinka, beszélnünk kell. Menjünk be előbb Niko papához.

A vendéglő, amelyben a sztálini ötéves terv ellenére még mindig

valami sajátos tifliszi légkör uralkodott, a kocsisok és a bohémek
kedvenc helye volt. A falakon Piroszmani stílusában festett élénk,
primitivisztikus képek függtek. Csak maga Niko papa – a „vendéglősök
királya”, ahogy városszerte nevezték – volt rosszkedvű. Ahelyett hogy
szokása szerint a vendégeket fogadta volna, hogy mindenkit tárt
karokkal magához öleljen, a pult mellett ült egy festő barátjával, és
panaszkodott, hogy már nem tulajdonosként van jelen, hanem
igazgatóhelyettesként.
 – Mindent elvittek, minden edényt államosították, mindent, a
képeiden kívül. Most senki vagyok. Ideküldtek egy pártembert. Vége
egy egész korszaknak, barátom!
A festő a fajtájára annyira jellemző könnyelműséggel vigasztalta a
vendéglőst:
– Várjál, Niko, eljön az idő, amikor milliókat adnak a képeimért.

Nyina és Sztyepan beült a sarokba, és rendelt egy üveg bort.

– Nagyot – szólt még a pincér után Sztyepan.
– Lehet mindjárt kettőt – tette hozzá Nyina. – Mi van veled, Sztyopka? –
kérdezte, és kezét, rajta két gyűrűvel, melyet Paolo és Tician
ajándékozott neki, odatette Sztyepan meg-megránduló öklére.
Sztyepan tekintete elhomályosult, nyöszörögni kezdett, mint akinek
a foga fáj, mutatva Nyinának: nézd, mennyire szenvedek, aztán
megrázta magát, két kezével hátrasimította a haját, és azt mondta:
– Nem utazom Moszkvába.

A város központjában ebben az órában nagy volt a zaj és a nyüzsgés.

Mindenfelől túlzsúfolt villamosok döcögtek. Tülköltek az automobilok.
Kocsisok kiabáltak egymással. Nugzar mint valami torpedóromboló,
úgy szelte a tömeget. Odament egy utcai limonádéárushoz. Az itallal
együtt az árus átadott neki egy súlyos kis csomagot. Nugzar zsebre
dugta a csomagot, és élvezettel felhajtotta a poharat. Aztán eltűnt egy
átjáróház kapujában.

Nyina és Sztyepan itta a bort, de nem néztek egymásra.

– Valami elpattant a kapcsolatunkban, Nyinka – mondta szomorúan
Sztyepan.
– Jó szó ez az „elpattant” – mondta még szomorúbban Nyina. –
Ráillik egy felfújt léggömbre…
– Neked sikered van, én meg kihullok a rostán – mondta Sztyepan.
– Miről beszélsz, miféle sikerről? – kérdezte bosszúsan Nyina.
Sztyepan egy pillanatra hirtelen fellobbant:
 – Az átkozott medve! Az után minden világos lett számomra! Afféle
próbatétel volt, amit a sors vetett elém, én pedig egy rakás szarnak
bizonyultam!
– Ugyan, micsoda ostobaság! – legyintett elkeseredetten és
ingerülten Nyina.

Ugyanebben az órában Lado Kahabize, a Központi Ellenőrző Bizottság

elnöke ott ült tágas irodájában, a fénykép alatt, amelyen szeretett
vezére a Pravdá-t olvasta. A figyelmes tekintet észrevehette, bár nem
szúrt szemet, hogy hiányzik a falról Joszif Sztálin arcképe. A belépő
mintegy rá kellett, hogy hangolódjék a komoly és munkás, tiszta
pártélet stílusára, hiszen mi lehetne tisztább és komolyabb, mint a
Pravdá-t olvasó Lenin? Lado Kahabidze az egész napi tanácskozások és
találkozók után egyedül ült, iratokat olvasott, és megjegyzéseket
firkantott hozzájuk.
Valahol a ház mélyén megnyikordult egy ajtó. Gyors, könnyű léptek
hallatszottak. Egyre közelebb. Az iroda ajtaja kinyílt. Kahabidze
felemelte a fejét. A belépő pisztolyt fogott rá. Kahabidze kinyitotta a
száját, és abban a pillanatban halott volt.

Niko papa vendéglőjébe eközben betévedt a városszerte ismert

kintornás a papagájaival. A trió és a régi masina jó formában volt, a
gépből jól kivehető régi dallam kanyargott elő, a kintornás énekelt
hozzá, a madarak az asztal fölött röpködtek. Tifliszben gyakran
vitatkoztak azon, miért nem repülnek el a madarak a kintornástól.
Talán valami láthatatlan szállal magához köti a lábacskáikat? Csak
egyik-másik borissza kapiskálta az igazságot, hogy a kintornás jelenti a
papagájok számára a „haza” fogalmát.
– Én még mindig szeretlek téged, Nyinka – mondta Sztyepan
hevesen a feleségének –, de nem utazhatom veled. Újabban félek
északtól. Észak felfal, ahogy valamikor a mamutok falták fel a
kecskéket.
 – A mamutok növényevők voltak, te bunkó – ellenkezett Nyina. –
Mihez fogsz itt kezdeni egyedül, Sztyepan? Még a mindennapi betevő
falatodat sem tudod megkeresni.
Sztyepan hevületéből csak egy mondatra futotta. Most megint
elernyedt:
– Majd kitalálok valamit… – motyogta erőtlenül. – A bor itt olcsó… A
sajt, a zöldség is… Aztán ne felejtsd el, hogy az én hűséges Otárom
mindig velem van.
Lám, őróla Nyina csakugyan megfeledkezett, ahogy nem gondolnak
az ember árnyékára, és csakugyan, Otár úgy követte a férjét, mint az
árnyék. Nyina odafordult, amerre Sztyepan az állával bökött. Az
egyszemélyes asztal mellett ott ült Otár, bágyadtan, mint a hattyú.
Nyilván a beszélgetésük végét várta. Nyina agya egyszerre
megvilágosodott, végre rájött, mi lehet az oka e két férfiszemély ilyen
mágneses elválaszthatatlanságának. „Ja, vagy úgy! Én meg mostanáig
nem jöttem rá, én bolond!” Kitört belőle a nevetés, nevetett, csak
nevetett, nevettében még a feje is a karjára hanyatlott.
A vendéglő belső ajtaján kilépett egy zömök férfi, derekán katonai
derékszíjjal – a „VÁROSKÖZÉLELM 7. sz. étkezde” újdonsült igazgatója.
A vendégek közt határozott léptekkel odavonult a kintornáshoz, és két
kézzel a kijárathoz lökte:
– Eredj innét, szerencsétlen kinto! Itt tilos a magántevékenység!
A két papagáj egyszerre rászállt a vállára, csőrükben egy-egy
rózsaszín cédulával. Az igazgató ösztönös mozdulattal a derékszíjához
kapott, ahol nemrég még ott lógott a VOHR-pisztoly. Niko bácsi
keserűen felsóhajtott: egy korszaknak vége, éljen az új korszak! Ennek
is vége lesz egyszer, sóhajtott Isten magántevékenykedő, kiebrudalt
filozófusa.

Galaktion Gudiasvili patikus otthonában teljes zűrzavar és riadalom

uralkodott. Az asszonyok jajveszékelve ki-be futkostak: – Ó, fájdalom!
Ó, szörnyűség! – A ház gazdája félig öntudatlan állapotban feküdt a
díványon, és csak azt hajtogatta: – Nem, nem, nem hiszem el, az én
Ladóm él… – Szeretett unokaöccse, Nugzar, a tragédiától kőmerev
arccal ült a dívány szélén, és a bácsi leejtett csuklóját fogta. Ebben a
pillanatban szaladt be a házba Nyina, és rohant a bácsikájához:
– Mi történt, Galaktion bácsi?
– Nugzar most futott haza a szörnyű hírrel: Ladót agyonlőtték a
házában… Szaladtak ide a szomszédok is, ők is megerősítik, már az
egész város… Nem, nem, nem hiszem, az én Ladóm él…
Nyina a fejéhez kapott, ugyanazzal a mozdulattal, mint a grúz
asszonyok, égnek emelte a kezét. Odament hozzá Nugzar, és
félrevonta:
– Nyina, légy erős…
– Ki tehette? – kérdezte, maga sem tudta, miért, suttogva Nyina.
Nugzar szintén suttogva válaszolt, de nagyon hangos suttogással:
– Úgy hallottam, a trockisták számoltak le vele, holmi régi ügyek
miatt.
Nyina tiltakozva legyintett:
– Ez ostobaság, a trockisták sosem alkalmaznak személyes terrort!
Nugzar az arcába nézett, tekintetében, Nyina úgy érezte, valami
ravaszság csillogott.
– Ezt te honnan tudod, Nyina?
Nyina ököllel a tenyerébe csapott, felkapott az asztalról egy nyitott
cigarettacsomagot, aztán visszadobta.
– Mintha kinyitották volna Pandora szelencéjét! – kiáltotta.
– Mi történt még? – kérdezte élénken Nugzar.
– Nem történt semmi, de holnap megy a vonatom… érted? Reggel
utazom Moszkvába, és még nem vagyok összecsomagolva… teljes
zűrzavar… ezek a hírek – Nyina a szó szoros értelmében vergődött.
– A csomagolás nem probléma – csitította higgadtan Nugzar. –
Gyere, segítek csomagolni. Bízzál az unokatestvéredben.
Nyina, mintha ez a mondat pányvát vetett volna rá, megállt, háttal
Nugzamak, aztán a válla fölött lassan hátrapillantott. Nugzar testét vad
öröm hulláma öntötte el. Ez ma az én napom. Nyina szó nélkül elindult
felfelé. Nugzar követte.
Nyina szobájában minden szanaszét hevert, az üres bőröndök nyitva
álltak. Nyina belépett, és dobálni kezdte a holmijait, ahogy a keze
ügyébe akadtak – a fehérneműt, cipőket, könyveket –, be, a bőröndök
mélyére. Nugzar mögéje lépett, megfogta a vállát, és maga felé
fordította. Nyina ma nem tudott ellenállni. Ellenkezőleg, hirtelen úgy
érezte, ma muszáj színt vallania, véglegesen, még azon is túl, vagyis
visszavonhatatlanul. Nugzar megérezte ezt, és elakadó hangon azt
suttogta:
– Belevaló lány vagy, nem félsz a medvétől…
– Szörnyűbb bestiáktól sem félek – suttogta Nyina sötét mosollyal,
és gombolni kezdte kifelé Nugzar ingét. Amaz lefejtette róla a
mellényét. Mozdulataik lassúak voltak, mintha azon igyekeznének,
hogy e tristia70 egyetlen pillanata se repüljön el észrevétlenül.

Amikor e pillanatok vonata mégiscsak elsuhant, Nyina sokáig nem

tudott lecsillapodni. Lehunyt szemmel csókolta az embere vállát,
nyakát. Hirtelen végtelen aljas hang ütötte meg a fülét:
– Látom, tetszik neked az abrek.
Mindennek vége szakadt. Nyina kinyitotta a szemét:
– Te abrek vagy?
Nugzar elnevette magát:
– Az hát, abrek, bátor rabló!
Nyina félrehúzódott tőle. Meztelenségük egyszerre szégyenérzést
keltett benne.
– Az abrekek nem szokták megzsarolni a nőket – mondta, habár
pontosan érezte, hogy ilyen viharos beismerések és vallomások után
most alakoskodni próbál, önmagát akarja becsapni, adja a
megfélemlített áldozatot. Hirtelen beléhasított egy sejtés. Felült az
ágyon.
– Váj! Most már mindent tudok! Te ölted meg Lado Kahabidze
bácsit!
Nugzar egy szempillantás alatt rávetette magát, megragadta a
mellét, hanyatt lökte, aztán tenyerét a szájára szorította, és lázasan a
fülébe súgta:
 – Soha többet meg ne ismételd ezt a szamárságot, te bolond!
Különben mind a kettőnket megölnek: engem is, téged is, és azt is, aki
meghallja! Értetted?
És kezdődött megint minden. Nyina elfordított fejjel, félelemmel és
szomorúsággal teli tekintettel nézett ki a sötét ablakon.
XIII. fejezet
Éltető bacilusok

radovék dácsáján, Szerebrjanij Borban reggel óta megint teljes a

családi idill, az egész család összegyűlt a reggelizőasztalnál: maga a
professzor, a professzomé, az idősebbik fiú, a hadosztályparancsnok,
az elbűvölő parancsnokné, fontoskodó képű fiacskájuk, IV. Borisz, a
középső fiú, a marxista és marxista felesége, fiuk, a nyolcesztendősen
született Mitya, Agafja, a szorgos házvezetőnő, na és persze az efféle
harmónia legfőbb ideológusa, Pifagor, a fiatal juhászkutya.
– Az embernek minden reggel meg kell innia egy pohár aludttejet –
oktatta családját Borisz Nyikityics. – A nagy Mecsnyikov éltető
bacilusokat fedezett fel bennük, az a hosszú élet titka. Mindenkinek
innia kell az aludttejből, kivétel nélkül. Nyikita, ez rád is vonatkozik.
A Különleges Távol-keleti Hadsereg törzsfőnöke összerezzent:
– Tessék? Rám is? – azzal gyorsan kiürítette a poharát.
Jó kisfiú, mondta neki Meri tekintete.
– Mi a francnak nekünk a hosszú élet? – vetette oda kihívón a
tenisztündér. – Ott rohadni a Távol-Keleten, a tunguz mocsarakban?
Nyikita lesütötte a szemét. Meri vette át helyette a labdát.
– Veronyika, micsoda kifejezések ezek? A gyerekek előtt!
Mitya, aki már szemmel láthatólag mindenki kedvence lett,
nevetésben tört ki:
– Francnak, francnak nekünk a hosszú élet!
IV. Borisz még a fontosságáról is megfeledkezett, és ugrándozva
kiabálta:
– Francnak! Francnak!
A fiúk a korkülönbség ellenére láthatólag összebarátkoztak. A
„kulákporonty” a felismerhetetlenségig megváltozott. Agasa még
választékot is fésült a hajába, hogy úgy nézzen ki, mint egy „jó
családból való” gyerek. Csak éjszakánként fordult még elő néha, de ez
is egyre ritkábban, hogy csukott szemmel felugrott, és nyöszörögve
futott volna valahova.
Borisz Nyikityics az ujjával megfenyegette Veronyikát, és színlelt
szigorral végigjáratta tekintetét az egész klánon. A szerep
elégedettséggel töltötte el. Az órájára pillantott, és felállt. Valami még
mindig hiányzott a teljes reggeli komfortérzethez. Hirtelen eszébe
jutott: az opera! A rettenetek rettentően igazságos elrettentője egy
pillanat alatt eltűnt.
– Mericska, megkérhetlek egy pillanatra? – hízelkedett egy cseppnyit
a professzor.
Amint Meri bement utána a dolgozószobába, már érezte, hogy
valami nincs rendjén.
– Mi történt, Bo?
– Mericska, el kell halasztanunk a kivonulást az operába.
– Nahát, tudtam! Soha nem jutunk el az operába!
– Tudod – motyogta sietve a professzor –, a Honvédelmi
Népbiztosság Orvosi Főcsoportfőnöksége felkért, hogy a lehető
legrövidebb idő alatt nyújtsak be egy jelentést a helyi érzéstelenítés új
módszeréről. Ezért kénytelen voltam összehívni az egész
kutatócsoportunkat. Egyszerűen nem végzünk az előadás kezdetéig.
Meri vérig volt sértve. A „kivonulás” a Bolsojba, az új rendezésű
Carmen-re az ő számára nagy esemény volt – ma reggel már ezzel az
örömteli gondolattal ébredt –, a férjének meg csupán bosszantó ok a
kapkodásra, akadály az új sikerek felé vezető úton. Valahogy nem így
képzelte fiatalkorukban! Ellenkezőleg, úgy képzelte, hogy az életük tele
lesz operával, konzervatóriummal, zenével. Persze lett volna benne
munka, köznapi élet, küzdelem is, de mindez a zene, a tiszta ihlet
mellett. Különben elveszítjük a lelki szabadságunkat!
– Látom, Borisz, egyszerűen elvesztetted azt a képességedet, hogy
nemet mondj a főnökségnek! Megkaptad a kitüntetéseidet, a
legmagasabb beosztásokat, de elvesztetted a lelki szabadságodat!
Gradov könyörögve széttárta a karját:
 – Hidd el, nincs igazad, drágám!
Eközben valaki hosszan csengetett az ajtón. Agasa kisuhogott ajtót
nyitni. A küszöbön ott tornyosult a Vörös Hadsereg egykori altisztje, a
jelenlegi körzeti megbízott Szlabopetuhovszkij tekintélyes alakja.
Szlabopetuhovszkij súgott valamit Agasa fülébe. Amaz összecsapta a
kezét, elkapta a férfi kabátujját, és kerülő úton, hogy az ebédlőben meg
ne lássák, bevonszolta a dolgozóba. Ott aztán lábacskájával toppantva,
öklével hadonászva suttogva kiabálni kezdett:
– Borjuska, Merjuska, képzeljék csak, ez a Szlabopetuhovszkij –
bökött felé – a Mityenykáért jött! A szemem elé ne kerülj még egyszer!
Takarodj, te szégyentelen!
A körzeti megbízott arca kifoltosodott a felháborodástól, a bajsza
lekonyult, a pofacsontja kidomborodott, mint egy szkíta kurgán.
– Már miben volnék felelős, én, Szlabopetuhovszkij?
Szlabopetuhovszkijt behívták a megfelelő helyre, vigyázzba állították,
és kiadták a parancsot. Jelzés érkezett a tambovi területről. Egy
kiskorú kulák elem törvényellenesen el lett onnan szállítva, és Gradov
professzor családjánál lett elszállásolva. A parancs az volt, hogy a
fiatalkorút további utasításig el kell távolítani a családtól, és át kell
adni a gyermekelhelyezőnek. Mármost akkor miért titulál engem
szégyentelennek, Agafja Vlaszjevna? Vonja csak vissza azt a
„szégyentelent”!
Nagy felháborodottan megrázta a fejét, s ekkor az ajtónyílásokon át
megpillantotta a konyhakredencet, melynek csiszolt üvege mögött –
ezt jobban tudta, mint bárki más – mindig ott áll egy korsó erős
gyümölcspálinka.
– Ezek teljesen kivetkőztek ember mivoltukból! Gazemberek! –
kiáltott fel Meri. A grúz temperamentumot nem lehet féken tartani.
– Ez aztán egyszerűen túl van a jó és rossz határán – fortyant fel
Gradov. – Elvinni egy kiskorú gyermeket! Micsoda dolog ez?
Alig tudta megállni, hogy ne csatlakozzék feleségéhez, és ne kezdjen
el kiáltozni: „Gazemberek! Gazemberek, végképp elvadultak a teljes
büntetlenségtől! Pokolfajzatok!”
 – Remélem, ezt nem hagyod, Bo?! – fordult ugyanazon a hangon
hozzá a felesége.
Borisz Nyikityics hirtelen kirobbant, és parancsolgatni kezdett,
mintha ő is a bolsevik bürokrácia képviselője lenne:
– Meri, te itt maradsz! Szlabopetuhovszkij és Agafja, elmehetnek!
Várjanak! Senkinek egy szót sem!
A konyhában a körzeti megbízott egyik kezével átnyalábolta Agasát,
a másikkal megszokott mozdulattal a korsó felé nyúlt. Agasa nyomban
olvadozni kezdett az ölelésében.
– Szlabopetuhovszkij! Hogy tehettél ilyet? Hová lettek az
esküdözéseid, Szlabopetuhovszkij? Hiszen ezek mind olyanok, mintha
a véreim volnának, a Mityenyka meg kiváltképp, szegény kis árvám. –
Hirtelen egy határozott mozdulattal lerázta a nagy erejű kart, és
dirigálni kezdett: – Ide hallgass, most azonnal elmész a főnökeidhez, és
azt mondod nekik: Mitya nincs otthon. Mondd meg, hogy Cecilija
mamával elutaztak a pártszanatóriumba!
Szlabopetuhovszkij csak ámult-bámult a barátnője találékonyságán.
– Igenis, értettem, Agafja Vlaszjevna – derült fel –, de engedje meg,
hogy a nagyobb bátorság végett lovas vitéz módra vételezhessek
magától egy csókot meg két deci itókát.
A dolgozóban eközben Borisz Nyikityics határozottan odalépett a
telefonhoz, de mielőtt kezét a készülékre tette volna, az maga
megcsörrent. Meri tragikus mozdulattal összefonta karját a mellén.
– Szavva? – csodálkozott Gradov. – De jó, hogy éppen most hívott.
Kérem, értesítsen mindenkit, akit kell, hogy lemondom a mai operációt
és az összes megbeszélésemet. Tessék? Hogy boldog? Ezt hogy értsem?
Ja, vagy úgy! Na jó, akkor este találkozunk.
Letette a kagylót, és a feleségéhez fordult:
– Képzeld, Nyina és Sztyepan ma érkezik. Nyina táviratozott
Szavvának, az meg teljesen eksztázisba jött, a szerencsétlen.
Merire még ezek a hírek sem hatottak.
– Kérlek, Bo, Nyina ráér! Most csak Mitya, Mitya, Mitya a fontos! Meg
kell menteni a kisfiút!
 A professzor az asztalhoz ült, kinyitotta szattyánbőr kötéses
noteszét, és megkereste a Kreml központjának a számát. Istenem,
mennyire nem akaródzott oda telefonálni! Minden perc haladékot
nyereségnek érzett.
– Meri, kérlek, hozd be azt az öltönyömet, tudod, azokkal a hülye
kitüntetésekkel – szólt a feleségéhez. – Központ? Kérem, kapcsolja
Kalinyin elvtársnak, a Központi Végrehajtó Bizottság elnökének a
titkárságát!
Meri már repült is vissza, kezében a sötét öltönnyel, melynek
hajtókáján ott ékeskedett két Vörös Zászló Érdemrend. Gradovot most
szinte minden ünnep előtt kitüntették, és ezeket a tenyérnyi plecsniket
viselnie kellett az embernek az „ünneplő”-öltönyén. A professzor
kagylóval a kezében nekifogott átöltözni. Levette a zakóját. Eközben a
vonal másik végén – valami „kiemelt káder” pattogó, muzsikos hangja
– jelentkezett a titkárság.
– Jó napot – szólt bele a kagylóba Gradov tekintélyes hangon. – Itt
Borisz Nyikityics Gradov sebész, kitüntetett professzor. Kérem,
okvetlenül beszélnem kell Kalinyin elvtárssal. Megbocsásson, az ügy
nem tűr halasztást. Igen, igen… Hogy mit csinál az elvtárs?
Meginterventilálja a helyzetet? Kérem, interventilálja meg. Igen, várok.
Levette a cipőjét és a nadrágját, és már átvette feleségétől a
hivatalos öltönyét, amikor megszólalt a kagylóban egy szapora
beszédű tveri kiskereskedői hang: Kalinyin.
„Miért nem vettem eddig észre Bo jobb lába szárán ezt a kék vénát?
– tűnődött Meri, ahogy elnézte nadrágtalan férjét. – Biztos attól van,
hogy annyit áll a műtőasztalnál.”
Gradov úgy, ahogy kell: magabiztosan, egyszersmind kellő adag
tisztelettel beszélt a kecskeszakállas „országos sztarosztával”, akiről
Moszkvában az a hír járta, hogy voltaképpen nem gazember, csak
ripők és gyáva alak.
– Beszélnem kell önnel, Mihail Ivanovics. Nagyon kérem, fogadjon
még ma. Legfeljebb egy negyedórára veszem igénybe a türelmét. –
Gradov a füle és a válla közé szorította a kagylót, és ügyes
mozdulatokkal megkötötte a nyakkendőjét. – Igen? Roppant hálás
vagyok. Azonnal indulok.
Letette a kagylót, és teljes díszben odaállt a felesége elé. Meri
megcsókolta, aztán kissé hátrahúzódott, úgy gyönyörködött benne.
Még ezek a barbár rendjelek is illenek az arcához.
– Nem volt igazam, Bo, nem veszítetted el a lelki szabadságodat!

Estére minden véglegesen és a lehető legszerencsésebb módon

elrendeződött. Kimondatott a Kreml urainak híres mondata:
„Nyugodtan dolgozhat, Gradov elvtárs.” A dácsán kitört a jókedv. Mitya
IV. Boriszt hajkurászta a ház összes szobájában, s bár még csak nem is
sejtette, hogy nem is olyan rég az a sors várt rá, hogy „eltávolítják”, rá
is átragadt az az ünnepi izgalom, mely azokban a napokban, amikor
gyülekezőt tartottak, mindig úrrá lett a házon. Az ebédlőben szólt a
gramofon, és sorra nyíltak a palackok. A legboldogabb természetesen
Pifagor volt, aki mindent tudott. Ráadásul, és talán ez volt a
legfontosabb: megjött Nyina, a legkedvesebb nővére! Meri egészen
kipirult, és újra meg újra csókjaival tüntette ki a lelki szabadság
bajnokát, azaz a férjét.
– A mi apukánk ma igazi hős! A mi apukánk ma igazi hős!
Borisz Nyikityics nagy jelentőségteljesen, bár nem minden
tartózkodó humor nélkül számolt be az audienciáról:
– Nos, látjátok, mit jelent orosz orvosnak lenni, barátaim? A
kormány tagja… igen, kérem… hm… méghozzá milyen kormány tagja…
úgy beszél az emberrel, mint egyenrangúval!
Gradov figyelmesen Nyinára pillantott. A lánya sápadt volt, mintha
nem is délről érkezett volna, hanem a ködös Pityerből. Most fogta csak
fel, hogy Nyina egyedül érkezett.
– Hoppá, hol van Sztyepan?
Nyina nem válaszolt, viszont nyomban átvette a szót a végsőkig
izgatott, hogy ne mondjuk, boldogságtól sugárzó Szavva
Kitajgorodszkij.
– Képzeljék, lédik és dzsentlemenek, megérkezik a vonat, Nyina
leugrik a kocsiból, én meg látom, hogy… egyedül van, lédik és
dzsentlemenek! Nézek jobbra-balra: Sztyepan nincs sehol, egyszerűen
nem képződött meg a térben! Még a kocsiba is beszálltam, hogy
megkeressem – ott sincs… A hiánya egyenest drámai, lédik és
dzsentlemenek!
Szavva Nyinára pillantott, aki méltóztatott rámosolyogni, igen,
személyesen őrá, az általános sebészeti tanszék asszisztensére. Igaz,
egy icipicit szórakozott mosoly volt, de nyilvánvalóan neki szólt, nem
csak úgy a levegőbe küldték.
A professzor megértően elmosolyodott, és Szavvához fordult:
– Maga pedig pokolian el volt keseredve emiatt, kedves barátom,
igaz? Ha az ember két személyt vár, és csak egy érkezik, az bizony
keserves dolog.
Borisz Nyikityics a „Frunze-ügy” óta talán most először volt ilyen
pompás, élénk hangulatban. Röptében elkapta az unokáját, IV. Boriszt,
és odaültette a térdére.
– Remélem, legalább ez a csemete, IV. Borisz a nagyapja
nyomdokaiba lép, és nagy orosz orvos lesz belőle.
– Lépek, lépek, nagyapa! Hol vannak a nyomdokaid?! – kiáltotta IV.
Borisz.
A konyhából, csiszolt pohárkával a kezében, odatisztelgett
mindannyiuknak Szlabopetuhovszkij körzeti megbízott. Agasa ide-oda
futkosott a süteményes és kocsonyás tálakkal. Nyikita, Veronyika,
Cecilija, Kirill, Nyina és Szavva – a Gradov család ifjú nemzedékének
tagjai, akik erre az időre, a harmincas évekre már felnőttek, és tovább
erősödtek a „nagy háttörés”71 évében – kimentek a verandára elszívni
egy cigarettát.
– Hogy mik vannak – szippantott a cigarettájából Nyikita. – Az öreg
senkinek nem szólt egy szót sem, ő maga elrendezett mindent. Pedig
én is léphettem volna, Bljuheren keresztül… KB-tag…
– Csendesebben, elvtársak, Mitya nem tud semmit – figyelmeztette a
többieket Cecilija. – Nem is kell tudnia semmit a múltjáról. Hadd nőjön
fel teljes értékű szovjet emberként.
Nyina ebben a pillanatban rávillantott egy ékesszóló grúz pillantást,
de nem szólt semmit. Nyikita felnevetett:
 – Azért, Cilka, Kirka, ez az eset nem nagyon illik bele a ti történelmi
klasszifikációtokba, igaz?
– A kivételek nem cáfolják a folyamatot mint olyat, az ügy a fontos –
ellenkezett tőle szokatlan szelíd akadémizmussal Kirill.
Veronyika kaccantott egy elegánsát:
– Ami engem illet, legyek inkább kivétel, mint „ügy”!
Agasa asztalhoz szólított mindenkit. A házon, az aggodalmak és
izgalmak ellenére, vagy talán éppen nekik köszönhetően, tekintet
nélkül az ideológiai súrlódásokra, általános jókedvű szeretet lett úrrá.
– Mondjátok, miért, miért nem élhetnénk mindig együtt?! – kiáltott
fel Meri mama.
És csak Nyina arcán látszott elkínzott mosoly. Lélekben még nem
érkezett haza. Lassan, mint a vasúti csomópont vágányain a vonat,
végigcsattogtak benne az elmúlt napok eseményei: a tisztázó
beszélgetés Sztyepannal, Lado Kahabidze meggyilkolása, a gyilkossal
töltött éjszaka, és a legutolsó – egy rövid epizód, útban délről, egy
modern Anna Karenina vasúti élménye.
… A vonat lassan csattogott keresztül a Rosztov–Nahicseván vasúti
csomóponton. Nyina a „nemzetközi vagon” folyosóján állt,
cigarettázott. Nem tudta levenni szemét az ablakról. A pályaudvari
lámpák émelyítő fényében végtelen sorban marhavagonok úsztak,
„negyven fő, nyolc ló”, amelyekben Ukrajna és a Kubány
kulákcsaládjait hurcolták keletre, örök kitelepítésre.
A vagonok teteje alatt vágott parányi ablakokban szemek és szájak
tömege tolongott, egyetlen közös sárgás-sápadt arc. A parancs ellenére
némelyik vagon ajtaját a levegőzés végett egy kissé nyitva hagyták.
Odabentről átkozódás, jajveszékelés, gyereksírás hallatszott. Hirtelen
hisztérikusan felvonított egy harmonika. A lovak számát nem tudni, de
ami az embereket illeti, biztos, hogy többen voltak a norma előírásánál.
A szerelvények között, a vágányokon őrség állt – köpcös vöröskatonák,
puskával. Néha pórázon tartott kutyákkal „szakértők” jelentek meg: az
NKVd-s őrök.
Nyina nem tudta levenni tekintetét ezekről a halálvagonokról. És
hirtelen valaki válaszolt a tekintetére. A marhavagon ablakából
egyenest őt, a „nemzetközi kocsin” utazó szép, fiatal nőt nézte valaki,
egy meghatározhatatlan nemű, rettenetes, püffedt arc, egy
megszámlálhatatlan szemű, egyetlen közös arc. Nézte őt, gyűlölettel és
megvetéssel.

V. közjáték. A sajtóból
Folytatódik az SzK(b)P XVI. kongresszusa, melynek jelszava: „Ideje
felszámolni a jobboldali ellenzéket!” A párt nagyon türelmesen
igyekezett és igyekszik kiigazítani a lenini útról letért elvtársak
irányvonalát. A jobbodaliak vezérei azonban nem bizonyították be,
hogy készek feltárni az általuk elkövetett összes hibát, hogy feltétel
nélkül szakítanak hibáikkal, és legcsekélyebb kibúvót sem hagynak
jobboldali opportunista ingadozásaik számára. Buharin elvtárs cikke
nemcsak hogy elmulasztja hibái beismerését, hanem az írás alapján
joggal feltételezhetjük, hogy továbbra is kitart jobboldali opportunista
pozíciója mellett. Az, amit a kongresszuson a jobboldaliak vezérei,
Uglanov, Tomszkij és Rikov elvtársak mondtak, óvatosságra inti a
pártkongresszust. A párt joggal várja el Rikov elvtárstól, hogy adjon
nyíltabb és világosabb válaszokat. A jobboldali nézetek propagandája
és védelme nem egyeztethető össze az SzK(b)P-hoz való tartozással. E
nézetek egykori híveinek a gyakorlatban kell bebizonyítaniuk, hogy
felveszik a harcot a jobboldaliakkal.
A párt nem Noé bárkája, hanem az egyformán gondolkodók harci
szövetsége. Csak az egység teszi lehetővé számunkra, hogy legyőzzük a
kommunizmus ellenségeit.

Az „Ötéves terv négy év alatt” kölcsön határidő előtti jegyzése tömeges

méreteket öltött Leningrád gyáraiban és üzemeiben. A kezdeményezés
hulláma elérte az Urált.

A MOSZFŐKER tájékoztatója szerint a június harmadik dekádjára szóló

13., 14., és 15. sz. húsjegyek július 3-ig érvényesek. A munkások és
gyermekek második negyedévi textiljegyeinek érvényességét a
harmadik negyedévre meghosszabbították.

A felkelés huszonötödik évfordulójára újra látható a világ

filmművészetének remeke, a Patyomkin páncélos!

Teljes egészében betakarítjuk a kolhozföldek termését! Bolsevik

példával vezetjük az egyéni gazdálkodókat!

Az országos gépkocsi-, motorkerékpár- és kerékpárstaféta Moszkvába

érkezik. Jelentéstétel a Dinamo-stadionban.

Egy hónap alatt leadjuk a terv szerinti papírhulladékot!

Japán rákhalászhajók rabló zsákmánya a szovjet vizeken.

Sztálin elvtárs zárszavából. 1930. július 3.: „A jobboldal vezéreinek…

véglegesen szakítaniuk kell a múltjukkal, új módon kell
felfegyverezniük magukat, és egységbe kell forrniuk pártunk Központi
Bizottságával a bolsevik fejlődési ütemért folytatott harcában, a
jobboldali elhajlás ellen folytatott harcában. Más lehetőségük nincs. Ha
a jobboldali ellenzék vezérei képesek erre – jó. Ha nem – magukra
vessenek”. (Hosszan totó taps az egész teremben. Mindenki feláll,
elénekelik az Internacionálé-t.)

A Pravda léghajó minden építőjének, az együttműködő csoportoknak, a

napilapok szerkesztőségeinek. Kérjük, tájékoztassanak, milyen
összeget gyűjtöttek, és utalják át az összeget a Pravda léghajó
folyószámlájára.
…Ivanov textilmunkás 25 rubel hozzájárulást adott aranyban.
„Küldök önöknek a proletár kincstár számára 25 rubelt aranyban.
Régóta tartogattam, fogat akartam csináltatni belőle magamnak, de
látom, most nem olyan időket élünk. Javaslom, hogy indítsanak
aranytárgy gyűjtést. Mindenkinek akad valamije. Elvtársi üdvözlettel,
Ivanov.”
…A szocsii üdülőben pihenő újságírók és a sajtó más dolgozói úgy
határoztak, hogy a Tarasz Kosztrov sírjára szánt koszorúra gyűjtött
420 rubelt befizetik a léghajóalapba.
…Szeptember 27-ig beérkezett: 193 452 rub. 97. kop., 3000 olasz
líra, 150 rúpia, 7 német márka, 4 aranygyűrű és különböző más
értéktárgy. A Pravda szovjet föld felett fog lebegni.

Rohammunkával hozzuk be a szeptemberi gabonabeszállítási

lemaradást!

Erősebb tüzet a kollektivizálást fékező kulákságra és a jobboldali

opportunistákra!
Szélesebben és szilárdabban támaszkodjunk a tömegek
kezdeményezésére a kolhoztagság újabb millióiért vívott
küzdelemben!
Mi, a margelani körzet Zarient kislakjának72 egyéni gazdálkodói
meggyőződtünk a kolhozok előnyéről, és belépünk a Sztálin nevét
viselő kolhozba!

Óriási érdeklődés a léghajóépítés iránt!

A helyszínről jelentik. A névtelenség álarca mögött. A Plehanov

Intézetben a kongresszusi jelentésekről folytatott vita során az a
látszat alakult ki, hogy a résztvevők egyetértenek a párt fővonalával…
ugyanakkor nagyszámú névtelenül benyújtott feljegyzés arról
tanúskodik, hogy a gyűlés résztvevői között számos olyan elvtárs akad,
aki vagy nem ért egyet a kongresszus határozataival, vagy kételkedik
helyességükben. Egyes névtelen levelek szerzői gúnyosan azt állítják,
hogy a kollektivizálás csődöt mondott.
…A Plehanov nevét viselő moszkvai népgazdasági intézet
pártsejtjénél a XVI. kongresszus határozatainak feldolgozása során
különös figyelmet kell fordítani arra a tényre, hogy a párttagok egy
részénél opportunista nézetek jelentkeznek. Ezekkel határozottan
szembe kell szállni.

A betakarítás és a terménytárolás harci kérdés!

A legszigorúbban felelősségre kell vonni a zöldségtermés károkozóit!

A vádlottak megvannak, miért nem ítélik el őket?

Két héten belül mozgósítani kell harminc írót, és be kell iktatni őket a
rohambrigádok állományába! Fel kell számolni az irodalom
elmaradását a szocialista élet követelményeitől!

A nap hírei. Anapában megkezdődött a szövetkezeti kártevők pere. Az

első zárt élelmiszer-elosztók Leningrádban. Nagy ólomérctelepeket
fedeztek fel. Sztalinabadban pert indítottak Kubickij, a
Gépjárműforgalmi Vállalat dolgozója ellen, aki megvert egy tádzsik
sofőrt. A közvélemény felháborodottan elítélte a nagyhatalmi
sovinizmus eme szembeötlő esetét.

Döntő szakaszban a kulákság felszámolása.

…A „ki kit győz le” kérdése egyelőre nem dőlt el, és az osztályharc
országunkban egyre éleződik. A kisárutermelés nap mint nap, óráról
órára újratermeli a kapitalizmust.
…A teljes kollektivizálás alapján könyörtelen csapást mérünk a
kulákságra, különösen országunk gabonatermelő körzeteiben. A
győzedelmes szocializmus harci szekerének kerekei alatt a kulákság
utolsó kétségbeesett erőfeszítéseket tesz, megpróbálja maga mellé
állítani a közép- és szegényparasztságot, sőt a városi proletariátus
egyes rétegeit is. A kulákság mint osztály felszámolása napjaink
központi feladata.

A GPU moszkvai szervei felszámolták a „hajdani urak” két újabb

csoportosulását. Az egyiket Kondratyjev professzor, a kulákság tipikus
ideológusa vezette. Mellettük működött egy mensevikekből és a
mensevikekhez közel álló értelmiségiekből álló jól szervezett csoport,
melynek tagjai egyebek között olyanok voltak, mint Groman, Bazarov,
Szuhanov és mások.

Külföldről jelentik. Lengyel repülőgépek gyanús repülései.

Bennszülöttek felkelése Indokínában. Fehérgárdisták élénk
tevékenysége Harbinban. Hitler, a német fasiszták vezére
tárgyalásokat folytat a Ruhr-vidék iparmágnásaival.

Az OGPU a legfontosabb élelmezési cikkek közellátási szerveinél

kártevő és kémszervezetet leplezett le, amelynek célja az volt, hogy
éhínséget támasszon az országban, elégedetlenséget szítson a széles
munkástömegek körében, és ezzel elősegítse a proletárdiktatúra
megdöntését. A kártevő tevékenység kiterjedt az Össz-szövhús, az
Össz-szövhal, az Össz-szövkonzerv, az Össz-szövzöldséggyümölcs,
valamint a Kereskedelmi Népbiztosság megfelelő egységeire.
Rjazancev professzor (egykori földbirtokos és hadtáp tábornok)
vallomásából: „Úgy gondoltam, hogy a legfontosabb osztály, a kultúra
hordozója a burzsoázia.”
Karatigin professzor (egy egykori kadét lap főszerkesztője):
„Jellemző volt ránk a kételkedés a szovjethatalom országépítő
tevékenységében, a kollektivizáció tagadása, az egyéni gazdálkodás és
a magánkapitalista viszonyok megőrzésének irányvonala… A
hűtőiparban kifejtett kártevő tevékenységért Rjazancevtől összesen
2500 rubelt vettem fel…”
Levandovszkij (az Össz-szövhús felvásárló- és elosztórészlegének
vezetője): „Azt akartuk, hogy az állam lépjen ki a húskereskedelemből,
és adja át ezt a piacot a magántőkének…”

A kártevő csoport leleplezésének országos visszhangja

Könyörtelenül el kell taposni a kártevő viperát! Üdvözlet az OGPU-nak,
a forradalom őrének! Több éberséget!
A munkásság, válaszként az élelmiszeriparban felfedett
kártevésekre, még szorosabban zárkózik fel a bolsevik párt körül,
újabb felajánlásokkal járul hozzá az ötéves terv döntő, harmadik
évének sikeres megkezdéséhez. Az egyes kártevők helyére a
munkásosztály a szocialista építés százait és ezreit küldi az
apparátusba.
A villamosgépgyár fémmunkásai könyörtelen ítéletet követelnek, és
üdvözletüket küldik az OGPU-nak, a proletárdiktatúra kardjának.
Követeljük, hogy a kártevőkkel szemben alkalmazzák a legsúlyosabb
büntetést, az agyonlövést!
Gyemjan Bednij: „Az OGPU tegnapi közleménye újabb machinációkat
leplezett le. A kártevők elvesztették a háborút, és fogságba estek! Az
ellenforradalom még mozog! De miénk a hatalom! Hoppá! Már
nyújtogatta mancsát a hatalom felé a zsidó értelmiség, a Kondratyjev-
és Groman-féle senkiháziak hada! De elszámították magukat a
rohadtak! Lebuktak a húskonzerven!”
Falhoz! Azonnali bosszút a nemzetközi burzsoázia ügynökeivel
szemben!
Az OGPU kollégiuma a Munkás-, Paraszt- és Vöröskatona-tanácsok
küldötteinek Központi Végrehajtó Bizottsága, valamint a Szovjet
Népbiztosok Tanácsa megbízása alapján megvizsgálta a közellátás
területén működő ellenforradalmi szervezet ügyét, és a következő
határozatot hozta: Rjazancev, Karatigin, Karpenko, Esztrin, Daardika,
Levandovszkij, Vojloscsikov, Kupcsin, Nigzburg, Bikovszkij, Szokolov…
(összesen 48 fő) vádlottak, a kártevő szervezet aktív tagjai és a
szovjethatalom esküdt ellenségei ellen az ítélet: AGYONLÖVÉS.
Az ítéletet végrehajtották.
Menzsinszkij, az OGPU elnöke

„A termékek minőségéért vívott harc – harc a szocializmusért!”

Kujbisev elvtársnak a termékek minőségével foglalkozó konferencián
elhangzott beszédéből.

A Pravda főszerkesztőjének. Tisztelt főszerkesztő elvtárs! Kérem,

helyezze el lapjában nyilatkozatomat.
A Pravda 9. számának vitaoldalán megjelent „A párt XVI.
kongresszusa elé” című cikkem. Most arra a következtetésre jutottam,
hogy mélységesen tévedtem, azoknak az elvtársaknak volt igazuk, akik
velem ellentétesen nyilatkoztak. A kollektivizálással kapcsolatos
nézeteim nem a párt vonalát, hanem a jobboldali opportunizmus
vonalát követték. Éppen ezért hozzászólásomat károsnak és hibásnak
ismerem el, és a kollektivizálás kérdéseiben teljes mértékben osztom a
párt nézeteit. Elkövetett hibáimat a gyakorlatban igyekszem kijavítani.
Kommunista üdvözlettel
Mamajev

VI. közjáték. A tölgyfa zúgása

A Moszkva-folyó partján elterülő Nyeszkucsnij park
megszámlálhatatlan sok fája közt, egy kissé félreeső helyen, a lankás
domboldalon állt egy nyolcvanesztendős tölgy. Annak felső ágai azt
susogták: „Butasevics, Butasevics!”, a középsők és az alsók így
dúdoltak: „Petrasevszkij!”,73 az ágak közt a pintyek azt fütyülték:
„Doszt! Doszt!”74
A park más fáitól eltérően ez a fa innen tekintélyes távolságra, több
száz mérföldnyire északra, egy rövid, de bővizű folyó nedves
torkolatánál75 fogant. A Petrasevszkij-kör szétkergetése után a
megfogant tölgy csaknem testetlenül még ott hevert a folyó mellett,
melyben paloták, hidak, tűhegyes tornyok, felhők tükröződtek, s
köztük ő maga, ez a szinte még nem is létező, teljesetlen láthatatlan
tölgy is, mely a szétkergetett liberális társaság eszméjét testesítette
meg. Egyszer azonban vihar támadt, zápor zúdult alá, a hatalmas
légörvények felkapták a megfogant tölgyet, vagy inkább a tölgy
eszméjét, egy dél felé száguldó légáramlat a hátára kapta, és így repült
más eszmék, részecskék, viták és a mocsárból felszippantott apró
békák között, amíg le nem pottyant a régi fővárosban a Nyeszkucsnij
park lankás lejtőjére.
Meleg, nedves éjszaka történt ez, az égen a déli és északi
princípiumok hadakoztak egymással, hirtelen mindenre fény vetült,
kirajzolta egy kerek filagória oszlopait, melyek között egy vakmerő
párocska a szerelemnek áldozott, megvilágította a fák törzseit, a tó
vizének fodrait és a folyó hullámait. A megfogant tölgy, vagy
egyszerűen a tölgy eszméje, megkapaszkodott a drága, ismeretlen
kezek által nemrég fellazított, a záportól fekete, omlós, illatos és
ragacsos anyagban, és patetikusan rettegett: mi lesz, ha nem tud
meggyökerezni? De meggyökerezett.
Meggyökerezett, és nyolcvan esztendő múltán, az
ezerkilencszázharmincas esztendőben ott áll, peckesen a szélben, teszi,
mint a környezetében minden fa, a maga dolgát, amit egy fának kell;
főképp a fotoszintézissel van elfoglalva, melyből – újabb kutatások
szerint – minden más ered, de ágaiban vagy az ágai között még ott él a
kör emléke, vagy inkább a kör elmosódó eszméje, az előszobában
ledobált bőr sárcipők tompa koppanása, az irodalom és az eszmék
cseréje, a „Belinszkij levele Gogolhoz”, Fjodor, lelkem, olvassa fel
hangosan; a fejhasogató kihallgatások, az álkivégzés dobpergése.
Egyszer estefelé egy párocska tévedt a filagóriába, egy negyven
körüli férfi és egy ifjú szűz. Vaszilij Bljuher vörös hadseregparancsnok,
akárcsak fehér ellenfele, szerelmes volt a törzs adjutánsnőjébe. A leány
feje ott nyugodott a férfi széles bőrkabátos vállán, megható orrocskája
a marsalli csillag mellett, a férfi pedig felnézett a tölgy ágaira és arra
gondolt: tenni kéne valamit, talán éppen most, mert hamarosan késő
lesz, kockáztatni kéne, hogy a történelem úgy őrizzen meg, mint a
forradalom megmentőjét… Egész jókat gondol, tűnődött a tölgy, és
helyeslő hullámokat küldözgetett feléje. Gondolkodj csak tovább.
Technikailag nem is lenne olyan bonyolult a dolog, folytatta
gondolatait Vaszilij. Felutazni legközelebb Habarovszkból egy
megerősített őrosztaggal, bevonulni a Kremlbe, letartóztatni a
gazembereket, különösen a legfőbbet, a vörös szőrű csótányt, beszédet
mondani a rádióban, felszólítani az embereket, hogy maradjanak a
helyükön, eltörölni a kollektivizálást, visszahozni a NEP-et, megelőzni
a közeledő éhínséget.
A folyó felől áruló nyirkos légáramlat fújt. A félelem tömör felhőkben
lassan hömpölygött a város központja felől, mint a hőerőmű
füstpamacsa. A tölgy igyekezett elterelni a hadseregparancsnok
figyelmét ezekről a nyomasztó részletekről, és egyre a magáét
énekelte: „Butase-e-vics, Petra-a-sevszkij”, pintyeivel ezt fújta: „Doszt!
Doszt!” A csüggedés légáramlatai azonban behatoltak a bőrpáncél alá,
nyugtalanították a csillagot is, és a megható orrocskát is. Egy ilyen
lépés sikerének esélye mégiscsak kicsi, jelentéktelenül kicsi.
Szövetségesek nélkül vállalkozni egy ilyen akcióra értelmetlenség,
szövetségeseket keresni biztos bukás: Menzsinszkij kopói ott vannak
mindenütt. Az, hogy megölik az embert, nem fontos, a fontos az, hogy
neved nem a forradalom megmentőjeként, hanem elárulójaként kerül
be a történelembe.
A Nyeszkucsnij park kihalt sétányán még valaki közeledett a tölgyfa
alatti filagória felé, a forradalom egy másik megmentője, Kronstadt és
Tambov hóhéra, Mihail Tuhacsevszkij hadseregparancsnok. Az ő
vállára a fegyveres erők egy másik ifjú szüze hajtotta a fejét: a
népbiztosság borbélya. Ez volt akkoriban a divat: a rezsim vasemberei
romantikus vonzalmakban keresték örömüket.
A tölgy egész lényében felzaklatva figyelt. Közeledjetek egymáshoz,
fiúk, nógatta őket, Vaszja, Misa, legyetek barátok, hiszen ugyanaz a
gondolat jár a fejetekben.
Ám a két hadseregparancsnok, amint megpillantotta egymást, sietve
leszállt majdani lovas emlékművük lováról, szívük rémülten zakatolt.
Tuhacsevszkij egy heves mozdulattal félrelódította hölgyét, és sutty,
elnyelte őt a fenyves homálya. Ugyanakkor Bljuher felkapta megható
orrú cicuskáját, leszaladt a filagória lépcsőin, csizmái keményen
kopogtak az aszfaltozott ösvényen, aztán eltűntek. Mellesleg, a két
hadseregparancsnok egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a babáik
nem Menzsinszkijnek dolgoznak-e.
„Kislelkűség” – suttogta koronája szélével a tölgy, és egész lelkével
elfordult a Moszkva városa fölött szétterülő alkonyfény felé.
XIV. fejezet
Olszufjev gróf villája

apközben Moszkva olyan volt, mint máskor: villamosvonalakkal

átszegdelt hemzsegő hangyaboly. Minden közlekedési eszközt – a
villamosokat, az autóbuszokat, a nemrég megjelent trolibuszokat – úgy
lepték el a hangyák, mint a kockacukrot. A fiákerek csaknem teljesen
eltűntek, helyüket elfoglalták a taxik, de ritkaságuknál fogva inkább
tartoztak a városi legendák, mint a közlekedés világába. 1935-ben a
városban óriási pompával megnyitották az első metróvonalat,
márványburkolatú állomásokkal, mozaikmennyezetekkel,
mozgólépcsőkkel. Már két esztendő telt el, de a létesítménnyel
kapcsolatos, szózuhatagos propagandakoncert még mindig nem csitult
egyetlen napra sem. A Szokolnyikiból a Moszkva-parti Kulturparkig
vezető vonalnak gyakorlati szempontból kevesebb értelme volt, mint
az első világháború előtt kidolgozott tervnek, amely az alagutat a
Moszkva-folyón túli kerülettől a Tveri városkapuig kívánta vezetni,
vagyis összekötötte volna a város két felét. A moszkvai metró
propagandisztikus jelentősége azonban háttérbe szorított minden
gyakorlati megfontolást. A legjobb a világon! Föld alatti paloták! A
komszomolista metróépítők hőstettei! A dolgozók szívét büszkeség
tölti el! A párt és a kormány és személy szerint Sztálin elvtárs
gondoskodása!
A NEP reklámjai helyét szerte a városban, olykor a legváratlanabb
helyeken elfoglalta a „szemléltető agitáció és propaganda”: jelszavak,
Sztálin és néhány más vezér arcképe, akik túlélték a kivégzési
hullámokat, szobrok, diagramok. A moszkvai emberhez, aki ha
körülnézett is, már nemigen vette észre ezeket a
szemléltetőeszközöket, csupán tudat alatt érzékelte, hogy itt vannak,
és itt is maradnak körülötte, mindörökre, ily módon jutott el a csipkés
falak mögül küldött útmutatás: ülj a fenekeden, és ne fészkelődj!
Egyebekben minden úgy ment, mint mindig: az emberek szervezett
áradatban rohantak a munkába, a munkából haza, tipródtak a
sorállásokban, vasárnaponként kimentek a Szpartak–Dinamo-
focimeccsre, vagy moziba mentek, hogy megnézzék Grigorij
Alekszandrov életvidám filmkomédiáit, a Cirkusz-t meg a Vidám fiúk-at.
Folytak a tegnapi vezérek – Rikov, Buharin, Zinovjev, Kamenyev –
kirakatperei, de ezek semmi nyomot nem hagytak a moszkvai
mindennapok rajzolatán, a különbség legfeljebb annyi volt, hogy a
szokottnál kissé több férfi tolongott az újságos táblák előtt. Az
emberek szótlanul olvasták Visinszkij főügyész beszédeit, olykor
valaki odavetette: – Micsoda szónok – mire valaki nagyvilági hangon
nyomban hozzátette: – Micsoda ragyogó szónok! –, s a véleménycsere
után szaladt mindenki a közlekedési eszközökhöz. Merőben
másképpen festett az utca, ha sarkkutatókat, hős repülőket, a jég
fogságában áttelelt utazókat kellett fogadni! Ilyenkor aztán ezrek és
ezrek tódultak az utcákra! Mosolyok, üdvrivalgások, zenekarok! De
máskülönben Moszkva napjai ugyanúgy peregtek, mint mindig.
Csak éjszaka kúszott szét a rémület az utcákon; a Lubjanka vaskapui
mögül tucatjával futottak ki a város különböző pontjaira a „fekete
varjak”, a rabomobilok. Az ilyen furgonok láttán a moszkvaiak azon
nyomban elfordították a tekintetüket, ahogy minden ember
ösztönösen elhessegeti magától az elkerülhetetlen halál gondolatát.
Adja isten, ne értem, ne a szeretteimért… jaj, hála Istennek,
továbbment! A parancsban szereplő címnél a rabomobilok megálltak, a
csekisták sietség nélkül bevonultak a házba. A csizmás lábak dobogása
vagy a fölfelé emelkedő lift zúgása megszokott zajkulisszául szolgált a
moszkvai rettenethez. Az emberek odatapasztották fülüket a
sokszoros társbérleteik ajtajához, reszkettek bent a szobákban. Csak
nem a mi emeletünk? Nem, feljebb mentek. Hát persze,
Kolebanszkijért; számítani lehetett rá; én tudtam előre; maga is?; hát
persze, tudja, ezek nem szoktak tévedni… Néha a letartóztatott
személy otthonában zokogás – persze tompított, visszafojtott zokogás
– hallatszott, a szovjet társadalomban nem helyénvaló, de még
kiirthatatlan hisztérikus jelenetekre került sor, melyeket a „forradalom
lovagjainak” kiáltásai vágtak el: „Moszkva nem hisz a könnyeknek!”
Ilyenkor az emberek végképp visszafojtották a zokogást, s csak
szégyenkezve suttogták: bocsánat, az idegeim. Legtöbbször azonban
minden rendben, jó fegyelmi mutatók mellett zajlott. Gyerünk,
gyerünk, majd odabent tisztázzuk a dolgokat!

Virágzott a szocialista realizmus irodalma. A formalizmust végképp

sikerült kiirtani. A szovjet költők, drámaírók és regényírók, akik
egységes szövetségbe forrtak, lelkesen írták a nép számára szükséges
műveiket.
A társadalmi élettől sem idegenkedtek. Tegnap, például, a Pravdá-
ban és a többi központi lapban megjelentek a dolgozók első levelei,
amelyekben halált követeltek a „nép ellenségei” perének vádlottaira,
és ma már az írók össze is gyűltek a Vorovszkij – az egykori
Povarszkaja – utca sarkán álló szép villájukban; éppen beadványt
írnak a humánus szovjet kormánynak. Vannak idők, amikor vissza kell
fogni a humanitást, kedves kormány elvtárs, az ellenséget
könyörtelenül el kell pusztítani!
A gyűlést az étterem nagy helyiségében tartották, ahonnét kivitték
az asztalokat, hogy helyet csináljanak a pótszékeknek és a szónoki
emelvénynek. „Hol asztal állt, koporsó feketéll” – jutott természetesen
sokak eszébe, de nem mondták ki. Agyonlőni, agyonlőni! A párt harci
jelszavát visszhangozta mennydörögve a magas mennyezet, ott
keringett a pazar csillárok körül, szétmázolódott a magas, csúcsíves
ablakok színes üvegbetétein, nyikorgatta súlyosan a parkettát, melyen
húsz esztendővel azelőtt csak az Olszufjev csemeték repkedtek a
nevelőnőkkel. Vitya Guszev költő úgy határozott, hogy költeménnyel
járul hozzá az általános engesztelhetetlenséghez. Felröppent a
színpadra, és heves fejmozdulattal hátravetette üstökét.
– Költő vagyok, elvtársak! Versekben fejezem ki az érzéseimet!
S a grófi palota megtelt izzó proletár verssorokkal:
 Egy szóban harsog a nép haragja.
Kimondom a szót: agyonlövés!
Kapjon golyót a hon árulója,
Ki az ország életére tört.
Védjük életünk – halál reája!
Pusztuljon – és boldog lesz e föld!

Derék fiú ez a Guszev, kiérdemelte a gyűlés tapsát. Az SZK(b)P KB

kulturális osztályának képviselői atyaian mosolyognak: nem valami
tömény tehetség, egyszerű munkásgyerek; de sebaj, elvtársak,
megleszünk mi a dekadensek nélkül!
Nyina Gradova ott ült a galérián, egy csavart mintájú faoszlop
mögött. Szeme csukva. Arcáról könnyen leolvasható volt a szomorúság
és a szégyen. A szomszédja, egy kritikus, aki valamikor udvarolt neki, a
formalista iskola egykori csillaga, aki azonban töredelmesen
megtagadta bűneit, most tekintetét a mennyezetre szegezve
„viharosan tapsolt”, közben odasúgta neki:
– Ne csinálja ezt, Nyina! Figyelik magát. Tapsoljon, tapsoljon már!
Nyina kinyitotta a szemét, és csakugyan, nyomban észrevett néhány
rá szegeződő tekintetet. Az írótestvérek, a nyúlszívűek nyilván kihívást
olvastak ki kővé keményedett arcából és mozdulatlan kezéből. A
nyúltekintetek többsége, mihelyt az ő pillantásával találkozott, azon
nyomban elfordult, két vagy három tekintet egy pillanatig rajta
maradt, mintha arra akarnák figyelmeztetni, hogy térjen észhez, aztán
a túloldalról beléfúródott egy szúrós, kutató, figyelmes szempár. Ez a
két szem nyilvánvalóan a lelkesedés fokozatait mérte. Nyina leszegte a
fejét, elpirult, mint Masa Olszufjeva az első bálon, és csatlakozott a
tapsolókhoz.
– Határozattervezet – hallatszott az elnökségből:
Kérjük a szovjet kormányzatot, alkalmazza a legsúlyosabb büntetési
fokozatot a trockista bérencek ellen. Agyon kell lőni őket, mint a
kutyákat. Szavazásra teszem fel a kérdést: ki fogadja el a határozatot,
elvtársak? Ki van ellene? Ki tartózkodott? Egyhangúlag elfogadva!
 Újabb viharos taps, itt-ott közbekiáltások, és Nyina a többiekkel
együtt ismét tapsol, tapsol, és egyszerre rémülten úgy érzi, hogy talán
még a többieknél is erőteljesebben, határozottabban veri össze a
tenyerét. Az írók együtt az egész néppel, bányászokkal,
fémkohászokkal, fejőnőkkel, sertésgondozónőkkel, varrónőkkel,
traktoristákkal, határőr katonákkal, vasutasokkal,
gyapottermesztőkkel, valamint az orvosokkal, tanítókkal, színészekkel,
festőkkel, vulkanológusokkal, paleontológusokkal, továbbá a
pásztorokkal, halászokkal, madarászokkal, órásokkal,
mázsamesterekkel, lexikográfusokkal, drágakőcsiszolókkal,
gyógyszerészekkel, tengerészekkel és repülőkkel egyhangúlag
követelték a kormánytól a kétkulacsosok csoportjának haladéktalan
kivégzését.
Jókedvűen, a kormányzat iránti lelkes szeretettől fűtve széledtek
szét, egy időre elfeledkeztek a csoportok, közötti villongásokról, az
egyéni ellenségeskedésről, vetélkedésről. Sokan ott maradtak a
büfében, és rendeltek „egy jó pohárka konyakot”, elmajszoltak egy
tokhalas szendvicset, megszólították egymást, kérdezgették, hogy áll a
kolléga regénye vagy darabja, mikor utaznak a tengerhez stb.
Az egykori formalista kritikus élénken magyarázott Nyinának
valami hülye recenzióról, amely a minap jelent meg a
Lityeraturkában,76 mintha azon igyekezne, hogy haladéktalanul
elfelejtesse vele az imént lejátszódott formális, a léleknek még a
felszínét sem karcoló, színtisztán külsőleges valamit, ami ugyanolyan
muszáj dolog, mint rossz időben az esernyő, szóval ezt az erkölcsileg
semmire sem kötelező, nevetséges szamárságot. Lassan lépkedtek a
Vorovszkij utcán, a külföldi követségek épületei előtt az Arbat tér felé.
Az afgán követségből egy márványarcú afgán, a svéd követségből egy
jellegtelen svéd nézett ki rájuk, a norvég követség ablaka mögött pedig
elsuhant egy csodálkozó tekintetű, szelíd, tejfehér kisasszony.
– Szóval tapsoltunk, Kazimir? – szakította félbe hirtelen Nyina
elegáns kísérőjét. – Finomat tapsikáltunk, igaz-e? Tapsi-tapsi kacsóval,
tipi-topi lábacskával, igaz? Orosz írók halálos ítéletet követelnek!
Nagyszerű!
 A kritikus szótlanul tett még néhány lépést, aztán kétségbeesetten
legyintett, sarkon fordult, és elindult az ellenkező irányba.
Nyina átvágott az Arbat téren, és elindult a Gogol bulváron a
Szovjetek Palotája metróállomás felé, vagyis oda, ahol a sáros kerítés
mögött még látszottak a Megváltó Krisztus felrobbantott templomának
romjai. A bulvár békés élete, melyet még szinte érintetlenül hagyott a
sztálini rontás, ezen a késő nyári meleg estén nemcsak hogy nem
nyugtatta meg, hanem még súlyosabb, még gyalázatosabb vihart
kavart benne. Gyilkos pillantásokkal verte vissza a szembejövő férfiak
kíváncsi tekintetét. Micsoda? Hát vannak még férfiak ebben a
városban? És vajon a nők? Ők mennyivel különbek? Vannak-e még
asszonyok? Kik vagyunk mi mind? A sátán fújja a dudát, mi meg
botorkálunk utána, mint a fiaördögök.
Szavva már várta a metrónál, csak úgy sugárzott, egész lényével
tagadva a sötétséget és a pesszimizmust. A magas, világos szemű férfi,
szürke öltönyében, sötétkék nyakkendőjével ott állt, vállával
nekitámaszkodva a lámpaoszlopnak, és egy puha bőrkötéses, időtől
fakult aranyozású pompás könyvet olvasott. Lám, ez a passziója,
könyvbolond lett, szabadidejében ritka könyvekre vadászik, külföldi
regényeket, filozófiai műveket olvas, tökéletesíti franciatudását. De hát
pusztán ezért a látványért bármelyik pillanatban letartóztathatják!
Nyina odarohant a férjéhez, orrát belefúrta a szürke felöltőbe, átölelte
a vállát.
– Szavva, Szavva, képzeld, mindenki az agyonlövésre szavazott,
agyonlövést követelt, az a gyalázatos Vityka Guszev még meg is
verselte, mindenki tapsolt, én is, Szavva, én is tapsoltam, tehát én is
követeltem az agyonlövést! Nem álltam fel, nem mentem el, tapsoltam,
együtt a többiekkel, mint egy ócska, felhúzható bábu!
Szavva megcsókolta, elővette a zsebkendőjét, gyengéden
megtörölgette az orrát, a homlokát, a szeméhez óvakodott nyúlni,
nehogy elkenje a festéket.
– Öngyilkosság lett volna kiállni – mormogta. Mi mást mondhattak
volna?
 – Orosz írók! – háborgott még mindig Nyina. – Nem a
könyörületességre szavaznak, nem kegyelmet, hanem agyonlövést
követelnek!
Elindultak a bulváron az ellenkező irányba. Útban hazafelé – most
Szavva lakásában laktak, a Bolsaja Gnyezdnyikovszkaja utcában, a
Gorkij utca közelében – be kellett még menni a bölcsődébe,
Lenocskáért.
– Te is az agyonlövésre szavaztál? – szörnyedt el hirtelen Nyina.
Szavva bűntudatosan megvonta a vállát.
– Nekem, szerencsére, akkor éppen operálnom kellett.
Mentek néhány megállót az A jelű villamoson, az Annuskán, és az
utcájuknál leszálltak. A bölcsőde a bulvár túloldalán volt. Szavva
odamutatott a házuk bejáratára:
– Látod, előjött Rogalszkij, kibotorkált Isten világára. Harmadnapja
kizárták a pártból, és egyhangúlag – érted? – egyhangúlag elkergették
az Akadémiáról, megfosztották minden címétől. A szomszédok nagy
ívben elkerülik, látod?! Nézd, Anna Sztyepanovna átszaladt a
túloldalra, hogy ne kelljen köszönni neki!
A mindig eleven történészprofesszor, a tegnapi akadémikus, aki
hangsúlyozottan igyekezett távol tartani magát jelentéktelen
honfitársai köznapjaitól, most úgy vánszorgott a sarkon, mint egy
súlyos rokkant. A megbélyegzettség a földhöz roskasztotta, a puszta
jelenléte az utcán, már az is szinte illetlenségnek látszott. Amióta
ismerték, most először láttak a kezében szatyrot, benne két üres
tejesüveggel.
– Üdvözlöm, Jakov Mironovics – köszöntötte Szavva.
– Jó estét, Jakov Mironovics – szólt szándékoltan hangosan Nyina, de
mindjárt el is szégyellte magát ezért a szándékoltságért: kicsinyes
ostobaság, mintha az, hogy köszönök valakinek, kihívás lenne, mintha
kompenzálni próbálnám a gyávaságomat, az ocsmányságomat.
– Jó estét – válaszolt közömbösen Rogalszkij, és ment tovább. Még
csak fel sem pillantott, hogy ki az, aki köszönt. Szavva elkísérte a
tekintetével.
 – Már nincs közöttünk. Az élete véget ért, várja a letartóztatást. Azt
mondják, már összecsomagolta a batyuját, és vár.
Nyina kétségbeesetten leejtette a karját.
– De hát miért vár, Szavka? Miért van az, hogy meg sem próbál
elmenekülni? Hiszen ez elemi ösztön, hogy menekülni kell a veszély
elől! Miért nem utazik el, mondjuk, délre, legalább még utoljára
élvezné egy kicsit a délvidéket! Miért van az, hogy ezek után a
kizárások, megdolgozások után mind olyanok lesznek, mint a bénák?
– Bocsáss meg, Nyinka, drágám, de te ma miért tapsoltál annak az
ocsmány Guszevnek? – kérdezte Szavva, és átölelte a vállát.
– Egyszerűen félelemből – suttogta Nyina.
– Nem, nem csak félelemtől – ellenkezett Szavva. – Van itt valami,
ami fontosabb a félelemnél…
– A tömeghipnózis, azt akarod mondani? – mormogta Nyina.
– Úgy van – bólintott a férje. – És ezt a hipnózist mind ti hoztátok
létre!
– És te? – vetett rá Nyina egy gyors pillantást. Érezte, hogy a férje
karizmai megfeszülnek. A hangja keményebb lett.
– Én sohasem vettem részt ebben a piszkos maskarádéban.
– Mire gondolsz? – Nyina arca csaknem Szavva arcához ért.
Messziről úgy néztek ki, mintha gyengéd csacskaságokat sugdosó
szerelmesek lennének.
– Mindenre, együtt, az egészre? A forradalomra, igen?
– Igen – bólintott Szavva.
– Hallgass! – suttogta Nyina sebesen, és a férje szájára szorította a
tenyerét. Szavva belecsókolt a tenyerébe.
XV. fejezet
Legendák hőse vagy

zokban az esztendőkben született meg az erőt sugárzó szovjet

ének műfaja. Az énekesek és a kórusok addig jutottak, hogy majd’
szétpukkadtak a fenségességtől és a lelkesedéstől. A tömeges
rádiósítás a rádiókészülékek fekete hangszórótányérjain keresztül
szétvitte ezeket a dallamokat mélyen az ország legbelsejébe.

Drága föld, szülőhazámnak földje,

Drágakőnél drágább kincset ad,
nincs a földön gazdagabb, szebb ország,
Minden ember érzi, hogy szabad

Te tündöklő,
Te friss erő,
Te soha le nem győzhető,
Moszkvám, te szép,
Hazám, te szép,
Ünnepel a szovjet nép.77

Így ment ez tizenegy időzónán keresztül, ez zengett a Távol-Keleten, s

ugyanez harsogott az oszlopra erősített hangszóróból az Amur-vidéki
kis vasútállomás sorompója mellett.
Pocsék idő volt, végeérhetetlenül verdesett a lassúdad eső, a tócsák
buborékot hánytak, jelezve, hogy a közeljövőben semmi jóra nem lehet
számítani…

Ma mindenki kabátba bújik,

 Begubódzva, eső-iszalagban,
Nem is látják, elázva csurig,
Hogy a bútól megint benyakaltam

– mormogta Nyikita félig betiltott kedvenc költője versét. És csak a

hatalmas folyón túl, vagyis már a kínai messzeségben derengtek holmi
halvány előjelei, hogy a nyár még visszaszerzi az uralmat.
Gradov hadtestparancsnok gépkocsija közvetlenül a lezárt szemafor
előtt állt meg. Pislogott a vörös jelzőfény. A vasúti fővonal mellékágán,
mely a bekötőutat átszelte, lassan, mint ez a mai eső, végtelen hosszú
teherszerelvény gördült. Nyikita mereven nézte a
vágánycsatlakozásokon kattogó, komor szerelvényt. Mint körülötte
mindenki, ő is tudta, miféle rakományt szállítanak ezeken a
szerelvényeken: emberi életeket, rabokat visznek Vlagyivosztokba és a
vanyinói kikötőbe, onnan tovább Kolimára. Nyilván a parancsnok
sofőrje, Vaszkov őrmester számára sem volt ez titok. Ahogy a
szerelvényt nézte, fel-felsóhajtott, nyilván mondani akart valamit.
– Na, mi van, Vaszkov? – kérdezte komoran Nyikita. – Mit
sóhajtozol?
– Azelőtt valahogy soha eszembe nem jutott volna, parancsnok
elvtárs, hogy ebben az országban ennyi ellenség rejtőzik – dünnyögte a
sofőr anélkül, hogy a főnökére nézett volna. Egyszerű arcán nem
mindennapi népi ravaszság tükröződött.
– Hagyd ezt a témát, Vaszkov – mondta Nyikita. – Tartsd féken a
nyelved. Értetted?
Az őrmester megszívta az orrát, lenyelte az „igenis, parancsnok
elvtárs” választ. A katonai körzet végtelen útjain hozzászokott, hogy
kicsit amolyan cimboráló kapcsolatban lehet a hadseregparancsnok
hadműveleti helyettesével, erre tessék, most félbeszakítják, holott hát
hogyne akaródzna beszélgetni pár szót a lecsukott szemafor előtt.
A szerelvény egész hosszában felcsattogtak az ütközők, a vonat
végképp megállt. Néhány alak előrerohant a szerelvény elejéhez, itt-ott
kissé kinyílt a vagon ajtaja, kidugta a fejét az őrkatona, messziről
kiáltozás hallatszott; valami történhetett.
 Eközben Gradov kocsija mögött már jócskán összegyülekeztek a
kolhozszekerek meg a harckocsigyakorlatról visszafelé tartó katonai
járművek.
– Ott jön a főnök, ni – bökött Vaszkov az oldalsó visszapillantó tükör
felé. Nyikita hátranézett, és megpillantotta Bljuher főparancsnok
körzetszerte jól ismert, terepszínűre festett páncélkocsiját.
Nyikita kiszállt az autóból. A marsall már jött is feléje,
szuperöntudatos, szinte támadó lépteivel. Kezet szorítottak.
– Mi folyik itt, Nyikita Boriszovics?
– Különleges szerelvény halad át, Vaszilij Konsztantyinovics.
Bljuher komor mosolyra húzta a száját:
– Különleges szerelvény…
Félrecsapta hosszú bőrkabátja szárnyát, benyúlt a
cigarettatárcájáért, odakínálta Gradovnak. Ezekben az esztendőkben
egész idő alatt, a kölcsönös cigarettakínálás volt az egyetlen, nem
formális kapcsolatot kifejező jel közöttük. Nem tértek át a tegeződésre,
kereszt- és apai néven szólították egymást, és betartották azt a
távolságot, amelyet a hadsereg írott és íratlan illemszabályai
megszabtak számukra. Az utóbbi hónapokban még erősebb idegenség
jelent meg közöttük. Nyikita senkivel, még Veronyikával sem osztotta
meg Bljuher iránti ingerültségét, de még saját magának sem igen
vallotta be, hogy nincs bizalma többé főparancsnoka iránt. Májusban
az enkávédések pimaszul, az egész törzs szeme láttára elvitték a Vörös
Zászló Érdemrenddel kitüntetett Különleges Távol-keleti Hadsereg
egyik legnagyobb köztiszteletnek örvendő parancsnokát, Albert Lapin
hadtestparancsnokot, a légierő főnökét. Bljuher a kisujját sem
mozdította, hogy megmentse. Folytak a letartóztatások minden
szinten, aztán kipattant az egész Vörös Hadsereget megrázó „fasiszta
katonai összeesküvés” ügye, mely egy szempillantás alatt,
visszavonhatatlanul sárral fröcskölte be a forradalom néhány
szentképként tisztelt vezérét: Tuhacsevszkijt, Uborevicset, Jakirt,
Gamarnyikot, Ejdemant… Még nagyobb megdöbbenést váltott ki, hogy
a bírói testületben, mely a halálba küldte ezeket az embereket, ott ült
Bljuher, Dibenko, Belov, Kasirin… Ez szinte olyan, mintha én ítélkeznék
Kirill és Nyinka fölött, gondolta Nyikita. A tagjai ilyenkor
ólomsúlyúakká váltak, szeme előtt felködlött a kronstadti erőd vérrel
telefröcskölt fala…
A különleges szerelvényen valami szokatlan dolog történhetett.
Bljuher és Gradov alig húszméternyire lehetett az egyik álló vagontól.
Odabentről nehéz dulakodás zaja, hangok sokaságának tompa moraja
hallatszott. Hirtelen dermesztő üvöltés szakadt ki ebből a hangkásából:
– Elvtársak! Vörös parancsnokok! Ne higgyetek a hamis vádaknak!
Mi nem vagyunk ellenségek! Kommunisták vagyunk! Hűek vagyunk
Lenin és Sztálin ügyéhez!
A kiáltás után megszólalt valami érthetetlen, állati bőgésre
emlékeztető férfikórus. Az átjárónál összegyülekezett katonák és
parasztok még ebben a vad előadásban is hamarosan felismerték az
SzK(b)P himnuszát, a francia eredetű Internacionálé-t. A vagon falának
egyik felső deszkája elmozdult, kinyúlt egy kéz, és kihajított a sorompó
felé egy maroknyi háromszögletűre hajtogatott levelet.
– Küldjétek el a leveleket, az isten szerelmére – tört át az
Internacionálé-n még egy hang.
Fohász és üvöltő ateista himnusz. A háromszögek egy része odaesett
egyenest az út sávjára, a többit a légáramlat elsodorta egy kis
ligetecske felé, az egyik egyenest odavitorlázott Gradov
hadtestparancsnok krómbőr csizmája elé. Nyikita felvette és zsebre
tette. Bljuher komor pillantást vetett rá, és úgy tett, mintha nem vette
volna észre. Persze tisztában volt vele, miket gondolnak most róla saját
törzsében. Minden parancsnok természetesen arra gondol: na mi lesz,
legközelebb engem vitet el, marsall elvtárs? Ha tudták volna…
Néhány őrkatona, pisztollyal a kezében odarohant a fellázadt
vagonhoz, félregördítették az ajtót, és egymást tolva bemásztak a
kocsiba, a sötétbe, melyben fehéren világítottak az éneklők arcai.
– Kuss, a kurva anyátokat! Majd megtanítunk titeket énekelni,
szarháziak!
Ugyanakkor a párhuzamos vágányon odagördült az átjáróhoz egy
kézihajtány, és leugrott róla néhány vasutas főnökféle. Ketten halálra
váltan Bljuherhez rohantak, nyilván azzal, hogy megmagyarázzák, mi
történt a vágányon. A marsall meg sem hallgatta őket. Kezét
bőrkabátja zsebében tartva rájuk förmedt:
– Haladéktalanul szabadítsák fel az átjárót! Szedjék szét a
szerelvényt, ha kell! Tíz percet adok, egy másodperccel sem többet!
Sarkon fordult, és visszasietett a páncélkocsijához. Nyikita szótlanul,
leszegett tekintettel állt. Az éneklő vagon elhallgatott. Emlékeiből, ki
tudja, hányadszor, ismét előbukkant Kronstadt jege, az erőd fala,
amely előtt ott áll a Vörös Hadsereg három parlamentere. Az egyik azt
kiáltja a megafonba: – Matrózok, Trockij főparancsnok ultimátumát
hoztuk! Ha meg akarjátok menteni az életeteket, adjátok meg
magatokat! – A tengerészek az erőd falán harsány röhögésben törtek
ki. Köztük ő maga, Nyikita, a kém is. Onnan indult a Horgony térre.
A hadtestparancsnok megrázta fejét, hogy elhessegesse a nyomasztó
emlékeket, és megint sikerült, leszámítva egy futó pillanatot, amikor
megint felvillant ugyanaz az erőd, mely a matróznép kivégzésének
színtere lett. És ő, az ifjú Nyikita, ott állt a győztesek soraiban…

Habarovszkban nem is várt olyan pocsék élet Veronyika

hadtestparancsnoknéra. A főutca egyik konstruktivista stílusú házában
kaptak tágas lakást. Három szoba, nagy konyha, fürdőszoba,
gázbojlerrel. Egészen cuki bútort sikerült összeszednie. Igaz, Nyikita
azt mondja, csiricsáré az egész lakás, de hát mit ért ő hozzá. A
városban működik egy zenés színház, a hadsereg klubjának pedig van
teniszszakosztálya is. Akad néhány egész tűrhető partner is, Berg
katonaorvos például, vagy a repülők törzsétől Vereszajev főhadnagy,
azzal az őrületes szemével. Csuda muris elnézni, ahogy ezek ketten
vetélkednek a… szóval a többiekkel. Aztán nagy házat kell vinni.
Nyikita gyakran elutazik, viszont gyakran előfordul az is, hogy
odacsődít magukhoz egy csomó parancsnokot, mindegyiket meg kell
etetni, el kell szórakoztatni. Muszáj megőrizni a tökéletes sportos
formát. Aztán ott vannak a premierek. Nemrég itt koncertezett
Leonyid Utyoszov dzsesszzenekara. Az egész úgy nézett ki egy kicsit,
mint egy odesszai vásári mutatványosbódé és egy propagandaműsor
keveréke, de azért hoztak néhány eredeti bluest is. Veronyika a
harminchárom évével, el ne kiabáljam, egyszerűen szédületesen nézett
ki! Csak az a kár, hogy az évek gyorsan telnek, egyszerűen kergetik
egymást.
Elég gyakran átjártak Vlagyivosztokba, vagy ahogy a nép nevezi,
Vlagyikba. Itt, a Zolotoj Rog-öböl partján, a tengerészek izgató
tekintetének tüzében Veronyikát olyasféle érzés fogta el, mintha
visszatért volna kora ifjúsága. Alekszandr Blok jutott az eszébe: „Leljed
meg zsebkésed élén / A messzi tájak porszemét, / S a világ újra furcsa,
élénk / Színes ködben tárul eléd.”
Elnézte a hajókat az öbölben, és átadta magát a fantáziálásnak.
Képzeljük el, mondjuk, hogy a Szovjetunió fegyveres erőit teljesen és
végérvényesen szétverték. A szegény Nyikituska hadifogságba esett, de
persze később majd visszatér, épségben, sértetlenül. De egyelőre itt
állunk a dombon, nézzük a láthatárt, és várunk. Ez is olyan megint,
mint Bloknál – várjuk a hajókat. A füstoszlopok már megjelentek, jön a
győztesek hajóraja. Kik lehetnek? A japánok? Nem, az azért túlzás –
egy japánnal? Egyébként azt mondják, nagyon tiszta népség. De nem,
nem, amerikaiak lesznek, fehér fogú cowboyok, igen, azok, és lesz
köztük egy, legyen a neve, mondjuk Ronald, egy lovagias kaliforniai;
lágy blues zene; életre szóló emlékek… Ó, micsoda szamárság!
Olvasásra nem sok idő jutott, de Veronyika azért olvasott, főképp az
Internacionalká-t,78 a jelenlegi szovjet irodalom elviselhetetlen, csupa
termelési regény. Moszkvában ezalatt háromszor jártak, és minden
látogatás olyan volt, mint egy szédítő ringlispíl. Előállt a népbiztosság
pazar kocsija, ő kiröppen a kocsiból, beröppen az összevásárolt
holmikkal, mindenki el van ragadtatva a lobogó kék szemétől, amint a
költő mondaná. Az embernek néha az az érzése, hogy jobb Moszkvába
látogatóba járni, mint ott élni a mindennapjaiban. Hát, tulajdonképpen
ennyi. Ja, igen, és ez alatt az idő alatt született még egy kislánya.
Úgyhogy most van egy kilencéves fia meg egy hároméves lánya, itt
aztán meg is állunk, elég, a fajfenntartás feladata száz százalékra
teljesítve.
Egy este valami hihetetlen dolog történt. Beállított látogatóba a régi
barát, Vagyim Vujnovics, méghozzá tizenkét év távollét után, nem
számítva a „véletlen” találkozásokat a pályaudvaron meg a
teniszpályán. Mintha az égből pottyant volna le! Abból a majdnem
Kiplinghez illő Turkesztánból utazott a Távol-Keletre! Csak nem külön
azért, hogy?…
Veronyika teával kínálta a szalonban – a teáskészletet Moszkvában
vette egy bizományiban, az értő szem nyomban felismerte volna, hogy
a Kuznyecov cég munkája, de Vagyim nyilván nem tartozott a
teáskészletek szakértői közé, nem törődött vele, de valószínűleg az
italt sem látta, amit kortyolt –, Veronyika pedig ott ült vele szemközt,
visszafogottan lobogó szemmel, arcán bájosan csúfondáros mosollyal.
– Nem hiszek a szememnek! Vagyim, ez csakugyan maga? Ezt nézzék
meg! Ez az őszülő halánték, ez az angol bajuszka… Tudja, mit mondok?
Maga az elmúlt évek alatt még vonzóbb lett, mindenesetre stílusosabb.
Na, meséljen az életéről, drága Jevgenyij Anyegin. Nős?
Valahányszor Vujnoviccsal találkozott, mindig az volt az érzése,
hogy még egy pillanat, és felkavarodik az erotikus tornádó, de ez a
pillanat már tizenkét éve tartott.
A férfi nyugodt szomorúsággal beszélt, bár tökéletesen nyilvánvaló
volt, hogy ő sem… mi az, hogy ő sem, természetesen mindenekelőtt ő,
tőle jön ez az egész, ő az, aki egy másodpercre sem feledkezett meg
róla…
– Igen, nős vagyok. Harminchét éves, és még mindig
ezredparancsnok. Egy isten háta mögötti lyukban élünk, az afgán határ
közelében. A feleségem egy liba. Három gyerekünk van. Szeretem őket.
Tulajdonképpen ennyi az egész…
Megint elmosolyodott. Úgy látszik, boldog, hogy láthat. Veronyika
ezt is megértette. Egyszerre az a furcsa érzése támadt, hogy rég
elveszítette volna a szépségét, ha nincs ez az ezer mérföldnyi
távolságban élő imádója.
– Úgy látom, maga még mindig olyan romantikus lélek! Vallja be,
Vagyim.
Az elektromos mező most túlságosan felizzott közöttük, legalább egy
percet várni kellett, mire legalább részben szétrebbennek azok a kis
pufók elektronok, a nyilacskáikkal. Vujnovics törte meg a feszélyezett
csendet:
– Voltam én valaha is romantikus? Különben… Tudja, Veronyika,
maga, persze nem emlékszik rá, de én nem felejtek el egy tizenkét év
előtti futó pillanatot… Tényleg nem volt több, mint egy pillanat…
Magának, persze úgysem jut az eszébe… fény és tűz, hang és lehelet… a
fiatalságunk leglényege benne volt… és ezt maga adta nekem, és ez
még mindig itt él bennem…
Veronyika, akit teljesen elkábított ez a vallomás, ez a zavaros
érzelemözön, döbbenten nézett rá. Hirtelen úgy érezte, ő is fel tudja
idézni, amiről a férfi beszélt, még egy pillanat, még egy, de a pillanat
repült, és a következő másodpercben kopogtattak az ajtón,
megérkezett a hites ura, Gradov hadtestparancsnok. Vagya! Nyika!
Nahát, ezt a találkozást! Mi szél hozott? Hatalmas hát- és
vállveregetések, tréfás bokszütések, mintha nem is lett volna az a kissé
hosszúra sikerült haragszomrád. Gyerünk, gyerünk, az asztalnál
mindent elmesélsz! Milyen jó, hogy holnap szabadnapos vagyok!

Jóval éjfél utánig elüldögéltek, és persze, a konyhában, ahogy barátok

találkozásakor illik. Veronyika étkészlete már rég összevissza
keveredett. A ház ura még arra is rávetemedett, hogy egyenest a
dobozból kotorászta ki a sprotnit. Három üveg Moszkovszkaját már
tisztességgel benyakaltak, a negyediket épp az imént bontották ki, a
búcsúpohárhoz. A beszélgetés az édes múlt emlékeitől minduntalan
elkanyarodott az aktuális katonai-politikai helyzet felé. Végül
Veronyikának elege lett.
– Vigyen el az ördög benneteket, fiúkák! Csócsálgassátok a „komoly
kérdéseiteket” nélkülem! Aludni! Aludni!
Felállt, elbűvölően megtántorodott, és kiment a konyhából. Vagyim
elkísérte a tekintetével, előkapott egy újabb cigarettát,
szétnyomorgatta, félredobta, megrázta magát, mintha józanodj-ot
parancsolna magának, kezét barátja vállára tette, a tábornoki
rombuszokkal ékes kigombolt gallér mellé. Furcsa fölé-alárendeltségi
viszony volt a két férfi között. Nyikita mindig az idősebbet látta a vele
egykorú Vagyimban, és annak ellenére, hogy ennyire különböző
rendfokozatot viseltek, ez az érzés még fokozódott is.
– Nyikita, beszéljünk őszintén – ajánlotta Vagyim. – Te, persze
ismered az okokat, hogy miért nem jártam nálatok tizenkét éve, igaz?
– Egy okát tudom – mondta Nyikita.
– Ismered a másikat is! – szorította meg a vállát Vagyim.
Nyikita kurtán felnevetett:
– Csak azt nem tudom, melyik az első, melyik a második.
Vagyim hátradőlt. A szék megnyikordult erős teste alatt.
– Na jó, ez nem fontos. A fontos az, hogy két okból is tértem vissza.
Nyikita átült az asztaltól az ablakpárkányra. Az ablakon túl, a
sötétben csak a csillag világított a Vörös Hadsereg Házának tetején.
– Mondd ki az egyik okot a kettő közül – mondta, egy pillanatig
habozott, aztán összeszedte magát, és hozzátette: – A másodikat
tudom.
Feszült csend állt be. Csak nem fogja itt nekem kiteríteni a kártyáit,
gondolta bosszúsan Nyikita, csak nem kezdi a lírát, az őszintéskedést,
nekem, az imádottja férjének? Részeg fejjel mit össze nem hord egy
vidéki gamizonban élő tiszt! Vagyimra pillantott, és rögtön felfogta,
hogy tévedett, hogy Vujnoviccsal kapcsolatban semmiféle vállveregető
leereszkedésnek nem lehet helye. Az arckifejezéséből kiolvasta, hogy
Vagyim megint a peremvonalba indul.
– Azért jöttem hozzád, Nyikita, hogy megtudjam, mit gondolsz
azokról az eseményekről, amik manapság az országban, a fegyveres
erőknél végbemennek.
– Mire gondolsz? – kezdte volna Nyikita, de érezte, hogy semmi
szükség e kérdésre. Mi másról beszélhetett volna két barát, amikor
már eljutottak odáig, hogy félre minden gáttal, az elhallgatásokkal?
Csakis arról, amiről akkoriban senki sem beszélt, se barátok, se
házastársak: a pestisről.
– Van fogalmad a letartóztatások méreteiről?
– Sejtéseim vannak. Pokoliak.
 – És hogy értelmezed ezeket a döbbenetes vallomásokat, amikor
magas rangú parancsnokok azt vallják, hogy fasiszta összeesküvésben
vettek részt?
– A válasz csak egy lehet.
– Kínzás? Csakhogy nem taknyos kölykekről van szó, hanem
hősökről. Képzeld el őket vagy akár saját magadat Vrangel elhárítóinak
a kezében…
– Ott könnyebb lett volna.
– Lehet, hogy igazad van. Amit a sajátjaitól kap az ember, az jobban
fáj, az végképp elviselhetetlen…
– Lehet, hogy így is van, de lehet, hogy a dolog fájdalmasabb,
egyszerűbb, de gyötrelmesebb, lidércesebb…
– Na de minek, minek? Mi kellhet még neki? Hiszen már így is ő az
isten, a tévedhetetlen bálvány. Hátha a hadseregtől mégiscsak fél?
Fasiszta összeesküvés? Hülyeség. Az egész cirkusz Hitler malmára
hajtja a vizet. Folyik a hadsereg lefejezése, az elkerülhetetlen háború
előtt! Tuhacsevszkij…
– Halkabban, te!
– Mi baj? Elég vastagak nálad a falak, hadtestparancsnok.
Tuhacsevszkij már két évvel ezelőtt megjósolta, hogy elkerülhetetlen
az összeütközés Németországgal, a Vezérkarnál meg most nagy
óvatosan holmi szövetségről suttognak a tengelyhatalmakkal az antant
ellen, őrültek!
A hajnal a balkonon érte őket. A hatodik doboz Kazbeket szívták.
Nyikitát tompa bosszúság fogta el, hogy fuccs a reggelnek, elmarad az
encsembencsem Veronyikával, a félórás súlyzózás, a hideg zuhany, a
bolyhos törülköző, az egészséges „Mecsnyikov-féle” reggeli.
Vagyimnak rángott az ajka, időnként vállától a sarkáig könnyű
remegés futott rajta végig, a beszélgetés pattanásig húzott benne
minden rugót.
– Ide hallgass, Nyikita, azt beszélik, Bljuher nemcsak hogy a bíróság
hivatalos tagja volt, hanem a legaljasabb vallomásokat is tette. Igaz ez?
– A többi marsall meggyőzte, hogy segítse a nyomozást – motyogta
Nyikita.
 Vagyim gonoszul elnevette magát:
– Hát most rajta a sor, hogy beköltözzék a Lubjankára! Alighanem
már a cellát is kinézték a hősnek.
Nyikita nem felelt. Az egész beszélgetés már valami hosszúra nyúlt
lázálomnak tűnt számára. Tessék a fizetség az ifjúkori rajongásokért.
„Kardcsatába vitt a vér…”
Vagyim elnézte a ködben a fák kirajzolódó vonalait. A parkon túl alig
láthatón felsejlett már az Amur.
– Még egy módja van, hogy megelőzze – mondta csendesen.
– Hogyan? – halkította le hangját ösztönösen Nyikita. Hirtelen
átvillant rajta, hogy megint Vagyim irányítja a beszélgetésüket.
– Neked tudnod kell, hogyan – szűrte a foga között az
ezredparancsnok. – Egy katonának tudnia kell, hogyan előzze meg az
ellenséget.
Ekkor aztán csakugyan megfordult Nyikita körül a világ, úgy kellett
megmarkolnia az erkélyrácsot. Odalent előbújt a pincéből Hariton, a
házmester. Seprűt vonszolt maga után.
– Hát, tudod, Vagyim… – motyogta Nyikita. – Egyáltalán hogy juthat
ilyesmi az eszedbe? Veszélybe hozni a forradalmat?
– Miféle forradalmat? – üvöltötte szélesre tátva száját, mégis
hangtalanul Vagyim. – Réges-rég nincs már semmiféle forradalom! Mi
van, te nem látsz?!
Elhallgatott, és most várakozva nézett Nyikitára. A
hadtestparancsnok, mint valami megszeppent kisfiú, leszegett fejjel
pillogott az ezredesre. Nem tudott mondani semmit. Tudta, persze
hogy tudta, hogy rég nincs már semmiféle forradalom, de csak tudta,
soha ki nem mondta fennhangon, de még gondolatban sem, és senki
körülötte ki nem mondta, csak most, ebben a pillanatban mondta ki
végre a bajtársa. A kimondott revelációtól, és ami azt követte, a
cselekvésre való felszólítástól döbbenten csak hallgatott. Vagyim,
amint felfogta, hogy hiába várja a választ, keményen a korlátra csapott:
– Minden szétesik, megy a pokolba, a francba, a picsába! Végünk van
mindannyiunknak! Hát jó, legyen! Ha akarod, megmondom én neked a
második okot is, amiért idejöttem, öregfiú. Megmondjam?
 Nyikita felvonta a vállát.
– Ugyan, Vagya, ne tombolj, már megmondtam, tudom, mi a második
okod.
– Én mégiscsak meg akarom mondani neked – erősködött Vagyim. –
Azt, amit te olyan nagyszerűen tudsz. Hát jó, tudd meg még jobban.
Szeretem a feleségedet, és szüntelenül, éjjel-nappal róla álmodom.
Négyezer-háromszáznyolcvan napja álmodom róla…
Nyikita átölelte Vagyim vállát, és kissé megrázta. Jól van, jól van,
most könnyebb. Férfiak vagyunk, katonák, láttunk mi már mindenfélét.
Jól van, na, kimondtad, ami a bögyödet nyomta, most már elég. Te
kimondtad, barátom, én pedig hallottam. A többi elrepül az élettel
együtt. Hirtelen eszébe jutott valami fontos dolog, aminek,
szerencsére, semmi köze nem volt sem az első, sem a második okhoz:
előhúzta a zsebéből a háromszögletű levélkét, amit még ma be akart
dobni a postaládába, de megint elfelejtette.
– Ide hallgass, Vagya, te most innen Moszkvába mész, ugye? Ez meg
éppen egy moszkvai cím…
– Elvisszük – morgott Vagyim. – Tudom, miféle levél ez, a rabok
hajtogatják így össze. Amint megérkezem, nyomban elviszem… –
Hirtelen kurtán felnevetett: – Legalább ezt elintézem… – Megint
felnevetett. – Ismered a verset: „Vagyunk rozsdás tölgyön rozsdás
levelek…”?

A távol-keleti hadsereg törzsének mindennapos ténykedése

rendszerint szétoszlatta Nyikita komor előérzeteit és „dekadens”
hangulatait. Minden olyan olajozottan, szinte pattogóan zajlott: ki-be
futkostak a fiatal szárnysegédek, az őrség bokacsattogással vigyázzba
vágta magát, a gépírónők kopogtatva verték a billentyűket, sorra
érkeztek a magasabbegységek parancsnokai, meg a vakmerő fiúk a
határ menti felderítőcsoportoktól, csörögtek a telefonok,
rádiókapcsolatot tartottak az egységekkel, melyek szétszórtan
kitöltötték a katonai körzet hatalmas térségeit, Alaszkától Koreáig.
A régió déli részén hónapról hónapra egyre forróbb lett a helyzet. A
japánok egyre nyilvánvalóbban azon igyekeztek, hogy körültapogassák
a Vörös Hadsereget, próbálták felmérni harci erejét. Nem volt nehéz
kitalálni, mi a távolabbi céljuk: ha nyugaton kitör a háború, támadást
indítani, és elfoglalni a Tengermelléket, Vlagyivosztokkal és
Habarovszkkal, és eljutni talán egészen a Bajkálig.
Gradov hadtestparancsnok, a hadműveleti osztály főnöke gyakran
tartott tanácskozást az egységek parancsnokaival. Ezeken csaknem
mindig jelen volt a főparancsnok, Bljuher marsall is.
– A stratégiájuk nagy vonalakban világos számunkra, elvtársak –
mondta Nyikita –, de ami a mindennapos taktikát illeti, ott olykor
nehéz eligazodni, annak ellenére, hogy – felesleges álszerénység nélkül
kijelenthetem – derekas felderítő munkát végzünk.
Gradov a hatalmas térkép délkeleti sarka fölé hajolva mutogatni
kezdte a Togucsi tábornok vezette hadsereg egységeinek mozgásait, a
Haszan-tó környékén létrehozott homályos célú erő-összpontosítást.
Úgy dolgozott a mutatópálcával, mintha fát faragna. A többi
parancsnok között ott állt Bljuher is, és elnézte a távol-keleti vörös
hadakban szolgáló legjobb harcostársa daliás alakját, akin mindig
látszik, hogy a legjobb helyen van, és aki jelenlétével már-már
bizonyossá tudta tenni, hogy van valamiféle célszerűség abban, amiről
a marsall néha már úgy érezte: nem más, mint aljas idióták értelmetlen
játéka. Remélem, legalább őt nem… gondolta, de ennél a „nem” szónál
félbeszakította gondolatát. Lapin letartóztatása után, de különösen
amióta végeztek Tuhacsevszkijjel, újra meg újra rátört mindegyik
harcostársával kapcsolatban, valósággal ráakaszkodott, gyötörte,
szikkasztotta ez a gondolat, főképp talán éppen ezzel a
befejezetlenségével, ezzel a gyáva félbeszakítottságával. A gondolat
csak éjszaka, álmában fejeződött be, úgy kunkorodott elő, mint egy
morzejelekkel telehintett régi távírószalag: „remélem – hogy –
legalább – engem – aki – gyáván – elárultam – a bajtársamat – Misát –
nem – tartóztatnak le” – ami után a nagy hatalmú marsall rémülten
ugrott ki az ágyából, mint egy tízéves kisfiú.
A tanácskozást a rádióközpont parancsnokának váratlan
megjelenése szakította meg. Vorosilov rejtjelezett táviratát hozta. A
távirat haladéktalanul Moszkvába rendelte a Vörös Zászló
Érdemrenddel kitüntetett Távol-keleti Különleges Hadsereg
parancsnokát. Bljuher, kezében a távirattal, egy pillanatra
elkalandozott a Távol-Kelet problémáitól: lehet, hogy éppen ez itt az én
befejezetlen gondolatom befejezése, és… Egy pillanat múlva felállt, egy
megszokott kemény mozdulattal megigazította gimnasztyorkáját,
„folytassák, elvtársak”, azzal elhagyta a hadműveleti osztályt. A
parancsnokok, akik nyomban felfogták, hogy a táviratban valami
komoly dolog lehet, beletemetkeztek a papírjaikba. Korábban néma
pillantásokat váltottak volna egymással, most minden pillantást
ellenséges támadásnak lehetett volna értelmezni.

A tanácskozás után Nyikita szokás szerint bement Bljuher

dolgozószobájába. A parancsnok ismertette vele a távirat tartalmát.
Volt valami szokatlan a dolgozószoba levegőjében. Dohányfüst, fogta
fel Nyikita, majd nyomban észrevette a hamutartót, benne három
megkezdett, és csaknem nyomban összetört cigarettával. De hiszen
Bljuher nemrég abbahagyta a dohányzást. Hozzáfogtak, hogy
megvitassák két gépesített dandár rejtett áttelepítését.
– Ezt a mozgást még Moszkvából való visszaérkezésem előtt meg
kell kezdeni – jelentette ki Bljuher.
Szünet támadt, aztán Nyikita felemelte a fejét a noteszéből, és
egyenest belenézett a marsall szemébe.
– Vaszilij Konsztantyinovics, maga csakugyan Moszkvába akar most
utazni?
A marsall szemében pangó sötétség honolt: talán félelem, talán
fenyegetés, nem tudni.
– Mi ez a furcsa kérdés, Nyikita Boriszovics? – szólt lassan Bljuher. –
Hogy képzeli, hogy nem megyek, ha a népbiztos hívat? Haladéktalanul
indulok is, amint előkészítik a repülőgépet.
Nyikita nem vette le a tekintetét erről a szempárról.
– Igen, igen, értem, de… Vaszilij Konsztantyinovics, csakugyan
egyedül indul most Moszkvába, testőrcsoport nélkül?
A marsall tekintetének pangó sötétjéből ólmos fény szűrődött elő.
 – Még egy ilyen kérdés, Nyikita Boriszovics, és megparancsolom,
hogy tartóztassák le.
A két szempár egy másodpercig még nem tudott elszakadni
egymástól. Hát ez az, ami felfal mindannyiunkat, gondolta Nyikita. A
félelem és a könyörtelenség. Ezután elköszöntek egymástól.

Nem történik semmi különös. Csupán egy sokmilliós összeesküvés,

melynek tagjai némán megállapodnak, hogy velük semmi különös nem
történik. A különös dolgok csak azokkal történnek, akik vétkesek,
velünk viszont minden rendben van, mint mindig. „Énekelni és
mosolyogni fogunk, mint a gyermekek, a kemény harc és munka
közben…” Eközben azonban nemcsak a foglyokat kínozzák –
bennünket valamennyiünket kínoznak.
Ilyen rettenetes gondolatokat forgatott Nyikita Gradov
hadtestparancsnok, miközben a külföldi katonai folyóiratokat
lapozgatta lakályos, ahogy tréfásan mondani szokták, „veronyikaizált”
lakása csendjében. Csengőszó és vad dörömbölés. Na, most vége! Aztán
mindjárt az asszony zokogása. Azonnal zokogni kezdett, pillanatnyi
kivárás nélkül. Semmi csodálkozó kiáltás, hanem azonnal a zokogás.
Tehát várta.
A szobát egy pillanat alatt megtöltötték a csekisták, legalább heten
léptek be, hármuknál pisztoly: mégiscsak katona az, akit elvisznek,
hátha hülyéskedni kezd. Nyikita nem hülyéskedett. A rangidős rossz
mosollyal odalépett hozzá.
– Maga velünk jön, Gradov. Itt a letartóztatási parancs.
Nyikita felismerte a fiatal őrnagyot. A kultúrházban az egyik
koncerten néhányszor megnézte kettejüket. Talán Leonyid Utyoszov
dzsesszkoncertjén. Előfordulhatott volna, hogy nem veszi észre,
Veronyikának mindig utánafordultak a férfiak, de ez a világos szemű,
szökés ábrázat – olyasféle típus, mint Sztoljarov, a filmszínész – az
emlékezetében maradt. Nyikita a kezében tartotta a ronda papírlapot.
Egyszerre előpattant az emlékezetéből egy ostoba gyerekvicc. Az
embernek odanyújtanak egy papírt. Akarod, hogy mutassak egy
bűvésztrükköt? Igen-igen! Gyűrd össze ezt a papírt! Tessék,
összegyűrtem! Köszönöm, most add ide! Azzal a kaján tréfacsináló az
összegyűrt papírral beszalad a vécébe.
– Miért tartóztatnak le, őrnagy? – kérdezte Nyikita.
Az őrnagy csodálkozva felvonta a szemöldökét: a rangjelzése nem
látszott, civil kabát volt rajta. Aztán elvigyorodott:
– Nem sejti, Gradov? Na, majd hamarosan segítünk.
Honnan szedik össze ezt az alvilági mimikát, ezeket a vigyorokat? Az
embernek az az érzése, mintha betörőbanda garázdálkodna a
lakásban. A csekisták kinyitogatták a szekrényeket, leemelték a
polcokról a könyveket. Csak nem odanézni a bőgő Veronyikára. Csak
nehogy én is elbőgjem magam. Hangsúlyozottan csak a nevemet
használják, az „elvtárs” meg a rendfokozat nélkül; lehetne akár
személytelenül is; azt akarják, hogy felfogjam, mi történik; mindennek
vége, már nem vagyok se hadtestparancsnok, se elvtárs…
– Követelem…
– Felejtsd el ezt a szót, Gradov!
Már tegez is. Ezt nyilván tiltja a szabályzat, mert mindjárt visszavált
magázásra:
– Maga csak gondolkodjék, Gradov, hogyan szűrte össze a levet a
párt és a nép ellenségével, az egykori Bljuher marsallal.

Már a furgonban elkezdték verni. Az egyik állon vágta, a másik a

szemébe ütött, a harmadik a fülét találta el. Az őrnagy egyetlen
rántással végigszakította a jó minőségű posztóból varrott
gimnasztyorkáját. Az elkábult Nyikita egy perc múlva már nem próbált
elhajolni az ütések elől. Különben már nem is érezte ütéseknek őket.
Úgy rémlett, mintha valami izzó felületen egy villogó ütközet
bontakozna ki. Robbanások villannak az egész égboltozaton.
Ellenállunk. A túlerő legyűr bennünket. Vége.
XVI. fejezet
Rajta, lányok, rajta, szépségek!

agy két héttel a férje letartóztatása után Veronyika a

gyerekekkel megérkezett Moszkvába. Soha életében nem érte annyi
megaláztatás, mint a Habarovszkban töltött utolsó napokban. Szó
szerint a katasztrófa másnapján megjelentek a gazdasági osztály
illetékesei, és megparancsolták, hogy a legrövidebb időn belül ürítsék
ki a lakást. A szomszédok nagy ívben elkerülték, mint a bélpoklost. A
gyerekeknek az udvaron a tegnapi játszótársak azt kiabálták:
„Trockista-fasiszták!” IV. Borisz összeverekedett a barátjával, a körzeti
ügyész fiával. Betört orral jött haza. Az ügyészt egyébként hamarosan
szintén elvitték, és a fiúk még elutazás előtt kibékülhettek. Az NKVD-
nél, ahova bement, hogy érdeklődjék a férje után, gorombák voltak,
vagy ami még jobban sértette, közömbösek. A várószobában valami
rettenetes herélt képű, hájas őrmesterek ültek. Nagy seggű spinék
járkáltak mellette, kopogó csizmában, derékszíjjal leszorított
gimnasztyorkában. Nyikita Boriszovics Gradov polgártársról
semmiféle információval nem rendelkezünk. Hogyhogy nem
rendelkeznek, hiszen csak tegnap, hiszen csak harmadnapja vitték el!
Aztán mégis mondtak valamit: egyelőre nem rendelkezünk, jöjjön be
néhány nap múlva, három nap múlva, két nap múlva, holnap.
Veronyika ott ült ezeknek a gazembereknek a várószobájában, a bölcs
Lenin arcképe alatt, szemközt Dzerzsinszkij arcképével, rajta azzal a
derűs szadista mosollyal, és zokogott a legteljesebb tehetetlenségtől.
Végül a gonoszság magasabb ormairól leereszkedett a gonoszsági
létrán az őrnagyi rangjelzésű világoskék szemű gazember, és közölte,
hogy Gradovot kivizsgálásra Moszkvába szállították. Ezután furcsa,
szintén nem egészen férfias tekintettel figyelmesen végigmérte
Veronyikát, és hozzátette, azt ajánlja, hogy minél kevesebbet törődjék
a hazaárulóval, és minél többet a saját életével.
Veronyika rohant a pályaudvarra, sorba állni a jegyért, aztán az
iskolába, Borka bizonyítványáért, aztán nekiállt csomagolni, elcipelni a
holmijait a bizományiba. A szétdúlt lakásba feljött néhány
bútorbecsüs, pimasz összegeket ajánlottak, és Veronyika beleegyezett.
Tökéletes légüres tér vette körül, mintha nem élt volna ebben a
városban hét esztendőt, mintha nem is ő lett volna, igenis, a
bálkirálynő, hogy a fene vinné el. Se Berg katonaorvos, se Vereszajev
főhadnagy a repülők törzsétől nem jelentkezett, a kisebb kaliberű
teniszpartnerekről nem is beszélve. Egyébként ki tudja, lehet, hogy
azért, mert velük is már egész más pályán folyik a játszma. A Távol-
keleti Hadsereg parancsnokságát, úgy nézett ki, teljesen szétdúlták.
Csak Vaszkov őrmester, a hadtestparancsnok sofőrje jelent meg
hirtelen, hogy segít a szedelődzködésben. Járkált a szobákban, élesen
figyelő szemmel, talán kémkedett, vagy el akart csórni ezt-azt.
Különben lehet, hogy csakugyan a gyerekeket sajnálta. Hát csak hadd
járkáljon, legalább egy élő lélek.
Szerebrjanij Borba csak elutazása előtt, a pályaudvarról táviratozott:
„Végleg hazautazom gyerekekkel. Nyikita valószínűleg Moszkvában.
Csókollak sírok. Veronyika.” Érteniük kell, hogy mi történt, ha ugyan
nem tudják még. Különben hogyne tudnák? Bljuher letartóztatásáról
mintha írtak volna az újságok, ezzel kapcsolatban Nyikitáról is szó
lehetett: „Lelepleztek és ártalmatlanná tettek egy újabb fasiszta
összeesküvő csoportot…” Aztán napok végeérhetetlen során keresztül
zakatolt velük a vonat: keresztülszelték Szibériát, ezúttal nyugati
irányban. A kocsiban fülledt volt a levegő, az ablakokat nem lehetett
kinyitni, izzadság és erjedő étel szaga terjengett, mindenki
vakaródzott, a gyerekek megvadultak a tétlenségtől, mindenfelől
horkolás és szellentés hallatszott, de többnyire mégis csámcsogás: a
Bajkál-tó után omult79 majszoltak, Omszk előtt valami, állítólag híres-
nevezetes füstölt szalonnát, mindenfelé ropogott az egyetlen
higiénikus ételcsomagoló anyag: a tojáshéj. A vonatkísérők időről
időre klórmeszet szórtak szét, nehogy még a népek összefertőzzék
egymást valami ronda nyavalyával. Egy-két üveg után befülledt
kobakok befülledt locsogást folytattak végeérhetetlenül. Veronyika
voltaképpen életében először utazott közös helyjegyes vagonban.
Egyetlen vigasza egy kis Puskin-kötet volt. A sarokba kucorodva
végeérhetetlenül morzsolgatta, hol némán, hol suttogva, a verssorokat:
„Túléltem vágyaim – mi szépség / És álom volt, rég elkerül; / üres
szívem gyümölcse él még: A bánat él csak itt belül. / Friss koszorúm a
sors viharja / Letépte, szétzilálta rég, / Borúsan élek, / elhagyatva, / S
lesem: mikor jön már a vég.”80
A keserű sorok megvigasztalták. Nemcsak nekünk verték szét,
rombolták szét az életünket, az ő lába alatt is megindult a föld; az
emberi sorsok keserveinek is megvan a maguk elzsongító ritmusa…
talán ez az egyetlen, ami megmaradt, de ez egyáltalán nem kevés.
A végképp elgyötört, véresre vakart és megkótyagosodott „Nyikita-
pereputty”, ahogy a családnak ezt a részét Szerebrjanij Borban
emlegették, valósággal kizuhant a vagonból a Jaroszlavi pályaudvaron,
egyenesen Borisz Nyikityics és Meri Vahtangovna ölelő karjaiba. A nők,
beleértve az ötéves Verocskát is, közös zokogásban olvadtak össze. A
két Borisz szótlanul állt. A professzor észrevette, hogy kedvenc utóda
rászokott valami olyasféle leszegett fejű pillantásra, mint amivel
Mityát hozták meg Gorelovóból.

A „Nyikita-pereputty” egész estig mosdott, mosott, szárítkozott. Aztán

a patyolattiszta lepedőn bebújtak a Gradov-ház régi, valósággal örök
életű pihepaplanai alá. A gyerekek azonnal elaludtak. Veronyika
összegömbölyödve feküdt az oly jól ismert ágyon, melyen, minden
bizonnyal, IV. Borisz is megfogant, és hallgatta a nagy régi ház neszeit:
odalent a parketta nyikorgását, a szél otthonos dudorászását a
padláson, a serénykedő Agasa neszezését, Pifagor lépteit, motozását,
éles, kérdő mordulásait. Nyikitára valahogy most nem is gondolt.
Tulajdonképpen egyáltalán nem gondolt semmire, csak érezte a biztos
menedék csendes örömét. Az egyik ilyen üdvözült pillanatban
odalentről felszűrődött, hogy távirat érkezett a szüleitől, akik éppen a
Krímben az írókolóniában üdültek, forrón ölelik imádott lányukat és a
bűbájos unokákat. Veronyika nem bújt ki a paplan alól, hogy ne törje
meg a menedék csendes örömét.
Este, vacsorához teljes létszámban összegyűlt a Gradov família, az
asztal körül ott ült Borisz Nyikityics, Meri, Kirill a feleségével,
Cecilijával, a tizenöt esztendős Mitya, aki, bár kettejük fogadott fiának
számított, otthonának Szerebrjanij Bort tartotta, aztán Nyina meg
Szavva, kislányuk, a két és fél éves Jelenka, meg a család barátja, az
örök agglegény Pulkovo, és Pifagor, aki igen-igen tekintélyes
kutyakora ellenére kitűnő formában volt, és még mindig
kutyakölyöknek tartotta magát, no meg Agasa, ha ugyan lehet azt
mondani róla, hogy „ott ült” – mert valójában szüntelenül ide-oda
cirkált az ebédlő és a konyha között, és ott volt még csaknem
törvényes „élettársa”, az errefelé, a Moszkva-folyó környékén
köztekintélynek örvendő Szlabopetuhovszkij elvtárs, az egykori
körzeti megbízott, most a kerületi vb pénzügyi osztályának inspektora,
egyúttal a közeli erdészet vezetőhelyettese, aki az igazat megvallva
több időt töltött a konyhában, a csiszolt üvegű kredenc közelében, és
csak olykor-olykor ült oda a közös asztalhoz, hogy a jelenlévők
osztatlan örömére egy-egy friss hírrel szolgáljon Mussolini abesszíniai
gaztetteiről; és persze ott voltak a mostani családi gyülekező legfőbb
szereplői, a „Nyikita-pereputty”: Veronyika, Verocska és IV. Borisz;
csak egyvalaki hiányzott, Nyikita, mindenki kedvence, az ő „vörös
tábornokuk”, aki itt a családi asztalnál kissé mindig úgy viselkedett,
mint egy kisgyerek, inkább Nyina, sőt Pifagor játszópajtása, mint
szigorú öccséé, ezért aztán nem is érződött a hajdani esztendők
ünnepélyessége; hallgatás, lesütött tekintetek, sóhajok; szinte mintha
tort ülnének, úgy festett a lakoma.
Meri Veronyika mellett ült, simogatta a fejét, hol az arcát, hol a vállát
csókolgatta. Anyós és meny között most először alakult ki igazi
megértés. Borisz Nyikityics egyik kezével unokája üstökét borzolgatta,
másikkal magasra emelt egy pálinkáspohárkát.
– Igyunk a mi Nyikitánkra! – fordult mindannyiukhoz. – Én biztos
vagyok benne, hogy becsülettel kerül ki ebből a rettenetes
megpróbáltatásból! Remélem, Mericska, Veronyikocska, komolyan
remélem, hogy hamarosan mindez a múlté lesz. Egy nagyon fontos
hölgy tegnap azt súgta nekem: „Tartson ki, professzor, előfordulnak
tévedések”… Így mondta: tévedések…
Természetesen valamennyien emlékeztek az esetre, amikor hét
esztendővel azelőtt Borisz Nyikityics oly meggyőzően demonstrálta
kremlbeli összeköttetéseit, ezért ezt a mostani suttogást is komolyan
vették, és reménykedőn felélénkültek; Meri tüntetően keresztet vetett,
a családfő megnyugtatóan bólogatott.
– Én biztos vagyok benne, hogy Nyikitát felmentik – jelentette ki
határozottan Kirill. – Előfordulhat, hogy a dolog eltart egy-két hónapig
– Bljuher ügye bizonyos okoknál fogva nagyon bonyolult,
ellentmondásos, nyilván belesodort az örvénybe sok ártatlan embert
is, de én biztos vagyok benne, hogy amint minden szálat kibogoznak,
Nyikitát szabadon engedik.
– Feltéve persze, ha ártatlan – jegyezte meg hirtelen Cecilija.
Mindenki döbbenten feléje fordult, és egyszerre észrevették, hogy
Cecilija mintha nem is lenne ott, mintha valami idegen ülne a helyén;
abból a szigorú pózból, ahogy ott ült, mintha azt kéne kiolvasni, hogy
most éppen valami sokkal komolyabb kötelékbe tartozik, mint a
Gradov család.
Nyina arca lángba borult, izzó tekintetet meresztett Cecilijára.
– Azt mondod: „ha”, Cilja? Mit jelent ez? Mit jelent a te szájadból az a
szó, hogy „ártatlan”? Neked teljesen elment az eszed, kedves
barátnőm?
Cecilija csak épp egy icipicit fordította a fejét egykori „kék
zubbonyos” elvtársnője, ma sógornője felé. Néminemű, de semmiképp
sem túlzott felsőbbrendűséggel, az ideológiai fölény érzetével elkezdte
magyarázni az álláspontját:
– A proletárdiktatúra szerveinek tevékenysége elvi okokból nem
lehet helytelen vagy igazságtalan. Természetesen az osztályharc
éleződésének viszonyai között előfordulhatnak hibák, de ezek
rendkívül ritkák. Nézzétek, elvtársak… – Cecilija szemmel láthatólag
úgy érezte, mintha előadói pulpituson állna; megfeledkezett Nyina
támadásáról, kidüllesztette méretes keblét, és szeplőit odaragyogtatta
a felvilágosításra szoruló tömegek felé. – Értsétek meg, elvtársak, maga
a letartóztatás ténye azt bizonyítja, hogy volt valami helytelen a
letartóztatott személy politikai vagy ideológiai magatartásában.
Ezekben a bonyolult időkben, amikor a Szovjetunió ellen a szemünk
előtt kialakult egy újabb hatalmas geopolitikai összeesküvés, melynek
fiókintézményei széles körben behálózták az országot, ezekben a
bonyolult időkben, elvtársaim, az ember saját magáért sem
kezeskedhet, nemhogy a barátaiért vagy rokonaiért. A szervek jobban
ismerik a helyzetet, mint mi magunk, mindent a helyére tesznek,
mindent tisztáznak. A szervek iránti korlátlan bizalom az igazi
pártszerűség elszakíthatatlan eleme!
Kirill lesütött szemmel ült. Az ablak kék és vörös rombuszai között
beszűrődő alkonyi napfénytől arcán valami kubista folt lobogott. Ha az
ember elszakad az osztályfelfogástól, akkor az, amit a felesége most
mond, egyszerűen valami iszonyú marhaság, viszont osztály
szemszögből, a párt nézőpontjából tökéletesen igaza van, hiszen ő
maga is mindig látta a bátyján, mondjuk így, a nem elégséges eszmei
színvonal nyilvánvaló jeleit.
– Miket beszél ez! – kiáltott fel Nyina. – Halljátok, miket hord ez
össze?
Cecilija csak most eresztett meg egy személyesen Nyinának címezett
epés megjegyzést:
– Mi különöset találhat a szavaimban a Szovjet Írószövetség tagja?
– A te logikád szerint, Cilja, te helyeselnéd a tulajdon apád
letartóztatását? A szervek felettébb állnak az apádnál, igen? – Nyina
valósággal sziszegett az izzó szarkazmustól.
– Igen! – kiáltotta az arcába harciasan Cecilija.
Kirill ettől a kiáltástól úgy érezte, mintha bunkóval fültövön vágták
volna.
– Rozenblum! – kiáltott rá.
– Gradov! – csapott ököllel az asztalra Cecilija. – Én szeretem az
apámat, de mint kommunista jobban szeretem a pártomat és annak
szerveit!
– Nyina – tette tenyerét lánya remegő kezére Meri Vahtangovna.
 Kínos szünet támadt. Hirtelen kiderült, hogy még itt, még az apai ház
asztalánál sem lehet mindent nyíltan kimondani.
Veronyika halkan sírdogált a zsebkendőjébe.
– Mericska – suttogta –, ha láttad volna azokat az arcokat, azokat az
iszonyatos pofákat…
Meri felállt, maga után húzta Veronyikát.
– Gyere a dolgozóba, kismadárkám, játszok neked egy kis Chopint.
Nyomban felállt Pulkovo is.
– Én is mehetek magukkal?
– Én is megyek – csatlakozott Borisz Nyikityics.
A dolgozószobában a zenebarátok úgy helyezkedtek el, mintha
rendezői utasítást követnének: Meri a hangszer mellé, Ljo a zongorára
könyökölve, Gradov a kedvenc foteljében, abban, amelyben valamikor
„zenével gyógyíttatta magát”; Veronyika a lába előtt a szőnyegen, kezét
Borisz Nyikityics térdére helyezve; melléje odakuporodott Verocska,
és gyengéden hozzábújt az arcával, betotyogott a tökmag Lenocska
Kitajgorodszkaja is, ő is lecsüccsent a szőnyegre, és a „nagyit” nézte.
Meri belevágott egy erőteljes, bravúros polonézbe, melynek mindjárt
az első taktusai elnémították az ebédlői vitát, és egyáltalán, semmivé
tették az egész NKVD-t. A zongorista keze hirtelen megállt a billentyűk
fölött, páni ijedtséggel felugrott a zsámolyról, és az ajtóhoz rohant:
– Hol vannak a kisfiúk?! Ki látta Mityát és Borját?
Az egész ház felbolydult: a kisfiúkról csakugyan megfeledkeztek. A
kertben találtak rájuk. A fürge IV. Borisz és a lakli kamasz Szapunov
gyerek a sűrűsödő félhomályban az alig látható labdát rugdosta. A fák
csúcsát rózsaszín fény világította meg, fölöttük a gyorsan sűrűsödő
zöld homályban már látszott a Gradov-ház csillaga. A csillag sírt egy
verset a ház fölött.

Azokban az esztendőkben az élet nemigen húzta-halogatta a rá

jellemző ironikus fordulatokat. Néhány nappal a Szerebrjanij Bor-i
„gyülekező” után Cecilija Rozenblum szokás szerint bent dolgozott a
Világpolitikai Intézet könyvtárában. Olyan kellemes volt ezen a helyen
gyarapítania az embernek az elméleti poggyászát, de aktuális
információ is akadt bőviben, az intézet külföldi lapokat is járatott, jó
tucatnyit, a Komintern harci orgánumait.
Elképzelhető, micsoda vágyakozással és reménykedéssel néznek
Keletre, Moszkva felé Anglia, Franciaország, az Egyesült Államok
proletárjai, akik eltorlaszolják gyáraik kapuját, hogy kizárják a
sztrájktörőket. Felháborodással tölti el az embert a hitleristák
cinizmusa, akik szintén szocialista munkáspártnak nevezik magukat.
Miközben ultramodern repülőgépeket küldenek, hogy bombázzák a
köztársasági Spanyolországot! Cecilija asztalán halmokban álltak a
marxizmus–leninizmus klasszikusainak kötetei, melyek áttörhetetlen
falat képeztek a mindennapiság őrültségeivel szemben. Cecilija e falak
oltalmában lapozgatta a kommunista újságokat. Ez itt maga a
harmónia, igen, itt van, a nemzetközi munkásmozgalom minden
ellentmondása ellenére, itt van, csak itt; mi magunk vagyunk a
harmóniánk alkotói.
Az asztalok között odajött hozzá egy kolléga, és a telefonhoz hívta.
Rozenblum, azt hiszem, Gradov telefonál, akar valamit, mondta
mosolyogva. A „szigorú ifjú” (amilyennek Kirill, harmincesztendős
létére is megmaradt) és a slampos, szórakozott, meglehetősen esetlen
„Rozenblum anyó” szerelmi viszonya állandó vidám élcelődés tárgya
volt „moszkvai teoretikusberkekben”.
A telefon ott lógott a könyvkiadó pult közelében a falon. Alatta kerek
asztalka és egy tonettszék. A kagyló fejjel lefelé lógott a zsinórján.
Ciljának ettől a látványtól valami okból összerándult a gyomra. Valami
mély ösztön moccant meg benne, ősi atavisztikus visszhang. Gradov
elvtárs szeretett hangja gyorsan befoltozta a materializmuson támadt
apró repedést:
– Szevasz, Rozenblum! Itt Gradov!
Cilja örömtelin felsóhajtott:
– Szevasz, Gradov! Minek hívsz? Későn jössz haza?
– Nem – felelte Kirill. Hangja, vagyis jelenléte a vonal másik végén
hirtelen elúszott, majd újra előbukkant. – Nem erről van szó.
Egyszerűen… egyszerűen ne várj.
 – Mit értesz azon, hogy ne várjalak? Vidékre utazol? Hova? Mennyi
időre? – Az állandó szemináriumi foglalkozásoktól az utóbbi időben
kialakult az a szokása, hogy a legegyszerűbb mondatokban is külön
hangsúlyozott minden egyes szót.
– Ide hallgass, Cilja – mondta Kirill. Ismeretségük évei alatt most
először szólította a keresztnevén. – Az NKVD vizsgálójának az
irodájából beszélek. Behívattak. Először azt hittem, hogy Nyikitával
kapcsolatban, de tévedtem. Velem kapcsolatban. Letartóztatási
parancsuk van.
– Kirill!!! – ordította Cecilija, hogy zengett belé az egész terem. A
készülék kattant egyet. Cecilija torkán egy mély, állati, szinte teste
legmélyéből eredő sikoltás tört elő, és lecsusszant a székről a padlóra.
A zsinórján fejjel lefelé lógó kagyló pár másodpercig táncolt a
levegőben, aztán megállt. A kollégák az asztalok mellett, szerte a
teremben fejüket fel sem emelve szorgosan studírozták az irodalmat.
Senki sem mert segítségére sietni az összeesett „Rozenblum anyónak”,
mindenki pontosan tudta, mi történt. A komikus szerelem témája
befejeződött, semmivé vált.
Cecilija, amint magához tért, felugrott, és kirohant az intézetből. Vad
egymásutánban, egymásra torlódva, összecsúszva, mint valami
futurista filmben, villogtak a szaladó, az utóbbi időben már kissé
elnehezedett asszony szemében a képek: a fák síkjai, a varjakkal, az
intézet kapuja, az őr tág orrlika, a pofáján éktelenkedő bibircsók, egy
autóbusz motorházának felhajtott teteje, a túlhevült motor gőze, az
elmélet bevitele a gyakorlatba, és fordítva, fordítva, fordítva, a
gyakorlat, mely mint az aszfaltozógép, gyúrta, vasalta az elmélet
felszínét… Így történt, hogy a harmadik ötéves terv egy napján két
sziklaszilárd bolsevik áttért egymás intimebb megszólítására.

Néhány nap múlva tartották az intézet összevont párttaggyűlését.

Ciljának az első sorban kínáltak helyet: mindenki tudta, hogy vár rá a
felszólalás, amelyben elhatárolja magát K. B. Gradovtól, a nép
ellenségétől. A munkatársak többsége, ha disznó dolgokat művelt is,
nem volt disznó, sajnálták hát szegény Cilkát: azért nem lehet könnyű
megtagadni a férjét, még a nagy közös ügy érdekében sem. Aztán meg
mindegyikük öntudatlanul, vagy talán csaknem tudatosan odaképzelte
magát a helyébe: lehet, hogy holnap énrám kerül a sor az
elhatárolódásban, a csisztka ingája egyre szaporábban leng. A
humanisztikus érzések közé sorolhatjuk a termet óhatatlanul eltöltő
izgalmat, a színielőadást megelőző várakozást is.
Az elnökség fölött a falon a négy egymásra helyezett arcél
emelkedett részvétlenséggel nézett ki az ablakon a kinti
madárzsivajra, csak a Marx és Lenin közé beszorított Engels pislogott
egy kicsit; a közönséghez legközelebb lévő, Joszif Visszarionovics
Sztálin azonban százszázalékos csorbítatlan orcáját mutatta. Az
elnöklő párttitkár, Répa (egykori vörös lett lövész) megnyitotta a
gyűlést:
– Azért gyűltünk ma össze, elvtársak, hogy egyetértésünkről
biztosítsuk az NKVD szerveit tudományos tanácsunk volt tagjának,
Gradovnak a letartóztatásával kapcsolatban, és elítéljük ennek az
embernek az ellenséges aknamunkáját, aki a szovjetellenes
tevékenységet folytató központok megbízásából beférkőzött a mi…
Itt egy pillanatra elakadt. Répa azt akarta mondani: „a mi egészséges
kollektívánkba”, de idejében visszafogta a nyelvét: miféle „egészséges”
kollektíváról lehet szó, amikor két hónap alatt már a hetediket
búcsúztatjuk? Ha azt mondja, „egészséges kollektíva”, holnap még
ráfogják, hogy ezzel próbált falazni a többi összeesküvőnek. Répa
szigorúan köhentett, és így fejezte be a mondatot:
– … a mi kollektívánkba.
Az elakadás nem kerülte el egyesek figyelmét, de senki sem nézett
össze senkivel. Ilyen sejtések esetén az emberek mostanság nem
szoktak összenézni, hanem lesütötték a szemüket.
Az utóbbi években az intézményeknél az effajta gyűlések szinte
afféle rituálévá váltak, olyasfélévé, mint a nyugdíjas-búcsúztatás, igaz,
ezt az ünnepelt távollétében rendezték. A szónokok a gyűlöletig
fokozott hevességgel beszéltek a búcsúztatottról. A közönség szinte
teljesen hozzászokott az egész procedúrához. Itt jár-kel közöttünk egy
ember, tudományos fő- vagy segédmunkatárs, szedi a szakszervezeti
tagdíjakat, vagy kirakja a faliújságot, úttörőtábor-beutalóért kilincsel a
gyerekeknek, aztán egyszerre nem jelenik meg a munkahelyén, tehát
vagy betegállományba került, vagy elvitték – a második a valószínűbb.
Most, a kötelezően megtartott gyűlésen elhatárolódnak tőle a
munkatársai, a szeretői, a rokonai. Tulajdonképpen köznapi ügy, de
azért mégis elég érdekes. Ha eszébe jut is az embernek a kaján
gondolat: „Mi lenne, ha engem ugyanígy”, azonnal kiszorítja a józan
válasz: „Na, engem aztán tényleg nincs miért.” Ha pedig a Gondviselés
mégiscsak felteszi a rettenetes, hátborzongató kérdést: „Na és
Gradovot ugyan miért, te féreg?” – az ember egy gyors fejmozdulattal
elfordul a Gondviselés kérdésétől.
Azon a napon minden úgy zajlott, ahogy szokott. Felszólalt Kirill
néhány kollégája. Arról beszéltek, hogy már Gradov régi munkáiban is
fel lehetett ismerni a jobboldali trockista blokk gondosan álcázott
sugallatait. Beszéltek bizonyos lehetséges kapcsolatairól a húszas évek
ellenzékével, a kulákok iránt tanúsított együttérzéséről. Beszéltek
arról, hogy ideje egyszer s mindenkorra végezni az álcázott
ellenforradalom minden formájával. Várták Cecilija Rozenblumnak, a
történettudományok kandidátusának felszólalását, aki az adott napig
törvényes felesége volt a leleplezett ellenségnek. Egyes nők, akik ott
ültek a teremben, például a könyvtár dolgozói, Ahmatova verseinek
titkos gyűjtői, lelkük mélyén nehezteltek Ciljára: megtehette volna
tulajdonképpen, hogy nem jön el, beteget jelent, vagy közli, hogy az
események kimerítették… Répa elvtárs szót adott Rozenblum
elvtársnak. Amíg Cilja a szószék felé tartott, mindvégig ott lebegett
előtte az apja képe, azé a bizonyos absztrakt apáé, aki körül a minap
oly vad vita lobbant Gradovék dácsáján. A konkrét apa, Naum, a
végtelenül csendes és végtelenül szerény könyvelő maga is azt
mondta: „Ne menj el, Cilka, erre a gyűlésre, őrizd meg magadban az
embert.” Cilját rázta a hideg, és semmiképp sem tudta összeszedni
magát. Testének legkisebb érintésétől remegni kezdett az amúgy
masszív szószék, összekoccant a vizeskancsó és a pohár széle.
– Elvtársak – kezdte –, soha életemben nem éltem át rettenetesebb
pillanatot. Ezerszer könnyebb lenne, ha egyszerűen meghalhatnék a
pártért és a szocializmusért. Én Gradovot mindig a párt fővonala
kompromisszumot nem ismerő követőjének, hű leninistának,
rendíthetetlen sztálinistának ismertem. Mindig következetesen
visszavert minden elhajlást a sztálini Politbüró által követett iránytól.
Elvtársak, a proletárdiktatúra dicső szervei iránti minden tiszteletem
mellett azt kell mondjam, hogy ebben az esetben hibát követtek el.
Nagyon kérem az NKVD vezetését, vizsgálják felül a Kirill Gradov
letartóztatására hozott döntésüket, ha pedig ez a felülvizsgálat nem
hozza meg az általam kívánt eredményt… nos, akkor… – Felkapta a
fejét, mint a fuldokló, és mindkét tenyerét a torkára szorította, mintha
a jajveszékelést próbálná visszafojtani: – akkor vigyenek el engem is!
Mi ketten egyek vagyunk! Gradov és Rozenblum – egy és ugyanaz! Én
nem tudok nélküle élni, elvtársak!
A megrendült közönség hallgatott: ilyen jelenetre senki sem
számított. Cilja elengedte a szószéket, az üres székek támlájába
kapaszkodva elbotorkált a falig, ott levánszorgott a lépcsőn a terembe,
és csaknem ájultan a helyére roskadt. Egy könyvtárosnő, Ahmatova
titkos rajongója vízért szaladt. Répa elvtárs félelmében dührohamot
kapott, ököllel az elnöki asztalra csapva mennydörögni kezdett:
– Micsoda felháborító felszólalás ez?! Rozenblum nem tiszteli az
elvtársait, a pártszervezetét! Ahelyett, hogy elismerné, hogy nem volt
elég éber a magát gondosan álcázó ellenség iránt, teljesen elengedte
magát, és csak a nőiségének a hangját követi! Ez méltatlan egy
párttaghoz! Szégyen! Javasolom, hogy részesítsük Cecilija Naumovna
Rozenblumot szigorú megrovásban, és adjuk át az ügyét vizsgálatra a
kerületi pártbizottságnak!
Eközben az ország minden terén, minden lakásban ott harsogott a
hangszórókból az induló:

Hát rajta lányok! Ti szép leányok!

Ma hét határon rólunk zeng a dal.
Nevünket zúgják a hősök nevével,
Ezen a földön miénk a diadal!
És országszerte milliók, köztük mai csekisták és holnapi sittesek
kifejezett élvezettel gondoltak azokra a csodás dudájú, menetelő
leányzókra a filmvásznon; megyünk előre, jókedvű leányok, igen, igen,
derűt sugároz a menetelés, hát persze, mindenütt szorgos munka vár
reátok, ez az, és kell a harsány spinéröhögés!
Megszületett a szovjet szőkeségkultusz. Az egykori Verébhegyen, a
mostani Lenin-hegyen felépült a szovjet Hollywood, a hatalmas
Moszfilm gyár megteremtette a boldog ötéves tervek délibábos
csodáját. A fehér fogú, aranyfürtös, mi több, meglehetősen hosszú
combú Ljubov Orlova, Marina Ladinyina, Ligyija Szmirnova ott
menetelt a lelkes lányok soraiban, szerelmes tekintettel kísérték
útjukra a hős fiúkat: repülőket, harckocsizókat, sarkkutatókat, a
Belügyminisztérium munkatársait. Minden film pazar, külsőségeiben
hollywoodi, ám ugyanakkor mélységes szocialista tartalommal
megtöltött apoteózissal ért véget, sajátos zászlószökőkutakkal,
diadalmas lépcsősorokkal, felfelé, a ragyogó jövőbe, vagy éppen lefelé
az ujjongó tömegek közé. Az apoteózis tökéletesen megfért a könnyű
komédiával, a lírával, repkedtek a krepdesin ruhák, felfelvillantak a
fehér cipellők, feszültek az apacsingek. Egyébként itt, a szerelmi
témában is – ellentétben a burzsoázia erkölcstelenségével és
eszmeietlenségével – építő emberek elvileg új, magasrendű
humanizmussal áthatott kapcsolatai szökkentek szárba. A szárazföldek
óriási térségein, egész pontosan egyhatodán, a földgolyónak a
Sarkcsillag felé néző felén a történelemben először virágzott fel ilyen
erővel az optimizmus.
Az iskolákban a gyermekek, tanári felügyelet mellett, a Szovjetunió
történetét tartalmazó könyveikben sűrű tintával mázolták be a mára
ellenséggé vált tegnapi hősök neveit és arcképeit. A következő
esztendőben a tankönyvek továbbkerültek a fiatalabbakhoz, és már
senki nem gondolt azokra, akiket elnyelt a fekete tinta éjszakája.
Hősökben egyébként nem mutatkozott hiány. Az élet szinte minden
héten újabbakat szült. A dicső „sztálini sólymok” megmentették a sarki
jégben telelő cseljuszkinistákat!81 Vagy tessék, itt vannak a Szovjetunió
Hőse első kitüntetettjei: Ljapigyevszkij és Vodopjanov repülő, itt a
nagyszerű szakállas hős, Otto Juljevics Smidt!82 Papanyin83 jégtáblán
úszó kutatóállomása áthaladt az Északi-sark fölött! A Kraszin jégtörő
teljes gőzzel siet a segítségükre. Alekszej Sztahanov84 bányász
szénkitermelési rekordot állított fel! Cskalov, Bajdukov és Beljakov
leszállás nélkül átrepült az Északi-sark felett Amerikába! Az emberek
ezrével tódultak az utcára, hogy köszöntsék a hon dicső fiait. Azok
pedig ott hajtottak nyitott gépkocsiban a nemrégiben kiszélesített
Gorkij utcán, a kavargó röplapfelhőben villogott fehér fogú mosolyuk.
A Komszomol neveltjei! A párt katonái! A szovjet zeneszerzők egyre
több nagyszerű dalt komponálták. „Nincs a földön gazdagabb, szebb
ország, minden ember érzi, hogy szabad!” – harsogták a hangszórók.
Gyerekek futottak virágnyalábokkal a Lenin-mauzóleumhoz. A nemzet
atyjai – már aki az adott pillanatban még életben maradt közülük,
Koba Dzsugasvili banditái – kinyújtották feléjük nagylelkű, becsületes
kezüket. Egy Mamlakat nevű üzbég kislány, aki a legtöbb gyapotot
gyűjtötte, széles őszibarack arcát odaszorította a gengsztervezér
ragyás ábrázatához.

És a nap is fényesebb az égen,

És a szív is gyorsabban dobog,
Integetve néz a térre Sztálin,
Köszönti a népet, s mosolyog.

Ó, hogy szépül Moszkva! A rendőrök fehér sisakot és cérnakesztyűt

kaptak! Egész házakat emelnek fel és tolnak arrább, hogy kiszélesítsék
az utcákat. Az utcákon pedig a mi gépkocsijaink suhognak, „emkák”, 85
ZISZ86-ek! A köztársasági Spanyolország, mely a segítségünkkel
szembeszáll a fasiszta támadással, narancsot küld nekünk, minden
gyümölcs külön szép selyempapírba van csomagolva. A sportélet csak
úgy pezseg! Futballistáink a legjobb európai csapattal, a baszkokkal
mérkőznek. A hasonlíthatatlan Nyina Dumbadze, vezérünk földije, a
nagyszerű diszkoszvetőnő lendületesen forog oszloplábain. A páratlan
Nyikolaj Ozolin rúdugrásaival ejt ámulatba mindenkit. És mennyi
költészet körös-körül!
 Emlékszel a randevúkra, Szása,
Ott a parti gesztenyék alatt?
Emlékszel, a szívünk dobogása
Felnyitotta a virágokat.

A képzeletbeli varázsos alkonyatban márványlépcsők, vázák, szobrok

lebegnek, és mindez a nép tulajdona; a népbiztossági
szanatóriumokban leánykacagás csilingel; gyengéd, tisztajátékos,
nemes szándékú üldözés, hiszen az ifjú csak annyit akar mondani:
„Vera, holnap elrepülök, hogy hova, nem mondhatom meg, érted,
ugye?” – „Persze, értem! Térj vissza mielőbb!” Tehát szeret!

Indulj hát az utadra, vitéz katonám,

És védd, hogyha kell, a hazát,
Ha majd visszakerülsz, elibéd siet ám
Az a bü-ü-üszke leány, aki várt.

A rabomobilok az éjszakai utcákon robogtak, nem zavarva senkit, hogy

éljen, szeressen, dolgozzék. A szerelmesek észre sem vették őket.
Végül is mindenkinek megvan a maga dolga. A moszkvai polgár
változatlanul összerándult a lift éjszakai zúgásától, pár percig
hallgatódzott, aztán édesdeden nyújtózott egyet: úgy látszik,
megúsztam, különben is, mintha visszahúzódóban lenne az ár, még egy
kis türelem, és elmúlik ez a keserű pohár, holnap pedig vasárnap,
megyünk a meccsre, moziba, megnézzük a Cirkusz-t, vagy Szmirnov-
Szokolszkij humorista előadását.

A tusinói repülőtér ismét ünnepségtől harsogott. A tribünöket és a

mező egy részét izgatott tömeg lepte el. Az általános érdeklődés
tárgyát egy nagy, dúraluminíum borítású, hárommotoros repülőgép
képezte, mely kissé távolabb állt, és ha nincs az oldalán a nagy fehér
betűs SZSZSZR felirat, messziről úgy nézett volna ki, mint egy kitömött
szörny. Több zenekar játszott egyszerre, lobogtak a zászlók,
pionírosztagok vonultak kürt- és dobszóra. A tömeggyűlést annak a
távolsági repülésnek a tiszteletére rendezték, melynek során három
pilótanő – Valentyina Grizodubova, Polina Oszipenko és Marina
Raszkova – leszállás nélkül elrepül Moszkvából a Távol-Keletre. A
Központi Repülőklub kerekded homlokzata fölött ott pompázott
Sztálin hatalmas arcképe, kőmerev bolsevik tányérsapkában. A mező
csak úgy tarkállott a kisebb, sapkás és sapkátlan ábrázolatoktól. Itt is,
ott is fel-felbukkant egy-egy példány az újonnan divatba jött kétfejű
arcképből: a kandúrképű Sztálin magához szorítja a szélesarcú, boldog
kisegeret, Mamlakatot.
A tömeget nem engedték oda a repülőgéphez, a szertartás a
deszkatribün köré összpontosult, ahol a három debella pilótanő állt,
kezeslábasban és bőrsisakban. Amonnét a tribün felől jelszavak
harsogtak, melyekre kirobbanó lelkes éljenzés volt a válasz. Körös-
körül magnézium villogott, dolgoztak a fotográfusok.
Nyina Gradova, aki lekéste a ceremónia elejét, most erélyes
mozdulatokkal törtetett át a tömegen. Kitömött szörny, kőmerev
Sztálin-satyak, kétfejű arckép… Nyina igyekezett elhessegetni a fejébe
toluló szovjetellenes gondolatokat, közben jobbra-balra mutogatta a
Dolgozó Nő című folyóirat vörös tudósítói igazolványát. Végre odaért
magához a tribünhöz, és odakiáltott Grizodubovához:
– Jó napot, Valentyina! A Dolgozó Nő tudósítója vagyok. Kérem, mint
ennek a világtörténelemben példátlan repülésnek a parancsnoka,
mondjon néhány szót az olvasóinknak!
Grizodubova észrevette Nyinát, odanyújtotta a kezét, felsegítette a
tribünre. Kérges férfimancs. Nyina előhúzta kabátkája zsebéből a
noteszét és elegáns Montblanc töltőtollát, melyet a külföldről nemrég
hazatért Ilja Ehrenburgtól kapott ajándékba. Grizodubova a zajt
túlkiabálva, tüzes motorként zakatolt bele egyenest a fülébe:
– Asszonyok! Lányok! Legendás időket élünk! Ki merte volna
megjövendölni, hogy az orosz nők ledobják az örök rabigát, és
repülőgépet, hajót, traktort és tankot fognak vezetni?! Senki és soha
nem jövendölte volna meg ezt, mint ahogy nem tudják elképzelni ma a
burzsoá Nyugat rabszolgaságban tartott asszonyai sem! Ezt a
repülésünket a világ legdemokratikusabb alkotmánya, a nagyszerű
sztálini alkotmány, és létrehozója, hazánk napja, Joszif Visszarionovics
Sztálin tiszteletére hajtjuk végre!
Amint Grizodubova kivágta ezt a mondókát, elővett egy csomag
Szevemaja Palmira cigarettát, és odakínálta Nyinának:
– Kérsz egy cigit?
Rágyújtottak, és határozott kölcsönös szimpátiával egymásra
mosolyodtak. Nyinát hirtelen áruló, de édességes érzés fogta el, hogy
részese lehet ennek a színjátéknak. Leugrott a tribünről, és törtetni
kezdett a kijárat felé.
Ha már dolgozni kell, miért ne éppen a Dolgozó Nő-nél? A
propagandától és a sódertől úgysem lehet elmenekülni, itt legalább
van néhány magafajta munkatárs a riportrovatnál, néhány mindent
értő, kellőképpen ironikus, modern nő, akiknek tetszenek a verseim.
Így gondolkodott Nyina, valahányszor a Puskin utcán lévő
szerkesztőségi épület felé közeledett, és szokása szerint tekintetével a
városi élet jeleit kereste mindenen, ami nem tartozik „amazokhoz”: a
költő öntöttvas szobrán, az öntöttvas utcalámpákon, a „szénfekete
varjúrajon”, a putyinki Istenanya Születése-templom épségben hagyott
kupoláin… „És ez én vagyok, én, a »kék zubbonyos«, a futurista költő,
én sóvárgok a régmúlt után, én keresem az emléknyomokat a
gyerekkoromból, abból a világból, amikor még nem volt ez a pestis!”
A szerkesztőségben gyorsan lekopogta a tusinói ünnepségről szóló
cikket, és átadta Irinának, a rovatvezetőnek, akivel a tíz év
korkülönbség ellenére nagyon jó barátságban volt. Az egyedülálló Irina
gyakran eljárt Nyinával és Szavvával a konzervatóriumba vagy a
MHAT-ba.87 Máshova nem is volt érdemes elmenni manapság
Moszkvában. A kiállításokon csupa sertéstelep, az avantgardisták mind
elrejtőztek, a „Káró Bubi”-sok88 lelkesítő munkásportrékat festenek.
Csodák egyébként előfordulnak. Az Internacionalka például egyszerre
megjelentetett néhány részletet valami Joyce nevű író döbbenetes
prózájából. Megjelent Marcel Proust négykötetes kiadása. Az amerikai
Ernest Hemingway, az „elveszett nemzedék” írója, szerencsénkre, a
„progresszív erőkhöz” csatlakozott, Spanyolországban éles Franco-
ellenes pozíciót foglalt el, tehát lehetséges, hogy továbbra is ki fogják
adni. Egyszóval van miről beszélni, s ők órákat tudtak beszélgetni a
nyugati irodalomról a konyhában vagy valahol a bulváron. A
sajátokról, a régiekről, a közelmúltbeliekről jobb nem beszélni, abból
semmi jó nem származik. Sokukat jobb meg sem említeni, mintha nem
is léteztek volna.
A szerkesztőségi szoba sarkában sípolni kezdett a teafőző.
– Lányok, tea!
A munkatársnők kibontották a szendvicses csomagjaikat, valaki
kitett egy kosárka házi süteményt, vidám szünet tört ki. Mindenki
tudta, hogy Nyinának mindkét bátyját letartóztatták, de senki sem
kérdezősködött róluk. A letartóztatottakról nem volt szokás nyilvános
helyen beszélni. Nyina maga többször is azon kapta magát, hogy
ezekről a bánatairól nyilvános helyen nemhogy beszélni, de még
gondolkodni sem illik, mintha a letartóztatások és a szovjet
intézmények két, egymással nem érintkező világhoz tartoznának.
Talán a félelem diktálta ezt a furcsa szabályt, talán az a titkos
reménység, hogy egy szép napon ennek az egész rémálomnak vége kell
szakadnia, ezért most jobb hallgatni róla. Vagy talán inkább ordítani,
üvölteni, sikítani kéne, gondolta Nyina, de nyomban leintette magát:
nem soká üvöltene az ember, még addig sem, míg mások meghallanák.
Mindenesetre, amíg a teát itták, nevettek. Nyina elmesélte egy
esetét: a Krímben járt kiküldetésben, meginterjúvolt egy fontos
embert, a Krími Központi Végrehajtó Bizottság elnökét, bizonyos
Imbragimov elvtársat, aki a tatár asszonyok helyzetét a
következőképpen jellemezte: „Azelőtt tatar asszony leigásolt nő volt,
most közönségi embert csináltunk belöle!” A könnyeik potyogtak a
nevetéstől. Nyina belemelegedett.
– De hiszen ez a leigásolt nő fantasztikus futurista neologizmus!
Lányok, nem gondoljátok, hogy bennünk is van valami az igáslóból?
Tea után Irina behívta a szobácskájába, hogy megbeszéljék a
riportot. Nyina Irina válla fölött belenézett a szövegbe: a piros ceruza
alaposan belemászott!
 – Nyinka, ne haragudj, vettem a bátorságot, hogy egy kicsit
megtisztogassam – mondta a rovatvezető. – Nagyszerű riport, de ez a
te szokásos iróniád…
Nyina kurtán felnevetett:
– Találtál benne valamit az én szokásos iróniámból?
Irina válaszként maga is nevetett egyet:
– Mondjuk így: a szokásos iróniád nyomait.
– Irinka!
– Nyina!
Egy pillanatig szembenéztek egymással. Irinának furcsa orra volt:
nem pisze, de az orrlikai kifele néztek, ami rövidre nyírt hajával és
szerkesztői szemüvegével együtt meglehetősen bősz külsőt
kölcsönzött neki. Valójában Nyina pontosan tudta, hogy Irina
végtelenül gyengéd, magányos lélek. Irina az asztalon keresztül
odanyújtotta a kezét, és betakarta tenyerével Nyina tenyerét.
– Az irónia ideje elmúlt, Nyinka. Hősi időkben kell élnünk.
Nyina megvonta a vállát.
– Értsd meg, Irka, irónia nélkül nehéz épségben maradni a hősi
időkben.
– Iróniával pedig nehéz oda nem veszni – felelte Irina.
– Ez aztán a szofisztika!
Ezen mindketten szomorúan nevettek egyet.
XVII. fejezet
Az örök nyughely fölött

int az ország összes börtöne, a rettenetes lefortovói börtön89 is

túl volt zsúfolva, ám a fekhelyekért itt ritkán tört ki verekedés, mivel a
zárkákat nem holmi blatnojok, azaz köztörvényesek, hanem főképp
politikaiak töltötték meg, gyakran intelligens társaság, akikben olykor
még az ódivatú szolidaritásra is volt hajlam. Sok zárkában még a
priccsen való fekvés sorrendjét is szabályozták. Egy óra vízszintes
fekvés, ha akarod, alszol, ha akarod, nőkről ábrándozol, aztán átadod a
helyet valamelyik történelmi perben itt tartott vádlott-társadnak. A
„vízszintes pihenőre” sorukat váró rabok vagy a falak mentén álltak,
vagy egymásnak támasztott fejjel ültek a nyálkás padlón. Ebben a
helyzetben sokan úgy érezték egy idő után, hogy valami fantasztikus
villamoson utaznak. Voltak persze kivételek is a szabályok alól, ezek
főképp azokra vonatkoztak, akik kihallgatásról érkeztek vissza. Ha az
embert hozták a kihallgatásról, akkor soron kívül övé volt a priccs.
Persze, ha a saját lábán jött, akkor a sor őrá is vonatkozott. Sorbaállás
volt a küblire is. Valaki mindig trónolt rajta, és eregette a gázokat a
tömeg kellős közepén.
Ám a helynek nemcsak elkeserítő negatívumai, hanem bizonyos
bátorító pozitívumai is akadtak. Nézze, suttogott például a Moszkvai
Egyetem két tanára, egy filológus és egy biológus, akik egy zárkába
kerültek, a kétségtelen fizikai mínuszok mellett, amilyen az áporodott
levegő, a bűz, a fekhelyek hiánya, vannak bizonyos pszichológiai
pluszok is. Mindenekelőtt, ha az embert belökik egy ilyen zárkába,
óhatatlanul az jut az eszébe: hohó, micsoda tömeg, ezek szerint nem
vagyok egyedül, nem vagyok egyedül! Ez pedig – észrevette? –
felbátorítja az embert. Aztán ez a sorbaállás a fekhelyre, a küblire – mi
más ez, mint az emberiesség megnyilvánulása? A világ szeme előtt
meghalni is szebb – mondja a szólás, és lám, ez a „világ”, azaz a
„kollektíva” még ebben a változatában is bátorítja az embert, nem
hagyja, hogy teljesen megadja magát. Nézze, például, Misanyint,
hogyan kérdezi ki az újonnan érkezőket. Hiába, a klasszikusok
ismerték a kollektíva erejét. Ki is tudták használni a gazemberek. Kik a
gazemberek? Hát a klasszikusok!
A mélynövésű Misanyin, a moszkvai sofőrnépség egy fürge
példánya, csakugyan jól mulatott, és másokat is mulattatott.
Odamászott egy újonnan érkezetthez, és fontoskodó képpel, mintha
pályaudvaron tudakolódna, megkérdezte:
– Hát maga, elvtárs, milyen ügyben van itt?
Az újonnan érkezett a fontoskodó ábrázat láttán egyszeriben
felfogta, hogy az ügye még nem a civilizáció vége.
– Kapcsolat a lengyel felderítéssel – felelte vállat vonva. – Nem
tudom, miért éppen a lengyellel, miért nem valami komolyabbal. Talán
mert a nevem „-szkij”-re végződik. Egyszóval KGy, vagyis kémgyanús.
Misanyin értőn bólogatott, kezet szorított az illetővel, aztán
továbbmászott a következő újonchoz.
– Hát te, milyen ügyben?
– Kártevés – felelte készséggel az újonc. – Tudod, szakácsként
dolgoztam a golyóscsapágygyárban, aztán, izé, lelepleztek egy
összeesküvést, hogy izé, megmérgeztük a dolgozókat, hát így áll a
helyzet.
Misanyin a szakácsnak is tiszteletteljesen bólogatott, értőn
hümmögött: hát persze, ahol étel van, ott közel a börtönlakat – aztán
továbbkúszott egy tarisznyás muzsikhoz, aki alaposan kirítt a városi
társaságból.
– Hát, te, atyafi, hogy kerülsz ide?
A muzsik, a Platon Karatajev90-féle hagyományokat követve,
jóindulatúan nézett rá.
– Én a Marx végett, kedveském. A klubban előadás volt: „Van-e élet a
Marxon?” Hát én meg megkérdeztem: osztán erre a plánétára lesz-e
toborozás? Még aznap el is kaptak. Te, azt mondják, aláásod a
kolhozépítést, buharini trockizmust tanúsítasz.
Misanyin harsányan felhahotázott, megtapogatta a muzsik vállát,
beledugta az orrát a tarisznyájába: nincs-e benne egy kis szalonna, te
marxista? Derék újoncaink érkeztek ma, elvtársak: egy lengyel spion,
egy méregkeverő kártevő meg egy trockista–buharinista-marxista!
Megcsörrentek a reteszek, az ajtó kinyílt, belépett a zárkába két
csekista.
– Gradov, kihallgatásra! – reccsent egy harmadik a folyosóról.
Nyikita elvált a faltól. Már alig volt benne élet: minden álló nap
kihallgatták, volt, amikor kétszer is.
– Tartsd magad, hadtestparancsnok – súgta utána Misanyin, bár ő
maga egyáltalán nem tartotta magát a kihallgatásokon, jókedvűen
aláírta az egész sületlen marhaságot, amit a vizsgáló az orra alá dugott.
De azért ez a „Tartsd magad, hadtestparancsnok” jól hangzott, úgy
látszik, a belügyi börtön valamiféle költészete érződött benne, ezért
aztán minden alkalommal odasúgta a verésre botorkáló kísértetnek:
„Tartsd magad, hadtestparancsnok!”

A lépcsőaknán hirtelen, mint valami tűzcsóva, velőtrázó kiáltás

röppent keresztül: „Nyikita!” A hadtestparancsnok, akit két csekista
vonszolt, egy kissé megtorpant. A lépcsőház visszhangjától felerősített
kiáltás úgy röppent fel az alsóbb emeletről, mintha értelmetlen és
néma esztendők összetapadt vattarétegén törne keresztül: ő, meg a
barátja, Holmszkij egy kétpárevezősön kieveznek a Moszkva-folyó
kanyarulatába, a kis Kirill pedig kétségbeesetten kiabál a partról:
ottfelejtették!
Kirill, akit szintén két smasszer vezetett, mindenről megfeledkezve a
korláthoz vetette magát. A lépcsőfordulóban, két szinttel feljebb, épp
az imént, felvillant egy percre egy drága lélek, a bátyja! Már nem látott
senkit, de ő még mindig hadonászott és kiabált:
– Nyikita! Láttalak! Nyikita, testvérem!
 A megzavarodott strázsák hátrarántották a korláttól. Ő meg
csodálkozó, örömteli kifejezéssel az arcán feléjük fordult, mintha
legalábbis egy sétahajó fedélzetén látta volna viszont a bátyját.
– Elvtársak, az imént láttam a bátyámat!
Az egyik őr hátba vágta a pisztoly agyával, a másik a térdével
gyomorszájon rúgta. A földre zuhant alakot szakszerű kezelésbe vették
szurkosvászon csizmájukkal, közben azt hörögték:
– Elvtársad neked a szürke farkas! A disznó a bátyád!
Aztán a földön odavonszolták a szabályzatsértő sittest a nyitott
bakavécéhez.
– Nyomd bele a pofáját a küblibe! Zabálj szart, te trockista!

Nyikitát egy óra múlva félholtan lökték vissza a zárkába. Az arca, a

nyaka, a melle merő vér volt, a szeme két dagadt hólyag, a lába között
sötét, nedves folt, vér-e vagy vizelet, nem lehet megállapítani.
Azonnal felszabadították neki az alsó priccset, hátára fektették,
ronggyal letörölgették a vért, inni adtak neki. A hadtestparancsnok
nem nyögött, azt sem lehetett tudni, érez-e fájdalmat. Néhány perc
múlva motyogni kezdett valamit. Misanyin odahajolt, és valami
értelmetlen zagyvaságot hallott: „…Zavgorogyintól – két napi – fejadag
– kenyér – egy csomag – mahorka – Ivanov – fűtőtől – egy – köpeny –
Cimmermantól – cigaretta – Putyilinától – egy – pár – csizma…”
Misanyin megvakarta a kobakját – nem ezt várta a
hadtestparancsnoktól lázálmában.
A filológus odasúgta a biológusnak:
– Hát, tudja, ez azért meghaladja a képzeletemet. Soha nem
gondoltam volna, hogy a mieink ilyen kínzásokra vetemednek.
A biológus ránézett, elmosolyodott. Megérni a negyedik ikszet,
bekerülni a Lefortovóba, és még csodálkozni a „mieinken!”
– Ó, kedves barátom, ez még csak nem is kínzás, csupán „az aktív
nyomozás huszonkét fogása”, amint a vizsgálóm magyarázta. Jezsov-
kesztyű91 – mondta nevetve. – Most a legszívósabbakon próbálják ki,
aztán majd bevezetik a tömeges alkalmazást a magunkfajta bűnös
lelkeken is.
 A filológus összerándult:
– Nem tudom, maga hogy van vele, de én egy percet sem fogok
kibírni, én azonnal aláírok mindent, amit elém tesznek, lőjenek csak
agyon!
A biológus szomorúan nézett egyetemi tanártársára:
– Vannak szörnyűbb dolgok, mint a voltaképpeni agyonlövés, kedves
barátom.
A filológus erre valami alig hallható de rettenetes nyögéssel felelt,
mintha az állkapcsát szét akarná vetni a foggyökerek iszonyú fájdalma.
Nem, nem, jó az agyonlövés, remélem, csak agyonlövés, nem lesz
több…
A zárka távolabbi sarkából nevetés hangzott. A mindenütt jelen lévő
Misanyin éppen azt mesélte, hogyan került ide.
– Színtiszta lustaságból, én a tulajdon lustaságom áldozata vagyok.
Senki sem hibás, csak a tulajdon valagam. Hogy hogyan történt, atyafi?
Te, persze, nem tudod, mi a lustaság, igaz-e? Na, mindegy, ide hallgass,
elmesélek neked egy históriát, egyszerű, mint Shakespeare. Vaszka
Lescsinszkij… van nekem egy ilyen nevű cimborám… Húzódj arrább,
lefekszem. Vettünk egyszer egy tucat üveg ziguljovszkoe sört, kolbászt
meg két vekni moszkvai kenyeret, és elüldögéltünk jó késő estig a
garázsban. Hogy mit vakeráltunk, tudom is én, csajokról, gondolom, a
fociról, a Szpartak–Dinamo-meccsről, elég az hozzá, egyszer csak azon
kezdtünk vitatkozni, melyik vezérünk a jóképűbb. Én a Vorosilovra
szavazok, ő meg a Kaganovicsra, a vasutas népbiztosra. Piszokul
begerjedtünk, már egymásnak estünk, Sztálin nevét vettük a szánkra
hiába. Éjszaka aztán, már odahaza, az ágyban arra gondolok: fel kéne
jelenteni ezt a Vaszenyka Lescsinszkijt. De semmi kedvem nem volt
kibújni a takaró alól: jó meleg volt, be is voltam rúgva, az asszony meg
ott feküdt mellettem. Na majd reggel, gondoltam, műszak előtt
beugrom a szervekhez, hát reggel már jöttek is értem. Mert ez a
Vaszenyka Lescsinszkij nem volt olyan lusta, mint én…
Hogy hazudott-e Misanyin, vagy csakugyan a barátja köpte be, akit
maga akart befújni, senkit nem érdekelt. A lényeg az volt, hogy ez a
talpraesett legény ennek az egész csekista rémálomnak valami
köznapi, következésképpen már-már komikus színezetet tudott adni. A
feszültség enyhült, már-már úgy festett, hogy a hatóság csak ímmel-
ámmal teszi a dolgát, mint az ittas házmester, de sebaj, majd a körmére
néz ezeknek a lógósoknak is valaki, maga a Gazda, elkapja őket, és
rendet csinál.
Nyikita hol ájulásba, lázálmokba zuhant, hol felbukkant belőlük az
oly biztató valóságba. Egyszerre meghallotta Misanyin „vidám
történetének” a végét, és akkor teljesen felocsúdott. Lehet, hogy
Vagyim Vujnovics akkor, Habarovszkban, szintén nem lustálkodott?
Tulajdonképpen ez a gondolat a letartóztatása első perce óta gyötörte.
Vagyim lett volna? Lehet, hogy beijedt, és ő maga tett feljelentést a
beszélgetésükről, amit ő maga provokált?! Nem, ez lehetetlen! Vagyim
a lovagi becsületfogalmaival – provokátor és besúgó lenne? Akkor
inkább magát gyanúsítja az ember, mint egy ilyet. Habár…
A kihallgatásokon Vujnovics neve egyetlenegyszer sem bukkant elő.
A tulajdon kegyetlenségüktől vérszemet kapott vizsgálók képesek
voltak bármiféle zagyvaságot összehordani, egyre újabb idióta árulási
és kémkedési történeteket agyaltak ki, de az egyetlen komoly dologról,
arról az egyetlen valós esetről, ami ürügyként szolgálhatna a vádhoz és
az agyonlövéshez, arról a kora hajnali beszélgetésről az erkélyen, a
beszélgetésről, amikor lényegét tekintve lázadásról beszéltek – a
vizsgálóknak nem volt tudomásuk. Vagy?… Vagy még csak közelednek
feléje? Vagyim árulásával akarják letaglózni, azzal akarják végképp
megtörni az ellenállását?
A mai kihallgatás azzal kezdődött, hogy egyszerre valamennyien
nekiestek, egyszerűen kínozták. Az egyik lecsatolta a derékszíját, és a
csatjával verte az arcát, a vállát, a mellkasát. Aztán elővették az „aktív
vizsgálati módszereket”, azok közül is a kedvencüket: fasatuba
szorították a heréit és nemi szervét. A fájdalom nem egyszerűen
elviselhetetlen volt, hanem szinte már nem is létezett. A
hadtestparancsnok öntudatát vesztve, gyerekhangon nevetett és
zokogott. Hirtelen az izzó tér egy szűk résében felvillant Veronyika, az
a pillanat, amikor ujjaival megsimogatja ezt a feldagadt,
szétnyomorított szervét. Aztán az orvos, a csekista orvos,
megtapogatta a pulzusát, és azt mondta, folytathatják. Azok
belenyomták a fejét egy szűk ládába, és otthagyták. Minden eltűnt,
megszűnt a térbeli tájékozódás, Nyikita halni készült, de hirtelen
visszajöttek, és az orvos hangja azt mondta: „Mára elég.”
Hát végre, itt a fizetség Kronstadtért, Tambovért… A fizetség a
gyávaságomért, a franc egye meg, azért, hogy nem mertem
végiggondolni a dolgokat, hogy engedtem a forradalom hipnózisának.
Mi csak együtt voltunk bátrak, amikor elkapott bennünket a háborús
nyájösztön, a nyájromantika, szemtől szembe a tulajdon
gondolatainkkal gyávák voltunk. Így jöhetett létre ez a sztálini
hipnózis. Vagyim bátrabbnak bizonyult nálam, ő magától legyőzte ezt a
hipnózist. Elutasítottam Vagyimot, pedig tudtam, hogy nem marad
semmi esély, mégis jobban féltettem az irhámat. Hátha megúszom –
gondoltam. Micsoda szégyen itt dögleni meg a csekista mocskok
kezében. Jobb lett volna matrózgolyót kapni Kronstadtban.
Bármilyen furcsa, Vagyim elképzelésének voltak esélyei. Ki lehetett
volna dolgozni néhány taktikai tervet. Az egyik szerint fel lehetett
volna szállítani Moszkvába vasúton egy zászlóaljnyi felderítőt. A
hadsereg vasúti szállításai roppant zűrzavarosak, senki ki nem találta
volna, miféle egység, és hová tart. A zászlóalj közvetlenül a Legfelső
Tanács ülésszaka előtt megérkezik Moszkvába, elfoglalja a Kremlt, és
letartóztatja Sztálint. A másik variáns szerint a csapásmérő csoport
három repülőgéppel érkezik Moszkvába. Ha ezek a variánsok
kudarcba fulladnak, még mindig lett volna lehetőség, hogy
megpróbáljanak megszökni, széles körben lázadást szítani,
kiszabadítani Kolima és a Tengermellék foglyait, megkísérelni
helyreállítani a Távolkeleti Köztársaságot. Bljuhernek felkínálni az
elnöki posztot, ha visszautasítja, magam is megkockáztathatom, vagy
előtérbe tolni Vagyimot. Minden nagy fordulat a nulláról indul.
Egyszóval kockáztatni kellett volna, nem pedig várni a leszámolást…
Így gondolkodott a kihallgatások közötti szünetekben Gradov
hadtestparancsnok, és e bátor gondolatok közben újra meg újra
eljutott egy pontra, ahol egyszerre előugrott az áruló gondolat: és mi
van, ha Vagyimot mégiscsak a cseka küldte? Ilyenkor minden
összeomlott.
– Nyikita Boriszovics, nem alszik? – szólalt meg közvetlenül a füle
mellett egy tapintatos hang.
Nyikita nagy nehezen megfordította a fejét, és megpillantotta
Kolbaszjevet, a Balti Flotta zászlójel-adóját, aki a lefortovói zárkában a
híradást intézte. A fűtéscsövek melletti hely érinthetetlenül az övé volt.
Huszonnégy órás szolgálatot teljesített, vette és továbbította a távoli
üzeneteket, melyeket a tömlöc mélyéből kopogtattak a börtöntávíró
csövein. Nyikita már odakint is hallott erről a Kolbasznyikovról, a
Pityerben élő intellektuelről és dzsesszgyűjtőről. Egy ilyen ember
természetesen nem maradhat észrevétlen a csekista seprű előtt, hát
észre is vették. Egyfelől elfogja az embert a rémület, ahogy ezek
kiseprűznek az országból minden emberi értéket, másfelől meg
bizonyosfajta büszkeséget is érezhet, hogy lám, ilyesfajta emberekkel
osztod meg a sorsodat, nem holmi alja népséggel.
– Távirata van, Nyikita Boriszovics.
Kolbasznyikovon is ott éktelenkedtek a kihallgatások nyomai, a
véraláfutások, arcát mégis a műszaki szakember örökké kíváncsi, nagy,
világos szemei uralták.
– Valószínűleg a második emeletről jött a vizesblokkon keresztül. Jól
figyeljen. – Visszafogta a hangját a legminimálisabbra, és egyenest
Gradov fülébe suttogta: – Nyikita Gradovnak testvérétől, Kirilltől.
Láttalak a lépcsőn. A második emeleten vagyok. Mieink rendben.
Veronyika megjött gyerekekkel. Vizsgálatom befejeződött. Bűnösnek
vallottam magam. Ne hagyd, hogy kínozzanak. Írd alá papírokat.
Csókollak, szeretlek.
Nyikita nem tudta türtőztetni magát, felzokogott. Tehát Kirkát is
elfogták. Talán még Nyinkát is. Nehéz elképzelni, hogy elnézik neki a
kapcsolatait az ellenzékkel, a részvételt a trockista demonstrációban.
Elvihetik apát is. A gondolat, hogy a szeretteivel is ugyanazt
művelhetik, mint vele, teljesen elviselhetetlen volt. Vége. Összedől a
világunk. Minden megsemmisül, ez biztos. Hirtelen előkúszott egy
verssor… az istenkáromló Majakovszkijtól:
 Ha úgy igaz, hogy vagy, te, isten,
és ujjad műve fent a csillagszőttes…

A zárka elnémult, most hallották először, amiben a vizsgálók minden

vallatáskor kéjelegtek: a vaskemény hadtestparancsnok gyermeki
zokogását. Kolbaszjev megszorította a kezét. Nyikita viszonozta a
kézszorítást. „Köszönöm, Szergej Adamovics” – motyogta. Végre
sikerült legyűrnie a zokogást, kissé fel is emelkedett a fekhelyen, vállát
egy kicsit a falnak támasztotta. – Tudja mit, énekelek magának egy
Sidney Bechet-számot – ajánlotta a zászlójelző. Azzal suttogva dúdolni
kezdett valami fűszeres, szinkópás zenét, kurta dobfutamokkal,
melyeket tenyerével vert ki a térdén. Valami különösen ismerős
dallamot.
– Mi ez a szám, Szergej Adamovics?
– „The Yellow Bonnet” – felelte Kolbaszjev, és folytatta a
dudorászást.
Igen, ez volt az a dal, ami egész este áradt a gramofonból, talán
tizenhárom éve, igen, igen, huszonötben, persze, a mama
születésnapján, Szerebrjanij Borban, azon az estén, amikor Vagyim
elvitte apát a Szoldatyonkov Kórházba, Frunze népbiztos halálának
éjszakáján. „Momma, buy me a yellow bonnet” – énekelte suttogva
Kolbaszjev, aztán tenyerével és nyelvével kiverte a dobszólót. A derék
tengerész ezzel a dallammal tűnik el örökre és nyomtalanul
Oroszország rabvilágának sarában, elhamvasztó fagyában.

A közelmúltban Szemjon Szaveljevics Sztrojlo mind a beosztásában,

mind pedig rendfokozatában jelentős előléptetésben részesült:
fővizsgáló és állambiztonsági főőrnagy lett, és tekintélyparancsoló
irodát kapott magában a legfőbb szentélyben, a Lubjankán, melynek
neve rettegésben tartja a forradalom ellenségeit szerte a világon, és
minden gazembert idehaza.
De jó lenne ebben az irodában, ahol a magas, stukkós mennyezetről
pazar nemesi csillár függ, ahol a két nagy ablak széles ívben tárja a
szemlélő elé Moszkva nagyságát a tértől, rajta az új metróállomással,
egészen a kremli bástyákig, melyek a Kitaj-város összezsúfolódott
házai fölött látszanak; de jó lenne e falak között, melyeket kifogástalan
bordó tapéta borít, s amelyeket a kifogást nem tűrő Lenin,
Dzerzsinszkij és a nagy J. V. Sztálin arcképe mellett Levitan 92 Az örök
nyughely fölött című képe, a népi lélek e grandiózus allegóriája díszít;
de jó lenne e mögött az ezer vihart túlélt, zöld posztóval borított,
sarkain rézverettel díszített, nehéz asztal mögött, egyszóval, de jó
lenne e pazar díszletek között kérelmezőket fogadni, meghallgatni
ügyes-bajos dolgaikat, elmélyedni a részletekben. Sajna, az osztályharc
könyörtelen éleződésének viszonyai között, mely, ahogy haladunk a
szocializmus felé, egyre fokozódik, az ember kénytelen piszkos
munkával is foglalkozni, így például ellenőrizni az új vizsgálati
módszerek hatékonyságát.
Sztrojlo állambiztonsági főőrnagy már negyven felé járt, délceg,
magabiztos csekista parancsnok lett belőle, a hajdani komszomolista
hőbörgés, amelyekkel regényünk elején találkoztunk, de kivált apuka
pusmogásai és vihogásai, mind rég elpárologtak. Ebben a pillanatban
ott találjuk őt irodája ablakánál, három alacsonyabb rangú tiszt
társaságában. Éppen élvezik a munka közbeni rövid pihenőt,
cigarettáznak, zsidóvicceket mesélnek egymásnak, nagyokat nevetnek.
„Odafut valaki Ábrámhoz: Ábrám, Ábrám, a feleséged megcsal a
könyvelőnkkel. Melyik könyvelőnkkel? – kiáltja feldühödve Ábrám, és
felkap valami nehéz tárgyat. Hát, tudod, az a magas, fekete,
szemüveges. Ábrám megkönnyebbülten legyint: á-á, az nem is a mi
könyvelőnk…”
Eközben az iroda közepén ott ült összeroskadva a nép egy ellensége.
A katonai egyenruha cafatokban lógott a válláról, a melléről. Egy fiatal
hadnagy még foglalkozott vele. Megfogta az állát, hátralökte a fejét,
úgy, hogy a szétvert, feldagadt ábrázaton fel lehetett ismerni Vujnovics
ezredparancsnok vonásait. A hadnagy odahajolt közvetlenül a fogoly
füléhez, és szenvedő hangon belesuttogott:
– Hagyd ezt a makacskodást, Vujnovics! Valljál, és megpihenhetsz.
Hát nem érted, hogy megnyúznak, mint egy koszos macskát?
 – Eredj a picsába, te mocsok – motyogta alig forgó nyelvvel
Vujnovics.
A hirtelen fellobbanó düh elfújta az együttérzés minden jelét. A
hadnagy a tenyere élével lesújtott a fogoly nyakára. Sztrojlo az ütés
hangjára megfordult, az órájára pillantott.
– Fiúk, cigarettaszünet vége. Ideje munkához látni.
Letelepedett az irodája berendezéséhez illő karosszékbe – egy ilyen
karosszékben egy lány kéne az ember ölébe – és belemélyedt a
papírokba. Miközben azt figyelte, hogyan folyik a kihallgatás, számos
már lezárt ügybe is bele kellett néznie – betartottak-e minden
utasítást, megvan-e minden szükséges aláírás – a szocialista
törvényesség nem szenvedhet csorbát. A többi tiszt (újabban egyre
gyakrabban alkalmazták ezt a szót, amelyet azelőtt a „fehérek”
szégyenletes attribútumának minősítettek) lassan közelebb lépett
Vujnovicshoz. A négy tagbaszakadt tahó körülvette a nép félholt
ellenségét. Négyen egy ellen? Ugyan miért? Azért, mert Vujnovics
dossziéjában, amit még a turkesztáni katonai körzetből küldtek fel, az
a megjegyzés állt: „Hajlamos a lázadásra.”
Az őrnagy végighúzta égő cigarettáját a vizsgálati fogoly szeme alján,
és lustán odavetette:
– Na, gyerünk, Vujnovics, folytassuk. Jól van, jól van, ne légy már
ilyen kuka, beszélgessünk. Meséld el nekünk a találkozásaidat a francia
katonai attaséval. Ki hozott össze vele, hol történt, mikor szerveztek
be? Na, mindent elfelejtettél, igen? Kihagy az emlékezeted? Kár,
kénytelenek leszünk egy kissé felfrissíteni az emlékezetedet…

Vagyimot közvetlenül az egység körletében fogták el, nem sokkal

azután, hogy visszaérkezett a Távol-Keletről, így már nem láthatta az
újságokban a hírt arról, hogy leleplezték és letartóztatták ellenséges
elemek egy csoportját, akik beférkőztek a Vörös Zászló Érdemrenddel
kitüntetett Távol-keleti Különleges Hadsereg vezetésébe, köztük
Bljuher marsallt, Gradov hadtestparancsnokot és másokat.
Naivitásának maradéka arra a gondolatra bátorította, hogy azt higgye:
legalább volt oka, hogy elkapták: hiszen az utóbbi néhány hónapban
többször is találkozott régi ezredtársaival, és csaknem nyílt
beszélgetést folytatott velük arról az eshetőségről, hogy a hadsereg
fellép az NKVD ellen. Hogy lehetne kizárni az árulás eshetőségét? A
valaha legbátrabb harcosok most a szekérnyikordulástól is félnek.
Gyanakodott Nyikitára is: nagyon súlyos volt a hallgatás, amivel a
hadtestparancsnok az ő félreérthetetlen felszólítására válaszolt.
Ráadásul Nyikitának volna oka, hogy ne szeresse egykori barátját, aki
megsértette az apját, és a felesége után sóhajtozik. Nyikita, persze,
kivételesen becsületes és büszke ember, és korábban soha ilyen
mocskos gondolat nem jutott volna róla az eszébe, de ma más időket
élünk, manapság az emberek a szerint az elv szerint élnek, hogy
„vigyenek ma téged, engem csak holnap”. Hogy lehet lázadásra
gondolni, amikor egy szánalmas csekista senkiházi fényes nappal
beállít az egység körletébe, és az egész törzs és az őrség szeme láttára
elviszi a szeretett parancsnokot?
A vizsgálat során nyomban kiderült, hogy az NKVD-nek sejtelme
sincs a közelmúltban tett útjairól és a csapatok hangulatának a
megszondázásáról. Saját, tehetségtelenül összefércelt forgatókönyvük
volt az ő bűnös tevékenységéről. Holmi elképzelhetetlen találkozások
bizonyos külföldi katonai attasékkal, tárgyalások a baszmacsok93
ügynökeivel, akik az afgán kordon túloldaláról jöttek, egyszóval tervek
arra, hogyan lehetne kiszakítani Turkesztánt a szovjet népek testvéri
családjából, és hogyan lehetne a területén létrehozni egy fehérgárdista
emirátust. Vagyim úgy érezte, hogy teljesen értelmetlen, balga,
megalázó dolog volna szembeszállni ezzel az ostobasággal, de arra,
hogy ne tanúsítson ellenállást, képtelen volt. Hál’ istennek, nem a
komoly ügy miatt kapták el, és ezeknek a tökfejű csekistáknak eszükbe
sem jut, hogy igazán a körmére nézzenek, de hát ha legalább valami
komoly ügyért kéne elszenvedni a kínzatást!
Taskentben a régi módi szerint püfölték. Hárman vagy négyen
körbeállták, sértegető-fenyegetődző vallatással kezdték, aztán
üvöltöztek, majd az egyik nem tűrhette tovább az ellenség aljasságát és
pimaszságát, belerúgott, vagy fültövön csapta, aztán a második, a
harmadik, végül mind nekiestek. Ő ismerte ezeket a vallatási
módszereket, látta őket eleget a polgárháborúban, meg hát, mi tagadás,
párszor maga is részt vett bennük, amikor egy felderítő lovasszakasz
parancsnokaként fehér „nyelveket” vittek a hadsereg törzséhez. Most
aztán a magad bőrén tapasztalhatod, Vagyim, mit éreztek azok a
„nyelvek”.
Egyébként a polgárháború idején az „aktív vizsgálat huszonkét
módszerét” még nem volt alkalmuk kiagyalni, ezekkel az
ezredparancsnok akkor kezdett ismerkedni, amikor Taskentből
további vizsgálatra átszállították Moszkvába, a Lubjankára. Vagyim itt
is makacskodott. Ma nyilván valami döntő mozzanathoz érkezett a
vizsgálat, nem véletlen, hogy a kihallgatást nem a szokásos vizsgáló
szobában tartják, hanem ebben a főnöki irodában, ahol az asztalnál
valami megfoghatatlan módon ismerős pofájú csekista fejes ül. Minden
jel szerint elhatározták, hogy ma mindenképpen kiverik belőle, amit
akarnak, akár a legvadállatibb módszerek árán is, ha pedig ma sem
törik meg, és nem írja alá a papírokat, akkor nincs mese, egyszerűen
viszik a pincébe. Vujnovics a lubjankai zárkatársaitól hallotta, hogy a
makacskodókat végül agyonlövik, aztán úgy állítják ki az anyagát,
ahogy jónak látják.
A legcsekélyebb mozgás is szörnyű kínokat okozott. De felemelte a
fejét, és tekintetét körüljáratta a négy vizsgálón. Kettőt, egy őrnagyot
meg egy századost már ismert a korábbi kihallgatásokról, ezek
alighanem valahogy a sajátjuknak tekintették, szinte rokoni, szadista
érzelmeket tápláltak iránta. A másik két hadnagy ma tűnt fel először a
látómezejében. Amaz pedig, aki az asztalnál ül, a főnök, közvetlenül
szinte nem is vesz részt a dologban, komolyabb ügyekben van
elmélyedve, de azért olykor-olykor felemeli súlyos tekintetét, és
valahányszor az ember megérzi ennek a tekintetnek az érintését,
nyomban tudja: mindennek vége.
A kihallgatás első része a szokott módon zajlott: ezerszer elismételt
ostoba kérdések a franciákról meg a baszmacsokról, egy-egy kábító
erejű ütés a fejére vagy a gyomrára. Aztán a hóhérok cigarettaszünetet
tartottak, és most nekifogtak a „beszélgetés” második, komolyabb
részének. Az őrnagy pattintott az ujjával, a hadnagy odatolt egy
kerekes fémasztalkát, valami olyasmit, mint egy sebészeti
műszerasztal, csak éppen sterilnek nem volt mondható, azon feküdtek
a „vizsgálati műszerek”. Az asztalka láttán Vagyim összerándult. Két-
három módszert már kipróbáltak rajta, de a legrettenetesebbek még
hátravoltak. Nem adom meg magam, nem adom meg magam! Öljenek
meg harc közben a nyomorultak! Hátha valamelyikük nem bírja, rálő,
ki tudja, hátha sikerül megkaparintani a pisztolyát, talán odavergődöm
az ablakhoz, kitépem a rácsot… Mindez egy szempillantás alatt
viharzott át az agyán, a következő pillanatban az ezredparancsnok
felugrott, egy rúgással felborította a „sebészeti” asztalkát, feje fölé
kapta a széket, és a halálra üldözött vad tagolatlan üvöltésével
megforgatta a feje fölött.
Sztrojlo állambiztonsági főőrnagy a szeme sarkából figyelte a
jelenetet. A biztonság kedvéért kicsatolta a revolvere tokját. Micsoda
egy vadállat került ide, micsoda egy állat! Valahol láttam már ezt a… –
a papírok közé pillantott – ezt a Vujnovicsot. Akkurva életbe! Csak nem
Gradovék dácsájában, a húszas években? A Nyikita cimborái közé
tartozott, úgy rémlik, hohó, hát akkor világos: ezekből mindből már
akkor is csak úgy sütött a fehérgárdista.
Az egyik hadnagy hátulról a nyakába ugrott a tomboló
ezredparancsnoknak. Amannak, mielőtt elesett volna, még sikerült a
székkel kupán vágni az őrnagyot. A négy csekista végül nagy nehezen
leteperte a félholt lázadót. Dühük nem ismert határt. Csak úgy járt
kezük-lábuk, de még a fejüket is bevetették.
– Finomabban, elvtársak! – figyelmeztette őket Sztrojlo. Persze,
értette ő a kollégáit, és együtt is érzett velük. Olyan munka ez, hogy
akaratlanul is elállatiasodik tőle az ember. Mit lehet tenni, a
munkatársainkban, akik folyamatosan érintkezésben kell, hogy
álljanak az emberi aljassággal, időnként paradox érzelmek támadnak.
Vele magával is megesett a közelmúltban egy – külső szemlélő számára
kifejezetten kellemetlen – eset. Akkor egy másik brigád dolgozott
ugyanígy előtte, egy nőt hallgattak ki, egy úgynevezett „régi
bolsevikot”, valójában persze egy büdös zsidó kurva volt, aki réges-rég
eladta magát az olasz fasisztáknak. Minden ment annak rendje-módja
szerint, amíg egyszerre a vén korcs begorombult, és szónokolni
kezdett: „Engem – azt mondja – a csendőrök is vallattak, de a
csendőrök… soha nem emeltek kezet egy nőre! A fehérek soha ilyet
nem tettek, mint maguk!… Soha, soha…” Hirtelen, mintha
megvilágosult volna: „Csak a Gestapo, csak ők! Gestapósok!
Gestapósok!!!” Ekkor hirtelen történt valami Sztrojlo állambiztonsági
főőrnaggyal. Nem volt képes megőrizni a hidegvérét, ahogy Feliksz
Edmundovics tanácsolta – „Hideg fej, forró szív” –, az a fej hirtelen
felfortyant, és a főőrnagy egy kissé bepiszkította a kezét. Felugrott,
szétlökdöste a bűnözőt körülvevő elvtársakat, odalökte az
öregasszonyt a priccsre, felrántotta a szoknyáját, lemeztelenítette a
fenekét a vén áspiskígyónak, lekapcsolta súlyos, masszív derékszíját,
és a csillagos csattal csapkodni kezdte a ráncos, pudvás farpofákat.
„Nesze neked, te szuka, találkozás Vlagyimir Iljiccsel, nesze neked, vén
boszorkány, a Marx, meg az Engels, meg a Gothai program!” Addig
verte, amíg a vén dög már nem is üvöltött, ő magán pedig kéjgörcs
futott végig, de olyan iszonyú erejű, olyan szökőkútnyi ejakulációval,
mint valamikor rég elfelejtett fiatalkorában, amikor a professzor
lányát dugta; később szinte restellte az elvtársai előtt. Ráadásul valami
fertelmes bűz töltötte be az irodát, részint az öregasszonytól, részint
magától a főőrnagytól. Nem, barátaim, ez így nem mehet, fegyelmet
kell tanulni, habár persze meg lehet érteni bennünket: az emberi nem
söpredékével van dolgunk, a kilengések elkerülhetetlenek.
A csekisták bilincset kattintottak Vujnovics csuklójára,
összekötözték a lábát. Az ezredparancsnok hanyatt feküdt a parkettán,
fölötte, tótágast állva ott lebegett Levitan Az örök nyughely fölött című
képe. Hirtelen a lehető legélesebben és legmélyrehatóbban felfogta azt,
amit a festő hasztalan próbált a színeivel kifejezni; azt, amit se
festékkel, se szavakkal, de még csak zenével sem lehet kifejezni. E
felismerés annyira megdöbbentette, hogy még a kínjairól is
elfeledkezett, elfelejtette a csekistákat, mindazt, ami az életét
jelentette, még Veronyikáról is megfeledkezett, akit soha nem felejtett
el, még akkor sem, amikor éppen nem őrá gondolt; az egyetlen, amit
szenvedélyesen akart most, az volt, hogy megőrizze ezt a villámfényes
megvilágosulást, de hiába, az nyomban szertefoszlott. A csekisták
kigombolták a nadrágját, elővették a szerszámát, ráillesztették a
szorítót, és felkészültek az „aktív vizsgálat” egy további módszerének
alkalmazására. Csak hárman dolgoztak. A negyedik, a fiatal hadnagy, a
sarokban hányt a mosdókagylóba. Sztrojlo berakta a dossziékat az
asztalfiókba, és kulcsra zárta. Csak Vujnovics anyaga maradt az asztal
lapján, nyitva, egy gépelt lapon, melyen alul jól elkülönítve ez állt: „A
vizsgálat megállapítását elfogadom.” Már csak egy semmiség hiányzott
innen: a vizsgálati személy aláírása, ezért a semmiségért folyik ez az
egész cirkusz, az üvöltözéssel, a verekedéssel, a hadnagy félig
emésztett gyomortartalmának szúrós szagával.
Távoztában Sztrojlo odaszólt a tiszteknek:
– Folytassák, elvtársak, ne hagyják abba, amíg alá nem írja.
Az őrnagy válaszul rosszat sejtető pillantást vetett rá.

Ezen a napon Sztrojlóra még egy fontos feladat várt. Szemlét kellett
tartania az épülettömb új létesítményében, mely a bűnös tevékenység
megakadályozására szolgáló legsúlyosabb intézkedés foganatosítására
volt hivatva. Leliftezett a Lubjanka egyik föld alatti szintjére, és a
folyosórendszeren át eljutott egy teljesen közönséges ajtóhoz, amely a
kivégzőblokkba vezetett. A kivégzendőket természetesen más
útvonalon kísérték ide, ez az ajtó a személyzetnek szolgált. Odabent
minden ragyogott a friss festéktől és a tisztaságtól. A pihenőszobában
két őrmester dámázott. Halkan szólt a rádió, a Mademoiselle Nituche
című operettet adták. Sztrojlo vagy tizenöt métert tett meg a folyosón,
és ott találta magát a voltaképpeni üzemhelyiségekben. Itt mindenen
látszott az elsőrangú kidolgozás. Ez itt a tágas várakozóhelyiség az
elítéltek számára. Innen vezetik be egyenként a delikvenseket a
kivégzőhelyiségbe, ahol odaállítják arccal a falhoz, tarkóval a lövész
felé, aki egy külön kis fülkében helyezkedik el. A művelet szinte valami
orvosi ténykedésre emlékeztet, olyasmi, mint egy röntgenátvilágítás.
Egy üvegablak mögött ott ül egy segédvégrehajtó, aki egy kapcsolóval
beindít egy közelben beépített gépkocsimotort, amelynek az a
funkciója, hogy elnyomja a lövéssel járó és más nem kívánatos
hangokat, például azokat a propagandisztikus kiáltásokat, amelyektől
egyes rabok még utolsó órájukban sem képesek megtartóztatni
magukat. A munkafolyamat eredményét, vagyis a holttesteket a hűtött
expedíciós helyiségbe viszik át, ott halmozzák fel őket a különleges
szállítócsoport megérkezéséig. A szállítójárművek odatolatnak a belső
udvarra nyíló ablakhoz. Az ablakból a tetemek egy ferde vályún át
egyenest a kasba csúsznak, aztán a jármű útnak indul a megfelelő
irányba. Sztrojlo végignézte valamennyi helyiséget és berendezést, és
meg volt elégedve: még ebben a dologban is be kell tartani a modern
humánus normákat.
Már elhagyta a kivégzőblokkot, amikor bevezették az első csoport
klienst, egy tucat férfit, akiket különböző moszkvai börtönökből
szedtek össze. Köztük volt ismerősünk, a tréfacsináló Misanyin is. Ez
az ember még mindig nem fogta fel mindannak a komolyságát, ami
történt vele.
– De jó kis fürdő, emberek! – derült fel a várakozóhelyiségben. –
Vetkőzzünk le?
– Ülj le, ne mozdulj! – mordult rá egy kísérő őr.
Megjött az ügyeletes tiszt. Az őrmesterek otthagyták a dámát, és
indultak, hogy végezzék a dolgukat.
XVIII. fejezet
Sírni nem tanácsos!

vénasszonyok nyara tündökölt Szerebrjanij Bor fölött. Boldog

mélykék ég borult az arany, vörös és okker lombos fák és a
megfiatalodni látszó fenyőfélék fölé. Simogató szél suhant a ligeteken
át, mintha azt suttogná megnyugtatóan: minden rendben van, minden
nagyszerű; néhány levélke leszakadt és elsodródott, de csak esztétikai
célból, csak azért, hogy röptével még több harmóniát vigyen az
összképbe. Alig libbennek a pókhálók, köztük céltalanul, ismét csak a
harmónia kedvéért, a megtévesztett bábokból frissen kibújt pillangók
repkednek. Csalóka szépség.
– De lehet-e másmilyen? – tűnődött fennhangon Leonyid
Valentyinovics Pulkovo.
– Miről beszélsz, Ljo? – kérdezte Borisz Nyikityics Gradov.
– A szépségről – felelte a fizikus. – Lehet-e a szépség más, mint
csalóka?
– Ezzel a kérdéssel fordulj a mi költőnőnkhöz – mosolyodott el
Gradov, és nyomban elkomorodott, eszébe jutott, hogy három
gyermeke közül kettő börtönben van, és csak a lánya, Nyinka van
szabadon, őhozzá utalta Pulkovót a szépség természetét firtató
kérdéssel.
A két öreg barát – azok voltak, nemcsak barátságuk időtartamát
tekintve, hanem amúgy is, túl a hatvanon – ott állt a Moszkva-folyó
magas partján. A folyón egy hordókkal rakott kis uszály úszott. A folyó
fölött magasan két hosszú szárnyú vitorlázógép lebegett,
kísértetszerűen, mintha vakon botorkálnának. Pulkovo a tenyere alól
felnézett a vitorlázókra.
 – Gondold el, így lebegni, motor nélkül – csodálkozott. –
Megfigyelted, Bo, manapság a fiatalok teljesen belehabarodtak a légi
közlekedésbe. Az a sok vitorlázó, léggömb, ejtőernyő… Honnan veszik
hozzá a bátorságot?
– A bátorság manapság felköltözött az égbe – jegyezte meg
szarkasztikusan Gradov. – A földön színét se látni.
– Talán csak a régi bátorság halt ki, de született helyette egy másik,
amit mi nem ismerünk? – vetette fel a fizikus.
– Ha ez így van, az azt jelenti, hogy a gyávaság valami kardinális
metamorfózison ment keresztül – mondta a sebész.
Mindketten rosszkedvűen elnevették magukat.
– De nagyon belebonyolódtunk a filozofálásba ma! – Gradov hátat
fordított a folyónak. – Gyerünk tovább!
A liget széle, a folyó fölött időtlen idők óta a piknikezők kedvenc
helye volt. Lépten-nyomon belebotlottak a vasárnapi lakomák
maradványaiba: üres portóis, vodkás- és sörösüvegek,
konzervdobozok, tojáshéj, csokoládépapír, sőt spanyol narancshéj: az
országban hirtelen véget ért az éhezés, az üzletekben egyre nagyobb
lett a választék mindabból, amit az éhes esztendők emlékeként
„falnivalónak” neveztek. A fűben, a bokrok közt újságfoszlányok
fehérlettek, a szétszórt betűk csak itt-ott egyesültek valami többé-
kevésbé értelmes, de többnyire inkább rettenetes szöveggé: „Gyalázat
az áru…”, „el a mocskos man…”, „Szigorú ítéletet a né…”
– Környezetszennyezés – jegyezte meg Pulkovo. – Egyszer ez még
óriási problémává fogja kinőni magát.
– Nálunk, Szerebrjanij Borban ez már most óriási probléma –
morgott Gradov.
Gyors léptekkel haladtak az ösvényen a dácsák mellett. Akárcsak a
régi időkben, most is igényelték az energikus, kifárasztó mozgást ebéd
előtt.
– Vannak egyébként súlyosabb problémák is. – Gradov a válla fölött
hátrapillantott – senki –, aztán botjával az egyik dácsa felé intett,
melynek ablakai békésen tükrözték a kék eget és a fenyőket, valamint
a környéken erősen elszaporodott mókusok szökdécselését.
 – Látod ezt a dácsát, Ljo? Emlékszel egy bizonyos Volkovra, a
Nehézipari Népbiztosságról? Egy héttel ezelőtt vitték el, a dácsát
lepecsételték, el fogják kobozni. Ez meg itt, a másik oldalon, a szélről a
harmadik, itt laktak Jarcsenkóék, őrá egész biztos emlékszel, valami
fejes volt a Pénzügynél, kiemelt káder volt ugyan, de kitűnő
szakember, gyakran jártak nálunk. Amikor elvitték, a családját még
aznap kidobták, a dácsát bedeszkázták. Ott meg, kissé beljebb, a tónál –
ugyanaz a história: Trifonov lakott ott, a nagy pártember, a fiuk,
Jurocska,94 gyakran teniszezett és focizott a mi Mityánkkal…
Szerebrjanij Bort minden éjszaka átfésülik. Azt hiszem, lassan én is
sorra kerülök. Mire számíthatnék az után, hogy a fiúkat letartóztatták?
Az utóbbi két mondatot szinte könnyedén mondta ki, semmi kétség,
az utóbbi időben Borisz Nyikityics másra sem gondol, mint a
letartóztatásra. „De hát ki nem gondol rá, engem kivéve? – tűnődött
Pulkovo. Csak velem eshet ilyen furcsaság: én egyáltalán nem
gondolok rá magamra vonatkoztatva, mintha engem nem vihetnének
el bármelyik nap, kivált a húszas évek poggyásza miatt, amikor azt a
házkutatást tartották, aztán bevittek a Lubjankára… Fatalizmusnak
nem nevezném, a fatalisták másra sem gondolnak, csak a fátumra,
nekem viszont semmi más nincs a fejemben, csak a mindennapok, a
kísérleteim, az előadásaim, az utazások, a fő terveim, mintha
semmiféle akadály nem lenne, és nem is lehetne. Különös, szinte
méltatlan játék ez saját magammal…”
A lábuk alatt hol apró száraz rőzse ropogott, hol összetapadt avar
rugózott. Minduntalan mókusok futkostak át előttük az úton. A
pénzügyes Jarcsenko dácsájának kerítése fölött egy nagy hím mókus
üldögélt. Miszter Mókusz, gondolta Pulkovo. Amint elhaladt mellette,
visszafordult. Mókusz ott ült, klasszikus pózban, egy tobozzal a
mancsában, szakasztott, mint a Pravdá-ba mélyedő Lenin. Leonyid
Valentyinovics észrevette, hogy Borisz Nyikityics a mókust figyeli.
– Nézd csak, hogy néz ki – mormogta. Összenéztek, és elnevették
magukat.
– Ide hallgass, Bo, próbálj meg nem gondolni a letartóztatásra –
tanácsolta Pulkovo. – A fene ismeri ki ezeket, néha az a benyomásom,
hogy találomra ráncigálják be az embereket, minden rendszer nélkül.
Semmit sem lehet előre látni, olyan mint egy rajnyi vaktában kilőtt
golyó. Próbáld meg más dolgokra terelni a gondolataidat, neked annyi
dolgod van, ha meg mégis a letartóztatásokon jár az eszed, csak a
fiúkra gondolj, hogy hogyan lehetne segíteni rajtuk, gondolj a
szomszédokra, bárkire, csak magadra ne. Érted? Nekem ez valahogy
sikerül.
Amíg beszélt, Gradov elgondolkodva nézett a lába alá, aztán
nyugodtan, minden izgalom nélkül azt kérdezte:
– Azt hiszed, megint begazolok, mint akkor, huszonötben? Nem,
erről most szó sincs…
Pulkovo hátrapillantott. Senki sem volt mögöttük, csak a nagy
mókus tette a maga dolgát.
– Egyébként, mindentől függetlenül, Bo, a vezérek öregszenek,
orvosok kellenek nekik, neked pedig olyan híred van, és teljes joggal,
hogy te vagy legnagyobb sebész, igen, úgyszólván csodatevő,
gyógyítómester. Egyszerűen szükségük van rád!
Gradov megvonta a vállát:
– Ez egyáltalán nem jelent garanciát. Pletnyov professzort is
csodatévő gyógyítónak tartották, mégis ráfogták, hogy megmérgezte
Gorkijt. Tudod, Ljo, odafent valami iszonyú folyamat játszódik le,
valami kritikus félresiklás, valami rosszindulatú leukémia…
Harmadnapja Alekszandr Nyikolajevics, tudod, kiről beszélek,
elmondott egy félelmetes históriát. Tulajdonképpen sohasem mondta
volna el, ha nincs Agasa pálinkásüvege, ami mellett kettesben
elüldögéltünk. Egyszer csak elsírta magát, és kezdett kipakolni.
Emlékszel Ordzsonikidze hirtelen halálára? Amikor a dolog
megtörtént, Alekszandr Nyikolajevicset hívták be, hogy írja alá a
jegyzőkönyvet. Alekszandr Nyikolajevics és hat másik szupernagyság –
csakugyan kiváló orvos mind, bármi legyen is amúgy az ember
véleménye róluk, megvizsgálta a holttestet, és mind a saját szemével
látta a golyó ütötte sérülést a halántékán, és ezek után mind aláírta a
jegyzőkönyvet, hogy a halál oka szívbénulás. Vagyis egyetlen tiltakozó
szó nélkül megtették, amit követeltek tőlük. Semmi további kérdés
nem merült fel, így aztán mindannyian szépen hazatértek, miután
persze figyelmeztették őket, hogy ami történt, a legsúlyosabb
államtitok. Engedd meg, hogy megkérdezzem, Ljo, ez a titok az állam
titka, vagy… – megállította a barátját, és egyenest a fülébe súgta: –
…vagy egy bűnbandáé?
Pulkovo hátán végigfutott a hideg.
– Hogy úsztad ezt meg, Bo? Meg kell valljam, én már akkor is
csodálkoztam, amikor nem találtam a nevedet a listán.
Gradov lehajtotta a fejét, a karját összefonta a hátán, és
továbbindult.
– Értem, miről beszélsz – mondta. – Így alakult a dolog. Akkor,
huszonötben nem úsztam meg, most megúsztam. Az igazat megvallva,
Meri mentett meg. Leengedte a redőnyt, bezárta a dolgozószobámat, és
ha telefonon kerestek, vagy jöttek értem, azt mondta: Borisz Nyikityics
nincs itthon, Leningrádban van, vagy Murmanszkban, pillanatnyilag
pontosan nem is tudja megmondani. Persze, ha ott lettem volna a
konzíliumon, semmi kétség, én is aláírtam volna, de… de most nem
erről beszélek, Ljo, nem rólunk, gyengékről és vétkesekről van szó…
Egyébként hagyjuk, senki nem tehet semmit…
Egy darabig szótlanul lépkedtek. A vénasszonyok nyarának áttetsző
fátylát hirtelen hideg fuvallat, igazi szél lebbentette meg, felkavarta az
erdei szemetet az ösvényen és a ritkás árvalányhajat a két öreg barát
feje búbján.
– Hej, Bo, drága barátom, Bo! – szólt hirtelen Pulkovo, és Gradov
meg is torpant a csodálkozástól: az efféle jelzők nem voltak szokásban
fél évszázados tartózkodó baráti kapcsolatukban. Leonyid
Valentyinovics persze nyomban rájött, hogy ez stílustörés, mintha
esetlenül lépést váltott volna, és valami csaknem gyerekes
hanyagsággal kezdett beszélni. Ez a hang sem volt valami nagyon
természetes, de azért apránként kimászott az iménti szentimentális
gikszerből.
– Tudod, hogy mindig irigyeltelek, hogy orvos vagy, és hogy olyan
klafául… – még ezt a régi iskolai szót is elővette – olyan klafául teszed a
dolgod, és amit csinálsz, az csakugyan hasznos, gyakorlati munka, én
meg belesüllyedtem az örökös elvont kísérletekbe…
– És most már nem irigyelsz? – nevetett Borisz Nyikityics.
– Most azt szeretném, ha te is fizikus lennél, és egy intézetben
dolgoznál velem.
– Ugyan miért? – csodálkozott Gradov.
– Azért, mert napjaink pestise közepette néha úgy érzem, hogy a
tudományom valami furcsa garanciát ad. Kicsit, korlátozottat, de
mégiscsak garanciát. Emlékszel arra a tíz évvel ezelőtti
beszélgetésemre Menzsinszkijjel? Nos, a szuperfegyver kérdése most
még százszor annyira érdekli őket. Igaz, ami igaz, a felderítés működik
náluk…
– Kik azok a „náluk”? – kérdezte Gradov.
– „Náluk”, mármint „nálunk” – helyesbített Pulkovo, majd így
folytatta: – A hírszerzés pedig egyre több információt hoz a Nagy-
Britanniában, Németországban, az Egyesült Államokban folyó
kísérletekről. Ezek egyszerűen rettenetesen félnek, hogy lemaradnak a
Nyugattól. Az én véleményem szerint egyelőre nincs mitől félni, az
atomfegyver előállításához meg kell valósítani a maghasadáson
alapuló láncreakciót, ehhez kolosszális mennyiségű összetevő elemet
kell összegyűjteni, kell például egy fantasztikus anyag, amit úgy
hívnak: nehézvíz, mindegy, erről órákig lehetne beszélni, de… de ha a
kutatásokban hirtelen valami döntő fordulat történik, az pedig nincs
kizárva, mert ott zseniális fizikusok dolgoznak, ott van Einstein, ott van
Bohr, vagy ott van például egy fiatal amerikai srác, Bob Oppenheimer,
szóval, akkor a Szovjetunió ott marad fegyvertelenül, és nem tehet
mást, mint hogy kapitulál!
– Rettenetes! – kiáltott fel Gradov. – Miket beszélsz, Ljo? Micsoda
szörnyűségek?!
Pulkovo furcsa pillantást vetett a barátjára, akit megrémített a
Szovjetunió kapitulációjának lehetősége, elmosolyodott, és megvonta a
vállát.
– Ez persze mind elmélet, Bo, te is tudod. Hogy ki kapitulál ki előtt…
maga az ördög is belegabalyodik ebbe a mai politikai szituációba. A
lényeg, amit mondani akarok: mi, atommagfizikusok ma a párt
fantasztikus „atyai gondoskodásával” vagyunk körülvéve.
Ötszörösére emelték a fizetésünket, kiváltságokkal halmoznak el
bennünket.
Rendszeresen jönnek hozzánk a Központi Bizottságtól, az NKVD-től,
mászkálnak a laboratóriumokban, biztatgatnak: „Dolgozzanak csak
nyugodtan, elvtársak”, épp csak a fülünk tövét nem vakargatják. „Ha
van valami kérésük, óhajuk, azonnal mondják meg”. Képzeld el, még
egy két hónapos cambridge-i kiküldetést is engedélyeztek nekem…
Erre a hírre Gradov csakugyan megtorpant, egész beleszédült.
– Cambridge-be, Ljo? Azt akarod mondani, hogy elutazol külföldre,
Angliába, Ljo?
Pulkovo határozottan belékarolt:
– Igen, Bo, két nap múlva utazom, és ez a legfontosabb, – amit ma el
akartam neked mondani. Szinte el sem tudom képzelni, Bo, szégyellem
magam, hogy ezekben a rettenetes napokban elutazom, de hát tizenkét
éven át még csak ábrándozni sem mertem erről! Láthatom
mindkettejüket!
– Mindkettejüket? – Az elképedt Gradov alig tudott továbblépni. –
Kiket „mindkettejüket”?
Leültek egy felfűrészelt és szállításra előkészített farakásra, és Ljo
meggyónta Bónak legféltettebb titkát. 1925-ben Cambridge-ben
hirtelen szerelemre lobbant egy Claudia nevű fiatal német leány iránt,
aki Rutherford asszisztense volt.
– Claudia, azaz ahogy mi mondanánk Klava, fantasztikus lány, a
tudományos képességei Marie Sklodowska-Curie-ével vetekszenek,
külsőre pedig semmivel sem marad el Mary Pickfordtól. Akkoriban
huszonöt esztendős volt, magam pedig, vén bűnös, amint te, velem
egyívású igaz életű, családfő barátom persze tudod, fél évszázados
voltam.
Soha ennél gyönyörűbb románc nem volt az életemben, Bo. A
korkülönbség valami különös izgalmat kölcsönzött neki, amitől
mindketten teljesen elveszítettük az eszünket. Párizsba utaztunk, egy
olcsó szállodában laktunk a Latin negyedben. Nagyokat ittunk,
táncoltunk. Tört keverék nyelven érintkeztünk, „meggyaláztuk a
lexikát”, ahogy ő mondta, de csodálatosan ment. Aztán ősszel még
elutaztunk Brightonba, órákig csatangoltunk a kihalt strandokon,
képleteket irkáltunk a homokba… Mit mondhatnék még…
Pulkovo aztán elutazott, szomorkodott, de kezdte elfelejteni a lányt,
azzal nyugtatgatva magát, hogy a lány is szomorkodik ugyan, de el
fogja felejteni őt. Csakhogy kiderült, hogy Pulkovo súlyos, és súlyában
egyre gyarapodó ajándékot hagyott ott a lánynak. 1926-ban egy kisfiút
szült! Pulkovo véletlenül szerzett tudomást róla, egy közös barátjuktól,
akinek voltaképpen fogalma sem volt a románcukról. Pulkovo írt
Claudiának – emlékszel azokra az időkre, amikor még lehetett a
külfölddel levelezni és megtudakolta, nem nyíltan persze, hanem
finoman, áttételesen, hogy tekintheti-e magát a gyermek apjának?
Igen, válaszolta Claudia, ő a gyermek apja, de ez semmire nem kötelezi,
nem kell emiatt aggódnia, Alexandert – ha jól értem, direkt egy ilyen
nemzetközi nevet választott a gyereknek – ő és a szülei fogják
felnevelni. Csodálatos női tapintat és méltóság!
1927-ben váltottak néhány levelet, Pulkovo már azon gondolkodott,
hogy újabb kiutazást kér, de ekkoriban kezdtek szimatolni utána. A
legjobban attól félt, hogy a GPU tudomást szerez a szerelméről és a
fiáról.
– A külföldivel fenntartott kapcsolat akkor még nem számított
bűncselekménynek, hiszen még tartott a NEP, de maga az a lehetőség,
hogy Claudia neve elhangozhat ebben az intézményben, rémülettel
töltött el. Kiderült, hogy a csekisták nem tudtak semmit, különben
Menzsinszkij persze nem szalasztotta volna el az alkalmat, hogy
legalább egy kicsit megzsaroljon. És persze, most sem tudnak semmit.
Hogy is bólintottak volna rá az utazásra, ha tudták volna, hogy
Angliában családom van? Tulajdonképpen eddig a percig senki a
világon nem tudta. Te most már tudod, Bo. Még akkor, huszonhétben
írtam neki egy utolsó levelet, és értésére adtam, hogy be kell
szüntetnünk a levelezést. Ahogy én őt ismerem, biztos voltam benne,
hogy figyeli az oroszországi eseményeket, és tisztában van vele, mi
folyik itt. Hát így teltek el ezek az évek. Néha megjelent egy közös
barátunk, akit „haladó külföldiként” nagy becsben tartanak nálunk, és
nemcsak mi vagyunk a barátai, hanem az egész Szovjetunió, és átadta
Claudia üdvözletét. Ettől a barátunktól tudtam meg, hogy Claudia
szülei emigráltak Németországból – a család felmenői között vannak
zsidók is –, és most vele együtt London környékén laknak, vagyis Szasa
gyerekkora családban, szerető hozzátartozók körében telik. A múlt
évben ez a barátunk hozott egy folyóiratot, benne Claudia egy
előadásának a szövege az elemi részecskékről, de a legfontosabb nem
az előadás volt, hanem… ez itt, Bo, nézd…
Pulkovo rettenetes izgatottan előhúzott a köpenye zsebéből egy
kettéhajtott tudományos folyóiratot. A zsúfolt szövegek, képletek és
diagramok között egy kis fénykép volt, alatta a felirat: „A szeminárium
résztvevői a Grace Fontaine-villa előtt.” Vagy egy tucatnyi tudós
üldögélt fonott kerti székeken a tipikus angol gyepen. Egy nő is ült
köztük. Borisz Nyikityics nem érezte, hogy Mary Pickfordhoz lenne
hasonló, viszont furcsa módon úgy találta, van benne valami az ő
Merijéből, amilyen fiatal korában volt. A legdöbbenetesebb azonban,
hogy a háttérben, a terasz mellett, egy tíz év körüli fiúcska látszott,
még a futball-labdát is ki lehetett venni a lába alatt.
– Ez ő – suttogta szinte fuldokolva Leonyid Valentyinovics. – Biztos
vagyok benne, hogy ez Szasa. Ugyanannyi idős, mint IV. Borisz. Hát
persze, Klava éppen ezért küldte ezt a folyóiratot, hogy lássam a
fiamat. Nézd csak, Bo, látod, micsoda kis kölyök, a haja elválasztva, az
orrocskája kerek, az egész alakja… Na, mit szólsz hozzá?
– Tényleg hasonlít rád – mondta ki Gradov, amit Pulkovo oly mohón
szeretett volna hallani tőle.
Az öreg fizikus egy szempillantás alatt felragyogott. Gradov még
romantikus diákéveik alatt sem tapasztalt barátjánál ilyen viharos
érzelmeket. Ettől ő maga is hallatlan izgalomba jött. Nahát, ez a
Pulkovo, ettől mindig kitelik valami meglepetés, na de ilyet! Hogy
családja legyen Angliában, hát, halljátok!
– Tudod, a dolgozószobámban van egy remek lupe – mondta. –
Mindjárt megnézzük alaposabban a te Szásádat.
 Felálltak. Szótlanul mentek egy darabig. Már feltűnt a Gradov-dácsa
teteje és a manzárdszoba ablaka. Borisz Nyikityics hirtelen megállt, és
anélkül, hogy Pulkovóra nézett volna, beszélni kezdett:
– Ha jól értem, mi soha többet nem találkozunk… legalábbis ebben
az életben. Mondani akarok neked valamit, Leonyid, egyetlen dolgot,
de talán ez a legfontosabb az egész életemben. Mi sohasem beszéltünk
nyíltan arról, ami huszonötben történt, Frunze népbiztos műtétekor.
Nos, azt akarom mondani: függetlenül mindentől, én becsületes orvos
maradtam, és az is leszek mindig. Érted? Ugyanolyan orosz orvos,
amilyen az apám, a nagyapám volt…
A fizikaprofesszor, a kifogástalan, tartózkodó modorú dandy e
szavak hallatán hevesen átölelte Borisz Nyikityicset, és rázni kezdte a
zokogás.
– Bo – motyogta –, kedves… drága… egyetlen barátom…

A szovjet értelmiség, miközben széltében-hosszában használta a „mi”

szócskát, gyakran került miatta kutyaszorítóba. Hiszen nem mondhatja
az ember, hogy „tisztogatásokat hajtunk végre”, amikor őt magát
seprűzik ki, nem mondhatja, hogy „harcot folytatunk a nép
ellenségeivel”, amikor egyik pillanatról a másikra őt magát is a „nép
ellenségének” nyilváníthatják. Az utóbbi napokban Borisz
Nyikolajevics egyre többet rágódott ezen a „mi – ők” témán. Miközben
önmagát teljes joggal a „régi rezsim emberének” tekintette, és az „ők”
szót általában a hatalomra értve használta, a Pulkovóval folytatott
beszélgetés közben mégis megütődött, amikor a barátja a hatalomra
értve azt mondta: Igaz, ami igaz, a hírszerzés működik náluk… Tisztán
logikai volt a zavar: kik azok a „náluk”? Nyugaton vagy nálunk, a
Szovjetunióban? Aha, csakhogy itt nem csupán a logikáról van szó, te
már azonosítod magad ezzel az állammal. Már kezd hatni rád a
mindent elfojtó totális nyomásuk. Már úgy morogsz, sőt úgy lángolsz,
mintha „rólunk” volna szó, nem „róluk”. Már bocsánat, de amikor azt
mondom: „mi”, nem a rendszerre gondolok, nem is az államra, hanem a
társadalomra, végső soron Oroszországra. Azért jusson csak eszedbe,
beszéltél-e valaha így a régi rendszerben, a „rohadt liberális” Nyikolaj
Romanov idején? Mindig megkülönböztetted „őket” – a cárt, az
ohranát, a csinovnyikokat. Most viszont, valld be, amikor azt mondod:
„mi”, ösztönösen beleértesz mindenkit, sőt talán elsősorban éppen
Sztálint, a Politbürót, a Csekát, holott ki nem állhatod ezt az egészet…
Gradov elkeseredetten tépelődött: hát hogy mondhatom azt: „mi”,
úgy, hogy e fogalomba beleértsem azokat is, akik bebörtönözték a
fiaimat? Iszonyodva maga elé képzelte a fiúkat a csekisták börtönében.
A városban olyan híresztelések járják, hogy szörnyű kínzásokat
alkalmaznak. Nem, ez azért túlzás, nálunk ez lehetetlenség; „nálunk”…
Ő maga már rég felkészült. Titokban, hogy Meri ne tudjon róla,
összecsomagolt egy kis koffert „az útra” – egy váltás fehérneműt, egy
pulóvert, mosdószereket –, és eldugta a dolgozószobában az asztal alsó
fiókjában. Az orvostudományi egyetemen, ahol katedrája volt, már
megtörtént az első letartóztatási hullám. Egyelőre a második vonalból
vitték az embereket. De ugyanez ment a katonaorvosi akadémián is. A
vezető professzorokhoz egyelőre nem nyúltak, de mindenki várta,
hogy hamarosan rá is sor kerül.
– Várunk, kolléga? – kérdezte a napokban az öreg Lang. – Ami engem
illet, én csak azt találgatom, hova jutok előbb: a Lubjankára, vagy
azokra a távolibb vidékekre, ahová nem jönnek utánam.
A leggyötrelmesebb dolog: látni Merit. Néhány hónap alatt tíz évet
öregedett, feledésbe merültek a büszke gesztusok, a heves
kirohanások, a lobbanó érzelmek, régóta hozzá sem nyúlt a
zongorához. Látni lehetett, hogy minden órában, minden percben csak
Nyikitára, Kirillre, az unokákra gondol, meg a széthulló családi
fészekre, amelyre mindig olyan büszke volt. Arcán, melyet Borisz
Nyikityics úgy imádott, néha valami elszántság hullámzott végig, de
nyomban felváltotta a tehetetlenség és tanácstalanság.
A házon bénultság lett úrrá. Még az öregecske, de még mindig jó
erőben lévő Pifagor is ritkábban nyargalt ki a kisfiúk után a kertbe,
inkább ott ült Meri mellett, esetleg a konyhában, Agasa lábánál. Ez
utóbbi nem gyúrt már tésztát azokhoz a fantasztikusan finom
süteményeihez, amiket mindenki úgy szeretett, de még a lekváros és
savanyúságos üvegeket is kedvetlenül rakosgatta el télire, nem úgy,
mint régen. Szlabopetuhovszkij, aki időközben feleségül vette a
rendőrőrs parancsnokának a lányát, sőt még gyerekeket is nemzett,
nem szakította meg a barátságot Agafjával és csiszolt korsócskájával.
De mostanában gyakran borús képpel érkezett, csak ült a konyhában,
és olyanokat tudatott Agasával, hogy „illetékes körökben” rosszakat
beszélnek Gradovék dácsájáról, sőt már azon spekulálnak, hogyan
rendelkezzenek vele a közeli jövőben.
– Azt mondd meg, Szlabopetuhovszkij, mit tanácsolsz? – kérdezte
kétségbeesetten Agasa.
– Itt nincs mit tanácsolni – felelte borúsan Szlabopetuhovszkij. – Az
én információm nem hat azokra most. Menjenek el a templomba,
állítsanak gyertyát, ez minden tanácsom.
Veronyika néhány heti kimerült bénaság után lassan kezdett
magához térni. Minden második nap elment a Lubjankára, hogy
érdeklődjék a férje után. Minden egyes alkalommal ugyanazt a választ
kapta: „A vizsgálat folyik, küldemény és látogatás nincs engedélyezve.”
A sorbaállás az ablakok előtt, amelyek mögött az enkávédés
emberautomaták ültek, elviselhetetlen volt. Széles arcú, szappanszínű,
meghatározhatatlan nemű emberautomaták. Soha nem lehet tudni,
csakugyan nincs-e valamiféle értesülése, vagy csak le akarja rázni a
kérdezőt. Nem használ semmiféle mosoly, mintha heréltek ülnének ott.
Ami Moszkva férfi lakosságának szélesebb rétegeit illeti, ők
mindenek ellenére továbbra sem tanúsítottak közönyt Veronyika
megjelenése iránt. Egyesek egyszerűen összerázkódtak a láttára,
mintha életük megtestesült ábrándja közeledne feléjük. A helyzet
tragikuma ellenére Veronyika még mindig tudta élvezni szeretett
fővárosát. Ha végigmehetett a Kuznyeckij Moszton, a Petrovszkaja
utcán, csak hogy „megmutassa magát”, abban mindig „volt valami”, és
„volt valami” most is. Nyikita tökéletesen tisztában volt ezzel, és soha
nem mulasztotta el a lehetőséget, hogy magával vigye szeretett
hitvesét, ha Moszkvába kellett utaznia. Ő aztán tudta, hogy Veronyika
ad magára, és bár néha megenged egy kis kacérkodást a köréhez
tartozó férfiakkal, olcsó trükköknek nem dől be. A „köréhez tartozó”
férfiakat tévedhetetlenül felismerte a moszkvai tömegben, és
némelyiknek még némi közeledést is megengedett. Sajna, amikor azok
megtudták, hogy ő annak a bizonyos Gradov hadtestparancsnoknak a
felesége, mintha a szél fújta volna el őket. Egyszer még Cskalov, a híres,
rettenthetetlen pilóta is felajánlotta, hogy kiviszi a kocsiján
Szerebrjanij Borba, amint azonban megtudta, kivel van dolga,
szégyenletes módon hímezni-hámozni kezdett, egyszeriben sürgős
dolga támadt, és felültette Veronyikát a villamosra. Ugyanez ment a
teniszpályán is. Alighogy megjelent, a régi teniszpartnerek fejvesztve
távoztak.
A férfiak elfajzanak ebben az országban, nem lesz, aki harcoljon.
Ámbár lehet, hogy csakugyan kockázatos dolog volt lejátszani vele
néhány szettet a Szerebrjanij Bor-i pályán. Itt van például, Morkofjev, a
külügyi jogtanácsos, aki vette a bátorságot, elegánsan elveszítette a
partit, és a következő napon eltűnt. Egyébként a partnerek egy része
Veronyikától függetlenül is eltűnt a nem is olyan távoli vidékeken.
Mi lesz itt? Minden bátor és becsületes férfit lecsuknak? Ki fog akkor
harcolni az imperialistákkal?
Veronyika mostanság több időt töltött a gyerekekkel, különösen
Verocskával, Isten e tüneményes teremtményével, aki vagy a
növénygyűjteményével volt elfoglalva, vagy fáradhatatlanul rajzolt.
Borjával nehéz lett volna többet foglalkozni, mert a fiú maga nem adott
erre időt, tanítás után folyton bent ragadt az iskolában, valami
repülőmodellező körben, vagy Mityával kettesben kimentek a
stadionba.
Az iskolában eleinte voltak vele kellemetlenségek. Egyszer egy
utálatos matektanárnő mindenki füle hallatára elkezdte szidni, mert
rosszul csinálta meg a leckéjét, és mert lemásolta a szomszédjáról a
példát, aztán fenyítő ujját a tizenegy éves gyerekre szegezve
felsüvöltött: „Tessék, most láthatjátok mind: amilyen az apa, olyan a
fia! Nem esik messze az alma a fájától!”
IV. Borisz vad könnyektől fuldokolva tért haza az iskolából.
Veronyika berohant az iskolába, hogy azonnal elkérje az iratait. Az
igazgató azonban lebeszélte róla: Borját mindenki szereti, remekül
focizik, felejtsük el ezt a siralmas esetet, a kolléganő túlbuzgó volt,
hiszen maga Sztálin elvtárs is hangsúlyozta, hogy „a gyermek nem felel
az apjáért”, tegyük át Boriszt egyszerűen a párhuzamos osztályba.
Veronyika most először olvasott ki egy idegen ember szeméből szinte
leplezetlen együttérzést. Nehéz volt visszatartani a könnyeit.
Egyszóval Borenyka továbbra is ugyanannak a Horosevói úti
iskolának az ötödik osztályába járt, amelynek hetedik osztályában
legjobb barátja és fogadott unokatestvére, Mitya, egykori nevén
Szapunov, melyet azonban a Gradov klánban csaknem teljesen
elfelejtett. A korkülönbség ellenére a két fiú szinte elválaszthatatlan
volt, együtt jártak modellezni, együtt kerékpároztak, együtt jártak a
teniszpályára, ahol alkonyatig várták, hogy a felnőtt játékosok
szétszéledjenek, és legalább tíz-tizenötször beleüthessenek a szinte
már láthatatlan labdába. „Az alkonyati szakosztály” – így nevezte őket,
no meg saját magát is, egy harmadik barátjuk, az egykori szomszéd,
Jurka Trifonov.
– Várj csak, Borka, felnövünk, majd akkor megmutatjuk a dögöknek
– mondta egyszer Mitya, félbehagyva egy Capablancától átvett
újrajátszását. IV. Borisz egy kissé megorrolt: úgy látta, nyerésre áll,
erre kiderül, hogy Mityának egész másutt jár az esze.
– Kiknek? – kérdezte.
– A kommunistáknak meg a csekistáknak – felelte keményen Mitya.
– Azoknak, akik ezt művelték a papáinkkal. Állatira gyűlölöm őket!
– És Sztálint? – kérdezte halkan IV. Borisz.
– Sztálinnak ehhez semmi köze. Ő semmit nem tud ezekről a
dolgokról – vágta ki határozottan Mitya. – Ő egy nagy vezér, az egész
világ vezére, érted? Ő nem tudhat mindenről. Becsapják!
Iskolájuk részt vett a novemberi felvonuláson, s ők ketten ott
vonultak a modellezőkör soraiban, fejük felett a modelljeikkel. Ahogy a
Vörös térhez közeledtek, a két fiút egyre erősebb, szinte szédítő
izgalom fogta el, mikor pedig előbukkant a mauzóleum, és rajta Sztálin
jól látható élénkszürke köpenyes foltja, valami hihetetlen
diadalmámor, ujjongás, valami túlvilági boldogság fogta el őket, és
olvasztotta egybe a sokezres ujjongó tömeggel. Ő ott van, ő a helyén
van, ott, az ország legfőbb posztján, ez pedig azt jelenti, hogy minden
rendben lesz, az apáik hazatérnek, és az igazságosság helyreáll! Ha
most azt parancsolná nekem, hogy haljak meg itt, ezen a helyen,
gondolta IV. Borisz, megtennék bármit, ingadozás nélkül, neki a
géppuskáknak, a szögesdrótnak, víz alatti torpedóval a fasiszta
sorhajónak! És Mityával, az egykori kulákivadékkal is valami hasonló
játszódott le.
– Várj csak, várj, Borka – suttogta –, felnövünk, és majd mi
megmutatjuk Sztálinnak, ki az igazi barátja, és ki az ellensége!
Mitya már réges-rég a Gradov család elvitathatatlan tagjának
számította magát, de a lelke mélyén Meri Vahtangovnát tartotta
anyjának, nem pedig – hogy úgy mondjuk – törvény szerinti anyját, a
kelekótya, slendrián Ceciliját. Kirill letartóztatása után Cecilija gyors
ütemben elhagyta magát, már nem is fésülködött, nem mosta az ingeit,
és gyakran erős, visszataszító szag lengte körül: a szegénység, a
vigasztalhatatlan bánat és a szétesés szaga. Mitya számára valóságos
kínszenvedés volt „otthon” tartózkodni, mármint a Varvarkán, az
úgynevezett Népházban, a sokszoros társbérletben, abban az apró
odúban, ahol az asszony órákig ült a könyvei mellett, nem szólt egy
szót sem, aztán egyszer csak szipogni, vinnyogni kezdett, mit sem látó
szemét kedvenc Marx-mellszobrocskájára szegezve, mely ott állt
egyenest a világtérkép alatt, mintha göndör fürtjeivel támasztaná alá
az Antarktisz jégpárnáját. Aztán hirtelen felugrott.
– Azt mondd meg, miért akarsz folyton odamenni? Te a fiam vagy,
velem kell lenned! Éhes vagy? Főzzek neked levest?!
Kirohant a közös konyhába, nekiállt, hogy begyújtsa a petrofort, de a
gyufák eltöredeztek az ujjai között, ügyetlenül pumpálta a
petróleumot, sehogy sem sikerült, összeégette az egész kezét. A
szomszédok durván röhögtek a „zsidó lány” grimaszain.
– Cilja néni – kérlelte Mitya –, nem kérek levest. Adjál inkább pénzt,
veszek zsemlét meg májast.
Cecilija levesei az abszurd művészet körébe tartoztak. Naum bácsi,
az apja, csak a vállát vonogatta: „A mi Cilkánknak nagy gyereke van? Ez
a század vicce!” Végre eljött Meri, hol egyedül, hol Bo nagyapóval, és
Mitya átmehetett az ő igazi világába, ahol éjszakánként a nagy, meleg
ház fölött fenyők zúgtak és bólogattak, ahol ott mászkált a drága barát,
Pifagor, ahol reggelente friss túrós lepény örömteli illata lebegett, és
ahol végül ott volt IV. Borka, aki, amint mindenki beszélte, azért jött a
világra, hogy megújítsa a dinasztiát.

Talán éppen Mitya volt az, aki elsőnek vette észre, hogy a kapujukhoz
odahajt egy kétoldalt sűrűn lefüggönyözött gépkocsi. Maga sem tudta,
mi riasztotta fel az éjszaka közepén. Erős szél csapkodott, zúgtak a
fenyők, és ebben a zúgásban aligha lehetett kihallani a személyautó
motorját. Mitya kinézett az ablakon, és látta, amint az utcalámpa
imbolygó fényfoltjába begurul a tömzsi kocsi, és megáll, pontosan a
kapujukkal szemközt.
Lehet különben, hogy nem Mitya vette észre elsőnek a csekista
autót, hanem maga Bo nagyapó, akit már egymás után több éjszaka
álmatlanság gyötört.
„Hát megjöttek” – gondolta, később úgy rémlett, még meg is
könnyebbült, belebújt a köntösébe, hogy ajtót nyisson a rég várt
vendégnek. Meri már ott állt a háta mögött, mintha ő sem aludt, hanem
várt volna.
A kocsiból sietség nélkül kiszállt az éjszakai csapat: egy férfi, katonai
tányérsapkában, egyenruhára vett civil kabátban, egy bőrkabátos nő,
fején férfisapkával, melyet azonban nőies vonalúra hajtva viselt, meg
egy tiszthelyettes, pórázon tartott szolgálati kutyával.
– Uram Isten, minek a kutya, mit kell kiszimatolni? – mormogta
Gradov.
A tiszthelyettes szakavatott mozdulattal benyúlt a kerítés résén,
elhúzta a kertajtó reteszét, beeresztette a kutyát, aztán elindult utána.
A férfi és a nő követte.
Sietség nélkül közeledtek, mint valami lidércálom szereplői. A kutya
figyelmét nem térítették el az erdő szagai, amelyektől minden normális
eb megkótyagosodott volna.
Borisz Nyikityics megölelte a feleségét.
– Látod, mégiscsak eljöttek értem.
 A született Gudiasvili lány hirtelen feldühödött, rázni kezdte a végső,
kétségbeesett grúz harag.
– Nem engedem be ezeket a házamba! Menj, hívd fel Kalinyint,
Sztálint, akár a pokolbeli ördögöt!
Borisz Nyikityics megcsókolta az arcát, megsimogatta a vállát:
– Hagyd ezt, Meri, drágám! A sorsot nem lehet kijátszani. Végül is
orvosokra ott is szükség van. Majd meglátod, kibírjuk. Ha nem
kobozzák el a házat, igyekezz mielőbb eladni, és költözz át
Galaktionhoz, Tifliszbe. Most pedig… a dolgozószobában, van egy kis
koffer… előkészítettem erre az esetre…
A remegés elhagyta Merit. Görnyedten eltántorodott a férje mellől.
– Régóta tudok arról a kofferról, és tettem bele még néhány
gyapjúzoknit…
Odalent csengettek, egyszer, kétszer, harmadszor, aztán erős,
pimasz dörömbölés hallatszott, ököllel, csizmával verték, rúgták az
ajtót. „Kinyitni! Azonnal kinyitni!” – ordították. A Gradov-ház pánikban
ébredt. Felugatott Pifagor, elősuhogott Agasa, odafent zörögve
felugrottak a gyerekek. Borisz Nyikityics határozottan odament az
ajtóhoz, még köntösben, de már nadrágban és cipőben.
– Kik ezek, Borjuska, ilyen késői órán? – suttogta Agasa. – Csak nem
valami operációra cipelnek megint?
Borisz Nyikityics kinyitotta az ajtót, és valósággal meglepődött az elé
kerülő arcok kifejezőerején. Volt azokon minden, csak éppen
közömbösség nem. Látszott, alig tudják visszatartani magukat, hogy fel
ne visítsanak az élet mámorától. Nem egyszerűen az éjszakai munka
szakemberei voltak, hanem olyanok, akik igazi lelkesedéssel végzik a
dolgukat, akik tudják értékelni feltétlen és könyörtelen hatalmukat. Az
egyetlen szenvtelen profi a kutya volt, Pifagor fajtársa, egy szuka,
melyre amint rápillantott az öreg állat, félelemtől szűkölve hátrálni
kezdett, be, egészen a konyhába, a sezlon alá.
– Az NKVD-től jöttünk – közölte a kabátos osztagparancsnok. – Itt a
letartóztatási parancs…
– Jöjjenek be – mondta gyorsan Gradov. – Én kész vagyok.
 Fejben sokszor végigpróbálta ezt a jelenetet, és úgy határozott, hogy
nem mutat semmiféle érzelmet, mintha nem is emberekkel lenne
dolga. Még csak megvetést sem fognak látni az arcán. Mintha sírásó
robotok jelentek volna meg, nem eleven lények.
Az osztagparancsnok elvigyorodott. Úgy látszik, volt már dolga efféle
kemény fickókkal. Ez nem robot volt. Ez élvezte nézni, milyen képeket
vágnak ezek a tehetetlen emberkék, akiket a legocsmányabb
szifilisszel: hazaárulással vádolnak.
A csoport benyomult a házba. A parancsnok gyorsan végignézett az
összes jelenlévőn, aztán Borisz Nyikityicshez fordult, és valami
vérlázító megvetéssel ismét elvigyorodott:
– Ne izguljon, Gradov professzor. Nem magáért jöttünk. A parancs a
maga menye, Gradova, Veronyika Alekszandrovna letartóztatására
szól.
– Anyuci! Anyuci! – kiáltott fel egészen gyermekien IV. Borisz.
Veronyika, aki még csak most jött lefelé a lépcsőn, és éppen
megkötötte az övét a köntösén, nyomban a lépcsőre roskadt, karját és
fejét elejtette.
– Váj! – sikoltott fel grúz módra Meri, és Veronyikához ugrott.
Verulka is felébredt, és felsírt odafent, az anyja hálószobájában.
Agasa jajveszékelni kezdett. Veronyika válla összerándult. Valami
különös, tőle merőben idegen, szinte basszus mélységű zokogás tört fel
belőle.
A bőrkabátos csekista nő előrelépett, és a hasonló ügyek tapasztalt
rendezőjeként kiadta az utasítást:
– Mindenki, aki az adott lakókörletben lakik, gyülekező a
földszinten, az ebédlőben. Sírni nem tanácsos! Moszkva nem hisz a
könnyeknek. Mindjárt jönnek a hatósági tanúk, megkezdjük a
házkutatást.
A kutyás csekista gonoszul rámosolygott Agasára:
– Burzsujosan laktok itt, úgy látom! – Benézett a sezlon alá, ahol
Pifagor kuporgott. – Az állatjukat zárják be valahová a kamrába,
nehogy valami kellemetlenség történjen! – Azzal kifejezően a
pisztolytáskájára csapott.
 Borisz Nyikityics tökéletesen meg volt döbbenve és le volt taglózva.
Még a tudattalanja legmélyebb zugában sem érzett cseppnyi örömet
sem azért, hogy „nem őérte” jöttek, hogy ő továbbra is szabad.
Ellentétben – mondjuk meg őszintén – Merivel, aki később vég nélkül
marcangolta magát, mert abban az első „váj!” kiáltásban valószínűleg
némi akaratlan öröm is érződhetett, hogy azt az embert, aki mégiscsak
a legközelebb állt hozzá, elkerülte ez a keserű pohár, Borisz Nyikityics
teljesen megsemmisült ettől a fordulattól. A csapás, amelyet annyira
várt, és amelyet úgy akart fogadni, ahogy férfihoz, a tudomány
emberéhez illik – végigjárom a magam golgotáját, az orosz orvos
kemény lépteivel, amíg fel nem bukom –, ez a csapás hirtelen egy
védtelen, törékeny lényre sújtott le, egy nőre, aki az égvilágon
semmiben sem bűnös – mintha ő maga talán vétkes lenne bármiben is!
Most aztán szó sem lehetett tartózkodó viselkedésről, még ezek iránt
az aljas robotok iránt sem. Borisz Nyikityics tajtékzott a dühtől.
– Milyen alapon? Hogyhogy nem engem visznek el, hanem egy
védtelen nőt?! – ordított rá hirtelen a parancsnokra.
A parancsnok leült az ebédlőasztal mellé, szétrakta maga előtt a
papírjait, vészjósló pillantást vetett a dühtől remegő öregemberre.
– Maga csak ne emelje fel a hangját velünk szemben, professzor. A
menye bűnrészes a maga fiának, Nyikita Boriszovics Gradovnak az
ügyében. Most pedig lássunk munkához. Mióta lakik magukkal
Veronyika Gradova polgártársnő?
Egy rendőr kíséretében megérkeztek a hatósági tanúk. Az egyik az
újságárus nő volt a villamos-végállomás mellől, a másik… ki más
lehetett volna, mint Szlabopetuhovszkij elvtárs. Az utóbbi arcán már
komor nyomokat hagyott élete minden viszontagsága. Az egész
házkutatás alatt szótlanul ült a sarokban, mint egy húsvét-szigeti
bálvány.
A letartóztatási procedúra úgy két-három órán át tartott. Minthogy
V. A. Gradova polgártársnő nem külön lakott, hanem mintegy az egész
házban, a házkutatást az egész házra ki kellett terjeszteni, de ezt az
ostoba műveletet csak a forma kedvéért hajtották végre. Az őrmester a
jó ég tudja, miért, végigment a kutyával az összes szobán. A kutya
láthatólag nem értette, mit akarnak tőle, idegeskedett, le-lekuporodott,
ok nélkül fékezett, máshol értelmetlenül előrelódult. A csekista nőci
végigtúrta a könyvtárat, ő sem talált semmit, aminek köze lenne az
ügyhöz, kivéve valami fényképalbumot, amelyben a fiatal Nyina
néhány képen a Vörös Hadsereg más parancsnokaival volt látható.
– Ne merjen hozzányúlni! – kiáltott rá Meri Vahtangovna. – Az a
mienk! Az nem az ő albuma, nem is a fiamé! A mienk! Az enyém és a
férjemé, aki az ORSZFSZ érdemes orvosa, három érdemrend
tulajdonosa! Tegye azt le!
A csekista nő elhúzta a száját, mintha utálkozna, visszalökte az
albumot, most azonban csakugyan alaposan nekilátott a munkának:
lajstromba kellett venni Veronyika személyes holmijait, azaz a
ruhadarabjait, amelyek jókora távolságot bejártak a huszadik század
útjain a párizsi üzletekből a moszkvai bizományi boltokig, onnan a
szocialista nagyhatalom távoli határvidékeiig, majd vissza, Moszkvába,
készen arra, hogy ismét felkerüljenek a bizományi üzletek
ruhaakasztóira. Voltak itt bőven olyan holmik, amelyek féktelen dühöt
váltottak ki a csekista perszónából: sifon- és krepdesinruhák, bundák,
teniszütők, francia illatszeres üvegcsék. Ha rajta múlott volna, már
pusztán ezekért falhoz állította volna ezt a dámát, de persze előbb
ráeresztette volna a fiúkat és lányokat. A „rongyok” mellett ott voltak
még Veronyika személyes fényképalbumai, levélkötegei – mi a
francnak őrzik ezeket a régi leveleket, ráadásul holmi szárított krími
virágokkal? –, de ami a legfontosabb: tekintélyes összegre szóló
takarékbetétkönyvek és hitellevelek.
A parancsnok akkurátusan összeírt mindent.
– A személyes tulajdont képező holmikról később lesz határozat,
egyelőre az egészet begyűjtjük a letartóztatott személy szobájába, a
szobát pedig lepecsételjük.
A „lepecsételjük” szóra IV. Borisznak kikerekedett a szeme. Azon
kapta magát, hogy a procedúra, ahogy felolvasztották a pecsétviaszt, és
belenyomták a plombát, égető kíváncsiságot keltett benne.
Egyáltalán, el kell mondani, hogy az utóbbi idők eseményei, az apja,
a nagybátyja és most az anyja letartóztatása, azaz a család
katasztrofális széthullása nem csak fájdalmat és keserűséget
ébresztett a kisfiú lelkében – valami különös élénkség, az új élet
izgalma támadt fel benne. Olykor már valami hétpróbás csavargónak
képzelte el magát, olyasféle dörzsölt fickónak, mint Jack London hőse,
aki az osztrigakalózok közé került, és velük együtt szedte a kagylót a
San Franciscó-i-öbölben.
Egyszerre összerezzent: a nevét hallotta, mégpedig hihetetlen
módon az osztag parancsnokának, a pecsétviasz őrének a szájából:
– Borisz Nyikityics Gradov, tizenegy éves, a húga, Vera Nyikityicsna,
hatéves, ideiglenesen, további intézkedésig a nagyapjuk és a
nagyanyjuk felügyelete alá kerül. Itt írja alá, professzor.
– Mit jelent az, hogy „ideiglenesen”?! – vijjogott fel Meri, mint egy
sebesült anyasas. – Mit jelent az, hogy „további intézkedésig”?! Ők
velünk maradnak! Amíg csak élünk!
– Ezt a kérdést illetékesek meg fogják vizsgálni – felelte a
parancsnok. – Nincs kizárva, hogy az állam a gondozásába veszi őket.
– Csak a holttestemen keresztül! – sikította Meri.
– Te… – mordult rá a parancsnok, és figyelmesen rászegezte a
tekintetét, mintegy jelezve, hogy ha a polgártársnő ennyire nem bír az
idegeivel, könnyen bekövetkezhet az általa említett eshetőség.
– Mericska, nyugodj meg! – ölelte át a professzor a feleségét. – A
gyerekeket semmi körülmények között nem adjuk oda. Holnap
azonnal kérvényt adunk be Bobka és Verulja örökbefogadására.
– He-he-e – vigyorodott el hirtelen a szolgálati kutya kísérője.
– Mi van, Jepifanov? – nézett rá szigorúan a parancsnok.
– Semmi, őrnagy elvtárs. Csak annyi, hogy a gyerekek akkor nem
„Nyikityicsek” lesznek, hanem „Boriszicsek”…
– Na, akkor készen vagyunk – mondta a parancsnok. – Búcsúzzon el
a rokonaitól, Veronyika Alekszandrovna! – Felállt, és egyszerre
megérezte magán a kamasz Dmitrij Kirillovics Gradov, alias Szapunov,
szül.: 1923, tekintetét, melyből végleges, soha semmiképp ki nem
engesztelhető gyűlölet sütött. Ha lenne valami, az ilyenek
meggyilkolnának bennünket. Az ilyenek ki fognak nyírni bennünket, a
legutolsó sarzsiig.
 Meri és Veronyika összeborult, és elárasztották egymást
könnyeikkel. Ki mondhatná, hogy volt valaha is bármiféle vetélkedés e
két asszony között?
– Veronyikám, kis fecském, galambocskám…
– Na, elég a gügyögésből – szólt rájuk a csekista spiné. –
Disznóságokat csinálni, ahhoz van eszük, most meg gügyörésznek!
Veronyika megtörölgette a szemét, és egyszerre teljesen váratlan,
szigorú, összeszedett hangon megszólalt:
– Szervusztok, gyerekek, viszontlátásra, ne féljetek semmitől. Nem
csak vadállatok vannak körülöttünk, akadnak emberek is. Boba,
vigyázz Veruljára. Mitya, téged is kérlek, legyen gondod a gyerekeimre.
Gyerekek, legyetek jók, óvjátok a nagymamát meg a nagypapát.
Viszontlátásra, Mericska, drága. Viszontlátásra; drága Bo. Csókoltatom
Nyinkát, Szavvát és Lenocskát. Készítsétek fel a hírre a szüleimet. A
viszontlátásra, Agasenyka, örökké emlékezni fogok rád. Minden jót
magának is, Szlabopetuhovszkij!
– Minden jót, drága és szeretett Veronyika Alekszandrovna! – szólalt
meg hirtelen határozottan Szlabopetuhovszkij. Arcán olyan grimasz
jelent meg, mint amikor egy kő megreped.
XIX. fejezet
„Púpos Tiflisz, rólad álmodom”

zerebrjanij Borban még dermedtség és zűrzavar uralkodott a

rettenetes éjszaka után, amikor Moszkva központjában egy kicsiny,
boldog család lakásában megcsörrent az ébresztőóra. A családfő, a
harmincnégy esztendős Szavva Kitajgorodszkij, az újsütetű professzor
és a tudományok doktora, megszokott mozdulattal kinyújtotta izmos
karját, és elnyomta a csengettyűt, nehogy idő előtt felébressze a
feleségét és a kislányát. Csak ekkor vette észre, hogy egyedül fekszik az
ágyban, és a félig nyitott ajtón át látta, hogy Nyina „Szpartak” feliratú
trikóban és flanelnadrágban odakint matat a konyhában. Szavva
boldogan, csontropogtatóan kinyújtózott. Lustálkodom még vagy tíz
percet, ha el is késem ma egy fél órácskát, semmi nem történik: egy
professzor megengedheti magának az ilyesmit. Nyinka valószínűleg
még a „fali sajtóval” van elfoglalva, „mókákat” gyárt. A „móka”, azaz a
tréfa, vicc, ekkoriban a legfelkapottabb moszkvai divatszócska volt,
mely csak nemrég röppent ide a fővárosba Odessza-anyánk tájairól,
Leonyid Utyoszov95 és a „déli prózaíró iskola”96 vitorlái alatt. Mindenki
csak ezt a szót használta: Na, van valami új „móka”? Tiszta „móka”!
Hagyd ezeket a „mókáidat”!
A Kitajgorodszkij család azok közé a kisszámú moszkvai
szerencsefiak közé tartozott, akik saját lakással rendelkeztek, és nem
egy sokszoros társbérlet szobácskájában laktak. Szavva egyik páciense,
aki a moszkvai városi tanácsnál dolgozott, nem is túl magas
beosztásban, amolyan középkáderként, hálából a sikeres operációért
úgy megvariálta a dolgot, olyan csatornák felé terelte Szavva
lakáskérvényét, hogy végül két esztendővel ezelőtt kaptak egy
egyszobás lakást a Bolsoj Gnyezgyikovszkij utcában egy tízemeletes
„orosz modern” épületben. Egészen különös ház volt. Nem sokkal az
első világháború előtt épült, és inkább szállodára hasonlított, mint
közönséges lakóházra. Az volt ugyanis a helyzet, hogy agglegényekre,
fiatal moszkvai értelmiségiekre – jogászokra, fogorvosokra,
banktisztviselőkre és hasonlókra – számítva építették. Minden lakás –
vagy ahogy olykor mondták, „stúdió” – egy gyönyörű, óriási ablakokkal
ellátott, meglehetősen nagy szobából, konyhából és fürdőszobából állt.
Persze, manapság kit érdekeltek az agglegények, minden kis lakásba
egész – sokszor népes és szerteágazó – családokat zsúfoltak be, viszont
egynél több családot sehova sem költöztettek, ezért itt mindenki
boldog volt, és büszkén hivalkodtak: különálló lakásban lakunk! A
házban mindmáig megbízhatóan működtek a liftek, felül pedig
nagyszerű, kerámiaburkolatú tetőteraszt képeztek ki, hogy az ifjú
agglegények ott végezhessék sétáikat, s a szakmájukról, a szimbolista
költészetről, az értéktőzsde osztalékáról, de főképp a hölgyekről
meditálhassanak. Manapság a tetőn természetesen gyerekek
játszadoztak. A magas acélrácsok, melyek annak idején a forradalom
előtti legényembereket vigyázták a túlzásba vitt szimbolizmustól, most
a gyermekeket óvták az acélmadarak túl heves utánzásától.
A lakásokban nem volt telefon, viszont – a sors kedves
iróniájaképpen – az egész átépített tizedik emeletet a förtelmes
Szovjetszkij Piszatyel könyvkiadó foglalta el, és Nyina bármelyik
pillanatban felszaladhatott valamelyik barátnője irodájába, hogy
„odacsörrentsen” valahová.
Egyébként a Dolgozó Nő szerkesztősége is szó szerint kétpercnyi
séta volt – jobbra, ki a Gorkij utcára, át a túloldalra, aztán a sarkon még
egyszer jobbra, a Puskin utcára, és kész. Nyina továbbra is dolgozott a
folyóiratnak, annak ellenére, hogy Irina, a rovatvezető néhány hónapja
eltűnt. Eltűnt, és kész, nyoma veszett. De hát hol van Irina? Új
rovatvezetőnk van, Nyinocska, hadd mutassalak be benneteket
egymásnak: Angelina Dormidontovna élmunkásnő, Gzsatszkból…
Nagyon örvendek, de hát hol van Irina? Már nem dolgozik nálunk. Hát
akkor hol dolgozik most? Jaj, Irina, ne tegyél már fel naiv kérdéseket.
Ja, vagy úgy, megint a szokott nóta! Volt egy ember, eltűnt, kész, ne
tegyetek fel naiv kérdéseket – ez aztán a „móka”!
A moszkvai értelmiség bizonyos köreiben az NKVD végeérhetetlen,
totális terrorja már nem rémületet váltott ki, hanem fekete humort,
akasztófahumort. Nyina például kiakasztott a konyhában egy plakátot
a hites urának: „Ha előbb kapnak el, mint engem, és nem vagyok éppen
itthon, nézd meg, elzártad-e a gázt és az elektromos készülékeket!” Így
azért valamivel könnyebb volt élni. Az eltűnt Irinának azért nem volt
egészen igaza, a humor maradványai mégiscsak kisegítették az embert,
a tőle való menekülés viszont egyáltalán nem jelentett menekvést. Ami
a maradékot illeti, ha ugyan szabad „maradéknak” nevezni, ami
maradt, Nyina és Szavva életét szinte boldognak lehetne nevezni.
Lenocska már elmúlt kétéves, és mindketten odavoltak érte. Nyina,
hogy úgy mondjuk, lehiggadt, mintegy „kitombolta magát”. Először is
hirtelen rájött, hogy régi imádója, Szavva, a mulatságos intellektuel,
rendkívül szép. Azelőtt soha nem vette észre az alakját, csak amióta
megosztotta vele az ágyát, azóta vette észre, hogy a válla széles és
izmos, a dereka hajlékony, a combja hosszú és erős. Amikor Szavva
föléje hajolt, és szőke haja lehullott, Nyina igazi északi lovagnak,
valóságos „szőke fürtű fenevadnak” látta. Szavva erős, gyönyörosztó
szerető, hűséges férj, igazi gentleman, csodálatos barát – mi más
kellhet egy nőnek, még ha „ellentmondásos költőnőnek” tartják is?
Ami Szavvát illeti, nemhogy nem gondolt holmi kilengésekre,
nemhogy nem elemezgette családi harmóniáját, egyszerűen el sem
tudott volna képzelni maga mellett más nőt. Persze néha azért
szenvedett. Nem tudom megadni Nyinkának mindazt, amire az
alkotáshoz szüksége volna. Nyina költő, néha éles fordulatokra,
felszárnyalásokra és zuhanásokra van szüksége, én viszont nem
adhatok mást, csak a szerelmemet, az egyenletes, mindennapi
mozgást. Hát, ez van…
Nyinkának néha egyenest úgy rémlett, hogy Szavva afféle
szabadjegyet adott neki holmi rövid ideig tartó körrepülésekre, így
például csaknem biztos volt benne, hogy Szavva figyelmét nem kerülte
el néhány találkozója az Európából frissiben hazatért Ehrenburggal.
Híres „moszkvai párizsi”, költő és világszerte ismert újságíró… Nyina a
Nacionalban látta meg először, egyedül ült az ablaknál, foga közt
pipájával, egy pohár konyak mellett… Még meg is torpant, mint a
lovacska, ha hirtelen meghúzzák a gyeplőjét. – Nézze csak, az ott
Ehrenburg, most jött haza Spanyolországból, persze, Párizson
keresztül. Akarja, hogy bemutassam?! – kérdezte valaki. Az első
pillanattól kezdve minden világos volt közöttük. Néhányszor
találkoztak az író barátjának lakásán. Ehrenburg az ablakpárkányon
ült, szokása szerint oldalvást nézett bele a levegőbe, vagy részleteket
olvasott fel neki a jegyzetfüzetéből.

Bocsásd meg sok emléknyomom,

Mindazt, mit át- s túléltem ott,
Hogy síromig itt hordozom
A párizsi alkonyatot.

Nyina mint valaha némely más költőkkel, olykor meg holmi sötét
fráterekkel tette, maga kezdte kigombolni a férfi ingét. Úgy rémlett,
visszatér a régi mámor és köd, mohón kortyolhatja a létezés
kvintesszenciáját. Aztán valaki az értésére adta, hogy Ehrenburgnak a
szó szoros értelmében minden lépését követik, tehát már őt, Nyinát is
„kiszúrták” maguknak, de ő valószínűleg meg sem hallotta, és persze a
legkevésbé sem holmi „szervi megfontolásokból” kapta magát azon
keserűen, hogy minden szertefoszlott, és nincs értelme többé
találkozniuk. E titka végül egy versciklusra ihlette, melyről a
beavatottak kétértelmű mosollyal beszéltek, a költőnő pedig, miután
teli keblekkel nagyot szippantott a friss, viharzó tenger levegőjéből,
visszatért férfiideáljához, Kitajgorodszkij professzorhoz.
Ami azt illeti, tudtam, kit veszek feleségül, gondolta Szavva. Időtlen
idők óta ismerem, és ezerszer jobban, mint ő engem. Végül is ő az én
boldogságom, és éppen úgy, ahogy van.
Szavva nyújtózott még néhányat, aztán hirtelen kiugrott a takaró
alól. Tett néhány kar- és láblendítést, tíz guggolást, majd egy
kézenállást. Aztán ment, hogy elővakarja az ágyacskából Jelenkát.
 – Kelj fel, mézes sütikém, ideje dolgozóba menni – mondta a
kislánynak.
Jelenka első perctől kezdve „dolgozónak” nevezte az óvodáját.
Szavva a kislánnyal a karján kiment a konyhába, és meglátta, hogy
Nyinka csakugyan egy újabb plakátot gombostűz a falra. A plakát őt
ábrázolta, hízelgő karikaturisztikus stílusban, versikével körítve:

Ifjú professzorunk, Szavva,

Sebészetünk híres nagyja,
Igen vonzó férfiú,
Nem rágja se szplín, se bú,
Tegnap vett egy gramofont,
Torka tágas, tűje apró.
Táviratot is kapott:
„Szeretem Önt! Greta Garbo!”

Hát persze, pompásat kacagtak, különösen Jelenka. Olvasni még nem

tanult meg, „még egyszer, még egyszer”, követelte, hogy megjegyezze,
és el tudja mondani a „dolgozóban”.
– Csak Greta Garbót hagyd ki, Jelenka – mondta Nyina –, különben
még le találod leplezni a külföldi kapcsolatainkat. Ahelyett, hogy
„Szeretem Önt! Greta Garbo!” mondd azt: „Jóvá hagyom! Doktor
Karpov!”
– Jó – helyeselt Jelenka. – Így még jobb is.
– Ki az a doktor Karpov? – háborodott fel Szavva. – Anyád
javíthatatlan „kék zubbonyos”, Jelenka. Konjunktúralovag. Ami engem
illet, Greta Garbo kedvéért hajlandó vagyok a bőrömet is a vásárra
vinni.
Becipelte a kislányát a fürdőszobába, mosdani, ő maga
lezuhanyozott. Saját fürdőszoba! Hát nem maga a fényűzés, maga a
boldogság? Aztán elkészítette a kislányának a tejbegrízt. Nyinka
eközben rántottát sütött. Végül mindhárman asztalhoz ültek.
 – Ami a bőrödet illeti, professzor uram, az olyan, mint az elefánté –
mondta Nyina. – Ma éjjel háromszor jött fel és ment le a lift, te meg rá
se rántottál, csak fújtad a kását.
– Miért ne aludnék, ha nem én vagyok soron? – kérdezte Szavva. –
Másokért jönnek, miért kéne nekem felugranom?
– Ez aztán a logika! – ámult el Nyina.
– Na és kit vittek el az éjszaka? – kérdezte hanyagul, egyfajta
nagyvilági csömörrel a hangjában Szavva. Nyinka válaszként az
unatkozó ladyt alakította, ugyancsak pompásan.
– A házmester azt mondta, amikor lementem az újságért, hogy
hármat vittek el. Semmi különösebb meglepetés. Elvitték
Golempolszkijt, Jakovleva Margarita Nazarovnát, Sapirót… Ez utóbbit a
feleségével.
– Ezek szerint nem hármat, hanem négyet – mondta Szavva.
– Mit mondasz? – kérdezte Nyinka, miközben a rádióműsort kereste
az újságban.
– Ha Sapirót a feleségével együtt vitték el, akkor ma összesen
négyen voltak – mondta Szavva.
– Ja, persze – bólintott Nyina. – Golempolszkijt egyedül vitték el,
Margarita Nazarovnát is egyedül, Sapirót viszont a feleségével együtt.
Ezek szerint tényleg négyet vittek be.
Jelenka már tömte magába a grízt, várva, hogy kipukkad a nevetés.
Szavva helyeslőn bólogatott:
– Szép fogás!
Nyina nem állta meg, felnevetett. Jelenka boldog kacagásban tört ki.
Ebben a pillanatban valaki csöngetett.
– Na, lám, megjöttek az ötödikért! – kiáltott fel örömmel Szavva.
– Hátha a hatodikért is? – vetette fel ravaszkás mosollyal a költőnő.
Szavva ment ajtót nyitni. Szamárság, persze, a szervek reggelente
nem járnak, sehol senki nem emlegetett olyan esetet, hogy ilyen korai
órán jöttek volna, amikor az emberek munkába készülnek, és náluk
maguknál is éppen váltás lehet. Talán csak táviratot hoztak Greta
Garbótól. Tudni való, hogy a távoli hollywoodi szépség szenvedélyes
vonzalma a moszkvai Szavva Kitajgorodszkij doktor iránt már régóta
közbeszéd tárgya volt a családban és a barátok között.
Hátha mégis magunkra hoztuk a bajt a mókáinkkal, gondolta
hirtelen Szavva, és kinyitotta az ajtót. Az ajtóban csakugyan a baj állt,
egy tragikusan összeszorított ajkú, beesett szemű, közel-keleti arcú
öregasszony képében. A gyászos alakban Szavva nem is ismerte fel
mindjárt az anyósát. Amint felismerte, felkiáltott:
– Elvitték apát?!
Sok-sok év után most először nevezte így tudományos vezetőjét.
Meri levegő után kapott, kezét a szívére szorította, aztán
megtántorodott, és megkapaszkodott az ajtókeretben.
– Rosszabb, Szavvuska, Veronyikát vitték el…
Ebben a pillanatban kiszaladt Nyinka, és amint megpillantotta
roskadozó, szinte a szeme láttára elkékülő anyját, felsikoltott:
– Jaj, mi állsz itt, mint egy kapubálvány! – Azzal megtámogatta Merit,
és bevonszolta a lakásba.
Meri Vahtangovna az álmatlan éjszaka után kiment az első
villamoshoz, hogy még mielőtt munkába indulnak, otthon érje övéit a
Bolsaja Gnyezdnyikovszkaja utcában. Majdnem egy órát zötykölődött a
fülledt, zsúfolt kocsiban, s közben folyton attól félt, hogy mindjárt
meghal. Talán éppen a keserű gondolatok mentették meg attól, hogy
végképp elnyelje az örvény. De később, amikor már nem voltak
gondolatai, nem maradt más, csak a fájdalom, a teljes katasztrófa
érzése, az örvény lassan kezdte lefelé húzni. Az egyik utas, egy asszony
még meg is kérdezte, némi együttérzéssel: – Mi van magával,
kedveském? Maga honnan jön? – de odaértek a megállóhoz, az
asszonynak le kellett szállnia, és odatörtetett az ajtóhoz.
Szavva és Nyina lefektette a mamát a konyhában a sezlonra,
kinyitották a szellőzőablakot, párnát, takarót hoztak neki. Miután
beadtak neki egy nagy adag Zelenyin-cseppet, kezdett visszatérni belé
az élet. Vonásai kisimultak, visszanyerte rendes színét.
Meri azért jött Nyinához és Szavvához, hogy tanácskozzék velük.
Tovább nem lehet várni, mondta, különben mindannyian elpusztulunk.
Az összes gyermekeink közül csak ti maradtatok, meg Cilka, de
Cilkának nem sok hasznát venni: mást sem csinál, csak egymás után
írja beadványait a Központi Bizottságnak, magyarázza, hogy Kirill
igenis helyesen értelmezte a fővonal irányelveit. Egyszóval,
elhatároztam, hogy cselekedni fogok. Végtére is nem nézhetem ölbe
tett kézzel, hogy a gyerekeim egymás után eltűnjenek azokban a
tömlöcökben. Mit tehetek? Lehet, hogy semmit, de lehet, hogy igenis
sokat. Végtére is grúz vagyok, és végtére Sztálin is grúz. Beverekszem
magam hozzá! Meri már teljesen megfeledkezett a rosszullétről. A
szeme izzott, mint Rossini bravúros nyitányának a végén. Elutazik
Tifliszbe, mozgósítja régi kapcsolatait, az egész rokonságot, megkeresi
a láncot, amely mentén elindulva végül bekopoghat Sztálin ajtaján.
Végtére is minden grúz – vérrokon, nem igaz? Na, mit szólsz, Nyina?
Mit szólsz, Szavvuska?
Szavva döbbenten hallgatott. Számára az a gondolat, hogy Meri
felkutatja azt a grúz „láncot”, amely elvezeti Sztálinhoz, egyelőre úgy
hangzott, mintha a tüzes hétfejű sárkányhoz kérne bebocsátást. Ami őt
illeti, soha nem gondolt Sztálinra mint grúz emberre, egyáltalán mint
homo sapiensre. El nem tudta volna képzelni, hogy a páciense legyen,
hogy ugyanolyan anatómiai felépítése volna, mint bárki másnak.
Nyinka pár percet szótlanul ült, töprengett. Ő aztán ismerte Tifliszt,
jobban, mint a másik kettő.
– Tudod, mama, van valami az ötletedben – szólalt meg aztán. – Nem
sok a remény, de valahol mégiscsak dereng egy kicsi. Vadállatok
vannak Grúziában is bőven, de az emberek néha, nem is olyan ritkán,
olykor a legváratlanabb formában visszanyerik emberi mivoltukat. Itt
viszont nincs más, csak a Moloch…97
Meri nyomban kapott a szaván. Hát persze! Itt van például a bátyám,
Galaktion, ismeri az egész várost, és őt is ismeri mindenki! Elmegy egy
lakomába, ott szót vált valakivel, súg valamit egy másiknak. Csaknem
biztos vagyok benne, hogy bejuttat Berijához, rajta keresztül pedig…
De vannak más lehetőségek is. Hallottam, például, hogy az
unokaöcsém, Nugzar Lamadze nagy karriert csinált…
Nyina elkapta a kezét:
 – Jaj, csak őneki ne menj a közelébe, anyukám! Az egy rettenetes
ember, ő… – Itt torkán akadt a szó.
Meri figyelmesen ránézett:
– Na jó, ő csak úgy hirtelen jutott az eszembe, megleszünk nélküle
is…
A konyhába beszaladt Jelenka. Egy babát tartott a feje fölött,
melynek bajuszt és szakállt rajzolt:
– Mama, nagymama, nézzétek! – kiáltozta diadalmasan. – Ez volt
Greta Garbo, most meg Karpov doktort csináltam belőle.

Meri nem járt a szülővárosában több mint tíz – tizenegy? tizenkét? –

éve, egyszóval huszonhét decembere óta, amikor elkísérte lányát, a
„hőzöngő balost” – sehogy sem állt rá a nyelve, hogy azt mondja: a
„kalandor trockistát” – a patika biztonságos kikötőjébe, Galaktion
bácsihoz. Azóta a város nevét Tbiliszire változtatták, hogy eltüntessék
a név gyarmatosító színezetét. Tbiliszi, Tbiliszo – ez csakugyan
grúzosabban hangzik, Merinek egy szava sem volt ez ellen, habár a
maga részéről szívesebben emlegette a várost a régi módi szerint. A
„Tiflisz” névnek nem is annyira gyarmati, inkább kozmopolita csengése
volt. A csupa bazár, karneváli várost jelentette számára, mely amolyan
átjáróház Nyugat és Kelet közt.
Ahogy közeledett a város, rendbe szedte magát, megfésülködött,
őszülő varkocsát kontyba tekerte a tarkóján, jó minőségű rúzzsal
kifestette a száját, felvette Veronyika kalapját, mely nem került rá az
enkávédések listájára. Megnézte magát egy tükörben – bőven volt
belőlük a „nemzetközi” kocsiban és meg volt elégedve magával:
méltóságteljes, figyelemre méltó középkorú hölgy, kalapban és
prémkabátkában, melyet 1913-ban vásárolt a Moore és Marylise-nél; a
régi Oroszországban a szűcsök értették a dolgukat.
Így ült, kalapban, kabátkában, és szótlanul nézett kifelé az ablakon,
amíg a szelíd dombokon odaúszott elé az őszi színekben pompázó
Tiflisz. Hirtelen eszébe jutottak függetlensége rövid esztendei. A
polgárháború legelején sikerült a kis Nyinkával kimenekülnie az éhező
Moszkvából le, délre. A tizenhat esztendős Kirill kereken kijelentette,
hogy nem hajlandó vele menni. Még hogy menedéket keressen a
forradalom elől, nahát, még mit nem! Az egyetlen, amit megígért, hogy
nem áll be Nyikita ezredébe, amíg be nem fejezi az iskolát.
A sok ezer versztányi térségben tomboló polgárháború teljesen
elvágta Tifliszt Moszkvától. Grúziában, ahol a mensevik liberális Noe
Zsordania kormányzott, független köztársaság jött létre. Mindenütt
tombolt a gazság, pusztított az éhség és a döghalál, a Kaukázus
gerincén túl azonban a szabad grúzok, együtt az örményekkel és
perzsákkal, oroszokkal, görögökkel és zsidókkal békésen üldögéltek a
gesztenyefák alatt, itták a bort és a tárkonyos Lagidze-italt, ették a friss
lavast,98 a hónapos retket, az illatos füveket meg a helyzethez képest
egész jónak mondható saslikot, a diós szacivit, a lobiót, a chvali halat.
Tifliszben hihetetlenül virágzott a művészeti élet. Még a német
háború idején sok fővárosi költő és festő menekült ide, délre, hogy
elkerülje a behívást, aztán menekültek a vörösök elől, a fehérek elől, a
zöldek elől, vagyis mindazok elől, akik nem fogták fel, hogy nem a
banális ágyúk, a vulgáris kardok, nem a végtelenül ízetlen
tömeggyilkos géppuskák, hanem éppenséggel a művészet forradalma
menti meg a világot.
Mindenütt kis színpadok és művészkávéházak nyíltak. Vaszilij
Kamenszkij, a futurista költő egy cirkuszi manézsban, egy fehér mén
hátán vágtázva olvasta fel Sztyenyka Razin című poémáját. Szergej
Gorogyeckij teli szájjal gúnyolta szimbolista lapjában a kormányt.
Egyszer egy rajz a borítón Noe Zsordaniát ábrázolta, valami fertelmes
bakkecske képében. A miniszterelnök a gúnyrajz láttán elmosolyodott:
– Ezek a költők! – mondta. Tician Tabidze, a Kék Szarvúak költőcsoport
tagja egyszer összeakadt a Golovin sugárúton Tiflisz polgármesterével.
– Ide hallgass, Tician, miért járkálsz olyan komoran az én városomban
a fiatal feleségeddel? – kérdezte a polgármester. – Nincs hol laknunk,
polgármester úr – panaszkodott Tician. – Nem tudom kifizetni a
lakbért. – A polgármester elővett a zsebéből egy kulcsot: – Ide hallgass,
Tician, épp az imént rekviráltam el a Kereskedelmi Klub villáját. Lakjál
ott a fiatal feleségeddel, és dolgozz kedvedre. Csak ne foszd meg
Grúziát a költeményeidtől.
 Csaptak is lakomát és bált azon az éjszakán a Kereskedelmi Klub
villájában, ott volt az egész bohémvilág! Ott volt Meri is, a sógora
cipelte oda, egy Lado Gudiasvili nevű heves vérű ifjú festő. Bemutatta
mindenkinek, így a Kék Szarvúaknak is, azaz magának Ticiannak és
barátainak, Paolónak és Grigolnak, meg a moszkvai és pétervári
fiataloknak, a futuristáknak, akik épp akkor hozták létre a „410”
csoportot, a Zdanyevics fivéreknek, Igor Tyerentyjevnek, a híres
botrányhős Aljosa Krucsonihnek. Megjelent azon az éjszakán
Oroszország kóbor jövőlakója, a „Föld elnöke”, a zseniális Velemir
Hlebnyikov, félholtan, rongyokban, széttaposott cipőben, katonai
lábszártekercsben. Kiderült, hogy Asztrahánból keveredett ide a
szemben álló hadseregek között. Nyomban gyűjtést kezdtek
Hlebnyikov javára. Meri levett az ujjáról egy gyűrűt. Velemir
rápillantott, és elakadt a lélegzete: Meri válla fedetlen volt!
Bizony, bizony, akkoriban még előfordult ilyesmi a férfiakkal, ha
rápillantottak: elakadt a lélegzetük – ó, Meri! Méghozzá annak ellenére,
hogy Tiflisz akkoriban tele volt fiatal költőnő és festőnő szépségekkel,
ő pedig már harminckilenc volt!
Egy Kara-Dervis nevű futurista örmény festő elkezdett őrülten
udvarolni neki. Meghívta a Fantasztikus kocsma és a Pávafarok előadói
estjeire, Ilja Zdanyevics abszurd „dra”-inak az előadására a miniatűr
színházba. Korát tekintve ebben az ifjú társaságban ő volt a
legközelebb Merihez, de viselkedésében túltett a kamaszokon is: hol
egy szitakötőt rajzolt a nyakára, hol egy nagy „harmadik szemet” a
homlokára. Meri ezekre az estekre mindig magával vitte a tizenkét
esztendős Nyinát, mindenekelőtt persze azért, hogy ezzel is
hangsúlyozza a Kara-Dervishez fűződő kapcsolata kizárólagosan baráti
természetét, vagyis hogy ebben a színtisztán baráti kapcsolatban –
uraim, uraim! – nyoma sincs semmiféle intim árnyalatnak.
Ó, micsoda estek voltak azok! Mélyen az emlékezetébe vésődött
Iljusa Zdanyevics, ez a tökéletes dandy, akit mindig mintha skatulyából
húztak volna elő, és akit a Melnyikova iránti őrült szerelem sápasztott.
Ez a dühödt futurista, az egész „Blok-imádat” esküdt ellensége,
blődlijeiben mindenféle malacságokkal, anális témákkal kísérletezett,
ugyanakkor olyan istenítő rajongással bámult Melnyikovára, mint Blok
hőse a „szépséges hölgyre”. És micsoda címeket adott azoknak a
daraboknak! Az egyiknek valami ilyesmit: „Jankó, Albánia királya”, a
másiknak: „A bérbe vett segg”… Valakit odaragasztottak benne a
székhez, és sehogy se tudta levakarni magát róla. Fantasztikusan jó
marhaságok voltak.
Nyinka tágra nyílt tókék szemmel nézett mindenkire, különösen a
költőlányokra, Tanya Vecsorkára, Lali Gaprindasvilire. Lehet, hogy
éppen ezeken az esteken támadt fel benne a vonzalom a költészet
iránt.
Aztán megint megjelent Hlebnyikov. Emberek, itt van Velemir,
megint szakadtan, és valami profetikus halandzsát szaval: „Graka hata
csrororo, linli, edi, ljap, ljap bem. Libibi niraro Szinoaho cetcerec!”
Merit megkérték, hogy játsszon valamit. Játsszál valami atonálisat,
Meri! Játsszál valamit A nap legyőzetésé-ből, itt a kotta! Meri leült
hangszer mellé, ha szabad ezzel a büszke szóval illetni a Fantasztikus
kocsma pianínóját, de Matyusin darabja helyett inkább Beethovent
játszott. Elült a zsivaj, elnémult a csoszogás, az „osv, csihocsoh csah”,
ahogy a költő mondta. A fiatalok láthatólag nem siettek, hogy
„lehajítsák Beethovent a modern kor gőzhajójáról”.99 Egyes arcokról
Meri igazi megindultságot vélt leolvasni.
Minden olyan nagyszerű és olyan ingatag volt ama három esztendeig
tartó tavasz alatt Tifliszben, a város virágzó márvány jéghegyként
úszott a vér és nyál tengerében, a polgárháborús pestis tengerében,
Noe Zsordania bárkája bármelyik pillanatban elsüllyedhetett,
összetörhetett; talán éppen törékenysége miatt volt olyan gyönyörű;
mindenkit elfogott a szédület.
Egyszer aztán Meri is megszédült, amikor beleakadt egy tekintetbe.
Nem, nem Kara-Dervis volt az, de az a név maradjon örök titok, tizenöt
esztendővel volt fiatalabb nála, és persze verseket írt, és ő volt az
egyetlenegy, akivel Meri megcsalta Bót. Huszonegyben, amikor
mindennek vége lett, a fiúnak sikerült külföldre menekülni és eltűnt.
Odaátról nem tér vissza senki, még a nevük sem. De hát mit is
számítana most neki, az öregség küszöbén? Még a múltat idézve se
mondjuk ki a nevét, nevezzük egyszerűen így: Tiflisz. Még kevésbé
érdemes felemlegetni ama romantikus fellángolás tragikomikus
oldalát, Vénusz amaz apró csúfolódásait, amelyeket az a fiú hárított rá:
az ilyesmit akkoriban nehéz volt elkerülni. Mindez elmúlt, elrohant,
elcsobogott, mint a legtisztább forrás vize, a sötétkék éjszakában;
pianissimo.
Kilencszázhúsz végére ez az egész délre áttelepült „ezüstkor”
elpárolgott, elrepült valahová, talán forrásvidékére, a görög szigetekre.
A grúz köztársaság agonizált. Huszonegyben betört a Vörös Hadsereg,
a szabadságnak vége lett, és a bűnbeesett Meri visszatért Moszkvába,
ahol, úgy érezte, még megmaradt a függetlenség egy utolsó foszlánya: a
dácsa, a zongora és szerető férje, Bo.
Tiflisz egyébként hamarosan újra megéledt, a NEP idején újra
zengett a szazandarktól,100 egy ilyen ősi emberi otthonból mégiscsak
nehéz tetves kaszárnyát csinálni. Akárhogy is, a lányom tíz év múltán
alighanem szintén megkapta a maga adagját az „ezüstkorból”. Így
tűnődött Meri Vahtangovna Gradova, született Gudiasvili, amint vonata
közeledett szülővárosához.

A pályaudvaron különös módon nem várta senki. Úgy látszik, a távirat

nem érkezett meg, ilyesmi előfordul, különben már itt mennydörögne
a fivére hangja, cipelnék a virágnyalábokat, és már a peronon
belefognának a tósztokba.
Konflis már nem járt Tbilisziben, taxit keríteni lehetetlen volt. Meri
zavarában nem is tudta, mit tegyen – csak nem cipeli a nehéz
bőröndöket a villamoson. Végre megpillantotta a csomagmegőrzőt, ott
hagyta a poggyászát, és csak úgy könnyedén elindult a város
központjába. Mohón nézelődött kifelé a villamos ablakából a mellette
eldübörgő utcákra. A város alapjában véve persze nem változott meg,
csak a hamvas szürke tetőkhöz, a rózsaszín homlokzatokhoz és
mélykék árnyékokhoz hozzáadódott egy csomó vörös sáv: a
szocializmus jelszavai.
Meri a központban leszállt a villamosról, és gyalog elindult az
egykori Golovin utcán, mely most Rusztaveli nevét viselte. Egy ilyen
névváltoztatásba persze szintén nehéz lenne belekötni, hiszen miért
viselné a grúz főváros főutcája egy orosz tábornok s nem pedig Tamar
királynő lovagjának, kincstárnokának és költőjének nyolcszáz
esztendős nevét?
Sajnos azonban Rusztaveli mellett két másik grúz személyiség neve
pompázott mindén utcasarkon: Sztáliné és Berijáé. „Éljen a világ
munkásságának nagy vezére, Sztálin elvtárs!”, „Éljen a kaukázusontúli
munkásság vezére, Berija elvtárs!” – virított lépten-nyomon
gömbölyded grúz és pártszerű szuprematista101 cirill betűkkel.
Egyébként hol voltak már a szuprematisták, az összes „jövőlakó” rég
beszorult a legsötétebb zugokba, ott csücsülnek, és meg sem mernek
mukkanni, sokan pedig elhagyták ezt a világot, mely oly kevéssé
vendégszeretően fogadta kozmikus experimentumukat. A művészet a
népé, és érthetőnek kell lennie a nép számára! Ni, micsoda szocreál
szentképek vannak kiaggatva a kirakatokban, micsoda szobrok
meredeznek: pionír, kezében vitorlázómodellel, határőr a puskájával,
lányok evezővel.
Meri mohón nézelődött jobbra-balra. A nép voltaképpen ugyanaz
maradt: gondterhelt, komoly nők, gyerekek, kottatartóval és
hegedűtokkal – ebben a városban minden tisztességes család
kötelességének tartotta, hogy zenét taníttatsanak a gyerekeknek –, a
férfiak is a régiek, őket durván két csoportra lehetett osztani: lustákra
és ravaszdiakra. Kevesebb lett a nemzeti viselet, szinte egyáltalán nem
látni nemezköpenyt, viszont több lett a rendőr. Csaknem teljesen
eltűntek a lovak, az utcákon troli jár, autók hajtanak, vakmerőn
cikáznak a kerékpáros srácok. Még valami hiányzik… De mi? Hát
persze: az állandó tifliszi zsivaj, a mi különös nyelvünk állandó
bugyborgása, amely azelőtt nyomban körülfolyta az embert, mihelyt
kilépett az utcára. Elnyomja a motorzaj, vagy az emberek halkabban
beszélnek?
A főutcán megfogyatkoztak, sőt szinte teljesen eltűntek a
kisvendéglők, kocsmák, kávézók, pincék és kiülős teraszok, melyekből
valamikor megszámlálhatatlanul sok volt itt. Igaz, néhány mégiscsak
megmaradt. Itt van például a limonádés Lagidze, igaz, már nem viseli a
megvetett kizsákmányoló tulajdonos nevét, de kirakatában
változatlanul ott pompáznak az időtlen idők óta ismerős szörpös
üvegek, bennük élénkbordó, élénk citromsárga, élénk sötétzöld
italokkal.
Meri bement a tágas helyiségbe, és kért egy pohár üdítőt. A
sarokban friss hacsapurit árultak. Az illata olyan volt, hogy
megcsordult a nyála. Kissé zavartan kért az anyanyelvén egy párat. Az
eladó valahogy furcsán nézett rá, és tört oroszsággal válaszolt. Meri
megette a hacsapurit, és továbbindult.
Ha a bátyjához igyekezett, itt rendszerint le szokott térni a Golovin
utcáról. Az utcák egyre meredekebben kapaszkodtak felfelé, és Meri
hamarosan beért az óváros háztömbjei közé, ahol, úgy tűnt, végképp
semmi sem változott: fedett erkélyek, nyikorgó zsalugáterek, a lába
alatt macskakő. Messze fentről valami – egyelőre alig kivehető – ének
hallatszott. Meri hamarosan kiér oda, ahol igazán otthon érzi magát, a
kis térre, a patikához, melynek bejárata fölött két nagy matt gömb
látható. Még egy-két perc, és megpillantja a bátyját, a „viharzó”
Galaktiont, aki persze egész biztos kitalál valamit, és megleli a módját,
hogyan lehetne segíteni Meri szétdúlt családján, vagy legalábbis,
hogyan lehetne enyhíteni a bánatán.
Az ének közeledett, most már világosan ki tudta venni a
többszólamú éneket, a kremancsulit. Különös, komor és nyugtalanító
ének, mely talán még a perzsa támadás idejéből maradt örökül. Öreges
hangok. Meri benézett egy kis udvarba, és megpillantott négy
öregembert a platán alatti asztal mellett. Alighanem nardit játszottak,
mielőtt énekelni kezdtek. Becsukták a szemüket, és elrepültek valami
messzi világba, az ő saját sok évszázados polifóniájuk világába.
Merit felzaklatta az ének. Most egyszerre megérezte, hogy a
meredek lejtő megtette a magáét, a szíve hangosan, egyenetlenül
dobogott, a lába zsibbadt. De végre látni már a matt gömböket. A
„Gudiasvili-patika” felirat nem látszik – lemázolták. De mi ez? Az
ablakok is be vannak mázolva fehér festékkel, nem lehet belátni, a
patika ajtaja két keresztbe tett deszkával be van szegezve. Úgy látszik,
valami okból zárva van. Tatarozás? Leltár? De minek kéne
bedeszkázni, beszegezni az ajtót? Meri elhaladt a főbejárat mellett, és
nyugtalanul, mondhatni páni rémülettel odament az ajtóhoz, amely
mögött lépcső vezetett fel a patikus lakásába. Becsöngetett a jól ismert
csengettyűvel, s ekkor észrevette, hogy az ajtón két másik új csengő is
van, villanycsengő. Az egyik mellett egy kis táblácskán tintaceruzával
ez állt: „Bagramjan – két csengetés”, „Kanarisz – három csengetés”. A
másik mellett röviden: „Bobko”. Albérletesítették? Ez képtelenség! A
hatóságok albérlőket költöztettek volna a híres patikushoz, akit az
egész körzetben mindenki „nemes lelkű Galaktionnak” hív? Még
egyszer megnyomta a csengettyű rugóját. Odabent léptek
hallatszottak, az ablakon kissé felemelkedett a redőny, valaki kinézett
az ajtó kukucskálónyílásán. Kiszólt egy kellemetlen női hang, mintha
fémforgács szóródott volna ki:
– Kit keres, polgártársnő?
– Gudiasviliékhez jöttem! – felelte Meri hangosan, de
méltóságteljesen a zárt ajtónak.
– Ilyenek nincsenek itt – felelte a hang az ajtó mögül.
Egy perc némaság, talán kettő is. „Ilyenek nincsenek itt” – ez úgy
hangzott, mint valami rettenetes abszurd tréfa. Olyan ez, mintha a
Kaukázusban megkérdeznék, merre van az Elbrusz, és azt a választ
kapnák: „Ilyen nincs itt!”
– Már megbocsásson, hogyhogy nincsenek itt? – Meri hangja már
remegett, már ellenőrizetlenül megbicsaklott, elfojtották a feltörő
könnyek, útját állta a torkán felfelé kúszó nyálka. – Én az édestestvére
vagyok. Moszkvából érkeztem, hogy meglátogassam a bátyámat és a
feleségét, Gjulit, meg az unokaöcséimet…
Oktalan fémforgácsszerű nevetés volt a válasz. Aztán egy harsány
férfihang kiszólt:
– Már nem laknak itt, polgártársnő. Menjen, érdeklődjék a rendőrség
ötös ügyosztályán.
Az ajtó nem nyílt ki. A redőny lecsusszant. A kukucskálónyílás
megvakult.
Meri földig hajolva, azon igyekezve, hogy el ne essék, elbotorkált az
ajtótól a tér közepére, itt megtántorodott, döbbenten, elfulladva,
megsemmisülten a térbeli tájékozódás elvesztésének rettenetes
érzésétől. Kis híján elesett, de valaki erősen belékarolt, és
továbbsegítette erről a macskaköves dombhátról egy árnyékos
mellékutcába. Meri itt felemelte az arcát, és megpillantotta maga
mellett a gyerekkorából ismerős kövér Abeszalomot.
– Meri, kedves – suttogta a férfi. – Nem lett volna szabad idejönnöd.
Gyere, elviszlek mihozzánk, meghálsz nálunk, holnap pedig – minél
előbb, annál jobb – utazz vissza. Neked nem szabad most itt
mutatkoznod, Tbilisziben, nem, nem, semmiképp sem, drága Meri.

Nugzar Lamadze a világon semmit sem kívánt kevésbé, mint hogy ő

legyen a vizsgáló a saját nagybátyja ügyében. Ilyesmi csak a
legszörnyűbb rémálmában fordulhatott volna elő, hogy könyörtelen
vizsgálóként ott ül szemközt a dagadtra vert, megkínzott Galaktionnal,
és az arcába irányítja a vakító lámpát. Néha úgy érezte, hogy a
Gudiasvili patikus és a 18. sz. gyógyszertár cégérével fedezett trockista
illegális csoport ügye alattomban őellene irányul, azzal a céllal, hogy
leverjék az égboltról az ő meredeken felfelé ívelő csillagát. A legelső
pillanattól kezdve, amikor a hivatalban meghallotta, hogy készülődnek
Galaktion letartóztatására, igyekezett minél távolabb kerülni ettől az
ügytől, igyekezett oda sem figyelni – hál’ istennek volt neki más dolga
szakadásig. Egy ízben, amikor fehérasztal mellett éppen azt
ünnepelték, hogy a köztársaság elnyerte a Vörös Vándorzászlót, régi
barátja, aki most már csaknem az égi lakók közé számított, a
Kaukázusontúl népeinek vezére, félrevonta a kertben, és megkérdezte,
mit hallott Gudiasvili patikus ügyéről.
– Tudom, Nugzar, hogy a rokonod, tisztában vagyok vele, milyen
nehéz ez neked, mégis figyelmeztetni akarlak: egyes elvtársakban
bizonyos kétkedés bujkál. Ez természetes is, lásd be: te az unokaöccse
vagy, ő a nagybácsid. Mindenki tudja, hogy Galaktion mindig
gúnyolódva beszélt a pártról, magáról az eszméről, és ebben a
tekintetben…
Lavrentyij Pavlovics Berija itt szünetet tartott, odament a sellőkkel
díszített szökőkúthoz, és odatartotta a tenyerét az egyik vízsugár alá –
azt beszélik, a „Kaukázusontúl népeinek vezére” magától Sztálintól
vette át a váratlan szünetek szokását –, hosszasan eljátszadozott a
vízsugárral, csendesen mosolygott, úgy tűnt, mintha meg is feledkezett
volna mindenről – Nugzar a protokolláris távolságban némán állt
mögötte –, aztán visszatért előző gondolatához.
– És ebben a tekintetben az a tény, hogy csatlakozott a trockista
söpredékhez, Lado Kahabidze utódaihoz, egyikünknek sem okozott
meglepetést. Éppen ezért, Nugzar, mint régi elvtársad, mint társad az
ivászatokban és az ifjúi vétkekben… – Lavrentyij cinkosan elnevette
magát. – Emlékszel a Packardra, azzal a három ezüstkürttel?
Egyszóval, azt tanácsolom neked, hogy vedd te a kezedbe az ügyet,
irányítsd te magad a vizsgálatot, és ezzel bizonyítsd be mindenkinek,
hogy te a forradalom igazi félelem és gáncs nélküli lovagja vagy.
Gúnyt űz belőlem, villant át Nugzar fején, és arra gondolt, hogy most
hátulról egy tarkóra mért ökölcsapással leteríthetné Beriját, aztán
fejjel lefelé belehajíthatná a szökőkútba. Vagy egyszerűen gúnyolódik
velem, ami mégiscsak kevéssé valószínű, vagy próbára akar tenni.
Hátha a leghűségesebb emberét akarja faragni belőlem? Ő maga még
magasabbra tör, ezért szüksége van egy tökéletesen hűséges emberre,
ehhez viszont először meg kell törni az illetőt.
Akár így, akár úgy, Nugzar Lamadze alezredes, a népbiztosság
osztályvezetője, akinek már össz-szövetségi méretekben is emelkedett
a csillaga, megkapta a jelentéktelen Gudiasvili patikus ügyét. A
vizsgálat egész időtartama alatt egyetlen pillanatra sem engedett meg
semmiféle családias hangvételt, nem nevezte Galaktiont „bácsinak”, a
szabályzatnak megfelelően magázta, és habozás nélkül kiszabta rá a
„futószalagot”, ami azt jelentette, hogy a makacs foglyot
alvásmegvonással és szomjúsággal gyötörték. Egyetlen esetben
engedte meg magának, hogy eltérjen a szabályzattól: amikor
utasítására megjelent két őrmester, hogy móresra tanítsák az arcátlan
öregembert, ő elhagyta a vizsgálati szobát.

Ha ma sem írja alá, mindjárt behívatom az őrmestereket, én meg

kimegyek egy fél órára, gondolta Nugzar, amint elnézte a sötétből az
éles fényben szétfolyó szarzsákot, ami valaha az ő dörgő hangú, joviális
Galaktion bácsija volt. Magára vessen a vén szarzsák.
– Nos, Gudiasvili vizsgálati fogoly, megint kukát fogunk játszani? Azt
tanácsolom magának, hagyja abba ezt az ostoba játékot, hiszen
gyakorlatilag mindent tudunk arról, hogyan alakította át a házát és a
tizennyolcas számú gyógyszertárat, ezt a szovjet intézményt a
trockisták illegális gyülekezési helyévé. Tudomásunk van arról, mikor
kezdődött ez: 1930-ban, azon a napon, amikor megérkezett magához
Vladimír Kahabidze, a titkos ügynök, Trockij közeli barátja. Nos,
Gudiasvili, mégiscsak kukát játszunk?
Galaktion bácsi nagy nehezen kinyitotta szétvert ajkát valaha pazar,
most összetapadt, sárga bajusza alatt:
– Nem, ma beszélgetni fogunk, kedves unokaöcsém, ma elmondok
neked egyet-mást.
Nugzar ököllel az asztalra csapott:
– Ne merészeljen az unokaöccsének nevezni! Nekem nincsenek a
rokonaim között trockista cinkosok!
– Éppen erről akartam beszélni veled, Nugzar, vagyis, bocsánat,
vizsgáló polgártárs – folytatta Galaktion, mintha meg se hallotta volna
az ordítást. Úgy nézett ki: elhatározta magát valamire, és most már
nem fog visszakozni. – Azt mondják, összeszűrtem a levet a
trockistákkal, mintha elfelejtették volna, hogy a trockizmus is a
kommunizmus egyik frakciója. Mintha elfelejtetted volna, hogy engem
mindig a hányinger kerülgetett a ti átkozott kommunizmusotok
minden frakciójától. A ti mocskos ügyetektől! Megértetted, amit
mondtam, te sakál?!
Galaktion most felegyenesedve ült, egyenest Nugzarra nézett,
szemében hideg, diadalmas villámok villogtak. A düh hulláma kilökte
Nugzart a karosszékéből. Mindenről megfeledkezve felkapta az
íróasztalról a súlyos márvány levélnehezéket, és teljes lendületből
lesújtott vele egyenest Galaktion homlokára. Galaktion, ahogy volt,
ezekkel a hideg villámokkal a szemében, a földre zuhant. A keze és a
lába rándult egyet-kettőt, szájából valami folyadék tört fel, aztán
elcsendesedett, vagyis visszaváltozott egy zsák szarrá. Nugzar ott állt
fölötte. Átkozott barom, gondolta végre, mindig gúnyt űztél belőlem.
Azt a köcsög Otárt, azt mindig komolyan vetted – ó, micsoda költő! –,
engem meg kutyakölyöknek és bohócnak tartottál. Ti, Gudiasvilik,
mindig lenéztetek bennünket, Lamadzékat. Mocskos kékvérűek, alább
valóknak tartottatok bennünket. Vén hülye, még azt sem vagy képes
felfogni, hogy az agyonlövéstől akarlak megóvni, bűnsegédi
közreműködést akarok rád varrni, nem nyílt részvételt…
Kinyílt az iroda ajtaja, és Bridaszko alhadnagy, a titkárnő libbent be,
különleges jogaival élve kopogtatás nélkül. Magas sarkú cipőjével
kopogva megkerülte a padlón heverő testet anélkül, hogy egy
pillantást vetett volna rá – nagy ügy! –, és forrón suttogni kezdett
csodálatos, gyönyörű főnökének:
– Jaj, alezredes elvtárs, olyan telefont kapott az előbb, de olyat!
Egyenest tőle üzentek, Nugzar, magától Lavrentyij Pavlovicstól! Azt
mondják, vár téged, most mindjárt! Érted?!
Nugzar, komor pillantást vetett a rajongó komszomolista lányra.
Hülye tyúk, fogalma sincs, mennyit kurváztunk „magával Lavrentyij
Pavloviccsal”, „a Kaukázusontúl népeinek vezérével”. Csizmája orrával
megbökte a földön fekvő testet. Az nem reagált a bökdösésre, mintha
csakugyan egy teli zsák lenne. Nugzart kiverte a verejték, alig tudta
elrejteni rémületét. Egy tenyérmozdulattal megállította Bridaszko
alhadnagy intimitásában kissé ide nem illő fenékriszálását.
– Hívjon orvost! – adta ki az utasítást. – Azt hiszem, Gudiasvili
őrizetes szíve rendetlenkedik.
Ezután megkerülte a „teli zsákot”, és kisietett az irodából.

