JASON FRY

AZ UTOLSÓ JEDIK

Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2018

 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Jason Fry: Star Wars: The Last Jedi
Del Rey, an imprint of The Random House
Publishing Group, a division of Random House,
Inc., 2018
© & TM 2018 Lucasfilm Ltd.
All Rights Reserved.
Used Under Authorization.
Cover art copyright © 2018 by Lucasfilm Ltd.
Translation copyright © 2018 by Szukits Könyvkiadó
Fordította: Oszlánszky Zsolt, Szente Mihály
Lektor: Barna Ildikó
Tördelés: KARAKTERTAX BT., Szvoboda Gabriella
Színre bontás, tipográfia: OMG Partner Bt.
Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor
Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.
Felelős vezető: Bördős János
ISBN 978-963-497-468-0
Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban….

Játszódik 34 évvel a Yavini Csata után

Miután az Első Rend végzetes csapást mért a békés Új Köztársaságra,

Snake Legfőbb Vezér harcba küldi kegyetlen légióit, hogy az egész galaxist
leigázza. Egyedül Leia Organa tábornok, és az Ellenállás maroknyi
harcosa hajlandó szembeszállni rémuralmával. Leia biztos benne, hogy
Luke Skywalker Jedi-mester visszatér e sötét órán, hogy ismét elhozza a
remény lángját. Az Ellenállás azonban lelepleződik, és ahogy az Első Rend
seregei lassan sarokba szorítják őket, a bátor hősök számára nem maradt
más lehetőség, csak a menekülés…
 Prológus
Luke Skywalker, oldalán a feleségével, a Tatuin lassan lehűlő homokján állt.
A nyugati láthatárt még mindig narancsvörösre festette a lemenő nap fénye,
a keleti horizonton azonban már jól látszódtak a csillagok. Luke kíváncsian
fürkészte őket, olyasvalamit keresve, amiről tudta, hogy valójában már rég
nincs ott.

– Mit gondolsz, mit láttál? – kérdezte Carnie. A nő szavaiból aggodalom

csendült ki, de Luke, ha jobban odafigyelt, a fáradtságot is tisztán kihallotta.

– Egy csillagrombolót – mondta. – Legalábbis úgy gondoltam.

– Elhiszem – tette a férfi vállára a kezét Carnie. – Tudom, hogy te bármikor

fölismersz egy ilyet… még verőfényes délben is. – Luke elmosolyodott, és
az a réges-régi nap jutott eszébe a Tosche Állomáson, amikor lélekszakadva
rohant be a kantinba, hogy szóljon a barátainak, két hajó áll orbitális pályán
a fejük fölött. Carnie nem hitt neki, még akkor sem, amikor egy darabig
Luke régi, elektromos távcsövével figyelte őket. Egy legyintéssel elintézte a
dolgot, és az ikernapok perzselő forrósága elől már menekült is vissza az
épületbe. Fixer sem hitt neki, mi több, Biggs sem.

Pedig neki volt igaza. Ahogy Biggs Darklighterre gondolt, aki elhagyta a
Tatuint, és az otthonától nagyon-nagyon messze lelte halálát, lassan
lehervadt arcáról a mosoly. Biggs volt az első barátja… az egyetlen igazi
barátja. Igyekezett olyan gyorsan eltávolítani magától az emléket, ahogy a
nedvesség párolog el a déli verőfényben.

– Kíváncsi lennék, mit akartak itt a birodalmiak – mondta Luke az eget

fürkészve.

A Mos Eisley-i garnizon készleteinek feltöltéséhez semmiképp sem volt

szükség egy csillagromboló méretű hajóra. Különösen ma, amikor béke
uralkodott a világegyetemben. Ma már szinte hadihajókra sem volt szükség.

– Bármi is volt, amit láttál, nekünk ahhoz semmi közünk vonta meg a vállát
Carnie. – Ugye?

– Hát persze – bólogatott Luke, de a tekintete közben végig a láthatárt

vizslatta. Az ilyesfajta óvatosság egy ideje már nem volt szükséges két
évtizede nem láttak már buckalakót ilyen közel Anchorheadhez –, de a régi
beidegződésektől nehéz volt szabadulni. A buckalakókból nem maradt más,
csak egy maroknyi szikkadt csont a homokban. Luke maga sem tudta, hogy
ez miért szomorítja el.

– Ötödik éve gond nélkül és időben befizetjük a birodalmi adót – magyarázta

Carnie. – És már az idei vízadót is megfizettük Jabbának. Senkinek sem
tartozunk semmivel, semmit sem tettünk, ami miatt bárki érdeklődésére
számot tarthatnánk.

– Tényleg nem csináltunk semmit – értett egyet Luke, bár tudta, hogy
manapság ez még nem garantálja az ember biztonságát. Sokakkal – sokszor
olyanokkal is, akik szintén nem csináltak semmit – történtek csúf dolgok.
Olyasfélék, amiről aztán később senki sem volt hajlandó beszélni.

Vagy legalábbis senki olyan, akinek volt egy csöppnyi sütnivalója. Arra a
réges-régi napra gondolt, amit olyan mélyre temetett, hogy kis híján már
önmagával is sikerült elhitetnie, valójában meg sem történt. A droidok és az
a holografikus üzenet, amiben egy csinos, fiatal nő

kért segítséget egy bizonyos Obi-van Kenobitól…

Carnie mindig azt mondogatta, hogy nem érdemes a múltat bolygatni, de a

sötétségbe bámuló

Luke újfent úgy találta, nem képes megfogadni a felesége tanácsát. Aznap
este, miközben Luke a nagybátyjával és a nagynénjével vacsorázott, a kis
asztro-droid megszökött. Owen bácsi haragjától tartva Luke – a buckalakók
jelentette veszély ellenére – megkockáztatta, hogy még aznap este a
nyomába eredt. De aznap éjjel egyetlen taszken sem támadta meg, és Luke
gond nélkül megtalálta és visszavitte a farmra a kis szökevényt. Mire
hazaértek, már hajnalodott, és az utolsó húsz méteren már tolnia kellett a
terepsiklót, hogy föl ne ébressze Owen bácsit és Beru nénit.

Luke nemegyszer elgondolkodott rajta, mi minden történhetett volna

másképp: megtámadhatták volna, akár meg is halhatott volna… és akkor
bizony sosem lesz belőle ilyen talpraesett párafarmer. De szerencséje volt –
azon az éjszakán és a rá-következő napon is. A rohamosztagosok nem sokkal
azután bukkantak föl, hogy Luke visszajött a déli dűnékre kirakott
páracsapdáktól, amik már akkor is napi szinten okoztak főfájást a
nevelőszüleinek. És azóta nekem meg Carnie-nak. Az őrmester már azelőtt a
követeléseit sorolta, mielőtt lekászálódott volna a harmathátújáról. Egy
csapat roncsvadász eladott maguknak két droidot. Hozzák ide őket!

Azonnal!

Luke-nak szinte erőszakkal kellett kirángatnia a két droidot a garázsból. A

kis asztro-droid vadul sípolt és füttyözött, míg a protokoll-droid
egyfolytában arról magyarázott, hogy ő nem tehet semmiről, és megadja
magát. Több mint egy órán keresztül kellett a tűző napon állniuk, miközben
a birodalmiak szétszedték és átkutatták a droidok memóriáját, és Owen bácsi
hiába kérte őket, még azt sem engedték meg, hogy legalább Beru néni a ház
árnyékába húzódhasson.

Ekkor bukkant föl az öreg Ben Kenobi kopott, csupa folt köpenyében,
egyenest a sivatag mélyéről. Olyan barátságos mosollyal beszélgetett el a
rohamosztagosokkal, mintha a legrégibb, legkedvesebb cimborái lettek
volna, és határozott hangon elmagyarázta nekik, hogy Luke papírjaiban egy
apró elírás történt, és a fiú neve valójában nem Skywalker, hanem Lars.

– Így van! – bólogatott Owen is, miközben a tekintete összevillant a

feleségéével. – Luke Lars.

Ben maradt még egy darabig, és arról beszélt a rohamosztagosoknak, hogy

szükségtelen bevinniük Owent kihallgatásra – ezzel azonban már nem ért
célt, és Luke nagybátyját a droidokkal együtt bekísérték. Még ennyi év után
is tisztán emlékezett a kis asztro-droid kétségbeesett sikolyára, ahogy eltűnt
a csapatszállító gyomrában. Owen bácsit három nap múlva engedték ki, és
míg haza nem értek Mos Eisley-ból, sápadtan hallgatott. Hetek teltek el,
mire Luke összeszedte a bátorságát, és megkérdezte, hogy számíthatnak-e
valamiféle kompenzációra a birodalmiaktól. A nagybátyja csak dühösen
legyintett, de a fiatalember jól látta, hogy Owen reszket.

A fejük fölött egy hullócsillag suhant át az égbolton, és a hirtelen mozgás

zökkentette ki Luke-ot az elmélkedésből.

– Most mire gondolsz? – kérdezte Carnie aggódón.

– Arra, hogy megöregedtem – túrt már majdnem teljesen szürke szakállába
Luke.

– Nem te vagy az egyetlen – mosolyodott el kesernyésen Carnie. – Nézd

meg az én hajam!

Luke azonban továbbra is a sötétséget fürkészte. Ben Kenobit soha többé

nem látta, de volt egy szóbeszéd, amit még a szabadszájú párafarmerek is
csak félve mertek terjeszteni… azt beszélték, hogy egy éjszaka birodalmi
vadászgépek repültek el a jundlandi sivatag fölött, és felrobbantották a vén
remete házát. Anchorheadben persze csak legyintettek erre, Luke azonban
már nem vette ennyire félvállról a dolgot. Azok a rohamosztagosok valóban
jártak a farmjukon, és valóban elvitték a droidjaikat. Aztán néhány héttel
később Biggs családját is bekísérték, és a Darklightereket soha senki nem
látta többé. A farmjuk azóta is ott áll üresen – legalábbis az a kevés, amit a
buckalakók és a javák meghagytak belőle.

A hetekből hónapok lettek, a hónapokból évek, majd végül évtizedek.

Kiderült, hogy Luke egészen jól ért a gépekhez, és kiváló érzéke van hozzá,
hogy a lehető legjobb üzleteket kösse.

Mintha csak előre megérezte volna, hogy kinek, mikor, mit kell mondani.
Annyira, hogy egy idő

után az anchorheadi kocsmában már csak Szerencsés Luke-nak nevezték a

háta mögött. Carnie is látta ezt, úgyhogy otthagyta Fixert, aki munka helyett
egyfolytában csak a száját jártatta, és hozzáment Luke-hoz. Egy darabig
együtt dolgoztak Owen bácsival és Beru nénivel, mielőtt megörökölték
volna tőlük a farmot, és továbbvitték volna a családi vállalkozást.
Gyermekük sohasem született – olyan fájdalom volt ez, amit nagyon mélyre
temettek magukban, és igyekeztek úgy tenni, mintha ennyi év után már nem
nagyon zavarná őket –, de kettejükre is épp elég keményen dolgoztak, és a
párafarm adott annyit, amiből viszonylagos jólétben élhettek.

Luke azonban időről időre még mindig álmodott arról a lányról, akit csak a
hologramon látott, és aki Obi-van Kenobit kereste. Múlt héten is arra ébredt
az egyik reggel, hogy biztos benne, az asztro-mechanikai droid a garázsban
várja, és végre hajlandó végig lejátszani azt a bizonyos üzenetet. Valamiért
úgy érezte, fontos lenne végighallgatnia. Mintha lett volna benne valami,
amit kifejezetten neki szántak. Miután a rohamosztagosok elkobozták a
droidokat, Luke biztosra vette, hogy sohasem fogja megtudni, ki is volt az a
titokzatos, fekete hajú nő… de tévedett.

Hetekig azzal volt tele a HoloHálózat, hogy Leia Organa hercegnő a

kivégzése előtt még nyilvánosan bocsánatot kért az árulásáért, és a
Birodalom iránti hűségre szólította föl a polgárokat.

Érdekes módon a hírek sohasem közöltek felvételeket a hercegnőről vagy a

kivégzéséről, így Luke emlékezetében is úgy maradt meg, ahogy abban a
holo-üzenetben látta. És az sohasem derült ki, miért próbált a hercegnő olyan
kétségbeesetten felkutatni egy vén tatuini remetét.

Mert bármi is volt a célja, azzal kudarcot vallott. Az Alderaan – a Mon

Calával és a Chandrilával egyetemben – mára nem volt több
aszteroidamezőnél. Az a harci állomás semmisítette meg őket, ami egyszer
és mindenkorra véget vetett a szeparatisták jelentette veszélynek, csírájában
fojtotta el a felkelést, és végre békét hozott a galaxisba. Vagy legalábbis
megszüntetett mindenféle konfliktust. Csak most figyelt föl rá, hogy Carnie
a nevén szólítja – és már nem is először.

– Utálom, amikor így nézel – mondta a felesége.

– Hogy nézek?

– Tudod, mintha valami nem lenne rendben. Mintha becsaptak volna, és az

egész életed egy hatalmas tévedés lenne. Mintha úgy gondolnád, hogy neked
is el kellett volna jutnod az akadémiára, mint a barátaidnak. Mintha te nem
ide tartoznál.

– Carnie…

– Mintha nem ide tartoznál, hozzám – mondta a nő sebzetten, aztán

szomorúan átkarolta magát, és hátat fordított Luke-nak.

– Tudod, hogy nem így gondolom! – mondta a férfi, majd Carnie vállára
tette a kezét, és próbált nem tudomást venni arról, hogy a felesége
összerándult az érintésétől – Ez egy jó élet, és ez az én életem. Az én helyem
is itt van. És most szerintem menjünk be, mert kezd hűvös lenni.

Carnie nem szólt semmit, és szótlanul tűrte, hogy a férje az otthonuk

bejáratát jelző boltíves kapu felé terelje. Luke egy pillanatra megállt a
küszöbön, és a válla fölött hátranézve még egyszer a sötétségbe fúrta a
tekintetét. A csillagromboló azonban – már, ha valóban azt látott –

nem tért vissza. Egy hosszú pillanatig szótlanul fürkészte az éjszakát, aztán ő
is belépett a házba.

***

Luke Skywalker izzadtságban úszva ült föl az ágyában. A mechanikus keze

olyan halk zúgással tiltakozott, ami erősen emlékeztetett az Ahch-To magas,
szürke füvében élő rovarok hangjára.

Miközben magára öltötte a gyapjúingét és vízhatlan bőrkabátját, Luke

próbálta lerázni magáról az álom hatását. Aztán kinyitotta a kunyhója
fémajtaját, és kilépett a bágyadt hajnali fénybe.

Ameddig a szem ellátott, a végtelen, sötét óceán gyöngyházfényben fürdött.

Ez a rengeteg víz még mindig lenyűgözte, és szinte biztosra vette, hogy neki,
a Tatuin szülöttének ez örök csoda marad. Az óceán, ami a széltől és naptól
ugyanúgy változtatta a színét és alakját, akár a sivatag.

Tudta, hogy hamarosan a gondnokok is fölkelnek és munkához látnak, úgy,

ahogy már eónok óta tették.

Ők azért dolgoztak, mert ez volt a kötelességük, ő pedig azért tette, mert így
döntött. Annak idején, a Tatuinon rühellte a ház körüli teendőket, itt és most
azonban ezek alkották a mindennapjai gerincét. Tejet kellett szerezzen,
halásznia kellett, és tegnap figyelt föl rá, hogy az egyik lépcsőfok mozog,
így azt is meg kell javítania. Komótosan felsétált a hegyoldalon, és a
tengerre néző füves meredély szélén állt meg. Egy pillanatra megborzongott
– a nyárnak már majdnem vége volt, lassan kezdtek föltámadni a hűvös, őszi
szelek, és az álom sem hagyta nyugodni.
Te is tudod, hogy ez nem közönséges álom volt. Luke a mechanikus kezével
húzta szemébe a csuklyáját, és a hús-vér baljával túrt a szakállába. Szívesen
vitába szállt volna önmagával, de tudta, nem lenne semmi értelme. Nagyon
úgy festett, hogy az Erő mutatott neki utat ebben az álomban, és bármilyen
hathatós védművekkel is vette körül az elméjét, az valahogy mégis utat talált
hozzá. Épp csak azt nem tudta eldönteni, hogy mit is akar tőle az Erő. Vajon
miféle álom ez?

Ígéret, vagy figyelmeztetés? Esetleg mindkettő? A dolgok lassan

megváltoznak. Valami közeledik.

Első rész

Első fejezet

Leia Organa, egykor az Alderaan hercegnője, most az Ellenállás tábornoka a

D’Qar őserdejének mélyén, egy tisztáson várakozott, körülötte tisztek és
repülésirányítók tucatjai.

Lehajtott fejjel, imára kulcsolt kézzel álltak ott, de Leia figyelmét a csöndes
oldalpillantások és a kényelmetlen feszengés sem kerülte el. Közeledett a
háború, és ezt mind jól tudták. Csak abban nem voltak biztosak, mély
gyászában ő vajon nem feledkezett-e meg róla. Leia számára már a
feltételezés is sértő volt, mert ha akadt valaki, aki több mint eleget tudott a
háborúról és a gyászról, az ő volt.

Régebb óta háborúzott és gyászolt, mint amióta a jelenlevők nagyobb része

egyáltalán a világon volt. Élete öt évtizede alatt szinte nem is akadt más, ami
olyan hűségesen kitartott volna mellette, mint épp ez a két dolog. A háború
és a gyász. De sohasem hagyta, hogy bármelyik is a kötelessége útjába
álljon. A gyász órái után szinte örömmel üdvözölte a fehéren izzó haragot,
az egyetlen olyan dolgot, ami pillanatnyilag képes volt betölteni a lelkében
üvöltő ürességet.

Szíve szerint nem épp itt időzött volna, ezen a párás dzsungelvilágon, sőt
még csak nem is vett volna részt ezen a ceremónián. Mégis, amikor Ackbar
admirális, a mon calamari veterán félrevonta, hogy megossza vele a híreket,
szinte személyes sértésnek tekintette, hogy megzavarták.
Han halott. A saját fiunk ölte meg. És neked épp most kell valami érdektelen
hírrel vagy elcsépelt frázissal megzavarnod?! Ackbar azonban a dühös Leia
Organánál félelmetesebb ellenfelekkel is szembenézett már, és amikor a vén
harcos tapodtat sem hátrált, Leia végre megértette, hogy valaki halálától
legyen az mégoly fontos is – nem áll meg az élet. Az Ellenállás olyan
csekély erőforrásokkal rendelkezett – pénzben, emberanyagban, és hajókban
egyaránt –, hogy a legkisebb győzelmet is hatalmas diadalként élték meg.
Hát még egy olyat, mint amit az Első Rend szuper-fegyverének
megsemmisítésével vívtak ki! Az örömmámor azonban rövid életűnek
bizonyult. Az Új Köztársaság elbukott, és az Első Rend most minden
gyűlöletét az Ellenállásra zúdíthatta.

Egy ilyen kritikus pillanatban nagyobb szükségük volt egy erős vezetőre és a
maradék erőforrásaikra, mint valaha, és Leia bármennyire is szerette volna,
ha másképp állnak a dolgok, jelen pillanatban ő volt az Ellenállás vezetője és
legfőbb erőforrása. Az ő ereje, vezetői képessége, és Leia Organa legendája
volt az, ami összetartotta ezt a törékeny, vesztésre álló mozgalmat.

Nélküle az Ellenállás rövid idő alatt széthullana. Még az Első Rend

fegyvereire sem lenne hozzá szükség. Az emberei – és ezek most már
minden kétséget kizáróan az ő emberei voltak – talán minden idők
legnehezebb kihívásával kellett, hogy szembenézzenek. Csakhogy ahhoz,
hogy erősek lehessenek, először őt kellett, hogy erősnek lássák. Hogy
elszánt és határozott legyen. És még csak nem is gyaníthatták, hogy
mennyire esendő, magányos és gyenge. Mert ha csak megsejtik, az könnyen
az Ellenállás végét jelentheti.

Kegyetlen dolog volt, ami illett is ehhez a kegyetlen világegyetemhez.

Visszatért hát a leszállópályára, ahol búcsút vett a múltja egy újabb
darabjától, a Millennium Falcon tól, ami újfent csak arra emlékeztette, mit és
mennyit is veszített. Lassú, kimért ünnepélyességgel olvasta föl azon pilóták
neveit, akik nem tértek vissza a legutóbbi bevetésről, aztán a kíséretével erre
az irtásra vonult, hogy belekezdjen a ceremónia második részébe. Volt a
kíséretében egy aranyszínű

protokoll-droid is, ami mindenki másnál nyugtalanabbnak tűnt – vagy csak

kevésbé ügyesen tudta leplezni a felindultságát. Leia bólintott, mire C–3PO
jelzett egy ősöreg kamera-droidnak.
A parányi, lebegő gépezet Leia nyomába szegődött, és hűen megörökítette
annak a tárgynak a képét, amit a hercegnő a D’Qar egyik fájának gyökerei
közé temetett el. Kézzel faragott, elnagyolt baba volt, amit Han készített még
az Endoron, az utolsó csata előtti éjszakán. Leia a férfi vállára hajtott fejjel
figyelte, ahogy a fadarab lassan más formát ölt. Elméletileg őt ábrázolta
volna – a vakmerő hercegnőt lenge öltözékben, kezében lándzsával –, Han
azonban nem árulta el, így ő

eljátszhatta, hogy fogalma sincs róla, mit ábrázol. A kérdésre, hogy ez ugye
valami evok, a férfi

dühösen félrelökte a szobrot, Leia azonban titokban eltette, és akkor is ott

lapult a zsebében, amikor a második Halálcsillag megsemmisült. Amit itt és
ennyi idő alatt meg lehetett valósítani, csak igen távolról emlékeztetett egy
rendes temetésre. Nem is tudtak tisztességgel megemlékezni róla, de… Han,
a világcsavargó, a folyton utazó valószínűleg nem is bánta volna.

Leia legelőször akkor találkozott vele, amikor megszöktették az első

Halálcsillagról. Úton a Yavin–4 felé volt egy kis ideje szétnézni a Falcon
pilótafülkéjében. Azt remélte, hogy ettől talán jobban megérti, hogy lehet
valaki egyszerre ennyire elbűvölő és bosszantó. A Millennium Falcon
pilótafülkéje egy igazi szemétdomb volt: az egyik sarokban kopott
pilótaöltözék árválkodott, a fal mellett halomba hányt repülési útmutatók
porosodtak, és jókora dobozokban a hajó ezernyi alkatrésze pihent, amiket ki
tudja mikor és miért szereltek ki belőle. Egyedül a pilótafülke mennyezetére
akasztott arany dobókockapár tükrözött valamit is Solo egyéniségéből, de
hogy igazából mit, azt Leia nem tudta volna megmondani.

Lassan megfordult, megvárta, míg a kamera-droid pozícióba állt, aztán az

élettelen, fekete lencse-szemekbe nézett, és beszélni kezdett:

– Han utálná ezt a szertartást – mondta azon a tiszta, erős hangon, amit
annak idején a Szenátusban is használt. – Neki sohasem volt türelme a
beszédekhez és a megemlékezésekhez.

Ami nem is meglepő egy olyan embertől, aki minden ügyet gyanakvással
kezelt, a politikára pedig egyenesen allergiás volt. – Látta, ahogy Ematt
tábornok önkéntelenül is elmosolyodik. Már ez is több a semminél. Persze
Ematt annak idején, még a felkelés napjaiban Han oldalán harcolt.

Csakúgy, mint Ackbar admirális és Nien Nunb. Mások – mint Connix

hadnagy és D’Acy parancsnok – azonban már csak hírből ismerték Han
Solót, Leia Organa tábornok férjét.

Akivel már hosszú évek óta nem is találkozott. Ennek ellenére itt voltak, és
osztoztak a számukra ismeretlen férfi halála fölött érzett gyászában.

– Egyszer azt mondtam Hannak, nagyon fárasztó mindig azt látni, hogy csak
azután választja a megfelelő utat, és teszi, amit helyes, amikor már minden
más lehetőséget kipróbált – folytatta. –

De akkor is… előbb vagy utóbb mégiscsak megtette, ami helyes volt. Han
gyűlölte a kegyetlenséget, az igazságtalanságot, és azokat, akik mások fölött
zsarnokoskodtak. És ha úgy döntött, hogy szembeszáll velük, akkor már
senki és semmi nem tarthatta vissza. Sem fiatalkorában a Korélián, sem a
yavini csatában, sem az Endoron vagy a Csillagpusztító Bázison.

A távolból felszerelést szállító terepsiklók zúgása hallatszott. Leia úgy

egyezett meg Ackbarral, hogy hajlandó beszédet tartani, ha közben egy
percre sem áll le a bázis kiürítése. Mindketten tudták, az Első Rend valahogy
felfedezte, hogy az ellenállók a D’Qaron rejtőznek, ami azt jelentette, hogy
hamarosan jelentős erőket küldenek majd az elpusztításukra.

– Han szerette magát csirkefogónak nevezni – mosolyodott el Leia az utolsó

szóra. – De valójában nem volt az. Szerette a szabadságot – elsősorban a
sajátját, de mindenki másét is tiszteletben tartotta. Mi több, időről időre
hajlandó is volt harcolni ezért a szabadságért, és ilyenkor a legkevésbé sem
érdekelték az esélyei. Mert ha egyszer mégis elkötelezte magát egy ügy
mellett, akkor az mellett tűzön-vízen át kitartott.

Leia egy pillanatig attól tartott, hogy C–3PO, annak ellenére, hogy a
programja mindig az etikett szerinti legmegfelelőbb viselkedést diktálta,
egyszer csak valami személyes anekdotával rukkol elő. Feltehetően a
nemtörődöm és hányaveti Solo kapitányról, aki nemegyszer megkeserítette
az aranyszínű droid életét. Mert 3PO remek barát volt, de a diplomáciai
érzéke igen sok kívánnivalót hagyott maga után. Gyorsan folytatta hát,
mielőtt a droid bármit is mondhatott volna:

– Hant akkor sem érdekelték az esélyek, amikor ő és Csubakka

visszarepültek a Halálcsillagra, hogy megmentsék a testvéremet, Luke-ot, és
vele együtt tulajdonképp magát a felkelést is. Akkor sem foglalkozott az
esélyekkel, amikor elfogadta a Szövetség felkérését, hogy ő vezesse az
endori pajzsgenerátor elleni támadást. Akkor sem számolgatta az esélyeit,
amikor a Kashyyyk felszabadításáért küzdött… és akkor sem volt hajlandó
az esélyeket mérlegelni, amikor átrepült az Első Rend elhárító pajzsán, és
megtámadta a Csillagpusztító Bázist.

És akkor sem, amikor beleegyezett, hogy felkutatja a fiunkat, és ha kell,

erőnek erejével követeli vissza a sötétségtől. Ezt is hozzáfűzhette volna… de
nem tette. Leia mindenét az Alderaannak, és később a Felkelésnek, az Új
Köztársaságnak és végül az Ellenállásnak adta. Vagy legalábbis majdnem
mindent. Mert voltak dolgok – és ez is közéjük tartozott –, amiket megtartott
magának.

Amik csak rá tartoztak. Csak az övéi voltak. Látta, ahogy Ematt

arckifejezése lassan

megváltozik, és rájött, hogy egyre szaporábban pislog, és meg-megremegett

az alsó ajka.

Kényszerítette magát, hogy egyenletesen lélegezzen, és a sokéves gyakorlat

segítségével végül sikerült megzaboláznia a feltörni készülő pánikot. Egy
teherszállító emelkedett a fák fölé, és a szemek önkéntelenül is a hajó útját
követték, míg néhány pillanat alatt apró ponttá nem zsugorodott a láthatáron.

Leia kétségbeesését harag váltotta föl. Mind tudták, milyen kevés idejük
van, és mi mindent kell ezalatt elvégezzenek, és mégis… Ha úgy döntene,
hogy napestig itt áll és beszél – vagy amíg az Első Rend hajói meg nem
érkeznek, és el nem némítják –, senki sem mert volna szót emelni a
szertartás miatti késlekedés ellen. Félelmetes volt belegondolni, mivé is vált
az Ellenállás. Hogy minek nevezték az Új Köztársaság politikusai, akik
nemegyszer éles hangon kritizálták.
Azt állították, hogy Leia Organa személyi kultuszt épített maga köré. Hogy
már nem képes meglenni háború nélkül. Hogy nem több egy elmúlt korból
itt-ragadt őskövületnél. És bár szinte mindenben tévedtek, mégis volt egy
csöppnyi igazság abban, amit mondtak. Mert valóban egyre gyakrabban
érezte, hogy az Ellenállás kezd az ő kis magánhadseregévé válni, és
bármennyire keményen küzdött is ez ellen, tudta, hogy ez most nem az a
hely és idő, amikor meg kellene próbálja megcáfolni a kritikusait. Egyébként
is, a kritikusaim java halott. Az Első Rend gyilkolta meg őket.

– Önök közül sokan fejezték ki a részvétüket, amiért nagyon hálás vagyok –

mondta valamivel csöndesebben. – Most azonban azt kell kérjem önöktől,
hogy a figyelmünket inkább mindannyiunk közös ügyére fordítsuk! – A
tekintetükön látta, hogy ők is úgy érzik, ideje lesz befejezni a szertartást. És
minél hamarabb tesz pontot a ceremónia végére, annál hamarabb szabadul a
részvétnyilvánításoktól, kérdésektől és javaslatoktól. És akkor talán jut végre
néhány perce arra is, hogy egyedül maradhasson a fájdalmával. – Nehéz
időket élünk, és most mi sem tesszük bölcsen, ha az esélyeinket latolgatjuk –
mondta Leia. – Az Új Köztársaság vezetők nélkül maradt, és az Első Rend
már úton van, hogy szétzúzzon mindent, ami valaha is fontos és kedves volt
a számunkra. Azt egyikünk sem tudná megmondani, mennyi esélyünk van a
győzelemre, de ez tulajdonképp nem is érdekel. Mert az esélyek mit sem
változtatnak azon, amit tennünk kell, és tenni is fogunk!

Egy hosszú pillanatig hagyta, hadd mérlegeljék a szavait, és csak aztán

folytatta:

– Ismét harcba kell szálljunk. Azért, mert – Han Solóhoz hasonlóan – mi is

hiszünk az igazságban és a szabadságban, és nem vagyunk hajlandóak egy
olyan galaxisban élni, amit a kegyetlenség vezérel! Harcolni fogunk az
eszméinkért, a bajtársainkért és saját magunkért! És harcolni fogunk a
galaxis minden olyan lakójáért, akik nem tudnak kiállni önmagukért, és
akiknek bajnokra van szüksége! – Kimérten bólintott a körülötte állóknak,
aztán a kamera-droidnak. –

Mind gyászolunk, mert mindannyiunknak megvan a maga bánata. Mind

vesztünk el olyanokat, akik közel állnak hozzánk, és soha, de soha nem
felejtjük el őket! Idővel talán enyhül a fájdalom, és több méltósággal tudunk
emlékezni rájuk, de… pillanatnyilag kénytelenek vagyunk megőrizni a
fájdalmunkat a harc utánra. Mert a teendő, ami most ránk vár, még a
gyásznál is sokkal fontosabb!

Második fejezet

A Külső Gyűrű egy eldugott, dermesztően hideg planétáján két testvér

szorongott egy akkora helyen, ami egyiküknek is épp csak, hogy elég volt. A
Refnu dokkjait az Ellenállás hajói foglalták el, egy részüket most
ellenőrizték, másokat pedig gömb formájú, fekete magno-töltetekkel
szereltek föl. A nyolc jókora Star-Fortress típusú bombázó hamarosan
elhagyja majd a dokkokat –

de csak miután droidok százai vizsgálták át mindegyiket a lehető

legaprólékosabban.

A Cobalt Hammer bombázó egyik gömb formájú lövegtornyából kiváló

kilátás nyílt a hangyaként szorgoskodó droidokra, amelyek így, hang nélkül
olyanok voltak, akár egy mozgalmas pantomim szereplői. Talán ezért is
tehetett úgy Paige és Rose Tico – ha csak néhány perc erejéig is –, mintha
egyedül lennének az egész világegyetemben.

– Utálom, hogy nem együtt fogunk repülni! – nézett föl Rose Paige-re. – Mi
lesz, ha pont a legkritikusabb pillanatban felejted el, hogyan kell használni
az ágyút?

Paige erre jóízűen fölnevetett, és finoman megpaskolta a fegyver

elsütőszerkezetét.

– Nekem csak annyi dolgom van, hogy célra állítom, meghúzom a ravaszt,
aztán bumm… a

rosszfiúknak annyi! – Az ikerágyú lezárt tűzkioldója nem reagált az

érintésre, nem úgy a ráakasztott könnycseppforma medál. Az, aminek a párja
ott lógott Rose nyakában. Az, ami mindkettőjük számára az otthonukat – az
Otomok-rendszert – jelképezte. – Egyébként is dolgod van – vonta meg a
vállát Paige. – Ha ez a tompítómező, amit megalkottál, segít elrejtőzni az
ellenséges hajók elől, az komoly lépéselőnyhöz juttat bennünket az Első
Renddel szemben! Ha beválik, mindenhova téged hívnak majd, hogy segíts
fölszerelni a hajóikra!
– De ez a tompítómező csak annyit csinál, hogy elrejti a hajtóművek jelét –
pirult el Rose zavartan. – Nem olyan nagy szám… ezzel bárki
előrukkolhatott volna… Sőt lehet, hogy jobban is megoldotta volna, mint
én…

– Ne csináld már! Te is tudod, hogy ez nem igaz!

– Jó, lehet, hogy tényleg nem, de szívem szerint akkor is inkább veled
mennék…

– Itt leszel velem! – kocogtatta meg Paige a medaliont.

– Ez akkor sem ugyanaz – csóválta meg a fejét Rose.

– Tényleg nem, de ne aggódj, mire kettőt pislantasz, már vissza is jöttünk!

Amint a D’Qar evakuálása befejeződik, találkozunk a Raddus fedélzetén!

– Hát jó – motyogta Rose sírós hangon, és úgy kapaszkodott a saját

medáljába, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba.

– Ne aggódj már ennyire! – vonta össze a szemöldökét Paige. – Meglátod,

minden rendben lesz!

– Tudom, Pae-Pae – Rose zavarában a testvére gyerekkori becenevét

használta. – És azt is tudom, hogy te vagy az ellenállás legjobb tüzére! –
Paige erre már csak mosolyogva legyintett.

Az első küldetésükön, amikor a Cobalt Hammer rel repültek, Rose már alig
várta, hogy belépjenek a hiper-űrbe. Abban a pillanatban otthagyta a
gépházat, és már rohant is Paige ágyúállásába. Órákig kuporogtak szótlanul,
és bámulták a kint örvénylő kékesfehér fényeket.

Olyan érzés volt, mintha kivételesen semmiféle konfliktus nem lenne a

világegyetemben, és minden tökéletesen szabályosan és rendezetten
működne. Arról beszélgettek, mit tennének, ha végre ismét béke köszöntene
a galaxisra – a bolygókról, amiket szívesen meglátogatnának, és az
otthonról, amit valami napos, kellemes klímájú bolygón építenének
maguknak. A Cobalt Hammer legénysége eleinte kicsit furcsállta ezt a nagy
összetartást, de hamar megtanulták, hogy a Tico nővérek közt olyan erős
kapocs van, ami még az ikrek közt is párját ritkítja. Rose születése óta
néhány napnál többet sosem töltöttek távol egymástól – sem az Otomok-
rendszerbeli Hays Minoron, sem azóta, hogy az Első Rend megszállta az
otthonukat, ők pedig az Ellenállás katonái lettek.

Azonban most mindez megváltozik. A Refnun nem volt akkora dokk, ahol
elfért volna a Ninka, így a fregatt – ragyogó csillag a bolygó alkonyi
égboltján – kénytelen volt orbitális pályán várakozni. Rose a terv szerint a
következő transzporttal indul majd, aztán nem sokkal később miután
megfelelően föltankolták és fölfegyverezték őket – a bombázókat is útnak
indítják. Paige szokás szerint a D’Qarig tartó egész utat a lövegtoronyban
teszi majd meg, ami olyan lesz, mintha ott lebegne a világegyetem kellős
közepén. Rose bármit megadott volna, hogy vele mehessen, de már túl késő
volt – beleegyezett, hogy a Ninka fedélzetén marad, és megmutatja a
technikusoknak, hogyan kell átalakítani a hajó rendszereit, hogy aztán
telepíthessék az általa kiötlött csillapító mezőket.

– Végül is miért döntöttél úgy, hogy maradsz? – kérdezte Paige, látván a

testvére borús hangulatát.

– Szerettem volna egy új repülős-ruhát – vonta meg a vállát Rose, aztán

kényszeredetten összenevettek. Ilyenek voltak hát a Tico nővérek –
ugyanolyanok, és mégis végtelenül különbözőek. Paige, aki minden
körülmények között – még akkor is, ha körülötte lézersugarak cikáztak, leállt
a hajtómű, sőt a létfenntartó rendszer is – képes volt megőrizni a hidegvérét.

Akkor sem esett kétségbe, és pillanatok alatt élőállt valami működőképes

tervvel. Rose pedig nemegyszer azt érezte, bármiféle genetikai sorsjátékon is
vettek részt ők ketten, azon a testvére volt az abszolút nyertes, míg ő
majdnem üres kézzel kellett, hogy távozzon a pénztártól. A harc
elborzasztotta, a kritikus helyzetek kétségbe ejtették, a várakozástól pedig
néha majd kiugrott a bőréből türelmetlenségében. Ezért ő az Ellenállás hőse,
én meg egy egyszerű technikus.

Olyasmi volt ez, amit nagyon sokszor szeretett volna elmondani Paige-nek,
de a dolog valahogy mindig úgy vette volna ki magát, mintha csak az
irigység beszélne belőle. Úgyhogy inkább bátorságról és kötelességről
beszélgettek, míg Rose azon nem kapta magát, hogy őszintén elmondja,
miért is vállalta ezt az új megbízatást.

– Azt hittem, hogy ezt várod tőlem. Azt hittem, büszke leszel rám, hogy
végre képes vagyok felelősséget vállalni magamért.

– Én csak azt szeretném, hogy önmagad légy! – nézett rá értetlenül Paige. –

Attól még nem kell feltétlenül messze lennünk egymástól, hacsak nem attól
tartasz, hogy különben… hogy esetleg úgy érzed, hogy az árnyékomban
élsz, és… – Azzal előrenyúlt, és levette a lőelemképzőre akasztott medált. –
Az, hogy egy darabig nem leszünk egymás közelében, még nem jelenti azt,
hogy bármi is változna! – mondta eltökélten. – Egy a szülőföldünk, egy a
családunk, és testvérek vagyunk! Ezen semekkora távolság nem változtathat!

Aztán összeölelkeztek. Mindketten tudták, hogy lassan ideje indulni.

– Akkor majd az evakuálás után látjuk egymást – mondta Rose, és legbelül

azért fohászkodott, hogy az univerzum vak erői valóra váltsák a kívánságát.

– Majd látjuk egymást, Rose – bólintott Paige. Mindig ezt mondták bevetés
előtt, mintha ezzel a szándékosan könnyed búcsúval, mint valami jó
szerencsét hozó bűbájjal, távol tarthatták volna a bajt. Aztán Rose kimászott
a gömb formájú lövegtoronyból, ügyelve rá, hogy egyetlen gombot vagy
kapcsolót se állítson át véletlenül. Innen a bombázó hasi oldalán futó hosszú
folyosóra lépett, ahonnan egy szervizlétrán jutott föl a híd felé vezető
folyosóra. Útközben elhaladt a magno-tölteteket rejtő súlyos rekeszek ezrei
mellett, melyek együtt annyi pusztító erőt képviseltek, amivel akár egy
kontinenst vagy ellenséges vezérhajót is darabokra lehetett volna szaggatni.

A legtöbb magno-töltetet holo-filmfigurák vagy sebtében fölfirkantott

üzenetek díszítették. Ez utóbbiak közt akadt biztató jelszó, vallásos idézet
vagy durva káromkodás. Rose tekintete gyorsan megkereste azt a rekeszt,
amiben az ő tölteteik voltak az ő üzenetükkel.

IGAZSÁGOT AZ OTOMOKNAK!

Aztán meghallotta az első útnak induló szállítóhajók dübörgését, ami azt

jelentette, hogy hamarosan az övé következik. Átpréselte magát az egyik
szervizajtón, még egy pillanatra gyorsan visszafordult, és a nővére
lövegtornyát kereste a tekintetével. Paige épp az indulás előtti utolsó
ellenőrzést végezte, és az adatolvasó sápadt fényben fürösztötte az arcát.
Olvasás közben szórakozottan kisimított egy fekete tincset a szeméből, és ez
a gesztus – ez az ismerős és önkéntelen mozdulat – jobban szíven ütötte
Rose-t, mint bármi, amiről beszéltek.

Kétségbeesetten kereste a tekintetével az ezüstös bőrű Fossilt, az alakulat

tagbaszakadt parancsnokát, hogy elmondja neki, tévedés történt, esze ágában
sincs itt maradni, és azonnal vezényeljék át a Cobalt Hammer re, hogy a
testvére mellett lehessen. Mert hogy eszem ágában sincs itt hagyni Paige-et!
Ha pedig Fossil mégis nemet mond, akkor szép csöndben visszalopakodik a
Cobalt Hammer re, elrejtőzik valamelyik raktérben, és elő sem dugja az
orrát, amíg be nem lépnek a hiper-űrbe, ahol már nem lehet megszabadulni a
potyautasoktól.

Aztán Paige odafordult, és ahogy észrevette Rose-t, rámosolygott és

integetni kezdett. Mintha minden rendben lenne, és semmiféle veszély nem
leselkedne rájuk. Ahogy a szállítóhajója megérkezett, Rose erőnek erejével
kényszerítette magát, hogy visszaintsen, és útnak induljon.

Majd találkozunk, Paige.

Harmadik fejezet

A leszállópálya szélén álló Kadel Ko Connix már egy pillanattal azelőtt

tisztában volt az ellenség érkezésével, hogy a bázis szirénái megszólaltak
volna. Ahogy az Első Rend ék alakú csatahajói kiléptek a hiper-űrből, tudta,
hogy meg vannak számlálva a perceik. Az összes sziréna és vészjelző
egyszerre kapcsolt be, és a szörnyű kakofónia egy kicsit a D’Qar rovarjainak
esti hangzavarára emlékeztette. A mellette álló PZ–4CO csillogó
fotóreceptorokkal figyelte az eget, és a kék protokoll-droid kíváncsian
nyújtogatta hosszú nyakát.

– A beérkező információk szerint az ott három Resurgent osztályú

csillagromboló, és egy romboló méretű, azonosítatlan osztályú vezérhajó. –
A droid hangja, mint mindig, most is higgadt és kellemes volt. – Az előzetes
becslések szerint a hossza hétezer-ötszáz méter.
Connix arcán megrándult egy ideg. Az Ellenállás egy ideje már tudta, hogy
az Első Rend hadihajókat épít a galaxis peremén túli ismeretlen régióban, de
ez volt az első alkalom, hogy nem csupán az Organa tábornok
feltételezéseiből és a kevéske biztos információból összeállított fájlokból
ismerték őket. Amikkel hiába bombázta az Új Köztársaság szenátorait,
remélvén, hogy

komolyan veszik az Első Rend jelentette veszélyt. De nem, a politikusok, mint

mindig, most is csupán fantáziálásnak és erős túlzásnak aposztrofálták a
fenyegetést, és elintézték egy legyintéssel.

Egy ilyen méretű vezérhajó?! Egy ekkora szörnyetegre legsötétebb

rémálmaikban sem gondoltak volna! Persze ugyanez volt a helyzet a
Csillagpusztító Bázissal is. Vajon mi egyebet tartogat még Snoke a
számunkra?

– Némileg zavaró a hajóra vonatkozó adatok csekély mennyisége – jegyezte

meg PZ–4CO.

– Engem manapság ennél sokkal több dolog zavar – húzta el a száját Connix.
– Például az, hogy néhány percen belül itt csak bombatölcsérek lesznek.
Hogy állunk az evakuálással?

PZ–4CO fotóreceptorai ismét fölragyogtak, ahogy megpillantotta a közeledő

Jonest, a repülésirányítók vezetőjét.

– A föld alatti üzemanyag-tartalékok hatvan százalékával már végeztünk –

mondta a droid, amíg Jones odaért. – A számítógép-hálózatunkról már
minden fontos vagy kompromittáló adatot töröltünk, a folyamatot azonban
még nem ellenőriztük. És a raktárak nagyobb része még kiürítés alatt áll.

– A C-bunkerben még harminc raklapnyi rakéta van – mondta Jones

komoran.

Nagyszerű! Egy újabb átkozott tétel a listámon!

– Mennyi idő, míg sikerül ezeket is berakodni? – kérdezte Connix, miközben

a tekintetével a leszállópályán tüsténkedő pilótákat és droidokat figyelte.
– Körülbelül kilencven perc kellene hozzá – mondta PZ–4CO.

– Kilencven? – kérdezte Connix hitetlenkedve. – Kilenc percünk sincs!

Lassíts, és gondolkodj! A pánik nem oldja meg a problémákat, csak

újabbakat generál.

Sok egyéb mellett ezt is Organa tábornoktól tanulta.

– Egyelőre hagyjuk a rakétákat, és a maradék raktárakat is! – keményedett

meg Connix hangja.

– Az üzemanyag most mindennél fontosabb.

– Prindel szállásmester szerfölött ideges lesz, ha ezt meghallja – jegyezte

meg a droid.

– Majd megbeszéli Snoke Legfőbb Vezérrel, ha úgy gondolja – vonta össze a

szemöldökét a nő.

– Menj, és közöld vele, PZ! – A droid visszahúzta teleszkópos nyakát, és

Connix tudta, hogy úgysem fogja szó szerint értelmezni a kapott utasítást
csupán rádión fogja közölni Prindellel az utasításokat. Morbid
kíváncsisággal sandított föl ismét az égre, és próbálta sorra venni, mit tehet
még, mielőtt az ellenség ideér. Tudta, hogy pillanatnyilag az üzemanyag a
képlet legkritikusabb eleme, mert az evakuálás és menekülés során életet
menthet. Az üzemanyag-tárolók kiürítése azonban fájdalmasan lassú
folyamatnak bizonyult. Csakúgy, mint a számítógépek adatainak
megsemmisítése. Mert hiába mondják azt a legjobb technikusaik, hogy
mindent töröltek, az Első

Rend a galaxis legjobb kódtörőit tudhatta maga mellett, és ezek még talán
egy számítógép kiégetett memóriájából is kihámoznak valamit. Valami olyat,
ami halálos veszélybe sodorhat bennünket, a szeretteinket és támogatóinkat
szerte a galaxisban. Vajon mit tenne most Organa tábornok? Valószínűleg
azt mondaná, hogy a tökéletes döntés az a fajta luxus, amit az ember
általában nem engedhet meg magának, és jobbára kénytelen a sok rossz
közül a legkevésbé rosszat választani.
– Mondja meg a technikusoknak, hogy hagyják a számítógép-állományt, és
szálljanak föl a teherhajókra! – fordult Connix Joneshoz. – Ahogy az
ellenséget ismerem, itt hamarosan kő kövön nem marad, és egy kiadós
bombázás után nem lesz számítógép, amiből bármilyen adatot is ki fognak
tudni nyerni. A legfontosabb most az üzemanyag, de azt akarom, hogy a
tankhajók és a még lent lévő gépek tíz percen belül minden körülmények
között fölszálljanak!

– De tíz perc alatt nem lehet az összes maradék üzemanyagot kiszivattyúzni!

– tiltakozott a droid.

– Tíz perc! – makacsolta meg magát Connix. – Utána fölszállunk, és irány a

hiper-űr! Úgy már az Első Rend csahosai sem fognak tudni követni
bennünket! És akkor végre jut egy kis időnk megállni, és kigondolni, honnan
szerzünk újabb készleteket és üzemanyagot.

– Ez a döntés…

– Ez a döntés végleges – fojtotta el Connix csírájában a vitát. – Közöld

mindenkivel, hogy mi a feladata, PZ!

***

A Raddus, amit a felkelés egy rég halott admirálisáról neveztek el, volt az
Ellenállás

vezérhajója. A masszív MC–85-ös mon calamari csillagcirkáló ezernyi

átalakításon esett már át, és a három és fél kilométeres óriást annyi
energiapajzzsal és löveggel látták el, hogy még a Birodalom időszakában –
amikor Palpatine császár a fél galaxist egyetlen óriási hadihajógyárrá
alakította – is fölvette volna a versenyt bármilyen csatahajóval. Most
azonban még a Raddus is eltörpült az Első Rend óriási rombolója mellett,
mely három csillagromboló kíséretében közelítette meg a D’Qart.

Az Ellenállás vezérhajójának hídján parancsnokló Ackbar admirális

hitetlenkedve bámulta a hajóóriás holografikus mását, és a mellette álló Leia,
Poe Dameron, és C–3PO ugyanilyen döbbentnek tűntek. Az Ellenállás másik
három hadihajója – az Anodyne, a Ninka és a Vigil – már orbitális pályán
álltak, és körülöttük ott rajzott a D’Qarról távozó hajók java.
– Megtaláltak bennünket! – dörmögte Ackbar.

– Tudtuk, hogy előbb-utóbb ez is bekövetkezik majd – vonta meg a vállát

Poe, aki még mindig nem tudott betelni az ellenség vezérhajójával. –
Connix, sikerült már teljesen kiüríteni a bázist?

– Hamarosan az utolsó transzport is útnak indul – érkezett a nő válasza az

éteren át – De még kellene néhány perc.

Poe Leiára sandított, de mielőtt bármit kérdezhetett volna, a tábornok

megelőzte.

– Innen látom, hogy van egy ötlete – sóhajtott föl Leia fáradtan. – És már
most biztosra veszem, hogy nem fog tetszeni. – Poe máris válaszra nyitotta a
száját – talán, hogy védje magát, talán, hogy a terve részletezésébe kezdjen
–, Leia azonban csak a fejét rázta. – Mindegy. Menjen!

***

Armitage Hux tábornok, a Finalizer csillagromboló parancsnoki hídjáról

követte figyelemmel a D’Qar körül kibontakozó eseményeket. Négy hajó állt
orbitális pályán a kékeszölden derengő

bolygó és annak aszteroidamezője között – egy hatalmas mon calamari

cirkáló, egy szögletes fregatt, egy teherszállító hajó, és egy kisebb,
ismeretlen osztályú, túlméretezett hajtóművel fölszerelt egység. Hux már
épp elég régóta harcolt az ellenálló söpredékkel, hogy a legtöbb hajójukat
névről is ismerje. A mon calamari cirkálóról például tudta, hogy az a
Raddus, és ez szolgál az Ellenállás vezérhajójául. Mi több, ezen van
berendezve Leia Organa főhadiszállása is.

A másik termetesebb hajó egy Nebulon-C osztályú fregatt volt, az a típus,

amit az Új Köztársaság a Birodalommal kötött fegyverszünet óta kezdett
használni. A teherhajóról csak annyit tudott megállapítani ebből a
távolságból, hogy rengeteg módosításon esett át, a negyedik –

legkisebb – hajóról pedig, hogy rendesen fel van fegyverezve. De néhány

perc múlva mindez úgysem számít majd, mert mind a négyet
megsemmisítik.
A Finalizer csillogó, fekete hajóhídja maga volt a hatékonyság
iskolapéldája: a közeledő

csillagrombolókat mintha egy hatalmas, parancsokból és információkból álló

pókháló kötötte volna össze, ami hihetetlen precizitást és jelentős stratégiai
előnyt biztosított. Ő pedig itt ült a pókháló kellős közepén, mint a háború
feketébe öltözött, karcsú istene.

– Épp az evakuálás kellős közepén sikerül lecsapni rájuk, uram! – mondta

Peavey, a Finalizer kapitánya. – Egyetlen csapással végezhetünk az egész
Ellenállással!

Huxnak nehezére esett nem kimutatni a nemtetszését. Edrison Peavey igazi

veterán volt, a Birodalmi időkből származó katona, aki annak idején még
Hux apja mellett szolgált. Ő és egy maroknyi birodalmi lojalista annak
idején az Első Rend kebelén keresett menedéket az Új Köztársaság
tisztogató halálbrigádjai elől. Ezek a nők és férfiak egykor valóban jól
szolgálták az ügyet, de azoknak az időknek már vége. Az Első Rend végzett
az Új Köztársaság vezetésével, és ehhez nem is kellett több, mint a
technológiai fölényük egyetlen, dicső erődemonstrációja.

Igaz, a Csillagpusztító Bázist azóta elpusztították, de Hux azzal vigasztalta

magát, hogy ez mindössze időleges visszaesés, semmi több. Nem katonai
vereségről volt szó, csupán árulásról és inkompetenciáról, amit azóta
megfelelő eszközökkel orvosoltak… többé-kevésbé. Azok többsége, akik
annak idején kudarcot vallottak és csalódást okoztak Huxnak és Snoke
Legfőbb Vezérnek, gyakorlatilag az utolsó szálig a bázison lelték halálukat,
azokat pedig, akik valahogy mégis életben maradtak, hamarosan utoléri a
méltó büntetés. Bár most már ez sem sokat számított.

Az Új Köztársaság szenátusa megfogyatkozott és döntésképtelenné vált,

legfontosabb bolygói elhamvadtak, katonai flottája megsemmisült, és az
ellenálló söpredék, amelynek volt mersze szembeszállni az Első Renddel,
hamarosan ugyanerre a sorsra jut majd. És mindez azért, mert a győzelmük
fölött érzett ostoba gőgjükben arra sem figyeltek kellőképp, hogy ne
vezessék el az ellenségeiket legféltettebb búvóhelyükhöz! Nem volt nehéz
követni a nyomaikat, és amint az
Ellenállással is végeznek, már nem lesz senki a galaxisban, aki
szembeszállhatna az Első Rend uralmával! És akkor Hux azt tesz majd, amit
csak akar, és nem fog szűkölködni sem katonákban, sem fegyverekben.
Olyanokban, melyekhez foghatókról az ilyen Peavey-félék legfeljebb csak
álmodozhattak. Hux tudta, hogy erre már nem kell sokáig várnia. Peavey és
az ő nemzedéke az Első Rendet a Birodalom örökösének tekintette, és
elfogultságukban nem látták, hogy itt most nem egy előző rezsim új életre
keltéséről van csupán szó. Az Első Rend mindazt magáénak vallotta, ami a
Birodalomban erős és progresszív volt, azonban számos olyan dologtól
sikerült megszabadulnia, ami gyengének és működésképtelennek bizonyult.

És lesz még néhány idejétmúlt relikvia, amiket hamarosan félreteszünk –

mérte végig hidegen Peavey-t. – De majd csak később. Egyelőre még
szükségünk van rájuk. Egyelőre még megelégszünk azzal, amit képesek
nyújtani.

– Tökéletes – mondta. – Az utasításaimat egyenesen Snoke Legfőbb

Vezértől kaptam, és ezek értelmében itt és most végzünk az Ellenállással!
Utasítsa Canady kapitányt, hogy a rombolójával semmisítse meg az ellenség
flottáját és bázisát!

A parancsot azonnal továbbították Moden Canadynek, aki a Mandator IV.-

osztályú irdatlan romboló, a Fulminatrix parancsnoka volt. Canady
utasítására a hadihajó hasi oldalán elhelyezkedő két gigantikus löveg lassan
megmozdult, és az alant derengő kékes-zöld bolygót vette célba.

Bascus, Canady taktikai tisztje elbűvölve figyelte az ágyúk mozgását, amit a

kapitány méla undorral konstatált. A tisztjei java feleannyi idős, ha lehetett,
mint ő, és sokuknak ez volt az első

igazi, nem szimulált bevetése. És az, hogy a tapasztalat hiányát

fegyelmezetlenséggel és arroganciával próbálták kompenzálni, a szemében
csak még tovább degradálta őket.

– Miután átállították az ágyúkat, készüljenek az elfogó vadászok indítására!

– rendelkezett Canady.
– Hux tábornok egy szóval sem említette a vadászgépeket! – tiltakozott
Bascus. – Véleményem szerint…

– Nem érdekel a véleménye! – fojtotta belé a szót Canady. – Azonnal

készítsék fel a vadászgépeket az indulásra!

– Kapitány úr! – jelzett az egyik navigációs pult mellett álló tiszt. – Egy X-
szárnyú közeledik…

támadó sebességgel.

***

Az X-szárnyú hívójele Fekete Egyes volt, utalván a narancssárga lángnyelv-

mintákkal megfestett hajótest sötét színére. Ez amolyan kényszermegoldás
volt Poe részéről, mert valamivel kénytelen volt eltüntetni a legutóbbi
bevetéskor szerzett sérülések nyomait. Goss Toowers, a minden pilóta által
rühellt főmérnök, a javítóbrigádok mindenható ura átnézette Poe sérült X-
szárnyúját, és némi mérlegelés után választási lehetőséget kínált neki. Vagy
vár néhány hetet, míg helyrepofozzák a gépét, vagy helyrehozzák,
amennyire az idejük engedi, és közben azokkal a speciális eszközökkel is
fölszerelik, amikkel annak idején, a Csillagpusztító Bázis elleni bevetéskor
még nem rendelkeztek. Poe a második lehetőség mellett tette le a voksát, és
az sem érdekelte, hogy Goss szomorú, bágyadt tekintettel közölte vele, hogy
egy lyukas kreditre sem taksálja az esélyeit, és hogy szinte biztos, hogy a
kísérleti technika okozza majd a vesztét.

Poe már csak azért is elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést, mert tudta,
hogy Goss a pilótáknál már csak az elégedett pilótákat rühellte jobban. És ha
tudta volna, hogy milyen érzés ezzel az új, feljavított géppel repülni, csak
még jobban utálta volna Dameron Poe-t. Bár elnézve az ellenséges hajók
méreteit, ez a támadás még, sem tűnt annyira jó ötletnek. A mély-űri csata
még alakulatban, repülésirányítók segítségével is embert próbáló feladat volt
– hát még így, egyedül.

Stressz, gyorsulási erő, a másodpercről másodpercre változó helyzet, amihez

azonnal alkalmazkodni kell… mindez legalább annyira próbára tette az
ember elméjét, mint testét. És elég volt a figyelem egy pillanatnyi lankadása,
hogy bármilyen hiba végzetesnek bizonyuljon. Poe ábrázatán mégis széles
vigyor honolt, mert idekint legalább volt mit tennie. A Raddus fedélzetén
tehetetlennek érezte magát, márpedig Poe Dameron mindennél jobban
gyűlölte azt, amikor nem volt mit tennie. Amikor mások kénye-kedvére volt
kiszolgáltatva. És bár nem szívesen ismerte volna be, ebben a zavaros,
kiszámíthatatlan galaxisban sokszor csak a vadászgépe pilótafülkéjében
érezte úgy, hogy a dolgoknak van értelmük, és a saját sorsát ő irányítja. A
droidoknak kialakított aljzatban gubbasztó BB–8 azonban – már nem volt
ilyen derűlátó.

– Fel a fejjel, cimbora! – szólt hátra Poe. – Ugyan már! Ennél nehezebb
helyzetből is kivágtuk már magunkat! – A kis droid azonban nem osztotta az
optimizmusát. – Fel a fejjel! – ismételte meg Poe, legalább annyira önmaga
biztatására.

– Megjegyezném, ez esetben a droidjával értek egyet – hallotta Organa

tábornok hangját az éterben.

– Igazán köszönöm! – vigyorgott Poe. – Mindig jól jön a bíztatás!

***

– Egyetlen egyszemélyes vadászgép? – kérdezte Hux hitetlen, kedve. – Hát

ez meg mi? – A híd szolgálattevői nem feleltek, és Hux bármerre is nézett,
csak kifejezéstelen arcokat látott maga körül. – Hát… lőjék le! – Mielőtt a
tüzérek végrehajthatták volna az utasítását, az egyik kommunikációs tiszt
jelezte, hogy az X-szárnyúról hívják a Finalizer t.

– Figyelem, itt Poe Dameron parancsnok beszél, a köztársasági flottából!

Sürgős üzenetet hoztam Hugs tábornoknak. – Hux érezte, hogy minden
tekintet rá szegeződik, és azonnal elvörösödött. Túlságosan is jól tudta, hogy
ki az a Poe Dameron – az az irritáló és szemtelen kis senki, aki egy
hajszálpontos lövéssel megsemmisítette a Csillagpusztító Bázist. Hux
magában megesküdött rá, hogy ez az átkozott előbb-utóbb az Első Rend
valamelyik kínzókamrájában végzi majd, ahol személyesen gondoskodik a
szórakoztatásáról. Apró ízekre szedi majd, és ahol Kylo Ren boszorkányos
fortélyai kudarcot vallottak, ott majd célt ér az ő techno-terrorja.
– Nyisson egy csatornát! – intett a kommunikációs tisztnek. – Itt Hux
tábornok beszél. A Köztársaság többé már nem létezik, és a maguk kis
Ellenállása sem több gyilkosok és bűnözők szedett-vedett bandájánál!
Mondja meg a drágalátos hercegnőjének, hogy ezúttal nem alkudozunk!
Még a feltétel nélküli megadást sem fogadjuk el! – Az utolsó mondatot
olyan férfias arckifejezéssel tette hozzá, mely reményei szerint egy napon a
HoloHálózat minden adásában szerepel majd. Legnagyobb bosszúságára
azonban Dameron nem reagált.

– Üdvözlöm – mondta némi hallgatás után az X-szárnyú pilótája. – Fontos

üzenetet hoztam Hugs tábornoknak. Beszélhetnék vele?

– Én vagyok Hux! Magának és az átkozott bandájának vége! Egyszer és

mindenkorra eltűnnek a galaxis színpadáról! – Újabb kínos csönd
következett.

– Rendben… akkor megvárom, míg beszélhetek a tábornokkal.

– Hát ez meg mi? – nézett Hux értetlenül a kommunikációs tisztre. – Valami

baj van a kapcsolattal? Nem hall bennünket?

– De igen, uram.

Aztán Peaveyhez fordult, aki szemlátomást elengedte a füle mellett az

ostoba párbeszédet, és sokkal inkább az X-szárnyú és a csillagromboló közti,
egyre fogyatkozó távolságot méregette.

– Tényleg nincs ott ez a Hugs? Vékonydongájú, tésztaképű fickó. Nincs ott?

Csak azért, mert nem érek rá egész nap! – tette hozzá Dameron
türelmetlenül. – Ha esetleg időközben mégis sikerülne előkaparni
valahonnan, mondják meg neki, hogy Leia Organa tábornok sürgős üzenetét
hozom neki, amiben szó van ennek a Hugsnak az édesanyjáról is…

– Azt hiszem, hogy eleget hallottunk, uram – jegyezte meg Peavey

csöndesen. – Szerintem csak szórakozik. – Hux egy pillanatra
vasvillaszemekkel meredt a Finalizer kapitányára, de a mosolynak még csak
a leghalványabb árnyékát sem látta Peavey vagy a többi szolgálattevő arcán.
– Lőjék le! – csapott Hux dühösen a széke karfájára, és a következő
pillanatban turbólézer-lövegek tucatjai nyitottak tüzet a közeledő X-
szárnyúra.

***

Mikor a generátorok töltöttségjelzője a maximumra ért, Poe diadalmasan

felrikoltott, és a Fekete Egyes hirtelen megtáltosodott. Mintha valami
fölfoghatatlan erő hajtotta volna előre, és a pilóta egy villanásig attól tartott,
hogy nem bírja ki a hirtelen nyomásváltozást, ami az ülésbe préselte. Aztán
működésbe léptek a csillapítómezők, és kitisztult a látása. Váratlanul
elérhető

távolságban volt a romboló, ami gyilkos lézersugarakkal sorozta meg.

– Van ereje a kicsikének! – rikkantott Poe, ahogy sértetlenül száguldott el a

hadihajó orra előtt.

A Fulminatrix lövegeit arra tervezték, hogy hasonló méretű csatahajókat

zúzzon szét, így esélye sem volt a félelmetes sebességgel cikázó X-szárnyú
ellen. Az Első Rend tüzérei tátott szájjal figyelték a Fekete Egyes t, melyhez
hasonlóan gyors járműről még csak nem is hallottak.

Poe az első fordulót arra használta föl, hogy fölmérje a hajó új képességeit,
és a reakcióidejét is

ehhez igazítsa. Amikor úgy érezte, hogy ember és gép most már tökéletes
szinkronban vannak, azonnal visszafordította az X-szárnyút, és sorra
robbantotta darabokra a romboló felszíni lövegeit.

Ahogy egy újabb fordulóba kezdett, bekapcsolta a rádióját, és az Ellenállás

által használt általános hullámhosszra állt.

– Kiiktatom a lövegeit, úgyhogy indulhatnak a bombázók!

***

Canady kapitány komoran figyelte a Fulminarix parancsnoki hídjáról az X-

szárnyút, ami egyik lövegét a másik után semmisítette meg. A következő
pillanatban Hux méretarányosan kicsinyített hologramja jelent meg előtte.

– Nem értem, hogy nem tudott még végezni ezzel az egy szem hajóval! –
fanyalgott az Első

Rend tábornoka. Canady épp elég hosszú karriert tudhatott maga mögött,
hogy tudja, erre nem felelhet szíve szerint, ugyanakkor azt sem hagyhatta,
hogy a saját legénysége előtt leckéztesse meg egy ilyen vérszomjas,
elkényeztetett, tehetségtelen kölyök, aki minden körülmények között többre
becsüli a drámai gesztusokat a megfontolt stratégiánál.

– Ilyen közelről és ilyen sebesség mellett nem boldogulnak vele a

lőelemképzőink – mondta fagyosan. – Ki kellene küldjük a vadászainkat.

Miközben Hux szemlátomást fontolóra vette a javaslatot, Canady

legszívesebben rárivallt volna, hogy mindezt már legalább öt perce meg
kellett volna, hogy tegyék.

– Sosem fogja tudni áttörni a hajó burkolatát! – jegyezte meg a Goneril nevű
tiszt kaján mosollyal, mire Canady szíve szerint a gallérjánál fogva cibálta
volna el a legközelebbi légzsilipig, hogy kihajítsa.

– Az ágyúinkat támadja, nem a burkolatot! – reccsent rá Gonerilre. Más

körülmények között örömét lelte volna az adjutánsa sértett és hitetlenkedő
arckifejezésében – de nem most. Nem ebben a szituációban, amikor nagyon
is jól el tudta képzelni, hogy mit tervez az X-szárnyú pilótája.

– Kapitány úr! – szólt oda a taktikai konzol mellett posztoló Bascus

sápadtan. – Az Ellenállás bombázói közelednek!

– Valahogy éreztem… – dörmögte Canady.

Negyedik fejezet

A Kobalt és a Kármin osztagok legénysége órákat töltött a posztjain, arra

várva, mikor kapják meg a Raddus tól az indulási parancsot, az azonban
egyre csak késett. Akkor sem jött meg, amikor egyre nyugtalanítóbb hírek
érkeztek a teherszállítókról, sőt még akkor sem, amikor az Első Rend TIE-
vadászai lecsaptak az Ellenállás flottájára. És még akkor sem, amikor a
felderítők halálra váltan közölték, hogy egy egész ellenséges armada
közeledik. A nyolc állig felfegyverzett bombázón egyre fogyott a legénység
türelme – mígnem végre megérkezett a rövid, határozott parancs: indulás! A
lövegtoronyba szíjazott Paige érezte a rántást, ahogy a rögzítő hornyok
kioldanak, és egy röpke pillanatig ismét uralmába kerítette a jól ismert,
hideglelős borzongás, ahogy a Cobalt Hammer útra kelt, és úgy érezte, ő a
semmi közepén lebeg. Ha a lövegtorony valamiért hirtelen leválna a
hajótestről… Finch Darrow azonban remek pilóta volt, és nagyon is értette a
dolgát. A hajó baj nélkül siklott ki a világegyetem örökké sötét vizeire. Paige
megmarkolta a nyakában lógó medált és felnyögött, ahogy a Cobalt Hammer
támadósebességre gyorsított.

– Fegyverek élesítve! – sistergett föl Finch hangja a sisakrádiókban. –

Spennie, Paige, nagyon figyeljetek! – Paige azonnal körbeforgatta az
ikerágyúkat, és elégedetten bólintott. A fegyverrendszer kifogástalanul
működött.

– Az ágyúk rendben! – hallotta az éterben Spennie hűvös, magabiztos

hangját. Paige tekintete a D’Qar zöld gömbjéről a mellettük sikló
bombázókra, és az őket biztosító A- és X-szárnyúakra vándorolt. Még Rose
speciális torzító-mezője sem volt képes elrejteni a támadó bombázókat, így
kénytelenek voltak a kísérő vadászokra támaszkodni, míg el nem érik a célt.
Előttük három ragyogó fénypont jelezte az Első Rend közeledő hadihajóit.

– Hol vannak az ellenséges vadászok? – kérdezte Spennie.

– Csak nem érzed magad magányosnak, Spen? – évődött Nix Jerd, a Cobalt
Hammer

tűzmestere.

– Sok a duma! – reccsent rájuk Finch. – Egy perc, és akkora társaságot

kapunk, hogy csak győzzétek üdvözölni őket!

Aztán egy új hang – Tallie Lintra, az alakulat parancsnoka – is csatlakozott

az eszmecseréhez.

– Bombázók, tartsák a zárt alakzatot! A kísérők csak így tudnak elegendő

védelmet biztosítani önöknek. A vadászok is tartják az alakzatot, és nem
kezdenek magánakciókba! Értette, Starck?

– Így kell elrontani más mulatságát… igen, értettem! – dünnyögte Stomeroni

Starck, a Tallie kötelékében szolgáló pilóták egyike.

– Rendben. Akkor ideje odacsapni, és nyerni egy kis időt a flottának!

Paige lövegtornya messze nem volt akkora, hogy elfért volna benne egy
olyan holografikus térkép, mint amilyen a nagy hajók hídján és taktikai
elemzőiben mutatta a csatatér legapróbb változásait is. Szerencsére nem is
volt rá szükségük – fejből tudta a harci kötelékek összetételét és
elhelyezkedését. Útban a D’Qar felé bőven volt ideje mindent bemagolni. Az
Első Rend hajói most már szabad szemmel is látszottak, és Paige
kényszerítette magát, hogy szabályosan vegye a levegőt. A bombázók és a
vadászok egyenesen az ellenség felé tartottak, de egyelőre egyik fél sem
nyitott még tüzet. És ez az álságos, vihar előtti csönd mindennél jobban
idegesítette a fiatal nőt.

***

A Raddus fedélzetén Ackbar admirálisnak már rendelkezésére állt egy olyan

jókora holotérkép, amit Paige Tico kénytelen volt az emlékezetével és
fantáziájával pótolni. Volt idő, amikor a mon calamari veterán egy intéssel
félretolta volna a csatatér fényből szőtt képmását, és inkább a szemére, a
tisztjei tudására, és a megérzéseire támaszkodott volna, de az utóbbi években
sokat romlott a látása, és már nem mindenre reagált olyan gyorsan, mint
egykor. Nem szívesen ismerte be, ugyanakkor tagadni is ostobaság lett volna
– megöregedett. Egy békésebb világegyetemben ez azt jelentette volna, eljött
az ideje, hogy visszavonuljon egy meleg vizű grottóba a Mon Calán, ahol a
leszármazottai gondoskodhatnak róla, és naphosszat mesélheti a háborús
történeteit azoknak, akik elég udvariasak hozzá, hogy úgy tegyenek, mintha
érdekelné őket.

Csakhogy ez egy ellenséges világegyetem volt, tele kihívásokkal és

kellemetlen meglepetésekkel, így hát nem akaszthatta szögre a fegyvereit. A
bajtársainak még mindig szüksége volt rá – még akkor is, ha a szeme és a
reflexei már nem voltak a régiek. Egyébként is, az önsajnálat az embereknek
való. Te még bőven ráérsz keseregni! Most pedig szedd össze magad! Merev
uszonnyal és éles fogakkal előre!