Mindig félt Lavrentyijtől. Valahányszor találkozott ezzel a gazemberrel

– igen, Nugzar ezt a szót használta, amikor róla gondolkodott –, úgy
érezte, mintha fenevad ketrecébe lépne be, de nem olyan ostoba
állatéba, mint az a medve, amelyikkel Nyinka azon a – Nugzar számára
szerencsés csillagzatú – napon összecsókolódzott, hanem egy igazi,
alattomos vérengző ragadozó, egy jaguár ketrecébe. Igaz, elég volt
néhány perc, és az értelmetlen és elháríthatatlan veszély jelképe
eltűnt, szelídebb metaforák képzettek meg előtte: disznó, gorilla,
egyszerűen: aljas ember. Beseggelve pedig Lavrik kedves cimbora lesz,
aki semmivel sem aljasabb, mint te magad, ugyanolyan gorilla és
disznó, mint te magad.
Berijának a Központi Bizottság épületében új irodája van, ahol
Nugzar még nem járt, nem is iroda, hanem egy sor szoba, mely a
várószobával kezdődött, utána jött maga az iroda, végül egy harmadik,
alighanem hálószoba, vagy talán jaguárketrec. Mindenütt rokokó
karosszékek, pazar csillárok, nehéz selyemfüggönyök; a falon a
szokásos három arckép: Lenin, Sztálin és Dzerzsinszkij.
Nugzart bekísérték egyenest a dolgozószobába, és magára hagyták.
Néhány perc múlva belépett Berija, barátian kezet szorított az
alezredessel, aztán körülpillantott, mintha meg akarna győződni, hogy
idegen nincs a szobában, és erősen megölelte a cimboráját. Nugzart
melegség öntötte el, elmosta a lelkére tapadt minden mocskot, a
legújabbat is, a márvány levélnehezéket, az egykor szeretett nagybácsi
mozdulatlan tetemét… A maga számára is meglepő bizalommal
válaszolt az ölelésre – lám, ez az én barátom, mellette nem fogok
elveszni.
Berija elővett a mahagóniszekrénykéből egy pazar konyakos
kancsót és két kristálypoharat. Az első korty után Nugzar lelkét még
jobban eltöltötte a melegség.
– Ülj le, Nugzar – mutatott Berija a grifflábú kanapéra, és mellé
telepedett.
Nem sokat változott az elmúlt években, az ilyen korán kopaszodó
fiúk az évek múltával sem sokat változnak, persze, kissé
kigömbölyödött, vagy, ahogy mondani szokás, felszedett egy kis
tekintélyt. A titokzatosan villogó csíptető valahogy az általános
ősellenséget, Trockijt juttatta Nugzar eszébe. „Orrán pápaszem ragyog,
rettegik a burzsujok…”
– Hajaj – sóhajtott fel Berija. – Minél több az ember hatalma, annál
kevesebb a szabadsága. Bezzeg valamikor, emlékszel, Nugzar, amikor
beültettük a lányokat a Packardba, aztán irány a dácsa, reggelig! Azok
voltak csak a szép idők! A politikai problémákat is gyorsan intéztük el,
forradalmi módon… Emlékszel, Nugzar, hogyan oldottuk meg a
politikai problémákat?
Hirtelen levette a csíptetőjét, és egyáltalán nem rövidlátó tekintettel
belenézett barátja szemébe, mintha egy pillanatra emlékeztetni akarná
arra a pillanatra, amikor Nugzar, pisztollyal a kezében feltépte az ajtót,
és meglátta a két olvasó férfit: Lenint a falon, és alatta, az asztal mellett
Kahabidzét.
– Hát, igen, vidáman intéztük a férfidolgokat, igaz, Nugzar? –
folytatta Berija, és kerekded térdével megbökte Nugzar lábát. –
Egyébként mi még mindig kemény tökű fickók vagyunk, igaz-e,
Nugzar? Ide hallgass, felejtsük el legalább öt percre a munkát,
beszéljünk inkább a nőkről, helyes? Tudod, Nugzar, be kell valljam: az
orosz pinát szeretem a legjobban a világon. Sokkal jobb egy orosz
spinét kúrni, mint mondjuk egy grúz hercegnőt. Amikor egy orosz
spinét baszol, hódítónak érzed magad, igaz? Úgy érzed, mintha egy
rabszolganőt vagy egy megvásárolható kurvát basznál, igaz?
Egyetértesz, Nugzar? Érdekes dolog, nem igaz? Kíváncsi volnék, hogy
áll a dolog a félvérekkel. Sajnos sohasem volt dolgom félvérekkel,
mármint félig orosz, félig grúz tyúkokkal. Mondd csak, Nugzar nem
volt neked dolgod ilyen félvérrel, he? Nem osztanád meg a
tapasztalataidat a barátoddal? Mi van veled, Nugzar? Na, jó, ha nem
akarod, ne mondd el, nem erőszak.
Nugzar Lamadze, a különlegesen fontos ügyek vizsgálati osztályának
helyettes főnöke ebben a pillanatban úgy érezte, mintha egy és
ugyanabban a pillanatban egy forró vizes üstbe és egy jégbe vágott
lékbe dobták volna. A perzselő és dermesztő hullámok nem egymást
váltották, hanem egyszerre zúdultak rá a testére. A teste kővé vált,
ugyanakkor erei és idegei őrült táncot jártak. Az ájulás határán
lecsusszant a dívány bőrfelületéről, és fél térdre bukott Berija előtt.
– Lavrentyij, kérlek! Az óta az egyetlen éjszaka óta,
kilencszázharmincban, egyetlenegyszer sem láttam őt, még csak nem
is hallottam róla egyetlenegyszer sem!
 Berija felkelt a kanapéról, beljebb lépett a dolgozószoba mélyébe, és
egy pár percig a töltögetéssel foglalatoskodott. Nugzar nem állt fel, fél
térden állva nézte Berija hátát, és várta a sorsát.
Természetesen hazudott. 1934-ben egyszer Moszkvában járt, és
találkozott Nyinkával. Tudott róla mindent: akkor már harmadik éve
férjnél volt, a férje orvos, ő maga ismert költőnő. De akkor is: azt a kis
éjszakát aligha felejtette el, mondta magának Nugzar. Ebben a „kis
éjszakában” benne volt szinte egész ifjúsága, legalábbis
kilencszázharminc kora őszének az a napja, a fiatal abrek kalandjainak
csúcspontja: Nyina kimentése a hatalmas vadállat karmai közül, a
merénylet, a veszedelmes „olvasó” meggyilkolása, a hazugság, a
színház, a játék, a zsarolás, és végül Nyinka teljes, osztatlan birtoklása
– ezt jelentette az a „kis éjszaka”!
Amint megérkezett Moszkvába, sutba dobta az ügyeit, és két napig
szimatolt a „célszemély” után. Látta, amikor férjével kilépett az apja
házából, látta, amint nevetve, csókolódzva mentek a
villamosmegállóba, amint a város központjában elbúcsúztak, Nyinka
egyedül ment, gondolataiba mélyedve, mintha ügyet sem vetne a
férfiak pillantásaira, leült a bulváron, az ajkai mozogtak, biztos verset
fogalmazgatott magában, aztán hirtelen valami határozott, diadalmas
mozdulatot tett, és hangtalanul felnevetett, aztán sorban állt egy
színházi pénztár előtt, bement a Znamja szerkesztőségébe a
Tverszkaja utcában, hirtelen összefutott valami barátnőjével, akivel
traccsolni kezdtek, mint két iskolás kislány, aztán jókedvűen
megebédelt az Írók Házában, ahová Nugzar a kis piros könyvecskéje
segítségével szintén szabadon bejutott, és ahol tovább folytatta a
megfigyelést, miközben ő maga észrevétlen maradt, annál is inkább,
mert Nyinka nem is igen nézett se jobbra, se balra.
Még mindig gyönyörű volt, vagy talán még szebb is, mint Tifliszben,
ő pedig szinte füstölt a vágytól, vagy ahogy Lavrentyij durván
mondaná, „majd’ elsült a farka”.
Egyszer ez alatt a kétnapos nyomozás, kémkedés, vagy nevezzük így;
romantikus vágyakozás alatt arra gondolt: talán oda se kéne menni
hozzá, hagyni kéne mindent, maradjon meg ez a kolosszális távoli
vágyakozás, ez a romantikus szerelem. Aztán kinevette magát. Szép kis
abrek! Felvillantak emlékezetében annak a „kis éjszakának” a
foszlányai. Másnap odament hozzá a Színház utca kirakodós
könyvárusainál. Nyina néhány könyvet vásárolt, már éppen át akart
szaladni az utcán a buszhoz, de valami belekerült a cipőjébe. Nugzar
köhentett egyet a háta mögött, és megszólalt:
– A proletárdiktatúra szervei köszöntik a szovjet költészet
képviselőjét!
Őszintén szólva, nem várta, hogy ez az együgyű tréfa ilyen heves
reakciót vált ki. Nyinka egész teste megremegett, sőt görcsösen
összerándult. Megfordult, és Nugzar meglátta rémülettől eltorzult
arcát. Egyébként a görcs elmúlt, a félelem grimasza elsimult az arcán,
még mielőtt felfoghatta volna, ki is áll előtte. A vakmerő természet, úgy
látszik, felülkerekedett. Aztán felismerte: nahát, ki van itt! Most már
hangosan felnevetett. Úgy látszik, neki is eszébe jutott sok minden.
– Nugzarka, te vagy az?! Nahát, jó kis vicceid vannak! A szívbajt
hozod az emberre!
Nugzar barátian megölelte. Annyira tetszett neki ez a „Nugzarka”
megszólítás, mintha csak afféle régi haverok volnának, akik valamikor
együtt csatangoltak.
– Hallod-e, Nyinka, én már tudok rólad mindent, aranyom! –
nevetett Nugzar. – Tudom, kivel hálsz, kivel ebédelsz. A hon éber őrei
mindent tudnak!
– Na, most már értem, miért éreztem úgy, hogy második napja követ
valaki – mondta Nyinka.
Így fecsegve elindultak lefelé a Színház utcán, a Metropol Szálló felé,
ahol egyébként Nugzar is megszállt, egy félluxus lakosztályban. Nyinka
megdicsérte az új öltönyét. Ez igen, széles vállak, élesre vasalt nadrág –
igazi oxfordi elegancia! A szálloda előtt Nugzar megfogta Nyina kezét,
és megállította.
Nyinka, akárcsak azon a „kis éjszakán”, leszegett fejjel felpillantott
rá, és halkan megkérdezte:
– Na, mi van?
 – Gyere fel hozzám – mondta Nugzar, talán egy kissé túl komolyan,
talán egy hajszálnyi felesleges drámai csengéssel.
Nyinka nyomban elnevette magát, és vállat vont:
– Hát, jó, menjünk! – Azzal elindult felfelé, gondtalanul lóbálva az
imént vásárolt köteg könyvet. Lám, milyen egyszerű minden, a húszas
évek gyermeke, a forradalmi antropozófia gyümölcse.
De aztán minden egész másképpen történt, mint ahogy ott a
kaukázusontúli messzeségben százszor is elképzelte. Minden
megváltozott, azt a „kis éjszakát” nem lehet visszahozni. Már ő sem
volt az az ifjú rabló, és Nyinka sem az a régi: nem az a részeg, az a
kétségbeesett, az a sarokba szorított lány, más szóval, nem a hős
zsákmánya, ellenkezőleg – egy magabiztos, boldog asszony, boldog a
házasságában, a munkájában, aki egyszerűen csak megengedte
magának, hogy a szokásosnál egy csipetnyivel több fűszert tegyen a
mindennapi ételébe.
Fordulhatott volna az egész másképp is, annak a „kis éjszakának” az
irányába, ha Nyinka először határozottan ellenáll, és csak később, a
félelem, a trockista múlt leleplezésével való fenyegetés hatására
engedett volna. Nugzar maga rontotta el a dolgot a tréfás
hangnemével, amit Nyinka valami csodálatos könnyedséggel azon
nyomban átvett, így aztán ő – Nugzarka! – olcsón ki lett fizetve. Abból a
„kis éjszakából” nem lett semmi, nem jött össze a „vágyakozó áldozat”
elleni kéjes erőszak, ahogy oly sokszor megfogalmazta magában.
Volt azonban még valami, amit Nugzar sehogy sem tudott volna
meghatározni, de ami Nyinkát tökéletesen önálló, kikezdhetetlen
személyiséggé tette. Csak fél esztendővel később értette meg ezt a
valamit, amikor Tifliszbe eljutott a híre, hogy Nyina Gradovának
kislánya született. A találkozásuk idején Nyinka már eléggé
előrehaladott állapotban lehetett. Mademoiselle Kitajgorodszkaja már
ott volt a méhében, és ez látszott meg rajta.
Az alezredest dühítette és ijesztette is az a megszállottság, amit az
unokahúga iránt érzett. Körös-körül ezrével viszik el az embereket,
akiknek az égvilágon semmi közük nem volt a trockizmushoz, Nyinka,
az a kis vipera azonban valamikor igenis igazi trockista volt, ő, Nugzar
ezt aztán pontosan tudta, jegyzett tagja volt a jelenleg emigrációban
élő Albov illegális csoportjának.
Nugzar, aki jól ismerte szeretett szervei munkájának sajátosságait,
tisztában volt vele, hogy ezekben az időkben egyáltalán nincs szükség
valós vádakra ahhoz, hogy az embert elzsuppolják a Kolimára, vagy
falhoz állítsák. Mégis volt benne valami szorongás: mi lesz, ha hirtelen
mindez felszínre kerül, és Nyinka, az ő ábrándos szerelme, aki azon a
„kis éjszakán” az övé lett, bajba kerül – el sem tudta képzelni egy láger
barakkjában! –, és akkor az irigy söpredék örömére őt magát is
kihajítják a szervektől, aztán eltapossák és megsemmisítik.
Harminchétben a helyzet még súlyosabbá vált. A két Gradov fivér
letartóztatása után Nyinkát egyszerűen mint hozzátartozót is
elkaphatták. A megtorló gépezetnek, bármilyen vak is, van szimata, és
az idegeneket egész jól képes kiszimatolni.
Így is történt. Fél évvel ezelőtt Moszkvából „kiegészítő vizsgálatra”
megérkezett Tifliszbe Nyina aktája. Az NKVD moszkvai részlege
tekintélyes anyagot gyűjtött össze Gradova N. B. ellen, aki a nép elítélt
ellenségeinek a hozzátartozója, és akit most azzal vádolnak, hogy
kapcsolatot tart I. G. Ehrenburggal, a francia és az amerikai
felderítőszolgálat ügynökével. A trockista körről sehol egy említés. Úgy
látszik, hogy az a régi ügy, Sztrojlo jelentéseivel együtt más
ügyosztályon ment keresztül, így valószínűleg el van ásva valahol egy
szekrény mélyén a sok millió többi dosszié között. Az új anyagot azért
küldték Grúziába, hogy pontosítsák a rendelkezésre álló információkat
Gradova kapcsolatáról a nép két nemrég leleplezett ellenségével, Paolo
Iasvilivel és Tician Tabidzével. A legfigyelemreméltóbb az egészben az
volt, hogy ugyanebben az időben Ehrenburg állandóan külföldön járt,
és izgalmas riportokat jelentetett meg a Pravdá-ban a spanyolországi
hadszíntérről.
Nugzart felbátorította ez a körülmény, és arra gondolt, hogy egy
apró ravaszság segítségével megpróbálhatja megmenteni Nyinkát és
családját. Legalább az ifjúság emlékére, ugye. Mindenkinek megvan a
lelke mélyén az a „kis éjszakája”, az a kis arany fellegecske a sziklaóriás
kebelén,102 hát neki itt van ez az átkozott Nyinka, azzal a dús
gesztenyebarna sörényével és sugárzó kék szeme örök zivatarával.
Fogta tehát, átadta Nyinka anyagát egy jókora nyaláb más ügyirattal
a leglustább munkatársának, és úgy intézte, hogy ez az ügy látszódjék a
legjelentéktelenebbnek. Eltelt néhány hét, majd Nugzar belekötött
abba a lusta alakba, szörnyű patáliát csapott, és lefokozással áthelyezte
az illetőt Kutaisziba. Az ügyiratokat újra szétosztotta a buzgóbb
munkatársak között, ami pedig azt a bizonyos dossziét illeti,
egyszerűen bedobta az archívumba küldendő anyagok közé egy láda
mélyére. Ott ellesz majd a világ végéig, persze, hacsak Moszkva
hirtelen észbe nem kap, mert akkor, sajna, ég veled kék szemű
éjszakácska-fellegecske! – a vétket pedig át lehet hárítani arra a lusta
fráterre. Egyébként a jelek szerint a tömeges forradalmi terrortól izzó
Moszkvában semmivel sem volt kisebb a kupleráj, sőt könnyen lehet,
hogy az egész kuplerájság éppen onnan terjedt. Nugzar eközben
figyelni kezdte Ehrenburg írásait, figyelmesen elolvasta minden sorát,
és helyeslőn bólogatott: erős publicista, remek toll, nagyszerű
antifasiszta újságíró!
És akkor tessék, itt ez a letaglózó csapás, a legváratlanabb irányból!
Maga Lavrentyij tud a dolgaimról Nyinával! Lehet, hogy már le is
tartóztatták, és mindjárt azt fogja javasolni, hogy a „rossznyelvek
elhallgattatása” érdekében én magam vezessem a vizsgálatot. Vagy
lehet, hogy mindjárt rám bizonyítja, hogy hazudok, feldühödik,
előkapja a pisztolyát, amelyet mindig ott hord a zakója belső zsebében,
közvetlenül a lépe fölött, és lepuffant, itt ezen a szent helyen, ahol
térdepelek, mint egy katolikus a templomban? Előfordult már vele
ilyesmi. Hajaj, mindenki tudja: többen is itt dobták fel a talpukat
egyenest az irodájában. Ilyenkor behívatta az embereit, és annyit
mondott: „Váratlan vég, a szíve. Takarítsák el, és cseréljék ki a
szőnyeget!” Hát úgy kell nekem! Csak az a kár, hogy golyó lesz, nem
márvány papírnehezék, de mindenesetre, mindjárt kvittek leszünk
Galaktion bácsival, és nem nekem kell lefolytatnom a vizsgálatot az én
„éjszakácska-fellegecském” ellen…
 Berija odalépett hozzá két pohárral, melyben csodálatos színű –
tölgy, meggyfa árnyalattal – „Gremi” csillogott.
– Kelj fel, Nugzar, hagyd a hülyéskedést!
Nugzar felugrott, átvette a poharat „a kaukázusontúli munkásság
vezérétől”, koccintott vele, és egy hajtásra kiitta. Berija harsányan
felnevetett:
– Szeretlek téged, te csirkefogó!
Aztán letette a poharát, vállánál fogva lenyomta Nugzart a díványra,
és tekintetét mélyen a szemébe fúrta.
– Örülök, hogy mindig jól megérted, amit mondani akarok. Most
elmondok egy újságot. Jezsov marsall napjai meg vannak számlálva.
Engem áthelyeznek Moszkvába, magad is kitalálod, milyen posztra.
Egyenesen az Ő jobbkezének. Te pedig velem jössz.
XX. fejezet
Márványlépcsők

Gradov család otthonában homály és dermedtség honolt,

mintha a család megmaradt tagjai féltek volna a felesleges
mozdulatoktól, nehogy elherdálják a maradék melegséget. Olyasmi
volt ez, mint a hadikommunizmus, amikor nem volt mivel fűteni, holott
a remek „békebeli” holland kályhák most valamennyi szobában
ontották a meleget, a konyhából pedig finom ételek illata szállt. A
Szerebrjanij Bor-i ház valamennyi lakója közül talán egyedül Agasa
tanúsított fokozott aktivitást: szakadatlanul száguldozott a tiszta
fehérneműkötegekkel, ide-oda rakosgatta a savanyúságos és lekváros
üvegeket, tésztát dagasztott, javítgatta a régi takarókat és redőnyöket,
dirigálta a fűtőt és Borisz Nyikityics sofőrjét, friss készletekért
igyekezett az Invalidus-piacra. Így telt el a napja, estére aztán újabb
tennivalók vártak rá: beterelte a gyerekeket a vacsorához, ellenőrizte a
fekhelyeket, felszolgált az asztalnál, leszedte az asztalt, és csak azután
kucorodhatott le valahol a dolgozóban, Merjuska mellett, hogy ott
kuksoljon, eleibóbiskolva a múlt nagy zeneszerzőinek muzsikáján.
A Moszkva-folyón túli negyed meghatározhatatlan korú
polgártársnőjéből lassan meghatározhatatlan korú nagyanyó lett, az a
fajta, akin az ember csak ámul-bámul, hogyan győzi a dolgait, hogyan
képes olyan hosszan és fennakadás nélkül vonszolni az igáját. A régi-
régi időkben, amikor Agasa még kiskereskedői szülei kisasszony lánya
volt, egy húsvéti mulatságban sikerült rettenetesen felfáznia, és
kétoldali petefészek-gyulladást kapott. Annálfogva gyermektelen és
családtalan maradt – ki vesz el egy ilyet? –, és a Gradov-ház lett a
családja, az egyetlen rév – ahogy kifejezte magát – ebben a kájoszos
világban. Most aztán, hogy megérezte: a ház omladozik, a belső
remegéssel viaskodva szüntelenül futkosott, szüntelenül tisztogatott,
pucolgatott, hogy legyen a háznak – megint csak az ő kifejezésével –
valami istenes kinézete. Hiszen egy takaros, meleg, jóllakatott, „istenes
kinézetű” ház csak nem omolhat össze! Mit lehetne még tenni, mit
kéne még kitalálni, hogy a lakók, akik még megmaradtak, ne
járkáljanak úgy a házban, mint akik örökké dideregnek? De hasztalan
igyekezett, azok csak dideregtek, kornyadoztak, otthontalanul
szenvedtek. Meri úgy tért vissza Tbilisziből, hogy alig lehetett
ráismerni, most már semmiféle bátorító ötletei nem támadtak.
Szüntelen tragikus hangulat vett erőt rajta, és csak azt várta, ki lesz a
következő: Cilja, Bo, vagy egyetlen megmaradt gyermeke, azaz Nyinka,
vagy egyenest az unokáiért jönnek azok a könyörtelen, és
büntethetlenségük hitétől megátalkodott gonosztevők.
Valahányszor Nyina Szavvával és Jelenkával kilátogatott hozzájuk
egy kis friss levegőre, nem bírta elviselni anyja dermedt, tragikus
tekintetét, ordítozni kezdett: „Ne nézz így rám!” „Nyinocska, úgy félek,
a te múltaddal te is…” Nyina erőltetetten felnevetett, aztán odaült az
anyja mellé, összecsókolta: „Anyucikám, ezt nem lehet, hogy csak így
ülünk és várunk… Élni akarunk! A múlt… Mi van azzal a múlttal? Hát
nem veszed észre, hogy nem valamiért viszik el manapság az embert?
Ez akkor volt, ma csak úgy, semmiért viszik!”
Meri, látván, milyen magabiztos, szinte rettenthetetlen a lánya,
mennyire tele van humorral és kihívással, kissé megnyugodott: hátha
tényleg úgy van, hogy aki ilyen vakmerő, azt nem viszik el? Ezzel
szemben úgy látta, hogy Cecilija Rozenblum, azzal a zavaros fejével,
elhanyagoltságával és marxista–leninista megszállottságával
menthetetlen. Cilja minden látogatását Szerebrjanij Borban úgy
fogadta, mint valami isteni csodát: hogy lehet, hogy még nem
tartóztatták le? Még mindig írja azokat a fellebbezéseket,
panaszleveleket, beadványokat a felsőbb pártszervekhez, még mindig
azon igyekszik, hogy bebizonyítsa Kirill ártatlanságát és kitartását a
párt fővonala mellett, hűségét Sztálin iránt? Cecilija is megpróbálta
nyugtatgatni: – Meri Vahtangovna, értse meg, mi most egy
elkerülhetetlen és szükségszerű történelmi cikluson megyünk
keresztül. A szocializmus egyetlen, társ nélküli országban történő
építésének viszonyai között periodikusan végbemegy az osztályharc
éleződése. Most ez a ciklus a végéhez közeledik, ezt követi a
következtetések levonása, az eredmények összegzése és a hozott
intézkedések korrekciója, hangsúlyozom, a korrekciója, tudja. Én pedig
biztos vagyok benne, hogy ennek a korrekciónak az eredményeként
Kirill Gradov vissza fog térni a normális alkotómunkához. Nem
engedhetjük meg magunknak, hogy ilyen kifogástalan kádereket
elherdáljunk! – Ki az ez a „mi”, Cilenyka? – kérdezte szomorúan Meri. –
Mi – a párt – felelte magabiztosan a menye. Hogy vinne el benneteket
az ördög, gondolta az anyósa, azzal visszavonult egyetlen
mentsvárához, a zongorához, és játszott néhány moll futamot.
Azok a ritka esetek, amikor a házban valami dúr-szerű hangulat
támadt, olyankor következtek be, amikor Borisz Nyikityics valami
különösen bonyolult és sikeres műtét után tért haza. Ilyenkor
kinyitottak egy üveg bort „Galaktion bácsi moszkvai lerakatából”.
Agasa azon nyomban előhúzott a sütőből egy tepsi pirogot, mintha az
rég ott várta volna ezt az alkalmat, a gyerekek megélénkültek, vidáman
fecsegtek, mintha megfeledkeztek volna elvesztett szüleikről, vacsora
után pedig a professzor megkérte a feleségét, hogy játsszon valamit „a
régi repertoárból”, és Meri, erőt véve magán, játszott neki.
Borisz Nyikityics életében egyfelől mintha semmi sem változott
volna. Változatlanul tartotta az egyetemi előadásait, operált, vezette a
kísérleti laboratóriumot, konzultációkon vett részt, köztük a Kreml
kórházának pácienseit illetően is. Most is előfordult, hogy még az
ebédjét is félbe kellett szakítania, sőt fel kellett kelnie az éjszaka kellős
közepén egy-egy sürgős hívásra. Meg kell mondanunk, hogy ezek miatt
a riadóztatások miatt sohasem zúgolódott, mindig ment, ahol várták,
mert az ilyen rendkívüli pillanatok mindig összhangban voltak „az
orosz orvos filozófiájával”, melyet apja, Nyikita, és nagyapja, Borisz
hagyott rá. Sőt Meri úgy látta, mostanság szinte túlzott sietséggel
rohant ezekre a hívásokra, s még mielőtt a kocsi odaért volna, ő már
kiment a ház elé, mintha terhére lenne az otthona, és minden alkalmat
megragadna, hogy mielőbb elhagyhassa.
 Az öreg Pifagor kötelességének tartotta, hogy kikísérje gazdáját a
kapuig. Most ott ült Bo mellett, és várták a kocsit. A professzor
felhajtott gallérral, fejébe nyomott kucsmával figyelte az utca mélyét,
néha leeresztette kezét Pifagor fejére, és valami olyasfélét dünnyögött:
„Hát így vagyunk, Pifagor, így vagyunk.” A kutya rajongó, mégis
értetlen tekintettel nézett fel rá: bármennyi esze volt is, sehogy sem
tudta teljesen megérteni, mi történik a házban.
Az éjszakai munka mindig különleges ihletet adott Gradovnak. Az
éjjel nyújtott segítség kétszeresen nemes dolognak számít. Az éjszakai
páciens valahogy különösen közel állt a szívéhez, bárki légyen is, holott
ilyenkor igen furcsa alakok is előfordultak közöttük. Az egyik például
rendkívül mély zavarba hozta a professzort, gyötrelmes töprengéseket
indított meg benne, mégpedig mind gyakorlati, mind pedig filozófiai
értelemben, különben… különben várjunk, majd elmeséljük később
ezeket a töprengéseket, egyelőre megismételjük: szakmai téren Borisz
Nyikityics Gradov élete egyáltalán nem változott meg.
Ami a szovjet orvostudomány jeles személyiségének társadalmi
életét illeti, ott más a helyzet. Azelőtt úgy kellett elmenekülnie az
elnökségekbe szóló meghívásoktól, az újságírókkal folytatott
beszélgetések, a Szovjetunió külföldi barátainak fogadásai elől. Most
mintha kizárták volna mindebből. Fenyegető jel volt ez: távol akarták
tartani a teljesen hamis, idióta szovjet „társadalmi élettől”. De voltak
más jelei is a sűrűsödő veszedelemnek, mindenekelőtt persze a
munkatársak pillantásai az egyetemen, a klinikán, a laboratóriumban.
Egyre többször kapott el olyan sanda, egyben kíváncsi pillantásokat,
mintha azt kérdeznék: hát ez még mindig itt van, nem ott? Gyakran
vett észre üres vagy elfordított tekinteteket, gyors témaváltásokat, a
töprengéstől hirtelen vakká vált szemeket – hiába, ilyen gondolkodó,
tudós társaság vesz körül –, máskor viszont néma szimpátiával teli
tekinteteket vett észre, amelyek azonban egy pillanat alatt
továbbrebbentek – ezeket „félénk gazelláknak” nevezte magában.
A sűrűsödő veszély állandó érzése végképp elgyötörte Borisz
Nyikityicset. Csapdában érezte magát. Ha egymaga lett volna, odaveti a
kesztyűjét – lemond minden címéről és rangjáról, elköltözik vidékre,
egy falusi kórházba, vagy akár Közép-Ázsiába, egy hegyi aulba. Sajna,
nem engedhetem meg magamnak: nemcsak én szenvednék, hanem
mindazok, akik tőlem függenek, a szeretett családom, ráadásul azok,
akik a tömlöcben sínylődnek, azok sem nyernének belőle.
A Kreml kórházának egyik páciense azt tanácsolta, írjon egy érző
húrokat pengető levelet a legmagasabb instanciához, s még azt is
értésére adta, hogy nyomon követi a levél útját. Borisz Nyikityics
hallgatott a tanácsra, nekiült a fogalmazásnak, gyötrődött, át- meg
áthúzta a szavakat, hogy megtalálja a legmeggyőzőbb alattvalói,
méltóságát mégis megőrző mondatokat, még az is eszébe jutott, hogy
hivatásos irodalmárt is segítségül hív, mármint Nyina Gradovát, ekkor
azonban kiderült, hogy az a bizonyos páciens, a jóakarója, eltűnt,
katasztrofális hirtelenséggel beszakadt alatta az élet felszíne, és
nyomban be is hegedt fölötte.
Így teltek a napok, félelemben és dermedtségben, visszafogott
léptekkel és elharapott mondatokkal, amikor egy szép napon a klinikai
dolgozószobájában hirtelen megcsörrent a telefon, és egy női hang
lelkesedéstől csaknem szétrepedő fanfárként beleujjongott a kagylóba:
– Borisz Nyikityics, drága Gradov professzor, a Krasznaja Presznya-i
kerületi pártbizottságról keresem önt! Krasznaja Presznya kerület
textilmunkásnői épp az imént megszavazták, hogy önt jelölik a
Legfelsőbb Tanács küldöttének! Szeretnénk tudni, vállalja-e a jelölést
az ország legmagasabb hatalmi szervébe, a mi nagyszerű
orvostudományunk képviseletében?
– Már megbocsásson, de ez úgy hangzik, mint valami telefonos
ugratás – motyogta Gradov.
A hang kedvesen, csilingelőn, a Volga-Volga című mozifilm
stílusában belenevetett a kagylóba. Lám, úgymond, micsoda egy
szórakozott professzor, az élettől elszakadt bölcs. Nem tudja, hogy
országszerte folyik a küldöttjelölő kampány!
– Már hogy lenne ugratás, kedves professzor, már indulunk is önért,
a kerületi pártbizottságtól, a kerületi végrehajtó bizottságtól,
szövőnők, újságírók. Ez egy olyan páratlan, örömteli esemény: a
szövőnők egy orvosprofesszort választottak jelöltnek!
 Gradov levágta a kagylót, csapkodni kezdett, kis híján felüvöltött.
Hülyék országa! A gyerekeket börtönbe vetik, az apjukat beválasztják a
Legfelsőbb Tanácsba! Menekülni! Öntudatlanul már vette is a kabátját
– haza, haza! Ez az egyetlen ösztön még működött benne, és hajtotta az
otthon fedele alá, de az ajtóban már nyomult befelé a párttitkár, egy
sunyi, pipogya fráter, csupa alantas érzés, aki egész eddig úgy nézett
rá, mint egy vaddisznó, most meg csak úgy ragyog, mint a tükörtojás a
serpenyőben.
– Kedves Borisz Nyikityics, micsoda megtiszteltetés az egész intézet
számára!
Attól fogva egész nap mintha valami elképesztő, abszurd körhinta
forgott volna vele.
Odafutottak hozzá a „félénk gazellák”, tekintetükben lelkesedés,
rajongás: jaj, hát úgy látszik, minden elmúlt, vége a bajnak, ezek szerint
megúszta? Benyomultak a kíváncsiak is, a szemükben kérdés: azt
jelenti-e ez, hogy Gradov fiait is szabadon engedik? Beállítottak az
újságírók is a Moszkovszkaja Pravdá-tól, a Megyicinszkaja Gazetá-tól, az
Izvesztyijá-tól, és kezükben ceruzával valósággal rámásztak Gradovra.
Hogyan fogadta ezt a csodálatos hírt, professzor elvtárs? Borisz
Nyikityics behúzódott a karosszékébe, és ki sem mozdult. „Roppant
hízelgőnek találtam – mormogta –, de aligha vagyok méltó ekkora
megtiszteltetésre…” Körülötte mindenki lelkesen nevetett: lám,
micsoda morcos bácsi, hát igen, a tudomány embere, ugye!
Amint az első döbbenet elült, töprengeni kezdett erről a váratlan
kiemelésről, amelyet minden kétséget kizáróan fentről, igen nagy
magasságokból vezényeltek, és egyre jobban elkomorult: ezt az ügyet
kovász helyett szarral dagasztották. Háromszor is meg kell gondolni,
mielőtt az ember elfogad egy ilyen mentőövet.
Este Meri roppant egyértelműen reagált a hírre:
– Képes volnál beállni ezek közé a debilek közé, Bo?! Részt vennél
ebben a választási komédiában?! A nevedet adnád ezeknek a
hóhéroknak?!
Borisz Nyikityics nem felelt, bevonult a hálószobába, menet közben
becsapva minden útjába eső ajtót. Az utcán ott várt a kocsi, hogy
bevigye a lelkes textilmunkások gyűlésére. Teljes díszben lépett ki a
hálószobából: sötétkék öltöny volt rajta, ferde csíkos nyakkendővel –
szinte kifogástalan gentleman, ha nincs a mellén a három nagy barbár
plecsni.
– Van, aki megengedheti magának a dühödt szónoki kirohanásokat,
én nem tehetem – mondta, mint veszekedések közben mindig,
Hippokratész mellszobra felé fordulva. – Egyes felelőtlen és
könnyelmű emberekkel ellentétben nem utasíthatom el a megalázó
szégyent. Kénytelen vagyok azokra is gondolni, akik bajban vannak, és
azokra a családokra, akiket talán a szégyenemmel meg tudok menteni.
És gondolnom kell az intézetemre és a tanítványaimra! – Mérsékelt
dühvel fölemelte az öklét, körülnézett, hova lenne legalkalmasabb
lesújtania, aztán odacsapott az ebédlőasztalra. Szép csörömpölést
támasztott. – És végül a betegeimre, az ördög vigye el! – kiáltotta. Azzal
kiment. Az utolsó pillanatban, mielőtt becsapta volna az ajtót, még
látta, hogy Agasa keresztet vet, és Meri is keresztet vetett utána.
Mindketten elégedettek, gondolta. Nagyon elégedettek, sőt boldogok.
Ha csak egy időre is, a legfőbb katasztrófa elhárult, a ház fő támasza
nem roskadt össze.
„Az élet egyre szebb, egyre vidámabb!” – hirdette a velős
megállapítás, vagy állítás, még inkább találó megfigyelés, melyet
lámpafüzérrel keretezett öles betűkből raktak ki a Központi Távírda
ablakaiban. Utána ott állt a találó megfigyelés szerzőjének a neve: J.
Sztálin, alatta hatalmas arckép. Mert minden neki tulajdonítható: az is,
hogy az élet egyre szebb, és az is, hogy folyamatban van még
vidámabbá tétele. Különösen érvényes ez a Gorkij utca kirakataira.
Amint az újságokban írják: „Van mivel hencegniük a moszkvai
élelmiszerüzleteknek ezekben az újév előtti napokban!” Füzérekben
lóg a kolbász, erődökben áll a sajt, piramisokban a szardíniakonzerv,
cukorkatengerek, ezüstpapírba burkolt nyakú palackok, mint a
császári vértesek parádéja, biz’ isten! Ettől aztán a puha hópelyhek
között elevenebben piroslanak az arcok, a nevetés is valahogy jóízűbb,
a szemek is élénkebbek.
 Szovjet hegedű, hogyha zendül,
A versenyt nem nyeri más.
A földön a legszebben csendül
A szovjet leánykacagás.

Sajna, akadnak még családunkban szörnyszülöttek, akik semminek

sem tudnak örülni. Három ilyen alak lépkedett a főváros főutcáján, két
tisztességes külsejű férfi, és egy kifejezetten vonzó nő. Menet közben
mindhárman cigarettáztak – nesze neked, intelligencia. A három
személy nem volt más, mint Szavva Kitajgorodszkij, Nyina Gradova és
régi ismerőse még a tifliszi időkből, Szandro Pevzner, a festő.
Szandro most érkezett a hegyeken túlról, és mindjárt látogatóba
indult Nyinához, akinek viszontlátásáról annyi esztendeje ábrándozott,
s akinek emlékét nem homályosította el semmi, se bor, se románcok,
se festészet. Nagyon aggódott, hogy hogyan fogadja majd a férjes
asszony Nyina és orvosprofesszor hitvese, de nagyszerűen fogadták,
méghozzá bizonyára tiszta szívből, mindjárt éreztették vele, hogy
magukfajta, a köreikhez tartozik, olyan, akiben megbíznak, és akitől
válaszként ugyanilyen bizalmat várnak. Szavva készülődni kezdett,
hogy hoz a vacsorához valami „üzemanyagot”, Szandro mint grúz férfi
természetesen nem engedhette meg, hogy egyedül induljon e nemes
célú expedícióba, mire Nyina is csatlakozott hozzájuk, erre
elhatározták, hogy sétálnak is egyet, megmutatják a déli vendégnek
Moszkva új központját.
Az üzletben egyébként néhány kínos jelenet is adódott. Szandro nem
engedett senkit sem fizetni. Amint megpillantotta Nyinát a pénztárnál,
odaugrott egy köteg bankjeggyel, alighogy észrevette, hogy Szavva
fizetni akar, nyomban félrelökte a vállával, odahajította a pénzt a
pénztárosnak, és odakiáltotta: „Az aprót nem kérem!” Egyszóval, úgy
viselkedett, mint egy dúsgazdag, bőkezű grúz vendég, keleti kereskedő.
Holott a festészet nem hozott neki szinte egy garast sem, hitványka
fizetésért dolgozott a Művészeti Alapnak, a vezérek arcképeit és
mellszobrait pingálta a vállalatoknak. Ez a Pevzner nagyon tipikus grúz
volt: a bajuszkájával, a nagy sildes sapkájával, övvel átkötött átmeneti
kabátjában szakasztott úgy is nézett ki, mint egy grúz. Csodálatos
tulajdonsága az a zsidóknak, hogy képesek átvenni annak a népnek a
vonásait, amelynek körében élnek. Egy orosz Pevznert például
nyomban meg lehet különböztetni egy lengyeltől, és egy grúz meg
mondjuk egy török Pevzner között nincs is semmi közös vonás.
Történt, ahogy történt, a hármas csapat végül palackoktól elnehezült
zsebekkel távozott a csemegeüzletből, és lassan elindult felfelé a
Bolsaja Gnyezdnyikovszkaja utca felé. Szakadatlanul, egyenletesen
hullt a puha hó, és csak a sarkokon kavarodott fel egy kicsit. A
tömegben fel-felvillant egy-egy ember, vállán fenyőfával. A
kirakatokban a télapók szépen megfértek a világ munkásságának
atyjával, aki jelenlétével félreérthetetlenül emlékeztette a dolgozókat,
mennyire múlandó ez az évente ismétlődő idill, az ötéves terv viszont
örök. Szandro elmondta Nyinának és Szavvának a rettenetes tbiliszi
híreket: Ticiant elvitték, eltűnt, Paolo agyonlőtte magát… A „Kék
Szarvúakat” mensevik bomlasztó szervezetnek nyilvánították. Sztyopa
Kalisztratovot letartóztatták, és trockistaként elítélték. Úgy hírlik, tíz
évet kapott, és öt évre megfosztották állampolgári jogaitól. Otárt, azt
beszélik, egyszerűen agyonverték az NKVD-n…
Nyina lehúzta a kesztyűjét, és egy pillanatra Szandro arcához
érintette a tenyerét. A grúz intelligencia körében végrehajtott
rettenetes letartóztatásokról szóló hírek már rég elszivárogtak
Moszkvába. Szandro most megerősítette a legszörnyűbbeket. Itt aztán
semmiféle „akasztófahumor” nem segít – nemcsak a letartóztatottak
élete semmisül meg, hanem a szabadon maradottaké is, a múltban
hatalmas űrtömbök tátongnak, de a legszörnyűbb, hogy az űrt azon
nyomban megpróbálják lapos, két színnel festett hamisítványokkal
eltakarni.
– Nem nősültél még meg, Szandro? – kérdezte Nyinka.
– Ugyan már – sóhajtott fel Szandro. – Sorra tűnnek el a barátok, az
ember maga is minden percben várja, hogy elvigyék, ki gondol
ilyenkor nősülésre? Még a szeretőmet is alig tudom eltartani ilyen
körülmények között.
– Hohó, szeretője van! – kiáltott fel Szavva.
 – Igen, igen – bólintott Szandro. – Az én örök kínzóm. Nyina ismeri.
– A festészetére gondol – magyarázta Nyina. – Most mit festesz,
Szandro?
– Halakat, madarakat, apró szarvasokat, tájképdarabokat, asztali
tárgyakat, tudod, olyan fantasztikus kombinációkban. Épp elegendő ez
ahhoz, hogy az emberre ráhúzzák, hogy formalista. Néha – tudod,
milyen úton, ugye? – két-három vásznamat eljuttatom a
nagynénémhez, Bakuba. Hátha legalább valami megmarad.
– Azt hiszem, azért a hullám kezd visszahúzódni – mondta Szavva. –
Aki sokemeletes házban lakik, már látja.
– Ide hallgassatok, barátaim!
Szandro gesztikulálásában, amellyel mondanivalóját kísérte,
időnként furcsa mozdulatok tűntek fel, mintha zsinóron rángatott báb
volna. Most is hol jobbra, hol balra fordult, vagyis hol Nyinához, hol
pedig Szavvához beszélt, kezét könyökben behajtva, tenyérrel fölfelé
tartotta.
– Ide hallgassatok. Minden festő buta, intellektuálisan elmaradott
személyiség. Én nem értem, mi történik. Történelmileg, filozófiailag
képtelen vagyok magyarázatot találni ezekre a dolgokra. Nem
tudnátok megmagyarázni?
– Szavva meg tudja magyarázni, neki van egy elmélete – mondta
Nyina.
Szavva pedig nekifogott:
– Oroszország egész jelenkori története egymást követő
árhullámokból áll. Mindegyik hullám megbosszul valamit. A februári
forradalom a legfelső arisztokrácián állt bosszút a gőgjéért, a nép iránt
tanúsított érzéketlenségéért. Október és a polgárháború a burzsoázián
állt bosszút, no meg az értelmiségen, a megszállott forradalmi
felhívásokért, a tömegek felhergeléséért. A kollektivizáció bosszú a
parasztságon a polgárháborúban tanúsított kegyetlenségéért, a
megvert papokért, a tömeges guljajpoljei eseményekért.103 A mai
tisztogatások: bosszú a forradalmárokon a parasztság ellen elkövetett
erőszakért… Hogy mi lesz a jövőben, nem lehet megjósolni, de logikai
úton feltételezhető, hogy amíg ezeknek a hamis törekvéseknek a teljes
ciklusa be nem fejeződik, jönnie kell még néhány hullámnak…
Szandro elgondolkodva tett néhány lépést, aztán odafordult
Szavvához:
– Tudja, Szavva, kész vagyok elfogadni az elméletét.
– De hiszen ez tiszta metafizika – jegyezte meg kissé hamiskodva
Nyina.
– Éppen azért! – kiáltott fel Szandro.
Néhány járókelő utánuk fordult. Egy plakát előtt egy sétapálcás, foga
közt pipát szorító férfi – nyilván külföldi, manapság ritka az ilyen
vendég Moszkvában, ezért ezrek közül is ki lehet szúrni őket egy
pillanat alatt – kivette szájából a pipáját, és figyelmesen megnézte
őket.
– De nagyon megjött a hangunk – szólt Nyina. – Elfelejtjük, hogy

Ahol élünk, a föld maga is menekül,

Hallgat a lélek, reménytelenül.
S ha egy szócska a szádra tolulna,
Gondolj a kremlbeli grúzra.

– Ez Oszip, ugye? – kérdezte Szandro.

– Igen, és azt mondják, az életébe került – felelte Nyina.
– Csak nem? Oszipot is…
– Nem tudni biztosat, de mindenesetre ott van.
Szandro gyorsan keresztet vetett.
– Szandro, te keresztet vetsz? – kérdezte halkan Nyina.
A festő zavarba jött, és nem válaszolt.

A külföldi úr, aki nem volt más, mint Townsend Reston amerikai
újságíró, soká nézett a három járókelő után, míg hátuk el nem tűnt a
hóesésben és a többi siető behavazott járókelő között. Townsend az
imént érkezett meg, ledobta bőröndjét a Nacionalban, és elindult első
esti sétájára. Azelőtt ezek a séták adták a kulcsot nagy érdeklődést
kiváltó cikkei számára. A látottak hamissága, bármennyire számított is
rá, mégis meglepte, mert olyan szilárd, stabil vonásokat öltött, hogy
rajta kívül senkinek sem tűnt már hamisnak. Annál különösebb volt
látni e vészjósló általános színjáték kellős közepén ezt a három
viszonylag fiatal embert, amint ott mentek az áradó tömegben, valami
komoly, szomorú, az általános hamisságtól merőben elütő
beszélgetésbe mélyedve. Reston még mindig nem tanult meg oroszul,
ezért egy kukkot sem tudott kivenni a beszélgetés értelméből, de maga
a három ember látványa egyfajta mottóként kínálkozott a még üres
lapokra.

Néhány nappal Újév előtt a Nagy Kreml-palotában összehívták a

frissen megválasztott Legfelsőbb Tanács ülését. Restonnak, miután kis
híján botrányt csapott a kulturális kapcsolatok intézetében, sikerült
akkreditáltatnia magát az első ünnepélyes ülésre. Tudta, hogy a
külföldi sajtó számára fenntartott erkélyekről az égvilágon semmit
sem lát az elnökségen, a puhán tapsoló vezéreken és az ujjongó termen
kívül. Egyébként, mint egyik kollégája, a Times állandó tudósítója
figyelmeztette, nem is lesz más a puhán tapsoló vezéreken és az
ujjongó küldötteken kívül. Igen, gondolta Reston, itt minden csavart
szorosan meghúztak. Hiába szidalmazzák olykor a bolsevikokat „vörös
fasisztáknak”, ők sokkal keményebbek az operettekbe illő olasz
gonosztevőknél. Akkor már inkább Mussolinit lehetne hirtelen
felindulásból „fekete bolseviknak” nevezni. Joszifhoz legfeljebb
egyvalaki mérhető a világon: Adolf. A huszadik század a csodálatos
szocializmus két formáját hozta virágul: az osztályalapút és a
rasszistát.
Reston ezeket a gondolatait nem merte nyíltan kimondani a
cikkeiben. Bal-liberális körökben a Szovjetunióval kapcsolatos
megnyilatkozásaiért már amúgy is „reakciós” hírébe keveredett.
Azokban a bal-liberális körökben, amelyekhez valamikor maga is
számította magát! A nyugati értelmiség elveti a rasszista szocializmust,
annál könnyebben ráharap az osztályszemlélet csalijára. Ő azért
legalább célzásokkal, párhuzamok állításával mégiscsak igyekszik
kimutatni a két rezsim csaknem teljes azonosságát. Sajna, a liberálisok
képtelenek kiolvasni ezt az egyszerű gondolatot. Még Feuchtwanger is,
aki megszökött a nácizmus elől, tapsol a bolsevikoknak. Hagyja, hogy
elbolondítsák a „nyílt perekkel”. Persze Sztálin egyelőre nem esett neki
a zsidóknak, de még eljön annak is az ideje. Az írók azonban, ritka
kivétellel, nem látják a lényeget, holott rettenetes események
közelednek. Semmi kétség, hogy a két rendszer, annak ellenére, hogy
most kígyót-békát kiabál egymásra, a legközelebbi időben közeledni
kezd egymáshoz. Aztán kis idő múltán lecsapnak a Nyugatra. A német
ipar plusz az orosz erőforrások – ezt a csapást nem bírja ki az atlanti
civilizáció. A világban olyan rezsim válik uralkodóvá, amelyben már
nem lesznek se bal-, se jobboldali liberálisok. A Cseka-Gestapo a
„liberális” szóval törli majd a fenekét.
Mi a fenének jöttem ide? Hát nem világos ez anélkül is, hogy
ideutaznék Moszkvába? Mi a fenét tekergek ebben az országban? Mi
vonz ide? Még csak szeretőm sincs itt. A nők azon nyomban faképnél
hagynak, ha megtudják, hogy amerikai vagyok. A tisztogatások,
kivégzések, a lágerek, úgy látszik, minden élőt elpusztítottak itt. Még a
fák is úgy néznek ki, mintha halálra lennének rémülve. Azelőtt el
lehetett beszélgetni egy-két emberrel az utcán, legalább részben
lehetett számítani a tolmácsra. Most a Cseka örökké rajta tartja soha le
nem csukódó szemét a kultúrkapcsolatok intézetének összes
tolmácsán. Az egyszerű emberek nem is titkolják, hogy ezeket a
tolmácsokat egyenesen a Cseka tisztjeinek tartják. Ki tudja, mit
fordítanak le, és mi lesz annak a következménye a beszélgetőpartner
számára? Másfelől viszont, a franc egye meg, oroszul nem
méltóztattam megtanulni. Részeges, lusta disznó! Mi a fészkes fenének
jöttem ide megint, minek mászkálok az utcákon, mint a süketnéma,
ráadásul nem is egyedül, mindig követ valaki, mint kutyát a farka. Bár
most, hogy a tér kitágult, mintha leszakadtak volna rólam…
Ilyen gondolatok kavarogtak Townsend Reston, az ismert nyugati
politikai szemleíró fejében, miközben kiért a Vörös tér macskakövére,
ahol elbeszélésünk elején is sétált a „szmenovehovista” Usztijalov
professzorral, aki azóta nyomtalanul eltűnt a változni nem akaró
mérföldkarók sűrű sövénye mögött.104 A teret úgy felsöpörték,
valósággal felnyalták, mintha nem is havazott volna nemrég. Az
áttetsző sötétkék égen élesen kirajzolódtak az erős reflektorokkal
megvilágított tornyok, a csipkés falak, gyöngyház fénykörben izzottak
a lobogók. A vezérek hatalmas arcképei, mint mindig, most is valami
szürreális érzést keltettek Restonban.
A téren mindenütt emberek lépkedtek kettesével, kis csoportokban,
mind egy irányba, a Megváltó bástya kapuja felé. Azelőtt itt általában
félénk sorok álltak, Lenin holttestéhez, emlékezett Reston, most
viszont a mauzóleum környékén az őrséget kivéve sehol senki. Hogy
lehet ez? Aha, kapott észbe, mennek az ülésre. Ezek a küldöttek,
„országuk és sorsuk gazdái”, amint a kultúrkapcsolatok intézeténél
elmagyarázták neki.
Sűrűn jöttek, csupa vidám, melegen, sőt túlságosan melegen öltözött
ember tartott a kapu felé. Szép számmal akadtak közöttük ázsiaiak is,
akik kis csoportokban vonultak. Az alakok és arcok sokasága között,
melyek mind a nép választottainak kivételes egyszerűségéről
tanúskodtak, Reston hirtelen észrevett egy értelmiségi arcot.
Puhakalapos idős férfi, remek szabású régi télikabátban, szemüveg, kis
szakáll, kezében sétabot. Mi lenne, ha megpróbálnék szót váltani ezzel
az úrral, gondolta Reston. Hátha beszél valamilyen idegen nyelven…
A férfi, akit kiszemelt, nem volt más, mint Borisz Nyikityics Gradov, a
Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának küldötte, akit Moszkva Krasznaja
Presznya kerületének dolgozói választottak be. Miközben az ünnepi
ülésre igyekezett a Kremlbe, egyre a feleségével folytatott délelőtti
beszélgetés járt az eszében.
A fiúk iskolában voltak, Verulka az óvodában. Meri és Agasa
meglepetést készítettek számukra: az újévi fenyőfát díszítették. A
remek fát szokás szerint Szlabopetuhovszkij szerezte. Játékok is voltak
persze, egész garmadával. Ha hazajönnek a gyerekek, összecsapják a
kezüket, és táncolni fognak örömükben. Nekik, akik, bár szüleik éltek,
árván maradtak, különösen nagy szükségük van az ilyen ünnepekre.
Meri egyszerre megfogta férje kabátgombját, és félrevonta a
dolgozószobába.
 – Ide hallgass, Bo, nem kéne elmondani a gyerekeknek, mi az a
karácsonyfa, miféle ünnep ez, honnan ered, egyáltalán, mi ez az egész?
Borisz Nyikityics e javaslat hallatán – mint az utóbbi időben
nemegyszer – úgy megsértődött, hogy csaknem könnyekre fakadt.
Megsértődött és feldühödött.
– Bocsáss meg, Meri, de az a benyomásom, hogy te állandóan
próbára akarsz tenni engem! Mit jelent ez? Megint azt akarod rám
bizonyítani, hogy szar alak vagyok, hogy nem tudok nemet mondani
arra, amit gyűlölök, és igent arra, amit szeretek? Ezt akarod?
Meri könyörögve összefonta kezét a mellén. – Hát hogy mondhatsz
ilyet, Bo, drágám?! Hát ki tudja, ha én nem, hogy micsoda keresztet
cipelsz?! Hogy mernélek én próbára tenni? Ezt a kérdést úgy tettem fel,
mint a legközelebbi, legbölcsebb embernek. Egyszerűen én magam
sem tudom, mitévő legyek. Egyszerűen félek: hátha ártanánk a
gyerekeknek, ha mesélnénk nekik Krisztusról…
Borisz Nyikityics egyszerre megértett mindent, és nyomban
elszégyellte magát az iménti sértődésért. Magához ölelte öreg
barátnéját, bensőjét melegség öntötte el.
– Bocsásd meg, Mericska, amiért így felfortyantam. Tudod, az
érzelmi feszültség, amiben mindannyian élünk… Tudod, azt hiszem,
most nem lenne tanácsos beavatni a gyerekeket a vallásba, várni kéne
egy kicsit a dologgal. Nagyon nyitottak, könnyen hevülnek, és ez az ő
helyzetükben bajt hozhat rájuk. Tudom, hogy te közelebb kerültél a
valláshoz, és hogy ez segít neked. Hidd el, néha én is legszívesebben
elmennék valami titkos templomba.
Manapság minden templom titkos lett. Borisz Nyikityics épp most
ért oda az egyik elé. A sztálini parlament ünnepi ülésének estéjén a
Vaszilij Blazsennij-templomot is kivilágították, s ettől plasztikusan
kiemelkedett az áttetsző éjszakában. Ahogy mostanság az újságok
írják: „Belesimul a Vörös tér történelmi együttesébe.” Úgy látszik,
letettek lebontásának tervéről. Azt beszélik, miután felrobbantották és
ágyúkkal szétlőtték a Megváltó Krisztus templomát, a Vaszilij
Blazsennij sorsát is eldöntötték már, amikor a főváros főépítésze
hirtelen fellázadt, állítólag kijelentette: „Ha fel akarják robbantani a
Vaszilij Blazsennijt, ám tegyék, de velem együtt.” A vezérek tanácsa,
állítólag zavarba jött, hosszas huzakodás kezdődött, aztán új határozat
született „a történelmi épületegyüttesek” megőrzéséről.
Borisz Nyikityics ellenállhatatlanul szeretett volna keresztet vetni a
templom előtt. Mint a főépítész, kihívást intézni mindenki ellen,
levenni a kalapját, és keresztet vetni. Levette a kalapját, mintha
hirtelen melege támadt volna, és a kabát alatt keresztet vetett, apró
mozdulatokkal, de háromszor. Nemcsak a szovjet fenyegetettség
fékezte, hanem pozitivista neveltetése is, amelyben apja, Nyikita, a
nagyapa, Borisz jóváhagyásával, részesítette. Most, úgy látszik, ez a
neveltetés csődöt mondott. A vörös szentséggyalázás, mely e
farkasfogas falak mögül indult, aláaknázta a „rációba”, az „emberi
értelem győzelmébe” vetett hitet, s még a semmiben se vétkes
evolúcióelméletet is. A filozófia megingott, és nagyon jólesett volna
kikötni valami más, titkos partokon.
Egyszerre egy férfi kissé elébe vágott, megemelte kalapját, és
angolul megszólította a professzort:
– Excuse me, sir, by any chance, do you speak English?105
Borisz Nyikityics elképedt. A dolog annyira váratlanul érte, hogy
kissé meg is tántorodott, és rá kellett támaszkodnia a kockakövön
nyugvó botjára. Angol beszéd itt, e falak közelében?… Sztálin… Sztálin
közelében? Úgy tűnt, a levegőnek itt nem lenne szabad átengedni
ezeket a hangokat.
– Yes, I do106 – dadogta, mint egy iskolás gyerek.
Az ismeretlen férfi barátságosan rámosolygott. Gradov zavartan
visszamosolygott. Ó, istenem, micsoda egy ismeretlen állt előtte,
micsoda egy elképesztő külföldi!
– Would you be so kind, sir, to give me a few minutes? I’m American
journalist107 – mondta Reston. Most nagyon örült: micsoda szerencse,
szót válthat egy régi vágású orosz értelmiségivel, a kultúrkapcsolatos
tolmácsok közvetítése nélkül!
Borisz Nyikityics egy szót sem felelt, félretántorodott, és sietős
léptekkel, szinte futva, igen, futva, faképnél hagyta. Egy amerikai
újságíró! Mi ez? Már megint egy próbatétel? Méghozzá ilyen
rettenetes? Közvetítő nélkül beszélni egy külföldivel, méghozzá
újságíróval, miközben a fiaim börtönben vannak, magam is útban a
bajvívó tér felé, kétlépésnyire Sztálintól?… nem, ez túl sok!
Borisz Nyikityics gyors lépésekkel közeledett a Megváltó bástya
tátongó torka felé, mintha e kapu mögött keresne menedéket. A kapu
előtt azonban fékeznie kellett, katonák ellenőrizték a
küldöttigazolványokat. Itt végre magához tért, erőt vett a zihálásán,
letörölte homlokáról a verejtéket. Gyáva rabszolga vagy, szidta magát.
Szégyen. Hátulról, közvetlenül a háta mögül egy érces férfihang
odaszólt neki: „Derék dolog volt, professzor. Így kell tenni. Mászkálnak
itt mindenfélék, szimatolnak.” Gradov nem fordult meg, belépett a
boltív alá. A rövid, visszhangos alagútban hirtelen egy bagoly árnya
suhant el fölötte.

A küldöttek lassan – így szólt az utasítás: lassan, ünnepélyesen,

elvtársak! – vonultak fölfelé a Nagy Kreml-palota márványlépcsőin. Az
első lépcsősoron és a pihenőn riporterek, fényképészek, híradó-
operatőrök álltak. Erős reflektorok szórták a fényt. A küldöttek arca
nagy, ünnepélyes boldogságot sugárzott. Különösen jól sikerült ez
azoknak, akik hosszú színes köpenyt viseltek, Közép-Ázsiából
érkeztek, az ő arcukról őszinte istenítő rajongás sugárzott az odafent
állók iránt. Odafent pedig, puhán tapsolva, mosolyogva, ott várták a
nép küldötteit az SZK(b)P Politikai Irodájának tagjai. A csoport
közepén világosszürke zubbonyban, magas szárú sevróbőr csizmában,
ott állt Sztálin. Megtapsolt mindenkit, együtt és külön-külön, néhány
küldöttet meg is állított, hogy szóljon hozzá, vagy meghallgassa néhány
szavát.
Gradov egy fiatal repülőgép-konstruktőrrel ment felfelé, akivel az
előcsarnokban találkozott. Ismerték egymást a Tudósok Házából, azt
beszélték róla, hogy az aerodinamika zsenije, ezenkívül mintha
valamikor udvarolt volna Nyinának. A napfényes Üzbegisztánból
érkezett vendégekkel ellentétben a konstruktőr, ki tudja, miért, folyton
az óráját nézte, és valamit egyre magyarázott Borisz Nyikityicsnek a
felső légrétegek rakétákkal történő szondázásának távlatairól. Gradov
nem figyelt oda, csak azt nézte, hogyan közelednek lépésről lépésre
azok a matt fényű, príma fekete csizmák. Rángó gyomorral idézte fel,
milyenek ezek a lábak csizma nélkül. Ez volt az ő szörnyű titka. Ez a
titok olyan mély és olyan bűzös volt, hogy boldog lett volna, ha sikerül
egyszer és mindenkorra elfelejteni.
– Ez pedig, Joszif Visszarionovics, aki itt jön fölfelé, Gradov
professzor, a kiváló sebész – szólt puha tapsolás közben Molotov.
Közönség előtt most már a régi barátok is kereszt- és apai néven
szólították Sztálint, aki viszont csak Vjacseszlavnak, Klimnek titulálta
őket, mint régen…
– Melyik? A fiatal vagy az öreg? – hunyorgott Sztálin.
Koba színészkedik, gondolta Molotov. Nagyszerűen ismeri
mindkettőjüket.
„Te meg mit színészkedsz, Szkrjabin108 – gondolta Sztálin. – Hiszen
nagyon jól tudod, hogy ismerem Gradovot.”
– Az idősebbik, a három érdemrenddel – felelte Molotov.
Sztálin tréfás kedvvel rásandított:
– Mutass be neki, Vjacseszlav!

Igen, Sztálin ismerte Gradovot, de a legcsekélyebb kedve sem volt

kiadni az államtitkot, még azon kevesek előtt is titkolódzott, akik
amúgy tudtak róla, mint például Molotov is.
Vagy három hónappal azelőtt a kuncevói dácsán a főtitkárnak
görcsei támadtak. Még az is felvillant benne: csak nem halok meg?
Nem magát féltette, hanem az ügyet. A történelmet természetesen nem
lehet megállítani, de lefékezni igen, mégpedig hosszú időre: nem
születnek minden esztendőben ilyen következetes és kitartó vezérek,
ilyen kolosszális látókörű emberek, mint e görcsök mártírja, a szegény
kis Szoszó.109 Sztálin fejében már kezdtek kissé összezavarodni a
dolgok. A görcsroham nem minden előzmény nélkül támadt rá. Azzal a
nagy bankettel kezdődött, amit a sarkvidék meghódítóinak a
tiszteletére adtak, és ahol, úgy látszik, többet evett a kelleténél. Onnan
kiment az újonnan kinevezett belügyi népbiztos, a földije, Lavrentyij
dácsájára. Ott, intimebb körben sokat ivott, táncolt a barátnőivel.
Széklete azonban nem volt, viszont az étvágya megint jelentkezett.
Reggel Berija olyan asztalt teríttetett, tele kaukázusi csemegékkel,
hogy Sztálin ismét nem tudta fékezni falánkságát. A diós szacivi és a
tkemali mártással110 leöntött törökös saslik együttese mindig szorulást
okozott neki, de azelőtt Sztálin meg tudott birkózni ezzel a bosszantó
kellemetlenséggel idegen segítség nélkül, a nagyapja módszerével,
azaz a két ujjával. Ezúttal a nagyapai módszer nem használt. Teltek-
múltak a napok, de nem hoztak megkönnyebbülést. Sztálin
elnehezedett, egyre komorabb lett, a kormányüléseken minduntalan
dühroham jött rá, követelte, hogy haladéktalanul tisztítsák meg az
országot a nép minden ellenségétől, egytől egyig! Az állandó
készenlétben lévő enkávédés orvosoknak nem akaródzott szólni, hogy
mi gyötri: semmi kedve nem volt kimondani ezek előtt a tökfilkók előtt
a „székrekedés” szót, és nevetséges helyzetbe hozni előttük a
világproletariátus vezérét. Az orvosok viszont a maguk részéről
remegtek a félelemtől, és nem mertek megkockáztatni a nagy vezérrel
kapcsolatban egy ilyen szégyenletes feltételezést. Sztálin nap nap után
hősiesen küzdött a rászakadt megpróbáltatással. Visszavonult a
lakosztályába, ahová senki nem léphetett be, órákig ült a klotyón, régi
újságokat lapozgatott, benne az időközben letartóztatott fegyvertársak
cikkeivel, és újra meg újra meggyőződött a maga igazáról – helyes volt
letartóztatni az elvtársakat! –, és várta az áldott pillanatot. Az áldott
pillanat azonban nem jött el. Már úgy érezte, mintha a hasa ólommal
lenne tele, vagy még inkább, mintha ólomból lenne az egész. A fejében
már kezdtek összezavarodni a dolgok, mindenféle emlékek tolultak fel
az anyjával kapcsolatban, ez pedig azt jelenti, hogy kezd
összezavarodni, az ólom már a torkát nyomja, szét kéne mérni
kilencgrammos adagokra, aztán ráereszteni az ólomdarázs-rajt a
világra, egyszóval, semmi kétség, elvtársak, hogy az ólommérgezés
nyilvánvaló jeleivel van dolgunk, aminek veszélyére gyakran
figyelmeztettek a bolsevikok. Egy ilyen pillanatban feltépte az ajtót, és
kiordított: – Orvost – és végigdobta magát a díványon. Azonnal
berohantak az enkávédés orvosok:
– Mi van önnel, Sztálin elvtárs?
 – Ólommérgezés – felelte.
Az orvosok zavart kapkodásba kezdtek. Az egyik két szem hashajtót
görgetett a tenyerében.
– Talán ezt, ha beadnánk…? – kérdezte a másiktól.
– Mi ez?
– Tudja maga jól!
– Jó, adja, adja, különben…
A tabletták csakugyan hatottak volna, ha Sztálin vagy öt nappal
korábban kapja őket, így azonban csak gyötrelmes görcsöket okoztak.
Valami híg lé kiszivárgott ugyan belőle, cseppenként, de az ólomtömb
meg se rezdült. Egy ilyen görcs közepette Sztálin egyszer csak Gradov
nevét ordította: – Gradovot hozzátok ide, gazemberek! Egy igazi
orvost, Gradov professzort! – Gradov neve még a húszas évekből
ragadt meg az emlékezetében, még azt a bizonyos fontos
pártintézkedést megelőzően, amelyben érintőlegesen Gradov is részt
vett. Sztálin hallott erről a híres moszkvai professzorról, és tudata
titkos rekeszébe bespájzolta ezt a jófajta, tősgyökeres orosz – nem
holmi zsidesz – nevet, egy igazi gyógyítómester nevét. Azóta persze az
élet egyre bonyolultabbá vált, az osztályharc állandóan éleződött, sok
minden történt az emberekkel, mindenen nem lehet rajta az ő szeme
sem, de a hasgörcs végzetes óráján hirtelen újra előpattant a titkos
rekeszből a név: Gradovot! Gradovot!

Borisz Nyikityics műtét után éppen hazafelé tartott a vad, csontig

hatóan hideg éjszakában, a boszorkányok didergető, süvítő óráján,
amikor a Horosevói sugárúton két csekista gépkocsi elállta az autója
útját. Azt mindjárt látta, hogy nem afféle közönséges letartóztatásról
van szó, hanem valami komolyabbról. A csoport parancsnoka érces
hangon ráparancsolt:
– Üljön át a mi kocsinkba, professzor. A lehető legfontosabb állami
ügyről van szó. – A kocsiban, a párbeszéd legcsekélyebb esélyét is
kizárva, ugyanilyen hangnemben hozzátette: – Figyelmeztetem a
százszázalékos titoktartásra. A legkisebb fecsegésért is a legsúlyosabb
felelősségre vonás lesz alkalmazva.
 A pácienst, azaz Sztálint a dolgozószoba díványán fekve találta. A
helyiségben iszonyú bűz terjengett. A páciens, félig öntudatlan
állapotban, grúz nyelven motyogott valamit. Senki nem mert a
közelébe se menni, még a felcsúszott zubbonyt sem gombolták ki rajta.
Az enkávédés orvosok a sarokban reszkettek.
– Vetkőztessék le a beteget! – vezényelte azonnal Gradov, és maga
látott neki a zubbony kigombolásának. Az őrszemélyzet gyorsan
lehúzta a vezér csizmáját. – Vegyék le a nadrágját! – Lecsusszant a
parancsnoki nadrág. Meglepetést okozott a hosszú alsónadrág silány
minősége. – Gézt! Vattát! Meleg vizet! Viaszosvásznat! Ágytálat! –
vezényelt tovább a professzor, aztán odafordult az enkávédésekhez: –
Kollégák, jöjjenek ide!
Gradov bizonyos érdeklődéssel nézett végig a láthatatlan front két
orvosán. Nem úgy néztek ki, mint akik nagyon benne lennének a
gyógyászatban, valószínűleg inkább más területen szereztek szakmai
gyakorlatot.
– Anamnézist! – utasította őket.
A két orvos zavarba jött, motyogott valamit:
– A perisztaltika teljes hiánya… a bélcsatorna szűkülete… nem
mertünk ön előtt intézkedni, professzor… atipikus kép… Sztálin elvtárs
nem fordult hozzánk…
– Az alsónadrágot is vegyék le! – reccsent rá Borisz Nyikityics az
őrszemélyzetre. Most ott feküdt előtte a csupasz Sztálin. Nekifogott,
hogy megtapogassa a zsírréteg alatt kőkemény hasat. Éppen ebben a
pillanatban kezdődött az újabb görcs. Sztálin alól kevéske lé csurrant
végig a viaszosvásznon. A testtől függetlenül önállóan rángott a jobb
lábfej hatodik ujja. Gradov elszakította tekintetét a ritka jelenségről, és
belenézett a beteg arcába. A himlőhelyek és ráncok közül szenvedéstől
kijózanodott tekintet nézett rá.
– Segíts rajtam, kaco,111 és kérhetsz, amit akarsz – hörögte.
– Hány napja nem volt széklete, Sztálin elvtárs? – kérdezte szelíden
Borisz Nyikityics. Tudta, hogy hangjának csengése egymaga jótékony
hatással van a betegekre. Sztálin is látható reménykedéssel
felsóhajtott.
 – Tíz napja – nyögte –, de lehet, hogy több… két hete talán…
– Mindjárt segítünk önön, Sztálin elvtárs, legyen még egy kicsit
türelemmel. – Gradov bátorítóan megpaskolta Sztálin kezét, és azon
kapta magát, úgy érzi: aki előtte fekszik, már egyáltalán nem a „népek
vezére”, hanem egyszerűen egy páciens. Bármelyik más páciensnek
ugyanígy megpaskolta volna a kezét. Aztán szólt, hogy vigyék oda a
telefonhoz, felhívta a kuncevói Kreml-kórházat, és kiadott egy sor
utasítást.
A mellette álló három férfi vadászkutyaként kapott minden szava
után. Húsz perc múlva megérkezett a kórházból két nővér, minden
szükséges holmival. Borisz Nyikityics előkészítette a beöntést, és
beadott néhány injekciót – vénásan zufilint, kámfort a bőr alá,
magnéziumot izomba. A kombináció azonnal hatni kezdett, feloldotta a
feszültséget, elernyesztette a sima izmokat, csökkentette a
vérnyomást, rendezetté tette a lélegzés ritmusát és a pulzust. A
beöntés is megtette a magáét, néhány perc múlva bekövetkezett a
védelmi vonal áttörése, Babilon falainak átszakítása, nevezzék, ahogy
akarják, csak azt ne mondják, hogy a sztálini szar eltávozott. A szar
pedig dőlt belőle, a nővérek nem győzték cserélni és vinni kifelé az
ágytálakat, diadalmasan pukkantak a gázbuborékok, távoli
sziklaomláshoz hasonlatos zúgással ébredt a perisztaltika. A bűz
különnemű hullámokban tört elő, mert minden szabadba jutó rétegnek
megvolt a maga jellegzetessége. Hozzászokni nem lehetett, az
embernek egyszerűen azt kellett mondania magában: ez van.
Sztálin kihegyesedett ravasz arcán boldog mosollyal feküdt a
díványon. Soha, soha, soha életében nem érezte még a test és a fáradt
lélek ilyen megrázó erejű felszabadulását. Még amikor megszökött a
száműzetésből, akkor sem, a tizenhetes forradalomról nem is szólva.
Az összes akkori felszabadulás óhatatlanul valami pocsék hideglelést
támasztott benne, valami halaszthatatlan cselekvési vágyat, és csak
most, ez után a „nagy áttörés” után – igen, ezzel a szóval rögzítette a
tudatában – érzete úgy, hogy eltűnt a hideglelés, és megnyíltak előtte a
szelíd lankák és a sokféle kékben játszó messzeségek, az áldott,
csengettyűs kartli szeptember, s ő csaknem teljesen feloldódott,
molekulává zsugorodott ebben az áldott békében, mintha nem ő
művelte volna s még fogja is művelni azokat a forradalmi borzalmakat.
A melegség és lemondás e hullámai között időnként felbukkant egy
szakállas arc, melyen a szemek csakugyan a lélek, egy tiszta lélek
tükrei voltak. – Hogy érzi magát a beteg?! – kérdezte ez az arc. Valami
beteg iránt érdeklődik, olyan szívélyesen, olyan emberien érdeklődik
valaki iránt – de hát minek ravaszkodni: Szoszó iránt érdeklődik. –
Köszönöm, professzor, jól érzem magam, jól… Az emberi arc ismét
előbukkant, ott remegett előtte. Hát kérj tőlem valamit, professzor,
megkapod. Kérd a fiaidat, és két napon belül veled lesznek. Most kérj,
professzor, amíg ki akarom mutatni a hálámat, mert aztán késő lesz.
Szuliko-o-o, Szuliko-o…112
Nem, nem kérhetek tőled most semmit, te zsarnok, gondolta Gradov.
Az orvos nem kérhet semmit a pácienstől a segítségnyújtás
pillanatában, te pedig még mindig a páciensem vagy, nem pedig egy
zsarnok, egy piszkos zsarnok…

Molotov egy lépcsőfokkal lejjebb lépett, és kezet nyújtott Gradovnak.

– Gratulálok, Gradov professzor, a Legfelsőbb Tanácsba való
megválasztásához! Szeretném bemutatni önt Sztálin elvtársnak.
Sztálin megszorította Borisz Nyikityics kezét. Most pompás
egészségi állapotban volt. Tisztára mosott, bekölnizett bajsza és üstöke
sötétvörösesen csillogott.
– Gratulálok, professzor! Remek dolog, hogy a mi szovjet
parlamentünkben a munkások és a kolhozparasztok mellett a szovjet
tudomány, ezen belül az élenjáró szovjet orvostudomány képviselői is
jelen lesznek.
A két férfi néhány másodpercre egymás szemébe nézett. „Ha most
kérni fogja a fiait, megsemmisítem” – gondolta Sztálin.
– Köszönöm, Sztálin elvtárs – mondta Gradov, és tapintatosan
visszalépett az érkező küldöttek áradatába.
Sztálin helyeslő pillantással követte. A következő pillanatban
hirtelen úgy rémlett, mintha a márványlépcső fölötti ablakot
betapasztaná egy bagoly hatalmas szeme. Aztán eltűnt.
VII. közjáték. A sajtóból
A Szovjetunió hősei Washingtonban. Jó ideje egyetlen jelentős repülési
eseménynek sem volt akkora sajtóvisszhangja, mint Cskalov, Bajdukov
és Beljakov repülésének. „A levegő hősei”, „Akik legyőzték a mágneses
viharokat a világ csúcsán”, „A szovjet főváros közelebb került hozzánk,
mint gondoltuk” – ilyen szavakkal méltatja az amerikai sajtó a szovjet
repülők hőstettét. F. D. Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke
vendégül látja a repülőket a Fehér Házban.

A moszkvai rendőrség letartóztatta Burcevát, aki abortuszokat végzett

a páciensek lakásán és fürdőkben.

Rádió. Északi-sark.
Moszkva, az SZK(b)P Központi Bizottságának, Sztálin elvtársnak,
Molotov elvtársnak.
Drága Joszif Visszarionovics és Vjacseszlav Mihajlovics! Négyfős
csapatunk lelkesen fogadta a hírt, hogy elnyertük hazánk legmagasabb
kitüntetését. Nagy munka vár még ránk, de biztosak vagyunk benne,
hogy körülvesz bennünket az Önök szeretete, az egész ország figyelme
és gondoskodása.
Minden erőnkkel azon leszünk, hogy méltók legyünk a bizalomra, és
hogy minden körülmények között megőrizzük hazánk becsületét.
Papanyin, Krenkel, Sirsov, Fjodorov

A dolgozók tömeges jegyzéssel fogadták a Szovjetunió véderejének

megerősítésére kibocsátott kölcsönkötvényeket.

A Karéliai Szovjet írók Szövetsége hosszú hallgatás után végre rászánta

magát, hogy megvitassa az irodalomban megmutatkozó
averbahizmus kérdését. A vita során kiderült, milyen óriási kárt
113

okoztak a karéliai irodalomnak a RAPP maradványai. Az olyan burzsoá

nacionalisták, mint Luoto, Onnonen, Rajtunajnen egyfajta összfinn
(nyilvánvalóan burzsoá) irodalom létrehozására ösztönözték az írókat.
Ezek a trockista–fasiszta eszmék arra vezettek, hogy a Kalevalá-t, ezt a
karél népi eposzt a finnek művének tulajdonították. A nacionalistákat
kizárták a Szovjet írók Szövetségéből.

Az SZK(b)P KB mély fájdalommal adja hírül, hogy hosszan tartó, súlyos

betegség után elhunyt Joszif Vikentyjevics Koszior, a régi bolsevik, a
nehézipar kiemelkedő gazdasági szakembere, az SZK(b)P KB tagja.

Részlet Danyila Onyiscsenko kolhozparaszt beszédéből: „Forró

üdvözletem pártunknak és kormányunknak a régóta várt
kölcsönkötvény kibocsátásáért. Három fiam a Vörös Hadsereg
katonája, Ivan zászlóaljparancsnok, Mihail repülő, Pavel híradós. Van
még két másik fiam, traktoristák. Ha az ellenség merészeli megsérteni
határainkat, mi a fiaimmal ott leszünk, hogy szétverjük a gaz
betolakodókat. Családunk minden egyes tagja száz rubelt írt alá.”

Az utóbbi napokban Németországban a Gestapo vadállati kínzásaiba

belehalt több politikai fogoly. Az újságok megemlítik közöttük Willi
Grosseint, a neves német sportolót, Valentin Schmerzt és másokat.

Befejeződött a második ötéves terv legnagyobb építkezése: elkészült a

Sztálin elvtárs kezdeményezésére megkezdett Moszkva–Volga-
csatorna! Üdvözlet a sztálini kor nagyszerű műve építőinek!

Előzetes adatok szerint Irina Visnyevszkaja (első pilóta) és Katya

Mednyikova (másodpilóta) új női repülési magassági világrekordot ért
el (6115 m).

Sikeresen lezajlott a Caledonia brit repülőcsónak és a Sikorsky 42–B

amerikai repülőcsónak közös transzatlanti repülése. Hamarosan
megnyitják a rendszeres transzatlanti posta- és személyszállító járatot.

Tuhacsevszkij és társai likvidált bandájának fasiszta gazdái sehogy

sem képesek magukhoz térni a váratlan és súlyos csapás után. Még
most is siratják hűséges ügynökeiket. Hát hogyne! Harcképtelenné vált
a fasizmus egyik legfontosabb katonai kémosztaga. Az egész világ a
szemtanúja lehet felderítésük hatalmas kudarcának.
A Deutsche Wehr című katonai napilap cikkírója színlelt
felháborodással igyekszik felmenteni Tuhacsevszkijt a kémkedés vádja
alól, de nyomban kénytelen beismerni, hogy a vádlott egy
ellenforradalmi összeesküvés szervezője volt: „Tuhacsevszkij az orosz
Napóleon akart lenni, de túlságosan korán fedte fel lapjait, vagy, ahogy
ez általában történni szokott, az utolsó pillanatban árulás áldozata
lett.”
„A bírák között – folytatja a Deutsche Wehr – olyan katonai
proletárok voltak, mint Bljuher és Bugyonnij.” Ezekre a „katonai
proletárokra” büszke az egész ország, büszkék a világ munkásai. A
Deutsche Wehr közleménye világosan elárulja a fasiszta felderítés
mesterkedéseit.

Kérjük vendégeinket, követeljék meg a dolgozó fodrászoktól, hogy

mossák meg a kezüket!

Részlet Andrej Januarievics Visinszkij elvtársnak, a Szovjetunió

ügyészének beszédéből: „…Mi valamennyien szem előtt tartjuk a nagy
Sztálin szavait: »a Szovjetunió új alkotmánya morális segítség és valós
támasz lesz mindazok számára, akik ma harcot folytatnak a fasiszta
barbárság ellen.« Ezért tombolnak ellenségeink.
A Szovjetunióban, ahol győzött a szocializmus, ahol rendíthetetlenül
megszilárdult az igazi kultúra és demokrácia, a törvényesség a további
fejlődés, a szocializmusért folytatott további küzdelem nagy erejű
fegyvere.
Sztálin elvtárs rámutatott a gondatlanság »idióta betegségének«
veszélyére, e betegség leküzdésének szükségességére, arra, hogy fel
kell ismerni és le kell győzni az ellenséget. Az ellenforradalmi
szovjetellenes agitáció most a legkülönbözőbb fogásokhoz folyamodik,
és mi tagadás, ügyesen tudja álcázni szovjetellenes támadásait. Így
például nemrég Kujbisev városban letartóztattak a piacon egy
»süketnémát«, akinek a mellén tábla ékeskedett, a következő
ellenforradalmi felirattal: »Segítsenek a süketnémának, elbocsátottak a
munkámból, levetkőztettek, és nem adnak enni.« A rendőrségen
kiderült, hogy ez a »süket« nem is süket, a »néma« nem néma, kiderült
róla, hogy leleplezett kulák, aki ebben a formában találta meg a
szovjethatalom elleni küzdelem egyik módját.”

A Szpartak nagy győzelme a Baszkföld válogatottja ellen. Az eredmény:

6:2.

Tizenegy köztársaság negyvenezer tornásza mutatja be a Vörös téren

erejét, gyorsaságát, bátorságát, a haza iránti lángoló szeretetét és
határtalan hűségét a szovjet tornászok legjobb barátja, Sztálin elvtárs
iránt. Táncok, gúlák, virágból épült harckocsik!

Ifjúkorunkban a sorsunk volt nyomor, éhség.

Mára kinyíltak előttünk a tág horizontok.
Sztálini korszakunk fényei visszaidézték
Hellász, ősi, boldog legendavilágod.

Nézd csak, az ég milyen ragyogó ma fölöttünk,

És a napsugarak szelíden simogatnak.
Tarka virágözönünkkel téged köszöntünk,
Büszke gyermekei az októberi nagy diadalnak.
Alekszej Szurkov

Láttuk Sztálint, láttuk kedves, atyai mosolyát… Sztálin első hívására a

vezér előtt felsorakozik az egész ország, a lovasok, hegylakók,
gyapotszedők szilaj népe. Sztálinnal szívünkben térünk haza
szülőföldünkre.
Kornyijenko,
a Tádzsik SZSZK sportdelegációjának
vezetője
Aszlan Sukurov
 Amito Juldaseva
Vali Malahov
sportolók

A Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottsága az NKVD szerveinek

irányításában a kormányzati feladatok teljesítése során elért
kimagasló sikerek elismeréseként N. I. Jezsov elvtársnak a Lenin-
rendjelet adományozza.

Jezsov elvtárs az igazi bolsevik megtestesítője, akinek szavai sosem

kerülnek szembe tetteivel. A történelem azt a szerepet osztotta az
NKVD-re, hogy – Sztálin elvtárs szavai szerint – „a burzsoázia villáma,
a forradalom örökké éber őre, a proletariátus kivont kardja” legyen.
Jagoda, a szocializmus aljas árulója és ellensége el akarta venni e kard
élét. Jezsov elvtárs – Sztálin és a KB követe – vaskézzel helyreállította a
bolsevik rendet.
Ezt a kardot az egész nép tartja a kezében. Ezért az NKVD-nek már
sok millió szeme, sok millió füle, sok millió karja van: a munkásság,
melyet a bolsevik párt és a sztálini KB vezet. Az ilyen erő
legyőzhetetlen!

Tádzsikisztánban a kolhozrendszer kiépítését egy ellenséges banda

fékezte, amely befészkelte magát a vezetésbe. Ezeknek a
Tádzsikisztáni Népbiztosok Tanácsának elnöke, Rahimbajev nyújtott
menedéket. A burzsoá nacionalisták Rahimbajev, Asurov, Frolov
vezetésével féktelen szovjetellenes tevékenységbe kezdtek! Ideje
lefogni a kezüket!

Az ukrán valóság megrágalmazása. Odessza. Odessza állami

képzőművészeti múzeumában kiállítás nyílt Szovjet-Ukrajna és
Moldávia festőinek képeiből és vázlataiból. A képeket és vázlatokat úgy
válogatták össze és rendezték el, hogy teljesen torz fényben mutatják
be Ukrajnát és Moldáviát. Az egyiken három nyomorult koldusasszony
botorkál az úton. A másikon egy döglött tehén, két kakas, felborult
vályú, sovány, csúnya asszony… A kép címe: A kolhoz fejőnője.
…De hol vannak az ukrajnai kolhozok, a szépen rendben tartott
utcák, az újonnan épült házak? Hol vannak a jómódban élő ukrán
kolhozparasztok? Hová tűntek a híres moldáviai táncok és énekek? Hol
vannak a sztahanovisták? Mindennek nyoma sincs a kiállításon!
A kiállítás nem tekinthető másként, mint az ukrán nacionalisták
arcátlan támadásaként. Az Ukrán Szovjet Népbiztosok Tanácsa mellett
működő művészeti főosztályra beférkőzött trockista–buharinista
kártevők egyes festők ecsetjét szándékosan ellenséges útra terelték.

Örményország kommunista pártjának központi bizottságát hosszú

ideig Hondzsjan, az örmény nép ellensége, az alávaló áruló irányította.
Hondzsjan leleplezése után ezt a posztot Amatuni foglalta el. Az új
vezető gyakran hencegett azzal, hogy Hondzsjan leleplezéséért övé az
érdem. Mint kiderült, valójában Amatuni Hondzsjan mindenre elszánt
szekértolója, az ő ellenforradalmi tevékenységének folytatója.
Amatuni régóta elárulta a nép érdekeit, csatlakozott a trockista
ellenzékez. Magához édesgette Akopovot, a dasnak114 ügynököt, és őt
másodtitkári posztra tette. A Népbiztosok Tanácsa elnökének
posztjára Gulajan került, aki a nép agyonlőtt ellenségének,
Kamenyevnek a fegyverhordozója.
A nemrég megtartott plénum üzenetet küldött Sztálin elvtársnak,
melyben bolsevik szavukat adják, hogy teljes egészében szétzúzzák az
örmény nép valamennyi ellenségét.

Fogyassza az ízletes és tápláló „Eksztra” kakaót!

Az Aviahim gyár színjátszó köre színre vitte W. Shakespeare Romeo és

Júlia című darabját. Romeót Drozgyenko elvtárs, a vállalat diszpécsere,
Júliát Krjucskova elvtársnő, a bérelszámoló alakította.

A Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság nyugati határa. Sötét

éjszaka van. Vaszilij Nyikiskin és Nyikolaj Oszkin határőrök éjszakai
titkos őrjáratuk során felfigyeltek egy személyre, aki be akart lopódzni
szovjet területre. Nyikiskin rákiáltott: „Állj!” Válaszul lövés csattant. A
határőrök lelőtték a határsértőt. Átkutatása során előkerült egy
revolver, öt tölténnyel, háromszáz rubel, egy fadoboz, benne mérgező
por, és egy palack folyadék. A lelőtt határsértő az egyik szomszédos
állam ügynöke volt.

Ellenséges támadás. A kemerovói városi tanácsban ellenséges kéz

tevékenykedik. Geraszimovnak, a városi tanács helyettes elnökének és
Volhovnak, a felelős titkárnak az aláírásával ellátott igazolványokkal
olyan választói listák készülnek, melyeket ellenforradalmi, huligán
módon töltenek ki.

TEZSE, a legfinomabb toilette-szappanok, cold creme.

A Tyihij okean115 című folyóirat legutóbbi számának olvasói

meglepetéssel tapasztalták, hogy a szerkesztőség teljes egészében
elhallgatta az SZK(b)P KB február–márciusi plénumának határozatait.
Semmi jele, hogy a szerkesztőség levonta volna a megfelelő
következtetéseket Sztálin elvtárs beszédéből.
Sok anyagot az ellenség keze nyomott be a folyóiratba. A Japánról
szóló cikk szerzője például a következőket írja: „Japánban a
fasizmusnak egyelőre (!!) nincs jelentős (!!) vonzereje a tömegekre…”
Mit jelent ez az „egyelőre”? Lehetséges, hogy a fasizmusnak később
„jelentős” vonzereje lesz a japán tömegekre?
…Az ellenség olyan szilárdan beférkőzött a folyóirathoz, hogy lapjain
rendre megjelennek a japán sajtó reakciós cikkei. Kinek az érdekében
tevékenykedik G. Vojtyinszkij, a folyóirat főszerkesztője? Nincs a
lapnak úgyszólván egyetlen olyan száma sem, amelyben az ellenséges
aknamunka ne kapna helyet.

A Mezőgazdasági Akadémia és a Földművelésügyi Népbiztosság

gabonaügyi főosztályának vezetésébe beférkőzött ellenséges elemek
kiterjedt munkát végeztek, hogy megzavarják a gabonatermesztést.
Megbocsáthatatlan jólelkűség lenne azt hinni, hogy a leleplezések után
a növénytermesztés frontján minden rendben van. A kártevés gyökerei
kétségkívül megmaradtak.

Spanyolország gyermekei megérkeztek Leningrádba. A Kooperacija

motoros hajó befutott a fogadó úszó világítótoronyhoz. A hajó
fedélzetén hatszáz gyermek, Asztúria, Bilbao és Santarena hős
gyermekei. Néhány óra múltán befutott a Feliksz Dzerzsinszkij motoros
is, további néhányszáz gyerekkel. Csak úgy harsognak a csengő
gyerekhangok: „Viva Russia! Viva Stalin!”

A századok acélba vésve

Megőrzik hőseink nevét,
Virágzó földünk boldog népe
Harsogja hírük szerteszét.
A fényes korról, drága népem,
Zendüljön győztes, víg dalunk!
A cél felé, hőstettre készen,
Sztálin nevével marsolunk.
Alekszej Szurkov

A baskír területi pártbizottság adatai szerint a köztársaság

kommunistái elveszítettek 377 új mintájú párttagkönyvet. Ezeket az
okmányokat a nép ellenségei, a kémek, diverzánsok felhasználják.
Számos tagkönyv került az ellenség kezébe.

A Donyec-medence sztahanovista és élmunkás bányászainak

találkozója. Nyikita Izotov elvtárs beszédében kijelentette:
„Gyökerestül kipusztítjuk az ellenséget!”

Vszevolod Visnyevszkij író riportja a textilmunkások választási

nagygyűléséről. Mindenki ajkán Sztálin neve. Szinte minden szónok
forrón, ugyanakkor mély intimitással beszél Sztálin iránti személyes
kapcsolatáról. Zverjev textilmunkás, aki a dolgozók nevében Sztálin
jelölését javasolta a Szovjetunió Legfelső Tanácsába, kijelentette:
„Sztálin elvtárs belelát minden apróságba, a munkások
mindennapjainak, munkájának és bérezésének minden részletébe.
Mennyi javítást eszközölt Sztálin elvtárs a textilesek munkájában!”
Négyezer kéz emelkedik egyetlen lendülettel a magasba Sztálin
elvtárs jelöléséért.

VIII. közjáték. Miszter Mókusz szökkenései

Sosem hitte volna, hogy ilyen hamar visszakerül oda, ahol uralkodott,
sőt lesznek dolgok, amikre rá is ismer. Abban a nem túl régi
pillanatban, amikor Gorki,116 a lakályos kis kastéllyal és a parkkal
gyorsan távolodni kezdett, Uljanov biztos volt benne, hogy az alvilágba
zuhan, bár eleinte úgy látta, Gorki odalent van, ő pedig felfelé repül.
Alvilág, alvilág, voltaképpen ez volt az egyetlen szó, amely úgy-ahogy
megmaradt valaha meglehetősen gazdag szókincséből. Alvilág… de
hamarosan megszűnt számára minden effajta szamárság, mint a fel-le,
jobb-bal, és csakugyan megnyílt előtte az alvilág. Lényének egy
részecskéjével még tudatában volt, hogy valahol, valamikor léteztek
létezők – például kávé, forró zsemle – s hogy valahol most is létezik
valami, valami egyenletes, eksztatikus, zeneszerű, de érezte, hogy még
egy pillanat, és többé soha semmi nem lesz, csak az alvilág. Legkevésbé
természetesen az foglalkoztatta ebben a pillanatban, hogy vajon mivel
szolgálta meg ezt a sorsot – mondjuk a kegyetlenségével vagy a
hitszegésével? –, minthogy az olyan fogalmak, mint „büntetés”,
megszűntek számára, s még az olyan kedvenc témáját is, mint „Hogyan
szervezzük át a Munkás-Paraszt Felügyeletet?”,117 amely pedig szinte a
legutolsó pillanatig ott pislákolt a tudatában, elnyelte az egyre
közeledő alvilág. Hirtelen azonban valami rántott rajta egyet, mintha
bekapcsolódott volna valami fék, afféle kis ejtőernyőcske, és az alvilág,
mely Uljanovot mint létezőt szenvedéssé őrölte volna, megállt, sőt
távolodni kezdett, ő pedig az ejtőernyőcskén lassan libegni kezdett
lefelé vagy felfelé, át a tér végtelenjén, amelyben időnként felvillant a
Munkás-Paraszt Felügyelet egy-egy foszlánya, sőt annak az
„emberfeletti zenének” néhány szétszórt hangja is, mely egyszer arra
kényszerítette, hogy egy pillanatra megfeledkezzék forradalmár
elhivatottságáról.
A levegő és a benne lebegő nedvesség jelenlétét az odúban érezte
meg ismét, ahol egy csomó lényecske mocorgott, apró és bolyhos, mint
ő maga. Kidugta fejecskéjét az anyja hasikája alól, és megszédült a földi
szagoktól. Fakéreg, az anyja mirigyváladékai, kis füst, enyésző
csontocskák, levelek, bimbók, rügyek, hangyák, férgek, a hó alól
kiolvadó föld sűrű mákonya, csupa ismeretlen, megtapasztalatlan, de
eljövendő dolog, mindez arra késztette, hogy hirtelen boldogan
nyiffantson egyet, és felszökkenjen egy cseppet, egy észveszejtően
távoli szökkenés és kuncogás (hozzá a mellény karnyílásába öltött
ujjak, he-he, barátocskáim!) mintájára.
Gyorsan növekedett, és a harmincas évek közepére Szerebrjanij
Borban a természet egyes alapos ismerői meg tudtak különböztetni a
szapora mókusnépesség között egy rendkívül nagy hímet, de akkorát,
és annyira hímet, hogy muszáj volt nem egyszerűen mókusnak, hanem
mókusznak nevezni.
Meg kell jegyeznünk, hogy Uljanov ebben a megtestesülésében is
köztekintélynek örvendett fajtársai között. Természetesen most nem
rendelkezett hipnotikus erejű intellektussal, viszont a természet
erőinek kifürkészhetetlen játéka folytán fenomenális reproduktív
képességeknek volt birtokában. Ennek aztán tökéletesen át is adta
magát. Ebben érezte élete rendeltetését. A hajnal első derengő
fényeitől a napnyugta utolsó kihunyó sugaraiig röpködött fölfelé a
fenyők törzsén, félelmetes szökkenésekkel, ágról ágra, száguldozott az
összetapadt lehullott tűleveleken, az ösvényeken, a dácsák háztetőin és
kerítésein, üldözve bolyhos farkú csábítóit, amelyek csak arra vágytak,
hogy elkapja őket, éppen ezért inuk szakadtából futottak előle. Amint
elérte őket, pompásakat közösült velük.
Csak éjszaka engedett pihenőt magának, ilyenkor szenderegve
himbálódzott egy megbízható fenyőágon, ahol kényelemben és
biztonságban érezte magát az árnyak és a holdfény játéka közepette.
Olykor-olykor, igaz, egyre ritkábban, képek villantak fel benne a
semmiből – leggyakrabban holmi fecskefarok mintázatú, csipkézett
falak –, de ezeket hatalmas farka legyintésével elhessegette.
Meg kell mondjuk, hogy a Szerebrjanij Bor-i falka hímjei feltétel
nélkül elismerték elsőbbségét, ám nem tömörültek köré, mint előző
életében, ellenkezőleg, igyekeztek távol maradni tőle, és csak
megszámlálhatatlan háreme perifériáján sakálkodtak nagy félénken. Ő
a nagy erejűek nagylelkűségével ügyet sem vetett a félénkekre, azokkal
a kevesekkel pedig, akik akár csak a legkisebb kihívást is megengedték
maguknak, haladéktalanul végzett – kileste őket, rájuk ugrott, és egy
szemvillanás alatt elharapta a torkukat. Ezekben a győzelmekben
olykor felsejlett benne valami réges-régi emlékféle.
Egyébként néhány esztendő múltán, mikor már barátnői több
nemzedékét, azaz lányait, unokáit, sőt dédunokáit is
megtermékenyítette, lehiggadt. Bizonyos harmóniaérzet szállta meg,
már azt is megengedte magának, hogy ne hessegesse el mindjárt
azokat a ritka felvillanásokat a most már csaknem teljesen
áthatolhatatlan múltból, s néha még azt a kérdést is feltette magának:
nem rejlik-e azok mögött a csipkés falak mögött valami dióféle?
Egyszer, alkonyat felé, amint közösülés után éppen ott pihengetett
egy hatalmas fenyő legfelső emeletén, letekintett, és megpillantott egy
nőt, aki szomorú, töprengő pózban ült egy padon. Korábban is látta
már ezt az embernőstényt, aki többnyire világos színekben pompázott.
Azelőtt sosem volt ilyen csendes, ellenkezőleg, hangosan beszélt,
gyakran nevetett, zajosan veszekedett, és rendszerint ugyanazzal a
férfival folytatott szerelmi játékokat. Most szomorú volt, szórakozott
és komor, színeit hamvas füst lepte be, és a virágillat, mely örökké
kísérte, egy kissé hervataggá vált. Ki hitte volna róla azelőtt, hogy
képes így egyedül elüldögélni az erdőben? Uljanovban valami képtelen
badarság ötlött fel: „Egy ilyen nő mellett nem engedtem volna meg a
pártszakadást, és nem süllyedtem volna a diktatúráig…”
Lesiklott a magasból, odaugrott egyenest a padra, és legsikeresebb
pózában mozdulatlanná dermedve nézte a nőt. Amaz megérezte a
jelenlétét, felemelte a fejét, és feléje fordult.
 „Istenem, mekkora nagy!” – szólt Veronyika, és felnevetett, csaknem
úgy, mint régen. – „Mutogatni kéne téged a pioníroknak, Lenin
nagyapó!”
Óvatosan kinyújtotta a kezét a tekintélyes mókusz felé. Uljanov nem
ugrott el. Látta a feje fölött a puhán, melankolikus ritmusban lüktető
erecskét. Semmiség lett volna egy villanásnyi mozdulattal átharapni. A
kéz a fejecskéjére ereszkedett, és végigvándorolt a hátán. „Nem fél –
csodálkozott Veronyika. – Na, gyere velem, gyere hozzánk, adok neked
diót…”
A nő eltávozott az ösvényen. Uljanov a fenyő alatt ülve az orgazmus
görcsében rángatózott. Azon az éjszakán ott keresett fekhelyet a ház
közelében, ahol az a nő lakott. A ház tele volt fénnyel, a redőny résein
át árnyak futkostak, néha az a nő is megjelent köztük. Uljanov
édesdeden aludt.
Azon az éjszakán vitték el Veronyikát. Uljanov nem értette ugyan a
történteket, de érezte, hogy mindörökre. Mielőtt azok beültek volna a
kocsiba, az utolsó pillanatban keresztülröppent az egész udvaron, és
megjelent Veronyika előtt egy kerítésoszlop tetején. Veronyika
tekintete, amint végigpásztázta az égboltot, megakadt a mókuszon, és
arcát egy pillanatra rémület torzította el. A kocsi ajtaja becsattant.
Attól fogva többször is felbukkant Uljanov emlékezetében, valami
okból mindig azoknak a csipkézett falaknak a kíséretében, mintha a tér
e pillanatában a visszatérhetetlen összeolvadt volna a friss kávé
illatával.
Egyszer, egy kivételesen derűs, feneketlenül kék napon Uljanov, a
mókusz, megpillantott hatalmas magasságban maga fölött egy fekete
pontot, és mindjárt tudta, hogy ez a vég. Mielőtt a pont zuhanni kezdett
volna feléje, Uljanov még megért egy villámszerű megvilágosulást, és
megértette, hogy ez a kurta mókusélet csupán azért adatott neki, hogy
legalább egy cseppet lehűlhessen az után a régi, sátáni, zörgő
kocsivágta után.
 MÁSODIK KÖNYV
HÁBORÚ ÉS BÖRTÖN
 „Az emberi ész meg nem foghatja a mozgás abszolút folytonosságát.”

LEV TOLSZTOJ: HÁBORÚ ÉS BÉKE118

z író, aki elbeszélése elejére mottót tűz, olykor pár lap után
tökéletesen el is felejtkezik róla. Ilyenkor a regény bevezetője fölé
tűzött idézet semmi fényt nem vetít a szöveg belsejébe, nem lesz
egyéb, mint holmi bádogjelvény, afféle plecsni, melynek annyi csak a
funkciója, hogy igazolja az író műveltségét, a gondolkodók klubjához
való tartozását. Később még ez a szerep is elvész, és ha az olvasó a
könyv elolvasása után veszi a fáradságot, hogy egy pillantást vessen az
elejére, könnyen úgy érezheti: az a mottó nem más, mint nevetséges
cicoma, akárcsak egy ócska Moszkvics orrára hegesztett jaguár.
Amikor jelen eszmefuttatásunkat írjuk, tisztában vagyunk vele, hogy
ezzel kitesszük magunkat egy másik, ellenséges irodalmi csoporthoz
tartozó kritikusok csapásainak. Rosszakarónk egykönnyen kipécézheti
ezt az elegáns tolsztoji mottót, és nyomban elvigyorodik: íme,
úgymond, ez az a bizonyos „jaguár” az ócska verdán! Minthogy okkal
számítunk efféle irodalmi csatározásokra, már itt, ezen a helyen meg
kell cáfolnunk, és álszerénység nélkül kereken le kell szögeznünk, hogy
sokéves szépírói gyakorlatunk során mindig joggal lehettünk büszkék
mottóink és utánuk következő szövegeink harmonikus összefüggésére.
Először is, nem alkalmazzuk a mottót nyakló nélkül, másodszor,
soha nem használtuk őket puszta díszítés gyanánt, és ha olyasféle
homályos népi bölcsességekhez folyamodtunk, mint „Rjazanyban a
rizike szemét nyitja ízibe, amíg eddegélsz, a gomba visszanéz”, annak
az volt a célja, hogy tovább fokozzuk a művészi zűrzavart. Így vagyunk
ezúttal is: amikor fejezetünk elejére odaiktattuk az iménti, magától Lev
Nyikolajevicstől származó veretes mondást az „abszolút mozgás
megfoghatatlanságáról”, azt nem pusztán azért tettük, hogy jelezzük: a
„nagy medvék” falkájához tartozunk (mi tagadás, azért ez se mellékes),
hanem főképp azért, hogy nekivághassunk a második világháborúnak.
Ez a mottó olyasféle lesz számunkra, mint valamely Jasznaja Poljana-i
cserépkályha, amelyet táncunk kiindulópontjául választva,
továbbfejlesztjük, olykor pedig vakmerőn cáfolni próbáljuk nemzeti
géniuszunk e nagyszerű zsákutcás gondolatát. Nekivágunk tehát a
háborúnak, melyben a szenvedő milliók között találkozni fogunk
Gradov professzor szeretteivel is. Hozzájárulásuk az idők égzengéses
összeomlásához nem is olyan csekély, kivált ha figyelembe vesszük L.
N. Tolsztoj nézetét, aki szerint „az emberek ösztönös akaratának
summája szülte a forradalmat is, Napóleont is, és csakis a sok ösztönös
akaratnak ez a summája tűrte, majd semmisítette meg őket”.
Következésképpen B. N. Gradov, az öreg orvos, és felesége Meri, aki
úgy rajongott Chopinért és Brahmsért, valamint háztartási
alkalmazottjuk, Agasa, sőt Szlabopetuhovszkij körzeti megbízott
semmivel sem hatott kevésbé az emberi önkények gigászi
felfordulásában a történelem menetére, mint De Gaulle, Churchill,
Roosevelt, Hitler, Sztálin, Hirohito császár vagy Mussolini. Amikor
nemrégiben újra olvastuk a Háború és béké-t – be kell ismernünk,
iskolás éveink óta először, de tegyük hozzá, egyáltalán nem a Háború
és börtön kedvéért, hanem színtiszta olvasói kedvtelésből –, egész sor
olyan tolsztoji gondolattal találkoztunk a történelem titkait illetően,
amelyekben örvendetes hasonlóságot vélünk felfedezni sajátjainkkal,
ám olykor olyanokkal is, amelyek tanácstalanná teszik az embert.
Lev Nyikolajevics, amikor tagadja a nagy emberek szerepét a
történelmi fordulók bekövetkeztében, felhoz néhány gyakorlati példát.
Amikor például, mondja, az óra mutatója a tízeshez közeledik, a
szomszédos templomban megszólalnak a harangok, ebből azonban
egyáltalán nem következik, hogy „a harangok mozgásának a mutató
állása az oka”. Már hogy ne következne? – ámul el a vicceken
nevelkedett elme. Csak nem fordítva lenne? Az mégsem lehet igaz,
hogy a harang mozgatja a mutatókat. Hiszen a harangozó is úgy fogja
meg a harangkötelet, hogy előbb az órára pillant. Csakhogy Tolsztoj,
amikor ezt a példát felhozta, valami másra gondolt.
Amikor Tolsztoj elnézte a vonatot, a fütty hallatán és a kerekek
mozgása láttán tagadta annak a feltételezésnek a jogosultságát, „hogy a
mozdony mozgását a kerekek mozgása és a fütty okozza”. A fütty
természetesen nem tartozik az okok közé, de ami a kerekeket illeti,
engedtessék meg, hogy kételkedjem – hiszen éppen ők, az előre-hátra
forgó kerekek hozzák mozgásba a rájuk tornyosított egész masinát.
Nem tehetünk mást, mint hogy ismét csak azt feltételezzük, hogy
Tolsztoj valami másra gondolt, amikor a történelmi folyamatokat
ezekkel a példákkal illusztrálta.
A Háború és béke harmadik könyvének harmadik részében felhozott
utolsó példa végképp zavarba ejt, hacsak nem akarjuk hamisítással
gyanúsítani a Pravda könyvkiadót, amely 1984-ben megjelentette
Tolsztoj válogatott műveinek tizenkét kötetes kiadását. A parasztok
azt mondják, írja Tolsztoj, hogy tavasz utóján hideg szél fúj, mert
bomlik a tölgyfa rügye. Némi kétséggel illesztjük a következő idézetet
nagyszerű mottónk mellé: „Jóllehet nem tudom, miért fúj hideg szél a
tölgyfa rügyezésekor, nem érthetek egyet a parasztokkal abban, hogy a
hideg szél oka a tölgy rügyfakadása, már csak azért sem, mert a szél
ereje kívül esik a rügy hatásán.”
Itt úgyszólván magától adódna egy ellentétes feltételezés, az
ugyanis, hogy a rügyfakadás a hideg szél hatására indul meg, Tolsztojt
azonban ez a gondolatmenet nem érdekli, és azt gyanítjuk, hogy
egyáltalán nem azzal törődik, ami a felszínen van, s hogy gondolkodása
és mélységesen vallásos érzése teljesen elhatárolódik a XIX. század
pozitivista elméleteitől, és a metafizika szféráiba emelkedik. Arról van
tehát szó, hogy gondolkodása hirtelen feneketlen űrre nyit ajtót, a
megnevezhetetlenre és a megismerhetetlenre, ahol elénk tárulnak
azok a bizonyos döbbenetes „magánvaló dolgok”.
Sajna azonban a gróf néhány sorral lejjebb helyreállítja kapcsolatát
korával, a „nagy tudományos felfedezések” korával, hogy kijelentse:
arra van szüksége, „hogy egészen más szempontból folytassam a
vizsgálódást, és a gőz, a harang és a szél mozgásának a törvényeit
tanulmányozzam. Ugyanezt kell tennie a történetírásnak is. És már
történtek is ilyen kísérletek.”
Tolsztoj ezeknek az elvont és (szerinte egyelőre!) megoldatlan
kérdéseknek a nyomán eljut ahhoz a gondolathoz, hogy „A történelem
törvényeinek tanulmányozása végett teljesen meg kell változtatnunk
vizsgálódásunk tárgyát, békében kell hagynunk a cárokat, a
minisztereket, a tábornokokat és azokat a végtelenül kicsiny, egynemű
elemeket kell tanulmányoznunk, amelyek a tömegeket irányítják”.
Szinte már marxizmus. Lenin nyilván Tolsztojnak a megismerés
iránti olthatatlan szomjúságára gondolva adományozta a grófnak „az
orosz forradalom tükre” címet. A vezérnek egyébként illett volna
tudnia, hogy Tolsztojjal soha nem olyan egyszerű a helyzet, s hogy a
gróf nem csupán „az emberi akaratok összegének” tükrözésével
foglalkozott, hanem maga is jócskán hozzátette a tulajdon „akaratát”
ehhez az „összeghez”: főképp pedig feltételezte, hogy e végtelen számú
összetevők mozgásának irányítása Odafentről történik, vagyis nem a
szűkagyú közgazdászok és antropológusok elméletei irányítják, hanem
a Gondviselés.
Azért mégiscsak előfordul, hogy egyes teoretikusok és gyakorlati
emberek kiválnak az „akaratok összegéből”, és milliókat küldenek
halálba, és milliárdokat rabságba, következésképpen az akaratok
különbözőek, és bármennyire szeretnénk is, nem tarthatunk ki a
méhrajzást idéző kép mellett, bármennyire hatásosnak találnánk is, és
nem tagadhatjuk a személyiség szerepét a történelemben.
A tolsztoji témákkal kapcsolatos emez eszmefuttatásainkra, melyek,
úgy véljük, teljes egészében igazolják mottónk jogosultságát, azért volt
szükségünk, hogy innen közelítsük meg a negyvenes évek elejét, és
mágikus kristálygömbünkön át belepillantsunk az egyetlenegy
világméretű „szabad regény” távolaiba, melynek, úgy reméljük,
történetünk is részének tekinthető, s ott megpillantsuk az „emberi
akaratok” ama bűvöletes látomását, melyet a történelemben e néven
ismernek: második világháború.
I. fejezet
Hallani: csizmák döngenek

z újoncok oszlopa, néhány száz moszkvai legény, lépéstartás

nélkül vonult végig a Metrosztrojevszkaja utcán (az egykori
Osztozsenkán) a hamovnyiki kaszárnyák felé. Bár a parancs szerint a
sorban tilos volt a dohányzás, a sötét embertömegben hol itt, hol ott
parázslott fel egy kis tűzfény, megvilágítva egy ajkat, egy orrhegyet,
egy tenyeret. A tegnapi iskolás gyerkőcöknek nem volt újdonság, hogy
sutyiban, a markukkal takarva füstöljenek. Mivel pedig a gyülekezési
pont a Szivcev Vrazsek-i iskolában volt, most is onnan, azaz ismerős
környezetből jöttek. Surrogtak a civil magas szárú cipők, itt-ott elegáns
fehér topogók villantak, melyeket tegnap „Priboj” fogporral dörzsöltek
be, nesztelenül suhantak a rongypapucsok.
Hogy merre tart a menet, azt nem mondták meg nekik, mégis tudták
mindannyian: a hamovnyiki kaszárnyába, személyi fertőtlenítésre,
egészségügyi vizsgálatra és elosztásra. Moszkva kihalt volt és sötét, az
utcalámpák nem égtek, az ablakokat légófüggöny takarta, de az ég
derengett, telihold ragyogott rajta, bár mégsem az volt a fő fényforrás,
hanem a reflektorok, amelyek át- meg átszabdalták a szent
firmamentumot, hol keresztezték egymást, hol gigászi hadnagyi
paszományt képeztek rajta. A sugarakba csak a légvédelmi zár hurkái
akadtak, de mindenki tudta, hogy fényükben bármelyik pillanatban
más is felragyoghat. A városban azt pusmogták, hogy a főváros fölött
már többször is keringtek német felderítőgépek.
A sorok mélyén, a vele egyívásúak között ott lépkedett a tizenkilenc
esztendős Mitya Gradov (Szapunov) is. Az utóbbi években egész sudár
legény lett belőle: széles váll, fejlett felsőtest, kissé hosszú kar és egy
kissé rövid láb, mutatós sörény, erős arccsontú és állkapcsú arccal,
erőteljes és kiismerhetetlen tekintetű, sugárzó szem – egyszóval
remek kölyök. Éppen három nappal a háború kitörése előtt fejezte be a
középiskolát, az orvosira készült (természetesen Borisz nagyapó
javaslatára és protekciójával), de minden másképp alakult: nem telt
bele másfél hónap sem, és megkapta a behívóját.
A sorban valaki már üvölteni kezdte az indulót: „Forrjon a nemes
düh, hullámként zúdul a népi, a szent háború”. Ez a dal egész a
közelmúltban röppent ki először a hangszórókból, és egy csapásra
közkeletűvé vált. Volt benne valami fenséges vontatottság, erő, amely
nem hagyhat kételyeket. Még Mitya is, aki mindig idegennek érezte
magát a szovjet társadalomban, úgy érezte, hogy ez a súlyos
indulóütem és ezek a rettenetes szavak (Rothadt fasiszták fejébe
golyót röpítünk, s az emberiség mocskának erős koporsót szögelünk)
valami hatalmas – bár nem nagyon világos célra irányuló – dühvel
töltik el. Egyébként ezen az éjszakán, a sorban, amikor első lépéseit
tette a háború felé, nem a dal nyugtalanította, hanem Cecilija
Rozenblum jelenléte. Az oszlopot anyukák kis csoportja kísérte, s
köztük ott tipegett Cecilija is. Ki hívta őt, kinek kellenek ezek a nyálas
érzelgősségek? Tessék, felébredt benne az anyuka! Micsoda
tapintatlanság, forgott Mitya fejében az idegen – természetesen a
Borisz nagyapa szókincséből származó – mondat. Micsoda
tapintatlanság! A fiú ezekben az esztendőkben egyetlenegyszer sem
nevezte Cecilija Rozenblumot anyának. Cilja apját, Naum Matvejevicset
készséggel szólította „nagyapának”, sőt szívesen úgy is tekintette, mint
csaknem valódi nagyapját, csaknem ugyanúgy, mint Borisz nagyapát. A
gyámapját, Kirill Boriszovicsot, akit rég elnyeltek a Kolima tundrái,
azért mégiscsak az apjának tartotta, talán még többnek is, mert még
nem törlődött el az emlékezetében az igazi apja, Fjodor Szapunov, a
kegyetlen és vad muzsik képe. Mitya gyakran felidézett, mégpedig a
legbensőségesebb pillanatokban, egy alkalmat, amikor Kirill, úgy egy
esztendővel a letartóztatása előtt odaült az ágyára, és abban a hitben,
hogy a gyerek alszik, hosszan, jóságos szeretettel elnézte őt. Mitya
alvást színlelt, és a szempillái között, melyek sűrűek voltak, mint a
fenyő tűlevelei, felnézett Kirillre, és arra gondolt: micsoda nagyszerű
arca van az apámnak, milyen emberséges a szeme! Gondolatban azóta
is apjának nevezte: mi lehet az apámmal; nem ölték-e meg azok a
gazemberek az apámat? Arra nemigen emlékezett, nevezte-e Kirillt
fennhangon is az apjának, vagy megtartotta mindvégig a „Kirill bácsi”
megszólítást, de igyekezett meggyőzni magát, hogy igen, nem is
egyszer, s végül sikerült is elhitetnie magával, hogy azt az embert, aki
megmentette a kazahsztáni kitelepítéstől, melyben a falu lakóinak
háromnegyede elpusztult, nem Kirill bácsinak, hanem apjának hívta.
Azonban Cecilija Naumovnát, aki pedig ugyancsak a megmentője volt,
Mitya még legelérzékenyültebb pillanataiban sem tudta anyjának
nevezni. Ami azt illeti, rendes néni, soha nem bántotta őt, sőt időnként
nagyon is jóságos volt vele, de anyának nem való. Ez a kelekótya,
szórakozott, elképesztő furán öltözködő, nem éppen mindig
eszményien tiszta (Mitya időnként észrevette, hogy Cilja, amikor
szokásos szakadatlan mormogása és szitkozódása közepette a
könyveit vagy a cigarettáját kereste, mosakodni is elfelejtett), mi
tagadás, nem valami kellemes szagokat árasztó tudós marxista nő
sehogy se tudta kiszorítani Mitya emlékezetéből a sovány gorelovói
anyácskát, a pofonjaival meg a fülcibálásaival egyetemben, ami az
egyetlen rendelkezésére álló pedagógiai módszer volt. A sértő és
fájdalmas nyaklevesek nemigen maradtak meg az emlékezetében,
annál inkább bevésődött valami más: előfordult, hogy az anyja elkapta
a fülénél, hogy megbüntesse, fájdalmat okozzon neki, ehelyett azonban
egyszerre csak a tenyerébe fogja Mitya fejét és a keblére szorítja, mint
valami kismadárkát. Hát ennyi maradt meg belőle, a tűzhalált halt
édesanyából.

A behívó természetesen nem Szerebrjanij Borba érkezett, ahol Mitya

csaknem állandóan lakott, hanem az állandó bejelentett lakcímére,
Cecilija lakására. Ezért aztán nem a külvárosi gyülekezőhelyre kellett
mennie, hanem a központba, a Bulvár gyűrűre. Ebben az iskolában
csaknem egy álló napig tartották őket, a tábori konyha is idejött a
hamovnyiki kaszárnyákból, és valahányszor Mitya kinézett az ablakon,
a kerítés vasrácsa mögött mindig ott látta a többi ott tolongó anya
között Ceciliját. Na, csak ez hiányzott, felébredt benne is az anya!
Cecilija most ott szaporázta, néha egyenest ügetőre fogta lépteit, hogy
le ne maradjon az oszloptól. A szoknyája hátul csaknem az aszfaltot
söpörte, elöl ferdén felkapott, hogy kilátszott alóla vastag ráncos
harisnyába bújtatott bal térde. Mityának hirtelen eszébe jutott valami
egészen szégyenletes emlék: Cecilija cicijei, amint Kirill fogdosta,
simogatta őket első szeretkezésükkor, ott a fészerben. Azt a jelenetet,
melyet az éhségtől félholt kiskölyök kilesett a korhadt hordók közti
résen, Mitya mindig igyekezett elfelejteni, és mintha már el is felejtette
volna. Most mégis felötlött benne. Nehéz volt elképzelni, hogy az a
vörös hajú, nagyon fehér, szeplős testű lány és ez az idős zsidó nő – egy
és ugyanaz a személy. Hát hogy lehet valaki ilyen rettenetesen zsidó,
ilyen hajmeresztően zsidó öreg nő, gondolta Mitya, és összerándult az
undortól. De nem „Cilja nénitől” undorodott, hanem önmagától. Most
először jutott eszébe, hogy talán éppen azért nem nevezi anyának,
mert túlságosan zsidó, és talán még szégyelli is. A Gradov-házban
nyoma sem volt antiszemitizmusnak, és Mitya ebben a szellemben
nevelkedett, de most mintha a lelke mélyén megnyílt volna valami
tolózár, s ő rájött, hogy rettenetesen szégyelli Ceciliját, szégyelli új
társai, az újoncok előtt, és retteg, nehogy azt higgyék, hogy ő az anyja.
Az oszlop már elindult keresztül a Szadovoje gyűrűn, amikor
Cecilija, aki észrevette, hogy a kísérő őrmester előrement,
befurakodott a sorok közé, hogy rátukmáljon Mityára egy kis
élelmiszeres batyut.
– Fogd ezt, Mityenyka, egy csomag epres nápolyi, meg fél kiló
„Mókus” bonbon, mindig szeretted, meg fél tucat tojás, egy üveg
csukamájolaj, azt okvetlenül idd meg!
A csukamájolaj alighanem kiszivárgott a csomagban a dugó mellett,
a csomagoláson sárga foltok ütköztek ki, és az egész büdös volt. Mitya
a könyökével félrelökte a batyut.
– Hagyja, Cilja néni. Nem kell!
Persze nem a szagtól félt, hanem attól, hogy kapcsolatba hozzák
ezzel a zsidó nővel, aki mintha szándékosan gúny tárgyává akarná
tenni, még ezt a bűzlő csomagot is rátukmálná. Mi a fenének dugta bele
azt a csukamájolajat?! Úgy látszik, eszébe jutott, hogy a gyerekeknek
csukamájolajat szoktak adni… A francba, azért micsoda egy szemét
alak vagyok, dühöngött.
– Ha mindjárt útnak indítanak, Mityenyka, okvetlenül írjál. Amint
megérkezel, azonnal írjál, különben valamennyien megőrülünk az
aggodalomtól – motyogta Cecilija, és arcát közelebb tolta a Mityáéhoz,
felső ajka, és a bal orrcimpája alatti nagy anyajegy erősen megnyúlt –
úgy látszik, meg akarta csókolni.
A fiúk sanda pillantásokat vetettek felé, vigyorogtak. Mityát
szégyenében kiverte a verejték.
– Jól van, jól van, Cilja néni. Majd írok, Cilja néni. Menjen csak haza,
Cilja néni! – dünnyögte.
Cecilija csaknem kétségbeesett kiáltással vágott közbe:
– De hát miért hívsz engem Cilja néninek? Én az anyád vagyok,
Mityenyka!
Az őrmester, amint visszatért az oszlop közepéhez, észrevette a
sorok között az idegen testet. Elkapta Cilja ruhaujját: „Polgártársnő,
elment az eszed? Behatolsz a katonai menetoszlopba? Lakat alá akarsz
kerülni?!” A műselyem blúz ujja a kétszeresére nyúlott, amitől olyan
lett, mint egy denevérszárny. Cecilija megbotlott, elejtette a csomagot,
szalmaszatyrából pedig kipotyogtak a könyvek. Az oszlop azon
nyomban maga mögött hagyta, és csak a hátsó sorokból hallatszott
némi röhögés: „Nézd, hogy mászik az a zsidó spinkó!”
A vékonypénzű, kistermetű Goska Krutyin, aki a Szovjetek
Palotájának építésén melózott, oldalba bökte a mellette lépkedő
Mityát, és meglehetősen közömbös hangon megkérdezte:
– Mi az, Mitya, te tényleg bibsi vagy?
Mitya kirobbant:
– Én orosz vagyok! Százszázalékos orosz! Mi az, nem látod? Semmi
közöm ezekhez… ezekhez a… Ez az asszony… ez egyszerűen a
szomszédunk!
Az oszlop már beért a hosszú sárga kaszárnyaépület kapuíve alá,
amikor hirtelen felüvöltöttek a szirénák, és közvetlen közelben
felugatott egy légvédelmi ágyú. Az újoncok már a kaszárnya ablakából
látták, hogy a folyón túli negyed háztetői fölött tűzvész vörös fénye
kezd terjedni. Ezen az éjszakán hullottak az első bombák Moszkvára.
A riadó több órán át tartott. Már elmúlt a reggel, a szirénák még
mindig üvöltöttek, hol itt, hol ott ugattak fel a légvédelmi ágyúk, bár az
ég már teljesen üres volt. A Sabalovka utcában végre eloltották a tüzet.
Úgy látszik, a németek a rádióadó-tornyot vették célba, de nem találták
el, viszont felgyújtottak néhány lakóházat.
A villamosok aznap reggel két óra késéssel indultak el. Olyan
iszonyatos tömegek ostromoltak meg minden járművet, hogy Cecilija
még arra sem szánta rá magát, hogy a közelükbe menjen, inkább
gyalog indult el Lefortovóba. Mikor aztán odaért, kiderült, hogy a
csomagátadásra váró sor ezen a napon csakugyan a végtelenbe nyúlik.
Kapott egy tintaceruzacsonkot, megnyálazta, és az előtte álló asszony
példáját követve beleírta a tenyerébe a következő ötjegyű számot. Ez a
szám azt jelentette, hogy itt kell állnia egész nap, sötétedésig, de még
így is meglehet, hogy dolgavégezetlenül megy el. Úgy kalkuláljon,
polgártársnő, hogy rámegy az egész napja, mondta a szomszédasszony,
aki előrelátóan kötnivalót hozott magával. A sorban állók tudták, hogy
az NKVD lefortovói börtönében csak három ablaknál veszik át az
élelmiszercsomagokat, de olykor ezek közül is csak kettő, sőt
nemegyszer csak egy van nyitva, ebédidőben pedig mind a három két
óra hosszára bezár.
Cecilijának már nagy tapasztalata volt a börtönök előtti sorállásban.
Rendszerint vitt magával néhány könyvet, J. Sztálintól A leninizmus
kérdései-t, mondjuk, vagy valami más alapművet, cédulákat dugdosott
a lapok közé, idézeteket másolt ki, aminek aztán nagy hasznát vette az
előadásain. Örök barátai, a könyvek, a megbízható marxista könyvek
segítették abban is, hogy megbirkózzék azzal az utálatos
nyugtalansággal, amely ezekben a sorokban mindig elfogta. Az a
helyzet, hogy a Kirillnek szánt csomagokat nem mindig vették át. Úgy
látszik, az ügyében valami bürokratikus hiba miatt zűrzavar támadt.
Előfordult, hogy miután Cecilija egész nap végigállta a sort, az
ablakban visszadobták a csomagot, és közölték vele, hogy Kirill
Boriszovics Gradov nevű személy nem szerepel a csomagra jogosultak
listáján. Ez akár a legrettenetesebbet is jelenthette… nem, nem, csak
azt ne, a legrettenetesebbet… hiszen előfordulhatott valami kevésbé
rettenetes is, mondjuk, ideiglenesen megvonták tőle a jogosultságot,
mert valami szabálysértést követett el odabent. Amilyen elvhű,
mondjuk ki kereken, makacs ember, könnyen előfordulhatott, hogy
felbosszantott egy elvtársat az adminisztrációnál, nem igaz? Hiszen
máskor minden további nélkül átvették a csomagot, egyszerűen alá
kellett írni valami jegyzéket, és kész, ez pedig nyilvánvalóan azt
jelentette, hogy mégiscsak szerepel az élelmiszercsomagra jogosultak
listáján. Logikus, nem?

A börtön csomagátvevő ablakaihoz vezető sor a csendes lefortovói

utcácskákon kanyargott, ahol nem érződött a háború, de még a XX.
század sem. Kerítések, az alacsony tetők fölött galambdúcok, az
ablakokban rezeda, „gombának” nevezett erjesztett szesznyersanyag,
cicusok, a sarkon petróleumbolt, álló idő, mint majd a nyolcvanas
években, társadalmi pangás. Csak már amikor az ember egészen közel
járt, akkor jelent meg a modern épület, a végeérhetetlen, arctalan
betonfal, amelyre időnként újságokat és agitatív plakátokat
ragasztottak ki.
A ritka járókelők, a közeli csendes mellékutcák lakói igyekeztek úgy
tenni, mintha észre sem vennék a „nép ellenségeinek” rokonaiból álló
örök, halkan duruzsoló sort. Lehet, hogy közülük némelyek maguk is „a
nép ellenségeinek” rokonai voltak, és valahol másutt, ugyanilyen
sorokban álltak, itt azonban egyikük sem mutatott a legcsekélyebb
együttérzést sem a fáradt „csomagküldők” iránt, már csak azért sem,
mert a mellékutcák eldugott zugaiban hol itt, hol ott látni lehetett egy-
egy guggoló asszonyt vagy nagy ritkán egy-egy maga elé koncentráló,
lehajtott fejű férfit: az emberek kénytelen-kelletlen ki-kiálltak a sorból
vizelni, amivel megsértették a lefortovói utcácskák és udvarok idilljét.
A könyvek nemcsak abban segítették Ceciliját, hogy agyonüsse az
időt a sorállásban, hanem abban is, hogy elkerítse magát a többiektől,
vagyis, hogy ne kelljen egy kalap alá vennie magát ővelük. Végtére is, ki
tudja, miféle népség ez körülötte. Hiszen a szerveink nem követhettek
el ennyiszer ugyanúgy hibát, mint Kirill esetében, és ezek az asszonyok
itt, mellette, pusztán a sors forgandósága következtében valódi
politikai bűnözők feleségei, nővérei, anyái, talán még le nem leplezett
bűntársai is lehetnek? Senkiért sem lehet kezességet vállalni.
El kellett kerítenie magát a körülötte folyó, olykor teljesen felelőtlen,
mi több, már-már a provokációval határos beszélgetésektől is.
Cecilijának ez ment a legnehezebben. Ő maga ugyan nem kapcsolódott
be a beszélgetésekbe, de akaratlanul is hallgatódzott: ezekben a
beszélgetésekben minduntalan felszínre került valami, ami
kapcsolatba volt hozható Kirillel. Itt van például ez a két asszony a háta
mögött, akik a „levelezési tilalomról” beszélnek. – Az én férjemet tíz
évre ítélték, levelezési tilalommal, de én mégiscsak reménykedem… –
motyogta a síró hang, mintegy vigaszért könyörögve. – Hagyja a
reménykedést, kedveském – felelte a másik hang, lefojtva ugyan, mégis
csaknem kihívóan. – Keressen inkább magának másik férjet. Hát nem
érti, mit jelent a „levelezési tilalom”? Azt jelenti, hogy mindnyájukat
agyonlőtték, kivétel nélkül! – De hát időnként mégis átveszik a
csomagot… – dadogja zokogástól elcsukló hangon, alig hallhatóan az
első asszony –, átveszik a csomagot… – Ugyan, már! Mire jó ez az
önáltatás? – veri vissza könyörtelenül ezt az érvet a második.
Cecilija felfortyant, nem bírta megállni, hátrafordult. Két asszony állt
mögötte a lámpaoszlopnak támaszkodva – egy fiatal, soványka, aki
hangtalanul zokogott, és egy másik, kerek arcú, középkorú, rövidre
nyírt hajjal, szájában cigarettával. Cecilija, a szabályairól
megfeledkezve, nekirontott:
– Mi a szart hord maga itt összevissza?! Miféle hülyeségeket talál ki?!
Ki látja el magát ilyen rohadt információval? Ha valakit a levelezés
tilalmával ítélnek el, az nem jelent semmi mást, mint hogy nem
engedélyezik neki a levelezést, és kész! Maga meg, polgártársnő, ne
hallgasson senkire! Ha átveszik a csomagját, az azt jelenti, hogy a férje
él!
A fiatalasszonyka abbahagyta a sírást, ijedten, de szaporán
bólogatott Cecilija szavaira, mintha azt mondaná: „Hát persze, persze,
él, csak kérem, ne tessék olyan hangosan!” A másik, a kerek arcú a foga
közé szorított cigarettával, elfordított fejjel szó nélkül nézett valahová;
érződött róla, hogy ő ellenség.
Néhány asszony a közelükben megértő pillantásokat váltott. Egy
jóságos öreg néni belekarolt Cecilijába: – Ne emészd magad,
drágaságom, él, bizony, él, Isten akaratából. – Azzal a többiekhez
fordult, akik szúrós szemmel néztek a tudós zsidó nőre, akinek hirtelen
megjött a hangja. – Tudják, tőle nem veszik be a csomagot, úgy bizony
– magyarázta.
Cecilija még jobban felháborodva elrántotta a kezét: ezek szerint
már felfigyeltek rá ezek az állandó sorállók, ezek szerint már tudják,
hogy… Ó, micsoda szégyen, már a puszta közösködés ezekkel a
nyárspolgári személyekkel, micsoda szégyen!
– Ha nem értesítik magukat a hozzátartozó haláláról, az azt jelenti,
hogy él! – kiáltotta, még mindig igyekezve, hogy folytassa a magabiztos
fellépését. – Él a törvény, él a rend, és nem kell kártékony
híreszteléseket terjeszteni!

Néhány óra múlva, miután végigtoporgott a zegzugos utcák hosszú

során, kiért a kilométer hosszú börtönfal árnyékába. A fal legelején
plakát virított, rajta hatalmas ököl, mely lesújtani készül a szarvas
fasiszta sisakra. Alatta nagy fekete betűk adták tudtára a népnek a
magabiztos sztálini mondást: „A mi ügyünk igaz ügy, szétzúzzuk az
ellenséget, a győzelem a miénk lesz!”
„Mennyi erő érződik minden egyes szavából – gondolta Cecilija. –
Micsoda súlyuk van! Micsoda boldogság lenne, ha Kirill ügye valamikor
eljutna hozzá, ő eltörölné a szégyenletes ítéletet, és mi ketten a
drágámmal együtt mehetnénk ki a frontra, ahol a mi Mityenykánk már
harcol, és együtt védenénk a Hazát, a szocializmust!”
A fal fölé szerelt hangszóró ugyanúgy zengett, mint békeidőben:
„Hajnal festi gyengéd fénnyel Kremlünk ősi kőfalát, ébresztgeti új
reménnyel az egész szovjet hazát.” Valójában már nem hajnal, hanem
éppenséggel alkonyat felé járt, a fal mögött egészen sötét volt, az
asszonyok már teljesen kimerültek. Cecilija émelygett az éhségtől:
szokás szerint megint elfelejtett valami ennivalót hozni magával, de
mint mindig, most is akadt egy jótét lélek, aki megkínálta nápolyival.
Az illető ezúttal éppen az a bizonyos kártékony szellemet terjesztő,
kerek képű, micisapkás asszony volt. Kibontott egy csomag epres
nápolyit, Cecilija kedvencét, és odanyújtotta a tenyerén: – Egyék
belőle!
Cecilija kivett egymás után három szem csodálatos, omlós szeletkét,
és feszengő hálával pillantott az asszonyra.
– Kérem, bocsásson meg a heveskedésemért, de…
Az asszony legyintett:
– Értem én, mindenkinek kivannak az idegei… vegyen még egyet.
Kér egy cigarettát?
Cecilija hirtelen rájött, hogy ő ismeri ezt a nőt, sőt az alighanem az ő
„berkeihez” tartozik.
– Már megbocsásson, magának a férje van itt?
– Hát persze, Rumjanceva vagyok, hiszen maga ismer engem, Cilja.
Cecilija felszisszent. Hát persze: Nagya Rumjanceva a Vörös
Professzorok Intézetéből, amit feloszlattak! A férje tekintélyes
teoretikus volt, hát persze, Pjotr Rumjancev, az apai neve talán
Vasziljevics. A „berkekben” Mennydörgő Péternek nevezték! Miközben
Cecilija a maradék nápolyit rágcsálta, azon kapta magát, hogy legalább
három bűnt is elkövetett: először is, kontaktusba lépett a sorban
állókkal, holott megfogadta, hogy sosem teszi; másodszor, nem úgy
gondolt Pjotr Rumjancevre, mint a nép ellenségére, hanem mint egy
nagyon rendes marxista–leninista elméleti szakemberre; harmadszor,
úgy gondolt rá: „volt”, valami nagyon távoli múlt időben, mintha az, aki
belép ezen a kapuíven, az már nem is egészen létezne, ezek szerint az ő
szerelme, az egyetlen fény ablakában, a kisfiú, ahogy magában nevezni
szokta, szintén nem egészen létezik, vagy talán…
Alig valamivel zárás előtt érkezett a kisablakhoz. Odabent egy
hadnagyi rangjelzéses, zubbonyos nőszemély ült.
– Családnév! Keresztnév! Apai név! Cikkely! Büntetési idő! – darálta
a legteljesebb gépiességgel.
– Gradov, Kirill Boriszovics, 58/8 és 11, tíz év – motyogta reszketve
Cecilija, és bedugta az ablakon a csomagocskáját.
 – Hangosabban! – reccsent rá a csekista nő.
Cecilija hangosabban megismételte a szeretett nevet, és a mocskos
toldalékot, az „ellenforradalmár” paragrafust. A csekista nő becsapta
az ablakot. Ez volt a rend, hogy ne lehessen látni, hogyan történik az
azonosítás. Teltek az agóniával határos másodpercek. Nem egész egy
perc múltán kinyílt az ablak, és kilöketett rajta a csomag.
– A küldeménye nem vehető át!
– Micsoda?! – sikoltott fel Cecilija. Fehér bőre valósággal lángra
lobbant, a szeplők pattogó szikrákként izzottak rajta. – Miért?! Mi van a
férjemmel?! Könyörgök, elvtársnő!
– Semmilyen információval nem rendelkezem. Érdeklődjön a
megfelelő helyen. Ne tartsa fel a sort, polgártársnő! Következő! –
recsegte szenvtelenül a megszokott szavakat a hadnagy.
Cecilija teljesen elvesztette a fejét, és olyanokat kiabált, amik már
végképp nem illettek a helyzethez:
– Micsoda dolog ez?! Különben is, a férjem teljesen ártatlan!
Hamarosan kiengedik! Kimegy a frontra! Tiltakozom! Lelketlen
formalizmus!
– Menjen onnét, polgártársnő! Ne tartóztassa fel a többieket! –
kiáltotta hirtelen hátulról egy éles, ellenséges hang. Az a fiatalasszony
volt, aki reggel azon zokogott, hogy a férjét „levelezési tilalommal”
ítélték el. A sor felzúgott, hátulról nyomni kezdték Ceciliját, aki most
már végképp elvesztette a fejét, megmarkolta a kisablak előtti polcot,
próbált megkapaszkodni, és úgy visította:
– A férjem él! Igenis, él! Akkor is él! Bármit mondanak, csak azért is!
A zajra odament az ajtónál őrködő két pocakos őrmester közül az
egyik, megmarkolta a szájaló zsidó nő mindkét vállát, megrántotta, és
félrelökte az ablaktól.

Már egészen sötét volt, amikor Nagyezsda Rumjanceva kijutott a

börtön váróterméből, ő is üres kézzel, vagyis éppen hogy tele kézzel: a
férjének szánt élelmiszercsomaggal.
Rumjanceva magában átkozódva vánszorgott a villamosmegálló felé.
„Rohadt kommunisták” – dúlt-fúlt (lám, ő, a tegnapi komszomolka,
mihelyt a rezsim áldozatává vált, észre sem vette, milyen gyorsan
lecsúszott az ilyen fehérgárdista szitkok szintjére), s ekkor a megálló
melletti kis téren megpillantotta a padon a teljesen magába roskadva
kornyadozó Cilja Rozenblumot. Ciljának egy szétfolyó tintaceruzás
ákombákomokkal teleírt papírlap volt a kezében – az egyetlen levél,
ami egész idő alatt Kirilltől érkezett.
Nagya odaült mellé. Valami okból együttérzés fogta el ez iránt a
„megveszekedett marxista” nő iránt (már megint micsoda
szovjetellenes kifejezés bukkan elő benne valahonnét), bár meg volt
sértődve, hogy azelőtt, valahányszor találkoztak a lefortovói sorban,
Cecilija közvetlen közelből sem vette észre.
– Te még szerencsés vagy – sóhajtotta –, neked írnak.
Cecilija összerezzent, Nagyára pillantott, és hirtelen odabújt ennek
az alig ismert asszonynak a vállára.
– Ezt még harminckilencben kaptam – motyogta. – Az egyetlen levél.
Csupa általánosság.
– Azért te még szerencsés vagy – mondta ismét Nagya, bár
ravaszkodott egy kicsit: ő is kapott az „emberétől” levelet – hármat is
három év alatt. Hirtelen, a maga számára is váratlanul, megsimogatta
Cecilija haját. Mi ez az érzelgősség? A két nő összeölelkezve szívből
jövőn felzokogott.
– Mondd meg, miért nem veszik át a csomagot, Nagya? – kérdezte
aztán Cecilija.
Rumjanceva, mint akinek a vérében van, körülnézett – azokban az
időkben valamennyi szovjet ember, amikor akár csak egy kissé is
erélyes mondat kimondására készülődött, okvetlenül körülnézett.
– Jaj, Cilja, talán nem is tudják, hol vannak ezek az emberek. Nem is
csodálkoznék, ha náluk ugyanolyan kupleráj lenne, mint mindenütt.
Felálltak, és nehézkesen vánszorogva elindultak a villamos felé, mint
két öregasszony, holott még szinte fiatal, egészséges nők voltak.
Minden egyébtől eltekintve, a rendszer teljesen derékba törte a nemi
életüket.
– A háború mindent megváltoztat – szólalt meg Nagya. –
Kénytelenek lesznek átgondolni a viszonyukat a néphez.
 – Lehet, hogy igazad van – bólintott Cecilija. – És az első, amit át kell
gondolnunk, az a pártkáderekhez való viszony.
Már egészen úgy beszéltek, mint két barátnő, de nem vették észre,
hogy egyikük azt mondja: „ők”, a másikuk azt: „mi”.
– Azokat, akik „levelezési tilalmat” kaptak, mind lepuffantották –
mondta Nagya.
– Csak nem? – suttogta Cecilija, aztán egy kissé hangosabban így
folytatta: – Bocsáss meg a kirohanásomért, Nagya. Az idegeim teljesen
kivannak. De hát Kirill ítéletében ez a formula nem volt benne, mégis,
látod… itt ez a levél is…
– Hát persze, persze, minden rendbe jön, Cilja – biztatgatta új
barátnője.
Befordultak a sarkon, s ekkor közvetlenül a fejük búbja fölött egy
nyitott alacsony ablakból megszólalt a rádió: „a Szovjetunió
Tájékoztatási Irodájának jelentése. A szmolenszki irányban
elkeseredett harcok folynak. Az ellenség egyre nagyobb veszteségeket
szenved élőerőben és technikában…”
– Hallod?! – kiáltott fel pánikba esve Cecilija. – A szmolenszki
irányban! Közelednek! Mi lesz velünk?
A léggömbökkel és reflektorsugarakkal teli új moszkvai ég vad
ellentétet alkotva borult az isten háta mögötti lefortovói külváros fölé.
A vén Kukuj119 rettegve húzta össze magát vérei közeledtére.
II. fejezet
Éjszakai tűzijátékok

Belorusz pályaudvar ama több mint tíz esztendő alatt, amikor

először jelentünk meg itt, alaposan megváltozott, nem abban az
értelemben természetesen, hogy eltűnt volna az épület pszeudoorosz–
porosz jellege, vagy elpárolgott volna az agyonfüstölt üvegboltív, mely
a nagy európai pályaudvarokkal rokonította, hanem abban, hogy az
1930-as esztendő alaposan militarizált, de mégiscsak békés légköre
után – melybe még egy szerelmi szálat is sikerült belefonnunk – most
1941 augusztusát írjuk, s a háború egyik nagy átrakodási pontján
találjuk magunkat, mely egyfelől a frontra készülő szerelvények
indulóállomása, másfelől ide érkeznek az evakuáltak a lángokban álló
nyugati területekről.
Éppen abban az órában, amikor a Gradov család megmaradt tagjai
összegyülekeztek, hogy elbúcsúztassák a mindenki által szeretett
Szavvát, az egyik távoli vágányra befutott egy szmolenszki szerelvény,
melynek néhány kocsijából nem maradt más, mint a kiégett váz.
Semmi kétség: a menekültekkel rakott szerelvény útközben belekerült
a német repülők bombatámadásába. A menekültek és a sebesült
vöröskatonák sápadt arcai, melyek teljesen kitöltötték az épen maradt
vagonok ablakait, lassan úsztak végig a peronok mellett, mint valami
ódivatú festménykiállítás képei, de még az elszenesedett vagonokban,
a peronokon és a Rilkék romjai közt is emberek mozogtak, ami aztán
végképp kísérteties látványt keltett.
A pályaudvar peronjait és várótermeit szakadatlan kásaszerű
örvénylés töltötte be, mintha valami óriási szakács kavargatná
fakanalával az emberi masszát: volt, aki zsákjával nyomakodott előre,
elvágódott a kerámiakövezeten, bele a széteső csomag tartalmába,
felugrott, rohant tovább; más forró teavízzel igyekezett valahová; a
sarkokban vizeltek, mert akit a szükség szólított, mind be sem
juthatott volna a vécékbe. Katonai járőrök puskatust lóbálva
igyekeztek utat törni maguknak. Ricsaj, női jajveszékelés, zokogás,
gyerekvisítás, a hangszóróban kivehetetlen utasítások…
A Gradov család tagjai a csendes és néptelen Szerebrjanij Bor után
teljesen meg voltak keveredve. Csak Nyina nézett úgy ki, mintha észre
sem venne semmit, vidáman, szerelmesen csúfolódott új őrnagyi
rangjelzéses, esetlen egyenruhába öltöztetett férjén.
– Nézzétek meg Szavkát – mutogatta a párját. – Mit szóltok hozzá?!
Milyen hanyag eleganciával viseli ezt a piperkőc egyenruhát! Sose
hittem volna, hogy egy igazi lovas gárdistához megyek férjhez!
Kitajgorodszkij III. osztályú katonaorvos igyekezett még alá is
játszani a felesége jókedvének: kidüllesztette a mellét, megpödörgette
képzelt bajuszát, ruganyos „lovas gárdista” léptekkel vonult fel-alá a
vagon mellett, hosszú combjait riszálta, képzeletbeli sarkantyúját
pengette. A hétesztendős Jolka önfeledten kacagott örökké komédiázó
apuciján. A többiek értetlenül hallgattak.
A harmincnégy esztendejével még mindig nagyon mozgékony,
nagyon fiatal Nyina – némi távolságból, mondjuk, úgy tizenöt méterről
szinte kislánynak is elment volna – körültáncolta a férjét, és a
gimnasztyorkáját babrálgatta.
– Valami mégiscsak hiányzik, nincs végiggondolva! A barkó, például!
– Fütyültünk mi, hogy van-e barkó rajta, réges-rég, ó, réges-rég! –
énekelte válaszul zengő basszusan Szavva egy népszerű darab
betétdalát. Lelke mélyén alighanem fekete éjszaka honolt, de Nyinka
bohóckodásából azt olvasta ki, hogy felesége még gyalázatosabban érzi
magát, ezért tovább kontrázott neki. Megragadta a karját, és forrón a
fülébe suttogott: – Magácska pórul járt, lovas gárdistának nézte a
huszárt, igáslónak a harci mént!
A végén mégiscsak megnevettettek mindenkit. Még Meri
Vahtangovna is, akinek arcán egyre gyakrabban jelent meg a dermedt
tragédia kifejezése, még ő is elmosolyodott. „Micsoda bohóckodás az
elválás előtt – gondolta. – Különös. Hiába, nem tudom megérteni őket,
ámbár lehet, hogy így könnyebb nekik?”
Meri Vahtangovna még magához sem tért Mitya távozása után,
amikor hirtelen telefonált Szavva, és bejelentette, hogy megy a frontra;
kinevezték egy tábori kórház fősebészének. Még a családfő, azaz Borisz
Nyikityics is, kora ellenére – hiszen már a hatvanhatot is betöltötte –
közvetlen kapcsolatba került a háborúval: bekerült ismét, akárcsak a
húszas években, a fegyveres erők egészségügyi szolgálatának
közvetlen vezetésébe, és vezérőrnagyi rangot kapott. Szakadatlanul
tanácskozik, kiküldetésekre utazik, ellenőrzi a frontok egészségügyi
ellátását. Meri Vahtangovna szinte nem is látja, amint a többiek sem.
Most is: megígérte, hogy kijön a pályaudvarra, elbúcsúzni Szavvától, de
még mindig nincs itt, a vonat pedig már bármelyik pillanatban
indulhat.
A vonat csakugyan bármelyik pillanatban indulhatott volna, mégis
úgy látszott, hogy talán csak néhány óra múlva indul, vagy akár
egyáltalán el sem indul. Szavva már hajtotta volna el az övéit a
pályaudvarról, de azok makacsul kitartottak, ott tipródtak a peronon,
igyekeztek ellenállni a tömeg nyomásának. Szavva saját öregecske
szülei, az anyja és mostohaapja, az ezüstkorból itt rekedt két filológus,
a múlt csodával határos módon épségben maradt két szilánkja – ha
ugyan mondható valaminek, ami széttörött, a szilánkjairól, hogy
épségben maradtak –, és Meri, és Agasa, a Gradov-ház családi
légkörének zászlóshajója, és IV. Borisz, a férfias kamasz, aki apjától és
nagyapjától öröklött kristálytiszta Gradov-szemével nézett rá, s akinek
rendkívül erős, kisportolt alakjából csak úgy sütött a kamaszos vágy,
hogy vele utazzék, ugyanakkor erősen fogta húgocskája, Verulja kezét,
akinek szemében kaukázusontúli szelíd éjszaka honolt, ez a megható
párocska, a két testvér, akik élő, de lágerba zárt szüleik miatt árvaként
nevelkedtek, és Cilka Rozenblum, aki bár még csupán harminchét volt,
teljesen és elképesztően beleöregedett a „komikus öregasszony”
szerepébe, meg az ő roppant pozitív gondolkodású édesapja, Naum,
mind ott tolongott körülötte, és sehogy sem akartak elmenni. Uram
Isten, mennyire szerette őket mindannyiukat, mennyire féltette
valamennyit, az emberi nem e szánandó és megható kis gyülekezetét!
Mind jócskán kimerültek már az ácsorgásban, már nem tudták, mit
mondhatnának, hogyan fejezzék ki a távozó iránti érzéseiket, csak
Nyinka babrálgatta fáradhatatlanul Szavkáját, hol félrehúzta, ott
pusmogtak valamit, nevetgélve, hol visszacibálta a többiekhez, és
tovább tréfálkozott a „lovas gárdistáján”. Minél tovább, annál sűrűbben
villantak fel tréfái között a kétségbeesés szálacskái.
– Na, menjetek, oszoljatok végre! – vezényelt Szavva. – Elfáradtam,
beszállok a kupéba, és lefekszem. A test látogatása véget ért!
De senki sem indult. Mi több, Meri Vahtangovna kijelentette, hogy
most már tényleg bármelyik percben meg kell, hogy érkezzék Borisz
Nyikitics.
És csakugyan, hirtelen felbukkant a családfő, nagyon
felvillanyozottan, tábornoki köpenyben, egy szárnysegéd kíséretében.
Magabiztos, fürge léptekkel közeledett, és a tömeg engedelmesen
megnyílt tekintélyt parancsoló alakja láttán. Meri Vahtangovna alig
ismert rá a férjére: a háború kitörése óta Borisz Nyikityics radikálisan
megváltozott, a szomorúan hervadozó, filozofikus hangulatú
professzor eltűnt, helyette megjelent egy energikus, parázsló szemű,
mindig kissé emelkedett hangulatú honvédelmi potentát.
– Na, hol a mi híres katonaorvosunk? – kiáltott már messziről
Gradov.
– Erőt, egészséget, főméltóságú uram! – rikkantotta feszes
vigyázzban Szavva.
Összeölelkeztek, aztán kissé hátrébb húzódtak, szeretettel
méregették egymást.
– Galoppban a nagy tettek felé! – lelkendezett Nyina.
Egyszerre végigfutott a szerelvény mellett néhány termetes
vöröskatona, előbukkant egy ferde arcú vasutas: „Öt perc múlva
indulás!”
Nyina ekkor szótlanul a férje nyakába borult, egész testével hozzá
simult, mintha most mindjárt szeretkezni akarna vele. A többiek
zavartan elfordultak kissé. Eljött a búcsú pillanata.
 IV. Borisz, a szigorú ifjú, eközben egyre bosszankodott: sehogy sem
sikerült feltennie Szavvának néhány fontos kérdést. Képesek lesznek-e
az új alakulatok megállítani a „Közép” hadseregcsoportot? Miért
tétlenkednek a mi légideszantegységeink? Igaz-e, hogy a T–34-es
harckocsinak nincs párja a világon, és Szavva véleménye szerint
mikorra várható a bevetése a hadszíntéren? És ami a legfontosabb:
miért vonulunk vissza olyan gyorsan, miért adjuk fel egymás után a
városainkat? Lehet, hogy olyasféle stratégiáról van szó, mint amit
Kutuzov alkalmazott 1812-ben? Becsalogatni az ellenséget az ország
belsejébe, széthúzni az utánpótlási vonalait, aztán nagy erővel csapást
mérni a szárnyába? Ezekre a kérdésekre legjobban az apja tudott volna
válaszolni, de ő nincs velük, ahelyett, hogy harcolna, a lágerekben
„poshad”, ahogy a villamos-végállomás környékén lakó srácok
mondják. Szavva bácsi egyébként egész komoly beszélgetőpartner,
nemegyszer hányták-vetették meg vele a katonai stratégiai
világhelyzetet, de Nyinka – Borja a családi tradícióhoz ragaszkodva
kicsinyítő képzővel használta nagynénje nevét – még csak a közelébe
sem engedi őt.
A szerelvény hirtelen minden további figyelmeztetés, csengetés vagy
fütty nélkül elindult. Szavva páni rémülettel elszakította magától a
feleségét, a vagonhoz ugrott, a lépcsőn fürtökben lógó tisztek között
alig tudta elkapni a korlátot, ugrott egyet, függve maradt, lábai a földön
vonszolódtak, puff, sikerült belekapaszkodni valakinek a lábába,
felhúzódzkodott. A lépcsőn csüggeszkedők egy része, szerencsére,
beljebb húzódott, Szavva sietve megpróbálta stabilizálni a helyzetét,
hogy visszanézhessen, s legalább még egyszer megpillanthassa a drága
arcokat, a szerelme arcát; roppant erős érzés fogta el, hogy most,
ebben a pillanatban egy másik világba gördül át, még egy pillanat, és
egy vasfedél rácsapódik az ifjúságára… hát legalább még egy
villanásnyit hadd lásson belőle… Visszafordult, a vonat már a peron
végéhez közeledett, valaki integetve futott a kocsi mellett, Szavva
oldalánál valakiből dőlt a vodkaszag… hirtelen felvillant egy izzó
tekintetű fiúarc, de hiszen ez Borka… valakit vonszol a kezénél fogva,
igen, őt… milyen hálás vagyok neked mindenért… a haja a szemébe
hullott… amíg élek, emlékezni fogok minden veled töltött pillanatra,
mindenre, kezdve Szerebrjanij Bor jéghártyás tócsáitól… emlékezni
fogok hideg tenyeredre, az első érintésre… még szalad, a szeme nem
látszik, a keserű szája… arcának foltja hol eltűnik, hol újra felvillan a
fejek mögött… az a keserűre torzult édességes ajka… ég veled!
– Gyerünk be a fülkébe – szólt egy tüzér százados. – Van hat üveg
vodkánk. Pihenünk még egyet, utoljára.

Borisz Nyikityics és Meri Vahtangovna keresztültörtetett a

várótermen, ki a térre, ahol várt rájuk a gépkocsi. Az adjutáns törte
előttük az utat. Mögöttük Agasa jött, kézen fogva vonszolva IV. Boriszt
és Verulját. A fiú szitkokat suttogva megpróbált kiszabadulni, de a
dadus kérlelhetetlen volt, bár igyekezett úgy tenni, mintha nem ő
vezetné a gyereket, hanem amaz vezetné őt, az erőtlen öregasszonyt,
ráadásul még a kislányt is, egyszóval, hogy Borka a főnök ebben a
kötelékben, ő a férfi. Borka végül megbékült, és figyelmét az őket
körülvevő táborozók felé fordította. Az idős emberek többsége evett,
mintha attól tartana, hogy valahol „ott” már nem lesz mit enniük. Egy
asszonyság jellegzetes szmolenszki tájszólásban valami rettenetes
dologról mesélt, a szeme kikerekedett, az orcái remegtek: – Üvőtött,
úgy hullott fejünkre, mozdúni se bírtunk, Uram Jézus, lecsapott, neki a
tetőnek, mingyát gyütt a láng meg a füst, oszt ő maga meg felszállt,
egyenesen, mint a gyertya… – Borja kitalálta, hogy a „stuka”
zuhanóbombázókról lehet szó. Kissé arrább valaki a padlón, a zsákok
között begyújtott egy szamovárt, ott gondtalan jókedv uralkodott. Két
Borkával egyívású kislány egy gramofon karját tekergette. Hallani
lehetett a dalt: „Hej, Andrjusa, félre bánat, húzd csak a harmonikádat!
Nézd, az égen mennyi csillag, szél zúgatja bokrainkat.” Borja
összeráncolta a homlokát: ez az édeskés, furcsán zaklató dalocska a
tegnapból jött, az úgynevezett békeidőkből, az NKVD
pásztorjátékaiból, ahol senki sem verekszik a gazokkal, és mindenki
ellentmondás nélkül engedelmeskedik. A pokolba az ilyen békeidővel!
A háború hirtelen feltárt a kisfiú előtt egy hatalmas új világot, melyben
a „gazok” a náci németek alakjában testesültek meg, akikkel meg lehet
küzdeni, akikkel harcolni kell, ahogy férfihoz méltó! Borja
természetesen rettentően irigyelte unokatestvérét és legjobb barátját,
Mityát, aki már kiment a frontra (furcsa módon különösebb lelkesedés
nélkül), miközben neki még jó darabig az agyonunt iskolába kell járnia,
ahol minden tanár tudja, hogy a „nép ellenségének” a fia, és vagy
komor gyanakvással, vagy ami még rosszabb, befelé nyelt könnyekkel
nézik őt. Borja legjobban attól félt, hogy a háború túlságosan hamar
véget ér, s ő elszalasztja az alkalmat.
IV. Borisz nagyapja és nagyanyja, miközben keresztültörtettek a
pályaudvaron, halkan beszélgettek.
– Ó, Bo, nem bírom már erővel ezeket a búcsúztatásokat,
elválásokat, letartóztatásokat… Hányan eltűntek a szeretteink közül:
Nyikituska, Kirjuska, Vikulja, Galaktion, Mitya, most meg Szavva… Ki
lesz a következő? Mi marad a családunkból?
Borisz Nyikityics váratlanul megcsókolta idős barátnője arcát, és
valami hamiskás pillantást vetett rá:
– Mondd csak, Meri, mit szólnál, ha a változatosság kedvéért
búcsúzás helyett köszönthetnénk valakit?
Meri Vahtangovna meglepetten megállt, kezét az arcához szorította:
– Miről beszélsz, Bo? Mi ez a furcsa tréfás hangnem nálad újabban?
Borisz Nyikityics nagyon vidám képpel a szájára csapott, aztán
mindkét öklét az álla alá szorította, mintha így kéne magába fojtania a
titkot, s játékból még a vállát is összehúzta.
– Nem mondom meg, nem, nem, még nem jött el az ideje!
– Mit jelentsen ez?! – kiáltott fel Meri Vahtangovna. – Mondtak
neked valami fontosat? Hol voltál ma? A KB-ban? A népbiztosságon?
– Nem, nem, még túl korai lenne…
– Istenem, Istenem… – sóhajtozott Meri Vahtangovna. – Lehet, hogy
legalább Vikát kiengedik?… Igazad van, igazad van, Bo, nem kell idő
előtt…
Meri Vahtangovna a fiaira még csak nem is mert gondolni, csak
Veronyikára, s nyomban azon kapta magát, hogy lám, őt megemlítette,
ezek szerint ami a menyét illeti, vele kapcsolatban mégsem fél annyira
a tévedéstől, mert ő mégsem áll annyira közel a szívéhez, mint a
sajátjai, a gyermekei, őt előbb kiengedte, mint valami fedezetet, mint
reménykedése túszát, ettől aztán elrestellte magát, és végképp
elhallgatott.
Már az országúton tartottak Szerebrjanij Bor felé, amikor a hátuk
mögött Moszkva fölött meghasadt az ég, hatalmas villanások követték
egymást. Egy bombázóraj ismét betört a főváros légterébe.

Kevin Telaware ezredes, az Egyesült Államok katonai attaséjának

helyettese a légófüggöny résén nézett kifelé a Kremlre. A követség egy
féloszlopokkal díszített, tekintélyes hatemeletes szovjet empire
épületben helyezkedett el, közvetlenül az erőddel szemközt, a
hatalmas Manyezs tér túloldalán, a sok vihart látott Nacional Szálló
tőszomszédságában.
A Kremlben éjszakánként szokás szerint teljes sötétség honolt, de az
eget időről időre kísérteties fénybe borították a bombázókról ledobált
világító rakéták, s ilyenkor világosan kirajzolódtak a falak csipkéi, a
lőrések és ablakok mélyedései, s a tornyok imbolygó árnyakat
vetítettek a kupolákra. A következő pillanatban zárótűz fala röppent a
magasba, a felhők között srapnelzápor robbant. Valahol a távolban, az
éjszakát felhasítva becsapódott egy találomra ledobott nehéz bomba. A
német gépek nagy magasságban keringtek, ahol a légvédelmi
lövedékek nem érték el őket, de akadályozták abban, hogy a célzott
bombavetéshez szükséges kisebb magasságba ereszkedjenek. A
németek minden jel szerint arra törekedtek, hogy szétzúzzák a fő
kormányzati épületeket, s mindenekelőtt a kommunista birodalom
ideológiai központját, a Kreml erődjét. Egyelőre ez nem sikerült nekik,
vaktában ledobott bombaterhük a lakónegyedekre zuhant. Egyébként,
nagyon megbízható értesülések szerint egy bomba harmadnapja
közvetlenül az SzK(b)P KB épülete mellett csapódott be, és megölte a
véletlenül éppen arra járó Alekszandr Afmogenov színműírót, akinek a
felesége – bármilyen hihetetlen – amerikai állampolgár volt.
Telaware pipára gyújtott. Az égen éppen kihunyt egy világítórakéta
a Kitaj-város fölött. A Kreml újra sötétségbe süllyedt. Vajon hol lehet
Sztálin? Itt kuksol az erődben, és akárcsak én, a függöny résén át nézi a
bombázást? Egyes információk szerint rég nincs már Moszkvában. Ha
így van, az azt jelenti, végképp elvesztették a reményt, hogy megvédjék
a fővárost. Megismétlődne 1812?
– Ide hallgasson, Telaware, jöjjön már el az ablaktól az égő pipájával
– szólt rá a szoba mélyéből Jeffrey Penn, a nagykövet politikai
helyettese.
– Fél, hogy a Luftwaffe egyik ásza észreveszi a parazsát? – nevetett
az ezredes.
– Attól félek, hogy észreveszi az őrszem az utcáról, és kénytelenek
leszünk levinni az italainkat a légópincébe – hahotázott Penn.
A besötétített szalonban néhány diplomata és egy vendég,
Townsend Reston, a neves újságíró igyekezett agyonütni az időt. A
sarokban halványan derengő egyetlen krémszín burájú lámpa
ostromzár alatti kényelmes hotel sajátos hangulatát kölcsönözte a
helyiségnek. Megerősítette ezt az ütegnyi palack és szódásüveg, a jeges
vödör, egyszóval mindaz, ami nélkül igazi gentleman nem is képes
magvas beszélgetést kezdeni a politikai helyzetről.
– Na, integetett neked Sztálin a Kremlből, Kevin? – kérdezte Reston,
amikor Telaware hórihorgas alakja ellépett az ablaktól, és odasétált a
bárhoz, hogy még egy italt keverjen magának, ők ketten még a
Harvardon ismerkedtek össze, útjaik nemegyszer keresztezték
egymást az előző háborúban, melyet annak idején „nagy háborúnak”
tituláltak, de úgy látszik, egyszerűen csak az „első” lesz a neve, együtt
korhelykedtek Párizsban azokban a háború utáni első őrült
esztendőkben. Útjaik aztán elváltak, és Reston nagyon meglepődött,
amikor közvetlenül a keleti front megnyitása után eljutott Moszkvába,
és a követség állományában viszontlátta Kevin Telaware-t, méghozzá
ezredesi rangban. Kiderült, hogy az eltelt évek alatt a Pentagon egy
mélységesen elméleti kérdésekkel foglalkozó osztályán dolgozott,
amellett Kelet-Európa és Oroszország alapos ismerője lett,
disszertációját Oroszország történelméből írta, elsajátította az orosz
nyelvet, azokkal a borzalmas névszó- és igeragozásokkal együtt. Ez
utóbbi körülmény a sárga irigységgel töltötte el Restont: hányszor járt
már itt, voltaképpen az orosz témának köszönheti a nevét is, mégsem
képes mindmáig tíz szót egy értelmes mondattá fűzni. Telaware a
poharában úszkáló jégkockákat zörgetve közelebb lépett a
társasághoz, leült egy mély fotelbe, úgy, hogy Don Quijotéhoz méltó
térdei kihegyesedtek.
– Sztálinnak nyoma veszett – közölte. – Az után a július 3-i beszéde
után, amikor azzal a, hm, bibliai „fivéreim és nővéreim” fordulattal
szólította meg a népét, egyszóval attól a naptól fogva semmit sem
hallani róla, senki sem látta a külvilágban. Ez rettenetes.
– Már megbocsáss, mi ebben a rettenetes, Kevin? – nevetett egyet
Reston. – A nép nem látja a sárkányt, nincs kinek áldozatot hozni?
– Most másról van szó – ellenkezett Telaware. – Bárhogy van is, a
sárkány egy nagy ország, az egész orosz civilizáció vezére lett. Milliók
számára ő az ország nagyságának a szimbóluma, és most, amikor az
ország szétesőben van, a szimbólum eltűnt. Nekem az az érzésem,
hogy egyszerűen begazolt, félti a bőrét. Ez tragédia!
– Szerintem viszont ezek a „nácik” meg ezek a „bolsik” egykutyák.
Ami engem illet, egy cseppet sem sajnálom ezeket a „bolsikat” –
recsegte Reston. – A nép persze szenved, de ha végeredményként
mindkét bűnbanda széthullik, egy csepp könnyet sem fogok hullatni
értük.
– Már megbocsáss, Rest (így nevezték a Harvardon, hogy ne kelljen
vacakolni a kényelmetlen Townsend névvel, amelyet ha
megkurtítanak, egyik feléből „város”, másik feléből „homok” lett), már
megbocsáss, de mégiscsak van egy különbség a „nácik” és a „bolsik”
között. Sajna, az ki van zárva, hogy mindkettő egyszerre széthulljon,
jelenleg viszont a „nácik” állnak Moszkva kapujában, nem pedig
fordítva; ez az a különbség.
Más fotelekben eközben néhány diplomata a fronton kialakult
katasztrofális helyzetről beszélgetett. Jeffrey Penn összefoglalta
azoknak a legfrissebb jelentéseknek a tartalmát, melyeket a nagykövet
kapott. A „Közép” hadseregcsoport, von Bock tábornagy vezetése alatt
összevonást hajtott végre Moszkva végső ostromához. A
hadseregcsoport állományába tartozik csaknem kétmillió fő, kétezer
harckocsi, óriási mennyiségű tüzérség. Olyan, a páni visszavonulástól
demoralizált, szétszórt orosz csapatok próbálják felvenni velük a
küzdelmet, melyeknek feltöltöttsége még az ötven százalékot sem éri
el. Frontvonal gyakorlatilag nem létezik, számos hadosztály „katlanba”
került. A németek nem tudják, mihez kezdjenek a rengeteg
hadifogollyal. Úgy hírlik, egész magasabbegységek adják meg magukat,
a tábornokaikkal az élen. A Luftwaffe teljes légi fölényben van. A
vörösök harckocsijai nem állják ki a legkisebb harcérintkezést sem a
németek páncélozott csapásmérő ökleivel. A németek százával
gyújtják fel őket. A szovjet hadvezetés hadműveleti tehetetlensége
egyszerűen elképesztő. Egyszóval teljes az összeomlás. Csak nehogy
azt kelljen megérnünk, uraim, hogy a Wehrmacht tart díszszemlét az
ablakunk alatt.
Reston nem felelt Telaware-nek. Fél füllel Penn ismertetését
hallgatta, és szeretett volna a másik csoporthoz csatlakozni, ahol
éppen a legfontosabb információ hangzott el. Kevin viszont általános
eszmefuttatásokra volt ráhangolva.
– Ami engem illet, Rest, megvallom, egyáltalán nem rajonganék, ha a
Kreml fölött a színvörös zászló helyett egy másik vörös zászló lebegne,
közepén fehér körrel, benne a horogkereszt pókjával – folytatta
Telaware. – Minden egyébtől eltekintve, tudod jól, soha nem titkoltam
a szeretetemet Oroszország, az orosz irodalom és történelem iránt, és
egyáltalán nem kívánom, hogy ez a nép a náci doktrína szerint
„Untermensch”-ek nyájává váljék.
– Kevin! – szólt oda hangosan Jeffey Penn. – Igaz, hogy Sztálin
néhány esztendővel a háború előtt egy egész csomó tábornokát
kivégeztette?
– Színigaz – felelte Telaware, de ekkor felállt Reston, aki megörült,
hogy a beszélgetés visszatért a közös mederbe.
– Erről jobban be tudok számolni, mint Kevin. Harminchétben már
megpróbáltam megvilágítani a moszkvai kirakatpereket.
Hozzáfogott, hogy beszámoljon ezekről az alig négy esztendővel
korábbi eseményekről, arról, hogy amikor megérkezett Moszkvába,
eleinte semmit sem értett, aztán rájött egy roppant egyszerű
megfejtésre, attól fogva ezt a kulcsot igyekezett használni minden
bonyolult szituáció esetében, és a dolog működött. A megfejtés azt volt,
hogy ha egy országot egy bűnözőbanda kormányoz, akkor mindent,
ami homályos, a legegyszerűbb közbűntényes logikával kell
megmagyarázni. Reston magával ragadta hallgatóságát, ám ekkor
gyorsan, csaknem futva belépett Laurence Steinhardt követ titkárnője,
Mrs. Swenson, és szenzációs hírt hozott: képzeljék el az urak, épp az
imént, csaknem este kilenckor felhívták a népbiztosságról a
nagykövetet a városon kívüli házában, és közölték vele, hogy a fronton
kialakult bonyolult helyzetre való tekintettel egyes kormányszerveket
és külföldi követségeket esetleg át fognak telepíteni Kujbisevbe.
Kujbisev, uraim, nyolcszáz mérföldre van keletre, a Volgán túli
sztyeppén, olyasféle, mint Nebraska, azzal a különbséggel, hogy itt, azt
hiszem, még mindig nomád törzsek vándorolnak. Ezenkívül, kérem,
bocsássák meg az urak, hogy betörtem az önök oly otthonos
„férfiklubjába”, itt van egy ember a népbiztosságról, a neve, ha jól
értettem, Mr. Carap, és nagyon határozottan kérte, sőt, ha úgy tetszik,
követelte, hogy a légiriadó alatt szíveskedjenek levonulni a
légópincébe. Ezzel kapcsolatban a nagykövet is nyomatékosan
hangsúlyozza, hogy a tárgyban kiadott utasítása kötelező érvényű.
– Ezzel kapcsolatban tölthetek magának valamit, Liz? – kérdezte
Jeffrey Penn, de ekkor ismét felugattak a légelhárító ágyúk, méghozzá
ezúttal egészen közel, mintha a Nacional tetejéről vagy az egyetem
udvaráról nyitottak volna tüzet; még a sötét légófüggönyön át is észre
lehetett venni, hogy az égboltot újra fenyegető villódzások világították
meg.
A diplomaták kelletlenül felkászálódtak a kényelmes
karosszékekből. Most kénytelenek lesznek néhány órát ott kuksolni a
pincében, bár a bombatalálat esélye valójában egészen jelentéktelen
volt. Semmivel sem valószínűbb, mint hogy német ejtőernyősök
szállnak le a nagyköveti pihenő mellett a tisztásra, állította Jeffrey
Penn, aki – a követség több más munkatársával egyetemben – csaknem
nyíltan gúnyolódott az „ügyvéd úr” páratlan előrelátásán – így
nevezték Steinhardt nagykövetet, a nem hivatásos diplomatát.
Alighogy kitört a háború Németország és Oroszország között, a
nagykövet haladéktalanul hozzáfogott, hogy kényelmes menedéket
építtessen Moszkvától negyven kilométerre, a Kljazma folyó partján. A
nagykövetség gyakorlati munkája csaknem lefulladt. A nagykövet
nyilván úgy képzelte, hogy a zavaros időket a vadnyugat erődjeinek
stílusában épült magas kerítés mögött fogja kihúzni. Hacsak le nem
szállnak nála a német ejtőernyősök – tréfálkoztak a diplomaták. Vagy
be nem törnek hozzá az indiánok – tette hozzá egy különösen kaján
kolléga. De akárhogy is, engedelmeskedni kellett. Volt, aki kellő
előlrelátással bedugott a zsebébe egy üveg Johnnie Walkert. Kevin
Telaware beszaladt az irodájába, hogy valami olvasnivalót vigyen
magával. Reston kint várta a folyosón. Telaware egy köteg régi
könyvvel a hóna alatt ugrott ki a szobából. A két férfi egymásra nézett,
és egyszerre mindkettejüknek ugyanaz jutott az eszébe: „Ez a srác még
egész jól néz ki.”
Reston megnézte, milyen könyveket cipel magával Telaware a
légópincébe. Túlnyomórészt költészet volt: Puskin, Tyutcsev, Eliot…
– Te vagy a legfurább ezredes, akivel valaha is találkoztam –
mosolyodott el Reston.
– Blazson, kto poszetyil szej mir v jevo minuti rokovije120 – idézte
láthatólag tetszelegve Telaware oroszul.
A mondatból Reston csak a „mir” és a „minuti” szót értette meg.
Ördögi egy nyelv!
Már a lépcsőházban érték utol a többieket. A légoltalmi utasítás
megtiltotta légiriadó idején a lift használatát. Az alsó szinten Reston
megpillantott egy „Kijárat” feliratú táblát. Lemaradt néhány lépésre, és
amikor a csoport eltűnt a fordulóban, megpróbálta elfordítani a kilincs
gombját. Az ajtó lazán kinyílt, és az öreg kalandor egy pillanat múlva
kint találta magát az utcán, pontosabban a követség udvarát a Manyezs
térrel összekötő átjáró boltíve alatt.
Először úgy érezte, mintha nem is Moszkvában lenne, hanem valami
nem egészen valóságos karneváli városban. Az égen tüzek visszfénye
táncolt, a két elem: a levegő és a tűz összekavarodott, a teljes
sötétségből hirtelen, mint a fotópapíron, előrajzolódott a Kreml tornya,
hangzivatar bömbölt, benne a pusztítóeszközök basszusai és
szopránjai, időnként, akárcsak a legnagyobb viharban, hirtelen teljes
csend támadt, s ezek a szünetek, mint bármilyen hiány, még
döbbenetesebben hatottak, mint a hangorkán.
Reston azon igyekezett, hogy kopogó lépteit elnyelje a támadás
dübörgése és üvöltése, az a pár másodperc pedig, amíg elhalad a
rendőrposzt mellett, a sötét pillanatokra essék. Sikerült észrevétlenül
kiosonnia a boltív alól, elhaladt az elsötétített Nacional mellett, és
befordult a Gorkij utcába. Ezt az utcát sokáig makacsul a régi nevén,
Tverszkajának emlegette, mindaddig, amíg egyszer le nem fordította
az új nevet angolra. Attól fogva a győztes szocializmus fővárosának
főutcáját a maga módján Bitter Streetnek, Keserű utcának121 nevezte,
ami szerinte teljesen illett is rá.
Reston szerette az efféle ötletszerű húzásokat, amikor felrúghatta a
tekintélyes újságíró napirendjét, amelyben a fogadások és koktélok
betervezett interjúkkal és sajtókonferenciákkal váltakoztak. Éppen
ezek a betervezetten pillanatok, felvillanó tout-à-coup-k, élmények
tették riportjait szokatlan jelenséggé az újságírásban. Ez a mai spontán
kiruccanás valósággal lázba hozta. Az ördögbe is, ezek szerint még
nem öregedtem meg, ha még megengedek magamnak efféle csínyeket,
gondolta, amint gyors, léptekkel felfelé haladt a Gorkij utcán. Lába
szinte szárnyalt, izmai pattanásig feszültek a lelkesedéstől, mintha
valami varázslatos találkozóra igyekezne, amelyre, úgy érezte, egész
életében várt, s mintha most minden lépéssel közelebb került volna
hozzá. A távírda épülete előtt a lába elé odahullott egy légvédelmi
lövedék füstölgő hüvelye.
Hirtelen valahol rendőrsíp hasított az éjszakába, aztán kiáltás
harsant: „Állj!”, és az újabb fénycsóvában felvillant egy közelgő
motorkerékpár, felgyulladt a reflektora. Semmi szín alatt nem
kaphatnak el, gondolta Reston, és futásnak eredt, különben megint
lezavarnak a légópincébe, nem is sejtve, hogy hasonló helyzetben –
éjszaka, riadó, légitámadás, őrjárat, menekülő ember – egész más is
következhet: egy golyó a hátába. Nem tudta, hogy Moszkvában hetek
óta egymást érik az éberségre szólító felhívások, hogy mindenki, még
az iskolás gyerekek is, német kémek után fürkésznek, akik a
támadások idején állítólag zseblámpával jeleket adnak a
bombázóknak. Reston erről nem tudott, így szinte pajkos jókedvvel
szaladt a motorkerékpár elől. Beugrott egy udvarba, beszaladt egy
sötét kapu alá, látta, amint a motorkerékpár elrobog a ház előtt, s
ekkor újra előugrott a Gorkij utcára. Most már senki nem zaklatta,
nyugodtan sétált néhány percet, sőt pár percre megállt a Puskin téren,
és elnézte, hogyan táncol a tűz visszfénye egy magasban lebegő
szobron: a sarokház teteje fölött lebegő szocialista angyalon.
A légvédelmi ágyúk tüze egyre erősödött, az egész égbolton
reflektorsugarak csapongtak. A Majakovszkij téren magasan az égen,
több fénycsóva találkozásánál hirtelen megpillantotta néhány náci
bombázó lassan úszó keresztjét. A repülők típusát lehetetlen volt
megállapítani, de Reston Heinkeleknek és Dorniereknek nézte őket, be
is firkantotta a noteszébe: „Heinkelek” és „Dornierek”. Hirtelen, valahol
egész a közelben iszonyatos detonáció dörrent, melyet összeomló falak
robaja követett. Reston felfogta, hogy a békésen úszkáló keresztek
dobták le terhüket.
Azt már tudta, hogy a moszkvai metrót polgári óvóhelynek
használják, gyorsan elindult tehát a Majakovszkij téri ismerős megálló
felé.
Az előcsarnokban félkatonai öltözetű fiúk tartottak ügyeletet. Amint
megpillantották, nekirontottak: – Öreg, elment az esze, bassza meg! –
azzal berángatták az állomásra. Az átkozott „légvédelmi óvóhely”
kifejezéssel Reston sehogy se boldogult, de végül mégiscsak kinyögte.
– Valami fasz angol lődörög itt! – kiáltotta valakinek az egyik
ügyeletes, és odalökte Restont a mozgólépcsőhöz. – Nyomás, lefelé!
A mozgólépcső természetesen nem működött, Reston soká lépkedett
lefelé, s nem győzött csodálkozni az akna mélységén. Nincs kizárva,
gondolta, hogy a harmincas évek elején valaki már gondolt a majdani
bombázásokra.
A moszkvai metró, mint minden külföldit, Restont is lenyűgözte
pazar díszítményeivel, melyeken a születőben lévő szocialista
fényűzésen itt-ott átütött a már végképp elüldözött orosz
modernizmus. Vajon mi az oka, hogy ilyen pompás díszruhát adnak
egy közönséges városi közlekedési rendszernek? Valószínűleg magától
Sztálintól származik az ötlet, nélküle semmit sem lehet csinálni, de
vajon mi lehetett a célja? Talán a közelgő kommunizmus szépségét
akarta megmutatni e palotákban a tömegeknek? Figyelemre méltó,
hogy ez az ideális kommunizmus elsőként mégiscsak a föld alatt jött
létre.
A lépcső véget ért, a homályban kirajzolódott két sor polírozott
rozsdamentes acélból készült oszlop, a fal márványburkolata és a
mennyezet mozaikpannója, melyen az örömteli szocialista tartalmon
átderengett az a bizonyos formalizmus. Az állomáscsarnok padlója,
melynek geometrikus díszítése korábban megragadta Reston
figyelmét, nem látszott, mert az egész felület minden
négyzetcentiméterét sűrűn ellepték a kuporgó vagy összegörnyedten
fekvő emberek.
Reston döbbenten megállt, aztán egyensúlyozó léptekkel
megpróbált továbbjutni. A szocializmus e templomában aligha akad
hely a fenekemnek, gondolta. Csak nem fogok ráülni másokra! Akkor
valaki megszólította: – Hé, üljön le, polgártárs! – Reston megfordult, és
észrevette, hogy valaki némi ügyeskedéssel arrább húzódott, s így
felszabadított egy darabka padlót, hogy Reston letehesse ott a fél farát.
Amint lekuporodott, arra gondolt, hogy aligha ússza ezt meg egy
alapos ülőidegzsába nélkül. A következő pillanatban pokolian
kellemetlen érzés fogta el, mert észrevette, hogy esetlen medve módra
oldalával nekidőlt valami nőnek. Még egy pillanat beletelt, mire
Townsend rájött, hogy valójában pokoli szerencséje van: a nő elragadó
volt. Sűrű sötét hajához áttetsző kék szempár tartozott, az a fajta
kombináció, mely nagy néha Észak-Olaszországban fordul elő. „Nem
valahol ott találkoztam vele?” – gondolta. Nem tudott megszabadulni
az érzéstől, hogy valahol már látta ezt a nőt. A nő egyébként úgy
viselkedett, mintha nem is egy óvóhely padlóján, a tömegbe préselődve
kuporogna, hanem valami kényelmes karosszékben ülne a kandalló
előtt. Lábát kockás pléd burkolta, de Reston figyelmét még így sem
kerülte el, hogy e két láb nagyon vonzó. A térdén noteszt tartott, és
időről időre beleírt valamit. Csak nem valami újságírónőbe botlott a
tollforgatás vén banditája? Az asszony bal oldalának dőlve hét év
körüli kislány aludt, gondtalanul szuszogva. Jobbján azonban ott
tornyosult ő, a tagbaszakadt, pipafüsttől és skót whiskytől bűzlő
amerikai. Ám a nő biztatóan rámosolygott: helyezkedjék csak el,
úgymond, kényelmesebben.
– I’m awfully sorry, ma’am, for such an inconvenience122 – mormogta
Reston.
A nő meglepetten, mi több, döbbenten felvonta a szemöldökét. Egy
külföldi?! Itt?!
– Nem jól beszelni orosz – mondta Reston. – Est-que vous parlez
français, madame?123
Kiderült, hogy a nő egész jól tud franciául, bár folyton nevetett
magán a hibás, botladozó kiejtése miatt. Keveset gyakorolja, illetve
egyáltalán nem gyakorolja. A férjével néha tréfából fecsegtek egy kicsit
franciául, de ő is már egy hónapja kiment a frontra. A férje katona,
madame? Nem, orvos, sebész, az pedig nyilvánvaló, hogy most ott nagy
szükség van a sebészekre. A maga franciatudása nem is sokkal
rosszabb, mint az enyém, holott én több mint húsz évet éltem
Párizsban. Maga orosz? A nő rámosolygott: félig orosz, félig grúz.
Amikor Reston feltette ezt a kérdést, mint minden amerikai, inkább
az állampolgárságára volt kíváncsi, nem a származására.
Beszélgetőpartnere viszont tipikusan a helyi szellemben válaszolt: az,
hogy a soknemzetiségű szovjet állam polgára, magától értetődött. A
grúzok valahol délen laknak, jutott eszébe, a török határnál. Szóval
innen ez az elbűvölő kapcsolódás, a Földközi-tenger és Észak,
Skandinávia visszhangja, mert ha hinni lehet a történelemnek, ez a
hatás is mindig jelen volt ezen a síkságon.
Bocsásson meg, madame, nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy mi
már találkoztunk valahol, bökte ki végre Reston. Testeik összepréselt
helyzetéből következőleg a nő valahogy a válla mögül beszélt hozzá, és
Reston kezdett egész beleszédülni ebbe a helyzetbe. Furcsa, felelte az
asszony, nekem is az az érzésem, hogy valahol már láttam magát, de
hát ez képtelenség, hiszen maga… Amerikai vagyok, de gyakran járok
itt. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Townsend Reston. Amint
kimondta a nevét, már bánta is, hogy ilyen kellemetlen, mi több,
rémületes helyzetbe hozta a nőt. A harmincas évek rémségei után a
szovjet emberek félnek külföldiekkel ismerkedni, és mi tagadás, meg is
lehet érteni őket. Restonnak úgy tűnt, a nő is elakadt egy pillanatra. Ne
aggódjék, asszonyom, mindent értek. Amaz elnevette magát. Irigylem
magát, ha így van. Én például semmit sem értek. Nyinának hívnak,
Nyina Gradova.
Nyinát megdöbbentette ez a véletlen találkozás. A bombázás elől
menekülő ezrek és ezrek közül, mintha csak regényírói önkény terelte
volna össze őket, éppen őhozzá csapódott oda a tömegben található
talán egyetlen külföldi, aki ráadásul afféle „Hemingway”, nemzetközi
gentleman, egy amerikai Párizsból! A tetejébe kiderül, hogy újságíró,
az európai eseményekről ír tudósításokat a Chicago Tribune és a New
York Times számára, Teheránon keresztül érkezett ide egy angol
repülőgépen, hogy a Moszkváért folyó harcokról írjon. Nyina szinte
biztos volt benne, hogy találkozott már a nevével a szovjet lapokban,
holmi vad ideológiai ellentámadás formájában. „…Townsend Reston,
az ismert újságíró, a rá jellemző szovjetellenes hírharang
szerepében…” – stb. stb. Na, nekem annyi, gondolta, amint kilépek
innen, azonnal elkapnak. Ámbár, úgy látszik, itt senki ügyet sem vet rá.
Végtére is háború van, bombázzák Moszkvát, házak dőlnek össze,
emberek pusztulnak, úgy látszik, ideje, hogy az NKVD abbahagyja a
vadászatot a sajátjaink ellen, ami pedig Amerikát illeti, még az is lehet,
hogy a szövetségesünk lesz ebben a háborúban.
A közfigyelmet valami nehezen érthető lárma vonta magára, mely a
mozgólépcsők körül támadt. Valakik hadonászva kiabáltak, ki akartak
törni valamerre, mások visszafogták őket. Vad nyugtalanság futott
végig villámsebesen a gigászi óvóhelyen. Lehet, hogy ránk omlott egy
ház – gondolta hidegvérrel Reston. Spanyolországban előfordult vele
hasonló eset, igaz, nem ekkora mélységben. A nyugtalanság hulláma
eközben elérte a beszélgetőtársát is. Nyina egy pillanatra eltakarta
tenyerével a szemét, hangtalanul suttogott valamit, mintha imádkozna.
Reston nem értett semmit a körülötte támadt kiáltozásból, csak
olyasmiket, mint – Nyugalom, elvtársak! – Elvtársak, csak semmi
pánik! A többi – az olyasfélék, mint – Eredj a picsába! – Engedj ki, te
fasz! – beleolvadt az általános kaotikus kórusba.
– Mi történt, Nyina? – kérdezte.
– A nép halálra van ijesztve – felelte amaz. – Olyan hírek terjednek,
hogy német ejtőernyősök szálltak le Moszkvában, hogy elfoglalták a
város egy részét…
– Az emberek csakugyan ennyire félnek a németektől? – kérdezte
Reston. Ez a kérdés attól a pillanattól fogva foglalkoztatta, amikor
Keleten kitört a háború: vajon az orosz közember fél-e a németek
bevonulásától?
– Hát persze! – kiáltott fel Nyina, és csodálkozva nézett a férfira,
mintha azt kérdezné: „Hogy lehetne másképp?”
– És maga, Nyina, maga is? – kérdezte óvatosan Reston. – Maga is
úgy gondolja, hogy a németek majd… – De végül nem merte befejezni a
kérdését.
– Á-á… – húzta a szót Nyina –, értem, mire gondol…
Egy pillanatra elgondolkodott, aztán megpróbálta jól-rosszul
lefordítani azt a négysorost, amit nemrég hallott egy ittas szerzőtől,
Kolja Glazkovtól:

Isten, óvd a Szovjetet, ha Hitler

Ránk hozná az Ubermescheket,
Mert parancsolataidat, hidd el,
Nálunknál is többször sérti meg.

– Nálunknál is többször… – ismételte Nyina.

„Biztos ebben?” – szerette volna kérdezni Reston, de féket tett a
nyelvére. Elnézte Nyina arcélét, és egyszerre őrült gondolatok
rohanták meg, olyanok, amelyeket egyetemista kora óta, amikor
leszámolt a szerelmi illúziókkal, egész életében megvetően
félrehajított, s amelyek itt, a sokméteres mélységben a nácik által
bombázott szovjet főváros alatt aztán végképp ostobaságnak hatottak.
Végre találkoztam az asszonyommal, gondolta. Végre, ötvenkét éves
koromra megtaláltam a nekem való nőt. Egész eddigi életem, az
agglegényi egoizmusommal, a kicsinyes szokásaimmal, az úgynevezett
szabadsággal, az úgynevezett szexszel, közönséges disznóság volt,
mert hiányzott belőle ez a nő. Ezzel a nővel kell élnem, méghozzá
egyáltalán nem a szex végett, hanem hogy gondoskodjak róla. Kell,
hogy legyen valaki az életemben, akiről gondoskodhatom, az pedig
senki más nem lehet, mint ez a nő, Nyina a kislányával. Igen, igen,
most, amíg még nem késő, mit sem törődve az egyre jobban
elharapódzó háborúval, vagy éppen amiatt, fel kell forgatnom ezt az
üres, áporodott életemet. Ez a nő lesz az, aki a szemétre veti az én
összes, kasztomból és klubomból hozott szokásaimat, fétiseimet,
leporolja, kitakarítja ezt az ürességet, megtölti a maga
félreismerhetetlen művészi tehetségével, könnyed járásával, melyet
még nem is láttam, de a pléd alatt kidomborodó csípője és vádlija
vonala alapján el tudom képzelni. Fogjuk magunkat, és a kislányával
együtt elszökünk innen valahová, mondjuk, Portugáliába, arra a
keskeny part menti sávra, Lisszabontól északra, én időnként el-
elutazgatom a háborúzó országokba, és oda fogok visszatérni hozzá.
Ilyesféle, rá egyáltalán nem jellemző gondolatok száguldoztak
Townsend Reston képzeletében, míg hirtelen rá nem ébredt, hogy
sebes, varázslatos suhanásában hatalmas víz alatti szikla felé száguld.
A férj, az ördög vigye el! Hiszen férje van, a harcoló hadsereg sebésze.
Vajon miért gondoltam olyan egykettőre, hogy ez a nő az enyém kell,
hogy legyen, holott a férjéé? Ekkor aljas gondolatok bukkantak fel a
fejében. A férj a fronton van, a tűzvonalban, nagy az esélye, hogy egy
német lövész áldozatává válik. Egyébként is, hogy jön egy kis ruszki
doktor egy ismert nemzetközi hírű újságíróhoz? Hogy jön az ő
szánalmas moszkvai többszörös társbérletük Reston családi házához
Cape Codon, nem is szólva azokról a lehetőségekről, amelyeket a
bankszámlája képes megnyitni? Na, ez már aljasság, szakította félbe
önmagát Reston. Ennek a nőnek mindez nem számít, különben nem
lenne az én nőm, márpedig ő éppen az, akiről annak idején, fiatalon,
szégyenletesen romantikus periódusomban álmodtam, és akit aztán
egész életemben igyekeztem elfelejteni…
 Miközben Reston teljesen belemerült ezekbe az olyannyira oda nem
illő gondolatokba, a metróállomáson egyre nagyobb lett a pánik. A
tömegen végigfutott a híresztelés, hogy a német harckocsik áttörtek,
már elfoglalták Tusinót, a Kremlt szétbombázták, kő kövön nem
maradt belőle, az egész város lángokban áll, banditák fosztogatják az
üzleteket és a lakásokat, valamiféle osztagok pedig – a sajátok-e, vagy a
németek, nem tudni – gázt engednek az óvóhelyekre. Egyszerre
velőtrázó jajveszékelés támadt: – Gyerünk a kijárathoz! Meneküljön,
aki tud!
A tömeg talpra ugrott, kaotikus hullámzásba kezdett, hol
előrelendült a mozgólépcsők felé, hol visszatántorodott a reménytelen
dugó miatt. A lábak között, a fejek felett gyerkőcök próbáltak
keresztülvágni. Az emberek összerugdosták, lehajigálták őket a
vállukról. Fülsiketítő sikoltozás, öregasszonyos zokogás töltötte meg a
csarnokot, hol itt, hol ott verekedés támadt. Úgy látszik, mindenkit
elfogott a klausztrofóbia, csak a rémület mozgatta őket, csak a vak
vágy, hogy kiszabaduljanak a föld alatti csapdából.
Nyinán lázas remegés lett úrrá, magához szorította Jolkát, és csak
arra volt gondja, nehogy kiszakítsák a kezéből a kislányt, nehogy
elveszítse őt a tömegben. Már eszébe sem jutott a kellemes szomszéd,
s amikor Reston odakiáltott neki, hogy kapaszkodjék belé, olyan vad,
idegen pillantást vetett felé, hogy amaz szinte hátrahőkölt. Hirtelen,
mint amikor a nyomás kiveri a dugót, megindult a tömeg. Reston
bárhogy igyekezett, hogy Nyina mellett maradjon, a másik lépcsőre
sodródott. Egy darabig még látta a felfelé igyekvő fejek között Nyina
boglyas sörényét, aztán eltűnt a szeme elől. Még reménykedett, hogy a
felszínen sikerül megtalálnia, és amikor felért az előcsarnokba,
kiáltozni kezdett:
– Nina, où étes-vous?! Répondez, s’il vous plaît! Répondez donc!124
Válasz azonban nem jött. Az előcsarnokban kialakult iszonyú
dulakodás után hamarosan kisodródott az utcára, de Reston itt sem
látott mást, csak a sötétben szanaszét futó alakokat, és nem hallott
mást, csak szitkozódást, szirénaüvöltést, és nem érzett mást, csak a
gallérja mögé becsorgó hideg esőt, mely szomorúsággal és
kétségbeeséssel töltötte el, és szégyennel azokért a furcsa föld alatti
ábrándokért, amelyek, semmi kétség, férfiúi hanyatlásának jelei voltak.
A légitámadás, úgy látszik, véget ért, már nem hallatszottak
robbanások, ritkábban villogott az ég, és a felhőkön áttörő
reflektorsugarakon már valami bágyadtság érződött.
Reston felhajtotta a gallérját, és elindult lefelé a Keserű utcán a
követség felé.
– Nina, Nina – motyogta. – She’s an interesting person, isn’t she?
Should I try to find her? Nina… Gosh, I lost her last name… Nina who?125
III. fejezet
Föld alatti tanácskozás

Moszkvát elözönlő pánik első hulláma elcsendesedett, de

közeledett a második, melynek megsemmisítő ereje akkora volt, mint a
cunami tíz emelet magas hulláma: 1941. október 16., mely hosszú
időre emlékezetes maradt. E két hullám között egy viszonylag nyugodt
éjszakán elbeszélésünk útja ismét a Majakovszkij téri metróállomás
felé kanyarodott.
Az állomás bejáratait ezúttal katonai őrszemek őrizték. A
moszkvaiakat, akik szokás szerint arrafelé tartottak, hogy ott töltsék az
éjszakát, visszafordították. – Polgártársak, a „Majakovszkij” állomás ma
éjszaka zárva lesz. Használják a többi óvóhelyet. – Úgy látszik, valami
robbanás lehetett, gondolták a moszkvaiak, széttört a vízvezeték vagy
a csatorna.
Valójában az állomás kifogástalan állapotban volt, mi több, riasztóan
ragyogó tisztára takarították. Az egyik mozgólépcsőszalag lassan,
megbízhatóan ereszkedett lefelé. A lépcső mentén homályosan, de
egyenletesen világítottak a pogány templomok serlegeire emlékeztető
lámpák. Megszokottan derengtek a békeidőből ismerős táblák:
„Álljanak a jobb oldalon, haladjanak a bal oldalon!”, „Kapaszkodjanak a
gumikorlátba!”, az állomások feliratai: „Belorusz pályaudvar”,
„Dinamó”, „Repülőtér”, „Szokol”, „Szverdlov tér”, átszállás az „Ohotnij
rjad”, a „Lenin Könyvtár”, a „Szovjetek Palotája”, a „Gorkij kultúrpark”
állomások felé.
Nem sokkal éjfél után az állomás épületéhez odahajtott néhány
alacsony páncélautó: a frontparancsnokok és kíséretük járművei. A
kocsikból sorra lépett elő és indult befelé Zsukov, a Nyugati Front
parancsnoka, Jeremenko, a Brjanszki Front parancsnoka, Konyev,
Leljusenko, Govorov, Akimov tábornok.
Elöl az alacsony, görbe lábú Zsukov ment, a bőrkabát megfeszült
izmos farán és csapott vállán, az ajtók üvegében megvillant arca komor
erődjének tükörképe. A tábornokok elindultak lefelé a mozgólépcsőn.
Teljes csend honolt, csak a mozgólépcső gépezete kattogott halkan,
egyenletesen.
A padlózat gránitdísze ezúttal makulátlanul tiszta volt, és tompán
fénylett a derengő mennyezet alatt. Az állomás messzi távolában egy
mellszobor rajzolódott ki homályosan. Gondolta-e vajon a „szép,
huszonkét éves”, sárga mellényt és monoklit viselő költő,126 hogy afféle
fiaistenség lesz egy föld alatti népi szentélyben?
A tábornokok ráérősen lépkedtek az acéloszlopok alatt. Senki sem
beszélgetett. Zsukov változatlanul egy kissé a csoport előtt haladt.
Néha felemelte a bal karját, jobbjával felhajtotta bőrkabátja ujját, és
egy pillantást vetett világító számlapú órájára. Ilyenkor a többi
tábornok is az órájára pillantott. Legalább tíz perc telt el, mire az
alagútban a központ irányából egy közeledő szerelvény távoli hangja
szűrődött elő, majd lassan kigördült egy közönséges személyszállító
szerelvény, és megállt a peronnál. A kocsik üresek vagy majdnem
üresek voltak. Az egyik ilyen csaknem üres kocsiban ott ültek az
SZK(b)P KB Politikai Bizottságának tagjai: Molotov, Kaganovics,
Vorosilov, Berija, Hruscsov… Velük együtt érkezett az igásló méretű
Szemjon Konsztantyinovics Tyimosenko marsall. A tábornokok, akik
már rég nem használták a városi tömegközlekedési eszközöket,
egyáltalán nem találtak semmi különlegeset abban, ahogyan a vezérek
a találkozó helyszínére érkeztek, a szárnysegédek viszont még a
szájukat is eltátották a fogalmak ekkora összeférhetetlensége láttán:
közönséges metrószerelvény, benne a mitikus „arcképek”!
Kinyíltak a pneumatikus ajtók. Zsukov komoran nézett a kiszállókra.
Sztálin megint nem volt közöttük. Nem tudta megállni, hogy hangosan
is ki ne mondja: – Sztálin elvtárs megint nincs itt… – Jeremenko ferde
pillantást vetett rá, de nem szólt. Zsukov úgy tervezte, hogy ha Sztálin
megjelenik, vigyázzt vezényel, aztán keményen kilép, és valamennyi
jelenlévő nevében szabályszerű jelentést tesz. Zsukovot, akit nemrég
neveztek ki a Nyugati Front főparancsnokának, mindenki rangidősnek
tekintette. Most tehát nem vezényelt vigyázzt, és a tábornokok
fesztelen tartásban maradtak a helyükön.
Most mindjárt megjelenik a képükön az az atyai mosoly, gondolta
utálkozva Zsukov. Ezt aztán végképp ki nem állhatom, ezt az atyai
mosolyt. „Rohadtak” – gondolta hirtelen, a maga számára is váratlanul.
Tisztelgésre emelte a kezét, de meglehetősen hanyagul, egyáltalán nem
szabályszerűen.
– A Nyugati és a Brjanszki Front vezetése az SZK(b)P Politikai
Bizottsága parancsára megjelent – közölte, de hangjában semmi
melegség nem érződött a nép bálványai iránt. „Békeidőben már
pusztán ezért a hangnemért repülnék, hogy a lábam se érné a földet –
villant át a fején. – Most viszont háború van. Most nagyobb szükségük
van rám, mint nekem őrájuk.”
Ám ezúttal nem látott atyai mosolyt a képükön. Molotov kezet
szorított vele:
– Elvtársak, lássunk mindjárt munkához!
Előrement, a terem mélyébe, ahol – nem tudni, honnét – már
előkerült egy hosszú tárgyalóasztal, vagy két tucat szék, néhány
hordozható lámpa, több állvány, katonai térképekkel.
Mindenki elhelyezkedett. Molotov és Zsukov az asztal két oldaláról
nézett farkasszemet egymással. Két kőmerevre keményített arc,
melyen még egy hajszálrepedés se adott utat holmi átderengő
érzelmeknek.
– Sztálin elvtárs arra kért, hogy adjam át önöknek forró üdvözletét,
tábornok elvtársak – kezdte Molotov. – Ő figyelemmel kíséri a helyzet
alakulásának minden mozzanatát, és kulcsfontosságú megbeszélést
készít elő a Védelmi Tanács, valamint a front- és
hadseregparancsnokok között. Nekünk egyelőre bizonyos folyamatban
lévő operatív feladatokat kell megoldanunk.
„Hazudik a barom – gondolta Zsukov, de kőkemény arcán egyetlen
redő sem rezzent. – Miért nem mondják meg még nekünk sem, hogy mi
van valójában Sztálinnal? Lehet, hogy már rég Kujbisevben csücsül?
»Folyamatban lévő operatív feladatok?« Semmiségek? Akkor minek
rendezték ezt a találkozót a metróban? Minek ez a ködösítés még
azokkal szemben is, akikkel szemben aztán igazán nem kéne
ködösíteni? Most ezektől az »operatív feladatoktól« függ minden. Senki
nem menekülhet előlük.”
– Georgij Konsztantyinovics, a Politikai Bizottság tagjai azt
szeretnék, ha ön tenne jelentést a helyzetről – mondta Vorosilov.
Zsukov Vorosilov felé fordította a fejét: „Ez a tökfilkó is ravaszkodik
– gondolta. – Jelentsd csak a helyzetet nekik, én, úgymond, amúgy is
tudok mindent. De ki látott téged a fronton, te »egyes számú vörös
parancsnok«?” Zsukov bólintott, felállt, és kemény léptekkel odavonult
az egyik térkép elé. Úgy rémlett, a PB tagjain valami alumíniumos
csengésű zörej futott végig: a térkép, amelyhez Zsukov odalépett, nem
a központi területeket ábrázolta, hanem egyszerűen Moszkva
környékét, vagyis a város közvetlen szomszédságát. Berija vakon
csillogó csíptetőjével követte Zsukov mutatópálcáját. A pálca
Mozsajszkra bökött.
– Guderian páncélosai, miután elfoglalták Kalugát, Mozsajszk felé
tartanak – kezdte tökéletes szenvtelenséggel Zsukov, mintha a katonai
akadémián tartana előadsát. – Malojaroszlavec körzetében sikerült
összegyűjtenünk egy csapatcsoportosítást a 43. hadsereg
állományából. Idetartozik a 110. lövészhadosztály, a 17.
harckocsidandár, a podolszki gyalogos- és a podolszki géppuskástüzér-
iskola, valamint a tartalék ezred két zászlóalja, Itt még tartjuk
magunkat, bár csapataink morális állapota sok kívánnivalót hagy maga
után. Harcosainkat demoralizálják a zuhanórepülő stukák állandó
támadásai.
Kaganovics e szavak hallatán egy pillanatra felvonta a szemöldökét,
kis kefebajsza, mely a harmincas években oly divatos volt az európai
államférfiak körében, kissé előrenyúlt. Az arcszőrzet mozgása akár
komikus csodálkozást is kifejezhetett volna, ha nem kíséri a „vasas
népbiztos” sínacél súlyú tekintete. Vajon mi váltotta ki az
elégedetlenségét – a stukák vijjogása, melyek függőlegesen zuhantak
rá a „sztálini sólymaink” által fedezetlenül hagyott ványkákra, majd
miután ledobták ólommal és trotillal töltött halálos terhüket,
meredeken felrepültek a magasba; vagy a „harcosok” szó, melyet a
frontparancsnok a forradalmi dicsőségtől övezett, és a kommunista
szívnek oly kedves „vöröskatona” szó helyett használt?
Zsukov szólt még néhány szót a németek nyomasztó légi fölényéről.
Lehet, hogy már ők is tudják azt, amit tud minden katona a fronton, tud
a megszállt zóna sok millió lakosa, de lehet, hogy nincs tudomásuk
róla, akkor pedig hasznos lesz, ha megtudják.
Ezután újabb keresetlen szavakkal keserítette a vezéreket, olyan
részletekkel, amelyek esetleg nem jutottak el a grandiózus
feladatokkal elfoglalt államférfiakhoz. Harckocsijaink képtelenek
felvenni a harcot a németek T–III-asaival, nem is szólva a T–IV-esekről.
„Harmincnégyesekből” egyelőre nagyon kevés van, KV-t egyáltalán
nem látni a fronton. Ez a megjegyzés úgy hatott Vorosilovra, mint egy
farba rúgás: a KV-(Kliment Vorosilov) harckocsi a legkedvesebb
gyermeke volt. A legrettenetesebb azonban az, hogy súlyos hiányok
vannak a hivatásos parancsnoki állományban. A parancsnokok jó
részének felkészületlensége, a harci tapasztalat teljes hiánya az ezred-
és magasabb szinten temérdek hibás döntésre vezet, más tényezőkkel
együtt ez okozza a front szétesését, a „katlanok” képződését, a tömeges
kapitulációt, a nyílt árulást.
„Hogy kinyitotta a száját ez az ember! – gondolta Berija, amint
elnézte ezt a tábornoki ruhába öltöztetett cseppet sem kellemes orosz
muzsikot. – Hogy kinyitotta a pofáját! Kitört a háború, és az emberek
elkezdtek pofázni.”
– Ha jól értem, Zsukov elvtárs, a fő kérdés az, hogyan lehet
megállítani Guderian harckocsijait – kérdezte.
Zsukov a csillogó csíptető felé fordult. Szeretett volna nyíltan
belenevetni ezekbe a rettegett üveglencsékbe, de máskor sem igen
tudott nevetni. „A fő kérdést most nem nekünk kell megválaszolni,
hanem Guderiannak – gondolta. – A kérdés az, van-e elegendő
üzemanyaga még két hétre, hogy elfoglalja Moszkvát?” Zsukov mint
katona tisztában volt vele, hogy a németeket csak a körülmények
számukra kedvezőtlen egybeesése, esetleg valamilyen hibás
számításuk állíthatja meg, de semmiképp nem a dezorganizált Vörös
Hadsereg ellenállása. Ezt azonban nem mondta ki, mert különben
ráhúznák, hogy defetista, vagy az ördög tudja, mi, ahogy
harminchétben.
– A taktikai kérdések megítéléséhez, Berija elvtárs, képesnek kell
lennünk belebújni az ellenség bőrébe, és elképzelni, milyen
nehézségekkel kell szembenéznie – mondta. – Márpedig vannak
nehézségei, így például a túlságosan széthúzott utánpótlási vonalak…
Zsukov még egy darabig úgy beszélt és úgy mutogatott a pálcájával,
mintha beleképzelné magát von Bock tábornagy szerepébe, aztán
rájött, hogy ezzel még jobban megrémíti a vezéreket.
– Összefoglalva: elvtársak, a helyzetünk nagyon súlyos, hogy ne
mondjam, kétségbeejtő. – Itt letette a mutatópálcát, hat csizmás
koppanó lépéssel visszament az asztalhoz, leült, s hozzátette: – De
egyelőre mégsem reménytelen.
Vagy két percig csend honolt a csarnokban. A Politikai Bizottság
tagjai, mint mindig, féltek egymástól. Tyimosenko valósággal
megkukult, úgy ült ott, mint valami Szobakevics. A tábornokok is
tartottak egymástól, emellett féltek a PB-tagoktól. Most azonban mind
úgy érezték, hogy ez a „belső” félelem valamicskét mégiscsak gyengült
a „külső” félelem következtében: olyan könyörtelen külső ellenség
közelgett, amely köpött az ő bizánci intrikáikra, a Kreml rafinált udvari
viszonyaira, és egyetlen csapással megsemmisíti valamennyiüket, az
egész szovjet Bizánccal egyetemben.
– És mi a helyzet a népfelkelőkkel? – kérdezte Kaganovics. –
Játszhatnak-e bármilyen szerepet?
A tábornokok összenéztek. A népfelkelők? Néhány ezer kiképzetlen
civil, tíz főre egy puska – inkább ne vesztegessük többé az
embereinket, és ne nevettessük ki magunkat a németekkel.
– Komolytalan dolog! – vágta ki katonás nyíltsággal Konyev
vezérezredes. – Ezúttal nem rendezhetünk újabb borogyinói csatát.
A vezérek megszeppenve ültek. Még ha lett volna is mód egy új
Borogyinóra, az – a történelmi dicsőség ellenére – nemigen lett volna
ínyükre, mert – ha tetszik, ha nem – Moszkva feladásához vezetett, ami
akkor, nyolcszáztizenkettőben mégsem volt olyan rettenetes dolog,
mert a kormány Pétervárott székelt, nem volt kitéve veszélynek, most
viszont a veszély egyenesen őket, a legmagasabb kormányzatot
fenyegette!
Zsukov egyszerre úgy érezte: valami komor ihlet szállja meg. Talán
Borogyino említése volt az oka, de tehet, hogy mindaz, ami az utóbbi
hetekben felhalmozódott benne, az idegen hatalom által okozott
megaláztatások, a vad vágy, hogy elhárítsa az elháríthatatlant –
egyszerre félredobott minden kertelést, mindazt, amin keresztül
kellett verekednie magát a legfelső pártvezetéssel folytatott minden
egyes találkozón, elhatározta, hogy most kezébe veszi a tanácskozás
irányítását, és szinte diktátori hangon újra megszólalt:
– Nagyon kevés időnk maradt. A csapatok átcsoportosítására a
szakadatlan orkánerejű tűz alatt nincs lehetőség. Egyetlen eszköz van,
amivel valóban meg lehet állítani a szökést és a kapitulációt: a
frontvonal mögött felállított zárózászlóaljak. Ezeknek pedig
könyörteleneknek kell lenniük.
A főparancsnok beszédének ezen a pontján Berija helyeslőleg
bólintott.
Zsukov folytatta:
– Biztosítani kell a friss egységek mielőbbi beérkezését az Urálból és
Szibériából. Ahhoz azonban, hogy ezekből a hadosztályokból
harcképes egységeket lehessen létrehozni – de az egész további
hadműveletek érdekében is –, arra van szükség, hogy erőteljesen, és
hangsúlyozom: egyik pillanatról a másikra megemeljük a felső és
középszintű hivatásos parancsnoki állomány létszámát. Kérem, ezt
haladéktalanul jelentsék Sztálin elvtársnak.
A vezérek nyomban megértették, miről van szó, és nyomban
belemerültek a dossziéik és papírjaik tanulmányozásába, egyedül
Vorosilov kiáltott fel a rá jellemző olcsó színpadiassággal:
– De hát hogy tudnánk ezt megvalósítani egyik pillanatról a másikra,
Georgij?!
 Zsukov mosolytalanul ránézett. Erről az emberről sosem lehet tudni,
színészkedik, vagy tényleg hülye. Lehet, hogy éppen ez mentette meg
ezekben az években?
– Hát ezt magának jobban kell tudnia, mint nekem, Kliment
Jefremovics!
Vorosilov, úgy látszik, kapcsolt, még a száját is eltátotta, mintegy a
csodálkozástól, mintha neki magának soha eszébe nem jutott volna a
Vörös Hadsereg döbbenetes vereségeinek e különös tényezője, de
nyomban becsukta a száját, és ő is kotorászni kezdett az üres
dossziéjában.
Molotov hirtelen kinyitotta agyagkemény száját.
– Nos, Zsukov elvtárs, haladéktalanul jelentjük elgondolásait Sztálin
elvtársnak. A magam részéről annyit akarok mondani, hogy ilyen
rendkívüli helyzetben a rendkívüli rendszabályokra is sor kerülhet.
Most dől el az egész szocializmus sorsa.
Zsukov bólintott. De semmi érzelem most sem, csak a vasbeton
határozottság, az utolsó védelmi vonal.
– Örülök, hogy helyesen értették, amit mondtam, elvtársak. Most dől
el az egész haza sorsa.
A tanácskozás még eltartott vagy két óra hosszat, ha még számon
lehetett tartani a percek futását ebben a zárt térben, az orosz föld
süket gyomrában. A külső megfigyelő, a regényíró például,
elcsodálkozhatott azon, hogyan keverednek a különböző történelmi
korok a sötétség tengerén belül e derengő foltban. A vakult szemű,
kerekded római antikvitás Lavrentyij Berija fejében és vállában
testesült meg. A tábornoki állomány az örök orosz bakatempót
képviselte, körülbelül az őrmesterek szellemi színvonalán. Molotov és
Vorosilov a gogoli komédia típusait jelenítette meg. A „vasas
népbiztosnak” csakugyan az állt volna legjobban, ha a korai
kapitalizmus bőrkötényes vasmunkásaként bújik elő a kulisszák
mögül, ráverőkalapáccsal a kezében. S a gyülekezet fölött ott
magasodott a futurista költő portréja, s körülötte az alig derengő
kupola felé tartó szocialista utópista acéloszlopok, olykor-olykor pedig
úgy rémlett, hogy a vastag beton- és földrétegeken át ide is
beszivárognak, és hangtalanul ott lebegnek az asztal fölött a német
szocializmus walkürjei. Jelenlétük érzésétől a Politikai Bizottság
vezéreinek megroggyantak az inai félelmükben.

I. közjáték. A sajtóból
New York Times, 1941. június 12.
Az agresszió ellen együttesen fellépő Nagy-Britannia és Észak-Írország
Egyesült Királysága, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika
kormányai, Belgium kormánya, Csehszlovákia ideiglenes kormánya,
Görögország, Luxemburg, Hollandia, Norvégia, Lengyelország és
Jugoszlávia kormányai, De Gaulle tábornoknak, a szabad franciák
vezetőjének képviselői arra az elhatározásra jutottak, hogy közösen
folytatják az ellenállást a német és olasz agresszió ellen a végső
győzelemig…

1941. június 20.

Cudahy, egykori követ a következőket írja találkozásáról Hitlerrel. A
diktátor úgy festett, mint akit emésztési zavarok gyötörnek, feszültség
és végletes kimerültség látszott rajta. A haja gyorsan őszül.
Megdöbbentő látványt nyújt sápadt arca és élettelen keze.

Time, 1941. június 20.

Az olasz lapok közreadták Benito Mussolini kijelentését, aki szerint „ez
a háború két világ háborújának jellegét ölti”.
Látjuk, hogy a totalitárius világ döntő csatára szervezkedik, és
Oroszország ennek integráns része lesz, annak ellenére, hogy egyes
jelentések szerint Hitler gáncsot akar vetni Sztálinnak…

1941. június 30.

Miközben Oroszország egy része az ágyúkhoz tapadva várta a nyugati
hódítót, a tudósok Keleten, Szamarkandban behatoltak minden idők
legnagyobb hódítójának, Timur-Lenknek a sírkamrájába. A
háromtonnás márványtömb alatti két durva gránittömb elmozdítása
után megtalálták a sírt, amelyben az aranyhímzéses ruhába bújtatott
uralkodó nyugodott. A csontváz a fej kivételével jó állapotban maradt.
A tudósok igazolták a filológusok sejtését: a hódító jobb lába rövidebb
volt a balnál…

1941. július 7.
Tokiói tudósítónk, aki keresztülutazta egész Oroszországot, a
következőket mondja: „Hat héttel azelőtt, egy Moszkva környéki
faluban egy szakállas kolhozista muzsik azt kérdezte tőlem: »Mikor
jönnek végre a németek, hogy rendet csináljanak?«”

1941. július 14.

A finnek sóhajtoznak, hogy az orosz gránátok felgyújtották a fenyvest
kedvenc nyaralóhelyük, Hanko körül.

A románokat, bár csábítja őket az a perspektíva, hogy valamit

elcsenjenek Oroszországtól, nagyon nyugtalanítja a szovjet
ejtőernyősök leszállása a Ploieşti környéki olajmezőkön. A Vasgárda az
ejtőernyősök ledobására ötszáz „zsidó kommunista” kiirtásával
válaszolt…

A veszteségek nagyságát mindkét fél nagyvonalúan kezeli. A németek

közölték, hogy harcképtelenné tettek hatszázezer orosz katonát. Az
oroszok másnap, hogy ne maradjanak le, közölték, hogy
megsemmisítettek hétszázezer németet. Mire a németek azonnal
felemelték a számot nyolcszázezerre. Az oroszok válasza erre:
kilencszázezer.

Madrid központjában ott áll egy Neptun-szobor, kezében háromágú

szigonnyal. Az örökké éhes spanyolok közül valaki kitűzött rá egy
plakátot: „Adjatok valamit enni, vagy vegyétek el tőlem a villát!”

Daily Mirror, 1941. július 20.

Ha volt olyan ember, aki felemelte a startpisztolyt, és meghirdette az
újabb világháború kezdetét, az Sztálin elvtárs volt… Mihez kezdenénk
e nélkül a képmutató alak nélkül?…

Telegraph, 1941. augusztus

A női nadrág először a bolsevik Oroszországban jelent meg… Anglia és
Amerika üdülőhelyeinek sznob közönsége vonzónak tartotta ezt a
divatot, és elegáns viseletet kreált belőle… Íme, egy újabb példa, amely
azt bizonyítja, mennyi közös vonás van a kommunizmus és a
plutokrácia között…

A DNB német sajtóügynökség

Sztálin arcvonala több helyen átszakadt. A szovjet csapatok fejvesztve
hátrálnak, vezetésük nem képes helyreállítani a rendet…

Szovinformbjuro
A háború első három hete arról tanúskodik, hogy a hitleri
villámháborús tervek kétségkívül kudarcot vallottak…

Time
…Sok jel tanúskodik arról, hogy a németek és az oroszok egyaránt
hazudnak…

Sztálin rábízta Leningrádot Kliment Vorosilovra, Moszkvát Szemjon

Tyimosenkóra, Kijevet Szemjon Bugyonnijra…

A német csapatok büszkén jelentették, hogy zsákmányul ejtettek egy

„Dicsőség Sztálinnak” típusú százhúsz tonnás mamutszerű harckocsit.
A szörnyeteg óránként hat kilométeres sebességre képes…

II. közjáték. A szobai magnólia

A fikusz megvetette a szomszédos cserép muskátlit. Természetesen
nem magát a cserepet, hanem a cserépben növekvő bokrot. Úgy érezte:
a muskátli lelketlen, oktalan teremtmény. Soha nem kapott tőle semmi
jelet. Néha odafordította kemény leveleit élükkel a muskátli felé. Hiába,
semmi válasz nem érkezett. Még a hímzésekkel díszített komóddal,
még azzal is többre ment. A két növény Kolimagin lövész otthonában
növekedett, a Petrovszkaja telepen. Az ablakban egy háromliteres
üvegedényben valami „gombának” nevezett förtelmesen undorító,
nyálkás turha volt a szomszédjuk. Ennek egyetlen dolga volt: bizonyos
kétes „lét” termelt Kolimagin másnaposságának szesszel való
kúrálására. A fikusz nem fogadta el a „gomba” létét, ahogy nem
fogadták el a rokon lélek Palaiologoszok127 a mohamedán bazárról a
palota ablakain berepülő legyeket.
A fikusz némi ügyeskedéssel úgy nézett ki az ablakon a gomba fölött,
hogy csak azt lássa, ami majdnem mindig tetszett neki: a foghíjas
kerítésajtó felé vezető, téglával kirakott utacskát, a kerítésen a
fenékkel felfelé fordított két vedret, a bádogteknőt, benne az áztatott
rongyokkal, a kedélytelen, tűzvédelmi célokból tartott homokos
hordót, a zöld paradicsomokat, melyek végeérhetetlen érlelődésük
közben megrogyasztották hervadó szárukat, az elsurranó piszkos
egérkéket – ezt az egész siralomvölgyet, ezt az elhagyatott középső
földet, amelyen némely századokban, nem tudni, miért, hirtelen
fellobbant egy nagyszerű tűzoszlop, és végbement a két princípium – a
szubtropikus és a szubpoláris, azaz a görög és a varég – egyesülése.
Az első alkalom vöröslő alkonyokon szokott eszébe jutni, azokon a
ritka alkonyokon, amikor Moszkvában a nyugati láthatár tiszta volt.
Ilyenkor előúszott valami roppant távoli emlék: a cárné komor
büszkesége, aki mindenkitől elhagyottan várta a kolostor ablakában a
tőrt, aztán a bejárat kövein koppanó léptek, az Azov alól győztesen
visszatérő szeretett férfi vértjén visszaverődő vöröslő alkony. Vagy
vesztesen? Micsoda szomorúság! A fontos, hogy megmarkolja a
mellemet, feledve a cárságot, csak feltárulkozhassak a Rurik-fi előtt,
csak lehessek a nemzetség folytatója. Szabadíts meg, fejedelem! Nem
száradhat el bizánci csípőm a kolostor cellájában, nem változhatok
életemben terméketlen szobai magnóliává, azaz fikusszá.
 A növény varég princípiuma természetesen ujjongott az ösvényt és a
kerítést belepő első hó és a lombhullás után előbukkanó, lapos sapkájú
Potyesnaja-palota128 láttán.
– Ihaj! – kiáltott ilyenkor Kolimagin lövész, és bár a csikket
odagyűrte az egykori magnólia tövébe, mégiscsak szeretve volt, és
holmi hóesésből előbukkanó apákra és nagyapákra emlékeztetett,
akiknek eleven szempárja olykor tatáros résen át hunyorgott a
napvilágra.
– Ne dugdossa már azt az utálatos Pribojt a virágom mellé – szólt rá
olykor a háziasszony száraz sáskasurrogással.
– De kár, hogy nem hozhatom haza a szolgálati fegyveremet – felelte
Kolimagin lövész. – Dögöljek meg, ha agyon nem lőnélek, te dög!
– Magától kitelik, maga nyomorult alkoholista! – sivította a sáska.
– Dögöljek meg, ha rád nem gyújtom a házat! – hörögte Kolimagin,
beszorította az asszonyt a sarokba, és kitekerte kezét-lábát. –
Leteszem a párttagkönyvem, de akkor is felgyújtom ezt a koszfészket!
Egyszer aztán csakugyan lángra lobbant a ház, és vele együtt a
szobai magnólia is. A szubtropikus és a szubpoláris princípium
ötvözete megfosztotta őt a termékenységtől, viszont nagyszerűen
tudott égni.
Az egész ház recsegett-ropogott, a macskák virnyákoltak, a sáska
ciripelt, ami belefért, vagyis olyan erővel, mint a villanyfűrész, az
életörömtől kicsattanó Kolimagin meg csak kurjongatott, mint
Csojbalszan129 marsall.
A fikusz levelei előbb megsárgultak, aztán összekunkorodtak, végül
lángra lobbantak! Mellette hirtelen fellobbant a muskátli kicsiny
lángoszlopa. Ekkor a fikusz egyszerre meghallotta amannak a jeleit.
– Hát most sem hallasz, nem hallasz, nem hallasz? – kiáltozott
kétségbeesetten a muskátli.
– No né, ez te vagy? – fogta fel végre a fikusz, és végképp lángra
lobbant.
IV. fejezet
Hidegcsomag

agadantól vagy kétszáz kilométerre, felfelé a kolimai műúton

már beköszöntött a tél. Nyikita Gradov, amikor reggel már a harmadik
talicska ércet tolta ki a fejtésből, egészen meglepődött, hogy milyen
erősen süt a nap. Az ébresztő és a kivonulás a munkába még sötétben
történt, és nem lehetett másra számítani, mint a szokásos zavaros,
hóförgeteges, csontig hatolóan hideg, igazi kolimai börtönnapra, ám
ekkor a harmadik fordulónál, a kőbánya legfelső szintjéről egyszerre
kitárultak a „csodálatos planéta” cukorfehér messzeségei, a sűrű,
csomagolópapír-kék árnyak, a horhosok tajgasörtéje, az ősállapotú
föld feletti hatalmas égbolt. Ha az ember el tud vonatkoztatni a
kényszermunkatábor kőfejtőjének gyalázatos látványától, az ilyen
égbolt alatt elfeledkezhet az emberiség történelméről, vagyis
szabadnak érezheti magát. Nyikita egy pillanatra megállt a dombtetőn,
mintha csupán fogást akarna váltani a talicskán, és mélyen beszívta a
fagyos levegőt. Ha még felötlenek bennem ilyesfajta gondolatok, akkor
az azt jelenti, hogy még tartom magam, gondolta. Egy ideje
megpróbálta kívülállóként figyelni magát, és egyénisége, teste minden
megnyilvánulását azzal mérte: „ha még… az azt jelenti, hogy még…” A
lágertapasztalat megtanította, hogy a legjobban attól a pillanattól kell
félni, amikor ez a „még” összeroppan, és az ember viharos
gyorsasággal süllyedni kezd a „kripli” állapot felé. Egyszer egy
egészségügyi nap során a közös mosdás alatt a fürdőbarakk
folyosójának homályos üvegében megpillantott egy beesett hasú,
egyenes, szegletes vállú, kimeredő medencecsontú fiatal alakot, és csak
némi késéssel fogta fel, hogy ez a furcsán megfiatalodott valaki ő maga.
A negyvenegy esztendős egykori hadtestparancsnok úgy nézett ki,
mint egy húszéves kiskatona, a bőre alól eltűnt a „szocialista tekintély”
legkisebb maradványa is, és teljes egészében kirajzolódott a
születésekor örökbe kapott, remekül megtervezett alkat. A látvány
egyáltalán nem örvendeztette meg, ellenkezőleg, megijedt tőle. Már
tudta, hogy ez a váratlan megfiatalodás csak a piszkos üveg
homályának csalóka játéka, hogy teste valójában törékeny, mint az
átfagyott száraz ág, hogy az álladó gyötrelmes éhség és a nem enyhülő
kimerültség egy bizonyos ponton meg fogja törni, gyors ütemben
megindítja lefelé a lejtőn a mélybe, oda, ahol bekövetkezik a csekista
vizsgálók kedvenc jóslata: „Beleőrlődsz a láger porába!” Ezért figyelte
állandóan magát, a sittesek mércéjét alkalmazva: „ha még – akkor –
még…” Ha néha még erotikus álmok látogatták meg a priccsen, és
Veronyikát ölelte, és teste varázsos feszülésére és a kéjes kilövellésre
ébredt, az azt jelentette, hogy még él. Ha volt még ereje, hogy reggel
kiugorjék a barakkból, ledobja a pufajkáját, és hóval ledörzsölje magát,
az azt jelentette, hogy még él. Ha a sihta után a kiskályha mellett
ahelyett, hogy elnyúlna a priccsen és kikapcsolódna ebből a világból,
belevetette magát a ráérős filozófusokkal folytatott vitába a
pozitivizmus teljes válságáról, az azt jelentette, hogy csakugyan él még,
tehát mindezt makacsul folytatnia kell: ábrándozni Veronyikáról, akár
egyszerűen maszturbálni, rejszolni, hóval dörzsölni magát,
húzódzkodásokat csinálni, sőt kézen állni, védeni a Gradov ősöktől
öröklött pozitivista filozófiát. Előfordult azonban, nem is ritkán, hogy
megszállta az, amit végső gondolatnak nevezett: minek húzni tovább,
innen nincs menekvés, hagyd abba a fészkelődést, a fiatalságodból alig
maradt már valami. Ilyenkor a kripli állapot adott jelt magáról. Ekkor
rémülten megrázta magát, nekiállt mélyeket lélegezni, nagyra fújva
hasát, leszorítva hol az egyik, hol a másik orrlikát, hogy az indiai
buddhisták módján magába szívja a kozmikus energiákat. Erre a
lélegzési módra egy priccsszomszédja tanította meg, egy harkovi tanár,
aki éppen azzal érdemelte ki a maga tízesét, hogy túlságos érdeklődést
tanúsított „a keleti idealista tanok” iránt, és „meg akarta mételyezni”
velük a szovjet fiatalságot. Nyikita bizonyos volt benne, hogy ez a
rendszer használ, és persze, azt hajtogatta: „Még csinálom a pránájama
légzést, tehát még élek.”
Nyikita ezekben az önvédelmi kísérleteiben furcsa száraz viszonyt
alakított ki a családja iránt. Igyekezett elhessegetni gondolataiból a
Szerebrjanij Bor-i ház melegét, a szülei, a húga, a gyerekek, a dadus
arcát… Még álmából is igyekezett száműzni a visszahozhatatlan
melegség emlékét, és ez sikerült is neki, Szerebrjanij Bor eltűnt, csak
valami kövér, parasztos mókus ugrált ide-oda.
Tudta vagyis majdnem biztosan tudta, hogy a feleségét
letartóztatták. Egy levélben, mely két esztendővel ezelőtt vetődött ide,
a kolimai lágerbe, Meri azt írta: „Veronyika kénytelen volt váratlanul
itt hagyni bennünket, elpárolgott, nem tudni, merre. Bábocska és
Verulja nálunk van, mindketten egészségesek.” Ez a híradás
természetesen Veronyika letartóztatását adta tudtára, de Nyikita,
ahelyett, hogy teljes mélységében felfogta volna ezt a szörnyűséget,
hogy az ő törékeny kincse ott sínylődik a csekista alvilágban, vagy akár
egy ilyen barakkban, egy bányában, talicskát tolva, gondosan
elhessegette ezeket a gondolatokat, megengedett viszont magának
bizonyos másfajta, csaknem abszurd ötleteket: hátha egyszerűen
összeadta magát valami pasassal, magával vitte valami művész vagy
sarki repülő… A féltékenység felrázta, és ilyenkor nem csekély
elégtétellel állapította meg: „Márpedig ha féltékenykedem, akkor még
tartom magam.”
A barakk lakói tudták, hogy folyik a háború, de fogalmuk sem volt
sem a jellegéről, sem a kiterjedéséről. Eleinte, amikor az első hírek
beszűrődtek, Nyikitát mint katonai szakembert még gyakran
kérdezték, hamarosan elesik-e már Berlin. Ő csak széttárta a kezét: ha
csak azok alatt az évek alatt, amíg bent voltam a sitten, nem sikerült
valami döntő fordulatot elérni a haditechnikában, Berlin bevételéről
szó sem lehet. A frontvonal valószínűleg valahol Lengyelország közepe
táján húzódhat, és a Vörös Hadseregnek nem kis erőfeszítésébe telik,
hogy tartsa ezt a vonalat. Németország és a Szovjetunió között a
háború, az antanthatalmakhoz való viszonytól függően,
meghatározhatatlan ideig elhúzódhat. A legvalószínűbb, hogy Sztálin
és Hitler hosszú alkudozás után békekötéssel fejezi be a dolgot, amit
aztán, bármilyen paradox módon hangzik is, talán valamilyen
együttműködési megállapodás fog követni. A különlegesen veszélyes
államellenes bűnözők csoportjában, amelyhez Nyikita is tartozott két
esztendővel azután, hogy a belső börtönből a Kolimára szállították, az
egyik legfontosabb rendszabály a külvilágtól való teljes elszigetelés
volt. Ide, ebbe a viszonylag kis, zárt rendszerbe, mely a rettegett
Zelenlag nevet viselte, még újonc sittesek sem kerültek, ezért itt senki
sem tudta, hogy Hitler és Sztálin már 1939-ban megállapodást kötött,
hogy az újdonsült szövetségesek haladéktalanul felosztották
Lengyelországot, hogy Nyugaton megkezdődött a háború, hogy
Franciaország összeomlott, s végül csak az őrség elszórt szavaiból
fogták fel, hogy folyik a harc a nyugati határon.
Nemrég szenzációs esemény történt. Nyikita alsó
priccsszomszédjának, bizonyos Zem-Tedeckijnek, aki annak idején a
Komintern fontos munkatársa volt, a gyengélkedőn sikerült bedugnia a
pufajkája alá és becsempésznie a barakkba egy koszos újságfoszlányt.
A vakmerő lengyel zsidó a szó szoros értelmében az életét tette
kockára politikai tudásvágya kielégítése végett. Úgy hírlett, hogy
Arisztov, a Zelenlag parancsnoka személyesen számol le a rendtartás
megsértőivel, és megtörtént, hogy a „Szerebrjanij” bányában egy
sittest, éppen valami folyóirat ellopásáért, kivezettetett a zónából, és
saját kezűleg lepuffantotta a browningjával, mint valaha, a
polgárháború dicső esztendeiben volt szokás. Mindenesetre, sihta után
a vaskályha mellett, a legmegbízhatóbb emberek körében
megtisztogatták, kisimítgatták a papírfoszlányokat, és a pislákoló
fényben egyszerre megpillantották a Szovinformbjuro tájékoztatóját a
szmolenszki irányban folyó harcokról. Micsoda? A „legendás és
győzhetetlen” hadsereg visszavonul? Feladták egész Belorussziát,
Ukrajna felét, a Baltikum német kézen van, és veszélyben Leningrád?
„Drága Belorusszia! Arany Ukrajna! Ifjú boldogságtokat védi
fegyverünk!” Hát ezt jelenti az a dalfoszlány, amely a közös zóna
hangszórójából egyszer áthallatszott a Zelenlag zónájába!
 Nyikita akkor otthagyta a vaskályhát, és hanyatt vágta magát a
priccsen, arccal a mennyezet felé, melyet olyan piszkossárga dér és jég
lepett be, mintha az is le lenne hugyozva. A jelentésben felbukkanó
parancsnokok nevei nem mondtak neki semmit, kivéve talán
Kolesznyikov vezérőrnagyét, az egyik gépkocsizólövész-hadosztály
parancsnokáét, vele, úgy rémlett, találkozott egy törzsvezetési
gyakorlaton, valakinek a szárnysegédje volt, nem a Gamarnyiké? Ezek
szerint mindaz, aminek – a nyugati katonai körzetben dolgozva –,
annyi esztendőt szentelt, ripityára tört, hiszen a németek már
Szmolenszk alatt járnak, sőt, ki tudja – hiszen az újság régi –, talán már
túljutottak Szmolenszken is. Sokáig feküdt a priccsen, megpróbálta
felszítani magában a katonás gondolkodást, elképzelni, hogyan
viselkedett volna ő maga egy ilyen rettenetes invázió idején,
odaképzelte magát a front törzsébe, vagy a peremvonalba, egy
hadosztály, egy ezred, egy század élére, próbálta elképzelni magát
közkatonaként a németek tüzében – hiába, nem ment. Mindent
elborított a vad, szinte sejtjeibe ivódott fáradtság, a közöny, legfőképp
pedig a mindent megrontó éhség, az a gondolat, hogy van néhány
darabka kenyérhéja, amelyet ebéd közben sikerült elcsórnia a
kenyérosztó asztalról, és bedugni a vattás felsőkabátja bélése alá.
Egyetlen vágy foglalkoztatta csak szenvedélyesen: hogy a fejére húzza
a kabátot, és azonnal felfalja ezeket a nyálcsordító, szemre szinte
ropogós kenyérhéjdarabkákat, holott megfogadta, hogy erős lesz, hogy
megtartja őket reggelig, és csak akkor eszi meg, mielőtt elindulnak a
bányába. De minek, minek legyen erős, minek halogassa a dolgot,
minek őrizze az „emberi arculatát”, és végtére, miért ne lásson neki
kinyalogatni a mások tányérját, mint a „pilácsok”, akikben már csak
pislog az élet? Milyen változást hoz a háború az életünkben? A
németek a Kolimáig úgysem jutnak el, semmi esély, hogy hősi
halottként elessem a hazáért.
Körülötte, a priccseken széltében-hosszában suttogva folyt az izzó
vita a világpolitika szakértői, a világkommunizmus egykori
teoretikusai és gyakorlati megvalósítói között. Nyikita hallgatott, őt
magát senki nem kérdezte, mintegy tapintatból, mintegy átérezve,
micsoda szenvedésen megy keresztül a Vörös Hadsereg parancsnoka
ezen a végzetes órán. Ezek az emberek körülötte mind abba a
kategóriába tartoztak, akiket „túlélőművészeknek” nevezett. Túlélni –
ez volt a legfőbb feladatuk, el nem szalasztották volna a legcsekélyebb
lehetőséget sem, hogy fenntartsák testüket és lelküket, melyre még
szükségük lesz valami majdani feladatok végett. Ha az ilyennek a lába
elé került egy törpefenyő-ágacska, nyomban rágcsálni kezdte,
bedolgozta, tűlevelestül, kérgestül – így töltötte fel szervezetét kincset
érő vitaminokkal. Rendkívüli értéket tulajdonítottak a krumplihéjnak,
amit nagy néha sikerült felcsippenteni az étkezőbarakk mögött. Egy
szem rohadt nyers krumpli valósággal a sors ajándékának számított,
elegendő energiát adott úgyszólván egy egész hétre. Valaki kitalálta,
hogy az embernek a saját vizeletét kell innia: az fenntartja a szellemi
frissességét, sőt meggyógyít számos lágerbetegséget is. Egyesek
annyira hittek a vizelet mindenhatóságában, hogy úgy vélték, őrajtuk
már semmi sem fog. Amikor Nyikita lába kifekélyesedett, ő is inni
kezdte a vizeletét, és úgy tűnt, csakugyan használ, a fekélyek elmúltak.
A „túlélési rendszabályok”, az „emberi arculat” megőrzése körébe
tartoztak a végeérhetetlen beszélgetések a politikáról, az összes előző
pártkongresszus, az ellenzék, a csoportok és platformok, nemzetközi
szerződések és cselszövések át- meg átrostálása, a legkülönbözőbb
geo- és belpolitikai hipotézisek konstruálása. Nyikita most is meg volt
győződve: az a hév, amellyel az újságcafatot vitatták, végső soron
ugyanarra ment ki: „Ha – még – akkor – még.”
Ő pedig mindeközben ott feküdt, és kétségbeesetten tépelődött, de
nem a háborúról, hanem arról, hogy mennyire közömbös a háború
iránt. Végül azért tudata egy rejtett zugából mégiscsak előkúszott a
mentő formula: „Ha még képes vagyok kétségbeesni a közömbösségem
miatt, az azt jelenti, hogy még nem vagyok közömbös, tehát még élek.”
Fejére húzta a köpenyt, skorbutos fogaival elrágcsálta a
kenyérhéjakat, és emléktelen, vaksötét álomba zuhant. Már semmiféle
látomások nem kísértették, mirigyei hallgattak, mintha a rettenetes
kolimai örök fagy átitatta volna, és beépült volna a szervezetébe.
Aznap, amikor megkezdte a harmadik fordulót, már reménytelenül
fáradtnak, összetörtnek érezte magát, mintha semmi keresnivalója
nem lenne már a föld ábrázatán, még ezen a darabján sem, melyet
tönkrerútított a bányagödör tályoga. A sittesek egymás után tolták ki a
lejtaknából az érccel rakott talicskákat, felértek a dombra, egy
pillanatra arcukba villant a környező világ, aztán azonnal elindultak
gyötrelmes útjukon lefelé a bányagödör mélyére, ahol ott
terpeszkedett az otromba kotró, mely maga valami okból nem ásott,
hanem vadul üvöltve, dübörögve, sivítva őrölte az ércet: ezt a szörnyet
táplálták talicskáikkal a Zelenlag sittesei.
Ha már a harmadik fordulónál ennyire elfáradok, gondolta
csüggedten Nyikita, de nem gondolta végig: hirtelen napfény fröccsent
az arcába, kitárult a tér, levegő áramlott a mellébe, és egy pillanatra
összerázta egész agyonfagyott szervezetét; a fáradtság elillant. „Ha –
még – akkor – még”… A dombocskán nem lehetett megállni, hátulról
lökdösték tovább, és Nyikita elindult lefelé, mégis más hangulatban,
abban a reményben, hogy útban vissza a vágatba ismét meglátja a
napot, aztán megint, és megint, és amikor a tájra rázuhan az éjszaka,
nem olyan vaksötét lesz, mint szokott, hanem csillagos, talán még
holdas is, így telik el ma az egész sihta, mind a harmincnégy forduló, és
talán kihúzom, talán még… Ha pedig arra gondolok, hogy „talán még”,
az azt jelenti, hogy még…
Az útkanyarban, a legmeredekebb helyen, ahol teljes erőből tartania
kellett a talicskát, nehogy elguruljon vagy felboruljon, ami azt
jelentette volna, hogy elveszti a fejadagját, ott állt két vastag pofájú,
irhabundás őr. Sorra nézték a sittesek mellén a számokat, és
egyeztették valami listával.
– Ellenőrzik a kádereket – szólalt meg Nyikita háta mögött Zem-
Tedeckij. – A helyreállítás időszakában a káderek döntenek el
mindent.130
– Hé, Gradov, állj! – kiáltott rá hirtelen az őr. – Dobd le a talicskát!
Hátra arc!
Az egyik őr elindult lefelé, a másik a vállára akasztotta a puskát, és
megindult az L–148 395-ös Gradov fogoly után.
 Nyikita, akit valósággal megrázott ez a váratlan fordulat, vagyis
bejáratott életrendjének ez a megtörése, a fordulók monotóniájának ez
az elképesztő felrúgása, most a teli talicskákkal szemben lépkedett, az
üres talicskáktól kissé oldalt, de talicska nélkül. Néhány sittes
csodálkozó pillantásokat vetett rá, a többség azonban észre sem vette,
lekötötte őket a saját „túlélési technikájuk”.
– Gyerünk, élénkebben! Szedd a lábad! – reccsent rá hátulról az őr.
Felértek a dombra. A nap olyan erősen csapott az arcába, hogy
szinte hátratántorodott tőle. Lába magától elindult a vágat fekete
nyílása felé.
– Balra! – kiáltott rá az őr.
– Hová viszel, főnök? – kérdezte Nyikita sittes stílusban.
– Pofa be, a kurva anyád! Balra menj! – mordult rá az őr.
Nyikita érezte, hogy az őr levette a válláról a puskát, és a nyakába
akasztotta. Mindez teljesen összhangban volt a Zelenlag stílusával,
kivéve ezt a váratlan sétát a csillogó hóbuckák közt vezető keskeny
ösvényen.
Negyedóra múlva odaértek a lágeriroda épületéhez, egy vakolt falú
barakkhoz, melyen valódi üvegezett ablakok voltak, az ablakok mögött
pedig – ó, csodák csodája! – női arcokat lehetett látni: a kiszolgáló
személyzethez tartoztak, de természetesen maguk is sittesek voltak. A
tornácnál katonai terepjáró állt, a tornác korlátján pedig két
katonatiszt ült, és szemmel láthatólag élvezték a napsütést. A
lágerparancsnok, igen, igen, maga a mindenható Arisztov őrnagy is ott
állt, és beszélgetett velük, mosolygott, nevetett, láthatólag tetszeni
igyekezett. A katonatisztek alig figyeltek oda, s ha olykor rá is
tekintettek, szemükből sütött a leplezetlen megvetés, holott
mindketten csupán hadnagyi rangban voltak.
– Ez az? – bökött az egyik hadnagy a közelgő Nyikita felé. A másik
csupán halkan füttyentett, úgy látszik, meglepte a nép különlegesen
veszélyes ellenségének külseje.
A tornácon, az őrnagy csizmaszára mellett Nyikita megpillantotta
saját összecsomagolt és bekötözött zsákját.
 „Elvisznek valahová. Nyilván az ügyem felülvizsgálatára és
kivégzésre – gondolta, de nem ijedt meg. – De miért katonák jöttek,
nem csekisták? Tulajdonképpen ésszerű. Haditörvényszék ítélt el,
most tehát katonák visznek el, hogy felülvizsgálják az ügyemet, és a
hadi helyzetre való tekintettel kivégezzenek mint veszélyes
ellenséget.” E gondolatoktól hangulata különös módon hirtelen
felszárnyalt, szinte ihletett állapotba került – napfény, szikrázó hó,
katonák, agyonlövés! – mennyivel jobb, mint a lassan, nap nap után
elszivárgó élet, a beleolvadás az örök fagyba.
– Üljön be a kocsiba! – parancsolt rá az egyik hadnagy.
– Hova visznek? – kérdezte Nyikita.
Attól a perctől kezdve, hogy idezsuppolták, Zelenográdba, most
először fordult elő, s éppen a várható kivégzés hatására, hogy mintha
visszatért volna valami a hajdani büszkeségéből.
– Ülj be, ülj be, Gradov! Vagy nincs kedved elutazni az üdülőnkből? –
hahotázott Arisztov.
– Majd később megmagyaráznak magának mindent – mondta
részvétlen bakastílusban, de mégsem csekista hangon a másik
hadnagy.
Beült a sofőr mellé, Nyikita pedig elhelyezkedett a hátsó ülésen az
első hadnagy mellett. Amaz út közben időnként elfintorodott, és
elfordult a sittestől. Osztálygyűlölet, vagy mi, gondolta Nyikita, de
aztán rájött, hogy egyszerűen büdös, undorító barakkszagot áraszt,
ami a piros képű hadnagynak, aki reggelente kölnizi magát, facsarja az
orrát.
A kocsi soká futott a keskeny, kanyargós úton a völgy mentén; egy
helyen, egy hágón, ahol az erős hó buckákat fújt össze, el is akadt. A két
hadnagy kiszállt, taszigálni kezdték a kocsit, Nyikita is felajánlotta a
segítségét, de amazok kereken elutasították. Ez után az epizód után
nem sokkal kiértek egy országútra, melyen teherkocsioszlopok
vonultak. Ez volt a híres kolimai országút, mely csaknem szó szerint a
sittesek csontjára épült, s amely Magadantól csaknem ezer
kilométeren át tartott észak felé.
 Nyikita szédült, minduntalan le kellett hunynia a szemét: a
szabadnak tetsző út látványa valósággal sokkolta. Hamarosan letértek
azonban az országútról egy mellékútra, mely egy völgy mélyén haladt,
a hitvány növényzettel gyéren borított, élettelen dombok között. Aztán
a völgy kiszélesedett, elhaladtak egy őrtornyokkal és szögesdróttal
körülvett kisebb zóna mellett, előtűnt egy néhány barakkból és
panelházból álló település, majd hirtelen kiértek egy kis repülőtérre, s
itt megálltak.
Amint megjelentek, a reptéren várakozó egyetlen TV–2-es gép
azonnal forgatni kezdte háromágú légcsavarját. Nyikita – leszállították
a terepjáróról és a repülőgéphez kísérték – a vállára vett zsákját
nehezebbnek érezte a talicskánál is. A hihetetlen fejlemények okozta
lelkesedés szinte megfosztotta erejétől. Nem gondolt semmire, csak
mohón, teli szájjal szívta a levegőt, vagy talán magukat a változás
perceit, mintha minden cseppjüket magába akarná szívni, hogy semmit
ne felejtsen el belőlük.
A gépen a talpig prémbe és bőrbe öltözött pilóta odadobott neki egy
hatalmas vattanadrágot, két pufajkát, egy bundát, egy pár
nemezcsizmát, egy kucsmát.
– Öltözzön be! – kiáltotta. – Különben megfagy, mire odaérünk.
A motorok már teljes erőből dübörögtek. A gép rákanyarodott a
felszállósávra. Nyikita a sarokban ült, néhány zsákon, teljesen egyedül
a tágas törzsben, melyre két kis négyszögletes ablak volt vágva.
Ismerte ezeket a gépeket, amelyeket még az ő idejében kezdtek
kiszuperálni a bombázóktól, és átirányítottak a szállítókhoz. Néhány
perc múlva a pilóta újra előjött a pilótafülkéből, és odanyújtott
Nyikitának egy terjedelmes csomagot.
– Az a parancs, hogy adjam át magának ezt a hidegcsomagot. – Aztán
külön odanyújtott egy konzervnyitót és egy kanalat. – Magának meg az
a parancs, hogy egyék. – Előhúzott valami elismervényt, és egy
ceruzacsonkot. – Itt írja alá az átvételt.
Azzal magára hagyta Nyikitát a hidegcsomaggal, visszament a
pilótafülkébe, a gép nyomban meglódult, végigszáguldott a házikók
mellett, a völgy borostás ábrázatán, és elszakadt a földtől. S ekkor az
L–148 395 sz. sittes szemei előtt feltárult a hidegcsomag kincses
mélye: egy szál füstölt kolbász, egy doboz főtthús-konzerv, egy doboz
olajos hal, egy darab holland sajt, egy csomag vaj, egy doboz sűrített
tej, egy doboz körtekonzerv, két tábla „Szever” csokoládé, egy nagy,
ropogós fonott kalács, három csomag vaníliás kétszersült. Egyszerre
feledésbe merült a szerelem minden titka, a háború és a börtön, és
feltárult előtte az élet legnagyobb élménye egy zsák vásznán, a légierő
parancsnoki állományának élelmiszercsomagja formájában.
Valósággal önkívületben megmarkolta az egyik tábla csokoládét, és
tömködni kezdte a szájába, a csomagolópapír darabkáival együtt,
közben kanalát belemélyesztette a vajba, a csokoládéhoz tehát vajat
evett köretnek. Aztán marcangolni kezdte a kemény, de őrületesen
finom kolbászt, nagy darabokat tört le és gyűrt a szájába a sajtból, a
kalácsból, majd újra visszatért a csokoládéhoz, a vajhoz, míg végre
minden végképp össze nem keveredett a szájában valami sós-édes,
zsíros-sajtos masszává, mely óriási falatokban nyomult lefelé
meghökkent nyelőcsövén a nedveket és apró gyomorhurutos
vérpatakocskákat eregető gyomrába. Egykettőre elpusztított mindent,
kivéve a konzerveket. Folytatni akarta a lakomát, és megmarkolta a
konzervnyitót, de nem volt ereje: a természetfeletti jóllakottság
mákonya legyűrte. A repülőgép nagyokat zökkent a légi kátyúban, de
Nyikita Gradov egykori hadtestparancsnok az önkívület szakadékába
zuhant, s csak nagy ritkán tért vissza a fémesen remegő, három motor
bömbölésével teli térbe. Ezekben a pillanatokban megpróbálta
zsákjába tömni a húskonzervet, a halat. „Ott nem adnak, nem kapok
többet”, motyogta az orra alatt, megpróbálta kibogozni a zsák
zsinórját, erőtlenül motozott valamit, káromkodott, nyöszörgött,
viaskodott a hányingerrel, míg végül teljesen kikapcsolt.
A pilóta, aki kijött a fülkéből, hogy megnézze, mi van vele, azzal a
tréfával tért vissza: „Van egy negyedik hajtóművünk. Az utasunk úgy
horkol, mint egy Junkers.” A gép személyzetével nem közölték, kit
szállítanak a Kolimáról a „szárazföldre”, de a pilóták azért sejtették,
hogy valami fontos személyiség az illető, ellenség-e vagy hős, nem
tudni, de minden bizonnyal inkább nagy csirkefogó. A külsejéről ítélve
szinte biztos, hogy valami fasisztát viszünk a népek bírósága elé. Ilyet
álmában se lásson az ember. Ébren még hagyján, de álmában ne
bukkanjon elő az embernek.
Egy órával a leszállás előtt Nyikita iszonyatos gyomorgörcsökre
ébredt. Úgy érezte, mintha szögesdrót tekercs szaggatná a belsejét.
Megpróbált felállni, de a zsákokról lezuhant a dúralumínium padlóra,
és üvöltve hátragurult a gép farkrészébe. Szájából sugárban ömlött a
véres gyomomedvekkel keveredett félig emésztett táplálék.
Az Amur menti Nyikolajevszk katonai repülőterén eszméletlen
állapotban húzták ki a gépből.
– Na, szépen vagyunk – vakargatták tarkójukat a pilóták –, és még
azt mondják, az ételtől még senki nem halt meg…
– Idióták! – dühöngött a katonaorvos. – Hát hogy szabad egy
éhezőnek ennyi ételt adni? Meg akartátok ölni?
– Mit tehettünk volna? – ellenkeztek a pilóták. – Azt tettük, amit
parancsba kaptunk. – Azzal rosszkedvűen elindultak hazafelé – már
kezdett együttérzés ébredni bennük szörnyűséges szállítmányuk iránt.

Mégsem halt meg, sőt a katonai kórházban a csirkehúsleves, a rizskása

meg a vitaminos glukózinjekciók jóvoltából egy hét alatt teljesen
összeszedte magát, és megerősödött.
Egy külön bokszban feküdt, tiszta lepedőn. Az ablakon túl, a fenyők
eljegesedett ágain varjak ringatóztak a kellemetlen novemberi szélben.
Vajon miért vacakolnak ennyit velem? – találgatta Nyikita. Talán
valami propagandaper készül a katonai vezetők ellen, hogy igazolják a
fronton elszenvedett vereségeket? Agyonlövésre nem holmi lágerlakó
hullajelöltet érdemes kivezetni, hanem egy egészségtől kicsattanó
ellenséget, ez logikus.
Egy ápoló minden reggel behozta neki az Izvesztyijá-t és a Krasznaja
Zvezdá-t. Néha úgy érezte, valaki gondosan ügyel rá, hogy tisztában
legyen az eseményekkel. Minthogy Nyikita kitűnően értett hozzá,
hogyan kell a lapok ködösítéseiből, félig kimondott állításaiból,
kétértelmű sablonmondataiból kihüvelyezni az igazságot, nem volt
nehéz rájönnie, hogy a fronton kétségbeejtő a helyzet, hogy ha nem
ma, hát holnap bekövetkezhet a katasztrófa, és Moszkva elesik. Most
először kezdte izgatni a katonai helyzet. Ceruzát kért, és az újság
margóján különféle taktikai számvetéseket vázolt fel. A szovjet
hadvezetés erőfeszítései annyit értek, mintha valaki szitával akarna
vizet merni. Azt a gondolatot, hogy Hitler bevonul Moszkvába,
egyszeriben elviselhetetlennek érezte.
A Zelenlag furcsa módon szinte egyáltalán nem jutott az eszébe, csak
néha, egy-egy zavaros rémálomban, melyben, úgy érezte,
összetorlódott élete minden félelme, még a kronstadti matrózokat is
beleértve, bukkant fel a talicska monoton mozgása, a végtelenül
ismerős ösvény, a leereszkedés a bányába, aztán megint, megint és
megint, mintha az életnek nem is lenne más értelme, mint ez a megint,
mintha már millió életet leélt volna, és mindegyikben más sem lett
volna, mint a nehezen forgó talicskakerék.
Egyszerre azon kapta magát, hogy tekintete Taszja nővér fehér
köpenyes vállának hajlatait követi. Taszja egyszer mintha megérezte
volna ezt a tekintetet, és a válla fölött figyelmesen hátratekintett.
Ebben a pillanatban Nyikitát lebírhatatlan vágy fogta el, most már szó
se volt afféle „ha – még – akkor – még” gondolatokról, nem volt az más,
mint a mohó akarat, hogy haladéktalanul, a legaktívabban cselekedjék,
azaz: letépjen róla mindent, megemelje a két lábát, ujjával széthajtsa a
szirmait, behatoljon, aztán csak döfkölődjék, a kilövellésig… Taszja ez
után a tekintetváltás után mindig egy másik nővérrel együtt jött be a
bokszba.
Gurevics orvos őrnagy a vizit után mindennap odaült az ágya
szélére, és filozófiai beszélgetéseket kezdeményezett.
– Furcsa gondolatok látogatnak meg olykor, Nyikita Boriszovics –
mondta, mert tiszteletteljesen kereszt- és apai nevén szólította
Gradovot. – Maga tudja, hogy meggyőződéses materialista vagyok, de
vajon ha az önfeláldozásra apellálunk, nem az idealizmus érződik-e
abban?
– Mi vár rám, Mihail Jakovlevics? – kérdezte Nyikita.
Az őrnagy vállat vont:
– Ez már nem a mi hatáskörünk…
 Egyszer aztán reggel nagyon gondterhelten állított be, gyorsan
megmérte Nyikita hőmérsékletét, vérnyomását, elolvasta a friss
laboratóriumi eredményeket, aztán így szólt:
– Gratulálok, Nyikita Boriszovics, maga remek formában van, és ma,
mégpedig most mindjárt elbúcsúzunk öntől.
A folyosón, az üvegajtó mögött már ott látszott egy parancsnoki
tányérsapka. „Hát vége – gondolta Nyikita. – Vége a históriámnak.
Kínozni nem hagyom magam többé, aláírok mindent, és a tárgyaláson
azt mondom, amit követelnek tőlem. Az ellenállásunk semmit, az
égvilágon semmit sem jelent a számukra.”
Úgy, ahogy volt, a pizsamájára ráadták azt a bizonyos bundát, amit a
repülőgépen kapott, és beültették egy „emkába”. A kocsi ablakai nem
voltak befüggönyözve, így szemügyre vehette a kis települést meg a
környező dombokat. A tajga itt egészen más volt, mint a Kolimán, a
hatalmas luc- és vörösfenyők mitikus hadak harcosaiként emelkedtek
az ég felé, a ködbe.
A kocsikázás nem tartott soká, úgy negyedóra múlva odaértek egy
kis villa elé, amely, ha nem borítja olyan utálatos rózsaszín,
átnedvesedett vakolat, akár egy alpesi idillbe is beleillett volna.
Odabent erősen be volt durrantva, a ház szállodai kényelemmel volt
berendezve, a padlón futószőnyegek, az ablakon plüssfüggöny, a falon
az obligát „Széldöntötte fa”, jókora rádiókészülék. A kísérő hadnagy
összecsattantotta a bokáját, tisztelgett, és távozott. Kinyílt a szomszéd
szoba ajtaja, és a küszöbön nem más jelent meg, mint Taszja nővér.
Ezúttal nem fehér köpeny volt rajta, hanem selyemblúz, mely nagyon
vonzón feszült a vállán és a mellén.
– Át kéne öltöznie, altábornagy elvtárs – szólt a lehető
leggyengédebb, legnőiesebb hangon. A nővér háta mögött Nyikita
megpillantott egy hálószobát, benne egy széles ágyat, amelyen egy
tiszti egyenruha feküdt, rajta tábornoki parolival és az ő három
ráerősített rendjelével, az ágy mellett pedig ott tündökölt egy pár
magas krómbőr csizma.
Nyikita, bár még mindig nem fogta fel teljesen, mi történik körülötte,
egy szót sem kérdezett, berohant a hálószobába, felkapta Taszját,
elkezdte lerángatni róla a ruhát, de nem győzte türelemmel, felhajtotta
a szoknyáját, és hanyatt döntötte az ágyon.
A testi tobzódás ezúttal nem járt szenvedéssel, mint az
élelmiszercsomag esetében, leszámítva, hogy a soká nem csillapuló és
egyre megújuló mohó vágy következtében elég alaposan feldörzsölte a
hímtagját.
A nap hátralevő részét a gondoskodó Taszja édességes fogságában
töltötte, aki megnyírta, megborotválta, adott rá első osztályú kötött
fehérneműt, vékony szövetből varrott lovaglónadrágot és zubbonyt,
elénekelt neki néhány dallamos ukrán éneket. Ez a fiatal nő szemmel
láthatólag mestere volt mindannak, amivel egy férfiembernek a
kedvében lehet járni.
– Ma vacsoravendégünk lesz, altábornagy elvtárs – jelentette be
végül Taiszija ravaszkásan. – Nem, nem, ne is kérdezze, meglepetés
lesz.
A vendég nem volt más, mint Konsztantyin Vlagyimirovics Sersavij
vezérőrnagy, akire Nyikita még Koka-a-törzstől néven emlékezett a
Belorussziában töltött esztendőkből. Azokban az időkben derék fickó
volt, elmaradhatatlan résztvevője a parancsnoki ivászatoknak, remek
gitáros, a minszki és vityebszki nőállomány alapos ismerője, egyszóval
az orosz huszár ismert típusa, mely még a proletár hadsereg soraiban
is megtermett. Mostanra megemberesedett, kipofásodott, a zubbonya
alatt már nemcsak a vállizmai dagadoztak, hanem a hátaszalonnája is,
mely úgy domborodott, mintha a dereka fölött még egy fara lenne; a
szeme viszont nem változott, ugyanolyan barátságos, vidám, olajos
fényű, mint volt; egyszóval magas rendfokozata ellenére, maradt, aki
volt: Koka-a-törzstől!
Már az ajtóból tárt karokkal a nyakába borult Nyikitának, átölelte a
zelenlagi élményektől még mindig sovány hátát, nedves csókokkal
hintette tele az arcát – az orcáját, a fülét, a szemét, végül egyenest az
ajkát is, a Vörös Zászló Érdemrenddel kitüntetett kommunista huszár
testőrgárda nevében!
– Nyikituska, hát ismét köztünk vagy! Micsoda boldogság, micsoda
öröm az egész hadsereg számára! Hiszen te mindig is a hivatásos
állomány dísze és kedvence voltál! Egyszerűen a fogunkat
csikorgattuk, amikor téged… Én személy szerint a fogamat
csikorgattam: na, gondoltam, ez aztán tényleg színtiszta melléfogás,
tisztelt elvtársaim! Aztán becipeltek engemet is…
– Micsoda, te is ültél? – kérdezte Nyikita. Ha valakit, hát Kosztya
Sersavijt aztán igazán nem tudta elképzelni fogolykabátban.
– Mi az, hogy! – kiáltotta amaz jókedvűen. – Harminckilencben
kaptak el, akkor a Kaukázusban szolgáltam. Nálunk mindenkit
kiseprűztek, le egészen a zászlóaljparancsnoki szintig. Hát mit
képzeltél, Nyikita? Fél éve csak, hogy kiengedtek az Intaugoltól!131
Azzal Sersavij az asztal mellett tószthoz emelkedve csaknem a
csillárig lendítette konyakkal teli hatalmas poharát:
– Iszom a legendás parancsnok, Nyikita Gradov visszatérésére a
Vörös Hadsereg hivatásos állományába!
A konyak olyan könnyedén csusszant le a torkán, mintha odabent a
belső szervei helyén nem volna más, mint egy tágas edény a szesz
befogadására. „A távol-keleti hadsereg szilárd támasz!” – dörögte, leült,
csakugyan boldogan, jóllakottan, benyakalva, az a fajta örök léhűtő, aki
nélkül semmilyen ügy nem moccan előre egy tapodtat sem.
– Képzeld el, Nyikita, harmadnapja kivel találkozom a Legfelsőbb
Főparancsnokságon: a druszámmal, Kosztya Rokosszovszkijjal!132 Igen,
igen, őt is kiengedték, visszaadták minden kitüntetését, és kolosszális
beosztást is kapott mindjárt! – Hirtelen odafordult Taszjához, aki a
harapnivalót rakosgatta a két tábornok elé, és csak úgy sugárzott az
anyás boldogságtól. – Kedvesem, galambocskám, menjen, sétáljon már
valahol egy félórácskát, jó? Mielőtt istenesen beszívunk, volna egy kis
titkolódznivalónk az altábornaggyal.
Taszját nem kellett kétszer kérni, felkapta a bundácskáját, kiment,
hogy elsétál a katonai bolthoz, és vesz egy füst alatt a tábornoknak egy
kis pulóvert a zubbonya alá, néhány pár zoknit, meg a rendfokozatához
illő borotvafelszerelést. Titkok után hallgatódznia nem kellett, egészen
mást igényeltek tőle.
– Megbízásból jöttem hozzád, Nyikita – mondta Sersavij –, csak
nehogy azt hidd, hogy… – Körülsandított, jobbra, balra, a háta mögé, a
„Széldöntötte fára”, meg a mennyezetre is. – Nem ezektől, esküszöm,
hanem közvetlenül a nyugati hadseregcsoport főparancsnokától, igen,
igen, közvetlenül Georgij Konsztantyinovicstól.
Szóval magad is tudod, hogy állnak a dolgok, még az újságokból is
látni, a valóságban pedig ötször rosszabbul annál is. Zsukov nagyra
becsül téged, szóval, szakmai értelemben, és azzal küldött: mondjam
meg neked, hogy az e-le-mi kérdés most a haza sorsa. Ha Moszkva
elesik, összeomlik minden, akkor pedig hosszú évtizedekre német
gyarmat lesz belőlünk.
Ebben a pillanatban Nyikita, aki eddig a poharat forgatta az ujjai
között, és a terítőt nézte, hirtelen felkapta a fejét, és a küldöncre
szegezte tekintetét.
Sersavij vezérőrnagy drámaian bólogatott.
– Itt most, megbocsáss, Nyikita, hadd tegyek hozzá valamit a magam
nevében. Az ilyen percekben el kell feledkezni a személyes
sérelmekről, a haza – az több, mint… te tudod, miről beszélek…
Röviden: a főparancsnok felajánlja annak a Különleges Csapásmérő
Hadseregnek a parancsnokságát, amelyiket most állítanak fel a friss
uráli és szibériai egységekből. Mondanom sem kell, hogy a te „Bljuher-
ügyed” le van zárva, téged teljes egészében rehabilitáltak. Sőt már elő
van készítve a parancs az előléptetésedre, vagyis a vezérezredesi
rangra. Na, mit szólsz hozzá?
– Sztálinnal egyeztetve van a dolog? – kérdezte halkan Nyikita.
Valahonnét a lelke mélyéből, vagy a gyomrából, a túl sok konyaktól
vagy a legfelső kegyek lavinájától olyasféle hányinger tört fölfelé
benne, mint a repülőgépen.
– Tökéletesen! – kiáltott fel Sersavij. – Elárulok neked egy titkot: a
vezérezredesi rangot személyes Joszif Visszarionovics javasolta neked.
Nyikita belenézett a küldönc szemébe – abban már ott táncolt a
Sztálin-eufória, a Dzsugasvili-rajongás, a hipnotikus boldogság, melyet
a bandavezérhez való közelség váltott ki. Harcolni a hazáért, ezzel
védeni a Kreml bűnözőit, micsoda rettenetes, örök sors! Harcolni a
hitleri fajhegemónia ellen, a sztálini osztály hegemóniájáért, a
bűnbandáért!
 Sersavij látta, hogy Gradov szemében nem gyúl ki válaszul ugyanaz a
lelkesedés, nyugtalanság fogta el, és újra megragadta az első osztályú
„Gremi” konyakos üveget.
– Úgy látom, ezt még mind meg kell emésztened, mindez túl
váratlanul ért, még át kell gondolnod, hogy mit jelent ez neked
magadnak, meg az ügynek, értem én, Nyikita, folytassuk inkább ezt a
beszélgetést holnap, rendben?
Újra ledöntött a torkán egy pohár sötét borostyánszín nedűt,
villájára szúrt egy falat aszpikos tokhalat.
– De holnap, Nyikita, mindent el kell döntened. Drága minden óra.
Guderian bármelyik percben áttörheti a frontunkat. Egyelőre csak
azért nem tette meg, mert mint a felderítésünk megállapította, nincs
elég üzemanyaga…
Ez után a mondat után a vezérőrnagy hirtelen kezdett berúgni. A
helyőrségi lumpolások legszebb hagyományainak stílusában
csókolgatni kezdte Nyikita ábrázatát, üvöltözve kérkedett, hogy neki
micsoda fantasztikus kapcsolatai vannak a legfelsőbb
főparancsnokságon, a bátorságával, a stratégiai előrelátásával, a
taktikai találékonyságával hencegett, esküdözött, hogy kész meghalni
„a szocializmus utolsó sáncának” védelmében, végeérhetetlen
tósztokat zengett a győzelemre, az orosz fegyver dicsőségére, a nőkre,
akik „gyakorlatilag vonzó kalanddá formálják az életünket”… Éppen
ekkor érkezett vissza Taszja, és Sersavij, mintha csak most pillantotta
volna meg először, viharos lelkesedésben tört ki ennek a – mint
mondta – ideális frontbarátnőnek a bájain, most már az ő egészségére
emelgette a poharát, irigykedett Nyikita szerencséjén, s elég
egyértelműen célozgatott arra, hogy ebben neki is része van – „mert,
sajna, magam is tudom, mit jelent a hölgytársaság hiánya” –, aztán azt
követelte, hogy adjanak neki egy gitárt, és lám, csodák csodája, ebben
az elvarázsolt házban gitár is akadt, és Sersavij kellemes, bár ittas
baritonján énekelni kezdett: „Szívem nem akar nyugodni”, fújta, aztán
amikor már teljesen elázott, engedélyt kért Nyikitától, hogy egy
órácskára átvonulhasson Taszjával a másik hálószobába, egyszerűen
csak azért, hogy Taszja életében legalább egyszer megtapasztalhassa,
mi az igazi női boldogság… Ezzel „kiment a biztosítéka”, táskás bal
orcájával szelíden belehanyatlott a kaviáros tálkába.
A gitár átkerült Taszja hozzáértő kezébe, és romantikus hangon
felzengett a „Tüzem felragyog a ködben…”. „Micsoda nőt kerítettek
nekem, micsoda nőt!” – gondolta Nyikita részegen, erős kézzel
végigsimította Taszja gerincét, és kiment a tornácra, hogy kijózanodjék
a fagyos szélben.
A tornácon ott találta régi távol-keleti sofőrjét, Vaszkov őrmestert,
természetesen most már törzsőrmesteri rangban. Vaszkov ábrázata
ezek alatt az évek alatt még ravaszabb lett, és még vastagabb páncélzat
nőtt rajta, szinte szólni sem lehet hozzá. Vaszkov azonnal vigyázzba
vágta magát, és tisztelgett:
– Parancsára készen állok, vezérezredes elvtárs! – recsegte.
Aha, szóval már tud a harmadik csillagról! Nyikita egy icipicit
megcsusszant a tornácon, de azonnal támaszt kapott: Vaszkov hűséges
vállának képében. A nyitott ajtón át áradt kifelé Taszja éneke, a magas
rangú küldönc valamit motyogott bele a kaviárba.
Mindent át kell gondolni, ezt is. Nyikita erősen megdörzsölte az
arcát – egyszer, kétszer, háromszor –, harmadjára a Különleges
Csapásmérő Hadsereg parancsnoka pattant elő a tenyeréből. Holnap
haladéktalanul nekilátunk, hogy tisztázzunk mindent, a legapróbb
részletekig. Csak most fogta fel hirtelen, hogy visszatért belé az igazi,
törhetetlen erejű életkora.
Reggel letett Sersavij elé egy listát, melyen két tucat parancsnoki név
szerepelt. A vezérőrnagy a fejfájástól fintorogva elolvasta a listát,
másnapos, szétlapult ujjaival sorra megállt minden név mellett.
– Vujnovics alezredes, Bahmet alezredes, Korbut őrnagy… Ismerem
mindegyiket, elsőrangú tisztek…
Előhúzott a zsebéből egy koszos zsebkendőt, belefújta sok vihart
látott orrát, „huzatot kaptam a repülőgépen, a kutya teremtésit”, hálás,
de meglehetősen pajzán pillantást vetett Taszjára, aki odatette elé az
oly fontos másnaposság elleni reggeli pohárkát.
 – Ha jól tudom, valamennyien élnek – mondta keményen Nyikita. –
Azonnal össze kell szedni őket a lágerekből. Nélkülük nem veszem át a
Különleges Csapásmérő Hadsereg parancsnokságát.
– Köszönöm, Nyikita – nézett rá Sersavij könnyező, hálás szemmel –
a reggeli pohár már lecsúszott. – Ez most pontosan az, amire szükség
van. Összeszedni a vezetői állományt. Köszönöm, vezérezredes!
Elárulhatom, felhatalmaztak, hogy minden követelésedet elfogadjam.
Nyikita nagy erőfeszítéssel, de hajthatatlanul igyekezett úrrá lenni a
torkát szorongató érzelemhullámokon, melyektől legszívesebben
zokogásban tört volna ki. Végigment a szobán, szelíden, sőt gyengéden
kitessékelte Taszját a konyhába, és megállt a küldönccel szemben az
asztal túloldalán.
– No, akkor te bizonyára sejted már, mik a legfontosabb
követeléseim. Hol a feleségem?
Sersavij felragyogott: látszott, ennél könnyebb kérdést nem is
kaphatott volna.
– Vele minden rendben van! Az Észak-Urálban volt, egy általános
rendtartású lágerben, és feltételezésem szerint már közölték vele,
hogy rehabilitálták. Úgyhogy, Nyikita Boriszovics, hamarosan
találkozol Moszkvában a te szépséges asszonykáddal. Hej, micsoda
szépség volt a te Vikocskád, emlékszem, az egész helyőrség szerelmes
volt belé. A kacérság és a megközelíthetetlenség így együtt, ritkán
fordul elő. És hogy tudott teniszezni! Egyáltalán, nem is nő, hanem a
megtestesült huszadik század.
– Na várj, elég a fecsegésből! – vágott közbe Nyikita. – Mi van az
öcsémmel?
A verejtékező, rózsás ábrázat elfelhősödött.
– Ez már keservesebb kérdés, Nyikita. Egyelőre nem sikerült a
nyomára lelni. Tudod, Kirillt levelezési tilalommal ítélték el, azt pedig
tudod, hogy…
Nyikita nem hallgatta végig, odalépett a sarokba, két kezével
nekitámaszkodott az összetartó falaknak. Megölték a bitangok az én
Kirjusámat, a „szigorú ifjút”, az utópista marxistát, tarkón lőtték egy
tetves golyóval a csekista disznók, fulladjon a saját szarába az egész
fajtátok! Hát jó, ha Isten adja, megbirkózunk Hitlerrel, aztán majd
elővesszük ezt is!
Sersavij vezérőrnagy gondterhelten nézte Gradov sötétzöld
posztóba öltöztetett, sovány hátát, melynek közepén úgy rajzolódott ki
a gerinc, mint a Maginot-vonal. Csak meg ne gondolja magát Nyikita,
csak füstbe ne menjen a küldetés! Motyogni kezdett megint valamit
Guderian tankjairól, a történelem akaratáról, arról, hogy még nincs
veszve minden remény Kirill megtalálását illetően, meg hogy ő is
átesett mindezen, és tudja, merre hány óra, és hogy a minap is együtt
ittak a druszájával, Kosztya Rokosszovszkijjal, és emlegették a múltat,
de hát mi mindenekelőtt mégiscsak katonák vagyunk, ki fogja
megvédeni a hazát, ha mi nem, merthogy az NKVD-sek nem, az biztos…
Úgy érezte, Nyikita már nem figyel oda, s ez be is bizonyosodott, mert
amikor Gradov hirtelen megfordult, elment mellette, kinyitotta az
összes ajtót, behívta Taszját és Vaszkovot, személyesen felvette a
telefonkagylót, kapcsoltatta a repülőteret, megkérdezte, mikor lesz
indulásra kész Gradov vezérezredes gépe. Kiderült, a gép már rég
indulásra kész, és várja őt.
Nyikita átölelte Taszját, s az hálásan hozzá simult.
– Hát isten hozzád, e nagy ház kis háziasszonya – mosolyodott rá
gyengéden.
– Ne mondjon „istenhozzádot”, Nyikita Boriszovics – rebegte Taszja
–, mondjuk inkább azt: „viszontlátásra”!
Azzal hárman, a két tábornok – az egyik nehézkes, elhízott, szovjet
módra másnapos, meg a másik, a szikár, mintha fehér tisztek
anyagából lett volna gyúrva – és az elérzékenyülten szipogó lány
kimentek a tornácra. Vaszkov már a kurblivasat forgatta a ZISZ
orrában.
– Ja, igen, valamit majdnem elfelejtettem, Nyikita – szólalt meg
Sersavij. – Engem szemeltek ki hozzád törzsfőnöknek. Remélem, nem
ellenzed.
– De ellenzem – felelte azonnal, soha nem hallott, szinte ijesztő
keménységgel Nyikita.
 A kocsi nyomban felbődült, váratlan erővel, mint a még szét nem
vert Oroszország.
V. fejezet
Ász moll

1941 novemberének egyik reggelén a Szovjet Tájékoztatási

Iroda arról tudósította az újságolvasókat és a rádióhallgatókat, hogy
egy repülőalegység, Gyelnov őrnagy vezetésével megsemmisített
nyolcvan német gépkocsit, több mint húsz páncélozott járművet, négy
harckocsit és húsz légvédelmi löveget. Komarov őrnagy
magasabbegysége az elmúlt tíz napban megsemmisített hatvan német
harckocsit, négyszázhúsz gépkocsit, és súlyos veszteségeket okozott
három gyalogezrednek és egy lovasszázadnak.
Hitler főparancsnoksága ugyanezen a napon jelentette, hogy
sikeresen folytatódnak a támadó hadműveletek Ukrajnában. Harkov
megközelítési útvonalain egy orosz páncélososzlop megpróbált
feltartóztatni egy harckocsizó magasabbegységet. A nyolcvannégy
ellenséges harckocsiból harmincnégy megsemmisült, a többi
visszafordult.
A német bombázók tovább támadják Moszkva katonai
létesítményeit.
A tengeralattjárók elsüllyesztettek öt angol szállítóhajót, melyek
összes vízkiszorítása eléri a huszonötezer tonnát.
A finn hadvezetés kommünikéje ugyanezen a napon sikeres
harcokról számolt be Petrozavodszktól délre. Befejezéséhez közeledik
egy nagy ellenséges magasabbegység bekerítése.
A brit légügyi minisztérium arról számolt be, hogy a légierő újabb
támadásokat hajtott végre Hamburg és Stettin célpontjai ellen.
Mindkét városban égnek a dokkok és az ipari objektumok. Az angolok
vesztesége: egy bombázó.
 Líbiában a homokvihar megszakított minden szárazföldi
harctevékenységet. A helyzet változatlan.
Az olasz főparancsnokság ugyanazon a napon arról tudósította a
tudni vágyókat, hogy egy brit hajókonvojt az olasz repülők sikeres
támadása után további útján Gibraltár felé olasz tengeralattjárók
támadtak meg. Két hajót torpedótalálat ért, és elsüllyedt. Légi harcban
megsemmisült három Hurricane.
Egyszóval ezen a napon az amúgy derekasan lobogó világháború
valamennyi frontján pillanatnyi csend volt. E kommünikék olvastán
talán bárki ugyanerre a következtetésre jutott volna, de Szavva
Kitajgorodszkij orvos őrnagy bizonyosan nem. Számára ez a nap
egyszerűen annak a végeérhetetlen lázálomnak volt a folytatása,
amelybe fronttevékenysége első pillanatában merült, ő nem ismert
pillanatnyi csendet. A kórház mindenhonnan lóhalálában menekült.
Alighogy felállították a műtőblokkot, máris jött a parancs, hogy
bontsák le, vagy egész egyszerűen kigyulladt a tető, beomlottak a falak,
leszakadtak a lépcsők: a hadtápintézmény újra meg újra a közvetlen
harci események színhelye lett. Alig egy hete történt, hogy a személyi
állomány kénytelen volt személyesen viszonozni egy áttört német
motorkerékpáros-szakasz tüzét. Egy olyan magas képzettségű sebész
számára, mint Szavva, aki a klinikán az érzéstelenítés legkifinomultabb
eljárásaival foglalkozott, a legrettenetesebb az volt, hogy
szakadatlanul, sőt egyre növekvő arányban a legdurvább „mészáros”-
munkát kellett művelnie. A sebesültek száma háromszorosan
meghaladta a kórház kapacitását. Nazarenko ezredes, a hadosztály
egészségügyi főnöke, a titkos rendelkezéseknek megfelelően, azt
követelte, hogy elsősorban azokat kell operálni, akik képesek lesznek
visszatérni a frontra. Szavva a régimódi „orvosi etika” maradványaihoz
ragaszkodva beérkezési sorrendben műtötte a pácienseket, és az egyre
újabb és újabb végtag-amputációk következtében a statisztikája, a
visszafordíthatók arányszáma siralmasan alakult. Vegyük ehhez hozzá
az elemi fertőtlenítőszerek állandó hiányát, a sietős visszavonulás
közben elkallódott műszereket, berendezéseket, anyagokat, a
műtőblokk finoman szólva kétes fertőtlenítését, az állomány teljes
kimerültségét, valamint azt a tényt, hogy az alárendeltségébe tartozó
tíz sebész közül hárman maguk is sebesültek voltak, továbbá a
műtősök fosztogatásait, akik azonfelül, hogy meglopták a sebesülteket,
ráadásul állandóan, az azonnali főbelövés terhe mellett is lopták az
alkoholt… Mármost tessék elképzelni annak a hadosztálykórháznak a
statisztikáját, amelynek fősebésze Kitajgorodszkij őrnagy volt, azt a
statisztikát, amely a dolgok valós állását mutatja, nem pedig azt, amit
Nazarenko ezredes szeretne látni az asztalán.
Négy nappal korábban a kórházat áttelepítették Klinbe, ebbe a
Moszkva környéki városkába, a 16. és a 30. hadsereg csatlakozásánál,
és birtokukba vehették a helyi középiskola teljesen érintetlenül
maradt épületét. Az orvosok és a nővérek abban reménykedtek, hogy
legalább itt sikerül többé-kevésbé állandóra berendezkedniük, hiszen
Klinen túl aztán szinte nincs hová visszavonulni. Szavvának eszébe
jutott, hogy egyszer jártak itt Klinben, valami ünnepségen, egy
Csajkovszkij-emlékkoncerten, hiszen ez itt a nemzet géniuszának a
szülőföldje, itt állt valamikor a zongorája. A buszban, akárcsak annak
idején, mindenkinek jókedve támadt, belejöttek a beszélgetésbe,
egyszerűen észre sem vették, hogy megérkeztek a városkába.
Az iskola három szintjén egészen elviselhető kórtermeket rendeztek
be a sebesültek számára, a tornaterem különálló földszintes
épületében kapott helyet a „szortírozó”, vagyis az, amit normális
egészségügyi nyelven „felvételi irodának” neveznek, és a „mészárszék”
– így nevezték a maguk jellegzetes fekete humorával Szavva fiatal
sebész beosztottai a műtőblokkot. Itt dolgoztak, éjjel-nappal, megállás
nélkül, vágták a bőrt és az izomszövetet, fűrészelték a csontokat,
koagulálták a véredényeket, dobálták félre az üszkösödésnek indult
végtagokat és szétroncsolt szövetmaradványokat, varrták az izmot és a
bőrt, és újra meg újra… aztán megint újra meg újra, mintha az egész
emberiség egyszerre arra szánta volna el magát, hogy megszabadul a
felesleges testrészeitől.
A kórházban mindenütt azt a helyi érzéstelenítési módszert
alkalmazták, amelyet annak idején Gradov professzor és asszisztense,
Kitajgorodszkij dolgozott ki közösen. Ez a módszer a lehető
legalkalmasabbnak bizonyult a tábori viszonyok között, amikor
gyakorlatilag semmi lehetőség nem volt az általános anesztéziára. A
kórház fiatal orvosai büszkék voltak rá, hogy a főnökük az a bizonyos
Kitajgorodszkij, akinek módszerét nemrég tanulták az egyetemen.
Ahogy teltek a napok, egyre több sebesült érkezett, és egyre jobban
közeledett a háború pillanatra sem csituló moraja. Klin fölött egyre
gyakrabban lehetett látni villámgyorsan fellobbanó repülő
fémdarabokat.
„Megint rajta van a bolondóra a pácienseken” – mondta ilyenkor
Dod Tisler, Szavva kedvenc tanítványa, amint felnézett a felhőből ki,
felhőbe be röpködő „héjákra” és „Messerekre”. Hol az egyik, hol a
másik – többnyire természetesen a tompa orrú, divatjamúlt „héja” –
hirtelen mintegy megtorpant a levegőben, oldalára dőlt, aztán füstölni
kezdett, és egyre szélesebb fekete uszályt húzva, lángnyelveket
lövellve zuhanni kezdett, olyan sebesen, mintha ez lett volna
megalkotásának célja. Az égő fémdoboztól olykor elvált egy fekete
pontocska, és hamarosan megjelent fölötte az ejtőernyő kupolája.
„Ügyesen küzd az életéért, jó sportoló” – mondta ilyenkor Dod
Tisler, aki nemrég még maga is az egyetem röplabdaválogatottjában
játszott. „Üdvözöljük a szemben álló hadseregek ejtőernyőseit!” –
folytatta, ilyenkor meg kellett rángatni, nehogy, ne adj’ isten, egy
elhárítás meghallja a mókamestert.
Furcsa módon a kórházba egyszer sem kerültek lelőtt Messerek
pilótái. Lehet, hogy a helyszínen agyonlőtték őket, de az is lehet, hogy
elszállították valami különleges egészségügyi osztaghoz.
Azon a napon Szavva harmadik páciense egy bizonyos Osztasev
százados volt, a híres légi ász, aki a közlemények szerint legalább egy
tucat ellenséges gépet lőtt le. Akkor szedték le, amikor megpróbáltak
elfogni egy Moszkva felé közeledő német bombázórajt. Ha a Vörös
Hadsereg soraiban nem is lehet elképzelni Andrej Bolkonszkij
herceget, Osztasev százados, legalább külsőre, mégiscsak erősen
megközelítette, annál is inkább, mert a szenvedés, az állandó
rettenetes fájdalom és a küzdelem a fájdalommal, az a megtörhetetlen
akarat, hogy száját ne hagyja el megalázó nyöszörgés, jajgatás és
átkozódás, valami nemes szigort vésett az arcára.
Őszintén szólva Szavva el nem tudta képzelni, miféle tartalékokból
merít erőt a pilóta, hogy ne veszítse el az eszméletét, sőt válaszoljon a
kérdésekre. Még a kötéscserénél is tartotta magát, csak a fogát
csikorgatta, mintha üvegcserepeket morzsolna köztük. Csak a
morfiuminjekció után ernyedt el, ilyenkor minden „hercegi”, hősi
vonás lehámlott az arcáról, és mint levonós matricák papírja alól a kép,
előtűnt egy külvárosi legényke egyszerű arckifejezése. „Néni… –
motyogta most –, Ligyija Vasziljevna… én vagyok az, Nyikolaj… anya
szappanért, szappanért, szappanért… kül… dött…”
A századost reggel húzták ki a gépe roncsai alól, mely fél kilométerre
zuhant le az erdei repülőtértől. Amíg bejutottak vele a kórházba, a
szakszerű kötések ellenére is sok vért vesztett. Szavva elsőnek a
fizikális só- és glükózoldatos infúzióról gondoskodott. A glükóz, melyet
nemrég sikerült szintetizálni, valóságos csodaszernek számított. Csak
ezután kezdett hozzá, hogy szemügyre vegye a sebeket, melyeknek
látványától bárki előtt elsötétült volna a világ, de nem a
hadosztálykórház fősebésze előtt, aki már harmadik hónapja végezte
dolgát az általános visszavonulás viszonyai között. A századosnak szét
volt zúzva a jobb lába és a bal karja, számtalan kisebb sérülés látszott a
mellén és a vállán, de a legsúlyosabb egy nagy szakadt sérülés volt a
hasüregen, melyből, bár szorosan tamponálták, most is szivárgott a
vér, és meglehetősen undok bűzt árasztott. „Érdekes, hogy még a
sebesülése is Andrej Bolkonszkij halálára emlékeztet” – jutott eszébe
Szavvának. Megvizsgálta és megtapogatta a százados fejét. A koponya a
jelek szerint ép volt, de a halántékán látható véraláfutások igen erős
zúzódásról árulkodtak, s talán éppen innen eredt ez a fájdalommal
szembeni különös ellenálló képesség.
– Azt hiszem, meg lehet menteni – mondta Szavva.
– Csak nem biztos, hogy hálás lesz érte – mormogta Dod Tisler.
– Akkor is megpróbáljuk – mondta Szavva.
Kiadta a szükséges utasításokat, hogy készítsenek elő mindent a
nagy műtéthez, aztán Tislerrel kettesben kimentek a tornateremből az
iskolaudvarra, hogy elszívjanak még egy cigarettát a hosszú munka
előtt.
Itt nyomban feltűnt nekik, hogy hirtelen milyen közel ért hozzájuk a
háború zaja. A sápadt kék égen hideg felhőcskék úsztak, melyek a
csupasz fákkal és hőfoltokkal társulva tipikus patriarkális orosz tájat
vetítettek eléjük; a kürtöt szájához tartó pionír esetlen gipszfigurája az
isten háta mögötti szovjet porfészek árnyalatát kölcsönözte a
klasszikus műfajnak, ám a közeli és egyre közeledő rettenetes csata
mennydörgő, dübörgő, sivító és csikorgó zaja lidérces vigyort festett a
békés képre.
– Nem gondolja, főnök, hogy ideje lenne szedni a sátorfánkat? –
kérdezte Dod Tisler, miközben eltaposta a csikket.
– Egyelőre nem kaptunk parancsot, Dod, így aztán dolgoznunk kell –
felelte Szavva.
– Igaz – bólintott a fiatal orvos, kinyújtózott, tett néhány röplabdás
lazító mozdulatot, és elfütyült néhány ütemet A messzi Északon című
divatos foxból.
Hirtelen, szinte a fák csúcsát súrolva elhúzott felettük nyugat felé
három raj vörös csillagos csatarepülőgép, és dübörgésük elnyomott
minden hangot.
– Hohó, megjelentek a páncélozott IL-ek! – kiáltotta Dod. – Látja,
kezd harcba lépni az új technika!
Szavva ránézett Tislerre, és most először jutott eszébe, hogy Dod
zsidó. Ha bekerítésbe kerülünk…
– Ide hallgasson, Dod, ha nem akar most asszisztálni nekem ennél a
századosnál, elmehet, csinálhat mást, én pedig beállítom Sztyepanovot
– ajánlotta, de nyomban megijedt, hogy valami tapintatlanságot
mondott.
– Ugyan miért? – háborodott fel jókedvűen Tisler. – Lemondani
arról, hogy együtt dolgozhatom magával Kitajgorodszkijjal? Hiszen
tegnap még csak nem is álmodhattam volna ilyesmiről!
Úgy látszik, szerencsére nem értett meg, gondolta Szavva, nem
értette meg: neki mint zsidónak lehetőséget akartam biztosítani, hogy
amint lehet, elsőként vonuljon vissza. Hát jó, akkor neki kell látnunk,
nem várhatjuk ölbe tett kézzel a parancsot, hogy pucolás. Valahol itt
csapkod a ménkű a közelben, de egyelőre nem úgy fest, mintha
áttörtek volna. A német áttörést általában bombázás, erős tüzérségi
tűz előzi meg, visszavonuló, még gyakrabban fejvesztetten menekülő
alakulatok kíséretében; most semmi ilyesmit nem lehetett látni…
Mintegy válaszul a gondolataira, a liget mélyét hirtelen tébolyító
lobbanás világította meg. Az udvaron keresztülhaladó két egészségügyi
katona, akik a sebesültek közül kerültek ki, a robbanás felé fordultak,
és elnevették magukat: „Ez eltévedt.”
– Ez mi volt? Saját, vagy idegen? – kérdezte a katonáktól Dod Tisler.
– Ki tudná megmondani, katonaorvos elvtárs, hogy saját-e vagy
idegen?…

Vajon miért van az, hogy nőnemben emlegetik, ami becsapódott,

töprengett Szavva. Hiszen gránát csapódott be, tehát hímnemű, ők meg
úgy beszélnek róla, nőnemben, mintha bomba lett volna… Saját…
idegen… Talán a „halál” szó lappang a tudatalattijukban, az is
nőnemű… A sajátjuk… vagy másé?…
Amikor beléptek a műtőbe, ahol idilli emlékként még ott lógtak a
gyűrűk és mászókötelek, Osztasev százados már a kloroformos maszk
alatt hörgött.
– Ekkora vérveszteség után nem tarthatjuk soká kloroform alatt –
mondta Szavva. – Kezdje el, Dod, a toki érzéstelenítést.
Először a hasi sérülést kellett ellátni, különben megkezdődik a
visszafordíthatatlan peritonitis és a bélrendszer nekrózisa. A végtagok
azután jönnek.
A műtét a szokásos módon kezdődött, és Szavva attól fogva
elemében érezte magát. Csaknem automatikusan dolgozott, közben
szeme sarkából figyelte Tisler ügyes, szinte keresetten elegáns
mozdulatait, közben még annak is módját ejtette, hogy egy-egy
pillantással kövesse, mi folyik a másik öt műtőasztalon. A százados
arcáról levették a maszkot. A mély kábulatba süllyedt sebesült
nehezen, de egyenletesen zihált, mint egy öreg gőzgép. Olykor-olykor
mormogott valamit, amiből szinte semmit nem lehetett kivenni, csak
megint valami Lida nénit emlegetett, akitől egy Nyikolaj nevű kisfiú,
azaz maga Osztasev százados, valamit kért, talán szappant a mamának,
vagy talán egy simogatást magának.
Szavva felnyitotta a hasüreget, becsövezte, elszorította az ereket,
közben azon kapta magát, hogy gépiesen Nyina legutóbbi verseit
mondogatja, amelyeket a napokban kapott, nem a tábori postán
keresztül, alkalmi küldönc hozta: az Izvesztyija fotóriportere.

Leereszkedem a sötét mélységbe, polírozott falak, bedeszkázott tükör,

felböfögött háború előtti halkonzerv, ezernyi ugyanilyen perszefoné,
három-négy bűzlő vödör, szánalmas, görnyedt hátú népem, ég veletek,
esti mértanórák, a metró felé vonszolódik az átfogó köbe, a srapnel
roncsolta három befogóval, meddig tart még a pincék gyötrelme?

A század kihunyt, az ezüst gyertyákból, az Evakua szigeti B betűs

élelmiszerjegyek hosszú lajstromából torz istenszobrokat öntenek, víg
börtönök nagymestere, nincs más háziállat, csak sovány, fekete macskák,
üss lendületből, üss habozás nélkül, ne nyiss ajtót, jelents mindent
azonnal!

Pusztulj el, költészetem, nyújtsátok tenyereteket, tintaceruzás jelekkel a

szerelemdudoron, Lancelot, Anyegin, Don Quijote, soha nem győzitek
kivárni a falanszterek válaszkiáltását, súlyosan szenved a térfogat, sáros
sikló kúszik a számba, így kell állnunk, izmos domborművekként,
vállunkon hamisság fürtjeivel, jobb kezünkben a csalás banánjával.

Csak te maradtál a síkon, míg el nem múlik a végső bombázás, felemelt

kezedben egy vakmerő ász moll, homlokzatok lassított omlása, elemi
fotoszintézis csúcsa, egyedül tiéd minden kegyem, gyorsuló
centrofigurália, Észak világos szemű királya, varégből átmenetek nélkül
lett görög…

„Látod – írta Nyina –, micsoda egyszerűségig süllyedek. Ha félredobod

ebből a modernista prózát, csaknem normális vers lesz belőle…”
 Szavva így is tett, és attól fogva egyre ezt a „csaknem normális
verset” dünnyögte az orra alatt. Csak az a „vakmerő ász moll”, az
akasztotta meg, sehogy sem tudott rájönni, hogy kerül ez ide, nem a
rím kedvéért, annyi szent, míg végre eszébe jutott egy régi családi
móka. Egyszer a zeneileg kevéssé művelt Szavva valahogy nagyon nem
odaillőn használta ezt a kifejezést, amivel viharos jókedvre derítette
Nyinát, aki sehogy sem tudott lecsillapodni, és még hónapok múlva is
„azzal a szerencsétlen ász mollal” szekálta a férjét. Professzor úr, hogy
van az ász mollja? Szavka, becsomagoltál mindent? Nem hagytad ki az
ász mollt? Szeretlek, kedvesem, szeretlek tégedet, de legjobban az ász
mollodat szeretem….
Ez a buta, lerázhatatlan tréfa, mely oly váratlanul bukkant fel Nyina
komoly, mi több, alighanem tragikus versében, váratlan irányba terelte
Szavva gondolatait. Úgy érezte, ha jól megragadja ezt a szálat, fel tudja
gombolyítani saját érzései gubancát, és meg tudja válaszolni, hogyan
került ő, a tanszékvezető professzor, a frontra, gyakorlatilag az első
vonalba.
Az a végeérhetetlen aranyos tréfálkozás, amelyre oly szerencsésen
kaptak rá házasságuk legelső napjaiban, réges-rég elvesztette báját, de
Nyina nem fogta fel, elfelejtette kicserélni a lemezt, és még mindig
ugyanazt a számot játszotta. Szavva maga sem értette, honnan ez a
hirtelen ingerültség a forrón szeretett, egyetlen asszonya iránt.
Pihekönnyű ingerültség volt ez, és a lehető leggyorsabban el is illant,
és Szavva nemcsak hogy nem mutatta, de még azt sem engedte meg,
hogy fennakadjon rajta, és mégis fennakadt, és elfogta az ingerültség. A
végeérhetetlen tréfák mögött – most fogta fel – valami más lappangott:
irónia, lekezelés. Nyina, a költőnő szemében, aki végül is a
bohémvilághoz tartozott, Szavva, a sebész, az akkurátus ember, az
atléta alighanem a megvetett józan ész megtestesülésének, frigyük
pedig ebben a tekintetben afféle mezaliansznak látszott. Szó se róla,
Nyinka őrülten szerette őt, az ágyban az égvilágon mindenről
megfeledkezett, orgazmusaik nyilván valami romantikus felszárnyalást
indítottak meg benne. Emellett Szavva erős támasza volt, olyan férfi,
aki belsőleg nem adja meg magát. Egyszer azt is beismerte, hogy
Szavva menti meg őt a depressziótól, s talán az alkoholizmustól is. És
mégis, valami vészkijárat, valami hipotetikus egérút gyanánt, amelyen
át kisurranhat a házastársi kapcsolatból, fenntartotta az iróniát.
Szavva azt is pontosan tudta, sajna, hogy ezek a hipotetikus
lehetőségek olykor hús-vér valósággá válnak. Időnként észrevette,
hogy Nyinka megszédül. Ilyen napokon elmaradozott, gyakran
elutazott, hol valódi, hol kitalált alkotói kiküldetésekbe, tévelygő
tekintettel tért haza, influenzát, torokgyulladást kapott, sőt egyszer
tüdőgyulladást is, pulóverekbe, plédekbe burkolódzva kuporgott a
sarokban, körmölt a noteszébe, bűntudatosan tréfálkozott, de tréfált,
tréfált, szakadatlanul. E rohamok eredményeként természetesen újabb
versek születtek. Minden a javára fordult. Szavva mindenütt látni vélte
e „magasztos betegség” okozóit. Az írói találkozókon, költői esteken
úgy érezte, ironikus pillantások figyelik. Egyszer egy züllött alak
odasomfordált hozzá, és vigyorgó képpel megkérdezte: „Mondja,
Szavva, maga tényleg ennyire ragaszkodik ehhez a Nyina
Gradovához?” Nem tudni, Nyina hűtlenségére célzott-e, vagy ő maga
akarta-e az ágyába cipelni, mindenesetre úgy kérdezte, mintha Szavva
nem a férje lenne „ennek a Nyina Gradovának”, hanem egyszerűen az
egyik – mondjuk így – lírai hőse.
Apropó, líra. Szavva figyelmesen, sorról sorra végigolvasta Nyina
verseit, de sehol sem látta bennük saját magát. Mit lehet tenni? Ez az
osztályrészem, nekem csak a köznapi irónia jut, és én hasonlóképpen
kell, hogy válaszoljak. Ami Jolkát illeti, az anyja hatására végképp
rászokott, hogy az apjában amolyan házi bohócot lásson. Így is jelenek
meg előttük a színen. Jó estét, hölgyeim, megérkezett a házi bohócuk.
Mivel szórakoztathatnám önöket? Mit szólnának, ha a papa hintázni
kezdene a csilláron? No problem, mesdames, csak szíveskedjenek
meglökni. Soha le nem alacsonyodna holmi féltékenységi jelenetekig.
Az ki van zárva. Soha rá nem kérdeznék a „lírai hősökre”, bár érdekes
volna tudni, ki az, aki megragadja Nyina költői képzeletét. Talán
azoknak a divatos szovjet „hemingwayeknek” az egyike, akiknek
társaságára az utóbbi időben rákapott? Az orra alatt mind bajuszkát
visel, és mindegyikük háta mögött ott van valami Spanyolország-féle,
olyasmi, mint Halhin-Gol.133 Oxfordi szabású zakójuk hajtókáján a
Vörös Zászló Érdemrendet viselik, kocsit tartanak, és lakásuk van az új,
nehéz téglából épült házak egyikében. Ezek a fiatal, keményen italozó
utazók mindjárt a háború első napjaiban bőr pilótadzsekit öltöttek, és
katonai hátizsákkal a vállukon jelentek meg az íróklubban… Hát mi ez,
ha nem ízlésficam, kedves dekadens komszomolista költőnőm, amikor
holmi átlátszó kezdőbetűkkel jelzett személyeknek szenteled
verseidet, és ilyeneket írsz: „Megint tovaszállt, és a szárnyai: a haza
mása, suhanó sebes árny, odafent, a hideg, üres égen”?
Az Egészségügyi Népbiztosság képviselője a professzori-oktatói
állomány gyűlésén tudomására hozta a jelenlévőknek, hogy a
professzorok és docensek automatikusan felmentést kapnak. Pártunk
és kormányunk meg van győződve, hogy ezek a magasan kvalifikált
szakemberek hatékonyabban járulnak hozzá a győzelem ügyéhez, ha a
hátországbeli kórházakban konzultálnak és operálnak. Ráadásul az
egészségügyi káderek képzése manapság különösen élesen vetődik fel.
Mind horizontálisan, mind vertikálisan garantálnunk kell a harcoló
hadsereg egészségügyi ellátását. Ekkor váratlanul fellépett a tribünre
Kitajgorodszkij professzor, és kijelentette, hogy éppen a hadsereg
horizontális, de különösen vertikális egészségügyi biztosítására való
tekintettel úgy határozott, hogy ki akar menni a frontra. Hangsúlyozta
továbbá, hogy a Borisz Nyikityics Gradov irányítása alatt végzett
kutatói munkájának az első lépésektől kezdve kifejezett katonaorvosi
aspektusa volt, és egyszerűen nem volna ésszerű elszalasztani az
alkalmat, hogy ezt az aspektust tábori viszonyok között is kipróbálja.
A gyűlésen még néhányan követték a példáját, és Kitajgorodszkijt
egyenesen kikiáltották egy hazafias kezdeményezés megindítójának.
„Szavva igazi hazafiságot tanúsított – mondták róla egyetemi jóakarói
–, íme, a példa, egyetlen fellengzős szót sem ejtett, sőt némi enyhe
iróniával beszélt, hát, tessék, ez az igazi orosz intelligencia!”
Egyre gyakrabban lehetett hallani közfórumokon olyasfajta, a
marxizmustól, a forradalomtól mélységesen idegen, nemrég még
szinte szitoknak számító szavakat, mint „hon”, „birodalom”, és most,
tessék, hová süllyedtünk, itt az „orosz intelligencia”!
 Szavva maga sem értette, mi késztette arra, hogy bejelentse ezt az
elhatározását, amelyről egy perccel azelőtt, hogy elindult a tribün felé,
sejtelme sem volt. Ostoba Don Quijote-i felbuzdulás? Lehet, hogy
csakugyan színtisztán a tudattalan hazaszeretet indította erre a nem
túl racionális tettre? Hiszen a sajátjai ellen indított idegen támadás
csakugyan mélyen belegázolt a lelkébe. Sztálin, Hitler, a bolsevikok, a
nácik ide vagy oda, arról van szó, hogy idegen gonosz erő tört rá a
rokoni balsorsra, és az embert a lélek a saját népéhez űzi. Igaz, ha lesz
is valami haszna annak, amit a fronton teszek, messze nem akkora,
mint ha itt maradnék a hátországban.
Nyina nem követelt magyarázatot. Csak odafészkelte magát az ölébe,
csókolta, simogatta a fejét, szájába vette az utóbbi pár évben kissé
elszarusodott fülcimpáját. Mindketten érezték, hogy valami
kimondatlan folyamat játszódik le most közöttük. Most, hogy Szavva
megtette, amit Nyina a legkevésbé várt tőle, egyszeriben ő is szinte
költővé nőtt asszonya szemében.
Hát ez az, gondolta most, amint a sötét mélységekbe alászálló
„csaknem normális vers” sorait mormogta, hát ez az: azon az éjszakán
egyszerre felismerte, hogy egyenrangú vagyok vele, és ez most történt
először, és ez volt a legfőbb és igazi oka, hogy kijöttem a frontra: be
akartam bizonyítani neki, hogy egyáltalán nem az vagyok, akinek egész
életében tartott.
Annál különösebben hatott itt ez a „hülye ász moll”, mely az utolsó
szakaszt szinte a „bökvers” szintjére süllyesztette, s ez megint
összefügg azzal a megszokott, teljesen megkérgesedett iróniával,
amelyet az egyetlen, hát persze hogy egyetlen szeretett, ám olyan
megszokott, annyira nem Heming-szerű férfi iránt tanúsított… Ezek a
gondolatok szüntelenül ott zakatoltak Szavva fejében, miközben keze,
pillanatot sem vesztegetve, pontosan és szakszerűen dolgozott
Osztasev, a híres pilóta hasüregében.

Eközben a helyzet a hadosztálykórház környékén egyre kétségesebbé

vált. Az iskolaépület már valami kaotikus tüzérségi párbaj zónájába
került. A tornaterem nagy ablakain keresztül lövedékrobbanások
látszottak, melyek fagyott földcsomókat és faágakat lövelltek az ég felé.
A park fái között az ellenség felé fordított tornyú, visszafelé kúszó
harckocsik jelentek meg. Az egyik tank fekete füstuszályt húzott maga
után, páncélzatán lángnyelvek ördögfiókái táncoltak. A vaskolosszus
beleütközött egy fába, és elakadt. Két harckocsizó sietve kiugrott a
toronyból, a harmadiknak csak félig sikerült kimásznia, oldalvást
kihanyatlott belőle, mint egy hatalmas fekete bábu. A következő
pillanatban felrobbant az üzemanyagtartály.
Körös-körül gyalogosok siettek valamerre rendezetlen
csoportokban. Egy aknavetősszakasz felszaladt a dombocskára,
amelyen a gipszkürtös állt, és a katonák egy pillanat alatt felállították
ormótlan lövegeiket. A következő pillanatban az aknavetők már tüzet
köpködtek. A lőtávolságuk kicsi volt, az ellenség tehát valahol a
közelben lehetett, különben semmi értelme nem lett volna ezekből a
kályhacsövekből tüzelni. Tíz perc sem telt bele, és az aknavetősöket
lesöpörte a dombocskáról valami tűzvihar.
Szavva mindezt nem látta, mert az ablaknak háttal dolgozott, de a
körülötte tomboló dübörgés és sivítás nem hagyott kétséget afelől,
hogy a kórház a németek áttörési sávjába került, és alighanem már
késő visszavonulni.
Az üveg rég kihullott már mind a négy ablakból. Egy gránát áttörte a
falat, és leszakította a kosárpalánkot. A műtőlámpák mind kialudtak. A
fal résén át látni lehetett a szétroncsolt transzformátortáblát.
– Aki végzett a műtéttel, azonnal visszavonul! – kiáltott Szavva.
– De hát a parancs, még nem kaptunk parancsot a
hadosztálytörzstől, Szavva Konsztantyinovics! – üvöltött a felvételi
helyiségből hisztérikusan Sznyegorucsko, a kórház komisszárja.
– Ott már valószínűleg nincs, aki parancsot adjon! – kiáltotta vissza
Szavva.
Sznyegorucsko hirtelen beugrott a szentélybe, a műtőbe. A
pisztolytáskájához kapott, a szeme izzott, mint a rézgaras.
– Semmi pánikkeltés! Agyonlövöm!
– Vigyék innen ezt a hülyét! – parancsolta Szavva a szanitéceknek.
 Egy újabb, most már egészen közeli robbanás rázta meg az egész
épületet.
– Vonuljon vissza maga is, Tisler! – szólt Szavva keményen Dodnak.
– Majd befejezzük maga nélkül a hasüreget. Köszönöm a segítséget.
– És a lábak? – suttogta hevesen Dod, mint aki szintén nem egészen
normális. – A lábak, mi lesz a lábakkal?
– Majd később kézbe vesszük a lábakat – nevette el magát Szavva. –
Ha sikerül kicsusszannunk, holnap nekilátunk a lábaknak…
Maga sem értette, miért, nem kellett nyugalmat színlelnie,
tökéletesen nyugodt volt, mintha Nyinával kapcsolatos iménti
gondolatai segítették volna, hogy elszigetelje magát a veszélytől.
– Tudom, mire gondol – suttogta változatlan hévvel Dod. A keze
egyébként egyáltalán nem remegett, pontos mozdulatokkal öltögette
tovább a varrófonalat, kötötte el az ereket. – Nem megyek sehova! –
vágta ki.
– Ne hülyéskedjék! – förmedt rá Szavva. – Teljesítse a parancsot!
Kinevezem a helyettesemnek a visszavonulás lebonyolítására!
Az égzengés, üvöltés, sivítás, vonítás, recsegés hirtelen mind
elnémult a kórház körül. A váratlanul támadt csendben az előző
szimfóniához képest szinte idillien hangzott a közelben valami
motorzúgás.
„Visszaverték őket? Nagyszerű! Gratulálok az újabb feljelentéshez,
Sznyegorucsko elvtárs!” – gondolta Szavva. Intett Dodnak: jól van,
úgymond, fejezzük be. Dod ebben a pillanatban Szavva válla fölött
kinézett a törött ablakon. Összerezzent, de nem szólt, és újra odahajolt
Osztasev százados hasa fölé. Amaz már visszatért a Lida nénihez tett
gyermekkori utazásaiból, és most összeszorított foggal, némán feküdt,
a szovjet légierő férfivá serdült Bolkonszkij hercege képében. A
sebészek már lezárták a hasfalát, az utolsó öltéseket végezték, csak a
dréncsőnek hagyva nyílást. Szavva, fejét fel sem emelve dolgozott, míg
csak hirtelen fel nem fogta, hogy ebben a különös csendben történt
valami még különösebb. Gyorsan körültekintett a tornateremben,
vagyis a műtőben, és észrevette, hogy az összes orvos és nővér őfelé
néz, de nem őrá, hanem mögé, s ekkor felfogta, hogy neki is meg kell
fordulnia, hogy megtudja e háború és a saját élete legújabb
fejleményét.
Megfordult, és közvetlenül maga előtt megpillantott három idegent.
Olyan döbbenetesen idegenek voltak, mintha egy másik bolygóról
kerültek volna ide. Egy perc is beletelt, mire felfogta, hogy német
harckocsizók, és hogy az udvaron ott áll már egy egész alegységnyi
német Mark harckocsi.
Ennek az alegységnek a parancsnoka és két fiatalabb tisztje állt
Szavva előtt. Három döbbenetesen világos, különböző árnyalatú
szempár. Hasonlóak a saját szeméhez. A parancsnok felemelte nehéz
bőrkesztyűs kezét, kibökött néhány érdes szót, amelyekből Szavva
hirtelen annyit fogott fel, hogy befejezheti az operációt. Szavva és Dod
odahajolt a varratok fölé. Mindketten mondani akartak valamit
egymásnak, de nem tudtak kibökni egyetlen szót sem. A németek
Szavva háta mögött hangosan tovább beszéltek. Szavva hirtelen
ráébredt, hogy érti őket, habár mélységesen lenézte iskolában szerzett
némettudását, ellentétben a később szerzett franciával, amellyel
viszont szívesen hivalkodott. A harckocsizók, úgy vette ki, valami
olyasmit beszélnek, hogy mindenkit, aki az iskolában maradt, Scheise,
ki kell hajítani, Quatsch und Scheise, és megmondani nekik, hogy
pucoljanak, ahová akarnak, akár a sajátjaikhoz, akár bele a Sztálinjuk
pókhálóval benőtt pudvás valagába. Foglyul ejteni nem lehet, nincs idő
szarakodni a foglyokkal, túl sok van belőlük, az ember azt se tudja,
hová dugja őket. A dögök csak zabálnak. Legjobb lenne kinyírni
mindet, de persze nem mi fogjuk, mi harckocsizók vagyunk, nyírják ki
azok, akiknek ez a dolguk, nekünk megvan a magunké, méghozzá
bőven.
Ez az orvos meg stoppolja csak be az ivánjukat. Er is sehr gut! Sehr
gut. Sehr guter Arzt! Mindjárt befejezi, aztán kizavarunk innen
mindenkit. A picsába! Elahaha! Egyenest Sztálin büdös valagába! Hé,
végzett már, Herr Arzt? Wunderbar! Most aztán takarodás innen!
Heraus! Los, los! Sztálinhoz! Quatsch und Scheise!
A személyzet még nem fogta fel, hogy szabadon engedik őket.
Sznyegorucsko komisszár csak állt, ahogy volt, felemelt kézzel. Egy
fiatal harckocsizó fenéken billentette, észrevette a derékszíján a
pisztolytáskát, lerántotta a komisszárról a derékszíját, és a vállára
vetette. A komisszárról el is feledkezett.
Szavva a teljes zűrzavarban vezényelni kezdett:
– Aki mozgásképes, indulás a saját lábán! A súlyos sebesülteket
kézben visszük! Mozgás! Gyorsabban! Még meggondolják magukat!
Aztán odahajolt Osztasev százados arca fölé:
– Hogy érzi magát?
Amaz hirtelen valami torz ravasz kifejezéssel kacsingatni kezdett, és
azt suttogta:
– Adj mérget, te orvos, mérget!
– Majd fogunk még magával vodkázni, százados! – vágta ki Szavva a
hasonló helyzetekben szokásos frázist.
Dod Tisler hozott egy hordágyat, és ketten nekiálltak, hogy
áthelyezzék rá a századost. Két német figyelmesen nézte a jelenetet.
Tisler igencsak zsidós külseje a jelek szerint nemigen foglalkoztatta
őket. Igaz, Dod ezzel a külsővel könnyen kiadhatta volna magát
kaukázusinak, vagy akár a fritzek tengelytársának, Mussolini
légiósának. De a németek érdeklődését nem ő keltette fel, hanem a
tősgyökeres szláv Kitajgorodszkij őrnagy. A harckocsizók parancsnoka
odaintette magához, és megkérdezte, tud-e németül.
– Maga itt marad velünk, őrnagy úr – mondta cseppet se durván. –
Mindenki elmehet, magát kivéve.
– Nem lehet! – kiáltott fel Szavva. – Ich kann nicht! Én vagyok a
fősebész! Ich bin Hauptdoktor!
– Annál inkább! – vigyorodott rá barátságosan a német. – Éppen egy
ilyen fősebész kell nekünk. A barátom megsebesült. Azt akarom, hogy
segítsen rajta. Maga jó orvos, maga Németországnak fog szolgálni.
Szavva kétségbeesetten összerándult. A fiatal harckocsizó mellbe
bökte a Schmeissere tusával. A személyzet tagjai és a sebesültek sietve
elhagyták a tornatermet. Szavva még egyszer utoljára elkapta Tisler
tekintetét. Amaz, mielőtt eltűnt volna, megvonta a vállát. Minden egész
másképp fordult, mint bárki sejthette volna. Szavva egy szót sem
tudott kinyögni. Leült a sarokban az üvegcserépre, és a tenyerébe
temette a fejét.
A frontvonal, a végleges, visszafordíthatatlan, biológiai és ideológiai
pusztulás e metaforája végérvényesen bezárulni látszott mögötte. S azt
a két személyt, azt a két női lényt, Nyinkát és Jolkát, akit szeretett, s
akik tíz perccel azelőtt a családját alkották, zúgva magába nyelte az
örvény… ász moll, ász moll… örökre.
VI. fejezet
Szegény kisfiúk

z orosz hadifoglyok gigantikus hada csakugyan komoly fejfájást

jelentett a német hadvezetés számára. A háború elején a németek
doktrínája meglehetősen egyszerű volt: mielőbb megsemmisíteni a
hétmilliós Vörös Hadsereget. A német ékek, kihasználva hallatlan
mozgékonyságukat és légi fölényüket, szétdarabolták a nehézkes,
esetlen orosz egységeket, „harapófogóba” fogták, „katlanokba”
terelték, s ott felszámolták őket. Az oroszok azonban egyre gyakrabban
elkerülték a közvetlen összeütközést, egyre mélyebben vonultak vissza
beláthatatlan térségeik belsejébe, s ezzel Keitel vezértábornagy
katonai doktrínáját akarva-akaratlanul átalakították geopolitikai
doktrínává. A „katlanokba” került ezredek, hadosztályok és
hadseregek eldobálták fegyverüket, megszámlálhatatlan
hadifogolycsordává váltak, melyek súlyos ballasztként fékezték a
támadást. Ki tudja, miért nem voltak hajlandók az ivánok harcolni?
Talán halálra rémítették őket az égből süvöltve alázuhanó Stukák,
talán nyomban elhitték Sztálin azonnali bukását, és nem voltak
hajlandók az életüket áldozni az átkozott „kolhozért”. A harcot kerülő
ellenség olykor legalább annyira fel tudja borítani a kitűnően
kidolgozott stratégiát, mint a legerősebb védelem. Egy német újságíró,
aki bekéredzkedett egy bombázó pilótafülkéjébe, a következőket írta
jegyzetfüzetébe: „Odalent nem látni mást, csak teljes zűrzavart.” S ez
így folyt hónapokon át, egészen a moszkvai csata kezdetéig. A XX.
századi gépesített hadak szégyenére magától kínálkozott az analógia
Napóleonnal. A Sztálin felhívása után a németek hátában megjelent
fanatikus banditaosztagok hol itt, hol ott újra meg újra elvágták a
hosszúra nyúlt utánpótlási vonalakat. A páncélos magasabbegységek
előrenyomulása már többször is elakadt az üzemanyaghiány miatt.
S akkor ott voltak még a gigászi hadifogolycsordák, amelyeket
nemcsak őrizni kellett, hanem etetni is. Ezek létszáma negyvenegy
novemberére elérte az egymilliót. Szélnek ereszteni nem lehet őket,
mert akkor az anarchia és a banditatámadások számtalan fészke jönne
létre. Ekkora embertömeget megsemmisíteni meglehetősen sok
hercehurcával jár, ráadásul végzetes a hatása a propaganda
szempontjából. A legjobb megoldás az lenne, ha hátra lehetne szállítani
őket a hátországba, ahol felhasználhatók munkaerőként, csakhogy ez
időt, részletesen kidolgozott terveket és hatalmas tömegű
szállítóeszközt igényel, és felborítja a Blitzkrieg stratégiáját.
A lágereket egyelőre a mezőkön építették ki, ahol már jelentkeztek
az első fagyok. Még jó, ha sikerült összeütni néhány színt vagy fészert,
ami némi védelmet nyújtott az eső és hó ellen, de az esetek
többségében az emberek egymás hegyén-hátán hevertek a szabad ég
alatt a zónákban, melyeket csak formálisan választott el egy-egy
szögesdrótszál. Sokan elpusztultak az éhezéstől és a hidegtől, de a
pusztulás üteme még mindig kiábrándítóan lassú volt a német
hadvezetés számára.
A Pripjaty mentén egy ilyen táborban raboskodott Mitya Szapunov
vöröskatona. Már több mint egy hónapja, hogy fogságba esett, és
rettenetesen szenvedett a belsejét perzselő, szakadatlan éhezéstől. A
lágerbe olykor – de nem gyakrabban, mint másnaponként – behajtott a
tábori konyha, és azok a szerencsések, akiknek sikerült megőrizniük a
csajkájukat, kaptak egy-egy merőkanálnyi úgynevezett levest, azaz
valami langyos löttyöt, amiben némi káposztalevél és hámozatlan
krumpli úszkált. Más napokon az őrök egyszerűen behajigáltak a
tömegbe néhány csomag kőkemény kétszersültet, és élvezettel nézték
ezt a „Cirkus”-t, amint az oroszok, emberi méltóságukból teljesen
kivetkőzve verekedtek egymással, hemperegtek a sárban, és ha
elkaptak egy-egy szem kétszersültet, nyomban a szájukba
gyömöszölték, nehogy meg kelljen osztaniuk társaikkal. Íme egy újabb
bizonyíték e legrosszabb fajta szláv népség alacsonyabbrendűségére.
 Mityának szinte alig volt alkalma harcolni. Amikor ezredük, mely
kétharmadrészt újoncokból állt, egy hónapi kiképzés után kiért a
frontra, éppen megkezdődött a németek újabb kábító és bénító
támadása. Először egymás után három hullámban rájuk támadtak a
zuhanóbombázók. Szirénáikat bőgetve, erős oroszlánmancsaikat
előrefeszítve zuhantak lefelé, rá egyenest Mityára és Goskára,
átlyuggatták körülöttük a ponyvát, a földdel tették egyenlővé a
védelmi vonal maradék alacsony bunkerjeit. Próbáljon fedezéket ásni
az ember, amikor a belei csak úgy remegnek. Alighogy tessék-lássék
kiásták azokat a szar árkokat, az egész völgyet ellepték a német
páncélosok, melyek mintha díszszemlén vonulnának. Mögöttük szép
nyugodtan lépkedtek a gyalogosláncok. A poltisztek olyasmit
magyaráztak a vöröskatonáknak, hogy a németek részegen indulnak
rohamra, sőt valami titokzatos „éterlepényt” is kapnak. Ezek az
érdekes értesülések azonban cseppet sem csökkentették a rettegést az
ellenség előtt, sőt még nagyobb rémületet ébresztettek a beéterezett
hódítók iránt, akik csípőből lőtt sorozataikkal legyűrték a világ minden
hadseregét, hát akkor mit lehet várni tőlünk, szegény gyerkőcöktől?
Így történt, hogy Mitya és immár elválaszthatatlan cimborája, a
girnyó Goska fölött átgördült a lövészárkon egy tank, és csaknem
derékig rájuk omlasztotta az agyagot. A tank mögött katonák ugráltak
át egymás után az árkon, rájuk villantva nadrágjuk príma posztóból
varrt lába közét. Egy német a hátán cipelt kannából iszonyú
lángnyelvet futtatott végig a lövészárkon, erre aki a szakaszból életben
maradt, mind felállt, és feltartotta a kezét.
Ilyen siralmas módon ért véget Mitya tűzkeresztsége. Attól a naptól
fogva szakadatlanul ott botorkált az utakon a hadifogolyoszlopokban,
vonszolta magát a sártól mázsás köpenyében, vagy a földön hevert, a
lehető legszorosabban összebújva a girnyó cimborával, nehogy
megfagyjon. A girnyó folyton azon igyekezett, hogy reggelente, amikor
új oszlopok verődtek össze, el ne maradjon mellőle, mintha Mitya
jelenléte valami esélyt jelentene a megmenekülésre. Mitya maga is
minduntalan a girnyó cimborát kereste a tekintetével, hogy nem
maradt-e le valahol.
 Egyszer, amikor éjszakáztak, a cimbora bedugta a pracliját Mitya
sliccén, és megfogta a hímvesszőjét. Mitya ahelyett, hogy szájon vágta
volna, megmarkolta a cimbora fütykösét. Így álmodoztak ketten a
köpeny alatt, a fagyos csillagok alatt holmi csodálatos lányokról,
krepdesinruhás filmdívákról.

A Pripjaty környéki táborban tízezer vöröskatona tengődött már több

mint egy hónapja anélkül, hogy tudták volna, mire számítsanak.
Hihetetlen híresztelések terjengtek. Azt mondták például, hogy Hitler
és Sztálin ki akar békülni, és megállapodtak, hogy az embereket
kicserélik olajra. Akkor nekünk mindnyájunknak kampec, fiúk,
magyarázta valami elképesztően lerongyolódott parancsnok. Sztálin
szemében az, aki megadta magát, a legfőbb árulónak számít.
Egy nap Mityáék lágerrészlegében váratlanul megjelent a tábori
konyha, méghozzá nem is egy gulyáságyúval, hanem mindjárt
hárommal, és a lötty helyett igazi húsos gulyás főtt bennük. Aztán a
bakkecskék – így nevezték az őröket – jókora adag cukrot és puha
kenyeret osztottak szét. Vajon mit jelenthet ez? Lehet, hogy most
mindannyiunkat elhurcolnak Norvégiába, az „acélbányákba”. Ott aztán
egykettőre kifingunk mind, viszont legalább út közben jól bezabálunk.
Ugyanekkor egy nagy katonai Mercedes robogott a „Pripjaty” láger
körlete felé, benne két tekintélyes nagyfőnök: Iohann Erasmus
Dürenhoffer SS Hauptsturmführer és Hübner Kraus SS
Standartenführer. A kocsi remek rugói megóvták a tiszteket a
gyalázatos út zökkenőitől, és lehetővé tették számukra, hogy egy
roppant fontos ideológiai vitával múlassák az időt. A fakószőke,
voltaképpen sovány, itt-ott mégis hájasodó, nyúlarcú Dürenhoffer
meglehetősen liberális megoldást javasolt a keleti területek
problémájára, ugyanakkor a vállban és pofában széles Kraus a
radikális megoldás mellett érvelt, mely a párt fajelméletén alapult.
Dürenhoffer például így beszélt:
– A legyőzött és rabszolgává tett embertömegek mindig robbanással
fenyegetnek. Ugyanakkor ezekből az emberekből szövetségeseket
faraghatunk, sőt a későbbiekben bizonyos szinten akár a birodalom
polgáraivá – persze másodrangú polgáraivá – is válhatnak.
Biztosíthatom, kedves Hübner, hogy ezeknek az embereknek, ezeknek
a keleti szlávoknak a többsége számára a legfőbb rossz a
kommunizmus, az örök nyomorúság, a tengődés, az abszurd rendszer.
Gondolja el, ezek megtették, hogy harminc kopejkáért begyűjtötték a
parasztoktól a tojást, aztán eladták nekik egy rubelért darabját.
Állítom, kedves Hübner, hogy ha az orosz muzsikot bevonjuk a közép-
európai kereskedelmi rendszerbe, lehetőséget adunk nekik, hogy
vegyenek inget, kerékpárt, zseblámpát, cipőt, az égvilágon semmi
problémánk nem lesz velük. A lényeg az: meg kell értetni velük, hogy a
kommunizmusnak befellegzett.
Dürenhoffer mosolygott. Az anyukájának annak idején nem tűntek
fel a fiacskája túlságosan gyorsan növekvő fogai, nem tétetett rájuk
fogszabályozót, most aztán minden mosolynál kilógtak a szájából, ami
egyébként nem tette arcát sem kevésbé vonzóvá, sem kevésbé
értelmessé. A Hauptsturmbanführer szeretett mosolyogni, és nem
szégyellte mérsékelt liberalizmusát, amely végső soron a birodalom
javát volt hivatva szolgálni.
Hübner Kraus Standartenführer ezzel szemben éppenséggel nem
volt mosolygós fajta. Ez nem azt jelenti, hogy embergyűlölő lett volna,
egyszerűen nagyon komoly ember volt, és mindig megragadt a szigorú,
realista gondolatok szférájában.
Most például a következőképpen parírozta állandó vitapartnere
elgondolásait:
– Ó, kedves Iohann Erasmus – kezdte, előredüllesztve széles állát,
ami egyébként egyáltalán nem mutatta kövérnek, csupán még
szélesebb, egészen rendkívül széles SS-tisztet formált belőle –, miért
véli úgy, hogy a sztálini kommunizmus valamennyi aspektusát
haladéktalanul fel kéne számolni? Az ön példája a tojásokkal nem túl
szerencsés, kedves Johann Erasmus. A kolhoz például Sztálin rendkívül
szerencsés találmánya az effajta lakosság számára, és okvetlenül fenn
is kell tartani őket. Az egyéni farmergazdaság nem ezeknek való,
kedves Iohann Erasmus.
 Dürenhoffer előhúzott az elemózsiás útiládából egy palack
Chartreuse likőrt. A Mercedes lelassított, hogy a két tiszt felhajthasson
egy kortyot a vékony falú pohárkákból.
– Azt hiszem – folytatta Dürenhoffer ezeket az embereket nem kell
állandóan emlékeztetnünk a másodrendűségükre. Maguktól is
rájönnek, hol a helyük.
– Tényleg azt hiszi? – ironizált komolyan, mosolytalanul Kraus. – Ó,
kedves Iohann Erasmus… – Azzal szemöldökével kérdőn odaintett az
első ülés felé, amelyen a sofőr mellett ott ült egy orosz,
pártzubbonyban, fején szürke gabardinból készült Molotov-sapkában.
– Nem, nem, ne aggódjék, kedves Hübner, útitársunk nem érti a
gyors beszédet – dugta előre szimpatikus nyúlfogait Dürenhoffer.
Ami azt illeti, az orosz utast csak nagyon pontatlanul lehetett a
magas rangú tisztek útitársának nevezni. Talán épp az ellenkezője volt
igaz: éppenséggel ő volt a legfontosabb szereplője a Pripjaty lágerbe
teendő utazásnak, Dürenhoffert és Kraust csupán kíséretnek adták
mellé, hogy nagyobb tekintélyt kölcsönözzenek az akciónak.
Bondarcsuk, a Vörös Hadsereg egykori ezredese, a Szmolenszkban
nemrég létrehozott Oroszország Felszabadítása Bizottság
képviselőjeként utazott a hadifogolytáborba, ámbátor azelőtt, de még
mindig az igen-igen közeli múltban, az SzK(b)P tagja és a szocializmus
buzgó építője volt. Júliusban a Sztálin-vonal áttörésekor a bunkerjében
bekerítette egy osztag vérszomjas német ejtőernyős. Már ott tartott,
hogy a legjobb vörös tradíciók szellemében a halántékához emeli a
pisztolyát, hogy ne kerüljön az ellenség kezébe, amikor a bunkert
gránátrobbanás rázta meg, a pisztoly a földre esett, és Bondarcsuk
heves hányingerrel küszködve belekapaszkodott a bunkerba betörő
ellenséges katonák karjába.
A továbbiakban, a fasiszta fogság első heteiben Bondarcsukban
hihetetlen átalakulás indult meg. Mélyen rejtegetett titkok nyíltak meg
benne, minthogy most már nem volt ki előtt rejtegetni őket. Így
felszínre tört a kommunista rendszerrel szemben érzett mélységes
elégedetlensége, a J. V. Sztálin lángelméje iránti roppant kritikus
viszonya. Az ezredes kihallgatását végző SS-tisztek leplezetlen
elégedettséggel vették tudomásul, hogy Bondarcsuk voltaképpen
Volksdeutsch, minthogy édesanyja – akinek leánykori neve, melyet a
két házasság eltakart, Krause volt – német telepesek leszármazottja.
Ez utóbbi körülmény nem csekély előnyt jelentett Bondarcsuk
számára, lehetővé tette, hogy erősen kiemelkedjék a hazafias szellemű
fogoly tisztek között, mert jól-rosszul, de képes volt tolmács nélkül
megértetni magát.
A hazafias, vagyis orosz szellemű, antibolsevista beállítottságú vörös
parancsnokokat roppant fellelkesítette a szmolenszki bizottság
létrejötte. Bondarcsuk és néhány társa elutazott Szmolenszkbe, ahol
csatlakoztak a bizottsághoz, majd továbbutaztak magába a Reich
rettegett fővárosába, a kősas városába, Berlinbe. Itt került sor a
javaslatok egyeztetésére. A rendkívüli és roppant paradox alapeszme,
elvtársak, azaz, bocsánat, uraim, abban áll, hogy az elkerülhetetlen
nemzeti katasztrófa megelőzése érdekében létre kell hozni egy
németbarát, mindazonáltal hazafias orosz hadsereget. A dolog
természetesen nem egyszerű. Első lépésként mindössze néhány,
önkéntesekből álló kisegítő osztagot kell összehozni. Amint a németek
megbizonyosodnak, hogy számíthatnak ránk, szabad utat engednek a
nagy vállalkozásnak. Akkor aztán a tisztjeink elutaznak a
hadifogolytáborokba, hogy felvilágosító munkát folytassanak, és
harcosokat toborozzanak.
Bondarcsuk szovjet módi szerint öltözött fel az utazáshoz: zubbony,
tányérsapka, szakasztott, mint egy járási párttitkár. Úgy érezte, ezzel a
külsővel közelebb kerülhet a katonákhoz, mint egy jól szabott német
mundérban, még akkor is, ha nincs a vállán rangjelzés. Mindjárt látni
fogják, hogy orosz, a maguk fajtája, és nem holmi Európából idecipelt
kékvérű fehérgárdista. Ami a kék vért illeti, azt aztán igazán nem
lehetett volna feltételezni Bondarcsukról, akiről lerítt, hogy éveivel
arányosan eldurvult, plebejusból lett tipikus szovjet vezető káder.
Ahogy most ott ült a Mercedes ülésén, a két elit SS-tiszt előtt,
századszorra is átgondolta a helyzetet. Dürenhoffernek természetesen
igaza volt: útitársuk nem értette a gyors német beszédet, de azért
egyet-mást mégiscsak sikerült kihámoznia belőle. A lényeg mégis az
volt, hogy amióta elindultak Kijevből, a sokórás út alatt a két tiszt
egyetlenegyszer sem fordult hozzá kérdéssel, valahányszor pedig ő
maga kísérletet tett a kapcsolatteremtésre, értetlenül felvont
szemöldökökbe és lenéző hallgatásba ütközött. Még annyira se futotta,
hogy megkínálják egy kupicával, a kibaszott übermenschei. Na de
sebaj, majd ha lesz saját hadseregünk, több lesz a tisztelet is. Nem kell
folyton azokat a szegről-végről rokon Krausékat emlegetni. Egyelőre
mindenben teljesíteni kell a parancsaikat, aztán majd meglátjuk. Majd
meglátjuk, kinek mond köszönetet az orosz nép. Hiszen Alekszandr
Nyevszkij is, de még Dmitrij Donszkoj is fizetett adót a tatárnak…

Az egész hatalmas lágert korábban mindössze egy szakasz őrizte, az is

csupa ágrólszakadt Volksdeutsch volt: de nem is akart szökni senki
sehová. Hová szöknének? Vissza, a sajátjaikhoz, a hadbíróság elé? Ezen
a napon megérkezett még egy német fél század, kezelésbe vették a
népet, kezdték oszlopokba osztani őket. A válogatás közben a girnyó
cimborát majdnem elválasztották Mityától, odacsapták a 18.
hadosztály vakarékához, de a srác ügyesen átfurakodott a tömegen, az
oszlop élén kevert valami balhét, az őrök odafutottak, a girnyó meg
fogta magát, s mint egy kiskutya, négykézláb átsurrant a lábak között,
és már oda is csapódott megint Szapunovhoz.
– Láttad, Mityaj, micsoda bohócot csináltam belőlük?
A szektorok között elbontották a kerítéseket, így egy nagy placc
alakult ki. A placc végén a bejáratnál néhány ács valami
deszkatákolmányon dolgozott.
– Mi az, akasztani fognak? – tréfált komoran Mitya.
– Biztos, biztos! – vihogott idegesen Goska. – Az lesz a frankó, igaz-e,
Mityka? Hintázunk egyet együtt, na?
Mityka gyengéden gyomron vágta.
– Legalább a bitón szabadulnék meg tőled, te girnyó!
Hamarosan kiderült, hogy nem bitót ácsoltak, hanem tribünt,
méghozzá jókorát, még egy aknaforma mikrofont is odamesterkedtek.
A begulyásozott, nekividámodott vöröskatona-népség most várni
kezdte a csodát. Igaz-e, hogy Hitler elad bennünket Törökországnak?
Vagy elhajt bennünket Afrikába a taljánokhoz? Vagy talán Sztálin, az a
kurva, meglógott Grúziába, nekünk meg hoztak egy cárt?
Végre a géppisztolyosok felsorakoztak a tribün körül, legfelülre
pedig felkapaszkodott négy alak: két német tiszt, az egyik olyan
hosszúkás, a másik inkább széles, aztán egy szemüveges káplár, meg
egy félkatonaiba öltözött, terebélyes manus, szakasztott, mint egy
bolsevik, mint a Kirov. Tán csakugyan összebékültek ezek?
Először a hosszúkás beszélt. Mond egy mondatot, hátralép, a káplár
meg lefordítja.
– Orosz katonák, ti bátran harcoltatok, nem a ti bűnötök, hogy
fogságba kerültetek! Az aljas bolsevik vezérek a bűnösök, akik karddal
merészeltek rátámadni a győzedelmes Németországra, a
legyőzhetetlen nemzetiszocializmusra!
Iohann Erasmus Dürenhoffer Hauptsturmführernek nagyon kedvére
volt ez a szituáció, kifejezetten élvezte remek hangja zengését, mely
kifogástalan irodalmi németséggel hirdette a szilárd és nemes
igazságot az orosz koponyák tengere számára. Szerencsére nem
gyanította, hogy szónoklatának csillogása elvész a szemüveges
Volksdeutsch káplár fordításában, akinek oroszsága az ukrán
mezővárosi akcentus és a délvidéki paraszti tájszólás keverékéből állt.
– Führerünk, Adolf Hitler Reichskanzler nem ellenségnek szeretné
látni önöket, hanem derék dolgozó embereknek, akik munkájukkal
hozzájárulnak a számukra létrehozott új rendhez. Minden más csak
önöktől függ! A bolsevizmus totális szétverése nap mint nap közelebb
kerül! Éljen az új rend! Éljen Németország! Heil Führer!
A tribünön mind a négyen, beleértve a vezető bolsevikot is,
összecsattantották a bokájukat, és náci köszöntésre lendítették a jobb
kezüket. Aztán a vezető bolsevik lépett oda a mikrofonhoz,
megrángatta a hasán és az oldalán felcsúszott zubbonyát, és beszélni
kezdett, nicsak-szinte-magunkfajta-szovjet-nyelven, az annyaköcsögét:
– Kedves orosz katonák, parancsnokok! Bondarcsuk ezredes vagyok,
és az Oroszország Felszabadítása Bizottság nevében szólok hozzátok.
Mi, hazafias és antibolsevik szellemű parancsnokok, miután a
győzedelmes német csapatok hátországába kerültünk, határozottan
szakítunk a múlttal, és kesztyűt dobunk a sztálini zsarnokságnak!
Mélységes hálánkat fejezzük ki a német hadvezetésnek és személy
szerint Adolf Hitlernek, a Führernek, amiért lehetővé tették
számunkra, hogy csatlakozhassunk nemes harcukhoz!
Katonatestvérek! A Bizottság felszólít benneteket, lépjetek be a
gyűlöletes zsidó-kommunista rezsim ellen harcolók soraiba! Ti itt
sokat szenvedtetek, de mit lehet várni a német hadvezetéstől, ha
Sztálin nem hajlandó elismerni a hadifoglyokra vonatkozó genfi
konvenciót? Az ő szemében mi mind árulók vagyunk! Megkérdezlek
benneteket, orosz férfiak, hogyan viszonyultok ezekhez a vérszomjas
bolsevikokhoz, akik lerombolták a házaitokat, betereltek benneteket a
kolhozokba, mint valami csordát, ezrével és milliószám űzték
testvéreiteket Szibériába és Kazahsztánba, akik átkozott marxista–
leninista zsidó elméletükkel megerőszakolták sokat szenvedett
Oroszország-anyácskánkat?! Hallgassatok a szívetekre, és akkor azt
fogjátok válaszolni: gyűlöljük őket!…
Mitya Szapunov jó száz méter távolságból nézte a tátogó,
kőtömbszerű fejet. A tátogás időnként elakadt egy pillanatra, a
kőtömbfejű nyilván éljenzésre, tapsra várt. A placcnak hol egyik, hol
másik végéről csakugyan jött némi taps és éljenzés, de nyilván
korántsem olyan arányban, amilyenre a szónok számított. Mitya a
társai felé fordította a tekintetét. A többség arca közömbösnek látszott,
sokan szemmel láthatólag féltek, adott esetben nem tudni, mitől,
lesütötték a szemüket. Apránként azonban, különösen a kolhozok
említésére, meg a „zsidók” szó hallatán, mégiscsak kezdtek
megélénkülni.
– Le a vörös kutyákkal! – harsant a tribünről.
– Le velük! – üvöltött fel Mitya körül néhány tucat hang. –
Vérszopók! Viperák! Le a zsidókkal! Le a kolhozokkal!
Mitya tudatában egy csapásra megmozdult és feltolult minden, ami
csaknem kitörlődött belőle a professzorék biztonságos erődjében: az
őrjöngő apa, kezében a lángoló szalmacsóvával, az utolsó, a legutolsó
villanás, ami anyjából maradt, a velőtrázó sikolya, aztán az öntudatlan
futás a sötétben az erdő felé – a menekülés az emberektől, hogy
farkassá váljék, aztán az, ahogy csaknem farkastekintettel nézte a
dombról Gorelovót, a kitelepítő osztag érkezése, az asszonyok
jajveszékelése farkasfüleiben, a jószág bőgése, aztán ahogy elkap egy
tyúkot, kitekeri a nyakát, és falja… Mindez a falusi rettenet, mocsok,
mely később olykor felverte álmából, hogy kalapáló szívvel, hangosan
korgó gyomorral, levegő után kapkodva, görcsbe rándult ujjakkal ott
találja magát a lépcsőfeljárón, a holdfényben, vadul meresztgesse
szemét a kiaggatott képekre, értetlenül, hogy mit keresnek itt, míg
végre megjelent Meri nagymama, meleg tenyerével megnyugtatta,
mintha tenyerével igyekezne összetartani mindazt, ami szét akart esni
benne.
Újra felharsantak a szónok kiáltásai:
– Orosz katonák, testvéreim! A szörnyűséges bolsevik birodalom
agyaglábú óriásként roskad össze a német fegyver megrendítő
csapásai alatt. A történelem megnyitotta az utat az igazságos bosszú
előtt! Nekünk azonban messzebbre kell néznünk, és igyekeznünk kell
felismerni hazánk, Oroszország holnapját! A bizottság ennek a
holnapnak az érdekében felszólít benneteket, hogy lépjetek be azokba
a kisegítő alakulatokba, amelyek idővel az új orosz hadsereg gerincét
fogják alkotni!
Bondarcsuk ezredes elégedett volt: először is, nem teljes egészében
hajtotta végre a németek parancsát, pontosabban, nem teljesen
követte az instrukcióikat, nem tíz percet beszélt, mint megszabták
neki, hanem teljes negyedórát, másodszor, és főképpen közbeszúrt
mondandójába néhány előre nem egyeztetett mondatot is, például, ami
a kolhozokat meg Oroszország jövőjét illeti. Így, ilyen apró lépésenként
fogjuk megszilárdítani a helyzetünket.
A Kraus és Dürenhoffer között álló tolmács valami istentelen
németséggel odamotyogta nekik Bondarcsuk kiáltásainak a tartalmát,
azok ketten pedig tapsoltak neki, mintegy jelezve, hogy ez a társadalmi
munkás nem afféle báb, hanem egyfajta önálló nagyság. Egy idő után
azonban Kraus, nem valami tapintatosan, megütögette a hátát,
mondván: ideje befejezni, és ő maga lépett előre. A Standartenführer
beszéde nem tartott tovább három percnél, és nem tartalmazott egy
szemernyi retorikát sem. Közölte, hogy azok, akiket a megfelelő
ellenőrzés után besoroznak az új kisegítő alakulatokba – se ez, se a
másik német nem használta egyszer sem az „orosz hadsereg, orosz
osztagok” kifejezést –, kapnak új egyenruhát, két váltás fehérneműt,
heti egyszeri fürdőt, bőséges élelmet, dohányt és havi harmincöt
márkát zsebpénznek. Figyelmeztette azonban a katonákat, hogy a
legkisebb fegyelemsértésért a német törvények teljes szigorával fogják
felelősségre vonni őket.
Ezzel a gyűlés véget ért. A placcon ott állt néhány deszkaasztal,
mellettük néhány váll-lap nélküli német egyenruhát viselő legény
kezdte mindjárt összeírni a jelentkezőket. Sokan voltak: nem tudni, mi
hatott inkább – a bolsevikok iránti gyűlölet, a Bondarcsuk-féle jóslatok
„Oroszország jövőjéről”, vagy Kraus Standartenführer harmincöt
márkája.
– Mitya, hallod, harmincöt márkáért akármelyik kurva megkapható,
de még jól be is lehet seggelni – szólt óvatosan a cimbora.
– Na, gyerünk, iratkozzunk fel, girnyó! – mondta Mitya hanyagul,
könnyedén, mintha focicsapatba hívná.
– Már hogy képzeled?! – rémült meg Goska Krutkin. – A sajátjaink
ellen, Mitya? Hisz komszomolisták vagyunk, vagy mi?!
– Micsoda? Hogy komszomolista? Én?! – röhögött Mitya, és elindult a
jelentkezők sora felé.
Hirtelen vad düh lobbant fel benne, odafordult a mellette
somfordáló Goskához, elkapta kosztól kérges zubbonya mellét,
magához rántotta, mint valami népi dalia holmi szánalmas
tányérnyalót.
– Én ezt a te komszomolosdidat, ezeket a „tieidet”, az egész vörös
bagázst, amióta élek, gyűlölöm!
– Jól van, na, Mityka, ne izélj má’ – szeppent meg Krutkin. – Nagy
dolog, azt hiszed? Hát gyerünk, jelentkezzünk…
– Minek akarsz te jelentkezni, te girhes? Te komszomolista vagy, te
kis tetű!
Goska, úgy látszott, elríja magát a sértődéstől, legalábbis eldörzsölt
valami nedves maszatot az ábrázatán, úgy nézett fel nagy dühösen ökle
alól a barátjára. De a düh színlelt volt. Mityának hirtelen az az érzése
támadt, hogy körülötte semmi nem valóságos, minden színlelés, ők
ketten Goskával pedig folyton-folyvást csupán egy kétszemélyes
jelenetet adnak elő.
– Na, hallod, micsoda színész vagy – mondta békítően.
Krutkinnál ekkor csakugyan eltört a mécses:
– Te, Dmitrij, egyáltalán nem tisztelsz engem. Én le vagyok szarva.
Először girnyónak neveztél, most meg már girhesnek… Emberszámba
sem veszel!
A két fiú beállt a sor végére. Itt már azt beszélték, hogy akik
feliratkoznak, azokat rögtön kocsira ültetik, elviszik fertőtlenítésre,
aztán meleg laktanyákba.
– Mitya, te, Mitya – szólította meg hirtelen békés hangon Goska –,
gondoltál-e a te Cilja nénidre, mi? Hát hisz’ hallhattad, hogy a szónok
az ordította: „zsidó kommunizmus”! Úgy ám, zsidó, Mitya! Hát akkor
hogy lesz a te nevelőanyáddal, a Cecilija Naumovnával, he? Ej, ne
dühösködj már, Mitya, én csak úgy mondom, barátilag.
Már megint valami jelenetet ad elő ez a girnyó, gondolta Mitya.
Lehet, hogy provokál?
A girnyó hűséges szemmel nézett föl rá. Úgy látszik, csakugyan
aggódik. Vajon miért nem jutott nekem magamnak egyszer sem az
eszembe Cilja néni? Ekkor észrevette, hogy a sor mellett ott lépked
maga a fő szónok, kezet szorít az önkéntesekkel, válaszol a
kérdéseikre. Megkérdem én magát a főnököt, pofára nem látszik
harapósnak.
– Főnök elvtárs, feltehetnék egy kérdést, még ha az adott
körülmények között esetleg furcsán hathat is?
Bondarcsuk ezredes hökkenten nézett körül, hogy ennek az arctalan
hadifogolytömegnek melyik hangyájától származik ez a tősgyökeres
értelmiségi fogalmazású mondat, és kiszúrt egy nagy termetű,
egyszerű orosz, mégis kissé romantikus, szinte jeszenyini külsejű fiatal
vöröskatonát.
– Nos, mi volna a kérdésed, édes fiam?
 – Szóval, arról van szó, hogy én magam kuláklistára tett családból
származom, a szüleim önégetést követtek el, csak hogy ne kerüljenek a
kolhozba, a nevelőanyám viszont egy zsidó nő volt. Milyen elbánásra
számíthatok ilyen körülmények között?
Bondarcsuk belekarolt Mityába, félrevonta egy kicsit, és a kölyökből
áradó fertelmes bűz ellenére bizalmasan megveregette a vállát.
– Egyenlő elbánásra, édes fiam, tökéletesen egyenlő elbánásra!
Először is, te, ha jól értem, színtiszta orosz vagy, a meggyötört
parasztság fia, másodszor, mi nem a zsidók mint emberi személyek
ellen vagyunk. Nekem magamnak – itt egy kicsit, de csak egy icipicit
halkabbra fogta a hangját – még zsidó barátaim is vannak. Mi csupán
az orosz népre ráerőszakolt idegen eszmék ellen vagyunk, a zsidó
kommunizmus, nem pedig a zsidók ellen. Te magad hogy állsz a
kommunistákkal?
– Egész életemben gyűlöltem őket! – kiáltotta őszintén Mitya.
– Na látod, ez azt jelenti, hogy az orosz felszabadító hadsereg igazi
harcosa vagy!
Bondarcsuk szeretettel megtaszította Mityát, vissza a jelentkezők
sora felé, és még egyszer jól megnézte magának, mondván: ezt a
legényt érdemes megjegyezni, később pedig talán ki kéne emelni,
figyelemre méltó fiatalember.
Ekkor odafutott hozzá a pripjatyi tolmács.
– Kérem, izé, nem tudom, hogy szólítsam magát, Kraus
Standartenführer küldött magáért, ideje indulni!
Már a zónán kívül, egy kis dombon Bondarcsuk megpillantotta az
„arisztokráciát”. A hórihorgas, behúzott farú Dürenhoffer mosolyogva,
meggyőződéssel szónokolt, Kraus pedig, ott állt mellette, őrmesteri
tartásban, tökei előtt összefont kézzel, és kőmerev képpel töprengett.

Mitya és Gosa, miután átesett a fertőtlenítés gyönyörűségén, és magára

öltötte a tiszta katona-fehérneműt és a német posztóegyenruhát, fél
éjszaka ott üldögélt a kaszárnyává átalakított régi gyári munkásszállás
lépcsőházában, a tető alatt. A jóllakottság és a tisztaság végtelenül
kéjes érzete, amit tovább fokozott a dohány fejadag végképp
elképzelhetetlen gyönyörűsége, nem hagyta őket aludni, felcsigázta a
két fiatal lelket, újra nyílni látszottak a jövő távlatai, melyek nemrég
végképp bezárultak előttük. Gosa Krutkin egymás után szívta a vastag
német cigarettákat, és Jeszenyint szavalt. Mitya hallgatta. Az egyik vers
hirtelen belédöfött.

Szavaim üde búzavirága,

Szeretett kicsi Súra hugám!
Mit csinál tehenünk, az a drága?
Motoz bánatos szalma után?

Ezek szerint mindez létezett, az ismeretlen húgocska, az örök orosz

tehén, a búzavirág a rozsban, ez a lelkes egész, a szét nem szedett váz…
mindez persze soha többé nem lesz már, de létezett, tehát örökre
létezik, Jeszenyin rá a tanú.

És a kéklő esti derengésben

gyakran rémlik föl neked a kép,
mintha kocsmai verekedésben
finn kés járná át fiad szivét.134

– szavalta Goska Krutkin, a girnyó, pocsék fülhasogató vásári stílusban.

A kölyök roppant büszke volt Jeszenyinhez fűződő „barátságára”,
mely egy esztendővel azelőtt kezdődött a metróépítők
munkásszállásán, amikor valaki kölcsönadott neki három 1927-es
kiadású, félig betiltott maszatos könyvecskét. Goska akkor
tintaceruzával átmásolt egy viaszosvászon borítójú füzetbe néhány
különösen népszerű verseményt, mikor aztán felfedezte, hogy ezek
úgy hatnak a lányokra, mint a páncéltörő gránát, kezdte gyűjtögetni a
költeményeket a füzetében, és meg is tanulgatta őket. Voltaképpen a
szeretett Mitya Szapunovhoz fűződő barátságát is Jeszenyinnek
köszönhette. Azt megelőzően a daliás, szép legény minden közeledésre
lenézőn rámordult: „Na, szállj le rólam, különben belehugyozok a
zsebedbe!” Egyszer azonban Goska odakínálta a füzetét: „Nem akarsz
egy kis költészetet olvasni, Mitya?” – és ettől fogva Mitya más szemmel
nézett a girnyóra.
Ami Mityát illeti, hála Nyina néninek, alaposabb képzettségben
részesült a költészet terén. Nyina, akit természetesen Mitya soha nem
nevezett néninek, és akiről ábrándozva, az igazat megvallva, nagyokat
rejszolt, amint egyébként korábban Veronyika nénivel is tette,
nemegyszer elcipelte az egész Szerebrjanij Bor-i famíliát egy-egy költői
estre, hallott mindenféle irodalmi tárgyú beszélgetést is, és mindezek
alapján meglehetősen lenéző véleménye alakult ki az össznépi kedvenc
Jeszenyinről: „Ugyan, Jeszenyin! Műparaszti falka. Röhej! Tehén
glaszékesztyűben. Egyszer még meg lehet hallgatni… de hát csak egy
kórista! Balalajkás!”
És csak itt, a hadseregben, ebben a verejtékes kegyetlen időben
kezdte felfogni, milyen kivételesen szoros köze van ezekhez a „nyírfa-
országból” származó sorokhoz. Most pedig, az idegen hátországban, a
csukaszürke posztóegyenruhában minden egyes sor úgy hatolt át
mindenen, ami idegen, mint a röntgen, ráégetődött a bőrére, perzselte
a szívét, könnyeket buggyantott a szeméből, hogy alig bírta
visszatartani csontos arca megfeszítésével.

Veszve finn s ugor között, Oroszhon,

Félszre fittyet hány.
Kárhozott had vánszorog az úton,
Vasban mindahány.

Engem is elvisznek rabkötélen,

Ama síkon ott,
Porban hajtanak, hogy megszeressem
A búbánatot.
VII. fejezet
A Különleges Csapásmérő Hadsereg

Különleges Csapásmérő Hadsereg parancsnoki pontján, melyet

egy nagy, vad, szinte hősénekbe illő domb tetején rendeztek be, a
gondosan álcázott fedezékrendszerben tevékeny izgalom uralkodott:
folyt a Vörös Hadsereg számára szégyenletes nyári–őszi hadjárat első
támadó hadműveletének végső előkészítése.
A bunkerekben napvilágnál nem fűtötték a vaskályhákat, nehogy
felfedjék magukat, ezért a parancsnoki pont minden részlegén
farkasordító hideg uralkodott. Ezt egyébként nem vette észre senki,
vagy inkább úgy tett, mintha nem venné észre, ebben is utánozva –
mint a nagy törzseknél szokás – a parancsnokot, Nyikita Boriszovics
Gradov vezérezredest.
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy némi fűtőanyag mégiscsak
akadt, és elég sűrűn került elő a bundák zsebéből, netán olykor a
csizmaszárból. Az igazat megvallva, a törzs ebben is a parancsnokot
utánozta, akinek Vaszkov törzsőrmester, a parancsnok személyi
páncélkocsijának sofőrje időről időre maga vitt be egy-egy derék
kupica konyakot.
A csapásmérő hadsereg nemrég összehozott törzsét még nem
osztották meg az intrikák, és a tisztek egytől egyig istenítették fiatal
vezérezredesüket, akiről az ifjú parancsnokok körében vadabbnál
vadabb híresztelések terjengtek. Beszélték például, hogy hosszú évekig
külföldön végzett konspiratív munkát, ahol egy egész ügynökhálózatot
irányított, és állítólag beférkőzött a német vezérkar legfelső köreibe is.
Más értesülések szerint nem külföldön járt, hanem idehaza vett részt,
de ugyancsak mély illegalitásban, Sztálin legközelebbi katonai
tanácsadó csoportjának munkájában. A hivatásos állományhoz tartozó
idősebb parancsnokok csak mosolyogtak: a Különleges Csapásmérő
Hadsereg parancsnokának valódi históriája hihetetlenebb volt, mint
ezek a fantazmagóriák.
Most a vezérezredes sleppje már jó fél órája ott toporgott a
parancsnok háta mögött, várva a további tennivalókat és utasításokat.
A vállszíjas hát azonban mintha megfeledkezett volna parancsnoki
mivoltának folytatásáról, azaz a sleppről. Gradov az egyik távmérőtől a
másikhoz lépett, maga csavargatta a szemlencséket, figyelte az
ellenséges állásokat, de nem szólt egy szót sem. Hogy mit láthatott ott,
az Isztrán túli behavazott dombokon, egyedül ő tudta, de valamit
mégiscsak láthatott, különben nem hagyta volna, hogy a kísérete ott
toporogjon tétlenül a háta mögött.
Az ellenség semmivel sem árulta el a jelenlétét. Nyikita csak egyszer
vett észre néhány kerek fejű alakot, akik lassan mozogva haladtak egy
horhos mélyén az ágaskodó gyökerek és bokrok között. Bizonyára
híradósok, gondolta, most húzzák ki a kábelt a 4. páncéloscsoport
körletétől Bock tábornok törzséhez. Nekünk lenne olyan
híradószolgálatunk, mint a németeknek! Nyikita Boriszovics, amikor a
Wehrmachtnak a háború első hónapjaiban folytatott tevékenységét
elemezte, akarva, nem akarva elismeréssel állapította meg: a
sokmilliós csapatcsoportosítás egy balerina mozgékonyságával
működött, és ezt elsősorban a tökéletes híradószolgálatnak
köszönhették.
Egyebekben az Isztrán túli dombok idilli képet mutattak, ha ugyan
lehet ilyet mondani egy szétfolyó térségről, melynek zavaros
fehérségét csak itt-ott törte meg néhány tépett szürkésbarna folt. Az a
tény azonban, hogy fél óra hosszat semmi mozgás sem mutatkozott,
szintén sok mindenről árulkodhat. Életnek semmi nyoma, a 4.
páncéloscsoport körletéből csak a három acélsisakos kobak mozog,
lassan, szinte észrevehetetlenül az árok mélyén a göcsörtös gyökerek
között. És sehol semmi füst, tehát ők is fagyoskodnak, snapsszal tartják
magukban a lelket. Ezek szerint lapulnak, tudnak a készülődésünkről,
várják, és a háború egész ideje alatt most először komolyan veszik az
esetleges orosz ellentámadást. Azelőtt ezek a páncélosok ilyenkor már
megindultak, áttörték a védelmünket, és megakadályozták az erők
összevonását. Ezek szerint még mindig nincs benzinjük.
Meglepő, milyen pontosan ismétli Hitler Moszkva elleni hadjárata a
Napóleonét, még a kezdetük is majdnem egy napra esik: 1812. június
24. és 1941. június 22. Ismétlődnek a hibák is, különösen az
összeköttetési vonalak tekintetében. Hogy lehetett elkezdeni egy ilyen
gépesített háborút anélkül, hogy átgondolták volna a vasút
problémáját, és felkészültek volna az európai keskeny nyomtáv és a
széles orosz nyomtáv közötti különbség áthidalására? Ezek szerint ott
is vannak tehetségtelen fráterek, nekik is megvannak a maguk
Vorosilovjai és Bugyonnijai, és Wilhelm Keitel sem egy ördögien
agyafúrt fickó.
Nyikita Boriszovics odahívta Szkakunov ezredest, a tüzérfőnököt.
– Ivan Sztyepanovics, adjon parancsot Droznyin ütegének, hogy
haladéktalanul nyisson tüzet arra a horhosra. Öt perc derekas, intenzív
tűz!
Azzal folytatta a megfigyelést, közben egy pillantást vetett
különleges parancsnoki karórájára, melynek makacs ketyegése mintha
maga hajtotta volna a véráramot az ereibe. Droznyin ütege
haladéktalanul működésbe lépett. A rendelkezésükre bocsátott rövid
idő alatt a lövedékek alaposan felszántották a horhost, földoszlopokat
és fatörmeléket lövellve az ég felé. Aztán ismét elcsendesült minden.
Újabb tíz perc múlva három Messerschmitt húzott el a frontvonal fölött
Droznyin ütege irányába. Ekkor Nyikita parancsot adott, hogy
emeljenek fel egy raj „héját”, és kezdeményezzenek légi harcot. Minden
remekül ment, a németek bedőltek a csali tüzérségi tűznek, vagy ahogy
a lágerekben mondják, beszopták a trükköt.
Nyikita Gradov már napok óta igyekezett elhitetni a németekkel,
hogy a támadása fő célja éppen ez az üzemanyaghiány miatt elakadt 4.
páncéloscsoport lesz, hogy éppen őket akarják elvágni és felmorzsolni
az oroszok, elhárítva ezzel Moszkva végső ostromának és
elfoglalásának a veszélyét. Holott az elgondolás, éppen ellenkezőleg, az
volt, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják ezt a páncélos
magasabbegységet, az orosz ék ehelyett jóval északabbra nyomul be,
egy nap alatt kijutnak Klinhez, ott egyesülnek a 30. hadsereg
egységeivel, és elfoglalják a várost. Ha pedig Bocknak mégiscsak
sikerül megindítani két-három tucat tankot, ennyi fecske úgysem
csinál nyarat, majd a csatarepülők elbánnak velük. Más szóval: a
németek arra számítanak, hogy az oroszok a védelem koncepcióján
belül fognak támadni, ehelyett egyszerre egy merőben új koncepció
bontakozik ki előttük: az általános támadás kezdete, a villámháború
vége. Nyikita Boriszovics nagyon elégedetten figyelte tovább a
homályos fehér folyóvölgyet, melynek szélén most sűrű torkolattüzek
villantak: a német tüzérség tüzet nyitott az oda fél kilométerre, a
védelem mélységében berendezett, elég jól látható színlelt vezetési
pontra. A gránátok elsivítottak a valódi vezetési pont felett.
A sleppben néhányan végre rájöttek, miféle játékkal volt elfoglalva
az előző fél órában a parancsnokuk, ezek közül pedig páran nemcsak
harcászati szempontból fogták fel, micsoda remeklés ez a játék, hanem
a magasabb stratégia szempontjából is, és e kevesek között ott volt, és
elragadtatva figyelte régi barátját a törzsfőnök híradó helyettese,
Vagyim Vujnovics ezredes.

Vagyim persze pontosan tudta, hogy szabadulását Nyikitának

köszönheti, bár erről soha egy szót sem váltottak. Egyáltalán, a régi
barátság felújítása sehogy sem sikeredett, még egy úgynevezett nagy
férfibeszélgetésre sem került sor köztük. Nyikita értésére adta
Vagyimnak, hogy kinevezése a csapásmérő hadsereg törzséhez
ideiglenes jellegű, hogy a folyó hadművelet végeztével átkérheti magát
más magasabbegységhez, már csak azért is, hogy ne érezze feszélyezve
magát, amiért egykori barátjának, imádottja férjének a közvetlen
alárendeltségében szolgál. Persze jólesett volna kinyitni egy félliterest,
kirakni a harapnivalót a bőrönd tetejére, és így, Kirill és Metód
pózában kitenni a pontokat a latin „i”-betűk sűrű kerítéskaróira,
beszámolni egymásnak a kihallgatásokról, a börtönről, a lágerekről, de
ez a korábbi, azelőtt oly természetes közelség most valahogy csaknem
elképzelhetetlennek tűnt számukra – amiben nem csekély szerepet
játszott a rendfokozatok közötti hatalmas szakadék: nem tréfaság,
egyikük ezredes, a másik vezérezredes, így aztán mindketten
hallgatólagosan mintegy megállapodtak, hogy erre most nincs alkalom,
idő sincs az efféle üldögélésekhez, kiverekedjük magunkat, úgymond,
majd akkor… A legfőbb, hogy pislogás és pirulás nélkül nézhetünk
egymás szemébe, igen, ez a legfontosabb. Egyszer azért, egy roppant
ritka pillanatban, amikor a törzsből senki más nem volt jelen, csak
Vaszkov ült az ajtóban az elmaradhatatlan harmonikájával, Nyikita
hirtelen felemelte a fejét, és megkérdezte Vagyimot:
– Tudod, hogy Veronyika is odabent volt?
Vagyim nem tudta, és a hír megrázta. Elképzelni Veronyikát, egész
élete csillagát a legalja kurvák között – ez meghaladta erejét. Néhány
másodpercig nézték egymást, és hirtelen felismerték egymásban az
erős férfi, a katonaember álarca mögött a lágerbeli reszkető
hullajelöltet. A pillanat olyan megrendítő volt, hogy kis híján egymás
nyakába borultak, csaknem felzokogtak. Ekkor azonban az érzékeny és
figyelmes Vaszkov félbeszakította kedvenc nótáját, a „Fedezék”-et, s ők
ketten zizegni kezdtek a térképeikkel, nyers, préselt hangon váltottak
néhány szót, s percről percre egyre távolabb kerültek egymástól, egyik
nem barát a másik nem baráttól, s attól a szégyenletes lágerbeli nem
valódi valójuktól, és egyre gyorsabban tértek vissza valódinak vélt
hivatásos tiszti valójukhoz, és a valódi valónak vélt háborúhoz, mely
felé egész életükben tartottak. Végezetül a hadseregparancsnok még
annyit mondott híradófőnökének:
– Most minden rendben van vele.
Látta, hogy Vagyim hálás ezért a mondatért, ő maga pedig hálás volt
neki, amiért nem kérdezett semmit.
A vezérezredes hátralépett a távmérőitől, elégedetten megdörzsölte
a kezét, és odahunyorított a törzsének. Ezt a baráti kacsintást
mindenki – köztük Vujnovics ezredes is – neki szólónak könyvelte el. A
hadseregparancsnokból csak úgy áradt a fékezhetetlen energia, úgy
látszott, egy szikrányit sem kételkedik abban, amiben tegnap még
senki sem hitt: a győzelemben; ráadásul ez a fogalom, a „győzelem” az
ő esetében mintha mentes lenne mindenféle ideológiai misztikától,
semmi köze sem volt a rádió és az újságok lózungjaihoz, az agit-prop.
osztály szózataihoz, számára a győzelem merőben katonai, szakmai,
hogy ne mondjuk, sportkérdés volt, és talán éppen ez volt a
legbiztatóbb.
– Mindenki térjen vissza a tennivalóihoz! – adta ki a parancsot
Nyikita. – Hét órakor hadműveleti tanácskozás Himkiben. Mostantól
tilos vodkát inni, tiszt urak!
Golovnya, a hadsereg politikai osztályának főnöke e szavak hallatán
felvonta a szemöldökét: már bocsánat, hogy értsük ezt a proletár
hadseregben legalábbis furcsa megszólítást, de a hadseregparancsnok
nyomban tréfára fordította a szót:
– Tilos továbbá kártyázni, románcokat énekelni, francia négyest
táncolni!
Erre aztán a többiekkel együtt Golovnya is szélesen elmosolyodott: a
tréfa, tudott dolog, fokozza a harci szellemet.
– Gyerünk, Vaszkov! – vezényelt Nyikita, és nagy léptekkel elindult a
kijárat felé.
Néhány perc múlva a páncélos, melyet felülről egy kupac rothadt
szénával álcáztak, kigördült a fedezékből, és az alig látható úton,
mondhatni, szinte a vad mezőn, amelyen hajdanán Ilja Muromec, a hős
dalia lovagolt, elindult a 8. repülőezred körlete felé. A páncélos mögött
ott döcögött egy páncélozott jármű a testőrséggel, köztük az
elmaradhatatlan Jeresz százados az elhárítóktól.
Ennek a Jeresznek a két szeme is rosszul áll, gondolta róla Nyikita
Boriszovics. Mindig rejtegeti őket. Mi az ördögnek sündörög folyton
utánam, ki akasztotta a nyakamba? Persze nem kell sokat találgatni,
világos, hogy ki.
Hirtelen a mező közepén felbukkant néhány nőalak, ásóval a
kezükben, egyikük a szürkésfehér hóban szembeötlő, vakítóan fehér
angórasapkát viselt, melynek hosszú füleit sálként a nyakára kötötte.
Moszkva népfölkelői árkot ásnak, ügyetlenül, hitvány ásókkal turkálják
a fagyott földet. Az asszonyok tekintetükkel elkísérték a páncélkocsit.
Siralmas látványt nyújtottak. Diáklányok és háziasszonyok, vékonyka
átmeneti kabátban, némelyek egyenest kis kalapkában, képzelhető, mi
haszna van a munkájuknak. Katonai szempontból a kezdeményezés
fabatkát sem ér, a propaganda mégis nagy fontosságot tulajdonít neki:
„Az egész nép összefogott, hogy megvédelmezzék…” Egyébként a
balszárnyamon van egy férfi népfelkelőkből álló dandár, fogorvosok,
ügyvédek, deli had, hármukra jut egy puska, az se mind használható.
Ne felejtsem el kivonni őket a holnapi ütközet zónájából.
A repülőtéren már várták a vezérezredest, bár nem értesítette a
repülőparancsnokságot az érkezéséről. Blagogovejnij alezredes, az
ezred parancsnoka, törzsével és a századparancsnokokkal már jött is
elé. Ez viszont csakugyan lélekemelő látvány: egy csoport daliás férfi,
pilótadzsekiben, akik egymást bátorítják, biztos lépteikkel, vaskos,
pimasz szövegükkel, életerőtől duzzadó katonás tartásukkal.
Az ezred fő erőit jól-rosszul álcázva beállították egy közeli
ligetecskébe, a futárgépekként használt kétüléses, kétfedelű U–2-
esekre már nem jutott álcaháló, ezek szanaszét szórva álltak a
repülőtér közepén. A hadseregparancsnok pár szót váltott
Blagogovejnijjel a harckészültségről, majd elindult az egyik ilyen kis
kétfedelű felé, mely itt a légierő történelmi múltját képviselte.
A gép pilótája vigyázzba vágta magát a parancsnok előtt. Budorazsin
hadnagy! A szája bal sarkában aranyfog.
– Na, hadnagy elvtárs, megkocsikáztatsz? – kérdezte a jelenlévők
számára váratlanul a parancsnok, és választ sem várva bemászott az
utasülésre.
Mindenki elhűlt, különösen a testőrsége. Vaszkov odaugrott hozzá:
– Mit csinál, vezérezredes elvtárs?!
Budorazsin nyomban felugrott a szárnyra, előhúzott a
hadseregparancsnok számára egy irhabundát. A gyors
döntéskészségéért ki lesz tüntetve. Néhány perc múlva a berregő
„kávédaráló” már kigurult a felszállósávra. Nyikita összehunyorított
szemmel figyelte a testőrcsoportot. Jeresz százados, úgy látszik,
elvesztette fejét a meglepetéstől, hol Vaszkovhoz ugrott, hol
Blagogovejnij alezredeshez, torkaszakadtából üvöltött, sőt a pisztolya
után kapkodott. Vaszkov szinte térden állt előtte, kezét könyörögve
szorította kipárnásodott melléhez. Világos, Vaszkov. Az
ezredparancsnok egy pillantásra se méltatta az elhárítást. A testőrség
géppisztolyosai vigyorogtak, a hüvelykujjukat mutatták. Belevaló
srácok.
Ez a Jeresz akár golyót is röpíthet kétségbeesésében a homlokába:
nem vigyázott eléggé. Egy U–2-esen átrepülni a frontvonalon
gyerekjáték, tíz perc az egész. Észbe sem kap – és már ott is a
szökevény, és micsoda szökevény! Márpedig ennek a Gradovnak van
miért gyűlölni bennünket, „disznófajzat”, „a nép ellensége”, aligha
felejtette el a csekista fogásokat. Na, ennek a Jeresz századosnak lőttek,
és lőttek a ragyogó karriernek, amit tervezett magának.
Ez a Jeresz túlságosan szenvedélyes fickó, gondolta hidegen a
vezérezredes, ahogy elnézte a tisztek között ide-oda ugráló hórihorgas
alakot. Márpedig az ő munkájában a túlzott szenvedély egyáltalán nem
ajánlatos. A csekistának, mint tudjuk, „hideg feje és forró szíve” kell,
hogy legyen. Ennek itt kiégett a biztosítéka.
Mielőtt a gép nekifutott volna, Nyikita Boriszovics adott néhány
utasítást Budorazsin hadnagynak, hogy hová repüljön, jól
beburkolódzott a hatalmas bundába, és hátradőlt az ülésben.
Háromszáz méter magasból a föld szomorúnak és álmosnak látszott,
mint Moszkva környékén a megrekedt tél fakó napjain lenni szokott.
Az adott pillanatban az ég is tiszta volt, se légipárbaj, se
lövedékrobbanás nem látszott rajta. Mintha visszatért volna a béke
szovjet Oroszföldre. De hát volt-e itt valaha béke? Amott, a Jahromán
túl nemrég még hatalmas lágerek terültek el. Rabszolgamunkával
építették a szobrokkal díszített zsilipeket. De hát bőségesen volt itt a
nagy forradalom első napjától kezdve félelem, aljasság, erőszak. Igaz,
volt azért más is: fiatalság, szerelem, ábrándos esték… Egy ilyesféle
tóból, amelyik most itt úszik el alattunk, lépett ki egy alkonyon Álom
hercegnő, testhez simuló fürdőruhában, és a víz végigcsorgott teste
áldott hajlatain, először patakokban, aztán erecskékben, végül sokáig
csillogó cseppecskékben, melyek felizzottak a fenséges szimbolikus ég
alatt.

Négy esztendő távollét – és micsoda távollét! – után úgy találkoztak az

apai házban, mintha semmi különös nem történt volna, mintha Nyikita
egy hosszú kiküldetés után tért volna haza, mint akkor,
harmincháromban, amikor néhány hónapot titkos feladattal Kínában
töltött.
Szerebrjanij Borban tudták, hogy kiszabadult, és bármelyik percben
beállíthat, ezért ájulásos jelenetekre nem kellett számítani. Annál is
inkább, mert Veronyika már három napja hazatért. Nyikita, mint
azelőtt, katonai kocsin érkezett, kinyitotta a kertkaput, és elindult a
fenyők alatt a ház felé. A tornácnál egy pár síléc állt ki a hóból. Az
emeleti ablakban látni lehetett az örök kínai porcelánlámpát. Nyikitán
hirtelen átvillant valami taszító érzés minden iránt, amiről még
ábrándozni sem hagyta magát, amit állandóan egyre távolabb tolt
magától, ami csak a legutolsó pillanatában bukkanhat elő, mint a
haldokló tudat utolsó délibábja. Az apai ház, a család meleg öle… ebben
a pillanatban mindez valami bosszantó képtelenségnek látszott, ami
úgy csügg az ő finoman szólva nem szentimentális életén, mint az a
duzzadó bevásárlószatyor, mely a konyhaablak szellőzőjén lóg kifelé.
Még egy lépés, és ezek az undok gondolatok kisöprődtek a fejéből,
Nyikita kinyitotta az ajtót, és elmerült a béke és a jóság e csodával
határos módon épségben maradt buborékénak ismerős drága
melegében.
Azért jó adag valeriáncsepp nélkül nem lehetett megúszni: a mama
és Agasa sehogy sem tudott magához térni. Egy izmos kamasz, szinte
fiatalember – de hisz ez IV. Borka, az ő tulajdon ivadéka – belekiáltott a
telefonba: „Nagyapa, gyere hamar, apa megjött!” A dolgozószobában
meglepődve pillantott meg néhány súlyos bőröndöt. Hát ez mi? De
hiszen evakuációba készülünk, Nyikituska! Verulka rácsimpaszkodott
a karjára, sehogy sem akarta elengedni, a paszományát cibálgatta. S
ekkor, mintha egyenest a múltból érkezne, hogy teljesen elsöpörje az
emlékezetéből ezt a rettenetes négy esztendőt, leszaladt a lépcsőn a
vakítóan szép Veronyika.
Néhány óra múlva, amikor már mindenki nyugovóra tért, s ők ketten
magukra maradtak, Nyikita megkérdezte:
– Mondd csak, hogy lehet, hogy te még mindig olyan vérlázítóan
gyönyörű vagy, hogy ugyanaz a Veronyika vagy?
 Veronyika összerezzent, Nyikita arcába nézett, melyen ebben a
pillanatban valami riasztó, ismeretlen vonás jelent meg.
– Úgy találod? Köszönöm a bókot. Te viszont megváltoztál valahogy,
Kituska. Nem, nem külsőleg, talán még jobban is nézel ki, csak
egyszerűen, haha, olyan furcsa fiú lettél, érdekes fiú… egyszerűen
megjelent benned valami… különben persze ez majd elmúlik.
Nehéz lett volna meg nem érteni, mire gondol. Azelőtt akár csak
egyhetes távollét után Nyikitának az első dolga az volt, hogy felcipelte
Veronyikát az emeletre, és amíg meg nem kapta a magáét, a szó szoros
értelmében nem volt képes senkivel szót váltani, járkált, mint a
holdkóros, kész nevetség, jaj, várj már legalább tíz percet, az illendőség
kedvéért, te őrült! Most pedig – négyesztendei távollét után! – órákig
gyüszmékelt odalent, még a fürdőszobába sem akart kimenni, ő már,
úgymond, fürdött ma, várta az apját, az ebédnél vodkát ivott,
mindenkire ráragyogott, ráragyogott Veronyikára is, de nem úgy, nem
úgy, mint azelőtt, amikor vágytól teljesen vak arccal ragyogott rá.
Nyikita az ölébe ültette, és kezdte kigombolni a ruháját. „Ugyanaz a
kölni” – nyögte, mintha máris elkapta volna a szenvedély, de a hangja
érezhetően hamis volt. A francia kölni illatán keresztül Nyikita
kétségbeesetten megérezte a láger förtelmet, a barakkbeli nyirkos
rongyok áporodott bűzét, a zupa nyálkás ízét, a kübli klórmeszes
szagát. Felpattant az ágyról, de olyan hevesen, hogy Veronyika kissé
arrább is repült.
– Ugyan, drágám, jól van, na, jól van, gyere, egyszerűen csak
aludjunk, elfáradtál, szerelmem…
Veronyika egészen új, lágerbeli, igen, lágerbeli kutyaszemmel nézett
rá.
– Nem, várj csak! Azt mondd meg, először, hogy tudtad kimódolni,
hogy ne csúnyulj meg? Egyszerűen szédítően nézel ki, és még csak ki
sem festetted magad!
Veronyika legyintett:
– Ugyan már, festés! Tegnap csodával határos módon találtam egy
tégely krémet, a kölni meg még abból az előző életből maradt… Meg
még egy rúzst vettem a pályaudvaron, kéz alatt… az érkezésedre, uram
és parancsolóm… rettenetes, „Moszkva Fényei”…
– Akkor miért nem… miért nem festetted ki magad? – kérdezte
Nyikita, és hirtelen rettenetes erővel tért vissza belé a régi vágy.
Az asszony megérezte, és úgy nézett vissza rá, ahogy a férfi ebben a
pillanatban akarta: kurvásan.
– Megpróbáltam kifesteni magam, de tudod, olyan vulgárisra
sikerült. Akarod, hogy kifessem magam?
– Várj, majd én kifestelek!
Kezébe vette a rúzst, melynek olyan szaga volt, mint az
eperszappannak, és kezdte kifesteni Veronyika alázatos arcát.
Nagyszerűen csinálja, nagyon tapasztaltan.
– Még csak le sem fogytál, Veronyika! Etettek?
– Képzeld, odabent színházban játszottam! – hahotázott Veronyika,
de úgy, hogy Nyikita most már teljesen elvesztette a fejét. Háttal
magához rántotta az asszonyt. Az készségesen odatartotta magát. –
Képzeld, beálltam a láger műkedvelő csoportjába, a Ljubov Jarovajá-t
játszottam. Nagy sikerem volt, képzelheted!
– Képzelem! – hörögte Nyikita, és hirtelen megpillantotta a sötét
ablak üvegében egy tiszt és egy félpucér asszony tükörképét, iszonyú
pornográf jelenet, amitől végképp elöntötte az izgalom. – Képzelem –
ismételte –, képzelem… színésznőcske, igen, igen?… Odabent az őrök is
megbasztak, aztán meg etettek, mi? Igen?
Az asszony még sikongatott is, amit soha azelőtt nem tett.
Aztán sokáig mozdulatlanul feküdtek, a férfi az oldalán, az asszony
az arcát a párnába fúrva. A fájdalom és a keserűség kiégette
mindkettejüket. Soha többé nem tér vissza az, ami volt közöttük, az a
tiszta, viharos, gyengéd kapcsolat, azok a mulatságos, gyerekes
duruzsolások, azok a viharzó szenvedélyek és gyengédségek. Nem csak
benne, bennem sincs más, csak prostitúció, gondolta a férfi. Nem csak
bennem, benne sincs más, csak prostitúció, gondolta az asszony.
– Látod, Nyikituska, a prostit is eljátszottam neked – szólt halkan az
asszony.
 A férfi nem felelt, alighanem aludt. Csizmástul aludt el, ahogy a
tisztek a kuplerájban.
Veronyika kibújt az ágyból, ledobta lábáról a cipőt, s nesztelenül és
céltalanul járkálni kezdett a szobában, meg-megérintette a redőnyt, a
könyveket, aztán hirtelen, mintha menekülne, odaugrott a
ruhásszekrényhez, kinyitotta, és turkálni kezdett a ruhák között, amik
ott lógtak, azért egy-két jobb holmi, ha nem is sok, mégiscsak maradt a
csekisták dúlása után, Nyinka is hozott tegnap néhány darabot,
zsorzsett, krepdesin, kasmír…
Hirtelen zokogásban tört ki a keserűség, a szégyen, a kilátástalanság
rohamától, leült a padlóra a szekrény előtt, tenyerébe temette az arcát,
és visszarepült a tegnapba, a lágerbe, az Észak-Urálba.

A női zóna nagy barakkjában esténként, a sihta után kitört az őrjöngés.

A köztörvényesek – vagyis a népesség többsége – fel-alá futkostak a
priccsek között, huzakodtak, szájaltak, „hisztiztek”. A „leszbik” között
féltékenységi jelenetek törtek ki. Ezek visítozással, a földön való
hempergéssel értek véget. Aztán a nők összekarmolt arccal kibékültek,
leültek, összeölelkezve, „nótázni” – „Sirály szállott el merészen őszes
hullámok fölött…” – vagy „regényt mesélni”, grófokról és törvénytelen
leányaikról, akikből tolvaj és prostituált lett. A „regényekhez”
természetesen jól jöttek a politikaiak közül azok, akikre könnyebb
cikkelyt mértek, főképp a „nép ellenségeinek családtagjai”, akik közé
Veronyika is tartozott. A népesség harmadik nagy csoportját az
úgynevezett nyugatiak, a Galíciából elhurcolt katolikus
parasztasszonyok képezték. Ezek mindig összetartottak, imákat
suttogtak a maguk érthetetlen nyelvén, és hímeztek. A köztörvényesek
minden kísérlete, hogy szétrombolják ezt az egységet, szétporlott a
galíciaiak furcsa, konok rendíthetetlenségén.

Veronyika figyelte a barakk életét, és arra gondolt, hogy itt mindenki a

maga módján küzd az emberi méltóságáért: a galíciaiak a maguk
rendíthetetlen, konok buzgólkodásukkal, a komcsik, a „családtagok” a
visszaemlékezéseikkel a szanatóriumokra, de még a piti
köztörvényesek is, sőt talán éppen ők a leginkább: ők azért visítoznak,
azért karmolásznak, azért féltékenykednek, mintha ezzel akarnák
megvédeni a jogukat a visítozásra, a verekedésre, a féltékenységre és a
nemi életre, arra, hogy ne süllyedjenek az igavonó barom szintjére.
Így történt, hogy kétségbeesésében egyszer ő is odamenekült egy
megmentő fénysugárhoz, a KNR (kulturális nevelő részleg; ez itt is
működött, mint a kommunizmus elidegeníthetetlen eleme)
kultúrházához, és beiratkozott a színjátszó körbe. A kört egy abszolút
profi vezette, egy Tartakovszkij nevű moszkvai rendező Vahtangov
iskolájából, akit nem sokkal azelőtt félholtan húztak ki a bányából, és
hirtelen elhatározással úgy döntöttek, hogy a szakmájának megfelelő
poszton fogják alkalmazni. Ekkor éppen az volt a központ irányelve,
hogy emelni kell a KNR színvonalát. Kihúzták tehát a bányából, és nem
bánták meg: az előadásaira összejött az egész Pecsorlag135 előkelősége.
Tartakovszkij a hóna alá nyúlt Veronyikának, úgy érezte, az asszony az
ő köreihez tartozik, és csakugyan, sok közös ismerősük volt. Egyszer a
Ljubov Jarovaja próbájára beállított a láger parancsnoka, Kolcov
őrnagy. Valaki jelentette neki, hogy a sittes színésznők között
megjelent egy szépasszony, egy tábornokné. – Mondja, Gradova, nem
volna kedve egy órácskára bejönni hozzám, elbeszélgetni a
művészetről? – Kolcovnak voltak bizonyos szeszélyei. Ezzel vette
kezdetét Veronyika émelyítő privilegizált élete. A lágerparancsnok
kegyence, micsoda szégyen! Hetenként legalább egyszer megjelent a
barakkban Kolcov ordonánca, Sevcsuk, egy kucsmás kozák, homlokába
hulló hajfürtöcskével, széles, csontos pofáján romlott unottság. –
Gradova, gyerünk, sétára! – Veronyika végigment a priccsek között. A
köztörvényesek utánafüttyögtek: – Próbára mégy, művésznő?! Ezek a
Kolcovval kettesben próbálnak! Gyere, bújj ide szépségem, jobbat
próbálunk veled, mint a parancsnok! – Egy Kappelbaum nevű
pétervári öregasszony minden alkalommal elkapta a kezét: – Vikocska,
kérem, hozzon nekem valamit! Kérem, egy falatka akármit, drágám!
Valami táplálót, könyörgök!
Ez így ment majdnem egy évig, aztán kijelöltek neki egy szobácskát a
klubban, és ekkor végképp elvált a láger lakóinak tömegétől, vagyis
lágerprinc lett belőle, annak is a legfelső kategóriájából. Igaz, olykor
egy-egy összezördülés után vagy ellenőrzés előtt újra visszaküldték a
barakkba, és a köztörvényes nők macskazenével fogadták. Aztán újra
visszakapta a privilégiumait.
Kolcov hórihorgas, gyenge, hisztérikus férfi volt. Egyéb
gyönyörűségek mellett vizelet-visszatartási problémákkal küszködött,
a legváratlanabb pillanatokban felpattant, és hatalmas csizmáival
kidübörgött a budira. Az őrnagy legnagyobb gyönyörűségét abban
lelte, hogy a sittes nőből dámát csinált. Élvezettel színészkedett, csak
az nem volt világos, miféle őrült szerepet játszik, amikor kettesben
marad Veronyikával, alighanem valami olyasmit, mint a „gróf” a
barakkbeli „regényekben”. Az ördög vigye el, csak nem Pygmaliont?
– Ó, drágaságom, nem bírom látni magát ebben a szörnyűséges
köpenyben! Dobja le ezeket a rettenetes bakancsokat! Kérem,
drágaságom, vesse le ezt a lidérces (ezt a szót különös élvezettel
ejtette ki), ezt a lidérces vattanadrágot! Nézze csak, mit hoztam
magának! Fehérnemű, harisnya, selyemruha, cipellő!
Saját kezűleg feladta Veronyikára ezeket a katonai boltokban
vásárolt kacatokat, és csak a csodálatos metamorfózis végeztével
vetette rá magát, és még morgott is hozzá, mint kutya a csontra; ki
tudja, zsákmánynak tekintette-e, amit kapott, vagy fizetségnek a
jótéteményekért.
Veronyika kétségbeesésében és bánatában, a pártfogó – de még
inkább önmaga – iránti undorral elfogadta ezt a bűzös színházasdit is,
meg az élelmiszer-alamizsnát is. Tegnap még, amikor a lágerbeli drót
nélküli távírón keresztül olyan híresztelések jutottak el hozzá, hogy
Nyikitát agyonlőtték, úgy érezte, nem érdemes többé kapaszkodni az
életbe, ma meg csapkodni kezdett, mint a tejbe pottyant mesebeli
béka, aki azzal vigasztalta magát: vajat köpülök, azon kimászok. A
gyerekekért, mondogatta magának. Életben maradni, visszatérni a
gyerekekhez…
Kolcovtól csaknem hányt, undorodott a nedves, vörös szájacskájától,
madárcsőrszerű orrától, összetapadt hollóüstökétől, mohó és ernyedt
végtagjaitól. Egyszer Veronyika Kolcov elleni dühében odakacsintott
az ordonáncára, Sevcsukra: – Hát te miért nem jössz be hozzám, te
kozák? – A fiatal tahó nem kérette magát kétszer, attól fogva Veronyika
vele könnyített a lelkén, mintha így bosszulná meg az erőszakot a
múltja ellen, mely tisztán pendült, mint a labdát érő teniszütő, mindaz
ellen, amit azelőtt a „tenisz” jelentett számára.

Soha többé nem jön vissza az a „tenisz”. Veronyika hüppögve,

nyüszítve, ziláltan ült a padlón a ruhásszekrény előtt. Ha az ember
kissé felemeli a fejét, meglátja a szekrény tükrében azt a szétmázolt
rúzsos pofát, a fekete szempillafesték-patakocskákat; stendhali
keverék: vörös és fekete, gonosz csúfolódás a kor áldozataival.
Mindennek vége, nem kapja vissza Nyikitát, de nem kapja vissza
önmagát sem… vége, vége…
Mindennek vége, gondolta alvást színlelő férje, a negyvenegy
esztendős Nyikita Boriszovics Gradov vezérőrnagy, nem kapom vissza
Veronyikát, nincs többé, érdemes-e így, a család romjain harcba
indulni a németek ellen?
Reggel nagy sürgés-forgás támadt. Nyikitáéknak kiutaltak egy
hatalmas, ötszobás „lepecsételt” lakást, amelyben, mielőtt
„lepecsételték”, minden bizonnyal valami kapitális „nép ellensége”
lakhatott. A lakás a város „legarisztokratikusabb” negyedében, a Gorkij
utcában volt, szemközt a Központi Távírdával. Veronyika elfelejtette az
előző éjszaka minden sérelmét és megaláztatását: ha akarja az ember,
ha nem, háború ide, háború oda, a lakást be kell rendezni, a gyerekeket
át kell íratni egy másik iskolába, el kell intézni a különleges tábornoki
fejadagot stb. stb.

Hát így vagyunk, gondolta Nyikita a szélrohamoktól megremegő,

özönvíz előtti kétfedeles gép megfigyelői fülkéjében, hát így vagyunk,
ahogy a nép manapság mondja: a háború mindent jóváír… A pilóta
hátrafordult, rávillantotta fiatal fogait. Minden rendben, parancsnok
elvtárs? Nyikita a kezével megmutatta az irányt, a saját
harckocsizóegységeik körlete felé.
 Jeresz százados egy kissé megkönnyebbült: a kétfedelű távolodott a
frontvonaltól. – Alezredes, azért maga mégiscsak küldjön fel egy
fedező rajt – szólt Blagogovejnijnek. – Nehogy el találjanak tévedni. – A
hatalmas termetű repülős csak egy szarkasztikus pillantást vetett rá. –
Hallja, mit mondtam?! – emelte fel a hangját az elhárítás. – Hogy
képzeled, századoskám, bazdmeg? – vetette oda neki az
ezredparancsnok, azzal faképnél hagyta. Elkanászodik a nép a
háborúban, gondolta Jeresz. Lépni kell. Elkanászodik a nép, ha fegyvert
kap a kezébe.

Ez a harckocsizó-ék holnap eldönt mindent. Ez az Urálból érkezett

háromszáz vadonatúj T–34-es körülbelül tíz százalék veszteséggel
áttöri a németek első lépcsőjét, a második lépcsőt, mondjuk, öt
százalék veszteséggel, a zöm, szétdúlva maga körül mindent, pánikot
támasztva, egy nap alatt kiér a városhoz. Nyikita elnézte odafentről az
új harckocsioszlopot, mely egy nyírfaliget felé közeledett. Derék
masina ez a T–34-es, papíron alighanem minden tekintetben
felülmúlja a németek T–IV-esét, hát majd meglátjuk, hogyan viselkedik
akcióban, a lendületes támadás viszonyai között. Az oszlop
parancsnoka a vezérharckocsi búvónyílásából odaintegetett a
kétfedelűnek. Egy fenyvessel borított dombocska mögött, egy
horhosban ott állt egy ISZ-harckocsi. Ezek a hatvantonnás szörnyek a
Vörös Hadsereg büszkeségeinek számítottak. Semmiféle álcahálóval
nem lehet eltakarni őket, de hát úgyis hasztalan álcáznák, semmi
értelme… Ezek a lassú dinoszauruszok a Sztálin-vonalért vívott harcok
óta – így nevezték a németek a régi nyugati határon kiépített
erődrendszert – kedvenc céltáblái voltak a németeknek. A
Messerschmittek úgyszólván sajnálták rá a lőszert, a gyalogos fritz, az
igazi hétpróbás frontharcos bestia pedig, aki könnyedén eligazodott a
sokféle nemzet legkülönbözőbb fegyverei között, egykettőre kitanulta
az ISZ-ek géppuskáinak holt szektorát, szép nyugodtan odasétált hozzá
az alkalmas távolságra, és csak akkor húzta elő a csizmaszárból a
gránátot. A főparancsnokság mégis a legfontosabb tartaléknak tekinti a
megmaradt nehéz harckocsikat. Bárhogy kapálódzott Nyikita, a
Különleges Csapásmérő Hadseregre is rásóztak egy osztálynyit.
Ezeket majd Szosznyaki ellen vetjük be, ezzel fogjuk elhitetni, hogy
az a főcsapás iránya. Éjszaka oda kell irányítani őket közvetlenül a
frontvonalhoz. Persze mindjárt az első órában fel fogják gyújtani őket,
de éppen az az óra lehet a döntő. Egy váratlan gondolat lopódzott
hirtelen hideg patakként az inge alá: ezek szerint az osztály
harckocsizóinak már lehet is írni a halotti leveleket? Mit lehet tenni? –
szedte össze magát szigorúan a hadseregparancsnok. Százak
feláldozásával ezreket lehet megmenteni. Az pedig, hogy ki kerül ebbe
vagy abba a csoportosításba, az már nem az én hatásköröm.
Odalent megjelent egy tüzérségi tűzzel félig szétrombolt
traktorállomás, mely az annak idején megszentségtelenített
templomépületek köré telepedett. A szétroncsolódott kombájnok
között ártatlan külsejű négytonnás teherkocsik sorakoztak, melyeken
a kasból sínek meredeztek ferdén az égnek. Ez az úgynevezett cső
nélküli reaktív tüzérség. Ez aztán csakugyan komoly fegyver, páratanul
intenzív és tömör tüzet képes létrehozni. Azt mondják, a katonák
„katyusának” nevezik ezeket a furcsa ágyúkat. Jó kis humor, illik ennek
a háborúnak a stílusához; egy kis humor, egy kis duma, egy kis dohány,
aztán mindent szétvetnek a lángok meg a robbanások. Ha viszont
ezeket a remek halálköpködő „katyusákat” nem tesszük megfelelő
kerekekre, nem sok hasznunk lesz belőlük. Ezeken a négytonnásokon
nem jutnak messzire, holott éppen az lenne a feladatuk, hogy ide-oda
száguldozzanak a front mentén, mint egy tüzes Azazél, ne akadjon el az
átszegdelt terepen, és legyen bevethető az áttörésekben. A
hadseregnek tömegméretekben szüksége volna nagy erejű és gyors
vontatókra, de nincs ilyenünk, és nem várható a gyártásuk. Annak
idején már Tuhacsevszkij is beszélt egy ilyen kocsiról, de nem
hallgattak rá, holott enélkül gyakorlatilag képtelenek vagyunk komoly
ellentámadást indítani. Újra meg újra fel kell vetni ezt a csaknem
reménytelen kérdést, nincs más kiút, az amerikaiak nem fognak
nekünk ilyeneket gyártani.
 A „katyusások”, úgy látszik, már tudták, hogy a hadseregparancsnok
repül fölöttük. Néhány gép kezelőszemélyzete felsorakozott a
gépállomás kacatjai között, és tisztelgett a gép felé.
Budorazsin, aki pontosan teljesítette az utasításokat, a gépállomás
után északkelet felé fordult. Nyikita Boriszovics végigtekintett a vihar
előtti nyugalomba dermedt hatalmas térségen. Közel háromszázezer
ember áll itt a vezetése alatt, és mindegyik abban reménykedik, hogy
túléli nemcsak a holnapi ütközetet, hanem egyáltalán a háborút, és
hazatér a saját, külön házi tűzhelyéhez. Ez a hadsereg csaknem akkora,
mint Napóleon összes hada, gyalogosok, tüzérek, harckocsizók,
repülők, két lovasdandár, sőt egy tengerészgyalogos-dandár is
(tartalékban tartani őket egészen a rohamig!), utászok, híradósok,
deszantosok, és mind meg van győződve, hogy nem őt ölik meg, hanem
a másikat. Ez az embertömegek nagy talánya, és persze az enyém is,
gondolta: mind abban reménykedünk, hogy életben maradunk, közben
teljes hidegvérrel számítjuk a várható veszteségi százalékokat, és még
csak el sem gondolkodunk azon, hogy ezek a százalékok, melyek, ha jól
képzett szakember számolja őket, többé-kevésbé pontosak, azt
jelentik, hogy gondolkodó, mozgó, reménykedő lények óriási tömege
egyik pillanatról a másikra szétszaggatott húscafatokká válik. De nincs
választásunk, gondolta, és hirtelen eltöltötte valami költői, szinte
szimfonikus kétségbeesés. Ez az én csillagórám, ez a nagy háború, hát
nem efelé tartottam egész életemben?
A békés, behavazott tájat hirtelen tűzcsóva világította meg. A
frontvonal mögül tüzet nyitott néhány német üteg. A pilóta
hátrafordult. Eszes gyerek. Nyikita Boriszovics intett, hogy vissza és
lefelé! Mit jelenthet ez a hirtelen tüzérségi tűz? Csak nem készülnek
támadni? Lehet, hogy valami mégiscsak elkerülte a figyelmemet? A tűz,
amilyen váratlanul kezdődött, ugyanolyan hirtelen véget is ért, mintha
nem is emberi kéz műve lett volna, hanem futó természeti tünemény,
egy gyors lávaömlés, semmi több. A gép közeledett a repülőtérhez, az
üres fehér égen, mely mintha felhőtlen lenne, csak éppen a kékje
fehérre váltott volna; nagy magasságban Moszkva felé tartott egy
század Dornier bombázó, melyeket az angolok találóan „repülő
ceruzáknak” neveznek. A gépek egyre távolodtak kelet felé, ott légi
harc alakult ki, de ez már kívül esett Gradov gazdaságának határain.

III. közjáték. A sajtóból

Moszkvai rádió
Német munkások! Arra kényszerítenek benneteket, hogy gyilkos
sebességgel dolgozzatok. Dolgozzatok lassabban, hogy gyorsítsátok
Hitler bukását!

BBC
Egy ismeretlen taxisofőr tegnap azt mondta: „Hitler nagyobbat
harapott, mint amit képes megrágni.”
Bernard Shaw, a híres író kijelentette: „Ez a Hitler vagy hülyébb,
mint amilyennek hittem, vagy teljesen elment az esze…”

Noticias Gráficas, Argentína

…Teljes titokban elfojtották a fasiszta puccsot, melyben a hadsereg és
az állam magas rangú személyiségei vettek részt…

Time
Hátra arc a vörösöknél. Amikor huszonkét hónappal ezelőtt Szovjet-
Oroszország paktumot írt alá Hitlerrel, az amerikai kommunista párt
hirtelen irányt változtatott, nácibarát lett, és dicsőítette a paktumot,
hogy az „nagy hozzájárulás a béke ügyéhez”.
Most a párt főtitkára, William Foster kijelentette, hogy az új háború
„támadás Németország, az Egyesült Államok és az egész világ népei
ellen… A szovjet kormány az egész világ minden népének, az egész
élenjáró és haladó emberiségnek az érdekeit védelmezi…”

Time, 1941. október 13.

A múlt héten Adolf Hitler kijelentette, hogy megverte Oroszországot.
Nyilván arra gondolt, hogy meg akarja verni Oroszországot… Sok-sok
győzelmet kell még addig aratnia, mire a medve bőrét oda terítheti a
német szalonba… Előbb még szét kell vernie a nagy bajuszú lovas
Szemjon Bugyonnij ukrán hadseregeit…
Folynak a lend-lease tárgyalások… A kérelmezők azt mondják: erre
és erre az időpontra ennyi és ennyi könnyűbombázóra van
szükségünk. Az adományozók azt felelik: ez lehetetlen. A kérelmezők:
ebben az esetben Moszkva elesik. Az adományozók: megteszünk
mindent, ami csak lehetséges…

Time, 1941. október 20.

Tyimosenko marsall orosz hadseregei Brjanszk és Vjazma körzetében
bekerítésbe kerültek… Bugyonnij marsall déli hadseregeit szétverték…
Vorosilov marsall legjobb csapatai bent rekedtek Leningrádban…

New York Times

Novgorod iszonyú látványt nyújt. Eleven halottak temetője.
Ez a város a XIII. században úgy nevezte magát: Nagyságos
Novgorod, és a novgorodi kreml már akkor jóval öregebb volt, mint az
Egyesült Államok legrégibb építménye… A Stukák azonban nem
mutatnak semmiféle tiszteletet a relikviák iránt. A városban mindössze
56 épület maradt…

Time, 1941. október 27.

…Sztálin életét, melyet a rettenetes OGPU és az NKVD őriz, most TNT136
fenyegeti. Három szobája a Kremlben közvetlen célpont. A múlt héten
hét alkalommal érte bombatalálat az ősi erődöt.
…Vlagyimir Lenin síremléke a Vörös téren zárva van…
Feltételezések szerint maradványait elszállították a városból…

Time, 1941. november 17.

Winston Churchill: „Esküszünk magunknak, orosz szövetségeseinknek,
az Egyesült Államok népének, hogy soha nem lépünk tárgyalásokba
Hitlerrel.”
Csang Kaj-sek generalisszimusz: „Közös harcunknak nagyon fontos
pillanata ez.”
 Charles de Gaulle tábornok: „Elértük azt a pillanatot, amikor a
győzelmek árhulláma a mi javunkra fordult.”

Time
1942-ben az év embere: Joszif Sztálin, akinek neve azt jelenti: acél.
A jóakarat nagyjai: William Temple, canterburyi érsek; Henry G.
Kaiser, gyártulajdonos, a Liberty hajók gyártója; Wendell Willkie, aki
független politikusként világ körüli utat tett.
A háború emberei: Erwin Rommel, a harcoló csapatparancsnokok
legnagyobb virtuóza; Fedor von Bock, aki elérte a Volga nyugati
partját; a békalábú Jamasita Tomojuki, aki kiverte Szingapúrból az
angolokat, Draža Mihajlović, aki akkor is ellenállt, amikor úgy látszott,
az ellenállás lehetetlen; Eisenhower tábornok, aki partra szállt Észak-
Afrikában; Douglas MacArthur, akit művészete és bátorsága hőssé
emelt.

Guardian
Valentyina Grizodubova őrnagy a vörös női repülők harmincegy
esztendős csinos sólyma. Van egy ötéves fia, akit „sasfióknak” nevez…
A női pilóták Hurricane-eken sőt bombázókon is repülnek… Nyina
Lomako egy hónappal a kislánya születése előtt lőtt le egy német
gépet… „Karácsonyi csillagszóró!” – kiáltja a Brit Királyi Légierő
pilótája. A nők most bármilyen munkából kiszoríthatják a férfiakat! De
jó lenne megismerkedni ezekkel a lányokkal!

Time
Az uráli üzemek dolgozói hetekig várják, hogy sorra kerüljenek a
fürdőben.

IV. közjáték. A Rosset-galamb

Amikor Alekszandra137 visszatért erre a világra, a „béke galambja”
szeretett volna lenni, azaz szeretett volna vitorlázva, bukdácsolva
átrepülni az alekszandrijai könyvtár márványteraszai fölött,
gyengéden turbékolni a bölcsek és költők ablakai közelében, vagyis az
úgynevezett messzi múltban élni. Ehelyett – ahogy Alekszandr
Szergejevics138 lelkem egyszer találó tréfaként megjegyezte – „az ördög
kifundálta”, hogy ismét az oroszok földjén lássa meg a napvilágot,
ráadásul az úgynevezett jövőben, a rettenetes hidegek határán, ahol a
háború és a börtön szörnyű zavaros napjaiban mit sem lehet kezdeni a
szerelem és az elegancia iránti tehetségével.
De szíve mégis újra feldobogott, amikor megpillantotta a
galambszemébe galambkönnyeket csalóan ismerős Nagyszínház
homlokzatát, mellette a Kisszínházét, a tetőn a négyes fogatot, az
oszlopsort, a lépcsőket, amelyeken valamikor, ha futó látogatásra
ideérkeztek Pétervárról, kedves barátok siettek felfelé, a korai Miklós-
korszak élettel, eszmékkel, költészettel teli ifjai. Helyettük most egy új
kor embertípusa sietett mindenfelé: kopaszra nyírt fej, kidudorodó
arcizmok, keskeny száj, különös, fenyegető, vagy éppen halálosan
rettegő szem. Nem, nem ezekhez az emberekhez futottak a véres
párizsi csőcselék elől azok a Delaunayok, Rossettik és Amalrikok.
Messze, messze vannak ezek az emberek attól az orosz bukolikától,
melyet a royalisták itt leltek!
A kis galamb szorosan odatapadt az ismeretlen hatalmas épület
párkányához, a falon kifakult lilás freskóval, mely valahogy sehogy sem
volt összhangban ezzel a mai kerek pofájú embertípussal, és
elábrándozott az alekszandriai könyvtárról, az Arzamasz-kör139 ifjairól,
az Uralkodó méltóságteljesen rezgő pofaszakálláról, a viasszal felkent
padlókról, a díszlépcsőkön suhogva lefelé szaladó udvarhölgyek
koszorújáról… Valaki kenyérmorzsát szórt neki az egyik ablakból, ő
hálásan felcsipegette, bekukucskált a poros ablakon a szoba mélyébe.
Odabent egy zöld posztóba öltözött, tüskésre nyírott hajú, hosszú orrú
férfi ült, merev tekintettel. A galambocskának hirtelen eszébe jutott
egy balkon Nizza fölött, rajta, háttal a tengernek, ott áll egy ugyanilyen
hosszú orrú, görnyedt alak, csak éppen hosszú, soha nem valami
ideálisan tisztára mosott sörénnyel – vajon ki ő? „Csak nem szerelmes
belém, Nyikolaj Vasziljevics?”140 Úgy rémlett, amaz rémületében
mindjárt meglebbenti kabátja szárnyait, felrepül Nizza fölé, és sebesen
eliramlik Provence kéklő dombjai felé, hogy ott valahol elrejtőzzék a
sziklák közt, és eldugja távolról sem ideális harisnyába bújtatott lábait.
A férfi ehelyett elrohant mellette, végig az összes szobán, a kijárathoz,
cipői végigkopogtak a lépcsőn, és két hétig nem került elő. A daru és a
galambocska szerelme, úgy látszott, nem illik egymáshoz.
Rosset-galambocska valami köszönetfélét búgott a hosszú orrú
humanistának a fehér kenyérért, melyet az „A” jelű jegyért lehetett
kapni, a tárcaközi élelmiszeralapokból. Ezzel vette kezdetét a
barátságuk. Rosset-galambocska tartósan odaköltözött erre a
párkányra, ahol még arra is volt mód, hogy a hideg szél elől bebújjék a
szellőzőnyílás torkába. A hosszú orrú soha nem feledkezett meg arról,
hogy napjában háromszor remek morzsát szórjon ki neki az ablakon.
Mosolygott is, kilátszottak egyenetlen fogai, mulatságosan csücsörített,
nyilván úgy gondolta, hogy egy beszélni nem tudó teremtmény előtt
nem kell szégyelleni a gyengéd érzelmek jeleit.
Rosset-galambocska beleszeretett a magányos férfiba, ami cseppet
sem zavarta abban, hogy többször is odaadja magát az egész Színház
tér galambkirályának. Egyébként soha eszébe sem jutott, hogy a két
dolognak akár csak a legkisebb köze is volna egymáshoz. A
galambkirály átrepült a tér fölött, odatelepedett az ő párkányára,
először felcsipegette az összes maradék fehér morzsát, és csak akkor
kezdett bele az udvarlásba, mely kitűnt hosszúságával és lovagi
előkelőségével. És csak miután befejezte a rítust, akkor nyomorgatta
be nagy hevesen Rosset-galambocskát a sarokba, a kis kőoszlop mögé,
ahol mindkettejük legnagyobb élvezetére magáévá tette. Így
vonszolták végig valamikor a nagy víz partján álló palota félhomályos
termein, hogy beszorítsák egy bársonyos zugba, és megajándékozzák a
legmagasabb uralkodói keggyel. Egyszer az eksztázis közepén a
galambocska megpillantotta a szellőzőablakon kidugott hosszú orrot
és táplálója rémülettől kikerekedett szemét.
Így telt el néhány hét, amíg egy napon Rosset-galambocska, amikor
reggel kibújt a szellőzőnyílásból, nem találta ott a párkányon a
kenyérmorzsáját. Nem jött morzsa se délben, se este. Értetlenül
toporgott ide-oda, amikor hirtelen összerezzent a magától nyíló
szellőzőablak nyikordulásától. A galambocska felröppent az ablakra, és
benézett a szoba belsejébe. A hosszú orrú ott ült keresztben az ágyon,
háttal a falnak dőlve, és hörgött. Orrából két vértől duzzadó pióca
tekergett alá. – Létrát! – kiáltotta, de szava belefulladt a halálhörgésbe.
– Adjatok létrát!
Rosset-galambocska a szeme előtt kibontakozó szimfónia
légörvényétől sodorva felröpült az éjszakába boruló égre, melyen a
bombázószázadok fogadására felbocsátott világító rakéták libegtek.
Elrepülni innen, ott halni meg a messzeségben – óhajtotta
szenvedélyesen. Néhány hónappal később átszelte a háborúzó
Európát, és odaült egy tető cserepeire, egy manzárdszoba ablaka előtt,
melyben egy matróztrikós kopasz férfi látszott. A galamb szemügyre
vette a tető zugait, és elsírta magát a ráismeréstől. A szúrós szemű,
kopasz férfi eközben ceruzája egyetlen mozdulatával odarajzolta őt,
felborzolt tollacskáival, az albumába. Még néhány esztendővel később
ez a rajz a béke szimbólumává vált, melyen egész jól megszedték
magukat a „hidegháború” dezinformátorai.
VIII. fejezet
A professzor és a diák

od Tisler 1942 márciusában, a hadosztálykórházban végzett öt

hónapi szakadatlan munka után az új sebészeti műszerek átvételére
egy hétre Moszkvába érkezett. Az igazat megvallva, soha nem
gondolta, hogy egy kis utazás egy közönséges trolibuszon ekkora
élvezetet jelenthet. Alighogy a Gorkij utcán megpillantotta a kétszintes
zöld járművet, nekilódult, áttörte magát az utasnak készülő gyalogosok
tömegén, gyönyörűséggel hagyta, hogy begyötörjék a kocsi belsejébe,
és felpréseljék a felső emeletre.
A trolibusz a központ felé tartott. Az ágrólszakadt háborús Moszkva
Dod szemében maga volt a fővárosiasság, a béke és a karnevál
megtestesülése. A betört ablakon a városi kora tavasz varázsos
fuvallata áradt befelé, és végigsimította Dod hiányosan beretvált arcát,
bebújt a kalauznő – ó, milyen tipikus, milyen moszkvai, milyen háború
előtti kalauznő! – háta mögött a beszorult ajtón, majd nyomban
visszatért ugyanazon a betört ablakon át ugyanahhoz az archoz.
Üdvözült mosoly, líra, emlékezések Milka Zajcevára!
A troli végighajtott a Tverszkoj bulváron, ni, ott a költő, ha
deszkaládában is, mégiscsak jelen van, ezek szerint a gyújtóbombák
nem fognak azon, ami nem emberkéz műve!141 Amott meg a
szocializmus nimfája, ott lebeg az apoteózis megszokott pózában a
sarokház fölött, márpedig a Vezúv ilyen heves fellobbanásától
legeslegelsőként neki kellett volna lebucskáznia onnan. Aztán itt
vannak a zsaruk, nem katonai járőrök, hanem egész közönséges
moszkvai zsaruk, nemezcsizmában és sárcipőben. Megöregedtek
ugyan vagy tíz évet, de mégiscsak a saját, moszkvai zsaruink! Sőt a
háborús plakátok között, itt-ott kilátszanak a régi plakátok foszlányai
is, ni, bammeg, az ott a háború előtti stafétát hirdeti a Szadovoje
gyűrűn… maga Dod is lefutotta az ötszáz métert a Medikuscsapat
képviseletében, megelőzött három krapekot, és átadta a botot – na,
kinek? Hát persze hogy neki, kinek másnak, mint a felejthetetlen Milka
Zajcevának.
Dod Tisler szinte észre sem vette a teljes elgyötörtséget honfitársai
arcán, a bedeszkázott főbejáratokat és a fekete lyukakként ásítozó
kapualjakat, melyekről az ajtót télen felvágták tűzifának, a csupa
öregasszonyból álló végeérhetetlenül hosszú, végtelenül csüggedt
sorokat, melyek órákig, napokig álltak, hátha hirtelen beváltják
valamelyik élelmiszerjegyüket, a Centralnij mozi körül lődörgő
rettenetes, részeg rokkantakat, a sakálforma kölyköket, akik ugyanott
cigarettát árultak, darabja egy rubel, a széttaposott cipőt viselő,
elkékült orrú kiscsajokat, akik azon törik magukat, hogy el ne
szalasszák a fiatalságukat… A fiú sajátos szelektív
megfigyelőképességgel nézett körül a világban: nem vette észre a
tömeges nyomorúságot, viszont egy pillanat alatt kiszúrta a tömegben
mindazt, ami akár csak egy cseppet is kitűnt: egy bátor tekintetet
például, vagy egy pár remek sarkvidéki szőrcsizmát, vagy a moszkvai
tömegben békésen sétáló három francia tisztet, vagy az utca másik
oldalán egy ZISZ-ből kiszálló, rókabundácskát viselő, észveszejtő
szépséget… Ez utóbbiról Dod Tisler le nem tudta venni a szemét, sajna
azonban egy perc múlva eltakarta előle egy teherkocsioszlop. Tisler
orvos főhadnagy természetesen nem tudhatta, hogy az a szépasszony
nem más, mint Gradov vezérezredesnek, a frontparancsnoknak a
felesége, és eltűnt főnökének, Kitajgorodszkij orvos őrnagy
professzornak a hozzátartozója. Amikor Tisler leszállt az Ohotnij
rjadon, és gyalog elindult a hadsereg Egészségügyi Csoportfőnöksége
féle, változatlan gyönyörűséggel haladt el a Moszkva Szálló, aztán a
Népbiztosok Tanácsa, a Metropol, a Kisszínház, a Nagyszínház, a
CUM142 épülete előtt… A séta a főváros utcáin talán még nagyobb
élvezetet jelentett, mint az utazás az emeletes trolin. Mit meg nem ér
már pusztán a szilárd, sima felület a lába alatt! Nem kell minden
percben azt figyelni, hol kell leguggolni, hol kell hasra vágódni!
Micsoda boldogság! Úgy látszik, Moszkva kezd lassacskán magához
térni az idegenek visszavert támadása után.
Amikor Dod tegnap éjjel hazaérkezett, az anyját, Dorát a szeretőjével
találta otthon. Fantasztikus! A sosem hervadó Dora! Az asszony a
frontra írt leveleiben arról számolt be, hogy nem hajlandó
Szverdlovszkba evakuálni, főképp azért, nehogy azok a rohadt
szomszédok a távollétében elfoglalják a szobát, amelynek nagy
lodzsája az Arbat és a Sztarokonyusenszkaja utca sarkára nézett. A
bombáktól nem félek, és ha életben maradunk, és visszaverjük a
támadást, Dodkának lesz legalább hová hazahozni a zsák kitüntetését,
magyarázta Dora. A fő ok talán csakugyan ez volt, de a másik, ha nem is
olyan fő ok, mint Dod most kitalálta, mégiscsak abban a tiszteletre
méltó férfiúban keresendő, aki a hihetetlen Parujr Vagricsevics nevet
viselte, és aki ugyancsak nem tudott vagy nem akart evakuációba
menni.
Amikor Dora megpillantotta fia hórihorgas alakját, teljesen Faina
Ranyevszkaja143 stílusában visítozni kezdett: – Csípj meg, Parujr!
Álmodom! – a szeretője pedig anélkül, hogy egy szót szólt volna,
pompás selyempizsamájára felkapta pazar bundáját, és eltűnt az Arbat
sötétjében. Ám perceken belül vissza is tért, három üveg vörösborral.
Moszkva él, gondolta Tisler, ahogy befordult a Kuznyeckij Mosztról a
Nyeglinkára. Amint benézett a sarki patika ablakán, nem akart hinni a
szemének: odabent sűrű tömeg állt sorba sárga vitamindrazséért.
Nahát, Moszkva csakugyan gyorsan éled, bár még most is előfordulnak
légitámadások, és odafent még ott lebegnek a záróléggömbök. A
gyógyszertár mellett egy néni egy aprócska kislányt pofozott, amiért
amaz „kérés nélkül” megevett három szem drazsét, de Dod ezt nem
vette észre. Viszont tekintete rátapadt a „TASZSZ-ablak” rettenetes,
teljesen vadállati németellenes plakátjára: „Parasztoknak szólt a
német: le a sapkát, bugrisok! Partizánoknál sisakját kobakostul hagyta
ott.” A fasiszta úgy nézett ki, mint egy feldühödött orrszarvú, a partizán
meg mint egy csuka. Ezt meg kell jegyezni. Micsoda móka!
Az Egészségügyi Csoportfőnökségen két katonaruhába öltöztetett
öreg ápolónő fogadta, és gondosan ellenőrizték az okmányait. Amikor
Dod végigment a földszinti folyosón, számtalan írógép kattogását
hallotta, mint amikor egy géppuskásszakasz felveszi a harcot egy
ejtőernyősdeszanttal. Az irodákban sürgölődő katonaorvosok között
csaknem mindjárt belebotlott két évfolyamtársába. Nahát, Genka
Mazin és Valka Polovogyjev, teljes életnagyságban, hadnagyi
rangjelzéssel, sőt vállszíjjal! A fiúk lelkesen a nyakába ugrottak: – Dod,
hát te honnét kerülsz ide?! – Én? Hogyhogy honnét? Hát a
harmincasból, natürlich! – A harmincas miből? A harmincas városi
kórházból? – Dehogy, a harmincas hadseregből, hogy a fene vinne el
benneteket, nagyokosok!
Mint kiderült, a fiúk moszkvai kórházakban dolgoztak, és irigyelték
Dod „fronttapasztalatát”. A csoportfőnökségen, a jelek szerint,
kebelbelinek számítottak, különösen Valentyin Polovogyjev.
Végigcipelték Dodot az irodákon, bemutatták egy csomó bűbájos
kislánynak, akik mind katonacsizmát viseltek, s ez még gusztusosabbá
tette alsó végtagjukat. – Minden fontos ügyet a titkárnőnél, az
ügykezelőnél kell kezdeni – oktatta Polovogyjev. – És náluk is kell
befejezni – élcelődött Mazin. Tisler szemmel láthatólag komoly
benyomást keltett mindenütt. Az igénylései fürgén repkedtek a
szimpatikus hadnagynők manikűrözött ujjacskái között.
– Most nincs más dolgunk, mint hogy elszívjunk egy cigit a folyosón
– mondta Polovogyjev.
Leültek a márvány lépcső aljában egy ablakpárkányra.
– Na és mi hír a mieinkről? – kérdezte Tisler. – Ki hol van az
évfolyamunkból?
– Konkrétan ki érdekel, Dod? – kérdezte Mazin. – Nem Milka Zajceva
véletlenül?
– Például ő. Férjnél van? Evakuált?
– Nem akarod felhívni, Dod?
– Már hogy érted, hogy felhívni?
– Dobj be egy tízkopejkást abba a vasládába, és kész. És kérd Zajceva
doktornőt. És Milka a tiéd.
Tisler a zavarát leplezendő kinyújtóztatta hosszú tagjait, és
megropogtatta az ízületeit.
 – Jaj, fiúk, de nagy kedvem lenne röpizni egyet!
Az első emeletről hirtelen leszaladt egy kellemes külsejű tiszthölgy.
– Maga Tisler főhadnagy? Borisz Nyikityics szeretné látni magát!
A hölgy olyan sokatmondóan nézett rá, hogy Dod nyomban
felpattant, és megigazgatta a gimnasztyorkáját. Borisz Nyikityics látni
akar! Halljátok, fiúk, Borisz Nyikityics hívat! Tulajdonképpen ki ez a
Borisz Nyikityics, srácok? Mazin és Polovogyjev felszegett fejjel,
kidüllesztett szemmel vigyázzba vágta magát, arcukon a legteljesebb
ámulat. Hogy a hír váltotta-e ki, vagy a hírhozó, azt nem lehetett
leolvasni róluk. Igaz, mindketten nagy színészek, híres humorista
kettőst alkottak az egyetemi diákkabarékon.
– Ne játsszák a bolondot, fiúkák! – pukkadt ki a nevetés a
küldöncből. – Szerintem az ő könyvéből tanulták a sebészetet!
Kiderült, hogy az a Borisz Nyikityics, aki Dodot látni akarja, nem
más, mint B. N. Gradov vezérőrnagy, professzor, a Vörös Hadsereg
helyettes fősebésze. Dod számára ez olyan újdonság volt, amitől
csakugyan földbe gyökeredzhet az ember lába. A sebész Gradov már
rég legendának számított az orvostársadalomban, de a páciensek,
vagyis Moszkva egész lakossága körében is. Olyan ember, akiről
minden társaságban akad, aki megkérdezi: micsoda, hát ő még él? Dod
azon túl, hogy csakugyan Gradov tankönyvéből tanult, néhány
előadását is meghallgatta, melyek minden alkalommal amolyan
kulturális eseménynek bizonyultak, szép számmal eljöttek rá
bölcsészek is. Dodnak egyszer még egy műtétjére is sikerült
befurakodnia: roppant bonyolult anasztomózisok, helyi
érzéstelenítésben, felejthetetlen élmény volt! Hogy lehet, hogy egy
ilyen ember látni akar engem?
Amikor Dod belépett, Gradov felállt, hogy üdvözölje, és odamutatott
az asztala melletti bőr karosszékre:
– Foglaljon helyet, kérem, főhadnagy elvtárs!
Dod tágra nyílt szemmel nézte. Jól meg kell jegyezni mindent, lehet,
hogy majd a gyerekeimnek is mesélni fogok erről a találkozásról.
Borisz Nyikityics már csaknem teljesen ősz volt, de a tábornoki
ruhában még mindig erősnek látszott. Beszéd közben furcsán
előrenyújtotta az alsó ajkát, ami éppenséggel nem tábornokivá, hanem
szórakozott értelmiségivé tette az arcát. Ez a mimika emlékeztette
valakire Dodot, de hogy kire, sehogy sem tudott rájönni. Jaj, nem, nem
a törzsfejlődési létra előző fokára.
– Szóval, Tisler elvtárs, maga a 30. hadsereg 5. hadosztálykórházából
jön, igaz?
– Igenis, vezérőrnagy elvtárs! – felelte Dod.
Mindketten elmosolyodtak, mintegy értésére adva egymásnak, hogy
természetesebb kapcsolat is lehet közöttük, mint a katonai
alárendeltség, méghozzá az egyetemi professzor és a diák viszonya.
– És maga a megbízott fősebész, igaz? – Gradov világosszürke szeme
hirtelen érthetetlen intenzitással belefúródott Dod arcába.
– Csak nagyon rövid ideje, vezérőrnagy elvtárs, mindössze talán
másfél hónapja, amikor a főnököm elesett, tudja, én csak a múlt évben
fejeztem be a Moszkvai 1. Orvostudományit – mondta Dod.
– A főnöke pedig Szavva Konsztantyinovics Kitajgorodszkij volt,
igaz?
Tisler ekkor észrevette, hogy a professzor jobb kézfeje egy kissé
táncolni kezd az íróasztal zöld posztóján. Hirtelen eszébe jutott, kire
emlékezteti a professzor mimikája. Szavva néha pontosan ugyanígy
dugta előre az alsó ajkát. Furcsán majomszerű fintor volt ez,
egyszersmind mélységesen sajátja az orosz intelligenciának. Hirtelen
eszébe jutott: a Gradov–Kitajgorodszkij-féle toki érzéstelenítés!
Alighanem valamikor együtt dolgoztak!
– Mondja, David, ön szemtanúja volt a halálának? – kérdezte Gradov.
Látszott rajta, hogy nehezen tudja türtőztetni magát, arcán nem
tábornoki szenvedés tükröződött.
– Mondjon el, kérem, mindent, amit tud.
Az izgatottság átragadt Dodra is, és akadozva kezdte felidézni, amint
az erős tüzérségi tűzben megműtötték a pilótát, aztán a kórházba
betörtek a német harckocsizók, és mindenkit kiparancsoltak.
Mindenkit, kivéve Szavvát. Őt valamiért visszatartották. Szavva még
odakiáltott: – Mindenki menjen! Azonnal! Vigyék a sebesülteket! – ő
maga pedig leült a sarokba, és kezébe temette az arcát.
 – Így láttam őt utoljára, Borisz Nyikityics. A padlón, a kétségbeesés
pózában.
– De ezek szerint mégiscsak élve?! – kiáltott fel Gradov.
– Igen, abban a pillanatban élve, de… Aztán… Aztán azok, akiknek
sikerült kimenekülniük a kórházból, összegyülekeztek egy dombon,
körülbelül egy kilométerre az események színhelyétől. Azt hittük, hogy
már kijutottunk a csata zónájából, hogy ez afféle senki földje, ha lehet
ilyenről beszélni, amikor a hadsereg menekül… de ekkor a mieink
ellentámadásba lendültek, és előbb egymás után több IL-raj repült rá a
parkra és az iskolára, ahol a kórház volt, mert a környék tele volt
német tankokkal, és valóságos pokol támadt ott, tudja, professzor,
bocsánat, Borisz Nyikityics, vezérőrnagy elvtárs… Több harckocsi
felrobbant, kigyulladt néhány IL, az iskolát pedig egész egyszerűen a
földdel tették egyenlővé. Mindennek a tetejébe az épületre rázuhant
egy lelőtt IL. Aztán az ellentámadás előrelendült, a park ismét a mieink
kezébe került. Akkor a fiúk közül néhányan lerohantunk, hogy legalább
egyet-mást megmentsünk a sebészeti felszerelésből, de hát… ugyan…
nem volt más, csak téglatörmelék, meg péppé morzsolódott… maga is
tudja… Aztán újabb fél óra múlva megint elkezdődött… iszonyú
tüzérségi tűz, az ember azt se tudta, a sajátok-e vagy az ellenség…
aztán jöttek a Junkernek, zuhanórepülésben lecsaptak a parkra… a
mieink megint futottak vissza… egyszóval… vidám egy nap volt… – Az
emlékek hatására Dod arcán táncolni kezdtek az izmok, mint a
békalábak a kés alatt. – Bocsásson meg, Borisz Nyikityics, azóta
sokszor álmodtam erről… afféle Guernica… péppé morzsolódva… –
Benyúlt a zsebébe, és elővett egy szemüveget. – Ezt találtam ott, a
romok között… ez az ő szemüvege, emlékeztem rá… ebben operált…
három és fél dioptria… eltettem emlékbe, néha fel is teszem, ha elfárad
a szemem… persze van sajátom is, úgyhogy ha akarja, Borisz
Nyikityics.
Gradov a kezébe vette Szavva Kitajgorodszkij szarukeretes, vastag
üvegű, nehéz szemüvegét, mely valamikor oly remekül koronázta meg
tulajdonosa erős orrát. A professzor egyre azon volt, hogy
elhessegesse, ami mindennél jobban rémítette, azt, amit magában
öreges gyengeségnek nevezett, amikor az ember már nem akar látni
semmit, nem akar törődni semmivel, csak a tenyerébe temetni az
arcát, és szétfolyni, átadni magát az egész emberiség sorsa iránt érzett
bánatnak.
– Köszönöm, David – mondta. – Át fogom adni a lányomnak.
– Miért a lányának? – kérdezte meghökkenten Tisler.
– Ő a felesége. Maga nem tudta? Hát így áll a helyzet, így áll a
helyzet…
Gradov motyogott valamit, érthetetlen, szégyenkező pillantásokat
vetett Dodra, egészen elernyedt, beleroskadt a karosszékbe, homlokán
patakokban folyt a verejték, lecsepegett a szemöldökén, és a szeme is
megtelt nedvességgel. Dod feszengve látta, hogy az öreg viaskodik a
rátörő zokogással. Aztán Gradov hirtelen felegyenesedett, magához
húzott néhány dossziét, s ezekkel a mozdulatokkal mintegy
demonstrálta, hogy összeszedte magát.
– Nagyon köszönöm az információt, Tisler elvtárs. Az igénylései
mind alá vannak írva, mehet átvenni a műszereket. A közeljövőben
Burgyenkóval és Vovszival kimegyünk a frontra, és ellátogatunk a 30.
hadsereg körletébe is, úgyhogy remélem, ismét találkozunk. Úgy
hallottam, ön tehetséges, kezdeményezőkész katonai sebész.
Dod feltápászkodott a mély karosszékből, és szintén kiegyenesedett.
Gyalázatosan érezte magát. A háború szépségei közül a Klin alatti
húsdaráló különösen mélyen az emlékezetébe vésődött. Valahányszor
ezek az események feltolultak benne, legszívesebben elküldött volna
mindent a pokol fenekére, és futott volna valahova, hogy eltűnjék
mindörökre.
– Bocsásson meg, Borisz Nyikityics, bocsásson meg ezért az átkozott
információért – dünnyögte akadozva, ezzel jelezve a professzornak,
hogy az ő jelenlétében egyáltalán nem kell tartania magát a tábornok
szerepében.
Gradov megértette ezt, melegség támadt benne a fiatalember iránt,
megfogta a karját, és kikísérte az iroda ajtajáig.
 – Soha nem hittem volna, hogy nekem kell elsiratnom Szavvát –
mondta búcsúzóul, és Dod, ifjú kora ellenére nyomban megértette, mi
állhat e mögött a mondat mögött.
A nap hátralevő részét Dod Tisler az évfolyamtársaival töltötte. A
srácok szereztek egy lasztit meg egy hálót, és futkosni kezdtek
Moszkvában, hogy pályát keressenek. A tornatermek mind vagy zárva
voltak, vagy átalakították őket kórháznak, raktárnak vagy laktanyának.
Végre a „kriljá”-nál144 akadt egy teljesen érintetlen – bár fűtetlen –
helyiség. Először csak passzolgattak, aztán körbe állva ütögették a
labdát, később egymás után szállingóztak oda a srácok, és estére egész
remek brancs jött össze: a főváros röpis közösségének a maradéka.
Még a szövetség elnökhelyettese is megjelent, egy Szlava Peretyagin
nevű pengearcú röplabdás. Nézte egy darabig Dod játékát, aztán
odament hozzá: – Tisler, neked edzened kell. A háború után beállhatsz
a válogatottba. Akarod, hogy szerezzek neked felmentést?
Dod nagyot nevetett, faképnél hagyta Peretyagint, és tovább
vagdosta a lecsapásokat. Tornacipője nem volt egyiküknek sem,
mezítláb játszottak. – Sebaj – vigasztalódott Polovogyjev –, játszunk
egyet, aztán jól beseggelünk!
Hirtelen nyílik a tornaterem ajtaja, és ki jelenik meg a küszöbön?
Nem más, mint „gyermekkori szerelmem, Inga Zajonc”, azaz Milka
Zajceva, tulajdon személyében. Hát persze, akadtak jóakarók, akik
idehívták – ez a Dod Tisler, mondták, teljesen be van zsongva, látni
akar téged. Frankó csaj, szó se róla, a harcoló hadsereg vágyálma!
Vállán köpeny, azon a csudálatos sörényén katonasapkácska, a lábán
térdig érő krómbőr csizma, a szoknyácskája pedig egy icipicit, nem
több mint fél centiméterrel a csizma fölé ér. A szeme persze huncut:
haha, kit látnak szemeim, Dod Tisler!
Amikor Milka belépett, Dod éppen nekifutott, hogy odaugorjon a
hálóhoz, persze oda is futott, lecsapott egyet a blokkon át, és csak
aztán ment oda a tapsoló tenyerekhez.
– Haha! – nevetett. – Kit látnak szemeim! De hisz ez Zajceva
Ljudmila, hohó!
 – Na, elég a bolondozásból, Dod – szólt rá a lány. – Bújj bele a
csizmádba, és gyerünk!
– Hé! – kiáltották a röpisek. – Nem adjuk Dodot! Hova cipeled, Milka?
– Nyugi, fiúk! – felelte a három moszkvai orvostudományi egyetem
csillaga. – Holnap mulathattok az esküvőnkön! Agyő!
Másnap összeházasodtak. Csak úgy, mindenesetre, ha, mondjuk,
téged lepuffantanak, én meg szülök egy gyereket, hogy a kislány az
apja nevét viselhesse, szóval, tisztán gyakorlati megfontolásokból, Dod,
szerelmem, egyetlenem, aki nélkül egyszerűen nem tudok már
meglenni…
IX. fejezet
Kéklő fellegek

mikor Borisz Nyikityics elköszönt Tislertől, néhány percig ott

állt az irodája ablakánál. Ebben a hatalmas szobában gyakorta tört rá
olyan érzés, hogy jogtalanul tartózkodik itt. Az épületet néhány
esztendővel a forradalom előtt építtette egy híres moszkvai milliomos,
a saját személyes használatára, és ezen a helyen, ahol Borisz Nyikityics
most áll, valamikor tárgyalóterem lehetett, ahol a cég irányítását
szokták megvitatni, drága szivarok füstje mellett, sokéves brandyt
kortyolgatva.
A kis park ágai között nagy volt a zsivaj: nemrég érkeztek meg a
vetési varjak, azok rikácsoltak, csapkodtak szárnyaikkal, mintha nem
ismernének rá a városra. Áttelelt verebek cikáztak közöttük, mintha
arról tudósítanák őket, mi történt itt a távollétükben. A legszomorúbb
hír az volt, hogy a moszkvai szemét elveszítette tápértékét.
Borisz Nyikityics a kezében tartotta Szavva szemüvegét. Az üveg
még csak meg sem repedt. Eszébe jutott, hogy Szavva nagyon büszke
volt erre a szemüvegre, Nyinka pedig, mint mindig, csúfolódott rajta,
holott ő maga szerezte holmi titkos moszkvai úton-módon a francia
keretet. „Ebben a szemüvegben szakasztott olyan vagy, Szavka, mint a
nép ellensége és a burzsoázia kéme! Végül ezért a szemüvegért fognak
begyűjteni egyenest az utcáról, és igazuk lesz. Jól néznénk ki, ha
mindenki ilyen szemüveget viselne!”
Borisz Nyikityicsnek néha úgy rémlett, hogy Szavva Kitajgorodszkij
közelebb áll hozzá, mint a saját fiai, de annyi bizonyos, hogy sokkal
fontosabb volt számára, mint ha egyszerűen a tanítványa vagy akár
csak a szeretett Nyinka férje lenne. Bármennyire szerette is Nyikitát és
Kirillt, a maga harangtornyának magasából mindig valami
tökéletlenséget, valami teljesületlenséget, megvalósulatlanságot látott
bennük, azt, amire azelőtt azt mondták: „a fiúk félresikeredtek”. A
családban sok tréfa volt forgalomban erről is, s bár Borisz Nyikityics
komikusan igyekezett elhessegetni őket, kiábrándultságától nem
tudott megszabadulni: a fiúk nem a Gradovok útját járták, megvetették
az orvostudományt, eltávolodtak… Amikor bekövetkezett a tragédia,
ahogy a fiai letartóztatását nevezte, ez a gondolat még akkor sem
hagyta el, sőt olykor erkölcsileg kifogásolható árnyalatot öltött: lám,
úgymond, elfordultak az igazi, gradovi rendeltetésüktől, hát
megfizettek érte… Ezt a gondolatot Borisz Nyikityics persze szigorúan
magába fojtotta.
Ami Szavvát illeti, benne éppen azt látta meg, amit a fiaiban hiányolt:
a tökéletességet, a beteljesülést, a megvalósultságot. Raznocsinyec –
vegyesrendű – gyökerekre visszamenő, harmadik vagy negyedik
generációs értelmiségi, ráadásul orvos, tehát a dinasztia leendő,
oldalági folytatója. Borisz Nyikityics a civilizáció egész történetében
nem látott természetesebb munkát a gyógyításnál.
Szavva apját, Kosztyát, még diákkorából ismerte. Nem voltak
barátok, de szimpatizáltak egymással. Gradov és párja, Meri Gudiasvili
még Kosztya Kitajgorodszkij és Olecska Plescsejeva esküvőjére is
hivatalos volt. Milyen bájosak voltak az ifjú házasok, milyen
eszményien illettek egymáshoz! Néhány esztendővel később, amikor a
kis Szavva már hétéves lehetett, tehát körülbelül kilencszáztízben vagy
tizenegyben, híre járt, hogy Kosztya és Olecska elvált, méghozzá valami
konok engesztelhetetlenséggel. Ezt követően Kosztya hamarosan
eltűnt, külföldre utazott dolgozni, talán Abesszíniába. Szavva, ahogy
nevelkedett, nem emlegette az apját: ez tiltott téma volt Plescsejevék
nagy családjában, aztán a szovjet nép nagy családjában is, mivel a
külföldön tartózkodó rokon bűnnek minősült. Úgy rémlik, a
kérdőívekben sem említette a dolgot, az „apja” rovatban azt írta,
„1911-ben meghalt”: próbálja meg valaki ellenőrizni a vörös dúlás
után. A forradalom előtti idők rejtélyes módon annyira a messzeségbe
vesztek, hogy úgy tűnt, egy évszázad telt el azóta, amikor a birodalom
alattvalója nyugodtan elutazhatott Párizson és Marseille-en keresztül
Abesszíniába. Senki, talán még a legközelibb ismerősök sem
emlékeztek Szavva apjára, kivéve Borisz Nyikityicset és Meri
Vahtangovnát. Valószínűleg maga Szavva sem nagyon tudott
Abesszíniáról. Az apját emlegetni az anyja jelenlétében a legnagyobb
illetlenségnek számított: Olecska Plescsejeva ajka nyomban aszalt
fügévé zsugorodott. Súlyos, roppant súlyos volt az a hajdani, titkolt
sérelem.
Szavva persze az apját látta bennem, gondolta Borisz Nyikityics. Már
a kezdet kezdetén, még diákkorában, amikor félénken közeledni
próbált hozzám, nemcsak a professzorát látta, hanem egyfajta
apamodellt. Aztán a szerelme Nyinka iránt, a szenvedések, a növekvő
barátságunk, végül a házasságuk, a vő törvényes státusa, ami szinte
egyenlő a fiúéval… Ami azt illeti, számomra meg a fiú, a dinasztiát
folytató fiú modellje volt… És most mindennek vége, szertefoszlott
ebben az ördögi pandémiában… mindent elnyel a tűzgomolyag,
napjaink tüzét pedig elnyeli az időtlenség tüze… És mégis folytatni kell,
és harcolni kell, együtt, a németek ellen…
Szerette volna felhívni Nyinkát, és megbeszélni, hogy találkozzanak,
de nem tudta rászánni magát. Ehelyett a tábornoki zubbonyra felvette
régi civil kabátját, kilépett az irodából, és csak annyit mondott a
csodálkozó titkárnőnek, hogy egy óra múlva jön vissza, és nem kell
kocsit küldeni érte.
Csaknem ugyanazon az útvonalon ment a régi moszkvai utcákon,
mint Dod Tisler. Nyeglinka, Kuznyeckij moszt, Kamergerszkij,
Tverszkaja… Ritkán használta a gyerekkora óta szeretett helyek új
neveit, ennyi ellenzékieskedést megengedhetett magának, egyébként
is, mondják már meg, milyen alapon lesz a Szadovo-Triumfalnaja
térből csak úgy, ukmukfukk, Majakovszkij tér, a Razguljajból pedig,
mondjuk, Bauman utca? A század elején épült nagy házak, melyeket
valamikor fény, kényelem és liberális világszemlélet töltött meg, s
amelyekben manapság társbérleti nyomorúság nyüzsög, hol fallá álltak
össze, hol újra szétnyíltak, és látni engedték a kora alkonyi eget.
Egyszer, ugyanilyen kék éggel a háttérben, Borisz Nyikityics szeme
láttára lezuhant a magasból egy női alak, csípője körül élénk színű
szoknyácska felhőjével. Borisz Nyikityics villamoson utazott, a nő
pedig, aki egy hatodik emeleti erkélyről repült alá, rázuhant egy
trolibusz tetejére. A villamos továbbment. Senki nem vette észre a
lezuhanó alakot. Borisz Nyikityics felugrott, már-már kiáltásra nyitotta
a száját, de felfogta, hogy félreértenék, és csendesen visszaült a
helyére. Ám emlékezetében megmaradt a kép: egy emberélet oly
szokatlan utolsó másodpercei. A többi – néma csend; leszáll, kérem, a
következőnél?
Borisz Nyikityics átkelt a Tverszkáján, azaz a Gorkij utcán, belépett a
nem sokkal a háború előtt épült ház árkádján keresztül a
Gnyezdnyikovszkij utcába, mely ezen az órán, a furnérlemezzel
beszögezett bejáratoktól eltekintve, ugyanúgy nézett ki, mint azelőtt,
még egy kutyáját sétáltató hölgy is akadt benne; egyébként az állat és
gazdája egyaránt illőképp idősecske és kopottacska volt. Borisz
Nyikityics látott egy jelenre utaló plakátot is, éppen Kitajgorodszkijék
házának falára ragasztva, a TASZSZ szatirikus plakátja volt, a bal
oldalon egy kidüllesztett mellű, pimasz, acélsisakos német rontott
fenyegetően a szerencsétlen orosz parasztokra. „Parasztoknak szólt a
német: le a sapkát, bugrisok!” A jobb oldalon ugyanazok a parasztok
éppen leválasztották a dülledt mellű testről a vaskos pofájú fejet.
„Partizánoknál sisakját kobakostul hagyta ott” – állt rajta a szöveg.
Borisz Nyikityics, maga sem tudta, miért, hosszan eltoporgott a plakát
előtt, és nézte a rajzokat. A megtorlás mértéktelensége kellemetlenül
meglepte. Hiszen a német csak azt követelte, hogy süvegeljék meg, és a
fejével fizetett érte. Tisztán, egy vágással elmetszve az összes izom,
véredény, ín, gerincoszlop, micsoda sebészet! Szövetségeseink, az
angolok aligha rajzolnak ilyen ocsmányságot a németellenes
plakátjaikra.
Nálunk pedig, nagyságos uraim, már azelőtt is így volt, hiszen Kuzma
Krjucskov, a derék kozák már az első háború idején is levagdosta a
németek undok tapogatóit. Borisz Nyikityics végre rájött, miért
toporog olyan soká a szatirikus plakát előtt. Egyszerűen nem volt ereje
belépni a házba Nyinkához és Jolkához, kezében ezzel a szarukeretes
hírrel, mely most ott lapult a kabátja zsebében. Hiszen Szavva
mindeddig eltűntnek volt nyilvánítva, és Nyina mindmáig nap mint
nap várja, hogy eltűnt férje egyszer csak hírt ad magáról, és a város
minden részéből tucatjával kapja a történeteket az eltűntekről, akik
egyszer csak hírt adtak magukról, aztán személyesen is előkerültek.
Egyszer Borisz Nyikityics odatelefonált hozzá, de valamiért nem szólt
bele mindjárt a kagylóba, és ekkor megszólalt Nyina boldog hangja:
„Szavka, te vagy az? Végre!” Mindent tovább kell adni neki, amit Tisler
mondott. Nem kell kimondani kereken, hogy Szavva nincs többé, de el
kell mondani eltűnésének a körülményeit, mindent. És átadom a
szemüveget. De átadjam-e a szemüveget? Hiszen ez a szemüveg nyíltan
tanúsítja, hogy Szavva nincs többé. Mindegy, a feleségének és a
kislányának tudnia kell a férj és apa haláláról, végtére is mi, Gradovok,
soha nem bújtunk el a realitások elől… Erkölcstelenség lenne
rejtegetni előle azt, amit tudok, rejtegetni az utolsó tárgyat, ami
Szavvára emlékeztet, ezt a szemüveget, amelyhez olyan diadalmasan ő
hajtotta fel a keretet a moszkvai spekulánsoknál. Bűn lenne eltitkolni
előle, amit tudsz… Bűn? Igen, bűn.
Ekkor a furnérlemezzel elcsúfított bejárati ajtó kinyílt, és kilépett az
utcára Nyinka. Borisz Nyikityics nyomban odafordult a felé az idióta
plakát felé. Nyinka elment mellette, anélkül, hogy észrevette volna. Az
óráját nézegeti, nyilván el fog késni a Dolgozó Nő szerkesztőségéből. A
kapuív alatt megcsusszant a letaposott jeges ösvényen, de egy elég
elegáns mozdulattal visszanyerte az egyensúlyát. Borisz Nyikityics
gyorsan, csaknem futva utánament. A Gorkij utcában, a tömegben
Nyinka hátrapillantott, úgy látszik, megérezte, hogy valaki követi. A
sarkon meg is állt, és zavartan körülnézett. Borisz Nyikityics ekkor
odaintegetett neki a kesztyűjével:
– Nicsak, hiszen ez Gradova költőnő! Én meg csak nézem, ki ez a
csini kislány, aki ott siet? Olyan ismerős!
Nyinka megcsókolta az apja arcát, és nyugtalanul a szemébe nézett:
– Utánam jöttél, Bo? Történt valami? Valami új hír Szavváról?
– Nem, nem, egészen véletlenül vettelek észre, egyszerűen csak…
szóval… egy megbeszélésen voltam a fővárosi tanácsnál… az, izé, a
sebesültek tranzitszállításáról… aztán gondoltam, sétálok egyet, olyan
gyönyörű nap van, az első szép nap ez után a rettenetes tél után…
– Olyan furcsán vagy öltözve – nézett végig Nyinka gyanakodva az
apján.
– Ja, igen, tényleg, nem is tudom… egyszerűen elegem volt a
köpenyből, az állandó tisztelgésből – mormogta.
– Na és Szavváról… még mindig semmi? – kérdezte gyorsan Nyinka.
– Semmi megnyugtató – felelte Borisz Nyikityics.
Nyinka elkapta a karját:
– És nem megnyugtató? Beszélj már! Apa! Ne merj titkolódzni!
És Borisz Nyikityics megint elgyávult.
– Nem, nem, egyszerűen csak arra gondoltam, hogy sajnos, sok
egységgel még mindig nem állt helyre az összeköttetés… Az ellenség
támadását visszavertük, visszavetettük őket, de sok egység még ősszel
katlanba került… Nincs kizárva, hogy Szavva az egyik ilyen alakulatnál
van, és hamarosan minden elrendeződik, de persze, már mondtam
neked, készen kell állni a legszomorúbb eshetőségre is… hiszen háború
folyik, hatalmas, kegyetlen háború – hadarta a Gradov-házban már
megszokott mondatokat.

A Puskin tér sarkán álltak, fölöttük az alkonyi fényben ott lebegett a

szocializmus diadalmas szüze. Nyina egy kissé megnyugodott, úgy
látszik, apának tényleg nincs semmi új híre. Lelke mélyén már régen
tisztában volt vele, hogy Szavva elesett, de vadul kitartott – magával
szemben, a hozzátartozóival szemben – amellett, hogy ha nem tudni
bizonyosat, akkor Szavva él.
– A szerkesztőségbe mész? – kérdezte az apja. – Gyere, elkísérlek.
Nyinka belekarolt az apjába, és lassan elindultak az első háborús
moszkvai tavasz szánalmas, komor tömegében, katonaköpenyek,
pufajkák, civil ruhák idomtalan kombinációi közt.
– Hogy érzed magad, Bo? – kérdezte Nyina.
– Én?! – csodálkozott az apja. – Tulajdonképpen, a hatvanhét
évemhez képest egész jól. De miért kérded?
 – Várj, én nem a fizikai hogylétedre gondoltam – mondta Nyina. –
Úgy érzem, hogy a háború kezdete óta lelkileg felfrissültél. Mintha a
háború szétoszlatta volna azt az állandósult rosszkedvedet, elfújta
volna az örökös felhőket az égboltodon. Azt mondod, tévedek?
Borisz Nyikityics hálás pillantást vetett a lányára: milyen okos,
milyen érzékeny kislány! Hiszen csakugyan úgy van, ahogy mondja.
Borisz Nyikityics a háború küszöbén ért az időskor küszöbére, s az
valami félelmetes, komor barlangként tátongott előtte. Alig tudott
megküzdeni a depressziós hullámokkal. Persze, oka is volt rájuk,
bőven: az orvosi hierarchiában elfoglalt helyének kétértelműsége, az
örökre szóló búcsú a szeretett baráttól, a fiai letartóztatása, az örök
aggodalom az unokákért, de a legfőbb ok mégiscsak maga az öregkor
volt, az elkerülhetetlen közeledése, a megszokott pozitivista
természetfilozófia teljes csődje, hiszen az arra lett volna hivatva, hogy
bátorítsa, de valójában nem hagyott mást, csak a csontváz vigyorát. És
akkor hirtelen…
– Igazad van, Nyinka. El kell ismernem… Tudod, soha nem éreztem
ilyen jól magam, az után, hogy… szóval egy bizonyos nap után. Ha
hiszed, ha nem, valami fiatalos frissességet érzek, valami olyasfélét,
mint amikor elvégeztem az egyetemet, olyan lendületet. Tudom,
szentségtörésként hat, de úgy érzem, ez a rettenetes háború úgy jött el
a népünk számára, mint valami szentáldozás…

Nyina az apjába karolva, lépteit az övéhez igazítva, a lába alá nézve

ment mellette, és bólogatott. Az usanka alatt sötéten hullámzottak jól
átmosott fürtjei. Borisz Nyikityics hirtelen észrevett köztük egy ősz
szálat.
– Azt hiszem, értem, amit mondasz – mondta Nyina.
Borisz Nyikityics folytatta:
– Azt hiszem, nemcsak én vagyok ilyen hangulatban, hanem
valamilyen mértékben mindenki… Az óta a bizonyos nap óta először
nem érzünk páni félelmet egymástól. A valóság az, hogy csak a halálos
ellenség színe előtt egyesültünk igazából. Ez az ellenség nem csak
azokat fenyegeti, szóval… – Borisz Nyikityics az össznépi közeledés
ellenére mégiscsak erősen visszafogta a hangját –, szóval, a hatalom
birtokosait, hanem egész történelmünket, az egész orosz civilizációt…
Azok a régi félelmek, lelkifurdalások, gyanúk, gyalázatok, még a
kegyetlenségek is egyszeriben másodlagosaknak kezdtek tűnni. És ha
ma feláldozzuk magunkat, legalább tudjuk, hogy nem holmi szózatok
kedvéért tesszük, hanem mert a valódi természetünk diktálja így!
– Igazad van, Bo! – helyeselt Nyina. – Én is valami ilyesfélét érzek. És
ezzel együtt jár az állandó vágyakozás Szavva után. Furcsa párhuzam.
Az egyik szál Szavva, a másik a háború. Mint valami szimfónia. Ez a két
párhuzamos néha hirtelen metszi egymást, és olyankor könnyebb lesz:
Szavva beleolvad a zene egészébe. Érted? Na, most pedig mondd el,
amit csakugyan tudsz. Bátrabban, Bo, végtére is sebész vagy!
Már rég elhagyták azt a kapualjat, ahol a Dolgozó Nő szerkesztősége
működött, és most a Sztrasztnoj bulváron sétáltak, ahol öreg nénikék,
az orosz siralomvölgy angyalai üldögéltek, és mammogtak puha
ínyükkel. Borisz Nyikityics támaszt keresve közelebb ment egy
lámpaoszlophoz, aztán sóhajtott, megrázta a fejét, melyen kissé
esetlenül, félrecsúszva ült a csillagos tányérsapka, és végül szótlanul
odanyújtotta a lányának Szavva szemüvegét.
Most Nyina próbált támaszt keresni, és vakon odabotorkált egy
padhoz. Leült valami öreganyó mellé, és arcát elöntötték a keserű
könnyek. A néni nemes együttérzéssel nézett rá. A könnyek
patakokban ömlöttek az arcán, és megszabadították Nyinát állandó
jelenlétüktől. Borisz Nyikityics leült mellé, átölelte Nyina reszkető
vállát. – A lányom – tartotta szükségesnek a magyarázatot a mellettük
ülő öregasszony számára. A néni szigorúan bólintott. Borisz Nyikityics
elővett a zsebéből egy Agasa keze nyomát viselő, tökéletesre vasalt
zsebkendőt, odaemelte Nyina arcához, az pedig beletemetkezett az
apja tenyerébe, puha ajkaival, orrocskájával, a pofikájával, mely
gyerekkorában annyi gyengéd becézgetést kapott tőle.
Aztán Nyina hirtelen kivette apja kezéből a kendőt, szárazra törölte
az arcát, és ráparancsolt az apjára, hogy mondjon el mindent, amit tud,
ne rejtegessen semmit. Könnyei közt már maga előtt látta Szavva
halálának körülményeit, a vérző sebeket, a lassú dermedést valami
szétlőtt fészerben, melynek deszkáit elhordták, a tátongó lyukakon
benéző eget, mely tele van hintve acélforgácsszerű, könyörtelen, apró
csillagokkal. Maga is csodálkozott, mennyire nem egyeztek a valódi
körülmények azzal, ahogy elképzelte. Részletesen kikérdezte apját Dod
Tislerről, a Klin környéki parkban lezajlott ütközet minden részletéről,
és a fináléról, amikor a kórház életben maradt személyzete visszament
a romok közé, és Tisler főhadnagy, Szavva állandó asszisztense
megtalálta a szemüveget.
– Ezek szerint a holttestet senki nem látta? – kérdezte Nyina.
Az apja felfogta, hogy Nyinában új remény van születőben.
– Nem, a holttestet nem látta senki. – Elhallgatott, mert nem akarta
hozzátenni: „Szerencsére senki…”
Nyina felállt.
– Köszönöm, papa, köszönöm, hogy mindent elmondtál. Most
szervusz, nekem be kell mennem a szerkesztőségbe.
– Ugyan már, hagyd a szerkesztőséget – mondta az apja. – Várj,
hívom a kocsit, felveszed Jolkát, kimész Szerebrjanij Borba, és ott
maradsz pár napra a mamával.
– Majd máskor, papa, nem most. Lapzárta van, megbeszélés…
Holnap pedig elmegyek a templomba, és egész nap imádkozni fogok.
Elindultak visszafelé a Sztrasztnaja tér felé. Nyina keményen
lépkedett, Borisz Nyikityics kissé botladozott.
– Melyik templomba akarsz menni? – kérdezte nagy nehezen.
– Mindegy, melyikbe – felelte Nyina. – A jelohovóiba. Miért ne
mehetnék templomba? Hiszen meg vagyok keresztelve, igaz? Apus,
mondd csak, tényleg, megkereszteltetek?
– Hát persze – felelte. – Akkoriban mindenkit megkereszteltek…
– De ha nem lennék megkeresztelve, akkor is elmennék a
templomba! – mondta hevesen Nyina, és Borisz Nyikityics egy aggódó
pillantást vetett rá. Arcán a sápadtságot hirtelen lángoló pír váltotta
fel. Vakmerő, fiatalos tekintet, szinte mint a „kék zubbonyos” időkben.
– Hova menjünk, ha nem a templomba? – folytatta. – Ha az oroszok
még mindezek után sem mennek templomba, miféle nép ez akkor, Bo?
 – Jó, jó – mormogta Borisz Nyikityics. – Ha templomba akarsz menni,
hát menj, tessék, de nem kell reklámozni…
A szerkesztőség bejáratánál váltak el egymástól. Borisz Nyikityics
elsietett a csoportfőnökség felé, Nyina pedig elindult fölfelé az
agyonkoptatott lépcsőn. Minden úgy lesz, mint eddig, gondolta. A
tördelés, a korrektúra, a hasáblevonat, az ostoba fejlécek, a
frázispufogtató szövegek, az optimizmus, a győzelembe vetett hit, az
ellenség iránti szent gyűlölet… összeilleszthető-e egyáltalán ez a két
szó: szent és gyűlölet?
Nyina belépett a szerkesztőségbe, és nyomban megnyugodott kissé.
Valahogy mindig megnyugodott, amikor belépett ebbe a hülye
szerkesztőségbe. A stabilitás látszata, a tevékenység illúziója,
öncsalás… Harminchétben egyenest innen vitték el Irina Ivanovát, a
szerkesztőség mégis valami biztos alapnak, a megbízhatóság
megtestesülésének látszik.
A nagy szobában ott ült hat, többségük Nyinához hasonló, azaz
balzaci korú nő. A sarokban fortyogott a szamovár, a „társbérletek
dalnoka”. Mindenki Nyina felé fordult, és úgy meredtek rá, mintha
most látnák először.
– Na mi van, lányok? – kérdezte fáradtan Nyina, és odament az
asztalához, melyen szokás szerint ott trónolt Nasztaszja Filippovna,145 a
szerkesztőség macskája. Nyina leült, fésűjével gyorsan végigszántotta a
haját, és odahúzta maga elé a rá váró tördelni való anyagot. Nasztaszja
Filippovna tiltakozni próbált, de meglátta Nyina cigarettáját, és
felemelt farokkal elfordult: nem kedvelte a dohányzó nőket. A kollégák
még mindig Nyinát bámulták.
– Mi van, lányok? – kérdezte fáradtan Nyina. – Megtudtatok valamit?
Na, ki vele!
– Micsoda színész! – visította elragadtatva a butuska, göndör Glasa
Nyikonyenko.
Mindenki felnevetett. Nyina körüljáratta rajtuk a tekintetét: minden
arcon valami bárgyú boldogság ragyogott.
 – Te tényleg nem tudsz semmit? – kérdezte Tamara Dorszalija; a
csodálkozás, mint egy félmaszk, tekintélyes arcának csupán egy részét
foglalta el.
– Teljesen kikészítitek az embert! – robbant ki Nyina. – Mit kéne
tudnom? Ti honnét tudtok mindent?
– A Komszomolká-ban146 megjelent a Kéklő fellegek című versed,
Szasa Polker zenéjével – mondta Masa Tolkunova lapigazgató, aki az
összes hírességet olyan hanyag hangon emlegette, mintha mind a
cimborái lennének. – Mi van, édesanyám, nem hallgatjuk a rádiót?
Azzal mind a nyakába borultak, és összevissza csókolták. Kiderült,
hogy csakugyan nem tudott semmit! De hát Sulzsenko már énekeli is!
Mást se hallani mindenütt, csak a Kéklő fellegek-et! Az egész ország, az
egész front ezt énekeli! Híres ember lettél, Nyinka! Tessék, nézd! Azzal
odadugták az orra alá a Komszomolká-t. Középen, „A siker titka” cím
alatt három arckép: az övé, Klavgyija Sulzsenkóé, a vendéglátóipari
stílusú híres énekesnőé, és a zeneszerző Alekszandr Polkeré, ezé a
vidám, cinikus, piperkőc biliárdbolondé. Aztán következett a szöveg és
a kotta, majd egy válogatás „a frontharcosok és a hátországi dolgozók”
leveleiből, amelyek mind arról számoltak be nagy lelkendezve, hogy az
új dalocska segíti őket „püfölni a német fenevadat” és „fegyvert
kovácsolni a győzelemhez”.
– Jaj, lányok, a rádióban éppen most megy egy kívánságműsor! –
csipogta Glasa. – Jaj, Masa, hadd kapcsoljuk be, jó? Egész biztos adni
fogják a Fellegek-et! Jaj, Nyinka, hát ez csudijó! És milyen klasszul lehet
rá táncolni!
Bekapcsolták a rádiót, és csakugyan, mindjárt a Pjatnyickij-
együttes147 után bemondták, hogy számos hallgató kérésére most
Alekszandr Polker és Nyina Gradova Kéklő fellegek című dalát fogják
közvetíteni, Klavgyija Sulzsenko előadásában.
Megszólalt a zenekar, puha, szordínós rezek, egy tűnődő szaxofon,
zongorafutamok – maga Szasa játszotta, aki virtuóz dzsesszzongorista
volt –, majd megszólalt a közszeretetnek örvendő énekesnő mély
hangja:
 Kéklő fellegek
Idézik azt a búcsút intő
Sirályt a víz felett
S a moll keringőt.
Harmadnapja már
A fellegek közt
Junkersek raja
Repül a láthatár
Felől a frontra.
Három napon át
Láttam az irányzék csövében
Junkersek raját,
Mint egy fényképen.
Kéklő fellegek
Idézik azt a búcsút intő
Sirályt a ház felett,
S a moll keringőt.
A Junkers nem tör át
Ama képről szemedbe,
Ágyúm rátalált,
S a földre verte.
Kéklő fellegek
Járják majd azt a dúr keringőt,
S a békés tengereket
Velem köszöntöd.
Kéklő fellegek,
Kéklő fellegek.

Nyina most hallotta először a dalt. Úgy egy héttel azelőtt a Zeneszerzők
Házában egy felolvasás után Szasa Polker rászállt: „Írjál nekem egy
szöveget, mibe kerül az neked?” Azt akarta, hogy ott mindjárt, „a
pénztártól való távozás előtt”, írja meg, legalább a vakszöveget, mert
három nap múlva le kell adnia egy új – lírai! – dalt a front számára, ő
pedig, ígérte, cserébe egész este játszani fog a társaságnak. Akkor
aztán az egész kompánia beült a közös helyiségektől távol eső
szalonba, ahol zongora is volt, kiderült, hogy valaki hozott néhány üveg
bort, még a régi tartalékból, úgyhogy igazi, háború előtti hangulatú buli
kerekedett belőle. Nyina leült az egyik sarokba, húsz perc alatt
„összeütötte” a szöveget, és odaadta Szaskának, az meg ott mindjárt
nekiállt klimpírozni és dudorászni a dallamot…
A „moll keringőből” a végére természetesen „dúr keringő” lett, a
dallam fülbemászóra sikeredett, szinte ragadt, mint a járvány. Minden
szakasz második megnyújtott sora éles szinkópát képezett, és talán
éppen ez tette a dalt mássá, mint száz hasonló szám, valami talányos
szovjet slowfox keletkezett, a Junkersek és a légvédelmi ágyúk
jelenléte pedig markánsabbá tette a kékes maszatot. Klavgyija
Sulzsenko pedig, a szívhez szóló, romantikus szovjet femme fatale
teljes diadalra vitte, az elkínzott ország legmélyebb érzelmi húrjait
pendítette meg: leküzdjük, legyőzzük, visszatérünk… A kéklő fellegek
még hozzáférhetők bárkinek, még a legékesebbnek, a
legnyomorultabbnak, a sebesültnek, még a haldoklónak is… Talán épp
a haldoklónak a leginkább.
A munkatársak csak nézték Nyinát. Ott ült az asztal szélén, egyik
kezében füstölgő cigaretta, a másikkal eltakarta a szemét. A torka
hirtelen megremegett. A hamutartóba dobta a cigarettát, és mindkét
kezével megpróbálta eltakarni ezt a rángást, de a torka egyre rángott,
kicsúszott a keze közül. Glasa Nyikonyenko elképedten nézte. Fura
alak, örülnie kéne, a plafonig kéne ugrania, ő meg rángatódzik.
X. fejezet
A Kreml vendége

nagy Kreml Palota kihalt folyosóin és termeiben hadastyánok

fényes tömege vonult, fényesre tisztított csizmában, csillogó
gombokkal és rendjelekkel. A makulátlan parkettán ott tükröződött a
vonuló tömeg, a csizmákon, gombokon és tar fejtetőkön viszont a
márványtömbök és domborművek, valamint a Kreml ragyogó csillárai
tükröződtek. A különböző frontokról beidézett parancsnokok számára
alighanem nehéz volt elképzelni, hogy valahol Oroszországban 1942
telének végén akadhat ilyen gyönyörűség.
Márpedig létezett ez a gyönyörűség, s mintegy megtestesítette azt a
még mindig sziklaszilárd alapot, amelyért ott verekedtek a város
közvetlen megközelítési útvonalain, elkeseredetten, már a győzelembe
vetett hit nélkül, utolsó leheletükből. És mégis megvédték a várost, és
nem hagyták, hogy idegen csizmák tapodják ezeket a parkettákat,
elhárították a közvetlen veszélyt. Egyelőre, mondják az óvatosak. Hát
jó, egyelőre – de az se rossz. A háborúban egyik percről a másikra él az
ember. Nem fogtak ki rajtunk egyszer, nem fogtak ki másodszor, meg
harmadszor sem, és ez már igazán nem rossz. Mindenesetre a fényes
tisztek tömegében láthatólag jó hangulat uralkodott. Közeledett azon
tábornokok kitüntetésének ceremóniája, akik különösen nagy
sikereket értek el az 1942-es téli hadjárat során. Egyeseknek közülük
igazán nem volt mivel büszkélkedniük, annyival tűntek ki csupán, hogy
életben maradtak, nem adták meg magukat, nem estek fogságba, ám ez
a kremlbeli fogadás a számukra és az egész hadsereg számára azt volt
hivatva érzékeltetni, hogy a könyörtelen büntetéseknek vége, eljött a
fegyveres férfiak mindenfajta jutalmazásának az ideje. Ami Nyikita
Boriszovics Gradov vezérezredest illeti, ő még ebben a tömegben is
kitűnt kemény lépteivel és arca elszánt vonásaival. Az arcán őrjáratozó
mosoly pedig legalább olyan sokféle értelmet rejtegetett, mint a
Giocondá-é. A háború előtti időkben ilyen mosollyal jobb, ha be sem
lépett volna ide az ember, ma viszont e mosoly legfőbb üzenete
egyenest különleges tiszteletet váltott ki. Ez a legfőbb üzenet pedig a
sikerbe vetett meggyőződés és a félelem hiánya volt. A többit, ami e
mosoly mögött rejlett, most senki nem próbálta elolvasni: olyan idők
járták, hogy senki sem törődött a nüánszokkal. Mindenesetre, annak a
Különleges Csapásmérő Hadseregnek a parancsnoka, amely januárban
oly ragyogó ellencsapást hajtott végre, elfoglalta Klint, és elvágta az
ellenség 16. hadseregét a főerőktől, megengedhette magának, hogy a
szemében, ajkán és a szája körüli redőkön ilyen sokértelmű mosollyal
lépkedjen a Kreml termeiben. A tábornokok bevonultak a György-
terembe, és elhelyezkedtek az egyik fal mentén. Erős férfiak
tekintélyparancsoló csapata. Kimagaslott közülük Andrej Vlaszov
tevefeje. Szemközt egy kristályberakásos cári asztal állt, rajta az előre
kikészített kitüntetéses dobozkák.
– Mit szeretnél jobban, Nyikita Boriszovics, „Annát” a nyakadba,
vagy egy „Györgyöt” a gomblyukadba? – súgta Mereckov.
– Egyiket se utasítanám vissza, Kirill Afanaszjevics – súgta válaszul
Gradov. – Te meg talán egy „Sztanyiszlavra”148 fened a fogad, a
tölgyfalevelekkel?
– Eltalálta, kegyelmes uram! – sóhajtotta Mereckov.
Hát ilyen tréfákat engedtek meg maguknak a vörös tábornokok
ahelyett, hogy remegtek volna az áhítattól. A háború új módit diktált, a
hadsereg előretört, a párt és a Cseka egy időre szerényen háttérbe
húzódott.
Nyílt az ajtó, és puha atyai tapsokkal beléptek a vezérek, elöl a
megtestesült illetlenség, M. I. Kalinyin, az „össz-szövetségi sztaroszta”,
a rágott szakállával. Mögötte szerényen maga a Gazda. Aztán sorra
következtek a többi vezérek, az „arcképek”, akik közül feltűnő módon
hiányzott Molotov, ő pillanatnyilag Londonban tartózkodott, ahová
inkognitóban érkezett egy négymotoros bombázóval, „Mr. Smith
külföldről” álnéven. A brit fővárosban Edennel és Churchill-lel aláírt
egy húszesztendős (húszesztendős!) együttműködési megállapodást a
Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége és a Brit Birodalom
között. Pedig mennyi verbális energia pazaroltatott a „Curzon-
ultimátum”149 óta az angol imperializmus elátkozására! Vajon nem űz-e
gúnyt a Gondviselés a bolsevikokkal, és velük együtt Albion lordjaival?
A vezérek gömbölyded vállának első sora mögött szerényen ott
csillogott L. P. Berija csíptetője. Szakasztott, mint egy patikus az előző
társadalmi formáció korából. Vajon nem ő ölte meg saját kezűleg a mi
bácsinkat? Nyikita a többi tábornokkal együtt viharos tapssal
viszonozta a vezérek üdvözletét. Felizzottak a filmhíradósok
reflektorai.
Sztálin úgy nézett ki, mint Sztálin. Mit lehet még mondani róla? Az
olyan emberi kategóriák, mint „meghízott”, „lefogyott”, nem illenek
hozzá. Egyszerűen úgy fest, mint Sztálin megtestesülése, s ez azt
jelenti, hogy tökéletesen rendben van. De jó lett volna látni, mi történt
vele a pánik idején, gondolta Nyikita. Vajon nem egy félig eltaposott
csótány megtestesülése volt akkor, nem üldözte valami kremlbeli
bagoly?
Sztálin puhán, a vállánál fogva közelebb tolta egy icipicit a
mikrofonhoz Kalinyint. „Mihail Vanics”, szokása szerint, játszani kezdte
a „sztaroszta” szerepét, melyet még negyvenévesen öltött magára, és
foghíjasan motyogva olvasni kezdte a mondókáját egy papírlapról:
– Kedves elvtársak! A német fasiszta csapatok központi
csoportosításának szétverése alkalmából a Szovjetunió Legfelső
Tanácsának Elnöksége határozatot hozott a legkiemelkedőbb szovjet
katonai vezetők egy csoportjának kitüntetéséről…
Nyikita Boriszovics Gradov fejéből hirtelen roppant eredeti ötlet
pattant ki: „Vajon ha megparancsolnám a géppisztolyosaimnak, hogy
nyírják ki ezt az egész kompániát, engedelmeskednének-e a fiúk?” Egy
oldalpillantást vetett a tőle néhány fővel arrább álló daliás
Rokosszovszkijra: „Vajon Kosztyának nem jutnak eszébe ilyesfajta
gondolatok? Hiszen nemrég ő maga is a talicskát tolta, mint jómagam…
A Kolima és a Pecsora minden sittese nevében és megbízásából?”
Hirtelen az az érzése támadt, hogy gondolata és tekintete nem kerülte
el a vakon csillogó csíptető figyelmét. Hideg verejtékpatakocska
csordult végig a hátgerincén, de éppen ebben a pillanatban felhangzott
a neve.
A legnagyobb kitüntetés jutott az osztályrészéül: a Szovjetunió Hőse
Arany Csillaga és vele együtt a Lenin-rend súlyos korongja. Kemény
léptekkel végigvonult a csattogó parkettán, átvette a „sztaroszta”
kezéből a drágalátos dobozkákat… és megint eszébe jutott egy kaján
gondolat: „Nem cserélte össze ez a seggfej a dobozokat?” – majd a
vezérek mosolyának fényében fürödve – „nagyszerű emberek, igazán,
micsoda derék társaság” – odalépett a mikrofonhoz.
– Köszönöm a Szovjetunió kormányának és személy szerint Sztálin
elvtársnak ezt a magas kitüntetést, és ígérem, hogy minden erőmet
latba vetem a közös cél kivívása érdekében. A Különleges Csapásmérő
Hadsereg harcosai nevében szeretném kifejezni az ellenség feletti
végleges győzelembe vetett legteljesebb meggyőződésemet!
Hirtelen valami igazi, hamisítatlan lelkesedés fogta el, a teljes
összeforrás boldog érzése mindazzal, ami ebbe a pillanatban az
országát megtestesítette, még ezzel, igen ezzel, különösen ezzel az
embercsoporttal, akiket néhány perccel azelőtt odaképzelt hűséges
géppisztolyosai irányzéka elé.
A ceremónia után valamennyi kitüntetettet beinvitálták a
szomszédos terembe, ahol szolid fogadásra volt terítve. Háború ide,
háború oda, a barátokat akkor is meg kell vendégelni – nyilván így
gondolta Sztálin. Különben még azt hiszik, hogy zsugori vagyok. Az
asztal csakugyan mintegy az ő szellemében volt megterítve, vagyis volt
benne egy kis grúzos jelleg: nagyszerű kaukázusi borok, sajtok, uborka
és retek a Kreml melegházából. Nem lehetett mellőzni természetesen
az orosz tradíciókat sem: volt ott kaviár és sózott tokhal is. Vodkát
nem adtak, ami némi értetlenséget váltott ki a tábornokok körében,
akik a fronton ehhez az italhoz voltak hozzászokva.
– Sok dolgunk van még mindannyiunknak, elvtársak – mondta
Sztálin a bankett végén. – Szeretném azonban megosztani önökkel
néhány elgondolásunkat. Most kezdődnek a lend-lease tárgyalások az
amerikai szövetségeseinkkel.
 Az utolsó két szót valami sajátos hunyorítással, egy szikrányi
humorral ejtette ki, mintha egyfelől valami óriási sikerről számolna be,
mondván: lám, micsoda szövetségeseink vannak, amerikai
szövetségesek! – másfelől mintegy megengedve azt is, hogy némi
kétely támadjon e „szövetségesség” valódiságában: hiszen, úgymond,
miféle szövetség lehet egy kommunista és egy vérbeli kapitalista
között?
– Nos – folytatta –, nagy tömegű hadifelszerelés szállítására
számíthatunk. Ehhez alaposan át kell gondolnunk, mi az, amire a
legégetőbb szükség van. Ettől fog függeni, milyen megrendeléseket ad
Roosevelt az amerikai üzemeknek. Ön például, Gradov elvtárs, mit
gondol, mire volna legnagyobb szüksége a hadseregünknek,
figyelemmel az előttünk álló harcokra?
Ez a kérdés, vagyis inkább az, hogy kihez intézte, mindenkit
meglepett. Gradov elég távol állt a legfelsőbb főparancsnoktól, nem is
az asztal túloldalán, vagyis nem Sztálin közvetlen látószögében, hanem
ugyanazon az oldalon, ahhoz tehát, hogy éppen őhozzá forduljon,
tudnia kellett, hogy jobbra tőle, más, talán fontosabb személyek között,
jobb kezében egy pohár Rkacitelivel, baljában villával, ott áll Nyikita
Gradov, a Különleges Csapásmérő Hadsereg főparancsnoka.
Mindenki Gradov felé fordult, az pedig minden elfogultság nélkül,
mintha a legtermészetesebb dolog volna, hogy Sztálin először éppen az
ő véleményét kéri a lend-lease-zel kapcsolatban, letette a villát a
tányérára, a poharát az asztalra, és így szólt:
– Úgy gondolom, Sztálin elvtárs, hogy mindenekelőtt teherautóra
van szükségünk. Egy nagy, erős teherkocsira, megbízható
futóművekkel, amelyik alkalmas csapatok és lőszer szállítására, képes
vontatni a közepes kaliberű lövegeket, és szállíthatja a
gárdaaknavetőket. Megmondom őszintén, ilyen teherautó nélkül
nemigen tudom elképzelni, hogyan leszünk képesek áttérni a háború
második fázisára, vagyis a támadó fázisra, az pedig már nem a világ
végén van, Sztálin elvtárs. A hazai ipar erőteljesen növeli a harckocsik
gyártását, de nem rendelkezik megfelelő kapacitással ilyen gyors,
mozgékony, egyszersmind nagy teljesítményű tehergépkocsik
gyártásához. Ugyanakkor viszont az amerikaiak, tudomásom szerint, a
Ford és General Motors üzemeiben képesek gyorsan felfuttatni ennek
a létfontosságú járműnek a gyártását.
A Gradov szavai után támadt csendben lassan minden arc a vezér
felé fordult. Sztálin egy percig elgondolkodva állt, szótlanul nyomkodta
a dohányt a pipájában, de már mindenki látta, hogy ez jóindulatú
töprengés, Sztálinnak láthatólag tetszett a vezérezredes nyilatkozata,
annál is inkább, mert olyan professzionális határozottsággal esett szó
benne a háború második fázisára való közeli áttérésről.
– Érdekes gondolat – szólalt meg Sztálin. – Arra kérem, Gradov
elvtárs, készítsen elő részletes felterjesztést a Védelmi Tanács
következő ülésére. Most pedig, elvtársak, engedjék meg, hogy emeljem
poharam a mi hősi hadseregünkre és hadvezéreinkre!
– Hurrá! – harsogták a tábornokok.
A poharak a magasba emelkedtek és összecsendültek. Általános
élénk, ünnepélyes hangulatú beszélgetés kezdődött. Nyikitához
odalépett Zsukov, Mereckov és Konyev. Beszélgetni kezdtek a
teherkocsikról. – Tökéletesen igazad van, Nyikita Boriszovics, enélkül
nem megyünk semmire. Aztán még csizmákat kéne rendelni
Amerikától. Bocskorban még Vaszja Tyorkin150 sem caplat el Berlinig. –
A legfelső hadvezetés szemmel láthatólag ki akarta mutatni
Gradovnak, a tegnapi „nép ellenségének”, hogy maguk fajtának tartják,
közéjük tartozik, és senki, sem tartja strébernek.
– Nem én találtam ki a dolgot – jegyezte meg remek ütemben
Gradov. – Mi volt a Bruszilov-áttörés titka? Ő ültette elsőnek
teherautóra a gyalogságot.
– Komolyan? – csodálkozott el, vagyis ráncolta össze kopasz fejbőrét
Konyev. – Szóval már tizenhatban?
– Ami azt illeti, a gépesített gyalogságot a világ minden jelentős
hadseregében már a harmincas évek elején kezdték bevezetni – szólt
Mereckov. – Nálunk is.
– Úgy van – bólintott Nyikita. – De éppen akkor kezdtek már arról
beszélni, hogy nincs megbízható teherkocsink. Emlékszik, Georgij
Konsztantyinovics, erről már…
 Elharapta a szót, mert csaknem kiszaladt a száján, hogy „erről már
Tuhacsevszkij is beszélt”. Konyev és Mereckov azonnal félrefordult,
Zsukov ellenben egyenesen Gradovra szegezte a tekintetét.
Természetesen mind a hárman azonnal rájöttek, kinek a neve szaladt
ki kis híján a száján. A lágerekben az a szóbeszéd járta, hogy
Tuhacsevszkijnek a kihallgatásokon a csekisták kiszúrták a szemét.
Lehet, hogy ez afféle lágerbeli „küblihír” volt, lehet, hogy nem. Zsukov
pedig, úgy látszik, Tuhacsevszkij ellen vallott. Akárcsak Bljuher, akinek
a nevét ugyancsak tilos kiejteni. Holott ki volt Tuhacsevszkij? Tambov
és Kronstadt hóhéra? Te magad meg, a kronstadti kém, a pribék, a
matrózok gyilkosa lazacot zabálsz a mocskos fenevad barlangjában! Mi
valamennyien be vagyunk mocskolva, ellep bennünket az árulás, a
vörös leprás ótvar… Gradov, hogy kitöltse a szünetet, nagyot kortyolt a
Rkaciteliből, aztán megszárítgatta az ajkát a keményített szalvétával,
és így fejezte be a mondatot:
– Az elvtársak persze jól emlékeznek, hogy szó volt erről a
népbiztosságon meg a főparancsnokságon.
Zsukov komolyan és komoran bólintott, ő emlékezett. A beszélgetés
újra megélénkült. A háború második fázisa, a lend-lease, a három
birodalomkolosszus koalíciója, mindez remek dolog, de fiúk – valaki,
talán Konyev mondta így: „fiúk” –, a németek még itt állnak háromszáz
kilométerre Moszkvától, és még nem tudni, mit hoz nekünk a nyári
hadjárat. A legvalószínűbb, hogy megújítják a támadást, de délebbre, a
harkovi irányban, vagy talán még délebbre, Rosztov felé, aztán tovább
a Kaukázus felé… úgyhogy amíg a koalíció teljes sebességre kapcsol,
„Vaszja Tyorkin” kénytelen lesz egyedül állni a sarat. Szóval, fiúk,
igyunk most őrá, a mi legfőbb reménységünkre, az orosz katonára!
És Nyikita, akárcsak a kitüntetés átvételekor, megint úgy érezte,
hogy valami hősi szimfónia ragadja magával, sorra odakoccintotta
poharát a többiekéhez, a fegyvertársaiéhoz. A történelem
felmosórongya a múltba tolja a sok nyálkás mocskot, ma mind egyek
vagyunk, a történelem esélyt ad nekünk, hogy fehérre mossuk
magunkat!
 Kora alkonyatkor széledtek szét. A reflektorok már pásztázni
kezdték a moszkvai égboltot. A Kreml templomai és palotái körül harci
őrségben álltak a légvédelmisek.
– Hová megyünk most, Nyikita Boriszovics? – kérdezte Vaszkov. A
ravasz muzsiknak, mint csaknem minden kérdése, ez is dupla fenekű
volt. Menjünk-e, úgymond, a Gorkij utcába, vagyis haza, a
gyerkőcökhöz, főképp pedig Veronyika Alekszandrovnához?
Persze, jó lenne látni őket mind, Borkát, Verulkát… Csakhogy
Veronyika alighanem tudja, hogy van nekem egy tábori frontfeleségem,
vagy ahogy rövidítve ő maga bűbájosan nevezi magát, TFF-em, Taszja,
a távol-keleti nővérke, a hatalmas ágyneműkészletekkel, a büfével, az
utasításaira váró ordonáncok egész falkájával; derék menyecske,
nincsenek komplexusai, és egyetlen roppant nemes vágy vezérli, hogy
mindenben kiszolgálja hercegét, a hadseregparancsnokot. Nehéz lenne
elképzelni, hogy Veronyika ne tudna erről, ha más nem, hát valamelyik
jóakarója a tábornokfeleségek közül egész biztos kifejezte már az
együttérzését. Nem, most képtelenség lenne találkozni, kerülgetni a
tekintetét, küszködni a hamis hanggal, túlságosan elhasadt már
minden, nem lehet összeragasztani. A harminchetes esztendő fő
áldozata ez lett: a szerelmünk…
– Micsoda, hát nem tudod, hova, Vaszkov? A frontra! Holnap ütközet
lesz, mind kint leszünk az első vonalban!
– Értettem! – felelte Vaszkov olyan vak hűséggel, mintha kettejük
között nyoma se lett volna soha hajszálrepedésnek sem.
A hadseregparancsnok páncélkocsija, a testőrszakasz két fedett
teherautójával kísérve végiggördült a Kreml fala mentén, aztán a
futómű gyanús kopogása közepette keresztülvágott a Vörös tér
kövezetén – „Hallod ezt, Vaszkov?” – „Igenis, vezérezredes elvtárs!
Intézkedve lesz!” –, elhaladt a Történeti Múzeum gótikus tornyokkal
díszített kövér hasú ládája mellett, ki a Manyezs térre – jobbra ott állt a
harmincas évek végének „életvidám” stílusában épült Moszkva Szálló
és a Népbiztosok Tanácsa, beljebb a sötétben homályosan rajzolódtak
ki új erős szövetségesünk, az Egyesült Államok követségének oszlopai;
az ablakok be vannak sötétítve, de fent egy keskeny résen fény
szűrődik ki – vajon ki ülhet ott? Diplomata, felderítő, híradótiszt?
Továbbhajtottak felfelé a Gorkij utcán, az elsötétített masszív házak
sorfala közt, már itt is van az én mostani „otthonom”, amelyet
elkerülök, ott a legfelső emeleten a lakásom hét ablaka – odafent IV.
Borisz most valószínűleg súlyzózik, erősíti az izomzatát, a csendes
Verulka könyvvel a kezében üldögél, Veronyika pedig alighanem a
pipereasztalnál ül, a „balzaci korba” lépett nő szenvedéseivel, talán egy
kis konyak társaságában – de a kocsi tovább kapaszkodott felfelé,
egyre gyorsult, egyre távolodott a „haza szívétől”, a mezők és dombok,
a holnapi ütközet felé.
Nyikita egy pillantást vetett a sofőrje profiljára. Vaszkov válaszként
azonnal összerezzent, mintha a legnagyobb készséggel azt kérdezné:
várom a pontosításokat, vezérezredes elvtárs. Figyeld az utat, Vaszkov,
nincs pontosítanivaló, egyszerűen tanulmányozlak. Mit kell rajtam
tanulmányozni, Nyikita Boriszovics, itt vagyok maga előtt, mintha a
tenyerén tartana. Hát éppen azt nézem, nehogy a szél lefújjon a
tenyeremről. Igenis, vezérezredes elvtárs!
Azt követően, hogy a múlt év decemberében Jeresz olyan
szégyenletesen leszerepelt a repülőezred körletében, Nyikita egyszer,
amikor kettesben maradtak a bunkerben Vaszkovval, kikapta a sofőr
kezéből a harmonikát, a torkának szegezte a pisztolyát, és a szó szoros
értelmében odaszorította a falhoz.
– Na, Vaszkov, meséld csak el szép sorjában, mi dolgod van neked az
elhárítósokkal!
Mit volt mit tenni, ha egyszer az ember egész élete, az a, mondjuk
így, szerény anyagi jóléte ennek a rendkívüli embernek a kezében van?
– Nem kell engem pisztollyal riogatni, vezérezredes elvtárs, a
golyótól nem félek, beszámolok én magamtól is az én rendkívüli
hűségemről, amivel évek óta szolgálok önnek.
Igen, még Habarovszkban rákényszerítettek, hogy susogjak magáról,
de én úgy susogtam, hogy ne ártsak magának. Igen, amikor magát
igazságtalanul letartóztatták, odaküldtek engem Veronyika
Alekszandrovnához, de én úgy fordítottam a dolgot, hogy segítsek az
egyedül álló anyának, és nemcsak hogy egy ujjal nem nyúltam hozzá,
de még én hajtottam el a jelentkezőket. Beismerem, vezérezredes
elvtárs, azok a csekisták nyomtak engem be mindjárt a szabadulása
után magához, de én megint csak úgy intéztem a dolgot, hogy teljesen
kijátszottam a stratégiájukat. Továbbadtam, példának okáért, az
illetékeseken keresztül, hogy miket mond Sztálin elvtársról, hogy az
milyen egy nagyszerű ember.
– Hát azt, hogy miket mondok Vorosilov elvtárs
tehetségtelenségéről, azt nem jelentetted? – kérdezte Nyikita, és
szúrós tekintetét belefúrta pótolhatatlan spiclije ábrázatába. A
pisztolyt már rég elvette Vaszkov torkától, de azért nem tette el a
tokba, hanem odatette maga elé az asztalra.
– Na de ilyet, Nyikita Boriszovics, hogy képzeli? – kiáltott fel
Vaszkov. Ezt az ízig-vérig értelmiségi intonációt alighanem
Szerebrjanij Borban szedte fel.
Nyikita elnevette magát:
– Kár, hogy nem továbbítottad, Vaszkov. Épp azért mondtam, hogy
továbbadják.
Vaszkovnak megrezzentek a pofazacskói, apró szemében
kutyakölykös rajongás csillant.
– Szóval maga már rég átlátott rajtam, Nyikita Boriszovics? Csak
játszadozott velem egy kicsit, igen?
– Most nem fogunk játszani – mondta Nyikita azon a nemrég
megjelent „frontharcos”-hangon, amelyik szikrányi esélyt sem hagy az
egyet nem értésnek. – Mostantól minden élesben fog menni, Vaszkov!
Vaszkov remegő inakkal előredőlt, érezte, a főnök nem zavarja el,
nem hajtja ki, hogy a tetveket etesse a lövészárokban.
– De hiszen én bármire készen állok önért, vezérezredes elvtárs!
– Na, majd meglátjuk.
Nyikita rágyújtott egy cigarettára, végigsétált párszor az igazgatói
irodán (a törzs egy szovhoz központjában ütött tanyát), aztán
odalépett Vaszkov elé, aki bárgyún ült az asztalnál, és belenézett apró,
mocsárszínű szemébe:
– Jeresz századosnak semmi keresnivalója nincs nálunk. Túlságosan
igyekszik, a saját seggét védi.
 – Értettem – suttogta válaszként a sofőr. – Értettem, és tudom,
hogyan lehet megcsinálni.
– Jó, Vaszkov – nevetett Nyikita. – Majd ha szólok.
A támadás megindulása után úgy három nappal a
hadseregparancsnok az egész népes sleppel megjelent a 24.
gyalogoszászlóalj körletében. Az alegység vagy inkább az, ami
megmaradt belőle, egy valaha szélesen elterülő falu hideg, üszkös
romjai közt próbálta kifújni magát. Amikor Nyikita megtudta, hogy a
zászlóalj a támadás során elveszítette a politikai főnökét, és feltöltés
nélkül holnap semmiképp sem tudják teljesíteni feladatukat, átölelte a
bozontos szemöldökű zászlóaljparancsnok vállát, akinek füléből és
orrlikából is szőrpamacsok ágaskodtak, és azt mondta:
– Viszontlátásra holnap, zászlóaljparancsnok. Kapsz két páncélost,
meg egy század tengerészgyalogost, komisszárt pedig… komisszárt
küldök neked. – Végignézett a kíséretén, azzal a már mindenki
számára ismerős elgondolkodó pillantással, amelyet azok a
villámgyors és megfellebbezhetetlen „Gradov-féle” döntések szoktak
követni. – Itt van neked egy komisszár! Jeresz százados, további
intézkedésig átvezényelem Duhovicsnij őrnagy alárendeltségébe.
A kíséret egy pillanatra pompás néma állóképbe dermedt. Egy
csekistát, egy „elhárítóst”, aki úgyszólván kívül állt a rendes
alárendeltségi láncon, akivel így vagy úgy, mindannyian óvatosan
bántak, a főparancsnok egyetlen intéssel kizavar az első vonalba, a
holnapi gyilkos támadásba! A főparancsnok pedig megengedte
magának azt az élvezetet, hogy pár másodpercig elgyönyörködjék
kéme arcán a véredények játékában. Jeresz százados megtántorodott,
a hallatlan felháborodás tüzéből a jeges rémületbe zuhant, onnan aztán
átsodródott a pusztulás és kétségbeesés kék zónájába. Ezt most
megkaptad mindazokért, akiket vallattál, akiket talán magad lőttél
agyon, mindazoknak a nevében, akiket besúgtál, hálából azoktól,
akiknek a lelkét megtörted a beszervezéssel. Most kénytelen leszel
pisztollyal a kezedben személyes példát mutatni, „a hazáért,
Sztálinért!”, te kutya!
 Amikor visszafelé tartottak az első vonalból, Vaszkov törzsőrmester
mindenével hunyorogva, amivel csak lehet, azaz az orrával, a
szemöldökével, uráli görgelék kőhöz hasonlatosan gömbölyded állával,
hangtalanul azt suttogta:
– A sírig nem fogom ezt elfelejteni, Nyikita Boriszovics! Csak engedje
meg, hogy hűséges fegyverhordozója maradjak, nem fogja megbánni!
– Hagyja abba a nyálas dumát, Vaszkov! – szólt rá szigorúan Nyikita.
– Igenis, vezérezredes elvtárs! – vágta rá vidáman a „hűséges
fegyverhordozó”.
Ez tehát el volt intézve. A következő lépés az volt, hogy a saját
embereivel meg kellett erősítenie az egész törzset, az egész irodát, a
testőr- és híradócsoportot. A hadtáphelyettesi helyen már régóta ott
ült egy saját embere, nem más, mint Konsztantyin Vlagyimirovics
Sersavij vezérőrnagy. A hadseregparancsnok vele kénytelen volt leülni
egy nehéz beszélgetésre, aminek nyomán a „különös hírmondó”
bekerült Gradov leghűségesebb emberei közé. Nyikita a sajátokat,
olykor a „sajátokat” szemre választotta ki, abban a teljes
meggyőződésben, hogy a szeme soha nem téved, és így nyomta be a
hadtest- és hadosztályparancsnoki posztokra, hogy ott legyenek a
parancsnoki állományban mindenütt, le egészen az ezredek szintjéig.
Tulajdonképpen ugyanezt művelték a háború „nagyágyúi”, a
hadsereg- és frontparancsnokok mind. Teljesen természetes dolognak
minősült, hogy a katonai vezető maga választja meg a hadsereg vagy a
front gerincét. A központ ha nem is helyeselt, legalábbis hallgatott, és
nem avatkozott közbe. Csak azt nem tudni, hogy a többi
főparancsnoknak is volt-e olyan szándéka, mint Nyikitának, hogy
tudniillik a minimálisra csökkentse a besúgást, kiirtsa a közvetlen
környezetéből a csekista leprát. Akárhogy is, a Különleges Csapásmérő
Hadsereg parancsnoki posztján eltöltött első fél év végére Nyikita
elérte, amit akart: csupa hűséges vagy olyannak látszó „kemény fickók”
vették körül, nem „csirkefogók”. Ebbe beleértendő az is, hogy nem
besúgók, vagyis, minthogy a Vörös Hadsereg nem lehet meg besúgók
nélkül, úgy intézte, hogy a végképp nélkülözhetetlen besúgók
apukának dolgozzanak, ne másnak.
 Ezek a Gradov-hű emberek pedig lelkesedéssel néztek fel fiatal
főparancsnokukra – Nyikita még nem volt negyvenkettő sem –, de
„nyálas duma” nélkül, hűségesek voltak hozzá – vagy legalábbis ő így
látta –, elszántak voltak, és nem ijedtek meg az árnyékuktól.
Mindannyian tudták, hogy Gradov még feljebb fog kerülni – máris neki
szánják a Tartalék Front vezetését –, és hogy ők valamennyien tovább
lépkednek a nyomában, új kockákat, rombuszokat és léceket kapnak
rangjelzésül, s még az is lehet, hogy ismeretlen csillagokat is, mert már
folytak a beszélgetések arról, hogy a hadseregnél és a flottánál
visszatérnek a forradalom előtti rangjelzésekhez, vagyis a vörös
parancsnoki kar visszavedlik szarral százszor bekent „arany váll-lapos
tisztikarrá”. A ritkán adódó csendesebb napokon a
hadseregparancsnok síelni indult az őrség által előre kitaposott
sípályán. Ilyenkor pihenőbe vezényelte a kíséretét, és csak kedvenc
kutyáját vitte magával, egy meredek homlokú, nehézkes felfogású
labradort, mely a Baka névre hallgatott, nem ám holmi Bodrira, az
ördögbe is! Ne merészeljen senki egy frontkutyát holmi megalázó
házőrző névvel illetni! Nyikita egyre gyorsabban, karját egyre
erősebben lendítve suhant az erdő széle mentén, és úgy tett, mintha
észre sem venné testőrsége „cerberusait”, akik a távolban folyton ott
derengtek körülötte. Ezekben a ritka pillanatokban szerette volna
egyedül érezni magát. A törzsbeliek talán úgy vélték, hogy amikor
Gradov így eltávozik közülük, a von Bock és Rundstedt elleni újabb
csapásokat gondolja át, holott a háromszázezres had mindenható ura
ilyenkor mindenekelőtt azon igyekezett, hogy felpezsdítse az ereiben a
vért, megérezze minden egyes izma működését, az ujjait, a nyakát, a
mellét, a háta hosszú izmait, hasa teknőcpáncélját, a válla bőre alatt
fickándozó oroszlánkölyköket, a ritmikusan játszadozó delfineket
sebesen sikló és repülő lábaiban. Más szóval, e magányos edzéseken
igyekezett legalább egy rövid időre kibújni hadseregparancsnoki
bőréből, megszabadulni személye katonai-politikai fontosságától, és
visszatérni igazi lényegéhez, vagy legalábbis ehhez a roppant különös,
bőrből, izomból, csontokból álló tartályhoz, amelyben a lényege
lakozik.
 Ezeket a homályos, és – úgy látszik – tudata számára oly fontos
érzéseket folyton megzavarták a közeli háború zajai: bemelegítő
harckocsimotorok bőgése a nyírfaligetecske mögött, a peremvonalban
hirtelen fellobbanó tüzérségi párbaj moraja, az égen összeakaszkodó
repülők erősödő, távolodó, majd ismét erősödő zúgása… A háború –
ezer és ezer bőrből, izomból, csontból álló, eleven lényeget őrző tartály
tevékenysége, e „tartályok” mindegyikét átszövik saját reflexeik,
félelmeik és reményeik, nap mint nap felkelnek, és rohannak a velük
szemben repülő milliónyi csiszolt fémdarabbal szemben, melyek nem
tartalmaznak semmi lényeget, csupán robbanóanyagot. Minden egyes
pillanatban véletlenek ezer és ezer tragikus – vagy elemi? – találkozása
következik be, sebességek és megállások, balra vagy jobbra tett
mozdulatok, bukások és felállások, talajegyenetlenségek,
másodpercek, pillanatok összjátéka, s az élő összeütközik az
élettelennel, a test acélba rohan, vagy az acél éri utol a testet,
szétszaggatja, s a test a szaggatott lyukakon át, a vér elillanó párájával
együtt üvöltve vagy némán kilöki magából a saját személyes,
megismételhetetlen lényegét, amely nyomban feloldódik az egész
égboltot betöltő tűzvész fekete gomolygásában. „A többi – néma
csönd”, nem számítva persze a bomlást és förtelmes bűzt, mely égbe
kiált. Kihez? Mihez? Különös, de én, aki annyit vagdalkoztam a
kardommal, annyit lövöldöztem mindenfelé az összes létező
lövészfegyverrel, én, aki közvetetten, nem, közvetlenül bűnös vagyok a
csíkos trikós bajtársak aljas agyonlövésében, én, aki kis híján ott
rohadtam a vörös fasiszta banda rabságában, én, aki egész életemet a
háborúnak szenteltem, mindmostanáig, eddig a második Honvédő
Háborúig, eddig a szégyenletes sztálini–hitleri háborúig, valahogy
nemigen fogtam fel ennek az emberi foglalatosságnak az igazi
értelmét. Talán az a megszámlálhatatlan mennyiségű elméleti
irodalom az oka, amelyet oly önfeledten olvastam a harmincas
években? Az a tudományosnak álcázott játék katonásdi? Néhány héttel
azelőtt itt jártak a Különleges Csapásmérő Hadsereg körletében a
szövetségesek összekötő tisztjei, és amikor megtudták, hogy a
hadseregparancsnok szabadon olvas angolul, otthagytak neki egy
nyaláb Time-ot és Life-ot. Attól fogva Nyikitának szokásává vált, hogy
érdeklődéssel lapozgatta a fényes papírra nyomott folyóiratokat,
melyek tele voltak fényképekkel a második világháború valamennyi
hadszínteréről. Amott, Oroszország határain túl egyelőre a víz és a
levegő volt a legfőbb elem. Az amerikai tengerészgyalogság a Csendes-
óceán hatalmas térségein hol itt, hol ott partra szállt egy-egy
talpalatnyi földdarabkán, melynek nevei úgy csengtek, mint a tizenkét
esztendős Kitka Gradov gimnazista ábrándjai: Salamon-szigetek,
Marshall-szigetek, Új-Guinea… „Repülő tigrisek”, „Tomahawkok”, „Égi
Sasok”, „Kobrák”, cápaszáj mintázatúra festett bombázók támadták a
japánok állásait a Fülöp-szigeteken. Kamikazék vették célba a hatalmas
repülőgép-hordozókat. Az Atlanti-óceánon az angolok a konvojaikat
védelmezték a német tengeralattjáró fenevadak ellen. Sok kép ábrázolt
tengeri mentőakciókat. Ki-ki mentette a sajátjait, de az ellenséget is.
Egy imént elsüllyesztett tengeralattjáró személyzete parafa
mentőmellényben úszott a táncoló hullámok hátán az angol
torpedóromboló felé. Megdöbbentő volt látni a németek nyugodt arcát,
egyesek még mosolyogtak is, szemmel láthatólag biztosak voltak
benne, hogy az angolok kihúzzák őket a vízből, és nem eresztenek
géppuskasorozatot a fejükbe. Elragadó, csaknem gyerekes, csaknem
sportszerű háború! Mi köze lehet ennek a mi végeláthatatlan
sártengerünkhöz, a rothadáshoz, a bomláshoz, ehhez a méretében és
könyörtelenségében elképesztő öldökléshez? Az Afrikában folyó
szárazföldi háború szintén roppant szórakoztatónak látszott. Ott
bőven volt tér. Elszórt tankok és tálforma sisakot és sortot viselő
katonák rohamoztak, háttérben a hatalmas sivatagi horizonttal. A
tüzérek derékig csupaszon töltötték az ágyúkat, tehát egyszerre
lehetett harcolni és napfürdőzni. Az őrjáratok nyitott páncélkocsikon
behajtottak az ősi arab városokba; a csipkés falak mögül szemig
csadorba burkolódzó csodás arcocskák kandikáltak elő.
A Life leközölt egy fényképsorozatot a tavalyi diadalmas abesszíniai
hadjáratról. „Az aostai herceg kapitulációja fordulópontot jelentett a
kelet-afrikai hadműveletekben. Május 19-én Amba-Alaghinál a
tizenkilencezer fős olasz hadsereg letette a fegyvert. Abesszínia
alkirálya és a kelet-afrikai olasz haderők főparancsnoka, öt
tábornokával és törzsével utolsóként adta meg magát. A képen az
aostai herceg angol tisztek kíséretében kilép a barlangból, ahol
főhadiszállása volt. A felsorakozott Transwaal skót ezred katonai
tiszteletadással fogadta a vereséget szenvedett csapatokat.”
Az aostai herceg magasabb volt a magas angoloknál is, és
meglehetősen esetlenül festett vékony lábszárvédőjében. Ott lépkedett
a mosolyogó angol parancsnok mellett, és elmélyülten magyarázott
neki valamit, alighanem azt, miért szenvedtek vereséget a csapatai.
Mögöttük angol és olasz tisztek, összevissza. Ezek is, azok is könnyű,
világos egyenruhát viseltek. Egy angol ezredes klasszikus pózban
lovaglóostort tartott a hóna alatt. A vesztes olaszok kissé
feszélyezettebben viselkedtek, mint a győztesek, bár úgy látszott, ezen
a vidéken övék a házigazda szerepe, az angolok vendégségbe érkeztek.
Az aostai herceg a bal kezében kesztyűt szorongatott. Nincs kizárva,
hogy elvileg nem is volt olyan nagyon elkeseredve a kialakult helyzet
miatt. Mégiscsak jobb a brit gyarmatosítók fogságába esni, mint az
abesszin vademberekébe. Csapatai eközben elvonultak a skót
gárdisták sorfala előtt. Aztán a skótok vonultak el a herceg csapatai
előtt. A különbség annyi volt csupán, hogy az előbbiek fegyvert vittek a
kezükben, az utóbbiak keze pihent. A zenét skót dudások és olasz
kürtösök adták. Nyikita megmutatta ezeket a fényképeket a törzse
tisztjeinek, azok harsányan hahotáztak. A genfi egyezmény, az annyuk
köcsögét! Nyikita is mosolygott. Holott így kéne véget érniük a
civilizált háborúknak, a szentlábát neki! A partinak vége, a
nagymesterek megállítják az órát, kezet fognak egymással.
Civilizált háborúk, elegáns mészárszékek. A háborúnak, amelynek
én, egy orosz orvosdinasztia leszármazottja, az egész életemet
áldoztam, a lényege mégiscsak itt mutatkozik meg, ahol a foglyokat
úgy hajtják, mint a mocskos barmokat, és az első adandó alkalommal
egyszerűen megszabadulnak tőlük, tudjuk mindannyian, hogyan; folyik
a polgári lakosság terrorizálása, ahonnét távozunk, felgyújtunk és
felrobbantunk mindent, nem törődve azokkal, akik ott maradnak,
aztán amikor visszatérünk, látjuk a saját kegyetlenségünk és az
ellenség pokoli kegyetlenségének gyümölcseit: a rothadást és bűzt, a
test iszonyú mérvű pusztulását… Miért? A haza megmentéséért? Vagy
Sztálin Hitler feletti győzelméért?… És most, amikor ezek a nagyszerű
teuton harcosok nekifogtak a zsidó gyerekek és öregasszonyok
tömeges elpusztításához… vajon ti, a konvenciók megfogalmazói, most
is ragaszkodtok a gentleman viselkedéshez?
Visszafogta a futását, fékezett, végül meg is állt a behavazott fenyők
és nyírfák között, kihevülve, kipirultan. És mint mindig, amióta
kikerült a lágerből, egy kissé elvadultan. Ez az – úgy érezte:
észrevehetetlen – lágerbeli elvadultság valójában mégiscsak látszott
rajta. Nemegyszer ütközött olyan tekintetekbe, melyek arról vallottak,
hogy értik, és félnek tőle. Baka már ott is termett, megérintette a
mancsával, odatartotta magas homlokát. Nyikita bátorító, gyengéd
mozdulattal megcibálta az állat fülét: „Jó kutya, jó kutya vagy, kissé
topa, de katonák közt előfordul az ilyesmi”…
Az, amit csinálok, ellentmond a rendeltetésemnek. Én arra
rendeltettem, hogy orvos legyek, akárcsak az apám, a nagyapám, a
dédapám, az lenne a feladatom, hogy gondoskodjam az emberi
lényekről, nem pedig, hogy ezrével küldjem őket a vágóhídra. Ha
viszont azt csinálom, amit csinálok, mégiscsak azt jelenti, hogy ez az én
rendeltetésem, nem igaz?
Na, tessék, ragyogóan betereltelek az áruló logika „katlanába”. Most
aztán mássz ki belőle! Az órájára pillantott, aztán erősen meglendítve
előbb a bal, majd a jobb lécet, visszafordult. A fák közül, meg a közeli
domb mögül nyomban előbukkant a testőrsége, a hűséges
géppisztolyos „cerberusok”. Persze, itt voltak mindvégig. A „háború
hercege” visszatért a birodalmába.
Itt kell megjegyeznünk, hogy a negyvenkét esztendős Nyikita Gradov
vezérezredesnek erre a fénykorára rendkívül kifejlett az erotikus
étvágya. Körülötte szép számmal akadtak fiatal fehérszemélyek:
ápolónők, híradós, hadtápos titkárnők, az éjszakai bombázóezred
pilótanői – és mind tudtak szeretett parancsnokuknak erről a
gyengéjéről, és sokan bizony egyáltalán nem csak hallomásból. A távol-
keleti élmények azonban kitörölhetetleneknek bizonyultak. Egy
hónappal ezelőtt Nyikita elküldte Vaszkovot Taszjáért, az pedig,
természetesen nyomban odautazott, és nagyon hamar felvette a hős fő
frontbeli útitársnőjének a szerepét, aki azonban még a legintimebb
pillanatokban is páratlan előzékenységgel továbbra is magázta, és
Nyikita Boriszovicsnak szólította. És igazán csak a legeslegintimebb
pillanatokban engedte meg magának, lélekbe markolón: „Jaj-ja-aj,
Nyiki-i-ituska-a-a Bori-i-szo-o-ovics.”
Így élt a vörös hős és egykori sittes, az egyre szélesebben
kibontakozó világháború fiatal hadvezére. Minden egyes pillanatban
érzékelnie kellett a saját pozícióját, a hátát és a szárnyakat, valamint a
feje fölött a légteret, és ahogy a sofőr a volán mellett egy idő után teste
meghosszabbításának kezdi érezni a kocsit, hasonlóképpen Nyikita is
már mintegy „énje” fogalmához tartozónak érezte az alárendeltségébe
tartozó sok ezer embert mind, az összes haditechnikát, az összes
harcianyagkészletet, és gondolatban gyakran, olykor pedig fennhangon
is ilyesféle kifejezéseket használt: „A balszárnyam kijut Rzsevhez,
eközben a jobbszárnyam átkarolja Vjazmát.”
És csak egyetlenegy kis osztag hullott ki teljesen szárnyai
karolásából: a tulajdon családja. Azok hárman, ott a nagy Gorkij utcai
lakásban – Veronyika tábornokné, IV. Bobka és Verulka –, úgy látszott,
egyáltalán nem tartoznak a jelenlegi életéhez, a múlthoz tartoztak
csupán, amelyben létezett ugyan egy Nyikita Gradov nevű fantom, de
mégsem volt még az igazi Nyikita, azaz a Különleges Csapásmérő
Hadsereg parancsnoka. A front felé tartó páncélautó fara mögött egyre
jobban összesűrűsödött a sötétség, elhalványult a tetők fölött az
alkony ferdén húzódó izzó sávja. Moszkvát elnyelte a fényálcázás
titkos sötétje. A szocializmus szüze, mely ott lebegett a Sztrasztnaja tér
fölött, igyekezett nem odanézni a nyugati horizont felé.
XI. fejezet
A Kreml gazdája

tábornoki fogadás végeztével Sztálin visszavonult a

dolgozószobájába, ahol feladták neki a vacsorát. Ezen az estén egyetlen
vendég volt hivatalos az asztalához, Lavrentyij Berija, az
állambiztonsági népbiztos, vagy ahogy a fővárosban egyre gyakrabban
nevezték, miniszter. A grúz hagyománynak megfelelően Berija egyik
munkatársa, egy fiatal ezredes, és három fő Sztálin testőrségéből
szintén meg volt híva az asztalhoz. Ugyancsak e hagyománynak
megfelelően a fiúk egy kissé kérették magukat, mondván, hogy
ülhetnénk mi, közemberek a nagy vezér mellé, de aztán roppant
boldogan mégiscsak odatelepedtek a hosszú tárgyalóasztal távolabbi
végére.
Egyszerű grúz stílusú vacsora volt, olyan, amilyet Sztálin szeretett.
Kézzel törték a forró csureket, a zöldségfélét belemártották a sóba, a
csirkét kézzel szedték szét, ki-ki maga töltött magának a vörösborból.
Sztálin újabban rákapott a Kindzmaraulira, úgy érezte, ezzel a borral a
kahétiai völgyek éltető ereje ömlik bele hatvanhárom esztendős
ereibe. Az első pár pohár bort egy hajtásra itta meg, ettől nyomban
visszatért belé a harci szellem, a történelmi optimizmus, a többit
apránként kortyolgatva fogyasztotta, közben időnként pásztornak
képzelte magát valahol Telavi környékén a hegyoldalban: ülök a
pipámmal egy kényelmes sziklán, lábamon gyapjúharisnya és kalocsni,
köpök a mindenféle háborúkra és összeesküvésekre; ezekben a
pillanatokban ravaszul hunyorgott.
Az utóbbi két hónapban Sztálin csaknem teljesen megnyugodott.
Úgy látszik, mégsem veszünk oda. Nem sikerül Adolfnak kötélre fűzve
végigvezetni Berlinen. A történelmi helyzet a világ szabad népeinek
javára billen. A hadseregben az új garnitúra egészen jól dolgozik.
Lehet, hogy a jövő történészei szememre vetik a potenciális árulók
félreállítását, de lehet, hogy megdicsérnek érte. Lehet, hogy éppen
azért tesznek majd szemrehányást, mert nem fedtük fel valamennyit.
Hűséges, megbízható hadvezérből pedig maradt bőven. Itt van például
Zsukov, Konyev, Vlaszov… Persze voltak hibák az ellenkező irányba is,
enélkül nem megy, csak az nem hibázik, akinek halvány fogalma sincs
a történelem menetéről. Milyen jó, ha egyes hibákat ki lehet javítani,
mint például Konsztantyin Rokosszovszkijnak, vagy ennek a Nyikita
Gradovnak az ügyében… Ez meg, azt hiszem, annak a bizonyos
orvosnak a fia… Sztálin elmosolyodott. Az én orvosom fia. Jó orvos,
ellentétben azzal a barom Behtyerevvel,151 akit még huszonhétben,
abban a rohadt esztendőben megmérgeztek…
Sztálin újra elmosolyodott. Berija rettenetes feszültségben ült, és
próbálta megfejteni, min mosolyog a „zsarnok”, ahogy a szeretett
vezért a lelke mélyén nevezni szokta. Berija munkatársa, Nugzar
Lamadze ezredes, miközben a jól átsült ropogós csirkét tördelte,
ugyancsak éberen figyelte a vezérek arcán a fény és árnyék legapróbb
ingadozását is. Elméletileg, gondolta, most egyetlen pillanat alatt
megváltoztathatnám a történelem menetét. Két ugrással ott
teremhetnék az asztal túlsó végénél, felkaphatnám a literes
kindzmaraulis üveget, és lesújthatnék vele Sztálin elvtárs fejére! A
testőr elvtársaknak valószínűleg nem jutna idejük közbelépni. Azután
tág tere nyílik a politikai fantáziának.
– Ez a Gradov… – szólalt meg Sztálin. – Hogy tetszik neked,
Lavrentyij?
Berija egy pillanat alatt áthangolódott. Éppen ez, a belső
áthangolódások végtelen sora volt a titka a „népek atyjához” fűződő,
oly kedvezően fejlődő kapcsolatának. Most a szovjet nép és személy
szerint Sztálin elvtárs biztonságának éber őre ült Sztálin előtt.
– Az igazat megvallva, Sztálin elvtárs, van valami a tekintetében, ami
nem tetszik nekem – jegyezte meg óvatosan. Mondja el Sztálin
elvtársnak, hogy vannak bizonyos jelzések Gradovval kapcsolatban,
méghozzá igen komoly jelzések? Nem, ez most valószínűleg nem a
megfelelő alkalom. Hát persze, igazán nem a megfelelő alkalom most, a
kitüntetés után. A jövőben azonban, ha összegyűlnek az adatok,
hivatkozni lehet majd Sztálin elvtársnak erre a Gradov tekintetét illető
célzásra, amivel hangsúlyozni lehet majd saját előrelátását.
– Jó katona – mondta Sztálin.
– Hát persze! – hangolódott át nyomban Berija. – Nagyszerű katona.
– Még hogy a tekintete – morgott Sztálin. – Minden ember
tekintetében felvillanhatnak váratlan dolgok. Néha a te tekintetedben
is észreveszek holmi kellemetlen árnyalatot, Lavrentyij Pavlovics. –
Sztálin, mintegy igazolást keresve gondolatához, körülnézett a
szobában, és tekintete megállapodott Nugzar Lamadzén. – Tessék,
ennek az ezredesnek a tekintetében is felvillanhat valami. Mit értesz
azon, hogy „van valami a tekintetében”, Lavrentyij?
Beriján áthangolódások egész hulláma zúdult végig. Tapogatódzva
megpróbált szilárd talajt keresni, végül megállapodott egy
alkalmasnak látszó ponton.
– A „jezsovi traumára” gondolok, Sztálin elvtárs – mondta. – Nem
könnyű azt elfelejteni.
Úgy látszik, talált! A „jezsovi trauma” láthatólag tetszett Sztálinnak.
Berija már régen észrevette, hogy a könyörtelen törpe körüli intrika
kedvére volt Sztálinnak. Valószínűleg még büszke is volt rá. Mennyi
mindent lehetett megtenni ennek az embernek a kezével, aztán
belegyűrni őt, méghozzá ilyen eleganciával, a történelem valagába! Jaj
nekem, gondolta ugyanekkor Nugzar grúz nyelven, vajon hazajutok-e
ma? Sztálin félretolta a tányért, és megtörölte a bajuszát.
– Na jó, Lavrentyij, mi hír van Amerikából?
Berija egy szempillantás alatt újra áthangolódott, és a belbiztonság
óvatos őréből átváltott a nemzetközi politika szélesen, stratégiailag
gondolkodó személyiségévé, aki biztos kézzel irányítja a külföldi
ügynökhálózat minden ágát-bogát.
– A Fehér Házban már dolgoznak egy kolosszális méretű
partraszállás tervein. Ez az a dolog, amiről már értesítettek bennünket
Angliából. Számos hajó, több ezer repülőgép…
 – Partraszállás Európában?! – Sztálin az ép kezével gyorsan
odahúzott maga elé egy doboz Hercegovina Flort, zubbonya zsebéből
előhúzta a pipáját. – És te biztos vagy ebben, Lavrentyij?
– A partraszállás hetek kérdése, Sztálin elvtárs – mondta
határozottan Berija. – Információink a legmegbízhatóbb forrásokból
származnak. Csak még az nem világos, hol fognak partra szállni. Annyi
bizonyos, hogy délen, Sztálin elvtárs, és nem északon. Talán
Franciaországban, de lehet, hogy Olaszországban, hogy egy füst alatt
elvágják Rommel hadseregét is. A jelek szerint létrehoztak egy
egyesített hadműveleti főparancsnokságot. A főparancsnok egy
amerikai tábornok, valami Eichen… Eichenbaum, azt hiszem, valami
zsidó név. – A matt fényű csíptető egy pillanatra Lamadze ezredes felé
fordult.
– Dwight Eisenhower tábornok, Sztálin elvtárs – jelentette azonnal
szerényen az ezredes. A vacsora maradékait már félretolták. Lamadze
előtt a terítőn ott feküdt egy vékony bőrmappa a legújabb operatív
jelentésekkel.
Sztálin egy gyors pillantást vetett az ezredesre. Mintha tőrrel
csiklandozná a bordámat, gondolta Nugzar. A vezér tömör,
összetapadtnak látszó bozontja fölött illatos füstfelhő szállt fel.
– Nem tévedsz megint, Lavrentyij? – kérdezte csipetnyi szelíd
humorral Sztálin.
Ebben a rettenetes pillanatban Berijának nem sikerült elég gyorsan
áthangolódni, a csíptető elködösült lencséje, az ajka melletti jobb oldali
ráncon végigcsorduló verejtékcsepp elárulta. Fejbe vágni egy üveggel,
bejelenteni a rádióban a tragikus halálát, különbékét kötni
Németországgal, odaadni mindent, amit Adolf követel, kiterjeszkedni a
közel-keleti brit gyarmatok rovására, elfoglalni Iránt… Hogy
viselkedne Nugzar? Hú-ú… hogy mik jutnak az ember eszébe, a
bosszorkányos mindenit, teljesen becsavarodtam…
– Miért „megint”, Sztálin elvtárs? – kérdezte vissza szinte siránkozva
Berija.
– Micsoda, hát elfelejtetted azokat a kis tévedéseidet, Lavrentyij? –
kérdezte enyhe korholással, mint valami hanyag nebulótól Sztálin. –
Elfelejtetted, amikor nem vetted komolyan a német fasiszta betörésről
szóló jelzéseket? Amikor pánikkeltés vádjával kivégeztetted az
ügynökeinket? Rövid a memóriád, népbiztos elvtárs! Eszedbe juttassak
még egyet-mást? Mi a helyzet azzal a tizennégyezer lengyel tiszttel,
akik most olyan jól jönnének a fenevad elleni közös harcban?
Szóval így állunk, gondolta Berija, hát persze, nem kerülöm el én
sem a Jezsov sorsát. De hiszen ezt mind ő sugallta nekem, ő maga, a
„pánikkeltést”, a lengyeleket… Egész életemben Koba óhajait
igyekszem kifürkészni, miféle sors ez… közben egész életemben a
fejem fölött a leleplezés fenyegetése! Most itt vannak ezek a
szovjetellenes lengyelek. Előbb vagy utóbb ez a dolog felszínre kerül,
annál is inkább, mert a tömegsírok megszállt területre kerültek, arra
az esetre pedig már meg is van a bűnbak: Berija.
Volt annyi ereje, hogy ne ellenkezzék tovább a „zsarnokkal”, hanem
jelt adott a munkatársának. A daliás ezredes azonnal fogta a dossziét,
és az asztal mentén odavitte Sztálinhoz. A vezér testőrsége hűséges,
éber szemmel figyelte minden mozdulatát. Sztálin kinyitotta a dossziét,
egy mozdulattal visszaküldte a helyére az ezredest, és kibocsátott a
száján még egy felhőcske illatos Hercegovina-füstöt. Néhány
összetépett cigarettahüvely hevert előtte az asztalon. Micsoda fura
szokás: összetört cigaretták dohányával tömni a pipát? Mintha nem
rendelhetne akár a világ legjobb pipadohányából?
– Amerika – ejtette ki a szót ráérősen, élvezettel Sztálin, mintha
mézet kanalazna a csuporból. Berija megkönnyebbült: ezek szerint
most nem akarja folytatni a „kis hibák” témáját, egyszerűen valami
múló bosszúságát töltötte ki rajta. Sztálinba csakugyan éles bosszúság
nyilallt, amikor tudomására hozták a szövetségesek partraszállási
tervét. Őt miért nem értesítették róla? Ezek szerint még mindig nem
bíznak benne? Vagy talán azt hiszik azok a rohadt kapitalista lakájok,
hogy ő kevesebb náluk? Egyébként, gondolta nyomban, a tervek
nyilván annyira titkosak, hogy nem lehet se futárokkal, se
rádiótávirattal továbbítani. A „három nagy” találkozóját egyelőre
elvetettük. Találkozni valami kétes szigetecskén, a kétes Kairóban,
odarepülni egy „repülő csónakon”, szenvedni a félelemtől és a
hányingertől – már megbocsássanak: a Szovjetunió vezetője egyelőre
korainak tartja a javaslatot. Churchill Moszkvába készül – ez az ő
dolga. Lehet, hogy éppen ezzel a hírrel érkezik, akkor meglepjük egy
kissé az információnkkal. Ettől a gondolattól nyomban jókedvre derült,
el is feledkezett a népbiztos „kis hibáiról”. Amerika, gondolta
élvezettel, miközben az operatív jelentéseket lapozgatta. Micsoda
ország, micsoda termelékenység! Miért ez a tetves Oroszország jutott
nekem a nagy eszmék megvalósítására? Amerikában már rég
felépítettük volna a kommunizmust, példát adva az egész világnak…
Nem volt szerencsém… Ahogy Puskin mondotta egyszer: „Az ördög
fundálta ki, hogy Oroszországban szülessek ezzel a lélekkel, ezzel a
tehetséggel.” Amerika, az aztán az ország! Nyersanyagforrások, ipar,
embertömegek, munkatermelékenység!
Sztálin elkacérkodott így egy kicsit a sorsával, aztán kemény
tekintetét hirtelen beledöfte Lamadze ezredesbe.
– Te hova valósi vagy, dzsigit? – kérdezte grúz nyelven.
Ez olyan váratlanul történt, hogy Nugzar nagy szék- és
patkózörgéssel felpattant, és csak amikor felfogta, hogy a kérdés nem
hivatalos, ráadásul nem is hivatalos nyelven hangzott el, hanem,
mondhatni, az otthoni fészek nyelvén, akkor tért vissza, az őrség
mosolygó tekintetétől kísérve, az előző helyzetébe.
– Szignahiba valósiak vagyunk, Sztálin elvtárs. A szignahi Lamadzék,
Sztálin elvtárs – mondta, mintegy bocsánatot kérve a túlzott reakcióért
az idősebb ember egyszerű kérdésére, egyszersmind Szignahi
városkáért is, mely oly szépen függ az Alazan völgye fölött.
– Lamadze… A szignahi Lamadzék – erőltette a memóriáját Sztálin. –
Ide hallgass, nem vagytok ti rokonai azoknak a borzsomi
Lamadzéknak, akik szegről-végről atyafiai a kutaiszi
Mzsavanadzéknak?
Nugzar felragyogott:
– De igen, tökéletesen igaza van, Sztálin elvtárs! Az én borzsomi
Lavinia néném Bagration Mzsavanadzénak, az ahalcihei borász
szovhoz igazgatójának a felesége volt.
 – Aha! – kiáltott fel diadalmasan Sztálin. – Ezek szerint azok a
Kiknadzék, a batumi gőzhajó-tulajdonosok, azok is a rokonaitok?
– Hát persze! – kontrázott boldogan a vezérnek Nugzar. Tudta már,
persze, hogy tudta, hogy holmi állítólagos atyafiság valami batumi
kapitalistákkal egyáltalán nem lesz a kárára, ellenkezőleg, rosszabb
lenne, ha letagadná. – A Kiknadzék szignahi ága nagyon közeli
kapcsolatban áll velünk, Sztálin elvtárs. Mielőtt Tifliszbe költöztünk,
egy házban laktunk Nikola Kiknadze bácsival.
– Erről nem is tudtam – mondta színlelt gondterheltséggel Berija.
– Aha – bólintott nagyon elégedetten Sztálin. – Úgy látom, nem csal
meg az emlékezetem! Ezek szerint te, dzsigit, rokonságban kell hogy
legyél a tifliszi Gudiasvilikkel, igaz? Emlékszel, Lavrentyij, volt ott egy
híres patika, a Galaktion Gudiasvili patikája?
– Én az édes unokaöccse vagyok, Sztálin elvtárs – felelte az összgrúz
rokonság keresésének örömteli lendületével Nugzar, és csak azután
érezte meg a sír hideg leheletét, az áldozat fejére csapó
márványnehezék nyomását. Felvillant az általa meggyilkolt Galaktion
bácsi fenséges utolsó tekintete is. Sztálin szerencsére ebben a
pillanatban egész testével Berija felé fordult, és nem nézett őrá.
– Nagyon jól emlékszem arra a híres patikára. Ott szoktam venni
azokat az izéket – prüsszentett egyet, mint egy kandúr –, szóval azokat
az izéket, tíz kopejka, egy csomagban két darab. Sajnos nem mindig
volt a méretemben.
Harsányan felkacagott, csaknem vele egyidejűleg felkacagott Berija
is. Micsoda derék férfitársaság. Tulajdonképpen mi egy kompániához
tartozunk, én, Klim, Vjacseszlav, Lazar, Lavrentyij… egyszóval, egy
kompánia, amelyik a hatalmat a kezében tartja. Nugzar a homlokához
szorította a tenyerét. A hideg verejték rátapadt a tenyerére. Minden
rendben.
Sztálin odafordult hozzá:
– És egy ilyen dzsigit még mindig csak ezredes? Nincs ez rendjén,
Lavrentyij! Én már látom ennek a szignahi Lamadzénak a vállán a
tábornoki váll-lapokat, habár a mi hadseregünkben még nincsenek is
váll-lapok.
 A jelenlévők mind elmosolyodtak, ismerték a legfelsőbb
főparancsnok szép ábrándját, hogy visszatérnek a régi
rangjelzésekhez. Sztálin ma határozottan remek hangulatban volt. Hát
hogyne: ösztönzésben részesítette a tábornoki karát, jó híreket kapott
Amerikából, jót vacsorázott ebben a szimpatikus grúz társaságban. A
bagoly sem bolondozott ma, csúf szürke tollcsomóként szerényen
kuporgott a magas mennyezet alatt a csilláron. Sztálin felállt az asztal
mellől, a többiek is felálltak. Búcsúzásul kezet szorított a hűséges
Lavrentyijjel és az újsütetű Lamadze tábornokkal. A jó bor mindig
helyes gondolatokat szül. Ennek a dzsigitnek most közvetlen
kapcsolata lesz hozzám, én pedig eszemben tartom, arra az esetre, ha a
belügyi népbiztos bolondozni kezdene.
Az ajtóban megállította Beriját:
– Most jut eszembe, ki a politikai osztály főnöke Gradovnál, a
Különleges Csapásmérő Hadseregnél?
– Szolomon Golovnya vezérőrnagy – válaszolt azonnal a népbiztos.
Sztálin alig láthatóan összeráncolta a homlokát. Nem nagyon szép
hangzású név, egyáltalán nem ideális hangzású.
– Meg kell erősíteni ezt a frontszakaszt – szólalt meg. – Segíteni kell
Gradovnak, hogy leküzdje a „jezsovi traumát”. Gondolkodj a jelöltön, és
jelentsd nekem.
Ahogy Berija lefelé lépkedett a szőnyeggel borított
márványlépcsőkön, mint mindig, valahányszor a „zsarnokkal”
találkozott, eltöprengett főnöke kivételes képességein. Micsoda
sakkmester, micsoda pszichológus, mindent elcsíp, nem felejt el
semmit! Még Nugzarkáról sem feledkezett meg! Berija megállt egy
pillanatra. A sugárzó képű Nugzar kis híján belébotlott.
– Jó, hogy nem mondtál el mindent a rokonaidról, Nugzar – mondta
halkan, de nagyon érthetően a belügyi népbiztos.

V. közjáték. A sajtóból
Time, 1942. június 22.
A vichyi amerikai nagykövet, a magas, kopasz Leahy tengernagy
találkozott Pétain marsallal. A benyomásai a következők:
1. Az öreg marsall már nem hiszi, hogy a tengelyhatalmak képesek
megnyerni a háborút.
2. Pétain reméli, hogy a szövetségesek győzni fognak.
3. Pétain makacsul ellenáll a náci nyomásnak, amelyet Laval-on
keresztül gyakorolnak rá, és amely odáig megy, hogy éhen pusztítanak
másfél millió francia hadifoglyot.
4. Leahy tengernagy személy szerint mélységesen tiszteli Pétain
marsallt.

Molotov inkognitóban Londonba látogatott. Vattázott ruhában és

pilótasisakban szállt ki a repülőgépből. A hatalmas négymotoros
bombázó meglepetést keltett a Brit Királyi Légierő tisztjei körében. A
személyzet olyan népes volt, hogy az angolok csak úgy lesték, mikor ér
véget a gépből kiszálló emberek sora…
A rendőrség letartóztatta a Daily Mirror fényképészét.
Molotovot hivatalosan úgy nevezték: „Mr. Smith külföldről”.
Mr. Wendell Willkie megérkezett Moszkvába a „repülő erődön”,
amelyet az oroszok „szörnyetegnek” neveznek. Másnap Standley
nagykövettel hangversenyen vettek részt, ahol meghallgatták
Sosztakovics hatodik szimfóniáját. Meghallgatta továbbá Leonyid
Utyoszov és az OSZFSZK dzsesszzenekarának koncertjét.
Az oroszok egyre azt kérdezik Willkie-től, mikor nyitják meg a
második frontot. A Kremlben Mr. Willkie együtt ebédelt Sztálinnal.
„Mondja meg az amerikaiaknak – mondta a vezér –, hogy szükségünk
van minden élelmiszerre, amit csak küldeni tudnak…”

Time, 1943. május 17.

A Manhattenen megtartották a Moszkvai küldetés című új film
bemutatóját. Az ellentmondásos film valóságos vihart kavart az
értelmiség köreiben. Mike Gold, a Daily Worker cikkírója szerint a film
„hazafias és bátor, a legjobb propagandafilm”, amit életében látott.
Mások, akik kevésbé rajonganak a sztálinizmusért, különbözőképpen
reagáltak. Ann MacCormic a New York Times-tól úgy véli, a film
„abszolút igazságtalan Oroszországgal szemben, és helytelenül mutatja
be Amerikát”…
Edmund Wilson irodalomkritikus, egykori marxista „az amerikai
társadalom félrevezetésének” nevezte a filmet… John Dewey filozófus
kijelentette, hogy a Moszkvai küldetés a totalitárius propaganda első
példája hazánkban…
A film egyébként a bíróság előtt mutatja Tuhacsevszkijt, holott a
marsallt bírósági tárgyalás nélkül, titokban végezték ki…

A szovjet lapok a saját hadseregük iránti büszkeség mellett tele vannak

engesztelhetetlen gyűlölettel. „Pusztítsd a németeket!” – szólítja fel az
olvasót ünnepélyesen az Izvesztyija. Pusztíts el minél több katonát és
tisztet, szent kötelessége ez minden vöröskatonának, minden
partizánnak, a megszállt területek minden lakosának.
A gyerekek azt kérdik az apjuktól: „Papa, ma hány németet öltél
meg?”…

Newsweek, 1943. március

Az után a tizenöt hónap után, amit Hitler „árja kolonizációnak
nevezett”, Harkov úgy néz ki, mintha a városban egyszerre pusztított
volna földrengés, a pestis és a chicagói tűzvész… Amint a németek
bevonultak a városba, a Szumszkaja utcán végig, minden erkélyen
akasztott oroszok jelentek meg… A szép ukrán lányokat árucikként
szállították Németországba…

1943. május
A moszkvai családok végre lehetőséget kaptak, hogy megkóstolják az
amerikai sonkát. Az üzletekben fejenként két fontot adtak ebből a
Moszkvában ritkaságnak számító csemegéből…

Ralph Parkernak, a New York Times és a londoni Times tudósítójának

kérdésére, hogy akar-e Oroszország erős és független Lengyelországot,
Sztálin azt felelte: „Természetesen akar.”
Joseph Davies nagykövet megérkezett Moszkvába, ahol Molotov
képviselője, Gyekanozov fogadta, aki olyan, mint a hét törpe egyike, de
nem a Kuka, mert ő a Szovjetunió egyik legokosabb embere. „Ha
valami rosszat lát nálunk, mondja meg nekünk. Ha valami jót lát,
mondja el az egész világnak” – kérte Gyekanozov.

Fényképfelvétel: Davies és Sztálin. A két Joe csak úgy ragyog a kamera

előtt.

Times, 1943. március 8.

A francia partizánok kézigránáttal megtámadták a lisle-i kaszinót. A
támadás során megöltek 23 német tisztet.

Newsweek, 1943. augusztus

Piotr Sabennikoff vezérőrnagy, aki hat láb és négy hüvelyk magas, a
következőket meséli: „Kurszk alatt több csapásmérő egység került
összevonásra, csupa harminc alatti, jól kiképzett, kemény fiatal
paraszt.
Mégis egyre többen adták meg magukat… Azok, akikkel alkalmam
volt beszélgetni, kijelentették, hogy nagyon megrázta őket Mussolini
bukása…”
Bömbölnek a bombázók. Robban egy késleltetett akna. A bunkerban
valaki harmonikán egy Chopin-keringőt játszik…
…Rickenbaker századost meghívták az orosz repülők, hogy
kipróbálják, mennyire bírja a vodkát. Amikor visszafelé tartott a
moszkvai utcákon, azt kiabálta: „Lelőttem hármat, hat sorsa kétséges,
Isten tudja, hányan távoztak a helyszínről sérülten…” Másnap reggel a
következő megfigyelést tette: „A szovjet hadseregben bevezetett cári
eredetű váll-lapok, a katonai rang iránti növekvő tisztelet és a
komisszárok szerepének csökkentése – út a kapitalizmus, a
demokrácia felé!”

New York Times, 1943. február

Voronyezs. A polgárok a házaikat keresik, a katonák az ellenséges
aknákat.

Amikor Standley nagykövet kijelentette, hogy a Szovjetunió nem

eléggé teszi nyilvánossá az amerikai segítséget, tudósítójuk sietve
ellenőrzésre indult a moszkvai élelmiszerboltokban. „Persze hogy
kapunk amerikai árukat – mondták az egyik üzletben, amelyet itt
gastronom-nak neveznek. – Van itt sajt, remek sertészsír, cukor, olaj…”
Az eladók nyugodt elégedettséget tanúsítottak, de egyáltalán nem
mutattak viharos lelkesedést.

A lend-lease alapján szállított harckocsik több mint a fele, a harcászati

repülőgépek negyven százaléka Oroszországba kerül.

Maxim Litvinoff a Szovjetunió washingtoni nagykövete Standley

admirálissal vitatkozva kijelentette, hogy a szovjet nép nagyra értékeli
az amerikai segítséget.

Times, 1943. április

A saint-albansi püspök azzal a kérdéssel fordult a Lordok Házában a
kormányhoz, hogy vajon a fogamzásgátló eszközök gyártása állami
fontosságú ügy-e, amire Lord Munster azt felelte: „Nem, uram.”

VI. közjáték. A csótárdíszes ló

Griska, az öreg cirkuszi ló, a Cvetnoj bulváron lévő istállóban tengette
napjait. Már rég nem engedték ki a manézsba, pedig meg volt győződve
róla, hogy minden nehézség nélkül végig tudná csinálni az egész
programot: a körvágtát, miközben a műlovar felugrik a hátára, és a
nyeregben szélesen bókol a publikumnak, meg a meghajlást, amihez
behajtja a két mellső lábát, és meglengeti a tollbokrétáját, sőt a hátsó
lábán végrehajtott keringőt is, amihez a rezek Az Amur hullámai-t
játsszák. Griskának hiányoztak ezek a ceremóniák. Abban a másik
létben, amikor Oroszország császárnője volt, akkor is szerette a
pompát, a cifraságot, a fényűzést, az Anyacárnő fenséges telt vállára
szegeződő tekinteteket, azt, ahogy végigvonult a hat láb magas
gárdisták sorfala előtt, ahogy figyelmesen kiválasztotta a legszebb
banánt, a legpompásabb szőlőfürtöt. Azt beszélték, csak a méretek
számítottak, de ez nem igaz. Fontosabb volt, monsieur Voltaire, az
általános kinézet, ezeknek az „egyszerű” fiúknak a harmonikus
felépítése, à la Russe: erős orr, kackiásan kipödört bajusz, kellőképpen,
de nem túlságosan széles mellkas, behúzott has, a szarvasbőr
nadrágból kidudorodó eleven nature morte; remélem, önt nem
sokkolja ez a bizarr szójáték. Egyszóval, a harmadikat, a hetediket és a
tizenegyediket közvetlenül az osztrák követ fogadása után be a
hálószobámba!
A folytatás soha nem jutott Griska eszébe, különben is, ha egyáltalán
felbukkant valami az asztrális mélységekből, ahol most a hajdani
impérium leledzett, az csupa magas, ringó, rizsporos paróka, csillogó
gyémántdiadém, fegyvercsörgés, zene volt – vagyis cirkusz az is.
Egyszer megjelent régi barátja, ura és parancsolója, az istállómester,
akit szintén Griskának hívtak. Különös módon azon az estén a
szokásosnál kevésbé dőlt belőle a pálinkaszag. Griska, a ló, nem tudta,
hogy az ostromlott városban szinte teljesen megszűnt a szeszárusítás.
Griska, a muzsik, feltette a lóra a kötőféket, smirgliérdességű
ábrázatát odaszorította a ló orrához, és egy cseppet elsírta magát. –
Hej, druszám – motyogta. – Ezek a gyalázatosak megparancsolták,
hogy a takarmányhiány miatt vigyelek el a cserkizovói vágóhídra. Egy
ilyen művészt, egy ilyen derék lovat a bárd alá! Jobb lett volna, ha
kilencszázharminchétben megszökünk veled a szabad Kaukázusba…
Micsoda zagyvaságokat hord össze ma ez a jóember, gondolta
Griska, a ló, és almás fehér testével kifarolt az állásból. Az istállómester
a kőtőfékbe kapaszkodva ment utána. Kiléptek az éjszakai bulvárra,
amely felett az égen hatalmas ballon lebegett ferdén. Ez meg azt
beszéli, hogy a városban nincs mit enni, gondolta Griska, a ló. Micsoda
zagyvaságokat hord össze ez a muzsik! – Hogy mi lesz a bőrödből, még
nem tudom – dudogott tovább az istállómester. – Talán kikerül belőle
egy pár csizma. A csontjaidból pedig talán enyvet főznek, Grigorij. Az is
hasznos dolog…
– Pedig de gyönyörű egy jószág volt ez a Griska! – tüzesedett neki
Griska, a muzsik, mintha megivott volna egy pohárkával. – Amikor
aranyos takaróval kivonult, mint egy páva, mint a cárnők cárnője! Ha
csődör lennél, elküldenélek a méntelepre, hághatnád a kancákat
napjaid végeztéig, lenne zabod!
Így értek ki a Szamotyokára, a fővároson átvonuló
tüzéregységekhez. Sok volt a lóvontatású löveg. A katonák átvették a
Griska lovat a síró öregembertől. Így végezte a nagy nő- és
lóprincípium emez újabb reinkarnációja. Akárcsak az orosz császárné,
Griska, a ló is Oroszország, e csillogó cirkusz nevével ajkán vesztette
életét. És szétcsipkedte a varjúnép, és szétcsipkedte a varjúnép.
XII. fejezet
Nyár, fiatalság

1943 júliusának egy kora hajnalán, még virradat előtt

különleges feladatra riadóztatták a Csernyigov szélén egy
kaszárnyában elszállásolt „Hajnal” kisegítő osztagot. Az osztag egykori
orosz hadifoglyokból tevődött össze, és voltaképpen annak a szervezés
alatt álló Orosz Felszabadító Hadseregnek az alegysége volt, melyet az
előző esztendőben a németekhez átállt Andrej Vlaszov altábornagy
vezetett. A katonák szürke német egyenruhát kaptak, azt pedig, hogy a
Vlaszov-féle csapatokhoz tartoznak, a karra felvarrt ROA152 felirat
jelezte.
Ezeken a nyári napokon a fiúk közül sokan a németeket utánozva
könyékig felgyűrték az ingük ujját, és kigombolták a gallérjukat. Ami
Mitya Szapunovot illeti, ez az idegen sikk nem tetszett neki, ő a
legkevésbé sem akart hasonlítani holmi árja hódítóra. Goska Krutkin
viszont majd’ kibújt a bőréből, hogy a helybeli kurvák legalább
messziről első osztályú embernek, „Herrenmenschnek” nézzék: a
cigarettát is német módira az alsó ajkához tapasztotta, szívesen
dobálódzott az olyan szavakkal, mint „Scheisse”, „Schwein”, „Quatsch”,
és felváltva fütyörészte a Lili Marlen-t meg a Rosamundá-t.
Hogy, hogy nem, a német koszton erősen megnőtt, csaknem utolérte
a nagy termetű Szapunovot, és valahogy hasonlítani kezdett Iohann
Erasmus Dürenhofferre, az ideologikus gondolkodású tisztre, aki
gyakran látogatta az orosz egységeket, hogy beszédet mondjon nekik.
Fürgesége azonban mit sem csökkent, és Mityával szemben most is
amolyan nyüzüge kis csicskás szerepét játszotta. Bámulatra méltó
módon mindig sikerült kiügyeskednie, hogy az állandó átszervezések
ellenére ne maradjon el Mitya mellől. Mindig úgy helyezkedett, hogy
ugyanabba a századba, szakaszba, sőt rajba kerüljön, mint Szapunov.
Egyébként most Mitya is gyakorta körülnézett, ott van-e Goska.
Hozzászokott valahogy. Valami, csaknem rokoni érzés támadt benne ez
iránt a girnyó iránt. Egyszer történt csak meg másfél év alatt, hogy egy
kis koszos komcsi csaj miatt Mitya megneheztelt hűséges
fegyverhordozójára, de hát ezt nem érdemes felhánytorgatni. Piszkos,
martalóc história volt, és azt se tudni, ki volt a vétkes. Mitya
hamarosan legyintett: fátylat reá, a háború mindent jóváír.
Ez alatt a másfél esztendő alatt a Pripjaty melletti lágerből verbuvált
oroszokkal mást sem csináltak, mint hogy ide-oda szállítgatták őket a
birodalom területén. A német hadvezetés a jelek szerint maga sem
tudta, mihez kezdjen velük. Hol kőkemény alaki gyakorlatozásra
fogták őket, máskor hetekig rájuk se hederítettek. Tisztességes
fegyvert nem bíztak rájuk. Egy Schmeisserhez például senki még csak
hozzá sem érhetett. Dögnehéz első világháborús karabélyokat cipeltek,
ahhoz is csak különleges intézkedésre kaptak lőszert. Megtanították
őket a német gránátok használatára, de amint kitanulták, el is vették
tőlük a gránátokat.
Még az sem volt egészen világos, hogy ki a parancsnok. A német
instruktorok állandóan cserélődtek. Időnként megjelent valaki az
Orosz Bizottságtól, például Bondarcsuk ezredes, szónokoltak nekik
valamit, aztán ők is kámforrá váltak. Az oroszokat csak a legalja
segédmunkára használták. Hol vagonkirakásra küldték őket, hol egy
pályaudvar őrzésére. Egyszer elvitték őket Vinnyicába, hogy készítsék
elő a stadiont valami náci ünnephez. Üléseket helyeztek el,
zászlórudakat állítottak. Sok bajuk volt Hitler hatalmas arcképével,
mely felhajtott gallérú bőrkabátban ábrázolta a Führert, alatta ukrán
nyelvű felirattal: «Гітлер, визволитель».153 Harctevékenységben ez
alatt a másfél év alatt Mitya meg Gosa legfeljebb két-háromszor vett
részt, de hát az is miféle harc volt, a faszukat lengették csak. Egyszer
elszállították a frissen átszervezett zászlóaljat valahová Lengyelország
területére, kiosztottak nekik valamennyi lőszert, és kidobták őket egy
nagy mezőre. Elöl egy falucska, benne katolikus templom, mögötte
kéklő erdős dombok. Néhány bombázó megállás nélkül verette az
erdőt meg a falucskát. Aztán egy fél tucat páncélozott szállító jármű
megrohanta a falucskát, az orosz zászlóaljat pedig gyalog elindították
keresztül a mezőn. Menet közben lövöldöztek a karabélyukból. Nem is
tudták, hová repkednek a golyók. Az erdőben azonban jócskán
feküdtek elesett, négyszögletes lengyel sapkát viselő fiúk. Az erdő
szélén az oroszoknak kellett agyonlőni a foglyokat. Szerencsére se
Mitya, se Gosa nem került be a kivégzőosztagba, és úgy mentek el
mellettük, mintha semmi közük nem lenne a dologhoz.
Bobrujszk alatt is elsütötték néhányszor a fegyverüket. Itt is
partizánokat kellett kifüstölniük az erdőből, de ezúttal már sajátokat,
szovjeteket. Hát itt, Bobrujszk alatt történt az a pocsék história azzal a
lánnyal, amire jobb nem is emlékezni. Aztán újra elvitték és
átszervezték őket, most Németországba, egy Dabendorf nevű
városkába. Na, ezzel aztán tényleg szerencséjük volt, most aztán
láthatták a legeslegigazibb Európát. Hogy élnek ott az emberek!
Tisztán, nyugodtan, szinte nem is érteni, hogy lehet így élni. A városka
tulajdonképpen olyan volt, mint valami nyaralóhely, mint, mondjuk,
Szerebrjanij Bor, csak szebb. A házak tartósak, kőből épültek, van,
amelyiket oszlopok díszítenek, a kapuk cifrák, kovácsoltvasból. Nem
messze volt egy nagy hadiipari üzem, azt az angol–amerikai
plutokraták, a bolsevikok csatlósai szinte másnaponként jöttek
bombázni. A bombázás robaja elért Dabendorfig, a láthatáron
robbanások villogtak, de itt nyugodt volt az élet, úgy nézett ki, mintha
csak zivatar csattogna amarra. Direkt furcsa volt látni, hogy az aszfalt
száraz.
Ide, Dabendorfba eljött maga Andrej Andrejevics Vlaszov is. Jól
megtermett ember, annyi szent. Igazán mély benyomást tett a
katonákra, amikor azt mondta: „Ez a mi történelmi hivatásunk,
katonák. Át kell verekednünk magunkat a harcokon, a szenvedéseken,
a megaláztatásokon, hogy új lapot nyithassunk Oroszország
történetében!” Ezt jól mondta! Ez szárnyakat ad.
Mityában ekkor újra komor lelkesedés lobbant, bár az igazat
megvallva, semmiféle „történelmi sorsot” nem látott maga körül.
Akkor már inkább Goskának van igaza, aki azt mondja, ez mégiscsak
jobb, mint elevenen megrohadni a lágerben. Itt legalább moziba el
lehet menni egyszer-egyszer. Vettek fél tucat sört, egy csomag
gumiszerű virslit, és beültek a hátsó sorba, hogy onnan nézzék a mesés
német filmdívákat: Rökk Marikát, Leni Riefenstahlt és Zara Leandert.
Amint ezek a szépségek megjelentek a vásznon, legyen az akár a szőke
Marika, akár a barna Zara, a fiúk nyomban bedugták a kezüket a
nadrágjukba, és a filmalkotást kiegészítették saját nagy erejű, bár kissé
egyoldalú fantáziájuk játékával. – Mind a kettőnket agyon fognak lőni –
mondta Mitya Goskának a sör után. – Hát basszák meg – felelte Goska –
, egyszer mindannyiunkat agyonlőnek, háború van, vagy mi a fasz.
– Rohadt élet – mondta másnap Mitya a mosdóban. Teli marokkal
locsolta a vizet a hóna aljába, közben arra gondolt: „Milyen szar módra
alakul az életem.” Goska, aki a háta mögött állt, ott látszott a fakó
tükörben, keserűen lebiggyesztette az ajkát, a legteljesebb
együttérzést mutatta, szinte elsírta magát: értelek, Mitya, értem a
problémádat, de hát mit lehet tenni, Mitya, háború van, ez a rohadt
háború, ez hajt bennünket, fiatalokat, mint a ménest, tudod, van egy
ilyen Jeszenyin-sor.
A hűséges Goska még egy kicsit meg is csiklandozta
elkámpicsorodott barátját, hogy jobb kedvre derítse. Mitya durva pofát
vágva meggyomrozta egy kicsit, de azért látni lehetett rajta, hogy
értékeli az együttérzését, sőt jó szívvel van iránta: hiába, Goska a
barátja, a barátját pedig nem váltogatja az ember, mint a kapcát, hisz
együtt szántjuk a háborús utak porát.
Persze, ha nincs ez a háború, Mityának más barátai lennének. Az
orvosira járna, ahogy Borisz nagyapa akarta, fehér sapkát,
futballtrikót, fehér cipőt hordana, a leghumánusabb tudományt
tanulná, koncertekre járna az évfolyamtársaival, ahogy intelligens
emberhez illik. Lenne egy barátnője, ugyanolyan nagyszerű családból,
mint a Gradovéké, olyasféle lány, mint Nyinka néni, csak persze
fiatalabb. Ezzel a lánnyal sétálnának a Nyeszkucsnij kertben,
tudományról meg művészetekről beszélgetnének, később a barátság
szerelemmé fejlődne. Itt, a háborúban minden, ami emberi, a
legocsmányabb pofáját mutatja, mintha az élet gúnyt akarna űzni
belőle: Miről ábrándoztál? Nesze, itt van a valóság: a martalóc
disznóság, mintha az embert egyszer s mindenkorra beírták volna
valami mocskos listába, mintha már el lenne döntve, hogy soha nem
lesz ember belőle. Így volt Bobrujszkban is, abban a kis falucskában,
ahol a zászlóalj állomásozott, mielőtt elindultak volna a partizánok
elleni átfésülő műveletekre. Hiába, nem lehet teljesen elhessegetni a
mocskos emlékeket, visszatérnek, mint a kivert kutya, amelyik
odacsapódik valakihez, mintha védelmet kérne.
Egy este Mitya és Gosa ott lebzselt annak a háznak a padkáján, ahol
el voltak szállásolva, amikor a klubnak mondott házikóból egyszer
csak kilépett egy lány, Lariszának hívták, a helybeli könyvtáros, a
bakanép álma, a front mindkét oldalán. Ami a nevét meg a
foglalkozását illeti, azt már öt perc múlva tudták, de az első percben
Mityának úgy tűnt: a filmvászonról lelépett káprázat. Nagy gyűrűkbe
göndörödő haj, tó mélységű hatalmas szemek, élénkpiros száj,
hullámzó idomok a selyemruha alatt, magas sarkú cipellő.
– Szervusztok, fiúk, gyertek hozzám, vendégségbe!
A hangja csupa érzékiség, az embernek nyomban ágaskodni kezd.
Goska elragadtatottan felnyerített, és forrón odasúgta Mitya fülébe:
– Na, Mitya, ma gazdagíthatjuk a harci tapasztalatunkat!
Larisza asztalán érdekes módon jelentkezett az internacionalizmus
diadala: egy üveg német snapsz, egy kancsó ukrán kisüsti, meg egy
kanna orosz házi sör. Gyorsan lerészegedtek.
– Na, hogy ityeg a fityeg, kis hazaárulók? – kacérkodott az ijesztő
szépségű könyvtároslány. Előhúzott az ágy alól egy gramofont, egy
marék uráli acéltűt, néhány lemezt, rajta filmzenével. „Dalolva
könnyebb az élet, az alkotás, előre lendít, ha harcba megyünk…”
– Jaj, Mitya, gebedjek meg, ha ez fel nem ad bennünket a
partizánoknak! – súgta Goska.
Larisza keringve körbetáncolta a szobát, fejét a filmvászonról lopott
boldog mozdulattal hátravetette, az égszínkék selyemszoknya
fellebbent, látni engedve, hogy nincs rajta bugyi. A gramofon indulót
recseg, ez meg, tessék, keringőzik a saját zenéjére.
– Na, fiúkák, melyikőtök baszik meg elsőnek? – kérdezte Larisza.
 – Mityka, Mityka az első! – ordította Krutkin. – Gyerünk, Mityka,
verd be neki, ami belefér, én meg addig falazok, nehogy a partizánok
betörjenek!
Larisza beletúrt Mitya göndör fürtjeibe:
– Na gyere, te hajas baba!
Azzal már bele is ült az ölébe, arccal feléje, és mohó vörös szájával
rátapadt Mitya ajkára.
– Gyere, verd belém tövig, ne szégyelld magad!
De Mitya mégiscsak erősen szégyellte magát. Ami a „harci
tapasztalatot” illeti (mármint a női szervek terén), meglehetősen
csehül állt, mondhatni, az a nullával volt egyenlő. Goskának persze sok
mindent összehazudozott a fantáziálásaiból, valójában először egy
hónappal Larisza előtt ért nőhöz, Lengyelországban, amikor a srácok
beseggeltek, elkaptak valami dagadt csitrit, és partiba dobták egy
kiszáradt szökőkútban. Amikor Mityára került a sor, nem érzett
semmit, csak hányingert. Még szerencse, hogy sötét volt, nem égett le a
haverok előtt. Bedugta a dákóját valahová, alighanem egyszerűen csak
a tocsogó bőrredők közé, és úgy tett, mintha tiszta erőből döfködne. A
csitri csak bőgött vagy rikácsolt, vagy egyszerre mind a kettőt. Undor,
szégyen, de hát mit lehet tenni, ez a háború, a bajtársi összetartás, ha
körülötted mindenkiből sakál lesz, sakál leszel magad is.
Lariszával minden másként ment, igaziból, mondhatni, akkor lett
férfi. Soha nem sejtette, hogy ilyen képességek rejlenek benne. A lány
csak úgy énekelt, jajgatott, harapott: „Mitya, drágaságom, de jó vagy!
Gyerünk! Gyerünk! Még! Még!” Ő pedig hirtelen őrületesen
beleszeretett ebbe az alatta vonagló, hullámzó testbe, lesoványodott
arcba, ebbe a megtestesült romantikába.
Goska kint ült a tornácon a karabélyával, úgy tett, mintha őrizné
őket a partizánoktól, de az ajtót kissé nyitva hagyta, és élvezte a
látványt. Elhajtom őt a büdös francba, gondolta Mitya a kéjes munka
közben, nem hagyom, hogy hozzáérjen ehhez a lányhoz. Becsukom az
ajtót, és itt maradok vele reggelig, aztán, ki tudja, lehet, hogy
megszökünk együtt valahová, örökre. Argentínába, „ahol oly kék a
délszaki ég”. Aztán megérkeztek Argentínába, vagy talán még valami
mennyeibb helyre. Minden gondolat eltűnt, kiszorította a legteljesebb
ujjongó kölcsönös elragadtatás, a legszédületesebb tangó. És csak
amikor az ujjongás csitulni kezdett, akkor hallotta meg Mitya a
lányszobában a csizmadobogást, és a harkovi Kravcsuk hangját:
– E’ mán döfi, Szapunov! Nem fizetett esztékát, ingyér’ bassza a
pinát!
Az a hatfős elválaszthatatlan brancs volt az a zászlóaljukból, akik
minden este a környéken grasszáltak, hogy keressenek valakit, akit
partiba dobhatnak. Teljesen eszement kölykök, talán már el is
felejtették, hogy nőt lehet egyesével is keresni, vagy, mondjuk,
kettesével, vagy akár lehet egyáltalán nem keresni. Együtt koslattak,
villogó sakálszemekkel, a „kolhozisták”.
– Na, Mitya, fejezd be! Kimulattad magad, add át a csajt a havernak!
A tolongók között felbukkant a testi-lelki jó barát, az áruló Goska
pimasz pofája. Mitya felugrott a délvidéki argentin ölelésből. Az utolsó,
amit még látott, a szerelme arcán elömlő holdfény volt.
– Hé, takarodjatok innen, sakálfajzatok! Gránát van a zsebemben!
Ketten nyomban rávetették magukat, félrevonszolták, Kravcsuk
azonnal rámászott a díványon elnyúló testre. Mitya vergődött, mint a
lenyűgözött ló. Lehajították a tornácról a sártengerbe, utána repült a
csizmája, a nadrágja, úgy lebbentek át az éjszakai égen, mint egy
emberi árnyék. A házból állati röhögés, dobogás hallatszott, és Larisza
sikoltozása: „Gyerünk-gyerünk, drágaságom!”, és a „Rio-Rita”
quickstep: a sorukra várók közül valaki megtekerte a gramofon karját.
Mitya összeszedte a cókmókját, sokáig ült az árnyékban, a foga
vacogott. Ha csakugyan lett volna nála gránát, biztos bedobja az
ablakon, hogy szétszaggassa a faszát az egész bagázsnak. Egy
öregasszony csoszogott végig az udvaron, átnézett a kerítés felett: „Má’
megen ott mulatnak a legények az új könyvtároslyánynál.” Jó idő
múltán megjelent Goska, a vállán két karabély, a Mityáé meg a sajátja.
Lefegyverezni a bitangot egy pillanat műve volt. Soká csépelte a
rohadékot, lábbal, ököllel, könyökkel, az állát, a hasát, a mancsa közé
szorította a pofáját, ide-oda hempergette. De semmi ellenállást nem
érzett, szinte furcsállotta. Goska feje, ajkára fagyott ábrándos
mosollyal tehetetlenül billent ide-oda.
– Valld be rohadt, te is megdugtad!
– Meg hát, persze, Mitya, persze hogy megdugtam, hát má’ hogyne! A
Borovkov után, a Hijakov előtt, testvériesen…
– Vele mi van?
– Kivel?
– Hát Lariszával, kivel mással, te mocsok!
– Hát mi lenne? Minden rendben, kimulatta magát a nőci. Ne verj
tovább, pajtás. Há’szen nem én hívtam őket, maguktól jöttek.
Ez a pocsék história egy bizonyos időre beárnyékolta a két
elválaszthatatlan moszkvai cimbora kapcsolatát. Mitya még jó darabig
egész testében összerándult, ha eszébe jutott az az „argentin tangó”,
habár eljutottak a fülébe bizonyos részletek Larisza meglehetősen
zűrös életéből. Kiderült például, hogy azt a megerőszakolást
tulajdonképpen nem is lehet megerőszakolásnak nevezni, mert az a
lány örökké maga kéredzkedik. Azt beszélik, még negyvenegyben
végigment rajta egy szakasz a Dovator154 tábornok kozákjai közül, attól
fogva aztán nem volt megállás: jöttek a németek, a digók, de a
partizánok is bőven elprütykölgettek a maguk fajtájával, egyszóval,
odajutott, hogy a nő, ahogy mondják, fehérmájú lett. Úgyhogy, drága
barátom, Mitya, jobb, ha tőlem tudod: a legjobb eset, ha csak egy kis
tripkót szedtünk össze a „tudás kútjából”, a rosszabbik, ha szifilisszel
ajándékozott meg a háború áldozata. Akkor aztán lerohad az orrunk,
Szapunov, és orr nélkül fogunk járni a nagyvilágban. Két orr nélküli
cimbora! Hahaha, hahaha! Csakugyan muris volt: két orr nélküli
cimbora! Hallod-e, Goska Krutkin, akkor aztán be sem eresztenek
bennünket Argentínába. A picsába azzal az Argentínával! Afrikába
megyünk, ott a lakosság fele elevenen rohad meg. Jaj, meghalok, a fele,
hahaha, a fele lakosság, azt mondod, orr nélkül jár? Natürlich!
Megúszták az első változattal, egy kis egyszerű „papnáthával”. A fiúk
együtt vonaglottak, együtt fogták a farkukat, együtt tartották a
feneküket a streptocidinjekció alá; olyan fájdalom, hogy egy
bolseviknak se kívánnád! Viszont egész jól összeforrasztja a
megrepedt kapcsolatot. Mitya többé nem neheztelt Goskára, Lariszkát
meg, a francba, el is felejtette. Az a nőszemély sem fog soká mulatni.
Csak egyet nem felejtett el: a közös elragadtatást, az ábrándok viharos
megtestesülését. Szégyen és bánat égette az emlékezés perceiben. Ezek
szerint ez a rohadt élet a szerelmemet is örökre bemocskolta,
tönkretette a tripperes bakkecskék „partija”, ezek szerint már igazi
szerelmem sem lesz, hiszen először nem is nővel tapasztaltam meg,
hanem magával a háború kísértetével. Egy bakaringyóval.
Persze az ilyen dilizéseit még Goskával sem osztotta meg, egymaga
kornyadozott, egyre vadabb lett. A Gradovék házi tűzhelye, az egész
Szerebrjanij Bor egyre messzebb tűnt, egyre valószerűtlenebbé vált.
Elsüllyedtek Agasa nesztelen, gyapjúharisnyás surranásai, halk
motyogásai, amiktől olyan finom duruzsolással telt meg a
kamaszkobak; szétmosódtak, szertefoszlottak Meri zongorafutamai,
mint a tovaszálló felhők, a hangja még megőrződött, őrizte egy
beethovenien erőteljes kulcsmotívum: „Gyerekek, asztalhoz!”; elhalt a
tekintélyes padlónyikorgás a dolgozószobában töprengve fel-alá
járkáló Bo nagyapa cipői alatt; eltűnt a kő a telek sarkában, a fenyők és
páfrányok alatt, melyre télen vastag hósapka rakódott, mint óriási
gombán a kalap – a szeretett Pifagor örök nyughelye. Mindez: a
szeretet és a szilárd emberi értékek világa, ahová a sors vetette,
miután találomra kiszabadította az üszkös hamutengerből, mindez,
mint most már világossá vált, csak rövid pihenő volt, a többi megint: az
orosz sors.
– Hová megyünk, Herr Linz? Wohin fahren uns? – kérdezte Goska az
őrmestert, aki reggel kiosztotta a lőszert, egy-egy tölténytáskányit
fejenként. A századukat már várta a kapu előtt négy leponyvázott
teherkocsi. Az idős, suszterforma őrmester, akiből a korai óra ellenére
már finom illat áradt, mormogott valamit, amiből Mitya egy kukkot
sem értett, Goska viszont remekül megértette, mert a girnyó képes volt
rá, hogy egy halom érthetetlen hablatyolásból is kiszedjen valamit,
amiből aztán mindjárt kiokoskodta, hogy merre mennyi.
– Elküldött bennünket a picsába, a büdös picsába, azt mondja, az
pedig éppen ott van, ahová megyünk, valami Gami Jarban.
 Mitya még ásítozott, nyújtózkodott, ezek mindig elszarják nekünk a
fiatalos életörömöt. Ha a picsába, hát a picsába, hova máshova
küldenének bennünket. Ha a Gami Jarba, hát a Gami Jarba. Biztos
megint partizánokra vadászunk, vagy vágányt javítunk…
– A Gami Jarba! – rikkantott fel hirtelen Goska, mintha eszébe jutott
volna valami erről a névről. – Na, szépen nézünk ki!
– Miért, mi fán terem ez a Gami Jár? – kérdezte Mitya.
Nem várta meg a választ, beszállt a furgonba, elfoglalta az egyik
sarkot, odadőlt a barátja vállához, és nyomban álomba zuhant. Amikor
pár óra múltán abbamaradt a zötykölődés, és elhangzott a
„gépjárműről” parancs, a katonák körös-körül csupasz vidéket láttak,
melyet mintha egyáltalán nem érintett volna meg a civilizáció, sem
annak legnagyszerűbb vívmánya, a gépesített háború. Körös-körül,
ameddig a szem ellátott, csak a földkéreg egyenetlenségei látszottak:
kopár dombok és erdős horpadások, sehol se távírópóznák, se leégett
házak, se bombatölcsérek. Csak az a földút, amelyen jöttek, az
emlékeztetett a mára: alaposan összetiporták a lánctalpak és
teherautó-abroncsok, nyilván csapatszállításra használták. Itt, az út
mentén kellett harci őrséget állítania a Hajnal osztagnak.
Két-két karabélyos katonát állítottak ki pár száz méterenként, úgy,
hogy a párok egymástól látótávolságnyira legyenek. A parancs szerint
figyelni kellett, hogy senki ne közeledjék az úthoz, de főképp, hogy
senki le ne térjen róla. Szükség esetén figyelmeztetés nélkül tüzelés.
– Kit várunk, hadnagy úr?
– Egy oszlopot.
– Miféle oszlopot?
– Gyalogososzlopot. Ez minden. Ismételje meg a parancsot!
Mitya persze Krutkinnal került egy párba. Leültek egy dombon. Friss
szél fújdogált. Az égbolton mintha összevissza, minden irányba szálltak
volna a fürge felhők. Az ős Oroszföld a lét minden pillanatában jelt
adott magáról.
– Hej, Goska, Goska – sóhajtott Mitya Szapunov.
– Hej, Mityka, Mityka – visszhangozta a cimbora.
– A fasznak születtünk ebben a rohadt időben – szitkozódott Mitya.
 – Minden idő rohadt – ellenkezett vidáman Goska. – A világban más
sincs mindig, csak bűn.
– Te egyre gyakrabban visszapofázol, te seggdugasz – szólt Mitya
kimérten a vazallusára.
„Szívjunk el, bajtárs, egy cigarettát! Szívjunk el együtt egy csipet
dohányt!” – dúdolta Goska Utyoszov lemezéről.
– Mit gondolsz, honnan veszik a németek a dohányt? Mert náluk
nem terem – tűnődött Mitya.
– Tán Olaszországból – spekulált Goska. – Olaszországban
megterem.
– Olaszországról jut eszembe. Úgy látszik, kezd büdös lenni a
helyzet. Azt beszélik, Olaszországban partra szálltak az angolok meg az
amerikaiak.
– Németország legyőzhetetlen, Mityaj – jelentette ki Goska. – Most új
tankokat hoztak a frontra, nem láttad őket? Hú, még rájuk nézni is
szörnyű, olyanok!
– Na és ha mégis legyőzik a te Németországodat, akkor mi van?
– Le van szarva, ha legyőzik! Ha legyőzik, hát legyőzik, Mityaj!
– Hát mivelünk mi lesz akkor, Goska? Elhamvadunk, porrá leszünk,
vagy mi?
– Ez miben van, Mityaj? Mi? Majd leírom magamnak, jó?
Így locsogtak, cigiztek, amíg a friss szél fütyölésén át meg nem ütötte
a fülüket valami zúgás. Úgy látszik, közeledett az oszlop.
– Ide hallgass, Gosa, miféle oszlop ez, nem tudod? – kérdezte Mitya.
– Alighanem a zsidókat viszik a Gami Jarba, Mityaj – felelte elevenen
Krutkin.
– Micsoda?! – ordított fel döbbenten Szapunov. – Miket hordasz itt
össze?!
Krutkin felkacagott:
– Hát te nem tudtad, Mityaj? Ez az út a Gami Jarba vezet. Hát
Csernyigovban nem hallottál a Gami Jarról? Ott nyírják ki a zsidó
lakosságot. Géppuskával, be a szakadékba. Aztán buldózerrel földet
tolnak rájuk, és jöhet a következő réteg. Azt mondják, már két hete
folyik a művelet, rettenetes dolog. Mi van veled, Mityaj? Mit reszketsz,
pajtás?
Szapunov megragadta Krutkin mellén az inget:
– Hazudsz, te dög!
Krutkin egyszerre sakálvigyorra húzta a száját:
– Te csak ne add a szüzikét, Mityaj! Mintha nem tudtad volna, mit
művelnek a németek a zsidókkal! Mintha nem hallottál volna a Gami
Jarról! Ha tudni akarod, nekünk még mázlink van, hogy az úthoz
állítottak bennünket, nem egyenest a szakadékhoz!
Mitya nem engedte el Goskát, az ingét cibálta, mintha így akarná
kihúzni belőle a cáfolatát annak, amit mondott. Krutkin hirtelen pofon
vágta, de olyan erősen, hogy mindketten meglepődtek. Mitya
halántékában zúgás támadt. Ebben a pillanatban a kis erdőből
előkúszott az oszlop eleje. Az oszlop éle páncélozott volt.
Legelöl egy tökéletes Wehrmacht páncélozott szállító jármű haladt,
rajta két sor acélsisak, mögötte egy tucat motorkerékpáros,
géppuskával. Csak e könyörtelen mottó után jelent meg a
végeérhetetlen menet, ezrek és ezrek, akiknek semmi közük nem volt a
háborúhoz, leszámítva a ruhájukra varrt sárga csillagot. Az oszlop
mellett ritka láncban őrség lépkedett, lövésre kész karabélyokkal.
Nyilván ugyanolyan orosz meg talán ukrán fiúk, amilyenekből a Hajnal
osztag állt. Időnként felbukkant egy-egy kutyás SS. Ordítottak, persze:
„Schnell!”, és előre mutogattak: arra, a cél felé! Az oszlop fölött
egyhangú zúgás lebegett: a motorberregés, a lábak csosszanása, az
emberi hang egyenletes dongózúgássá olvadt össze. Ahogy közeledtek,
kezdtek kiválni egyes hangok, először is a gyereksikoltozás. Istenem,
gyerekek is vannak! A kicsiket karon viszik, a nagyobbacskákat kézen
fogva vonszolják. Aztán kivált a kutyaugatás.
Mitya már elfeledkezett Goskáról. Az oszlop közeledett.
Materializálódott valami rettenet, ami kimondatlanul, felismeretlenül
folyton jelen volt az életében. Egyre közelebb és közelebb. Télikabátos
öregemberek. Bábatáskák. Félrecsúszott gyapjúkendők. Cókmókkal
teli batyuk. Nemezkalapok. Lányok, sok lány, sok csinos arc. Egyesek
még nevetnek is. Egy lány az ajkát rúzsozza. Zsidó anyák, egyesek még
mindig az övéikkel törődnek, igyekeznek, nehogy elveszítsék őket,
mások már mintha megszabadultak volna a mindennapos gondoktól,
mintha az élet valami más értelmére ébredtek volna rá. Középkorú
férfi kevés van, rajtuk látszik, hogy már mindent értenek, arcuk
erőtlen, sötét. Sokan dohányoztak. Az egyik meglendítette a kezét egy
ukrán kölyökre, aki puskatussal hátba vágta. A kiskatona hátraugrott,
csattogva megrántotta a závárzatot. A férfi kiköpött, és ment tovább.
És a végeérhetetlen tömeg egyre áradt, ukrajnai zsidók, iparosnép,
gyerekeikért bolonduló asszonyok, gyerekek, akik még megtartották
szeszélyeik maradékát, öregek, akiknek nem maradt semmijük, csak
bibliai arcvonásaik, vagyis a tragédia apoteózisa, lányok, akik testükért
remegnek, félnek, de nem az ólomtól, attól nem, hanem a katonák
gyalázatos faszától, és semmiképp nem számítanak a tömeges halálba
zuhanásra. Nem, ez képtelenség. Lehetetlen, hogy ezek mind ilyen
nyugodtan vonuljanak a közös sír felé; Goska alighanem csak pofázik.
Ott a Gami Jarban biztos van egy vasútállomás, ott vonatra teszik és
deportálják őket valahová, ennyi az egész. Mi a fenének kéne a
németeknek elpusztítani ennyi civilt, nincs tán elég dolguk a fronton?
Különben is, hogy lehetne belelőni ezekbe a szerencsétlen, kedves
emberekbe, hiszen meg kell, hogy szakadjon a szíve annak, aki ezeket
célba veszi. Egy gyerek arcocskájába, hasikájába? Mitya és az oszlop
között hosszú porkígyót kavarva elhajtott egy nehéz motorkerékpár,
géppuskával az oldalkocsijában. Három SS-katona ült rajta, és
beszélgettek. Időnként az oszlop felé fordultak, ilyenkor kissé
elfintorodtak az undortól. Mityának eszébe jutott: ugyanilyen képe volt
a csekistáknak, amikor éjjel eljöttek Veronyika néniért. Tehát világos: a
feladat végre lesz hajtva.
– Koszos zsidók… ez aztán a jó mulatság, fürdőbe viszik a
zsidócskákat! – rikkantott hirtelen közvetlenül a háta mögött Goska.
Mitya vadul hátratekintett. A cimbora összehúzta a szemét,
megpróbált cinikusan elmosolyodni, de a szája sarkába ragasztott
cigaretta remegett, és a karabély csak úgy ugrált a kezében.
 Mitya félreugrott, odarohant az úttól kissé távolabb sorakozó
mogyoróbokrokhoz. Goska utána vetette magát, utolérte, megragadta a
vállát.
– Mi van, elment az eszed, pajtás?
– Ezt nem bírom látni, Goska! Ezt nem bírom elviselni! – Vad dühvel
a fűbe hajította a karabélyát. – Német szörnyetegek!
– Hallgass, Mityaj, fogd be a szádat! Széttaposnak, mint egy férget! –
fogta le könyörögve Goska.
Mitya heves mozdulattal leült, beleroskadt a fűbe, kezébe temette az
arcát. A Wehrmacht-kokárdás sapka a térdére esett. A válla remegett,
mintha géppuskából tüzelne.
– Mityaj, hagyd már! Fejezd be! – könyörgött Goska. – Na, hát hiszen
te nem vagy zsidó, Mityaj, hát mi van veled, de tényleg? Hát a Cilja néni
neked a mostohád, te meg ruszki vagy, százszázalékosan. Na, Mityaj,
hát hiszen háború van, nem igaz? Ilyen most a politika, basszák szét azt
is!
Mitya a sapkájával megtörölte nyirkos arcát, felállt. Goska
elcsodálkozott, hogy tudtak néhány perc alatt ennyire kőkeménnyé
válni az arcvonásai, mintha még a hajfürtjei is kővé váltak volna.
– Na, nekem ebből elég! – mondta nyugodtan Mitya.
Felemelte a karabélyt, a vállára akasztotta, és elindult az út mentén,
az oszloppal egy irányba. Goska utolérte, egy-kettőt szökkent, sikerült
hozzáigazítani a lépteit. Messziről úgy néztek ki, mint egy feladatra
induló, eltökélten lépkedő őrjárat.
– Mit akarsz csinálni, Mityaj?
– Nekem ebből elég volt! – ismételte Mitya. – Én az orosz hadseregbe
jelentkeztem, hogy üssem a bolsevikokat, nem azért, hogy a németeket
segítsem a zsidókat gyilkolni! Holnap rákényszerítenek, hogy
gyerekekre lőjek! Hát egy lófaszt, ti rohadtak!
– De hát hová most, Mitya? – motyogta kétségbeesetten Goska. – Hát
hová menjünk most? Csak nem az erdőbe lógunk, a partizánokhoz?
Mitya szótlanul bólintott.
– Neked elment az eszed, pajtás! – kiáltott fel Krutkin. – De hisz azok
százszázalékos vörösök! A srácok nemrég mesélték, a harmadik
századból az egyik átlógott hozzájuk. Tudod, mi történt? Odakötözték
egy autó lökhárítójához, és megrántották. Miszlikre szaggatta a srácot!
– Nem érdekel, én ezekkel nem bírom tovább – mondta Mitya.
Megállt, és Goska vállára tette a kezét. Most először, mint egyenlő
társnak. – Te, Gosa, dönts, ahogy akarsz, én már döntöttem.
Krutkin majd’ megfúlt a szeretettől és a hálától:
– De hát én… hová lennék nélküled, Mityaj… elvesznék a picsába…
Újra elindultak.
– Hová megyünk? – kérdezte óvatosan Goska. – Ha a partizánokhoz,
akkor balra kell fordulnunk, Mityaj. Amott, annál a fiatal erdőnél, a
liget felé, ott aztán meglapulhatunk sötétedésig…
– Így is lesz – bólintott Mitya –, csak előbb a saját szememmel látni
akarom a Gami Jart. Hogy soha többet el ne felejtsem.

Egyre közelebb és közelebb hallatszott a szakadatlan géppuskaugatás.

Rengeteg fegyver működött. Aztán már kiáltásokat is lehetett hallani.
Mitya és Goska jócskán letért az útról, de még látták, hogy az oszlop
megtorpan, az emberek, nyilván a rémülettől, vergődni kezdtek, a
porba vetették magukat, jajveszékeltek. Az őrség rájuk vetette magát,
puskatussal agyba-főbe verte őket. Egy teherautó tetejéről egy tiszt
mondott valamit, valami civil szöveget a vergődő embereknek: uraim,
úgymond, valamit félreértettek.
Mitya és Gosa hasmánt keresztülkúsztak egy nyílt dombtetőn, aztán
elnyelte őket a mogyoróbokrok sűrűje. Csaknem egy órát vergődtek a
bokrok között, a géppuskaugatás után tájékozódva. Végre egy meredek
lejtőről kitárult előttük a hatalmas szakadék egy része. A túlsó lejtőn
buldózerekkel letarolt sima térség terült el, ahová néhány
lövészárokból mezítelen embereket lökdöstek elő. A férfiak csaknem
mind a szemérmüket igyekeztek eltakarni, a nők a melleiket, a
gyerekek a felnőttek lábába kapaszkodtak. Ez volt az utolsó, amit
életükben tettek. A lövedékek szétszaggatták mindet, s ők lezuhantak a
szakadék mélyébe. Az árok fenekét Mitya és Gosa innen nem láthatta,
de nem volt nehéz elképzelni, mi lehet odalent.
 A géppuskásoknak időnként „tüzet szüntess”-t vezényeltek, ilyenkor
a teraszon megjelent a kiszolgáló személyzet, akik aztán lapáttal,
gereblyével és csáklyával elvonszolták, és letaszigálták a fennakadt
testeket. A géppuskások ezalatt cigarettáztak, beszélgettek, hanyatt
fekve nézték a felhőtlen eget. A két-két főből álló géppuskásosztagok a
szakadék innenső szélén voltak felállítva. A Waffen-SS valami kisegítő
alegységéhez tartozhattak, csupa középkorú férfi. A Mityához és
Gosához legközelebb eső páros tőlük vagy százötven méterre, a lejtőn
lefelé feküdt a fegyver mellett. Széles vállú, izmos farú mindkettő. A
cigarettaszünet közben látni lehetett, hogy az egyiküknek, mégpedig a
lövésznek, aranykorona csillog a szája sarkában. Ezt vette célba Mitya.
A géppuskás nem muszájból, hanem becsületből dolgozott. Ide-oda
forgatta a csövet, hogy minél nagyobb szögben pásztázhasson. Az
egyik széltől a másikig legalább másfél tucat ember zuhant bele az
árokba. A lövész időnként lejjebb eresztette a csövet, hogy a
gyerekekről se feledkezzék meg. A válla úgy rázkódott, mint aki
légkalapáccsal dolgozik. Ezt vette célba, éppen a sisak széle alatt, Mitya
Szapunov.
– Jaj, Mityka, mit művelünk, jaj, mit művelünk! – motyogta a
rémülettől nyáladzva Goska. De közben, akárcsak Mityka, ráemelte a
karabélyát a másik katonára, a sisak alá.
Mitya meghúzta a ravaszt. A géppuskás feje lehanyatlott, cseppet se
kifejezően, egyszerűen csak előrebillent az arca, de a lába még egy-két
másodpercig úgy maradt, a legnagyobb csodálkozás pózában. A
párjának még volt érkezése, hogy egy negyed fordulattal kimutassa
csodálkozását, de Goska lövése félbeszakította ezt a teljesen
természetes mozdulatot. A két fiú nyomban futni kezdett felfelé a
lejtőn, hogy minél gyorsabban átérjenek a domb másik oldalára, és
már nem látták, hogy az elnémult géppuskával szemben, a szakadék
túloldalán pillanatok alatt feltorlódtak a meztelen emberek. Mitya alig
átgondolt bosszúja – később ugyan úgy emlékezett, hogy közben azt
mormogta: „Cilja mamáért, Naum nagyapáért!” – csak tovább fokozta
néhány tucat ember szenvedését, meghosszabbította iszonyatukat a
föld megnyílott hasadéka előtt, míg végül a szomszéd osztag felfogta,
mi történt Bauer káplárral, és szélesebbre vette a munka pásztázási
szögét.

A két fiú néhány óra alatt egyik ligettől a másikig szökellve eljutott a
tömör erdőrengetegig. Elgyötörten leheveredtek egy tisztáson a sűrű
fűbe. Körülöttük a fű mélyén eleven és minden bizonnyal érdekes élet
folyt: katicabogarak mászkáltak, hangyák nyüzsögtek, bolyhos
hernyók imbolyogtak a fűszálakon.
Ami az emberi tevékenységet illeti, az arra korlátozódott, hogy az
üres égen átrepült egy furcsa alkotmány, egy Focke-Wulf–190-es
felderítőgép. Már kezdett alkonyodni. Köröskörül se egy emberi
lakhely, se tűzrakás nyoma – civilizációtól érintetlen terület. A
felderítőgép eltűnt a láthatár mögött, de hamarosan visszatért, és
körözni kezdett az erdő fölött.
– Csak nem bennünket keres az a kibaszott gép? – szólalt meg Goska.
– Lehet, hogy minket – felelte Mitya. – De valószínűbb, hogy a
partizánokat. Alighanem azt hiszik, hogy a partizánok puffantották le a
két géppuskást. Gyerünk, Goska, minél gyorsabban el kell tűnnünk
erről a környékről…
De Goska nyafogni kezdett:
– Hová mennénk? Nekünk már kampec, szegény gyerekeknek,
kampec bizony!
Mitya nógatta, de ő sem emelte fel az arcát a fűből. Milyen jó itt,
ebben a fűben, ezen az alkonyi órán, éjjel sem lehet itt rossz. Itt kéne
élni ebben a fűben, összezsugorodni, akkorára, mint a szemem, hogy a
hátam meg a seggem ne álljon ki belőle. Eszébe jutott, hogyan rándult
össze a golyójától a német mészáros – az első ember, akit megölt
életében. Már úgy értve, az első, akire célozva lőtt. Azelőtt isten tudja,
hová lövöldözött, csak úgy bele az ellenséges térbe, ennek viszont
pontosan a sisakja széle alá, bele az agyába. Nyomorult élet, csapott
ököllel közvetlenül az orra előtt a földre. Egy apró hangyácska futott ki
az ökle alól, törött lábbal, és értelmetlen menekülési vágytól hajtva
keringeni kezdett a fűben. A sokmilliárdnyi hangyácska közül éppen
őrá zúdult alá valami gyilkos hatalom a békésen esteledő
Világmindenségből. Mitya a körmével szétnyomta a vergődő
hangyácskát. A második gyilkosság egyetlen napon.
– Na, Goska, vetkőzz! Ha a partizánok ebben az egyenruhában
találnak ránk, szóba sem állnak velünk. Mindjárt falhoz állítanak.
Levetették a ROA feliratú egyenruhájukat, a sapkát, a csizmát, a
nadrágot, batyuba kötötték, és belesüllyesztették a mocsárba. Egy szál
alsóban maradtak – azon nem látszott német jelzés – és elindultak még
beljebb az erdő mélyébe. Kitaláltak egy egyszerű történetet: azt
mondják majd, egy teljes évig fogságban voltak, a fürdőből szöktek
meg, mielőtt elszállították volna őket Németországba…
Három nap és három éjjel, aztán egy hétig, ha nem egy egész
hónapig járta Mitya és Goska az erdőt anélkül, hogy egy lélekkel
találkoztak volna. Csak egyszer haladt el mellettük zseblámpa-
villogtatással, német szitkozódással egy hajtóvadászat. Talán éppen
rájuk vadásztak. Bebújtak a mocsárba, időnként, amikor a lámpák
közelebb értek, nagy levegőt vettek, és alámerültek a bűzös latyakba.
Attól fogva teljes mocsári álcaöltözetben masíroztak tovább. „A mocsár
katonái” – vihogott Goska, eszébe jutott a háború előtti film. Most már
nem volt más körülöttük, csak a természet. Valami állatkák
sündörögtek körülöttük, éjszaka úgy érezték, figyelő szemek követik
őket. Farkasszemek, persze, nyugodt farkasszemek. Goska megpróbált
elkapni valami madarat, hogy felfalják. Nem sikerült. Lófaszt vagyunk
mi az evolúció gyümölcsei, viccelődött Mitya. Mármint azon, hogy a
majmoktól származunk. Egyáltalán, sokat viccelődtek. Tulajdonképpen
paradicsomi élet, leszámítva az éhséget, a feldagadt lábukat, az
agyonkaristolt oldalukat. Forró napok követték egymást, az áthevült
fenyőkből gyermekkoruk hangjai és illatai áradtak. Mintha
pionírtáborban lennénk, valahol az Isztrán, mintha indiánosdit
játszanánk. Az éjszaka jótékony fuvallatok hűtötték a szökevények
testét, mintha rendelésre jöttek volna. Azt faltak, ami az útjukba akadt,
bármit, amit egy kicsit is meg lehetett rágni: bogyókat, gombát, füvet,
zöld mogyorót, fiatal fakérget. Hasmenés kínozta őket. Néha-néha az
erdő széléről fogvacogva nézték a távoli falucskákat. A szánalmas
rogyadozó tetők úgy púposodtak, mint a friss cipó. A gyomruk
összerándult. Le kéne ereszkedni, koldulni, lopni, rabolni… De hátha
polícia van ott, vagy ami még rosszabb, németek? Magukfajta
katonaköteles korú kölykök semmi jóra nem számíthatnak ott. Ha
elkapják őket, nem hazudozzák ki magukat. Mentek hát tovább. Hogy
hova, nem tudni. Lehet, hogy egy helyben köröztek. Goska egyszer fel
is ordított: – Mityka, basszam ki a szememet, hát mi már voltunk itt,
biztos! Látod, ott repül a felderítő!
Kiértek egy tágas tisztásra, fölötte csakugyan ott repült át a
vészjósló felderítő. Mitya térdével fenéken billentette a pajtását,
nagyot röhögött: – A repülőgép után tájékozódsz, girnyó? – De aztán
rájött, hogy Goska az éhségtől kezd becsavarodni. Szökésük egyre
kevésbé hasonlított már a pionírkalandokra. Nahát, hogy micsoda erdő
nő itt a szocializmus földjén, se széle, se hossza, és sehol embernek
semmi nyoma. Az ördög vezet bennünket, Mityaj, visszahúz a
mocsárba, csak most már fejjel lefelé. Hallgass, girnyó! Micsoda férfi
vagy? Ugyan, micsoda férfi vagyok én? Ez az erdő éppen partizánoknak
való, a faszom se találja itt meg őket! Hol vannak itt a te híres kibaszott
partizánjaid, azok a rohadtak? Most akár az ördögnek is megadnám
magam egy tál kásáért. Lőjenek agyon, a picsába, csak ne
éhgyomorra…
Egyszer aztán, csodák csodája, kijutottak a lidérces rengetegből egy
alig látható ösvényre. Merre menjünk, balra vagy jobbra? Gyerünk
balra, tök mindegy, merre, ha elakadunk, visszakecmergünk jobbra. Ha
ott is elakadunk, akkor elindulunk két irányba, mert én már látni se
bírom tovább a pofádat. Én se a tiédet. Az ösvény időnként teljesen
eltűnt a lehullott ágak és a páfrány között, de aztán mégis kitartón
folytatódott. Hirtelen kivezette őket egy kis tar foltra, rajta vagy
háromméteres gödörféle, melynek falából hosszú gyökerek lógtak,
mint a boszorkány varkocsa. Odalent, az aljában, akkurvannyát, valami
építményféle maradványai látszanak: széthányt deszkák, két-három
kormos vaskályha, a figyelmes napsugarak itt-ott még üvegcserepekre
is akadtak. A felszakított gödörből kiugrott valami nagy testű állat:
farkas, vagy rozsomák, vagy egyszerűen egy erdei manó, dühödten
rávicsorgott a bokrokra, amelyek között a két fiú rejtőzött, azzal
beugrott a sűrűbe. Te Mityaj, ez olyan, mint egy bombatölcsér. Úgy
látszik, nemrég bombázhattak itt, nézd, ott még parázslik is. Igen,
lehet, erre tévedt a felderítőgép, ledobott egy-két bombácskát. De
lehet, hogy aknavetővel szórták meg. Lehet, hogy ez is, az is. Úgy
látszik, élő lélek nincs itt. De halottat se látni. Hogyhogy nem látni? Hát
ez itt mi az orrod előtt, nézd, ott áll ki egy csizma, meg az a kéz, meg
van rágva. Úgy látszik, valami bázis lehetett itt, lecsaptak rájuk, nem
hagytak életben senkit. Te Mitya, itt biztos maradt valami kaja!
Óvatosan, Goska, fel ne robbanj!
Goska oda se figyelt, már nyargalt keresztül a bokrokon a
szétbombázott bunkerekhez. Mitya is futott utána. Egy csomag pocsék
kétszersült képzett meg előtte, semmi jobbat nem tudott kitalálni;
legalább egy csomag kétszersültet, ha találnának, beáztatnák,
belakhatnának kenyérpéppel… Fegyver dögivel hevert körös-körül,
szovjet és német géppisztolyok, gránátok, szuronyok, de kétszersült
nem akadt. Még edény is volt, annyi, mint a szar, tálak, csajkák, ezek
szerint zabáltak itt a rohadtak, ott vannak, ni, a kanalak szétszórva,
zabálnivaló meg sehol. Csak nem faltak be mindent, mielőtt
megdöglöttek volna? Mitya orrát hirtelen kábító sülthús-illat csapta
meg. Előugrott a romok közül, és a következő békés kép tárult elé: ott
ül Goska, és a parázson egy cubákot süt, egy jó másfél kilósat,
méghozzá zsírosat. – Ott hevert egy ló, Mityaj! – vihogott boldogan a
kölyök, és bizonytalan irányban az erdő felé intett. – Még egyáltalán
nem kezdte ki a rothadás. Találtam egy szuronyt, fogtam,
kikanyarítottam belőle egy adag bélszínt magunknak. Hallod-e, Mityaj,
így aztán lehet élni! Csak só lenne még, egy kis só! – Só azonban nem
akadt a romok között, igaz nem is keresték, annyira ehetnékjük volt.
Viszont a tűz mellé asztalkendő is került, egy darab szakadt szélű
vászon, rajta rombusz alakú pecsét: „D–5AHU–I gazdasági részleg”.
Megrészegülten zabáltak, a fogukkal marcangolták az ennivalót,
fuldokolva nyelték a húst, és hangtalanul hahotáztak. A két moszkvai
fiatal ereibe minden egyes falat lóhús új erőt és optimizmust öntött. Ez
meg miféle rongy, girnyókám? A franc tudja, egy darab rongy, itt
hevert valahol. Nézd, fehérneműpecsét van benne, szovjet. Hát mi más
lenne, Mitya? Hát persze hogy szovjet! Hiszen itt mi mind szovjetek
vagyunk, hahaha, hahaha, köröskörül szovjet minden…
Csak amikor a két fiú telezabálta magát, akkor ütötte meg orrukat a
förtelmes bűz. A tetemek – lehettek legalább egy tucatnyian – már
kezdtek büdösödni. Ez természetes, jegyezte meg Mitya. Nagyon
természetes, helyeselt Goska. Körbenyargaltak, hátha találnak még
valamit, aminek hasznát veszik. Találtak például egy összetört
rádióadót, egy német motorkerékpárt. Fegyvert nem vettek föl. A
fasznak kell! Meglátják, hogy fegyver van nálunk, mindjárt
lepuffantanak, csak aztán kérdik meg, hogy hívnak. Kiválasztottak két
szovjet köpenyt. Német köpenyek is hevertek ott, de azokhoz, érthető
okokból, nem nyúltak. Lesz mivel takaródzni éjszaka a dzsungelben.
Mitya leráncigált egy pár neki való szurkosvászon csizmát egy bokor
alól kilógó lábról. Amint húzta lefelé, kilátszott a hosszú gatya vászna,
rajta ugyanaz a „D–5AHU–I gazdasági részleg” felirat, mint az
abrosznak használt rongydarabon. Igyekezett, nehogy tekintete a
bokor alá tévedjen, de hiába, így is szembe ötlött, hogy a halott bal
farpofájából furcsamód hiányzik egy darab. Egyszerre kidülledt
szemmel kiugrott az árokból Goska Krutkin. Egy egész láda katonai
kétszersültet talált, drezdai gyártmány. Bár korábban találta volna,
gondolta Mitya. Feltépték a dobozt, és csak úgy gyömöszölték a
szájukba a kétszersültet. Micsoda gyönyörűség, istenem! A finom
tésztamassza elnyomta a hús ízét, amit az imént zabáltak.
Kétszersültet majszolva továbbindultak. A ládát felváltva vitték. Menni
kell, az ám, nem ülhetünk itt, a hullák között, a picsába, az ember
teljesen becsavarodik köztük.
A hőségtől izzó fakó égen újra megjelent egy felderítőgép. Nagyon
lassan szállt, leskelődött, a motor alig hallatszott, tisztára mintha
élőlény lenne. Mityának hirtelen eszébe jutott, hogy az előbb a szeme
sarkából látott mászni egy fehér, kövér kukacot. Egyszerre iszonyúan
felfordult a gyomra. Odavágta Goska hátához a kartonládát. – Te
rohadék, mit adtál nekem?! Mi a lófaszt nyomtál ide nekem, te
metróépítős rohadék, te szaros girnyó! – Durr, a fakószőke kobak,
durr, a lapockája, a bordája! Te mocskos szuka, belerántasz minden
szarba! Hirtelen észrevette Goska követ szorongató öklét, amint az
arcába sújt. Mintha lórúgás érte volna az állkapcsát, egy nem létező ló
nem létező patája. Mitya bezuhant a letört ágak, a páfrányok közé.
Legalább vége lenne az egésznek! De Krutkin összeszorított ököllel
odaugrott hozzá: – Te rohadék, együtt voltál velem, együtt csináltál
mindent, te szaros dög! Kimosdattak a professzoréknál, te kulákfajzat!
Inteligencs uraság! Gyűlöllek, te büdös bakkecske! Te vagy a girnyó, te
magad! – Rugdalja Mitya oldalát, ha meg az felemelné a fejét, mindjárt
állon vágja a lópatával. Mitya összeszedte minden erejét, és hirtelen
nagyot rúgott a csizmájával. Krutkin elvágódott, és a rázúduló tömeg
mindjárt leteperte. Most görög–római fogásokban kapaszkodtak össze,
ide-oda hemperedtek a végkimerülésig, kicsavarták egymás tagjait,
dühtől elvakultan. Krutkin beleokádott Mitya arcába. Hirtelen
elernyedt, vihogni kezdett. – Jaj, Mityka, micsoda „rigolettósdit”
játszunk! Ez aztán a cirkusz!…
Végtére undoksággal összemocskolva, kimerülten elhemperedtek
egymástól, és hangos horkolásba kezdtek. S ekkor megjelentek
fölöttük gyerekkoruk lebegő szitakötői, hangtalanul rebbenő
szárnyakkal, melyeken megcsillant az erdő zsákszövetén áttörő
napsugár. E szikrák közt olykor parányi szivárványokban felragyogott
a földi színek teljes sokasága. Néhány óra múlva a két rettenetes alvó
kölyökre ráakadtak a Dnyeper partizánegység felderítői.
XIII. fejezet
Szentimentális hajlamok

1943 őszére már kezdték lebontani az emlékművek

deszkaburkolatát: a frontvonal már biztonságos távolságra húzódott
vissza. Gogol újra ott lógatta szomorú orrát az egykori
Precsisztyenszkij bulváron: sem az égből, sem a földről nem fenyegette
semmi. Így áll majd az emlékmű, teljes biztonságban, egészen 1951-ig,
amikor is Sztálin utálkozón fújtatva megjegyzi: „Micsoda undorító
szovjetellenes orra van ennek az írónak!” – ami után haladéktalanul
ledöntik a talapzatáról, és dutyiba dugják, ott porosodik az orra,
állandó szökési ábrándok és gyötrelmes bűnbánatok közepette,
egészen ötvenkilencig, vagyis az újjászületés időszakáig. A dutyiból
előhozott, rehabilitált emlékmű meglepetten veszi majd észre, hogy
helyét elfoglalta egy vállas, roppant férfias alak, vagyis ifjúkora
megtestesült álma, az a bizonyos Orr, aki 1839-ben, szökése rövid
napjaiban oly magabiztosan sétifikált a Nyevszkij proszpekten.
A Gogol bulvár lakosai egyelőre lelkesen nézték a deszkák közül
előbukkanó szeretett mizantrópjukat, és újra ott sétáltak körülötte, és
ott üldögéltek a talapzatánál. Ugyanilyen élvezettel álltak meg itt a
járókelők is, akik között, útban a kórházból a frontra, ott volt Vujnovics
ezredes.
Vagyim már a harmadik cigarettát szívta, egyiket a másik után,
mohón, mint minden frontkatona, igyekezett kiélvezni a béke minden
pillanatát, elnézegette a lábazaton körtáncban keringó Gogol-hősök
domborműveit, a Csicsikovokat és Korobocskákat, meg a többieket. A
moszkvai ősz mindig különös vonzerővel hatott rá: az emlékművek, a
villamosok a bulvár lombjukat hullató fái alatt, az orosz civilizáció
központja, a normális élet illúziója.
A kurszki csata legelején sebesült meg. Tüzérosztályát kivezényelték a
peremvonalba, hogy onnan verje vissza a Tigrisek támadását. Sikerült
felgyújtaniuk vagy egy tucat hatalmas masinát, a többiek azonban,
teljes sebességgel manőverezve, rettenetes tüzet köpködve áttörték a
védelem vonalát, és a mieink hátába kerültek. Ez amúgy nemigen
nyugtalanította Vujnovicsot: a nagy veszteségek ellenére sikerült
megőrizni a rendet a tüzérosztálynál, az áttört páncélosokról meg
Cserdak ezredes harckocsizóinak kellett gondoskodniuk, ezt igazolta a
Vagyim fülénél hörgő telefonkészülék. Cserdak, Vagyim gyakori és
kebelbeli ivócimborája – alig három napja, hogy zsugázás közben
elszopogattak egy liter alkoholt – most a parancsnoki tankból nyomta
kedvenc szövegét: „A picsába, Vagyeha, ne szarj be! Majd én a seggükre
verek a kalocsnimmal ezeknek a kibaszott kurváknak! Na, viszlát!”
Azzal becsukta a harckocsi búvónyílását, és megindította a dandárt a
Tigrisek elfogására.
Eközben a Vagyim állásai előtt emelkedő dombokon, egy falucska
maradványait letiporva előkúszott hat szörnyeteg: hat Porsche
gyártmányú gigászi soktonnás Ferdinand önjáró löveg, Hitler új
reménysége. Ebben a pillanatban Vagyim, akit elkapott az ütközet
heve, és felbátorított Cserdak szilaj káromkodása, váratlan döntést
hozott. Elébük megyünk! Gurítsátok ki az összes hetvenöt milliméteres
löveget, kézzel vontatjuk őket! A Ferdinandok elhelyezkedtek a
dombon, és intenzív tűz alá vették a front mögötti területet, hogy
tűzernyőt biztosítsanak az áttört Tigriseknek. Vagyim tüzérei, hol az
egyik kezelőszemélyzet, hol a másik, meg-megálltak, célzott tüzet
nyitottak, de a lövedékek egyelőre egyszerűen lepattantak a kétszáz
milliméteres homlokpáncélról.
Közelebb! Közelebb! Átvonszolták az ágyúkat egy sekély
patakocskán. Vagyim eközben távcsövön éberen figyelte a
Ferdinandok munkáját. Igazolódott, ami nemrég feltűnt neki az egyik
felderítőjelentésben: ezeken a gigászokon nem voltak géppuskák!
Akkor pedig áthelyezzük a tüzet a kísérőkre, közben megyünk előre,
egész a közelükbe! Kézigránátokat, géppisztolyokat, pisztolyokat
előkészíteni!
A Ferdinandok körül ott hasalt a 2. páncéloshadtest
deszantosszázada, minden bizonnyal a Halálfejes SS-hadosztály
harcosai. A felszerelésük első osztályú, még aknavetőik is voltak,
ezekből lövették a szokatlan módon közeledő orosz tüzérséget.
Tüzérségi roham! Hogy miket ki nem találnak ezek az átkozott
„Untermensch”-ek!
Vujnovics ágyúi már nem tüzeltek a Ferdinandok sebezhetetlen
mellére, annál hevesebben pusztították viszont a kísérő századot.
Vagyim előkapta a pisztolyát, intett a fiúknak, és futva elindult
keresztül a krumpliföldeken, egyenest a közeledő sárgásszürke
acélhegyek felé! Tűz a figyelőrésekre, benzintartályokat felgyújtani,
gránáttűz! Ebben a pillanatban, talán valami balfácán, végigvágott a
hasán az ólmossal.
Az ütközetet nélküle fejezték be, nem látta, amint a tüzérek,
pontosan teljesítve lekaszált parancsnokuk parancsát, kivonták a
forgalomból az ellenség balsikerű csodafegyverét. Vagyim ez alatt az
idő alatt – ha ugyan Vagyimról szólván lehetett még időről beszélni –
holmi köztes térségekben lebegett, hol rúgkapált, mint az elmerülő
bogárka, a vörös és lila gigászi hullámok között, hol akkorára nőtt,
hogy magába fogadta mind a lilát, a vöröset, akkorára fuvódva, hogy
már-már bekövetkezett a végső robbanás.
De nem süllyedt el, szét se pukkant, ehelyett egy égszínkék és fehér
nyíláson át hirtelen felbukkant egy fiatal orvos – nevezzük Davidnak –
vidám arca, aki azt mondta: „Na, ezredes, írj az asszonynak, hogy
állítson gyertyát a templomban!” Vagyim szeretett volna ellenkezni,
hogy a felesége muzulmán, de nem volt érkezése, mert megint
visszahömpölyödött azokba a köztes, de most már mégsem olyan
fenyegető, mégsem olyan démoni térségekbe, valami elég közeli tájra,
tulajdon elveszett ifjúsága tájára, ahol, ki tudja, miért, Alekszandr Blok
hangja szólt folyton:

Vágyakozó tavasz-ének
 Libben a szélben elém…

Egyszóval, a sebészek művészete, no meg az a csodatévő tengerentúli

orvosság, amit úgy neveztek: penicillin, s amelyből az első szállítmány
épp akkor érkezett meg a hadsereg kórházaiba, megmentette az életét.
Az ágyúk hihetetlen rohamának a páncélosok ellen híre ment.
Vujnovicsot bátorságáért és kezdeményezőkészségéért felterjesztették
Lenin-rendre. A Tartalék Front parancsnoka, N. B. Gradov
vezérezredes, amikor átnézte a listákat, átváltoztatta a felterjesztést a
„Leninről” a Szovjetunió Hősére. Ugyancsak ő felterjesztette
Vujnovicsot a vezérőrnagyi rendfokozatra, de Moszkvában, valahol a
legfelső kancelláriákban valaki az utolsó pillanatban erősen behúzta a
féket. Akárhogy is, a tegnapi „nép ellensége”, a „láger porának”
megkülönböztethetetlen kis szemcséje mégiscsak az ország
legmagasabb rendjelének lovagja lett.
A frontorvosok azon túl, hogy lehetővé tették e kitüntetés átvételét,
még egy felbecsülhetetlen szolgálatot tettek neki: elküldték további
gyógyulásra Szamarkandba, ahol a felesége, Gulija élt a gyerekekkel. A
hátországi kórházban töltött két hónap valóságos mennyországnak
bizonyult. Először is, hirtelen, egyik percről a másikra helyreállt a
család. Másodszor, ugyancsak teljesen váratlanul, eltűnt az az állandó
teher, ami Vagyimot a családjával kapcsolatban folyton nyomasztotta,
valami újfajta viszonyok alakultak ki köztük.
Amikor Guliját feleségül vette, az mindössze tizennyolc éves volt. A
vakító keleti szépségű lány egy helyi pártmunkásnak, a szovjet
formáció egy feudális urának a családjából származott. Vad volt,
pimasz és lusta. A lustaság hasonlatossá tette a háremek engedelmes
asszonyaihoz, de a hasonlatosság ezzel véget is ért. A menyecske,
akinek a feje tele volt tömve pártlózungokkal, egyre azon igyekezett,
hogy fölébe kerekedjék töprengő természetű férjének, a legostobább
ürügyekkel is botrányokat csapott, sőt gyakorta fel is pofozta.
És akkor az egykori fúria helyett hirtelen megjelenik egy fiatal,
tartózkodó asszony, simára fésült hajjal, szerény kis kosztümben, még
csak nem is az a vakító szépség, mint azelőtt, egyszerűen csak bájos.
Kiderült, hogy amióta a férjét letartóztatták, levelezőn elvégezte a
pedagógiai főiskola bölcsészkarát, tanítóskodik, elolvasott egy csomó
könyvet. Hirtelen odaejti arcát a kórházi takaróra, és zokogásban tör
ki: bocsáss meg, Vagyim, bocsáss meg! – könyörög. Kiderül, hogy
nyilvánosan elárulta a férjét, a gyűléseken felszólalt ellene, a fiainak
megtiltotta, hogy az apjukat emlegessék. – Jaj, Gulija, kedves, ne
emészd magad ennyire! Nem te voltál az első, nem is az utolsó! – Jaj,
Vagyim, tudom, hogy te nem szeretsz engem, más asszonyt szeretsz, de
bocsáss meg legalább, hiszen én vagyok a két fiad anyja! – Úgy látszik,
az irodalom a hasznára vált, felszínre jött a hajlama a
szentimentalizmusra.
A fiúk boldogok voltak, hogy hirtelen kaptak egy hős orosz apukát.
Kisgyerekkorukra emlékezve minduntalan a vállára csimpaszkodtak,
amivel nagy fájdalmat okoztak az alaposan összevagdalt testnek.
Vagyim azonban élvezte ezt a huzakodást. Amikor megengedték, hogy
időnként elhagyja a kórházat, a fiúk iskola után rohantak egyenest a
kórházhoz, ő pedig hazakísérte őket, sántikálva, mint e földek hajdani
ura:155 az a balfácán a kurszki csatában nemcsak a hasát fordította ki,
hanem a jobb lábát is, csípőben. Elhaladtak a Bibi-Hanim mecset
mellett, keresztül a napfénytől izzó Regisztan téren, a város széle felé,
ahol a tetők között már látszottak a Zeravsan-völgy szőnyegszerű, dús
dombocskái. Mindenütt gúlában állt a görög- és sárgadinnye, a
kerítésekről hatalmas fürtökben lógott a mézédes szőlő. A lisztet
ugyan jegyre adták, de a forró, omlós csurek itt nem számított
fényűzésnek. A kelet, még ha szovjetesítették is, jelen volt mindenütt,
és a kegyetlen történelmi idők kellős közepén valami
megmagyarázhatatlan testvéri érzést, a hatalmas család érzését
sugározta.
Amikor Gulija kettesben maradt a férjével, sírt: – Úgyis tudom, hogy
nem szeretsz. Te Veronyika Alekszandrovna Gradovát szereted! –
Vagyim szó nélkül csókolta az asszonyt. A sötétben Gulija ajka elnyílt,
mint a tulipán.
Ami Veronyika Alekszandrovna Gradovát illeti, Gulijának
tulajdonképpen nem is volt igaza. A távollét esztendei alatt az asszony
makacs emlékét háttérbe szorították az újabb élmények: az aktív
vizsgálat huszonkét módszere, a vasútépítés a norilszki körzetben, a
vaskemény játék a Ferdinandokkal, s végül a szórakoztató utazás a
túlvilági tájakon. Igaz, írt az asszonynak egy baráti, energikus levelet,
jófajta férfihumorral, benne – ahogy akkoriban mondták – finom
célzásokkal és vaskos találatokkal, hogy, úgymond, ha békeidőben a
sors nem hozott össze bennünket, háborús időkben minden
lehetséges. Szerencsére nem küldte el azt a pocsék levélkét. Különben
is, hová küldte volna? A moszkvai címét nem tudta. Csak nem küldi a
front törzséhez, „a hadseregparancsnoknénak a férje címén”?
Címezhette volna persze Szerebrjanij Borba, de ezt az eshetőséget
Vagyim mindjárt visszaszorította a tudata mélyébe, úgy tett, mintha
soha eszébe sem jutott volna. Egyszóval, a szamarkandi levél
belekerült azoknak az el nem küldött leveleknek a szétszórt
gyűjteményébe, melyeket, ha valami kutató összegyűjtene, érdekes
dolgozatot írhatna a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg főtiszti
állományának ábrándos természetéről.
Szamarkandban Vujnovics nagyon gyorsan gyógyult. Még második
hasüregi műtétre sem volt szükség. Hamarosan a lába is teljesen
rendbe jött, akár máris rohanhatna pisztolyával a Harmadik Birodalom
tankjai ellen. El kell mondanunk, hogy Vagyim, akárcsak magas polcra
került barátja, negyvenharmadik életévére szintén elérte férfiassága
csúcsát, de a szikár, kissé görnyedt Nyikitával ellentétben ráadásul a
megtestesült eszményi férfiszépség volt: őszülő halánték, egyenes váll,
az orosz gárdisták színe-virágához méltó léptek. A hátországi nők,
amint a látókörükbe került, nyomban felröppentek szánalmas
valóságuk világából, levegő után kapkodtak, s még azután is soká,
elérzékenyülten sóhajtoztak.