A Csillagpusztító Bázis elleni támadás után az Ellenállás minden nagyobb

hajója azonnal a főhadiszállás felé vette az irányt. Tudták, hogy az Első
Rend ellentámadása sem várat majd soká magára, és idejében meg akarták
kezdeni a D’Qar kiürítését. Most pedig itt voltak az evakuálás kellős
közepén, és a sort épp a Raddus zárta, készen rá, hogy módosított
energiapajzsaival fogjon föl minden támadást. A vadászok és a bombázók a
pajzs hatósugarán kívül mozogtak, és pillanatok alatt támadósebességre
gyorsítva az ellenséges romboló – a legveszedelmesebb célpont – felé vették
az irányt. Amint az evakuálás befejeződik, azonnal vissza kell hívják őket, és
a flotta máris beléphet a hiper-űrbe. Ami – egy kis szerencsével – már csak
percek kérdése.

A nyolc bombázó – az utolsó nyolc, amivel az Ellenállás rendelkezett –

jelentette azt az ütőkártyát, ami óvatosságra intette az ellenséget, és némi
időt nyerhetett nekik. A Csillagpusztító Bázis elleni támadás idején még nem
álltak bevetésre készen, így az Ellenállás vezetői kénytelenek voltak kisebb
hajókat harcba küldeni. A terv ugyan bevált, de még így is csupán egy
hajszálon múlt a győzelem. És Ackbar már épp elég olyan ütközetben vett
részt, ahol a siker javarészt a szerencsén múlt, így ha módjában állt, szerette
megtámogatni az esélyeit. Persze az is igaz, hogy a galaxis történelmében
szép számmal akadtak olyan parancsnokok, akik épp azért vesztettek ma,
mert folyton a holnap miatt aggódtak. A személyzetet és készleteket szállító
hajók már úton voltak, és ez pillanatnyilag fontosabb volt, mint a bombázók
tartalékolása. Ez volt a jelen, ami sokkal fontosabb, mint egy lehetséges
jövő, ami talán sohasem jön el.

A kérdés már csak az, vajon mennyi időt is kell még nyerjenek a
transzportoknak. Ackbar előrenyúlt, és néhány gombnyomással lekért egy
sor adatot PZ–4CO adatbázisából. Miközben gyors kalkulációkat végzett,
szórakozottan birizgálta az állából sarjadó csápokat. Bollie Prindel nyilván
sokkal hamarabb végzett volna az esélyek latolgatásával, a hadtáposok
vezetője azonban még mindig odalent volt, és a készletek berakodását
felügyelte. Közben fél füllel a fiatal tisztek –
magában csak süvölvényeknek hívta őket – spekulációira is figyelt, akik épp
azt latolgatták, vajon miért nem küldte még ki az Első Rend a vadászgépeit,
és vajon mikor indítják meg a bolygó elleni felszíni offenzívát. Jogos
kérdések voltak ezek, de Ackbar biztosra vette, hogy a süvölvények úgyis
téves válaszokkal állnak majd elő. Mint a fiatalok általában, a stratégiát
tartották szem előtt, és figyelmen kívül hagyták az emberei tényezőt. A
személyiséget. A stratégia mögötti érzelmeket és vágyakat. Hux nem csupán
győzni akart, hanem az Első Rend hatalmát is demonstrálni kívánta.

Lehetőleg minél látványosabban, hogy azok a világok, amelyeket még

mindig nem győzött meg a Hosnian Prime pusztulása, most úgy érezzék,
többé már nincs választásuk.

Ackbar dühösen fújt egyet, ami az emberi fül számára torokhangú

gurgulázásnak tűnhetett.

Néhány szolgálattevő kíváncsian fordult felé, de az admirális nem

foglalkozott az értetlen pillantásokkal. Hux máris vérszomjas és ravasz
ellenfélnek számított, de egyelőre még csak a kegyetlenség volt meg benne,
a bölcsességet majd a kor adja meg neki. Ha megéri, ő is megérti, hogy egy
vezér győzni akar, mert az a feladata. És nem foglalkozik holmi színpadias
gesztusokkal.

Végtére is történeteket költeni és pletykákat terjeszteni mindig sokkal

egyszerűbb, mint megnyerni egy csatát. És lehet, hogy Hux egyelőre
korlátolt fickó volt, ezt azonban jól ellensúlyozta a katonai erőfölénye.
Újabb adatok futottak be a D’Qarról, és Ackbar elégedetten vette tudomásul,
hogy most ő lehet a jó hírek hozója.

– Az utolsó teherhajó is útnak indult!

Leia Organa szeme – túl kicsi ahhoz, hogy a legtöbb fénytartományban jól
láthasson vele –

azonnal feléje villant, és máris a kommunikációs pultnál volt.

– Poe, az evakuálás már majdnem befejeződött. Már csak néhány percre van
szükségünk, hogy minden hajó pozícióba állhasson, aztán irány a hiper-űr!
Miközben beszélt, apró fényfoltok jelentek meg az Első Rend hadihajói
körül.

– Már csak egy nagyobb üteg maradt – felelte a pilóta –, de időközben a

könnyűlovasság is megérkezett! – A romboló végül csak útnak indította a
vadászait.

***

TIE-vadászok tucatjai rajzottak a romboló körül, de mindössze háromnak

sikerült ráakaszkodnia a Fekete Egyes re, ahogy az végigszáguldott az
ellenséges hadihajó háti oldala fölött. A pilóta eddigi magabiztossága kezdett
megcsappanni, ahogy a többi vadász a közeledő, az X-szárnyúnál sokkal
lassúbb és sebezhetőbb bombázók fogadására indult. Maradj a célon! –

emlékeztette magát. – Sokkal többet segítesz nekik, ha itt maradsz, és

megsemmisíted a romboló fegyvereit, mint ha megpróbálnád egyesével
levadászni a TIE-vadászokat! Még egy perc, kiiktatja azt az ágyút, és
akkor… Poe megpörgette a gépét, a nyomában loholó ellenséges vadászok
azonban számítottak rá, és továbbra sem sikerült leráznia őket. A lövéseik is
mind kevesebbel és kevesebbel vétették el a célt, aztán az egyik végül talált,
mire azonnal vörös fények gyúltak ki a vezérlőpulton.

– A francba! – szitkozódott a pilóta. – BB–8, azonnal csinálj valamit, mert a

fegyverrendszer nem reagál! Márpedig azonnal ki kell iktassuk azt az utolsó
löveget, különben ropogósra süti a bombázóinkat! – A kis droid közben már
bőszen az X-szárnyú központi számítógépéről érkező

hibaüzeneteket szelektálta. Egyelőre nem sok újdonsággal találkozott, azt

pedig az Ellenállás bármelyik asztro-mechanikai droidja meg tudta volna
mondani, hogy a Fekete Egyes öntelt, fennhéjázó gép, ami a legkisebb hibát
is felfújja. Például a sietős indulás miatt nem is egy, hanem pontosan
huszonnyolc hibaüzenetet küldött, jelezvén, nem futtatták le a bevetés előtt
kötelező

rendszerdiagnosztikát. És BB–8 hiába törölte őket végtelen nyugalommal,

egy milliszekundum múlva már ismét ott virítottak a legsürgősebben
orvosolandó teendők listájának élén.
A kis droid erre azzal válaszolt, hogy erőszakkal elvette a vadászgép
központi számítógépétől a felülbírálati jogot, és innentől kezdve ő döntötte
el, mi is az, ami egy háborús helyzetben igazán fontos, és mi az, ami nem.
Amitől persze csak újabb figyelmeztető- és hibaüzenetek garmadáját
zúdította rá a vadászgép. BB–8 lemondó elektronikus sóhajjal állt neki a
javításnak közben a központi számítógép egyik fenyegető üzenetét a másik
után hagyta figyelmen kívül –, és a magnetométertől kezdve az ionimpulzus-
követőig mindent bevetett, hogy megtalálja és kijavítsa a hibákat.

Aztán a Fekete Egyes taktikát váltott, és a kis droid logikai áramköreire

próbált hatni. Például megemlítette, hogy a lehetséges napkitörések
tönkretehetik a giroszkópját. Napkitörések –

méltatlankodott BB–8. – Most komolyan? Az Ellenállás asztro-droidjai a

Fekete Egyes t magas

kommunikációs faktorú adatcsatolóval felszerelt, problémás gépezetnek

tekintették, és BB–8 az adatbázisába egy igazán kiváló szerves párhuzamot
talált a vadászgép viselkedésére. A Fekete Egyes egy beképzelt, fontoskodó
seggfej volt. Poe erről persze mit sem tudott, és BB–8 nem is lett volna
rátermett asztro-droid, ha a pilóta bármit is megsejt a hajó és a droid közti
súrlódásból.

Az X-szárnyú egyre szédítőbb orsóban száguldott lefelé, így próbálván

lerázni a nyomában loholó TIE-vadászokat, és közben a lehető legközelebb
maradni a célhoz, hogy amint a fegyverrendszer ismét működni kezd,
azonnal megsemmisíthesse az utolsó löveget.

– Húzd föl, Tallie! – rikoltotta Poe, és mostanra már az A-szárnyúban ülő

nőnek is sikerült kiszúrnia a rátapadt ellenséges gépeket.

– Jönnek! – morogta. – Mindjárt… – Aztán a TIE-vadászok már ott is

voltak, és úgy csaptak le rájuk, akár a vérebek a nyájra még odahaza, a
Pippip–3-on. Kaiden Scorbo kötelékének egyik X-szárnyúját lézersugarak
tépték darabokra, és a pilóta halálsikolya egy pillanat alatt elhalt az éterben.
Zanyo Arak pilótái megkettőzött erővel viszonozták az ellenség pergőtüzét,
amihez a bombázók tüzérei is csatlakoztak, cikázó lézersugarakkal töltve
meg a világűr sötétjét.
– Túl sokan vannak! – üvöltötte Jaycris Tubbs kétségbeesetten. – Nem
tudom le… – Aztán mintha késsel vágták volna el a szavait. Egy TIE-vadász
vágódott be C’ai Threnalli X- szárnyúja mögé, arra kényszerítve az
abednedo pilótát, hogy kiváljon az eddig zárt formációból, ezzel védtelenül
hagyva a Kobalt-kötelék balszárnyát. Tallie látta, hogy Starck azonnal követi
őt és az ellenséges gépet, és az A-szárnyúja néhány pontos lövéssel
lefűrészelte a TIE-vadász egyik vezérsíkját. Az ellenséges gép megbillent, és
tehetetlenül sodródni kezdett, örökre eltűnve szem elől.

– Hát idekint nem fogjuk megélni a békés öregkort, Poe!– sziszegte C’ai a
sisakmikrofonjába. –

Nincs valami jó hír is?

– Egyelőre semmi – mondta Poe komoran. – De kitartás! Hogy állsz a

fegyverrendszerekkel, BB–8? Ki kellene iktatnom azt az ágyút! – Azzal
drasztikusan csökkenteni kezdte a magasságát, és alig néhány méterrel a
csillagromboló felszíne fölött suhant. Az irányítópulton villogó vörös
vészfényeket egy az egyben figyelmen kívül hagyta – abban viszont csak
reménykedhetett, hogy az Első Rend pilótái nem lesznek olyan őrültek, hogy
ide is kövessék.

BB–8 most már visított dühében, törölt hat újabb üzenetet, melyekben a hajó
központi számítógépe a szabálytalan manőverre és a túlságosan is közeli
felszínre figyelmeztette, és még mélyebbre ásott az X-szárnyú
kábelrengetegében. Végül csak sikerült megtalálnia a probléma okát: egy
füstölgő kapcsolóaljzat volt az, az ionizációs kamra alatt. A kicseréléséhez
szerencsére nem kellett több néhány másodpercnél csakhogy miközben ezzel
bajlódott, újabb kábelek gyulladtak ki, és a láncreakció most már
megállíthatatlan ütemben kebelezte be a hajó rendszereit.

***

A Fulminatrix hídján parancsnokló Canady kapitány az odakint tomboló

ütközet holografikus képmását tanulmányozta. Halálos piruettben
összekapaszkodó hadihajók és vadászgépek táncoltak a szeme előtt, és mint
mindig, most is elkápráztatta a vektorok és szögek végtelen egyszerűsége és
eleganciája. A holo-térképen mindez vértelen, matematikai
kiszámíthatósággal működő rendszer volt, csupa geometria és
valószínűségszámítás. Persze tisztában volt vele, hogy mindez csupán
látszat. Mert odakint valójában emberek haltak meg, méghozzá az ő
parancsára.

Úgyhogy minél kevesebb időt kell odakint töltsenek, annál nagyobb a

valószínűsége, hogy a többségük életben marad.

– Az automata lövegek? – kérdezte hátra sem fordulva.

– Élesítve, uram – felelte azonnal Goneril.

– Akkor mire várunk még? Vegyék célba és semmisítsék meg a lenti bázist!

A Fulminatrix megrázkódott a talpuk alatt, ahogy a hatalmas turbólézer

ütegek működésbe léptek. Ezekhez képest még az egykori birodalmi flotta
fegyverei is csupán gyerekjátéknak tűntek, mert ezek az ütegek valóban
képesek voltak minden felszíni élet megsemmisítésére.

Egyetlen lövésükkel egész bolygókat védő energiapajzsokat zúztak szét, és

városnyi földdarabokat perzseltek füstölgő salakká. Az orbitális
megfigyelőegységek közvetítette felvételeken lángoló felhők látszottak,
alattuk pedig égő őserdők, és egy kilométer mély, fekete kráter. Az
ellenállók d’qari bázisa megszűnt létezni. Goneril üdvözült mosollyal itta
magába a látványt, és szinte pislogni sem mert, nehogy egyetlen
másodpercet is elszalasszon.

***

A Raddus fedélzetén Ackbar halkan felsóhajtott, és egy pillanatra lehunyta a

szemét, ahogy az ellenséges romboló tűz alá vette a lenti bázist. Az a hely
eddig jól szolgálta az Ellenállást, de a sorsa ezzel megpecsételődött. Most
már csak az számított, hogy a készleteik maradékát menekítő

teherhajók elérik-e a mon calamari cirkáló központi hangárját. Már csak

négy hajót kell bevárjanak… már csak kettőt… már csak egyet…

– Az utolsó transzport is megérkezett – jelentette be végül. – Befejeztük az

evakuálást.
– Szép munka volt, Poe! – szólt Leia a fülhallgatójába. – Sikerült feltartania
őket, amíg kellett.

És most hozza vissza a vadászokat!

– Nem! – kiáltotta a pilóta. – El tudjuk kapni a rombolót, tábornok! – Ackbar

dühösen mordult föl. Tipikus Poe Dameron reakció! És hiába volt a
fiatalember tehetséges pilóta és karizmatikus vezér, a forrófejűsége, és a
parancsok semmibevétele miatt talán sohasem juthat följebb a katonai
ranglétrán. És ostobaság ragadozónak hinne magát, amikor valójában épp ő
a zsákmány!

– Parancsot kapott, pilóta! – mondta Leia hidegen.

– De ez egy egész flottát képes elpusztítani! – hadarta Poe. – Most sérült,

úgyhogy nem hagyhatjuk menekülni!

– Ellenségtől elszakadni! – utasította Leia. – Ez parancs!

Vörös jelzőfény tudatta velük, hogy Poe Dameron kikapcsolta a rádióját, és

a holografikus térképen jól látszott, hogy apró, fekete vadászgépe ismét
rohamra indul az Első Rend gigantikus rombolója ellen. A hídon szolgálatot
teljesítők lassan elcsöndesedtek, ahogy mind megérezték Leia Organa hideg
dühét. Aztán ahogy a tábornok ráébredt, hogy mind őt figyelik, a protokoll-
droidjára förmedt:

– Azonnal tüntesd el ezt az aggodalmaskodó kifejezést az ábrázatodról,

3PO!

Végül legalább ez a parancsa teljesült.

***

Poe és Tallie ugyanabban a töredékmásodpercben pillantották meg a TIE-

vadászok második támadó hullámát. Egy újabb X-szárnyú robbant izzó
törmelékfelhővé, és az ellenség össztüze cafatokra szaggatott egy bombázót.
Mert hiába védték meg a TIE-vadászoktól, a csillagrombolók zárótüzével
szemben tehetetlennek bizonyultak, és már most látszott, hogy az ellenség
egyik hajójukat a másik után fogja ugyanezen a módon megsemmisíteni…
És ők semmit sem tehetnek ellene.

Hacsak nem tudják kiiktatni az ellenség parancsnoki hajóját.

– Gyerünk BB–8! – rikoltotta Poe. – Most vagy soha!

A kis droid kétségbeesés szülte találékonysággal iktatott ki három újabb

hibaüzenetet, aztán félig leeresztette az asztro-mechanikusok számára
kialakított lift-aljzatát, és szabályosan bevette magát a sérült kábelek
erdejébe. A következő figyelmeztető üzenetet a saját rendszerei küldték, de
ezt is figyelmen kívül hagyta. Aztán a manipulátor-karjaival kikapcsolta a
mágneses rögzítőhornyokat, amik a fejét és gömbforma testét egyben
tartották, és úgy hajította el a fejet, ahogy egy ember a kalapját dobja föl a
fogasra. A fej telibe találta a makacskodó aljzatot, és a becsapódáskor
ezernyi szikra vakította el a droid elsődleges fotóreceptorait. Abban a
pillanatban egy sor jelzőfény zöldre váltott, és Poe elégedett vigyorral
aktiválta a fegyverrendszereit, miközben teljes támadósebességre gyorsított.
A romboló utolsó háti lövege felrobbant, miközben a Fekete Egyes
diadalmasan kilőtt. A következő pillanatban három TIE-vadász bukkant elő
a romboló mögül, és próbálták elvágni az útját – csak hogy ezek is lángoló
roncsokként végezzék.

– Ez az! – üvöltötte Poe. – Tiszta az út! Jöhetnek a bombázók!

– Már jövünk is! – kiáltotta Tallie elégedetten.

***

Canady méla undorral konstatálta, hogy Bascus még mindig az ellenállók

bázisának megsemmisítéséről készült felvételeket tanulmányozza kéjes
mosollyal. Most, mikor a vadászokon kívül nem sok aktív védelmünk maradt,
és az ellenség útnak indította a bombázóit! A kapitány azonnal visszavonta a
TIE-vadászokat a romboló védelmére, és utasította a tüzéreket, hogy töltsék
föl és irányítsák az ellenséges parancsnoki hajóra a turbólézer ütegeket. Ha
ez esetleg nem találkozik Hux színpadias erődemonstrációról alkotott
elképzeléseivel, hát annyi baj legyen! Nekem most egy egész hajót kell
megmentenem!
***

A Cobalt Hammer hasi lövegtornyainak egyikében ülő Paige egyik sorozatot

a másik után lőtte ki, és a gömbforma kabin minden egyes alkalommal
beleremegett. Aztán jöttek a válaszlövések, a TIE-vadászok alig-alig célt
tévesztő lézersugarai, és a lány egyre idegesebben harapdálta a nyelvét és a
szája szélét. A lőállásban máris izzasztó hőség uralkodott, és Paige
legszívesebben egyfolytában a homlokát meg a nyakát törölgette volna – de
egyetlen pillanatra sem merte levenni az ujját az ágyú elsütőbillentyűiről. Az
MG–100-as bombázók olyan gyorsan és kecsesen repültek, akár egy lomha
aszteroida, így az ellenség támadásaival szemben csak a vadászgépekre és
egymásra támaszkodhattak. A zárt formációban haladó gépek tűzzónái így
átfedésbe kerültek, nagyobb védelmet jelentve az egymás mellett
haladóknak. De ahogy Fossil szokta mondogatni, a stratégia csak addig
működik, míg jól orrba nem vágják az embert.

Három bombázót máris megsemmisített az ellenség, arra kényszerítve a

Kobalt és Kármin-kötelékeket, hogy változtassanak a pozíciójukon. És
közben a TIE-vadászok egyre csak támadták őket, összeakaszkodva az X- és
A-szárnyúakkal, amik a bombázók utolsó előtti védvonalát jelentették.
Nélkülük már csak a saját tüzéreikre és lövegeikre támaszkodhatnak, és
Paige nem ringatta magát abban az illúzióban, hogy gyorsaságban felvehetik
a versenyt az Első Rend vadászaival.

A Kármin-kötelék egyik bombázójába egy sérült TIE-vadász száguldott

bele, és ahogy a detonációk láncreakciója szétszaggatta a hatalmas hajót, a
robbanás a mellette haladó két másik géppel is végzett. C’ai Threnalli az
anyanyelvén káromkodott, aztán galaktikus közösre váltott, és
nyomatékosan emlékeztette Poe-t, hogy tovább már nem tudják feltartóztatni
az ellenséget.

– Igen, én is látom! – csikorogta Dameron, aki közben egy TIE-vadásszal

vívott élet-halál harcot. – Maradjatok a bombázók közelében!

Paige folyamatos tűz alatt tartott egy mellettük elszáguldó ellenséges

vadászt, és ahogy az ágyúi olajozott mozdulattal a tovasuhanó gép után
fordultak, az egyik lövése leszakította a TIE
bal vezérsíkját. Rose nyilván teljesen elveszettnek érezte volna magát ebben
az ütközetben, és nem győzte volna hallgatni, ahogy Fossil megállás nélkül
arra emlékezteti, egy gépész nem lóghat folyton a testvére nyakán – főleg
nem egy csata kellős közepén. Paige-nek azonban most nem volt több ideje
azon tűnődni, vajon mit tenne most Rose, mert feltűnt egy újabb TIE-vadász,
és halálos, zöld energianyalábokkal vette tűz alá a Cobalt Hammer t. És
közben a láthatáron, akár egy áthatolhatatlan sziklafal, ott tornyosult a
romboló.

– Már majdnem ott vagyunk! – kiáltotta Tallie. – A bombázók kezdjék meg

a célpont megközelítését! – Egy szinttel följebb Nix Jerd ezekben a
pillanatokban kezdte eligazítani a bombákért felelős tüzéreket, akik aztán
nekilátnak a halálos szeretetcsomagok élesítésének, és az aktiváló
hullámhossz rögzítésének. Paige tisztában volt vele, hogy a Cobalt Hammer
több ezer magno-töltetet küld majd útjára, és már alig várta, hogy
biztonságos távolból figyelhesse az ígéretes tűzijátékot.

Már, ha sikerül célba juttatni a bombákat. Égető, fehér fény vakította el egy
pillanatra, és a bombázó jobb oldalát szörnyű erő kapta telibe. Aztán hosszú
pillanatokig csak fehér fényfoltok táncoltak a lány szeme előtt, és Paige nem
győzte a könnyeit törölgetni. Az ellenség vadászai ki is használták ezt a
néhány másodpercnyi megingást, és nem egy lövésüket csak az egyre
gyengülő

energiapajzsok térítették el. Paige dühösen összeszorította a fogát, és próbált

célra állni, úgy, hogy ismét átfedésbe kerüljön a szomszédos bombázók
tűzzónájával. Ebben a pillanatban ébredt rá, hogy nincsenek szomszédos
bombázók. A Cobalt Hammer volt az utolsó.

– Automata lövegek célra álltak! – jelentette Bascus.

– Negyven másodperc a teljes töltöttségi szintig – tette hozzá Goneril.

Canady legszívesebben máris utasította volna a taktikai tisztjét, hogy kezdje
áttanulmányozni az Ellenállás vezérhajójának tervrajzát, gyenge pontokat
keresve, de tudta, hogy előbb a bombázók jelentette veszéllyel kell
leszámoljanak. És aztán… a Fulminatrix lövegei pillanatok alatt végeznek
majd a mon calamari cirkálóval! Összpontosíts! – korholta magát Canady. –
Kezdesz úgy gondolkodni, mint Hux és Bascus! Előbb a közvetlen veszélyt
kell elhárítani!

– Semmisítsék meg azt a bombázót!

***

Egy fekete X-szárnyú húzott el Paige lövegtornya alatt, olyan közel, hogy a
lány még a vadászgép hátuljában gubbasztó kis asztro-droidot is látta.

– Miért nincsenek még nyitva a bombakamra zárófedelei? – kiabálta Poe

dühösen. – Cobalt Hammer, vétel! – Paige riadtan konstatálta, hogy a
pilótának igaza van, és a fedél még mindig zárva volt. És hiába szólongatta
Nixet és a legénység többi tagját, senkitől sem kapott választ.

Mióta nem jártatja senki a száját az éterben? És Spennie ágyúja miért nem
működik? Végül a hevederek ellenére is sikerült nagy nehezen addig
fordulnia, hogy le tudott nézni, és borzadva látta, hogy a bombázót szó
szerint kirobbantották alóla. Gyorsan kioldotta a rögzítő hevedereket,
kimászott a lőállásból, és elkezdett fölfelé kúszni a keskeny létrán. Még
félúton sem járt, amikor megpillantotta Nix mozdulatlan alakját. A férfi a
feje fölötti futóhídon hevert, kezében a bombákat aktiváló távirányítóval.

– Nix! – kiáltotta Paige. – Nix!

– Bombákat kioldani! – rikoltotta Poe a lány fülébe. – Most!

Paige összeszorította a fogát, és felmászott a függőfolyosóra. Azt azonnal

látta, hogy Nix már nem él, de abban a pillanatban, ahogy lehajolt, hogy
kivegye az élettelen ujjak közül a távirányítót, újabb robbanás rázta meg a
Cobalt Hammer t. A lány megbillent, és hiába kapott a híd korlátja után,
átfordult rajta, és a mélybe zuhant. Szörnyű csattanással ért földet tíz
méterrel lejjebb, és egy hosszú pillanatra elsötétült előtte a világ. Ahogy
magához tért, megpróbált fölkelni, de a lába nem engedelmeskedett. Sőt már
a fejét mozdítani is pokoli kínnal járt, de csak sikerült addig tekergetnie a
nyakát, míg meg nem pillantotta a távirányítót. Ott volt, ahol hagyta.

A függőfolyosó peremén. Mindene fájt, és minden erejére szüksége volt,

hogy el ne ájuljon.
Aludni… elég lenne becsuknia a szemét, és azonnal alhatna… Aztán a
létrába kapaszkodva, fogcsikorgatva föltápászkodott, és nekidőlt a falnak.

***

– Automata lövegek teljes töltöttségen – hajolt előre Bascus, és a szemeiben

mohó fény izzott.

– Tűz! – kiáltotta Canady.

***

Paige folyton azt leste, vajon elmozdult-e a távirányító a folytonos

rázkódástól, aztán nekifeszült a létrának, és megrántotta. A távirányító
átbillent a függőhíd peremén, és a lány kimeredt szemmel bámulta az útját.
Kinyújtotta a kezét, és némán azért fohászkodott, hogy legyen ereje elkapni
a távirányítót. Mert ha elvéti… Az apró, fekete tárgy majdnem átcsúszott az
ujjai közt, de az utolsó pillanatban csak sikerült rázárni a markát. Egy gomb-
nyomás.

Egyetlenegy. Aztán kinyílt a fedél, és immáron semmi sem állta útját a

bombáknak. Paige reszkető

ujjakkal nyúlt be a repülős-zubbonya alá, és markolta meg a nyakában lógó

medált. A mágneses bombák fekete jégesőként hulltak alá, egyenesen az
Első Rend irdatlan rombolójára. Akkor is az Otomok-medált szorította,
amikor az egész világegyetem eltűnt a tűztengerben.

***

Ahogy a gigantikus romboló darabokra szakadt, az Ellenállás gépei azonnal

elszakadtak az ellenségtől, és nyomukban egy egész seregnyi TIE-vadásszal
a Raddus után indultak. Poe elégedetten felrikoltott, és csúcssebességgel
indult a vezérhajó után.

– Vár a hiper-űr! – kiáltotta, miközben lézersugarak nyúltak utána a sértetlen

csillagrombolók és TIE-vadászok ágyúiból. Aztán Poe, mit sem törődve a
BB–8 és a fedélzeti számítógép figyelmeztetésével, teljes sebességgel
száguldott be a Raddus vadászgépeknek fenntartott hangárjába. Két
pillanattal később az Ellenállás vezérhajója belépett a hiper-űrbe, és az Első

Rend gépeinek lövései már nem érhették utol.

***

A Finalizer hídján az üdvrivalgást döbbent csönd váltotta föl. Hux

alvajáróként kelt ki a parancsnoki székből, és kimeredt szemmel bámulta azt
a pontot, ahol egy másodperccel korábban még az Ellenállás hadihajói
voltak. Aztán lassan oldalra pillantott, Canady megsemmisített
rombolójának izzó roncsai felé.

– Snoke Legfőbb Vezér hívja önt, uram! – jelentette az egyik

kommunikációs tiszt.

Hux próbálta összeszedni magát, de elképzelése sem volt, vajon mennyire

járt sikerrel.

– Kiváló – motyogta. – A kabinomban fogadom a hívást. Azonban a

következő pillanatban Snoke hatalmas, fenyegető hologramja töltötte be a
hidat, és halálos-kék szemei azonnal Huxot keresték. – Legfőbb Vezér… –
kezdte a tábornok, de valami félelmetes, láthatatlan erő a híd

padlójának csapta.

– Hux tábornok! – mennydörögte Snoke. – Nagyot csalódtam önben!

És Hux hiába küzdött, az a láthatatlan erő továbbra sem engedte felkelni a

padlóról.

– Nem menekülhetnek, uram! – nyöszörögte. – Most már a világ végére is

fogjuk tudni követni őket!

***

Finn Rey nevét kiáltva tért magához, és ahogy felült, azzal a lendülettel be is
verte a fejét. Egy pillanatig azt hitte, hogy még mindig a Csillagpusztító
Bázis melletti havas rengetegben vannak.
Az utolsó emlékképe a hófödte táj volt, és Rey karcsú alakja, ahogy
szembeszáll a vérző arcú, vörös fénykardot lengető Kylo Rennel. Az a
fénykard őt is kis híján darabokra szabdalta, és már az emléktől minden izma
görcsbe rándult. Tisztán emlékezett a hó hidegére, a saját égett húsa bűzére,
a lángokra, és arra, hogy hiába próbált mozdulni, a teste nem
engedelmeskedett.

És most itt volt a… Maga sem tudta, hol. Körülötte minden fehér volt, de
nem hó, hanem egy szoba falai és mennyezete. Egy áttetsző kapszulában
feküdt, és ahogy lassan oldalra fordította a fejét, művészi összevisszaságban
felhalmozott ládákat látott. És Rey nem volt sehol. Finn nyögve tolta félre a
kapszula áttetsző fedelét, és lassan felült. A karja sajgott, a törzse fájt, a
fejéről már nem is beszélve, és hűvös, kámforos illat lengte körül. Csak most
tudatosult benne, hogy átlátszó, testhezálló bakta-öltözéket visel, amiből
tucatnyi cső mered elő. Olyan régi darab volt, hogy az Első Rend orvosai
már nyilván rég kidobták volna, és valami sokkal modernebbel gyógyítják
szegény FN–2187-est. Csakhogy most már nem egy azonosítószám volt,
hanem önálló lény, és a barátaiért és az álmaiért cserébe be kellett érje egy
ilyen régimódi darabbal. Ki gondolta volna, hogy egy nap dezertálni fog,
csak hogy egy lány kedvéért visszatérjen a Csillagpusztító Bázisra?

Hogy megmentsem. És aztán a végén az lett belőle, hogy Rey megmentette

saját magát. Sőt miután Kylo Ren elkapott, lehet, hogy még engem is… Finn
megpróbált kikászálódni a kapszulából, az izmai azonban teljesen
elgyengültek a sok fekvéstől, és a lába nem tartotta meg.

Mire sikerült nagy nehezen álló helyzetbe tornáznia magát, az öltözék

minden eresztékén dőlt a bakta, ami jókora csillogó tócsába gyűlt a lába
körül. A feje egyre jobban sajgott, és még mindig nem volt képes tisztán
gondolkodni. Odabotorkált az ablakhoz, és egy darabig csak a kinti
kékesfehér derengést bámulta. A hiper-űrben vagyunk. Ami azt jelenti, hogy
ez a fehér szoba egy űrhajón található. Elfordult az ablaktól, és a szemközti
falban nyíló ajtóhoz vonszolta magát.

Odakint futólépésben közeledő katonákat látott, de mielőtt bármit is

kérdezhetett volna tőlük, már el is tűntek a folyosó kanyarulatában. Finn
tétova léptekkel indult utánuk, és közben megállás nélkül Rey nevét
hajtogatta.
 ***

Abban a pillanatban, ahogy Poe dokkolt a Fekete Egyes sel, a fedélzeti

számítógép üzenetek százait zúdította BB–8-ra, melyekben azonnali és
szakszerű beavatkozást követelt, a sérült rendszerei kijavítását, és
természetesen a legképzettebb technikusokat. A kis droid egyszerűbbnek
látta, ha vita helyett mind a százhat követelést feltölti a Raddus karbantartási
adatbázisába, és hagyja, hogy ezek után hadd bajlódjon vele Goss Toowers
és csapata. És titkon remélte, a temperamentumos X-szárnyú javítási
munkálatai után esetleg egy rég esedékes memóriatörlés is belefér a dologba.
Végül feltárult a pilótafüle ablaka, és Poe holtfáradtan csatolta le a sisakját.

– Szép munka volt, cimbora! – biccentett oda BB–8-nak, és ahogy a pilóta

elkezdett lemászni az odatolt létrán, a droid is nekilátott kiügyeskedni magát
az aljzatból. A vadászgép fedélzeti számítógépe azonban még mindig nem
végzett a panaszáradattal, és egyre csak küldte az üzeneteit és megjegyzéseit.
Hogy a rásegítő hajtóművek veszélyesek, és soha nem is lett volna szabad
beépíteni őket. De mivel mégis beépítették őket, remélte, BB–8
gondoskodott a vadászgép csúcssebességéről készített felvételek
archiválásáról. Amik nyilván kortörténeti dokumentumok lesznek, mert
ilyen teljesítményre eddig még egyetlen T–70-eses X-szárnyú sem volt
képes.

És egyre csak mondta és mondta, míg BB–8-nak már az áramkörei is

belezsibbadtak. Bár azt meg kellett hagyni, a dolog az ő logikai modulátorait
is birizgálta, így gyorsan rákeresett a kérdéses adatokra a cirkáló
adatbázisában. És mint kiderült, ebben tényleg a Fekete Egyes nek volt
igaza. Ilyen sebességet eddig egyetlen X-szárnyúból sem sikerült kicsiholni.
Aztán ahogy ezt a vadászgéppel is megosztotta, máris rájött, hogy sikerült
kiengednie a szellemet a palackból.

Mert a fedélzeti számítógép most már azt akarta tudni, hogy bármilyen más
gép képes volt-e ez-idáig ilyen sebességre. Ez már annyival több utánajárást
és ellenőrző munkát igényelt volna, hogy BB–8 el is döntötte, nem pazarolja
ilyesmire az energiáját. Okosabbnak látta hát biztosítani róla a Fekete Egyes
t, hogy ilyen sebességet korábban még soha senki nem ért el. A többit pedig
az X-szárnyú szerénységére bízta. Aztán valami szokatlanra lett figyelmes,
és kérdőn füttyentett oda Poe-nak.
– Hogy micsoda? – szaladt föl a pilóta szemöldöke. – Finn meztelenül
mászkál, és folyik belőle valami? Besültek az áramköreid, cimbora? – Aztán
a szava is elakadt, ahogy ő is megpillantotta a félig önkívületben botorkáló
barátját, aki valóban nem viselt mást, csak az áttetsző bakta-

öltözéket, amiből megállás nélkül szivárgott a színtelen folyadék. –

Barátom! – sietett oda az Első

Rend egykori rohamosztagosához. – Mi lenne, ha kerítenénk neked valami

ruhát? Biztos egy csomó kérdésed is van…

De úgy tűnt Finn-nek, aki még Poe-t is csak nehezen ismerte fel, mindössze
egy kérdése volt:

– Hol van Rey?

Második rész

Ötödik fejezet

Az ősi, szürke kövekből álló lépcső valahol a tenger partján kezdődött, és

olyan magasra futott, hogy Rey néha már eltűnni látta a fekete kígyóként
kanyargó utat a felhők közt. A lány fogta a botját, vállára kanyarította a
zsákját, és ahogy egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha még a
ruhadarabok közé csomagolt fénykard súlyát is érezte volna. Azét a
titokzatos, korokkal ezelőttről származó fegyverét, ami őt szólította Maz
Kanata kastélya alatt, és amit még erre az apró, zöld szigetekkel pettyezett,
viharos óceán-világra – BB–8 térképén az Ahch-To név állt mellette – is
magával hozott. Rey egy darabig elidőzött a lépcsősor aljában – ez
jelképezte számára a Jakkutól idáig tartó, elképesztően hosszú út végét –,
aztán hátrapillantott a válla fölött.

A valamivel odébb álló Millennium Falcon jókora, szürke szikladarabra

emlékeztetett, és a leeresztett rámpa mellől Csubakka és R2–D2 figyelték.
Rey nagyot sóhajtott. Ideje indulni. Végül is nem azért utazott több ezer
fényévet, hogy itt, a céltól alig egy lépésre torpanjon meg. Ismét a szélfútta
lépcsősort vette szemügyre, és szórakozottan kisimított egy sötét tincset az
arcából.
A Jakku után ez a világ egészen álomszerűnek tűnt – a levegő sós volt és
nyirkos, és bármerre is nézett, mindenhol növényeket látott. Volt idő, amikor
a zöld színnel legfeljebb álmában találkozhatott, most pedig bármerre is
tekintett, mindenütt fű és moha tenyészett. Az óceán örökké átalakuló színe
azonban kifogott rajta. Hol szürkésfekete volt, hol kékes-zöld, itt a napfény
csillant meg rajta sárgásfehéren, amott a hullámok vetettek tajtékos
habtarajt…

Föntről, a Falcon pilótafülkéjéből nézve az egész lágyan hullámzó

felszínnek tűnt, de bármit is látott a szemével, azt Rey zsigerei és agya nem
voltak hajlandóak elfogadni. Most, hogy itt állt a tenger partján, jött csak rá,
hogy amit látott, az csupán egy sokkal mélyebb, hatalmasabb és sötétebb
valaminek a legfelső rétege volt. Valami örökké mozgó, örökké változó,
örökkévaló entitásé.

Ami olyan volt, akár ez a sziget. A magasból ez is parányinak tűnt, és csak

most, hogy itt állt a partján, ébredt rá, hogy amit lát, az a föld csontja, egy
gigantikus hegyorom, melynek csúcsa épp hogy a víz felszíne fölé ér. Innen
a Falcon már egész aprónak látszott, nem többnek jókora fehér kavicsnál,
ami mellett még mindig ott állt a vuki és a droid. Csubakka biztatóan
integetett, de amikor Rey megkérte, hogy tartson vele, arra hivatkozva
utasította el, hogy a Falcon on több évre elegendő javítanivaló akad, aminek
legfőbb ideje nekilátni. R2–D2 pedig hiába ajánlkozott, hogy elkíséri, az
első meredek lépcsőfoknál lemondó elektronikus sóhajjal torpant meg.

A sziget tele volt élettel: a fűcsomók közt rovarok masíroztak, a feje fölött
pedig jókora fehér madarak vitorláztak a szél szárnyán. Ez utóbbiak
kíváncsisággal vegyes méltatlankodással fogadták a betolakodót, és
nemegyszer harciasan szökkentek a levegőbe, hogy ha kell, erővel védjék
meg az otthonukat. Az, ahogy repültek, Reyt leginkább elhajított
kődarabokra emlékeztette, amik azonban néhány lábnyira a földtől valahogy
mindig a levegőben maradtak.

Megállt egy kicsit, hogy kifújja magát. Roncsvadászként ugyan nem volt
idegen számára a hosszan tartó fizikai megterhelés, és nemegyszer
csillagrombolókat mászott meg, de ez a lépcsősor az ő állóképességet is
próbára tette. Kényszerítette magát, hogy továbbinduljon, és hogy csak a
lépcsőkre koncentráljon. Azzal, ami odafönt vár rá, majd ráér foglalkozni,
amikor odaér.

Persze ezt könnyebb volt elképzelni, mint megvalósítani. Hiszen milyen

kegyetlen kozmikus tréfa is lenne, ha Luke Skywalker Jedi-mester – az
ember, akit sokáig ő maga is csupán legendának tartott – pár évvel ezelőtt
összepakolt és továbbállt volna. Az ösztönei azonban azt súgták, hogy ne
aggódjon. Valahogy úgy érezte, akit keres, itt van. Olyan volt ez, mint
amikor valaki a szeme sarkából pillant meg egy tovatűnő alakot, vagy a
lapockái közti bizsergő érzés figyelmezteti, hogy lesnek rá. Egyszerűen
érezte. És volt egy olyan meglátása, hogy tulajdonképp maga az Erő vezette
erre az eldugott planétára, és azon belül is erre a kopár szigetre. Erre a
nyakát tette volna. És az egész eddigi élete mindazok a hosszú, kemény,
magányos évek a Jakku forró porában – csak arra szolgált, hogy erre a
pillanatra készítse föl.

A lépcsősor mellett fal, mögötte újabb sziklák emelkedtek, köztük pedig kúp
alakú, szabályos kőtömbökből rakott kunyhók, keleti oldalukon keskeny
ajtónyílással. Mind ősinek tűnt, de az is látszott rajtuk, hogy valaki
rendszeresen gondjukat viseli. Néhány háznak már ajtaja sem volt, és
látszott, hogy nem lakja őket senki, míg másokon viharvert faajtó szürkéllett,
egyet pedig rozsdás, kopott, vörös csíkokkal telefestett fémajtó zárt el. Rey
egy darabig az épületeket méregette, de volt egy olyan érzése, hogy nem ez
az útja végállomása. Továbbindult fölfelé a füves hegyoldalon, és a
lépcsősor végül két hegycsúcs között, egy sziklanyeregben állapodott meg.
Ennek peremén, egy óceánra néző kőtömbön, csuklyás köpenybe
burkolózott alak állt.

Egy darabig csak a tengert bámulta, aztán mintha megérezte volna Rey
jelenlétét, lassan megfordult. A csuklya alól elővillanó, szürke szakállal
keretezett arcot ezernyi ránc barázdálta, és olyan viharvert és nap-cserzett
volt, ami azt sugallta, hogy hosszú éveket töltött igen mostoha helyeken. A
szemei azonban… a szemei fiatalok, erősek és ragyogó-kékek voltak. Ahogy
Rey bizonytalan léptekkel közeledett, Luke Skywalker hátratolta a
csuklyáját. A bal keze hús és vér volt, a jobb csupa fém és drót. Az
arckifejezése kifürkészhetetlennek, a tekintete feszültnek tűnt, a lány
azonban nem tudta volna megmondani, hogy a Jedi-mester haragos, vagy
inkább nyugtalan.
Anélkül, hogy megszakította volna a szemkontaktust, Rey félretette a botját,
majd a zsákjába nyúlt, és előhúzta a fénykardot. Aztán meghajolt, és – mint
egy felajánlást – Luke felé nyújtotta.

Ellentmondásos érzések ültek ki a férfi arcára, majd néhány hosszú pillanat

után egy tétova lépést tett Rey felé. Lassan előrenyúlt, és elvette a lány
kezéből a kardot. Rey elhátrált, és még levegőt venni sem mert, ahogy Luke
körbeforgatta a kezében az ősi fegyvert. Egymásba fonódott a tekintetük, és
Rey megacélozta az akaratát, hogy állni tudja Luke Skywalker pillantását…
Aztán a Jedi-mester egy hanyag mozdulattal lehajította a szikláról a kardot.
Rey értetlenül nézett az aláhulló fegyver után, és mire visszafordult, Luke
már félúton járt lefelé a lépcsősoron.

– Ööö… Skywalker mester? – kiáltott utána a lány, és amikor Luke nem

reagált, fürgén a nyomába eredt. Még épp időben érkezett, hogy lássa és
hallja, ahogy a Jedi eltűnik a fémajtajú kunyhóban. A lány közelebb
óvakodott és bekopogott. – Skywalker mester… engem az Ellenállás és a
testvére, Leia küldött. Szükségünk van a segítségére, és azt szeretnénk, hogy
visszajöjjön!

Válasz azonban nem érkezett.

– Skywalker mester! – próbálkozott újra. – Ööö… Skywalker mester? – S

közben legszívesebben visított volna dühében. Ez nem lehet! Nem lehet,
hogy ez pont velem történik! Főleg azok után, amin keresztülmentem, hogy
eljuthassak ide! Úgy érezte magát, mintha egy rémálomba csöppent volna,
ahol hiába beszél, nem jön ki hang a torkán. Várt egy kicsit, aztán újra
bezörgetett.

– Skywalker mester! Hall engem?

***

Végül a lépcsősor aljában talált a fénykardra néhány túlságosan is kíváncsi

madár társaságában, amelyek már alaposan megnézték maguknak, vajon
ehető-e ez a valami. Gyorsan elhessegette őket, aztán elcsomagolta a
fénykardot. A fegyvernek szerencsére semmibaja nem esett, de Reynek nem
sok kedve volt még egyszer megpróbálni odaadni Skywalkernek. Nem is
értette a Jedi reakcióját. Talán nem megfelelően csinált valamit? Talán
megbántotta valamivel?

Esetleg figyelmen kívül hagyott valami titkos Jedi-rituálét, amire senki sem
hívta föl a figyelmét?

Elképzelése sem volt, így azt sem tudta, hogyan köszörülhetné ki a csorbát.
És elég volt egy pillantást vetnie a végtelennek tűnő lépcsősorra, hogy ne is
érezzen hozzá sok kedvet. Morózusan kuporodott le az egyik sziklára,
ahonnan pont rálátott az egyik sekélyebb öbölre, melynek mélyén valami
jókora tárgy – túl szögletes ahhoz, hogy természetes képződmény lehessen –
pihent. Nem is kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjön, egy X-szárnyú
rozsdásodó maradványait látja.

Valószínűleg a Jedi-mester házának ajtaja is innen származott. És vajon mi

más még? A lány gyakorlott szeme gyorsan fölmérte a roncsot, és úgy ítélte,
hogy ebből már ő, a tapasztalt roncsvadász sem tudna mit kihozni. A reaktor
talán még nem ment teljesen tönkre, de a kibocsátott minimális hőből csak a
környező tenger élővilágának lehetett némi haszna. Sőt az sem lehetetlen,
hogy akad még benne néhány jól szigetelt kábel is, amivel lehetne valamit
kezdeni, de ezenfelül… semmi. Egy rakás használhatatlan ócskavas.

***

Persze, ha valaki nagyon nekigyürkőzne – akaratlanul is elmosolyodott,

ahogy maga elé képzelte Unkar Pluttot, aki a vadászgép láttán valószínűleg
szabályosan nyáladzani kezdene –, talán helyrepofozhatná annyira, hogy el
lehessen adni. És egy hozzá nem értő vevőt talán még be is lehetne csapni
vele, de előbb-utóbb – és inkább előbb, mint utóbb – úgyis kiderülne a
turpisság.

Ennyi hibás alkatrésszel még Csubakka sem tudna mit kezdeni. Aztán
hirtelen fölcsillant a szeme. Ha Skywalker mester nem akar vele beszélni,
akkor majd úgy rendezi, hogy valaki mással legyen kénytelen. Valaki
olyannal, akire nem lehet csak úgy rávágni az ajtót. Azzal megfordult, és a
Falcon felé vette az irányt.

***
Ez alkalommal legalább ingerült választ kapott a dörömbölésére, és Luke
Skywalker valami olyasmit kiabált ki, hogy hagyja békén, és menjen innen.
A következő pillanatban félelmetes erő

tépte le a zsanérjairól az ajtót, és egy dühödten morgó vuki nyomakodott be

a kunyhóba. Rey a Falcon első tisztje után óvakodott be, és Csubakka háta
mögül pislogott Luke felé. A férfi közben már átöltözött, és köpeny helyett
most durva háziszőttes ujjast és bőr lábszárvédőt viselt. Az arcára kiülő
döbbenet láttán Rey úgy érezte, abszolút megérte ez a rengeteg erőfeszítés.

– Csubi? – kerekedett el Luke szeme. – Hát te meg mit keresel itt?

Erre a vuki egy egész hosszú, dühös morgás-tirádát zúdított rá.

– Azt mondja, hogy vissza kell jöjjön velünk – fordította Rey.

– Ennyit én is értettem! – morogta Luke ingerülten, majd ismét minden

figyelmét a vukinak szentelte. – Nem lenne szabad itt lenned! Hogy találtál
meg?

– Ez egy hosszú történet – magyarázta Rey, mintha Luke kérdése neki szólt
volna. – De ezt majd inkább a Falcon on mesélnénk el.

– Várjunk csak! – dermedt meg Luke. – A Falcon on?

Rey látta a Jedi-mester szemében a felismerést, hogy valami nagyon nincs

rendjén.

– Csubi, hol van Han? – A vuki mérge egy pillanat alatt elpárolgott, leejtette
a vállait, és szánalmasan felnyögött. Rey egy pillanatig habozott, majd
előrelépett, hogy átvegye Csubakkától a szót. Úgy volt vele, ez a
legkevesebb, amit megtehet a vukiért – ugyanakkor ez azt is jelentette, neki
kell közölnie a hírt, hogy Han Solo halott.

Hatodik fejezet

Ahogy a turbólift ajtaja bezárult, Hux tábornok megigazította a

mandzsettáját, bár tudta, hogy az uniformisa tökéletesen áll. Próbált nem
gondolni rá, mikor is fordult elő utoljára, hogy Snoke Legfőbb Vezér maga
elé rendelte a gigantikus Supremacy n berendezett tróntermébe. A galaxis
legelső Mega-osztályú csillagrombolója az orra hegyétől a hajtóművekig
hatvan kilométer hosszú irdatlan repülő lándzsahegyre emlékeztetett, Hux
most mégsem érezte azt az áhítatot, ami általában a hajónak már a
gondolatára elfogta. Igaz, a Supremacy egy egész hadiflotta erejével
rendelkezett, de meglehetős szűklátókörűségről tett volna tanúbizonyságot
mindössze ez alapján véleményt mondani róla. A városnyi hadihajó egész
gyárakkal volt fölszerelve, és képes volt bármit előállítani, amire a
gyalogságnak szüksége lehetett. Akadtak ott gyártósorok, öntödék,
szerelőcsarnokok, sőt még laboratóriumok és edzőtermek is. A Supremacy
bármelyik csillagrendszer ipari teljesítményével fölvette volna a versenyt, és
az áruval és élelmiszerrel teli

raktárai lehetővé tették, hogy akár évekig önállóan működjön, távol

bármilyen lakott csillagrendszertől.

Hux megelégedett volna egy félelmetes erejű vezérhajóval is – egy olyannal,

ami illett volna az Első Rend tiszteletet parancsoló hírnevéhez –, Snoke
azonban fagyosan közölte vele, ő jóval nagyobb szabású tervekben
gondolkodik, mint a néhány tucat csillagrendszer fölötti uralom. És ehhez
szüksége volt egy önellátó, mobil főhadiszállásra. Ha egy planétát választana
uralma székhelyéül, azzal nem lenne több, mint bármelyik helyhez kötött
rezsim vezetője.

Ezt a hibát követte el a Régi Köztársaság, a Birodalom, és a háborúkat

követő zavaros időkben a Külső Gyűrű számos apró királysága is. Márpedig
az Első Rend mindegyiküket túlélte, sőt felemelkedése idején nem eggyel
maga végzett. Nem, a Legfőbb Vezér ennél sokkal messzebbre tekintett, és
nem csupán a Birodalom letűnt dicsőségét szándékozott visszaállítani, de
tervei szerint új magasságokba emeli majd azt. Amíg azonban ez a nap eljön,
a Supremacy lesz az Első

Rend folyton mozgásban levő fővárosa. Olyan stratégia volt ez, amit részben
maga Hux segített megvalósítani, mert ő is tisztában volt a nem mobil
fővárosokban és főhadiszállásokban rejlő

veszéllyel.
Egy rendszer magja mindig saját gravitációs erővel rendelkezik, és
automatikusan mindent magához vonz: az ipart, a mezőgazdaságot, a
közigazgatást, a művészetet és a szellemi életet egyaránt. A kultúrát, pénzt
és hatalmat pedig óhatatlanul követni fogja a bűnözés, ahogy a fényt az
árnyék, és valahol minden rendszer hanyatlása ezzel kezdődik. A Hosnian
Prime volt erre a legjobb példa – játszott sötét mosoly Hux szája
szegletében. Az Új Köztársaság központjából mára nem maradt más, csak
füstölgő romok, és egy elhamvadt csillag, amit porból és hamuból álló
aszteroidamező vett körül. A Hosnian-rendszer még évezredek múlva is az
Első Rend technikai és morális fölényének mementójaként szolgál majd.
Okulásul mindazoknak, akik abban a távoli jövőben már csak hírből ismerik
a Köztársaság gyengeségét és becstelenségét. Mert abban a jövőben már
nem lesz helye másnak, csak az erőnek és fegyelemnek.

Olyan világ lesz ez – ebben biztos volt –, amiben Armitage Huxra is hálatelt
szívvel emlékeznek majd. Úgy fogják számon tartani, mint az Első Rend
seregeinek parancsnokát, a technikai forradalom elindítóját… azt az embert,
aki megadta a kegyelemdöfést az Új Köztársaságnak. És hamarosan az
Ellenállásnak is. Amiért is meglesz a jutalmam – mosolyodott el elégedetten
Hux. –

Én leszek a Supremacy parancsnoka, és a hatalmammal csak Snake-é

vetekedhet majd. És egy napon talán… én leszek… Hux Legfőbb Vezér. Ez
olyan jól hangzott, hogy majdnem hangosan is kimondta, az utolsó
pillanatban azonban sikerült visszafognia magát.

Snoke-nak mindenhol voltak kémei és lehallgatói – nagy valószínűséggel a

Supremacy parancsnoki hídjára vezető turbóliftben is. Az ajtó halk
szisszenéssel tárult föl, és Hux egy olyan belső szentélybe lépett, ahol rajta
kívül nem sokan jártak még. Ő azonban mint az Első Rend főparancsnoka
abban a kiváltságban részesült, hogy személyesen találkozhatott Snoke
Legfőbb Vezérrel.

Mindannyiuk teljhatalmú ura a trónusán ült, melyet nyolc vörös páncélzatú

testőr védelmezett.

A fejük fölött az Első Rend címerével díszített lobogók feszültek, talpuk

alatt tükörsima, fekete padló csillogott. A trónterem falai mellett az
árnyékban droidok és azok a szótlan, bíborköntösű

idegenek tüsténkedtek, akik a kezdetek kezdetétől az Első Rend segítségére

voltak. Ahogy Hux fél térdre ereszkedett a trón előtt, Snoke ragyogó-kék
szemei azonnal rászegeződtek.

– Én egy harci pörölyt adtam önnek, tábornok, ön pedig diótörőnek

használta – mondta fagyosan.

– Biztosíthatom, uram, hogy mindössze pillanatnyi akadályoztatásról van

szó – feszengett Hux.

– Semmi többről. – Snoke hátborzongató, rezzenéstelen tekintettel

méregette, és egyelőre nem válaszolt. A Legfőbb Vezér csak igen távolról
hasonlított arra a toronymagas, impozáns alakra, akit az Első Rend minden
tagja ismert a holografikus üzenetekből, de még így is jóval magasabb volt
bármelyik embernél. Csupa roncs, aszimmetrikus arca nyugtalanítón idegen
volt, ösztövér teste szinte púposnak tűnt, ennek ellenére elképesztő hatalom
sugárzott belőle. Olyasfajta rosszindulatú energia, ami mintha egyenesen a
testéből és személyiségéből fakadt volna, és alattomos csápokkal furakodott
volna be mindenki elméjébe. Hux tisztában volt vele, hogy az Erő

létezik – ezt már személyesen is megtapasztalta –, de azt is biztosra vette,

hogy ezek a természetfölötti bűvésztrükkök nem többek egy lassan feledésbe
merülő kor szánalmas visszhangjainál.

Csupa megbízhatatlan és kiszámíthatatlan hókuszpókusz, melyek hosszú

távon fabatkát sem

érnek a technológiai fölénnyel szemben. A Jedikkel ellentétben Snoke nem

parancsolt Erőt használó harcosok légióinak, és arról sem volt tudomása,
hogy az Első Rend valamelyik titkos létesítményében különleges képességű
gyerekeket oktatnának. Csak Snoke volt, és undorító teremtménye, Kylo
Ren. És persze Luke Skywalker, akire Snoke és Ren olyan kétségbeesett
elszántsággal vadásztak, ami számos sokkal fontosabb feladattól vonta el az
Első Rend erőforrásait.

– A mai kudarca után az ön biztosítékai nekem már nem bizonyulnak

elégségesnek, tábornok –
csikorogta Snoke. A fagyos, haragos hang hallatán Hux gyomra görcsbe
rándult, de kényszerítette magát, hogy továbbra is egyenes háttal térdeljen a
Legfőbb Vezér előtt. Úgy volt vele, ha Snoke meg akarta volna öletni, már
nem élne. És nyilván nem pazarolt volna időt arra, hogy a kivégzése előtt
maga elé parancsolja. – Ön azt mondja, hogy azután is képes követni az
Ellenállás hajóit, hogy belépnek a hiper-űrbe – mondta Snoke. – Azt hiszem,
ez olyasmi, amire még nem volt példa a galaxis történetében.

– Mert a galaxis történetében még egyetlen hadsereg sem rendelkezett olyan

technikai arzenállal, mint mi, uram! – felelte Hux megkönnyebbülten. Talán
van még remény, hogy győzelemre fordítsa az eleve veszettnek tűnő
helyzetet!

– Az ellenállók mostanra már akár a galaxis túlsó felén is lehetnek –

folytatta Snoke. –

Csillagrendszerek milliárdjai közül válogathatnak, engem pedig nem tölt el

különösebb örömmel az a kilátás, hogy az egész világegyetemet ismét át kell
fésüljük utánuk!

– Erre semmi szükség, uram. A nyomkövető rendszereink több évezred

adataival dolgozhatnak: rendelkezésünkre állnak a birodalmi időkből a
csapatmozgások eseménynaplói, a Köztársaság bolygóvédelmi és biztonsági
erőinek feljegyzései, évszázadokra visszamenő csillagászati adatok,
magányos felderítők és kereskedelmi céheknek dolgozó hivatásosok
jelentései, a szeparatista hírszerzés legtitkosabb…

– Nem tartok igényt a teljes felsorolásra – húzta résnyire a szemét Snoke.

– Természetesen, uram – hajtott fejet azonnal Hux. – A szenzoraink

rögzítették a célpont legutolsó ismert haladási vektorát, és a számítógépeink
azonnal elemezni kezdik a lehetséges célállomásokat. Más körülmények
közt trilliónyi potenciális lehetőség közül kellene választanunk, a
szuperszámítógépeink azonban ezt rövid idő alatt néhány százra, majd alig
egy tucatra, és végül egyetlen eshetőségre redukálják.

– Akkor miért nem indulunk máris afelé az egyetlen eshetőség felé? –

kérdezte hűvösen Snoke.
– Keresztreferenciák segítségével feltétlenül ellenőriznünk kell a számítások
eredményét, uram

– magyarázta Hux. – Néhány percen belül azonban így is készen állunk majd
az indulásra.

Snoke a hallottakat mérlegelve komótosan hátradőlt a trónján, a testőrei

azonban továbbra is ugrásra készen figyelték a tábornokot. A droidok és az
idegenek pedig zavartalanul folytatták a munkájukat.

– Tehát, ha jól értem – érintette össze az ujjai hegyét Snoke –, erre az ősrégi
problémára nem valamilyen ravasz fortélyban, hanem a rendelkezésére álló
erőfölényben talált megoldást.

– Tartok tőle, hogy a nyers erőfölényt alulbecsülik, uram mosolyodott el

Hux. – Az Új Köztársaság flottája megsemmisült, és az életben maradt
szenátorok az egység helyett mind a saját otthonukat és szülővilágukat
próbálják megóvni. A megosztottságuk sebezhetővé teszi őket, és jelen
pillanatban nincs erő a galaxisban, ami szembeszállhatna velünk! – Aztán
fölcsipogott a kommunikátora, jelezvén, alfa prioritású üzenete érkezett. –
Engedelmével fogadnám a hívást –

mondta Hux, mire Snoke kegyesen bólintott. Ez volt az az üzenet, amit a

tábornok már jó ideje várt. – Megvannak az ellenálló flotta koordinátái,
uram!

– Akkor ne késlekedjünk tovább, tábornok! Azt már elmagyarázta, hogyan

működik a módszere, most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy valóban
működik-e! Egyszer és mindenkorra kényszerítse térdre Organa csürhéjét!

Ahogy Hux fölemelkedett a földről, nyílt a turbólift ajtaja, és Ren sietett be a

trónterembe. A sötét öltözéket viselő harcos arcát most is fekete-ezüst maszk
takarta, így nem látszottak a finomabb reakciói. Hux önelégült vigyorát
azonban semmi sem palástolta.

– A tábornok új játékszere működni látszik – vetette oda Snoke Rennek. –

Az Ellenállás hamarosan a markunkban lesz!
– Így igaz, uram – bólintott Hux, és beszállt a liftbe. Snoke azért rendelte
ide, hogy felelősségre vonja a kudarcáért, és lám, úgy hagyja el a tróntermet,
hogy büntetés helyett elismerést kapott!

Hux tisztában volt vele, hogy Kylo Ren semmiféle eredményt nem tud
fölmutatni, amivel

elháríthatná magáról Snoke haragját, és ez elégedettséggel töltötte el. Ahogy

az is, hogy a Csillagpusztító Bázis pusztulása óta látni is alig lehetett, és már
az, hogy egyáltalán élt és egy darabban volt, felért egy kisebb
orvostudományi csodával. Snoke éveken át óvta és védelmezte a lassan
megerősödő Első Rendet az ismert világegyetem peremén túl, és faragott
egy maroknyi birodalmi menekültből olyan sereget, melynek segítségével
visszakövetelheti magának a galaxist.

Olyan tett volt ez, amiért örökre hálásak lesznek neki, de Hux tudta, hogy a
jövőben másfajta vezérre lesz szükségük. Egy olyanra, aki az ipar és az
innovációk terén is otthon van, és rendelkezik annyi karizmával, hogy képes
legyen kivívni a birodalma polgárainak tiszteletét. És ezeknek a
követelményeknek sem Snoke, sem Ren nem feleltek meg.

***

Kylo Ren látványosan keresztülnézett Huxon, és nem is foglalkozott vele,

míg a feketébe öltözött tábornok el nem hagyta a tróntermet. Snoke azonban
– akinek a figyelmét szintén nem kerülte el Hux kaján mosolya – tisztán
érezte a harcosban dúló haragot.

– Nyilván azon gondolkozol, miért tartok magam mellett egy ilyen veszett
korcsot – mondta, miután Hux távozott. – Nem árt észben tartani, hogy
megfelelő irányba terelve egy korcs is jó szolgálatot tehet! – Ren mintha
nem is figyelt volna rá. A történtek után nem sok kedve volt Snoke
bölcselkedéséhez. – Hogy vannak a sebeid? – kérdezte Snoke, és meg sem
próbálta leplezni a rosszallását.

– Semmiség – rázta meg a fejét Ren. Ami csöppet sem volt igaz – az arcát
fölsebző
fénykardvágást ugyan ezernyi mikroöltéssel zárták össze, de tudta, a nyomát
élete végéig viselni fogja. És a gyomra, ahol Csubakka lövése eltalálta… ha
az Erő segítségével nem sikerül legalább részben eltérítenie és elnyelnie, a
vuki végzett volna vele.

– A hatalmas Kylo Ren! – méregette a tanítványát Snoke. – Amikor rád

találtam, azt láttam benned, amire minden tanító vágyik: nyers, zabolátlan
erőt. És azon túl valami igazán különlegeset – a vérvonaladban rejlő
hatalmat. Belőled egy új Vader születhetne… most viszont egyre inkább
tartok tőle, hogy tévesen ítéltelek meg, és rosszul választottam.

A maszkja mögül Ren gyűlölködve figyelte az aranyszín khalat-köpenyt

viselő ösztövér alakot.

– Mindent neked és a sötét oldalnak adtam, nagyuram – torzította

hátborzongatóvá Ren hangját a sisak. – Mindent.

– Vedd már le azt a nevetséges sisakot! – Snoke szavaiból csak úgy

csöpögött a megvetés. Kylo egy pillanatra megdermedt, majd lassan
fölnyúlt, lecsatolta a sisakját, és fölfedte sebhelyes arcát.

Snoke fölemelkedett a trónjáról, és lassan, az egyik lábát húzva Ren elé

bicegett. Ott álltak egymással szemben, mester és tanítványa, s a
fiatalembernek nehezére esett mozdulatlannak maradni, ahogy Snoke
végighúzta az arcán az egyik hosszú ujját. Végül az ujjhegy a szeméhez ért,
a fájdalom egy könnycseppjét morzsolva szét. – Igen – dünnyögte Snoke –,
ahogy gondoltam.

Túlságosan is sok van benned az apádból, ifjú Solo!

– Én megöltem Han Solót! – villant meg haragosan Ren szeme. – Megöltem

a saját… Mikor eljött a pillanat, a kardom átjárta a szívét! Egy percig sem
haboztam!

– Ez csak sértett önérzet volt, nem igazi erő – húzta el a száját Snoke. –
Nézd csak meg magad!

A tett mélyebben megsebzett, mint gondoltad, és annyira kibillentett az

egyensúlyodból, hogy még egy képzetlen fegyverforgató is képes volt
legyőzni. Egy lány, aki életében akkor fogott először fénykardot a kezében!
Kudarcot vallottál.

Kylo Ren dühe fortyogó, emésztő haraggá fokozódott – olyan kitörni

készülő vulkánná, amit sokáig már nem lehetett kordában tartani. Snoke
azonban, aki a fiatalember legapróbb rezdüléseit is figyelte, számított erre,
és ahogy Ren dühösen elvicsorított és feléje lendült, előrenyújtotta az ujjait,
melyekből kékesfehér villámok csaptak elő. A támadás a földre sújtotta
Rent, aki hosszú pillanatokig fájdalmas görcsökben vergődött. A vörösbe
öltözött gárdisták némán figyelték, készen rá, hogy az első fenyegető
mozdulatra megrohanják. Aztán Snoke hanyagul intett, és a testőrök keze
lesiklott a fegyverek markolatáról.

– Skywalker él! – eresztette ki a hangját a Legfőbb Vezér. – A Jedi-rend még

mindig létezik! És amíg nem semmisítettük meg, a remény is tovább él a
galaxisban! – Snoke megvető pillantással mérte végig Kylo Rent, mielőtt
folytatta volna. – Hittem benne, hogy te leszel az, aki pontot tesz a Jedik
történetének végére, de be kellett lássam, te nem Vader vagy, csak egy
maszkot viselő

kölyök! – Ren fájdalmasan sziszegve tápászkodott föl, és mindent elkövetett,

hogy megzabolázza a haragját. Ezért nem figyelt föl a Snoke torz arcán
átsuhanó elégedett mosolyra.

Ahogy a turbólift ajtaja bezárult Ren mögött, pillantása a kezében

szorongatott sisakra tévedt.

S ez alkalommal már nem kellett visszafognia magát. A harag, mint valami

szabadjára eresztett őrjöngő fenevad robbant ki belőle, és olyan erővel
csapta újra, meg újra és újra a falnak a sisakot, hogy az teljesen eltorzult.
Végül nyílt a lift ajtaja és két rettegő technikus lesett be rajta.

– Készítsék elő a hajómat! – vicsorgott rájuk Ren, majd elviharzott

mellettük.

Hetedik fejezet

A késő délutáni napfény egyre jobban megnyújtotta a kőkunyhó árnyékát, és

a partra futó hullámok egyre álmosítóbban muzsikáltak. Luke Skywalker a
kőkunyhó előtti padon ült, és a morózus Csubakkával beszélgetett. Rey
néhány lépéssel odébb várakozott, és igyekezett nem megzavarni a két régi
barát gyászát. Az idő azonban mind jobban szorította őket.

– Han Solo nekem is barátom volt – mondta végül. – Kylo Ren elbukott,
nincs már benne semmi jóság, viszont napról napra egyre csak erősebb! –
Luke arca megvonaglott a név hallatán, és egy pillanatra nagyon öregnek és
nagyon elkeseredettnek tűnt. Mint aki egykor talán valóban hatalmas volt, de
a veszteségek és a gyász mára már minden erejétől megfosztotta. A
galaxisnak azonban szüksége volt erre az emberre. Szüksége volt rá, hogy
fölébe kerekedjen minden bajának és balszerencséjének, ami erre a kietlen
helyre száműzte. Reyt azért küldték, hogy megtalálja –

és megtalálta. És most jön majd a küldetés nehezebb része: megértetni vele,

hogy milyen vékony is az a pengeél, amin táncolunk. – Leia mutatott nekem
néhány becslést az Első Renddel kapcsolatban – mondta Rey. – Félelmetes
erővel és tartalékokkal rendelkeznek, és most, hogy a Köztársaság
megsemmisült, már nincs semmi, ami vagy aki megállíthatná őket. Néhány
héten belül minden jelentősebb kereskedelmi útvonalat elfoglalnak, és aztán
eltapossák az Ellenállást, és vele együtt mindenkit, aki fontos nekem.
Úgyhogy azt kérdem, hajlandó nekünk segíteni? Bár szerintem ebben a
helyzetben ez a kérdés szinte felesleges is. Segítenie kell nekünk!
Szükségünk van a Jedi-rendre! Szükségünk van Luke Skywalkerre!

– Nem – a férfi tekintete hideg volt és kemény, akár a jég.

– Tessék?

– Nincs szükségük Luke Skywalkerre.

– Egy szót sem hallott abból, amit mondtam?! – kérdezte Rey dühösen. –
Mindennél nagyobb szükségünk van önre!

– És mégis mit gondolsz, mit fogok tenni? – fonta karba a kezét Luke. –
Fogom a fénykardom, és szembeszállok az egész Első Renddel? Ha most
nem egyedül lennék, hanem akadna még rajtam kívül néhány tucat Jedi… a
régi idők lovagjai… Szerinted együtt mire lennénk képesek?
Rey hitetlenkedve bámult a férfira. Most komolyan valami filozófiai-
stratégiai eszmefuttatásba akar belekezdeni? Hát tényleg nem érti, hogy a
Jedik mit jelentettek és jelentenek még mindig a galaxis számára?

– Vissza tudnánk állítani a dolgok egyensúlyát… a rendet… – Luke

szánakozva hallgatta Rey dadogását, ahogy a lány megpróbált valami
épkézláb válasszal előállni.

– Mégis, mit gondoltál, mi fog történni? – kérdezte hűvösen. – Vagy azt

hitted, hogy nem tudom, hogy a barátaim szenvednek? Vagy hogy puszta
szeszélyből jöttem erre a világvégi, eldugott helyre? – Rey most már nem
elkeseredett, hanem dühös volt. Nem az volt a baj, hogy Luke Skywalker
nem értette, hanem hogy nem érdekelte a dolog.

– Akkor mégis miért jött ide? – villant meg dühösen a lány szeme.

Válasz helyett Luke föltápászkodott, és végtelen szomorúsággal pillantott

Csubakkára.

– Nagyon sajnálom, öreg barátom, de… nem megyek vissza veletek. – A

vuki nem válaszolt –

már cseppnyi harag sem maradt benne –, Rey azonban azonnal talpra ugrott.

– Én viszont nem vagyok hajlandó ön nélkül távozni! – figyelmeztette Luke-

ot.

– Ahogy tetszik – vonta meg a vállát a Jedi-mester, majd komótosan

visszasétált a házába, és épp csak annyi időre állt meg, hogy a helyére
illessze az ajtót.

Rey dühösen vágta csípőre a kezét, és komoran bámult Luke után. Hadd
higgye csak, hogy föladom! Hamar rájön majd, hogy mekkorát tévedett!
Mert a Jakku két dologra nagyon megtanította Reyt: Roncsokra vadászni…
és türelmesen várni.