Most is, mialatt ott ült a Gogol-emlékmű tövében, előretolt térdén

tartva térképtáskáját, a bulváron szaladgáló diáklányok megtorpantak,
lépésre váltottak, mintha azt várnák, hogy a délceg ezredes megszólítja
őket, aztán lassan, sutyorogva, viháncolva, vissza-visszatekingetve
távolodtak. Az ezredes pedig egy háromszögletű levélkét tartott a
térképtáskáján, és azzal foglalatoskodott, hogy tintaceruzával kihúzta a
rosszul látható címet: Moszkva, Ordinka 8., 18. lakás. Sztrepetov
család. A levelet azért hajtogatták háromszögletűvé, mert a
természetből eltűnt a boríték, és ugyanúgy festett, mint azok a
közönséges küldemények, amelyek milliószám repültek a frontról a
hátországba és vissza, csakhogy ez a levél egészen más korszakban
íródott. Ez volt az a levél, amelyet 1938 nyarán valaki kidobott a
börtönvonatból, és odahullott Nyikita Gradov lába elé. Ha az olvasó
elfelejtette volna azokat a távolba tűnt eseményeket, azt javasoljuk,
vegye elő történetünk első kötetét, és térjen vissza a két parancsnok
részeg, komor beszélgetéséhez, melynek végén Nyikita megkérte
Vagyimot, hogy juttassa el a levelet Moszkvába. Moszkva előtt azonban
Vagyim még hazautazott, az afgán határhoz, ahol egyenest az ezred
parancsnokságán letartóztatták. És most, Szamarkandban, ahogy
Gulija albumaiban a régi fényképeket nézegette, ráakadt erre a
háromszögletű börtönlevélre: Ordinka 8., 18. lakás. Sztrepetov család.
Ez a levél már hatesztendős volt. Bár Vujnovicsnak már akkor is
minden vágya az volt, hogy teljesítse az ismeretlen sittes megbízását,
mert gyűlölte Sztálint és „ezt az egész bandát”, csak most, mindazok
után, amit maga is átélt, értette meg, immár minden politikai
mellékzönge nélkül, mit jelenthetett ez a levél annak az embernek.
Ezen az őszi napon, magányosan, bár Gogol jelenlétében, Vagyim
végre elhatározta, hogy haladéktalanul kimegy a Moszkva-folyón túlra,
és kézbesíti a levelet. Különben megint el fog kallódni, feledésbe merül,
és nem marad más, csak a homályos bűntudat, amiről az ember maga
sem tudja, honnan ered.
Végigment a bulváron a „Szovjetek Palotája” metrómegállóig, átment
a Volhonkára, aztán elindult a jobb oldalon, a központ felé, közben
elgyönyörködött a Szépművészeti Múzeum tetőzetében és
oszlopsorában. A járda mentén csaknem mindenütt sorok álltak a
jegyre kapható élelmiszerekért. A nép sűrűn, rendíthetetlenül állt, a
nénik széket, ládát hoztak magukkal, kényelmesen elhelyezkedtek,
kötögettek. Ott állt mindenütt természetesen a minden tekintélyesebb
moszkvai sorállások elmaradhatatlan résztvevője, egy-egy akadémikus
külsejű bácsika, vaskos kötet klasszikus olvasmánnyal a kezében.
Ahogy Vagyim elhaladt a sorok mellett, egyre azon töprengett:
mennyit kell még tűrnötök, drágaságaim? Mennyi keserűséget hoztunk
nektek az eszméinkkel, a fegyvereinkkel! Most közeledünk a
győzelemhez, életben maradtunk mint nemzet, de megint mint rab
nemzet, a fene egye meg! És az átkozott Csótány, mint mindig, most
sem hagy nekünk mást, mint egy újabb zsákutcát. Hiszen egy ilyen
háború után csak nem szítunk lázadást! Ki állna mögéd, ha ő, a
legocsmányabb, a legnagyobb bűnöző a győzelem minden babérját
learatja? Ocsmány szentségtörés folyik mindenütt: „A hazáért,
Sztálinért!” Ő pedig ott feszít egyenlőként, mit egyenlőként: elsőként a
demokratikus országok vezetői között! Ördögi!
Mindamellett a moszkvai sorok hangulata negyvenhárom őszén
egyáltalán nem látszott csüggedtnek, ellenkezőleg, kissé emelkedett is
volt. Az élelmiszerjegyeket két év óta először lehetett csakugyan
rendesen beváltani: elég gyakran lehetett kapni darát,
napraforgóolajat, sőt olykor még amerikai sertéskonzervet és
tojásport is. A gyerekjegyre olykor adtak egy „szuflénak” nevezett
tápláló, tejes folyadékot. Egyáltalán, az élet valahogy derűsebb lett. A
fényálcázás helyett minden héten döbbenetesen gyönyörű tűzijátékok
világították be Moszkva egét! A fiatal nők arcán több lett az ábrándos
vonás. A férfiak – bár továbbra is sokan megrokkantak, vagy talán
éppen ezért – egyre többször jelentek meg a társaságban. Itt van
például ez a csudipofa rokkant: Andrjusa, Szivcev Vrazsekból.
Csudipofa, ahogy tudja játszani zsákmányolt harmonikáján ezt a
bosztont: Kéklő fellegek. És csudipofa, ahogy énekel, kiköpött Mark
Bernesz. Az egész sor őt hallgatja, a volhonkai lányok pedig már
táncolnak is a járdán, egymással, persze. Lányok, nézzétek, micsoda
tiszt jön ott! Jaj, meghalok, egyszerűen csudipofa egy pasi!
– Erőt, egészséget, ezredes elvtárs!
– Jó napot, lányok! – mosolyodott rájuk Vagyim.
– Volna kedve táncolni velünk egy gyorsat! – kérdezte az egyik, a
legtalpraesettebb.
– Ó, kórházból jövök! – nevetett az ezredes.
 – Ne játszd meg magad, ezredes! – rikkantotta a rokkant Andrjusa. –
Táncolj, mulass, a háború mindent jóváír.
Vagyim meg, hahaha, hirtelen elkapta a kis talpraesett bestiát, és
megkeringőztette. „Kéklő fellegek idézik azt a búcsút intő sirályt a víz
felett…” A kis bestia meg, ettől a boldogságtól teljesen szégyenét
vesztve, odahajtotta a fejecskéjét Vagyim kitüntetésekkel teleaggatott
mellére. A nép körös-körül nevetett, tapsolt.
– Hát te kinek ajándékoztad a lábad, harmonikás? – kérdezte
Vagyim. – Guderiannak vagy Mansteinnek?
– Kercsben szálltam partra, gárdaezredes – kacsintott neki Andrjusa,
mint magafajtának. – Ott dobtam le a bal virgácsomat, a haza földjének
trágyázására.
Vagyim nem minden sajnálkozás nélkül otthagyta a lányokat, és
éppen továbbindult, amikor hirtelen valaki hangosan a nevén
szólította: „Vagyim Vujnovics?! Csak nem? Ez lehetetlen!” Vagyim még
meg sem fordulhatott a hangra, egyszerre beléhasított ennek az őszi
napnak, mint élete nagy napjának valami hihetetlenül teljes, legapróbb
részletekig bevésődő érzete, melyben minden az ő része, és ő maga
része mindennek, így egész: a hűvös, már hópiheillatot hordozó szél a
Moszkva-folyó felől, az édesbús harmonikaszó, a lányok repdeső haja,
a magas ezredes – és felfogta, hogy most valami olyasmi fog történni,
ami fontosabb, mint az egész világháború, és hogy a háromszögletű
levél ismét nem jut el a címzetthez.
Megfordult. A túlsó járda mellett lassan, mint valami lassított filmen
egy másik zsákmányolt „harmonika”, azaz egy Mercedes gyártmányú
limuzin gördült. A sofőr ellenségesen feléje fordította kőkemény
pofáját. A vállán alhadnagyi váll-lap. A sofőr mögött két sötét
gépkocsiablak ásítozik. „Állj!” – kiáltja ugyanaz a hang. Ez most már
nem neki szól, hanem a sofőrnek. A filmkocka egy pillanatra
kimerevedik, aztán a hátsó ülésről a nyíló ajtón át kinyúlik egy
selyemharisnyás hosszú láb, amelyre bonyolult bőr cipőpántok
tekerednek. A láb egy hajszálnyival lassabb, mint ahogy a történelmi
pillanat ritmusa diktálná, de aztán a gépkocsiajtó sötét nyílása szinte
szétrobban, amint kiröppen rajta kihívón és tündökletesen a
szépasszony. A moszkvai nyomorúság közepette csakugyan úgy fest,
mint valami filmművészeti fogás: ellentétes montázs. A tweedzsakettes
szépasszony, prémmel a vállán, úgy szalad át az utcán, mint egy
megtestesült celluloidálom, Ljubov Orlova és Deanna Durbin156
legragyogóbb idomai lüktetnek egyre növekedve, ahogy közeledik.
„Vagyim!” Még egy lépés, még egy, most már látni, hogy a szépasszony
már nem egészen fiatal. „Vagyim!” De milyen gyönyörű, ó, szerelmem!
A szépasszony a kezét nyújtja. Ő is nyújtja a kezét. Ujjaik összeérnek.
Arc az archoz simul, baráti csók. A film véget ér, kezdetét veszi az
elképesztő élet.
– Tudtam, hogy még találkozunk! – szólalt meg az asszony.
– Biztos voltam benne, hogy ma találkozom veled!
– Ma?
– Igen, ma!
– De hát hogy lehettél biztos benne, hogy még ma találkozol velem?!
– Magam sem tudom, de biztos voltam benne, hogy ma találkozom
veled!
Életükben először tegeződtek. A szépasszony kacagott, a szája
sarkában a gyöngyszemek között parányi gombaként aranykorona
csillogott. Belecsimpaszkodott a férfi karjába. Jaj, gyere, gyere! De hát
hova? Mindegy, akárhova, az ördögbe is, gyerünk a folyóhoz, muszáj
összeszednem magam!
Sevcsuk, a sofőr, aki parancsot kapott, hogy várjon, kiszállt a
kocsiból, hogy megmozgassa megmacskásodott lábát. Komor képpel
elindult a sor felé. A nénikék kíváncsian faggatni kezdték, ki ez a
királynő?
– Gradov marsall hites felesége, Veronyika őnagyméltósága – felelte
Sevcsuk, képén a szokott romlott vigyorral, és szó nélkül odamutatta a
rokkant felé széttartott kis- és hüvelykujjú öklét, vagyis: gyerünk,
igyunk egyet. Kérdem én, mi a fasznak kellett idehúzni északról a
fővárosba, ha ennek a spinének minden jöttment ezredes „Vagyim”, és
egyáltalán, mi ez az egész kibaszott cirkusz?!
… A Moszkva-folyó felszínén elsuhanó szél pillanatonként változó
fodrokat vert a víz sötét színén. A folyón túlról, a Kormánypalota
homlokzatáról hatalmas Sztálin-portré nézett rájuk. Veronyika most
először simult csípőjével Vagyimhoz, ajka a fülét kereste.
– Maga fogságba esett, ezredes! – suttogta. – Ha szökni próbál, golyót
kap!

Vagyim, amióta Moszkvába érkezett, napok óta kószált az Arbaton. Úgy

érezte, éppen itt, valahol az Arbat mellékutcáiban kell Veronyikának
laknia. Képzelete valahová a Vahtangov-színház vagy a bulvárgyűrű
környékére rajzolta alakját, szerterepülő sörényével. Gradovék lakása
egy századelőn épült modern házban kell, hogy legyen, azaz ennek a
Vagyim-féle, ironikusan szólva rövidke, vagyis alig egy életre szóló, és
megint csak ironikus értelemben platonikus románc forrásainak a
közelében. Ezzel szemben kiderült, hogy Gradovék most a főváros
legparádésabb központjában laknak, egy márványburkolatú, parádés
házban, dolgozókat ábrázoló szobrokkal a tetején. A marsall ablakából,
ha az ember közvetlenül odaáll, látni lehet a Kreml falát a két Arzenál
bástyával. A könyvespolcon ott díszeleg a marsall fényképe, vállára
vetett köpenyben, még tábornoki váll-lapokkal. A fényképet nyilván
valami híres frontfényképész, talán éppen Baltermanyec készítette,
egy olyan pillanatban, amikor a hadvezér parancsnoki pontjáról a
csapatok mozgását figyeli. Arca, az összehúzott szemével, az orcáit
szántó függőleges ráncokkal, maga a merő harci összpontosítás.
Vagyim persze már rég tudta, hogy Nyikita és Veronyika
eltávolodott egymástól. Még azokban az időkben, amikor éppen hogy
megérkezett a lágerből a harcoló hadsereghez, Nyikita egyszer
mégiscsak meghívta a bunkerébe vacsorázni. Jócskán beittak,
beszélgettek mindenféléről, de valahányszor a beszélgetés Veronyika
felé terelődött, Nyikita hevesen, csaknem tüntetőleg fordított az
irányán. Nem sokkal később megjelent a törzsnél egy remek
menyecske, Taszka Pizsikova. A hadseregparancsnok sohasem csinált
titkot a tábori szerelméből, ellenkezőleg, jóindulattal volt azok iránt,
akik az asszonyának nevezték Taszkát.
 A híresztelések az „odafönt” játszódó efféle eseményekről
természetesen eljutottak a tüzérosztályhoz is. A lövészárkokban a
népség-katonaság szívesen elcsámcsog holmi ágyhistóriákon. Még ha
ezeket olykor csak nagyon pontatlanul lehetett „ágyhistóriáknak”
nevezni, legalább rövid időre mégiscsak elvonták a figyelmet a
rettenetes feladattól: az „élőerő és technika pusztításától”.
Vagyimot valahogy mégis ingerelte ennek a „bakaálom” Taiszja
Pizsikovának a jelenléte a törzsnél. Velem ilyen nem fordult volna elő,
gondolta. Ha akkor a húszas években elszántabb vagyok, és lecsapom
Veronyikát Nyikitka kezéről, Veronyika sohasem került volna ilyen
kétértelmű helyzetbe. Soha nem aláztam volna így meg. Bármi történt
is volna, képes lettem volna mindent megérteni és megbocsátani. A
szerelmük varrata felfeslett, erről van szó. Velünk másképp lett volna.
Vagyim, aki egész életében a távolból dédelgette eszményi szerelme
képét, már elfelejtette, miféle érzelmeket keltett benne valamikor az
eleven, tüzes Veronyika, miféle onanizáló jelenetekben uralkodott ez a
csillag.
És lám, most egyedül vannak, Nyikita nincs Veronyika mellett, és a
fénykép a könyvespolcon csupán fotóművészeti alkotás. Veronyika a
dolgozószoba tölgyfa burkolatával egyező színű sötét, prózai italt
töltött két nagy talpas pohárba. Konyak. Igazi Jereván konyak!
– Hát akkor, a találkozásra! Bottoms up, dear comrade-in-arms!157
– Miért angolul? – mosolyodott el Vagyim.
Veronyika a szőnyegen odafutott az ajtóhoz, ráfordította a kulcsot,
és a válla fölött rákacagott:
– Tanulok! Hogy érintkezni tudjak a szövetségeseinkkel!
A folytatás olyan természetesen alakult, hogy szinte a „banális” szó
kívánkozna ide. De a banalitást már a konyakos nyitány első taktusai
elkergették. Vagyim kezdte kigombolni az asszony blúzát. Veronyika
segítőn felemelte a karját, és háttal fordult felé. A melltartó kapcsai
túlságosan bonyolult feladatot jelentettek neki, ujjai remegtek az
áhítattól. Veronyika cserepes ajkairól apró kacajok röppentek, amint
kiszabadította a mellét. Amint Vagyim élő valóságukban
megpillantotta ezt a két rózsás lényt, ezt a két szelíd durungot,
amelyekről annyit ábrándozott, térdre borult, és arcát belefúrta az
asszony lába közé. Ő reszketett, a férfi haját borzolgatta, aztán feljebb
húzta a szoknyáját, és kezdett levetni valami fantasztikusan selymes,
aphroditéi csipkehabbal szegélyezett holmit. Ezután azonban ostoba
közjáték következett. Vagyim hirtelen ráeszmélt, hogy neki is le kéne
vetkőzni: csak nem esik neki az istennőjének posztóegyenruhában,
alaposan kifényesedett seviot lovaglónadrágban? Nekiállt, hogy
levesse a csizmáját. Az az átkozott krómbőr csizma bokában szorított,
nem engedett. Vagyim fél lábon ugrálva vadul rángatta a csizma sarkát,
orrát. Veronyika a sarokba ülve mezítelenül várta, tekintetével
igyekezett elkerülni kiplingi hősét, de azért mégiscsak vetett felé egy-
két elbátortalanodott pillantást. Az egyik csizma zoknistul végre
szerencsésen lerepült Vagyim lábáról. A másik zokni a lábán maradt,
de ez sem igen használt a romantikának, mivelhogy az ezredes
poggyászában mindössze két pár zokni volt. Vagyim nekiállt, hogy
lehúzza a lovaglónadrágját, de eszébe jutott, hogy alatta ott van az
egyáltalán nem szerelemre ihlető, elöl már kissé sárgás, madzagra járó
hosszú gatya. Egyszóval, ezek után az esetlen, szinte szégyenletes
percek után csak a konyak téríthette volna vissza őket a korábbi
varázsos szédülethez, csakhogy ilyen állapotban odamenni a konyakos
üvegért, nem egyszerűen kényelmetlen, hanem egyenest szégyenletes
lett volna, és Vagyim, mintegy bizonyítandó, hogy ő milyen tüzes,
milyen szenvedélyes, rávetette magát az asszonyra, markolászni
kezdte a testét, hátraszorította a fejét, ajkával a bőrére tapadt, ám az
egész cseppet sem sikeredett természetesre.
Mennyire nem jól viselkedik, gondolta Veronyika. Mennyivel jobb
lett volna, ha röptében baszol meg, ahogy a tisztek mondják, vagyis
éppen úgy, ahogy képzelni szoktam: egyedül vagyok a félhomályban,
belép Vagyim, nyugodtan kicsatolja a derékszíját… Ha viszont
gyengédségekkel kezded, nem kell mindjárt így nekem esni, akkor
ugyanúgy is kell folytatni, lassan, a végtelenségig, a teljes
végkimerülésig húzni… „Mily gyötrelmes boldogság ez veled…” Azt
hiszem, én sem úgy viselkedem, ahogy kéne: nem húztam be a
függönyt, nem tudom rászánni magam, hogy a dolgokat a kezembe
vegyem. Vagy inkább a számba… végre…
Aztán sokáig szótlanul feküdtek. A bőrdíványon kevés volt a hely,
Vagyim egyik lába lelógott a padlóra. Veronyika csendesen végighúzta
tenyerét a Vagyim hasán látható hegeken.
– Rettenetes sebed volt – szólalt meg.
– Majdnem a túlvilágról rángattak vissza – és már belefogott volna,
hogy a sebesüléséről beszéljen, de elharapta: úgy hangozhatott volna,
mintha mentegetődznék az esetlenségért.
– Drágám – suttogta az asszony.
Ajka gyengéden barangolni kezdett a férfi arcán. Vagyim szeme
bepárásodott. Igazi asszony, nem holmi kislány, ért mindent. Úgy
rémlik, megint közeledik… A „szent tűz”, ahogy a romantika balga
klasszikusai mondták, és akkor az már az igazi lesz, de Veronyika
hirtelen fürgén átmászott rajta, körbeszaladt a szőnyegen, és
összeszedte a szétszórt holmikat. Vagyim még fel sem ocsúdhatott, ő
már csaknem teljesen felöltözötten ott ült az asztal szélén, a
konyakosüveg mellett.
– Öltözz fel, Vagyim! Mindjárt jönnek a gyerekek!
Mialatt Vagyim újra seviotba, posztóba és krómbőrbe öltözött, az
asszony egy hajtásra bedobott egy fél pohár konyakot – bottoms up! –,
és rágyújtott egy amerikai Chesterfieldre a dús marsallfejadagból.
– Tudod-e, egyébként, Vagyim – szólalt meg Veronyika világias
élénkséggel –, hogy holnap betöltöm a negyvenet. El tudod képzelni?
Én nem tudom!
Vagyim felemelte a poharát.
– Te még soká fiatal leszel, Veronyika!
– Gondolod? – kérdezte roppant érdeklődő hangon Veronyika.
A szomorúság teljesen kiszívta Vagyim lelkét, és mindjárt be is
költözött a helyébe. A lelke most ott csapkodott a mennyezet alatt,
mint a Hitler-ellenes koalíció lobogói.
– Hol van most a családod? – kérdezte Veronyika. – Mi van Gulijával?
Nem emlékszem, hogy valaha is említettem volna a feleségem nevét,
gondolta Vagyim, és lassan elmondta, hogy miután letartóztatták,
Gulija két évig Taskentben együtt élt az apja egyik barátjával, egy helyi
párturasággal, és már azon volt, hogy beadja a válókeresetet a „nép
ellenségével” szemben, amikor hirtelen, ha hiszed, ha nem, valami
erkölcsi fordulat állt be nála, otthagyta a párturaságot, és átköltözött
Szamarkandba, ahol szerény tanítónői állást kapott. Ott találkoztak
össze megint. A katonai szervek értesítették, hogy a férje a helyi
kórházban fekszik.
– Jól sikerült a találkozás? – kérdezte Veronyika.
Vagyim zavarba jött.
– Igen… tudod… én mindent megbocsátottam neki… de hát
tulajdonképpen mit kellett volna megbocsátanom?… Tudod,
Veronyika, mostanában valahogy… valahogy minden, az egész
értékrendem, minden fenekestül felfordult, összezavarodott…
Az asszony bólintott:
– Ez a háború. A háború mindannyiunkat kiforgatott, még jobban,
mint a láger… Hát igen. Tudod, Vagyim, a mi találkozásunk Nyikitával
nem jól sikerült…
– Tudom.
– Honnan?! – kiáltott fel az asszony, és ebből a kiáltásból, mely oly
hirtelen szakadt ki, mintha megégette volna magát, Vagyim megértette,
hogy ez a kérdés most élete legfontosabb kérdése, voltaképpen
jelenlegi élete egyetlen kérdése, és ezen a kérdésen belül van még egy
alkérdés vagy inkább szuperkérdés, és ez volt ebben a „Honnan?!”
kiáltásban: honnan tudja, ki terjeszti ezt az információt?
Vagyim vállat vont.
– Sehonnan. Egyszerűen kitaláltam a hangotokból.
– Szoktál találkozni Nyikitával? Gyakran? – Veronyika keze sietve
igyekezett mielőbb kiüríteni a konyakosüveget.
Vagyim nem érkezett válaszolni: a lakás mélyéből kopogtatás
hallatszott, aztán kemény léptek közeledtek.
– Borisz! – kiáltott fel Veronyika, és kiszaladt a fia elé.
Vagyim lassan követte. Menet közben még végignézett magán a
tükörben. Úgy látszik, minden rendben, nem látszik ki sehol egy
madzag se.
 A tizenhét esztendős IV. Borisz új haditengerészeti köpenyben
feszített. Rövidre vágott nyirkos hajában gondos választék. Összes
arcizma szigorú figyelő rendben, nyilván a legteljesebb és végleges
komolyság nemrég elsajátított kifejezésének az érzékeltetésére.
– Ide nézz, Borisz! Megismered Vagyim bácsit? – kérdezte valami
szembeötlően játékos, mesterkélt hangon Veronyika, mintha
egyszerűen utálná, hogy ekkora felnőtt nagyfiú mamájának a szerepét
kell játszania.
– Sajnos nem – felelte nagyon komolyan IV. Borisz, és udvariasan
biccentett a frontharcos ezredesnek, akinek egyenruháján sárga sáv
jelezte a súlyos sebesülést.
– Pedig valamikor még a polgárháborúban… apuci meg ő… együtt
lovagoskodtak… már úgy értem, együtt „vágtattak a nagy tettek felé”! –
folytatta vidoran Veronyika.
A fiú alig láthatón elfintorodott anyja tónusának spicces felhangjai
hallatán. Vagyim a kezét nyújtotta:
– Nagyon örülök, Borja, hogy így látlak, csaknem felnőttként.
Kezet szorítottak egymással.
– Én is nagyon örülök – mondta IV. Borisz. – Most már tudom, ön
Vujnovics. Bocsásson meg, hogy nem ismertem fel mindjárt – azzal
kinyitotta a szobája ajtaját –, bocsásson meg.
– Mitől vizes a hajad?! – kiáltott utána Veronyika. – Miért nem
veszed fel a sapkád?
A fiú anélkül, hogy válaszolt volna az anyjának, behúzta maga után
az ajtót.
– Szambo158 körbe jár – mondta Veronyika. – Tudod, rettegek érte.
Látod, milyen komoly gyerek? Szerintem elhatározta, hogy otthagyja
az iskolát, és kimegy a frontra.
– Semmi keresnivalója nincs ott – mondta komoran Vagyim. –
Semmi értelme, hogy az ilyen gyerekek belemásszanak abba a
mocsokba, ha meglehetünk nélkülük is.
A nagy előszoba ellentétes sarkaiban álltak, így nézték egymást.
Egyre erősödő zavar, feszengés béklyózta mindkettőjüket, mintha az,
ami az imént történt köztük, nem közelebb hozta volna őket,
ellenkezőleg, szétrobbantotta volna közös légvárukat.
– Hát, Vagyim… – szólalt meg Veronyika. – Akkor…
Ez elég egyértelműen hangzott: most akkor mehetsz, húzz el innen,
az előadásnak vége…
– Ma éjjel elrepülök a frontra – mondta Vagyim. A lehető
legköznapibb hangon ejtette ki ezt a mondatot, mégis mindkettejüket
felborzolta kissé: az egész kezdett egy új szociál-szentimentalista
szovjet film jelenetére emlékeztetni.
Veronyika felsóhajtott:
– Holnap pedig hazarepül Nyikita.
Ez is az a stílus: az evakuált Moszfilm stílusa.
– A születésnapodra? – kérdezte Vagyim.
Veronyika kihívóan, de érezhetően nem Vagyimnak szólóan,
felkacagott:
– Százszor fontosabb eseményről van szó, mint valami vacak kis
születésnap! – Hát akkor, Vagyim, eredj… – Veronyika messziről
egyszerre zavartan keresztet vetett rá. – Ahogy mondani szokás, Isten
óvjon. Ne felejts el…
– Furcsán alakult ez az egész – dünnyögte a férfi.
– A háború – felelte szomorúan az asszony.
Gyengéd légi csók röppent át a marsall lakásának egész előszobáján.
Újabb érintések tehát kizárva.
Amint Vagyim a földszinten kilépett a liftből, megpillantotta a
márványfalnak dőlve a bikaformátumú alhadnagyot. Köztörvényes
pofa, alsó ajkához ragadt cigarettával. Lend-lease illatú füst. Vagyim
nem ismerte fel mindjárt Veronyika sofőrjét. Amint felismerte, felé
fordult. A sofőr meg se moccant, pimaszul nézett rá. Inkább fegyőr,
mint köztörvényes. Igen, felhizlalt fegyőr pofa. Amerre néz az ember,
mindenütt látni ilyeneket. Bizonyos értelemben ez a legfontosabb
etnikai típus. Csak a fogoly németek között nem találni ilyet. Ott egy
másik etnikai típus van: a gestapós. Micsoda egérfogóban vagyunk mi
mind, akik a hazáért harcolunk. Amint eljössz a harctérről, mindjárt ott
látod magad körül ezeket a pofákat, azokat, akik Az örök nyugalom
képe alatt kínoztak, azokat, akik puskatussal hajtottak a bányába…
Ezek szerint őértük harcoltál?
– Miért nem tiszteleg? – szólt rá az alhadnagyra visszafojtott
gyűlölettel Vagyim.
A naplopó a tartásán mit sem változtatva, gunyoros mozdulattal
megérintette a lakk sapkaellenzőt. Az így teljesített katonai
tiszteletadás vérre menő sértésként hatott. Csak nem fogok ennyi
balfácánkodás után még összeakaszkodni ezzel a szarral? Vagyim
kilépett az utcára, és hirtelen szinte felkapta a nyugatról, tehát a front
felől rátörő erős szél. Van ez így néha az életben. Az ember kilép egy
házból, ahol minden megáporodott, ahol ő maga is belesavanyodott a
szomorúságba, és akkor az utca egy csapásra megváltoztatja a
hangulatát. Az új levegő megmagyarázhatatlan lendületet önt belé. Az
ember úgy érzi, még minden előtte van, s hogy mégis van valamilyen
jövő.
Éjszaka, amikor hátizsákkal a hátán keresztülvágott a repülőtéren a
Douglas felé, még mindig tele volt ezzel az érthetetlen lendülettel, az
élet teljességének az érzetével. A sötét ég mélységében fehér felhők
úsztak sebesen. Árnyékuk végigfutott a repülőtéren, a szállítógépeken,
amelyek delfinorrukat a hold felé tartva sorakoztak egymás mellett.
Micsoda erős holdfény. A tüzér ezredes visszatér a frontra. Az
ellentámadás folytatódik.
Repülés közben, a gép vibráló falának dőlve egyre két verssort
ismételgetett. Nem emlékezett sem a szerzőre, sem a vers elejére, sem
a végére. Csak arra emlékezett, hogy talán Alekszej Tolsztoj Golgota
című regényében hangzik el valahol:

Teljesületlen maradt szerelmem,

Lassan hűlő gyengédség szivemben.
XIV. fejezet
Keringő a Kremlben

következő nap, mialatt Vujnovics ezredes a tüzérosztály körlete

felé tartott, a Kreml erődjében, mely az orosz főváros kellős közepén, a
Borovickij-dombon emelkedik, fontos és ünnepélyes esemény lázas
előkészületei folytak. És éppen abban az időben, amikor a főnöki
fedezékben az ordonáncok nekiálltak, hogy a fritzektől zsákmányolt
oldalfegyverrel feldarabolják az amerikai „Spam” sonkát, a tisztek
pedig, akik azért gyűltek össze, hogy köszöntsék szeretett
parancsnokukat, örömmel dörzsölték mancsukat a gallon szesz láttán,
a Kremlben feltárultak a György-terem faragott ajtói, a vendégek
tömege bevonult a ragyogó csillárok fényébe, és élénken elfoglalta a
helyét a hatalmas csillogó felületű, U alakú asztal mellett. Ez volt az a
bizonyos esemény, amelyet Veronyika százszor fontosabbnak
nevezett, mint a saját – az ördögbe is, nem túl lelkesítő –
születésnapját: fogadás a Kremlben a külföldi szövetségesek katonai
küldöttségei tiszteletére.
Az Egyesült Államok és a harcoló Franciaország a lehető
legmagasabb rangú főtisztjeivel képviseltette magát, akik között ott
voltak Eisenhower tábornok és De Gaulle tábornok személyes
képviselői, a brit delegációt pedig maga Montgomery tábornagy
vezette, a híres Monty, aki a líbiai sivatagban túljárt a „sivatagi róka”
Rommel eszén. A tárgyalásokon Montyt kimondatlanul a nyugati
tárgyaló fél vezetőjének tekintették.
– Micsoda érdekes férfi! – vágtak felé szemük sarkából a
marsallfeleségek. – Igaz, Veronyika Alekszandrovna, érdekes férfi?
– Ugyan már, lányok – biggyesztette el mulatságosan az ajkát
Gradova marsallné. – Nálam igazán nem ő a bajnok!
 – Hát akkor ki a bajnok magánál, Veronyika Alekszandrovna? –
kérdezte Vatutyinné.
Veronyika tenyerével a csípőjére csapott:
– Az ördögbe, hirtelen nem is tudja az ember!
Csodák csodája, új divat a Kreml Palotában: a katonai vezetőket a
hitveseikkel együtt hívták meg a fogadásra. A tábornok- és
marsallfeleségek egymást méregették. Úgy látszott, jobban érdekelte
őket Veronyika Gradova, mint a nyugati szövetségesek.
Akkor már második napja folytak a közös tanácskozások a
legfelsőbb főhadiszálláson. Ezeken részt vettek a front- és
flottaparancsnokok. A legfőbb téma természetesen az európai második
front megnyitása volt. Az oroszok hajtogatták a magukét: mielőbb meg
kell nyitni, meddig hordjuk még a vállunkon a háború egész terhét? A
nyugatiak mosolyogtak: természetesen, uraim, a lehető leggyorsabb
ütemben folynak az előkészületek, de különben is, a második frontot
lényegében megnyitották, Olaszország ki van kapcsolva. Az oroszok
udvariasan legyintgettek: Olaszországot valahogy nemigen vették
komolyan. A legfőbb főparancsnok a diplomáciai műrepülés csúcsát
produkálta: „Reméljük, hogy a hitleri Németország is mielőbb az
összeomlott olasz fasizmus sorsára jut.”
– De igazán, Vikocska, ki szerinted itt a legszemrevalóbb? –
tudakolódott suttogva Konyevné.
Nyikita Boriszovics odakacsintott veszélyesen dekoltált hitvesének:
Ne hagyd magad provokálni!
– Hát például az ott – bökött állával Veronyika egy ismeretlen
egyenruhás, daliás tábornok felé: hajszálra, mint egy külföldi Vagyim
Vujnovics.
– Az ott? – böktek ujjukkal a kiválasztottra a marsallfeleségek, és
csalódottnak látszottak. – De hisz az egy francia!
– Szakmáját tekintve francia, hivatását tekintve viszont igazi férfi! –
vágott vissza Veronyika.
Azt mondják, Gradovné Szibériában operettben táncolt! Ismerjük mi
azokat a szibériai operetteket, sutyorogtak a marsall- és
tábornokfeleségek. Egyszóval, a jelenlévők kivétel nélkül remek
hangulatban voltak. Bizonyára ugyanilyen remek hangulat uralkodott
a berlini bálokon, 1941 őszén. E mostani fogadáson egész sor sikeres
csatát ünnepeltek: Sztálingrád, a kurszki ív, átkelés a Dnyeperen, El-
Alamein, partraszállás Szicíliában, a beláthatatlan csendes-óceáni
hadszíntéren kibontakozó tevékenység. Azt beszélték, hogy a Három
Nagy a legközelebbi jövőben találkozni fog, hogy összegezzék a
történteket, és kijelöljék a háború záró szakaszának (igen, ujjongjatok,
népek, az anyátok nemjóját, a záró szakaszának) a terveit. Hogy hol
fognak találkozni, természetesen senki sem tudta. Emlegették Kairót,
Casablancát, Teheránt, de nem zárták ki Moszkvát sem, mivel
köztudott volt, hogy Joe bácsi nem szeret országa határain túlra utazni.
Egyszóval lehetséges, hogy egyenesen iderepül Roosevelt a maga
„szent tehenén”, Churchill egy Sterling bombázón, a Brit Királyi
Légierő büszkeségén.
Végre mindenki leült a helyére: a szovjet vendéglátók az U betű
külső oldalán, a vendégek és a diplomaták a feleségeikkel (már akinek
volt, mert szép számmal akadt nőtlen férfinép is) – a belsőn. Hogy még
kellemesebben, úgyszólván az orosz vendégszeretet kellős közepén
érezzék magukat.
A marsallok mellén szikráztak a kitüntetések. Úgy ülünk itt, mint az
újévi fenyőfák, bosszankodott Nyikita Gradov, a szövetségesek bezzeg
csak egy kis zománclécet viselnek a kitüntetések helyett. Hogy a
tisztek ne cipeljék azt a halom hülye dekorációt. Nagyon nyomta az új
smaragd marsalli csillag.

Érdekes história volt az is, ahogy nemrég elnyerte ezt a legmagasabb

katonai rendfokozatot. A Legfelsőbb Főparancsnokságon folyt a
Dnyeperhez való kijutással kapcsolatos tömeges hadműveletek vitája.
Ezen jelen voltak a Szovjetunió Védelmi Bizottságának, azaz a legfelső
párt- és kormányvezérkarnak a tagjai is. A döntő csapást Gradov
Tartalék Frontjának csapatai kellett, hogy mérjék az ellenség
védelmére. Sztálin a pipája szopókájával megmutatta a térképen, hol
kell az acél- és embertömegnek rázúdulnia az ellenségre. Egy keskeny
folyosó volt a technika számára járhatatlan mocsarak és erdők között.
A németek természetesen igazi mészárszékké változtatják ezt a
folyosót.
– Elkészítette a részletes hadműveleti tervet, Gradov elvtárs? –
kérdezte Sztálin. A kerek, tökéletes mondatok, melyek az ideálisan
engedelmes nép nyelve távolról sem ideális birtoklásának voltak
köszönhetők, már réges-rég valami gyötrelmes hipnózis erejével
hatottak.
Nyikita Boriszovics kiteregette a térképeit. Javaslata szerint a baljós
folyosóba a Tartalék Front csapatainak csupán a fele tör be, a másik
fele száz kilométeres menetet hajt végre északi irányban, és egy másik
topográfiai folyosón át zúdul rá az ellenségre.
– Ezzel, Sztálin elvtárs, nagyobb erőket vethetünk ütközetbe,
amellett megakadályozzuk az ellenséget, hogy erősítést dobhasson át
az egyik szektorból a másikba.
A jelenlévők hallgattak. Gradov tábornok javaslata ellentmondott
annak az alapvető taktikai doktrínának, amely szerint minden nagy
támadást egyetlen, tömeges csapással kell kezdeni, de legfőképpen:
ellentmondott a Legfelsőbb Főparancsnok már ismertetett
elgondolásának. „Spórol az emberkékkel. A népszerűséget hajszolja ez
a Nyikita” – gondolta ingerülten Zsukov, de nem szólt.
Sztálin most odaszorította a pipa szopókáját egyenest a térképre.
Egy csepp nikotinméz ellentmondást nem tűrő pöttye jelent meg a
térképen.
– A védelmet ezen a helyen kell áttörni!
– Rengeteg előnye van, ha két szektorban törjük át a védelmet –
ellenkezett Gradov.
Gradov ellenkezett! Ellenkezett! Kivel?! A Legfelsőbb
Főparancsnokságon már jó ideje sajátos etikett uralkodott. Azt
követően, hogy sikerült megállítani az 1941-es szégyenletes pucolást,
és megvédeni Moszkvát, Sztálin nagyobb tiszteletet kezdett tanúsítani
a katonai vezetői iránt. Felfogta a marha, hogy ezek az emberek mentik
meg a hazájukkal együtt az ő szeretett kommunizmusát is. Rendszerint
hagyta, hogy mindenki elmondja a magáét, engedélyezte a leghevesebb
vitákat is, figyelmesen hallgatott, kérdéseket tett fel, de aztán ha ő
letette a garast, vitának többé helye nem volt. Ebben az esetben ő már
kimondta a magáét, és Gradov terve most úgy festett, helyesebben
óhatatlanul úgy volt értelmezhető, mint a nagy vezér tekintélyének
aláásása.
– Nem látok semmiféle előnyt! – fújt dühösen.
Nyikita észrevette, amint Molotov és Malenkov összenéz, Berija
vaksi üvegei pedig a fény felé fordulnak. Na, kész, gondolta, úgy látszik,
nem sok esélyem van, hogy kikerüljek a zuhanórepülésből. Úgy látszik,
visszavár a bánya.
– Három napja gondolkodom ezen a hadműveleten, Sztálin elvtárs –
szólalt meg, mindenki megdöbbenésére szinte hidegen.
– Ezek szerint nem gondolkodott eleget, Gradov! – emelte fel egy
hajszállal a hangját a diktátor. – Szedje össze a térképeit, és menjen,
gondolkodjék rajta még egyet!
Nyikita, hóna alatt a térképtekercsekkel, átment a másik szobába,
melynek mennyezetéről, a csillár mögül csodálkozva nézett le rá egy
gondterhelt Cupido. A folyosón már futottak a szárnysegédek.
Haladéktalanul megjelent Nyikita törzsfőnöke, hadtáphelyettese, a
három hadseregparancsnok, és egy gyűlölt, mélységesen megvetett
ember, akit még 1942 nyarán küldtek a politikai csoportfőnökség
főnökének posztjára: Szemjon Szaveljevics Sztrojlo vezérőrnagy.
Valahányszor Nyikita megpillantotta a már teljesen megkopaszodott
és valahogy roppant szolid, tekintélyes Sztrojlót, mind a mai napig nem
volt képes elfelejteni azt a megvetést, amelyet ifjúkora idején táplált ez
iránt az alak iránt. Természetesen tisztában volt vele, hogy ennek a
komisszárnak a személyében a legfelsőbb instanciák által
meghatalmazott kémet kapott a nyakába, legjobban mégis az az emlék
dühítette, hogy az ő szeretett, költői lelkű és kelekótya Nyinkájának
viszonya volt „a proletáriátus képviselőjével”.
A törzs tagjai természetesen már mind tudták, hogy a tervüket nem
fogadták el, átdolgozásra visszadobták, azt azonban még nem tudták,
hogy rendkívüli esemény történt, hogy a frontparancsnok
ellentmondott a Legfelsőbb Főparancsnoknak. Nyikita végignézett
harcostársain. Mindenki beszart, talán az egy Paska Rotmisztrov
kivételével. Mi változtathatja meg így az embereket? A fronton nem
hajlanak meg a gránáttűzben, itt meg a szekérnyikordulástól is
reszketnek. Az ellenséggel szemben sasok, a sajátokkal szemben
nyulak. Micsoda homály üli meg az oroszok elméjét? Talán valami
rettenetes szégyen, ennek a megaláztatásnak szégyene, vagy talán a
mindenkiben meglévő rettegés a kínzásoktól?
Az öt férfi úgy zsugorodott előtte, mint öt vastag viaszgyertya.
Egyedül Pavel Rotmisztrov, az 5. harckocsizó-gárdaezred parancsnoka
cibálgatta nyugodtan a bajuszkáját, törölgette értelmiségi szemüvegét,
sőt kissé mintha mosolygott is volna. Ő volt az első, aki támogatta
Nyikita ötletét, a csapás széttagolását, és a jelek szerint esze ágában
sem volt visszakozni.
Sztrojlo egyszerre odasétált az ablakhoz, és elővette a
cigarettatárcáját:
– Nyikita, gyere, füstöljünk egyet.
Ez a balfasz még most is érzékeltetni akarja, hogy közte és a
frontparancsnok között bizonyos különleges kapcsolatok vannak.
Mintha nem tudná: furtonfurt követelem, hogy hívják vissza tőlünk.
Nem a szimatolás miatt persze, hanem mert tehetségtelen. A
szimatoknak mifelénk, mint mindig, megbecsülés jár, a
tehetségtelenségnek viszont egyelőre, legalábbis a háború idejére,
nincs valami nagy keletje. Ez a bunkó Sztrojlo, gondolta a
vezérezredes, szinte mint egy iskolás, úgy látszik, azt képzeli, hogy
most mi ketten félrevonulunk az ablakhoz, mint akik a legközelebb
állunk egymáshoz ebben a kompániában, akiket a párt bizalma a
legmagasabb polcra tett: a frontparancsnok és a politikai
csoportfőnök.
– Már milyen alapon vonulnék félre magával füstölni? – kérdezte
leplezetlen ellenségeskedéssel és gőggel. – Füstöljön csak egyedül,
Szemjon Szaveljevics.
Azzal szétterítette a törzse előtt a térképeket, és tenyerével letakarta
azt az átkozott folyosót, amelyben ott kell, hogy hagyják a fogukat az ő
katonái, a személyi állomány mintegy harminc százaléka.
 Amikor újra behívták a legfőbb szentélybe, Sztálin érdesen
megkérdezte:
– Na, mi van, tábornok, gondolkodott a dolgon?
– Igenis, Sztálin elvtárs – jelentette vidáman és katonásan Nyikita.
Körös-körül mindenki elmosolyodott, különösen a Politbüró tagjai.
Lám, makacskodott egy kicsit a legény, aztán mégiscsak rájött, hogy
nem volt igaza. A párt és vezére logikája legyőzhetetlen. Még Zsukov is
széthúzta egy hajszálnyira az ajka szegletét. „Betojt a kis szaros” –
gondolta.
– Szóval egyetlen megrendítő csapást mérünk? – húzta végig Sztálin
pipája szopókáját a folyosón. Az intonációja azért mégiscsak kérdő
volt.
– Két csapás mégiscsak előnyösebb, Sztálin elvtárs – felelte a
kedvenc tanítvány vidám hangján Gradov; mintha stratégiai bajvívásra
hívná ki szeretett tanítóját.
A megdöbbent jelenlévők arca újra áthatolhatatlan páncélt öltött.
Sztálin két-három percig elgondolkodva állt a térkép fölött. Nyikita
nem volt benne biztos, hogy a vezér látja-e rajta, amit látnia kéne.
– Távozzék, Gradov – szólalt meg hirtelen síron túli hangon Sztálin.
Aztán mintha észbe kapna, felemelte a fejét, ráemelte a tekintetét az
elsápadt fiatal tábornokra, és most már egyszerű ingerültséggel
hangjában, egészséges keze mozdulatával kiküldte: – Menjen,
gondolkodjék még! Nem kell makacskodni!
Nyikita megint összecsomagolta a térképeit, és kiment a másik
szobába, melynek mennyezetéről a cupido nézett lefelé, és amelyet
magában már elnevezett fürdőöltözőnek. Nyomában kijött Molotov és
Malenkov. Ez utóbbi, ez az eunuchkülsejű fiatal férfi nyomban
nekiesett:
– Mi van, magának elment az esze, Gradov? Felfogta, kivel
vitatkozik? Sztálin elvtársnak mond ellent?
Molotov belekarolt Nyikitába, és félrevonta az ablakhoz. Arca, mely
mintha kockakövekből lett volna összerakva, egy ideig némán meredt
Nyikita előtt. Az ablakon túl eközben az alkonyi akvarell egén
gondtalan tollas társaság röpködött. A kockakövek végre
megmoccantak:
– Hogy van az édesapja, Nyikita Boriszovics?
Különös fordulat, gondolta Nyikita, mintha azt akarná megmutatni,
hogy ő nemcsak Molotov, hanem Szlojabin is.
– Köszönöm, Vjacseszlav Mihajlovics. Apám jól van, a hadsereg
egészségügyi főnökségén dolgozik.
– Igen-igen, tudom. Nagyon tisztelem az édesapját mint orvost és
mint szovjet embert, igazi hazafit. – Aztán ugyanezen a békés hangon
hozzátette: – Ön kénytelen lesz egyetérteni Sztálin elvtárs
véleményével, Nyikita Boriszovics. Nincs más választása.
Nyikita Molotov jóindulatú kockaköveiről átemelte tekintetét
Malenkov komoran rángatódzó kocsonyás ábrázatára. Úgy látszik,
gondolta, még itt, az ország legfelső szervénél is akaratlanul kialakult a
kedvenc sémájuk: egy gonosz vizsgáló – egy jóindulatú vizsgáló. Mi
pedig most is sittesek vagyunk, bármilyen hatalom legyen is a többi
sittes fölött.
Negyedóra múlva ismét behívták a „gőzfürdőbe”.
– Nos, Gradov tábornok, megértette már, hogy egy erős csapás jobb,
mint két gyenge? – kérdezte Sztálin, úgy látszik, ismét egész jó
hangulatban leledzett, arcáról nehezen érthető humor sugárzott.
– Két erős csapás jobb, mint egy erős csapás, Sztálin elvtárs – tárta
szét a karját Gradov, mintegy érzékeltetve, hogy semmi nem képes
meggyőzni az ellenkezőjéről. Szívesen a kedvükben járnék, uraim,
úgymond, de nem tehetem.
– No és melyik lesz a maga… – Sztálin hangja hirtelen felcsapott a
mennyezetig, mint egy kaukázusi kocsmai vitában – a maga két erős
csapása közül a legfőbb?
– Mindkettő a legfőbb lesz, Sztálin elvtárs. – Azzal Nyikita letakarta a
tenyerével azt a helyet, ahol ezt a két „legfőbb” csapás mérni akarta.
Sztálin ellépett az asztaltól, és pipájából pöfékelve kissé arrébb
járkálni kezdett fel-alá, mintha el is feledkezett volna az
összegyűltekről. Nyikita leült egy székre. Az emberek körülötte
érdeklődéssel figyelték, hogyan ér véget ez a dráma, abban az
értelemben, milyen körülmények között repül le ennek a fiatal
vezérezredesnek a feje, és hogyan botorkál majd a kijárathoz, hóna
alatt cipelve azt a konok fejét.
Sztálin Gradov háta mögé került, ott mászkált egy darabig.
Zinovjevnek annak idején, valahányszor megjelent Sztálin, az volt az
érzése, hogy egy mocsári vadmacska megy el mellette. Nyikitának
most úgy rémlett, hogy egy igazi, fertelmesen bűzlő tigris közeledik
hozzá. Sztálin keze hirtelen ránehezedett Nyikita háromcsillagos arany
váll-lapjára.
– Nos, elvtársak, higgyünk Gradovnak. Gradov elvtárs tapasztalt
hadvezér. A gyakorlat azt mutatja, hogy alaposan ismeri a saját
csapatai harcképességét, valamint az ellenség lehetőségeit. Bizonyítsa
be most az igazát a harctéren. Egyébként tetszenek nekem az olyan
parancsnokok, akik képesek kitartani az álláspontjuk mellett…
Az újabb kremlbeli színjáték váratlan befejezése valóságos katarzist,
csaknem boldogságot váltott ki a jelenlévők között. Sztálin, mint
tapasztalt dramaturg, nyilván felfogta, hogy az adott pillanatban egy
ilyen engedmény nemhogy nem ingatja meg timur-lenki tekintélyét,
ellenkezőleg, hozzátesz a megdöbbentő finálék mesterének
dicsfényéhez. Az sincs kizárva egyébként, hogy csakugyan belátta
rendkívül tapasztalt katonai szakembere igazát, hitt az általa
kidolgozott „Kutuzov”-hadművelet elméletében. Az sem zárható ki
továbbá, hogy valami vonzalmat táplált ez iránt a tábornok iránt. Talán
már azt is elfelejtette, hogy egy egykori „nép ellensége” áll előtte, egy
nem létező, de mégiscsak idejében leleplezett katonai összeesküvés
résztvevője, de az is lehet, hogy magának a Gradov névnek volt
számára valami kellemes, megbízható, emberi energiákat felszabadító
hatása, akárcsak az apjáénak, ennek a kiemelkedő szovjet –
hangsúlyozom, elvtársak: szovjet – professzorénak.
Akárhogy is volt, miután a Tartalék Front váratlanul két áradatban
áthaladt a 2. és 3. belorusz front között, széttagolta és elsöpörte Busch
tábornagy és Reinhardt vezérezredes egységeit, és hatalmas teret
nyitott meg a csaknem ellenállásmentes támadás számára, Nyikita
példátlan elismerésben részesült: a hadseregtábornoki rangot
átugorva megkapta a legmagasabb rendfokozatot: a Szovjetunió
marsallja lett.

Nyikita, amint ott ült most a kremlbeli fogadáson, egyre úgy érezte,
hogy a torkát szorongatja ez a marsalli csillag. Úgy látszik, ez a csillag
mindenki figyelmét magára vonja. Nem kapaszkodtam fel túl fürgén?
Hogy is fogalmazta meg valamikor Agasa a népi bölcsességet? „Minél
magasabbra kapaszkodsz, Nyikituska, annál fájdalmasabbat fogsz
esni”…
Gradovékkal szemközt, az asztal túloldalán néhány szövetséges tiszt
ült. Leplezetlenül nézegették Gradovékat, és szemmel láthatólag róluk
diskuráltak.
A fogadást természetesen a legfelsőbb főparancsnok, a Nyikitáéval
egyelő rendfokozatú Joszif Sztálin marsall nyitotta meg. Alighogy ez a
hipnotikus hang belefuródott az általános beszélgetésbe, mindenki
elhallgatott.
– Hölgyeim és uraim! Kedves elvtársak! Engedjék meg, hogy
emeljem poharam a mi dicső szövetségeseinkre, Nagy-Britannia, az
Egyesült Államok és a harcoló Franciaország fegyveres erőire!
Valamennyien zajosan felálltak. A tisztek éremcsilingeléssel, a
hölgyek selyem- és bársonysuhogással. Összecsendültek az asztalok
fölött egymáshoz koccintott poharak. „Az a szmenovehovista
professzor, az az Usztrjalov most boldog lenne” – gondolta Townsend
Reston, az újságíró. Épp ma reggel érkezett meg ismét Moszkvába,
ezúttal Murmanszkon keresztül, és a szó szoros értelmében egyenest
„a hajóról a bálba”159 cseppent. Most ott ült régi cimborája, Kevin
Telaware mellett az asztal távolabbi végén, és a rá jellemző kapitalista
szarkazmussal nevetgélt a látottakon. Micsoda megható birodalmi
csillogás honosodott meg ebben az erődben! Még csaknem csupasz
vállú szépasszonyok is vannak! De hát mi lesz a proletariátus
diktatúrájával? Micsoda ostobaság, demokrácia és diktatúra egyazon
rendszeren belül!
Kevin Telaware odahajolt jobb oldali asztalszomszédjához, Jean-
Paul Dumont őrnagyhoz, De Gaulle repülőtisztjéhez, aki most a francia
misszió összekötőjeként szolgált, és mindentudó moszkvainak
számított. Az illető – az olvasó tájékoztatása végett – egyébként
ugyanaz volt, akiben Veronyika felismerte a „hivatásos férfit”.
– Ki az ott, Jean-Paul? – kérdezte Telaware, szemével Gradovék felé
intve.
– Ó, az a vörös tábornoki kar legragyogóbb csillaga! – csillogtatta
meg készséggel ismereteit Dumont. – Gradov marsall, a Tartalék Front
parancsnoka.
– Ide hallgasson, az az asszony gyönyörű! – kiáltott fel Telaware.
– Madame Gradova? Haha! Képzelje, a városban azt beszélik, hogy
valóságos nőstény oroszlán!
– Ugyan, hagyja, úgy fest, mint egy romantikus orosz arisztokrata
hölgy!
– Különösen a többiek társaságában – kajánkodott Reston.
A szomszéd teremben Leonyid Utyoszov dzsesszzenekara
Montgomery tábornok tiszteletére rázendített az It’s a long way to
Tipperary-re. Mindenki tapsolt, nevetett: egy orosz zenekar az angol
lövészek indulóját játssza! Aztán áradni kezdtek a Kéklő fellegek
kezdetű népszerű orosz keringő epekedő ütemei.
– Gosh,160 lesz, ami lesz, én felkérem a madame marshallt egy táncra!
– állt fel Telaware ezredes, megrángatta nagy zsebes, hosszú
zubbonyát, és megigazította a nyakkendőjét.
– Kevin, Kevin – szólt utána fejcsóválva Reston.
Veronyika rég észrevette, hogy magára vonja a közfigyelmet.
A külföldieknek majd’ kiesett a szemük, összevissza fecsegtek róla,
egyáltalán, úgy viselkedtek, mintha nem hinnének a tulajdon
szemüknek. Ezek azt hiszik talán, hogy a csekisták készítettek elő
csábító csaléteknek, mint Olja Lepesinszkaját?161 Időnként Sztálin háta
mögül, az asztal fölé hajolva, bűnös tar koponyáját félrefordítva maga a
titkosrendőr-miniszter is ráemelte csíptetője üvegét. Az asztal szovjet
részének távoli végéből gyakran röppentek felé egy grúz külsejű fiatal
tábornok egzotikus pillantásai. Volt ebben az emberben valami
megfoghatatlanul ismerős. A barátnők, a tábornok- és marsallfeleségek
természetesen úgyszintén a szemüket meregették. Biztos arról
locsognak, hányan baszták meg a jelenlévők közül. Szeretném
megkapni ezt a listát!
Hirtelen a háta mögött megszólalt valaki:
– Elnézést, Gradov marsall. Megengedné, hogy felkérjem egy táncra
az ön elragadó feleségét?
A felkérés tökéletes oroszsággal hangzott el, de a nyilvánvalóan
betanult mondatnak már az első hangjai is elárulták az amerikait.
Veronyika hátranézett a válla fölött. A székeik mögött egy magas,
vékony ezredes állt. Kissé koros. A homloka magas. Arcán,
természetesen, van valami gyermeki. Minden amerikai férfinak van
valami gyermeki vonás az arcán, mintha csak ötvenen túl kezdenének
élni.
Veronyika felállt. Megsuhogtatta a szoknyáját. Az ördögbe, klassz!
Viszlát, marsall, elhajózom az óceánon túlra!
Nyikita a tekintetével követte a távolodó, nyurga párt. Szomorú volt.
Miért történt így minden? Miért nem tudom többé szeretni őt? Tud-e
vajon Taszjáról?

Harmadnapja már
A fellegek közt Junkersek raja
Repül a láthatár
Felől a frontra.

Maga Klavgyija Sulzsenko a színpadon! Különben, ki lenne itt, ha nem

ő, a legnagyobb? Itt mindenki leg- és legesleg-! A legvéreskezűbbek és
a legdicsőbbek. És Moszkva legszebb asszonya. Ez persze én vagyok! A
legszebb nő, akivel a férje nem akar lefeküdni.

Három napon át
Láttam az irányzék csövében
Junkersek raját,
Mint egy fényképen.
Jé, hiszen ez a Nyinka dala! Nyinka dühös, ha a „fellegeket” emlegetik,
pedig az egész ország énekeli, az egész front énekeli, be vannak dilizve
tőle. Az ördögbe, már a szövetségesek is dúdolják. What a great tune!162
Ez az ezredes a követségről… hogy is mutatkozott be? Telaware?
…pillanat, pillanat, te jó ég, ez úgy néz rám, mint egy szerelmes
kölyök… az ördögbe, úgy néz rám, ahogy Vagyim Vujnovics nézett rám
egész a tegnapi napig, ugyanaz a rajongás. Van szerencsém
bemutatkozni: Ju–5698791–014 számú fegyenc!
– Gyakran van itt? – kérdezte zavartan Telaware. Akit a karjaiban
tartott, maga volt a megtestesült bűbáj, s ő lágyan siklott vele a
felviaszozott parkettán. A bűbáj időnként hozzáért bűbájos térdével az
ő csontos lábához, egy-egy forgós figuránál bűbájos combja teljes
egészében hozzásimult az ő inas combjához. Telaware igyekezett nem
belebámulni a bűbájos dekoltázsba, de a feje így is alaposan
elködösült, és katasztrofálisan nem tudta, mit is mondjon.
– Mármint hol? – csodálkozott Veronyika.
– A Kremlben – motyogta az ezredes.
A bűbáj hirtelen feltartóztathatatlanul, és egy cseppnyi bűbájos
közönségességgel felkacagott:
– Oh, yes! We’re quite frequent here! The Kremlin dancing hall! Oh,
no, my colonel, I’m joking! This is my first visit here, very first! First
Kremlin Ball, haha!163
– Natasa Rosztova első bálja? – szellemeskedett Telaware, és nagyon
örült, hogy ilyen ügyesen és találóan tud tréfálni oroszul.
Veronyika még harsányabban felkacagott:
– Akkor inkább Katyusa Maszlováé!
Telaware valóságos eksztázisba került: micsoda nagyszerű irodalmi,
„tolsztoji” tréfaváltás egy romantikus orosz arisztokrata szépséggel!
– Azt hiszem, önnek tetszik Tolsztoj, ugyebár, madame Gradova?
A bűbáj jókedve most már végképp a tetőfokára hágott:
– Szeretem a finom célzásokat és vaskos164 találatokat!
Ezt az aranymondást orosz PhD-je ellenére Telaware sem fogta fel
egészen, mégis felragyogott, mert megértette, hogy partnernője –
miért ne mondhatná mindjárt: a „választottja”? – erőteljes humorral és
könnyű, életszerető természettel rendelkezik.
Körülöttük önfeledten ropta az atlanti kamerádság. Mint kiderült, a
szomszéd teremben a művészeknek volt megterítve, akik között szép
számmal akadtak cuki nőcskék.
– Lám, micsoda bálokat képes rendezni Joe bácsi – mondta
Restonnak Jean-Paul Dumont.
– Ezzel a tehetséggel a Waldorf-Astoriánál volna a helye – recsegte a
javíthatatlan szovjetellenes újságíró. – Maître d’hôtelként a
bálteremben, nem gondolja?
A francia elszörnyedve hátrahőkölt.

A dobogón eközben a szovjet zsidó Szasa Cfaszman valóságos

tűzijátékot rögtönzött a billentyűkön. Mellette egy virtuóz klarinétos
fújta, cifrázta. Hommage à Benny volt a szvinges ritmusú darab címe, és
az amerikai zsidó Benny Goodman tiszteletére íródott.
– Goebbelst itt helyben megütné a guta! – vélekedett Telaware
ezredes.
A szünetben pazar soknemzetiségű társaság gyűlt össze a kifulladt
Veronyika körül, még egy turbános is akadt közöttük: egy tábornok,
akinek hazája India, a brit birodalom gyémántja. Ez aztán, becsszóra, a
csillagórám! Gondoltam volna valaha a barakkban, különösen egyszer,
amikor három kurva a hajamnál fogva vonszolt? – a csiklóját kivágom
annak a ringyónak! – Sevcsuk mentett meg. Szétrugdosta a rám
csimpaszkodott ribancokat. Elvitt a gyenguszra. Visszafelé meghúzott
a kazánház mögött a hóban. Hittem volna akkor, hogy egyszer így
fogom szórni jobbra-balra az angol mondatokat, sőt még az iskolai
francia is az eszembe jut, és hogy körös-körül mindenki, ezek az igazi
gentlemanek, tátott szájjal fogják kapkodni a szavaimat? Kissé
nyugtalanító annak a talányosan ismerős, kaukázusi külsejű fiatal
tábornoknak a jelenléte. A jelek szerint nemigen ért angolul, viszont
nagyon éberen figyeli az orosz szavakat. Egyébként elhúzhatnak a
sunyiba ezek a „szimatok”: minden megváltozott, a háború összetört
mindent, ami régi. Oroszország most a demokrácia felé tart! Lám,
milyen furcsán fordulhat a keserű népi bölcsesség: „Kit az anyja, kit
meg a háború nevel.”
– Mondják, uraim – fordult Veronyika a kíséretként körülötte
lévőkhöz –, igaz, hogy Németországban betiltották a tartós dauert?
A körülötte lévők nevetve néztek egymásra.
– Honnan veszi ezt, Veronyika? – kérdezte Telaware.
Veronyika vállat vont.
– A férjem mondta. Olvasta valahol.
– Ezek szerint Gradov marsallt nem csak a tankok érdeklik? – szúrta
be nagy ügyesen egy angol.
Telaware a vállára tette a kezét:
– Hadd mondjam el, barátaim: a kérdés halálosan komoly. Nemrég
Stockholmban jártam, és ott olvastam a náci lapokban. A helyzet a
következő. A kurszki vereség és csapataink szicíliai partraszállása után
Németország, mint ismeretes, meghirdette a „totális háborút”. E
kampány keretében, igen, Veronyikának igaza van, csakugyan
betiltották az egész birodalomban a dauerhoz használatos
készülékeket. Mindent a frontnak, ugyebár, mindent a győzelemért,
takarékoskodni kell az elektromossággal! Csakhogy közbeszóltak
bizonyos romantikus körülmények. Eva Braun filmművésznő, aki, úgy
hírlik, a Führer bizalmas barátnője, azzal a kéréssel fordult a
Führerhez, hogy ne fossza meg az árja hölgyeket kedvenc
szerkentyűiktől, amelyek alól még tüzesebb honleányokként kerülnek
elő. A Führer mint romantikus férfiú – emlékezzenek csak azokra a
felhajtott galléros fényképeire! – persze nem tudott ellentmondani
ennek a kérésnek. A tartóshullámot újra engedélyezték, egy kikötéssel:
szigorúan megtiltották a sütővasak javítását!
– Milyen szomorú história! – szólalt meg váratlanul az indus.
– És Oroszországban hogy csinálják a tartóshullámot? – kérdezte
Jean-Paul Veronyikától.
– Ne tőlem kérdezze, mon cher – felelte talpraesetten Veronyika. –
Az én hajam magától ilyen. Ámor hullámai.165 Nem tudom, tisztességes
embereknek miért nem göndörödik magától.
 Végem van, gondolta Telaware, egyszerűen végem van a
jelenlétében.
– Nos – sóhajtott fel Veronyika –, ideje visszatérnem a Tartalék
Front körletébe.
Telaware visszakísérte Veronyikát a marsallok asztalrészéhez.
– Adna-e nekem legalább egy, akár csak egészen kis esélyt arra, hogy
újra láthassam? – kérdezte halkan és komolyan.
Veronyika ezúttal nagyvilági huncutkodás nélkül pillantott rá, és
szintén lehalkította a hangját:
– A Gorkij utcában lakom, srégvizavi a Központi Távírdával, de…
vendégségbe, remélem, megérti, nem hívom.
Telaware legszívesebben azonnal belebújt volna a szótáraiba, hogy
megkeresse a „srégvizavi” szót.

Amikor a fogadás véget ért, már a lépcsőn Gradov marsallt és hitvesét

utolérte a kaukázusi külsejű, daliás vezérőrnagy.
– Nyikita Boriszovics! Veronyika Alekszandrovna! Egész este itt
forgolódtam a szemük előtt, reméltem, hátha felismernek, de nem
ismertek fel!
– Ki maga, tábornok? – kérdezte hidegen Nyikita. Veronyika futó
pillantást vetett a férjére, és felfogta, hogy a marsall roppant
csodálkozik az íratlan függelmi szabályok ilyen durva megsértésén:
holmi kis vezérőrnagyocska csak úgy közvetlenül megszólítja, ráadásul
a kereszt- és apai nevén, őt, aki a legfelső egy tucatba tartozik!
– Hát Nugzar Lamadze, az én anyám, Lamara, és az ön anyja, Meri,
édestestvérek!
Nyikita egy csapásra hangot váltott:
– Kuzin! – kiáltott fel, átölelte Nugzar vállát, és megrázta. Egy
pillantást vetett a fegyvernemi jelzésére. – Ezek szerint a
harckocsizóknál szolgálsz?
Nugzar boldogan felhahotázott:
– Á, dehogy, Nyikita, ez csak egy kis álcázás, érted, a szövetségesek
végett! Amúgy a szerveknél vagyok, de… – tette hozzá büszkén –,
ebben a rendfokozatban.
 Nyikita újra váltott.
– Aha, szóval ezt az utat választottad… – hunyorgott rá megvetően.
– Nem, nem, Nyikita – rázta tiltakozón a kezét Nugzar –, nehogy azt
hidd, nem afféle… – itt visszafogta a hangját, megszikráztatta a szemét
–, nem afféle Jezsov-fiú vagyok… Egyszerűen, tudod, így alakult az
élet…
– Azt mondd meg, Nugzar, mi a francnak rohadsz a szerveknél,
amikor ilyen események folynak körülöttünk? – szegezte neki
szigorúan Nyikita, mintha más dolga sem lett volna, mint hogy Nugzar
sorsán eméssze magát, aki „a szerveknél rothad”. – Neked a fronton
van a helyed. Gyere legalább hozzám, a Tartalék Fronthoz! Akár a ti
vonalatokon, de mégiscsak a frontra! Ha akarod, adok neked tankokat,
vezetheted őket a támadásba! Na, akarsz jönni hozzám
polhelyettesnek?
– Már megbocsáss, Nyikita, de hiszen, ha jól emlékszem, ott van
nálad komisszárnak Sztrojlo Szemjon.
– Mi a fasznak kell nekem az a szar alak?! – hördült fel Nyikita. –
Kiket küldtök nekem a harcoló hadseregbe?! Az ilyen szarzsákokat
már harmincban is elhajtottam a francba!
– Már megbocsáss, Nyikita batono, mi közünk nekünk, ehhez? Őt a
politikai csoportfőnökség küldte hozzád, nem mi – mondta szelíden,
mosolyogva, szinte nyíltan javasolva, hogy ne higgyen neki, Nugzar.
– Jól van, jól van – szakította félbe Nyikita. – Tudom én, ki az a
Sztrojlo. Én nem vagyok a szervek ellen, csak egyes „szervek” ellen. A
faszok ellen!
– Mikor szedte fel ezt a szókészletet, marsall? – mosolyodott el
Veronyika.
Nugzar arca ragyogott, bizalmasan megszorította a kuzin könyökét.
Láthatólag tetszett a marsall politikailag korrekt megjegyzése a
szervekről.
– Gondolkodj a javaslatomon, Nugzar – mondta búcsúzóul Nyikita,
és a feleségével továbbindult lefelé a történelmi lépcsőn. Nugzar
elkísérte őket a történelmi ajtóig.
 – Egyáltalán, látogasson el hozzánk, Nugzar – mondta Veronyika. –
Mielőtt elutazna a Tartalék Fronthoz, ugorjon be hozzánk, útban a
szervektől. Ott lakunk a…
– Tudom – szólt közbe Nugzar.
– Honnan?! – kiáltott fel Veronyika tökéletesen színpadias színházi
csodálkozással.
– Az ember néha többet tud, mint amennyit tudni szeretne – tárta
szét a karját Nugzar.
– Hallod, Nyikita? Többet tud, mint amennyit szeretne! – kiáltott fel
Veronyika. Valami furcsa felsőbbségi érzés fogta el ezekkel az átkozott,
mindenüvé befurakodó, az egész életet bemocskoló szervekkel
szemben, s ez szédítőbben hatott rá, mint a pezsgő, amit megivott.
Nyikita nyersen, magabiztosan hahotázott, még egyszer rácsapott a
kuzin vállára.
– Nálam, a Tartalék Frontnál, pontosan annyit fogsz tudni, Nugzar,
amennyit akarsz.
Az ajtó becsukódott mögöttük. Nugzar egy-két percig dermedten
állt. Gazdát váltani, átkerülni a csapatok milliós tömegének a
védelmébe – efféle döbbenetes gondolatok viharzottak át a fején.

Éjjel két óra múlt, amikor Nyikita és Veronyika kilépett a Kreml

Szpasszkaja bástyájának kapuján, és elindultak átlósan keresztül a
Vörös téren. Az égen felhők úsztak, csillagok pislákoltak, időnként
előbújt a hold, leálcázva az elsötétített várost. Nem csak a bombázók
használták a légi utakat, ott közeledett a tél is. Egyelőre száraz, fagyos
őszben koppantak a kőburkolaton a báli cipellők, kopogtak a marsall
patkói.
„Biztos elképzeli, hogyan fogadja majd itt a vorosilovi lovon a
díszszemlét – gondolta váratlan dühvel a férjéről Veronyika. – A
győztes Nyikita! Minden rendben, mindenki engedelmeskedik, nem
félek semmitől, támadok! A két TFF derekasan teljesíti a funkcióját: az
egyik a tábori frontfeleség, a másik a táncparketti flancos feleség! Na,
most mindjárt közlöm veled, te Nagy Sándor, hogy beadom a
válókeresetet!”
 Körös-körül a hatalmas tér kihalt volt, csak a Kreml őrsége meg a
légvédelem nem aludt, nagy néha egy-egy kocsi suhant el mellettük a
hazatérő vendégekkel. A kocsik ablaka mögött csodálkozó arcok
fordultak a marsallházaspár felé.
– Tudod, Nyika, valami pocsék dolog történik velem az utóbbi
időben – szólalt meg hirtelen Nyikita.
– Szerintem az utóbbi időben csupa jó dolog történik veled – felelte
hidegen Veronyika.
Nyikita a fiatalságukat idéző, bizalomteljes mozdulattal karon fogta.
– Nem úgy: emberi értelemben pocsék. Valami parancsadó géppé
kezdek válni. Hadosztályokat vetek az ütközetbe, előremozgatom a
hadtest fedezetét, meg ilyesmi. Az emberek olyanok kezdenek lenni
számomra, mint sok millió gyalog. Veszteségszázalékok, feltöltési
százalékok… Nemrég a legfelsőbb főparancsnokságon megvédtem a
támadási tervemet, és ezzel megmentettem legalább harmincezer
életet… Azt akarod mondani, ez jó? Igen, de értsd meg: nekem csak
utólag és mellékesen jutottak eszembe ezek az életek, a fő cél az volt,
hogy bebizonyítsam a támadási tervem hatékonyságát! Természetesen
tisztában vagyok vele, hogy ebben a háborúban egy hadseregcsoport-
parancsnok nem is lehet másmilyen, de időnként azért a fejemhez
kapok: miért kell nekem ilyennek lennem, miért jutott nekem ez a
sors? Az emberi mivoltom mindig eleven volt bennem, még a lágerben
is. Most meg kezd kiszikkadni…
Veronyika oldalról figyelmesen nézte a marsallt, az pedig csak
mondta a magáét, közben egyetlenegyszer sem pillantott rá, mintha
mindezt most először mondaná ki fennhangon, de még gondolatban is,
mintha lázasan igyekezne, nehogy elszalassza ezt a lehetőséget, hogy
kibeszélje magát, hogy kettesben maradhat az egyetlen elképzelhető
beszélgetőtárssal, akinek így kitárhatja a lelkét. Hát persze, kinek
mondhatná el mindezt? Csak nem annak a pinalina Taszkának?
Szegény kicsim, gondolta hirtelen. Rohadt, mocskos vörösök, mit
műveltetek velünk?
– Tudod, Nyika, a szívem mintha megkérgesedne – folytatta Nyikita.
 Szegény kicsim, akinek valamikor szatyorszám vittem a brómot a
Ferejn-féle patikából. Azt mondják, a bróm csökkenti a potenciát, de
rajta ilyesmi nem látszott. Ellenkezőleg, ha brómot vett be, abba se
akarta hagyni, úgy gyötört. Szegény kicsim, vajon emlékszik-e a
kronstadti rémálmaira?
– Rettenetes érzés ez, Nyika, amikor a lélek varasodik – folytatta
Nyikita, mintha egyenest Veronyika gondolataira válaszolna. –
Elveszítettem a régi félelmeimet, a lelkifurdalásaimat… emlékszel a
kronstadti rémálmaimra?… Már nem szoktak visszatérni…
– Szegény kicsim – szólt Veronyika.
Nyikita megrendülten megállt. A hold éppen előbújt a felhők mögül,
és megvilágította a Történeti Múzeum sisaktornyos sötét tömbjét,
amitől az olyan lett, mint a Karadag a Krím félsziget keleti részén, ahol
valamikor megismerkedtek Veronyikával. Nyika apja, a zajos,
irodalmárkodó moszkvai ügyvéd, turistabottal járva hegyi
expedíciókat vezetett, melyekre fonott kosárban vitték magukkal az
elemózsiát. Sötétedésig, holdkeltéig üldögéltek a hegyek között. Ott
akadt meg a szeme azon a holdfényben fürdő fiatal lányarcon. Most
megint itt van ez a holdfényes arc… és azt mondja: „kicsim”… „Szegény
kicsim” – mondja annak az embernek, akinek millió fegyveres férfi
engedelmeskedik, akinek terveit az Oberkommando des Heeres
főhadiszállásain a Werwolfnál és a Farkasodúban igyekeznek
kifürkészni. Szegény kislányom, gyermekeim anyja… Semmi nem
szakíthat el engem tőled…

Nyikita nem szólt egy szót sem, de Veronyika megérezte, hogy valami
nagyon fontos dolog történt vele ebben a percben, lemosódott róla
valami rászáradt sárcsomó. Még lassabban mentek tovább, kéz a
kézben, mint a gyerekek. Lesétáltak a Manyezs térre, elhagyták a
Moszkva Szállót, és már épp át akartak menni az Ohotnij rjadon,
amikor hirtelen, nem tudni, honnan, előttük termett feszes vigyázzban
Sztrelcov szárnysegéd.
– Kérek engedélyt, marsall elvtárs! Hogyan rendelkezik reggelre?
Lemondjam a repülőgépet?
 Veronyika hátrapillantott, és észrevett egy csoportnyi lassan
közeledő tisztet. Nyilván a Kreml kapuja óta követték a
parancsnokukat. Odahajtott és megállt előttük egy Willis meg két
Dodge, tele Gradov „farkasűzőivel”. Egyszóval, a kísérő-őrző csoport
nem szundikált az ő holdfényes sétájuk alatt sem.
– Milyen tapintatos kísérete van, Nyikita Boriszovics! – nevette el
magát a marsallné.
A tisztek arcán válaszmosoly ragyogott fel. Nahát, de hisz csupa
ismerős arc: Sersavij, a hadtáphelyettes, a személyi sofőr, Vaszkov, aki
már a harmadik tiszti csillagot is megszolgálta, két-három ismerős arc
a Távol-keleti Különlegesektől, az ott talán Bahmet, az meg Spritcer, de
a legérdekesebb, hogy a csoportban ott vonul valaki, aki a melle
düllesztésében, képe jelentőségteljességében felveszi a versenyt
magával Sersavijjal, az pedig nem más, mint az egykori Szerebrjanij
Bor-i körzeti megbízott, jelenleg pedig százados, Szlabopetuhovszkij.
Úgy látszik, Nyikita igyekszik körülvenni magát a saját „szerveivel”.
– Szlabopetuhovszkij, maga itt van?!
– Igenis, jelentem, Veronyika Alekszandrovna! Itt találtam meg az
életem értelmét a Tartalék Front és személy szerint Gradov marsall
zászlaja alatt, még pontosabban, a törzs gazdasági osztályán;
szolgálatijára!
Nyikita kissé zavartnak látszott, érthető okokból: kit nevezzen meg
ezek előtt az emberek előtt az asszonyaként? Talán most látták először
határozatlannak: lemondja-e az éjszakai gépet vissza a frontra?
Veronyika férje arcához simította a tenyerét:
– Ne hidd el, hogy kérgesedsz, Kitusa, te ugyanolyan vagy, mint
voltál. Mikor várhatlak legközelebb?
Nyikita megkönnyebbülten felsóhajtott, és megcsókolta Veronyikát.
Az arcát. Aztán a másik oldalt. Aztán az orrát. Szájon tilos, különben el
kell halasztania a repülést. És egyáltalán, előbb ki kell tatarozni a
lakást, igen, a tatarozás, ki kell meszeltetni a mennyezetet, felvikszelni
a padlót, kitisztíttatni a szőnyeget, és… és el kell zavarni Sevcsukot, az
ördögbe… el kell zavarni, nem a frontra persze, valami csendesebb
helyre, de végezni kell ezzel az üggyel…
 – Most már, úgy látszik, legkevesebb egy hónap múlva – mondta
Nyikita.
– Hát jó – sóhajtott Veronyika. – Várlak egy hónap múlva, a
következő marsalli csillaggal, hogy kétszeres marsall legyél. A
Szovjetunió kétszeres marsallja! Jó, mi? És Borkával mi legyen?
– Borkának mondd meg, a leghatározottabban ellenzem a katonai
terveit. Fejezze be az iskolát, aztán majd meglátjuk. Verulkát csókold
meg helyettem harmincháromszor. Hát, viszontlátásra!
Nyikita beugrott a Willisbe. A násznép elindult. Veronyika a rövid
rókabundácskájában, hosszú selyemruhájában átkelt az Ohotnij
rjadon. Innen már két lépés a házuk. Hát véget ért „Katyusa Maszlova
első bálja”, most megint egyedül vagyok. Neki meg még csak eszébe
sem jutott a negyvenedik születésnapom.
XV. fejezet
Tiszti többtusa

zt a fejezetet egy kis jelenettel kell kezdenünk, mely sehogy sem

akart rácsimpaszkodni az előző fejezet farkára, habár közvetlen köze
volt hozzá. Az történt ugyanis, hogy amikor Gradov marsall 1943
novemberének azon a bizonyos éjszakáján, amikor az Ohotnij rjadon
elbúcsúzott a feleségétől, nem ment egyenesen Vnukovóra, ahol várt rá
az IL–4-es bombázó, hanem előbb nagy kört tett az alvó fővárosban.
Ezen a csendes órán, amikor a moszkvai flóra, belefáradván a nyugati
szél okozta remegésbe, örök orosz jobbágyi stílusban megadón
lecsüggesztette ágait, a fauna pedig csak félálmában csiripelt egyet-
egyet, hogy elhessegesse zűrzavaros álmait, az összes kocsi odahajtott
Gradovék öreg Szerebrjanij Bor-i háza elé. A marsall kint hagyta az
embereit a kerítésen túl, ő maga kinyitotta a kertajtót, mégpedig a
gyerekkorából ismert módon, azaz elhúzta az egyik kerítéslécet, és
bedugta rajta természetellenesen kifordított kezét. A család valami
okból úgy vélekedett, hogy ez a módszer meg sem járja a rablók
képzeletét. A kertajtót egyébként elég gyakran egyáltalán nem
reteszelték be, ez pedig, ez a látszólag bereteszelt, valójában be nem
zárt ajtó csakugyan nem fért be a bűnözők képzeletébe, leszámítva a
csekistákat, akik 1938 őszén megjelentek Veronyikáért.
Nyikita Boriszovics abban reménykedett, hogy fényt lát apja
dolgozószobájában, vagy égve találja a lámpát az anyja ágya mellett, s
akkor bement volna a házba, de ezen az éjszakán se Borisz
Nyikityicset, se Meri Vahtangovnát nem gyötörte álmatlanság. Az apja
egyébként inkább lehetett bárhol máshol ezen az éjszakán, mint éppen
otthon. A Vörös Hadsereg egészségügyi főnökének helyettese nemigen
ült moszkvai irodájában: állandóan úton volt a Barents-tengertől a
Kaukázusig húzódó hatalmas frontvonal mentén. Előző nyáron, július
végén Nyikita véletlenül összeakadt az apjával, mégpedig a pokol
kellős közepén, a ljutyezsi hídfőben.

Éppen véget ért a híres „napraforgós tankcsata”. Finomra sikerült a

pirított szotyola! Tucatszám, ha nem százszám lángoltak, füstöltek a
harcmezőn, szinte egymás hegyén-hátán a Tigrisek, a Párducok, a
harmincnégyesek, a Shermanok, a Grantok és a Churchillek. Egy domb
mögül hatalmas füstfelhők gomolyogtak felfelé, eltakarva az ég másik
felét: amott valaki épp az imént robbantotta fel valakinek az
üzemanyagraktárát. Hát így fest a totális háború tipikus tájképe:
végeérhetetlen füstoszlopok, lángnyelvek, az eleven természet
vergődő maradványai.
Időközben a dombon, a füstölgő romok között már települni kezdett
a tábori kórház. A katonák még javában dolgoztak, feszítették ki a
sátrakat, de az egyikben már operáltak. Nyikita, ahogy páncélkocsiján
arra haladt, egy pillantást vetett a kórházra, elégedetten nyugtázta,
milyen operatívan folyik a telepítés – kitüntetésre felterjeszteni! –, és
már ment is volna tovább, amikor megpillantotta a sátorból kilépő
apját.
Borisz Nyikityics vérfoltos sebészköpenyt viselt. Szemében a sikeres
műtét után szokásos büszkeséggel húzta lefelé kezéről a gumikesztyűt.
Valaki, nyilván a kérésére, már dugta a szájába a füstölgő cigarettát.
Nyikita már azon volt, hogy odarohan, és ráordít: „Mi a fészkes fenét
keresel itt, ebben a pokolban? Hatvannyolc éves vagy, III. Borisz!
Tábornok vagy, rádión, telefonon keresztül kéne irányítanod, mi az
ördögnek mászol a gránáttűzbe?!”, de szerencsére idejében rájött,
hogy ezt nem teheti. Nyugodtan kiszállt a páncélkocsiból, odament az
apjához, és megölelte. Két frontfényképész azon nyomban
megörökítette a megható jelenetet.
– Épp most műtöttem meg Nyefedov őrmestert – mondta az apja. –
Egyszerűen mitológiába illő személyiség. Honnan veszik az emberek
ezt a rettenthetetlenséget?
 Nyikita már hallott Nyefedov szakaszáról, amelyik képes volt teljes
huszonnégy órán át visszaverni minden rohamot a Gyeszna magas
partján, és kitartott a 18. hadosztály beérkezéséig.
– Tudod, ütközet közben az emberen valami különös izgalom vesz
erőt, ami elfojtja a félelmet – mondta. – Nézd, itt vannak a
harckocsizók, a mieink is, a fritzek is, közvetlen közelből tüzeltek
egymásra, de senki nem fordult vissza. Hogy lehet ez? Úgy viselkedtek
mind, mintha részegek lennének. Ez az, ami megment bennünket, és
ugyanez okozza a vesztünket is, ha tudni akarod.
– Lehet, hogy igazad van – mondta elgondolkodva az apja. – Igen,
minden bizonnyal igazad van… Ehhez mint szakember te jobban
értesz…
Ebben a pillanatban röpködni kezdtek a domb mögül, és egymás
után csapódtak be a napraforgótáblákba a „vanyusáknak” nevezett
német hatcsövű gránátvetők lövedékei. Se az apa, se a fia ügyet sem
vetett rájuk.
– Mindannyian a háború bódító gázának hatása alatt élünk – mondta
Nyikita. – Te is, én is…
Az apja bólintott. Látszott rajta, hogy pokolian hálás ezért a
beszélgetésért, ezért az egyenlők közötti beszélgetésért a csata kellős
közepén.
– És amúgy, mi a helyzet? – kérdezte, és végigmutatott a fekete
láthatáron.
– Nyomjuk őket! – súgta oda Nyikita.
Már futottak érte a híradós és a szárnysegédek. Apa és fia megölelte
egymást, és elbúcsúztak anélkül, hogy anyáról egy szót is szóltak volna.

Most, ezen a késő éjjelen, ahogy Nyikita ott ült egy fenyőtönkön,
szemközt a Gradovok régi fészkével, csak futólag jutott eszébe ez a
jelenet, és nyomban igyekezett megszabadulni tőle. Már undorodott a
háborútól. Háború nélküli életre vágyott. Igazából ezt a Szerebrjanij
Bor-i kitérőt sem szentimentális érzelmeknek engedve tette, hanem
azért, mert szeretett volna valami olyasmit érinteni, ami az övé, ami
igazi, nem háborús, nem történelmi, valami olyasmit, ami sokkal
fontosabb, ami szeretettel táplálkozik, és szeretet sugároz. Még csak
nem is személy szerint az anyjával és az apjával, hanem az anyasággal
és az apasággal szeretett volna találkozni.
Eszébe jutottak azok, akik ezt a házat építették: a nagyapja, Nyikita,
és a nagyanyja, Marija Nyikolajevna, született Jakubovics; ama
bizonyos Jakubovics családból.166
Hétéves koráig visszamenően emlékezett arra, hogy itt van ebben a
házban. Ünnepekre jöttek ide a szüleivel. A nagyapja fogadta őket, dús
bajusz, harsogó hang, a nyolcvanas évek professzorainak jeles
példánya, amolyan orosz utazó és kutató. Egyébként egy időben
csakugyan ilyen is volt: Masa Jakuboviccsal is Abesszíniában
ismerkedtek össze, ahol a Vörös Kereszt missziójánál dolgoztak.
A nagyapja imádta Nyiktitát, azt szerette volna, ha ott lakik velük
Szerebrjanij Borban. A vizsgálatok arról tanúskodtak, hogy Moszkva
levegője erősen szennyezett. Itt viszont adva volt a makulátlan tiszta
oxigén és a Mecsnyikov-féle167 tökéletes aludttej. A csábítás kedvéért
még egy pónilovat is vett. A kisfiút felültette a kis lóra, és
ünnepélyesen bejelentette: „Grúzia cárja!” – amivel bizonyára a gyerek
anyai felmenőire célzott. Egyébként maga Nyikita is arról álmodott, a
póni nélkül is, hogy ideköltözhessen a kanyargó folyó fenyvesekkel
borított partjára, a titokzatos horhosok és a borzongató nevű
Feneketlen-tó környékére.
Most, ahogy ott ült a csendes, dermesztő éjszakában, szemközt a
terasz sarkainál kissé megsüllyedt, de még mindig masszív házzal,
megpróbálta felidézni azokat a nem egyszerűen távoli, hanem
kozmikus messzeségbe vesző, elérhetetlen emlékeket, a gyermekkor
és az általános szeretet időszakát. Csak egy-egy fényfolt villant fel
benne, aztán mindent elhomályosított a szavak füstje, a család
elbeszélt, agyonrágott története. Vajon visszatérnek-e ezek a
fényfoltok, összeállnak-e valaha egységes képpé, ha máskor nem,
legalább halálom óráján?
A „farkasűzők” a Dodge kocsikból nézték a kerítésen át a parancsnok
görnyedt hátát. Mindegyiknél géppisztoly, német Walter pisztoly,
néhány kézigránát, oldalfegyver. A ház alvó lakói közül soha senki nem
tudta meg, hogy azon az éjszakán ekkora had közeledett hozzájuk.
Máskülönben közülük kettő bizonyosan nem bocsátja meg magának
mély ifjúi álmát. Az egyik IV. Borisz volt, a másik hűséges barátja és
elvbarátja, Moszkva középsúlyú ifjúsági ökölvívóbajnoka, Alekszandr
Seremetyjev volt.
A reggelt Borisz és Alekszandr természetesen öt kilométeres
terepfutással kezdte. Tulajdonképpen azért is jártak ide éjszakázni, a
dácsába, hogy reggel a parkban gyakorolhassák a tiszti többtusa egyik-
másik számát. Még a vívás is kellemesebb a fenyők alatti ösvényen,
ami pedig a futást és a jeges vízben való úszást illeti, jobb helyet
keresve sem lehet találni.
Futás közben pár szót váltottak a vívásról. Az ember azt hinné, ez a
sport a modern gépesített háború körülményei között színtiszta
atavizmus, mégis, kihagyhatatlan eleme a fiatal tiszt nevelésének.
Nagyon sokat ad az embernek: hajlékonyságot, a mozdulatok
összehangoltságát, a villámgyors döntések képességét.
A reggeli közben – IV. Borisz nyomatékos kérésére csak tápláló
zabkása készült, amihez nagyszerű fehérjeforrásként két kemény tojás
járt, semmi más ínyencség – megvitatták a fronton kialakult helyzetet.
A kolosszális sikerek ellenére egyelőre még korai örülni. Az ellenség
még mindig erős. Itt van például a harmadik harckocsizó
gárdahadsereg, amely a napokban vette be Zsitomirt, és most
kénytelen ismét átadni a várost Herman Hof vezérezredes
páncélgránátosainak, és visszavonulni – a Szovjet Tájékoztatási Hivatal
szerint – az „előre előkészített állásokba”. Vagy nézze az atlanti
hadszínteret, Alekszandr: a fasiszta Olaszország összeomlóban van, de
a nácik egyre több csapatot dobnak át az Alpokon, és nyilván arra
készülnek, hogy páncélozott öklük csapásával beszorítsák a
szövetségeseket a tengerbe. Páncélozott öklük csapásával, azám!
Vegyük hozzá a tengeralattjárók garázdálkodásait, az északi konvojok
elleni egyre pimaszabb támadásokat! Más szóval: „a szabad népek
dühödt ellensége” egyáltalán nem készül megadni magát.
– Szóval, Borisz, jut még nekünk is – szólt lehalkított hangon
Alekszandr Seremetyjev, és barátjára hunyorított.
 – Na és mit szólsz a japánokhoz, nagyapa? – kérdezte IV. Borisz jó
hangosan, hogy elnyomja Seremetyjev célzását. – Ők sértették meg
legelőször a hadifoglyokról szóló genfi konvenciót! – Közben az asztal
alatt jól belerúgott a bokszoló bokájába.
Borisz Nyikityics, miközben a maga szokásos „Mecsnyikov-féle”
kefirjét eszegette – a házban azért csaknem sikerült fenntartani a
háború előtti táplálkozási szintet az újságokat zörgette.
– Az események központja, gyermekeim, most áttevődik a
diplomácia szférájába – mondta, s körmével aláhúzta a Molotov és
Cordell Hull amerikai, valamint Anthony Eden brit külügyminiszter
találkozójáról szóló jelentéktelen kommünikét. – Ma ez a legfontosabb
hír. Ez a közelgő csúcstalálkozó előjele. Tudni kell újságot olvasni!
Két öregasszony nézte szeretettel a reggeliző férfiakat, azaz az
öregembert és a két kisfiút. Ó, ha minden reggel ilyen társaság gyűlne
össze a konyhaasztalnál! Meri és Agasa azonban egyre gyakrabban
maradt kettesben a nyikorgó, olykor pedig furcsán kongó házban, és az
elveszettekre emlékeztek: Kirillre, Mityára, Szavvára, a tüzes
Galaktionra, akinek szíve nem viselte el az árulást és a letartóztatást a
szeretett Tifliszben, melynek ő annyi jót tett. Emlegették, méghozzá
nagyon gyakran, a ház hegyes fülű kutya képében mutatkozó angyalát,
az agyaras pofáján örök huncut mosollyal járkáló Pifocskát, Pifagort. A
kutya velük élte le élete mind a tizenhat esztendejét, és amikor négy
esztendővel azelőtt kimúlt, kifosztottnak érezték magukat, és fel nem
foghatták: hogyan létezhet ez a világ, de különösen a világ Szerebrjanij
Bor nevű darabkája Pifagor nélkül. Meri jó ideig nem játszott Chopint.
A kutya amúgy is szerette Meri zongoráját, de Chopin futamai
egyszerűen mágnesként vonzották a nappaliba. Rendszerint
leheveredett Meri háta mögött, és pofáját kinyújtott mancsaira
fektette. Horkantott egy kicsit, és láthatólag élvezte a zenét.
Valahányszor Meri belefogott az Impromtu-kbe, hátranézett, várva,
hogy megpillantja kedvencét. Helyette az ürességbe ütközött a
tekintete. Az Impromtu hangja elcsuklott.
Ha egyszer-egyszer megjött a komor és ingerült Nyinka, kérte
anyját, hogy ne játsszék Chopint. Nem, játsszál bárki mást,
Rahmanyinovot, Mozartot, csak Chopint ne, nem tudom elviselni.
Szégyellem bevallani, Pifocska miatt.
Eljött néha Cilja is, mindig lomposan, a szoknyája lecsúszva, az apja
magas szárú cipőjének orra felkunkorodik, és mindig valami
megsavanyodott leves szaga árad belőle. Tovább folytatta Kirill
keresését, de már nem a korábbi hévvel: a háború félretolta a börtönt,
mint valami ideiglenesen szükségtelenné vált díszletet. Az
„illetékesekhez” írott leveleire most már formális választ sem kapott,
amikor pedig egyszer sikerült beverekednie magát a párt ellenőrző
bizottságához, ott azt mondták neki: – Nem értjük, elvtársnő, az ország
ezer sebből vérzik, az életéért küzd, magát pedig, kommunista létére,
egy buharinista sorsa aggasztja! Várja ki a háború végét, majd akkor
tisztázunk mindent… – Előfordult olykor, hogy Cecilijára egy-egy
ingerültebb pillanatban – és mint Merinek rémlett, némi ital után –
rájött a rapli a Gradov család körében, holmi absztrakt vádakkal
hajigálódzott, hogy, úgymond, vannak egyesek, akik még azt a
fáradságot sem veszik maguknak, hogy gondoljanak legközelebbi
hozzátartozóikra, akiknek semmi sem fontosabb a saját kényelmüknél.
Vannak persze másféle emberek is, kiabált, vannak, akik mindent
feláldoznak azért, akit szeretnek, vannak nők, akik sínre tehetnék a
sorsukat, akik egyre-másra kapják a félreérthetetlen élettársi, sőt
házassági ajánlatokat, de ők eldobják ezeket a lehetőségeket egy eszme
kedvéért; egy fikcióért, a hűség mítoszáért feláldozzák életük legszebb
éveit…
Meri türelemmel viselte ezeket a hülye célozgatásokat, igyekezett
nem belemenni a témába. Egy alkalommal, amikor megpróbálta
megértetni Cecilijával, hogy Bo minden kérelmezésére, sőt magának
Gradov marsallnak a követelésére minden alkalommal az a válasz
érkezik, hogy Kirill Boriszovics Gradov az élők listáján nem szerepel,
és hogy, drágám, meg kell békélni a rettenetes gondolattal, Cecilija
szabályos hisztérikus rohamot kapott. Ide-oda rohangált a dácsában, ki
tudja, miért, a függönyöket rángatta, és azt ordítozta: – Nem hiszem el!
Nem hiszem el! Ő él! Véget ér a háború, és mindent tisztázni fognak,
megígérték nekem!
 – Jól van, jól van, gyermekem – csillapítgatta Meri. – Lehet, hogy a
háború után hirtelen fény derül sok titokra. Lehet, hogy Mityenyka is
visszatér. Hiszen az első világháború után is sokan jöttek haza olyanok,
akik az eltűntek listáján szerepeltek. – „Persze, Mityka egész biztos
hazajön – mondta ekkor lassan kissé megnyugodva Cecilija. – Semmi
kétség, hazajön, kitüntetéssel a mellén, és levezekeli a kulák
származását…
– Levezekeli?! – kiáltott fel ilyenkor Nyinka, már persze, ha éppen
ott volt. – Miket hordasz össze, te marxista tökfej! Nem nekünk volna
vezekelnivalónk vele szemben? Erre soha nem gondoltál? – Hallgass, te
dekadens! A kispolgári érzelgősséget táplálod azokkal a dalocskáiddal!
– fortyant fel megint Cecilija, és csúfolódva rákezdte: – „Ké-éklő fel-le-
ge-ek…” – És a két egykori kék zubbonyos barátnő már szét is ugrott
két külön sarokba.
Meri Vahtangovna csak olyankor érzett igazi boldogságot, amikor a
Szerebrjanij Bor-i fedél alatt találkozott két kislányunokája, Jolka
Kitajgorodszkaja és Verulja Gradova. Mind a kettő édes kis szöszi, Jolka
az apjára, Verulja az anyjára ütött. A két kislány képes volt órákig
sutyorogni egymással, együtt nézegették a képzőművészeti albumokat,
együtt nyaggatták a nagyanyjukat: játszd el, légy szíves, azt a
foxtrottot, tudod, „George a Dinkie-jazzből”!
Veronyika iránt viszont elveszett az egykori bizalma. Meri a maga
női érzékével megsejtette a családi viszályt, és persze ösztönösen a fia
pártjára állt, habár soha szóba nem hozta a témát, Isten őrizz!
Veronyika meg, természetesen, amilyen érzékeny lelkületű volt,
megérezte Mericskének ezt a szinte észrevehetetlen ellenségességét,
és minden szava, minden gesztusa egy-egy észrevehetetlen kihívás
volt. Az élet rettenetes fordulatai, ezek a felszárnyalások, bukások,
újabb felszárnyalások azért alaposan megváltoztatták Veronyikát,
gondolta Meri. Most az egész élete egy merő kihívás. A környezetével,
a koldusszegény Moszkvával, a háborúval, a múlttal szemben. Kesztyűt
dob mindennek, és csak megy, elegánsan, prémekben, fülbevalókkal,
kihívóan, hogy ne mondjam, pimaszon. Aztán ez az állandó sofőr, hogy
ez miféle alak, szörnyű még csak elgondolni is, hogy egy ilyen alak
kíséri állandóan Gradov tábornok – mit beszélek, már marsall –
feleségét!
Hiába hogy Meri Vahtangovna már a húszas évek óta
hozzászokhatott Nyikita állandó előléptetéseihez, egyre feljebb a
katonai ranglétrán, az azért sehogy se fért a fejébe, hogy a fia ennek az
iszonyatos háborúnak az egyik vezető hadvezére. Egyszer érdekes eset
részese volt a villamoson. Havonta egyszer be szokott menni a
konzervatórium bérleti előadására. A végállomáson szállt fel a
villamosra, így kapott ülőhelyet az ablaknál. Útközben persze a
villamos zsúfolásig megtelt, de ő azért ott ült az ablaknál, és egész
úton, amíg be nem értek a központba, Moszkva szomorú utcáit nézte. A
hangverseny végére általában eljött érte az Egészségügyi
Főcsoportfőnökség kocsija, és ő nem látta okát, hogy visszautasítsa:
végtére is jócskán túl volt már a hatvanon. Egyszer aztán, odafelé,
vagyis a villamoson, az egyik utas hangos suttogással megjegyezte: –
Nézzék csak, emberek, tudják, ki ül ott az ablaknál? A Gradov marsall
anyja!
Meri úgy tett, mintha nem venné észre a kíváncsi és elragadtatott
tekinteteket, nem hallaná a mormogásokat: – Gradov marsall anyja,
nahát, micsoda hölgy, micsoda szerénység, tényleg ő az, Gradov
marsall anyja, velünk egy villamoson? – A hírt a leszállók újra meg újra
továbbadták az új felszállóknak, Meri Vahtangovna pedig csak ült,
majd’ meghalt a büszkeségtől, de semmi módon nem mutatta, hogy
ezek a szavak rá vonatkoznak, csak ült, egyenesen, szigorúan, az orosz
intelligenciához tartozó végtelenül szerény asszony, a hon
védelmezőjének, Gradov marsallnak az édesanyja. – Jaj, polgártársak,
ne nyomakodjanak már, itt utazik a marsall anyja!
Nyikita, kicsi fiam, úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna, amint
ott galoppozott matrózruhában a póni hátán, a nagyapja pedig, azzal a
borzas bajszával azt kiabálta: „Grúzia cárja! Irakli!168 Bagration!”169
Cilja hisztérikus rohamainak egyébként volt bizonyos rejtett
háttere: Kirjusa soha nem volt a család kedvence. A szülők valamiféle,
mindenki számára tökéletesen homályos okokból kifolyólag egy
kicsivel – de tényleg alig észrevehetően, csak egy szemernyivel –
szűkösebben részeltették szeretetükből, mint a másik kettőt: az
oroszlánrész az idősebbiknek, Nyikitkának, és a fiatalabbnak,
Nyinkának jutott. Egyébként lehet, hogy ez szamárság, lehet, hogy csak
most, Kirjuska halála után tűnik így. Mennyi gyötrelmet éltek át ők
ketten, Bóval, mindketten vádolták magukat Kirjusa miatt, bár soha,
egyikük sem hozta ezt szóba.
Hiszen mindez annyira viszonylagos, annyira ingatag. Itt van például
a két kislány, Jolka és Verulka, ki mondaná, hogy kevésbé szeretem
őket, mint IV. Borkát, még ha ő is a kedvencem? Még Mityát, aki nem az
édesunokám, őt sem szerettem semmivel se kevésbé, ő pedig úgy
szeretett engem, mint édesnagyanyját. És mégis, el kell ismerni, az
unokák közül egyik sem rendelkezik ilyen tökéletes képességekkel,
mint IV. Borka. Meg kell csak nézni, milyen ideális fiatalember lett
belőle! Milyen kivételesen komoly, tiszta tekintet, milyen világos,
sportszerű, céltudatos, önálló gondolkodás, micsoda edzettség! És a
barátait is hogy megválogatja: itt van például ez a Szaska Seremetyjev!
Milyen páratlan akaratereje van neki is, és bár azt a rettenetes sportot
űzi, mégis milyen intelligens, és micsoda kifogástalan modora van; van
bennük valami, szinte mint azok a hajdani hadapródok, kadétok. És az
a furcsa szokásuk, hogy magázzák egymást! Fantasztikus, milyen
remek hatással vannak egymásra. Elhatározták például, hogy az
iskolában egyetlen tárgyból sem kaphatnak „kitűnőnél” rosszabbat. Az
iskola, azt mondják, olyan semmiség, olyan ostobaság, hogy a legjobb
jegynél gyengébbet kapni egyszerűen sérti az emberi méltóságot. Az
összeszedett, összpontosításra képes személyiség, mondják ők, képes
gyorsan, pontosan, a legkisebb megtorpanás nélkül elsajátítani minden
iskolai tudományt.
Ebben a tökéletesség iránti törekvésben van egy ijesztő mozzanat is,
valami olyan „rahmetovizmus”.170 Szinte a mániájuk az edzettség, az
önkorlátozás. A csupasz testükön viselik a legdurvább pulóvert is,
télen, a harmincfokos hidegben nyitott ablak mellett alszanak, hóval
dörzsölik testüket, csak a legegyszerűbb ételt hajlandók elfogadni,
tavaly nyáron egy hétig teljesen elutasították az evést, kora reggel
kimentek az erdőbe, sötétedés után jöttek vissza, és a legudvariasabb
hangon kijelentették: „Köszönjük, nem vagyunk éhesek.” Később
nevetve beismerték, hogy túlélési kísérletet hajtottak végre az
„elszigetelt deszantolás” viszonyai között.
Egyébként milyen furcsa tulajdonságom derült ki öregségemre:
élvezettel nézem, amint az unokáim tömik magukba az ételt. Azon
kapom magam, hogy velük együtt nyitom a számat, mint valami buta
libaanyó, mintha nem is Gudiasvili lány lennék, hanem valami
Lamadze származék…
Ezen a reggelen is gyönyörködve nézte, amint IV. Borisz és a barátja,
Alekszandr Seremetyjev falja befelé a zabkását, nem is sejtve, hogy
utoljára lehet szemtanúja ennek a varázsos látványnak.
Agasa természetesen szintén imádattal nézte a családi lakomákat,
ami azonban IV. Boriszt illeti, ez a gyerek az utóbbi időben sok
szomorúságot okozott neki. Elutasítja a kedvenc vegyes töltelékű
süteményét, és még a barátjának sem engedi, hogy megkóstolja!
Micsoda durva tiszteletlenség, bocsáss meg nekem, Uram! Agasa, nem
tudván uralkodni a kezén, ösztönösen újra meg újra odatolta a
gyerekek elé a süteményes tálat, és persze ő sem gyanította, hogy
utoljára tolja a szeretett Bábocska171 elé (így hívta, III. Borisztól
megkülönböztetendő, IV. Boriszt) a rózsás tetejű, hússal és gombával
töltött csábító ínyencséget.

Mindeközben a két „ideális fiú” arra készült, hogy a mai napon

otthagyják az iskolát és a szülői házat, és átköltöznek, a Vörös
Hadsereg Felderítő Főcsoportfőnöksége szupertitkos tanintézetének a
laktanyájába, ahol már várták őket. Az előkészületeket természetesen
a legnagyobb titokban tartották, különben a háznép akkora ribilliót
csapott volna, hogy eljut magáig a marsallig, ő pedig nyomban
zátonyra futtatja az egész vállalkozást.

– Hát igen, fiúk, tudni kell újságot olvasni – ismételte Bo nagyapó,

összehajtotta a Pravdáját, és felállt az asztal mellől. – Meglátjátok,
legfeljebb két hónap múlva Sztálin találkozni fog Churchill-lel és
Roosevelttel, és akkor dől el végképp a második front megnyitásának
időpontja!
A nagyapa bement a városba, a két fiú pedig hamarosan
szedelődzködni kezdett. Búcsúzóul Borisz megcsókolta a nagymamát
és a dadust. Mindketten felragyogtak: ritka ajándék!
A fiúk fél kilométert mentek az úton a villamosig, aztán
visszafordultak, és az erdő felől odaosontak a dácsa kerítéséhez. Itt, a
fészer mögött elrejtve várt rájuk egy hajlékony ugrórúd. Feldobtak egy
érmét, hogy ki ugrik. Borkának kedvezett a szerencse. Nekifutott, és
átlendült a kerítésen. Az ugrás sikeres volt, bár technikailag távolról
sem volt tökéletesnek mondható. Ezen még sokat kell dolgozni. Borka
kinyitotta a fészer ajtaját, és előhozott két előre odakészített
hátizsákot, benne az önkéntesek személyi holmijaival. Átdobta a
zsákokat a kerítésen, aztán maga is átmászott. A belső oldalról rúd
nélkül is boldogult. Egyébként kívülről is boldogult volna.
A villamoson a második front megnyitásának esélyeit latolgatták.
– Ha maga lenne Eisenhower, hol tartaná legcélszerűbbnek a
partraszállást? – kérdezte IV. Borisz Alekszandr Seremetyjevet.
– Természetesen Normandiában – felelte Alekszandr. – A partra
szálló csapatoknak ott csupán a keskeny La Manche csatornát kell
leküzdeniük, és az összes angliai bázis ott lesz egy karnyújtásnyira.
– Ez igaz, de ott beleütköznek az Atlanti Fal félelmetes erődjeibe –
ellenkezett Borisz. – A németek már két éve készülnek rá, hogy éppen
itt, Normandiában kell visszaverniük a partra szállókat. Eisenhower
helyében én egy váratlan megoldást választanék, és Dániában szállnék
partra. A partvidék gyakorlatilag védtelen, a terület lapos, a lakosság
baráti érzelmű, nyitva az egyenes út Berlinig!
– Ez érdekes! – kiáltott fel hévvel és nyomatékkal Alekszandr,
olyannyira, hogy a villamos utasai feléjük fordultak. – Várjon, hadd
gondoljam át a dolgot!
Amíg be nem értek a központba, egész úton gondolkodott, s még a
Majakovszkij tér környékén lévő iskola felé vezető úton is
gondolkodott. Már a kapuban voltak, amikor hirtelen egy színlelt
ökölvívófogással megrohamozta barátját, és így kiáltott:
 – Nem, nincs igaza, nincs igaza, IV. Borisz Gradov!
A 175. számú iskola, ahova jártak, alighanem Moszkva
legkülönlegesebb tanintézete lehetett: a legmagasabb rangú
kormánytisztviselők és tábornokok gyermekei jártak ide. Az iskola
tanárai rettenetes félelemben éltek, rettegtek a tanítványaiktól. A
szünetekben ilyesféle suttogásokat lehetett hallani a folyosókon: „A
Mikojan gyerek meglógott az óráról! Egyszerűen nem tudom, mit
tegyek a Bugyonnij kislánnyal. Képzeljétek, tegnap a Molotova nagyon
jól felelt…” Az effajta „arisztokraták” mellett természetesen akadtak
egyszerű tanulók is. Közéjük tartozott Alekszandr Seremetyjev is.
Amikor a két fiú belépett az udvarra, ott éppen a töpörtyűk, az
alsóbb osztályosok futkároztak. A szüneti nyüzsgés közepette néhány
felsőbb osztályos gyerek is sétált, köztük egy kockás kabátos, komor
arcú, kissé görnyedt lány, aki nem beszélgetett senkivel, és csak azzal
szórakozott, hogy vaskos térdecskéit csapkodta egész egyszerű
iskolatáskájával. Ez a kislány nem volt más, mint Szvetka, a legfelső
főparancsnok lánya – Borisz és Alekszandr így nevezte Sztálint. Egy
kissé távolabb fabálványként ott állt a kísérője, a Kreml őrségének
hadnagya, és le nem vette a szemét Szvetkáról.
A két jó barát letette a zsákját a tornaterem öltözőjében, aztán
felmentek az igazgatóhelyetteshez. Most következett a hadművelet
legkomolyabb része: meg kellett szerezniük a bizonyítványukat, hogy
bemutathassák a titkos tanintézetben. Ez az intézet látszólag fütyült a
fölösleges formalitásokra, egyszerűen fiatal, egészséges srácokra volt
szükségük, akiket az ellenség hátában végrehajtandó
diverzánstevékenységre képeznek ki, de még ott is be kellett mutatni
az iskolai bizonyítványokat, bennük az osztályzatokkal minden
tárgyból.
Borisz és Alekszandr már korábban beszélt az igazgatóhelyettessel,
ezzel az öreg, köztiszteletben álló gímszarvassal, aki olyan lassan és
óvatosan vonult végig az iskola helyiségein, mint fajtársai az erdő fái
között. A fiúk összevissza ködösítettek, bemagyarázták az öregnek,
hogy az érettségi után a haditengerészet vlagyivosztoki szupertitkos
iskolájába akarnak felvételizni, oda pedig most kell elküldeni a felvételi
kérelmet, és mellé a bizonyítványt. Az apám, mondta IV. Borisz, maga
kezeli az egész ügyet. Ez valószínűleg elég is lesz, gondolták a fiúk, de
ha mégis gyanú merülne fel, sajna, nincs más hátra, kemény fizikai
ráhatással meg kell félemlíteni az erdei óriást.
Szerencsére antihumánus lépésekre nem volt szükség: a
bizonyítványok már elő voltak készítve, és felesleges kérdezősködés
nélkül ki is adták a fiúknak. Talán Gradov marsall tekintélye nyomott
el minden gyanakvást, de lehet, hogy az öreg gímszarvas teljesen
megbízott színjeles tanítványaiban.
A két fiú boldogan futott ki az iskolából, de nyomban le is
lombozódtak. A „hadművelet legkomolyabb része” semmiségnek tűnt
ahhoz képest, ami még várt rájuk. Ott mentek a Gorkij utcában,
nézegették a sorokban álló nőket, az üzletekből lapos szatyrokkal
kilépő asszonyokat, a járdát söprő néniket, a rendőrnőket, és arra
gondoltak, hogy pár óra múlva végleg elhagyják ezt a női világot, és
átköltöznek a férfiak világába, de előtte még el kell búcsúzniuk
(telefonon persze, nehogy elbukjék az egész hadművelet) attól a két
nőtől, akik a legfontosabbak voltak számukra: Gradova marsallnétól és
Seremetyjeva könyvelőnőtől.
A Központi Távírda csarnokában a két fiú végigállta a sort, aztán
beléptek két szomszédos telefonfülkébe.
– Mi történt?! – kiáltott fel Veronyika, kellemetlen, „reggeli” hangon,
amint meghallotta Borisz hangját.
Boriszt nyomban kiverte a forró verejték. Legszívesebben lecsapta
volna a kagylót, hagyta volna a fenébe az egészet, csak elkerülhesse ezt
az elviselhetetlen beszélgetést, de az öntökéletesítés során kialakított
elvei azt diktálták, hogy nem lóghat meg, és hogy neki, mint a „nyílt
tettek emberének”, le kell küzdenie minden útjába kerülő akadályt.
– Nem történt semmi különös – mondta keményen. – Kérlek, mama,
ne nyugtalankodj. Egyszerűen elutazom. Egy rövid időre.
– Hova utazol?! – sikoltott még kétségbeesettebben Veronyika.
– A frontra – felelte Borisz, és lehunyta a szemét.
A beszélgetés két résztvevőjét tulajdonképpen csak az utca
választotta el egymástól. Amíg beszéltek, Borisznak egyenesen az volt
az érzése, hogy egy szobában vannak. Beszélgetésnek persze aligha
lehetett volna nevezni a történteket, mert az anyja úgy üvöltött, mint
egy eszelős:
– Te hülye kölyök, meg akarsz ölni engem?! Mit találtál ki, te
csirkefogó?! Kiskorú vagy, szégyenszemre úgy visszazavarnak, hogy
még! Azonnal beszélek az apáddal! Majd elkapnak téged, te gyalázatos!
– Hangja hirtelen elcsuklott. – Borenyka, Borenyka – suttogta,
érezhetően a zokogás határán. – Hogy tehetsz velem ilyet?
Borisz kinyitotta a szemét:
– Anyuci, kérlek, hagyd ezt… Úgy látszik, elfelejtetted, hogy már rég
nem vagyok kisgyerek. Többször is beszéltem neked arról, hogyan
fogom fel az adott történelmi pillanatot. Nem engedhetem meg
magamnak, hogy kívülállóként szemléljem, amit a hazám, az egész
emberiség átél. Nem fogadhatom el, hogy a háború a részvételem
nélkül fejeződjék be, és én, mint a nyílt tettek embere, ezt nyíltan meg
is mondom neked.
– Micsoda kegyetlenség – suttogta alig hallhatóan Veronyika, de
aztán a hangja megint erősebb lett: – Hova készülsz?
– Mondtam már, anya, a frontra.
– Remélem, az apádhoz, remélem, a Tartalék Fronthoz, ugye?
– Igen, igen – felelte sietve Borisz. – A Tartalék Fronthoz megyek.
Veronyika megérezte, hogy a fiú hazudik, és újra kitört belőle a
kiáltás:
– Hol vagy most? Honnan telefonálsz?
– Anyuci, ne keress, ne csinálj pánikot! Millió magamfajta srác megy
a frontra. Nem akarom, hogy anyuci, még kevésbé, hogy apuci fiacskája
legyek, nem akarok szégyent hozni az apámra! Amint lehet, mindjárt
írok, és megmagyarázok mindent. Minden jó lesz. Szeretlek.
Letette a kagylót, és kilépett a fülkéből, a katonaköpenyes,
hátizsákos tömegbe. Valami rettenetes súly, valami lerázhatatlan
keserűség bénította a fiút. Hirtelen úgy rémlett, nem először érzi ezt,
már átélte ezt a keserűséget, az örök elválás fájdalmát. Mikor? Nem
tudta mindjárt felidézni.
 A szomszéd fülke üvegén át megpillantotta Alekszandr Seremetyjev
arcát. A bajnok vaskemény orcáján, úgy rémlett, könnyek peregnek. A
fiú könyörögve suttogott valamit a kagylóba, „gyermekét egyedül
nevelő anyjának”. Alekszandr soha nem beszélt az apjáról. Nem is
lehetett tudni, van-e apja, és ha van, hol harcol. Borisznak időnként úgy
tűnt, hogy érti ennek a hallgatásnak az okát. Lehet, hogy az apja nem is
harcol? Egyszer Szasa megkérdezte Borisztól: „Igaz, hogy a maga apja
ült?” Borisz, a nyílt tettek embere, nyomban bólintott: „Igen, ült. És az
anyám is ült. Megrágalmazták őket.” A bokszoló megrázta a fejét,
mintha ütés elől kapta volna el: „Micsoda, az anyja is? Hihetetlen!”
Végre vége volt mindennek. A két fiú a hátára vette a zsákját, és
kilépett a Gorkij utcára. Mialatt a távírdában tolongtak, Moszkva fölött
beborult az ég. Arcukba, ferdén csapkodva, nyílegyenes vonalban, nyílt
tettek szúrós hópihéi verődtek.

VII. közjáték. A sajtóból

New York Times
Hamilton Fish New York-i republikánus kongresszusi tag kijelentette:
„Sztálint azok az emberek veszik körül, akik vele jutottak hatalomra, és
céljuk változatlanul a kommunizmus elterjesztése.”

New Republic, 1943. április

Egész Észak-Amerikában, Kanadában és az Egyesült Államokban
gyakran hallani azt a feltételezést, hogy Oroszország győzelme
közelebb hozza a világforradalom veszedelmét… Valójában ez a
feltételezés a hitleri propaganda legfőbb fegyvere.

Christian Science Monitor

A Komintern léte Moszkvában hosszú éveken keresztül komolyan
akadályozta a Szovjetunió és más országok közötti bizalmat és
együttműködést… Most a Kominternt szélnek eresztették…

Izvesztyija, 1943. november

Gárdisták! A Vörös Hadsereg és a Flotta gárdistái! Vigyétek dicsőségre
zászlaitokat! Legyetek a hősiesség és a rettenthetetlenség, a fegyelem
és a kitartás mintaképei az ellenséggel vívott harcban! Éljen a Szovjet
Gárda!

New Republic, 1943. november

A SZOVJET IRODALOM A HÁBORÚ NAPJAIBAN
Nyikolaj Tyihonov: „Célozz még jobban, szovjet harcos! Ne feledd, hogy
ha elpusztítasz még egy Hansot, szovjet emberek életét mented meg,
és hozzájárulsz szülőfölded felszabadításához!”
Lev Szlavin: „Ne higgy a hitleristáknak! Üsd őket könyörtelenül és
fáradhatatlanul, a végső győzelemig! Üsd a fejét, az oldalát, a hátát, üsd
bárhol, csak üsd!”
Kornyejcsuk Front című drámáját telt ház előtt játsszák az egész
országban.
Tvardovszkij, a tehetséges fiatal költő írt egy kissé kiplinges balladát
a jó katonáról, aki soha semmi körülmények között nem veszti el
tréfálkozó kedvét.
Gyemjan Bednij, a kimeríthetetlen versfaragó, szerény, jámbor
verset adott közre, mely e szavakkal fejeződik be: „Halál a vérszopókra
és emberevőkre!”
Egészében véve, a szovjet írók Sztálin szavait követik, aki szerint
„Nem lehet legyőzni az ellenséget, ha nem tanuljuk meg gyűlölni őt!”

Russian Review
Az Elisabeth-Cityben a szovjet pilóták mellett dolgozó tolmácsok
között kiemelkedik egy magas, jóképű hadnagy, Gregory G. Gagarin. Az
orosz pilóták eleinte bizalmatlanok voltak vele, mert az anyja grófnő
volt, az apja pedig lovas gárdista. Amikor azonban rájöttek, hogy a
tolmácstól több információt kapnak a rádió- és radarberendezésekről,
mint akármelyik szovjet könyvből, viselkedésük megváltozott iránta.

Novoje Russzkoje Szlovo, 1944

Ez év január 1-jéig a Szovjetunióba szállításra került 780 repülőgép,
4700 harckocsi, 170 000 teherautó, 33 000 Jeep terepjáró és 25 000
más gépjármű.
A Vörös Hadsereg összesen hatmillió pár amerikai csizmát kapott.
Elszállítottak 2 250 000 tonna élelmiszert…

William Randolph Hurst válaszol a Pravda tudósítójának kérdéseire

„Sztálin marsall gengszternek és Hitler barátjának nevez engem. Az
ilyen vádaknak megvan az a nevetséges oldala, hogy egy olyan
embertől származnak, aki a világ legocsmányabb gengszter sajtóját
irányítja.
Egyébként pedig: ki volt Hitler legjobb barátja, mielőtt…”

Radio Berlin, 1944. február 28.

Részlet Goebbels beszédéből: „Ellenségeink belerángattak bennünket
ebbe a háborúba, mert a mi szocialista rendünk példája veszélyeztette
elmaradott politikai rendszereiket. …Ha elveszítjük a háborút,
Németország számára elvész a szocializmus is. Amint biztosítani
tudjuk a háború sikerét, ismét életbe léptetjük legfontosabb szocialista
terveinket…”

Uisi Suomi
Az Andrej Vlaszov vezetése alatt álló orosz egységek az észt fronton
átálltak a Vörös Hadsereg oldalára, és segítséget nyújtottak Narva
elfoglalásában.

VIII. közjáték. Fénybogarak bálja

Június a bálok hónapja: ballagási ünnepélyek, mindenféle
commencements,172 tiszteletbeli címek adományozása a jeles
vendégeknek és szónokoknak, égnek hajigált sapkák, a márvány
lépcsőkön alázúduló diáklavinák, lélegzetelállító várakozás a csodára,
a boldogságra, a szerelemre, diadalmas fénybogarak a sötét fák között,
a világos éjszakákban, a rigók csúfolódó füttyváltásai, a fülemülék
futamai.
Valamikor a nemesi leányok Szmolnij Intézetének végzős
növendékei is ott keringtek a fehér éjszakában, nézték a parkban
libegő fénybogarakat, kérdezgették egymástól, mik azok az apró
lámpások, mi a titkuk, mi rejlik bennük az örök költészeten kívül, nem
sejtették, vagy ha mégis, hát csak homályosan, hogy az egész parkban,
a márványszobrok körül, a fák kupolái fölött imbolygó miriádnyi
parányi lámpásban az egész emberi nem végzős iskolás lányainak
elragadtatott lelkei lobognak. Valaki, a szétrombolt, részben felperzselt
Németországban, az áttelepítettek lágerében, az amerikai megszállási
zónában, a fűben fekve, karját feje alá téve, nézi a fölötte felbukkanó,
lassan lebegő, zajtalan parányi helikoptereket, és azon töpreng, mi
lobbantja fel bennük hirtelen ezt a lángot, mi az értelme, mi az
összetétele ennek a reakciónak, van-e valami köze a fotoszintézis
folyamatához?
Mi az értelme ezeknek a parányi villanásoknak, ennek a tavaszi
tűzijátéknak, honnan van benne ez a szomorúság? Ezt már a költőnő
gondolja Szerebrjanij Borban. Az egész ház alszik, de ő ott ül, térdét
átölelve, a terasz lépcsőtornácán. Miféle jelek ezek? Egy parányi
léghajócska, a testéhez képest hatalmas reflektorral, leereszkedik a
tenyerére, és hirtelen kialszik, beleolvad a sötétbe. A nemesi leányok
ballagási bálja, gondolja a költőnő mosolyogva. Röpke libbenések, a
gyengéd érzelmek temetése, újjászületés és hervadás, negyvenöt
júniusa…
XVI. fejezet
Fronthangverseny

z amerikai teherkocsik, amelyek most valami egész

valószerűtlen feltartóztathatatlan áradatban özönlöttek minden
elérhető szovjet kikötőbe, valamint az iráni határon keresztül, mint
kiderült, nemcsak arra voltak alkalmasak, hogy gárdaaknavetőket
szereljenek rájuk, hanem arra is, hogy nagy hangversenyzongorákat
helyezzenek el rajtuk. Így történt, hogy egyszer, 1944 márciusának
végén, az 1. belorusz és az 1. ukrán front csatlakozásánál, valahol
Ovrucstól nyugatra, egy erdei tisztáson egy lehajtott oldalú
Studebacker koncertdobogóként funkcionált. A dobogón pedig ott állt
egy zongora, és az átszellemült Emil Gilelsz Liszt-variációk hangjaival
töltötte be a ligetet, aztán kíséretével támogatta az átszellemült David
Ojsztrahot, aki a Campanellá-val tüzet kölcsönzött a csupasz fák
mögött derengő fakó alkonyatnak.
Egyébként egész közel másfajta kíséret is dübörgött: tüzérségi
párbaj folyt a frontvonal fölött, na meg aztán az égboltról is
idehallatszott egy-egy géppuskasorozat visszhangja – odafent
szakadatlanul folytatták nem éppen veszélytelen játékukat a német
Messerek, a szovjet Jak–3-asok, La–5-ösök, az Aerocobrák, de ezekre a
köznapi apróságokra senki még csak ügyet sem vetett. A Studebacker
fölött transzparens függött: „A hátország művészei a front hőseinek”,
és a domb lejtőjén körös-körül, természetes amfiteátrumot képezve ott
ültek a hősök.
A hangversenyre legalább hat-hétezren gyűltek össze. A tömegből
harckocsik és önjáró lövegek csövei meredeztek a dobogó felé, amivel
valami antik színezetet kölcsönöztek a jelenetnek, mintha Hannibál
hadserege tartott volna pihenőt az elefántjaival egy kis mulatság
kedvéért. Az első sorokban falócákon, sőt valódi székeken ott ültek a
környéken elhelyezkedő egységek tisztjei, köztük maga a legendás
Rotmisztrov tábornok. Ekkoriban temérdek művész kóválygott a front
körül, bőségesen akadt silány óbégatás, a haknibrigádok vaktában
álltak össze, a művésznépség szívesen tódult a frontra, hogy
szórakoztassa a „rettenthetetlen harcosokat”, de főképp, hogy egyszer-
egyszer jól belakjék a tábori konyhákból, faszoljon egy-két doboz
húskonzervet. A „kabaré szépségei” emellett könnyen kaphatóak
voltak arra is, hogy a bunkerekben lebonyolítsanak egy-egy
„blitzrománcot”. Ez a koncert azonban a ritka kivételek közé tartozott.
Csupa elsőrangú csillag vett részt benne: Emil Gilelsz, David Ojsztrah,
Ljubov Orlova, Nyina Gradova, a konferanszié pedig nem volt más,
mint maga Garkavi, a moszkvai Ermitázs-kert kövér kedvence. Ezért
gyűlt össze az első sorokban olyan tekintélyes hallgatóság, ezért
uralkodott a hátsó sorokban, vagyis a harckocsik tornyai között olyan
különleges izgalom, kirobbanni kész ujjongás.
A zenészek után a frakkba öltözött Garkavi, akinek ingmellénye
meglehetősen megsárgult a NEP időszaka óta, előadta egy
végeérhetetlenül hosszú magánszámát. Hol üveges szemű patrióta
transzba esett a „Ne merjenek sötétlő szárnyak szállni a Hon felett”
témájára, s ilyenkor időről időre állát kissé kibicsaklítva,
monumentális fenségű pózba dermedt, majd hirtelen
összezsugorodott, illetlenül riszálni kezdte magát, és kapkodó
mozdulatokkal a megvetett ellenséget figurázta ki. „És hullt a, hullt a
bomba, egy álló héten át, és pusztította Berlint, s Königsberg városát!”
– énekelte, kánkános lábrángatással, a Három testőr című amerikai
filmkomédia motívumára. – „És hullt a, hullt a bomba, csak hullt,
órákon át, és Hitler közben tombolt, és tépte a haját.”
– Hohó! – hörögték lelkesülten a katonák, és ellenállhatatlanul
hahotáztak, részint Hitler meglehetősen alpári kifigurázásán, aki
bombázás közben a haját tépi, részint a jeles komikus
felülmúlhatatlanul alpári grimaszolásán.
A magánszám után Garkavi felvette szokásos nagyúri pózát, és a
legnemesebb hangon fuvolázva bejelentette:
 – Most pedig, kedves barátaim, boldogan élek a kivételes
alkalommal, hogy bejelenthetem önöknek nagyszerű szovjet
költőnőnket, Nyina Boriszovna Gradovát!
Az egyik tisztecske felajánlotta Nyinának, hogy felsegíti, de ő
elhárította, ügyesen felkapaszkodott a deszkalépcsőkön a Studebacker
platójára, és megállt a zongora mellett. – Hu-hú-ú – zúdultak fel az
ágyúcsövektől sörtés dombok és völgyek. Messziről Nyina kék lend-
lease kabátkájában, csizmácskájában, rövid sörényével úgy nézett ki,
mint egy kislány. „Az emberek valószínűleg másra számítanak, ha azt a
kifejezést hallják: »szovjet költőnő«” – gondolta szarkasztikusan. Nem
először járt ilyen művészbrigáddal a fronton, és minden alkalommal
valami elkeserítő feszélyezettség fogta el. Hirtelen ott találta magát a
szovjet hírességek testületében, és egyszerűen nem tudta, hogyan
viselkedjék. Egész életében egy szűk körhöz tartozott, most pedig
felkapták a „széles tömegek”. Ő, az esztétizáló, modernista, formalista
költő egyszeriben valami erős patrióta érzés kifejezője lett, mely
ráadásul összeolvadt egyfajta olthatatlan frontnosztalgiával és a
szerelem ábrándjával. Az ördög tudja, miért, az emberek csak az ő
nevét kapcsolták össze azzal a butuska dallal, a Kéklő fellegek-kel,
Szaska Polkert, a zeneszerzőt senki nem emlegeti. A Kéklő fellegek
egyenlő Nyina Gradova – tisztára bediliztek! Akik a köreihez tartoztak,
gratuláltak neki az össznépi sikerhez, s ő úgy érezte, ironikusan
mosolyognak hozzá. Kérem szépen, mit akarnak tőlem, mit csináljak én
a frontkoncerteken? A katonák valószínűleg dalokat várnak tőlem, és
biztos, hogy nem talányos költészetet.
Nyinocskám, gyermekem, nyugtatgatták a dörzsölt műsorszervezők,
maga csak ne izguljon. Maga csinálhat bármit, ha akarja, szavalhat
Puskint, könyvből. A népek egyszerűen boldogok, ha láthatják, amilyen
fiatalka és csinoska maga.
Hát ha csakugyan látni akarnak, akkor lássanak, gondolta Nyina.
Végül is megszolgálták, hogy legalább olykor-olykor azt lássák, amit
akarnak, és ne azt, amit ez az átkozott háború mutat nekik. Először
elmondott néhány verset A háború előtt című ciklusból: O. M.-nek, T.
T.-nek, P. I.-nek. Sorok a bor és a költészet vakító villámáról, a félelem
és a szerelem egymást váltó őserőiről, a holdfényben remegő
olajfaligetekről s a fekete pincékről, amelyek sorra nyelik el a vándor
mutatványosbódé művészeit. Ha ezeket az hommage-okat az Írók Háza
színpadán mondja el, alighogy befejezi, egyszerre fél tucat spicli
nyomul a kijárat felé, azon versengve, hogy ki firkantja le gyorsabban a
feljelentést, miszerint Gradova a nép ellenségeit, O. Mandelstamot, T.
Tabidzét és P. Iasvilit dicsőíti. Itt csak azok igyekeztek a kijárat felé,
akiknek igyekezniük kellett a tüzelőállásaikba, vagy repülőgépre
szállni. A többiek minden verset az ágyúdörgést elnyomó tapsviharral
kísértek.
Nyina felbátorodva elmondott néhány bonyolult, erősen kódolt
négysorost egy új poémájából, mely a Szavvával töltött éjszakák
erotikus emlékeire és az „örök szerető” eltűnésére épült. Újabb viharos
lelkesedés. Különösen azok igyekeznek ott, a tankokon. Nyina
mosolyogva hajlongott, s közben eszébe jutott, hogy Benegyikt Livsic
az első világháború lövészárkaiban vad futurisztikus verseket
mondott, a pszkovi és voronyezsi muzsikok teljes gyönyörűségére.
Végre felhangzott az elkerülhetetlen követelés: A Kéklő fellegek-et!
Énekelje el a Kéklő fellegek-et!
– Elvtársak! – szabódott könyörgőn Nyina. – A Kéklő fellegek nem
jellemző versem! Ráadásul nem én szereztem a zenéjét, és egyáltalán,
nem vagyok zenész! Legfőképpen pedig nem tudok énekelni!
A fegyveres amfiteátrum felháborodottan felzúgott. „Halljuk a Kéklő
fellegek-et!” A hangzavarból kihallatszott egy örmény srác hangja, aki
egy ágyúcsövön ücsörgött: – Énekeld csak, húgom, ez a te dalod! –
Ezernyi vigyori ábrázat. Egyszerre felkapaszkodott a Studebacker
platójára Vanyek, a harmonikás, és odavonszolta Nyinát a
mikrofonhoz. A harmonika rázendített a bevezető akkordokra. Nyina
szemébe hülye könnyek szöktek. Hányan esnek el ezek közül holnap,
hányan még ma éjszaka? Énekelni kezdett, hülye könnyektől
fojtogatott torokkal, teljesen hülyén: „Kéklő fellegek / Idézik azt a
búcsút intő / Sirályt a víz felett, / S a moll keringőt.” Az egész
amfiteátrum felkapta a dalt, ekkor Nyina recitativóban folytatta: azért
ez így mégsem hangzik olyan ostobán, mint ha hang nélkül, hallás
nélkül énekel. Így „énekelte” végig a dalt, mikor aztán befejezte, a
katonák üvölteni kezdtek: „Hogy volt! Még! Énekelj még, Nyina!”
Mindenki boldog volt, mindenki nevetett, Nyina pedig egészen
megszédült. Látóterében felvillant Ljuboy Orlova sápadt arca. Ő, a
Vidám fiúk, a Cirkusz, a Volga-Volga csillaga volt a műsor legfőbb ásza,
neki kellett volna elvezetni az előadást a diadalmas befejezéshez, és
akkor tessék, itt ez az üdvrivalgás, valami kis költőnő körül. Az
hiányzik még csak, hogy elrontsam a kapcsolatomat Ljubával! Nyina
könyörögve a közönséghez fordult:
– Elvtársak, én nem tudok énekelni, nincs hallásom! Már be is
rekedtem!
Az ágyúcsövön csücsülő örmény odakiáltott.
– Nem baj, ha nem énekelsz, húgom! Csak állj ott!
Vad hahota rázta meg az amfiteátrumot, és ezután Nyinát végre
elengedték.
Leugrott a „dobogóról”, valaki már oda is kínált neki egy széket,
magának Rotmisztrovnak a szomszédságában. A csehovi értelmiségire
emlékeztető szemüveges, szimpatikus tábornok kezet csókolt neki,
beszélni kezdett arról, mennyire tetszenek neki Nyina versei, meg
hogy milyen jóban vannak Nyikitával. Nyina elcsodálkozott: ezek
szerint itt is tudják, hogy ő a marsall testvérhúga. Éppen válaszolni
akart valamit, amikor hirtelen akkora zaj támadt, mely alighanem a
Vezúv dörgését is elnyomta volna. A tisztáson lávaként tört fel az
ujjongás. A teherautó platóján, dzsesszkíséret mellett megjelent a
Szovjetunió álomtündére, maga Ljubov Orlova! A legjobb hollywoodi
tradíciók szellemében feje fölött cilindert lengetett, ujjai közt pálcát
forgatott, magas sarkú topánjával ropta a szteppet.
„Hau du ju du! Hau du ju du! Felrepít az égbe az ágyú! Az ágyú…” –
szállt a halhatatlan dal a közimádatnak örvendő filmből, a Cirkusz-ból.
A tapasztalt Ljubov, hogy tromfolja Nyina sikerét, mindjárt a
csúcsszámával kezdte, és a csata nyomban meg volt nyerve. Nyina a
helyéről odaintegetett neki, és felmutatta a hüvelykujját, úgymond,
eszem ágában sincs veled vetélkedni.
 Hirtelen észrevett a közelben egy nyitott Willist, és rajta három
fiatal tisztet, láthatólag nem lövészárokbeliek voltak, hanem
törzsbeliek, legalábbis erre lehetett következtetni takarosan rendben
tartott egyenruhájukról, és abból a laza tartásból, ahogy az óceánon
túli katonai járműben üldögéltek. Mind a hárman valami okból nem a
színpadot nézték, hanem őt, és nevetgélve diskuráltak valamiről.
Ugyan, mi okból? Hát nem tudod, mi okból nézhet egy nőre három
tiszt, három pimasz, nők által elkényeztetett szoknyapecér? Igazán
nem nehéz kitalálni, miről beszélnek. Az ott például, az a bajuszkás, az
látszik a legizgatottabbnak: – Még egész jó nő, fiúk! Rábukhatna a
furulyámra! – A másik, akinek a sapka alól kis fürtöcske bukik elő: –
Kipróbálnád, mi? – Az első: – Miért ne? – A harmadik, az a széles
pofájú: – Jár a szád! Ki ő, és ki vagy te? Ő híres költőnő, a marsall húga,
te meg egy közönséges egyenruhás balfácán! – A tincses nevet: – A
háború mindent jóváír! – A bajszos: – Na, fogadunk? Még ma
meghúzom, amúgy tiszti módra! – Most aztán fogadnak, ők hárman, a
bajszos, a tincses, meg a széles pofájú.
Amikor a műsor véget ért, a zűrzavarban a három ficsúr leugrált a
Willisről, és közeledni kezdett Nyina felé. Nyina látta őket a szeme
sarkából, és nem sietett elhagyni a helyszínt, türelmesen válaszolgatott
a katonák végeérhetetlen kérdéseire, közben szeme sarkából figyelte,
hogyan közelednek hozzá azok hárman.
A kérdések közül a legfontosabb persze az volt: „Maga férjnél van?”
Sok kiskatona, egyébként, aki nemigen tudott megbirkózni az orosz
nyelv rejtelmeivel, azt kérdezte: „Maga nős?” – „A férjem katonaorvos”
– adta meg a szokásos választ Nyina. – „Gyerek van?” – „Egy kislány,
Lenocska, tízéves.” – „Azannyát! – szisszentek fel lelkesen a katonák. –
Aztán maga hány éves?” – „Harminchat.”
Ezen a ponton mindig kitört a hitetlenkedés. Egy kiskölyök, egy kis
baka, még a száját is eltátotta a csodálkozástól: „Hát az hogy lehet, hisz
az én anyám, az is harminchat!”
A három tiszt félretaszigálta a katonákat: – Mozgás, mozgás, fiúk,
oszolj! – és egyre közelebb kerültek. Az egyik, a bajuszkás, egészen
Nyina mellé ért, úgyhogy mintegy a magasból nézett le a híres
költőnőre.
– Nem volna kedve, Nyina Boriszovna, kocsikázni egyet a
„kecskénken”, a bankett előtt?
A legény, őszinte modulációval persze, egész más, sokkal fontosabb
kérdést tett fel. Ronda bőre van, csupa ragya, jobban tenné, ha szakállt
növesztene e helyett a kackiás bajuszka helyett. Különben, kit érdekel.
– A bankett előtt? – csodálkozott Nyina. – Nekem senki sem szólt a
bankettről. Lesz?
Te piszok, gondolta magáról, úgy beszélsz, hogy ő érti. Érti, hogy
nincs kizárva az igenlő válasz a „fontos kérdésre”.
– Persze, persze hogy lesz! – dolgozik össze a cimborával a tincses. –
A parancsnokság fogadást ad a híres művészeknek. De addig még
kocsikázhatunk két-három órát. Szívunk egy kis friss levegőt!
– Megmutatjuk magának a Luftwaffe parancsnoki bunkerét, nemrég
foglaltuk el – mondja a bajuszkás. Azzal, mint egy testőrhuszár, a karját
nyújtja Nyinának.
Nyina nem fogadta el az odanyújtott kart, de elindult előttük a Willis
felé, közben mosolyogva hátrapillantott a három tisztre, s észrevette,
hogy a széles pofájú elragadtatva a combjára csap.
Már szürkülni kezdett, de az égen, az erdő fölött még ott csillogtak a
napfényben a hurkokat vető, bukfencező vadászgépek. A mozduló
harckocsik feltúrták és szétfröcskölték a tavaszi sarat, beletiporták az
összetapadt hóréteget. A Studebackereken meggyújtották a
reflektorokat, a fényben száz és száz fej mozgolódott, fokozatosan
menetoszlopokba fejlődve. A horhos redői közt cigaretták fénybogarai
rajzottak. A front lakatlan területre zúdult, benépesítette, megtöltötte a
maga serény életével, aztán továbbzúdult, mérhetetlen szemét- és
szarhegyeket hagyva maga után.
– Ez aztán a kocsi! – csapkodta meg a bajuszkás udvarló a
hadseregszerte „kecskének” becézett Willis csapott orrát. – Képzelje el,
amikor átkeltünk a Dnyeperen, a folyómederben vontattuk keresztül
őket. Kihúzzuk a túlparton, beülünk a volán mellé, elfordítjuk a
slusszkulcsot, és a motor azonnal begyullad!
 – Nem túloz, százados? – mosolyodott el Nyina.
Persze mindaz, amit mondtak egymásnak, egészen mást jelentett.
Nyinának már kezdett terhére lenni ez a jelbeszéd. Közben még mindig
nem indultak el, várták a tincsest, aki elrohant valami
nélkülözhetetlenül fontos dologért, alighanem „üzemanyagért”, persze,
nem a Willis számára.
– Nyina – szólította meg hirtelen valaki a tömegből. Nyina a
homlokához emelte a tenyerét. Ez a hang, úgy érezte, valahonnét a
múltból érkezett. Vagy a jövőből. Vagy valahonnét oldalról. De az
biztos, hogy nem ebből a katonatömegből. Nem a művészbrigádból.
Nem olyasvalakitől, aki „egyszerűen csak ismerős”. A félhomályban
már nem lehetett kivenni az arcokat.
– Ki szólt? – kiáltotta Nyina kihívóan, és félrelegyintette homlokába
hulló haját. Készen állt mindenre, még a kiábrándulásra is.
Egy harckocsi reflektora néhány pillanatra megvilágította a Willist
és a körülötte álló katonákat, s ebben a fényben hirtelen
megpillantotta tifliszi ifjúkora barátját, Szandro Pevznert. Istenem,
Szandro már akkor is olyan szívszorítóan esetlen tudott lenni, most
pedig, ebben az ormótlan köpenyben, meggyűrődött hadnagyi
vállpántjával valóságos Charlie Chaplin lett!
– Én vagyok. Megismersz, Nyina? – Az a fantasztikus grúzzsidó
akcentus!
Nyina azon nyomban megfeledkezett az udvarlóiról, megkerülte a
Willist, és tenyerét homlokához tartva, mintha valami hihetetlen
távolságba nézne, elindult feléje.
– Kereszt- és családneve! – kiáltotta.
– Alekszandr Pevzner – motyogta a kis bolond, valami szent
rémületben.
– Születési év! Igazolványszám! – kiáltotta Nyina még hangosabban,
aztán már nem bírta, felvisított a hallatlan örömtől, és Szandro
nyakába ugrott.
– Pevzner! – hahotáztak hátul a tisztek. – Jaj, meg kell dögleni!
Pevzner!
 – Menjünk, menjünk, Szandro! – Nyina vonszolni kezdte Szandrót a
köpenyhajtókájánál fogva, erélyesen befurakodott a tömegbe,
felkapaszkodott valami lejtőn a felázott agyagban. Kacagva vonszolta,
mint ifjúságukban, mint azokban az áldott tifliszi napokban, vonszolta
valahova, maga sem tudta, hova, csak minél távolabb azoktól a
tisztecskéktől, meg a „kecskéjüktől”. A szétoszló kocsik reflektorai
időnként elvakították őket. Nyina egyszer-egyszer hátrapillantott, és
látta Szandro reflektorfénytől vagy talán a boldogságtól elvakult, igen,
holdkórosan boldog arcát, mely úgy imbolygott, mint egy
marionettbábué.
Néhány perc múlva kiértek egy kőzúzalékkal felszórt útra, és kissé
lecsillapodva elindultak rajta, kézen fogva, mint a gyerekek. Időnként
teherautó-oszlopok és harckocsik húztak el mellettük, ilyenkor
félreugrottak az út szélére, és Nyina odasimult Szandróhoz. Szandro
elmondta, hogy az 1. ukrán front agitációs brigádjánál dolgozik (a
nyelve nem állt rá, hogy „szolgál”), azaz a szakmájában, lelkesítő
plakátokat, az ellenséget kifigurázó karikatúrákat fest és rajzol, részt
vesz a Célra tarts! című frontlap szerkesztésében. Hallott Nyina
tragédiájáról, és nagyon bánkódott miatta:
– Hidd el, Nyina, én kevéssé ismertem Szavvát, de számomra a
bátorság, a becsület etalonja volt, tudod, egyszerűen: lovag volt.
– Miért „volt”? – ellenkezett Nyina. – Egyáltalán nem biztos, hogy
meghalt. És ha él? Én mindenesetre várom őt.
– Helyesen teszed, hogy várod – mondta keserűen Szandro –, de… –
Elhallgatott.
– Mi az, hogy „de”? – Nyina megszorította Szandro könyökét, és a
belenézett a szemébe. – Beszélj!
– Tudod, hallottam, hogy a kórházat, ahol volt, a földdel tették
egyenlővé… – dünnyögte.
Több száz csizma dobogása közeledett a sötétben, s a Fiastyúk
fényében hamarosan kirajzolódott egy gyalogos menetoszlop. Az
oszlop mellett katonák lépkedtek, lövésre tartott géppisztollyal.
Időnként zseblámpával végigpásztázták a menetelük fejét.
– Foglyokat visznek – mondta Szandro.
 Félreálltak a közeledő oszlop útjából, aztán átugrottak a vízlevezető
árkon, és nekidőltek egy nyárfa törzsének.
A zseblámpák fénye olykor-olykor kiragadott a sötétből egy-egy
beesett, borotválatlan arcot, élettelen, merev, halszerű tekintetet,
szedett-vedett egyenruhát: német sapka, szovjet köpeny, ismeretlen,
letépkedett vállpántok… A visszafojtott hangok között orosz szavakat
lehetett kivenni.
– Hohó, ezek nem foglyok! Még rosszabb! – csettintett Szandro. –
Árulókat visznek!
– Milyen árulókat? – akadt el Nyina lélegzete. – Hova viszik őket?
Szandro elkapta Nyina kezét, és egyenest a fülébe súgta:
– Haritonovkán túlra viszik őket, egy tölgyfaligetbe, ott végeznek
minddel. Mindet agyonlövik, és belökik a szakadékba. Nagyon sokan
vannak, Nyina, rettenetesen sokan. Azt mondják, csupa policáj,
nácibérenc, vlaszovista, de azt hiszem, vannak köztük olyanok is, akik
egyszerűen csak német fogságba estek. Hiszen tudod, nálunk nem
fogadják el a fogságot, valamennyiüket hazaárulónak tekintik… Én
viszont azt hiszem, rossz tiszt lehetek, egyáltalán, miféle tiszt lehetnék,
tudod jól, művész vagyok, semmi több, csak művész… szóval, néha úgy
érzem, egyszerűen a nemzet egy részét viszik itt mellettünk,
Haritonovkán túlra…
– Azt akarod mondani, hogy azok az átkozott hóhérok a háború alatt
is folytatják a mocskos dolgaikat? – kérdezte suttogva Nyina.
– Hát mit gondolsz, hová tűntek? Minden egységben ott vannak a
felduzzasztott SZMERS173-osztályok, mindenütt ott sündörögnek az
elhárítósok…
Az oszlop tovább vánszorgott mellettük, és Nyinát hirtelen olyan
érzés fogta el, mintha a halálra ítélt árulók sűrű sorából egy ismerős
szempár nézett volna rá. Mintha egy ismerős arc villant volna el
mellettük. Egy villanás. Aztán eltűnt. Rémületében a lélegzete is
elakadt: az az arc akár Szavva is lehetne! Így folynak össze olykor a
leghihetetlenebb véletlenek, az ördögök szorgosan szövik a rémálmok
hálóját, és végre előbukkan az eredmény: a borzalom szövevénye!
Nyina, aki nem volt hajlandó elhinni Szavva halálát, azt képzelte, hogy
fogságba esett, tehát a sztálini doktrína szerint hazaárulóvá vált. Nem,
az a valaki mégsem lehetett Szavva. A konvoj lámpásának fényében
felvillanó arc egészen fiatal volt, nem is Szavva arca, még csak nem is
ismerős arc, csupán egy fiatalember arca, akit Haritonovkán túl,
tarkóján lyukkal, mindjárt belehajítanak a szakadékba.
Az oszlop elhaladt mellettük, beleolvadt az erdő sötét hullámaiba,
hirtelen csend és üresség támadt, csak a csillagok fénylettek büszkén a
megvetett föld fölött. Nyina és Szandro visszatért az útra. Egyszerre
észrevették, hogy a csillagokhoz csatlakozott a hold sarlója,
hajszálvékony, mint a lámpa izzószála.
– Azért én mégiscsak remélem, hogy a háború után szabadabban
lélegezhetünk – mondta Nyina. – Az nem lehet, hogy minden
változatlanul maradjon egy ilyen háború után!
– Kétlem – mormogta Szandro. – Aligha változik bármi is. Hitler és
Sztálin ezzel a civódásukkal csapdába kergettek valamennyiünket…
Hirtelen, úgy látszik, megrémült, hogy hangosan kimondta
legtitkosabb gondolatait. Kinyújtotta a kezét, megszorította Nyina
csuklóját, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy Nyina az, és ő nincs
veszélyben.
– Tudod, Szandro – szólalt meg Nyina –, amióta Szavva kiment a
frontra, nem volt dolgom férfival.
Lehajtott fejjel lépkedett, lehulló haja eltakarta az arcát Szandro elől.
– Nem tudom, mi történt velem – folytatta tompán. – Senkinek nem
hagytam, hogy hozzám érjen. Megvesztem. De ma úgy éreztem, nem
bírom tovább. Képzeld, kis híján elmentem azokkal ott, a Willisen…
Szandro félresimította Nyina arcából a szeretett hajfürtöket,
belenézett ebbe a szeretett, megkeseredett, de mégis szeretett arcba.
– Nyina, ez rettenetes, ezekkel a kecskékkel, nem!
– Van neked valami zugod? – kapta fel hirtelen az arcát oly hevesen,
hogy szemében egy pillanat alatt átvillant a Fiastyúk meg a hold sarlója
is.
– Micsoda? – kérdezte riadtan Pevzner, a festő, aki tizenhat éve
szerelmes volt belé, de soha még csak nem is álmodott egy ilyen
pillanatról.
 – Egy szobácska, egy szekrény, egy sufni, ahol magunkra
maradhatunk? – kérdezte gőgösen Nyina.
Szandro vonszolni kezdte a kezénél fogva, de egy szót sem bírt
kinyögni. Gyors, céltudatos léptekkel mentek az úton, már nem
ugráltak át a vízlevezető árkon, csak kissé félrehúzódtak az arra haladó
kocsik elől. Végül vagy húszpercnyi gyors menet után Nyina
megpillantotta a frontparancsnokság táborát, a nagy amerikai sátrakat,
a sebtében összetákolt őrtornyokkal, reflektorokkal, lekapcsolt
pótkocsikkal, furgonokkal. Az egyik ilyen furgonban volt Szandro
műterme. Szandro reszkető kézzel levette a lakatot, és beengedte
szerelmét a festékszagú, nyirkos, hideg sötétségbe. Az ajtó
becsukódott, s ők magukra maradtak.
– Várj, várj – suttogta Nyina. – Azt akarom, hogy vetkőzzünk le mind
a ketten meztelenre, mintha Gjulripsa mellett lennénk az éjszakai
strandon…
… A parányi, sárral befröcskölt ablakon égi lámpások serege nézte,
amint két meztelen ember, egy sámlin ülve, állva, szeretkezett.
Lefeküdni nem volt hol.
– Micsoda szerencse, hogy találkoztam veled – suttogta Nyina. –
Micsoda szerencse, hogy nem mentem el azokkal…

Eközben a Nyina szeme előtt a konvoj zseblámpájának fényében

felvillanó arc közeledett rendeltetési helyéhez, a leégett Haritonovka
falun túl húzódó szakadékhoz. Az erdőben a szakadék előtt lámpások
sokasága keringett, százával imbolyogtak az emberi fajhoz tartozó
árnyak. A szakadékból egyenletes géppuskakattogás hallatszott, mely
időnként lázas galopptempóba csapott át, mintha az egyenletes
kattogás hirtelen hisztérikus rohamot kapna az értetlenség láttán, és
azon igyekezne, hogy bármi áron s a lehető leggyorsabban
elmagyarázza a szándékait. Intenzíven, mi több, lelkesedéssel
dolgozott a katonai kémelhárítás, a SZMERS hóhérainak éjszakai
sihtája.
A közeledő oszlopot elnyelte az erdő. Érdekes, hogy mindenki
viszonylag élénken lépkedett, mintha még nem tudnák, mi vár itt rájuk.
Az enyhe tavaszi fagy, a fenyők felett ragyogó csillagok, a fatörzsek
mögött tévelygő fények talán olyasfajta érzést keltettek bennük, mint
amit Vlagyimir Nabokov írt meg az egyik versében: „Oroszhon,
kivégzésem éje, csillag, zelnicés szakadék.”174 Egyébként valószínűleg
túlzunk: egyszerűen valamennyien belefáradtak a gyűlöletbe, a
félelembe, a fájdalomba, a szökés hasztalan reményébe, és azt akarták,
hogy mielőbb véget érjen ez az egész. Talán ilyen érzések uralták azt
az ifjú arcot is, amely a konvoj zseblámpájának fényében Nyina
Gradova előtt felvillant.
Az oszlopot beterelték egy erdőirtásba, és a SZMERS-katonák,
akikből dőlt a pálinkabűz, listáikkal végigfutottak a sorok mellett,
neveket kiáltoztak, egymás után kirángatták az embereket, és
puskatussal, rúgásokkal terelték őket kifelé. Az arcot, amely nemrég
elvillant Nyina előtt, hirtelen rettenetes halálos verejték öntötte el.
Iszonyatos vágy fogta el, hogy távolabb tolja a véget, ne kerüljön be az
első sorozatok elé, még és még teleszívhassa magát éjszakai levegővel,
búcsúzóul az utolsó sejtjéig átitassa magát a vegyi elemek e különös
elegyével.
Mások nikotinnal szerették volna teleszívni magukat. A fiú
szomszédja, egy harminc körüli fiatalember, akin egy Wehrmacht-
tiszti egyenruha rongyai lógtak, karján az épségben maradt ROA
jelvénnyel, mohón szívta az utolsó percére tartogatott cigarettát.
– Hát itt végez velünk a rohadt vörös banda – mondta két szippantás
között. – Itt, az erdőben… a levegőn… én meg mindig a csekisták
pincebörtönét láttam álmomban… Kérsz egy slukkot? – Az elutasító
válasz hallatán tovább szívta, fuldokló szippantásokkal a cigarettát. A
parázs minden szippantásnál közelebb ért az ujjaihoz, míg végül
egyenest az ujjai között kihamvadt.
– Hitler a bűnös mindenben, a mocskos majom! – mondta
erőteljesen a dohányzó, aki híresztelések szerint párizsi volt, egy
fehérgárdista család leszármazottja. – Ha nincs ez a mocskos majom, le
merde,175 már milliós orosz hadseregünk lenne, és mi magunk
végeznénk a vörös söpredékkel…
Ekkor hirtelen őt szólították:
 – Csardincev! – Azzal a földön húzva vonszolni kezdték, mivel a
párizsinak hirtelen felmondták a szolgálatot a lábai. – Állj fel, te
mocsok! Állj fel, bazdmeg! A faszodnál fogva akasztunk fel, te szar
fasiszta!
Kiderült, hogy akiket elsőnek szólítottak, azokra nem golyó vár,
hanem hurok. Az elosztóhelytől nem messze reflektorok fényében ott
állt a hosszú, vízszintes bitó. Néhány Studebacker farolt lassan,
lehajtott oldalakkal feléje. A SZMERS-pribékek ott a platón tartották az
áldozatokat. Minden áldozatnak külön-külön felolvasták a
haditörvényszék ítéletét: „A Szovjet Szocialista Köztársaságok
Szövetsége nevében… a szovjet nép ellen elkövetett bűneiért… kötél
általi halál… fellebbezésnek helye nincs…” Az egyik SZMERS-pribék
rátette az áldozatra a hurkot, aztán a teherkocsi – ez a csakugyan
sokrendeltetésű masina – megindult előre, az áldozat alázuhant, hogy
megkezdje – a hozzáértők szerint végtelenül kéjes erotikus
látomásoktól kísért – utolsó táncát.
A kivégzések között egy segédkező asszonyság szeszt töltögetett a
hóhéroknak egy negyedliteres üvegből. Fel lehetett hígítani ízlés
szerint, vagy be lehetett dobni csak úgy, hígítatlanul. A téren
maradottak, köztük az a fiatalember is, akinek arca nemrég felvillant
Nyina előtt a konvoj zseblámpájának fényében, végképp elvesztették
önuralmukat. Valaki mély hangon felüvöltött, mások hánytak, térdre
vetették magukat, könyörögtek a hóhéraiknak: – Kegyelmezzetek,
testvérek!
Hirtelen, mint akinek a füle mellett pisztolyt sütnek el, meghallotta a
saját nevét: „Dmitrij Szapunov!” A feje iszonyú spirálban forogni
kezdett, közben csizmája orrával megpróbált megkapaszkodni egy
félig kifordított fatönkben, elesett, összevizelte magát, rettenetes
hasmenés ömlött belőle, mégis felállt, egy lépést tett a tér mentén
sietősen lépkedő hóhérok felé. Fülét megütötte egy parancsoláshoz
szokott hang, amint egy listáról a neveket ellenőrizte: „…Resetov,
Rovnya, Szapunov, Szvercskov… Mozgás, amelyik megáll a lábán, vidd
a szakadékhoz, aki fekszik, azzal végezz ott helyben, a dögökkel!
Gyerünk, fiúk, mozgás, különben reggelig se végezünk!”
 Most tehát kötélre fűzve vonszolják a többiekkel együtt, ha elbotlik,
nyomban végigvágnak a hátán, a fején egy tölgyfa husánggal, s ő újra
felállt. Még mindig azt hiszi, hogy a bitóhoz vonszolják, s azt hörgi: –
Akasszatok fel, mocskos vörösök! – de elvonszolják a teherkocsik
mellett, a bitók mellett, az erdő sötét mélyébe, ahonnét a géppuskák
egyenletes kattogása, máskor lázas galoppja hallatszik. Neki nem jutott
az a tisztesség, hogy a hadbíróság külön ítéletben foglalkozzék vele,
őrá a tömeges rendelkezés vonatkozik.
Hogy történt, hogy Mitya Szapunov, aki 1943 júliusában csatlakozott
a szovjet partizánok „Dnyeper” alakulatához, újra odakerült a
„hazaárulók” csoportjába, ezúttal lefegyverezve és halálra ítélve?
Abban a forró nyári hónapban, ott a belorusz–ukrán tölgyesekben a
háború kezdete óta először hirtelen úgy érezte, hogy csakugyan a
sajátjai közé került. A fiúk, akik ráakadtak, inkább hasonlítottak a
polgárháború kozák szabadcsapataira, mint a katonai, valamint a párt-
és komszomolfegyelem béklyóiba vert reguláris szovjet alakulatra.
Félrecsapott simléderes sapkák, hasig kigombolt gimnasztyorkák vagy
pilótadzsekik, de főképp a fritzektől zsákmányolt bőr derékszíjak,
teleaggatva tölténytáskákkal, gránátokkal, tőrökkel. A legfőbb sikk az
volt, hogy a pisztolyt nem szovjet módra hátul, a farukon viselték,
hanem elöl, vagy csípőn – így, úgymond, kényelmesebb, gyorsabban
elő lehet rántani, és tüzelni. Hasonló volt az általános modor is: nyoma
se volt holmi rangtiszteletnek, a parancsnokokat atyafiságosan
Lukicsnak, Fomicsnak titulálták, mozgásuk laza, ügyes, a hangulat
betyáros: „Na, fiúk, nyomás, bevágjuk nekik a lompost, aztán pucolás!”
Az erejét vesztett Mityát és Goska Krutkint, mint két halkan
nyögdécselő zsákot, ló hátára vetve bevitték a fő bázisra, melynek
fedezékeit az áthatolhatatlan vadon horhosaiban építették ki. A Focke-
Wulf felderítőinek nincs könnyű dolguk, ha a civilizáció jeleit keresik a
sűrű zöld koronák között, odalent csupán a fenséges természet látszik,
ugyanakkor lent légvédelmi géppuskák követik némán jó darabig a
tolakodó felderítőgépet.
A tölgyek és szilfák koronái, a százados fenyők súlyos szoknyái alatt
ott helyezkedett el a partizánok egész gazdasága: az istállók, garázsok,
műhelyek, raktárak, priccsekkel berendezett bunkerek a fiúknak, a
törzs a rádióállomással, a „kajálda”, azaz a nagy étkezde, ahol mindenki
annyit „burkolhatott”, amennyi belefért, mindenféle norma nélkül,
igaz, volt, amikor nyelhették az éhkoppot, különösen a fritzek megtorló
akciói idején, amikor a raktárakat lepecsételték, s a törzs meg az
összes szolgálat fölkerekedett, és villámgyorsan áttelepült. A kását
persze éjszaka főzték, hogy a füsttel el ne árulják magukat, a fiúk tehát
éjszaka faltak meleg ételt, de hát ez megszokás dolga. Éjszaka
befűtötték a fürdőt, ott, a forró gőzben ment keresztül Mitya és Gosa a
személyi fertőtlenítésen. Ugyanott nyírta le vad kobakjukat nullás
géppel a bázis borbélya, Lazar, röviden Lazik.
Az érdekes az volt, hogy az osztagban nemigen kérdezett tőlük senki
semmit. Ha foglyok voltak, hát foglyok voltak, meglógtak a fritzektől,
nagyon helyes, be akartok állni a népi bosszúállók soraiba, hát hozott
isten benneteket! A parancsnokságon felírták a nevüket, a születési
idejüket, az állandó lakhelyüket, annak az egységnek a számát,
amelyikből fogságba estek, azzal kész: semmiféle mesére nem volt
szükség egy ideig. Mikor aztán a két fiú kissé összeszedte magát,
beosztották őket ahhoz a felderítőosztaghoz, amelyik megtalálta őket.
Teljes bizalommal kiadták nekik a szokásos fegyverzetet, amihez
hozzátartozott a hazai gyártmányú dobtáras PPS géppisztoly. A
csoport magja természetesen Schmeisserekkel volt felfegyverkezve, de
Grisa Pervoglazov, a parancsnok azt mondta: az már az ő dolguk, ha
frankón fel akarnak szerelkezni.
Grisa Pervoglazov rosztovi srác volt, és a jelek szerint
szülővárosában aligha tartozott a legtiszteltebb családok ivadékai
közé. Mindenesetre az egész partizántevékenységet úgy fogta fel, mint
valami tömeges útonállási mókát.
És csakugyan, jó mulatság volt Grisa Pervoglazovval. Fekszik az
ember a bokrokban, vár; vagy dumákat hallgat a haverok szexuális
múltjából, vagy kummant egyet. Aztán hirtelen Grisa Pervoglazov –
huhú, micsoda érzéke van a gyereknek! – azt mondja: – Jönnek!
Figyelem! Aki parancs nélkül odadurrant, annak velem gyűlik meg a
baja! – Megjelenik a konvoj: egy páncélkocsi, rajta hátrasiklás nélküli
gyorstüzelő, egy teherkocsi a cuccal, néhány Horch kocsi az őrökkel. A
fritzek sisakja átforrósodott az augusztusi napon, bóbiskolva lógatják
árja orrukat, nem tudják, hogy a „kaput” ott kuporog a bokorban; –
Tűz! – kiáltja ebben az idillben Grisa Pervoglazov, és a nagyobb hatás
végett fellő egy jelzőrakétát. Aztán a többit mintha kottából
játszanánk: a páncélkocsi aknára fut, és kap a seggébe egyet egy
páncéltörő fegyverből; szovjet hazánk nevében közeli megsemmisítő
tűz a német fasiszta megszállókra, a Horchokra, a sisakjukra, a
hátukba, a mellükbe! A teherkocsik nekirohannak egymásnak meg az
út menti fáknak, sorra robbannak a gránátok. Aki az őrségből életben
maradt, fut az út menti árokba, ezekre a bokrokból ráugrálnak a népi
bosszúállók. Ez ám a vidám mulatság! A konvojt szétvertük, elszállt a
rövid harc füstje. A foglyokat, ha vannak, ott a helyszínen kihallgatjuk.
Ebben nagy segítséget nyújt a két új moszkvai gyerek, Mitya meg Gosa.
Nagyon jól tanultak a srácok a középiskolában, tudnak németül
kérdezni.
Aztán jön az operáció legvidámabb része: megszemléljük a
szállítóeszközök rakományát. Olykor nagyon érdekes holmik kerülnek
elő. Egyszer például egy őrmester alól előhúztunk három láda dán
„Akvavit” vodkát. Hű, akkor aztán feldobódtak a srácok! Felgyújtottunk
néhány kocsit, felvettük a fritzek egyenruháját, és nyomás, be
Ovrucsba, a kurvákhoz! Fasza dolog, testvérek! Fasza dolog élni! Ezzel
a mi atamánunkkal (Grisa Pervoglazovval) nem lógatjuk az orrunkat!
Bármilyen szabad világ volt is, a csoportban megmaradtak a
legkitűnőbb bajtársi kapcsolatok, és megmaradt a parancsnoki
tekintély. Egyáltalán, olyan brancs jött össze – biz’ isten, amilyenről
gyerekkorában ábrándozik az ember: ilyen haverokat választani, hogy
egy mindenkiért, mindenki egyért, „egymásnak vetve a hátat, ketten
ezrek ellen álljuk!”
– Ide hallgass, Mitya Szapunov, felterjesztettelek Kiváló Harcos
kitüntetésre – mondta egyszer Pervoglazov, az után a Moszkvában
megtervezett sikeres akció után, amikor egyidejűleg felrobbantották a
Pripjaty két hídját. Jót nevettek a dolgon; hát egyszer, negyvenhárom
decemberében, a legnagyobb hóviharban leszáll a Nagy Földről a titkos
reptérre egy Douglas, és kidobnak belőle egy zacskó kitüntetést, közte
Mitya Kiváló Harcosát.
El kell mondani, hogy negyvenhárom végére csaknem rendszeres
kapcsolat jött létre a Nagy Földdel. Egyszer aztán megérkezett egy
széles pofájú vadállat, egy tábornok, egy egész falka tányérnyalóval. A
„Lukicsokat” meg „Fomicsokat” egy szempillantás alatt szétszórták az
újonnan létrehozott századokba és szakaszokba. Az egész osztagot
átkeresztelték Scsorsz176 nevét viselő 6. partizándandárnak. Építettek
egy külön bunkert az elhárítórészlegnek. A zavaros szemű, ferde szájú
elhárítósok nekiálltak, hogy „átrostálják az állományt”. Mityát és
Goskát többször is behívták, „pontosításra”, minden alkalommal
külön-külön. Az elmúlt hónapok alatt mindketten alaposan
elfelejtették az eredeti legendájukat, és a Lapsov őrnaggyal folytatott
első beszélgetéseken jól összekavartak mindent. Kiderült például, hogy
az egészségügyi részlegből együtt lógtak ugyan meg, csak éppen száz
kilométernyire egymástól, de a vallomásuk még az idő tekintetében is
alighanem eltért egypár héttel. Bármilyen furcsa, Lapsov nem kötött
bele ebbe, talán éppen elég dolga volt akkoriban. Eltűnt például a
dandárból Grisa Pervoglazov, a bátor felderítő. A nép kíváncsiskodni
kezdett: hová tűnt a hős? Azt felelték nekik: visszahívták. Hová hívták
vissza – kíváncsiskodtak a rendtől elszokott partizánok. Ahová kell,
oda, hangzott a ferde pofájú válasz. Aztán jött a ferde pofájúak
kérdése: „Miért érdekel benneteket annyira az a Pervoglazov?” Erre
abba is maradt minden kérdezősködés.
Negyvennégy januárjában a front minden jel szerint közel került a
partizánzónához. Az égbolt keleti felén állandóan téli szárazvillám
cikázott. Egyre növekvő morajlás hallatszott abból az irányból. Parancs
érkezett az alakulat átvonultatására nyugat felé, hogy ott folytassák a
munkát az ellenség hátában, vágják el az ellenség összeköttetési
vonalait, pusztítsák élőerejét és technikáját.
Két héten át súlyos harcok közepette mentek a visszavonuló német
csapatokkal telezsúfolt terepen nyugat felé. A front azonban
gyorsabban közeledett, mint ők haladtak.
 – Úgy látszik, Mityaj, Németország megroggyant – mondta óvatosan
körülpillogva Goska. – Mit fogunk csinálni?
– Mit csinálnánk? – adta az értetlent Mitya. – Harcolni fogunk a
mieinkkel együtt.
– „A mieink-ke-el” – csúfolódott Goska. – Mi van, te nem érzed, hogy
büdös a helyzet? Ideje olajra lépni.
– Aztán hová? – dörmögte Mitya, és egész megdermedt a helyzet
bűzétől.
– A franc tudja – suttogta futkosó tekintettel a cimbora.
Már ezért a futkosó tekintetért becipelhették volna a SZMERS-re.
– Mi lenne, ha beállnánk az ukránokhoz?
Az a hír járta, hogy a nyugati területeken ukrán csapatok alakulnak,
amelyek egyszerre két fronton akarnak harcolni: a németekkel és az
oroszokkal.
– Mi a fasznak kellenénk mi az ukránoknak?
Egy szép napon, estefelé, sorakozónál a helyzet bűzéhez Krasznaja
Moszkva kölni sűrű, krémes illata keveredett. A felsorakozott
partizánok előtt Rudnyik tábornokkal és elhárítósaival együtt
megjelent egy századosi váll-lapokat viselő daliás leányzó, aki nem volt
más, mint Larisza, a könyvtároslány, az a bizonyos. Az, az, akivel Mitya
argentin szenvedélyben röpködött, és akit azután a „Hajnal” osztag
sakáljai partiba dobtak.
Amint Mitya és Goska meglátta, kezdtek összezsugorodni. Ezek
szerint igaz volt, amit akkoriban fecsegtek róla, hogy igazából bolsevik
spion. Kiderült a végén, hogy az igazi Larisza, az első, meghalt Dovator
kozákjai alatt, akkor küldték a helyére ezt a másik Lariszát, aki
egyáltalán nem volt már lány, hanem tapasztalt csekista. Amikor
megjelent a partizánosztagnál, az is kiderült, hogy nem is Lariszának
hívják, hanem Elza Fjodorovna Vatnyikova századosnak, és ami még
érdekesebb, jóval idősebb a nyári életkoránál.
Eleinte észre sem vette se Mityát, se Goskát, úgy látszik, túl sok
dolga volt. A partizánokat most ábécé szerint sorra behívták az
elhárítókhoz, és nem mindegyik tért vissza a csapatba. Krutkinra és
Szapunovra még nem került sor, s ők nagyon igyekeztek, hogy
elrejtőzzenek Vatnyikova százados szeme elől a háromezres
tömegben. Még szakállat is növesztettek, és kétségbeesetten törték a
fejüket, merre lógjanak meg, mihez kezdjenek. Még olyan ötletük is
támadt, hogy találkára hívják Vatnyikova századost az erdőbe, de
egyszer sorakozónál hirtelen egyszerűen csak odalépett eléjük, és oda
se nézve, undorodva rájuk kiáltott:
– Na, elég volt a bohóckodásból, mocskos vlaszovisták! Fegyvert
letenni! Irány utánam!
Abban a pillanatban mind a kettejüket gyomorszájon vágták, és
bevonszolták a horhos egy rettenetes bugyrába. A csekisták kieszelték,
hogy az erdőben berendezzék a maguk Lubjankáját. Itt a két fiút
elválasztották egymástól, egyenként püfölték mindkettőt, hogy
kiverjék belőlük a csekista igazságot. Aztán belökték őket egy gödörbe,
ahol még vagy két tucat vizsgálati fogoly senyvedett.
A következő napon Mityát kihallgatásra becipelték az erdészházba,
egyenest Elza Fjodorovna Vatnyikova százados elé. Amikor kettesben
maradtak, az egykori könyvtároslány előhúzta a tokból a pisztolyát, és
bedugta az öve mögé. Ez az utolsó esély, gondolta Mitya. Fejbe baszni
ezt a ringyót, elszedni a pisztolyát, megpróbálni áttörni az ukránokhoz.
Csakhogy a tegnapi csihipuhi után arra sem volt ereje, hogy a fejét
felemelje, nemhogy a karját.
Elza mereven nézte, aztán hirtelen elővett egy rúzst, és sűrűn,
bohócosan kirúzsozta magát. Aztán odament Mityához, a mellével meg
a hasával odaszorította a falhoz, benyúlt a nadrágjába, és vadul
megszorította a tökeit. Mitya előtt elsötétült a világ, megtántorodott.
Elza harsányan felnevetett, kezét beletörölte a szoknyája szélébe.
– Állj fel, te szar! Nem bírsz felállni?! Tán csak nem az érzelmeimre
számítottál, te mocsok? Haha, van itt épp elég baszni kész legény! –
Azzal kinyitotta az ajtót, és udvarias, pártszerű stílusban kiszólt: –
Jöjjenek be, elvtársak!
Belépett két hóhérsegéd. Megint megkezdődött a „fontos
beszélgetés”. Mitya beismerte, hogy beállt a Wehrmacht kisegítő orosz
egységeihez. Erőszakkal kényszerítették. Mindig gyűlölte a hódítókat.
El akart szökni. Meg is szöktek Krutkinnal, amint lehetőség nyílott rá.
„Hazudsz, te rohadék! – üvöltötték az elhárítósok. – Gyerünk, mondj el
mindent, különben szíjat hasítunk a hátadból!” Nyilván nem tudták,
milyen információt lehetne még kiszedni Szapunovból, egyszerűen
csak még újabbakat akartak. Mityának ugyan a végeérhetetlen
ütésektől már nemigen forgott az agya, mégis sikerült ravaszkodnia
egy kicsit, és csak annyit mondott el, amennyit Larisza, a
könyvtároslány is tudhatott, a többiről csak homályos képet adott.
Így folyt ez néhány napig. A verést még egy kínzás egészítette ki: a
„keltetőgép”. Megkötözve, kipeckelt szájjal bedobták egy tyúkketrecbe.
Az életterük háromnegyed részétől megfosztott tyúkok rápiszkítottak
a hívatlan vendégre, aztán eszeveszetten csipkedni kezdték teste
minden fedetlen részét.
Az egyik éjjel, egész napi „beszélgetés” és „keltetőgép” után Mitya a
közös gödörben félönkívületben az egekből hulló sűrű áldásról, Agasa
néni édességes, forró, páratlan, szeretett darakásájáról álmodott,
Mericske Chopin-játéka kíséretében, amikor odakúszott hozzá a félholt
Krutkin, fejét a barátja térdére fektette, és rázkódó zokogással
ráébresztette a valóságra.
– Mityka, bocsáss meg, nem bírtam, köptem, elárultalak, drága,
egyetlen barátom, azt mondtam, hogy önként álltál be a németekhez,
és engem is te csábítottál oda…
– Hát, mit mondjak, Gosa, köszönöm – húzta nevetésre a száját
Mitya. – Mást nem is vártam tőled. Minden jót, maradj életben, nekem
már ebből az egészből elegem van…
Biztos volt benne, hogy ezek után azonnal lepuffantják, ahol az
efféléket szokták, a szemétdomb mögött, ám Goska árulása után furcsa
módon hirtelen minden megváltozott. Először is, a gödörből
mindkettejüket átvitték egy fészerbe, ahol tető volt a fejük felett, még
ha hitvány is. Másodszor, kezdték jobban etetni őket: hol valami
moslékot löktek eléjük, hol még katonakása is jutott, nem úgy, mint a
gödörben, ahová harmadnaponta csak egy vödör rohadt krumplit
dobtak le. A kihallgatás tárgyilagosabb lett, kevesebb volt a
káromkodás, a köpködés, a hisztérikus rikácsolás, de azért persze
nagyon keményen odaodasóztak neki.
 Aztán megjelent két egészen komoly fickó, minden bizonnyal a Nagy
Földről repültek ide. Ezek aztán mellőztek minden garázdaságot,
pálinkabűz sem áradt belőlük. Leginkább a dabendorfi kiképzőtábor
érdekelte őket, ahol a fiúk négy hónapot töltöttek, mielőtt Ukrajnába
vitték volna őket. Kit láttatok ott, mit tudtok mondani Bojarszkijról,
Maliskinról, Blagovescsenszkijről, Zsilenkovról és különösen Zikovról?
Megjelent-e ott maga Andrej Andrejics? Már miféle Andrej Andrejics –
kérdezte sietve Goska. – Micsoda, hát nem tudjátok a vezéretek,
Vlaszov kereszt- és apai nevét? – nevettek fel a komoly elvtársak. Na és
a németek hogyan foglalkoztak veletek? Megjelent-e köztetek, például,
egy bizonyos Wilfried Karlovics? És egy bizonyos von Treskow? Goska
ekkor felragyogott: – Emlékszel, Mitya, Treszkának177 neveztük el. Igen,
Treszkának csúfoltuk, elvtársak. – Hagyd abba a viccelődést, te
hazaáruló, komorodtak el hirtelen a komoly elvtársak, és Goska
nyomban lelombozódott, rájött, hogy még mindig nem biztos, hogy
megússza az agyonlövést.
Aztán Mityával még furcsább fordulat történt. A kihallgatáson el
kellett mondania az életrajzát, és persze megemlítette, hogy nyolcéves
kora óta Gradov professzor családjában nevelkedett. Hátha nem jutnak
az eszükbe a professzor fiai, a „nép ellenségei”, reménykedett, nem
sejtve, hogy fogadott nagybácsija, Nyikita Boriszovics, már rég nem
ellenség, hanem a népi háború nagyszerű hőse, a legendás Tartalék
Front parancsnoka, a Szovjetunió marsallja. A komoly elvtársak az
információ hallatán szó nélkül összenéztek. Ezután Mityát átvitték egy
fűtött bunkerba, amely elé külön őrt állítottak.
A front már átzúdult a vidékeiken, és a partizánbázis most a harcoló
csapatok közeli hátországába került. Egy nap aztán különös vendég
érkezett a bázisra Mitykáért. Nagy, kopasz, ráncos koponyáját behúzva
bebújt a bunkerbe, mögötte pedig maga a dandárparancsnok hozta a
petróleumlámpát. A vendég az egyenruha fölött irhabundát viselt,
úgyhogy a rendfokozatát nem lehetett megállapítani, de az látni való
volt, hogy nagykutya. Több mint egy óra hosszat ült a vendég a büdös
bunkerban, és a soványságtól és a verésektől rettenetes látványt
nyújtó sihedert a Gradov család életéről kérdezgette. A kérdések
meglepő tájékozottságra vallottak.
Mikor is tartóztatták le a nevelőapját, Kirill Boriszovicsot? És mikor
érkezett haza Habarovszkból Veronyika Alekszandrovna? Aztán,
mondja csak, mit tud úgy általában Veronyika Alekszandrovnáról?
Kaptak-e a Gradov szülők levelet a letartóztatott gyerekeiktől, s
hogyan reagáltak rájuk? Nem volt-e tapasztalható… hm… előítéletes
viselkedés a nemzetiségi kérdés tekintetében a maga nevelőanyja,
Cecilija Naumovna Rozenblum iránt? Na és mi a helyzet Nyina
Boriszovnával? Már úgy értem, hogyan élt, gyakran járt-e a szüleinél,
nem veszekedett-e a férjével, milyen volt a viszonya a kislányához,
egyáltalán, miket szokott mondani? Hogyan változott meg a család
élete az idősebbik fiú, Nyikita Boriszovics letartóztatása után? Jártak-e
náluk régi barátaik, vagy teljesen elfordultak tőlük? Na és mondja,
magához, a paraszti származású nevelt gyerekhez, hogyan
viszonyultak ezek a Gradovék? Nem alázták meg emberi
méltóságában?
Ez az utóbbi kérdés olyan vad ostobaságnak tűnt Mitya számára,
hogy valami nyálát nyelő hörgésféle tört fel a torkán, amit talán
meglepett nevetésnek szánt. A különös vendég végül köszönés nélkül
kibújt a bunkerból.
Még néhány nap telt el teljes bizonytalanságban. Mitya kásájába egy-
egy darabka konzervhúst kezdtek tenni, s ebből arra gondolt, hogy
most azért nem fogják mindjárt lepuffantani: valakinek, valahol
odafent szüksége van rá, az a különös vendég nyilván nem véletlenül
látogatott ide hozzá.
Aztán hirtelen megint minden fordult egyet, s ő zuhanni kezdett
lefelé, egyenest bele a farkas torkába. Egy nap kirángatták a bunkerból,
se szó, se beszéd, rábasztak néhányat, puskatussal kihajtották az útra,
hozzácsapták a hazaárulók oszlopához, azzal kezdetét vette utolsó
menete, a kivégzésre, Haritonovkán túlra, abba a szakadékba. Honnan
tudhatta volna Mitya, hogy valahonnét odafentről parancs érkezett,
hogy haladéktalanul likvidálni kell az összes hazaárulót és a
megszállókkal együttműködő személyt abban a szektorban, ahol
balszerencséjére, tartózkodott. A művelet, először is, „igazságos
bosszú” volt Vatutyin tábornok megöléséért, akivel nemrégiben ukrán
banderista partizánok végeztek, másodszor, megelőző intézkedés volt,
mivel Hübe tábornok három páncéloshadosztállyal sikeres
ellentámadást indított az adott szektorban.
Most hát odarángatják a reflektorokkal megvilágított árokpartra,
ahol a mélyből dögletes halálbűz árad. Az árok szélén imbolygó
emberárnyak, mint megannyi ember alakú céltábla. Más árnyak sorra
odalépnek a céltábla-árnyakhoz, és pisztollyal a tarkójukba lőnek. A
céltábla-árnyak eltűnnek, a lövöldöző árnyak megtörlik a pofájukat:
úgy látszik, a szétloccsanó testből rájuk fröccsen valami.
Egymás után vonszolják oda a kötéllel összefűzött imbolygó
emberfürtöket. Amikor kioldozzák a kötelet, és elhangzik a „sorakozó”,
mindig történik valami „rendzavarás”: egy dilis elkezd cirkuszolni,
térdre esik, jelenetet csinál: „Testvérek, kegyelmezzetek! Testvérek,
irgalmazzatok!” Az egyik egyenest megnevetette a társaságot. „Én
magamtól jöttem! – kiáltotta. – Magam jöttem, ahogy parancsolták.”
Mintha azt, aki magától jött, nem is kéne agyonlőni. „Hát ha magadtól
jöttél, te rohadék, nyomás, állj be magadtól a helyedre, ahogy
parancsolják!” Mozgás, fiúk, élénkebben! Elég a cirkuszból, így reggelig
se végzünk. Időnként szapora galoppban, mint a Bugyonnij-lovasság,
végigvágtak az árulók csoportjain a „Maxim”-géppuskák, ilyenkor
fürgébben ment a munka, persze, a pontosság csökkent. De sebaj, majd
a gödör megteszi a magáét.
Mitya még fel akart egyenesedni, teljes magasságába, még arra
számított, hogy odakiálthat valamit a dögre éhes, vakító, vörös
reflektorfénybe, odaordíthat, odaugathat, boglyas sörényével, rájuk
vicsoríthatja hulla-fogát, hogy megemlegessék, amikor a
kommunizmus átfogó diagramgörbéje minden óvintézkedés nélkül
végigvágott az oldalán, s már söpört is tovább, felhasítva a vastag
földréteget, előtakarva az összepréselődött karokat, csontokat és
megkövesült májakat.
Útban vissza Moszkvába Nyina egy fülkében utazott Ljubov Orlovával.
Nagyon jókedvű volt, kacagott, mindenféle históriákat mesélt a
frontról a filmsztárnak, Ljuba pedig együtt nevetett vele, pontosan
tudván, hogy Gradovának valami románca alakult ki. Biztos valami
vadászpilóta az illető, amolyan légi ász, mint a híres Pokriskin, a melle
csupa kitüntetés. Az a kutya rágta köpenyt viselő, görnyedt, sovány
alak, aki egészen a vasútállomásra való indulásig ott ólálkodott a
művészbrigád autóbusza körül, természetesen a legkevésbé sem
hasonlított egy frontrománc hősére.
Amikor eloltották a lámpát, Nyina soká boldog félálomban feküdt.
Egész teste felidézte Szandro érintéseit, ott látta maga előtt imádattól
izzó, szinte szertartásos tekintetét. A pogány! – nevetett félálmában. –
Egy nyúzott macskából bálványt csinált magának! Tudta, hogy Szandro
tud szép lenni. Majd ha megszabadul ettől az ocsmány egyenruhától,
semmi sem akadályozza meg, hogy szép legyen, még az a kis kopasz
folt sem a fején.
Megpróbálta elképzelni jövendő életüket, a szép antik bronz
alkonyati eget az örök Tbiliszi fölött, ehelyett azonban hirtelen
meglátta maga előtt a sötétben menetelő oszlop fejeit, a fejek halott
hullámzását, s egyszerre teljesen világosan rájött, kinek az arca villant
fel előtte a konvoj zseblámpájának fényében. Bőrén hideg futott végig,
testét villámgyors, soha nem felejthető görcs rándította össze.

Mindaz, ami a fölötte fekvőkből kiszivárgott, Dmitrij Szapunovra

csorgott az utolsó órán. Amikor ez az óra letelt, Dmitrij megpróbált
kivergődni. Ehhez könyörtelenül félretaszigálta a fölötte fekvők
elnehezült végtagjait. „Egy golyó kevés nekünk” – motyogta
értelmetlenül. – „Egy golyó-golyócska-golyóbis kevés nekünk…” A
fekete sötétből átmászott a szürke sötétbe. A hajnali köd vastag
rétegekben borította az egész éjszakai égboltot. Lassan kezdtek
kirajzolódni a legártatlanabb élőlények: a fák törzsei. Egymásnak
kiáltoztak az őrszemek, ezek a lövedékekkel felmálházott vámpírok.
Odafent az égen zúgva szállt a harci dicsőség: a légierő. Mitya egyre
távolabb került, könyökével szorítva a félrepattant golyó által
felszántott oldalát. Csaknem rejtekezés nélkül elbotorkált Haritonovka
leégett kemencéi mellett. A falu túloldalán, a mezők felől, hóolvadékkal
borított tágas rétek terültek el. A domb mögül előbukkanó első
napsugarak megcsillantak a vízfoltokon, melyekben, mint régen,
fellegek tükröződtek. Ekkor Mitya bezuhant a bokrok közé, a tavalyi
avarba, beszívta a tavaszi korhadó illatot, elaludt, komoly érdeklődést
keltve két közelben gubbasztó varjúban. Ártatlan rothadás, bűnös
rothadás… tulajdonképpen mi különböztet meg benneteket a
kozmikus mezőkön?
Fütyörészésre ébredt. Valaki egy ismeretlen dalt fütyült. A Kéklő
fellegek-et fújta. A mezőn át kanyargó, a láthatár felé tartó földúton egy
magányos kiskatona távolodott. Hátizsákkal a vállán vidáman ugrálta
át a tócsákat. Nézd csak, nincs fegyver nála, szólt Szapunovnak az egyik
varjú. A kiskatona talán a kórházból tért vissza az egységéhez.
Szapunov egy jajdulást visszafojtva felállt, és súlyos léptekkel utána
futott. Rávetette magát a keskeny hátra, vaskemény, talán még
hullalétől ragagacsos ujjaival megszorította a torkát, könyörtelenül
összezúzva a porcokat. Az élettől oly könnyen megfosztott testet a
gallérjánál fogva bevonszolta a bokrok közé. A fojtogatás kékje eltűnt a
kiskatonáról, ott feküdt, pirospozsgás arccal, mintha csak szundítana.
Szapunov benyúlt a zubbonyzsebébe, előhúzott belőle egy csomag
Nord cigarettát, volt benne vagy tíz szál, pontosabban tizenegy;
ugyanott ráakadt egy páncéltörő lövedék hüvelyéből bütykölt
öngyújtóra.
Szapunov rágyújtott, és addig nem hagyta abba, amíg el nem szívta
mind a tizenegy szálat. Jól érezte magát. Itt fekszik az ember valami
katona mellett, mintha a cimborája lenne, fújja a füstöt, az égen, nagy
magasan ott repked a nemzetközi légierő. Aztán eszébe jutott, hogy
nem a cigaretta végett fojtotta meg. Benyúlt a másik zubbonyzsebbe,
előhúzta a katonakönyvet. Ez az, ezért fojtotta meg. A papír végett. Hej,
csudás papírka, táltos paripa!
XVII. fejezet
Virtuti militari178

ilenc nagy vándor vadlúd ereszkedett lefelé szabályos ék

alakban. A városi tó egész felületén ott vöröslött a magas balti alkonyi
fény. Ez a vízfelület volt a lúd repülőszázad leszálló pályája. A
vezérgúnár gondosan csökkentette a sebességet, és hangosan
megparancsolta, hogy a többiek vele szinkronban hajtsák végre a
műveletet: „Csináld, mint én! Csináld, mint én! Csináld, mint én!” Úgy
látszik, nem egyszerűen a leszállás volt a fontos számára, hanem az,
hogy eszményi stílusban, összehangoltan legyen végrehajtva. A többi
lúd hallgatott, igyekezett pontosan, ritmikusan ismételni a gúnár
szárnycsapásait. Egy időben, minimális fröcsköléssel szálltak le.
Leszálltak, és csak azután kezdtek gágogni, dicsőítve vezérüket. Most
az is összevissza gágogott, boldogan és büszkén, rázta a testét, nagy
fejét bedugta a német tó vizébe, aztán nagy fröcskölve kirántotta, hogy
a vízcseppek csak úgy csillogtak az alkonyi fényben. Megérkeztünk!
Veszteség nélkül hazavezettem a családot, és a legszebb stílusban
szálltunk le!
Gradov marsall, aki ott sétált a tó partján, érdeklődve figyelte az
örvendező ludakat. Valahonnét Észak-Afrikából érkezhettek, Tobruk
vagy El-Alamein vidékéről; vagy talán a Nílus völgyéből?
Nyílegyenesen, ahogy az évezredes hagyomány követeli, mit sem
törődve a légvédelmi fegyverek tüzével, a légi csatákkal, pontosan
követve navigátoruk utasításait, így szálltak le a danzigi korridor egyik
tavának felszínére, anélkül egyébként, hogy tudtak volna bármit is
erről az úgynevezett korridorról; nagyon elégedettek voltak viszont,
hogy a városka körvonalai nem változtak.
 Holott megváltozhattak volna, mégpedig nagyon is, ahogy
megváltoztak például Königsberg körvonalai. Ha von Bode nem
kapitulál, a város erődjének aligha maradtak volna meg a bástyái. A
„repülő tankoknak” nevezett IL–2-esek hullámai, a gárdaaknavetők
meg a tüzérség mindhárom fő űrméretű lövegeinek sortüzei ezt az
egész gótikát „befejezett múlttá” morzsolták volna. Sajna, ilyen a
végjátékok természete, nagyméltóságú „komor germán géniusz”!
Ilyen elégikus gondolatok jártak a Tartalék Front parancsnokának
fejében, amint – szokás szerint testőrsége éber figyelmétől kísérve –
1945 áprilisában ott sétálgatott a vitatott német–lengyel területen
fekvő, a háború ellenére az utolsó macskakőig tisztára nyalt porosz
kisváros tavának partján.
Milyen érdekes, ahogy a hadosztályok számával jelzett, absztrakt
von dem Bode vezérezredes átváltozott egy bizonyos hadifogságba
esett emberré. Nyikita nem először tapasztalta ezt a jelenséget a
háború folyamán. Az elmúlt nyáron ott volt a Bagratyion hadművelet…
Először nézi az ember a térképet, rajta a hatalmas „katlan”, melyben
ott „fő” Hitler hatvanezer bekerített páncélgránátosa. Ez a „katlan”
leginkább úgy néz ki, mint egy amőba, hol itt, hol ott változik, északon
kiszélesedik, délen összeszűkül. Az amőba körül napról napra
szorosabbra fonódnak három front – a „Mereckov”, „Gradov” és
„Rokosszovszkij” néven emlegetett három elvont stratégiai fogalom –
ujjai. Folyik a taktikai játék, az oszlopok átirányítása, az összeköttetési
vonalak elvágása, a veszteségi százalékok számítása… Hitlernek
egyetlen előnye van: a hatalmas mocsár az amőba hasa alatt. Ha él még
egyáltalán benne bármi remény, akkor az az lehet, hogy e mögött a
mocsár mögött meghúzódva kitart valami hipotetikus erősítés
beérkezéséig. Csakhogy mielőtt ez bekövetkezhetne, megérkezik
„Zaharov”, és a stratégia ettől fogva viharos gyorsasággal átalakul
vérré, verejtékké, könnyé, veszett ellenállássá. Ezer és ezer katona
vágja a fűzfavesszőt, és fon belőle eszkimó stílusú „hójáró” talpat, hogy
ezeken küzdjék le az ingoványt. Hitler parancsot ad a katonáinak:
szuronyt szegezz, ellentámadás! Alig telik el két nap, és mindennek
vége, az amőba szét van taposva, az alig két esztendővel ezelőtt
legyőzhetetlen hadsereg az erdőben futkosó, pánikba esett csőcselékké
változik. A győztesek az útfélen hagyott még meleg Wehrmacht tábori
konyhákból kanalazzák a levest, gyűjtögetik a ládákban tárolt tartalék
„vaskereszteket”, melyek a katonák körében sajátos valutává változtak.
A „bobrujszki katlan” nevű stratégiai fogalom végül átváltozik egy
holdkóros külsejű német tábornokká, aki egyedül vánszorog az út
mentén, és valamit motyog az orra alá.
Éppen ott ült a Willisemben Ilja Ehrenburg, meg az az amerikai
újságíró, az a Reston. Megálltunk, és elémentünk az eltévedt
tábornoknak. Az nem tudott se oroszul, se angolul, én meg
elfelejtettem az iskolában tanult németet. Ehrenburg nagy nehezen
összetákolta azt a mondatot: „Ki maga?” – és hangosan felnevetett,
amikor azt a választ kapta: „Én német vagyok, nem bolha!” Szakasztott,
mintha Zoscsenko írta volna. Az eset egyébként Ehrenburg
lelkiismeretén szárad, mert a fordítást nem volt kivel ellenőriztetni.
Később, amikor Bobrujszkban vacsoráztak, vagyis amikor a
„Rokosszovszkijnak”, „Mereckovnak” és „Zaharovnak” nevezett
stratégiai fogalmak átváltoztak három ivócimborává, Kosztyává, Kirillé
és Zsorává, szóba került ez a téma is, mármint az, hogyan alakulnak át
a katonai, stratégiai, történelmi fogalmak egyes kisemberek sorsává,
de nyomban elharapták a szót, mert mindhárman rájöttek, hogy
veszedelmes ponthoz közelednek. A nagy hatalmú marsallok
óvakodtak a kényes témáktól.
Nyikitának eszébe jutott a bunkeréből kilépő, átfagyott, elgyötört, a
birodalmi hagyományokkal ellentétesen, láthatólag nagyon piszkos
von Paulus tábornagy. A szövevény fel van fejtve, az utolsó szálat most
húzzák ki, és Sztálingrád piszkos haván ott marad az ember, aki forró
fürdővízre és egy váltás tiszta fehérneműre áhítozik.
Ugyanez megtörténhetett volna velem is, ha az események másként
alakulnak, ahogy Andrej Vlaszovval történt, amikor elveszítette a
hadseregét, és Marja Ignatyjevnával együtt beterelték egy
nyomorúságos fészerbe. Ugyanez megtörténhet bármelyik történelmi
személyiséggel. Képzeld el Sztálint, miután kiűzték a Kremlből, és
gyalog botorkál Goriban. És vajon mi történik a közeljövőben a „Hitler”
nevű történelmi fogalommal? A német tábornokok, mint ez a von dem
Bode, bevonalkázott térképfoltokból hadifoglyokká válnak, belőlem, a
lágerlakó hullajelöltből pedig, akinek az agyában folyton az járt: „ha
még…, akkor még”, a német főparancsnokság számára rettegett,
„Gradovnak” mondott fogalom lett. Nem szabad megfeledkezni az
ellenkező irányú mozgásról sem, sohasem szabad elfeledkeznem az
emberi sorsok tragikomikus fonákjáról.

A von Bode-féle magasabbegység kapitulációjának aktusára

Schlossburg várában került sor. Nyikita kezet szorított a tábornokkal,
sőt meginvitálta egy csésze teára a polgármester irodájába. A német
nem mutatott szikrányit sem a hajthatatlan porosz méltóságból,
ellenkezőleg, láthatólag hálás volt a fogadtatásért, bőbeszédű volt,
szinte felkínálta a barátságát.
– Ön a saját stratégiánkkal, a mély páncélos ékekkel, a tűz és a
gyalogság tömeges koncentrációjával vert szét bennünket. Legalább
ezt a vigaszt hagyja meg nekünk, Gradov marsall!
Nyikita jóindulatúan bólogatott, meghagyta a szétvert ellenségnek
legalább ezt az apró vigaszt, közben megjegyezte magának, milyen
látható élvezettel szopogatja a fogoly vezérezredes a citromszeletet.
– Gradov marsall, nem lövet agyon, ha felteszek önnek egy
személyes kérdést? – kérdezte von dem Bode.
Nyikita nyomban tudta, hogy a lágerről fogja kérdezni. A németek
természetesen tudták, hogy négy évet ott töltött. Érdekes figura ez a
von dem Bode, a kérdéséből már most lehet sejteni, hogyan fog ő maga
viselkedni a lágerben.
Ebben a pillanatban jelentették, hogy a tábornokért megérkeztek a
katonai felderítés képviselői, és a két gentleman, a szovjet és a náci,
kénytelen volt elbúcsúzni. Távozás előtt von dem Bode világos szemét
körüljáratta a falakon: ég veletek, teuton kőlapok. Búcsúzóul Nyikita
tisztelgett a tábornoknak, és megelégedéssel látta, hogy amint a német
végigment a szobák során, a fiai mind a sapkájukhoz emelték a
kezüket.
A fegyveres erőknek nemcsak a vereség viszonyai között, hanem a
győzelem vihara közepette is meg kell őrizniük méltóságukat. Az, ami
itt végbemegy, az a hadsereg rettenetes degradációja. És a népé.
Szégyen mindannyiunkra, oroszokra! A civilizációnk szégyene! A
harckocsik nyomában zsákos martalócok tömege rohan! És ezek mi
vagyunk, akik olyan nagyszerűen védtük magunkat! Az agitlocs megint
bomlasztja a nép erkölcsét! Először ott volt az éberségi mánia, az
általános besúgás, ma: a fékezhetetlen bosszúvágy mocskos eszméje!
Ez az aljasság zúdul minden résből, az újságokból, a rádióból, a
poltisztek szájából rá a négyesztendei bombarobajtól meggárgyult
kiskatonára, és mi valamennyien, magamat is beleértve, felelősek
vagyunk ezért. Nem én voltam, aki azt üvöltötte: „Nem hagyjuk
lélegzethez jutni a rohadtakat!”? De hát nem is lehetett lélegzethez
juttatni őket. Bizony, ehhez a megszállottsághoz és ennek
fenntartásához szükség volt a bosszú gondolatára! A bosszú dühe és
szomja, igen, a bosszúszomj! Ízzé-porrá morzsoljuk mindannyiukat!
Üss, erőszakoskodj, szedj zsákmányt, azaz: rabolj! És teljesen érthető a
cinikus „társadalmi igény”. Ha felszabadítjuk a katonában a martalócot,
az azt jelenti, hogy rettenthetetlen, vérengző barbárt csinálunk belőle,
ezen az áron közelebb hozzuk a célt: a dezorganizált ellenség végső
szétverését. Ha pedig mélyebbre ásunk, előkerül valami még aljasabb
és még veszedelmesebb dolog, amire ez a banda talán öntudatlanul –
de erre a rá mégiscsak jellemző pontos ösztönnel – vetemedett. Annyi
esztendő után, a csúszómászó életmód megaláztatásai után népünk
kolosszális erkölcsi hőstettet hajtott végre, újfajta méltóságra tett
szert. Most tehát újra disznókká kell változtatni, szarral kell bemázolni
mindet, különben nagy baj lesz! Ha pedig még ennél is mélyebbre
ásunk: vajon ennek a pokolnak hány körén kell keresztülmennünk
ahhoz, hogy… Itt azonban Nyikita Gradov gondolatait elvágta Nyikita
Gradov marsall kurta parancsa: „Csak semmi metafizika!”
Bárhogy van is, az emberek ott rohannak a tankok után, és
összezabrálnak mindent, ami a kezük ügyébe kerül: varrógépet,
zenegépet, kerékpárt, lámpát, függönyt, fehérneműt, párnát, porcelán
étkészletet, órát, halomszám, nyalábban viszik a szekrényekből a
ruhát, leszaggatják a függönyöket, elcipelik a bútort… A trén
roskadozik ettől az úgynevezett „hadizsákmánytól”. A legrettenetesebb
az, hogy vadászzsákmányt csináltak a nőkből és kislányokból. „Ők
megbaszták a mi asszonyainkat, mi most végigbasszuk az övéiket!”
Azok a nők, akiknek nem sikerült elmenekülniük Poroszországból,
most mind szétterpesztett lábbal járnak. Vajon a mi derék „Vaszja
Tyorkinjainknak” hogyan támadhat kedvük, hogy öregasszonyoknak
és csepp iskolás lányoknak feszítsék szét a lábát?

Harmadnapja Nyikita nem bírta tovább, és személyesen avatkozott be

ebbe a Szodomába. Véletlenül megütötte a fülét, amint a törzsben
valakik arról beszélgettek, hogy egy százados elfoglalt egy közeli
német tanyát, és ott olyanokat művel, hogy még Dzsingisz kán sem
álmodott ahhoz foghatót. A törzsben szörnyű riadalom támadt: a
frontparancsnok felölti derékszíját, rajta a személyes fegyverével,
magához vesz egy szakaszt a „farkasölői” közül, és elindul a tanyára.
A tanyán javában tartott a „szent bosszú”. A tökrészeg százados és
tucatnyi tányérnyalója csupasz testükre húzott rózsaszín és
halványkék női fehérneműben úgy ugrándozott a szobákban, mint a
majmok. A gazdát és két jugoszláv munkását agyonlőtték, amikor
megpróbálták megakadályozni, hogy a katonák megerőszakoljanak
három gyeréklányt. A férfiaknak az ágyékára céloztak, hogy szétlőjék a
nemi szervüket. A kislányok – a legidősebb tizenegy éves volt –
odafent vértócsákban fetrengtek. Az anyjuk felakasztotta magát – vagy
felakasztották – a kamrában.
A frontparancsnok lába elé vonszolt százados bárgyún vigyorgott, és
azt motyogta. – Smerc,179 azt mondod? Hazudsz, te kis szuka! Niht
smerc!
Másnap az egész díszes kompániát a tábori hadbíróság ítélete
alapján – vagyis egyszerűen a marsall parancsára – agyonlőtték. A
Tartalék Hadsereg valamennyi egységénél, ütegénél és
repülőszázadánál felolvasták a parancsot, mely szerint az
emberáldozattal járó rablásért azonnali agyonlövés jár.
 A kihágások csaknem azonnal abbamaradtak, és ez, mint Nyikita
szomorúan és keserűséggel megállapította, szintén arra vallott, hogy a
katonák lelkét nem a bosszú misztikus lángja tüzeli, hanem a bűnös
szemhunyás, sőt a fentről érkező uszítás.
– A legmagasabb szinten – érti, mit akarok mondani, Nyikita
Boriszovics? – megértést mutatnak a szovjet katonák szívében égő
igazságos bosszú iránt! – harsogta csaknem ordítva a marsall szemébe
a politikai osztály főnöke, Sztrojlo, aki már az altábornagyi rangig vitte.
Amikor Sztrojlo tudomást szerzett a martalócok kivégzéséről, a
katonák bosszújánál semmivel se kevésbé igazságos felháborodástól
lobogva odarobogott a frontparancsnokságra. Elefántráncokkal ékes
nagy, kopasz fej, örökké mosolyra ferdülő keskeny ajkak, melyeken
látszik a végső erőfeszítés, hogy el tudja rejteni a felgyülemlett
sérelmet – látná most Nyinka ezt az alakot, aki valamikor „hős
proletár” szerelme volt!
– Nem galoppírozza el magát, marsall elvtárs?! – ordította. – Attól
tartok, a Legfelsőbb Főparancsnokságon nem fognak egyetérteni
önnel!
A bugris üvöltés minduntalan a társbérleti konyhák asszonyi
rikácsolásba csapott át.
– Kérem, hagyja abba a rikácsolást! – szólt rá jól bevált jéghideg
nyugalmával a marsall. – Különben megparancsolom, hogy azonnal
dobják ki a parancsnokság épületéből!
Sztrojlo azonnal lecsillapodott, félgőzre kapcsolt:
– Bocsáss meg, Nyikita, az idegeim… ahogy elképzeltem, hogy a
fiainkat, holmi németekért… hiszen csaknem Berlinig masíroztak…
– Az ilyen vadállatoknak nincs helyük az emberi faj között – mondta
a marsall. – Itt a jelentésem a Legfelsőbb Főparancsnokság számára!
Ha elnézzük a fosztogatást, azzal növeljük a saját veszteségeinket! A
németek most már nem Hitlerért verekednek, hanem a saját életükért,
nincs menekvésük, ők most az asszonyaikat és a gyerekeiket védik a
közvetlen megsemmisítéstől! A lakosság tömegesen menekül nyugatra.
Gondolt már maga a háború utáni képre? Tessék, nézze meg!
 Azzal odanyújtott Sztrojlónak néhány géppel írt lapot. Sztrojlo még
végig sem olvasta, már tudta, hogy Nyikita megint győzött. Az
álhumánus burzsoá morált, a szovjet katonai vezető esetében – lássuk
be – roppant különös atavizmust gondosan eltakarják az „érdekeink”
súlyos kőtömbjei, ezenkívül a jelentés éles szemmel figyel a jövőre,
amit Sztálin kifejezetten szeret. Sztrojlo erős szellemi munkát mímelő
homlokráncolással olvasni kezdte a jelentést. Gyűlölte Gradovot.
A marsall odaült a schlossburgi polgármester hatalmas faragott
tölgyfa íróasztalához. Le nem vette tekintetét legfőbb politikai
felügyelőjéről. A csúcspozíciókba jutott közönségesség megtestesülése.
Minden erőfeszítése ellenére sem sikerült megszabadulnia tőle. Úgy
látszik, maga a Gazda bólintott rá a kinevezésére. Kivételes
ostobaságának köszönhetően tulajdonképpen nem okozott túl sok
kárt. A vicc az, hogy még mindig igényt tart holmi különleges bizalmas
viszonyra, igaz, manapság ezek a komisszárocskák mind keresik a
parancsnokok személyes barátságát. Közben gyűjti ellenem az
anyagokat, és lépten-nyomon igyekszik beleköpni a levesembe. Sejti-e,
hogy mindent tudok, hogy nekem is megvan a magam „csekája”? És mi
van, ha alábecsülöm őt, és távolról sem tudok mindent a
tevékenységéről? E gondolatra a marsall összehúzta magát.

Néhány hónappal korábban Vilniusban Sztrojlóval meghökkentő eset

történt. Egy tüzér ezredes hirtelen lekevert neki a parancsnokság
lépcsőjén egy hatalmas pofont. Se szó, se beszéd, csak úgy, tüzér
markával képen törölte a politikai tábornokot. A jelenet komikus volt,
a lépcsőn álló ordonáncok a hasukat fogták a röhögéstől, de az
ezredest mégiscsak le kellett tartóztatni.
– Te meghülyültél, Vagyim – förmedt rá a marsall az ezredesre,
amikor bement a fogdába. – Tudod, mit főztél magadnak? Mi a fenéért
csináltad?
– Tudja ő azt – felelte Vujnovics, és nyugodtan tovább cigarettázott
az ablaknál.
Micsoda romantikus alak, most is az „ő regényhőse” stílusában
válaszol. Nyikita tudta, hogy meg tudja menteni Vagyimot, ezért
megengedett magának egy kis kajánkodást. Egy személyes levél
kíséretében átküldte Vagyimot Tolbuhinhoz, a 4. Ukrán Front
parancsnokához, úgyhogy Vagyim most ősei földjének, Jugoszláviának
a felszabadításáért harcol. Ami a sértettet, a politikai csoporfőnököt
illeti, természetesen fogalma sem volt a váratlan sérelem okáról.
Vagyim túlbecsülte a dolgot: egy ilyen érdemdús csekista nem
jegyezhet meg mindenkit, akit a jelenlétében vallattak. Nem is erőltette
a megvadult ezredes megbüntetését. A hivatásával járó aljassága
ellenére, ahogy mondják, nem volt haragtartó.

– Értem az érveidet, Nyikita – adta vissza a jelentést Sztrojlo –, de lásd

be, a mi katonáinkat is meg lehet érteni! Gondolj csak bele, miket
műveltek ezek a németek a mi földünkön, de mindenhol másutt is.
Hiszen te magad is – emlékszel? – napokig nem találtad a helyed,
emlékszem, a fogadat csikorgattad, amikor megláttad azt az egészet,
ott, Majdanekben. Az elgázosított, megégetett emberekről leszedett
millió pár cipőt…
– Persze, a náci söpredék megérdemli a bosszút – felelte Nyikita.
Olyan érzése támadt, hogy belül egyszerre rángatódzni kezdenek a
hörgői, a tüdőhólyagocskái, a rekeszizmai… – Minden bűnöst bíróság
elé kell állítani, meg kell büntetni, de a polgári lakosság hogy jön ide? A
többségük egyáltalán nem is tudott a haláltáborokról. Hiszen a mi
lakosságunk se tud, messze nem tud mindenről…
Elszólta magát. Majdnem elszólta magát. Sztrojlo, mintha időt
akarna adni neki, hogy lenyelje a félig kibökött szót, félrevonult az
ablakhoz.

A helyzet világos. Remek, igazán remek kiegészítés az összegyűlt

anyagomhoz, gondolta Nyikita, amint fel-alá sétálgatott a lakosaitól
elhagyott Schlossburg város tavacskájának partján vezető döngölt
vörös homokösvényen, ujját az egyenruha hajtókája mögött tartva,
mint egy Porosz Frigyes, háttérben a vár bástyáival, mármint a nemrég
vizet ért ludak nézőpontjából nézve, másrészt háttérben a lángoló
gótikus stílusban épült katedrálissal, a várból nézve, abból a csúcsíves
ablakból, amelyben a függönyt kissé félrehúzva Sztrojlo elvtárs, a
politikai csoportfőnökség feje áll, emellett ha bárhonnan nézzük,
hátterében ott lángol a nagy közép-európai alkonyat, még nyugatról
nézve is, mert az alkony sugarai lángra lobbantották keleten a
templomok keresztjeit és kupoláit. S végül ott áll ő, mint nagy barát és
vezér, a hűségtől teljesen megkótyagosodott Baka kutya nézőpontjából
szemlélve.
A marsall elcseszett menetre srófolt, gyalázatos hangulatban volt.
Azt hihetné az ember: a háborúnak vége, lehet ujjongani, lehet készülni
a végső győzelmi ujjongáshoz, mégis minden nyugtalanságot és
ingerültséget vált ki: a csapatok helyzete, a legfelső körök hangulata, a
saját személyes ügyei. A Veronyikával alakulóban lévő új, harmonikus,
igazán baráti kapcsolatnak IV. Borisz szökése után nyomban lőttek. A
törvényes hitves levelekkel, rádiótáviratokkal bombázza, a
találkozásaik során förtelmes hisztérikus jeleneteket csap,
felhánytorgatja minden vétkét, a fia iránti érzéketlenséggel, közönnyel
vádolja, kidülledt szemmel nekiront, vádló ujját egyenest az arcába, a
két szeme közé szegezve, és azt üvölti: „Szörnyeteg vagy!”
Mit akarhat? Hogy ugrasszam talpra az egész felderítést és az
állambiztonsági hatóságot egy tizennyolc esztendős kölyök
megkeresésére? De hiszen az ő korában magam is azt tettem, nem
szóltam senkinek, úgy lógtam el hazulról, és csatlakoztam Frunzéhoz.
Nyilván a fronton van, de hol lehetne megtalálni ebben a húszmilliós
tömegben? Már szóltam minden frontparancsnoknak, és mind
megígérte, hogy utánanéz, akkor pedig a keresés folyik – olyan nincs,
hogy Gradov marsall kérését ne vegyék komolyan –, de egyelőre nincs
eredmény. Veronyika azt képzeli, hogy nekem kevésbé fontos Borka,
mint neki, az én kisfiam, az én IV. Borkám, akire folyton olyan sajgó
gyengédséggel és sajnálattal gondolok, és olyan bűntudattal, amit ő
maga soha meg nem bocsátana nekem. Hát mit lehet tenni, ha az a
gyerek elhatározta, hogy ezt a háborút beleírja az életrajzába? Az anyja
hallani sem akar erről, nevetségessé teszi magát azzal, hogy
mindenfelé kilincsel, az unokatestvérét, azt a gyanús Lamadzét, sőt
Sztrojlót nyaggatja. Ez a gazember meg idejön, és közli velem: a
feleséged, Nyikita, egy követségi amerikaival találkozgat.
Mennyire megváltozott Veronyika mindkettőnk távolléte óta! A
láger nyomát már nem lehet lemosni róla. Úgy látszik, odabent
megtanulta, hogyan kell felhúzni magát, „dilist” játszani. Egyszer azt
visította: „Neked csak ő jár az eszedben, az a büdös picsa!” Vika, az a
szelíd kislány, a Volosin180 Krím félszigetéről, Moszkva egyik
legmodernebb házából! Ezzel minden érintkezés megszakadt közöttük.
Ráadásul az is, akit amaz olyan egyértelműen, olyan alvilági
stílusban emlegetett, Taszka, aki mind a mai napig, még az ágyban is
magáz, az is kezd komorabb, nyűgösebb lenni: „Maga egy cseppnyit
sem becsül engem, Nyikita Boriszovics! Egyetlenegyszer sem vitt még
magával a repülőgépén Moszkvába!” A tetejébe, minden
elővigyázatossági rendszabály ellenére teherbe esett.

Sztrojlo a függöny résén keresztül nézte, amint a frontparancsnok letör

egy takaros almafácskáról egy vesszőt, és gépies mozdulatokkal
megsuhogtatja, mintha körülötte ólálkodó ördögöket akarna
elkergetni vele, leül egy kőre közvetlenül a víz szélénél, és a vesszővel
megcsapkodja az ártatlan vizet. Gradovok, ti puhány, pimasz
arisztokraták, miért van az, hogy mindig ti érzitek a regény hősének
magatokat, mi, Sztrojlók pedig, az egész család, mindig háttérbe
szorul? Most a jelek szerint közeledik az értékek újabb átértékelése.
Azt hiszi, nem tudom, ki volt az, akitől a pofont kaptam, és hol van, és
hogy miféle sunyi szovjetellenesség lapul ebben az egész históriában?
Kár, hogy Ukrajnában azok a hülyék agyonlőtték azt a kölyköt: hasznát
lehetett volna venni.

Besötétedett. A marsall kisfiús hátán már nem álltak ki a lapockák. A

mellette ülő Baka megérintette a mancsával a vállát: ideje menni!
Hátulról három sátorlapba burkolódzó nagydarab fickó közeledett: a
személyes testőrsége. Sztrojlo információt gyűjt ellenem, gondolta a
marsall. Feljelentést akar írni, ez világos. Az is nyilvánvaló, hogy valaki
Moszkvából adja alá a lovat, talán maga Berija. Könnyű elképzelni a
vádpontokat: Gradov szembehelyezkedik a pártvonallal, olcsó
népszerűséget keres a csapatok körében, a Tartalék Frontot úgy kezeli,
mintha örökbirtoka volna, a saját embereivel és talpnyalóival vette
körül magát, háremet tart, megszedi magát (a háremet még talán rá
lehet bizonyítani, de hogy megszedte magát, azt aligha, de ez nem
fontos: ha meglesz a parancs, hogy fel kell falni, felfalják egy pillanat
alatt, még a gombjait se köpik ki); mi van még, ha ennyi nem elég? Hát
persze: gyanús gondolatokat hangoztat, párhuzamot von a német
fasizmus és a szovjet kommunizmus között, terrorizál egyes érdemdús
katonai személyeket… És persze, végül, a lengyelkérdés…

És persze a legfontosabb: a „lengyelkérdés”, fejezte be magában a

hosszú gondolatsort Sztrojlo altábornagy. Összegezve, levonhatjuk a
következtetést, hogy Gradov marsall személyes népszerűséget keres
Nyugaton, és bonapartista hajlamokat mutat. Neki vége. Vagy nekem.
Sztrojlo hátralépett az ablaktól, nem sejtve, hogy valaki a park túlsó
végéből, a székesegyház egyik kis ablakából egész idő alatt rászegezve
tartotta a távcsöve célkeresztjét.

És végül ez az átkozott „lengyelkérdés”. Ez az átkozott kérdés,

egyáltalán, Lengyelország már-már ugyanolyan lidércálommá vált
Nyikita számára, mint ifjúkorában Kronstadt. Már Belorusszijában, a
katyni erdőben, amikor meglátta azokat a koponyákat, azokkal az
egyforma lyukakkal a tarkójukban, már akkor tudta, hogy a németek
ezúttal nem hazudnak, hogy ez mind a „forradalom lovagjainak” a
véres munkája.
Aztán a vilniusi csatát követően, amelyben a szovjet csapatokkal
szövetségesként együtt verekedtek az Armia Krajowa181 osztagai, csupa
remekül felszerelt harcos, négyszögletes tányérsapkában,
álcaköpenyben, igazi reguláris hadsereg… Akkor következett az első
aljasság, az a gyalázatos árulás! Együtt ültünk a lengyel
parancsnokokkal, a baráti asztal mellett, aztán az elhárítósok mindet
elvitték valahová – és eltűntek, nyomtalanul.
 A „Csótány”, úgy látszik, rég kidolgozta a maga forgatókönyvét
Lengyelország számára. Nem véletlen, hogy egyszer a Legfelsőbb
Főparancsnokságon rátette egészséges mancsát a térképre, tenyerével
eltakarta Varsót, ujjaival Krakkót és Danzigot, és csak egy szót
mondott: „Arany!”
Nemhiába hozták létre az I. Lengyel Hadsereget sem, ahová
összecsődítettek mindenkit, akinek a neve -szkijre végződött. Aztán
jött negyvennégy júliusa, amikor a Lengyel Nemzeti Felszabadító
Bizottság, élén ezzel az Osóbka-Morawskival, kiadta a felhívását.
Ennek is az volt az alapgondolata, hogy valami mitikus lengyel erőket
mutasson fel, és szembeállítsa őket Mikołajczyk londoni kormányával.
Holott az Armia Ludowa kommunista osztagaiban legfeljebb ha
ötszázan lehettek. Ami az AK-t illeti, abban Bór-Komorowski tábornok
vezetése alatt legkevesebb háromszáznyolcvanezren voltak
fegyverben. Varsóban a felkelés elejére egyedül Monter ezredes
negyvenezer harcost állított ki! Világos, mint a nap: eldöntetett, hogy
fel kell számolni az igazi ellenállási mozgalmat, és becsempészni a
helyére egy hamis, kommunista mozgalmat. Szakadatlanul folynak a
provokációk. A moszkvai Tadeusz Kościuszko rádió felkelésre szólítja
a varsóiakat: „Közel a szabadság órája! Lengyelek, fegyverbe! Ne
szalasszátok el a pillanatot!” Augusztusban kirobban a felkelés, a mi
csapataink pedig megállnak a Visztula keleti partján, és tétlenül nézik,
amint a városba bevonul a Hermann Göring hadosztály, nyomában
néhány, szinte kizárólag bűnözőkből álló különleges egység,
Dirlewanger és Kaminski osztagai. Mi meg csak nézzük, amint az óriási
mozsárágyúk megkezdik a város tervszerű megsemmisítését, a Goliath
harckocsik széttapossák a barikádokat, folyik a békés lakosság
öldöklése, az erőszak, a rablás…
A Tartalék Front törzsében, Nyikita parancsára néhány fiatal tiszt,
csupa intelligens srác, már régóta rendszeresen hallgatta a BBC
adásait, és napi összefoglaló jelentést készített belőlük a
frontparancsnok számára. Sztrojlo aligha mulasztja el ezt is
megemlíteni a jelentésében. Mindenesetre, Nyikita ezekből az
összefoglalókból tudta, hogy a felkelés kifulladóban van, hogy
Churchill és Mikołajczyk Sztálinhoz fordult segítségért, de választ nem
kapott. A Tartalék Front egységei kétszáz kilométerre északkeletre
álltak a tragédia színhelyétől. Nyikita telefonon felhívta a Legfelsőbb
Főparancsnokságot. Elegendő egy parancs, és a Tartalék Front
erőszakos átkelést hajt végre a Visztulán, északról teljes erejével
rázúdul Bach-Zelewskire, és három nap leforgása alatt felszabadítja a
szövetséges ország fővárosát. Styemenko a közkedvelt szovjet
szólással válaszolt: „Te csak ne kapkodd el a dolgot!” Kiderült, Sztálin
egyenesen úgy tesz, mintha Varsóban szó se lenne semmiféle
felkelésről. Lehet talán, hogy van ott egy maroknyi kalandor, de ez nem
jelenti azt, hogy segítséget kéne nyújtanunk nekik. Mi több, parancsot
adott, hogy állítsák le a Poltavában az ingajáratban közlekedő amerikai
bombázók utántöltését, mert ezek Varsó fölött ejtőernyővel fegyvert és
gyógyszert dobáltak le.
Aztán itt a következő eset: közvetlenül a felkelés elfojtása után a
Lublinban megtelepült Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság kiad
megint egy furcsa felhívást: „Közel a hősi Varsó felszabadításának
órája! A németek drágán megfizetnek a pusztításért és a vérontásért!
Folytassátok a harcot!” Az embernek az a benyomása, hogy Sztálin a
németek kezével akarja eltenni az útból mindazokat, akik
szembehelyezkednének az általa kiagyalt lengyel forgatókönyvvel.
A győzelmek erősen megváltoztatták a „Csótányt”. Most már
korántsem hallgatott annyira a tábornokaira, mint negyvenkettőben.
Komor méltóság, a teljes és végleges tévedhetetlenség érzése – ez az új
póz, amit felvett. Időnként, amikor berúg, játszani kezd az emberekkel,
hülyénél hülyébb helyzetekbe hozza a környezetét, próbára teszi őket.
Különös, de néha úgy tűnik, hogy belefáradt a hatalomba. Vagy inkább
abba az esztétikába és etikába, ami a hatalma körül kialakult. A sztálini
hatalom etikája! Mocskos etika! Mindenesetre, józan állapotban
ingerült és goromba. Hatvanöt éves. Lehet, hogy valami furunkulus
bántja? Hány évet él meg? Százat, kétszázat?
Februárban Gradov marsall, a katonai szakértők csoportjának
tagjaként elrepült a Krímbe a Három Nagy találkozójára. Szakiban, a
repülőtéren a szövetséges top brass-szal182 együtt fogadta Rooseveltet.
Az elnököt sápadtan, karikás szemmel gurították ki tolókocsijával a
„szent tehénből”, az ilyenre mondják: fél lába a sírban van. Jaltában a
katonák és az újságírók között az a szóbeszéd járta, hogy Sztálin már
egyáltalán nem számol a beteg amerikaival. De még az egészséges
angolra is képes ráförmedni. Pimaszabbnál pimaszabb követelésekkel
áll elő. Azt követeli például, hogy a Szovjetuniót az ENSZ-ben a
tagköztársaságok számának megfelelően tizenhat delegáció képviselje.
De a legmegszállottabb és legcsökönyösebb pimaszságot a
„lengyelkérdésben” tanúsítja. Nyilván azért, mert Lengyelországot már
a saját tulajdonának tekinti. A legsértőbb megvetést tanúsítja a „kis
emigránsok” és Stanisław Mikołajczyk iránt, az Armia Krajowa
katonáiról azt állítja, hogy a megszállók cinkosai, és elvet minden
kompromisszumot, amit Roosevelt félénken előterjeszt.
Most pedig úgy tűnik, gondolta Nyikita, közeleg Lengyelország teljes
sztálini megerőszakolása. Mindenütt szétkergetik a londoni kormány
bizottságait. Mindenütt ott sürögnek az elhárítósok. Az Armia Krajowa
csoportosításait lefegyverzik. A megmaradtaknak nincs más
választásuk, mint hogy egyidejűleg harcoljanak a visszavonuló
németek és az előrenyomuló oroszok ellen.
A fene egye meg, mi a francnak vetődtem ide ennek az áruló
tengernek a partjára? Megint rettenetes választás előtt állok, de most
nem lehet találni olyan egyértelmű megoldást, mint huszonegyben!

A danzigi korridorban a közelmúltban végrehajtott támadás során a

Tartalék Front tevékenységi zónájába került az AK egyik hadosztálya.
Széttagolt és erősen megfogyatkozott egységei – összesen alig
háromezer harcos – a tenger felé igyekeztek, hogy átjuthassanak a
semleges Svédországba. Amikor a lengyelek ott találták magukat a
szovjetek hátában, elkeseredett dühvel megtámadták a tegnapi
szövetségeseket. A főparancsnokság, Nyikita kérdésére, azt javasolta,
hogy „menet közben” oldja meg a kérdést, azaz morzsolja fel a
szerencsétlen hadosztályt, és azonnal feledkezzék meg róla. Ehelyett
Nyikita tárgyalásokba kezdett a lengyelekkel.
 A lengyelek szabad kijutást követeltek a tengerpartra, Elbląg és
Ostróda körzetében. Ott, a Frisches-Haff öt mérföldes lagúnáján túl
húzódott a hosszú Frische-Nehrung homokpad, úgy tervezték, onnan
fognak – mint mondták – visszavonulni, illetve, a Tartalék Front
képviselőinek következetes szóhasználatával – evakuálni a semleges
országba.
Nyikita semmit a világon nem akart jobban – talán még Berlin
elfoglalását sem –, mint azt, hogy vér nélkül ússzák meg a dolgot. A
lengyel ügy valahogy különösen megrázta, azzal a mocskos
hitszegéssel, azzal a pimasz erőszakkal, ahogy az erős elnyomja a
gyengét, habár az élettapasztalata rég mentesíthette volna már az
efféle érzelmektől. Lengyelország az oroszok szégyene, gondolta.
Kezdve Szuvorovon183 – micsoda egy ocsmány vénember volt! – mást
sem csinálunk, csak gyötörjük ezt az országot. Igaz, kit gyötrünk
jobban: magunkat vagy őket? Orosz hazafiak, még nem kezdtük el írni
saját tisztességes történelmünket! Most végre adódna egy apró
esélyünk, és rohadt szarháziak leszünk, ha nem használjuk ki. Amint
magában kimondta ezt az „apró esélyt”, nyomban visszaszorított,
méghozzá minél messzebbre, minden további gondolatot erről az
„apró esélyről”: korai még, előbb be kell fejezni a háborút.
Tulajdonképpen nem is igen tudta, mit ért ezen az „apró esélyen”. Vagy
inkább nem akarta tudni. Egyelőre nem akarta.
A tárgyalások a lengyelekkel már napok óta folytak. A Legfelsőbb
Főparancsnokság ragaszkodott a hadosztály lefegyverzéséhez, közben
igyekeztek elhallgatni a tengerhez való szabad kijutás kérdését.
Nyikita felajánlotta Wigor ezredesnek (ez természetesen illegális név
volt, az igazi nevét titokban tartották), hogy szabadon elvonulhatnak a
tengerhez, de fegyver nélkül. Wigor először kereken elutasította ezt a
megalázónak tartott javaslatot: – A lengyel hadsereg fegyverrel a
kézben vonul vissza! – Keményen tartotta magát, mint egy büszke
slachta,184 valójában úgy festett, mint egy iskolai rajztanár. – Óvja az
embereit, ezredes – mondta neki halkan Nyikita, amikor –
természetesen Sztrojlo éber tekintetétől követve – félrevonultak az
ablakhoz, hogy elszívjanak egy cigarettát. – Még egy-két nap, és
egyszerűen parancsba adják nekem, hogy semmisítsem meg önöket. –
Ezután sikerült megállapodásra jutniuk: a hadosztály hátrahagyja a
fegyvert a Tartalék Front körletében, de a tisztek megtarthatják a
személyi fegyverüket. A hadosztálynak garantálják a szabad elvonulást
(az orosz szöveg szerint), azaz az evakuációt (a lengyel szöveg szerint)
a Balti-tengeren át egy semleges országba. A lengyelek átvonulását a
tengerhez holnapra tűzték ki, vagyis azt az éjszakát követő reggelen,
amelynek alkonya ott ért bennünket Gradov marsallal együtt a
színpadi díszletre emlékeztetően üres porosz kisváros, Schlossburg
tavacskájának partján.
A ludak már otthonosan úszkáltak a tavon. Némelyek már közelebb
is jöttek, hogy kerek szemükkel megnézzék azt az embert, aki a
kezében tartott vesszővel oktalanul csapkodta a víz felszínét, és
szemügyre vegyék Baka névre hallgató fenevadát.
„A létezés egyenlő az ellenállással – mormogta Nyikita. – Fontos
képlet. Meg is lehet fordítani, de senki nem mondja meg egyenesen:
vajon az ellenállás egyenlő-e a létezéssel?”
Furcsának, sőt kiagyaltalak tűnhet, mégis úgy történt, hogy Gradov
marsall fiát, IV. Boriszt ezen az estén ugyancsak a „lengyelkérdés”
foglalkoztatta. Tulajdonképpen ez a kérdés már jó ideje foglalkoztatta,
mivel már egy esztendeje ott tartózkodott ennek az országnak a
területén, mely oly szerencsétlenül terül el Németország és
Oroszország között, ám ezen a bizonyos alkonyi órán, amikor az apja
oly keserves gondolatokkal vívódott a schlossburgi tó partján, Borisz,
vagy Bábocska, ahogy Meri nagymama nevezte, ki tudja, hányadszor,
különösen élesen tette fel magának ezt a kérdést.
A dolog a krakkói vajdasághoz tartozó Telci városban történt. Este
nyolckor a piactéren, ahol az erős délnyugati szél hevesen lóbálta a
három épségben maradt utcalámpát, s ahol pan Taluba, a nem tudni,
miféle hadak rokkantja, A Gnojna utca keringőjé-t játszotta a gellert
kapott lövedékektől lyuggatott fal tövében, rajta a „Gotwica” jellel, azaz
AK-horgonnyal, egyszóval a téren, mely magába szívta mintegy a
meggyötört Közép-Európa minden nyomorúságát, megjelent hat
fiatalember. A kompánia pár perccel korábban letámasztott a
kereskedősorok mögött négy nagy teljesítményű német
motorkerékpárt.
A fiúk fekete esőköpenyt és nyolcszögletű sapkát viseltek, ez
utóbbira gombostűvel sebtében feltűzve az AK jelvénye díszelgett.
Egyikükben könnyűszerrel felismerhetjük a mi Bábocskánkat. Ifjúi álla
szikláját enyhén rőtes sörte nőtte be – apai örökség. A fiúk gyors
léptekkel keresztülvágtak a téren, és odaértek a városháza épületéhez.
Odabent égett minden villany, a tornácon élénk mozgás látszott. Az
emberek ki-be járkáltak, és nem egészen józan vitatkozó csoportokba
verődtek. Folyt a többpárti zarząd miejski185 első ülése. Az épületet az
erdei harcosok egy osztaga őrizte.
A hat fiatalember érkezése nem maradt észrevétlen. – Cześć,
hłopaki186 – kiáltott oda nekik az egyik őr. – Honnan vagytok? – Mamy
list od generala Bóra – válaszolta a hatos társaság vezére. – Osobiśce
dia pana Wietuszinskego!187
Az őr már-már intett volna, hogy „mehettek”, de hirtelen tátott
szájjal elakadt. Milyen furcsa akcentus! Psia krew, to nie nasi! 188 –
Marek! – kiáltotta a másik őrnek, aki kissé feljebb állt a lépcsőn. – Azok
a köpenyesek… Hé, állj!… Kurwy syn!189 Hé!…
Ez volt életében az utolsó „Hé!”. A „nem a mieink” egyikének
köpenye alól néhány forró ólomdarabot köpött a rövid csövű
géppisztoly. A hat fiatalember egy szempillantás alatt, mintha sokszor
elpróbálta volna, szétszóródott a városháza épületében. Ketten
behúzódtak a főlépcső mögé, és tőrtűzzel fogadták a kirohanó őröket.
Ketten felrohantak a lépcsőn az ülésterembe. Odabent csaknem
azonnal gránátok robbantak, vad jajveszékelés harsant. A maradék
kettő határozott léptekkel végigfutott az előcsarnokon, a köpenyük
alatt hozott kannákból benzint öntöttek a függönyökre, és lángra
lobbantották őket.
Az egész rajtaütés nem tartott tovább tíz percnél, de ez alatt az idő
alatt sikerült végezniük a zarzad valamennyi tagjával, akik ott ültek a
színpadon, az egész őrséggel, és a golyó- és gránáttűzbe került
publikum nem csekély hányadával.
 Valaki meghallotta, amint a támadók szót váltanak, és a városháza
boltívei alatt a rémület és kétségbeesés jajkiáltásai között ott
vergődött a kiáltás: – Oroszok! Oroszok gyilkolnak bennünket! Orosz
banditák!
– Megyünk! – kiáltotta végül az osztag parancsnoka, Sztanyiszlav
Trubcsenko. S már futottak is, mintha kottából játszanák: négy fut,
kettő tűzzel fedezi őket, aztán két másik tüzel, a többi négy fut. Ahogy a
nagykönyvben meg van írva.
A kereskedősor sarka mögül újabb páros – a mi Bábocskánk és egy
másik – acélzáport zúdít a tér kövezetére. Pan Taluba az oldalára dőlve
hörög, a harmonika átlőve. A bódésor mögött a másik négy begyújtja a
motorokat.
Felbődültek a motorok. Borisz felugrott Trubcsenko háta mögé. A
párját, Szerjozsa Kraszovickijt odaszíjazták a nyereghez: egy
fehérlengyel golyó eltalálta a srác kezét. Ki a bódésorok közül, lerázni a
követőket. Kattognak a schmeisserek, a walterok, röpködnek a
gránátok. Tűzszekér! Minden rendben, a feladat végrehajtva. Út
közben aligha kell akadályra számítani: a telefonközpontot közvetlenül
a művelet megkezdése előtt felrobbantottuk.
Most úgy robogtak a holdfényben, mint valami békés társaság. Csak
a lányok hiányoznak. Hogy a sajátjaink tüzébe ne kerüljünk, a
biztonság kedvéért kicseréljük a nyolcszögletű sapkát a saját szovjet
satyakunkra. Az ember soha nem tudja manapság a lengyel utakon,
hogy kivel találkozik: az Armia Krajowával, az Armia Ludowával, a
Vörös Hadsereg reguláris egységével, még akár egy-egy kóbor fritzcel,
vagy, ne adj’ isten, akár egy ilyen osztaggal, mint a mienk!
Egyelőre úgy vágtattak, mint valami békés álomban. Sorra suhantak
el a tavak foltjai, az erdők fáinak holdfényben fürdő csúcsai,
emelkedők és ereszkedők, a lejtőkön alvó tanyák, templomok. A remek
gépek ifjúi vágtában repültek fel az ezüstös dombokra. Szerjozsa
Kraszovickij kezéből néha egy-egy vércsomó csapódott az aszfaltra.
Amint megtettek vagy hatvan kilométert, letértek a banditák
erdejébe. Boriszban csak itt, a fenyők lecsüngő ágai alatt hűlt le a harci
hév. A kurva anyját, micsoda ütközet, micsoda banditatámadás a
városháza ellen! Bassza meg! Ha tudom, hogy Lengyelországba
küldenek, soha az életben nem álltam volna be a „diverzánsképzőbe”!
Moszkvában az első pillanattól kezdve azon csodálkoztak
Seremetyjevvel, miért kapnak több lengyel nyelvleckét, mint németet?
Megmagyarázták nekik: a szövetséges Lengyelország területén
számos, németek által felfegyverzett reakciós osztag tevékenykedik; a
Vörös Hadsereg egységeinek beérkezéséig önöknek kell biztosítani a
Lengyel Köztársaság progresszív személyiségeinek, a békés
lakosságnak a védelmét, szoros együttműködésben az ellenállás
erőivel; ezért van szükség a lengyel elemi ismeretére; tehát ismételjük:
kezeket fel!, fegyvert letenni!, feküdj!
Ha tudtuk volna Szásával, hogy mi folyik valójában
Lengyelországban, hogy a lakosság mennyire gyűlöl mindent, ami
szovjet, és hogy mit kell itt tennünk, soha nem jelentkezünk ebbe a
tanintézetbe, inkább a murmanszki búváriskola! Most meg még azt
sem tudom, mi történt a legjobb barátommal, Moszkva ifjúsági
bajnokával, Alekszandr Seremetyjevvel. És még csak nem is
válaszolnak, ha a sorsa iránt érdeklődöm. „Elfelejtette, Gradov? A
háború befejezéséig kérdezősködésnek helye nincs!”

Eleinte, negyvennégy tavaszán a fiúk úgy érezték, mintha

ejtőernyőjükkel nem is a bűnös földre szálltak volna le, hanem
felrepültek volna a hetedik mennyországba. Minden olyan klassz volt!
Az osztag ötven főből állt, a legkülönbözőbb életkorból: mindent
megtapasztalt harmincasok, robbantók, sziklamászók, szambósok, és
Borjával meg Szásával egyívású srácok, jól összefogott társaság. A
feladat is hasznosnak látszott: német szerelvényeket siklattak ki,
pályaudvarokat és reptereket támadtak meg, lőszerraktárakat
robbantottak. Aztán rosszra fordultak a dolgok, zűrzavar támadt.
Ahogy közeledett a felszabadulás, a „lengyelkérdés” egyre jobban
összezavarodott. Nem mindig lehetett érteni, kinek az oldalán van az
igazság. A feladatokat ennek ellenére végrehajtották, annak rendje-
módja szerint, kérdezősködés nélkül. Egyre gyakoribbakká váltak az
összeütközések az AK-val. Bátor, kemény társaság, de persze távolról
se olyan felkészültek, mint a „diverzánsiskola” növendékei.
– Amint látják az elvtársak, ezek nem nagyon szeretnek bennünket –
mondta a harcosoknak a polmunkás, aki egy személyben a szakács
feladatait is ellátta.
– Miért kéne, hogy szeressenek bennünket? – jegyezte meg halkan
Alekszandr Borisznak. – Elég visszagondolni bizonyos történelmi
eseményekre…
Mindenesetre harcoltak, és nem kérdezősködtek. De a kezdeti
lelkesedésük elpárolgott. Az osztagon időnként – przepraszam190 –
kifejezetten szar hangulat lett úrrá, különösen amikor politikai vagy
taktikai okokból foglyokat kellett likvidálni, vagy bizonyos, ismert civil
személyeket kellett eltenni láb alól.
Egyszer a legsűrűbb szarba keveredtek. Lesállásban várakoztak, a
feladat az volt, hogy kapjanak el egy ejtőernyősdeszantot. Miféle
deszant? Hát világos: német! A halálosan sebesült fenevad utolsó
rángásai. Egy Himmelfahrtkommando;191 hát őket kell az égbe repíteni!
Eszméletlen kavarodás lett belőle. Az erdei tisztás fölött a komor
éjszakában megjelent egy felségjel nélküli repülőgép, és tett néhány
kört. Aztán egymás után ereszkedni kezdtek lefelé az ejtőernyősök,
összesen tíz fő. Világító rakétákat lőttünk fel, és leszedtük egymás után
mind a tízet. Kiderült, hogy nem németek voltak, hanem angolok,
vagyis az AK-val keresték volna a kapcsolatot. Értitek, srácok, micsoda
provokáció? Nem, nem értjük, százados elvtárs. Hát hogy támadhatjuk
meg a Hitler-ellenes koalícióhoz tartozó szövetségesünket?
Elhallgassatok, rozmárfaszok! Ezek az ejtőernyősök provokáció
áldozatai lettek, a lengyel reakciós erők többhúzásos provokációjának
áldozatai. Világos? Kérdezősködésnek helye nincs!
– Magának nem tűnik úgy, Borisz, hogy ez az egész lófasz nem
egészen az, amiről ábrándoztunk? – kérdezte egyszer Alekszandr
Seremetyjev. Még mindig magázódtak.

Egyszer, negyvennégy nyarának vége felé csakugyan lelkesítő,

történelmi esemény vette kezdetét. Már tudták, hogy Varsóban lángol
a felkelés, hogy a városban velük egykorú fiatalok, köztük szép lengyel
lányok állnak a barikádokon, hogy visszaverjék az SS-hadosztályok
támadásait. S ekkor közlik a társasággal, hogy éjszaka felszállás, és
ledobják őket Varsóban. Az általános cél: segítséget nyújtani a város
hős védőinek, a konkrét célt a helyszínen közlik. – Hurrá! – üvöltött fel
egyszerre Szaska Seremetyjev és Borka Gradov. A deszantosok a
váratlan meglepetéstől felnevettek, a parancsnok és a szakács
összenézett.
– Mit jelent ez a „hurrá”? – kérdezte később Szmugljanij százados.
– Hát úgy általában – felelte Alekszandr.
– Szóval, úgy általában, százados elvtárs – mondta a bizalom hangján
Borisz.
– Ti tényleg mindenáron a pokol közepébe vágytok? – kérdezte
Szmugljanij.
– Igenis, százados elvtárs – mondta még teljesebb bizalommal
Borisz. – Olyanok vagyunk, mint Lermontov vitorlása. Egyetért velem,
Alekszandr?
– Mi a fasznak magázódtok itt? – kérdezte Szmugljanij.
– Egyszerűen még nem érkeztünk pertut inni – magyarázta
Alekszandr.
Ezeket a fiúkat, úgy látom, nem szűrték meg alaposan, gondolta
Szmugljanij százados. Alighanem a sietségben nem néztek eléggé a
körmükre.
Hát hogyne kiáltana „hurrát” az ember, ha közlik vele, hogy másnap
részt vesz a varsói felkelésben, a második világháború egyik
kulcseseményében, és együtt harcolhat a világ szabadságszerető
népeivel! Csak nem azért küldenek, hogy a németek oldalán
harcoljunk!

Reggel a Nagy Földről megérkezett két Douglas, és este kezdtek

berakodni.
– Varsó lángokban áll – figyelmeztette őket a parancsnok. –
Vigyázzatok, kölykök, nehogy megsüljetek!
 Másfél órával a felszállás után már látni lehetett odalent a sötétben
valami olyasmit, ami egy japán vulkánkitörésre emlékeztetett, ahogy a
háború előtti filmhíradóban mutatták. Odalent lángpatakok
folydogáltak, hol itt, hol ott tűzbokrok lobbantak és hullottak alá,
tűgolyók görögtek. A füstfoszlányok között, a komor megvilágításban
vakon tátongtak az üres ablaknyílások.
Az ugrás helyszínéül a Krakkói elővárosnak nevezett negyedet
választották. A fő feladat: aki életben marad – gyülekező. Három
rádiónk van. Igyekezzetek minél közelebb maradni a rádiósokhoz.
Használjátok a zseblámpáitokat, végső esetben a
rakétakombinációnkat. Na, indulás, rozmárfaszok!
Nagyon gyorsan egyesével kiugráltak a feneketlen vöröses pokoli
mélybe. Borisz csodálatos simán ért földet, miután közvetlen közelből
elrepült holmi sötét romok mellett, melyekből veszedelmes
vasgerendák meredeztek. Gyorsan lekapcsolta és összehajtotta az
ejtőernyőjét, kezébe vette géppisztolyát, kibiztosította, és sűrűn
körülnézve, elindult a falak mentén. A kiégett háztetők zűrzavara
között egészen közel két ejtőernyő-kupola ereszkedett lefelé. Ezek
szerint a srácok egy csoportban érnek földet. Szerencsére szél nincs,
nem sodorja el őket. Micsoda forróság van itt, mint a pokolban. És ez a
bűz, bomló testek szaga, lengyeleké vagy németeké, ki tudja? Ott
vannak, ni, egész halom tetem. Egy felfordult autóbusz, homokzsákok,
egy még füstölgő páncélozott „elefánt”: a barikádharc maradványai.
Furcsa csend honol, leszámítva a tűzvész ropogását. Borisz futva
elindult arrafelé, amerre számításai szerint a két ejtőernyős földet ért,
időről időre a falhoz simult, az üres térségeken áthemperedett vagy
átkúszott. Hirtelen rettenetes, hosszú, sokszoros dörgés zúgott végig a
környéken. Talán egy ház omlott össze, vagy egy aknavetőüteg adott le
össztüzet. Borisz befordult a sarkon, és olyan látvány tárult elé, amit,
ahogy a brigádban mondják, Himmlemek sem kíván az ember. Ott
lógott a két ejtőernyő, mint lecsúszott abrosz egy hosszú piálás után, és
égett. A második emeleten egy erkélyrács csupasz vasrúdjától átdöfve
az osztag egyik harcosa, Ravil Sarafutgyinov pörkölődött. Kissé feljebb,
a zsinórokba gabalyodva, egy ablaklyukból Alekszandr Seremetyjev
lógott fejjel lefelé. A jobb lába beszorult valahová, azon lógott, a
tulajdon jobb lábán.
– Szaska, él? – kiáltott fel neki Borisz. – Tartson ki, bassza az anyját,
mindjárt kihúzom!
A lángban álló fordulókon átugrálva felszaladt a lépcsőn, közben
hallotta, amint mögötte egymás után zuhannak le a lépcsőfokok.
Seremetyjev lábának, úgy látszott, vége: rázuhant egy vasgerenda
meg valami kőből faragott najád maradványa. Borisznak sikerült az
ejtőernyőzsinórok segítségével bevonszolni Alekszandrot az ablakba.
A srác eszméletlen volt. Arcára valami fensőbbséges gőg kifejezése
dermedt. Most valahogy ki kellett szabadítani a lábát, nem eshet neki
az oldalfegyverével, hogy levágja. Borisz szétdobálta a najád
maradványait – egy emlőt, bimbóstul, egy szőlőfürtöt, ilyesmit –, és
nekifogott, hogy kezelésbe vegye a vasgerendát. Arra gondolni sem
lehetett, hogy akár csak egymilliméternyit is megemelje az
ötvenméteres rozsdás vastömböt. Az egyetlen megoldás, ha valahol a
közepén felrobbantja, így csökkentve a súlyt és a leszorító kar hosszát.
Borisz odaszaladt az egykori lakás végébe – a robbanások ütötte
lyukakon át megpillantott a padlón egy elterült öregasszonyt, mellette
egy alpesi pásztort ábrázoló törött fajanszfigurát –, bedugta a töltetet,
megkurtította a gyújtózsinórt, meggyújtotta, hátraugrott, ráesett
Száska testére, és suttogva fohászkodni kezdett: „Uram, Isten, te igaz
és könyörületes, ments meg bennünket!” – ahogy annyiszor hallotta
Agasa szájából. Robbanás dörrent, körös-körül minden megrázkódott,
aztán csend támadt. Felharsant Alekszandr Seremetyjev rettenetes
üvöltése. Jobb lába cafatjai most ott rángatództak a levegőben. A
vasgerenda félregördült.
Az üvöltés hisztérikus röhögésbe csapott át: – Borka, bassza meg,
megmentette az életemet, de mi a fasznak?! Látta Ravilka
Sarafutgyinovot? Ott sül. Saslik lett belőle! Hahahahahaha…
Borisz teljesen sértetlenül, de légkalapácsként rángó tagokkal
vonszolni kezdte a barátját lefelé, át a hiányzó lépcsőfokokon.
Seremetyjev hol ájulásba zuhant, hol üvöltözött: – Mi az, nincs egy
tölténye a barátja számára, spórol a töltényekkel? – aztán őrült
röhögésben tört ki. Borisz végre leért a földszintre, vállára kapta a
barátját, és kifutott az utca közepére. Éppen idejében: a ház fala,
Sarafutgyinovnak a balkonon lógó testével együtt lassan,
ünnepélyesen összeomlott.
A következő pillanatban megpillantotta az övéit, ott futott feléje az
egész újra összeállt osztag. Valami lengyelek futottak velük együtt.
Ezek valahonnét a kövek alól előhúztak egy hordágyat, és ráfektették
Seremetyjevet. Szétzúzott lábát tőből elkötötték egy
ejtőernyőzsinórral. A deszant gyógyszerládájából beadtak neki egy
adag morfiumot. Futottak tovább, lövésre tartott géppisztolyokkal. A
lengyelek vezették őket.
Útközben a parancsnok ismertette a feladatot. Borisz és a többi
ejtőernyős csalódására nem arról volt szó, hogy rajtaütést hajtanak
végre a német megtorló osztagok parancsnoksága ellen, vagy hogy
elfogják Bach-Zelewskit, hanem csupán valami Styharski nevű fontos
kommunistát, az Armia Ludowa tábornokát kellett megmenteni és
kimenekíteni a veszélyes körzetből.
Az ejtőernyősök futottak a lengyel kalauzok után, akik között az
egyik mintha egy kezeslábasba öltözött nő lett volna. Időnként
tüzelőállást foglaltak el, és tűz alá vettek egy-egy gyanús utcát. Szitává
lőttek és gránáttal felrobbantottak egyebek között egy adóbemérő
antennával felszerelt német furgont. Aztán valamennyien eltűntek a
romok katakombái között, be a föld alá, és egyszerre ott találták
magukat egy villanyvilágításos pincében, ahol a falon, akárcsak a
szakasz vörös sarkában, ott üldögélt bekeretezve V. I. Lenin, újsággal a
kezében. Stychorski és kísérete itt már izgatottan várta az indulást.
Amint megpillantotta a sztálini gárdát, nyomban jókedve támadt: –
Köszönöm, elvtársak! Tudtuk, hogy osztálytestvéreink nem
feledkeznek meg rólunk!
Egy büdös lyukon át az egész csoport leereszkedett a
szennycsatornában. Egy álló óra hosszat gázoltak a híg szarban.
Egyszerre kijutottak egy rácshoz, azon túl békés világ terült el: fák
koronái, a távolban a folyó, és csak a város rőt fényének tükörképe
emlékeztetett arra, amit hátrahagytak. Kirobbantották a rácsot, és
kiléptek a szabadba. Az éjszaka hátralevő részében a Visztula felé
igyekeztek. Az óvárosban dúló harc moraja egyre tompult. A bokrok
közül néha láttak az úton egy-egy szorgosan igyekvő német oszlopot,
de megúszták összecsapás nélkül. Hajnalra pontosan kijutottak a
meghatározott pontra. Ott motorcsónakok vártak rájuk. Borisz
géppisztollyal a kezében derékig állt a vízben, arccal a város felé. A
Visztula gyors vize legalább lemossa a szart a lábamról. Mellette ott állt
a kezeslábasos lány. Szép, komor arc. – Hát te mire vársz? – kérdezte
Borisz. – Mássz be a csónakba! – A lány meg se fordult. – Na! – szólt rá
megint. Ekkor a lány odafordult hozzá: – Szállj csak be te a csónakba! –
kiáltotta suttogva Borisz arcába. Szemében könnyek, szája megvetőn
lebiggyesztve. – Áruló ruszkik! Hittünk nektek, ti meg csak nézitek,
ahogy halomra ölnek bennünket! Eredj! Én megyek vissza oda, ahol az
enyéim farkasszemet néznek a halállal! – azzal kigázolt a partra.
– Gradov! – kiáltott rá bőszen a parancsnok. Borisz bedobta a
csónakba a géppisztolyát, és maga is bemászott. Néhány perc múlva
elérték a keleti partot, ahol ott állt tétlenül a hatalmas hadsereg. Idill
fogadta az érkezőket. Két hajtótüzér, mintha éjszakai legeltetésen
volnának, békésen csutakolta a folyó öblében a lovait.

„Gyilkosok, árulók, betolakodók” – mást se hallunk az itteni néptől,

gondolta IV. Borisz, amint a tompán morgó motorkerékpár nyergében
lassan közeledtek az osztag titkos bázisához. Még az a lány, az Armia
Ludowa kommunistája, az is inkább visszatért a barikádra, mint hogy
megpucoljon velünk, meg a Stycharskijukkal. Valami nincs itt rendjén,
nem azt csináljuk, amit kell. Szaskának igaza volt, nem ilyen háborúról
álmodtunk. Vajon életben maradt-e? Semmi hír róla, kérdezni pedig
nem lehet. Hátraküldték a hátországba, bennünket pedig újra átdobtak
a frontvonalon. Az instrukció szerint nem emberek vagyunk, hanem
árnyak. Levelet tilos haza írni. Nektek nincs más otthonotok, csak az
osztag, nincs anyukátok, csak apukátok, azaz a parancsnok. Világos?
A tanintézetből mégiscsak sikerült küldenie néhány
háromszögletűre hajtogatott levelet, melyek mindegyike így
kezdődött: „Drága anyukám! Az N-i frontszakaszon vagyok. Élek, jól
vagyok, cipőm, ruhám van, ahogy katonáéknál mondani szokás. Ezt a
levelet egy barátom fogja bedobni egy moszkvai postaládába, amikor
hivatalos úton átutazik a városon…” Időnként sajgón hiányzott az
anyja, de nem az, aki azokról a nem túl távoli vidékekről hazatért. A
korábbi anyja, a fiatal szépasszony, aki tréfásan markolászta IV. Bobka
üstökét, a fülét, ölelgette, csaknem egészen tizenkét éves koráig, ő
jelent meg Borisz emlékezetében mint a melegség, az otthon, a
gyerekkor szimbóluma, aztán egy sötét szakadás után mindjárt
megjelent egy másik, kissé más asszony. A mostani Veronyikát
sajnálta, de mintegy kívülről látta, mintha kissé idegen lenne, nem illett
bele a mély gondolkodású ifjú életébe. Sejtette, hogy valami zűr van
közte és az apja között, de hát az apja is más lett, amióta hazajött, és
különben is, mi köze a mi nemzedékünknek az idősebbek világának
siralmas drámáihoz?
Csak olyankor döfte át valami mély, valami sötét alapmélységig
hatoló égető, csaknem elviselhetetlen, de érthetetlen érzés, amikor
reggelente látta átsétálni anyja hálószobájából a fürdőszobába
Sevcsukot, lovaglónadrágban, kétoldalt lelógó nadrágtartóval.
Lehet, hogy ezért szöktem meg? – tette fel néha a kérdést magának.
Anya másnapos ábrázata és kissé cinikus mosolya elől?
Áthaladtak az osztag első ellenőrző pontján. Akuljev és Rissz úgy
lépett elő a tölgyfa odújából, mint egy erdei szellem. A második
ellenőrző ponton Verescsagin és Doszajev úgy lógott alá az ágakról,
mint két álcaköpenyes piton. Végre kitárult a rejtett tisztás, rajta az
emeletes faházikó, ahol már második hete volt a bázisuk. Az épület
elhanyagoltnak és teljesen lerobbantnak látszott, de megvolt benne
minden, ami kell; még „lenini sarok” is volt, a szokásos irodalommal,
hogy Szmugljanij százados jóvoltából feltölthessék agitációs
muníciójukat.
Az épületből kilépett a negyven körüli, inas Ordas Farkas. Gratulált a
hatos fogatnak a feladat sikeres végrehajtásához („illetékesek” már
rádión tudatták vele, hogy annak rendje-módja szerint ment minden),
intézkedett, hogy részesítsék elsősegélyben Szerjozsa Kraszovickijt, a
rádiósoknak megparancsolta, lépjenek összeköttetésbe
„illetékesekkel”, hogy szállítsák el a sebesültet a legközelebbi
hadosztálykórházba. – Te meg, Borisz Gradov, gyere be hozzám
vacsora után – szólt hirtelen, és felment a szobájába, a manzárdba,
ahol szabad idejében a térképeivel szöszmötölt: imádta a topográfiai
játékokat.
Vajon ez mit jelenthet? Talán Szaska Seremetyjévről akar mondani
valami kellemetlent? Szmugljanij süketelésében mindig volt valami
émelyítő, és Borisznak semmi gusztusa nem volt hozzá. Gyorsan
megivott egy csésze kávét keksszel és zsákmányolt lekvárral, aztán
nagy bakancsdobogással feltrappolt a padlásra.
– Őrnagy elvtárs, parancsára megjelentem!
Grozgyev őrnagy (tudott róla, hogy alárendeltjei Ordas Farkasnak
hívják, és ez tetszett neki) az asztal mellett ült, mintha éppen Boriszt
várta volna.
– Ülj le, pajtás! Nincs hová leülni? Ülj csak le a vaságyra, ne tátsd a
szád! Először is, engedd, meg, hogy gratuláljak. A mai akcióért fel
lesztek terjesztve a Vörös Csillag Érdemrendre, plusz egy csillag a váll-
lapotokra. Ezenkívül, azért, amit Varsóért tettetek, a lengyel kormány
mindannyiatokat kitüntette a Virtuti Militari kitüntetéssel.
– Melyik lengyel kormány? – kérdezte Borisz különösebb lelkesedés
nélkül.
Ordas Farkas elnevette magát:
– Az a kormány, amelyiket mi elismerünk, azaz az egyetlen lengyel
kormány. De nem ezért hívtalak ide.
– Naná, hogy nem ezért – morogta Borisz. A diverziós tevékenység
hosszú hónapjai alatt megtanulta, hogy nem kell a főnökség kegyeit
keresni. – Hát mondja, őrnagy elvtárs!
– Meg akartam kérdezni, Borisz… Egyszerűen csak barátilag… –
Grozgyev hirtelen rá igazán nem jellemző módon mintha zavarba jött
volna. – Szóval, mondd csak, amikor jelentkeztél az intézetbe, miért
nem írtad be, hogy te azok közül a Gradovok közül való vagy, szóval,
hogy a marsall fia vagy?
IV. Borisz csak nyelt egyet, hirtelenjében nem tudta mit feleljen,
mintha kapott volna egy váratlan balegyenest.
 – Azt hiszed, mi nem tudtuk? – szólalt meg egy hang a háta mögött.
Borisz megfordult: az ajtóban, az ajtófélfához támaszkodva ott állt
Szmugljanij százados. – Tudtuk, Borja, az első perctől kezdve. Mi
mindent tudunk.
– Hagyd, Kazimir, elég a hantázásból – mordult rá immár szokott
stílusában Ordas Farkas. – Ezt elcsesztük, nem kell hantázni. Te
viszont, Borisz, majmot csináltál az egész főnökségből, ez a helyzet. Ez
egy szupertitkos alegység, mint tudod, információt nem adunk
senkinek, erre jön egy megkeresés Rokosszovszkijtól. Mit lehet
ilyenkor tenni? Magam sem tudom, pajtás. Nincs kizárva, hogy
kénytelenek leszünk eltávolítani téged, bár igazán jó bajtárs vagy,
egyszerűen remek bajtárs, és igazi férfi! Mi a véleményed erről az
egész kibaszott helyzetről?
– Ha eltávolítanak, azzal hozzásegítik az anyámat, hogy élősdit
csináljon belőlem – felelte komoran és konokul Borisz, de közben,
tulajdon meglepetésére, azt gondolta: „Távolítsatok csak el, torkig
vagyok ezzel a szarral!”
– Ez csakis rajtad múlik, Borisz! – szólt közbe némi pátosszal
Szmugljanij. – Rajtad múlik, hogy ember leszel-e, kommunista, vagy
naplopó kapi…
– Várj csak, Kazimir – szakította félbe Grozgyev. – Te tudod, Borka,
hogy úgy szeretlek, mint az öcsémet, szinte mint a fiamat…
– Nemigen vettem eddig észre – morogta Borisz, és arra gondolt,
hogy úgy látszik, már minden el van döntve, most csak meg akarják
édesíteni a pilulát. Na, majd Ordas Farkas mindjárt rájön, hogy hiába
az erőlködés, abbahagyja ezt a nyálas dumát, és felveszi a szokott
stílusát: „Minden világos? Leléphet!” A parancsnok azonban tovább
lelkizett. Mi lehet ez? Lehet, hogy csakugyan nem akar megválni tőlem?
– Értsd meg, Borisz, mi voltaképpen nem létezünk. Te magad is
esküt tettél, hogy a háború idejére lemondasz a létezésről, igaz? Hiszen
még kitüntetésre is más néven terjesztenek fel bennünket, és akkor
valahonnét kiszivárog, hogy Gradov fia itt dekkol köztünk. Ilyesmi nem
fordulhat elő, mi nem létezünk. Senki a világon nem tudja, hogy mi,
hogy is mondjam, létezünk a természetben…
 Valaki azonban mégiscsak tudhatta, hogy léteznek „a természetben”,
bár úgy látszik, éppenséggel azt akarta, hogy ne létezzenek.
A robbanás csaknem a ház tövében, szinte a terasz alatt következett
be. Megrázta a házat, és cikcakkvonalban végigrepesztette a rozzant
falat. A fény kialudt, és a résen át betört a fekete erdő, melynek mélyén
géppuska lángnyelvei villogtak szélsebesen. Gvozgyev, Szmugljanij és
Gradov lehemperedtek a földszintre, hogy felkapják a fegyverüket. A
diverzánsok már mind kiugráltak az ablakokon, ajtókon, és körkörös
védelmet foglaltak el. Parancsra nem volt szükség, a helyzetet
sokszorosan elpróbálták a gyakorlatokon.
Az erdőből kilőtt következő akna lesodorta a manzárdot, és végleg
megdöntötte az egész építményt. A támadók fellőttek egy világító
rakétát. Úgy látszik, azt számolják, hány harcos maradt. Amíg ez a
lámpás a levegőben lebegett, a védők is fellőtték a magukét. Szinte
ünnepi kivilágítás támadt, mint a moszkvai Gorkij parkban. A zöldes
fényben bokorról bokorra futó árnyak bukkantak elő. Világos: az AK!
Bosszút állnak Telciért. „A helyükben én is bosszút állnék – gondolta
Borisz. – A helyükben itt minden csirkefogót kinyírnék!”
Minden irányból folyt a tüzelés. Ezek lehetnek legalább egy
zászlóaljnyian! Úgy látszik, nekünk kampec! Úgy kell nekünk!
Szmugljanij százados közben vidáman tüsténkedett egy farakás
mögül: – Hol vannak a mi aknavetőcskéink? Elő az aknavetőkkel,
basszátok anyátokat!
– Zubov szakasza velem marad! – dörögte a parancsnok. – A többiek
gépjárműre! Áttörés! Gyülekező az egyes változat szerint!
– Én is itt maradok! – kiáltotta neki Borisz. Egy raj ólomdarázs
levágta a dombocska tetejét, amely mögött hasaltak.
– Mi az, te bitang, nem hallottad a parancsot?! – Borisz a fülében
megérezte a parancsnoki TT jókora csövét. Na, Ordas Farkas most az
igazi szerepét játssza.
Zubov szakaszából a srácok már odacipelték a két ötven
milliméteres aknavetőt, és szaporán lőni kezdték az erdő szélét. Zubov,
tenyerét sebesült hasára szorítva, hirtelen felhemperedett a
forgácsokon. Az osztag zöme, vagy harminc fő, már teljes sebességgel
vágtatott keresztül az erdőn a három Dodge-on. Borisz ott feküdt az
egyik kocsi aljában, hátát Trubcsenkóénak vetve, és a többiekkel
együtt célzás nélkül tüzelt a géppisztolyából. Elhajítottak néhány
gránátot. „Frankón megyünk!” – kiáltotta Sztaszik Trubcsenko, az
egykori kitüntetett alpinista, a Pamír meghódítója, de nyomban
összerándult, és mozdulatlanná dermedt: egy szempillantás alatt
visszarepült a felhők feletti múltba, a Sztálin- és a Szovjet Alkotmány-
csúcshoz.
A fő kérdés az volt, képes-e a három kocsi reflektor nélkül, teljes
gázzal kirobogni az álcázott útra, nem csapódnak-e neki egy fának a
golyózáporban. Az említett záporban azonban az utasokban más
kérdések is felötlöttek. Szóval Trubcsenko után most engem is? Igen?
Alighanem mindahányan ezt kérdezték az alatt a végeérhetetlen perc
alatt, amíg bömbölő motorral repültek a sötétben, és ahogy tudtak,
fegyverugatással válaszoltak az erdő fülsiketítő ugatására.
„Na most, hahaha, rajtam a sor? Igen?” – ismételgette gépiesen
Borisz Gradov, akit Meri nagymama és Agasa, a dadus, szeretett
Bábocskának nevezni, akit anyja, Veronyika is gyengéden szeretett, bár
búcsúzóul lecsirkefogózta, akiért a papa, Gradov marsall és a
nagypapa, Gradov professzor egyaránt rajongott, és akiben a
nemzetség folytatóját látták, akit Nyinka néni, a híres költőnő és Kirill
bácsi is, aki eltűnt a kényszermunkán… akit az egész fenyőtornyos,
csillagfényes, fagyos Szerebrjanij Bor… „Na most, haha, rajtam a sor?
Igen?” Ettől a hülye röhögéstől képtelenség megszabadulni, „haha”. „Na
most, haha, rajtam a sor, haha…” Úgy látszik, fennhangon beszélek.
Rávillant egy csodálkozó tekintet. Hirtelen előtűnt az ég, és az erdő
ugatása egy pillanat alatt elcsendesedett. A Dodge-ok, hátukon a halott,
sebesült és röhögve üvöltő diverzánsokkal kirobogtak az álcázott útra.

A poroszországi Schlossburg Szent Ágoston-templomának

homlokzatán legalább két tucat karmos, sörényes, nemegyszer
emberábrázatú, gyíkszerű szörny díszelgett. Némelyek közülük
vízköpőként funkcionáltak, a hajnali eső vize például két megnyúlt
szörny tátott pofáján át csobogott lefelé, melyek ott meredeztek a
falból a balkon fölött, ahol Siegel ült, többségüknek azonban nem volt
semmi funkciója, azonkívül, hogy a templomból kiűzött gonosz
lelkeket szimbolizálták. A Siegel szerint legfontosabb, az ősalapokhoz
legközelebb álló Kiméra, az tehát, amelyet Tüphón és Ekhidna nemzett
az idők kezdetén, magán a balkonon helyezkedett el,
oroszlánsörényével, csenevész lábú kecsketestével és hatalmas
sárkányfarkával eltakarva a balti ég keleti részét.
Siegel oda szokta tenni a flaskáját a szörny farkának hajlatába.
Egyáltalán, tetszett neki ez a lény. Mi több, időnként úgy rémlett, hogy
arcvonásaiban van valami hasonlatos a tulajdon pofájához: ugyanaz a
megnyújtott ajak, ugyanaz a kiforduló cimpájú orr, apró, örökké
nevető duzzadt szem. Igazi Kiméra, így, nagybetűvel, a hasa alá olyan
jól oda lehetett volna állítani egy géppuskát! Egyáltalán, milyen jó,
hogy itt ezen a kis erkélyen nincs az a gyermeteg keresztény gügyögés.
Odalent orosz katonák járkáltak, hangjuk időnként felhallatszott
Siegelhez és a fiaihoz. A katonák a templom kirablásával
foglalatoskodtak, buzgón cipelték kifelé az egyik holmit a másik után.
Mi lehet ott, hogy ennyi ideig tart? Talán a halotti maradványokat
hordják elő a feneketlen katakombákból? A tökfilkók! A legértékesebb
holmit ő maga, Siegel Haptsturmführer rég idementette, ebbe az éghez
közeli cellába a prelátus lakosztályából. Három láda erős, illatos
Benedictin likőr. Egy derék korty fél órára élteti az embert. Szóval,
kitart, amíg itt a vég. Azok a tökfilkó oroszok odalent alighanem a
misebort szlopálják. Jobb nem is gondolni azokra az Untermenschekre.
Ülj csak szépen itt, Kiméra húgocskád hasának oltalmában, és várd a
pillanatot. Eljön hamarosan. Elviselhetetlen volt még csak gondolni is
ezekre az ember alatti lényekre, akik az elemek valami előre nem látott
fordulata következtében egyszerre itt termettek a legfőbb juga192
földjén. Ha legalább a zsidók jöttek volna, még érthető lenne, de hát a
zsidókat azért mégiscsak sikerült mindet átküldeni a csillagokba? Az
egész zsidó jugát átsegítettük oda, ahová mennie kellett.
– Günther, sikerült az összes zsidót a másvilágra küldenünk?
– Jawohl, Herr Haptsturmführer.
 – Nagyon helyes, gyere, hadd csípjem meg a fenekedet, kisfiam. Ne
rángatóddz, kérlek, nálunk ez volt a szokás, a hon és a történelem által
méltánytalanul meg nem becsült Oscar Dierlewanger brigádjában: a
jutalom egy popón csípés volt.
Mind a három kisfiú ott hasalt, égnek fordított popóval, a négy
évszázad szelétől simára söpört kis erkélyen, és távcsövön át nézte a
várat. Micsoda boldogság, hogy három tizennégy éves fiúcska
társaságában fejezhetem be az egész históriát! Három zsenge
Volksturm-harcos, és egy vén sakál a brigádból, amelyet a szétvert
birodalom fegyveres erőinek minden ága megvetett, mégis mindig
értünk küldtek, ha olyan feladat adódott, amitől mindenki más
teleszarta a gatyáját. Eszményi Himmlefahrkommando! Mi ketten
Oscarral mindig a kisfiúkat szerettük, bár annak a plebejus
Schicklgrubernek193 a látszaturalma alatt kénytelenek voltunk titkolni.
Még az is előfordult, hogy lányokat duggattunk, de közben azt
képzeltük, hogy fiúcskák vannak alattunk.
– Hans, mit gondolsz, ki volt az első ember a mozgalmunkban?
– Nem egészen értem, miről beszél, Herr Haptsturmführer.
– Azt kérdem, ki volt az első ember a mi nagyszerű szimfonikus
mozgalmunkban. Azt mondod: Adolf Hitler? Tévedsz, gyermekem!
– Hát akkor ki, ha nem a nagy Führer, Herr Siegel?
– Azt meg nem mondom, mert egyelőre magam sem tudom, de az az
Adi Schicklgruber, az a tetves Arschloch194 a százhuszonhetedik volt!
– Nem nagyon tetszik nekem, amit mond, Herr Haptsturmführer –
fordította Siegel felé tiszta zöld szemét a harmadik, egyben legfőbb
fiúcska, Hugo. Ideális egészség, ideális árja neveltetés, a mozgalmunkat
elöntő plebejus erő ideális rabja.
– Azt hiszem, Herr Haptsturmführer, jobb lenne, ha egy kissé
mérsékelné a Benedictin-fogyasztását – folytatta a zöld szemű. –
Közeleg a döntő pillanat, Herr Haptsturmführer!
Igaza van ennek a zöld szemű kölyöknek. A pillanat egész közel.
Brahma eltávolíttatik, Visnu keserűen zokog, a nagy Siva kiegyenesíti a
vállát, és harsányan hahotázik.
 Összeomlik a törvény, úrrá lesz a törvénytelenség! Siegel
Haptsturmführer készen áll az ismétlődő körökre. Azt szeretné, hogy
ha már vissza kell térni, ebben a formában térjen vissza: ilyen
kecskelábakkal, sárkány farokkal, saját kimérapofájával; sajna
egyelőre nincsenek ilyen lények a földön.
Nagy nehezen kikászálódott a zugából, felhajtott egy félpalacknyit az
áldott sűrű folyadékból, aztán súlyos ágyékával rázuhant Hugo izmos
popójára, és imitálni kezdte a kegyosztás közérthető aktusát. A fiúcska
először zavarba jött, aztán acélrugóként lehajította magáról, az
ernyedt hasba mért Hitlerjugend-bakancsos rúgásokkal visszazavarta
a sarokba, és ráemelte a pisztolyát.
– Herr Haptsturmführer, kénytelenek leszünk megszabadulni
magától. Akadályozza az akciót!
– Helyes gondolat, fiacskám, de rajtam kívül ki mutatja meg nektek,
hogyan kell használni a „páncélöklöket”?

A lengyelek szétszórt tömegben vonultak át Schlossbergen. Arcuk

fáradt volt és közömbös. Igyekeztek nem odanézni a vár főbejáratára,
ahol a szovjet katonai vezetés állt. Mintha szerettek volna
észrevétlenül elhaladni előttük. Ha valakinek a tekintete véletlenül
mégis Gradov marsallra vetődött, nyomban félrefordította a szemét,
mintha ezek számára az erdőlakók számára nem lenne semmi különös
abban, hogy útban a svédországi száműzetés felé, a szovjet hadsereg
Tartalék Frontjának parancsnoka búcsúztatja őket.
Megérkezett Wigor ezredes is a Willisén. A megállapodásnak
megfelelően a tisztek megtarthatták személyi fegyverüket, a viharvert
tokban tartott pisztolyaikat. Nyikita tisztelgésre emelte a kezét. Szeme
sarkából végignézett a környezetén: ki követi a példáját? Kiderült,
hogy mindenki, még legfőbb ellenfele, Sztrojlo politikai csoportfőnök
is. Hirtelen szemet szúrt neki egy különös apróság: Sztrojlo mellén az
egyéb kitüntetések között megint ott pompázott a „Húszéves szolgálat
a Munkás-Paraszt Vörös Hadseregben” kerek bronzérme. Amikor
Sztrojlo először jelent meg a front törzsénél, akkor is rajta volt ez a
medál. Nyikita akkor tüntetően rászegezte a tekintetét. Sztrojlo
fészkelődött, ő meg csak nézte. Aztán karon fogta a komisszárt,
félrevonta: „Hallgasson ide, Szemjon Szaveljevics, ez nem egészen
etikus. Itt sokan tudják, hogy maga nem szolgál húsz éve a Vörös
Hadsereg állományában. Minek tenné magát nevetségessé? Vegye le!”
Sztrojlo arca akkor a főtt cékla minden árnyalatában játszott, de attól
fogva soha nem vette fel ezt a szovjet parancsnokok közt igen nagyra
becsült kis medált. Vajon mit jelenthet ez? Miért tűzte ki megint?
A lengyelek felálltak a Willisben, és szintén sapkájukhoz emelték a
kezüket. A gentlemanekhez méltó ceremónia nem tartott tovább egy
percnél. „Ez a Gradov szokatlan fickó ezek között a vörös gazemberek
között – gondolta Wigor ezredes, az egykori varsói építész. – Lehet,
hogy nem fognak becsapni bennünket? Ahogy elnézem ezt a Gradovot,
nehéz nem hinni a szavának…”
A tisztelgési ceremónia egy icipicit, talán néhány másodpercnyire
elhúzódott. A néhány kényelmetlen másodperc természetesen a
kézfogás kérdésével függött össze. Szálljak ki a kocsiból, és kézfogásra
nyújtott kézzel menjek oda hozzá? Nem, ez túlzás lenne, gondolta
Wigor. Menjek le hozzá, és fogjak kezet vele? Nem, ez még számomra is
túlzás lenne, gondolta a marsall. Nyomban továbbadják a Kremlbe,
hogy szívélyesen búcsúztattam ezeket a „szovjetelleneseket”.
Végül elvette a tenyerét a sapkaellenző mellől, tett vele egy integető
mozdulatot – viszlát, polyákok! –, azzal sarkon fordult, és elindult a vár
belsejébe. Mindannyian utána siettek, a parancsnokság hadműveleti
osztályára, a nagyterembe, melynek három magas, üvegezett ajtaján át
ki lehetett látni az erkélyre, onnan tovább a tóra, azon túl, a park
összefonódó ágai fölött ott magasodott a Szent Ágoston-katedrális. A
tavon, mint Nyikita megállapította, már egész otthonosan úszkáltak El-
Alamein tegnap érkezett követei.
A jelenlévők körülállták az asztalt, melyre Németország kiterített
térképe fölött Pomeránia térképe feküdt. Nap mint nap várható volt a
parancs Berlin végső ostromára. A hadseregek és az egyes
hadosztályok tevékenységének összehangolásával kapcsolatban bőven
volt még tennivaló.
 – Milyen tennivalók vannak még Wigorral kapcsolatban? – kérdezte
hirtelen Sztrojlo.
– Mi ez a furcsa kérdés? – vonta össze a szemöldökét Nyikita. –
Elváltunk Wigorral. Nincs több tennivaló.
– Ugye ön tréfál, Nyikita Boriszovics? – Sztrojlo hangja egyre élesebb
lett, és az örökké megalázott polmunkásra egyáltalán nem jellemző
fenyegető erővel telt meg. – Ön csakugyan hagyni akarja, hogy egy
teljes szovjetellenes hadosztály meglépjen? Hogy aztán külföldről
folytathassák a provokációikat?
Nyikita már tudta: valami komoly dolog történt az éjjel. Két kézzel
rátenyerelt Németország térképére, és tekintetét belefúrta tábornoki
besúgója percről percre keményebbé váló arcába.

Az éjszaka folyamán csakugyan történt egy és más. Sztrojlo a SZMERS

vonalán háromszor is beszélt Berija irodájával. Reggelre repülőgépen
megérkezett egy osztag operatív tiszt, nyilván azzal a feladattal, hogy
mérjen csapást a marsall közvetlen testőrségére. Köztük volt egy
bizonyos Jeresz őrnagy is, akire szükség esetén különlegesen
felelősségteljes feladat teljesítése várt. A Berija személyes pecsétjével
lezárt levél végleges utasítást tartalmazott a lengyelek ügyében:
internálják Wigor lefegyverzett hadosztályát, ellenállás tanúsítása
esetén tegyék meg a megfelelő intézkedéseket; haladéktalanul
tegyenek megfelelő lépéseket a Tartalék Front vezető állománya
légkörének egészségessé tétele érdekében; vegyék figyelembe a
folyamatban lévő harctevékenységek sajátosságait, a harci aktivitás
esetleges váratlan fellobbanását.

– Úgy látom, altábornagy elvtárs – kezdte Nyikita lassan, tekintetét

még mindig a politikai csoportfőnökre szegezve –, ön elfelejtette, hogy
megállapodást írtam alá Wigor ezredessel, a becsületszavamat adtam,
ami azt jelenti, hogy a Tartalék Front a becsületszavát adta, ez pedig
még tovább, azt jelenti, hogy a…
– Azt jelenti ez, hogy maga már az egész Vörös Hadsereggel
azonosítja magát, Gradov? – üvöltött fel hirtelen vadul, csaknem
színpadiasan Sztrojlo, és intett a törzsből az emberének. Amaz
nyomban feltárta az ajtót. A folyosóról gyors léptekkel bevonult az
operatív tisztek csoportja, köztük Jeresz őrnagy.
– Riadó! – kiáltotta a marsall egyik „farkasölője”, de nem az operatív
csoportra vetette magát, hanem az üvegajtóhoz.
Mindannyian odafordultak, és életük utolsó pillanatában
megpillantottak három fiúcskát, kezükben rájuk irányzott
páncélököllel. Az egyik magas, élénkzöld szemű… a mellén keresztben
végigvágó géppisztolysorozat már nem állíthatta meg az ujját… A
három robbanás egyetlen hatalmas földrengető dörejjé olvadt össze. A
testek belezuhantak a füstfelhőkbe, miközben az emberek testetlen
lényegei ellebbentek ettől a rettenetes képtől, bár őriztek még néhány
szálat, melyek a halottak utolsó gondolataihoz kötődtek.
„…A nő, kit ékesíteni akartam…” – jutott még utoljára Szemjon
Sztrojlo eszébe.
„…Most fuvallatként elsuhanok a bokrok közt, anyám ablaka alatt” –
ez volt Nyikita Gradov öntudatának utolsó villanása.
XVIII. fejezet
Irodalmi csábítás

temetési menet a Bolsaja Pirogovszkaja utca egész szélességét

betöltve vonult a Novogyevicsje temető felé. Elöl, tündöklő csizmás
lábait lassan emelgetve, egy század gárdista lépkedett. A nap
megcsillant a széles szuronyokon. A csillogó bőr és a csillogó acél után
csillogó rezek következtek: a Tartalék Front fúvószenekara az egész
utcát megtöltötte Chopin gyászindulójával. A zene tökéletesen illett az
alkalomhoz, hiszen az elhunyt nem árulta el a lengyeleket.
A Szovjetunió legfiatalabb marsallját ágyútalpon vitték utolsó útjára.
Elöl tisztek jókora csoportja vitte bársonypárnákon a kitüntetéseit.
Utánuk a gyászolók rendezetlen sora következett, középütt a
legmélyebb gyászban a felesége, Veronyika, akinek karját a sírástól
duzzadt pofikájú tizenkét esztendős Verocska tartotta. A másik oldalon
Rokosszovszkij marsall támogatta az özvegyet. Az első sorban azok a
legmagasabb rangú katonai vezetők vonultak, akik egy napra oda
tudtak repülni Moszkvába frontjaik és hadseregeik körletéből. Közéjük
vegyülve haladtak a hősi halált halt marsall rokonai: a meggyötört, de
még mindig nagyon büszke arcú anya, az apa, akinek külseje az orosz
történelem sok tiszteletre méltó személyiségét idézte, a húga, Nyina
Gradova, igen, igen, az a bizonyos… Aztán a főparancsnokság és a
vezérkar tábornokai, a flotta admirálisai, híres repülők, a tudomány, az
irodalom és a művészet jeles képviselői, egy egész oszlopra való
híresség, s az oszlop legvégén Vaszkov hadnagy, a sofőr,
Szlabopetuhovszkij százados, a Tartalék Front törzse ügyviteli és
gazdasági részlegének munkatársa, valamint egy kisírt szemű
fiatalasszonyka, Taiszija Pizsikova, az egészségügyi szolgálat
hadnagya, aki méhében ott hordozta az utolsó útjára induló marsall
gyermekét. A Novogyevicsij-kolostor bejáratánál, a moszkvaiak
tömegétől kordonnal elválasztva fontos személyiségek újabb tömege
várta a menetet, köztük diplomaták és a szövetségesek katonai
misszióinak képviselői, egyebek között Kevin Telaware ezredes. A
menet – a díszszázad, a rézfúvósok, a kitüntetésvivők, a gyászdíszes
lovak, az ágyútalp, rajta a lezárt koporsóval, a gyászolók oszlopa –
lassan kúszott befelé a kolostor kapuján.

Telaware-nek a szertartás közben sikerült olyan előnyös helyre

férkőznie, ahonnan láthatta Veronyikát. A szomorú eset jelentősége –
márpedig az eset jelentőségéhez semmi kétség sem férhetett, hiszen
Gradov marsallban sok szakértő Oroszország jövőjét látta – háttérbe
szorult, mint ahogy a világon minden a háttérbe szorult számára,
valahányszor egyetlen pillantást vethetett Veronyikára. Jóságos ég,
micsoda elegancia, micsoda lelki nemesség érződik minden
mozdulatában, minden biccentésében, mennyi költészet sugárzik a
szemének legkisebb szikrájából! Mit ért volna az életem, ha nem
találkozom vele? Vörös téglás Kreml, te, a világ sötétségének
szimbóluma, számomra te lettél Itália, a szerelmem Padovája és
Veronája, Rómája és Velencéje!
Elhangzottak a beszédek, eldördült a tüzérségi díszsortűz, magasba
szárnyalt a zenekar crescendója, amint a koporsót leeresztették a
sírba, aztán megkezdődött az orosz szertartás: mindenki egy maroknyi
földet dobott a gödörbe. Puszty bugyet zemlja jemu puhom, legyen
neki pihekönnyű a föld, valahogy így mondják, azt hiszem. A magas
rangú katonai vezetők és államférfiak elléptek a sírtól, nyomban élénk
beszélgetésbe kezdtek. Kevin Telaware fülét megütötte néhány
mondatfoszlány. Kiderült, hogy idevárták magát a Gazdát, de Sztálin
valami okból nem jött el. Jelen volt viszont Berija, sőt zsebkendőjével
csíptetőjét törölgette. Jelen volt Malenkov, Hruscsov és Mikojan.
Figyelemre méltó színvonal. Milyen gyakran használják ezt a
„színvonal” szót, ezzel a kifejezéssel: „figyelemre méltó”.
Tulajdonképpen ami itt látható, az nem más, mint egyfajta nagyon
komoly „társasági élet”, olyasféle, mint amilyenek a New York-i nagy
partik, ahol ott van anybody who is somebody.195 Nagyon fontos maga a
jelenlét, hogy az ember legalább egy pillanatra megvillanjon a
nómenklatúra többi tagjának a szeme előtt. Az újságokban itt nincs
társasági rovat, a lapok egyetlen sort közölnek: „Jelen voltak a párt és a
kormány vezető munkatársai, az irodalom és a művészetek jeles
személyiségei.” Ám valahol, e füstös, örömtelen város bizonyos
házaiban és irodáiban nyilván sokáig mérlegelik majd: X. ott volt
Gradov marsall temetésén, Y. viszont nem, ez pedig minden bizonnyal
nagyon sokat jelent. Semmi kétség, már kialakult egy új osztály,
jóformán örökletes hierarchia. Nagyon érdekes fejleménye ez a
marxizmusnak. Új osztály, a maga Anna Kareninájával, nem igaz?
Felmagaslott a sírdomb, elborították a virágok és szalagok, a
gárdistaszázad három sortüzet lőtt a higanyszürke áprilisi ég felé,
azzal véget ért minden. A tömeg lassan, „illedelmesen” elhömpölyödött
a kijárat felé. Telaware látta hátulról Veronyika tarkóját, a fekete kalap
alá fésült aranyszőke haját, melyből előmakrancoskodott néhány
megható, lányos fürtöcske, Álomhercegnő, a connecticuti szlavista
elérhetetlen álma!
A fiuk nem volt jelen a temetésen. Veronyika sohasem beszél róla,
csak a vállát vonogatja: „Kint van valahol a fronton” – és könnyezve
elfordul. Faggatódzni tapintatlanság lenne.
Az, amit annak idején Sztrojlo politikai csoportfőnök csak mintegy
mellesleg, mintegy barátilag, mint férfi a férfinak, de rejtett
fenyegetéssel jelentett Gradov frontparancsnoknak, csakugyan
megfelelt a valóságnak, de kizárólag a szó konkrét jelentésében.
Veronyika Gradova és Kevin Telaware csakugyan találkozgattak. Az
utcán találkoztak, és az utcán el is búcsúztak egymástól.
Rendszerint a távírda előtt történt. Veronyika például
elgondolkodva elindult keresztül a Gorkij utcán. Amint átért, felemelte
a fejét: egy magas katonaruhás dandy jött lefelé a lépcsőn, vállán
teveszőr köpeny. – Mrs. Gradova! Nahát, ezt a meglepetést! – Amire
persze ő is meglepődött: – Hoppá, kit látnak szemeim! Telaware
ezredes, I assume.196 – Vagy egy másik példa: Veronyika lefelé lépked a
távírda lépcsőjén, Telaware ezredes pedig éppen akkor vág keresztül a
Gorkij utcán. – Hoppá, kit látnak szemeim! – mondja ki az ezredes a
gyorsan elsajátított orosz kifejezést. – Mrs. Marshal Gradova, I
assume?! – Veronyika nevet, a szája mélyén icipicit megcsillan az
aranygombácska. – Haha, úgy látszik a burzsoá felderítők kezébe
kerültem! – Sétálnak egy kicsit mindenki szeme láttára, hogy
megelőzzék a rosszindulatú pletykákat. A színházról beszélgetnek:
Moszkvában teljes gőzzel működik a Malij meg a Bolsoj, de
legfőképpen a MHAT, a MHAT!197 Az irodalomról beszélgetnek.
Képzelje, megjelent Ahmatova új kötete, Paszternak versciklusa…
Önöknél, úgy látszik, új reneszánsz kezdődött. Magának meg kéne
ismerkednie az én sister-in-law-mmal, híres költőnő. Ó, boldog lennék!
Hát, viszontlátásra, mennem kell!
Telaware időnként látta, amint Veronyika egy széles pofájú,
láthatólag nem frontkatona típusú tiszttel lépett ki a kapualjból.
Telaware épp elégszer járt a fronton, hogy fel tudja ismerni az
úgynevezett „fronteleganciát”, aminek hiánya alapján nyomban fel
lehet ismerni a hátországi katonát. Ennek a tisztnek a szája sarkában
mindig ott bolyong valami, kissé a bűnözőkére emlékeztető görbe
mosoly, a sapkája alól dús hajfürt hull a szemöldökére. Kinyitja
Veronyika előtt a nagy, német kocsi ajtaját, ő maga beül a volán mellé.
Nyilván a sofőr. Minden valószínűség szerint a marsall családja mellé
rendelt katonai sofőr. Hát így él a szovjet elit: ocsmány, züllött sofőrök
által vezetett limuzinokban furikáznak.
Telaware és Veronyika olykor úgy haladt el egymás mellett, mintha
észre sem vennék egymást. Tulajdonképpen nincs abban semmi
különös, hogy olyan gyakran haladtak el egymás mellett a moszkvai
tömegben. Mi lehet ebben különös, ha az ember irodája ott van
kétlépésnyire a másik házától? Mindketten mennek a dolguk után, és
napjában akár többször is elhaladhatnak egymás mellett, anélkül, hogy
észrevennék egymást.
Egyszer Telaware anélkül hogy észrevette volna Veronyikát,
észrevette, hogy Veronyika anélkül, hogy észrevenné őt, elmosolyodik.
A szíve feldobogott, mint a galoppra váltó ló patája. Veronyika
nemcsak azon mosolyog, hogy mintegy észre sem veszi őt, Telaware-t,
hanem azon, hogy Telaware úgy tesz, mintha nem venné észre őt,
ebből pedig világos, hogy Veronyika valójában észreveszi, hogy ő olyan
gyakran bukkan fel ennél a forgalmas útkereszteződésnél, dolgai után
sietve anélkül, hogy észrevenné őt, Veronyikát, ő pedig anélkül, hogy
észrevenné Telaware-t, a mosolyával az értésére adja, hogy ő sem
veszi észre, mert hiszen furcsa lenne ilyen gyakran észrevenni, amikor
az ember éppen csak arra jár, mert hát, ugye, az irodája egyszerűen itt
van a sarkon…
Kevin Telaware-nek, mondjuk meg őszintén, nem volt valami gazdag
szerelmi tapasztalata, bár a harmincas években Párizsban a barátja,
Rest, sok mindent megtett, hogy felvértezze őt egy modern férfi
számára nélkülözhetetlen ismeretekkel. Azoknak az éveknek a vihara
azonban elült, és Kevin valahogy kiszáradt, és már békésen, afféle
episzkopális stílusban kezdett készülődni az időskori kényelmes
agglegény élethez. E „bahcsiszeráji szökőkút” bűnét teljes egészében az
orosz irodalomra hárította. Lám, hová vezethet egy ártatlan „hobbi”, ez
a színtiszta irodalmi csábítás! A legszomorúbb az egészben az, hogy a
regényünknek – regény! hahaha, néhány utcai séta! – nincs semmiféle
jövője. Még elméletileg is teljesen reménytelen. Még a háború előtti
náci Németországban is megtehettem volna, hogy összejövök egy
nővel, és elutazom vele. A vörös Oroszországban ez lehetetlen, még ha
szövetségesek vagyunk is. A bolsevikok által teremtett itteni légkör ezt
pszichológiailag is lehetetlenné teszi. A külföldi az ő szemükben
mintha nem is egészen tartozna az emberi fajhoz. Már majdnem hogy
én is természetellenesnek érzem még a gondolatát is, hogy összejöjjek
egy orosz nővel. Hát még egy Veronyika Gradovával! Ez már felér
szinte egy Sztálin-ellenes lázadással.
Ilyen gondolatok jártak Kevin Telaware fejében, ám ennek ellenére
képtelen volt rákényszeríteni magát, hogy ne járjon többet a Gorkij
utcában, és valahányszor nyílni látta Veronyikáék kapuját, elakadt a
lélegzete, mint valami iskolás gyereknek. Még az az ocsmány sofőr is,
aki Veronyika kutyáját szokta sétáltatni – egy ápolt selyemszőrű pincsi
a koldusszegény Moszkva kellős közepén! –, még az is az életkorához
nem illően erős érzelmeket váltott ki benne.
 Telaware a temetés után harmadnap pillantotta meg ismét
Veronyikát. Tavaszi kosztümöt viselt. Rövid zsakett, széles vállal. Nem
tudom, milyen divat született a németek alatt Párizsban, de a
Picadillyn akárki odavalósinak nézhetné.
A távírda előtt, hát persze hogy a távírda előtt – „az óceán partján
találkoztak, a szikla mellett, amelyet megszerettek” –, szóval, ahol
találkozni szoktak… Egyenesen odament hozzá, és megszólította:
– Mrs. Gradova, engedje meg, hogy kifejezzem legmélyebb
együttérzésemet. Gradov marsall az én szememben mindig a
legnagyszerűbb hősi tulajdonságok megtestesítője volt!
Veronyika kezet szorított vele, és elindultak felfelé a Gorkij utcán.
Időnként azt vették észre, hogy vad tekintetek szegeződnek rájuk. Az
amerikai tiszt és a divatos szépasszony úgy festett ebben a tömegben,
mintha egy másik bolygóról cseppentek volna ide.
A háború vége felé egyébként egyre több effajta jövevény jelent meg
Moszkvában: a kapcsolatok kiterebélyesedtek, folyt a katonai és
polgári személyek állandó cirkulációja, az angolok már saját lapot
kezdtek kiadni Brit Szövetséges címen, hozzáférhető volt az America
című fényes borítójú folyóirat is. A bolsevik fordulat óta soha
Oroszországnak nem voltak olyan élénk kapcsolatai a Nyugattal, mint
ekkor. Elősegítette ezt a moszkvai szépségek egyértelműen
nyugatbarát ízlése is. Lehet, hogy ez így is fog folytatódni? Lehet, hogy
Oroszország vissza akar térni hozzánk? Ebben az esetben ez az én
szerelmem nem is látszik olyan reménytelennek.
Veronyika egyszerre beszélni kezdett a fiáról. Negyvenhárom végén
a tizenhét esztendős Borisz kiszökött a frontra. Másfél évig nem voltak
képesek megtalálni. Képzelje el, a Tartalék Front parancsnoka nem
képes megtalálni a saját fiát! Csaknem biztosak voltunk benne, hogy
elesett. Aztán végre, egész a közelmúltban csaknem sikerült ráakadni,
kiderült, hogy egész idő alatt titkos feladatot hajtott végre a németek
hátában. Egyszerűen kiszállt a vér a kezemből-lábamból, Kevin (igen,
igen, egyszerűen így: Kevin; egyszerűen kiszállt a vér a kezéből-
lábából, Kevin!), amikor elképzeltem az én kisfiamat titkos feladattal
az ellenség hátában! Szóval már ujjongtam, hogy megvan, él, a
háborúnak hamarosan vége, megígérték, hogy a gyerek hamarosan
itthon lesz, és akkor hirtelen valami rettenetes dolog történt, senki
nem mond semmit, de Borisz ismét eltűnt… Hát, mit szól ehhez? Nem
túl sok ez egy már nem egészen fiatal nőnek? Telaware, akit színültig
töltöttek az érzelmek, az együttérzés, a szánalom, a rajongás, meg
valami Mozart-hegedűfutam, mely ott lebegett a levegőben, hirtelen
kirukkolt:
– Hallgasson ide, Veronyika, körülöttünk igazi tavasz van! Mi lenne,
ha kimennénk Szokolnyikiba? Annyi ott a nyírfa, annyira Oroszország!
Veronyika szomorú mosollyal nézett a férfira. Biztos szereti Blokot,
gondolta Telaware, szeretnie kell. Talán most is egy Blok-szerű
mondat jár a fejében: „Na, tessék, ez is szerelmes lett.” Aztán egy másik
mondat villant át fejében, egy sor a hozzá közelebb álló kultúrából:
kéthónapos halott! – nem, annyi sincs még…198 De hát itt egészen
másról van szó, egyáltalán nem arról… Egyszerűen lelki közelség,
emberi szimpátia, a vágy, hogy kivonjam az imádott lelket a háborús
sötétből, legalább egy órára visszaidézzem az igazi szépségét,
visszajuttassam a természethez, az eszményi Oroszországhoz…
Veronyika kissé derűsebben rámosolygott.
– Hát jó, menjünk. Metróval?
– Nem, várjon, hozom a kocsimat.
Telaware otthagyta Veronyikát a Tverszkoj bulváron, és
visszanyargalt a követségi garázsba a Buickjáért. Visszafelé a szíve
ugyanolyan zaklatottan dobogott, mint az öregecske motor: hátha nem
várt meg, elment? A gyönyörűség azonban ott ült ugyanazon a padon,
és a Brit Szövetséges-t lapozgatta. Melléje odatelepedett a kötésével
egy ideális orosz öreganyó, e kultúra igazi támasza, egy Arina
Rogyionovna.199
Mire megérkeztek a szokolnyiki parkba, már alkonyodott. Az
alkonyfény visszaverődött a fő sétaút számtalan tócsájában, finoman
megszínezte a kétségkívül szimbolikus nyírfák törzsét. A park kihalt
volt. Kevin és Veronyika lassan kerülgette a tócsákat. Veronyika
időnként a kezét nyújtotta, és Kevin segítette átszökkenni egy-egy
kisebb víz borította térségen. Teli tüdővel lehetne szívni ezt a csodás
levegőt, azaz a csoda levegőjét, ha nem cigarettázna olyan sokat.
Megállás nélkül dohányzik. Érdekes, hogy Chesterfieldet szív. Ez az
illat egy bárt juttat az ember eszébe, a részeg tolongást, a pult mellett
váltott egyértelmű tekinteteket. Hát persze, azokéba, akik jártak ilyen
bárokban, nem a magunkfajtákéba!
Veronyika mesélt az elhunyt marsallról. Nem furcsa, hogy a második
világháború egy bizonyos stratégiai fogalmát egyszerűen Nyikitának
nevezik? Ráadásul kiderül, hogy ez a stratégiai fogalom, akit a minap
temettek el díszsortűz és rezek harsogása közben, Nyikitaként, ifjú hős
korában, 1922-ben, találkozott egy délvidéki tábortűz mellett, a
hegyek közt egy Veronyika nevű ábrándos leánnyal; az a tűz egy
sziklán lobogott, a hatalmas tengeri térségek fölött, a szélben, melyet
Veronyika homéroszinak nevez, szóval az Odüsszeia szelében… Aztán,
az ördögbe is, tulajdonképpen egész vidáman éltek, bár Nyikitát
gyötörték a polgárháború rémálmai. Ha hiszi, ha nem, első osztályú
teniszező voltam, haha, a nyugati katonai körzet bajnoka. Ha hiszi,
Veronyika, ha nem, valamikor én is bajnok voltam, a New Heaven
Country Club bajnoka. Na, majd nyáron összemérjük az erőnket,
hacsak nem… Mi ez a „hacsak nem”… Á, semmi, szóval összemérjük az
erőnket…
Kérem, meséljen a családjáról. Az én családom az ő családja volt.
Veronyika mesélt a Gradov családról, a Szerebrjanij Bor-i estékről,
ahol néha úgy tetszett, Oroszországban nem történt semmi… Hogy
mondta, Veronyika? Miért hallgatott el?
Hosszú gyötrelmes szünet után Veronyika elmondta, hogy onnan
vitték el. Mit jelent az, hogy „elvitték”, drága Veronyika? Letartóztattak.
Bocsásson meg, azt hiszem, nem egészen értem, azt akarja mondani,
hogy a férjét letartóztatták? Hallottam róla, hogy Gradov marsall
valamikor négy évet katonai börtönben töltött, de hát magát nem
tartóztathatták le, madame?
Veronyika lépten-nyomon körülnézett. Kevin először azt hitte, azért
nézeget körül, hogy emlékezetébe vésse a lassan kihunyó alkonyat
teljes szépségét, aztán arra kezdett gyanakodni, hogy valami idegi oka
lehet a dolognak. Amikor katonai börtönről beszél, remélem, nem
valami olyasmire gondol, mint Monte Cristo vára, ezredes úr? Egy
bányában volt, ahol kis híján éhen pusztult. Ami pedig a „Mrs.
Marshal”-t illeti, ő négy esztendőt töltött egy fakitermelésen, meg egy
undorító nemezgyártó kócerájban, förtelmes barakkokban, és…
Miközben erről beszélt, már nem nézelődött ide-oda, hanem
egyenest Kevinre szegezte a tekintetét, mintha azt kérdezné: „Nos,
Kevin, összeomlott benned a szovjet Anna Karenina képe?” Cigarettát
tartó keze és ajka kissé remegett. Rátapadni, akár csak egy pillanatra,
ezekre az ajkakra!
– Ennyit erről! – Veronyika elhajította a cigarettát, és nekivágott
egyenest a tócsáknak.
Kevin utána vetette magát.
– Remélem, mesél még azokról az időkről, ugye?!
– Ne remélje! – vetette oda élesen Veronyika. – Már sötétedik, ideje
hazatérni.
Néhány percig gyorsan, szótlanul mentek. Lábuk alól vízcseppek
repkedtek. A gumitalpú cipője, a selyemharisnyája csupa sár, de a
szoknyája suhogása, a szoknyája suhogása… hóhó, de hisz’ ez
Dosztojevszkij: Polina és Alekszej…
Két orosz muzsik ballagott velük szemközt. Telaware megpróbálta
elvonni útitársnőjét komor emlékeitől.
– Nézze csak ezeket a muzsikokat, Veronyika! Tisztára mintha
Turgenyev-szereplők lennének, nem igaz? Szakasztott, mint Hor és
Kalinics,200 nem?
Veronyika hirtelen egész testében összerándult, és vad tekintetet
vetett a muzsikokra. Azok továbbálltak. Szótlanul mentek tovább vagy
félszáz métert, ekkor Veronyika hirtelen megragadta Telaware kezét:
– Kevin, én félek ezektől a „Turgenyev-szereplőktől”! Forduljon meg!
Kevin megfordult, és észrevette, hogy a muzsikok megálltak, és
utánuk néznek. A szürkületben már nem lehetett látni az arcukat, de
aki így néz, éppúgy lehet rendőrügynök, mint egyszerű, kíváncsi
erdész. Kénytelen vagyok minden percben emlékeztetnem magamat
ennek az országnak a sajátosságaira, az örökké virágzó paranoiára.
 – Hát nem érti, hogy ezek mindenütt ott vannak? – suttogta
Veronyika. – Valahányszor találkozom magával a Gorkij utcán, ezek
azonnal megjelennek körülöttünk. Ma, amikor ott maradtam a
bulváron, ezek nyomban odaültettek mellém egy ocsmány, kötögető
vénasszonyt. Amikor pedig idejöttünk, nem vette észre azt a
mentőautót? Azt hiszi, az tényleg mentőautó volt?
Már egészen besötétedett. Körös-körül egy lélek sem járkált.
Eltűntek a szemük elől és emlékezetükből a klasszikus orosz irodalom
szereplői, és nem volt körülöttük senki. Már éjszakára járt, sütött a
gyarapodást ígérő hold; az immár másodikként számon tartott
világháború utolsó hetének éjszakája, persze, ha nem számítjuk Japánt,
márpedig számításba kell venni azt is. De kit érdekelt most Japán! A
nyírfák között csak a szemük csillogott, így volt.
Veronyika megfogta Kevin kezét, és félrehúzta az ösvényről, a
nyírfák közé.
– Ó, az ördög – suttogta. – Menjenek mind az ördögbe – folytatta. –
Rohadt gazemberek! – suttogta, és csaknem elsírta magát. – Nincs
senkim többé – folytatta.
Kevin a párizsi tapasztalatokról megfeledkezve Veronyika vállára
tette a kezét, mint valami hűséges barátnak. Ne sírj a magány miatt,
akarta mondani, most nem vagy egyedül, szerette volna folytatni, de
hallgatott. Veronyika kigombolta Kevin kabátját.
– Hát csókoljon már meg! – szólalt meg.
Kevin hozzáért Veronyika végtelenül selymes, bár agyonfüstölt
ajkához. Veronyika kigombolta a zsakettjét és a blúzát, a puha mellény
gombjait. Kevin megfogta a mellét. – Na, jöjjön már! Oda, ni, nem látja?
– Kevin megpillantott egy frissen elfűrészelt tönköt. Bizonyára Hor és
Kalinics készítette nekik. Kevin leült. – Na, mi ez, hol vannak a
gombjai? – Gombok? Ezen nincsenek, ez cipzár. – Haha, soha nem
láttam még ilyet. – Várjon, majd én…
A párizsi tapasztalat gyorsan az eszébe jutott. Veronyika
nyögdécselt, fejét hol hátravetette, hol Kevin vállára hajtotta. –
Rohadtak, gazemberek, nesztek, nesztek – motyogta. – Gyűlöllek,
gyűlöllek benneteket…
 – Felejtse el a gyűlöletet – csitítgatta gyengéden Kevin. – Felejtsen el
mindent, drága Veronyika, én soha többé, senkinek nem hagyom, hogy
bántsa…

– Ez aztán a nő! – kiáltott fel bizonyos lelkesedéssel Lavrentyij

Pavlovics Berija, miután Nugzar Lamadze megjelentette neki Gradova
marsallné mutatványát. Különben Berija esetében sohasem lehet
tudni: csakugyan lelkesedik-e, vagy gonoszul ironizál. – Ez aztán az
orosz asszony! – folytatta Berija, mintegy gondolataiba mélyedve. –
Emlékszel, Nugzar: „Vágtában elbánik a lóval, a lángoló házba
bemegy…”201
Amikor Berija ezt a régen közhellyé koptatott Nyekraszov-sort
idézte, úgy beszélt, mintha nem is „lóra”, nem is „házra” gondolna,
hanem valami másra, ami csak halványan cseng össze ezekkel a
szavakkal.
Aztán összecsattantotta a tenyerét, a csíptetője fölött Nugzarra
pillantott, és elmosolyodott, mintha odaképzelné magát az amerikai
katonai attaséhelyettes helyébe.
– Egy fatönkön, azt mondod? Ezt nevezem!
Lamadze szokás szerint alájátszott a gazdájának, igyekezett kitalálni
a gondolatai irányát, de a saját véleményét nem mondta ki. Berija
felállt az asztal mellől, pár lépést tett az irodájában, a sarokban
felnevetett, és ismét összecsattantotta a tenyerét. És még azt mondják,
a lágertapasztalat nem válik hasznára az embernek! Aztán hirtelen
gyors léptekkel odament a karosszékben ülő Nugzarhoz, és megrázta a
vállát:
– Te miért hallgatsz, Nugzarka? Miért hárítod rám mindig a döntést?
Hát nem érted a körülményeket? Éjszaka, az erdőben, egy fatönkön,
egy a-me-ri-ka-i-val, egy kémmel! Érted? Na, beszélj már, seni deda
movtkan,202 mit javasolsz?
– Azt hiszem, Lavrentyij Pavlovics, hogy egy ilyen lehetőséget nem
szabad elszalasztani. Szerintem, el akar utazni vele, és ezt nem szabad
elszalasztanunk.
 – Akkor láss munkához! – mondta Berija, és nyomban áttért a
további teendőkre. Vagyis a többi gaztetteire, amint a hálátlan utódok
fogják majd mondani.

Már elmennydörögtek az utolsó győzelmi üdvlövések, a német

hadsereg zászlói már odahajíttattak a Lenin-mauzóleum lábához, azaz
Sztálin lába alá, amikor 1945 júniusának legvégén a néhai Gradov
marsall lakásán roppant figyelemreméltó vacsorára került sor.
A vacsora voltaképpen egyáltalán nem volt ünnepi, mindössze
három személyre szólt, ám a megrendezéséhez, a főzéshez és a
tálaláshoz Veronyika három napra áthívta Szerebrjanij Borból magát
Agasát.
A vendégek közül elsőnek Nugzar Lamadze tábornok jelent meg. Az
alkalomra való tekintettel új szürke öltönyt vett fel, mely igen
előnyösen simult sudár alakjára. Az öltönyhöz jól illő mintás
nyakkendőt választott, szivarzsebéből hasonló mintás zsebkendő
kandikált ki, de épp csak icipicit, nehogy bárkinek is kedve támadjon
belefújni az orrát. Természetesen senkinek nem volt szabad még csak
az eszébe sem jutnia, hogy ez a kellemes külsejű fiatal kaukázusi a
félelmetes titkosügyosztály magas rangú tisztje.
A háziasszony sötét meggypiros ruhában fogadta, mely úgy volt
rávarázsolva, mintha épp az imént csusszant volna le tulajdonosa
válláról, és nem is szándékozna soká ott időzni a keblein. Lamadze úgy
tartotta helyesnek, hogy felkiáltson, méghozzá látható élvezettel:
– Veronyika, lelkem, esküszöm az Alazar völgyére: ellenállhatatlan
vagy! Ha nem tartana vissza a szolgálati kötelesség, hahaha…
különben, hol vagyunk már attól, rám sem ismernél, Veronyika, lelkem.
A csélcsap Nugzarból mintaszerű családapa lett. Igazán nem ártana, ha
gondjaidba vennéd az én Lamarámat, még mindig olyan vadóc,
elhúzódik a társaságtól itt Moszkvában…
Az asztal eszményien volt megterítve: kristály, porcelán,
ezüstgyűrűbe húzott szalvéták. Orosz tradíciónak megfelelően minden
ital ki volt készítve az ebédlőasztalra. Súlyos, négyszögletes
palackokban kétféle vodka – egy közönséges meg egy citromos
ízesítésű –, boros- és konyakosüvegek, mellettük harapnivalók, melyek
részben a Honvédelmi Minisztérium legfelső parancsnoki
állományának ellátórészlegétől, részben Agasa tekintélyes Szerebrjanij
Bor-i készleteiből kerültek az asztalra. A fő vendég, akit vártak, bár
külföldi volt, kifejezetten ragaszkodott az orosz hagyományhoz.
Nugzar végigsétált párszor a szép türkmén szőnyegeken, aztán
odaült az asztalhoz, és egy vékony falú pohárkába töltött magának egy
kis vodkát. Veronyika odaült mellé az elmaradhatatlan cigarettájával.
Már-már ott tartottak, hogy felújítják egy korábbi, nehéz, de izgató, mi
több, Veronyika egész lényét felzaklató beszélgetésüket, amikor az
ebédlőbe hirtelen belépett Sevcsuk, a sofőr. A tincse ezúttal be volt
pomádézva, a csizmái villogóra suvikszolva, csak kimenőzubbonyának
gombjai és szárnyként meredező hadnagyi váll-lapjainak csillagai
vetélkedhettek velük. Nyilván arra készült, hogy itt fog vacsorálni,
habár senki sem invitálta.
Örök romlott, ferde mosolyával a képén szép nyugodtan elhúzott
egy széket, letelepedett, és csak azután kérdezte meg nagy
illedelmesen:
– Remélem, nincs ellenére, Veronyika Alekszandrovna?
Az utóbbi időben Leonyid Sevcsuk kezdett ideges lenni. A marsallné,
akit a háta mögött úgy emlegetett: „a babám”, újabban nem engedte
magához, valami tiszttel flangál, aki nem is orosz, mi több, lehet, hogy
jugoszláv, küldött is Sevcsuk néhány finom kis jelentést róla a
megfelelő helyre. Most meg még ez a kaco, ez a szaros ficsúr is
megjelent a láthatáron. Megveszett nőszemély. Egyszer már elkapta
egy kis beszélgetésre. Úgy látszik, Veronyika, azt akarod, hogy
mindenki megtudja, hogy a macám lettél? Esetleg még a lágerbeli
művészkedésedről is beszámoljak bizonyos jugoszláv elvtársaknak? A
várt eredmény helyett szabályos hisztérikus roham volt a válasz,
melynek során néhány holmi repült a fejéhez, többek között valami
külföldi nyelvű könyv is.
Ezen az estén Sevcsuk a lakókörletében, azaz ugyanannak a háznak
a pincéjében felhajtott egy negyedliterest, megtisztálkodott, és
beállított, hogy kitegyék a pontot az i-re. Veronyika, amint a sofőr
letelepedett, nyomban felállt, és abban a kurvás göncében
ünnepélyesen kivonult a konyhába, mintha ott kint lenne dolga. A kaco
most olyan szúrós szemeket mereszt. Hát jó, nézzünk farkasszemet,
kaco elvtárs; majd meglátjuk, ki lesz a győztes.
– Leonyid – mutatkozott be a vendégnek, és kihívón a vodkásüveg
felé nyúlt.
– Na, takarodj innen, Leonyid! – mondta nyugodtan a székén
oldalvást ülő vendég.
– Tessék? – kérdezett vissza értetlenül Sevcsuk.
– Szedd össze a sátorfádat most mindjárt, mindenedet, amid van, és
tűnj el, de azonnal, Leonyid Iljics Sevcsuk, születési éve 1915 – mondta
a vendég olyan hangon, hogy a lágerőrség egykori sarzsija nyomban
megértette, kit, kinek a hangját utánozta folyton a lágerparancsnokság;
ez egyike volt a legfőbb hangoknak.
– Na de hát, izé, elvtárs, hova mennék – próbált meg még rúgkapálni,
mint egy félig eltaposott hangya, de már felállt a székről, és
megigazgatta a zubbonyát.
A vendég előhúzott a zsebéből egy noteszt, melyen egy rettenetes
betűsor látszott, ráfírkantott egy lapra valamit, kitépte, és
odanyújtotta:
– Holnap eljössz a Kuznyeckij Mosztra, nyolcas szám. Megmutatod
ezt a kapuirodán. Ennyi. Kotródj!
Amikor Veronyika benézett a konyhából az ebédlőbe, a tolakodó
sofőrnek már hűlt helye volt.
– Minden rendben, Veronyika – mosolygott vidáman Nugzar. – Ez az
alak soha többé nem fog zsarolni téged.
Veronyika közelebb lépett, és feltette a ruha hasítékából csaknem
tövig elő villanó lábát a székre:
– Ide hallgass, te ördög, honnan tudod, hogy zsarolt? Van valami
szerkentyűtök itt a falban?
Nugzar jóindulatúan elmosolyodott:
– Miért, mit gondolsz? Gradov marsall nem akárki volt, tudod-e?!
Különösen fontos államérdekről volt szó!
 – Szóval? – Veronyika felkacagott, látszólag ugyanolyan kihívóan,
mint előbb, de Nugzar világosan látta, hogy egy kissé beijedt. – Szóval
mindent hallottatok?
– Nyugalom, nyugalom – csillapította Nugzar egy tenyérmozdulattal.
– Sok mindent hallottunk, de persze nem mindent. Amonnan majdnem
mindent hallottunk, már megbocsáss. Eminnen kissé rosszabbul. De ez
nem fontos, Veronyika, nem kell nyugtalankodnod. A mi ügyünkhöz
ennek semmi köze. És légy szíves, ne hívj ördögnek. Nem vagyok
angyal, de ördög sem!
Nugzar csaknem közvetlenül a szokolnyiki kirándulás után jelent
meg. Egy-két napig hol itt, hol ott bukkant fel, és nem is csinált titkot
abból, hogy felbukkanásai nem véletlenek. Aztán hirtelen beállított egy
csokor virággal, mely láthatólag nem a Moszkva környéki kertekből
származott, hanem valami különleges belügyi üvegházból.
– Mi a szösz, csak nem udvarolni akar, kuzin? – kérdezte önkéntelen
kacérsággal Veronyika, bár természetesen tisztában volt vele, miféle
udvarlásról lehet itt szó.
– Ó, bár úgy volna! – sóhajtott fel Nugzar. – Sajna, szolgálati
küldetésben vagyok. Ide hallgass, Veronyika, azt hiszem, meg kell
kérjelek, hogy mutass be Telaware ezredesnek.
– Mire fel? – kérdezte hevesen Veronyika, olyan hangon, mintha
egyáltalán nem ijedt volna meg, ellenkezőleg, fel lenne háborodva.
Nugzar elnevette magát: pontosan látta, hogy Veronyika remeg a
félelemtől.
– Szolgálati ügy. Államérdek. A ti személyes ügyeitekkel csak
közvetett kapcsolata van.
– De közvetett kapcsolata mégiscsak van?! – csattant fel ismét
Veronyika. – Mire fel?
– Arra fel – emelte fel hirtelen a hangját Nugzar –, hogy te a
Szovjetunió Hőse címmel kétszer, az I. osztályú Szuvorov
Érdemrenddel, továbbá félszáz más érdemrenddel kitüntetett Nyikita
Gradov marsallnak vagy az özvegye. Hát nem érted, hogy a te
személyes ügyeid nem egészen csak a te személyes ügyeid?
 Ezzel a beszélgetéssel vette kezdetét a szervek nyílt „pszichikai
támadása” Veronyika szépasszony ellen. A fickók, vagy ahogy
Veronyika újabban nevezte őket: a „Turgenyev-szereplők” mindenütt
ott leskelődtek utána: a nyomába szegődtek, a lépcsőházban
várakoztak, cinikusan rávigyorogtak az elhaladó autókból.
Szokolnyikiban most úgy rémlett, hogy minden nyírfa mögül egy
jellegzetes pofa kandikál elő. Egyszer, amikor éppen csókolóztak
Kevinnel, hirtelen három erős zseblámpa vakította el őket. A diplomata
elvesztette a fejét, és ököllel nekik akart menni, de a lámpák nyomban
eltűntek, és a fák közül csak az erdészek vad röhögése hömpölygött
elő. A Buick kerekét kilyukasztva találták. Telaware tombolt.
Veronyika nem mehetett el hozzá, meghívni magához nem merte. A
hatalmas városban sehol sem akadt hely számukra. Hivatalos
formában úgyszintén nem tehetett panaszt. Az amerikai
külügyminisztérium és a Pentagon a botrány elkerülése végett
valószínűleg visszahívta volna Kevint Moszkvából.
– Össze kell házasodnunk, a lehető leghamarabb! – erősködött
Kevin. – El kell mennünk ebbe a hogyishívjákba, az anyakönyvi
hivatalba.
Veronyika hallgatott, de nem ellenkezett. Az amerikai egyik ilyen
dührohama után Nugzar roppant furcsa beszélgetést kezdeményezett
Veronyikával:
– Tudod-e, hogy Nyikita tekintélye, minden érdeme ellenére,
korántsem volt tökéletesen folttalan. Azok a páncélöklök egy egészen
másfajta vég elől mentették meg, bár a marsallnak járó temetést
minden bizonnyal megkapta volna. Hogy mit akarok ezzel mondani?
Miért gondolod, hogy valami fenyegetőt? Ugyan, ne túlozz, szépségem!
Hogy bizonyítod be, hogy céloztam volna bármire? Nevetséges.
Egyszerűen azt akarom mondani, hogy a kuzinom nézetei, sajna,
korántsem voltak feddhetetlenek. Már megbocsáss, de sok elvtársnak
volt olyan érzése, hogy Gradov marsallnak messzire látó tervei voltak.
Mondd csak, Veronyika, nem hagyott hátra valamit? Miért lenne
„hülyeség”? Miért mondod, hogy „pimaszul vigyorgok”? Bántóan túlzol,
kedvesem. Egyes elvtársak azt gyanítják, hogy a marsall hátrahagyott
bizonyos feljegyzéseket. Nem rejtegetsz te valami ilyesmit, Veronyika?
Nugzar észrevette, hogy Veronyika most igazán megijedt.
Nyugtatóan rátette tenyerét az asszony remegő kezére:
– Ugyan, ugyan, nem kell annyira izgulni. Gondolj a lányodra. Anyai
gondoskodás nélkül bármi megtörténhet egy ilyen gyerekkel.
Veronyika levegő után kapkodott. Nugzar töltött neki egy pohár
bort.
– A jó bor mindig használ. Nem kell a színházasdi, Ljubov Jarovaja.
Egyelőre a lányoddal nem történt semmi, igaz? Egyszerűen arról van
szó, hogy az embernek mindig gondolnia kell a gyerekeire. Én például
mindig a gyerekeimre gondolok, Sotára meg Ciszanára. Te sem
feledkezhetsz meg Veráról és Boriszról. Hogy Borisz? Hogy mi van
Borisszal? Persze hogy tudok Boriszról. Mi mindig tudtunk Boriszról.
Hát még nem győződtél meg róla, hogy mi mindent tudunk? Meg
kellett volna gondolni, honnan érdemes információt kérni. Egyébként
ami Boriszt illeti: egyes elvtársak szerint az ő nézetei sem éppen
kifogástalanok. Persze bátor fiú, igazi hős, de egyesekben mégis
felvetődött: nem örökölt-e az apjától bizonyos kétes nézeteket? Nem,
nem, egyelőre nem jön haza. Igen, a háború véget ért, de még szükség
van rá. Remélem, hamarosan megjön, ha semmi sem történik. Hogy mi
történhet? Egy élő emberrel minden megtörténhet. Mit számít az, hogy
vége a háborúnak? Ha nincs háború, az emberrel akkor is ugyanaz
történhet. Filozófiai értelemben, persze.
Veronyikát annyira feldúlta ez a beszélgetés, hogy néhány napig
megszakította találkozásait Kevinnel. Ha meghallotta a férfi hangját a
telefonban, letette a kagylót. Kerülte az ablakot, hogy ne lássa ennek az
öregedő kisfiúnak oly nevetni- és szeretnivaló alakját, amint fel-alá
sétál a távírda előtt. Connecticut… a szó közepén a „k”-t nem ejtik…
professzori állás a Yale-en… New York-i odú a Riverside-on, kilátással
a Hudsonre, amit természetesen Hadznnak kell ejteni… valamiért
mindezt csak olyan áttetsző, őszi fényben tudom elképzelni, vörös és
sötétlila levelek… Télen a Bermudákra utazunk, sweetheart… hát
persze, a Bermudákra télen szokás utazni… Ennek az egésznek vége,
nem lesz belőle semmi. Ők engem megsemmisítenek, gondolta. Amint
Kevin elutazik, nekem végem. És az enyéimnek is végük; ezek a
gazemberek most már nem szállnak le rólunk…
Annyira pánikba esett, hogy átvitte Verulját Szerebrjanij Borba, a
nagymama felügyelete alá. Meri megérzett valamit. Mi lenne, ha
elvinnék a kislányt Tifliszbe? Annak idején Nyina is odamenekült. Bo
szabadságot vesz ki. Nem kell, nem kell, jaj, magam sem tudom,
Mericska, drága, nem mondhatok semmit, le ne vedd a szemed
Verulkáról… Szalad ki a kertajtón, a sarkon két nagydarab pasas
cigarettázgat lustán. Lehet, hogy már itt is vannak ezek a „Turgenyev-
szereplők”?
Hirtelen minden megváltozott. Megint előbukkant Nugzar,
mézesmázos mosollyal, előzékeny mozdulatokkal. Attól tart, Veronyika
félreértette őt. Mi ez a pánik? Hát mondott bárki bármit is Telaware
ezredesről? Az országaink közötti kapcsolatok soha nem voltak ilyen
jók, és még jobbak lesznek. Együtt zúztuk szét az ellenséget, és
micsoda ellenséget! Telaware ezredes kitűnő tiszt, becsületes tudós.
Ráadásul ruszofil. Beszéljük meg a dolgokat nyugodtan, hisztéria
nélkül, tegyünk mérlegre mindent. Persze az államnak dolgozom, de
azért én is ember vagyok, sőt rokon…
Hát így jutott el ez a furcsa hármas – Veronyika, Nugzar és Telaware
– ehhez az ünnepélyes vacsorához.

Kevin is civilben érkezett: halszálka mintás zakó, horgolt nyakkendő.

– Bocsásson meg, amiért nem szóltam előre, Telaware úr, hogy lesz
még egy vendég – szertartásoskodott Veronyika. – Nugzar Lamadze,
néhai férjem unokatestvére. Váratlanul bukkant elő, mint… – itt kurtán
felkacagott –, mint az ördög a varázsszelencéből!
– Ej-ej, Veronyika – évődött Nugzar, aki divatos öltönyében, élénk
színű nyakkendőjével, ráadásul tüzes kaukázusi külsőségeivel közel
állt ahhoz, amit Amerikában úgy hívnak: „latin szerető”. – Ej-ej-ej! Már
megint az ördög!
Veronyikát meglepte, hogy a mindenható enkávédés szemmel
láthatólag feszeng a külföldi vendég jelenlétében.
 – Igaz, nem vagyok angyal, de ördög sem! – sütötte el ismét kedvenc
tréfáját Nugzar.
– Látom – jegyezte meg Kevin.
– Mit? – rezzent össze kissé Nugzar.
– Hogy nem angyal – mosolyodott el Kevin.
– És ön, Telaware úr? – Nugzar, nyilván, hogy leküzdje furcsa
zavarát, hunyorítva rászegezte tekintetét az amerikaira. – Szerintem
maga sem egy angyal.
Veronyika jókedvre derült:
– Hát üljenek asztalhoz, maguk ördögök!
Az asztalnál, alighogy felhajtották az első kupicát, Kevin odahajolt a
szomszédjához, és megkérdezte:
– Maga enkávédés, ugye, Nugzar?
A „latin szerető” a meglepetéstől kis híján az abroszra ejtette a
régóta kiszemelt gombát.
– Miből gondolja, Telaware úr?
– Mindjárt látszik – magyarázta szívélyesen az amerikai. – Amint
megláttam magát, mindjárt arra gondoltam: na, madame Gradovának
ma vendége van a titkosrendőrségtől.
Mindhárman nevettek egyet, egész barátságosan, de amikor a másik
kettő elhallgatott, Nugzar nem tudta abbahagyni. Csak hahotázott,
egyre hevesebben, díszzsebkendőjével a homlokát törölgette, és
tovább kotkodácsolt, úgyhogy Veronyika és Kevin már aggódva
összenézett.
– Jaj, halálra nevettet, Kevin – szólalt meg végre Nugzar. – Ha
elmesélem a kollégáimnak, agyonröhögik magukat! Na, igyunk az éles
szemű amerikaiakra!
– Ne terjessze ki ezt a képességet minden amerikaira – mondta
Kevin. – Biztosíthatom, ha maga kígyóbűvölőként mutatkozik be,
bármelyik kollégám azon nyomban elhitte volna. Tudja, én viszont
sokat foglalkoztam az orosz irodalommal.
– Hát ez nagyszerű! – kiáltott fel Nugzar. – Igyunk az orosz
irodalomra! Ez a nemzet egy túrót sem hozott létre, semmi nagyszerűt
az irodalmon és a titkosrendőrségen kívül – az ön kifejezésével élve.
Mi másképp fejezzük ki magunkat. Mi azt mondjuk: a proletárdiktatúra
szervei. Nevetségesnek tartja? Miért nem nevet? Nyugodtan nevethet,
ne féljen! Most, hogy le vagyok leplezve, beszéljünk nyíltan. Mondja,
Kevin, milyen tervei vannak Amerikának a Csendes-óceánon?
Megint felnevettek mindhárman, bár tulajdonképpen semmi
mulatságos nem hangzott el. Mintha a cseka valami titkos lyukakon
nevetőgázt eresztene a helyiségbe. Így telt el az egész vacsora. Agasa
néhányszor még be is nézett az ebédlőbe. Mi folyik itt? Nevetés,
pohárcsengés, mintha egy egész hadsereg mulatna, holott csak
Veronyikocska van ott, meg Nugzarcsik (Agasa a táncai után
emlékezett rá még 1925-ből), meg egy tisztes külsejű polgártárs,
ámbár nem a mieink közül való.
Vagy két óra múltán Nugzar búcsúzkodni kezdett. Természetesen
összecsókolódzott az „atlanti szövetségessel”, megígértette vele, hogy
elutazik Grúziába vaddisznóvadászatra. Ezt ne úgy értse, Kevin, hogy a
vaddisznók vadásznak az emberre, hanem fordítva. Egy icipicit – de
kellemes stílusban – imbolyogva levette a fogasról a köpenyét, menet
közben felkapta az előszobai telefonkagylót, annyit dünnyögött bele:
„Lamadze”, és elindult az ajtó felé. Az ajtóban elkapta Veronyika fülét,
belesúgta: „Klassz srác!” – azzal eltűnt.
A lakásban most teljes csend támadt. Veronyika leoltotta a villanyt
az előszobában, ledobta a cipőjét. Aztán arra gondolt: „Teljesen
meztelenül megyek be hozzá!” – azzal a fején át levetette a ruháját.
Amikor belépett az ebédlőbe, odabent szintén sötét volt, csak odakint,
az utca túloldalán, a távírda falán fénylett a lámpák alatt Sztálin
hatalmas arcképe. Telaware ezredes, miután lekapcsolta a villanyt,
szintén erősen nekivetkőzött: ledobta a zakóját, és még a nyakkendőjét
is meglazította. A mezítelen nimfa megjelenése megdöbbentette. Lám
csak, itt a jutalom a tantaluszi kínokért! – Várj, várj – suttogta
Veronyika. – Várj csak, majd én! Jaj, mi ez, hogyhogy ezen csak gombok
vannak?
Egész éjjel szeretkeztek, mint a húszéves gyerekek, reggel aztán
Veronyika az ajkához szorította az ujját, és egy jegyzettömbre
ceruzával odaírta: „Ez volt a mi első és utolsó éjszakánk, Kevin. Azok
azt akarják, hogy dolgozzak nekik, kémkedjek utánad. Különben nem
engednek ki.”
Kevin elolvasta a cédulát, elvette Veronyikától a ceruzát,
megfordította a jegyzettömböt, és a hátára annyit írt: „Egyezz bele.”
Egy pillanatig gondolkodott, aztán odatett egy felkiáltójelet. Aztán
kitépte mindkét lapot, összegyűrte, és az öngyújtójával meggyújtotta.
Az égő papírdarabokat a tenyerében dobálgatta, amíg teljesen el nem
hamvadtak.

Szerebrjanij Borban most már sötétedés előtt cifrázni kezdték a

fülemülék. Nyina a teraszon ülve Zoscsenkót idézte: „Zabálni
szeretnének, hát énekelnek!” Meri Vahtangovna messziről tekingetett
feléje, és látta, hogy a helyzet fokozódik: úgy látszik, a lánya megint
szerelmes. Megint nem érzi feleslegesnek magát a „fülemülék
kertjében”. Nyina a repdeső fénybogarakat figyelte. Olykor közvetlenül
az orra előtt lebbentek el, felgyújtották a lámpásukat, a pillanat egy
törtrészéig diogenészi töprengésbe merültek, aztán beleolvadtak a
sötétségbe. A fénypontok ott villództak mindenütt a kertben, még a fák
csúcsáig is felröppentek. Villanásnyi bolygóutánzatok. Majd szólok
neki, hogy fessen egy ilyen primitív tájképet: kora nyári este,
fénybogarakkal. Hadd dolgozzék. Én meg odaírom alá a
fülemülefüttyöt. Primitív alkotás lesz, szánalmas emberi szánalom,
búcsú a háborútól.
Meri és Veronyika távolabb ült a padon, a repdeső kislányokat
figyelték, közben halkan beszélgettek. Nyikita halála megint közelebb
hozta őket egymáshoz.
– Nézd csak, drágaságom – szólt Meri a leggyengédebb grúz
hehezetekkel. – Látod azokat a bokrokat a hálószoba ablaka alatt?
Azon a napon, mégpedig – ebben bizonyos vagyok – pontosan abban a
pillanatban valami odarántott az ablakhoz. Épp akkor vettük ki a téli
ablakkeretet, kinyitottunk mindent… az a levegő, a tavasz illata… és
hirtelen úgy éreztem, hogy ott ment el Nyikita, vagyis hát nem ment,
hanem valahogy gyorsan elúszott, mintha oldalvást átúszott volna a
bokrok között… Biztos vagyok benne, hogy tőlem búcsúzott…
 Veronyika megcsókolta az arcát, és megsimogatta a vállát.
– Mericska, egyelőre nem akarok senkinek beszélni a dologról, de
lehet, hogy hamarosan elutazom Amerikába.
– És mi lesz Bábocskával? Nem várod meg? – kérdezte az
öregasszony, mintha Amerikán nem is csodálkozna.
– Minél hamarább el kell utaznom – suttogta Veronyika. – Nagyon
fontos. Mindenki számára. Borka számára is. Higgyél nekem, Meri, nem
csak magamat mentem.
– Kinek higgyek, ha még neked sem? Két unokám anyja vagy.
Megcsókolták egymást, összesimultak. Odajött a féltékeny Nyinka.
– Tessék engem is ideengedni, középre!
Most már hárman ültek, összeölelkezve.
– A temetésen – szólalt meg hirtelen Veronyika – ott volt az az
asszony, akit szeretett. Próbáltam megkeresni, de nem sikerült.
– Nem kell keresni – mondta Meri.
– Miért? – vont vállat Nyina. – Szerette, aztán elment. Fellobbant,
kihunyt. Így villódzik ez az egész föld.
XIX. fejezet
Ózonréteg

ecilija Naumovna, telefonhoz hívják! – hallatszott be a

folyosóról a szomszéd kislány, a meglehetősen jól nevelt hetedik
osztályos Marina hangja. Eközben a konyhában tovább perlekedtek –
vagy ahogy ők mondták: vircsaftoltak – a közönséges társbérleti
szomszédasszonyok. A Furmannij utcai hatalmas közösségi házban,
melyben tizenkét család, plusz a magányos Cecilija kapott fedelet, folyt
a konyha-vécé-folyosó körül forgó társbérleti élet.
– Hé, Naumovna! – üvöltötte a konyhából a lakás főnősténye, Sura
Pogozsina néni. Reggel óta ott posztolt a főzője mellett, kevergetett-
kavargatott valamit, közben onnan dirigálta a társbérlet életét.
– Te, Marinka, kopogj már be neki, hátha nem hallja!

Cecilija Rozenblum harminckilencben költözött át ebbe a lakásba az

apjához. Azt megelőzően néhány boldog évet éltek az egykori
Varvarkát ékesítő „Kereskedelmi udvar” nevű híres moszkvai
épületben. Ez a ház, amelyben valamikor a nagy moszkvai árutőzsde és
több forradalom előtti nagy kapitalista cég kapott helyet, most
számtalan szovjet bürokratikus intézménynek, minisztériumnak és
hatóságnak adott fedelet. A harmincas években néhány folyosó, ahol a
régi időkből megmaradtak a szállodai tükrök és a rácsos liftajtók, a
Szakszervezeti Tanács lakásalapjához tartozott. Az itteni egykori
szállodai szobákat középszintű pártkádereknek utalták ki. Itt lakott
például a forradalom egyik legendás alakja, Anka, a géppuskás, akiről
az a rémisztő história járta, hogy lányát, Zinaidát valami külfölditől
szedte össze. Harminchétben a kereskedőktől maradt futószőnyegek,
bár két évtized alatt alaposan kikoptak, éjszakánként még képesek
voltak tompítani az „illetékes szervek” lépteit. Egy alkalommal, már
Kirill letartóztatása után Cilja szűnni nem akaró ajtónyikorgásra
ébredt. Kinézett a folyosóra, ahol már összeverődött néhány szomszéd.
Némán nézték a nyolcesztendős Rajecska Kellert, aki nem is az ajkára,
hanem az orcájára írott mosollyal, ott lóbálódzott annak a szobának a
nehéz ajtaján, ahol az apjával, Iljusa Kellerrel, a Moszkvai Pedagógiai
Főiskola társadalomtudományi tanszékének tanárával lakott. Rajecska
anyja, Nyusa, aki ugyanott dolgozott a főiskolán, akkor már több
hónapja, hogy nem jött haza a munkahelyéről. A szobában sötét volt,
csak a hatalmas nyitott ablakon duzzadozó vászonfüggönyt lehetett
látni.
– Hát te, Rajecska, mit hintázol itt az éjszaka közepén? – kezdett
volna fontoskodni Cilja, még fel se fogva, hogy valami rettenetes
történt.
– Hát csak úgy hintázgatok – felelte szomorúan és szelíden Rajecska.
Valaki a szomszédok közül elszánta magát, és megpróbálta leszedni
Rajecskát az ajtóról, de a kislány nem engedett. Cilja, aki még mindig
nem értett semmit, beszaladt a szobába. – Iljusa! Iljusa! – kiabált.
Semmi válasz. Cilja az ablakdeszkán megpillantotta egy gumi cipőtalp
nyomát. Lenézett – Iljusa szétvetett karokkal, lábakkal mozdulatlanul
feküdt a járdán. Mellette egy éjszakára kint hagyott szikvizes
kézikocsiról nedvesség szivárgott.
Egyszóval, élték az életüket. Harminckilencben azonban a szállodai
szobákba kezdett beköltözni a Vaskohászati Népbiztosság, és Ciljára
minden teketória nélkül ráparancsoltak, hogy szedje a sátorfáját:
„Jelentkezzen vissza az apjához, Rozenblum!” Így került megint a
Furmannij utcai többszörös társbérletbe, beköltözött a végtelenül
szerény „Naum nagyapóhoz”, aki már húsz éve számfejtőként
dolgozott a kerületi lakásosztályon, és minden szabad idejét kedvenc
passziójának áldozta: nagyszerű csizmákat varrt hozott anyagból, ami
– csurran-cseppen, ugye – mégiscsak hozott neki valami
jövedelemkiegészítést. Cilja végül teljesen egyedül maradt a Furmannij
utcában, leszámítva persze a tizenkét szomszéd családot, mert Naum
nagyapó anélkül, hogy bárkinek bármilyen gondot okozott volna,
átköltözött azokra az ismeretlen tájakra, ahol talán nem kellett többé
rejtegetni a tekintetét, és öregséget színlelve csoszogni.
A papa halála után a szomszédok szemet vetettek Cilja szobájára,
egyesek kereken ki is jelentették, hogy aránytalanul nagy lakóterület
jutott neki. – Tizennégy négyzetméter egy ilyen slampos
nőszemélynek, ez egy kicsit igazságtalan, nem gondolják, elvtársak? –
emelte fel például olykor a szavát Nariskina közjegyző. Bármilyen
furcsa, Sura Pogozsina néni mentette meg. Egy este beállított Ciljához
egy fél literrel:
– Igyunk egyet, Cilka, a megboldogultra! – A még nem egészen öreg
asszony szakállpihés arcán könnyek csorogtak. – Hej, Naum, Naum! –
szipogta. – Hej, Naum, Naum! Ha hiszed, Cilka, ha nem, én soha nem
jelentettem fel, hogy csizmákat varr!
A két asszony elsírdogálta a fél litert, és attól fogva Cilka
lakóterülete soha nem került szóba: Sura néninél nagyobb hatalom
nem akadt a lakásban.
– Megyek, megyek! – Cilja szoknya nélkül kiugrott a folyosóra, észbe
kapott, visszaugrott, valami lepedővel körültekerte súlyos fenekét, ez
se volt jó, vagy Joszif Visszarionovics szavajárását idézve „tipikusan
nem jó” volt, megint beszaladt, kapkodni kezdett a könyvtengerben,
míg végre eszébe nem jutott a szerencsés mentő ötlet, hogy felvegye a
télikabátját.
A folyosón már durva röhögés fogadta. A bejárati ajtónál a
Szranyninék csibész kölyke a kalózkerékpárja küllőit centrírozta. A
senkiházi siheder, aki fura módon büszke volt illetlen hangzású
nevére,203 rágyújtott egy akkoriban népszerű antiszemita dalocskára:

Na, nézd a ghószmuteht,

Az utcán nem figyelt,
Az autó hátütült,
A hendőh háfütyült.

Sura néni többször is rácicegett, olykor a seprűt is ráemelte, de a

kölyök zavartalanul végigénekelte a remekművet:
 A füttyhe nem felelt,
A hendhe nem ügyelt
Fizessen, nénikém
Háhom hubelt!
Jaj istenem,
Mi lesz velem?
Hohannom kell, azám,
Meht váh az Ábhahám,
Csihkét vettem neki,
Az ünnepen azt szeheti,
Meg zsemlét, hopogóst,
Meg hétest, mogyohóst,
Megeszi Ábhahám,
Mindet bekapja, hámm
De a csihkét megfelezzük ám.

– Kész művész – mondta rejtett büszkeséggel Szranyin papa, a

Szanduni fürdő ruhatárosa, ha éppen a közelben tartózkodott, amikor
a kuplé elhangzott. A siheder Szranyin pedig, mihelyt végigénekelte
magánszámát, nyomban el is feledkezett a zsidó asszonyról, és azon
kezdett spekulálni, mit kéne ma letépni a járókelők válláról, amint
kerékpárjával végigszáguld a Szretyenkán.
Eközben a telefonfülkében Nagya Rumjanceva dörmögő hangja
szólt:
– Nahát, Cilka, meg lehet dögleni, amíg az ember rád vár! Mi az,
megint pucér fenékkel futottál ki a folyosóra?
Cilja és Nagya, attól fogva, hogy a háború elején összetalálkoztak a
lefortovói börtön kapujában, politikai és filozófia nézeteik lényeges
különbségei ellenére testi-lelki jó barátok lettek. Nagya mindig
kisegítette az élhetetlen marxistát. Egyszer eljött Ciljához, és ott találta
a rezsó mellett. Szokás szerint a „szimbirszki idióta”204 műveit olvassa,
közben vacsorát készít magának, éspedig úgy, hogy sztearingyertyával
kikeni a lábast, és belerak valami kölcsönbe kapott krumplihéjat.
Kiderült, hogy Cilja nem iratkozott fel egyetlen üzlethez sem, és még
csak azt sem tudja, hogy kell ezt elintézni. Így minden élelmiszerjegye
odavész. Az a paradox helyzet alakult ki, hogy a Világpolitikai
Intézetből, mint a nép ellenségének bűnbánatot nem tanúsító
feleségét, még a háború előtt kitessékelték, és mint ilyet sehol máshol
se veszik státusba. Cecilija, aki gyakorlatilag „szabadúszó” lett, a
pártprop. osztályon keresztül szervezett előadásokból tengődik, de
azok a marxista bitangok természetesen hallani sem akarnak arról,
hogy egyedülálló lévén, felvegyék az élelmezési listájukra. Egyszóval,
dögölj éhen!
Maga Nagya Rumjanceva hosszú évekig korrektorként dolgozott a
Pravda kiadónál, és bár a fizetése mikroszkopikus volt, megkapta a
stabil „B” típusú élelmiszerjegyet, és be is váltotta rendesen.
Na, szóval Nagyának sikerült nagy nehezen felvétetni a barátnőjét
legalább a kenyérjegylistára, hogy megkapja a napi negyven deka
fekete kenyerét. Egyszerűen megszorongatta az illetékesek torkát a
kerületi vb-n, mégpedig a legjobb demagógiával. Ez az ember a párt
szavát viszi a tömegek közé, maguk meg éheztetik?! Aztán bemutatta
azt a kelekótyát a helyi hercegnőnek, a Maroszejkán a főiskolai étkezde
vezetőnőjének, Gugyjal Ljubomirovna Megapolisznak. Nézze, Gugyjal
Ljubomirovna, ez az elvtársnő príma lelkes hazafias fogalmazásokat
tud írni a maga kislányának, Okszanának. – Igazán? – fuvolázta Gugyjal
Ljubomirovna, és soká tanulmányozta Cilja élelmiszerjegy-kötegét,
amely önmagában sosem érhette volna el a célját, s közben meg-
megrázta, mint a vágott baromfit, aztán váratlanul széles, jóindulatú
mosollyal azt mondta:
– Menjen csak, aranyoskám, a kannácskájával a hátsó bejárathoz, és
mondja be az apai és keresztnevét. Csak a családnevét, azt ne,
könyörgök!
Attól fogva Cecilija kannácskáját csaknem rendszeresen
megtöltögették lencselevessel, olykor pedig még a „szuflé” nevű igen
tápláló löttyből is kapott. A lencselevest természetesen félre kellett
tenni állni. Vagy három óra múlva a piszok mind leülepedett a kanna
aljára, a tápláló lencseszemek pedig a felszínre jöttek. A „szuflét” azon
nyomban bekebelezte, olykor haza sem ért vele. Ugyancsak Nagya
Rumjanceva volt az, aki végigkutakodta a megboldogult Naum apó
fiókjait, és ráakadt a takarékkönyvére, benne egész szép summával,
ami nyilván az illegális csizmadiáskodás eredménye volt, sőt azt is
kierőszakolta, hogy Cecilija érvényesítse az örökösi jogát.
Ugyancsak Nagya Rumjanceva volt, akinek még az élelmiszerjegyek
körüli huzavona előtt sikerült kimentenie Ceciliját rövid, de annál
katasztrofálisabb hatású evakuációjából, arról az átkozott Ruzajevka
állomásról, ahol Cilja kis híján búcsút mondott a „fehérjeanyagok
sajátos létformájának”, de ez egy külön história, ami nem fér be
regényünk keretei közé.
Itt csupán arra szeretnénk utalni, hogy Ciljának mázlija volt az
„objektív valóság” világában. Hirtelen akadt egy erős és tiszta barátja,
aki őszinte jótettekkel segítette Cilját. Adott, de tegyük hozzá: kapott is,
mert bár Cilkának kevés gyakorlati hasznát lehetett venni, Nagya
jótéteményei áldást hoztak a saját magányos életébe is. Aki ad, az
mindig kap is valamit cserébe, még ha gyakran észre sem veszi. Ő
észrevette.
Nagya már rég lemondott arról, hogy a férjét keresse, megbékélt
„Mennydörgő Pétere” elvesztésével, de soha nem állította le
barátnőjét, amikor a megszámlálhatatlan beadványairól és
fellebbezéseiről kezdett beszélni. Nagyezsda magánélete sehogy se
akart elrendeződni. Úgy látszik, arra már keresztet lehet vetni. Vagy be
lehet csukni a boltot, ha úgy jobban tetszik. – Mit akarhatnánk mi,
Cilka? – mondogatta. – A fiatal csitrik, azok is majd az eszüket vesztik,
úgy vetik rá magukat minden kis kukacra, hát akkor ránk, vén
keszegekre, kinek volna kedve ránk mosolyogni? – Persze, amikor így
beszélt, csakis magára gondolt. Cilja, úgy látszott, nem is igen érti,
miről van szó. Amikor Kirillt elvitték, a nemi élete egyszerűen
megszűnt, mint érvek híján a vita. Igaz, időnként előfordult, hogy
felkuporodott az ágyra, cigarettázott a sötétben, és felidézgette a
férfiakat, akikkel dolga volt, az alakjukat, a ruhájukat, a hangjukat,
egyes szavaikat, élete romantikus, sőt intim, mi több, olykor nagyon
intim részleteit. Hát például, akkor ő, én meg… Te meg? Na!… Én meg,
őszintén szólva, meglepődtem…
Ezek voltak, alighanem, a legmeghittebb pillanatok Nagyezsda
Rumjanceva számára. Ilyenkor, alighanem egyszerűen imádta Cilkát.
Még azt a testéből áradó állandó kis bűzt, azt az örök vulvovaginitiszt,
sem vette észre ilyenkor.
– Na mi van, mi van, mi van? – hadarta Cecilija. Egy ideje furcsa
kényszeres tünetek kezdtek mutatkozni rajta: elakad valamilyen
szónál, és megállíthatatlanul, értelmetlenül ismételgeti: – Na mi van,
mi van, mi van?
– Cilka, nem fogod elhinni, mi történt! – Nagya hangja valami
rendkívüli, rá egyáltalán nem jellemző izgatottságot árult el. –
Megérkezett Lvov, a zootechnikus! Nem érdekes, milyen zootechnikus!
A lényeg az, hogy onnan! Honnan „onnan”? Hát nem érted, te lökött?
Na, szóval gyere át hatra, ő idejön, és elmond mindent. Mit mond el?
Cilka, ez nem telefontéma! Gyere el, és mindent megtudsz. Öltözz fel
rendesen. Vedd fel azt a kéket, amit tőlem kaptál. Okvetlenül vedd fel a
kéket, és a fehér zoknidat! Értetted? És légy szíves, mosakodj meg
rendesen, értetted? Melegíts vizet, és mosakodj meg, értetted?!
Cecilija persze nem értett semmit, de azért megtette, amit mondtak
neki: a közös fürdőszobában megmosta teste minden redőjét, egy
kicsit még meg is simogatta súlyos melleit. Az elhanyagolt
fürdőszobából, melyet a lakók már régóta csak mosókonyhának
használtak, az ajtó alatt kis tócsára való víz csorgott ki. Nariskina
közjegyző mindjárt vircsaftolni kezdett: itt van, tessék, nem kéne végre
gondoskodni egyesekről, akik nem törődnek a higiéniával, és ilyen
disznóságokat művelnek?!
Hat órakor Cecilija kék szoknyában, fehér zokniban, valamint az apja
kordbársony zakójában megérkezett a Zubov térre, ahol a barátnője,
Nagya Rumjanceva egy külön bejáratú (!) szuterén helyiségben lakott.
Lvov zootechnikus egy személyben elfoglalta az asztal egyik oldalát:
elképesztően széles volt, bár nem kövér. Az újabb hölgy érkeztével
felállt, s egymaga betöltötte az odú felét: bár a feje kicsi volt, roppant
magasra nőtt, apró kezei nőiesek, finom lábán egyedi készítésű csizma
(csaknem „Rozenblum-gyártmány” – gondolta Cecilija). Egészében
véve roppant mutatós, tekintélyes külsejű férfi, műszaki értelmiségünk
kitűnő példánya. Rövid, szőke haj, szláv szem, melyet kissé már
elködösített – de ezt is kifejezetten előnyére – a jóféle tiszta szesz.
„Úgy látszik, pártonkívüli” – állapította meg Cecilija, amikor a férfi
kezet csókolt neki, és nem tévedett. Lvov zootechnikus öt évet ült le
nem politikaiként, még a háború előtt szabadult (büntetett előéletét a
„bűncselekmény tényálladékának hiánya” miatt törölték), és most
önkéntes szerződéses szakemberként, a „magas észak szerelmeseként”
dolgozott Szejmcsan környékén az „Október Útja” vadtenyésztő
szovhoz igazgatóhelyetteseként, azaz cobolyt és feketésbarna rókát
tenyésztett.
Lvov valóságos csodákat mesélt azokról a vidékekről, ahonnét
szabadságra érkezett a fővárosba:
– Nekünk ott maga Vagyim Kozin énekel, lányok! „Emlékszel a
randevúkra, Szasa, ott a parti gesztenyék alatt?…” A Kolima, lányok, az
arany, erdő, prém, óriási fizetések, sarkvidéki pótlékkal! Tudjátok,
mennyit hoztam magammal a szabadságra? Magam sem tudom!
Nesztek, vegyetek ebből! – Azzal abból a hatalmas zsákból, mely a
széke mögött állt, kiszórt az asztalra egy egész halom, különböző
méretű és fajtájú amerikai csokoládét. – Nekünk Amerika ott van a
kezünk ügyében, lányok! A lend-lease rajtunk keresztül bonyolódik,
repülőgépeken, hajókon!
És csakugyan, Nagya parányi konyhájából ínycsiklandó amerikai
illatok szállongtak: sült a Lvov által hozott amerikai sonka, Moszkva
környéki krumpli és hagyma kíséretében.
– Vagy itt vannak a vitaminok – folytatta a vendég. – Egyesek azt
állítják, hogy a Kolimán tombol az avitaminózis. Ne higgyetek nekik,
lányok! Nézzétek meg a fogaimat, negyvenéves létemre hibátlan mind,
nincs bennük egyetlen plomba sem! Soha skorbutban nem
szenvedtem, még a láge… szóval, még nehéz körülmények között sem!
És miért? Azért, mert nyáron a Kolima egyetlen kimeríthetetlen
vitamintartállyá változik! A dombok vöröslenek a vörös áfonyától,
dögivel van a cédrusmag! Telezabálja magát az ember, az aztán elég
egész télre! És a tél, tudjátok, milyen nálunk a tél? „Hej Kolima, Kolima,
csudálatos egy vidék. Tizenkét hónap a tél, a nyár meg a maradék.” Ez
persze a folklór! Télen cirbolyafőzetet kell inni, az aztán a remek
dolog! Mi még az állatok ételébe is teszünk, és képzeljétek, az állatok
prémesebbek lesznek, márpedig a mi prémjeinkért a nemzetközi
aukciókon fontszámra fizetik a sterlinget, fontszámra, lányok,
kilószámra, mázsaszámra…
A kék szem időnként megüvegesedett, ilyenkor a kéz táncolva
magától keresgélni kezdte az átlátszó folyadékkal teli palackot. Lvov
zootechnikus, miután ivott, bizonyos lázas igyekezettel vetette rá
magát az ételre, imént dicsért fogaival marcangolni kezdte a sózott
ketalazacot, amely nagy darabokban volt felhalmozva az asztalon.
– Hát még a hal, a hal! Ezt a lazacot én magam fogtam! Belegázol az
ember térdig a patakba, és puszta kézzel kapkodhatja kifelé! Hát ilyen
a Kolima!
– Mondja csak, Lvov elvtárs, nem tudná… – kezdte Cilja (a zsebében
ott lapult az előre megírt levél, cím nélkül, de a borítékon ott volt a
szeretett férfi neve) –, nem tudná… – De ekkor beszaladt Nagyezsda a
friss konyhaművészeti remekekkel.
– Hajaj, lányok, ez így nem megy! – hahotázott Lvov, miközben
töltött a szeszből a metszett poharakba, és megszínezte egy kis „Három
Hetes” portóival. – Egyedül én iszom, ti meg csak esztek! Az
intoxikációnak kölcsönösnek kell lenni! Igyunk a barátságra! A
jelenlévők és a távollévők boldogságára!
Rumjancevára egyszerűen nem lehetett ráismerni: kipirosodott,
megfiatalodott, szakasztott, mint egy komszomolista lány az első
ötéves terv időszakából. Az orcája, mint az alma, pirosan ragyog, akár
egy Dejneka-festmény!205
– Nézd csak, nézd, Cilka, mit hozott nekem Lvov zootechnikus! –
kiáltott fel Nagya, és előrántott valamit a köténye zsebéből. – Levél
Pjotrtól! Él, egészséges, dolgozik az állatfarmon! Jaj, egyszerűen nem is
tudom, egyszerűen nem is tudom, mit tegyek érted, te Lvov
zootechnikus! – Azzal odatelepedett a vendég hosszú combjára, és
megborzolta a haját. – Jaj, Cilka, hát kérd meg, tudakolódjék már a te
emberedről is, ő ismer a Kolimán mindenkit!
Cilja előhúzta a bársonyzakó zsebéből a levelet:
– Éppen ezt akartam kérni az elvtárstól, nézze, ha nem okozna
gondot, ha véletlenül úgy adódnék… A férjemnek, akivel kétségkívül
súlyos hiba történt… szóval, tulajdonképpen, azt mondják, tilos a
levelezés… de az aktáiban ez nincs benne, vagyis formálisan volna joga
leveleznie, csak…
– Ugyan, ugyan, Cilecska! – Lvov zootechnikus egyik kezével
Nagyezsda Rumjanceva hátát simogatta, a másikat erőteljes, baráti,
szinte gyógyító mozdulattal végighúzta Cilja gerincén, a tarkójától
egészen a farkcsontjáig. – Ugyan, ugyan, lányok, csak semmi nyafogás!
– Felcsippentette Cilja levelét, egy pillantást vetett a névre, és
bólintott: – Rendicsek, el lesz vive Kirjusa Gradovnak!
– Micsoda-a-a?! – sikított fel Cecilija, felugrott, és a szíve után
kapkodott, hol a melle fölött, hol alatta. – Maga ismeri őt?!
– Bármilyen furcsa, képzelje el, ismerem! – hahotázott a
zootechnikus. – Petyával is ismerik egymást, sőt elválaszthatatlan jó
barátok. Csak mostanság felügyelet nélküli kiküldetésre el vannak
etapírozva Szuszumanba. Én magam küldtem oda őket egy időre, hogy
a főnökség ne kötözködjék velük. De ott jó dolga lesz, ne aggódj,
Cilecska. Érdekes ember a te Kirjusád, nagyon pozitív gondolkodású
ember…
Cilja az egyre erősödő szédülés elől menekülve fenékig hajtotta a
pohárka perzselő, színezett folyadékot. Valami bravúros, valami egyre
erősödő gyerekindulószerűség tört fölfelé benne. Él! A kisfiú él!
– Lvov zootechnikus, ha nem füllent, akkor maga valami egészen
különleges, valósággal mesés hírhozó! – olvadozott a férfikéz alatt
Rumjanceva.
A vendég pedig már vonszolta befelé az elválasztó függöny mögé,
ahol ott domborodott a puhapihe, násztalan fekhely. A függöny
összecsukódott, az ágy nyikorogni kezdett. – Ez már döfi – lihegte
erőlködve Lvov zootechnikus. – Ez már döfi! – Nagya Rumjanceva
fülemüleként trillázni kezdett. – Cilka, ne menj el! – kiáltotta két futam
között.
Ciljának esze ágában sem volt elmenni. Ügyet sem vetve a függöny
mögötti lökdösődésre, fel-alá járkált a szuterén szobácskában,
cigaretta a foga között, a cigaretta kiröppen, szájából dől a füst, mint a
felfutott kohóból. Odakint, az ablak előtt, az utcalámpa fényében
időnként elsattyogott egy-egy széttaposott szandál, benne öt kővé
keményedett lábujjal.
„Szóval, élsz! – gondolta Cilja. – Szóval nekem volt igazam, nem a
Szerebrjanij Bor-iaknak! Ezek szerint még viszontlátjuk egymást, újra
összekapunk az Erfurti programon,206 együtt újra ízekre szedjük
Spengler relativizmusát!”
„Csak feljebb, csak feljebb, feljebb!”207 – hangzott fel a dal a függöny
mögött két szólamban. – De feljebb már nem volt hová. Az aeronautika
diadala!
De mi ez? A függöny mögül, fénylő pofácskával, mintha tulajdon nem
létező kislánya volna, előugrik Nagyka Rumjanceva, és belebújik
valami piros – ilyet se láttam rajta azelőtt –, piros bugyiba.
– Cilka, most te jössz! Menj, menj, te dilinós, ez nem csalás! A
barátunk jött meg, a mi nagy barátunk!
– Na nem, már megbocsásson! Na de hova gondolnak, elvtársak?!
Elvtársak, elvtársak! – Cilja ellenállt, de a nagy barát kis keze kinyúlt a
boglárkamintás függöny mögül, és már megragadta a szoknyáját.
– Jaj, Cilecska, hát nem érted? Vége a háborúnak, vége a börtönnek
is!
Amint lecsillapodtak, hármasban sétálni indultak az éjszakai
Kropotkinszkaja utcán, a Szovjetek Házáig és vissza.
– Csak mellesleg, ebben a házban lakott Isadora Duncan208 – mutatta
a házat a moszkvai lakos jogán Cilja Lvov zootechnikusnak. – Hallott a
forradalmi esztétikának erről a híres személyiségéről?
– Csak Szergej Jeszenyinnel kapcsolatban – felelte a kolimai
jövevény, és a két hölgy meglepetésére szavalni kezdte:

Ifjúságod széthordta más,

 De megmaradt, nekem maradt meg
hajadban a füstszín varázs,
s őszi fénye fáradt szemednek.209

Mindhármuk nedves haja simára volt fésülve. Hosszú évek óta először
frissesség és a remény ózonrétege vette körül őket.
– Mondja csak, Lvov – kérdezte Nagyezsda Rumjanceva, cigarettáját
világias mozdulattal kissé oldalvást hajtott kezében tartva. – Maga nem
fél üdvözletet átadni a népellenségek feleségeinek?
– Félek – felelte Lvov zootechnikus. – De a világon más is van, nem
csak félelem.
Éppen ezen az éjszakán, az időkülönbséget figyelembe véve talán
éppen ekkor, az augusztusi séta pillanatában hullott rá Hirosimára az
atombomba. Kezdetét vette az atomtechnika nagy korszaka.
XX. fejezet
„Október Útja”

1945 októberében a Jelohovói-székesegyházban ünnepi

liturgiát tartottak a háborús cselekmények befejezése, a vérengző
ellenség, Németország szétzúzása és a Japán felett aratott győzelem
tiszteletére. Az istentiszteletet maga Krutyickij metropolita és
Kolomnai Nyikolaj celebrálta. A Nagyszínház kórusa énekelt,
közreműködtek az együttes szólistái, a Szovjetunió népművészei.
„Hálaadó imádságot mondunk, testvéreim, az Úrnak, amiért
győzelemmel ajándékozott meg bennünket a nagy háborúban!
Dicsőség hősi hadseregünknek és vezérének, a nagy Sztálinnak!”
A kórus fenségesen rázendített: „Dicső, dicső orosz hazánk! Dicső,
dicső, Oroszföld anyánk!”
– Emlékszel, honnan van ez? – súgta Kevin Veronyikának.
Az asszony bólintott:
– Hát persze, Glinka, Ivan Szuszanyin.
– Azelőtt ennek az operának az volt a címe: „Egy élet a cárért” – tette
hozzá emlékeztetőleg Kevin –, és másképp énekelték: „Dicső, dicső
vagy cár urunk! Dicső a mi szent uralkodónk!”
Veronyika rámosolygott a válla fölött, melyen pazar fekete-barna
róka pompázott.
Kevin nemrég nyugdíjba vonult, levetette a Pentagon ruházatát, és
nagy élvezettel áttért helyette hosszú szabású barna és szürke
öltönyei, valamint sötétkék, puha alpakkaszövet kabátjai viselésére. A
napokban készültek elutazni a Szovjetunióból, előbb Stockholmba,
aztán Londonba, majd onnan már a connecticuti nyírott rétekre.
El kéne érzékenyülni, meg kéne nyitni a könnycsapokat, gondolta
Veronyika, hiszen most búcsúzom a hazámtól. Nem, nem megy, nem
tudok egy könnycseppet se kipréselni, hiányzik belőlem a haza érzése.
Imádkozni a Nagy Csótányért? Pardon, csak nélkülem!
Fenségesen folyt a liturgia, ám a papi kar kellemetlenül érezte
magát. Csupán a diplomáciai testület tagjai, valamint a „tudomány, az
irodalom és a művészet egyes képviselői” voltak jelen. Az odavárt
legmagasabb rangú vezetők közül egy sem jelent meg. Az egyháznak
ismét eszébe juttatták, hogy elválasztatott az államtól.

1945 őszén a Kolimán, a Dzselgala ércbánya körzetében korán

feltámadt a hóvihar. Októberben a nyílt helyeken a már összetapadt
hókéreg felszíne fölött nagy erejű szél süvöltött, mely a kőkupacoknál
úgy csapott a magasba, mint hullámok a mellvédnél. Némelyütt a
repedésekben még zöldellt a növényzet, a vulkáni dombok kékben és
bíborban pompáztak a túlérett vadgyümölcstől, a hó, mely békésen
pilinkélt, mint az operaszínpadon, a hőforrások környékén nyomban
megolvadt. Ide jártak a felügyelettől mentesített sittesek, hogy
teleszedjék magukat vitaminnal egész télre. Mohón itták a hasadék
mélyén kígyózó patak vizét is: természetesen csodatévő híre volt
annak is.
Néha jutott ebből a gyönyörűségből a közönséges, vagyis őrzött
raberőnek is, ha emberséges őrük akadt. Itt van például Vanya
Nocskin, a rjazanyi bocskor, ahogy ő maga szerette olykor nevezni
magát. Amikor az ismerős „ellenforradalmárokat” kísérte éjszakai
műszakra az állattenyésztő telepre, az alkonyi homályban nemegyszer
megállt egy ilyen oázisban, úgymond, vizelni vagy guggolni egy kicsit;
vagyis eleresztette egy kicsit a raberőt, hogy hadd legeljen egy kicsit a
vadgyümölcsösben. Üldögélt, harákolgatott, gyönyörködött a vad vidék
felett lángoló alkony sávjaiban, elábrándozgatott arról, mit csinál majd
odahaza a leszerelés után, miket fog hazudozni a falubelieknek a japán
háborúról.
Ezen az estén azonban a hasadék fölött kocogtak, keresztül a
hóförgetegen, egyenest az állattenyésztő telep fényei felé. Az
„ellenforradalmárok” közül senki még csak nem is célozgatott
Vanyának, hogy nem ártana könnyíteni egyet. A tucatnyi rab fürgén
caplatott, és még csak egymás között sem igen beszélgettek, mintha
attól tartanának, hogy elkésnek a munkából. Egészében véve, jól
táplált, munkaképes népség: derekasan feltáplálták, melegen tartották
magukat a vadtenyésztő telepen.
A tucatnyi rab között ott lépkedett a negyvenesztendős Kirill Gradov
is. Usankájában, pufajkájában, vattanadrágjában, erős bocskorában
úgy festett, mint valami köztörvényes, vagy félig köztörvényes, de
bizonyosan nem gyilkossági ügyben elmarasztalt sittes. Így is volt ez
most, büntetése nyolcadik esztendejének vége felé. De mi minden
előzte ezt meg, hány haldoklás és hány pislákoló, gyűlöletes
feltámadás!

A kolimai lágerekbe az úgynevezett Garanyin-uralom vége felé került,

amikor az ércbányákban, pisztollyal kezében még ott grasszált a
veszett hírű Garanyin ezredes, amikor a létszámellenőrző-részleg
seggfejei sorra ordítozták az úgynevezett szabotőrök neveit, akiket
azon nyomban, ahogy mondani szokás, a pénztártól való távozás előtt,
a barakk sarka mögött kivontak a forgalomból. – Maga meg én, Gradov,
aligha bírjuk ki a sittes életet – mondta Kirillnek moszkvai ismerőse,
priccsszomszédja, Pjotr Rumjancev. – Úgyhogy ne számítson holmi
arany öregkorra, a kandalló előtti estéli üldögélésre, Arisztotelésszel a
térdén.
Kilencszáznegyven elején hirtelen új szelek kezdtek fújni a
Szevlagban: kímélni kezdték a munkaerőt. Garanyin eltűnt valahová,
Gradov és Rumjancev egy időre megmenekült. A végeérhetetlen
lágerbeli átszortírozások folytán elveszítették és el is felejtették
egymást, és természetesen még csak nem is sejtették, hogy másfél
esztendő múlva a feleségeik, vagy ahogy gyakorta humorizáltak a
férfizónákban: „az özvegyeik”, összetalálkoznak a lefortovói börtön
előtti sorban, és testi-lelki jó barátok lesznek.
Kirill az „Aranyos” lelőhely bányájába került, amely légvonalban alig
pár száz kilométerre volt a Zelenlag poklától, a legveszélyesebb
államellenes bűnözők számára fenntartott különleges lágerponttól,
ahol akkoriban az édesbátyja, a család büszkesége, Nyikituska-Kituska
próbált életben maradni.
Nehéz lenne megmondani, mennyivel voltak előnyösebb helyzetben
a közönséges szevlagosok a biztos halálra ítélt zelenlagosoknál. Kirill
az „Aranyoson” nagyon hamar dögrovásra jutott, már ott tartott, hogy
minden összezavarodott a fejében, de ekkor nem sokkal a háború
kitörése előtt újra valami kevésbé maró fuvallat kezdett fújdogálni, és
Kirill a hullaház helyett a gyengélkedőre került, ahol valami
förtelmesen büdös, de nyilván hasznos „bálnazsírt” adtak neki.
Alighogy Kirill felépült a gyengélkedőn, kitört a háború, és vele
együtt, mintha vasseprűvel suhintottak volna végig a Kolimán, egyre
újabb és újabb utasítások zúdultak a lágerekre a rendtartás
megszigorításáról, az éberség fokozásáról az árulók, a terroristák, az
ellenzékiek, a fasiszta bérencek és a trockisták ellen, tessék, lehet
válogatni. A vasseprű felkapta Kirillt, és lecsapta a garanyini időkből
lélekdermesztő hírre vergődött Szerpantyinkára. Itt derekasan őrizték
a vaskezű csekista hagyományokat, bár a barakk sarka mögötti
kivégzésekre egyelőre nem jött rendelkezés. Kirill gyertyájának kanóca
itt megint nagyon gyorsan fogyatkozott, de a véletlen ismét kirántotta
az élettelen ajkakkal foghíjasan mammogó, fonnyadozó tömegből. A
véletlen ezúttal Sztaszisz ápoló képében jelentkezett, aki maga mellé
vette szanitécnek.
Hát így hányta-vetette a sors Kirill Grardovot, a marxista
tudományok kandidátusát hét teljes esztendőn át a gyakorlati
marxizmus országában. Néha már-már lecsapódott a feje fölött a
csatornarács, s kis híján belesüllyedt végső tisztálkodás céljából a
klórmeszes oldatba, aztán mint valami jelentéktelen buborék, ismét a
felszínre vetődött. A bányából hirtelen bekerült a földi paradicsomba,
egy meleg völgybe, a zöldségsavanyítóba. Káposzta! Marharépa!
Máskor, negyvenháromban, a legnagyobb éhezés közepette, kapott egy
jószívű szakácsnőtől egy félliteres bögre élesztőt. A rettenetes körzet
jól táplált asszonyainak valami okból megtetszett a szeme. – Micsoda
szemed van, te jóember! Mi állsz ott, mint a faszent? Gyere be, kihűtöd
a szobát!
 Volt Kirill lágerbeli sorsában egy érdekes mozzanat, amiről neki
magának sem volt világos tudomása, és amelyről, szerencséjére vagy
balszerencséjére, nem tudott a lágerparancsnokság sem.
Harminchétben, kétheti csekista tombolás után betaszigálták az
úgynevezett trojka, a három személyből álló bíróság elé, ahol
egykettőre megkapta a futószalagon gyártott ítéletét: tíz év javító
munkatábor, levelezési tilalommal. A folytatás úgy ment, mint minden
közönséges sittes esetében: átirányító börtönök, etapok, út a Kolimára.
Ekkorra már pontosan tudta, mint jelent a „levelezési tilalom” formula,
ám ahogy az idő haladt, egyre inkább az az érzése támadt, hogy amint
keletebbre jutott, ez a formula valahogy elkallódott.
Amikor Nagya Rumjanceva egyszer a lefortovói börtön előtt azt
mondta: „Nem is csodálkoznék, ha náluk ugyanolyan kupleráj lenne,
mint mindenütt”, közel járt az igazsághoz. A legvalószínűbb, hogy az a
bizonyos jelzés figyelmetlenségből ott maradt Kirill egyik
dossziéjában, és nem került a másikba. Lehet, hogy egyes listákon úgy
szerepelt, mint akit kivégeztek, mások szerint viszont megkapta a
lágerfejadagot mint a kolimai rabmunkaerő eleven tagja. Egyszer
elhatározta, hogy megkísérti a sorsot, és írt egy levelet Ciljának.
Választ nem kapott, de vagy két esztendő múltán egy erdei
favágótelepen, a Szudar folyónál a kezébe pottyantottak a posta-
teherautóról egy csomagot, ami olyasfajta hatással volt rá, mintha az
égbolt mélyeiből egy aranymeteorit hullott volna szép puhán a keze
közé. A csomagban levél is volt, Cilka drága álgótikusnak csúfolt
kézírásával, amelyből kiderült, hogy előző levele teljesen zavartalanul
célba ért, viszont Cilja összes korábbi küldeményét vagy elnyelte a
föld, vagy visszadobták.
Érdemes-e vajon kockáztatni, gondolta, érdemes-e Cilját felzaklatni,
és vállalni a kockázatot, hogy az a formula megint előkerül? Éljen csak,
mintha meghaltam volna, találjon magának másik férjet; ez itt úgysem
igazi élet, még ha hozzá is szoktam, ezenkívül félek a „formulától”.
Hirtelen bevallotta magának, hogy meglehetősen gyakori
maszturbációi az emlékezete perifériájára szorították Ceciliját. A fiatal,
egészséges férfiemberek egyszerű, ám meglehetősen átszellemült
módon oldották meg a nemi élet problémáját. Ezt úgy hívták: „elmenni
a kazán mögé”. Éjszakánként, fél órával takarodó előtt, a fészer mögött,
amelyben a két kazántitán sistergett, mindig ott állt egy csoport, sőt
olykor egész tömeg ábrándosan az égre bámuló sittes. Nyögdécselések,
olykor horkantások hallatszottak; mindenki a maga képzeletvilágában
úszkált. Kirillnek valami okból sosem a felesége jelent meg fantáziálása
közben, viszont megjelent ezeken az „utazásokon” egy napbarnított,
vékonyka kislány, olyasféle, mint a húga, ha ugyan nem ő maga.
Egyes furfangos sittesek addig mesterkedtek, míg ismerősöket
szereztek a zónán kívüli önkéntes munkások között, és rajtuk
keresztül megszervezték a megbízható levelezést. Kirill
egyetlenegyszer sem próbálkozott ezzel. Néha beismerte magának:
nem is akarja, hogy élőnek tartsák ott, abban a világban, ahol az apja
ott áll, jóságosan fénylő szemmel a házában, mely annyira hasonlít őrá
magára, és ő maga annyira hasonlít a házára, ahol az anyja ott cipeli őt,
a négy esztendős Kirillt, és nevetve azt mondogatja: „Kirill-Kiriljok-a-
korlátról-lepotyog! Itt van, ni: Kirilljok-a-Korlátról-Lepotyog!” A
bátyámat minden bizonnyal megölték, hát minek tolakodjam vissza az
élők közé? Még hogy megint megalázkodjam, helyette legyek ő,
mondjam azt nekik: hehe, ne búsuljatok, Nyikituska-Kituska meghalt,
én, Kirilljok-a-Korlátról-Lepotyog” viszont itt vagyok, élek!” Ilyen
furcsa gondolatok kavarogtak időnként a fejében, de észbe kapott, és
az egészet azonnal az avitaminózis rovására írta.
Elég gyakran egyébként olyan érzése támadt, hogy nem is él
egyáltalán. Könnyen lehet, hogy azt a „formulát” még akkor,
harminchétben életbe léptették, csak a verések miatt nem is vettem
észre. Lehet, hogy bedobtak a közös gödörbe, és beszórtak
klórmésszel, az pedig, ami most történik velem, csupán a tudatom
halál utáni fokozatos kialvása, vagy épp fordítva… Mi az, hogy
„fordítva”? Mi lehet fordítva?
De hátha tényleg éppen fordítva: a mostani nem létezés csupán a
kezdete valami grandiózus, gyötrelmes felemelkedésének az igazi élet
ünnepéhez, a szabadság és a szépség testetlen birodalmába?
 De ha a kettő közül bármelyiket nézzük: mit jelent a mi földi utunk, a
diadalaival és kudarcaival, a pezsgőjével és klórmeszével? Mit jelent ez
az egész? És vajon a mi marxizmusunk nem jelent-e mást, mint
egyszerű menekülést e kérdés elől? Ez az egész forradalmi lelkesedés,
amelyhez olyan szenvedéllyel és hűséggel tartottam magam, csupán
fondorlatos menekülés lenne?
– Mit gondolsz, van ennek valami értelme? – kérdezte egyszer
Sztaszisz ápolót, ahogy ők hívták, az ápolófivért.
A Memelből származó hatalmas darab litván olyan volt, hogy egész
külsejével tagadta a lágerlét valóságát. Saját gyártmányú sítalpán
fürgén siklott a fagyott hókérgen, törte az utat az egyik telephelytől a
másikig. És a hullajelöltek, amint megpillantották a hóviharból
előbukkanó, széles vállú, hosszú karú síelőt, jégmohás szemöldökével,
szürkén fénylő szemével, almák pirosával az arcán, ezzel az egész
színkombinációval, mely gyerekversikék madárkáira emlékeztette
őket, megrázták magukat, hogy tovább éljenek még egy napot, és még
egy eleven álomra hajtsák a fejüket.
– Tessék? – kérdezett vissza értetlenül Sztaszisz, és egész testével a
szanitéce felé fordult.
Ott ültek a gyengélkedő dülöngélő falú viskójában. A sarkokban
süvöltözve fújt a tető alá beszivárgó szél. A hó gyorsan befújta a
homályos ablakot. A sarokban a rezsón főttek a fecskendők. – Ha
hallgatsz az apádra, és beiratkoztál volna az orvosira – mondta
gyakran Sztaszisz –, most orvos lennél, orvos! Jól jegyezd meg: az
orvos a lágerben is orvos, nem sittes! – Az ápoló imádta a medicinát, és
féltett könyvei közt, melyeket egyik telephelyről a másikra cipelt, ott
volt B. N. Gradov professzor általános sebészeti tankönyve, amelyet
még a régi-régi időkben írt, amikor épp csak elfoglalta a katedráját, és
rájött, milyen alapvető fogyatékosságok vannak a hallgatók
oktatásában. Voltaképpen ez a könyv mentette meg Kirill életét.
Sztaszisz ápolófivér, miközben a fagysérülteket kötözte, egyszer csak
rábukkant a Gradov névre, és nevetve megkérdezte, nem rokona-e
véletlenül a híres professzornak. Amikor kiderült, hogy az édesfia,
azonnal nekifogott, hogy megmentse. Attól fogva, csaknem egy éven át,
az újabb kolimai szélfordulásig elválaszthatatlanok voltak, együtt
járták be a legtávolabbi erdei lágerpontokat és telephelyeket,
amelyekre gyógyító és megelőző tevékenységük kiterjedt, és azon
igyekeztek, hogy ne csak formálisan tegyenek-vegyenek, hanem
csakugyan tegyenek valamit e kísérteties „pontok” és „telephelyek”
lakói érdekében.
– Szóval, van-e valami értelme az ember életének? – folytatta Kirill
azon az éjszakán az ezer hangon fütyörésző és süvöltő tajga közepén. –
Tudod, Sztaszisz, az ilyesmit mindig „átkozott kérdéseknek” neveztük,
és mosolyogva kezeltük. „Orosz kisfiúk átkozott kérdései”, meg
ilyesmi. Lemosolyogtuk, és soha nem vettük komolyan. Különösen a mi
családunkban, ahol a tizenkilencedik századi pozitivizmus, az emberi
lángelmébe, a tudományba vetett hit uralkodott… Érted te ezt az
egészet, Sztaszisz? Ha nem mindent, mondd meg: elismételem, még
akár németül is megpróbálom.
– Mindent értek – felelte röviden Sztaszisz. Háttal ült most Kirillnek,
de nem fordult meg, szemét a halvány lámpa fényében csillogó
sterilizátorra szegezte.
– Tudod, látszólag értelmetlen, neuraszténiás kérdés, amikor az
embernek harcolnia kell az eszményeiért, a jövőért, az új
társadalomért, amikor az életet csaknem teljesen felváltotta az életről
szóló irodalom, te pedig ülsz a teázóasztalnál, és nemcsak a családod
vesz körül, hanem emberek tengernyi sokasága, akik az orosz
intelligencia belső világát kiformálták, olyanok, akik ki tudja, hányszor
feltették már ezt a kérdést, és egész életük tényével válaszoltak rá,
melyet valami spekulatív térben éltek le.
Még a háborúban, a halál szomszédságában, a test állandó és
megszokott meggyalázása közepette is értelmetlennek látszik ez a
kérdés, mert ott tombolnak a szenvedélyek, a homéroszi érzelmek,
színjáték folyik. „A hazáért!” – ez az értelmetlen értelme a pillanat alatt
elpusztított életeknek, „A szabadságért!”, és így tovább, ugyanaz a
zene.
Zene, Sztaszisz! Csak itt nincs zene, a katorgán, a lágerekben, a
talicska mellett, a barakkban, a zupában… Itt aztán nincs mese, ami itt
van, az egyszerűen a fehérje bomlása, az irodalom halála, a hősi és
antihősi pózok elvesztése, az egyszerű vonulás a gödör felé…
– Itt is van, bír lenni zene! – szakította hirtelen félbe Sztaszisz, de
mintha hirtelen észbe kapott volna, elhallgatott.
Kirill bepöccintette a kályhába a csaknem körméig szívott csikket.
– Tudom, mire gondolsz, ápolófivér. A hit? A keresztény mítoszok?
Tudom, hogy te hívő vagy, láttalak imádkozni. Ne félj, nem fújlak be.
– Nem félek, Kirill. És ez nem becsapás, Kirill. – Sztaszisz arccal Kirill
felé fordult, és most görnyedten ült, felemelte nagy, batyut cipelni
látszó vállát, és lebocsátotta duzzadt erekkel behálózott kezét és
hosszúkás lófejét.
– Hát taníts meg hinni, Sztaszisz! – kérte önmagát is meglepő
szenvedéllyel Kirill. – Tudom, hogy Marx megdöglött, de honnan
tudhatom, hogy él az Isten, amikor minden az ellenkezőjéről
tanúskodik? Hát taníts meg, ápolófivér!
– Kérsz egy kortyot? – kérdezte Sztaszisz, és odamutatott a csiszolt
dugóval lezárt nagybecsű üvegcsére.
– Nem kell – hárította el a kínálást Kirill. – Szesszel könnyebb, de
csak egy percre. Komolyan akarok… meg akarok próbálni hinni… Na,
hát mesélj magadról! Ki vagy te?
A szél valószínűleg letörte egy fa vastag ágát, és ráhajította a
vezetékre. A lámpácska kialudt. A kis kályha vöröses, reszkető, gyenge
fénye a lehető legjobban illett az ilyen őszinte éjszakai beszélgetéshez.
Sztaszisz Jonaszkij a balti kurs nemzetségből származott, amely
Memel és Königsberg között a tenger örök ostromának kitett
homokdűnéken telepedett le. Az apja az első háborúban elveszítette a
lábát, ezért kénytelen volt elhagyni a tanyáját és a bárkáját, és más
munkát keresni. Beállt tehát éjjeliőrnek a ferencesek kolostorába. A
kolostorban telt el Sztaszisz gyerekkora is. Ministránskodott a
miséken, a szerzetesek megtanították írni-olvasni, tanították továbbá
földrajzra, történelemre és biológiára. Természetesen olvasta a szent
könyveket is, németül és latinul. Ezenkívül sportolt is. Tessék? Igen,
igen, persze, sportoltam. Tizenhét esztendős koromban részt vettem a
kolostor evezőscsapatában. Egyszóval teljesen naturális volt szerzetes
lenni. Igen, letenni szerzetesfogadalmat, köszönöm. Nem naturális, azt
mondod? Tessék? Nem, nem, én Isten szolgája akartam lenni, és boldog
voltam. Orvoslást tanultam. Igen, Sztaszisz szerzetesként
ápolóképzőbe járt. Ez már Litvániában történt, Palangában. Ott, a
katasztrófa után belekerült egy razziába. Az összeíráskor azt mondta,
hogy felcser, de nem mondta meg, hogy szerzetes. Ennyi. Az egész
Szovjet-Oroszországban senki nem tudja róla, hogy szerzetes. Csak
Kirill tudja most, benne viszont megbízik. Ha megtudják, hogy
ferences, akkor vége, mert azok szemében ez valószínűleg még a
trockistánál is rosszabb. Mellesleg nagyon boldog, hogy itt „Sztaszisz
ápolófivérnek” nevezik, mert ez majdnem úgy hangzik, mintha
„Sztaszisz testvért” mondanának, vagy talán még annál is jobban.

– Azt mondod, nagyon boldog vagy? Hát lehet az ember boldog a

Kolimán? – kérdezte Kirill.
Sztaszisz meg volt győződve, hogy lehet. Az orvosi segítség nemcsak
a páciensnek ad nagyon sokat, hanem annak is, aki gyógyít. Különösen,
ha hisz Istenben, és állandóan imádkozik hozzá. Itt, a lágerekben
nemcsak időnkénti imádságmondással kell imádkozni, hanem minden
pillanatban. Ő, Sztaszisz, megtanulta levegőként magába szívni Istent,
és ezt senki nem veheti el tőle, a földi rabság végeztéig. Igen, rabság,
Kirill, de ha te aztán akarni szabadsag, ez te akaratod, ezt csináld most
magad a mindenki szabadságért, már bocsáss meg orosz nyelvemet.
Erre, sajnos nem lehet megtanítani, ez nem sport és nem orvoslás. Hit
és élet ugyanaz, ha ezt felfogod, jelenti: győztél.
– Azért legalább néhány imádságra taníts meg, Sztaszisz ápolófivér –
kérte hirtelen könnybe lábadt szemmel, kisgyerekként szipogva Kirill.
– Sajnos nem tudom, hogy vannak oroszul – mondta Sztaszisz. Nem
nyugtatgatta Kirillt, hogy hagyja abba a sírást, ellenkezőleg, a lehető
legsugárzóbb örömmel nézte a ráncos, zord arc egyre erősödő
zokogását.
– Hát mondd el latinul, megjegyzem – könyörgött Kirill.
Így kezdődött a barátságuk, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy
Kirill azonnal elsajátította az ápolófivér titkos képességét, hogy
„levegőként magába szívja Istent”. Néhány hónapot töltöttek együtt
mint felcser és szanitéc, aztán a kolimai szelek elsodorták őket
egymástól, más-más lágerpontokra. Útjaik néha keresztezték egymást,
ilyenkor boldogan ugrottak egymás nyakába, minden oldalról
megtapogatták egymást, mintha meg akarnának bizonyosodni, hogy a
barát él; legtöbbször holmi lágerbeli semmiségekről beszélgettek,
arról, ami a szörnyű birodalom félholt népességét éltette, és csak hébe-
hóba suttogták együtt az imádság latin szavait. Olykor hónapokig nem
látták egymást, de az elkövetkező esztendők során, sőt azon is túl,
Kirill egész hátralevő életében, soha nem halványult el emlékezetében
az a csaknem vaksötét éjszaka a gyengélkedővé átalakított egykori
gépészműhelyben, amikor hirtelen azok a gyermeki könnyek feltörtek
belőle.
1945-ben hirtelen kimondhatatlan szerencsében részesült: bekerült
az Október Útja vadtenyésztő szovhoz biztos fedele alá, amelyet egy
rendkívüli ember, egy Lvov nevű zootechnikus igazgatott. A szovhoz
közvetlenül a nagy hatalmú moszkvai „Összszövprém” hivatal
fennhatósága alá tartozott, és így az Északi Lágerigazgatóság helyi
boncai csak messziről csattogtathatták felé a fogukat: a hatalmuk nem
terjedt ki rá. Valaki kiszámolta ott, hogy a prémes állatok jobban
szaporodnak a kolimai kifutókban, mint bárhol máshol, Lvov
zootechnikus pedig úgyszólván szabad kezet kapott a termelés
fejlesztésében és a munkaerő beszerzésében. A különc Lvov úgy
viselkedett, mintha nem lenne tisztában vele, hogy egy gigászi katorga
kellős közepén él. Vadászott, halászott, ivott, hanglemezről
operettzenét hallgatott. Ez nem zavarta abban, hogy jó rabszolgatartó
módjára bejárja a lágerpontokat, a munkaerő megválogatása céljából.
Akiket aztán kiválasztott, azokért kiállt, a sitteseket soha nem alázta
meg, némelyekkel még parolázott is, és csaknem baráti viszonyt tartott
fenn velük. Így történt, hogy amikor szabadságra utazott a
„kontinensre”, élő üdvözletet hozott Pjotr Rumjancev és Gradov Kirill
feleségétől. A sittesek pedig a maguk részéről hűséggel és buzgó
munkával fizettek. Fontnyi sterlingért dolgozunk, fiúk, szokta
mondogatni Lvov zootechnikus, súlyos valutáért! Súlyosabb még az
aranynál is!

Az éjszakai váltás ma különösen szaporán igyekezett a zónából a

szovhoz felé, az egyre erősödő hóviharban, kemény léptekkel, mint az
a tizenkettő Blok költeményében. „Ne lankadj forradalmi menet! Az
ellenség fenyeget!”210 A sietség oka azonban nem csupán a munkavágy
volt, hanem az is, hogy erre az éjszakára várták Sztaszisz ápolófivér
érkezését.
Amíg mentek, végleg besötétedett, az orrukig sem láttak, de már
hallani lehetett a vadtenyésztő gazdaság jellegzetes zaját, a soha abba
nem maradó rókaugatást. A volierekben száz és száz vagyont érő
prémet viselő állat keringett az etetőnyílások körül, marakodtak a
rangsoron, követelték a táplálékot. Olyan élelmezés járt nekik,
amilyenről a lágerben még a „princek” sem álmodtak. Az állam tudta,
kit hogyan kell etetni. Ha a sitteseknek ilyen bolyhos, szép prémje
volna, minket is bőségesen etetnének, aztán agyonütnének,
megnyúznának, a bőrünket kicserzenék, ahogy mi agyonütjük,
megnyúzzuk ezeket a rókákat. Csak azt nem tudom, falná-e a
személyzet a belőlünk készült fasírtot, ahogy mi faljuk néha a
rókahúst. Rettenetes koncentrációs tábor ez is, úgy ám, gondolta
komor pillanataiban Kirill. Halálgyár, az eredendő bűn temploma.
A cserzőműhelyben dolgozott, ahol a friss gereznák első kezelését
végezték. Innen továbbküldték őket a csomagolóba, majd a
„kontinensre”, a prémkombinátba, ahol aztán elegáns árucikkeket
készítettek belőlük. Kirillnek időnként sikerült elvonatkoztatnia magát
munkája lényegétől, és csak nyersanyagnak tekintetni a kis prémeket.
Kaparókéssel letisztogatta a véres fonákjukat, s még az is sikerült,
hogy közben másra gondoljon, vagy a társaival beszélgessen. Máskor
ez a lényeg teljességgel beléhasított, ilyenkor egyszerre azt érezte
magáról, hogy nem más, mint mocskos, kéjes gyilkosa Isten eleven
teremtményeinek, ezeknek a ruganyos és fürge, kunkorgó farkú,
szikrázó szőrű lényeknek, azokkal az apró, ravasz, mindent egy
pillanat alatt észrevevő tajgai szemeikkel. Csak hát ahhoz, hogy ez a
lény fenntartsa magát, neki is ölnie kell, vagy mint itt, a maga
koncentrációs lágerében, megölt lények húsát kell ennie, s ez így megy
körbe-körbe ebben a teremtett világban, a kegyetlenség körforgása,
mely végül beleömlik az emberi terror tengerébe. Hol hát a kiút?
A szovhoziroda előszobájában letopogták a havat bocskoraikról,
ormótlan bakancsaikról, nemezcsizmáikról, némelyek pedig igazi
kalocsnijukról, lerázták usankájukat, sálnak használt rongyaikat,
kesztyűiket. Vanya Nocskin betámasztotta a puskáját a sarokba, hál’
istennek, nincs megtöltve, nem sül el. – Na, mi van, meggyütt az
ápolófivér? – Persze hogy meg, gyerünk, gyerünk, szaporán befelé,
fiúk, oltásra, a vörös sarokba! – A tucat férfi végigtopogott a
deszkapadlós hosszú folyosón; mind barátok voltak, és bíztak benne,
hogy nincs köztük spicli.
Menet közben összeakadtak a váltótársukkal, Pjotr Rumjancevvel, az
már valami vaskos alapmunkát olvasott. Könyökével tréfásan oldalba
bökte Kirill Gradovot, és odasúgta: „Klerikális népbutítók!”
A félhomályos szobában halványan fénylett az „örökké élő”211 fekete
kőből faragott kopasz feje. A „tíz megsemmisítő sztálini csapás” kék
ékei át- meg átszabdalták a feledhetetlen „kontinens” térségeit. A
térkép alatt Sztaszisz ápolófivér egy orvosi táskából gondosan
kiszedegette és szétrakosgatta a polcra a kincseit: egy feszületet, egy
parányi összecsukható úti ikonosztázt, egy lágerlakó festő „Madonna
Litta” triptichonját, néhány mérőpohárnyi hígított bort és apró
darabokra vagdalt amerikai „vatta”-kenyeret az áldozáshoz. Vanya
Nocskin a puskájával beállt a sarokba: – Sebesen imádkozzatok, fiúk,
különben még itt ezen a helyen kinyuvasztanak bennünket!
Sztaszisz ápolófivér odafordult a tucatnyi sittes felé, és felemelte két
kezét: – Mindenszentek napján imádkozzunk, testvéreim, mi Urunk,
Jézus Krisztushoz!
Letérdelt, és a tucat jelenlévő gyorsan csatlakozott hozzá, Vanya
Nocskin éberen körülpislantott, aztán ő is követte az idősebbek
példáját.
Sztaszisz ápolófivér halkan énekelni kezdte a szöveget, melyet
minden nyelvek anyjáról, latinról maga fordított oroszra:
 Hiszünk az egy Istenben,
Mindenható Atyánkban,
A Menny és a Föld,
Minden látható és láthatatlan Teremtőjében.
Hiszünk a mi Urunkban, Jézus Krisztusban,
Isten Egyetlen Fiában,
Akit a Mindenható nemzett mindörökre,
Isten Istentől, Fény a Fénytől…
A sarkokban süvöltözött a hóvihar. Behallatszott a soha nem szűnő
rókaugatás.

IX. közjáték. A sajtóból

Skandináv távirati iroda
Vlaszov tábornokot egy propagandakörútja során Rigában
letartóztatta a Gestapo, mert túl sokat beszélt Oroszországról. Egyes
hírek szerint koncentrációs táborba zárták.

Obnova, Belgrád
Vlaszov tábornok, az Orosz Felszabadító Hadsereg feje kijelentette,
hogy külpolitikájának alapja „az őszinte, tartós barátság az orosz és a
német nép között.
Legfőbb ellenségünk – folytatta –, most is, mint azelőtt, Anglia,
amelynek politikai és gazdasági érdekei mindig szemben álltak
Oroszország érdekeivel. A háború után Oroszországban totalitárius
rendszernek kell lennie.”

New York Times, 1945. május 21.

Prágában a barikádharcok idején a partizánok megsegítésére
megjelent Vlaszov tábornok, nyilván azzal a szándékkal, hogy mentse
az irháját. A partizánok elfogadták a segítséget, de senki nem tudja, mi
történt Vlaszovval, amikor május 9-én bevonult a Vörös Hadsereg.

1945. május 29.

Mint kiderült, Hitler ellenezte, hogy a németbarát külföldi csapatok
német egyenruhát viseljenek. „Minden csavargó legszívesebben német
egyenruhába bújna! Hordják csak ezek a kozákok a saját
egyenruhájukat!”

1945. június 27.

Vlaszov tábornok a szovjetek kezén van, jelenti a lap moszkvai
tudósítója.
Vlaszov hadseregének egyes egységeit a hitleristák a jugoszláv
partizánok és a francia „maquik” ellen alkalmazták.

1946. augusztus 2.
A moszkvai rádió jelenti, hogy a Legfelsőbb Bíróság katonai kollégiuma
Vlaszov tábornokot és tíz tisztjét kötél általi halára ítélte. Az ítéletet
végrehajtották.

Newsweek, 1944. január

A teheráni konferencián, a szovjet követségen megrendezett
ünnepségen Winston Churchill VI. György király nevében átnyújtott
Sztálin marsallnak egy díszkardot, „Sztálingrád Kardját”, melyet a
nyolcvanhárom esztendős Tom Bisley kovács készített. A mélyen
meghatott Sztálin megcsókolta a kardot, majd átadta Vorosilov
marsallnak. Vorosilov elejtette a királyi ajándékot.

Averell Harriman: „Az oroszokkal tárgyalni annyit jelent, hogy az

ember kétszer veszi meg ugyanazt a lovat.”

X. közjáték. Lúd gárdisták

Második könyvünk végén, 1945 őszén ott látjuk Borisz Nyikityics
Gradov professzort a Feneketlen-tó partján. Alkonyi órán.
Magányosan. Számomra most minden óra alkonyi, gondolja. A háború
véget ért. Hetvenéves vagyok. A családom szét van verve. Minden, ami
lelkesített, hamisnak bizonyult. Még az orvoslás is. Alkonyi óra. Az
életemnek bármelyik pillanatban vége szakadhat. Mint egyébként
bármelyik homo sapiensé, akár öreg, akár fiatal. Voltaképpen minden
nap arra a tankcsatára emlékeztet, ott a napraforgók között, amelyik
után összetalálkoztunk Nyikituskával. Milyen igaza volt, amikor a
háború intoxikációjáról beszélt, arról a részegségről, arról az egyetlen
dologról, ami lehetővé teszi, hogy az ember harcba menjen, vagyis
hogy éljen, anélkül, hogy a halálra gondolna. Ez a mámor teljesen
elpárolgott, és a víz színén tükröződő alkonyi fény már nem lelkesít
többé egy pillanatra, a pillanat töredékére sem, hacsak…
Hacsak nem jelennek meg a ludak. De a ludak megjelennek. Kilenc
hatalmas madár, melyek bőséges erőt gyűjtöttek sarkkörön túli
mocsarakban, és most örök útvonalukon a Nílus deltája felé tartanak. A
Feneketlen-tó, úgy látszik, az egyik leszállóhelyük a hosszú úton. Az ék
leereszkedik, a vezérgúnár igyekszik, hogy egyszerre, egyetlen
érintéssel tegye vízre az egész csapatot. „Csináld, mint én! Csináld,
mint én! Csináld, mint én!” – kiáltja. A repülőraj egy pillanatra mintha
megállna a levegőben, aztán vizet ér. A pilótaművészet magasiskolája!
Az öreg professzort hirtelen elragadtatás önti el, hogy részese
lehetett a ludak diadalának, ennek az egész különös ünnepnek, ami a
Földnek nevezett bolygón lejátszódik. Lehet, hogy valamikor az én
lényegem egy része is ilyen vándor lény volt? Ki tudja megmondani,
miféle transzformációkon mennek keresztül a lényegeink a hívságok
világán túl? Miért ne képzelhetnénk el ezt a kilenc madarat Pál cár
gárdistáiként, akiket lúdléptekre idomítottak az orosz–porosz flóták és
a preobrazsenszkjei ezred dobjai kíséretében? Miért ne képzelhetnénk
el őket, amint lehúzzák csizmájukat, hogy a zajos lúdléptekről
nesztelen macskaléptekre váltsanak a Mérnök-ház folyosóin? A
szabadságért, azért, hogy megszabadítsák a hazát a zsarnoktól, a
liberális történelem nevében, egy halk szökkenés a mocskos véreskezű
gyilkossághoz… És körös-körül minden bűntől görnyedezik, és körös-
körül minden fuldoklik a szeretettől.
Az öreg professzor egyszerre úgy érzi, hogy valakinek, egy kicsi,
végtelenül szeretett valakinek, vele együtt, ugyanezek a gondolatok
járnak az eszében, a hideg, sötét víz partján. A professzor megfordul, és
elindul az ösvényen a ház felé.

1991, Washington–Moszkva
 HARMADIK KÖNYV
BÖRTÖN ÉS BÉKE
 Mi úgy tengődtünk itt lenn: Felettünk trónolt az isten.
Egyszer sétáltam az Arbaton – És jött az isten öt batáron.

BORISZ SZLUCKIJ

mottóban idézett sorok szerzője, bár az érett szovjet korszak

kiemelkedő tehetségű költője volt, Hlebnyikov világosságának szintjét
mégsem érte el, ezért, a Lev Tolsztojtól merített előző mottónkhoz
hasonlóan, ez is némi magyarázatot igényel.
Amikor Borisz Szluckij Sztálint „istennek” nevezte, ő, aki a
kollektivizmus, a materializmus, az internacionalizmus és egyéb
komcsi eszmék szellemében nevelkedett, a szót természetesen
mélységesen negatív értelemben használta. Természetesen nem
Istenre, a Mindenség Teremtőjére gondolt, hanem valami szörnyű
bálványra, a forradalom ragyogó eszméinek kisajátítójára, iszonyatos
zsarnokra, az ifjú bölcsészek ihletett szellemének megbecstelenítőjére,
aki a megtiport demokrácia helyén felépítette saját kultuszát. Ezért
ruházza fel a maga „istenét” azzal a materialista számára
felfoghatatlan, paradox képességgel, hogy öt autón utazik egyszerre.
Előttünk a hátborzongató kép: éjszaka van, az Arbaton ott hajtat az öt
kocsira valóvá szaporodott bálvány, ki tudja, hová. Nem száguld, nem.
Nem szereti a gyors vágtát. Nem orosz ember lévén, ezt nem is lehet a
szemére vetni.
A hatvanas években a Moszfilm garázsában ott állt ennek az öt
kocsinak az egyike, talán éppen a legfontosabbik, az, amelyikben a
bálvány legfontosabb része, a teste közlekedett. A jármű egy
rendelésre gyártott, páncélozott Packard volt, ujjnyi vastag üvegekkel.
Egy ilyen vasszörnyeteg, még ha rettenetes erejű motort építettek is
bele, aligha képes száguldani. Sietség nélküli, egyenletes, pokoli
iszonyatot keltő tempóban halad. Előtte és mögötte további négy
szörnyeteg gördül. Ez így együtt: egyetlen egész, a kommunisták
„istene”.
 Az író olykor kísértést érez, hogy összevessen két ellentétes érzést: a
félelmet és a bátorságot, azt állítván, hogy ez két azonos rangú
jelenség. Csakhogy a félelem érthetőbb dolog, közelebb áll a
biológiához, a természethez, lényegét tekintve a reflexszel áll
rokonságban. A bátorság bonyolultabb. Legalábbis így látjuk harmadik
kötetünk kezdetén, a negyvenes évek végén, amikor az országot, mely
nemrég a bátorság csodáit volt képes felmutatni, béklyóba verte az
ötkocsis bálványtól való rettenetes félelem.
I. fejezet
Moszkvai édességek

Nagajevói-öbölbe lassan beúszott a Feliksz Dzerzsinszkij

motoros hajó, a tengerek e büszke madara, mondhatni, a forradalom
igazi viharmadara.212 Ilyen oldalképet aligha látott azelőtt az Ohotszki-
tenger, a rabfuvaros hajóival, az olyan rozzant teknőkkel, mint
mondjuk, a félig roncs Dzsurma. A Feliksz a háború után jelent meg
ezeken a szélességi fokokon, hogy a Dalsztroj213 flottillájának
zászlóshajója legyen. A szabadon bocsátottak között a legkülönbözőbb
híresztelések járták a külföldi származású óriást illetően. Még olyasmit
is fecsegtek, hogy a hajó eredetileg magának Hitlernek volt a tulajdona,
és hogy a balvégzetű Führer harminckilencben ajándékozta a mi
vezérünknek, a szocialista kapcsolatok erősítése céljából.
Odaajándékozta, csakhogy aztán megbánta, visszavette, egy füst alatt
kis híján Moszkvát is elzabrálta. A történelem persze megbüntette a
gazságáért, a hajó most ismét a mienk, és örök időkre hirdeti a
„forradalom lovagja” nevét. E kis mese szerint az egész Nagy Honvédő
Háború is majdhogynem e miatt a hajó miatt tört ki, de hát mit össze
nem hordanak az egykori sittesek, ha hóviharos éjszakán
összeverődnek a barakkban, és teleisszák magukat csifirrel. 214 És
persze minden effajta históriába beleszövik kedvenc hősüket, Másfél
Ivánt.
Másfél Iván egy óriás termetű, szoborszerűen szép ifjú, ugyanakkor
nagyon érett, vadállatokhoz hasonlatos sittes volt. Büntetési ideje
cakompakk 485 esztendőre rúgott, plusz négy halálos ítélet, amelyeket
az utolsó pillanatban maga a nagy Sztálin vont vissza. A vezér éppen őt,
Másfél Ivánt bízta meg – nem ám holmi admirálist –, hogy vezesse el a
Feliksz-et élő rakományával a Kolimára. Micsoda, hogy egy sittesre
bízta az etap parancsnokságát? Úgy bizony, egy sittesre, de nem ám
holmi magunkfajta balfácánra, hanem magára Másfél Ivánra! A dolog
nyitja az, hogy a Feliksz zárkáiban akkor 1115 egykori Szovjetunió
Hőse ült, egyszóval nyughatatlan népség. Ha elviszed ezeket a
gazembereket a Kolimára, mondta Sztálin Másfél Ivánnak, belőled
magadból csinálok hőst, arannyal írod be neved az annalesekbe…
Hová? Az annalesekbe, te seggfej, az annalesekbe! Ha nem érsz oda
velük, magam lőlek agyon, vagy rábízlak Lavrentyij Pavlovics Berijára.
A megbízását végrehajtom, Sztálin elvtárs, jelentette Másfél Iván, és
elrepült Pokriskinnel a Távol-Keletre. És mit gondoltok, mi történt? A
Feliksz Nagajevo helyett az amerikai Szanitár Franciskában kötött ki.
Ott az utasokat maga Henrik Truman elnök fogadta. A hősöknek
mindnek visszaadták a címüket, és kaptak még fejenként egymilliót.
Most is ott élnek, Amerikában: van ennivalójuk, cipőjük, ruhájuk. A
Henrik Truman leperkált a Másfél Ivánnak tízmilliót a Szovjetunió
elárulásáért, plusz adott neki egy dácsát Argentínában. Nem, azt
mondja erre Másfél Iván, én nem árultam el a hazámat, én a
bajtársaimat mentettem meg, a maga pénze nekem nem kell, Truman
polgártárs. Azzal visszakormányozta a Feliksz-et a hazai partokhoz.
Amíg hazafelé tartott, jelentették az egészet Sztálinnak. Sztálin
roppantmód fellelkesült: ilyen emberek kellenek nekünk, nem olyan
rohadékok, mint maga, Vjacseszlav Ivanovics Molotov!
Ekkor kiküldtek a Távol-Keletre egy belügyi ezredet, hogy nyírják ki
regényünk hősét. Egy operatőr lefilmezte Másfél Iván halálát, és a
művet levetítették a Politikai Bizottság valamennyi tagjának, együtt és
külön-külön is. Valójában persze nem őt lőtték agyon, hanem a
hasonmását, aztán Másfél Iván és Sztálin találkozott, ketten megettek
egy sült bárányt, megittak egy szamovárra való szeszt, ami után Másfél
Iván belügyi alezredesi egyenruhában a Dalsztrojhoz utazott, és egy
időre eltűnt az egyik távoli lágerben.
Az effajta mesék némelykor eljutottak a Feliksz kapitányának fülébe
is, de az ilyen folklór nem érdekelte őt. Egyáltalán, nehéz lett volna
megmondani, mi érdekli ezt az embert. Amint hajóján, mely egykor
kábelt fektetett az Atlanti-óceánon, majd a nácik elkonfiskálták a
holland cégtől, utóbb pedig hadizsákmányként a Szovjetunió
tulajdonába került, ott állt a parancsnoki hídon, érdeklődés nélkül, de
figyelmesen szemlélte Kolima meredek szikláit, melyek kábeltelenül
merültek a Nagajevói-öböl fenekére, s a vizet, melynek felszínén úgy
táncolt az északkeleti szélben egyidejűleg minden hullámocska, mint a
felmelegedni próbáló sittesek tömege. Az eleven, mély tüzű színek,
egyes lejtők bíbora, mondjuk, vagy a vándor felhők ólomszürkéje, a
rettenetes messzeségek áttetsző tündöklése nem érdekelte a
kapitányt, az időjárást viszont, érthető módon, éberen figyelte.
Idejében érkeztünk, gondolta, jó lenne idejében el is menni. Ezzel az
öböllel nemegyszer előfordult már, hogy egyetlen éjszaka keményre
fagyott.
A kapitány, miközben hangoskodás nélkül sorra adta parancsait a
gépháznak, és odakormányozta a hajóját a „sakálok földje” – így
nevezte magában Kolimát – kikötőhelyéhez, igyekezett nem gondolni a
rakományára, vagy ahogy a megszámlálhatatlan kísérő papírokon
nevezték, a „kontingensre”. A háború egész ideje alatt
szárazrakományt fuvarozott a Csendes-óceánon keresztül Seattle-be,
lend-lease áruért cserébe, nagyon meg volt elégedve a sorsával, és nem
félt a japán tengeralattjáróktól. Egészen másmilyen ember volt
akkoriban a mi, még egyáltalán nem öreg kapitányunk. Akkor bezzeg
minden érdekelte az óceánon túli, szövetséges országban. A jenkikkel
egykettőre szót értett, mert elég jól beszélte a nyelvüket, azaz
folyékonyan „szpíkelt” angolul. Akkoriban igazán nagyszerű volt az
értelmes tengeri lények élete. „Hej, ha…” – gondolta akkoriban elég
sűrűn, ám mindannyiszor megbotlott a most már oly reménytelenül
feltételes „ha” szócska kövében, és nem folytatta a gondolatát. Végül is,
amivel foglalkoztam, azzal foglalkozom most is: hajót vezetek. Az aztán
egyáltalán nem az én dolgom, hogy Vanyinóban mit raknak be a
raktérbe: buldózereket vagy élőerőt. Vannak mások, akiknek az a
dolguk, hogy ezzel az élőerővel foglalkozzanak, hívják csak őket
rabfuvarosnak, ne engem, ennek a huszonháromezer tonna
vízkiszorítású úszóegységnek a kapitányát. Minek törődnék én
ezeknek a járatoknak hajózáson kívüli összefüggéseivel, a francot
érdeklik ezek az összefüggések.
Az egyetlen dolog, ami a kapitányt csakugyan érdekelte, egy
Studebacker személykocsi volt, amelyet a hajóűr egy külön erre
fenntartott rekeszében minden útjára magával vitt. A kocsit nemrég, a
háború utolsó esztendejében vásárolta Seattle-ben, és most,
valahányszor megálltak, akár Vanyinóban, akár Nagajevóban, csörlőn
leeresztették a rakpartra, és a kapitány odaült a volánhoz. A
kapitánynak sem az egyik, sem a másik kikötőben nem volt hová
kocsiznia, de azért csak kocsikázott, mintegy igazolandó, hogy ő
valójában nemzetközi tengerhajózási szakember, nem holmi
rabfuvaros. Szerette a kocsiját, jobban, mint a tulajdon feleségét, aki
egyébként a jelek szerint rég nem is törődött vele, élte világát a
hajósnépséggel teli Vlagyivosztokban. Egyébként a kocsi körül is
csúnya cirkusz érlelődött: a pártbizottságon egyre gyakrabban
felvetették, hogy a kapitány visszaél a szolgálati helyzetével, ki akar
tűnni, külföldi cuccokkal flancol. Mostanság, 1949-ben egy ilyen holmi,
egy ilyen maszek amerikai járgány egykettőre bajt hozhat a gazdájára.
Így aztán a Feliksz Dzerzsinszkij rabfuvaros hajó kapitánya, a tapasztalt
tengerész krónikus depresszióba süppedt, amit a környezete már-már
állandó jellemvonásaként kezdett elkönyvelni. Ez egyébként a
legcsekélyebb mértékben sem akadályozta abban, hogy bármikor
bizonyítsa páratlan szakmai képességeit, például, hogy – mint most is –
a legkisebb gubanc nélkül odakormányozza hajóját a nagajevói kikötő
falához.
Rögzítették a kikötőköteleket, leengedték a járópallókat, egyet a
felső fedélzetről, a személyzet részére, egy másikat egy valamivel a
vízvonal fölött lévő ajtótól a kontingens számára. Ez utóbbinál már ott
álltak az őrség sarzsijai és a láncba állított fegyőrök, flintákkal és
kutyákkal. A láncon túl ott tolongott az egészségügyi átbocsátó állomás
szabad önkéntesekből álló brigádja, köztük Kirill Gradov raktáros, szül.
év: 1903, aki, ahogy mondják, becsengetéstől kicsengetésig letöltötte a
büntetési idejét, plusz még egy fél esztendőt „további intézkedésig”, és
most – öt évre meg lévén fosztva állampolgári jogaitól – Magadanban
telepedett le. A raktárosi melót a vadtenyésztő szovhoz „testvérei”
közül szerezte valaki Kirillnek. A kolimai viszontagságok után ez a
meló valóságos szinekúrának tűnt számára. A fizetés bőségesen
elegendő volt kenyérre és cigarettára, sikerült még egy kis pénzt is
összespórolnia egy fekete kabátra, amelyben egy tengerészköpeny kelt
második életre, de a legfontosabb az volt, hogy a raktárosnak az egyik
barakkban járt valami olyasmi, amiről Kirill már ábrándozni is
elfelejtett, és amiről minden alkalommal szinte lélegzet-visszafojtva
beszélt: egy saját szoba.
Kirill nemrég töltötte be a negyvenhatot. A szeme nem fakult ki, de
egy kissé megváltozott a színe, és a kékes kolimai fagyhoz lett hasonló.
A szemöldöke kibozontosodott, és alumíniumszálacskák jelentek meg
benne. Orcáit függőleges ráncok barázdálták, és megnyújtották az
arcát. Kurta ruháiban, kalocsnis nemezcsizmájában közönséges
kolimai trotlinak látszott, és már rég nem csodálkozott, ha az utcán úgy
kiáltottak utána: „Hé, fater!”
Elméletileg Kirill bármelyik pillanatban vehetett volna egy jegyet, és
elutazhatott volna a „szárazföldre”. Moszkvában és a közvetlen
környékén lágerviseltként természetesen nem kapott volna
letelepedési engedélyt, viszont – megint csak elméletileg – nyugodt
lélekkel szerezhetett volna lakhelyet már a százegyedik
kilométerkőnél is. Gyakorlatilag azonban mégsem tehette meg, és
nemcsak azért, mert a jegy ára csillagászati összegnek tűnt (az apja is,
a húga is természetesen azon nyomban elküldte volna azt a 3500
rubelt), hanem főképp azért, mert a visszatérés a múlthoz valami
teljesen természetellenes dolognak tűnt számára, mintha egy
gobelinbe szőtt pásztoridillbe próbálna belépni.
Nyinának és a szüleinek megírta, hogy természetesen odautazik
majd egyszer, de nem most, mert még nem jött el az idő. Hogy miféle
idő, azt nem pontosította, és Moszkvában nagy riadalom támadt: csak
nem fogja ott kihúzni az állampolgári jogoktól való eltiltás öt évét is?
Időközben megindult Magadan felé az úgynevezett második hullám.
Azoknak a letartóztatásáról volt szó, akik épp ekkor jutottak ki
büntetési idejük letöltése után az úgynevezett szabad világba. Kirill
szép nyugodtan várta, mikor kerül sorra. Minthogy már teljesen
gyökeret vert a kereszténységben, természetesebbnek tartotta az
általános szenvedést, mint egyes mázlisták boldogságát. Mellesleg a
saját szoba jogán önmagát is mázlistának tartotta. Élvezte az
úgynevezett szabadság minden pillanatát, melyet magában még
mindig nem tekintett szabadságnak, csak az őrzés alóli mentességnek,
gyönyörűséggel töltötte el, valahányszor belépett egy üzletbe vagy egy
borbélyműhelybe, nem is szólva a moziról és a könyvtárról, de eltelt
már másfél „szabad” esztendő, és még mindig csaknem öntudatlanul
pirongatta magát, hogy ilyen szégyentelenül éli a „princek” életét,
„sunnyog”, mert lelke mélyén, de különösen álmában úgy érezte, hogy
a szenvedő ember természetes helye nem a szabadok mézeskalácsos
büféjében van, hanem az etaposzlopokban, melyek lassan vonszolják
magukat a pusztulás felé. Tudta, hogy a gazdag embernek nehéz
bejutni a Mennyek Országába, és ő most gazdagnak tartotta magát.
Az egész Kolimán, az egész milliós kényszermunkás földrészen
valószínűleg nem akadt senkinek egyetlen példánya sem a Bibliából.
Egy „szabad madarat” egy ekkora szentségtörésért valószínűleg azon
nyomban kirúgtak volna a Dalsztrojtól, de még az is lehet, hogy lakat
alá teszik, ami pedig a sitteseket illeti, az olyat haladéktalanul
elzsuppolták volna az I. igazgatóság bányáiba, vagyis uránt fejteni.
És mégis, a barakkokban, Kirill barátai körében ott keringtek a
lágerművészet apró remekei: tűvel, cérnával összevarrt, zsákvászonba
vagy takarófoszlányba kötött féltenyérnyi kötetecskék, amelyekbe az
újsütetű keresztények tintaceruzával beleírogattak mindent, amire a
Szentírásból emlékeztek, imatöredékeket, vagy egyszerűen a Jézus
cselekedeteiről szóló elbeszéléseket, mindent, amit sikerült
megmenteniük emlékezetükben a bolsevizmus előtti gyerekkorból
vagy az irodalomból, mindent, ami megőrződött bennük három
évtizednyi istentelen élet és saját ateista eszméik – mint most vélték:
téveszméik – rombolásai között.
Egyszer valaki utánakiáltott Kirillnek a nyikorgó fapallókkal kirakott
magadani utcán. Még a lélegzete is elakadt ettől a hangtól: a „gobelin
pásztoridilljéből” jött a hang, azaz Szerebrjanij Bor irreális világából.
Két ütött-kopott, vattanadrágos egykori sittes elhúzott egymás mellett,
aztán megtorpantak, és lassan, döbbenten egymás felé fordultak. A
hajzat és a szakáll bozontjainak keretében, az arc cserzett redői mögül
Sztyopka Kalisztratov nézett Kirillre, igen, az imazsinista költő, Kirill
húgának balszerencsés férje. „Sztyopka, hát te élsz?!” Kiderült:
nemcsak hogy él, de még nagyjából révbe is jutott az egykori bohém.
Minthogy jóval Kirill előtt csukták be, jóval hamarabb is szabadult.
Éjjeliőrként dolgozik egy gépkocsijavító üzemben, azaz mint egész
életében, nem csinál az égvilágon semmit, csak verseket ír. Micsoda,
tán még a lágerben is verseket írtál? Sztyepan elkomorodott. A
lágerben egy sort sem. Képzeld el, tíz esztendeig egyetlen sort sem! Itt
viszont valóságos „bolgyinói ősz”215 köszöntött rá. Mondd csak, nem
félsz, Sztyepan, a második turnustól? Nem én, nem félek én már
semmitől: a lényeg már mögöttem van, eltelt az élet.
Sztyepan összehozta Kirillt a kompániájával. Hetenként egyszer
gyűltek össze két pétervári irodalmár hölgynél, akik most óvodai
dadaként dolgoztak. Úgy ültek a rozoga sámlikon, keresztbe vetett
lábbal, mintha az Írók Háza szalonjában ülnének. A korai
szimbolistákról, Vlagyimir Szolovjovról,216 a Szofia217-kultuszról
beszéltek.

Nem Ízisz, a Háromkoszorús

Vált meg bennünket, de te,
Örök és fénysugárban dús
Szivárványkapu Szüze…

deklamálta egy fenomenális memóriájú vendég, a Világirodalmi Intézet

egykori munkatársa, jelenleg a városi fürdő ruhatárosa.
Mentesség az őrzés alól, a mindennapi betevő falat, a féltve
rejtegetett új hit öröme, misztikus költemények, kifinomult
értelmiségiek társaságában… Mi kellhet még egy embernek, aki
kígyóbőrként levetette marxista hitét a Kolima
kényszermunkatáborainak bugyraiban? – gondolhatnánk. Hiszen ez az
„ezüstkor”218 újjászületése a Dalsztroj álcája alatt! Kirillt mégsem
hagyta el az a nyomasztó érzés, hogy nem itt van a helye, ebben a
magadani mennyországban, szinte rosszul érezte magát, mintha sittes
nyelven szólva „benyalta volna magát princnek”. Ahogy sorra fogadta a
szakadatlanul érkező egyre újabb etapokat, aztán a fertőtlenítés után
útjukra bocsátotta őket északra, a bányákba, önmagát is ott látta a
soraikban. Ő, Kirill Gradov, erre született, nem másra. Hogy velük
menjen, a szenvedőkkel, és velük együtt tűnjön el.
Most is, ahogy nézte a Feliksz gyomrából elővonuló etapot, erős
vágyat érzett, hogy áttörjön a katonakordonon, és beleolvadjon a
börtön mocskától elgyötört, bűzlő tömegbe. Sehogy sem volt képes
megtanulni, hogy a kihajózásban valami megszokott, köznapi,
kenyérkereső munkát lásson. Valahányszor megjelent a kihajózáshoz,
és látta, amint az embertömegek özönlenek kifelé a hajó
acélgyomrából a katorga terébe, valami szimfonikus hangzatot hallott,
zenekar és orgona játékát, egy ismeretlen szentély tragikus hangját.
Itt vonulnak tehát, és szájuk mohón kapkod Isten atmoszférájának
áldása után, szemük látja az ég ragyogását és az új föld sötétjét, a
börtönföldét, amely kétharmadukat, vagy akár háromnegyedüket el
fogja nyelni örökre. Bárhogy van is, a légszomj, a hánykolódás, a
hányinger napjainak vége. Amíg oszlopokba sorolják őket, élvezhetik a
nem fejadagra mért oxigén gyönyörűségét. Tagjaikat mozgatják,
botladoznak, egymást támogatják, és nézik az új partokat. Lehet, hogy
az őrkatonák és a tisztnépség számára ezek a percek semmi mást nem
jelentenek, csak a rutintennivalókat, ám a sittesek, az új etap minden
egyes tagja számára minden pillanat sajátos jelentőséggel bír. Talán
éppen ezért hallja Kirill itt azt a tragikus, mégis bátorító zenét. Lám
csak, tizenegy esztendővel ezelőtt, amikor előbotorkáltam a
Volocsajevszk gyomrából, a levegőtől és a tágas szemhatártól bódultan
engem is valami soha azelőtt nem tapasztalt komor emelkedettség
töltött el. Akkor még csak nem is gondoltam, hogy ez talán az Istenhez
való közeledés előjele.
Az iszákokkal, batyukkal, összemadzagolt bőröndökkel felmálházott
etap tömegbe verődve állt a rakparton, a híddaruk tövében. Itt is, ott is
felbukkant a tömegben egy-egy idegen egyenruha maradványa: hol
egy nem orosz szabású köpeny, hol egy sapka, amelyről még sejteni
lehetett, hogy valaha négyszögletes konfederatka lehetett, hol egy finn
katonai füles sapka. De a civil göncök között is fel-feltünedezett egy-
egy európai divatboltból csodával határos módon ide vetődött darab:
egy-egy finom posztókalap, egy kockás alpakkasál, a fagyos sárba
nagyon nem illő félcipő… Az egyenletes morajból időnként
kihallatszott egy-egy nem orosz név, valami idegen, Duna menti nyelv
egy-egy szava… Az elgyötört arcok közönyös tengerében hirtelen
felsugárzott egy-egy furcsa, lelkesült tekintet, egyébként nem is
okvetlenül külföldi: úgy látszik, még az orosz szemek sem mind
veszítették el azt a képességüket, hogy felragyogjanak.
A katonák félreszorították a férfiak etapját a Feliksz oldalától a
síneken túlra. Kezdetét vette a női rakomány kihajózása. A hangok
spektruma nyomban megváltozott. A nők zömét ezúttal galíciai
parasztasszonyok képezték. Az összetartozás bátorságot kölcsönzött a
hangjuknak, úgy zsibongtak, mint a vásárban. A nőket is
félreszorították a síneken túlra, egyenest a sziklaagyarakkal tűzdelt,
mohos hegy lábához, és kezdték szétszortírozni őket.
Kirill és a fertőtlenítőállomás személyzetének másik tagja várta a
megfelelő utasításokat. Az eltetvesedés mértékétől és a fertőző
betegek számától függően meg kellett határozni a ruházat
fertőtlenítésének szintjét. Mivel munkaruhából örökké hiány volt, el
kellett dönteni, milyen elv szerint osszák ki a köpenyt, nadrágot,
lábbelit, összesen hányat, továbbá, mennyi lesz a ruházat kihordási
ideje: a köpenyek, nadrágok és lábbelik többsége folt hátán folt ócska
rongy volt, azokról maradt az újonnan érkezettekre, akiknek már
sohasem lesz szükségük köpenyre, nadrágra, lábbelire. El kellett
dönteni, kinek adjanak ki ruházatot, és ki az, aki még kihúzza a
bányákig és a lágerpontokig a saját öltözékében. Kirill, bár tilos volt
szóba állnia a rabokkal, sokaknak elmagyarázta, hogy a lágerpontokon
esetleg jobb ruhát is kaphatnak. Ha viszont megkaptad a gúnyád a
fertőtlenítőállomáson, váltásra ne számíts. Gyakorta elmondta az
újoncoknak azt is, hogy a minap még ő maga is ugyanolyan sittes volt,
mint ők, lehúzta a tízesét, és lám, kikerült, életben maradt. Az újoncok
ilyenkor éber kíváncsisággal néztek rá. Sokaknak reményt adott ezzel
az információval: lám csak, ez az ember életben maradt, ezek szerint
nekünk is van esélyünk, ezek szerint nem is olyan gyilkos hely ez a
„Kolima, Kolima, csudálatos plánéta…” Volt azonban olyan is, aki
iszonyattal nézett rá: tíz esztendőt, becsengetéstől kicsengetésig, mint
ez a papa! Lehet, hogy ugyanígy eltelik a mi tíz, tizenöt, húsz
esztendőnk is, nem történik semmi csoda, nem omlik össze a börtön?
Tennivaló rengeteg volt. Az őrök, papírokkal a kezükben, ide-oda
futkostak, kiáltozták a neveket, számokat, cikkelyeket a Büntető
törvénykönyvből. El kellett még választani a törzsállománytól a
különleges telepeseket, azok közül kiemelni a speckontingenst, és még
azután tisztázni, ki a TK- (társadalmilag káros), és ki a TV-
(társadalmilag veszélyes) elem. A szerződéses kiszolgáló személyzet
ott sürgött az őrök körül, leste az utasításokat. Kirill is sürgölődött,
kezében notesz meg egy köteg kulcs, melyek közül az egyik ahhoz a
raktárhoz szolgált, ahol a különlegesen fontos vendégeknek szánt
lábbilincseket tárolták. Mindent összevéve, bizonyos gondoskodás volt
tapasztalható, aminek célja a rabállomány épségének megőrzése volt,
hiszen különben mi értelme volna ekkora távolságra szállítani az
élőerőt? A rentabilitás a szocialista építés egyik alapelve.
A mai szállítmány különösen sok fejfájást okozott a főnökségnek. Az
állomány fele „szociálisan nem idegenekből”,219 vagyis blatonojokból
állt. Ezek között, a híresztelések és a „tégláktól” kapott információk
szerint a hatalmas magadani karanténlágerba megérkezett a gigászi
lágervilág egész rendszerét megosztó, egymással harcban álló két
köztörvényes klikk egyikének, a „tisztáknak” egy harcos bandája.
Valamikor a régi, talán még a lenini időkben az alvilág két táborra
oszlott. A „tiszták” híven betartották a tolvajtörvényt: a lágerekben
nem keccsöltek, ahol lehetett, svindliztek, a főnökséggel nem
bratyiztak, balhéztak, lázadtak. A „szukák” viszont tribliztek, susogtak,
nyaltak, olyan aljasságig süllyedtek, hogy kimentek a közös melóra,
azaz „elszukásodtak”. Az ellenségeskedés tehát ideológiai alapokon
támadt közöttük, éppúgy, mint annak idején a szociáldemokraták két
frakciója között, a későbbiekben azonban ezek az elvek feledésbe
merültek, és az ellenségeskedés értelme már maga az ellenségeskedés
lett. Fél esztendővel azelőtt a harctér az egyik kazahsztáni láger lett,
ahol a bonyolult lágerközi migráció következtében mind a „szukák”,
mind a „tiszták” nagy erői gyűltek össze. A véres ütközetben a „tiszták”
győzedelmeskedtek. A „szukák” maradványai az illetékesek lefizetése,
megzsarolása és megfenyegetése révén a rendes etapokba keverve
átvándoroltak a Kolimára, és a hírek szerint itt, de különösen Magadan
hatalmas karanténlágerében, Nagajevóban, alaposan megerősödtek.
Újabban az Északkeleti Lágerigazgatóságnál kitudódott, hogy elszórt
csoportokban és egyesével szállingózni kezdtek ide a „tiszták” is,
mégpedig azzal a szándékkal, hogy egyszer és mindenkorra
leszámoljanak a „szukákkal”. Természetesen ebben a históriában is
szerepet kapott Másfél Iván, aki a „tiszták” között a „legtisztább” volt,
talán ő lehetett a legfőbb titkos marsalljuk. Egyes híresztelések szerint
közönséges sittesként, etappal érkezett, mások szerint egy IL–14-esen
repült, úgy, hogy Vodopjanov tábornok barátjának adta ki magát; volt,
aki úgy tudta: a lábpereces brigádba osztották be, mások azt állították:
maga a Dalsztroj parancsnoka, Nyikisov tábornok fogadta, a felesége,
Gridaszova belügyes alhadnagy pedig a Sztálin sugárúton lévő villában
vetett neki ágyat; mindenesetre annyi bizonyos, Másfél Iván itt volt.
Egyszóval, a láger-csoportfőnökség meglehetősen komolyan vette
ezeket a pusmogásokat, jelentgetéseket, fecsegéseket; egy vérfürdő
jelentősen rontotta volna a munkaerő-egyensúlyt, ezért a karantén
őrszemélyzetének a szokásosnál is több gond jutott: a politikaiakon
kívül a blatnojokat is komolyan szét kellett szortírozni.
Javában tartott a cécó, amikor a rakományos ládákon hirtelen
keresztülugrott egy matrózgyerek, és odakiáltott Kirillnek, aki ekkor a
drótkerítés túloldalán sietett a dolgára:
– Hé, haver, nem ismersz itt egy faszit, bizonyos Kirill Gradovot?
Kirill megtorpant.
– Hát izé, tulajdonképpen az én vagyok, Kirill Gradov…
– „Tulajdonképpe-e-e-n” – csúfolódott a matrózgyerek, aztán
humorosan odakacsintott. – Na, akkor gyere, papa, jött valaki hozzád,
egy utas, nő, fogadd illendően.
 – Miféle utas? – csodálkozott Kirill.
Az „utas” szót a matrózgyerek valami különös, csúfondáros hangon
ejtette ki. Nyilván maga előtt is restellte, hogy szívességet tesz holmi
utasnak, megkeresi ezt a Gradovot, akiről ráadásul kiderül, hogy egy
tetves vén trotli, nyilván amolyan trockista fajzat. Kirill felfogta ezt a
tónust, és valami okból piszkosul izgatott lett, mint tizenkét
esztendővel azelőtt, azon a bizonyos napon, amikor felhívta az NKVD
vizsgálója, hogy ugyan jönne már be „egy kicsit dumálni”.
– Az utasok már mind kint vannak a parton – mondta zavarodottan,
és odamutatott a drótkerítésen túlra, ahol a sittesek tolongtak.
A matróz harsányan felnevetett:
– Hé, öreg, utasról beszélek, nem sittesről!
Hüvelykujjával a válla mögé bökött, a Feliksz jobb oldalának
füstszínű fala irányába, azzal faképnél hagyta Kirillt.
Kirill, aki már csaknem rájött, miről lehet szó, de még nem volt
hajlandó hinni benne, óvatosan, mintha ezzel az óvatossággal még meg
lehetne előzni valamit, elindult a kikötőhely felé. Óvatosan megkerülte
a daruk lábait, a felslichtolt rakományt, és hirtelen tízméternyire maga
előtt megpillantott a fő lejárón egy lefelé tartó ismerős öregasszonyt.
Az első pillanatban szinte megkönnyebbült: mégse az, amiben már
majdnem biztos volt, egyszerűen egy nő, akit korábbról ismer, talán
egy száműzött, mégsem Cecilija érkezett meg, mert hisz az lehetetlen…
A következő pillanatban felfogta, hogy az a nő mégsem valami ismerős
öregasszony, hanem az ő hites felesége, Cecilija Naumovna Rozenblum.
Cecilija, a megszámlálhatatlan tömött táska és szatyor súlya alatt
meggörnyedve, roskadozva, esetlenül botorkált lefelé a járópallón, a
szoknyája, mint mindig, félrecsúszva, lábán valami elképesztő
hócsizma, fején egy Rembrandt-képre illő, még elképesztőbb
bársonykalap, mely alól erősen őszbe csavarodó vörös tincsek buktak
elő; pudnyi súlyú mellek, melyek nem fértek el a láthatólag kinőtt
kabátban. Úgy látszott, mindjárt összeroskad a csomagok, a saját
mellei és a döbbenetes pillanat súlya alatt. És csakugyan, alighogy
megtette első lépését Kolima földjén, megbotlott egy farönkben,
beleakadt egy kötélbe, elcsúszott egy pocsolyában, és beletérdelt a
sárba. A háta mögött meglódult, s még talán jól oda is csapódott a
lapockái közé a jó káposztafejnyi Marx-mellszobor, melynek orra,
szakálla úgy meredezett elő a szatyor szemei között, mint sittes a
drótkerítés mögül. A Feliksz-en a szolgálatos söpredék természetesen
harsányan felröhögött, a kikötőben felnyerítettek a lágerőrök. Kirill
odaugrott, oldalról a hóna alá nyúlt a feleségének, az hátrapillantott,
rögtön felismerte, esetlenül kimázolt ajkai a hajókürttel vetekedő
hosszú, velőtrázó kiáltásra nyíltak: „Kiri-i-ill, drá-á-gasá-á-ágom!” –
„Cilenyka, Cilenykám, eljöttél, napsugaram…” – motyogta Kirill, és
megcsókolta, ott, ahol ebben az esetlen helyzetben tudta: fiatal fülén és
erős hagymás fasírtszagot árasztó, löttyedt orcáján.
Azt hihetné az ember, most aztán igazán lett volna alkalma a
fiatalságnak, hogy nagyot kacagjon a két madárijesztő szerelmi
jelenetén, ám valami okból a hajószemélyzet éppúgy, mint a
lágerőrség, sietősen dolgára indult, magukra hagyva a két
madárijesztőt, hogy kettesben élvezzék a viszontlátás gyönyörűségét.
Az élvezetes csúfolódáshoz ugyanis az kell, hogy a gúny célpontja
valamiképpen reagáljon, dühöngjön, égjen a szégyentől, az adott
esetben azonban a célpont, tehát az újraegyesült hitvesi pár annyira
távol volt mindentől, ami körülvette őket, hogy kinevetésük nem
szerzett volna semmi örömet. Az sincs kizárva egyébként, hogy ez a
szánalmas jelenet megpendített bizonyos húrokat az ifjú őrszemélyzet
egyes képviselőnek lelkében, homályosan figyelmeztette őket a
szakadatlan és nem szűnő orosz börtönnyomorúságra. Mindenesetre
valamennyien a dolgukra indultak, a két ügyeletes pedig minden
huzavona nélkül lebocsátotta a fedélzetről a rakpartra Cilja fő
poggyászát, két utazótáskát, ami még a papától maradt, és egy ládát,
tele a marxizmus klasszikusaival.
A házaspár el sem tudott mozdulni. Cecilija áhítatosan csillogó
szemüveggel, kezét Kirill vállára téve szónokolt, mintha színpadon
állna:
– Kirill, drágám, ha tudnád, mennyit szenvedtem ez alatt a tizenkét
esztendő alatt! Ha bárki bármit mondott rólam, ne hidd el! Én hűséges
voltam hozzád! Minden férfit elutasítottam! Pedig voltak bőven,
bizony, voltak bőven!
Kirill még mindig nem tudott magához térni.
– Miket beszélsz, Cilenyka, miket beszélsz, nem is értem. Hogy
kerülsz ide ezen a… Feliksz Dzerzsinszkij-en?
Cecilija diadalmasan felnevetett. Nem is volt olyan bonyolult a dolog.
A Politikai Felvilágosító Központ megbízásából jött. Na, mit szólsz
ehhez? Státust kapok itt a Marxizmus–Leninizmus Esti Egyetemén, úgy
bizony, drágám! A bátorság hegyeket mozgat, azám! Cilja a KB illetékes
osztályán bejutott magához Nyikiforovhoz, az pedig egy hosszú
beszélgetés után rábólintott. Nem, nem, semmi olyasmiről szó sem volt
közöttünk, amire gondolsz, nem számítva néhány ékesszóló pillantást
az ő részéről. De hát hamar rá kellett jönnie, hogy én nem az a fajta
vagyok, és igazi pártszellemben közelítette meg ezt a komoly kérdést.
A legszörnyűbb az volt, amikor megérkezett a Távol-Keletre. Tudod,
itt minden olyan viharosan fejlődik, mindenütt új építkezéseket látni,
özönlenek a fiatalok, tele vannak hamisítatlan lelkesedéssel, a
vasútvonalak túl vannak zsúfolva. Cilja egy álló hétig lótott-futott
Nahodkában, hogy jegyet kapjon valamelyik távol-keleti hajóra, de
hiába. Aztán valaki azt mondta, hogy Vanyinóból megy Magadanra a
Feliksz Dzerzsinszkij, erre azonnal odarohant abba a Vanyinóba. Ott
senki szóba sem akart állni vele, erre fogta és egyenest nekirontott a
kapitánynak. Mire számíthattam a női vonzerőn kívül? Semmire! És
tessék, sikerült: feljutott a Feliksz-re, és a kapitány, az a zord tengeri
medve ebédelni hívta a tiszti ebédlőbe. Na, én persze kellőképpen
kordában tartottam a dolgot, a kapcsolatunk soha nem lépte túl a…
Cecilija hol motyogva, hol harsogva adta elő ezt az egész
handabandát, nem vett észre maga körül a világon semmit, csak nézte,
ragyogó szemmel az ő szeretett „fiacskáját”. Úgy látszott, még a
„fiacskája” külsejében bekövetkezett alapos változásokat sem vette
észre. Regényünk első két kötetének olvasói természetesen
észrevették már, hogy Cecilija Rozenblum az emberek azon viszonylag
kisszámú csoportjához tartozott, akik nem veszik észre a részleteket,
mert kizárólag az alapvető elvek világában élnek.
 Eközben az egészen közeli drótkerítésen túlról Kirill meghallotta
saját nevét, mégpedig kemény kötőszavak kíséretében: – Gradov,
bazdazanyád! Hol kódorog az a kibaszott Gradov? Hova a picsába tűnt
el az a faszkalap?
Nem, nem maradhatok tovább ezek között a barom fegyőrök és
naplopó lágerprincek között, gondolta hirtelen Kirill, mintha már rég
megelégelte volna az egészségügyi áteresztő ponton való munkát.
Most, hogy megérkezett a feleségem, semmiképp sem maradhatok itt
tovább. Ha Isten segít, beállok kazánfűtőnek a középiskolába vagy a
kultúrházba, vagy akárhová.
Épp arra járt egy ritka simlis csirkefogó, Kirill váltótársa, Filipp
Bulkin. Bár ma nem volt semmi dolga a kikötőben, természetesen nem
mulaszthatta el a hajó és az etap érkezését, abban a reményben, hátha
sikerül beújítania valamit. Kirill ígért Filippovnak egy üveg szeszt, ha
felváltja.
– Látod, megjött a feleségem – mondta. – Nem láttuk egymást
tizenkét éve.
– Érdekes asszony a feleséged – mondta Bulkin, amint gyors
pillantással végigmérte Cecilija szedett-vedett öltözékét és különösen
a szétszóródott poggyászát. Filipp Bulkin, úgy látszik, azok közé az
emberek közé tartozott, akik éppenséggel a részletekre
összpontosítanak, és nem veszik észre az alapvető eszmét. – Mondd
csak, nem hozott az asszony gramofontűt?
Mikor kellőképp kicsodálkozta magát, hogy Gradov felesége nem
hozott egy darabot sem ebből a parányi hiánycikkből, aminek
darabjáért egy egész rubelt adnak a Kolimán – azért a pici vacakért! –,
elindult, hogy – nem éppen érdek nélkül – felváltsa Gradovot.
Kirill körülkutatott a kikötő dzsungelében, talált egy gazdátlan
talicskát, és felrakta rá Cecilija holmiját. Közben Cecilija látóterébe
belekerült az egyik degeszre tömött hálószatyor, s rávetette magát,
mintha ebédre szánt tyúk lenne benne. Az újságpapír-csomagolás úgy
repült szanaszét, mint kopasztáskor a tyúk tollai.
– Nézd, Kirjusa, mit hoztam neked! Moszkvai édességek! Képzelem,
mennyire hiányzott már neked!
 Ezek a „moszkvai édességek” a kéthetes utazás alatt állaguktól
függően alaposan összenyomódtak, szétkenődtek, szétmorzsolódtak
vagy megkövesedtek. Cecilija azonban egymás után feltépte a
zacskókat, letört belőlük egy-egy darabot, és belenyomta Kirill szájába.
– Nézd, mi van itt: keleti csemege, grillázs, ez meg rétes, habcsók,
csupa nyalánkság, jaj, Gradov, valamikor úgy szeretted ezeket!
Kirill gyengéd tekintettel nézte Ceciliját. Ezekkel a némiképp
penészes, de csakugyan elképzelhetetlenül finom édes falatokkal, meg
az emlékezetéből hirtelen előbukkanó pártmegszólítással – „Gradov” –
az ő oktondi felesége nyilván azt akarja mondani, hogy a materialista
világok e legjobbikában minden jóvátehető.
Elindultak a kikötő kapuja felé. Kirill szája tele volt tömve egy csomó
vegyes nyalánksággal.
– Köszönöm, Rozenblum – nyögte Kirill, és mindkettejükből
kipukkadt a nevetés.
A kapunál le kellett fékezni. Éppen akkor haladt keresztül rajta az új
etap első férfioszlopa. A sittesek minden motyójukat kivették a
zsákjukból, és most nyalábban vitték a tetvetlenítőbe.
– Kik ezek az emberek? – kérdezte csodálkozva Cecilija.
Kirill, aki még jobban elcsodálkozott, egyetlen nyeléssel lenyelte a
hatalmas édes gombócot.
– Hogyhogy kik, Rozenblum? Hiszen velük jöttél.
– Már megbocsáss, Gradov, már hogy érted, hogy ezekkel jöttem? Én
a Feliksz Dzerzsinszkij hajón jöttem!
– Ők is, Rozenblum.
– Hát én nem láttam ott közülük senkit.
– Na persze, de hát te nem tudtad… nem tudtad, hogy… kiket szállít
ide ez a Feliksz, a boldogság madara?
– Miket hordasz össze, Gradov?! – kiáltott fel Cecilija. – Ez olyan
gyönyörű, tiszta hajó! És milyen remek, pici, de tökéletes kabinom volt!
Zuhany a folyosón, tiszta ágynemű…
– Nálunk ezt a hajót rabfuvarosnak hívják – mondta Kirill, a földre
szegezve a szemét, ami nem volt nehéz, mivel hegynek fölfelé tartottak,
a talicska pedig nehéz volt.
 – Mi ez a zsargon, Gradov?! – kérdezte szigorúan Cecilija. – Hagyd
ezt, hagyd ezt abba, Gradov, drágám, kedvesem, gyönyörűségem –
hadarta, Kirill tarkóját babirkálva, orcáját csipkedve hízelkedőn –, nem
szabad túlozni, általánosítgatni…
Kirill megállt egy pillanatra.
– Ez a hajó rabokat szállít – mondta keményen. Végtére is
Cecilijának meg kell tudnia, mi a dolgok valódi állása. Hiszen nem élhet
az ember Magadanban, ha nem ismeri a magadani normát.
Ez a rövid kis civódás elszállt, nem árnyékolta be egy pillanatnál
tovább találkozásukat. Felfelé kapaszkodtak a zúzott kővel vékonyan
beszórt, kátyús úton, maguk előtt tolva Cecilija motyóját, és közben,
mint Jancsi és Juliska, ragyogó szemmel nézték egymást. Lassan már
sötétedett, a település szánalmas viskói és lehetetlen piszkos
rózsaszínre festett barakkjai között fények gyulladtak. Cecilija végre
kezdte észrevenni a körülötte lévő valóságot.
– Szóval ez itt Magadan? – kérdezte mesterséges élénkséggel. – És
hol fogunk éjszakázni?
– Van itt nekem egy külön szobám – jelentette be leplezetlen
büszkeséggel Kirill.
– Hohó, ez már igen! – kiáltott fel Cecilija. – Ígérem, hogy forró
éjszakád lesz, drága Gradov!
– Sajnos, én nem ígérhetem ugyanezt, Rozenblum – húzta össze
magát bűntudatosan Kirill, és arra gondolt, ha legalább nem áradna az
én drága öreganyómból ez a hagymás fasírtszag!
– Meglátod, felébresztem én benned az alvó vadállatot! –
vigyorodott el huncutul, és megrázta a fejét. A szája, mármint a fogai
siralmas állapotban voltak.
Néhány percet mentek még felfelé, aztán megálltak a dombtetőn.
Innen látni lehetett a hegyek közti széles völgyben Magadan városát, a
két egymást keresztező széles utcájával, a Sztálin sugárúttal és a
Kolimai úttal, a mellettük sorakozó négyemeletes kőépületekkel és a
kisebb épületcsoportokkal.
– Ez itt Magadan! – mutatott le Kirill.
 A Sztálin úton ebben a pillanatban felgyulladtak az utcalámpák. A
nap, mielőtt végképp lebukott volna a domb mögött, a felhők mögül
hirtelen néhány sugarat lövellt azoknak a nagy házaknak az ablakára,
amelyekben a Dalsztroj- és a lágerfőnökség családtagjai laktak. Ebben
a pillanatban a város úgy festett a domb tetejéről, mint a jólét és a
komfort megtestesülése.
– Szép! – állapította meg csodálkozva Cecilija, és Kirill, most először,
valami büszkeségfélét érzett e csontokra alapozott, szégyenből és
bánatból épült város fölött.
– Ez Magadan városa, ahonnan pedig jöttünk, az csak Nagajevo falu
volt – magyarázta.
Egy személykocsi húzott el mellettük, alacsony fokozaton, erős
zúgással, élesen ragyogtatva óceánon túli reflektorait. A kormányra
vékony bőrkesztyű szorult, öt kerek lyukkal az ujjcsontok fölött. Az
angol orrú kapitány húzott el mellettük, rezzenetlen, zord képpel.
Minél tovább haladtak, annál jobban eltávolodtak az elegáns
Magadantól, és Cecilija Rozenblumot annál jobban eltöltötte a félelem
a bűnözők települése láttán: düledező barakkfalak, őrtornyok,
szögesdrót kerítések, szemétdombok, mocskos szennypatakok,
kazánokból előtörő gőzpamacsok. Időnként előtűnt egy-egy biztatóbb
látvány, ami legalább részben kapcsolatot teremtett az éltető jelennel:
emitt egy gyerekjátszótér, egy szovjet harcos szobrával, amott egy
jelszó: „Le a háborús gyújtogatókkal!”, ismét másutt, az építőanyag-
raktár kapuja fölött, egy Sztálin-arckép. Kirill azonban egyre tovább
tolta a talicskát, s ők sorra maguk mögött hagyták a szocializmusnak
még emez elszórt bójáit is, és egyre mélyebbre süllyedtek a láger utáni
exsittes élet vihartörmelékébe. Ráadásul a fekete égből egy
szempillantás alatt, minden bevezető nélkül hóvihar zúdult alá.
– Ez mindig így szokott lenni – magyarázta Kirill. – Egyszer csak
kitör az első hóförgeteg. Na, de már meg is érkeztünk.
Az őrült táncot járó utcalámpa alatt egy alacsony, selyemcukor-
rózsaszín fal bukkant elő, rajta szerteágazó repedések, melyekből
mindenféle szemét lógott kifelé. A havas szélrohamok vadul
ostromolták az ajtót. Kirillnek nem csekély erőfeszítésébe tellett, mire
kinyitotta, és bevonszolta a holmikat.
Annak a hosszú folyosónak a padlója, ahova Cecilija belépett, úgy
nézett ki, mintha súlyos földrengést élt volna át. A deszkák itt-ott
felpúpozódtak, másutt behorpadtak, vagy felágaskodtak. A folyosó
végén voltak az úgynevezett közös használatú helyiségek. Vizelet,
klórmész és égett fókazsír bűzének keveréke áradt onnét. Legalább
három tucat ajtó sorakozott a girbegurba, hullámos fal mentén. Az
ajtók mögül hangok sokasága szűrődött elő, a félénk szellentésektől
Pantofel-Necseckaja, a híres énekesnő csodálatos hangjáig, aki az
egyes országos rádióprogramban áriát adott elő a Poltavai Natalka
című operából. Valahonnét furcsa monotóniával újra meg újra ugyanaz
a fenyegetés hangzott: „Leharapom!” Hogy férfihang volt-e, vagy női,
nem lehetett kivenni. A hang mélabúsan és konokul köpte ki a szó első
három magánhangzóját, az utolsón azonban felvisított, így aztán
valami ilyesmi lett belőle: „Le-ha-ra-po-o-om!”
A folyosó közepén mozdulatlan test feküdt, amelybe Cecilija
természetesen belebotlott.
– Hát bizony, ez nem Moszkva – jegyezte meg zavartan Kirill, levette
a lakatot, és kinyitotta „saját szobája” furnérajtaját. A több csomóval is
megkurtított zsinóron lógó „Iljics lámpása”220 fakón bevilágította az öt
négyzetméternyi teret, amelybe nagy keservesen be volt zsúfolva egy
takarófoszlányokkal letakart priccs, egy kis könyvespolc, egy kis asztal,
két szék meg egy vödör.
Hát tessék, ülj le. Hová? Hát ide. Leültem, most pedig lefekszem,
oltsd el a lámpát! Na de máris, Rozenblum? Tizenkét esztendeje erre
várok, Gradov! Minden udvarlómat elhajtottam, pedig hányan, de
hányan voltak! Nézd, Cilenyka, tudod, én, hogy is mondjam, teljesen…
Ugyan, ugyan, olyan nincs, hogy teljesen… na, fogd csak és szorítsd,
szorítsd, és észre sem veszed, és… na tessék, na tessék, na tessék,
Kirillcsik, tessék, Kirillcsik, tessék Kirillcsik…
Még szerencse, hogy sötét van, gondolta Kirill, nem látom, hogy
micsoda öregasszonnyal közösülök. A parányi ablakon át beszűrődő
zavaros fénysávban hirtelen megpillantotta az asztalon a szatyrot a
Marx-szoborral. A tudományos kommunizmus megalapítójának
gömbölyded vonásai a rozzant barakk mennyezete felé néztek. Az
alapító atya jelenléte hogy, hogy nem, felszította Kirill tüzét. A félig
emésztett hagyma bűze elillant. Kihunyt a sokszínű hangzavar, még a
monoton „leharapom” fenyegetődzés is. Előtűnt a kis kék zubbonyos
komszomolkája a harmincas évekből, a nagy áttörés, a nagy átverés
évéből; villamosítás, összefogás, tornagyakorlat! Cecilija diadalmasan
felsikított. Szegény kislányom, mi lett belőled!
A csendben, mely e patetikus jelenetet követte, valaki nagyot
harákolt, de olyan közel, mintha a szomszéd párnán feküdne.
– Kirjuha valami spinét hozott – jegyezte meg egy lusta hang.
– Csak nem? Még hogy Kirill Boriszovics felszedett valami ringyót? –
csodálkozott egy asszonyhang.
– Mi az, nem hallottad, te liba – dörmögte forgolódva a lusta hang.
Ahogy megfordult, a fal csak úgy hullámzott, láb felől a vedlett
furnérlemezen át látni lehetett a szomszédos „különálló szoba”
lakójának fekete talpát.
– A feleségem jött meg a „szárazföldről”, Pahomics – szólt halkan
Kirill. – A törvényes hitvesem, Cecilija Naumovna Rozenblum.
– Gratulálok, Boriszics – szólt át Pahomics. Most minden bizonnyal
háttal feküdt a falnak. – Magát pedig üdvözlöm, Cilia Rozenblumovna.
– Ígérem, hogy hamarosan igazi önálló lakosztályunk lesz – suttogta
Cecilija egyenest Kirill fülébe.
A suttogás csiklandón beosont egyenest a fölébe. Kirill
eltüsszentette magát.
– Kérsz egy kis szeszt? – kérdezte Pahomics.
– Majd holnap iszunk – felelte Kirill.
– Okvetlenül – sóhajtotta Pahomics.
– Odavalósi a mi Tambov-vidékünkre – magyarázta Kirill egyenest
Rozenblum fiatal fölébe. – Végtelenül jóságos ember. Fegyveres
lázadásért ült…
– Micsoda buta vicceid vannak, Gradov – legyintgetett Cecilija, mint
egy fáradt bajadér.
 Ideje lenne azonban kirakodni. Kirill nekifogott, hogy kicsomagolja
Cecilija poggyászát, közben egyre azon volt, hogy tekintetével kikerülje
a mellette mocorgó öregasszonyt. De hát nem is öregasszony. Hiszen
három esztendővel fiatalabb nálam, mindössze negyvenhárom. Az
asszony, ha negyvenes, akkor lesz jó tüzes, ha meg negyvenöt, a
második nyár ráköszönt. Majd meglátod, megfiatalodik még a
Rozenblum.
– Hát ez meg mi, Gradov?! – kiáltott fel hirtelen Cecilija, és csípőre
tett kézzel megállt a kis polc előtt, melynek tetején egy apró hármas
oltár állt: a Megváltó, Szűz Mária és Szent Ferenc, egy kis
vadkecskegidával. Ezt a szuszumani221 munkát búcsúzáskor
ajándékozta Kirillnek Sztaszisz ápolófivér, akinek még három éve
maradt hátra.
– Ezek, Cilja, a legdrágább holmijaim – felelte halkan Kirill. – Tudd
meg: a fogságban megtértem, keresztény lettem.
Kirill várta a vihart, a marxista hit fékezhetetlen tüzes megváltását,
ehelyett csak valami furcsa kotkodácsolásszerű hangot hallott.
Istenem, Rozenblum sír! Cecilija vaksin tapogatódzva felé nyújtotta a
kezét, a fejére helyezte, mint Assisi Szent Ferenc a felebarát-farkas
fejére, és azt suttogta:
– Szegénykém, szegény fiacskám, mi történt veled… Na, nem baj –
rázta meg magát mindjárt. – El fog ez múlni!
Derűs mozdulatokkal kicsomagolta Marxot, és odaállította a polcra a
szentképek mellé. Na, majd meglátjuk, ki kit győz le! Mindketten
megkönnyebbülten felnevettek.
Hát nem igazi idill? Zubog a moszkvai villanyszamovár. Felbontva
egy csomag „első osztályú grúz” tea. Az asztalon szanaszét az
összeragadt édességek darabkái. Odakint fütyörész a negyvenkilences
esztendő első hóförgetege. Elcsendesül a rozzant barakk, csak Szergej
Lemesov énekli valahol: „Elesem, nyíltól találtan”, meg Pahomics és az
asszonya, Morgyoha Bocskova nyögteti, a ragadós példán felbuzdulva,
a szomszédban az ágyat. Cecilija pedig elővesz egy nagy fényképet a
messzi múltból, tizenkét esztendővel azelőttről. A verandán,
Szerebrjanij Borban, az esküvői ebéd után együtt az egész család: Bo és
Meri, és Pulkovo, és Agasa, és az ő nyolcesztendős kulákivadék-
farkaskölykük, Mitya, meg Nyinka, Szavvával, és a négyesztendős IV.
Borka, és a mindenkinél harsányabban nevető fiatal
hadosztályparancsnok, és Veronyika, abban az ellenállhatatlan fehér
ruhában, azokkal a hatalmas virágokkal a vállán, ó, Veronyika…
– Az a dög – sziszegi hirtelen Cecilija. – Már úgy volt, hogy
negyvenötben kiengednek és rehabilitálnak téged mint Gradov
marsallnak, az össznépi hősnek az öccsét, erre ez a dög, ez a ringyó
összeállt egy amerikaival, egy spionnal, és meglépett vele Amerikába,
még azt se várta be, hogy a fiáról hírt kapjon! Ne mondj semmit, ő az
én szememben egy rohadt ringyó!
– Hagyd, Cilecska, hagyd – mormogta Kirill, Cecilija fejét simogatva.
– Hiszen akkor mi mind szerettük egymást, nézd, hogy imádjuk
egymást, és milyen boldogok vagyunk mind. Ez a pillanat pedig – itt a
bizonyíték – nem repült el, velünk együtt létezik még mindig…
Amikor mérges, az arca, az orra, az ajka megnyúlik, mint valami
nevetséges patkányanyónak. De lám, az arca elsimul, úgy látszik, már
nem is haragszik Veronyikára…
– Azt mondod, mi mind szerettük egymást, én meg egyszerűen nem
is láttam magam körül senkit, csak téged…
II. fejezet
Spiccel lő! Gól!

kolimai nyomorúságból, kedves olvasó, aki hűségesen követsz

bennünket immár több száz oldalon keresztül, az utcasarkon egy
dollár hét kopejkáért vásárolt tollam, amelynek oldalán a titokzatos
„Paper-mate Flexgrip Rollen – Micro” felirat ékeskedik, most egy
hatalmas városba vezeti önt, amely a századok során gyakran zuhant
viharos gyorsasággal a legteljesebb jelentéktelenségbe és
köznapiságba, hogy aztán ugyanilyen csodálatos gyorsasággal újra
felmutassa örök hajlamát a falánkságra, a paráznaságra és egyfajta
furcsa, csaknem mindig álságos, mégis súlyos fényűzésre. Abban a
városban vagyunk tehát, amelyről háromlépcsős művünk a címét
kapta, azaz, Moszkvában, k. és t. o., azaz kedves és tisztelt olvasónk.
A sokszoros társbérletek közös konyháiban most is ugyanúgy
hajigálták egymás fejéhez a scsível teli lábasokat a háziasszonyok, az
ifjú házasok ugyanúgy az asztal alá tolt tábori ágyon háltak, a pokolba
kívánt család három nemzedékével osztozva az egyetlen szobán, mint
régen. Egy pár ronda Szkorohod222 cipő vásárlására most is ráment egy
félhavi fizetés, egy télikabát varratása pedig felért egy páncélos
csatahajó építésével. A fürdőbe most is kora hajnalban kellett sort
fogni, a felszállás a buszra pedig most is szabadfogású birkózásra
emlékeztetett. A pályaudvarok körül most is ott fetrengtek a Nagy
Honvédő Háború részeg rokkantjai, a vonatokon pedig vak és álvak
koldusok énekelték a „Zászlóalj-felderítő voltam” kezdetű kegyetlen és
végeérhetetlen románcot. A nyárspolgár most is összerándult az
éjszakai „rabomobilok” láttán, és az emberek most is óvakodtak
kinyitni az ajtót egy macskanyávogásra, nehogy beeresszék a „Fekete
Macska” nevű bandát, amelynek feje, úgy beszélik, maga Másfél Iván, a
hatalmas erejű és titokzatos bandita volt.
Az éhezés viszont véget ért. Voltaképpen Moszkvában soha el sem
kezdődött. A fővárosi lakosság ellátása az élelmiszerjegyek alapján a
háború alatt is jól-rosszul, de biztosítva volt, a negyvenhetes
pénzreform és a jegyrendszer megszüntetése után pedig a
kenyérboltokban megjelentek a cipók, perecek, fonott kalácsok, francia
zsemlék (melyeket két évvel később egyébként „városi” zsemlének
kereszteltek át, nehogy a kozmopolita fertő terjesztői legyenek), bucik,
mákosok, pacsnik, mindenféle vajas sütemények, aztán legalább fél
tucat különböző elnevezésű rozskészítmény, a borogyinói, a moszkvai,
a korpás… az édességosztályokon a dús cukorkahalmok között
krémborítású erődök magasodtak, melyeket négyszögletes és ovális
bonbonos dobozokból épült vaskos falak vettek körül, a
csemegeüzletekben, a sajtrészlegen már nemcsak zabálni vágyó jött-
menteket lehetett látni, hanem igazi értőket is, mondjuk, egy súlyos
testű moszkvai polgártársat, húsos arcán a múlt finom lerakódásával,
aki jóindulatúan magyarázza járatlanabb szomszédasszonyának: „A jó
sajtnak, galambocskám, kell, hogy legyen egy kis finom kapcaszaga…”
De még a húsboltoknak sem kellett szégyenkezniük, hohó, de nem
ám, combok és karmonádlik örvendeztették a szemet, a füstölt sonkák,
különböző kolbászfélék társaságában, egészen a piperkőc
felvágottakig, melyek a finomabbnál finomabb töltelékek valóságos
mozaikját tárták a szem elé. A virslik úgy csüngtek a csempézett
falakon, mint holmi tropikus virágfüzérek. Különböző zsírossági
fokozatú heringek áztak a teknőkben, láthatatlan, mégis jól követhető
útvonalakat rajzolva a vásárlók feje fölött a tömény italok részlege felé.
Na, ott aztán a gárdaegységek valóságos díszszemléje örvendeztette a
honfiszemeket, kezdve a közkeletű palackozott vodkaféléktől egészen
a négyszögletes üvegekbe töltött különleges likőrökig. A kaviár soha
nem hiányzott, zománcozott tálkákban bujtogatta az egyszerű népet,
és örvendeztette a Sztálin-díjasokat. Mindenütt lehetett kapni többféle
tengerirák-konzervet, mégpedig elfogadható áron, mégsem vette
senki, mit sem törődve a sercegő neonreklámokkal. Ugyanezt lehetett
elmondani a tőkehalmájra, s ezt igazolhatja bárki, akinek ifjúkora a
sztálini stabilizáció statikus és örökké lobogó jelszava alatt telt el:
„Együnk tőkehalmájat! Ízletes! Tápláló!”
Az egyszerű népnek is megvoltak a maga örömei: a hatkopejkás
„mikojan”-vagdalt,223 a kocsonyahús, mely tepsikben állt mindenütt, és
szinte jelképes összegért volt kapható, maximálisan megközelítve a
kommunizmus viszonyait.
Éltek és virágoztak még a boltíves pincékben működő híres
moszkvai sörözők. Lemegy például az ember a Lubjanszkij passzázs
alatt a „Jeszenyin” nevét viselő egységbe. A pincér elvtárs kérdés
nélkül azon nyomban odatesz elé egy tálat, rajta a kötelező
harapnivalóval: sózott kétszersültecske, lében eltett borsócska, egy
szeletke sonkácska vagy császárhúsocska, ó, ti becézgető, nyálcsordító
orosz kicsinyítő képzőcskék! Hát még a söröcske, a söröcske! Csapolt
és üveges, tessenek parancsolni! A félliteres „Zsiguljovszkoje”,
„Osztankinszkoje”, „Moszkovszkoje”, a sötét üvegű, kis, csavart
palackokba töltött „Dvojnoje zolotoje”!
Honnan került elő mindez, méghozzá nem is olyan sokkal a háborús
pusztítások után, ez a sztálini gasztronómiai bőség? Később
elmagyarázzák majd, hogy csak a városokban jelent meg, mégpedig a
falu kirablása árán, és ezzel nagyjából egyet is érthetünk, mindamellett
bátorkodunk feltételezni, hogy e magyarázat nem fedi le teljes
egészében a problémát.
Rend volt akkoriban, károgják válaszként fegyveres őrszolgálatok
veteránjai. Nem volt lopás! Ebben is van igazság, vagy mondjuk így,
részigazság. Csakugyan, a Cseka olyan állapotba juttatta a mi orosz
népünket, hogy már lopni is félt. A felszántott földről összeszedett kis
zsák kalászért, félig elrohadt, kutyának se kellő krumpliért egykettőre
„rendeletileg” elzsuppolták az embert tíz esztendőre, csákányozni az
örök fagy birodalmába. Nem számított, mit emelt el, egy köteg
kolbászt, vagy aranyat százezerért, „a szocialista tulajdon
megkárosításáért” mindenki ugyanazokat az iszonyatos
kényszermunka-büntetési időket kapta, de még az „ólom fokozatot” is
kiérdemelhette, ha az esetét ilyen-olyan körülmények súlyosbították.
Lágerbe zsuppolták az olyan balfácánokat, akik késtek a
munkahelyükről, azaz olyan mulasztást követtek el, mely szinte felért
a nagy rekonstrukció szabotálásával. Egyszóval nehéz tagadni: rend
volt.
És mégis, ahhoz, hogy teljes magyarázatát adjuk a grandiózus
stabilizációnak és az erők kiteljesedésének, mely a negyvenes évek
végén jött létre, és átnyúlt az ötvenes évek első felére, kénytelenek
vagyunk elhagyni a realizmus jól bejáratott sínjét, és belemerészkedni
a metafizika ingoványába. Nem képzelhető-e, a szentlábát neki, hogy a
lényeg a következő: a szocializmus szervezete, mely a közelmúlt
eseményeinek fényében óhatatlanul az egyszerű emberi szervezethez
látszik hasonlónak, legalább az élettartamát illetően, egyszóval, nem
képzelhető-e el, hogy a szocializmus szervezete egész egyszerűen
elérte élete csúcsát? Mármint abban az értelemben, hogy… igen, abban
az értelemben, hogy a szocializmus, ha biológiai testnek tekintjük, és
miért ne tekintenénk biológiai testnek, erre az időre elérte fejlődése
csúcsát, és éppen ezért volt képes egy ideig zavartalanul működni.
És csakugyan, ekkoriban alig valamicskével múlt harminc, mely
minden test virágkora, amivel együtt jár általában a testek, és
konkrétan az adott test, vagyis a szocializmus lényegének maximális
kiteljesedése. Végre sikerült elérni a társadalom maximális
kiegyensúlyozottságát: huszonötmillió a lágerekben, tízmillió a
hadseregben, ugyanennyi az államvédelemnél és az őrállományban. A
cselekvőképes lakosság többi része önfeláldozó munkával van
elfoglalva: az elmék és reflexrendszerek állapota kiváló. Megtörtént a
maximális – és mint később kiderült, végleges – geopolitikai
kiterjeszkedés. A szocialista tábor, amely az oldalt védő felfújt
légzsákokhoz hasonlóan jött létre, buzgón igyekezett hozzáigazodni a
központi maghoz, tisztogatta sejtjeit. Harmadik kötetünk kezdetének
időpontjára, azaz 1949 őszére már minden „népi demokratikus
ország” lefolytatta a maga nagy csisztkáit. Az egykori barátok közül
egyetlen banda volt, amelynek sikerült kisiklania a sztálini ölelő
karokból: „Joszip Broz Tito bandája és ocsmány csatlósai, Amerika
kémeinek, a szocializmus elárulóinak gyilkos bandája”. A Jugoszlávia
ellen irányuló gyűlölet olyan heves volt, hogy az nemcsak az öregedő
főkolompos érzékeny epéjéről, hanem a szocialista folyamatok
aktivitásáról, vagyis tökéletességéről tanúskodott. Az árulók
leleplezése egyetlen pillanatra sem csitult, sem a sajtóban, sem a
rádióban, sem a hivatalos közleményekben. A Kukrinyikszek 224 és
Borisz Jefimov egymással versengve ontották az ocsmánynál
ocsmányabb karikatúrákat. A makrancos marsallt hol a hórihorgas
„Samu bácsi” pórázán tartott nagy seggű buldogként ábrázolták,
melynek karmairól, természetesen, csöpög a hazafiak vére, hol
talpnyaló gyönyörtől vigyorgó pamlagként, melyen ugyanaz a pimasz
„Samu bácsi” terül el csontos fenekével. A rajzok okvetlenül felhívták a
figyelmet a jugoszláv kommunista vezér kövér combjára és rossz
arcának taszítóan nőies jellegére. Micsoda bűntettekkel és gazságokkal
nem vádolták ezt az embert, ám az egyiket, talán a legocsmányabbat,
soha nem említették. A helyzet ugyanis az, hogy a délszláv vezér
nemcsak arra mutatott hajlandóságot, hogy elszakadjon a béke és a
szocializmus táborától, hanem arra is, hogy beleolvadjon e táborba. A
„Tito-klikk” még negyvenhatban felajánlotta Sztálinnak, hogy
Jugoszlávia föderatív szövetséges köztársaságként belép a
Szovjetunióba, és persze, az egész „klikk”, a Politbüró tagjaként,
bevonul a Kremlbe. Sztálin ekkor jobban betojt, mint negyvenegyben.
Megjelenik „a Szovjetunió hűséges barátja” a Kremlben a hajdúival,
éjszaka aztán egyszerre megfojt mindenkit az irodákban és a
hálószobákban. Ezért hát ez a makacs igyekezet: a bitang nemcsak a
déli, hanem minden szlávok vezére akar lenni. Érdekes, hogy a szovjet
sajtó soha nem említette a haladás elleni összeesküvések e
legrettenetesebbikét. Túlságosan szentségtörőnek látszott ennek a
népek nagy atyja és legfőbb gyermeke, a Szovjetunió ellen irányuló
merényletnek már a puszta gondolata is.
Egyébként nemigen neveztek meg egyetlen konkrét bűnt sem,
különösen, amikor a Szovjetunióra szórt rágalmakról esett szó. Például
Jurij Zsukov, a – mondjuk így – tollak bajnokainak egyik legjobbika,
terjedelmes cikket ír Párizsból az imperialista sajtó
rágalomhadjáratáról, de hogy miben áll a rágalom lényege, azt soha
nem részletezi, csupán annyit ír: „ocsmány rágalom, melyből csak úgy
árad a béke és a haladás támasza elleni állati gyűlölet”. Egyébként
éppen a bűnök megnevezésének, kifejtésének ebben a hiányában
mutatkozott meg igazán a szocializmus csúcsa, teljes virágzása, mivel
az új szovjet embernek egyáltalán nem is volt szüksége a részletekre
ahhoz, hogy elteljék nemes haraggal.
És a legfőbb szovjet írók, különösen azok, akik a nemzetközi
békeharcra szakosodtak, mint Fagyejev, Polevoj, Szimonov, Tyihonov,
Turszunzade, Gribacsov, Szoffonov, Ehrenburg, Szurkov, nagyon jól
tudták, hogy amikor ezen ocsmány rágalmakról fröcsögnek, nem kell
semmit pontosítaniuk. Egyáltalán, ebben az időben a pártnak
gyakorlatilag teljesen sikerült elérnie a maximális kölcsönös megértést
az írókkal. Az irodalmi közélet határozottan elítélte a kozmopolita
dekadenciát éppúgy, mint azokat a szovjet társadalmon belüli
állítólagos konfliktusokat, melyeket egyesek az ujjukból szopnak ki.
Később egyesek dőre fejjel természetellenesnek kiáltották ki, és
elhajították a „konfliktusmentesség” elvét, holott abban is a szocialista
test fiatal érettsége és teljes apoteózisa nyilvánult meg.
Minden egészséges test belsejében szükségképpen jónak kell lennie
mindennek, kívül viszont okvetlenül kell, hogy legyen egy erős
ellensége. Nekünk is volt ilyen ellenségünk, de nem ám holmi
Jugoszlávia, hanem a legocsmányabb, legalattomosabb és persze a
leginkább pusztulásra ítélt ellenség: Amerika! Az összes többi ellenség,
még Anglia is, kevésbé volt ocsmány, kevésbé alattomos, mi több,
kevésbé volt pusztulásra ítélve, mivel gyengébbek voltak Amerikánál.
A mi szocialista testünk ebben az Amerikával való szembenállásban is
jelentős sikereket ért el. Először is, megtörte Amerika
atommonopóliumát; másodszor, a munkások és parasztok
köztársasága képében lerombolhatatlan falat állított fel
Németországban; harmadszor, erőteljes támadást intézett Amerika
koreai helytartói ellen: „Száll az idő, éjt söpörvén, / Korea földje
megremeg, / S az északi tankok vértjén / A szabadság közeleg.” (Sz.
Szmirnov); negyedszer, a békemozgalom kibontakoztatásával
megkötötte a reakció kezét Nyugat-Európában; ötödször, odahaza
véglegesen és visszavonhatatlanul leszámolt a rothasztó atlanti
hatásokkal.
Most tehát e dicső évek delén itt terül el előttünk a sátáni
korálokban megénekelt, mégis csodálatos módon még mindig eleven,
zabáló és köpködő, rohanó, menetelő és részegen tántorgó, hatalmas
város, és mi egyszerre két ember szemével látjuk: az egyik egy tizenhat
esztendős csikó, aki az isten háta mögötti tatár földekről cseppent a
Szretyenszkij bulvárra, a másik huszonhárom esztendős férfi, aki a
lengyel erdőkből érkezett vissza a Gorkij utcába.

Hová tűntek a Nagy Honvédő Háború rokkantjai? Egy szép napon

hirtelen eltűntek mind, akikről a bűbájos népi mondókát idézve így
beszéltek: „Se keze, se lába, úgy pattan az asszonyra.”225 A hivatalos
szerveknek gondjuk volt rájuk: a főváros gyönyörű utcáin, a metró
márványcsarnokaiban semmi keresnivalója a csonkabonka népségnek.
Azokban az időkben ilyen villámgyorsan, ilyen döbbenetes
százszázalékos teljességgel hajtották végre a hivatalos szervek
határozatait! A rokkantak remekül leéldegélhetik hátralévő napjaikat
olyan helyeken, amelyeknek nincs ilyen magasztos szimbolikus
jelentőségük a szovjet nép és az egész haladó emberiség számára.
Különösen érvényes volt ez azokra, akik felényire kurtítva, lábatlan
testükhöz szíjazott, golyóscsapággyal felszerelt deszkalapokon
közlekedtek. Ezek a megkurtított elvtársak különösen hajlamosak
voltak arra, hogy a sárga földig lerészegedjenek, vad szavakat
üvöltözzenek, oldalra fordult kerekükkel a földön hemperegjenek, és
mint ilyenek, egyáltalán nem segítették elő az optimista légkör
terjedését.
A részegeskedést egyébként nem tiltották különösebben – ha
egészséges, koncentrált emberek művelték szabadidejükben vagy
szabadságuk alatt. Az italok jó minőségűek voltak, és mindenhol
lehetett kapni őket, beleértve még a legegyszerűbb étkezdéket is. Az
Ohotnij rjadon a ragyogó tisztaságú éjjel-nappali csemegeboltban még
késő éjszaka is be lehetett szerezni vodkát, bort, harapnivalót. Az
ötvenes évek elejére teljesen újjászülettek a hatalmas moszkvai
éttermek, és mindegyik hajnali négyig nyitva tartott. Sokukban
nagyszerű zenekarok játszottak. Éjfél után lanyhult a nyugati zene
elleni harc, és a pazar forradalom előtti csillárok alatt a Golfstream és a
Caravan izgató futamai zengtek. Nagy keletje volt az úgynevezett
fényeffekteknek, amikor eloltották a felső világítást, és csak néhány
színes reflektor bocsátott fénysugarakat a mennyezet felé, ahol egy
soklapú tükörgömb forgott. A tükörgömb röpködő villanásai közt
táncolt az életben maradt frontharcos ifjúság és a felnövekvő
nemzedék. A táncosok ezekben a percekben úgy érezték, hogy az élet
varázsa szakadatlanul növekedni fog, és sohasem váltja fel ocsmány
pénztelen másnaposság.
Virágzott a széles mellkasú, nagy hasú, dús szakállú, lampaszos és
paszományos moszkvai portások testülete. Ezeknek korántsem
mindegyike volt harácsoló gazember, akadtak köztük olyanok is, akik
büszkén vitték tovább a hagyományokat, elégedetten konstatálva a
birodalmi értékek irányába tett esztétikai fordulatot. Különösen
tetszett a portásoknak a lakosság különböző rétegei számára
bevezetett uniformis: a bányászok és vasutasok fekete egyenruhája, a
különböző jogász rétegek bársonybetétes szürke zakói… A könnyűipar
sikereinek fokozódása nyomán természetesen az egész ország
egyenruhába lesz öltöztetve, és akkor könnyebb lesz felismerni a
kliensek kilétét.
Egyelőre, sajna, van bizonyos anarchia. A moszkvai fiúk például
szeretnek felhajtott gallérral és erősen félrecsapott, nyolc gerezdből
varrott buklésityakban járni. A divatfik különösen nagyra becsülik a
Németországból jóvátételként szállított hosszú, gumírozott
esőköpenyt. Roppant népszerűek a csehszlovák gyártmányú
villámzáras, külön vállrészes pamutbársony dzsekik, valamint a hazai
gyártmányú, lekerekített sarkú kis kofferféleségek. Íme, egy 1948–49-
es moszkvai fiatalember arcképe: buklésapka, cipzáras dzseki,
gumírozott esőköpeny, a kezében kis koffer. Az olyan részleteket, mint
az orr, a szem és az áll, fessék hozzá maguk.
A korabeli fiatalság eszménye a Sporoló volt. A háború előtti
„tornász” szót csak gúnyos értelemben alkalmazták, az amatőrség
érzékeltetésére. A rangos „sportoló” szó kiérdemlője profi vagy félprofi
volt, habár a szovjetek országában a züllött Nyugattal ellentétben profi
sport nem létezett. A Sportoló az államtól ösztöndíjat kapott, melynek
pontos mértékét senki sem ismerte, mivel a juttatás „szigorúan titkos”
cím alatt futott. A legrosszabb esetben, ha a Sportoló még nem
verekedte fel magát az ösztöndíj szintjéig, külön étkezési jegyeket
kapott. A Sportoló nem volt kapkodó, sem fecsegő, nyilvános helyeken
szűken mérte a szót, mozgásában volt bizonyos bágyatagság, ami
mögött rettenetes kirobbanó erő rejtezett. A valódi Sportoló,
természetesen, kinőtte a jóvátételi esőköpenyt. A köznép előtt lazán
leomló ezüstös gabardinban, vagy pazar pilóta bőrszerelésben jelent
meg. A félrecsapott buklésatyak ellenzője azonban olykor meg volt
nyírva, mintegy a huligán gyermekkor emlékeként.
A sportolók között is a legtekintélyesebb hősök az első osztályú
labdarúgócsapatok játékosai voltak, különösen az olyanoké, mint a
CDKA226 és az újsütetű VVSZ,227 melynek védnöke Vaszilij Joszifovics
Sztálin repülő altábornagy volt. Nagy népszerűségnek örvendtek
annak a háború utáni új sportágnak a képviselői, melyet eleinte
kanadai hokinak neveztek, majd a kozmopolitizmus elleni kampány
keretében átkereszteltek jégkorongnak. A hokisok igen gyakran
azonosak voltak a labdarúgókkal. Télen, amikor a sportpályákat jég
borította, „a bőrlabda mesterei” vascipőt öltöttek, fejükbe vastag
hosszanti pántokból álló bukósisakot, sőt akár harckocsizósisakot
nyomtak, azzal nyomás: sivít a korong, surrognak a korcsolyák, szívből
jövő káromkodásokkal egymásnak csattannak az erős tiszti testek.
A legrajongottabb játékos természetesen Szeva Bobrov volt, aki a
focipályán képes volt húsz méterről hanyatt ollózva „bevágni a dugót a
léc alá”, a jégen pedig a kapu mögötti utánozhatatlan fordulatot téve
közvetlenül a kapus orra előtt „nyomta be” a korongot. Az ifjú ember
egyébként amúgy is megnyerő külsővel rendelkezett: borotvált tarkó,
tincs a homlokon, négyszögletes, igazi ruszki pofa, szégyenlős-pimasz
kis mosoly: szóval, a Szeva.
Hokiviadal a Dinamo-stadionban. Huszonöt fokos fagy. A hatalmas
tömeg gőzölög, mint egy tőzegerőmű. A tapasztalt drukkerek
télikabátra vett bundában, zsebükben üvegecske: „negyedlityis” vagy
„kétdekás”. De hát ki az az orosz ember, aki nem szereti a jeges
passziókat?!
Moszkva lakossága piszkosul rákapott a korizásra. Kazanyban,
mondjuk, vagy Varsóban, ilyesmi nem volt. Esténként a Park Kulturi
metrómegállótól csak úgy özönlöttek a fiatalok a felöntött és lefagyott
kultúrpark felé, át a Krími hídon, vitték a „vasat”, a „kurblist”, a
„műkorit”. Ott a jeges sétányokon, a villanylámpa-ívek alatt, találkákat
beszéltek meg, folyt a suhanó udvarlás, olykor egy kis vér is folyt.
„Megfoglak, megfoglak, most nem menekülsz meg előlem!” –
hallatszott a hangszórókból a divatos énekesnő vékony, kislányos
hangja.
Népszerű volt a basketball is, de nem olyan széles körökben. Főképp
felsőosztályosok és egyetemisták játszották ezt az amerikai játékot,
melynek megmaradt az angol neve, nem keresztelték át hazafias
szellemben holmi „kosárlabdára”. A kazanyi vidéki srác, aki maga
nemrég kezdett el kosarazni, de már tudta vezetni a labdát, és
felugrásból kosárra tudta dobni, teljesen el volt képedve, micsoda
kosarasélet van a fővárosban. Itt vannak például a balti játékosok!
Észtország csapata, ezek az igazi európai játékosok bőr térdvédőben
vonulnak ki a pályára, brillantinozott hajukat gondosan elválasztva
viselik, mind mosolyog, tiszteletteljesen meghajolnak a bírók előtt,
nincs se káromkodás, se hörgés, se köpködés, úgy játszanak, ahogy az
újságok írják róluk: „könnyedén és elegánsan”. Vagy a litván óriások,
akik úgynevezett „nyolcas figurát” játszanak Kirgízia elképedt
játékosai előtt. Az eredmény 115:15 a kis ország nagy emberei javára.
Ugyanakkor a moszkvai nők eszményképe meglehetősen távol állt a
sportpályáktól. Ebben az eszményképben az énekesnő Klavgyija
Sulzsenko és a filmszínésznő Valentyina Szerova vonásai ötvöződtek.
Ez az eszménykép olyan magasított talpú cipellőben sétált Moszkva
utcáin, melynek pántjai a bokára fonódtak. Ehhez háromnegyedes
fehér szőtteskabátot viselt. E nőideál a legváltozatosabb romantikus
ábrándok csodálatos megtestesülését ígérte az életben maradt
férfiaknak és a felnövekvő nemzedéknek. A mi „lengyelünk”, aki a
külföldi munka bonyolult viszonyai között igen visszafogott életet élt,
Moszkvában valósággal megszédült. Egyszer a Szretyenkán épp
szokásos Dukatját vásárolta (tíz szál cigaretta, kis narancssárga
csomagban), amikor a trafikosbódénál sorakozó férfiak mind egy
irányba fordították a fejüket. A rozoga „emkák” és zsákmányolt
békazöld BMW-k között hatalmas zöld, nyitott „Lincoln” suhant, a
hátsó ülésen ábrándos, fakószőke fejecske. „Szerovát baszni viszik a
Kremlbe” – magyarázta a dohányosok közül egy szeszben ázott
basszus. Hogy csakugyan Szerova volt-e, és csakugyan a Kremlbe
vitték-e, és tényleg e hazafias misszióval, senki nem tudta, a mi
„lengyelünk” azonban még jó ideig keresgélte a moszkvai közlekedési
kavargásban a zöld Lincolnt, és komolyan azt tervezte, hogy
legközelebb felugrik a kocsi hágcsójára, és kipréseli a „tündérből” a
telefonszámát. Ám végül soha többé nem látta, és lassan már
kételkedni kezdett annak a pillanatnak a valóságában, ott a
Szretyenkán, a trafikos bódé előtt. Nem álomkép volt csupán, amit
aztán az emlékezet játékaként áthelyezett a Szretyenkára?
Megfigyelhető volt ugyanakkor ebben a kis jelenetben egy érdekes
mozzanat: az a hanyag, fesztelen hangnem, ahogy a Kreml nevét
összefüggésbe hozták a moszkvai kurvák világával. A piás alak
természetesen nem képviselte a lakosság többségét, csupán a
szétszóródott, elnyűtt moszkvai „férfiklubot”, de a klubot magát még
nem pusztították el végleg, még lehetett biliárdozni, lóversenyezni,
nyakalni a vodkát és a sört, ringlivel és savanyú káposztával, vagy
éppen ellenkezőleg, a Nacional keményített abroszai mellett márkás
konyakot kortyolgatni, lazacot eszegetni, és kupi gyanánt „szobázni”.
Ami a Kremlt illeti, nehéz volt elképzelni, hogy egy ilyen légies és
bájos szépség abba a komor erődbe igyekszik. Az még hagyján lett
volna, ha az éj leple alatt, rabomobilban, kipeckelt szájjal hurcolták
volna oda, hogy meggyalázzák… Hiszen a híresztelések szerint Ő ott ül
éjszakánként, és a béke és a haladás sorsáról töpreng…
A „varsói”, amikor egyszer éjfélkor ott sétált a Szófia rakparton, nem
tudta levenni tekintetét a Kreml dombjáról. A rubincsillagok tisztán
ragyogtak, és forogni látszottak a sötét őszi szélben, a bástyák
tetőcsúcsaitól lefelé azonban minden mozdulatlan volt és rettenetes.
Hirtelen valami fény jelent meg és kúszott végig a falak között.
Valószínűleg egy őrjáratozó motorkerékpár reflektora volt, a mi
„Varsóink” mégis összerezzent: nehéz volt nem arra gondolni, hogy a
sárkány szeme villant fel a sötétben.
Remélhetőleg senki sem vette észre, hogy a sokat látott, tapasztalt
„varsói” összerezzent. A rakpart üres volt, sehol egy lélek, kivéve
valami legénykét, aki tízlépésnyire tőle egy árkád alatt húzta meg
magát, de nem, ő sem vette észre, mert ő maga is összerezzent, amikor
a Kreml dombján végigvonult az a világító szem.
Ki ez a fura legényke, mit keres itt egyedül, miért szegezi a tekintetét
olyan mereven az állam fejének rezidenciájára? Lengyelországban egy
ilyet oda kellett volna fordítani a fal felé, és megmotozni…
– Van egy szál gyufád? – kérdezte a „varsói”.
– Nem dohányzom – felelte a „kazanyi”.
Fura kölyök, mosolyodott el az előbbi, mintha azt kérdeztem volna,
dohányzik, vagy sem. De hiszen nem azt kérdezte, hogy dohányzom,
hanem hogy van-e gyufám, gondolta a másik, és elvörösödött. Szégyen
és gyalázat, elvörösödöm valami srác előtt. Mi az ördögtől vörösödött
el ez a kölyök?
Nincs hideg? A fiatalember természetesen a kölyök lenge öltözékére
célzott. A szél vitorlaként dagasztotta a kölyök szaténingét. Igaz, alatta
volt még valami, de bármi volt is, mégiscsak vékonyka öltözék az
októberi éjszakában. A fiatalember természetesen nem tudta, hogy ez a
„valami” a kölyök titkolt gyötrelme. A kölyök ugyanis, valami
érthetetlen okból úgy vélte, hogy az egy szál ing pontosan arra való,
hogy a „negyvenes évek fiatalja” abban sétáljon éjszaka, az a „valami”
pedig „egészen más műsorba való”: a nagymama jégeringe volt
ugyanis. A kinyúlt, meghatározhatatlan színű melegítőt úgy vette az
inge alá, és úgy gyűrte be a nadrágjába, hogy hátulról ne formátlanítsa
el az alakját. Járás közben azonban a ruhadarab csomókba gyűlt a
fenekén és az oldalán, megfosztva ezzel a főváros lakosságát, hogy
gyönyörködhessen kifogástalan ifjúi alakjában. Volt neki persze egy
ügyes, steppelt vattakabátja is, amely megoldhatta volna a problémát,
ám Kazannyal ellentétben, Moszkvában ezek a vattakabátok minden jel
szerint nem voltak divatban a „negyvenes évek végének fiataljai”
körében, inkább a házmesteri réteg jellegzetes öltözékét képezték.
Ezért járt ez a kölyök még az októberi mínuszok idején is a „jó”
ingében, amelyik alatt ott rejlett a rossz, szégyenletes jéger. Nem,
köszönöm, nincs hideg, felelte az ismeretlen srácnak.
Már éppen mentek volna tovább, egyik erre, a másik arra, de egy
pillanatra még megálltak, mintha meg akarták volna jegyezni egymást.
A felhajtott gallérú fekete kabátot viselő srác – sötétvörös haj,
világosszürke kemény tekintet – elbűvölte a vidéki kölyköt. Itt van, ni,
a modern moszkvai ifjúság megtestesült képviselője, micsoda
magabiztosság, bizonyára élsportoló, gondolta a kölyök. Mi lenne, ha
odaajándékoznám a pulóveremet ennek a romantikus taknyosnak,
gondolta mosolyogva a fiatalember. Lengyelországból hozott vagy fél
tucat vastag pulóvert. De hát az valahogy furcsa volna, pulóvert
ajándékozni egy ismeretlen kölyöknek.
Azzal elváltak. A kölyök hanyag, ráérős léptekkel elsétált a sarokig,
közben egyre attól tartott, hogy a fiatalember hátrafordul, s még azt
hiheti, hogy fázik. A sarkon hátrapillantott. A fiatalember épp felült egy
motorkerékpár nyergébe. A szél a haját lobogtatta. A csomagtartóból
elővett egy sísapkát, azzal szorította le. Ha volna egy ilyen bátyám,
gondolta a kölyök, befordult a sarkon, akkor aztán futott, ami belefért,
megfeledkezve kétes cipőtalpáról, ami, őszintén szólva, mindig az
eszében járt, nyargalt, menekülve a szél elől, időnként pedig szinte
beleolvadva a szélbe, lelkesen, csaknem repülve, egész a
Novokuznyeckaja állomásig, ahol elnyelte a metró meleg bélrendszere.
A bátyja Leningrádban pusztult el a blokád idején. Az apja a tizenöt
esztendős büntetési idejét töltötte a vorkutai lágerekben. Az anyja
nemrég szabadult a kolimai lágerekből, és Magadanban telepedett le,
vagyis azon a helyen, ahol a Gradov-regény harmadik kötetét kezdtük.
A kölyök azonban, amikor úgy vélte, hogy ő „a negyvenes évek végének
fiatalja”, nem a vele egyívású kölykök azon millióra gondolt, akiket
illetékes helyen „a nép ellenségeinek gyermekeiként” tartottak
számon, hanem azokra, akik kosaraztak, fociztak és hokiztak,
zsákmányolt és hazai motorokon száguldoztak, rumbát és foxtrottot
táncoltak, ügyesen forgatták partnernőiket, ezeket a szédítő moszkvai
csajokat.
Moszkva voltaképpen átmeneti állomás volt a kölyök számára, útban
Magadan felé. Ezelőtt soha ki nem mozdult Kazanyból, ott bontogatta
szárnyait az urbánus romantika magaslatai felé. Nem vette észre az
általános nyomorúságot, és csak a tornyok és tetők alkonyi sziluettjét,
a „régi szép kor” kiszáradt kútjait és megvetemedett ablakait látta. És
akkor hirtelen idecsöppent a nagyvilágba, a fővárosi mindennapok
forgatagába! Ez igen, ez város! Hol van ehhez Kazany, amelyről a Város
énekese, Vlagyimir Majakovszkij nem tudott semmi szebbet mondani,
mint hogy „Öreg, kesze-kusza Kazany”.
Magadanba az anyja pártfogójával, egy szabadságáról hazatérő nem
sittes kolimai polgártársnővel kellett repülnie. Az illető bizonyos
családi okok miatt egyre halogatta az utazást, a kölyök pedig közben
ott keringett a moszkvai utcákon, a nappali nyüzsgésben és az éjszakai
néptelenségben, napjában tízszer beleszerelmesedett a mellette
elvillanó pofikákba, és verset körmölt a Szovjetszkij Szport
foszlányaira: „A barikádnyi házra végső / Csapással sújt az esthomály,
/ Megtántorul, s lehull a vérző / Utolsó alkony-kommunár”, egyáltalán,
úgy viselkedett, mintha teljesen elfeledkezett volna arról, ki is ő
voltaképpen, mintha senki nem lophatná el a fiatalságát, mintha soha
nem jutott volna az eszébe – kivéve talán azt az éjszakai pillanatot,
amikor az éjszakai Kreml udvarán végigkúszott a sárkány szeme –,
hogy ezt a várost az utolsó téglájáig átitatta a kegyetlenség és a
hazugság.
Eközben pedig Moszkva…
III. fejezet
Egy magányos hős

„Miért vagyok én, mint a részeg / Vénasszonyok nyarán,

vénasszonyok nyarán…” – énekelte a moszkvai bárd a hatvanas
években. Negyvenkilenc októberének elején, a vénasszonyok nyarán
hasonló érzés töltötte el a huszonhárom esztendős motorost, aki még
nem ismerhette ezt a dalt, de már mintegy megsejtette majdani
eljövetelét. Ott keringett most, ezen az esti csúcsforgalmi órán a
Bulvárgyűrű környékének túlzsúfolt utcáin, zsákmányolt Zündappja
nyergében, és az érett réz színébe hajló alkonyi ég, mely akkor tárult a
szeme elé, amikor, mondjuk, leereszkedett a Szretyenkáról, erős
izgalmat váltott ki benne, mintha valami varázsos találkozást ígérne a
közeli sarkon túl, s mintha nem a lengyel erdők hétpróbás diverzánsa
előtt nyílna meg, hanem valami naiv vidéki ifjonc előtt. Ez az egész
nyilván a nők miatt van, gondolta IV. Borisz Gradov. Ami azt illeti, már
egy teljes esztendeje fülig szerelmes volt Moszkva minden nőjébe.

Ugyanebben az időben a Szadovojén, a járdához közel egy golyóálló

üvegekkel ellátott fekete limuzin hajtott. A hátsó díványon két férfi ült.
Az egyik, Nugzar Lamadze vezérőrnagy valamicskével múlt negyven, a
másik, Lavrentyij Berija marsall, a Minisztertanács elnökének az
atomenergiáért felelős helyettese, valamint az SZK(b)P politikai
bizottsági tagja, aki az Állambiztonsági Minisztériumért és a
Belügyminisztériumért felelt, túl volt az ötvenen. Ez utóbbi, mondjuk
így, ugyancsak szerelmes volt Moszkva minden nőjébe, azonban
némileg másképp, mint motorkerékpárosunk. A marsall kissé
széthúzta a kocsi krémszín függönyét, és a résen át éber üvegszemével
figyelte a fővárosi dolgozók többnyire nagyon elfoglalt női állományát.
Elnehezedett teste ettől a leskelődéstől természetellenesen
kifacsarodott. Elcsavarodott kopasz tarkója egy kentaur combjára
emlékeztetett. A marsall bal keze a nadrágzsebben játszadozott.
Ez a disznó végképp nem szégyelli magát előttem, gondolta Nugzar.
Mit csinált belőlem ez a piszkos sakál?! Micsoda szégyen! Egy
nagyhatalom második embere, és milyen játékokat űz!
Úgy tett, mintha nem figyelne oda a főnökére. Egy dossziét tartott a
térdén, és az iratokat szortírozta, melyik a sürgős, melyik várhat még
egy kicsit. A marsall keze eközben előbújt a nadrágzsebből, előhúzott
egy nagy, helyenként erősen megkérgesedett kockás zsebkendőt, és
megtörölte vele tulajdonosa megnedvesedett tonzúráját és tarkóját.
– Hajaj! – dünnyögte a fej. – Hát nézd meg, Nugzar, mit kínál nekünk
az új nemzedék. Ó, ti moszkvai lányok, hát hol találni másutt a világon
ilyen cseresznyéket, ilyen almácskákat, ilyen dinnyécskéket… Büszkék
lehetünk erre az ifjúságra, nem igaz? És hogy szökdécsel keresztül a
tócsákon! Na, mit szólsz hozzá? Az ember mindjárt elképzeli, hogy fog
szökdécselni majd… hm… Hát nézd már meg, Nugzar! Ne játszd meg
magad!
A vezérőrnagy félretette a dossziét, színlelt szemrehányással
felsóhajtott, és olyan pillantást vetett a marsallra, mintha valami
rosszalkodó kisfiú lenne; tudta, hogy amaz szereti, ha így tekint rá.
– Ki ajzotta fel ennyire a képzeletedet, Lavrentyij?
Ilyen pillanatokban szigorúan tilos volt a mindenható kényurat a
család- és apai nevén, még inkább a ragja szerint megszólítani: az
egyszerű, baráti „Lavrentyij” azokra a régi, szép időkre, a Kura-parti
városra, az áldott emlékű bacchanáliákra emlékeztetett.
– Nézd csak, megállt! – kiáltott fel Berija. – Az órájára néz! Hahaha,
biztos a baszólegényét várja! Állj meg, Sevcsuk! – parancsolt rá a
sofőrére, az államvédelem őrnagyára.
A súlyos, páncélozott Packard, mely rémületbe kergette Moszkva
minden posztoló rendőrét, megállt a Park Kulturi metróállomás
közelében.
Mögéje odagördült és megállt az út szélén egy kísérő ZISZ. Berija
elővett egy Zeiss távcsövet, melyet direkt azért tartott itt a
Packardban, hogy azzal figyelje a helybeli tömegek legpompásabb
képviselőit.
– Na, Nugzarka, mit szólsz hozzá mint szakértő?
A vezérőrnagy átült a lehajtható ülésre, és kinézett a résen, előbb
távcső nélkül: a kocsitól vagy negyven méterre, egy újságos táblánál
vékonyka kislány állt, meglehetősen sikkes, vállas zsakettben. Az
újságot olvasta, és fagylaltot evett, vagyis ahogy modern, szovjet
emberhez illik, egyszerre legalább kétféle élvezetet igyekezett szerezni
magának. A sűrűsödő alkonyatban húsz év körülinek látszott, de a
kezében lévő kottatartó, amellyel némiképp gyerekesen a térdét
csapkodta, megtévesztőig hatott.
– Miért nem gyújtják fel ilyen sokáig a világítást? – kérdezte
felháborodva Berija. – Micsoda disznóság, az emberek tipródhatnak a
sötétben.
A lány jobb válla mögött tízméternyire ott volt a metró. Az állomás
bejáratában ki-be örvénylettek az emberek. Elég lenne két másodperc,
és eltűnik, gondolta Nugzar. Sarkon fordul, és eltűnik, és ez a disznó
verheti a farkát, amibe persze nem fog belenyugodni, keres másikat, és
persze, talál is, de legalább nem ezt, nem ezt a gyönyörűséget. De sajna,
nem megy el. Ott áll az a buta kölyök a fagylaltjával, mintha arra várna,
hogy ez a disznó odaküldje Sevcsukot, vagy… vagy… akár engem,
Lamadze vezérőrnagyot… a legvalószínűbb, hogy engem küld oda,
„nem szolgálatból, hanem barátságból”… miért nem kér senki arra,
hogy megöljem ezt a disznót?…
Az utóbbi esztendőben Nugzar gyűlölete a főnöke iránt már-már a
végsőkig fokozódott. Tisztában volt vele, hogy az idő telik, de Berija
soha nem engedi meg neki, hogy a következő lépcsőfokra hágjon, és
függetlenebb helyet foglaljon el a rendszerben. A Sztálin által a nehéz
háborús években adományozott egy szem tábornoki csillag még
mindig árván ragyogott a vállán. De hát nem is a rendfokozat a lényeg!
Akadnak a rendszerben vezérőrnagyok, akik egész
csoportfőnökségeket irányítanak, hatalmas munkát végeznek, alkotói
örömökben részesülnek, növekvő tekintélynek örvendenek. Berija
azonban lezárta számára az előrejutás útját. Nyilván még
negyvenkettőben határozta ezt el, a Joszif Visszarionovicsnál elköltött
emlékezetes vacsora után. Patkányszimatával megérezte a veszélyt.
Meg kell állítani a fiatal Lamadzét! Persze egyszerűen eltehette volna
láb alól, ahogy tucatszám tette másokkal a környezetéből. Ha valaki,
hát Nugzar aztán igazán tudta, hogy Lavrentyij szeret személyesen
végezni a veszélyes karrieristákkal, a saját irodájában, baráti
beszélgetés közben, egy váratlan golyóval az áldozat halántékába.
Annak idején nem szánta rá magát, hogy ezzel a kedvenc módszerével
szabaduljon meg Sztálin személyes pártfogoltjától, most meg már
nyilván úgy látja, hogy nincs is semmi szükség rá. Úgy semmisítette
meg Nugzar Lamadzét, hogy a lehető legközelebb emelte magához.
Miféle beosztás ez: a minisztertanácselnök-helyettes munkatársa?
Lehet, hogy hallatlan nagy befolyással rendelkező személyiség, aki be
van avatva a legfontosabb állami ügyekbe is, de lehet, hogy egyszerűen
egy csicskás, egy tányérnyaló, akit nőkért lehet küldözgetni.
Ez a barom soha nem felejti el azokat a sötét foltokat Nugzar
szolgálati dossziéjában. Egyszer csak eszébe jut Nugzar „trockista
kapcsolata”, hogy hogyan igyekezett megmenteni a szeretett Nyinka
Gradovát a szervek elől, hogyan dugdosta az anyagát egyik
szekrényből a másikba. A nemi kapcsolat a párt ellenségével, kedves
Lamadze elvtárs, gyakran vezet ideológiai kapcsolathoz. Persze
viccelek, csak viccelek, vihog ilyenkor, mi az, nem érted a tréfát?
Aztán itt van a tetejébe ez a história Gradova marsallnéval –
ráadásul megint ugyanaz a család, tisztára a végzet műve! –, ebből a
históriából a szervek nem éppen győztesen kerültek ki; így gondolja ez
a tökfej. Már hogy mondhat ilyet, Lavrentyij Pavlovics, hiszen itt van az
asszonynak az aláírása, a kezünkben van, bármelyik pillanatban
léphetünk. Hajaj, Nugzarka, már megint hivataloskodol! Meséld el
inkább a régi barátnak, hogyan basztad meg őnagyságát, hogyan
kerültél kapcsolatba, mondjuk így, a farkadon keresztül, az amerikai
felderítéssel. A fene egye meg, a frász kitör az ilyen vicceidtől,
Lavrentyij. Ugyan, Nugzar, hát már tréfálni sem lehet veled? Gyengén
állsz a humorérzék tekintetében.
 Ami Nugzart illeti, időnként kénytelen volt beismerni magának, hogy
negyvenötben Veronyika és Telaware ügye nem volt egészen világos. A
művelet pszichológiai felépítése kifogástalan volt, egy dolog hiányzott
csak belőle: az orosz női hisztéria. Az ajánlattétel után másnap vagy
harmadnap Veronyika minden nyafogás nélkül, sőt valamiféle gőggel
aláírta az együttműködési nyilatkozatot. Vajon nem tárulkozott-e fel a
vőlegénye előtt a szépasszony? Nem játszik-e kettős játékot? –
gondolta Nugzar, a főnökségnek azonban nem árulta el aggodalmait.
Először is, nem akart mindent összezavarni megint, nem akarta
csökkenteni a becsét ennek a ragyogó húzásnak, amely révén sikerült
bedugnia egy emberét egy tekintélyes amerikai katonai szakember
ágyába. Másodszor, kissé sajnálta Veronyikát, aki, hogy úgy mondjuk,
tisztán emberileg voltaképpen tetszett neki. Egy második lecsukást
már nem bírt volna ki. Ha pedig egyszerűen „lecsukják előtte a
szemafort”, még rosszabb lett volna: Moszkva szépe végképp ivásnak
adja a fejét.
Minden olyan váratlanul simán ment. Először is, Lavrentyij, aki
eleinte személyesen felügyelte a műveletet, egyszerre elvesztette az
érdeklődését iránta. Másodszor, úgy nézett ki, hogy a szövetségesek
részéről a legmagasabb rangú személyiségek avatkoztak közbe, úgy
hírlik, maga Eisenhower szólt át Németországból, a Szövetséges
Ellenőrző Bizottságon keresztül, de az is lehet, hogy Zsukov
közvetítésével egyenesen Sztálinhoz fordult, hogy ne akadályozzák
Telaware ezredes házasságkötését a Szovjetunió kétszeres hősének
özvegyével. Akárhogy történt is, Berija nem kérdezősködött tovább az
ügyről, ha pedig Nugzar szóba hozta, csak legyintett: csináld, ahogy
akarod, úgymond, nincs a dolognak komoly jelentősége. És csak
amikor a galambocskák elrepültek az óceánon túlra – a legfrissebb
adatok szerint békésen éldegélnek New-Heavenben, és semmi közük
holmi szaros államtitkokhoz –, a marsall csak akkor kezdte hajtogatni
félelmetes vicceit az amerikai felderítéshez fűződő szexuális
kapcsolatokról. Ez a rohadt gazember megint nadrágot lépett a lóval:
egyfelől, úgymond, jelentéktelen az ügy, tehát nem kell nógatni
Lamadzét, másfelől viszont, azt mondja, valami stichje van a dolognak,
bűzlik egy cseppecskét, és ha nem vág eléggé az eszed, oltári balhét
lehet csapni ebből a kis szagocskából.
Ami azt a bűzt illeti, azt mondják, akasztott ember házában nem jó
kötelet emlegetni. Az utóbbi időben a vezér gyakorta bűzlik, de a szó
szoros értelmében. A felesége torkig van az ura állandó
félrekeféléseivel, és már nem törődik a gatyájával. Ő maga meg nem
tűnik ki tisztaságszeretetével, legfeljebb a Politbüró ülései előtt
mosakszik meg tisztességesen. Egyáltalán, ahogy idősödik, fura dolgai
kezdenek lenni. Hirtelen belebolondult a sportba, az imádott
Dinamójába. Még a háború előtt lágerbe dugta a Szpartak legjobb
focistáit, a négy Sztarosztyin fivért, hogy ne zavarják a „szervek
csapatának” sikerét, most meg már teljesen becsavarodott: vadászik a
sportolókra, átcsábítja őket a hadsereg klubjaiból, olykor egyenesen
elrabolja őket. Különösen szálka a szemében a légierő új csapata,
amelynek maga Vaszilij Sztálin altábornagy a pártfogója. Időnként, a
legváratlanabb pillanatokban tombolni kezd. Az ember azt hinné, a
felderítőknél valami nagy bakot lőttek, valami nincs rendjén Iránban
vagy Berlinben, vagy a „leningrádi ügyben” siklott ki valami, aztán
kiderül: az a baj, hogy Vaszka megint elszipkázott néhány hokistát.
Máskor megint valami nem egészen racionális, mi több, mondhatni
teljesen irracionális dolgai akadnak. Nemrég egyszer, amikor Nugzar
belépett a főnöke irodájába, ott találta Lavrentyij Pavlovicsot, amint a
Szovjetszkij Szport-ot olvasta. Nugzar mindjárt rájött, hogy a vezér
valamivel nincs megelégedve a szánalmas lapocskában, valami
felbosszantotta benne. Valami nincs rendjén, marsall elvtárs?
Mondhatni így is. Tessék, nézd meg, miket nyomtatnak ki azok a
hülyék. Ujjával, mely olyan volt, mint egy ráncos kotonba bújtatott
miniatűr pöcs, hirtelen rábökött egy versre. A Vörös téren – olvassa
gyötrődve Nugzar.

A szemlét köszönti a marsall,

Tüzes paripája dobog,
S a térre harsogó marssal
Özönlenek a lobogók.
 Acél masinák dübörögnek
Patazajt visszhangoz a tér,
Vörösen suhognak a selymek,
Süvít
októberi
szél.
Az ezredek elvonulnak,
A múltjuk dicső diadal.
Aztán sereglenek a gyárak,
A sorok közt
harsog
a dal.

– Olvasd hangosan! – reccsent rá hirtelen Berija. Nugzar összerezzent:

egy ilyen kiáltással pisztoly nélkül is ki lehet nyírni az embert. Mégis
összeszedte magát: időnként ki kell mutatni a csekista keménységet. –
Nem értem, mi van ebben olyan, Lavrentyij Pavlovics? – Berija
idegesen felnevetett, kitépte Nugzar kezéből az újságot: – Nem érted?
Akkor majd én magam felolvasom, kellő érzéssel, értelemmel,
hangsúlyozással. – Azzal ujját a sorokon vezetve, sokszor hibásan
hangsúlyozva az orosz szavakat, olvasni kezdett, közben fel-felnézett
Nugzarra, és egyre jobban tüzelte valami furcsa düh.

A Kreml-fal előtt a téren

Sportolóhad menetel.
A nép az ifjak seregében
Hőseit ismeri fel.
A szürke kockakövekre
Aranyát
loccsantja
a nap.
Kedvenceiket nevetve
Köszöntik a moszkvaiak.
Az ifjak kiérnek a térre,
 Szemeik figyelik ragyogón:
Az évszázad
hadvezére
Áll
a márvány
mauzóleumon.
Az atlanti tőke
tombol
Churchill
csuklik,
remeg,
Ő meg a békére gondol,
Jövőnket
tervezi meg.
A gyárakban s földjeinken most,
A béke friss tavaszán
Építjük a kommunizmust
A sztálini
tervek nyomán.
Sarjadnak az ősz hajú sztyeppen
A földvédő fasorok,
S a tundra, kertek gyűrűjében
Mind hátrább toporog.
Új városok nőnek
és nyár gyümölcse
Érik dús kertjeink fáin.
A hálaének őket köszöntse,
Ki a példánk:
Lenin és Sztálin.

– Hát, tessék – fejezte be szinte kimerülten a verset. – Most mit szólsz

hozzá?
– Semmit nem értek, Lavrentyij Pavlovics – felelte minden
együttérzés nélkül a munkatárs. Csakugyan nem értette, mi a fenének
rendezte a főnök, így, négyszemközt, ezt a cirkuszt e körül a vers körül.
– Aha, szóval nem érted, Nugzar? Szomorú. Hát, ha még te sem érted,
akkor kire támaszkodhatom? Csak a saját megérzésemre?
– Bocsásson meg, Lavrentyij Pavlovics, mit lehet ebben találni? Itt
minden úgy van, ahogy lennie kell…
– Ejnye, Nugzar, nem úgy viselkedsz, ahogy egy baráthoz illik…
Hányszor kértelek már, hogy négyszemközt ne hívjál az apai nevemen,
Nugzar-batono. Mindössze tíz esztendővel vagyok idősebb nálad, egész
életünkben együtt dolgoztunk, nem igaz?… – Félredobja a Szovjetszkij
Szport-ot, és járkálni kezd az irodában, de úgy, hogy az ember azon
retteg, nehogy pisztollyal a kezében forduljon vissza. – Senki nem ért
meg engem ebben a kibaszott hivatalban, kivéve talán az egy szem
Makszimilijanicsot! – Mármint hogy Malenkovot. – Mi van, Nugzar, hát
nem tudsz a sorok közt olvasni? Nem látod, mennyi ebben a
gúnyolódás? Rajtunk, mindannyiunkon gúnyolódik ez a hülye! Hogy is
hívják? Nézd már meg, mi van aláírva! Jevg. Jevtusenko. Miféle név ez a
Jevg. Jevtusenko? Ilyen névvel nem lehet publikálni a szovjet sajtóban!
– Ugyan, Lavrentyij, drága barátom, mi van ebben a névben? –
ellenkezett Nugzar abban a hangnemben, amelyet a főnök követelt
tőle. – Közönséges ukrán családnév, a „Jevg.” biztos a Jevgenyij
rövidítése…
– Ennek a Jevgenyijnek nem hiszek! – visított fel Berija. – A
szimatom még soha nem csapott be! Szurkovnak228 hiszek, Makszim
Tanknak hiszek, még Szimonovnak is hiszek, sőt Antanas Venclovának
is hiszek, ennek nem! Honnan került elő ez a Jevg.?
Hirtelen összegyűrte az újságot, és belerúgott, ahogy a kapus rúgja
ki a labdát. – Ellenőrizze, és tegyen jelentést, Lamadze elvtárs!
Megrántotta a zakója szárnyát, és komoran odaült az asztalhoz, hogy
beleolvasson a leningrádi kihallgatások jegyzőkönyvébe.
Nugzar akkor arra gondolt: ez a gonosz bandita önmagával játszik
macska-egeret. Így próbál megfeledkezni az örökös gyilkosságokról.
Persze nem lehet könnyű elfelejteni, milyen lehetett, amikor csak a
minap itt sivítozott, mint egy malac, a lubjankai irodában a kihallgatás
közben Nyikolaj Voznyeszenszkij,229 aki nem sokkal előtte a Politbüró
tagja volt. És hány ilyen „malac” nyomja a lelkiismeretét! És
mindannyiunkét. Mindannyian fekete lelkű ördögök vagyunk, ez az
igazság. Ez meg szabadulni próbál, erre kellenek neki a nők, a sport…
Ezért olvassa ezt a szar lapot, úgy tesz, mint egy normális szurkoló, és
akkor egyszer csak rájön a bolondóra, megint vért akar, most ezét a
Jevg. Jevtusenkóét vagy kiét…
Az a szerencsétlen meg még csak nem is sejti, kinek keltette fel az
érdeklődését. Variál, egy sorból hármat csinál, hogy megéljen,
Majakovszkijt majmolja. Biztos valami egykori LEF-es, vén,
begyöpösödött balfácán…
Nugzar civil esőkabátot és puhakalapot vett, és elindult a Szovjetszkij
Szport szerkesztőségébe. A főszerkesztő alighanem azon nyomban
összehugyozta magát ijedtében. Felugrott, tántorogva végigfutott a
folyosón, és azt kiabálta: – Taraszovot a főnökhöz! – Bejött valami
rovatvezető. Az elvtársak a szervektől érdeklődnek a szerzőnk iránt.
Nyugalom, nyugalom, szerkesztő elvtárs, miért ez a többes szám? Nem
„az elvtársak érdeklődnek”, hanem személy szerint engem érdekel,
miért jelentetnek meg egy ilyen Jevg. Jevtusenkót? Erőteljesen ír, azt
mondja? Fiatalosan ír, azt mondja? Érdekes, érdekes. Azt mondja, itt
van? Hol? Itt van kint, tábornok elvtárs, a lépcsőházban cigarettázik.
Behívjuk? Nem kell. Csak mutassa meg. A főszerkesztő személyesen
nyitotta ki a lépcsőházra nyíló ajtót. Egy nyurga legényke állt ott,
velvet dzsekiben, buklésapkában, orra kékes vörös a füsttől, büszkén
mutogatta új, mikrótalpas cipőjét. – Ez az a Jevg. Jevtusenko? – Igenis. –
Hány éves ez a maguk Jevg. Jevtusenkója? – A főszerkesztő felpattant
az asztal mellől, aztán a veszedelmes vendég egy intésére megtorpant,
visszazökkent a székébe. Nehéz volt a főnöki asztal mögül felnézni egy
ilyen vendégre, mindenáron vigyázzba akaródzott vágni magát az
embernek, katonaiskolai hallgató módjára. – Taraszov, hány éves ez a
maga szerzője? – Tizenhat – mormogja kifürkészhetetlen, sőt megvető
hangon –, vagy tizennyolc… Húsznál biztos nem több… – Biztos iskolás
még. – Valószínűleg – dünnyögte szinte gőgösen Taraszov.
A folyosón át látni lehetett, amint fentről, egy másik
szerkesztőségből valaki elhaladt Jevg. Jevtusenko mellett, a gyerek
feléje nyújtotta hosszú nyakát, áttetsző szemében váratlanul bölcs
ravaszság csillant. A másik felnevetett, mondott valamit, nyilván
valami biztatót, amitől Jevg. Jevtusenko eltáncolt a lépcsőfordulóban
egy rövid trepak230-sztepp keveréket: mennek a dolgok!
– Mondja, mivel nyerte meg magát ez a vers? – kérdezte Nugzar
Taraszovot. A főszerkesztőre már ügyet sem vetett. Taraszov úgy ült
ott, mint egy Buddha, szinte teljesen kikapcsolódott a valóságból. Azért
nagy nehezen mégiscsak szóra nyitotta a száját: – Hogy olyan
erőteljes… szóval, fiatalos…
Ebben a pillanatban Jevg. Jevtusenko a cipője sarkával kivégezte a
csikkjét, és észrevette, hogy a főszerkesztő irodája nyitva van. Azonnal
végigsietett a folyosón a vécé felé, és menet közben hatalmas,
mindenre kiterjedő érdeklődéssel benézett a szobába. Micsoda egy
kölyök, gondolta Nugzar, és hirtelen egy másik eredeti gondolat alakult
ki benne: nem, egy ilyennek semmi keresnivalója a börtönben.
Taraszov elővett a zsebéből egy papírlapot. Tessék, hozott még egy
verset. Van benne néhány váratlan rím… az eszmeisége kifogástalan…
Jevg. Jevtusenko versének címe Egy ökölvívó sorsa volt, és egy Jin
nevű amerikai atléta nehéz sorsáról szólt.

Gondolt a háborúra
és a katonára:
Szibéria szülötte volt,
és barátsága mellé,
ráadásba
Jinnek
Sztálin-portrét
adott.
Csak ezt a képet.
Megy a bajnok.
Ez a rangja.
Moszkvában épp most
üt
a Kreml harangja.
 Ott a szabadság – mint a levegő.
Együtt szívják a sztálini gondolattal.
A sport –
a nép jussa.
A szépség és erő
Sugárzik róluk
minden mozdulattal.

– Hol vannak itt a váratlan rímek? – kérdezte Nugzar. Az egész

szituáció hirtelen roppant szórakoztatónak tűnt számára. A kötelező
szavak e halmazában valami fura kötetlenség érződik. Lehet, hogy
Berija ezt érezte meg? „Rangja – harangja, levegő – erő” dünnyögte
Taraszov. – Tessék? – Ezek hatásos rímek. – Aha. – Ez a nemzedék a
jelek szerint nem kívánkozik a lágerekbe. Vajon miben bíznak? A
hatásos rímekben? – Taraszov elvtárs, egyelőre ne siesse el ennek a
versnek a közlését – tanácsolta szelíden Nugzar. – Rendben? – Ahogy
óhajtja – mondta Taraszov. – Egyszerűen csak várja meg, amíg
telefonálok, addig ne. A vers, biz’ isten, nem romlik meg egy-két hét
alatt. Emlékszik, mit mondott egy költő: „A versemet, mint drága óbort
a szárnyas idő érleli.”
Taraszov nagyot nyelt, tekintetét a sarok felé fordította: a világért
sem szabad mutatni, hogy az ember emlékszik a betiltott Cvetajevára.
Most biztos azt gondolja: micsoda csekisták jelentek meg a színen,
milyen verseket vesznek a szájukra! Ez a Taraszov nem tudja, hogy
költők között nőttem fel. Igen, költők között lett belőlem gyilkos.
Kiművelt hóhér.
A következő két hétben Berijának természetesen a legkisebb gondja
is nagyobb volt annál, hogy A Vörös téren című költemény költőjével
foglalkozzék. Közeledett 1949 legfontosabb eseménye, a „szerkezet”
kipróbálása Szemipalatyinszkban. Többször is összehívták a titkosított
tudósok aktíváját, keményen rájuk lett ijesztve. Villámlátogatást tettek
a helyszíneken. Ellenőrizték a nyugati hírközlő szerveknél működő
ügynökhálózatot. Ha a kísérlet sikerül, úgy kell intézni, hogy egyrészt
senki se szerezzen tudomást róla, másrészt, hogy mindenki tudomást
szerezzen róla. A Gazda nemegyszer célzott rá, hogy ettől a kísérlettől
függ az új erőviszonyok kialakulása a világpolitikában. Lehetővé válik a
támadás az egész fronton.
Berija reggeli postájában mindig ott volt a Szovjetszkij Szport. Néha
előhúzta az újságkötegből, gyorsan belenézett a futballbajnokság
állásába, hogy muzsikál a kedvenc „Dinamója”, bosszúsan vagy
elégedetten odacsapott tenyerével az asztal szélére, és nyomban
félredobta a Testnevelési Állami Bizottság orgánumát. Egy alkalommal
Nugzar az alibi érdekében megemlítette, hogy járt a szerkesztőségben,
ehhez pedig olyan pillanatot választott, amikor biztos volt benne, hogy
a főnöknek a legkevésbé sincs kedve bármi másról beszélni, mint a
„szerkezetről”. Lavrentyij Pavlovics nyomban közbevágott: – Miről
beszélsz, tábornok? Elmehet a picsába az a szarfaszú Sevkinyenko
vagy ki! – Ebből lehetett következtetni, hogy a költő elleni
megmagyarázhatatlan dühroham valószínűleg a középkorú férfi egyik
rigolyája volt, és az egészet éppúgy el kell felejteni, mint a zsarnok
többi szeszélyét, a fiatal Jevg. Jevtusenko pedig sikeresen
munkálkodhat tovább a „hatásos rímein”, a diadalmas forradalom
nagyobb dicsőségére.

Lakájt csinált belőlem, gondolta Nugzar, amint a résen át figyelte az

ágaskodó válltömésű vékony kislányalakot. A csicskása vagyok minden
disznóságban, még ha minden alkalommal azt kéri is, hogy úgy
segítsek neki, „mint férfi a férfinak”. Ebben a pillanatban a
metróállomás fölött kigyulladtak az utcai lámpák.
– Na, tessék! – szólalt meg Berija. – Nesze, gyönyörködj benne,
micsoda bűbáj! Egyszerűen szerelmes vagyok belé!
– Hadd látom – szólt Nugzar.
A főnök odanyújtotta a vadásztávcsövét. Szóval szerelmes.
Szerelmes vadkan. Egy ilyennek jó nagy töltényt a homlokába, hogy az
üvegei rapityára menjenek. Nugzar megcsavarta a beállító gyűrűt. Ez
igen, remek ez a Zeiss-optika. Szeme előtt élesen kirajzolódott a
tömegből a bájos gyermekarc: az elkényeztetett tündérke világos
szeme, a meredek homlokocska, mely szinte teljesen romlatlan fajtára
vallott, a vékony, icipicit, de csak icipicit hosszú orrocska, a telt ajkak, s
a kettő között lángnyelvként ki-kibukkanó fagylaltpusztító szervecske.
Az egészet az erősödő szélben csapkodó gesztenyebarna hajzuhatag
vette körül.
– Klassz! – állapította meg Lamadze vezérőrnagy.
– Mondtam neked! – kiáltott fel Berija marsall. A szájából alvilági
bűz áradt. Nem szokott fogat mosni, az eszme mártírja.
– Klassz lesz! – fejezte be a gondolatát Lamadze.
– Mi az hogy „lesz”? – üvöltött fel Berija, mint egy undok kisfiú, akitől
elvették a játék kockát. Bocsánat, még hogy kisfiú: rohadt vén szaros!
– Két-három év múlva klassz lesz – húzta száját szelíd, hazug
mosolyra Nugzar. Valahogy nem tudta elképzelni, hogy odamegy ehhez
a kislányhoz, felmutatja MGB231-s könyvecskéjét, és bevonszolja lányt a
limuzinba. Akárkihez, csak ehhez nem! Ha kiszúrja a szememet, akkor
sem megyek!
– Nem kaukázusi módjára beszélsz – fröcsögte állát gőgösen
előremeresztve Berija. – Emlékezz csak vissza, Azerbajdzsánban hány
éves korukban viszik a lányokat ágyba.
Azerbajdzsánban lehet, gondolta Lamadze, de civilizált keresztény
országban soha! Egyébként a saját kislánya, Ciszana is közel járt ahhoz
az „életkorhoz”, ha igaz, már van havivérzése, és bár még az anyja
szoknyájába kapaszkodik, ki tudja… egy kurta esztendő múlva ő is
magára vonhatja valami liliomtipró marsall figyelmét. Ettől a
gondolattól elsötétült előtte a világ. A jobb kezemben van még épp elég
gyilkos erő, egy ütés ezzel a távcsővel az állkapcsára, tiszta erőből,
hogy a koponyaalapi csontja összetörjön…
– Hozzam a kislányt, marsall elvtárs? – kérdezte buzgón az első
ülésről a hűséges Sevcsuk.
– Miért te menni érte?! Miért nem Nugzarka menni érte?! – visított
Berija. Amikor dühös, hibásan kezd beszélni oroszul.
Nugzar vidáman felnevetett:
– Csak arra gondoltam, Lavrentyij, hogy az OSZFSZK törvénye
szerint… hahaha, hiszen az OSZFSZK területén tartózkodunk,
bennünket… hahaha, felelősségre vonhatnának kiskorúak
megrontásáért…
Az a gondolat, hogy az OSZFSZK törvényei szerint felelősségre
vonhatnák, olyan mulatságosnak tűnt Berija számára, hogy egy
pillanatra még a kislányról is megfeledkezett.
– Hahaha, nahát, Nugzar, megnevettettél! Hiába, mégsem lett még
belőled holmi sótlan fráter… Sevcsuk, hallottad? Az OSZFSZK törvényei
szerint!
Ebben a pillanatban a metróállomás bejáratánál alapvetően
megváltozott a harci helyzet. A kislányhoz odalépett egy
keménykötésű srác, külföldi szabású rövid posztódzsekiben.
Leereszkedő és magabiztos mozdulattal rápaskolt a kislány popsijára.
A kislány megfordult, és örvendezve a nyakába ugrott, de közben ki
nem engedte volna a kezéből a félig elfogyasztott fagylaltot. A srác
bosszúsan igyekezett szabadulni az édes cseppektől, aztán teketória
nélkül megfogta a lány kezét, és vonszolni kezdte az utcalámpa alatt
álló hatalmas motorkerékpárjához. A jármű pár másodperc múlva már
indult is, és nyomban elkanyarodott a Szadovoje körút felé. A kislány a
hátsó ülésen ült, a srác derekát ölelve, vagyis pontosan úgy, ahogy a
háború utáni moszkvai romantika nagykönyvében meg volt írva.
– Irány utánuk, marsall elvtárs? – kiáltott fel Sevcsuk. Ezzel a
kiáltással természetesen csupán százszázalékos hűségét és kétszáz
százalékos buzgalmát igyekezett kimutatni. Elképzelhető-e
Moszkvában ostobább látvány, mint hogy az ország második
emberének páncélozott Packardja egy frivol motoros párocskát
hajszol? A kísérő kocsinak is ostobaság lett volna kiadni a parancsot:
beletelne pár percbe, azalatt a motorkerékpár jó messze elvágtat,
akkor aztán bottal üthetik a nyomát a hatalmas Moszkvában. Különben
is, Berija buja vadászatainak stílusától idegen volt a kapkodás, a
sietség, a hajsza. Ellenkezőleg, a dolognak abban a lassú, de
ellenállhatatlan, hipnotizáló tempóban kell történnie, amilyen maga a
mai hatalom. Egyszóval, elszaladt a kis antilop!
– Ez temiattad van, Nugzar – morgott bosszúsan, de szerencsére
nem dühöngve Lavrentyij Pavlovics. – Megsajnáltad azt a kiskorút,
közben meg érte jött a bikája. – Hirtelen felnevetett: – Hallod, micsoda
vicceid vannak! Azt mondod, kiskorú megrontásáért felelősségre
vonnak, erre megérkezik a kiskorúért a keménytökű bikája!
Nugzar megértette, hogy a veszély elpárolgott a zsarnoki lélek
zegzugos csatornáin át, készséggel felnevetett ő is, és megrázta
nemesen őszülő halántékú szép fejét.
– Ezt elpuskáztam, elpuskáztam, Lavrentyij. Lemaradtam, öregszem,
úgy látszik.
– Na, akkor most eredj, keress új vadat! – vihogott jókedvűen Berija.
– Öt percet kapsz. Ne felejtsd el, az éjjel még be kell mennünk a
Gazdához!
A marsall megnyomott egy gombot. Az első ülés hátába beépített
szekrénykéből előjött egy tálca, rajta konyak, néhány kristálypohárka,
borzsom ásványvíz és citrom. A kudarcot le kell öblíteni, és citromot
rágni hozzá.
A vad nem sokáig váratott magára. A metró mélyéből, mintha csak
rendelésre jönne, előbukkant egy plebejus pofikájú fiatal moszkvai
Aphrodité. Tökéletes ágybetét. Berija szó nélkül bólintott. Nugzar
kikászálódott a Packardból, és elindult a lány felé.
A kidolgozott terv szerint ilyenkor rendkívül udvariasnak kellett
lennie, ami, tekintettel alapvetően jó tifliszi neveltetésére, nem volt
nehéz. Azzal kellett kezdenie, hogy kezét a sapkaellenzőhöz – ha
civilben van: puhakalapja karimájához – emeli, aztán előhúzza, ó, nem,
nem azt, amire a tisztelt olvasó gondol, nem, hanem a mindenkire
frászt hozó MGB-igazolványát, és csak ezután közli puha baritonján: –
Bocsánat a zavarásért, a Szovjetunió egy vezető államférfija kíván
beszélni önnel. – Tulajdonképpen mit sem számít, de úgy érezte,
valami gyilkos iróniát sikerül belevinnie a szituációba. Ezzel a
„Szovjetunió vezető államférfija” kifejezéssel egy pillanatra mintegy
ledöfte a gazembert, önmagát pedig kivonta a legmocskosabb
megaláztatásból. Nem tudni, hogyan reagálna a főnök, ha tudomást
szerezne a Nugzar-féle meghívásváltozatról, hiszen a legutóbbi időkig
még a leghűségesebb fegyverhordozójától is – vagy talán tőle a
leginkább – folyton cselre számított. Most már, úgy látszik, nem vár
tőlem semmi mást, csak aljas szolgalelkűséget, ami pedig az
áldozatokat illeti, ők mit sem törődnek az effajta stiláris
finomságokkal: természetesen teljesen elvesztik a fejüket félelmükben,
és semmi sem jut az eszükbe.
A plebejus tündér, aki az imént még büszkén hordozta a
férfitekintetek kereszttüzében isteni formáit, rémülten összehúzta
magát, amint megpillantotta a rettenetes limuzinból kiszálló, és
egyenest felé tartó daliás tábornokot. Közelgett a leányka kicsiny
életének legdrámaibb pillanata. „Emlékszem, fiatal lány koromban…” –
fogja majd énekelni idősebb korában. A tábornok tisztelgett, és
előhúzta belső zsebéből – nem, kedves olvasó, nem azt –, előhúzta az
igazolványát, melyen ez a rettegésbe kergető rövidítés állt: MGB – ami
annyit jelent: Moszkvai Gerontokraták Baszodája, vagy valami ilyesmi.
A lány arcán hirtelen apró szeplők lobbantak, néhány himlőhely is
előbukkant. Sebaj, mára jó lesz ez is.
– Bocsánat a zavarásért, a Szovjetunió egy vezető államférfija kíván
beszélni önnel.
A kislány annyira megrémült, hogy egy szót sem tudott kiejteni, a
lábát se tudta megmozdítani. Nugzar finoman karon fogta. Elképzelte,
hogy a főnök ebben a pillanatban már kezelésbe vette a készülékét a
nadrágzsebében.
– Csak ne nyugtalankodjék. Hogy hívják magát?
– L-l-ljuda – motyogta alig hallhatóan az áldozat.
Nugzar észrevette, hogy egy posztoló rendőr és egy újságárus
figyelmesen szemléli a jelenetet.
– Ne nyugtalankodjék, Ljuda elvtársnő, higgye el, semmi oka a
nyugtalanságra. Arról van szó, hogy egy nagyon fontos állami…
(majdnem azt mondta: „gonosztevő”) vezető szeretné megismerni…
(erősen megnyomta a szót, hogy értse meg ez a buta liba, nem
agyonlövésről van szó, egyszerűen meg akarják baszni… Nem érti?…
Csak nem egy szüzike?… Nem, nem ért semmit, reszket ez a kis hülye)
szeretné megismerni önt…
Olyan óvatosan indult el vele, mintha beteget kísérne. Kocsiajtó
nyílt, de nem a fő járműé, hanem a kísérőé. Nyilván Sevcsuk már
odaszaladt értük, és átadta a parancsot a gorilláknak, hogy szállítsák
be a zsákmányt a Kacsalov utca megfelelő bejáratához. A főnök
alighanem úgy döntött, hogy előbb elhajtanak a Gazdához a jelentéssel,
és aztán indulnak – ahogy ez a barom mondani szokta – a harmónia
birodalmába.
Közvetlenül a kocsi mellett Ljuda hirtelen megbokrosodott, egész
teste megfeszült, és annyira megmakacsolta magát, hogy még Nugzar
„kihűlt lelkében” is megmozdult a férfiasság, ám ekkor előugrott
Galubik őrnagy, és a fenekénél fogva ügyesen betuszkolta a lányt. Az
ajtó becsapódott. Az operáció Nugzarra tartozó része ezzel
szerencsésen befejeződött.

Eközben a motoros és utasa már messze száguldott. Moszkva városát,

amely holmi párizsi számára nyomorúságosnak látszott volna, a
huszonhárom esztendős fiú és a tizenhat éves lány szebbnek, és
mindenképpen titokzatosabbnak látta, mint a filmkockák Párizsát. Hej,
ha most Jolka helyén valaki más, egy felnőtt lány ülne, gondolta IV.
Borisz Gradov. Mondjuk, ha Vera Gorda ölelné a hasizmaimat. De jó
lenne, ha a mi Bábocskánk helyett valaki mással, egy híres sportolóval
száguldoznánk, mondjuk Iljaszovval, a magasugróbajnokkal, gondolta
Jelena Kitajgorodszkaja, a költőnő Nyina Gradova lánya, azaz a
motoros édes unokatestvére. Ilyen szoros testi érintkezésbe kerülni
egy sportoló hátával… lehet ilyen? Elképzelhető-e, hogy ezek a bájos
kezek egy nem rokon férfi izmos hasára fonódnak?
Ma mind a ketten megígérték a nagymamának, hogy este kimennek
vacsorára Szerebrjanij Borba. Jolkának zongoraleckéje volt egy
magánháznál, a Metrosztrojevszkaja utcában, utána, ahogy
megbeszélték, Borisz felvette a Park Kulturi metróállomásnál.
Természetesen még csak nem is gyanította egyikük sem, hogy kis híján
belekerültek a páncélozott autó belzebubi kompániájának hálójába.
Elszáguldottak Moszkva első felhőkarcolója, a tizenöt emeletes
Peking Szálló előtt. Az épület még be volt állványozva, de a toronyszint
néhány ablakát már egy hatalmas Sztálin-arckép takarta. Bármerre
fordult is a tekintet, ez a képmás gyakorlatilag ott pompázott
Moszkvában mindenütt, amerre a szem ellátott. Emitt, a tetők fölött
neoncsövekből kirakva virított a profilja, amott hatalmas portré
emelkedett a magasba, rajta a hős a végre megszerzett legmagasabb
rendfokozat, a generalisszimusz egyenruhájában, amint atyai
tekintettel szemléli az oltalma alatt örvendező népek boldogságát:
„Sztálin a világbéke zászlóvivője!” Pár hét múlva, Október 32.
évfordulóján orcája ott fog tündökölni a moszkvai égbolt zenitjén, az
ünnepi tűzijáték sziporkázó szökőkútjai között.
Amikor a múlt évben Borisz Gradov hazatért Lengyelországból,
Moszkva éppen ilyen tűzcsóvákat okádott. A népek vezére, láthatatlan
felhők feletti léghajókhoz kötve ott lebegett a Manyezs tér fölött.
Körös-körül ezrével pukkadoztak a tűzijáték-sziporkák, melyek a
grandiózus ünnepségek viszonyai között már rég elvesztették
játékszerűségüket. Nem is a „tűzijáték”, hanem a lelkesítő „üdvlövés”
vagy a nagy erejű „össztűz” szót használták az ilyen látványosságra.
Gradov főhadnagy az erdőkben és a félig leégett városok
szomszédságában letöltött négy esztendő után kissé zavarban is érezte
magát a fővárosi pompa kellős közepén. Tíz- és tízezer hátravetett fej
meredt arcukra fagyott mosollyal az egekben elterülő cézári ábrázatra.
Cézár, ha nem még feljebb való, gondolta az e pillanatra már alaposan
lerészegedett Borisz. A hatalmas orcán és homlokon futkosó színes
foltok, rózsás és halványkék felhőpamacsok az Arc égi eredetére
utaltak.
– Ó, milyen pazar ünnepségeket tudunk rendezni! – sóhajtott fel
hangosan egy tekintélyes külsejű hölgy. Felső ajka fölött meglehetősen
erőteljes fekete bajuszka sötétlett, mintha ragasztva volna. Borisz
snapszot kortyolgatott posztóborítású tiszti kulacsából. – Úgy néz ránk
onnan fentről, mintha maga Zeusz volna, nem igaz? – mondta a
hölgynek. – Miket beszél, fiatalember! – suttogta rémült
felháborodással, és igyekezett minél messzebb kerülni a tömegben. –
Miért, milyen szörnyűséget mondtam? – vont vállat Borisz. – Zeuszhoz
hasonlítottam, az olimposzi istenek atyjához, ez talán kevés? –
Kulacsát szopogatva kikeveredett a Manyezs térről a Gorkij utcába,
egyenest a házukhoz, ahol minden nap minden órájában várta őt a
marsall hatalmas, üres lakása. A marsall lakása! Maga a marsall
mindent összevetve sem töltött benne egy hetet. Kisebb rangú
személyek laktak benne. Egyszer a szokottnál korábban érkezett haza
az edzésről, beszaladt a „könyvtárszobába” (egyre gyakrabban
nevezték így az apja dolgozószobáját), és kővé dermedt a
nyöszörgésektől. A díványon, hasmánt elterülve, ott feküdt az anyja,
aranyló hajzuhataga szétterült az arca alá dugott párnán. Mögötte
kigombolt zubbonyban térden állva ott működött Sevcsuk. Arcán
ráfagyott, ferde huligánmosoly. Amint megpillantotta Borkát, szent
rémületet színlelt, aztán elhessentette a fiút: nyomás innen, ne zavard
anyádat az élvezetben.
A részeg főhadnagy most, vagyis akkor, negyvennyolc májusában,
tehát közvetlenül az után, hogy hazatért a Lengyel Népköztársaságból,
ahol tűzzel-vassal segítette megteremteni a testvéri szocializmust, ott
ült ugyanazon a díványon, a sötétben, a snapszát kortyolgatta, és sírt.
Itt nincs senki. Itt nem várt senki. Ő elutazott, és magával vitte a
kishúgomat, Verulkát. Most a háborús gyújtogatók táborában él. Nem
tudom, nevezhető-e hazaárulónak, de engem elárult.
A mennyezeten és a falakon még ott kóvályogtak az éjfélig elhúzódó
üdvlövések visszfényei. A párkányra kiégett tűzijátéktöltény-hüvelyek
potyogtak. A sortüzet lövő egyik löveg itt durrogott a közelben,
bizonyára a Minisztertanács épületének tetején. A vodka egyre fogyott,
az önmaga iránti szánalom egyre nőtt.
Az utolsó esztendőben Lengyelországban Borisz már nem harcolt.
Talán két-három éjszaka fordult elő, hogy Poznań határában
riadóztatták az egész iskolájukat, de aztán minden magyarázat nélkül
le is fújták a riadót. Az AK-sokat, vagyis azokat, akiket a politikai
foglalkozásokon a „reakció erőinek” neveztek, vagy már likvidálták,
vagy sikerült külföldre lógniuk, vagy elvegyültek a megbékélt lakosság
között, bár a helyi szervek tovább vadásztak rájuk. Boriszt az MGB és a
GRU232 néhány erdei harcosával együtt átvezényelték oktatónak a
poznańi iskolába. Itt egy esztendeig az volt a feladata, hogy átadja
meglehetősen tekintélyes gyilkolási tapasztalatát a lengyel különleges
alakulatok növendékeinek. Az igazat megvallva, igencsak köztörvényes
színezetű társaság volt, és olykor bizony nem volt elég, hogy
bemutatott nekik egyet-egyet a fegyver nélküli önvédelem fogásaiból,
hanem élesben végig is kellett vinnie.
Az év leforgása alatt legalább egy tucat leszerelési kérelmet adott be,
azzal, hogy folytatni akarja a tanulmányait. A válasz mindannyiszor
egyértelmű és kimerítő volt: „Leszerelési kérelmét elutasítom.” Már
azon kezdett gondolkodni, nem kéne-e elfogadni az ajánlatot, hogy
jelentkezzen a zárt törzstiszti iskolába, mert így mégis
visszakerülhetne Moszkvába, közelebb a nagyapjához, akinek vannak
összeköttetései, ám hirtelen behívatták a közös lengyel–szovjet
igazgatóságra, és közölték vele, hogy leszerelik.
A későbbiekben kiderült, hogy a nagyapjának, III. Borisznak
csakugyan benne volt a keze a dologban. Borisz Nyikityics valami
rejtélyes úton-módon kitudakolta, kinek a közvetlen alárendeltségébe
tartozik titokzatos unokája, és megkezdte az illetékes hatóság
tervszerű ostromát, igyekezett megértetni az elvtársakkal, hogy
mindennek megvan a maga ideje, itt van ez a gyerek, aki a
romantikától és hazaszeretettől, illetve fordítva, hazaszeretettől és
romantikától fűtve, igen, így, ebben a sorrendben, négy esztendőt
adott az életéből a hazának és a fegyveres erőknek, de most már
folytatnia kéne a tanulmányait, hogy átvehesse a stafétabotot a
Gradov-dinasztiában, ebben az igazi orosz orvosdinasztiában. Végül a
veterán tábornoknak, professzornak, az Orvostudományi Akadémia
rendes tagjának, a legendás Gradov marsall apjának nehéz volt nemet
mondani. A láthatatlan hatóság kezdett visszakozni, és fogcsikorgatva
bár, de visszaadta a nagyapának az unokáját, ezt a világbéke ügye
szempontjából oly értékes felderítő diverzáns kádert.
Eljött tehát a régen várt nap. IV. Borisz begyűri egyenruháját, váll-
lapostul a hátizsákja legaljára. Kimegy a poznańi zsibpiacra, és vesz
magának egy halom civil kacatot. Iszik egyet a gazdasági részleg
vezetőjével, megkeni egy kissé, és kap tőle egy SS-ektől zsákmányolt,
„leírt”, hatalmas, lehajtható tetős Horch gépkocsit. Pénze mint a pelyva,
rubel is, zloty is: a Lengyel Egyesült Munkáspárt bőkezűen meghálálta
a proletár állam alapjainak lerakásához nyújtott segítségét. Aztán –
előbb Poznańban, aztán Varsóban, majd Minszkben és Moszkvában –
illetékes elvtársak lélekdermesztő beszélgetéseket folytatnak vele. Te,
Gradov, felderítő vagy, és ha most megválsz is tőlünk, soha nem szűnsz
meg felderítő lenni. Bármelyik pillanatban szükség lehet rád, és akkor
jönnöd kell, különben kampec. Ha elárulsz bennünket, bárhol legyél is,
a földgolyó bármelyik pontján, bekapod a legyet, érted, ugye? Nagyon
helyes. Ha hűséges bajtársunk maradsz, akkor mindig, mindenütt zöld
szemafort kapsz.
Néhányszor céloztak rá, mégpedig meglehetősen átlátszóan, hogy
soha, semmi körülmények között ne fogadjon el ajánlatot a
csekistáktól. Az egy másik társaság. Ha megszorongatnak, futás
hozzánk.
Hivatalosan közölték vele, hogy rajta marad a GRU tartalékosainak
szupertitkos listáján. Természetesen aláírattak vele legalább egy tucat
utasítást, mely szerint tilos kifecsegni bármit is, amit tudott, amiben
részt vett a Szovjetunió ideiglenesen megszállás alá került területein
és a szomszédos baráti Lengyelország területén folytatott különleges
hadműveletek során. A titoktartás megsértése esetén a belső
rendtartásnak megfelelően a legszigorúbb intézkedéseket fogják
foganatosítani ellene, vagyis ugyancsak kampec.
Végre-valahára megérkezett az alaposan megrakott kocsiján (a fő
terhet a tartalék alkatrészek jelentették) a szülői házhoz, Szerebrjanij
Borba (a kedves olvasó, aki elolvasta regényünk két első kötetét,
könnyen elképzelheti a Gradov-fészek lakóinak érzelmeit), s ott
megkapta az üres Gorkij utcai lakás kulcsait. A nagyanyja leveleinek
óvatos célzásaiból már tudta, hogy az anyja elutazott valahová, nem túl
messzire, talán valahová a Távol-Keletre, gondolta, valami újabb
tábornokkal vagy magas beosztású mérnökkel, vagy – az ördög furcsa
tréfákra képes – Borisz ifjúkori éjszakáinak legalpáribb démonával,
azzal a fegyőr Sevcsukkal, de hogy ilyen messze távozzék, egyenest
Amerikába, azt legrosszabb álmaiban sem tudta volna elképzelni.
Ebben az időben, vagyis 1948 tavaszán már javában dúlt az emberiség
legújabb játéka, a „hidegháború”. A tegnapi bajtársak, a jenkik, egy
idegen világ gonosz kísérteteivé váltak. A britek vezére, aki szívesen
használt metaforákat, megalkotta találó kifejezését az új szovjet
izolációra: „vasfüggöny”. Egy közönséges szovjet állampolgár még csak
gondolni sem mert holmi postai összeköttetésre Amerikával, ami pedig
az olyan különleges alakulatok harcosát illeti, amilyen Bábocska
Gradov volt, bármilyen kísérlet, hogy felvegye a kapcsolatot az
anyjával, egyenlő lett volna azzal, hogy elárulja titkos rendjét, melynek
neve, a GRU, egyfelől a galambturbékolásra emlékeztet, másfelől egy
körtét233 juttat az ember eszébe, jókora harapással húsos fenekében.
Bábocska szándékai eleinte a lehető legkomolyabbak voltak.
Haladéktalanul, a lehető leggyorsabb ütemben megszerezni az
érettségit. Osztálytársai már mind az egyetem negyedik évfolyamát
végezték, nyomukba kellett eredni. Aztán? Aztán jelentkezik
valamelyik tekintélyes moszkvai egyetemre, és három év alatt
elvégzi… Hogy melyik szakot? Mondjuk, az orientalisztikát, vagy az
acél- és ötvözettant, vagy a nemzetközi kapcsolatokat vagy a
repülőmérnökit… De persze, semmi esetre sem valami jelentéktelen
pedagógiait vagy orvosit. A nagyapja érvelése csak a hadsereg
kötelékeitől való megszabaduláshoz volt jó, de semmiképp sem
elegendő IV. Borisz becsvágyó ambícióinak a kielégítésére. Nem voltak
különösebben távoli céljai, a fővárosi fiatalság legmenőbb köreihez
akart tartozni, nem holmi középszerű „ped” és „med” egyetemek
hallgatója akart lenni, amelyek olyan jelentéktelenek, hogy
sorszámozzák őket: van 1-es, van 2-es, van 3-as… Az orvosi? Hogy
hullákat trancsírozzon az anatómián? Nem, nagyapa, bocsáss meg,
láttam épp elég hullát. III. Borisz erre széttárta a karját: ezt az érvet
csakugyan nem lehet félresöpörni.
Bábocska nemes szándékai azonban hamar zátonyra futottak a
moszkvai gyakorlati életben. Az esti iskolában, ahová az érettségi
végett beiratkozott, úgy érezte magát, mint Gulliver a liliputiak
országában. Nem ok nélkül: amikor megjelent, osztálytársai szemében
csakugyan valami liliputi kisebbrendűségi érzés tűnt fel. Senki nem
tudta róla, ki ő, de azt mind megérezték, hogy nem érnek fel hozzá.
Még a tanárok is összehúzták magukat a jelenlétében, különösen a
nők: a kifogástalan modorú, mintaszerű alkatú sötétszőke dalia,
szarvas mintás pulóverében hóttidegennek hatott a munkásfiatalság
által látogatott nyomorúságos iskolában. – Milyen furcsa akcentusa
van magának, Gradov. Nem Nyugatról jött véletlenül? – kérdezte a kis
csinos földrajztanárnő. Bábocska elnevette magát – szájában hibátlan
zongorabillentyűzet. – Szerebrjanij Borból jöttem, Ljudmila, hm,
Iljinyicsna. – A földrajztanárnő megremegett, elvörösödött. Csakugyan,
hogy is lenne ő képes földrajzra tanítani egy ilyen embert? Ettől fogva
valahányszor összeakadt Gradovval az iskolában, lesütötte a szemét, és
elvörösödött, abban a szent meggyőződésben, hogy ez az ember csak
azért nem teszi magáévá, mert csömörig lakott más nőkkel, akikhez
képest ő egy senki: arisztokratákkal, félvilági dámákkal.
Holott csömörről, sajna, korai lett volna beszélni. Amikor a titkos
háború huszonkét esztendős hőse hazakerült Moszkvába, egyszeriben
elfogta valami furcsa félszegség, mintha nem is a szülővárosába tért
volna vissza, hanem valami idegen városba. Még férfiúi mivoltában is
megingott, újra előjött benne a „nyílt tettek” kamasz emberkéje,
mintha ezek a lengyelországi históriák nem is vele történtek volna,
mintha semmi köze nem lett volna ahhoz a géppisztollyal és tőrrel
felfegyverzett fickóhoz, akit társai Gradnak234 becéztek, s mintha most
tért volna vissza igazi lényegéhez, és ez a lényeg talán alig valamivel
több, mint azé a kölyöké volt, akivel egyik éjjel a Szófia rakparton
találkozott.
Nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy maga Gradov, a szépséges,
titokzatos ifjú is összerezzent egy kissé, valahányszor a
földrajztanárnővel találkozott. Egyfelől nagyon szerette volna találkára
hívni, másfelől, nem tudni, honnan, teljesen gyerekes félelem ébredt
benne: mi lesz, ha a tanárnő aztán megszutyongatja a Föld
ásványkincseiből?
A temérdek női arc közül egyszerre kiragyogott egy, mégpedig egy
étterem reflektorának rózsaszín fénysugarában: Vera Gorda
esztrádénekesnő. Egy este Borisz egyedül ült a Moszkva étteremben,
szívta az aranyszegélyű Trojka cigarettáját, Oszobaját,235 azaz ötvenhat
fokost ivott, de nem egy hajtásra, hanem lengyel módra, apró
kortyokban. Egyszerre bejelentették, hogy Vera Gorda következik, és a
lépcsőn, hosszú koncertruháját suhogtatva, üdvözlésre emelt
mezítelen karral, felvonult egy hirtelenszőke szépség, szakasztott Rita
Hayworth, abból az amerikai filmből, amit rongyosra forgattak
Poznańban. Az egész közönség kóvályogni kezdett az elhalkuló, majd
újra felszárnyaló ritmusoktól, a sokszínű fényfoltok villogásában, és
Borja, bár nem volt kivel táncolnia, maga is felállt, és ő is kóvályogni
kezdett; az ifjúság felejthetetlen pillanata. „Porlepett levélköteg a
széken, egyet épp kezemben forgatok, itt-ott egy-egy gyöngybetű
helyében szétmosódott halványlila folt.” A dizőz ott állt egyedül, húsz
fehér ingmelles tahó között, a mikrofon előtt, félig lehunyt szemmel,
alig mozgatva édes ajkait, és édes hangja elárasztotta a hatalmas,
oszlopokkal díszített termet… micsoda boldogság, micsoda
megközelíthetetlenség…
Ugyan, miért lenne megközelíthetetlen, gondolta Borja másnap
reggel. Mindössze egy éttermi dizőz, te meg mégiscsak egy leszerelt
felderítő vagy. Küldjél neki virágot, hívd meg kocsikázni, ilyen
egyszerű az egész. Pokolian egyszerű. Nem is olyan rég még úgy
érezted, hogy a világon egyáltalán nincsenek bonyolult helyzetek. Ha
az embert már kilyukasztotta egy golyó, és kétszer megkéselték, ha
nem fél a haláltól, akkor miféle bonyolult helyzetről lehet még szó?
Ráadásul szerintem észre is vett, látta, ahogy felugrottam, felém
nézett… Megint elment a Moszkvába, és Vera Gorda megint ott állt
előtte, kinyújtott kézzel, megközelíthetetlenül, mint egy filmmítosz.
„Azt hiszem, Bábocska valamilyen háború utáni sokkot élhet át” –
mondta egyszer Borisz Nyikityics. „Valószínűleg igazad van – felelte
Meri Vahtangovna. – Tudod, nem hívta fel egyetlen régi barátját sem,
nem találkozott senkivel az osztálytársai közül.”
A nagymamának csaknem igaza volt, vagyis igaza volt, de nem
egészen. Amikor Borisz megérkezett Moszkvába, csakugyan a
legkisebb hajlandóságot sem mutatta, hogy viszontlássa osztálytársait,
a 175. sz. iskola „vezérkölykeit”, viszont megpróbált megtudni legalább
valamit bálványa, az egykori moszkvai ifjúsági bajnok Alekszandr
Seremetyjev sorsáról.
 Utoljára negyvennégy augusztusában látta, amikor Alekszandrot
hordágyra tették. Varsó környékén préselték fel egy túlzsúfolt
Douglasra. Akkor alig volt benne élet, félrebeszélt a narkotikumoktól,
összevissza motyogott. Aztán amikor Borisz tudakozódni próbált a
sorsáról, parancs érkezett, hogy tilos a további kérdezősködés.
Seremetyjev sorsa a legsúlyosabb államtitoknak minősült, nyilván
azért, mert sebesülését egy szupertitkos akció során szerezte, amikor
kimenekítették a kommunista tábornokot a lángban álló Varsóból.
Negyvennyolcban, amikor már megkaphatta az iratait, azaz
részlegesen megszabadult turbékoló nevű szervezetétől,
megkockáztatta, hogy kérdéssel forduljon azokhoz az áthatolhatatlan
ábrázatú elvtársakhoz, akik búcsúztatták: „Legalább annyit mondjanak
meg, elvtársak, él-e egyáltalán Szaska Seremetyjev, és ha nem, hol van
eltemetve.” – „Él – felelték váratlanul az áthatolhatatlan ábrázatú
elvtársak, és hozzátették: – Ez minden, amit mondhatunk önnek,
tartalékos gárdafőhadnagy elvtárs.”
Ez meg hogy lehet, töprengett Borisz, él, és még mindig le van
titkosítva? Ezek szerint még szolgál? Ezek szerint keze-lába ép? De hát
ez lehetetlen, a jobb lábát a szemem láttára lapította szét az a
vasgerenda.
IV. Borisz e szűkös információ birtokában megmaradt magányában.
Tulajdonképpen nem holmi gőgből maradt egyedül, még csak nem is a
háború utáni sokk következtében, ahogy a nagyapja meg a nagyanyja
feltételezte, hanem egyszerűen leszokott arról – vagy soha nem is
értett hozzá –, hogyan kell másokra ráakaszkodni. Néha azon kapta
magát, hogy mint egy kamasz kölyök, valami szerencsés véletlenre
számít, amely majd összehozza valami remek srácokkal, valami
gyönyörű lányokkal.
Ami az előbbieket illeti, az alkalom nem is váratott soká magára, és a
dolog teljesen természetesen következett be, a motorozás-autózás
ürügyén. Egyszer odajött hozzá két olyan bőrdzsekis srác, Jura Korol és
Misa Cserjomiszkin. Borja épp a Horch lefulladt motorjába igyekezett
életet lehelni, a felhajtott tető alatt matatott az üzemcsarnoknyi
gépezetben. A fiúk pár percig ott álltak a háta mögött, aztán az egyik
azt javasolta, ellenőrizze a gyújtáselosztót, szerinte ott lehet
érintkezési hiba. Úgy is volt. Amikor a motor begyulladt, a fiúk
hosszan, szerelmes tekintettel nézegették a puhán berregő
nyolchengeres gépezetet. „Fantasztikus szerkezet – mondták
Borisznak. – A rendszámból ítélve a sajátja, igaz?”
Így ismerkedtek össze. A két srácról kiderült, hogy mester fokozatú
motocrossosok. A gépeik ott álltak mellettük, persze, két „Harley
Davidson”, mi más. Egyelőre ezeket hajtjuk, magyarázták, de a
következő szezontól kénytelenek leszünk átnyergelni valami
gyengébbre. A sportbizottság parancsba adta, hogy a hivatalos
versenyeken csak hazai gyártmányú járgányok indulhatnak.
Éppen ekkor ért oda két másik srác, Vitya Kornyejev, országos
abszolút crossbajnok, és Natasa Ozolina, kiváló sportoló. Nyomban be
is kapcsolódtak a beszélgetésbe. A kérdés húsba vágó fontosságú volt
ezekben a körökben. A sportolók hajlottak afelé, hogy voltaképpen van
az említett döntésben valami kőkemény igazság. Az amerikai importra
a közeljövőben aligha lehet számítani, ösztönözni kell tehát a hazai
motorkerékpárgyártást. Van néhány motorunk, itt van az L–300, az
IZS, a TIZ, a Kometa, ha ezeket rendesen felspécizi az ember, felvehetik
a versenyt az európaiakkal.
Borja egészen tűzbe jött az új ismerőseitől: végre megtaláltam a
nekem való normális srácokat! Ami pedig a „normális srácokat” illeti,
azok szívélyesen befogadták a kompániájukba, különösen, amikor
megtudták, hogy Gradov marsall fia, homályos harctéri múlttal
rendelkezik, ráadással van a Gorkij utcában egy üres lakása, amely
bármikor a társaság rendelkezésére áll, amikor pedig kiderült, hogy
egész tisztességesen ért a német motorokhoz, végképp kivívta
elismerésüket.
A fiatalember természetesen azon nyomban belevetette magát a
motorsportba. A Horchot félretette a ritka esti kiruccanásokra. IV.
Borisz végképp hátat fordított a munkásfiatalok iskolájának, és napjait
a CDKA vagy a Dinamó garázsaiban, valamint a Petrovszij park egyik
sétányán töltötte, ahol vasárnaponként összeverődött a motorizált
ifjúság, részint tártalékalkatrész-cserére, részint csak úgy, dumálni.
„Harley”-t, a motorosok álmát egyelőre nem sikerült szereznie, viszont
alkalmi vételként szert tett egy bikaerejű wehrmachtos Zündappra,
melyet a második világháború alatt géppuskás oldalkocsival szereltek
fel, és képes volt elszállítani három húsos fritzet. Közben a
sportkörben kapott egy hazai gyártmányú gépet, egy 125 köbcentis,
kompresszoros DKV-t. Ezt a gépet persze, Jura Korol és Misa
Cserjomiszkin értő irányításával, azon nyomban nekifogott
„felspécizni”. Hamarosan egész tisztességes eredményeket kezdett
felmutatni vele: egy kilométeres szakaszon 125,45 km/óra menetből,
89,27 km/óra álló helyzetből. Egy év múlva, garantáljuk, mester leszel,
ígérték a főnökök. Hamarabb az leszek, nevetett magában Borisz.
Negyvenkilenc tavaszán az egész brancs Tallinnba utazott a
szokásos évi Pirita–Koze körpályás versenyre. Saját keréken mentek,
keresztül a pszkovi és csuhon236 erdőkön, bár azzal ijesztgették őket,
hogy ott az „erdei testvérek” garázdálkodnak.
A versenytől Bobka valósággal eksztázisba jött. Na, itt aztán fix, hogy
egyszer nyerni fogok ezen a ringlispílen – gondolta. Egyelőre
tartalékként került be a CDKA csapatába, a versenyen nem vett részt,
de igen biztató időket futott az edzéseken. A sporthoz értő közönség
egyértelműen felfigyelt rá, különösen egy bizonyos Irja Iun nevű
sporttársnő, a Kaleva-klub fajtiszta balti kék szemű, huszonkét
esztendős versenyzője. „Úgy látszik, a leigázott Európa nőivel
könnyebben, természetesebben boldogulok” – mondta Borisz a
lánynak, miután nagyon erősen összeismerkedtek egy holdfényes
éjszaka, Toompea gótikus várában. Szerencsére Irja nem értett egy
kukkot sem, csak kacagott. „Az átkozott megszállók között akadnak
egész helyes srácok – kacagott a maga módján –, ráadásul ilyen
jókedvet csináló bort hoznak, mint ez az Ahaseni.”
Ami az „erdei testvéreket” illeti, a tapasztalt felderítő szem úgy
becsülte, hogy a versenypályán összegyűlt közönség legalább fele
közéjük tartozik, a városban pedig ez az arány nyolcvan százalékra
rúgott. Egyik hajnalban, a burzsoá függetlenség stílusában épített
„Pirita” étteremben megjelent Borisz barátnőjének a bátyja, Rein Iun,
ez a fürge, összehangolt mozgású kosaras szélső, félrevonta Boriszt a
sarokba, és megmutatta neki klubdzsekije bélését. A srác szíve fölé egy
fehér-kék-fekete szalag volt bevarrva, a szabad Észtország színei.
– Érted? – kérdezte fenyegetően Iun. – Értem! – kiáltotta Borisz.
Olyan klassz volt az egész: egy motorbolond, kora hajnal,
szovjetellenesség. Milyen kár, hogy ő nem észt, nem varrhat fel
magának egy ilyen rongydarabot. Hát én, én, bunkó ruszki, mit varrják
fel a hónom alá? Kétfejű sast? – Értelek, Rein – mondta Borisz írja
bátyjának. – Veletek vagyok! – Hülye! – vetette oda a kosaras. Nagyon
szeretett volna összeverekedni ezzel a ruszkival, bemosni neki egyet
Észtországért, a húgáért. Az ország boldogtalan, a húga viháncol –
olyan kedve volna bemosni egyet ennek a frankó srácnak, ennek a
moszkvai motorosnak.
Így teltek Gradov tartalékos gárdafőhadnagy napjai, amikor hirtelen
felhívta az iskolából Ljudmila Iljinyicsna (honnan tudta meg a
számomat a föcitündér?), és akadozva emlékeztette: – Lehet, hogy
elfeledkezett róla, Gradov, de egy hét múlva kezdődnek az érettségi
vizsgák.”
Borisz első dolga persze az volt, hogy rohant kávét venni, aztán egy
ismerős medikushoz kodeinért. Egyetemista körökben az a duma járta,
hogy ha az ember bekodeinozik, egyetlen éjszaka alatt be lehet vágni a
polgazdtankönyvet, vagy bármilyen más halandzsát. Így magolt egy
hétig, először a kávét nyakalta, míg belekékült, aztán hajnalban áttért a
kodeinra, a végén már kezdett becsavarodni. Na, vagy megvágnak,
hogy csak úgy nyekken, vagy aranyéremmel végzek! De se ez, se az. A
munkásfiatalok iskolájában a statisztika kedvéért senkit sem buktattak
meg, helyette hármasokat adtak. A kodeines felvillanások sem hatottak
itt meg senkit. Borisz Gradov, az elegáns és titokzatos tanuló teljes
értékű, de középszerű bizonyítványt kapott: egy négyeske, a többi
hármaska.
Hát a francba ezekkel a gyerekes játékokkal! Vissza a normális
srácokhoz, a motorokhoz! Egész nyáron a motocrosspályákon
nyargalásztak: Szaratov, Kazany, Szverdlovszk, Izsevszk. Mint kiderült,
őszre összeszedett épp elég pontot ahhoz, hogy megkapja a
Szovjetunió sportmestere címet. A papírjait, az edző aláírásával,
felküldték a bizottsághoz.
Ekkor viszont kiderült, hogy katasztrofálisan lekéste az egyetemi
felvételi vizsgákat. Na, semmi baj, vártam négy évet, várok még egyet.
Ez alatt az év alatt bajnok leszek, akkor aztán bármelyik egyetem
boldogan felvesz felvételi nélkül. Pláne az én nevemmel: annak a
Gradov marsallnak, a Szovjetunió kétszeres hősének a fia, akinek a
neve egy egész szép utcát díszít a Peszcsanije kerületben! Borisz
mindenesetre végigjárta a legtekintélyesebb egyetemek felvételi
bizottságait – a Moszkvai Állami Egyetemet, az orientalisztikát, a
Nemzetközi Kapcsolatok Egyetemét, az acél- és ötvözettant, ám ekkor
kiderült egy teljesen váratlan körülmény. Kiderült, hogy egyáltalán
nem tartozik azok közé, akik előtt „minden út nyitva áll”. Minden
felvételi bizottságban ott ültek bizonyos emberek, akik, miután
informálódtak róla, az értésére adták: nem javasolják, hogy beadja a
papírjait.
Feleslegesen pazarolja az idejét, Gradov elvtárs. Hozzánk kizárólag a
legfolttalanabb káderlappal rendelkező egyének kerülhetnek csak be.
Persze a maga személyes anyaga kifogástalan, hát igen, igen, jobbat el
sem lehet képzelni, a nagyapja az orvostudomány kiemelkedő
nagysága, tudományunk büszkesége, néhai édesapja a hős hadvezér,
ám másfelől az ön nagybácsija, Kirill Boriszovics a nép ellenségeinek
listáján szerepel, de ami a legfontosabb, az édesanyja, Veronyika
Alekszandrovna Telaware az Egyesült Államokban él, egy amerikai
katonai professzor felesége, és ez bizony döntő tényező… Mi lett
belőlem, tépelődött olykor-olykor üres óráiban IV. Borisz, miközben
fel-alá kóválygott a hatalmas lakás szobáiban, ahol szinte minden
sarokban csikkekkel teli félliteres konzervdobozok, s egy csomóban
üres üvegek sorakoztak a legutóbbi motorosbuli emlékeként, jégre
való tüskés vagy sima versenyabroncsok, olajos tartalék alkatrészekkel
teli ládák, ruhakupacok és tankönyvhalmok társaságában. Sehogy sem
találom a kapcsolatot a mai énem és a között a tegnapelőtti énem
között, akit anyám jó pillanataiban „szigorú ifjúnak” nevezett. Hova
tűnt, mondjuk, a patriotizmusom? Egyre gyakrabban jutottak eszébe
fogadott unokatestvérének, Mityka Szapunovnak a szavai a
„szörnyeteg kommunistákról”. De hiszen most én is közéjük tartozom,
beléptem ott, a lengyel erdőben, előírták mindenkinek, hogy be kell
lépni. De nem, nem erről van szó. A patriotizmus az nem a pártnak,
még csak nem is a kommunizmusnak szól, egyszerű orosz érzés, a
hagyomány átérzése, a gradovizmus… Valami ilyesmi működött a
lelkemben, amikor megszöktem hazulról, féltem, hogy lekésem a
háborút, én, ostoba kölyök. Mindezt elmosta a büntetőkülönítményes
szolgálat szennye, igen, büntetőkülönítményes, mi mások lettünk
volna Lengyelországban, mint könyörtelen büntetőkülönítményesek,
az olyasféle fogalmak, mint a „haza”, elmosódtak, és nem maradt más,
csak a cinikus belső vigyor. A fiúk közül senki sem vigyorodott el a
„haza” szó hallatán, mindenki komolyan hallgatott, de Borisz
észrevette, hogy valamennyiük arcán végigsuhant valami, annak a
vigyornak a visszfénye, mintha maga az ördög vigyorogna bele a
képükbe, amikor a „haza” szó elhangzott.
Most meg már egyszerűen elvesztettem minden kontaktust
önmagammal, pontosabban azzal a „szigorú ifjúval”, kiment a
gyújtáselosztóm, és sehogy sem vagyok képes visszatérni
önmagamhoz, ha az a bizonyos „szigorú” ifjú csakugyan én voltam,
nem pedig valaki más, vagyis ha az, aki most vagyok, ez a kontakthibás,
döglött gyújtáselosztású alak, nem azonos a lényegemmel.
Egyszerűen nem bírok meglenni itt az anyám nélkül, gondolta
egyszer hirtelen egy üres órájában. Ott, az erdőben nem volt
szükségem az anyámra, itt, Moszkvában viszont nem bírok meglenni
nélküle. Talán éppen ezért hajszolom örökké ezeket a motorokat, mert
nem bírom nélküle. Ez az emésztő sebesség, ez talán nem más, mint az
értelmetlen törekvés az anyám felé. De őhozzá nem lehet odavágtatni,
Amerikában van, az áruló. Amerika a hazájukat elhagyó árulók
országa, ő is odamenekült azzal a hórihorgas jenkivel, akit jobban
gyűlölök, mint ahogy Sevcsukot gyűlöltem. Ha a harcmezőn
találkoznánk, bepancsolnék neki! Anyám elárulta ezt a mi ravasz, hájas
valagú hazánkat, elárulta az apámat, elárult engem, és magával vitte
Verulkát. Most nincs és nem is lesz soha húgom.
 Azért legalább van egy unokahúgom, a Jolocska, gondolta IV. Borisz,
miközben a Wehrmachttól zsákmányolt Zündappjával a Leningrád
sugárúton vágtatott. Azért mégiscsak egy kiscica ő is. Hogy szorítja az
én acélos pocakomat azokkal a finom kis ujjacskáival. Hajdanában, az
ördög vigye el, megszokott dolog volt, hogy az ember elvette az
unokahúgát. Elvettem volna én is. Most nem lehet. Különben lehet,
hogy most nekem nagyobb szükségem van egy húgra, mint egy
feleségre. Jolocskát majd megkapja valami marha. Nem egy olyan
összeszedett srác, egy kiváló sportoló, hanem majd összeismerkedik
valami tökfilkó bölcsésszel a bérletes hangversenyeken a
konzervatóriumban.
Már egészen sötét volt, amikor odaértek a dácsához. A kapu még
nyitva állt, az öregek várták az érkezésüket. Borisz behajtott az
udvarra, megállt az ebédlő nagy ablaka alatt, amelyen át az asztal körül
látni lehetett a Gradov klán maradékát: a szomorú, ősz hajú pátriárkát,
a még mindig egyenes tartású és büszke Meri nagymamát, a még
mindig nagyon szép és nagyon divatos költő-nagynénit, Nyinát,
szájában örök cigarettájával, és persze a végképp megállapíthatatlan
korú vagy inkább kortalan Agasát, aki még mindig ott serénykedett az
asztal körül, ugyanabban a monoton rendben, és ugyanazzal a
repertoárral, ahogy volt szerencsénk bemutatni őt az olvasónak az
előző két kötetben: sütemény, fűszeres káposztasaláta, fasírt
falusiasan… Azért örökös körjáratában mégis megjelent valami új
vonás: időnként tányérral a kezében mozdulatlanná dermedt, arcán
filozofikus kifejezés jelent meg, mely kiszorította a megszokott sugárzó
jóságot. Mintha valami néma kérdést tenne fel valakinek: vajon az
emberi élet értelme csupán a hozzánk közel állók iránti szeretet?
Nem hallgathatjuk el azonban az olvasó előtt, hogy a Gradov klán
ennyi veszteség után némi szaporulatot is felmutathatott, ha ugyan ez
az egyértelmű szó alkalmazható a kopaszka, keskeny vállú,
Piroszmanira237 emlékeztető bajszot viselő festőre, Szandro Pevznerre,
akit Agasa a régi baráttal, a Gorkij filmstúdió adminisztratív és
gazdasági igazgatóhelyettesével, Szlabopetuhovszkij elvtárssal
folytatott telefonbeszélgetései során csak úgy emlegetett: „nem tudni,
a férjünk-e vagy a barátunk”.
Jolka leugrott a motorkerékpárról. Borja unokabátyhoz illő nyers
modorban a lapockájára csapott:
– Mademoiselle, maga túlságosan gyengéden tud ölelni! Hol tanulta
ezt?
– Hülye! – csapott felé a kottatartójával Jolka, és Borisz fejében
hirtelen felvillant valami, aminek semmi köze a motorokhoz: hej, ha
vissza lehetne tartani, vagy legalább meg lehetne ismételni ezt a
pillanatot!
Itt ez a vékonyka kislány, ezzel a heves mozdulattal, ezzel a boldog,
tiszta arccal. Úgy nézett Jolkára, mintha ő maga már nem ifjú volna,
mintha már pontosan tudná, mit jelent az, hogy az ember soha többé
nem éli át úgy, mint most Jolka, az élet varázslatát és várakozásait.

Jolka tizenhat éves volt, most kezdte a kilencedik osztályt. Az iskola

puritán nevelése és a társadalom általános álszenteskedése, valamint a
figyelem bizonyos hiánya a tüneményes mama részéről, továbbá
bizonyos túlzott figyelem a fenséges nagymama részéről odavezetett,
hogy Jolka csak nemrég fogta fel, mit jelentenek a metróban meg az
utcán a férfiaknak azok a furcsa pillantásai. Eleinte azt hitte, hogy
leszakadt a gombja, vagy lecsúszott a zoknija, irult-pirult, belenézett
minden tükröző felületbe, hogy mit bámulhatnak rajta, mik ezek a rá
szegeződő tekintetek, melyeket ráadásul gyakran ferde mosoly kísér.
Egyszer az anyjával, Nyina Gradova költőnővel utazott a metrón.
Hirtelen valami pasas rámeresztette a szemét. Egy olyan hájas pofájú
alak, nagy prémgalléros bőrkabátban, bőrszegélyes fehér
nemezköpenyben. Anya, bár szokása szerint épp olvasott – alighanem
Adel Omar-Gray naplóját –, észrevette a hájas pofájút, egy heves
mozdulattal hátravetette a haját, és egyenest belenézett a pasas
szemébe, azzal a kihívással, ahogy csak ő tudott. Ekkor mindkettejük –
mind az anya, mind a lánya – számára lenyűgöző és felejthetetlen
esemény következett. Eltelt egy pillanat, amely alatt az anya rájött,
hogy a férfi kéjsóvár figyelme nem őrá irányul, hanem a lányára.
Elpirult, Jolkára pillantott, s ekkor a tegnapi gyermeklány felfogta e
villanás egész jelentését. Egy mindeddig ismeretlen, galád lobogású,
egyszersmind örömteli, mámorító megvilágosodás ment végbe benne.
Az anyja megragadta a kezét, vonszolni kezdte a kijárat felé –
szerencsére épp az ő megállójuk következett –, de közben villámgyors,
fájdalmas szomorúság hatotta át, ha ugyan lehet szomorúságnak
nevezni azt, ami villámgyorsan marja meg az embert. Persze nem
szóltak egymásnak egy szót sem, és elkövetkezendő napjaikban soha
nem beszéltek erről az érzelmi viharról, mely egy hájas pofájú,
ocsmány pasas miatt tört rájuk a metróban, az Ohotnij rjad és a Lenin
Könyvtár megálló közötti szakaszon, ám az élet rájuk zúduló és
semmibe vesző pillanatai közül ez az egy élesen beléjük vésődött, és
nem tűnt a feledésbe soha.
Egyszóval Jolocska felnőttesedett, és most iskola után, zongoraóra
előtt nem mulasztotta el, hogy hazaszaladjon a Gnyezdnyikovszkij
utcába, és az utált fekete kötényes barna iskolásruhát felcserélje az
anyja válltöméses zsakettjére, ahogy nem felejtette el azt sem, hogy
kiszínezze a szemöldökét, amivel még jobban kiemelhette páratlan
gradovi–kitajgorodszkiji sugárszeműségét.
Életének már a felét, vagyis nyolc évét, az apja nélkül élte le. A papa
úgy maradt meg emlékezetében, mint valami baráti óriás, akivel
folyton csintalankodtak, huzakodtak és nevettek. Felvillantak és
eltünedeztek kora gyerekkorának élénk képei: a papa sítalpon, a papa
úszás közben, a papa mint púpos teve, vagyis amikor a vállán cipeli az
embert a tótól a vasútállomáshoz, a papa, a bölcs, amint a Don Quijoté-t
magyarázza, a papa, a nagy evő, aki megeszik egy ültő helyében egy
egész lábas sajtos makarónit, a papa-a-mama-örök-gavallérja, amint
feladja Gradova költőnőre a csincsillabundát, egy közönséges
posztókabát képében, megigazgatja magán a frakkot a zakója képében
– szilveszteri bálra indulnak az Írók Házába…. „Mint a Gazda, mint a
Gazda! – kiáltotta a papa. – Hát nem látjátok, hogy frakkban vagyok,
mint maga a Gazda?”
A mama és vele együtt Jelenka majd’ meghalt a nevetéstől. Jolka csak
sok évvel később tudta meg, hogy a „Gazda” szó Sztálint jelentette. A
mama éppen azért mondta, hogy „meghal a nevetéstől”, mert
elképzelni Sztálint frakkban egyszerűen elképesztő volt. Persze sokkal
mulatságosabb lett volna, ha a papa akkor egyszerűen azt mondja: „Ma
frakkban vagyok, mint Sztálin”, ám igen bölcsen nem ejtette ki ezt a
nevet, attól tartván, hogy másnap az oviban a lánya a „frakkos Sztálint”
fogja mutogatni a pajtásainak. És persze nem tévedett: Jolka
emlékezett rá, hogy az oviban ugrándozva csakugyan azt ordibálta,
mint az eszelős: „A Gazda frakkban! A Gazda frakkban!”
Az a kifejezés, hogy „elesett”, amit az iskolai kérdőívek kitöltésekor
az „apja” rovatba írt, soha nem jutott el a tudatáig a maga teljes
jelentésében, azaz soha nem képzelte el, hogy az apja testét golyók
szaggatták szét, s azóta elrohadt a nyirkos földben. Az „elesett”
kifejezés eleinte annyit jelentett, hogy egyszerűen eltűnt, persze
valahol megvan, csak éppen nem tud hazajutni hozzá, egyetlen
kislányához. Jolka látta, hogy az anyja titokban belesír a párnájába, és
őt utánozva maga is belesírt a párnájába, tökéletesen biztos volt
azonban, hogy ezek a könnyek végül is segíteni fogják a papát, hogy
megtalálja a hazavezető utat. Ahogy növekedett, kezdte felfogni, hogy
az apja már sosem tér vissza, hogy nincs többé, de a test
elenyészésének gondolata soha nem jutott az eszébe.
Egyszer csak előkerült a bátyja. Igazából nem igazi bátyja, hanem az
unokabátyja, viszont micsoda remek fiú: IV. Borka! Egy szempillantás
alatt összebarátkoztak, gyakran még moziba meg korcsolyázni is
együtt jártak. Borka időnként magával vitte a versenyekre, ilyenkor
észrevette, hogy az unokabátyja szemmel láthatólag büszkélkedik vele
a barátai előtt: nézzétek, milyen szép kishúgom van. Kapcsolatukban
volt valami szeretetteljes-humoros árnyalat, ami valahogy
összefüggött azokkal a távoli gyerekkori pajkoskodásokkal és apja félig
elfelejtett képével. Kár, hogy az unokabátyám – gondolta néha –,
különben hozzámennék feleségül.
Egyszóval együtt léptek be a házba a várakozó család legnagyobb
ovációjára. Ne felejtsük el, hogy valamikor volt itt egy kutya is, a mi
szeretett Pifagorunk, jutott eszébe egyszerre mindkettőnek. Borisz
könnyen emlékezhetett rá: amikor itt gyerekeskedett, a német juhász
éppen ereje teljében volt. Borisz, csaknem komolyan, azt szokta
mondani, hogy Pifagor fontos szerepet játszott a neveltetésében. De
Jolka is úgy érezte, kitűnően emlékszik, amint itt csúszott-mászott a
szőnyegen, a derék öreg Pifocska pedig körülötte mászkált, és
időnként megérintette a mancsával.
Egyszóval beléptek, és mindenki felsugárzott. Még az ideges Nyina is
felragyogott, mielőtt újra visszamerült volna az újságjába. Felragyogott
Szandro is. Ez utóbbi, amikor visszatért a háborúból, kimódolta, hogy
bejelentkezhessen Moszkvába az egyetlen rokonához, egy agg
nénikéjéhez. Szandro boldogsága nem ismert határokat. El nem tudta
volna képzelni, hogy Nyinától távol éljen. Eleinte minden jól ment. Az
első hivatalos kiállítása sikert hozott. A Kultúra és élet-ben elismerő
recenzió jelent meg róla, amely egyebek között felhívta a figyelmet rá,
hogy Szandro Pevznernek sikerült a Káró Bubi kör legjobb tradícióit
megtölteni mély hazafias tartalommal, közelmúltbeli háborús múltja
erőteljes élményeivel. Mostanában fel sem lehetett fogni, hogyan
írhattak ilyesmit 1945-ben: „káró bubis” tradíciók – és hazafiság!
Azokban az időkben azonban Szandro tekintélye ugrásszerűen
megnőtt, a Moszkvai Képzőművész Szövetség még egy stúdiót is
kiutalt számára a Krivoarbatszkaja utcában egy elhanyagolt padláson.
Szandro ács- és festőeszközöket kerített, és a dohos lyukat átalakította
egy jól menő bohém festő otthonos fészkévé: Moszkva tetőire nyíló
nagy, félkör alakú ablak, a galériára vezető csigalépcső, kandalló,
polcok, tele könyvekkel, albumokkal, ódon gőzvasalókkal,
rézmozsarakkal, teáskannákkal, szamovárokkal; a saját kezűleg
felcsiszolt padlóra két régi tifliszi szőnyeget terített, kerített valahol
egy kis „zengerillát”, ami egyelőre csak képzeletben zengett, mert a
húrok kétharmada hiányzott, de ha majd rendbe hozzák, csakugyan
zengeni fog, és ez teszi majd teljessé a moszkvai művészesték sajátos
légkörét, melynek legfőbb, állandó ékessége kétségkívül Nyina
Gradova, a költőnő lesz.
– Na, te bátor harcos és hazafi, háborús múltad erőteljes
élményeivel, vedd úgy, hogy ez a végső győzelmed – mondta ez utóbbi,
amikor ellátogatott a kész „Pevzner-odúba” –, itt vagyok, és el se
megyek sehova!
Nyina ettől fogva kétfelé lakott: a Gnyezdnyikovszkij utcában és a
Krivoarbatszkaján. A távolság köztük nem volt nagy. A felnőttesedő
Jolka hamar hozzászokott ehhez a helyzethez, és semmi kifogása sem
volt ellene. A festő tetszett neki, egyszerűen Szandrónak nevezte, a
nyárspolgári „bácsi” szó nélkül. Egyébként az anyját is gyakran hívta
Nyinának, mintha a barátnője lenne.
Szandro könyörgött a szerelmének, hogy „rendezzék a
kapcsolatukat”, de Nyina ilyenkor mindig elkezdett bolondozni,
kérdezősködött, hogy mit is akar tulajdonképpen Szandro, hiszen ő
maga, valahányszor lefekszik vele, azon igyekszik, hogy minél jobban
rendezzék a kapcsolatukat.
Egyszóval, az „isteni festő” életében – ahogy Nyina időnként nevezte
– csodálatosan alakult minden, mindaddig, amíg a negyvenes évek
végének ideológiai hullámvasútja el nem indult lefelé. Az Antifasiszta
Zsidó Bizottság tagjainak letartóztatása után fentről egymás után
eregették lefelé az alkotói szervezetekbe a zsidófaló utasításokat.
Negyvenkilenc januárjában a párt irányadó dokumentumot adott ki „A
drámai színházak repertoárjáról és a megjavítására teendő
intézkedésekről”. Felhívta a figyelmet a színházi kritikusok egy
hazafiatlan csoportjára, melynek tagjai közé tartozott bizonyos
Juzovszkij, Gurevics, Varsavszkij, Jutkevics, Altman, akik megpróbálták
diszkreditálni a szovjet színház pozitív jelenségeit, esztétizáló,
antimarxista, kozmopolita pozíciókból támadták korunk nagyszerű
drámaíróit, olyanokat, mint Szurov, Szoffonov, Romasov, Kornyejcsuk,
beerőltették a repertoárba Galics (Ginzburg) és más „zárójelesek”
eszmeileg idegen színdarabocskáit, hajbókoltak a burzsoá Nyugat
előtt. Formálódott a szovjet nép nagy erejű kozmopolitaellenes
kampánya, a szerkesztőségekbe özönével érkeztek a fejőnők,
olvasztárok, halászok felháborodott levelei, akik „a kozmopoliták teljes
leleplezését” követelték. Az alkotói szervezetekben egymást követték a
végeérhetetlen plénumok és közgyűlések, amelyeken szenvedélyes
szónokok hisztérikusan követelték az oroszos hangzású álnevek mögé
rejtőző kozmopoliták „zárójeleinek a kinyitását”. Természetesen kivált
az írók buzogtak, de a képzőművészek sem akartak lemaradni.
Szandro Pevznerre nem mindjárt került sor. A véresszájúakat
nyilván megakasztotta a grúz keresztnév, azzal együtt automatikusan
lenyelték a zsidó családnevet is. Végtére is minden módon gyámolítani
kell a Szovjetunió népeinek barátságát, és Szandro nyilván e
posztulátumnak köszönhette, hogy – Nyina gonosz tréfája szerint –
ideig-óráig csucsmeknek238 adja ki magát.
Egyszer aztán a Moszkvai Képzőművész Szövetség titkára, egy
Kamjanov nevű, kukacforma művészettörténész a szószékről
megpillantotta Szandrót a zsúfolt teremben, a félelemtől verejtékező
közönség között, és kijelentette: eljött az ideje, hogy komolyan
foglalkozzanak az olyan dekadens csoportok utódaival, mint a „Káró
Bubi” vagy a „Szamárfarok”, konkrétan Alekszandr Szolomonovics
Pevznerrel. Mit nyújtanak az ő vásznai a szovjet embereknek? Chagall,
Exter, Liszickij, Nathan Altman gyatra, gyökértelen, kozmopolita
költészetének utánérzését? A szovjet embernek, az orosz népnek, mely
a realista művészeti hagyomány legmagasabb teljesítményeinek az
örököse, nincs szüksége ilyen tanítómesterekre.
Szandrót felszólították, hogy szóljon hozzá. A festő eleinte csak
hebegett-habogott, de aztán fokozatosan összeszedte magát, és olyan
beszédet vágott ki, hogy rosszabbat készakarva sem tudott volna.
Először is, nem érti, hogy a Káró Bubi esztétikája miért mondana ellent
a hazafiasságnak. Másodszor, ne keverjük össze a Káró Bubit és a
Szamárfarkat, ez a két csoport kibékíthetetlen harcban állt egymással.
Harmadszor, mindkét csoport ragyogó egyéniségekből állt, és
mindegyik művészről érdemes lenne külön-külön beszélni.
Negyedszer, Kamjanov elvtárs megfélemlítésből csupa zsidó nevű
dekadens kozmopolita művész nevét sorolta fel… – ezen a ponton
Kamjanov dühödten ököllel az elnöki asztalra csapott, és most már
nem kukacszerű, hanem izzó kígyótekintetet vetett a szónokra –, de –
folytatta Szandro – nem említett egyetlen orosz nevű művészt sem,
olyanokat, mint Natalja Goncsarova, Mihail Larionov, Vaszilij
Kandinszkij…
 Ekkor a KB jelen lévő képviselője, bizonyos Giljicsov – agyagrög
kobak, nedvedző ajak és orrszívóka – komor kérdéssel fordult
Kamjanovhoz. Amaz gyorsan suttogott neki valamit a felsoroltakról.
Giljicsov ekkor félbeszakította Pevznert, aki azzal próbálkozott, hogy
félrevezesse a jelenlévőket az, úgymond, forradalmi avantgárd
valamiféle „újraöntéséről” szóló hangzatos mesékkel, és puszta
érdeklődésből megkérdezte, hogy lehet, hogy egy szovjet művész, az
alkotói szervezet tagja, ilyen járatosnak mutatkozik az emigráns
söpredék, a művészet fehérgárdistái úgynevezett művészetében?
Nincs-e valami cselfogás ezekben az alkotó „újraöntésről” szóló
fecsegésekben? Vajon nem arról van szó, hogy egyesek burzsoá
rozsdával támadnák a mi szovjet acélunkat?
Szandro lement a szószékről, s ekkor mindjárt csőstül jelentkeztek a
leleplezők. Haladéktalanul elhatárolódott tőle néhány régi barát.
Valaki azt javasolta, hogy sürgősen le kell leplezni Szandro Pevzner
állítólagos tehetségének mítoszát. Egy folyton félrészeg hatökör
szobrász már azt üvöltözte, hogy ki kell nyitni Pevzner zárójeleit, mire
Szandro, végképp megfeledkezve minden óvatosságról, felüvöltött: –
Micsoda zárójelekről hablatyolsz, te barom? Arról a tökfejedről, arról
szedd le a zárójeleket!
A részeg szobrász felröhögött, csúfondárosan utánozni kezdte
Szandro grúz akcentusát, ám most senki nem állt mellé: mindenki
tudta, hogy van még Moszkvában, aki grúz akcentussal beszél. Csend
támadt, a közönség végképp betojva hallgatott, és Szandro büszkén
kivonult a teremből. Legalábbis utóbb így mesélte Nyinának, grúz
akcentussal, kezét hevesen oldalvást és felfelé lendítve: – És akor
elhadjtam a helyiseget! – Valójában alig tudott elvánszorogni az ajtóig,
a folyosón páni félelemben futásnak eredt, gyorsan, gyorsan, ki a
szabad levegőre. A konyak, a jó barát, reggelig tartotta benne a lelket,
amíg a letartóztatását várta – de nem jöttek érte. A legtekintélyesebb
„kozmopoliták” közül akkor szinte senkit nem tartóztattak le: talán a
párt kezei még nem értek el a tökeikhez, talán ez a mostani roham csak
más, fontosabb események előkészítése volt. Mindenesetre
valamennyiüket állati félelem gyötörte, mégpedig az orosz „zsivotnij”
szó mindhárom jelentésében: először is, hogy ez a félelem nem emberi
volt; másodszor, hogy nem holmi kegyvesztéstől tartottak, hanem az
életüket féltették; harmadszor, a „has” értelemben, mert a félelem
megalázó perisztaltikus mozgást indít meg a belekben, amikor a
legdrámaibb pillanatban az ember organizmusának mélyében tompa,
de annál vészesebb fenyegetéssel, mint az utolsó föld alatti ellenállók,
felmorajlanak a gázok. Nem is csoda, hiszen a pártkritika minden egyes
sora mögött ott állt egy csekista, egy verőlegény, egy hóhér, egy
lágerőr az örök fagyban.
A félelem féket tett Moszkvában minden liberális nyelvre. Nyina
köreiben az emberek már nem merészeltek olyan vicceket váltani,
amelyekben akár a legkisebb ideológiai szarkazmust is lehetett volna
gyanítani. Még az ironikus mimika is kiment a divatból. Próbált volna
valaki elvigyorodni Anatolij Szofronov,239 az országos fővaddisznó
valamelyik beszédén. Azon nyomban repül is már a megfelelő
jelentésecske „oda, ahova kell”. Csak a tekintetek maradtak meg,
amelyeket az arcizmok teljes mozdulatlansága mellett volt szokás
váltani. A liberálisok megtanulták, hogy e tekintetek alapján, melyekbe
nemigen lehetett belekötni, megállapítsák, ki az, aki még tartja magát,
abban az értelemben, ki tartozik még az ő köreikhez. A lesütött szemek
azonnal elárulták: rám többé ne számítsatok, hamarosan megjelenik a
nevem alatt egy ocsmány cikk, egy galád besúgás vagy egy förtelmes
„hazafias” regény.
Az élet azonban ment tovább, ahhoz pedig pénzt kellett keresni.
Szandro teljes blokád alá került: kiállításokról, hivatalos képátvételről
szó sem lehetett. Örült, ha adódott valami fusimunka, egy faliújság
megtervezése egy Moszkva környéki szovhoz számára, vagy harmad-
negyed kézen keresztül egy postabélyeg megtervezése a hősi szovjet
tüzérség tiszteletére. A család fő bevétele most Nyinától származott,
aki ráállt, hogy szakmányban ültesse át, nyersfordítások alapján, a
Kaukázus és Közép-Ázsia napfényes akinjait,240 a szocializmus e
fantasztikus produktumait, akik olyan új kultúrát teremtettek, mely
„formájában nemzeti, tartalmában szocialista”.241 A köztársaságok
meglehetősen bőkezű honoráriumot fizettek Gradova költőnőnek, sőt
az egyik, igaz, egy kódisabb fajta, még kultúrája érdemes művelőjének
titulusával is kitüntette.
Az ilyen irodalmak úgynevezett fordítása, melyek nyelvén a fordítók
egy kukkot sem tudtak, a költők legfőbb támaszát jelentették. Jutott
belőlük még a Zsdanov által agyonhajszolt Ahmatovának, sőt
Paszternaknak is, aki egyébként teljesen elhallgatott és visszahúzódott
Peregyelkino242 bokrai közé. El kell felejteni mindent, gondolta olykor
Nyina, és úgy kell élni, mint Borisz Leonyidovics. Lám, ő, úgy látszik,
nem bánkódik semmin. Ír az asztalfióknak, közben tisztességesen
keres a fordításokkal, azt beszélik, hatvanéves létére még szerelmes is,
úgy él, mintha észre sem venné, mi folyik körülötte: „Kedveseim,
milyen évezredet is írunk?” Miért reszketek annyira? Miért nem
vagyok képes lerázni ezeket a mocskos „zárójel-nyitogató” cikkeket,
miért járok ezekre a lidérces gyűlésekre, miért jegyzem meg, ki mit
mondott, mintha valaha is számon lehetne kérni bármit is ezeken a
mocskos szájúakon?

Vacsora közben Nyina dühödten rácsapott a Pravdá-ra, elnyomta a

cigarettáját, és felnevetett:
– Hát tudjátok, ma van mit olvasni, szenyorok és szenyoriták!
Valamennyien csodálkozva néztek rá.
– Hagyd már – szólt halkan Szandro, nem akarta, hogy Nyina
elkezdje felolvasni a Pravda bunkó tollforgatóinak förmedvényeit,
mint gyakran tette, ha magukra maradtak. Semmi értelme ezzel
felbolygatni a békés családi asztalt, ráadásul megfertőzni az ifjúság
jelen lévő képviselőit azzal a veszedelmes szarkazmussal.
– Mit találtál megint, Nyinka néni? – kérdezte leereszkedően IV.
Borisz. Ő maga ennek a lapnak csupán a hátsó rovatát szokta átfutni,
ahova néha egy-két sporthír is bekerült.
– A mai szöveg igazán méltó a közfigyelemre – mondta vidoran
Nyina. – Ezt hallgassátok meg, miféle stilisztikai csodák születnek
manapság!
A cikk címe ez volt: „Bűnös könyv”. A szerző, bizonyos V. Pankov
elvtárs, fojtott dühvel és könnyed pártszerű gúnnyal beszélt egy G.
Jaffe nevű vologdai tollnokról, aki „Egy slejbuhtai
kolhozparasztasszony” címen könyvet írt az „Újítóink arcképcsarnoka”
című sorozatba. Hősnője Ljuszkova Alekszandrovna Jevgrafovna
Sztálin-díjas sertéstenyésztőnő.
G. Jaffe leírja, hogy a híres kolhozparasztasszony mintegy a
„természet képviseletében” teszi a dolgát, ismeri a disznók, tyúkok és
kakasok legapróbb tulajdonságait is, elemzi a röfögésüket és
kotyogásukat, és ennek segítségével még az időjárást is meg tudja
jósolni. A természet mély ismerete teszi lehetővé Ljuszkova számára,
hogy átalakítsa az élő szervezeteket. A kukori kakas prognózisa –
mondja Jaffe – komoly gyakorlati, sőt tudományos következtetéseket
tesz lehetővé… Ez a tollkoptató, nyilván nem minden sötét hátsó
szándék nélkül, „farmernőnek”, „az állatok gyámjának”, „buzgó
gyámolítójának” nevezi az újítót; miféle terminusok ezek, honnan
vannak? Kiagyalt szólásokat használ, mint például „nem szeretek
sarokkal hátrafelé menni”, és ezzel meggyalázza a népi nyelvet.
„…Jaffe durván eltorzítja Ljuszkova tevékenységét, amikor azt állítja,
hogy a Legfelső Tanács képviselőjeként mást sem tesz, mint az
igazságtalanságok ellen harcol. Hamis fénybe állítja a szovjet falu életét
és az újítók eredményeit… Vannak egyesek, írja, akik mesékbe illő (?)
eredményeket értek el. Szerencsére ezek a sikerek eleven, számozott
malacok formájában jelentkeznek. Máskülönben a róluk szóló
beszámolók kétségkívül (?) Münchhausen báró meséjeként hatnának…
…Aztán mi a véleménye a tisztelt olvasónak az effajta
gyöngyszemekről: »A disznók elég gyakran hoznak világra olyan
lényeket, amelyek mihelyt meglátják a napvilágot, nyomban
megállapítják: Á, nem érdemes élni.« Lám, micsoda ostobaságokhoz
vezet az irodalmiaskodás!
És vajon nem érződik-e a sértő mosoly az olyan mondatokban
például, mint: Egész kertészetünket gyökerestül »át kell
micsurinizálni«? Érthetetlen, hogy lehetett olyan hanyag a vologdai
főszerkesztő, K. Guljajev, hogy szabad utat engedett egy ilyen
irománynak, mely gúnyt űz élenjáró dolgozóink tapasztalataiból… A
sztálini ötéves tervekről szóló könyvek legfőbb kötelessége, hogy
megénekeljék a kommunizmus építőinek lelkes munkáját…”
A cikk vége felé Nyina már fuldoklott a nevetéstől.
– Na, hogy tetszik?! – fordult a jelenlévőkhöz. – Mit szóltok ehhez a
Jafféhoz? Hát nem egy Gogol? És mit szóltok ehhez a Pankovhoz? Hát
nem egy Belinszkij? De hiszen, elvtársak, ez a dolgozat nem más, mint
Belinszkij újabb levele Gogolhoz!243 Azt hiszem, nem tévedek, ha azt
mondom: íme, az orosz kultúra egyik alapszövege!
Nem győzött betelni szatirikus találatával: „Belinszkij újabb levele
Gogolhoz.” Újra meg újra körüljáratta tekintetét a többieken, értik-e a
tréfa mély értelmét. Az anyja tartózkodón, nagyon tartózkodón
mosolygott. Az apja kissé élénkebben mosolygott, mindamellett a fejét
csóválta, mintha azt mondaná: „a nyelved – az ellenséged”. Jolkából
kipukkadt a nevetés: a suliban épp most tanulták „B. levelét G.-hez”, és
könnyen lehet, hogy valami egészen más jutott róla az eszébe, aminek
semmi köze az anyja kajánkodásához. IV. Borisz mosolyogva
majszolgatott egy falat húsos fánkot: a titkosszolgálat rászoktatta,
hogy ne tréfálkozzék az állam rovására, az újság pedig, akárhogy
vesszük is, „a párt legélesebb fegyvere”. A dadus a helyzethez nem illő
szomorúsággal bólogatott. Szandro, aki már-már felsugárzott a „lelet”
hatására, bölcsebbnek látta, ha hallgat. Egyszóval a nép hallgatott. 244
Na, holnap megismétlem ezt a számot a fordítók szekciójában,
gondolta Nyina, miközben pontosan tudta, hogy úgyse teszi meg: nem
ment el az esze!
A hallgatást Agasa törte meg.
– Mire jó, hogy folyton füstölsz, mint egy kemence? – szólt rá
szigorúan Nyinára, és a cigarettája után nyúlt. De még mielőtt elérte
volna, Jolkához fordult: – Te meg miért nyeled le rágás nélkül a falatot,
mint a sirály? Nézd meg Bábocskát, tanulhatsz tőle, olyan szépen rág,
mint egy tigris.
Most aztán egyszerre mindenki harsányan felnevetett, és a helyzet
megoldódott.
– Különben, van egy meglepetésem az önök számára, fenséges
hölgyem és uram – fordult IV. Borisz a nagyanyjához és a nagyapjához.
– Remélem, fenséges uralkodónk, III. Borisz nem fordul le a székről, ha
tudomására hozom, hogy tékozló ivadéka végül is úgy határozott:
jelentkezik az orvostudományira?
IV. Borka nem ok nélkül hozta elő tréfásan a széket. A hetvennégy
esztendős sebész rég nem élt át ekkora boldogságot. Nem csalnak a
füleim? Nem tréfálnak meg a szemeim? Nem űznek gúnyt belőlem a
kezeim? Borisz Nyikityics körtáncot járt az unokája körül,
megölelgette hatalmas vállát, és újra meg újra belenézett acélos
tekintetű szemébe.
– Ezek szerint az orosz Gradov orvosdinasztia folytatója ül velem
szemben? Bábocska, drágaságom, bizonyos vagyok benne, hogy jó
orvos lesz belőled! Mindazok után, amiket át kellett élned, nagyszerű
gyógyító és klinikus leszel!
Az est úgy zárult, mint a régi szép időkben: Chopin-muzsikával. Meri
Vahtangovna a második f-moll zongoraverseny témájára improvizált;
ma még az is derűsen szólt! A hűséges lovag, aki egész életében soha
nem csalta meg egyetlen nővel sem (ellentétben vele, bűnös lélekkel,
aki egyszer, ama rövid grúziai reneszánsz idején megcsalta őt), ott állt,
mint a régi időkben, a zongorára könyökölve, és mély, értő kifejezéssel
bólogatott. Tudta, hogy ez a zongorajáték nemcsak Bobka-Bábocska
tiszteletére szól, hanem az övére is, hálából a bátor kiállásáért. Épp ma
délelőtt történt, hogy Borisz Nyikityics visszautasította az Akadémia
pártbizottságának ajánlatát, hogy vállalja el az alelnöki tisztséget. Igaz,
a korára és egészségi állapotára hivatkozott, de mindenki pontosan
tudta: az orosz orvos lelkiismerete nem engedi meg, hogy elfogadja a
„hazátlan kozmopolitaként” elüldözött Lurje akadémikus helyét.

A koncert után Borisz, aki úgy határozott, hogy ott marad éjszakára az
öregeknél, elkísérte a villamosmegállóig a nagynénjét, az unokahúgát
és a „nem tudni a férjünk-e vagy a barátunk” Szandro Pevznert. Menet
közben, a sötét ösvényen mind a négyen szakadatlanul cigarettáztak.
Nem, tisztelt olvasóm, bármilyen jól ismeri is ön a negyvenes-ötvenes
évek erkölcseit, melyek igen puritán magatartást írtak elő az ifjú
iskolás leányok számára, a szerző nem téved: bizony, Jolkának is
megengedték olykor, természetesen nem a nagymama meg a nagypapa
jelenlétében, hogy rágyújtson, ami minden egyes alkalommal csendes
ujjongást váltott ki benne.
– Mi indított hirtelen erre a nemes pályára, Borisz? – kérdezte Nyina.
Az unokaöccse vállat vont:
– Hát mit tehetnék? Én persze a külügyire vagy a légiközlekedésire
gondoltam, de ott azok a… szóval, értitek, kiről beszélek, a
tudomásomra hozták, hogy semmi esélyem. Ha másnak mesélném,
nem hinnék el. A Szovjetunió kétszeres hősének, a Szovjetunió
marsalljának a fia, aki maga is majdnem megkapta a „hőst”… tudod,
hogy felterjesztettek, aztán a Vörös Zászlórendet kaptam helyette… És
tessék, nem juthatok be a legjobb egyetemekre… Disznóság. A
nagybácsim, azt mondják, a „nép ellensége”, de a legsúlyosabb, hogy az
anyám az Egyesült Államokban él, férjhez ment egy jenki
imperialistához. Ez mindennél többet nyom a latban. Üljek csak a
fenekemen, azt mondják, ne ugráljak. Hát mit tehetnék? Diplomára
szükség van, nem igaz? Az egyetlen variáns, hogy behúzódom a
nagyapám védőszárnyai alá. Nagyapa egyébként azt ígérte, segíteni
fog, hogy mint frontharcos, még ebben az évben pótfelvételit tehessek.
Végül is, miért ne lehetnék orvos? Hiszen tényleg ott a dinasztia, a
hagyomány. Majd az egyetem szakosztályában fogok motorozni…
Még magyarázott valamit, a vállát vonogatta, nevetgélt, eldobta az
egyik cigit, mindjárt rágyújtott a másodikra, amikor Nyina hirtelen
erősen belekarolt, szinte rácsimpaszkodott a karjára, és belenézett a
szemébe.
– Mondd csak, Borisz… Hiányzik az anyád?… Szeretnéd viszontlátni?
Minek csinálom ezt, gondolta aztán. Ez az írói kíváncsiság a
kegyetlenséggel határos.
Borisz tett néhány lépést Nyinával összekarolva, Nyina azonban
érezte, hogy Borisz keze ellenségesen megkeményedik. Borisz
kirántotta a karját, kissé előresietett, hirtelen hátrafordította
gyönyörű, izzó ifjúi arcát. Látszott rajta, hogy fuldoklóként keres
valami szalmaszálat, végül mintha megtalálta volna, gőgösen
elvigyorodott:
 – Remélem… remélem… sejtitek, hogy ha akarnám, könnyen
megkereshetném. Ennyi lenne – pattintott két ujjával a füle mellett.
Milyen furcsa gesztus, villant át Nyina agyán. Ja, persze, Lengyelország.
– Mire gondolsz, Borka? – szörnyedt el Jolocska. – Csak nem a
határon át?…
Borisz vállat vont.
– Miért ne?
A kislány összecsapta a sötétben fehérlő kis tenyerét.
– De hisz az lehetetlen! Borka! A szovjet határon keresztül? Miket
beszélsz?!
IV. Borisz elmosolyodott, elégedetten, hogy kitörése és a fellobbant
gyermeki kétségbeesés észrevétlen maradt.
– Nem olyan nagy ügy az. Tulajdonképpen gyerekjáték… Már
megbocsássatok ti hárman, Nyina, Jolka, Szandro, de azt hiszem,
nemigen fogtátok fel, kiféle-miféle vagyok, és mivel kellett
foglalkoznom a háború alatt és utána még három évig.
Most, kis kört alkotva, megálltak egy utcalámpa alatt. Borisz
kifürkészhetetlen mosollyal nézett Nyinára. Micsoda bátyám van,
gondolta Jolka elragadtatva. Azt hiszem, én sejtem, mivel foglalkozott a
háború alatt és utána még három évig, gondolta Szandro. Ilyen
gyilkosokkal (határozottan áthúzta magában a rettenetes szót, és a
„fejvadász” szóval helyettesítette, mintha ez valamivel jobb lett
volna)… szóval, ilyen fiúkkal találkozott már: az ellenség mögöttes
területeiről repültek át néha utasításért a hadsereg-parancsnokságra.
Nyinába hirtelen beléhasított a felismerés: de hiszen ez egyszerűen
egy kisgyerek, aki elveszítette az anyucikáját, réges-rég, még 1937-
ben, azon az éjszakán, mert az óta az éjszaka óta az anyja soha nem
tért vissza hozzá; hiszen ez itt egyszerűen egy kis árva, a nagymama
Bábocskája. A nyakába ugrott a fiúnak, rácsimpaszkodott, és a fülébe
súgta:
– Könyörgök, Borka, drágaságom, soha, senkinek, még nekünk se
beszélj többé erről! Hát nem érted, mivel tréfálsz? Könyörgök, esküdj
meg mindenre, ami szent, ami drága nekünk, Gradovoknak, még csak
ne is gondolj többé a határátlépésre!
 Borka megdöbbent. Mi ez a forró könyörgés? Ezek szerint Nyinka
néni komolyan vette, amit mondott? Hát még mindig nem ismeri a
magamfajta férfiak vicceit?
– Nyugalom, nyugalom, Nyinuska néni… Jól van, jól van, csak tréfált
a kisfiú. – Megsimogatta nagynénje hátát, és hirtelen valami olyasmit
érzett, ami abszolút képtelenség egy unokaöcs részéről negyvenkét
esztendős nagynénje iránt. Gyorsan hátralépett. Átkozott freudizmus.
Átkozott ocsmányságos freudizélés. Sietve rágyújtott egy mentő
cigarettára. – Amellett, kedveseim, a legcsekélyebb kedvem sincs
viszontlátni az én drágalátos anyukámat. Maradjon csak ott, ahol van…
Megérkezett a tizennyolcas villamos, két nagy skatulyányi
villanyfény. Leugrott róla két huligán, fejükön vágott ellenzőjű satyak,
két olyan figura, akiket a harmincas évek végén gyökeret vert
kifejezéssel „Kosztya kapitánynak” szoktak nevezni. Pevzner festő és
családja felszállt. „Kéksapkás-Varja-a-kalauznő” megrántotta a
madzagot, megcsendült a csengő. A két skatulya villanyfény elindult a
sötétben, a második kocsiban a három drága kobakkal. Békés
mindennapi jelenet a Szerebrjanij Bor-i végállomás életéből.
Borisz a sarkával eltaposta a cigarettáját, és nyomban rágyújtott egy
újra. A huligánok ott álltak a zárt kioszknál, és őt nézték. Mi az,
akarnak valamit ezek a kölykök? De jó lenne most szót váltani velük.
Az egyiknek ballal a májára, a másiknak jobbal a foga közé. Hátrarepül
egyenest ahhoz a kerítéshez. Felnyalhatja a saját szarát! Éppen
kedvem van elbeszélgetni ezzel a két Kosztya kapitánnyal. Odalépett a
két kölyök elé, és közvetlen közelből figyelmesen belenézett az
arcukba. Mindkettő ijedten félrekapta a szemét. Az egyik még az orrát
is megszívta.