***
Leia egyedül ült a Raddus taktikai eligazítójában, és az odakint örvénylő
kékesfehér fényeket bámulta. Az ellenség váratlan megjelenése fölborította a
terveiket, és a flotta riasztóan kevés üzemanyagot tudott csak magával hozni.
A hercegnő tudta, ez hamarosan komoly gondokat okozhat. Ackbart
szemlátomást nem nyugtalanította ennyire a dolog – ő abból indult ki, hogy
a hiper-űrben úgyis nyomukat vesztik az Első Rend csahosai, és néhány
rövidebb ugrás után egy olyan ponton térnek majd vissza a valós űrbe, amit
annak idején még a felkelők használtak randevúpontnak. Ott majd
megpihennek egy darabig, fölmérik és kielemzik a helyzetüket, és új
terveket kovácsolnak. Leia automatikusan elkezdte sorra venni a
legsürgősebb teendőket.

Legelőször is módot kell találjanak arra, hogy tudassák a galaxis lakóival, az

Új Köztársaság talán elbukott, az Ellenállás azonban még mindig létezik, és
továbbra is elszántan küzd Snoke és az Első Rend ellen. Aztán a kódolt
csatornákon keresztül mihamarabb kapcsolatba kell lépjenek az olyan
megbízható pilótákkal, mint Snap Wexley és Jess Pava, akiket Leia azért
indított útnak, hogy fölkutassák az Új Köztársaság életben maradt vezetőit.
Amint ezzel is megvannak, szövetségeseket kell találjanak a Külső
Gyűrűben, lehetőség szerint olyanokat, akik maguk is szövetségeseket
keresnek az Első Renddel szemben. És végül meg kell próbálják
összegyűjteni mindazokat az erőket, amelyek a Hosnian Prime pusztulása
után szóródtak szét a galaxisban.

És ha ezzel is megvannak, legfőbb ideje lesz újra aktiválni C–3PO droid

kémhálózatát. Kimerítő

feladatok hosszú sora várt rájuk, és Leia pillanatnyilag megnyugvással

törődött bele, hogy egyelőre nem tehet semmit. Sőt igazság szerint nem is
nagyon akar. Úgy volt vele, Ackbar és a hídon szolgálatot teljesítők egyelőre
nélküle is elboldogulnak. A megnyugvás azonban tényleg csak pillanatnyi
volt. A galaxist újra háború dúlta föl, és tudta, abban a pillanatban, ahogy
kilépnek a hiper-űrből, ismét minden csillag és bolygó potenciális csatatérré
válhat.

Az évek során már túl sokat vesztett – a családját, barátját, bajtársait,

szövetségeseit és számtalan ártatlant, és bele sem mert gondolni, kiket fog
még elveszíteni, mielőtt ennek a háborúnak vége lesz. Olyan teher volt ez,
amit egyre nehezebben tudott magával cipelni, és a férje halála óta úgy
érezte, végleg maga alá temeti. Nincs olyan szeglete ennek a
világegyetemnek, ahová ne vinném magammal a kísérteteimet. Persze a
remény lángja még a legsötétebb árán sem huny ki – de csak ha van, aki
táplálja. Az édesanyja mondogatta ezt annak idején. Az édesanyja, Breha
Organa, az Alderaan királynője. Az édesanyja, akit a Birodalom gyilkolt
meg, minden olyan emberrel együtt, akit valaha is szeretett, és aki valaha is
fontos volt a számára. Vajon az anyám azt szeretné, hogy így emlékezzek rá?
Hogy így emlékezzek mindannyiukra? Hogy nem voltak többek a Birodalom
áldozatainál? Az Endor után Leia megtanulta, hogyan nyissa meg az elméjét
az Erő előtt, és hagyja, hogy ez a titokzatos energiamező minden porcikáját
átjárja.

Luke azt mondta neki, hogy bár nem volt tudatában, egész életében
ösztönösen is vonzotta az Erőt. És nemcsak akkor, amikor a Felhővárosban
megmentette őt, de a szenátus ülésein és a Felkelők Szövetségének titkos
tanácskozásain is. Az Erő volt az, ami mindig segített neki kiigazodni
másokon, átlátni a hazugságok hálóján, megérezni a politikai széljárás
változásait. Ez volt az, ami minden szavát és tettét a hatalom és autoritás
aurájával vette körül – és ez volt az, amitől egy idő után úgy érezte, hogy
minden szava és tette százakat gyűr maga alá, és lassan elviselhetetlen
teherré válik a számára. Szerette volna megtanítani a nővérének, hogyan
használja tudatosan az Erőt, és aztán hogy a továbbiakban miképp él vele, az
már csak rajta múlik.

Leia lehunyta a szemét, és megpróbált visszaemlékezni arra, mit is tanult

Luke-tól. Nyisd meg az elméd, és az érzéseiddel nyúlj ki mások felé. Annak
idején Luke azt is elmagyarázta neki, hogy az Erő magából az életből
származik, és mint ilyen, ugyanúgy képes növekedni és változni. Neki Obi-
van Kenobi és Yoda segítettek megérteni ezt az igazságot, és azt, hogy az
Erő olyan, akár egy ragyogó hullám, mely képes elmosni minden határt és
korlátot, és összefűzni minden élőt, bárhol is legyenek a világegyetemben.
Azt állította, ha egy Jedi képes megnyitni a tudatát az Erő előtt, akkor nem
csupán magában és maga körül érzékeli ezeket az energiákat, de – akár egy
illatot –

szinte bármeddig képes követni is. Képes előre látni az élet ösvényein rejlő
lehetőséget, és ezernyi emberfölöttinek tűnő dolgot művelni még. Azonban
mindezek alapja az Erő megértése volt – az Erőé, ami az életből fakadt, és
melynek a Jedik csupán időleges, apró fogaskerekei és hordozói voltak. Az
élőlények hozták létre az Erőt, de az nem maradhatott örökre a részük.

Akár egy túlcsorduló pohárból, kifolyt belőlük és szétáradt az egész

univerzumban. Ott volt mindenben és mindenkiben, körülöttük és rajtuk túl,
egy bizonyos szinten túl feleslegessé téve az

egyén fogalmát. Leia egyre lassabban vette a levegőt, próbálta kívülről látni
magát, ahogy minden kilégzéssel elenged valamit a félelmeiből. Ahogy
kellően lelassult a légzése, és szabadjára eresztette az érzékszerveit, ami
olyan volt, mintha kilépett volna a testéből. Elhagyta a helyiséget, majd az
űrhajót, és most már ő is ott sodródott a hiper-űrben. Érzékelte maga körül
az Erőt, a benne örvénylő vitalitással és ezernyi érzelemmel együtt. A
menekülés fölött érzett megkönnyebbülés keveredett a várható harc iránt
érzett izgalmával és félelmével. És volt ott még fehéren izzó harag és
bosszúvágy, amibe a barátai és szerettei elvesztése fölött érzett kín vegyült.

Leia hagyta, hogy akár egy hullám, átcsapjon fölötte és magával ragadja,
aztán kinyúlt, és próbálta megkeresni azt az egyvalakit, akire a leginkább
kíváncsi volt. Luke annak idején elmesélte neki, hogy ez volt a Jedi-
tanításoknak azon pontja, melyet nem volt hajlandó követendő

példának tekinteni. A Rend mindenfajta érzelmi elkötelezettséget tiltott, mert

szerintük az sebezhetővé és kiszolgáltatottá tette volna őket, és véleményük
szerint ez egyenes út volt a sötét oldalhoz.

Hisz épp a tiltott, birtokvággyal és irigységgel kevert szerelem volt az, ami
annak idején az apjukat, Anakin Skywalkert is a sötét oldal karjaiba
taszította. Luke azonban nem volt hajlandó egyetérteni Yodával és
Obivannal a tekintetben, hogy Anakinból eltűnt minden jóság. Váltig
állította, hogy épp az érzelmi elkötelezettség volt az, ami Darth Vaderré
változtatta – és talán épp ennek segítségével lehet még megmenteni. És igaza
is lett, mert épp az apa fia iránti makacs szeretete volt az, ami az utolsó
pillanatban kimenekítette Anakin Skywalkert a sötétségből.

Luke-nak igaza lett – figyelmen kívül hagyta a mesterei tanítását, és épp

ezzel mentette meg a felkelést és az egész galaxist. Leia tisztán érezte az
Erőben Ackbart – a vén harcos elméje erős volt és szilárd, akár egy kőtömb,
és az aggodalmai sem voltak többek a katonáiért és bajtársaiért aggódó
fegyverforgató félelmeinél. Érezte Connix fáradtságát és bizonytalanságát is,
és Fossil emésztő gyászát, ami annyira fájdalmasnak bizonyult, hogy Leia
nem is mert közelebb óvakodni hozzá. És ott volt Finn, az Első Rend
dezertőre, akit mesterséges kómában tartottak a gyorsabb gyógyulás
érdekében. Most furcsamód mégis magánál volt, és a személyiségét át- meg
átjárta a zavar és bizonytalanság. Mellette pedig ott találta Poe Dameront,
tele büszkeséggel és kétkedéssel. Túl sok büszkeséggel és messze nem elég
kétséggel – gondolta Leia, de úgy döntött, ezzel egyelőre ráér foglalkozni.
Aztán hagyta, hadd sodródjon még messzebb, és már nemcsak a Raddus
legénységét érezte, hanem azoknak a világoknak a lakóit is, melyek mellett
elhaladtak.

Érzelmeket, reményeket, álmokat és félelmeket észlelt, de egy-egy

villanásnál tovább sehol sem időzött. Még messzebb nyúlt ki, még
távolabbra tekintett, és mind elszántabban kutatott a testvére után, akinek
mindennél fényesebben kellene ragyognia az Erőben. Csakhogy Luke nem
volt sehol. Volt idő, amikor a galaxis másik oldaláról is képes volt érzékelni
a testvérét, akkor is, ha csupán halványan pislákoló gyertyalángnak tűnt az
Erőben. Azonban most már évek óta ennyit sem érzett. Amikor a családjukat
árulás szakította szét, Luke bűntudata és szenvedése addig korbácsolta az
Erőt, míg az már folyton háborgó tengerre emlékeztetett. Leia még akkor is
érezte, hogy hol rejtőzik Luke, amikor ő mindent elkövetett, hogy senki se
bukkanhasson rá.

Azonban hagyta, hogy a saját haragja és szomorúsága elszakítsa a kettőjük

közötti kapcsot, és engedte, hogy Luke járja a saját útját. Egy ideig én
magam sem akartam tudni, hogy hol van.

Aztán az Erőt korbácsoló szelek fuvallattá szelídültek, majd suttogássá… és

végül teljesen elhallgattak. Leia nem tudta, hogy miért. Lehet, hogy Rey
végül megtalálta Luke-ot, és máris úton vannak visszafelé? Vagy… azért
mert Luke Skywalker többé már nem létezett? Még erősebben próbált
összpontosítani, és… Hirtelen szörnyű félelem – a közeledő veszedelem
előérzete –
rohanta meg, mely az egész Ellenállást fenyegette. Az ablakon túl egyik
pillanatról a másikra imbolygó pontokká rövidültek az elmosódó fénycsíkok,
és a hiper-űrt a valós világűr sötétje váltotta föl. Leia nem értette. Hiszen
még nem lett volna szabad kilépniük a hiper-űrből. Elindult, hogy
utánanézzen.

***

Poe türelmesen megvárta, míg Finn letisztogatja magáról a bakta nyálkás

maradékát, majd az Ellenállás jelvényével díszített egyenruhát nyomott a
kezébe. És míg Finn öltözködött, egyik kérdését a másik után válaszolta
meg. Csakhogy a válaszok újabb, egyre kényelmetlenebb kérdésekhez
vezettek.

– Szóval, fölrobbantottad a Csillagpusztító Bázist, Rey legyőzte Kylo Rent,

az Ellenállás pedig megszerezte a térképet – sorolta Finn. – Tehát, végül is
győztünk, nem igaz? Akkor viszont miért

nem érzem ezt győzelemnek? – A körülöttük sertepertélő BB–8

elkeseredetten csipogott föl, mintha a kis asztro-mechanikai droid tiszta
szívéből egyetértett volna vele.

– A Csillagpusztító Bázis megtámadása miatt föl kellett fednünk magunkat –

magyarázta Poe –, és onnantól már nem került sok idejébe az Első Rendnek,
hogy rábukkanjon a főhadiszállásunkra.

Finn látta, hogy a barátja figyelme folyamatosan elkalandozik.

– Nézd, Poe – próbálta a lehető legkíméletesebben megfogalmazni a

mondanivalóját –, igazán nagyra értékelem, amit tesztek, de… én nem
csatlakoztam hozzátok. Én Rey miatt csöppentem ebbe az egészbe,
úgyhogy… nem a mi bázisunkat találták meg. Csak a tiéteket. Nem
szeretném, ha olyasvalakinek tartanál, aki valójában nem vagyok.

– Ne aggódj, minden rendben lesz! – próbálta megnyugtatni Poe. – Most már

itt vagy velünk, ahová tartozol! – Finn csak még kényelmetlenebbül érezte
magát a barátja reakciójától. Úgy tűnt, Poe még mindig nem értette, hogy ő
nem azért csatlakozott a Csillagpusztító Bázis elleni támadáshoz, hogy az
Ellenállásnak segítsen, hanem hogy megmentse Reyt. Nemegyszer álmodott
arról, hogy sikerült meggyőzni a lányt, és együtt rejtőztek el a Külső Gyűrű
valamelyik eldugott világán, ahol az Első Rend sohasem bukkanhatott rájuk.
És ez még mindig jó tervnek tűnt. Mert az Első Rend addig nem hagy föl az
üldözésükkel, amíg el nem pusztítja az Ellenállást – két menekültnek
azonban talán lehet esélye megszökni előlük, és csöndben meghúzni
magukat valami félreeső bolygón. Finn szórakozottan vakargatta az oldalát –
jó érzés volt megszabadulnia bakta-tartályból –, aztán egyszer csak azon
kapta magát, hogy Poe egy kabátot nyom a kezébe.

Az a régi pilótadzseki volt, amit annak idején még ő hozott el a lezuhant

TIE-vadászból a Jakkun, amikor azt gondolta, hogy Poe maghalt. A kabát,
amit Kylo Ren szabdalt szét, amikor megverekedtek a Csillagpusztító
Bázison. A kabát most egy darabban volt, de látszott rajta, akárki is javította
meg, nem igazán értett a varráshoz.

– Tény, hogy nem vagyok szabó – mentegetőzött Poe –, meg hát nem is
jutott rá túl sok időm, mert ugye, tudod, épp a flottát kellett megmentsem…

Finn ettől csak még rosszabbul érezte magát. Poe mindig udvarias és
figyelmes volt vele – még a nevét is tőle kapta –, és ha egyszer rájön, hogy
mennyire félreismerte a barátját… Próbálta összeszedni a bátorságát, hogy
tisztázza, hányadán is állnak ő meg az Ellenállás, de mielőtt belekezdhetett
volna, egy aranyszínű protokoll-droid tűnt föl a folyosó végén BB–8
társaságában.

– Dameron parancsnok, Leia hercegnő arra kéri, hogy azonnal jelenjen meg
a hídon! – mondta C–3PO. – Kérem, én próbáltam annyira udvariasan átadni
az üzenetet, amennyire csak lehetett!

Nyolcadik fejezet

Poe mintha egész életében ismerte volna Leia Organát. Annak idején a
hercegnőből lett tábornok volt a szülei – Kes Dameron és Shara Bey –
mentora, akik mindketten az Ellenállásban szolgáltak. Leia Organa
folyamatosan figyelemmel kísérte a kis Poe életét, és az is ő volt, aki először
javasolta, hogy próbálja ki magát pilótaként. Sőt az is ő volt, aki azt
javasolta, hogy az Ellenállás kedvéért hagyjam ott a Köztársaságot.
Úgyhogy Poe Dameron épp eléggé ismerte Leia Organát ahhoz, hogy
amikor megérkezett a Raddus hídjára, lássa, mennyire dühös a hercegnő.

A haragos Leia Organa olyasfajta erő volt, amivel mindenkinek számolnia

kellett, és akit még Poe is egészséges távolságtartással és tisztelettel kezelt.
Persze… ha nagyon akarnám, talán le tudnám beszélni arról, amire készül.
Elég régóta ismerjük már egymást, értjük, hogy a másik hogy gondolkodik,
és hát… tudja, hogy milyen vagyok. Néha csinálok ostobaságokat,
elkapkodok dolgokat… de sokszor pont erre van szüksége! Hiszen amikor
besorozott, épp azt mondta, hogy az Ellenállásnak lételeme a gyorsaság,
meg hogy a legtöbben úgysem tudják megkülönböztetni az ostobaságot a
szenvedélyességtől. Poe sohasem felejtette el ezeket a szavakat, és biztos volt
benne, hogy Leia Organa sem. Épp ezért volt annyira elképesztő, amikor a
tábornok pofonvágta.

– Le van fokozva! – csattant föl Leia, mit sem törődve a körülötte állók
elképedésével.

– De hát… miért? – tiltakozott Poe az arcát tapogatva. – Mert sikerrel

jártam? Hiszen kiiktattuk azt a rombolót!

– Igen, de milyen áron?! Néha a fejét is használhatná, Poe!

– A csata sűrűjében az embernek legfeljebb a parancsot követni van ideje –

vonta meg a vállát a férfi. – Gondolkodni nem nagyon.

– Akkor legfőbb ideje, hogy megtanulja, nem lehet mindent elrendezni

azzal, hogy bepattan az

X-szárnyújába, és felrobbant mindenféle dolgokat! – dühöngött Leia.

– Azok, akik ma az életüket adták az ügyünkért, igazi hősök voltak! –

morogta Poe, aki még mindig nem volt hajlandó meghátrálni.

– Sokra mennek vele, miután meghaltak! – csattant föl a tábornok.

Kényelmetlenül hosszú csönd telepedett a helyiségre, amit végül Finn tört

meg.
– Most, hogy itt vagyunk a mély-űrben, a semmi közepén… Rey hogy fog
megtalálni bennünket? – A flotta egy olyan önkényesen megválasztott
ponton lépett ki az hiper-űrből, amit annak idején még a Felkelők
Szövetsége használt találkozási helyszínnek. Volt valami a fiatalember
kérdésében, ami szíven ütötte Leiát. Az egykori rohamosztagos bátor és
rátermett fegyverforgató volt, akadt azonban a viselkedésében valami
ártatlan, szinte gyermeki is, amit ebben a háború tépázta galaxisban inkább
megbecsülni kellett volna, semmint kicsúfolni vagy megbüntetni. Leia
elmosolyodott, majd fölhúzta a ruhája ujját, és fölmutatta a csuklójára
szíjazott alkalmatosságot.

– Álcázott bináris jeladó! – kerekedett el Finn szeme.

– Így fog bennünket megtalálni – bólintott Leia.

– És mi mit fogunk tenni, amíg ideér? – kérdezte Finn.

– Keresünk egy alkalmas helyet az új bázisunknak.

– Egy olyan helyet, ahol van elég energia, hogy üzenetet küldhessünk a
Külső Gyűrűben szétszóródott szövetségeseinknek – tette hozzá D’Acy
parancsnok.

– És a legfontosabb, hogy közben ne fedezzenek föl bennünket – bólintott

Leia.

Mintha csak az épp kimondott reményeiket akarták volna szétzúzni,

felüvöltöttek a szirénák.

– Valami közeledik! – krákogta Ackbar admirális.

– Az nem lehet! – tiltakozott Poe, de elég volt egy gyors pillantást vetnie a
Raddus holografikus kijelzőjére, hogy lássa, nagyon is lehetséges. Több mint
két tucat csillagromboló kíséretében egy gigantikus csatahajó lépett ki a
hiperűrből. Poe azon kevesek egyike volt, aki már legalább hallomásból
ismerte ezt a hajót. Az Ellenállás hírszerzői nem sokkal a D’Qar kiürítése
előtt hoztak róla először hírt, de a pilóta bízott benne, hogy ez esetben
tévednek, vagy legalább erősen túloznak.
A valóság azonban sajnos minden képzeletet felülmúlt.

– Ez Snake hajója! – suttogta döbbenten. – Ez biztos csak valami rossz tréfa!

Mi lenne, ha gyorsan visszatérnénk a hiper-űrbe, és elhúznánk a csíkot?!

– Már csak egy ugrásra elég üzemanyagunk maradt – jelentette ki Connix

síri hangon.

– Akkor meg mire várunk még?!

– Egy pillanat! – fojtotta beléjük a szót Leia. – Ezek követtek bennünket a

hiper-űrön keresztül?!

– Nem – rázta a fejét kétségbeesetten Poe. – Az lehetetlen!

– Tudom… és mégis megtették. – Ismét Finn volt az, aki megtörte a döbbent
csöndet.

– Szóval, ha visszatérünk a hiper-űrbe, megint csak megtalálnak bennünket,

viszont nem lesz lehetőségünk egy újabb ugrásra – foglalta össze. –
Röviden… csapdába estünk.

Ez volt az a mondat, ami végre fölrázta Poe-t.

– Szó sincs róla! – tiltakozott, aztán elszántan Leiához fordult. – Engedélyt

kérek, hogy bemászhassak az X-szárnyúmba, és fölrobbanthassak
mindenféle dolgokat!

– Menjen! – Poe furcsamód megkönnyebbült, ahogy kisietett a hídról. Végre

ismét visszatérhet a harchoz – az egyetlen olyan dologhoz, amihez igazán
értett. Leia most igazán dühös volt rá, így Poe el is döntötte, hogy amint lesz
egy kis ideje, elgondolkodik azon, amit a tábornok mondott neki. De
egyelőre még nem. Egyelőre mindenféle dolgok vártak rá, hogy felrobbantsa
őket.

***

Tallie-t a szirénák vijjogása ébresztette, és máris tudta, hogy baj van. A

vadászpilóták megtanulták hogyan kell bárhol és bármikor elaludni, mert
nem tudhatták, mikor lesz lehetőségük legközelebb pihenni. Tallie álma
azonban most felületes és zavaros volt, és egyfolytában az Ellenállás
bombázóin járt az esze, amiket meg kellett volna mentsen. A bombázókat,
amiket még csak nem is látott, és hallani is csak az elevenen elhamvadó
pilóták sikolyait hallotta. Ahogy kábán körbenézett, a szomszéd priccsen
Starckot pillantotta meg, aki ugyanolyan értetlenül próbálta kidörgölni a
szeméből az álmot. Aztán az egyik fali konzol életre kelt, és a sebtében
befutó információk láttán mindkét pilótának égnek állt a haja.

– De hát ez egy egész flotta! – hebegte Tallie.

– És ezek közül a hajók közül legalább kettőt a D’Qar fölött is láttunk! –

bólogatott Starck. –

Csakhogy ez lehetetlen! A hiper-űrön keresztül senki sem képes követni a

másikat!

Aztán újabb vörös fényfoltok jelentek meg a monitoron.

– Ehhez képest a TIE-vadászok, amiket épp most indítottak útnak, nagyon is

valóságosak! –

morogta Tallie, és közben már a csizmáját húzta. Az ujjai félálomban is

tették a dolgukat – felvette a kezeslábasát, majd a sisakját kezdte keresni.
Starcknak egyelőre csak az egyik lábbelijét sikerült fölhúznia, és a másikat
fél lábon ugrálva próbálta fölerőltetni.

– Ezen a koreográfián azért még dolgoznod kell! – szólt hátra a válla fölött
Tallie, aztán már kint is volt a folyosón, és a kötelékparancsnokát hívta. – Mi
ez, főnök? – kiabált a kommunikátorába, miközben a kétségbeesetten
rohangáló technikusokat és BB-egységeket kerülgette a hangárban.

– Majd elmondom! – hadarta Poe. – Már úton vagyok!

A Raddus fedélzete többször is megrázkódott Tallie lába alatt, míg elért az

A-szárnyújáig. A sullusti technikus épp lecsatolta az üzemanyag-
vezetékeket, és már tolta is oda a létrát. Starck mérgesen pörölt az asztro-
droidjával, hogy foglalja már el a helyét a pilótafülke mögött, és a
technikusokkal, hogy csatolják már le végre az üzemanyag-tömlőket. A
Raddus ismét megrázkódott.

Tallie villámgyorsan fölkúszott a pilótafülkébe vezető létrán, és gyorsan

ellenőrizte a rendszereket. Az A-szárnyú rendben volt, és bár eleinte
makacskodott egy kicsit, egy perc sem kellett hozzá, hogy máris indulásra
készen álljon. Közben a technikusok a Fekete Egyes előkészítésével is
végeztek, és a szurokszínű X-szárnyú már csak Poe Dameronra várt. Tallie
látta, hogy a kötelékparancsnokuk a kis asztro-droidja kíséretében épp akkor
tűnt föl a hangárba vezető folyosó végén. Aztán az A-szárnyú taktikai
monitorján hirtelen vörös vészjelzés villant föl.

Miféle rakéta fogott be minket?! Egy hangárban?! Biztos valami

rendszerhiba… Tallie már nyúlt volna, hogy eltüntesse a téves üzenetet, de
mielőtt elérhette volna az irányítópultot, hirtelen szembántóan éles fény
lobbant, és az egész világ tűzbe borult.

***

Az Első Rend csapásmérő alakulatának rakétái telibe találták a Vigil tatját, és

a következő

pillanatban a hadihajó izzó törmelékfelhővé robbant. A TIE-vadászok már

nem is foglalkoztak vele, és a következő támadásukkal a Raddus ra csaptak
le.

– Torpedó! – kiabálta az egyik repülésirányító. – Telibe találták a

vadászgépek indítófedélzetét!

Leia megpróbált nem belegondolni, hányan haltak meg most odalent, ahogy
abba sem, vajon Poe Dameron túlélte-e a támadást.

– Teljes sebességgel előre! – A hercegnőnek még a hídon uralkodó

hangzavart is sikerült túlkiabálnia. – Ha lehagyjuk a csillagrombolókat,
előbb-utóbb a vadászokat is visszahívják.

– Teljes sebességgel előre! – ismételte meg Ackbar. – Kettőzzék meg a hátsó

pajzsokat!
A Raddus volt az utóvéd, a pajzs, ami az Ellenállást védte az üldözőitől.
Időről időre ideges tekintetek villantak Leia felé, de az Ellenállás vezetője
most valami teljesen mással volt elfoglalva.

Ismerős jelenlétet érzett az Erőben. Olyat, amit bárki másnál jobban ismert.
Ami valaha ragyogó volt, de idővel fekete lett, akár maga az űr, tele makacs
követelőzéssel és haraggal. Tudta, hogy Ben Solo, a fia az. Leia próbálta
elfojtani a feltörni készülő emlékeket, de tudta, hogy ebben a küzdelemben
vesztésre áll. Ben, aki akkor még meg sem született, máris kapcsolatot
keresett az édesanyjával az Erőn keresztül. Olyan volt, akár a ragyogó
gyertyaláng, amit azonban sötétség pettyezett. Luke biztosította őket, hogy
ez így normális – minél ragyogóbb a fény, annál mélyebb az azt körülvevő
sötétség, és Leia remélte, hogy igaza van.

Látta maga előtt az újszülött fiát – apró, kerek, vörös arcú kisördög volt,
bársonyosan puha, fekete hajjal. Látta maga előtt a fiát, aki egyfolytában
Hant követte, és mindig magával cipelte annak szerencsehozó dobókockáit.
Azokat, amik korábban a Falcon pilótafülkéjének plafonjáról lógtak, és
amikkel annak idején Han elnyerte a Millennium Falcon t. Ben, a kiskölyök,
aki pont olyan akart lenni, mint az apja, és mindenkinek azt mondogatta,
hogy egy napon ő lesz a galaxis legjobb pilótája. Látta maga előtt a már
majdnem felnőtt fiát, a mindig csöndes, mindig visszahúzódó, mindig
magányos Bent. A fiát, akiben csak úgy forrt az indulat, és bármerre járt,
poharak törtek össze, és polcok szakadtak le a közelében. Ben, a fia. Akit
Luke tévedése és Snoke kegyetlensége rabolt el tőle és Hantól. Akiből Kylo
Ren lett, az Első Rend bajnoka – és az apja

gyilkosa. Ben vezette azt a támadó alakulatot, ami felrobbantotta a Raddus

hangárját, és megölte a pilótáikat.

És most eljön, hogy velem is végezzen.

***

Kylo Ren bedöntötte vadászgépét – egy éjfekete TIE Silencer t –, és ahogy

eltávolodott a felrobbantott hangártól, az őt biztosító vadászok azonnal
követték. Az Ellenállás flottája most már aligha érdemelte ki ezt a nevet. A
TIE-vadászok első támadási hulláma máris három hajóra – a mon calamari
nehézcirkálóra és két kisebb járműre apasztotta az ellenséges sereget.

A kisebb hajók nem számítottak, azokkal egy pillanat alatt végezhettek. A

cirkáló azonban már keményebb diónak bizonyult, és a módosított pajzsai
egyelőre tökéletes védelmet biztosítottak a nyomában loholó vadászgépek és
csillagrombolók támadásaival szemben. Kivéve, ha sikerül elég közel jutni,
és megtalálni a hajó gyenge pontjait.

– A parancsnoki hidat célozzák! – utasította Kylo a kísérőit. Tudta, hogy az

anyja is ott lesz.

Leia Organa nem az a fajta vezér volt, aki egy ilyen helyzetben a saját
biztonságát mindenkiénél fontosabbnak tekintette, és másokra hagyta a
döntést. Egy rég elfeledettnek hitt emlék kúszott elő Kylo Ren tudata
mélyéről: a szülei, akik nem tudták, hogy a zárt ajtó ellenére is tisztán hallja
őket, épp róla beszéltek. A benne fortyogó szüntelen haragról. Úgy, mintha
nem is a fiuk lenne, hanem valamiféle szörnyeteg. Ekkor ébredt rá, hogy a
szülei félnek tőle. Ekkor döntötték el, hogy megszabadulnak tőle, és elküldik
Luke bácsikájához – akinek az árulása még szörnyűbb sebet ejtett rajta.
Pontosabban Ben Solón. Csakhogy Ben Solo többé már nem létezett – az
ostoba gyermekkori álmokat és szánalmasan gyenge személyiséget Kylo
Ren egyszerűen szétzúzta. Azok a napok, amikor még hallgatott Han Solo és
Leia Orgona csalárd ideáira, már rég elmúltak.

Az Új Köztársaság többé már nem létezett, és hamarosan az Ellenállás is

erre a sorsra jut majd. És akkor nem lesz több olyan ügy, amiért az anyám
harcolhatna! A nehézcirkáló hídja most már lőtávolon belül volt, és Kylo
Ren élesítette a torpedóit. Érezte az anyja jelenlétét az Erőben.

Érezte az elszántságát, aggodalmát és a szomorúságát. Joggal aggódsz,

anyám, csakhogy ezzel most már egy kicsit elkéstél! Ren hüvelykujja a
kioldógomb fölött egyensúlyozott, az érzékei azonban továbbra is a hídra
tapadtak. Tisztán érezte az anyja higgadt összpontosítása körül örvénylő
pánikot, a cirkáló navigátorainak és repülésirányítóinak kétségbeesését… De
hiába kereste az anyjában a halál előtti rettegést vagy megbánást, nem érzett
mást benne, csak aggódást.
És még csak nem is magáért, hanem a fiáért aggódott. És nem haragudott rá.
Csak arra kérte magában, szavak nélkül, hogy jöjjön vissza hozzá. Kylo Ren
a kioldógombra helyezte az ujját… de nem nyomta le. Nem tudta megtenni.
Nem tudta megölni az anyját. A következő pillanatban a kísérői tüzet
nyitottak.

***

Tucatnyi robbanás rázta meg a Raddus hídját, és a nyomáskülönbség a

másodperc egy töredéke alatt hatalmas darabokat szakított ki a cirkáló
törzséből. Merevítőelemek, kábelcsonkok és széttépett testek röpködtek
mindenfelé, aztán ahogy a vákuum kiszippantotta őket a hajótestből,
száguldásuk méltóságteljes lebegéssé lassult. A felrobbanó torpedók szuper-
forró plazmával árasztották el a hidat, ami aztán mindent elhamvasztott,
amivel csak érintkezett. A robbanás láttán Kylo Ren összerándult. Ha készült
volna rá, akár meg is állíthatta volna a torpedókat – az akarata erejével
ránthatta volna vissza őket –, de ő maga is meglepődött. És most már nem
érezte az anyja jelenlétét az Erőben.

– Az Ellenállás hajói pillanatokon belül lőtávolon kívül érnek – szólalt meg

Hux a rádióban. –

Már nem fogjuk tudni önöket biztosítani, úgyhogy térjenek vissza a

flottához!

– Nem! – csattant föl Ren, majd olyan elszántsággal fordította vissza a

hajóját a Raddus felé, mint aki eldöntötte, hogy egyszer és mindenkorra
kitörli a létezésből. A mon calamari hajó lövészei azonban folyamatos tűz
alatt tartották őt és a kötelékét, és a balján repülő vadászgép hirtelen
felrobbant.

– Ez Snoke parancsa – tette hozzá Hux. – Az ellenség egyébként sem

húzhatja már sokáig.

Ebben a tempóban pillanatok alatt elfogy az üzemanyaguk.

Hux olyan lassan és nyugodtan beszélt, mintha egy kisgyereknek

magyarázna, és Ren azonnal eldöntötte, ezért a szemtelen arroganciáért
egyszer még elégtételt vesz. A Raddus lövegei egy
újabb TIE-vadászt semmisítettek meg. Kylo Ren dühösen szorította össze a
fogait – aztán megfordította a hajóját, és megkezdte a visszavonulást.

***

Leia Organa súlytalanul lebegett. A hirtelen lehűlő levegő vízcseppek

formájában ütközött ki a bőrén, és érezte, ahogy a tüdejéből lassan az utolsó
korty oxigén is kipréselődik. Ameddig a szem ellátott, mindenfelé
roncsdarabok és holttestek lebegtek. Látta, hogy az Első Rend TIE-vadászai
eltűnnek a távolban, és velük együtt a fia is, aki örökre elveszett a számára.
Visszatér a mesteréhez, aki azon az irdatlan hadihajón vár rá, és mást sem
akar, mint az utolsó szálig kiirtani az ellenállókat. Tudta, hogy hamarosan
elveszti az eszméletét, és akkor pillanatokon belül mindennek vége lesz.
Végre megszabadul minden keserűségtől, fájdalomtól és felelősségtől, és
akkor békére lel. Lassan pulzáló fényfolt vonta magára a figyelmét – a
karkötőbe épített jeladó volt, az, ami alapján Rey megtalálhatta volna őket.
Leia kinyúlt, és finoman ráfogott a karkötőre.

Nem… Még nem adhatja fel! Még mindig vannak, akik rá támaszkodnak és
tőle függenek. És ha most föladom, akkor az Első Rend győz. Egyre
kevesebb volt körülötte a levegő, és egyre lassabban forogtak a gondolatai.
Lehunyta a szemét, és megpróbált összpontosítani. Érezd magad körül az
Erőt! Leia minden érzékével kifelé koncentrált. A csata és a pusztítás
nyomai vették körül, de itt is, ott is akadt még valami az életből. Egy-egy
pislákoló gyertyaláng, ami gyorsan ellobbant – de addig is fogódzót lehetett
benne találni. Olyanok voltak együtt, akár egy egyre bizonytalanabb
kötélhágcsó, ami visszavezetett egészen a cirkálóig. Leia ebbe kapaszkodott
bele, és iszonyú erőfeszítéssel kezdett visszafelé mászni. Olyan volt, mintha
visszafelé lebegne a világűrben, és közben egyik érzékszerve a másik után
hagyta cserben. Már nem hajtotta más, csak az akaratereje, és ez volt az, ami
végül segített neki besiklani az összetört ablakokon, és elvergődni a
legközelebbi zsilipkapuig. Ahogy a külső kapuszárnyak bezárultak, a másik
oldalon jelzőfények gyúltak, és fölfoghatatlan távolságból beszédfoszlányok
jutottak el hozzá. A tüdeje most már lángolt, minden sejtje oxigénért
rimánkodott, és már nem érzett mást az Erőben, csak félelmet.

Tisztában volt vele, hogy ott vannak körülötte, hogy most már ismét tud
levegőt venni, hogy megmentették, és hogy ezek után minden rendben lesz.
Ez volt az a pillanat, amikor a teste és az elméje úgy döntött, többé már nem
harcolnak, és elnyelte a sötétség.

Harmadik rész

Kilencedik fejezet

A Jedi-mester hajnaltájt lépett ki a kunyhójából – lassan itt volt az ősz, és a

reggelek csípős hideggel köszöntöttek a szigetre –, és az első, akivel
szembetalálta magát, az ajtó előtt a botjára támaszkodó Rey volt.

– Jó reggelt! – köszöntötte a lány. Válasz helyett Luke vállára kanyarította a

zsákját, és elindult fölfelé a lépcsősoron. Rey nem is számított rá, hogy a
Jedi már az első nap barátságosan viselkedne, így szó nélkül követte az
Ahch-To egyik legmagasabb csúcsa felé, ami mögül lassan előbukkant a
bolygó második napja is. – Szóval ez az a hely, ahol a Jedik legelőször
megtelepedtek? – kérdezte a lány. – És mikor volt ez?

– Menj el! – felelte Luke hátra sem nézve.

Végre csak megszólalt! – mosolyodott el Rey, és úgy döntött, ezt haladásnak

tekinti. A lépcsősor egy idő után ereszkedni kezdett, és levezetett egészen a
fűrészfogas tengerpartig. A fejük fölött méltatlankodó rikoltozással
halászmadarak keringtek, és a sós tengerszag szinte marta Rey orrát.

Lent a parton jókora, gyíkforma tengeri lények sütkéreztek. Luke megállt

egy pillanatra, lecsatolta az övéről a kulacsát, és az egyik ilyen lomha lény
tőgyéhez kuporodott. Néhány gyors mozdulattal zöld tejet fejt a kulacsába,
miközben a gyíklény halk, elégedett hangon morgott.

– Most azt játsszuk, hogy úgy tesz, mintha nem is venne tudomást rólam,
miközben titokban mindenféle bölcsességeket tanít nekem? – kérdezte Rey.

– Nem. – Ennek ellenére a lány másnap reggel is ott várta az ajtóban.

– Még soha az életben nem láttam ennyi vizet – jegyezte meg.

– Nem érdekel – vonta meg a vállát Luke, és máris elindult fölfelé a

lépcsősoron. Rey azonban ezt is apró győzelemként könyvelte el. Hiszen
már nem kellett órákat várnia, hogy a Jedi megszólaljon. Ha ilyen ütemben
haladunk, lehet, hogy néhány hónapon belül már beszélgetni is fogunk!

A sziget déli csücskébe tartottak, ahol mintha egy hatalmas bárd hasította
volna ketté a szárazföldet. A szűk szorosban tajtékhabos víz örvénylett, és az
egyik kőtömbnek támasztva hosszú, keresztrúddal ellátott cölöp állt. Luke
megragadta, és akár egy rúdugró, ennek segítségével lendült át a szemközti
sziklákra.

– Csak óvatosan! – kiáltott után Rey. Luke könnyedén, szemlátomást minden

erőfeszítés nélkül ért át a túlpartra, és egy féllépésnyi párkányon
egyensúlyozva állt meg. A sziklafalhoz lapult, majd megragadta a cölöpöt,
és ahogy egy kicsit megemelte, látszott, hogy a vége ki van hegyezve. Aztán
csak várt és várt, teljesen mozdulatlanul, visszafojtott lélegzettel… Majd
egyszer csak lecsapott, és amikor visszahúzta a cölöpöt, a hegyes végén egy
méteres hosszúságú, felnyársalt hal tekergett. – Ezt az Erő segítségével
csinálta? – kiáltott át Rey.

– Nem. – Mire visszaértek a kőkunyhókhoz, eleredt az eső. Luke a fejébe

húzta a csuklyáját, és mit sem törődött a vállára vetett jókora halból szivárgó
vérrel. Rey most is néhány lépéssel mögötte haladt, olyan távol, hogy ne
tűnjön tolakodónak, de azért elég közel, hogy meghallja, ha a Jedi bármit is
mondana. De nem mondott. Az éjszaka nagyobb részében tovább esett az
apró szemű, hideg eső, de amikor Luke másnap reggel kinyitotta az ajtót,
Rey még mindig ott volt.

Bőrig ázva és átfázva, de ott volt. A Jedi-mester tétovázott egy pillanatig,

aztán köszönés nélkül elsétált a lány mellett, és ismét elindult fölfelé a
reggeli párába burkolózó lépcsőn. Rey dideregve követte, aztán valahol
félúton beszélni kezdett. Eleinte csak azért, hogy elterelje a saját figyelmét
arról, mennyire fázik, aztán, hogy ne csak a madarak vijjogását, a tenger
zúgását és a saját lépteik koppanását kelljen hallgatnia. A saját életéről
mesélt – a jakkui roncsvadász éveiről, BB–8

érkezéséről, arról, hogy milyen érzés volt a Falcon nal repülni, először
megpillantani Takodana zöld lankáit, eljutni a Csillagpusztító Bázisra, és egy
ősi térképet követve Csubakka társaságában útra kelni. A történetet Luke
hátának mesélte. Úgy volt vele, ha sikerül elég részletesen és szívhez
szólóan előadnia, talán képes lesz ráébreszteni a Jedit, mennyire fontos is a
küldetésük, és akkor talán Luke Skywalker sem fogja többé betolakodónak
tekinteni.
És ha mégsem… annak is megvan a maga szépsége, ha valakinek sikerül
fölbosszantania egy Jedit. Aztán valahol az egyik mondat közepén
elhallgatott. Valami szólította – halk, édes hang volt, alig több bizonytalan
suttogásnál a ködben –, mire Rey megfordult, tett néhány lépést a
legközelebbi sziklaperem felé, és közben félrebillent fejjel hallgatózott.
Erre már Luke is megállt, és kíváncsian figyelte, mit művel a lány. A
hatalmas uneti-fában egykor csak úgy buzgott az élet, de mára ebből nem
maradt semmi. A kéregben jókora nyílás tátongott, amit a kor és az időjárás
csak még tovább szélesített, és nem volt már több egykori dicsősége
korhadt, moha-lepte mementójánál. Odabent száraz, langyos félhomály
fogadta Reyt, és a nyíláson beszüremlő fény egyenesen a benti polcokon
sorakozó könyvekre esett. Nagyon régi könyvek voltak – annyira, hogy Rey
nem is mert volna hozzájuk érni. De még úgy is, hogy alig néhány
lépésnyire állt tőlük, mintha halványan derengtek volna, és szinte érezte a
körülöttük vibráló energiát.

Szinte hipnotizálták, és úgy érezte, a könyvek őt szólítják. Azonban a

fénykarddal ellentétben, ami a Takodanán hívta magához, ebben a hívásban
nem volt semmi fenyegető. Inkább régi ígéretnek tűnt, amit most
hajlandóak voltak valóra váltani. Lassan, bizonytalanul előrenyújtotta a
kezét, nem tudván, vajon szabad-e megérintenie őket.

– Ki vagy te? – kérdezte a lány háta mögött álló Luke. Reyt annyira
elbűvölték a könyvek, hogy szinte az sem tudatosult benne, a Jedi-mester
végre megszólította őt.

– Én… ismerem ezt a helyet. Mintha… már jártam volna itt.

Luke megkerülte a lányt, és a könyvespolc elé állt.

– Ezt a helyet ezer meg ezer generációval ezelőtt hozták létre – mutatott
körbe Luke. – Azért, hogy ezeket itt őrizzék. Ezek a kötetek tartalmazzák az
eredeti Jedi-tanításokat. Ez itt az Aionomica, az a Rammahgon, és az összes
többinek is ilyen misztikus hangzású neve van.

Ezekben vannak leírva az Erővel kapcsolatos legősibb hiedelmek és

megfigyelések. Annak idején ők, akik mindezt lejegyezték voltak az
elsők… és most velem együtt ők az utolsó Jedik.

A tekintete Reyét fürkészte, és az elmúlt napok közömbösségének tükrében

ez a váratlan, nagy figyelem nyugtalanítóan hatott.

– Ismered ezt a helyet – folytatta Luke. – Már láttad ezeket a könyveket.

Sőt már ezen a

szigeten is jártál.

– Csupán álmomban – ingatta a fejét a lány.

– Ki vagy te valójában? – ismételte meg a kérdést a Jedi-mester.

– Hát nem figyelt rám? Már az egész életem történetét elmondtam!

– Nem… tényleg nem igazán figyeltem. – Reynek minden önuralmára

szüksége volt, hogy dühében ne kezdjen el kiabálni a nagy Luke
Skywalkerrel.

– Mint már említettem – igyekezett türelmet erőltetni magára –, az

Ellenállás küldött.

– De miért pont téged? – fonta karba a kezeit Luke. – Mi olyan különleges

benned? Valami uralkodócsaládból származol? Jedik voltak a felmenőid
közt? – A lányra egyik sem volt igaz, és nem kellett hozzá sok idő, hogy
Luke értelmezni tudja a hallgatása valódi okát. – Egy árvát küldtek! –
sóhajtott lemondón. – Az összes reménybeli tanítvány közül, akik bármit
megadnának, hogy köveket mozgassanak az akaratukkal, és a mellüket
döngethessék, hogy ők az új kiválasztottak, pont egy árvát kellett
küldjenek?! – Egy hosszú pillanatig komoran méregette a lányt, és nagyon
úgy festett, megint magára ölti a hallgatás köpenyét. – Honnan származol?
–

kérdezte végül.

– Sehonnan – mondta Rey halkan, és nem volt kedve felidézni a

roncsvadászattal eltöltött végtelen napokat.
– Mindenki származik valahonnan.

– Én a Jakkuról.

– Az tényleg nem sokkal több a semminél – bólintott Luke. – És miért vagy

itt, Rey, aki sehonnan sem származol?

– Már mondtam… az Ellenállás küldött. Szükségünk van a segítségére. Az

Első Rend…

Luke tekintetéből azonban kezdett eltűnni az érdeklődés.

– Fiatal vagy, előtted vannak még az életed csatái, és vár rád egy egész
univerzum, hogy felfedezd a csodáit – sorolta csöndesen. – Miért jöttél hát,
hogy előráncigálj innen? Te is láthatod, mivé lettem. Öreg csontok,
megkopott legenda… Hagyj engem csöndben elmúlni, Rey, aki sehonnan
sem származik! Járd inkább a saját utadat!

– De nekem ez az utam!

– Tényleg? És akkor mit keresel itt? – Nem volt hova rejtőzni Luke
Skywalker pillantása elől.

Rey nagyot sóhajtott, és lesütött szemmel kezdett beszélni.

– Van bennem valami, ami mindig is a részem volt, de most… fölébredt. És

most félek, mert nem tudom, hogy ez micsoda, ahogy azt sem, mit is
kezdjek vele. Segítségre van szükségem!

– Neked tanítóra van szükséged, én pedig nem taníthatlak.

– De miért nem? Láttam, hogyan tölti a napjait… abba bőven beleférne egy
tanítvány!

– Én nem fogom a Jedik még egy nemzedékét felkészíteni – rázta meg a

fejét Luke. – Tudod, miért jöttem erre a szigetre? Meghalni. És előtte
fölégetni ezt a könyvtárat, hogy a Jedi-rend velem együtt múljon el ebből a
világból. Mert ha van, amit biztosan tudok, az az… legfőbb ideje, hogy
mindez véget érjen!
– De miért? – kérdezte Rey döbbenten.

– Úgysem értenéd meg – legyintett Luke szomorúan.

– Akkor tanítson, hogy megérthessem! Leia azért küldött ide, mert még
mindig bízik önben!

Mert reménykedik! Ha tévedett, legalább azt hadd tudja, hogy miért. Ennyi
magyarázattal mindannyiunknak tartozik! – Túl sok volt ez a lánynak
egyszerre. Luke Skywalker egyszer csak megérezte Rey és a könyvek közti
kapcsolatot, úgy döntött, előbújik a csigaházából. Többé már nem nézett át
rajta… És most egy pillanat alatt ismét semminek tekintette. És nem csupán
őt utasította el, de Leiát is, és vele együtt mindazokat, akiknek olyan
kétségbeesetten szüksége lett volna a segítségére. A lány magában azért
fohászkodott, hogy Luke mondjon valamit, a Jedi-mester azonban némán
méregette, aztán megfordult és elsétált.

Azért, hogy visszatérjen az eddig oly féltékenyen őrzött magányához.

Tizedik fejezet

Finn egyedül gubbasztott a Raddus egyik félreeső folyosóján, és a kezében

tartott jeladót bámulta. Miután becipelték a zsilipkamrából, az
egészségügyiek és felcser-droidok kétségbeesetten próbálták újraéleszteni
az Ellenállás vezetőjét, és ekkor történt, hogy a nő

elerőtlenedett ujjai közül kicsúszott a karkötőbe foglalt jeladó. Finn biztosra

vette, hogy rajta kívül senki sem vette észre, ahogy azt sem, hogy ő volt az,
aki zsebre vágta. Organa tábornok most a műtőben volt, ő pedig itt
kuporgott egy ládán, és a lehetőségeit mérlegelte. Rey még mindig távol
volt, és amikor majd visszatér, ennek az eszköznek a jelét fogja követni.
Finn talpra kecmergett. Tudta, hogy mit kell tegyen, bár biztosra vette, hogy
sem Poe, sem a többi ellenálló nem fogják megérteni.

És ő is csak abban bízhatott, hogy nem fogja egy életen át bánni, amit tenni
készült.

***
Rose Tico a Raddus egy másik folyosóján ücsörgött, és nem volt vele más,
csak a gyásza.

Könnyáztatta arcát időről időre a kezeslábasába törölte, és kétségbeesetten

kapaszkodott a nyakában lógó Otomok-medálba. A D’Qarig tartó utat a
Ninka fedélzetén tette meg, ahol arra oktatta a technikusokat, hogyan tudják
minél gyorsabban és praktikusabban telepíteni a hajó energiajeleit leplező
tompítómezőt. Ami, ha hibátlanul működött, még egy bombázó
ionhajtóműveit is képes volt elrejteni. Miután a Ninká n végzett, engedélyt
kapott, hogy átszálljon a Raddus ra, ahol a testvére is szolgált. Csakhogy
ezek után már nem sok időt tölthetett Paige társaságában – Rose borzadva
figyelte, ahogy a Ninka és a Cobalt Hammer az Első Rend irdatlan
rombolójára okádja halálos terhét, és a gigantikus hajóval együtt, annak
halotti máglyáján hamvadt el.

Paige mindig azt mondogatta, hogy Rose és ő akkor is kötődnek egymáshoz

és a szülővilágukhoz, ha nem tartózkodnak egyazon helyen. Csakhogy
Paige többé nem létezett, és ez a kapocs örökre megszűnt. Most, azok után,
hogy néhány napnál többet sohasem töltöttek távol egymástól, egy kisebb
örökkévalóságig tartó magány várt Rose-ra, és nem tudta, hogyan fogja ezt
túlélni.

Vagy hogy egyáltalán túl akarja-e élni.

A Raddus technikusai nem tudták, mit kezdjenek a lánnyal, és

pillanatnyilag túl sok dolguk akadt, semhogy épp most próbálják meg
kitalálni. Úgyhogy végül adtak neki egy kezeslábast, és olyan feladatot
bíztak rá, amivel egy droid is elboldogult volna: az alsóbb szintek ajtóit és
kábeleit kellett ellenőrizze. Más körülmények közt Rose ezt sértésnek
tekintette volna. Végül is egész mostanáig gépészként dolgozott egy
bombázón. És tudta, Paige amúgy sem hagyta volna, hogy ilyen feladatot
bízzanak rá. Amikor csatlakoztak az Ellenálláshoz, a testvére kerek perec
kijelentette, csak úgy hajlandó bármelyik bombázón szolgálni, ha nem
választják el őket egymástól.

Csakhogy az Ellenállásnak már nem volt több bombázója, Paige pedig

meghalt. És végül igazi áldásnak bizonyult ez a végtelenül unalmas és
monoton munka, mert lehetővé tette számára, hogy az ideje javát egyedül
tölthesse. Egyszer összefutott Fossillel, aki szintén nem találta a helyét –
egy katonatiszt, akinek már nincs alakulata –, de a martigrade folyamatos
kesergését már Rose sem viselte el. Végül már olyan volt, akár egy
alvajáró, aki mintha egyedül kószált volna egy kísértethajón. Mindaddig,
amíg a Raddus t meg nem támadták. Rose tisztán érezte a szupernehéz
cirkáló testén végighullámzó detonációkat, melyeket egy sor újabb
robbanás követett.

Egy perc sem kellett hozzá, hogy elinduljanak a pletykák, amik az idő
múlásával egyre csak vadabbak és vadabbak lettek. Már arról beszéltek,
hogy Organa tábornok meghalt, és az Ellenállás épp a megadás feltételeiről
tárgyal az Első Renddel. Főleg miután – állítólag – kiderült, hogy az
ellenség egy másik olyan fegyverrel is rendelkezik, mint amivel
gyakorlatilag lefejezték az Új Köztársaságot. Aztán a következő szolgálata
már úgy kezdődött, hogy egy elektromos ösztökét nyomtak a kezébe, és
parancsba adták, sokkoljon le bárkit, aki megpróbál elkötni egy
mentőkabint.

Rose tökéletesen egyetértett ezzel a paranccsal. A testvére azért halt meg,

hogy megmentse a Raddus t és az Ellenállás flottáját, és bárki, aki ezek után
megpróbált volna elszökni, az ő

szemében Paige emlékét gyalázta volna meg. Rose hallotta, hogy valaki
közeledik a folyosón, és ahogy kilesett a sarok mögül, egy magas, jókötésű,
sötét bőrű fiatalembert pillantott meg, vállán egy vászontarisznyával. Amaz
annyira elmerült a saját gondolataiban, hogy észre sem vette a lányt.

Rose macskaléptekkel követte, és közben jól megnézte magának a férfit.

Jóképűnek találta, és az összhatást az sem tudta elrontani, hogy egy olyan
kabátot viselt, amit valószínűleg a világ

legügyetlenebb droidjai férceltek össze.

– Hát te meg mit keresel itt? – szólította meg végül a férfit. A férfi alig
néhány méterre volt tőle, és a hirtelen hang annyira megijesztette, hogy kis
híján beverte a fejét az egyik mentőkabin fedélzeti nyílásába.
– Ööö… üdv! – hebegte, és mintha próbált volna még valamit mondani, de
Rose egy szavát sem értette. Aztán rájött, hogy ő az.

– Te vagy Finn! – ragyogott föl Rose szeme. – A Finn!

– A Finn? – nézett rá a férfi értetlenül. Rose szégyenkezve sütötte le a

szemét.

Hát ezt nem a legjobban kezdtem…

– Elnézést, egy kicsit elragadtattam magam – próbálta összeszedni a

gondolatait, de a szeme továbbra is élénken csillogott. – Tudod, az
Ellenállás hőseivel beszélgetni sosem tartozott az erősségeim közé… – Ez
az! Mondjál még ilyeneket! Van róla fogalmad, ez hogy hangzott? – Úgy
értem… a beszélgetés sosem tartozott az erősségeim közé – motyogta. –
Egyébként… Rose vagyok.

– Szerintem próbálj meg lélegezni – javasolta Finn. – Az ilyenkor szokott

segíteni. Egyébként nem vagyok hős. Viszont nagyon jót beszélgettünk,
Rose. És… az Erő legyen veled!

– Ó… – Rose ennél többet hirtelen nem is tudott kinyögni. – Veled is! –

Megértette, hogy egy hősnek ezernyi dolga akad, és nem ér rá egy olyan
lánnyal beszélgetni, mint ő. A Raddus on mindenkinek ezernyi dolga akadt.
Kivéve neki. Vajon mit nem mondanak el neki a többiek? Mi az, amiről
mindenki tudott, csak ő nem? Szabotőrök vannak a fedélzeten? Szivárog a
reaktor? Rose megfordult, és már indult volna is tovább, de aztán úgy
döntött, hogy egy ilyen találkozást mégsem hagyhat ennyiben. Mert annak
ellenére, hogy nem ismerte Finnt, talán mégis akad valami, amiben segíthet
neki. Főleg, hogy úgy festett, Finnre most igencsak ráfér némi segítség.

– Jó, rendben, lehet, hogy te másként gondolod, de szerintem akkor is hős

vagy! – sietett vissza, és azt látta, hogy Finn épp az egyik mentőkabin
ajtaján töri föl a plombát. – Elhagytad az Első Rendet, és az, amit a
Csillagpusztító Bázison tettél… ööö…

– Nézd… én… tulajdonképpen…

– Mikor először hallottunk rólad, a testvérem, Paige azt mondta, hogy te
egy igazi hős vagy –

folytatta Rose, bár most már valamivel kisebb elánnal. – Olyan ember, aki
mindig meg tudja különböztetni a jót a rossztól, és ha beüt a vész, sohasem
menekül el.

– Ööö… hát igen…

– Tudod, hogy csak ma reggel három embert kellett lesokkolnom, mert

megpróbáltak mentőkabint lopni? – kérdezte Rose.

– Hát, hogy ez milyen dolog! – forgatta a szemeit Finn.

– Ugye?

– Szóval… tényleg nagyon örültem a találkozásnak – mosolyodott el Finn

szélesen –, de most már vissza kell térjek ahhoz, amit elkezdtem.

– Ha már itt tartunk, tulajdonképpen mit csinálsz te itt? – fonta karba a

kezeit Rose.

– Én… ellenőrzöm a… ellenőrzök dolgokat a… tudod, amiket ellenőrizni

kell.

Rose tekintete a padlón heverő szürke vászonzsákra vándorolt.

Hát kislány, nagyon úgy fest, hogy te vagy az idiótaság történetének

legnagyobb idiótája!

– Te a mentőkabinokat ellenőrzöd? – kérdezte csendesen.

– De ez szigorúan csak rutinellenőrzés – biztosította sietve Finn.

– És ehhez feltétlenül be is kell másznod egybe? A poggyászoddal együtt?

– Jó, nézd, arról van szó… – kezdte Finn, de tovább nem jutott, mert Rose
eddigre már begyakorolt mozdulattal nyomta az oldalába az elektromos
ösztökét, és kiütötte.
 ***

A hívás aközben futott be, hogy Poe Vober Danddal tárgyalt arról, hogyan
lehetne a legjobban fölhasználni a megmaradt vadászgépeket a Raddus
védelmére. Poe tudta, más körülmények között pillanatok alatt
megállapodásra jutottak volna, de a kettőjük közti feszültség most csak
sokkal jobban kiéleződött. Füstölögve szálltak be a turbóliftbe, nem is
foglalkoztak a dühösen füttyöző BB–8-al, és amikor megérkeztek a Raddus
sebtében felállított új parancsnoki hídján tartandó eligazításra, igyekeztek
minél nagyobb távolságot tartani egymástól.

Poe C’ai Threnalli mellé telepedett, és gyorsan odabiccentett D’Acynek és

Connixnak, akik a robbanás idején szintén nem tartózkodtak a hídon. Aztán
D’Acy fölállt, megköszörülte a torkát, és

az izgatott pusmogás lassan elhalt.

– Leia Organa tábornok eszméletlen, de él, és föl fog épülni – kezdte. –

Sajnos egyelőre ennél több jó hírrel nem szolgálhatok. Ackbar admirális és
a vezérkar java odaveszett. Sőt tulajdonképpen a hídon történteket a
tábornokon kívül senki sem élte túl.

Ezzel Poe is tisztában volt, mégis úgy érezte, mintha ököllel vágták volna
gyomorszájon.

– Magasságos tervezőm! – sopánkodott C–3PO.

– Ha most itt lenne, a hercegnő biztos azt mondaná, hogy hagyjuk a gyászt
a harc utánra –

folytatta D’Acy. – Épp ezért tett jó előre javaslatot, hogy baj esetén ki
vegye át a posztját. Valaki, akiben teljes bizodalma van. – Poe
villámgyorsan számba vette a lehetséges jelölteket – a rangsorban a
következő egyértelműen Ackbar lett volna, de a vén harcos is odaveszett a
robbanásban.

Szóval akkor… Neeem… az nem lehet!

De aztán arra gondolt, hogy már miért is ne lehetne. Persze elég formabontó
volna ilyen magas pozícióba tenni egy vadászpilótát, de Leia mindig is
többre tartotta a személyiséget és vezetőkészséget a katonai hierarchiánál.
Poe Dameron egy pillanatig biztos volt benne, hogy D’Acy egyenesen őrá
néz, de aztán mégsem az ő neve, hanem Amilyn Holdo admirálisé hangzott
el. Poe maga sem tudta eldönteni, megkönnyebbülést vagy csalódást érez.

– Köszönöm, parancsnok! – bólintott a rózsaszín hajú és öltözetű Holdo. –

Kénytelenek leszünk szembenézni a tényekkel: három hajónk és négyszáz
harcosunk maradt. Mi vagyunk az utolsó ellenállók, de mégsem vagyunk
egyedül! Mert a galaxis minden sarkában élnek elnyomottak és
megfélemlítettek, akik számára mi jelentjük a reményt!

Poe csak fél füllel hallgatta, és közben a többi tiszt reakcióját figyelte. Az
volt az érzése, hogy ugyanolyan döbbentek és szkeptikusak, mint ő.

– Mi vagyunk a szikra, mely ismét föllobbantja majd a Köztársaság lángját!

– folytatta Holdo. –

És ennek a szikrának, az Ellenállás szikrájának mindent át kell vészelnie!

Ez a mi feladatunk! És most mindenki a helyére, és az Erő legyen velünk!

– Ez Holdo admirális? – kérdezte Poe C’ait. – A Chyron-öv csatájából?

Az abednedo pilóta csak a vállát vonogatta, és az anyanyelvén motyogott

valamit.

– Hát szó se róla, nem erre számítottam! – dünnyögte Poe.

Aztán ahogy a tömeg lassan szétoszlott, odasétált az admirálishoz. Nem

sokat tudott a nőről, és az a kevés is elég sajátságos képet festett Holdóról.
Formabontó és excentrikus, ugyanakkor Leia Organa egyik legrégibb
harcostársa és bizalmasa. És ha akadt Leiának igazi barátja, akkor az Holdo
volt. És ez épp elégnek tűnt ahhoz, hogy Poe megpróbálja fölajánlani neki a
segítségét.

– Admirális! – lépett oda a nőhöz. – Dameron parancsnok vagyok. – Holdo

nem fogadta el a kinyújtott kezet, helyette hideg pillantással mérte végig
tetőtől talpig a férfit. – Az üzemanyag-fogyasztásunk jelenlegi ütemét
alapul véve már nem sokáig fogjuk tudni lehagyni azokat a
csillagrombolókat – kezdte Poe.

– Igazán kedves öntől, hogy emlékeztet rá – mondta fanyar mosollyal

Holdo.

– Márpedig ezen muszáj lesz változtatni, mielőtt keresünk egy új bázist!

Szóval, mi a tervünk?

– A mi tervünk? Nézzük csak… ön először is nem parancsnok, hanem

százados. Legjobb tudomásom szerint Organa tábornok lefokozta a
bombázók elvesztése miatt.

Poe egy pillanatig szóhoz sem jutott, aztán méltatlankodva tárta szét a
karjait.

– Parancsnok vagy százados, nem mindegy?! Én csak azt akarom tudni,

hogy mit fogunk csinálni.

– Tudni akarja? – A nő hangja hűvösből hirtelen fagyosba váltott. –

Ismerem a fajtáját, Poe Dameron! Maga is csak olyan pilóta, aki az agya
helyett a lézerágyúival gondolkodik! Impulzív és veszélyes, márpedig most
erre van a legkevésbé szükségünk! Tudni akarja, hogy mit fogunk csinálni?
Én kiadom a parancsot és maga végrehajtja!

Azzal megfordult, és faképnél hagyta a döbbent pilótát.

Tizenegyedik fejezet

Csubakka, háta mögött a Millennium Falcon némán gubbasztó árnyékával,

egy jókora tábortűz előtt kuporgott, és épp vacsorát készített. Tüzet rakni
nagyobb kihívásnak bizonyult, mint gondolta – a szigeten kevés fa volt, a
csenevész, szélfútta cserjék pedig nem égtek valami jól. A

fák hiányának egyetlen igazi haszna az volt, hogy így nevetségesen

könnyűnek bizonyult elkapni az apró, kövér, szőrös helyi madarakat, amiket
Luke porgnak nevezett.
Csubakka, akinek már a könyökén jött ki az űrhajós fejadag, örült a
változatosságnak, és azt a madarat, amelyiket legelőször megfogott, meg is
kopasztotta, és nyársra húzta. Mostanra már egészen szépen átsült, és Csubi
a száját nyalogatta a gondolatra, milyen remek lesz a továbbiakban is ilyen
könnyen jóízű vacsorához jutnia. A sziget csak úgy hemzsegett ezektől a
porgoktól, amik szemlátomást cseppet sem tartottak a kétlábú idegenektől.

Már épp nekilátott volna a vacsorának, amikor megakadt a szeme valamin.

A tűz túloldalán egy zamatosnak látszó, kövér porg állt, és üveges
tekintettel bámulta a lassan piruló fajtársát.

Csubakka nem értette, miért érzi magát hirtelen olyan kényelmetlenül,

mintha valami különösen helytelen dolgot készült volna tenni azzal, hogy
megvacsorázik. És hiába korgott a gyomra, elég volt a tűz túloldalán
ácsorgó porgra – sőt most már egy egész porg-családra – pillantania, hogy
teljesen elmenjen az étvágya. Dühösen felmordult, mire a kis szőrös
madarak riadtan rebbentek szét. De annak ellenére, hogy eltűntek a
sötétben, Csubi továbbra is magán érezte a tekintetüket, és nem számított
mennyire éhes, úgy döntött, hagyja a csudába a porg-lakomát.

És ez a kis közjáték annyira lekötötte a figyelmét, hogy nem is figyelt föl

rá, amint a háta mögött egy sötétbe öltözött alak csöndben föllopakodik a
Falcon ra.

***

Luke szellemként suhant végig a teherhajó folyosóin, és úgy is érezte

magát, mint valami hazajáró lélek. Léptei koppanása a hajó folyosóin
hátborzongatóan ismerősnek tűnt. Csakúgy, mint a hajóból áradó szag – az
üzemanyagé és hűtőfolyadéké, amihez mintha mindig keveredett volna egy
kis égett aroma is, annak függvényében, hogy éppen akkor mi ment tönkre.
Azóta, hogy Rey megemlítette, hogy a Falcon nal repült, Luke másra sem
tudott gondolni, mint Han Solo hajójára, ami úgy gubbasztott odalent a
tengerparton, akár egy nagy gránit-szürke béka.

Számára a Millennium Falcon minden tekintetben különleges jelentőséggel

bírt. Ez a hajó volt az, amely évtizedekkel korábban elvitte őt, a
tapasztalatlan parasztfiút a Tatuinról. E nélkül a hajó nélkül sohasem
csöppent volna egy galaktikus háború kellős közepébe. E nélkül a hajó
nélkül ki tudja, mi lett volna mára Luke Skywalkerből. Belépett a
pilótafülkébe, és megállt a pilóta széke mellett, ami a legközelebb volt
ahhoz, amit Han Solo az otthonának nevezhetett. Az ablakon beszüremlő
holdfényben megcsillantak a plafonról láncon csüngő dobókockák. Luke
óvatosan levette, és megforgatta őket az ujjai közt. Aztán továbbindult, és
meg sem állt az utastérig.

131

Az ő elméjében ezt a helyet is a múlt visszhangjai töltötték meg. Most is ott

volt a holosakk asztal, a falon pedig a kopott sisak, amit élete legelső
fénykardgyakorlatához használt. Akkor is ez volt rajta, amikor Ben Kenobi
elmagyarázta neki, hogyan terjesztheti ki az érzékeit, és hogyan indulhat el
egy tágabb világegyetembe vezető úton.

Fáradtan telepedett le a játékasztal mellé, és ismét emlékek rohanták meg.

Efölé görnyedt, miután Darth Vader gyilkos csapása végzett Bennel, aki az
életét adta, hogy ők elmenekülhessenek.

Azzal a Ben Kenobival, aki az utolsó kapocs volt közte és a régi, tatuini
élete közt. Nélküle gyökértelennek és elveszettnek érezte magát.

Az egyik sarokból bizonytalan, ismerős csipogás hallatszott.

– Artu? – derült föl Luke, és a következő pillanatban a kis kék-fehér

asztrodroid bújt elő az árnyékokból.

Aztán egy olyan elektronikus tirádát zúdított a Jedire, hogy Luke csak a
fejét kapkodta.

– Igen – mondta végül. – Nem… én… igen, ez igaz.

A droidok mellett eltöltött hosszú évek alatt elég sokat fölszedett az általuk
használt bináris kódnyelvből, de Artu vádló kifejezéseinek egy részével
még így is nehezen boldogult.
Aztán R2–D2 mondott még valamit, amitől Luke mérgesen vonta össze a
szemöldökét.

– Vigyázz a szádra! – mordult a kis droidra. – Ez egy szent sziget!

Artu azonban ezt is elintézte egy lemondó füttyel.

– Bárcsak meg tudnám értetni veled, öreg barátom! – sóhajtott föl Luke. –
Nem megyek vissza veletek. És ezen semmi sem változtathat.

Finoman R2–D2 kupolás fejére tette a kezét, amire a kis robot egy
hologrammal válaszolt.

132

Luke lélegzete még ennyi év után is elakadt az üzenet láttán – az az üzenet

volt, amiben a testvére, a hófehérbe öltözött alderaani hercegnő kérte Obi-
van Kenobi segítségét.

– Ez azért elég olcsó trükk volt – csóválta meg a fejét, amire Artu csak egy
kaján füttyel válaszolt.

Aztán a hologram szertefoszlott, és ismét csak ketten voltak a Falcon

utasterében. A kis droid csöndben figyelte, hogy régi gazdája csak ül, és
bámul maga elé.

Aztán Luke szótlanul föltápászkodott, és lesétált a rámpán.

***

Rey arra ébredt, hogy Luke Skywalker áll a ház előtti kőpad mellett, és őt
nézi. A lány, aki már egészen hozzászokott a Jedi-mester napi rutinjához,
nem tudta mire vélni ezt a korai látogatást.

– Holnap hajnalban – mondta Luke, aki a sápadt holdfényben valóban úgy

festett, mint egy kísértet. – Holnap hajnalban kezdünk. Megtanítalak,
hogyan légy Jedi, és arra is, hogy miért kell ennek az egésznek véget érnie.

Negyedik rész
Tizenkettedik fejezet

Finn már kezdett hozzászokni, hogy mindig úgy ébred, fogalma sincs, épp
hol tartózkodik. Ez alkalommal a hátán feküdt, és a világ valamilyen
ismeretlen oknál fogva forgott körülötte. Ahogy megpróbálta fölemelni a
fejét, éles fájdalom hasított a halántékába, de azt így is látta, hogy Rose
megy előtte, és valami hevenyészett kézikocsin húzza őt, végig a Raddus
folyosóin.

– Ez most valami vicc? – kérdezte nehezen forgó nyelvvel. – Nem bírok

mozogni! Mi történt? –

Aztán lassan elkezdtek visszaszivárogni az emlékek. – Te… lesokkoltál

engem? Te lesokkoltál engem! Magasságos galaxis! Ez a nő megőrült!
Segítség! – Rose olyan pillantást vetett rá, ami azt ígérte, ha tovább óbégat,
ismét megrázó élményben lesz része.

– A fogdába viszlek, ahova az árulók valók!

– Én nem vagyok áruló!

– Akkor dezertőr.

– Az se! – tiltakozott a fiatalember.

A lány megállt, letámasztotta a kézikocsit, és egész közel hajolt Finnhez.

– A testvérem aközben halt meg, hogy a flottát védelmezte – sziszegte. –

Hallottam, hogy mit tettél a Csillagpusztító Bázison. Mindenki hallott róla.
Te voltál az Ellenállás hőse! Olyan, mint a testvérem! És most egyszerűen
dezertálnál?!