Ljuda Szorokina fodrásztanuló jó három órát reszketett a Kacsalov

utcai villában, teljes bizonytalanságban. Pedig hát azt hinné az ember:
mi félnivalója lehet egy lánynak ilyen kényelmes, elegáns
környezetben? A szalon padlóját hatalmas, selyem puhaságú szőnyeg
borítja, igen, szalon, másként nem is lehet nevezni a helyiséget, melyet
cseppet sem tolakodó, puha fényű, ráadásul elegáns ernyőkkel
árnyékolt fényforrások világítanak meg. Három keskeny
kristályvázában három fantasztikus szépségű rózsaszál pompázik: egy
vörös, egy rózsaszín és egy krémszínű. A falakat két további pazar
szőnyeg borítja, igaz, ezek láthatólag nem újak, hanem használtak, az
egyiken valami szerecsenek látszanak egy várban, a másikon
mindenféle tengeri szörnyek. A harmadik falon bőrkötéses könyvekkel
rakott könyvespolcok. A negyedik oldalon osztályon felüli, bojtokkal
díszített selyemfüggöny, mögötte hatalmas ablak. A selyemfüggöny
résén át kilátni az utcára, ahol egy őrkatona lépked fel-alá. Mit figyelt
még meg Ljuda Szorokina ez alatt a három óra alatt? A sarokban egy
mezítelen leány márványszobra áll, olyasféle alakja van, mint magának
Ljudának, amikor a danyilovói fürdő tükrében, útban a mosdóhelyiség
felé, meglátja magát. Ljuda épp tegnap járt ott az anyjával meg a
szomszédasszonnyal, és nagyon alaposan megmosta teste minden
rejtett zugát. A márványleány a ruhája maradékával eltakarja a
legfontosabb részét, de ajkán bűnös kis mosoly játszik. Ljuda ajka
remeg: fogalma sincs, mi vár rá ebben a szalonban, miféle vádakat
fognak nekiszegezni. Aztán még égy furcsa megfigyelés. Abból a
gyönyörű, faragott keretbe foglalt tükörből, amilyen a danyilovói
fürdőben látható, itt három is van. Egy a fekhelytől balra, egy jobbra,
de ami a legérdekesebb, a harmadik ferdén a fekhely fölött csillog. Na
és az ágy, hát az aztán, ahogy Iszaak Izrailjevics, a szakoktató
mondaná, az egy igazi műalkotás. Ezt az ágyat nem is lehet egyszerűen
ágynak nevezni, mert legalább akkora lakóterületet foglal el, mint
Szorokinék egész szobája a messzi Zamoszkvorecsjében, azaz kilenc
négyzetmétert. A fejrésznél támlája is van, azon pedig, jóságos anyám,
két hattyú fonódik össze, lábtól viszont a támla hiányzik. Az ágy
nagyon alacsony, legfeljebb fél méter, nemigen lehet elbújni alatta.
Szóval, nem is ágy, hanem ahogy Alexandre Dumas Margot királyné-
jában áll: nyoszolya. Igen, az, nyoszolya, rajta még egy virágdíszes
szőnyeg, ezenkívül néhány rádobált bársonypárna. Az ágy, úgy
látszik… Ljuda körülpillantott, megérintette a felszínét: feszes és egy
kicsit rugódzik. Mit fognak itt velem művelni? Csak nem azt, amit a
szakiskolában úgy mondanak, hogy nemileg közösülni? Ami azt illeti,
az a tábornok, aki meghívott, olyan szép, olyan daliás férfi. Jaj, csak
nehogy agyonlőjenek!
Bejött egy néni, csipkés kötényben, fején ugyanolyan csipke
hajdísszel. Behozott egy tálcát, rajta, jóságos anyám, micsoda
gyönyörűséges gyümölcsök, meg három tálka csokibonbon,
mindegyikhez kis ezüstfogó. – Mondja már meg a hölgy, kérem, hol
vagyok. – A „hölgy” rámosolygott, de a mosolyában nyoma sem volt a
lelki melegségnek. – Vendégségben a kormánynál. Fogyasszon ezekből
a finomságokból.
Ljuda megevett egy szem bonbont. Jaj, micsoda finomság, a
kedvencem! Ilyet egyetlenegyszer kóstoltam az életben: mogyorós
csokoládé! A kormány talán csak nem fog agyonlőni, azt a kormány
mégse maga csinálja, ugye. Meg talán nemileg közösülni sem fognak, az
olyan illetlenség volna. Hirtelen megszólalt valami zene, és Ljuda a
szimfonikus hangok hallatán megint egész testében megremegett, s
rájött, hogy innen nem viszi el szárazon. Végre három óra múltán
belépett egy öregember, színházi slafrokban, derekán bojt, mint a
függönyön. A fején hímzett tyubetyejka, húsos orrán keret nélküli
szemüveg, olyan hogy is hívják: „cikker”. Ljuda felugrott, szakasztott
úgy, mint az a márványlányka, még ha fel volt öltözve, akkor is.
– Jó estét – köszönt udvariasan az öregember. A beszédjéből ítélve,
nem orosz. – Hogy hívják magát?
– Ljuda – rebegte a hajművészképző ifjú növendéke. – Ljuda
Szorokina.
– Nagyon örvendek, Ljuda elvtársnő. – Azzal a kezét nyújtotta.
Alighanem csak a Ljudát hallotta meg, a Szorokina nem is érdekelte. –
Engem Lavrentyij Pavlovicsnak hívnak.
Ljuda a rémülettől az elég jó hangzású név helyett valami félelmetest
hallott, valami ilyesmit: „Vaverij Szalovics”.
– Nem kell izgulni, Ljuda elvtársnő – mondta Vaverij Szalovics. –
Most megvacsorázunk.
Leült Ljuda mellé egy bőr karosszékbe, és megnyomott egy gombot
a művészi faragású asztalkán. Csaknem ugyanabban a pillanatban
megjelent az előbbi nő egy katonával, és betolt egy kerekes asztalkát.
Ljudának még csak sejtelme sem volt, hogy ilyesmi létezik egyáltalán.
A tálakat ezüstfedő borította, egy kristálykelyhet kivéve, melyben
kaviár domborodott. Ezzel az ennivalóval Ljuda már találkozott,
amikor egyszer kulturális programként járt az Ifjúsági Színházban, és a
szünetben megkínálták őket szendviccsel. Amit viszont igazán nem
ismert, az a kis vödör volt az asztalka közepén, melyből egy palack
nyaka ágaskodott. Két másik palack csupaszon érkezett, már tudniillik
vödör nélkül. Az egész szállítmány átkerült a művészi faragású
asztalkára, Ljuda és Vaverij Szalovics elé. Ezt követően a kiszolgáló
személyzet kigurította a helyiségből a szállítóeszközt. Vaverij Szalovics
elmosolyodott, mint egy jóságos nagyapó, és bemutatta Ljudának,
hogyan kell kibontani a szalvétát.
– Maga szereti Beethovent? – kérdezte.
– Tessék? – nyögte Ljuda.
– Na jó, kezdjük a kaviárral – javasolta Vaverij Szalovics, aztán
szigorúan hozzátette. – Egyszerre három evőkanállal kell megenni.
Nagyon egészséges.
Lehet, hogy ez a kormány orvosa, gondolta Ljuda. Egészségügyi
vizsgálat is lesz?
– Milyen csodálatosan csipegeti azt az ezüstös kaviárt, Ljuda
elvtársnő – mosolygott Vaverij Szalovics. – Az ajka, mint a cseresznye.
Biztos olyan édes is, igaz? – Felnevetett, de olyan harsányan, hogy még
a zenét is elnyomta. Nem, az orvosok nem szoktak így nevetni. – Most
pedig igyunk ebből a borkülönlegességből.
Vaverij Szalovics saját kezűleg megtöltötte a kristálypoharat
sötétvörös, áttetsző itallal.
– Jaj, én egyáltalán nem iszom, elvtárs – motyogta Ljuda.
Vaverij Szalovics csak úgy sugárzott a jóságtól.
– Ugyan, ugyan, ideje, hogy megkóstolja, milyen a jó bor. Hány éves
maga? Tizennyolc? Hamarosan? Hajaj, megint ezek a törvények! Na,
igya csak meg, fenékig, fenékig!
Ljuda nyelt egy kortyot, aztán még egyet, meg még egyet, ejnye, ezt a
bort nem lehet letenni. Hirtelen feltrillázott, mint egy fülemüle:
„Vaverij Szalovics, maga, ugye orvos?” Úgy érezte, hullámok hátán
ringatódzik. Az egész asztal lágyan ringatódzott a hullámokon.
Kellemes hullámok ringatják az egész szobánkat, milyen jó szót talált
rá Vaverij Szalovics: budoár…
– Tetszik magának a mi kis budoárunk, Ljudocska?
Együtt ringatódzunk: a bútorok, az egész budoár, ezért nem esnek le
a tányérok az asztalról. De minek ül ilyen szorosan mellém? Ha meg
kell vizsgálni, hát tessék, de minek ráncigálnak? Kirángatnak a
budoárból, elcipelnek valahová. Vaverij Szalovics, segítsen! Én a
kormány vendége vagyok! Vaverij Szalovics, ne rángasson, inkább
segítsen kiszabadulni ennek a Vaverij Szalovicsnak a kezei közül. Jaj,
muszáj nevetnem, de tényleg, ez az egész olyan muris, Iszaak
Izrailjevics…
Berija átcipelte az elernyedt kislányt a pamlagra, és kezdte
levetkőztetni. A lány csecsemősen gügyögött cseresznye ajkaival, néha
visított egyet, mint egy kismalac. Micsoda rettenetes fehérneműt
tudnak hordani ebben a városban. Egy ilyen fehérneműtől elmegy az
ember baszhatnékja. Ez a saját készítésű, pöttyös kombiné, ez a
rózsaszín barhentbugyi, szörnyű… Még szerencse, hogy a lányok
megkurtítják a szárát, levágják a gumi felett, mert az istentelenül
elszorítja a combocskájukat. Disznóság, nálunk egyáltalán nem
törődnek a fiatalsággal. Sürgősen rendbe kell tenni a nőifehérnemű-
ellátást. Szétnyitotta a bugyit, az orrához emelte. Egész jó szaga van,
kissé pállott, savanykás, a varrásnál kissé kakiszagú, de hát ez
természetes az ilyen fehérneműnél. Hirtelen felszökött benne a vágy.
Most teljesen levetkőztetjük, és elfeledkezünk a társadalmi
problémákról. Végtére is, jogom van egy kis élvezetre, nem igaz?
Mekkora terhet cipelek a hátamon!
Csupaszra vetkőztette Ljudát, na, ez már igen, ez csakugyan első
osztályú áru, játszadozni kezdett a melleivel, a szájába vette a bimbóit,
fölemelte a lány lábait, kezdett beléhatolni, na, most mindjárt felvisít,
de nem, csak mosolyog, boldog bambaságban, valami zsidó nevet
suttog – hát még itt is! Hiába, úgy látszik, Moszkvában már végképp
nem találni szűz lányokat!
 Berija érezte, hogy a legjobb formájába lendül, jön az áldott, kontroll
nélküli libidó. Most fél órán át baszni fogok, megállás nélkül. Szinte
sajnálom, hogy félig öntudatlan állapotban van, nem tudja igazán
értékelni. Úgy látszik, ezek a porocskák a különleges patikából
mégiscsak túlságosan erősek. Ledobta magáról a köntöst, és a
tükörben fantasztikusan förtelmes látvány tárult elé: egy lecsüngő,
szőrös hasú, rusnya vénember baszik egy ifjú pásztorleányt. A felső
tükörből még elragadóbb volt a látvány: látni a makksima tar foltot a
koponyáján, a nyaka ráncait, a húsos hátat, amelyen a derekától a
lapockájáig atavisztikus bozont kúszik fölfelé, sűrű, mint a ciprusfa
lombja, látni továbbá a ritmikusan löködő, malacpofaszerű, gödröcskés
farpofákat. Az egész miskulancia alatt pedig elterülve, két széttárt
lábacska, két karocska, a szőrös vállak fölött két elködösült szemecske,
és egy nyögdécselő száj; micsoda költészet! Kár, hogy nem lehet
működés közben megvilágítani, és külön figyelemmel kísérni a fő
hadszíntereket. Ezt a technikát egyelőre még nem találták ki nálunk.
Berija ide-oda ráncigálta Ljuda Szorokinát a héthatárnyi nyoszolyán.
Időnként a változatosság kedvéért hasra fordította, a homloka alá
bedugott egy párnát, és a kívánt pozícióba hajlította a lábát: ez az
ideális partnernő, forró bábu!
A lány hüvelye egy kissé vérzett. Nincs eléggé bejáratva. Ez az Iszaak
Izrailjevics nem járatta be eléggé ezt a kislányt. Sebaj, mostantól
kezdve a rendelkezésünkre áll egy ideális hüvely! A nagyobb hatás
végett Berija csipkedni kezdte Ljuda Szorokina hasát, fájdalmat akart
okozni neki, hogy elsírja magát. Az eredmény nem is váratott magára, a
lány az MGB-s gyógyszeradagtól kábán sírni kezdett. Micsoda
gyönyörűség, seni deda movtkan, a kaukázusi gonosztevő baszik egy
zokogó orosz gyermeket!
S végre bekövetkezett, amiről Berija Lavrentyij Pavlovics – akit négy
évvel később Hruscsov Ny. Sz. a Központi Bizottság júliusi plénumán a
Szovjetunió gaz és aljas ellenségének nevez majd – rosszul bevilágított
lelke kazamatáiban és zugaiban mindig is álmodott. Eltűnt
kielégíthetetlen kéjsóvárságának minden járulékos mellékes
motívuma. Megfeledkezett mindenható gazságáról, azokról a
mítoszokról, amelyek máskor oly gyalázatosan tüzelték – én, a mingrel,
megbaszhatom akármelyik orosz nőt, kurvát, rabnőt, zsákmányt
csinálhatok akármelyikből, agyonlőhetem vagy megkegyelmezhetek
neki, megkínozhatom vagy jó lakást, francia fehérneműt adhatok neki,
kiszabadíthatom a rokonait a börtönből, vagy épp ellenkezőleg,
beletaposhatok mindenkit az örökké fagyos földbe – egyszerre
megfeledkezett minderről, és egyszerűen tüzes és szenvedélyes
férfinak érezte magát, aki szerelmes a világmindenségbe, mely feltárta
előtte átmeneti voltát, vagyis szerelmes a Nőbe, elvtársak, így,
nagybetűvel.
Egy ember van, aki ezt igazán érti: Pjotr Sarija, gondolta Berija,
amint megbékélten elnyúlt a kábultan motyogó lány mellett, és
beletörölte még izzó hímtagját a pettyes kombinéba. Milyen jó, hogy
annak idején kirángattam annak a bolsevik muzsiknépségnek a karmai
közül. Micsoda árulást fedeztek fel nála: pesszimista verseket
merészelt írni tuberkulózisban meghalt fiatal fia emlékére… A villa
belsejéből mintha sikítozás hallatszott volna. A törvényes felesége.
Hisztériázik. Követeli, hogy engedjék be a budoárba. Ha most
megparancsolom, hogy engedjék be, megijed, elbújik odafent. Még
megéri, hogy odakötözöm a kertben egy nyírfához, és nogaj korbáccsal
kiverem a seggét. A büszke Gegecskori, csucshiani csatlahi! Még hogy
az ország második embere egy frigid tyúk papucsa alatt sínylődjék!
Sarija ezt is érti. Vele őszinte lehetek. Ő költő, pesszimista,
ugyanolyan kurvapecér, mint én, nem fél tőlem. Zurab nem a barátom,
ő fél tőlem. Nincs már benne semmi élet, csak a Berija iránti félelem él
benne, semmi más. Vele nem lehetek őszinte, Sarijának viszont
elmondhatok bármit a baszásaimról, a feleségemről, elfelejtkezhetek a
politikáról. Ha most éjszaka idehívnám őket kettejüket, hogy igyunk,
basszuk ezt a galambocskát, Zurab húzódozna. Persze eljön, de csak
félelemből. Sarija viszont csak akkor jön el, ha akar. Ha pedig nem
akar, nem jön el. Költő, pártkalandor, és egy szikrát sem fél tőlem.
Csupa szar alakkal vagyok körülvéve. Majd ha eljön az ideje,
kitakarítom az egészet. Amikor eljön az idő, csupa igaz baráttal kell
körülvennem magam. Férfiakkal, költőkkel, nem bolsevikokkal, hanem
pártkalandorokkal. Szétzavarom a Politbüróból ezt a paraszt bandát.
Gúnyt űztek a népből, de elég volt. Ez a seggfej Molotov, a hülye
Vorosilov, a ló Kaganovics, a csirkefogó Nyikitka Hruscsov, mind ideje,
hogy a szemétdombra kerüljön. Zsorka Malenkovot, Zsorka
Malenkovot… Zsorkát is eltakarítom. A Berija-féle új társadalomban
nem lesz maradása. Amint eljön az idő, megkezdjük az egész
társadalom kőkemény átépítését. A kommunizmus várhat még.
Szélnek eresztjük a kolhozokat. Radikálisan csökkentjük a lágereket.
Az országon belül nem lehet ennyi ellenség, ez rossz hatással lehet a
jövőre. Mi a legfontosabb, amit meg kell tenni? El kell venni a hatalmat
a bolsevik parasztsöpredéktől, és át kell adni a vaskemény
csekistáknak, a mieinknek. Fokozatosan kigyomláljuk a KB minden
spionját az apparátusból, ezt rá lehet bízni a Kobulov fivérekre. Persze
nem egyszerre mindent: különben kezdődne a jajveszékelés a „burzsoá
feltámadásról”. Először karámba tereljük a pártot, foglalkozzék csak a
kádereivel meg a propagandával, és ne üsse bele az orrát az állam
ügyeibe. Ha makrancoskodni próbálnak, perbe fogjuk a vezető
söpredéket, megvádoljuk… mondjuk, azzal, hogy kémtevékenységet
folytattak a brit korona javára. Semmi kétség, mindent be fognak
vallani. Abakumov kezében még az öszvér is bevallja, hogy tehén volt.
Elképzelem, amint Nyikitka vallomást tesz. Érdekes lesz látni, a
világért le nem mondanék erről az élvezetről. Ez a hülye banda egy
garast sem ér, beletapossuk őket a láger porába.
Gondoljuk végig a dolgot. Berija betakarta a köntösével a mély
kábulatban horkoló kislányt, odahemperedett az ágy szélére, felállt
vékony lábaira, le kell fogynom, gondoljuk végig, mi az a
kommunizmus. Amikor a múltkor Mikojannál ittunk (ezt az örményt
nem söpörjük ki, tehetséges, cinikus ember, régóta tisztában van
mindennel), megkérdeztem Nyikitkától: mondd csak, hogy képzeled el
a kommunizmust, Szergejevics? Hát mit mondhat erre egy kurszki
muzsik? Lesz, azt mondja, szalonna, bőven, meg marhahús. Nálunk, azt
mondja, a mezőgazdaság több ágazata is teljesen el van hanyagolva.
Márpedig, azt mondja, miféle kommunizmus az, ha nincs se lepény, se
vaj? Ez lenne a jövő egy nagyhatalom számára? A Szovjetuniónak
gazdagnak és elegánsnak kell lennie, és ha nem ez a kommunizmus,
akkor egyék meg a kutyák a kommunizmust.
A budoárban még mindig égett a három kis lámpa, a szőnyegeken
sötét krémszínű fény ömlött szét. A megerőszakolt lány meg-
megremegett a köntös alatt. A haja, mint egy szénaboglya. Berija töltött
magának egy pohár bort egy másik üvegből. Kiitta, rágyújtott egy
hosszú havanna szivarra. Ez aztán a gyönyörűség: az erotikus és
esztétikai szükségletek éjszakai kielégítése, aztán a dédelgetett titkos
tervek szövögetése. A Nyugatot persze nem lehet figyelmen kívül
hagyni. A Nyugatnak mindjárt meg kell mutatni, hogy velünk lehet
üzletelni. Fontos engedményeket teszünk nekik. Odaadjuk nekik azt a
szar NDK-t, a fasznak tákoltuk össze azt a torzszülöttet. Ulbrichtot és
bandáját elzsuppoljuk a Kolimára! Az egyesített Németországnak
békeszerető, semleges országnak kell lennie. A távolabbi célkitűzés:
szembefordítani Európát Amerikával. Pusztán az egyensúly végett.
Amerikával kereskedni kell, kereskedni, kereskedni! Megnyitjuk a
kaput a nagy cégek előtt. Nesze, neked, „hidegháború”, Winston
Churchill úr! Micsoda abszurdumot találtál ki, batono? Ha háború, hát
legyen forró, mint a baszás. A „hidegháború” onanizálás.
Titóval, természetesen, kibékülök, elutazom hozzá Brioniba,
megnézem, hogyan rendezkedett be. Nekünk, mediterrán vezéreknek,
tisztelnünk kell egymást.
Ha majd eljön a pillanat, rendezni kell a nemzetiségi politikát is. A
muzsiknépség ebben is sok bajt okozott. Sok nemzet gerince
megroppant. Itt van Nyugat-Ukrajna, Litvánia, a szeretett Mingrelia… A
megmaradottak közül gondosan ki kell válogatni, akik a segítségünkre
lehetnek ebben a hatalmas átalakításban. Az kell, hogy az emberek fél
szóból, sőt egy pillantásból is értsenek engem. Ha majd eljön a pillanat,
gyakran lesz úgy, hogy egy dolgot mondunk, mást teszünk…
A budoár sarkában tompán kettőt csörrent az ország legfontosabb
telefonja, mintha figyelmeztetni akarná a marsallt: elég a
fantáziálásból, még nem jött el a pillanat. Ez a tompa kettős jel
felébresztette Beriját legmélyebb álmodozásából. A Gazda! Újabban az
a szokása, hogy éjszaka ott ücsörög a dolgozószobájában. Úgy látszik,
megint üldözi a bagoly a Kreml folyosóin. Hát igen, még nem jött el a
pillanat.
– Jelentkezem, Sztálin elvtárs!
A nyoszolyán hirtelen vergődni kezdett Ljuda Szorokina, mint egy
fehér lazac. „Iszaak Izrailjevics, Vaverij Szalovics…” – motyogta. Berija
odaugrott, tenyerét rászorította a cseresznye ajkakra.
– Mi van ott nálad, Lavrentyij? – kérdezte Sztálin.
– A személyzet, Sztálin elvtárs – felelte Berija.
Sztálin köhentett:
– Ha nem alszol, gyere át. Van néhány ötletem.

I. közjáték. A sajtóból
Zëri i popullit
Tito nem más, mint az amerikai imperializmus megkopasztott
papagája!

Enver Hodzsa

Pravda
Egy penzai diáklány Ragyiscsevet olvas. A nemes veretű szavaktól
gyorsabban ver a szíve. Mit neki a Standard Oil, mit neki Dulles és
Churchill beszédei? Az amerikai harácsolók ki akarják taposni
Normandia kertjeit… Félnek az oroszoktól, mert az oroszok békét
akarnak…

Ilja Ehrenburg

Time
Anna Luisa Strong a szovjet kolhozparasztokról: „A világ
legelmaradottabb parasztjainak százmilliói szinte egyik pillanatról a
másikra áttértek az ultramodern mezőgazdaságra… A megnövekedett
jövedelmet selyemruhákra, illatszerekre, hangszerekre költötték.”
 A Kreml Anna Luisa Strongról: „1949. február 14-én az
állambiztonsági szervek letartóztatták a botrányos hírű újságírónőt,
akit a hatóságok kémkedéssel és a Szovjetunió elleni aknamunkával
vádolnak…”
Ezen a héten Moszkva kiutasította A. L. Strongot a Szovjetunióból.
Strong elveszítette kommunista istenségét, melyet olyan derekasan
szolgált.

Pravda

Igen, hazudnak ők,

a kongresszus, a kormány,
Rágalmaz ott a lap, a könyv, a rádió.
De vágtat az idő,
mint szél a hegyek ormán,
Más század ez,
és erről tudni jó.
Átlátunk rajtuk…

Nyikolaj Gribacsov

A világ dolgozói, Sztálin nevével ajkukon, megnyerik a békeharcot!

Elie Sezer, költő (Martinique sziget)

Fékezzük meg a háborús gyújtogatókat! Varsó terei fölött hosszan és

nem szűnőn harsogott a név: „Sztálin! Sztálin! Sztálin!”

Time
A múlt héten New York legtragikusabb vendége Dmitrij Sosztakovics, a
híres orosz zeneszerző volt. Azért érkezett ide, hogy részt vegyen a
kultúra és a tudomány békeharcosainak világkongresszusán. Ő, a
féktelen rendőrállam képviselője, úgy beszélt, mint egy kommunista
politikus, és úgy viselkedett, mintha óraszerkezet működtetné, nem
pedig egy csodálatos zenék létrehozására képes tudat…

A New York-i béke-világkongresszus szponzorai között olyan ismert

baloldali figurák nevei olvashatók, mint Arthur Miller, a drámaíró,
Norman Mailer, a regényíró, Aaron Copland, a zeneszerző…
A szovjet delegáció főnöke a pirospozsgás, hunyori Alekszandr
Fagyejev, a szovjet írók politikai vezetője, a Belügyminisztérium
csinovnyikja.

Chicago Tribune
Két szovjet repülő, a huszonkilenc esztendős szőke Anatolij Barszov és
a harminckét éves, fekete hajú Pjotr Pirogov repülőgépével Linzbe
(Ausztria) szökött, és politikai menedékjogot kért az amerikai
hatóságoktól.

Kultura i zsizny
EGY HELYI SZÍNHÁZRÓL
Színházainknak az a feladata, hogy terjesszék mindazt, ami élenjáró.
Ám az ország legrégibb színházában, az F. G. Volkov nevét viselő
jaroszlavi drámai színházban nem mindig hajtják végre az SZK(b)P KB
határozatát „A drámai színházak repertoárjáról és a megjavítására
teendő intézkedésekről”. Eszmeileg silány műalkotásokat visznek
színre, mint például M. Zoscsenko Vászontáská-ja. Az olyan darabnak,
mint A. Galics (Ginzburg) Telefonhívás Tajmirról végképp semmi helye
a Volkov-színház színpadán.
Sztyepanov-Koloszov művészeti vezető és Toptigin igazgató
azoknak a burzsoá kozmopolita másodhegedűsöknek az uszályába
kerültek, akiket a KB-nek „A színházi kritikusok hazafiatlan
csoportjáról” hozott határozata leleplezett.

Lityeratumaja Gazeta
A Szovjetunió dolgozói követelik az olyan kozmopolita kritikusok
teljes leleplezését, mint Juzovszkij, Gurevics, Altman, Varsavszkij,
Holodov, Bojadzsiev és a hozzájuk hasonlók…

Time
V. Kotko ezredes a Vecsernyaja Moszkva lapjain leleplezi a
borravalókérdés nem marxista megközelítését. A borbélynál, írja, a
borbély, ruhakefével a kezében, lekeféli az emberről a nem létező
hajszálakat, és várakozón néz rá. A színházban látcsövet kínálnak az
embernek, ha pedig megkérdi, mibe kerül, azt felelik: „Amennyit ad”…
Az új társadalmi viszonyok gyűlöletessé tették ezeket az idejétmúlt,
megalázó szokásokat.

New York Times

Egy varsói bíróság rézdrót lopásáért halálra ítélt egy hulladékgyűjtőt.

Time
Az Egyesült Államok katonai hírszerzése jelenti, hogy Mindszenty
magyar bíborost letartóztatása és a vizsgálat lefolytatása után a
hatóságok pszichiátriai megfigyelés alatt tartják.
A szovjet hatóságok kegyetlenkedésekkel vádolják a jugoszláv
hatóságokat, felvetik Aleksandar Rankovic belügyminiszter személyes
felelősségét, aki 1946-ban hosszabb ideig Moszkvában tartózkodott,
ahol szakmai tapasztalatokat szerzett a szovjet titkosrendőrség feje,
Lavrentyij Berija irányítása alatt.

Pravda
JENKIK RÓMÁBAN
Az utcákon sűrűn látni hájas óceánon túli csirkefogót, lábán hatalmas
bakanccsal. Rágógumit rág, és egy helybeli lányt vonszol maga után. Az
aljas Marshall-terv az amerikai cégek tolakodó reklámjait kínálja az
olaszoknak. Hol itt, hol ott bukkan fel a coca-colás üveget szorongató
pimasz képű lány. A természetes citromos és narancsos italok
hazájában!
 Borisz Polevoj

Lityeraturnaja Gazeta
GOETHE JUBILEUMÁRA
A burzsoá gondolkodás képtelen arra, hogy megértsen egy olyan
bonyolult, sokszínű és ellentmondásos jelenséget, mint Goethe élete és
munkássága. Csak a kommunista gondolkodás vált képessé rá, hogy
teljes terjedelmében felmutassa Goethe művészetét.

I. Anyiszimov

Pravda
EGY HARCOS FILOZÓFIAI FOLYÓIRATÉRT
A kozmopolitizmus az imperialista burzsoázia ideológiája című cikk
túlságosan sok teret szentel mindenféle szemétnek, az olyasfajta
reakciós burzsoá professzorok halva született irományainak, mint
Miljukov, Jascsenko, Gersenzon, melyeken mérföldekről érződik a
hullabűz…

EMELJÜK A ZVEZDA FOLYÓIRAT ESZMEI-MŰVÉSZI SZÍNVONALÁT

Jurij German Orvosalezredes című regénye a velejéig hamis. A „mű” a
haladó szovjet embereket akarattalan pipogya fráterekként ábrázolja,
akik unalmas pszichológiai önvájkálásban vannak elmerülve. A
főszereplő, Levin doktor, üres, ostoba öregember, akit a szerző
hamisan tesz meg bátor kísérletezőnek.

V. Ozerov

Lityeraturnaja Gazeta
A Le Monde-ban megjelent egy bizonyos André Pierre cikke, aki azt
állítja, hogy Puskin költeményei szegényebbé válnak, amikor
lefordítják a burjátok, komik, jakutok és csuvasok durva nyelvére. A
jakut írók csoportja leleplezi a fasiszta firkászt és gazdáit. Az
esztétizáló népbutító, úgy látszik, nem hallott Pekarszkij akadémikus
világhírű tizenhárom kötetes jakut szótáráról. Miközben mélységes
megvetésünket fejezzük ki André Pierre kirohanásával szemben, forró
üdvözletünket küldjük Franciaország dolgozó népének.

Time
Hat hónap telt el azóta, hogy Vjacseszlav Molotovot felmentették a
külügyminiszteri teendők alól, és bár megtartotta a miniszterelnök-
helyettesi címet, ágyúgolyó formájú feje egyetlenegyszer sem jelent
meg azóta hivatalos fényképeken.

Washington Post
BÍRÓSÁGI ÍTÉLET A MAGYAR NÉP ÁRULÓJA ELLEN (BESZÁMOLÓ A
BÍRÓSÁGI TÁRGYALÓTEREMBŐL)
A Magyar Kommunista Párt hierarchiájának második embere, Rajk
László Budapesten, a népbíróság előtt beismerte, hogy tizennyolc
esztendőn keresztül kémkedett előbb a Horthy-diktatúrának, aztán a
hitleri Gestapónak, majd az amerikai felderítésnek.

Pravda
Hiába törik magukat a belgrádi firkászok: az összeesküvés titkos
mozgató karjai Allen Dulles és Aleksandar Rankovic kezében voltak…
A belgrádi rádió hetet-havat összehord a Kominform cselszövényeiről.
A bíróság előtt ott áll egy ember, és monoton, közömbös hangon
mondja, egyre mondja a félelmetes árulások, tervezett és már
végrehajtott gyilkosságok históriáját.

Borisz Polevoj

L’Humanite
A reakciósok a Szovjetunió elleni kampányuk révén el akarják
feledtetni a népekkel azt az egyszerű tényt, hogy a szocializmus: a
béke, a kapitalizmus: a háború.
 Maurice Thorez

Szabad Nép – UPI

A budapesti per során a védő a következőket mondta védencéről,
Pálffy György altábornagyról: „Bármilyen gyűlöletes is ez az ember
számomra, én kénytelen vagyok védeni őt.”

Time
Mrs. Telma Danielnek, a csinos néger háziasszonynak, egy zenész
feleségének jutott a feladat, hogy a tizenkét esküdt nevében (4 férfi, 8
nő) kimondja az ítéletet tizenegy elítélt felett, akik az amerikai
kommunista párt vezetői voltak: valamennyiről megállapították, hogy
összeesküvést szőttek a USA kormányának erőszakos megdöntésére.
Befejeződött az ország történetének leghosszabb büntetőpere,
melyet Harold Medina, ez az elegáns bajuszt és nagy, melankolikus
szemöldököt viselő zömök ember vezetett. A per kilenc hónapon át
folyt. A védelem harmincöt, a kormány tizenöt tanút hallgatott ki. A
vallomások ötmillió szóra rúgtak. A per költségei a védelem részéről
kétszázötvenezer, a kormány részéről egymillió dollárra rúgtak. Az
ítélet szerint a vádlottak azt tervezték, hogy alkalmas pillanatban
sztrájkok és szabotázsakciók segítségével megbénítják a gazdaságot,
erőszakosan megdöntik a kormányt, és létrehozzák a proletariátus
diktatúráját. A parancsokat közvetlenül Moszkvából kapták.

Pravda
A kommunisták elleni bírósági eljárás kilenc hónapig tartott. Az FBI
gondosan megrostálta az esküdteket. A tanúk sorában szerepelt
tizenhárom kém, provokátor, renegát, lefizethető senkiházi. Medina
bíró a kommunisták és valamennyi haladó amerikai erő vad
üldözésének jelképes figurája.

Kukrinyikszi: „Amerika bunkója: Medina bíró!”

A kapitalista földművelés óhatatlanul a talaj kizsigereléséhez vezet.
Az Egyesült Államokban sok millió hektár föld teljesen kimerült.
 Hazánk kolhozparasztsága, a sztálini tervek megvalósítása során
teljes egészében kézbe vette a természet erőit, hogy felhasználja őket a
termékbőség megteremtése, a kommunizmus felépítése érdekében.

Zadorozsnij hajós, villanyszerelő a következőképpen számol be New

York-i benyomásairól: „Az üzletekben nincsenek vásárlók. Jól öltözött
emberek kéregetnek, hogy megvehessék a betevő falatot. Három tucat
suhanc egy négert vert. Hajónkat mindenütt ezzel a kiáltással fogadták:
»Éljen Sztálin!«”

Lityeraturnaja Gazeta
Pavlenko regénye a Pusztai nap forró, diadalmas, optimista beszámoló
az egyszerű szovjet emberek nagy tetteiről.

Valentyin Katajev

Time
A moszkvai filmszínházakban öt olyan külföldi filmet vetítenek,
amelyeknek származását nem jelölik, köztük van Az utolsó menet és A
gyűlölet iskolája, mely az Anglia elleni ír felkelésről szól. Ezek a filmek
valójában a goebbelsi propagandaminisztérium termékei, melyeket a
brit- és Amerika-ellenes érzelmek felkeltésére állítottak elő.

Life
A szovjet diktátor fiáról, Vaszilij Sztálinról sokféle híresztelés kering
Moszkvában. Az egyik szerint V. Sztálin egyszer egy olyan gépet
vezetett, amelyen rajta kívül csak egy nő ült a gyermekével.
Belorusszia fölött V. Sztálin ejtőernyővel kiugrott a gépről.

New York Times

372 szovjet menekült egy olyan hajón, melynek befogadóképessége
legfeljebb ötven fő volt, elérte Svédországot. A menekültek között
voltak lengyelek, észtek, beloruszok és lettek.
 Az amerikai kommunisták tizenegy bűnösnek talált vezetője
megjelent a bíróság előtt, hogy megtudja az ítéletet. Tízen közülük öt
év börtönbüntetést és tízezer dollár pénzbüntetést kaptak az Egyesült
Államok kormányának erőszakos megdöntésére való uszítás miatt. A
tizenegyedik, akit a háború alatt kiváló szolgálatáért érdemkereszttel
tüntettek ki, három évet kapott.

Life
A lelkes moszkvaiak nem tudták levenni szemüket az égről, amikor a
díszszemle idején a Vörös tér fölött vadászgépek kíséretében elrepült
egy hatalmas négymotoros bombázógép. Másnap mindenkinek leesett
az álla, amikor a rádióból és az újságokból megtudták, hogy a gépet a
légiparádé parancsnoka, Vaszilij Joszifovics Sztálin tábornok vezette. A
polgárok többségének fogalma sem volt arról, hogy a népek atyjának
van egy fia.
Vaszilijnak két gyermeke van második feleségétől, Tyimosenko
marsall lányától. A tábornok közismert a lobbanékonyságáról,
italozásairól és arról, hogy hajlamos az ökleivel rendezni a
nézeteltéréseket.

Pravda
A hon leánya,
Szovjet nő vagyok,
S ezt büszkén vállalom.

Jekatyerina Seveuova

MÉREGKERESKEDŐK
Truman kormánya az amerikai erkölcsöket akarja ráerőltetni az egész
marshallizált Európára. Párizst elárasztották a hollywoodi
gengszterfilmek. Marlene Dietrich a dollár utáni hajszában szerepet
vállalt a Vasfüggöny című lapos szovjetellenes szatírában, amely súlyos
fiaskót szenvedett a francia mozikban. A Botrány Berlinben című film
igaz szatíra az amerikai erkölcsökről, ugyanakkor cinikus és aljas
rágalom a szovjet hadsereg ellen.

Jurij Zsukov (Párizs)

Rude Pravo
Szeretem a Szovjetuniót! A tulajdon szememmel láttam, amint ezt a
földet megcsókolta Pablo Neruda, Emi Hsziao és sok fiatal nő. Mi
Sztálin elvtárs korában élünk!

Jan Drda

Pravda
A sárkány szabadulni próbál. Szófiában megkezdődött Trajcso Kosztov
pere.

Sztálinnal, ím, az ábránd földre szállt,

És énekli a virradat dalát.

Alekszej Szurkov

Amióta Sztálin velünk van, a szovjet nép legtitkosabb vágyai is

teljesülnek.

Leonyid Leonov

Ha Sztálin velünk, az igazság is velünk.

Dzsambul

M. Solohov: „A világ dolgozóinak atyja”. F. Gladkov: „Az alkotás

ihletője”. A. Pervencev: „A mi Sztálinunk”. M. Iszakovszkij: „A Föld
reménye, fénye, lelkiismerete”.
II. közjáték. Ti gyávagoncok, el!
Gordiner professzor kandúrja szeretett egy lábon állni. Nem arról volt
szó, hogy egy lábon állt, miközben megfeledkezett másik három
végtagjáról, nem is arról, hogy mondjuk, egy lábon piruettezett volna,
mint Lepesinszkaja, a balett-táncosnő, hanem szerette két mellső lábát
az ablakpárkányra helyezni, és úgy szemlélni, ami az utca túloldalán,
az utca sarkán, az alacsonyabb házak tetején és a magasabbak
párkányain történik, s ilyenkor a hasáig felhúzta hol a bal, hol a jobb
hátsó lábát, s ettől hasonlatossá vált az emberek közt ama ritka
szerzetekhez, akiknek időnként kedvük támad, hogy egy lábon
álldogáljanak.
Azért mégsem hiába kereszteltem el Velimimek, gondolta Gordiner
professzor, aki a letartóztatását várva ott ült egy mély karosszékben a
fűtőtest mellett, vastag teveszőr takaróba bugyolált lábbal, s közben a
macskát szemlélte, mely a maga részéről az objektív világot szemlélte.
Arra a valakire gondolt, akinek tiszteletére hét esztendővel ezelőtt
elnevezte ezt a kövér, harcias cicust, melyet a szeretőjétől, Okszanától
kapott ajándékba. Nevetséges, de a cicus nyávogásából valami vidám,
hlebnyikovi halandzsát hallott ki. Így kapta a kandúr a nevét. Az igazi
Velimir természetesen egyáltalán nem sértődött volna meg,
ellenkezőleg, hízelgőnek tartotta volna a névrokonságot, kivált, mert
idő haladtával a kandúrnak kialakult az a hlebnyikovi szokása, hogy
időnként egy lábra állt. Azaz, bocsánat, egy mancsra.
Bronyiszlav Gordiner valamikor a „Centrifuga” nevű futurista
csoport tagja volt, és ennek köszönhetően többször is találkozott
Hlebnyikovval. A vándor poéta, szófaragó, a történelmet kiszámító
mitikus csodabogár idősebb volt nála néhány évvel. A fiatal kritikus
áhítattal beszélt róla, bár csoport-hovatartozása éppenséggel nem az
áhítatot írta volna elő, hanem azt, hogy ostorozza a vezető
kubofuturisták egyikét, aki arcátlanul ki akarta sajátítani az egész
mozgalmat.
Elárulhatjuk, hogy a csoportpolitika kevéssé érdekelte
Hlebnyikovot, amint kevéssé érdekelték a fiatal, áhítatoskodó
kritikusok is. Képes volt rá, hogy a leghevesebb vita tetőpontján,
bárhol, legyen a Szinyakov nővérek szoáréján, vagy a Szuharjov-
toronyban, a tömegben, tétlen lábát a másik, a terhet hordó lábára
tekerve mozdulatlanná dermedjen, és arcán sült idióta kifejezéssel,
örökké nyughatatlan orra alatt motyogjon valamit duzzad ajkaival.
Ilyen pillanatokban a költő körül valami ritkított tér keletkezett: ne
zavarjátok, alkot!
Ó, milyen nagyszerű volt akkoriban az élet! Azok a félesztendős
verniszázsok! Az új évszázad fiaihoz, az új kultúra megteremtőihez
való tartozás szédítő érzete! Mindez már rég a múltba tűnt. Előbb
abbahagyták a hahotázást, aztán abbahagyták a mosolygást, végül
felhagytak a gyülekezéssel, kiváltak a csoportokból, mígnem azok
semmivé morzsolódtak; később, hajaj, később aztán olyan idők járták,
hogy az emberek egyenest el akartak feledkezni a csoportokról, s még
a hajdani bűnös esztendők személyes barátságait sem igen volt szokás
reklámozni, ha pedig valami alkalmatlan helyen hirtelen felbukkant
egy-egy hajdan dicső név, az egykori csoporttag legfeljebb annyit
motyogott: „Ja, szóval ő az”, azzal nyomban átállította a váltót a fő
irányba. Hlebnyikov, akit tönkretett a visszatérő tífusz, a hiányos
táplálkozás, főképp pedig a perzsa hasis, még huszonkettőben meghalt.
A költészet centrifugájának, mely a két teoretikus, Szergej Bobrov és
Ivan Akszjonov elmélete szerint arra lett volna hivatva, hogy a
felszínre hozza a szóhasználó mesterség tejszínét, elferdült a tengelye,
és felkavarta az alján a fertelmes üledéket. Legjobb azoknak, akik még
idejében elmentek, mint Ivan; mihez kezdene most az Erzsébet-versek-
kel, a Picassó-val? Siralmasak vagyunk mi, akik megmaradtunk:
Szergej, én, Nyikolaj, még Borisz is… Így üldögélni, egyik évtized a
másik után, kicsinyes félelem hideg verejtékében várni a letartóztatást
anélkül, hogy kidugnánk az orrunkat; siralmasak vagyunk, Velimir.
Tudom, mit mondanál most…
– Időgér-bidőgér! Tűzisten! Tűzisten! – szólalt meg mintegy
válaszolva a kandúr. – Ez az! Ez az – mormogta Gordiner. – Nemhiába
kereszteltelek el Velimimek.
 A kandúr hátraugrott az ablaktól, sőt Gordinernek úgy rémlett,
mielőtt odaugrott volna az ölébe, még egy féllábas piruettet is csinált.
A kandúr elfészkelődött a szeretett Bronyiszlav térdén, s szúrós
karmaival a plédjét és bársonynadrágját karmolászva, kemény
fejecskéjével az ölét bökdösve, így dorombolt: – Piny, piny, piny,
dirrentett a zenziver. Ó, hattyúvenc! Ó tavonc!
Azt mondják, a kandúrok nem az embert szeretik, hanem a helyüket,
gondolta a nemrég leleplezett kozmopolita kritikus. Lehet, lehet, de
Velimir engem mégiscsak jobban szeret, mint a szobát. Azaz, ebben a
szobában legjobban engem szeret. Még a díványnál is szívesebben
választ engem. Örökké a nyomomban jár, és a sarkamat nyaldossa,
mialatt Okszanával közösülök. Könnyen lehet, hogy nem is embert lát
bennem, hanem a helyét, egy olyan közlekedő helyet… Egy olyan
krákogó, káromkodásokat motyogó, cigarettázgató, fingó, a társbérleti
vécé helyett lustaságból a vödörbe pisáló, tollát percegtető,
papírlapokat zörgető kedvenc helyet. Az irántam táplált vonzalmával
nem vetekedhet más, csak az ablakon túli világ vonzereje, a
macskakozmosz költészete…
– Na, mit láttál ma, az ablakon túli teredben, Velimir? – A kandúr úgy
nézett fel rá, mint valami összeesküvő, aztán amint meggyőződött,
hogy a kérdésben nyoma sincs cselvetésnek, izgatottan énekelni
kezdett: – Vágyott szemöldükek tündöklő ívenye, gyengédes jobbkezek
gyengédes símenye! Kéklő tekintezet és önkényi morál. Ó, jog! Te, én
mirálnőm, a kék tavon, mirál. A gyávagoncok el! Hol könnyez a zirál…
– Na, te is jónak mondod – dünnyögte Gordiner. – Mi mind becsapjuk
magunkat, Velimir barátom. Az objektív világban nincs szépség, csak a
ritmus létezik. A mi világunk csupán a kultúra szánalmas
összeesküvése…
Eszébe jutott, hogy valamikor harmincnégyben ugyanerről
beszélgettek Ivan Akszjonovval, csak az, természetesen, nem az ölében
ült, hanem ott, azon az akkor még kopaszra nem koptatott
medvebőrön. Legalább egyszer át kellett volna ragasztani a tapétát,
legalább egyszer ki kellene szellőztetni az agglegényi mizantrópia
szagát!
 Gordiner professzor életében a letartóztatásra való megszokott
sokéves, ernyedt szovjet várakozást a közelmúltban egyfajta
elevenebb, bélgörcsöltetőbb várakozás váltotta fel. Miután neve
néhányszor megemlíttetett bizonyos listákban, más, orosz fül számára
kellemetlen hangzású nevek társaságában, a folyóiratoknál
visszadobták valamennyi cikkét, őt magát pedig kiebrudalták a
színművészeti főiskola tanári állományából, ahol addig Shakespeare-
kurzusa volt. Bár a kikürtölt gaz kozmopoliták közül egyelőre senkit
sem csuktak még le, a sajtóban egyre gyakrabban jelentek meg olyan
írások, melyekben a munkásság erélyesen követelte, hogy leplezzék le
végleg őket, ami pedig azt jelentette, hogy közeledik a közös nevező.
Ráadásul mindezt valami fantasztikus irónia színezte át. A
„zárójelfelnyitási” követelések tengerében Gordiner az irodalom és az
élet paradox ficamának áldozata volt. Azokban a bizonyos
zárójelekben ugyanis az ő esetében a lehető legnagyszerűbb nem
zsidó, hanem pompás belorusz hangzású név rejlett: Pupko. A messzi
futurista esztendőkben Bronyiszlav Pupko, az ifjú kritikus úgy érezte,
hogy ilyen névvel nem lehet betörni az avantgárdba, ezért fogta, és
álnevet választott magának, mégpedig olyat, amelyről úgy érezte, úgy
hangzik, mint egy szláv nyíl, mely átrepül a német föld fölött. Irodalmi
körökben hamarosan hozzászoktak ehhez a névhez, hamarosan maga
is annyira megszokta, hogy el is feledkezett az eredetiről, és a
harmincas évek elején erre állították ki a személyi igazolványát is. Ki
gondolta volna akkor, hogy egyszer majd lakolnia kell ezért a
könnyelműségért, s hogy ősz pakompartjához és tarka bajuszához e
névvel eltörölhetetlen zsidóság ragad? Mit tehet most? Csak nem
mászik fel a szószékre, nem fogja a mellét verni, és azt ordítani: „Én
Pupko vagyok, Pupko vagyok!” Nem, eddig soha nem fog lealjasodni!
Ha megtagadná a Gordiner nevet, azzal megtagadná egész életét,
törölné magát az irodalomból, megköpködné egész alkotói életművét!
Azt már nem, akkor inkább jöjjenek, és vigyék el Gordinert; egy Pupko
nem menekül el. – Te viszont szökj meg – szokta mondani Velimimek.
– Amikor jönnek értem, én kinyitom a szellőzőablakot, te pedig ugorj
ki rajta, és usgyé, a tetőkön át. Tudod, hol lakik Okszana, eredj
egyenest hozzá a mirálnőddel. Ne add a kezükre magad!
„Proum, praum, preum, noum, veum, roum, zaum”245 – felelte a
macska.
Estefelé megjött Okszana, és már a küszöbön kezdte levetni a
szoknyáját. Kapcsolatuk már sok éve tartott, és mint egymásnak és
önmaguknak mondták, Okszana azért járt ide, hogy kielégítse
„romantika iránti igényüket”. Okszana természetesen valamikor
Gordiner tanítványa volt a főiskolán, akkor derült ki, hogy egyikük sem
képes izgatottság nélkül beszélni a „föld hólyagjairól”. A pisze
orrocskájú kislányból az évek során délceg hölgy lett, akinek még
mindig tüneményes ajkai között ma már itt-ott fémkerámia hidacskák
csillantak. Arcáról olykor már némi komor méltóság sugárzott, és
Gordinernek a találkáik alatt minden erejét latba kellett vetnie, hogy a
moszkvai asszony szokványos fáradtságán át legalább olykor-olykor
előbukkanjon az a Shakespeare-előadásokról ismerős hajdani rajongó
kislány. Találkáik azonban, sajna, egyre inkább a lényegre
szorítkoztak, mint akiknek minden percük ki van számítva. A család
elnehezítette Okszanát: ott volt a férje, aki a Nehézipari
Minisztériumban dolgozott, meg a három gyerek, akik közül a középső,
a kislány, Tamara, meggyőződése szerint itt fogant ebben a bizonyos
szobában, ezen a bizonyos kopott bőrdíványon.
Találkáik végén Gordiner gyakran idézte az egofuturista Igor
Szeverjanyint:246

Nem jössz te ma vissza, nem hoz vissza Tamára,

A mi csepp bogarunk, ragyogó, mint a harmat.
Nyaralódban ebédelsz és vársz a homárra,
Hol a varjú szárnya őrzi nyugalmad

– siránkozott.
Okszana nevetgélve kapkodta magára a fehérneműjét, közben
titokban már az órájára pillantgatott. – Na hiszen, a homár! –
ellenkezett. – Mást sem eszünk, csak „Mikojan”-fasírtot, méltóztassék
tudomásul venni.
Így történt most is: Okszana átlépte a küszöböt, és alighogy ledobta
a sáros cipőjét, és kigombolta a szoknyáját, már az órájára pillogott. A
magány a kozmopolita kritikus méltó sorsa, gondolta Gordiner,
miközben ferde mosollyal felállt a karosszékéből, hogy elébe menjen. A
kandúr eközben világfi módjára kerülgette egy kicsit a ruháitól
gyorsan megszabaduló Okszanát, majd határozottan az ablak felé
iramlott. Az utóbbi időben egyre kevésbé vette ki a „romantika iránti
igény kielégítéséből” a részét, ami apuci sarkának nyalogatásából állt.
Okszana látogatásai kezdték ingerelni, mert az asszony nem volt
hajlandó végleg odaköltözni hozzájuk.
– Galagala gegege! Grakahata grororo! – követelte most.
Gordiner kinyitotta a szellőzőablakot: – Sötétedésre gyere haza! –
parancsolt rá. Velimir kiugrott a párkányra, leereszkedett az alattuk
levő tetőre, és a gárdisták csótárához hasonlóan libegő farkát
függőlegesen felfelé tartva elindult az esőcsatornán. Ne felejtsük el,
hogy ő volt a helybeli flotta zászlóshajója! Az alkonyi napsugarak
átragyogtak farka bozontján, és élesen kirajzolták a törzsét képező
erős rugót.
…A „romantika iránti igény” betöltése után Okszana és Bronyiszlav
egy ideig még egymást átölelve feküdt az ágyban. A professzor meg-
megnyomkodta imádottja lapockáját, hogy csitítsa siethetnékjét: – Ne
nézd folyton az órádat! – Amaz megsimogatta a professzor fejét, és a
lehető leggyengédebben megcsipkedte derekasan megdolgoztatott
öreg szervét. – Igen, igen, igazad van, Bronya, ne is törődjünk ezzel a
fura szerkezettel. – Aztán felsóhajtott: – Tegnap cigarettát keresett,
benyúlt a táskámba, és megtalálta a lakáskulcsodat. Persze megint
botrányt csapott. Hányadszor már? Jaj, szinte kibírhatatlan!
Gordiner hallgatott. Máskor az ilyen bejelentések után hevesen azt
követelte, hogy Okszana azonnal hagyja ott azt a kibírhatatlan
miniszteriális urát, és kezdjenek valamennyien új, romantikus életet,
minden hamisság és unalmas cirkusz nélkül. Most hallgatott. – Most
miért hallgatsz? – kérdezte a kedvese. Azért mégiscsak szerette volna,
ha könyörög egy kicsit, még ha tudta is, hogy soha nem költözne hozzá.
– Azért hallgatok, mert nem tudok semmit sem ajánlani.
Valószínűleg hamarosan jönnek értem. Tegnap a szekció nyílt
pártnapján a kritikusok megint a teljes leleplezésemet követelték.
Gondoskodj a macskáról, Okszana, ne hagyd, hogy elpusztuljon.
A kandúr eközben vidáman vágtatott a tetők gerincén. Haza,
méghozzá jó hírrel! Az utolsó alkonyi fénysugarak visszaverődtek a
nyíló szellőzőablakokról, részegítették és vakították, mint valaha, amaz
emlékezet előtti életében, a Volga torkolatvidékének mocsarai közt
részegítették és vakították a nád közt betűző alkonyi fények a kisfiút,
amikor valami ornitológus apuci után vonszolta sietve a kalmük
csónakot, egy fészekalja meggyűrűzött madárral. Mekkora boldogság
volt – és mekkora a boldogsága most! Előre, előre, feszítsük meg fiatal,
na jó, mondjuk, még nem túl öreg izmainkat, még előttünk vagy már
mögöttünk az utolsó narkotikus szantalovói éjszaka rettenetes
vasbeton rádiórendszere, bár lehet, hogy egyáltalán nem létezik, ha
jelen van is, de a legfőbb: ezek a villanások, ez a szárnyaló szeretet; a
legfontosabb, hogy mielőbb közöljük szeretett közlekedő
helyecskénkkel, apucival, Bronyiszlav Grigorjevics Gordinerrel, alias
Pupko, hogy nem fogják letartóztatni!
Honnan a szöszből vette ezt Velimir, a kandúr? Lehallgatott valami
nagyfrekvenciás adást? Az éterben történt valami, az ember számára
felfoghatatlan változás, amit azonban a kandúrok képesek megérezni?
Bárhogy történt is, egyszerre elfogta a megvilágosodás, megértette,
hogy vége a félelmeiknek: apuci sértetlen marad! Gyorsan! Gyorsan! A
legfontosabb most az, hogyan lehet tudatni a hírt Gordinerrel. Megérti-
e az ontológiai mélységekből megörökölt univerzális nyelvet?
Okszana zokogott. Csak most fogta fel, hogy Gordiner sorsa
megpecsételődött. Nemcsak a fájdalomtól zokogott, hanem a
szégyentől is, mert tudta, hogy még ma sem marad itt vele, hogy
Gordiner már régóta terhére van egy kicsit, továbbá azért is, mert a
nemes együttérzés, sőt az önfeláldozás visszafogott erőfeszítései
mellett odabent, áruló gondolatai legmélyén felfelbukkant egy fiatal
kolléga képe, a Színművészeti Társaság könyvtárából – egészen fiatal
fiú, tizenöttel fiatalabb nála –, aki már régóta igyekszik értésére adni,
hogy szívesen elégítené ő ki a „romantika iránti igényeit”. Gordiner
nem vigasztalta.
Az ablak mögött előviharzott a kandúr alakja, teljes nagyságában,
felborzolt bundával, izzó szemmel. Dobolni kezdett mellső mancsaival
az üvegen, követelte, hogy eresszék be. Ő aztán tényleg soha nem árul
el, gondolta Gordiner, és az ablakhoz ugrott.
A kandúr beszökkent a szobába, és bozontos farkát felmeresztve,
keringeni kezdett apuci és a szeretője lábai között, közben hangosan és
diadalmasan igyekezett tudtukra adni a hírt:

Lili egi, Ijap, Ijap, bem.

Libibibi niraro
Szinoano ciciric.
Hiju hmapa, hir zeny, csencs
Zsuri khaka szin szonega.
Hahotiri essz esze.
Juncsi, encsi, uk!
Juncsi, encsi, pikoka.
Kljam! Kljam! Epsz!

– Mi történt ezzel? – riadt meg Okszana. – Macskagyökeret szerzett

valahol, vagy patkánymérget nyelt?
A professzor agyában hirtelen világosság gyúlt: – Hogyhogy nem
érted? Velimir valahol megtudta, hogy nem fognak letartóztatni! Igaz,
Velimir?
A kandúr örömében hirtelen egy lábra állt, és piruettet csinált.

Inderülj, penderülj,
Okos játszonc!
Feketér feliegér
Komorár éjjelér,
Tömörér feliegér,
 Alkonyár boruár.
Csettenő csittenő
Lobbra lábbadj.
Inderülj, penderülj,
Okos játszonc!

Okszana csak nézett, és kínos, mennyire nem értett semmit. Öreg

szeretője, akit a kora miatt mindig restellett egy kicsit – bár nem vette
észre, hogy az utóbbi időben ritka közös sétáik során a népek már nem
is látták annyira össze nem illőnek őket –, most fél lábon állt a szoba
közepén, és a karjával egyensúlyozva azt motyogta: – Ha nincs is ebben
objektív szépség, van ritmus, ez pedig nem kevés. Hát jó, jó,
folytatódjék még a kultúra összeesküvése, folytatódjék tovább a játék
egész a legvégéig…
IV. fejezet
Ötvenegy hóvihara

z ezerkilencszázötvenes évek elejének telei dermesztően

hidegek voltak, ami később alkalmat adott a sértődött sztálinistáknak,
hogy morogjanak: annak idején minden erős és rendíthetetlen volt,
rend volt mindenütt, és még a telek is igazi csikorgó orosz telek voltak,
nem úgy, mint ez a mostani latyak. Ami azt illeti, Sztálin után az
éghajlat csakugyan alaposan eltaknyolódott. 1956-ban például sokáig
nem köszöntött be a tél Pétervárott, vagyis ahogy akkor nevezték,
Lenin városában, mintha a Triumph repülőgép-hordozó vezette brit
hajórajjal együtt eljutott volna a Néváig az atlanti demokráciák ősatyja,
a meleg Golf-áramlat. Még egy kisebb özönvíz is támadt, mely oly
romantikusan színezte át ifjúságunk egyik éjszakáját. Természetesen
kínálkozik egyfajta felületes feltételezés, mely szerint a mi összes
liberalizációnk a napkitörésektől és napfoltoktól függ, s hogy az
energiaáramlatok legkisebb változásai is befolyásolják az elmék
állapotát, következésképpen a politikai helyzetet. Aki tovább kívánná
fejleszteni ezt a tételt, kérem, forduljon trilógiánk második kötetéhez,
mégpedig ahhoz a helyhez, ahol vitatjuk Lev Tolsztoj történelmi
koncepcióját, mely a történelmet ezer és ezer önkényes akarat
eredőjeként írja le.
Másfelől, ha kellő határozottsággal kitartunk a tömeges önkény
hipotézise mellett, még a történelem gravitációs erejét is leküzdhetjük,
s még magasabbra emelkedünk, és arra a feltételezésre juthatunk,
hogy milliónyi elme állapotának egyidejű fordulata képes szétoszlatni
bizonyos asztrális homályokat, ez pedig a maga részéről képes
befolyásolni az éghajlatot is.
 Mindenesetre, azon a januári éjszakán, amelyről mindjárt szó lesz,
Moszkvában senkinek eszébe sem jutott volna a politikai kurzus
liberalizációja, a kegyetlen hóförgeteg pedig, mely a Kreml felől
indulva körbesüvítette a város körgyűrűs szerkezetét, örökké tartónak
látszott. IV. Borisz Gradov természetesen nem mélyedt bele
különösebben a filozófiába vagy a historiográfiába. Miután kialudta
magát az anatómiaóra után, üggyel-bajjal túljutott a csonttani
beszámolón, és nagy nehezen elhessegette azt az utálatos gondolatot,
hogy hamarosan jön a beszámoló az inakból, úgy határozott, hogy ma
éjszakára és talán holnap egész napra szabadságolja a magoló diákot,
és visszatér igazi lényegéhez, a fiatalsághoz, a motorokhoz és a piához.
Ahogy lefelé tartott a negyedik emeletről, azon töprengett, sikerül-e
begyújtania a Horchot. A hőmérséklet mínusz huszonkilenc fok, sőt a
jeges szélrohamok idején nyilván mínusz negyvenre süllyed. Garázs
nincs, a Horch az udvarban áll, az Orosz Borok üzlet hátsó bejáratával
szemben. Itt is van, csak éppen átalakult a Harmadik Birodalom óriási,
hóborította sírhalmává. Sebaj, majd meglátjuk, ki kit győz le. Autós-
motoros körökben az számított igazán menőnek, akinek nem kellett az
időjárással törődnie, mert a motor bármikor pöccre indult! E célból a
legkülönbözőbb adalékanyagokat használták az olajhoz – például a
sarkvidéki reptereken használatos repülős fagyállót; a legnagyobb
becse természetesen a háború és a lend-lease idejéből maradt, vagy
bizonyos különleges rendeltetésű garázsokból legnagyobb, titkos
protekcióval kicsempészett anyagoknak volt. Mások, különösen a
legkiválóbbak, a szakma fanatikusai és professzorai a maguk
kotyvasztotta keverékeket tartották a legjobbnak, melyek receptjét
természetesen titokban tartották.
IV. Borisz, sajna, nem tartozott ezek közé. Túlságosan sok időt
fordított az egyetemre, a sportkörre, az éttermekre és a hábékra, azaz
a piálós és csajozós házibulikra. A fanatikusok és „professzorok” –
köztük is különösen egy, a belső égésű motorok koros apostola, akit
Hengerevicsnek neveztek – gyakorta rápirítottak: – Borisz, Borisz,
neked ritka tehetséged van a gépekhez. Minek mentél az orvosira,
egyáltalán, minek pazarolod az idődet hiábavalóságokra? – Borisz
időnként másnaposan megjelent Hengerevics garázsában, ott töltötte
az egész napot, mint a bűnös, aki templomban igyekszik leimádkozni a
bűneit. Mulatságos, de ezekben az autómánokban csakugyan van
valami a szentek természetéből, ha más nem, az, hogy távol tartják
magukat a szennyes világtól.
A szennyes világ némelykor mesebeli álomnak tetszett a
huszonnégy esztendős Borka Gradov számára, hogy aztán a másik
végletbe átcsapva, minden szennyen túli valóságos szarteleppé váljék.
Talán nem is a piálás volt a lényeg, hanem egyfajta általános háború és
hadsereg utáni másnaposság, amikor úgy látta, nem kell senkinek, nem
méltányolják, helyrehozhatatlan sérelem érte, kifacsarták, mint egy
citromot. – Ha nem talál szellemesebb nevet, hívjon csak »kifacsart
citromnak«” – mondta olykor táncpartnernőjének egy-egy lassú szám
közben, ahogy akkoriban a külföldimádat elleni küzdelem szellemében
a tangót nevezték. A lánynak ilyenkor az elragadtatástól fennakadt a
szeme, és elnyílott a szájacskája. Borja Gradov a főváros lump köreiben
titokzatos, romantikus és kiábrándult lélek hírében állott – napjaink
Pecsorinja!
Másnapossági szindrómája állandó tartozéka lett az 1. sz.
orvostudományi egyetem anatómiai előadójának. Ő, aki annyi golyótól
és repesztől szétszaggatott bajtársát temette el, és aki maga is
szépszámú emberi testet lőtt szitává és döfött át a szuronyával, soha el
nem tudta volna képzelni, hogy a formalinban áztatott maradványok,
amelyeken az anatómiát kellett tanulmányoznia, ilyen gyalázatos
depressziót váltanak ki benne. – Szörnyű paradoxon! – panaszkodott a
nagyapjának. – A háború, a halottak millióival, az én szememben az
élet apoteózisa. Az anatómiaóra, a formalinos kád, a hullák preparálása
viszont talán a halálnál is komorabb dolog, maga a végső zsákutca… Te
nem érezted soha így, nagyapa?
– Soha – felelte határozottan az öreg. – Tökéletesen emlékszem,
milyen lelkes voltam az első évfolyamon. Az első lépések az emberi
szervezet kozmoszában, az emberek majdani szolgálata… – Az unokája
vállára tette öreges pigmentfoltokkal tarkított, de még kifogástalan
sebészkezét, és belenézett a leszerelt diverzáns kissé üres, kissé ijesztő
szemébe. – Lehet, hogy mindketten tévedtünk, Bábocska? Lehet, hogy
jobb lenne, ha abbahagynád? – Nem, kibírom – felelte az unokája, és
elzárkózott a további beszélgetéstől. Gyalázatosan érezte magát.
Nagyapa nyilván arra gondol, hogy ha ennyire utálom az anatómiát,
soha nem lesz belőlem jó orvos, én meg, amikor azt mondom:
„kibírom”, úgy viselkedem, mint egy faszkalap, mint egy szaros kölyök,
akinek tizenöt éves kora óta egyetlen eszme ragadt meg az agyában:
Én a nyílt tettek embere vagyok, és nem szoktam meghátrálni a
nehézségek elől. Milyen rég volt mindez, az edzések Szaska
Seremetyjevvel… Hogy haragudott akkor anya, valami összeesküvést
gyanított… anya… hol lehet most?… Valami rossz szellem lett belőle…
ennyi maradt belőle ebben a házban… a sértettség és a felejtés… – Na,
hajlandó lesz begyulladni, Herr Horch? – fordult a hatalmas és már
szinte megkövesült hóbuckához. A boltból kiugrott Ruszlanka, a sofőr,
és futott a furgonjához. Amint megpillantotta Boriszt, nyomban irányt
változtatott, és a hóbuckában, melyet az árkád alól sodort össze a szél,
botladozva odament hozzá. – Szevasz, Grad! Be akarod gyújtani? –
Borisz már komoly népszerűségre tett szert a Gorkij utcai sofőrök, sőt
a rendőrök körében is. A sarki rendőrök rendszerint tisztelgésre
emelték a karjukat a száguldó Horch láttán, mások a forgalmi lámpánál
odamentek hozzá, hogy kezet szorítsanak vele: – Az apád alatt
harcoltam végig a háborút a Tartalék Fronton, háromszor is láttam
személyesen, igazi sas volt, ő volt a legderekabb hadvezér!
Előkerítették a házmester lapátjait, és Ruszlankával kettesben
kiszabadították a limuzint a jég fogságából. A legutóbbi dermesztő hét
alatt a kocsi úgy átfagyott, mint egy ásatag mamut az örök fagy
birodalmában. – Várj csak, alágyújtunk a seggének, aztán megbikázzuk
az én tragacsomról a motorodat – javasolta Ruszlanka. Az Orosz Borok
páratlanul talpraesett sofőrje valahonnét odavonszolt egy darab
tetőbádogot, néhány olajba áztatott rongyból tüzet raktak rajta, és
betolták a forgattyúház alá. Ugyanilyen égő ronggyal kiolvasztották a
zárat, kirángatták a befagyott ajtót. Borisz úgy mászott be a kocsiba,
mint búvár az elsüllyedt tengeralattjáróba. A bőrülés sütötte a fenekét
még azon a bőr SS-nadrágon át is, amelyet Breslau alatt szerzett egy
ütközet után zsákmányként. Az önindítóval még csak próbálkozni is
ostobaság volna, bár a járgányban harckocsi-akkumulátor van, most az
is döglött, az olajat a pokol tüzével sem lehetne megindítani. Ha már
azonban nekifogott az ember, visszavonulni nem lehet: a motornak
bármikor indulnia kell! Ruszlanka időközben a hóbuckák között
manőverezve közelebb kormányozta a furgonját, hogy összekösse a
pozitív sarkat a pozitív sarokkal, a negatívat a negatívval, vagyis
„megbikázza” Borisz kocsiját. Borisz megnyomkodta a gázpedált,
megforgatta jobbra-balra a kormánykereket, végül elfordította a
gyújtáskulcsot. Bármilyen furcsa, a mozdulatát követő hang egyáltalán
nem hangzott reménytelennek. Szikra a jelek szerint volt, és a motor
tett egy-két fordulatot. Borisz kidobta a kurblivasat, és megkérte
Ruszlankát, hogy forgassa meg. Ketten vagy tíz percen keresztül
próbálkoztak, hogy elkapják a fordulatot, de sehogy sem sikerült.
Borisz már ott tartott, hogy abbahagyja a próbálkozást, nehogy
teljesen ledöglessze az akkumulátort, és inkább csak a másik kocsiból
áthúzott vezetékekre hagyatkozik, amikor a Horch hirtelen felbődült,
mint Guderian áttörésre induló páncéloshadserege, aztán amint Borisz
levette a gázt, alacsony fordulatszámon szép egyenletesen, kitartón
zakatolni kezdett. Ez aztán a varázslat! Hogy végül is mi volt a siker
nyitja: a német technika, Hengerevics pálinkaadaléka, vagy a két fiatal
moszkvai srác lelkesedése – ki tudja? – Fasza srácok vagyunk,
Ruszlanka! – lelkendezett Borisz. – Egy félliteressel jövök neked!
– Szavadon foglak! – vágta rá vidáman a sofőrsrác. – Megyek hozzád
vendégségbe, Grad!
Ebben az udvarban minden srácnak az volt a vágyálma, hogy
bejuthasson a marsall titokzatos lakásába, melynek tiszteletére a ház
homlokzatára emléktáblát is elhelyeztek, rajta a marsall éles metszésű
profiljával. A Horch buzgón melegedett, az üvegekről jégtáblácskák
olvadoztak lefelé, odabent kezdett kiengedni a bőr üléshuzat,
megszólalt a rádió: részleteket közvetítettek az Egy zaporozsjei a
Dunánál című operából. Borisz felment a lakásba, megmosta olajos
kezét, átöltözött, felvette széles csapott vállú sötétkék öltönyét, kissé
megbrillantinozta és választékosra fésülte sötétszőke haját, magára
kapta testhez simuló fekete kabátját, nyakába kanyarította háromszínű
– liberté, égalité, fraternité – sálját. Fejfedőjét félredobta: egy moszkvai
dandy nem fél a fagytól.
Egy álló óra hosszat hajtott a Szadovojén, a széles függönyben
zuhogó, vagy tornádófarokká fonódó hózuhatagok között, csupán
azért, hogy teljesen bemelegítse és felélessze pazar kedvencét, aztán
visszatért a Gorkij utcába, és megállt egy súlyos ajtó előtt, amely fölött
a város gyér számú fényreklámjainak egyike függött: egy kúp alakú
pohár, különböző színű italrétegekkel; a szárára úgy tekeredik a
„Coctail-hall” felirat, mint a kígyó az orvostudomány emblémáján. A
pohárból világító pálcika állt ki, ami arra utalt, hogy a csíkos italokat itt
nem a pohár szélénél döntik be, hanem elegánsan, szalmaszálon át
szívogatják. Ez volt az ötvenes évek elejének legizgalmasabb moszkvai
csehója. Már a puszta léte is, kivált ezzel a cégtáblával, érthetetlen
rejtély volt azokban az időkben, amikor teljes gőzzel folyt a küzdelem
minden ellen, ami külföldi, különösen, ha angol–amerikai eredetű volt.
Még az olyan szavakat is betiltották, mint a foxtrott, vagyis rókalépés,
és tessék, a szocialista főváros kellős közepén, a központi távírdával
srégen szemben, szerény pimaszsággal ott függött a „Coctail-hall”
felirat, holott semmivel sem volt különb szó, mint az eltörölt jazz vagy
a music-hall, sőt burzsoá züllöttség tekintetében fel is múlta amazokat.
Egyes moszkvai rossznyelvek szerint, ha az intézmény jövője nem a
mihamarabbi szégyenteljes rolólehúzás, akkor is a legkevesebb, hogy
átkeresztelik „pancs házzá”, ahol aztán a kutya se fog törődni a színes
italrétegekkel meg a szalmaszállal. Telt-múlt azonban az idő, és a
Gorkij utcai Coctail-hall békésen virágzott, és mint ilyen, roppantmód
izgatta az átlag moszkvaiak és a fővárosba érkező vendégek
fantáziáját. Egyesek azt rebesgették, hogy az éj közepén, útban
hazafelé a Központi Távírdából, vagyis azt követően, hogy feladta
rágalmazó szovjetellenes táviratait, betér ide olykor a United Dispatch
című amerikai lap tudósítója, Coragassen Strawberry is.
Borisz lakásától az intézmény légvonalban ötven másodpercre volt,
s ő természetesen nem mulasztotta el a lehetőséget, hogy törzsvendég
legyen. Valahányszor megérkezett, szigorú, komor arccal megkerülte a
sort, és kurtán megkopogtatta a tölgyfa ajtót, mely akár az ügyészségé
is lehetett volna. A kémlelőnyílásban megjelent a portás keskeny
szeme és széles, visszataszító, megközelíthetetlen szovjet ábrázata.
Amint azonban megpillantotta a vendéget, nyomban leolvadt róla a
megközelíthetetlenség: – Egy helyet Borisz Nyikityicsnek! – A
várakozó közönség, természetesen nem tiltakozott: ha beengedik, az
azt jelenti, hogy ennek az elvtársnak joga van rá. Voltaképpen az egész
közönség is így volt osztályozható: az egyik csoport, akik sorba álltak,
alkalmilag idevetődött népség, még egy-egy diák is akadt köztük, aki
elhatározta, hogy egyetlen éjszaka eldorbézolja egész havi ösztöndíját,
és a „bennfentesek”, akiket legalább arcról, de gyakran név szerint is
ismertek odabent, többségükben persze az irodalom és a művészet
jeles személyiségei, élsportolók, valamint a fejesek csemetéi,
amerikamán ifjak, akik a Gorkij utcát Broadwaynek, sőt, Peskov
streetnek nevezték; ezek természetesen nem álltak sorba.
A bejárat közelében félköríves bárpult világított, mint valami
többemeletes oltár. A pult mögött Valenszija Makszimovna fő
barwoman és két fiatal segédje, Goga és Szerjoga végezte szertartást,
akikről természetesen azt beszélték, hogy mindketten századosi
rangban szolgálnak. Ez utóbbiak töltögették és rázogatták a
keverőkben a koktélokat. Maga Valenszija Makszimovna, aki
hidrogénszőke haja fényudvarában úgy festett, mint Erzsébet, Nagy
Péter leánya, csupán a rendeléseket vette fel és csak a
legkiváltságosabb kevesek részesülhettek abban a kegyben, hogy
megízlelhették tulajdon császári keze készítményeit.
– Mit adhatok ma este, Borenyka? – kérdezte komolyan és
jóindulatúan a fiatalembertől.
– Egy „Faltörő kost” – felelte Borisz, amint helyet foglalt a magas
bárszéken.
Valenszija Makszimovna cseppnyi szemrehányással bólintott, és
visszatért boszorkánykonyhája színes piramisához. Odabent, az
asztalok körül, a bársonnyal bélelt falmélyedésekben szép számmal
ültek, de nem túl sokan, még szabad helyek is akadtak. Többségben
voltak a „kebelbeliek” – kedélyes, jókedvű gyülekezet –, és még
elképzelni is nehéz volt, hogy odakint, a hóvihar rohamaival birkózva
ott áll a „közönséges” publikum sora. A galérián kis zenekar játszott.
Repertoárjukat természetesen szigorúan cenzúrázták, de ezek a
zenészek voltak olyan dörzsöltek, hogy még az Áll egy ifjú nyírfá-t is
képesek voltak dzsesszesítve előadni.
Valenszija Makszimovna odatett Borisz elé egy nagy talpas poharat,
benne valami pezsgő, szivárványló nedűvel.
– Ne kezdje mindjárt „Faltörő kos”-sal, Borenyka. Fogyassza ezt a
„Champagne-Cobler”-t – javasolta olyan hangon, mintha nem is
számítana ellenkezésre.
– Hm… – vont vállat Borisz. – Úgy látszik, itt még mindig nem
tekintenek felnőttnek. Különben igaza van, Valenszija Makszimovna.
Az egyik bársonnyal bélelt fülkéből kirobbanó nevetés hallatszott,
egész a bárpultig. Valaki odaintett Borisznak: – Lavírozzon ide, sir! – A
fülkében a költészet és a képzőművészet kitüntetett csillagai verődtek
össze. Aki a „pályát uralta” (ez volt akkoriban az új divatszó, amit
Vagyim Szinyavszkij, a futballriporter hozott divatba), egyszóval aki a
pályát uralta, nem volt más, mint Nyikita Bogoszlovszkij, a Sötét éj
szerzője, melynek népszerűsége legfeljebb Nyina néni Kéklő fellegek-
jéhez volt fogható.
– Moszkvában, tisztelt elvtársaim, nemrégiben különös felfedezést
tettek… – Ez a „tisztelt elvtársaim” úgy hangzott a szájából, pettyes
csokornyakkendőjének körítésében, mintha azt mondta volna: „ladies
and gentlemen”. – Nézzenek ide, itt egy közönséges kis fénykép… –
Azzal előhúzott a zsebéből egy fényképet, mely egy meglehetősen
szemérmetlen pózban közösülő párocskát ábrázolt. – Tessék, egészen
közönséges fénykép… ki nem látott már efféle terméket?, szóval, egy
egészen primitív kis pornóképecske…
Bogoszlovszkij ugyanolyan lazán, ahogy beszélt, odahajította a
fényképet az asztal közepére. Körös-körül mindenki teljesen elhalt
ettől a lazaságtól. „Tessék, azt mondja, egy közönséges kis
pornóképecske” – és ezt a zord proletár erkölcsök végletekig puritán
országában! Mindenki hahotázott, Borisz azonban meglepődve
észrevette, hogy egyesek, például Valentyin Petrovics Katajev és
Konsztantyin Szimonov kurta, sokatmondó pillantást váltanak.
– Most pedig vegyünk elő egy tetszőleges újságot – folytatta
Bogoszlovszkij. – Ahogy mondom, akármelyiket. Mondjuk, akár ezt a
napilapot. – Azzal előhúzott a táskájából és odaterített a fénykép mellé
egy Pravdá-t.
Köszönöm szépen, „egy tetszőleges napilap”! De hiszen ez az
SZK(b)P KB harci orgánuma, amelyet minden reggel odatesznek
magának a Gazdának az asztalára! A nevetés itt egy kissé hervadozni
kezdett, a társaság érdeklődése az italok felé terelődött.
Bogoszlovszkij, amint ezt észrevette, humorosan összeráncolta
bámulatosan friss, kerek pofázmányát:
– Ugyan, ugyan, elvtársak, szó sincs itt semmiféle
ellenforradalomról! Mindössze az emberi logika csodálatos
vargabetűjét szeretném demonstrálni. Nevezetesen, hogy ez a fénykép
kitűnő illusztrációja lehet bármely újság bármely cikkcímének. Na,
fogadjunk? Parancsoljatok! Itt van, tessék, Szasa, olvasd a címeket, én
mutatom a képet. – Azzal odalökte az újságot Alekszandr Galics, a
Tajmiri hívás, című, nemrég alaposan megkritizált komédia fiatal,
magas homlokú szerzője elé, akinek bajuszkája ápoltság és elegancia
tekintetében felvette a versenyt a hatszoros Sztálin-díjas Kosztya
Szimonov híres ékességével.
– Pardon, pardon – tolta el az újságot Galics. – Olvasd csak magad!
– Á, úgy nem érdekes. – Bogoszlovszkij körüljáratta tekintetét a
jelenlévőkön. – Úgy kell, hogy valaki más olvassa. Tessék, Ruben
Nyikolajevics, olvassa maga, mint a felolvasás mestere. Vagy te, Misa?
Á, megjött Szerjozsa Mihalkov,247 majd ő felolvassa!
– B-b-bízd másra! – vetette oda a magas, harkályszerű „Sztyopa
bácsi”, és ment is egyenest a toalettbe.
– Na, majd én felolvasom – szólalt meg ekkor IV. Borisz Gradov.
– Hahaha! – kiáltott ujjongva Bogoszlovszkij. – Majd a diák
felolvassa. A kisded szája.
– Minek ez magának? – dünnyögte halkan Katajev, aki mellett Borisz
állt. Ám a kisded szája, mindenki gyönyörűségére már meg is szólalt.
 – „Féktelenkednek a háborús gyújtogatók” – olvasta Borisz.
– Tessék! – kiáltott Bogoszlovszkij, és felmutatta a szamárpofájú
közösülő párocskát.
– „A tudomány és a gyakorlat összefonódása” – folytatta Borisz.
– Ennél jobbat ki sem lehet találni! – kiáltotta Bogoszlovszkij.
A felvétel csakugyan kitűnően illusztrálta a tudomány és a gyakorlat
szétválaszthatatlan összefonódását.
– „A lett nép regéi”.
– És íme, az illusztráció.
– „Járási tenyészállat-kiállítás”.
– Elvtársak, elvtársak!
– „A nemzetiségi káderek felkészítése”.
– Hát nem zseniális?
– „Moldávia válasza a felhívásra.
Ekkor Szimonov félbeszakította a belemelegedett Boriszt:
– Na, elég volt, gyerekek! Még megszakadunk a röhögéstől.
– Vajon ki eszelte ezt ki? – kérdezte Katajev, és selyemkendőjével
megtörölgette a homlokát.
– Fogalmam sincs – vont vállat Bogoszlovszkij, összeszedte a
fényképet meg az újságot, és nagyon elégedetten távozott.
Egyszerre mindenki a háborúról kezdett beszélni. Hogy lám, akkor a
nép tudott tréfálni, mókáztak, ami belefér. Ez aztán a paradoxon, nem
igaz? A lövészárkokban több volt a humor, mint most, a békés életben.
Borisz hiúságának, mi tagadás, nagyon hízelgett, hogy ezek az
idősebb férfiak – ráadásul csupa moszkvai híresség – maguk közé
engedik, bár természetesen tudta, hogy csak mint Gradov marsall fia
érdekes számukra. Többen is akadtak köztük – például Szimonov –,
akik a háború alatt ismeretségbe kerültek a marsallal. – A maga apja,
öhegem, hemek fickó és nagyszehű katona volt – jegyezte meg
jellegzetes raccsolásával a hatszoros Sztálin-díjas, amikor az erősen
spicces Druzsinyikov színész ugyanitt a Coctail-hallban bemutatta
Gradovot a társaságnak. Akkor mindenki sietve felállt a támlátlan
székről, előbújtak a bársonyos kuckókból, és körülvették Boriszt. Csak
nem Gradov marsall fia?! Öregem, engedje meg, hogy megszorítsam a
kezét. A maga apja remek fickó és nagyszerű katona volt. Tessék, hogy
ezt Kosztya már mondta? Nem, ezt én mondom. Hemingway
stílusában. Persze, Hemingway stílusában. Bizony, mi ketten
Nyikitával… Írtam annak idején egy cikket róla a Krasznaja Zvezda
számára, nem emlékszik? Gradov marsall hátizsákja, ez volt a címe.
Most már egész biztos ő lenne a hadügyminiszter… Emlékszem, az ő
gépén repültem egyszer Königsbergbe. Remek fickók voltak ott a
törzsében, volt ott egy bizonyos Koka Sersavij, a hadtáphelyettes,
Szlabopetuhovszkij őrnagy… vertük a blattot… Hej, Nyikita, Nyikita…
egy hét volt még hátra a Győzelemig… Igazi férfi volt… az a
kikezdhetetlen bátorság… a háború filozófusa és gyakorlati
szakembere… Egy pufók kéz átkarolta Borisz vállát, és egy nedves száj
szinte belebújt a fülébe: – Ismertem az anyádat is, Borenyka… –
suttogta. – Hohó, micsoda nő volt… – „Borenyka” összerándult, lelökte
a válláról a pufók mancsot, és alig tudta türtőztetni magát, hogy bele
ne másszon abba a nedves szájba. Valaki félretaszította az intim
vallomások kedvelőjét. Mi az, elment az eszed, te részeg barom? Te is
tudod, mit mondjál ennek a gyereknek, pont a te emlékeid hiányoznak
neki! A társaságban hamarosan tudomásul vették, hogy a marsall fiával
bármiről lehet beszélni, kivéve az anyját.
A háborúról szóló beszélgetés közben csak úgy mellesleg kiderült,
hogy Borisz is harcolt.
– Hát ez meg hogy fért bele az életébe? – csodálkozott Katajev. –
Talán „az ezred fia” volt?
Mindenki nevetett. A „déli iskola” köztiszteletnek örvendő mestere
öt évvel ezelőtt a Ványa, az ezred fia című regényéért kapta meg a
Sztálin-díját.
Borisz is nevetett. Tudta, hogy nem az életkoráról van szó,
egyszerűen a jelenlévők nemigen hiszik, hogy ő, a marsall fia a
lövészárokban etette a tetveket.
– Nem tartoztam soha ezredhez – felelte. – Egy osztagunk volt,
egyszázadnyi állománnyal.
– Na de hát a századuk mégiscsak valamilyen ezred alegysége volt,
öregfiú, nem igaz? – kérdezte valaki, aki éppen csak úgy odaült
közéjük, bár nemigen lett volna joga odaülni egy ilyen társasághoz,
nem is szólva, hogy a bizalmas „öregfiú” megszólítást használja.
Borisz figyelmesen az arcába nézett, de nem látott belőle mást, csak
az apró, sárga szemét.
– Nem, a századunk nem volt egyetlen ezred alegysége sem, öregfiú
– felelte.
A díjazott művészek szélesen elmosolyodtak: értékelték az ifjú
Gradov szarkazmusát.
– Bocsásson meg – folytatta Borisz ugyanebben a hangnemben, bár
nyomban érezte, hogy egy kissé túllő a célon –, többet nem
mondhatok, öregfiú.
Szimonov már a harmadik üveg konyakot töltögette a poharakba. Ki
rendelhetne ilyen italokat, mint a márkás „Ararat”, ha nem a hatszoros
Sztálin-díjas író?
– Mellesleg, öregfiúk, műintézetünkbe figyelemre méltó vendégek
érkeztek – mondta. – Ne forduljatok mindjárt oda, de a galéria alatti
asztalhoz most ült le három amerikai.
– M-m-miféle h-h-három amerikai? – csodálkozott Mihalkov, és
azonnal a jelzett irányba fordította filmfelvevő lencséjére emlékeztető
szemeit. – H-h-hogy kerültek ide? Ejtőernyővel?
– Kettőt közülük személyesen ismerek – mondta Szimonov. – Az
egyik, aki velem egyidős, F. Coragassen Strawberry, a United Dispatch
moszkvai tudósítója, jól beszél oroszul, nem egy beszari fickó,
hajókonvojokat kísért Murmanszkba, a blokád idején elrepült
Leningrádba. A másik, öregfiúk, az aztán egy nagy ember, igen-igen, az
az öregfiú, öregfiúk, az egy kapitális szovjetellenes vadkan, ő a híres
Townsend Reston. Nyissátok ki akármelyik lapunkat… – itt mindenki
felvihogott, mert eszükbe jutott Nyikita Bogoszlovszkij „találmánya” –,
és mindjárt látni fogjátok, hogyan nyüstölik, cibálják fülét-farkát az
élősdijének, a rágalmaiért meg a dezinformációiért. Azt a harmadikat,
azt nem ismerem, biztos a követségről valaki.
1951 telén megpillantani három rózsás képű amerikait, akik épp az
imént bukkantak elő a moszkvai hóviharból, olyan volt, mintha
marslakókkal találkozna az ember. Még a karosszékében bóbiskoló
Mihail Szvetlov248 is felkapta a fejét.
Hátha csakugyan nem is amerikaiak, hanem marslakók? Borja
Gradov odament a bárhoz, és kért Valenszija Makszimovnától egy
tízrubeles szivart. Rágyújtott, és füstfelhőbe burkolódzva elindult
visszafelé. Micsoda remek ötlet: szivarfüstön át figyelni az ellenséget!
Ők nem látnak, az arcom helyén felhő gomolyog, én viszont kitűnően
látom őket, a kopasz fejük búbját, a szemüvegüket, a pecsétgyűrűiket, a
karikagyűrűiket, a vastag, halszálkás zakójuk zsebéből kilátszó vastag
töltőtollaikat – még szép, hogy a fogkeféjük nem látszik ott a
zsebükben –, arany karóráikat és bőr cigarettatárcáikat… Ugyan, mi a
francot bámulnak mind a hárman rám, ha az arcom helyén úgyis csak
egy füstfüggöny látszik? Tessék, ilyenek azok a hamis mosolyok,
tessék, ilyen az „ellenség arca”, ahogy barátunk, Konsztantyin
Mihajlovics írta kanadai verses úti beszámolójában… „Mondod:
Oroszföld, Sztálin, Sztálingrád – Három sor némán bámul rád…”
Borisz visszatért az asztalához, és odafordult a békeharcos vers
szerzőjéhez:
– Azt mondja, öregfiú, hogy a három közül kettőt személyesen ismer.
Hát akkor miért nem köszön nekik?
– Mondja, öregfiú, maga csakugyan nem érti, miért nem köszönök
nekik? – vonta fel a szemöldökét Szimonov. – Ők viszont értik, hogy
miért nem köszönök nekik, és merő politikai tapintatból ők sem
köszönnek nekem.
– Én viszont most odamegyek hozzájuk, és odaköszönök nekik –
jelentette be Borisz a maga számára is váratlanul. Ezzel a
szuperkaliberű szivarral a foga közt sattyog oda egyenest a termen át,
és összeismerkedik ezekkel a háborús gyújtogatókkal!
– Ezt nem teheti meg! – csattant fel hirtelen fejhangon Katajev. –
Mint az asztaltársaság doyenje, határozottan tanácsolom, öregfiú, ne
tegye!
– Bocsánatot kérek, de már nem tehetem, hogy meg ne tegyem – állt
fel Borisz. – Mint a nyílt tettek embere, meg kell, hogy tegyem.
 A zenekar játszani kezdte a „Vörös rózsát, vörös rózsát adok neked!”
kezdetű számot. A galéria rácsain keresztül látni lehetett a bőgőst,
egészen fiatal, bár már kopaszodó fickó, akinek ábrázatát egészen
beüvegezte a tekintélyes szemüveg, vastag ajkán bujkáló, titokzatos
mosoly; Katajev egyszer azt mondta róla, hogy tehetséges prózaíró,
valami Jurij… Jurij… na, mindegy, nem fontos… Borisz elindult az
amerikaiak felé, ekkor azonban előlibbent a toalettből két csinibaba, és
ahogy elröppentek mellette, odapöttyentették:
– Nahát, csak nem Borja Gradov, az élsportoló, tulajdon
személyében?
Természetesen a három amerikai, sőt a napról napra fokozódó
nemzetközi helyzet, úgy, ahogy volt, nyomban el lett felejtve. A
továbbiakban ugyancsak el lett felejtve a huszadik század közepének
sok más alapvető fontosságú problémája is. IV. Borisz Gradov, amint
bekerült a saját nemzedékének kompániájába, ebbe a műszakisokból,
nyelvszakosokból, külkapcsosokból, repmérnökisekből álló vegyes
csalamádéba (éppen megkezdődött a téli szünidő, a diáknép mulatott),
azon nyomban az elevenen lüktető vita középpontjába került. A kérdés
maximális élességgel lett feltéve: ki bírja jobban – az-e, aki egy hajtásra
bedönt egy félliteres Moszkovszkaját, vagy az, aki a jelzett
mennyiséget egy fél óra leforgása alatt, kupicánként teszi magáévá.
Borisz, mint a nyílt tettek embere, természetesen az első változat
mellett állt ki, mondván, könnyebb kiszopni az anyagot egyenest az
üveg szájából, vagy esetleg két két és fél decis pohárral. Ellenfele egy
nagydarab srác volt, az MGU kötöttfogású birkózóbajnoka. Popnak
becézték, amiből nyilvánvalóan következett, hogy a családneve Popov
volt. Pop székének karfáján egy bűbájos kislány csücsült, két
rénszarvast ábrázoló pulóverben. Na, ez előtt a Nataska előtt nyer
mindjárt bizonyítást a nyílt tettek fölénye a pepecseléssel szemben, a
motoros fölénye a zsírtröszttel szemben. Na, majd most meglátjátok,
hogyan tudnak piálni a Felderítő Főcsoportfőnökség
rohamdeszantosai, kivált, ha ráadásul fel vannak fegyverkezve az
élenjáró orvostudomány ismeretével, és tetőtől talpig ismerik az
ember anatómiáját. Most aztán megnézheti ez a nyálas népség, ezek az
apuka-anyuka fiacskái, akik Rigába utaznak háromcsatos bakancsot
rendelni, ifjúságunk krémje, akiknek egy gombostűfejnyi folt sincs az
életrajzában… Nyugalom, mondta csaknem fennhangon magának, nem
kell begurulni. Ezek fasza srácok. Nataska velem jön, Pop, a birkózó
pedig, aki fasza srác, itt fog feküdni, kiütve.
A pereméig megtöltött egy vékony falú poharat, és egy hajtásra
kiitta, még csak nem is érezte a vodka ízét. Pop, ez a ravasz rozmár
eközben lehajtott egy pohárkával, és bekapott hozzá egy derekas
lazacszeletet, akkorát, mint egy százrubeles bankjegy. Harapnivalóról
ugyan nem volt szó, de vigye az ördög. Borjára, miközben gondosan,
mintha receptre inna, kitöltötte a második két és fél decit, hirtelen
sűrű hullámban rátört a részegség. Egy szempillantás alatt összekapta
magát, koncentrált, nem löttyentett ki egyetlen cseppet sem. A hullám
visszahúzódott. A vodka lecsúszott. Borisz lefelé fordította a palackot,
kifacsarta belőle – ahogy felderítőéknél illett – a maradék tizennégy
cseppet. Mennydörgő taps. Cirkuszra éhes moszkvai plebsz.
Mindamellett hálás köszönet, derék népem. – Harapjon hozzá valamit,
Grad! – kiáltotta Nataska. – Különben nem lesz képes semmire! –
Nyugi, Nataska! – felelte a Waterloo Bridge című film hősének vakító
mosolyával. – Miattam ne aggódj, magaddal törődj! – Azzal kemény
gárdistaléptekkel, mintha díszszemlén lenne – így odacsattogni,
egyenest a mauzóleumhoz, és odahajítani Sztálin generalisszimusz
lábai elé a Halálfejes hadosztály zászlaját – odavonult a bárpulthoz egy
újabb szivarért, mellékesen kapott szenyora Valensziától egy metszett
pohárkányi „Világítótornyot” – smaragdzöld Chartreuse, egy
tojássárgájával –, amit ugyancsak egy hajtásra kell meginni. – Hé, Pop,
ennyi fórt adok neked! – Úgy látszik, az egész műintézet engem néz,
hogy milyen frankón festek a bárpultnál, ezzel a szivarral, amint
felhajtom a „Világítótornyot”. Vagy éppen ellenkezőleg, a kutya se néz
rám, olyan olcsó szar pojáca vagyok. Mi a fasznak mentem bele ebbe a
hülye fogadásba? Végtére is nem tizennyolc éves taknyos vagyok,
végtére is, nem holmi anyuka fiacskája vagyok. Nem, nem bizony, nem
vagyok anyuka fiacskája, bárki, csak nem anyuka fiacskája. Talán a
nagymama unokája, vagy a nagynéni unokaöccse, de esküszöm a
Lengyel Népköztársaságra, semmiképp sem vagyok, de nem ám,
anyuka fiacskája.
Az írók időközben szedelődzködni kezdtek. Egyikük már ott állt
méltóságteljesen, hódprém gallérral és prémkucsmában. Egy másik –
valami híresség, vagy valami felfutó csillag, ilyenkor már nehéz
megkülönböztetni –, ahogy elhaladt Borisz mellett, félig átkarolta
Borisz acélos vállát.
– Mi átmegyünk a Romenba,249 nem tart velünk? Ma bankett van ott,
reggelig fognak énekelni. Nincs jobb annál, mint hóviharban búsongani
a cigányokkal.
„El kellett volna menni velük – gondolta Borisz, ujja közt forgatva az
üres koktélos poharat –, hej, beleénekelni a hóviharba! Kár, hogy nem
vagyok cigány, el kéne küldeni mindenkit a picsába, és beállni
cigánynak! Hej! Ne-em, ne hülyülj meg, mi más utat választunk.250 Ki
mondta ezt? Kinek? Gogol Belinszkijnek, vagy fordítva? Ugyan, dehogy,
ezt Lenin mondta, a mi Vlagyimir Iljicsünk mondta a cárnak. Ujja a
hóna alatt, a mellény kivágásában, egy kis mosollyal… Ne-em,
bátyuska, mi más utat választunk. Mi tudjuk, tudjuk, hova megyünk ma
éjjel.” Az ötlet egy szempillantás alatt kikristályosodott benne, már
tudta, mivel koronázza meg ezt az éjszakát. Mi tudjuk, hova megyünk,
és kinek mutatjuk meg végre, hogy nem anyuka fiacskája vagyunk,
egyáltalán nem anyuka fiacskája, lehet, hogy szukakölykök vagyunk, de
az biztos, hogy nem anyuka fiacskája.
Hirtelen a piálda összes hangja belehasított a fülébe: a székzörgés, a
részeg nevetés, a bőgő – dum-dum-dum, nyomatja az „orosz próza
reménysége” –, Valenszija Makszimovna hangja: „Gavrilics, csukja be
az ajtót, mind megfázunk!” – valaki hangosan, nem orosz akcentussal
nevet a közelben, csinn, valaki szétpattantott egy poharat – ideje
felszedni a horgonyt, nehogy itt kenődjek el ezen az édes padlón.
Visszatért az asztalhoz, ahol a „kísérlet” kezdődött. A birkózó
aprókat böfögve még mindig öntögette magába a kupicákat. Az üvege
még csak félig ürült ki. „Vesztettem” – jelentette ki Borisz, és odadobta
az asztalra a tétet, három százas bankót, rajta a Kreml, a Moszkva-
folyó, a vízen egy kis gőzös. – Hova megy, Grad?! – kiáltott fel csaknem
kétségbeesetten Natasa. Talán éppen ez a Borja Grad testesítette meg
számára az álomherceget, nem pedig Pop, a kötöttfogású bajnok.
– Tökrészeg vagyok – mentegetődzött Borisz. – Különben is,
odahaza vár az anyukám.
A parkett átlóján nyílegyenesen a kijárathoz vonult, egyszer sem
botlott meg. Mögötte Pop lemászott a karosszékéből a padlóra, és
csaknem érthetetlenül azt motyogta: – Haha, az asztal alá ittam Gradot,
haha. – A bajnok felkészültsége, ahogy akkoriban mondani szokták,
szintén hagyott némi kívánnivalót.
A Horch ott állt a helyén. Minden rendben. A látótávolság nulla. A
csapadék nem is hó, hanem a boszorkányok bozontja és farka. Ha ez a
békeidő, mi a francnak hergelik háborúra a kutyákat? Indítsunk fél
fordulatszámmal. Oroszország harckocsizó szíve Németország
vasbendőjében! A havat nem söpörjük le, így megyünk, méteres
dombbal a hátunkon. Üdvözletünk a közlekedés-rendészet
dolgozóinak! Itt robog Gradov marsall fia szerelmet vallani egy dalos
prostinak.

Nem kellett messzire menni: két sarok a Gorkij utcán, aztán egy bal
kanyar az Ohotnij rjadra, egyenest a Moszkva Szálló bejáratához. Ott, a
harmadik emeleti hatalmas étteremben énekelt éjszakánként álmai
asszonya, Vera Gorda.
Borisz sokszor mondta magának: hagyd a francba azt a kurvát, még
hogy álmaid asszonya, hamisítvány és csalás az egész, ráadásul már
nem is nagyon fiatal, ha nappali fénynél nézné az ember. De mindjárt le
is torkolta magát: nem is kell nappali fényben látni, Vera a te részeg
éjszakáid asszonya, „Lullaby”, az éjszaka madara, a kurválkodás és a
gyengédség megtestesülése. Borisz sokszor látta, amint a műsor végén
veszélyes vita támadt a részeg férfifalka között, hogy ki viszi el Gordát.
A nő néha egyszerűen meglógott, vagy a zenekar védelmében tűnt el,
máskor szinte kihívással várta a vita végét, és gavallérjai társaságában
távozott, akik között sokszor voltak grúzok. Ezekben a percekben
Boriszt izzó féltékenység égette: hogy merik megkörnyékezni ezek a
bakkecskék ezt a lényt, akit maga a sors szánt nekem?!
Megkörnyékezik? Frászt, elvonszolják valahová, részegre itatják, és
megkefélik! Legközelebb senkinek nem engedem meg, hogy elvigye,
szétverem az egész brancsot, és becipelem Verát a Horchba!
Egyébként neki is jobb lesz egy ilyen sráccal, mint én, azok helyett a
csencselők helyett… Eljött azonban a „legközelebb”, és Borisz megint,
mint egy kisfiú, úgy bámult fel a magas asszonyra, aki testhez simuló
ruhájában, icipici intim mozdulattal hajolt a mikrofon felé, icipicit
oldalvást tartva a szoknya hosszú hasítékából icipicit kilátszó
selyemharisnyás lábát. Búgó mély hang, mely valami nagyon régi,
csaknem elfeledett, kisfiús emlékeket kavart fel a nyugdíjazott
diverzáns lelke mélyén…

Ez az ég idegen,
S én, mint kéretlen vendég,
Lesem a darurajt,
Amint messzire száll…

Valahányszor látta és hallotta, mindig részegre itta inagát, és

mindannyiszor csaknem kétségbeesés fogta el, mert valami vadító
megközelíthetetlenséget érzett ebben a – minden jel szerint – nagyon
is megközelíthető teremtésben.
A francba ezzel az egésszel, mondta magának, nem is sikertelenül,
francba ezzel a nyomasztó, züllesztő, minden erőt kiszívó hülyeséggel,
amit igyekezett lerázni, elfelejteni, annál is inkább, mert moszkvai
élete egyre intenzívebbé vált: az egyetem, a sport, a motorok, a sport
körüli csajok, a piálós kanmurik… Hónapokig nem jelent meg a közeli
(fél perc séta légvonalban) szállodában, de aztán mintha egy tenger
mélyéből feltörő ősz hullám kapná hátára, és sodorná egyenest az
étterem dobogója elé, ahol a reflektorfényben ott állt Vera Gorda,
aranyfürtös fejéhez emelve mezítelen karját, és mintegy hangjával
tartva az egész big band ritmusát.

Néma tevék az éjben,

Fekszenek a sötétben,
 Semmi se rezdül, az óra áll.

Vera egész repertoárja csupa félig betiltott számból állt, amiket az

ember soha nem hall a rádióban vagy koncerteken, blues- és
tangóritmusok, az orosz-cigány romantika erős beütésével, egyszóval a
lehető legigazibb „éttermi zene”, márpedig bár éttermek akkoriban is
léteztek, az össznépi felfogás szerint a bűn szentélyei, a kapitalizmus
csökevényei voltak.
A vendéglői törzsvendégek, vagyis ama távolról sem eszményi
emberek körében, akikről a felnövekvő nemzedéknek a világért sem
szabad példát vennie, Vera Gordát így emlegették: – Hallotta, hogyan
énekli Gorda Ajvazjan Karaván-ját? Hát tudja, az valami!

A Horch nyitott oldalsó ablakkal robogott a kitűzött cél felé. Borisz

észre sem vette, és teljesen belepte a zúzmara és a hó. Még valami
Blok-verssor is eszébe jutott: „A hó szakad, száguld az örök pillanat, és
feldereng az álom-part”… Bármennyire motorcentrikus észjárása volt
is, nem esett nehezére olykor-olykor előhalászni az otthoni
felfordulásban egy-egy verseskötetet az anyja gyűjteményéből. Ő már
biztos el is felejtette ott az orosz verseket, minek kellenének neki most
az orosz versek? Borisz egyszer csak azon vette észre magát, hogy
teljesen kijózanodott és elbátortalanodott. Nem kell odamennem.
Minek menjek oda közröhejnek? Hát hogy megyek én oda hozzá, mit
mondok neki? Bocsásson meg Vera, akarom magát. De hát ez teljes
képtelenség – hogy én neki… Bármelyik úrifiú mondhat neki ilyesmit,
az teljesen normális dolog. Ha én mondom – az abszolút abnormális.
Képtelenség. Elképzelhetetlen. A csajokkal olyan természetesen megy
ez az egész, olyan lazán, ezt a kurvát pedig mintha átléphetetlen
sorompó venné körül…
Már majdnem éjjel egy óra volt. Most haza kéne tűzni, bezárkózni
egyedül, kiengedni a feszültséget. Kétszer megkerülte a központi
épülettömböt: a hatalmas szálloda, a Sztereómozi, ahol örök idők óta
játsszák ugyanazt az egy szem filmet A 22–12-es gépkocsi-t, aztán a
Grand Hotel, és újra a Moszkva Szálló. A mámor teljesen elszállt a
fejéből, csak a szégyen maradt a Coctail-hallban előadott huszárbravúr
miatt: a végén még elérem, hogy mindenki olcsó pozőrnek fog tartani.
A francba, én hajszoltam bele magam ma éjjel ebbe a csapdába, a
hóvihar elvette az eszemet. Nem tudok elmenni innen, de nem
keringhetek itt a végtelenségig; a végén még bevisznek az
államvédelmisek ezért a keringésért. Végezni kell ezzel az egésszel,
egyszer s mindenkorra!
A bejáratnál csak két Pobeda taxi állt, járó motorral. Még a szokásos
sort sem lehetett látni. A portás ott ásítozott az ajtó félig befagyott
üvege mögött. Odabent, az előcsarnokban valami részeg randalírozott.
Két pincér – egy buldog meg egy cerkófmajom – a pasas zsebeiben
kotorászott. Úgy látszik, valami Ványa Potyolinovics jól kimulatta
magát, fizetni meg elfelejtett. Máskor idekint már hallani lehetett a
zenekar dübörgését, most csend volt. Borisz otthagyta a kabátját a
portásnál, aki természetesen ismerte őt. Ő is ott szolgált a legendás
papa alatt, a Tartalék Frontnál. Borisz felszaladt a terembe. A zenekar,
úgy látszik, szünetet tartott, a színpad üresen állt, leszámítva néhány
ott hagyott hangszert: a nyitott zongorát, egy rakás ütőt, s a
szaxofonok sokatmondó kérdőjeleit. Micsoda burzsoá kacskaringó!
Nemrég a Kultúra és élet című lap sötét huliganizmusnak nevezte a
szaxofonjátékot.
Borisz végigment az asztalok között, olyan helyet keresett, ahonnét
rálátni a színpadra. Ezen a késői órán a teremben mindenki többé-
kevésbé részeg volt. A saláták szétdúlva, szétkenve. Csikkek
meredeztek a legváratlanabb helyeken, például egy narancsból. A
szájakból rengeteg fém meztelenkedett elő, túlnyomórészt színarany.
Az egyik helyen túl sok volt a bor, a másikon túl kevés. Valakit kézen
fogva kifelé vezettek. Egy másik alak maga rohant, imbolyogva, szájára
szorított tenyérrel, kifelé, hogy még sikerüljön elcipelni a klozetig, ami
az ünnep tiszteletére kikívánkozott belőle. Az alaphangulat mégis
valamiféle üveges nihil volt, amit valószínűleg a zenekar félórás
távolléte váltott ki. Így egy óra körül, természetesen, mindenki
mozogni akart, összesimulni, együtt imbolyogni, „lázas transzban”,
ahogy akkoriban a regényírók a külföldet ecsetelve írták. Egyszerre
valaki utánakiáltott. Az egyik oszlop mögül egy Szeva Zemljanyikin
nevű motoros integetett, a hadsereg klubjának a versenyzője:
– Szevasz, Bob! Figyelj, ülj be hozzánk, van itt egy osztálytársam,
berepülőpilóta, az mulat itt. Egy egész vagon pénzt hozott a Távol-
Keletről, meg egy kis szekeret!
Borisz gyorsan felmérte, hogy innen úgy látni majd a színpadot,
mintha a tenyerén volna, odalépett hát az oszlop mögé, és nyomban
megpillantotta Vera Gordát. Ott ült a nagy asztal másik végén a légierő
századosa mellett. A százados valamit suttogott Vera fülébe, a dizőz
mosolygott. A sötét sarokban, háttérben valami bordó függönnyel,
üres, félig üres és még bontatlan üvegek tömege mögött, legfeljebb
háromlépésnyire tőle, mintha a filmvászonról materializálódott volna
ide, ott ült Ő, egyik csupasz könyöke az asztalon, másik keze a
félretartott hosszú cigarettával a bal füle mellett, szeme gőgösen félig
lehunyva, vörös ajka félig nyitva, mintha már az ágyban lenne ezzel a
rohadt berepülőpilótával, akinek az abrosz alá nyúló keze már
bizonyára rég a nő térdei között kalandozik.
Az asztal körül még legalább tízen ültek, de Borisz az égvilágon
senkit sem vett észre közülük, és még csak a hozzá intézett szavakat se
hallotta. Kezet szorított valakivel, de közben le nem vette a tekintetét
Gordáról, és mohón itta a részleteket: a koncertruha veszedelmesen
elszakadóban lévő vállpántját, a nagy, dauerolt csigákat, a fülbevalót, a
karperecét, az apró szemölcsöt a halántékán.
Az asszony hirtelen egy cseppet elhúzódott a pilóta mellől, és
egyenesen rámosolyodott az újonnan érkezettre, rásugározta szeme
meleg kékjét, igen, „szeme-éke-a-kéjek-kékje”. Boriszba beléhasított,
de nyomban el is szállt az érzés, hogy ez a pillanat egyszer már
megtörtént az életében.
– Bocsásson meg, nem hallottam, mit mondott, hogy hívják? –
kérdezte.
– Borisz Gradov – felelte olyan határozottan, mintha attól tartana,
hogy az asszony meg akarja cáfolni.
– Borisz Gradov, szép név – mondta az asszony, mintha egy kisfiúhoz
beszélne. – Én pedig Vera vagyok, ha nem hallotta volna.
 – De hallottam – felelte Borisz.
– Igyunk! – kiáltott fel a pilóta, és egyszerre két üveg tartalmát
zúdította a poharába, az egyikből vodkát, a másikból pezsgőt, hogy
kikeverje az akkoriban népszerű, „Sarki fénynek” nevezett italt.
– Edka belezúgott a Gordába – közölte a pilóta felé vágva Szeva
Zemljanyikin Borja Gradovval. – Amint meghallotta a „Porlepett
levélköteget”, mindjárt zuhanórepülésbe ment át, és minden suskáját
kész odaadni egyetlen éjszakáért.
– Kit érdekel, hogy mit akar – mondta Borja, és nyomban
veszedelmesen ráközelített a berepülőpilótára. – Aztán mondja csak,
Eduard, milyen gépeket szokott berepülni, ha nem államtitok?
Nagyokat vagy kicsiket?
A pilóta részegen elvigyorodott, és ujjával megfenyegette Boriszt,
bár az adott pillanatban még az is nehezen ment, hogy a két szemét
ráfókuszálja.
– De titok, nagy titok, fiatal barátom. Kis gép, nagy titok. – Leszegte a
fejét, láthatólag igyekezett leküzdeni az alkohol-túlterhelést, úgy
látszik, sikerült is, mert arca diadalmasan felragyogott, és kirukkolt a
lehető legfantasztikusabb államtitokkal: – Én azt a gépet, barátaim és
Verocska, élőben próbálom ki. Azt kérdik, hol? Szigorúan egymás
között: Koreában. Nem könnyű a munkánk, Verocska és ti, többiek.
Egyik kezünk az elsütőbillentyűn, másikkal a szemünk sarkát
húzogatjuk, hogy koreainak nézzünk ki. Így van ez.
Ezzel teljesen váratlanul beigazolódott az imperialista sajtó mocskos
rágalma, mely szerint a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság oldalán
szovjet pilóták is részt vesznek a harcokban. A jelenlévők, bár mind
nyomás alatt voltak, nem firtatták a témát, Gorda pedig elnevette
magát, és kis tenyerét rászorította a huszárkodó repülő szájára. Borja
Gradovban viszont egyszeriben bizonyos szimpátia ébredt a részeg
hülye iránt: végtére is magafajta, különleges rendeltetésű srác, az
amerikaiakkal harcol, nem csoda hát, ha időnként nem bírják az idegei.
A dobogón egyszerre megszólalt a zongora. Vera felállt, benézett az
oszlop mögé:
– Na, ideje dolgoznom.
 A zenészek még nem jelentek meg a dobogón, csak a zongorista
pötyögte lassú tempóban a Saint Louis Blues-t. A pilóta felállt volna,
hogy elkísérje a vendégét, de keze lecsúszott az asztal széléről, és
csaknem elesett. Ebben a pillanatban Borja Gradov végigment a székek
háta mögött, karon fogta az énekesnőt, és odakísérte a dobogóhoz.
– Ez profi munka volt, Bob! – röhögött a háta mögött Szeva
Zemljanyikin.
– Táncoljuk egyet – javasolta Borisz.
– Hát jó – felelte Gorda, és Borisz vállára tette a kezét.
Táncolni kezdtek a zongora dallamára. Gorda valamit dudorászott
angolul, aztán egyszerre megkérdezte:
– Maga ki tulajdonképpen? Már rég észrevettem.
Ahogy Borisz a tánc közben megforgatta, hozzáért a melléhez és a
csípőjéhez. Vera a magas sarkú cipőjében csaknem ugyanolyan magas
volt, mint ő. A háta nyirkos volt, a verejték valami egészen gyilkos
árnyalatot kölcsönzött az illatszereinek.
– Én… én… – dadogta Borisz –, tartalékos felderítőtiszt, élsportoló
motorversenyző, ezenkívül, tudja, Gradov marsall fia vagyok… van egy
üres ötszobás lakásom a Gorkij utcában… aztán van egy Horch kocsim,
meg ilyesmi…
– Miért reszket így, fiacskám? Ne izguljon, ma magával leszek.
A muzsikusok már szállingóztak visszafele, leültek a helyükre. A
zongorista odakacsintott Gordának, és tovább játszott. Borisz már egy
szót sem tudott kinyögni. A karmester, egy éltes pávián, dobozmerev
ingmellben, bejelentette:
– Tisztelt vendégek, a Moszkva étterem esztrádzenekara megkezdi
műsora befejező részét.
– A műsor végén várjon meg a szálloda halljában! – súgta az
énekesnő.
Újra kialudt az egész világítás, a mennyezet alatt forogni kezdett a
tükörgömb, a gyorsan összesereglő táncosok tömege felett tarka
fényfoltok kavarogtak. Borisz nem ment vissza a pilóta asztalához,
hanem találomra lezökkent egy székre a dobogó közelében. Gorda a
háttérben állt, vidáman fecsegett a zongoristával, talán éppen róla,
arról az „őrült kisfiúról”, akivel az imént táncolt, amíg a zenész a Saint
Louis Blues-t játszotta.
Aztán a reflektor sugara kikísérte őt előre, és Gorda a mikrofont
szinte az ajkához szorítva, énekelni kezdett, vállával és térdecskéivel
ringatva a lassú, ruganyos ritmust:

Egyszer majd szertefoszlik mind a bánat,

És visszahozzuk majd a boldogságot,
És együtt indulunk az útra
Majd egyszer újra,
Majd egyszer újra…

Hát igen, Gorda most neki énekelt, csak neki, nem ám a pénzes
századosnak, akinek olyan nehéz az elsütőbillentyűt nyomkodni,
miközben a szeme sarkát „koreaiasra” húzza, még kevésbé azoknak a
még pénzesebb, lerázhatatlan grúz tisztelőinek, akik pecsétgyűrűikkel
kopogva most is olyan tüzesen tapsolnak neki, senkinek ebből a torkig
lakott társaságból, csak neki, Borja Gradovnak, akinek megígérte, hogy
vele lesz, és akit éppúgy hívott, ahogy ő oly gyötrően áhította:
fiacskám!
Odajött a pincér. Borisz rendelt egy palack Gurdzsaanit, meg egy
sajttálat. Amint körülnézett, észrevette, hogy fiatal férfiak
társaságában ül, akik ügyet se vetnek rá, sem álmai asszonyára. A
beszélgetés természetesen a „kamatyolásról” folyt. Egy harminc körüli
izompacsirta vitte a szót, épp azt mesélte, hogy egész este tekergett a
„bulájával”, sehogy se tudott „kérőt” találni, hogy „beverhesse a
lompost”. A többiek nagyon komolyan figyeltek. A Petyka, mintha csak
ki akarna baszni velem, nincs otthon, Gacsiknál zsugáztak,
Szemicsasztnijhoz megérkezett vendégségbe a nagynénje a lányával.
Egész este futkostunk, a fagy csak úgy mart, a tökeim majd
szétpattantak a feszültségtől. Hát csak nem dugom meg állva egy
kerítés mellett? Végre azt mondja a bulám, szerezzen járgányt,
Nyikolaj, gyerünk el hozzánk. Ezt a bizonyos „bulát” a jelek szerint jól
ismerték a társaságban. Az egyik, egy aranyfogú, azt mondja: „Igen,
Szokolnyikiban lakik”. Egy másik, szemüveges bólintott: „Igen,
Szokolnyikiban.” Egy harmadik, valami szakállas, csak röhentett egyet.
Az elbeszélő helyeselt: Igen, ott, Szokolnyikiban, egy életveszélyes
házban. Ha az ember kinyitja az ajtót, ott van mindjárt egy gödör, tele
vízzel. Frankó bula, mégis ilyen iszonyú körülmények között lakik. A
szoba picike, egy másfél személyes ágy fér csak el benne, abban meg
ott fekszik a nagyanyja, cidrizik a rongyos takaró alatt. Aztán
megtudtam, hogy aznap éjjel szétfagyott a fűtőtestük. „Hé, kifelé! –
ordított rá a nagyanyjára. – Takarodj innen!” Azzal lelökte az
öregasszonyt a padlóra, engem meg húzott magára. Na, srácok, erre én
megfeledkeztem a világirodalom minden normájáról. Lehúztam róla a
bugyit, bevertem neki a dákómat, aztán davaj, ami belefért. Vicces is,
meg szégyen is, isten bizony! Az ágy rövid volt, a lábam nekifeszült a
háttámlának, ettől a löketem még erősebb lett, a bula visítozik, habzik
a szája, az öregasszony sír a sarokban, „Istenem, micsoda szörnyűség!”
– azt motyogja… – Minek meséli ezt? – kérdezte hirtelen a maga
számára is teljesen váratlanul hangosan Borisz. Erre mind feléje
fordultak, mintha most vennék csak észre. A szakállas fújt egyet, és
szőrzete alatt dermedt mosollyal meredt rá.
– Magának meg mi köze hozzá? – fordult érdeklődően Borisz felé a
mesélő, a jóképű, erős Nyikolaj.
– Egyszerűen undorodom – felelte még hangosabban, sőt némi éllel
Borisz. – Az a lány kétségbeesésében elvitte magát abba a
nyomorúságos odújába, megalázta maga előtt a nagyanyját, talán az
egyetlen lényt, akit szeret, maga meg „bulának” nevezi, és azt mondja
róla: „visítozik, habzik a szája”!
Erre egyszerre többen zajongani kezdtek: – Ki ez a pofátlan faszi, ez
a szaros tróger?… Ki hívott ide hallgatódzni?… Ha ideültél a sajtoddal
meg a Gurdzsaaniddal, hát ülj a seggeden, de ne nyisd ki a pofádat,
fiatal barátom!… – Mindannyian nagyon dühösek voltak, egyedül a
szakállas hahotázott zengő, természetellenes basszus hangon, valami
nagyon ismerős kifejezéssel a képén. – Van benne valami, srácok, biz
isten, van benne valami, tiszta Dosztojevszkij, ahogy mondja! –
mormogta.
 Borisz e hangzavar közben szép nyugodtan megivott egy pohár bort,
harapott hozzá egy falat sajtot.
– Már megbocsássanak, uraim, hogy véletlenül kihallgattam a
beszélgetésüket, de kitartok a véleményem mellett, ha pedig ismerném
azt a lányt, akiről szó volt, egész másképp beszélgetnénk!
Ettől a még nagyobb pimaszságtól még a lélegzetük is elakadt.
Szokolnyiki hőse az asztalra csapott lapátnyi tenyerével.
– Halljátok ezt, fiúk? Ez a cimbora akar valamit. Itt jár-kel, keresi a
balhét a valagába, kötözködik.
– Hát, ha akar valamit, majd megkapja – mondta az aranyfogú. –
Megvárunk odakint – mondta Borisznak.
Na, csak ez hiányzott nekem, gondolta Borisz, lőttek a randinak
Gordával, ehelyett belemászok valami kocsmai verekedésbe. Fogta a
félig kiivott üveget, és visszament Szeva Zemljanyikinhoz.
– Hol van Vera?! – üvöltött a pilóta, amint meglátta. – Hova cipelted
el a szerelmemet, te szemétláda?!
– Mi az, nem látsz a szemedtől?! – ordított vissza Borisz. – Ott van a
színpadon, énekel! Se látsz, se hallasz? Megvakultál, megsüketültél a
koreai háborúban?!
– Na, ennek az estének lőttek! – kiáltott fel elkeseredetten Szeva
Zemljanyikin. – Úgy látszik, már nem tudnak piálni a fegyveres
erőknél!
Amikor a műsor, néhány külön rendelés után, mely „a napfényes
Üzbegisztánból, a napfényes Moldáviából, a napfényes
Csótánybüdöskéből érkezett vendégeknek” szólt, végre befejeződött, a
dobogó fölött kialudt a villany, Borisz kisietett a teremből, és leszaladt
a szálloda halljába. Ott a fotelekben szálláskeresők aludtak, akiknek
másnapra ígértek szobát. Valahányszor nyílt az ajtó, vad, fagyos
gőzfelhők tódultak be rajta. A tágas helyiségben mindenütt borízű
hangok hajtogatták a magukét, „igazam van, vagy nincs igazam?”;
természetesen volt köztük olyan is, aki azt ordítozta, hogy őt nem
tiszteli senki.
Boriszt már várták. Öt-hat krapek állt összeverődve Szokolnyiki
hőse körül, akiről most kiderült, hogy legalább két méter magas.
Konyec, gondolta Borisz, megint más viszi el Verát. Talán éppen ez a
kétméteres fasz, a „dákójával”, miután széttapossa a gégémet azzal a
negyvenötös bakancsával. Ha mázlija van, ma éjjel nem zsugáznak
Gacsiknál. Utat! Gyorsan átvágunk, mintha észre se vennénk őket. A
zenekar jön kifele azon az ajtón, a lépcső alatt, onnan lép ki majd Vera,
vagy tíz perc múlva. Akkor aztán futás, mint a vihar, egyenest a
hűséges Horchhoz!
– Figyeljetek, srácok, nem ajánlom, hogy kikezdjetek Borisszal –
csillapítgatta a társaságot egyik tagja, a szakállas fószer. – Ez a srác
nagyon ért a fegyver nélküli önvédelemhez!
– Kopj le, Szanya! – szólt rá az izompacsirta Nyikolaj. – Ha nem
akarsz belekeveredni, maradj ki. Mindenki tudja, hogy van nyomós
okod. Mint kiderült, kettő is. Hé, fiatalember! – kiáltott oda a
„balhékeresőnek”, aki látszólag teljes nyugalommal vonult el mellette.
– Hé, Borisz, magához beszélek!
Gradov megtorpant:
– A francba, hát maga honnét tudja a nevemet?
– A verebek csiripelik – vigyorgott Nyikolaj. – Na, gyere csak, ha
akarsz valamit!
Azzal tett egy lépést Borisz felé. Borisz is tett egy lépést feléje. Ebben
a pillanatban a művészbejáróból koncertruhára felkapott
bundácskában előröppent Vera Gorda.
– Borisz, itt vagyok!
Gradov odaugrott, megragadta Vera karját, és elviharzott vele a
hatalmas előcsarnokon át a hűséges Horch felé, amely egyes
információk szerint magát Oscar Dirlewangert, a hírhedt SS-pribéket
fuvarozta. A szokolnyikii Nyikolaj társainak, stratégiai helyzetüknél
fogva, semmibe se került volna, hogy elkapják a szerelmeseket, meg is
tették volna, ha nem akad a soraikban egy áruló. Szanya, a szakállas,
erősen sántítva előreugrott, és két hatalmas ütéssel megtorpantotta
előrerontó cimboráit: egy jobbhorog az aranyfogú pofájába, egy bal
felütés Nyikolaj hasába. Egy pillanatra mindkettő harcképtelenné vált,
ki-ki az ütésnek megfelelő pozitúrában. Ez lehetővé tette Borisznak,
hogy elhúzzon mellettük. Meglepetten visszanézett a szakállasra, de a
futásán nem lassított. Vera is vágtatott, kezével tartva repkedő haját.
Azt hitte persze, hogy – mint azelőtt nemegyszer – az ő tiszteletére tört
ki a háború. Egyébként nem is járt messze az igazságtól: a hall másik
sarkából Eduard, a sztálini sólyom csapott le rájuk. A százados a
Koreai-félsziget felett végrehajtott szuperszonikus repüléseiben
szokásává vált módon egyik kezével a képzeletbeli elsütőbillentyűt
szorította, a másikkal félrehúzta a szeme sarkát, amitől tényleg olyan
lett, mint egy ázsiai. A kapitánnyal szemben maga Borisz is kénytelen
volt bevetni egy csípődobást, amit olyan alaposan begyakorolt a baráti
Lengyelországban a szocialista rend megteremtéséért folytatott harc
során, miáltal a másodperc egy töredékére akaratlanul is az amerikai
imperializmus szekértolójává vált. Ezután, mintha egy „Douglasból”
ugrana, az énekesnővel együtt kivetette magát az üvöltő hóviharba.
Gyulladj már be, te rohadt SS-pribék! A járgány, amely sok sötét
ügyet tapasztalt életében, ebben az ugyancsak nem egészen tiszta
esetben sem ingott meg: felbődült, mintha egyszerre egy egész
harckocsioszlop indulna meg, hogy erőltetett ütemben bevegye
Dunkerque-et. A vérig sértett pasasok kezei a kilincset rángatták, az
ablakokhoz a félbemaradt mulatság miatt tomboló pofák tapadtak,
köztük hirtelen felbukkant egy szakállas, ám egy villanás alatt mégis
felismert, szeretett arc: a bajtársa, Alekszandr Seremetyjev! Nahát,
micsoda éjszaka!
– Szaska, tudja, még ugyanott lakom! – üvöltötte ki Borisz az ablak
résén.
A szakállas ábrázat bólintott. Az ablaktörlők letisztították a havat a
szélvédőről, s ekkor előtűnt a kocsi előtt a szokolnyiki Nyikolaj,
Majakovszkij pózában:

Terólad zengem énekem, dicső szovjet hazám!

– Mit parancsol? Üssem el?! – vigyorgott Borisz.

– Isten ments! Rükverc, parancsnok! – kacagott Vera Gorda.
– Köszönöm a választást! – recsegte a nyugalmazott diverzáns.
 A Horch megfordult az Ohotnij rjad kellős közepén, melyet a hóvihar
Pugacsov orosz mezőjévé változtatott, elindult a Gorkij utca felé, és egy
pillanat múlva eltűnt az anarchista népség látómezejéből. A melák
Nyikolaj életben maradt, hogy később még egyszer felbukkanjon
regényünk lapjain.

Utólag minden ezt követő testi és lelki folyamat – márpedig ez

utóbbiak nagyon is szerepet kaptak, még ha egyes kritikusaink azt
állítanák is, hogy szó sem volt semmi lelkiségről, ami történt, csupasz,
állati szex volt; igenis, jelen voltak, nagyságos uraim, még ha
elképzelhetetlenül összegubancolódott, kibogozhatatlan csomóban is –
egyszóval utólag minden úgy idéződött fel Borisz emlékezetében,
mintha annak a hóviharnak a folytatása lett volna, csak éppen forró
változatban.
Borisz már a liftben képtelen volt válaszolni Vera Gorda kérdéseire.
Amint beléptek a lakásba, erősen megragadta Vera kezét, és egy szót se
szólva bevonszolta az előszobán, az étkezőn és a dolgozószobán át
egyenest a szülői hálószobába. – Istenem, micsoda egy lakás –
motyogta Vera –, micsoda fantasztikus lakás! – A hálószobában
anélkül, hogy akár az éjjeli lámpást felgyújtotta volna – a főutca
hólepte lámpái viharzó árnyékokat vetettek a szobába –, odavetette
Verát, úgy ahogy volt, bundástul, a széles, Pál korabeli ágyra, melyet
anyja oly lelkesedve vett meg a régiségkereskedőtől, kezdte lehúzni a
hosszú szoknya alól a selyem fehérneműt, belegabalyodott,
megrántott, meghúzott valami szakadozott girlandot, s ekkor az, amire
oly emésztő szenvedéllyel vágyott, egyszeriben kitárult előtte, mint
egy bűvös virág, mely csak egyet kért – hogy hatoljon belé minél
mélyebbre, egyenest a szívébe. Vera nyöszörgött, a fejét simogatta, és
azt mormogta: – Borenyka, Borenyka, kicsi fiam! – Ettől a
megszólítástól Borja agya végképp elhomályosult, és alig bírta
megállni, hogy ki ne kiáltsa azt a szent, tilalmas szót. Aztán Gorda már
nem szólongatta sehogy, csak sikoltozott, egyre vadabbul, míg hirtelen,
megmegrándulva, megvető, alvajáró hangon megszólalt: – Teljesen
szétbasztál, de még csak meg sem csókoltál egyszer sem, te aljas
baszógép! Mi az, neked a pinán kívül semmi más nem is létezik? –
Borisz megértette, hogy ez az a pillanat, amikor Verának valami
mocskosat kellett mondania, mert mindketten közelednek az
orgazmushoz, és ajkával belemart Vera forró szájába. Igen, az ajka, hát
persze, az ajka, melyekkel azokat a giccses, mákonyos szavakat
suttogta a mikrofonba. A hosszú körmök a tarkójába mélyedtek, Vera
Gorda vergődni kezdett, mintha ki akarna szabadulni, el akarna futni, ő
pedig hozzátapadt a rángó testhez, mintha minden egyes lökettel
kérlelné: maradjon vele, a „kisfiával”, „Borenykájával”… S végre
győztes üvöltéssel, mint a szövetségesek találkozása az Elbán,
bekövetkezett a diadal, és nem verébszökkenéssel, hanem vad
szárnycsapásokkal és vijjogással, mint a sas, aztán fokozatosan
szétáradt a leggyönyörűségesebb, leggyengédebb, bűntelen, hálás,
csendes ártéri nyugalomba.
Amikor ez is elmúlt, Boriszt egy pillanatra szégyen fogta el: hát
mennyivel vagyok én jobb, mint az a Nyikolaj? De nyomban el is
hessegette ezt a gondolatot: hogy lehetne ezt összehasonlítani azzal az
undoksággal? Itt fekszenek most egymás mellett, hozzá sem érnek
egymáshoz, mindketten még utcai ruhában, cipőben.
– Hány éves maga, Borisz? – kérdezte Vera.
– Huszonnégy – felelte.
– Jóságos isten! – sóhajtott fel Vera.
– És maga, Vera?
– Harmincöt – kacagott fel amaz. – Mi az, megijedt?
– Nem szeretném, ha fiatalabb lenne – mormogta Borisz.
– Nocsak! Ez érdekes. – Vera lassan feltápászkodott, lelógatta lábát
az ágyról, felállt. – Jaj, maga összetépett mindent, a drága
fehérneműmet…
Borisz előhúzott a zsebéből egy csomag összetöredezett cigarettát,
kiválasztott egy hosszabb csonkot, gyufát sercintett.
– Ott, a szekrényben – mondta –, maradt ott egy csomó szép
fehérnemű, azt hiszem, épp a maga mérete.
Hirtelen megrémült, hogy túl sokat mondott, és Vera most
kérdezősködni kezd, hogy kiről maradtak azok a darabok, hogy és
mint… Gorda azonban nem szólt semmit, felkapcsolta az éjjeli lámpát,
kinyitotta a szekrényt, ujjai közé csippentett egy darabot anyuci
fehérneműi közül, füttyentett egyet – nem rossz! –, és humoros,
jókedvű pillantást vetett a fiúra. Az boldogan felnevetett: milyen
könnyen fog menni ezzel a nővel minden!
Gorda megnézte magát a tükörben: ott állt, még mindig bundában,
gyűrött, felkapott szélű színpadi ruhában.
– Nahát – füttyentett megint. – Egy megerőszakolt harmincöt éves
dizőz. – Aztán odament a telefonhoz, tárcsázott, és beleszólt: – Ma nem
leszek – azzal letette a kagylót.
– Kinek telefonált? – kérdezte Borisz, de nyomban elszégyellte
magát a kérdésért: ő sem kérdezett tőlem semmit, én meg már
belemásznék a magánéletébe.
– Mit számít? – vont vállat enyhe szomorúsággal Vera. – Különben a
férjemnek.
Ettől a mondattól Borisz legszívesebben azonnal ismét berángatta
volna az ágyba. Elragadtatva figyelte, ahogy Vera járkál a szobában,
leveszi a bundáját, kígyóként kibújik ezüstös fekete ruhájából.
– Itt maguknál talán még a fürdőszoba is működik? – kérdezte
valami furcsa, kissé kötekedő, egyszersmind megalázott intonációval.
– Miért ne működne? Hát persze – csodálkozott Borisz. – Ott a
folyosó végén, jobbra. Bocsásson meg ezért az általános kuplerájért,
Vera, tudja, egyedül lakom, és a haverjaim, a motorosok, folyton
idejárnak.
– Ugyan, nem számít – kiáltotta jókedvűen, és elszakadt
harisnyakötőjét húzogatva, magas sarkain kikopogott egyenest a
fürdőszobába.
Amíg Vera pacskolódott, Borisz megvetette az ágyat (szerencsére
talált egy tiszta lepedőt), levetkőzött, várakozva befeküdt a paplan alá,
s észre sem vette, hogy elaludt. Valami eszméletlenül kéjes érzésre
ocsúdott. A mezítelen Gorda ott ült a lába előtt, és a hímtagját
nyalogatta, aztán bevette az egészet a szájába, szopogatta egy kicsit,
majd megint nyalogatta, közben hatalmas, ártatlan szemével Borisz
arcába nézett. Aztán közelebb húzódott, csodálatos ügyességgel
magába csúsztatta a szervet, és meglovagolta Boriszt, mint valami
nagyvilági hölgy, aki ahhoz van szokva, hogy telivér csődörökön
galoppozzék. Előrehajolt, és odakínálta „Borenyka kisfiúnak” hegyes
bimbójú mellét. „Borenyka” szopni kezdte az egyik mellét, közben
gyengéden szorítgatta a másikat, majd eszébe jutott az igazságosság
elve, s most a páros szerv másik, kissé megbántott darabját vette a
szájába, és az előbbit simogatta és csipkedte, hogy meg ne sértődjék.
– Na, most aztán tessék aludni, Borenyka kisfiú – parancsolt rá
Gorda, miután az egyenletes ügetés, őrült vágtába torkollván, végre
véget ért. Fejét bizalomteljesen odahajtotta Borisz vállára, jobb
karjával és jobb lábával átfonta, és orrán fuvolázva nyomban elaludt. A
végtelenül meleg és gyöngéd ölelésben kéjesen nyújtózva Borisz is
elaludt, vagy inkább felolvadt benne – mi ez, ha nem maga a nirvána –
mindaddig, míg hirtelen fel nem ébredt, a hímtagjával együtt.
– Na, már megint – mormogta félálomban Gorda. – Elég már,
nyughass, Borja… Na, mi van, mit akarsz… na jó, csinálj, amit akarsz,
csak ne ébressz fel, fáradt vagyok… na, hogy akarod még… hátulról,
igen? na, jól van, tessék… Na, Borja, hát hányszor lehet, nyughass már,
hagyjál valamit reggelre is…
Borisz újra elszundított, és újra felébredt, hogy megint hallja a
korholást: „Nyughass már, Borja!” Hogy tudta kitalálni, hogy éppen
ezekre a szavakra vágyott, ezt akarja hallani?
Végre leállt, de fél óra múlva kipattant az ágyból, félig öntudatlanul
odaugrott a komódhoz, és előhúzott a fehérnemű alól egy specfelderítő
játékszert: egy parabellumot. Odakint szólt a csengő. Az óra tíz perc
híján ötöt mutatott. Vera meg se moccant, üdvözülten fújtatott, és
összevissza motyogott valamit. Az első, ami Borisz eszébe jutott, az
volt: lehet, hogy Szaska Seremetyjev idecsődítette azt a bandát?
Odapörkölök nekik a pisztollyal, nem fogok lacafacázni! Felkapta a
köntösét, és mezítláb kirohant a bejárathoz. A csengő közben
elhallgatott. Borisz kinézett a kémlelőnyíláson. A koszos mennyezet
alatt fakón derengett a lépcsőforduló csempeborítása. Senki.
Pisztollyal a kezében óvatosan kinyitotta az ajtót. A folyosó üres,
visszhangos. A szellőzőnyílásokon át beüvölt a hóvihar. Az ajtó előtt
egy feszesre tömött nagy papírzsák állt. Igen, ez a furcsa zsák állt, nem
feküdt, ahogy egy közönséges zsáknak kellene. Az ülepén, azaz a lapos,
kemény fenekén. Ez nem hazai zsák. Oroszországban nem tudnak ilyen
zsákot gyártani. Oroszországnak száz évre lenne szüksége, hogy ilyen
zsákot tudjanak itt produkálni, ilyen nem szakadó dupla, erős, barna
papírból, sima fenékkel, kék kötözőzsinórral.
Borisz bevitte a zsákot az ebédlőbe, letette az asztalra, és kibontotta
a kék zsinórt. Az első, amit kihúzott belőle, valami csodálatosan meleg
és puha holmi volt. Két, egybegöngyölített pulóver, az egyik sötétpiros,
a másik sötétkék, egyforma címkékkel, rajtuk ezzel a felirattal:
„cashmere”. Aztán előkerült két meleg, erős ing, az egyik nagy zöld, a
másik barna kockás. Két pár bőrkesztyű. Egy fémcsatos karóra. Egy
sosem látott készülék, melyről később sikerült kitalálni, hogy
villanyborotva. Három pár vastag gyapjúzokni, egy piros, egy kék, egy
sárga. Egy pár bojtos mokaszin, meg egy pár szőrmebéléses csizma.
Téli kezeslábas fehérnemű. S végül az utolsó darab, mely a zsák
legaljára volt begyömöszölve – efféle holmik valódi létezésében hinni
is nehéz volt – egy szőrmebéléses bőr pilótadzseki, itt is, ott is
hatalmas zsebekkel, itt is, ott is apró zsebecskékkel, itt is, ott is
cipzárakkal, akasztózsinórral, és egy nagy bőrcímkével, mely egy
„repülőerődöt” ábrázolt, s a félreérthetetlenség kedvéért oda is volt
írva: „Bomber jacket, large”.
Az ördög vigye el, az ördög vigye el, nem értek semmit, tönkre ittam
magam, tönkrekeféltem magam, ki vagyok merülve, micsoda éjszaka,
micsoda holmik, kinek szánták ezeket, miféle… hirtelen világosan és
rémületesen kirajzolódott a tudatában a szó: provokáció! Verejtékben
úszva, remegő ujjakkal nyitogatni kezdte a cipzárakat, végigkotorászta
a zsebeket: sehol sem talált semmit. Belenézett a kiürített zsákba – s az
aljáról előkerült még valami: egy nagy, fényes képeslap, rajta téli késő
délután egy nyugati városka szélén, már világító ablakokkal, korai
alkonypírral, befagyott tóval, melyen gyerekek, hölgyek és urak
korcsolyáztak XIX. századi ruhában, s köztük természetesen néhány
jámboran és önfeledten szórakozó kutya. A hátoldalán ezüstös
dombornyomással ez állt: „Merry Christmas and Happy New Year!”,
alatta pedig kerek, gyermekes betűkkel, az ő írásával: „Kicsi fiam,
annyira szeretlek!”
Ezt ő küldte ajándékba a fiacskájának, az elmúlt újévre, valaki pedig
az éjszaka közepén idelopódzott, mint egy diverzáns, és kiszállította az
ajándékot. Egy amerikai, talán azok közül, akik ott ültek a Coctail-
hallban, de az is lehet, hogy egy másik, titkos amerikai. Elment az esze?
Az ő kicsi fiát, akit annyira szeret, egy ilyen ajándékért egykettőre
elzsuppolhatják a Kolimára. Titkos, éjszakai küldemény az ellenséges,
spion, agresszív Amerikából! Titkos kapcsolat! Nem, az ilyesmit meg se
ússza az ember a Kolimával, lelövik egy pincében. Ő csak azzal törődik,
hogy megnyugtassa magát, ajándékot küld a fiacskájának újévre, aztán
utána az özönvíz. Lehet, hogy abban a bukolikus városkában, a
connecticuti tavak partján elfelejtette, hogy hol húzott le négy
esztendőt, honnan hozta ide Sevcsukot? Borisz féktelen dühvel a
sarokba hajította a kincset érő bomberdzsekit. Ám a heves mozdulat
hirtelen éppen ellentétes irányú gondolatáradatot indított meg benne.
Mióta vagyok én ilyen gyáva? Azt hittem, Lengyelországban
megtanultam, hogy ne féljek semmitől, se a géppisztolytól, se a
szuronytól, most pedig megijedek az ajándéktól, amit az anyámtól
kapok?! Az én drága anyámtól, aki egyáltalán nem tehet arról, hogy a
világ megőrült körülötte, szétdúlta és szanaszét hajította a családját.
Nézd csak meg jobban, milyen szeretettel válogatta össze mindezt,
hogy minden darab passzoljon, csupa első osztályú holmi, de a
legfontosabb, hogy minden olyan meleg, mintha éppen a saját
melegéből akart volna küldeni nekem ebben a zsákban, a melegsége
sűrítményét. Hordani fogok mindent, a dzsekit is hordani fogom,
mégpedig büszkén, és ha megkérdik, megmondom: az anyám küldte
Amerikából!
Odalépett az ablakhoz, félrerántotta a függönyt, és látta, hogy a
hóvihar elállt, az ég gyorsan tisztul. A sötétlila firmamentumon, a
Kreml irányában, valami szimfonikus bravúros allegüróban hosszúkás
fehér felhőcskék suhantak, mint megannyi csónak. A boldogságtól
hirtelen elakadt a lélegzete. Ha akarnád, most elsuhanhatnál ezekkel a
fehér felhőkkel a sötétlila, hóvihar utáni égen!
 – Borenyka, hová tűntél? – hallatszott ki a hálószobából Vera Gorda
esztrádénekesnő hangja.
V. fejezet
Micsoda cikcakkok!

alamivel több mint egy hónappal az imént leírt viharos éjszaka

után a dermedt kékség világába cseppenünk; villódzó napsugarak
fentről és lentről, jeges, mozdulatlan ég, és a fővárosi Dinamo-stadion
felöntött, jéggel takart kelyhe. A fagyos napoknak se vége, se hossza,
Moszkva fölött azonban már ki tudja, hányadik hete megrekedt az
anticiklon, s a lábak alatt száraz, összetapadt hó csikorog. A hideg
kifagyasztja a levegőből a mikrobákat, a patikákban por lepi az
aszpirint, a közönség, legalább itt a Dinamo-stadionban, csupa
egészséges, télhez szokott orosz ábrázat. Mindenki tisztában van vele,
hogy élni most kell, mert most adatott meg neki, az olvadásig még öt év
van hátra, a peresztrojkáig meg még teljes harmincöt, ha pedig az
embernek sikerült megúszni a háborút, és elkerülni a börtönt, akkor
igazán megélhet a késői sztálinizmus száraz, mikrobamentes
légkörében, sőt még élvezheti is az élet bizonyos örömeit, nézheti
például a jégmotor-verseny edzéseit.
Néhány szakértő, természetesen csupa szenvedélyes semmittevő, a
fegyőrszolgálat vagy a testnevelési szakhatóság nyugdíjasa,
halinacsizmájában topogva a tribünről figyeli, hogyan száguldoznak
odalent, tüskézett kerekeiken, mint tavaszi vaddisznók, a bömbölő
motorkerékpárok, hogyan veszik, jégpor-legyezőket verve, a
kanyarokat.
– Úgy látom, Cseremszkin átült az Arda nyergéből egy NSU-ra –
állapította meg az egyik értő.
– Gringaut pedig, azt beszélik, nem indul többet a jégen.
– Már hogyne indulna, a tulajdon szememmel láttam, hogy az IZS–
350-esére tüskés gumit tett.
 – Nézd csak, ki az ott, az a fürge?
– Az a Gradov, Borja Gradov. Nyáron Moszkvában második lett
crossban, most meg, látod, kipróbálja a jeget is.
– És milyenek az edzéseredményei, jók?
– Itt van, ni, feljegyeztem: álló helyzetből kilencvenöttel indul, aztán
százhuszonötöt és száznegyvenötöt is elér.
– Nem rossz!
Azok a versenyzők, akik ezen a napon a Dinamó jéggyűrűjén
edzettek, mind a saját edzőjükkel dolgoztak, Borisznak is megvolt a
saját edzője, aki stopperral mérte az egyes szakaszokon teljesített
időket, és hasznos tanácsokkal látta el őt. Az edző nagyon udvarias
ember volt, magázva kiabálta utasításait a tanítványának:
– Borka, mi a faszért nem adott gázt a kanyarban, ahogy mondtam
magának?
Borisz jégporral beszórt, boldog, piros arccal lassan közeledett az
éjjeliőrbundát, nemezcsizmát, azon pedig kalocsnit viselő esetlen alak
felé.
– Bocsásson meg, Szaska, nem kapcsoltam idejében, elkéstem.
Kezdjük még egyszer elölről.
Természetesen a világért sem mutatta volna, hogy egy kissé
mulatságosnak tartja azt a komolyságot, amivel Seremetyjev az új
munkájához viszonyult. Az egykori bokszoló a motorkerékpárokhoz
egyelőre lényegében csak amatőr szinten értett.

Barátságukat nem sokkal az imént leírt hóviharos éjszaka után

újították fel. Egy szép reggelen Borisz éppen fogcsikorgatva birkózott a
gyűlöletes biokémia-tankönyvvel, amikor csöngettek. Kiment ajtót
nyitni, és odakint megpillantott egy tengerészköpenyes, tiszta,
intelligens, bár kissé szögletes arcú fiatalembert. Szaska volt az. A
szakálla eltűnt, mint kiderült, közvetlenül a Moszkva Szálló halljában
kitört csata után borotválta le.
– Amint megláttam magát, maga csirkefogó, belenéztem a tükörbe,
és megállapítottam, hogy ocsmányul lecsúsztam. Leborotváltam a
szakállamat, nem járok többé a sörözőkbe, még az éttermi
meghívásokat is visszautasítom.
Na persze, ha egy ilyen találkozás adódik, hat és fél esztendő távollét
után, hogy ne szegné meg az ember a fogadalmát! A két barát elindult a
„Jeszenyinkába”, így hívták akkoriban Moszkvában a Lubjanszkij
passzázs alatti boltíves pincét. Ennél jobb helyet keresve sem lehet
találni a szomorú történetek számára. A pincér rendelés nélkül hozza a
sört, amint észreveszi, hogy már csak a pohár fenekén maradt pár
csepp. A lelkierőt mindig meg lehet támogatni a csiszolt pohárkával.
Íme, Alekszandr Seremetyjev élete legutóbbi hat és fél évének
története, lapidáris tömörséggel elbeszélve. Szétzúzott lábát
közvetlenül az után, hogy kiszállították Varsóból, amputálták.
Térdízületét azonban sikerült megmenteni, a lába tehát lényegében
mégiscsak él. A titkos hősnek – merthogy akkor felterjesztettek a hős
címre – ünnepélyes körülmények között átnyújtottak egy amerikai
térd alatti műlábat, fantasztikus, örök darab, ide nézzen,
megtapogathatja, ne féljen, a „Bnaj Brit” zsidó közösség orvosi
szekciójának az ajándéka. Alekszandr nagyon hamar hozzászokott, és
már azon gondolkodott, hogy visszatér a ringbe, csak fel kellett szednie
pár kilót, hogy feljebb kerüljön egy kevésbé mozgékony súlycsoportba.
– Ez persze kutya füle, a fő probléma, amivel meg kellett birkózni,
más volt: hogy ne igyam el az eszemet! Fogtam magam, elbotorkáltam
a parancsnokságra, és kértem, ne nyilvánítsanak rokkanttá! A háború
még folyik, még hasznomat vehetik, de a békeidőben is szükség lehet
rám. Tudja, Borka, sok mindent lehet mondani a felderítő
főcsoportfőnökségről, de a sajátjaikat, különösen az olyan
fenegyerekeket, mint mi voltunk, nem hagyják szarban. Engem
elküldték a Távol-Keletre, egy katonai tolmácsképző iskolára, amerikai
angolt tanulni. Na, velem persze madarat lehetett volna fogatni,
kiagyaltam magamnak tücsköt-bogarat: nemzetközi kémkedés,
szállodák a Karib-tenger partján, egy kissé bicegő fiatal amerikai, a
társaság lelke, úszó és könnyűbúvár, aki valójában szovjet felderítő, és
így tovább, ebben a szellemben. Hadd emlékeztessem rá: akármekkora
lengyelországi tapasztalat volt is a hátunk mögött, akkoriban mind a
ketten tizennyolc évesek voltunk. Na, szóval ebben az iskolában
igyekeztem lepipálni mindenkit, mindenben, persze, az akadályfutást
kivéve. És sikerült is, a franc egye meg! Az angol, biztos emlékszik,
azelőtt is egészen jól ment, ebben az iskolában pedig, ahol egyébként
még a fürdőben is tilos volt oroszul beszélni, egy év után már tökre úgy
szpíkeltem, mint egy jenki, sőt utánozni tudtam a déli akcentust, a
texasi akcentust, a brooklini zsidó beszédet. Lövészetben pedig, ha
emlékszik, már az osztagban sem voltam éppen utolsó, itt meg, hogy a
csonkaságomat kompenzáljam, abszolút és megkérdőjelezhetetlen
bajnok lettem. Különösen az úszásomtól volt oda mindenki. Jégtáblák
közt úszkáltam az öbölben, nemegyszer egy egész falka rozmárral,
képes voltam rá, hogy lefeküdjek a fenékre, és ott valami parabiotikus
állapotban hagyjam sodortatni az áramlattal ezt a nem teljes értékű
testemet, hogy aztán, viharhullámot verve, ott bukkanjak fel a mélyből
egyenest az őrtorony tövében. A tanintézet polhelyettesét nagyon
aggasztotta ez a kétéltű képességem. Ne higgyünk a potenciális
ellenség szájtátiságában, mondta nemegyszer, arra célozva, hogy
tanulmányaink célpontja, a japán szigetekre betelepült amerikai
imperializmus egyszer a hálójába csábíthat.
Röviden, amikor elvégeztem a kétéves tanfolyamot, nem minden
alap nélkül arra számítottam, hogy vagy kiküldenek „illeg” munkára,
külföldre, vagy legrosszabb esetben beosztanak valami szupertitkos
konzultánsnak a vezérkarhoz. És akkor hirtelen összeomlott az egész,
bele a legmélyebb szarba, barátom.
Ezt pedig megelőzte egy romantikus história, amit most nem fogok
elmesélni magának. Nem mesélem el, és kész. Egyszer később
elmondom, most nem. Egész egyszerűen azért nem, mert nem akarok
most erről beszélni. Tudom, hogy maga, Borka, maga csirkefogó, mást
sem szeretne hallgatni, csak romantikus históriákat, és viszonzásul
elmondaná a maga romantikus históriáját, mert maga most boldog
szerető, Vera Gorda meghódítója, szóval, lehet, hogy éppen ezért nem
mesélek el magának semmit az én romantikus históriámból. Különben
nem, egyáltalán nem ezért. Az ok nyomósabb: egyszerűen szeretnék
maga mellett maradni, márpedig ha elmesélem magának ezt az eléggé
borzasztó, idézőjelben „romantikus” históriát, akkor kénytelen lennék
azonnal faképnél hagyni magát. Valahányszor előkotrom az emlékeim
közül ezt a „romantikus históriát”, utána három napig nem akarok
embert látni. Látom, teljesen fel van csigázva, maga rozmárfasz, az,
igen, rozmár, higgye el, tudom, mit beszélek, és semmi mást nem akar
hallani. Na, jó, ha annyira akarja, rendeljen még három decit, meg egy
adag sertéssültet uborkával.
Röviden: kereszteztem az útját egy gazembernek, akinek az arany
váll-lapján két sáv és három csillag volt,251 és ezért megfizettem.
Röviden: a koloniál stílusú karibi szállodák helyett elhajtottak engem
az Iturup-szigetre, egy olyan eldugott isten valaga helyre, ahol ha a
partra vetődik egy döglött ló, az össz-csendes-óceáni jelentőségű
eseménynek számít. Volt ott egy figyelőállomás, ahol az amerikai
repülőgépeket figyeltük, és nekem tizenkét órás váltásban az volt a
feladatom, hogy lehallgassam a pilóták beszélgetéseit a földi
bázisukkal és egymással. Mint bizonyára sejti, ehhez egyáltalán nem
lett volna szükség két esztendeig nyálazni az Oxford szótárakat,
Shakespeare-t és a modern amerikai írókat olvasni. A pilótafülke
szókincse nem haladja meg a háromszáz egységet, beleértve minden
elképzelhető káromkodást is. A szigetet ostromló hullámok szemlélése
három hónap leforgása alatt elviselhetetlen lidércálommá válik. Az
ember megvadul a bajtársaitól, az állandó piálástól meg a
dominózástól, és vonítani kezd, mint a farkas, attól a mi híres
titkolódzásunktól…
– Erről jut eszembe, Szaska – szakította félbe ezen a ponton Borisz. –
Remélem, tisztában van vele, hogy amikor ezekről a dolgokról itt a
Jeszenyinkában mesél, piszkosul megsérti ezt a mi híres
titkosságunkat.
– Elmehetnek vele a sunyiba! – fortyant fel Seremetyjev. – Ettől a
titkosságtól mindannyian paranoiásak leszünk!
– Óhajtanak még valamit, fiatalemberek? – kérdezte a pocakjával
mellettük elszáguldó teremfőnök. Mellesleg, ebben a vendéglátó-ipari
egységben, mely oly közel volt „a párt felfegyverzett osztagának”
főparancsnokságához, éppen az ő feladata volt, hogy ügyeljen a titkok
ki nem fecsegésére.
– Nem, nem, köszönjük, de gondolja csak meg, Andrianics – fordult a
teremfőnökhöz Seremetyjev –, a napokban elküldték nekem fordításra
az ásványkincseink angol kiadású katalógusát, amiben a szöveg fele
feketével be volt maszatolva. Ki előtt titkolódznak, kérdem én?
A teremfőnök odadöntötte pocakját az asztal széléhez, meghallgatta
a vendéget, bólogatott, aztán azt mondta: – Hozok neked mindjárt egy
adag csanahot, Szasok, enned kell valamit – azzal távozott.
– Úgy látom, maga itt törzsvendégnek számít – nevetett Borisz.
– Tudja, ez a barlang emlékeztet engem valami londoni pubra,
mondjuk, valahol Chelsea-ben – mondta komolyan Alekszandr.
Borisz még hangosabban felnevetett:
– Ezek szerint maga, Szasok, mégiscsak járt itt-ott az Iturupon kívül
is? Valahol Chelsea környékén netán?
Seremetyjev elkomorodott, fekete loboncát lecsüggesztette a sárga
sörbe.
– Nem jártam én sehol, nem is fogok soha, az Iturupon pedig
öngyilkosságot követtem el.
– Az ásványkatalógus egy dolog, Szaska – jegyezte meg Borisz –, a
rádiófigyelő állomás, az azért mégis egészen más. Legyen azért
óvatosabb ebben a kérdésben…
Seremetyjev szétnyitotta a kiskabátját, és felrántotta olcsó
pulóverét. A bal oldalán, pontosan a szíve alatt mély gödör kéklett.
Adrianics letett az asztalra két cserépfazék sűrű csanahot, azaz
báránylevest.
– Gyerünk, gyerünk, srácok, kajáljatok, csirkefogók, különben
becsíptek!
Néhány kanál égetőre borsozott leves után Borisz megszólalt:
– Na, ki vele, maga csirkefogó, mesélje el az öngyilkosságát.
Seremetyjev pedig folytatta:
– Ez a mi iturupi bázisunk, mint egyébként az összes többi kilencven
százaléka, nyílt titok volt. Csak nem képzeli, hogy a jenkik, akik ott
repültek el a közelünkben a műszerekkel telezsúfolt „flying
fortresseiken”, nem tudták, hogy mi odalentről letapogatjuk őket a
hullámainíkkal? Egész biztos réges-rég le is fényképeztek mindent, az
utolsó konzervesdobozig. Néhányszor láttuk is, amint fényképeztek
bennünket. Megjelenik például mélyrepülésben egy jókora felségjelzés
nélküli dög, az szinte biztos, hogy infravörös felvételeket készít. Ezek
ugyan komolyabb dolgok voltak a partra vetett döglött lónál, de
kereken megtiltották, hogy beszéljünk róla. Úgy kellett tennünk,
mintha nem is fényképeznének bennünket. Röviden, rájöttem, hogy
ideje búcsút venni a fegyveres erőktől és az egész múltamtól, meg
azoktól a – már megbocsásson, Bab (igen, így ejtette: „Bab”, nem
„Bob”) – gyerekes „nyílt tettektől”. Felére kurtított jobb alsó végtagom
állapotának romlására, valamint továbbtanulási szándékomra
hivatkozva beadtam a nyugalmazási kérelmemet. Egy hónap múlva
megjött a válasz: nyugállományba vonulását nem tartják célszerűnek.
Nyomban újabb jelentést írtam, egy hónap múlva megint jött a válasz:
nem engedélyeyhető. Így telt egyik hónap a másik után. Azt mondja,
Borka, ezt ismeri Poznańból, csakhogy Poznańban maga legalább
hébe-hóba elmehetett a kurvákhoz, az Iturupon viszont az egyetlen
partner legjobb esetben valamelyik szimpatikus őrkutya lehetett
volna. A sziget humanoid lakossága kizárt mindenfajta erotikus
gondolatot. Csak inni lehetett, de azt aztán ami belefért. Az összes
giroszkópot kiürítettük, bár a csibész főnökök bőségesen
gondoskodtak a vodkaellátásunkról, mintha azt mondanák: igyátok
csak el az eszeteket szép nyugodtan, fiúk, és feledkezzetek el a
diplomáról.
A legrettenetesebb, Borka, a teljes elhagyatottság, a számkivetettség,
a feleslegesség érzése volt. A jelentéseimre érkezett elutasításokon
kívül semmiféle postát nem kaptam, se az anyámtól, sem a… szóval… a
„romantikus históriától”… Később kiderült, hogy az anyám állandóan
írt, de a levelei a rendszerünkön belül éppen ahhoz a háromcsillagos
gazemberhez kerültek, akinek később összetörtem a fogsorát… Hát
igen, egy jobbegyenessel meg egy balhoroggal szétvertem a fogsorát…
ócska, szar csontozatja volt, mindjárt összeroppant három helyen is, az
egész parancsnokság hallotta… De ez később történt, most hadd
folytassam szép sorjában… Kiderült, hogy ha az ember sokáig nem kap
levelet, Borisz Nyikityics, előfordulhat, hogy egy gyönyörű estén, igen,
gyönyörű este volt, eső nélkül, amikor messze ellátni a tengeren,
szóval egy ilyen estén felveszi az ember a rendszeresített fegyverét,
azzal, hogy gyakorolni akar – az ilyesmi engedélyezve van –, felhajt a
parton egy üveg majdnem hígítatlan szeszt, bőgni kezd, rohadtul
sajnálja magát, Pecsorint és Child Haroldot játszik, mint valaha, azok a
romantikus oroszok a vidéki gamizonokban, aztán odanyomja a csövet
a bordája alá, és beledurrant. És mi történt? A golyó, szerencsére –
vagy közröhejre – elöl be, hátul ki, öt centiméterre a szívtől. Máig azzal
kínzom magam: nem blöfföltem-e akkor csakugyan, ott, Iturup vad
partjain? Talán tudtam is, hogy nem halálos pontra irányzóm a csövet,
talán csakugyan nem volt más az egész, mint egy vidéki tisztecske
virtuskodása. Erre a kérdésre nem tudok válaszolni.
A műtét és a vizsgálat után végre tartalékba helyeztek. A
jellemzésembe bekerült egy nagyszerű mondat: „Érzelmileg labilis.”
Valahányszor azt kérdezik, magyarázzam meg, mit jelent ez, azt
szoktam felelni: „Hát sértődékeny.” Benéztem az iskolára is, mondván,
hogy magammal viszem a könyveimet, valójában azért, hogy egy
pillantást vessek az én oly furcsán hallgató „romantikus históriámra”.
Hát kiderült, hogy nincs többé. Nem költözött el sehova, egyszerűen
nincs. Bocsáss meg, most nem tudok erről beszélni, csak annyit
mondok, hogy ez volt az a nap, amikor összetörtem Maszljukov
ezredes állkapcsát, és bekerültem a katonai börtönbe. Sokáig
vizsgálták az ügyemet, mert ellentmondás alakult ki. A hadbíróságon
akadtak rendes srácok, azok azt varrták rám, ami dukált: elöljáró tiszt
sérelmére, szerelemféltés által kiváltott erős felindulásból elkövetett
testi sértés, amiért rettenetes idejű büntetőzászlóalj jár. A gazemberek
viszont, akikből a hadbíróságon a kelleténél is több akadt, Maszljukov
előadására „kémkedésben való részvételt” akartak rám sózni, azért
pedig, mint nyilván sejti, az iturupi Lord Byronnak golyó járt volna a
tarkójába.
O’key, o’key, egyszer majd részletesen elmondom az egész históriát
magának, de nem most, most csak annyit akarok, hogy tudja: ebből a
pokolból kizárólag a kettőnk barátságának köszönhetően jutottam ki.
Hogy hogyan? Hát az történt, hogy egyszer ellátogatott a katonai
körzetbe ellenőrzésre Rotmisztrov marsall, a védangyalom pedig
valahogy azt súgta neki, hogy térjen be a katonai börtönbe. Hogy ki
volt az az angyal? Furcsa kérdéseket tesz fel, Borka. A védangyal az a
védangyal, csak ennyire gondoltam. Ott a börtönben valami rendes
srác az irodán odadugta a marsallnak az aktáimat: itt van, azt mondja,
ez a srác, hős, elvesztette a fél lábát az ellenség mögöttes területein, de
nem állt ki a sorból, egyszóval tisztára az Egy igaz ember; persze, ez is
a védangyalom műve volt. A marsall behívatott magához, és két óra
hosszat beszélgettünk. Kiderült, hogy hallott a mi varsói
deszantunkról, sőt személyesen ismerte Grozgyevet, tudja, az Ordas
Farkast. Aztán hirtelen azt kérdi: mondja, találkozott maga ott Borja
Gradovval? Kiderült, hogy jó barátságban volt a maga apjával, a
nagyapját is roppant tiszteli, többször is járt Szerebrjanij Borban. Így
aztán Maszljukov intrikája a visszájára fordult. Az sincs kizárva, hogy
annak a mocsoknak komoly kellemetlenségei támadtak, ámbár az ilyen
sötét alakok minden históriából kikecmeregnek. De van egy, amiből
soha: a kapcsolata énvelem. Egyszer újra el fogja érni a kezem.
Röviden: az ügyemet lezárták, engem egészségügyi okokból
leszázalékoltak, és most már egy éve itt tengődöm Moszkvában,
vonszolom szánalmas létemet, vonszolom, mint a hajóvontató, ezt a
nehéz, szarral rakott uszályt, így vergődöm, Borka, kormány és vitorla
nélkül, a kopejkákkal nem fukarkodom, annál fukarabbul bánnak azok
énvelem, a rohadtak, le is rongyolódtam tisztességesen, lyuk hátán
lyuk vagyok, old fellow, mint a holland sajt… csak semmi könnyek…
cimbora… a védangyalom színe előtt esküszöm: a könnyeimre hiába
várnak, esküszöm Rotmisztrov marsall páncéloscsapataira!
Borja Gradov, a motoros isten és Moszkva legjobb szeretőjének
boldog birtokosa a vállára tette a kezét:
– Szaska, az anyja nemjóját, lehet, hogy a „nyílt tettekkel” kudarcot
vallottunk, hát majd szárnyirányból támadunk! Senki nem
akadályozhat meg bennünket, hogy szárnyirányból támadjunk! És
senki nem fog elítélni érte! Rotmisztrov marsall is számtalanszor
támadott szárnyirányból, aztán jött az apám az egész branccsal! Neki a
szárnynak, barátom! Ahogy Kosztya Szimonov írta: „Nyeregből kivetni
nem hagyjuk magunkat – ez volt szavajárása a mi őrnagyunknak.” Az
őrnagynak, öregfiú, ez volt a szavajárása az öreg Kitchener őrnagynak!
Ami pedig a te Maszljukovodat illeti, ketten fogjuk, és felkötjük a tökeit
az ágra. Emlékszel arra a bájos keringőre: „Nem alszik a borz, most
nem vadorz, tökét az ágra kötötte, és ropja, hogy csak úgy porz.”
Hát így, ilyen monológok közepette hagyta el a két barát a Jeszenyin-
pincét, felkapaszkodtak a fagyos szocializmus mikrobamentes
világába, és a Borz keringőjé-nek halk dallamára táncléptekkel
átvágtak a Színház közön Fjodorov, az első orosz nyomdász
emlékművéhez, hogy annak lábánál fejezzék be a minden eshetőségre
magukkal hozott negyedliterest. Így újították fel barátságukat
dögvészes fővárosukban.

Alekszandr Seremetyjev, ahogy mondani szokás, flekkes múlttal lépett

ki a hadseregből, ráadásul, Bábocskánkkal ellentétben, egy vasat sem
kapott. A továbbtanulásról szó sem lehetett. Az anyja persze nem tudta
volna eltartani a nagydarab rokkantat. Munkát kellett keresni, meg
valami mellékes pénzkeresetet. Az utóbbi talán még könnyebben is
ment, mint az első: adhatott angolórákat, vagy vállalhatott műszaki
fordítást, de a rendőrség miatt hivatalos állandó munkahelyre volt
szüksége; csak nem fogja játszani a harmonikás rokkantat: „Zászlóalj-
felderítő voltam, adjatok, adjatok testvérek…” Azokban az években
Moszkva utálkozva és gőgösen igyekezett megszabadulni az ilyenektől.
Végül sok viszontagság után (már arra gyanakodott, hogy a nagy
hatalmú marsall közbelépése ellenére mégiscsak ráragasztottak
valami címkét a távol-keleti elhárítósok) nagy nehezen kapott egy
olyan hivatalos állást, amely boldoggá tette: mégpedig a V. I. Lenin
nevét viselő Állami Könyvtárban – melyet a moszkvai köznép
lekicsinylően „Leninkának” nevezett, némi könnyelmű
ellenzékieskedést kölcsönözve az ünnepélyes hangzású névnek –,
annak is a fordítói osztályán. Ott, a könyvekkel zsúfolt termek végtelen
sorában, a folyosókon, de különösen a dohányzóban Seremetyjev
ismeretséget kötött egy egész csomó rendkívüli emberrel, maga
korabeliekkel, idősebbekkel, akik a különböző titkos munkahelyeken
végzett munkájuk után a Leninkában filozófiai szakkönyvek
olvasásával töltötték szabadidejüket. Sokat vitatkoztak a múltról,
Oroszország történelmi sorsáról, az orosz ember és általában az ember
természetéről. Régi Dosztojevszkij- és Freud-kiadásokat cserélgettek
egymás között. A középiskola és az egyetem manapság sok fehér foltot
hagy a fiatalok képzettségében, és ha az ember gondolkodó
személyiséggé akar válni, nem lehet meg önképzés nélkül, a
Leninkában pedig, ha az ember ott dolgozik, és apránként
bennfentessé válik, hozzájuthat számos páratlanul érdekes – többnyire
zárt – nyomtatott anyaghoz. Végül az ismerős olvasók e csoportjából
kialakult egy intellektuális mag, amely időnként eszmecserékre jött
össze, hol magánlakásokon, hol meg, nyáridőben, a városon túl, az
Isztra vagy a Kljazma partján, pecázással vagy tábortűzzel körítve,
amihez természetesen üveg is járt, s mindezt elnevezték, persze nem a
nagy nyilvánosság előtt, hanem csak úgy egymás között:
„Dosztojevszkij-körnek”.
Bármilyen hihetetlen, Borja Gradov élsportoló éppen ennek a
körnek a tagjaiba botlott bele azon az emlékezetes hóviharos éjszakán.
Ő afféle közönséges mocskos szájú léhűtőknek nézte őket, holott azért
jöttek össze a Moszkva Szállóban, hogy leöblítsék azt a tekintélyes
összegű díjat, amit barátjuk, Nyikolaj, a repülőgépszárny-tervező
kapott. Persze akkor, éjjel egy után már mindegyikükben bőven volt
nyomás. Ami pedig Nyikolaj történetét illeti a szokolnyiki kalandjáról,
az egyáltalán nem volt sem kérkedés, sem érzéketlen gúnyolódás.
Azért osztotta meg társaival, mert úgy érezte: a históriában van valami
nagyon „dosztojevszkijes”. Szóval félreértés történt: ahelyett, hogy
felismerték volna Borisz Gradovban a figyelemre méltó intellektust,
kötekedő himpellérnek nézték.
Miután Alekszandr Seremetyjev elmagyarázta ezeket a dolgokat régi
barátjának, egyszer megemlítette, hogy Borisz maga is igazán lehetne a
Dosztojevszkij-kör tagja, sőt akár össze is barátkozhatna azzal a
bizonyos Nyikolajjal, aki a Zubov tér környékén iskolás évei óta
természetesen a Melák becenevet viselte.
Miért ne? Tényleg lehet, hogy nagyon frankó srácok. Borja Gradov
ezekben a napokban képes lett volna keblére ölelni az egész világot.
Lélegzetelállító amerikai dzsekijében sétálgatott a Gorkij utcában vagy
a Nyevszkij proszpekten, Leningrádban, ahová gyakran utazott a Vörös
Nyíl kétszemélyes kupéjában szépséges kedvesével, Vera Gordával.
Minden remekül ment, mindenütt sikert aratott, még az egyetemi
vizsgák sem nyomasztották többé. Keményen dolgozott a jégen is,
készült a közelgő tél végi versenyekre; különösen akkor adott bele
apait-anyait, amikor Vera kijött a stadionba, és prémes kesztyűbe
bújtatott kezecskéjével tapsolt neki. Inni is jóval kevesebbet ivott, mert
megszűnt a piálások legfőbb indítéka: hogy észrevétesse magát,
kíváncsivá tegye, aztán rabul ejtse a reflektorfényben álló félvilági
dívát. Ez a femme fatale a lehető leggyengédebb és legodaadóbb
lénnyé változott mellette. A boldogság csordulásig töltötte Boriszt, és
csak egy dologtól tartott kissé: nem lebeg-e túl soká a felhőtlen égen,
nem lázítja-e maga ellen a természetet?
Kisebb felhőcskék azért időnként felbukkantak, és féltékenységi
számumocskákká kavarodtak: hátha Vera másoknak is odatartja, mint
nekem, csak úgy, futtában, menet közben, ahol éppen adódik: liftben,
vonaton, lépcsőházban – mibe kerül az neki? Vera azon nyomban
megérezte ezeket a tornyosuló felhőcskéket, odaült Borisz ölébe, és a
fülkagylójába lehelt csiklandós suttogással csillapítgatta. Ne ácsorogj
folyton az étteremben, ne őrizz! Hát nem látod, hogy olyan szerelmes
vagyok beléd, mint egy macska, még gondolni se bírok senki másra. És
egyáltalán: nekem előtted nem volt senkim. Nem, nem hazudok, én
tényleg úgy érzem, hogy mindazt, ami volt, egyszerűen kitöröltem az
emlékezetemből!
Azért a műsor végére mégiscsak elé ment az étterembe. A
törzsvendégek egykettőre kapcsoltak, hogy Gorda megváltozott, fogott
magának egy fiúkát – és többet nem zaklatták. Akadtak azonban
véletlenül odavetődő őrültek, holmi sarkkutatók, repülők, tengerészek,
kaukázusontúli igazgatók és pártmunkások, ezeknek muszáj volt
egyszer-kétszer szambo-leckét adni, bár Vera haragudott, és azt
mondta, ezekkel a kis hülyékkel ő maga is könnyedén elbánik.
Borisz azt akarta, hogy Vera költözzék át hozzá, ahogy mondják,
cókmókostul, de Vera, bár ideje nagy részét a Gorkij utcában töltötte, a
„cókmókostulra” nem volt hajlandó. Néha, többnyire vasárnap,
eltünedezett, ilyenkor taxiba ült, és soha nem engedte meg Borisznak,
hogy begyújtsa a Horchot. Mint Borisz megtudta, Vera a Gradov előtt
időkben két lakásban lakott: valahol volt egy elhagyott férje („Egy
szánalmas kis figura, egyszerűen egy végtelenül szánalmas figura!”),
másutt pedig, egy nyomorúságos albérletben ott lakott szeretett
nagynénje, elhalt édesanyjának a nővére. Ennek a kifinomult, bűbájos,
védtelen asszonynak az egész családja odaveszett a Kolimán. A jelek
szerint ez a nagynéni volt Vera gondoskodásának legfőbb tárgya.
Valahol Moszkva mélyeiben élt az apja, de ő valami félmitikus
személyiség volt: öreg agglegény, csodabogár, egykori futurista, most
pedig Shakespeare-kutató professzor. Kiderült, hogy Vera színpadi
neve, a Gorda nem az égből pottyant, hanem apja igazi nevéből, a
Gordinerből származik. Zsidósan hangzik, de mi nem vagyunk zsidók,
ismételgette makacsul Vera, inkább valami lengyel nemesek. Na, szóval
apa valamikor összeveszett anyukával, aki tébécés volt, és ebből a
viszályból kifolyólag Gordiner szinte tudomást sem volt hajlandó venni
a lányáról, és valahányszor – nagyon ritkán, évente legfeljebb egyszer
– Vera meglátogatta, szárazon, ridegen bánt vele, mint egy idegennel.
Hasonlóképp rendkívül gőgösen viselkedett vele Velimir, a gondolkodó
macska.
– Tudod, Bábocska, te velem kompenzálod az anyádat, Veronyikát…
– mondta egyszer Vera csak mintegy mellesleg –, nekem viszont nem
kell kompenzálni az apámat, mert egyszerűen nem is volt.
Borisznak elakadt a lélegzete. Először is, honnan tudta meg Vera az
ő gyermeki, nevetséges, és a mai énje – a felderítőtiszt és élsportoló –
számára szinte kínos becenevét? Másodszor, kiderült, hogy az a
legeslegbelül rejtegetett titok, amit még önmagának sem vallott be
szinte sohasem, Vera számára egyáltalán nem is volt titok. Mert hát mi
tagadás: mindjárt az első pillanatban, amikor Verát meglátta, éppen
azzal nyűgözte le, hogy mennyire hasonlít az anyjára. Lehet, hogy az
anyja ott Connecticutban mostanra végre megöregedett, végtére is már
negyvenhét éves, ő azonban csak a fiatal, a vakítóan szép Veronyikára
emlékezett. Ezért volt az, hogy azon a Gordával töltött első éjszakán
alig tudta visszatartani magát, hogy fel ne kiáltson: „Anyuci,
anyucikám!”
Kiderült, hogy Vera egyszer még látta is az anyját. Igen, igen,
valamikor 1945 végén történt. Vera akkor már a Savoyban énekelt, és
egyszer az amerikai szövetségesek fogadást rendeztek náluk, ő pedig
angolul énekelt a Szerenád-ból meg a George-ból. Nincs kizárva, hogy
látta Bábocska mostohaapját is, mindenesetre volt ott egy magas,
idősebb ezredes, akivel az anyja egész este táncolt – igazi gentleman.
Veronyika pedig… ó, micsoda nő volt… micsoda klassz nő… egész este
arról ábrándoztam, hogy én is ilyen leszek majd egyszer, mint ez a
híres Gradova marsallné, és hogy férjhez megyek egy amerikaihoz!
Hála Istennek, nem mentem, különben nem találkoztam volna veled,
kisfiam, Bábocska!
Ekkor viharosan és huncutul felkacagott, hogy újabb rohamra
provokálja Bábocskát, és meg kell mondanunk, hogy ezek a
provokációk soha nem maradtak megfelelő válasz nélkül.
Egyszer azonban Vera szomorúan jött meg, és bár szóba hozta
Borisz édesanyját, minden ízével igyekezett jelezni, hogy most nincs
helye a tudat alatti érzelmek kiöntésének, sem az erotikának.
– Óvatosabbnak kéne lenned, Borja – mondta. – Minden pillanatban
észnél kell lenned. Téged nagyon éberen figyelnek. Neked persze nem
titok, hogy nálunk szinte az összes zenész, de egyáltalán, a szálloda
egész személyzete, íratlan megállapodás szerint köteles időnként
megjelenni ezeknél a… szóval bizonyos elvtársaknál. Azok pedig
feltesznek nekik mindenféle kérdéseket. Tudod, hogy megy az ilyen.
Na most, nézd, én különleges helyzetben vagyok, szóval, tudod, egyszer
belekeveredtem egy nagyon kellemetlen históriába, börtön
fenyegetett, na, azok pedig kihúztak a bajból, és hát most úgy
tekintenek, mintha az ő emberük volnék, na, Borja, ne nézz így rám.
Harmincöt éves vagyok, egész életemet éttermekben töltöttem,
muzsikusokkal, gondolom, nem arra számítottál, hogy egy Zoja
Koszmogyemjanszkaját252 cipelsz az ágyadba, igaz? Most pedig légy
szíves, ne fordulj el, nézz rám. Hát mondd meg, miféle ügynök vagyok
én? Én mindig összevissza beszélek nekik, összehordok mindenféle
szamárságot, de nem valami komolyan figyelnek rám. Tegnap aztán
megjelent három olyan kockakőfejű alak. Azért jöttünk, azt mondják…
hangosítsd fel, légy szíves a rádiót… azért jöttünk, hogy
elbeszélgessünk a maga új barátjáról… Hogyan, hogy kik voltak a régi
barátaim? Jaj, Borja, ezt ne csináld, hát nem volt senki, na, hát
mondtam neked, kicsim, hogy teelőtted nem volt senkim, egyáltalán
nem volt senki az életemben, rajtad kívül. Na, és azt mondják:
tulajdonképpen persze semmi kifogásuk a viszonyunk ellen, mármint
hogy nekik nincs kifogásuk, érted, Borja, jó, mi? Meghányták-vetették,
és nincs kifogásuk ellene, Borisz Gradov, ugye, a Szovjetunió kétszeres
hősének, a Szovjetunió marsalljának a fia, ő maga háborús tiszt,
felderítő, a mi káderünk…
– Soha nem voltam az ő káderük! – vágott itt közbe azonnal Borisz. –
Nekik is megvan a maguk kompániája, nekünk is a magunké!
– Hát persze, tudom, tudom, de hát csak nem állok le vitatkozni
velük. Csak úgy csodálkozva felvontam a szemöldökömet, mint egy
butuska baba. De, azt mondják: most szükségünk volna róla bizonyos
kiegészítő információra, például a családi körülményeinek
alakulásáról, továbbá bizonyos sajátos viselkedésével kapcsolatban.
Például, azt mondják: vannak értesüléseink, miszerint szovjetellenes
viccek terjesztésében vett részt a Coctail-hallban. Hallott erről valamit?
Amerikai újságírókkal cimborált… Ezek a dolgok nem válnak a
Szovjetunió élsportolójának a díszére. Legújabb információink szerint
pedig barátságba keveredett egy roppant kétes hírű személlyel,
bizonyos Alekszandr Seremetyjevvel. A barátja, akinek az édesanyja az
Egyesült Államokban tartózkodik, ráadásul annak a hírhedt Mr.
Telaware-nek a felesége, aki naponta jelenteti meg szovjetellenes
cikkeit az amerikai propagandagépezetben, óvatosabban,
összeszedettebben kellene, hogy viselkedjék. Én erre persze mindjárt
elkezdtem trillázni, mint a pacsirta, hogy te micsoda egy hazafi vagy, és
hogy te mennyire szereted a mi Joszif Visszarionovicsunkat, hát
persze, teljes joggal, hiszen ő vezetett minket el a győzelemhez, és
hogy milyen megvetéssel viseltetsz az amerikai imperializmus iránt,
közben azon rettegtem, nehogy rákérdezzenek arra az éjszakai
ajándékra. De képzeld, nem kérdeztek rá, egyáltalán, kevés kérdést
tettek föl, sőt az volt az érzésem, egyszerűen rajtam keresztül akartak
hatni rád, komoly figyelmeztetést akartak küldeni neked…
– Te pedig megtetted – szólalt meg szomorúan Borisz. – Te pedig
megtetted – ismételte fájdalmas szomorúsággal. – Te pedig megtetted
– mondta harmadszor is, és egy pillanatra hányinger fogta el.
Vera odasimult hozzá, és a fülébe súgta:
– Drágám, ha tudnád, mennyire félek tőlük! Amikor meglátom őket a
teremben, belekapaszkodom a mikrofonba, nehogy leessek. De hát
mindenki fél tőlük, nem lehet nem félni tőlük, te is félsz tőlünk, valld
be!
– Én nem félek – súgta egyenesen a belsőfülébe, abba a nyílásba,
melyet a külső fül ívecskéi vesznek körül, a cimpa finom kis
függesztékével, azon pedig a fülbevaló briliáns absztrakciójának
függesztékével.
Milyen furcsa szerv az emberi fül, gondolta egyszerre Borisz. Mi
mégis szépnek látjuk, ha egy nő testéhez tartozik. Fülbevalót aggatunk
rá. Most először fordult elő, hogy nem szerelemből simultak
egymáshoz, hanem azért, hogy egy bizonyos nagy, nem emberi fül ne
hallja meg őket.
– Min gondolkodsz? – kérdezte Vera.
– Az emberi fülön – felelte Borisz. – Olyan furcsa formája van. Nem
értem, miért tetszik annyira.
– Azt tudod-e, hogy az ember fülcimpája nem öregszik? – kérdezte
Vera, és kivette a fülbevalóit. – Az egész test megcsúnyul, de a fülcimpa
fiatal marad.
Vera természetéhez hozzátartozott, hogy képes volt egy pillanat
alatt elfeledkezni minden mocsokról, például a kapcsolatáról a
„szervekkel”, most éppen ezt tette, miközben gondosan kivette a
fülbevalóit, és Boriszhoz fordult, hogy gombolja ki a hátán a ruháját.
 – Látod, hamarosan én is megöregszem, megráncosodom, de te még
mindig szeretni fogod a fülcimpáimat.
Mi a fenéről fecsegnek ezek a kis hülyék, gondolta a marsallék
házának padlására nemrég telepített lehallgató, Poluharjov
főtörzsőrmester. A dobhártyája már zúgott a Mademoiselle Nitouche
című operettől, amelyen keresztül szart sem tudott kivenni, és akkor a
háború óta berozsdásodott készülék fülsiketítő erővel harsogni
kezdett valami szerelmi suttogást a fülekről. Mi a francot hordanak
ezek össze, csikorgatta a fogát a főtörzs, mintha nem tudnának
egyszerűen csak baszni egyet.
Egyáltalán nem félek tőlük, gondolta egyre gyakrabban Borisz. Hogy
én féljek tőlük? Mondjuk, lecsuknak, na és? Azonnal megszököm, ez
nekem igazán nem okoz gondot. Mondjuk, lelőnek szökés közben, vagy
bírói ítélettel agyonlőnek, na de hát hányszor tettem kockára az
életemet a négy év szolgálat alatt? Hogy én féljek egy vacak golyótól? A
kínzás, az más, abban nem vagyok biztos, hogy a kínzástól nem félek.
Mi kaptunk pszichológiai felkészítést, hogy hogyan kell ellenállni a
kínzásnak, de azért nem vagyok biztos benne, hogy nem félek tőle.
Ráadásul megismertettek bennünket azzal is, hogyan kell végezni az
„aktív kihallgatást”. Hála Istennek, személy szerint senkit sem kellett
„aktívan” kihallgatnod, de gondolj csak vissza: szemtanúja voltál,
amikor Szmugljanij, Grozgyev és Zubkov kihallgatta a fogságba esett
Balansiaga századost, és ki akarták szedni az igazi nevét. Nem, nem
vagyok biztos, hogy pszichológiailag fel vagyok készülve a kínzásra…
De hát miért húzom fel újabban annyiszor magam? Miért ébredek fel
éjszakánként az én szépséges kedvesem mellett, és ahelyett hogy
szeretkeznék vele, csak fekszem, és azokról gondolkodom? Miért nem
jutott azelőtt soha az eszembe, hogy ő is kapcsolatban áll velük? Úgy
élek, mintha ők nem is lennének, holott léteznek, és ott vannak
mindenütt. Még a kedvesemet is bemocskolták, pedig ő aztán
semmiben sem vétkes. De különben is, mit vethetsz a szemére éppen
te, amikor te is tetőtől talpig össze vagy mocskolva, te lengyel erdők
vadásza? Azok alighanem Moszkva minden szép nőjét
megkörnyékezik, csak úgy, minden eshetőségre, mert egy szép nőből
mindig lehet alkalmas csalétek. Ezek a patkányok mindent összerágtak
itt…
Hát tessék, ide jutottam, a nyílt szovjetellenességhez, még egy perc,
és én is úgy fogok sziszegni, mint a fogadott-unokatestvérem, Mityka
Szapunov: „Gyűlölöm ezt a vörös söpredéket.” Ez aztán a paradoxon:
gyűlölte a csekistákat meg a kommunistákat, aztán meghalt a hazáért,
hát tessék, ennek az őrült századnak egy újabb paradoxona. Nehéz
elhinni, amit Nyinka néni mond, hogy állítólag látta Mityka arcát az
árulók oszlopában, akiket kivégzésre vittek ahhoz a szakadékhoz,
valószínűleg csak képzelődött: a háborúban gyakran előfordul, hogy az
ember ismerősnek tűnő arcokat lát maga körül. Végül is az emberek
között nagyon kicsi a különbség, s ez különösen akkor tűnik fel, amikor
hullákat látsz. Lehet, hogy a marslakók például teljesen egyformának
látnának bennünket, nincsenek szépek és csúnyák, Vera Gorda vagy
Klasa néni, a ruhatáros egyre megy. Kár Mitykáért, az a rövid élete is
milyen iszonyú volt! Én még szerencsésnek mondhatom magam, hogy
nem láttam azt, amin ő, amin a szüleim keresztülmentek. Meri
nagymamának és Bo nagyapának sikerült ebben az őrültekházában
megőrizni a Szerebrjanij Bor-i erődöt. Egyedül ott nem jelentek meg
azok. Várj csak, várj, hogy mondhatod, hogy ott nem jelentek meg? Hát
elfelejtetted azt a rettenetes éjszakát, amikor elvitték az anyádat, te
pedig csak nézted, mint egy idióta, amint lepecsételték az ajtót? Hát
igen, lehet, hogy megfordultak ott is, de azért odafészkelni nem tudtak,
Mericska Chopin-játéka, nagyapa könyvei, Agasa süteménye miatt,
mert ők nem tudják elviselni az ilyesmit, és ha nem sikerül azonnal
megsemmisíteni vagy hamisítványra cserélni az ilyen igazi dolgokat,
akkor elpárolognak.
Hát ez az, ezt kell tenni: úgy kell élni, mintha nem is lennének, olyan
közeget kell teremteni, ahol egyszerűen megfulladnak. Élj mohón,
szenvedélyesen, gyötörd a szerelmeddel Vera Gordát, hajtsd a
motorodat, ami belefér, tömd magadba az orvostudományt, minden
figyelmeztetésnek fittyet hányva barátkozz azzal a féllábú
szupermennel, táncolj a dzsesszre, jókedvből idd a vodkát, ne
utálatból! Végül majd minden a helyére rázódik itt nálunk,
Oroszországban, hiszen az ország élén ott áll maga Sztálin, ez a
rendkívüli személyiség! Tehát nem félek tőlük!
Amint Borisz elhitette magával, hogy csak így, félelem nélkül
érdemes élni, igyekezett is, hogy ne féljen, de azért minduntalan azon
kapta magát, hogy valahogy túl makacsul igyekszik, hogy ne féljen,
túlságosan igyekszik, hogy ne gondoljon amazokra, valójában csaknem
folyton rájuk gondol, és ha félni nem is fél, nagyobb társaságban
önkéntelenül csaknem mindig azt latolgatta, hogy vajon ki itt a spicli,
és vajon az adott konkrét pillanatban hogyan festhet az aktuális
információ Borisz Nyikityics Gradov viselkedéséről.
Valahányszor találkozott Szasa Seremetyjevvel és Dosztojevszkij-
körös barátaival, köztük a Melák Nyikolajjal – kiderült, hogy egész
normális srác, jó röplabdás, bár kissé túlságosan odavan a saját férfiúi
ellenállhatatlanságától –, készséggel bekapcsolódott a beszélgetésekbe
az orosz géniuszról, akit azokban az években kihajítottak az iskolai
tanmenetekből és eltakarítottak a könyvtári polcokról, mint olyan írót,
akit „mélységesen áthat a reakciós pesszimizmus és miszticizmus,
mely nem egyeztethető össze a szocialista társadalom erkölcsiségével”.
Ugyanakkor, bár találkozott velük, és bekapcsolódott a
beszélgetéseikbe, nemegyszer azon kapta magát: nem helyesli, hogy a
barátai valami „szabadgondolkodó szervezetet” játszanak. Jöjjenek
össze, rendben van, ahogy manapság mindenki, vodkásüveg mellett,
sós hering mellett, uborka mellett, de minek nevezik el magukat holmi
„Dosztojevszkij-körnek”, minek teszik ki magukat ezzel annak a
lehetőségnek, hogy valami piszkos katyvaszt kotyvasszanak belőle?
Be is csapott a ménkű! Egyszer Szaska beállított hozzá, és közölte,
hogy elcsapták a munkahelyéről. Borisz öklével dühösen a tenyerébe
csapott:
– Hát, tessék, ez lett a játszadozásból, a „Dosztojevszkij-körösdiből”.
– Hogy jön ide a Dosztojevszkij-kör? – kérdezte hűvösen
Seremetyjev.
Borisz hirtelen rájött, hogy most nem valami jó színben tűnhet fel a
barátja előtt, kimutatta neki, hogy bár eljárt a találkozóikra, mindig
voltak bizonyos fenntartásai irántuk.
 – Tulajdonképpen, Szaska, néha arra gondolok, hogy van ebben
valami kockázat, szóval, ebben a Dosztojevszkij-kör névben –
motyogta. – Akadhatnak hülyék, akik illegális szervezkedést varrnak a
nyakukba.
Seremetyjev idegesen sántikált fel-alá a szobában. Újra növesztette a
szakállát, és most, kéthetes borostájával erősen hasonlított arra a híres
fényképre, amely az ifjú lázadó Szoszó Dzsugasvilit ábrázolta profilból.
– Kockázat? – nevetett egyet. – Hát persze, van benne kockázat!
Egyébként nem is olyan rossz szó ez a „kockázat”!
Mint kiderült, a Dosztojevszkij-körnek csak áttételesen volt köze
ahhoz, hogy elbocsátották a könyvtárból. Az történt ugyanis, hogy
Szasa Seremetyjev, kihasználva szolgálati helyzetét, kivette a
különleges osztályról Konsztantyin Leontyjev, a reakciós filozófus
Kelet, Oroszország és a szlávok című könyvét. Persze, nem ekkor
használta ki először a különleges részlegben dolgozó lányok
rokonszenvét, akik a sántító fiatal atlétában afféle byroni hőst láttak,
és elaléltak a boldogságtól, amikor Alekszandr lengyel módra
megcsókolta a „panenkák” kezecskéit. A könyvek általában egy hétre
tűntek el a különleges raktárból, ezalatt egy ismerős gépírónő
lemásolta három példányban, azok pedig körbe jártak a társaságban.
Senkinek eszébe sem jutott volna, hogy keressék azt az égvilágon
mindenki által elfelejtett „reakciós” filozófust, ám hirtelen kiszállt egy
ellenőrző bizottság a KB-tól vagy valami más illetékes szervtől, és
feltűnt nekik, hogy gyanús hézag tátong a különleges polcokon a
könyvek gerincei között, mire ellenőrizték a katalógusokat, az ügyből
rendkívüli esemény lett, hívatták a lányokat, azok pedig a presszió
hatására beismerték, hogy Szasa Seremetyjev vitte el a könyveket, esti
elalvás előtti lapozgatásra. Az eset azzal ért véget, hogy Szaskát
kiebrudalták a mennyországából, ráadásul olyan jellemzéssel, amivel a
pokolba sem vennék fel fűtőnek, ha pedig az embernek nincs munkája,
az, mint tudjuk, azzal fenyeget, hogy kellemetlenségei támadhatnak a
körzeti megbízottal, a rendőrséggel.
– Szar ügy – mondta Borisz, és ő is járkálni kezdett a szobában, csak
a másik átló mentén. Ebben a pillanatban Vera, egy Veronyikáról
maradt hosszú, élénkkék köntösben, derekán bojtos övvel, behozott az
ebédlőbe egy lábast, benne gőzölgő virslivel. Borisz elhagyta az
átfogót, a rövidebb befogó mentén odament a kredenchez, és elővett
egy italos korsót.
Francokat fogok most inni vele, gondolta Seremetyjev. Minek
mondtam el ezt az egészet, ráadásul ez előtt a bojtos arisztokrata maca
előtt?
Most először fogta el bizonyos szociális irigység régi barátja iránt.
Miért van az, hogy ennek mindig olyan jól megy: van egy akkora
lakása, hogy el lehet tévedni benne, a nagyapja akadémikus, mindkét
lába ép, a farka is állandóan derekas munkában van.
– Szaska, van egy ötletem! – ugrott fel hirtelen Borisz. – Adok
magának munkát! Maga lesz az én saját edzőm!
Gyorsan kifejtette az ámuldozó Seremetyjev előtt a roppant
egyszerű, de zseniális tervet. A medikusok sportklubjában ő az
egyetlen motoros élsportoló. Vele úgy bánnak, mint egy filmcsillaggal.
Közelednek a téli jeges versenyek, a klubnak most először adódna
lehetősége egy éremre. Régóta szükségem lenne egy edzőre. A klubnak
nincs. És akkor véletlenül összeakadok egy zseniális motoredzővel, aki
épp ebben a sportágban vesztette el a fél lábát, viszont óriási
tapasztalatot szerzett. Alekszandr Seremetyjevnek hívják. Alekszandr
Seremetyjev gyakorlatilag a lerongyolódott klub egyetlen esélye! A
klubtanács ujjongva aláírja veled a szerződést, és olyan fizetést nyom a
kezedbe, amilyenről még csak nem is álmodhattál a tudástáradban:
1200 rubel, plusz a kajajegy a versenyek idején.
Egy-két másodpercig farkasszemet néztek, aztán anélkül, hogy egy
szót szóltak volna, a kristálykancsó után nyúltak: le kellett öblíteni – a
mögöttes mondanivalót. Ez a mögöttes mondanivaló pedig tökéletesen
világos volt mindkettejük számára: nem fontos, hogy Szaska kap-e
állást a klubban vagy sem, a fontos az, hogy a javaslat megtétetett, ez
pedig azt jelenti, hogy a barátság tart, azt jelenti, hogy Borka Grad még
mindig képes arra, hogy a „kockázat” szónak ne csak a veszélyes
oldalát, hanem a szépségét is megértse.
 A klub a bajnok első javaslatára felvette Seremetyjevet, és most,
1951 márciusában, Gradov személyes edzője éppen az élsportoló
részidőit méri, ráadásul annyira belejött a szerepébe, hogy még
szigorú hangú tanácsokat is ad neki.

Ám a jeges stadionban köröző Borisz Gradovot nemcsak a mindent

tudó dologtalan veteránok figyelték árgus szemekkel, hanem két olyan
ember is, akik láthatólag dologban jártak: a légierő két ezredese,
fejükön azzal az istentelen báránybőr kucsmával, amely jobban illett
volna a kozák lovassághoz, mint a modern légierőhöz. Mi több, látni
való volt, hogy ezek ketten kifejezetten Borisz kedvéért jöttek ki a
stadionba. Ott álltak az emeleti lelátón, a letaposott havon, egy
hatalmas transzparens alatt, melyen ez a felirat volt olvasható:
„Sportsikereinket ajánljuk a nagy Sztálinnak és szeretett Kommunista
Pártunknak!” Az egyik a távcsövén át figyelmesen tanulmányozta
Borisz ábrázatát, a tartását, a mozgását, a motorkerékpárját, a második
eközben stopperórával mérte a fordulókat, és az eredményeket
bejegyezte a noteszébe.
– Na, mit szólsz? – kérdezte az egyik ezredes a másiktól, amikor
Gradov befejezte az edzést, átadta a motort az edzőjének, és elindult az
öltözőbe.
– Megjárja – hangzott a lakonikus válasz.
Tizenöt perc múlva Gradov kilépett az öltözőből. Magas nyakú
pulóvere fölött Moszkva-szerte híres amerikai bomberdzsekijét
viselte. A tribünök közötti hosszú, széles átjáróban két ezredesi
kucsmát viselő tiszt cigarettázott. Amikor megpillantották Boriszt,
mindketten egyszerre elnyomták csizmasarkukkal a cigarettájukat. Ez
nevetésre ingerelte Boriszt: mint a gengszterek a Katonasors
Amerikában című filmben.
– Mi járatban, fiúk? – kérdezte.
– Üdv a bajnoknak! – köszönt az egyik ezredes. – A maga lelkéért
jöttünk!
– Az nem eladó – mókázott hirtelen Borisz.
– Mit mondtál? – kérdezte a második ezredes.
 Az első csillapítóan odatette a tenyerét a társa vattás mellére.
– Mi a légierő sportklubjától jöttünk – mondta.
– Isten hozta – szólt mégis a második.
– Zdorovenyki buli253 – felelte Borisz a divatos konferanszié,
Tarapunyko fordulatával.
– Csapjunk a közepébe – mondta az első ezredes. – Szerintem,
Borisz, egy ilyen kaliberű sportolónak, mint maga, már rég ideje lenne
átlépni a maga szánalmas klubjából a mi dicső Légierőnkhöz.
– Ugyan, ezredes – mosolygott Borisz. – Én az 1. sz. orvostudományi
egyetem hallgatója vagyok, tehát itt van a helyem a medikusoknál.
Ezenkívül: életem négy évét a hadseregnek adtam, ennyi pedig elég
volt, nekem is, nekik is.
– Ki az a nekik? – horkant fel a második ezredes.
– Várj már, Szkacskov – fogta le ismét az első a másodikat, aztán
teljes figyelmét a sokat ígérő motorosra összpontosította. – Azt hiszem,
nem értett világosan, Gradov elvtárs. Az ilyesfajta ajánlatokat
manapság a sportolók nem szokták visszautasítani. Tudja, ki vezeti a
mi sportklubunkat?
Borisz vállat vont.
– Ki ne tudná? Vaszja Sztálin.
– Úgy van! – kiáltott fel lelkesen az első ezredes.
– A Honi Légvédelem Moszkvai Katonai Körzetének parancsnoka,
Vaszilij Joszifovics Sztálin altábornagy! Nála jobb sportszakértő nincs!
Mi már most is vezető helyet foglalunk el sok sportágban, a jövőben
pedig nem lesznek hozzánk mérhető klubok!
A második ezredes ekkor teljes mellbedobással nekiindult:
– Gondold csak meg, Borisz, mit kapsz nálunk, ha átjössz. Századosi
rendfokozat, alapbér plusz sportösztöndíj, plusz élelmiszercsomag,
plusz prémium a versenyek után. Ingyenes varratás a saját
ruhaszalonunkban. – Itt erősen és húsosan odakacsintott. – A
legdivatosabb rongyokat nálunk varrják. Beutalók a Krím déli partjára
és a Kaukázusba, hangsúlyozom, ingyen! Ez az első, amit kapsz, amint
belépsz. Aztán rövid időn belül, hangsúlyozom, nagyon rövid időn
belül jár az önálló kétszobás, összkomfortos lakás!
 – Hagyjuk – mondta Borisz, és egy oldallépéssel kitért a heves
támadás elől. – Ez komolytalan dolog, tiszt elvtársak.
Az első ezredes mégis elkapta a karját:
– Egy pillanat, Borisz Nyikityics. Nézze, én tudom, hogy az anyagi
ellátottság fontos dolog, de egy sportoló számára nem ez a lényeg. A
lényeg az, hogy maga csak nálunk tudja igazán kifejleszteni nem
mindennapos motorversenyző tehetségét.
– Bocsássanak meg, sietek. Hívjanak fel az A15-502-es
telefonszámon – mondta Borisz, hogy lerázza őket, de ebben a
pillanatban hangok és léptek zaja hangzott fel az alagútban.
Az alagút szájában ráérősen közeledő emberek tömör csoportja
bukkant fel. Köztük vagy kéttucatnyi srác fejjel kimagaslott a többiek
közül, mert korcsolyán közlekedtek a betonpadlón. Teljes harci
jégkorongöltözéket viseltek, kezükben legfontosabb fegyverük: az ütő.
Ahogy közelebb értek, Borisz felismerte a Légierő új összetételű
jégkorongcsapatát, melyet most is a legendás Vszevolod Bobrov
vezetett. Két hónappal azelőtt a régi csapat teljes létszámban
szörnyethalt Szverdlovszk közelében egy légi katasztrófában, Bobrov
viszont, akinek pokoli szerencséjéről Moszkva-szerte legendák
keringtek, addig mulatott valami csajjal, hogy lekéste a végzetes
járatot.
A tömegben egyébként csajok is voltak, mégpedig nem kisebb
számban, mint a korongozók. Azt nem lehetett tudni, hogy az új csapat
az elpatkoltaktól örökölte-e őket, vagy friss merítésből kerültek ki,
mindenesetre abszolút tipikusan festettek: sportberkekbe illő
divatbabák, fürge pillantásúak és pirospozsgásak, mint a matrjoskák,
rajtuk derékba szabott bundácskák és prémbéléses „román”
csizmácskák. Élsportoló társaságban az ilyenekről szokták mondani,
hogy „mindent tudnak”, a félreértés elkerülése végett pedig
hozzáteszik: „például prímán furulyáznak”.
A tömegben rajtuk kívül sok másféle szerzet is volt: edzők, gyúrók,
sportorvosok, sportfotósok, újságírók, néhány repülőegyenruhás tiszt,
legelöl pedig egy nem túl magas, széles vállú, erős állkapcsú
fiatalember, kissé táskás szemmel, a Boriszéhoz hasonló, de annál
valamivel rosszabb minőségű, rangjelzés nélküli pilótadzsekiben. Az
illető nem volt más, mint a Moszkva-szerte botrányos hírű – mai szóval
élve – playboy, Vaszilij Sztálin.
Amint megpillantotta Boriszt és a két ezredest, megállt, és gazda
módjára odakiáltott:
– Hé, Szkvorcov, Szkacskov, basszátok az anyátokat, mi van?
Borisz kíváncsian nézte a mindenható Vaszját. A Sztálin gyerek
halántéka ugyanolyan sötét bronzosan csillogott, mint neki magának.
Ő félig grúz, negyedrészt én is grúz vagyok, gondolta Borisz. Persze,
mint Moszkvában minden sportember, ő is tudta, milyen hihetetlen
aktivitást tanúsít a „koronaherceg”, hogy a Légierő zászlaja alatt
kialakítsa a saját sportistállóját.
Nemrég Borisz a távírdában összetalálkozott egy fiatal úszóval,
akivel Tallinnban ismerkedett össze. Az illető egy Grisa Gold nevű észt
zsidó volt. Grisa arra várt, hogy kapcsolják az otthoniakat, közben
teljes repülő hadnagyi egyenruhában fel-alá járkált a teremben. Hát te,
hogy kerülsz ide? – kérdezte Borisz. Grisa hétpecsétes titokként
elmesélte neki a saját érdekes történetét. Előző évben megnyerte száz-
és kétszáz méteres pillangóban a balti bajnokságot. A Dinamóban
versenyzett, amelyet a „szervek” pártfogoltak. Egyszer az utcán
odalépett hozzá a Légierő két ezredese, akik, mint kiderült,
kifejezetten az ő lelkéért repültek oda Moszkvából. Kezdtek neki
mindenféle csábénekeket zengeni, hogy költözzék át Moszkvába, és
álljon be a Légierő központi klubjába. A daliás Grisa a burzsoá
formációban született, és sehogy sem tudta elképzelni, hogy
átköltözzék a barbár Moszkvába az ő Hanza-városkájából, ahol még
ismerték az „elemi jó modort”. Másnap két ezredes (lehet, hogy
ugyanez a Szkvorcov és Szkacskov), plusz egy őrmester a nyílt utcán
begyömöszölte a jó modorú Grisát egy Pobedába, és irány a repülőtér.
Már a repülőgépen felolvasták neki az Észt Szovjet Szocialista
Köztársaság hadügyi biztosának parancsát, amely szerint besorozták a
Szovjet Hadsereg soraiba, és haladéktalanul átirányítják a Honi
Légvédelem Moszkvai Katonai Körzete 6. repülőhadosztályának a
kötelékébe. Moszkvában bevitték valami szobába, ahol az első dolog,
amit megpillantott, a csupasz falra felakasztott repülő hadnagyi
egyenruha volt, pontosan az ő mérete. Ott helyben a kezébe nyomtak
egy köteg pénzt meg egy edzéstervet – a vízilabdacsapat számára. De
hát hogy kerülök én a vízilabdásokhoz, hiszen én sima úszó vagyok,
csodálkozott Grisa. Ez a parancs, felelték neki, és attól fogva
vízilabdázott. Eleinte nem volt hozzáértő edzőjük, ehelyett az a
bizonyos két ezredes dirigált. Ha az első harmadban vesztésre álltak,
mondjuk, a harkovi Avangarddal szemben, az ezredesek kiadták a
parancsot: megváltoztatjuk a taktikát! A támadók átmennek
védelembe, a védők támadásba! Na de hát hogy lehet ilyet, tiltakoztak
a pólósok, hát ez így valahogy mégsem izé! Erre rájuk ordítottak: kuss,
parancsot végrehajtani! Ha a csapat hirtelen nyert egy versenyen, a
játékosoknak rohammunkában varrták az öltönyöket, banketteket
adtak a tiszteletükre valamelyik étteremben, lányokat hoztak nekik, ha
viszont „elbaszalintották” a meccset (Grisa valószínűleg nem értette
pontosan ezt az orosz szót), kizavarták őket a reptérre havat
takarítani.
Egyszer aztán Grisát megint elrabolták. Megjelentek nála az MVD
súlyos zsebű operatív munkatársai. Itt az utasítás, azt mondják:
haladéktalanul térjen vissza eredeti sportklubjába, a Dinamóba. Maga
a miniszter írta alá. Grisa még csak fel sem ocsúdhatott, már ott találta
magát a Dinamó edzésein, csakhogy amint Vaszja tudomást szerzett a
dologról, olyan „lamazulit” rendezett, hogy még, szétvert a
parancsnokságon néhány arcot – pofát? – igen, igen, pofát – és
elküldött Grisáért egy Dodge-ot, a parancsnokság néhány
géppisztolyosával. Így aztán Grisa visszatért a korszerű légierő acélos
soraiba.
– Ahogy így elnézlek, Grisa, nem úgy nézel ki, mint valami mártír
rabszolga – jegyezte meg akkor Borisz.
– Tessék? – kérdezett vissza Gold.
– Azt akarom mondani: elégedettnek látszol.
– Nézd, holnap edzőtáborba vonulunk Szocsiba, ott pedig vanni
nekem egy nő, aki erősen érdeklődni ezt a Gold. – Grisa, amint
izgalomba jött, kezdte összevissza keverni a főnév- és igeragozásokat,
de a vizet most is irigylésre méltó lendülettel szántotta csapott, izmos
vállával.
Borisz, amint most eszébe jutott ez a história, arra gondolt: na,
velem ezt a trükköt nem fogjátok megcsinálni, engem nem fogtok ide-
oda szállítani, mint egy versenylovat, azt senkinek nem hagyom.
Az első ezredes vigyázzba vágta magát, tenyerét a kucsmájához
emelte.
– Kérek engedélyt jelenteni, parancsnok elvtárs! Épp az imént
ismerkedtünk meg Borisz Gradov élsportoló motorversenyző
elvtárssal, és éppen a jövőjéről beszélgetünk.
Vaszja Borisz felé fordult, és hunyorogva végigmérte:
– Á, Gradov, emlékszem, emlékszem. Tetszik, jól motorozol, Borisz,
tetszik.
A korongosok, a lányok, az újságírók és a tisztek közelebb jöttek.
Borisz hallotta, amint a tömegen végigfut a suttogás: „Gradov… a Borja
Gradov… igen, az a bizonyos… A Grad…” A kék szemű pirospozsgás
lánykák nem is leplezték lelkes rajongásukat: „Jaj, lányok, micsoda
srác!” A híres kerek képű Szeva Bobrov a könyökével oldalba bökte, és
odasúgta: – Hajrá, Borja, teljes gőzzel előre! – A korongosok
mosolyogtak, korcsolyáikkal és botjaikkal kopogtak. Szemmel
láthatóan mind „maguk közé tartozónak” tekintették. Nyilván tetszett
mindenkinek, hogy fiatal, törekvő brancsukhoz csatlakozik Borja Grad
is, aki nem csupán a sporteredményeiről lett híres Moszkva-szerte,
hanem egészen sajátos életminőségéről is. Hirtelen ő is úgy érezte,
hogy nem is volna ellenére, ha csatlakozhatna ehhez az új bandához,
ahol az atamán maga a vezér fia. Talán éppen ez az, ami még hiányzik.
Hadsereg, de egy egészen különleges osztag. Amazok ide nem
férkőzhetnek be.
Az ifjabb Sztálin hirtelen megragadta Borisz karját, és füttyentett:
– Hé, fiúk, ezt nézzétek, micsoda dzsekije van ennek a srácnak! Ez
egy igazi amerikai pilótabőr!
Borisz elmosolyodott, végig lehúzta a cipzárat.
– Akar cserélni, Vaszilij Joszifovics?
Az ifjabb Sztálin ellenállhatatlan hahotában tört ki:
 – Micsoda egy srác! Hát jó, cseréljünk!
Mindketten egyszerre levetették a dzsekijüket, és cseréltek.
– Előnyös üzlet! – nevetett Vaszilij.
– Nekem is – mosolygott Borisz.
Körös-körül mindenki nevetett. Olyan klasszul jött ki az egész, olyan
haveri módra, olyan fesztelenül. Két srác fogta, és gondolkodás nélkül
egymás tenyerébe csapott! És mellesleg, az egyik srác a vezér fia, az ő
mindenható főnökük, Vaszja. Akárki akármit mond, ez a Borka Gradov
közénk való, itt a helye!
– Megnézed az új csapatunk edzését? – kérdezte Vaszilij.
Borisz az órájára pillantott, és bocsánatot kérőn széttárta a kezét:
– Szívesen, Vaszilij Joszifovics, de most nem tehetem. Nagyon sietek.
Ez is nagyon tetszett mindenkinek, úgy látszott, magának a főnöknek
is. Nem elég az a parádés fesztelenség, Borja Gradov ráadásul
kimutatja a függetlenségét is, nem igyekszik benyalni magát.
Másvalaki, ha a vezér fia meghívja, az égvilágon mindenről
megfeledkezik, ez meg udvariasan bocsánatot kér, mert siet, és látszik
rajta, hogy csakugyan siet, biztos randija van.
– Hát jó, hamarosan találkozunk! – Az ifjabb Sztálin Borisz vállára
csapott, és elindult a jeges pálya felé. A többiek mind utána indultak, és
menet közben, aki érte, mind megcsapkodta Borisz vállát: „Viszlát!” A
lányok közül a két legtalpraesettebb még meg is puszilta a
motorversenyző feszes, fagyott arcát.
Borisz hármasban maradt Szkvorcov és Szkacskov ezredessel.
– Hát jó – mondta –, azt hiszem, csatlakozom a szovjet légierőhöz, de
egy feltétellel: felveszik a személyes edzőmet, a Honvédő Háború
hősét, Alekszandr Seremetyjevet is.
– Ez nem probléma! – csillant fel Szkacskov szeme.
Borisz elindult az alagút kijárata felé, ahol a napsütötte havon már
látni lehetett az edzőjét a motorjával. Micsoda cikcakkok, gondolta
Borisz futás közben. A „Dosztojevszkij-kör” fuzionál a Légierő
sportklubjával!
VI. fejezet
Másfél Iván törvénykönyve

mint Sztyerljagyjev belügyi orvos százados belépett az

Északkeleti Javítónevelő Lágerigazgatóság karantén lágerpontjának
fertőtlenítőbarakkjába, egyszerre legalább harminc csupasz hátat és
ennek megfelelően legalább hatvan csupasz farpofát pillantott meg.
Sztyerljagyev felnyögött, mintha a foga fájna, és egy-két percig csak
nézte ezeket a rettenetes felületeket: friss furunkulusok, első fokú
érett, gennyes furunkulusok, betokosodott és elmeszesedett
furunkulusok, kivágott furunkulusok nyomai, a vágás természetesen
janicsár módszerekkel történt, valahol valamelyik távoli lágerponton,
petróleumlámpa fényénél: egy vágás függőlegesen, egy vágás
vízszintesen, kaparás, tampon; a legkülönbözőbb kiütések, köztük
szifilitikus eredetűek, úri sebhelyek széles választéka: kés, szurony,
úgynevezett „biztonsági” borotva, elvétve néhány sebészeti eredetű
heg, főképp a nemrégi háború következményei, még olyan hát is akadt,
melyről a lapockák között átültetett bőr fonnyadt redője fityegett; a
bőr általános állapota minden orvosi normát alulmúlt, viszont
képzőművészeti és irodalmi tekintetben panaszra semmi ok, muzeális
értékű gyűjtemény a bőrgrafika remekeiből, a már csaknem klasszikus
macska-egér kettőstől a „tőr és kígyón” és a „sas és szűz lányon” át az
„üveg és kártyáig” minden, szinte már nincs is hely a melleken és
hasakon újabb efféle banalitásokra, és akkor még nem szóltunk az
olyan páratlan műalkotásokról, mint ez a lapockák közti brigg, rajta
falloszt mintázó ágyúkkal, vagy azok a széttárt női lábak, középen a
virág anatómiailag pontos ábrázolásával, a szeméremszőrzet helyén
ezzel a felirattal: „A boldokság kapója”, vagy amott az a vakmerő
négysoros: „A Krímben tavasz, rózsaillat, könnyű játék az életed, emitt
minket a fagyok basznak, fenyők vannak meg smasszerek”; a
bőrfelületek színe sápadt, sárgás, kékesvörös, a bőr alatti zsírszövet
állapota kielégítő – azzal visszavonult az úgynevezett irodába, melyet
szánalmas deszkafal kerített el az általános kuplerájtól.
A még fiatal, de gyorsan és rendetlenül kopaszadó Sztreljagyjev
százados már harmadik éve dolgozott a Kolimán, és ez alatt a három év
alatt szakadatlanul korholta magát, amiért a nagy pénzt hajhászva
elszerződött a belügyesekhez, és munkát vállalt ezen a komor vidéken,
ahol a nem kielégítő inszoláció következtében nem szívódnak fel a
vitaminok, ezért az ember haja gyorsan és rendetlenül hullani kezd, és
ahol bármelyik percben akár kést is döfhetnek belé, csak úgy
ukmukfukk. Különösen, ha az ember a Magadan északi szélén felállított
hatalmas átirányító karanténláger egészségügyi részlegén dolgozik,
ott, ahová bevették magukat a blatnoj-világ legfélelmetesebb illegális
bandavezérei, köztük – igen megbízható források szerint – maga a
„tiszták” elfoghatatlan atamánja, Másfél Iván. Itt nemcsak olyasmi
fordulhat elő, hogy passzióból beledöfhetnek egy kést az emberbe, és
még azt sem mondják, „bocs”, de még az is, már elnézést, hogy kártyán
eljátsszák az egészségügyi szolgálat századosát.
A tisztek operatív tanácskozásain ismételten figyelmeztették az
állományt: nincs kizárva, hogy a közeljövőben hatalmas méretű végső
összecsapás tör ki a „szukák” és a „tiszták” között. Az ügynöki
jelentések szerint mindkét fél ide vonja össze az erőit a magadani
karanténlégerbe az egész Szovjetunió területéről, fegyverkészleteket
halmoznak fel, azaz lándzsaféléket köszörülnek és rejtenek el valahol a
láger területén.
Nos, ilyen körülmények között kell biztosítanunk a munkaerő stabil
áramlását az ércbányákba. Hogyan tudja az ember ezt biztosítani, ha
akármelyik gengszter gazdának érzi itt magát, és olyan fesztelenül állít
be az egészségügyi részlegbe, hogy mentesítsék a munkavégzés alól,
mint ahogy egy szabad ember megy be a patikába aszpirinért. Ha nem
adsz felmentést, úgy néz rád, mint egy farkas, mint egy igazi,
könyörtelen, bűzlő szájú tajgai fenevad.
 A munkaerő áramlása gyakorlatilag csak a politikaiak állományából
biztosítható, de hát a politikaiak sem azok már, mint amilyenek a
régiek szerint a harmincas években voltak. Az értelmiség
százalékaránya jelentősen csökkent, többnyire parasztokat hoznak a
nyugati vidékekről, meg hadifoglyokat és szovjetellenes partizánokat,
akik nagy érdeklődéssel és szakértelemmel nézegetik a géppuskákat
az őrtornyokon. Nem, nem, valami egészségtelen dolog folyik az
országban, suttogta maga előtt is rejtegetve Sztyerljagyev doktor,
valami rohadt dolog folyik az országban, a lágerek túlságosan nagyra
nőnek, egy szép napon olyan általános robbanás történhet, amivel
semmiféle fegyveres őrség nem tud boldogulni.
Hej, az ördög vett rá, hogy beálljak ebbe a rendszerbe, az én klinikai
képességeimmel, amiket egyébként maga Vovszi professzor is
elismert. Meg is mondta nyíltan annak az 1888-as születésű, Flegonov
nevű, bonyolult máj- és nyombélszindrómás betegnek az
anamnéziséről: „Magának, fiatalember, minden adottsága megvan,
hogy komoly klinikus legyen magából.” Semmivel sem maradt volna le
az évfolyamtársaitól, hiszen még Dod Tislerrel is lépést tartott, aki, azt
mondják, azóta megvédte a doktori disszertációját, vár rá a 3. sz. városi
kórház fősebészi posztja, boldogan él azzal a bűbájos Milka Zajcevával,
semmi jele rajta a gyors és rendetlen kopaszodásnak: Moszkvában
kifogástalanul felszívódnak a vitaminok.
Az egésznek Jevdokija az oka, akit ellenállhatatlan szenvedély fűt a
mahagóniból és karéliai nyírből készült kredencek, vitrinek, asztalok
és karosszékek iránt. Ő vette rá a férjét, hogy álljon be a belügyhöz, a
Kolimára, mégpedig kizárólag azért, hogy legyen pénz az örökös
vásárlásokra, az efféle régiségekre. Összevásárol egy csomó kacatot,
lerakja, aztán bársonyruhában beül a közepébe. Szegény gyermektelen
Jevdokija Sztyerljagyeva, ez neki a boldogság netovábbja. Tisztára,
mint egy Kusztogyijev-festmény!254
Ilyen ingerült gondolatokba merült az egészségügyi részleg
ügyeletes orvosa, miközben a csapat, melynek ülepállományát e fejezet
első soraiban szemlélte, a tűzforró zuhany alatt mosakodott – a
fogolyállománynak a hőmérséklet-szabályozás tilos!
 A mosdás után belépett egy őrmester, és veleszületett vadsággal
elüvöltötte magát:
– Egysoros vonalba sorakozó!
A sittesek sietség nélkül felsorakoztak, és gonosz tekintettel az
őrmesterre meredtek. Az őrmesternek az volt a feladata, hogy kísérje
végig őket a folyosón vizsgálatra Sztyerljagyev századoshoz, aztán
anélkül, hogy hagyná őket észbe kapni, adja ki mindegyiknek az
etaphoz a pufajkát meg a vattanadrágot, és már indulhatnak is felfelé
az autóúton. Ám az őrmester hirtelen megzavarodott. Vállas fiatal férfi
állt szemközt vele, erősen fejlett váll- és mellizmokkal, lapos hassal, és
szép, sötét bozontos dákóval, és rászegezte világos, könyörtelen
tekintetét. Az őrmester vezényelni akart: „Jobbra át! Lépés – indulj!”,
de épp csak kinyitotta a száját. Ennek a tekintélyparancsoló
nehézfiúnak – hogy is híják, tán Zaprudnyev – a tekintete előtt
mozdulatlanná dermedt.
– Gyere csak ide, Zsurjev – szólt oda halkan a sittes az őrmesterhez,
és összefonta a karját a mellén, melyen a pápuamód agyontetovált
egyéb testrészeitől eltérően csak a bal mellbimbó fölött látszott egy
pillangómadárka meg egy kurvafej. Hohó, de hisz ez nem is egy
kurvafej, hanem a fürtös fejű gyerek Lenin, az egész dolgozó
parasztság védelmezője. Bizonyára azért tetováltatta oda azt a
gyerkőcöt, hogy ne irányítsák a szívére a legsúlyosabb büntető
fokozatot. Az őrmester közelebb lépett, és a szemét rejtegetve
odatartotta a fülét.
– Eredj, mondd meg a dokinak: Másfél Iván azt parancsolta, hogy a
mi osztagunkat nem lehet Északra küldeni – mondta nagyon világosan,
tagoltan és érthetően Zaprudnyev.
Az őrmestert kiverte a hideg verejték, mert mindjárt érezte: ez
komolyan beszél. Nem lehettek kétségei, mert Másfél Iván nevét
hiábavalóan senki nem vette a szájára, ha pedig valaki mégis
megpróbált tréfát űzni ebből a névből, vagy játszani vele, az egykettőre
kapott egy szép nagy lyukat valamelyik belső szervébe.
Az őrmester hideg verejtékben úszva, de mint a kezes bárány,
visszasattyogott az orvos századoshoz; a fiúk mosolyogtak. Ezt az
osztagot hivatalosan úgy hívták: „Terület-karbantartás”. A fiúk a
kellemes, bár kissé túl forró zuhany után, az intézkedést be sem várva,
ahelyett, hogy átvonultak volna az útba indító részlegre, visszamentek,
hogy felvegyék szokásos gönceiket.
– Százados elvtárs – lehelte Sztyerljagyev fülébe félig emésztett
krumplitól bűzlő szájával Zsurjev őrmester –, Másfél Iván itt azt üzente
az egyik fogollyal, hogy a terület-karbantartókat nem lehet a bányába
küldeni.
Sztyerljagyev törékeny testét pánikroham rázta meg. Most először
jutott el hozzá közvetlenül a lágerbeli Sztálin, azaz Másfél Iván
parancsa.
– Jól van, Zsurjev, te nem mondtál semmit, én nem hallottam
semmit. Ereszd el az embereket – mormogta és letörölgette ragadós,
hideg – mit is?, verejtékét?, homlokát?
Ám az embereket nem is kellett elereszteni: szétszéledtek maguktól
a tágas zónában. Az egyik az adminisztratív-gazdasági részlegre indult,
a másik a kultúrrészlegre, a harmadik a pénzügyre, ki a kazánokhoz, ki
az étkezdéhez, ki a varrodába: sokféle részleg működött a
karanténláger tágas területén, és ezeknek az embereknek mindenütt
dolguk volt: fojtott beszélgetéseket folytattak, követeltek,
fenyegetőztek, utasítottak, mivel a „terület-karbantartó” osztag nem
volt más, mint a „tiszták” legharciasabb magja, akik egyedül magának a
titokzatos Másfél Ivánnak engedelmeskedtek, bár őszintén szólva, még
közülük sem látta őt egy sem.
Foma Zaprudnyev (ezt a nem éppen agyonkoptatott nevet adta neki
valamikor, mégpediglen huszonkilenc esztendővel azelőtt a
kedvesapja meg a kedvesanyja a hűvös Novgorodi kormányzóságban)
eközben elsétált a szerszámraktárba, hogy felfrissüljön egy kicsit a
fürdő után. Ő volt itt a legtekintélyesebb ember, mert éppen őrajta
keresztül érkeztek a parancsok Másfél Ivántól a terület-karbantartó
osztag számára. A szerszámraktárban, ebben a jókora barakkban,
melyet ládarakásokkal valami olyasfélévé alakítottak, mint a krétai
labirintus, Zaprudnyev és három másik tekintélyes fickó kényelmesen
letelepedett egy-egy régi gépkocsiülésre. A „csicskák” már hozták is a
jókora üveg szeszt, és főzni kezdték a csifirt. Egy megbízható,
„társadalmilag veszélyes” kölyök állt őrt, úgyhogy nem kellett
nyugtalankodni, elpihengethettek az effajta „lágertűz” mellett.
De hát itt is dolga van az embernek. Dologra, dologra, a nyugalomról
csak álmodhatunk, gondolta Foma Zaprudnyev. Jöttek a fiúk, és
jelentették, hogy elővezettek egy faszit a nemrég érkezett etapból, aki
a figyelmeztetés ellenére elkövette azt a disznóságot, hogy becipelte a
barakkba a kiskorú Anancevet, és bedobta közprédának. A felderítők
ezenkívül jelentették, hogy az engedetlen buzeránst Ekibasztuzból
etapírozták ide, vagyis minden valószínűség szerint azok közé a
„szukák” közé tartozik, akik szép csöndben itt gyülekeztek
Magadanban, azzal a jelszóval, hogy „ez a harc lesz a végső”.
Na jó, hozzátok ide, adta ki a parancsot Foma Zaprudnyev. A
„csicskák” seggbe rugdosással betereltek a ládák közé egy fura figurát,
egy női kabát foszlányaiban, de lábán szép prémes csizmával. A figura
hétrét görnyedve botorkált előre, a fejét védte dokkmunkáskesztyűs
kezével, úgy rémlett, hisztérikusan zokog, mindenesetre
kotkodácsolásszerű hangokat adott ki. Amikor felemelte a fejét, és
belenézett Foma Zaprudnyev határozott arcába, ahogy a regényekben
írják, rémült sikoly hagyta el az ajkát.
Szemtanúk állítása szerint amint Foma Zaprudnyev megpillantotta a
hosszú orrú, rágcsálószerű ábrázatot, amelyen a pilácsok úgy
guvadoztak, mint két leszopkodott cukorka, az ő zord arcán is átfutott,
mint egy kisegér, valami kiáltást helyettesítő néma grimasz. Úgy
látszik, egymásra ismertek a fiúk, de nem mutatták. Ehelyett a szuka
köcsög érthetetlenül üvöltözött valamit, Foma pedig felpattant, hátat
fordított, és szokása szerint a mellén összefogott karokkal adta a
töprengőt.
– Na, mit csinálunk vele? – kérdezte az egyik a terület-karbantartó
osztagból.
– Ne piszkítsuk be ezt a helyet – mondta egy másik. – Vigyük a
szemétgyűjtőbe.
 Mindketten a töprengő Fomára néztek. A szemétgyűjtőben szoktak
rátalálni azoknak a hullájára, akik nem engedelmeskedtek Másfél Iván
törvénykönyvének. A köcsög nyomban kapcsolt.
– Fiúk, könyörüljetek! Fiatal vagyok még! Feleségem, gyerekeim,
öreg szüleim vannak a „kontinensen”! – csúszkált térden állva. –
Végigharcoltam a háborút, miket láttam, fiúk! Hé, bajtárs, hát hiszen te
ismersz engem! – visított most már egészen úgy, mint egy malac,
Zaprudnyev hátába.
– Te kis tetű, idejében megkaptad a figyelmeztetést magától a
„gazdától”! – rázta meg a csúszómászót az útba indítandók egyike. –
Maga a „gazda” parancsolta neked, hogy ne nyúlj a kiskorúakhoz!
– Micsoda? Hát egy kiskorú miatt, igen? A bajtársatokat? Ha
tudnátok, hogy annak a ti kiskorútoknak milyen bejáratott lyuka volt!
Hé, fiúk, ha akarjátok, mindnyájatokat leszoplak, első osztályúan.
A hülye még nem tudta, hogy a terület-karbantartókat ilyesféle
ajánlatokkal nemigen lehet elcsábítani, mivel kitűnő kapcsolataik
vannak a női lágerrel.
– Na, elég – szólalt meg valaki. – Vigyük a szemétgyűjtőhöz!
– Hát te, Foma, miért hallgatsz? – fordult egy másik Zaprudnyevhez.
A Zaprudnyevnek mondott fickó mosolyogva megfordult.
– Én játszani szeretnék egy kicsit, gyerekek! – mondta kedves
rosztovi intonációjával. Az köztudott volt, hogy Fomocska Zaprudnyev
alapos iskolán ment keresztül a német fasiszta megszállók alól
felszabadított Don menti Rosztovban.
Mindannyian megdermedtek. A szexuális pozitúrában kucorgó
halálra vált buzi kiguvasztotta leszopkodott cukorka szemeit.
– Mit jelent az, hogy játszani szeretnél”, Fomka? – érdeklődött valaki
a terület-karbantartók közül.
– Hát figyeljetek ide, sittes polgártársak! – vágta magát szónoki
pózba Foma Zaprudnyev. – Erőltessétek meg a fantáziátokat, és
képzeljétek el, hogy nem a karanténlágerben vagyunk, szenyorok,
hanem a Mediterráneum-szerte közismert krétai labirintusban…
 Fomának még a legközelebbi sameszai sem tudták, hol tanult
ilyeneket ez a srác, hol szedte össze ezeket az irodalmi, szinte színházi
dumákat.
– És most beengedjük ebbe a labirintusba a foglyunkat. –
Zaprudnyev erős lábával belerúgott a buzeránsba. – Indulj, te szuka!
Utána pedig, emberek, bemegy maga Minótaurosz, a bika! – E
szavakkal előhúzott belső zsebéből egy húsz centiméteres finn tőrt.
A köcsög fertelmes kacabajkája már ott cikázott a ládák között. A
szerencsétlen kétségbeesetten keresett valami rést, hogy
megléphessen a szerszámraktárból, átlóghasson a „szukáihoz”, köpjön
az „opernek”, és kikönyörögje, hogy indítsák útba a bányákba – vagy a
fene tudja, még miben reménykedett.
Foma előretartott tőrrel belépett a labirintusba.
– Hé, hé, én vagyok a Minótaurosz, a bikaember! – röhögött. – Azt
mondják, polgártársak, hogy itt a labirintusunkban megjelent a hős
Thészeusz. Hát ez érdekes, nagyon érdekes!
Hirtelen jobbra ugrott, aztán balra, majd megint jobbra. A köcsög
szőrmesapkája eltűnt, úgy látszik, lehajolt. Eltűnt Foma kobakja is, ő is
rejtekezik. A jelenet többi résztvevője, Minósz király vendégeinek
szerepében, elterült a gépkocsiülésekben, szürcsölgették a csifirjüket,
és várták a leszúrt áldozat ordítását. Fomka Zaprudnyevvel senki nem
ellenkezett. Ha játszani akar, hát hadd játszadozzék. Végül is ő Másfél
Iván jobbkeze, az egész csapatból ő az egyetlen, aki személyesen
találkozik láger-Oroszország hősével.
Valójában Foma Zaprudnyevnek semmi kedve sem volt a
játszadozáshoz, nem érdekelte őt a Minótaurosz bika. A találkozás
ezzel a köcsöggel – azt sem tudta, mi most a neve – felforgatta egész,
látszólag bűnben megátalkodott lényét. Tulajdonképpen nem is tudta,
mit kéne tennie: küldje át egy szép mozdulattal ezt a múltbeli
kísértetet Kharónhoz (igen, a révészhez: a Görög regék ennek a rabnak
valaha kedvenc olvasmánya volt), vagy kegyelmezzen meg neki…
valami izének a… minek is a nevében?… magam sem tudom… csak nem
a barátságéban? Mélyen lehajolva, lefelé tartott késsel a kezében ide-
oda kanyargott a ládarakások között, várt, fülelt a léptekre, újra
kanyarogni kezdett, míg le nem csapott a fejére egy hatalmas
csavarkulcs. Az utolsó pillanatban sikerült alátartania a karját, a kulcs
félrecsúszott, és csak az arcát karcolta meg. A következő pillanatban
már ott térdepelt Goska Krutkin hörgő gégéjén, s éppen végezni akart
vele, már szúrásra lendítette kést tartó kezét, amikor a hörgő gégéből
hirtelen kitört a régi neve: – Mitya, Mitya! – s ez annyira
megdöbbentette, olyan elképzelhetetlenül távoli és kedves
emlékfoszlányokat ébresztett fel benne, mintha a Szesztrica kecske
mekegését hallaná gyerekkorából, a Szapunov-tanyán.
– Mitya, Mitya – zokogott Krutkin –, hát ez lehetetlen, ez nem lehet,
hogy te vagy! Hát hiszen a tulajdon szememmel láttam, amint
belezuhantál a gödörbe ott, Haritonyjevkán túl. Hát hiszen én magam
ott voltam a temetőosztagban, mi temettük be azokat a gödröket. Ha ez
te vagy, Mitya, akkor nem ölsz meg engem! Mitya, drága kisfiú, te vagy
az?
Hét éve már, hogy senki nem nevezte Mityának. Hányszor cserélt
nevet, hány tolvajnevet, hamis flepnit használt, már maga sem tudta,
de mindig visszatért ahhoz az eredetihez, a kölyökéhez, akit az út
menti varjú tanácsára megfojtott, annak a Fomocska Zaprudnyevnek a
nevéhez, aki a Nyizsnyij Novgorod-i kormányzóságban, Arzamasz
városában látta meg a napvilágot. Valahányszor a vizsgálók
megpróbálták megtörni, vallomásra bírni, hogy mondja meg az igazi
nevét, ő keményen kitartott, nem árulta el magát az utolsó pillanatig,
amíg végre oda nem köpte a jegyzőkönyvíró pofájába: – Hát jó, írjátok,
szemét smasszerek, Zaprudnyev vagyok, Foma Iljics Zaprudnyev.
Néha, azokban a ritka pillanatokban, amikor nem bűnözéssel volt
elfoglalva, elgondolkodott: „Úgy látszik, ott Haritonyjevkánál
mégiscsak becsavarodtam. Hogy lehet, hogy arra a gyerkőcre nem úgy
emlékszem, mint az áldozatomra, akit ezzel a két mancsommal tettem
el, hanem mint jó barátomra?”
A cimborák a tolvajbandákból, például abból az elsőből, a rosztovi
„Fekete macskából”, elszánt és kegyetlen embernek ismerték Fomkát,
persze, el sem tudják képzelni, hogy éjszaka érzelgősségi rohamok
fogják el, még az is előfordul, hogy a szemét dörzsölgeti a
vászontörülközővel: valami emberi élet emlékfoszlányai jutnak az
eszébe, kedves arcok, Chopin-zene, egy hatalmas kutya barátságos
ugatása, forró halas pirog, márpedig mindez gyakran vonult el a szeme
előtt, amíg békésen és derűsen ki nem szorította élete
legrettenetesebb napja, amelyen először ölt meg egy ártatlan embert.
Hallja, amint a csizmája cuppog az áprilisi tócsákban, és a Kéklő
fellegek-et fütyörészi vidáman, amelynek a szövegét Nyina Gradova, a
költőnő írta; kocog a kiskatona a felperzselt földön, frontkoncerten
volt, és sejtelme sincs, hogy mögötte nyargal egy bűzlő hulla… aztán
együtt szívtuk a cigarettát, a bokor mögött hasalva, egymás után
elfüstöltük mind a tizenegy koporsószeget a csomagból…
Tulajdonképpen miért beszélsz többes számban? Hiszen Fomocska
Zaprudnyev ott feküdt, rózsásan, békésen, csendben, mint egy alvó
cimbora, nem cigarettázott, te viszont élvezettel elszívtad az egész
készletét…
– Miféle Mitya?! – rázta meg vadul a fogoly „szukát”, Goska Krutkint,
örök barátját és árulóját. – Jegyezd meg egyszer s mindenkorra, az én
nevem Foma, a Rosztovi, és ha én hívlak, fuss, de lóhalálában!
Bakancsa orrával belerúgott a boldogságtól reszkető testbe – a
nyomorult mindjárt felfogta, hogy kegyelmet kapott! – és
félrehemperedett.
– Mostantól kezdve te a mi emberünk leszel a „szukák” között,
megértetted? – mondta, és elvigyorodott. – A láthatatlan front
katonája, világos?
– Persze, persze, Mitya, jaj, bocsánat, Fomka! – felelte Krutkin
hadarva, mint régen, még a „Hajnal” zászlóaljnál.
– Na, hát téged most hogy hívnak? – kérdezte Zaprudnyev. – Mi a
neved, te szerencsétlen köcsög?
Krutkin egy nőies fókamozdulattal fölperdült a földről, és gyorsan
odasúgta:
– Vova Zseljabov vagyok, Szverdlovszkból…
– Na, Vova Zseljabov, jól figyelj ide, mostantól fogva nem fogod csak
úgy a napot lopni, meg a kiskorúakra vadászni – mellesleg, ha még
egyszer megtudom, nem kegyelmezek! –, mostantól fogva a terület-
karbantartók megbízásait teljesíted, és még valakiét… – felhúzta
egykori bajtársa szamárfülszerű hallószervét, és félig belelihegte, félig
beleköpte, egyenest a hallójáratába: – Másfél Ivánét!
Néhány perc múlva Fomka, a rosztovi kivezette kissé csalódott
társai elé a rabbá tett, de mégiscsak sértetlen „szukát”.
– Nem árt, ha van még egy spionunk az ellenség várában – vetette
oda a kurta magyarázatot. Senki sem kérdezett semmit.

Már esteledett, amikor Zaprudnyev kilépett a szerszámraktárból, és

sietve elindult a kazán felé. A hold cérnavékony sarlója a hullámzó
pusztaság fölött nagy ezüsthozamot jelzett. Asztrológiai számítások
szerint a kis bolygónak éppen e ciklusában fogják kirabolni a közeli
Jakutföld takarékpénztárát. A kazán egyaránt szolgálta a férfi- és a női
zónát, éppen ezért egyik oldala a Héraklészek és Thészeuszok földje
felé nézett, a másik a nimfák és amazonok varázsos világa felé fordult.
Ez a roppant figyelemreméltó fekvés természetesen nem kerülhette el
Fomka, a Rosztovi és csapata figyelmét. Egy közönséges sittesnek e
komor, ablaktalan betonépítménynek már pusztán a megközelítése is
az életébe kerülhetett volna, a terület-karbantartók viszont szinte
zavartalanul használták a forró zugokat, hogy itt bonyolítsák le tüzes
randevúikat a velük egyenrangú női osztag „luvnyáival”.
Foma Zaprudnyevet ezen az estén már várta állandó, vagyis már
csaknem háromhetes titkos szerelme, a leningrádi Marinka Smidt,
hivatásos tolvajnő. Az első találkájukat látatlanban hozták össze nekik,
de annyira összepászoltak, hogy attól fogva mindketten csak arról
ábrándoztak: bárcsak mielőbb ott legyenek bent, csupaszon, a
felhevült csövek alatt. – Mi ketten, Marinka, olyanok vagyunk, mint a
kölyökkenguruk az anyjuk erszényében – tréfált egyszer Zaprudnyev,
és ez az elnevezés hamarosan kerülő úton vissza is került hozzá: attól
fogva mindkét zóna beavatottjai így nevezték a kazánt: a „kenguru”. –
Na, gyerekek, viszlát, megyek a „kenguruba”, hátha vár valaki, hátha
akad valami potya pina!
Bármilyen különös, Marinka tiszta lánynak bizonyult, már abban az
értelemben, hogy Fomka még vidám kis bogárkákat sem szedett fel
tőle, nem is szólva a misztikus „fehér spirochétáról”, a Kolima-
vidéknek erről a Hókirálynőjéről. – Hogy lehet az, madame Smidt, hogy
maga inkább látszik tanintézetinek mint műintézetinek? –
csodálkozott Fomocska. – Tudja, mielőtt magával találkoztam, inkább
lányokkal hancúroztam, Rosztovi polgártárs – nevetett Marinka. –
Maguk, csődörök, koszosak, bezzeg a mi szigetünkön pálmák vannak,
meg madarak. – A Rosztovi, akit háromszor kezeltek „főpapi
náthájával”, valóságos áhítattal nézte Marinka apácához méltó
gyengéd bőrét. Ez ingerelte. Ráadásul időnként észrevette, hogy
Marinka rajta felejti szerelmes tekintetét. Ez még jobban ingerelte.
Amikor ezen az estén belépett a kazánba, odakiáltott a
brigádvezetőnek:
– Petro, hé, Petro, hallod-e, vedd le egy kicsit a gőzt, mert a
Marinkával odakozmálunk, mint a Szergej Lazo!255
Fejjel előre bebújt egy föld alatti járatba, és hamarosan ott találta
magát egy egész takaros kis szobában, benne priccs és éjjeliszekrény.
Egy azbesztszigetelésű csőről fakó villanylámpa lógott lefelé. Marinka
már várta az ágyon, egy szál csipkebugyiban és melltartóban. Honnan
szerezte ezt a fehérneműt? Már megbocsássanak, polgártársak, hogy
lehet ilyen fehérneműhöz jutni, ha az ember be van kasztnizva a
magadani karanténlágerba? Hiába, na, az orosz nő csupa titok.
Zaprudnyev nem sokat teketóriázott, lehúzta a „luvnyáról” a csicsás
fehérneműt, és dologhoz látott. Miközben dolgozott, sokat törte a fejét
a csoporttal kapcsolatos pénzügyi gondokon, azon, hogyan kéne
szállítóeszközökről gondoskodni, ha az események váratlanul
alakulnának, aztán hogyan kéne meglógni Jakutföldre. Annyira
elgondolkodott, hogy amikor Marinka nyöszörögni kezdett,
csodálkozva megkérdezte tőle: – Veled meg mi van?
Dugás után szokásuk szerint eljátszadoztak egy kicsit,
megcsiklandozták, megcsipkedték egymást, vihorásztak. Tudod, ha
normális emberek volnánk, Marinka, például fiatal szakemberek, a
magas észak kedvelői, akkor, haha, hihi, másképp rendezhetnénk be az
életünket. Jaj, Fomocska, úgy szeretnék veled egyszer színházba
menni! Nem olyan nagy ügy, ha akarod, kiviszlek a zónából, na, mit
szólsz hozzá? Jaj, vigyél, vigyél ki a zónából, Rosztovi! Azt mondják,
odakint a Kultúrban olyan frankó operettet adnak, a Tizenegy
ismeretlen-t Nyikita Bogoszlovszkijtól, a mi sitteseink játszanak benne!
Marinka Smidt az Öt-Sarokról (néha így nevezte magát) hirtelen
elkomorodott, és Fomocskára emelte világoszöld macskaszemét:
– Ezenkívül pedig elhatároztam, hogy gyerekem lesz tőled,
Zaprudnyev polgártárs.
A Rosztovi az ilyen váratlan mélyütésre általában jobb ökle
előrezúdításával szokott válaszolni. Maruha hátrarepült a forró falhoz,
és most csakugyan olyan virnyákolást csapott, mint egy megvadult
kolimai macska:
– Te dög! Te dög!
Foma Zaprudnyev, alias Mitya Szapunov, magához térve a váratlan
támadás után, kinyújtotta a bal kezét, hogy megsimogassa Marinkát.
De az belekapott a fogaival, és kis híján leharapta az ujjait.
– Mi a picsát akarsz, te luvnya?! – üvöltött Foma. – Rabot akarsz
szülni? Ezeknek? Még egy rabot?
– Tolvajt akarok szülni! – visította Marinka. – Neked pedig ehhez
semmi közöd! Nem apának kellesz, te dög! Belőled, te rohadt buzi, nem
kell más, csak a faszod!
Fomka-Mityka már farolt kifelé a titkos járatba, retirált.
Legszívesebben betapasztotta volna a fülét, mint Odüsszeusz, hogy ne
hallja a szeretett luvnya üvöltését. Micsoda hülye, micsoda idióta! Kitől
akar ez tiszta gyereket szülni, egy elfajzott gyilkostól! Hová akarná
megszülni azt a csodás kisfiút vagy szelíd kislánykát, ebbe a bolsevik
világba?
Soká rázta a remegés, amint ott ült az egyik fűtőtest mögött, és
szívta a cigarettáját. Végre lecsillapodott, odament az ügyeletes
fülkéjébe, átöltözött rendes, „szabad” öltönyébe, felvett rá egy bolyhos
szövetkabátot, fejére bőrtetejű füles sapkát tett. Ebben a civil
öltözékben – szakasztott, mint egy fiatal szakember, a magas észak
kedvelője – minden hipis nélkül, szép nyugodtan kiment az
átbocsátóponton a zónából: az őrség itt a Karanténlágerben csaknem
egytől egyig meg volt kenve, csak arra kellett ügyelni, nehogy olyanba
akadjon az ember, aki „nem tud vigyázni”.
A lágertől a város négy kilométer, nem távolság, ráadásul akadt egy
arrafelé tartó, lassan kúszó amerikai vasmamut, egy Diamond. Azért az
embernél mégiscsak gyorsabban mozog. Mitya felugrott az utánfutóra,
megkapaszkodott valami állványban, és így zötyögte végig, cigarettával
a szájában, azt a húsz percet, amíg a kamion behajtott a Kolimai terület
fővárosába. Hatalmas alkonypír ömlött szét a vulkánok fölött, zöldesen
ragyogtak a korai csillagok, mint a luvnya szép szemei, a sötétbe
burkolódzó völgyben felgyulladtak az utcalámpafüzérek és a
magánlakások ablakainak fényfoltjai. Milyen kár, hogy akkor nem
ment Olaszországba. Eljuthatott volna pedig. Erdőkön, szakadékokon
át, éjszakai gyaloglásokkal, el tudott volna jutni Olaszországba. Akkor,
negyvenháromban oda kellett volna menni, Olaszországba, nem a
Dnyepr partizánosztaghoz. Szép csendben, céltudatosan. Persze
Goskával, azzal a szar alakkal. Goskát persze útközben a magyarok
felakasztották volna a tökeinél fogva, de én eljutottam volna
Olaszországba, és beálltam volna az atlanti szövetségesekhez. Hej, de
kár, hogy nem lehet újra játszani az egész históriát; mennyire nem
akartam én akkor gonosz vadállattá válni!
A városban, a deszkajárdákon ott korzózott az „arany váll-lapos
söpredék”, ahogy Mityka nevezte őket, a bundás spinkóikkal. –
Valentyina, drága, régen jött meg a »kontinensről«? – Ó, csodálatosan
nyaraltunk Szocsiban, igazi üdülőváros! – Az arisztokraták között ott
sündörögtek a maga fajták, egykori sittesek, szóval a rabszolgák
megvetett, züllött rendje. Foma méltósággal, ahogy egy önkéntes
szerződéses szakemberhez illik, ügyet sem vetett rájuk. Bement egy
élelmiszerboltba, vett egy korong sajtot, betette a kiskofferjébe: a
zónában jólesik olykor egy kis sajt. Bement egy gyógyszertárba, vett fél
tucat pantokrin fiolát a terület-karbantartóknak. A fiúk között sokan
esküsznek rá, hogy a pantokrintől úgy áll az embernek a dákója, hogy
vedret lehet ráakasztani. Magának Mityának nem volt szüksége ilyen
rénszarvasagancsból készített preparátumra: az ő pajszerére,
különösen Marinka Smidt jelenlétében, akár súlyzót lehetett volna
kötni. Aztán lazán betért a takarékba, és kivett Georgij Mihajlovics
Sapovalov nevére 25 000 rubelt. A kontinensen előfordulhatott volna,
hogy ekkora összeget egyszerre ki sem adnak, sőt akár a rendőrséget
is kihívják a betéttulajdonos személyazonosságának ellenőrzésére,
Magadanban viszont, ahol kétszeres, háromszoros, sőt négyszeres
fizetést lehet keresni, ekkora summa kivétele a legmindennapibb
dolognak számított. Voltaképpen ez volt a mai esti séta legfőbb célja: a
Karanténlágerben nem elég félelemben tartani az őrséget, kenni is kell,
hogy kezesek legyenek a rohadtak.
Két órája maradt még az esti sorakozóig, bemehetett volna a moziba,
megnézni az Álmaim asszonya című film első részét. Ezt a zsákmányolt
filmet, Rökk Marikával a főszerepben, mi Goskával még
Németországban láttuk, ott a lány meztelenül ugrott ki egy hordó
vízből, itt persze a hordót kivágták, nehogy a szovjet embereknek a
nyála csorogjon az eleven hús láttán. De azért meg lehetne nézni
legalább a németországi Alpokat. Elüldögél az ember egy fél órát, aztán
úgy tesz, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami: Jaj, elvtársak,
bocsánat, most jut eszembe, megrendeltem egy telefonbeszélgetést
Moszkvával, a minisztériummal!
Éppen negyedóra van az előadás kezdetéig, azalatt végig lehet
sétálni a Szovjet utcán, meg lehet nézni azt a két ablakot a 14. számú
házban.
A Szovjet utca kihalt volt. Mivel régen volt nagyobb havazás, a
hóbuckák kissé megfeketedtek a járdaszélen a városi füsttől, ráadásul
kissé tavasziasan meg is cukrosodtak már. Az ócska, gyér fényű
utcalámpák úgy függtek a mai ritka szép égbolton, mint holmi itáliai
narancsok. Mitya mellett elhaladt egy őrjárat, két katona meg egy tiszt.
Figyelmesen végigmérték Mityát, de nem állították meg. Magadan mint
szolid, szovjet város, a Magas Észak gyöngyszeme, nincs arra
felkészülve, hogy a szervek igazoltassanak minden kofferrel sétifikáló
polgártársat. Egyébként, ha megkérdezik, Georgij Mihajlovics
Sapovalov számos bizonyítékát adhatta volna megbízhatóságának, a
személyazonossági igazolványtól a rövid csövű revolverig.
 Az a két ablak a 14. számú házban sötét volt. Mitya megkerülte az
egészen takaros, emeletes lakóépületet, melyet a magadaniak kedvenc
színére, „rémült-nimfa-rózsaszínre” festettek. Egyik-másik ablakon át
zsinórdíszes nagy lámpaernyők derengtek. A szellőzőablakokból
hálószatyrokat lógatnak ki, bennük a romlandó ételek, a mienkből –
Mitya görbén elmosolyodott: „a mi ablakunk!” – hosszú lábú csirke
lógott ki. „Csihkét vettem neki, meg zsemlét, hopogóst…” Már
nemegyszer járt alkonyattájt ennél a háznál, és a transzformátorház
mögé bújva nézett át az utca másik oldalára, nevelőszülei, Cecilija
Naumovna Rozenblum és Kirill Boriszovics Gradov lakásának
ablakaira. Eleinte csak egy csupasz villanykörte lógott náluk, aztán,
mint rendes otthonokban dukál, megjelent egy rojttal díszített selyem
lámpaernyő. Néha odabent két fej közeledett az ablakhoz. Egyszer
látta, amint hadonászva kiabáltak egymással: biztos most is a
világforradalom elméleti kérdéseiről vitatkoznak, mint annak idején.
Más alkalommal tolvaj tekintete elcsípte a házaspár hosszú csókját,
amelynek végén a lakásban nyomban elaludt a villany. Mitya
hangtalanul elnevette magát, vagyis néhányszor elővicsorította
fémmel pótolt fogát, és megrázta a fejét: nahát, ezek még most is…
ilyen öregen és betegesen?

Fél éve is már, hogy Georgij Mihajlovics Sapovalov öltönyében szemtől

szembe összeakadt Cilja nénivel Magadan legforgalmasabb pontján, a
Sztálin út és a Kolimai országút kereszteződésében. Az apját
valószínűleg soha nem ismerte volna fel: ezer ilyen félsittes alak
kódorog ezen a vidéken, Ceciliját viszont lehetetlen lett volna nem
észrevenni az arctalan tömegben; úgy vánszorgott most is, mint
mindig, akár egy ágrólszakadt: a kabátja a kardigánja gombjához
gombolva, a sálját a sárban vonszolja, a répavörös rúzs nem egészen
követi a szája vonalát, lángoló szeplők, félig befont félig ősz tincsek,
szájából elég hangosan előtörő monológ: – Már bocsánat, bocsánat… itt
az igazolás… a légköbméter… ne lépjék túl… a szocialista erkölcs… – A
hömpölygő tömegből hirtelen így materializálódott Mitya zsidó
„anyukája”, kamaszkora szégyene és szánalmának tárgya. Mitya kővé
dermedt. Cecilija vaksi tekintete végigsiklott rajta, de elhaladt mellette.

Mitya akkor egész este nyomon követte, és kileste minden lépését.

Cecilija nyilván valami ügyes-bajos dologban bement a Dalsztroj
igazgatóságára, aztán a városi tanács végrehajtó bizottságára, utána
sorban állt sűrített tejért, majd a rádiójavító műhely előtt toporgott,
ahonnét hirtelen esetlen mozgással kilépett az apja, kezében egy
hatalmas rádiókészülékkel, mely annyira ormótlan volt, mintha maga
barkácsolta volna. Mitya látta, hogy erősen megöregedett ábrázata
csak úgy sugárzik a boldogságtól. Úgy látszik, kedvére való ez az
életmód, boldogan cipeli a nagyapa dolgozószobai órájához mérhető,
hatalmas rádiókészüléket, és látja, hogy az utcán várja a felesége…
Ezek szerint mindketten élnek, újra együtt vannak, csak én nem
vagyok velük, csak én pusztultam el nyomtalanul! Az egész
Karanténlágert rettegésben tartó Rosztovi Fomocskát hirtelen
megrázta a zokogás.

Mitya természetesen nem tudhatta, hogy nevelőapját alig két héttel

azelőtt engedték ki a Vaszkov-háznak nevezett magadani börtönből.
Kirill és Cecilija a viszontlátás után alig fél évig élvezhették
„mennyországukat” a Magadan szélén álló düledező barakkban. A
városban folyt az egykori politikaiak sietség nélküli, módszeres
letartóztatása. Az ismerős értelmiségiek, amikor az újabb letartóztatási
hullámot latolgatták, arra a következtetésre jutottak, hogy a kampány
szigorúan ábécésorrendben folyik: Antonov, Averbuh, Asztafjev,
Bartok, Baturina, Berszenyev, Blank, Venegyiktov, Vinogradova,
Volberg… – Tegnap elvitték Zsenya Ginzburgot – jelentette be egyszer
Sztyepan Kalisztratov –, úgyhogy hamarosan rajtad a sor, Gradov
elvtárs-polgártárs, készítsd a batyut, Cilka, ne felejtsd ki Az SZK(b)P
rövid történeté-t, énelőttem van még vagy fél tucat betű, úgyhogy addig
még flangálhatok.
Az imaginista költő a lágerekben csaknem teljesen kigyógyult az
alkohol iránti szenvedélyéből, viszont rászokott holmi porokra és
tablettákra, amelyek, mint állította, képessé teszik, hogy rendkívül
optimistán és derűsen fogja fel az életet.
– Ne locsogj már szamárságokat, Sztyepan! – támadt rá mindjárt
Cecilija. – Miféle ábécé szerinti letartóztatásokról beszélsz?! Micsoda
ostobaság ez? Ez az akasztófahumor igazán méltatlan a mi nagy
országunk törvényeihez! Te persze könnyen lehet, hogy ráfizetsz,
amiért nem tartod féken a nyelvedet, de nekünk, Kirillel nincs
félnivalónk!
Csakugyan abban a furcsa meggyőződésben éltek, hogy most,
miután ismét találkoztak, minden rendbe fog jönni: a lakásviszonyok, a
lakosság ellátása, kulturális színvonala, a nemzetközi helyzet, még a
klimatikus viszonyok is. Kirillnek sikerült fűtőként elhelyezkednie a
városi kórházban, és így elszakadhatott a lágervilágtól meg a pimasz
őröktől. Cecilija szinte az első perctől kezdve aktívan bekapcsolódott a
Politikai Felvilágosítás Háza munkájába, szellemi táplálékkal látta el a
lakosságot, meggyőzően elemezve a világimperializmus bomlását a
világ népeinek a békéért, a szocializmusért folytatott harcának
hatására, a gyorsan közeledő végső diadal viszonyai között. A
Szovjetunió Belügyminisztériumához tartozó Dalsztroj vezetése
örömmel fogadta az önkéntes szerződéses elméleti szakember
érkezését, akinek jóvoltából hiánytalanul kitölthették a politikai
felvilágosító munka ütemtervének üres kockáit, és megígértek
Rozenblum elvtársnőnek a Szovjet utca 14. szám alatti házban egy jó
szobát, amelynek hamarosan meg kell ürülnie, mivel ott egy nem
operálható tüdőbetegségben szenvedő polgártársnő tengette végső
napjait.
Egyelőre a „mennyországban” laktak. A közfal érzékenyen rezonált a
tambovi lázadó lélegzésére és egyéb gázkibocsátásaira. Amikor Kirill
félrevonult, és motyogni kezdett a kis franciskánus oltár előtt, Cecilija
zajosan fellapozta az Anti-Dühring-et vagy a Materializmus és
empíriokriticizmus-t, és közben ilyen kiáltásokat hallatott: „Micsoda
mélység!” – vagy „Kirill, ezt hallgassd meg: a fizika úgynevezett
»válsága« nem más, mint az idealizmus alkalmatlansága a tudomány új
fejlődési szakaszának az értelmezésére.” Ha valósan és képletesen
szembefordultak egymással, előbb-utóbb félúton összetalálkoztak –
máshol nem is találkozhattak volna –, és beleütötték fejüket az izzó
villanylámpába.
– De hiszen már Démokritosz óta, Epikurosz óta ismeretes, hogy az
anyagot senki nem hozta létre! – kiabálta Cecilija. – A világ az elejétől a
végéig megismerhető!
Kirill a tenyere dombjaival igyekezett visszatartani Cecilija keblének
vad pártszenvedélytől sistergő támadó léghajóit.
– Kinek ismeretes, Cilecska? Hogy lehet ez ismeretes? Mit jelent az,
hogy „nem teremtette”? Azt mondd meg, mi az a „kezdet”? Mi az a
„vég”? Ha pedig nem tudsz válaszolni ezekre a kérdésekre, akkor
hogyan állíthatod, hogy a Világ megismerhető?
Ezek a párbajok órákig folytak, a veszett kolimai szél üvöltése és a
folyosóról behallatszó sikoltozás kíséretében. Az olvasó egyébként
bizonyára észrevette, hogy míg Cecilija felkiáltójelekkel vívott, Kirill
kérdőjelekkel verte vissza a támadásokat. – Hé, Naumovna, Boriszics,
hagyjátok abba a balhézást, gyertek scsít kajálni! – kiáltott át a
közfalon Morgyoha Bocskovaja, a nemibeteg-gondozó „krónikus”
bejegyzésű, rendszeres látogatója.
Ebben a „mennyországban”, ahol éltek, az asszonyok csaknem
minden este egymás hajának estek a közös konyhában, éles faforgácsot
dobáltak egymás kotyvalékába, a zsúfolt folyosón éjjel-nappal kölykök
futkostak – sokukon szifilitikus vagy tuberkulotikus tályogok
éktelenkedtek –, akiket csakis a megszállott pusztítási ösztön hajtott.
Ugyanekkor a folyosó távolabbi végén, az illemhelyen túl lakott egy
Vanya Hronopulosz nevű öreg odesszai bácsi, a teremtés angyala,
akinek még a tíz lágerév sem vette el a kedvét, hogy remekműveket
alkosson – hol egy csodálatos szépségű hegedűt tákolt össze üres
szállítórekeszekből, hol egy kis cigarettásdobozt, amely bécsi keringőt
játszik; de Vanya Hronopulosz bácsi leginkább mégis a gramofonok,
lemezjátszók és rádióvevők mestere volt. Kirill éppen tőle vette azt a
hatalmas, ház nagyságú rádiókészüléket, amelyet néhány lappal
ezelőtt már láttunk, amint kihozta a javítóműhelyből. A jelenetre pedig
azért volt szükségünk, hogy elmondhassuk: mialatt Kirill ismételten
bent ült, a magadani államvédelmisek végigzongorázták az egész
ábécét, eljutottak a „H” betűig, s mivel az az ábécé vége felé található,
Vanya bácsi elég soká csavargathatta a csavarhúzóját, huzigálhatta a
lombfűrészét, forrasztgathatott, élvezhette Hronosz, azaz Kronosz
oltalmában „mennyei életét”.
Amikor Kirill megvette a Vanya Hronopulosz Bácsi márkájú lámpás
készüléket, még csak nem is álmodhatta, hogy ebből a ládából az
elektromos töltések recsegésén át egyszer csak előbukkan és erőre kap
egy színtiszta orosz pravoszláv ima. Kiderült, hogy van egy
rádióállomás, úgy hívják: Amerika Hangja, amelyik a Szovjetunióban
élő hallgatóságnak sugároz, nos, ennek az imperialista
rádióállomásnak a hullámhosszán mondta el az orosz imát egy San
Franciscó-i pap.
Bármilyen furcsa, az ormótlan ládában rejtőző ellenséges
rádióállomás semmiféle tiltakozást nem váltott ki Cecilija
Naumovnából. Ellenkezőleg, most gyakran előfordult, hogy szemét
erre az ősforrásra vetve, rámordult a férjére: – Kapcsold már be! – és
amikor meghallotta a reklámízű, szinte lakkcsillogású hangot: „Itt az
Amerikai Hangja, hallgassák a szabadság rádióját!”, színlelt gúnnyal
mosolyra húzta a száját a „szabad!” szó hallatán, majd fülét szinte a
készülékre tapasztva szívta magába érzékeny fülén át a
hírösszefoglalót.
Amikor Kirillt egyenest a városi kórházból elvitték, és beszállították
kihallgatásra az államvédelmi hatóság nemesi kúriára emlékeztető
villájába, biztos volt benne, hogy a rádió fel fog bukkanni a vádak
között. Úgy látszik azonban, az államvédelmisek még csak nem is
hallottak a nagy teljesítményű csöves berendezésről. Monoton,
szenvtelen hangon ismételgették pontról pontra az 1938-as vád
pontjait: részvétel az ellenforradalmi trockista–buharinista
szervezkedésben, a Szovjetunió politikájának lejáratására irányuló
kísérletek a sajtóorgánumokba becsempészett kártékony eszmék
révén, és így tovább. – De hát én már leültem ezért tíz évet –
ellenkezett erőtlenül Kirill. – Ne okoskodj, Gradov – felelték erre a
vizsgálók. – Írj csak alá szépen mindent megint, hiszen te már ismered
a dürgést, tudod, mi lesz, ha nem írod alá mindjárt. Láthatólag nem volt
kedvük elpüfölni: ennek az inas, ráncos, kopaszodó, őszes, békés
fűtőnek a látványa nem keltette fel az ingerenciájukat. A vizsgáló
érvelésével szemben semmit sem tudott volna felhozni, újból aláírt hát
mindent. „Lám, visszatérek igazi lényemhez – gondolta nyugodtan –, az
én lényem pedig nem az, aki a meleg szobában ücsörög az asszonnyal,
moszkvai édességeket majszol, hanem az, aki a sittesek oszlopában
botorkál, zupáért sorakozik, püffed a skorbuttól. Uram, adj erőt!”
Ami Cecilija Naumovnát illeti, férje második letartóztatása talán még
jobban megrendítette, mint az első. – Miért, miért? – suttogta éjszaka,
kétségbeesetten szorítva össze melleit. Kinek teszem fel ezt a kérdést?
– gondolta. Ha nekik (most először gondolt így a dolgozó nép
hatalmára: ők), akkor most, ha csak egy kicsit is, de van miért: végtére
is „vallásos” lett, külföldi rádióadót hallgat… Csakhogy, azt hiszem,
egyáltalán nem hozzájuk fordulok, hanem valami mindent tudó néma
éjszakai lényhez…
Össze kell törni ezt az átkozott rádiót, ki kell dobni a szemétbe,
gondolta dühödten reggelente, és már ráemelte a kalapácsot
Hronopulosz művére, ám nyomban átölelte és könnyeivel öntözte az
átkozott holmit: hiszen szeretett férjével együtt hallgatták, az
északkeleti szél üvöltése kíséretében, azokat a furcsa, nem a valós
világból származó, nem szovjet hangokat!
Azért sem fogom kidobni, ellenkezőleg, ugyanúgy fogom hallgatni,
ahogy az én Kirillcsikommal hallgattam!
Megint ott ácsorgott tehát a börtönkapu előtt, megint batyukkal és
zacskókkal a kezében, annyi volt csupán a különbség, hogy a sor itt
nem volt olyan hosszú, mint Lefortovóban, és a csomagokat is
huzavona nélkül átvették. És megint egymás után írta a leveleket, a
terjedelmes beadványokat, csak ezúttal már nem a KB ellenőrző
bizottságához (ostobán hangzana a KB-től kérelmezni egy „vallásos”
letartóztatott szabadon bocsátását), hanem a Dalsztrojhoz, a
Belügyminisztériumba, Abakumov elvtársnak, az állambiztonsági
miniszternek.
 Egyszer, amikor teáért állt sorban Magadan legnagyobb
élelmiszerboltja előtt, megpillantotta Sztyopka Kalisztratovot, aki
letartóztatására készülve azzal lepte meg a helyi lakosságot, hogy
valami hihetetlenül elegáns öltözékben járt-kelt: puhakalap, karakul
galléros kabát, a vállán átvetett sál, sétapálca, vagyis hajszálpontosan
az a szerelés, amiben valamikor azon a híres fényképen szerepelt,
Marienhoffal, Jeszenyinnel, Sersenyeviccsel és Kuszikovval.256 Cecilija
odaugrott, és öklöcskéjével ütlegelni kezdte a drapp hátat:
– Te idézted ránk a bajt, Sztyopka! Te mondtad, hogy ábécé szerint
viszik be az embereket!
Sztyepan megfordult, maga a nagyvilági szívélyesség, a hangulata
pompás, a kodein és a papaverin megbízható kombinációja!
– Ó, grófnő, Cecilija, virulóbb, mint a dália!
Gyorsan karon ragadta Ceciliját, és hirtelen forrón a fülébe lihegte:
– Jönnek kifelé!
– Miket beszélsz? Kicsodák? – kapott levegő után Cecilija.
– A mieink! Az „a” betűsök közül már kijöttek jó páran, néhányan a
„b” betűsök közül is, sőt akadt „v” betűs is… ma pedig itt a szenzáció:
kiengedték Zsenya Ginzburgot… Úgyhogy ne csüggedj, Cecilija, ki fog
nyílni a Bastille!
Bármilyen furcsa, a kelekótya költőnek igaza lett. Nem telt el öt
hónap sem a letartóztatás után, és Kirillt, a szokásos unatkozó pofával,
államvédelmis oroszlánásítással kiengedték, miután – akárcsak a többi
„ábécé szerint letartóztatottnak” – örökös száműzetésre kijelölték neki
a Magadan körüli hat kilométeres sugarú kört.
Ezt követően, bármilyen furcsa, a dolgok valahogy gyorsan
rendeződtek. A Gradov–Rozenblum házaspár még bizonyos
stabilitásszerű érzésre is szert tett: végtére az „örök száműzetés”
mégiscsak egyfajta státus! Cecilija szinte elégedettséget érzett. Milyen
más azt mondani: „férjem száműzött”, mint azt: „szabadult rab”.
Végtére Vlagyimir Iljics Lenin is száműzetésben volt Susenszkoje
községben, sőt a népek nagy vezérét, Sztálin Joszif Visszarionovicsot is
száműzték a Turuhani vidékre, ahonnét, akárcsak a legendás Másfél
Iván, vakmerően megszökött. Kirillt visszavették előző munkahelyére,
Cecilijának felemelték az előadói bérét. Hamarosan megürült a Szovjet
utca 14. szám alatti házban egy szoba, és ekkor életüknek hirtelen
egészen varázslatos, csaknem idilli szakasza kezdődött: átköltöztek az
új lakásba, ahol rajtuk kívül csupáncsak két család lakott, ahol a falak
szinte alig engedték át még a hangosabb neszeket is, például
Kszaverija Olimpijevnának, a Kultúrház jegyszedőnőjének dallamos
horkolását, ahol a gáztűzhelyen saját tűzhelykarikájuk is volt, és a
meleg közös használatú helyiségekbe is csupán a meghatározott
sorrend korlátozta a bejutásukat.

Ez volt tehát az a ház, ahová Fomocska Zaprudnyev, a Rosztovi, a

Karantén Lágerpont Villáma, alias Dmitirj Szapunov, a kulákivadék
farkaskölyök, akit a kollektivizálás két fiatal aktivistája, Gradov és
Rozenblum elvtárs huszonegy esztendővel azelőtt megtalált vagy
megfogott, most újabb szokása szerint eljárt a sötétben. Ugyan, mit
törődnek ők velem, gondolta Mitya, amint lágerszokás szerint ott
guggolt a transzformátorház mögött, egyik kezével a térdére
könyökölve, másik a csípőjén, és a kabátujjában dugdosva, egyik
cigarettát a másik után szívta, már rég nem is gondolnak rám. A
fogadott fiú még csak nem is amolyan szegről-végről rokon, nincs ott
se szeg, se vég, csak némi nemes lelkű felbuzdulás. Odaveszett a kisfiú
a háborúban, azzal kész is, hej, apám, apám, hej, Cecilija anyácskám…
Szokás szerint megint nagyon megsajnálta magát, és arra gondolt,
talán ez a fő oka, amiért megengedi magának ezeket a rövid
virrasztásokat a transzformátorbódé mögött, a föld szélén, fogadott
szülei ablaka alatt: a szánalom, a gyengeség, taknya-nyála összefolyik a
könnyeivel, aztán kikrákogja az egészet, és újra a hátsó lábára áll ez az
emberbőrbe bújt farkas, aki vagyok.
Kilépett a bódé mögül, otthagyta a házat, és elindult az utca közepén,
ahogy ezt a magadaniak gyakran tették éjszaka, mert a személyautózás
azokban az esztendőkben ezeken a vidékeken roppant fejletlen volt. Az
utca elején, ahol a Kultúrpark kapuján túl látni lehetett a túlságosan
hosszú kezét szemaforként tartó Lenin-szobrot, egy lámpa alatt
egyszerre megjelent két szatyrokat cipelő alacsony alak. Foma, alias
Dmitrij Szapunov nyomban felismerte őket: a szülei voltak. Oldalt
szökkent, átugrott a vizesárkon, és meglapult egy épület falkiugrása
mögött. Kirill és Cecilija lassan közeledett, a fényfoltból átkerültek a
sötétségbe, aztán újra megjelentek a következő fényfoltban. Már
hallani lehetett a hangjukat is. Szokásuk szerint filozófiai vitát
folytattak: a pozitív gondolkodás harcolt az obskurantizmus ellen.
– Tudod, Kirill, te úgy nézel a világmindenségre, mint egy tanulatlan
parasztember! – fortyogott Cecilija. – Mintha átaludtad volna az egész
felvilágosodás korát!
– A te úgynevezett felvilágosodásodnak, Cilja, az égvilágon semmi
köze ahhoz, amiről beszélek! – kakaskodott Kirill. – A felvilágosodás és
a hit más-más dimenziókban létezik! Érted, más-más dimenziókban!
– Téged megcsal a logikád! Te csak a zsákutcákat látod! – fortyogott
Cecilija.
– Ezek nem egyszerűen zsákutcák! Ezek a korlátaink jelei! Hiszen
megmondatott: nem lehet átfogni az átfoghatatlant!257 – kakaskodott
Kirill.
Cecilijából most már kaotikus sistergés tört elő.
– A maga felesége viszont még igenis átfogható, Kirill Boriszovics!
Kirill addig kakaskodott hát, míg kénytelen volt szárnyként ölelésre
tárni két karját, bennük egy-egy cekkerrel, melyeket mintha csak azért
tartana, hogy fel ne repüljön. Mityának egyébként igaza volt:
nevelőszülei ritkán emlegették, de egyáltalán nem az idegen származás
okán. Túlságosan le voltak foglalva egymással, és egyáltalán nem
emlegettek senki mást sem.
Ebben a pillanatban Mitya, valami érthetetlen és fékezhetetlen
erőnek engedelmeskedve kilépett a fedezékéből, és elváltozott, rekedt
hangon odaszólt:
– Hé, elvtársak, nincs egy kis tüzük?
A házaspár megfordult.
– Maga mit akar?! – kiáltotta élesen Cecilija, és egyik vállát már
védelmezőn Kirill elé tolta.
– Tessék csak, elvtárs, tessék! – tolta félre Kirill a hitvesét, elővett a
zsebéből egy skatulya gyufát, meggyújtott egy szálat, és a tenyerével
árnyékolva odanyújtotta a tüzet a járókelőnek. A szél befújt az ujjai
közé, de Mityának sikerült rágyújtania. A gyufa elaludt, de Mitya nem
szakadt el mindjárt a két kérges tenyértől. Sikerült még egyet
szippantania, hogy a pillanatra felparázsló vörös fényben
megpillanthassa, alighanem utoljára, apja sorsvonalait.

III. közjáték. A sajtóból

Time
A Moszkvában, a Szmolenszki téren felhúzott huszonöt emeletes
épület megszokott látvány lenne Manhattanben, Európában azonban
valóságos kolosszusnak számít.

Pazar metróállomások épültek a moszkvai földalattigyűrűn.

A labdarúgó-mérkőzések előtt a Dinamo-stadion elé egymás után

érkeznek a csillogó gépkocsik, melyek túlnyomórészt a szovjet
kommunista elit tulajdonát képezik.

A nyugati diplomatákat Moszkvában megdöbbenti az ország második

emberének, Malenkov úrnak a komor óvatossága és ridegsége. Az
elhájasodott, csillogó fekete szemű, keleties arcú Malenkovból
homályos fenyegetés árad. „Ha tudnám, hogy meg fognak kínozni –
mondta nemrég az egyik egykori követ –, Malenkov lenne a Politbüró
tagjai közül az utolsó, akit erre a feladatra választanék.”

Mindenkit megdöbbentett Nyikolaj Voznyeszenszkijnek, a Politbüró

fiatal tagjának az eltűnése. Egy nemrég megjelent történelemkönyv
nem említi a nevét a háborús évek Politikai Bizottságának tagjai
között. Az embernek óhatatlanul George Orwell „Igazság-
minisztériuma” jut az eszébe.

Pravda
…Tovább özönlenek az üdvözletek J. V. Sztálin elvtárs hetvenedik
születésnapja alkalmából. A dolgozók tiszta szívből jó egészséget és
hosszú életet kívánnak vezérünknek.

Izvesztyija
A népi Korea alegységei, szoros együttműködésben a kínai önkéntes
egységekkel, elsüllyesztettek egy ellenséges torpedórombolót, amely
tűz alá vette Vonszan város környékét.

Szovjetszkij Szport
A tallinni motorkerékpár-versenyen a 750 köbcentis osztályban első V.
Kulakov (Légierő).

Pravda
Mosszadik iráni kormányfő antiimperialista „szent háborúra” szólít az
olajért.

…A L’Humanité ez évi ünnepségén a vincennes-i erdőben több száz

fehér galambot bocsátottak fel az égre. „A fasizmus nem tör át! A béke
legyőzi a háborút!” – skandálták a munkások.
Jurij Zsukov (Párizsból)

Time
1936-ban a náci propagandaminisztérium jóváhagyta a
„nyelvtisztogatási mozgalmat”, amelynek célja a közhasználatú szavak
és kifejezések germanizálása volt. A „rádióból” „Rundfunk” lett, a
„telefonból” „Fernschprecher”, az „autóból” „Kraftwagen”. A náci
Németországból megszökött híres tudós, Albert Einstein
relativitáselméletét így nevezték el: „Beuglichkeitsanschauunggesetz”.
A múlt héten a kommunista Oroszország-anyácska is a Goebbels által
kijelölt útra lépett. A Tudományos Akadémia határozatot hozott az
orosz nyelv gondos russzifikálására.

Partisan Review
Ellentétek támadtak a néhai Nyikolaj Marr által létrehozott filológiai
rendszer körül, amely szerint a világkommunizmus egységes,
univerzális nyelve nem okvetlenül az orosz lesz. Már csak az volt a
kérdés, kire sújt le a bárd. Hamarosan a Pravdá-ban bomba jelent meg,
Sztálin saját cikke formájában, mely szétzúzta Marr „hamis” elméletét,
és mindent a helyére tett.

Pravda
Emelni kell a szovjet filmművészet színvonalát! A szovjet filmipar
valamennyi dolgozója az emlékezetébe véste Sztálin elvtárs szavait: „A
film, amely rendkívüli mértékben képes hatni a tömegek lelkületére,
segíti a munkásosztályt és pártját abban, hogy szocialista szellemben
neveljék a munkásságot, szervezzék a tömegeket a szocializmusért
vívott harcra, emeljék a tömegek kulturális és politikai
harcképességét.”

Megjelent üzbég nyelven V. I. Lenin műveinek 8. kötete.

Kultura i zsizny
A bolgár filmstúdió befejezte a Dicsőség Sztálinnak! című új film
forgatását. A film bemutatja a bolgár nép határtalan szeretetét a
világbéke zászlóvivője, Sztálin elvtárs iránt.
…Egyes filmművészek alkotói kudarcai és sikertelenségei
mindenekelőtt annak tudhatók be, hogy megfeledkeznek az irodalom
és a művészet kérdéseiről hozott párthatározatokról. Különösen
erősen érződik ez az olyan középszerű filmeken, mint az Egy ember
megy a nyomok után című áltudományos alkotás.

I. Bolsakov, a Szovjetunió filmművészeti minisztere

National and English Review

A szovjetek talán képesek lettek volna német mintájú „villámháborút”
kezdeni, de a lend-lease nélkül teljesen képtelenek lettek volna tartós
támadást folytatni.
Azok az életkörülmények, amelyek között az oroszok többsége él,
rosszabbak, mint amiket Nápoly és Dublin legszegényebb negyedeiben
láttam.
Mit tehetünk az Európában tapasztalható elképesztő feszültséggel
szemben? Semmi kétség: folytatni kell az újrafelfegyverzést, de
ezenkívül meg kell erősíteni a „vasfüggönyt”.
Oroszország alkotói aktivitása, amely a húszas években elakadt,
hamarosan véglegesen meg fog állni. Mindaz, ami ott mostanában
megjelenik, beleértve az atombombát és a MIG vadászgépet is, mind
nyugati eredetű. E nagy nép alkotó energiája a bolsevizmus hatására
elapadt.
A Szovjetunió, miután elvágta magát a Nyugattól, fokozatosan
annyira lemarad, hogy már nem lesz képes háborút kezdeni.
A kemény politika eredményeképpen az oroszok már nem
gondolhatnak rosszabbat rólunk, semmi nem teheti őket
ellenségesebbekké irántunk, mint amilyenek már most. Lehet, hogy a
későbbiekben jobb véleménnyel lesznek rólunk.

Townsend Reston

Scînteia
Gheorghiu-Dej elvtárs felszólított, hogy végképp le kell leplezni a Foris
és Pătrăscanu-féle amerikai és belgrádi kémbandát.

Pravda
NEVELJÜK KÁDEREINKET A FOGYATÉKOSSÁGOK IRÁNTI
ENGESZTELHETETLEN HARC SZELLEMÉBEN!
A dalról van szó. A szovjet nép abban a szellemben él, hogy „dalolva
könnyebb az élet, az alkotás…” Az utóbbi időkben számos tiszta,
ihletett dal született, amilyenek például M. Iszakovszkij verse alapján a
Hej, te köd… a Katyusa… Nagy tehetséget mutat a dal műfajában A.
Szurkov, olyan művekre gondolunk, mint a Háborús utakon, Sötét
fellegek… Mindenki emlékszik Lebegyev-Kumacs Dal a hazáról, Sz.
Alimov Völgyvidéken és hegygerincen át vagy M. Szvetlov Kahovka című
dalára.
Ezen a területen azonban sok kontár is akad. Az embernek kedve
támadna, hogy megkérdezzen némely zeneszerzőt, elgondolkodott-e
azon, milyen fércművekre komponálják a zenéjüket? Olyanokra
gondolunk, mint J. Ziszkind, Massz és Cservinszkij, Duhovicsnij és
Szlobodszkoj üres, hetykélkedő szövegei… Sz. Fogelszon durván
megsérti a nyekraszovi vers hagyományát…

Time
Légi fölényünk Észak-Koreában, ha még nem veszett is el, de legalábbis
megkérdőjelezhető.
A MIG–15-ösök 25 000 láb magasságban utolérik, sőt felülmúlják
manőverezésben a mi G–86-osainkat.

Wanderberg tábornok

A nyugati sajtóban szokatlan fénykép jelent meg Sztálinról. A hivatalos

képeket általában gondosan retusálják. Ezen a Nagyszínházban készült
felvételen az öregedő diktátor ősznek és fáradtnak látszik. Mellette
kétoldalt áthatolhatatlan arccal áll két politikai bürokrata: Lavrentyij
Berija (52 éves) és Georgij Malenkov (49 éves), mindketten a trón
potenciális várományosai.

…Ivan Bunyin, az arisztokrata költő és regényíró, a régi Oroszország

egyik utolsó hangja, nyolcvanéves. Ágyhoz kötve él párizsi lakásában,
az 1933-ban kapott Nobel-díj ellenére félig elfeledve.
Oldenburg hercege, aki a közelmúltban megjelent Bunyinnál egy
szerény irodalmi estélyen, sóhajtva jegyezte meg: „Milyen kár, hogy
Kolja soha nem vett részt ilyen estélyeken…” Kolját a családjával
együtt agyonlőtték egy pincében. A világ előtt II. Miklós cárként volt
ismeretes…

Pravda
A népek győzelemre viszik a békeharc ügyét. J. V. Sztálin tanítása
szerint „Különösen nagy szerepet kap a béke megőrzéséért folytatott
széles körű kampány, mint a háborús gyújtogatók bűnös
machinációinak leleplezését szolgáló eszköz”.

„A békét nem várni kell, a békét ki kell harcolni!” – ez a szállóige

milliók szívében keltett visszhangot.

Leonyid Leonov

Iránban zsúfolt házak mellett tartották meg a szovjet filmek

fesztiválját. A filmfórumon vetített filmek jól mutatják J. V. Sztálin
elvtárs szerepét a szovjet élet valamennyi területén. Ugyanakkor a
mérgezett amerikai filmprodukciókat üres termek előtt vetítették…

TASZSZ
Munkába állt a Dnyeperen az új Joszif Sztálin utasszállító hajó.

Jacques Duclos elvtárs beszédében kijelentette, hogy helyre kell

állítani Franciaország függetlenségét és szuverenitását.

Szakadatlanul növeljük a párt felvilágosító munkájának eszmei

színvonalát!

Time
Szeretnék a szovjet delegációnak megmutatni egy Szovjetunió-
térképet. Megtekintenék? – kérdezte O. K. Armstrong, Missouri állam
kongresszusi képviselője. „A legnagyobb örömmel” – felelte Gromiko.
Mr. Armstrong kiterítette a térképet, és hozzáfűzte: „Ezen a térképen
rajta van a Szovjetunió valamennyi rabszolgamunka-tábora.” Gromiko
pislogni kezdett, és annyit motyogott. „Szeretném tudni, a kapitalizmus
melyik rabszolgája készítette ezt a térképet.”
 A Szovjetunió munkatáborainak népessége meghaladja a
tizennégymilliót. Közülük több mint 1 600 000 még ebben az évben
meg fog halni.

Figaro
„A múlt éjjel nem tudtam aludni – jelentette ki Visinszkij a párizsi
Chaillot-palota tribünjéről. – Egész éjszaka nevettem. Még most, itt,
ezen a szószéken sem tudom megállni nevetés nélkül!”
Ez volt Oroszország válasza a Nyugat leszerelési javaslatára.

Newsweek
…George Kennan moszkvai nagykövet és személyes vendége, Mr.
Reston, az újságíró egy jól őrzött moszkvai sétájuk alatt belebotlottak a
Szovjet Légierő ünnepének plakátjába. A plakát amerikai gépekre
tüzelő szovjet vadászgépeket ábrázolt. Amint hazatértek, Kennan
felháborodott levelet írt a Külügyminisztériumba. Válaszul másnap
Kennan meghívót kapott a Szovjet Légierő díszszemléjére. Kennan a
meghívást visszautasította. A brit és francia nagykövet szolidaritásból
ugyancsak bojkottálta a díszszemlét. Gyakorlatias emberek lévén
azonban mindhárman elküldték katonai-légügyi attaséjukat. Reston
szintén jelen volt a díszszemlén.

L’Humanité
A nézőközönség tiltakozó tüntetést szervezett J.-P. Sartre, az ismert
reakciós író forgatókönyve alapján összetákolt szovjetellenes amerikai
film ellen. A francia filmnek a békét kell szolgálnia!

Pravda
A Szovjetunió népei és a haladó emberiség most ünnepli a Brzdola
(Harc) című sztálini lap születésének ötvenedik évfordulóját. Soha nem
törlődnek ki emlékezetünkből a lap hasábjain megjelent vers sorai:

Brzdola, légy a harci kürtünk,

Űzd az éji árnyakat,
 Harcra hívd, hogy együtt küzdjünk,
Mind a megtiportakat.

Angliában a belgrádi és a zágrábi balett öt vezető szólistája

bejelentette, hogy nem hajlandó visszatérni Jugoszláviába, mert ott
nincs lehetőségük a szabad alkotó tevékenységre.

…Kína Népi Felszabadító Hadseregének egységei a helyi lakosság

támogatása és mindenoldalú segítsége mellett bevonultak Tibet
fővárosába, Lhászába. A tibetiek őszinte örömmel és lelkesedéssel
fogadták a kínai csapatokat. A tibeti nép történelme során először
látott olyan hadsereget, amely igazi szabadságot hoz a dolgozó népnek.

IV. közjáték. Hannibál töprengései

Munkánkban, melynek során nemcsak emberi jellemekkel ismertetjük
meg regénk olvasóit, hanem a moszkvai fauna egyes képviselőivel is,
most eljutottunk végre az elefánthoz. Méltóztassanak figyelni: hazánk
fővárosában, egy mai szemmel is igen komfortos istállóban élte napjait
Hannibál, az afrikai elefánt. Az olvasó, aki már hozzászokott bizonyos
asztrális reinkarnációkhoz, okkal feltételezi, hogy a szerző az orosz
történelem e jeles nevével és afrikai gyökereivel már költészetünk
Napját, Alekszandr Szergejevics Puskint258 merészeli célba venni, ám a
szerző, a legcsekélyebb félreértéseket is elkerülendő, haladéktalanul
leszögezi, hogy ezúttal prózánk Holdjáról van szó, abban az
értelemben, hogy a hosszú agyarú, wigwamfülű öttonnás testben
Alekszandr Nyikolajevics Ragyiscsevnek, a tatár murzák
leszármazottjának, kora – azaz Katalin uralkodása –
legfelvilágosultabb úriemberének asztrális lényege kapott helyet.
Az elefánt százkét esztendős volt, ebből tizenötöt – a kétéves
kujbisevi evakuációt leszámítva – Moszkvában töltött. Az állat nagyon
tetszett J. V. Sztálin generalisszimusznak. A harmincas években,
amikor a munkásság vezére még csak nem is álmodott erről a címről,
Sztálin időnként csak mintegy mellékesen, be-betért Hannibál
istállójába, leült egy tábori székre, és hosszasan elnézte a Föld nevű
bolygó legnagyobb szárazföldi élőlényének ritmikusan himbálódzó
ormányát. „Egyesek azt mondják, olyan vagyok, mint elefánt a
porcelánboltban – gondolta a vezér. – Nem, ez tarthatatlan hasonlat.”
Az ötvenes évek elején, amikor Sztálin teljesen áttért az éjszakai
életmódra, találkozásai Hannibállal, bármilyen furcsa, gyakoribbá
váltak. Megtörtént, hogy az éjszaka kellős közepén előbújt a zöld éjjeli
lámpa alól, és előállíttatta öt kocsiból álló járműegyüttesét. A kíséret
már tudta: irány Hannibál!
Az elefánt ez alatt a tizenöt esztendő alatt éjszakánként félálmában
cukornádat rágcsált egy kenyai ültetvény szélén, rop-rop, dolgoztak a
zápfogak, platy-platy, potyogtak az ormány tövéből a félliteres
nyálcseppek. A generalisszimusz töprengő alakja láttán a cukornádat
elnyelte a köd, és az asztráltér feneketlen mélyeiből előbukkant a
ragyiscsevi zsarnokellenes gondolat.
Nehéz a lelkem, idéződött fel az éjszakában, szenvedek és
gyötrődöm. A gyertyák fényében fel-felderengtek az Uránia-páholybeli
elvbarátok vonásai, lassan folydogáltak Klopstock hexameterei.
Az elefánt megfordult, előmutatta bal fülét, a látogató felé sandított.
Lehet, hogy te is közénk való vagy? Állj fel, zsarnok, mutasd fel a mi
titkos szabadkőművesjelünket, akkor sok minden megbocsáttatik
neked. Lehet, hogy szándékod nemes, ha a hatalmad szégyenletes is?
Sztálin nem fogta fel a jeleket, nem volt képes érzékelni semmiféle
anyagon túli kapcsolatot. Ezt sem… de alighogy az állat tudatában,
mint enyhítő kábulat, hömpölyögni kezdtek a nagy sekély tó hullámai,
a hajnal, a hegy cukros csúcsa, a kemény kobakjával a hasát bökdöső
borja, hajnalt kürtölő barátnője rózsaszín ínye… újra előúszott a
nemlétből a púderozott gőgös lény, aki, képzeljék csak, holmi külföldi
Voltaire-ekhez törleszkedik hízelgő levelekben, a saját Voltaire-jeinket
pedig kész lenne korbács alá küldeni… Illatos púdert hint Európa
szemébe, magát monsieur Diderot-t hívja a palota könyvtárosának,
közben a palotán kívül összetöri a szerény vámtiszt nyomdagépét…
ezek szerint mi, orosz-tatárok, nem lehetünk okosabbak ama Diderot-
knál, gnedige Frau? Lassan, mint valami régi zene, vonultak át,
egymást váltva, az elefánt agyán emberi természetének
megnyilatkozásaiként az együttérzés és a bosszú gondolatai. Ó, te, aki
rettegsz a szabadkőművesektől, parancsaid olyanok, mint ama Bokum
őrnagy botja, mely megkeserítette valaki kozmikusan távoli
gyermekkorát.
Sztálin éberen figyelte az elefánt bőrének lassú, térben elnyújtott
hullámzásait. „A legnagyobb szárazföldi állat – gondolta. – A
legnagyobb állat, és nem ragadozó!” Felállt, odament a táblához,
amelyre ki volt írva a burgonyamennyiség, amelyet az elefánt,
úgymond, képes megenni. „Növeljék a fejadagot!” – parancsolta kurtán,
majd visszatért össznépi tulajdonú erődjébe.
Egy alkalommal, 1952 késő tavaszán, hajnali 3 óra 30 perckor
Hannibál elhagyta az istállóját, átszelte a kifutót, ormányával
könnyedén kinyitotta a kaput – hál’ istennek, a tizenöt esztendő
(mínusz két év evakuáció) alatt bőven kifigyelhette a működését –,
kiment az utcára, és megkezdte kerek egyórás „Utazását Perzsiából a
Kremlbe”. Minél közelebb ért, annál biztosabb volt benne, hogy jófelé
tart: igen, ott a fogazott falak mögött kell, hogy vad puffként heverjen a
fertelmes, kénkőleheletű szörny.
Vlaszik tábornok, legnagyobb bosszúságára, kénytelen volt
félbehagyni reggeliben folytatódó lazacos-kaviáros vacsoráját. Sztálin
felemelte fejét a zöld asztali lámpa fényköre alól. Milyen kellemes
dolgozni, amikor mind a kétszázötvenmillióan döglenek, és akkor
tessék, félbeszakítják az embert! Milyen kellemes dolog a lenini
korbáccsal csapkodni az álforradalmi okoskodásokba belehabarodott
Marr akadémikust, és akkor, tessék, jelentik, hogy itt van „a Föld
legnagyobb szárazföldi állata”.
– Hol az elefánt? – kérdezte.
Hannibál a Kreml terén várta Sztálint. Hűs szellővel ébreszt a reggel
– gondolta Sztálin –, friss áramot küld a folyó.259 A pitymallati égen
csattogva lobogtak a büszke, véres zászlók.
– Na, mit akar? – kérdezte szárazon a generalisszimusz, a feje
tudósé, öltözéke egyszerű katonáé.
 Hannibál, az elefánt, testének egész első részével megszólította a
régi ismerőst, azaz nem csupán legkifejezőbb szervét, az ormánya
végén kunkorgó nyúlványát fordította oda, hanem kissé libegő
füllebernyegeit, sőt oszlopként mozgó lábait, de még mélyen elrejtett
„Iljics-lámpácskáit”, azaz a szemeit is. Testének némely hátsó eleme –
nevezetesen a farka – is részt vett a megszólításban, hátsó oszlopai
azonban szilárdan és mozdulatlanul álltak, mintegy jelezve: semmi
kétség a tekintetben, hogy a megszólítás meghallgatásra talál.
– Bánd meg bűneidet, amíg nem késő, régi ismerős! – figyelmeztette
az elefánt Sztálint az egész testével. – Nézz rám: én hetven esztendeje
bánom, hogy egyszer a bal hátsó lábammal eltapostam egy
sakálkölyköt. Te pedig, öcsém, úgy veszem észre, nem bánod semmi
bűnödet. Tedd meg, amíg nem késő, különben bűnbánat nélkül fogsz
felfordulni!
– Nem értem magát – felelte szárazon Sztálin. Egyszeriben egy
cseppet sem tetszett már neki ez a kora reggel. Egy elefánt csak úgy
beállít a Kremlbe! Mi az, hát nem lehet bízni az őrségben? A bagoly, az
a dög, már egyáltalán nem fél a nappali fénytől, itt röpköd a vállam
fölött, ezek szerint még Gradov professzor sem ér többet orvosként,
mint egy kalap szar?
Az őrség eközben, hogy mulasztását helyrehozza, bekerítette
Hannibált. A peremvonalba kigördítettek egy negyvenöt milliméteres
páncéltörő ágyút.
Ez nem ért engem, gondolta Hannibál, és olyan hosszú, elnyújtott
nyugtalanság támadt benne, mint a dzsungelben, amikor felbukkan
benne a tigris. Felemelte ormányát, és belekürtölt a levegőbe valami
távoli, ragyiscsevi szenvedést. Na, érted már?
– Vezessék el! – komorodott el Sztálin, de senki nem merészelt
közelebb menni.
– Tüntessék el! – helyesbített a vezér undorodva, s ekkor eldördült
az ágyú.
Így pusztult el a legnagyobb szárazföldi állat, de gondolatai, melyek
a lövés után gomolyagba gyűltek, utóbb szétgombolyodtak, és
dugóhúzóként tekeregve kiröppentek az ősi erődből a szabadba.
VII. fejezet
Archi-Medikus

1952 tavaszán Szerebrjanij Borban, Gradovék háza körül a

tavalyi trágyából ismét megjelentek a leskelődő gombák. Egy olajos
pofájú egyed újra meg újra bekukkantott a rozzant kerítés résén. Másik
kettő, ráncos ábrázata fölött félrecsapott gombasapkában, rejtekezés
nélkül fel-alá sétált az allén. Gyakran megjelent egy sötétkék Pobeda,
megállt a sarkon, a telefonfülke mellett. A kocsiban három földes színű
galócapofa látszott.
Miféle ember-gomba fajta ez, töprengett Borisz Nyikityics.
Felbukkannak a föld színén, és ott pöffeszkednek, minden
létjogosultság nélkül. Megszületni erre az isteni világra, azért, hogy az
ember belügyi leskelődő legyen? Igaz, ezek az emberek is
megbetegedhetnek, és akkor átkerülnek a páciensek derék törzsébe.
Betegen még ezek az értelmetlen létű mérges gombácskák is
emberekké válnak. Szenvedő emberekké. Gyógyítandó emberekké.
Talán csak ilyenkor válnak méltóvá a létezésre, mégpedig azáltal, hogy
részesévé válnak a leghumánusabb emberi tevékenységnek, a
betegség-gyógyulás kettősének.
Meg kell hagyni, az illetékes szervek soha nem fosztották meg
kitüntető figyelmüktől a Gradovék családi fészkét. A telefont minden
bizonnyal állandóan lehallgatták, a körzeti megbízottak, kezdve
Szlabopetuhovszkij altiszten, minden bizonnyal megkapták a
megfelelő külön instrukciókat. Időnként megjelent néhány furcsa,
mondhatni, igen különös villanyóra-leolvasó vagy tűzvédelmi ellenőr.
A mostanihoz hasonló szoros ostromnak azonban csupán
harmadszorra volt kitéve a ház; így történt huszonötben, közvetlenül
Frunze műtéte után, aztán harmincnyolcban, a két fiú letartóztatása
után, és most.
Az első két alkalommal nem féltem semmitől, emlékezett az öreg
sebész. Huszonötben talán észre sem veszem a figyelést, ha Meri fel
nem hívja rá a figyelmemet. Csakugyan, mitől, milyen kínzásoktól
féltem volna, amikor a legrettenetesebb a tulajdon bensőmben, hogy
ne mondjam, a lelkemben játszódott le: árulónak éreztem magam, aki
bemocskolta a fajtáját, az orosz orvosok egész rendjét.
Harmincnyolcban aztán csakugyan semmitől nem féltem, mert kész
voltam vállalni a büntetést huszonötért. Legalábbis meggyőztem
magam, hogy nem félek. De alapjában véve csakugyan készen álltam.
Annál csakugyan nem tudtak volna kitalálni semmi rettenetesebbet,
mint hogy helyettem elvigyék az ártatlan Veronyikát. Azok a
gazemberek, bizonyára tudat alatt, ördögi természetük jóvoltából,
mindig megtalálják a módját, hogy a legsúlyosabb, helyrehozhatatlan
megaláztatással sújtsanak. A legdöbbenetesebb az volt, hogy a
letartóztatás és halál helyett mindkét alkalommal záporoztatni
kezdték rám az áldásukat, a méltóságokat, a rangokat, a kiemelt
fizetéseket. Talán ennek is volt valami tudat alatti logikája. Úgy látszik,
megérezték bennem a – mondjuk így – lovagi erények bizonyos rejtett
csorbáját, fogyatékosságát. Nos, lehet, hogy csakugyan rátapintottak
valamire. A félelem mindig megvolt bennem irántuk, különben nem
hagytam volna, hogy eluralkodjék rajtam a pánik ott a Vörös téren,
amikor olyan szégyenteljesen elmenekültem attól a külfölditől. És az a
bélpurgálás! Micsoda ocsmány, szaros, rejtett veleje volt annak a
szupertitkos procedúrának, holott mindössze orvosi kötelességemet
teljesítettem. Vajon mire számíthatnék most, amikor a Kreml körüli
orvosi berkekben olyan titokzatos és vészjósló események követik
egymást? Letartóztatták Gettinger professzort, eltűnt Truvszi
professzor, nyilván őt is letartóztatták, elzavarták a katedráról
Sejdeman professzort, aki most szintén a letartóztatását várja… Mit
jelenthet mindez? És mi az oka, hogy valamennyi áldozat zsidó? Ha
ehhez hozzávesszük a Zsidó Antifasiszta Bizottság megsemmisítését,
többtucatnyi, ha nem több száz zsidó intellektuel eltűnését, joggal
feltételezhető, hogy az orvostudományt is be akarják kapcsolni a
kozmopolitaellenes, antiszemita kampányba.
De hát mi a helyzet velem? Hiszen én nem vagyok zsidó – gondolta,
és nyomban végigfutott rajta a szégyen remegése. De kár, hogy nem
vagyok zsidó, gondolta. Szeretnék zsidó lenni, hogy elkerüljem a
kétértelműséget. Ezeknek az ördögöknek minden orosz intellektuel
szükségképpen zsidó, mert idegen!
Nem fejezhetem be úgy az életemet, hogy ezeknek a szörnyeknek a
mocskos kannibál beleit tisztogatom, gondolta a boldogtalan Borisz
Nyikityics Gradov akadémikus professzor, számos szovjet rendjel
lovagja. Könyörgök nektek, gazemberek, vigyetek el, és lőjetek agyon!
Az unokáim már mind megnőttek, most már valahogy eltengődnek,
életben maradnak; nem akarok többé együtt élni veletek!
Ilyen gondolatok törtek rá időnként álmatlan éjszakákon. Egy éjjel
bekopogtatott Agasa szobájába, melynek ajtóréséből keskeny fénysáv
szivárgott elő. – Agasenyka, kedves, ne félj, én vagyok, Bo! – Az ajtó
mögött riadalom, csaknem páni neszezés, topogás, tevés-vevés. Végre
kinyílt az ajtó, és a nyílásban ott állt remegve egy hosszú barhentinges
öregasszony, fején fonatok egérfarkincái, orra hegyén pápaszem. – Mi
történt, Borjuska? – Bo megsimogatta az öregasszony fejét: – Engedj
már be, drágaságom.
Az alatt a negyvenöt esztendő alatt, amit Agasa ebben a házban élt
le, először fordult elő, hogy Borjuska, az időtlen idők óta szeretett
Borjuska, belépett volna a szobájába. Hajaj, súlyosak a mi vétkeink!
Valaha, fiatalabb, frissebb leány korában hányszor, de hányszor
ábrándozott ilyesmiről! Egy halk nyikordulás az éjszakában, belép
Borjuska, megsimogat, megölelget, meg is kínoz egy cseppecskét, és
attól még jobban fogjuk szeretni egymást mi hárman, Borjuska,
Merjuska, Agasenyka… Ki tudja, hányszor, de hányszor vétkezett
ábrándjaiban!
Borisz Nyikityics belépett, és leült egy rozoga tonettszékre. Agasa
reszketve lekucorodott az ágy szélére.
– Agasenyka, drága – szólt Borisz Nyikityics –, te szoktad olvasni a
Bibliát, hol is van benne szó a fenevadról?
 Agasa nyomban megnyugodott.
– Az, Borjuska, a Jelenések könyvében van – felelte fontoskodón
bólogatva.
Borisz Nyikityics köhentett egyet:
– Nem adnád ide a Bibliádat, hogy belenézzek, Agasenyka?
Szükségem volna rá, a… a munkámhoz, hiszen tudod, amit most írok,
az szinte szépirodalom…
Agasának rosszulesett látni, hogy Borjuska zavarban van. Hát már
ugrott is, és előhúzta a párnája alól a kívánt könyvet. Ezek szerint
éppen a Bibliát olvasta, amikor bekopogtam. Ezek szerint éjszakánként
olvassa, hogy ne zavarja a pozitivista gondolkodású professzort.
„A pozitivista gondolkodás a legteljesebb primitivizmus” – gondolta
Borisz Nyikityics, amint hóna alatt a Bibliával lassan végigment az
erősen nyikorgó padlódeszkákon – ideje lenne új parkettát rakatni,
ideje lenne ezenkívül felújítani a kerítést, hogy azok a gombapofák ne
tudjanak beleselkedni a réseken. „Milyen kevéssé érti ez a
gondolkodás az embert, pontosabban, milyen kevéssé igyekszik
megérteni! Miféle furcsa világmodellt kínál nekünk a dialektikus
materializmus? Hiszen ez nem más, mint a primitivizmus fantomja, s
még jó, ha nem a titkon vigyorgó ördögi ámításé. Olyan ez, mintha
Archi-Medről készítenénk egy üreges gipszmásolatot, és azt
mondanánk: ez maga Archi-Med.”
Egy esztendővel azelőtt, a hetvenötödik születésnapjára kapott
unokájától, Jolkától egy vastag mancsú németjuhászkutya kölyköt.
„Tessék, nagyapa, Pifagor emlékére, ez itt Archi-Med!260 – mutatta be
az állatot az örömtől kacagva Jolka. – De ennek az Archi-Mednek a
nevét kötőjellel kell írni, mert ő Archi-Medikus, akárcsak te, drága
nagyapa!”
Természetesen mindenki azon nyomban beleszeretett Pifagor
örökösébe; „Mintha maga Pifocska tért volna vissza hozzánk” –
lelkendezett Meri, Agasa pedig, természetesen, nyomban átváltoztatta
a büszke nevet Arhipuskára. Amint Archi-Med növekedésnek indult,
nyomban kiválasztotta vezérszemélynek Borisz papát, és attól fogva
mindenütt a nyomában járt. Csak akkor hagyta abba a mászkálást,
amikor az öreg professzor leült, lefeküdt, vagy elment hazulról. Archi-
Med, akiből időközben hatalmas, egyesztendős, szépséges kan kutya
lett, félálomban ugyan, de hűségesen követte az álmatlan öregembert a
nyikorgó padlón, aztán odatelepedett a karosszéke mellé, pontosan
úgy, ahogy valamikor Pifagor tette. Csakugyan olyan, mintha Pifocska
reinkarnációja volna, csak az a kár, hogy az én helyemen nem ül egy
újabb, élete virágában lévő ötvenesztendős professzor, akit még nem
tört meg Frunze népbiztos operációja. Felütötte a Jelenések könyvét,
és mindjárt megtalálta a fenevadról szóló részt:
„…És imádák a fenevadat, ezt mondván: Kicsoda hasonló e
fenevadhoz? Kicsoda viaskodhatik ő vele?
És adaték néki nagy dolgoknak és káromlásoknak szóló szája; és
adaték néki hatalom, hogy cselekedjék …és adaték néki hatalom
minden nemzetségen, nyelven és népen. Annakokáért imádják őt a
földnek minden lakosai…”
Borisz Nyikityics újra meg újra elolvasta a Jelenések tizenharmadik
fejezetét, és azon töprengett, miféle titok rejtőzik itt, és vajon
vonatkoztatható mindez a titok és jövendölés mindarra, ami a XX.
században végbemegy, hiszen az első fenevad után nyomban jön a
második, az előbbi közvetlen utóda, „és elhiteti a földnek lakosait a
jelekkel, hogy csinálják meg a fenevadnak képét…” Ifjúi éveiben, ereje
teljében, érett korában Borisz Nyikityics ha egyáltalán törődött
ezekkel a titkokkal, mindig mosolygott rajtuk. Nem kajánul, inkább
némiképp elnéző mosollyal, ahogy bizonyos költői túlzásoknak dukál.
Most hirtelen mintha megnyílt volna előtte a feneketlen
világmindenség, a megismerhetetlen titkok minden rettenetével. „Itt
van a bölcsesség. A kinek értelme van, számlálja meg a fenevad
számát; mert emberi szám: és annak száma hatszázhatvanhat.”
Hogy tudnám én felfogni ezt az én darwinista és materialista
kobakommal, gondolta Gradov. Miféle rettenetes jelek és
elrendeltetések ezek? Csak annyi bizonyos, hogy a mi korunk a
fenevad és a hamis próféta hatalmának idejére esik. A keresztény
értékek behelyettesítése holmi új értékekkel nem más, mint hamis
prófétálás és ördögi mesterkedés. Hiszen még a keresztet is
kicserélték, és kiforgatott, eltorzított, összegörbített karikatúráival
helyettesítették: a náci horogkereszttel, meg a mi bogarunkkal, a sarló-
kalapáccsal. Mindent kicserélnek, és valami silánnyal helyettesítik: az
államot, a politikát, a gazdaságot, a művészetet, a tudományt, még a
leghumánusabb tudományt is kiforgatják, és ennek a cserének
egyetlen értelme maga a csere, a gúnyos vigyor, amellyel az élettelen
világmindenség mered ránk…
Egy tavaszi reggelen, amikor a köd fátylán át halványan kezdtek
átszűrődni a napsugarak, a környékről eltűntek a spiclik
gombapofácskái. Alighogy Borisz Nyikityics ezt észrevette, nyomban
megcsörrent a telefon. Az Egészségügyi Minisztérium 4.
csoportfőnökségéről telefonált valami nagy hatalmú illetékes,
nevezzük Carengoj Vargyiszanovicsnak.
– Ma este hatkor, Borisz Nyikityics, kocsi megy önért. Fontos
kormányzati feladat vár önre.
– Nem lehetne kissé pontosítani, Carengoj Vargyiszanovics? Tudja,
fel kell készülnöm.
– Nem, most nem lehet pontosítani. A pontosításra a végrehajtás
közben kerül sor. Annyit mondhatok csupán, hogy a lehető
legfontosabb kormányzati feladatról van szó. Igyekezzék kipihenni
magát, hogy este hatra friss legyen.
Csak nem megint hozzá, a fenevad megtestesüléséhez visznek?
Harmincnyolc után Gradov egyetlenegyszer sem látta Sztálint, de
időnként hírét vette, hogy a vezér nem felejtette el megmentőjét –
megtisztítóját. Mi több, a Gradov név afféle talizmán lett számára,
afféle végső instancia az orvoslásban: ezek a holmi Truvszi-Vovszik,
Ettineger-Gettingerek elbukhatnak, de Gradov megmarad nekem, ő
soha nem hagy cserben!

Nem tévedett: a vakító fehér gyűrűvel díszített kerekű, új típusú ZISZ

kocsi Sztálinhoz szállította, de nem oda, ahol egykor ama csodát
művelte a szentséges testtel, nem a közelebbi dácsára,
Matvejevszkajába, hanem egyenesen a Kremlbe.
 A vezér ezúttal nem nyögdécselt, nem volt félig kómás állapotban,
ellenkezőleg, maga nyitotta ki a tölgyfa ajtót, és saját lábán vonult be a
fogadószobába, ahol szép szőnyegek és bőrrel bevont bútorok között
várt rá Gradov professzor. Kezet fogtak, és vis-à-vis leültek egy-egy
karosszékbe. Alaposan megöregedett, gondolta Gradov, amint
szemügyre vette a félig ősz hajat és a táskás, ragyás arcot. A fényképek
elkendőzik az igazságot.
– Nem fiatalodunk – jegyezte meg Sztálin, mintha csak a
gondolataira válaszolna, és elmosolyodott.
– Én jóval öregebb vagyok önnél, Sztálin elvtárs – mondta Gradov.
– Mindössze négy esztendővel, Gradov elvtárs – mosolyodott el
ismét a vezér. Maga a jóságosság. Egészséges keze ujjai meg-
megremegnek: izgul.
– Mit tehetek önért, Sztálin elvtárs?
Sztálin beleköhentett a zsebkendőjébe. Régi dohányos krónikus
bronchitisze.
– Arra szeretném kérni, hogy végezzen el egy általános kivizsgálást,
Gradov professzor.
– De hát én nem vagyok belgyógyász, Sztálin elvtárs.
Ha azok közül a milliók közül, akiket ez az ember vezetett, ebben a
pillanatban valaki láthatja a vezért, nem látott volna rajta egy szikrányi
fenyegető, hipnotikus erőt sem. Sztálin nem szerette az orvosokat –
értsd: félt tőlük mindig úgy érezte: akinek egyszer dolga van velük, az
feltartóztathatatlanul zuhanni kezd a vég felé; ez utóbbi fogalom pedig
egyszerűen sehogy se fért bele a tudatába. Miféle ostobaság ez, miféle
vég? Az egész ügy vége, a kommunizmus vége? Az egészségügyi
személyzet iránti általános ellenszenve ellenére a harmincas évek óta
mindig észben tartott egy végső vonalat, egy utolsó tartalékot: Gradov
professzort. Ez a név valami lényegesebbet testesített meg számára,
mint az „élenjáró szovjet orvostudomány”. És lám, most bizonyos
okokból kénytelen volt behívni ezt az utolsó tartalékot, csak őrá
számíthat, segéderőkről pedig nem lehet szó. Sztálin hosszú évek óta
először érezte ismét a más embertől való függés furcsa érzését, és ez
kihozta a sodrából. Mi, hivatásos forradalmárok azonban – milyen
nagyszerűen jellemezte őt egyszer Szvetlanka, amikor egy kérdőívbe
azt írta: „apám: hivatásos forradalmár” –, mi, hivatásos forradalmárok
nem engedhetünk meg magunknak holmi közönséges emberi
gyengeségeket. Milyen jól mondta annak idején Trockij: „a forradalmár
a századok szócsöve”, de nem, ezt nem ő mondta, nem, itt valami nem
stimmel, Trockij nem mondhatott jól semmit, ő Hitler és Churchill
cinkosa… nem… ki ez itt előttem? … ja… Gradov doktor, Gradov
professzor, az Isten adta orvos … nem, így nem lehet mondani…
Gradov figyelmét nem kerülte el Sztálin néhány furcsa, zavart
pillanata, de a vezér aztán a szokott súlyos hangnemében folytatta:
– Úgy gondolom, Gradov professzor, hogy ön mindenekelőtt orvos…
hm… elhivatott orvos… ön kitűnő emberismerő, amit igazol A fájdalom
és csillapítása című legutóbbi könyve.
Borisz Nyikityics meg volt döbbenve:
– Ön ismeri ezt a könyvemet, Sztálin elvtárs?
– Igen, olvastam – felelte természetes szerénységgel, érezhető
élvezettel Sztálin. Mindig jólesik, ha az ember váratlan
tájékozottságával meglepheti a beszélgetőpartnerét.
Gradov professzort nyomban nyugtalanság fogta el:
– De hát ez kifejezetten orvosoknak szánt szakkönyv, csupa biológia,
sok helyen egyenest biokémia. A civil olvasó számára aligha…
Nem úgy beszélek, ahogy kéne, gondolta Gradov, és még jobban
elfogta a nyugtalanság.
Sztálin elmosolyodott, kinyújtotta a kezét, könnyedén megérintette
a professzor térdét:
– Természetesen nem mélyedtem el az orvostudomány
finomságaiban, de az általános humanisztikus irányultságot még civil
olvasóként is fel tudtam fogni. Az ember és a fájdalom talán a
civilizáció legalapvetőbb kérdése. Nem lepődnék meg, ha
tudomásomra jutna, hogy ezért a munkájáért Sztálin-díjjal akarják
kitüntetni. Bár meg kell valljam, egyes helyeken bizonyos pesszimista
mellékzöngéket véltem felfedezni, de most hagyjuk ezeket.
Micsoda egy figura, gondolta Gradov a beszélgetőpartneréről. Még a
pesszimista mellékzöngéket is kiolvasta egy orvostudományi
tanulmányból. Furán kezdődik ez a beszélgetésünk. Úgy látszik,
csakugyan éppúgy előfordulhat, hogy díjat kapok, mint az, hogy a
fejem lerepül. Amint ez az eszébe jutott, megnyugodott, sőt jókedvre
derült.
– Nos, Joszif Visszarionovics, ön tehát azt akarja, hogy nyilvánítsak
véleményt az ön egészségi állapotáról. Engedje meg először is, hogy
megkérdezzem, hogy érzi magát?
Micsoda figura, gondolta Sztálin, még csak meg sem köszönte a
könyve elismerő méltatását. Mintha nem tudná, hogy azokért a
pesszimista felhangokért támadások is érhetik. Különben ez itt Gradov
professzor, ez nem holmi Ettinger vagy Vovszi, ez aztán orvos… hm…
elhivatott orvos… Az ő esetében figyelmen kívül kell hagyni az
egészségi állapotom egész politikai aspektusát…
– Tulajdonképpen, teljesen… – kezdte komoran. Hogy fejezzem ki
magam: teljesen normálisan? Akkor minek hívattam? – Teljesen
munkaképes vagyok – folytatta. – De tudja, benne vagyok a korban, és
az elvtársak a Politbüróban…
– Bocsásson meg, Joszif Visszarionovics – szólt közbe szelíden a
szünetbe Gradov –, de mint orvost, engem nem a Politbüró tagjainak a
véleménye érdekel, hanem az ön saját érzése, mint a páciensemé. Van-
e valami panasza?
Hirtelen úgy tűnt, hogy Sztálin bosszús pillantást vet a szoba tölgyfa
borítású falaira. Csak nem vette észre ez a Gradov, hogy félek a
lehallgatástól, gondolta Sztálin.
– Mi az ön kereszt- és apai neve? – kérdezte hirtelen, önmaga
számára is váratlanul a professzortól.
Gradov összerezzent: elolvasta a könyvemet, de a kereszt- és apai
nevemre nem emlékszik.
– Borisz Nyikityicsnek hívnak.
– Helyes – bólintott Sztálin. – Így fesztelenebb, Borisz…
– Nyikityics – segítette ki ismét Gradov.
– Panaszaim természetesen akadnak, Borisz Nyikityics. Növekvő
fáradékonyság. Időnként nagyfokú ingerlékenység. Köhögés. Fájdalom
a mellben, a kezemben, lábamban. Előfordul, hogy elszédülök. A
gyomrom nem mindig működik tökéletesen. A vizelettel is van egy kis
bibi… hát, ilyesmi… Borisz Nyikityics… De tudja, a mi vidékünkön az
emberek száz évig élnek… – Ezt mintha a kelleténél hangosabban
mondta volna. – Nyugodtan elélnek száz évig. Panaszkodnak, de élnek.
– Itt elmosolyodott, alighanem eszébe jutott egy földije.
– Nos, lássunk munkához, Joszif Visszarionovics – mondta Gradov. –
A személyes kikérdezéssel kezdem, ez az, amit „az anamnézis
összegyűjtésének” nevezünk, megvizsgálom, aztán, mint tudja,
szükségünk lesz berendezésekre és segítőkre.
– Berendezések, segítők… – mormogta elégedetlenül Sztálin. Nyilván
valahogy másként képzelte el a találkozását Gradov professzorral.
– Hát természetesen, Joszif Visszarionovics, hogy lenne másképp?
Röntgen, EKG, laboratóriumi adatok nélkül nem tudok szakvéleményt
adni. Éppen ezért azt javasolnám, menjünk át a Granovszkij utcába…
– Szó sem lehet róla! – szakította félbe Sztálin. – Mindent el lehet
végezni itt a Kremlben!
Megfordult a karosszékben, és megnyomott az íróasztalon egy
gombot. Csaknem azonnal belépett a szobába két fehér köpenyes férfi.
Kiderült, hogy a szomszéd szobában ott várakozik a 4.
csoportfőnökség munkatársainak egy egész csoportja.
– Na, ez remek, így még jobb – mondta Gradov.
Kezet fogott a belépőkkel, és először is azt kérte, hozzák ide Sztálin
elvtárs… kis híján azt mondta: „kórtörténetét”, de idejében kiigazította
önmagát: orvosi vizsgálatainak az anyagát. A különleges szolgálat
orvosai zavarba jöttek, félénk pillantásokat vetettek rettegett
páciensükre.
– Hozzák be! – mordult rájuk Sztálin. Egyre komorabb lett. Ezek
szerint Gradov professzor sem lehet meg ezek nélkül az orvosi
formaságok nélkül.
„Sztálin elvtárs orvosi vizsgálatainak anyaga” egy zsinórral átkötött
vékonyka dosszié volt. Amint Borisz Nyikityics kinyitotta, az anyag
végén nyomban megpillantotta Gettinger és Truvszi professzornak,
azaz a két közelmúltban eltűnt belgyógyász nagyságnak a közös
szakvéleményét: „Hipertónia, arteroszklerózis, koronária-elégtelenség,
a tüdő emfizémája, mély bronchitisz, tüdőelégtelenségi tünetek,
pyelonephritisszel társult szklerotikus veseelfajulás gyanúja…” Szép
kis csokor! „A diagnózis véglegesítéséhez klinikai vizsgálatsorozatra
van szükség” – állt utána Truvszi Borisz Nyikityics számára jól ismert
kézírásával. Lehet, hogy éppen ezért, e miatt a diagnózis miatt
tüntették el őt? Lehet, hogy rám is ilyen „titokzatos eltűnés” vár?
Borisz Nyikityics megkérte Sztálint, vegye le a zubbonyát, íme, a
történelmi nevezetességű, kényelmes, kissé kopott hajtókájú kedvenc
zubbony, amelyben talán már az első sztálini ötéves terv is
megszületett. Csupa történelmi nevezetességű holmi: a zubbony, a
flanel alsófehérnemű, a nadrágtartós lovaglónadrág, nem is szólva a
sevróbőr csizmákról. Talán csak ez az erős, öreges izzadságszag nem
kerül be a történelembe, úgy látszik, a vezér, a bokros állami teendők
közben időnként megfeledkezik a fürdésről. Vagy talán
ideoszinkráziája van a fürdőkáddal kapcsolatban, talán attól tart, hogy
fürdés közben berepül hozzá Charlotte Corday? Ejnye, Gradov
professzor, vizsgálat közben egyáltalán nem helyénvaló az effajta tréfa,
még akkor sem, ha e fecskék csupán az ön töprengései között cikáznak,
melyek komorak, mint a felhők Oroszország fölött. Ez a személy itt
mindenekelőtt a páciense. A professzor megtapogatta az ernyedt
testet.
– Ön nem szokott tornázni, Sztálin elvtárs?
– Haha, mi vagyok én, Vorosilov?
Megtapogatta a mirigyeit, ágyékban is, amihez megkérte a főtitkárt,
hogy tolja le egy kicsit a nadrágját. Hosszú, ernyedt tömlő tárult elé;
azt mondják, a vezérek idősebb nemzedékének mindnek ilyen hosszú
tömlője van. Nyikita Boriszovicsot nagyon érdekelték a vezér
végtagjainak véredényei. Feltételezései igazolódtak: a lábszár és a
lábikra alsó részeit kéklő, duzzadt, dagadt hematómák rútították el.
Visszértágulatok, endarteriitis obliterans…
– Nem szokott zsibbadni a lába, Joszif Visszarionovics?
– De igen, előfordul. Miért, magának nem szokott, Gradov
professzor?
 Megint elfelejtette a kereszt- és apai nevemet, vagy ingerült? Úgy
látszik, a bolsevikok, ahogy öregszenek, pokoli ingerültekké válnak az
orvosaikkal szemben. Sztálinnak szemmel láthatóan „iatrofóbiája” van,
gyűlöli az orvosokat, mert szétrombolják nagysága mítoszát.
Erősen megütögette Sztálin hátát a vese tájékán. Nagyapa módszere:
egy ütés a tenyér alsó részével előbb az egyik, aztán a másik oldalon. A
vesék betegek, a bal oldali betegebb, mint a jobb. Most legyen szíves,
feküdjék hanyatt, Joszif Visszarionovics. Tíz hetvenhat esztendős, ám
annál érzékenyebb ujjunkkal – mindegyikben egyenként ötvenöt
esztendős orvosi gyakorlat rejlik, gondolja csak el, összesen
ötszázötven év orvosi gyakorlatot tudnak felmutatni ezek az ujjak! –
megnyomkodjuk a löttyedt hasat, s a dicső évek során lerakodott
zsírrétegek alatt is kitűnően érzékeljük a vezér belső szerveit;
bármennyire megveted is ezt az embert, a páciens szerepében
mégiscsak szívbéli együttérzést vált ki belőled – ez itt a duodénum, a
pancreas, villanásnyi fájdalomreakció, a máj, persze, meg van
nagyobbodva, tömör és dudoros, nincs kizárva, hogy valami igen rossz
lappang benne, bár ebben a korban már lassú, fékezett lefolyású az
ilyesmi; ezek a szervek voltaképpen semmiről sem tehetnek,
ugyanolyanok, mint az emberiség bármely más képviselőjének a
testében, biz’ isten, ebben a löttyedt hasban nem lehet kitapogatni sem
a kollektivizációt, sem a harminchetes tisztogatásokat; közönséges,
szomorú emberi sors; gázok, perisztaltika, gyomorégés, ólmos íz a
szájban… nem, nem, nem amikor szájba lövik az embert, hanem
amikor a vesék nem tudnak megbirkózni a tisztító funkciójukkal.
Lássunk most hozzá a percussióhoz és az auscultatióhoz. Az a
szerencsétlen Truvszi – egyszer nagyszerűen elsakkozgattunk vacsora
után a Tudósok Házában – többször is mondta, hogy a sebész nem ölte
meg bennem a belgyógyászt. Uram Isten, miket hallunk, és miket
kopogtatunk ki a népek atyjának mellkasában! Száraz és nyirkos
hörgések, izzadmányok a mellhártya alsó részében, tompa hangok a
tüdőcsúcsokban, a szív megnagyobbodott, aritmia, zörejek… Hogy
képes még egyáltalán járni ezzel a macskazenével? Mindennek a
tetejébe ez a „dekapitált hipertónia”, az amplitúdó vészesen alacsony…
 Sztálinnak egyre kevésbé tetszett Gradov professzor, tessék, megint
elfelejtettem a kereszt- és apai nevét. Ide nem tartozó kérdéseket tesz
fel. Ilyen kérdéseket nem lehet feltenni az úgynevezett emberiség
legfőbb emberének, még akkor sem, ha a te páciens-smáciensed.
Érezni a kezén, hogy nem szeret engem, ezekből a kezekből hiányzik az
az izgatottság, amit minden nép érez. Pedig mi rosszat tettem én neki?
A lecsukott fiából a Szovjetunió marsallját csináltam, ez talán rossz? A
„bajtársak” kérésére kiengedtem a kapitalizmus birodalmába az
özvegyet, azt a Moszkva-szerte ismert „kát”. A humanizmus nevében
nála érdemesebb nőket is kiadtunk. Talán a második fia, a trockista
miatt haragszik rám? Egyszerre világosan eszébe jutott:
Poszkrjobisev261 egyszer jelentette, hogy Gradov marsall levelet írt az
öccse érdekében, és még a határozat szövegére is emlékezett: „Az ítélet
érvényben marad.” Akkor nem lehetett megkegyelmezni a
trockistának: az ilyen eset politikailag kedvezőtlen precedenst teremt,
és kiszámíthatatlan a rezonanciája. Igen: rezonancia és precedens.
– Mondja csak, hogy van a fia, Kirill Boriszovics Gradov? – kérdezte
hirtelen Sztálin.
A professzor éppen az aortát hallgatta a sztetoszkóppal, és hirtelen
úgy rémlett, mintha éppen ebből a koleszterinlerakódásoktól
eltömődött véredényből hallotta volna ki, mint valami zuhatagos
kolimai folyó zúgásából, a fia nevét. Hát eszébe jutott a neve! Hát még
mindig emlékszik mindenre, ilyen szklerózis mellett?
– Köszönöm, Joszif Visszarionovics. Száműzetésben van. Egészséges.
Dolgozik…262
– Ha van valami kívánsága a fiával kapcsolatban, szóljon, Borisz
Boriszovics – mondta Sztálin, és tekintetét gőgösen az ablak felé
fordította, amely mögött a tavaszi optimista fuvallatokban ott
repkedett a kupola fölött a birodalom semmi körülmények között nem
fakuló zászlaja, a világ békeszerető népeinek reménysége.
Azt mondja, „köszönöm”, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy kér,
hogy a barátom. Úgy látszik, eltanult valami rosszat ezektől az
okoskodó zsidóktól. Ezekben a professzorokban nincs történelmi hála.
Megmentettük őket a „fekete százaktól”, Hitlertől, ők mégis úgy néznek
ránk, mint egy közönséges csupasz emberre, mintha afféle
taneszközök volnánk a teóriáikhoz. Márpedig a hivatásos
forradalmárok különleges ötvözetből készült emberek, ahogy Trockij
mondta. Nem, ilyent Trockij nem mondhatott. Lev túlságosan nagy
véleménnyel volt önmagáról, és nem mondott semmi jót. Ha
szerényebb lett volna, nem jön létre a trockizmus, ez a förtelmes
jelenség. Most már késő. Nem irtottuk ki idejében gyökerestül, most
aztán terjed az egész testben, és ezeknek az ocsmány diagnosztáknak a
képében ölt testet. Gradov professzor a nemzetközi trockizmus
akaratlan cinkosa lehet. Nem, ezt nem vártam tőled, genacvale!
Nemegyszer elképzeltem, hogy miután szétzavarjuk ezeket a Kreml
körül ólálkodó naplopókat, jön Gradov professzor, az örök
megmentőm, az, aki egyszer már kiűzte belőlem az ólmot, utat tört az
Alazan-vögybe, azaz, nyers-férfiasan mondva, segített, hogy kiszarjam
magam, munkájával hozzájárult a köz boldogságáért vívott harc
sikeréhez, tapintatosan megvizsgál, aztán azt mondja: „Sztálin batono,
te olyan egészséges vagy, mint az egész Szovjetunió, ne törődj azzal,
hogy miket mondanak ezek a Truvszi-Vovszik, ezek a Gettinger-
Ettingerek!” Ehelyett végigtapogatja minden eremet, végighallgatja
minden sejtemet, mintha azt akarná megtudni, mitől halok meg. Abban
az értelemben, hogy bűnbánat nélkül döglöm meg. Furcsa kívánság,
semmivel sem jobb, mint a szovjetellenes kémkedés. Hiszen azért lett
idehíva, hogy cáfoljon, nem azért, hogy igazoljon. Hát nem érti? Fura
süketség, figyelmesebben át kell olvasni A fájdalom és csillapítása című
könyvét, abból sok minden kiderülhet. Lehet, hogy én, a nagy Sztálin,
ahogy körös-körül ordítozzák, már halálra vagyok ítélve, és most
teljesen egyedül maradtam, mint iskolás éveimben, segítség nélkül,
bűnbánat nélkül? „Uram, bocsásd meg az én vétkeimet” – motyogta
alig hallhatóan, grúz nyelven a páciens. Nem, ez nem jó, nem jó helyre
fordulok.
– Mit mondott, Sztálin elvtárs? – kérdezte Gradov.
Sztálin előbukkant nehéz szendergéséből, és elnevette magát:
– Semmi, semmi, elálmosított egy kissé a vizsgálatával, professzor.
 – Nos, a vizsgálat befejeződött – mondta hivatásos élénkséggel az
orvos. – Most pedig, Joszif Visszarionovics, a személyzet segítségével
kell csinálnunk egy EKG-t, egy mellkasröntgent, egy vér- és
vizeletvizsgálatot. Ezután mintegy két órára lesz szükségem az adatok
analízéséhez.
– Az analízis után tehát visszatérhetek a munkámhoz? – kérdezte a
vezér.
– Ha lehet, ma tegyen félre minden munkát, Joszif Visszarionovics.
Jobb lenne, ha kikapcsolódna, olvasna valami könnyű olvasmányt, vagy
megnézne egy filmet.
– Ma ön a Kreml gazdája. – A komor tréfa valamiféle egyáltalán nem
humoros, inkább fenyegető tónusban hangzott el. Gradov nem
válaszolt a tréfára – ha orvost hívatsz, méltóztass engedelmeskedni,
még ha háromszor is az országod sárkánya vagy –, hanem kinyitotta a
szomszéd szobába vezető ajtót, és hangosan kiszólt:
– Kérek egy köntöst Sztálin elvtárs számára! Hogy milyen köntöst?
Legjobb lenne egy meleg köntös!
A személyzet zavaros kapkodásba kezdett.
– Idióták – mondta Sztálin fáradtan.
Gradov vállat vont. A személyzet ostobasága miatti közös
elégedetlenség egy kissé enyhített kettejük kapcsolatán. Hirtelen
megtörtént a kremlbeli csodák egyike: előkerült egy köntös. Az imént
még nem volt köntös, és lám, a zűrzavar és a rémület megszült egy
pompás, bolyhos, súlyos, hosszú, csaknem földig érő köntöst, amely
szikrányi csorbát sem ejtett a főtitkár emberi méltóságán,
ellenkezőleg, még emelt is rajta. Ezek a hosszú öltözékek fokozzák a
vezető méltóságát; vissza kéne térni hozzájuk…
Gradov professzor Sztálinnal és a két fehér köpenyes szolgával
elindult a Kreml folyosóján az egészségügyi részleg kezelőhelyiségei
felé. Mögöttük tiszteletteljes távolságban egész falkára való szolga
nyargalt utánuk.
…Beletelt legalább három óra, mire Sztálin és Gradov ismét
négyszemközt maradt.
 – Az a benyomásom alakult ki, Joszif Visszarionovics – kezdte
Gradov szívélyes, de cseppet sem hízelgő, sőt a jó modorhoz képest egy
kissé túlságosan nem hízelgő hangon –, hogy az ön egészségi állapota
komoly aggodalomra adhat okot. A gyógyszereken kívül, amelyeknek a
listáját már előkészítettem, azt tanácsolnám egy olyan betegnek, mint
ön… – Sztálin e szavaknál – „olyan beteg, mint ön” – olyan pillantást
vetett rá, mint egy döglődő tigris… –, hogy még a gyógyszereknél is
fontosabb rendszabályokra volna szükség, ez pedig az életmód teljes
megváltoztatását jelenti. Az ön két legnagyobb baja, Sztálin elvtárs,
akarom mondani, a két legnagyobb problémája a kolosszális idegi
megterhelés, és egy koleszterin nevű anyag túlzott bősége a
szervezetében. Az orvostudomány, sajnos, egyelőre nem képes kellő
szinten elvégezni az ön véredényeinek az angiográfiáját, attól tartok
azonban, hogy a koleszterin erőteljes elváltozásokat okozott az
ereiben. Van azonban olyan módszer, amely lehetővé teszi ennek az
artériákat eltömő, átkozott koleszterinnek a csökkentését.
Mindenekelőtt haladéktalanul és véglegesen abba kell hagyni a
dohányzást. Azután a leghatározottabban változtatni kell az étkezésén,
azaz, teljesen ki kell zárni belőle az állati zsírokat, és főképp a zöldség-
és gyümölcsféléket kell fogyasztania. A harmadik sarkalatos tényező: a
mozgás. Egy külön szakorvos segítségével hozzá kell fognia a
rendszeres, napi tornagyakorlatokhoz, eleinte könnyebbekkel kell
kezdeni, aztán lehet fokozni a terhelést. Ami az idegi túlterhelést illeti,
ezeket kategorikusan el kell kerülni, teljesen ki kell zárni a
napirendjéből, más szóval, ön nem dolgozhat tovább abban a
tempóban, ahogy most dolgozik. Voltaképpen önnek egyáltalán nem
szabad dolgoznia, Joszif Visszarionovics.
– Ön tisztában van azzal, mit beszél, Gradov professzor? – vágott
közbe Sztálin, és úgy nézett az orvosra, mintha nem Gradov lenne az,
aki rossz diagnózist készít neki, hanem fordítva. – Tisztában van vele,
mit jelent az, ha én abbahagyom a munkát?
Gradov hűvös nyugalommal állta a tekintetét. Már elszánta magát.
Többé nem fogtok megfélemlíteni. Hetvenhat éves vagyok, többet egy
szemernyit sem vagyok hajlandó veszíteni a méltóságomból.
Ellenkezőleg, lehet, hogy néhány cseppet vissza is szerzek. Aztán
mondd csak, minek neked az a pár csepp méltóság, hetvenhat évesen?
Képzelje el, generalisszimusz, igenis szükségem van rájuk.
– Hogy tisztában vagyok-e, vagy sem, mit jelent ez politikai
értelemben, annak az adott pillanatban nincs nagy jelentősége. Ön
mint orvost kéretett ide, én pedig mindenféle titkolódzás nélkül
közlöm önnel az orvosi vizsgálat végkövetkeztetését, Sztálin elvtárs.
– Ez érdekes – mondta Sztálin, és alig tudta visszatartani dühét és
keserűségét: megsemmisült, szertefoszlott a sokéves talizmán, akit
Gradov professzornak neveztek, most egy hideg és nyugodt, csaknem
ellenséges idegen ült vele szemben. – Érdekes, hogy egy idős orosz
orvos végkövetkeztetése egybeesik ezeknek a Gettingereknek és
Truvsziknak a véleményével.
– Gettinger és Truvszi professzor, Sztálin elvtárs, a szív- és
érrendszeri megbetegedések kiemelkedő szakértői, és nagyon
sajnálom, hogy nem áll módomban konzultálni velük.
Gradov figyelmesen nézett egyenesen Sztálin arcába, melyen e
beszélgetés közben hirtelen megjelent valami fiatalos, egyszersmind
banditaszerű vonás. Vajon tud-e róla, hogy a két professzor eltűnt?
Vagy talán egyenest az ő parancsára tűntek el? Nehéz bármit is
leolvasni erről az arcról, a rettenetes, aljas hatalom nyomain kívül.
Sztálin hirtelen felállt, átsétált a szoba másik végébe, ott állt egy
ideig, háttal Gradovnak, Brodszkij festménye alatt, melyen Lenin
elefánttakarókra emlékeztető fehér bútorhuzatok ráncai között
üldögélt.
– Nem tetszik, hogy fiziognómiai vizsgálódásokat folytat – jegyezte
meg anélkül, hogy hátrafordult volna. – Mondja, mi a véleménye
Vinogradov professzorról? – Futó humoros ötletként megnyomta a név
elejét, a „vino”-t, vagyis ami hiányzott beszélgetőpartnere nevéből.
– Vlagyimir Nyikityicsről? – Gradovnak hirtelen, teljesen oda nem
illően, eszébe jutott, hogy az 1. sz. orvostudományi belgyógyászati
tanszékének a vezetőjére nemrég ráragadt a fura Kuco név.
Vinogradov dadogott, és a logopédusok azt tanácsolták neki, hogy
azokban a pillanatokban, amikor elakad, önhipnózis gyanánt mondja ki
a „kuco”263 szót, amit igen sikeresen meg is tett az előadásain, a
hallgatók legnagyobb gyönyörűségére. – Vlagyimir Nyikityics
Vinogradov szintén korunk egyik nagy, kiváló belgyógyásza.
– Nem tartóztatom tovább, Gradov professzor – mondta Sztálin, és
nyomban elhagyta a dolgozószobát.
Kész. Borisz Nyikityics hátradőlt a karosszékben, és lehunyta a
szemét. Vajon viszontlátom-e ma az otthonomat? Nagy kérdés.
Felvillant előtte Archi-Med végtelen szeretetet sugárzó tekintete.
Anélkül, hogy kereken kimondtam volna bármit, kimutattam, hogy
többé nem félek tőlük. Az ilyen demonstratív magatartást aligha
bocsátják meg. Néhány percig így ült, lehunyt szemmel. Senki nem jött
érte. Két takarító behozott a szobába egy nagy szerkezetet, egy
porszívót. Ekkor felállt, és elindult a kijárat felé. A folyosón az őrök
emberszabású figyelő berendezésekként kísérték tekintetükkel, de a
legkisebb kísérletet sem tették, hogy megállítsák vagy mellé
szegődjenek.
A földszinti hallban az ügyeletes tiszt szó nélkül odamutatott a
távolban, a helyiség mélyén sorakozó székekre, aztán felemelte a
telefonkagylót, és beleszólt valamit.
Gradov legalább fél órát várt az üres hallban. A saját maga által
kidolgozott metodikának megfelelően igyekezett semmire nem
gondolni, nem változtatni a testtartásán, hogy lecsillapítsa a rátörő
remegést és szédülést. Valami olyasféle módszerrel próbálkozott, mint
Vinogradov a dadogás leküzdéséhez, azzal a különbséggel, hogy ő a
„kuco” szó helyett az értelmetlen „bom, mom, brom, grom, form, com,
kom, flom” szósort ismételgette. Ezzel sikerült elszigetelnie magát a
külső behatásoktól, miközben mégiscsak jelen volt a
világmindenségben, például egy kis liliomos tavacska képében.

Hirtelen odaszóltak neki: megjött a kocsi. Mi jött meg? Ki jött meg?

Miért jött? Kiért jött? És végül: értem jött a kocsi, kivisznek a Kremlből.
A kocsiban csak a sofőr ült, de Gradov professzornak a hátsó ülésen
mutattak helyet. A Borovickije kapun hajtottak ki a Kremlből, és valami
okból megálltak a Manyezs közelében. Itt odalépett a kocsihoz két
fekete öltönyös férfi, két oldalról beszálltak a hátsó ülésre, és erősen
összeszorították Gradov professzort. Mindkettejükből erős
lóverejtékszag áradt. – Vedd le a kalapod! – parancsolt rá az egyik. –
Tessék? – fordult felé a professzor. – Vedd le a kalapod, te vén balfasz!
– reccsent rá a második, és be sem várva a kalap önkéntes levételét,
letépte a fejfedőt a professzorról, és odahajította az első ülésre. Ezután
a professzor szemére feszes, átláthatatlan kendőt kötöttek. A gépkocsi
elindult, és egy darabig ment valamerre; előtte liliomos tó lebegett,
fölötte lomhán terpeszkedve kúsztak egymással szemközt a két férfi
lassan kiejtett mondatai. – Erre ő? – Semmi. – Erre a nő? – Mi lett
volna? – Úgy látszik, Gradov professzor elfogásán kívül más is
foglalkoztatta őket.
A kocsi megállt, és a professzor szeméről levették a kötést. Egy
sokemeletes épület homályosan megvilágított, semmitmondó belső
udvara vette körül. Bevezették egy kapualjba, felvitték a liften.
Beléptek egy ajtón, azon túl egy sor szoba látszott, bennük
semmitmondó bútorzattal. Az egyikből kijött a professzor elé egy
semmitmondó arcú, alacsony, kerekded férfi. Valami árulkodó jel
mégiscsak volt rajta: a tábornoki váll-lap a zubbonyán.
– Na, meghozták ezt a szart! – üdvözölte kakaskukorékolásra
emlékeztető hangon a belépőket. – Lökjétek le oda, ni! – Azzal
odamutatott egy díványra.
A professzort felnyalábolták, és a szó szoros értelmében odalökték a
díványra, amitől Borisz Nyikityics teljesen ősz, de egyáltalán nem
ritkuló haja a szemébe hullott, mint a hóvihar pászmái.
A tábornok rágyújtott egy hosszú cigarettára, közelebb jött, és
feltette a lábát a dívány hengerpárnájára.
– Na, te zsidók kontrása, magad fogsz kitálalni, vagy úgy kell
kivernünk belőled igazság-anyácskát?
– Kikérem magamnak! Miféle hang ez? – emelte fel dühödten a
hangját Gradov professzor. – Tudja, ki vagyok? Én a Szovjet Hadsereg
egészségügyi szolgálatának altábornagya vagyok! Ön egy
rendfokozattal lejjebb van, vezérőrnagy elvtárs!
 A kerekded tábornokocska, aki úgy festett, mint egy házkezelőségi
könyvelő, figyelmesen végighallgatta ezt a tirádát, még bólintott is,
aztán megkérdezte:
– Mondd csak, akarsz szarni-hugyozni? Eredj ki, mielőtt elkezdenénk
beszélgetni, a budiba, te vén faszkalap, mert még idepiszkítasz a tiszta
szőnyegre.
Hirtelen megmarkolta Gradov professzor nyakkendőjét és ingét,
magához húzta, és belelehelt az arcába egy adagot a tegnapi, félig
kiokádott zöldségsaláta bűzéből.
– Na, bazdmeg, majd mindjárt úgy fogsz visítani nekem, ahogy se a
Truvszi, se a Gettinger nem visított! Belenyomjuk az összes
kitüntetésedet egyenest a valagadba!
Borisz Nyikityics, maga sem tudva, mit tesz, válaszul hirtelen
megragadta a tábornok zubbonyának vattázott csecseit, és megrázta,
de olyan erősen, hogy amannak – a meglepetéstől-e, vagy magától a
rázástól? – kidülledtek a szemei, feje lötyögni kezdett, mint
Petruskának a bábszínházban. Borisz Nyikityics félrelökte az
undorítóan bűzlő tábornokot, és visszaesett a díványra. Miért élek
még, gondolta meglehetősen nyugodtan, mintha kívülről látná magát.
Honnan kerülnek elő a szervezet ilyen váratlan tartalékai? Az
adrenalinon kívül kell itt még lenni valaminek, amit nem ismerünk.
A tábornok, akit a szó szerintin kívül átvitt értelemben is
megrázkódtatás ért, megpróbált elkapni egy gombot, amit a professzor
leszakított, és most ott keringett a parkettán. Az állambiztonsági
szervek valószínűleg rég láttak ilyen botrányos ellenállást. A gomb ott
pörgött a karosszék lábai között, míg végre csillaggal felfelé a lapjára
dőlt a szoba északkeleti sarkában. Rjumin, mert ő volt az, felvette, és
zsebre vágta. Most mi a faszt csináljak ezzel a kibaszott professzorral,
gondolta. A verésre még nincs döntés, az utasítás csak úgy szól, hogy rá
kell ijeszteni. Vállaljam magamra a kezdeményezést? Az kockázatos
lenne, még a jelenlegi posztomon is. Abakumov magasabb polcon ült,
mégis lebukott.
Hátat fordított a professzornak, felemelte a telefonkagylót, de a
kapcsolóját nem engedte fel.
 – Küldjék csak ide nekem a Prohezovot meg a Poputkint! Van itt
valaki, akit móresre kell tanítani!
Ezek biztosan azok, akik behoztak, gondolta Borisz Nyikityics. De
lehet, hogy mások. Van itt éppen elég ilyen Prohezov meg Poputkin. A
sikoltozást, úgy látszik, nem kerülhetem el. Az üvöltés, a sikoltás, a
jajgatás, a zokogás csupa öntudatlan, természetes reakció a fájdalomra.
A feladat az, hogy át kell kapcsolni a tudatot az újabb fájdalom
várásáról valami másra. Legyen ez az én utolsó kísérletem…
Nyílt az ajtó, de a két gorilla helyett egy köpenyes, kalapos férfi
lépett be: Lavrentyij Pavlovics Berija, tulajdon személyében. Levette a
kalapját, lerázott róla néhány esőcseppet – vajon hol kerülhetett esőbe
a minisztertanács mindenható elnökhelyettese, csak nem gyalog jött
ide, vagy egy utcalámpa alatt állt eddig, és ábrándozott? – odahajította
a köpenyét Rjumin kezébe, és mintha észre sem venné Gradov
professzort, megkérdezte:
– Mi folyik itt nálad?
– Ez a… ez a professzor, Lavrentyij Pavlovics, nem hajlandó szóba
állni velem – panaszkodott Rjumin, mint egy megbántott kisfiú. – Én,
azt mondja, magasabb rendfokozatú vagyok, állj vígyázzba előttem…
– Ez nem helyes, Borisz Nyikityics – szólt Berija a legelbűvölőbb
hangon Gradovhoz. – A párt arra tanít, hogy demokratikusan,
elvtársiasan kell viselkedni az alacsonyabb rendfokozatúakkal
szemben. Ráadásul ez a vezérőrnagy – itt hüvelykujjával Rjumin felé
bökött – jelenleg államvédelmi miniszterhelyettesi posztot tölt be.
Rjumin megdermedt: mit jelent ez a „jelenleg”? Lehet, hogy én is
követem Abakumovot? Lehet, hogy le akarják zárni a „zsidó ügyet”?
– Ez az ember a legmocskosabb szavakkal fenyegetődzött – szólalt
meg Borisz Nyikityics. Úgy érezte, e mondat szavai összefüggéstelenül
hagyják el az ajkát, és valami ocsmány, torz láncban lebegnek a
levegőben.
– És a gombom? Ki szakította le a gombomat?! – üvöltött fel hirtelen
eszelősen Rjumin. Amint megérezte magán Berija figyelmes tekintetét,
mindjárt rájött, hogy ez az üvöltés talán élete legnagyobb hibája volt.
Berija elnevette, magát:
 – Ejnye, barátaim, hát csak nem állnak le azon vitatkozni, hogy ki
kezdte? Ide hallgass, Mihail Dmitrijevics, nem hagynál bennünket
magunkra, egy kicsit? Volna egy kis titkos megbeszélnivalónk a
professzorral.
Rjumin remegő állal felkapott az asztalról valami dossziét, és
kiment. Berija elkísérte a tekintetével – Miska leszaladt a büfébe egy
konyakra, gondolta –, aztán odahúzta a széket a dívány mellé, és leült
Borisz Nyikityiccsel szemben.
– Régóta nem rokonszenvezik a szovjethatalommal, Borisz
Nyikityics? – kérdezte jóindulatúan.
– Lavrentyij Pavlovics, mire jók ezek a trükkök? – kérdezte válasz
helyett ingerülten Gradov. – Hetvenhat éves vagyok, az életem véget
ért, ezt nem árt, ha figyelembe veszi!
– Miféle trükkök? – vonta fel a szemöldökét Berija, mintha a
legnemesebb érzéseiben sértették volna meg. – Egyszerűen arra
gondoltam, hogy az olyan származású és neveltetésű ember, mint ön,
esetleg nem rokonszenvezik a szovjethatalommal. Tisztán elméletileg,
érti? Van ilyen, Borisz Nyikityics. Az ember híven szolgálja a
szovjethatalmat, de valójában nem szereti. Az emberek
bonyolultabbak, mint azt egyesek – itt az ajtó felé pillantott –
gondolják. Számunkra például nem volt titok, hogy az ön fia, bár a
Szovjetunió kétszeres hőse volt, nem szerette a szovjethatalmat. Azaz,
nem mindig szerette. Előfordult persze, az is, hogy szerette. Tudja,
vannak, akiknek leginkább a szőkék tetszenek. Néha tetszenek a
barnák is, de persze, mégis inkább a szőkéket szeretik.
Nem, ez a professzor nem értékeli a humort. Barátságosan beszélek
hozzá, ő meg még csak el sem mosolyodik. Mi ez a komor felhő?
– Térjen csak rá a lényegre, Lavrentyij Pavlovics. Milyen jogon
tartóztattak fel, és hoztak be ide?
– Hát nem magyarázták meg önnek? – csodálkozott Berija. – Ez
nagyon különös. Még a Kremlben meg kellett volna magyarázniuk
önnek, hogy találkozni szeretnék önnel. Na, majd utánanézek, miért
nem mondták meg. Tudja, bennünket a kormányban nagyon
nyugtalanít az ön következtetése Sztálin elvtárs egészségi állapotát
illetően. Mondja, ön csakugyan úgy gondolja, hogy nem szabad
dolgoznia, vagy ez, hogy úgy mondjam, az ön érzelmi viszonyát fejezi
ki az egészhez?
– Ön azt gondol rólam, amit akar, Berija elvtárs – szólalt meg Gradov
professzor olyan zordan, hogy attól maga is végtelenül meglepődött, és
hirtelen kihívón a térdére csapott. – A keze között vagyok, de nem
félek semmitől. Ön pedig tudja, hogy én orvos vagyok, mindenekelőtt
orvos! Számomra nincs semmi szentebb ennél a rangnál!
Érdekes ember, gondolta Berija. Kár, hogy túl öreg. Nem fél tőlünk.
Ez érdekes. Ez jelent valamit. Kár, hogy ilyen öreg. Ha csak egy kicsit
fiatalabb volna! És mégis: nem mindennapi, sőt érdekes ember.
– Kedves Borisz Nyikityics, én éppen mint orvossal beszélek önnel –
fogta szinte rimánkodóra Berija. – Hogy gondolhat mást? Ön nagy
orvos, az ön háborús érdemei igazán titániak, ugye! A maga Fájdalom
és fájdalomcsillapítás című könyvét pedig minden csekistának
tanulmányoznia kéne: hiszen mi veszélyes terepszakaszon dolgozunk.
Sztálin elvtárs úgy bízik önben, mint a tulajdon édesapjában, éppen
ezért – itt Berija hirtelen mintha sötét legyezőt lendített volna el az
arca előtt, amely mögül egészen más alakban bukkant elő: csillogó
pofazacskói kővé dermedtek, szemüvege elsötétült –, éppen ezért
nyugtalanít valamennyiünket az ön végkövetkeztetése. Azt javasolni a
nagy Sztálinnak, annak az embernek, aki a szó szoros értelmében a
béke zászlótartója, hogy hagyja abba a munkát, véleményem szerint
túlságosan bátor, túlságosan vakmerő kijelentés, Gradov professzor. Itt
nem holmi Churchillről van ám szó! Bennünket, vezéreket, elfog a
rémület – érti? –, hogy mit mond a nép?
Ezek a lassan ejtett szavak félelmetesebbek voltak Rjumin garázda
ordítozásánál, Borisz Nyikityics azonban, miután már felvállalta sorsát,
továbbra is megőrizte teljes nyugalmát, ami önmagát is őszintén
meglepte.
– Bocsásson meg, Berija elvtárs, de ön nem érti egészen az „orvos–
páciens” viszony lényegét. Amikor én Sztálin elvtársat vizsgálom, az én
szememben ő semmivel se több, se kevesebb, mint akármelyik Ivanov-
Petrov-Szidorov. Ami az ügy politikai aspektusát illeti, tökéletesen
tisztában vagyok a politikai fontosságával, de hát csak nem fogom a
páciensemet a gyors pusztulás felé lökdösni…
– Mondja… meg fog halni? – kérdezte most már egészen lassan
Berija, mintha ismeretlen macskát próbálna a kezébe fogni.
Borisz Nyikityics elnevette magát:
– Azt hiszem, Berija elvtárs, ön jól tudja, hogy minden ember
meghal. Sztálin pedig, az általános vélemény ellenére halandó ember…
Hogy beszél, gondolta Berija, hogy tartja magát! Kár, hogy
túlságosan öreg, és mégis…
– Az egészsége közeledik a kritikus állapothoz – folytatta Gradov –,
ez azonban egyáltalán nem jelenti szükségképpen, hogy hamarosan
meg fog halni. Kilábalhat a krízisből, ha szedi a gyógyszereit, és
radikálisan megváltoztatja az életmódját. Diéta, tornagyakorlatok, az
érzelmi, pszichikai és intellektuális megterhelés alól való teljes
mentesítés, vagyis pihenés, mégpedig meglehetősen hosszú időre,
mondjuk egy évre. Ez minden, egyszerű, mint a pofon.
Néhány másodpercig csend honolt. Berija arca kifürkészhetetlen.
Borisz Nyikityics arca kifürkészhető. Minek az álarc, minden világos,
mindent kimondtam. Hogy pedig még világosabb legyen, vegye csak
észre a megvetésemet.
– Ami pedig a népet illeti – mosolyodott el Gradov –, a jelenlegi
viszonyok között a nép talán észre sem veszi a vezér egyévi
távollétét…
Micsoda érdekes ember! – kiáltott fel kis híján Berija. Felállt,
otthagyta a professzort az iménti pózában a magas támlájú díványon,
odament az ablakhoz, felkattintotta az öngyújtóját, és élvezettel
rágyújtott egy illatos amerikai cigarettára. Külföldi rezidensei
rendszeresen szállították a Chesterfield-tartalékokat.
– Úgy rémlik, Borisz Nyikityics, ön nem mindig volt ilyen szilárd,
hajthatatlan orvos – jegyezte meg ravaszkásan az ablak mellett, s még
az ujját is megrázta fenyegetően a gőgös férfiú felé. – Épp az imént
lapoztam át az aktáit, és láttam benne egyet-mást, amit még a régi
időkben írtak be az elvtársaink.
Gradov professzor hevesen felugrott.
 – Leülni! – reccsent rá Berija.
– Nem ülök le! – kiáltotta a professzor. „De hát mi van velem?” –
Mire fel kéne ülve maradnom? Mutassa fel a letartóztatási parancsot,
aztán dirigálhat!
A későbbiekben, amikor Gradov megpróbálta elemezni saját, oly
hihetetlen viselkedését a Cseka falai között, értelmiségi szokás szerint
megpróbálta kicsinyíteni magát, mondván: ezekben a percekben talán
öntudatlanul megérezte, hogy Berijának tetszik az ő függetlensége, így
tehát ez a hirtelen termett bátorság – egyáltalán nem is bátorság,
hanem olyasmi, mint a kedvenc tanítvány makacskodása.
Berija elmosolyodott, és a legszívélyesebb hangon így szólt:
– Ide hallgass, te vén balfasz, ha ez az információ bárhova kiszivárog,
te szaros kurva, ha bárkinek egy szót is szólsz a találkozásunkról,
érted, a beszélgetésünkről, úgy ahogy vagy, szőröstül-bőröstül átadlak
Miska Rjuminnak, és akkor lenyeled a büszkeségedet a beleiddel meg a
tojásaiddal együtt, pontosan úgy, te kecskeszar, ahogy a te zsidó
cimboráid, a Gettinger meg a Truvszi. Lenyúzzuk a bőrödet, te segg, a
szó szoros értelmében!
Felvette a köpenyét, a kalapját, a sáljával megtörölte a szemüvegét.
Ajka körül, mely különös módon képes volt keskenyre húzódni, mint
egy cápaszáj, majd szétnyílni, mint egy húsos, mohó virág, még mindig
bűbájos mosoly bujkált.
Roppant különös ember a bolsevik kormányban, gondolta hirtelen
teljesen nyugodtan Borisz Nyikityics. Legkevésbé sem hasonlít egy
bolsevikra. Van benne valami olaszos, valami a külföldi gonosztevőből.
Még káromkodni sem tanult meg tisztességesen oroszul. Vajon mi
lehet a legrettenetesebb titok: Sztálin egészségi állapota, vagy ennek az
embernek az érdeklődése iránta?
– Egyébként tudja-e, Borisz Nyikityics, hogy mi csaknem rokonok
vagyunk? – nevette el magát elragadó kedvességgel Berija. – Hiszen az
ön hitvese, Meri Vahtangovna az én földim, igaz? Márpedig minden
grúz egy kissé rokona egymásnak, és még a mingrelek és a kartliiak is
összevegyültek. Nézze csak meg a krónikánkat, a Kartlisz Chovrebá-t,
egész biztos talál rokoni szálakat a Beriják és a Gudiasvilik között. Nem
kell összerezzenni! Mi mind emberek vagyunk, az ön hitvesének az
unokaöccse, Nugzar Lamadze pedig az én legközelebbi munkatársam.
Látja, hahahaha, hahahaha, kicsi a világ, kicsi a világ!
– Igen, szűkös ez a világ – mondta mintegy helybenhagyólag,
egyszersmind kiigazításképpen Gradov.
Berija közelebb lépett, és cimborásan félig átölelte a professzor
vállát:
– Jöjjön, kikísérem a kocsihoz. Ne féljen, tudja, nekem tetszik ez az
elszánt ragaszkodása a hippokratészi esküjéhez.

Az éjszakai levegőben, az eső után a ház körül életem utóján erősen és

édesen illatozik a dohányvirág. A fenyők, életem barátnői,
egyenletesen, szelíden zúgnak a szélben, mely nem tűnik el soha: ő a
föld térségeinek és zugainak legfiatalabb és legősibb lakója. A
kivilágított ablakban átvonul öreg barátnőm sziluettje, az egyetlen nőé,
akit életemben szerettem, leszámítva a kiküldetésekben néhány
ápolónőt, a háta még mindig nem görnyedt, ősz hajfonata súlyos, még
mindig büszkén hajóznak mellei, amelyeket valamikor oly
megrészegülten becézgettem, s amelyek közül a balt annyira
elrútította nemrég a műtét.
Élvezzük hát az otthonlét minden pillanatát, a dohányvirággal, a
széllel, öreg szerelmünk megható látványával: ki tudja, mennyi időre
engedtek vissza az életbe? Vajon miért nem érzi ez a kutyus, hogy
megérkeztem, miért nem ugat? Hiába, ez nem házőrző,
agyonkényeztették a házam népe nőtagjai, amint azt az előzőt is…
Leszakítok egy fehér dohányvirágot, belenyomom rég érzéketlenné
vált orromat, felmegyek a tornácra, élvezem a lépcső minden fokát.
Felemelem a kezem, hogy élvezzem a mozdulatot, ahogy bekopogok az
otthonomba. Na, végre, Archi-Med is felugatott! Én vagyok az,
Arhipcsik, a gazdád, Borisz, az archimedikus. Látod, kiengedtek, hogy
éljek még egy kevéskét.
VIII. fejezet
Tudom, ki vagy!

a, mi van, Grad? – Rendben van, Grad? – Srácok, Grad letette a

belgyógyot! – Mit kapott? Ötöst? Nem hiszem! – Hé, Gradov, mutasd azt
az ötöst! – Itt van, srácok, frankón, itt van Gradov indexében az ötös! –
Jaj, Borenyka, gratulálunk! Annyira örülünk, hogy velünk vizsgáztál, és
„kitűnőt” kaptál! Te olyan híres srác vagy! Olyan szép! Olyan menő! –
Mondd csak, Grad, kinél vizsgáztál, Tarejevnél vagy Vovszinál…
IV. Borisz Gradov, az 1. sz. Moszkvai Orvostudományi Egyetem
harmadéves hallgatója, B. N. Gradov, a Szovjetunió motocrossbajnoka
a 350 köbcentis kategóriában, a Légierő sportklubjának tagja, alias
Borja-Grad, a városszerte ismert ifjú moszkvai, élvezettel rángatta le
atlétavállairól a kurta, karjához képest rövid ujjú fehér köpenykét.
Slussz, a vizsgák be vannak fejezve! És ami a legfantasztikusabb: se egy
uv., se egy halasztás! Nem értem, hogy voltál képes egyetlen
vizsgaidőszak alatt letenni mindent, Grad, mondta Plusz névre hallgató
diáktársa, egy első osztályú bokszoló, egyike Borisz azon kisszámú
évfolyamtársainak, akivel többé-kevésbé egyenlőként bánt.
– „Nagy hegyeket hord el az egyszerű szovjet ember” – magyarázta
Borisz.
Körülötte kislányok csiripoltak, húszesztendős kisfiúk dörmögtek
falzettbe csukló basszus hangon. Grad elnézőn figyelte gyermeteg
örömeiket. Micsoda zöldfülű népség. Eszméletlenül visszamaradt a
fejlődésben ez a háború utáni fiatalság. Csupa szüzike, csupa
késleltetett nemi fejlődés. Egyszer, amikor egymás válla fölött
áthajolva azt figyelték, hogyan nyomkodja a professzor egy beteg
hasát, Boriszhoz odasimult egy Dudkina nevű lány. Ennek a lánynak,
amilyen remek formái vannak, réges-rég a haladó Moszkva bajnokának
kéne lennie. Ehelyett már ebbe az akaratlan érintkezésbe is egészen
beleborzongott. Borisz, hogy kissé felbátorítsa ezt a Dudkinát (aki
mellesleg az évfolyam Komszomol-titkára volt), rátette a kezét a
kislány fenekére, s még végig is húzta kicsit rajta, egészen a
gömbölyűség széléig. Erre a kiscsaj rosszul lett, a fene egye meg! Belé
kellett diktálni egy csiszolt pohárban egy adag Zelenyin-cseppet. Attól
fogva igyekszik észre sem venni Borját, ha pedig az ember hirtelen
elkapja a tekintetét, könnyedén ki lehet olvasni belőle „Tatyjana
levelét”. Be kell tojni a röhögéstől.
És most, a vizsgák befejeztével ez a Dudkina, a Komszomol-titkár,
egyenest feléje tart. A szívtipró felé.
– Borja, eljön velünk megünnepelni az évfolyam befejezését?
Ő pedig haveri mozdulattal átöleli a lány vállát:
– Tudod, Elka, szívesen mennék, de két nap múlva indul a csapat a
Kaukázusba.
A cukorka formájú ajkak meghatóan megremegnek.
– Két nap múlva… de mi holnapután… nem, semmi, csak úgy… tudja,
összedobunk egypár rubelt…
– Mennyit fejenként? – Borja már húzza is elő a zsebéből a bukszáját.
Eleonora Dudkina szemei örömtelin felcsillannak.
– Ötvenet.
– Nem sok az egy kicsit? – kérdezi atyaian Borisz. – Nem fognak
berúgni a srácok? – Közben bedug a kislány köpenyzsebébe egy
százast.
– Maga csak ne tanítson engem élni, fiatalember – vetette oda
frappánsan, ha nem is egészen odaillően Elka.
Idézet a Tizenkét szék-ből. Ennek a félig betiltott könyvecskének, és
párjának, az Aranyborjú-nak egy háború előtti kiadása kézről kézre
vándorolt az évfolyamon, és a diákok közül sokan kizárólag Ilf és
Petrov valaha híres, mára csaknem teljesen eltüntetett szatírájának az
idézeteivel társalogtak. Ezek szerint a stréber, kitűnő tanuló Dudkina
is áttért Emberevő Ellocska264 szókincsére, hogy megmutassa álmai
hősének, Borisz Gradovnak: őt sem a gólya költötte, és ha kitűnő
tanuló is, azért még nem undok stréber, és ha Borja elmegy a buliba
Szasa Sabadához, kellemes meglepetések érhetik. Nem nehéz
elképzelni ezeknek a zöldfülűeknek a buliját: Ilf–Petrov-idézetek,
gramofon, háború előtti lemezekkel, plusz „csontzene”, azaz Nat King
Cole és Peggy Lee röntgenfilmre vágott számai, és persze tánc, leoltott
lámpák mellett, azaz „családalapítósan”.
Tulajdonképpen lehet, hogy mi ketten Szaska Seremetyjevvel
szintén ilyen gyerekek lettünk volna húszéves korunkra, ha nem
kerülünk be a „diverzánsiskolába”, ahol olyan gyorsan és alaposan
megtanítottak bennünket embert ölni. Tiszta hülyeség azok után az
évek után elölről kezdeni mindent, beleolvadni ebbe az egészséges
boci-kollektívába, magolni a tudományt, hogy az ember a gyógyítás
szakembere legyen, amikor már rég szakembere a gyilkolásnak.
Izgalomba hozni az Eleonora Dudkina-féle szüzikéket – a Légierő
sportklubjában szerzett nemi edzés után. Aranyborjú-idézetekkel
társalogni. Ötvenrubeles bulikra járni.
Ebben az évben kezdődtek a bevezető kurzusok a belgyógyászatba
és az általános sebészetbe, és IV. Borisz most először kezdte érezni,
hogy stúdiumainak van némi értelme. Most először vette észre, hogy
nem holmi absztrakcióval van dolga, hanem a szenvedő emberi testtel,
amelynek kell, és néha lehet is segíteni. Úgy látszik, éledezik bennem a
genetikus hagyomány, a Gradov-örökség, nevetett magában, követeli a
megszakított dinasztia folytatását. Nagyapát, III. Boriszt, aki nyilván
nem számított rá, hogy Bábocska a motorozás mellett elvergődik akár
csak a második évfolyamig, mostanában mintha hájjal kenegetnék,
amikor Szerebrjanij Borban, a vasárnapi ebédek közben hirtelen kap
az unokájától egy-egy leereszkedő kérdést, szentségként tisztelt
tudománya köréből.
Mindamellett levetni a köpenyt, és szeptemberig behajítani a
sarokba – igazi gyönyörűség volt! Két nap múlva a motorosok és a
kísérők hatalmas cigánytáborként elrobognak Tbiliszibe, az éves
országos versenyek színhelyére. Néhány napi motorozás alatt
kiszellőzik az ember fejéből a végeérhetetlen moszkvai ivászatok
hatása. Aztán ott van Grúzia, az őshaza, ahol még soha nem járt…
 Igaz, a közelében már járt. Előző évben Szocsiban tartottak
edzőtábort. Szocsi pedig már majdnem Grúzia. Varázslatos vidék.
Tündöklő tenger. A magas parton a „vidám harmincas évek” stílusában
épült Primorszkaja Szálló. A Légierő klubja egy egész emeletet foglalt
le. Boriszban a „Szocsi” szó nyomán valami kellemetlen emlék kúszik
elő. Mi lehet ez? Ja, igen, azok a lányok! Ugyan, minek a színlelés, ez a
„ja, igen”: azokról a lányokról és fiúkról van szó, akikkel olyan
kegyetlenül, olyan aljasul elbántak a Légierő szupermenjei.

Vacsoránál ültek az étteremben, amikor beállított az a társaság, hat

srác, csajokkal. Az új vendégek azonnal magukra vonták a
közfigyelmet. Jampecek voltak, abból a fajtából, akik nemrég
bukkantak fel a társadalomban. Az újságokban most egyre-másra
jelentek meg a jampecekről szóló tárcák, itt is, ott is felbukkantak a
szatirikus rajzok, melyek a kártékony jampect ábrázolták, hosszú
sörénnyel és kakastaréjjal a fején, hatalmas kockás zakóban és
furulyanadrágban, nyakkendőjén festett majommal, triplatalpú
csukában. A nép hamar rászokott, hogy kifütyülje ezeket a züllött,
Amerikát majmoló, burzsoá-romlottságú jampeceket, sőt olykor fizikai
nevelési módszereket is alkalmazott velük szemben. Talán ezért volt,
hogy a jampecek legszívesebben csoportosan bukkantak fel, nyilván,
hogy kevésbé jelentkezzenek a nép nevelő hajlamai.
Az a tucatnyi fiatal, akik azon az estén érkeztek a Primorszkaja
Szállóba, csupa első osztályú minőségi jampec volt, vagyis kevés közük
volt a karikatúrákon látható alakokhoz. Minden ruhadarabjuk
stílusban volt tartva, de túlzások nélkül, sőt ízléssel összeválogatva.
Maguk a légierő atlétái is hasonló stílusban öltöztek, így aztán egyikük
sem gondolt olyasmit a fiatal társaságról: „Ni, idepofátlankodtak ezek a
jampik!” Arra viszont mindenki felfigyelt, hogy milyen klassz csajok
vannak velük. Csupa válogatottan karcsú, rövid hajú lány, remekül
alászínezett hatalmas szemekkel.
– Ez a brancs reggel érkezett három Pobedán – jegyezte meg
Csukaszov, a gátfutó.
 – Az apuka Pobedáján – fűzte hozzá Gavrilov, az úszóedző, akinek
eszébe jutott a Krokogyil265 nagy port felvert karikatúrája, mely a fejes
szülők mihaszna kölykeit ostorozta. Valószínűleg talált. Borisznak úgy
rémlett, találkozott is két-három sráccal közülük, talán a „Sügér-
házban”, azaz a Coctail-house-ban; valaki megjegyezte: nicsak, a
kitüntetett elvtársak fiacskái mulatnak, miközben az apukák a
szimfóniáikat meg a kohászati traktátusaikat írják. Mindenki nevetett
egy kicsit, aztán többet nem is törődtek ezekkel a fiatalokkal,
belemerültek a számukra létfontosságú sporttárgyú beszélgetésbe.
Ment is volna minden békésen, ha nem jelenik meg a kocsmában a
„gazda”, Vaszilij Joszifovics, meg persze, ha a zenekar nem fűti a
helyzetet a Golfstream viharos ritmusával.
Vaszka már erősen részeg és ingerült volt. A klubban már tudták,
hogy ilyen állapotban okvetlenül maga keresi a bajt. Az élő fába is
beleköt, akárkinek belemászik a képébe. Egyszer egyébként kihúzta a
gyufát. Négy lökhajtásostiszt, akiket fényes nappal megsértett, éjszaka
bevárták a mindenható fiacskát a hangárnál, rádobtak egy bundát, és a
sötétben megtanították kesztyűbe dudálni. Reggel az egész század
várta a kivégzéssorozatot, ott a helyszínen, a harci gépek mellett.
Vaszka becsületére legyen mondva, semmi jelét nem adta, hogy
éjszaka történt volna vele valami. Csak nyögdécselt, az összevert
oldalát tapogatta, és még a szokottnál is többet káromkodott.
Egyébként a lecke nem használt. Amint beszopott egy üveg
konyakot, nyomban újabb kalandot kellett keresnie. Így történt ott, a
Primorszkajában is: odament az asztalhoz, atamán módra öklével
rátámaszkodott, és vészjósló tekintettel körülnézett a jelenlévőkön. –
Na, mi van, basszalak szájba benneteket, itt ültök, faszszopók, fasírtot
eszegettek? – azzal tüstént rendelt az odapattanó pincérektől tizenöt
üveg konyakot. Az edzőknek ez, szokás szerint, nem tetszett: Vaszilij
Joszifovics egyfelől itatja a gyerekeket, másfelől maximális
sportteljesítményeket követel tőlük. Állapodjunk meg, altábornagy
elvtárs, vagy az egyik, vagy a másik, vagy a sport, vagy a pia, rókázásig.
De ő rá se ránt, az érveket elereszti a füle mellett.
 Ahogy a tizenöt üveg folyadékszintje egyre lejjebb szállt, a sportolók
figyelme átterelődött a Primorszkaja félkör alakú termére, melynek
magas ablakai mögött ciprusok imbolyogtak, fölöttük ott úszott az
ifjúságot ősidők óta megihlető hold. A zenekarban volt egy olyan kis
alacsony, kövér, vörös zsidó, a félelmetes bariton szaxijával. Na, ő meg
a dobos egyre jobban nyomatták a Golfstream-et. Az újonnan
érkezettek ennek ritmusára forgatták, rángatták a csajaikat,
feldobálták őket, szoknyájukkal fölfelé, nagyokat ugrottak maguk is,
mindezt nagyon komoly, szinte drámai arccal, mintha kesztyűt
dobnának a fennálló rendnek.
– Hé, Légierő, happoljuk el a csajaikat! – szólt hirtelen Vaszilij
Joszifovics. – Elnéznétek, hogy ilyen csajok azokkal a kölykekkel ülnek,
és nem az igazi férfiakkal? Szerintem, helyre kell állítani a
méltányosságot.
A fiúk nevetgéltek egy kicsit, aztán elindultak, felkérték a lányokat,
amelyik pedig már táncolt a pasijával, azt lekérték. A többiekkel együtt
elindult IV. Borja Gradov, a törzsökös moszkvai értelmiségi is. A
későbbiekben sokszor feltette magának a kérdést: mi történt velem
azokban az években, miért adtam magam olyan olcsón Vaszka Sztálin
csapatában? Talán megéreztem a területenkívüliség ízét, azt, hogy a
„király muskétása” vagyok, abból a fajtából, akik még a mindenható
MGB-nek és a Dinamónak is kesztyűt dobhatnak? Talán inkább valami
tudat alatti vágy volt, hogy újjáélessze annak a „diverzánscsapatnak” a
szellemét, akik a legfelsőbb hadvezetésen kívül nem voltak alárendelve
senkinek. Akár így, akár úgy, két esztendeig ő volt a kommunista
„koronaherceg” egyik legközelebbi harcostársa, ő volt az, aki tetőtől
talpig bőrbe öltözve, bömbölő motorkerékpáron fuvarozta Vaszka régi,
még iskolai szívszerelmét, a híres drámaíró feleségét. Ő csalta el a
dinamósoktól a Belorussziából nemrég elhozott nagy erejű
diszkoszvetőt. Ő is részt vett Vaszka hülye viccében, amikor egy
bepiált pasast, aki éjjel elaludt a moszkvai Puskin-emlékmű talapzatán,
sugárhajtású géppel átszállították Kijevbe a Bogdan Hmelnyickij-
emlékmű talapzatához, aztán nagyokat röhögtek, amikor látták, hogy a
szerencsétlen, felébredvén, értetlenül bámult, hogy hol lehet. És még
hány, de hány ilyen részeg, hülye és pimasz szupermencsínyt követtek
el azokban az esztendőkben! Vajon velem született hajlamom volt az
ilyen disznóságokhoz, vagy a háború alatt szedtem össze? Borisz
évekkel később gyakran tette fel ezeket a kérdéseket magának, de
1952 nyarának elején nem kérdezett ilyesmit, csak annyit tett, hogy
igyekezett elhessegetni azt a Szocsihoz fűződő kellemetlen emléket.
A hat srác közül háromról kiderült, hogy szambósok, mégpedig
egészen jók, a három közül egyik már a bunyó kellős közepén hirtelen
bedobott egy ismeretlen fogást, és „szartaposójával” keményen
odarúgott Borja Grad álla alá. Ilyennel nem találkozott még
Lengyelországban sem. Borja egy kissé „elszállt” a Golfstream nem
szűnő lüktetése közben, és egy egész másodpercig azt kereste, melyik
bokorból tüzel a géppuska, vagyis hogy hová kell dobni a gránátot… Az
ellenfél azonban nem tudta kihasználni a pillanatnyi fölényét. A
következő pillanatban már az ő álla találkozott Gradov öklével, aminek
következtében a szomszéd asztalon átbukfencezve, az üvegeket és
ételmaradékokat lesöpörve, kirepült az erkélyre. Borisz és még egy
klubtársa, mégpedig Kravec, a futballcsapat összekötője, utánarohant,
de a srác nem adta magát az ellenség kezére. Ehelyett felugrott a
balusztrádra, a fene tudja, miért, feltépte a mellén az inget, tragikusan
felüvöltött, és leugrott a virágágyásba. „Nem törted össze magad?!” –
kiáltott fentről Borisz, de a srác már húzta a csíkot a sétányon a tenger
felé. Sarkában a rendőrség.
Az ütközet nem tartott sokáig. Az iszonyú erejű sportcsapat nem
hagyott semmi esélyt a jampeceknek. A lányokat gyorsan szétcipelték
a szobákba. Az utolsó, ami bevésődött Borisz emlékezetébe, az volt,
amint egy kupac felhevült srác közül kirángat egy fakószőke, kissé
görnyedt kiscsajt, és közben hallja Vaszilij Joszifovics hisztérikus
röhögését. „Ez az, ez az!” – ujjongott a vezércsemete.
A folyosón a kislány eszeveszettül káromkodott, a cigarettájával
hadonászott, mindenáron meg akarta égetni Borisz arcát. Úgy látszik,
mielőtt kitört az ütközet, ő már alaposan beszívott. A sötét szobában
bedobta a csikket a mosdóba, felröhögött, aztán felzokogott, öklével a
falat ütötte, aztán odafordult Boriszhoz: – Na, mi van, te rohadék,
megdugsz? – Ne játszd az eszed – húzta el a száját Borisz. – Mi vagyok
én neked? Megszálló talán? Ha nem akarsz, eredj, amerre a szemed lát.
Csak várd meg, amíg a fiúk szétszélednek.
Lefeküdt az ágyra, és nézni kezdte a mennyezetet, amelyen ide-oda
futkostak a rendőrautók reflektorai. Az étteremből még vad üvöltözés
hallatszott. Mint ilyenkor lenni szokott, a részeg balhé végén senki sem
emlékezett már, ki kezdte és miért, egyszerűen verekedni akartak. A
szobába felhallatszott a vörös szaxofonista éneke:

A fákra ráborult a köd,

Aztán a förgeteg kitört.
A nyírt ölelve, űzve bajt,
A tölgy felfogta,
A tölgy felfogta
A vihart.

Elénekelte a strófát, aztán fújni kezdte a hajlított csövet. Érezhetően

szerette a munkáját. A kislány csendben odaült az ágy szélére, és
kezdte kigombolni Borisz ingét.
A legkülönösebb az volt, ami reggel történt. A büfében odament
három a tegnapi jampecek közül Boriszhoz.
– Jó reggelt – köszöntek.
– Jó reggelt – felelte Borisz, és már azt nézte, melyik széket kapja fel
a védekezéshez.
– Jó balhé volt tegnap, mi? – kérdezték a jampecek.
– Szóval nincs harag? – kérdezte Borisz.
– Nincs. Ti a mi csajainkat keféltétek, mi a tieiteket.
– Már hogyhogy? – álmélkodott Borisz.
A jampik készséggel elmagyarázták:
– Hát, amikor Vaszja beszólt a zsaruknak, hogy engedjenek ki
minket, mi visszajöttünk, itt volt három úszócsaj, tejfelt zabáltak, erre
elvittük és jól meghúztuk őket. Szóval, lesz mire emlékezni, Borja-
Grad! Igaz, Borja-Grad?
Ahogy Borisz lefelé lépkedett az egyetem lépcsőjén, eszébe jutott a
három srác képe. Három véraláfutásos, jódfoltos, feldagadt, szolgai
alázattól remegő kölyökkutya-ábrázat. Hová tűnt a tegnapi Child
Haroldok artisztikus komorsága? Megjátsszák a havert, és kitalálják
ezt a dumát az úszónőkről. Mondván: kvittek vagyunk. Jól fejbe kellett
volna baszniuk engem egy üveg kefirrel, nem holmi tejfelről hadoválni.
Félnek ellenséges viszonyba kerülni a Vaszja Sztálin sportbrancsával,
be akarják nyalni magukat nálam, hogy aztán összevissza
hazudozzanak a piáldában, hogy is volt, amikor Szocsiban Borka-
Graddal azt az oltári kupit csinálták…

A napfényben fürdő Bolsaja Pirogovszkaja utcát házak éles árnyai

csíkozták, mint valami futurista rajzon. Illatoztak a fiatal lombok.
Ahogy Agasa mondja: „Pünkösdre lomb kerül az erdőre.” Éjszaka
őrjöngnek a fülemülék. Elka Dudkina ábrándosan hallgatja őket.
Borisznak egyszerre eszébe jutott, hogy ez az utca itt, a klinikák utcája,
egyenest a Novogyevicsjei temetőhöz vezet, és hogy ezen haladt,
nyilván, a temetési menet az apja földi maradványaival. A páncélököl
telitalálata után nyilván nem sok maradt belőle. A tömeg előtt az anyja
ment elegáns gyászruhában. A mi fejeseinkkel együtt nyilván ott
vonultak az amerikai szövetségesek is. „…még cipője sem szakadt el,
Melyben atyám testét kisérte ki…”266 Szarok vagyunk mi valamennyien:
azok a jampecek, a Primorszkajából, meg mi, a Légierő klubjából,
pimasz banda, és kész… Senki azok közül, akiket ismerek, de
elsősorban én magam, nem érünk annyit, mint ennek az öreg
Horchnak egyetlen kereke, pedig ez az SS-eket is szolgálta.
Az öreg Horch komor hűséggel várakozott rá az utcasarkon. Borisz
napszemüveget vett fel (ez a holmi, a moszkvai jampik különleges
irigységének tárgya, az éjszakai amerikai papírzsák legmélyéről került
elő), de nyomban le is vette, mert megpillantott egy magas tisztet, aki
gyors léptekkel közeledett feléje. Hirtelen korábban soha nem
tapasztalt érzés fogta el: az élet vad gyorsulásának érzése, olyasféle,
mint amikor az ember ütközésig forgatja a gázkart a GK–1-en, a
sebességmérő már 170 kilométert mutat, te pedig attól félsz, nehogy a
porlasztó beszippantson egy kavicsot, már kikapcsolod a gyújtást,
nehogy túlhevüljön a motor, de a gép még egyre gyorsul, s te úgy
érzed, nem is akarja abbahagyni, és most már semmi nem
engedelmeskedik az akaratodnak.
Az ezredes közeledett. Borisz katonai szokás szerint előbb a váll-
lapjára nézett, csak aztán az arcába. Tüzérjelzések. Ősz halánték, őszes,
gondosan nyírott bajusz. Szeme alatt duzzadt félkörök, daliás termetén
már látszik némi korral járó vastagodás, a katonazubbony, sajna, csak
még jobban kidomborítja az „úszógumiját”. Vujnovics ezredes (igen, ő
az, az anyám szeretője!) egy vastag bőrdossziét szorongatott a hóna
alatt.
– Borisz, valaki megmutatta nekem a kocsiját, úgyhogy itt vártam
magára. Megismer?
– Nem, nem ismerem.
– Vagyim Georgijevics Vujnovics vagyok. Gyerekkorában gyakran
láthatott, legutóbb negyvennégyben találkoztunk, a Gorkij utcai
lakásukban.
– Ja, vagy úgy! Na, most már ráismerek magára.
– Hát, jó napot!
– Hát, jó napot!
Vujnovics csodálkozva hunyorgott Boriszra: mi ez a hidegség, de
nem húzta vissza kinyújtott kezét, hanem rátette a fiatalember
bőrkabátos vállára.
– Hallgasson ide, Borisz, nagyon sürgősen és nagyon bizalmasan
beszélnünk kéne egymással.
Úgy látszott, roppant izgatott. Elővette a hóna alól a bőrdossziét, és
valahogy nagyon ügyetlenül odatartotta a tenyerén Borisz elé. Most
már Borisz is összehunyorította a szemét. Humorosan és fesztelenül.
– Csak nem valami tüzérségi titkot akar átadni nekem?
Vujnovics hangosan felnevetett:
– De igen, valami olyasfélét. Csak sokkal komolyabbat. Menjünk
valahová, ahol kevesebb a járókelő és a gépkocsi. Mondjuk, a Lenin-
hegyre.
 A kocsiban hallgattak. Borisz néhányszor elkapta az ezredes
pillantását: tele volt szeretettel és szomorúsággal. Azért milyen remek
pofája van ennek a Vujnovicsnak, gondolta a maga számára is
váratlanul.
– Remek kocsi – mondta Vujnovics. – Láttam ilyet a fronton, de csak
ritkán.
Borisz bólintott:
– Az SS-é volt. – Elhallgatott, aztán füllentve hozzátette: – Harcban
szereztem.
Jobboldalt elúsztak mellettük a Novogyevicsij-kolostor kupolái.
Áthajtottak a hídon, és hamarosan kiértek a kilátóhelyre, ahonnét le
lehetett látni a Moszkva-folyó árterére, azaz az egész „boldog
fővárosra”.
Borisz kissé továbbhajtott, aztán megállította a kocsit egy
elhanyagolt, megsötétedett, de még mindig szép templom mellett,
mely a XIX. század első felének eleven emlékeként állt ezen a helyen.
Akárcsak maga Vujnovics ezredes, aki valamiképpen szintén a XIX.
századi orosz tisztek világát képviseli. Mintha leromlott birtokáról
érkezett volna ide az egykori dáridózó párbajhős, az egykori
„felesleges ember”, akire most már az irodalomnak sem igen van
szüksége.
Odasétáltak a balusztrádhoz.
– Hogy hisz-e nekem vagy sem, az a maga dolga, Borisz – kezdte
menet közben Vujnovics –, de talán tudja, hogy egész életemben a
szülei barátja voltam… és valószínűleg kitalálja, hogy egész életemben
imádtam az édesanyját…
Borisz Vujnovicsra pillantott. Az nem válaszolt a tekintetére, hanem
folytatta.
– Most egy tüzérosztály parancsnoka vagyok, és Berlin közelében,
Potsdamban állomásozunk. Ha akarja, hisz nekem, ha nem, hát nem, de
ott Németországban alkalmam volt kapcsolatba kerülni az
édesanyjával. A találkozót egy amerikai szervezte meg, egy régi
bajtársam a frontról. Ő volt az egységünknél az amerikai technika
oktatója. Néhány hónappal ezelőtt összeakadtunk vele az utcán
Berlinben. Mindez persze pokolian veszélyes dolog, de hát a fronton,
ezt maga ugyanolyan jól tudja, mint én, még félelmetesebb volt.
Egyszóval… Borja… ha hiszed, ha nem, alig egy héttel ezelőtt láttam az
anyádat…
– Az nem lehet! – kiáltotta hirtelen kétségbeesetten Borisz, és
rémülten a szájára tapasztotta a tenyerét, mintha attól tartana, hogy
valami végképp megengedhetetlen gyermeki érzelmi vihar tör ki
belőle.
– Egyenesen azért repült át Amerikából, hogy találkozzék velem,
vagyis hogy rajtam keresztül üdvözletét küldje neked… A város
nyugati részében találkoztunk, egy sötét kis sörözőben. Az egész
találkozás nem tartott tovább húsz percnél. Azt sejtheted, hogy Berlint
elözönlötték a spiclik, az ügynökök, minden oldalról, az ember
bármelyik pillanatban bármilyen kellemetlenségre számíthat…
– Mondjon el mindent, részletesen, Vagyim Georgijevics – kérte már
nyugodtabban Borisz. A keze még remegett, miközben elővett egy
Dukatot, és rágyújtott.
Vujnovics bólintott:
– Az említett barátom, Bruce-nak hívják, tehát csaknem a druszád, a
fronton Borisznak is hívtuk, remekül megszervezett mindent, és azt
hiszem, színtisztán emberbaráti érzelmek vezették. A megbeszélt
időben, az amerikai ellenőrző pont mögött – ott úgy hívják: Checkpoint
Charley – várt rám a kocsijával. Ha valaki követett is az ellenőrzési
ponttól – az mégiscsak furcsa, hogy egy szovjet ezredes csak úgy
átmegy Nyugatra, bár a lehető leghivatalosabb képet vágtam, mintha a
szövetséges ellenőrző bizottság ügyében járnék –, mi Bruce-szal
leráztunk minden kullancsot. Bruce hozott nekem egy hatalmas
kabátot meg egy kalapot. Igaz, a kabát alól kivirított a szovjet
katonacsizma, de a sötét utcákon senki ügyet sem vetett ránk. Bruce
ott hagyott engem abban a fűrészporral felszórt padlójú sörözőben, és
elment Veronyikáért. Mellesleg, ez a Bruce Lowett csak úgy ragyogott,
nyilván úgy érezte, mintha egy kalandfilm hőse lenne. Furcsa játékai
vannak az emberi léleknek, hallod: én egész nap izgultam, nyeltem a
tablettákat, most meg, ebben a sörözőben hirtelen teljesen
lehiggadtam, és élveztem a jó meleg, száraz kabátot, a korsó remek
sört, a halk dzsesszt, ami a bárpult mögötti rádióból hallatszott.
Emlékszem, egészen elérzékenyülten néztem, amint két spánielkölyök
ott játszott a fűrészporban. Úgy látszik, torkig lehettem a hadsereggel,
és egész elgyengültem egy másféle élet illúziójától.
Amikor Veronyika megjelent, nem ismertem fel mindjárt. Köpenyt
viselt, derekán övvel, a feje meleg kendőbe volt bugyolálva. Berlinben
azokban a napokban hideg volt, a maskaránk egészen természetesen
hatott, ő mindjárt elindult felém, és akkor levette a kendőjét. Nyolc év
telt el a legutóbbi találkozásunk óta.
– Hogy néz ki most? – kérdezte Borisz. Ott álltak a balusztrádra
könyökölve, a hatalmas város fölött, amelyben viharosan zajlott az
ifjúsága, de amely ezekben a percekben egyszerűen megszűnt létezni a
számára.
– Tudod, hamarosan negyvenkilenc lesz – mondta lassan Vujnovics.
– Egyáltalán nem csúnyult meg, de ez már egy másféle szépség. Nézd
ezt meg, ezt neked küldte… – Kigombolta a zubbonya felső gombját, és
a belső zsebéből előhúzott egy színes, nem színezett, hanem egy színes
Kodak filmre készített, csakugyan színes fényképet.
Minden, ami odaátról, a Nyugatról érkezik, olyan, mintha idegen
bolygóról származna, most tessék, egy ilyen idegen bolygóról
származó virágszirmon, egy színes Kodak fényképen, ott látja saját
világa két legszeretettebb, legmelegebb arcát: anyuciét és Verulkáét.
A fényképen, egy fehér deszkából épített régi, nagy ház előterében,
élénkzöld, nyírott gyepen bájosan mosolygó embercsoport állt: az
anyja, fehér, könnyű, bő nadrágban, csípőben még mindig karcsú, a
melle még mindig feszes, a férje, nyurga, szikár férfi, derék lópofával,
Verulka, elbűvölő amerikai kislány, cowboynadrágban, az új apuka
vállára hajolva, és még valaki, egy idős gentleman, vállára terített
zakóban, kezében pipa, arcán ironikus, jólelkű mosoly.
– Hát ez ki? – kérdezte Borisz.
Vujnovics elnevette magát:
– Képzeld el, nekem is ez volt az első kérdésem. Ő elmagyarázta,
hogy ez Telaware régi barátja, híres újságíró, valamivel több, mint egy
évvel ezelőtt Moszkvában járt, Kennan nagykövet vendégeként, és
anyád vele küldött valami csomagot, amit, bizonyos értesülései szerint,
meg is kaptál…
Borisz lelkébe hirtelen belesüvített a félelem: hátha Vagyimot ők
küldték, hátha provokál. De amint ráemelte a tekintetét, elszégyellte
magát. Azért egy provokátornak nem lehet ilyen emberi, ilyen szerető
és szomorú arca. Ilyen álarcot nem vehet fel az ember, ezen az arcon
nincs álarc, ez az arc mintha búcsúszertartáson venne részt.
– Folyton csak rád gondol – folytatta Vujnovics. – Igyekezett minden
információt kiszedni belőlem az ő Bábocskájáról. Sajnos keveset
tudtam. Hallottam az orvostudományiról, olvastam a sportsikereidről.
Számára ez mind csupa újdonság volt. Az elszigetelődés
százszázalékos. Egész idő alatt egyetlen levelet sem kapott a
Szovjetunióból.
– Pedig a nagyanyám ír neki – jegyezte meg Borisz.
– Ezek szerint a leveleket elfogják – mondta Vujnovics. – Maga
Veronyika régen abbahagyta a levélírást: attól tart, hogy ártana a
hozzátartozóinak.
Még egy áruló gondolat lepte meg Boriszt: és azt a csomagot nem
félt elküldeni az amerikai kémcsatornákon keresztül? Vagyim
Georgijevics, mintha meghallotta volna a gondolatait, nyomban
válaszolt is:
– Átkozta magát, amiért azt a csomagot küldte neked. De igen nagy
volt, mondta, a kísértés. Éjszakánként felriadt a rémülettől, mindaddig,
amíg meg nem tudta, hogy minden rendben, te magad találtad meg a
csomagot, és senki nem látta, azt az embert kivéve, aki hozta. –
Elhallgatott, elnézett valamerre Moszkva tetői fölött, aztán felsóhajtott:
– Hát ilyen világban élünk. Tudod-e, hogy azoknak a nőknek a
többsége, akik a háború alatt férjhez mentek valakihez a szövetségesek
közül, lágerba kerültek?
– Ha véletlenül megint találkozna vele… – szólt Borisz.
– Kevéssé valószínű, de nem lehetetlen – jegyezte meg gyorsan
Vujnovics.
 – Szóval, ha lehetősége nyílna, hogy írjon neki, mondja meg, hogy ne
aggódjék miattam. Én már egyáltalán nem az a Bábocska vagyok, akit ő
ismert…
Vujnovics barátságosan Borisz vállára tette a kezét:
– Látom, Borja, erős legény lett belőled, de…
– Ne aggódjék, semmi „de” – nevetett Borisz.
Úgy látszik, egy kicsit mégiscsak ugyanaz a Bábocska, akit az anyja
ismert, gondolta az ezredes.
– Mondja csak, Vagyim Georgijevics, maga az anyám szeretője volt?
Borisz igyekezett úgy feltenni ezt a kérdést, mintha semmi
különösebb jelentőséget nem tulajdonítana neki, pusztán
tájékozódásból kérdezné. Nem hitt a szemének, amikor észrevette,
hogy az ezredes zavarba jött, az arcán még némi pír is megjelent, és a
ráncok, ősz szálak és szemölcsök között valami fiatalos vonás suhant
át rajta.
Mit feleljek, gyötrődött Vagyim. Hiszen azt mégsem mondhatom el,
milyen sokáig, és milyen aprólékos részletekig voltam az anyja
szeretője ábrándjaimban, és milyen gyászosan sikeredett egyetlen
intim találkozásunk…
– Nem – felelte. – Soha nem voltam a szeretője, Borisz. Egész
életemben imádtam őt, ez igaz. Ő volt álmaim asszonya, a szó ódivatú
értelmében. Tudod, azokban a Veronyikáról szóló moszkvai
fecsegésekben nem valami sok igazság van. Valójában egész életében
egyetlen embert szeretett: az apádat.
– Milyen bonyolult lehetett a maguk élete, Vagyim – mondta Borisz.
– A mi életünkben, azt hiszem, minden sokkal egyszerűbb.
Vujnovics örült. Nem nagyon számított jó beszélgetésre, és tessék, ez
a „Bábocska” a keresztnevén szólítja, mint a barátja, mint Nyikita.
Csakugyan hasonlít az apjára, még olyasféle illúziója is támadhat az
embernek, hogy visszafordult az idő.
– Várjunk még vagy tíz évet, Borja, és majd akkor elbeszélgetünk az
élet bonyolultságáról – mosolyodott el.
– Hol szállt meg? – kérdezte Borisz.
– Még nem nősültél meg? – kérdezte Vagyim.
 – Ez hogy jön ide? – kérdezte Borisz.
– De van valakid, ugye? – kérdezte Vagyim.
Borisz elnevette magát:
– Szóval, hol szállt meg? Mert lakhat nálam, a Gorkij utcában.
– Köszönöm. Örömmel laknék egy kicsit egy fedél alatt veled, de
nincs időm. – Vujnovics láthatólag nem túl nagy örömmel tért vissza a
saját dolgaihoz. – Négy óra múlva indul a repülőgépem.
– Németországba?
– Igen, az NDK-ba.
– Mit gondol… – kezdte Borisz, de elharapta a szót.
– Tessék?
– Semmi – legyintett Borisz. Azt akarta kérdezni: „Lesz-e háború
Amerikával?” – de aztán arra gondolt, hogy ezt a kérdést nem teheti fel
egy tüzér ezredesnek, aki ráadásul Németországból érkezett. És
egyáltalán, hülye kérdés. Mit jelent az, hogy „háború Amerikával”?
– Ha valaki kérdezni akar valamit, de nem kérdezi meg, az olyan,
mintha valami mocsár támadna az ember körül – mondta egy perc
hallgatás után Vujnovics.
Borisz bűntudatosan elmosolyodott. Igazából egyáltalán nem akart
Vujnoviccsal szemben leereszkedő fölényt mutatni. Ellenkezőleg:
szeretett volna mindenféle hülye kérdéseket feltenni, és érdeklődve
várni a választ. Hirtelen valami egészen elrugaszkodott gondolat jutott
az eszébe: milyen egyetértésben élhetnénk, ha az apám halála után
anyám ehhez a Vujnovicshoz ment volna feleségül.
– Ugyan, Vagyim, ne higgye, hogy rejtegetek valamit. Egyszerűen egy
ostoba kérdés jutott az eszembe, egy Amerika elleni háborúról.
Vujnovics az órájára nézett, és letette a balusztrádra a vaskos
bőrdossziét, amelybe láthatólag több papírt tömtek, mint amennyi
belefér.
– Ami az Amerika elleni háborút illeti, erről, remélem, még
beszélünk egyszer, ha csak, ne adj’ isten, ki nem tör közben. Most
sietnem kell, és… nézd, elhoztam ezt a dossziét, minden eshetőségre…
nem tudtam, rád bízhatom-e… De most látom, hogy rád bízhatom…
tudod, azt szeretném, hogy vidd magaddal ezt az egész miskulanciát…
ez az én egész, hogy is mondjam, bizalmas archívumom… Fényképek,
feljegyzések, levelek, versek… szóval mindenféle szentimentális izé…
Rá kell bíznom valakire, és rajtad kívül, Borka, nincs senki… Hát jó, úgy
látszik, kénytelen vagyok elmondani mindent. Tudod, csaknem biztos
vagyok benne, hogy napokon belül újra elvisznek. Nem, egyáltalán nem
a berlini dolog miatt. Biztos vagyok benne, hogy erről senki nem tud.
Egyszerűen tipikus letartóztatás előtti helyzet alakult ki körülöttem.
Érzem ezt, bizonyos beszélgetésfoszlányokból, az elhárítósok
tekintetéből, a taggyűléseken feltett kérdésekből. A legvalószínűbb,
hogy valaki a közvetlen környezetemből jelentgeti a hangulataimat,
aztán meg… a harmincnyolcas ügy nem tűnt el… amazok,
természetesen, emlékeznek rá, hogyan viselkedtem a vizsgálat
közben… meg a lágerben… el is pusztítottak volna ott, természetesen,
ha nincs az apád… Egyszóval a rehabilitációmat, tekintet nélkül a
kitüntetéseimre és a sebesüléseimre, megkérdőjelezhetik… Tudod, van
a mi titokzatos népünknek egy közmondása: a koldustarisznyát meg a
börtön rácsát el nem kerülheted. De azt nem tudom elképzelni, hogy a
papírjaim közé, amik itt vannak, ebben a dossziéban, és ami a
legdrágább számomra, megint beletúrjanak ezek a… – elakadt, Borisz
szemébe nézett, és keményen befejezte a mondatot: – ezek a mocskos
patkányok. Ezért arra kérlek, vedd magadhoz.
– Persze hogy magamhoz veszem – mondta Borisz.
– El is olvashatod, ami benne van, megnézheted a fényképeket,
szóval, mindent, egész nyugodtan. Talán akkor jobban megérted a
szüleid nemzedékét.
– Persze hogy megnézem – ígérte Borisz.
– Na, ez nagyszerű – sóhajtott fel az ezredes. – Most pedig felszállok
arra a trolira, bemegyek a központba, onnan pedig ki a reptérre.
Milyen szomorú volt ennek a Vagyimnak az élete, gondolta Borisz.
Nem volt benne semmi diadal. Az állandó, reménytelen vetélkedés az
apámmal, a reménytelen szerelem…
– Mondja, Vagyim, miért megy úgy oda, mint az áldozati bárány? –
szólalt meg. – Mi lenne, ha küzdene? Hallgasson ide, ha akarja,
beszélek egy emberrel. Ő csakugyan segíthet.
 Vujnovics arcára heves nyugtalanság ült ki.
– Semmi szín alatt, Borka! Senkinek, kérlek, senkinek egy szót sem a
találkozásunkról! Legyen, aminek lennie kell, nekem nem kell többé
semmilyen protekció, semmiféle játék. Hidd el nekem, hogy becsületes
ember vagyok, és számomra ez a legfontosabb. Az élet elszáll, nekem
már nincs semmilyen ambícióm. Az egyetlen, amiről még álmodom –
hát jó, megvallom – az, hogy szép csöndben öregedhessek meg, és
legalább néha láthassam az öregedő Veronyikát. Tulajdonképpen ez
amolyan ábrándok ábrándja, és ezt aztán senki el nem veheti tőlem.
Na, megyek. Gyere, hadd öleljelek meg búcsúzóul!
Megölelték egymást. A tüzér ezredes hónaljából verejték és „Sipr”
kölni szaga érződött. Az ördögbe is, ez tényleg afféle búcsú a „szülők
nemzedékétől”.
Vujnovics nehézkesen odafutott a trolihoz. Mielőtt fellépett volna a
lépcsőre, visszafordult, és intett egyet. A hátán megfeszülő zubbony
most nemcsak a felesleges zsírpárnákat emelte ki, hanem egy jókora
gödröt is a lapockája alatt. Az ördögbe, azt hiszem, nagyon sokat
mondott nekem. Azt hiszem, elmondta azt is, amire én még csak
gondolni sem merészelek.
A „búcsú a szülők nemzedékétől” nem bizonyult véglegesnek:
Boriszt aznap még egy meglepetés várta. Lássa be, tisztelt olvasó,
ilyesmi nemcsak a regényekben fordul elő. Egymás után telnek
napjaink, nem hoznak mást, csak mindennapos rutint, csak azt, amit a
józan ész (vagy annak hiánya) diktál, csupa köznapiságot, a pénz (vagy
az adósságok) számlálását, amikor hirtelen bekapcsolódik valami
gyorsító – IV. Borisz természetesen a motorkerékpárról veszi a
hasonlatot –, és az események hirtelen egymásra torlódnak, mintha
mind erre a napra várt volna, hogy egy csapásra előjöjjenek. Az olvasó
erre azt mondhatja, hogy a valóság és a regény nem hasonlítható
össze: az életben az események spontán történnek, a regényben
viszont a szerző önkénye szerint; ez igaz is, meg nem is. A szerző
kétségkívül sok mindent kitalál, ám ha bekerül a regénye hálójába,
olykor azon kapja magát, hogy olyan események puszta lejegyzője lesz,
amelyeket bizonyos mértékig már nem ő határoz meg, hanem maguk a
szereplők. Vannak hát a regénynek bizonyos homályos fordulatai, ahol
mindenki a maga dudáját szeretné fújni. Azt mondják, egyes szerzők,
ahhoz, hogy rendet teremthessenek ebben a felfordulásban, kartotékot
készítenek a szereplőkről, amelyekben előre meghatározzák,
következésképpen alaposan mérlegelik az alakok lehetséges tetteit, mi
viszont tíz oldallal ezelőtt, biz’ isten, nem is sejtettük, hogy
elbeszélésünkben ismét megjelenik Taszja Pizsikova, méghozzá nem is
egymaga.
Amint Borisz, egyik kezében a hátizsákjával, benne a kiszolgált
orvostudományi tankönyvekkel, másikban Vujnovics archívumával
belépett a kapun, mindjárt észrevett egy szemrevaló vidéki kis hölgyet,
aki ott ült a mindig elkalandozó liftkezelőnő székén. Arról, hogy vidéki,
legfőképpen élénkpirosra festett szája és riadt arckifejezése
árulkodott, és csak másodsorban a csípőre szabott, kissé puffos ujjú kis
zsakett. Amint a kis hölgy megpillantotta a napfényről az előcsarnok
homályába lépő fiatalembert, felugrott a székről, mint valami
kérelmező, mondjuk, a miniszter fogadószobájában, amikor a tisztelt
elvtárs váratlanul kilép a dolgozószobájából. Borisz csodálkozva nézett
rá, és mint a nagymama jóvoltából jól nevelt fiatalember, kissé oda is
biccentett: jó napot, fiatalasszony, és csak azután nyomta meg a lift
hívógombját.
A lift éppen leért, amikor meghallotta maga mögött a fiatalasszony
izgatott hangját:
– Bocsánat, ön nem Borisz Nyikityics Gradov véletlenül?
Borisz rápillantott, és észrevette, hogy a hölgy alig kap levegőt az
izgatottságtól; kezét a melléhez szorítja, vastagon kifestett ajkai
remegnek.
– De igen, az vagyok – felelte csodálkozva Borisz. – Maga pedig, már
megbocsásson…
– Én meg egész nap magát várom – hadarta amaz. – A vonat reggel
hat ötvenkor érkezett, mi meg mindjárt idesiettünk, persze, kissé
elkeveredtünk, nem jó villamosra szálltunk, de aztán mégiscsak
megtaláltuk… Jaj, nem is ezt akartam mondani…
 – De hát tulajdonképpen milyen ügyben… – kezdte Borisz, de az
asszony nem hallgatta végig a kérdést, berohant valahová a liftakna
mögé, az előcsarnok mélyébe. – Nyikituska, hol vagy? – kiabálta. – Mán
megint hová bújtál, te anyaszomorító?!
Hangja tompán végigvisszhangzott fölfelé a lépcsőházban. Két
felneszelt kandúr nézett lefelé, egy narancssárga és egy sötétpiros.
Legalábbis ilyennek festette őket a színes üvegablakon áttörő fény. Egy
kissé olyan ez az egész, mint valami álom, gondolta Borisz. A kis hölgy
előbukkant egy oszlop mögül, magas sarkú – bizonyára csináltatott –
cipői hangosan kopogtak. Egészen jó alakja van. Egy hat-hét éves,
gombos kardigánt, rövidnadrágot és gumis harisnyát viselő kisfiút
vezetett a kezénél fogva.
– Na, Nyikita, nézd, ez itt Borja bácsi! – mondta az asszony. – Ez az a
bizonyos Borja bácsi. Most mingyán megismerkedtek.
A kisfiú vadóckodott, világosszürke szemével durcásan nézett fel
meredek homloka alól, nem túl ügyesen nyírott sötét bronzszínű
sörtéje ide-oda ágaskodott.
Borisz még mindig nem értett semmit, de azt már megérezte, hogy
valami roppant fontos dologról van szó, a maga és az övéi számára.
– Menjünk fel – szólt, és kinyitotta a liftajtót.
– Nyikita még soha nem utazott liften – mondta fura büszkeséggel az
asszony.
– Anya, nem akarok – dörmögte gyerekes basszus hangon a kisfiú.
– Ne félj – mosolyodott rá Borisz. Odanyújtotta a kezét, mire a kisfiú
váratlan készséggel beletette kis mancsocskáját.
A liftben az asszony a zsebkendőjével a szemét nyomkodta.
– Jaj, maga olyan, maga olyan, Borisz Nyikityics…
Borisz, miközben kinyitotta a lakásajtót, és előreengedte a
vendégeket, megkérdezte:
– Először is, hogyan szólíthatom?
– Taszjának hívnak – felelte az asszony. Hangjában már érződött az
elfojtott, de kitörni készülő zokogás. – Taiszija Ivanovna Pizsikova.
 – Fáradjon be ide, kérem, az ebédlőbe, foglaljon helyet, ott a
díványon, azt hiszem, már kezdem érteni, hogy ki maga, de egyelőre
nem tudom elhinni ezt az egészet…
Borisz odahúzott egy széket magának, de azon egy doboz
gyújtógyertya volt. Oda akarta tenni a dobozt a valaha pazar, de már
rég összekaristolt és összemaszatolt asztalra, ekkor megpillantott egy
ott heverő bőrnadrágot.
– Bocsásson meg a rendetlenségért – dünnyögte, és arra gondolt,
milyen könnyen támad a legnagyobb felfordulás. Mit ott nem hagy
szanaszéjjel a motorosok nomád csapata meg a Gorkij utcai társaság,
különösen a házibulik gusztustalan maradványait, amilyenek a
kinyitott, de csak félig kiürített, és nyomban erőteljes büdösödésnek
induló halkonzervek. Na meg a csikkek, az ördög vigye el, ezek a ronda,
kunkorgó bűzforrások mindenütt ott éktelenkednek, mint a pondrók a
kerítés tövében. Valaki kihozott a fürdőszobából egy szappantartót, és
azt is telerakta ezzel a bűzlő mocsokkal. Vera Gordának, aki románcuk
kezdetén oly hévvel fogott hozzá „Borisz istállójának”
megtisztításához, az utóbbi időben – mind bonyolultabbá váló
magánélete bizonyos körülményei következtében – kissé alábbhagyott
az igyekezete, de különben is, egyre ritkábban néz be ide. A lakás
pedig, mintha csak erre várna, egy szempillantás alatt képes
szemétdombbá változni.
– Jaj, mennyire hasonlít maga rá! – kiáltott fel halkan Taiszija
Ivanovna Pizsikova.
Egy kissé mintha megnyugodott volna, de még mindig két kézzel
szorította le hullámzó mellét. Ami a kisfiút illeti, neki láthatólag
minden tetszett ebben a lakásban. Különösen tetszett az előszobában
az állványra állított Harley-váz, melyre már fel volt szerelve egy kerék,
s körülötte egy csomó alkatrész hevert.
Borisz nem tudta levenni a szemét a kisfiúról. A gyerek csaknem
szakasztott úgy nézett ki, mint az apja a gyerekkori fényképein.
– Jaj, csak nem hogy hallott már rólam valamit? – kérdezte a vendég.
– Tudja, Taszja, én magam csak negyvennyolcban tértem haza
Lengyelországból, úgyhogy fogalmam sem volt semmiről, de a
nagyanyám megtudott egyet-mást a törzsbeliektől. Ha jól értem, maga
az a bizonyos asszony, akivel az apám végigharcolta az egész háborút,
igaz?…
Taszja nyomban felzokogott:
– Igen… igen… én vagyok az… tudja, valamikor azt mondták: tábori
frontfeleség… ez egy kicsit megalázó… pedig mi, biz’ isten, nem
hazudok… Borisz Nyikityics… mi úgy szerettük egymást… Tudja, én
semmit nem akartam tőle, csak szeretetet… csak azt, hogy ott lehessek
mellette, gondoskodhassak róla, hogy tisztán járjon… hogy időben
egyen, meleg ételt, jóízűt… hiszen olyan nagyszerű hadvezér volt… Jaj,
Borecska Nyikityics, senki másnak nem mondtam el, csak most
mondom magának… hiszen amikor az NKVD-nél rám parancsoltak:
eredj Gradovhoz, gitározzál neki egy kicsit… hát dehogy gondoltam én
akkor, hogy így összemelegszünk… hogy tűzzel-vízzel se lehet
elválasztani bennünket… Hiszen én nem kértem, hogy a felesége
legyek, tudtam én, hogy én a „tábori frontfelesége” vagyok, és higgye el,
én nagyon tiszteltem Veronyika Alekszandrovnát, a törvényes
feleségét… és csak nagy ritkán, amikor láttam a fényképüket Nyikita
Boriszovicsnál az asztalon, akkor sírdogáltam egy kicsit… hát így volt…
– Szóval ez a fiatalember itt, ezek szerint a kisöcsém? – kérdezte
Borisz, és egyszerre neki is mászkálni kezdett a gombóc a torkában,
keze magától nyúlt a mentő cigarettáért.
Taiszija még jobban felzokogott:
– Szóval annak tartja, Boriszocska Nyikityics, igazán? Hát ki más
lenne, persze hogy a kisöccse, hiszen a hatodik hónapban voltam,
amikor Nyikita Boriszicset megölték…
– Gyere csak ide! – szólt Borisz a kisfiúhoz, az pedig készséggel
átmászott a díványról az ölébe.
Taiszija arca most már teljesen elázott, folydogálni kezdett rajta az
ügyetlenül felkent szempillafesték, szája elkenődött. Selyemkendőjével
igyekezett letörölgetni ezt az egész vöröses-kékes-fekete maszatot, és
megrendült arcocskával nézegetett ki a keskeny csipkeszegély mögül.
Még egészen fiatal, mutatós menyecske, gondolta Borisz. Hét esztendő
telt el azóta, most tehát valamivel több lehet, mint harminc… Fiatalabb
Vera Gordánál.
– Mi a családneved, Nyikituska? – kérdezte a kisfiút.
– Pizsikovok vagyunk – felelte nagy komolyan a gyerek, és
kezecskéjével átölelte az országos bajnok erős nyakizmait. – Az ott a te
motorod? Játék motor?
– A mi nevünket kell, hogy viselje – mondta Borisz. – Hiszen
szakasztott olyan, mint a papa volt gyerekkorában. Na, elég, elég a
sírásból, Taiszija Ivanovna, kedves. Most mondja el, hogy s mint, te
meg, öcsikém – paskolt egyet a kisfiú fenekére – eredj a motorhoz,
megnézheted, csak nehogy a lábadra essen valami.
Taiszija Ivanovna kiszaladt a fürdőszobába, hogy rendbe szedje
magát. Borisz összehúzta magát: a fürdőszobában, a sarokban még ott
hevert a tegnap odadobott koton. Nézte, ahogy a kisfiú elmélyülten
motyorászva tesz-vesz a motor körül. Lelkében ismeretlen, nagyon
meleg érzés támadt: mostantól gondoskodnom kell erről a kisfiúról, a
testvéremről, a kisöcsémről, erről a nagyon kis öcsémről, aki annyival
kisebb nálam, hogy akár a fiam is lehetne.
Taiszija Ivanovna visszajött. Úgy látszik, nem vett észre semmit. Az
arca mindenesetre komoly. Hát mit meséljek? Egy átlagos nő
mindennapos élete. A marsall halála után Taszja elutazott a nővéréhez,
Krasznodarba, ott is szült. Az ottani egészségügyi főiskola klinikáján
dolgozott, a távol-keleti gyakorlat hozzásegítette, hogy gyorsan
visszakapja a minősítését. Itt találkozott egy érdekes emberrel,
Polihvatov Ilja Vlagyimirovicsnak hívják, belgyógyász és zenész.
Gyönyörű zengő tenor hangja van, énekel az egészségügyi dolgozók
kultúrházának operatársulatában. Megbízható, tiszta lelkű ember, soha
egy rossz szót nem szólt, ha Tasziját elfogták a szomorú emlékek. Én
tisztellek téged az emlékeidért, Taiszija, mondja gyakran. A kis
Nyikituskával is nagyon igazságosan bánik. Idén Ilja otthagyta a
családját, és ők kerten összeházasodtak. Persze, gondot jelent a lakás.
Ha a sorukra várnak, megöregszenek, és úgy sem tudják kivárni.
Vehetnének egy kis házikót a város környékén, de hát kuncog a
krajcár, annál is inkább, mert Ilja fizetéséből a tartásdíj levonása után
édeskevés marad. Akkor az az ötletük támadt, hogy jelentkezni kéne
Északra, mégpedig a Tajmir-félszigetre, ahol három év alatt meg lehet
keresni a szükséges összeget. Nem is rossz ötlet, igaz? Csak hát mihez
kezdjenek Nyikituskával? Hiszen csak nem cipelik magukkal a
növésben lévő kisgyereket az örök fagy és a sarki éjszaka világába?
Ekkor eszébe jutott Taszijának ez a Gorkij utcai ház, amely mellett a
háború után annyiszor elsétált, könnyek között, amikor még nagy
hassal járt, és ahonnét kilépni látta a tüneményes Veronyika
Alekszandrovnát. Talán Borisz Nyikityics mint a Szovjetunió bajnoka
segít elhelyezni Nyikituskát valami jó internátusba, persze, ha
elfogadja féltestvérkéjének. Látta Borisz Nyikityics fényképét a
Szovjetszkij Szport-ban, és nagyon komoly fiatalembernek tűnt a
számára…
– Zseniális! – kiáltott fel a történet végén Borisz. – Csakugyan,
Taiszija Ivanovna, ennél jobbat egyszerűen ki sem találhatott volna!
Hirtelen felugrott, futkosni kezdett a lakásban, a szekrényajtókat
csapkodta, kiviharzott a konyhába, aztán vissza. Taszja Pizsikova, bár
még nem tudta, miért futkos, azt már sejtette, hogy abból a nem valami
lelkesítő életből, ami neki jutott, ha csak kis időre, ha csak egy
pillanatra, ha nem is úgy, mint a háború alatt, de a hullám megint a
tarajára kapja. Hála neked, Uram, gondolta, hogy megláttam azt a
fényképet a Szovjetszkij Szport-ban. Borisz eközben feltúrt mindent a
lakásban, hátha talál valami ennivalót. Minthogy gyakorlatilag semmit
nem talált, berontott megint az ebédlőbe, ahol szófogadó kislány
módjára illedelmesen ott ült az életteli rózsás színét visszanyert,
felderült Taiszija Ivanovna.
– Gyerünk! – kiáltotta. – Kerítünk valamit vacsorára! Hol van a
holmija, Taiszija Ivanovna? A Kurszki pályaudvaron? Na, ezt mindjárt
elintézzük! Hol vagy, Nyikituska-Kituska?
Régen nem érezte ennyire elemében magát. Mi van velem, gondolta,
ahogy megpillantotta a tükörben izgatott képmását. Lehet, hogy a klán-
érzés, a Gradov-féle családi összetartás, a családi szaporulat feletti
öröm?
 Nyikita előmászott egy polc mögül. A nyakában egy pár
bokszkesztyű lógott, kezében Borisz expanderét vonszolta maga után.
– Apát hívták így gyerekkorában, Nyikituska-Kituskának –
magyarázta Borisz a boldog Taszijának.

Az csak természetes, hogy nagyobb ajándékot ki sem találhatott volna

a gyereknek, mint a moszkvai kocsikázást a visszafogottan bömbölő
hatalmas külföldi autóban! Nyikitka ott állt közvetlenül a sofőr háta
mögött, újra meg újra felvisított a gyönyörűségtől, és most már minden
teketória nélkül cibálgatta hatalmas bátyja bozontját. Végső soron akár
én magam is a fiammá fogadhatom, gondolta Borisz. Azt hiszem, a
törvény engedélyez ilyen formális örökbefogadást. A lényeg az, hogy a
kissrác Gradov legyen, ne holmi Polihvatov! Kivették a holmit a
csomagmegőrzőből, bevásároltak egy csomó élelmiszert a Szmolenszki
téri csemegében – vettek tokhalat, lazacot, kaviárt, sonkát, füstölt húst,
csirkét, húsos derelyét, „Jubileum”-tortát, „Miska-mackó” csokoládét,
mindenből a legjobbat, amit az akkoriban legszebb virágkorát élő
fővárosi kereskedelem kínált –, aztán visszatértek a marsalli lakásába.
– Lakoma! Lakoma! – ujjongott a kis Nyikitka.
Taiszija Ivanovna keze alatt csak úgy égett a munka. Láthatólag
elemében érezte magát. Hamarosan ott gőzölgött egy tál karfiol a
hasonlóképpen gőzölgő tál húsos derelye mellett, a válogatott
csemegék pedig a legelegánsabb módon sorakoztak az eszményi
tisztaságúra mosott tálakon. Vacsora után aztán Taiszija Ivanovna
némi pironkodással odafordult a házigazdához:
– Boriszocska Nyikityics, engedje meg, hogy egy kicsit kitakarítsak
itt magánál, jó? Nem, dehogy fáradtam el, higgye el, olyan jólesik
takarítani ebben a lakásban.
Borisz nem hitt a szemének, látva, amint a pongyolába átöltözött
Taszja felmosóronggyal és vödörrel buzgón nekiesik a lakás ama
zugainak, amelyekről Vera Gorda rendszerint azt mondta, hogy oda
„tisztességes ember nem teszi be a lábát”.
Mázlija van ennek az amatőr tenoristának, ennek a Polihvatovnak,
gondolta Borisz. A konyha, a lakás, a súrolókefe, a mosószer habja
egyenest az életeleme Taszijának! Nyikitka eközben kézen fogva
körbejárt vele a lakásban, és megállás nélkül kérdezgetett. Ez mi? És
ez? Ez földgömb, Nyikita. Ez meg állólámpa. Ez egy barométer, ez
mutatja az időjárást. Ez meg itt a tartalék alkatrészes láda, kedves
barátom. Ezek itt dugattyúk, ezek pedig csapágybélések, komoly
dolgok! Ez itt, barátom, eltaláltad, egy emberi csontváz. A bátyád ezen
tanulta a csontok anatómiáját. Ez pedig itt már az állatvilág, kiskomám:
ez egy usszuri tigris bőre, egyes állítások szerint az apád lőtte, mások
szerint a sofőrje, Vaszkov. Az egy enciklopédia, Nyikita, enciklopédia,
tedd vissza a helyére. Most pedig nézd ezt meg jól: ez itt a te apád meg
az én apám, Nyikita Boriszovics Gradov, a Szovjetunió marsallja. Igen,
ilyen sok kitüntetése volt. Számold össze magad, hány. Csak tízig tudsz
számolni? Na, számoljuk össze, hányszor tíz? Jól van, háromszor tíz,
meg itt van még három külföldi kereszt, szóval összesen
harminchárom érdemrend. Ez pedig egy televízió. Hogy mi az a
televízió? Szóval, még soha nem láttad, hogyan működik a televízió?
Ez utóbbi tárgy, ez a jókora láda, melyen egy kis képernyő, előtte
pedig egy vízzel teli domború nagyító lencse volt látható, teljesen
ámulatba ejtette Nyikitkát.
Alighogy feltűntek a lencsében a Nagyszínház japán divat szerint
megkurtított lábú és kissé elmosódó fejű balerinái, hasra vágódott a
szőnyegen, és többé nem volt hajlandó elszakadni a varázslatos
látványtól, amíg el nem aludt.
Az erélyes takarítás hangjai még sokáig ott röpködtek Borisz körül,
miközben telefonon meghányt-vetett néhány dolgot előbb Gringouttal,
aztán Korollal, aztán Cseremiszkinnel. A motorosok aprólékosan, az
orosz nyelv legizmosabb kifejezéseinek használatával gondosan
megtárgyalták a másnapi „kaukázusi menet” minden csínját-bínját.
Úgy határoztak, hogy külön-külön hagyják el a várost, és a karaván
gyülekezési pontja Orjolban lesz.
Borisz végre letette a kagylót, és már éppen le akarta oltani a
villanyt, amikor illedelmes kopogtatással belépett a hálószobába
Taiszija Ivanovna. Nyoma sem volt rajta a fáradtságnak, ellenkezőleg, a
kis hölgy csak úgy sugárzott a boldogságtól.
 – Na, Borisz Nyikityics, most bátran állítom, hogy nem ismerne rá a
közös helyiségekre – jelentette diadallal.
– Közös helyiségek? – jött kissé zavarba Borisz.
Taiszija elnevette magát:
– Jaj, persze, hát ez nem társbérlet! Maga egyedül lakja ezt a palotát!
Szóval a fürdőszobára, a vécére, a konyhára, a kamrára gondoltam…
Jöjjön, jöjjön csak, nézze meg! – Ujjacskáival megfogta Borisz csuklóját,
és kissé meghúzta a karját. – Na, jöjjön csak, nézze meg, Boriszocska
Nyikityics!
Keze érintésétől hirtelen édes vágy futott végig Borisz egész testén.
Na, még csak ez hiányzott.
– Elhiszem, elhiszem, Taiszija Ivanovna! – húzta el a karját. –
Mindjárt látni, micsoda remek háziasszony maga…
Taiszija végignézett a hálószoba falain:
– Persze egyetlen este itt nem sokra megy az ember, ekkora
hodályokban. Ha nem sietnénk, Borisz Nyikityics, itt maradnék
magánál egy hétre, akkor aztán olyan rendet csinálnék, hogy csak úgy
ragyogna minden. Maga biztos olvasta a Csuzimá-t, azt a regényt, ugye?
Na, emlékszik, hogyan ellenőrizte ott az admirális a tisztaságot a
hajón? Elővett egy hófehér zsebkendőt a szivarzsebéből – azzal el is
játszotta az admirális zsebkendőelővételét –, letette a fedélzet
padlójára – azzal lehajolt, hogy megmutassa, hogyan ellenőrizte a
tisztaságot az admirális, és lentről felnézett Boriszra.
A tűz megint végigfutott Borisz testén. Na, még csak ez hiányzott. Na
nem, ezt már nem, ez azért még egy ilyen baromtól is sok lenne, mint
én…
– Maga biztos elfáradt, Taiszija Ivanovna. Biztosan pokolian elfáradt
egy ilyen nap után, igaz? Ott a Nyikitka szobájában van egy másik ágy,
nagyon kényelmes…
– Egyáltalán nem fáradtam el, Borisz Nyikityics. Egy cseppet sem
fáradtam el. Olyan örömteli napom volt, Borisz Nyikityics, és olyan
hálás vagyok magának, hogy elismerte Nyikituskát, és befogadott
engem is. – A zokogás ismét a torkát fojtogatta, s mintha csak azt
akarná, hogy könnyebben kitörjön belőle, gyorsan levetette a
pongyoláját, félredobta, és ott állt egy szál melltartóban és bugyiban. –
Egyszerűen nem is tudom, hogyan mutassam ki, mennyire hálás
vagyok magának, drága Boriszocska Nyikityics. – Leült az ágy szélére,
háttal Borisznak, és megkérte: – Kapcsolja ki a melltartómat, legyen
szíves, Borisz Nyikityics…
Jókora idő beletelt, mire Borisz valamennyi kedvenc klasszikus
pozitúráját végigzongorázva, végre eleresztették egymást.
– Na, most aztán tényleg kifáradtam, Borisz Nyikityics – suttogta
Taiszija. – Most nem tudom felemelni se a karomat, se a lábamat… Jaj,
de rég nem fáradtam ki ennyire…
Na, szereztél magadnak még egy anyukát, te hülye, gondolta Borisz,
miközben gyengéden simogatta Taiszija Ivanovna összezilált világos
gesztenyebarna haját.
– Köszönöm, Taiszija Ivanovna – szólalt meg. – Köszönöm a
gyengédséget, most pedig kérem, menjen át Nyikituskához a másik
szobába. Átvigyem a karomban, akarja?
– Még csak álmodni se merem – motyogta Taiszija.
Borisz felemelte, átvitte a másik hálószobába, az egykori
gyerekszobába, ahol most csakugyan ott aludt az újabb Gradov gyerek.
Taiszija Borisz vállára tette a fejét, és még mindig hálálkodó szavakat
suttogott. Amikor beértek a másik szobába, Nyikitka hirtelen felült az
ágyon, vakon rájuk emelte a szemét, és fejecskéje újra visszazuhant a
párnára. Borisz letette Taiszija Ivanovnát a másik ágyra, és betakarta a
paplannal. Taiszija nyomban elaludt.
Még szerencse, hogy Vera nem állított be a saját kulcsával, ahogy
gyakran szokott, gondolta Borisz, amint visszatért a szobájába. Megint
cirkusz támadt volna. Őneki, ugye, szabad féltékenykedni, én viszont
nem kérdezősködhetem senki iránt, különösen a férje iránt nem.
Egyébként, ami a férjét illeti, ő maga számolt be róla, én nem
erőltettem.

Tudod, ő nagyon sebezhető ember, egyszerűen egy nagy gyerek,

kezdte egyszer Vera. A szülei lágerben vannak, pontosabban, az apja
lágerben van, az anyja száműzetésben. Ő meg kitalált egy fiktív
életrajzot, hogy elvégezhesse az építészetit. Most egy titkos
munkahelyen dolgozik, és retteg, hogy kiderül a csalás. Egyáltalán, az
égvilágon mindentől fél, tőlem is. Amikor összeházasodtunk, egy
hónapig nem feküdt le velem, félt, hogy nem tud kielégíteni. Folyton
leitta magát, tört-zúzott, mindenféle disznóságokat művelt, sértegetett,
de hogy! El nem tudod képzelni. Mostanában aztán valahogy sokkal
jobb lett, minden tekintetben emberségesebb, jobb. Én már ott
tartottam, hogy a szemétre vele, de most valahogy sajnálom:
mégiscsak a férjem. Jót tesz neki a barátság ezzel a te barátoddal,
tudod, azzal a „Lord Byronnal”, azzal a páratlan Szasa Seremetyjevvel.
– Várj csak! – kiáltott fel álmélkodva Borisz.
– Hát persze hogy ő az – jött zavarba az éttermi dobogók csillaga. –
Te is ismered, hát persze, ő az, Nyikolaj Umanszkij, a Melák…
E váratlan vallomást követően Borisz és Vera között hirtelen
egyfajta idegen tér keletkezett, amelybe nemcsak a Melák került be, no
meg Szaska Seremetyjev, hanem a Dosztojevszkij-kör többi tagja is.
Borisznak úgy rémlett, egyáltalán nem Verának a balszerencsés férj
iránti meleg érzelmei taszítják el őket egymástól, hanem éppen ez a
közvetett kapcsolata az úgynevezett körrel.
Az eltelt esztendő során többször is járt a gyűléseiken, és minden
alkalommal megérezte az iránta táplált nem túlságosan leplezett
ellenszenvüket. A dosztojevszkijesek láthatólag nem vették őt
komolyan a motorkerékpárjaival, a Gorkij utcai lakásával.
Egyetlenegyszer fordult elő, hogy hívta őket: tartsák az
összejövetelüket nála (akkor éppen a betiltott Ördögök-et olvasták és
elemezték), de ezt a meghívást valamennyien, még Szaskát is
beleértve, azonnal elutasították. Spiclinek valószínűleg nem tartanak,
de mint az „aranyifjúság” képviselőjében nyilván nem bíznak bennem.
Hát vigye ördög őket, gondolta Borisz. Nélkülük is megismerhetem
Dosztojevszkijt: nagyapának megvan az „összes” régi kiadása.
Érdekelnek is engem ezek a „bölcsek és költők”! Kibontanak egy üveg
vodkához egy doboz paradicsomos snecit, aztán hadonásznak egymás
felé a villájukkal! Csak azt sajnálta, hogy Szaskával meglazult a
kapcsolatuk. Kár volt abban bízni, hogy Szaska ekkora homéroszi
büszkeség mellett képes tartósan megmaradni személyes edzőként.
Egyszer Szaska kijelentette: „Ez a ti Légierőklubotok egy mocskos
udvari istálló, nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzájuk!”
Kiderült, hogy már elhelyezkedett éjjeliőrnek egy könyvraktárban.
Maga, Szaska, egyszer még ráfizet a könyvbarátságra, mondta
barátjának Borisz. Seremetyjev hangosan felnevetett: maga csirkefogó,
de nagyon alaposan belenézett a kávézaccba!
Az igazat megvallva, Borisznak a sietős életmódjával nemigen jutott
ideje, hogy eligazodjék ennek az embernek a lelkivilágán, akit
valamikor ejtőernyőzsinóron engedett le a lángban álló, düledező
Stare Miastó-i ház erkélyéről, és akit azóta úgyszólván a fivérének
tekintett. Szaska mai komor pózát megjátszott szerepnek, a
„felesleges” ember egy változatanák, a „Byron-utánzat” és az
„illegalitásban élő ember” kombinációjának tartotta. Akadtak lányok,
akik döglöttek érte, a lélegzetük elakadt, kezük-lábuk reszketett, ha
megjelent a láthatáron ez a kissé sántikáló, erősen félrecsapott fekete
barettet viselő figura. Olykor-olykor leereszkedően, ahogy mondta,
odaengedte őket a testéhez, de komoly viszonyra, amilyen Borisz és
Vera Gorda románca, egyetlen hódolója sem számíthatott: volt
Seremetyjevben valami olyasmi, ami kizárta a románcokat.

Egyszer vagy két hónapra eltűnt Moszkvából, mikor aztán visszatért,

meghívta Boriszt, hogy látogassa meg, és hajtsanak fel egy üveggel. Az
első, amit Borisz Szaska kis kamrájában észrevett, egy koponya volt, a
könyvek közt a polcon. Borisz az utóbbi időben hozzászokott az efféle
szemléltetőeszközökhöz, így nem lepődött meg, de aztán eszébe jutott,
hogy Seremetyjevnek semmi köze az anatómiaórákhoz.
– Ez meg miféle új divat magánál? – kérdezte. A két fiú, talán
megszokásból, talán sznobizmusból továbbra is kitartott a magázódás
mellett, ám hogy némi természetességet kölcsönözzenek neki, vagy a
még nagyobb sznobizmus végett, vaskos kötőszavakkal tűzdelték tele
mondanivalójukat: „Bassza meg, ez miféle új divat magánál?”
– Ez ő – mondta csak mintegy mellesleg Seremetyjev, és elmélyülten
csavargatta lefelé a dugót leszorító drótot. Ekkoriban jött divatba a
Cimljanszkoje habzó nevű rozé, mely kitűnő hatásfokozó volt a fő ital,
azaz a vodka mellé.
– Mit jelent ez az „ő”, Szaska? – kérdezte Borisz. – A kurva életbe,
beszéljen, ezért hívott meg, nem igaz?
Erre következett egy meglehetősen patologikus história,
szándékoltan színtelen előadásban. Ez a koponya Alekszandr
Seremetyjev első nőjének, egy Rita Bure nevű tizenkilenc esztendős
rádióslánynak a koponyája volt. Úgy szerették egymást, mint Paolo és
Francesca, bár a koreai határ közelében lévő rádiófelderítő
központban éltek. Ez a bizonyos Rita lett az Erisz almája az ifjú
hadnagy és Maszljukov ezredes között. A vén bakkecske piszkosul
gerjedt rá, mindennap behívatta, ráültette a tökére. Ő volt az, aki
kiküldette Seremetyjevet Iturupra, Ritának pedig hadbírósággal
fenyegetődzve megtiltotta, hogy kövesse. Rita minden bizonnyal
megadta magát, és az ezredes mocskosul kiélvezhette a kéjes
fantáziáit. Aztán történhetett köztük valami. Az a srác, aki már itt,
Moszkvában elmesélte a dolgot Seremetyjevnek, azt állítja, hogy Rita
valami iszonyú módon fellázadt, megpróbált kiszabadulni annak az
elfajzott Maszljukovnak a karmai közül. Az a mocsadék zsarolni
kezdte, hogy rokonai vannak külföldön, valami fehérgárdista rokoni
ág, és hogy Rita ezt eltitkolta a kérdőíveken. Na, a többi már ment, mint
a karikacsapás: Ritát behívatták az elhárítókhoz, jöttek a kihallgatások,
már csak a letartóztatási parancsot várták a körzetből. Az egészségügyi
részlegen ugyanakkor tudták, hogy Rita terhes. Röviden, Rita eltűnt a
föld színéről, a hivatalos verzió szerint kiment a tajgába, és ott végzett
magával. Egy idő múltán megjelent Rita szerelmese, Szasa, aki maga is
kis híján eljátszotta a Rómeó és Júlia e távol-keleti változatát – lehet,
hogy éppen aznap lőtte meg magát, amikor a lány eltűnt –, megjelent a
parancsnokságon, és ez volt az az eset, amikor kiderült, hogy
Maszljukov ezredesnek túlságosan törékeny az állkapcsa.
Azt mondják, az idő mindent eltüntet, de ezen a „mindenen”
alighanem mindenféle semmiséget szoktak érteni. A szerelmet és a
bűnt nem tünteti el a közönyös idő. Nem volt nap, hogy Szasa
Seremetyjevnek ne jutott volna eszébe Rita Bure és Maszljukov
ezredes. Mintha tudta volna, hogy a történetnek ezzel nincs vége. És
csakugyan: három évvel később beállított hozzá egy srác, akivel együtt
végezték a nyelviskolát; őt is leszerelték. Ez a srác elmondta neki azt a
változatot, amely, mint kiderült, már három évvel azelőtt is köztudott
volt, Seremetyjev mégsem szerzett tudomást róla, mert mindenki
kussolt, mint a megfélemlített barmok. Hát, ez történt…
– Na és aztán? – kérdezte Borisz, igyekezve ugyanolyan hidegvérű
maradni, mint a beszélő. A tiszta, matt fényű koponya ott állt az
asztalon a kiürített Cimljanszkoje és a csaknem üres Moszkovszkaja
között. Az alsó állkapocs, vagyis a mandibula gondosan a helyére volt
drótozva.
– Érdekes ez? – nézett egyenest Borisz szeme közé Seremetyjev.
– Hát kinek mondja el, hogy mi történt aztán, ha nem nekem? –
húzta mosolyra a száját Borisz.
– Na, jó, hallgassa tovább, Borka, de aztán ne sziszegjen nekem, hogy
megbolygattam egy szovjet sportoló tiszta lelkét. Kiástam a
rejtekhelyemen a TT-met, és elutaztam a Távol-Keletre.
Blagovescsenszkből egy hétig gyalogoltam keresztül az erdőn, mire
beértem a tiltott zónába. Maszljukovot egy reggel pillantottam meg,
éppen a kisebbik lányát kísérte az iskolába. Derék egy pasas,
mintaszerű családapa, a fogsorát megcsináltatta, azzal szorítja a
cigarettáját, pöfékel, okítja a kislányát… Ahogy ment vissza az
iskolából, elkaptam, és berángattam a bokrok közé. Amikor észhez
tért, megmondtam neki: „Azt hiszem, rájött, hogy nem szoktam
tréfálni, most pedig álljon fel, és mutassa meg, hol ásta el Ritát.” Az
igazat megvallva, nem is értem, miért vezetett el olyan készségesen
arra a helyre. Lehet, hogy várta az alkalmas pillanatot, amikor
meglóghat, vagy lefegyverezheti az elrablóját. Közben beszélt
összevissza, a hazafiságról, az én komszomolista lelkiismeretemre
próbált apellálni. Csaknem egész nap mentünk, míg végre, mint valami
lázálomban, megpillantottam a vihar törte ágak között egy
elmocsarasodott tavacskát, fölötte pedig egy kis dombot, rajta három
fenyővel, és egy mély bevágással kelet felé, Japán irányába. Mindjárt
tudtam, hogy ez az a hely. Maszljukov meg azt mondta: „Itt fekszik
Bure, a kémnő, és én gyakran ülök itt, és próbálom felidézni, milyen is
volt.”
A sírt, Borka, vagy inkább azt a gödröt már rég feltúrta valami
vadállat, szóval ne higgye, hogy teljesen becsavarodtam, és úgy
turkáltam ott, mint egy vámpír. Egyszerűen fogtam ezt a tárgyat,
amelyet maga olyan jól ismer a stúdiumaiból, és amely olyan üresen
néz ránk a szemgödreivel, mint maga a világmindenség. Csaknem
ugyanilyen állapotban volt, mint most, csak jól ledörzsöltem a
sátorlapommal…
– És Maszljukov? – kérdezte Borisz.
– Ő nincs többé – mormogta sörényét a hamutartó fölé csüggesztve
Alekszandr, és öklével hirtelen az asztalra csapott: – Hát mit akar?
Játszottam volna el a keresztényi mindent megbocsátás nagyjelenetét?
Mondjam, hogy a gyilkossal együtt ontottuk a könnyeinket szerelmünk
közös tárgya fölött?!
– Ne üvöltsön! – vágott az asztalra most Borisz. – Mi az, nem fogja
fel, hogy erről nem lehet üvöltözni?!
E két hatalmas ütés megbontotta az asztal harmóniáját. A sötét
palack felborult, és legurult a szőnyegre, de nem törött össze. Az
átlátszó üveg szintén felbillent, de egy kéz még idejében elkapta,
kitöltötte a tartalmát a poharakba, aztán odahajította a csaknem az
asztal mellett álló fekhelyre, melynek fejrészét tükör és egy tölgyfába
faragott dekadens Léda díszítette.
– Szeretném tudni, mennyi az igazság ebben a históriában – mondta
dühösen Borisz.
– Nem tudom – hunyorgott ravaszul Seremetyjev. – Néha ráteszem a
kezem erre a koponyára, és úgy érzem, hogy ezek ugyanazok a
dudorok, amiket akkor éreztem, amikor az ő gyönyörű arcát
simogattam. Egyszerűen biztos vagyok benne, hogy ezek ugyanazok a
dudorok… Tehát ő most már örökre velem van. Legalább ennyit
megtehetek: a teljes tehetetlenség és elhanyagoltság közepette
egyesíthetem hamvait az enyémekkel…
– Ide hallgasson, Szaska, nem játssza túl a dolgot? – Boriszban, maga
sem tudta, miért, egyre nőtt az ingerültség. – Nem gondolja, hogy maga
túl akar tenni valamennyi Dosztojevszkij-hősön? Félek, nehogy maguk,
ezek a gyerekek túlságosan keményen belemenjenek ebbe a körösdibe.
Tudja, nemrég a nagyapámnál olvastam, hogy magát Dosztojevszkijt
egy ugyanilyen körért halálra ítélték, és már a zsákot is a fejére húzták,
pedig azok nem ilyen idők voltak, mint a mostaniak. Hallott maga
erről?
– Hát mit képzel? – kérdezte gőgösen, koponyával a tenyerén
Seremetyjev. – Csakugyan azt hiszi, hogy nem tudtunk a kivégzési
színjátékról a Szemjonovszkaja téren? Tudja meg, hogy éppen a
Petrasevszkij-körrel kezdtük, és mind megesküdtünk erre a zsákra,
hogy nem leszünk gyávák.
– Ja vagy úgy! – kiáltott fel Borisz. – Úgy látom, ez a maguk köre
mégsem csak az önképzésről szól!
– Menjen a picsába, Borka – legyintett Seremetyjev. – Maga még
mindig valami iskolás szemmel nézi a valóságot. Ezért idegenkednek
magától a srácok. Maga csak motorozgasson… nem kell magának…
Dosztojevszkijt olvasnia…
Borisz felállt, és egy lépést tett a kijárat felé, közben átkozta magát
igaztalan ingerültségéért, melyről maga sem tudta, hogy mi váltotta ki:
valami különös féltékenység Seremetyjev iránt, vagy a düh önmaga
ellen, amiért tőle idegenek az ilyen mély és rettenetes alászállások a
tudattalanba? Aztán hirtelen Seremetyjev vállára tette a kezét.
– Bocsásson meg, Szaska, hogy nem egészen hittem el a történetét.
Lehet, hogy igaza van, csakugyan kezd kifejlődni bennem valami
ocsmány sportolói könnyelműség, valami pökhendiség, ami onnan
ered, hogy a Légierő klubjához tartozom. De szeretnék valamit
kérdezni magától: emlékszik-e egyetlen olyan esetre, amikor gyáván
viselkedtem és áruló lettem volna?
– Nem, nem emlékszem – felelte komoran Seremetyjev.
Ezzel elváltak. A barátság, látszólag újra megerősíttetett, mégis
mindketten azon kapták magukat, hogy nem nagyon vágynak újabb
találkozásra.
…Amikor most, a Kaukázusba való indulás előtti éjszaka Borisznak
eszébe jutott ez a közelmúltbeli beszélgetés, egészen felélénkült,
teljesen kirepült szeméből az álom. Fel-alá járkált a hálószobában,
hallgatta a drága vendégek beszűrődő szelíd horkolását, és hirtelen
megpillantotta a sarokban azt a degesz dossziét, amit délelőtt kapott
Vujnovicstól. Odadobta a dossziét az ágyra, mellé vetette magát,
kikapcsolta a csatokat, és abban a pillanatban, a dossziéra bukott
arccal, elnyomta az álom.

Köd borította kert, fentről már tűz a nap. Pontosan ilyen reggelről
mondja a dal: „Ködös hajnalra ébredek én, arcomba ragyog a nap.”
Meri Vahtangovna kertészollóval a bokrokat nyírta, kötözgette a
kerítéshez a súlyos rózsabokrokat. Archi-Med a tornácon ült,
tekintetével egy-egy nehéz dongót követett.
Merinek hirtelen az az érzése támadt, hogy már több mint ötven éve
nyírja a bokrokat, de lehet, hogy már száz is. Bokrokat nyíró, rózsákat
kötöző asszony – egy impresszionista festő állandó szüzséje.
L’impression de vie, vagy talán így jobb: l’impression d’existence.
Messziről, a lebegő, napfényes ködön és a mindenütt jelen lévő varjak
károgásán át lóvasút csengője hallatszott. Talán Bo az, a drága, már jön
haza a gyakorlatról. Már bocsánat, miféle lóvasút? Ezek a légköri
nyomás tréfái. Meg az elmúlt életé. Csakugyan, miben különbözik a
Szerebrjanij Bor-i sétányon kerékpárúton kergetődző gimnazisták
kiáltozása a… Már bocsánat, miféle gimnazisták, rég nincsenek
semmiféle gimnazisták. Mindjárt felszáll a köd, és minden a helyére
kerül.
A kerítés túloldalán horkantva megállt egy autó. Bóért jöttek a
népbiztosságról? Istenem, hiszen már népbiztosságok sincsenek,
visszajöttek a miniszterek… Nyílik az ajtó, és a sétányon megjelenik
egy fiatalember: II. Nyikita, vagy III. Borisz, de nem, ez Bábocska, a IV.,
az utánozhatatlan!
– Mericska, meglepetést hoztam neked! – kiáltotta az unokája. Archi-
Med már ott is termett, ott forgott körülötte, felugrálva a szeretett
fiatalemberre. Az megragadta a kutya nyakörvét, s az állat teljesen
emberi, kétlábú csodálkozás pózába dermedt.
A kertkapun eközben belépett egy gömbölyded csípőjű, kellemes
külsejű fehérnemű-varrónő, már úgy értve, hogy egy olyasfajta
ismeretlen nő, akit annak idején fehérnemű-varrónőnek neveztek. Az
asszony kézen fogva vonszol… igen-igen-igen, már egészen itt van,
most egy kicsit előretaszít, maga elé tol egy magas homlokú, szürke
szemű, sündisznóffizurás kisfiút, az én kicsi fiamat…
– Kituska! – kiáltott fel elhűlve Meri Vahtangovna. És a kisfiú
nyomban odafutott hozzá.
E kép láttán Archi-Med felvinnyogott, ami igazán oda nem illőn
hatott egy ilyen hegyes fülű házőrző kutya szájából, mely méreteit
tekintve semmivel se maradt el a legendás hírű Indus kutyától, aki
Karacupa határőrrel együtt oly éberen vigyázta a Szovjetunió határait.

– Na, itt az internátus Kituska számára, Taiszija Ivanovna! – nevetett

Borisz. – Ennél jobb internátust, higgye el, úgysem talál. Most pedig
engedjék meg, hogy elköszönjek. Minden percem ki van számítva, mert
ma versenyre indulok, Grúziába. Remélem, még találkozunk magával,
méghozzá sokszor.
– Egészen zavarba hoz, Borisz Nyikityics – vörösödött el Taiszija.
– Nagyon értem már az apámat – mondta, kissé lehalkított hangon
Borisz.
– Most aztán végképp zavarba hoz, Borisz Nyikityics – súgta
vidáman Taiszija.
Azzal elváltak.

Borisz visszatért a Gorkij utcába, és nekiállt – mozgás, mozgás! –

behajigálni a hátizsákjába a cókmókját. A hátizsák Orjolig az
oldalkocsiban utazik, ott átrakják a klub autóbuszára, az oldalkocsiba
meg a hátsó ülésre pedig felül valaki a srácok közül, aki szereti a
sebességet. Mielőbb ki kell jutni Moszkvából: Orjol után csaknem
háromezer kilométeres út áll előttük. Méghozzá micsoda út! Várj csak,
várj csak, de hiszen az évfolyamtársaid várnak este a buliba. Eleonora
Dudkinával reggel óta nem lehet bírni. Na nem, elég, bőven elég, még
sok is ezekből az asszonyokból és lányokból! Kezdődnek a versenyek,
mostantól szüzességi fogadalmat teszek!
Bement a hálószobába, és ekkor megpillantotta az ágyon Vujnovics
bőrdossziéját. Magával vigye? Nem, azt nem lehet: az ördög tudja, hol
fognak megszállni, az ördög tudja, miféle kíváncsi pofák tesznek fel
mindenféle kérdéseket. Kinyitotta a dossziét, kihúzott az egyik
rekeszéből egy fekete fotópapírból készült tasakot, kiszórta a
fényképeket az ágytakaróra, és azon nyomban megfeledkezett a
versenyekről, a motorkerékpárokról és az útról, arról a bizonyos útról,
amelyen valamikor Alekszandr Puskin kocsija porzott, amikor
igyekezett utolérni Paszkevics gróf expedícióját a török erődök
ostroma előtt.
Istenem, ez Veronyika – hátulról a mellére vetett vastag hajfonattal!
Itt nincs több tizennyolcnál, a halántékán a haja le van szorítva, de így
is előkunkorodik néhány szál, a tekintete csupa rajongás, csak úgy
lobog benne a varázslatos élet várása. A fénykép valószínűleg még
azelőtt készült, hogy összetalálkozott azzal a daliás fiatal vörös
parancsnokkal. Úgy is, van, a kép hátán ott a félig elmosódott, de
mégiscsak megőrződött (!) odavetett ceruzaírás: 1921. június…
Harmincegy évvel ezelőtt! Ők pedig, úgy rémlik, 1922-ben ismerkedtek
meg, a Krímben. Vajon hogyan szerezte meg ezt a fényképet Vagyim?
Biztos nézegette az albumukat, hanyagul odavetett egy-két bókot,
aztán amikor a háziasszony nem figyelt oda, fogta és elcsórta. Több
nyoma is van itt az efféle lopásnak. Vagy talán ő maga fényképezte le a
szépasszonyt? Nehéz elképzelni a parancsnokot egy korabeli
fényképező láda mellett. Ni, itt egy krími fénykép is: egy kis öböl
partján pihenő társaság, kavicsos strand, lebarnult testek, az anyámon,
ki tudja, miért, fehér ruha. Úgy látszik, fújhatott a szél, mert két kézzel
szorítja lefelé a szoknyáját, pedig hát minek, hiszen körös-körül
mindenki félmeztelen. Micsoda kislány volt! Én bizony egy lépést sem
tágítottam volna mellőle, ha annak idején más anya szül. Már úgy
értem, ha e fénykép készítése idejében olyan lettem volna, mint itt ez a
nevető arcú, derékig meztelen, esetlen katonanadrágot viselő,
mezítlábas srác – az apám.
Ezt a képet pedig törvényes úton szerezte Vagyim, mert mind a
hárman rajta vannak. Ez bizonyára valami kiképző zóna: a háttérben
ott áll egy rettenetes konstrukciójú korabeli harckocsi, arrább egy
szakasz vöröskatona masírozik. Az előtérben Veronyika, a két
zászlóaljparancsnok – Nyikita és Vagyim – vállára dőlve. A haja itt már
rövidre van vágva, filmcsillagot játszik. Egész életében, félig tréfából,
félig komolyan filmcsillagot játszott…
Borisz visszadugdosta a fényképeket a tasakba: nem, ha most
nekiállsz végignézni ezt az egész gyűjteményt, három nap múlva sem
indulsz el. Itt kell hagyni ezt az egészet, majd ha hazajövök,
figyelmesen át kell néznem az egészet, hátha csakugyan sikerül
tanulnom valamit a szerelemrombolás leckéiből. Miközben
visszadugta a képeket, kiesett a dossziéból egy vastag notesz, kinyílt
egy vonalas lap, és előbukkant egy versstrófa:

Felejtsd el őt, most nem lehet –

Suttogta a kórházi ágynak.
A szerelem, fegyver helyett,
Nem oltalom a katonának.

Úgy látszik, ez valami napló. Versek, feljegyzések, a háború végének

dátumai. Az egyik oldalhoz gemkapoccsal odaerősítve egy
háromszögre hajtott levélke, rajta csaknem teljesen elmosódott
tintaceruzás cím. Mellette egy 1944 áprilisából származó bejegyzés: „A
levegőben írok, útban a front felé. Micsoda keserűség maradt ez után a
váratlan, és – más azt hihetné – oly boldog találkozás után! Megint nem
vittem el a címre ezt a balszerencsés levelet. Még egy teher nyomja a
lelkem. Hány éve tévelyeg már a nyomomban Habarovszk óta ez a
levél, egy szerencsétlen ember alighanem utolsó üdvözlete! Különben
talán jobb is, hogy velem maradt akkor, és nem találták meg Ny. G.
lakásán. Van már tapasztalatom, hogy tudjam, hogyan dobhatta ki az a
szerencsétlen, útban a Kolima felé, ezt a levelet a vagon rácsán
keresztül, szinte anélkül, hogy akár a legkisebb reménye lett volna,
hogy eljut a címzetthez. És mégis, ez a »szinte« az adott esetben döntő
tényező volt, odamászott tehát a társai testén keresztül a parányi
ablakhoz, és kidobta a levelet. Mit számít, hogy nagy-e a remény, vagy
kicsi? A remény alighanem nem mérhető a szokásos mutatókkal. Én
pedig megint nem vittem el a címzettnek, holnapután pedig megint
megfeledkezem róla. Így vagyunk mindenben: bátran harcolunk,
nagyszerűnek tartjuk magunkat, de ott, ahol a golyók nem fütyülnek,
kiderül, hogy nem érünk kutyaszart sem…”
Borisz megforgatta a számtanfüzet kockás lapjából hajtogatott
háromszöget. A címet még ki lehet betűzni: Moszkva, Ordinka 8., 18.
lakás, Sztrepetovék. Az órájára pillantott: helyes, nem nagy kerülő,
tegyünk valamit nem magunkért, ha csak egy egész kicsit, akkor is…

A nagy sárga ház kapuja alatt természetesen macskaszag terjengett, a

lift természetesen nem működött, a padló mozaikcsempéje
természetesen szétporlott. A második emelet fordulójában egy
kisgyerek játszott egyedül, valamit épített, mindenféle kacatból:
gyümölcscukorkás dobozokból, hajcsavarókból, egy petrófőző
roncsaiból, spulnikból… – Nem a Sztrepetovék gyereke vagy? –
kérdezte Borisz. – Negyedik emelet – felelte közömbösen a kisfiú.
„Sztrepetovék: két hosszú, egy rövid” – hirdette egy keskeny
papírcsík, tucatnyi hasonló cédula között. Borisznak mindig
lelkifurdalása támadt, valahányszor ilyen többszörös társbérletben
járt: hiszen ő egymaga akkora lakóterülettel rendelkezett, melyen
moszkvai viszonyok között legalább tizenöt-húsz fő lakott. Végtére is,
nyugtatgatta magát, a lakás nem az enyém, hanem a minisztériumé.
Bármelyik pillanatban kirakhatnak belőle, ha végre megszületik a
határozat, hogy a marsall emlékmúzeumát rendezik be benne, vagy,
ami még valószínűbb, kiutalják valami fejesnek; addig meg miért ne
laknék benne?
Az ajtó először csak annyira nyílott ki, amennyire a biztonsági lánc
engedte. Egy rekedtes női hang szólt ki a sötétből:
– Milyen ügyben?
 – Jó napot – köszönt Borisz. – Sztrepetovékat keresem.
– Milyen ügyben? – ismételte a hang. A lánc közelében megjelent egy
arc, szájában cigarettával. A szeme meglepően frissen kéklett.
– Semmilyen ügyben – vont vállat Borisz. – Egyszerűen egy levelet
hoztam.
Odabentről alighanem figyelmesen végigmérték. Aztán levették a
láncot, és az ajtó kinyílott. A kissé hajlott hátú, „még-nem-olyan-öreg”
asszony félreállt az ajtóból.
– Jöjjön be, Majka nincs itthon.
– Nem tudom, ki az a Majka, de levelet hoztam Sztrepetovéknak. Ön
Sztrepetova úrasszony?
– Mit mondott? – ámult el a cigarettázó nő.
– Levelet hoztam…
– Nem, maga azt mondta „Sztrepetova úrasszony”, igaz?
– Na igen, azt mondtam.
– Maga ironizál, fiatalember, holott ez egy nagyon jó, udvarias
megszólítás.
– Dehogy ironizálok – nevette el magát Borisz. – Egyszerűen levelet
hoztam Sztrepetovéknak.
Az ajtónyílásokban megjelent néhány ábrázat. Egy tizennégyéves-
forma fiúcska nézett ki, és a száját tátotta a motoros lovag láttán:
tetőtől talpig bőrruha, összekötözött kesztyűi a vállán átvetve,
konzervdoboz formájú szemüvege a feje búbjára tolva.
– Jöjjön be, jöjjön be, elvtárs – sürgött a „még-nem-olyan-öreg”
asszony, mintha el akarná takarni Boriszt a kíváncsi tekintetek elől. –
Majecska mindjárt jön. Marat – rántotta meg a kisfiú inge ujját –, mit
állsz itt, kísérd be az elvtársat!
Borisz belépett egy meglehetősen tágas szobába, melyet nem
egészen a mennyezetig érő rozoga közfalak kisebbekre osztottak.
Minden bútordarab – a ruhásszekrény, a konzolasztalos tükör, a
pamlag, a polc, a székek, a paraván – mind csaknem szorosan egymás
mellé voltak zsúfolva, minden darab egy másféle, valószínűleg
tágasabb életről beszélt. A lakás innenső, nyilván fő részének –
mondjuk így: a szalonnak – az ablaka egy mellékutcára nézett. Azon túl
semmi más nem látszott, csak egy tégla tűzfal. A három főfalat és a
három furnérlemez elválasztófalat ellepték a reprodukciók, mégpedig
főképp tengeri és közép-orosz tájképek másai. Borisznak nyomban a
szemébe ötlött a közismert Tarakanova hercegnő,267 és egy
bekeretezett fényképnagyítás, mely egy szívélyes, jól ápolt
fiatalembert ábrázolt, világosszürke, nagyon jó minőségű öltönyben,
talán ő lehetett a hányatott sorsú levélke szerzője.
– Üljön le, kérem – mondta a háziasszony, és szünetet tartott,
hagyva, hogy a vendég bemutakozzék.
– Borisznak hívnak – mondta Borisz.
Az asszony elégedetten elmosolyodott.
– Én meg Kalerija Ivanovna Uruszova vagyok, Alekszandra
Taraszovna Sztrepetova anyja.
A kopott „szőttes” terítővel letakart kerek asztal veszedelmesen
félrebillent a motorversenyző könyöke alatt. Marat, a keleties vonású
kiskamasz, akinek már serkedt a bajusza, ott állt az ajtóban, és a
szemét meresztgette a vendégre.
– Kér teát?
– Nem, nem, köszönöm, Kalerija Ivanovna, nagyon sietek. Tudja,
egyszerűen csak szerettem volna átadni maguknak egy sok évvel
ezelőtt íródott levelet, és két szóban megmagyarázni bizonyos
körülményeket…
Az elválasztófal mögött valami erősen megnyikordult, aztán a földre
esett, és összetört. Kalerija Ivanovna páni tekintetet vetett arrafelé,
Marat pedig egész testében megfeszült, mint egy pincsikutya.
– Majecskának minden pillanatban meg kell jönnie. Talán
méltóztatna megvárni, Borisz – mondta hamis nagyvilágias stílusban a
háziasszony, és le nem vette tekintetét az elválasztófalról.
– Nagymama, megnézzem, mi van vele? – kérdezte szenvedő hangon
Marat.
– Itt maradj! – parancsolta hevesen Kalerija Ivanovna.
– Bocsásson meg, azt hiszem, rosszkor jöttem – állt fel Borisz,
elővette a dzsekije zsebéből a háromszögletű levélkét. – Bocsásson
meg, én nem ismerem a maguk Majecskáját, csak ezt a levelet hoztam
maguknak…
Az elválasztófal mögött megint lezuhant valami, félrelibbent a
függöny, és a kuckóból előjött Kalerija Ivanovna lánya, lecsüngő zöld
plüssköntösben, amely alól kilátszott a hálóinge. Semmi kétség nem
merülhetett fel a rokonság fokát illetően: ugyanaz a szempár,
ugyanazok az arcvonások, mindössze olyan húszévnyi különbséggel.
Különben…
– Miféle levél? – kérdezte hirtelen rettenetes hangon a belépő
asszony. Heves mozdulattal kinyújtotta a kezét a levélért, a haja
pászmákra bomlott, úgy rémlett, mintha egy ijesztő shakespeare-i
boszorkány lépett volna be.
– Várj, Alekszandra! Neked most aludnod kell! – parancsolta
erőteljes, szinte hipnotikus hangon Kalerija Ivanovna. Marat már
óvatosan közelebb került, készen arra, hogy elkapja a belépő
Alekszandrát.
Mégis sikerült kikapnia a levélkét Borisz kezéből, ránézett a
címzésre, és hirtelen valami teljesen tébolyult, velőtrázó és körös-
körül mindent elhamvasztó sikoly tört ki belőle.
A folyosón zajongás támadt:
– Mi folyik itt?! Micsoda disznóság! Megint diliházat rendeznek?
Felpattant a bejárati ajtó, és a küszöbön megjelent egy vékonyka
kislány, kék ruhácskában, összekuszált sörénnyel, melyet mintha
kiszívott volna a nap, de hát hogy szívhatta volna ki, hiszen még nyár
eleje volt. A kislány hátradobta a haját, és kiugatott a háta mögé, a
folyosóra:
– Hagyja abba a balhézást, Alla Olegovna! Törődjék inkább magával!
– s csak ezután ugrott oda a még mindig sikoltozó, bár egyre
csendesülő Alekszandrához. – Anyuci, nyugodj meg! Mi történt
megint?
Alekszandra a kislánya láttán végképp abbahagyta a sikoltozást,
most erős remegés rázta, a görcs kishúga. Kalerija Ivanovna eközben,
szájában friss cigarettával, az ujját pattogtatta, hogy adjon már valaki
tüzet, de senki sem törődött vele. Borisz egy óvatos lépést tett a kijárat
felé.
– Él! – szólalt meg lázas, sípoló suttogással Alekszandra. – Nézd,
Majka! Levél jött tőle! A papa él! Látod! Látod! Nekem senki nem hitt,
pedig él! Maratka! – fordult a kisfiúhoz. – Látod, apukád él!
E szavak hallatán a kiskamasz arcán valami olyasmi villant át, mint
egy félreugró béka.
– Él! – süvöltött fel diadalmasan és félelmetesen Alekszandra.
Ezúttal a folyosóról nem hangzott fel Alla Olegovna válasza.
– És hol a futár? – kérdezte hirtelen teljesen kedves, eleven és
nagyvilági hangon Alekszandra, és Boriszhoz fordult.
Aha, szóval én vagyok a futár, gondolta, de nem tehetett mást, mint
hogy meghajolt: íme, a futár, parancsára, úrnő. Majka, aki az imént
szaladt be, csak ezután pillantotta meg a futárt. Hirtelen lángvörösre
lobbant, és álmélkodva kidüllesztette Sztrepetov-féle, a ruha kékjétől
még kékebb kék szemét. A család valamennyi nő tagjának szeme kéken
sugárzott, a kisfiú, Marat viszont a kaukázusi agát fényét ragyogtatta.
Majka, miközben a vállánál fogva tartotta eszelős anyját, egész testével
örömtelien és csodálkozva odafordult a futár felé. Emlékezetbe vésődő
kép, gondolta Borisz, és még egy lépést tett a kijárat felé.
– Ez a levél véletlenül került hozzám. Ha jól sejtem, legalább tizenöt
esztendős… – mondta.
– Ezek szerint maga valamikor nemrég látta Andrejt, fiatalember? –
folytatta a beszélgetést az iménti nagyvilági tónusban Alekszandra. –
Maga, úgy látom, sportoló, ugye? Akkor maguknak bizonyára sok
közös témájuk lehetett. Ó, ahogy a reggeli tornát végezte! Ahogy a
súlyzóit dobálta! Én el sem tudtam szakítani őket a földtől!
Majka kivette az anyja kezéből a levelet, gyorsan kibontotta, aztán
szemeit könyökével eltakarva elfordult. A belső oldalon a tintaceruzás
írás teljesen elmaszatolódott.
Borisz még közelebb lépett az ajtóhoz, és elkeseredetten széttárta a
karját:
– Bocsánat, nem tudtam… Csak ma reggel találtam ezt a levelet… a
család egy barátjának a papírjai között… Ha jól értem, egy vagonból
dobták ki, még harminchétben… Tudja, egy olyan különleges
vagonból… aztán a barátunk… szóval, ő maga is… szóval, én meg arra
gondoltam…
– Gyertek, akkor most olvassuk el – szólalt meg békésen és
diadalmasan Alekszandra. – Gyerekek, mama, mind asztalhoz! Az ifjú
futár is! Vajon mit írhat Andrej? Tudjátok, most nem utasítanék vissza
egy pohár bort!
Majka hirtelen felugrott, megkerülte az asztalt, de olyan gyorsan,
mintha nem is négyszögletes lenne, hanem kerek, megragadta Borisz
kezét, és kivonszolta a folyosóra.
– Menjünk! Menjünk! Neki semmi többet nem kell tudnia! Köszönjük
a levelet, és felejtsd el! Én tudom, ki vagy! Tudom! Amint megláttalak,
egész bediliztem! Nahát, bosszorkányos, ő az, megjelent!
A vécéből előbukkant Alla Olegovna ábrázata, rücskös, mint a
tehénlepény. Majka csillogó szemmel és fogakkal húzta kifelé a
motorost a bajtól csatakos lakásból. Milyen kis vékony, gondolta
Borisz, az ujjaim összeérnének a derekán.
– Honnan ismersz te engem? – kérdezte már a lépcsőházban.
– Láttalak az 1. számú városi kórházban. Ápolónő vagyok a
belgyógyászaton. Amint megláttalak, a lélegzetem is elakadt: ő az!
– Mit jelent ez az „ő az”? – értetlenkedett Borisz.
– Hát, hogy te vagy az, az én srácom – magyarázta Majka.
– Mi az, hogy „a te srácod”? – mosolygott Borisz.
Ahogy mentek lefelé a lépcsőn, Majka még mindig nem engedte el a
bőrkabát ujját. A kabátujj, vagyis a kabátujjba dugott kar tulajdonosa a
bőrön át is érezte, milyen erősek ezek az ujjacskák. A nagy társbérlet
belső bűze gyorsan elpárolgott.
– Hát, hogy olyan vagy, amilyenről álmodtam – magyarázta Majka
kissé bosszúsan, amiért ilyen értetlen lehet valaki. – Szóval, hogy az én
srácom.
– Csak így, egyenesen? – sandított rá Borisz.
– Hát mit játszanám meg magam? – nevetett a lány. – Amikor ott a
kórházban megláttalak, egy pillanatra elbizonytalanodtam, aztán észbe
kaptam, rohantam, de te már elhajtottál a motorodon, elhúztad a
csíkot a Bolsaja Kaluzsszkaján, és eltűntél. Na, mondtam, kész, soha
többé nem találkozom a srácommal. Erre ma, bosszorkányos, hallom, a
mama kiabál, futok oda, berohanok, hát ott ül ő, az én srácom, ezt
nevezem!
– Mondd csak, az anyád… régóta ilyen… furcsa?… – kérdezte
óvatosan Borisz.
– A nagymama azt mondja, azóta, amióta a papa… szóval, amióta
eltűnt… Hol jobban van, hol rosszabbul, az utóbbi időben egyre
rosszabbul. A szomszédok azt követelik, hogy adjuk be a diliházba, de
mi nem akarjuk. Mi hárman vigyázunk rá, én, a nagymama, meg
Maratka, szóval a kisöcsém… – Hirtelen félbeszakította a magyarázatát,
mintegy jelezve, hogy most egyáltalán nem erről szeretne beszélni.
Már a kapualjban voltak. Borisz még egy utolsó pillantást vetett
felfelé. Odafent, a korláton át, mint egy fekete bozontos bronznarancs,
ott csüngött Marat izgatott arca. Úgy látszik, a kölyök rám ismert a
Szovjetszkij Szport-ból – gondolta Borisz.
– Mondd csak, ez a Marat a mostohatestvéred? Vagy a féltestvéred,
anyai ágon?
– Nem, az édestestvérem, apai és anyai ágon.
– Már megbocsáss, ez hogy lehet? Hány éves ő most?
– Tizenhárom múlt, nemsokára tizennégy lesz…
– Ez a levél meg tizenöt.
– Na és?
– Na, de hát te ápolónő vagy, igaz?
– Na és?
– Hát hogy lehet ő a te édestestvéred, az apád nélkül?
– Az anyám azt mondja, hogy az édestestvérem, a nagymamám is azt
mondja, hogy az édestestvérem.
– Aha, értem.
– Jól van, na, elég volt ebből! Most hová megyünk?
Már kint álltak az utcán. Az Ordinkán erős meleg szél száguldott.
Majka az egyik kezével a haját fogta le, a másikkal a szoknyáját. A szél
még Borisz brillantinos üstökét is megborzolta.
– Nem tudom, te hová mész, de én a Kaukázusba.
 – Jaj, megyek én is veled! Vársz tíz percet?
– Ne bolondozz már!
Borisz odament a motorjához. Az oldalkocsi erősen le volt
ponyvázva.
– Jaj, ez az a bizonyos?! – kiáltott fel örömmel Majka.
Borisz vállat vont:
– Honnan tudjam, melyikre gondolsz?
A helyzet kezdte kissé bosszantani. Pontosan olyan ez, mint amikor
valami aranyos szerencsétlen kutyuska ráakaszkodik az emberre.
Mégse lehet bottal elhajtani.
Borisz felült a nyeregbe, levette a lopásgátlót, beillesztette a
slusszkulcsot, begyújtotta a motort. A saját kezűleg felspécizett GK–1-
es visszafojtott erővel feldübörgött.
– Na, viszlát, Maja. Majd ha megjövök, benézek hozzád.
– Á, dehogy nézel te be! – kiáltotta elkeseredve a lány. – Elmegyek
veled! Várj!
De Borisz már elindult.
Amint megtett vagy tíz métert lefelé az Ordinkán, hátrapillantott, és
észrevette, hogy Majka fut utána. A ruha rátapadt kislányos alakjára, a
haja hátrafelé repült, és csak úgy csapkodott az öklöcskéivel. Borisz
ösztönösen ráadott egy kis gázt, és újra hátranézett. Maja
természetesen lemaradt, de nem lassított, ellenkezőleg, növelte a
fordulatszámot, az öklöcskéi még gyorsabban csapkodnak. Hohó, ez
mezítláb fut, menet közben ledobta azokat a kopejkás szandálokat.
Most mit csinálják, micsoda hülye helyzet? Köpjek rá, és adjak gázt? Tíz
másodperc múlva eltűnik a szemem elől. És ott marad a lelkemen a
nehéz teher, mint Vujnovicsén az a háromszögletű levél. Végül is,
kicsodám ő nekem? Egy tizenhét éves kislány, amilyen tízezrével
futkos Moszkvában, kis szüzike… Na, köszönöm, Vagyim Georgijevics,
szépen kibabráltál velem! Hirtelen pengeélesen beléhasított egy
teljesen hülye gondolat: ha ő azt mondja, hogy én „az ő sráca” vagyok,
akkor én csakugyan „az ő sráca” vagyok, akkor pedig nem hagyhatom
itt, az árulás lenne… Fékezni kezdett, és a válla fölött hátranézett.
Majka loholva utolérte, és mint az iskolában a tornaórán a bakra,
lendületből felugrott a hátsó ülésre, zihálva beletúrta orrát és ajkát
Borisz hátába, karját ráfonta annak a bizonyos „sztálini” dzsekinek a
derekára, amelyből – június lévén – ki volt véve a meleg bélés. Most
aztán a város határán túl meg kell majd állni, ki kell bontani az
oldalkocsit, elő kell venni a vattabéléses kezeslábast. Különben Majka
helyett egy kékre fagyott döglött csirkével érkezem meg Orjolba…
IX. fejezet
Antik leckék

gyanazon a napon, amikor IV. Borisz Gradov, a hátsó ülésen

váratlan utasával, nekivágott az útnak a déli tájak felé, unokahúgának,
Jolka Kitajgorodszkajának az életében is váratlan találkozások
következtek; a tisztelt olvasóra bízzuk, hogy ezt a regényíró
szeszélyének vagy a nyári szünidő hatásának tulajdonítsa. Hadd
hozzuk fel a magunk mentségére, hogy nyár elején a tizennyolc éves,
pontosabban majdnem tizenkilenc éves lányok valami olyasféle
kisugárzást bocsátanak ki, amely bármely milliós nagyvárosban
elősegíti a legváratlanabb helyzetek kialakulását, még abban a
városban is, amelyet akkoriban kezdtek úgy nevezni: „a szocialista
világközösség fővárosa”. Mert amíg a világközösség elkeseredett
harcot folytat a világbékéért, különösen a Koreai-félszigeten, az élet
makacsul halad a maga ősi útján. Sikerült kipusztítani azokat a
mindenféle bergelszonokat, markisokat, feffereket, zuszkinokat,
kvitkókat, akik a cionista Joint szervezet megbízásából befurakodtak a
Zsidó Antifasiszta Bizottságba, börtönbe csuktak egy bizonyos
Zsemcsuzsinát, aki merő véletlenből a Minisztertanács
elnökhelyettesének, annak a Molotov elvtársnak a felesége volt, akit az
Egyesült Nemzetek hírhedt és áruló szervezete és Amerika-barát
szavazógépe köreiben a provokatív „Mister No” gúnynévvel illettek,
mindazonáltal az élet voltaképpen nem is különbözött olyan nagyon
azoktól a formáktól, amelyek néhány ezer évvel azelőtt alakultak ki a
Földközi-tenger medencéjében. Ha – mint nemrég láttuk – még a
magadani karanténláger zónájában is akadnak egyesek, akik
hajlamosak arra, hogy mitológiai szüzséket utánozzanak, mit várjunk
akkor egy olyan hatalmas embertömegtől, melyet nem vesz körül
konvoj, például a felső proterozoikum úgynevezett orosz tábláján
elterülő milliós nagyváros, Moszkva lakosságától? Itt az élet teljes
lendülettel megy a maga útján, azon belül pedig ott megy, pontosabban
siet, kottatartóval a kezében, hóna alatt teniszütővel
motorkerékpárosunk imént említett unokahúga, a Merzljakov-
zeneiskola tanulója, egyszersmind Moszkva város leány
teniszválogatottjának ígéretes tehetsége, Jelena Szavvicsna
Kitajgorodszkaja.
Ezen a napon délután egykor éppen negyeddöntőt játszott a CDKA
pályáján. Különösebb hév nélkül játszott, mert túlságosan sok minden
vonta el a „nagy sporttól”, elsősorban, természetesen, a zene. A
Merzljakov-iskolát már elvégezte, most jön majd a felvételi a Gnyeszin-
intézetbe,268 a nyáron tehát nem lehet elutazni sehova: gyötörni kell a
zongorát, mégpedig nemcsak a klasszikusokkal, hanem mindenféle
unalmas szovjet szerzők darabjaival is. Ő maga, Jolka a hibás, hogy
engedett a nagymama rábeszélésének – „Lenok, hidd el, tebelőled
világszínvonalú zongorista lehet” – és mostohaapja hízelgésének –
„Jolka, igazán nem hízelgek, de a lelkem csak úgy röpdös a te Mozart-
játékodtól” –, így aztán odaült a gályapadhoz, és most aztán nem lesz
ideje a teniszre.
Ráadásul ott az életkor. Hiszen valószínűleg ezek az utolsó
versenyeim, amikor a lánycsapatban játszhatom, a felnőtt női csapatba
viszont már valószínűleg soha nem jutok be. Miért nem vezetik be a
sportban a „vénlány” kategóriát? Így töprengett Kitajgorodszkaja, a
Szpartak játékosa, miközben minden lelkesedés nélkül vívta
mérkőzését a dinamós Lukinával. A hosszú lába egyébként kisegítette:
amíg a köpcös Lukinának két lépést kellett futnia, Jolkának elég volt
egy. „Világszínvonalú teniszjátékos lehet belőled” – mondta edzője,
Parmezanov, aki nemrég, miután a bátorság végett lenyelt pár korty
konyakot, az öltözőben kísérletet tett, hogy átjuttassa Jolkát a nők
osztályába. Alig tudta kitépni magát. Tulajdonképpen kár volt. Ez a
Tolik Parmezanov nem is olyan ellenszenves srác. Mindenki
világnagyságot lát bennem, közben megmaradok világnagy hülyének a
szűzhártyámmal.
 Ez a probléma, mármint a szerelmi tapasztalat teljes hiánya, örök
vívódást okozott Jolkának. A fürdőszobában figyelmesen nézegette
magát, és örömmel állapította meg: akárki akármit mond, ez klassz, ez
világszínvonal! Aztán amint eszébe jutott a férfi mint olyan, a gondolat
teljes iszonyatot váltott ki belőle: de hát az lehetetlen, de hát az
egyszerűen képtelenség, hogy valami Parmezanov vagy bárki más,
legyen az akár a Belvederei Apolló, nem, az egyszerűen
elképzelhetetlen, hogy a micsodáját belém dugja, ide!
Egyszer megkérdezte az anyját: „Mondd, Nyina, te az én koromban
már?” Amaz humorosan a lányára nézett: „Hajaj, hajaj…”
Micsoda undok ez az anyu, gondolta Jolka, ahelyett, hogy egyszerűen
elmondta volna, hogy történt vele, még fel is vág: „Hajaj, hajaj…”
Nyina is kényelmetlenül érezte magát. Jolka azt szeretné, ha
elmondanám neki, hogy történik a dolog, én meg nem tudom. Ez a
szocializmus álszenteket faragott mindannyiunkból. Mégiscsak el kell
mondanom neki, hogy milyen szabados és ostoba életet éltünk akkor.
A mai puritanizmus szöges ellentéte. De azért az is utálatos volt, mert
ideológiából, unalmas utópiákból táplálkozott. El kellene mondanom,
mennyire szenvedtem ugyanattól, amitől ő, amíg aztán a sejt
eldöntötte, hogy összeboronál azzal a baszógép Sztrojlóval, akiből
aztán diadalmas és napsugaras mitikus proletárt próbáltam faragni. El
kellene mondanom neki mindent, a legelemibb dolgokat, még a dolog
anatómiáját is. Miért olyan nehéz ezt megtennem? Csak nem azért,
mert manapság nem szokás? Vagy talán azért, mert az ő ideje
feltarthatatlanul közeledik, az enyém pedig feltarthatatlanul folyik
elfelé? Így gondolkodott Nyina, Jolka azonban, sajna, nem tudta
kiolvasni anyja gondolatait.
A CDKA-stadionban kevés néző ült, de hát kit is lehetne kizavarni
egy júniusi kora délutánon a moszkvai bajnokság negyeddöntőjére?
Jolka, miközben hosszú labdákkal ide-oda kergette a pálya egyik
sarkából a másikba a kurta lábú Lukinát, időnként egy-egy pillantást
vetett a rozoga lelátóra, nem jelenik-e meg a sértett edző, ám
Parmezanov helyett hirtelen észrevett egy másik srácot, aki vagy tíz
évvel fiatalabb lehetett Parmezanovnál, vagyis nagyjából vele magával
volt egykorú. A srác keresztbe vetett lábbal ült, térdét átfonta a
karjával, és le nem vette róla rajongó tekintetét. Hajában volt egy
csipetnyi jampecos beütés, de szerencsére nem brillantinozta. Vállára
vetett sötétkék zakójának vállai felfelé ágaskodtak. Hasonlít a fiatal
Jack Londonra. Lukina ebben a pillanatban váratlanul a hálóhoz ugrott,
és nagy erővel lecsapta a labdát közvetlenül Kitajgorodszkaja orra elé.
Gyér taps hangzott fel, a zakós srác is tapsolni kezdett. Micsoda, te dög,
ellenem szurkolsz, mikor majd’ kiesik a szemed, úgy nézel? Jolka
végigment a háló mentén, és dühös pillantást vetett a srácra, akinek
beesett orcájú, domború állú arcáról csak úgy sütött a szerelem és a
rajongás. Ez egyszerűen nem látja a játékot, csak azt figyeli, hogyan
mozog a lány, akit kiszúrt magának; ezért is tapsolt rosszkor.
A játszma véget ért. Bármennyire vacakul ment is ma Jolkának, azért
csak megverte Lukinát. Útban a zuhanyozó felé megállt a tribün előtt,
pontosan szemben az imádójával, és megnézte magának. A srác, amint
elkapta Jolka tekintetét, iszonyúan megrémült, és úgy tett, mintha csak
úgy a panorámát bámulgatná, és az az izzadt, kipirult leányzó
semmivel sem érdekelné jobban, mint, mondjuk, a fák, vagy az „Éljen a
nagy Sztálin, a szovjet tornászok legnagyobb barátja!” felirat. De hiszen
ez a srác egészen kisfiú! Ez soha nem szánja rá magát, hogy magától
megközelítse és megszólítsa.
– Szabad az a két hely melletted? – kérdezte Jolka, és odamutatott a
srác melletti két teljesen üres ülésre.
– Tessék? – rezzent össze a srác, zavartan nézett jobbra-balra, aztán
a háta mögé, hogy talán valaki másnak szólt a kérdés, de nem, sehol,
senki, erre kissé hülyén felnevetett, végre kinyögte: – Szabad.
– Foglalj nekem egy helyet – mondta, és méltóságteljesen elvonult a
srác mellett.
A zuhanyozóban arra gondolt: legyen ez a srác az, aki átjuttat a lány
kategóriából a nő kategóriába. Ezzel együtt ő is átlép a férfi
kategóriába. Persze, ha nem lógott el máris, hanyatt-homlok.
Ami a külsőnket illeti, az „világszínvonal”, ámbár, hogy milyen is a
„világszínvonal”, nem nagyon tudjuk. Mindenesetre a miénk van olyan,
mint a népi demokratikus országoké, legalábbis, ha az ismerős lengyel
és csehszlovák diáklányokat vesszük alapul. A hajam nedves, de fél óra
alatt megszárad, és röpködni fog, amitől teljesen bezsongnak ezek a
vidéki fiúcskák. Valami okból bizonyos volt benne, hogy a srác, bár
szűk szárú nadrágban feszít, nem moszkvai.
A vidéki srác nem szökött meg. Ellenkezőleg, a zakójával csakugyan
lefoglalt Jolka számára egy helyet maga mellett. Jolka végigment az
üres padsor előtt, és odaült a srác mellé. A zakó, mint valami fóka,
uszonyaival csapkodva visszavonult.
Jolka csodálkozott, hogy a srác nem kérdezi meg a nevét. Amaz
megmondta, hogy tudja, a műsorba be van írva: Jelena
Kitajgorodszkaja. Magának viszont illik bemutatkoznia, sir, ha egyszer
helyet foglal egy hölgy számára. Kiderült, hogy Vaszjának hívják,
mármint Vaszilijnak. Nahát! Mi az, hogy nahát? Itt körös-körül csupa
Valerikek meg Edikek futkosnak, neked meg ilyen régi orosz neved
van: Vaszilij. Különben nálunk is van egy Vaszja, de az olyan izé. Ami
Vaszilijt illeti, az igazat megvallva, ő unja a nevét, bezzeg a Jelena
Kitajgorodszkaja, az igen, az jól hangzik. A családban Jolkának hívnak.
És te hova valósi vagy? Kazanyba, hangzott a válasz. Jolka
kiábrándultan füttyentett egyet. Na, az lehet aztán egy isten háta
mögötti zug! Nagyon tévedsz, jött tűzbe a srác, van egy régi
egyetemünk, a kosárlabda-válogatottunk a második az OSZFSZK-ban,
ami pedig a dzsesszt illeti, köztudott, hogy a legjobb az egész
Szojuzban. Dzsessz? Kazanyban? Dzsessz? Ne röhögtess! Hát, tudod,
nem is tudod, mi van, és úgy nevetsz, tudod, mintha tudnád! Nálunk
Kazanyban egy sanghaji zenekar játszik, a Lundstream… Emlékszel, a
háború alatt volt egy film, A Napfényvölgy szerenádja. Na, hát ők ebben
a stílusban játszanak. Orrhangon eldúdolt pár taktust, és ócska
szandáljával kopogta hozzá a taktust. Nemrég még Sanghajban
játszottak az orosz milliomosok klubjában. Hajaj, milyen dús
fantáziájuk van a kazanyi fiúknak! Te itten húzol engem, Jolka, és nem
tudod, hogy a Lundstream benne van a világ tíz legjobbjában, Harry
Jim és Goody Sherman között; Klen Diller a keleti országok
szvingkirályának nevezte! Hahaha, itt műveltség lett elővezetve!
Amikor nálunk, Kazanyban a sanghajiak sutyiban, hogy a főnökség ne
hallja, bedobják magukat, mindenki kész: a moszkvaiak, de még akik
Prágából, Budapestről meg Varsóból jönnek, azok is csak tátják a
szájukat, soha ilyet élőben nem hallottak! Jolka még jobban elnevette
magát, tenyerével rácsapott a srác vállára, amitől a hátgerincén, a
feszes, pettyes selyemblúz alatt, hullám futott végig. Szóval Kazany na-
a-agy, Moszkva meg kicsike? Milyen jó, hogy eszembe jutott a Rettegett
Iván-ból ez a mondat, ettől a mozinézők milliói csuklanak a nevetéstől.
Mondd csak, és hol tanulsz, te Vaszilij? A srác összehúzta magát: Jolka
most teljesen kiábrándul; ha legalább a Kazanyi Repülő Főiskolán vagy
a Kazanyi Vegyipari Főiskolán, vagy az Uljanov-Lenin Egyetemen
tanulna, de hát… Szóval, az orvosin tanulok. Az orvosin?! Az klassz! A
Gradovból tanulsz? Majd jövőre vesszük, miért? Csak mert ő az én
nagyapám! Ne hamukálj! Ide hallgass, Vaszja, micsoda modor ez?
Mintha nem is Kazanyban nevelkedtél volna! Frankón, az a Gradov a te
nagyapád? Frankón, frankón – micsoda kifejezés ez? Az anyám pedig,
jobb, ha tőlem tudod meg, Nyina Gradova, a költőnő. Na, ez csakugyan
hatott: a srácot, úgy látszik, érdekli az irodalom. De micsoda buta
dicsekvés ez? Mintha nem lennének magamnak is olyan
tulajdonságaim, amikkel felkelthetném az érdeklődését! Ekkor, a
tetejébe, az úgynevezett jó családból származó, jól nevelt lány feltesz
Vaszjának egy abszolút nem helyénvaló kérdést: na és a te szüleid?
Vaszja leszegi a fejét, görbén, felfelé néz, mint valami farkas. Ha már
feltette a nem helyénvaló kérdést, most meg is kell ismételni: szóval,
kik a szüleid? Tisztviselők, feleli kelletlenül a srác, és a sport felé tereli
a szót. Jól elverted Lukinát. Nekem nem sok tehetségem van a
sporthoz, bár magasugrásban elég jó vagyok, az edzőm sokszor
mondta, hogy fejlesszem a természetes ugróképességemet. Egyébként
most nyáron meg is próbálom. Nem, most elutazom délre, Szocsiba. Az
egész brancs ott van már, de én elhatároztam, hogy itt maradok pár
napra Moszkvában… A brancs? Szóval a társaság; nem hallottad még
ezt a szót? Fura.
Fura, hogy én ismerem minden szavadat, te viszont nem ismered az
enyémeket. Nekem ez tetszik, látom, nem vagy egy olyan egyszerű
srác. Miért, ki mondta, hogy egyszerű vagyok? Hohó, egyáltalán nem
vagy egyszerű! Mondd csak, jártál már azelőtt Szocsiban? Jolka már
megint kellemetlenül érzi magát e miatt a teljesen ártatlan kérdés
miatt: azért kérdezem, nyilván, hogy elhencegjek: én már kétszer is
jártam ott, mintha azt mondanám: tudd csak, hol a helyed, te vidéki
tisztviselőgyermek, amikor a Gradov család arisztokrata sarjával
beszélsz. Úgy értem, láttad-e már a tengert… Micsoda? Miket beszélsz?
Megáll az ész! Kiderült, hogy már látta a tengert. Ott Kazanyban a
tenger is a legnagyobb a világon. Legalábbis, az első tíz között van.
Vaszilij egyszerre elkezd nagyzolni, ködösít, à la Jack London. Kiderül,
hogy a tenger partján lakott. Két évet élt a tenger partján, csak nem a
Fekete-tenger partján, hanem egy másikén. Mégis, melyikén, ha szabad
tudni? A Magellán-tengerén, vagy a ligurokén? Az Ohotszkién. Két évet
élt Magadanban, a középiskolát is ott végezte el. Miért lenne
lehetetlen? Jobb volt az iskolánk, mint akármelyik moszkvai, remek
tornaterme van.
Arra volnék kíváncsi, hogy került oda. Ha nem hamukálsz, hogy
kerültél oda abba a Magadanba? Az ifjú dzsesszrajongó arcán megint
valami vadóc vonás jelenik meg, mintha valami más, nem kazanyi vér
törne elő benne. Egyszerűen… szóval… az anyám él ott… én meg
odautaztam hozzá, és ott fejeztem be az iskolát… Mellesleg, mondd,
Jolka, ki az a kövér játékos ott, csak nem a híres szpíker, a Nyikolaj
Ozerov? Akárhogy igyekszik is másfelé terelni a beszélgetést, én már
értem, miért akarja másfelé terelni a beszélgetést, ha a szüleiről esik
szó. Ez hát a helyzet: olyan családból származik… Jolka most kétszeres
érdeklődéssel nézett Vaszilijra: kiderült, hogy nem csak úgy egy
egyszerű, szimpatikus vidéki srác, hanem ráadásul olyan családból
származik… Látod, Vaszja, nemhiába mondják, hogy kicsi a világ:
nekem meg a nagybácsim él Magadanban… Igen, az anyám testvére… ő
is… tisztviselő…
Eközben az üléseken egyre többen lettek: megkezdődött a nap
legfontosabb játszmája: Ozerov játszott Korbut ellen. Nyikolaj
Nyikolajevics Ozerov, a kor híres rádiósa, érdemes sportoló és színész,
a másik Nyikolaj Nyikolajevics Ozerovnak, az énekesnek a fia, minden
valószínűség szerint a világ legkövérebb teniszbajnoka volt.
Mindamellett páratlan fürgeséggel futkározott a pályán, és elég
könnyen nyerte a szetteket a karcsú, izmos Korbuttal szemben.
Vaszilij inkább a közönséget nézte, mint a játékot. A nézők többsége
szemmel láthatólag ugyanahhoz a körhöz tartozott: a főváros
teniszvilága, napbarnított nők és férfiak, könnyű, világos ruhában,
vitorlavászon cipőben. Ilyeneket se Magadanban, se Kazanyban nem
lát az ember, szinte már külföld. Sokan odakiáltottak egymásnak,
nevettek. Jolocska is folyton integet. Micsoda kislány! Vaszilij a
lányokat illető, csaknem a nullával egyenlő tapasztalatával el volt
bűvölve. Nahát, ő maga fogta és idejött hozzám! Nemigen hasonlít a mi
orvosis tehénkéinkre. És milyen csinos, micsoda alakja van, micsoda
vidám, gunyoros, kissé mégis szomorkás szeme van, és hogy tudja
hátravetni a sörényét! Már ez a kézmozdulat, hopp, felejthetetlenné
teszi. Még ha megtörténik a legrettenetesebb, ha hirtelen feláll, és azt
mondja: „Na szia!”, ő akkor se fogja soha elfelejteni. Ezt a napot,
huszonkettedik életévének ezt a napját soha többé nem fogja
elfelejteni.
Ekkor elsétált mellettük egy ismerős külsejű, idősebb, valószínű
filmes, nagyon jóképű férfi, komoly pillantást vetett Jolkára, és
megkérdezte: „Hogy van az anyád?”, „Minden rendben” – kapta meg a
választ, biccentett, s továbbállt. A sebészeti tankönyv szerzőjének
unokája, annak a híres költőnőnek a lánya, akiről még anya is azt
mondta Magadanban, hogy tehetséges.
A közelükben két sportoló közé befurakodott egy feltűrt
tréningruhát viselő pasas. Hátrafésült hosszú haj, rajta hajháló;
borotvált arc, páviánszerűen szőrös alkar. A pasas komoran nézte
Kitajgorodszkaját.
– Na mi van, Parmezanov, már el se jön a játékosa mécsesére? –
Micsoda lány, milyen csípősen beszél ezzel a nála kétszer idősebb
férfival!
– Nem tudtam jönni – felelte tragikus ábrázattal Parmezanov.
– Hát mi történt? Az asszony? A gyerekek? – folytatta a kajánkodást
Kitajgorodszkaja.
 – Hagyjuk – szólt zordul Parmezanov, elfordult, de nyomban
hátrapillantott.
Jolka felállt, és hangosan így szólt:
– Na, gyerünk, Vaszja. Itt világos a helyzet. Ozerov nyer.
Vaszilij túláradó örömmel és készséggel nyomban felpattant.
Ez a lány egyszerűen leigázott. Egyszerűen a rabszolgájává tett. Nem
vagyok a magam ura. Azt teszem, amit mond, és körös-körül mindenki
minket fog nézni, és azt mondják: „Nézzétek, Jolka Kitajgorodszkaja
teljesen leigázta ezt a Vaszját!” Micsoda boldogság!
Az a Parmezanov nevű alak ellenséges tekintettel követte őket, amíg
áttörtek a kíváncsi nézőközönségen.

A parkban, a tó vizén, a lassú csónakok között fürgén úszkáltak a

dinoszauruszok kortársai, a jóllakott gácsérok. A víz színén a hajdan
franciának nevezett, újabban városira keresztelt zsemlék darabkái
lebegtek, mint megannyi apró medúza. A központi sétányon egy
határőr szobra állt, mely a talapzatig érő bundájában olyan volt, mint
egy megnyújtott szénaboglya. E megbízható őrség oltalmában egy
pavilon húzódott meg, ahol konyakot mértek, melyet a tiszt elvtársak
szeszélye szerint gyakorta pezsgővel kevertek. Vaszja előhúzott a
nadrágzsebéből egy tekintélyes köteg Sztálin-rubelt.
– Mi lenne, ha innánk egy kis konyakot pezsgővel?
– Jó ötlet, érződik rajta Magadan – lelkesedett Jolka.
– Magadanban kilencvenhat fokos szeszt ittunk. – Belefogott egy
szokásos kolimai szamárságba: a szájukba vették a szeszt, gyufával
meggyújtották, aztán úgy futkostak, égő szájjal. Ilyen mókákat
csináltunk a ballagási bulin, még a tiszteletbeli vendéget, Caregradszkij
tábornokot is megrémítettük.
Amíg a tribünön ültek, a fiú attól tartott, hogy Jolka magasabbnak
bizonyul, de most, legnagyobb örömére, kiderült, hogy pontosan
összepasszolnak, ő még vagy öt centivel magasabb is.
– Egyből felhajtjuk? – kérdezte Jolka.
– Ti nagykorúak vagytok? – kapott észbe a jó negyvenes büfésnő.
 Bedobták egy hajtásra. Vaszjának nyomban kitágult a látóköre.
Visszatért Bill Észak-Kanadából.
– A te anyád tehetséges költő – mondta Jolkának.
– Honnan tudod? Mostanság semmit nem publikál, csak
fordításokat.
– Az anyám olvasta a verseit, emlékszik rá még a harmincas évekből.
– Kérdezek valamit, de tartsd ide a füledet, Vaszja. A te anyád a nép
ellensége?
– Most te tartsd ide a füledet. Az én szüleim a Jezsov-uralom
áldozatai, én pedig egy pária vagyok ebben a társadalomban.
Jolka szánakozva összeráncolta az arcát:
– Nem kell, nem szabad ilyet mondani, Vaszja, dehogy vagy te pária.
Mások a szülők, mások a gyerekek.
– Igazából ugyanazok – felelte Vaszja. – Az alma meg a fája…
– Tudod, mit, váltsunk lemezt. Kit szeretsz még a költők közül?
– Borisz Paszternakot.
– Nahát, Vaszja, egyszerűen a számat tátom. A mai diákok mind
Szergej Szmirnovot szeretik, te meg Borisz Paszternakot.
„Hajaj, szédülök. Egy cseppet se többet.”
– Honnan ismered te Paszternakot?
– Anyám fejből tudja, kilométereket idéz tőle. „És telnek az évek, s
egy koncertes estén / Majd Brahms-zene szól, s eláraszt a bú. /
Eszembe jut majd a hatszívü szövetség, / A séta, a víz, s a
virágkoszorú.”
– „S az a nő, aki fest, az a domború homlok, / A lágy mosolyával az
ajka körül” – folytatta azonnal Jolka.
Váratlan őszinte gyengédséggel pillantottak egymásra. Tenyerük
összefonódott, de nyomban szét is rebbent, mintha ezekben a
fogócsápokkal megtoldott mozgékony lapátkákban túlságosan sok
elektromosság gyülemlett volna fel.
– Képzeld, a kacsák semmit sem változtak a dinoszauruszok óta –
szólalt meg Vaszja.
Elindultak a tó partján. Jolka a táskáját lóbálta, melyből kilógott az
ütő nyele.
 – Mit mondjak, én nem vagyok úgy oda Brahmsért – reagált a
kacsákra vonatkozó közlésre.
– Ki a kedvenc zeneszerződ?
– Vivaldi.
– A nevét se hallottam. – Vaszilij most először ismerte be bizonyos
tökéletlenségét.
– Volna kedved meghallgatni egy Vivaldi-átiratot egy régi pianínón?
– És hol?
Jolka figyelmesen, mérlegelőn ránézett, aztán döntött:
– A mamámnál, ma este, vagyis a férjénél, vagyis a barátjánál, aki
festő, egy padlásszobában laknak, szóval, ott fogok játszani…
– Hát te zongorázol is?
– Mi az, hogy is? Én a jövő zongorista világklasszisa vagyok! Majd ha
meghallasz egy koncertes estén, eláraszt a bú!
Vaszja egészen elkomorodott ettől a közléstől. Ez már túl sok: a
tenisz, a származás, a zongora! Túl sok e társadalom páriája számára.
Jolka alighanem megérezte ezt a futó hangulatváltást, felnevetett és
– ó, istenek! – megcsókolta Vaszilij arcát. Na, eljössz? Hát hogyne
mennék? De mi az, hogy, elmegyek! Hol szálltál meg Moszkvában?
Sehol. Ezt hogy értsem? Tegnap a pályaudvaron aludtam, a Kultura i
zsizny újságon. Az építőiparisok koleszében akartam hunyni, a
barátomnál, de nem találtam, a portásnő meg nem engedett be… Egy
villanás: ma nálam alszol a Bolsoj Gnyezdnyikovszkij utcában. Ne
izgulj, egyedül lakom. Már hogy érted, hogy egyedül? Hát, anyám néha
odajön, de többnyire a festőjénél lakik, Szandro Pevznernek hívják.
Vaszilij, aki egész életében egy tábori ágyon aludt, a legszorosabb
összezsúfoltságban a rokonaival, még csak elképzelni is alig tudta,
hogy egy vele egykorú lány egyedül lakik egy külön bejáratú lakásban.
Homloka ismét elfelhősödött: lehet, hogy ez egy olyan „szabados
erkölcsű nőszemély”, a szerelem „nőstény tigrise”? Ez a Vaszilij
éjszakánként a tábori ágyán olykor kifejezetten ilyen „nőstény
tigrisek” legyőzőjének képzelte magát, ám nappali fényben a
diadalmas dárda inkább meglapult. Aztán a felhőcske elrepült. Mi az
ördög jut az eszembe! Egy ilyen kislányt „nőstény tigrisnek” nézni!
Mondd csak, Jolka, a szüleid elváltak? A háború választotta el őket,
felelte Jolka szomorúan. Apám eltűnt. Elesett? Ahogy mondom, eltűnt.
Sebész volt. Ahogy te mondanád, Vaszja, piszkosul jó sebész. És ez a
piszkosul jó sebész, az én szépséges papám, ez a piszkosul nagy ember,
ahogy te mondanád, eltűnt a fronton, szóval, elesett. Mégsem olyan
boldog ez a kislány, akibe olyan rettenetesen beleszerettem, gondolta
Vaszilij, és egyáltalán nem olyan gondtalan, és egyáltalán nem hasonlít
azokra a „nőstény tigrisekre”, akiket elképzeltem.
Megállapodtak, hogy Vaszja visszamegy a pályaudvarra a
hátizsákjáért, Jolka pedig odamegy a Majakovszkij téri
metróállomáshoz, hogy elvigye a Bolsoj Gnyezdnyikovszkij utcába.
Aztán majd ketten átmennek a Krivoarbatszkajára, a szoáréra. Az mi,
eszik, vagy isszák? – kérdezte Vaszilij. Azt nem eszik, se nem isszák,
barátom a fényes Kazanyból – nevetett Jolka. Aha, szóval az olyasmi,
mint a plisszé-goffré, találta fel magát Vaszja, azokra a feliratokra
célozva, amelyek gyakran tűntek a szemébe Moszkvában. Ezzel váltak
el a CDKA parkjának kapujában, mely egész életükre úgy marad majd
meg emlékezetükben, mint az ifjúság sajgó igézetének helyszíne.

Az elválás utáni első órát Jolka töprengéssel töltötte, hogy mit vegyen
fel. Nyugtalan idők járták: fordulóban volt a divat. A magas
válltömések kora lejárt, megkezdődött az átmenet az úgynevezett
nőies vonalak felé. Először is, fel kell venni egy szűk, slicces szoknyát,
azt, ami a mamának annyira nem tetszik, azt a zsakettet pedig,
amelyikért viszont három éve annyira odavan, ki kell dobni a fenébe!
Egyszóval, az alsó térfél kérdése meg van oldva, térjünk át a felsőre. A
blúzok úgy röpködtek ki a szekrényből az ágyra, mint a világifjúsági
találkozó zászlai. Nem a szín a lényeg, hanem a vonal. Sajna, e darabok
egyike sem kölcsönözött hősnőnknek kellőképp korszerű vonalakat.
Az egyik valahogy túl gyerekes volt, a másik valahogy túl szolid.
Emellett egyik sem passzolt eléggé a szoknyához, amelyik viszont
tulajdonképpen már el volt döntve. Hirtelen ragyogó ötlete támadt:
ehhez az elegáns, menő szoknyához fölveszünk egy egyszerű, kockás
diákinget; kész, meg van oldva; egyszerűen zseniális! És még egy pulcsi
a vállunkra! Vaszilij, ilyen lányokat nem láttál se Kazanyban, se
Magadanban! Aztán jött a frizura problémája. Begöndörítsük-e a
sütővassal a hajvégeket, hogy valami olyasmi jöjjön ki, ami a
legeslegújabb divat, a „békekoszorú”? Vagy feltűzzük az egészet, hogy
előtűnjék az a hattyúnyakunk? Vagy fésüljük szét? Vagy szorítsuk
hátra? Anyu klasszul megoldotta: lenyíratta kisfiúsra, és egy csapásra
megszabadult az ilyesféle kételyektől, ráadásul vagy tíz évet fiatalodott
is. A haj problémájával a legszorosabban összefügg az ajkaké. Kifessük,
vagy ne fessük ki? Kibontott haj és rúzs… Hm… pardon, pardon, ehhez
hozzájön még a felsliccelt szoknya… nehogy ez a Vaszja megrettenjen
egy ilyen moszkvai nőstény tigristől… ráadásul a kockás ing
egyszerűen hülyén jön ki egy ilyen együttesben… A megoldást ismét a
természetes zsenialitás hozta meg: a szánkat kifestjük, a hajunkat
pedig befonjuk! Szuper! Így aztán tizenöt perccel a találka előtt, azaz
háromnegyed hatkor a Gorkij utcában megjelenik egy közfigyelmet
keltő ifjú teremtés, félig diáklány, félig félvilági hölgy. Félvilág,
demimonde… ugyanabból az operából, ahonnét Tolik Parmezanov
idézte kedvenc strófáját, amivel megpróbálta elcsavarni a tanítványa
fejét: „Gyöngyháznyelű pálca kezemben, így lásson a moszkvai éj…”
Micsoda szörnyű giccs! Kevesebbet kell gondolni ezekre a
szamárságokra: amit felveszel, az van rajtad, kész, a hanyag elegancia
az igazi. Ezt a mondást fel kell írni. A férfiak, természetesen, szinte
kivétel nélkül utánunk fordulnak. Húsztól negyvenig mindenesetre
kivétel nélkül. Egyesek sóbálvánnyá dermednek. Ott van például az a
középmagas, bicegő, de fantasztikusan érdekes férfi. Sóbálvánnyá
dermed, aztán megrázza a fejét, megvillogtatja diabolikus tekintetét,
majd ismerős hangon felnyög: „Te jószagú ég!”, azzal már el is marad a
jobb tatfélen, a hirdetőoszlop mellett, amelyen egy plakát az Obrazcov-
bábszínház Szempillád zizzenése című előadását hirdeti.
A metrónál nagy hangon folyt a fánk- és fagylaltárusítás. A
szódavizes néni mellett nagy, töprengő kutya hevert. Vaszilij egyelőre
nem bukkant fel a kaotikus kavargásban. Érdekes kérdés: kinek kell
várnia a másikra? Különben még nincs hat óra sem. Ha így fogok itt
állni, egész biztos rám száll valaki. Beállok a sorba az információs
kioszk előtt. Annak a férfinak az a cipőtisztító szórakozottságában
végighúzta a pasztás kefét a fehér nadrágján. A szódavizes néni
átmutat az utca túloldalára, a kolbászbolt felé: – Hé, te bokszos, eredj
át, kérj a rakodóktól egy kis szeszt! – A tömegből hirtelen előbukkan
egy daliás, kaukázusi külsejű férfi, és elindul egyenest Jolka felé. Jól
szabott, csíkos szürke öltöny. Egyik kezével a kalapjához nyúl, másik
kezével előmutat egy vörös könyvecskét, rajta három arany betűvel:
MGB: „Bocsánat a zavarásért, hölgyem, a Szovjetunió egy vezető
államférfija szeretne megismerkedni önnel.” Jolka ösztönösen
hátrafordul, és megpillant két tisztet: váll-lap, arany gombok, a
töltőtoll csíptetője, kitüntetés-lécecskék, Komszomol-jelvény… Kettő
plusz egy, kettő plusz egy…
A csúcsforgalom eszeveszett kavargásában senki ügyet sem vet a
jelenetre, ahogy a karcsú kislányt beültetik egy hasas fekete limuzinba,
senki, kivéve három asszonyságot: a szódavizes, a fánkárus meg az
információs nénit. A Majakovszkij állomás e három örök moirája
összemosolyog, de természetesen egy szót sem szól egymáshoz.
Egy perc múlva megérkezik Vaszilij a hátizsákkal. Innentől kezdve
többórás terméketlen várakozásnak néz elébe.

A Krivoarbatszkij utcai stúdióban eközben Szandro Pevzner

vakkeretet barkácsolt az új vásznához. Körös-körül mindenütt kész,
száradó és még befejezetlen vásznak sorakoztak. Szandro édesdeden
dünnyögött. Néhány hónapja már, hogy pályájának új szakaszában
tartott, melyet „virágház” korszaknak nevezett. A virágok lettek
képeinek főhősei. Neki pedig igaz barátai. Szinte a családtagjai. A
gyermekei. A szerelem szirmai. Nyina ábrázolásai, testének
legintimebb részén. Szandro tehát virágokat festett. Néha erősen
megnagyította őket. Máskor erősen lekicsinyítette, mint egy fordított
látcsőben. Néha megtartotta a természetes méreteket. Néha akkora
volt a vászon, mint egy postai képeslap. Máskor egy méterszer egy
méter. De nem nagyobb. Egyelőre, sajnos, nem nagyobb. Már tervezett
egy óriási vásznat, a virágok apoteózisával. Egy kissé félt belekezdeni:
esetleg félreértik. Ha félsz, ha nem, előbb-utóbb úgyis belekezdesz,
nevetett Nyina. Azt hiszem, igazad van, drágám. Egyelőre szerényen
dolgozott a maga szerény virágházán. Néha Vermeerre és más holland
kismesterekre gondolva gondosan megrajzolt minden erecskét,
minden harmatcseppet, bogarat és méhet a csokor sűrűjében. Máskor
lendületes ecsetvonásokkal impresszionista skicceket készített.
Peóniák, krizantémok, rózsák, és persze szegfűk, tulipánok, mindenféle
apróság: boglárkák és búzavirágok, árvácskák, fallikus, ellenállhatatlan
gladióluszok, muskátlisuttogás, orgonareinkarnáció, természet után,
vagy emlékezetből, szinte az éjszakából, talán az álmaiból.
– Ez a Pevzner, hogy ez miket nem művel! – mondta Nyina, fel-alá
sétálva a virágok között. – Létrehoz egy szépséges látványvilágot, és
tudatosan szembeállítja a mi valóságunkkal. Nem kéne-e, elvtársak,
alaposabban mögé nézni ezeknek a pszeudo-ártatlan, kvázi-botanikai
ujjgyakorlatoknak?
Szandro hahotázott:
– Ugyan, drágám. Persze, jó imitáció – folytatta grúzos akcentussal –,
de nem tapintja ki a lényeget. Pevzner, a festő, a színvilágával éppen
kiemeli a mi szocialista valóságunk szépségét, szocialista
virágtermesztésünk kiemelkedő sikereit, életmódunk mélységes
igazságosságát, ahol a szépség tárgyát nem holmi megcsömörlött
burzsoá esztéták birtokolják, hanem az egyszerű dolgozó nép. Pevzner,
a festő munkái arról tanúskodnak, hogy tanult az elvszerű
pártbírálatból.
Nyina levett a stúdióban felállított próbababák egyikéről egy csehovi
csíptetőt, figyelmesen szemügyre vette az ecsetvonásokat, majd magát
az őszülő bajuszú szobrászt.
– Vigyázzon, Pevzner, ráfizet a játékaira, Szolomonovics!
Úgy is történt. A Moszkva Proletár-kerületének kultúrházában
rendezett parányi kiállítás, ahová sikerült benyomnia fél tucat vásznát,
hirtelen a közfigyelem fókuszába került. Az emberek tömegével jöttek,
hogy megnézzék ezeket a furcsa virágokat, amelyek érthetetlen, mégis
oly ismerős szomjúságot keltettek, mintha e szomjúság egy másik
világból eredne. Még Leningrádból is jöttek nézők, külön azért, hogy
megnézzék a Proletár-kerület kultúrházának kiállítását. A
lépcsőházban izgatott véleménycserék folytak, közben rosszízű szavak
röpködtek: impresszionizmus, posztimpresszionizmus, mi több:
szimbolizmus. Végül a Moszkovszkaja Pravdá-ból lecsapott a ménkű,
egy Kétes virágház című cikk formájában, amelyben egyebek között
arról volt szó, hogy „Pevzner (a rossz hangzású név említése a
sajtóban, ráadásul a kereszt- és apai név kezdőbetűi nélkül,
önmagában is vészjósló jelnek minősült) látszatra ártatlan, amolyan
régimódi, szelíd esztétizálással próbálkozik, amely azonban valójában
aláássa a szocialista realizmus legfőbb alapelveit. A nevezett művész
virágházában bűzlik valami…”
– Szinte szó szerint a te szavaid, drágám! – hahotázott Szandro. Egy
pohár vörös Mukuzanival ünnepelte a sikert. Zajt kelteni a
konfliktusmentes művészet fővárosában, robbanásveszélyes virágokat
festeni!
– Hát mit képzeltél, Pevzner Szolomonovics, azt hitted, rosszul
tanítanak bennünket az írószövetségben? Akármelyikünk képes
bármelyik pillanatban visszavágni az elszemtelenedett
dekadenseknek, ha erre szólítja a… mmm…. izé, ha… mmm… szóval, ha
azt diktálja a szíve!
Ez az akasztófahumor Nyinának a harmincas éveket juttatta az
eszébe, a Bolsoj Gnyezdnyikovszkij utcában. A konyhába kifüggesztett
cédulákat: „Ha előbb visznek el, mint engem, nézd meg, elzártad-e a
gázt, és kapcsold ki a villanyt!”, azt a bolondozást, ami lehetővé tette,
hogy ő meg Szavka ne csavarodjanak be. Azoknak az időknek
egyébként volt egy paradox előnyük: a seprű nem válogatott, úgy
működött, mint valami elemi csapás. Most a párt kritikusa a
Moszkovszkaja Pravda hasábjain keresztül fordul a szervekhez ezzel az
alattvalói jelzéssel, így hívja fel a szeretett szerveket, hogy fordítsák
figyelmüket a „látszólag ártatlan” művészre. Mi meg még mindig
viccelődünk. Nem húzódik túl soká ez az ironikus játék? Nem volna
ideje már, hogy elmúljék a fiatalsággal együtt? De hát enélkül
mindennek vége lenne, nem maradna más, csak a sötétség és a téboly.
 Mit tehetünk? Élünk és viccelődünk, hátha a görbe út kivezet innen,
ahogy hirtelen kivezetett akkor is, a meglehetősen közismert trockista
múltam ellenére. Nincs más hátra: éljünk, és ki-ki fesse a maga virágát.
Mit fognak vajon tenni ezzel az egész miskulanciával, ha jönnek
házkutatni, letartóztatni, aztán elkobozni? Érdekes volna látni ezeknek
a holmiknak a csekista módon készült leltárát. Szandriknak az az újabb
mániája, hogy kirakati próbabábukat fest ki, teljesen összezavarhatja
az MGB leltári listáit. A legveszélyesebb dolgok azonban nem a falakon
és a falak mentén láthatók, hanem ott, a galérián, annak a rozoga
íróasztalnak a fiókjaiban, amely mellett Nyina Boriszovna Gradova, a
Szovjetunió írószövetségének tagja a karakalpak költészet fordításától
elcsípett óráiban időnként hosszan elüldögél. Ott lapulnak a versei és
prózai írásai, amelyek soha nem látnak napvilágot. Kinek jobb nálunk,
a festőnek, vagy az írónak? Ez attól függ, mit tekintünk az alkotói
folyamat végtermékének: a kéziratot, vagy a könyvet? A festő
valamiképpen megláthatja munkája eredményét, a kész festményt.
Vajon tekinthető-e a kézirat a végső eredménynek? A kézirat, amelyik
soha nem ölt könyvalakot?
Ilyen cseppet sem lelkesítő gondolatokba mélyedt Nyina, miközben
a borral és élelmiszerrel teli szatyrokat cipelte. A „kinek jobb”
kérdéséből az elemi logika szerint a „kinek rosszabb” kérdése
következik. Szörnyű belegondolni, hogy az egész élet ennek a vad
tolvajbandának az uralma alatt telik el. És sehol egy fénysugár. Az
ember belegondol, hogy egész életében nem utazhat külföldre! Apánk
és anyánk fiatal korukban minden szünidejüket Európában töltötték,
eljutottak egész Egyiptomig, ott mászkáltak a piramisok körül! Ez a
tolvajbanda meg leplombálta minden ajtónkat, mindörökre. Egyetlen
módja van, hogy az ember átlépje a határt, ha bekapcsolódik ebbe a
szélhámos békeharcba, vagyis ha eladja magát, szőröstül-bőröstül,
mint Fagyejev, Szurkov, Polevoj, Szimonov, és sajna, mint Ilja… Ha az
ember feláll a gyűléseken, szenvedélyesen leleplezi a Wall Streetet
meg a Pentagont, szemfényvesztő trükkökkel kábítja az ideutazó
európai és amerikai tökfilkókat, akkor egy idő után bekerülhet valami
békekongresszusi küldöttségbe, a megbízható elvtársak közé. Hogy
egy nő, aki még nem egészen öreg, csinos, ihletett költő… hogy az
megtanulja ezt az idióta pátoszt? Ilyen horogra legfeljebb holmi
Frédéric Joliot-Curie haraphat rá… Micsoda galádságok jutnak az
eszembe. Ez azért van, mert ekkora súlyokat kell cipelnem, méghozzá
magas sarkú cipőben. Ez az „egyáltalán nem is olyan ártalmatlan festő”
valóságos rabszolgát csinált belőlem! Ott fent trónol, lemezeket
hallgat, az ecsetjeivel meg a festékeivel passziózgat, közben a Nő,
vagyis az a lény, akinek a nevét Tbilisziben mindig nagybetűvel
emlegetik – igaz, az asztalhoz, nem mindig hívják meg –, cipelheti a
szatyrokat. Elképzelem az én választottam bajszos ábrázatát, ha
hirtelen bekapcsolódom a békeharcba, és elutazom egy delegációval
Valparaísóba!
Az utóbbi időben valahogy egyre többet gondolt a Nyugatra. Sokszor
eszébe jutott az eset, amikor egyszer a Nyugat maximális közelségébe
került: negyvenegyben a bombázások idején a metró alagútjában ott
ült, háttal neki, egy amerikai újságíró, tweedzakója zsebéből
előágaskodó pipával. Valami elképesztően nyugati illata volt, olyan,
ami tartósan megmarad még a verejtéktől bűzlő óvóhelyen is – a finom
szappan, a finom dohány, a finom szesz – szóval, csupa finom dolog
keveréke. Beszélgettek pár mondatot, és ő úgy érezte, ismeri ezt a
kozmopolita sajtóembertípust, akinek valami köze lehet ahhoz, amire
Mandelstam gondolt: „Hát éljenek a hadi rózsák, / Iszom, hogyha
korholnak is… / Éljen a fenyők muzsikája, / S a benzin a Champs
Élysées-n, / A sok kese londoni dáma, / S a gyarmati messzi kinin.”
Akkor úgy rémlett, az a férfi valamiféle kiutat kínál, valami szédítő
menekülést, de aztán hamarosan kitört a pánik, és ők örökre
elveszítették egymást. Veronyikának nagyobb szerencséje volt:
meglépett, itt hagyott mindenkit és mindent, a lágereket, a sírokat.
Most ott él valahol abban a játékos nevű Connecticut államban.
Különben mit tudok most az életéről? Lehet, hogy üvölt a
vágyakozástól. Vágyakozik a fia után, vagy azok utána a káprázatos
jelenései után a Gorkij utcában… Lehet, hogy azt az egész
Connecticutot elcserélné az én padlásszobámért, meg a festőmért, a
„nem egészen ártalmatlan” virágaival? A szökéshez mint olyanhoz
mindig hozzátartozik a baj motívuma, nemhiába mondják: önmagad
elől nem menekülhetsz.
Felment a lifttel az ötödik emeletre, utána továbbgyalogolt még két
lépcsősoron, és végre kinyitotta a padlásodú ajtaját, ahonnét egyre
gyakrabban nem volt kedve ki se mozdulni. Természetesen forog a
lemez: Bach két hegedűre írott versenydarabja. Szandro a távoli
sarokban ült egy újabb virága előtt, amelyet már végképp lehetetlen
lett volna valamilyen osztályba sorolni. Nemrég odaügyeskedett a
sarokba egy háromszögletű nyílást, amelyen át kilátni az égboltra, és
gyakran üldögél ott abban a háromszögletű fényoszlopban, mintegy
elkerítve a megvetett köznapi léttől, ahol holmi nőszemélyek
élelmiszerrel rakott szatyrokat cipelnek. Gumiljov269 Romantikus
virágai. Nyinát hirtelen féltékenység fogta el a készülő újabb műremek
iránt, melyen valami félig kibomlott, kaleidoszkopikus belsejű bimbó
látszott. Na, majd most mindjárt odamegyek hozzád, belecsókolok a
nyakadba, lecsúsztatom rajtad a kezemet, és elveszlek tőle. Fura dolog
történik ezzel a festővel. Amióta elkezdte ezt a sorozatot, vagy ha úgy
tetszik, ezt a „korszakát”, az érdeklődése a modell iránt – márpedig
folyton az én virágomat festi – kissé lankadni kezdett. A falakon egyre
hevesebb tűz lobog, a saját lobogása viszont megfakult. Váratlan
gondolat villant át rajta: de hiszen ez a „virágház”-korszak éppen akkor
kezdődött, amikor megismerkedtem Igorral. Ő persze nem tudhatott
semmit, nem tud most sem erről a viszonyról azzal a fiúval, honnan is
tudna, hiszen szinte le sem ereszkedik a padlásról, semmi pletyka nem
juthat el hozzá, egyszerűen megérezte, a kezével, a bőrével, a
vesszőjével ezt az „új korszakot”, és tudat alatt ezekkel a virágaival
válaszolt, azoknak az időknek az emlékével, amikor senki más nem
volt, csak ő.
Nyina, a döbbenetét még maga előtt is rejtegetve, letette a
szatyrokat a konyhát helyettesítő elkerített szegletben, és átkiáltott a
stúdió túlsó végébe:
– Jolka nem telefonált?
– Még nem – felelte Szandro, és odament, hogy segítsen kirámolni.
 – Ide hallgass, Szandro – szólalt meg Nyina, miközben a padlizsánt
rakodta kifelé, anélkül, hogy Szandróra nézett volna –, nem gondolod,
hogy ezekkel a virágokkal… egy kissé túlzol?
Most egyszerre egymásra néztek. Szandro elmosolyodott, és
odatartotta Nyina elé kopasz feje búbját, hogy – amint szokásuk volt –
megpaskolgassa azt a foltot, mint egy kisgyereket.
Hét után szállingózni kezdtek a vendégek. Érdekes, hogy a fiatal
zenészek, Jolka barátai, nemhogy késtek volna, éppenséggel
legelsőknek érkeztek. Megjött, például, Kalasnyikova, a fuvolás lány,
akit tulajdonképpen nem is nagyon vártak. Érdekes, vajon ez honnan
ismeri a járást, gondolta Nyina, amint elnézte, milyen fesztelenül jár-
kel ez a mozgékony kisasszony Pevzner virágai között. Lehet, hogy
kissé tévedésben vagyok Szandro remeteéletét illetően? A féltékenység
úgy döfött belé, mint a vesekólika.
– Milyen remek itt maguknál, Nyina Boriszovna – mondta a fuvolás
lány. – Olyan hálás vagyok Jolkának, hogy megmutatta Alekszandr
Szolomonovics munkáit, és meghívott mára.
Ja, persze, a Merzljakov-intézetben tanít. A maga vesegörcsei kissé
nevetségesek, mélyen tisztelt Nyina Boriszovna Gradova, az Adige
Autonóm Terület tiszteletbeli művésze. Hiszen mi ennek a
korosztálynak már vén csotrogányok vagyunk. Igor nem számít, ő
költő.
Berontott, csellótokját vonszolva, Szlava Rosztropovics,270 a fiatal
zseni, akiről Moszkvában azt beszélték, hogy ő a második Pablo Casals,
ha nem mindjárt az első. Nyomban összecsókolódzott mindenkivel.
Régi ismerősként összenyalta Kalasnyikovát is, holott először látta.
Karjai közé ragadta Szandrót, megcsókolta az arcát, az ajkát, a
homlokát, és két csók közt azt kiáltotta: „lenyűgöző!”, ami minden
bizonnyal a képekre vonatkozott, s nem a csókkal illetett testtájakra.
Átrohant a konyhába, és nekiesett a költőnek, hogy őt is végigcsókolja.
– Nyinocska, egyszerűen döbbenetesen jól nézel ki! Egyszerűen egy
csodanő vagy! El kell, hogy gyere hozzám! Vagy én megyek el hozzád!
 – De hát most éppen itt vagy nálam, Szlava! – mosolygott Nyina, és
megpróbált visszaemlékezni, hogy mikor tegeződtek össze – ha csak
nem éppen most.
– Hol van Jolocska? – kérdezte Rosztropovics, előredüllesztve
ámbráscethez méltó állkapcsát, megrázta fakószőke kakastaréját, és
úgy nézett körül a konyhában, mintha a keresett személy, mármint
Jolocska, ott gubbaszthatna a tűzhely mögött, vagy bebújhatott volna a
szék alá. – Hol van, hol van, hol van? Egyszerűen imádom azt a lányt,
egyszerűen rajongok érte! Nyinka, legyek őszinte? Amikor megláttalak,
azt gondoltam: ez aztán a nő, ennek el kell jönnie hozzám, én pedig
játszani fogok neki, egyedül neki, érted, szemtől szembe, aztán amikor
megismerkedtem Jolocskával, hát, azt el nem tudod képzelni,
egyszerűen minden megfordult: ő az, ő az, vele kell játszanom, szemtől
szembe! De hát hol van?
Micsoda remek fiú ez a Szlava, gondolta Nyina. Ha ők ketten tényleg
összeszoknának, együtt játszanának, annál jobbat ki sem lehetne
gondolni.
Nyina néhányszor feltárcsázta a Bolsoj Gnyezdnyikovszkij utcát.
Jolka nem volt otthon. Szlava után megérkezett Sztaszik Nyejgauz, a
híres Genrih Nyejgauz271 fia, maga is zongorista. Világossá vált Jolka
elgondolása. A trió Rosztropovicsból, Kalasnyikovából és belőle áll
össze. A szépséges Sztaszik Nyejgauz, szólistaként a desszert. Most
tehát itt voltak mind, csak éppen az ötletgazda hiányzott.
Sztaszik illedelmesen kezet csókolt, kért egy pohárka vodkát, hogy
rájöjjön, milyen évezred is van odakint, és közölte, lehet, hogy az apja
is eljön Borja bácsival, azaz Paszternakkal.
Ez utóbbi meg is érkezett hamarosan, de egyedül, és mindjárt odaült
a telefonhoz. A jelenlévők és az újonnan érkezők – a vendégek
legfeljebb tízen lehettek – áhítattal nézték, amint a költészet
klasszikusa a szerelmével beszélget. Azonos körökhöz tartozván,
természetesen valamennyien tudták, hogy a zseniális, ám mostanság
az irodalom hátsó udvarába űzött költő életében van egy törvénytelen,
ám gyönyörű ihletforrás, az Ararat vidékéről, mely, mint tudjuk,
Örményország határain túl magasodik. Paszternak nyilván érezte a
közfigyelmet, és egy kicsit a közönségnek játszott: egy icipicit
artisztikusabb volt a kelleténél, a tenyerével játszadozott, egy icipicit
erősebben, icipicit romantikusabban vonta össze a szemöldökét, mint
a körülmények megkövetelték volna, érthetetlen szavakat röcögtetett
a kagylóba. A vendégek közt jelen volt egy bizonyos Igor Osztroumov,
az Irodalmi Intézet húszesztendős hallgatója, a „tehetséges kezdő”;
rózsás arcába hulló, dús, alig zsíros fürtjeivel a merevgörcshöz hasonló
állapotban bámult a mesterre: ez csakugyan ő maga, és én egy fedél
alatt vagyok vele?
Nyina eközben nyugtalanul járkált Paszternak körül, beszédes
pillantásokat vetett feléje – meddig lehet dünnyögni folyton ugyanazt?
–, amelyeket az láthatólag észre sem vett, vagy nem fogott fel, aztán
alighogy Paszternak felállt a telefon mellől, Nyina nyomban újra
tárcsázni kezdett. A Gnyezdnyikovszkij utca süketen hallgatott. Ekkor
megkereste Parmezanovnak, Jolka edzőjének a telefonszámát. –
Mondja, Tolja, maga persze látta Jolkát a mérkőzésen, milyen volt? –
Minden rendben – felelte kelletlenül Parmezanov –, megverte Lukinát.
– Hova ment utána, nem mondott magának valamit? – Mire fel kéne
mondania nekem bármit? – fortyant fel kis híján Parmezanov. – Elment
valami kis jampival. Á, dehogy, semmi vész, egy kis tejfelesszájú tacskó.
Most mi legyen, csak nem fognak a rendőrséggel kerestetni egy
felnőtt, tizenkilenc éves lányt, ha elmegy valami „kis jampival”, és nem
jelenik meg az estélyen, amelyet ő maga ötlött ki, a saját tiszteletére?
Hát, üljünk talán asztalhoz, tisztelt vendégek! Nem lehet az embereket
ennyit éheztetni. Megvacsorázunk, közben befut végre Jolka, az a
semmirekellő is, és majd akkor kezdjük a koncertet, helyes?
– Játsszunk előbb inkább egy kicsit, aztán üljünk asztalhoz –
javasolta Sztaszik.
– Helyes! – kiáltotta Szlava. – Előbb játszunk, aztán megvacsorázunk,
aztán amikor megjön Jolocska, megint játszunk! Sztaszka, ülj ide ehhez
a kis pianínóhoz! Jaj, gyerekek, úgy szeretem ezeket a kis Voroncov-
féle pianínókat! Majdnem annyira, mint a bandurámat! – Kéjsóvár
mosollyal megtapogatta a hangszer fekete oldalát, mintha azt keresné,
hová nyomhatna csókot, végre, teljesen ésszerűen, belecsókolt a
billentyűzetbe.
– Nekem mindegy, mikor játszunk – mondta a fuvolás. – Én nem
iszom.
Játszani kezdtek, játszottak legalább egy órát. A hangszerekből
csörgedezett, olykor az égbolt ihlető magasába szárnyalt a régi itáliai
muzsika, Antonio Vivaldi Négy évszak-ja. Szabadon játszottak, olykor
összeakadtak, megálltak, nevetve újra kezdték. „Egész jól megy, biz’
isten, egész jól összefusiztuk, gyerekek. Kezdjük csak még egyszer a
Primaverá-t – motyogta időnként Rosztropovics, mintha vízből
bukkanna elő, aztán ismét a mennyezet felé fordította ihlet lepte arcát,
és újra alábukott. A barokk zene, mely még nem jutott el a széles
nagyközönséghez, már egyértelműen hatalmába kerítette a
konzervatóriumi köröket.
De Jolka még mindig nem jelent meg, sem hangverseny közben, de
még akkor sem, amikor vacsora után Szlava és Sztaszik bolondozva
nekiállt valami dzsesszszerű táncritmust játszani. „Mit tegyek?” –
kérdezte Nyina a tekintetével Szandrótól. Szandro a kezével válaszolt:
mit lehet tenni? Jusson eszedbe, milyen voltál tizenkilenc éves
korodban.
Éjfél felé minden vendég szétszéledt, egyedül csak Igor Osztroumov
sertepertélt Nyina körül, segített leszedni az asztalt, és kontrázott
Szandrónak, aki pohárral kezében járkált a stúdióban, egy grúz dalt
énekelt, és nézegette a virágait.
– Maga, úgy látom, be akar jelentkezni ide rokonnak? – kérdezte
Nyina halkan a fiatalembert. – Na, fogja tüstént a sapkáját, és jóccakát!
– Hát akkor viszontlátásra, Nyina Boriszovna, holnap, ugye? – súgta
alig hallhatóan Igor. – A szokott időben, ugye?
Biztos, már előre élvezi azt a kedvenc pozitúráját, ami eleinte
annyira meghökkentette.
– Vén hülye – szidta magát az orra alatt Nyina. – Ha valami történik
Jolkával, hát majd megkapod a magadét a disznóságaidért!
Amint magukra maradtak, leültek a hosszú asztal mellé, amelyen
még ott maradt néhány borosüveg és némi sajt.
 – Várok még egy fél órát, aztán felhívom a rendőrséget – mondta
Nyina.
– Várjunk inkább reggelig – javasolta Szandro.
Nyina most kirobbant:
– Te persze fütyülsz az én egyetlen lányomra! Rideg, üresfejű alak
vagy! Neked csak az kell, hogy pingálhass, nem érdekelnek, csak a
virágaid, ezek a lukak, lukak, lukak! Lukak a nem létező
mennyországba! A rohadt életbe, most mindjárt összeszedek mindent,
és megyek a Gnyezdnyikovszkij utcába! Többet ide be nem teszem a
lábam!
Ekkor Szandro szeme úgy kikerekedett, olyan mulatságos lett azzal a
rémült arcával, hogy Nyina kis híján elkacagta magát.
– Nyinulja, drágám, ha elmész, én elégetek itt mindent! Autodafét
rendezek! Nélküled én nem létezem! Ez mind neked készült, rólad
készült, érted készült! Minden rendbejön, Nyinulja, csak ne hagyj el!
Ez egy hülye Charlie Chaplin, ez képes a puszta külsejével
akármilyen drámából komédiát csinálni. Nyina teste rázkódni kezdett.
– De hát értsd meg, az égvilágon semmi ok nincs rá, hogy miért nem
tudott telefonálni! Szerelmes lett valakibe, rendben van, ágyba bújt
vele, rendben van, de hát arról mégsem feledkezhetett meg, hogy
várjuk, hogy ezt az egész estet a végzése tiszteletére rendeztük!
Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon. Büdös kölyök! Nyina
keresztülrepült a stúdión. Most leordítom, de úgy, aztán kiiszom egy
egész üveget, egyik poharat a másik után, aztán alvás! Jolka hangja
helyett egy érces férfihang szólt bele a kagylóba:
– Elnézést a kései zavarásért, Nyina Boriszovna…

Fél órával ez előtt a telefon előtt Lamadze vezérőrnagy megérkezett az

irodájába, a Szovjetunió Minisztertanácsa elnökhelyettesének
hivatalába, mely az Ohotnij rjadon álló hatalmas háznak csaknem egy
teljes emeletét elfoglalta. Máskor is így tett, valahányszor a marsallnak
(a szűk környezethez tartozó csekisták rendszerint marsallnak
becézték mélységesen civil, kalapot és csíptetőt hordó főnöküket) az a
szeszélye támadt, hogy „felszed” az utcáról egy kislányt. Ilyenkor a
félreértések és az előre nem látható körülmények elkerülése végett
meg kellett állapítani a soros boldog kiválasztott személyazonosságát.
Természetesen, humánus megfontolásokból értesíteni kellett a
szülőket. Az a mocskos varangy már pusztán ezekért az éjszakai
vesződségekért megérdemelné a golyót a szájába!
A hivatal éjszakai ügyeletese, Gromovoj százados jelentette a
helyzetet: a „célszemély” jelenleg ugyanott tartózkodik, ahová
beszállították, vagyis a Kacsalov utcai villában. Nugzar gyakran
elgondolkodott azon, vajon Lavrentyij miért szállíttatja a kislányokat
többnyire a saját otthonába, holott korlátlan számú más megoldás áll a
rendelkezésére. Talán újra meg újra meg akarja alázni a tiszteletre
méltó Gegecskori nemzetségből származó hitvesét, vagy csupán arról
van szó, hogy a dolog beletartozik az „otthoni pihenés” fogalmába?
Gromovoj százados folytatta: a „célszemély” kézitáskájában
megtalálták a zeneiskola diákigazolványát. Az első adatok a
következők. Neve: Jelena Szavvicsna Kitajgorodszkaja, születési éve:
1933, zongoraszak. A Lubjankán éppen most pontosítják az adatokat,
bármelyik pillanatban várhatók a további információk. Már
csöngetnek is, ez biztos a futár. A százados megigazította a derékszíján
a pisztolytáskát, és kiment, hogy ajtót nyisson a futárnak.
Ez a kislány, akit a Puskin tértől a Majakovszkij metróállomásig
követtek, egyszerűen lenyűgözte a marsall képzeletét. – Micsoda lány,
micsoda lány… – motyogta, és le nem vette szeméről a távcsövet. –
Nugzar, ő az, ő az én álmom! – Á – fitymálta szándékosan Nugzar –,
szerintem ez nem a te ízlésed, Lavrentyij. – Berija csak heherészett,
nyögdécselt: – Jobban ismered az ízlésemet, mint én? Azt hiszed,
nekem csak a fodrászlányok a jók, igen? Az ilyen kis arisztokraták nem
nekem valók, mi? Hej, öreg barátom, te még mindig nem érted
Lavrentyij Beriját! – Ajkai nedvesen mozogtak, orra szégyentelenül
csillogott. Gúnyolódik, vagy komolyan beszél?
A két limuzin megállt a tér közepén, a metró kijáratával szemben. –
Na, Nugzar, rajta, nem hivatalból, hanem barátságból! Látod, ott áll a
sorban. A legalkalmasabb pillanat! – Nugzart rossz érzés gyötörte.
Megint az a silány komédia, mintha egyszerűen két jó barátként
Tifliszben lennénk, a Golovin sugárúton. – Valahogy nem akaródzik,
Lavrentyij. – Berija hirtelen szorosan a füléhez hajolt, és belesúgta: –
Értsd már meg, hamarosan megkezdjük a totális háborút, lehet, hogy
mindannyian elpusztulunk. Értsd meg, kedves barátom, most nincs
helye az érzelgősségnek!
Nugzar valósággal tombolt, miközben a metró felé tartott. Micsoda
hülyeségeket beszél ez a mocskos sakál? Miféle totális háborúról
locsog, amikor Koreában nem vagyunk képesek elbánni az amcsikkal,
akik egyáltalán nem is tudnak háborúzni. Ideje lenne megölni, vagy…
vagy… kapcsolatot találni valahogy Sztálin elvtárssal, jelzést adni, hogy
a legközelebbi harcostársa a kapitalizmus restaurálására készül…
Miután felmutatta a döbbent kislánynak az MGB-s igazolványát, és
elmondta a szertartás szerinti mondatot, sarkon fordult, és a kíséretre
hagyta, hogy betuszkolják a lányt az azonnal odakanyarodó limuzinba.
Most pedig itt vannak előtte a jelentést tevő asztalán a Lubjankáról
érkezett adatok: Jelena Szavvicsna Kitajgorodszkaja, szül.: 1933, orosz,
születési helye: Moszkva, állandó lakhely: Moszkva, Bolsoj
Gnyezdnyikovszkij utca 11., 48. lakás, zeneiskolai tanuló. Apja: elesett
a fronton. Anyja: Nyina Boriszovna Gradova, szül.: 1907, lakhely: ua., a
Szovjet Írószövetség tagja…
– Mi van magával, vezérőrnagy elvtárs?! – kiáltott az ügyeletes. –
Hívjam a mentőt?
Nugzar feltépte a kapcsokat a zubbony gallérján. A gomolygó ködből
hirtelen két véres szem meredt rá. Ezt a szöveget, amit most olvasott,
gondosan fel kell itatni, nehogy szétmázolódjék. Nehogy egyetlen
maszattá kenődjék. Szívjuk csak a levegőt, minden erecskénkkel… Fhű-
ű-ű…
– Nem kell a mentő. Konyakot! – parancsolta.
Gromovoj századosnak nem kellett kétszer mondani. A konyak után
Nugzar higgadtan, sőt szinte emelkedetten eltöprengett: hát tessék,
úgy látszik, közeledik a végjáték. Nyina lányát, az asszonyét, akibe
életedben egyetlenegyszer embermód, ifjúmód szerelmes voltál,
egyszóval, azt a gyermeket, aki akár a tiéd is lehetett volna, feltálaltad
ennek a beteges szörnynek, hogy erőszakolja meg! Állj, hogy mered
hozzászámítani magad az emberi fajhoz, te ördög! Te bérgyilkos,
erőszaktevő, hóhér, hogy merészelsz ájuldozni holmi emberi
semmiségektől? De nem, nem, én mégsem vagyok olyan, nem vagyok
szörnyeteg, én csakugyan szerettem Nyinát, szerettem Galaktion
bácsit, és szeretem a családomat, mentsetek meg, és bocsássatok meg
nekem! És ha embereket kínoztam, azt az eszme nevében tettem,
egyáltalán nem azért, hogy törleszkedjem az erősek bandájához.
Bárhogy is van, közeleg a vég. Elképzelem Nyina lányát Lavrentyij alatt
– nem, ehhez nincs erőm! – Kocsit és egy kísérőt a négyes kapuhoz! –
rendelkezett Nugzar. A félig kiivott márkás konyakot a zsebébe dugta.
Összeszedett minden papírt az asztalról, és betette a dossziéba.
Hirtelen megállt, arccal az iroda sarka felé, és így állt, legalább egy
percig, várva, hátha támad valami gondolata. Végre támadt is: mit
akarok tenni? Ezt a gondolatot nyomban egész sor újabb követte.
Sürgősen találkozni kell Nyinával. Még képes, és valami rettenetes,
helyrehozhatatlan lépést tesz. Meg kell állítani. Ezután gyors
egymásutánban egy sor önző gondolat következett. Az emberek
kétségbeesésükben képesek a legfelső szintekig elmenni. Az eset
nyilvánosságra kerülhet. Híresztelések kelnek lábra, hogy a csekisták
megerőszakolták a költőnő lányát, az akadémikus unokáját, a legendás
hadvezér unokahúgát… Magáról a szörnyetegről természetesen senki
nem mer egy szót sem szólni, a sziklák az alsóbb szintekre zúdulnak,
megvan a bűnbak is, hiszen éppen ő, Lamadze tábornok az, aki
odamegy az utcán a lányokhoz… A legjobb lenne most mindjárt elvinni
Jelenát a Kacsalov utcából. Elengedi vajon?
Nugzar feltárcsázta azt a számot, amelyet egyedül ő ismert ebben a
házban. Berija felvette a kagylót. – Mi történt? – szólt bele a
legkomorabb, legfélelmetesebb hangján. Nugzamak az izgalomtól
elakadt a lélegzete: – Lavrentyij Pavlovics, kötelességemnek tartom,
hogy értesítselek valamiről. Kellemetlen gubanc támadt. Ez a lány… a
Gradov család tagja… az akadémikus unokája… tudja, annak… –
Dzihneri – mordult fel a telefonban a marsall –, azt kérdezem tőled,
gamohlebulo, mi történt, hle, minek telefonálsz az éjszaka közepén? –
Nincs semmi utasítás ezzel kapcsolatban? – kérdezte Nugzar. – Nem
kéne hazavinni? – Berija most már oroszul káromkodott egy nagyot, és
lecsapta a kagylót. Nahát, ilyenekkel akarja riogatni a mindenható
kiskirályt! Holmi Gradovokkal! Miféle gubanc lehet, ha a Politbüró
tagjának, a minisztertanács elnökhelyettesének, a belügyi szervek
főnökének a szeszélyéről van szó? Aki tévedhetetlen, sérthetetlen,
mindenható, mindaddig, amíg be nem lép hozzá egy bátor tiszt, és bele
nem ereszt a homlokába, mint valamikor Lado Kahabidzéébe, egy izzó
ólomgolyót.
Nugzar lement a liften, és kilépett az Ohotnij rjadra. Moszkva kihalt
volt. Csak néhány részeg randalírozott a Volga szélességű sugárút
túloldalán, az étterem kijárata előtt, és egy-egy taxi suhant el a
sötétben, mint megannyi valódi ördög. Boldog részegek, boldog
taxisok, boldog lehet ennek a rohadt kocsinak a sofőrje, sőt még a
kísérőm, ez briganti főhadnagy is, mindenki boldog, aki ezen az
éjszakán nincs Lamadze tábornok bőrében!
Az Arbatra hajtottak, pontosabban a Krivoarbatszkij utcába, annak
az idétlen tifliszinek, Szandrónak a stúdiójába, akit már jó ideje éberen
figyelnek. Mégiscsak oda kéne telefonálni, figyelmeztetni őket. Azért az
emberek mégiscsak idegesek, ha éjszaka beállítanak hozzájuk az MGB
egyenruhásai. Száz méterre a háztól, a sarki automatából felhívta a
lakást: – Bocsásson meg, Nyina Boriszovna… Nugzar Lamadze
vagyok… nem, nem történt semmi szörnyűség… találkoznunk kéne… öt
perc múlva ott leszek…
Mire felkapaszkodtak azokon a pokoli lépcsőkön, Nyina már az
ajtóban állt. Nem fog rajta az idő! Mi lehet a titka ennek a nőnek?
– Hallod, Nyina, esküszöm az Aragvára, nem fog rajtad az idő! Mi
lehet a titka ennek a nőnek?
Nyina félelemtől tágra nyílt szemmel nézte, amint Nugzar egyre
közelebb jön azzal a fanyűvő gorillájával. Ebben a nagy testben már
szinte semmi sem látszott az egykori abrekből, inkább hasonlított
valami levantei kereskedőre. Vajon mit hozhatott? Jóságos isten,
siettesd a percek futását, ha semmi retteneteset! Ha a kereskedő
tréfálkozik, akkor nem lehet olyan nagy baj, igaz?
Nugzar kint hagyta a fanyűvőt az ajtó előtt, és belépett a stúdióba.
 – Gamardzsoba, Nyina! Gamardzsoba,272 Szandro-batono! Lám, a sors
kifürkészhetetlen útjai, igaz? Tiflisz Csillaga, a Mi Leányunk ennek a… –
nyilván azt akarta mondani: „kis zsidónak”, de még idejében
helyesbített: – ennek a mi Szandrónknak lett a párja!
Nugzar leült az asztalhoz. Milyen kellemes dolog beállítani egy grúz
otthonba! Micsoda kahétiai asztal Moszkva kellős közepén! Biz’ isten,
nem utasítanék vissza egy pohár bort…
A bor remegett a kezében. Nyina észrevette, és kiverte a verejték.
– Hát mi történt, Nugzar? Jolkát… elkapták… a tieitek?
Nugzar kedélyesen elnevette magát, és kiürítette a poharát.
– Ellenkezőleg, ellenkezőleg, ő kapott el valakit a mieink közül,
méghozzá nem is akárkit!
Elropogtatott egy szem retket, levágott egy szelet sajtot, és
ámuldozva még egyszer végignézett Nyinán:
– Nahát, Nyina, a Rionra esküszöm, csodálatos, hogy milyen karcsú
vagy. Egyszer valami angol nő azt mondta: az ember nem lehet elég
gazdag, ahogy nem lehet elég karcsú sem, vagy fordítva…
Nyina vad dühvel az asztalra csapott:
– Hagyd abba a bohóckodást! Beszélj, mi történt!
– Hát jó, barátaim, lássuk a lényeget.
Nugzar félretolta az üveget, felegyenesedett a széken.
Tányérsapkája, rajta az MGB ovális kokárdájával, ott feküdt az
asztalon, mint valami különálló bálvány, állapította meg
automatikusan Szandro.
– Tekintsétek úgy, barátaim, hogy a nyakatokba szakadt a
háromszázalékos államkölcsön főnyereménye. Az a helyzet, hogy Jolka
óriási hatást tett a Szovjetunió egy vezető államférfiára, mégpedig a
főnökömre és személyes jó barátomra, akit lelkem minden rostjával
őszintén nagyra becsülök: Lavrentyij Pavlovics Berijára. Higgyétek el
nekem, ez egy bonyolult, érdekes, nagy műveltségű, remek művészi
ízlésű, bölcs és bőkezű, egyszóval rendkívüli ember. Megtehettem
volna, hogy egy szót sem szólok nektek az egészről, senki nem küldött
ide, én azonban baráti kötelességemnek tartottam, hogy idejöjjek, és
értesítselek benneteket az eseményről, nehogy hamis képet alkossatok
róla, nehogy holmi alpári eseményt lássatok benne, holott valójában
mélyen humánus, egyszersmind emocionális eseményről van szó.
Kérlek benneteket, ne szakítsatok félbe! Először is, beszéljünk arról,
mit kínál ez az esemény Jolkának, akit ugyan nincs szerencsém
ismerni, mégis úgy szeretek, mintha a tulajdon lányom volna. Ennek az
eseménynek a következtében olyan hatalmas támogatót nyert
magának, amilyenről egy fiatal zongoraművész lány csak álmodhat.
Ragyogó diploma, külföldi turnék, versenygyőzelmek, ilyesmik várnak
rá ez után az esemény után. Már olyan apróságokról nem is beszélek,
mint a Kreml legjobb divatszalonjai és üzletei, a legteljesebb anyagi
ellátás, a nagyszerű, tágas lakás, a beutalók a fekete-tengeri
luxusszanatóriumokba, mondjatok bármit, amiről az ember csak
álmodhat, mindent meg fog kapni, a hála jeléül, ezért az eseményért.
Tudom, miről beszélek, mert úgy ismerem ezt az embert, mint
önmagamat. Képes lesz kifejezni a háláját ezért a mélységesen
emocionális eseményért. Mi több, rátok, barátaim, rátok is úgy fog
gondolni, mint akik hozzá tartoznak. Tudom, hogy érdeklődik a
költészet iránt, és ez után a mai felkavaró esemény után a te bármely
verseskönyved, persze, ha nem pártellenes, nem ellenzéki tartalmú,
amint az írószövetségből egyes elvtársak jelezték, amit én persze
személy szerint nem hittem, nem lehet az embernek folyton
felhánytorgatni ifjúkori botlásait, egyszóval bármely könyved, még ha
formáját tekintve bonyolult is, napvilágot láthat. A te „virágházad”
pedig, Szandrik, kedves barátom, méltó elismerést nyer, és ez az egész
fantasztikus otthon a legteljesebb biztonságban lesz ez után az
esemény után, annak ellenére, hogy olyasféle információk is érkeztek
hozzánk az otthonotokról, miszerint itt gyanús verseket szavalnak,
egyházi zene kíséretében. Most, barátaim, biztonságban lesztek ez után
a jó értelemben felkavaró esemény után, amelyről esetleg egyes rossz
nyelvek összefecseghetnek mindenféle mocskos ostobaságot, de
ígérhetem, hogy a rossz nyelveket le fogjuk vágni!
Arcán, homloka bal sarkától álla jobb sarkáig cikcakkos görcs
rándult végig. Végre elhallgatott.
 Amíg Nugzar szónokolt, Nyina az asztal alatt összekulcsolt ujjakkal
ült, le nem vette a tekintetét erről a kékesre borotvált, briganti
ábrázatról, és nem győzött csodálkozni saját értetlenségén: nem fogta
fel, miről, miféle eseményről beszél ez az ember. Végül tétován
Szandro felé fordult:
– Miről beszél ez? Szandrik, te érted, miről beszél?
Szandro átkarolta Nyina vállát, tekintetét, félelmetes lángba borult
arccal, a rettenetes tábornokra lövellte:
– Azt mondja, drágám, hogy a mi Jolkánkat elhurcolták Berijához!
Nyina tudatában végre összeállt a kép, előúszott benne a „mai
felkavaró esemény után” kifejezés, és végre felfogta, hogy már
megtörtént, hogy semmit nem lehet visszahozni, a lányát, az ő
egyetlen, művészetben felnevelt gyermekét, szerelme szülöttét
meggyalázta, és most kénye-kedve szerint használja Berija, a
Szovjetunió államférfia. Felsikoltott, felkapott az asztalról egy kést, és
rávetette magát Nugzarra. Az elképedt tábornok sóbálvánnyá meredve
nézte, amint lesújt a torka felé a meglehetősen élesre fent eszköz,
amellyel épp az imént vágott le egy darab szulugunit.273 Szandrónak az
utolsó pillanatban sikerült elkapnia Nyina kezét. A zajra, pisztollyal
kezében berontott az előszobából a fanyűvő.
– Ne mozduljanak, különben lövök! – üvöltötte, és láthatólag maga is
megrémült. A sápadt, kékre vált Nugzar egyik kezével visszafogta a
fanyűvőt. – Nyugalom, Jurcsenko, tedd el a pisztolyodat! –, a másikat
elhárítón Nyina felé nyújtotta, aki őrjöngő dühében nemhogy korának
megfelelőn, de még vagy tíz évvel öregebbnek nézett ki, látni lehetett
kezdődő golyváját, a szeme alatti táskákat, arca löttyedtségét.
– Hogy lehet így értelmezni ezt az eseményt!? – horkant fel Nugzar. –
Beszéljük meg, barátaim, elmagyarázom még egyszer!
– Hol van a lányom?! – üvöltött fel rettenetes hangon Nyina.
– Teljes biztonságban – motyogta Nugzar.
– Azonnal adjátok vissza!
– Barátaim, barátaim, mik ezek a shakespeare-i szenvedélyek? –
intette Nugzar. – Egyszerűen nem értitek, milyen szerencse ért
benneteket. Ezekben a nehéz időkben…
 Szandro leültette a remegő Nyinát egy mély karosszékbe, határozott
léptekkel odament Nugzarhoz, odanyújtotta mindenható bálványát, a
kokárdás tányérsapkát:
– Takarodj a házamból, te mocsok! És vidd el ezt a barmot!
– Micsoda kispolgári mentalitás! – fintorodott el Nugzar. – Hallgass
ide, te Pevzner, legalább neked kéne hogy legyen gyakorlati érzéked…
A sapka a festő kezétől lendítve az ajtó felé repült.
– Na, ezért megfizetsz – szólt Nugzar, és a kereskedői arcpárnák
közül előbújt a régi hegyes arcú tifliszi bandita.

Reggelre Berija már mindent tudott váratlan „vendégéről”. Még a

zeneiskola igazgatóját is felébresztették az éjszaka közepén, hogy
összeszedjék a szükséges információt. Kitűnő tanuló, nagy zenei
tehetség, sikeres sportoló, de elbizakodott, elkényeztette a család,
túlságosan nagy véleménnyel van önmagáról… Az ördögnek kellett
kikezdenem ezzel a szüzikével, gondolta a vezér. Nem abban a korban
vagyok, hogy szűz lányokkal bajlódjam. Egyáltalán, torkig vagyok az
ilyen megaláztatásokkal! Visított, és olyan rémülettel nézett rám,
mintha egy krokodil érne hozzá, nem pedig egy középkorú férfi.
Helytelenül neveljük a fiatalságunkat, ez a probléma. Szép lányok, és
úgy nőnek fel, hogy halvány fogalmuk sincs az erotikáról. Egy frigid
nemzedék. A jövő társadalmában komoly figyelmet kell szentelni
ennek. Még az után a pohár Borzsomi víz után, elkábítva is igyekezett
védeni a rését. Nagy kincs, haha! Még a legbüszkébb nemzetek is
megadják magukat, és feladják a réseiket a túlnyomó erő hatása alatt.
Sajna, az igazi nyomás nem jött össze. Ez a körülmény nyomasztólag
hat. Mi ez? Csak nem az impotencia? Hogy jön össze ez a feszültség és a
pszichikai gátoltság? Csüggedt tagjával kezében soká nézte a végre
kába ájulatba zuhant Jelenát. A meztelen szépség meg-megrándult, és
hangtalanul sírt álmában. Milyen szép! Egy ilyen Szép Helénáért
érdemes háborút indítani!
Lehet, hogy az utókor majd elítél, amiért kissé nyersen bántam a
lányokkal, de hát próbáljanak megérteni! Igen, egy Don Juan él
bennem, de kénytelen vagyok egy hatalmas országot kormányozni, így
rendelte a sors. Hogy udvarolhatnék a lányoknak ilyen muzsiknépség
között, ezek között a bolsevikok között, miközben úgy teszek, mintha
én is ugyanolyan volnék mint ők. Senki, természetesen, egy szót sem
mer szólni, amíg a dolgot – mint most is – a titok leple takarja. De
próbálnám csak meg nyíltan magamhoz édesgetni ezeket a lányokat,
azon nyomban rám sütik a burzsoá erkölcstelenséget. A jövő
államában a kormányfőt mindig az ország legszebb lányai veszik majd
körbe, mint ez a Jelena.
Ha nyíltan magamhoz édesgethettem volna, most nem lenne az a
hisztéria a Gradov klánban. Meg kell bízni Lamadzét a klán teljes
kiirtásával. Ha ez a Jelena egyedül marad, csak belém kapaszkodhat.
Azt a vén hülye professzort – hogy adja a bátrat! – hozzácsapjuk az
„orvosperhez”. Egy orosz a zsidók bandájában politikailag helyes
húzás lesz. A felesége, az a grúz vénasszony túlságosan soká élt,
könnyű lesz hozzásegíteni, hogy átköltözzék a túlvilágba. A költőnő a
Tajmir-félszigetre kerül, ha ugyan kibírja odáig. A festővel, azt hiszem,
maga Nugzar akar foglalkozni, ő tudja, hogy kell. A szépségem
nagybátyját bedugjuk egy uránbányába, egy fél év múlva egy
porcikányi sem marad belőle. Ott van még az a kölyök, a marsall fia, a
motorversenyző. Őt Vaszka védi, de a gyerek veszélyes sportot űz,
egyáltalán, szereti a veszélyt, hát magára vessen. Az anyját, azt a
kémnőt ott Amerikában szintén érheti efféle veszély, és sajna, a lánya
is osztozni fog a sorsában. Utána kell még nézni a gyökereknek
Grúziában: a földijeimtől bármilyen gazság kitelik, náluk divat a
vendetta. Amikor aztán kész az egész, búcsút kell venni Nugzartól,
hiszen ő is a rokonságukhoz tartozik. Ó, az ördögbe, micsoda
gondolatok szálljak meg az embert az álmatlanságtól! Beriján reggel
felé förtelmes másnaposság kezdett erőt venni, de még mindig nem
tudta levenni a tekintetét az alvó Jelenáról. Ha annyi idős lennék, mint
ő, egész életemre beleszeretnék. Egy napsugár hirtelen kibukkant a
szemközti ház magas kéménye mögül, gyengéd ujjként végigsimította
a lány arcát, csupasz mellét, ágaskodó, duzzadt mellbimbóit, hasát és
combja belső oldalát, ahol néhány kis alvadt vérfolt látszott: talán a
nemrég elállt havivérzés maradványa, de lehet, hogy ő sértette fel a
hasztalan küzdelem közben. A lány mosolygott álmában, kacéran intett
a kezével, mintha azt mondaná valakinek: ne beszélj már butaságokat!
A csüggedt tag eközben a legkisebb aktivitást sem mutatta. Ez a hajnal
az én alkonyom, gondolta utálattal Berija. Az asszony, az a disznó,
egész éjszaka nem aludt, hallgatódzott, figyelte a hangokat a
szobámból. Elővett egy noteszt, és írni kezdett egy levelet az alvó
nimfának.
„Bűbájos szépségem! Kettőnk találkozása teljessen felzaklatott, mint
Ludwig van Beethoven Apassionátája. Maga az én utolsó szerelemem!
Egy öregedő harcos szerelme. Körös körül sötét erők gyülekeznek,
sokan vannak, harcolni kell, de én csak magára gondolok, szerelmem.
Amíg pihen, érezze teljes kényelemben és bisztonságban magát.
Hamarossan találkozunk. Köszönöm a szerelmet. L. Berija.”
A levelet ott hagyta az asztalon, ahol a fogoly lány ruhái hevertek.
Tett még egy kísérletet, hogy helyrehozza a hangulatát, leült az ágy
szélére, és simogatni, csókolgatni kezdte Jelena varázslatos melleit.
Sajna, a csüggedt tag most sem mutatott elegendő energiát, pedig
igazán nem lett volna rossz egy egészséges kezdeményezéssel kezdeni
a napot. Dzihneri, káromkodott, de békén hagyta az alvó lányt.
Nehéz napnak nézett elébe. Elnökölnie kell a Minisztertanács
kollégiumán, mely a Távol-Keletre irányuló munkaerő-áttelepítés
kérdésével foglalkozik. Azokról a területekről van szó, amelyeken – az
Amurtól északra – csővezetékeket fektettek le, és épült egy rendkívüli
stratégiai jelentőséggel bíró vasútvonal. A Minisztertanács
elnökhelyettese egy-két órát azzal töltött, hogy fürdőkkel,
borogatásokkal, kávéval meg néhány kupica százesztendős konyakkal
rendbe hozza magát. Végre kivonult a fogadóhelyiségbe, ahol több
várakozó között ott ült a komor, püffedt képű Lamadze. A marsall
udvariasan üdvözölte, majd utasította, hogy szállítsák át Jelena
Kitajgorodszkaja elvtársnőt az egyik titkos dácsára, biztosítsák neki a
teljes kényelmet, beleértve az úszómedencét, a teniszpályát és a
zongorát; különösen fontos a zongora. A telefonhoz ne engedjék. Külön
intézkedésig: teljes titoktartás. Azzal L. P. Berija elvonult a
tanácskozásra.
 Ahogy végighajtatott a Gorkij utcán, hirtelen eszébe jutott, hogy az
egyik mellékutcában, itt a Moszkvai Városi Tanács épülete mögött
lakik már három éve az egyik pártfogoltja, bizonyos Ljuda Szorokina,
mi több, az ő gyermekét neveli, hogy fiú-e vagy lány, arra már nem
emlékezett. Az emlékezés hatására csüggedt tagja hirtelen új erőre
kapott, lerázta az elmúlt éjszaka sérelmeit, és ismét diadalmas tettre
kész állapotba került. Berija odahajtatott tehát Szorokinához, és fél
órán át döfködte a meglepett és boldog szépasszonyt a fürdőszobában,
ahol éppen rátalált. Vajon mit jelenthet ez, töprengett, amint folytatta
útját a Minisztertanács épülete felé. Hiába, Charles Darwin, nincs
mindenben igazad.
Ljuda Szorokina jelentősen hozzájárult, hogy a kollégium ülése
aznap délelőtt a történelmi optimizmus légkörében zajlott, márpedig
ha nem így történik, a dolog, bizony, rosszul végződhetett volna a
kollégium néhány tagja számára.

Ugyanaznap délután Nyina és Szandro taxin megérkezett a

Dzerzsinszkij térre, Moszkva legveszettebb hírű épülete elé. A sofőr
semmi szín alatt nem volt hajlandó megállni az Állambiztonsági
Minisztérium főbejárata előtt, ahol két őrmester járkált fel-alá,
domború faruk fölött meredező pisztolytáskával. Telt lábuk nyomása
szinte már-már szétfeszítette finom csizmájukat. – Még bevisznek!
Szálljanak ki inkább a Szretyenkán. – Nyina azonban ragaszkodott
hozzá, hogy igenis, itt akar kiszállni, ahová mondták, az 1. számú
kapunál. A sofőr idegeskedett, amíg Nyina arra igyekezett rábeszélni a
férjét, hogy ne várakozzon, menjen egyenesen a stúdióba, a
Krivoarbatszkij utcába. Szandro tiltakozott: neki ott kell maradnia
mellette. Nyina végül már szinte ordított, az öklét rázta Szandro orra
előtt: – Tűnj el, de azonnal! – Ennek a hajthatatlanságnak különösebb
oka nem volt, kivéve, hogy valami okból egyedül akarta vállára venni
ezt a rettenetes bajt. Senkivel nem szabad megosztani ezt a drága bajt,
a felfoghatatlan megaláztatás kincsét! Reggel óta az írói szervezetek
főnökeinek a küszöbét koptatta, és most undorodva gondolt vissza,
hogyan változtak meg egyik pillanatról a másikra ezek a fagyejevek,
tyihonovok, szurkovok az MGB-nek a puszta említésére, micsoda
pánikba estek, amikor a lánya eltűnésével kapcsolatban szóba került
Berija neve. A Szovjetunió írószövetsége főtitkárának, akinek
égszínkék szeme nemegyszer állapodott meg őszinte férfiúi
érdeklődéssel Gradova költőnőn, most, amint felfogta az ügy lényegét,
táncolni kezdett a két keze az íróasztalon, mint két meglőtt szalonka,
és alig tudta, a fotel karfájába kapaszkodva, lecsillapítani halálos
vergődésüket. – Már megbocsásson, Nyina Boriszovna – mondta –, ez
végképp nem tartozik a hatáskörünkbe.
Nyina, mivel féltette az öregeit, úgy határozott, hogy egyelőre nem
szól nekik, holott az egyetlen ember, aki talán csakugyan tudott volna
segíteni, az apja volt. Ehelyett IV. Boriszt kereste, de kiderült, hogy
nincs a városban, épp előző nap robogott el a Kaukázusba. Igaz,
különben is, mit tudna tenni ez az élsportoló exdeszantos? A grúz
gének hatására bizonyára mindjárt fegyver után kapna, persze nem
holmi asztali kést kapna fel, hanem valami komolyabbat. Ez pedig a
vesztét jelentené mindannyiunknak, mindenekelőtt Jolkának. Este, ha
addig nem történik semmi, muszáj lesz kimenni Szerebrjanij Borba, és
szólni kell az apjának.
Hirtelen megjelent a halálra vált házfelügyelő, és átadott egy idézést,
amit futár hozott az Állambiztonsági Minisztériumból. Az idézés N.
Lamadze vezérőrnagyhoz szólt. A förtelmes papíron zárójelben ez állt:
„Személyes ügyben”.
Az előcsarnok, ahová belépett, a legcsekélyebb illúzióit is semmivé
tette, hogy ide bárki is beléphet „személyes ügyben”, már úgy értve: a
saját jószántából. A helyiségben a negyvenes évek végén kialakult, és
az ötvenes években megszilárdult súlyos állami stílus uralkodott:
bársonyfüggönyök, masszív csillárok, réz ajtókilincsek. Nagy Sztálin-
portré, arany keretben. A lépcsőfeljáró mélyén fekete kőből faragott
Lenin állt, mint valami öreg néger. Még viccelődünk, gondolta magáról
Nyina, miközben komor arccal átnyújtotta az idézést, a
személyazonossági igazolványát és az írószövetségi tagkönyvét. Az
üvegbódéban ülő strázsa szenvtelenül felemelte a kagylót, de
akaratlanul rávillantott egy kurta, kíváncsi, zsíros fényű pillantást.
Biztos eszébe jutott a Kéklő fellegek – gondolta Nyina. Egy perc sem telt
bele, lejött érte egy fiatal tiszt. – Lamadze tábornok várja önt, Gradova
elvtársnő. – Nugzar eléje sietett, barátian, ám enyhe célzással hajdani,
több mint baráti kapcsolatukra, megérintette Nyina könyökét, leültette
egy karosszékbe, és leült vele szemközt. Legutóbb akkor voltak
négyszemközt, amikor Nyina már terhes volt Jolkával, vagyis húsz
esztendővel ezelőtt.
– Na, megnyugodtál? – kérdezte Nugzar kedvesen, aztán
jóindulatúan felnevetett: – Hiába, Nyinka, te mégiscsak inkább a mi
vérünk vagy, mint orosz! „A Kaukázusban születtem, hát könnyen
forgatom a tőrt.” Akarsz egy kis Borzsomi vizet?
– Én semmi mást nem akarok, csak a lányomat – mondta, hangjával
érzékeltetve, hogy semmiféle intim hangot vagy tréfát nem hajlandó
elfogadni. – Követelem, hogy haladéktalanul adják vissza a lányomat!
Nugzar kissé összeráncolta a homlokát, mintha szokásos migrén
gyötörné.
– Ide hallgass, nem kell ekkora vihart kavarni. Minek fordulsz
azokhoz a senkiházi törpékhez? Hiszen azok nyomban futnak hozzánk,
és jelentenek mindent, ráadásul meg is toldják a maguk javára. Ne
aggódj, nem vész el a lányod, hidd el nekem, semmi rossz nem történik
vele. Amikor visszatér, szebb lesz, mint volt.
Nyina alig bírta türtőztetni tomboló dühét. Még egy pillanat, és
megismétlődhet az éjszakai beszámíthatatlan tett. Kést nem látni, de
felkaphatom azt a márvány levélnehezéket, és szétloccsantom azt az
aljas homlokát, amelyre oly kényeskedőn kúsznak a halántékáról azok
az őszes kulisszák. Lamadze nyugtalanul követte Nyina tekintetét, és
összerezzent, amint észrevette a levélnehezéket.
Nyina előrehajolt a karosszékben, és egyenest Lamadze szemébe
nézve halkan így szólt:
– Hát hogy van ez? Mi itt mind jobbágyok vagyunk, hogy a
lányainkat bármelyik pillanatban elhurcolhatják és
megbecsteleníthetik?
Félelem és kétségbeesés. A hülye. Vége. Ez el akarja pusztítani
magát. És magával ránt, magával ránt…
 – Hallja-e, Nyina Boriszovna, ez már komolyabb dolog, mint egy
asztali kés! Ez már ideológiai terrorizmus! – förmedt rá Lamadze, de
nyomban észbe kapott: – Természetesen túlzok, de csak azért, hogy
válogassa meg a szavait. – Még egy (utolsó!) kísérlet, hogy megpróbálja
eltéríteni a végzetes irányból. – De hagyjuk ezt a hivatalos hangot.
Miért nem hiszel nekem? Hiszen nektek, Gradovoknak, én nem vagyok
idegen.
Az utolsó kísérlet is csődöt mondott. Ez beleköp a feléje nyújtott
kézbe. Ezt a felbőszült némbert nem lehet megállítani.
– Ha ma, még az este folyamán nem adják vissza a lányomat, én…
én… Ne hunyorogj, ne vihorássz, te aljas gazember! Mindig is aljas
voltál, most aztán végképp szánalmasan aljas lettél, Nugzar! Ne hidd,
hogy a gazdád mindenható! Elmegyek a Honvédelmi Minisztériumba, a
bátyám barátaihoz! Eljutok Molotovhoz, őt személyesen ismerem!
Vorosilov maga tüntetett ki! Az apám, végül, ő sem az utolsó ember az
országban! Megtaláljuk a módját, hogy értesítsük Sztálint! – Nyina
fuldokolva ordított, pillanatonként hol félelmetes fúriává, hol
könnyekig szánni való kislánnyá változott.
Nugzar felállt a karosszékéből. Komor felhőbe burkolódzva, melyen
csak Lenin, Sztálin és Dzerzsinszkij leltári számmal ellátott
arcmásainak, nem emberien kegyes tekintete hatolt át, odament az
iroda ajtajához. A keserűség kiégette hajdan oly elven testéből az
összes oxigént. Mindennek vége, most már nem lehet megmenteni.
Kinyitotta az ajtót, és kikiáltott:
– Hívják az őrséget!

A Krivoarbatszkij utcai stúdió félköríves ablakából kitárult Moszkva

beláthatatlan házrengetege. A mai szeles este régi színezett metszetre
emlékeztetett. Az alkonyi fény visszaverődött a kupolákon és a felső
emeletek ablakain. Semmiféle hatalom nem látszott, csak az ideiglenes
jóindulatot mutató természeti erők játéka. Lejjebb, a belső udvar kútja
fölött királyi lobogóként csattogott a szélben egy szárításra kiakasztott
színes paplanhuzat. Még lejjebb, a városi kockatömbök között látni
lehetett az aszfalt egy napsütötte darabkáját, egy hirdetőoszlopot,
mellette, hátát és bal lábának talpát az oszlopnak támasztva, egy
kislány állt, fagylalttal a kezében.
Szandrót tűrhetetlen vágy fogta el, hogy leüljön egy vászon elé. De
egyre pirongatta magát: nincs jogom, a feleségem ott van, azoknál, én
meg dolgozom? Nem, nincs jogom. Fel-alá járkált a stúdióban, ide-oda
rakosgatta az ecsetjeit. Már egy teljes napja nem dolgozom e miatt a
rettenetes eset miatt, gondolta. Tegnap egész este nem dolgoztam,
akkor a kellemes társaság miatt, aztán jött ez a rettenetes eset.
Valószínűleg még néhány nap el fog veszni. Nyina mellett kell lennem,
bátorítani kell, nincs más választásunk, küzdeni kell a kislányért, a
festék meg a vászon megvár. Azt mondják, a zongoristának mindennap
dolgoztatnia kell a kezeit, azt viszont senki nem mondja, hogy a
festőnek is mindennap, sőt minden órában dolgoznia kell. Ha pedig
most fogom az ecsetemet, meg fogom vetni, lelketlen egoistának fogom
tartani magam. Leült Baltika gyártmányú rádiókészülékük elé és
bekapcsolta. A készülék gyorsan bemelegedett, és a szabad természeti
erők villódzó zöld szemével bátorítón nézett rá. „Ne aludj, ne aludj,
festő, ne hagyd, hogy elnyomjon az álom…” Van úgy, hogy nem elég, ha
ecsettel kezedben ülsz. Sokféle élmény segít a festői munkában. A
monte-carlói rádió a Domino című lüktető keringőt sugározta. Szandro
szeme előtt megjelentek a sötétzöld nyírott fákkal szegélyezett
sétányok, rajta egy dominó élénk foltja, Szomov274 motívumai…
Mekkora távolságokat hidal át ez a rádiójel: a Művészet Világából a
szocialista realizmusig! Szandro tovább siklott a rövidhullámú sávban,
és egyszerre egy másik keringőt kapott el, ezúttal Hacsaturjan darabja
volt, Lermontov Álarcosbál-jához. Keringőest. Lermontov, a szeretett
hős, a tulajdon tettei költője, aki szinte még hozzá sem foghatott a
munkához, ez a pezsgőben ázott ifjú; még a partizánosztagban is
pezsgőt nyakaltak, pezsgő nélkül sosem foglalták volna el a Kaukázust;
ki fejezte ki jobban a Kaukázust, mint ez a spanyol szemű skót; mi
mindannyian kortársak vagyunk, Lermontov, Pevzner, Hacsaturjan, a
monte-carlói rádió, amaz idők földlakói, amikor még nőttek virágok…
Tovább siklott a hullámsávon, és egyszerre felüvöltött egy
zavaróállomás, majd mellette felhangzott egy nyugodt férfihang:
„…azóta az Hôspital Saint Louis-ban dolgozom, sebészként”. Anélkül,
hogy elfordult volna a készüléktől, érezte, hogy hárman belépnek a
stúdióba.
Megfordult, és meglátta a három férfit. Marjina Roscsa-i divat szerint
voltak öltözve: vágott ellenzőjű, cseppnyi satyak, az ing alatt csíkos
matróztrikó, harmonikázó nadrág – de láthatóan nem Marjina
Roscsaiak voltak. Hogy kerültek ide? Nem hallatszott sem kopogás,
sem a kulcs fordulása az erős zárban. A három bivalyerős alak ferde
vigyorral közeledett, mintha leszámolásra készülnének.
– Mit kerestek itt? – kiáltott rájuk Szandro, bátran, mint egy
Lermontov. – Kik vagytok? Takarodjatok!
– Felállni! – szólt halkan az egyik barom, és egészen odalépett
Szandro elé.
– Nem állok fel! – kiáltotta a festő. – Takarodjatok!
– Ha nem állsz fel, lefekszel! – mondta a barom, és valamilyen, az
öklében szorított vasdarabbal rettenetes ütést mért egyenest Szandro
szemébe.
Ez az egy ütés voltaképpen elég is volt. A festő vérbe borult arccal,
erőtlenül és csaknem eszméletét vesztve, a padlóra zuhant, de a
beöltözött operatív munkatársak még soká tördelték vasalt
bakancsaikkal a bordáit, aztán lerángatták a ruháját, és hurkákat
vertek a hátán gumibotjaikkal, talán ugyanazokkal, amelyekkel
apukáik Mejerholdot verték halálra 1938-ban.
– Nesze, te koszos zsidó, az udvariatlanságodért!
Mindez eltartott vagy tíz percig, amikor pedig véget ért, Szandro
kialvó tudatába még beszivárgott a bekapcsolva hagyott Baltika
hangja: „Itt a Felszabadítás rádióállomás, beszélgetést közvetítettünk
Mescserszkij doktorral, az egykori moszkvai sebésszel, aki jelenleg a
híres párizsi kórház főorvosa.”

Az MGB belső börtönének magánzárkájában, ahová az őrök bekísérték

Nyinát, a magas mennyezet alatt erős fényű lámpa égett, az ajtón a
kémlelőnyílás minden tíz percben kinyílt egy kissé, látni engedve a
felügyelő mindent átfogó szeme bogarát.
 Az embernek minden alkalommal, tíz percenként kedve volna
beleköpni ebbe a szembe. Ezeknek nem adom meg magam, soha,
hajtogatta magában Nyina. Ezek azt hiszik, egy gyenge nővel, egy
szánalmas emberrel van dolguk, de én most nem nő vagyok, még csak
nem is ember úgy általában. Soha nem engedek nekik, bármit
műveljenek velem. Mindaz, ami azóta felgyülemlett bennem, amikor
szétvertek bennünket a Bumazsnij utcában, amikor lelőtték Lado
bácsit, amikor a börtönben elemésztették Galaktion bácsit, amikor a
bátyáimat kínozták a zárkákban és az ércbányákban, amikor Mityát
agyonlőtték a szakadékban, mindaz, ami felgyülemlett bennem most,
amikor az egyetlen lányomat elrabolták és megrontották, ez mind
segíteni fog, hogy ne adjam meg magam nekik, kiálljak minden kínzást,
és még őket is megrémítsem megtörhetetlen gyűlöletemmel.
A cella minden valószínűség szerint csak az előzetes letartóztatottak
számára volt rendszeresítve, Nyinát nyilván ezért nem vetették alá
még a fertőtlenítési procedúrának sem, sőt a retiküljét sem vették el,
benne a személyes holmijaival, köztük a noteszével, melybe időről
időre egy-egy sort vagy találó szót jegyzett fel a versei számára. Nyina
még mindig dühtől remegve kezdte tépkedni kifelé a lapokat, miszlikre
tépkedte, és beszórta a szemétkosárba. Ezeknek többé nem vagyok
költő! Ebben az országban nem lehet költőnek lenni! Felvillant előtte
egy sor: „…holdfény vésnöke, szél…” Ez akkor volt, amikor áprilisban
Igort vártam a gagrai hullámtörőn. A pokolba! Micsoda szégyen, mivel
töltöttem egész életemet: versikék, szeretők, „Kéklő fellegek”… Hát
hogy lehet így élni ebben a gigászi lágerben, ezen a beláthatatlan
lepratelepen, ahol mindenki az arcvonásai végleges eltorzulására van
kárhoztatva? Hogy lehet, hogy huszonhét után gyakorlatilag soha meg
sem kíséreltük az ellenállást? Illegalitásba kellett volna vonulni,
terrorral üldözni őket. Persze elpusztultunk volna, de hát valcerozni,
miközben látjuk, hogyan dolgozik a tagló! Azt kellett volna tenni, mint
az a lány, az az egyetlen hős, Fanya Kaplan,275 lőni az ördögökre!
A rémület vad hidegrázásként futott végig a testén! Eddig jutni,
Fanya Kaplanig! Remélem, nem kiáltottam ki fennhangon! Ösztönösen
a szájára tapasztotta a kezét, s ekkor egyszerre felfogta, hogy
tűrhetetlenül kell vécéznie, még egy pillanat, és dühe bűzlő közröhejjé
válik.
Kell itt lennie egy olyan hogyishívjáknak, küblinek! A börtöncellában
kell lennie küblinek! A helyiségben, ahol ült, nem volt vécékagyló, csak
egy mosdó. Még ha a szék segítségével sikerül is a kagyló fölé tartani a
fenekét, megint csak nevetségessé válna, márpedig valami lyukon át
egész biztos figyeli Nugzar, a hajdani ellenállhatatlan abrek, a gyilkos,
az elfajzott korcs.
Az ajtó kinyílt, belépett egy közönyös, kövér asszony, zubbonyban,
vállán őrmesteri rangjelzéssel. Tálcán vacsorát tett az asztalra:
kocsonyázott süllő, húsgombóc hajdinával, sőt még egy üveg meggyital
is.
– Vécére kell mennem! – kiáltotta fenyegetően Nyina.
– Jöjjön – dünnyögte közönyösen, sőt némi jóindulattal az asszony.
A folyosó padlóját zöld futószőnyeg borította. Egy beugróban,
ugyancsak a drágalátos újságolvasó Iljics arcképe alatt két tiszt
üldögélt, és cigarettázott. Mindketten szakértő szemmel követték a
kopogó sarkú, előzetes letartóztatásba vett személyt.
Nyina, miután könnyített magán, újra elvonult Iljics előtt. A két fiatal
tiszt helyett most egy idős, rémes, löttyedt arcú tiszt ült a beugróban.
– Ha éjszaka pisálni vagy kakálni akar, csak kopogjon ki a falon –
mondta az őrmesternő.
Nyina azon kapta magát, hogy a szerencsés megkönnyebbülés után
még a csekista tömlöc zárt világa is kissé derűsebb színezetet öltött.
Így például egyáltalán nem volt ellenére, hogy egyék a halkocsonyából,
a húsgombócból meg a hajdinából, igyék a meggyléből, és rágyújtson
egy albán cigarettára. Istenem, milyen szánalmasak vagyunk! Miféle
teremtmények vagyunk, mindenféle anyagcserénkkel együtt? Mi
voltaképpen az ember?
X. fejezet
Tabuladze, az építész

osszorkányos, micsoda hold függ itt fölöttünk! – kiáltott fel

Majka Sztrepetova. – Egészen olyan, mint… olyan, mint… mint valami
Tatyjana!
– Miket hordasz te itt össze, Majka? – nevetett Borisz. – Miféle
Tatyjana?
Útitársuk, Otár Nyikolajevics Tabuladze, egy helybeli, tbiliszii
építész elmosolyodott:
– Tudja, nem is rossz! A hold olyan, mint Tatyjana. Az Anyegin-re
gondolt?
– Lehet – felelte Majka.
Otár még egyszer elmosolyodott:
– Az érdekes az, hogy nem Tatyjana, hanem valami Tatyjana… Ez
benne a pláne. A holdat mindig összehasonlítják valamivel. Egy költő
barátom a régi időkben „egy kosár rothadásnak” nevezte. Puskin pedig
természetesen Tatyjanát hasonlította a holdhoz, nem fordítva…
Lassan sétáltak a régi Tiflisz púpos, macskaköves utcácskáin. Majka
folyton Borisz vállára csimpaszkodott, nyafogott, mintha fáradt lenne.
Borisz azonban pontosan tudta, hogy ez a lány képes lenne
körberepülni ezeket a dombokat, mint egy szárnyas kis kanca. A
keménykötésű, elegáns Otár Nyikolajevics – az a fajta, akit tekintélyes
férfiúnak neveznek – egy kissé előttük lépkedett, mintegy az
idegenvezető, szerepében.
– Úgy látom, magát érdekli a költészet, Otár Nyikolajevics – fordult
hozzá nem minden kacérság nélkül Majka.
 Micsoda egy kis bestia, gondolta gyengéden Borisz. Már ilyen sokat
tapasztalt férfiakkal is kacérkodik. Hogy ez a „már” mit jelent, csak ők
ketten tudták.
– Valamikor magam is költőnek számítottam – mondta Otár
Nyikolajevics. – Valamikor, a maguk életkorában itt barangoltunk
mind, ezeken a régi utcácskákon, csupa költő. A maga nagynénje,
Nyina, meg az első férje is a társaságunkhoz tartozott…
– Nyina néni első férje? – csodálkozott el Borisz.
– Hát persze. Nem hallott róla? Sztyepan Kalisztratov, híres
imazsinista volt.
– Soha nem hallottam róla – mondta Borisz.
– Szomorú – szólt Otár Nyikolajevics, és nem lehetett tudni, mire
gondol: arra-e, hogy a híres költőt elfelejtették, vagy a letűnt évekre
általában.
Megállt egy régi öntöttvas lámpaoszlopnál, valami pince mellett,
ahonnét részeg hangok hallatszottak, és erős, száraz forróság áradt.
– Egyébként, tudja-e, Borisz, hogy én legalább annyira rokonságban
állok magával, mint Lado Gudiasvili bácsi? Az anyám, Diana, a maga
nagyanyjának édestestvére. Rólam valószínűleg ugyanazért nem
hallott, amiért Sztyopkáról… Nálunk nem szokás erről beszélni. Ő
később teljesen eltűnt, engem meg csak a csoda mentett meg, de rólam
továbbra sem szokás beszélni…

A szimpatikus építésszel pár órával azelőtt ismerkedtek össze annak a

Lado Davidovics Gudiasvilinek, a híres festőnek az otthonában, akivel
Meri nagymama, távoli rokonként és igen közeli barátként, állandó
levelezésben állt, amire nagyon büszke volt. A kolhiszi völgyben már
véget értek a versenyek, Borisz megvédte bajnoki címét a 350
köbcentis gépek osztályában, és megszerezte a harmadik helyet az
abszolút versenyben. A Légierő csapata természetesen megelőzte az
összes többi klubot. A diadalt tovább fokozta, hogy a verseny végén
egy lökhajtásos MIG pilótaülésében a helyszínre repült a Kaukázus
gerince fölött maga „Vaszka”, mégpedig új szívszerelmével, egy
delfinszerű, sima formáiról híres fiatal úszónővel. A sportolókra csak
úgy zuhogtak a fejedelmi ajándékok: mindannyiuknak megrendeltek
és csaknem azonnal meg is varrtak egy bosztonszövet öltönyt,
mindegyik kapott egy aranyórát, arany karkötővel, és a tetejébe egy
vastag bankóköteget. Hatalmas bankettet rendeztek a tiszteletükre a
Dávid-hegyen, ahol valamikor a Kék Szarv csoport költői lakomáztak,
amiről manapság természetesen senki nem tudott, és nem is akart
tudni.
A bankett előtt Borisz elhatározta, hogy teljesíti a nagymama
kérését, és ellátogat – ahogy Meri mondta – a kis Ladóhoz. Bátran
nevezhetem így az unokatestvéremet, mondta a nagymama, mert
tizenöt évvel idősebb vagyok nála, még akkor is, ha azóta nagy festő,
Grúzia legnagyobb festője lett belőle. Neked pedig, Bábocska, muszáj
megismerkedned vele, legalább azért, hogy lássad: van a világon más
is, mint a te berregő, büdös és veszélyes – jaj, milyen veszélyes –
motorjaid.
Borisz arra számított, hogy az áthevült lomboktól illatos, árnyékos
utcán álló régi villában a tengődés és a hanyatlás nyomaival fog
találkozni – hogy is élhetne másképp egy festő, akit megbíráltak
formalizmusa miatt –, ehelyett zajos lakoma kellős közepébe cseppent.
A hosszú asztal roskadásig volt rakva friss zöldségekkel és
gyümölcsökkel, szárított gyümölccsel, gőzölgő tálakkal, üvegekkel és
boroskancsókkal. A vendégek – voltak legalább harmincan, a férfiakon
nyakkendő, néhányon csokornyakkendő, a hölgyek estélyiben,
némelyik dekoltálva – a grúzok legfőbb tevékenységével voltak
elfoglalva: lakomáztak. Majka pánikba esve futott volna kifelé. Hogy
kerül ő egy ilyen társaságba abban a kis nyári ruhában, amit
hirtelenjében vettek neki a bazárban? Állj csak meg, te kis haszontalan!
– kapta el a karját Borisz. Ilyen stílus alakult ki köztük: ő a szigorú
apuka, Majka meg az engedetlen kislány. Nem, ő oda be nem megy, ő
még soha nem járt ilyen helyeken. – Menj csak, Borka, én megvárlak
idekint, elüldögélek a kertben. – Elhallgass, te vadóc! Más is volt már,
amit itt csináltál először! – Majka fellobbant a boldog szégyentől, és
Borisszal együtt belépett a villába, arcán az élénk színek olyan
kombinációjával, ami a festő házigazdát még nagyobb lelkesedésre
indította, mint az unokaöccsével való váratlan találkozás. A
vendégeknek legalább a fele találkozott valamikor Meri
Vahtangovával, többen rokonságban is voltak vele. Sokan, vagy tán
mindenki ismerte „Nyinka nénit”, és persze mindenki mélységesen
tisztelte a néhai hős Gradov marsallt, akinek tetteiben kétségkívül
fontos szerepet játszott az a cseppet sem mellékes körülmény, hogy
félig grúz volt! „Anyai ágról grúz, az pedig azt jelenti, hogy nem félig,
hanem egészen grúz – jelentette ki a legfontosabb vendég, az élő
klasszikus Konsztantin Gamszahurdia,276 népi író. – Az anya: Grúzia
törzsöke. Grúzia: az anya! – Boriszt különösen meglepte, hogy a
jelenlévők közül senkinek sem volt tudomása a szezon legnagyobb
eseményéről, a minap véget ért motorversenyről, és így senki sem
tudta, hogy az ifjú Gradov megerősítette bajnoki címét a háromszáz
köbcentis kategóriában.
A házigazda ragaszkodott hozzá, hogy Lado bácsinak szólítsa. Az
alacsony, hosszú hajú művész, álla alatt bazsarózsaként pompázó
selyemkendővel, úgy nézett ki, mint egy igazi párizsi művész.
Végigvonszolta a két fiatal vendéget a képekkel teliaggatott falak
mentén, megmutatta nekik nemrég elkészült új sorozatát, melynek ezt
a címet adta: Szerafita sétája. Közben minduntalan Majkára pillantott,
és azt mormogta:
– Le akarom festeni ezt a gyermeket! Ezen a gyermeken az én
színeimet látom! Meg akarom festeni őt!
Kissé kinyitotta az egyik szomszéd szoba ajtaját, világosságot
gyújtott, odabent felvillant valami festői tobzódás, de a mester
nyomban eloltotta a villanyt és becsukta az ajtót.
– Mi van ott? – kérdezte Borisz.
– Semmi, semmi, amolyan ifjúkori balgaságok – felelte Gudiasvili, és
furcsa módon, mindkét szemével kacsintott neki, meg annak a
„gyermeknek”.
Valaki hirtelen hangosan megkocogtatott a villájával egy vázát. Az
asztalfőnél emlékműhöz illő pózban ott állt Konsztantin
Gamszahurdia. Emlékműhöz méltó pózban, ha el lehet képzelni egy
emlékművet, jobb kezében ivótülökkel.
 – Drága barátaim, oroszul szólok, hogy mindenki értse. Már ittunk a
nagy Sztálinra és a szovjet kormányra. Most emelem poharam e
kormány egy kiemelkedő tagjára, a mi földinkre, Lavrentyij Pavlovics
Berijára. Én magam többször is találkoztam Lavrentyij Pavloviccsal,
akinek személyében nagy hazafit, nemzeti kultúránk mély ismerőjét és
igazi értő olvasót tisztelhettem. Lavrentyij Pavlovics mellém állt a
Jezsov-uralom idején, ami lehetővé tette, hogy egész sor új művet
alkossak. Támogatta Az elrabolt hold című regényemet, amikor
igaztalan kritikusok vádjainak felhői gyülekeztek fölötte, nemrég
pedig… – itt Konsztantin Szimonovics szünetet tartott, és ivótülköt
tartó kezével fenséges félkört írt le, még egy kissé túl is lendítve jobb
vállán – nemrég pedig átadta olvasásra A nagy mester jobb keze című
könyvemet magának Joszif Visszarionovics Sztálinnak, aki…
A hatásszünetben Borisz észrevette, hogy a jelenlévőket egyszerűen
főbe kólintotta ez a váratlan tószt. Nem néztek össze, le nem vették
tekintetüket az íróról.
Gamszahurdia pedig folytatta:
– …aki elégedetten nyilatkozott az olvasottakról. Elvtársak,
barátaim! Szomszédunk, Görögország ősi történelmének volt egy
aranykora, Periklész kora, amikor az irodalom és művészet bőséges
támogatásban részesült. Emelem poharam arra, hogy Lavrentyij
Pavlovics Berija a grúz irodalom és a grúz művészet Periklésze legyen!
Alaverdi hozzád…
Tekintetével megkereste a ház gazdáját, akit a tószt a fal mentén, egy
nagy festmény mellett ért, mely teaszedőket ábrázolt átszellemült
munkájuk közben. Borisz észrevette, hogy a festő halántékán egy
pillanat alatt kövér verejtékcseppek ütköztek ki. Gamszahurdia
könnyű mosollyal továbbemelte tekintetét Gudiasviliről az egyik
vendégre, akinek hátán túlságosan megfeszült a nyersselyem zubbony,
s ebből látni lehetett, hogy kissé ingerült, amit talán a szűk ruha, vagy
tán valami más, esetleg éppen az élő klasszikus tósztja váltott ki…
– Alaverdi az én barátomnak, Csicsiko Rapavának! – fejezte be
diadalmasan Gamszahurdia, és hátravetett fejjel kortyolni kezdte a
kahétiai nedűt.
 Mindnyájan zajongani kezdtek:
– Berijára! Lavrentyij Pavlovicsra! A mi Periklészünkre!
Valaki poharat adott a falnál álló Borisznak, Majkának és Lado
bácsinak.
– Jaj, én itt teljesen berúgok – kacagott a kislány.
– Ha én Berijára iszom, az annyi, mintha a Dinamóra innék – súgta a
fülébe Borisz. Majkából még jobban kipukkadt a nevetés. Azért
mindketten fenékig itták a poharukat.
Lado kiitta a borát, aztán egy pillanatra kétségbeesetten a
homlokához emelte a kezét.
– Miket művel ez, miket művel? – suttogta.
– Ki ez a Rapava? – kérdezte Borisz. Igyekezett mindent
megjegyezni, hogy elmondhassa a nagyanyjának.
– MGB-s – súgta a választ a fülébe a festő. – Gyerünk az asztalhoz,
gyerekek!
Csicsiko Rapava hátán egyre jobban megfeszült a zubbony, erősen
átütött rajta a világoskék trikó. A rendjel-szalagpánt félrecsúszott a
zsebe fölött, melyből három töltőtoll kandikált ki. A Svernyik277-bajszú
Csicsiko Rapava keményen tartotta magát a szocializmus hajnalának,
az arany harmincas éveknek a stílusához.
– Teljes lelkemből támogatom tamadánk tósztját, iszom azért az
emberért, akinek… – pillanatnyi szünetet tartott, majd rettenetes
hangon elbődült: – MINDENT köszönhetek. Akinek EGÉSZ életemet
köszönhetem! Lavrentyij Pavlovics Berijára!
Rapava felhajtotta a szaruját, vett a harapnivalóból, de nem ült le,
hanem egy falat szacivit rágcsálva azonnal újratöltötte a szarut, és a
feje fölé emelte:
– Most pedig, elvtársak, itt az ideje, hogy igyunk a mi tamadánkra, a
grúz SZOVJET irodalom klasszikusára (a beszélő egyes szavai szinte
maguktól fülsiketítő ordítássá váltak), barátomra, Konsztantin
Gamszahurdiára! És ha ő, a mitológiára hivatkozva – ugye? – Lavrentyij
Pavlovicsot Periklészhez hasonlította, én őt magát Iaszónhoz
hasonlítom őt, aki – ugye? – egész életében az ARANY-gyapjúért
hajózott! Alaverdi Ioszif Nonesvilihez!
 A vendégek ismét zajosan csatlakoztak. Megvillant Nonesvili, a fiatal
költő rémült, kerek arca, aki melléhez szorított kézzel könyörögve
motyogta:
– Minek ez a tisztesség, Rapava elvtárs?
A házigazda festő kétségbeesetten legyintett:
– Vah, el nem tudom képzelni, mivel fog végződni ez az egész!
– Gyerünk, kislány, lépjünk olajra! – húzta Borisz Majkát a kijárat
felé. – Itt valami botrány készül!
Az egyik vendég velük együtt távozott.
– Merre tartanak, fiatal barátaim? Akarják, hogy megmutassam
maguknak az óvárost?
Ez volt az a bizonyos Otár Nyikolajevics Tabuladze, az építész.