– Sajnálom, de én csak… Mindenki azt hiszi, hogy csatlakoztam az

Ellenálláshoz, pedig csak azért mentem, hogy segítsek egy barátomnak… –
Már azelőtt tudta, hogy ez rossz ötlet volt, hogy pontot tett volna a mondat
végére. Rose szinte tapintható csalódottsága és ellenszenve hirtelen haragba
csapott át, és Finn érezte, hacsak nem tudja villámgyorsan kivágni magát, a
lány megint lesokkolja. – Nem tudom, mennyire követed az eseményeket,
de ennek a flottának vége! –

hadarta. – Ha a barátom visszajön, és csatlakozik ehhez a vert hajóhadhoz,

ő is meghal! És ezt nem engedhetem! Úgyhogy fogom a jeladót, és olyan
helyre viszem, ahol nem érheti baj! Sem őt, sem engem!

– Micsoda önző szemétláda vagy! – csattant föl Rose. – Egy igazi áruló!

– Nézd… ha meg tudom menteni Reyt úgy, hogy közben az Ellenállásnak is

segítek, én leszek a legboldogabb! De tartok tőle, hogy az Ellenálláson már
senki sem fog tudni segíteni!

– Sok a szöveg! – húzta el a száját Rose, és a sokkolóért nyúlt.

– Nem fogunk tudni megszökni az Első Rend hajói elől! – tiltakozott Finn.

– Dehogynem! Belépünk a hiper-űrbe, és eltűnünk az orruk elől!

– Nem fog menni. Ezek a hiper-űrön keresztül is képesek követni

bennünket.

– Az kizárt! – rázta meg a fejét a lány.

Nem tudja… de honnan is tudná? – gondolta Finn. – Mióta elkezdődött a

műsor, ez a lány elő

sem dugta az orrát a legalsó szintekről. Még szép, hogy nem tudja, mi folyik
a hídon!

– Harminc másodpercre rá, ahogy kilépünk a hiper-űrből, már az Első Rend

hajói is ott lesznek

– vonta meg a vállát Finn. – Úgyhogy semmi haszna nem lenne, és közben
csak feleslegesen használnánk el egy csomó üzemanyagot, amiből
egyébként sincs sok.

– Ezek akkor tényleg képesek bennünket a hiper-űrön keresztül követni? –

ingatta a fejét a lány hitetlenkedve.
– Látom, csak kezded felfogni! – sziszegte Finn. – Te… mit csináltál
velem?! Nem érzem a fogaimat!

– Aktív nyomkövetés – motyogta Rose.

– Az meg mi a bánat? – próbálta a nyelvével kitapogatni a fogait Finn, de

még mindig nem érzett semmit.

– A hiper-űrön keresztüli nyomkövetés vadonatúj technikai eljárás, de az

alapelgondolás valószínűleg ugyanaz, mint az aktív nyomkövetés esetén –
dünnyögte maga elé Rose. – Elméleti szinten elég sokat foglalkoztam a
témával, és meg merném kockáztatni, hogy az interferencia elkerülése
végett egyetlen hajóról követik a flotta mozgását. Csakhogy a hiper-űrön
keresztüli nyomkövetéshez elképesztő számítógépparkra van szükség. Az
egész flottájukat ennek kell alárendeljék, ami egyszerre lélegzetelállító és
eszement vállalkozás. Ami nem is működhetne, kivéve…

– Kivéve mi? – vonta föl a szemöldökét Finn.

– Kivéve, ha egy statikus hiperűr-mezőgenerátort használnak! – vágta rá

Rose. – Szerintem így csinálják!

– Mármint hogy mit? – De Rose mintha már el is feledkezett volna a

foglyáról.

– Ahelyett, hogy még több számítógépet adnánk a rendszerhez, újabb és

újabb feldolgozóciklusokat bízunk a nagy-teljesítményű gépekre! –
magyarázott lelkesen. – És ezt úgy csináljuk, hogy a számítógépeket egy
hiperűr-mezőgenerátorral vesszük körül. Ezzel több milliárdszorosára lehet
növelni a feldolgozás ütemét… kivéve, ha nem olvad le a rendszer, vagy a
mezőgenerátor nem katapultálja át magát az űrhajó burkolatán. Ez egyelőre
elméleti szinten működik csak, de ha van ebben a világegyetemben valami,
ami képes lehet gyakorlatban is megvalósítani, az az Első Rend!

– Jó, értem. Szóval megcsinálták! És hogyan lehet megoldani, hogy ne

működjön? – Rose hitetlenkedve nézett rá, és már épp válaszra nyitotta
volna a száját, de meggondolta magát. –
Most fogod azt mondani, hogy valószínűleg sehogy – grimaszolt Finn. –
Ismerem ezt a valószínűleg nem pillantást!

– Hát… valószínűleg nem fogunk tudni eljutni a nyomkövető rendszerig –

bólintott Rose. – Egy ilyen alfa prioritású műveletet valószínűleg amúgy is
a parancsnoki hídról irányítanak.

– Nem – rázta meg a fejét Finn. – Már úgy értem, igen, de minden alfa
prioritású eljárásban…

– Nyilván minden ilyen eljárásban van pár biztonsági szelep! – csillant föl a
lány szeme. –

Például energiatúlterhelődés vagy vírustámadás esetére. – Finn elismerően

biccentett, de már ettől az apró mozdulattól megfájdult a fogsora. Mi a
fenével sokkolt ez engem?

– De ki tudja, hogy hol találjuk a rendszerben ezeket a biztonsági

szelepeket? – kérdezte Rose.

– Hát például egy olyan fickó, aki a rendszerkarbantartóknál dolgozott! –

kocogtatta meg a saját mellkasát Finn. – Ha be tudnánk jutni…

– Akkor én le tudnám állítani a rendszert – szaladt fülig Rose szája.

– Ez akár működhet is! – derült föl a fiatalember arca. – Szerintem ezt

azonnal valami megbízható illetékes elé kell tárjuk!

– Álljunk csak meg egy pillanatra! – tiltakozott Rose. – Mióta vagyunk mi

ketten ilyen nagy barátságban?

– Ez nem barátság kérdése! – tiltakozott Finn. – Meg tudnánk menteni a

flottát!

– Te áruló vagy, én meg karbantartó – ingatta a fejét Rose. – Benyújtok egy

kérvényt… egyszer majd talán elbírálják… pár év múlva talán válaszolnak
is rá…
– Poe! – kiáltotta Finn, de ahogy megpróbált fölülni, Rose máris a
sokkolóért nyúlt.

– Nem ugrálunk! – mondta fenyegetőn.

– Hát nem érted?! Poe Dameron! Neki elmondhatjuk ezt a tervet!

– Poe Dameron? Az az ember biztosan nem fog szóba állni velünk!

– Velem igen – mosolyodott el Finn magabiztosan. – Hát nem te mondtad,

hogy én vagyok az Ellenállás hőse? – A lány arckifejezése láttán
megértette, hogy többet nem lesz célszerű ezzel az érvvel előhozakodnia. –
Könyörgöm, szólj neki! – hadarta Finn. – Ha nem hajlandó foglalkozni
velünk, még mindig lesokkolhatsz, és bedughatsz a fogdába!

– Pontosan így is lesz – biztosította Rose olyan hangon, ami szemernyi

kétséget sem hagyott afelől, hogy így is gondolja. – Nem is értem, hogy
miért bízom benned!

– Nyilván, mert olyan jóképű vagyok – vonta meg a vállát Finn. – Ez

egyszerre átok és áldás.

***

– Na, most ezt magyarázzátok el még egyszer, lassabban és érthetően! –

morogta Poe. Rose és Finn Organa tábornok kabinjában beszélt a pilótával,
amit az Ellenállók ideiglenes gyengélkedővé alakítottak át. Leia
mozdulatlanul feküdt az ágyán, körülötte gépek és hófehér burkolatú MD–
15-

ös orvos-droidok. És persze ott volt a fémkezét tördelő C–3PO és a

kétségbeesetten köröző BB–8

is. Rose csöndben hallgatta, ahogy Finn ismét elkezdi fölvázolni a tervüket,
amivel kapcsolatban egyre inkább kezdett úgy érezni, hogy akár működhet
is. Bármit megadott volna érte, ha Paige most látja, hogy az ő kis testvére, a
félénk technikus az Ellenállás leghíresebb pilótájával beszélget. A
galaktikus hőssel, akivel Paige annyira szeretett volna találkozni.
És Finnt is biztosan szívesen megismerte volna, és úgysem hinné el, hogy
lesokkoltam, és…

Mert tény, hogy Finn jóképű volt, és talán épp ezért is fájt annyira, hogy
kiderült róla, hogy gyáva dezertőr. És ez a furcsa vonzalom Poe és Finn
között… Meg ahogy erről a Reyről beszél…

Igazán különleges lány lehet, ha valaki még a dezertálást is hajlandó

kockáztatni érte! Aztán eszébe jutott, hogy Finnt az Első Rend nevelte föl,
akik még csak nevet sem adtak neki, csak azonosítószámot. Nyilván azokat
tekintette a legigazibb barátainak, akik először fogadták a bizalmukba – és
ők nyilván nem voltak túl sokan.

– Az ellenség a parancsnoki csillagrombolóról követi nyomon a

mozgásunkat – magyarázta Finn.

– Akkor azt kell felrobbantanunk! – biccentett Poe. Rose legszívesebben a

fejét fogta volna.

Vadászpilóták! Ez is csak a lézerágyúival tud gondolkodni!

– Imádom, ahogy gondolkozol – fintorgott Finn –, de ha még netalán

sikerülne is ártanunk neki, legfeljebb áttelepítenék a rendszert egy másikra.
– Rose Leia íróasztalához lépett, és néhány gombnyomással aktiválta a
beépített holo-vetítőt. A levegőben az óriás csillagromboló háromdimenziós
képmása jelent meg, amit Poe épp az érkezésük előtt tanulmányozott.

– Ugyanakkor… – kezdte Rose.

– Hát igen – bólintott Finn. – Ugyanakkor, ha sikerülne följutnunk a

csillagrombolóra, és kiiktatnunk a nyomkövető rendszert anélkül, hogy
észrevennék…

– Akkor nyernénk egy egész ellenőrzőciklust – vágott közbe Rose. – Az

körülbelül hat perc lenne. Épp elég egy hiper-űrugráshoz!

– És akkor elmenekülhetnénk – szólt közbe lelkesen C–3PO. – Zseniális!

Finn rögtön elkezdte számba venni a terv elemeit.

– Először is föl kell jussunk a csillagrombolóra. Aztán ki kell kapcsoljuk a
nyomkövető

rendszert. És mielőtt észbe kapnának, már el is tűnünk az orruk elől!

Poe és Rose csillogó szemmel hallgatták, BB–8 azonban szkeptikusan

füttyözött.

– Neked nem osztottunk lapot! – mordult rá Poe, aztán a lányhoz fordult. –

Te mit gondolsz?

– Úgy nézem, valahol félúton feledésbe merült, hogy ez eredetileg az én

ötletem volt –

biggyesztette le az ajkát Rose. – De ha Finn eljuttat a

nyomkövetőrendszerhez, akkor ki fogom tudni kapcsolni. Szóval, akár még
működhet is a terv.

Poe egy darabig szótlanul méregette a furcsa párost.

– Tulajdonképp ti ketten hogy találkoztatok? – kérdezte végül.

– Ez egy szerencsés véletlen volt – vonta meg a vállát Rose.

– Szóval a jó szerencse hozott össze benneteket?

– Hogy mennyire jó, az majd még elválik…

– Ezzel megmenthetnénk a flottát és Reyt is! – vágott közbe Finn. – Muszáj,

hogy megpróbáljuk! – Rey, Rey, Rey! – füstölgött magában Rose. –
Legszívesebben minden férfit lesokkolnék!

– Úgy látom, hogy itt megint én leszek kénytelen a józan ész hangján
megszólalni – jegyezte meg C–3PO –, de szeretnék rámutatni, hogy Holdo
admirális ehhez sosem fog hozzájárulni. Sőt azt hiszem, épp ez a fajta
esztelen vakmerőség az, amivel őt a legjobban ki lehet hozni a sodrából.

– Látod, 3PO, épp ezért nem kell neki tudni róla! – vigyorodott el Poe.
– Én nem pont így értettem… – próbált tiltakozni az aranyszínű droid, de
mintha senki sem figyelt volna rá.

– Rendben, ti ketten kapcsoljátok ki a nyomkövetőt, én pedig gondoskodom

róla, hogy a megfelelő pillanatban belépjünk a hiper-űrbe! – biccentett Poe.
– Már csak az a kérdés, hogyan juttok föl Snoke csillagrombolójára…

– Mi lenne, ha lopnánk egy hajót az Első Rendtől? – vetette föl Rose.

– És honnan szerzünk azonosító kódokat? – húzta el a száját Finn.

Tipikus ünneprontó! – pufogott magában a lány.

– Jó, akkor majd lopunk azonosító kódokat is! – próbálkozott, de Finn csak
a fejét rázta.

– Ezek bio-hexakódoltak, és óránként változtatják őket – magyarázta Finn.

– Ezeket nem lehet hamisítani, és ellopni sem érdemes őket, mert csak egy
óráig érvényesek. A biztonsági rendszerük pedig olyan jól védett, hogy
azon senki sem jut át!

Poe és Rose reménykedve néztek rá, és igazuk is lett – Finnnek végül csak
eszébe jutott valaki, aki talán mégiscsak kihúzhatja őket a csávából.

***

Több mint ezeréves élete során Maz Kanata hatvanhét különböző

alkalommal sérült meg, melyek közül huszonkét esetben akár meg is
halhatott volna. A sebei gyógyításához több liternyi baktát és több méternyi
kötszert kellett elhasználjon, több mint egy tucatnyi orvos-droidot
fogyasztott már el, számos alkalommal hetekig mindenféle segítség nélkül
kínlódott a sebeivel, és csak a szívósságának és az Erőnek köszönhette,
hogy eddig mindent túlélt.

Többször is előfordult már, hogy valami sorsdöntő konfliktust vagy súlyos

balszerencsét nem látott előre, a jelenlegi kis összezördülést azonban igen,
és épp ezért nem is aggasztotta különösebben a dolog. A galaktikus
polgárháborúhoz képest ez például alig volt több parázs veszekedésnél,
mely során a sértett felek némi vérrel próbálták lemosni a becsületükön
esett foltot.

Maz Kanata tudta, hogy pár hét alatt ez a nézeteltérés is rendeződik majd,
és azok, akik most nagy elánnal próbáltak végezni egymással, hamarosan
együtt isznak a kocsmában, büszkén mutogatják a sebhelyeiket, és a
kevésbé szerencsés cimboráik egészségére ürítik poharaikat.

Addig azonban, amíg ez a nap fölvirrad, bölcsebbnek látta nem lelövetni

magát. Idejében rántotta el a fejét, egy lézersugár azonban így is csak
hajszállal vétette el. Aztán ő is leadott néhány lövést, csak hogy jelezze,
mennyire neheztel, és közben a szemeit óvó lencsék egyikét egy
gombnyomással holografikus jeladóvá alakította. Ahogy fogadta a beérkező
hívást, négy kéken derengő alak bukkant föl a látómezejében. Az egyikük
Finn volt, a fiatalember, az Első Rend dezertőre, aki már a Takodanán
fölkeltette a figyelmét, még mielőtt az egykori bajtársai próbáltak végezni
vele. Maz Kanata kíváncsi volt rá, mi is volt az, ami annak idején fölkeltette
az érdeklődését a fiatalember iránt, ahogyan arra is, időközben mi lett
belőle. Vajon mostanra megtanult már türelmes lenni?

Maz erősen kételkedett ebben. Végtére is Finn csupán ember volt, és az

embereknek több száz évig kellene élniük, hogy a türelmet ne erénynek,
hanem szokásnak tekintsék. A kéken derengő

alakok közt ott volt Poe Dameron is, aki mintha Leia Organa egyik háborús
toborzóplakátjáról lépett volna le. Nem rossz ember, de egypárszor neki is
meg kell égetnie magát ahhoz, hogy igazán kiforrott és érdekes
személyiséggé váljon. Ami Organa tábornok protokoll-droidját illette, az
aranyszínű gépember sohasem kapott lehetőséget rá, hogy kedve szerint
használhassa a képességeit. És így hiába ismert több mint hatmillió közlési
formát, sohasem tudta a megfelelő

pillanatban a megfelelő kifejezést használni. Azonban a többiekkel

ellentétben az ő szavatossága nem jár le egy életidő alatt, és ha elég óvatos,
és elél még néhány milliárd processzorciklusig anélkül, hogy törölnék a
memóriáját, egészen érdekes beszélgetőtárssá nőheti ki magát.
A hologramon feltűnt negyedik alakot – egy szürke kezeslábast viselő fiatal
nőt – azonban nem ismerte. Mindössze szomorúságot és zavart érzett, ha rá
összpontosított, ugyanakkor… volt benne valami keménység és elszántság
is, ami miatt Maz úgy döntött, megjegyzi magának. Egy nap talán még
érdemes lesz elbeszélgetni vele is. Majd egyszer, amikor a galaxis épp nem
siet, és a lakói épp nem próbálják megölni egymást. Addig pedig inkább
csak azzal foglalkozik, amit ez a négyes fogat szeretett volna megtudni tőle.
Olyasmire voltak kíváncsiak, amit más körülmények között örömmel
elmondott volna nekik, ha másért nem, hogy lássa, mihez kezdenek az
ölükbe hullott lehetőséggel. Gyakorlatilag megoldotta volna helyettük a
problémát. Most azonban úgy volt vele, hogy ők is kénytelenek lesznek
némi kezdeményezőkészségről tanúbizonyságot tenni, és nem csak a kapott
tanácsra támaszkodni.

– Hogy tudnék-e segíteni? – kérdezte Maz. – Hát persze hogy tudnék. De

hogy fogok is? Hát…

pillanatnyilag kicsit zsúfolt a napi programom… – A Maz Kanata körül

cikázó lézersugarak láttán Finn összerándult. Az efféle dolgok mindig is
jobban idegesítették, mint a többi rohamosztagost –

de talán épp ezért nem is szolgált már közöttük.

– Mi folyik ott, Maz? – kérdezte a fiatalember.

– Néhány céh és szakszervezet szólalkozott össze… de nem is untatnálak

benneteket a részletekkel – legyintett Maz. – Nektek viszont szerencsétek
van, mert pont ismerek egy fickót, aki segíthet átjutni a biztonsági
rendszeren. Elsőrangú kódtörő, katona, szabadságharcos és remek pilóta.
Költő és párbajhős… és a második legjobb csempész, akivel valaha is
találkoztam.

– Ó! – mondta C–3PO. – Olyan, mintha az illető mindenhez értene!

– Pontosan olyan – bólintott Maz, és egy pillanatra a szóban forgó férfira

gondolt. A maga részéről valóban kedvelte az illetőt, annak ellenére, hogy
tökéletesen tisztában volt a hibáival és hiányosságaival. Ahogy azzal is,
hogy egy napon a figyelmetlensége – vagy a félelmetes egója –
okozza majd a vesztét. De az efféle dolgok mindennaposnak számítottak az
emberek közt, és Maz már rég megtanulta, hogy a galaxis legtöbb lakóját
érdemes olyannak elfogadni, amilyen. A pillanatnyi merengéséből egy
újabb feléje villanó lézersugár rántotta vissza. – Ezenfelül szimpatizál az
Ellenállással! – tette hozzá. – Canto Bightban találjátok, a Cantonicán.

– A Cantonicán? – visszhangozta Poe. – De vajon szóba áll-e majd velünk?

Hát a kezeteket ne fogjam?! Ez a Poe is olyan, hogy ha nem a vadászgépe

pilótafülkéjében ül, máris elveszettnek érzi magát. Ami nagy kár, mert
kifejezetten tetszik az álla vonala.

Villámgyorsan fölmérte a csata állását, és úgy ítélte meg, hamarosan

lerohanják az állásaikat.

Amit véleménye szerint nem kellene, hogy megvárjon.

– Sajnálom, kedveskéim – dünnyögte –, de ennél többet most nem tehetek

értetek. Ha föl akartok jutni arra a csillagrombolóra, akkor ő a ti emberetek.
Általában a ruhájára varrt piros plom-virág mintáról lehet fölismerni. –
Azzal megszakította a hívást, bekapcsolta a háti-rakétáját, és a levegőbe
emelkedett. Szívesen ott lett volna, amikor az ismerősei találkoznak a
kódfejtővel, hogy lássa, miként alakulnak a dolgok, de aztán elhessegette a
gondolatot. Azt, hogy mi lesz, a legkevésbé sem befolyásolja a spekuláció,
mert már rég megtanulta, hogy ebben a galaxisban mindent – győzelmet és
vereséget, sikert és bukást – egyaránt az Erő határoz meg.

Bár ettől függetlenül magában azért sok szerencsét kívánt nekik. Az

sohasem árthat.

Tizenharmadik fejezet

A hajnali ködbe burkolózó Ahch-To szigetei fölött lassan bontogatni kezdte

szárnyait a reggel.

Rey, aki bízott benne, hogy Luke állja a szavát, és hamarosan elkezdi
tanítani, kivételesen nem a Jedi-mester kunyhója előtti kőpadon aludt,
hanem egy szomszédos épületben. Bár meg kellett állapítania, hogy az
itteni kőpad semmivel sem volt puhább, mint a Skywalker mester háza előtt
lévő. Ahogy az első napsugarak érintésére ébredezni kezdett, álmosan felült
– aztán hirtelen megdermedt. Egy pillanatig úgy érezte, mintha rajta kívül
lenne még valaki a kunyhóban – egy magas, sápadt, szótlan alak, aki körül
egy fekete gömbforma gép keringett, néha meg-megérintve az arcát. És
ilyenkor Rey a saját arcán is érezte a hideg érintést, mintha az a valami
kíméletlenül próbálná összehúzni az izmokat az állkapcsa fölött. Az az alak
ott vele szemben Kylo Ren volt.

Azt a sebhelyet ő hasította az arcára, amikor megverekedtek a

Csillagpusztító Bázis melletti havas erdőben. Ahogy Rey ismét érezte az
orvos-droid érintését, amint újabb öltéssel próbálta összehúzni a
sebszéleket, felkiáltott ijedtében, aztán előrántotta a sugárvetőjét és tüzet
nyitott.

Látta, ahogy Kylo Ren összerándul a feléje cikázó lézersugár láttán… a

lövés azonban nem találta el. Rey reszkető kézzel eresztette le a pisztolyt,
és a jelenés mögött a falban füstölgő

lyukat bámulta. A sápadt, fenyegető alaknak azonban nyoma sem volt. Rey
ugyan csak egy pillanatig látta, de így is fölismerte – az a sötétbe öltözött
harcos volt, aki fogságba ejtette a Takodanán, aki kis híján végzett vele és
Finnel a Csillagpusztító Bázison… És ő volt az, aki megölte Han Solót.

Rey kétségbeesetten szorította a sugárvető markolatát, de bármennyire is

figyelt, az ellenségnek nyoma sem volt. Csak a szél zúgását és a sziklákról
alázúduló, halakra vadászó porgok rikoltását hallotta. Aztán váratlanul
ismét ott volt Kylo Ren, és a lány most biztosra vette, hogy a férfi is látja őt.
A feketébe öltözött harcos előrenyújtotta a kezét, és fenyegetőn nézett Rey

szemébe.

– Elhozod nekem Luke Skywalkert! – parancsolta, csakhogy a

Csillagpusztító Bázissal ellentétben Rey most nem érezte az elméjébe
mélyedő ujjakat, sem a parancs mögötti erőt. A teste és az akarata – nem
úgy, mint annak idején a Takodanán – most az övé maradt. Kylo Ren szavai
csak szavak voltak, nem többek. A lány mosolya láttán Ren meglepetten
eresztette le a kezét.
– A helyedben nem erőltetném – csóválta meg a fejét Rey. – A végén még
megpattan egy ér az agyadban.

– Csak engem látsz, vagy a környezetemet is? – kérdezte a férfi némi

hallgatás után, és egy pillanatra olyan volt, akár egy tudományos problémát
megvitató diák, aki a lányt ez esetben nem ellenségének, hanem kísérleti
partnerének tekintette.

– Megfizetsz minden gazságodért! – sziszegte Rey, a férfi azonban

elengedte a füle mellett a fenyegetőzést.

– Én csak téged látlak, a környezetedet nem – tűnődött Ren. – Úgyhogy ez

semmiképp sem lehet hologram. – Ez volt az a perc, amikor Luke előbújt a
kunyhójából, és jólesően nyújtózott egyet. Rey riadtan kapta oda a fejét.
Vajon ha Kylo Ren őt látja, akkor az azt jelenti, hogy Luke-ot is fogja látni?
Hogy valamilyen titokzatos módon tudni fogja, hol kell keresse? Talán
akaratán kívül valami kaput nyitott meg, amit már nem fog tudni többé
bezárni? Ahogy egy pillanatra visszanézett a válla fölött, megint
megpillantotta Rent. És lehet, hogy a férfi a környezetét nem látta, de Rey
reakcióját annál inkább. És pillanatok alatt azt is megértette, hogy kinek
szól ez a reakció.

– Luke az? – Ren szemében szörnyű ragadozó-éhség csillant.

– Hát ez meg mi? – kérdezte Luke, és ahogy Rey követte a Jedi-mester

pillantását, látta, hogy az a kunyhó falán tátongó lyukat vizslatja. Még egy
gyors pillantás hátrafelé, de Kylo Ren már nem volt sehol. Jöttek helyette
azonban mások. Fél tucat idegen bukkant elő a környező

kunyhókból, és méltatlankodó csiripeléssel állták körül a falban tátongó

lyukat. Rey ösztönösen is tudta, hogy ezek a lények ránézve nem jelentenek
veszélyt. Széles, lapos arcú kreatúrák voltak háromujjú lábbal, fehér és
sárgásbarna köpönyegben. A lányt leginkább a jakkui anchoritákra
emlékeztették, akik egy ehhez hasonló eldugott, kietlen zugot választottak
szakrális megtisztulásuk színhelyéül. A hosszúra nyúló csönd
figyelmeztette, hogy Luke – és az idegenek –
még mindig a válaszára várnak. Rey először ösztönösen szerette volna
elmondani nekik az igazat, mielőtt ez a bizarr jelenés valódi veszéllyé
válhatna, de valami azt súgta, hogy hiba lenne. A kapcsolata Luke
Skywalkerrel épp csak most kezdett megváltozni, és még mindig igen
törékeny lábakon állt.

Elég egyetlen rossz lépés, és már az első leckéről is lemondhat. De tudta,

hogy akkor is mindenképpen valamiféle magyarázattal kell, hogy
szolgáljon.

– Én csak… a sugárvetőmet tisztogattam – hebegte –, és véletlenül elsült…

Luke-ot ez szemlátomást nem győzte meg, az idegenek azonban már

ennyivel is beérték. Nagy mérgesen lepakolták a magukkal cipelt kosarakat,
és nekiálltak kijavítani a károkat. A Jedi-mester a fölfelé kanyargó
lépcsősor felé intett, mielőtt azonban elindulhatott volna fölfelé, az egyik
idegen Luke-hoz fordult.

– Csuu-csigga csupa?

– Kruupi – felelte Luke, amire azonban csak egy kétkedő pillantást kapott
válaszul. Rey, aki szemlátomást nem tett jó benyomást az idegenekre,
szótlanul követte Luke-ot fölfelé a szélfútta hegyoldalban, míg csak
hallótávolságon kívül nem értek.

– Hát ezek meg kik voltak? – kérdezte a lány csöndesen.

– Gondnokok – mondta Luke. – Őshonos szigetlakók. Ők tartják karban a

Jedik épületeit, mióta azok megépültek.

– És mit mondott nekik rólam?

– Hogy az unokahúgom vagy – mosolyodott el Luke halványan.

– Nem hiszem, hogy beloptam volna magam a szívükbe.

– Nem is értem, miért gondolod ezt… – Még magasabbra másztak, egészen

egy olyan kőszálig, ahonnan szinte az egész szigetet be lehetett látni. Rey
még mindig megborzongott, ha Kylo Ren lidérces képmására gondolt. Hogy
fordulhat elő ez egy olyan helyen, amiről bárki azt hihetné, hogy Luke
Skywalker szentélye? Még mindig tisztán élt benne a Kylo Rennel való első

találkozásának emléke, és az is, ahogyan a feketébe öltözött harcos a

Csillagpusztító Bázison

megkínozta. Amikor mindent elkövetett, hogy kitépje a lány elméjéből

annak a bolygónak a koordinátáit, ahol Luke Skywalker rejtőzött. Olyan
emlékeket hozott a felszínre, amiket Rey soha többé nem akart látni, és még
kevésbé megosztani valami idegennel. Például azt, hogy miért is ragadt a
Jakkun.

Kétségbeesetten próbálta elhitetni magával, hogy ha elég türelmesen vár, a

szülei egy napon visszajönnek érte. Hogy csak a szükség kényszerítette őket
arra, hogy otthagyják. Ren látta a lány rettegését, aki egész életében tudta,
elég a legapróbb hiba, hogy ő se legyen több egy maroknyi porladó csontnál
a Jakku homokjában. És feltehetően az álmát is látta erről a végtelen
óceánról és benne a szigetről. A szigetről, ahol most is tartózkodott. Kylo
Ren olyan dolgokat látott, melyekhez semmi köze sem volt, de miközben a
lány elméjében kutakodott, valami megváltozott benne. Olyan volt ez, mint
valami gigantikus mérleg két serpenyője, és nagyon úgy festett, semmit sem
vehetett el anélkül, hogy ne adott volna érte valamit cserébe.

Miközben a lány emlékei közt kutakodott, akaratlanul is leengedte a saját

pajzsait, és Rey megtapasztalta a férfi emésztő haragját, a gyűlöletét, és a
vágyát, hogy megszégyenítse és eltapossa azokat, akik ártottak neki. És
érezte a szomorúságát, a magányosságát és a félelmét is, hogy sohasem lesz
olyan erős, mint Darth Vader – a jelenés, aki ott kísértett az álmaiban.

És mire Kylo Ren visszavonult – vagy inkább kimenekült Rey elméjéből,

már hagyott magából valamit a lányban, és ő is egy részt önmagából, a sötét
harcosban. Ez hosszú távon olyan szokatlan előnyökkel járt, amikre Rey
nem is számított. Bár egyelőre nem kapott megfelelő

képzést, ösztönösen mégis képes volt használni a képességei egy részét –

valahogy úgy, ahogy annak idején Kylo Ren tanulta. Mintha a férfi egy
olyan ajtót nyitott volna meg a lány elméjében és lelkében, amit többé már
nem lehetett bezárni. És épp ez jelentette most Rey legnagyobb
problémáját.

Félt tőle, hogy mi minden szivároghat át még azon az ajtón. Ren azt mondta
neki, hogy tanítani akarja. Hogy tanítani fogja. Szinte könyörgött neki – ő
pedig visszautasította. Úgy, ahogy egészen ma reggelig Luke is
visszautasította őt. A lány azért utazta be a fél világegyetemet, hogy
felkutassa Luke Skywalkert, és rávegye, segítsen a barátainak, az
Ellenállásnak, és a galaxis minden lakójának. És titkon remélte, hogy neki
is fog tudni.

***

Rose-t egyszerre bosszantotta és szórakoztatta, amikor Poe

körömszakadtáig ragaszkodott hozzá, hogy még egyszer, lépésről lépésre
átismételjék a tervet a hangár melletti egyik eligazítóban.

– Tudod, akár velünk is jöhetnél – vetette föl a lány, és a Poe arcára kiülő
kifejezés mindennél ékesebben bizonyította, hogy a pilóta legszívesebben
pontosan ezt tenné. Annyira, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott neki
nemet mondani.

– Valakinek akkor is itt kell maradnia, hogy rajta tartsa a szemét a dolgokon
– magyarázta nem túl meggyőzően. – Meg Organa tábornokon is.

– Azt 3PO is meg tudja tenni – mondta Finn.

– Jó, akkor fogalmazzunk úgy, hogy valaki rajta kell tartsa a szemét
Holdón.

Finn tűnődve vakarta meg az állát, és ahogy a mozdulat közben

visszacsúszott a kabátujja, megvillant a csuklójára csatolt jeladó, aminek
Reynél volt a párja.

– Azt jobb, ha itt hagyod, cimbora – nyúlt érte Poe, mire Finn ösztönösen
hátralépett.
Rose látta a fiatalember arcára kiülő, egymásnak ellentmondó érzéseket.
Mert Finn eredeti célja az lett volna, hogy a jeladót minél messzebb vigye
az Ellenállástól – és most épp azt kérték tőle, hogy hagyja épp itt, ahol a
legsúlyosabb a baj.

– A tábornok azt kérte a barátodtól, hogy kutassa föl és hozza vissza Luke
Skywalkert – mondta Poe. – Márpedig abból nem sok haszna lesz az
Ellenállásnak, ha a barátod nem ide, hanem Canto Bightba kalauzolja
Skywalkert. – A válasz Finn arcára volt írva, és Rose meg kellett, hogy
állapítsa, a renegát rohamosztagos csapnivaló szerencsejátékos lenne.

– Add oda Poe-nak! – szólt rá Finnre. – Meg akarod menteni Reyt? Akkor
mentsd meg a flottát!

Végül is ez mindannyiunk közös célja, nem igaz? – Poe szemében csak

most csillant meg a felismerés. Most értette meg, mire is készült Finn
eredetileg.

– Én csak… azt szeretném, hogy biztonságban legyen – motyogta Finn

boldogtalanul.

– Hidd el, cimbora, én is – biccentett Poe. – De ez most túlmutat Reyn…

sőt túlmutat mindannyiunkon. Ez most az egész galaxisról szól. Úgyhogy
add szépen oda nekem azt a jeladót!

Ígérem, egy percre sem veszem le róla a szememet!

Rose egy pillanatig attól tartott, Finn tovább makacskodik, de aztán

mindannyiuk legnagyobb megkönnyebbülésére a fiatalember lecsatolta a
csuklójáról, és odanyújtotta Poe-nak a jeladót.

– Látod? – kérdezte Rose. – Nem is volt olyan nehéz.

Finn tekintetéből azonban épp az ellenkezőjét vélte kiolvasni.

***

Ahogy még magasabbra másztak, Rey már azt is látta, hogy a lépcsősor a
hegycsúcs közelében, egy barlangban tűnik el. Odabent a félhomályban
kopott, mozaiklapokkal díszített padló és megfeketedett falak fogadták
őket. Azonban nem ez volt az útjuk végcélja – Luke a barlang túloldalán
lévő sziklakiszögelléshez vezette a lányt, ahonnan pazar kilátás nyílt az
egész szigetre és a láthatárig nyújtózó óceánra. Luke egy hosszú percig
szótlanul forgatott az ujjai közt egy nádszálat, és Rey már azon tűnődött,
vajon a Jedi-mester nem azon mereng-e, reménybeli tanítványának nincs-e
esetleg tériszonya. De nem volt. Rey már egészen kiskölyök korában
csillagrombolók roncsait mászta meg, és nem engedhette meg magának azt
a luxust, hogy tériszonya legyen.

– Szóval? – nézett kérdőn a Jedire.

– Szóval. – Rey próbálta leplezni az ingerültségét – Luke azt állította, hogy

ma kezdi el a tanítását, és ehhez képest ez a reggel pont ugyanolyan volt,
mint az összes korábbi.

– Jó, akkor én kezdem – fonta karba a kezeit a lány. – Tennünk kell róla,
hogy a Jedik visszatérjenek, mert Kylo Ren hatalma, amit a sötét oldaltól
kap, napról napra egyre csak nő! A Jedik nélkül esélyünk sem lehet ellene!

Rey nyakát tette volna rá, hogy Luke most fölkel, kisétál a barlangból, ő
pedig elfelejtheti a kiképzést. Ehelyett azonban a Jedi-mester csak
kíváncsian méregette.

– Mit tudsz az Erőről? – kérdezte végül.

– Ez egy olyan hatalom, amivel a Jedik rendelkeznek. Ezzel lehet mások

gondolatait befolyásolni és… dolgokat lebegtetni. – Egy hosszú percig
olyan csend volt, hogy a halászmadarak távoli rikoltásait is tisztán lehetett
hallani.

– Hát ez igazán lenyűgöző! – húzta el a száját Luke. – Ebben a mondatban

egyetlen valós állítás sem szerepelt! Kezdjük akkor a dolgokat a legelején!
Ülj ide!

Rey keresztbe-vetett lábbal telepedett le a sziklára, és kérdőn pillantott a

Jedire.
– Az Erő nem olyasmi, amit az ember birtokol – kezdte Luke. – Az Erő
nem tárgyak emelgetéséről szól. Olyasfajta energia ez, ami ott van a dolgok
és az élőlények között, és egyszerre feszültség és egyensúly, ami összetartja
az univerzumot.

– Rendben, de… mégis mi ez?

– Hunyd le a szemed! – utasította Luke. – Lélegezz egyenletesen… és most

nyúlj előre!

Rey engedelmeskedett és lassan, bizonytalanul kinyújtotta a jobbját. Aztán

nem történt semmi.

Mi ebben a meglepő? Végül is mire számítottam? A kérdés inkább az, mit

akar ezzel elérni? Ez is valami próba? Odahaza a Jakkun a teedók olyan
remetéket tiszteltek félistenként, akik egész nap mozdulatlanul álltak egy
sziklacsúcson, kitéve a nap gyilkos sugarainak. Rey nagyon remélte, hogy a
Jedivé válás nem követel majd efféle mutatványokat – de úgy tűnt, tévedett.
Aztán hirtelen furcsa bizsergést érzett a kinyújtott kezén.

– Mintha éreznék valamit! – mondta Luke-nak.

– Érzed?

– Igen… igen!

– Ez az Erő.

– Tényleg? – mosolyodott el Rey önelégülten. Arra gondolt, ha ilyen hamar

sikerült megéreznie az Erőt, mégiscsak van benne tehetség. Mielőtt azonban
bármit mondhatott volna, hirtelen éles fájdalom hasított a jobbjába. Abban a
pillanatban kinyitotta a szemét, és látta, hogy Luke csapott a kezére a
nádpálcával. Ugyanazzal, amivel az előbb megcsiklandozta a tenyerét. –
Szóval…

mikor azt mondta, hogy nyúljak előre, azt nem úgy értette, hogy a
kezemmel?

– Nem.
– Jó… akkor megpróbálom még egyszer. – Ismét lehunyta a szemét, és
érezte, ahogy Luke erős, durva ujjai közé fogja a kezét, és tenyérrel lefelé a
sziklához nyomja.

– Lélegezz! Csak lélegezz! És most… nyúlj ki az érzéseiddel! Mit látsz?

A lány lelki szemei előtt megjelenő kép megnyugtatóan ismerős volt: a

szigetet látta

madártávlatból – vagy úgy, mint annak idején álmában, a Jakkun –

hamarosan azonban ennél már sokkal, de sokkal többet érzékelt. A képek
élénkek voltak, szinte víziószerűek, de később nem tudta volna
megmondani, valóban látta őket, testen kívüli élménynek volt a részese,
vagy csupán a képzelete játszott vele. Az első, amit megérzett, az élet volt.
Érezte a saját létezését, a gondnokokét, akik épp a ház falában ütött lyukat
próbálták eltüntetni… de akadt még ott élet, sokkal, de sokkal több is.
Érezte a virágban, a fűszálakban és a bokrokban lüktető vitalitást, a feje
fölött keringő madarakban és az óceánban úszkáló halakban vibráló életet, a
szemnek láthatatlan parányok tömegeiről már nem is beszélve. Annyi
információ zúdult rá egy pillanat alatt, hogy úgy érezte, menten belefullad.
Aztán azt is meg kellett, hogy értse, ez nem lehetséges – mert ő maga is
részese volt ennek a nagy egységnek. Csakhogy ahol élet volt, ott
romlásnak és elmúlásnak is lennie kellett.

Érezte a halott hús lassú bomlását, a növények rothadását, a talajba süllyedő

csontok hideg simaságát, és a mélyben lapuló, egymásra rétegződött korok
visszhangjait. Egy pillanatra visszahőkölt, de szinte azonnal tudatosult
benne, hogy nincs mitől tartania. Az életből halál lesz, abból pedig új élet
sarjad, így téve teljessé az örök körforgást. Érezte a napok melegét, és nem
csupán a bőrén vagy a kőből visszasugározva, hanem a levegőben, a vízben
és a földben is. És érezte a hideget is, ami ott lapult a kőben, a víz
feneketlen mélységeiben és a növények gyökerei közt.

Érezte a békét, a születést és növekedést ugyanúgy, mint az elmúlást és a

halál zűrzavarát.

Mindezt alig néhány pillanatba sűrítve. És ilyen pillanatokból millió és

milliárd várt még rá, egy olyan végtelen ciklus részei, ami eónokkal az ő
születése előtt kezdődött, és jóval azután is tartani fog, mikor ő már nem
lesz. Egy olyan ciklus, melynek léptékét emberi elme föl nem foghatta,
melyhez képest a csillagok is csupán elhanyagolható porszemek voltak. Rey
nem merte kinyitni a szemét, mert félt, hogy nem tud parancsolni a
könnyeinek, mégis mindennél jobban szerette volna az új szemeivel látni a
világot, és elmondani Luke-nak mindazt, amit megélt és tapasztalt.

És az, hogy erre az emberi szó nem volt igazán alkalmas, most mindennél
jobban dühítette.

– Most már érzed külön-külön a létezőket – mondta Luke. – És mi van

mindezek között?

– Egyensúly – mosolyodott el lassan Rey. – Egyfajta energia… egyfajta

Erő.

– És benned?

– És bennem is. Ugyanaz az Erő. – Egyszerre szeretett volna sírni és

nevetni, most, hogy úgy érezte, átlátta és felfogta a világegyetem legősibb,
legféltettebb titkát. És épp ezért nem értette, hogy amikor végre ki merte
nyitni a szemét, miért látta Luke-ot még mindig ugyanannak a szürke-
szakállú, nap-cserzett bőrű, megfáradt férfinak.

– Ez az első lecke – mondta a Jedi. – Az Erő nem valami kisajátítható

hatalom, amit csak a Jedik birtokolhatnak. Nem valakié, sőt még azt sem
mondhatnám, hogy mindenkié. Ez ennél sokkal több. Épp ezért lenne
végtelen nagyképűség kijelenteni, hogy a Jedik elmúlásával a fény is
kihuny az univerzumban. Az Erő előttünk is itt volt… és utánunk is itt lesz.
Érted ezt?

Rey nagyon is értette, de már csak fél füllel figyelt Luke-ra. Mert az
újonnan fölfedezett érzékszerveihez valami ismerős sziréndalként szólt.

– Van itt valami – mondta halkan. – Pont itt… ezen a szigeten. Nagyon erős
fény… ami szinte elvakít.
– A Jedik első temploma – bólintott Luke. – Olyan, akár egy világítótorony
az Erőben. – Rey kíváncsi lett volna rá, hogyan találtak rá a Jedik erre a
helyre annyi évezreddel ezelőtt. Talán az Erő suttogását követték, végig a
csillagok közti ösvényeken, míg egy nap el nem jutottak ide.

– De van itt valami más is – tette hozzá alig hallhatón. – Valami a mélyben,
a sziget alatt. Egy hely… egy sötét hely. – A lelki szemei előtt tisztán
kirajzolódott a hideg, csöndes tengerfenék, melyben, akár egy
fűrészfogakkal teli száj, sziklafalú üreg tátongott, ami…

– Egyensúly – magyarázta Luke, alig érezhető feszültséggel a hangjában. –

Különösen erős fény, különösen mély sötétség.

– Milyen hideg… és engem szólít…

Megremegett alattuk a szikla, és a kövek repedéseiből por kezdett

szivárogni.

– Ne engedj neki! – mondta Luke szigorúan. – Küzdj ellene!

Rey egyre távolabbról hallotta, ahogy a Jedi-mester a nevén szólítja, és

hamarosan már minden érzékszervét a víz dübörgése töltötte be. Látta
magát egyedül állni a sziklás tengerparton, és az a mélybe vezető,
sziklafogakkal teli üreg már ott tátongott előtte, és egyre csak hívta és
csalogatta… Aztán vízgejzír lövellt az égre, az egész világ mintha
darabokra hullott volna… A

következő pillanatban már ismét ott ült a sziklán, és fájó arcát tapogatta.
Luke pofonjától még mindig égett az arca, és úgy érezte, mintha a Jedi
feneketlen mélységből húzta volna vissza. A bőre tetőtől talpig vizes volt,
és a nyelvén a tenger sós ízét érezte.

– Az a hely olyan dolgokat mutathat nekem… – kapkodott Rey levegő után

–, olyan dolgokat…

és segíthet! Megpróbálta, és…

– Egyenesen belevetetted magad a sötétségbe – mondta Luke komoran. –
Abban a pillanatban, ahogy fölkínált neked valamit, te máris hajlandó lettél
volna elfogadni. Úgy, hogy bele sem gondoltál, vajon mit akar majd érte
cserébe.

Azzal föltápászkodott, és lerázta magáról Rey reszkető kezét. De volt ott

még valami, amit a lány látott… illetve annak a valaminek a hiánya…

– Mindent láttam – suttogta Rey. – A szigetet, az óceánt… az egész

univerzumot. Azt hittem, a szívem fölrobban, ahogy meghallottam a
csillagok dalát, de… magát nem láttam! Sem a fényben, sem a sötétségben.
Mintha teljesen elzárkózott volna az Erő elől.

Luke sápadt, elkínzott arccal nézett vissza rá.

– Eddig csak egyszer láttam ehhez fogható erőt és képességet – mondta a

Jedi csöndesen. –

Ben Solóban. Akkor nem féltem tőle eléggé. Ezt a hibát azonban nem
követem el még egyszer.

Rey nem állta tovább a pillantását, és lesütött szemmel, leszegett fejjel

hallgatta, ahogy Luke Skywalker maga mögött hagyja az ősi templomot.

Tizennegyedik fejezet

Miközben Holdo tábornok föl-alá masírozott a Raddus hídján, Poe csak az

alkalmat leste, hogy valami mondvacsinált okkal elszabadulhasson, és
lemehessen a hangárba, ahol Rose és Finn épp most készültek útra kelni.
Mostanra – már amennyire adott körülmények között ez lehetséges volt

– minden szükséges előkészületet megtettek. Poenak az egész hajón voltak

barátai, akik között olyanok is szép számmal akadtak, akik osztoztak az új
parancsnok iránti gyanakvásában.

Ezek a bajtársak segítenek majd neki eltüntetni Finn és Rose nyomait. Egy
könnyű
teherszállító kompot elindítani nem volt nagy kunszt, és aki egy kicsit is
járatos volt a repülésirányításban, az a komp nyomait is pillanatok alatt
képes volt eltüntetni. Ilyen zűrzavaros időkben úgyis elintézték az egészet
egy legyintéssel, hibás indítószerkezetről beszéltek, és ha egyáltalán írt róla
valaki jelentést, az egészet valami hamis riasztás számlájára írta. Poe
idegesen állt egyik lábáról a másikra, és sokért nem adta volna, ha ő is ott
lehet azon a kompon, és a barátaival tarthat.

Már csak azért is sokkal nyugodtabb lett volna, mert úgy legalább egyvalaki
akadt volna a fedélzeten, aki ért is a repüléshez. No, nem mintha olyan
ördöngös feladat lett volna elkormányozni egy kompot – ennyit még C–
3PO-ból is kinézett –, de tudta, Finn igazi antitalentum, ha repülésről van
szó. Úgyhogy pillanatnyilag csak Rose-ban bízhatott. Gyerünk már! Ideje
lesz indulni, mielőtt a nőstény rankor kitalálja, hogy szemlét tart! És bár
készült rá, amikor megszólaltak a figyelmeztető szignálok, és a konzolján
kigyulladt néhány piros jelzőfény, Poe majd kiugrott a bőréből
idegességében.

– Hát ez meg mi? – nézett föl a parancsnoki székben ülő Holdo.

– Semmi, admirális – vonta meg a vállát Connix. – Csak valami kósza

űrszemét.

Holdo elégedettnek tűnt a válasszal, Connix és Poe pedig egy pillanatig

cinkosan összenéztek.

A komp biztonságban útra kelt.

– Először a kisebb hajók fognak kifogyni az üzemanyagból – jegyezte meg

Holdo. – Hamarosan el kell kezdjük a kiürítésüket, és a legénység
áttelepítését a vezérhajóra. Az evakuálást az egészségügyi fregattal kezdjük.
– Poe lopva végighordozta a tekintetét a parancsnoki hídon.

Nem Connix volt az egyetlen, akinek kétségei voltak Holdóval

kapcsolatban, és bármerre is nézett, merev tekinteteket, ellenséges fej- és
testtartást látott. Egy parancsnok feladatához az is hozzátartozott, hogy az
ilyen apróságokat észrevegye, Holdo azonban a legnyilvánvalóbb dolgokat
sem tudta vagy akarta meglátni. És ez egyre jobban bőszítette a pilótát. Leia
annak ellenére ütőképes sereget tudott kovácsolni az ellenállókból, hogy az
Új Köztársaság bürokratái minden lehetséges fórumon gáncsot vetettek
neki, hogy sokáig senki sem vette komolyan az Első

Rend jelentette fenyegetést, és hogy igen limitált emberanyaggal,

felszereléssel és pénzügyi lehetőségekkel kellett gazdálkodjon. És most
Holdo – valaki, akiben Leia Organa feltétel nélkül

megbízott – pillanatok alatt hosszú évek keserves munkáját fogja

tönkretenni.

– Szóval kiürítjük az Anodyne- t – morogta Poe. – Csak azt nem értem,

hogy ez min változtat, admirális! Mi lesz, ha már nem marad hajó, amit
kiüríthetnénk?

– Úgy gondolom, maga jobban örülne valami vakmerő tervnek – emelte rá

hideg tekintetét a nő. – Amiben nyilván komoly szerepet kapna a harc,
lenne benne némi rombolás, vérontás, meg pár hős, akik az utolsó
pillanatban megmentik a világot! Felteszem, ez inkább kedvére való lenne.

– Én csak azt szeretném tudni, hogy mi a terv – fintorgott Poe. – Szerintem

mind ezt szeretnénk tudni.

– És amikor itt lesz az ideje, meg is fogják tudni – bólintott Holdo. – De

csak a miheztartás végett: ebben a tervben nem lesz helye idióta
hősködésnek vagy esztelen vakmerőségnek!

Legalábbis amíg én vagyok az Ellenállás parancsnoka! – Ez már Poe-nak is

sok volt.

– Tönkre fogja tenni mindazt, amit Organa tábornok felépített! – fakadt ki

dühösen.

– Ha a hercegnőt szeretné szolgálni, akkor beoszthatom mellé ágytálazni –

felelte Holdo fagyosan. – Ha viszont az Ellenállást, akkor vita helyett
inkább kövesse az utasításaimat! Mert valakinek muszáj lesz megmentenie
ezt a flottát a hőseitől! – Azzal visszafordult a parancsnoki szék karfájába
épített monitorhoz, és már nem törődött Poe-val. A pilóta kétségbeesetten
nézett végig a többi szolgálattevőn, de mintha mindenki kerülte volna a
tekintetét.

***

Rose és Finn kompja a sivár, sivatagos Cantonica fölött tört ki a hiper-

űrből. A bolygó olyan volt, akár egy hatalmas sárga szem, közepén egy
nyugtalanítóan kék tenger-pupillával.

– Szóval ez valami menő hely? – kérdezte Finn. – Nekem nem tűnik

menőnek, csak… sárgának.

– A sárga részek nem számítanak, mert a sivatagban senki sem lakik –

magyarázta Rose, aki jobban örült volna, ha az ismeretterjesztés helyett
inkább a leszállásra koncentrálhatna. – A lakott települések a tenger partján
fekszenek.

– Te ismered ezt a Canto Bight nevű várost?

– Csak történeteket hallottam róla – vonta meg a vállát a lány. – Állítólag

szörnyű hely, ahol a galaxis legválogatottabb söpredéke szokott
megfordulni. – Paige erre persze valószínűleg azt mondta volna, hogy Rose
nem tudja elengedni magát, ugyanakkor irigyli, hogy mások képesek jól
szórakozni, de… az ötlet, hogy egyesek drága ruhákban vagyonokat
költenek szerencsejáték-asztaloknál, miközben máshol porig ég a galaxis,
vérlázítónak tűnt a számára.

– Miért nem lehet legalább egyszer, hogy akit keresünk, az valami kellemes
helyen rejtőzik? –

méltatlankodott Finn. – A flottának már alig maradt üzemanyaga, erre mi

egy ilyen pöcegödörben keresünk egy gazfickót egymillió másik között!
Tűt a szénakazalban?!

– Mindjárt beindítom a leszállási szubrutint – kezdte Rose kicsatolni magát

a székből. – Ne nyúlj semmihez!
– Jó, akkor nem nyúlok semmihez! – nézett utána Finn sértett önérzettel. De
mielőtt a lány kitehette volna a lábát a pilótafülkéből, máris sikerült
megpiszkálnia egy olyan kart, aminek szerinte semmi köze nem volt a
járműirányításhoz, mégis vadul megdobta a kompot. Aztán gyorsan újra
megpaskolta azt a bizonyos kart, mire a jármű visszaállt az eredeti haladási
irányba.

– Véletlenül hozzáérhettem valamihez – szólt hátra Finn nagy ártatlanul.

– Ha gyakorlod még egy kicsit, biztos, hogy mindkettőnket sikerül majd

elintézned! – füstölgött Rose. – Legalább azt hadd tanítsam meg, hogyan
kell leszállni!

– De én nem vagyok pilóta! – tiltakozott Finn.

– Akkor is itt a legfőbb ideje, hogy megtanuld az alapokat! Egyébként

tudtad, hogy Poe kis gömbforma droidja a mosdóban kuksol? – Finn
hitetlenkedve nyitott be a mellékhelyiségbe, ahol BB–8 olyan vidám
füttyözéssel fogadta, mintha Poe tudott volna róla, hogy velük tart.

– Hol vagy már?! – szólt ki Rose a pilótafülkéből, mire Finn, nyomában a

kis droiddal, nagy kelletlenül visszaballagott. Rose azonnal mutogatni
kezdte, mi mire való az irányítópulton.

– Vezérlőkarok, hajtóművek, fúvókák, ezzel növeled a sebességet…

– Muszáj mindennek ilyen komplikáltnak lenni? – fanyalgott Finn.

– Szerintem nem bonyolultabb, mint egy átlagos mentőkabin – nézett rá

merőn Rose. – Egy olyannal pedig ugye te is elboldogulnál…

– Ez fájt! – dörmögte Finn, és érezte, hogy elpirul.

– Rendben – legyintett Rose –, vegyük át még egyszer! Irányítókarok,

hajtóművek, fúvókák…

– Ezeket már ismerem! – bólintott Finn. – Most mutasd meg a többit is!

***
Szirénák vijjogása és a menekülők kiabálása töltötte be az Anodyne
folyosóit. Poe két felcsernek segített egy mozgatható bakta-tartályt tolni,
amiben egy súlyos sebesült lebegett. Már majdnem elérték a fregatt
hangárját, de félő volt, hogy mégsem érnek oda időben. Az Anodyne már
így is az utolsó erőtartalékait emésztette föl, és lassan leszakadt a flottától.
És mindenki tisztában volt vele, hogy amint ez bekövetkezik – amint már
nem tudja tartani az iramot a többi hajóval, és kikerül a Raddus pajzsának
védelméből –, akkor vége. Poe visszafordult, és kétségbeesett integetéssel
próbálta gyorsabb tempóra ösztönözni a felcsereket és sebesülteket.

Aztán a hajótest megrázkódott, és a Poe mögötti folyosó egy pillanat alatt a

lángok martalékává vált.

Visszafelé már nem mehettek, és az is látszott, ezt a tüzet képtelenség lesz

eloltani. Poe próbált gyorsabban haladni anélkül, hogy felborítaná a tartályt.
A hangárban, egy teherhajó rámpája előtt már várta őket C’ai Threnalli. A
legtöbb vadászpilótához hasonlóan most őt is az egészségügyi fregatt
evakuálásához osztották be. Az Anodyne egyre vadabbul dobálta magát a
rázúduló össztűzben, és mind érezték, a pajzsok már nem tarthatnak ki
sokáig.

***

A Supremacy hídján parancsnokló Hux tábornok elégedetten figyelte a

holografikus hadszínteret. Az osztott kivetítő egyik fele az Első Rend
hadihajóit mutatta, a másik pedig a Raddus t és a mellette sikló két kisebb
hajót.

– A vezérhajójuk még mindig lőtávolon kívül van, az egészségügyi

fregattjuk azonban lassan kifogy az üzemanyagból. Pillanatok alatt beérjük
– jelentette Peavey kapitány.

– Íme, a vég kezdete! – bólintott Hux. – Végezzenek vele! – Ahogy a

parancs elhangzott, a Supremacy orrütegei azonnal tüzet nyitottak. Az
Anodyne már így is meggyengült pajzsai még egyszer fölizzottak, aztán
végleg kihunytak. A következő sorozat pedig szabályosan kettévágta a
fregattot, ami pillanatok alatt szuper-forró gázokra és izzó fémcseppekre
robbant szét.
– Célpont megsemmisítve – jelentette Yago kapitány.

– Rendben – bólintott Peavey, és volt ebben a gesztusban valami

bocsánatkérő.

A Supremacy eredetileg Yago hajója volt, amíg Hux úgy nem döntött, hogy
erre költözik át a Finalizer ről. És mivel volt benne annyi realitásérzék,
hogy tudja, egy ekkora hajó irányításával egyedül nem boldogul, Peaveyt is
magával hozta – és azzal a lendülettel Yago kapitány nyakára is ültette.
Yago pedig – aki ugyanúgy a birodalmi hadiflottában kezdte a pályafutását,
mint Peavey –

ha fogcsikorgatva is, de tűrte. A két kapitány közötti érintkezés ezek után a

kölcsönös udvariasságra és hűvös távolságtartásra redukálódott, a
feladataikat azonban mindketten hibátlanul teljesítették. Ez a birodalmi
kiképzés és a több évtizedes szolgálat eredménye volt, amit Hux apja –
bármilyen őrült is volt – még megértett, a fia azonban már semmibe sem
nézett.

Yago ugyanúgy elviselte Huxot, ahogyan Peavey is, mert tisztában voltak
vele, hogy a tábornok napjai meg vannak számlálva. A szerencsecsillaga
addig ragyog fenn, míg végez az Ellenállással, pedig aztán jön csak a
feladat neheze. Egy egész igába hajtott galaxist kell az Első Rendnek
kordában tartania. És ehhez nem grandiózus hadműveletekre, hanem
logikára és kiváló szervezőkészségre volt szükség. Mindketten tudták, hogy
olyan próba lesz ez, amin az ifjabbik Hux pillanatok alatt elvérzik. Mert
hiába számított az ifjú tábornok újítónak és látnoknak, ezekre a
tulajdonságokra a galaxis pacifikálásához nem sok szükség volt. Peavey
háta mögött összekulcsolt kézzel állt a hatalmas panorámaablak előtt, és az
Ellenállás menekülő flottáját figyelte. Ha bármi reális esélyt látott volna rá,
hogy az ellenség erősítést kap, azonnal utánuk küldte volna a vadászait.
Azonban mivel erősítésnek nyoma sem volt, úgy döntött, nem teszi ki
felesleges veszélynek a pilótáit. Azon tűnődött, hogy Huxnak egy dologban
mégis csak igaza volt: ez a vég kezdete. Ő nyilván úgy gondolta, az
Ellenállásé. Peavey azonban tudta, hogy legalább annyira Huxé is.

***
Messze a Supremacy parancsnoki hídja alatt, az egyik gigantikus hangár
kellős közepén Phasma százados állt. Bár a hangár akkora volt, hogy nem
egy hadihajó elfért volna benne, ez csak egyike volt a lélegzetelállító
méretű vezérhajó raktereinek. Phasma lassan végighordozta a tekintetét a
falak mellett sorakozó TIE-vadászokon és kompokon, a lépegetőkön, a
feketébe öltözött pilóták és fehér-páncélos rohamosztagosok légióin, és
elégedetten bólintott. Készen

álltak.

Ha az Ellenállás végső kétségbeesésében úgy dönt, hogy valahol megveti a

lábát, és egy utolsó, mindent eldöntő összecsapásban vív meg az Első
Renddel, akkor Phasma seregei egyszer és mindenkorra végeznek velük. De
biztosra vette, hogy ennyi bátorság nem szorult beléjük. A galaxis legtöbb
lakója puhány volt, akik biztonságos helyen nőttek föl és élték az életüket,
mit sem tudva róla, milyen is valójában a világegyetem. A százados
azonban minden volt, csak puhány nem, és mire megtanult járni, már azzal
is tisztában volt, hogy a biztonság csupán hamis illúzió. Mert az élet csupán
a harcról és a túlélésről szól, semmi másról.

– Készüljenek, parancsnok! – bólintott oda krómsisakos fejével a mellette

álló szárnysegédjének. – Úgy hullanak a hajóik, mint a legyek, úgyhogy
hamarosan a mi időnk is eljön!

Poe teherhajója nem sokkal azelőtt hagyta el az Anodyne-t, hogy az Első

Rend vezérhajója darabjaira robbantotta az orvosi fregattot. Az Anodyne
lángjai egy pillanatig kétségbeesett arcokat világítottak meg. Volt, aki a
saját lábán jött, másokat úgy kellett támogatni vagy hordágyon hozni, de itt
voltak mind, szótlan, komor harcosok, az Ellenállás katonái, csupa bátor
fegyverforgató.

Akik most felnézni sem mertek. Zavartan bámulták a csizmájuk orrát, itt
egy szájszél, ott egy arcizom rándult meg… Nincs már bennük remény,
mert Holdo nem ad nekik rá okot! És Poe tartott tőle, hogy nem csupán az
Anodyne, de az Ellenállás lelke is odaveszett a lángok közt.

Tizenötödik fejezet
Rey komótosan sétált le az eső-áztatta lépcsőfokokon, de azért minden
egyes lépés előtt megnézte, hova teszi a lábát. A sors csúf iróniája lett
volna, ha mindazok után, amit átélt, és amit tennie kellett, hogy eljuthasson
erre a helyre, most épp egy nyálkás lépcsőfokon törné ki a nyakát.
Csubakkát a Falcon pilótafülkéjében találta – a vuki épp a fregatt hipertéri
jeladójával birkózott.

– Még mindig nem sikerült elérned az Ellenállást? – kérdezte a lány, a vuki

azonban csak a fejét rázta. – Na, mindegy, azért csak próbálgasd! És ha
sikerül, tudd meg, hol vannak… és hogy mi van Finnel! – Csubakka halk,
torokhangú morgással jelezte, hogy így lesz, Rey pedig lesétált a hajó
rámpáján, és ismét élvezettel fordította az arcát a záporesőbe.

Egy pillanatig eltűnődött rajta, vajon mit keres a rámpa aljában az a több
tucatnyi porg, és arra is kíváncsi lett volna, vajon Csubi minek vitt néhányat
még a pilótafülkébe is magával. Biztosra vette, hogy előbb-utóbb mind a
vuki gyomrában vagy a Falcon élelmiszerraktárában végzik majd, és bár
furcsának és némileg kegyetlennek érezte, hogy valaki holnap levágja
azokat, amiket ma háziállatként tart, Rey már megtanulta, hogy ez egy
hatalmas világegyetem, ahol minden fajnak megvan a joga, hogy a saját
szokásai szerint éljen.

A lány a Falcon alatt hevert, onnan nézte a szüntelen patakzó esőt. Néha
kinyújtotta a kezét, és elgyönyörködött az ujjain végigguruló
vízcseppekben. A Jakkun nem akadt a víznél értékesebb anyag, harcoltak
érte, kereskedtek vele, életet és halált jelentett… itt pedig annyi volt belőle,
hogy hagyhatták szabadon elfolyni. Tudta, hogy a gondnokok jókora
hordókba kigyűjtik az esővizet, a sziklák repedéseiben tenyésző növények
pedig mohón isszák föl, de még így is annyi volt belőle, hogy… Érezte,
hogy valaki áll mögötte, és ahogy felült és megfordult, a jókedve azonnal
elillant. Kylo Ren állt tőle néhány lépésre, és őt figyelte.

– Gyilkos! – sziszegte Rey, ahogy találkozott a pillantásuk. Ren lassan

közelebb sétált, de a lány most már nem hátrált meg. – Te valójában nem
vagy itt! – jelentette ki. – Nem érinthetsz meg, úgyhogy biztonságban
vagyok!
– Ahhoz képest, hogy biztonságban vagy, ideérzem a félelmedet – vonta
meg a vállát Ren. A férfi sápadt arcából hatalmas, sötét szemek fürkészték
Reyt, és a lány biztosra vette, a férfi figyelmét az arcán és a kezén
végigcsorgó vízcseppek sem kerülik el.

– Elkéstél! – mondta Rey dacosan. – Már megtaláltam Skywalkert!

Úgyhogy vesztettél!

– És hogy boldogulsz vele? – kérdezte Kylo Ren gonosz kis mosollyal. –

Elmondta már neked, mi történt azon az éjszakán, amikor leromboltam a
templomát? Elmesélte már, hogy miért tettem?

– Már mindent tudok, amit tudnom kell rólad! – szegte föl az állát a lány.

– Igazán? Nos… talán igen. Akkor is így néztél rám, amikor legutóbb
találkoztunk, és szörnyetegnek neveztél. – Alig két méterre állt Reytől, és a
lány azon tűnődött, vajon mi történne,

ha ebben a formájukban érintenék meg egymást. Vajon belelátnának

egymás elméjébe? Vajon kénytelen lenne ismét elviselni Ren gondolatait?
Vajon van rá mód, hogy egy galaxisnyi távolságból érintsék meg egymást?

– Tényleg szörnyeteg vagy! – bólintott Rey, aki tudta, sohasem fogja

elfelejteni, amit Ren a Takodanán művelt vele. Most azonban nem látott
sem gyűlöletet, sem cinizmust a férfi tekintetében, csak fájdalmat és
vívódást.

– Igen – mondta végül Kylo Ren csöndesen –, az vagyok. – Aztán már nem
volt sehol. Rey egy darabig az esőtől korbácsolt óceánt bámulta, és maga
sem tudta, mire vélje ezeket a különös jelenéseket. Aztán egy másik,
ismerős jelenlétet érzett meg, és ahogy megfordult, látta, hogy Luke már ott
áll a lépcsősor aljában, és őt várja.

***

A Supremacy fémszívének kellős közepén Kylo Ren állt mozdulatlanul, és

azt a pontot nézte, ahol az előbb még Rey volt. Valami furcsát érzett, és
ahogy lepillantott, esővizet látott a kezein.
Egy darabig értetlenül bámult, aztán ökölbe szorította a kezét, mintha ezzel
maga elől is elrejthetné a valóságot.

Tizenhatodik fejezet

Finn abban a pillanatban beleszeretett Canto Bightba, ahogy megpillantotta.

Hitetlenkedve bámulta a tengeröbölben ringatózó karcsú jachtokat és a
parton nyújtózó duracél és füstüveg épületóriásokat, melyek hotelek
tucatjainak adtak otthont. A város olyan volt, akár egy ragyogó, ékszeres
szelence, tele kivilágított sugárutakkal, hófehér járólapos utcákkal, meleg
fényű

lámpákkal teli zegzugos sikátorokkal, és a felhőkarcolók tövében megbúvó

régimódi épületekkel.

Rose nem merte megkockáztatni, hogy a kikötőben szálljanak le, mert

tartott tőle, hogy esetleg valaki fölismeri az Ellenállás hajóját, úgyhogy
inkább alacsonyan repültek, és a tenger felől közelítették meg a várost.
Alattuk, a tengerparti sétányokon párok andalogtak a napnyugtában
gyönyörködve, és gyerekek rohantak a szelíden tovagördülő hullámok után
vagy épp elől.

Finnt annyira lenyűgözte a látvány, hogy most sem remekelt a

navigációban, és a hajó végül orral előre, jókora zökkenéssel ért földet.
BB–8 méltatlankodó visítással szánkázott végig a pilótafülkén, és Rose-t és
Finnt is csak a biztonsági hevedereik rántották vissza. Méghozzá olyan
erővel, hogy a lány biztosra vette, a szíjak helyén még napok múlva is
csúnya véraláfutásai lesznek.

– Most meg mi a baj? – vonogatta a vállát Finn. – Végül is egy darabban

hoztam le a gépet, nem? – BB–8 tett néhány csípős elektronikus
megjegyzést, és Rose is csak a fejét rázta.

– Én még mindig azt gondolom, hogy nem jó ötlet a városon kívül hagyni a
hajót – dünnyögte Finn.

– Én meg azt gondolom, hogy sokkal rosszabb ötlet lenne bevinni a

kikötőbe, ahol van ellenőrzés, papírokat és azonosítókat kérnek… és ha a
kikötőben tetted volna le úgy a hajót, mint itt kint a parton, most nem egy
kráter mélyén csücsülnénk, hanem egy börtönben!

– De…

– Semmi de! És most indulás! Feladatunk van! – A homokos partról

viszonylag hamar eljutottak a városba vezető egyik sétányra, és onnan már
el sem lehetett téveszteni a kaszinók hívogató fényeit. A fákkal szegélyezett
út a város legnagyobb szerencsejáték-barlangjai és versenypályái előtt
haladt el. Annyi látnivaló akadt itt, hogy Finn azt sem tudta, hol áll a feje.
Bármerre is nézett, mindenhol lélegzetelállító, színpompás látványosságok
fogadták. Hol egy illatos virágokból álló kert, hol fantasztikus kinézetű
hologramok, amik mindenféle egzotikus gyönyörűségek ígéretével
próbálták becsalogatni valamelyik épületbe. A fiatalembert annyira
lenyűgözte az ezernyi új impulzus, hogy majdnem két luxus terepsikló elé
sétált. Masszív, áramvonalas városi masinák voltak, lenyűgöző erejű
hajtóművel, és olyan hús-vér pilótákkal, akik nem átallottak kihajolni a
gépből, csak hogy vázoljanak néhány anatómiailag nehézkesen
kivitelezhető ötletet az ostoba turistának, akit kis híján elcsaptak. Rose csak
az öklét rázta utánuk, és ő is megeresztett néhány olyan káromkodást,
melyek hallatán Finn fülig pirult, BB–8

pedig elismerően füttyentett.

– Hogyhogy ezek nem droid-pilótákat alkalmaznak? – morogta Finn.

– Olyat bármelyik turista megengedhet magának – magyarázta Rose. – Akit

itt tényleg fölvet a pénz, az hús-vér szolgákat fogad!

– Erre… nem is gondoltam – szabadkozott Finn, miközben a Canto Kaszinó

díszesen megvilágított bejáratához sétáltak. A kapu közelében tucatnyi
méregdrága sikló parkolt, melyeket halványan derengő energiamező óvott a
tolvajoktól.

– Ez nem csupán egy kaszinó, hanem hotel, bevásárlóközpont és étterem is!

– böngészte álmélkodva az ajtó melletti kiírást. – Egész pontosan huszonkét
étterem. Hogy az ördögbe fogjuk egy ekkora helyen megtalálni ezt a
mester-kódtörőt?
– Lehet, hogy ő fog megtalálni bennünket – szaporázta meg a lépteit Rose,
ahogy néhány libériás inas épp kinyitotta a kaput. – Mást sem kell tegyen,
mint megkeresi a két legcsóróbb öltözetű, legágrólszakadtabb kinézetű
vendéget… – Nem is kellett tovább magyarázza, Finn máris megértette,
mire akar kilyukadni. Merthogy odabent olyan emberekből és idegenekből
álló vendégsereg fogadta őket, melyhez foghatóval még sehol sem
találkozhattak. Akadt itt apró chadra-fan ugyanúgy, mint hosszú karú dor
namethi, ember éppúgy, mint neimoidi, mégis volt bennük valami közös:
mindegyikük öltözéke makulátlan. Hímzett köpenyeket, aranysújtásos
csadorokat és elegáns öltönyöket ugyanúgy lehetett itt látni, mint
napselyem mellényeket, ékköves diadémokat, és pókháló vékonyságú
anyagból készült fátylakat. És az ékszerek… Nem akadt fül, boka, ujj vagy
csukló, szárny, uszony vagy csáp, amit ne ékesített volna csillogó,
drágaköves, nemesfémből készült valami. A gazdagság ilyen hivalkodó
közszemlére tétele olyan fojtogató volt, hogy Finn egészen zavarba jött tőle.
Hát még amikor fölfigyelt rá, hogy szinte mindenki őket – az olajos
kezeslábast meg a darabokból összefércelt kabátot viselő madárijesztőt

– nézi! Finn legszívesebben a föld alá süllyedt volna, Rose azonban karon
fogta, és ellenállást nem tűrőn kezdte maga után húzni.

Legnagyobb meglepetésükre a kaszinó személyzete ugyanolyan szívélyes

udvariassággal fogadta őket, mint azokat a vendégeket, akik egy kisebb
hold árát aggatták magukra. A Külső

Gyűrűn használt egyik dialektusban köszöntötték őket, és azt sem tették

szóvá, hogy egy droidot is magukkal hoztak.

– Fantasztikus ez a hely! – lelkendezett Finn megújult optimizmussal.

– Nem igazán – dünnyögte Rose.

– Te most ugye csak tréfálsz?! Dehogynem! Nézz csak körül! Látod?

Körülöttük a világegyetem legpompásabb nyerőgépei csillogtak, kattogtak

és zakatoltak, és annyi fajta szerencsejáték akadt itt, hogy a
legfinnyásabbak igényeit is kielégítette. Az egyik asztalnál savareen
whistet, egy másiknál kuari zinbiddlet játszottak, és volt ott rulett is, ahol a
golyót apró, csillogó bogarak helyettesítették. A kapatos vagy egyszerűen
csak elkényelmesedett vendégek nagy számára való tekintettel számos
fekete-arany nyerőgépet lebegtetőrendszerrel szereltek föl, hogy szó szerint
a játékos orra elé lebegjenek, akinek csak a zsetonokat kellett bedobálni.

És bármerre is néztek, minden asztalon halmokban állt a pénz. A pult

mögött tucatnyi zöld egyenruhás csapos és mixer dolgozott megállás nélkül,
százszámra keverték a koktélokat, kit vigasztaltak, kinek gratuláltak, és
közben végeláthatatlan sorokban küldték a forgótálcával fölszerelt
felszolgáló-droidokat.

– Mihamarabb keressük meg azt a kódtörőt, és tűnjünk innen! – sziszegte

Rose.

Miközben a tömeget fürkészték, egy alacsony, sötét szemű idegen tántorgott

oda BB–8-hoz, és heves csuklások közepette zsetont dobott a kis droid
egyik diagnosztikai aljzatába. BB–8

méltatlankodva kezdett sipákolni, mire a részeg vendég megkapaszkodott

benne, hogy föl ne bukjon, és egy újabb maroknyi zsetont halászott elő a
nadrágzsebéből.

– Bár Rey is láthatná mindezt! – mondta Finn, miközben átnyomakodtak a

tömegen. Minden játékasztalnál megálltak egy pillanatra, és vörös plom-
virágot kerestek a vendégek öltözékén.

Mikor egyet sem találtak, már indultak is a következő asztalhoz.

– Muszáj ennyire sietnünk? – füstölgött Finn, aztán ahogy Rose mérgesen

fölmászott az egyik asztalra, hátha onnan jobban lát, azonnal elkapta a lány
ruhájának ujját. – Hát te meg mit művelsz?! – Rose akciója sokak figyelmét
fölkeltette, és néhány feketébe öltözött idegen, akikről messze lerítt, hogy
biztonsági őrök, már el is indult feléjük.

– Úgy nézem, te már el is feledkeztél a feladatunkról! – mondta dühösen a

lány. – Persze, ha abbahagynád a nyáladzást, és nem egyfolytában Reyn
járna az eszed, akkor talán már meg is találtuk volna, akit keresünk!
– Nem is nyáladzok! – tiltakozott Finn.

– Bokáig jársz a nyálban, barátocskám! Ami meg a kis barátnődet illeti,

biztos, hogy egyfolytában rá gondolsz! Érte még dezertálni is hajlandó lettél
volna… amit mellesleg nem értek, mert egy ember sohasem lehet fontosabb
egy ügynél! – Finn közben három joviálisan mosolygó suertont vett
szemügyre, de vörös plom-virágot náluk sem látott.

– Én egy olyan hadseregben nőttem föl, aminek mindössze egy célja volt –
mondta csöndesen a fiatalember. – Úgyhogy nagyon is tudom, milyen egy
ügyért harcolni. Aztán életemben először találkoztam valakivel, aki törődött
velem, és akivel végre én is törődhettem. És akkor rájöttem, hogy akár
egyetlen ember is fontosabb lehet bármilyen ügynél vagy eszménél.

Újabb csípős megjegyzésre számított, de Rose mintha megenyhült volna.

– És amikor visszajön, akkor olyan lesz, mint a régi történetek Jedi-

lovagjai? – kérdezte bizonytalanul, miközben lekászálódott az asztalról. –
Tudod, barna köpeny, meg ilyen kis patkányfarokba fogott haj…

– Rey mint Jedi-lovag? – csóválta meg a fejét hitetlenkedve Finn. – Nem

hiszem!

Aztán azt próbálta fölmérni, vajon hol viselhet egy xildec vörös
plomvirágot a kitines páncélján, de nem sikerült rájönnie.

– Akkor is más lesz – makacsolta meg magát Rose. – Idővel mindenki

megváltozik.

– Az kizárt! – makacsolta meg magát Finn. – Rey marad, amilyen volt.

Rose ezt a kijelentést meglehetősen szkeptikusan fogadta, aztán ismét karon

ragadta Finnt, és visszarángatta a forgatag közepébe.

– Meglátod, ő is, te is megtaláljátok a magatok útját!

– Hálás köszönet a bölcsességedért, Rose mester! – fintorgott a fiatalember.

– Bármikor, ifjú tanítvány! – legyintett nagyvonalún a lány.

– Amikor ismét találkozom vele, Rey ugyanolyan lesz, mint volt! Tudom!

A lány erre azonban már nem reagált.

***

BB–8 még mindig a pöttöm, részeg idegennel birkózott, akinek sikerült

elnyernie vagy tíz zsetonját. A kis droid biztatóan csipogott, elégedetten
villogtatta a diagnosztikai fényeit, aztán lemondó elektronikus sóhajjal
biztosította együttérzéséről a vesztest. Rose közben talált egy félig nyitott
bárt, ahonnan egy jókora erkélyre sétáltak ki. A hátuk mögött a kackiás
bajszú, zöld-fehér libériás mixer épp egy hatalmas tálcát pakolt meg
színpompás koktélokkal. Itt is feltűnést keltettek az ágrólszakadt
kinézetükkel, azonban Rose már nem törődött a gúnyos oldalpillantásokkal.

– Azt hiszem, mostanra már az egész kaszinót átfésültük morogta Finn. –

Hol lehet ez az alak?

Gondolod, hogy esetleg egy másik ilyen műintézményben…

Váratlanul fülsiketítő robaj hangzott föl, és a bárpulton minden pohár

összekoccant.

– Ez vajon az, amire gondolok? – csillant föl Rose szeme, azzal már ott is
termett a balkon korlátjánál.

– Hé, mi folyik odalent? – rohant oda Finn. Alattuk, a hatalmas, ovális

versenypályán tucatnyi, a szivárvány minden színében csillogó, testhezálló
öltözetű zsoké tűnt föl, hosszú fülű, hosszú lábú nyurga lényeken lovagolva.
– Hát ezek meg mik? – kérdezte Finn, aki elképedve figyelte a csupa-fül-
csupaláb lények száguldását. Még neki is, aki nem sokat konyított a
repüléshez, olyannak tűntek, mint a csillagvadászok hús-vér megfelelői.

– Fathierek – suttogta Rose elbűvölve. – Gyerekkorunkban ezek voltak a

testvérem kedvenc állatai… bár igazából élőben egyszer sem láttunk ilyet.
De ezek… gyönyörűek!
– Ez az egész hely gyönyörű! – bólogatott Finn. – Nem is értem, hogy miért
utálsz itt lenni.

– Hát akkor nézz csak körül jobban! – javasolta Rose. Finn az egyik
rögzített elektromos távcsőhöz lépett, és lassan körbeforgatta. Ezen
keresztül már tisztán látta a zsokék elektromos ostorait is, amikkel még
nagyobb erőfeszítésre sarkallták a hátasaikat. – Én és a testvérem egy
szegény bányászvilágon születtünk – magyarázta Rose, és megszorította a
kezeslábasa alatt viselt medált. – Az Első Rend minden használható ércet
kibányászott a bolygónkon, aztán fegyvereket gyártott belőle, amit
legelőször a mi világunkon próbált ki. Elvették tőlünk minden értékeset és
használhatót… és végül, amikor már nem maradt más, az életünket is.

Ahogy Finn fölnézett, látta, hogy Rose szabályosan reszket a dühtől.

– Mégis mit gondolsz?! Mivel foglalkoznak ezek a gazdag kaszinójárók?! –

mutatott végig a

balkonon tolongó, jókedvűen cseverésző és nevetgélő vendégeken. –

Jelenleg egyetlen olyan üzletág van a galaxisban, ami ennyire jövedelmező!

– A háború – suttogta Finn.

– Ezeknek a vendégeknek a java közvetlenül vagy közvetve, de fegyverrel

kereskedik – folytatta Rose. – Sokan közülük talán épp az Első Rendnek
adják el. És elég erre gondolnom, és máris késztetést érzek, hogy beverjek
pár orrot! – Finn nem tudta, hogy mit mondhatna, és míg a megfelelő
szavak után keresgélt, BB–8 gurult oda hozzájuk izgatott füttyözéssel.

– Vörös plom-virág? – ragadt át Rose-ra is a droid izgatottsága. – Hol?

Tizenhetedik fejezet

Rey egy sziklatömb előtt állt, és gyakorolt. A Jakkun egy napig sem
hanyagolhatta el a botvívást – azon a helyen mindig akadt, aki egy kulacs
vízért is szívesen átvágta volna a torkát, és a lánynak már fiatalon meg
kellett tanulnia megvédenie magát a sivatagi rablóktól és a többi
roncsvadásztól. Azóta azonban, hogy megérkezett erre a szigetre,
elhanyagolta a gyakorlást, amit most már szívből bánt. Azonban az, hogy
némileg berozsdásodott, most lehetőséget biztosított a számára, hogy
levezesse a csalódottságát, és némileg kitisztítsa a gondolatait. És itt most
nem voltak titokzatos Jedi-tanítók és kísérteties jelenések, hogy eltereljék a
figyelmét, csak ő, a kő és a bot.

Rey percnyi pihenőt sem engedélyezett magának addig, amíg teljesen

leizzadt, és az izomláztól sajogni kezdtek a vállai. Akkor megpihent egy
kicsit, és miközben a botjára támaszkodva szemezett a köréje gyűlt
kíváncsian pislogó porgokkal, a pillantása Luke fénykardjára tévedt.

Mi lenne, ha tennék vele egy próbát? Végül is miért ne? A zsákból

előhúzott ősi fegyver egészen másként állt a kezében, és bár a markolat
súlyos volt, hiányzott belőle a bot forgatásakor keletkező nyomaték. Ennek
ellenére volt egy olyan érzése, hogy a kard- és a botvívás alapvetően
mégsem különböznek olyan sokban. Idővel azonban kezdett olyan érzése
lenni, mintha a fénykard életre kelt volna a kezében. Mintha lett volna
benne valami, ami segített fókuszálni az Erőt, és szinte vezette Rey kezét.
Láthatatlan energiák sűrűsödtek meg körülötte, és a kard zúgása egyre
erősebb visszhangot vert a lelkében. Már nem érezte a bőrén végigcsorgó
izzadságot, sem a tagjait béklyózó fáradtságot. Nem volt már más, csak ő és
a kard, amivel szinte egybeforrt.

Támadás és hárítás, pördülés és újabb támadás, és egyre inkább úgy érezte,

a kard nem egy fegyver a kezében, hanem a teste meghosszabbítása.

– Lenyűgöző! – szólalt meg a háta mögött Luke. Ez a hang zökkentette ki

Reyt a transzból, és ahogy megfordult, megtántorodott egy pillanatra, és
nem sikerült idejében visszahúznia a kardot.

A méter hosszú energianyaláb immáron nem a levegőt hasította, hanem a

kőtömböt – amin korábban a botvívást gyakorolta –, és játszi
könnyedséggel vágta ketté. A súlyos sziklatömb megbillent, majd néhány
porgot is magával rántva a mélybe zuhant. Rey azonnal kikapcsolta a
kardot, és a sziklameredély szélére kuporodott. Az aláhulló kőtömb letarolta
a fél hegyoldalt, magával sodorta a gondnokok egyik kézikocsiját, aztán
hangos csobbanással hullt az óceánba. A hegyoldalban sürgölődő
gondnokok bosszús cserregéssel bámultak fölfelé, és Rey egy pillanatra
legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.

***

A napok lassan már a nyugati láthatár mögé buktak, amikor Rey és Luke
ismét beléptek a Jedi Templomba.

– Szóval? – állt meg Rey a kopott mozaikpadló egyik végében.

– Szóval…

– Nem, Skywalker mester, ezúttal maga kezdi! – rázta meg a fejét a lány.

– Hát jó – sóhajtott Luke. – Megmutattam neked, nem kell Jedinek lenned

ahhoz, hogy képes légy használni az Erőt. Szóval… mi szükséged van a
Jedi-rendre? – Rey gyanakodva méregette a férfit. Ez biztos csak valami
újabb próba. Számtalan történetet hallott arról, mire is volt képes Luke
Skywalker az Erő segítségével, és azt is látta, hogy mit tud Kylo Ren. És…
bár magának sem szívesen vallotta be, de őbenne is ott növekedett ez a
hatalom, ami egyszerre töltötte el félelemmel és izgatott várakozással. De
abban ő is biztos volt, hogy egyetlen ember – bármilyen erőknek is
parancsol – nem fogja tudni térdre kényszeríteni az egész Első Rendet.

– Hogy szembeszálljon a sötétség erőivel – mondta végül Rey. – Annak

idején, ezer meg ezer nemzedéken keresztül a Jedik voltak a béke őrei és a
fény védelmezői a galaxisban. És már az alapján, ahogy nézel, ki merem
jelenteni, hogy megint valami ostobaságot mondtam…

Luke mosolyogva tanulmányozta a padlót díszítő mozaikot, és Rey

eltűnődött rajta, ezt vajon kik és mikor készíthették.

– A több ezer nemzedékkel kapcsolatban igazad volt – bólintott Luke. – Azt

azonban jobb, ha tudod, miután az írmagjukat is kipusztították, a Jediket is
romantikus legendákba öltöztették. De ha minden mítoszt és legendát
lehántasz róluk, szigorúan csak a tényeket nézed, és végigköveted a Jedik
történetét a Sithek felbukkanásától egészen a Köztársaság bukásáig, akkor
láthatod, hogy az örökségük nem több öntelt képmutatásnál és tévedések
sorozatánál.

– Ez nem igaz! – tiltakozott a lány, és döbbenten bámult Luke-ra. Ha ő volt

a Rendjéből az utolsó, akkor a galaxis védelmezőjének kellett volna lennie,
a béke őrzőjének, és nem olyasvalakinek, akiben ennyi kétség lakozik. A
világegyetemben így is túl sokan akadtak, akik szerették volna lejáratni a
Jediket, úgyhogy neki tényleg nem kellett volna beállnia ebbe a sorba.

Ez már a legkevésbé sem tűnt próbának.

– A Jedikról mindennél többet elmond, hogy a hatalmuk csúcsán engedték,

hogy egy Sith kormányozza a Köztársaságot, majd Birodalmat kovácsoljon
belőle, őket pedig az utolsó szálig kiirtsa – folytatta Luke. – Sőt ha már itt
tartunk, a Darth Vader néven ismert szörnyeteg kiképzéséért és
megszületéséért is egy Jedi-mester volt felelős.

A lány egyre kevésbé értette ezt az egészet. Már az is épp elég nyugtalanító
volt, hogy Luke megtagadta a Jedik örökségét, de az, hogy a saját örökségét
is semmibe vette, egyenesen riasztónak tűnt. Rey nem először gondolkodott
már el azon, vajon az önkéntes száműzetés és a magány nem bomlasztotta-e
meg Luke Skywalker elméjét. De elég volt a nap-cserzett bőrű, szakállas
Jedi kék szemeibe nézni, hogy lássa, nincs ott semmiféle őrület – csak
szomorúság.

– Luke Skywalker vagyok, az élő legenda – mondta a férfi halkan. – Sok

éven át egyensúly volt az Erőben. Én nem vettem magam mellé tanítványt,
és a sötétség sem vált erősebbé. De aztán megszületett Ben, az unokaöcsém,
és benne sűrűn és erősen buzgott a Skywalker-vér. Én pedig voltam olyan
önhitt, hogy azt gondoltam, képes leszek tanítani. Hogy át tudom adni neki
a tudásomat, és akkor nem én leszek az utolsó Jedi.

A tekintete a távolba révedt, egy másik helyre, egy másik időbe. Akkor is
így nézett, amikor ő

és Rey először találkoztak azon a hegytetőn, és a lány kényelmetlenül

gondolt bele, talán épp az ő
érkezése volt az, ami rákényszerítette Luke-ot, hogy ismét fölszakítsa a régi
sebeket, és szembenézzen azokkal az okokkal, melyek annak idején rábírták
a családja és a barátai elhagyására.

– Han… ő ellene volt – mondta Luke. – Leia azonban rám bízta a fia életét.
Bent és még vagy egy tucatnyi padavant magam mellé vettem, és elkezdtem
őket tanítani. És mire ráébredtem, hogy nem vagyok méltó ellenfele az
unokaöcsémben növekvő sötétségnek, már túl késő volt.

– Mi történt? – kérdezte Rey csöndesen.

***

Ben Solo – már nem kisfiú, de nem is férfi – meglepetten és ijedten felnéz. A
nagybátyja, Luke éjnek évadján bejött a kamrájába, és most felette áll.
Fegyvert ugyan nem lát nála, de a mestere arcát gond felhőzi, és az Erő
veszélyt jelezve háborog. Ben felemeli a kezét, de nem a nagybátyja, hanem
a mennyezet felé nyújtja. Rákényszeríti az akaratát a kövekre, és azok
lezúdulnak, egyenesen Luke-ra. Hogy összezúzzák és eltemessék…

***

– Nyilván úgy gondolta, hogy meghaltam – mondta Luke. – Mire sikerült

kiverekednem magam a kősírból, a templom már lángokban állt, ő pedig a
tanítványaim egy részét magával vitte, más részét lemészárolta. Leia Snoke-
ot hibáztatta, én azonban tudtam, hogy mindez az én hibám.

Mert én hibáztam. Ez az én bukásom volt. Luke Skywalker Jedi-mester

voltam, élő legenda…

úgyhogy mindezt előre kellett volna látnom, és meg kellett volna tudnom
akadályozni.

– A galaxisnak akkor is szüksége van legendákra! – mondta Rey teljes

meggyőződéssel. –

Nekem pedig egy mentorra, aki utat mutat. És nem ön hagyta cserben Kylo
Rent, hanem ő hagyta cserben magát! Én nem fogom. – Luke egy darabig
némán mérlegelte a hallottakat, és mikor ismét megszólalt, a hangja rekedt
volt a keserűségtől.

– Nem is tudom, ki a veszélyesebb: a tanítvány, aki a vesztemre tör, vagy

az, aki olyanná akar válni, mint én. – Egy darabig csak a szél zúgását és a
madarak vijjogását lehetett hallani, aztán furcsa érzés telepedett a lányra.
Valami közeledik. Kisietett a sziklapárkányra, ahol meditálni szoktak, és
ahonnan egészen a horizont pereméig el lehetett látni. És hat régimódi,
fából ácsolt hajót pillantott meg, melyek a sziget felé tartottak. Rey
megdermedt. Úgy tűnt, megtalálták őket.

– Egy vad törzs harcosai – állt meg mögötte Luke –, akik minden hónapban
átvitorláznak a szomszédos szigetről, hogy kifosszák a gondnokok faluját.

A lány izmai megfeszültek, és ugrásra készen mérlegelte a helyzetet. A

hajók valamivel északabbra fognak kikötni, nem messze attól a ponttól,
ahol a gondnokok faluja állt. Ha azonnal indulnak, talán még azelőtt
odaérnek, hogy a vitorlások partot érnének.

– Gyerünk! – kiáltotta. – Meg kell állítsuk őket!

A Jedi-mester azonban tapodtat sem mozdult, mire Rey is megtorpant.

– Mi… mire várunk?

– Tudod, mit tenne ebben a helyzetben egy igazi Jedi? – kérdezte Luke
olyan komótosan, mintha semmi sem sürgetné őket. – Semmit.

– Micsoda? Ez ugye nem valami újabb próba? De hát ki fogják őket

fosztani! Segítenünk kell nekik!

– Ha erővel szállsz szembe velük, visszavonulnak, csak hogy jövő

hónapban még többen jöjjenek. És akkor már nemcsak fosztogatni, de
öldökölni is fognak. Te itt leszel jövő hónapban, hogy segíts nekik? És
utána? – Rey kétségbeesés szülte dühvel figyelte a percről percre közelebb
érő hajókat, és a lelki szemeivel máris tüzet és halált látott. – Érzed a
benned gyülemlő haragot? –
kérdezte Luke csöndesen. – Az ősi Jedi-kódexek arra tanítanak, hogy ne is
foglalkozz vele, és csak akkor cselekedj, amikor az egyensúly fenntartása
ezt megköveteli. Még akkor is, ha emiatt mások megsérülhetnek. – Ó
igazán?! Akkor a pokolba a régi Jedi-kódexekkel! Azzal megperdült, és
futásnak eredt. – Rey! – kiáltott utána Luke. – Várj! – De Rey már épp elég
ideig várt.

***

A mester-kódtörő pont úgy nézett ki, ahogy Finn elképzelte: jóképű, fiatal
ember férfi volt, a hajában egyetlen hófehér tinccsel, és vékony, ápolt,
gondosan nyírt bajusszal. Makulátlanul tiszta gyapjúöltönyt viselt, széles,
divatos bőrövet, platinagyűrűt, és a vállára omló köpenyen egy vörös
virágot formázó brosst. Az egyik játékasztalnál állt, szájtáti nézősereg
gyűrűjében. A jobbjában két kockát rázott, a baljával pedig egy magas,
vörös hajú nő derekát ölelte át. A nő vagyont érő, csupa csipke
ruhakölteményben pompázott, és valamilyen ügyes fortéllyal úgy rendezte a
frizuráját, hogy a geometriai formákra nyírt tincsek szabályosan lebegtek. A
kódtörő a nőre kacsintott, aztán elgurította a kockákat, és elégedett
vigyorral söpörte be a tömeg áhítattal teli moraját.

Az idő mintha lelassult volna, miközben Finn, nyomában Rose-zal és BB–

8-cal, utat tört a páros felé. A fiatalember a zsigereiben érezte, hogy most
már minden rendben lesz. Megtalálták, akire szükségük van, időben vissza
fognak érni, hogy megmentsék a flottát, és végül az Ellenállás győz majd.
Aztán egyszer csak egy savanyú ábrázatú abednedo állta el az útját, és rájuk
mutatott.

– Igen, ezek azok az alakok. – Mielőtt Finn tiltakozhatott volna, vagy

egyáltalán megkérdezhette volna, hogy miről is van szó, két rendőr bukkant
elő a tömegből. Valamit magyaráztak, de hogy szemetelésről vagy tilosban
való parkolásról beszéltek, a fiatalember már nem figyelte. A figyelmét
túlságosan is lekötötte a rendőrök kezében lévő elektromos ösztöke.

Nem hiszem el, hogy ez mindig velem történik! – futott át az agyán a

gondolat alig egy tizedmásodperccel azelőtt, hogy az áramütéstől sötétbe
borult volna a világ.
 ***

Rey úgy érezte, bárhogy is igyekszik, a lépcsősornak sohasem lesz vége. Az

utolsó néhány-száz métert már a hegyoldalban tette meg őrült
bakugrásokkal, és közben a zsák mélyéről Luke fénykardját is előhúzta.
Elszáguldott az ősöreg, kiszáradt fa mellett, ahol Luke a Jedi-kódexeket
őrizte, és a lába pillanatok alatt rátalált a gondnokok falujába vezető
ösvényre. Innen már a parti fényeket és az alkonyi félhomályban világító
fehér vitorlákat is látta. Elkéstem! – hasított a lányba a felismerés, és a
haraggal kevert kétségbeesés még nagyobb erőfeszítésre sarkallta.

Luke azt mondta, hogy ezek a fosztogatók minden hónapban eljönnek, ami
azt jelentette, hogy ő már számtalan alkalommal látta, ahogy kikötnek, és
feldúlják a gondnokok faluját. Vajon hány

éjszaka állt már azon a szirten, figyelte a lenti eseményeket – és nem tett
semmit? Nem értette, hogy lehet erre bárki is képes, és megfogadta, hogy
ezeknek a rablóportyáknak itt és most véget vet. Tudta, hogy ez alig több,
mint csepp a tengerben – ugyan ki emlékszik majd egy megmentett falura,
amikor az Első Rend egy egész csillagrendszert pusztított el? –, de Rey úgy
gondolta, ha már az egész galaxisnak nem szolgáltathat igazságot, legalább
ennek a falunak próbál.

Aktiválta a fénykardot, és az ősi Jedi-fegyver megnyugtatóan zümmögött

föl a kezében. Ahogy még közelebb ért, már a kiáltozást is hallotta.
Átszökkent egy kerítésen, vicsorogva emelte a feje fölé a fénykardot…
Aztán megtorpant. Terített asztalokat látott, sült halból és fűszeres
hínárkenyérből álló szerény vacsorát, a poharakban gyöngyöző, alkoholos
italokat, középütt pedig, az asztaloktól körülvett tánctéren helyieket és
idegeneket, akik összekapaszkodva, jókedvűen ropták. Az idegenek
ugyanabba a fajba tartoztak, mint a gondnokok, és a helybéliektől csak a
színes gyapjúköpenyeik és sapkáik különböztették meg őket. Rey
mészárlásra számított, és ehelyett egy mulatság kellős közepébe csöppent.
Úgy állt ott vicsorogva, dühösen villogó tekintettel, kéken izzó fénykarddal
a kezében, akár a háború istennője, a táncolók azonban ahelyett, hogy
riadtan elszaladtak volna előle, kiáltozva, integetve invitálták maguk közé.
Rey kényszeredetten visszaintett, mire a mulatozók csak még buzgóbban
hívogatták. Most, ahogy az adrenalin kezdett kiürülni a szervezetéből,
érezte, hogy szúr az oldala, és nagyon szédül. A mulatozók képe összefolyt
a szeme előtt, de még így is látta, hogy az egyik lócán Csubakka trónol, és
egy jókora fakupával a kezében bőszen magyaráz valamit R2–D2-nek.
Ahogy észrevették, ők is jókedvűen üdvözölték a lányt.

– Ez most komoly?! – zihálta Rey. Még akkor is a hold-sütötte óceánt

bámulta, amikor Luke Skywalker végre leért a hegyről, és odaballagott
hozzá. – Fosztogatók? – kérdezte a lány dühösen.

– Maga szerint ez vicces volt?

Luke, becsületére legyen mondva, legalább megpróbált úgy tenni, mintha

zavarban lenne.

– Sajnálom, de nem gondoltam, hogy… szóval olyan hirtelen elrohantál,

és… – A zenészek közben egy új nótába kezdtek, egy idegen,
szívbemarkoló dallamba, amiről a lánynak akaratlanul is a végtelen, üres
óceán jutott az eszébe. Aztán Luke a kezét nyújtotta, és táncolni hívta.

– Én még soha az életben nem táncoltam – vallotta be Rey szégyenkezve.

– Egy bonthiai kalózcsapat ellen sem harcoltál soha egyedül – mosolyodott

el Luke. – De mindig van egy első alkalom.

– Csak ez sokkal félelmetesebb, mint kalózokkal verekedni…

Luke időjárástól és munkától megkérgesedett tenyerébe fogta a lány kezét,

aztán lassan, ügyelve a lépésekre és a zene ritmusára, vezetni kezdte,
mindaddig, amíg Rey is rá nem érzett a tánc lényegére. Luke jó táncosnak
bizonyult, és hamarosan már Rey sem érezte magát kívülállónak a
táncmulatságon.

– Komolyan azt hittem, hogy bajban vannak – mondta egy idő után a lány.
– Én csak… segíteni akartam nekik!
– Épp erről beszélek – bólintott Luke. – Az Ellenállásnak ilyen fiatal,
életerős, bátor emberekre van szüksége, nem olyan megkeseredett
vénségekre, mint én, akik az idők végezetéig a régi hibáikon rágódnak.
Érted már, hogy miért nem térhetek vissza veletek?

– Én csak azt értem, hogy a barátaim halálos veszélyben vannak, és

segítségre van szükségük –

engedte el a lány a férfi kezét. – És tudja, mit mondok? Luke Skywalker

legendája, amit maga annyira gyűlöl… én hittem benne! De most már
látom, hogy hiba volt.

Azzal hátat fordított a férfinak, és eltűnt a sötétben.

Tizennyolcadik fejezet

Az Ellenállás összes katonája, technikusa és droidja hallott már arról, hogy

Poe Dameronnak nem erős oldala a várakozás. Amikor egy X-szárnyúban
ült, tudta, kik az ellenségei, kik a barátai, kik a semlegesek, és hogy mit tud
elérni egy-két rácsapással. Tudta, mennyi kárt tud okozni, mennyi sérülést
visel el, és ezeknek megfelelően hozott döntéseket. És ha valami elromlott,
BB–8

rendszerint helyrehozta. Ebből hirtelen semmi sem volt igaz. Az Ellenállás

legtöbb vadászgépe –

köztük a Fekete Egyes – űrporrá vált, és a kevés megmaradt géppel

nekimenni harminc csillagrombolónak öngyilkosság lett volna, még Poe-
nak és a hozzá hasonlóan tapasztalt pilótáknak is.

De a tetejébe még BB–8 is eltűnt. Pár órás keresgélés után Poe rájött, hogy
a droidja elkísérte Rose-t és Finnt a kettejük sietve kitalált küldetésére. Nem
hibáztatta ezért a droidját. A legszívesebben ő maga is ezt tette volna. Ami
Holdót illette, Poe a kettejük összecsapása óta kerülte a nehézcirkáló
ideiglenes hídját – senkinek sem lett volna jó, ha elveszíti a türelmét, és a
végén bezárják a saját hálókabinjába. Így aztán folyamatosan körözött az
étkező, a kórház és a készenléti helyiség körül, beszélt a pilótákkal, és
megpróbálta jobb kedvre deríteni őket.
De nem ment, és ezt ő ugyanolyan jól tudta, mint ők. A cirkáló alsó szintjeit
most már őrizni kellett, mert gyakran futottak be jelentések arról, hogy
demoralizált katonák és hajózók megpróbáltak elmenekülni a
mentőkabinokkal. Poe megértette a kétségbeesésüket. Az Ellenállás két
megmaradt hajójának mindössze arra futotta az erejéből, hogy az Első Rend
ágyúinak lőtávolságán kívül maradjanak, de nem szökhettek el az üldözők
elől. Csakis egyvalami változott: az üzemanyag mennyisége, ami percről
percre csökkent. Meddig tart még ki a készlet? Hat órát?

Hetet, ha szerencséjük van? És ilyen körülmények között mit számít az a

plusz óra?

Poe megnézte a kommunikátorát, hátha nem vett észre egy Finntől és Rose-
tól érkezett üzenetet abban a néhány percben, ami azóta telt el, hogy
utoljára megnézte. Semmi…

Megpróbálta elképzelni, hogy ez csak azért van így, mert a társai éppen
most érték el a nyomkövető vezérlőjét, és mindjárt megmentik a
megsemmisülés felé hajózó Ellenállást – és nem azért, mert meghaltak,
vagy mert bilincsbe verve kuporognak egy vallatócella mélyén. Mialatt ide-
oda bolyongott a Raddus fedélzetein, a Holdóval kapcsolatos problémája
miatt emésztette magát.

Hiába voltak szövetségesek, nem szívesen repült volna úgy, hogy az

admirális a kísérője. De mi van, ha a nő nem is szövetséges? Mi van, ha
valójában ellenség? Ezt azért Poe nehezen tudta volna elhinni, de hát Holdo
indítékai nem is számítottak. A tettei, pontosabban a tetteinek hiánya oda
vezetett, hogy az ellenállók tehetetlenül és kétségbeesetten sodródtak
csupán, méghozzá egy olyan időpontban, amikor a legnagyobb szükségük
lett volna a reményre.

Poe rájött, hogy bolyongás közben véletlenül visszatért a tiszti szintre,

pontosan ahhoz a kabinhoz, amelyben Leia feküdt. Összeszedte magát,
megnyomta a nyitógombot, és belépett a rögtönzött gyengélkedőbe. Az ágy
végénél álló orvos-droidok éppen csak egy pillantást vetettek rá, aztán
tovább dolgoztak. Poe odabiccentett C–3PO-nak, és az Ellenállás vezetője
fölé hajolt. A fehérre sápadt hercegnő mozdulatlanul feküdt, a szemét
lehunyva. Poe nem először döbbent meg azon, hogy Leia mennyire kicsi –
egy apró termetű, törékeny asszony. Sok teremtménynek ez volt az első
benyomása, amikor először találkozott vele, de ez gyorsan elpárolgott,
amikor Leia valamiért vitába szállt velük. Az elszántsága, a szenvedélye, a
puszta akaratereje keményen cáfolta a méretét, és számos látogató utóbb
úgy emlékezett rá, hogy sokkal nagyobb, mint amekkora a valóságban volt.

– Hogy van a tábornok, 3PO? – kérdezte halkan Poe, és szeretett volna

kisimítani egy kósza hajtincset Leia homlokából, de nem mert ilyen
bensőséges dologra vetemedni.

– Az alapvető életfunkciói stabilak, Dameron százados – jelentette a

protokoll-droid. – A legtöbb elszenvedett traumát a robbanás lökéshulláma
okozta. Bár nincs orvosi programom, természetesen sokkal alkalmasabb
vagyok a bioadatok értelmezésére, mint azok, akik nem rendelkeznek
tapasztalatokkal ezen a területen. Ennélfogva… – C–3PO tovább locsogott
testen belüli gázképződésről, oxigénhiányról, és sugárzásról, de Poe nem
sokáig hallotta a szóáradatot, mert a gondolatai elkalandoztak. Leiát nézte,
és azt próbálta sugallni neki, hogy térjen magához, hogy jöjjön vissza
azokhoz, akiknek oly nagy szükségük van rá. – Úgy veszem észre,
Dameron százados, hogy nem figyel rám – jegyezte meg kissé sértődötten
3PO.

– Bocsánat, mit is mondtál utoljára?

– Akkor megismétlem, százados: nem az én feladatom kimondani, de mi

lenne, ha egy kicsit jobban bízna Holdo admirálisban? A hercegnő
bizonyosan bízott benne.

– Megfontolás tárgyává teszem a javaslatodat, 3PO – felelte Poe. Az igaz

volt, hogy Leia Organa bizalmát nem egykönnyen lehetett kivívni, és a
barátsága még ennél is ritkább ajándék volt.

Viszont mindenki követ el hibákat – még a tábornok is. És azt minden

vadászpilóta tudta, hogy akár egyetlen hiba is végzetes lehet, főleg ha rossz
pillanatban következik be.

Tizenkilencedik fejezet
Rose nem adta fel. Abban a pillanatban, amikor kiszúrta a Canto Bighti
rendőrség szürke és kék egyenruháját viselő őrt a börtön félhomályában, a
rácsnál termett, és azt ordította, hogy őt és Finnt azonnal ki kell engedniük,
vagy legalábbis lehetővé kell tenniük számukra, hogy ügyvédet
szerezzenek.

– Ez egy óriási tévedés! – állította kitartóan, mialatt az őr továbbment, és az

izzórúdja fényét a szomszédos cellákban fekvő rabokra irányította. – Nem
csináltunk semmit!

– Belevágódtak a kompjukkal egy nyilvános partszakaszba – vágott vissza

az őr anélkül, hogy Rose-ra nézett volna.

– Ó, nagyon sajnálom… És mi történt, összetörtük a homokot? A homokot

nem lehet összetörni!

Az őr zavartalanul folytatta útját.

– Hé, ne… ne már! – mondta Rose, amikor az őr befordult a sarkon, és

eltűnt a szeme elől.

Nekidőlt a rácsnak, majd lejjebb csúszott. Most, hogy az őr elment, Finn

beékelte magát a cella sarkába, és piszkálni kezdte a zárat, közben
igyekezett feleleveníteni magában azokat a technikákat, amiket az Első
Rend kiképzői tanítottak neki. Rose körbe-körbe járkált, és újra meg újra
körülnézett. Amennyire meg tudta állapítani, a cellában lévő többi rab vagy
aludt, vagy részeg volt, vagy halott. Innen nem kaphattak segítséget, és ő
úgy látta, hogy Finn sem igazán boldogult a szerkezettel, bár egyelőre
kitartott. Finn feszegetni kezdte a zárat, mire valami sípolt.

Rose meglepetten nézett oda, és már-már feltámadt benne a remény, ám azt

látta, hogy egy fedőlap siklik a zár elé, és teljesen eltakarja. Finn a falnak
dőlt, és csalódottan fújt egyet.

– Ez a valami, ami kudarcba fulladt, ez volt a tervünk – mondta letörten. –

Ha nincs tolvaj, aki bejuttat minket abba a csatahajóba, nincs tovább. A
flottánk kifut az időből. Végünk van. Ami azt jelenti, hogy Reynek is vége.
– Rey, Rey, Rey, mindig ez a Rey. Rose lépett egyet Finn felé, azzal a
szándékkal, hogy most tényleg lecsapja. Mi csinálhatnak vele, ha megteszi?
Börtönbe küldik?

– Miért bízzak én benned? – kérdezte.

– Olyan az arcom, mint egy csecsemőé – emlékeztette őt Finn.

– Te egy önző áruló vagy! – Finn felnézett.

– Mert meg akarom menteni a barátomat? Te is ugyanezt tennéd a

helyemben.

– Én nem – állította Rose.

– Tényleg? Ha lett volna rá lehetőséged, nem próbáltad volna megmenteni a

testvéredet?

Ez már sok volt. Rose elfordult, tett két lépés, és megtaszította a férfit. Finn
a dühkitöréstől annyira meglepődött, hogy elhallgatott. Annyira döbbenten
– és sebzetten – nézett, hogy Rose végül azt tapasztalta, hogy a haragja
alábbhagy, és a helyét a fáradtság undok érzése foglalja el.

Tudta, hogy vége. Hogy itt fognak kuporogni ebben a cellában, mialatt az
Ellenállás elhal, és azután akármi történik velük, már nem számít
különösebben.

– Na, én meg tudom csinálni – mondta ekkor valaki.

– Tessék? – kérdezte Rose inkább bosszúsan, semmint kíváncsian. Az egyik

fogolytársuk felült a priccsén, és álmosan pislogva nézett le rájuk.
Elhanyagolt és megviselt volt, a kócos hajától kezdve borostás képén át
egészen mocskos, gyűrött nadrágjáig. A férfi lustán számba vette a holmiját
– egy pár széttaposott bakancsot, és egy szakadozott sapkát –, aztán
vakarózni kezdett, és olyan helyekre is benyúlt, ahová nem illett volna
mások előtt.

– Bocsánat – mondta szenvtelenül és hanyagul –, de végighallgattam az

unalmas locsogásotokat, mert voltatok szívesek hangosan beszélni, mialatt
én aludni próbáltam. Kódtörő?
Tolvaj? Én meg tudom csinálni. – Felmutatta a hüvelykujját, és hozzátette:
– Mehetünk!

– Nézd, nem zsebmetszésről van szó – közölte vele Finn.

– Áh, hát persze – válaszolta az idegen vérszomjasan vicsorogva. – Ne

hagyd, barátom, hogy a csomagolás megtévesszen. Az Első Rend kódjai és
én régóta meghitt viszonyban vagyunk. Ha a fizetség megfelelő, én be
tudlak juttatni titeket még a jó öreg Snoke hálókamrájába is.

– Abból nem kérünk, köszönjük – dörmögte Finn, de Rose ezalatt máris

biztosította a beszélő

rongyhalmot, hogy alighanem meg tudnak állapodni. A tolvaj – ha tényleg

az volt – csak a vállát vonogatta. – Emellett, ha tényleg olyan jó vagy, mit
keresel itt? – érdeklődött Finn.

A tolvaj lenyúlt, és felmarkolta a sapkáját, a fejére húzta, és tett néhány

bizonytalan mozdulatot annak érdekében, hogy egyenesre igazítsa. A sapka
elején díszelgő fémlapocskán a

„Ne csatlakozz!” felirat szerepelt.

– Testvér, ez az egyetlen hely a városban, ahol alhatok úgy, hogy nem kell
aggódnom a

rendőrök miatt – mondta aztán, és beleerőltette a lábát a bakancsába.

Miután DJ végzett – Rose eldöntötte, hogy így fogja nevezni magában a
fickót –, a másnaposak, illetve a részegek rogyadozó lépteivel
odaimbolygott a rácshoz. Nagyokat pislogva szemügyre vette a zárat, míg
Finn részben derűsen, részben kíváncsian figyelte. – Hatukga – szitkozódott
DJ, majd odanyúlt, csinált valamit, aztán megint csinált valamit, és
rácsapott a zárra. Az ajtó nesztelenül félresiklott, és a férfi kisétált a
cellából. Rose és Finn tátogva nézte utána. Felvisított a riadójelzés. Rose és
Finn döbbenten néztek össze, de a következő pillanatban már átpréselték
magukat az ajtón, és futásnak eredtek.

***
A droid-lét legrosszabb oldala néha nagyon hasznosnak bizonyult: a
droidokra senki sem figyelt. Miután minden ceremónia nélkül kihajították a
kaszinóból, BB–8 végignézte, hogy egy rendőrségi sikló elviszi Finnt és
Rose-t. Őt nem háborgatta senki, de nem állt hatalmában közbeavatkozni.
Canto Bight térképének vizsgálata egyetlen logikus úti célt adott: a helyi
börtönt.

Így aztán BB–8 arrafelé vette az irányt. Felszíni járműveket és átalakított

robogókat kerülgetve gurult, és csak csekély mértékben zavarták a
bensőjében csörömpölő zsetonok.

Mire a börtön közelébe ért, Rose és Finn ügyét megvizsgálták, és kiadtak

egy határozatot, amelynek értelmében fogva kell tartani őket az
azonosításig, majd az azt követő ítéletig. BB–8

aktivált egy kódtörő szubrutint, ami nemegyszer bizonyult már hasznosnak

ahhoz, hogy kihúzza Poe-t a szorult helyzetekből, és kutatni kezdett Canto
Bight bírósági anyagai között. Pár pillanattal később aggodalmasan
füttyentett: mire a normál procedúrák lemennek, annak esélye, hogy Rose
és Finn megmentik az Ellenállás flottáját, a kevésről a nullára csökken.

Hát ennyit arról, hogy a kézikönyvek szerint intézze a dolgokat…

Mialatt átgurult a börtön előtti siklóparkolón, aktiválta az elsődleges

fotóreceptora képtároló memóriáját, és kiszámolta, hogy mennyi érmét
gyűjtött össze, mialatt nyerőgépnek álcázta magát. Az összeg csalódást
okozott – miközben több tucatnyi kiváló minőségű olajfürdőt vehetett volna
magának, aligha volt elég arra, hogy megvesztegessen egy rendőrt, és
rávegye, hogy kiengedjen két rabot. Igen, az adat csalódást okozott neki, de
nem érte váratlanul. A jelek arra vallottak, hogy közvetlenebb
megközelítésre lesz szükség – és BB–8 néhány pillanatnyi töprengés után
rájött a megoldásra. Az elemző-feldolgozó rendszere több tízezer szubrutint
tartalmazott, kezdve azokkal, amelyeket naponta használt (például az
arcfelismerés és a kockázatbecslés), egészen azokig, amelyeket még sosem
aktivált (bár nem volt lehetetlen, hogy egyszer még szüksége lesz arra, hogy
képes legyen utánozni a Zohakka XVII tengeri élőlényeinek párcsalogató
kiáltásait).
Egyik szubrutinja sem nyújtott tökéletes biztonságot arra nézve, hogy mi
fog történni, miután bemegy a börtönbe – egy élőerő elleni taktikai
rendszer, a hozzá tartozó fegyvertoldalékokkal éppen megfelelt volna, de az
asztro-droidokat nem szokták felszerelni ilyesmivel. Ugyanakkor a Poe
mellett töltött évek során BB–8 megtanult egyet s mást. Az emberek és más
organikusok veszedelmesen hajlamosak voltak sokféle módon hibázni.
Néha nem hallottak vagy láttak meg fontos dolgokat, nem vették
figyelembe azokat az adatokat, amelyek nem tetszettek nekik, és
elfelejtettek dolgokat, amelyekre nagyon is emlékezniük kellett volna.
Minden magára valamit is adó droid azonnal kezelte volna ezeket a hibákat
egy gyors diagnosztikai ellenőrzéssel, és egy memória-
töredezettségmentesítéssel. Ám az organikusokat kárpótolta mindezért –
legalábbis, egy bizonyos mértékig – az a képességük, amelynek révén apró
töredékek és több szubrutin egyszerre történő alkalmazásával meg tudták
oldani a problémákat – ők ezt rögtönzésnek nevezték.

BB–8 szerette azt hinni, hogy egy kicsit ő is ért ehhez. A börtönbe legalább
könnyen bejutott.

Tanulmányozott egy térképet, odament a személyzeti bejáróhoz, és

egyszerűen elgurult néhány tiszt mellett, akik a Nojonz bandáról
pletykáltak, illetve a fathier-versenyeken való fogadásokhoz adtak
egymásnak kétes értékű tippeket. És mint mindig, ezúttal sem figyelt fel
senki egy droidra.

A rögtönzés pillanata akkor jött el BB–8 számára, amikor a főfolyosó

bejáratához ért. Meg kellett várnia, hogy egy, a műszakját éppen megkezdő
őr belépjen, mit sem törődve a mellette beguruló droiddal. Amint az új
jövevény letelepedett az asztalhoz, hogy szabakkozzon a másik két társával,
BB–8 akcióba lendült. Az idegentest-kivető egysége lehetővé tette számára,
hogy nagy sebességgel kilője a hasában tárolt érméket, és védekezésre
kényszerítsen egy emberi lényt.

Az elektro-rúdja energiaszintjét fel tudta erősíteni annyira, hogy

megbéníthatott vele egy

átlagos termetű organikus teremtményt, míg a folyékonykábel-vetője

lehetővé tette számára, hogy megkötözze az őröket, így azok ne tudják
üldözőbe venni. BB–8 éppen befejezte a munkát, és kicsit elégedett volt
magával, amikor megszólalt a börtön belső riasztórendszere. A következő

pillanatban befordult a sarkon egy ócska ruházatot viselő ember férfi – akire
ráfért volna egy alapos fürdés –, és majdnem átesett az asztro-droidon. BB–
8 veszélybecslő mátrixa elegendő adat hiányában nem tudta kategorizálni
az idegent. De a megjelenéséből ítélve aligha őr volt.

– Ezt te csináltad? – kérdezte a férfi az eszméletlen és gúzsba kötött őrökre

mutatva. Mielőtt a droid válaszolhatott volna, újabb őr rontott a folyosóra, a
kezében sugárvetővel. BB–8 érméket zúdított rá, amivel rákényszerítette,
hogy a karjával takarja az arcát. A rosszul öltözött férfi a helyzetet
kihasználva leütötte az őrt, aki elterült a padlón, és többé nem mozdult. Az
idegen azonnal leguggolt, és elkezdte felszedni az érméket, közben
rávigyorgott BB–8-ra, és odaszólt neki:

– Szóval, mi a történeted, kis dagi?

Huszadik fejezet

Rose a társa mögött rohant a folyosón, és örült, hogy a riadójelzés miatt

legalább senki sem hallhatja a lépteik dobogását. Tőlük jobbra és balra
mocskos emberek és idegen teremtmények préselték magukat a cellájuk
rácsához, és ordítottak, hogy engedjék ki őket, biztató szavakat kiabáltak,
vagy egyszerűen csak élvezték, hogy valami megtöri a fogság
egyhangúságát. Rose ilyen körülmények között is kiáltásokat hallott
hátulról. Finn hirtelen megtorpant előtte, és ő

majdnem nekiszaladt a férfi széles hátának. Mielőtt tiltakozhatott volna,

meglátta, hogy izzórudak lengedeznek előttük a félhomályban. Csapdába
estek. Rose kétségbeesetten körülnézett, és meglátott egy rácsot a padlóban.
Orrfacsaró bűz szállt fel belőle.

– Finn! Segíts! – Finn a fogát csikorgatva emelte a rácsot. A fém hangosan

csikorgott, de a rács kiszabadult. Rose lemászott a rozoga létrán a
sötétségbe, aztán Finn is belepréselte magát a szűkös aknába. – Húzd vissza
a rácsot! – kiabált fel neki Rose.
– Nem megy… nem tudom visszatenni a helyére – felelte Finn az erőlködés
miatt elfúló hangon.

– Túl nehéz.

– Akkor hagyd! – vágta rá Rose, és érezte, hogy a létra rázkódni kezd,

amikor a férfi megindult utána. Egy kőfalú csatornában találták magukat,
ami túl alacsony volt ahhoz, hogy Finn kiegyenesedjen benne. Szerencsére
csak a padozat közepén csordogált némi éktelenül büdös szennyvíz.

– Merre? – kérdezte Rose, mialatt jobbra-balra forgatta a fejét, és próbált

nem öklendezni. –

Huh, arrafelé még erősebb a bűz. Erre menjünk.

Alig egy lépést tudott megtenni, amikor Finn elkapta a karját, és rászólt:

– Arrafelé lejt!

– És?

– És mi van, ha a tengerben végződik?

– Akkor a tengerben végződik.

– De mi van, ha a tenger kellős közepén végződik? Meddig tudod

visszatartani a lélegzetedet?

– Ha arra megyünk, akkor sem vehetünk levegőt – tiltakozott Rose. –

Máskülönben a bűz megöl minket.

– Arrafelé legalább van levegő.

– Nagyon rossz levegő. – Ingerülten nézték egymást. Aztán a fejük felett

csizmatalp csattant a rácson. – Erre megyünk – mondta Finn, és jobbra
mutatott.
– Erre megyünk – mondta ugyanebben a pillanatban Rose, és balra
mutatott.

– Mi lenne, ha vongavingával döntenénk el? – vetette fel Finn. Ennél

idiótább ötletet Rose még sosem hallott. De ő sem tudott jobbat kitalálni. A
kezét a levegőbe lökve, sandán nézett a társára, míg Finn feltartotta a
mutatóujját, aztán balra mutatott vele.

– Vonga-vinga csinga-csakk, most én mit is válasszak – mondták együtt a

mondókát, és Finn a kezét forgatva hol jobbra, hol balra mutatott. – Fényes
csillag, mutasd meg, melyik úton ballagjak. – A végén az ujja jobbra
szegeződött, a még büdösebb levegő irányába. Finn vigyorgott, és elindult.
Rose morgott, de követte a férfit.

– Ki gondolta volna, hogy megtanítják a vongavingát a

rohamosztagosoknak – dohogott aztán

Rose. Finn visszanézett, és dühítően sunyin vigyorgott.

– És azt is megtanították – válaszolta elégedetten –, hogy mindig azzal a

választással kezdjük, amit nem akarunk.

– Csaló! – recsegte Rose, de közben viszonozta a mosolyt. A csatorna

körülbelül egy kilométeren át vezetett kissé lefelé, és csak helyenként
világította meg egy-egy gyenge fényű

lámpa. A bűz egyre rosszabb lett, míg végül Rose azt hitte, mindjárt hányni
kezd, ráadásul a szeme is könnybe lábadt. És amikor már kezdett aggódni
amiatt, hogy az alagútnak nincs vége, rátaláltak egy másik létrára. Egy sötét
halomból emelkedett ki, amelynek eredetét Rose ki tudta találni, és
egyáltalán nem örült ennek. – Csak utánad – mondta, és undorodva
elfordult. Az járt a fejében, hogy ezt az élményt még Paige is kihagyta
volna, pedig ő szerette az összes állatot és növényt a tookától kezdve
egészen a nyálkapenészig. Finn rántott egyet a vállán, és nekivágott a
létrának.
Mászás közben jóval kevesebb figyelmet szentelt annak, hogy hová rakja a
lábát, mint Rose. Ő

maga sokkal óvatosabban mászott, közben keservesen fintorgott, de végül

megérkezett egy halvány fényben úszó, tágas terembe.

– Hát ez elképesztően büdös volt – állapította meg Finn, és a létra legfelső

fokához dörzsölte a csizmája oldalát. Aztán töprengve körülnézett, és
hozzátette: – Mi ez az hely?

Egy tégla- és kőfalakkal határolt magas csarnokfélében álltak, amelyet

egyik oldalon fakapuk szegélyeztek, és a padlót sok helyen szalma
borította. Rose megint fintorgott – idefent is erős szagok szállongtak.
Hirtelen egy szürke, masszív fej jelent meg a mellettük lévő kapu felett. A
fejből kétoldalt szárny formájú fül meredt ki, a mélyen ülő szempárból
aggodalmas tekintet sugárzott.

Finn ijedtében lépett egyet, megcsúszott és hanyatt esett. Felnyögött, de

Rose nem törődött vele. Az állat egy fathier volt. A többi kapu felett is
megjelent egy-egy hatalmas fej. Némelyik fathier bőrét fakó sebek
tarkították. Rose lassan mozogva, hogy ne ijessze meg a teremtményt,
átnézett a legközelebbi kapu felett. A fathier megszagolta őt, és morgott
valamit. Maga az állat nem volt büdös – a szaga a fű és a verejték szagára
emlékeztette Rose-t, de némi fűszerillat is vegyült bele. Az állás szinte
akkora volt, mint maga a fathier – a szerencsétlen nem tudott sem
lefeküdni, sem megfordulni benne. Ráadásul egy ilyen gazdagság kellős
közepén – mérgelődött magában Rose. A fathier mögött felült egy kisfiú, és
a falnál lévő fészkéhez iszkolt. Onnan nézte Rose-t, és rémülten
tapogatózott egy, a falba épített vörös nyomógomb felé.

– Ne, ne, ne! – hadarta Finn.

– Az Ellenálláshoz tartozunk – mondta gyorsan Rose. A rongyos sapkát

viselő fiú kétkedve nézett rájuk. Rose a gyűrűjéhez kapott, amit Fossil adott
neki a testvére emlékére. Megnyomta a rejtett gombot az oldalán, és
odamutatta a fiúnak az egykori Felkelők Szövetségének címerét. A fathier
panaszosan nyöszörgött. Rose visszatartotta a lélegzetét. A fiú töprengve
tanulmányozta a címert. Aztán felnézett, és lassan, bátortalanul
elmosolyodott.

***

Amikor a rendőrök a kezükben fegyvert szorongatva benyomultak az

istállóba, két dolog történt majdnem egyszerre. Először félrecsúszott egy
hatalmas ajtó, az állások sorával pontosan szemben. Aztán az összes állás
kapuja kinyílt, és a fathierek a szerencsétlen rendőröket a padlóra söpörve
átvágtak a csarnokon, és átrohantak a versenypályára nyíló ajtón. Mialatt a
rendőrök feltápászkodtak, és a menekülő teremtmények után bámultak, az
istállóban lakó fiú vigyorgott, és eloldalazott a vezérlőpaneltől, amivel az
imént kinyitotta a kapukat, majd boldogan nézte a Szövetség címerével
díszített gyűrűt, amit immár ő viselt az ujján.

Rose és Finn az élen haladó fathieren ültek. A fiú az imént a közös nyelvet
erősen törve elmagyarázta nekik, hogy ez a teremtmény a csorda
mátriárkája. Rose elszántan kapaszkodott, és a fogát csikorgatta, mert Finn
közvetlen közelről beleordított a fülébe, amikor a hátasuk rákapcsolt, és vad
ugrásokkal száguldott előre. Rose tudatában volt annak, hogy szélesen
vigyorog. Eléggé ideges lett, amikor a fiú sietősen felnyergelte a mátriárkát,
és – lelkesen mosolyogva – mutogatott nekik, hogy fel kéne mászniuk. De
Finn még nála is nyugtalanabb volt.

Akárhogy érezték is magukat, a mátriárka elfogadta őket, még Finnt is,

holott ő plusz terhet jelentett neki. Az oldalai szelíden remegtek, a fülét újra
és újra meglobogtatta, és Rose valahogy tudta, hogy a teremtmény
száguldani akar. Körös-körül a pálya üres volt, de a lámpák mindenütt
égtek, és fényárba borították a környéket. Rose szeretett volna felállni a
nyeregben, hogy jobban

egyensúlyozhasson, de mert Finn a hátához tapadt, és szorosan ölelte a

derekát, nem tudta megtenni.

Így csak kapaszkodott az állat nyakába, ahogy tudott. Rose érezte, hogy az
állat hatalmas tüdeje ritmikusan dolgozik alatta, és hogy az izmok és a
lábak tökéletes szinkronban mozognak.
Olyan volt, mintha egy eleven gépezeten ülne – egy olyan gépen, amit
rendkívüli pontossággal építettek meg, hogy a lehető leggyorsabb legyen.
Félt, de megmámorosodott a sebességtől – és fájt neki, hogy Paige nem
élheti át ezt. Ez nem ábrándozás, és nem egy mese, amit magunknak
találtunk ki a toronyban, hogy egy pillanatra megfeledkezhessünk a
háborúról. Pae-Pae, ez a valóság… egy fathieren lovagolok! A fathier
vágta közben váltakozva felcsapta és lehajtotta a fejét, és a menetszél
hátrafújta a fülét. Rose érezte, hogy a vér hatalmas nyomással tódul át az
állat erein ott, ahol a karja nekinyomódott az óriás kecses nyakának.

– Ne élvezd már ennyire! – harsogta Finn a fülébe. Rendőrsiklók jelentek

meg a pálya felett. A fegyvereik forogva próbálták befogni a mátriárkát, és
a mögötte rohanó csordát. De aztán a vezérnőstény horkantott egyet, és
mélyen leeresztette a fejét, mintha készült volna valamire.

– Ó… kapaszkodj! – kiabálta Rose, amikor rájött, hogy a hátasuk mit

tervez. Előrebukott, nekinyomta a fejét a fathier nyakának, közben a
teremtmény a pályaszéli gyepet feldúlva vágtatott, és egyszerűen beleugrott
a kaszinó egyik bárjának hatalmas ablakába. Üvegszilánkok és székek
repkedtek mindenfelé. Rose rémült sikolyokat hallott, és érezte, hogy Finn
arca a háta közepének préselődik. Pillanatokkal később felnézett, és a
kaszinót látta maga körül. A játékosok ijedten ordítozva összevissza
rohangáltak, és átugrottak az asztalok felett. Pincér-droidok álltak
dermedten, és hol erre, hol arra lendítették a tálcájukat, hogy a menekülő
állatok ne verjék ki azokat a kezükből. Rendészek kiabáltak, és próbáltak
talpon maradni a vendégek áradatában.

Csillogó ruhát viselő, idős hölgyeknek sikerült felmászniuk a pazaak-

asztalokra, míg az elegáns egyenruhát viselő osztók az asztalok alatt
kerestek menedéket. Szerencsekockák, kártyalapok, érmék, erszények,
monoklik, poharak, evőeszközök, szendvicsek és poháralátétek repültek a
tér minden irányába. Ó igen, a látvány dicsőséges volt. Rose ujjongani
akart, valahányszor meglátott egy fejvesztve iszkoló fegyverkereskedőt. A
fathierek berontottak az előcsarnokba.

Egy inas bénultan állt, pontosan a mátriárka előtt. Az állat elrobogott

mellette, és beletaszította egy díszhalas medencébe – a víz egyből
kavarogni kezdett, ami arra utalt, hogy alighanem ragadozó díszhalak éltek
benne. Az automata ajtó engedelmesen kinyílt, a mátriárka a levegőbe
szökkent, a patája szélével szétzúzta egy fényűző sikló motorháztetőjét,
aztán teljes sebességgel vágtatott a sugárúton. Rose úgy érezte, nem is egy
állat hátán ül, hanem repül. Dőlt róla a verejték, és zihálva lélegzett, mert
komoly erőt kellett kifejtenie ahhoz, hogy a nyeregben maradjon.

A lába már kegyetlenül görcsölt, de nem törődött vele. A hátuk mögött a

csorda követte a vezérét, hosszan elnyúló alakzatot teremtve. A mátriárka
valahogyan tovább gyorsított, és a hajmeresztő sebesség miatt egyfajta
levegő- és hangalagút alakult ki Rose körül. Asztalok és székek repültek
szerteszét, amikor a csorda megsemmisítette egy caf-ház teraszát,
megszabadítva az éjszakai műszak néhány álmos dolgozóját az italától.
Rose szirénák visítását hallotta a távolból, továbbá rémült szemtanúk
kiáltásait jóval közelebbről, szétzúzódó ablakok csörömpölését, és siklókat
behorpasztó paták döngését. Rose most már hangosan kacagott. Ő és Paige
hányszor képzeltek maguknak izgalmas kalandokat, amelyeknek során
fathiereket szabadítottak ki úgy, hogy győzelemre vezették őket, és
végignézték, hogy a földbe döngölik kegyetlen gazdáikat.

De sosem álmodoztak ilyen örömteli pusztításról. Rose megveregette a

mátriárka nyakát, mire az állat hegyezni kezdte a fülét, és tovább vágtatott
az óváros bevásárlóközpontjai között. Ő

legalább annyira élvezi, hogy lerombolja ezt a szörnyű helyet, mint én! A
teremtmény hirtelen oldalra lendült, befordult egy mellékutcába, aztán
felszökkent egy alacsony épület tetőjére. Rose felnyögött, amikor a fathier
átugrott egy másik tetőre, nyilván azért, hogy megkeresse a városból
kivezető útvonalat. Közvetlenül előttük egy üvegtető világított az
éjszakában.

– Ne, ne, ne! – sikította Rose, amikor a teremtmény a fény felé vette az
irányt. Aztán előredőlve nekinyomta az arcát a meleg bőrnek, amikor az
üvegtető szétrobbant alattuk, és lezuhantak. A fathier még időben
behajlította a lábait, és ügyesen érkezett le, de még így is akkora
zökkenéssel, hogy minden levegő kiszorult Rose tüdejéből. Finn ordított
valamit, és Rose szeretett volna rászólni, hogy hagyja abba, de egy hangot
sem tudott kiadni. Izzasztó hőség borult rájuk, és a levegő tele volt gőzzel –
Rose rájött, hogy egy szaunában vannak.
– Ó, szent homok! – rikoltotta egy hosszú karú masszőr. Egy apró termetű,
piros bőrű

teremtmény a törölközőjét markolászta, és egyetlen szemét kidüllesztve

bámult, mialatt a mátriárka ismét mozgásba lendült. Az egyik
masszázspadon faszén színű idegen teremtmény feküdt, aki rémülten
felhördült, amikor a csorda gyújtóssá taposta a helyiség bútorait, aztán az
üvegtáblákon átgázolva kirobbant az utcára.

– Igeeeen! – visította Rose, ám örömteli kiáltása a félelem nyöszörgésébe

fordult, mert hirtelen rendőrsiklók kanyarodtak föléjük, és fényszórók
irányultak rájuk. A mátriárka berontott egy keskeny utcába. Fényfüzérek
nyúltak és szakadtak szét, és Rose összehúzta magát, mert szörnyen
közelinek látta kétoldalt a kőfalakat, és szentül hitte, hogy mindjárt
szétzúzódik a térde.

Rövidesen felfedezte, hogy az utca végét fal zárja le. Megint felsikoltott
félelmében, de azt is megérezte, hogy az állat izmai megfeszülnek. A
következő pillanatban a gyomra lódult egyet, amikor a hátasa a levegőbe
szökkent, aztán átsuhantak az óváros fala felett, és kavicsos homoksávra
érkeztek.

Másodpercek leforgása alatt a többi teremtmény is felbukkant mögöttük –

hörögtek és fújtattak, de kitartóan követték a parton vágtázó vezérüket. A
közvetlen közelükben holdfény csillogott a tenger felszínén. Rose meglátta
a komp sötét körvonalait – a gép még most is ott állt, a homokba szántott
sáv végén. Nem volt messze, úgy tűnt, gond nélkül elérik. Aztán a siklók
pusztító össztüzet adtak le, és a komp szilánkokra robbant.

– Jaj, ne már! – kiáltotta elkeseredetten Finn. Sugárvetők visítottak

körülöttük, kék fénygyűrűk csapódtak a csorda oldalába, és az egyik fathier
felbukott, majd kábultan, magatehetetlenül feküdt. A mátriárka fehér habot
fújva horkantott egyet. Egyenesen előttük a part felfelé ívelt, egészen egy
sziklateraszig. A mátriárka nagy lendülettel vágtatott felfelé, aztán már egy,
a tenger fölé nyúló peremen száguldottak. A rendőrség járművei mostanra
felzárkóztak a csorda mellé, és szinte folyamatosan lőtték. Egymás után
több fathier is lefordult a peremről, és lezuhant a partra.
– Ez egy céllövölde! – harsogta Finn. – Ki kell jutnunk innen!

Rose megrángatta a mátriárka nyakát, hogy figyelmeztesse a teremtményt a

veszélyre, noha tudta, hogy csakis előre mehetnek, ráadásul a perem egyre
keskenyebb lett. Pillanatokkal később beértek egy széles mezőre, a sivatag
egyik zöldellő oázisába. A ropogó és susogó, meglepően magas fű felért
egészen az állat oldaláig. Rose nagy lendülettel jobbra dőlt, hogy abba az
irányba fordítsa a hátasukat. A mátriárka felkapta a fejét, és hangos
bőgéssel üzent valamit a társainak, aztán engedelmeskedett, és arrafelé
vágtatott, amerre Rose irányította. A csorda ugyanakkor tartotta az előző
irányt.

– Beválik? – kérdezte Finn. Rose a rendőrsiklókat figyelte, amelyek a többi

teremtményről a mátriárkára irányították a fényszóróikat.

– Elengedik a csordát! – kiabálta. – Most már csak az kell, hogy…

– Szikla! – ordította Finn. A mátriárka a földet és füvet feltúrva fékezett és

megállt. Rose és Finn átrepültek a feje felett, és az édes illatú fűbe
zuhantak. Gurultak néhányat, aminek a végén Rose a hasán fekve állapodott
meg, a szikla peremétől alig karnyújtásnyira. Odébb kúszott, kinézett, és azt
látta, hogy egy legalább száz méteres szakadék szélén fekszik, míg odalent
a tenger hullámzik szelíden.

– Tudsz úszni? – kérdezte Finn.

– Holtan semmiképpen – közölte Rose. – Csapdába estünk. – A mátriárka

zihálva állt a magas fűben. A rendőrsiklók feléjük tartottak, a fényszórók a
mezőt pásztázták.

– Hát, azért megérte feldúlni azt a várost – jelentette ki Finn, és kissé

meggörnyedt. – Ez legalább fájt nekik. – Rose meglepetten nézett a társára.
Ez ugyanaz a Finn, aki élvezetét lelte abban, hogy mulatókban és
szerencsejáték-asztalok között sétálgat? A mátriárka továbbra is erősen
lihegett. Rose kinyitotta a heveder csatjait, és lelökte a nyerget az állat
hátáról.
– Köszönjük – mondta halkan a teremtménynek, aztán benyúlt a
kezeslábasába, hogy megtapogassa a medálját. Ezek még annál is
gyönyörűbbek, mint amilyennek mondtad őket, Pae-Pae.

A mátriárka ránézett, és vagy vonakodott elhagyni őket, vagy túl fáradt volt
ahhoz, hogy elmenjen. Rose szelíden rácsapott az oldalára, mire a fathier
elfordult, és előbb lépésben, majd ügetésben tartott a csordája felé. Odafent
a siklók reflektorai egy darabig követték a teremtményt, aztán szempillantás
alatt ismét Rose-ra és Finnre szegeződtek. Rose a távolodó mátriárka után
nézett, és mosolyogva megjegyezte:

– Most már én is azt mondom, hogy megérte. – Sóhajtott egyet, és egy

helyben állva várta,

hogy a rendőrök leszálljanak, és visszavigyék őket a börtönbe. Hirtelen egy

másfajta hang ütötte meg a fülét: gondosan behangolt ionhajtóművek
zúgása. Rose megfordult, és döbbenetében tátogva nézte a luxusjachtot, ami
egy sziklahasadékból emelkedett ki, majd pontosan előttünk lebegett. Az
oldalán kinyílt egy zsilip, és egy sárga-fehér asztro-droid füttyözött nekik.

– BB–8, te vezeted azt a gépet? – kiabálta Finn. A válasz vádló hangsúlyú

fütyülés volt. – Nem, vissza akartunk menni érted! – kiáltotta Finn. –
Gyere, vegyél fel minket!

És ekkor BB–8 mögött megjelent DJ.

– Ó, szükségetek van egy fuvarra? – kérdezte. – Mondjátok ki a varázsszót!

– Szépen kérünk? – válaszolta Finn rövid töprengés után. De Rose nagyon

jól tudta, hogy D]

mit akar hallani.

– Fizetünk! – kiabálta elkomorodva.

Ötödik rész

Huszonegyedik fejezet
Rey magányosan vágott át a sziget csúcsán elterülő réten, amit a telihold
fénye világított meg.

Végigjáratta a tekintetét a Jedi-szentélyen, ami a kanyargó kőlépcső tetején

úgy meredt fel, mint valami fakó tüske. Gyanította, hogy most látja utoljára.
Hogy ez az utolsó alkalom, amikor végigmegy ezen a füves nyergen. Most
csodálja meg utoljára az ősi épületeket, a régi mesterek remekműveit. A
gondolatok nyomán szomorú lett, de azt is érezte, hogy elsősorban azért van
rossz kedve, mert nem találta meg a szigeten azt, amit keresett. Például egy
tanítót… vagy egy okot a reményre. Egyikre sem bukkant rá, és most el
kellett magyaráznia az egészet Organa tábornoknak.

Leia oly sokat vesztett, és ő arra készült, hogy tovább növeli a terheit.
Azzal, hogy elmondja neki… mit is, egészen pontosan? Hogy a bátyja
beleveszett a keserűségbe és az önvádba? Hogy miután segített az Erőnek
megtalálni az egyensúlyt, elvágta magát tőle, és konokul nem felelt a
hívásaira? Hogy Luke Skywalker nem akart mást, csak meghalni egy
elfeledett bolygó névtelen óceánja közepén álló sziklatömbön, mialatt
körülötte lángba borul a galaxis? Mindenesetre Rey nem ezt akarta. És
elhatározta, hogy az egyetlen dolgot fogja csinálni, amit tehet: az igazságot
mondja el Leiának. Aztán pedig harcolni fog. Még ha csak egyetlen napi
reményt tud adni a galaxisnak – vagy egy órányit, vagy akár csak egyetlen
percnyit –, harcolni fog. Rey látta maga alatta Falcon szürke, kerek testét.
Előkotorta zsákjából a kommunikátorát, és beleszólt:

– Csubi, készülj fel az indulásra! Elmegyünk innen.

Mialatt megszakította a kapcsolatot, ismerős jelenlétet érzett, és mintha a

háta mögött hirtelen lehűlt volna a levegő. Megborzongott, és az alkarján
felmeredtek a szőrszálak.

– Ezt most inkább kihagynám – mondta anélkül, hogy megfordult volna.

– Hát igen, én is – felelte Kylo.