– Ezt a régi pékséget szerettem volna megmutatni – mondta Otár

Nyikolajevics. – Sok időt töltöttünk itt a mi költőkompániánkkal.
Semmit sem változott, pedig most a városi élelmiszer-kereskedelmi
vállalat tulajdona.
Leereszkedtek a keskeny, egyenetlen lépcsőfokokon valami
alvilágba, melynek mélyén hatalmas kemence ontotta a meleget, benne
pedig kukoricás búzalisztből gyúrt dagadó, illatos kenyér sült. Két
fehér kötényes, csupasz, szőrös mellű és karú férfi vonta ki a kész
kenyeret, és vetette be a tésztával teli tepsiket. Egyikük egy pillanatra
abbahagyta a munkát, odadobott egy forró, csaknem égető kerek
lepénykenyeret az újonnan érkezetteknek, s elébük tett egy kancsó
bort meg három bádogbögrét. A bor hűvös volt.
Leültek a fal mentén húzódó padkára. Körülöttük izgatott grúz
szavak buzogtak. A kemence izzó fénye megvilágította az arcokat és a
kezeket, minden mást homály rejtett.
– Itt manapság is szoktak költők tanyázni – magyarázta Otár
Nyikolajevics. – Öregek is, fiatalok is… Amott a sarokban tehetséges
fiatalok vitatkoznak, Arcsil Szulakauri, Dzsanszug Csarkviani, a
Csiladze testvérek, Taomaz és Otár, az új nemzedék…
Valaki hirtelen rázendített egy dalra, erőteljes, komor hangja
minden mást elnyomott. Borisz nem értett egyetlen szót sem, de
valami soha azelőtt nem ismert költői hangulat fogta el. Úgy érezte,
valami láthatatlan küszöb felé közeledik, amelyet ha átlép, egyszerre
korláttalanul meg fog érteni mindent.
– Ez egy ősi dal, a Szvetichoveli-templomról – súgta az építész. –
Most hallom másodszor életemben. – Láthatólag őt is elfogta az
izgalom, lepénydarabot tartó keze megállt a levegőben, mintha oltár
felé fordulna. – Hiába, Grúzia még mindig él – mormogta.
Ennek az egésznek, érzem, a legszorosabb köze van hozzám,
gondolta Borisz. Ez az élet, amely első pillanatra olyan egzotikusnak és
távolinak tűnik, valójában visszhangot ver bennem, valahol a
tudattalan mélységekben, mintha igazából nem is motoros lennék,
hanem lovas. Mintha lovon vágtatnék, úttalan utakon, vagy ahogy
nálunk, deszantosoknál mondják, átszegdelt terepen, és baljós szemű
holló károgna utánam: „Most nem úszod meg, különleges rendeltetésű
deszantos!”, mintha vihar támadna, mely elnyeli gondolataimat és a
letűnt századokat, mintha hamarosan az életemet kéne adnom a
hazáért, de nem azért, amelyért Lengyelországban „tevékenykedtem”,
hanem a kis hazáért, legyen a neve akár Grúzia, akár Oroszország, akár
ez a kislány, aki most olyan bizalommal simul a vállamhoz.
Gyengéden megsimogatta Majka Sztrepetova dús haját. A kislány
hálásan rávillantotta hatalmas szemét. Borisz keze végigszántott Majka
keskeny hátán. A kislány ujjacskái hirtelen lesiklottak a sötétbe, a fiú
lába közé. A szenvedély és a vágy, hogy vég nélkül, mondjuk így:
gyötörje a lányt, olyan gyengédséggel szövetkezett benne, amiről soha
még csak nem is gyanította, hogy osztályrésze lehet. Szinte apai érzés
fogta el, mintha egy új világba vezetné be a kislányt, egy döbbenetes új
világ jelenségeivel ismertetné meg: nézd, itt vagyok én, Borisz Gradov,
huszonöt esztendős férfi, ez az én hímtagom, Borisz Gradov hímtagja,
ez is huszonöt éves. A lány döbbenten ismerkedik ezzel is, azzal is, és
láthatólag nem könnyű felfognia, hogy ez a kettő egyetlen egész.
Ma ő, Majka Sztrepetova, a tizennyolc esztendős nő, így, ahogy van,
minden porcikájával, maga is egy új, eddig ismeretlen világba vezeti őt:
a szédítő gyengédség világába. Hát ilyen egy kábulat kerekedett
körülöttük.
 Amikor kibotorkáltak a költői pékségből, hűvösnek érezték az
éjszakát. A szélrohamok felborzolták és megezüstözték a gesztenyék
lombjait. Borisz Majka vállára dobta új zakóját. Egy rozzant teraszú
ódon ház sarka mögül hirtelen előtűnt Tbiliszi panorámája, egy magas
lejtőn a Narikala citadella kivilágított romjaival és a Mcheta-
templommal. A következő forduló után az egész panoráma eltűnt, s ők
hárman elindultak lefelé egy keskeny utcácskán, ahol egy barátságos
kis terecske hívogatta őket, közepén platán, mögötte egy patika
világító gömbjei – a régi, csendes lét zárt világa.
Otár Nyikolajevics útközben így beszélt:
– Arra kérem, Borisz, számoljon be Meri Vahtangovnának a
találkozásunkról, és mondja el neki, hogy az életem már rég
sarkalatosan megváltozott. A városi építészeti hatóságnál dolgozom,
megvédtem a kandidátusi disszertációmat, nős vagyok, van két
gyerekem… – Elhallgatott, aztán hozzátette: – Azt szeretném, hogy
Nyina is megtudja. – Megint elhallgatott, aztán félig Boriszhoz fordulva
még egyszer megismételte: – Ugye, nem felejti el: család, két gyerek?
– Igyekszem nem elfelejteni – ígérte Borisz, bár arra gondolt, hogy
alighanem mégiscsak el fogja felejteni. Nehéz nem elfeledkezni holmi
Otár Nyikolajevicsről, amikor az emberhez egy ilyen kislány tapad,
mint ez a Majka Sztrepetova.
– Jaj, olyan jó veled! Jaj, olyan nagyszerű itt! – suttogta forrón a
fülébe Majka.
A patika ablaka mögött, a lámpa alatt, könyvvel a kezében nagy orrú
asszony ült, az ügyeletes gyógyszerész. Vállán egyáltalán nem patikába
illő virágos kendő. A falon egy Sztálin-arckép és egy óra, a megbízható
szilárdság attribútumai: az idő folyik, s ezzel egyidejűleg, igen,
egyidejűleg, az idő áll is.
– Valamikor itt dolgozott az az ember, akit a legjobban szerettem,
Galaktion bácsi – mondta Otár Nyikolajevics. – Hallott már róla?
– De mi az hogy! – mosolyodott el Borisz. – A nagymama is meg Bo,
mármint a nagyapám, ő is annyit mesélt róla! Vulkanikus
temperamentumú ember volt, igaz? Néha úgy rémlik, mintha
emlékeznék is rá.
 – Könnyen lehet – mondta Tabuladze. – Maga tizenegy éves lehetett,
amikor megölték.
– Megölték?! – kiáltott fel Borisz. – A nagymama azt mondta,
börtönben halt meg. – A jezsovi időkben megrágalmazták, és…
Tabuladze egy heves tenyérmozdulattal – mintha kettéhasította
volna a levegőt – félbeszakította.
– Megölték! A legsúlyosabb ítélet, amire számíthatott, hét év láger
lett volna, de megölte valaki, aki érdemeket akart szerezni magának, és
mi itt, Tbilisziben, tudjuk ennek az embernek a nevét!
Isten látja a lelkem, nem akarom megtudni ennek az embernek a
nevét, gondolta Borisz, és a következő pillanatban már meg is
kérdezte:
– Ki az az ember?
Otár Majka felé intett: lehet vajon őelőtte? Majka elértette e
mozdulatot s zárkózva húzta össze magát. Borisz bólintott: előtte
mindent lehet. A lány nyomban felengedett, hálás áramütéseket
sugárzott: hát micsoda érzékeny botanika!
– Gyerünk, üljünk le ott a platán alatt – mondta Tabuladze, aztán
hirtelen tegezve folytatta: – Bocsáss meg, izgatott vagyok. Nem tudok
erről nyugodtan beszélni, talán azért, mert nemrég derült ki a dolog.
Egy nő, aki ott dolgozott, bosszút akart állni, ő mondta el, hogy történt.
Galaktion bácsit megölték, egy levélnehezékkel halántékon sújtották.
Egy erős fiatal kéz volt, ezer átok rá! A másod-unokatestvérem ölte
meg, vagyis a bácsi unokaöccse, Nugzar Lamadze! Ismered őt?
– Hallottam róla – felelte Borisz. – Anyám beszélt róla egyszer.
Valami nagykutya, igaz?
Tabuladze bólintott.
– Igen, vezérőrnagy, de ez sem fogja megmenteni!
Isten látja lelkem, nem akarok erről beszélgetni, gondolta Borisz.
Minek nekem most ez az egész, a holdfényben, a régi Tbilisziben, a
bajnoki győzelem után, Majkával a karomban?
– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte. – Mit lehet tenni egy ilyen
nagykutyával?
 Otár Tabuladze elnevette magát, de egyáltalán nem úgy, ahogy egy
kandidátustól és köztiszteletben álló építésztől elvárná az ember.
– Tudod, Borisz, itt azért még élnek a kaukázusi erkölcsök. Lamadze
nemcsak Galaktion bácsit ölte meg – sok más grúz meggyilkolása
szárad a lelkén. Bérgyilkosként kezdte a karrierjét. A bűnök
felhalmozódnak. A rokonság itt-ott mind a mai napig nem bocsátja
meg az efféléket. Nem magamról beszélek, tudod? Akadnak mások,
éppen elegen. Hol itt, hol ott. Hallani mindenfélét, és a szóbeszédek
közül sok igazolódik. Ez a gazember jobban tenné, ha magától távozna,
mint hogy vár…
A fejük fölött szélrohamok borzolták a fák lombjait, meglebbentették
Majka sörényét. A hold mélyen lehajolva, mint „valami Tatyjana”,
önmagának világítva merengett a régi Tbiliszi udvarai fölött. A
meredek utcácskában megállt egy taxi, hallani lehetett; ahogy a sofőr
behúzza a kéziféket. Egy nagy termetű férfi becsöngetett a patikába. Az
ügyeletes gyógyszerésznő levette a virágos kendőt, és ment ajtót
nyitni. Hogy képesek ezek a csendes kis lények ennyi galádságot
művelni, gondolta a Hold. Bárhogy igyekszem is elhessegetni ezt a
témát, mindig utolér, gondolta Borisz. Hiába, mindazok után, amin
keresztülmentem, végre muszáj egyszer és mindenkorra tisztázni, hol
és kikkel élem le az életemet.
XI. fejezet
Levegő és harag

kanyarok IV. Borisz Gradov útján egyre meredekebbekké

váltak, nem is jutott ideje, hogy végiggondolja a „hol, mikor és kivel”
kérdéseit, kénytelen volt a motorversenyzői ösztönére hagyatkozni.
Amint visszaérkezett Moszkvába, Majka Sztrepetovával azonnal
Szerebrjanij Borba indult. Már előre élvezte, hogy Meri, aki annyi
gyönyörűségét lelte az új Kituska társaságában, milyen boldog lesz az
új Veronyikuska láttán. Valahogy egy cseppet sem kételkedett, hogy
Majka megtetszik az öregeknek. Ám a szokott örömök, sajna, megint
elröppentek a Gradov család fészkéből. A motorost felfoghatatlan hírek
várták: Berija emberei Jolkát elrabolták, Nyinát letartóztatták,
Szandrót vadállati kegyetlenséggel összeverték, kétoldali
retinaleválást szenvedett, és megvakult, a Krivoarbatszkij utcai
műtermet feldúlták, sok képet késsel összehasogattak.
Borisz a hírektől letaglózva a nagyapa karosszékébe zuhant, és
kezével eltakarta az arcát. A csendben csak a döbbent Majka szipogása
meg a kertből beszűrődő madártrilla hallatszott. Borisz első gondolat
az volt: „Hogy tudják elviselni mindezt az öregek?” Kinyitotta a szemét,
és meglátta Majkát, amint ott ül a szőnyegen, arcát Meri ölébe fúrva, az
pedig, kőkemény arccal, amilyen a nagy szerencsétlenségek idején
szokott lenni, simogatja a lány fejét. A házon végigcsoszogott az öreg
Agasa, sétálni vitte Kituskát a kertbe.
A kertben egyébként csíkos pizsamában ott sétált Borisz apjának két
bajtársa, a Tartalék Fronttól: Szlabopetuhovszkij és Sersavij. Agasa
néni meghívására, vagyis úgyszólván rokonként állítottak be néhány
napra, pihenni, friss levegőt szívni. Persze nem felejtették el magukkal
hozni személyi fegyverüket sem, már csak azért is, hogy
elhenceghessenek harci múltjukkal, ugye.
Nagyapa ünneplőöltönyében, rendjelszalaglécekkel, sápadtan, de
szálfaegyenesen, sőt szinte megfiatalodva állt a telefon mellett. Borisz
mintha lehalkított tévéből hallotta volna a hangját: „Itt Gradov
akadémikus beszél. Alekszandr Szolomonovics Pevzner beteg állapota
iránt érdeklődöm. Igen, azonnal jelentse a főorvosnak. A vonalban
maradok.”
Csak most kezdte érezni, hogy visszatér belé az erő, és vele együtt,
vagy azt meg is előzve, nagyon gyors, de nyugodt áramlatban elönti a
harag. A hideg áramlat gyorsan és hangtalanul kiszorította belőle a
levegőt, és teljesen megtöltötte egész belsejét. Hamarosan semmi nem
maradt benne mindabból, ami régi volt, egész testét körülfogta és
kitöltötte a harag s annak jeges hidege, amelyben mégis lehet élni,
cselekedni, sőt még mérlegelni is. Ez a bűnbanda azt hiszi, mindent
megtehetnek, még azt is, hogy megerőszakolják Borisz Gradov
kishúgát? Hát tévednek!
– Melyik kórházban fekszik Szandro? – kérdezte nyugodtan.
– A Gelmgolc Szemklinikán – felelte Meri. – Hova készülsz, Borisz?
– Hát ide figyeljetek. Majka, te itt maradsz. Én elmegyek az
Ordinkára, és szólok a tieidnek, hogy veled minden rendben. Miattam
ne aggódjatok. Későn, talán nagyon későn érek vissza. Időről időre
telefonálni fogok.
Majka könnyes szemmel boldogan bólogatott. Ne aggódj, Borka
drágám, itt minden rendben lesz, végtére is egészségügyi dolgozó
vagyok! Látni való volt, hogy szinte fuldoklásig megrohanta az
idetartozás, a szükségesség, a hasznosság érzése, az az érzés, hogy
visszavonhatatlanul, elszakíthatatlanul hozzátartozik ehhez a Borja
Gradovhoz. Meri, minden kőkeménysége ellenére szeretettel simogatta
a lány szalmaszöszke haját: el volt ragadtatva a minap szétvert család
újabb tagjától. Nagyapa, miközben arra várt, hogy kapcsolják a
főorvost, magához intette az unokáját.
 – Először is, Borka, semmi szín alatt ne menj a Gorkij utcába, a
lakásodba, veszélyes lehet – mondta, egyik kezével befogva a kagylót. –
Másodszor, megmondanád, hova akarsz menni?
– Oda, ahol még nyilvántartásban vagyok – felelte IV. Borisz –, ez
talán az egyetlen hely, ahonnét segítséget vagy legalább tanácsot
kaphatok. Legalábbis, ott kertelés nélkül beszélhetek.
– Nagyon helyes döntés – bólintott III. Borisz, és figyelmesen
belenézett IV. Borisz szemébe. – Légy óvatos, ne menj fejjel a falnak!
Hirtelen áttette a kagylót a jobb kezéből a balba, és jobbjával, kissé
reszketőn, keresztet vetett az unokájára.

Az igazat megvallva, Borisz egyáltalán nem oda igyekezett, ahol „még

nyilvántartásban volt”, vagyis nem a Felderítő Főcsoportfőnökségre
ment. Bármilyen titokzatos és független volt is ez a szervezet, Borisz
kételkedett, hogy akad ott akár egyetlen ember, aki venné a
bátorságot, hogy szembeszálljon a Politikai Bizottság tagjával, a
miniszterelnök-helyettessel. Egy kissé másféle, nem ilyen nehézkes,
mondhatni elegánsabb, igen, mosolygott, elegánsabb terve volt.
Először is, motorjával benyomult a Szerebrjanij Bor-i liget mélyébe, és
megkereste egyik rejtekhelyét, még azokból az időkből, amikor itt
játszott Mityka Szapunovval. Amikor hazatért Lengyelországból, itt
ásta el egyik pisztolyát, egy kifogástalan működésű Waltert. A fegyver
ott volt a helyén, lezsírozva, használatra készen. Borisz csaknem biztos
volt benne, hogy nem mond csütörtököt.
Először is, teljes gázzal elvágtatott a szemklinikára. Gondosan
vezetett, minden villanyrendőrnél megállt, a legszabályosabban vette a
kanyarokat. A posztoló rendőrök sok helyen felismerték daliás alakját,
és tisztelegtek neki: gratulálunk a győzelemhez, Grad! A kórházban, a
látogatók hosszú sora ellenére minden huzavona nélkül kapott egy
fehér köpenyt, és felment az emeletre, a frissen operált betegek
kórtermébe. Itt senki nem állította meg: a személyzet nyilván úgy
gondolta, hogy egy ilyen külsejű fiatalember nem jelenik meg itt csak
úgy. Szandrót az orra hegye és a bajusza alapján ismerte fel. A festő,
bekötözött arcát a mennyezet felé fordítva, hanyatt feküdt az ágyon.
Borisz lassan közelebb lépett, és halkan megszólította:
– Szandro!
A festő teljesen köznapi hangon válaszolt:
– Á, te vagy az, Borisz? – Szandro lelógatta a lábát az ágyról,
kitapogatta múzeumi bocskorra emlékeztető papucsait, és felállt. –
Add ide a kezed, kimegyünk a lépcsőházba, elszívunk egy cigarettát… A
fájdalom már elmúlt – mondta már a lépcsőházban. – El tudok
mondani mindent, sorjában. – Azzal nekiállt, hogy elmondja, hogyan
várták Jolkát, aki helyett éjfél után Nugzar Lamadze jelentkezett az
„emocionális esemény” hírével, s hogy mi történt azután…
– Te olyan nyugodtan beszélsz erről, Szandro – állapította meg
Borisz. Már rég hozzászokott, hogy mint barátját, tegezve szólítsa a
nála kétszer idősebb festőt.
– Ellenük nincs más fegyverem – mondta a festő.
Nem is rossz fegyver, gondolta Borisz, különösen, különösen, ha az
embernek mégiscsak van igazi fegyvere is.
– Tegnap itt volt egy alak, valami rendőrféle – folytatta ugyanazon a
nyugodt hangon Szandro. – Azt mondta, őt bízták meg azzal, hogy
vizsgálja ki a stúdió elleni támadást. Valójában persze ők küldték.
Amikor nyíltan rákérdeztem, hol van Jolka és Nyina, azt mondta, hogy
bár személy szerint nincs köze az ügyhöz, feltételezi, hogy minden
rendben lesz, ha a család – ismered ezeket a kifejezéseket – nem
kavarja fel az ügyet. Egyszóval, egyszóval… – Szandro hangja csak most
remegett meg – végig kellett csinálnom az egész háborút… a
bombázásokat… ezt az egészet… és most… mint egy eltévedt golyó… és
mindenkinek, akit szerettem, vége… a virágaimnak is vége…
Borisz egy pillanatra kiemelkedett a hideg harag hullámai közül, s
nem tudta megállni: átölelte ezt a mulatságos, drága, szeretnivaló
embert.
– Gyere, visszakísérlek a kórterembe, Szandro. Feküdj nyugodtan,
gyógyulj. Most már nem kell nyugtalankodnod, itt vagyok.
– Mit tudsz te tenni, Borka? – motyogta Szandro. – Egyáltalán, ki tud
tenni ellenük bármit is?
 – Tudom, mit tegyek – felelte Borisz, és újra visszamerült a harag
sarkvidéki hidegtől perzselő közegébe.
Lehet, hogy túlságosan is perzsel? Lehet, hogy túlságosan nagy a
kockázat? Lehet, hogy ezután egyszerűen gyökerestül kiirtanak
bennünket? Néhány szánalmas kísérlet, hogy egy kis közönséges
levegőhöz jusson. Nem, ez nem elég. Telj meg haraggal, és tedd, amit
elhatároztál. Ez az egyetlen esélyed. Valahol olvasta, hogy a kobrát
csak úgy lehet legyőzni, ha a fejét beledugják egy sötét zsákba. Még
arra is emlékezett, hogy valahogy így mondják ezt a búrok nyelvén:
krangdadigkajt.
A Krasznije Vorota metróállomás mellett egy kioszkban vett néhány
szelet csokoládét, és bedugta annak a bizonyos „sztálini” dzsekinek a
zsebébe. Szüksége lehet rá, ha egy álló napig ott kell lapulnia a tetőn. A
nap már a delelőre hágott. Valahonnét az egyik emeletről zongoralecke
hangjai szűrődtek ki. Boriszt hirtelen kolosszális, világméretű unalom
rohanta meg. Végtelen ismétlődés, az unalom szolfézsa. Nem valami
alkalmas vendég egy ilyen pillanatban. Hagyjuk a francba az egészet,
értelmetlen minden. Visszabotorkált a motorkerékpárjához, s ekkor
megpillantott egy tucat simára borotvált nagy pofát, félkörben, a
metróállomás kijárata előtt, hogy mindenki gyönyörködhessék
bennük: íme, a vezérek, a gazdák. És az első helyen ott pompázik ő:
simára gyalult ábrázat, tar koponya, mely olyan meggyőző, mintha
mindenkinek kopasznak kéne lennie. Boriszra újra rárontott a felrázó
erejű haragfelhő, s ezzel a felhővel a vállán vágtatott végig a
Szadovojén, a Szamotyokán és a Majakovszkij téren keresztül a
Felkelés térre, befordult a Vorovszkij utcába, aztán a Filmművészek
Háza mellett begurult egy átjáróház udvarára, ahol egy terebélyes
szilfa alatt, valami félig szétesett kis teherkocsi mellett, ebben az igazi
patriarkális moszkvai zugban otthagyta a járművét, és hozzálátott,
hogy végrehajtsa hadműveletét, mely kifejezetten antipatriarkális volt,
abban az értelemben, hogy a hon egyik patriarchája ellen irányult.
Borisz tudta, hol van Berija masszív, szürke kőből épült villája,
melyet két ember magasságú áthatolhatatlan kerítés vesz körül. A
feladat az volt, hogy észrevétlenül közelebb kerüljön, és alkalmas
figyelőállást foglaljon az egyik közeli háztetőn. Bármilyen furcsa, egy
tetőt egyszer már kiszemelt magának.

Egyszer, egy holdas éjszakán errefelé hajtottak a Légierő főnökének a

kocsiján. Vaszka, aki mint ebben az órában mindig, részeg volt,
röhögve a villa felé bökött az állával: „Itt ásta be magát Berija a
bandájával!” Nem szerette Beriját, sem mint a rivális Dinamó fejét, sem
mint olyan embert, aki túlságosan közel került az apjához. Borisz, aki
szintén nem volt színjózan, diverzánsszemét végigfuttatta a
környéken, és csaknem azonnal kinézett magának egy tetőt, ahonnét
jól lehetne megfigyelést vagy akár tüzelést is folytatni. Elméletileg,
persze.
Gyakorlatilag először végig kellett menni a csendes Vorovszkij
utcán, keresztülvágni az elevenebb Herzen utcán, aztán behatolni a
nevezetes tető felé vezető átjáróudvarokra, mégpedig úgy, hogy se a
járókelőknek, se a külföldi követségek előtt posztoló rendőröknek ne
szúrjon szemet. Vegyük elő a lengyelországi tapasztalatokat. Két
ismerős biliárdos tart a Filmművészek Háza felé. Egy lépés balra, egy
hirdetőoszlop árnyékába. A biliárdosok elhaladnak mellette. A svéd
követség előtt nagy hasú őrmester rója monoton lépteit (odahaza
nyilván őrnagyi váll-lapokat tartogat). Nesztelen, villámgyors suhanás
az árnyékos oldalon. Az őrmesternek nyilván professzionálisan edzett
memóriája van az ismeretlen arcok megjegyzésére, de a fenekével nem
vett észre semmit. Most úgy megyünk a Herzen utcán a trolimegálló
mellett, mint egy közönséges járókelő, mintha nem is lenne a
zsebünkben ott a hat csokoládészelet és a kilencmilliméteres Walter az
ingünk mögött. Nyugodtan befordulunk a kapualjba, és mindjárt
beleolvadunk a fal felületébe, miközben megjegyezzük a téglaburkolat
minden kiugróját, az erkélyrácsok vasrúdjait (Varsó!), az
esővízcsatornák rozzantságát vagy épségét, az eresz kifolyóit, az öreg
szilfa ágait, amelyekre végső esetben fel lehet kapaszkodni, és
meglapulni, mint egy lajhár- és kaméleonkeverék, összeolvadva az
ágakkal és a lombokkal, a tetők szintkülönbségeit, lejtőit és gerincét,
amelyeken átvergődve végre elérjük azt a magas kéményt, amely
mögül, számításaink szerint, elénk tárul annak a viperafészeknek a
belseje, a Kacsalov utcán, az egykori Malaja Nyikitszkaján.
Két néni haladt el csaknem közvetlenül Borisz mellett a Herzen utca,
vagyis a Bolsaja Nyikitszkaja felé. Az egyik azt mondta: – Csak vinnék
már mielőbb el a hadseregbe azt a semmirekellőt… – Elmentek
mellette, nem vették észre. Borisz levette nehéz bakancsát, és eldugta
egy esővízzel teli vashordó mögé, aztán kapaszkodva mászni kezdett
felfelé a falon. Nem, nem veszítette el még a gyakorlatát, keze és lába
ujjai tökéletesen kihasználják a fal minden kiugróját és mélyedését.
Már csaknem elérte az esőcsatornát, amikor jobbra, a térde
magasságában kitárult egy ablak, és a lakásból egy énekes édes hangja
röppent ki: „Gorkij városban, hol lángol az alkony, ott él a kedvesem…”
Előbújt egy hathónapos dauer, és rekedten odasistergett a lombok felé:
– Á, lófasz, nincs itt senki… – Az ablak becsukódott. Borisz
felhúzódzkodott, átvetette magát a tetőre, meglapult az
esőcsatornában, és tenyerével tapogatni kezdte a bádogtetőt, hogy
megállapítsa, nincs-e rajta olyan hely, ahol a bádog esetleg
kidudorodhat vagy behorpadhat, hogy aztán felesleges zajt keltve
kiegyenesedjék. A tető gerincén végigsétált egy sötétbarna bundás
nagy macska: a farka égnek áll, fehér kamásnijával, zsabójával és
bajszával olyan, mint egy angol tábornok. Úgy látszik, nem vett észre,
vagy legalábbis tüntető közönyt tanúsít. Végül egy negyedóra múltán
IV. Borisz Nyikityics Gradov, a Felderítő Csoportfőnökség operatív
tartalékának tisztje, a Lenin-renddel kitüntetett 1. sz. Orvostudományi
Egyetem harmadéves hallgatója, a Szovjetunió élsportolója és
motocrossbajnoka a háromszázötven köbcentiméteres kategóriában,
valamint harmadik helyezettje az abszolút versenyben, ott hasalt a
forradalom előtti, vagyis kitűnő minőségű csempével burkolt magas
kémény tövében, és onnan figyelte Lavrentyij Pavlovics Berija, a
minisztertanács elnökhelyettese, az SZK(b)P Politikai Bizottsága tagja
városi villájának belső udvarát. Az első, ami feltűnt, az őrség
meglepően kis száma és hanyagsága. Láthatólag nem tartanak
semmitől. Nyilván réges-rég elkönyvelték, hogy ebben a városban
nincs kitől félni. A kapu melletti fülkében egy csekista ül, egy másik a
ház körül sétál, egy harmadik a sövényt nyírja, kertészkötényben, de a
fenekén ott a pisztolytáska. Kintről senki mást nem látni. A házba
kétféleképpen lehet bejutni: a mellékutcára nyíló vasalt kertajtón és a
főbejáraton át, amelyhez aszfaltozott félkör vezet. Nagyon nehéz,
csaknem lehetetlen lesz elkapni, amikor a kertkapun lép ki vagy be. Itt
legfeljebb egy pillanatra bukkan fel. Ez a másodperc csak akkor lenne
elég, ha az irányzékot állandóan a kiskapun tartjuk, így viszont, ha
mégis a főbejáratnál jelenik meg, elveszíthetünk néhány értékes
másodpercet. A ház valamennyi ablaka sűrűn be van redőnyözve. Úgy
élnek, mint a kuvik, félnek a napfénytől. A házban van legalább
harminc szoba, és talán az egyikben ott sínylődik ennek a
gazembernek a foglya, a kishúgom, Jolka, ez a kis tündér, a család
dédelgetett kedvence, a zeneművész, a piperézkedés mestere, a
legdrágább és legcsodálatosabb barátnő. Az a gazember pedig az
ágyasává tette. Bassza a mi Gradov fajtánkat, a mi kislányunkat.
Konyakot kortyolgat, hogy minél tovább felálljon neki, és szürcsöli,
szürcsöli az állati élvezetet, megrontja a kislányt, kiszürcsöli belőle
mind a fiatalságot, az egész lényét, és belelövelli a rothadt magját. Hát,
ha maga Sztálin volnál, ezért akkor is megérdemelnéd a golyót a
szádba vagy az állad alá!
A nap eközben már a zenitre ért, ott tündökölt pontosan a kémény
fölött. Egy óra múlva a lövészre rávetül majd a kémény árnyéka, de
egyelőre elviselhetetlenül süti a nap, és a bádog úgy átforrósodott
körülötte, hogy akár süteményt lehetne sütni rajta. Amellett mozdulni
sem lehet: tartani kell a kiválasztott őrhelyet. Fent kell tartani a harag
szintjét, hogy az ember szét ne kenődjék a felhevült tetőn. Ez a
gazember nemcsak Jolocskát gyalázza meg, hanem az ő személyében,
az ő testén keresztül minden nőt, akit szeretek: anyucit, az óceánon
túli Veronyikát, Verka Gordát, Nyinka nénit és, persze Majka
Sztrepetovát, aki egyszer és mindenkorra engem választott, mi több, a
sportklub körül ólálkodó kurvákat is, minden lányt az évfolyamomról,
de még Meri nagymamát, sőt Agasenykát is, és Taiszija Ivanovna
Pizsikovát, új kisöcsém anyját… Mindent végiggondoltam, csak a
sapkámat hagytam a motorban, nincs mivel letakarjam a kobakomat.
Mindjárt szét is olvad ez az észfazék a varratok mentén, nem lesz mit
az anatómiai múzeumra hagyni. Márpedig az ember ne használjon el
mindent, a jövő nemzedékek számára is hagyni kell valamit. Vajon van-
e ennek valami értelme? Talán van, de lehet, hogy nincs. Van-e
különbség? Talán van, de lehet, hogy nincs. Na tessék, itt a zsákutca,
gratulálok, megérkeztünk. Szaska Seremetyjev, aki teleolvasta magát
Schopenhauerrel, azt mondaná: a dolgok egyáltalán nem tartanak
sehová, hanem egyidejűleg léteznek, végtelen számú kópiában, az
egész múlt és az egész jövő, nem is szólva a jelenről, amelyben, ujjai
közt az égető pisztollyal, végeérhetetlen ideig itt hasal az izzó tetőn
olvadozva a tökfilkó bosszúálló. A végtelen körforgásban itt létezik
egymás mellett a csempézett kémény, a nap a felperzselt, felhőtlen
égen, és a távolból idehallatszó ária Sztrelnyikov A költő szíve című
operettjéből: „Adéltól-ősszel-így-búcsúztam-ne-búsulj-drágám-ég-
veled-elváltunk-hát-de-áprilisban-visszajött-azzal-hogy-szeret-ám-
jött-a-május-és-már-értem-a-bűvös-szó-hogy-mit-jelent-ég-véled-bor-
és-októberben-azt-is-ég-véled-szerelem”, meg egy hisztérikus női
kiáltás, mely moszkvai felszólító módban túlharsogja az áriát: „Eredj a
picsába”!
Borisz centiméteres mozdulatokkal előhúzta zsebéből a
zsebkendőjét, csomót kötött a négy sarkára, és a fejére húzta. Mintha
így egy kissé könnyebb lenne. A levegő áthevült közegén át újra
figyelmesen szemügyre vette a városi kúria belső kertjét. Most
egyáltalán senki nem volt ott, eltűnt a kertész, farán a pisztolytáskával,
csak egy eldugott zugban, a virágágyásban fehérlett, mint valami
absztrakt szobor, egy nagy állat néhány csontja: csigolyák, lapockák,
bordák, egy hatalmas medencecsont, mint egy elefánté, nicsak, ott
vannak az agyarak is, milyen szép így együtt az egész: a páncéltörő
ágyúval agyonlőtt elefánt maradványai; egy szabadkőműves óda
apoteózisa. De ni, ott valami élőlény mozog: egy nagy varangy ugrál a
fuszőnyegen, lapos hasa puhákat huppan, kocsonyás szeme csaknem
értelmes szemrehányással nézi a beredőnyözött ablakokat, mintha azt
mondaná: micsoda dolog ez, miért bánnak így velem, pedig semmi
többet nem kívántam, csupán a csalhatatlanságot.
 Hirtelen az egész udvar és a kert megtelt emberekkel. A kapuhoz
odarohant két civil ruhás tányérnyaló. A főbejáraton kilépett még
néhány másik, ki egyenruhában, élénk kék tetejű tányérsapkában, ki
súlyos zsebű zakóban, és lapos satyakban, mely alatt, mintha a sapkára
lenne függesztve, répaorr meredezett, az alatt pedig varjútollcsomó,
azaz kaukázusi bajusz feketéllett. Kinyílt a kapu, és az aszfaltozott
félkörön behajtott két krémszín függönnyel árnyékolt fekete limuzin,
bennük hasonszőrű társaság. Többségük beszélgetett, néhányan
csípőre tett kézzel nevetgéltek. Lehet, hogy Jolkán nevetnek? Borisz
fölemelte a pisztolyát, s ebben a pillanatban minden felesleges eltűnt a
tudatából, még a nap sem tüzelt többé. Csak az a tízméternyi út
maradt, amit a célszemélynek meg kell tennie a bevehetetlen háztól a
golyóálló limuzinig. Ez alatt a tíz méter alatt legalább háromszor kell
megölnie. Egy lövés, egy második, egy harmadik, és széthullnak az átok
láncszemei.
Az udvarban összegyülekezett egész siserahad kihúzta magát, félig-
meddig mintha vigyázzba álltak volna. Az ajtóból világos öltönyben és
szalmakalapban kilépett a tornácra Berija. Gyerünk, húzd meg a
ravaszt, te lövész ott a tetőn! Ebben a pillanatban a kiröppenni kész
golyó pályáját egy korosodó asszony keresztezte, lilás-kék virágokkal
díszített ruhában, mely pontosan beleillett a megvalósulásra kész
merénylet díszletébe. A ravasz Berija megállt: most a nő oltalmába
került. Az asszony oldalvást állt a célpont előtt, de elég széles volt,
hogy így is eltakarja a gazembert. Valamit mondott a gazembernek,
hozzá szelíden gesztikulált könyékig meztelen kezével, mintha szelíd,
de cáfolhatatlan érveket sorolna. Kellemes fején a búbjára tekert
szamovárarany fonat a kézzel egy ütemben billegett. Berija tar
fejtetője egy cseppet mégis kilátszott a sárgaréz kígyó mögül. Mit
szarakodsz, lőjél! Hasonló helyzetekben gyakran pusztulnak el ártatlan
emberek is. Ha az első golyó a feleséget éri is, a második egész biztos
telibe találja a célszemélyt. A következő pillanatokban mindketten úgy
álltak Borisz előtt, mint céltáblák a lőtéren. Berija mondott valamit,
amitől az asszony feje hátranyaklott, mintha pofon ütötték volna.
Borisz felemelte a pisztoly csövét. Nem volt képes keresztüllőni az
asszonyon. Berija odalépett a limuzinhoz, na, most vége, de ebben a
pillanatban az asszony is odalépett a kocsihoz, és könyörögve széttárta
a kezét. Még három taktust együtt tettek meg, lépésről lépésre, mint
valami balettben. A csíptető üvege gunyorosan odavillant a tetőn
lapuló merénylő felé: Aha, nem mersz lőni! Gyenge legény vagy!
A limuzin mindkét oldalán egy-egy tányérnyaló állt, egyik
egyenruhában, a másik civilben. A jelenet a végsőkig összesűrűsödött.
Berija durván félrelökte a feleségét, és nyomban elmerült a golyóálló
homályban. El lehetett volna találni félig kilógó lábát, de ennek már
semmi értelme nem lett volna: a sebzett lábú gonosztevő
rettenetesebb az ép lábúnál. Az ajtó becsapódott, és a limuzin
nyomban elindult. Az udvar és a kert csaknem azonnal kiürült. A
sértődött varangy nagyokat huppanva eltűnt a bokrok között, a
csontok a sarokban eltáncoltak egy szomorú matróztáncfigurát, aztán
mozdulatlanná dermedtek, az asszony a virágmintás fenekével
lehuppant a tornác márványkövére, a kígyó a fejéről a vállára hullott…
„Ég véled gyermekem, mekem-mekem-mekem” – akadozott a
szomszédban a lemez. A kudarcot vallott Gavrilo Princip kúszva
elindult lefelé a tetőről. A tenyere izzott. Itt már nem volt mit tenni: a
gazember valószínűleg hosszabb időre távozott.
A hordó mögött nem találta meg a bakancsát. Elöntötte a forróság,
ha ugyan van értelme ilyet mondani valakiről, aki két órát feküdt az
izzó tetőn. Észrevette volna valaki, amint odadugta hatalmas csukáit?
Ha nem, akkor ki az ördög lehetett, akinek épp most jutott eszébe
bekukkantani a megzöldült esővízzel teli hordó mögé? Akár így, akár
úgy, a cipőnek nyoma veszett. Az biztos, hogy nem fogja keresni, nem
követeli vissza a sorstól őket! Pucolás, de azonnal!
Kiment a Herzen utcára. Eleinte senki ügyet sem vetett az amúgy
igen figyelemre méltó fiatalember öltözékének hiányos voltára, bár a
moszkvaiak általában csaknem azonnal reagálni szoktak a
szembejövők ruházatára, és nyomban megállapítják: jobb kikerülni,
vagy nyugodtan oldalba lehet taszítani az illetőt. Aztán egy kislány
csillogó szemmel végigmérte, hogy emlékezetébe vésse, és eltátotta a
száját, amint meglátta a lábán a zoknit, rajta két tekintélyes lyukkal,
mely mindig kiújult, mivelhogy fiatalemberünknek nem volt szokása,
hogy nyírja karmos körmeit. Aztán kitárult még egy száj, egy
harmadik, és Borisz útját hamarosan rózsaszín barlangocskák
szegélyezték. Ami a svéd követség előtt posztoló nagy hasú tökfilkót
illeti, az, mivel jól be volt idomítva a legváratlanabb jelenségekre, így
arra is, hogy holmi fiatalemberek zokniban sétifikálnak az utcán, egy
szempillantás alatt beugrott a bódéjába, és már kapta is fel a telefont:
riadó, küldjenek egy lovasszakaszt!
A motorkerékpár, a bakanccsal ellentétben, ott állt a helyén. Borisz
minden tépelődés nélkül, olyan magától értetődően, mintha ez is
benne lett volna előre kidolgozott tervében, a Pljuscsihára vágtatott,
Szaska Seremetyjevhez. Most, hogy – végre! – megcsapta a szembe
száguldó szél, hirtelen azon kapta magát, hogy a tömény harag
légköréből visszacseppent a megszokott levegő közegébe. Most muszáj
megkeresni Szaskát, gondolta, egyedül nem boldogulok, majd ő kieszel
valamit!

Seremetyjev szerencsére odahaza volt. A priccsen feküdt,

természetesen valami tilalmas könyvvel a kezében. A műlába ott
silbakolt mellette. A csillárról három légylepte ragacsos szalag lógott
lefelé. A szomszédos szobában is folyt a két létforma örök háborúja:
odaátról légycsapó csattogása hallatszott.
Amint Seremtyjev megpillantotta belépő barátját, persze, nyomban
észrevette, hogy zokniban van.
– Hát magával mi történt, engedelmével? – kérdezte ironikus
mosollyal.
Borisz leült az asztal mellé, mohón rágyújtott egy albán cigarettára.
A kőkemény Diamant, mely akkoriban jelent meg a boltokban, azon
nyomban Moszkva kőkemény ifjúságának kedvenc márkája lett.
Egyesek Diamatnak, azaz dialektikus materializmusnak nevezték.
– Először is, Szaska, azt javasolnám, hagyjuk ezt a hülye magázódást
– szólt Borisz az első mély slukk után.
– Mi történt veled? – kérdezte nyomban Seremetyjev, felült, és
félretette a könyvet.
 – Ismét nagy baj szakadt a családunkra – mondta Borisz.
Azzal mesélni kezdte, mi történt itt, miközben ő a GK–1-esét hajtotta
a Kaukázus hegyei között. Seremetyjev figyelmesen hallgatta, közben
felcsatolta a műlábát. Mielőtt még az összes szíjat becsatolta volna,
hirtelen elfehéredett, és ajkát beharapva, lehunyt szemmel a falnak
dőlt. Az egész nem tartott tovább fél percnél, aztán a színek
visszatértek az arcára.
– Folytasd! – Szemében most valami új, érthetetlen, intenzív
kifejezés fénylett. – Foglaljuk tehát össze – szólalt meg, amint Borisz
befejezte. – Szandro megvakult, Nyina börtönben van, Jolkáról nem
tudni… Hát, az ilyesmiért azt a négyszemű kobrát… – Hüvelykujjával
háromszor a jobb válla mögé bökött.
– Már megpróbáltam – mondta Borisz, és arra gondolt: ezzel a
fickóval mégiscsak egy farkasalomból származunk. Azzal elmondta
Szaskának a háztetőn eltöltött nappali virrasztása történetét.
Seremetyjev a történet hallatán csak ennyit mondott:
– Nahát, Bob!
Felállt, műlába és az összes padlódeszka megnyikordult, ellépkedett
Borisz mellett, s egy pillanatra erősen megszorította a vállát, aztán
eltűnt a kamrát a szobától elválasztó függöny mögött. A következő
pillanatban kirepült onnan egy pár katonacsizma: – Vedd fel, ez rád
megy! – Aztán ő maga is előbújt, pisztollyal a kezében.
– El kellett volna tenni azt a spinét az útból – mondta gondterhelten.
– Na, mindegy. Most lássunk dologhoz. Mindabból, amit elmondtál, azt
a következtetést vontam le, hogy a lehető legsürgősebben szívélyes
beszélgetést kell folytatnunk Lamadze elvtárssal.
A lépcsőházban Szasa Seremetyjeven hirtelen jókedvű izgatottság
vett erőt, újra és újra kikérdezte Boriszt, hogyan célzott, ki hol állt,
egyáltalán, hogy néz ott ki az az egész.
– Szaska, mitől sápadtál el az előbb? – kérdezte Borisz.
Seremetyjev megállt. Tekintetét mereven a lépcsőház összekaristolt
falára szegezte. Egy pillanatra újra végigfutott arcán az iménti
sápadtság, mintha fehér törülközőt borítottak volna rá.
– A gyűlölettől – felelte kurtán, és tovább bicegett.
 Már az utcán voltak, útban a motorkerékpár felé, amikor Szaska
hirtelen megfogta Borisz karját. Olyan mozdulat volt ez, ami merőben
idegen volt korunk Byron-hősétől.
– Be kell vallanom neked valamit, Bob. Az utóbbi időben nagyon
gyakran gondoltam a te Jolkádra. Nem, nem mondanám, hogy már
szerelmes lettem volna belé, de… valószínűleg nagyon közeljártam
ehhez. Valahogy ő testesítette meg számomra a fiatal nő eszményét,
érted? Persze soha nem próbálkoztam, lehet, hogy soha nem is fogok.
De jobb, ha tudod, oké? Senkinek egy szót sem, oké? Csak rajtakaptam
magam, hogy túlságosan gyakran lődörgök a Gorkij utcában, a Bolsoj
Gnyezdnyikovszkij környékén, és egyáltalán, az egész belváros
valahogy más színt öltött… Nem is gondoltam volna, hogy még egyszer
előfordulhat velem ilyesmi az után a távol-keleti lecke után…
A „távol-keleti lecke” említése, vagyis mindazé a rémálomé, amiről
Szaska a kocsmában részeg őszinteségi rohamában fecsegett,
kellemetlenül hasított Borisz lelkébe: Jolka a számára valahogy nem
volt összeegyeztethető a „távol-keleti leckével”.
Seremetyjev alighanem észrevette, hogy szavai kellemetlenül
érintették a barátját.
– Persze, tulajdonképpen tudtam, hogy nem illek hozzá – mondta.
– Már miért ne illenél? – kérdezte komoran Borisz.
– Tényleg nem tudod, hogy miért? – felelt kérdéssel a kérdésre, nem
minden harag nélkül, Seremetyjev. Már sajnálta az őszinteségi
rohamát. De hát kivel szemben lehet őszinte, ha nem Borka Gradovval?
– Nézd, hagyjuk ezt a témát. A te húgod az én álmom, ennyi…
– Csaknem lermontovi mondat – mosolyodott el Borisz. A villanásnyi
ingerültség elszállt. Most boldog volt, hogy itt van mellette Szaska:
egyszerre minden csaknem természetesnek tűnt – két srác, pisztollyal
az ingük korcában, nincs ennél egyszerűbb dolog. A város nagy, elfér
benne két ilyen bosszúálló.
– Tudod-e, te bitang, én mindig félek az iróniádtól – mondta hirtelen
Seremetyjev.
– Én meg a tiedtől – mondta Gradov.
 Könyökkel oldalba bökték egymást, és végre rátértek az ügyre.
Mindenekelőtt meg kellett tudni, hol lakik a mi köztiszteletnek
örvendő zsandár bácsikánk, Lamadze tábornok. Borisz csaknem
bizonyos volt benne, hogy a Kutuzov sugárút három új házának
egyikében. Moszkvában azt beszélték, hogy ezeket a tizenkét emeletes,
márványburkolatú, masszív palotákat csaknem teljes egészében a
„szervek” munkatársaival népesítették be. Mindenesetre odament a
Városi Információs Iroda kioszkjához. Ott természetesen azt felelték,
hogy ilyen nevű személy nem szerepel Moszkva lakosai között. Vannak
nagyon hasonló nevűek, de egyik sem az, aki után érdeklődnek a
fiatalemberek. Itt van például Lomanadze Eliazar Usangijevics, vagy
tessék, Nugzarija Tengiz Timurovics, de a maguk rokona, fiúkák, nincs
köztük. Forduljanak a rendőrséghez. Alekszandr azt javasolta,
érdeklődjenek a grúz étteremben, az Aragviban: ott egész biztos
hallottak a neves földiről. De mindjárt el is vetette az ötletet: az Aragvi
téglái azonnal befújják az illetékeseknek, hogy két srác keresi a
tábornokot. Borisz hirtelen a homlokára csapott: Gordát kell
megkérdezni! Emlékezett rá, egyszer szóba hozta Lamadze tábornokot,
aki, a szervek sok más képviselőjével ellentétben, igazi gentleman.
Vera maga vette fel a kagylót:
– Jaj, Borenyka, mi történt veled? Teljesen eltűntél.
Igen, véletlenül csakugyan tudja, hol lakik Nugzar Szergejevics.
Egyszer kocsikáztak egy társasággal, és Nugzar Szergejevics meghívta
őket egy kis muzsikálásra. Bocsánatot kért a rendetlenségért, a család
el volt utazva, talán a dácsára mentek, de megkínálta őket borral,
gyümölccsel, egy kis csokoládéval, és volt egy zongorája, egy zongora!
Neked persze csak egy jár az eszedben, Borka, micsoda butaság ez!
Borisz elmondta, hogy csomagot hozott Tbilisziből, és elvesztette a
címet. Nem, a címet nem tudja, miért jegyezte volna meg, de a házat
igen, ott, ott a Kutuzov sugárúton, a földszinten van egy nagy
csemegebolt. Talán negyedik emelet, vagy a hetedik, hallom, Borenyka,
szerelmes vagy, igaz? Honnan tudom? Vera szomorúan felnevetett. A
déli szelek súgták meg… Borisz már letette a kagylót, amikor eszébe
jutott, hogy a Kutuzov sugárút nagy házait már viharos és önfeledt
szerelmük kezdete után fejezték be. Verocska Gordocska…
A háznak, amelyben a csemegeüzlet működött, három bejárata volt.
Borisz találomra bement az 1. számún. Odabent buldogképű zsaru
üldögélt a Vecsernyaja Moszkva keresztrejtvénye fölött, és ásítozva
vakaródzott. Borisz, motorosszemüvegét magán tartva,
katonacsizmájával csattogtatva közeledett hozzá a kerámiakövezeten.
– Lamadze tábornok itthon van?
– Milyen ügyben? – kérdezte kissé riadtan a zsaru.
– Csomagot hoztam neki.
– Honnan?
Borisz elvigyorodott:
– Sokat kérdez, őrmester.
Eközben lejött a lift, és kilépett belőle maga Lamadze tábornok, a
legfinomabb gabardin öltönyben, sötétkék csokornyakkendővel. Az
őrmester már-már kinyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán,
úgy látszik, a nyelve a szájpadlásához tapadt. Csak odamutatott a
kapualjban kifelé tartó tábornok hátába: ott van, ni, akinek a csomag
szól, mélyen tisztelt titkos elvtárs.
Ennél alkalmasabb helyzetet el sem lehet képzelni. Lamadze ott áll
egy fiatal hárs alatt, az óráját nézegeti, nyilván a kocsijára vár.
Egyszerre hátulról odaszorul a lapockája alá, a két réteg vékony
szöveten át jól érezhetőn, egy roppant ismerős, ellentmondást nem
tűrő határozottságával mindig meglepetést keltő tárgy. Egyidejűleg
megjelenik előtte egy barettes fiatalember, arcán komoly, értelmes
mosollyal. Egy pillanatra széttárja a zakója szárnyát, és megmutatja
egy másik ellentmondást nem tűrő tárgy markolatát, mely a belső
zsebből meredez elő. A tábornok háta mögül suttogó parancs
hallatszik, egyenest a fülébe:
– Induljon előre, forduljon be a sarkon!
Ezek szerint mégiscsak elárult, gondolta a tábornok, miközben
elindult, majd befordult a sarkon. Mivel nem jártam a kedvében? Talán
olvas a gondolataimban? Vagy a túlságosan nagy hűségre sincs
szüksége? Ki adott fel, Kobulov, Mesik?… Melyik alegységhez tartozik
ez a kettő? Nem olyanok, mint a mieink. A belső felderítéstől? A három
főből álló furcsa, tömör csoportozat, melyre senki ügyet sem vetett a
csúcsforgalom tolongásában, végighaladt a mellékutcában épülő ház
állványzata mellett. Lamadze tábornok arra számított, hogy itt fogja
megpillantani a szokásos fekete gépkocsit, amely elszállítja valahová,
ahol megverik és megalázzák, vagyis szinte egyenest a szemétdombra,
de a mellékutcában semmiféle gépkocsi nem állt. Egyáltalán nem
tipikus ez az egész, kapott észbe hirtelen. Hátha egyszerű rablók? –
gondolta örömteli izgalommal. Lekapják a zakómat, ott a tárcám,
benne ezer rubel… Jó vicc, az állambiztonság tábornokát kirabolják a
saját háza előtt!
Még nem tudott egy pillantást sem vetni arra, aki hátulról és jobbról
az alsó bordájához nyomta az „ellentmondást nem tűrő holmi” kemény
száját, de amint megpróbálta megfordítani a nyakát, amaz hátulról
keményen rászólt:
– Nem forgolódunk a pisztoly előtt, maga idióta!
A mellékutcából rá lehetett látni az Ukrajna Szálló felhőkarcolójának
hátsó homlokzatára, ott éppen befejezéséhez közeledett a tágas tér
parkosítása, már állt rajta néhány oroszlános díszítésű pad és antik
vázát utánzó szemétkosár. Néhány dadus már ott terelgette a fejesek
csemetéit.
– Hova vezetnek? – kérdezte halvány fenyegetéssel hangjában
Lamadze. – Kik maguk? Mit akarnak, pénzt?
– Ez nem rablás, Nugzar Szergejevics – nevette el magát az első,
kissé bicegő csirkefogó. – Üljön le itt, erre a padra!
Lamadze szíve feldobogott, hogy egész teste visszhangzott tőle. A
kezében, a lábában, a fejében, a mellében, egész hasában súlyosan ott
lüktetett a foglyul ejtett szív. „Ezek tudják a nevemet. Olyan profi
munkát végeznek, amilyenről a mi faszkalapjaink még csak nem is
álmodnak! Miféle rémálom ez?” Zsibbadó, lüktető lábain alig tudott
elbotorkálni a padig, ott lezuhant az ülésre, s ekkor megpillantotta az
első emberrablót: bőrdzsekis srác, homlokára tolt motorosszemüveg.
Rézvörös haj, napbarnított arc, csaknem kaukázusi külső és nagy,
világos szempár; van benne valami nagyon ismerős, egészen olyan,
mint…
– Borisz Gradov vagyok – mutatkozott be az emberrabló.
Nugzar hirtelen zokogásban tört ki.
– Borja, Borja – motyogta zokogva, csukladozva, aztán már csak a
zsebkendőjébe szipogva Lamadze. – Elment az eszed, Borja!
Könyörgök, hagyd ezt abba! Hát nem érted, hogy ezért a szó szoros
értelmében elevenen megnyúznak benneteket?! A szó szoros
értelmében, igen, az MGB tábornokának megtámadásáért a szó szoros
értelmében megnyúznak! Borja, Borja, hiszen én jó barátságban
voltam az apáddal, a ma-mamádat én kísértem ki, amikor Amerikába
utazott.
– Kuss! – förmedt rá halkan Borisz. – Egy szót se az anyámról! Mi ez
a hisztéria, tábornok? Nem fogta fel, hogy a játék komoly?! Nem sejti,
milyen ügyről van szó?
Nugzar kifújta az orrát, arcát néhány másodpercre a zsebkendőjébe
temette, aztán egészen más, kemény hangon szólalt meg:
– A legtöbb, amit tehetek értetek, fiúk, az az, hogy nem jelentem
illetékeseknek a történteket. Most pedig eredjetek a dolgotokra, engem
meg hagyjatok békén.
Borisz leült a padra Lamadze mellé.
– Nézd, micsoda hangulati hullámzás – mondta Alakszandr
Seremetyjevnek.
– A tábornok depressziós – bólintott amaz. – De még mindig nem
érti, miről van szó. Meg kéne magyarázni neki.
Jobb kézzel hirtelen megragadta Nugzar torkát, és egy pillanatra
elszorította a nyaki ütőerét. Ez a pillanat végtelen számú
pillanattöredékből állt. A pillanat végtelen számú töredékére kihunyt
az alkony, pontosabban visszfénye az óriási szállodaépület ablakaiban,
s a tükrökben megjelent Nugzar gyerekkorának kvintesszenciája, azaz
a majdani gyilkos legszelídebb lényege. Hirtelen felvillant és mindent
elhomályosított az az este, huszonöt októberében, Gradovék dácsáján,
Szerebrjanij Borban, a fenyők és a csillagok belesűrűsödtek a
lezginkába, a lezginkából előlibbent az út, az az út, amelyen
elindulhatott volna, mégsem azt választotta. S ahogy e pillanat során a
friss vér apadt az agyvelő artériáiban, Nugzar előrezökkent fejjel, mint
a sötétben fehér hullámokat verő hajó, egyre messzebb távolodott a
dolgok igazi értelme felé, mígnem Seremetyjev lazított a szorításon, s
ekkor a vér ismét odazúdult, ahova kellett, és helyreállt az élet és a
valóság, és az igazi értelmet kiszorította a legteljesebb, szűnni nem
akaró rettegés.
Ezután megesküdött a fiúknak, hogy elmond mindent, amit tud, és
nyomban elkezdett hazudni. Nem, tulajdonképpen nincs tudomása az
ügyről. Tulajdonképpen nincs tudomása a részletekről, csak úgy nagy
vonalakban, általában. Egyszerűen az történt, hogy az elvtársak
megkérték, nyugtassa meg a szülőket, tulajdonképpen. Most pedig, se
úgy általában, se konkrétan nem tudja, hol tartózkodik Jelena
Kitajgorodszkaja. De megpróbálhatja kideríteni. Ha Borisz, és maga,
fiatalember, aki az előbb majdnem megölt, szóval, ha úgy akarják, ő
megpróbálja kideríteni. Úgy általában megpróbálja tisztázni, a
városban van-e, vagy valami dácsán, mik az esélyei, hogy
visszakerülhessen, ugye, a családjához. Holnap ugyanebben az időben,
ugyanitt találkozhatnak. A biztonságukért kezeskedik, hát persze,
tulajdonképpen, tiszti becsületszavára. Hogy is beszélhetne másképp
ezekkel az őrültekkel, hogy is ne hazudozna nekik?
– Na, ez nagyszerű – mondta Borisz. – Holnap ugyanebben az
időben, vagyis háromnegyed nyolckor, idejössz az unokahúgommal.
Ha nélküle jössz, megdöglesz, te szar! Le vagy leplezve, te rohadt
gazember! Tudomásom van róla, hogy te ölted meg Galaktion bácsit
egy márvány levélnehezékkel. És ezt nem csak én tudom, te mocskos
állat! Megcsonkítottad, megvakítottad Szandrót, a festőt, már ezért az
egyért nem érdemelsz kegyelmet! Te kaukázusi vagy, tudod, hogy
általában mivel végződik az ilyesmi, de téged a falra kenlek, mint a
szart. Az egyetlen, amivel megmentheted az ocsmány életedet, ha
holnap idehozod Jolkát. Aztán gondoskodsz róla, hogy kiszabaduljon
az anyja, különben Nyina is a te lelkeden szárad. Nem fogjuk
elfelejteni! Ja, és még valami: kínzással ne fenyegetőddz, mi tudjuk,
hogyan lehet megszabadulni tőle. Ha pedig velünk történne valami,
akadnak még ketten, akik helyettünk is…
A rettegett tábornok most ismét hisztérikus zokogásban tört ki,
mindkét fülét betapasztotta, hallani sem akarta a kegyetlen szavakat.
– Te nem tudsz semmit, Borja – motyogta –, fogalmad sincs, hogyan
történt valójában…
– Gyújtsunk rá, cimbora, egy cigarettára – dúdolta most Szasa
Seremetyjev, és elővette lapos cigarettás dobozát, rajta valami keleti
építmény, vár vagy mecset körvonalaival.
Kissé kíváncsi arcú rendőr közeledett ráérős léptekkel. Mindhárman
kivettek egy-egy szál cigarettát. – Erős – köhögött Nugzar Szergejevics,
éppen idejében: a zsaru elmosolyodott, és továbblépkedett. Volt is min
mosolyogni: látni való volt, hogy ez a tisztes öltözetű polgártárs már
sötétedés előtt jócskán beszívott.
– Ígérem, hogy igyekszem megtudni minél többet – mondta Borisz,
visszatérve az udvarias hangnemhez. – Most pedig térjen haza, Nugzar
Szergejevics, és ne felejtse el, hogy az óra ketyeg.
Néhány percig nézték a távolodó Lamadzét, aki csakugyan úgy
imbolygott, mintha erősen leitta volna magát.
– Ez a pasas nyakig ül a szarban – állapította meg szinte
együttérzéssel Seremetyjev. – Őrá nem érdemes számítani.
– Van még egy variánsom – mondta Borisz. – Gondolom, sejted, mi.
– A francba – mormogta Seremetyjev. – Ez a variáns veszélyesebb a
tetőmászásodnál is. Mi lenne, ha várnánk holnapig? Hátha mégiscsak
kihozzák Jolkát? Ő mint Berija jobbkeze, technikailag képes lehet…
– Most muszáj innom valamit – szólt hirtelen Borisz. – Azt hiszem,
nekem is kikészültek az idegeim. Bocsáss meg, de egyszerűen képtelen
vagyok ülni a seggemen, és várni, miközben azok ott… Értsd meg, most
tulajdonképpen én vagyok a Gradov klán feje, és a gyomrom csak úgy
rángatódzik. A kezem még nem remeg, lőni még tudok, de mi értelme.
Szaska, Szaska, milyen mocskosul kihasználtak bennünket! Amikor
vége lett a háborúnak, egyáltalán nem azokra lőttünk, akikre kellett
volna…
 Seremetyjev hevesen felállt, arca egy cseppet eltorzult a térde alatti
megszokott fájdalomtól:
– Gyerünk, tudok itt egy helyet, ahol lehet kapni kimérve konyakot.

Azon az estén a Légierő klubjában hét határra szóló mulatság volt.

Kibérelték a Gumigyár teljes kultúrházát. Kazanyból felhozták Oleg
Lundstream tíz dzsesszzenészét. Egész Moszkvából összefutottak a
legjobb csajok. Az asztalok roskadoztak a konyaktól és a pezsgőtől. Az
Aragviból hozatott saslik mellett hegyekben álltak a tortásdobozok.
Mulassatok, bajnokok! Húst akartok? Zabáljatok! Édességet akartok?
Tömjétek a krémet magatokba! A Moszkvai Katonai Körzet
parancsnokhelyettese, Vaszja Sztálin altábornagy kitesz magáért!
Minden oka megvolt, hogy jókedve legyen. A Légierő egyértelműen
az ország vezető sportklubja lett, maga alá gyűrte a CDKA-t is, a
Dinamót is, nem is beszélve a szánalmas szakszervezetiekről, a
Szpartakról. Az olimpiai csapatban, amely két hét múlva indul
Helsinkibe, egész csomóan voltak a Légierőtől: focisták, kosarasok,
röpisek, bokszolók, birkózók, tornászok, könnyűatléták, vízipólósok,
úszók, lövészek stb. stb., egyszóval nem volt hiábavaló a munka, lesz,
aki öregbítse a haza dicsőségét!

A hallatlan történelmi esemény, a Szovjetunió első ízbeni részvétele az

Olimpiai Játékokon, felbolygatta egész Moszkvát. Az újságok tegnap
még a dolgozó tömegek testkultúrájának szégyenletes
megrontásaként, burzsoá imperialista álversenyként emlegették az
olimpiát, melynek az a célja, hogy elhódítsa a proletariátust, elvonja
figyelmét az osztályharc legfontosabb feladataitól. Ezeknek az
ocsmányságoknak az ellensúlyozására az országban a húszas évektől
büszkén követték egymást a szpartakiádok, azaz a testkultúra és az
erkölcsi egészség igazi ünnepei. A „sport” szót nem is nagyon
emlegették, túlságosan angolos dolog volt, vagyis eleve szemben állt a
szovjetek világával, és csak a háború után kezdett elterjedni, míg végül
kitört a szenzáció: a Szovjetunió belép az olimpiai mozgalomba! És
lám, Avery Brundage, ez a talpraesett amerikai, a Nemzetközi Olimpiai
Bizottság elnöke, akit még tegnap is a Wall Street lakájaként
emlegettek, Moszkvába repül, és hatalmas csapat áll össze valamennyi
sportágban, hogy megvívják harcukat a stadionokban, és nem
szavakkal, hanem tettekkel bizonyítsák a szovjet sport és a szovjet
életmód felsőbbrendűségét. A szenzációra éhes, léhűtő nyugati
újságírók csak találgathatják, mit jelent Joe bácsi titokzatos lépése: a
„vasfüggöny” elbontását, vagy a harmadik világháború főpróbáját? A
szovjet emberek valahogy így képzelhették el Sztálin papa és a Sztálin
fiú párbeszédét. „Mondd csak, Vaszilij, biztos vagy benne, hogy nem
fogunk veszíteni?” – kérdezte az apa. – „Biztos vagyok, hogy győzni
fogunk, papa!” – kiáltott fel hevesen az ifjú altábornagy. „És Amerikától
sem félsz?” – hunyorgott ravaszul a vezér. „Még hogy mi félnénk,
papa?” Aztán megindul a híres sztálini ingajárás az iroda egyik
sarkából a másikba. Gondolkodik-e ilyenkor, vagy csak mászkál,
kijárkál magából valami fundamentális érzelmet? Hát csak hadd
játsszanak – ezt járkálta ki az öreg bandavezér. Miért ne játszhatnának
végre a többiekkel? Legyen Vaszilijnak is öröme. Ő különb Jaskánál,278 ő
nem esett fogságba. Hasonlít arra a lányra, akit Szesztroreckben egy
illegális lakásban egyszer megszorongattam, szóval az anyjára. Hát
csak hadd játszadozzon ez az altábornagy… Szóval ilyesféle jelenetet
képzelhetett maga elé a szovjet ember, és a mulatságos az egészben az,
hogy valószínűleg csakugyan így is történt. Vaszka, aki meg volt veszve
a sportért, egy szerencsés pillanatban kikunyerálta az apja
beleegyezését az olimpián való részvételhez. Mi mással lehetne
magyarázni ezt a hihetetlen elhatározást az amerikai imperializmus és
a jugoszláv revizionizmus ellen vívott hidegháború kellős közepén,
amikor már tüzes fazekakat hajigáltak egymás fejéhez a Koreai-
félszigeten?
Borisz és Majka Sztrepetova tizenegy felé érkezett a Gumigyár
kultúrpalotájához, amikor már javában állt a bál. Az isten háta mögötti
Kazanyból idecitált dzsesszzenészek nyomták a tiltott ritmusokat, ami
belefért, például hőseink érkezése pillanatában épp a The
Woodchopper’s Ball-t fújták, amit a keleti országok simára nyalt
frizurás, keskeny bajszú szvingkirálya úgy jelentett be: A favágók bálja,
Woody German, a haladó zeneszerző műve! A sportolók és barátnőik
ráztak, ahogy bírtak. Néhány jampi ide is betolakodott, ők jártak az
élen, megmutatták hogyan kell kavarni – a harmincas évek amerikai
filmjei nyomán.
Borisz megnézte magát és Majkát egy tükörben. A pofám rémesen
néz ki, te viszont, drágám, hazánk búzamezőit képviseled, a gabona
között virító gyomokkal: búzavirággal meg nefelejccsel. Amikor Borisz,
már sötétedés után, csaknem szénné égve, nyúzott tenyérrel, hirtelen
megjelent Szerebrjanij Borban, és elcipelte Majkát, hogy mennek
valami titokzatos éjszakai bálba, Majkának csak annyi ideje volt, hogy
magára kapja tbiliszii kabátkáját, felfésülje és összetűzze a loboncát. Az
összkép azonban egész jól sikerült: igaza van Borkának, gyomos
búzamező. Borisz a gyűrött öltönyében, félrecsúszott nyakkendőjével
úgy nézett ki, mint egy vadember, vagyis éppen pászolt hozzá.
Gradnak új csaja van! – futott végig a hír az egész termen. Grad új
bigével jött! Grisa Gold, a vízipólós, a megtestesült kelet-balti
elegancia, kezet csókolt Majkának, amitől akkorát rándult, mármint a
keze, mint békaláb az elektromosságtól.
– Úgy néztek ki, mintha másztatok volna most szénából – mosolygott
elbűvölően Gold, és elvitorlázott, hogy megkeresse a partnernőjét.
– Olyan, mint a Tarzan – állapította meg lelkesen Majka. – Tiszta
Tarzan, jampiruhában!
Leültek a hatalmas U alakú asztal távolabbi végéhez, Borisz
nyomban teletöltött egy két és fél decis vékony falú poharat konyakkal,
és felhajtotta. A jámbor Majkának még a szeme sem rebbent: eszébe
sem jutott, hogy mi lehet ennek a vége. Csordulásig megtöltötték élete
legutóbbi eseményei: a mesebeli herceg megjelenése, a szökés a
Kaukázusba, az első erotikus megnyilatkozások, a bevezettetés a
Gradov klánba és az azonnali, első látásra támadt szerelem Meri
nagymama iránt. Igazából még fel sem fogta, miféle szerencsétlenség
szakadt a családra, de természetesen látatlanban máris szerette és
sajnálta Nyina nénit, Szandro bácsit és Jolocskát, akit elrabolt valaki. A
legfontosabb az volt, hogy a legjobb pillanatban érkezett Szerebrjanij
Borba, hogy ezeknek az embereknek szükségük van rá mint a család új
tagjára, sőt nem utolsósorban mint egészségügyi dolgozóra. Például
ma délután, amikor az aranyos Agasenyka idegi alapon rosszul lett, ő
volt az, aki azonnal beadott neki egy kámforinjekciót.
Most pedig itt van ebben a különös bálban, ahol nyíltan, burzsoá
hangszerekkel, szaxofonokkal játsszák Ellington Caravan-ját, ahol a
bábuarcú lányok szégyenkezés nélkül tapadnak az izomkolosszus
fiúkhoz, ahol mindenki furcsa kíváncsisággal fürkészi őt. És milyen
klassz így ülni az embernek a szerelmével, az általános figyelem
középpontjában!
Borisz hirtelen elrángatta táncolni, erősen átkarolta, vagy inkább
átmancsolta vékonyka hátát, és céltudatosan belevágott a tömegbe az
egyik beugró felé, ahol egy különálló asztal mellett olyan vendégek
helyezkedtek el, akiket láthatólag nem érdekelt a tánc, inkább
beszélgettek.
– Üdv a főnökségnek! – kiáltotta Borisz meglehetősen pimaszul,
ahogy kihívón eltáncolt az asztal mellett a „szénaboglyájával”!
– Hé, Borka, te rozmárfasz! – integetett valaki az asztal közepe táján.
– Hol kujtorogtál? Gyere, ülj ide hozzánk, igyunk egyet!
Egy pillanat – és Majka már ott ül a tekintélyes kompániában;
néhányukon váll-lap, másokon szigorú divat szerinti nyakkendő. A
középpontban, egy rózsás arcú, izmos nő mellett sötét zubbonyos,
éppenséggel nem ellenszenves ábrázatú fiatalember; ő volt az, aki
azzal a nem egészen nagyvilági kifejezéssel az asztalhoz invitálta
Boriszt. Most egészen pajtáskodó stílusban odakacsint rá, és Majka felé
bök a fejével:
– Látom, új elvtársnő van a társaságodban. – Azzal becsüs tekintettel
végigméri Majkát. – Egészen mutatós elvtársnő. – Most meg már
Majkára kacsint: – Hát téged hogy hívnak?
– Maja Sztrepetova. És téged?
Az asztalnál ülők mennydörgő hahotában törnek ki. A fiatalember
maga is felnevet.
– Szólíts Vaszjának – mondta, és megtöltötte Majka poharát
pezsgővel.
 Az asztal mellett felújult a beszélgetés. A téma, bármilyen furcsa,
nem a sport, hanem a legszűkebb körben ismert, legendás TB–7-es
bombázó volt. V. I. Sztálin körül azon az estén repülőkonstruktőrök és
a legjelesebb berepülőpilóták ültek. Az egyik konstruktőr, a borotvált
koponyájú, nagy orrú Alekszandr Mikulin,279 zakóján két nagy
kitüntetéssel, azt állította, hogy ez a gép minden paraméterével veri az
amerikaiak „repülő erődjét”, sőt a „szupererődjüket” is.
Csúcsmagassága tizenkétezer méter, és gyorsabb, mint a német
vadászgépek. Már ez egymaga sebezhetetlenné teszi, kérdezzétek csak
meg Pusszepet, hányszor repült ezzel a masinával Németország felett.
Pusszep alezredes szerényen mosolyogva bólogat:
– Hát igen, a légvédelmi lövedékek már kifáradva értek ebbe a
magasságba, az elfogó vadász pedig úgy döngicsélt, mint az álmos légy,
egyszerűen tökéletes céltábla volt a gépágyúim számára. Ami Molotov
angliai útjait illeti, itt van Vaszilij Joszifovics, ő igazolhatja: a legutóbbi
rejtjelmegfejtések szerint a német légvédelem még csak be sem tudott
metszeni bennünket, egyszerűen nem is tudták, hogy ott furikázunk a
fejük fölött. Igaz, Vaszilij Joszifovics?
Az ifjú Sztálin bólogatott, és nyomban fel is emelte a poharát: igyunk
a mi szerény Pusszepünkre! Valaki a jelenlévők közül megkérdezte
Mikulint, mi az igazság az ötödik, rejtett hajtómű körül. Hát maga
honnan tud arról a hajtóműről? – hunyorgott nagy heftije fölött
Mikulin. Hát, mindenki tud arról a hajtóműről, hangzott a válasz. Hát
pedig arról a hajtóműről nem tudhat senki. Márpedig igenis tudnak…
Mindenki harsányan felnevetett, egymást bökdösték a könyökükkel.
Érdekes, szólt most bele a beszélgetésbe a Szovjetunió
háromszázötven köbcentis kategóriájú motocrossbajnoka, tudjátok,
tisztán elméletileg arra volnék kíváncsi: ha már a háború elején volt
ilyen bombázónk, mi a francért nem bombáztuk szét Berlint. Ekkor
hirtelen mindenki abbahagyta a nevetést, mert a bajnok, persze
naivitásában egy csakugyan tilalmas témát érintett: a TB–7-es
sorozatgyártásának a leállítását. Amint minden jelenlévő tökéletesen
tudta, a döntés a legmagasabb szinten született, a kérdés tehát nem
lehetett vita tárgya.
 – Te, Borka, ne kapaszkodj ilyen stratégiai magasságokba – szólt
Vaszka azzal a fajta szelídséggel, amely – mint mindenki tudta –
nemritkán egy pillanat alatt átcsapott a legeszelősebb szitkozódásba és
ökölrázásba. – Mi a faszt szórakozol? Te nagy motoros vagy, ezért hála
és dicsőség neked! Igyunk Borka Gradovra! Hej, de kár, hogy az
olimpián nincs motorverseny, te biztos bajnok lennél!
– Hát céllövészet van-e a programban, Vaszilij Joszifovics? –
kérdezte Borja Gradov, az asztal szélére könyökölve, vállát a főnök felé
döntve. – Miért ne vinnének ki mint céllövészt? Hisz tudja, ebben sem
hoznék szégyent a Légierőkre. Azt hiszem, látta, hogyan lövök a
félautomatával, igaz? De a kisebb játékszerekkel is egész jól bánok, a
diverzánssuliban bármelyik srác megmondhatja… – Azzal benyúlt a
zakója belső zsebébe.
Az asztal körül nyugtalanság támadt. A bajnok mélyen a kitűnő
hidegtálak fölé hajolt, nyakkendője egy pohár Borzsomiban úszott,
arcába hulló haja közül részeg, hideg tűzzel ragyogott a főnökére
szegezett Gradov-szempár.
– Te mi a faszt szórakozol?! – kiáltott fel sivítva az asztal túloldalán
Vaszka. – Mi van a zsebedben? Vedd csak elő!
Borisz elővette a pisztolyt, és odamutatta mindenkinek.
– Kilencmilliméteres Walter – állapította meg suttogva Pusszep.
– Na, tedd csak ide a stukkeredet az asztalra! – sivította még a
Szovjetunió fia, és ököllel az asztalra csapott: – Le a fegyvert!
– Leteszem, ha válaszol egyetlen kérdésre. Tekinthetem-e önt a
barátomnak?
– Tedd le, de azonnal, minden feltétel nélkül, te részeg faszkalap! –
állt fel Vaszilij Joszifovics, és félrelökte a székét.
Borja Gradov is felállt, s még hátrább is lépett az asztaltól. Egyszerre
háromféle dolgot csinált: bal kezével puha, fékező, megnyugtató
mozdulatokat tett a teljesen döbbent Majka felé, részeg, furcsán
sugárzó arcát a főnöke felé fordította, végül jobbjával a pisztolyt
forgatta a társaság felé figyelmeztetőn: ne mozduljatok! Akik a
táncolók közül látták a jelenetet, sóbálvánnyá meredtek, a többség
azonban kábán keringett tovább.
 – A feltétel marad, Vaszilij Joszifovics. A barátomnak tekinthetem-e
önt? – kérdezte ismét Borisz.
A jelenet eltartott pár másodpercig. A tömegből Borisz háta mögött
már kivált néhány bokszoló és egy, a Muhina280 munkásosztály-
szimbólumára hasonlító tízpróbázó. A Szovjetunió fia, ismerjük be,
maga is alaposan be volt rúgva. Forrt benne a düh, de egyáltalán nem
Gradov iránt, ellenkezőleg, ez iránt a hülye iránt némi fölényes,
vigyorgó szimpátiát érzett, mintha része volna dühének, mely nem
irányul konkrétan senki és semmi ellen, hanem egyszerre zúdul szét
minden irányba. Az indulat már csaknem elsodorta, amikor hirtelen
megkapaszkodott a gondolatban, hogy itt most minden tőle függ, hogy
egyedül ő mentheti meg a helyzetet, ezt az egész tetves népséget, az
egész kibaszott légierőt, az egész szétbaszott sportot. Ekkor magába
fojtotta a feltörő indulatot. Megkerülte az asztalt, és elindult egyenesen
Borka felé.
– Jó, legyen, a barátom vagy, dugd el a stukkert, te rozmárfasz!
Gyere, beszéljünk!
A Walter azon nyomban eltűnt. Borisz begombolta a zakóját,
tenyerével hátravetette a haját. Vaszilij Joszifovics nagyon elégedetten,
egyetlen mozdulattal megállította a szolgálatukat ajánló bokszolókat.
– Tanulhattok tőle lélekjelenlétet! – nyalt egyet mennydörgő hangon
Mikulin, a hajtóműkonstruktőr.

A kultúrház igazgatójának irodájában Borisz elmondta „barátjának”,

hogy Berija elrabolta az unokahúgát. Vaszka felröhögött:
– Nem te vagy az egyetlen a városban, hajaj, de mennyire nem!
Lavrentyijnek minden csinibabától füstölni kezd a farka.
Borisz erre azt felelte, fütyül az összes csinibabára, itt most az ő
saját unokahúgáról van szó. Vaszilij Joszifovics bizonyára tudja, mivel
foglalkozott ő, Borisz Lengyelországban, és ha haladéktalanul vissza
nem adják Jolkát, hajlandó megismételni egy-két ottani hőstettét. A
vezér fia erre még jobb kedvre derült. Elképzelem a találkozásodat
Lavrentyijjel! Nahát, nem tudtam, hogy ilyen naiv gyerek vagy te,
Borka! Egyáltalán, mire ez az egész ramazúri? Tegyük fel, hogy a
húgocskád elvesztette a szüzességét, na és? Hátha most éppen
nagyokat élvez azzal a szemüveges vén fasszal? Mit tudod te?
Lavrentyij a legfőbb baszóbajnok az egész kormányban! Borisz öklével
az igazgatói asztalra csapott, az üveglapon sündisznó formájú csillag
keletkezett. Valahogy másként képzelte el a beszélgetést a barátjával!
– Attól tartok, nekem most el kell hagynom a helyiséget. Az ablakon
át az utcára, ahogy az iskolában tanították. És elnyel a nagyváros
dzsungele.
A vezér fia válaszul öklével a sündisznó-csillagra sújtott. Az
üvegszilánkok szanaszét repültek, és előtűntek alóla a klubigazgató
svindler feljegyzései.
– A kurva anyád, Grad, kinek csapkodsz az öklöddel, te szemét? Ki
csinált bajnokot belőled?
Most farkasszemet néztek.
– A haza, a kommunista párt, a nagy Sztálin, az csinált bajnokot
belőlem, nekem pedig tele van minddel a tököm!
– Tele van a tököd? A Kolimára kívánkozol, te szuka?
– Élve nem adom meg magam, Vaszilij-hogy-is-hívjákovics… – Vad
részeg röhögés, mindkét oldalról, bele a másik pofájába. – Nemhiába
tanítottak a diverzánssuliban!
A vezér fia hirtelen felugrott az asztal mellől, és egymás után
felrántotta az iroda mindhárom ablakát.
– Na, ideje kijózanodni, Borisz! Pakolj ki mindent, sorban.
A csillagos éjjeli levegő hallatlan fiatalos gyönyörűséggel tört be az
iménti förtelembe. Öt perc múlva a vezér fia félbeszakította a bajnokát:
– Minden világos. Természetesen tisztában vagy vele, Borka, hogy én
vagyok a te egyetlen esélyed. Add a kezed, te csirkefogó, megígérem,
hogy segítek neked! A feltételeim a következők: ideadod a tulajdon
kezembe a stukkeredet, és amíg vissza nem térek, ki nem mozdulsz
ebből a helyiségből. Itt fog veled ülni három srác. Világos? Ha nem
fogadod el a feltételeimet, hívom az őrséget, és örökkön-örökre
kihúzom a nevedet a Légierők dicső seregéből. Világos?
A feltételek elfogadtattak. Vaszilij Joszifovics Sztálin határozott, józan,
vagyis hát csaknem józan léptekkel keresztülvágott a bankett-termen.
– Egy óra múlva itt vagyok – mondta a társaságának. – Borkával
együtt – tette hozzá, egy pillantást vetve Majka rémült kék szemébe.
Vaszilij Joszifovics felesége, az úszónő, delfintestén feszülő
selyemruhában, utána vetette magát:
– Vaszja, veled megyek!
Vaszja előbb már-már visszaverte a hűség e váratlan rohamát, de
aztán elnevette magát, és belekarolt hitvesébe. Két testőr a
szambocsapatból már ment is utánuk.
– Ki ez a Vaszja? – kérdezte tenyerét az arcához illesztve Majka.
– Sztálin fia – felelte valaki.
– Bosszorkányos! – szisszent fel Majka.
Volt ebben valami felfoghatatlan. Sztálin fia az egész nép, fejek
gigászi tengere, és akkor kiderül, hogy van Sztálinnak egy külön, saját
fia, szerelmi játszadozásainak a gyümölcse! De hát csakugyan
foglalkozott Sztálin ilyesmivel? Majka Sztrepetova levette kezét
lángoló orcáiról. Az asztal mellett mindenki, de legalábbis minden férfi
őt nézte. „Ezek mind úgy néznek rám – gondolta –, mintha akarnának
tőlem valamit. Pedig vannak köztük igazi öregemberek is, legalább
ötvenévesek. Nahát, ez is az élet egyik furcsasága: az ötvenéves
öregasszonyok semmit nem akarhatnak a velem egyidős fiúktól, az
ötvenes öregemberek viszont akarhatnak valamit a tizennyolc éves
lányoktól. Legalábbis úgy néznek ránk, mintha lenne nálunk valami
keresnivalójuk. Micsoda vénemberek! Ezek is úgy néznek rám, mintha
hancúrozni akarnának velem. Sőt mintha meg lennének győződve,
hogy nem is volna ellenemre a dolog.”
Az egyik ilyen elálló fülű, dülledt ajkú, duzzadt, előreugró orrú,
meglett korú pasas, akinek parányi szeme úgy csillogott, mint egy-egy
csepp napraforgóolaj, odaült mellé.
– Mi még nem ismerjük egymást, szépségem.
– Maja – motyogta a lány.
– Misa – mutatkozott be a bácsi, és hozzátette: – Akadémikus.
Tábornok.
 Aztán óvatosan, mintha, mondjuk, egy halat fogna, felemelte Maja
könyökét és kézfejét.
– Tudja, mit, jöjjön táncolni, Maja!
Táncolni kezdtek a Szempillád zizzenése című bábszínházi darab
egyik lassú, édes dallamára. A fordulókban a bácsi erősen magához
vonta a színkép három színében lángoló kislányt. A bácsinak kerek,
nagyon kemény hasa volt, alatta valami kőkemény csomóval. Kissé
akadozó nyelvvel, ekegve-mekegve elmesélte, micsoda elegáns
nyaralója van neki Jaltában, ahova időnként, kislányom, e-e-e, m-e-e,
szeretne megszökni az ember. Majka hirtelen ellökte magát a futball-
labdaszerű pocaktól, és kisiklott a mohó karok közül.
– Elmész a francba! – kiáltotta valami olyan bazári hangon, mint Alla
Olegovna a konyhában. – Hol az én Borkám?! Hova dugták az én
Borkámat? – A kislány könyökkel, vállal dolgozva, sőt olykor
öklelődzve keresztültörtetett az egész táncoló tömegen.

A vezér fia egyenesen apjának a kuncevói úton, Matvejevszkajában álló

úgynevezett közelebbi dácsájába hajtott. Ő maga vezette a csukott
tetejű Buickot. A delfinasszony szerelmesen nyúlt el mellette. A hátsó
ülésen a szárnysegéd és a két testőr helyezkedett el. A kocsi, ügyet sem
vetve a villanyrendőrökre, vágtatott a főúton. A forgalmi rendőrök
vigyázzba vágták magukat: a Fiú jön! Nem telt el tíz perc sem, a Buick
megérkezett a kapuhoz, amely mögött a láthatatlan őrség azon
nyomban célba vette mindegyik érkezőt.
Mialatt végigsüvítettek az éjszakai Moszkván, a vezér fia egészen
kijózanodott. A sebességtől kitisztult kobakjában egy pillanatra
átvillant a gondolat: „Minek csinálom ezt? Apám dühbe jöhet.” De a
gondolat, ahogy berepült a fejébe, ugyanúgy ki is repült. Gyerünk! A
kocsit az utasokkal ott hagyta a kapu előtti parkolóban, és elindult a
dácsa felé. – Vaszja, fésülködj meg! – szólt utána a felsége. Valóban,
igaza van. Meg kell fésülködni. Az őrség mindjárt felismerte. Kinyílt a
kapu melletti ajtó, és Vaszja belépett a területre. Nyomban észrevette,
hogy apja hatalmas dolgozószobájában ég a villany. Nemcsak az asztali
lámpa, hanem az összes csillár. Így szokott lenni, amikor összegyűlik a
Politbüró szűk köre: Berija, Molotov, Kaganovics, Malenkov, Hruscsov,
Vorosilov, Mikojan. Na, most benne vagyok a szarban: jövök, hogy
beköpjem Beriját, a négyszemű meg ott ül apámnál.
Vlaszik és Poszkrjobisev281 még a tornácon odafutott hozzá:
– Vaszilij Joszifovics, mi történt?
– Beszélnem kell apámmal – mondta visszautasítást nem tűrő
hangon.
– De hiszen ülésezik a Politbüró, Vaszilij Joszifovics!
Szasa félretolta a tábornok lazacon és kaviáron hizlalt pocakját.
– Nem baj, csak egy perc!
Ahogy végigment a szobákon, egyre közelebb a dolgozóhoz, a
tükrökben megpillantott egy sor széket, melyeken a szólítást váró
csinovnyiknépség ült, köztük Gyekanozov, Kobulov és Ignatyjev –
Berija bandája, „dinamósok”. Poszkrjobisev előrefutott, és odaállt a
dolgozószoba ajtajába.
– De hát nem szabad megzavarni, Vaszilij Joszifovics!
A vezér fia összevonta szemöldökét, és az apja hanghordozásával
annyit mondott:
– Elég a hülyéskedésből, Poszkrjobisev elvtárs!
A hűséges strázsa rémülten hátratántorodott a vodkabűz
hullámától.
A dolgozószobában eközben meglehetősen fontos kérdést vitattak
meg: a napirend a zsidó lakosság teljes áttelepítése volt a távol-keleti
autonóm köztársaságba és fővárosába, Birobidzsanba. Megvitatták
egyebek között a szállítás problémáját. Lazar Mojszejevics
Kaganovicsnak, aki a közlekedési utakért felelt – nemhiába nevezte el a
nép annak idején „vasnépbiztosnak” – feltették a kérdést: fel lesz-e
halmozva a megszabott időre a megfelelő mennyiségű
gördülőállomány, hiszen kétmillió fő csaknem egyidejű átdobásáról
van szó. Lazar Mojszejevics biztosította a Politbürót, hogy a
megszabott időre fel lesz szabadítva a megfelelő mennyiségű vagon és
mozdony.
– Na és aztán? – kérdezte hunyorítva Sztálin. – Milyen fejlődési
lehetőségeket látsz ezen a vidéken, Lazar?
 Sztálin az üres pipáját szopogatta: azok az átkozott doktorok
mégiscsak kitartanak amellett, hogy abba kell hagyni a dohányzást.
Kaganovics masszív ábrázatán remegés futott végig, mintha nem a régi
barátja dácsáján ülne, hanem egy teljes gőzzel vágtató vonat
fülkéjében.
– Úgy gondolom, Joszif, hogy a dolgozó zsidó nép mindent meg fog
tenni, hogy az autonóm köztársaságukból virágzó szovjet vidéket
teremtsenek.
Sztálin hümmögött:
– És mi lesz, ha megválasztanak ott téged zsidó elnöküknek?
Az összes vezér felkacagott, köztük Molotov is, aki pedig jobban
tette volna, ha hallgat: hisz mindannyian emlékeztek rá, hogy a
felesége, a zsidó Polina összeszűrte a levet Golda Meirrel és az
Antifasiszta Bizottság nemrég leleplezett tagjaival, és hogy a Joint
utasítására azért hadakozott, hogy a Krímben hozzanak létre egy új
Izraelt. Kaganovics előrezökkent, mintha a vagon hirtelen megállt
volna.
– Mi az, Lázár, hát nem érted a tréfát? – csóválta a fejét
szemrehányóan Sztálin, aztán Berija felé fordult: – És mondja csak,
Lavrentyij Pavlovics, a maga véleménye szerint hogyan fogadják ezt az
akciót a kapitalista világban élő barátaink?
A minisztertanács elnökhelyettese és a biztonsági szervek kurátora
láthatólag már készen állt egy ilyen kérdésre, ezért frissen, sebesen
válaszolt:
– Bizonyos vagyok benne, Sztálin elvtárs, hogy a Szovjetunió igazi
barátai helyesen fogják fel a szovjet kormány intézkedését. A
veszedelmes összeesküvő csoport várható leleplezésének fényében az
akciót úgy fogják értékelni, mint a zsidó nép dolgozó rétegeinek
védelmét a szovjet emberek teljesen érthető haragjával szemben. Ily
módon ez az akció újabb igazolása lesz pártunk rendíthetetlen
internacionalista pozíciójának.
Jó, gondolta Sztálin, nagyon jól vág az esze ennek a mingrelnek.
– Na, és milyen intézkedéseket tervez internacionalista akciónk igazi
lényegének megvilágítására?
 Berija erre a kérdésre is fel volt készülve.
– Már dolgozunk egy egész intézkedéssorozaton, Sztálin elvtárs.
Elgondolásunk szerint leghelyesebb lenne olyan zsidó nemzetiségű
kiemelkedő szovjet személyiségek kollektív levelével kezdeni, akik
helyeslik…
Ebben a pillanatban a szó szoros értelmében hétrét görnyedve
beóvakodott Poszkrjobisev. Egész testével illő alázatot sugározva
minden jelenlévő iránt, odament a Gazdához, és valamit súgott a
fülébe. Berija nem csekély képességeit végsőkig feszítve is csak annyit
tudott elcsípni: „…rendkívül sürgős… néhány percre…” Csaknem
leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy kimenjen a dolgozószobából, és
tisztázza, ki vagy mi merészelte megzavarni a történelmi fontosságú
ülést, de mégis sikerült megfékeznie ezt az óhajt, és jól tette, mert a
Gazda hirtelen felállt, és Poszkrjobisevvel együtt kiment a helyiségből.
Még csak bocsánatot sem kért, gondolta Berija, még csak egy
pillantásra sem méltatta az állam vezetőit. Micsoda udvariatlanság!
Azért ez a kartlii mégiscsak hiányos nevelést kapott!
Sztálin átment az ebédlőbe, és megpillantotta az ablaknál álló
Vaszilijt. Az utóbbi időben – minden kétséget kizárólag Beriján
keresztül, de legalábbis Berija tudomásával – jelzéseket kapott a fia
mértéktelen italozásáról. Állítólag gyakran elveszíti a fejét, verekszik,
méltatlan kinézettel jár-kel. Most Sztálin elégedetten állapította meg,
hogy a híresztelések túloznak. Vaszilij józan volt, összeszedett, a
gombjai mind begombolva, a haja simára fésülve; mindent összevéve,
nem rossz gyerek. Szerette a fiát – nem amazt, hanem ezt, vagyis azt,
amelyik nem amaz, hanem a másik, vagyis emezt – és gyakorta
sajnálta, hogy a marxista világnézet nem teszi lehetővé a hatalom
továbbörökítését.
– Na, mi történt? – kérdezte eléggé jóindulatúan.
Az utóbbi időben azoknak az átkozott orvosoknak a nyomására, akik
között, szerencsére, egyre kevesebb a zsidó, abbahagyta a dohányzást,
és meghosszabbította a sétáit. Ennek hatására mérséklődött az
ingerlékenysége, és világosabban kirajzolódik előtte a történelmi
perspektíva.
 – Apám, én tudom, hogy bizonyos helyekről jelzéseket küldenek
rólam – mondta Vaszilij –, most viszont én hoztam jelzést,
személyesen, arról az egészségtelen helyzetről, ami…
Tíz perc múlva Sztálin visszament a dolgozószobájába. Távollétében
a vezérek egyetlen szót sem szóltak egymáshoz: dermedten várták,
kinek derül ki valami disznósága. Sztálin visszaült a helyére, egy-két
percig kotorászott a papírjai között… a vezérek szívecskéi úgy
vergődtek, mint egy foglyul ejtett madárraj… aztán hirtelen félretolta
minden papírját, rettenetes tekintetét belefúrta Lavrentyij verejtékbe
boruló, csillogó arcába, és dühtől sisteregve, grúz nyelven megszólalt:
– Csucskiani procsi, mit művelsz, te ganéj?! Történelmi
határozatokon dolgozunk, amiktől az emberiség boldogsága függ, te
meg, dzihnera, te meg, hle, nem vagy képes a mocskos slangodat
elkötni, gamohlebulo! Csak ne villogtasd rám az üvegedet, tessék
levenni! Azonnal engedd szabadon azt a kislányt, és hagyd békében a
Gradovokat, dzihneriani csatlahi!
A jelenlévők közül csak Mikojan értette meg, felébe-harmadába,
hogy miről van szó. Összenézett Nyikita Hruscsovval, és eltakarta a
szemét, mondván: majd megmagyarázom. Mindannyiunknak meg
kellett volna tanulnunk grúzul, gondolta Nyikita. Hej, ez az orosz
lustaság…

Visszafelé ugyanazon az úton száguldottak. A kanyarokban

félelmetesen tárult fel Moszkva panorámája. Vaszka vigyorgott, büszke
volt magára: az iménti beszélgetés az apjával nagyobb munka volt,
mint akármilyen kísérleti repülés. Az úszónő gyengéden suttogott a
Dzsugasvili-fülekbe:
– Milyen bátor vagy, mennyire megbecsülöd a barátságot!
Vaszka felnevetett:
– Miféle barátság? Hát kit tennék Borka Gradov helyébe az őszi
crossversenyre?
A fenti események másnapján a Dzerzsinszkij téri irodában halva
találták Nugzar Szergejevics Lamadzét. Átlőtt fejjel feküdt az
íróasztalán. A nagy, zöld posztó egész jobb fele vérben úszott; középen
ott állt egy pohár, tele nagyszerűen kihegyezett ceruzával. Az asztal
tiszta bal oldalán, egy súlyos márvány levélnehezékkel lenyomtatva ott
feküdt egy cédula, rajta három szó: „Nem bírom tovább.” A pisztoly,
amelyből a feltételezések szerint a végzetes lövést leadták, feltűnő
gondossággal illeszkedett a halott tenyerébe, amiből persze egyesek
arra a következtetésre is juthatnak, hogy utólag tették oda. Szakértői
vizsgálatra egyébként nem került sor. Az eset, ha nem volt is tipikus,
de nem is volt ritka a Dzerzsinszkij téren.

V. közjáték. A sajtóból
OLIMPIAI KRÓNIKA
Time, 1952. február 18.
Az elmúlt héten Avery Brundage, a NOB elnöke megállapodott a többi
ország olimpiai bizottságainak vezetőivel – helyesebb lenne azt
mondani: amazok megállapodtak vele –, hogy a szovjet sportolókat
oda kell engedni a helsinki olimpiára. „Nem fog ártani nekik, ha
kijutnak a »vasfüggöny« mögül – mondta. – Ilyen esetekben van, aki
nem tér haza…”

Time, 1952. július 28.

Paasikivi finn elnök megnyitotta a XV. újkori olimpiát. Paavo Nurmi, a
híres finn atléta meggyújtotta az olimpiai lángot. Az oroszok az 1912-
es stockholmi játékok óta most vesznek részt először olimpián.
A kétszeres olimpiai bajnok Emil Zátopek, a csehszlovák csapat
kapitánya eltorzult arccal, görcsbe rándult kézzel futja a távot, a hasát
szorítja, mintha hascsikarása lenne…
Az amerikai és az orosz jachtok kikötöttek a Nylandsak
jachtklubban. Tegnap a két csapat találkozott a mólón. Az oroszok
rámeredtek az amerikaiakra, amazok meg őrájuk. Egy szót sem szóltak
egymáshoz…
Az orosz hivatalos személyek nem voltak megelégedve az olimpiai
faluval, ezért sportolóikat a nyugati vetélytársaiktól tizenkét
mérföldnyire, porkkalai haditengerészeti bázisuk közelében helyezték
el….

Life
Mindenki csodálkozására, az orosz sportolók látványosan
barátságosaknak és jókedvűeknek mutatkoznak: nevetnek,
bolondoznak, kézzel-lábbal mutogatnak. Az egyik szovjet úszó így
nyilatkozott ezekről a furcsaságokról: „Mi itt békemissziót teljesítünk.”

Szovjetszkij Szport
Szovjet tornászok diadala a XV. olimpiai játékokon. V. Csukarin, az
olimpia abszolút bajnoka, kijelentette: „Tornászaink győzelme
meggyőzően bizonyította a szovjet iskola elsőbbségét. A szigorú,
pontos, gondosan kidolgozott elemekből álló szovjet stílus bizonyult a
leghaladóbbnak.”
N. Romanov, a szovjet küldöttség vezetője beszámolt a szovjet
tömegsportról, melynek fő célja a dolgozók egészségének erősítése.
Beszámolt továbbá arról, milyen kivételes figyelemben részesíti a
sportot a párt és a kormány.
Egyszerre három szovjet vörös zászló kúszik fel az árbocokra,
három szovjet sportolónő páratlan diadalát hirdetve. A
diszkoszvetőnők versenyében Nyina Romaskova, Jelizaveta
Bagijanyina és Nyina Dumbadze bizonyult a legerősebbnek.
Győzelmük örömmel és büszkeséggel tölti el a szovjet emberek szívét.

Life
A náci sportolók felkészítése Hitler idején úgy aránylik a szovjet
izomgyárhoz, mint szelíd esőcsepp a zúgó Volgához…
A tankra emlékeztető Tamara Tiskevics ellöki a súlygolyót. A
Szovjetunió legfőbb olimpiai reménységét az olyan izomkolosszus nők
jelentik, mint ő és a diszkoszvető Nyina Dumbadze…
Sportolók találkozója a szovjet tábor területén. A barátkozás
viszonylag elegánsan zajlik, a hivatalos képviselők éber figyelmének
kíséretében, egy Sztálin-arckép alatt…
 Az egyik amerikainak, aki jelvényt cserélt orosz vetélytársával, egy
szovjet csinovnyik azt mondja: „Téged villamosszékbe ültetnek, ha
ezzel a jelvénnyel végigmész a Broadwayn.”

New York Times

Az oroszok váratlanul barátságosak lettek. Megnyitották táboruk
kapuját a vendégek előtt. Nyilván a hivatalos politika megváltozásáról
van szó…
Clifford Goes evezős a következőket mondja: „Tegnap náluk jártunk.
Azt hittem, le fogják harapni a fülemet, ehelyett egyszerűen remekül
éreztem magam. Kitűnő társaság.”
Az oroszok csőbe húzták a műugró Sammy Lee őrnagyot.
Megajándékozták egy Pablo Picasso békegalambját ábrázoló
jelvénnyel, és mindjárt le is fényképezték vele. A silány galambos
jelvényecske manapság ugyanolyan kommunista szimbólum, mint a
sarló és a kalapács. Amikor a koreai származású Sammy Lee felfogta,
mi történt, azt mondta a szovjet tudósítónak: „Hé, testvér, mit csinálsz?
Én is a hadseregnél szolgálok.”

Pravda
A szovjet sportolók kiemelkedő sikere
Világszerte általános lelkesedés kíséri a szovjet sportolók tudását,
erkölcsi és akarati tulajdonságaikat, fegyelmezettségüket, a
vetélytársak iránti baráti viszonyukat.

Szovjetszkij Szport
A nagyszerű sikereket elérő szovjet csapat meg akarja szerezni az
összetett pontverseny első helyezését. A nyugati újságírók véleménye
szerint az amerikai csapat már nem képes behozni a szovjetek előnyét.

New York Times

Az olimpiai eszme sikert ért el, ha nem is nagyot, de legalább egy kicsit,
azzal, hogy megmutatta: a hidegháború meghátrálhat a barátság előtt,
ha Mr. Stalin és a többi szűkagyú moszkvai bádogistenség utat enged
az emberi természet igazi megnyilatkozásainak.
Az oroszok vacsorára hívták az amerikaiakat a táborukba. A
vacsorát gondos előkészületek előzték meg: az alkalomra külön
szakácsok, egyenruhás pincérek érkeztek, hatalmas mennyiségű
nagyszerű étel kíséretében. A nagy ebédlő falain Sztálint és a Politbüró
tagjait ábrázoló arcképek lógtak. A poharakban erős konyak és vodka.
„Gin – kiáltott fel az úszó Stevens –, életemben még nem kóstoltam
ilyet! Hatékony ital!” – „Na és a beafsteak? – lelkendezett a futó Fields.
– Micsoda hús!” – „De kár, hogy mi még a kávézónkba sem hívhatjuk
meg őket” – sóhajtott Simmons, az evezős.

Szovjetszkij Szport
Középsúlyban az aranyérmet a fekete bőrű S. Patterson (USA) kapta.
Félnehézsúlyban a fekete bőrű N. Lee (USA) győzött. Nehézsúlyban
olimpiai bajnok a fekete bőrű Ch. Sanders (USA).
Ny. Romanov, a szovjet delegáció vezetője felhívta a figyelmet a nem
objektív bíráskodás számos esetére, különösen a versenyek utolsó
napján. A bírók alaptalanul ítélték oda a győzelmet egyes amerikai
sportolóknak.
A burzsoá bértollnokok semmiféle hazugsága nem segített a
háborús gyújtogatók ideológusainak abban, hogy eltitkolják a világ elől
az igazságot a szovjet emberekről, a szovjet nép békeszeretetéről, a
világ minden becsületes sportolójának arról a szándékáról, hogy
állhatatosan folytassák küzdelmüket a világbékéért.

New York Times

A Helsinkiben minap befejeződött XV. olimpiai játékok legnagyobb
eseménye a hatalmas szovjet csapat részvétele volt. Az oroszoknak,
annak ellenére, hogy el vannak szakítva a modern sportvilágtól,
sikerült megszerezniük a nemzetek közötti verseny második helyét,
mégpedig úgy, hogy alig valamivel maradtak el az amerikai csapattól.

Pravda
A szovjet csapat győzelme törvényszerű volt. Természetes eredménye
ez annak a hatalmas figyelemnek és gondoskodásnak, amit a párt
tanúsít a szovjet nép fizikai nevelése iránt. Az olimpiai győzelem a
szovjet rendszer újabb győzelme.

VI. közjáték. Fülemülék éjszakája

Nyár közepére a varangy elszökdécselt a Kacsalov utcából a Caricini-
tavakhoz. Jobbára éjszaka haladt, nehogy széttapossák a járművek.
Igazán nem mindennapi önvédelmi ösztönnel volt megáldva. Olykor
holmi nem létező emlékek képei suhantak át előtte: szűzi tiszta hó a
sárga empire ház körül, a különleges udvaros által tisztára söpört
sétány – a testgyakorlásra még a döglődő, ostromlott város jól táplált
atyjának is szüksége van, a jó közérzet fenntartása végett.
Éjszakánként Moszkva utcáinak felülete gőzölgő, rücskös bőrnek tűnt
számára. Reggel felé befészkelte magát valami tűzoltóhordó mögé, egy
ott felejtett csizma talpa alá, vagy egy fémgyűjtő telepen, és kinyitotta
szájnyílását. A meglehetősen kövér moszkvai szúnyognépség
természetesen azonnal élt a meghívással. Éjszakánként a lakókból
lakmározó rovarsereg maga a béka lakomája lett. Egyszer nagy sikerek
távlata tárult fel előtte: diagramok növekvő cikcakkjai, hatalmas
lendkerekek, csillogó, tornyos, lépcsőzetes épületek, fémből és
furnérból készült alakok – csupa ehetetlen, élettelen dolog, már abban
az értelemben, hogy nem fehérjeállományú, de valami más,
nyugtalanító, múltbeli lényeg lappangott bennük. A perspektívát jelző
tárgyak között hol itt, hol ott ház nagyságú fejek tűntek fel, melyeknek
búbja a tornyok csúcsáig magaslott. A béka mélységes
szemrehányással szeretett volna fordulni hozzájuk: miért bántatok így
velem, ilyen erőszakosan, nem elvtársi módon? Hiszen én semmi mást
nem akartam, csak ideológiai tisztaságot. Lehet, hogy egyszer majd ti is
cuppogva ugráltok vagy zümmögtök Moszkva városában, varangy vagy
szúnyog képében, akkor talán ti is megértetek valamicskét a hüllők
iszapos igazságából. Maradhattam volna a ti arcaitok között, gondolta
a varangy, de én a fülemülék közé vágyom. Nem nehéz megfejteni,
miért vágyott a fülemülék közé, ha megismerkedünk a háború utáni
időszak pártdokumentumaival.
A varangy tehát tovább folytatta útját, vonzotta az egész városon át
– a pékségek, étkezdék, hullaházak, sintértelepek, gépkocsi-
telephelyek és kelmefestő üzemek kigőzölgésein át is – érződő
rothadásszag, a Caricini-tavak szaga.
Egyszer éjszaka valami ódon épület romjai között a varangy
találkozott az őspatkánnyal. Ez már ötven éve szendergett a rom
mélyeiben, némi penésszel, azaz csaknem tiszta penicillinnel
táplálkozott, és álmában olykor messze repült ezektől a romoktól, az
északnémet tenger fakó térségeibe, ahol egykor, a materialista
világmodell igazolására, szétszórtak bizonyos hamvakat, amelyek –
hogy, hogy nem – a legközvetlenebb kapcsolatban álltak az
őspatkánnyal. Az őspatkány, melyet megzavart egy éjszakai
műszakban dolgozó buldózer, kimászott a hálóhelyéül szolgáló
repedésből, és tekintetével hirtelen átfogta a lét három látványsíkját:
egy távoli csillagképet, egy nem túl távoli, virágtól roskadozó
orgonaágat, melynek habzásából madárfejecske kandikált ki, és a
közeli varangyot, ezt az áttetsző, szemrehányó szemű barnás, tarka
lényt. A fehérjetestek micsoda furcsa létformája, villant át a patkány
fején, ötvenegy éve először, soha nem gondoltam volna, hogy a dolgok
képesek ilyen varázslatos kombinációt alkotni. A csillagkép valami
okból egy fehérjemolekula megtestesülésének tűnt számára. A
buldózer elhallgatott, s ekkor felhangzott egy csalogány erős, kitartó,
az önkifejezés iránti jogában szikrányit sem kételkedő éneke. A
varangy rájött, hogy célba ért, és hogy a romok a nagy, vizes, iszapos,
szélein kákával benőtt, békalencsétől hártyás, a város mocskától kissé
elszennyeződött, de még mindig elragadó térség partján omladoznak.
Elbúcsúzott a patkánytól, azaz oldalát és mellét felfújva, majd
lelappasztva fújt egyet feléje, mondván, hátha még találkozunk a
fantazmagóriák terében, aztán cuppogva ugrálni kezdett lefelé a
kétszáz esztendős tégla törmeléke között, beletoccsant az első kis
öblöcskébe, melyben a csillagok sokértelmű kombinációja tükröződött,
ösztönösen nagyot nyelt a békalencséből meg ama szúnyognépség
lárváiból, és készülni kezdett a fülelésre.
Igazából nem is volt szükség készülődésre. Az erős, magabiztos,
filigrán ének, a varangy idevonulásától teljesen függetlenül, pillanatnyi
szünet nélkül szakadatlanul zengett. A béka azonban úgy érezte, hogy
ez az ének kifejezetten neki szól, s hogy végre elérte léte célját. Ez
pedig nem a politbüróbeli elvtársaknak szóló szemrehányásban rejlett,
hanem a fülemülék iránti bűnbánatban. Lám, itt trilláznak, gondolta
most, lám csak, hallani a nőstény Carszkoje Szeló-i csattogását, mely
tele az ének örök szenvedélyével és szomjúhozásával, és mellette
hallani a hím gurgulázó csúfolódását, s a kettő együtt – micsoda
harmónia! Bocsássátok meg, ti fülemülék, amit szándékosan vagy
akaratlanul ellenetek elkövettem. Hiszen akkor tulajdonképpen
majdnem őszintén úgy gondoltam: miért nem énekelnek ezek együtt a
többiekkel? Nem volt könnyű mindjárt felfogni, hogy a többiek nem
énekelnek, hanem üvöltenek. Így aztán csúnyán felsültem, pedig azt
hittem magamról, hogy elég művelt… ki is?, mi is?, ja, igen, szóval, tag
vagyok. Valamikor előfordult, hogy hátravetve frakkom szárnyát, mely
alól, a többi tag ámulatára, gömbölyű idomok domborodtak elő,
odaültem egy fehér fogú, fekete valami elé, és tíz futkározó
nyúlványommal az Egy kiállítás képei-t csalogattam elő belőle. Elsőnek
tartottam magam a csúszómászók között, hogy ítélkezhessem a
fülemülék fölött. A csúszómászók méregpohárral fizettek érte. Elvileg
nincs panaszom: ha nem így fizetnek, még mindig a titkárságon ülnék,
bántanám a fülemüléket, most viszont itt hasalok ebben a sötét,
táplálékkal teli vízben, a csillag imbolygó tükörképe mellett, nézem a
romok mentén a hullámzó orgonabokrokat, tessék, elvtársaim, itt
vannak a megelevenedett „Kiállítás képei”, hallgatom a fülemülék
trilláját, és egész hidegvérű, ám aljassággal mégsem teli testemmel
kérem a bocsánatukat azért a múltbeli, nadrágból kitüremkedő,
gömbölyded, böfögő valamiért.
A varangy egyébként tévedett, amikor a Caricini-tavak fülemüléktől
hangos éjszakájában ama kettőhöz fohászkodott, akik hat évvel azelőtt
a pártcsizmák alá kerültek. Először is, azok ketten még most is korábbi
alakjukban leledzettek, és nem a torkukkal énekeltek, hanem percegő
puskini tollaikkal. Másodszor pedig azért, mert ahhoz, amelyik azon az
éjszakán a visszás ég és a várromok fölött énekelt, varangyunknak
semmi köze nem volt, hacsak nem vesszük figyelembe, hogy ebben a
világmindenségben nincs semmi, aminek ne volna minden máshoz
valami, akár roppant távoli, szinte-szinte már kozmikus, vagy akár
galaxison kívüli kapcsolata. Az egyébként, aki azon az éjszakán a
fülemüle torkával énekelt, azaz e vidék hajdani gazdája, Antyioh
Kantyemir,282 a költő, az orgonabokrok közül nézte a varangyot, és azt
gondolta: „Hallgass engem, te varangy, hallgass!”
XII. fejezet
Lágertűz

irill és Cecilija nagyon büszke volt szobájuk ablakára. Három

teljes értékű, erős keretű ablak, plusz egy nagyszerű szellőzőablak. E
fényforrások egyike a teljes értékű Szovjet utcára nézett, ahol a
transzformátorház állt, egy másik, a homlokzati, egy domb felé fordult,
mely lapos, egyenletes tetejével „vasfüggönyként” eltorlaszolta a
magadani égbolt nyugati szeletét, végül a harmadik hatalmas déli
távlatokra nyílt: az égi térségekre és egy háztetőktől varas, lankás
lejtőre, amelyen túl látni nem, de sejteni lehetett a tengert, azaz a
Nagajevói-öbölt. – Itt nálatok olykor majdnem úgy érzi magát az
ember, mint Itáliában – mosolygott Devecchio mérnök, aki a
Komintern vonalán kapott beutalót, és húzott le egy tízest a Kolimán. –
Szép kis Itália! – nevetett a párizsi Tatyjana Ivanovna Plotnyikova, a
városi mosoda dolgozója, és a Sorbonne Keleti Nyelvek Intézetének
egykori nyelvésze. – Néha úgy üvölt a szél ezekben az ablakokban,
mintha a Kolima összes boszorkánya itt tombolna. Három ekkora
üvegablak túlságosan nagy fényűzés a magunkfajta kolimai lakosnak.
Sztaszisz egészségügyi fivér, akinek hatalmas válla élesen
kirajzolódott Gradovék ablaka előtt, pazarul érezte magát. – Minden
ablak egy-egy szentkép – mondta. – Ha nincs ikonotok, de van három
ablakotok, az annyi, mintha volna három ikonotok. – Sztaszisz, miután
szabadult, felcserként dolgozott Szejmcsanban, és csak alkalmanként
látogatott el Magadanba, s ilyenkor mindig a szilárdság, az egészséges
józan ész érzését hozta magával, mintha amodaát, Szejmcsanban nem
a lágerek, a sakálok földje, hanem valami Svájc lenne.
– Ugyan, micsoda butaságok ezek, Sztaszisz Algerdaszovics – felelte
az efféle megállapításokra Cecilija. – A fényforrásoknak semmi közük a
maga ikonjaihoz. – Rendszerint úgy tett, mintha nem venne részt az
egykori sittesek közötti beszélgetésben, ott ült a „dolgozószobájában”,
azaz a hitvesi ágy melletti függöny mögött, forrásanyagaiba mélyedve
készült az előadásaira, de nem állta meg, és minduntalan közbeszúrt
egy-egy megjegyzést, amelyek, véleménye szerint mindjárt a helyükre
tettek mindent.
Lám, ma is, ezen a derűs januári estén, mert bármilyen különösnek
tűnik is, derűs esték még a téli boszorkák tombolása idején is adódtak,
egyszóval, 1953 e derűs januári estéjén Kirill Gradovnál, a városi
kórház fűtőjénél baráti társaság gyűlt össze: Luidzsi Karlovics
Devekkio gépkocsiszerelő, Tatyjana Ivanovna Plotnyikova mosónő,
Sztaszisz Algerdaszovics felcser, akinek családnevét senki nem tudta
kimondani helyesen, holott igen egyszerűen így hangzott:
Grundziszkauszkasz. A barátságos tűz melegére benézett továbbá
Sztyepan Sztyepanovics Kalisztratov, a gépkocsijavító üzem őre, aki
szabadidejében úgy sétifikált Magadan utcáin, mintha a londoni
Bloomsbury művészcsoport283 tagja lenne. A beszélgetés roppant
barátságos témáról folyt: a kremációról. Kalisztratov a díványnak
nevezett, párnákkal kirakott rozoga sezlonon elterülve vidáman
magyarázta, hogy a kremáció, véleménye szerint, a legjobb módszere
annak, hogy porhüvelyünk visszakerüljön az anyag körforgásába.
– Engem már fiatal koromban foglalkoztatott a kremáció költői
oldala. – Kortyolt egyet a teából, szájába dugott egy egész kanál
cukrozott vörös áfonyát: farmakológiai kísérletei cseppet sem
csökkentették vonzalmát az édességek iránt. – Soha nem felejtem el,
milyen hatással volt rám Percy Shelley elhamvasztásának története. A
költő vízbe fulladt, mégpedig az ön áldott Itáliájában, Luidzsi Karlovics,
még pontosabban a Lerici-öbölben, tehát úgyszólván lírai közegben,
igaz? Nos, e „lírai” közegből kihalászott testét ugyanott, a parton adták
át a lángoknak, barátai jelenlétében, akik között ott volt Byron is.
Milyen nagyszerű: a világ minden pacsirtája itt hasítja az eget, írta
Anna, körös-körül Itália tengere és dombjai, Lord George, fáklyával
kezében, a test anyaga szinte teljes egészében szublimálódik, felszáll az
égbe, és csupán egy maréknyi ezüstös por marad az undorító rothadás
és a csonthalmaz helyett… Akármit beszéltek is, barátaim, a kremáció
nagyszerű dolog!
Kirill elgondolkodva csóválta a fejét:
– Talán mint költő, lehet, hogy igazad is van, Sztyepan – egy költővel
nem lehet vitatkozni! –, én mégsem vagyok biztos benne, hogy a
keresztény vallás szemszögéből elfogadható-e a kremáció. Hiszen a
testek nem átvitt értelemben, hanem szó szerint fel fognak támadni.
Igaz, Sztaszisz?
– Valóban – mosolygott az ápolófivér.
– Ide hallgass, Kirill! – kiáltott fel most Sztyepan. – Te csakugyan úgy
gondolod, hogy a feltámadáshoz szükség van arra a csonthalomra?
Ekkor, természetesen mindenki egyszerre kezdett beszélni. Tatyjana
Ivanovnából is kitört a szó, elmondta, hogy még Párizsban olvasta
Fjodorov284 könyvét, A közös ügy filozófiájá-t, mármost ha az „atyák”
tudományos feltámasztásáról van szó, akkor a maradványokra
valószínűleg mégiscsak szükség lehet.
– Ez a tudományos feltámasztás, ha egyáltalán lehetséges, nem lehet
más, csakis nagy isteni csodatétel – jelentette ki Kirill. – Ebben az
értelemben Sztyepannak talán igaza van, amikor azt mondja, hogy a
síri maradványok megléte aligha gyorsítja meg a feltámadás
folyamatát, és hogy a világegyetemben szétszórt hamu, vagy akár az
emberi lényegek számunkra ismeretlen primer elemei… szóval…
értitek, mit akarok mondani…
Sztaszisz Algerdaszovics megkopogtatta kanalával a csészéjét:
– Nekem van mégis szó szerinti nézetem a hit posztulátumaira, és
önnek, Luidzsi Karlovics?
Az olasz, vagy mint gyakran helyesbítőleg mondta, velencei,
összecsattantotta két tenyerét, és erősen megdörzsölte a kezét, mintha
soha nem is ült volna lágerben:
– Hej, lökd meg a kecskét, én szeretem az utópia minden
megnyilvánulását!
Camarado Devecchio a Kolimán legalább ezer proletár kiszólással
gazdagodott. A függöny mögül most előugrott Cecilija, bal kezében az
Anti-Dühring-gel, jobbjában a szemüvegét rázva:
 – Miről beszéltek, ti szerencsétlenek? Kremáció, feltámadás! Miféle
zagyvaságot hordtok itt össze? Nem, nemhiába, nemhiába…
Még be sem fejezte, amikor egy rettenetes robbanás kis híján
elszakította menedéküket, azaz a tizenhat lakást magában foglaló
házat, a földtől.
Az eget a tenger felőli ablakban egy szempillantás alatt vakító
rézsárga fény öntötte el. Még csak annyi idejük sem volt, hogy egy
pillantást vessenek egymásra és az edénycserepekre, amikor eldörrent
egy második, még rettenetesebb, mert valószínűleg még az elsőnél is
váratlanabb – hiszen az ártatlan egeket széthasító első után a második
még váratlanabbnak tűnik –, egy teljesen döbbenetes robbanás. A
harmadikra az ember már számít.
– Térdre! – kiáltotta Sztaszisz ápolófivér, ő maga is térdre hullott az
edénycserepek között, és arcát és tenyerét a vad fényben ragyogó
ablakra emelte. És a békés beszélgetés valamennyi résztvevője
úgyszintén térdre bukott, várva a harmadik, talán végső, apokaliptikus
robbanást. Még Cilecska is térdre hullott, kezében az Anti-Dühring-gel.
Harmadik robbanás azonban nem következett. Pár perc múlva a
közeli horizonton túl, azaz a Nagajevói-öböl felett előbb fehér,
gomolygó, gomba alakú, majd viharos gyorsasággal vörösre váltó
felhők emelkedtek. A ház megtelt a lakók kiáltozásával, az utcán
néhány gépkocsi robogott a kikötő felé.
– Itt a háború? – motyogta Kirill. – Az atombomba?
Lassan, zavartan felkászálódtak térdeplésükből. Az atomháború,
bármilyen rettenetes lehet is, teljesen normális, szinte köznapi
jelenségnek rémlett ahhoz képest, ami oly hirtelen mindannyiukat
megvilágította.
– Marhaság, dehogy pazarolnak atombombát erre a szar nagajevói
kikötőre – mondta Sztyepan.
Kirill bekapcsolta a rádiót. Az Amerika Hangja dzsesszműsort
közvetített. Hamarosan kiderült: mindössze annyi történt, hogy a
kikötőben felrobbantak egy nagy tankhajó kazánjai. A tankhajóval
együtt levegőbe repült a szomszédságában két másik hajó és egy
csomó építmény a parton. Mindenütt tűzvész tombol, rengeteg a halott
és a sebesült, az ítélet napja azonban még messze van, vagyis hát se
nem messze, se nem közel, mert megmondá az Úr: „Mert miként a
villámás kijő napkeletről, és megtetszik napnyugotra is, úgy lészen az
ember Fijának eljövetele is… Ama napot pedig és órát senki nem tudja,
még a mennyei angyalok sem, hanem csak az én Atyám egyedül”. 285 Ezt
olvasta Kirill a lágerbeli illegális Evangéliumban, amelyet Sztaszisz
ápolófivér hozott.

Egy órával a robbanások előtt a magadani település túlsó végén, a

karanténlágerben halálos unalom uralkodott. Foma, a Rosztovi, alias
Zaprudnyev, alias Georgij Mihajlovics Sapovalov, és még vagy félszáz
más név ideiglenes viselője, beleértve az eredeti, vér szerinti nevét,
azaz a Mitya Szapunovot, Vrubel Démon-jaként ült a szerszámraktár
udvarában a ládákon, és elnézett a zónán túlra, azaz a Kolima
végeérhetetlen kőhullámai felé. Ilyesmi régen nem fordult elő: be volt
zárva a zónába, mégpedig anélkül, hogy a legkisebb reménye lett volna
a közeljövőben a szabad kijárásra. Nem kellett volna egy hónappal
azelőtt Szuszumanból visszatérni a karanténlágerbe. Ehelyett jobb lett
volna átlógni a szárazföldre, onnan meg talán eltűnni. Ha a „tiszták”
még itt, a karanténlágerben is hagyták, hogy a „szukák” vezetése alatt
nyájba tereljék őket, akkor lófaszt se lehet tenni: minden összedől. A
Rosztovi komor hangulatban nézett a legközelebbi völgy felé, ahol a
nap úgy kukucskált a hegyre ráboruló ködfátyolon át, mint smasszer a
kémlelőnyílásban.
Alig valamivel több mint egy hónapja, hogy a karanténlágerben
rendteremtő kampány kezdődött. A legszörnyűbb az, hogy a
kezdeményezés nem is egy őrtől, hanem egy szaros dokitól,
Sztyerljagyev orvos századostól eredt. Ez a három szál bajszos hülye
rozmár a párttaggyűlésen harcot hirdetett a korrupció ellen. A
beépített emberek jelezték a terület-karbantartóknak, hogy a százados
úgy üvöltözik a taggyűlésen, mint egy hisztis kurva, hogy, aszongya,
mindenki meg van vásárolva, mindenki meg van félemlítve, aszongya,
a láger gazdája Másfél Iván, aszongya, szégyen és gyalázat, így
bemocskolni a szovjet javító-nevelő munkaszolgálat nemes céljait! A
beszari Zsurjev őrmester reszketve jelentette a Rosztovinak, hogy
Sztyerlagyjev teljesen be van zsongva. Tisztára bevadult. Kis híján név
szerint felsorolta, hogy kik vannak megkenve, kik vannak
megfélemlítve. Otthagyta a spinéje, ez a baja. A spiné összeállt egy volt
sittessel, egy operettszínésszel, az meg gyereket csinált neki. A
százados pedig a magánéleti zűrjei miatt a személyi állományon tölti ki
a bosszúját. Felülvizsgálatot követel, jelentéseket írogat. A Rosztovi
mindjárt látta, hogy komoly az ügy. Egyszer megvárta Sztyerljagyevet
az egészségügyi részleg mögött az átjáróban. Utána kiáltott a
rozmárszerű alaknak, aki olyan pipaszár lábakon járt, mintha nem is a
sajátjai volnának: „Sztyerljagyev százados!” A doktor összerándult, a
csizmája megcsúszott a húgyos jégen, a pisztolytáskája után
kapkodott: „Ki van itt? Ki szól? Mit akar?” A Rosztovi kellő humorral
mély basszus hangon odadörmögte: „Ne izguljon, százados.
Hallásvizsgálat.” Sztyerljagyev zavarában sehogy se tudta felfogni,
honnan jön a hang. A Rosztovi ekkor csaknem közvetlen közelből
nekiszegezte: „Mi van Sztyerljagyev, nem bírsz magaddal? Nem tudsz
nyugton maradni? Fel akarod dobni a talpad?” Azzal felszívódott,
elnyelte a karanténláger dzsungele, melynek száz meg száz
veszedelmes lakója élesre köszörült reszelőt hord a nadrágjában.
De a figyelmeztetés nem használt. Egy szép napon csakugyan kiszállt
egy bizottság. Átszortírozták a barakkokban az állománynak mindjárt
csaknem egyharmadát, igaz, aztán a tempó lefékeződött, aminek oka
egy orrbetöréssel és okádással fűszerezett tiszti bankett volt.
Háromnapos józanodás után azonban a szortírozás felújult, még ha
nem is a korábbi rohamtempóban, de szívósan és következetesen. A
legjobb embereket, a „tisztákat” az ércbányákba etapírozták, de ami a
legfőbb: a „területkarbantartókat” egyik pillanatról a másikra
feloszlatták. A csoport magját azért mégiscsak sikerült megőrizni, így
maga Foma megkapaszkodott a szerszámraktárban létszámellenőri
beosztásban, de nyilvánvaló volt, hogy a szervezet a végnapjait éli:
bármelyik pillanatban várni lehetett az egész lágerre kiterjedő
hajtóvadászatot és a leleplezést. Az új rezsimfőnök, Glazurin őrnagy, a
bolsevik szemeteket utánozva, feszesre húzott szíjakkal, három
géppisztolyos kíséretében járkált a lágerben. Gyakorta vele grasszált
Sztyerljagyev, a belügy egészségügyi szolgálatának századosa, aki
„nem bírt magával”. Ez utóbbin mintha Basedow-kóros tünetek
mutatkoztak volna: megsötétedett bőr, végtagremegés, dülledt
szemgolyók. A százados, miután a felesége faképnél hagyta,
megveszekedetten inni kezdett, egymaga, ráadásul nem evett, ehelyett
csak az ujjaival turkált az egyhetes frissességű scsíben. Elhanyagolta a
könyveit, az orvosiakat és a szépirodalmiakat egyaránt. Azelőtt a
századost az aktuális irodalmi folyamatok legjobb ismerőjeként
tartották számon, most a küszöbről behajigálta a sarokba a Novij Mir-t
meg a többi efféle folyóiratot, ahol azok a leglehetetlenebb pózokban
halmozódtak fel. Arról, hogy akár csak a közelébe is menjen a
kultúrháznak, melynek előcsarnokában annak idején intelligensen
kiöltözve oly bájosan sétálgattak Jevdokijával, szó sem lehetett, a
hűtlen hitves ugyanis éppen ebben a bűntanyában ismerkedett meg
azzal a trockista operetténekessel, aki a Tizenegy ismeretlen című
dalműben Stanley áriáját bégette: „Reggelente ezt harsogja tévé, rádió,
az újság. Ez aztán a népszerűség!”
Egy passziója maradt Sztyerljagyev századosnak: az onanizálás. Az
ágya mellett baloldalt az egész falat telelocsolta szerelemnedveivel, sőt
a fantáziája olykor egész a mennyezetig lövellt. Amikor Sztyerljagyev
nekiült inni, az első pohár után hozzáfogott levelet írni J. V. Sztálinnak:
„Drága Joszif Visszarionovics! Az Ön zseniális vezetése alatt a szovjet
nép a Nagy Honvédő Háború idején alapos leckét adott Adolf (olykor
Albert) Hitlernek, a világimperializmus lakájának. Németország
azonban nem csak Hitlert adta nekünk. Neki köszönhetjük Marx
Károlyt, Engels Frigyest, Lenint, Wilhelm Piecket. Ez az ország remek,
termékeny tapasztalatokat halmozott fel az emberiség
kigyógyításában is. Én, mint a Szovjetunió Belügyminisztériumának
munkatársa és mint a leghumánusabb szakma képviselője, úgy vélem,
hogy a Dalsztroj északkeleti javítónevelő munkatáborainál az állomány
szortírozásában fel kell használnunk a német tapasztalatok
legpozitívabb elemeit. Különben, drága Sztálin elvtárs, a legközelebbi
jövőben szembe kell néznünk a dialektika könyörtelen törvényével,
amikor a mennyiség átcsap minőségbe…”
Valahányszor feladta a levelét, szilárdan meg volt győződve, hogy
egyszer megkapja majd a választ. Egyébként nem is tévedett: ha nincs
a lázadás, hamarosan letartóztatták volna a vezérnek küldött
provokatív tartalmú levelek szerzőjeként. Egyelőre Glazurin őrnagy
kíséretében fel-alá grasszált a láger területén, ide-oda forgatta dülledt
makk szemét, egész barakkokat fertőtleníttetett, ami a barakkok
minden holmijának megsemmisítését, és azoknak a matracoknak az
elégetését jelentette, amelyekben a láger amatőr bajvívói a maguk
barkácsolta, jól kiköszörült dárdáikat tartották. A sittesek szótlanul
nézték a szemetek érthetetlen aktivitását. Természetesen mindenkit az
foglalkoztatott: vajon miért hallgat Másfél Iván?
Hát ilyen események előzték meg az adott pillanatot regényünkben,
és most annyit tehetünk csak, hogy az egykor nagy hatalmú „terület-
karbantartó brigád” vezérét Vrubel Démon-jának pózában ábrázoljuk,
a szerszámraktár egy titkos zugában. „Nem kellett volna visszatérni a
karanténlágerbe – ásítozott komoran Mitya –, nincs semmi, ami itt
tartana.” Amikor ezen az esti órán ilyesmi járt az eszében,
mindenekelőtt Marinka Smidt hiányára gondolt. Már több mint egy
éve, hogy a luvnya egy szállítmánnyal Talijra került, ahol a láger
szülőotthonában megszülte Mitya gyermekét (azt se tudni, fiú-e vagy
lány, vagy valami tajga csudája), aki most a láger bölcsődéjében
nevelkedik, ahova a luvnyának is sikerült dadaként beügyeskednie
magát. A Rosztovinak a lágerekben tett legutóbbi csavargásai során
nem sikerült eljutnia a luvnyához, kár: most egyhamar nem jut el
hozzá. Jó luvnya volt ez a Marinka Smidt. Beteszed neki, és egyszerre
szinte megint embernek érzed magad. A Rosztovi rászoktatta, hogy
úgy szólongassa: Mity-Mity; attól fogva nem is hívta másként, mintha
kitalálta volna, hogy ez nemcsak amolyan baszós duruzsolás, hanem a
valódi neve. De, ahogy a régi öregek mondták, hol van már a tavalyi
hó? A legszarabb az egészben az, hogy most nem lehet a női részlegből
luvnyát keríteni: Glazurin őrnagy, a spiclik súgására, bedeszkáztatta az
összes átjárót, sőt egyes helyeket be is betonoztatott. Ezekkel a
spiclikkel muszáj lesz elbeszélgetni. Másfél Iván nem teheti meg, hogy
most már harmadik hete hallgasson, ha pedig szól, akkor olyan végső
leszámolás tör ki, ami felér a Varjag286 pusztulásával.
Legutóbb, amikor a nagy szejmcsaszi lágerben megkéseltek pár
szukát, Mitya néhány társával együtt a belső bíróság elé került, és
kapott még egy negyedszázast, ezúttal Szavics Andrej Platonovics
nevére, aki akkor már réges-rég az örökre átfagyott földben nyugodott.
És bár mindenki – a bírák, a vádlottak, a fegyőrök – egyaránt
tökéletesen tisztában voltak vele, mennyire nem számít ennek a
rettenetes, szép fiatalembernek az újabb huszonöt év, amelyet nyilván
hamis névre róttak ki, maga Mitya mégiscsak megérezte saját
nyomorult sorsának erős, alattomos szorítását. Hány ilyen
negyedszázast szedett már össze, különböző nevekre! Kitennének
legalább ötszáz évet. Hé, nem túl sok az egyetlen paraszt számára?
Nem túl sok iszonyat jutott annak az egyetlen kisfiúnak: a Szapunov-
tanya felégetése, a fenyegető éhhalál, majd a Gradovék szanatóriuma
után a XX. század rettenetei: a Junkersek, tankok, lángszórók, a fogság,
a Vlaszov-sereg, a partizáncsapat, ezek a végeérhetetlen haldoklások
és túlélések, agyonlövések és agyonlövetések, és Fomocska
Zaprudnyev a tizenegy cigarettájával, és a bűn a legvégső határig, és…
„a lágerekből üdv neked, a cimborákat ne feledd, ezerszer csókol
Andrejed”, és bár te lettél itt „a szarkupac királya”, nem túl sok ez
mégis? Lassan harminckét éves leszel, ez pedig azt jelenti: nem
szabadulsz már meg soha a blatnojbőrtől, az atamánbőrtől. Ebben
fogsz megdögleni, hálát adva a sorsnak a szórakoztató utazásért? Vagy
talán ki kéne próbálni a micsurini módszert, azaz nem várni a
természet kegyeire, hanem elvenni tőle, ami kell? Kivergődni a
karanténlágerből, elvinni Marinkát az egyszülött takonypóccal, és
visszautazni a „szárazföldre”, mint boldog család, akik szerződéses
szakemberként keresik a kenyerüket? Technikailag nem nehéz
mutatvány, pénzt és flepnit épp eleget hagyott szanaszét különböző
dughelyeken a Kolimán is, a „szárazföldön” is. Ott a határtalan, sűrűn
lakott szárazföldön a legkitűnőbb belügyes papírokkal, párttagsági
könyvvel és jellemzésekkel elhelyezkedünk valahol, adminisztratív
vonalon. Ha itt az egész lágert a markomban tudom tartani, az ottani
kis tetvekkel aztán igazán elboldogulok valahogy. A legfontosabb, hogy
lélekben összeszedjem magam, felborzoljam a tollamat, és megint
higgyek a saját nem mindennapi képességeimben. Letelepedünk
Moszkvában, eljárunk Szerebrjanij Borba, nagyapához, nagymamához,
teázni, Chopint hallgatni. Marinkát leszoktatom a káromkodásról, meg
arról, hogy elcsórja az értékes dolgokat.
Elképzelt egy estét Szerebrjanij Borban, a zongorát, a nagyapát,
amint az orra előtt tartott könyvvel fel-alá sétál a dolgozószobában, és
önmagát, amint bevezeti a házba selyemruhás kedvesét, az Ötsarok
ellenállhatatlan tolvajnőjét. Amint elhelyezkedünk Moszkvában,
levelet írunk Magadanba, a Szovjet utcába. Köszöntelek benneteket,
drága nevelőszüleim, Cecilija Naumovna és Kirill Boriszovics! Talán
már azt hittétek, hogy rég felfaltak a farkasok, pedig élek, épségben,
egészségben, melyhez hasonlót kívánok nektek is egész lelkemből,
fiatal családommal egyetemben…
Soha nem is felejtettelek el benneteket, kedves bolondok. És soha
nem szűntem meg szeretni benneteket, kedves két bolondom… Na,
nem, ezt persze mégsem írom meg, itt elakad a tollam. Különben talán
jobb lenne nem is Moszkvában letelepedni, hanem az Észak-
Kaukázusban. Ott több a simlis, nagyobbakat lehet kaszálni, meg aztán
a hegyek is közelebb vannak: ha büdös a levegő, könnyebb olajra lépni,
és soká lehet dekkolni.
Meri nagymama talán már nem is zongorázik, hiszen már hetven is
elmúlt, talán Borisz nagyapa sem mászkál már a könyveivel, menet
közben olvasgatva, lehet, hogy végképp átvándorolt oda, ahol a
szentekhez flepni nélkül is be lehet jutni… Hiszen tizenkét esztendő
telt el azóta, hogy elmentem abból a házból, gondolta Mitya, és amint
ez eszébe jutott, nyomban lehemperedett az új élet szikrázó
magasságaiból a jelen átgázolhatatlan kloákájába. Ha meglépek,
anélkül, hogy megtenném, amiért az egész brancs idegyülekezett
Kazahsztánból, nem maradok életben. Akkor kampec ennek az egész
Másfél Iván-históriának. Akkor a mi sakál fajtánk egy percig sem hagy
életben, megtalálnak bárhol, kiontják a belemet, és az öklükre tekerik.
Ábrándozol, te marha! Nincs más út a számodra, mint a véres, aljas
gazság…
Ekkor valaki hangosan felsóhajtott mellette:
– Hej, Mitya-Mitya.
A hangos sóhajt alig hallható, visszafojtott suttogás követte. Mellette
egy ládán ott ült Vova Zseljabov, alias Goska Krutkin, akit a lágerben,
bármilyen furcsa, a fronton ráragasztott névvel Girnyónak emlegettek.
Mitya elkapta a grabancát:
– Hát te hogy találtál itt meg, te rohadék?
Goska úgy forgatta a fejét, mintha élvezné Mitya kezének szorítását:
– Csak úgy véletlenül, véletlenül, Mityasa, drágaságom! Egyszerűen
csak mászkáltam, szomorkodtam, és hirtelen megláttalak, hogy te is
szomorkodsz. Hiszen rokon lelkek vagyunk. – Goska bedugta a
mancsát sok rétegű rongyai mélyébe, és hirtelen előhúzott egy vastag
falú, csatos üvegecske szeszt. – Gyere, cimbora, lazítsunk egyet, mint
valamikor, rég, Debendorfban, emlékszöl, ugye? Moziba jártunk,
emlékszöl-e?
Felröhögött, szabad mancsával sok mindent felidéző rejszoló
mozdulatokat tett.
– Te hol szerezted ezt a piát? – csodálkozott gyanakodva Mitya.
– Ma kivittek bennünket a városba, mázolni – magyarázta készséggel
Goska. – Hát, hisz ismersz te engem – kacsintott, mintha még valamit
szeretne eszébe juttatni a bajtársának, talán mindazt, amit együtt
nyeltek. – Na, fogd, húzd meg!
– Nem, nem, húzd csak meg előbb te!
– Haha, ne félj, Mityaj, nincs megmérgezve! – Nagyot húzott a
flaskából, egész teste összerázkódott. – Tiszta tűz! Csudajó!
Mitya követte. Csakugyan csudajó volt, hej, maga a fiatalság,
folyadék képében. Mitya, bár tisztában volt vele, milyen csalóka ez a
hatás, mégis felélénkült, kortyról kortyra egyre jobban érezte magát,
még a mellette ülő buzi spicli iránt is egyre inkább eltelt jóindulattal.
Még át is ölelte a vállát, és megrázta:
– Hej, te Girnyó, te Girnyófalvi!
 Végtére mégiscsak ő az egyetlen lélek hét határban, aki ismert
engem tiszta fiúként. Goska válaszul hirtelen erősen és szenvedélyesen
szájon nyalintotta. A dombok árnyékában megült a homály. Hirtelen
erősen és ellenállhatatlanul felhorgadt benne a vágy.
Goska Krutkin úgy elkapta a dákóját, hogy Marinka Smidt sem
különben, tisztára női fogása van. Mi a faszt csinálsz? Mitya, Mitya,
drága fiacskám, látod, nem nyírtalak ki, pedig kinyírhattalak volna,
igaz-e? A fáradt nap szelíden búcsúzott a tengertől. Nézd, bazdmeg, az
ég, olyan, mintha Olaszországba szöktem volna. Na hiszen, próbáltál
volna meg kinyírni, fasírtot csinálnak belőled. Hej, Mitya-Mitya,
butuska kisfiam, drágaságom, milyen egy kis butuska vagy! Ereszd el a
farkamat, Girnyó, megfulladsz! Hej, Mityenyka, édeském, hiszen
tizenkét éve, hogy szeretlek téged, ez a tizenharmadik! A dialógus
monológgá változik: hé, Goska, te szuka, te mocskos dög, mit tudsz te a
szerelemről, a szopáson kívül? Szoktál legalább fogat mosni, te
hímringyó? Minden korty ital csupa tűz, szétárad a testben, bejut
mindenhová, egészen a hajszálerekig, akkora az elektromosság
odabent, mint a halálfejes transzformátorházban, magasfeszültség,
odalent pedig a földelés szív, a közlekedő edények elve szerint, tűz és
cukor körforgása, amíg ez tart, nem gondol rá, hogy megint el lett
árulva, politikailag be lett mószerolva, mert hatott a fenyegetés az
uránbányával, most majd rászállnak, és hamarosan… a nadrág lehullik,
folytatódik a színjáték, na, jól van, na, hát vágd be nekem, tiszta
vagyok… hogy hamarosan elviszik a politikaiakkal, lehet, hogy az
uránbányába, legalább annyi öröme legyen, hogy igazán, ember módra
elbúcsúzunk, hej, milyen játékos lyukad van, hogy lehet, hogy ilyen
finom, csúszós, Girnyó, a kedvedért ilyen, Rosztov papa, ó-ó-jaj, olyan,
mint mindig, ha terád…
Ez volt az a pillanat, amikor a két egymást követő robbanás
megrázta az alkonyodó égboltot és az elsötétedett földet. Goska és
Mitya szétrepült egymástól, abban a szent meggyőződésben, hogy ez a
büntetés a „közlekedő edények” bűnéért. A mennydörgés még néhány
percig zúgott a hasadékok között. A láthatár fölött, Kolima kapuja
fölött, amelyen át a föld annyi éve szívta már magába a sztálini emberi
trágyát, gomolygó gombasapkás oszlopok emelkedtek, utánuk fekete
füst, tomboló tüzek fénye.
Goska a nadrágját húzogatva már a titkos járat felé kúszott, közben
hátrapillantott Mityára, és rázta a hangtalan nevetés. Néhány helyen
máris felvijjogtak a szirénák. A bejárat melletti őrtoronyból lövések
csattantak. Lábdobogás. Páni jajveszékelés. Mitya odarohant a
rejtekhelyéhez, letépett néhány szál deszkát, félrehajított pár téglát, és
előhúzta dali cimboráját: egy géppisztolyt.
Goska felvisított:
– Ezt ti csináltátok, ugye, ugye? Mondd, Mityka, ez a ti kezetek műve,
ugye? Felkelés, ugye? Az anarchia a rend anyja? Igen? Beszélj!
Mitya becsattintotta a géppisztolyba az ívtárat, két másik tárat
bedugott a zsebébe meg az inge korcába. Nemigen gondolkodott. Egy
dolog világos volt: megkezdődött. Most aztán hajrá, ami belefér. Goska
a bűnös fenekével kúszva behátrált már ravasz búvónyílásába. A pofája
hol kikerekedett, mint a kelt tészta, hol összezsugorodott, mint a
savanyított gomba.
– Felelj már, Szapunov, a tieitek, a „tiszták” robbantgatnak, ugye? Mi
az, mit játszod a kukát? Válaszolj már, te fasiszta dög!
Mitya felemelte a géppisztolyát:
– Elárultad magad, te spicli! Golyót akarsz?!
Az utolsó pillanatban fogta vissza magát, hogy meg ne húzza a
ravaszt, hagyta, hogy a cukros seggű cimbora az utolsó pillanatban
elhordja magát. A cimbora, az a bitang, azonban nem fogadja el ezt az
ajándék pillanatot, ellenkezőleg, visszamászik a járatából, és titkos
szavakat, neveket kiáltoz, amiket, a Rosztovin kívül soha senki együtt
nem hallott még a „terület-karbantartók” közül sem.
– Na, ki vele, ki működött a kikötőben? Az Öszvér, a Koncentrátum, a
Sztahanovista, a Csupasz, a Szeder, a Harcsa, a JuBeKa?287 Látod,
ismerem az összes farkasodat, hát nyomás, vallj be mindent, Másfél…
– Golyót akarsz, te spion? Hát nesze, itt van három!
A rövid sorozat darabokra tépte Krutkin lüktető eleven ábrázatát.
Most aztán sirathatod a Girnyót, sirathatod szépséges ifjúságodat. De
nincs idő sírni, minden összeomlik.
 Kirohant a szerszámraktár udvarából. Sittesek tömege rohant, nem
tudni, hová.
– Hé, állj, Másfél Iván parancsolja!
De senki nem figyelt rá. Hová rohannak? Futott a többiekkel.
Felvillant az eü.-részleg ablaka, odabent JuBeKa és az Öszvér épp
abban a pillanatban szúrta le Sztyerljagyev századost. Körös-körül a
tömeg a vaságyak darabjaiból barkácsolt, élesre köszörült dárdáit
rázta. Rohantak, hogy felborogassák az őrtornyokat, kitépjék a
fegyőrök kezéből a tűzfegyvereket, de főképp, hogy leverjék a
lakatokat, hogy hozzájussanak a szeszhez… A kolimai nyamnyam törzs,
az örök fagy birodalmának szemete, részegek már szesz nélkül is,
magától a nagy bulitól, a robbanásoktól, a tűztől, a szirénák
vonításától, a lövések ropogásától, és csak egyet akart mind:
kihasználni ezt az élvezetet, szesszel szítani, szúrni, vágni, lőni. Másfél
Iván gondosan kidolgozott terve – az összes „szuka” egyidejű
megsemmisítése, az őrség lefegyverzése, aztán Magadan
kulcsfontosságú pontjainak gyors elfoglalása – semmivé vált. Most már
a terv kieszelője, a bedöntött szesztől és a ki nem ontott cukortól
megszállottan maga sem tudta, hová sodródik a tömeggel, amelyben
összekeveredett mindenki: a „szukák”, a „tiszták”, a különleges
kontingens, a különleges osztály, a lágerprincek és az igavonó barmok
– mind rohantak a kijárathoz, a tornyok felé, szembe a géppuskákkal.
Hát ennyit ér a Belügy vasmarka: egy pillanat alatt széthullik a
néptömegek csapásai alatt. Már recseg-ropog a kapu. Feltárulnak a
kapuszárnyak. Csődülnek kifelé a sittesek tömegei. A kapuőrség két fő
tornya közül az egyiken felkapcsolták a reflektort, felugatott a
géppuska.
– Hé, Rosztovi! – kiáltott valaki a tömegben. – Hol a gitárod?
Mitya gondolkodás nélkül odarohant, futtában legyező alakban
végigkaszált a reflektorokon és a géppuskákon. A tömeg megint
szabadon tódult kifelé a zónából. Néhányan már sorra foglalták el a
teherkocsikat és a terepjárókat, dobálták kifelé a fegyőrök holttesteit.
A horda rázúdult a pánikba esett Magadanra. Ordítás, üvöltés, fütty,
vendégek mennek a meleg kéglijeidbe, te drága város! A kitörés
közben persze megfeledkeztek a rezsimparancsnokról, Glazurin
őrnagyról, akit, mellesleg, keményen fejbe talált és elkábított egy tégla,
az irodájában pedig elfelejtették elvágni a telefonvezetékeket. A főbe
kólintott őrnagy, amint felocsúdott, csekista kötelességéhez híven,
felhívta a Dalsztrojnál Caregradszkij tábornokot. Ez utóbbinak, aki
maga is kába volt, de nem téglaütéstől, hanem a kikötőbeli
eseményektől, az utolsó pillanatban sikerült kiküldenie egy
lövészszázadot, az pedig az utolsó pillanatban harcállást foglalt,
keresztbe a kolimai országúton, közvetlenül a város bejáratánál. Így
robbant fel egyetlen éjszakára a kolimai börtönfőváros monoton élete,
hogy a tombolás után visszatérjen a kerékvágásba, az élőerő és a
technika megszokott, bágyatag szivattyúzásához.

Gradovék ablaka alatt éjszaka teherautószám szállították a kikötőből a

sebesülteket és a megégetteket. Az ellenkező irányból, a város északi
határa felől éjszaka lövések és sortűzszerű reccsenések hallatszottak,
mint amikor kifeszített vásznat hasítanak ketté. Cilja és Kirill
kiszedegette az ablakkeretből az üvegcserepeket, megpróbálták
furnérdarabkákkal, deszkákkal befoltozni, párnákkal betömöszölni a
lyukakat. Bármilyen forrók voltak is az események, az egész
tengermelléki síkságot üvegcsengésű hideg borította, és legalább
egyhetes kemény fagyra lehetett számítani. Újra meg újra megjelent a
szomszédasszony, Kszaverija Olimpijevna, a kultúrház tekintélyes
jegyszedőnője. Az asszonyok tanácskozást tartottak, hogyan lehetne
védekezni a hideg ellen, és másnap elsőként kihez kell fordulni a
házkezelőségnél. Cecilijának nagy élvezetet okozott a beszélgetés
Kszaverija Olimpijevnával. Olyan érzése támadt, mintha egy teljesen
normális város teljesen normális életéről lenne szó. Cecilija időnként,
csak mintegy mellesleg, megpróbálta kideríteni, hogyan kerülhetett
egy ilyen tipikus moszkvai hölgy a Kolimára: talán mégiscsak vannak
valamilyen rokonai a lágerekben, vagy éppen ellenkezőleg, az őrségnél.
Kszaverija Olimpijevna, úgy tűnt, nem is érti, miről van szó. Semmi
más nem érdekelte, csak az új operettek, a vásárlások, a kultúrház
személyi állományának fúrkálódásai, meg az éves szabadsága idejére
szőtt tervek. Csak később, a szárazföldről származó cacao-likőrös üveg
mellett derült ki, hogy a hölgy ugyanúgy került Magadanra, mint
Cecilija, azaz, amikor a férje szabadult. Igaz, egy kissé pikáns, bár
szintén teljesen normális – nem politikai, nem szovjetellenes –,
merőben köznapi históriába keveredett, ugyanis mire a férje
kikeveredett a távoli lágerből, már volt egy új, jakut felesége és két
gyereke. Hát ilyen pikáns helyzetbe kerültem, drágaságom. Szelavi,
drágám. Hát, igen, pontosan, ilyen ez a szelavi, ilyen pikáns, csípős, és
mindegy, hol játszódik, az Arbaton vagy a tajgában, az őrtornyok
árnyékában: szelavi!
Végre úgy-ahogy sikerült mindent elrendezni, befoltozni,
betömködni. A rettenetes robbanások, apokaliptikus villanások
hátrább húzódtak a közelmúltbeli emlékek birodalmába, hogy onnan
aztán még messzebb távolodjanak. Az „örök település” zónájának
vidékéről érkező lövések ropogásához, mint kiderült, hamarosan
hozzá lehet szokni. Kirill bekapcsolta a rádiót, és mindjárt beletalált az
Amerika Hangja hírösszefoglalójának közepébe.
„Különös események Berlinben. Ma reggel a város amerikai
szektorába katonai gépkocsin megérkezett Voinov ezredes, a Szovjet
Hadsereg egy tüzérosztályának parancsnoka. Az ezredes politikai
menedékjogot kért az amerikai hatóságoktól. A szovjet hatóságok
nyilatkozatot adtak ki, mely szerint Voinov ezredest a nyugati felderítő
szolgálatok elrabolták, és a szovjet fél követeli az illető haladéktalan
visszaszolgáltatását.
A koreai hadszíntéren ideiglenesen viszonylagos csend van. Az
úgynevezett kínai népi önkéntesek új páncélosegységeket vonnak
össze Panmindzson körzetében. Az Egyesült Államok légiereje folytatja
bevetéseit az ellenség hátában lévő célpontok ellen…”
Kszaverija Olimpijevna szobájából áthallatszott a lemezjátszó:
„Adéltól ősszel így búcsúztam: Ne búsulj, drágám, ég veled…”

A városban Rosztovi Fomának három titkos kéglije volt. A düledező

kerítésekbe, a rozzant barakkokat támasztó rudakba kapaszkodva
sikerült eljutnia az egyikhez, sírva, röhögve, nyáladzva, taknyot
eresztve, vért és szövetnedveket csorgatva a hasa felső részében
tátongó sebből. Ott, a hasában, a belek birodalmában, a máj hatalmas
dombságainak szomszédságában befészkelte magát egy kibaszott-
szétbaszott-geciszopó-isten-fasza féreg, egy fémdurbincs. Amíg az
aludt, egy-két percet még lehetett menni, de amikor az a mocskos
rohadt szégyenletes tetű felébredt, azon nyomban tankként tiporni
kezdte a védtelen belső birodalmat, szaggatta a béltekervényeket,
fasiszta, vagyis bolsevik tűzzel égette a belsőségeket. Mi a fasz, hát
nincsenek odabent partizánok, hogy bedugjanak alá egy aknát, és
véget vessenek ennek a kibaszott garázdálkodásnak?
A kégli ajtaja be volt deszkázva, a tetejében ott lógott rajta annak a
belső bitangnak az édes testvére, egy pudnyi súlyú lakat. Próbálj meg
ezen a vason áttörni, próbáld meg átvonszolni a beleidet ezeken a
fémakadályokon! Az utca zsákutcába torkollott, a földön kúszó, sűrű
vércsomókat eregető, géppisztolyát vonszoló Mityát élesre hegyezett
vasdárdák sűrű sora fogadta, melyek mindegyike alkalmas volt rá,
hogy bármilyen behatoló seggét örök életére szétszaggassa. Mitya
tovább kúszott a vaskerítés mentén. Sapka már rég nem volt a fején. Az
imént bőrsapkájával próbálta betömködni az oly alkalmatlan órában
kifakadt, kilyukadt hasát. Feje, melyet ráfagyott váladék borított, olyan
lett, mint egy zománcmázas ananász-faszarász. Hirtelen a kerítés
dárdasora alatt egy kikapart gödröt vett észre. Mitya átgurult alatta a
túloldalra, az elegáns hóbundába öltözött vörösfenyők áldott,
nyugalmas világába. Hej, belebújni egy ilyen bundába, és
elcsendesedni. Ott álldogálni, és ágsuhogással beszélgetni azzal az
odabent lapuló, ártatlan pöcsöcske-golyócskával. Elindult a fenyők
alatt, újra meg újra belehemperedve a hóba, kibaszott jelenlétével
mocskolva a szűzi havat. Mintha a gyerekkorom felé közelednék, már
hallom a zongorát, nagymama, drága. Elöl hirtelen észrevett egy
puskás embert. Abban a pillanatban lekaszálta. De nem puskás ember
volt az, hanem pionír kürtös. Hová megyek? Nem messze a lekaszált
pionír mellett néhány más alak is állt: egy tisztelgő pionírlány, egy
evezős lány, egy diszkoszvető. Távolabb, háttal a jelenlévőknek
darukarként a város felé mutató kézzel ott meredezett talapzatán a
legfőbb gazember. Na, ennek most beleeresztek egy sorozatot a
seggébe: hadd tudja meg, milyen érzés ott állni, golyóval a beleiben!
– Hé, Rosztovi! – kiáltotta valaki jókedvű, harsány mosollyal. – Fiúk,
ni, itt a mi Fomkánk, él!
A Sztahanovista, a Szeder meg a Harcsa, a terület-karbantartók
válogatott vagányai ott üldögéltek nagy élvezettel egy kis filagória
oszlopai között, egy vaslemezen tüzeltek, és egy ládából olyan kis
üvegecskéket szedegettek elő, mint amilyenből nemrég maga Mitya is
cumizott a büdös cimborájával.
– Lágertűz! – röhögtek a faszkalapok. – Nézd, micsoda buli van a
Gorkij parkban! Egy egész láda szesz, kolbász is egy valaggal! Gyer’ ide
a sátrunkhoz, Foma, megrendezzük itt a smasziknak „Szevasztopol
védelmét”! Hé, nézd csak, Foma, mit húztunk a fő fasznak a tökfejére!
A szobor fejére a történelmi távlatokat eltakaró szemetesvödör volt
húzva. Mitya halvány mosollyal elbotorkált a harcostársai mellett.
„Miféle Foma vagyok én? Foma, az igazi, az élő, ott battyogott el
mellettem, cigarettázgatott, fütyörészett, én meg egy keresztüllőtt
hulla voltam…” Udvariasan eltolta magától az odakínált poharat,
elindult a hóbuckákon át a park megtisztított fő sétánya felé, és
megállt, arccal a mocskos vödörbe bújtatott fejű szobor felé. A vödör
egyébként még rendíthetetlenebb külsőt kölcsönzött a szobornak.
– Hát, nesze, te raccsoló,288 nesze, mindenért – mormogta, s még a
beleit tépő drótkeféről is megfeledkezve, géppisztolyából beleeresztett
egy sorozatot a szoborba.
Amíg tüzelt, úgy érezte, a lába nem éri a földet, valami forró fuvallat
felkapja, és gyönyörűségesen lebegteti a föld fölött. A príma tulai
gyártmányú golyók keresztül-kasul szántották az alabástrom
szartornyot. A Szeder és a Harcsa a filagóriában harsányan röhögött a
cirkuszi mutatványon. A Sztahanovista, hátát a rotonda oszlopának
támasztva, már húzta a lóbőrt. A lövedék kifogyott, Mitya az eufória
magasából egyenest a fájdalom kései közé zuhant. Na, hát kifingok?
Hol vagy, te kibaszott halál?! Ledobta a géppisztolyt a hóba, ahol állt, és
amit már összemocskolt, és kúszva elindult a park kijárata felé, oda,
ahol a fagyos szivárvánnyal körülvett utcalámpák alatt békésen
húzódott a Szovjet utca, a téglaszínű házakkal és a
transzformátorházzal. Na, most már tudom, hová tartok: a
transzformátorházhoz. Irány oda, azokhoz az ablakokhoz.
Elvonszolta magát a transzformátorházig, megpróbált háttal
nekitámaszkodni, arccal az ablakok felé fordulni, de a lábai
szétcsúsztak a jégkérgen, elterült, és nem volt ereje, hogy
feltápászkodjék. Most ott feküdt az utcalámpa alatt, szép, fiatal legény,
majdnem úgy, ahogy Fomocska Zaprudnyev feküdt, csak egy kissé
szivárgott belőle a lé, egy kissé már rá is fagyott, és mintha mázzal
lenne bevonva. Még volt annyi ereje, hogy megszólaljon: – Cilja! Kirill!
– szólongatta őket, de ki hallja meg a párnákkal betapasztott
ablakokon át… Azért mégiscsak a közelükben dobom fel a talpam… –
gondolta még –, mégiscsak a szeretteim mellett… Már nem hallotta,
amint csapódott az ajtó, nem látta, amint a házból kiugrott két sötét
alak, és csak a legutolsó pillanatban fogta fel, hogy föléhajol a két
szeretett arc. „Tán mégiscsak felismertek” – susogták fejében a
tambovi lombok, aztán ömleni kezdett belőle valami forró folyam, s ez
a folyam, ahogy ömlött belőle, mindjárt fel is kapta valahová a
magasba, s ő egyre emelkedett, maga alatt hagyva a jégpáncélba
dermedt kolimai partvidék geográfiáját.
XIII. fejezet
Gyűlés az orvostudományin

ekkora csoda csakugyan ez az új mikrobarázdás hanglemez:

egyetlen oldalra ráfér Mozart 40. jegyzékszámú szimfóniája! Mozarttal
telített áldott óra honolt a Krivoarbatszkij utcai padlásműteremben.
Szandro a vászon előtt ült, és szinte karmesterként hadonászva
intenzíven dolgozott az ecsetjével. Ezekben a percekben
megfeledkezett arról, hogy csaknem vak, és élénk, bár a széleken kissé
mégis elmosódó színfoltokkal vitte fel a vászonra Nyina virágának
legújabb és legragyogóbb megtestesülését. „Most legalább nem látja,
hogy öregszem – mondta Nyina ilyen pillanatokban Jolkának, amikor
kettesben ott hevertek cigarettázgatva a galérián. – Vagy mondjuk így:
szinte nem látja.” A cigarettafüstös heverészés a tifliszi szőnyeggel
leterített, jó széles pamlagon kedvenc időtöltése lett a tavalyi
szerencsétlenségek után összebarátkozott két nőnek. Most órákig
tudtak beszélgetni, egymás felé fordulva, maguk közé téve a
hamutartót, a telefont, kávéscsészét, olykor egy-egy pohárka kitűnő
Napóleon konyakot, amit a Prága étteremből lehetett beszerezni. Ha
valaki felhívta Nyinát, Jolka fogott egy könyvet, és nekiállt olvasni,
közben fél füllel hallgatta anyja szarkasztikus intonációját. Ha Nyina
egy céhbeli írótestvére telefonált, ez az intonáció azon nyomban
előkerült. Bármi került is szóba, hangjával akaratlanul egyetlen
alapvető igazságot igyekezett közölni: Tudja, mik vagyunk mi
valamennyien, tisztelt kolléga? Egy nagy rakás szar.
Fél év telt el azóta, hogy Jolkát egy fekete gépkocsi lehozta a
Nyikolszkaja-hegyről, de csak ma, ezen a szürke, szeles januári napon,
amikor a tetők fölött süvítő vihar havat csapkodott a műterem
ablakára, hozta szóba anyjának Beriját.
 – Ha azt hiszed, hogy kínozott, nagyon tévedsz – mondta hirtelen
Jolka. – Képzeld el, egész idő alatt szerelmi vallomásokkal ostromolt.
Bekapcsolta az amerikai lemezjátszóját, és klasszikus zene kísérete
mellett verseket mondott, gyakran Sztyepan Scsipacsovot…
– Ez szörnyűbb lehet sok más kínzásnál – jegyezte meg Nyina.
– Megfogta a kezemet, végigcsókolta a tenyeremtől a könyökömig –
folytatta Jolka –, és azt szavalta: „Becsüljétek meg a szerelmet, az évek
múltán kétszer úgy…” Néha grúzul is szavalt, az egész szépen hangzott.
Amikor ivott, mindenféle ködös célzásokat tett: „Te vagy az utolsó
szerelmem, Jelena! Hamarosan meghalok! Meg fognak ölni, annyi az
ellenségem! Legalább ezer nővel volt dolgom, de teelőtted senkit nem
szerettem!” És így tovább. El tudod képzelni? – Jelena hangja
megremegett, tenyerével eltakarta a szemét és az ajkát.
– Szegény kicsikém – suttogta Nyina, és simogatni kezdte a lánya
fejét. – Beszélj csak, mondj csak el mindent. Megkönnyebbülsz.
– Tudod, amíg ott voltam, abban a dácsában, egész idő alatt olyan
furcsán éreztem magam – folytatta kissé megnyugodva az egykori
fogoly. – Valami apátia, valami gátoltság vett erőt rajtam. Szívesen
teniszeztem, belefogtam valami színdarabba, aztán abbahagytam,
napokig valami félig öntudatlan állapotban kóvályogtam a kertben egy
végtelenül szívélyes gazember felügyelete alatt… Egyébként nem
kellett volna őrizniük: egyszer sem jutott eszem ágába sem, hogy
megszökjek. Még csak nem is haragudtam rá. Rémes, de szinte vártam
az érkezését. Azt szokta mondani: „Jelena – úgy ejtette ki: »Elena« –,
bocsáss meg, hogy elraboltalak. Nézz rám, és döntsd el magad: hogy
tehetném meg, hogy úgy udvaroljak, mint a normális emberek?”
Ezekben a percekben még mulattam is rajta: muris volt, kopasz,
gömbölyded, szemüveges, mint egy külföldi filmkomikus…
– Istenem – suttogta Nyina –, biztos valamit belekevertek az
ételedbe, ami legyengíti az akaratot.
Jolka felsóhajtott, beharapta az ajkát, megint megpróbált a tenyere
mögé rejtőzni.
– Lehet, lehet – dünnyögte. – Jaj, mama, miért nem jutott ez egyszer
sem az eszembe?
 Nyina megint megölelgette egyetlen szem hosszú lábú „kicsikéjét”,
megsimogatta a haját, megcsiklandozta a tarkóját, még meg is csókolta
teste legfinomabb, s mint tudjuk, nem öregedő bőrlebenyét, azaz a
fülcimpáját.
– Ide hallgass, tüsikém – mondta –, beszéljünk a legintimebb
dologról. Ha jól tudom, azt megelőzően te ártatlan voltál, igaz? Mondd,
ő… szóval… szóval hált veled, már úgy értem, bocsáss meg a durva
szóért: megbaszott téged?
Amint Nyina feltette ezt a kérdést, egyszerre szinte kővé dermedt:
bármit sejtett is, nem volt hajlandó elhinni, hogy az ő „kicsikéje”,
„tüsikéje” életében az első férfi az a szörnyeteg volt. Jolka beletúrta
arcát Nyina kebelébe, és felzokogott. Végre elkövetkezett az, amit a két
nő oly óvatosan kerülgetett ezekben a hónapokban, kávézós,
cigarettázós heverészések közben, ott a galérián. Mindketten tudták,
hogy e nélkül a beszélgetés nélkül soha nem tudják legyőzni azt az
idegenséget, ami néhány évvel azelőtt támadt közöttük, amikor Jolka
még csak közeledett a „szerelem korához”.
– Jaj, anyuci, fogalmam sincs, nem értek ehhez az egészhez –
motyogta Jolka. – Mind a mai napig nem is értem, hogy mi történt
velem… Sok mindenre nem emlékszem, egyszerűen nem emlékszem
világosan… Amikor első reggel felébredtem, teljesen meztelen voltam,
a fehérneműm össze volt tépve, és tudod, ott valami égető érzés volt,
aztán a dácsán, valahogy úgy játszadozott velem, mit mondjak, mint
egy cicával, simogatott, benyúlt a melltartómba, a bugyimba, aztán
otthagyott, de olyan komor, majdnem tragikus képpel. Egyszer
részegen rám vetette magát, a tenyerével befogta a számat, összevissza
nyálazott… jaj, az a förtelmes, iszonyatos fokhagymabűz… aztán szét
akarta feszíteni a lábamat, bedugta az ujját, nem tudom, lehet, hogy
mást is, de akkor, tudod, éppen… szóval, szóval érted, éppen…
– Menstruáltál, kislányom – mondta Nyina.
„Istenem, gondolta közben, ha tudná, milyen voltam én az ő korában,
milyenek voltunk mi mind, milyen vásottak, azzal a Kollontaj-féle
hülyeséggel, az antropozófiával,289 meg a „pohár vízzel”.290 Miért nem
beszéltem neki soha ezekről? Miért elégedtem meg azzal, hogy
lerajzoltam neki a dolog anatómiáját: ez itt a hímvessző, ez itt a hüvely,
a csikló, a szűzhártya? Az egész olyan egyszerű és olyan… hát milyen?
Én magam sem értek francokat se, hogy hogy van ez az egész… Hogy
mit kezdjünk ezzel az egésszel…”
– Na igen, menstruáltam – folytatta Jolka. – Szóval… véraláfutások,
foltok mindenütt, minden össze volt fröcskölve, engem meg elfogott a
hányinger, amikor az a varangy kilövellte… minden összekeveredett…
azok a hánytató szagok, ő meg csak erőlködött, valami ocsmányságot
üvöltött grúzul… csak annyit jegyeztem meg: „csucshiani, csucshiani”…
Hát így történt, anyucikám, aztán másnap már haza is hoztak…
Úgyhogy végül is semmit sem értettem, nem is fogom megérteni soha,
mert soha többé az életben nem lesz dolgom férfival.
– Elment az eszed, te bolond! – kiáltott fel Nyina.
– Ne beszélj nekem erről többet – mondta ismét határozottan Jolka –
, ezt én elhatároztam egyszer és mindenkorra. Tudod, azon a napon
egy sráccal jöttem el a teniszpályáról. Fantasztikusan tetszett nekem,
talán szerelmes is lettem belé. Éppen őt vártam a metrónál, amikor
betuszkoltak a kocsiba. Tudod, olyan örömöt éreztem, amikor őt
vártam, az egész élet csak úgy lüktetett, énérettem, meg őérte, és
mindent olyan élesen láttam: a napot, az árnyékokat, a lombokat, a
házak kövét… Szóval most már tudom, hogy ilyen soha többé nem
történik meg velem az életben, mert „csucshiani” vagyok, az pedig, te
tudod, azt jelenti grúzul: „mocskos”…
Odalentről valami robaj hallatszott, aztán megszólalt Szandro rémítő
hangja:
– Figyeljetek! TASZSZ-közelmény!
Felhangosította a készüléket, és a padlásszobában szétáradt a
bemondó drámai hangja: „Rövid idővel ezelőtt az állambiztonsági
szervek lelepleztek egy terrorista orvoscsoportot, mely célul tűzte ki,
hogy ártó kezeléssel megrövidítse a Szovjetunió vezető
személyiségeinek az életét. A terrorista csoport tagjai közt volt Vovszi
belgyógyász professzor, Vinogradov belgyógyász professzor, M. B.
Kogan belgyógyász professzor, B. B. Kogan belgyógyász professzor,
Jegorov belgyógyász professzor, Feldman fül-orr-gégész professzor,
Ettinger belgyógyász professzor, Grinstejn neuropatológus
professzor…
…A gonosztevők beismerték, hogy amikor Zsdanov elvtárs
megbetegedett, hamis diagnózist készítettek, eltitkolták
szívinfarktusát, olyan kezelést írtak elő, ami ellenjavallt e súlyos
betegség esetén, és ezzel megölték Zsdanov elvtársat. A gonosztevők
megrövidítették Scserbakov elvtárs életét is.
A gonosztevő orvosok legfőképp azon igyekeztek, hogy
megrongálják a vezető szovjet katonai káderek egészségét, ezzel
gyengítsék az ország védelmét, azáltal, hogy eltávolítják Vasziljevszkij
marsallt, Govorov marsallt, Konyev marsallt, Styemenko
hadseregtábornokot, Levcsenko admirálist…
A letartóztatás keresztülhúzta aljas terveiket.
Az elfajzott gyilkos orvosok, akik megtiporták a tudomány szent
zászlaját, külföldi felderítőszervek zsoldosaiként tevékenykedtek. A
terrorcsoport legtöbb tagja (Vovszi, Kogan, Feldman, Grinstejn,
Ettinger és mások) kapcsolatban állt az amerikai hírszerzés által
létrehozott nemzetközi burzsoá nacionalista zsidó szervezettel, a
Jointtal… A letartóztatott Vovszi bevallotta a vizsgálat során, hogy az
utasítást »a Szovjetunió vezető kádereinek elpusztítására az Egyesük
Államokból a Joint szervezetétől kapta, Simelovics doktor és az ismert
burzsoá nacionalista Mihoelsz közvetítésével.«
A vizsgálat a közeli napokban befejeződik.”
Csend támadt. Jolka és Nyina lenézek a galériáról. Szandro egy
összefestékezett köntösben állt a stúdió közepén.
– Ennyi az egész? – kérdezte Nyina.
– Azt hiszem, ennyi – felelte Szandro.
– Milyen furcsán hosszú ez a szünet – mondta Nyina.
Szandro vállat vont:
– Miért mondod ezt, Nyina? Közönséges szünet.
– De nem, túlságosan hosszú – makacskodott Nyina.
Szandro meglegyintette a kezét, mint egy sasszárnyú pingvin:
– Ugyan, ne beszélj!
 Végre megszólalt az Össz-szövetségi Rádió bemondónőjének
ismerős édeskés hangja: „A TASZSZ közleményét olvastuk fel. Most
pedig folytatjuk kívánságműsorunkat. Következik hindu kereskedő dala
Rimszkij-Korszakov Szadko című operájából…”
– Kapcsold ki! – kiáltotta Jolka.
– Nyugalom, nyugalom, gyerekek! – vette át a parancsnokságot
Nyina. – Szedelődzködjetek! Megyünk Szerebrjanij Borba!

Három nappal a TASZSZ közleményét követően az 1. sz.

Orvostudományi Egyetem dísztermében nagygyűlést rendeztek a
tanári és a hallgatói aktíva számára. A horosevói országúton
hóförgeteg vágtatott. A látótávolság a nullához közeledett. A két Borisz
Gradov, a III. és a IV. a zsákmányolt Horchban sorsuk újabb fordulója
felé hajózott a tejfehér kavargásban. A sors több változatot kínált
nekik. Megtehették volna például, hogy nem hajóznak tovább a
sorsforduló felé. IV. Borisz megállítja a kocsit az út közepén; óvatosan
elfordítja a már mindenféle kencefice ellenére meg-megreccsenő
volánt, megrángatja előre-hátra a már nyikorgó sebváltót, és
visszafordul; otthon az egész családdal együtt megebédelnek, lesz
borscs és sertéssült, szíverősítőnek felhajtanak pár kupica vodkát; este
aztán, amikor a hóvihar elcsendesedik, kimennek a Kurszki
pályaudvarra, és szépen elvitorláznak déli tájakra, a jól megérdemelt
pihenőre. Az unoka a sors nevében ezt a változatot ajánlotta a
nagyapának. De a nagyapa, ugyancsak a sors nevében, mindjárt
lehurrogta az unokát:
– Elég a fecsegésből! Hajts!
– Ne bolondozz, nagyapa! Minek neked ez a szar gyűlés? – pillogott
aggódva Borisz a nagyapja méltóságteljes arcéle felé. – Hát látod, mi
megy itt az úton?
A sors láthatólag elfogadta ezt az érvelését. Előttük, az eljegesedett
úton baleset történt: egy autó behajtott az út menti árokba, egy csomó
teherkocsi összetorlódott, közöttük daru forgolódott, az egyre újabb
hóhullámok mindent elfedtek.
 – Na, látod, nagyapa! – mondta IV. Borisz. – Forduljunk vissza, amíg
nem késő.
III. Borisz Nyikityics már szinte ingerülten intette le az unokáját.
Hamarosan mögöttük is feltorlódtak a teherautók és a furgonok, most
már lehetetlen lett volna visszafordulni.
Jó negyven percet álltak a dugóban, így aztán késve érkeztek. Borisz
Nyikityics nyomban felvonult az elnökségbe. Borja, minthogy nem volt
szabad hely, leült az átjáróban egy lépcsőre. Mindjárt megérezte
magán a diákaktíva gondterhelt tekintetét, főképp Eleonora Dudkina
évfolyam-komszomoltitkár aggódó és szerelmes pillantását. Mi a
szösznek jelent meg a bajnok a „fehér köpenyes gyilkosok” elítélése
céljából összehívott gyűlésen? Borja igyekezett ügyet sem vetni ezekre
a tekintetekre, és csak nagyapja sápadt arcát nézte az elnökség
harmadik sorában. „Nagymamának igaza van – gondolta –, valami
különös dolog történik vele. Ez a sötétség az életébe kerülhet.” Majka,
aki most már gyakran vendégeskedett Szerebrjanij Borban, tegnap
szemtanúja volt, amint a nagyapa kinyitotta az újságot, és a zsidó Joint
kártevő, összeesküvő klikkjét elítélő akadémikusok nevei között
megpillantotta saját aláírását. Borisz Nyikityics az újsággal a kezében
azonnal bevonult a dolgozószobájába, és behívta Merit is. Nagyon soká
voltak odabent, a zárt ajtók mögött. Majka eközben megsétáltatta a kis
Nyikituskát és Archi-Medet, de amikor visszatért, az idős házaspár
beszélgetése még mindig folytatódott, időnként emelt hangon, de
kivehetetlenül. Majka még sokáig segédkezett Agasa néninek a
fehérnemű rendbetételében meg a főzésben, de az öregek még mindig
nem jöttek ki. Sűrűn csengett a telefon, tompán hallani lehetett Borisz
Nyikityics hivatalos hangját. Agasa néni bosszúsan félredobta a
törlőkendőt, kis öklével az asztalt ütögette: – Minek veszi fel a
kagylót?! Ugyan minek veszi fel azt a kagylót?! – Végre kinyílt az ajtó,
és Meri nagymama ezzel a hangos mondattal lépett ki rajta: – Ezt
semmiképp sem kellene tenni! – Aztán megjelent Borisz Nyikityics, és
bármilyen furcsa, semmi baja nem volt, sőt élénknek látszott.
Megkérdezte Majkát, véleménye szerint hol lehet az unokája. Majka azt
felelte: a legendás sportoló minden valószínűség szerint most Gorkij
utcai rezidenciáján tartózkodik, és a vizsgára készül, Eleonora Dudkina
és több más szerelmes diáktársnője társaságában. Borisz Nyikityics
elnevette magát. – Magának, Majecska, aztán igazán nem kell
féltékenykedni holmi egyetemista lánykákra! – azaz vérbeli gentleman
módjára pompás bókkal ajándékozta meg a kislányt. S akkor hirtelen
megjelentél azon a fasiszta batárodon, Borka-Grad, és mi mind együtt
megvacsoráztunk, és ez olyan nagyszerű volt, bár Merinek és Agasának
nagyon remegtek az ujjai, amit persze te nem vettél észre. Aztán,
emlékezz csak, órákig gyötörtél itt, az anyád szobájában, te félcédulás,
egészen agyongyötörtél a micsodáddal; szerintem teherbe is estem.
Na, még csak az hiányozna, gondolta Borisz, és amúgy reggeliesen,
csak mintegy reggeli torna gyanánt, meggyötörgette még egy kicsit a
szerelmét.
A reggeli mellett megvitatták néhány módját, hogyan lehet elkerülni,
hogy Borisz Nyikityics megjelenjék az egyetemi gyűlésen. Az öreg
hirtelen egy határozott mozdulattal szalvétájával megtörölte a száját,
és közölte, hogy márpedig ő okvetlenül odamegy. – Legalább azért,
hogy mindenki lásson a tulajdon szemével. – Meri és Agasa azonnal
felugrott az asztal mellől, egyik erre, a másik arra, Borja pedig futott
egyszerre mindkettő után, azaz előbb megpaskolta a konyhatündér
vállát, aztán beszaladt a zongoraszobába, nem is sejtve, hogy
hajszálpontosan ismétli apja azon mozdulatait, amelyeket amaz
néhány hónappal a fia születése előtt tett. – Valami különös dolog
történik vele – hajtogatta ázott zsebkendőjén keresztül Meri. – Ez a
sötétség az életébe kerülhet. Hát nem elég az aláírás, amit úgy tettek
oda, hogy meg sem kérdezték? Most még ez a gyűlés! Hogy lehet
túlélni ekkora szégyent?
Borisz, miközben a hóviharban navigált, azaz újra meg újra „a
csúszás irányába” rántotta a kormányt, és fékezett, észrevette, hogy
amint közelednek, nagyapja arcából egyre inkább kiszáll a vér, vonásai
halottivá, kőmerevvé válnak. Mi a fene viszi arra a gyűlésre? Utazott
volna el délre, vett volna ki egy szobát Szocsiban, most sétálgatna a
parton… lehet, hogy ez naivan hangzik, de mégis kapott volna egy
sanszot. Szónoklatokkal manapság aligha tudja megvédeni magát az
ember. A vadállat megint dühöngeni készül, mint harminchétben.
Szaska Seremetyjevnek igaza volt: fegyverkezni kell, muszáj, egy
utolsó, döntő csatára. De ki fog fegyverkezni? Azok tizenöten, a
Dosztojevszkij-körből?
Úgy látszik, Gradov professzort már nem is várták az elnökségbe. Az
elnökség tagjai sugárzón mosolyogtak. Az orvostudomány nem zsidó
származású megmaradt oszlopai. Az elnök arrább akart húzódni, hogy
odaültesse maga mellé Borisz Nyikityicset, de az szerényen
behúzódott a második széksorba. A szószéken eközben éppen
befejezte beszédét az egyik párbizottsági tag, Udalcov, az anatómiai és
sebészeti tanszék docense: „…azokat pedig, akik bemocskolták a mi
nemes szakmánkat, sújtsa örök gyalázat!” Az utolsó szavak szinte
templomi diszkanttal repültek fel a csillár felé, komoly rezonanciára
számítva mind a kristálycsüngőkben, mind a jelenlévők szívében.
Udalcov taps közepette elindult volna lefelé a tribünről, amikor a
harmadik sorban hirtelen felállt egy kislány; Borisz felismerte: Mika
Bazsanova volt a harmadik évfolyamról.
– Udalcov elvtárs, mondja, mit csináljunk a tankönyvekkel? –
kérdezte Mika teljesen gyermeki hangon.
– Miféle tankönyvekkel? – ütődött meg a docens.
– Hát a tankönyveinkkel – monda Mika. – Mert ezek a kártevő
orvosok, ugye, ezek nagy tudósok és tanárok. Mi az ő könyveikből
tanulunk. Most mit csináljunk ezekkel a könyvekkel?
Udalcov a bal kezével megkapaszkodott a szószékben, jobbjával
furcsán kotorászni kezdett valahol jobbra. A teremben valaki óvatlanul
felvihogott. Udalcov hirtelen előkapta, amit keresett: a hosszú
mutatópálcát, amelyet nyilván tudat alatt észrevett a szószék mellett; a
tárgy alighanem az előző ülésekről maradt itt, amikor rendeltetésének
megfelelően, a szemléltetőeszközökön való mutogatásra használták.
– Miféle könyveik?! – süvítette a docens, és megmutatta, mire kell
neki a mutatópálca: lesújtott vele a szószékre, mint egy Bugyonnij-
harcos a kardjával. – Azokat a büdös könyveket elégetjük, és a hamut
szétszórjuk a szélbe! – Még egy csapás a szószékre, aztán még egy; a
mutatópálca, mindenki csodálkozására, ezt is kibírta. – Ezeknek a
gyalázatos koganoknak a nevét, a legparányibb emlékét is, kihajítjuk a
szovjet orvostudomány történetéből! Rohadjon el ezeknek a
gyilkosoknak a csontja mielőbb az orosz földben, hogy nyomuk se
maradjon!
A halálra rémített Mika rázkódott a zokogástól. A docens maga is
rángatódzott: úgy látszik, hisztériás roham vett erőt rajta. A
pártbizottság két tagja, óvatosan kerülgetve a büntető pálca csapásait,
nagy együttérzéssel és elvtársi gyengédséggel lekísérték Udalcovot a
tribünről.
– Nahát, micsoda viharos szenvedélyek! – szólalt meg Borja-Grad a
zavartan elcsendesedett teremben.
S ekkor váratlanul szót adtak a nagyapjának, a köztiszteletben álló
professzornak, az Orvostudományi Akadémia rendes tagjának. Az
elnök, az ugyancsak nagy tiszteletnek örvendő Szmirnov professzor,
azzal, hogy közvetlenül Udalcov után adott szót Gradovnak, nyilván a
gyűlés tekintélyes voltát kívánta hangsúlyozni; mondván, nem csak a
fiatal docensek vesznek részt a hazafias akcióban, akikről egyesek
esetleg azt mondhatnák, hogy nem annyira a nemes harag, mint inkább
a beteges karrierizmus viszi őket egészen a hisztériáig, hanem a régi
iskola dicső képviselői is, akiket titulusok és kitüntetések tömkelege
emel a többiek fölé: lám-lám, tisztelt hallgatóság, a szovjet
orvostudomány még nincs lefejezve, de nem ám, és milyen derék dolog
Borisz Nyikityics részéről, hogy ingadozó közérzete ellenére elegendő
erőt érzett magában… Mint hasonló helyzetekben gyakran történik,
Szmirnov professzor csak önmagát hitegette, amikor Udalcov
hisztériáját a „beteges karrierizmusnak” próbálta betudni. Valójában
pontosan tudta, hogy egyáltalán nem karrierizmusról van szó, hanem
az egész idegrendszer tevékenységét megbénító rettenetes félelemről,
a félelemről, amely minden jelenlévőt gúzsba kötött, és amely az öreg
Gradovot is ide kényszerítette, sőt most felkergeti a szószékre, s amely
őt magát, az elnököt is arra kényszeríti, hogy ilyen természetellenesen,
ilyen kényszeredetten mosolyra húzza a száját.
Borisz Nyikityics felment a szószékre, megigazgatta a nyakkendőjét,
és középső ujjával megkocogtatta a mikrofont. Hirtelen mindenki
felfigyelt rá, hogy a hetvenesztendős akadémikus még egyáltalán nem
látszik roskatagnak. Ellenkezőleg: arca összeszedett, szigorú, tartása,
mozgása roppant határozott, szemében eleven tűz ég, orcáján könnyű
pír lobog, amely pompásan kiemeli ősz haja szépségét.
– Elvtársak! – szólalt meg egyenletes, nyugodt hangon, melynek
felhangjaiban szinte érződött, hogy az „elvtársak” mögött „mélyen
tisztelt uraimra” gondol. – A történtek valamennyiünket
megrendítettek. Most vált világossá, mit jelentett orvostudományunk
néhány vezető alakjának eltűnése. Ki az, aki elhiszi ezeket a végtelenül
ostoba dajkameséket azokról a terrorista cselekményekről, amelyeket
Vovszi, Vinogradov, Kogan, Jegorov, Feldman, Ettinger, Grinstejn
professzornak és a TASZSZ közleményében felsorolt sok más
szakembernek tulajdonítanak? Én magam ezekkel az emberekkel
vállvetve dolgoztam egész életemben, sokukat a barátomnak tekintem,
és eszem ágában sincs holmi ostoba és szégyenletes – igen, igen,
elvtársak, hangsúlyozom, szégyenletes! – vádak miatt megtagadni a
barátságunkat, és azt a kitűnő véleményt, amelyet ezeknek az
embereknek a kifogástalan szakmai tevékenységéről kialakítottam. A
felsoroltak kivétel nélkül önfeláldozóan dolgoztak a Nagy Honvédő
Háború frontjain – gondoljunk csak arra, mit ér egymaga a működő
hadsereg belgyógyászati szolgálatának megszervezése, amit a
történelemben először Miron Szemjonovics Vovszi oldott meg! Ezek az
emberek mind a legmagasabb katonai rendfokozatokban és
kitüntetésekben részesültek, most pedig ilyen gyalázatot szórnak a
fejükre! Számomra tökéletesen világos, hogy kollégáink valamilyen
zavaros politikai játszmának estek áldozatul. Azok az emberek, akik
szentesítették ezt az akciót, akik kitaszították soraink közül ezeket a
kiváló orvosokat és tudósokat, úgy látszik, nem törődnek a szovjet
orvostudomány sorsával, mi több, nem gondolnak a tulajdon
egészségükre. Szeretném elmondani továbbá: megdöbbent az üggyel
kapcsolatos sajtókampány teljesen nyílt antiszemita jellege. Nem
kétséges számomra, hogy valaki provokálni akarja népünket,
pártunkat, a tudományos kommunizmus eszméihez hű
értelmiségünket. Mint idős orosz orvos, aki egy orosz orvos fia, egy
orosz orvos unokája, a Szuvorov-féle hadsereg egy ezredfelcserének
dédunokája, tiltakozom a kollégáimat ért sérelem ellen!
A hallgatóságot annyira megdöbbentette Gradov professzor
hozzászólása, hogy teljes csendben hagyták, hogy végigmondja, sőt,
hogy lejöjjön a szószékről. És csak amikor már lejött, és egy pillanatra
megtorpant, nem tudván, merre induljon – az előző helyére, az
elnökségbe, vagy a kijárat felé –, akkor harsant fel egy páni üvöltés,
mely mintha a késést igyekezne behozni: – Szégyellje magát, Gradov
professzor! – A gát nyomban átszakadt. A sátáni üvöltéstől szinte
remegni látszottak a falakon az alapító atyák arcképei. – Szégyen és
gyalázat! Le a cionista, kozmopolita gyilkosokkal! Le a reakció
szekértolóival!; a többi egyetlen összefüggő üvöltéssé olvadt össze,
amelyen egy pillanatra átütött a harsány, csengő komszomolista kórus:
– Le a zsidóbérenc Gradovval! – A komszomolisták és diákok aktívája
talpra ugrott, és öklét rázva kiáltozta: – No pasarán! – Az asszisztensek
és docensek is buzogtak, ami belefér, a professzorok heves
tenyérmozdulatokkal határolódtak el a szakadártól. Borisz, ahogy a
székek közötti átjáróban a színpad felé futott, észrevette, hogy még
Mika Bazsanova is, aki a tankönyvekről azt a csacska kérdést feltette,
az is felháborodottan rázza kezecskéjét. Sajna, úgy látszik, még a
szerelmes Eleonora Dudkina is beállt a sorba. Borisz egy lendületes
ugrással fent termett a színpadon, átölelte a nagyapját, aztán megfogta
a karját, és vezetni kezdte a kijárat felé. Egy perc múlva kint voltak az
üres folyosón, és egyre távolodtak a még mindig üvöltöző teremtől.
– Nagyapa, te hős vagy – jelentette ki IV. Borisz.
– Hagyd – intette le III. Borisz –, egyszerűen azt tettem, amit diktált
a…
– Jól van, jól van – vágott közbe IV. Borisz –, minden világos, hagyjuk
a retorikát.
III. Borisz egy kissé elfulladt, valami erőteljes érzés fojtogatta, talán
a boldogság.
– Ez megvan! – jelentette ki szinte kiáltva, aztán kemény, fiatalos
léptekkel elindult, s még a botjával is szinte játszadozott, holott
nemrég még nehézkesen rá kellett támaszkodnia.
 – De meg ám! – mondta IV. Borisz. Minden erejével azon volt, nehogy
elérzékenyüljön, nehogy kénytelen legyen a keblére szorítani szeretett
nagyapját, és nehogy elbőgje magát. – Megvan. Most aztán azon kell
gondolkodnunk, hogyan szedjük az irhánkat. Azt ajánlom, vágjunk neki
egyenesen délnek. Most mindjárt elindulunk ketten Grúziába, vagy
Szocsiba, vagy a Krímre… – Egyszerre eszébe jutottak a nők, és
kiigazította magát: – Pontosabban, te egyedül utazol, én pedig a
vizsgák után csatlakozom hozzád. A kapcsolatot Majkán keresztül
tartjuk.
– Hagyd ezt abba, Bábocska – intette le könnyedén III. Borisz. –
Tényleg azt hiszed, hogy ezek elől el lehet bújni?
– Lehet is, kell is – felelte IV. Borisz. – Hát csak nem fogunk ülni és
várni őket?
Kiléptek a tornácra, s ekkor kiderült, hogy amíg odabent tomboltak
a szenvedélyek, idekint elcsendesült a hóvihar. A távolban, Moszkva
tetői fölött összetorlódott sűrű kék felhők mintegy maguk is szökésre
bátorítottak. A házmesterek buzgón takarították a havat széles
furnérlapátjaikkal.
– Megszökni? Tulajdonképpen ezt is meg lehet próbálni – nevette el
magát III. Borisz. – Holnap kiviszel a pályaudvarra.
– Ma kell, haladéktalanul. Higgyél a felderítő szimatának –
ellenkezett IV. Borisz.
– Ugyan, ugyan – csapkodta meg III. Borisz az unokája vállát 1913-as
prémkesztyűjével. – Ne túlozzuk el a dolgot. Az olyan emberek
letartóztatási parancsának, mint én vagyok, több instanciát kell
bejárnia. Ez időbe telik. Legkevesebb két nap. Ezek nem sietnek, mert
senki soha nem próbál elmenekülni. Előlük soha senki, soha senki…
Az eufória hirtelen elszállt, elpárolgott, és Borisz Nyikityics
nyomban rároskadt a botjára. Egyszerre úgy rémlett, a házmesterek
csak színlelik, hogy cigarettaszünetet tartanak, valójában őt figyelik. A
közelben a klinika ablakaiban arcok derengtek – utána kémkednek? A
trolibuszból két ezredes bújt ki – ezek az ezredesek onnan jönnek?
Óvodások csoportja vonult a frissen taposott ösvényen, ki-ki az előtte
lépkedő övébe kapaszkodva; egyik gyerek sem mosolyodott rá a
nagyapára, az óvónő pedig közvetlen közelből kifejezetten
ellenségesen tekintett az arcába.
– Soha senki nem szökött meg előlük…
– De soha senki nem szólalt fel úgy ellenük, mint te – mondta halkan
IV. Borisz. – Lehet, hogy soha senki nem is fog… – Erőltetetten
felnevetett: – Szóval, precedenst kell teremteni.
Borisz Nyikityics szinte búcsúzkodó gyengédséggel nézett az
unokájára. „Úgy kell intézni, hogy ne legyen ott, amikor elfognak.
Különben a gyerek még ellenállást tanúsítana, lövöldözni kezd – nem
titok, hogy van fegyvere – és elpusztul.”
– Tudod, mit – javasolta –, én most felmegyek a tanszékre, és
átnézem a papírjaimat: sok mindent magammal kell majd vinnem. Te
pedig eredj haza, és várd a telefonomat. Ez alatt az idő alatt tudakold
meg a menetrendet. Este visszamegyünk Szerebrjanij Borba, és ott
eldöntünk mindent.
Elváltak egymástól, két merőben különböző alak: IV. Borisz a
bőrdzsekijében és farkasprém kucsmában, III. Borisz hosszú fekete
kabátban, karakul sálgallérral, és a gallérhoz illő, tipikus
professzorsapkában. Az egyik házmester tüstént jókedvűen
odakacsázott a telefonfülkéhez – jelenteni.

Útban a Gorkij utca felé Borisz egyre a nagyapján gondolkodott. Jól

megadta nekik! Mindenki azt hitte, hogy puhaságból ment el erre az
ocsmány gyűlésre, erre kiderült, hogy keménységből. Nem tudom,
képes volnék-e én ilyenre. Igaz, kilestem Beriját a háztetőn, de az
kifejezetten személyes ügy volt, olyasmi, mint a kaukázusi vendetta.
Nagyapa óriási közösségi tettet hajtott végre. Negyven év múlva majd
úgy fogják emlegetni ezeket az időket: az egyetlen ember, aki felemelte
a szavát a hazugság ellen, Gradov professzor volt. Hát ennyit a mi szar
leereszkedő vállveregetéseinkről, ifjú nemzedékem. Azt hisszük, hogy
az ember hetvennyolc esztendős korában már nem gondol másra csak
a meleg alsóra, közben micsoda szenvedélyek forrnak benne!
Nagyapában is a szenvedélyek dolgoztak, amikor elhatározta, hogy
bemázol egyet a mocskos pofájukba. Azt hiszem, nyomhatta valami a
lelkiismeretét a régi időkből, még a születésem előttről, homályosan
hozzám is eljutott a híre, valami kompromisszum, valami puhaság…
Talán egész életében a vezeklésről álmodott, és most ez az álma
megvalósult: lovag módra távozik. Nem fogják megbocsátani a
keménységét. Ezek a századrészét sem bocsátanák meg senkinek, még
az ártatlanoknak sem bocsátják meg az ártatlanságukat. A nagyapának
vége, bármit ábrándoztam is a szökésről. Csoda persze előfordulhat, de
az esélye egyenlő a mínusz eggyel. A nagyapa pedig a legdrágább
ember számomra. Talán inkább apám, mint nagyapám. Az apám
mindig olyan távol volt, mindaddig, amíg a végső messzeségbe nem
távozott, nagyapa viszont közel volt. Egyébként úszni is ő tanított meg,
a nagyapám, nem az apám. Pontosan emlékszem a pillanatra, a
Moszkva-folyó egy kis öblében történt. Ötéves lehettem, egyszer csak
elkezdtem úszni, nagyapa pedig ott állt, derékig a vízben, jókedvűen, a
kecskeszakálláról peregtek lefelé a vízcseppek, mint az ereszről… Mit
kéne tenni? Micsoda átok, hiszen a természet törvénye az, hogy az erős
unokáknak segíteniük kell a gyengülő nagyapákat, én pedig nem
tehetek semmit az öregért ebben az átkozott társadalomban. Ebben a
pillanatban Borja Gradov agyában áruló gondolat támadt. Jobb, ha a
távollétemben fogják le. Ha ott volnék, amikor jönnek, biztos nem
állnám meg, lepuffantanám a rohadtakat, azzal pedig elpusztítanám a
mieinket mind, a nőket, és magamat is. Inkább nélkülem… Erőnek
erejével félrehajította az aljas gondolatot. Én is kesztyűt kell, hogy
dobjak nekik. Szaska Seremetyjevnek igaza van: motorozgatni,
kupákat nyerni talán csakugyan amorális dolog…
Az élet halad a maga megszokott monoton tempójában, közben az
események felhalmozódnak és egyre közelednek, hogy aztán hirtelen
az ember fejére zúduljanak, mint a háztetőről lehajított lapát hó.
Amikor Borisz kinyitotta a lakása ajtaját, még csak el sem csodálkozott
különösebben, amikor megpillantotta a dolgozószobából eléje siető
Vera Gordát. Verának volt kulcsa, de már egy éve nem járt ide. Valami
történt, ez világos, hát jó, zúduljatok csak rám, ti események.
 – Az egész Dosztojevszkij-kört letartóztatták – mondta Vera. Ott állt,
az ajtófélfára tett kézzel, a ruha szorosan a testére simult. Élénkpiros
ajkak, csillogó szemek. Mint valami külföldi filmben.
– Szaskát is? – kérdezte Borisz.
Vera lebiggyesztette az ajkát:
– Hát mit gondoltál? Nyikolajt is, Szaskát is, mindenkit… Jaj, Borja! –
tört ki Verából a zokogás. Kopogó sarokkal, zokogva odalépett hozzá,
és a mellére vetette magát. – Borja, Borja, nem bírom, belehalok,
minden percben úgy érzem, meghalok, Borja…
Borisz leültette Verát a díványra, leült mellé, közben igyekezett
legalább egy parányi távolságban maradni tőle: rátört a helyzethez
teljesen nem illő vágy.
– Mondj el mindent, amit tudsz.
Vera szerint az egésznek az a román zsidó, Iljusa Verner volt az oka.
Egyszer a Gorkij utcában sétálva, nem messze Jurij Dolgorukij
szobrától, Verner összeismerkedett egy vonzó külsejű kismamával.
Szokás szerint azzal kezdődött, hogy szépeket mondott a gyerekről,
aztán rátért az anyukára. Aztán járkálni kezdett ehhez a
szépasszonyhoz. Az asszony furcsa módon egyedül lakott egy
meglepően jó lakásban, nem messze első találkozásuk színhelyétől.
Szóval, mint sejted, őrült szerelem lett belőle. Verner boldogan
futkosott, csak úgy ragyogott, tele volt a feje Dosztojevszkij hősnőivel:
Polinával, Grusenykával, Nasztaszja Filippovnával. Egyszer a
kapualjban elkapta két szekrény forma… szóval… munkatárs, erősen
megrázták, és figyelmeztették: ha élni akarsz, többet ne gyere ide!
Kiderült, hogy a szépasszony valami kormánytag kitartottja. Érted?
Verának a históriát a férje, a Melák Nyikolaj mesélte el, először
nevetve. Később azonban elment a kedve a nevetéstől. Hol az egyik, hol
a másik Dosztojevszkij-körös vette észre, hogy figyelik. Könnyen lehet,
hogy Iljusa nem hagyta abba a randevúzgatást, és meg is lehet érteni, a
szerelem lázában az ember könnyen elveszti a józanságát, nem igaz?
Úgy látszik, a szervek kezdtek a körmére nézni, miféle alak ez, és végül
nyomára bukkantak a körnek.
 Három nap leforgása alatt mindenkit letartóztattak. Seremetyjevet
az elsők között. Valami iszonyat volt, csaknem lövöldözésig fajult a
dolog. Vera és Nyikolaj ide-oda rohangált a városban, mint az
üldözöttek, gondolták, megszöknek valahová, de hát hová lehet szökni?
Ma reggel eljöttek érte is. Most aztán vége, vége az egész életemnek!
Persze hogy rohantam ide, hozzád, Borenyka, hiszen kihez
rohanhatnék, te vagy a legközelebbi, legszeretettebb barátom… te meg
nem voltál itthon egész nap… itt gyötrődtem, teljes kétségbeesésben…
bocsáss meg, kiittam egy fél üveg konyakot… tudom, persze, van
valakid, az a kislány, nézd, csak azt kívánom, legyetek boldogok…
egyébként láttam is, egészen helyes kislány… Egyszerűen nem tudom,
mit tegyek, mit tehetek, minden összeomlik, minden széthullik, lehet,
hogy kirúgnak az együttesből is, mint a nép ellenségének a feleségét…
Vera ismét Borisz mellére borult, karját a nyakára fonta,
belezokogott a vállába. Borisz mozdulatlanul ült, meg sem mert
moccanni, egyre jobban elöntötte a komorság és „a helyzethez nem illő
vágy”. Végre sikerült elég tapintatosan kibontakoznia Vera karjai
közül.
– Mondd, Vera, téged nem idéztek be? – kérdezte, nem is sejtve,
milyen rettenetes reakciót vált ki ez a kérdés.
Gorda a tenyere közé szorította arcát, ajkát valami vad sikoly hagyta
el, olyasféle, mint a mongol lovasok vijjogása. Görcsbe rándult az egész
teste. Borisz rohant konyakért. Vera, amint ivott belőle, szinte már
nyugodtan folytatta: – Jaj, micsoda borzalom. Majd’ kisírtam a
szememet, mindent elmázoltam! Ne nézz rám! Tudom, mire gondolsz!
Ez nem igaz, Borja! Én nem súgtam be. Persze beidéztek, többször is,
hiszen én már akkor, rövid szerelmünk legelején megmondtam neked
őszintén, hogy rám szálltak. Hát persze, most is behívattak, az a
mocsok Nyefedov, az a taknyos, úgy üvöltött velem, mint egy cseléddel,
Konsztantyin Averjanovics, az a barom, az meg, ugye, játszotta a
szigorú önfegyelmet. De hát addigra már mindenkiről és mindenről
tudtak, olyan információkat zúdítottak rám, amikről még csak
fogalmam sem volt. Hallottál például arról valaha is, hogy a
Dosztojevszkij-kör terrorista akcióra készült?
 – Hagyd abba, Vera! – vonta össze a szemöldökét Borisz. Szaskán
járt az esze. Ha nem lövik mindjárt agyon, milyen élet vár rá a lágerben
a műlábával?
Vera megint rácsimpaszkodott, mellével, térdével hozzásimult, talán
nem szándékosan, talán még mindig mintha a „legjobb barátja” volna,
de ez a közelség már szinte elviselhetetlen volt. Hangja suttogásba
ment át:
– Persze rólad is kérdeztek, Borenyka. Add a füledet. Tudod, mindig
attól félek, hogy valaki hallgatódzik. Persze kérdezgettek, hogy te is
jártál-e a Dosztojevszkij-körbe. Én meg azt mondtam nekik, hogy
szerintem te ki nem állhattad azt a társaságot, majdnem
összeverekedtél velük, amikor még udvaroltál nekem. Persze előttük
nem volt titok, hogy mi találkoztunk. Mondd, Borja, mondd –
hüppögött, mint egy kicsi kislány –, mondd, ugye nem tartasz
besúgónak? Mondd meg, egyenesen, könyörgök! Nem, ugye, nem?
Hidd el, senkit nem súgtam be, senkit az égvilágon! Lehet, hogy azok a
csirkefogók kiszedtek belőlem valamit, de én soha senkit… Sőt talán
éppen ellenkezőleg… Lehet, hogy volt, akit kimentettem… elhiszed?
Hát mondd meg, hiszel nekem? Jaj, lehet, hogy már nem tetszem
neked? Ó, basszál meg, drágaságom!
A díványon kevés volt a hely, lefeküdtek hát a szőnyegre, amit
szerencsére nemrég porszívózott ki Majka Sztrepetova. Amint Borisz
elnézte maga alatt a Gorda ajkán bujkáló mosolyt, arra gondolt: „Lehet,
hogy csak így tud szabadulni. Megszabadulni »tőlük« és egyáltalán
mindenkitől, azoktól is, akik basszák, és mindentől; csak ezek a
szabadság pillanatai.”
– Köszönöm, drágám – suttogta Gorda, amint lélegzethez jutott. –
Most már látom, hogy hiszel nekem.
– Mióta lett a baszás a hit szimbóluma? – mormogta komoran Borisz.
Szeretett volna hozzátenni még valamit, valami végsőkig kegyetlent,
„hátha most éppen úgy basztalak, mint egy spiclit”, de nem mondta ki
ezt a kegyetlen, és voltaképpen hazug ocsmányságot, ellenkezőleg,
megcsókolta egykori szeretője arcát és fülcimpáját:
– Enélkül is hiszek neked.
 De nem úgy van az, Vera mégis sértve érezte magát, felpattant a
szőnyegről, odament az asztalhoz, kortyolt egyet egyenest a
konyakosüvegből, rágyújtott, és kihívón így szólt:
– Én pedig enélkül senkinek sem hiszek.
– Úgy is jó – állt fel Borisz is. – Most arra kérlek, drágám, hozd
rendbe magad minél gyorsabban. Az a helyzet, hogy a te nagyszerű
híreidért cserébe nekem is el kell mondanom a magaméit. Az
események, a jelek szerint, olyan veszélyes kanyarokat vesznek, mint a
jégpályán a versenyzők…
– Ó, Istenem – jajdult fel Vera Borisz „nagyszerű hírei” hallatán. – Mi
lesz még ebből?
De ez annyira fáradtan, szinte közömbösen hangzott. Borisz arra
gondolt: ha Majka kiáltana így, annak csak egyetlen értelme volna,
mégpedig az, amit a felkiáltás valóban kifejez, Veránál viszont, mint
mindig, most is ott lappang mögötte még egy sor értelem, amiről talán
ő maga sem tud. Lehet, hogy mire Majka ennyi idős lesz, benne is
felhalmozódik egy csomó ilyen rejtett értelem. Már fél hat volt, odakint
besötétedett, csak a távírda újévről maradt ünnepi díszkivilágítása
ragyogott. Tulajdonképpen mindig ott ragyoghatna, nincs benne
semmi újévi, csupa agitációs fellengzősség. Borisz betelefonált a
nagyapjának a klinikára. A telefon kicsöngött, de senki sem vette fel.
Lehet, hogy jön ide? Vagy talán… máris? Ugyan, az lehetetlen! Vera ott
ült a díványon, szájában cigaretta. Elfordított arcán sértett méltóság.
– Mondd, hivatalosan közölték már veled, mivel vádolják Nyikolajt?
– kérdezte Borisz.
Vera kurtán felnevetett:
– Hivatalosan? Nem, hivatalosan nem közöltek semmit! – A
„hivatalosan” szóban csak úgy szikrázott az ékszerfényű sértettség.
– Még ma okvetlenül találkoznom kell Szaska anyjával – mondta
Borisz.
– Okvetlenül? – kérdezett vissza Vera. Már ez az „okvetlenül” is
valami érthetetlen gúny sugarait lövellte magából, mint egy
mesterséges gyémánt.
 „Neked pedig most okvetlenül el kell menned” – gondolta Borisz.
Szinte csapdában érezte magát. Nagyapa, nem tudni miért, nem
telefonál. Nincs kizárva, hogy szokás szerint csengetés nélkül betoppan
Majka. Elég, ha csak egy pillantást vet Verára, azon nyomban rájön, mi
játszódott le itt a szőnyegen. Közben tenni kéne már valamit, meg kéne
keresni nagyapát, el kéne menni Szaska anyjához, talán megint le kéne
rohanni Vaszkához, hiszen végül is Seremetyjev a Légierő edzőjeként
dolgozott. Á, agyrém! Mit számít itt a Légierő, és mind a többi? Hát
nem érted, hogy megint kezdődik, ami harminchétben, és hamarosan
mindannyian a lágerekben találjuk magunkat?
Megcsókolta Vera arcát, amolyan cimborásan megrázta a vállát, és
hamis baráti intonációval azt mondta:
– Tartsuk a kapcsolatot, Vera. Most pedig menjünk, elkísérlek a
taxiig.
Vera pazar rókabundát viselt, amelyben szinte olyan fenségesen
nézett ki, mintha valami Sztálin-díjas felesége lenne. A Gorkij utcán a
szláv cirádákkal díszített hatalmas hőmérő mínusz tizennyolc fokot
mutatott. A távírda bejárata fölött ott forgott szokása szerint a
földgömb, virítottak a munkasikerek diagramjai, a sajtok és az orosz
borok címkéi, fényárban tündökölt a Sztálin-portré. „Őt kéne eltenni –
gondolta hirtelen teljes világossággal Sztálinról Borisz Gradov, a
Szovjetunió Honvédelmi Minisztériuma Felderítő
Főcsoportfőnökségének tartalékos tisztje. – Már rég megérett a kilenc
gramm ólomra.”
Ott álltak a járda szélén, és a taxiknak integettek, amikor a tömegből
hirtelen előröppent Majka. A kislány kigombolt bundában (a kicsit
öregecske, de aranyos bundácskát nemrég kapta ajándékba Nyinka
nénitől), a kendője alól előbukó dús kóchajával, kétoldalt sorra maga
mögött hagyva a sóbálvánnyá dermedt férfiakat, egyenest a kapujuk
felé loholt.
– Majka! – kiáltott utána Borisz.
Majka hirtelen megtorpant, észrevette Boriszt és Verát, lassan
elindult feléjük, szeme tágra nyitva, elnyílt ajkai mintha motyognának
valamit.
 – Majka, Majka, nahát – mormogta Borisz. – Nézd, ez itt Vera, régi
barátom. Nagy baj szakadt rá, letartóztatták a férjét…
– Nálunk meg, Borka, letartóztatták a nagyapát! – kiáltotta Majka,
szinte hogy egész Moszkva hallja, és könnyek közt Borisz nyakába
vetette magát.
XIV. fejezet
Fájdalom és fájdalomcsillapítás

inek mondtam akkor, azon a gyűlésen azokat a szánalmas

szavakat az én szovjet mivoltomról, a tudományos kommunizmus
eszméihez hű szovjet értelmiségünkről? Hiszen világos volt minden,
tudtam, mire vállalkozom, mindent átgondoltam, én magam írtam alá a
letartóztatási parancsot és a halálos ítéletemet, de legfőképpen a
jóváhagyást a kínzásra. Nincs rettenetesebb, mint a kínzás! Ezek nem a
kivégzésekkel tartottak rettegésben mindenkit, hanem a kínzásokkal.
Az egész lakosság tudja vagy sejti vagy gyanítja, vagy ha nem tudja,
nem sejti, nem gyanítja, de érzi, hogy amit itt, ezek mögött az ajtók
mögött művelnek, az fáj, nagyon fáj, elviselhetetlenül fáj, és megint
csak fáj. Nincs fájdalomcsillapítás. Itt nincs. Márpedig az ember nem
teheti, hogy ne gondoljon a fájdalomcsillapításra. Az én hamis szovjet
hitvallásom nem volt más, mint fájdalomcsillapítási kísérlet. Bácsik,
nénik, jaj, hát én is közétek tartozom, ne tessenek bántani, ne fájjon,
legalább ne fájjon annyira, legalább egy icipicit ne fájjon annyira,
fájjon, de azért legalább mégse olyan elviselhetetlenü-ü-ül: hiszen
szovjet ember vagyok, hiszen hű vagyok a tudományos kommunizmus
eszméihez! Ehelyett azt kellett volna mondani: „Megvetem a banditák
hatalmát! Megtagadom a maguk tudományos kommunizmusát!” Naiv
próbálkozás ez egy olyan világban, amely elveti a fájdalommentesség
elvét mint olyat. Megmondatott: „aki mindvégig állhatatos marad, az
idvezül”. Ez, bármily különös, a kínzások antitézise. A fájdalom
szenvedés, másfelől viszont a fájdalom jelzőrendszer. Amikor a
műtőasztalon érzéstelenítjük a beteget, akkor kikapcsoljuk ezt a
jelzőrendszerét: ott nincs rá szükségünk, amúgy is minden világos.
Megszüntetjük a kínt. Ha viszont a kínt nem szüntetik meg, nincs más
védekezés, mint a türelem, az áttérés más jelzésekhez, a szent szóhoz.
„Aki mindvégig állhatatos marad, az idvezül.” Mindvégig kitartani, és
túljutni a fájdalom határain. Vagyis az élet határain, igaz? A fájdalom és
az élet nem okvetlenül szinonimái egymásnak, igaz? A fájdalom
határainak túllépése nem okvetlenül a halál, igaz? Ezek egyre a
fájdalommal fenyegetnek, engem, a fájdalom elleni küzdelem
hetvenhét esztendős harcosát. „Vallj be mindent, te vén fasz, te
zsidófasz-szopó, vagy más módszereket veszünk elő!” Azok a pofák,
azok a rémálomba illő goj pofák. Ebben a tömegben – ez a
legocsmányabb, amikor egy vizsgáló helyett egy egész csorda elfajzott
szörny jön be –, egyedül az a fiatal százados, Nyefedov őrzött meg
valami emberi vonást az arcán, bár az is lehet, megmondták neki: „Te
pedig, Nyefedov, bazdazanyád, vigyázz, őrizz meg a pofádon valami
szánalomfélét ez iránt a zsidóbérenc iránt. Majd mi rendesen
kikészítjük, a kurva anyját, akkor aztán a te szánalmadtól úgy fog
engedni, mint a kívánós picsa.” Ilyen a szókincsük. Nyilván nemcsak a
vizsgálati foglyokkal beszélnek így, hanem egymás között is. Miért nem
kezdik már a sebészmunkát? Lehet, hogy valami legfelső intézkedésre
várnak? Hiszen Szamkov elszólta magát: „Maga Sztálin elvtárs tartja
kézben a vizsgálatot!” Nehéz elképzelni, hogy ez csak afféle fogás, és
hogy ezek a csirkefogók csak ijesztgetik a foglyot ezzel a névvel.
Országunkban a legtöbb ember számára Sztálin a hatalom
megtestesülése, nem bandavezér, hanem a legfelső instancia, az utolsó
reménység. Mindenki remeg előtte – mintha a jogar birtoklója, a
hegyek, tengerek és embercsordák parancsolója lenne –, semmiképp
sem egy olyan ember előtt, aki parancsot ád a kínzásra. Az ő nevét nem
használják ijesztgetésre. Egyébként nincs kizárva, hogy személyesen ő
maga irányítja a kihallgatásom minden részletét, annál is inkább, mert
a nevem annyi éven át nem puszta betűsor volt a számára, és nagyon
jól emlékszik nemcsak első, oly áldásos hatású találkozásunkra, hanem
a legutolsó, oly kellemetlen vizitre is. Ezt az egész orvostudomány-
ellenes hisztériát kétségkívül ő maga agyalta ki és indította be. Úgy
látszik, az arterioszklerózis hatására paranoia fejlődött ki nála. A
szóbeszéd szerint huszonhétben már Behtyerev is felismerte rajta a
paranoia jeleit, és ez az életébe került. Könnyen lehet, hogy egyenesen
Sztálin parancsára vertek bilincsbe. Na nem, ez azért túlzás! Csak nem
lettem éppen én paranoiás? Nevetséges, nem igaz? Egy hetvenhét
esztendős rab a magánzárkában, rafinált bilincsbe verve, mely mélyen
belevágódik a csuklójába, attól fél, nehogy kiderüljön, hogy paranoiás.
Ezek a karperecek… – soha életemben nem gondoltam, hogy
csakugyan léteznek ilyenek a valóságban. A legszörnyűbb az, hogy az
ember nem tud tőlük vakaródzni. Más szavakkal, meg vagyok fosztva
ujjhegyeim érintésének áldott érzésétől. Most derül ki, milyen óriási
áldást jelentenek ezek a futó öngyógyító aktusok. Ha az ember nem
érintheti meg magát, az a legszörnyűbb rémálmot, az elvenen való
eltemettetést juttatja az eszébe. A bilincseket egy elsőrangú
kínzásszakértő tervezte – hiszen a kínzás is egyfajta tudomány. A kéz
önkéntelenül értelmetlen kísérletre rándul, hogy felemelkedjék, és
megvakarja az embert. A fogazat pedig minden ilyen próbálkozástól
egyre mélyebbre nyomódik, a kézfej megduzzad, kékes párnává válik,
mint valami mélytengeri szörny. Nem szabad kétségbeesni. A hisztéria
megengedhető, hiszen az is egyfajta érzéstelenítés. Egyelőre csak
hajtogasd, hogy kész vagy mindvégig állhatatos maradni, ismételd,
ismételd, ismételd, és végül el fogsz feledkezni a kezedről. Már el is
feledkeztél a kezedről. Nincs is már kezem. Csak két csapdába esett
mélytengeri béka. Vagy két teknős, melyek kibújtak a páncéljukból,
hogy lazítsanak egy kicsit, és abban a pillanatban csapdába estek.
Mindenesetre, ezeknek a békáknak vagy teknősöknek nincs semmi
közük hozzám. Nekem valamikor volt kezem, ez igaz. Dolgoztak is, nem
is rosszul: operáltak, nem is rosszul operáltak, a szervek közti
összefüggésekre figyelemmel, remekül érezték a pácienst, ezenkívül
egész jól tudtak bánni a tollal, pontosabban, az egyik a tollal szinte
művészi értékű sorokat rótt a fájdalom és a fájdalomcsillapítás
lényegéről szólva papírra, a másik eközben az asztal lapján dobolt,
mintha valami ritmust számlálna, aztán egészen jól tudták simogatni a
feleségemet, a vállát, a mellét, a csípőjét, egy kissé vétkeztek is azok a
kezek, különösen a jobb, de ez most már nem számít; a fő az, hogy
gazdag emlékeket hagytak maguk után. Ők maguk már nem léteznek.
Ha pedig nem léteznek, akkor semmi sem képes vasfogak közé
szorítani őket. A katona, aki a háborúban elveszítette a kezét, szintén
nem tudja megvakarni az orrát. Miért lennél te jobb, mint az a katona?
Tanuld meg megvakarni az orrodat a válladdal, a térdeddel, a falon, az
ágy támláján… Hány napja már, hogy igyekszem elfelejteni a kezemet?
Hét, tíz? Szamkov akkor azt üvöltötte. „Azt mondd meg, Gradov, mit
csináltál Rappaportnál a Taraszevics nevét viselő Járványkezelő
Tudományos Intézetben?! Látod, te vén szaros, mi mindent tudunk!
Ismerd be, te rohadt buzi, megállapodtatok azzal a rohadt zsidrákkal,
hogy eltitkoljátok a boncolási adatokat. Igaz?” Ekkor valaki telefonon
kereste, odament az ajtóhoz, miközben rettenetes, halálos ütésre
lendítette a kezét. Persze ezt az embert, szóval azt, aki ezeket az
üvöltéseket végighallgatta, egyetlen ilyen ütéssel meg lehetett volna
ölni, de ez az ember, mármint az, szóval én magam, meg se rebbent az
ütésre lendülő ököl láttán. Csak Nyefedov maradt bent, a sápadt
tisztecske, aki a jegyzőkönyvet körmölte, és szinte fel sem emelte a
fejét. Amikor egyedül maradt a vizsgálati fogollyal, felemelte a fejét, és
halkan azt mondta: „Jobb, ha vall, Borisz Nyikityics. Mire jó ez a
makacsság? Hiszen mindenki vall. Hát mire jó magának ez a sok
szenvedés? Tudja mit, én most mindjárt beírom ide, hogy maga
összeesküdött Rappaporttal, vagy inkább, hogy Rappaport
belekényszerítette az összeesküvésbe, és akkor mindjárt megszüntetik
magának a szigorítottat.” Akkor az az ember, mármint én, aki úgy ült
ott, mint az orosz értelmiség kísértete, akit akkor már huszonhét és fél
éve nem hagytak aludni, továbbá akkor már, úgy rémlik, egy hét vagy
még több telt attól a pillanattól fogva, amikor a sebészeti tanszék
irodájába berontott három dagadt alak, karakül galléros kék
posztókabátban, olyan ocsmány, mázsás vattabéléses
kabátszörnyetegben – szerencséje volt annak a három gazembernek,
hogy nem futottak bele Borkába, az én kisfiamba –, akkor ez az ember,
aki én voltam, aki az álmosság miatt még a gyilkos ököltől sem ijedt
meg, ez az ember lerázta a fejéről a bizsergő hangyákat, és azt mondta
a kétszemélyes durva színjáték másik szereplőjének: „Írja, százados:
Jakov Lvovics Rappaporttal, a kiváló tudóssal azzal a céllal találkoztam
a Taraszevics-intézetben, hogy megvitassuk a szervátültetéseket
követő kilökődési folyamatok gyógyszeres befolyásolásának
lehetőségeit. Ez minden, amit Szamkov ezredes, fővizsgáló alaptalan és
vad vádjaira válaszolhatok!” – „Milyen vádjaira?” – kérdezett vissza
Nyefedov. „Alaptalan” – „Alaptalan és milyen? Vak? Azt mondta »vak«?
– „Nem, azt mondtam »vad«. Ha úgy tetszik, vadember…” Ekkor
mindjárt bejött Szamkov, és megparancsolta Nyefedovnak, hogy
tegyen bilincset „a vén faszkalapnak” a kezére. Nyefedov erre még
jobban elsápadt. Felállt, hogy behívja az őrmestert. „Te magad tedd
rá!” – üvöltötte Szamkov. – „De hát én…” - próbált magyarázkodni
Nyefedov. „Tanulj! – üvöltött még hangosabban Szamkov. – Különben
mi a fasznak kellesz itt?!” A vizsgálati fogoly még a második
világháború, vagyis a második honvédő háború lövészárkaiban sem
hallott ennyi káromkodást… Az 1885. esztendő. Apával, anyával és a
húgocskámmal, Dunyecskával – Isten nyugosztalja őket! –
Jevpatorijába utazunk vonaton. Varázslatos utazás! A kisfiú kidugja az
orrát az ablakon, és csupa korom lesz. „Mire megérkezünk, néger lesz
belőled!” – kacag az apja. Oroszország térségében, mely akkor
körülveszi, nem olyan sok a káromkodás. A cifra futamok az 1953.
esztendőből, a lefortovói börtönből törnek be oda. „Micsoda egy
bohóc!” – nevet a mama. „Na, te kibaszott professzor, mi most olyan
bohócot csinálunk belőled – ígéri Szamkov, és közel hajol hozzá azzal a
húsos arcával, melyen az állkapocs zuga fölött kis kereszt alakú
sebhely látszik; egészen ügyes furunkuluseltávolítás. – Te dög, majd
elfelejtkezel az értelmiségi méltóságról, te parazita a dolgozó nép
nyakán!” Arcát még közelebb tolja. Talán bele akarja mélyeszteni a
fogait hitvány testembe? „Talán elfeledkeztél a cimborádról,
Pulkovóról? Eszedbe juttathatom. A te cimborád már tizedik éve az
amerikai atombanditáknak dolgozik. Na, válaszolj, együtt szerveztek
be benneteket?” Istenem, micsoda boldogság, ennyi év után – még ha
ennek a hülyének a szájából is! – hírt kaptam Ljóról! Ezek szerint él,
sikerült tehát felnevelnie a fiát, Szaskát. Szóval Amerikában van?! Hol
van az én Merim, miért gondolok olyan ritkán rá? Újra meg újra
visszatérek az anyámhoz, egészen a csecsemőkori emlékekig: anyám
nagy melle, a világ középpontja, az áhított nedű, akkor még volt kezem,
két kézbe fogtam ezt a kincset. De hol van Meri? Miért nem jelenik meg
soha? Hiszen mi egy egész két fele voltunk. Széttárta a lábát, és magába
fogadott, amitől meghasasodott, megtelt a nemzetség folytatóival, újra
széttárta a lábát, világra hozta Kituskát, Kirillkát, Nyinkát, s aztán még
azt a negyediket, aki nevet sem kapott, halva született. Csodálatos,
fantasztikus női pulzálás. A férfi banális, a nő: pulzáló virág. Gondolj
Merire, még ha magától nem megy is, erőltesd, jusson az eszedbe!
Ugyanúgy, ahogy kényszerítetted magad, hogy elfelejtsd a kezedet,
juttasd most az eszedbe a feleségedet. Mikor is láttad meg először és
hol? Hát persze, ezernyolcszáz-kilencvenhétben, a Konzervatórium
nagytermének erkélyén. Lekéste a Mozart-hangverseny elejét, már az
Eine Kleine Nachtmusik-ot játszották, amikor a székek között végig
óvakodott és odafordult a huszonkét esztendős egyetemista felé az az
ifjú, hihetetlenül karcsú, nem orosz lény, akit rettenetes lett volna akár
csak egy tekintettel megkarcolni. Álomhercegnő! Később azt állította,
hogy jóval előbb észrevette a diákot, mint amaz őt, sőt egyszer a
nyomába is eredt az utcán, azzal a szent meggyőződéssel, hogy az illető
ifjú költő, az új szimbolista irányzat követője, s végképp nem
feltételezte volna, hogy orvostanhallgató. Szóval eszedbe jutott a fiatal
Meri: itt suhan a konzervatórium tereferélő tömegében, kérdő
pillantásokat vet feléd, bundanyalábokat visznek el melletted, hát menj
már oda, közeledtek egymáshoz, akkor már nem voltak kezeid,
legalábbis semmi olyasmi, mint azok a későbbi felpüffedt, kővé vált
békák…
Az 1897-es esztendőbe betört a lefortovói magánzárka nyíló
zárjának csörömpölése, és Borisz Nyikityics összerezzenve felszínre
vetődött a félájultság mélyéből. Most fogta fel, hogy a legarcátlanabb
módon megsértette a rendtartást: merészelt nappal végigfeküdni a
priccsen. A felügyelő most üvöltözni kezd, és sötétzárkával
fenyegetődzik. Nem a leggonoszabb lépett be, ezt Borisz Nyikityics a
megkülönböztethetőség végett Jonicsnak nevezte. Még csak nem is
üvöltött, úgy tett, mintha észre sem venne semmit. Odatett az asztalra
egy tál zupát és egy tál kását. A halból főtt zupa émelyítő, mégis
kívánatos szagot árasztott, az árpakása tökéletes gyöngyszemei
felségesen illatoztak.
A börtönélet első hetében Borisz Nyikityics, nyilván pszichikus
anorexia következtében, mely cerebrális cachexiába ment át,
undorodott az ételtől. A tálat érintetlenül vitték ki a cellájából, és a
börtönben arra a következtetésre jutottak, hogy Gradov tiltakozó
éhségsztrájkot folytat. Itt a tiltakozás bármilyen formája azonnali
megtorlást von maga után. A cellába bejött egy kövér ezredes, váll-
lapján az egészségügyiek jelzésével – ki tudja, miért, a belügyesek
többsége körös-körül csupa kövér, nagy seggű, nagy hasú, igazi disznó
–, és megfenyegette, hogy ha nem eszik, mesterséges táplálásra fogják.
Nyikita Boriszovics attól fogva kiöntötte a tálak tartalmát a küblibe,
amíg egyszer azon vette észre magát, hogy a cachexiás tünetek
elmúltak, s ő ismét kívánja az ételt.
– Tartsd ide, leveszem. – Jonics felkattintotta a zárat, és nem minden
nehézség nélkül leszedte a sittes csuklójáról a nevelő célzatú
karperecet. A táplálékfelvételre szánt tíz perc azért is jó volt, mert
élvezhette, hogy van keze. Borisz Nyikityics megpróbálta kézbe venni a
kanalat, de sajna, ez nem ment: az ujjai helyén lévő vastag virsliknek
eszük ágában sem volt begörbülni. Kénytelen lesz, akárcsak legutóbb, a
tálból inni a zupát, aztán a tenyere lapátjával kell kimeregetnie a
sűrűjét. – Dörzsöld csak meg szépen a kezed előbb – intette Jonics,
mint egy kisgyereket, és odasúgta: – Ne siess! – Az emberiesség
váratlan megnyilatkozása valósággal megrázta Borisz Nyikityicset.
Elsírta magát, rázta a zokogás, Jonics pedig elfordult, talán, hogy még
nagyobb emberséget tanúsítson, talán mert már restellte azt is, amit
eddig mutatott. Mindent egybevéve, legalább húsz percet sikerült
bilincs nélkül töltenie. Azt nem lehetne mondani, hogy az ujjai teljesen
meg tudtak volna birkózni a kanállal, de annyira mégiscsak meg tudták
tartani, hogy ne kelljen állat módjára tömni magába az ételt. Amikor
Jonics újra felcsatolta a pedagógiai eszközt, a legutolsó állásba
kapcsolta, vagyis az utasításokat megszegve mégiscsak lehetővé tette,
hogy a fogoly csuklója egy icipicit mozoghasson. Amikor Jonics kilépett
a cellából, vastag szemhéjával hirtelen odakacsintott a fogolyra, és két
tenyerét a füle alá téve jelt adott neki: aludj csak egy kicsit. Borisz
Nyikityics a párnára hajtotta a fejét, és arra gondolt, hogy élete
hetvenhét esztendeje alatt soha ilyen gyönyörűséget nem érzett az
ebéd utáni ejtőzéstől. Amikor most elaludt, egy villanásnyit sem úszott
az időben, nem érzett mást, csak a legteljesebb feloldódást, a nirvánát.
Hogy mennyi idő telt el, nem tudni. A másik felügyelő hisztérikus
üvöltésére ébredt, azéra, akit gondolatban Csapajnak nevezett.
– Az anyád-erre-meg-arra, ez a rohadék eltehénkedett itt, mint
valami szállodában, és még horkol is! Na, majd jelentem is mindjárt a
szabályzatsértést! Sötétzárkába raknak, te dög, ott állsz majd a
szekrényben, amíg össze nem szarod magad! – Borisz Nyikityics talpra
ugrott. Egyszerre rászakadt rabcellában töltött éjszakái és nappalai
minden rémsége, talán a lefortovói börtön történetének minden
rémsége, és erősebben szorította, mint a magánzárka szekrénye,
egyszersmind beledöfött belülről is, a rémség legmélyéből, vagyis saját
magából. – Öljetek meg! – üvöltött fel, felemelte összebilincselt két
kezét, fejét bedugta e két nem létező, legalábbis idegennek érzett két
kéz közé, mintha valami szűk járatban próbálna átfurakodni. – Öljetek
meg, öljetek meg, ti hóhérok, ti pokolfajzatok! – Csapaj valósággal
hátratántorult. Az általában hallgatag, magába mélyedt „hazaáruló”
kirobbanása váratlanul érte. – Hé, mi van, mi van, mit dilizel, hallod-e,
Gradov?! – mormogta káromkodó hadarással. – Jól van, na, bazdmeg,
fald be a vacsorádat, oszt utána elviszlek kihallgatásra. A fasznak kell
dilizni?
Borisz Nyikityics karjai lehullottak. Egész testét erős remegés rázta.
„Váratlan, nagy adrenalinkilökődés a véráramba – gondolta. – Csapaj
túl hirtelen törte át az áldott álom burkolatát, az váltotta ki ezt a
reakciót.”

A vizsgálati irodában, bevett csekista szokás szerint, egy ideig ügyet se

vetettek rá. Nyefedov elmélyülten kotorászott a dossziéiban,
összehasonlított valami iratot egy vastag útmutatóval, maga volt a
megtestesült jogásztevékenység. Szamkov oldalvást, elterpeszkedve
ült, fülére szorított telefonkagylóval, és egyszavas válaszokat
dünnyögött, zubbonyát feszítő hasa úgy mozgott, mint egy
összegömbölyödött borz. Végre letette a kagylót, mosolyogva
megingatta kemény kobakját, „egy kalap szart”, dörmögte, és csak
ekkor fordult a vizsgálati fogoly felé.
– Nos, Borisz Nyikityics… – Élvezettel figyelte, ahogy a „szaros
professzor” feje megrándul e szokatlan megszólítás hallatán. – Nos,
professzor, a vizsgálat most új szakaszba lép. Maguk most kettesben
maradnak Nyefedov századossal, én távozom.
Érdeklődve, és – Borisz Nyikityicsnek úgy rémlett – némi
feszültséggel meredt az áldozatára: vajon mi lesz a reakció? Borisz
Nyikityics mosolyt kényszerített az arcára.
– Mit mondjak: nem volt öröm a szerelem, hát nem lesz bánatos a
válás.
– Én is ezt mondom! – mordult rá Szamkov, felállt, és összeszedett az
asztalról néhány ügyetlenül széteső dossziét. A dossziék
engedetlenségén feldühödve még egy mélyfekete, gyűlölködő
pillantást vetett a „zsidók lakájára”. – Van kérdése?
– Van egy – szólt Borisz Nyikityics. – Amióta itt vagyok maguknál,
egyre várom a találkozást Rjuminnal. Miért nem jelent még meg?
Ennél keményebb kérdést aligha tehetett volna fel ezek között a
falak között. Nyefedov egész teste megfeszült, ajkát összeszorította,
mintha forró tojást dugtak volna a szájába. Szamkov kiejtette a kezéből
a nagy nehezen összeszedett dossziékat, öklével az asztalra
támaszkodott, és egész testével Gradov felé dőlt.
– Hogy a ku… Hogy merészelsz… Hogy merészel maga provokálni?!
Elfelejtette, hol van?! Majd eszébe juttatjuk!
Dossziéiról megfeledkezve az ajtó felé indult. Borisz Nyikityicset
megcsapta az olcsó kölni és a verejték szaga. „Mosdatlan bolsevik” –
gondolta Borisz Nyikityics, amint utána nézett.
Amint Nyefedov ott maradt a vezető elvtárs nélkül, egy percig még
elnézte a becsapódott ajtót, arcán még mindig azzal a kifejezéssel,
mintha tojást vagy forró krumplit rejtegetne a szájában. Aztán egész
arca intenzív mozgásba kezdett: a krumpli meg lett rágva.
 – Hát kezdjük a bilincsekkel, Borisz Nyikityics – szólalt meg. –
Ezekre többé nem lesz szüksége, igaz? Minek kéne magának? – mondta
valami tréfás szemrehányásfélével.
Odalépett a vizsgálati fogolyhoz, és fürge, ügyes, szakszerű
mozdulattal lecsatolta a gonosz karpereceket. Szinte tréfás
mozdulattal két ujja közé fogta, mint egy büdös halat, odavitte az
asztalhoz, és bedobta a fiókba.
– Na, ez megvolt, ennek vége. Se nekem nem kellenek, se magának,
Borisz Nyikityics, nem igaz?
– Nekem segítettek – felelte Gradov. Anélkül, hogy Nyefedovra
tekintett volna, dörzsölgetni kezdte egyik elhalt kézfejével a másik
elhalt kézfejét. Furcsa érzés fogta el: mintha a gonosz szerszám,
amelyet levettek róla, mégis személyisége elidegeníthetetlen része lett
volna.
– Mire gondol, professzor? – kérdezte tapintatosan és érdeklődően a
vizsgáló. Most, hogy a vizsgálat teljes egészében az ő kezébe került,
mintha maga lett volna a megtestesült tapintat, érdeklődés,
korrektség, sőt némi szimpátia. „A legkezdetlegesebb trükk – gondolta
Borisz Nyikityics. – Előbb a korbács – ez Szamkov, aztán a mézeskalács
– ez Nyefedov.”
– Maga ezt úgysem érti, vizsgáló polgártárs. Maga még soha nem
viselt ilyen karperecet.
„Talán ez már túlzás – gondolta Gradov. – Most ez is elkezd
üvölteni.” A százados sápadt arcán azonban csupán futó rémület
suhant át.
– Jól van, Borisz Nyikityics, felejtsük el ezt. Térjünk vissza komolyan
a… a vizsgálatunkhoz. Először is, szeretném közölni önnel, hogy
néhány dolog visszavonásra került. Például a konspiráció
Rappoporttal. – Nyefedov figyelmesen várta, milyen reakciót vált ki ez
a közlés. Borisz Nyikityics vállat vont. – Törölve lett továbbá a
szembesítés Vovszival és Vinogradovval…
– Hát élnek? – kérdezte Gradov.
– Élnek, élnek, miért ne élnének? – felelte gyorsan Nyefedov. –
Egyszerűen törölve lettek a szembesítések, ennyi az egész.
 „Most nyilván arra vár, hogy megkérdezzem, miért – gondolta Borisz
Nyikityics –, és akkor azt feleli, hogy az már nem rám tartozik.”
Nyefedov eközben keserű sóhajjal a papírjai fölé hajolt, s még a feje
búbját is megvakarta.
– Felmerültek azonban bizonyos újabb kérdések, professzor. Itt van
például a következő: mi váltotta ki valójában a maga felszólalását az
egyetemi gyűlésen? Kétségbeesett felhívás lett volna az elvbarátaihoz?
Voltak-e a teremben elvbarátai, professzor?
– Persze hogy voltak – felelte Gradov. – Meg vagyok győződve róla,
hogy mindenki ugyanúgy gondolkodott, mint én, csak épp a fordítottját
mondták.
– Na, ez azért túlzás, Borisz Nyikityics – rázta a fejét Nyefedov,
mintha egy kissé megorrolt volna. – Csak nem azt akarja mondani,
hogy nálunk mindenki ilyen őszintétlen? Ezzel nem értek egyet. Mégis,
árulja el, mi indította erre a lépésre? Kesztyűt dobni a kormánynak, ez
azért nem tréfadolog!
– Pontot akartam tenni – felelte egészen nyugodtan Gradov, mintha
ügyet sem vetne a vizsgálóra.
– Pontot tenni? – kérdezett vissza Nyefedov. – Mi után?
– Ezt maga úgysem érti meg – mondta Gradov.
Nyefedov hirtelen kimondhatatlanul megsértődött.
– Már miért ne érteném meg, professzor? Miért tekint engem a
priori egy primitív alaknak? Csak hogy tudja: elvégeztem a Moszkvai
Állami Egyetem jogi karát, levelezőként. Elolvastam az egész
klasszikus irodalmat. Kérdezzen Puskinból, Tolsztojból, nyomban
válaszolok. Még Dosztojevszkijt is olvasok, bár őt kikiáltották
reakciósnak, én meg, látja, olvasom, és azt hiszem, ez hasznos, mert
segít nekünk, hogy megértsük a bűnelkövetők pszichikumát!
– Kinek a pszichikumát? – kérdezett vissza Gradov.
– A bűnelkövetők pszichikumát, professzor. Mi, vizsgálók, ugye,
jogászok vagyunk, nekünk, ugye, értenünk kell a bűnelkövetőket.
– És ebben Dosztojevszkij segíti magukat, vizsgáló polgártárs? –
Most már Gradov volt az, aki figyelmesen fürkészte Nyefedov vonásait.
 Amaz, amint ezt észrevette, jól láthatóan elvörösödött, és
elkomorodott.
– Aha, igen, igen, értem, mire gondol, professzor. Ezúttal is értem,
biztos lehet benne.
– Az nagyon jó – mondta Gradov.
– Mi a jó? – csodálkozott arcára fagyott sértődéssel Nyefedov.
– Az, hogy mindent ért. Ami azonban a pontot illeti, egyáltalán nem a
műveltségi színvonalára céloztam, vizsgáló polgártárs, egyszerűen
arról van szó, hogy túl hosszan kéne mesélnem, vizsgáló polgártárs, és
az egésznek semmilyen szemszögből nincs semmi köze a vizsgálathoz.
– Várjon csak, Borisz Nyikityics, maga engem folyton vizsgáló
polgártársnak szólít, vagyis hivatalosan, de miért ne szólíthatna
Nyikolaj Szemjonovicsnak? Vagy akár Nyikolajnak? Képzelje, bizonyos
értelemben nem is vagyunk egészen idegenek – Nyefedov most
gyorsan lefejtette arcáról a sértettséget, és helyébe valami ravaszdi,
jóindulatú huncut mosolyt feszített rá.
– Ezt hogy értsem? – lepődött meg Gradov. És ekkor Nyefedov
vizsgáló meglepő vallomással szolgált neki, a vizsgálati fogolynak.
Kiderült, hogy nem más ő, mint a Gradov családban jól ismert
Szemjon Szemjonovics Sztrojlo fia. Úgy bizony, Sztrojlo igazi
családneve a Nyefedov volt, a Sztrojlo pedig amolyan forradalmi név,
ugye, a kor divatjának megfelelően, szóval, a szocializmus építője. A
papa roppant lelkes forradalmár, kristályos jellemű kommunista volt,
ön bizonyára emlékszik rá. Nyikolaj Szemjonovics jelenleg
huszonkilenc esztendős múlt, ő Szemjon Szaveljevics és hitvese,
Klavgyija Vasziljevna elsőszülött gyermeke, amikor tehát a papa és
Nyina néni között romantikus forradalmi viszony alakult ki, ő, Kolja
kétéves lehetett. No, természetesen Nyina néni nem tudott a Nyefedov
család létezéséről, a nagy kulturális szakadék miatt. Vagyis a papa
Nyina néni tudomása szerint, ugye, nőtlen fiatalember volt, bár
addigra megszületett a kislánya, Palmira is. A papa később visszatért a
családjához, de gyakran emlegette Nyina nénit, méghozzá mély lelki
fájdalommal. Egyszóval, Nyikolaj már gyerekkorában tudott a Gradov
családról, sőt bizonyos szálakkal kapcsolatba is került velük. Még
jártunk is Szerebrjanij Borban, és a papával sétálgattunk a maguk háza
körül, Borisz Nyikityics. Jaj, mitől rezzent úgy össze? Hiszen ez az
egész olyan emberi, olyan romantikus dolog, egy büszke, nagy ember
szenvedései. Nyikolaj soha nem ítélte el az apját. Nagy hajónak nagy
víz kell. Maga, professzor, most csodálkozik, hogy a lányát Nyina
néninek nevezem, de hát hogy nevezhetném másként, amikor annyit
hallottam róla beszélni gyerekkoromban és kamaszkoromban? Igaz, a
szüleim különbözőképpen emlegették, mégis, szinte a rokonom lett. Én
mindig nagy figyelemmel kísértem költői sikereit, a Kéklő fellegek
pedig, hogy úgy mondjam, ifjúkorom dala lett. Az iskolában mindenki
ezt énekelte, még illetlen változatokat is költöttünk hozzá: tudja,
fiatalság…
A harmincas években Szemjon Szemjonovics Sztrojlo természetesen
elhagyta a Nyefedov családot, mivel hatalmas, szinte szédítő léptekkel
haladt felfelé a népbiztosság hierarchiájában. Igen, a népbiztosság
hierarchiájában. De a családjáról soha nem szűnt meg gondoskodni,
így a fiáról sem, akit a háború kellős közepén szó szerint kézen fogva
bevitt az állambiztonsági tanintézetbe, amiért persze nagy-nagy
hálával kell gondolni rá. Úgy rendelte hát a sors, Borisz Nyikityics, már
úgy értem, a külső történelmi körülmények, hogy ő, Nyikolaj Nyefedov
csakis pozitív érzelmeket táplált szülőapja iránt. Ezeket az érzéseket
még jobban felerősítette a papa hősi halála a háború legvégén.
Halálának körülményeit sohasem hozták nyilvánosságra,
felderítőkörökben azonban ismert volt, hogy Sztrojlo tábornok mint a
Gradov marsallhoz legközelebb álló személy, osztozott a Tartalék
Front parancsnokának sorsában, igen, megbocsásson, még most is
elfog a felindulás, ugyanazon körülmények között… Ön, Borisz
Nyikityics, mint ember, biztos megérti, hogy ez még jobban, szinte azt
mondhatnám, lelki értelemben közel hozott engem az ön családjához…
– Mit mondott, hogyan? Lelki értelemben? – kérdezett vissza
Gradov. Nézte a vizsgáló sápadt, lapos arcát, és úgy érezte, csakugyan
felismeri benne Szemjon Sztrojlo vonásait, akit életében voltaképp
egyetlenegyszer tudott megnézni magának, talán 1925 őszén, igen,
Meri születésnapján, a kék zubbonyosok bolond előadása közben.
 – Szóval azt akartam mondani, hogy nem idealista értelemben, de
mégis lelkileg – dünnyögte Nyefedov.
– Szóval ön mintegy a rokonunk lett, vizsgáló polgártárs, igaz? –
kérdezte Gradov.
– Kérem, ne ilyen vitriolosan, professzor! Ne ilyen vitriolosan! –
szólalt meg szinte szenvedve, csaknem shakespeare-i szenvedéllyel a
vizsgáló, mintha már rég tartott volna a „vitrioltól” a vizsgálati fogoly
részéről, és lám, most a legrosszabb várakozásai igazolódtak.
„Érdekes fiacskája van annak a »proletár vitéznek« – gondolta
Borisz Nyikityics. – Túltesz talán még a papáján is.” A kezébe
időközben visszatért az élet. A helyzet egyre kétértelműbbé vált.
Nyefedovnak egyszerre mintha eszébe jutott volna, hogy itt nem neki
kéne őszinte vallomást tennie, hanem az előtte ülőnek, így tehát
megkérdezte:
– Egyszóval, Gradov, ön nem tagadja, hogy a teremben ott ültek az
ön elvbarátai?
Nem várta be azonban a választ, az órájára pillantott, és azt mondta,
hogy Borisz Nyikityicsnek most egy rövid utat kell tennie. „Hátha
elengednek – villant fel benne a gondolat –, hátha Sztálin hirtelen
parancsot adott, hogy engedjenek szabadon.” Erőt vett magán, nehogy
elárulja ezt az őrült reményt, de valami mégis átsuhanhatott az arcán –
Nyefedov egy kissé elmosolyodott. „Legalább ekkora, vagyis inkább
sokkalta, ezerszer ekkora a valószínűsége, hogy levisznek a pincébe, a
golyó elé. Hát jó, én készen állok, hogy megtegyem, amit a hallomások
szerint unokaöcsém, Valentyin tett tizenkilencben, Harkovban, aki
feltépte a mellén az inget, és a halála előtt odakiáltotta: »Le a vörös
ördögök uralmával!« – de én ezt nem fogom megtenni, mert nem
vagyok huszonegy éves, mint Valentyin unokaöcsém volt, hanem
hetvenhét, és már nem vagyok képes rá, hogy mint egy kesztyűt, úgy
dobjam a képükbe az egész eljövendő életem, én némán esem össze a
csapás alatt.”
Egy óra múlva Borisz Nyikityicset közvetlenül egy hosszú, teljesen
jellegtelen folyosó bejárata előtt szállították ki a rabomobilból, mégis,
valami számára is megmagyarázhatatlan jelekből úgy rémlett neki,
hogy ez itt a Lubjanka téri őrség, már úgy értve, nem a lefortovói.
Börtöntapasztalatai itt véget is értek: letartóztatása után a Lubjankára
vitték, onnan szállították át Lefortovóba.
– Hova hoztak? – kérdezte az őrmestertől, aki bekísérte egy bokszba,
vagyis egy szekrény méretű egyszemélyes várófülkébe.
– Rendes helyre – vigyorgott a föld alatti élettől fakó, pufók
őrmester.
A zárka, ahová a boksz után került, szintén az első, lubjankai zárkára
emlékeztetett. Itt minden egy hajszállal jobb minőségű volt, mint a
lefortovói állambiztonsági vizsgálati börtönben: a kézmosó, a darab
szappan, a takaró…
Rendes hely, gondolta Nyikita Boriszovics, és kitette maga elé az
asztalra újra visszanőtt kezét. Rendes helyen vagyok, ebben a rendes
történelmi pillanatban, a rendes Moszkva város kellős közepén, ahol
ezt az egészet megéltem, ahol úgy villant el előttem mindez, mint
Strauss élete a filmen, amelyik a születéssel kezdődik, és a halállal ér
véget, és az egész belefér két órába, ebben a rendes országban,
amelytől, úgy éreztem annak idején, nem tudok elszakadni. „Ahol hulla
van, ott keselyűk gyülekeznek.” Sirassuk el a hazát, győzhetetlensége
csúcsának pillanatában. Nyugaton valaki azt mondta, hogy a
patriotizmus az ostobák menedékvára, ám azokat, akikre ez a nyugati
valaki gondolt, talán nem is lehet patriótának nevezni, mert nem
gondolnak bele a szó gyökerébe, és csupán a hatalmasságot dicsőítik.
Amikor a pátriát – a hont – emlegetik, korántsem mindenki gondol az
apákra, vagyis a holtakra. Mi, amikor itt, Oroszországban
megfeledkeztünk az apákról, Molochot csináltunk a hazából, elzártuk
magunkat az örökléttől, Istentől, hagytuk, hogy megigézzenek a hamis
Krisztusok és a hamis próféták, akik az igazságok helyett mindennap,
és a nap minden órájában a hamisítványaikkal traktálnak bennünket.
Mi az értelme ennek a fantasztikus imitációnak, ami Oroszországnak
osztályrészül jutott? Bármeddig kutasson is az ember, más válasz
nincs: az imitáció értelme maga az imitáció. Minden csupa pótlék,
eredeti nincs semmi. A pozitívból negatív lett. A világmindenség sötét
vigyorral néz le ránk. És mégis: „aki állhatatos marad, az idvezül”. Mi
más végkövetkeztetésre juthatunk ennek a mi darwinizmusunknak a
végeredményeként?

Néhány nappal később egy reggel Borisz Nyikityics szájában összetört,

és apró darabkákban a tálba potyogott az alsó híd. Bekövetkezett,
amitől annyira félt, amikor Szamkov az öklét rázta az arca előtt.
Hirtelen odaüt az állkapcsára, és szétrombolja a régóta
megbízhatatlanná vált sztomatológiai építményt. Akkor pedig egyik
pillanatról a másikra belezuhanok az aggkorba. Akkor még csak agyon
sem lőnek. Egyszerűen kihajítanak a szemétdombra, hogy ott rohadjak
meg. És lám, a híd akkor törött szét, amikor vége lett az ökölrázásnak
és a bilincses kínzásnak. Egyszer csak fogta, és darabokra esett. Rossz
szagú, nyálkás, megsárgult darabokra. Bedobta őket a küblibe, hadd
cirkuláljanak a Lubjanka bűzös bugyraiban, ott a helyük. A
szájpadlásán csaknem azon nyomban komoly trofikus fekély
keletkezett. Ha ehhez hozzávesszük a nem szűnő diszpepsziát, az egész
testét gyötrő erős viszketést, a gennyes kiütéseket, a széthullás elég
gyors ütemben folyik. Most szinte alig tudott a kommunikációhoz
szükséges mértékben tagoltan beszélni. Egyébként már nem is volt
szükség rá. A kihallgatások csaknem befejeződtek. Nyefedovot most
hetenként legfeljebb kétszer látta, de még ez is csak a formaság
kedvéért történt. E rövid, legfeljebb tizenöt perces találkozások
alkalmával a „csaknem rokon” lényegében semmiféle kérdést nem tett
fel, legfeljebb a papírok között matatott, néha Borisz Nyikityicsre
vetette furcsán aggódó és mintegy kérdő tekintetét; az „illegális
pártmunkás” amolyan sztálini variánsa. Borisz Nyikityicsnek, aki
néhány nappal azelőtt még némi undorral gondolt arra, hogy a vizsgáló
bármiféle kapcsolatban lenne a családjával, most már ez is mindegy
volt. Mit kérdezel tőlem, jóember, a tekinteteddel? Nincs nekem
semmiféle válaszom, jóember.
Egyszer Nyefedov irodájában megjelent még két ismeretlen alak,
nagy, vattázott mellekkel, rendjel-szalagpánttal. Mindhárom tiszt nagy
ünnepélyességgel felállt, és a legmagasabb rendfokozatú felolvasott
Borisz Nyikityicsnek valami okmányt:
 „Az OSZFSZK Büntetőeljárási törvénykönyve 5. pontja alapján Borisz
Nyikityics Gradov ügyében a hatóság a vizsgálatot lezárja. Borisz
Nyikityics Gradov az őrizetbe vétel alól teljes rehabilitációval szabadon
bocsátandó. A. Kuznyecov, a Szovjetunió Belügyminisztériuma
osztályvezetője.”
Az okmány felolvasása után mindhárman odaléptek hozzá, és a
kezüket nyújtották, ő akkurátusan megszorította mindhárom kezet. Az
igazolást úgy nyújtották át, mint valami előkelő kormánykitüntetést.
– Most hová kell mennem? – tudakolódott Borisz Nyikityics.
– Szanatóriumba, menjen szanatóriumba, professzor – lihegték
hullámzón a vattamallek. – Az igazság helyre lett állítva, most legfőbb
ideje, hogy elutazzék Macesztába, szanatóriumba!
– De most hová kell mennem? – tudakolódott ismét Gradov.
– Most majd Nyefedov százados a gondjaiba veszi, professzor, mi
pedig a minisztérium vezetése és a Szovjetunió kormánya nevében a
legjobbakat kívánjuk, beleértve a haza számára oly drága egészsége
mielőbbi helyreállítását.
„Úgy ordítanak, mintha süket lennék, holott a széthullás a
hallásomat még egyáltalán nem érte el” – gondolta Gradov.
A nagykutyák elhagyták az irodát, és Nyefedov, sugárzón sápadt
arccal sorra átadta a professzornak a Szerebrjanij Bor-i házkutatás
során bevont személyi okmányait: a személyazonossági igazolványát, a
különböző diplomáit, a professzori, akadémiai, katonai igazolványát…
Megjelent egy őrmesteri rangú lakáj, hozta a személyes holmijait,
köztük az 1913-ban a Kuznyeckij Moszton, az angol boltban vásárolt
pazar bundáját, amelyen negyvenévi hordás után sem látszott semmi
nyoma a széthullásnak. Utoljára lábujjhegyen beröppent egy lihegő,
pufók strázsa, kezében egy meglehetősen súlyos csomaggal. Amint
Borisz Nyikityics belenézett, afféle Aladdin barlangjába illő csillogó
csecsebecséket pillantott meg: aranytól, ezüsttől, drága zománctól
ragyogó állami kitüntetéseit.
– Most hová kell mennem? – kérdezte, kezében a csomaggal.
– Most lemegyünk a fogadóhelyiségbe, Borisz Nyikityics! – közölte
izgatottan Nyefedov. – Ott már várják egyes hozzátartozói. Mi,
természetesen magunk is hazaszállíthattuk volna önt, teljes
kényelemben a dácsára, ők azonban határozott óhajuknak adtak
kifejezést, különösen az ön unkája, Borisz Nyikityics, akinek egyébként
a magam részéről azt tanácsolnám, hogy igyekezzék tartózkodóbban
viselkedni a szervekkel szemben.
A menet élén Nyefedov százados haladt. Mögötte lépkedett Gradov
professzor, utána a strázsák a személyes holmikkal, mint holmi afrikai
teherhordók. A fordulóban Borisz Nyikityics a kitüntetéseit tartalmazó
csomagot bedobta egy szemétkosárba.

Ezen a ponton, tisztelt olvasó, a szerző, aki – bizonyára ön is elismeri –

az epikus polifónia törvényei szerint oly soká árnyékba húzódott, egy
csekélyke önkényt enged meg magának. A regényszituáció bizonyos,
egyelőre kevéssé kikutatott mozzanatai következtében ugyanis az az
ötlete támadt, hogy elmeséli ennek a magas kitüntetésekkel teli
csomagnak a rövid további történetét. Nos, az történt, hogy B. N.
Gradov szabadon bocsátása után a csomagot megtalálta a
szemétkosárban a belbiztonsági szervek főhadiszállásának éjszakai
takarítója, bizonyos D. I. Grazsdanszkij törzsőrmester. A tiszthelyettes,
aki meglehetősen távol állt az eszmei tökéletességtől, úgy gondolta,
hogy öregkora ezzel biztosítva van: mint sok más szovjet állampolgár,
ő is abban a hitben élt, hogy a Szovjetunió legmagasabb kitüntetései a
világ legértékesebb ötvözeteiből készülnek. Minthogy Grazsdanszkij
törzsőrmester nem volt valami találékony elme, nem sikerült
kifundálnia a kincsek közforgalmú bankjegyekké történő
konvertálásának mechanizmusát, ezért aztán szegénységben halt meg.
Az ötlet maga azonban túlélte szülőatyját. 1991-ben Grazsdanszkij
testvérének unokája, Kalocsni Misa, az Arbat-szerte ismert bizniszmen
az egész gyűjteményt eladta egy amerikai turistának háromszáz
dollárért, és nagyon meg volt elégedve az üzlettel.

Borisz Nyikityics lassú, de szilárd léptekkel ment lefelé az utolsó

lépcsősoron. Közvetlenül a háta mögött gyászdrapériákba öltöztetve
ott magaslott Sztálin hatalmas arcképe. Ahogy elhaladt a portré
mellett, nem is vette észre a képet, és persze a legkevésbé sem gondolt
most arra, hogy lefelé vonulása a lépcsőn szimbolikus jelentőségűnek
tűnhet. Teljesen megfeledkezett róla, hogy odalent „egyes
hozzátartozói” várják, és azon gondolkodott, hogyan értesítse Merit és
Agasát. Ki sem bírnák, ha egyszerűen csak beállítanék, belehalnának a
váratlan meglepetésbe. Aztán elfeledkezett a telefonokról, meg a
gépkocsikról, és úgy érezte, hogy amint most megy lefelé a lépcsőn,
egyszer csak belép az otthonába. Ment egyre lefelé, Nyefedov százados
pedig kissé lemaradt mögötte. Gradov professzor lépcsőfokról
lépcsőfokra egyre messzebb került Nyefedov századostól, aki végül
mozdulatlanul megállt a lépcsősor közepén, a karfába kapaszkodva, és
úgy nézte a lefelé tartó öregembert.
– Nagyapa! – harsant hirtelen végig az egész térségen egy erőteljes
fiatal hang. És Borisz Nyikityics ekkor végre meglátta az övéit, a feléje
rohanó unokáját, Borkát és a három lányt: Nyinkát, Jolkát és Majkát.
Nyefedov százados legszívesebben elbőgte volna magát a benne
kavargó érzelmi kompóttól, amelyben azért mégiscsak a sértettség volt
a legerősebb.

VII. közjáték. A sajtóból

Time
Joszif Sztálint végül utolérte minden ember közös végzete.

Henry Haslett: „Joszif Sztálin halála nyomán olyan lehetőségek

tárulnak fel, amelyek csak az Ögödej mogol kán 1241-es halála után
bekövetkezettekhez hasonlíthatók.”

Sztálin utóda az uráli kozák származású hájas, petyhüdt 51 éves

Georgij Malenkov lett. Malenkov 5 láb 7 hüvelyk magas, súlya 250 font.
Nős, felesége színésznő, két gyermekük van.
Rangban Lavrentyij Berija követi, aki 53 éves, grúz, akárcsak maga
Sztálin, a titkosrendőrség, valamint a vörös atombomba tervének
felügyelője, nyugodt, módszeres ember, szereti a művészeteket és a
zenét; egyaránt képes az engedékenységre és a könyörtelenségre. Nős,
két gyermeke van, egy városon kívüli dácsában lakik, koporsószerű
golyóálló fekete Packarddal közlekedik. Malenkov régi barátja. Soha
nem járt külföldön.

Egy manhattani orosz vendéglő ablakában megjelent Sztálin arcképe,

rajta a felirat: „Sztálin meghalt! Ma ingyenes a borsos!”

Pravda, 1953. március eleje

Sztálin neve: a béke!

Sztálin neve: harc és élet!
Dicső neve élteti a szovjet népet!
Ó, Litvániám!
Sztálin neve felvirágoztat!
A harcban és építésben meglelted a boldogságodat!
Antanas Venclova

Ünnepélyes, szigorú, türelmes várakozás… Feltárul a Szakszervezetek

Házának ajtaja, és lassan, némán beözönlik rajta az eleven folyam…
Egy nagy nép búcsúzik nagy vezérétől.

A. Szurkov

Acélos KB-nk, enyém s népemé,

Melynek kezébe Ön sorsunkat tette,
A kommunizmus győzelme felé
Vezet minket, az Ön tanát követve.
K. Szimonov

Most itt a szörnyű óra,

Szívünket nyomja gyász,
S én nem lelek a szóra,
Hiába száz meg száz,
 Hogy elmondjam, mi nekünk
E szörnyű vesztesség.
De pártunk a vezérünk,
És követi a nép.
A. Tvardovszkij

Éljen és diadalmaskodjék Sztálin ügye!

A. Fagyejev

Time
VÉLEMÉNYEK SZTÁLINRÓL
Donald Nelson, a lend-lease-ben érdekelt üzletember: „Normális fickó,
tulajdonképpen egész barátságos fickó.”

Leonyid Szerebrjakov: „A legbosszúszomjasabb ember a világon. Ha

elég soká él, mindannyiunkhoz elér a keze.”

Joseph Davies, nagykövet: „Barna szeme végtelenül szelíd volt és

gyengéd. Minden gyerek szívesen lovagolt volna a térdén.”

Boris Souvarine, Sztálin életrajzírója: „Undorító személyiség; ravasz,

hitszegő, durva, kegyetlen, rendíthetetlen.”

William Leahy admirális: „Mindannyian azt hittük, hogy ez egy

banditavezér, aki felkapaszkodott a hatalom csúcsára. Ez a vélemény
téves volt. Egykettőre rá kellett jönnünk, hogy rendkívüli
intelligenciájú emberrel van dolgunk.”

Winston Churchill: „Sztálin a mély, hideg bölcsesség és illúziótlanság

benyomását keltette bennem.”

Roosevelt: „Általában véve mély benyomást keltő személyiség.”

Trockij: „A legkiemelkedőbb középszer a pártban…”

Sztálin anyja: „Szoszó mindig jó kisfiú volt.”

CÍMEK A SZOVJET LAPOKBÓL

Drága Halhatatlanunk!
Lelkünk friss, szilárdságunk rendíthetetlen!
A kolhozrendszer megalkotója
A zseniális hadvezér
Örökkön élni fog
Kína és a Szovjetunió még szorosabban összefog!
Sztálin a népek felszabadítója

Drága pártunk,
lobogónk vivője,
Elménk,
szívünk
mind tiéd legyen.
Sztálin meghalt,
s vélünk van
örökre,
Élet ő,
s az élet
végtelen.
N. Gribacsov

Nyugodj békében, apánk!

M. Solohov

Itt állunk, s a könnyeink peregnek!

S mindünket a jövő fűti át,
Fiait a bolsevik seregnek,
Sztálin millió dicső fiát.
A. Szofronov
ÚJSÁGCÍMEK
Sztálini gondoskodás a szovjet nőkről
A tudomány korifeusa
Nagyszerű búcsú
A kirgiz dolgozók esküje
A lett nép gyásza

Meghalt ő, és elárvult a föld is,

Elvesztettük barátunk, apánk…
M. ISZAKOVSZKIJ

Time
A sztálini birodalom a szárazföld egynegyedét foglalta el, lakossága a
Föld lakosságának egyharmadát tette ki.

Herbert Morrison brit munkáspárti személyiség: „Nagy ember volt, de

nem jó ember.”

Nehru, India miniszterelnöke: „Óriási tekintélyű, rendíthetetlen

bátorságú ember. Őszintén remélem, hogy halálával nem szakad meg
hatása a béke ügyére.”

Egy GI a koreai lövészárkokban: „Joe megdöglött! Hurrá! Hurrá! Még

egy vörös hasúval kevesebb!”

Pablo Picasso festő mint kommunista önkéntes a galambjaival

derekasan elősegítette a párt ügyét. Két héttel ezelőtt a párt
megrendelt tőle egy Sztálin-arcképet. A portré hamarosan megjelent a
Les Lettres Françaises emlékszámának három hasábján. A londoni
Daily Mail gúnyolódni kezdett: „Figyeljék meg ezeket a nagy, szétfolyó
szemeket, a hajat, melyre mintha hajháló lenne húzva, az affektált,
bujkáló Mona Lisa-mosolyt; ez egy bajuszos nő arcképe!” Két nap
múlva a párt titkársága határozott elégedetlenségét fejezte ki a képpel
kapcsolatban. Aragon elvtárs, a KB tagja, egykori költő megrovásban
részesült a portré publikálásáért. Picasso a következőket mondta: „Azt
fejeztem ki, amit éreztem. Úgy látszik, ez nem tetszett. Tant pis. Kár.”

ÚJSÁGCÍMEK MÁRCIUS KÖZEPÉRŐL

Éltető géniusz
Halhatatlanság
Sztálin a mi lobogónk!
Nagyszerű barátság Kínával
India dolgozóinak esküje
Sztálin ügye biztos kezekben van
Amerika egyszerű emberei gyászolnak
Acélos egység
Sztálin szerint a kolhoztulajdon felemelése az össznépi tulajdon
szintjére a kommunizmusba való átmenet feltétele
Mindent átfogó géniusz

Akár hozzád,
leszünk a párthoz hűek,
S pártunknak úgy hiszünk,
akár neked.
M. Lukonyin

Szívünk vérzik, bánat fojtogatja,

Itt hagytál bennünket, jó apánk,
Ravatalod körül áll zokogva,
Sirat téged elárvult hazánk.
O. Berggolc

Esküt tettünk végső nyughelyednél,

Megesküdtünk: nem törik hitünk,
Úgy követünk, mintha köztünk lennél,
Gyászunkból is erőt merítünk.
V. Inber
ÚJSÁGCÍMEK
Sztálin éberségre tanított bennünket
A művészet bölcs barátja
Egy új civilizáció megalkotója
A kommunista párt a szovjet nép vezére

Az utóbbi cím megállította a verses gyászömlengéseket, mi több,

március végén a prózai szövegek is megváltoztak:
Kijev növekszik és szépül
Üzbegisztán gyapotmezőin
Javítsuk az eszmei nevelőmunkát
Használjuk ki teljesen a termelés tartalékait
Az öntözéses földművelés halaszthatatlan feladatai
A termésnövekedés egyes kérdései a nem csernozjom sávban
Epilógus

únius elején, egy forró, szikrázó napon III. Borisz Nyikityics

Gradov kint ült a kertjében, és élvezte a létezést. Ez igen, a természet
tündöklő manifesztációja! Hiába, mégiscsak gyönyörű a természet éves
metamorfózisa itt Oroszországban! A nemrég még a hó reménytelen
rabságában sínylődő föld a színek csodálatos kaleidoszkópját tárja
elénk, az ég mélysége és kékje csodálattal tölt el, a fenyők között
futkosó fuvallatok áthevült erdő szagát sodorják erre, és összevegyítik
a kert illataival. Ezt az egész ünnepet akár „lírai kitérőnek” is lehetett
volna nevezni, ha nem épp az epilógusra esnék.
A szabadulás után Borisz Nyikityicsnek először is sürgősen
megcsináltatták az alsó fogsorát, és nagyapa most az unoka, IV. Borisz
szavai szerint hollywoodi mosolyokat ragyogtatott a környezetére.
Befolyt egy csomó pénz a tankönyvek, valamint a Fájdalom és
fájdalomcsillapítás című kapitális munka újabb kiadásáért. A
megnövekedett család boldog lelkendezéssel sürgött Borisz Nyikityics
körül, dicsőítette a kor hősét és óriását; ez utóbbi kifejezés
természetesen Borka szeretetteljes iróniájának volt a gyümölcse. Ami
az aprónépet illeti (ez a kifejezés viszont magának a hősnek és
óriásnak volt a szavajárása), az, mármint Nyikituska és Archi-Meduska,
a szó szoros értelmében lesben állt, hogy váratlanul rajtaüssön,
belecsimpaszkodjék és összevissza nyalja-falja. Egyszóval, az élet
ezekben a tündökletes májusi és júniusi napokban rámosolygott az
öreg doktorra, sőt valami olyasmivel is megajándékozta, ami mások
számára láthatatlan maradt, ez pedig nem volt más, mint egy
sötétnarancssárgában játszó felhő, mely szemérmes mozgékonysággal
libegett most vagy harminclépésnyire Borisz Nyikityics karosszékétől,
az orgonabokor mellett, és úgy hullámzott, mintha izgatott színészek
sürögnének mögötte.
Borisz Nyikityics letette a vadászat jeleneténél kinyitott Háború és
béké-t, és érdeklődve figyelte ennek a mintegy életre kelt, vagy életre
kelni vágyó felhőfüggönynek a libegését. A felhő mintha közelebb akart
volna jönni hozzá, s már mintha el is vált volna az orgonabokortól, de
aztán szégyenlősen, végsőkig zavartan visszavonult.
Eközben az egész család áhítattal tett-vett és szórakozott körülötte a
kert távolabb eső részein. Meri a rózsáit nyírta, a tulipánjait
ajnározgatta. Agasa a teraszon pazar Primavera salátát mesterkedett.
Nyinka a filagóriában ült a táskaírógépe mellett, és abból ítélve, ahogy
a cigarettát szarkasztikus, de még mindig ragyogó szája sarkába
szorította, valami „örökbecsűt” alkotott. Férje, a sötét szemüveges
Szandro, a kert sarkában állt. Orrcimpái egy ütemben remegtek
remegő ujjaival. Mintegy megromlott látását kompenzálandó, szaglása
és tapintása kiélesedett. Kituska és Archi-Meduska megállás nélkül –
micsoda energia! – nyargalásztak az ösvényeken, hol egy labdával, hol
egy karikával, hol csak úgy, egymással. IV. Borisz egy sezlonon hevert,
csaknem ugyanabban a pózban, mint a nagyapja, csak vízszintesebben,
kezében egy Dosztojevszkij – kötettel. A játékos volt az. Két másik
bűbájos játékos, Jolka és Majka heves pingpongcsatát vívott. A
sötétnarancssárga függönyfelhő melankolikusan eltávolodott, és már-
már átszivárgott a kerítésen, hogy visszahúzódjék a fenyőkhöz.
Csupán a távolba szakadtak hiányoztak: Kirjuska és Cilja, és persze
azok a sokak, akik az emberi nem többségéhez távoztak: apa, anya, a
nővérek, az a halva született csöppség, Nyikita marsall, Galaktion,
Mitya… Hogyan, hát Mitya mégiscsak ott van? Hát persze, lebegte a
függönyfelhő. Most már félúton volt az orgonabokor és Borisz
Nyikityics karosszéke között, tétova, várakozó pózban, mintha azt
kérné: hívjál már magadhoz!
Invitálás helyett Borisz Nyikityics odafordította tekintetét a
szalmasárga-búzavirágkék viharként a labda felé zúduló Majkára, aki
nemrég, ajándékként nagyapának, Sztrepetovából Gradova lett. Ebben
a pillanatban Borisz Nyikityics tökéletesen világosan érezte, hogy a
kislányban már ott növekszik az ő magja. De hol a felhőnk? Ó, megint
hátrahúzódott a fenyők közé, és eltűnt, mintha azt akarná
demonstrálni, hogy voltaképpen nem más, mint a fény és árnyék
játéka. Körös-körül minden játszott egymással és együtt, mint valami
jól összehangolt szimfonikus zenekarban. A gyökeres, vagyis a földbe
kapaszkodó természet harmonikusan kínálta törzseit, ágait és leveleit
a természet földtől ideiglenesen elvált részeinek, mókusoknak,
seregélyeknek, szitakötőknek. Borisz Nyikityics a fűben nem messze a
szandáljaitól megpillantott egy pazar, nagy, csillogó fekete
szarvasbogarat. A vékony, de engesztelhetetlenül szilárd, pikkelyes
lábakon álló, pompás páncélzata, bogár tapogatókként nyitogatta-
csukogatta állkapcsait. Hohó, kedveském, gondolta róla Borisz
Nyikityics, ha kellőképpen felnagyítanának, igazi Juggernaut 291 válna
belőled. A függönyfelhő ebben a pillanatban gyorsan előbukkant,
áthágott az orgonabokron, körülfogta Borisz Nyikityicset, és nyomban
el is illant, mintha nem szeretne jelen lenni a riadalomnál, ami akkor
támad, amikor felfedezik a mozdulatlan testet.
Sztálin eközben, a pazar szarvasbogár képében, hátán összetett
páncélját villogtatva, elkúszott valahová a csillogó fűben. Lófaszt sem
értett, és lófaszra sem emlékezett.

1992. április 19.

Moszkva – Washington – Guadalupe – Washington

 Megjegyzések

[←1]
Célzás a Szmena veh (Korszakváltás) – című 1921–22-ben Párizsban kiadott orosz
liberális értelmiségi folyóiratra és ideológiájára. Nyikolaj Usztrjalov az ún.
szmenovehovista, a forradalmi Oroszországgal ekkor még toleráns mozgalom fő
ideológusa volt.

[←2]
Voltaképpen tiszt, de a forradalom utáni időkben, a múlttal való szakítás jegyében, és
szembehelyezkedve a fehér tisztek mozgalmával a bolsevik országban a „tiszt” szó
helyett a „parancsnok” szót használták.

[←3]
Novaja Ekonomicseszkaja Polityika (új gazdaságpolitika). 1921-ben az ún.
hadikommunizmus felváltására bevezetett gazdasági modell, mely teret ad a
magángazdaságnak és az áruforgalomnak.

[←4]
Kusztogyijev, Borisz Mihajlovics (1878–1927) orosz életképfestő.

[←5]
Molotov pártbeli fedőneve a molot (kalapács), Sztáliné a sztalj (acél) szóból származik.

[←6]
Vasznyecov, Viktor Mihajlovics (1848–1926) orosz zsánerképfestő.

[←7]
Szűkszavúság.

[←8]
 Népgyűlés intézménye a moszkvai nagyfejedelem által 1478-ban bekebelezett
novgorodi köztársaságban.

[←9]
Magyarul Püthagorász.

[←10]
A Szpasz – Megváltó szóból.

[←11]
Gyemjan Bednij, akinek költői álneve szegényt jelent, Jetim Alekszejevics Pridvorov
néven született, családneve udvarit jelent, vö.: pridvornij poet – udvari költő.

[←12]
Vszeszojuznij Centralnij Iszpolnyityelnij Komityet – Össz-szövetségi Központi Végrehajtó
Bizottság.

[←13]
A „gallérjánál, irhájánál fogva (za skirku) kipenderít” kifejezésből.

[←14]
Pulyka- és bárányhúsból különböző mártásokkal készített s babbal, gyümölcsökkel
(dióval, szilvával) ízesített grúz ételek.

[←15]
Alekszandr Blok cím nélküli verse.

[←16]
Utalás V. Tatlin (1885–1953): A III. Komintern emlékművének terve (1920) című rajzára.

[←17]
Moszkva egyik „prolinegyede”.

[←18]
Célzás egy Majakovszkij-verssorra.
[←19]
Orosz népi táncok.

[←20]
Levij Front Iszkussztva – a Művészetek Balfrontja. Szovjet irodalmi-művészeti
csoportosulás 1922–29 között.

[←21]
Goszudasztvennoje Polityicseszkoje Upravlenyije – Állami Politikai Hatóság, a politikai
rendőrség.

[←22]
Piaci, utcai árus.

[←23]
Célzás Lev Trockij keresztnevére, melynek jelentése „oroszlán”, valamint Sztálin
származására, akinek apja csizmadia volt.

[←24]
Tohtamis kán a XIV–XV. század fordulóján az Arany Horda kánja.

[←25]
Bednij itt visszautal saját Manyifeszt barona von Wrangela című versére (magyarul
Hegedűs Géza fordítása).

[←26]
Szobinov, Leonyid Vitaljevics (1872–1934) lírai tenor, a moszkvai Nagyszínház
énekese.

[←27]
Borisz Pilnyak kisregénye magyarul a Nagyvilág 1988/5. számában jelent meg.

[←28]
Agitációs esztrádszínházak az 1920–30-as években a Szovjetunióban.
[←29]
Rodcsenko, Alekszandr Mihajlovics (1891–1956) szovjet formatervező, grafikus,
fotóművész, díszlettervező, a LEF-csoport tagja, a konstruktivizmus úttörője.

[←30]
Szergej Mihajlovics Tretyakov (1892–1939) szovjet orosz költő, író verses drámája.

[←31]
Leonyid Boriszovics Kraszin (1870–1926), szovjet párt- és állami vezető, népbiztos. A
róla elnevezett jégtörő 1928-ban részt vett az olasz Nobile által vezetett sarkvidéki
expedíció megmentésében.

[←32]
Teodor Ivanovics Nette (1896–1926), szovjet diplomáciai futár. Lettországban,
futárszolgálat teljesítése közben megölték. Emlékére hajót neveztek el, erről az
eseményről Majakovszkij versben is megemlékezett (Nette elvtársnak: a hajónak és az
embernek).

[←33]
Savanykás, híg gyümölcskocsonya.

[←34]
A moszkvai körgyűrűkön közlekedő „A” és „B” jelzésű villamosok beceneve.

[←35]
Max Reinhardt (1873–1943) az első világháború előtti időszak nagy német színházi
rendezője.

[←36]
Erdman, Nyikolaj Robertovics (1902–1970), szovjet orosz drámaíró.

[←37]
Majakovszkij: Lenin (Radó György fordítása).
[←38]
Sztroity – építeni. A sztojlo szó az istállón belüli állást, rekeszt jelenti.

[←39]
Andrej Belij – eredeti nevén Borisz Bugajev – (1880–1934) szovjet orosz író, költő, az
orosz szimbolisták fő teoretikusa.

[←40]
Obscsesztvo szogyejsztvija oboronye, aviacionnomu i himicseszkomu sztroityelsztvu
SzSzSzR – a Szovjetunió Honvédelmét, Repülésügyét és Vegyészetét Támogató Társaság,
1927–1948 között.

[←41]
Utalás az angol kormány 1923 májusában átnyújtott, és a Szovjetunió által elutasított
memorandumára, az ún. Curzon-ultimátumra (George Curzon brit külügyminiszter neve
után), melynek célja a Szovjetunió nemzetközi helyzetének meggyengítése volt.

[←42]
Ifjúsági sportegyesület, a név jelentése: viharmadár.

[←43]
Szergej Mihajlovics Tretyakov (1892–1939) mint futurista költő, drámaíró, a LEF című
folyóirat munkatársa volt.

[←44]
Vlagyimir Jefremovics Tatlin festő, grafikus, konstruktőr, az általa tervezett szerkezet
neve a letaty – repülni szóból és a művész nevéből lett összeragasztva.

[←45]
Majakovszkij beceneve világítótornyot jelent.

[←46]
Utalás az Arzamasz vidékéről származó Szergej Jeszenyin verseinek Kocsmás Moszkva
című ciklusára.
[←47]
A Szolovki-szigetek a Fehér-tenger apró szigetei. A szovjethatalom első éveiben ide
száműzték a rendszer vélt és valós ellenségeit.

[←48]
Grúz indulatszó.

[←49]
Kb.: Lószart! (ang.)

[←50]
Ernest Hemingway.

[←51]
Sapka fölött viselt hegyes csuklya.

[←52]
Kalinyin, a Központi Végrehajtó Bizottság elnöke.

[←53]
Szó szerint: már látott dolog (fr.).

[←54]
Provokatív kérdés (ang.).

[←55]
Rabfak – rabocsij fakultyet – szakérettségi tanfolyam.

[←56]
A finnek pejoratív megnevezése.

[←57]
A Mir Iszkussztva – hivatalosan 1900-ban megalakult orosz művészeti társaság.

[←58]
 A falu neve a „leég” jelentésű gorety igéből származik

[←59]
Iasvili, Paolo (1892–1937) grúz költő.

[←60]
Alekszandra Mihajlovna Kollontaj (1872–1952) orosz forradalmár. A Szovjetunió
képviseletében ő volt a világon az első női nagykövet. Egyes híresztelések szerint
szerelmi kapcsolata volt Leninnel.

[←61]
Kedves, kedvesem, s általános megszólításként is használják.

[←62]
Élj, Lado úr; felköszöntésként: egészségedre!

[←63]
Tabidze, Tician (1893–1937) grúz költő, a szimbolisták csoportjának egyik alapítója.

[←64]
Utalás a futuristák „épater le bourgeois” (meghökkenteni a nyárspolgárt) francia
eredetű jelszavára.

[←65]
Részlet Mandelstam 1916-ban írt, Szolominka című költeményéből.

[←66]
A Belügyi Népbiztosság, amely az állambiztonsági funkciót is ellátta.

[←67]
Hegyi rabló.

[←68]
Apró szemű, mag nélküli szőlő, aszalva is fogyasztják (hasonló a mazsolához, de nem
azonos vele) (türk).
[←69]
Báránypacalból, fokhagymával készült savanyú, amolyan korhelyleves.

[←70]
Ovidius lírájának fájdalmas költeményei.

[←71]
Célzás a sztálini „nagy áttörés”-re.

[←72]
Közép-ázsiai falu (türk).

[←73]
Butasevics-Petrasevszkij, Mihail Vasziljevics (1821–1866) orosz forradalmár, az
utópista szocializmus képviselője, 1849-ben életfogytig tartó kényszermunkára ítélték.

[←74]
Dosztojevszkij, aki szintén tagja volt a Petrasevszkij-körnek. Illegális tevékenységéért
halálra ítélték, ítéletét percekkel a kivégzés előtt kényszermunkára és életfogytiglani
közkatonai szolgálatra változtatták.

[←75]
A Néva.

[←76]
A Lityeraturnaja Gazeta (irodalmi újság) című hetilap becézett neve.

[←77]
A szöveg két népszerű induló összevonása.

[←78]
Az Internacionalnaja Lityeratura (nemzetközi irodalom) című folyóirat beceneve.

[←79]
A Bajkál-tó híresen finom hala.
[←80]
Franyó Zoltán fordítása.

[←81]
A Szemjon Ivanovics Cseljuszkin, XIX. századi orosz sarkkutatóról elnevezett hajó 1933-
ban megkísérelt egyetlen hajózási időszak alatt átjutni az Északi-Jeges-tengeren
Murmanszkból Vlagyivosztokba. A hajó jégtáblák közé szorult, az utasait kimentő
repülők kapták meg elsőként a Szovjetunió Hőse kitüntetést.

[←82]
Otto Juljevics Smidt (1891–1956) szovjet tudós, az északi hajózási útvonalak kutatója,
részt vett a Cseljuszkin expedíciójában.

[←83]
Ivan Dmitrijevics Papanyin szovjet sarkkutató, az első úszó jégtáblán (1937–38-ban)
berendezett szovjet kutatóállomás vezetője.

[←84]
Alekszej Grigorjevics Sztahanov (1905–1977) a Donyec-medence egyik szénbányájának
vájára, a róla elnevezett újítói és munkaverseny-mozgalom kezdeményezője.

[←85]
Az „M” márkajelű gépkocsik becézett neve.

[←86]
Zavod Imenyi Sztalina – Sztálin-művek.

[←87]
Moszkovszkij Akagyemicseszkij Hudozsesztvennij Tyeatr – Moszkvai Akadémiai Művész
Színház.

[←88]
A Bubnovij Valet – Káró Bubi – moszkvai képzőművész társaság 1910–1916 között,
melynek tagjai Cézanne, a francia fauve-izmus és kubizmus nyomdokán haladtak, de
 felhasználták az orosz lubok (vásári fametszet) és a népi gyermekjátékok stíluselemeit
is.

[←89]
Hírhedett moszkvai börtön, eredetileg I. Péter harcostársának, a svájci származású
Franz Lefort admirálisnak a kastélya.

[←90]
Lev Tolsztoj Háború és béke című regényének muzsik szereplője.

[←91]
Jezsov a Szovjetunió belügyi népbiztosa 1936–38 között. Neve a sündisznó jelentésű
jozs szóból származik, ezért a jezsovije rukovici sündisznóbőr kesztyűt is jelent.

[←92]
Iszak Iljics Levitan (1860–1900) orosz festő, főképp tengeri tájképei híresek.

[←93]
A forradalommal és a Szovjetunióval szemben álló csoportok Közép-Ázsiában.

[←94]
Jurij Trifonov (1925–1981) a hatvanas-hetvenes évek szovjet irodalmának jelentős
alakja. Legismertebb regénye, a Ház a rakparton a legnagyobb moszkvai „káderház”
életét mutatta be.

[←95]
Szovjet slágerénekes, az első szovjet dzsesszegyüttes – a későbbi Állami Esztrádzenekar
– megalapítója és vezetője.

[←96]
Valentyin Katajev, Ilf–Petrov s közéjük sorolják többek közt az Odesszából elszármazott
Iszaak Babelt, Jurij Olesát is.

[←97]
Emberáldozatokat követelő föníciai napisten.
[←98]
Lángosszerű kaukázusi kenyér.

[←99]
Célzás Majakovszkij Futurista kiáltvány-ára, melyben a költő Puskint akarta „lehajítani a
modern kor gőzhajójáról”.

[←100]
A szazi nevű grúz húros hangszeren játszók, kb. ‘lantosok’.

[←101]
A szuprematizmus a síkkonstruktivizmus egyik iránya. A szuprematizmus két
dimenzióban, a legegyszerűbb mértani formákból (kör, négyzet, téglalap), fehér, fekete
és vörös színekből építkező festészet, mely a célszerűséget és zártságot és a tiszta
cselekvést fejezte ki. Elméletének kidolgozója és legjelentősebb alkotója K. Malevics.

[←102]
Célzás Lermontov A szikla című költeményére.

[←103]
Guljajpolje – járási központ a Zaporozsjei területen. 1918–1920 között a Mahno-féle
fehér felkelők központja.

[←104]
A vehi szó mérföldkarót is jelent, így a szmena veh mérföldkarók változásaként,
cserélődéseként is értelmezhető.

[←105]
Bocsásson meg, uram, nem beszél véletlenül angolul?

[←106]
De igen.

[←107]
 Volna szíves, uram, rám áldozni néhány percet? Amerikai újságíró vagyok.

[←108]
Molotov valódi családneve.

[←109]
Sztálin gyerekkori beceneve.

[←110]
Szilvából készült mártással.

[←111]
Grúz megszólítás, jelentése kb. ‘hé, ember’!

[←112]
Grúz női név Sztálin kedvenc dalából.

[←113]
RAPP: Rosszijszkaja Asszociacija Proletarszkih Piszatyelej (Proletárírók Oroszországi
Egyesülete), amelynek 1926-tól 1932-ig a szélsőséges nézeteiről ismert, agresszív
irodalompolitikus Averbah volt a főtitkára.

[←114]
Az 1890-ben alapított Dasnacutjum (Szövetség) nevű örmény burzsoá nacionalista párt,
majd szovjetellenes szervezet tagja.

[←115]
Csendes-óceán.

[←116]
Moszkva környéki település, ahol Lenin élete utolsó időszakát töltötte, itt is halt meg.

[←117]
Lenin egyik utolsó írása.
[←118]
Az idézetek forrása itt és az alábbiakban: Lev Tolsztoj művei 5. kötet, Magyar Helikon,
1965., Makai Imre fordítása.

[←119]
Moszkva peremvárosa a Jauza folyó jobb partján, melyet a XVI–XVIII. században
idegenből ideszármazott iparosok laktak.

[←120]
Boldog, ki látogatni jött a végzet óráján e földre. (Tyucsev: Cicero)

[←121]
Gorkij felvett írói neve (eredeti neve: Peskov) csakugyan „keserűt” jelent.

[←122]
Elnézését kérem, asszonyom, ezért a kényelmetlenségért (ang.).

[←123]
Nem beszél franciául, asszonyom?

[←124]
Nyina, hol van?! Válaszoljon, kérem! Válaszoljon hát! (fr.)

[←125]
Nyina, Nyina. Érdekes személyiség, igaz? Mi lenne, ha megpróbálnám meg-találni?
Nyina… A mindenit, elfelejtettem a családnevét… Nyina kicsoda? (ang.)

[←126]
Majakovszkij.

[←127]
Bizánci császári dinasztia (1261–1453). Az utolsó császár, XI. Konstantin unokahúga III.
Iván cár felesége volt.

[←128]
 A moszkvai Kreml egyik épülete (XVII. sz. vége).

[←129]
Csojbalszan Horlogijn (1895–1952) a Mongol Népi Forradalmi Párt egyik megalapítója,
marsall, a Népi Forradalmi Hadsereg főparancsnoka, 1939-től miniszterelnök.

[←130]
Sztálintól származó jelszó.

[←131]
Az Inta folyó menti szénbányák.

[←132]
Konsztantyin Konsztantyinovics Rokosszovszkij (1896–1968) a Szovjetunió és
Lengyelország marsallja, a Szovjetunió kétszeres hőse.

[←133]
Folyó Mongóliában és Kínában. 1939 májusában, júliusában és augusztusában japán
csapatok törtek be a Szovjetunióval szövetséges Mongólia e területeire, de a szovjet és
mongol csapatok visszaverték őket.

[←134]
Jeszenyin: Levél anyámhoz (Urbán Eszter fordítása).

[←135]
A Pecsora menti lágercsoport neve.

[←136]
Trinitrotoluol.

[←137]
Alekszandra Fjodorovna cárnő, I. Miklós felesége.

[←138]
Puskin.
[←139]
A szentimentalizmust és a romantikát támogató pétervári irodalmi kör 1815–18 között.

[←140]
Gogol.

[←141]
Célzás Puskin Emlékmű című versére:
Szobrot állítottam a népemben magamnak: nem emberkéz műve, útját gyom nem növi.
(SZABÓ LŐRINC FORDÍTÁSA.)

[←142]
Centralnij Unyiverszalnij Magazin – központi áruház.

[←143]
Szovjet színésznő.

[←144]
„Krilja Rogyini” – a Haza szárnya (a légierő sportklubja).

[←145]
A macska nevét Dosztojevszkij A félkegyelmű című regényének hősnőjétől kölcsönözték.

[←146]
A Komszomolszkaja Pravda című lap beceneve.

[←147]
Alapítójáról, Mitrofan Jefimovics Pjatnyickijról elnevezett, 1910-ben alapított, rendkívül
népszerű, népzenei feldolgozásokat előadó kórus és táncegyüttes.

[←148]
XVIII–XIX. századi cári katonai érdemrendek.

[←149]
 George Nathaniel Curzon brit külügyminiszter 1920-as jegyzéke, mely különböző, a
szovjet fél részéről provokatívnak minősített követeléseket tartalmazott.

[←150]
Vaszilij Tyorkin A. Tvardovszkij azonos című háborús poémájának népszerű hőse.

[←151]
Behtyerev, Vlagyimir Mihajlovics (1857–1927) neurológus, pszichiáter és pszichológus,
a reflexológia megalapítója.

[←152]
Russzkaja Oszvobogyityelnaja Armija – Orosz Felszabadító Hadsereg.

[←153]
Hitler, a felszabadító.

[←154]
Dovator, Lev Mihajlovics (1903–1941) szovjet tábornok.

[←155]
Timur-Lenk XIV. századi közép-ázsiai uralkodó.

[←156]
A harmincas-negyvenes évek hollywoodi filmsztárja.

[←157]
Fenékig, kedves bajtárs!

[←158]
Szamozascsita bez oruzsija – fegyver nélküli önvédelem. A Szovjetunióban, a harmincas
években kialakított küzdősport.

[←159]
Célzás Gribojedov Az ész bajjal jár című drámájának szállóigévé vált kifejezésére.
[←160]
A mindenit!

[←161]
Olga Lepesinszkaja (1916–2008) balett-táncosnő, a Nagyszínház művésze.

[←162]
Milyen remek dallam! (ang.)

[←163]
Ó, igen! Törzsvendégek vagyunk itt! A Kreml táncteremben! Ó, nem, ezredes, tréfálok!
Először vagyok itt, legeslegelőször. Első bál a Kremlben, haha! (ang.)

[←164]
Szójáték Tolsztoj nevének jelentésével (tolsztoj – vastag, vaskos).

[←165]
Újabb szójáték: oroszul Ámor és az Amur folyó nevét egyformán ejtik.

[←166]
Jakubovics, Nyikolaj Martinovics (1816–1879) orosz anatómus és hisztológus.

[←167]
Mecsnyikov, Ilja Iljics (1845–1916) Nobel-díjas orosz orvos-biológus és patológus.

[←168]
II. Irakli (1720–98) Kartli-Kahétia uralkodója.

[←169]
Grúz uralkodódinasztia a IX–XIX. században.

[←170]
Rahmetov Nyikolaj Csemisevszkij Mit tegyünk? című utópisztikus regényének hőse.

[←171]
 A becenév pillangót jelent.

[←172]
Avatási nap tanévzáráskor (ang.).

[←173]
A kémelhárító szervezet neve: Szmerty Spionam – „halál a kémekre”.

[←174]
Kivégzés (Veress Miklós fordítása).

[←175]
A ganéj (fr.).

[←176]
Scsorsz, Nyikolaj Alekszandrovics (1895–1919) a polgárháború hőse.

[←177]
Treszka – tőkehal.

[←178]
Katonai tisztelgés (lat.).

[←179]
A német schmerzen, ʻfáj’ szóból.

[←180]
Volosin, Makszimilian Alekszandrovics (1877–1932) akvarellfestőként is ismert orosz
lírai költő, akinek háza a Krím félszigeten, Koktebelben az orosz kulturális élet
eseményeinek egyik fontos színhelye volt.

[←181]
Honi Hadsereg. 1942-ben, Lengyelországban alakult, a londoni emigráns kormány
irányítása alá tartozó katonai szervezet.
[←182]
Legfelső parancsnokok (ang.).

[←183]
Szuvorov, Alekszandr Vasziljevics (1729–1800) orosz hadvezér. 1794-ben a lengyel
szabadságharc leveréséért tábornagyi rangot kapott.

[←184]
Lengyel nemes.

[←185]
Városi elöljáróság.

[←186]
Szervusztok, fiúk.

[←187]
Levelünk van Bór tábornoktól… Személyesen Wietuszinski úr számára.

[←188]
Ebfajzatok! Ezek nem a mieink!

[←189]
Kurafi!

[←190]
Bocsánat.

[←191]
Szó szerint: „égbe szállító kommandó,” megtorló kommandó (ném.).

[←192]
Juga – a hindu mitológia kozmológikus korszaka.

[←193]
 A törvénytelen gyermekként született Hitler eredeti, anyja után kapott neve.

[←194]
Seggfej (ném.).

[←195]
Mindenki, aki számít (ang.).

[←196]
Ha nem tévedek (ang.).

[←197]
Malij Tyeatr – Kis Színház; Bolsoj Tyeatr – Nagyszínház; MHAT – Moszkovszkij
Hudozsesztvennij Akagyemicseszkij Tyeatr – Moszkvai Akadémiai Művész Színház.

[←198]
Shakespeare: Hamlet. (Arany János fordítása)

[←199]
Puskin dadája, akitől az orosz nyelvet és a szülői szeretet pótlását kapta.

[←200]
Turgenyev: Egy vadász feljegyzései-ből.

[←201]
Ny. Nyekraszov: Az orosz nő.

[←202]
Grúz káromkodás.

[←203]
Szraty – szarni.

[←204]
Lenin, aki Szimbirszkben született.
[←205]
Dejneka, Alekszandr Alekszandrovics (1899–1969) szovjet orosz festő és grafikus.

[←206]
A Német Szociáldemokrata Párt 1891-ben, Erfurtban elfogadott programja, melynek
elméleti tartalmára döntő befolyással volt Engels.

[←207]
Népszerű pilótaének refrénje.

[←208]
Duncan, Isadora (1878–1927) amerikai táncosnő, a modern tánc iskolateremtő alakja.
1921–24-ben a Szovjetunióban élt és működött. Szergej Jeszenyin felesége volt.

[←209]
Jeszenyin: Ifjúságod széthordta más (Rab Zsuzsa fordítása).

[←210]
Blok Tizenketten című verséből (Lator László fordítása).

[←211]
Lenin.

[←212]
Célzás Makszim Gorkij A viharmadár dala című költeményére, melynek nyomán őt
magát a „forradalom viharmadarának” nevezték.

[←213]
Távol-keleti Építőipari Tröszt.

[←214]
Narkotikus hatású, rendkívül sűrű tea.

[←215]
 Célzás Puskin pályájának legtermékenyebb időszakára, melyet 1830-ban vidéki
birtokán, a Nyizsnyij Novgorod-i kormányzósághoz tartozó Bolgyinóban töltött.

[←216]
Szolovjov, Vlagyimir Szergejevics (1853–1900) orosz vallásfilozófus, szimbolista költő.

[←217]
A keleti (ortodox) kereszténységhez tartozó országokban Szofiát az isteni bölcsesség
megszemélyesítőjeként tisztelték; az orosz szimbolisták a nőiség jelképének is tartották,
Blok „Ismeretlen Nő”-nek nevezte, aki „szépséges bábú, kék látomás, földi csoda”.

[←218]
Az 1890-es évekkel kezdődő korszakot – utalva a XIX. század első felének
„aranykorára”, az orosz költészet „ezüstkorának” szokták nevezni.

[←219]
„Szociálisan idegennek” minősültek az egykori úri osztály, a polgárság, az értelmiség
képviselői. A köztörvényesek, a „blatnojok” a szegény népréteg megtévedt elemeinek
számítottak, így „szociálisan nem idegeneknek”, „osztályrokonoknak” tekintették őket.

[←220]
A húszas évek elején, a villamosítási kampány idején, faluhelyen Lenin neve után így
nevezték a villanylámpát.

[←221]
Szuszuman a kolimai lágervilág egyik telepe.

[←222]
A leghíresebb korabeli szovjet cipőgyár neve. A szó jelentése: gyors járású; a
hétmérföldes csizma: szapogi szkorohodi.

[←223]
A Mikojan Húskombinát terméke.

[←224]
 Három szovjet grafikus és festő – M. V. Kuprijanov, P. N. Krilov és N. A. Szokolov –
főképp karikatúrakészítéssel foglalkozó kollektívája.

[←225]
A népi találós kérdés szerint ez a vízhordó rúd.

[←226]
Centralnij Dom Krasznoj Armiji – a Vörös Hadsereg Központi Háza.

[←227]
Vojenno-Vozdusnije Szili – Légierő.

[←228]
Szurkov, Alekszandr Alekszandrovics orosz költő; Tank, Makszim belorusz költő;
Szimonov, Konsztantyin Mihajlovics (1915–1979) orosz író és költő; Venclova, Antanas
(1906–1971) litván költő.

[←229]
Voznyeszenszkij, Nyikolaj Alekszejevics (1903–1950) szovjet állami és
pártfunkcionárius.

[←230]
Dobbantós orosz tánc.

[←231]
Minyisztyersztvo Goszudarsztvennoj Bezopasznosztyi – Állambiztonsági Minisztérium.

[←232]
Glavnoje Razvedivatyelnoje TJpravlenyije – felderítő főcsoportfőnökség.

[←233]
A körte oroszul grusa.

[←234]
Grad – jégeső.
[←235]
Oszobaja Vodka – különleges vodka.

[←236]
Balti finnek és észtek.

[←237]
Piroszmanasvili (Piroszmani), Niko (1862–1918) grúz naiv festő.

[←238]
A legkülönbözőbb nem orosz nemzetiségek gúnyneve.

[←239]
Szofronov, Anatolij Vlagyimirovics (1911–1990), szovjet orosz író.

[←240]
A kazahok, kirgizek és egyes más ázsiai népek improvizáló népi énekesei.

[←241]
Sztálin formulája a szocialista művészetről.

[←242]
Moszkva környéki nyaralóhely, ahol Borisz Leonyidovics Paszternak lakott.

[←243]
Belinszkij híres, szenvedélytől és közéleti indulattól áthatott levele (1847) a válságba
került Gogolhoz az elvi következetesség tanpéldája az orosz irodalomban.

[←244]
Puskin Borisz Godunov című drámájának szállóigévé lett zárómondata.

[←245]
Zaumnak nevezte Hlebnyikov a maga által kitalált „értelmen túli nyelvet”.

[←246]
 Igor Szeverjanyin (eredeti neve: Lotarev, Igor Vasziljevics) (1887–1941), orosz
futurista költő, 1917-ben emigrált.

[←247]
Mihalkov, Szergej Vlagyimirovics (1913–2009) szovjet orosz költő, egyebek között a
szovjet himnusz szövegének szerzője.

[←248]
Szvetlov, Mihail Arkagyjevics (1903–1964) szovjet orosz költő, drámaíró.

[←249]
Moszkvai cigány színház.

[←250]
A fiatal Lenin szavai, miután bátyját terrorista szervezkedés vádjával kivégezték.

[←251]
Ezredes.

[←252]
Koszmogyemjanszkaja, Zoja Anatoljevna (1923–1941), moszkvai iskolás lány, aki
önként beállt a partizánok közé felderítőnek. A fasiszták elfogták, és kivégezték.

[←253]
Jó napot (ukrán).

[←254]
Kusztogyijev, Borisz Mihajlovics (1878–1927) festő, aki legismertebb festményein a
kispolgári-kereskedői világ életképeit örökítette meg.

[←255]
Lazo, Szergej Georgijevics (1894–1920) a szovjethatalomért Szibériában és a
Tengermelléken folytatott harc egyik kimagasló egyénisége. A japán intervenciósok
kezére jutott, akik egy mozdony kazánjában elégették.
[←256]
Utalás az imaginista költői csoportosulásra, annak tagjai közt – Jeszenyinen kívül –
Anatolij Marienhof (1897–1962) és Vagyim Sersenyevics (1893–1942) tartoztak az
1919–1925 között működő csoport ismertebb alkotói közé.

[←257]
Három XIX. századi orosz költő közös irodalmi teremtményének, Kozma Prutkovnak
egy szállóigévé vált közhelybölcsessége. Voltaképpeni jelentése inkább: nem lehet
felfogni a határtalant.

[←258]
Puskin afrikai származású dédapját Hannibálnak hívták.

[←259]
Egy korabeli népszerű tömegdal két első sora.

[←260]
Archimédesz neve oroszul: Arhimed.

[←261]
Sztálin személyi titkárságának vezetője.

[←262]
Rejtett célzás Lenin egyik száműzetésből küldött levelére.

[←263]
Kurtán.

[←264]
A Tizenkét szék egyik epizódjának figurája Ellocska Scsukina, jellemzésére a szerzők azt
írják: „A mumbo-jumbo emberevő törzshöz tartozó néger szókincse háromszáz szót
foglal magába. Ellocska Scsukina tökéletesen beérte harminccal.”

[←265]
 Szatirikus hetilap.

[←266]
Idézet a Hamlet-ből, Arany János fordítása.

[←267]
Katalin kori kalandornő, aki a feltételezések szerint a szentpétervári árviz idején a
börtönben pusztult el. Ezt a jelenetet ábrázolja Konsztantyin Flavickij 1864-ben készült
festménye.

[←268]
Moszkvai zeneművészeti főiskola.

[←269]
Gumiljov, Nyikolaj Sztyepanovics (1886–1921) orosz költő, az akmeizmusnak nevezett
költői irányzat egyik megteremtője.

[←270]
Msztyiszlav Rosztropovics (1927–2007) orosz csellóművész és karmester.

[←271]
Nyejgauz, Genrih Gusztavovics (1888–1964) zongoraművész, az egyik nagy szovjet
zongoraiskola megalapítója.

[←272]
Jó napot (grúz).

[←273]
Grúz sajtféleség.

[←274]
Szomov, Konsztantyin Andrejevics (1869–1939) orosz festő, a Művészet Világa nevű
művészeti egyesülés (1898–1924) tagja.

[←275]
 Fanya (Fanni) Kaplan 1918. augusztus 30-án merényletet kísérelt meg Lenin ellen;
súlyosan megsebesítette, amiért szeptember 5-én kivégezték.

[←276]
Gamszahurdia, Konsztantin Szimonovics (1891–1975) grúz író.

[←277]
Svernyik, Nyikolaj Mihajlovics (1888–1970) szovjet pártvezető.

[←278]
Jakov Joszifovics, Sztálin másik fia, aki német fogságba esett, ott is halt meg.

[←279]
Mikulin, Alekszandr Alekszandrovics szovjet repülőkonstruktőr, számos dugattyús,
turbólégcsavaros és turbóreaktoros repülőgép-hajtómű tervezője.

[←280]
Muhina, Vera Ignatyjevna (1889–1953) szobrásznő, legismertebb alkotása a Munkás és
kolhozparasztnő.

[←281]
Sztálin szárnysegédje és személyi titkára.

[←282]
Kantyemir, Antyioh Dmitrijevics (1708–1744) orosz költő és diplomata, a
felvilágosodás képviselője, az orosz klasszicizmus egyik megteremtője.

[←283]
A XX. század elején London Bloomsbury kerületében élő művészek és intellektuelek
csoportja, közéjük tartozott Virginia Woolf, Bertrand Russell és John Maynard Keynes is.

[←284]
Fjodorov, Nyikolaj Fjodorovics (1828–1903) vallásos utópista gondolkodó, aki
„tervezetet” dolgozott ki, hogyan lehet a modern tudomány eszközeivel feltámasztani a
halott ősöket és legyőzni a halált.
[←285]
Máté 24,27, Máté 24,36.

[←286]
Orosz cirkáló, melyet 1904-ben az orosz–japán háborúban saját legénysége
elsüllyesztett, hogy ne kerüljön a túlerőben lévő ellenség kezére.

[←287]
Juzsnij Bereg Krima – a Krím déli partja.

[←288]
Célzás Lenin jellegzetes beszédhibájára.

[←289]
Misztikus filozófiai áramlat a XX. század első évtizedeiben.

[←290]
Kollontajnak tulajdonított nézet, mely szerint a szexuális élet olyan természetes
szükségletkielégítés, mint meginni egy pohár vizet.

[←291]
Könyörtelen, pusztító erő (ang.).
 Table of Contents
ELSŐ KÖNYV A TÉL NEMZEDÉKE
I. fejezet Szkíta sisakok
II. fejezet A Kreml és környéke
1. közjáték. A sajtóból
2. közjáték. A bagoly röpte
III. fejezet A gyógyító Chopin
IV. fejezet A fővonal
V. fejezet Színházi avantgárd
VI. fejezet √OK(b)P
VII. fejezet Orrán pápaszem ragyog!
III. közjáték. A sajtóból
IV. közjáték. A kutya tánca
VIII. fejezet Gorelovo falu, Napsugár kolhoz
IX. fejezet Oxigénpárnák
X. fejezet Hajnalok, galambok, csillagok
XI. fejezet Tenisz, sebészet és védelmi rendszabályok
XII. fejezet A csalóka kintorna
XIII. fejezet Éltető bacilusok
V. közjáték. A sajtóból
VI. közjáték. A tölgyfa zúgása
XIV. fejezet Olszufjev gróf villája
XV. fejezet Legendák hőse vagy
XVI. fejezet Rajta, lányok, rajta, szépségek!
XVII. fejezet Az örök nyughely fölött
XVIII. fejezet Sírni nem tanácsos!
XIX. fejezet „Púpos Tiflisz, rólad álmodom”
XX. fejezet Márványlépcsők
VII. közjáték. A sajtóból
VIII. közjáték. Miszter Mókusz szökkenései
MÁSODIK KÖNYV HÁBORÚ ÉS BÖRTÖN
I. fejezet Hallani: csizmák döngenek
 II. fejezet Éjszakai tűzijátékok
III. fejezet Föld alatti tanácskozás
I. közjáték. A sajtóból
II. közjáték. A szobai magnólia
IV. fejezet Hidegcsomag
V. fejezet Ász moll
VI. fejezet Szegény kisfiúk
VII. fejezet A Különleges Csapásmérő Hadsereg
III. közjáték. A sajtóból
IV. közjáték. A Rosset-galamb
VIII. fejezet A professzor és a diák
IX. fejezet Kéklő fellegek
X. fejezet A Kreml vendége
XI. fejezet A Kreml gazdája
V. közjáték. A sajtóból
VI. közjáték. A csótárdíszes ló
XII. fejezet Nyár, fiatalság
XIII. fejezet Szentimentális hajlamok
XIV. fejezet Keringő a Kremlben
XV. fejezet Tiszti többtusa
VII. közjáték. A sajtóból
VIII. közjáték. Fénybogarak bálja
XVI. fejezet Fronthangverseny
XVII. fejezet Virtuti militari178
XVIII. fejezet Irodalmi csábítás
XIX. fejezet Ózonréteg
XX. fejezet „Október Útja”
IX. közjáték. A sajtóból
X. közjáték. Lúd gárdisták
HARMADIK KÖNYV BÖRTÖN ÉS BÉKE
I. fejezet Moszkvai édességek
II. fejezet Spiccel lő! Gól!
III. fejezet Egy magányos hős
I. közjáték. A sajtóból
 II. közjáték. Ti gyávagoncok, el!
IV. fejezet Ötvenegy hóvihara
V. fejezet Micsoda cikcakkok!
VI. fejezet Másfél Iván törvénykönyve
III. közjáték. A sajtóból
IV. közjáték. Hannibál töprengései
VII. fejezet Archi-Medikus
VIII. fejezet Tudom, ki vagy!
IX. fejezet Antik leckék
X. fejezet Tabuladze, az építész
XI. fejezet Levegő és harag
V. közjáték. A sajtóból
VI. közjáték. Fülemülék éjszakája
XII. fejezet Lágertűz
XIII. fejezet Gyűlés az orvostudományin
XIV. fejezet Fájdalom és fájdalomcsillapítás
VII. közjáték. A sajtóból
Epilógus
Megjegyzések