Rey összeszedte a bátorságát, és megfordult azzal a szándékkal, nem

hagyja, hogy az ellensége fölébe kerekedjen. Ezúttal rákényszeríti őt, hogy
elmondja neki, mit művelt.
– Miért gyűlölted az apádat? – kérdezte, de rögtön azután meglepetten
felnyögött. Kylo félmeztelenül állt a kamrájában. A seb, amit a kettejük
párbaja alatt kapott, végigfutott az arcán, és lekígyózott a nyakán, illetve a
vállán. Rey felvonta a szemöldökét, de Kylo nem zavartatta magát, és a
látszat szerint a kérdés is hidegen hagyta.

– Mert egy gyenge akaratú bolond volt – felelte a férfi. Rey rákényszerítette
magát, hogy belenézzen a szemébe – abba a dühöt és sóvárgást sugárzó
szempárba.

– Nem hiszek neked – válaszolta határozottan. – Te most… mondd csak,

nem vennél fel valamit? – Kylo elengedte a füle mellett a kérést, és Rey
rákényszerítette magát, hogy a lényegre összpontosítson. – Tehát, miért
gyűlölted az apádat? Őszinte választ várok!

– Megteszem, ha őszinte kérdést teszel fel – felelte Kylo, és Rey szeretett

volna ráordítani. A férfi nem a tanítója volt.

– Miért gyűlölted Han Solót?

– Nem… – felelte Kylo elutasítóan, szinte unottan. De Rey nem hagyta,

hogy csak így kitérjen a

kérdés elől.

– Volt egy apád, aki szeretett téged. Fontos voltál neki.

– Nem gyűlöltem – mondta váratlanul Kylo.

– Akkor miért? – csattant fel Rey.

– Mit miért? Mit miért? Mondd ki!

– Miért ölted meg? Nem tudom megérteni.

– Tényleg nem? – kérdezte Kylo, és a kíváncsisága valódinak tűnt, és

dühítő volt. – Téged a szüleid eldobtak, mint a hulladékot.
– Ez nem igaz! – vágta rá Rey, és gyűlölte a tényt, hogy még ő maga is úgy
érezte, hogy szinte könyörögve mondta ezt. A kettejük közötti titokzatos
kapcsolat révén bepillantást nyert a férfi hatalmába, és ez lehetővé tette
számára, hogy felszabadítsa a magáét. De a kapocs azt is lehetővé tette,
hogy Kylo Ren szabadon turkálhasson az ő emlékei és érzései között. De
nem létezett, hogy a szüleihez fűződő dolgait az Erő mutatta meg Kylónak.
Vagy mégis?

– De igen – állította a férfi. – De neked még manapság is hiányoznak. Ez a

legnagyobb gyengeséged. Őket keresed mindenkiben – Han Solóban is, és
most Skywalkerben.

Határozottan beszélt, mint aki teljesen biztos abban, amit mond.

– Elmondta neked, mi történt azon az éjszakán? – kérdezte.

– Igen! – felelte Rey, holott biztosra vette, hogy Kylo megérzi a hazugságot.

– Nem – mondta Kylo.

***

Ben Solo – már nem kisfiú, de nem is férfi – meglepetten és ijedten felnéz. A
nagybátyja, Luke éjnek évadján bejött a kamrájába, és most felette áll. A
Jedi-mester arca eltorzul – és a fénykardja zöld fénye világítja meg. Az Erő
haragtól fortyog. Luke arcán egy pillanatra megjelennek a bánat jelei, de
Ben látja, hogy a nagybátyja már túl messzire ment ahhoz, hogy
visszaforduljon. Nem fog meghátrálni, sem tétovázni – hanem lesújt, és
kettévágja az unokaöccsét. Ben elkeseredetten oldalra nyújtja a kezét, de
nem Luke irányába, hanem a saját kardja felé. Az Erővel a kezébe rántja a
markolatot, és a következő pillanatban a kék penge megállítja a lefelé
száguldó zöldet.

Az egymásnak feszülő pengék sisteregnek és szikráznak. De Ben tudja, hogy

ez a haladék csak rövid ideig tart, nem sokáig állhat ellen a mestere
hatalmának, ami sokkal nagyobb, mint az övé.
Más megoldás híján a mennyezet felé nyújtja a bal kezét, és az Erőt
használva könyörög a köveknek, hogy hallgassák meg a kérését, és
zuhanjanak Luke fejére. Hogy mentsék meg őt.

***

– Érzékelte bennem a hatalmat, ahogyan a tiédet is érzi mondta Kylo. – És

félt tőle.

– Hazudsz! – felelte Rey, de minden meggyőződés nélkül. Érezte, hogy

Kylo igazat mond, vagy legalábbis, nem próbálja félrevezetni őt. És ő maga
nem érzékelte Luke bűntudatát? Mi van, ha a mester nem azért vonult
önkéntes száműzetésbe, amit a tanítványa tett vele, hanem azért, amit ő

tett a tanítvánnyal?

– De hagyd a múltat! – folytatta Kylo. – Semmisítsd meg, ha az kell! Ez az

egyetlen módja annak, hogy az legyél, amire születtél. – Kylo Ren azzal
eltűnt. Rey magára maradt az éjszakában.

Egyedül volt, és tudta, hogy van még egy dolog, amit meg kell tennie. Csak
aztán hagyhatja el Skywalker mester menedékét mindörökre. A száját
keményen összepréselve nekivágott a fennsíknak, pont az ellenkező
irányba, mint amerre a Falcon várta.

Luke a szentély előtt állt, holdfényben fürdőzve. Messze alatta a hullámok

szüntelenül koptatták a sziget széleit, fáradhatatlanul dolgoztak azon, hogy
felmorzsolják és visszasüllyesszék a sziklákat oda, ahonnan valaha
kiemelkedtek. Az égen a megváltoztathatatlan pályájukat járó csillagok
hideg fénypontoknak tűntek. Luke leült, és az ízületei csikorogva
tiltakoztak, mialatt a megfelelő pozícióba húzta mindkét lábát. Letette a
tenyerét a sziklaperemre, ahol oly sok Jedi meditált az évezredek folyamán,
és lehunyta a szemét. Lélegezz. Csak lélegezz.

A szél – a sziget állandó társa – a fülébe dúdolt. Halk suttogás volt csupán,
az őszi szelek halk beszéde, nem a téli fergeteg jajongása, sem a nyári vihar
bömbölése. Luke hallotta a felette röpködő éjszakai madarak rikoltásait, és
a fűben lapuló rovarok ritmikus ciripelését. A háta mögött, az ősi
templomban az ősrégi kút vize hullámozni és táncolni kezdett. A mester
most már sokkal többet hallott, mint távolabbi zajokat. Hallotta a partra
kifutó hullámoktól sodort homok és a kavicsok surrogását. Hallotta a
földben élő férgek neszezését, amint a vakon mozgó

teremtmények az alagútjaikat építgették, és új élettel töltötték fel a talajt.

Hallotta az évszak utolsó porg-fiókáinak mormolását, amint a tojásaikban
forgolódtak, az anyjuk szívdobogásától kísérve.

Hallotta, hogy a világ visszaárad belé, és betölti minden érzékszervét.

***

A Raddus fedélzetén egy MD–15 orvos-droid felemelte fehér fejét. A

páciens szívverése hirtelen felgyorsult, és a monitorok mind erősebb agyi
aktivitást jeleztek. A droid a betegére szegezte a fotóreceptorát.
Mozdulatlanul feküdt a priccsen, de a szeme mozgott a szemhéjai alatt.

– Luke… – suttogta halkan Leia. A hangok lármává erősödtek, aztán

fülsértő dörgés hallatszott, amit zavaros képek szédítő rohama követett.

Keresd meg a középpontodat! Keresd meg az egyensúlyt!

Luke-nak az az érzése támadt, hogy a teste lángol. Tudta, hogy valójában

nem ez történik.

Elfogadta az érzést, de nem adta meg magát neki, majd rákényszerítette,

hogy elmúljon. Cserébe kellemes meleg áradt szét benne, azt érezte, hogy
tartozik valahová, és érezte, hogy a részévé vált egy végtelen hálózatnak,
amely a megfelelő helyen tartja őt és minden mást.

Az Erő…

Az Erőnek ez az aspektusa – a Jedik az élő Erőnek nevezték – örök volt, és

újra meg újra megújult. De a Jedik egy másik aspektusról is beszéltek: a
kozmikus Erőről, aminek egyfajta tudata van, szándéka és akarata. Egy
akarat, ami elcsendesedett, elaludt a Sithek pusztulása után, és csupán
egyszer ébredt fel Luke száműzetése alatt. Egy akarat, aminek Luke végül
még egyszer hajlandó volt alávetni magát. Immár sokkal magabiztosabban
kiterjesztette az érzékeit, és a tudata könnyedén végigsiklott a sziget
milliónyi élőlényén. Azonnal megtalálta Reyt – a lány szinte jelzőfényként
világított az Erőben, olyan hevesen ragyogott, hogy úgy tűnt, őrá
hangolódik minden, ami körülveszi. És Luke egy másik, ismerős jelenlétet
is érzékelt. Messze volt, fájóan messze. De egy olyan jelentéktelen valami,
mint a távolság, nem tompíthatta azt a jelenlétet a tudatában.

Luke kinyitotta a szemét, és halkan megszólalt:

– Leia…

***

Rey egy hosszú kőpárkányon állt, ami a füves lejtő végéből nyúlt ki, és egy
alacsonyan elterülő, lapos sziklaplatónál ért véget. Az utóbbi közepén
jókora lyuk tátongott, a pereméhez tapadó vöröses moha szürkének látszott
a holdfényben. Óvatosan közelítette meg a helyet, amit a látomásában látott
– abban, amelyik próbált megmutatni neki valamit. Luke figyelmeztette,
hogy ha elfogadja az ajánlatot, azzal talán engedni fog a sötét oldal
csábításának, de talán csak azért mondta ezt, mert félt azoktól az
igazságoktól, amelyek esetleg napvilágra kerülhettek. Rey belenézett a
nyílásba. Akármilyen fényes volt is a hold, a fénye nem ért le a kürtő aljáig,
nem mutatta meg neki, hogy mi van odalent. A lyuk bugyborékolt és
sziszegett, mintha beszélt volna hozzá.

Megállt a peremnél, lehajolt, hogy megvizsgálja a mohát, és megcsúszott.

Megcsúszott, vagy valami berántotta. Nem tudta, hogy sikoltott-e, vagy
adott-e ki bármilyen hangot. Vízbe zuhant, olyan hidegbe, hogy úgy érezte,
millió apró penge hatol a bőrébe. A felszínre küzdötte magát, és hevesen
zihálva kimászott egy csúszós, lapos kőre. Most már látta, hogy egy
barlangban van –

egy hosszú, keskeny alagútban, amit a tenger vájt a sziklába, létrehozva egy
titkos helyet a sziget alatt, amelynek létezését csakis a nyílás árulta el ott,
ahol a függőleges kürtő elérte a felszínt.
Dagálykor az egészet víz árasztotta el, de most, apály idején szabadon
átjárta a levegő.

A tenger lekoptatta és lecsiszolta az üreg falait, annyira, hogy a kő felszíne

sötét tükörnek látszott. Repedezett volt, de teljesen sima. Rey látta rajta a
saját tükörképét, ami százszor vagy ezerszer megismétlődött a rengeteg
kisebb-nagyobb felületen, mígnem Reyk egész sorát teremtették meg, ami
előtte kezdődött, és a távolba vezetett. Rey a tükörbe nézett, és rádöbbent,
hogy az visszanéz rá. Az Erő megremegett, amivel azt jelezte neki, hogy
közeleg valami. Hallotta, hogy lassan és szaggatottan lélegzik. Aztán a
légzése felgyorsult, amikor rájött, hogy a kő

belsejében van, a tükörvilágban. Több tucatnyi, ha ugyan nem több száz

Rey állt előtte, hosszú sort alkotva.

Lassan oldalra fordította a fejét, és a többi Rey egymás után utánozta a

mozdulatot, míg végül

valamennyien az oldalfalra meredtek. Rey tudta, hogy még mélyebbre kell

mennie – hogy ez a kőbe zárt világ csak látszólag végtelen. A tükörképek
sora vezetett valahová, és ő érezte, hogy ha van bátorsága elmenni oda,
rátalál egy titkos helyre, ami megmutatja neki azt, amiért jött – és amit
annyira félt megismerni. Azt mondta magának, hogy kövesse a sorban álló
alakokat, váljon eggyé velük, és ne törődjön a hanggal, ami azt suttogta a
tudatában, hogy csapdába esett, és soha többé nem hagyhatja el ezt a sötét
helyet. Így aztán követte a Rey-k sorát, minden idegszálával arra
kényszerítette a szürreális sort, hogy véget érjen, és ez hamarosan meg is
történt. Végül már csak egyetlen Rey maradt, aki hevesen zihált, és egy
nagy, kerek kőtükörre meredt.

– Hadd lássam a szüleimet – mondta halkan, könyörgő hangsúllyal. –

Kérlek.

Kinyújtotta a kezét, és a tükör mintha hullámzott és kivilágosodott volna.

Rey két sötét alakot látott a felszín alatt. Mialatt a szíve vadul dübörgött, az
alakok egybeolvadtak előtte.
Megérintette a követ, és az ujjai összeértek más ujjakkal. Az a lány nézett
vissza rá, aki az alagút bejáratánál állt. Saját maga. Rey leeresztette a kezét,
és a tükörképe ugyanígy tett. És ekkor zokogni kezdett.

Oly sok éjszakát töltött a Jakku sivatagában, árvaként, egy rég elfeledett
háború félig eltemetett roncsaként. Minden éjszaka húzott egy rovátkát a
fémlemezekre, mígnem több ezer rovátka vette körül. Szóltak érvek
amellett, hogy kövesse nyomon az idő múlását, de az már rég nem volt
fontos a számára. A rovátkák sorai valami mássá váltak, de hogy mivé, azt
nem tudta.

Talán bizonyítékul szolgáltak arra, hogy nem hagyja el magát, és hiszi,

hogy van értelme az életének. Vagy talán egyfajta szertartás volt, hogy
visszaszorítsa a magányt, ami mindig emésztette, mindig koptatta benne a
reményt, és azt suttogta neki, hogy ő is úgy fogja végezni, mint mindenki
más a Jakkun – egy üres és céltalan héj lesz belőle. Azokon az éjszakákon
iszonyatosan magányos volt.

De egyszer sem annyira, mint ezekben a pillanatokban, mialatt a saját

tükörképét bámulta a sziget alatt rejtőző hideg és sötét barlangban. Amikor
a könnyei végül elapadtak, felemelte a fejét. Tudta, hogy kivel kell
beszélnie a barlangról, arról, hogy mit keresett, és mit talált –

valakivel, aki tudja, hogy a magány és veszteség apránként rombolja le az

embert, míg végül semmi sem marad belőle.

***

Luke félt attól, hogy Rey elment – hogy a felébresztett Erőérzékelése vakká
tette a körülötte lévő jóval világibb dolgokra –, és azt fogja látni, hogy a
Falcon már távozott, és magával vitte a lányt.

– Rey, igazad volt! – kiáltotta, mialatt a zuhogó esővel és magasban cikázó

villámokkal nem törődve átvágott a mezőn. – Veled megyek! Rey!

Régen történt, hogy elvágta magát az Erőtől, és most úgy érezte, hogy
valósággal tombol körülötte. Tudta, hogy Reynek igaza van. A lánynak
valóban szüksége volt rá. És Leiának is, és az Ellenállásnak is, és
mindenkinek, akinek remény kellett. A saját bánata és bűntudata miatt
mindeddig nem látta ezt, nem látott semmit, csak sötétséget és
kétségbeesést. Mialatt megpróbálta megóvni a galaxist a kudarcától, elzárta
magát mindentől – többek között a jövőbe vetett reménytől is.

Most már biztosra vette, hogy az Erő küldte Reyt. A lány üzenetet hozott,
amit ő mostanáig nem akart meghallani. De Rey nem csupán az Erő
hírvivője volt. Ha így gondolt volna rá, azzal lebecsülte volna. Rey egyben
egy okos, fiatal lány is volt, akit mélyen áthatott az Erő, aki az ő

segítségére szorult – és aki hitt benne, még ha nem is adott rá okot. Luke
odaért az épületekhez, és megkönnyebbülten látta, hogy Han Solo
teherhajója még ott áll, a hosszú, kanyargós lépcső

alján. És fény szökött ki annak a kunyhónak a keskeny ablakán, amelyet

Rey kisajátított magának.

Luke jobb kedvre derülve megszaporázta a lépteit, és alig várta, hogy

amennyire lehet, behozza az elvesztett időt.

***

Abban a pillanatban, amikor Rey odaért a kunyhóhoz, megérezte a férfit az

Erőben. A kettejük közötti kapcsolat durva és erőteljes volt, azokra az
esetekre emlékeztette, amikor véletlenül megfogott egy árammal teli
vezetéket egy csillaghajó roncsában. Lehunyta a szemét, és amikor
kinyitotta, megpillantotta Kylo Rent – pontosan ott, ahol ő maga szokott
ülni a kőpadon. Az a

benyomása támadt, hogy ha odanyúlna, meg tudná érinteni a férfi kezét, az

arcát, és a haját.

Különös módon megkönnyebbülést érzett most, amikor ismét találkozott

vele. Kylo közömbös arccal, de figyelmesen végighallgatta, mialatt Rey
elmesélte neki, hogyan került be a barlangba és a kőbe, és hogy az utazása
nem hozott eredményt, csak annyit tudott meg, hogy milyen magányos.

– Nem vagy egyedül – állította Kylo, és Rey hitt neki.

– Es te sem. Még nem késő… – Rey óvatosan a férfi felé nyújtotta a kezét,
félig-meddig arra számítva, hogy az ujjaik áthatolnak egymáson, és azon
tűnődött, hogy talán az Erőben érezni fog valamit. Ám az ujjaik valóban
megérintették egymást. Rey megmarkolta a férfi kezét. A kapcsolat
megrázta, mintha áramütés érte volna, és látta, hogy Kylo is ugyanezt éli át.

Ebben a pillanatban Luke Skywalker belépett a kunyhóba – és azzal

szembesült, hogy Rey és Kylo egymás kezét szorongatva, egymás szemébe
merednek.

– Állj! – kiáltotta, és előrelökte a kezét. Egy szörnyű erejű energiahullám

szétvetette az épületet, kövek repültek mindenfelé. Rey rájött, hogy a
semmit markolja, és döbbenten meredt Luke-ra. Aztán felállt, és a mester
szemébe nézve megkérdezte:

– Tényleg igaz? Igaz, hogy meg akarta ölni őt?

– Hagyd el a szigetet! – felelte Luke a fogát csikorgatva. – Azonnal!

Azzal sarkon fordult, és elment – pontosan úgy, mint azon a napon,

amelyen Rey megérkezett ide a fénykarddal, ami szólította őt. Azon a
napon csak nézte a mestert, összezavarodva és sebzetten. De az már régen
történt.

– Nem! – mondta elszántan. – Válaszoljon nekem! Mondja el az igazságot!

Állj!

Luke továbbment, így aztán Rey felkapta a botját, tett három lépést, majd
meglendítette a botot, és tarkón vágta vele a mestert, aki elesett, és elterült a
földön. Luke a hátára fordult, és meglepetten bámulta a fiatal lányt, aki a
fogait kivillantva vicsorgott felette.

– Maga csinálta? – kiabálta Rey. – Maga teremtette Kylo Rent?

Luke feltápászkodott, és Rey azonnal látta, hogy semmi sem változott. A

mester egyszerűen hátat fordított neki, és némaságba burkolózva folytatta
útját. Megint felé sújtott a bottal, de Luke villámgyors mozdulattal
kinyújtotta a kezét, mire egy majdnem méteres hosszúságú fémrúd
leszakadt az egyik kunyhó tetejéről, és a markába röppent. Mielőtt Rey
pislanthatott volna, a mester megállította a következő csapását. A kemény
ütés miatt hátratántorodott, és fájdalom nyilallt az alkarjába. Rey ismét
rávetette magát Luke-ra, és a botját szélsebesen pörgetve újra és újra
lesújtott. A fegyvere tökéletesen simult a kezébe, úgy érezte, a testéhez
tartozik. Egyre magabiztosabb lett, és vérszomjasan mosolygott, amikor
látta, hogy Luke arca döbbenetet tükröz.

De ez csupán egy-két pillanatig tartott. A mester sorra hárította a

támadásait, majd kitépte a lány kezéből a fegyvert. A bot elrepült, és
csörömpölve gurult a köveken, ő pedig ott állt, teljesen védtelenül. Rey
elevennek és éhesnek érezte maga körül az Erőt. Megoldást keresett, és
mire átgondolhatta volna a helyzetet, megérezte a kezében a fénykard
markolatát. Aktiválta a fegyvert, mire Luke hátrálni kezdett, de közben
hanyatt esett, és a földön fekve nézett fel a lányra és az energiapengére,
amely halk sistergés kíséretében azonnal elpárologtatta a ráhulló
esőcseppeket.

Pár pillanatig mozdulatlanul és némán meredtek egymásra, aztán Rey

kikapcsolta a kardot.

– Mondja el az igazságot! – kérte immár jóval higgadtabban.

***

Luke Skywalker az ágyon fekvő unokaöccsét, Ben Solót nézi – már nem
kisfiú, de még nem férfi. Bejött Ben kamrájába éjnek évadján, és most ott áll
felette. A szemét lehunyva tartja. Az Erő

veszélytől fortyog. Az aggodalom árnyéka suhan át a mester arcán, mialatt

kinyújtja a kezét, megidézi az Erőt, és behatol az alvó Ben elméjébe. A fiú
nem mozdul, az arcán nem látszik semmiféle érzés. És Luke továbbra sem
nyitja ki a szemét. De így is lát: tüzet és romokat és holtak üveges szemét.
És hall is: sikolyokat, fénykardok sistergését, robbanások dörgését.

Sötétség árad ebből a fekete hajú, karcsú fiúból, hogy mindent beborítson –
és a borzalmak zűrzavara társul hozzá. Luke hirtelen visszarántja a kezét,
mintha tűzbe nyúlt volna. Ben körül az Erőt mindig is átszőtték a sötétség
erei, de amit most tapasztalt, az messze túlszárnyalta mindazt, amit
olyannyira félt megtalálni. Luke leakasztja az övéről a kardját, és aktiválja.
A tekintetéből mérhetetlen szomorúság árad. De ekkor lenéz Benre, és
elbizonytalanodik. Nem képes lesújtani a húga fiára, különösen nem most,
amikor alszik. És Luke ebben a pillanatban

rádöbben, hogy máris elkésett – már cserben hagyta a tanítványát. Mert

Ben szeme nyitva van –

a fiú rémült, de éber, és a félelem nem bénítja meg. Máris tekintélyes

hatalommal bír, és a tudása egyre gyarapodik. És ő is Skywalker. – Tudja,
hogy mi jár Luke fejében. – Tudja, hogy Luke mit látott. – Tudja, hogy ez
mit jelent. – Ben villámgyors mozdulattal oldalra nyúl, és a kezébe rántja a
kardot, amit ő készített. Egy ütemmel később gyilkos csapást mér a
mesterére. Luke megállítja a teste felé tartó kardot a sajátjával. Az
egymásnak feszülő pengék sisteregnek és szikráznak.

Aztán Ben felfelé nyúl a bal kezével, és az Erőt használva a mestere fejére
omlasztja a mennyezetet.

***

Rey megérintette Luke karját.

– Azért hagyta cserben, mert azt hitte, hogy ő már választott – mondta
részben elszántan, részben szelíden. – De ez még nem történt meg. Még ma
sem. Még most is vívódik magával. Még el lehet fordítani a sötét oldaltól.
És akkor győzhetünk.

Luke a lányra nézett. A tekintete üres volt, és Rey hirtelen öregnek látta a
mestert – egy megtört, idős férfinak, akit ismét magába szippant a vihar,
amiről azt hitte, hogy már kimenekült belőle. Ugyanakkor a hangja erősen
és elszántan zengett.

– Ez nem úgy fog alakulni, ahogyan gondolod – figyelmeztette Luke a

lányt.
– De igen. Az előbb, amikor a kezünk összeért, láttam a jövőjét. Láttam…
olyan biztosan, ahogy most magát. Ha elmegyek hozzá, Ben Solo visszatér
a világos oldalra.

– Rey, ne csináld ezt! – kérte Luke. Rey válasz gyanánt ismét a mester felé
tartotta a kardmarkolatot – egy utolsó hívásnak szánta. Azonnal tudta, hogy
Luke nem fogadja el.

– Akkor ő az utolsó reményünk – mondta, azzal megfordult, és lassú

léptekkel elsétált.

Huszonkettedik fejezet

Amikor eljött az ideje annak, hogy evakuálják a személyzet utolsó tagjait is

az üzemanyagát vesztett Ninká ról, Poe-t valamilyen hiba miatt nem
vezényelték szolgálatba. A fedélzeti tiszt csak a vállát vonogatta, majd
megmutatta az adattábláját. Poe megkereste a nevét, és döbbenten látta a
mellette szereplő feliratot: „szolgálatra alkalmatlan”. Hiába dühöngött,
kénytelen volt a Raddus fedélzetén maradni, mialatt C’ai Threnalli
felemelte a teherhajóját, és lassan kivezette a hangárból – ez az egyetlen
gép is elegendő volt ahhoz, hogy elhozzák a Ninká ról a megfogyatkozott
személyzetet. Aztán a vezérlő monitorait bámulva végignézte, hogy a
teherhajó elszakad a kis méretű korvett-től, és elindul a Raddus felé.
Röviddel ezután a Ninká n leállt minden meghajtás.

Az orra felemelkedett, aztán a hajó mind jobban lemaradt, és hamarosan

darabokra tépték az Első Rend flottája felől érkező turbólézer-nyalábok. Az
Ellenállás flottája sosem volt olyan nagy, hogy joggal lehessen használni rá
a „flotta” szót, de mostanra teljesen megsemmisült. Egyetlen hajó maradt, a
Raddus. Az Első Rend egyetlen csillagrombolója is kemény ellenfél lett
volna a mon calamari cirkálónak, de legalább harminc repült mögötte. Nem
beszélve Snoke gigászi vezérhajójáról. És minden más is, amit az Első
Rend titokban megépített az utóbbi évek során, mialatt az Új Köztársaság
szenátorai jelentéktelen ostobaságokon vitatkoztak.

Amikor C’ai teherhajója visszatért, Poe elhagyta a vezérlőt, hogy ha mást

nem is tehet, legalább üdvözölje a Ninka személyzetének tagjait a Raddus
on. De még ő maga is üresnek hallotta a szavait, mialatt köszöntötte a
technikusokat és a katonákat, akik legtöbbje még csak fel sem nézett.
Görnyedt tartásban, leverten vonszolták át magukat a hangáron. Pontosan
úgy néztek ki, mint akik vereséget szenvedtek. Poe ingerülten járkált a
Raddus folyosóin, ideges katonák és hajózók mellett haladt el. A
nehézcirkáló belsejében erős félhomály uralkodott, számos területét csupán
vészlámpák világították meg. Így akartak takarékoskodni az üzemanyaggal.
Poe egyetértett volna ezzel az intézkedéssel, ha tudta volna, hogy mire
tartogatják az üzemanyagot.

Elérte a tartalék hidat, ahol D’Acy parancsnok a zsilip előtt várt rá.

– Az admirális kitiltotta önt a hídról – közölte komoran. – Ne csináljon

jelenetet!

Poe rájött, hogy ezek szerint nem tévedésből nem került szolgálatba.

– Engedjen! – morogta, és elnyomakodott D’Acy mellett, majd berobogott

a hídra. D’Acy utána sietett, hogy elkapja, de ő egyenesen Holdo felé
rohant. Az útjába eső tisztek egyike sem merte

feltartóztatni. Holdo higgadtan nézett rá, és csak annyit mondott:

– Á, a nagymenő pilóta…

– Ezt fejezze be! – csattant fel Poe, és olyan közel állt meg az admirálishoz,
hogy az orruk majdnem összeért. – Már csak az üzemanyag gőze hajt
minket, és a személyzet tudja ezt, de maga nem mond nekik semmit. Ha
tartogat valamit a kézelőjében, akkor most kell kitennie az asztalra.

Ebben a percben. Mondja, hogy nem csupán menekülünk, amíg meg nem
halunk. Mondja, hogy van tervünk. Hogy van még remény. Kérem!

Mialatt beszélt, azt latolgatta magában, hogy az admirális pofon vágja-e,

vagy ráparancsol a katonákra, hogy rángassák ki őt a hídról, vagy
egyszerűen csak nem vesz tudomást róla. Ám Holdo alaposan meglepte őt,
mert olyan szavakkal válaszolt, amiket ő is jól ismert.
– Amikor Leia alatt szolgáltam, azt mondta, hogy a remény olyan, mint a
nap – mondta az admirális. – Ha csak akkor hiszünk benne, amikor látjuk…

– … nem éljük túl az éjszakát – fejezte be Poe a mondatot. Egy darabig

csendben fürkészték egymást – ha csak átmenetileg is, de egyesítette őket
az elvesztett asszony iránti tiszteletük.

– Százados, maga összetéveszti a vakmerőséget a bátorsággal – jelentette ki

aztán Holdo. –

Tartsa magát az utasításaimhoz! – Poe mondani akart valamit, de bele sem

kezdett, mert az egyik monitoron meglátta egy teherszállító adatait. A
szemét kimeresztve bámulta, és miután rájött, hogy mit lát, nem akarta
elhinni. Aztán Holdo felé pördült.

– Feltölti üzemanyaggal a tehergépeket… az összeset! – fakadt ki, és a

bensőjében ismét felizzott a harag. – Elhagyjuk a hajót! Ez minden? A
teherhajóknak nincs sem pajzsuk, sem fegyverzetük! Ha elhagyjuk a
cirkálót, nem lesz semmi esélyünk!

– Százados… – szólt közbe Holdo, de Poe már nem tudott leállni.

– Ezzel megsemmisíti az Ellenállást! Maga nem csupán gyáva, hanem

áruló!

Holdo utálkozó arccal elfordult.

– Távolítsák el ezt az embert a hídról! – parancsolta fennhangon, és katonák

elindultak, hogy végrehajtsák az utasítást.

***

Rose-nak egyvalamit el kellett ismernie: DJ kiváló hajót lopott. A Libertine

hossza az orrból kiálló lebegtetőmoduloktól a kérkedőn felmeredő hátsó
függőleges vezérsíkig majdnem elérte a hatvan métert. A burkolata
tükörsimán, hófehéren csillogott. A közepében lévő szalonkabint a
legmodernebb holo-vetítővel szerelték fel. A hálókabinokat ízlésesen
rendezték be és dekorálták, és a pilótafülkébe egyszerű, de elegáns lépcsőn
lehetett feljutni. Valaki nagyon fog ordítani a Cantonicán, amikor rájön,
hogy megfosztották ettől a szépségtől – gondolta elégedetten Rose.

Mielőtt elhagyták Canto Bight börtönét, BB–8 kihozta Rose és Finn

személyes holmijait az intézmény raktárából. A droid aztán elkísérte DJ-t a
város űrkikötőjébe, hogy segítsen neki járművet szerezni. Mialatt a
Libertine gyorsan távolodott a sivatagbolygótól, az atmoszferikus repülésről
űrrepülésre való váltást a csúcsminőségű tompítóknak és lökésgátló
mezőknek köszönhetően az utasai szinte észre sem vették. Ezekben a
percekben BB–8 csodálattal és derűsen mesélte el Rose-nak, hogy DJ
hogyan csúszott át az űrkikötő őrségén, és hogy csupán egy
számítógéptüskét, illetve egy kódtörő modult használva alig két perc alatt
bejutott a jacht belsejébe, illetve beindította a hajtóműveket. Rose
megjegyezte magának, hogy később beszélnie kell Poeval, amennyiben
valóban sikerül megmenteniük az Ellenállás flottáját, és még életben
maradnak a végére.

A pilóta asztro-droidjával már korábban is megesett, hogy nem teljesített

egy-egy parancsot, hamis azonosítót használt, és végrehajtott egy-két
kisebb támadást élőlények ellen, de most a tetejébe jól érzékelhetően
élvezetét lelte a lopásban. És ha már a lopás szóba jött, hol van DJ?

Rose kiszállt a pilótaülésből, fintorogva kiegyengette sajgó lábát és hátát, és

miután elhagyta a fülkét, azzal szembesült, hogy elhanyagolt megmentőjük
a szalon tárolóiban kotorászik, és halkan hümmögve szemlél egy nyilván
roppant értékes gyémánt nyakláncot. Rose haragosan ráncolta a homlokát.
A férfi máris ellopott egy hajót – miért dúlja szét a belsejét, mint egy
otomok kikötőpatkány, akinek egy lépéssel a biztonsági droidok előtt kell
járnia? DJ meghallotta Rose mérges horkantását, felkapta a fejét, és vidám
pillantást vetett a lányra. Aztán odamutatta neki a nyakláncot, és a fejét
oldalra billentve, pimaszul vigyorgott. Rose csak megrázta a fejét, és
visszatért a pilótafülkébe, ahol Finn a hipertér örvénylő fényalagútját
bámulta.

– Négy parszek van hátra – közölte Finn. – Ez a gép nagyon durván hasít!
A fickó őrült jó tolvaj,

ha ilyen hajója van. – Rose szánakozva nézett a férfira, és odaszólt neki:

– Akkor most mondd ki még egyszer, ezúttal lassabban!

– Azt mondom, a fickó nagyon jó tolvaj, ha… ő, értem. Ezt is úgy lopta.

Pár pillanattal később Finn – továbbra is szégyenkezve – elmormolt valami

kifogást, és kimenekült a pilótafülkéből. Rose uralkodott magán, hogy ne
nevesse ki a társát, és Finn megmenthesse a méltósága utolsó foszlányait.
De amint a férfi eltűnt, szélesen mosolygott, és a száját harapdálta, hogy
csendben maradjon. A Hays Minoron, gyerekkorukban Paige egy időre a
megszállottja lett annak a jelenségnek, hogy számos világon a madárfélék
kitartóan követték azt a teremtményt, amit akkor láttak meg, amikor
kibújtak a tojásból – megesett például, hogy egy lelkes convor-csirke
üldözött körbe-körbe egy ugyancsak összezavarodott tooka-macskát.

Rose eltűnődött azon, hogy a titokzatos Rey talán ugyanígy érez, amiért ez
a jóindulatú mamlasz mindenhová követni akarja, és közben semmit sem ért
az egész galaxisból. És csak remélni tudta, hogy az a nő, ha mást nem is,
Finn feltétel nélküli, őszinte rajongását mindenképpen méltányolja.
Ugyanakkor Rose nem tudta, mit gondoljon arról, hogy egy férfi, akit az
Első Rend kiképzett rohamosztagosnak, annyira ártatlan, hogy azt hiszi, egy
lelkiismeretlen tolvaj valóban birtokolhat egy ilyen csodás jachtot. Ezt
valahogy egyszerre érezte jó és rossz dolognak.

Egyfelől talán sajnálatra méltóan naiv férfiak viselték azokat a

koponyaszerű, szörnyű

sisakokat – elveszett fiúk, akik még annyit sem kaptak az élettől, hogy saját
nevük legyen.

Másfelől ilyen elveszett fiúk szolgáltak azokban a csapatokban, amelyek

megsemmisítették Rose szülőbolygóját, és még számos másik világot.
Mennyi szenvedést fognak még okozni a galaxis lakóinak? Hány várost
rombolnak még le, hány teremtménytől veszik el a szeretteiket? Rose nem
hallott másik rohamosztagosról, aki kiszabadult az agymosás bilincséből, és
nem volt hajlandó parancsra gyilkolni. Talán Finn volt az egyetlen.
Mindenesetre, ha ez a helyzet, akkor Paige azt mondaná, hogy hagyjam
békén egy kicsit a fickót. Hallotta, hogy Finn dübörgő léptekkel mászkál a
szalonban – ha valaha próbálták is lopakodásra tanítani, nem figyelt oda –,
és végighúzta az ujját a műszerfal egyik alig látható illesztésén. Te is hamar
megkedvelnéd őt, Pae-Pae. Azt mondanád rá, hogy jó szíve van. Rose a
gondolat nyomán elmosolyogott. És igazad lenne.

***

Finn kissé megszédült, mialatt végignézte, hogy DJ módszeresen átkutatja a

yacht tárolórekeszeit. A tolvaj olyan megviseltnek és álmatagnak látszott,
hogy kisebb csodának tűnt, hogy talpon maradt. De gyors, könnyed
mozdulatokkal nyitotta a zárakat és hatástalanította a biztonsági
berendezéseket, amik java részét Finn még csak nem is látta. Egy
alkalommal elővett a dzsekijéből egy számítógéptüskét, vagy valami
titokzatos készüléket, amit Finn nem ismert fel.

Pár pillanattal később a rekesz nyitva volt, és DJ szabadon fosztogathatott

tovább. BB–8-ra nem tett ilyen mély benyomást a műsor, vagy talán irigy
volt. Finnhez hasonlóan ő is DJ-t figyelte, de közben néha aggodalmasan
csipogott.

– A droidod jó emberismerő – jegyezte meg hanyagul DJ, azzal egy

műszerfalhoz lépett, és a behatoláselhárító rendszereken kezdett dolgozni.

– Ezt miért mondtad? – kérdezte Finn.

DJ válasz helyett ferde mosolyt villantott a volt rohamosztagosra.

– Nem kedvel engem – mondta aztán, azzal elővett egy kisebbfajta csillogó
konzervdobozt az egyik zsebéből, és megkérdezte: – Icindric kaviár?

Finn nem tudta, hogy mi az, és csak a fejét rázta, majd megkérdezte:

– Szóval, te csak úgy ellopod azt, amire szükséged van?

– Azt, amit akarok. Ne sérts meg! És most nézzük, hogy kitől emeltem el
ezt a gyönyörűséges járgányt. – A holo-vetítő felett megjelent egy
háromdimenziós kép. DJ vetett rá egy pillantást, majd szélsebesen gépelt, és
a holo-mezőben diagramok és adatsorok váltogatták egymást, gyors
egymásutánban.
– Hát, úgy tűnik, hogy legalább a rosszfiúktól lopsz, és a jókat segíted –
dörmögte Finn.

DJ ugyanolyan pillantást vetett Finnre, mint egy perccel korábban Rose a

pilótafülkében.

– Segítek a… nem létezik, hogy te ennyire… nézd… – kezdte DJ, de

abbahagyta, hogy rendezze a gondolatait, aztán ismét megszólalt: – Az
Ellenállás? Az Első Rend? Ezek ugyanolyan gépezetek.

És ennek a gépnek a neve: húsdaráló. Segítesz egy húsdarálónak azzal, ha

beleugrasz? Bizonyos értelemben igen, de ez szerintem csak szómágia.
Figyelj ide… Rosszfiúk, rendes fiúk, ezek

mesterségesen teremtett szavak, amik arra jók, hogy mindenkit harcba

szólítsanak velük. Hogy mozgásban tartsák a pénzt. Ez az, amit én ellopok
a… aha! – DJ vigyorogva nézett a műszerfalra, és megnyomott egy gombot.
A holo-vetítő felett megjelent egy TIE-vadász tervrajza, aztán egy felderítő
lépegetőé, majd egy TIE-bombázóé és egy TIE-elfogóvadászé. – Ez a fickó
fegyverkereskedő – közölte DJ. – Abból vette ezt a szépséget, hogy harci
gépeket adott el rosszfiúknak.

Ám a következő tervrajz egy T–70-es X-szárnyúé volt.

– És a jóknak is – tette hozzá DJ, és kacsintott egyet. Finn álla leesett – és

DJ látta, hogy a férfi arcán a tanácstalanság jeleit a csalódásé veszik át. –
Finn, hadd tanítsak meg neked egy nagyon fontos dolgot! – mondta ekkor. –
Az egész egyetlen gépezet, barátom. Élj szabadon! Ne csatlakozz! – Azzal
megkopogtatta a sapkáján díszelgő jelvényt, amin ez a felirat szerepelt.

– Finn, gyere fel ide! – Rose kiabált, és a hangja alapján az ügy sürgősnek
tűnt. Finn felrohant a rövid lépcsőn, mit sem sejtve arról, hogy DJ
mindvégig őt fürkészi.

– Van kapcsolat a flottával – hadarta Rose. – Poe adásban van! – Finn az

adóvevő felé hajolt.
– Finn! Holdo teherhajókba küldi a személyzetet – közölte sietve Poe. –
Elhagyjuk a hajót. Hol vagytok?

– Ezért kellettek nekik a zavaróim – mondta halkan Rose, és a nyakában

függő medálért nyúlt.

– Hogy álcázzák a teherhajókat. – Finn keresni kezdte a Libertine pozícióját

jelző modult, de nem találta meg a képernyők, kiírók és műszerek
zűrzavarában.

– Nagyon közel vagyunk – mondta végül.

– Megtaláltátok a nagymenő kódtörőt? – Rose és Finn összenéztek, és az

utóbbi válaszolt:

– Találtunk… egy kódtörőt. De ígérem, hogy le tudom állítani a

nyomkövetőt. Csak nyerj nekünk egy kis időt!

– Rendben – felelte Poe. – Siessetek!

Poe megszakította az adást. Finn meg tudta állapítani, hogy Rose ugyanarra
gondol, mint ő

maga – és egyikük sem meri feltenni a kérdést. Végül Rose volt az, aki
nagy nehezen kibökte:

– Mennyire bízhatunk meg ebben a fickóban?

– Van más választásunk? – kérdezett vissza letörten Finn.

***

Poe a derékszíjára akasztotta az adóvevőjét, és végignézett Connixon, C’ai

Threnallin, illetve még öt pilótán, akik a hangár melletti raktárban
várakoztak.

– Most van némi esélyünk – mondta halkan. A többiek közül páran

bizonytalannak tűntek. Poe ezért nem is hibáztatta őket, tekintetbe véve,
hogy mit kért tőlük. De C’ai bólintott, és a tekintetéből acélos elszántság
sugárzott. Poe valamennyiüket ismerte – máskülönben nem hívta volna ide
őket. Azt kívánta, bárcsak itt lennének azok a pilóták, akiket még jobban
ismert, azok, akikkel oly sokszor repült együtt, és akikre gondolkodás
nélkül rábízhatta az életét: Snap Wexley például, vagy Jess Pava. De Snap
és Jess messze jártak, és a többiek java része meghalt.

De hát minden pilóta szeretett volna csatába menni egy álcázott,

sebezhetetlen vadászgéppel, aminek olyan erős a fegyverzete, hogy képes
feltépni egy bolygó köpenyét is. Mivel ez nem történhetett meg, a pilóták
azzal harcoltak, amit a kiszolgáló személyzet adott nekik, a társaikra
támaszkodtak, próbálták elkapni a legjobb szöget, aztán tüzeltek. És
remélték, hogy ennyi elég lesz.

– Beszámolunk az admirálisnak Rose és Finn küldetéséről, és arról, hogy

időt kell adnunk nekik

– mondta Poe. – És reménykedünk, hogy elfogadja ezt.

– És ha nem? – kérdezte az egyik pilóta.

– Akkor vége a tárgyalásnak – vágta rá Connix.

– Megtesszük, amit meg kell tennünk – jelentette ki Poe. – De senki sem

halhat meg! Ha lőnünk kell, kábítótöltetekkel lövünk. Éppen elegen akarják
megsemmisíteni az Ellenállást – mi megpróbáljuk megmenteni.

***

Luke Skywalker lassú léptekkel vágott át a csillagfényben úszó réten. A fű

vizes volt a legutóbbi zápor miatt. A mester köpenye is elázott, és
gyanította, hogy hamarosan sáros is lesz.

Tudta, hogy a gondnokoknak ez nem fog tetszeni. Azért voltak itt, hogy
segítsenek neki, ahogyan évszázadokon át segítették a Jediket már abban a
régmúltban is, amelynek történetei azóta

legendává változtak. De néha elégedetlen pillantásokat vetettek rá, és

csettintgettek a nyelvükkel, amikor úgy gondolták, hogy gondatlan volt,
vagy rosszul teljesített egy feladatot.

Ezen nem lehetett segíteni – egy átázott mezőnél több kellett ahhoz, hogy
véget vessen egy Jedi-szertartásnak, aminek az ideje végre elérkezett. És
egyébként is, a gondnokok más, sokkal fontosabb dolgok miatt is
mérgelődhettek volna. Luke aktiválta a fáklyáját, és a sziszegve táncoló
láng fényénél körülnézett. Pontosan előtte állt az ősi Jedi-írásokat rejtő öreg
uneti.

Luke lelökte magáról a köpenyét, maga elé nyújtotta a fáklyát, de

megingott, és az elszántsága apadni kezdett. Hogy miért, azt nem tudta
biztosan. Úgy sejtette, hogy azért, mert oly sok éven át járta a galaxist R2–
D2 társaságában, és minden mást feláldozva, megszállottan kereste a múlt
tanításait, valamint egy jelenkori célt. Nem tudta elfelejteni, hogy amikor
tűzhalálra ítéli a könyvtárat, mindent elpusztít vele, amit az endori csata óta
tett. A hiúság, a büszkeség, már megint… ám ez volt az, ami időről időre
megakadályozta abban, hogy megtegye ezt az utolsó lépést. Mi több,
amikor Rey megérkezett a szigetre, ő épp túl volt egy sikertelen kísérleten,
és a mezőn állva próbált összekaparni magában elegendő akaratot ahhoz,
hogy ismét megpróbálja.

De Rey elment. És Luke megfogadta, hogy ezúttal nem hátrál meg.

Felnézett a fára, és ebben a pillanatban megérezte, hogy van valaki
mögötte. Megfordult, és egy derengő fényalakot pillantott meg, aki egy
másik korból származott – abból, amit éppen készült mindörökre eltörölni.

– Yoda mester! – suttogta Luke, és akármilyen állapotban volt is, a mestere

láttán öröm áradt szét benne. Sok év telt el azóta, hogy utoljára látta a nagy
Jedi-tanító manifesztációját, és Yoda szinte e-világinak tűnt. Majdnem
pontosan olyannak látta, mint annak idején a Tatuinon, a rövid felkészülés
alatt, amit félbeszakított, hogy szembenézzen Darth Vaderrel. Az apró
termetű mester ráncos és görnyedt volt, de a szeméből eleven és átható
tekintet sugárzott, aminek hatására Luke-nak az a benyomása támadt, hogy
Yoda egyenesen az elméjébe lát, és kifürkészi a legtitkosabb gondolatait.

– Ifjú Skywalker… – mondta Yoda. Luke ebben a pillanatban rájött, hogy a

régi tanítója csakis egy ok miatt jelent meg, és az öröme alábbhagyott.
– Véget vetek ennek az egésznek – közölte a fényalakkal. – A földig
perzselem az egészet. Ne próbálj megállítani! – Yoda nem felelt, csak
derűsen és nyugodtan nézte őt. Luke az égő fáklyát feltartva elindult a fa
felé, majd tőle karnyújtásnyira megállt. Már csak annyi kellett, hogy
előrenyújtsa a karját, és meggyújtsa a fát – és néhány perccel később a Jedi-
rend alapjául szolgáló írások hamuvá égnek. Az idő egy kör. A kezdet a vég
is egyben. Ám ahogy már sokszor megtörtént, Luke nem tudta rávenni
magát, hogy odatartsa a fáklyát. Yoda felnézett az égre, és feltartotta
hosszú, göcsörtös mutatóujját. Vakító villám csapott ki a feketeségből, és
pár pillanatra fényárba borította a szigetet. Luke-ot elvakította a ragyogás.
Kétségbeesetten pislogott, és amikor a látása kitisztult, azzal szembesült,
hogy a fa lángol. Sietve eloltotta a fáklyát, és körülnézett, hogy mivel tudná
megfékezni a gyorsan terjedő lángokat. A háta mögött Yoda felnevetett, és
megszólalt:

– Én vetek véget az egésznek. Ó, Skywalker… mennyire hiányoztál.

Luke összeszedte magát, hogy berohanjon a fába, és kimentse a könyveket,

de már nem lehetett – az egész lángolt, és az üreg izzó pokollá változott.
Leeresztette a vállát, szinte összegörnyedt, majd megfordult, és Yodát
bámulta, aki békésen állt ott, egy parányi sziget csúcsán, egy elfeledett
bolygón, a galaxis egyik névtelen szektorában.

– Eljött hát az ideje annak, hogy a Jedi-rend megszűnjön létezni – mondta

Luke.

– Nem mi döntjük el, hol van a helyünk ebben a történetben. De legfőbb

ideje, hogy elfordítsd a tekintetedet egy halom ósdi, poros könyvről. –
Dacára annak, amit tenni akart, dacára annak, amin oly régóta töprengett,
Luke sértve érezte magát.

– Azok szent Jedi-írások! – kiáltotta.

– Olvastad őket? Nem voltak letehetetlenek. Igen, sok bölcsességet

tartalmaztak, de semmi olyant, aminek Rey már ne lenne birtokában. –
Yoda a fejét csóválta, és Luke hirtelen megint padavannak érezte magát,
mint sok évvel ezelőtt, a Dagobah mocsarában. A mestere csalódott volt, ő
pedig tanácstalan. – Skywalker… – folytatta Yoda –, még most is a láthatárt
kémleled. Nem vagy itt soha! Nem látod, hogy mi van az orrod előtt!

A mester előrelendítette görbe botját, és Luke homlokára koppintott vele.

– Gyenge voltam, és tudatlan – mondta rekedtes hangon Luke.

– Igen, Ben Solót elvesztetted – felelte Yoda szelíden, de határozottan. – De

Reyt nem szabad elveszítened.

– Nem tudom megadni neki azt, amire szüksége van.

– Már megint nem figyelsz a szavamra, ugye? – vágott vissza Yoda. – Add
tovább a tudásodat! A bölcsességedet, a tapasztalataidat, igen. De a
gyengeséget is. És a kudarcot. Főleg a kudarcot!

Mert a legjobb tanár… a kudarc. – A mester letelepedett Luke mellé, és

hozzátette: – Luke… a tanítványaink túlszárnyalnak minket. Ez az a teher,
amit minden mesternek cipelnie kell.

Luke a tűzbe bámult, mialatt a lángnyelvek a távoli csillagok felé

szökelltek. Csendesen ült öreg mestere mellett, a tűzvész pedig tovább
dühöngött, és elemésztette az ősi múltat.

Huszonharmadik fejezet

A Millennium Falcon fedélzetén, a közös kabinban Rey becsukta az egyik

priccs alatti tárolórekeszt, és vett egy mély lélegzetet. Az utazás alatt
folytatott hosszas viták során sem jutott el más következtetéshez. Az Erő
megmutatta neki, mit tegyen – most már rajta múlt, hogy valóban
megtegye. Csubakka a mentőkabinok rekeszében várta, az egyik
egyszemélyes kapszula előtt guggolt.

R2–D2 a közelben állt, a félgömb alakú fején fények pislákoltak. Rey

elolvasta a kabin oldalán díszelgő feliratot, amit sablonnal festettek oda:

149-40 típusú mentőkabin

Millennium Falcon
És alatta elég csúnya kézírással a következő szerepelt:

Han Solo tulajdona.

Kérem, szolgáltassa vissza!

Rey elmosolyodott, és azt kívánta, bárcsak megkérdezhetné Hantól, hogy ez

bejött-e valaha.

Talán igen. és ha igen, akkor az nagy szerencse lehetett. És Rey nem akart
jobban belegondolni abba, hogy a kapszula egészében véve úgy néz ki, mint
egy koporsó. Csubakka segített neki beszállni. A keze gyengédnek
bizonyult, dacára a vuki hatalmas erejének – vagy talán éppen azért.

Csubakka aztán bizonytalanul nézett a lányra azzal a meghökkentően kék

szemével.

– Amint elindultam, ugorj lőtávolságon kívülre, és maradj ott, amíg nem

szólok! – kérte Rey. A vuki morgott, de Reyt nem lehetett lebeszélni arról,
amire készült. – Ha hamarabb találkozol Finnel, mint én, mondd meg
neki… – kezdte, mire Csubakka vakkantott egyet. – Aha… tökéletes.

Ezt mondd neki! – folytatta Rey. Bemászott a kabinba, eligazította a

kardmarkolatot az oldalán, odamutatta feltartott hüvelykujját a droidnak és
a vukinak, majd összefonta a karját a mellkasán, mialatt Csubakka bezárta a
zsilipet.

***

Rose előre tudta, hogy az Első Rend flottája várni fogja őket, de így is
összeszorult a torka, amikor a Libertine kitört a hipertérből, és ő meglátta az
ellenséges hajókat jelképező jeleket a szenzorképernyő szélén.

– Ez már megint kinek a remek ötlete volt? – dohogott Finn.

– Ne rám nézz, ember! – tiltakozott DJ, aki az imént belépett a

pilótafülkébe. – Én csak elvállaltam egy munkát. Melyik rombolóba akartok
bejutni?
A szenzorok mérési adatai alapján a számítógép megalkotta a hatalmas
vezérhajó tervrajzát.

Rose ezt tanulmányozta, bár továbbra is alig tudta felfogni a gigászi

csatahajó méreteit. Az építéséhez annyi pénz kellett, hogy alighanem egész
szektorok szegényedtek el miatta, ráadásul sosem hallott még akkora
hajógyárról, amekkorában meg lehetett építeni ezt az óriást.

A fényábrát nézve azon tűnődött, hogy a Hays Minor romjaiból került-e

valami abba a hatalmas testbe, és hogy a szülőbolygója ásványait talán
beépítették egy, a turbólézereket és a reaktort összekötő tápvezetékbe. És
hogy az Első Rend más feldúlt és kifosztott világok roncsaiból építette a
hajót. És ha az Első Rend meg tudta építeni ezt, akkor mit építhetett még
titokban?

– Szerinted, melyiket akarjuk? – förmedt rá DJ-re. – Csináld! Meg tudod

csinálni, igaz?

DJ mocskos körmeit tanulmányozva dörmögte:

– Aha, menni fog. Srácok, meg tudom csinálni. De előtte még beszélnünk
kell az áráról.

– Miután végzünk, az Ellenállás mindent megad neked, amit csak akarsz.

– Mit szólnátok némi foglalóhoz? – vetette fel DJ, és lapos pillantásokkal

fürkészte a lányt.

– Viccelsz? – mordult fel Finn. – Nézz már ránk!

DJ megtette, és Rose észrevette, hogy a medálja az, ami felkeltette a férfi

érdeklődését.

– Az ott haysiai fém? – kérdezte DJ. – Az pont jó lesz.

Rose ösztönösen a medáljára tette a kezét, hogy elrejtse a tolvaj sóvár

tekintete elől.
– Nem! – mondta ingerülten Finn. – A szavunkat adtunk. Megkapod a
pénzedet. Ennyinek elégnek kell lennie.

– Srácok, én tényleg szeretnék segíteni – állította a kezét széttárva DJ. – De

ha nincs semmi, nem csinálok semmit. – Finn érvelni kezdett, de Rose
tudta, hogy a társa akármit mond, nem lesz elég – és nem volt semmi más
értéktárgyuk. Csalódottan sóhajtott egyet, kirángatta a nyakából a medált, és
odadobta DJ-nek.

– Tessék! És most láss munkához! – parancsolt rá határozottan.

– Na, most már tudok segíteni – felelte DJ. Mialatt rázárta az ujjait a
medálra, a szeme olyan mohón csillant, hogy Rose majdnem rávetette
magát. De inkább kiviharzott a pilótafülkéből, mit sem törődve Finn
aggodalmas pillantásával. Pár pillanatig csend volt a fülkében, aztán DJ
elővette titokzatos eszközeit, és rácsatlakoztatta őket a műszerfalra. –
Álcázzuk magunkat a megközelítés alatt – mondta halkan. – Nem jelenünk
meg a képernyőiken. Most pedig rést nyitunk a pajzsukon, és
becsusszanunk… Lássuk csak…

– Mi van már? – kérdezte türelmetlenül Finn.

– Kész vagyunk – válaszolta DJ. Mialatt a jacht közeledett az Első Rend

flottája felé, a kezdetben apró pontnak tűnő ellenséges hajók felismerhető
alakot öltöttek, és a részleteik tökéletesen kirajzolódtak. DJ gyorsított, és
amikor Finn meglepetten nézett rá, csak a vállát vonogatta. – Álcázva
repülünk – dünnyögte. – Ha beválik, senki sem lát meg minket, életben
maradunk, és elintézzük, amit kell. Ha nem jön be… talán észre sem fogjuk
venni, hogy mi történik velünk…

DJ elvigyorodott, hirtelen szétrántotta a két kezét, mintha felrobbant volna

közte valami. Finn haragosan meredt rá, továbbra is dühös volt a medál
miatt. Valami azt súgta neki, hogy DJ

stratégiája rossz ötlet, de nem tudta megmondani, hogy hol a hiba – és nem
volt kedve az élete utolsó egy-két percét azzal tölteni, hogy egy erkölcstelen
tolvajjal vitatkozik. A Supremacy oldala úgy meredt fel előttük, mint egy
óriási fal. Egyre nagyobbnak és nagyobbnak látszott, mígnem betöltötte az
összes ablakot. Finn azt latolgatta, hogy mit fog tapasztalni, ha a
turbólézerek tüzet nyitnak rájuk. Látni fogja a nyalábokat, és érezni fogja,
hogy a Libertine széthullik körülöttük?

Vagy ő és Rose egyszerűen csak megszűnnek létezni – az egyik pillanatban

még itt lesznek, a következőben már sehol? Rájött, hogy visszatartja a
lélegzetét, és rákényszerítette magát, hogy rendesen lélegezzen. A hajó
végeérhetetlennek tűnő hasát tanulmányozta, mialatt besiklottak alá, és
ezzel sötét árnyék borult rájuk. Annak idején szolgált Snoke vezérhajóján,
de kívülről még sosem látta – teljesen zárt csapatszállítóval jött ide, és azzal
is távozott.

A héjazatot fürkészve igyekezett kitalálni, hogy mi rejtőzik odabent. Tudta,

hogy közvetlenül felettük öntödék és gyártósorok vannak, valamint az
újoncok kiképzőközpontja. És több millió eleven teremtmény – a
Supremacy inkább egy mozgó főváros volt, mint hajó. Finn rádöbbent, hogy
bűntudata támadt. Réges-régen tudott valamit, amit az ellenállók nem: hogy
a Supremacy ott bujkál valahol az Ismeretlen Régiókban. Ahogyan tudott
számos más dologról is, amiket az Első Rend szolgálatában töltött évek
alatt látott. Tudta, hogy kár lenne önmagát hibáztatnia –

mióta megérkezett a D’Qarra, egyszer sem volt ideje egy alapos

beszámolóra. Arra is alig volt ideje, hogy beszéljen Organa tábornoknak és
a tisztjeinek a Csillagpusztító Bázisról, aztán máris útnak indult Hannal és
Csubakkával a Falcon fedélzetén. Aztán pedig… hát, nem volt folytatás.

Egy bakta-öltözetben tért magához, egy hajó raktárában, amelyet üldöztek.

Ennek ellenére rossznak érezte, hogy ő volt az egyetlen a Raddus on, aki
nem lepődött meg, amikor az óriási csatahajó kitört a hipertérből. És ha a
dolgok máshogy alakultak volna, eszébe jutott volna figyelmeztetni az
ellenállókat arra, hogy az Első Rend mi mindent állított hadrendbe?

Finn szeretett arra gondolni, hogy megtette volna, de sejtette, hogy ez nem
igaz. Be kellett vallania, hogy valószínűleg ragaszkodott volna ahhoz, hogy
elkísérje a Jedi keresésére induló Reyt, vagy megpróbálta volna meggyőzni
arról, hogy menjen vele a Külső Gyűrűbe.
A műszerfalon villogni kezdett egy jelzőfény, és Finn a szenzorképernyőre
nézve vadászok szimbólumait pillantotta meg – de azonnal meg tudta
állapítani, hogy a gépek nem feléjük tartanak. Aztán az űrt fürkészte, hátha
szabad szemmel is meglátja a gépeket, közben azon töprengett, hogy mi
lehet a feladatuk. Csak hárman voltak – ha az Első Rend átfogó támadást

indított volna az Ellenállás flottája ellen, kiürítették volna a hangárokat.

– El akarnak fogni valakit – jegyezte meg Finn.

– Szerencsére nem minket – felelte DJ. – Mindjárt ott leszünk, barátom. És

nézz csak oda… az a mi helyünk. – DJ előre és felfelé mutatott, és
odavezette a jachtot egy, a Supremacy hasán elterülő

fekete folthoz. Finn nem látta tisztán, hogy mi az – valamilyen kapu vagy
hőkivezető akna lehetett

–, mindenesetre egyre nagyobbnak tűnt, mígnem a Libertine lassan

belesiklott, és elnyelte a sötétség.

***

A három TIE-vadász zárt alakzatban repült, a pilóták a tűzkioldó felett

tartották a hüvelykujjukat. A flottához vezényelt pilóták kivétel nélkül
bosszút akartak állni a Csillagpusztító megsemmisüléséért. Különösen
miután a jelentésekből kiderült, hogy a katasztrófa azért történhetett meg,
mert a vadászosztagok képtelenek voltak megállítani a jelentős számbeli
hátrányban lévő támadókat. Ám hiába reménykedtek egy mindent elsöprő
ellentámadásban, az még váratott magára, helyette itt volt ez a furcsa
üldözés, amelynek során a pilóták zöme csak várt és figyelt.

A dolgok ígéretesen indultak az elkeseredett közelharccal a bombázók

ellen, amelyek megsemmisítették a Fulminatrix ot (az erről szóló
jelentéseket senki sem óhajtotta elolvasni), valamint az ellenséges vezérhajó
elleni támadással. Ám a flotta azóta, több mint tizenkét órája csak követte
az ellenséges flotta maradékát, és a pilóták ennek az időnek minden percét
első fokú riadókészültségben töltötték. A feszültség és a tétlenség
mindenkit kifárasztott. A váltásokat törölték, nehogy az ellenállók – a
kémeik állítólag jelen voltak minden droid-szervizben és szemetesben –
pont a váltás alatt indítsanak villámgyors támadást. A pilóták, akiknek a
priccsükön kellett volna aludniuk, a készenléti termekben dülöngéltek a
pocsék caftól túlpörögve, és részben remélték, részben féltek attól, hogy
bármelyik pillanatban megkaphatják az indulási parancsot.

A végül felhangzó riadójelzés néhányuknak megkönnyebbülést hozott, de

rögtön zavarba jöttek

– nagyszabású támadásról továbbra sem volt szó, csupán egy rendellenes

szenzorkapcsolatot kellett megvizsgálniuk. Ennyi volt az egész. A két flotta
között kitört a hipertérből egyetlen magányos hajó, és rögtön ugrott is, de
előtte még kidobott valamit, ami most az Első Rend flottája felé repült. Az
adatok szerint még vadászgépnek is túl kicsi volt, így hát adódott a kérdés:
mi lehet az?

A logikus következtetés úgy hangzott, hogy egy bomba, de még száz

ekkora bomba is legfeljebb kisebb sérülést okozhatott a Snoke
vezérhajójának. És ettől az egész rém kínossá vált –

egy ilyen akcióból nem lehetett jól kijönni. Tehát, mi az ismeretlen tárgy? A
pilóták akkor lettek végképp tanácstalanok, amikor kiderült, hogy egy
mentőkapszula tart a flotta felé, és egyetlen élőlény van benne. Mialatt az
egyik hangár felé kísérték, ugyanaz járt a fejükben: ki az az őrült, aki úgy
hagyja el a hajóját, hogy fejest ugrik egy csata kellős közepébe?

***

Kylo Ren tudta, hogy ki van a kabinban, még mielőtt kinyílt volna annak
apró zárófedele. A lány jelenlétét izzó jelzőfénynek érzékelte az Erőben,
már abban a pillanatban, amikor az apja ócska teherhajója valahogy
kivonszolta magát a hipertérből anélkül, hogy szétesett volna. A háta
mögött a rohamosztagosok ugrásra készen vártak, de ő csak mosolygott,
amikor meglátta a szűkös kabinba bezsúfolódott lányt. Aztán, amikor
meglátta a nagybátyja kardját, a mosolya lehervadt.

– Azt magamhoz veszem – jelentette ki –, engem illet.

Rey erős kísértést érzett, hogy azt felelje erre, hogy akkor menjen oda és
vegye el, ahogyan Finn tette nemrégiben – és emlékeztesse a férfit, hogy
térdre kényszerítette és lefegyverezte a Csillagpusztító Bázison. Hogy
annak a párbajnak a jelét mindörökre viselni fogja, és csak azért él, mert ő
úgy döntött, hogy nem sújt le rá. De nem ezért jött, és ezt mindketten
tudták. Ettől függetlenül pár pillanatra megmarkolta a fénykardot, hogy
emlékeztesse a fekete alakot: kettejük közül ő hozta mozgásba ezt az
eseményláncot.

– Hát akkor elég furcsa, hogy engem szólított a kastélyban – mondta Rey a
régi fegyvert tanulmányozva, majd felnézett Kylóra, és hozzátette: –, nem
pedig téged.

Kylo halvány mosolyra húzta a száját, aztán a katonák felé biccentve

válaszolt:

– Nem vagy abban a helyzetben, hogy diktálhass. – Rey a férfi felé tartotta
a kardot, mintha arra biztatta volna, hogy rajta, csak próbálja elvenni. A
rohamosztagosok feszengve mozgolódtak.

Kylo a homlokát ráncolta, aztán bizonytalanul előrenyújtotta a kezét, és az

ujjai alig érzékelhetően megremegtek. Végül gyors mozdulattal kirántotta a
fegyvert Rey markából, és intett egy tisztnek, aki a kezében bilincset tartva
elindult a lány felé.

– Arra semmi szükség – mondta Rey.

– De igen – felelte Kylo, amikor már a hatalmas vezérhajó mélye felé

terelte a foglyát. –

Találkozónk van valakivel. – Rey sebesebben szedte a lábát, hogy ne

maradjon le a hosszú léptekkel haladó férfitól. A hátuk mögött a kísérő
rohamosztagosok páncélja hangosan csörömpölt. Rey érezte, hogy a
katonák idegesek, mert olyan helyzetbe kerültek, amire nem készítették fel
őket a kiképzés során. Ezt az idegességet némi félelem árnyalta – de nem
tőle féltek, hanem a kiszámíthatatlan Kylótól. Rey ezért nem is hibáztatta
őket. Kylo belső
nyugtalansága miatt az Erő szinte forrt és örvénylett körülötte. A katonák
ezt persze nem érzékelhették úgy, mint ő, de valamit ők is éreztek – elvégre
része voltak az életnek és az Erőnek, ami valamilyen szinten befolyást
gyakorolt rájuk.

Kylo megállt a magányos turbóliftnél, és elküldte az őröket. Az ajtó

bezárult, és Rey kettesben maradt a férfival, aki továbbra is mélyen a
gondolataiba merülve nézte a kezében tartott fénykardot.

– Snoke-hoz megyünk? – kérdezte Rey. – Nem muszáj ezt tenned.

– Ezt teszem.

– Érzem, hogy mind hevesebben vívódsz magaddal, mióta megölted Hant –

mondta Rey halkan.

– Az érzéseid előbb-utóbb széttépnek.

– Ezért jöttél? Hogy a belső konfliktusaimról beszélj? – Megint előkerült a

szokásos taktika –

hárítás, védekezés és gúny. Mintha Kylo lett volna a mester, Rey pedig a
tanítvány, akit újabb és újabb kérdésekkel kellett kibillenteni a lelki
egyensúlyából, illetve féken tartani. De a dolgok megváltoztak. Rey már
nem az a fiatal nő volt, akit Kylo elrabolt a Takodanán, vagy akivel
összecsapott a Csillagpusztító Bázison. Már nem…

– Nem – felelte Rey. – Nézz rám… Ben.

Az eredeti neve hallatán Kylo odafordult, és most tanácstalannak látszott.

– Amikor megérintettük egymást, láttam a jövődet – folytatta Rey. – Csak a

körvonalait, de azokat határozottan és tisztán. Nem fogsz behódolni Snoke-
nak. Át fogsz állni… És én segítek neked. Láttam. Ez a sorsod. – Az
Erőben különös hullámok és fodrozódások támadtak, míg Kylo Ren arca
egymás után több érzést tükrözött. Haragot. Megdöbbenést. Fájdalmat.
Magányt.

Sóvárgást. Sajnálatot. Aztán a férfi Rey szemébe nézve válaszolt:

– Tévedsz. Amikor megérintettük egymást, én is láttam valamit. Nem a
jövődet, hanem a múltadat. És mindazok miatt, amit láttam, tudom, hogy
amikor eljön a pillanat, te leszel az, aki átáll. Mellém fogsz állni. Rey,
láttam, hogy kik voltak a szüleid. – Rey a férfi szemébe nézett, és nem látott
benne semmit, ami hazugságra utalt volna. És ebben a pillanatban rájött
valami szörnyűségre: Kylo nem csupán saját maga miatt vívódott, hanem
őmiatta is. A kabin ajtaja halk sziszegéssel kinyílt, és Kylo bevezette Reyt a
trónterembe, ahol az Első Rend Legfőbb Vezére a trónján ülve várta őket.
Vörös páncélt és sisakot viselő testőrök álltak a trónemelvény mindkét
oldalán, a kezükben szúró- és vágófegyverekkel. Az aranyszín ruhát viselő
Snoke kissé görnyedten ült, teljesen nyugodtan, abban a tudatban, hogy itt,
a szentélyében nem eshet baja.

Ám a szeméből átható tekintet sugárzott. Rey igyekezett nem belenézni

abba az ijesztő

szempárba, de újra és újra megtette. A vonzása hasonlított ahhoz, amit az

Ahch-To tengerpartján, a fekete nyílásnál érzett – titkokat suttogott, amiket
neki tartogatott, amelyek csakis az övéi voltak. Ősi, titkos tudásról mesélt,
ami megsemmisíti a gyengéket, de felemeli az erőseket.

Azokat, akik méltók rá. Snoke mohón vigyorgott, és Rey azon kapta magát,
hogy nem tud másfelé nézni, mígnem a Legfőbb Vezér Kylóra fordította a
tekintetét.

– Szép munka, jó és hűséges tanítványom – mondta mély hangon. – Most

már ismét hiszek benned. – Aztán ismét Reyre nézett, és hozzátette: – Az
ifjú Rey. Légy üdvözölve!

Huszonnegyedik fejezet

A Raddus hangára tele volt teherhajókkal – Poe harmincat számolt össze.

Ennyi elegendő volt

ahhoz, hogy evakuálják az összes ellenállót, akik túlélték a d’qari kiürítést.

Hajózók rohangáltak körülöttük, hogy felkészítsék őket a repülésre, közben
vetettek egy-egy pillantást a csarnok oldalán álló pilótákra, akik Poe
Dameron vezetésével odamentek Holdo admirálishoz, átadtak neki egy
sürgős üzenetet.

– Szóval egy volt rohamosztagos és egy valaki mit is csinál? – kérdezte

Holdo.

– Próbálnak megmenteni minket. Ez nyújtja a legtöbb esélyt. Időt kell adnia

Finnek és Rosenak, amennyit csak lehet. – Mialatt Holdo feldolgozta azt,
amit hallott – egy eltűnt komp, egy találkozó egy távoli kaszinóvilágon, egy
kétes hírű kódtörő, a hipertéri követés jellege, a megszakító kapcsoló helye
–, Poe az admirális mellett elnézve a tiszteket tanulmányozta.

Némelyiket ismerte – például D’Acyt –, míg mások ismeretlenek voltak a

számára. A Ninka személyzetéhez tartoztak, és csak nemrég érkeztek a
Raddus ra. De akár ismerte őket, akár nem, az arckifejezésük ugyanazt
üzente neki: ők Holdo mellett állnak. Ez volt az admirális döntése.

– Nem a megfelelő személyekre bízta az Ellenállás megmentését, és

valamennyiünket veszélybe sodort – jelentette ki ingerülten Holdo. – Erre
most nincs időm. – A tisztjeihez fordult, és hozzátette: – Ki kell ürítenünk a
cirkálót. Mindenkit küldjenek a teherhajókba!

Mialatt a gépek zsilipjei hangos sziszegéssel kinyíltak, Poe és C’ai

összenéztek.

– Féltem, hogy ezt fogja mondani – jegyezte meg Poe, és elővette a

sugárvetőjét.

Megkönnyebbülten hallotta, hogy más pilóták is előkapják a fegyverüket. –

Holdo admirális, felmentem önt a parancsnoki tisztség alól annak
érdekében, hogy ez a hajó, a személyzete és az Ellenállás fennmaradjon –
mondta, és remélte, hogy nem remeg a hangja. A Holdo mögött álló tisztek
döbbenten és haragosan néztek rá, de az admirális csak végignézett rajta,
mintha felmérte volna, hogy kivel áll szemben. Poe megfeszítette az izmait
abban a tudatban, hogy a dolog kétféleképpen folytatódhat.

Aztán Holdo feltartotta mindkét kezét, és pár pillanattal később a tisztjei is

utánozták.
– Remélem, Dameron, tudja mit csinál – mondta halkan az admirális. Más
körülmények között Poe elmagyarázta volna, hogy nagyon is tudja – még
egyszer megpróbálta volna megértetni Holdóval, hogy szem elől tévesztette
Leia látomását, és hogyan találhat rá újra. De most ki kellett használnia azt
a kevés időt, ami maradt – hogy amennyire lehet, javítsa Rose és Finn
esélyeit.

– A hídra megyek – közölte Caival –, ha megmozdulnak, kábítsátok el őket!

***

A keskeny alagútféleség, amit DJ kiválasztott, történetesen egy mosodába

vezetett. Finnek épp elég gúnyolódásban volt része rohamosztagos
újoncként – a kiképzők rendszerint droidoknak való munkával büntették
azokat, akik nem tudtak végrehajtani egy-egy feladatot –, de még ő sem
látta belülről az Első Rend mosodáit. Mi több, a helyiségben egyetlen
élőlény sem dolgozott, csak néhány önvezérlő droid, amik szorgalmasan
vasaltak. A többkarú gépezetek szüntelenül dolgoztak: az egyik karjukkal
kiemeltek egy frissen mosott egyenruhát egy tárolóból, egy másikkal
elhúztak felette egy szenzort, amivel azonosították a szövet típusát, egy
harmadikkal egy, a karjukkal egybeépített gőzvasalót mozgatták. Finn
megkönnyebbülten látta, hogy a droidok nem törődnek azzal – talán észre
vették –, hogy három ember és egy asztro-droid bukkant elő a párás
szellőzőcsőből, ami összekötötte a mosodát azzal a hőkivezető aknával,
amelyben a Libertine rejtőzött.

Akkor sem tiltakoztak, amikor ugyanezek az emberek felvettek egy-egy

tökéletesre vasalt egyenruhát, majd csillogóan tiszta csizmát, derékszíjat és
sapkát választottak maguknak. A helyiségben egyetlen tükör sem akadt, de
Finn eleget látta az Első Rend egyenruháit, hogy tudja, ő és a társai hogyan
néznek ki megfelelően: a zubbony egyenes és ránctalan, a nadrág kissé
szétterül a magas szárú csizma felett, a sapka ellenzője nem túl alacsonyan,
és nem túl magasan mered előre. Az egyetlen egyenruha, ami elég kicsi volt
ahhoz, hogy megfeleljen Rosenak, egy őrnagy kékeszöld szerelése volt, de
ez vállalhatónak tűnt. Ami pedig DJ-t illette… az egyenruhája teljesen
rendben volt, de maga a férfi úgy nézett ki, mint aki most mászott vissza a
szolgálati helyére egy, a Nar Shaddaán töltött háromnapos eltávozásról.
Finn aggodalmasan pislogott, de ezen nem lehetett segíteni. Szerencsére, az
Első Rendben a hierarchia mindennél fontosabb volt –

a gondolkodás nélküli engedelmességet jutalmazták, és az önálló

gondolkodást büntették.

– Ez tényleg beválik? – kérdezte Rose, és a hangsúlyozással elárulta, hogy

ő maga nem nagyon bízik a trükkben.

– Természetesen – felelte Finn tettetett vidámsággal, amiről tudta, hogy

nem fogja

megtéveszteni vele a lányt. – Csak a fehérbe öltözött fickókkal vigyázz!

– A rohamosztagosokkal? – kérdezte Rose, mialatt megigazította haját,

hogy a sapka megfelelően álljon a fején.

– Nem, a fehér-zubbonyosokkal – válaszolta Finn. – Azok az Első Rend

Biztonsági Hivatalának tisztjei. Ők gondoskodnak arról, hogy a katonák
lojálisak legyenek. Az a dolguk, hogy gyanakodjanak. Mindenki más a
rangjelzésedet fogja nézni, nem az arcodat.

DJ kétkedve nézett Finnre, és Rose is így tett. BB–8 nyugtalanul füttyözött.

– Fel az állat, szét a vállat, húzd ki magad, ne légy hanyag! – szavalta Finn.

Rose és DJ csodálkozva néztek össze.

– Így tanították nekünk, hogyan járjunk – magyarázta Finn, aztán sóhajtott

egyet. – Hagyjuk, emberek! Nem lesz semmi baj. Az egyetlen probléma,
hogy nincsenek működő kódhengereink.

Rose a Finn zubbonyát díszítő ezüst kapszulákat fürkészte.

– Ezek nem működnek? – kérdezte aztán.

– Attól tartok, nem. Ezek most üres állapotban vannak. Valószínűleg a

gazdája elfelejtette levenni őket, és törölték az adataikat. – Rose ekkor DJ-
re nézett, aki a körmeit tisztogatta, de egyelőre nem ért el szemmel látható
javulást.

– Nem tudod újraprogramozni a hengereket? Elvégre te kódtörő vagy.

– Egy mosodában? – kérdezett vissza DJ. – Nem megy. Ez kemény kód,

barátaim. Fehér környezet kell ahhoz, hogy beizzítsuk. Ha máshol babrálod
meg, megszólalnak a riasztók. Sok-sok riasztó. – Rose mérgesen nézett az
elhanyagolt tolvajra, aki feltartotta a kezét, és hozzátette: – A feladat az
volt, hogy bejuttassalak ide titeket. És az megtörtént.

– És hogy kikapcsold a nyomkövetőt – emlékeztette Finn.

– És az is. De ez? A munka a kettő között? Nem az én asztalom, barátaim!

– Egyáltalán, el tudunk jutni a nyomkövetőhöz? – kérdezte Rose.

– Persze – állította Finn. – Csak ki kell kerülnünk a főbb ellenőrző

pontokat, ennyi az egész.

– És hány olyan van?

– Lássuk csak… – dörmögte Finn, és az emlékezetében kotorászott. –

Három? Nem, négy. Vagy talán… nézzétek, van néhány. Minden rendben
lesz.

– Állandóan ezt mondod – jegyezte meg halkan Rose.

***

A mosoda a Supremacy alsó szintjeinek egyikén volt, a hatalmas hadihajó

tatjának közelében.

Mialatt a nyomkövető távoli vezérlője felé tartottak, az első pár perc során
senkivel sem találkoztak – csupán egy magányos egér-droiddal, ami
kíváncsian méregette BB–8-at, aztán vidáman csiripelt valamit. Finn a
droidjuk kormos és koszos burkolatára nézve megszólalt:
– Neked sem ártana egy egyenruha… hmm… – Megállt egy
technikusállomás előtt, egy liftállomás közelében, és felkapott egy fekete,
szögletes szemeteskukát. BB–8 gúnyosan sípolt.

– Viccelsz, ugye? – kérdezte Rose. A felvonókabin csengetett.

– Minden rendben lesz – mondta Finn, mire a lány a szemét forgatta. A

kabin csendesen emelkedett, és amikor kinyílt az ajtaja, az utasai egy jókora
termet pillantottak meg, ami tele volt vezérlőpultokkal és tisztekkel. Rose
abbahagyta a sapkája babrálását, és a szemét tágra nyitva, ijedten bámult.

– Én nem erre szerződtem, ember – mormolta DJ.

– Előre nézzetek! – parancsolt rájuk Finn. – Hé! Lélegezz! – Odanyúlt, és

megigazította Rose sapkáját, amit a lány valahogyan hátratolt, aztán
ráborította BB–8-ra a kukát. – Rendben, vágjunk bele! – mondta végül,
azzal kihúzta magát, és kilépett a kabinból. Rose ijedt pillantást váltott DJ-
vel, majd követték a társukat, míg BB–8 kicsivel mögöttük gurult. Rose
biztosra vette, hogy legfeljebb pár lépést fognak megtenni a hatalmas
teremben, aztán megszólalnak a riasztók, és rohamosztagosok rontanak
rájuk. De ahogyan Finn jósolta, a tisztek jószerével rájuk sem pillantottak,
és az a néhány, aki megtette, mintha gyűlölte volna a szemkontaktust. Rose
meg volt győződve arról, hogy az, ahogyan ő az Első Rend tisztjét játssza,
az egyik legpocsékabb alakítás a beszivárgás történetében. Túl lassan
lépked? Túl gyorsan? Túlságosan csoszog? És nem mert DJ-re nézni, hát
még a mellette guruló kukára. De Finn… Finn úgy festett, mint a tisztek
mintaképe.

Úgy vágott át a termen, mintha az övé lett volna. Gyakorlatilag sugárzott

belőle a gőgös önbizalom.

Viszont a férfi ebben a környezetben nőtt fel. Ez volt az a világ, amelyhez

régebben tartozott,

és amihez képes az Ellenállás minden bizonnyal zűrzavarosnak hatott. Rose

arra gondolt, hogy Finnt talán nem is a Rey iránti megszállottsága késztette
arra, hogy elmeneküljön – talán az ismeretlen környezetből akart
megszökni, amiben magányos volt, és amibe nem tudott beilleszkedni.
Rose megrémült ettől az új Finntől, aki fürgén és magabiztosan lépkedett.
Mintha azt a tisztet látta volna, akivé Finn válhatott volna, ha az Első
Rendnél marad – a háborús gépezet egyik gondosan megtervezett
fogaskerekét, amit a gyilkos munka elvégzésére terveztek. Sietve kisöpörte
a fejéből a gondolatot. Finn elutasította azt a jövőt, és vele eldobta az egész
múltját.

Már nem FN–2187 volt, többé nem. Hanem Finn – az ő barátja.

– Őrnagy? – kérdezte valaki hangosan, határozottan, és túlontúl közelről. –

Jóváhagyná ezt a navigációs feladatot? – Őrnagy… őrnagy! Ez te vagy, te
ostoba! – figyelmeztette magát Rose. Egy hadnagy állt mellette, a kezében
adattáblával. Rose nyugalmat erőltetett magára. Gyorsan átfutotta
tekintetével a képernyőn szereplő sorokat, elmormolta, hogy „rendben,
mehet”, és kimérten bólintott egyet – és mindezt annyi idő alatt, amennyit
egy főtiszt szokott fordítani egy alárendeltjére, aki jelentéktelen ügyekkel
háborgatja. Folytatták útjukat, és hamarosan maguk mögött hagyták a
hadnagyot. De vajon még most is őket nézi? És mi a helyzet azokkal az
egér-droidokkal? Rose lehetségesnek tartotta, hogy csak képzelődik, de
akkor is az a benyomása támadt, hogy az apró gépezetek a termen átsikló,
önjáró kukát figyelik.

– Ez nem fog menni – dörmögte halkan DJ. Rose most már biztosra vette,
hogy nemcsak a képzelete játszik vele.

– Mindjárt ott vagyunk – felelte Finn. És Rose ekkor meglátta: hosszú orrú
férfi, aki mindenre gyanakodva néz, és roppant szigorú arcot vág. Egy férfi,
aki fehér zubbonyt visel. És az Első Rend egyik asztro-droidja gurult
mellette. Rose tudta, hogy ezek a droidok a spektrum összes tartományában
látnak. A férfi az Első Rend Biztonsági Hivatalának tisztje volt. És
egyenesen őket nézte.

A felvonóállomásnál hat rohamosztagos állt. A testtartásuk arra utalt, hogy

nem őrszolgálatban vannak, hanem várnak valakire vagy valamire. Finn
elnyúlt az egyik mellett, és megnyomta a lift hívógombját. A biztonsági
tiszt továbbra is őket figyelte. És most elindult feléjük. Nem sietett, de
határozott léptekkel haladt. A BB-egység mögötte gurult. Rose sikítani
akart. Hol van már az az átkozott felvonó? Bekerítették őket a létező
legfejlettebb hadihajóban, és az idióta lift nem jön.

Végre-valahára megérkezett a kabin. Rose, Finn és DJ besiettek, majd a

rohamosztagosok követték őket, és felsorakoztak az oldalfalak előtt. Rose
megfordult, és azt látta, hogy a biztonsági tiszt alig pár méterre van tőlük.
Most már sietett, és a szemét résnyire vonva nézte őket. Rose a gombokat
nyomkodta, és az akaratával próbálta kényszeríteni az ajtót, hogy
gyorsabban csukódjon be. Pár pillanattal azelőtt, hogy a tiszt odaért volna,
az ajtó bezárult. Rose emlékeztette magát, hogy maradjon mozdulatlan –
egy őrnagy nem lélegzik fel megkönnyebbülten, nem üti össze az öklét a
tiszttársaival, és nem vereget meg egy felfordított kukát. Ezt még egy
rohamosztagos is furcsának találta volna. Azt viszont nem tudta megállni,
hogy ne vessen egy pillantást Finnre – és azt látta, hogy az egyik
rohamosztagos a fejét félrebillentve figyeli a férfit.

DJ lassan a sugárvetője felé csúsztatta a kezét. Mit csináltak rosszul? És

négyük közül miért pont Finn vonta magára a figyelmet?

– Valami gond van, katona? – kérdezte Finn ridegen, de Rose némi félelmet
is kihallott a hangjából.

– FN–2187? – kérdezett vissza a katona a jellegzetes monoton géphangon.

Finn nagyot nézett.

Rose a tolvajra pillantott, és azzal szembesült, hogy DJ falfehérre sápadt

ijedtében. – Nem emlékszel rám? – folytatta a rohamosztagos. – 926, a
sorozótáborból. Nyolcas csoport. De én emlékszem rád! – DJ most már a
sugárvetőjén tartotta a kezét, és lassan, feltűnés nélkül felfelé húzta. A többi
rohamosztagos a beszélgetést figyelte.

– 926, kérem, ne… – felelte Finn.

– Sajnálom, 2187 – válaszolta a katona. Rose tudta, hogy reménytelen. Még

ha DJ-nek sikerül is leterítenie az egyiket, még öt marad. Egyébként is, a
kabint sugárálló lemezekkel burkolták –
egy-két ide-oda pattogó töltet mindenkit megölt volna. Rose rátette a kezét
DJ karjára, hogy megállítsa. – Tudom, nem szabad kapcsolatot
kezdeményezni a tisztekkel, de nézz csak magadra!

– mondta a rohamosztagos. – Senki sem hitte volna, hogy egyszer százados

leszel. Hajrá, nyolcas csoport! – Ekkor előrelendítette a kezét, és
barátságosan rácsapott egyet Finn alfelére. Az ajtó nyílni kezdett. Finn
mereven bólintott, és azt dörmögte:

– Nyolcas csoport… – A rohamosztagosok az egyik irányba indultak, ők

négyen a másikba, és azonnal megálltak, amint befordultak a sarkon. Finn
megkönnyebbülten zihált, és halk sípolás hallatszott a kuka alól. Ami Rose-
t illeti, azt hitte, mindjárt hányni kezd.

– Gyerünk – nyögte elgyötörten –, menjünk már ahhoz a nyomkövetőhöz…

gyorsan!

– Ott van, a következő sarkon túl – ígérte Finn. – Minden rendben lesz!

***

A Raddus ideiglenes hídján csak néhány tiszt tartózkodott. És egyikük sem

volt felkészülve arra, hogy Poe, Connix és még néhány pilóta fegyverrel a
kézben hirtelen berontanak a zsilipen. A tisztek döbbenten tátogtak, de C–
3PO felnézett, és úgy szólalt meg, mintha minden rendben volna.

– Á, Dameron százados! Holdo admirális keresi önt.

– Már beszéltünk – felelte Poe, és biccentett a társainak. – Vigyétek le őket

a hangárba!

A pilóták kiterelték a tiszteket a hídról. C–3PO értetlenül nézett utánuk, míg

Poe a műszereket és a képernyőket tanulmányozta úgy, hogy közben arra az
egyszerűségre vágyott, amit egy botkormány és egy tűzkioldó adhatott. Pár
másodperces ideges kutatás után megtalálta azt, amit keresett. Leállította a
hangárban álló teherhajókat, aztán elégedetten nézte a jelenetet a
monitoron: a lámpák sorban kialudtak, míg végül Holdóra és a kísérőire
sűrű félhomály borult. De Poe tudta, hogy mindez mit sem ér, ha Finn és
Poe nem kapcsolják ki a nyomkövetőt, ami miatt a Raddus nem menekülhet
el az Első Rend flottája elől.

***

Amikor Finn befordult a sarkon, teljesen biztos volt abban, hogy valahol
elkövetett egy hibát, és eltévedt a Supremacy folyosóin ahelyett, hogy a
nyomkövető vezérlőjéhez vezette volna a társait. De nem, közvetlenül
előttük a járat egy ijesztő külsejű ajtónál ért véget. A páncélüveg ablakokon
benézve konzolok sorát látta, valamint lenyűgöző méretű áramkör-
megszakítókat, amelyek megfeleltek egy nagy teljesítményű gépezet
igényeinek.

– Ez az – bökte ki Finn, és nem tudta eldönteni, hogy ugrassa-e vagy sem

Rose-t az örökös aggódása miatt. Végül úgy döntött, hogy békén hagyja a
lányt – minek súlyosbítani a helyzetet, ha nem muszáj? DJ szemügyre vette
az ajtó nyitópaneljét, majd azt morogta:

– Egy percet kérek.

– Mi lenne, ha addig kitalálnánk, hogyan jutunk vissza a flottához? – vetette

fel Rose.

Finn elgondolkodott, majd magabiztosan felelt:

– Tudom, hol vannak a legközelebbi mentőkabinok.

– Fogadni mertem volna – dünnyögte Rose. Finn a szemét forgatta. DJ

elővette Rose medálját a köpenye alól, és belenyomta a vezérlőpanelbe.

– Haysiai fém – mondta félhangosan. – A legjobb vezető. – Pár pillanattal

később odadobta a medált a lánynak. Rose megpróbálta elrejteni a
megdöbbenését. Félt attól, hogy mindjárt kicsordulnak a könnyei, és arra
nem volt idő – sem semmi másra.

– Szívesen – morogta DJ. A kuka alól fojtott hangok jöttek – és Finn

hirtelen ráeszmélt, hogy Poe hangját hallja. Aztán BB–8 kidugta az egyik
karját a szemetes alól, és odadobott egy kommunikátort Finnek.
– Poe, mindjárt ott vagyunk – hadarta Finn a készülékbe. – Készüljetek fel a
hiper-ugrásra!

– Igen, rajta vagyok – felelte a távolból Poe. – Csak siessetek!

– Működni fog? – kérdezte Rose, majd bizakodva hozzátette: – Igen, úgy

tűnik, menni fog.

– Mindjárt kész – mondta DJ.

***

Poe sietve begépelte a koordinátákat a Raddus navigációs számítógépébe.

Az úti cél nem számított különösebben. Csak annyi kellett, hogy elég közel
legyenek egy világhoz, ahonnan üzemanyagot szerezhetnek, illetve
felvehetik a kapcsolatot a szövetségeseikkel. És mire az Első

Rend felderítői rájuk találnának, ők már messze járnak onnan… C–3PO

most már meredten bámulta Poe-t, és odaszólt neki:

– Uram, szinte félek megkérdezni, de…

– Kiváló ösztönökre vall, 3PO. Tartsd meg őket! – Ebben a pillanatban Poe
a szeme sarkából meglátta, hogy a hangárban mozog valami, és gyorsan a
monitor felé fordult. Sűrű gőz özönlött ki egy tömlőből, és kábítótöltetek
villódzó gyűrűi röpködtek benne. Holdo cselekedett – Poe látta őt

a harc kellős közepén, amint a hozzá hű ellenállókat irányítja.

– Zárd be a ajtót! – kiáltott oda a híd bejáratánál álló társának. A pilóta

megtette, és gyorsan felülírta a zár vezérlését, nehogy kintről ki lehessen
nyitni. Poe ezek után nem tehetett mást, mint hogy vár. C–3PO a maga
jellegzetes, csoszogó lépteivel a kijárat felé tartott. Poe hitetlenkedve nézte
a protokoll-droidot, majd utánaszólt: – 3PO, ne menj az ajtó közelébe!

C–3PO megfordult, és méltatlankodva kijelentette:

– A vezérlőprogramom tiltja, hogy részt vegyek egy zendülésben, uram! Ez

helytelen viselkedés! – Szikrák kezdtek röpködni a fémlemez illesztéseinél,
ami azt jelentette, hogy valakik a másik oldalon nekiláttak szétvágni az
ajtót. C–3PO végrehajtott egy sietős hátraarcot, és elindult a másik irányba
olyan gyorsan, ahogyan a szervomotorjai lehetővé tették. Poe összenézett a
többi pilótával, aztán nyugtalanul nézett a szikraesőket okádó ajtóra. Végül
a szájához emelte az adóvevőt, és belekiabált:

– Finn? Finn!

***

– Most vagy soha – mondta Finn a tolvajnak.

– Most – felelte DJ álmatag elégedettséggel, és tett egy lépést hátra. Az ajtó

kinyílt. Rose és Finn berontottak, DJ és BB–8 követték őket. Rose a
megszakítókat fürkészte, és igyekezett nyomon követni a tápvezetékek
útját. Három kar, öt másodperc. Könnyű feladat. Ebben a pillanatban tőlük
jobbra és balra szisszent valami. Kinyílt két ajtó, és a nagy
irányítóközpontban látott BB egység gurult eléjük, aztán vészjóslóan
méregette őket fekete elektronikus szemével.

Egy ütemmel később tucatnyi rohamosztagos rontott be a terembe, a

fegyverét máris lövésre készen tartva. Mögöttük az a biztonsági tiszt
lépdelt, akit az irányítóban láttak.

Finn dermedten és elképedten bámulta a rohamosztagosokat, akik gyorsan

bekerítették őket.

Túl sokan voltak, még csak nem is gondolhatott arra, hogy tűzharcba
keveredik velük. Aztán új hang ütötte meg a fülét, pontosabban egy
rémisztően ismerő hang. Páncélcsizmás lábak lassú, kimért dobbanásai…
Phasma százados vonult be a vezérlőbe, a sugárkarabélyát két kézre fogva,
rézsútosan tartotta maga előtt.

– FN 2187… – mondta nyugodtan, és vészjóslóan barátságosan –, örülök,

hogy ismét találkozunk.

***
Poe továbbra is azt próbálta feldolgozni, amit az imént hallott az adóvevőn
keresztül, vagyis, hogy elfogták a barátait, amikor az izzó keretű ajtó
hirtelen berobbant. A sugárvetőjéért nyúlt, és a fegyvert a nyílásra szegezve
várta, hogy mi történik. A ritkuló füstből Leia Organa botorkált ki.

Kórházi ruhát viselt, nehezen járt, és az arcán komor kifejezés honolt. Poe
megkönnyebbülten fújt egyet, és leeresztette a fegyvert. Mielőtt bármit
mondhatott volna – hogy milyen boldog, hogy láthatja a hercegnőt, és
milyen pocsékul ment nélküle minden – Leia felemelte a saját sugárvetőjét,
és beleküldött Poe-ba egy kábító töltetet.

Huszonötödik fejezet

A jövőről szóló látomások értelmezése mindig is veszélyes játéknak

számított. Ezt alaposan az agyukba vésték mindazok, akik a múltban
képesek voltak érzékelni és használni az Erőt – akár a Jedik, akár a Sithek,
vagy a kevésbé híres szekták és Rendek tagjai. Akik nem ezt tették, úgy
haltak meg, hogy keservesen bánták az óvatlanságukat. Snoke réges-régen
megtanulta ezt a leckét, amikor még fiatal volt, és a galaxis másképpen
nézett ki. Manapság az lepte meg, hogy hány látomás bizonyult tévesnek, és
hogy mennyi mindent nem lehetett előre látni. Például ki hitte volna, hogy
ez a Rey nevű lány ennyire karcsú és törékeny megjelenésű. Szinte
elveszett a trónteremben, eltörpült a környezetéhez képest, és azokhoz az
egész galaxist megrázó eseményekhez képest, amelyeknek akarata ellenére
az egyik forgáspontja lett. De Snoke tudta, hogy a látszat gyakran csal –
néha végzetesen. Kylo Ren majdnem meghalt, mert alábecsülte Reyt.

Snoke sokkal okosabb volt. Értelmes teremtmények egész seregével végzett

már, és szép számmal akadtak közöttük olyanok, akik alábecsülték őt.
Snoke tudta magáról, hogy ő is véletlenül vált forgásponttá, mert elég távol
állt attól, amit Palpatine megtépázott Birodalmában

eszményi vezetőnek gondoltak. Az admirálisok és tábornokok, akik túlélték

a Birodalom széthullását, és az Új Köztársaság haragját, úgy képzelték el,
hogy valaki más fogja vezetni őket: a könyörtelen és álnok Gallius Rax, a
kötelességtudó és óvatos Rae Sloane, a nagy politikai mágus Ormes Apolin,
vagy akár egy tébolyult, de becsvágyó katonai építész, mint Brendol Hux.
Ezek a lehetséges vezetők vagy beálltak valaki mögé, vagy félreállították
őket, vagy meghaltak, míg végül csak Armitage Hux maradt, egy őrült apa
őrült fia. És ő is csak hangszóró volt, egy eszelős kontár, aki a folytonos
zagyválásával csak azokat tudta meggyőzni, akik vakon imádták a haragos
és bolond bizonyosságot. Snoke tudta, hogy a történelemkönyvekbe ugyan
máshogy fog bekerülni, de az Első Rend fejlődése inkább rögtönzések
mentén zajlott, mint egy mesterterv szerint. Ez megint csak egy olyan elem
volt, amit a látomások nem mutattak meg.

Palpatine összeállította a tartaléktervet, hogy egy időben megsemmisítse a

Birodalmát, és biztosítsa annak újjászületését. Könyörtelenül megritkította a
sorokat, és újjáépítette azokból, akik életben maradtak. Ez a folyamat az
Ismeretlen Régiókban zajlott le, amit titokban derítettek fel a birodalmi
egységek, és rakták tele hajógyárakkal, laboratóriumokkal és raktárakkal.
Ez a rendkívüli munka évtizedek alatt készült el, és csak a kiválasztottak
tudhattak róla.

Ám a birodalmi menekültek katonai védelmi rendszerei nem voltak

elégségesek az Ismeretlen Régiók borzalmai ellen. Sötétben tapogatóztak
idegen csillagok között, és veszedelmesen közel kerültek a
megsemmisüléshez. Nem a katonai erő volt az, ami megmentette őket.
Hanem a tudás

– Snoke tudása. Ami ironikus módon Palpatine-tól és az ő titkaiból

származott.

Palpatine valódi kiléte – hogy ő Darth Sidious, egy Sith mester – még a
tartaléktervnél is nagyobb titok volt. És az Ismeretlen Régiók felderítése
egyszerre szolgálta a Birodalom urának mindkét célját. Sidious tudta, hogy
az Erővel kapcsolatos ismeretek azokból a rég elhagyott, legendává vált
csillagrendszerekből eredtek, és hogy a galaxisnak azon a vidékén nagy
igazságok várják, hogy újra felfedezzék őket. Igazságok, amiket Snoke
megismert, megtanult, és a saját céljainak szolgálatába állított. Egyetlen
akadály állt már csak az útjában: Skywalker.

Aki elég bölcs volt ahhoz, hogy ne építse újjá a Jedi-rendet, elutasította,
mint elaggott, önmagát megörökítő, folyton vitázó társaságot, amivé a
haláltusája közben vált. Ehelyett az utolsó Jedi igyekezett megismerni a hite
eredetét és a mögötte rejtőző, nagyobb igazságokat. Az apjához hasonlóan
Skywalker is a Kozmikus Erő kedvenc eszköze lett. Ennélfogva
létfontosságú volt szemmel tartani őt. És amint veszélyt jelentett Snoke
terveire, még fontosabbá vált, hogy eltűnjön a színről. Így aztán Snoke
hatalmas tudására hagyatkozva lépéseket tett, hogy összezavarja Skywalker
útját, behálózza a családját, és a megfelelő csatornába terelje Ben Solo
hatalmát, hogy biztosítsa Skywalker pusztulását, illetve a saját diadalát.

És most végre következett a Végjáték, amit ő előre látott.

Snoke intett, és Rey bilincse a padlóra hullott. Aprócska demonstrációnak

szánta, és örömmel látta, hogy a lányt nem képesztette el vele.

– Jöjj közelebb, gyermekem! – mondta hangosan. A lány ellenállt neki,

mire az Erővel nyúlt felé.

Elégedetten állapította meg, hogy Reyben nagy hatalom rejtőzik, még a

vártnál is sokkal nagyobb. Mélyen átjárta az Erő, ráadásul megvolt benne az
a fajta kemény akarat, ami alkalmassá tette arra, hogy parancsoljon.
Megfelelő eszköz lett volna Snoke számára – ha még szüksége lett volna
efféle durva eszközökre. – Oly sok hatalom – mormolta Snoke a teremben
keringő energiákat ízlelgetve –, a sötétség felemelkedik, és megütközik a
világossággal.

Figyelmeztettem az én ifjú tanítványomat, hogy mialatt mind nagyobb

hatalomra tesz szert, a világos oldalon is felbukkan valaki, aki egyenlő lesz
vele. – Egy másik, hanyag intésére Anakin Skywalker fénykardja kiszakadt
Kylo markából, elrepült Rey mellett, és az ő kezében csattant.

Gyengéden ide-oda forgatta a fegyvert, és csodálattal adózott részben az

elkészítéséhez szükséges tudásnak, részben a benne rejtőző hatalomnak.
Snoke számára a markolat puszta formája elárulta, hogy Jedik egész sora áll
a készítője mögött, valaha nagy nevek, amelyek ma már nem jelentenek
semmit.

– Korábban azt hittem, hogy Skywalker az – tette hozzá –, de tévedtem. –

Letette a kardot maga mellé, a trón kartámaszára, és Reyre szegezte a
tekintetét. – Azt mondtam: közelebb!
A lány ismét ellenállt neki, de Snoke ezúttal nemcsak a védekező
képességét akarta próbára tenni. Az Erőt használva lassan, centiről centire
maga felé húzta Reyt.

***

Mialatt a Holdóhoz hű katonák és Poe zendülői a felszereléssel teli ládák

mögött kerestek

menedéket, terjedni kezdett a hír, hogy Organa tábornok magához tért, és

készen áll, hogy átvegye a parancsnokságot. De kinek az oldalán? Ez már
kevésbé volt világos, és ahhoz a fura helyzethez vezetett, hogy a hangárban
küzdő felek kábítótöltetekkel lőtték egymást, közben megpróbálták
megérteni, hogy ki mit kiabál, és mi hangzik el az adóvevőkben. A
lövöldözésnek egyszeriben vége lett, amikor kinyílt a hangár ajtaja, és maga
a tábornok állt ott, a háta mögött C–3PO-val, illetve néhány katonával és
pilótával – és egyikük a vállán tartotta Poe ernyedt testét.

Pár pillanatig mindenki hallgatott, aztán Leia csendesen megszólalt:

– Csak az imént álltam talpra… ha ez mindenkinek megfelel, szeretnék így

maradni. – Lassú léptekkel bement a hangár közepére, a két fél közé, majd
csípőre tette a kezét, és hangosan megkérdezte: – Most pedig… hol van
Holdo admirális? – Holdo kilépett egy ládarakás mögül, és a két nő néhány
másodpercig némán fürkészte egymást. – Amilyn…

– Leia… – Összeölelkeztek, aztán mindkét fél katonái és pilótái egyesével-

kettesével felálltak, és elrakták a fegyverüket.

– Szóval leszállunk a bolygóra – mondta Leia, miután kibontakoztak

egymás karjából. Ellépett Holdo elől, és D’Acyvel kezdett tárgyalni
valamiről. Holdo kijelölte, hogy melyik ládákat rakják be először a
gépekbe. A hozzá hű ellenállók és a zendülők váltottak egymással néhány
félénk és szégyenkező pillantást, és rádöbbentek, hogy vége az ügynek.
Elkezdték cipelni a ládákat, és az ellentétek pillanatok alatt eltűntek. Holdo
gyorsan megvizsgálta az eszméletlen Poe-t, és intett két katonának, hogy
vigyék fel őt az egyik teherhajóra. Aztán Leiához lépett, és megjegyezte:
– A nagy bajkeverő… kedvelem őt.

– Én is – felelte Leia mosolyogva –, és most szállj be a hajódba!

Holdo a szemöldökét felvonva nézett a tábornokra, és kijelentette:

– Ahhoz, hogy a teherhajók megszökhessenek, valakinek itt kell maradnia,

hogy vezesse a cirkálót. – Leia azzal a tekintettel Válaszolt, amit Holdo oly
jól ismert. Látta már az Alderaanon, fiatalkorukban, a közös útkereső
expedíciók során, aztán a Coruscanton, a törvényhozó gyakornoki üléseken,
és a különböző tanácstermekben, mialatt az Új Köztársaság szenátusa egyik
bolygóról a másikra költözött. Leia érveket gyűjtögetett magában, és kisebb
szónoklatra készült.

Holdo nem kételkedett abban, hogy hatásos lesz. De a beszédek ideje lejárt.

– Attól tartok, hercegnő, hogy én vagyok a magasabb rangú – mondta

szelíden, de határozottan. – És egy admirálisnak a hajójával együtt kell
győznie vagy pusztulnia.

Leia nem kezdett vitatkozni, csak lehorgasztotta a fejét.

– Annyi veszteség ért már minket – mondta halkan. – Nem bírom már
sokáig.

– De igen – állította Holdo, mire Leia meglepetten nézett fel. – Nekem is te

tanítottad meg, hogyan csináljam. – Leia csak nézte a barátnőjét, és
majdnem elmosolyodott. Más körülmények között nevetett volna – azzal a
hangos, erős nevetéssel, amit oly ritkán lehetett hallani a diplomáciai
csúcstalálkozók soha véget nem érő sorában, a szenátusi viták alatt, és a
katonai stratégiai tanácskozások alatt. De hát Amilyn mindig ilyen hatást
gyakorolt Leiára – mondott valamit, ami elsőre furcsának vagy tévesnek
tűnt, de aztán kiderült, hogy színigaz és tökéletes.

Leia tudta, hogy hiányozni fog neki. Amilyn Holdo nagyon fog hiányozni.

– Az Erő legyen… – kezdte, ám meghallotta, hogy barátnője ugyanezeket a

szavakat mondja.
Mindketten elhallgattak, és a másikat várták. – Mondd ki te – biztatta Leia
az admirálist –, én már elégszer mondtam.

– Az Erő legyen veled – felelte Holdo mosolyogva.

Leia finoman rátette a kezét a barátnője karjára, és együtt nézték végig,

hogy az első teherhajó nehézkesen felemelkedik a hangár padlójáról, és
elindul az űr felé.

***

Rey próbált ellenállni, próbált parancsolni a lábának, hogy maradjon a

padlón, de reménytelennek tűnt. Egyre közelebb és közelebb siklott a
Legfőbb Vezérhez. Ahogyan a Takodanán, amikor Kylo Rennel került
szembe, most is azt érezte, hogy valami megszállja a testét és az elméjét.
Az érzés miatt a rosszullét kerülgette – felfordult a gyomra, mintha Snoke
befolyása testi betegség lett volna, amit kiűzhetett volna magából.

– Alábecsülöd Skywalkert – figyelmeztette a vézna alakot –, és Ben Solót

is. És engem is. Ez okozza majd a bukásodat. – Snoke derűsen és
vérszomjasan mosolygott. Kevés dolog szórakoztatta annyira, mint egy
olyan ellenfél, aki összetéveszt egy morzsányi tudást a teljes képpel. A
bukásuk sok örömöt okozott neki, feltéve, hogy a vég pillanataiban
rádöbbentek,

mennyire ostobák voltak. Ismét szemügyre vette Reyt, aki továbbra is

hiábavalóan küzdött az akarata ellen, és úgy döntött, eljött a perc, hogy
megtanítsa a lánynak az utolsó, a végső leckét.

– Valóban? – kérdezte aggodalmat színlelve. – Felfedeztél valamit? A

tanítványom gyenge pontját? Ezért jöttél ide? – A lány arca iszonyatot
tükrözött, aminek láttán Snoke felnevetett – és azon is, hogy Rey próbálta
palástolni az érzéseit. A lány semmit sem rejthetett el előle – ilyen gyenge
védelemmel felvértezve semmiképpen. Még a gondolatai, még a
legmélyebb félelmei és titkai sem voltak biztonságban előtte. – Ifjú bolond
– mondta Snoke. – Én kötöttem össze az elméteket. Én kavartam fel Ren
nyugtalan lelkét. Tudtam, hogy nem elég erős ahhoz, hogy elrejtse előled, te
pedig nem voltál elég okos ahhoz, hogy ellenállj a csalinak.
Kylo Ren még most is térdelt, az arcán mindeddig tökéletesen szenvtelen
kifejezés honolt.

Most viszont meglepetten felnézett, és a mestere szemébe fúrta a tekintetét.

Snoke nem törődött vele, ahogyan nem törődött a fájdalom és a
tanácstalanság hullámaival sem, amelyek az Erőben áradtak a
tanítványából. Ám arra felfigyelt, hogy Rey arcán megjelentek a félelem
jelei. A lány sokkot kapott attól, hogy megtudta a Kylóval való
összeköttetésével kapcsolatos igazságot, és az még azt a gyenge védelmét is
lerombolta. Snoke még közelebb húzta magához, mígnem az arcukat alig
néhány centiméter választotta el. Aztán a lányt maga előtt lebegtetve Kylón
töprengett.

Még apró gyermek volt, amikor ő már felfedezte a benne rejlő óriási
lehetőségeket – azt a lappangó hatalmat, amit a Skywalker vérvonal
tagjainál lehetetlen volt nem felismerni. És azt is tudta, hogyan használja ki
azt, hogy a fiú tehetségtelennek és magányosnak érzi magát, és hogy az
anyja milyen elkeseredetten próbálja féken tartani a gyermekében rejlő
sötétséget. És valóban, Ben Solo tökéletesen játszotta el azt a szerepet, amit
Snoke elképzelt neki. A képességei és a veszély, amit képviselt, arra
csábította Skywalkert, hogy megpróbálja feltámasztani a Jedi-rendet.

Kylo aztán megsemmisített mindent, amit Skywalker felépített, mire a

kudarcot vallott Jedi-mester önkéntes száműzetésbe vonult, és eltűnt a
színről pont akkor, amikor a játszma a kritikus fázishoz érkezett. De hogy a
jövőben a fiúnak milyen szerep jutna, az egyelőre nem volt világos.

Kylo Rennek nevezte magát, de mint oly sok más dolog körülötte, ez is
inkább a vágyain alapult, semmint a valóságon. A lelke mélyén megmaradt
Ben Solónak. Sosem tanult meg ellenállni a gyenge és szánalmas világos
oldalnak, és nem volt elég ereje ahhoz, hogy kimetssze magából azt az
érzelmi szálat, ami legendás nagyapja bukását okozta. És ez volt a
legdurvább kudarca: nem tudta vagy nem akarta arra használni a hatalmát,
hogy befolyást gyakoroljon a saját sorsára.

Snoke valaha a tökéletes tanítványt látta Kylóban – a sötét és a világos oldal

közös teremtményét, aki rendelkezik az Erő mindkét aspektusának
hatalmával. De talán tévedett. Kylo talán az aspektusok gyengeségeinek
összessége volt – hibás edény, amit sosem lehet megtölteni.

Snoke kisöpörte a fejéből a gondolatot. Lesz még idő Kylo sorsáról

elmélkedni, miután az Ellenállás és az utolsó Jedi megsemmisül. És most
mindkét cél elérhető közelségbe került. Snoke ismét Reyre fordította a
figyelmét, aki továbbra is küzdött az ellen, amit nem győzhetett le.

Bizonyos mértékig sajnálta a lányt, akinek a hatalma felkeltette az

érdeklődését. De az ő szerepe itt és most véget ért. Még tennie kellett egy
utolsó szolgálatot, de eljött a perc, hogy eltűnjön a színről.

– Most pedig elárulod nekem, hol van Skywalker – mondta Snoke. – Aztán
pedig elpusztítalak a legkegyetlenebb csapással.

Látta a rémületet a lány szemében – amit a konok ellenállás követett.

– Nem! – préselte ki magából Rey.

– De igen! – válaszolta gőgösen Snoke. Felemelte a kezét, és áthajította a

lányt a termen, majd a levegőben tartotta, és elkezdte átkutatni a
gondolatait, az emlékeit, hogy rátaláljon arra, amire szüksége volt. Rey
halántékán rángatózott és lüktetett a bőr, ez volt az egyetlen látható jele az
elméjébe való erőszakos betolakodásnak. – Adj át nekem mindent! –
parancsolta Snoke. Kettejük között maga a levegő is vibrált és hullámzott,
mialatt Snoke megidézte az Erőt, és fegyvernek használta. Rey vonaglott
kínjában, sikoltott, és menekülni akart, de az számára már nem létezett.

Kylo érzékelte Rey fájdalmát és rémületét. Erős morajlásnak érezte az

Erőben, ami minden mást eltakart – még Snoke sötét jelenlétét is. De nem
lépett közbe. Csak lehajtotta a fejét, és várta a mestere parancsát.

***

Poe előbb csak lassan ébredezett, aztán hirtelen teljesen magához tért.
Kinyitotta a szemét, ülő
helyzetbe lökte magát, és elfogta a rémület, mialatt zavaros és homályos
emléktöredékek zúdultak a tudatába. Veszélyben vagyunk! Ugorjatok
fénysebességre! Mentsük meg a Raddust!

Tartsátok a hidat! Először csak egyenruhás hátakat látott – katonák,

technikusok, pilóták és droidok álltak előtte. Aztán mellettük elnézve
meglátta egy U–55 teherszállító ablakait. És az ablakokon túl a mély-űrt –
és a Raddus gyorsan zsugorodó testét.

– Nem… – nyögte Poe, és talpra küzdötte magát. Többen felé fordultak, és

aggódva, sajnálkozva, vagy éppen dühösen néztek rá. Valaki a nevét
mondta. Felismerte a hangot: Organa tábornoké volt. És hirtelen mindenre
emlékezett. Emlékezett rá, hogy mennyire megkönnyebbült, amikor
meglátta a hídra lépő hercegnőt, akit Holdóhoz hű katonák kísértek, hogy
látta a felemelkedő fegyvert, de egy pillanatra még a koncentrikus kék
köröket is, amelyek a semmibe küldték őt.

– Poe! – mondta ismét Leia. – Nézze!

Poe körülnézett, és meglátta Leiát – a gép másik oldalán állt, C–3PO és

néhány tiszt mellett.

Integetett neki, hogy menjen oda hozzá. Rákényszerítette a lábát, hogy

működjön – az izmai még bizseregtek és görcsöltek a kábítótöltet
utóhatásaitól. A tisztek helyet csináltak neki, és Leia megfogta a kezét, bár
azt nem tudta eldönteni, hogy a hercegnő vigasztalni akarja-e, vagy
bocsánatkérésnek szánja a gesztust, vagy aggódik amiatt, hogy ő esetleg
nem tud állva maradni.

Kinézett az ablakon, és egy sötét sávokkal teli fehér bolygót pillantott meg.

– Mi ez? – kérdezte meglepetten. – Errefelé nincsenek rendszerek.

– Feltérképezettek valóban nincsenek – felelte Leia. – De akad néhány

titkos világ a mély-

űrben. A felkelés idején búvóhelynek használtuk őket.

– A Crait ásványbolygó – tette hozzá D’Acy az alattuk fénylő gömböt
tanulmányozva.

– Van odalent egy lázadó bázis? – kérdezte Poe.

– Elhagyatott, de erős a páncélvédelme – magyarázta D’Acy. – És elég

energia van ahhoz, hogy vészjelzést küldjünk a Külső Gyűrűben lévő
szövetségeseinknek.

– Az Első Rend flottája a cirkálónkat követi – fűzte hozzá Leia. – Nem

veszik észre a kisebb hajókat.

Poe ekkor megértette. A teherhajók kicsik voltak – a hoszszuk nem haladta

meg a húsz métert

– és viszonylag kevés energiát bocsátottak ki. Az Ellenállás technikusai

korábban lázasan dolgoztak, hogy felszereljék a zavarőkat, amelyek még
tovább csökkentették a kibocsátást. És mivel az ellenségeik beérték azzal,
hogy távolról üldözték a Raddus t, a szenzoraik valószínűleg nem észlelték
a nehézcirkálóról távozó, kis méretű egységeket.

– Leereszkedünk a felszínre, és elrejtőzünk, amíg elhaladnak mellettünk –

mondta elképedten Poe. – Igen, ez beválhat.

De azonnal rádöbbent valami másra is: csak akkor válhat be a trükk, ha az

Első Rend felderítőtisztjei továbbra is minden figyelmüket a Raddus ra
irányítják. A teherhajók megszökhettek, de a nehézcirkáló semmiképpen.
És az sem, aki a fedélzetén maradt.

Poe gyanította, vagy inkább tudta, hogy ki az illető.

– Miért nem mondta el nekem? – kérdezte panaszosan Leiától.

A tábornok gyengéden nézett rá, majd megfogta a kezét, finoman levette

róla a jeladót, és felcsatolta a saját csuklójára.

278

T
– Minél kevesebben tudták, annál jobb volt – felelte aztán.

– A fény védelme fontosabb volt neki, mint az, hogy hősnek tűnjön.

Poe ezen töprengve kinézett az ablakon, és a pusztulásra ítélt, egyre

kisebbnek látszó Raddus t bámulta.

***

A nehézcirkáló ideiglenes hídján Holdo magányosan állt a konzolok között,

és végigment az ellenőrző listán, ami réges-régen belevésődött az
emlékezetébe. A Raddus összes vezérlőrendszerét átirányították a hídra.
Bármelyik löveggel tüzelhetett volna. A védőpajzs megfelelően működött,
és néhány egyszerű paranccsal további energiákat irányíthatott a hátsókra.
Holdo nem táplált illúziókat annak kapcsán, hogy képes lenne ugyanolyan
pontosan lőni az ellenséget, mint egy tüzér, aki valamelyik lövegtoronyban
irányítja a fegyverét, sem pedig, hogy a Raddus védőpajzsai sokáig bírnák
az Első Rend flottájának teljes össztüzét, amennyiben a

hadihajók közelebb tudnának jönni. De nem is ez volt a célja. Nem akart

mást, mint sértetlennek megőrizni a hajót, ameddig csak lehetséges – már
csak azért is, mert így még fenyegetést jelentett az üldözői számára. Ezzel
elérhette, hogy az ellenségei a Raddus ra figyeljenek, ne pedig a Crait felé
tartó teherhajókra.

Biztosra vette, hogy miután a katonák biztonságos helyre kerülnek, Leia

tudni fogja, mit kell tennie – mindig is tudta. Hívja a szövetségeseiket,
keres egy új műveleti bázist, és csendesen dolgozik majd, hogy az Új
Köztársaság bolygóvédelmi csapatait és honi flottáit ütőképes sereggé
kovácsolja, ami eredményesen szállhat szembe Snoke-kal és az ő
tábornokaival. Leia megszervez egy új felkelést… A munka persze nem
lesz sem gyors, sem könnyű. Türelmet és erőt követel, hogy a résztvevők
elviseljék az Első Rend markában vergődők szenvedését, és bölcsességet,
hogy tudják: mikor, hol és hogyan harcoljanak. De Holdo azt is tudta, hogy
a vezető szerepre nincs alkalmasabb személy az ő régi barátnőjénél – aki
tud egyet s mást arról, hogy a szedett-vedett lázadó csoportok mit képesek
elérni. Tisztában volt azzal, hogy ő maga ezt már nem fogja megérni, és ez
elszomorította. Részben azért, mert szeretett élni, részben pedig mert tudta,
hogy Leiának jól jönne a támogatása a következő hónapok és évek során.
De a szülőbolygójának, a Gatalentának a hite megtanította arra, hogy akik
elérik az üdvözülést, nem egyedül érkeznek oda

– magukkal viszik mindazok szeretetét, akik elkísérték őket az úton. Mindig

is vigaszt merített ebből a gondolatból, most pedig különösen, amikor oly
magányosan állt a hídon.

– Jó utat, felkelők – mondta halkan Amilyn Holdo.

***

Phasma százados határozott léptekkel vonult a Supremacy folyosóin, a háta

mögött a rohamosztagos egységgel, amely minden oldalról körülzárta Finnt
és Rose-t. DJ a katonák mellett ballagott, és szemmel láthatóan kínosan
érezte magát. A rövid utazás egy óriási hangárban ért véget, amelyben
előkészületek folytak. Technikusok töltötték a TIE-vadászokat, alakzatban
álló gyalogosok várták a menetparancsot. Felderítő lépegetők sorakoztak
náluk jóval nagyobb, négylábú harci gépek előtt. És középen egy teljes
rohamosztagos ezred állt díszalakzatban.

Az ezred előtt egy férfi várakozott, akit Finn jól ismert, túlságosan is jól:
Armitage Hux.

Phasma odavezette a foglyokat a fakó bőrű, vörös hajú tábornokhoz, aki

szemmel láthatóan fortyogott dühében. Rose vetett egy pillantást Finnre, aki
rákényszerítette magát arra, hogy kifejezéstelen arcot vágjon. Tudta
Phasmáról, hogy brutális és kegyetlen – annak idején azt hallotta róla, hogy
istennőként imádták egy elmaradott, barbár világon, mielőtt az Első Rend
megtalálta –, ám egyben fegyelmezett és gyakorlatias is. Másrészről viszont
Hux őrült volt –

irracionálisan gondolkodott és viselkedett, és állandóan dühöngött valami

miatt. Hux végignézett Finnen, és visszakézből arcon vágta. Finn az izmait
megfeszítve várta a következő pofont, de úgy tűnt, Hux megelégedett
ennyivel – vagy talán jobban megfájdult a keze, mint várta.
– Szép munka, Phasma – mondta végül ingerülten. – Nem mondhatnám,
hogy helyeslem a módszereit, de az eredményeit nem vitatom. – A tábornok
aztán DJ-re pillantott, aki úgy nézett ki, mint aki nagyon szeretne valahol
máshol lenni.

A Libertine átsiklott a hangár mágneses mezőjén, a leszállótalpai kibújtak a

hasából, majd a gép halkan zúgva leereszkedett a padlóra, és elcsendesedett.
Hux parancsára néhány katona fekete ládákkal megrakott lebegőraklapot
kezdett tolni a hajó felé.

– A hajója és a fizetsége, ahogyan megállapodtunk – szólt oda Phasma a

tolvajnak. Rose olyan gyorsan mozdult, hogy Finn összerezzent. De túl sok
rohamosztagos állt közte és DJ között.

Elkapták a lányt, és bár vadul kapálózott, nagy erővel lefogták.

– Te hazug kígyó! – ordította Rose.

– Elcsíptek minket – felelte DJ. – Alkut kötöttem.

– Várj csak – szólt közbe Finn és elborzadva nézett. – Miféle alkut kötöttél?

Rose olyan szitkokat kiabált DJ felé, hogy azok hallatán egy otomok
dokkmunkás is elvörösödött volna. DJ hallgatott pár pillanatig, aztán a
vállát vonogatva felelt:

– Jól van, na. Sajnálom, de tényleg az vagyok, akinek mondtam magam.

Huszonhatodik fejezet

A droidokkal senki sem törődött. Az organikus lények észre sem vették

őket. BB–8 a létezése

minden egyes napján bizonyítékokat kapott arra, hogy ez a nézet nem

csupán feltevés, hanem igazolt elmélet, és talán még kozmikus törvénynek
is elmenne. Amikor a rohamosztagosok berontottak a nyomkövető
vezérlőjébe, BB–8 megdermedt, és várta, hogy valaki megkérdezze, hogy
Finn, Rose, és DJ miért visznek magukkal egy felborított kukát. És
gyanította, hogy miután elhárul a szabotázs veszélye, egy balszerencsés
rohamosztagos parancsot kap, hogy vigye el a szemetest a
takarítóegységekhez, hogy aztán visszakerülhessen a helyére, ami az erre a
célra készült, fárasztóan hosszú dokumentumban szerepel. Mivel nem látott
más megoldást, úgy döntött, hogy annyi katonát fog sokkolni, amennyit
csak bír, teljes intenzitással, mielőtt egy sugárnyaláb vagy egy iontöltet
véget vet a hiábavaló ellenállásnak. De semmi sem történt. A
rohamosztagosok megbilincselték Finnt és Rose-t, és elvezették őket. DJ
utánuk ment, és a vezérlő kiürült.

BB–8 először arra gondolt, hogy folytatja a barátai küldetését, leállítja a

nyomkövetőt, és értesíti Poe-t, hogy menekítsék a hipertérbe a flotta
maradékát. Így aztán lelökte magáról az álcaként szolgáló kukát, és
rácsatlakozott az Első Rend hálózatára. Sikerült lefagyasztania a biztonsági
protokollokat, amelyek átkapcsolták volna a nyomkövető rendszert más
állomásokra, ha átálltak volna a megszakítók. De ez a diadal rövid életűnek
bizonyult. A megszakítókat manuálisan kellett átváltani – ha egy
energialöket iktatta volna ki őket, akkor az egész vezérlő

leállt volna – és más állomások vették volna át a feladatát. BB–8 csalódott

csipogást hallatott. A barátai nélkül semmit sem tehetett. Nem kevés
erőfeszítésébe telt, hogy visszavegye magára a kukát – organikus barátai
pár pillanat alatt elintézték volna –, de végül sikerült, és elindult a katonák
után.

Aztán behúzódott egy mellékfolyosóba, és a kuka szellőzőrésein kinézve

figyelte, hogy mi történik körülötte, közben elemezte magában a lehetséges
lépéseket. Az összes számításának az lett az eredménye, hogy rendkívül
kevés az esélye a sikerre. BB–8 – továbbra is észrevétlen maradt, de nem
tudott cselekedni – csak állt, és halkan nyöszörgött magának.

***

A hangár belsejében egy parancsnok odament Huxhoz, és jelentett:

– Uram, ellenőriztük a tolvajjal kapcsolatos információt. Lefuttattunk egy

szenzoros felderítést, és annyi bizonyos, hogy nemrégiben harminc kisebb
teherhajó hagyta el a cirkálót. – A tábornok DJ-re nézett. Noha igyekezett
szenvtelen képet vágni, látszott rajta, hogy meglepődött.
– Igazat mondott nekünk – mondta aztán –, hát már sosem fogyunk ki a
csodákból? – Azzal ismét a parancsnokhoz fordult, és megkérdezte: – Az
ágyúink készen állnak?

– Valamennyi feltöltve és célon, uram.

Rose arra gondolt, hogy Holdo terve akár be is válhatott volna: a zavarók
lecsökkentették a hajtóművek energiakibocsátását annyira, hogy a
szenzorok ne észleljék a kis hajókat, különösen ekkora távolságból,
ráadásul az Első Rend tisztjei alighanem torkig voltak már azzal, hogy órák
óta követtek egyetlen célpontot, ugyanazon a pályán. De most ezek az
emberek tudták, hogy hová nézzenek és mit keressenek. És a teherhajók
lassan repültek, nehézkesen manővereztek, fegyvertelenek voltak, és csak
kezdetleges, gyenge pajzsok védték őket. Rose tudta, hogy ez mészárlás
lesz. Finn alighanem ugyanerre a következtetésre jutott.

– Ne! – kiáltotta elborzadva.

– Sajnálom, srácok – dörmögte DJ. Hux diadalmasan odaszólt a

parancsnoknak:

– Nyissanak tüzet!

– Neee! – ordította Rose, és Hux felé lódult. Ám a rohamosztagosok most

már külön figyeltek rá, és azonnal cselekedtek. Minden jel arra vallott, hogy
az Ellenállást hamarosan megsemmisítik

– és ezt Rose, illetve Finn sehogyan sem akadályozhatták meg.

***

A Poe-t és Leiát szállító gép megrázkódott, és turbólézer-nyalábok villantak

el mellette. Az egyik teherhajó hatalmas tűzlabdává robbant. Leia
iszonyodva nézett ki az ablakon, aztán a fejét elfordítva a Crait felszínét
tanulmányozta. Csak pár másodperc kellett neki ahhoz, hogy elvégezze a
számításokat. Túl lassan repültek. És nagyon sok teherhajó tartott a bolygó
felé. Az ellenségeik rájöttek, mi történik. Az összes ellenálló látta a
robbanásokat, és elszörnyedést tükröző
arckifejezésükből ítélve ők is ugyanarra a következtetésre jutottak. Poe a
tábornokra pillantott, és kétségbeesetten vágyott arra, hogy csináljon
valamit – bármit. Meglepetten látta, hogy Leia

higgadtan áll, és az arcán is nyugodt kifejezés honol. A pánik nem

menthette meg őket, és semmi más sem. Akármilyen érzések tomboltak
Leiában, senkinek nem mutatta meg őket. Poe rákényszerítette magát, hogy
kövesse a hercegnő példáját.

***

A Raddus fedélzetén az iszonyattól szinte kábult Holdo csak végignézni

tudta egy teherhajó pusztulását. Az előtte álló konzol felett megjelent egy
hologram.

– Admirális, tűz alá vettek minket! – jelentette egy pilóta rémülettől

rekedtes hangon. – Mit tegyünk? Visszaforduljunk?

– Ne! Már túl messze vannak. Teljes sebességgel a bolygó felé! Teljes
sebesség!

A következő pillanatban a holo-kép szétesett és eltűnt. Holdo látni vélte,

hogy a pilóta az utolsó pillanatban még maga elé kapta a karját, hogy védje
az arcát. Az admirális sírni akart, de ellenállt a késztetésnek. Tennie kellett
valamit. De mit? A Raddus sehogyan sem védhette a teherhajókat –

rég elhagyták a pajzsok védőburkát. Holdo tehetetlenül nézett végig a

műszereken, és megoldást keresett, valamit, ami mindeddig elkerülte a
figyelmét. Semmit sem talált. Aztán észrevette, hogy a navigációs
számítógép kezelőfelületén villog egy jelzőfény. Odalépett a pulthoz, hogy
leállítsa a jelzést – csak elterelte a figyelmét, mialatt gondolkodni próbált –
de hirtelen megdermedt.

Valaki koordinátákat táplált a rendszerbe, és kiszámított egy ugrást. A

navigációs számítógép azt kérdezte, hogy törölje-e az adatokat. Holdo
rájött, hogy ez Dameron műve – a pilóta betört a hídra, hogy végrehajtsa a
tervét, amit a társaival együtt főzött ki, és amiről ő maga helyesen
feltételezte, hogy túl vakmerő és elkeseredett ahhoz, hogy sikerülhessen. A
képernyőre kérte a koordinátákat. A cirkáló változatlan sebességgel repült
azóta, hogy begépelték az adatokat.

Ennek eredményeként a Poe által kiszámított ugrás belépőpontja immár

jóval a Raddus mögött volt, az Első Rend flottáján túl. Holdo a képernyőre
meredve próbálta kitalálni, hogy mi az, amit nem vett észre, és végül arra
jutott, hogy a bensőjében ébredező, gyenge remény talán nem egészen
megalapozatlan.

***

Rey érzékelte a fejében Snoke-ot. A Legfőbb Vezér tudata egy eleven, éhes
lény volt, ami szüntelenül kutatta és válogatta azt, amihez nem volt semmi
köze, sem joga. Snoke nyilván Kylónak is megtanította ezt a képességet. De
sokkal tapasztaltabb volt, mint a tanítványa. Rey képtelen volt kiűzni őt a
fejéből, a puszta jelenléte teljesen lekötötte minden energiáját és, figyelmét.
És ezúttal nem érzékelte, hogy a behatoló nyitva hagyta előtte a saját
elméjét. Snoke jelenléte egy üres, hideg és sötét veremnek érződött.
Emléktöredékek villantak át az agyán, mialatt a Legfőbb Vezér sorra
megvizsgálta és félretaszította őket. Felidéződött benne egy pillanat, amikor
a Jakku sivatagában, magányosan állt az alkonyatban. Aztán álmából ébredt
egy hideg szigeten, amit szürke tenger ölelt körül. Kábán imbolygott a Maz
vára alatti folyosón.

Előrenyújtott egy fénykardot, és némán, csak a tekintetével könyörgött.

Érzékelte, hogy Snoke érdeklődése felerősödik ennél az utolsó képnél. A
Legfőbb Vezér ezt kereste: Skywalker szigetét, és a bolygót. Azt akarta
kideríteni, hogyan hívják azt a világot, és hogyan lehet eljutni oda. Rey
megpróbálta kikapcsolni az elméjét, kizárni, kikergetni belőle Snoke-ot.
Semmire sem ment.

Snoke megtalálta azt, amit keresett, elvette, és ő most már semmit sem ért a
számára. Rey a trónterem padlóján találta magát. Vonaglott kínjában, és
gyűlölet izzott benne. Snoke csak nevetett rajta.

– Nocsak, nocsak – mondta aztán elégedetten. – Nem hittem volna, hogy

Skywalker ennyire bölcs. Tőlünk megkapja azt a halált, amire olyannyira
vágyik. Miután végzünk a lázadókkal, elrepülünk ahhoz a bolygóhoz, és
megsemmisítjük az egész szigetet.

Rey felemelte a kezét, és Luke fénykardja felé nyújtotta, ami Snoke mellett
hevert a trón kartámaszán. Akarta, hogy a markában legyen – és a markolat
tökéletes ívet leírva repült a keze felé. Snoke mosolyogva figyelte a lány
vergődését. Az, hogy odarántotta magához a fegyvert, jelentéktelen trükk
volt – egy kezdő tanítvány is megcsinálta, az Erő mesterének szinte
méltóságon aluli volt. Mindazonáltal csodálattal adózott Rey kitartásának –
vereséget szenvedett, de nem adta fel.

Ám az efféle büszkeség büntetést érdemelt. Snoke elcsavarta az ujjait, és

megváltoztatta a markolat röppályáját, így a fegyver Rey tarkójának
csapódott, majd szűk ívet leírva visszarepült a kartámaszra.

– Micsoda makacsság – mondta Snoke, és élvezettel kóstolgatta a lányban

feltámadó gyűlöletet. Tényleg kár volt érte. Rey hatalmát a gyűlölet és a
félelem erősítette fel, ennélfogva hatékony fegyverré tette őt. Egy másik
korban kiváló tanítvány lett volna. – És most nézz oda! –

recsegte Snoke, azzal megidézte az Erőt, és átvonszolta Reyt a termen. A

trónterem vörös függönyei szétnyíltak. Ablakok sorakoztak mögöttük, és az
egyiknél jókora, kerek berendezés állt, aminek a közepét nagy méretű,
vastag lencse foglalta el. Rey belenézett, és meglátta az Ellenállás flottáját,
amiből mostanra egyetlen hadihajó, és két tucat kisebbfajta teherhajó
maradt.

Az Első Rend ágyúi sorban megsemmisítették az apró egységeket.

– Az egész Ellenállás ott van, azokon a teherhajókon – közölte Snoke. –

Hamarosan mindegyik elpusztul. Számodra… minden elveszett. – Rey
elfordult az ablaktól, és vadul vicsorgott, míg a szeme valósággal izzott. Ó,
igen – állapított meg magában Snoke. – Micsoda hatalom. Tényleg kár érte.
– És még mindig ott van a remény forró parazsa – mondta gúnyosan.

Rey előrelökte a kezét, és Snoke érzékelte, hogy az Erő megmozdul

körülötte. A lány ezúttal nem Skywalker fegyverét akarta, hanem Kylo
Renét. Ezzel a váratlan húzással meglepte a tanítványt. A fénykardja
kiröppent a derékszíjából, átsüvített a termen, és Rey kezébe érkezett – a
testőrök pedig megfeszítették az izmaikat, hogy szükség esetén azonnal
ugorhassanak. A lány aktiválta a fegyvert, és kardot magasra feltartva
rohamra indult. A testőrök felé rontottak, de Snoke a kezét feltartva
megállította őket, és nevetve nézte Reyt, akinek az arca az energiapenge
táncoló fényében fürdött.

– Egy igazi Jedi szelleme lakik benned – mondta Snoke, és az Erőt

használva áthajította Reyt a termen. A lány nagyot esett, és hangosan
felnyögött. A fegyver kifordult a kezéből, Kylo lábához gurult, és ott
pörgött, amíg le nem lassult. – És emiatt meg kell halnod – tette hozzá
Snoke, és Kylóra szegezte kobaltkék szemét. A tanítványa szinte meg sem
moccant azóta, hogy idehozta Reyt, de az érzések szeszélyesen kavarogtak
benne, és forrni kezdtek, amikor Snoke elárulta, hogy ő teremtette meg a
kettejüket összekötő kapcsolatot. Vagy legalábbis az előző pillanatokban
még forrtak. Aztán a vihar hirtelen lecsendesedett, a helyét nyugalom és
összeszedettség vette át. Snoke meglepődött ezen, de örült neki. A mesterre
és a tanítványára még sok munka várt, és Kylo – a világos és a sötét oldal
örökké vívódó keveréke – végre, végül megtalálta magát.

– Méltó tanítványom, sötétség gyermeke, Vader nagyúr dicső örököse –

mondta fennhangon Snoke abban a tudatban, hogy Kylo mennyire sóvárog
az efféle dicséretre. – Ahol az imént konfliktus volt, ott most elszántságot
érzékelek. Ahol gyengeség volt, erőt. Fejezd be a felkészülésedet, és
teljesítsd be a sorsodat! – Kylo felállt. Az egyik kezével a fénykardját
markolta, a másikat a háta mögött tartotta, és lassú léptekkel odament a
magatehetetlenül fekvő Reyhez.

Snoke az Erőt használva felemelte a lányt úgy, hogy a padlón térdelt, és

mindkét keze a háta mögött volt. A Legfőbb Vezér ekkor a tanítványát
fürkészte. Érzékelte, hogy ismét kezd visszacsúszni abba az érzelgős
állapotába, a gyengeségbe, ami oly sokáig hátráltatta a fejlődésben. De
Kylo arca szenvtelenséget tükrözött, a szeméből határozott tekintet
sugárzott.

– Ben! – kiáltotta elkeseredetten Rey. Amikor már a kardjával elérhette a

lányt, Kylo megállt.
– Tudom, mit kell tennem – mondta színtelen hangon. Snoke felnevetett.
Nagy kockázatot vállalt azzal, hogy összekötötte az elméjüket, és sokáig
mérlegelt, mielőtt megtette. De jobban működött, mint remélte. Rávette
vele a lányt, hogy felfedje Skywalker hollétét, egyben rákényszerítette
Kylót, hogy szembeszálljon a gyengeségeivel. Es Rey meggyilkolásával ki
fogja metszeni magából a hibás, tétova, gyenge önmagát… Rey szeme most
már nem izzott. Éppen ellenkezőleg, a lány könyörögve nézett az előtte álló
fekete alakra. De Kylo még csak nem is pillantott rá. Snoke érzékelte, hogy
a tanítványa arra összpontosítja a figyelmét, amit meg kellett tennie.

– Azt hiszed, Kylo Ren átáll, szánalmas gyermek? – kérdezte Snoke. –

Engem nem lehet elárulni. Engem nem lehet legyőzni. Belelátok az
elméjébe. Látom az összes célját és szándékát!

A Legfőbb Vezér lehunyta a szemét. A drámát az Erőben lehetett a

legjobban élvezni, nem pedig azokon a silány ingereken keresztül, amiket a
hétköznapi érzékszervek közvetítettek.

– Igen! – mondta fennhangon. – Látom, hogy Kylo elfordítja a fénykardot a

csapáshoz. És most, ostoba gyermek, aktiválja a fegyvert, és lesújt az igazi
ellenségére.

Ez volt az utolsó mondat, amit a Legfőbb Vezér valaha kimondott.

***

Kylo valóban elfordította a kardja markolatát, hogy az egyenesen Rey

mellkasára szegeződjön.

De mialatt így tett, Luke fegyvere is lassan elfordult a kartámaszon úgy,

hogy nem vette észre sem a Legfőbb Vezér, sem a testőrei. Amikor Kylo bal
kezének ujjai megrebbentek a háta mögött, Luke kardjából kipattant a kék
energiapenge, és felnyársalta Snoke-ot. Aztán, Kylo kezének apró
mozdulata nyomán a penge vízszintesen elfordulva kettévágta a Legfőbb
Vezér testét, majd Rey kezébe röppent, míg Kylo aktiválta a saját kardját.
Kylo és Rey egy pillanatra összenéztek. A vörös páncélos testőrök
félelmetes külsejű, különleges vágófegyvereiket suhogtatva mozgásba
lendültek. A gazdájukat már nem menthették meg, de legalább bosszút
állhattak a haláláért.

Kylo és Rey egyszerre fordítottak hátat egymásnak, hogy fogadják a

támadókat.

Huszonhetedik fejezet

Egy vakító fényű tűzgömb elemésztett még egy teherhajót. Leia ezúttal
összerezzent, és lehunyta a szemét. Oly sokan vesztek oda – teremtmények,
akiket ő toborzott vagy vonzott az Ellenálláshoz. Mellette harcoltak,
veszélybe küldte őket, és nem tudta megmenteni őket.

Meghaltak, egy pillanat alatt eltűntek az életből, és ő semmit sem tehetett.

Mialatt csukva tartotta a szemét, megérezte, hogy a gépe megremeg,
hallotta, hogy a körülötte állók felhördülnek, és tudta, hogy megint
megsemmisült egy hajó. A teherhajók több mint fele elpusztult – és a többi
sem érte még el a bolygó légkörét. Leia megpróbálta elképzelni, hogy csoda
történik – Luke megérkezik egy flottányi Jedi hadihajóval, amiket
felfedezett valahol, vagy visszatér az Inferno osztag egy Starhawkokból álló
csapásmérő különítménnyel. Ám semmi sem bukkant fel a környező űrben.

Poe képtelen volt tétlenül ácsorogni, és a pilótafülkéhez rohant. Mire

odaért, az Első Rend tüzérei megsemmisítettek még három teherhajót.

– Adja rá a teljes tolóerőt! – kiabálta a pilótának.

– Már megtörtént, uram! – felelte a nő. Poe felismerte a sisakot viselő

alakot: Pamich Nerro Goode vezette a gépet. A D’Qaron még
vadászirányítóként szolgált, bár megszerezte a pilótajogosítványt is.
Teherhajókkal és kompokkal repült, de Poe felfigyelt a nőnek arra a
tulajdonságára, hogy forró helyzetben is higgadt maradt, és úgy gondolta,
hogy kiváló vadászpilóta lenne. Mellette pedig… igen, az Cova Nell volt,
aki máris vadászgépekkel röpködött.

Rátermett és tapasztalt pilóták vezették a gépet, ami döntő fontosságú volt

minden küldetésnél.
De nem számított, amikor a lehetetlent kellett volna megvalósítaniuk.

***

A pénzét számolgató DJ látványa volt az, amitől Finn teljesen kiborult. A

tolvaj megkapta a kreditjeit és a hajóját is, de mégis maradt, és átnézte a
ládákat, amelyeket a katonák a Libertine közelében hagytak. Természetesen
készpénzben kapta meg a jutalmát – peggatban, aureiben, és zemidben, amit
az Első Rend rabolt össze a megszállt világokon. DJ elég tapasztalt volt már
ahhoz, hogy tudja, hogy egy elektronikus egyenleg csupán pixelek
önkényesen kialakított sorozata, és néhány gombnyomással még egy számla
is eltüntethető. Finnek ez már túl sok volt.

Végül is a tolvajnak elég lett volna eladnia a jachtot, már annak az árából is
kényelmesen megélt volna élete végéig.

– Te gyilkos rohadék! – ordította, és küzdeni kezdett, hogy kivergődjön a

rohamosztagosok markából. DJ felkapta a fejét, és meglepetten nézett
Finnre.

– Ó, nyugalom, nagyfiú – válaszolta. – Ma ők lőnek szét téged, holnap te

lövöd szét őket. Ez csak üzlet.

– Tévedsz! – vágta rá Finn.

– Lehetséges – felelte DJ. Finn ekkor észbe kapott: DJ túl későn fog
rájönni, hogy mekkorát tévedett. Igen, sokan játszottak kettős játékot a
háborúban – fegyverkereskedők, befektetők és olyan bűnözők, mint DJ,
akiket a pénz és a nyomorúság úgy vonzott, mint a mynockokat egy
energiafoszlány a mély-űrben. De ez nem jelentette azt, hogy ők okozták a
háborút. Nem holmi gyakorlat volt, ami félrement, aztán már senki sem
ellenőrizhette. Hanem egy fegyveres konfliktus azok között, akik hittek a
szabadságban, annak minden zűrzavarával és bizonytalanságával együtt, és
azok között, akik a rendet imádták, és annak megteremtése és fenntartása
érdekében még a tömeggyilkosságot is elfogadható árnak tartották. És
mindenki belekeveredett, mindenki érintett volt, akár akarta, akár nem.
Nem léteztek nézők és semlegesek,
és amikor valaki szembekerült a gonosz kormányzattal, nem számított,
hogy ki ő, és mit tett.

Egyesek azt színlelték, hogy a kormányzat nem is létezik, vagy próbálták

megindokolni a túlkapásait, vagy a vagyonukra és az összeköttetéseikre
támaszkodva elszigetelték magukat tőle, vagy elmenekültek és elrejtőztek
előle, vagy remélték, hogy valamilyen szeszélyes okból másokat fog
összezúzni, és nem őket.

Mindezeket könnyű volt megtenni. Sokkal nehezebb volt harcba szállni – a

gyilkos rezsim látóterébe kerülni, és a rosszindulatának tárgyává válni. De
Finn úgy érezte, ez az egyetlen helyes lépés. Azok, akik más utat
választottak, azt remélték, hogy a szörnyeteg, amiről nem vettek tudomást,
utolsónak fogja felfalni őket. Finn úgy döntött, hogy harcol. Beletelt egy
időbe, mire megértette, hogy a menekülés nem lehet válasz, de végül rájött.
Kezdetben azért harcolt, hogy megmentse Reyt, de Poe-nak igaza volt – ez
a dolog nemcsak egy emberről szólt, vagy kettőről, vagy kétmilliárdról. Így
aztán Poe-ért is harcolt. És Organa tábornokért. És Rose-ért, aki elvesztette
a testvérét, a szüleit és a bolygóját, és azzal reagált minderre, hogy még
keményebben harcolt.

Nem aratott győzelmet – ez finoman szólva bosszantó részlet volt. De

harcolt. És Finn most, a végén úgy érezte, azt a tényt, hogy harcba szállt és
vesztett, nem cserélné el azért, hogy DJ

lehessen. Még akkor sem, ha az Első Rend úgy megtöltene neki egy
fényűző jachtot pénzzel, hogy széthasadna.
 ***

Hux fagyos tekintettel nézte a katonák markában rángatózó Finnt. FN–2187

árulása nem csupán rávilágított arra, hogy akadnak még hibák a
kiképzőprogramban, hanem miatta hosszabbra nyúlt Skywalker felkutatása,
ráadásul a volt rohamosztagos létfontosságú információkat adott az
ellenállóknak, ami a Csillagpusztító Bázis megsemmisülését eredményezte.
Hux semmit sem szeretett volna jobban, mint bedugni a férfit egy
vallatócellába néhány évtizedre. Ám azt is tudta, hogy FN–2187 árulása
hamarosan nem lesz fontos. Szemügyre vette a dezertőr mellett álló fiatal
nőt, aki szintén arra vesztegette az idejét és erejét, hogy a katonákkal
küzdött. Fogalma sem volt, hogy ki az illető, de a lopott egyenruha alól
kikandikáló medált ismerősnek találta.

Hux közelebb lépett a lányhoz, és látta, hogy igaza van.

– Az Otomok-rendszer? – kérdezte, közben megmarkolta a lány állát, és

maga felé fordította az arcát. – Ez felidéz bennem bizonyos emlékeket.
Maguk, élősködő férgek talán időről időre megharapnak minket, de mindig
mi győzünk. – Élvezetét lelte a lány haragjában, legalábbis addig, amíg a
fogoly hirtelen, hatalmas erővel megharapta a kezét. Hux felkiáltott,
miközben a rohamosztagosok elvonszolták tőle a köpködő és acsargó lányt.
Szemügyre vette a kezén vöröslő, félhold alakú sávot, amelyen apró lyukak
sorakoztak. Nem volt kétsége afelől, hogy megfertőződött, tekintetbe véve
azokat a mocskos szokásokat, és a tudatos tenyésztés teljes hiányát, ami azt a
sötét csillagrendszert jellemezte. Hux rövid időre visszatért az ötletéhez,
hogy mindkettőt leküldi a börtönszintre egy alaposabb kihallgatásra. De
nem, az első gondolata volt a helyes. Az áruló és a lázadó férgek nem voltak
méltóak a figyelmére. Máris túl sok idejét pazarolta rájuk – egy hozzá
hasonló vezérnek sokkal fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznia.

Ráadásul a keze még most is fájt.

– Mindkettőt végezzék ki! – parancsolta, és kivonult a hangárból.

***
Snoke testőrei néma csendben közeledtek Kylo és Rey felé. A sisakjuk
takarta az arcukat, így nem lehetett megállapítani, hogy milyen érzések
dolgoznak bennük. Rey meghallotta a fegyverek zúgását, és rájött, hogy az
éleket ultrahangos generátorok erősítik. És észlelt valami mást is nem
hangot, hanem egyfajta vibrációt, ami a fogaiban és a homlokában
jelentkezett. A Jakkun már találkozott ezzel az érzéssel, és pár pillanat alatt
rájött, hogy mi okozza: erős mágneses mezők, amiket valószínűleg a
testőrök páncélzata generál. És gyanította, hogy ha a közelségük ilyen hatást
gyakorol rá, akkor a páncélokba zárt teremtmények alighanem durva kínokat
élnek át.

Pár pillanattal később a testőrök a fegyverüket csapásra emelve támadásba

lendültek. Rey odébb mozdult, és felrántotta a fénykardját, hogy fogadja a
feje felé süvítő vágófegyvert. Arra számított, hogy a kardja kettévágja a
testőr fegyverét, de csak megállította, ráadásul az ütéstől erős fájdalom
nyilallt a karjába és a vállába. Rey hátratántorodott, és kitért a másik őr

szegmentált korbácsa elől. Hallotta, hogy Kylo fénykardja hangosan sistereg

és pattog mögötte, és hallotta a férfi hangos nyögéseit is. Az első támadója a
térdét vette célba, mire őt félresöpörte a fegyvert, aztán rögtön felfelé, az őr
arca felé vágott. A pengéje súrolta a sisakot, mire a testőr odébb szökkent, és
megállt pár pillanatra, mintha elgondolkodott volna azon, hogy kivel is áll
szemben.

Rey a fogait kivillantva rávigyorgott, és gyorsan félreugrott, mert megérezte,

hogy egy másik őr erőteljes rúgást indít a feje felé. Aztán megint hátrált, és
egyenesen nekiment Kylo hátának.

Erőteljes mozdulatokkal lengette a fénykardját, hárított és ellencsapásokat

osztogatott, és ide–

oda fordulva küzdött a különböző irányokból támadó, vörös páncélos

alakokkal. Egyre nehezebben bírta az őrült tempót, és érezte, hogy a szíve
vadul kalapál. Az egyik őr kétpengés harci botot suhogtatva rontott rá, mire
ő lecsapott a fegyver közepére, és majdnem hasra esett, amikor az ellenfele
hirtelen szétrántotta a fegyverét, hogy aztán mindkét kezében egy-egy
hosszú pengét tartva, egyszerre lesújtson rá. Rey hárította a kettős csapást,
majd odébb mozdult, hogy a másik lábára terhelje a testsúlyát, és
villámgyorsan félresöpört egy, a hasa felé lökődő, hangosan zümmögő
alabárdot. Nem látta a támadást – de az Erő figyelmeztette rá. Terjeszd ki az
érzékeidet!

Egy őrülten gyors csapássorozattal elűzte az alabárdos testőrt. Fellélegzett,

megnyitotta az elméjét az Erőnek, és hirtelen mindent érzékelt, ami a
teremben történt. Érezte a testőrök rideg elszántságát. A gazdájuk árulás
áldozata lett, és a megtorlás eszközének tekintették magukat. És Rey
érzékelte az Erő örökké változó hálózatát, ami minden oldalról körülvette őt.
Hallotta a páncél csörömpölését, amikor Kylo végzett az egyik ellenfelével,
aki a padlóra zuhant. A következő pillanatban egyszerre ketten rontottak rá,
az egyik a korbáccsal, a másik egy gonosz külsejű fejszével. A korbács
ráfonódott a pengéjére, a szegmensei villóztak és szikráztak, de sikerült
kiszabadítani a fegyverét, és félreütötte a fejszét. Rey ekkor kinyújtotta a bal
kezét, és az Erővel taszította el magától az egyik támadóját, közben azon
kapta magát, hogy a másik irányba perdül.

Tőle nem messze a fejsze a padlóba csapódott, és a gazdája mindkét karja ott
volt előtte, teljesen kinyújtva. Gondolkodás nélkül lesújtott, és pengéje
könnyedén áthatolt a karokon. A következő pillanatban észrevette, hogy a
kezében érzett vibráció megszűnt, nyilván azért, mert megszakadtak az
ellenfele páncéljának mágneses tekercsei, és a mező megszűnt létezni.
Mialatt a fejszés alak a padlóra roskadt, a többiek távolabbra hátráltak. Rey
vetett egy pillantást Kylo felé, és azt látta, hogy a férfi az Erővel magához
rántja a korbácsos testőrt, és egy kegyetlen csapással kettévágja. Ekkor az
alabárdos őr támadásba lendült, és bár a pengéje elhúzott Rey mellett, a
következő pillanatban a fegyvere vörös nyelével sújtott le, és eltalálta a lány
kezét. Rey felnyögött, félreugrott, és megmozgatta az ujjait, amelyek egy
pillanat alatt szinte érzéketlenre zsibbadtak.

Megpróbálta kiszámítani a támadói mozdulatait, az Erőre bízta magát, hogy

figyelmeztesse, melyikük mit fog csinálni. De valahogy mindenütt ott
voltak, forrónak és vakítóan ragyogónak érezte a jelenlétüket. Éppen csak
sikerült elhajolnia egy, az arcát célzó csapás elől. A fegyver olyan közel
húzott el, hogy az ózon szaga megcsapta az orrát. Mindez túl sok volt, még
akkor is, ha az Erő segített neki. Kezdett fáradni, és a megérzései,
benyomásai mintha lefelé húzták volna
– életet és halált érzékelt, világosság és sötétség áradt felé minden irányból.
Túl sok volt, sokkal nagyobb kihívással került szembe, mint amire az eddigi
tapasztalatai felkészíthették.

Oly nagy a kihívás… Rey rájött, hogy igaza volt – de mindeddig rosszul
közelítette meg a problémát. Nem irányíthatta az Erőt, hogy legyőzzön
három elit harcost, akik a fénykardnak ellenálló páncélt viselnek. De
átadhatta magát az Erőnek, hogy az irányítsa őt, és az eszközévé váljon. Az
egyik testőr rárontott, az elektro-korbácsa hangos sistergéssel, tág ívet leírva
repült felé. Rey a szemével nem követte a fegyver mozgását, de a fénykardja
megállította, és mialatt a támadó hátratántorodott, a kard a másik irányba
villant, és félresöpörte a másik testőr mindkét lesújtó pengéjét. Az alabárdos
testőr is támadásba lendült, és Rey hasa felé döfött. A fénykard félrelökte a
fegyvert, és egy ütemmel később átmetszette az alak torkát. Kettő maradt. A
kék energiapenge olyan gyorsan forgott, hogy szinte egybefüggő falnak
látszott, és a testőrök riadtan hátráltak előle. Rey hirtelen megérezte, hogy
egyikük elbizonytalanodik, mire villámgyorsan felé szökkent.

A korbács csak a levegőt szelte, aztán kifordult az alak kezéből, amikor a

kard betalált a páncélja egyik résébe. Rey most már zihált az
erőfeszítésektől. A két pengét forgató testőr felé

szökkent. Kitért előle, ám a támadója gyorsabbnak bizonyult, mint gondolta

– hirtelen mögötte termett, és a fegyverei a torkát keresték. A markolat
valahogy megfordult a kezében, mire gyorsan hátrafelé döfött, egyenesen a
támadója hasába. A testőr nekidőlt a hátának, mire lerázta magáról, aztán az
alak a páncélja csörömpölése közepette elterült a padlón. Rey ekkor különös
hangot hallott, és erős félelmet érzékelt az Erőben. Kylo megölt egy másik
testőrt, ám az utolsó elkapta hátulról, és most minden pillanatban közelebb
erőltette a fegyverét a torkához. A fekete kardmarkolat pár méterrel odébb
hevert. Kylo az egyik kezével az ellensége fegyverét markolta, a másikkal
támaszt keresett, hogy nagyobb erőt fejthessen ki.

– Ben! – kiáltotta Rey, és áthajította Luke fénykardját a termen. Kylo

feltartotta a balját, és a fegyver a markába röppent. Lenézett az ősi
markolatra, amit oly sokáig keresett, és a szeme megvillant. A következő
pillanatban aktiválta, és alig egy másodperccel később máris kikapcsolta.
A mögötte álló őr összeroskadt, vörös sisakján fekete peremű lyuk
füstölgött. Rey és Kylo lélegzet után kapkodva álltak. Végignéztek a
holttesteken, aztán egymásra pillantottak. Rey érezte, hogy bizonytalan, de
egyre erősebb öröm árad szét benne. Snoke tróntermének padlója vibrált, a
falakon sugárnyalábok fénye villogott. Rey a nagyítólencséhez sietett, és
döbbenten bámulta az apró fénypontokat, amelyek az Ellenállás flottáját
képviselték. Annyira kevés maradt…

– A flotta! – kiáltotta. – Add ki a parancsot, hogy szüntessék be a tüzelést!

Még van idő, hogy megmentsük a flotta maradékát! – Kylo azonban némán
és mozdulatlanul állt, a kezében Luke fénykardjával. A mestere holttestét
nézte. Az Első Rend lobogói nagy lánggal égtek felettük.

– Ben? – mondta Rey.

– Az a régi nevem.

– Tessék?

Kylo szeme most már nem tükrözött sem haragot, sem félelmet, csakis
szilárd határozottságot.

– Ideje, hogy a régi dolgok elpusztuljanak – mondta aztán a férfi. – Rey,

szeretném, ha csatlakoznál hozzám. Snoke, Skywalker, a Sithek, a Jedik…
hadd tűnjenek el. Együtt uralkodhatnánk, és rendet teremthetnénk a
galaxisban. -Rey hitetlenkedve és elborzadva nézett rá.

– Ne csináld ezt, Ben – felelte halkan. – Kérlek, ne ezt az utat válaszd!

Kylo átlépett Snoke teteme felett.

– Továbbra is görcsösen kapaszkodsz a régi dolgokba – válaszolta. – Engedd

el őket!

Rey felé lépkedett, az aktív fénykardot maga mellett tartotta, pengével lefelé.
De a mozdulatai nem hordoztak semmiféle fenyegetést. És Rey emiatt
valahogy jobban félt, mint valaha.
– Akarod tudni az igazságot a szüleidről? – kérdezte Ben. – Vagy mindig is
tudtad, csak eltitkoltad… még magad elől is? Gyerünk, szabadulj meg tőle!
Ismered az igazságot. Mondd ki!

Rey próbált erőt találni magában, hogy tagadjon, hogy eltaszítsa magától a
férfit. De Kylo Rennek igaza volt. Valóban ismerte az igazságot, ami
ugyanaz volt, mint az ő legnagyobb félelme.

Az, ami oly régóta kísértette. Az igazság, ami elől nem szökhetett el.

– Senkik voltak – felelte halkan.

– Alávaló roncskereskedők voltak, akik eladtak téged, hogy legyen pénzük

italra – tette hozzá Kylo. – A szegények temetőjében fekszenek, a Jakku
sivatagában.

Reynek pislognia kellett, mert könnyek árasztották el a szemét. Keményen

küzdött, hogy féken tartsa az érzéseit. Attól félt, hogy ha szabadjára engedi
őket, akkor összezúzzák és elsöprik. Kylo most már alig egy lépésre volt
tőle, és a szemébe fúrta a tekintetét.

– Neked nincs helyed ebben a történetben – mondta határozottan. – A

semmiből jössz. Egy senki vagy. – Egy pillanatra elhallgatott, majd már-már
gyengéden hozzátette: – De számomra nem. Állj mellém! Kérlek. –
Kikapcsolta a nagybátyja fénykardját, és Rey felé nyújtotta a kezét.

Huszonnyolcadik fejezet

Mialatt Hux elhagyta a hangárt – titokban megrázta a kezét, amelyet Rose

megharapott –, a rohamosztagosok letérdeltették Finnt és Rose-t. Phasma
lenézett rájuk, és Rose rájött, hogy látja a saját, torz és apró tükörképét az
Első Rend századosának króm sisakja felületén.

– A sugárvető túl jó nekik – jelentette ki Phasma. – Hadd szenvedjenek!

Rose ekkor Finnre nézett, és furcsa gondolat villant át az agyán: legalább

mellette halok meg.
Igen, az ismeretségük első óráiban meg akarta fojtani a férfit, ami nem a
legjobb kezdete egy

kapcsolatnak. De együtt harcoltak Canto Bightban és az Első Rend szívében.

Harcoltak az Ellenállásért, Finn kezdeti vonakodása ellenére. És harcoltak
egymásért. És valahol az események őrült forgatagában Rose elkezdett bízni
a férfiban. Mi több, Finn fontossá vált a számára.

– Amikor szólok – rendelkezett Phasma, és a katonák idegesen

megmoccantak.

Finn tudja vajon, hogy Phasma mit tartogat a számunkra?

Rose a társára nézett, és az arckifejezése láttán azt kívánta, bárcsak ne tette

volna.

***

A Raddus fedélzetén Holdo sietve ellenőrizte, hogy a nehézcirkáló

navigációs számítógépe nem iktatta-e ki azokat a felülíró utasításokat,
amiket az imént programozott be. Közelségi riadójelzések villogtak a
műszerfalon, de nem törődött velük. Az Első Rend vezérhajója tovább lőtte a
Crait felé menekülő teherhajókat. Holdo emlékeztette magát, hogy csakis
egy módon segíthet a társainak – ha az ellenség túl korán gyanút fog,
megtörténhet, hogy semmire sem megy az elkeseredett lépéssel. Egyelőre
várnia kellett, nem tehetett mást.

***

Peavey kapitány a Supremacy hídján állva figyelte az Ellenállás teherhajóit,

amelyek közül megint megsemmisült egy.

– A tüzérei kiváló munkát végeznek, kapitány – szólt oda Yagónak emelt

hangon, hogy a személyzet is hallja a szavait. – Dicséretben részesítem őket.

Yago kimért biccentéssel fogadta ezt, de a tekintetén azért látszott, hogy örül
az elismerésnek.
A mon calamari hajó kapitánya nyilván abban reménykedett, hogy ebből a
távolságból nem fogják felfedezni a menekülő egységeket – a trükk talán
bejött volna, ha Hux – hogy éppen ő! –

nem adja ki az utasítást, hogy figyeljék a hajtómű-kibocsátásokat a cirkáló

közelében. Amint a felderítők elemezték a kibocsátásokat, egy viszonylag
egyszerű letapogatással felfedezték a szökevényeket, és egyenként bemérték
őket. Ám a tüzérek így is lenyűgöző teljesítményt nyújtottak.

Yago tisztjei alaposan kiképezték őket, és Peavey gondoskodni akart arról,

hogy megkapják a megfelelő elismerést. Tekintetbe véve az előttük álló
munkát, nem ártott jobb hangulatba hozni a személyzetet és a tisztikart.

– Mit művel az a nehézcirkáló? – kérdezte Yago, és gyanakodva nézte a

holo-mezőt.

Peavey is odapillantott, hogy megtudja, mit vett észre a másik kapitány.

– Megfordul – felelte Yago, és kiadta a parancsot: – Ellenőrizzék a hajtómű-

kibocsátását, és figyeljék a gamma-sugárzás szintjét! – Peavey bólintott.
Számított rá, hogy az ellenséges kapitány vagy a hipertérbe ugrik, hogy
maga után csalja őket, vagy öngyilkos támadásra indul, hogy időt nyerjen a
teherhajóknak. Úgy tűnt, az első megoldást választotta, bár tudnia kellett,
hogy ezzel a taktikával már nem arathat sikert. Mielőtt Peavey beszélhetett
volna Yagóval, Hux tábornok beviharzott a hídra, és eléggé feldúltnak tűnt.

– Uram, az Ellenállás cirkálója hiper-ugrásra készül – jelentett az egyik

felderítőtiszt a süllyesztett vezérlőből. Peavey megfordult, kérdőn nézett
Huxra, és remélte, a forrófejű tábornok nem csinál semmi elhamarkodott
ostobaságot. Ez egyszer, valóban nem tette.

– Az a hajó üres – jelentette ki megvetően. – Csak próbálja magára vonja a

figyelmünket.

Szánalmas. Lőjék tovább azokat a teherhajókat! – Peavey kissé meglepve

pillantott Yagóra –

ügyesen persze, hogy Hux ne vegye észre –, mire Yago éppen csak egy kicsit
feljebb húzta a szemöldökét. És a mások számára láthatatlan üzenetváltás
után mindketten mozdulatlanná merevedve, közönyös arccal figyelték a
messzeségben repülő ellenséges hajókat.

***

Poe tehetetlenül nézte végig, hogy megint megsemmisül egy teherhajó.

Csupán hat maradt –

hat fegyvertelen és védtelen hajó az Első Rend és a galaktikus uralom

között. Megpróbált kitalálni valamit, amivel befolyást gyakorolhat a
sorsukra, de nem jutott eszébe semmi. Connix a szenzorképernyőt fürkészve
megszólalt:

– A cirkálónk indítja a hiper-hajtóművét! Holdo elmenekül!

– Nem, nem menekül – mondta Poe. Holdo is tudta, hogy sehová sem
menekülhet. Ráadásul Poe nemrégiben járt a hídon. A navigációs
számítógép nem tartalmazott hiper-útvonalat – amíg ő

maga nem táplált be egyet. Poe rájött, hogy Holdo mire készül.

***

A mon calamari cirkáló gyors fordulót hajtott végre, mígnem az orra

egyenesen az üldözői felé fordult. Peavey azt várta, hogy a Raddus mindjárt
eltűnik, és nem marad más a helyén, csak az a jellegzetes, hamar elenyésző
tértorzulás, és egy löketnyi Cronau-sugárzás, az ugrások örökös
kísérőjelensége. Megpróbálta kitalálni, hogy mi lehet a cirkáló úti célja.
Nem mintha sokat számított volna. Peavey biztosra vette, hogy a hajónak
nem lesz elég üzemanyaga még egy ugráshoz.

Mindez azt jelentette, hogy miután a flotta végez a maradék teherhajókkal,

nyugodtan, kényelmesen megkeresheti a szökevény nehézcirkálót. Ám a
Raddus nem ugrott. Peavey kíváncsian előrehajolt, és a szeme sarkából látta,
hogy Yago és a többi tiszt ugyanígy tesz – és valamennyien elborzadva
néztek előre. Tudták, hogy az Ellenállás kapitánya mit tervez.

– Te jó isten – suttogta Peavey.

– Lőjék szét azt a cirkálót! – üvöltötte éles hangon Hux.

***

A romokban heverő trónterem közepén álló Rey lenézett Kylo kesztyűs

kezére. Előrenyújtotta a sajátját, és mielőtt Kylo észbe kaphatott volna,
kirántotta Luke fénykardját a férfi derékszíjából. A fegyver felé röppent – és
hirtelen megállt, mintha belefagyott volna a levegőbe. Kylo is felrántotta a
kezét, és az Erővel tartotta a markolatot. A fegyver kettejük között lebegett.
Rey a szemét tágra nyitva nézte, és minden akaratával próbálta
rákényszeríteni, hogy repüljön tovább, a kezébe. De Kylo ugyanilyen
elszántan húzta az ellenkező irányba. A fénykard mind hevesebben rázkódott
és táncolt. Aztán egymás szemébe néztek, és folytatták a néma összecsapást.

Rey érezte, hogy az Erő úgy háborog körülötte, mint a tenger az Ahch-Tón.
A láthatatlan energiák mintha feldühödtek volna attól, hogy ők ketten
manipulálták őket. És Rey érezte, hogy a fegyver szívében rejtőző kyber-
kristály egyre erősebben vibrál, harmóniát keres ott, ahol csak disszonancia
van. A kettejük akarata közé szorult kristály szinte sikoltott az Erőben, és
Rey a csontjaiban érezte a jajongását. Ő és Kylo most már verejtékeztek az
erőfeszítésektől, de egyikük sem adta fel. Végül a kristály széthasadt, a
belőle kiszabaduló energia kettétépte a markolatot, és vakító, fehér fénnyel
árasztotta el a tróntermet.

***

Finn gyors léptek döngését hallotta, és ebben a pillanatban tudta, hogy

Phasma milyen parancsot adott ki. Valamennyi rohamosztagos zászlóaljban
volt néhány katona, akiket hóhérszolgálatra osztottak be. Külön
kivégzőosztag nem létezett, hanem a parancsnokok találomra váltogatták ezt
a beosztást, és minden rohamosztagos sorra kerülhetett. A hóhérok
névtelenek maradtak – a páncéljuk nem sugározta az azonosítójukat. A
feltétlen engedelmesség az Első Rend összes katonájának kötelessége volt,
és az elöljárók gondoskodtak arról, hogy azt mindenkire rákényszerítsék.

A sorok szétváltak, és előléptek a végrehajtók, akik külön nekik fenntartott

páncélt viseltek: a sisakot fekete sáv díszítette, a vállpáncéljuk is fekete volt,
és a mellvértjükön fekete jelzés hirdette a beosztásukat. Sugárvető helyett
lézerbárdot hordoztak. Megnyomták a kapcsolót, és a fegyver nyeléből négy
pár sugárzó ugrott ki. Az egymással szembeni sugárzók között ragyogó, kék
energiaívek táncoltak, amelyek szinte mindent el tudtak vágni. Az
energiaszálak búgva sisteregtek – Finn ezt a hangot mindig is furcsának és
nyugtalanítónak találta. Valahányszor beosztották hóhérnak, forrón remélte,
hogy a szolgálata úgy ér véget, hogy senkit sem kell kivégeznie. Egy
pillanatig arra gondolt, hogy talán a mai napra beosztott katonák is ugyanígy
éreznek.

– Végezzenek velük! – parancsolta Phasma. A bárdok hangja elvékonyodott

és halkult kissé, amikor a rohamosztagosok felemelték a fegyverüket. De
mielőtt lesújtottak volna, a világ felrobbant körülöttük.

***

Normál esetben, ha nagy méretű tárgy lebegett volna a Raddus valós-téri

pozíciója és a hipertéri belépőpontja között, a biztonsági rendszer
közbeavatkozott volna, és leállította volna a hiper-hajtóművet. Ám a
rendszer nem üzemelt, a felülíró parancsok aktívak voltak, és a közelségi
riasztással senki sem törődött. Amikor a nehézcirkáló beleszántott a
Supremacy szárny formájú, óriási testébe, az ütés legalább három
nagyságrenddel nagyobb volt mindennél, amivel a Raddus

inerciális tompítói még megbirkóztak volna. A védőmezők azonnal eltűntek,

ám az elülső pajzsok még egy pillanatig kitartottak, mielőtt az ütközés
felfoghatatlan ereje izzó plazmaoszloppá változtatta a Raddus t. Ugyanakkor
a cirkáló addigra már majdnem fénysebességgel haladt, és a plazmaoszlop
forróbb volt még egy csillagnál is, és erős mágnesességet generált.

Ez a plazma átszáguldott a hipertérbe a nullás kvantummező-generátor által

nyitott alagúton, ami a megnyílása után rögtön össze is omlott. A
plazmaoszlop szempillantásnál is kevesebb ideig létezett, de ennyi idő is
elég volt ahhoz, hogy az orrától a tatjáig felhasítsa a Supremacy törzsét,
szétszaggassa a gigászi hajó mögött alakzatban repülő csillagrombolókat, és
a csapásmérő

különítmény mögött több ezer kilométerrel eltűnjön a semmiben.

 ***

Poe a hat megmaradt teherhajó egyikének ablakából látta, hogy a Raddus

hosszú fénycsíkká alakul, ami átvillan az Első Rend vezérhajóján, aztán izzó
ösvényt hagyva maga mögött átszáguld az egész flottán. A katonák és a
hajózók éljeneztek és összeölelkeztek, de Poe és Leia csendesen, komoran
bámulták a távoli maradványokat – Holdo áldozata hatalmas súllyal
nyomasztotta mindkettőjüket. Az óriási hadihajó kettészakadt, de folytatta
útját az eredeti pályáján – a Raddus olyan gyorsan száguldott át rajta, hogy
ami megmaradt belőle, az alig vesztett a sebességéből. A teherhajók immár
háborítatlanul repülhettek a bolygó felé.

***

Finn felnyitotta a szemét. Először az tudatosult benne, hogy a hátán fekve

siklik a fedélzeten, aztán pedig az, hogy Rose küszködve vonszolja őt
valahová. Miután teljesen magához tért, talpra küzdötte magát a lány mellett,
és körülnézett. A hangárban zűrzavar uralkodott – sűrű füst hömpölygött,
halott vagy eszméletlen rohamosztagosok hevertek mindenfelé, szirénák
üvöltöttek.

BB–8 feléjük dőlve, aggodalmasan fütyült és sípolt, de Finn semmit sem

értett belőle.

Megpróbálta kitalálni, hogy mi történt. Az imént még a padlón hasalt, arra

várva, hogy lecsapják a fejét, és remélte, hogy nem igazak azok a régi
mesék, amelyek szerint a levágott fejek még nézelődtek és beszélni
próbáltak. Aztán a hangár megrázkódott, de akkora erővel, hogy az összes
rohamosztagos eldőlt. És őrült dübörgés töltött be mindent.

– Finn! Gyere! – A lány megrángatta Finn kezét, és egy sértetlennek tűnő

könnyű komp felé húzta őt. Finn jónak ítélte az ötletet – még sosem hallott
olyanról, hogy egy kettészakadt hajón való utazás jól végződött volna. Újabb
robbanás rázta meg a hangárt. BB–8 gyakorlatilag elrepült, míg ők ketten
gyorsan hasra vágták magukat. Finn meglátta, hogy valahol előttük
megcsillan egy fényes valami, és elcsüggedt. Pár pillanattal később Phasma
bontakozott ki a füstből, a háta mögött vagy húsz rohamosztagossal. A
katonák legyező alakzatban szétterültek, és miután teljesen elállták a
komphoz vezető utat, felemelték a fegyverüket.

Ez nem tisztességes – kesergett magában Finn. A következő pillanatban

hirtelen keményen megtaszította egy forró hullám, ami valósággal szétszórta
a rohamosztagosokat, ezzel egyidőben vakító fények villogtak, és fülsértő
lárma hallatszott. Finn döbbenten körülnézett, és meglátott egy kétlábú
felderítő lépegetőt, ami meg-megrándulva küzdött, hogy megszabaduljon a
rögzítőkábeleitől. A gépezet leadott egy sorozatot, aztán előrelódult, és
leszakadt róla a kabinja páncélburkolata – és ekkor kiderült, hogy BB–8 áll a
kormánya mögött. A lépegető csattogó léptekkel megindult előre, és ismét
tüzet nyitott a rohamosztagosokra. A robbanások jobbra-balra repítették a
fehér-páncélos alakokat.

– Az az őrült droid! – kiabálta Rose. – Adott nekünk egy lehetőséget!

Gyerünk!

Finn elképedve bámulta a lépegetőt – tényleg BB–8 vezeti? Aztán lebukott

egy sorozat elől, és a lánnyal együtt egy törmelékhalom mögött keresett
menedéket. Phasma a sugárkarabélyát maga elé szegezve közeledett, míg a
katonái szélsebesen dolgoztak, hogy felállítsanak egy sorozatlövő

nehézfegyvert. Rose leadott rá néhány lövést, de a sugárnyalábok messze

elkerülték a célt, a százados pedig felgyorsított. Az egyik hóhérbárd a
fedezékük közelében hevert a padlón.

Finn felkapta, és Phasma feje felé sújtott vele. A nő észrevette, hogy mi

történik, és felrántotta a sugárkarabélyát, hogy azzal hárítsa a csapást. A bárd
kettévágta a fegyvert. Finn vadul vigyorgott, amikor a volt parancsnoka
elhajította az immár hasznavehetetlen sugárvetőt. De mielőtt kihasználhatta
volna az előnyt, Phasma letépett egy acélrudat a derékszíjáról, csapott vele
egyet, és máris egy majdnem két méter hosszú, mindkét végén hegyben
végződő lándzsaféleséget tartott a kezében.

– Mindig is csak egy hiba voltál a rendszerben, semmi más – hörögte

gyűlölettől rekedtes hangon.
– Játsszuk le, krómfejű! – kiabálta Finn, és hatalmas erővel lesújtott. Phasma
hárított, és gyors döfést indított felé, amivel hátrálásra kényszerítette Finnt.
A százados mögött a felderítő lépegető

apránként szétlőtte a hangárt, és a rohamosztagosok fejvesztve menekültek a

gyilkos energiazápor elől. Phasma kegyetlen sorozatot indított, villámgyors
döfésekkel és csapásokkal támadta Finn fejét, mellkasát és lábát. Finn a bárd
nyelével hárított, és kereste a lehetőséget, hogy visszavágjon. De nem látott
rést, amit kihasználhatott volna – Phasma gyorsabb és erősebb volt nála.
Csak arra futotta az erejéből, hogy kettejük között tartotta a bárdot, mialatt a
százados csapásokat záporoztatott rá minden irányból, és folyamatosan
szorította hátrafelé.

A padlón fekvő katonákat kerülgetve lépkedett, és rájött, hogy a nő egy akna

felé tereli –

alighanem egy felvonó volt ott, amivel a mélyebb szintekről szállították fel
ide a nehéz felszerelést. A nyílás körül lángok táncoltak. Finn próbált oldalra
kitérni, de Phasma elé ugrott, és megint csak annyit tudott csinálni, hogy az
utolsó pillanatban felkapta a bárdot, és megállította a lándzsát, mielőtt az
széthasította volna a koponyáját. Ám a fegyvere megremegett, és kettétört.

– Mindig is engedetlen voltál – recsegte Phasma, és felemelte a lándzsáját. –

Nem is tudtad, mi az a tisztelet. Az érzéseid gyengévé tesznek! – Finn
megpróbálta elkapni a lándzsát, de Phasma megtaszította, és hátrafelé
beletántorgott a Supremacy mélyéből feltörő, forró szélbe.

***

A krómpáncélos tiszt gyilkos céltudatossággal nyomult Finn felé, mit sem

törődve a lépegetővel és a többi veszéllyel. Rose leadott rá néhány lövést, de
nem sokra ment vele – nem volt gyakorlott lövész, és a legkisebb hiba is azt
eredményezhette, hogy az ellensége helyett Finnt találja el. Ráadásul Rose
tudta, hogy ha a rohamosztagosok kilövik BB–8 lépegetőjét, mindennek
vége. Már az is csoda volt, hogy a hadihajó eddig egyben maradt, és nem
sokáig kísérthették a szerencséjüket. Ki kellett jutniuk innen, és ehhez a
komp kínálta a legtöbb esélyt – vagy az egyetlent.
Rose folyamatosan lőtte a rohamosztagosokat – kihasználva, hogy azok
elsősorban BB–8-ra figyelnek –, és többet sikerült leterítenie. Aztán leadott
egy lövést a parancsnokukra, de a tiszt éppen félreugrott Finn csapása elől,
így a lehetőség elveszett. Látta, hogy a krómpáncélos alak egy lángoló nyílás
felé tereli a társát. Odakiáltott neki, hogy vigyázzon, de semmit sem tehetett.

Elborzadva nézte végig, hogy a tiszt végül beletaszítja Finnt abba az izzó
pokolba.

Ám néhány pillanattal később a férfi egy teherliften állva kiemelkedett a

nyílásból, és törött bárdjával iszonyú erejű csapást mért az ellenfelére. Az
ütés a padlóra söpörte Phasmát, és egy tenyérnyi darabot kitépett a
sisakjából. A lyukat nézve Rose világoskék szemet és fakó bőrt látott.

– Mindig is csőcselék voltál – recsegte gyűlölködve a tiszt.

– Lázadó csőcselék – válaszolta higgadtan Finn, és a következő pillanatban a

volt parancsnoka alatt leszakadt a padló. Phasma lezuhant, és eltűnt a
mélyben tomboló lángok között. A hangár megrázkódott, és vészjósló
remegések vágtattak végig rajta. BB–8 odamanőverezett a lépegetővel Rose-
hoz, aki gyorsan felkapaszkodott a gépre.

– Hé, kell egy fuvar? – kiáltott oda Finnek, és imádkozott magában, hogy
férfi meghallja a kérdést. Szerencsére, meghallotta. Finn is felmászott a
lépegetőre, amit BB–8 máris elindított.

Körös-körül lángok törtek ki a különféle nyílásokból.

***

– El kell tűnnünk innen, méghozzá azonnal! – kiabálta Finn, mialatt

leugrottak a lépegetőről, és a denevérszárnyú komp rámpája felé futottak.

– Dolgozom rajta! – válaszolta Rose.

– El tudod vezetni ezt?

– Minden rendben lesz! – Finn riadtan pislogott. – Miért, szeretnél inkább itt
maradni? –
kiáltotta Rose. A hangár hevesen megremegett. Egy, a mennyezeten futó
daru leszakadt, és tőlük nem messze belevágódott a fedélzetbe.

– Minden rendben lesz – jelentette ki sietve Finn.

– Ez a beszéd! – Rose a pilótafülkébe rohant, és megkönnyebbülten látta,

hogy a műszerfal teljesen sértetlen – és még jobban megkönnyebbült,
amikor a komp összes rendszere azonnal beindult. A D’Qaron korántsem
lepődött volna meg, ha azzal szembesül, hogy a gépből kiloptak

egy halom alkatrészt, és lefejtették az üzemanyagát. Maga felé húzta a

kormányt, és a komp egy rándulással felszökkent. Aztán megremegett, mert
az egyik vezérsík súrolta a hangár falát. Finn a szemére csapta a kezét, hogy
ne kelljen látnia semmit.

– Ezzel nem segítesz! – sikoltotta Rose. – Most már kézben tartom!

– Akkor tűnjünk innen! – felelte Finn. Rose előrelökte a tolóerő-szabályzót,

és a komp a minden irányból felcsapó lángok között repült a kijárat felé.
Finoman megremegett, amikor áthaladt a légkörzáró energiamezőn, de a
rezgések azonnal meg is szűntek. Rose leengedte a gép orrát, és egyre
gyorsulva távolodtak a pusztulásra ítélt hadihajótól. A hangár zűrzavara és
lármája után a pilótafülke csendje valahogy nyomasztó volt. Vagy fél percig
mindhárman hallgattak – nem hallatszott más, csak Rose és Finn szaggatott
lélegzése.

– Szóval… hová megyünk? – kérdezte végül Rose.

Finn a Crait fehér gömbje felé mutatva halkan válaszolt:

– Oda, ahová tartozunk.

Huszonkilencedik fejezet

A Supremacy nek azok a fedélzetei és rekeszei, amelyek a hiper-sebességre

ugró Raddus útjába estek, immár nem léteztek mintha egy óriási szike
kimetszette volna őket a hajó testéből. Másutt a hajózók és katonák túlélése
azon múlt, hogy melyik létfenntartó rendszer állt le, és melyik maradt
működésben, ami teljesen véletlenszerűen ment végbe A gigászi hajó
maradványait mentőkabinok felhői vették körül, és az összes rádiócsatornán
csakis kétségbeesett segélykéréseket lehetett hallani. A Raddus a
középvonaltól balra csapódott be, így a parancsnoki híd és a trónterem
többé-kevésbé sértetlen maradt, ami kapóra jött Huxnak. Mialatt a központi
vezérlőben is eluralkodott a zűrzavar, ahhoz a turbólifthez sietett, ami
összekötötte a termet a Legfőbb Vezér szentélyével. De röviddel azután,
hogy a kabin elindult vele felfelé, rádöbbent, hogy talán nem sikerül bejutnia
a trónterembe, sőt még az is megtörténhet, hogy a felvonó megáll vele
valahol, és többé nem mozdul. Ijedten nézett körül, és hirtelen félni kezdett
attól, hogy ilyen gyalázatos és alantas végre ítélte magát – az Első Rend
katonai hatalmának legfőbb építésze egy liftbe szorulva tölti életének utolsó
pillanatait. Ám a kabin zökkenőmentesen ereszkedett vele, semmi sem utalt
arra, hogy bármi baj várná odalent. Aztán kinyílt azt ajtó, és ez az illúziója
szertefoszlott.

A trónterem valóságos mészárszékké vált. Snoke navigátorai elmenekültek,

félelmetes testőrei meghaltak, és maga a Legfőbb Vezér is a trónja előtt
hevert. Tőle nem messze Kylo Ren feküdt, szintén teljesen mozdulatlanul.
Hux egyetlen pillantással felmérte, hogy Snoke halott. De Ren mellkasa
mozgott, vagyis ő csak eszméletlen volt. A tábornok néhány másodpercig
döbbenten állt a Legfőbb Vezér holtteste felett. Próbálta felfogni, hogy mi
történt, és kiszámítani, hogy még mi fog történni. Az Első Rend vezérhajója
– egyben mozgó fővárosa, legnagyobb hajógyára, legjobb kutató-fejlesztő
létesítménye, és még oly sok minden – pusztulásra ítéltetett. Ám az
Ellenállás is csupán néhány kisebb hajóra apadt, amelyek csapdába estek egy
elmaradott, sivár világon. És az Új Köztársaság nem került közelebb a
feltámadáshoz. A jelek arra mutattak, hogy a Supremacy megsemmisülése
meglepően csekély hatást fog gyakorolni a galaktikus erőegyensúlyra. De
egy dolog biztos volt: az Első Rendnek új Legfőbb Vezérre van szüksége.
Snoke meghalt. Ren nem.

Hux csendesen és óvatosan odament Renhez, és lenézett rá.A jobbjával

lassan a sugárvetője felé nyúlt. Kylo megmozdult, és kinyitotta a szemét.
Hux odébb mozdította a kezét, és vakarni kezdte az oldalát, illetve lépett
egyet hátra. Kylo felnézett rá, mire gyorsan aggodalmas arcot vágott.

– Mi történt itt? – kérdezte Hux.

Kylónak kellett pár pillanat, hogy összeszedje magát, aztán megszólalt:

– A lány megölte Snoke-ot.

A trónterem hirtelen lódult egyet velük. Hux tudta, hogy ez mit jelent: az
inerciális tompítók és a gyorsuláskompenzátorok bonyolult rendszere kezdi
felmondani a szolgálatot. Sietniük kellett.

De Kylo még nem tért magához teljesen. Imbolyogva állt, és hitetlenkedve

bámulta a vezérhajó megtépázott testét, valamint a mögötte sorakozó
csillagrombolók roncsait. Hux az egyik zárt zsiliphez sietett, és elolvasta a
mellette lévő képernyőn szereplő szöveget.

– Mi történt? – kérdezte Kylo a tábornok arcán megjelenő kifejezés láttán.

– Snoke mentőkompja eltűnt – felelte Hux. Kylo hamar rájött: Rey tért
magához elsőnek. A lány nyilván látta, hogy ő teljesen kiszolgáltatott, mégis
életben hagyta. Ez valamiért fontos volt neki…

Mindenesetre ostoba, érzelgős döntés volt. És Rey ezzel végzetes hibát

követett el.

– Tudjuk, hová megy – csattant fel Kylo. – Vigye le a seregét az Ellenállás

bázisához! Zárjuk le ezt a dolgot! – A tábornok megvetően nézett rá.

– Zárjuk le? – kérdezte kihívó hangon. – Át akarja venni a parancsnokságot

a hadseregem felett? Nincs vezetőnk. A Legfőbb Vezér halott. – Kylo erre
nem mondott semmit. A hőzöngő

retorika Hux stílusához tartozott. Gyakran a tettek sokkal hatékonyabban

közvetítették az üzeneteket.

Kylo felemelte a kezét, megidézte az Erőt, és elszorította vele Hux torkát.

– A Legfőbb Vezér halott – mondta fennhangon. Hux nem kapott levegőt, és

a látása kezdett elhomályosulni. Térdre roskadt Kylo előtt, és félelmében
tágra nyitotta a szemét.

– Eljen a Legfőbb Vezér – hörögte nagy nehezen.

Kylo egy könnyed, szinte megvető intéssel elengedte, és máris hátat fordított
neki.

***

Az Első Rend mentőkompja a Crait felszínéről visszaverődő erős fényben

fürdött. A pilótafülkéje egyszerű és funkcionális volt. Rey eltávolodott a
géppel a kettészakadt Supremacy roncsaitól, és távolról szemlélte az
ellenséges flottát, illetve a lenti bolygót. Tudta, hogy ha nem csinál
ostobaságot, a szenzoros ellenintézkedések jóvoltából nem fogják felfedezni
a Millennium Falcon megérkezéséig. És remélte, hogy aztán ő és Csubakka
tudnak majd segíteni a barátaiknak.

Végighúzta az ujját a csuklóján viselt jeladón, amivel kapcsolatban Leia azt

ígérte, hogy hazavezeti őt. De miféle otthon lesz az? Nem látta, hogy hány
teherhajó szökött meg, de azt tudta, hogy nagyon kevés. És valószínűnek
tűnt, hogy az Első Rend parancsnokai az eddigi túlélőkkel is végezni
akarnak. Es Kylo Ren ezen parancsnokok közé tartozott. Máshogy is
történhetett volna…

Rey nemrégiben, a fénykard robbanását követően ott állt az eszméletlen

Kylo felett, és nagyon tisztán látta, hogy mit kellene tenni. Annyira könnyű
lett volna elvenni a férfi fénykardját, aktiválni, és lesújtani vele. Hány életet
lehetett volna megmenteni? Mennyi sötétséget lehetett volna feltartóztatni?
Rey ott állt a trónteremben, és elképzelte magát, amint megteszi – és azonnal
tudta, hogy nem fogja megtenni. Luke tévesen hitte, hogy Ben Solo jövője
egyszer s mindenkorra eldőlt.

Ő maga viszont abban tévedett, hogy azt hitte, a választás könnyű lesz Kylo
Ren számára. Hogy ugyanolyan egyszerű meggyilkolni Snoke-ot, és
ellenállni a sötétség vonzásának. De Rey most már belátta, hogy a jövő
lehetőségek egész sorozatából áll, amelyeket folyamatosan formálnak még a
jelentéktelennek tűnő események és döntések is. Nehéz lett volna
megváltoztathatónak látni azt az jövőt, ami uralta valaki reményeit és
félelmeit, holott valójában az csak egy volt a sok közül. És gyakran
megesett, hogy még az Erő sem segített megtalálni a helyes utat a kanyargós
és elágazó ösvényeken. Az Erő megmutathatta a jövőt, annyi bizonyos – de
melyiket? Azt, amelyik mintegy magától valóra válik? Vagy azt, amit valaki
valóra válthat akár akarattal, akár véletlenül?

Még akkor is, ha az illető szeretné elkerülni azt a jövőt?

Rey azt már megtanulta, hogy az Erő nem az eszköze, hanem éppen fordítva.
Ahogyan Kylo is az Erő eszköze, bárhogy szeretné is rákényszeríteni az
akaratát. Rey érezte, hogy a férfi ezt még meg fogja tanulni egy napon – az
Erőnek még voltak tervei vele. És ez azt jelentette, hogy neki nem áll
jogában elvenni Kylo életét, akármilyen jövőt látott is. Elhatározta, hogy
várni fog, bármennyire nehezére esik is, amíg az Első Rend hajói
leereszkednek a Craitre. Várni fog, és a jövő úgy fog kibontakozni, ahogyan
az Erő akarja. Mert mindig így történt. Mindig ez volt az igazság. A
különbség csak annyi volt, hogy ő most már megértette és elfogadta.

Hatodik rész

Harmincadik fejezet

A bolygókra való leszállások alatt Leia Organa mindig furcsán érezte magát.
Gyanította, hogy

az űrutazás és a légköri repülés közötti átmenet okoz gondot a számára. Egy,

az űrből aprónak látszó gömb néhány perc leforgása alatt egész, teljesen
valós környezetté változott, és nem mindig volt könnyű felfogni, hogy a
kettő ugyanaz. De Leia ezúttal megkönnyebbült, amikor elérték a Crait
légkörének legfelső rétegét. Az Első Rend turbólézerei végre nem érhették el
a hat megmaradt teherhajót. Ám azt is tudta, hogy ez az állapot nem sokáig
áll fenn. Otthagyta a bal oldali ablaknál álló Poe-t, és a pilótafülke felé
tartott, közben barátságos biccentésekkel viszonozta a fáradt katonák, pilóták
és technikusok főhajtásait és tisztelgéseit. Goode-ot és Nellt teljesen
kimerítette az utazás, amelynek során tehetetlenek voltak, és csak a
szerencsének köszönhették, hogy életben maradtak. Leia tudta, hogy nagy
árat fognak még fizetni. Goode és Nell hamarosan nem megkönnyebbüléssel
emlékeznek majd erre a repülésre, hanem bűntudattal, mert nekik sikerült az,
ami másoknak nem. És Leia azzal is tisztában volt, hogy ez a bűntudat
életük végéig kísérteni fogja őket. Végül kisöpörte a fejéből a gondolatot,
mert a harc még korántsem ért véget.
Ellenőrizte, hogy Goode és Nell megkapták a koordinátákat, amelyeket
Holdo küldött el valamennyi teherhajónak, vállon veregette őket, biztató
szavakat mondott neki, és otthagyta őket

– egy U–55-ös repülő tégla vezetése éppen elég kemény munka volt még
úgy is, hogy a parancsnokuk nem lihegett a pilóták nyakába. Poe továbbra is
az ablaknál állt, és lefelé nézett.

Immár az ionoszféra alatt jártak, és láthatták a nagyobb felszíni jellemzőket:

a vörös foltokat és a vékony, kék sávokkal teli, hatalmas fehér síkságokat,
valamint a néhány hegyvonulatot.

– Nincs téli felszerelésünk – jegyezte meg Poe, amikor Leia odaért hozzá.

– Nem is lesz rá szükség – felelte a hercegnő. – Az ott nem hó, hanem só. –
Poe biccentett, és töprengve nézte a bolygót. Nem ő volt az első, akit a Crait
sós alföldjei megtévesztettek.

– Maga már járt itt, igaz? – mondta aztán.

– Igen, még fiatalkoromban – felelte bólogatva Leia. – Ez még a hiper-hajtás

feltalálása előtt volt. – Ezzel legalább kicsikart a pilótából egy mosolyt, és
egy elutasító legyintést. Leia felidézte magában azt a több évtizeddel ezelőtti
pillanatot, amikor is először látta meg ezt a magányos bolygót. Akkor még
tizenéves volt, a birodalmi szenátus törvényhozó gyakornoki programjának
résztvevője, valamint ifjú hercegnő, aki arra készült, hogy az Alderaan
hagyományainak megfelelően egyszer majd a bolygó uralkodója lesz.
Véletlenül talált rá bizonyos titokzatos adatokra, amelyek meggyőzték arról,
hogy történik valami a Craiten, és vakmerő módon magára vállalta, hogy
utánanéz a dolognak – és a felkelők táborát találta meg. Azt, amelyiket a
saját apja hozott létre, ráadásul az Alderaan pénzéből, amit az anyja
bocsátott a felkelők rendelkezésére, természetesen a legnagyobb titokban.

– Valaha bánya működött odalent – mesélte Poe-nak. – Aztán a bányászok

magasabb béreket követeltek, ami elvitte az amúgy is csekély hasznot, míg
végül bezárták az egészet. De előtte még a vállalat épített egy óvóhelyet, ami
a munkásokat védte a kristályviharoktól. Az óvóhely bejáratát különleges,
óriási kapu zárta le. Ez volt az, amire apám felfigyelt, mialatt azon dolgozott,
hogy összehozza a felkelést. A technikusai megerősítették a kaput egy
pajzzsal is, ami védte az orbitális bombázás ellen, bár a munka zöme addigra
már kész volt.

Poe most már valóban odafigyelt rá – a szüleitől hallott háborús történeteken

nőtt fel, és az Új Köztársaság ifjú pilótájaként nyilván égett a vágytól, hogy
igazi akciókban vegyen részt. De Leia gyanította, hogy a férfi ma már nem
így érez.

– Tehát van itt egy felkelő bázis? – kérdezte reménykedve.

– Nincs – válaszolta Leia. – A Szövetség akkor még nem létezett. De idővel

létrejött. A birodalmiak megváltoztatták a járőr-útvonalakat, és az apám
aggódott amiatt, hogy felfigyelnek a környék megnövekedett forgalmára.
Aztán a yavini csata után fontolóra vettük, hogy a Craitre helyezzük át az
elsődleges támaszpontot. És valóban felderítettük, illetve készleteket
hoztunk ide.

De aztán bonyodalmak keletkeztek.

Poe kíváncsian felvonta a szemöldökét, de Leia nem szolgált részletekkel.

– A Birodalommal kötött béke után a koordináták a személyes anyagaimba

kerültek – folytatta a hercegnő. – Azokba a fájlokba, amiket a biztonság
kedvéért magamnál tartottam vészhelyzet esetére. – Poe erre bólintott egyet.
A Szövetség katonai titkainak többsége az Új Köztársasághoz került, rögtön
annak megalapítása után, és életbe vágóan fontosnak bizonyultak a
Birodalom maradványai ellen vívott rövid, de kegyetlen háború során. Ám
Leia, Ackbar és más felkelő

vezetők visszatartottak pár dolgot, afféle óvintézkedés gyanánt. A titkos

fájljaik titkos hipertéri útvonalak adatait tartalmazták, valamint
menedékvilágok, rejtekhelyek, fegyverraktárak és

hasonlók koordinátáit. Ezek nélkül az Ellenállás röviddel a megszületése

után megszűnt volna létezni.

– Hát, gondolom, ez vészhelyzetnek minősül – dörmögte Poe.

– Igen, annak – erősítette meg komoran Leia, és elővette a kommunikátorát.
– Most pedig reménykedjünk, hogy a kapu nyitókódjai még érvényesek.
Máskülönben előtte fogunk ácsorogni, amikor az ellenség megérkezik.

***

Szerencsére a nyitókódok még érvényesek voltak, és a hatalmas kaput

mozgató gépezetek is működtek. A teherhajók átrepültek egy gerinc felett, és
Poe futóárkokat fedezett fel egy lenti síkságon. Egy sziklás hegyhez
vezettek, amelynek oldalán óriási kapu sötétlett. A gépek alacsonyra
ereszkedtek, egyenesen berepültek a kapu alatti résen, majd a földre
ereszkedtek.

Mialatt az utolsó katona is elhagyta a hatodik gép rámpáját, megszólaltak a

riasztók. Leia a bejárathoz sietett, és azt látta, amitől annyira félt: fekete
pontok lebegtek a magasban – hajók ereszkedtek a felszín felé. Holdo az
utolsó, önfeláldozó tettével kemény ütést vitt be az Első

Rendnek, alaposan megingatta, és ezzel lehetőséget teremtett, hogy a társai

elérhessék a bolygót. Ám a haladék csakis átmeneti lehetett.

– Jönnek – szólt bele Leia az adóvevőjébe. – Zárják be a kaput.

***

Poe továbbította Leia parancsát: egyszerűen beleordította a félhomályos

üregbe. Az Ellenállás menekültjei száz dolgot csináltak egyszerre:
felszerelésekkel teli ládákat hordtak ki a teherhajókból, konzolokat
kapcsoltak be, sugárkarabélyokat és védősisakokat osztottak szét.

– Eresszétek le a pajzskaput, és húzódjatok fedezékbe! – harsogta Poe.

Ekkor különös csilingelés ütötte meg a fülét, valamint észrevette, hogy apró
fénypontok világítanak a bánya sötét hátsó részében, illetve a hajók közötti
árnyékokban. A szemét résnyire vonva figyelt, és megfordult a fejében a
gondolat, hogy talán vizionál. De nem, nem a képzelete játszott vele.

Valóban állatok álltak ott, legalább kéttucatnyi. Kicsik voltak, legfeljebb a

térdéig értek egy embernek. A fejükből hosszú, hegyes fül meredt fel, és a
pofájukat lekonyuló bajusz keretezte. A testük érdekes módon csillogott a
hajókból kiszökő fényekben, és Poe rádöbbent, hogy a lények testét szőr
helyett kristályszálak borítják. Amikor megmozdultak, ez a bunda adott
olyan hangot, ami a távoli Pamarthe szélharangjainak csilingelésére
emlékeztette őt. De akármik voltak is a teremtmények, nem jelentettek
veszélyt. Nem viselkedtek ellenségesen, csak annyi látszott rajtuk, hogy
zavarba jöttek, mert a menedékük hirtelen megtelt különös, két lábon járó
betolakodókkal. És még csak nem is féltek a jövevényektől – az első
másodpercekben még bizonytalanul vártak, de aztán kíváncsian szaglászták
az Ellenállás katonáit. Poe fellélegzett. A galaxis tele volt meglepetésekkel.
Úgy gondolta, hogy egy napon talán alaposabban is megismerkedik ezekkel
az érdekes állatokkal.

De majd egy másik napon, nem ezen. A roppant méretű kapu lassan
ereszkedett lefelé. Poe drukkolt magában, hogy ne akadjon be, és ne fogyjon
el az energia, mielőtt teljesen bezárul.

***

– Poe! – kiáltotta váratlanul Leia. Poe a harcosokat kerülgetve átvágott az

üreg középső részén, mígnem megérkezett a hercegnő mellé, aki közvetlenül
a kapu előtt várta. A talpa alatt só ropogott, és valami mind erősebben marta
az orrát. Odakint denevérszárnyú hajó száguldott a síkság felett, egyenesen a
bázis felé. Hat TIE-vadász repült mögötte. Poe nem tudta megállapítani,
hogy az utóbbiak kísérők vagy üldözők, de a kinti katonák felfedezhettek
valamit, amit ő nem, mert tüzet nyitottak. Poe arra számított, hogy a komp
elkanyarodik, de aztán látta, hogy a pilóta elkeseredetten tartja az irányt.
Figyelmeztetéseket harsogva menekült a kaputól, és fedezékbe ugrott.

Pillanatokkal később a komp besuhant a nyíláson. A függőleges vezérsíkja

beleütközött a kapuba, és fülsértő reccsenéssel leszakadt. A megcsonkított
gép leérkezett, és bukdácsolva siklott tovább a menekülő katonák után,
mígnem lelassult, félfordulatot tett, és végre megállt. A következő
másodpercben a kapu hangos dörrenés kíséretében bezárult. Leia felkapott
egy fegyvert, és sugárnyalábokkal árasztotta el a komp orrát. Poe és néhány
katona is követte a tábornok példáját, és azonnal szétlőtték a pilótafülke
ablakait. Valaki kétségbeesetten kiabált, aztán négy kéz jelent meg az elülső
ablakban – mintha az odabent tartózkodók azt akarták volna
jelezni, hogy megadják magukat.

– Ne lőjetek! Mi vagyunk azok! – ordította valaki, és Poe döbbenten ismerte

fel Finn hangját.

Gyorsan ráparancsolt a többiekre, hogy fejezzék be a lövöldözést, és miután

ez megtörtént, Finn kidugta a fejét, és egy ütemmel később Rose is
megjelent mellette.

– Finn! – ordította boldogan Poe. – Hát éltek! Hol van a droidom? – A

rámpa leereszkedett, és BB–8 vidáman füttyözve robogott a gazdája felé. –
Barátom! – kurjantott Poe, és boldogan megveregette a droid fejét, illetve
erőlködött, hogy megértse BB–8 őrült iramú beszédét. –

Tényleg? – szólt közbe aztán. – Hát ez nagyon érdekes. Figyelj csak, most
van egy kis dolgunk, de később feltétlenül el kell mesélned!

Finn továbbra is idegesnek és zaklatottnak tűnt. Rose a szemét tágra nyitva

körülnézett, az arca megdöbbenést és csüggedést tükrözött. Hat teherhajó, és
körülbelül száz fő.

– Ennyi maradt összesen? – kérdezte a társától.

De Finn nem mondhatott semmit, ami vigaszt nyújtott volna. És mások sem.

– Te meg tudod különböztetni egy hidro-feszítő egyik végét a másiktól –

szólt oda Poe a lánynak. – Ami azt jelenti, hogy mostantól te vagy a
technikusrészleg vezetője. Gyere utánam…

szükségünk van rád.

***

Leia jól emlékezett még a bázis vezérlőterméhez vezető útvonalra, de nem

volt felkészülve az ottani állapotokra. Az évek során a levegőben keringő só
rozsdásra mart szinte mindent, továbbá az erős szagok arra utaltak, hogy a
rókaszerű teremtmények ide is beköltöztek. A legfontosabb rendszerek
szerencsére erős védelmet kaptak annak idején. A technikusok feltörtek egy-
két kódot, beépítettek egy-két kerülővezetéket, kerítettek néhány
akkumulátort, és a kulcsfontosságú modulok sorban feléledtek. Poe fújt
egyet, és biccentett Finnek, illetve Leiának.

– Rendben van – mondta azoknak az ellenállóknak, akik immár

technikusként szolgáltak. – A pajzsok működnek, úgyhogy az űrből nem
lőhetnek szét minket. Küldjetek segélykérő üzenetet a Külső Gyűrűbe!

– Használják a személyi kódomat! – tette hozzá Leia. – Ez a bázis harminc

éven át elhagyatott volt… rejtekhelynek szántuk, nem erődnek. Az
Ellenállás összes szövetségese számára eljött a pillanat: most vagy soha.

Rose érkezett a vezérlőbe. Az arckifejezése és a mozgása kimerültségről

árulkodott. Jószerével alig állt a lábán. De hát ez mindenkire igaz volt.

– Na, mit találtunk? – kérdezte Poe, bár a lány tekintete láttán tudta, hogy
nem lesz elragadtatva a választól.

– Rozsdás rakétákat és ágyúkat, és pár félig kibelezett sítalpas siklót –

válaszolta letörten Rose.

Poe bólogatott. Erre nem mondhatott semmit – ha létezett volna a bázison

néhány rejtett vadászgép vagy turbólézer-löveg, Leia tudott volna róla. Finn
rosszkedvűen fintorgott, és Poe tudta, mi jár a barátja fejében: a sok
küszködéssel csak annyit értek el, hogy nem az űrben fognak meghalni,
hanem egy sötét lyukban. Végső soron mindannyian erre gondoltak ezekben
a percekben.

– Imádkozzunk, hogy az a nagymenő kapu kitartson addig, amíg megérkezik

a segítség –

mondta halkan Poe. Mintegy válasz gyanánt erős, zengő dörrenés hallatszott.
A terem falai megremegtek, és a mennyezetről vörös por szitált. Két
másodperccel később újabb dörrenés vágott végig az üregeken. Es Finn
tudta, hogy nincs az az akadály, ami sokáig feltartóztatja az Első Rendet. A
vezetői képesek lennének széthasítani a bolygót annak érdekében, hogy
elkapják az utolsó ellenállókat.

Harmincegyedik fejezet
A külső kamerák egy része szerencsére átvészelte a hosszú tétlenséget, és a
vezérlőben ülők most láthatták, hogy mi történik odakint, a sós síkságon.
Finn folyamatosan nézte a monitorokat, és jelentette, hogy mit tapasztal.
Leia elment, hogy rögzítse a segélykérő üzenetet, amelyet a Külső Gyűrűbe
akartak küldeni. Távollétében a katonák egyre feszültebbek lettek, míg végül
nem tudtak uralkodni magukon, és tisztán látszottak rajtuk a kétségbeesés
jelei. Poe és Rose legalább azzal töltötték az idegtépő perceket, hogy
kerestek valamit, bármit, ami megváltoztatja a

helyzetüket. Abból indultak ki, hogy a tábornok kérése talán eljut a

címzettekhez, de ha a szövetségesek csupán egy kiégett lyukat találnak a
bázis helyén, és túlélőt egyet sem, azzal már senki nem megy semmire. Poe
utasította a droidokat, hogy kerítsék elő a bánya térképeit, és elküldte a
technikusokat, hogy bírják működésre valahogy az elaggott légvédelmi
lövegeket. Rose ezalatt mindent megvizsgált, amit talán megjavíthattak és
bevethettek, a robogóktól kezdve a sítalpas siklókig.

Finn a maga részéről a kintről érkező képsorokat tanulmányozva igyekezett

kitalálni, hogy az ellenség mit fog hozzájuk vágni a felszíni csatában.
Csaknem biztosra vette, hogy a leszállóegységek nehéz lépegetőket fognak
letenni – AT–AT-ket és talán AT–M6-osokat. Attól függően, hogy az
ellenség milyennek ítéli a bázis védelmét, számíthattak AT–ST-kre is,
valamint robogós egységekre és támogató gyalogos szakaszokra. És
mindehhez TIE-vadászok biztosítják a légi fedezetet.

Egyvalami viszont nem értett: tizenkét hatalmas teherhajó ereszkedett a

felszín felé, tökéletesen szabályos alakzatban. Ez nem illeszkedett az általa
ismert eljárásokba… És hamarosan meglátta, hogy a gépek egy óriási
hengert hoznak. Két perccel később földet ért, és egy ütemmel később Finn
érezte, hogy a talaj megremeg a talpa alatt. Az egyik kamerával ráközelített a
hengerre, és a fejét csóválva bámulta.

– Az ott egy faltörő ágyú – jelentette komoran. – A Halálcsillag

technológiája kicsiben. Úgy fogja széthasítani azt a kaput, mint egy
tojáshéjat.

Ezek szerint ez volt az a fegyver, ami mindannyiuk pusztulását fogja

okozni… BB–8 odagurult hozzájuk, és hangosan sípolt. A nyomában C–
3PO közeledett a maga csoszogó lépteivel. Mindenki a droidok felé fordult,
és reménykedve várt. Finn a gépezetek mögé pillantva kristályrókák villogó
szemét látta. Az állatok túltették magukat a félelmeiken, és kíváncsian
köröztek az ellenállók körül, bár továbbra is könnyen megijedtek.

– BB–8 elemezte a bánya térképeit – közölte C–3PO –, és úgy tűnik, a kapu

az egyetlen be- és kijárat. – Újabb becsapódás rázta meg a vezérlőt annak
jeleként, hogy az Első Rend katonái tovább próbálgatják, mire képes a kapu.
Finn csupa elkeseredett alakot látott maga körül – a hír még Poe-t is
lesújtotta. Ő maga azonban a fejét rázta. Nem azért tett meg akkora utat,
hogy hagyja győzni az Első Rendet. És tudta, hogy a többiek is így vannak
ezzel a dologgal. Csak emlékeztetni kellett őket.

– Vannak szövetségeseink – mondta fennhangon. – Teremtmények, akik

hisznek Leiában. Meg fogják kapni az üzenetünket. És eljönnek, hogy
segítsenek. De időt kell nyernünk.

– Mihez? – kérdezte csüggedten egy pilóta.

– Hogy ideérjenek – felelte Finn. – Reynek idő kell, hogy elhozza

Skywalkert, Organa tábornoknak, hogy kitaláljon egy tervet, az Első
Rendnek, hogy hibázzon, és idő kell, hogy csoda történjen. Mi mit fogunk
csinálni? Tétlenül üldögélünk, és nem harcolunk? El kell intéznünk azt az
ágyút!

Poe bólintott, és rámosolygott Finnre. Rose pedig szélesen vigyorgott, és

megjegyezte:

– Kimondtad a varázsszót.

– Mit? Azt, hogy harc?

A lány megrázta a fejét, és a férfira mosolygott – igazi szeretetteljes és

gyengéd mosollyal.

– Azt, hogy mi – felelte, és megtörölte nedvesen csillogó szemét.

– Kapjuk össze magunkat! – tette hozzá hangosan Poe. – Gyerünk, vágjunk

bele!
 ***

A siklóhangár szerelőcsarnokká változott. Rose és más, újonnan kinevezett

technikusok utasították az asztro-droidokat, hogy ellenőrizzék a gépeket, és
osztályozzák őket: bevetésre alkalmas, javításra szorul, csak az alkatrészei
hasznosíthatóak. Az első kategóriába egyetlen sikló sem került be, de némi
leleményességgel és gyors kontárkodással sikerült üzembe helyezniük
tizenhárom gépet. És mindezt úgy, hogy a pajzskapu folyamatosan döngött a
találatoktól, illetve jelentések érkeztek arról, hogy az ellenség vontató
lépegetőket tett le a felszínre, amelyek jelenleg egy óriási ostromágyút
vonszolnak a sós síkságon a bánya felé.

A sítalpas siklók valaha civil gépként kezdték pályafutásukat, az akkoriban

felkapott aszteroida-szlalomversenyekhez használták őket. A sikló a
túlméretezett hajtómű közepén kapott helyet, és tartókarok nyúltak ki belőle
jobbra és balra. A bal oldali végére került a giroszkópikus pilótafülke, a jobb
oldalira a műszereket és vezérlőegységeket tartalmazó gondola. A hajtómű

aljából nyúlt le a sítalpban végződő stabilizátorláb, ami egyensúlyban

tartotta a járművet. A gépek lába jelenleg egy, a padlóba épített sínhez volt
rögzítve, ami a hangár végébe épített kivetőhöz vezetett. A
szlalomversenyek iránti őrület egy idő után elmúlt, és a legtöbb sikló a
galaxis roncstelepeire került. De néhány fennmaradt, és új életet kezdett
felderítőjárműként az aszteroidatelepeken.

A Craiten élő felkelők annak idején járőrözésre használták őket. Ikercsöves

lézerágyút építettek a műszergondolákba, rögzítették a pilótafülkét, valamint
páncéllemezekkel erősítették meg a vékony és gyenge burkolatot. Rose
tisztelettel adózott a régi idők technikusainak –

zseniális munkát végeztek. Csakhogy a sítalpas siklókat csempészek és

kalózok elleni kisebb összecsapásokra szánták. Egyetlen épeszű teremtmény
sem gondolhatta, hogy képesek lesznek legyőzni vagy elkergetni az Első
Rend hadseregének előőrsét. Poe elment, hogy segítsen Ematt tábornoknak
harcképes állapotba hozni a Crait külső védelmi vonalát. Rose a hangárban
várta a férfit, és igyekezett kitalálni, hogyan mondja el neki a fenntartásait.
Aztán éppen csak eldadogta az első mondatait, amikor Poe a kezét feltartva
közbeszólt:
– Tudom, tudom! Ez az egész olyan, mint egy múzeum. De ebből ki kell
kihoznunk, amit lehet.

Egyébként tizenhárom madár sokkal több annál, mint amire számítottam.

Remek munka!

– Huh, de legalább szólj a pilótáidnak, hogy gondosan válogassák meg, hogy

mire lőnek! –

javasolta Rose, mialatt a kenőolajat törölgette a kezéről. – A tápvezetékek

elég ócskák, és meggyulladhatnak, ha túl sokat tüzelnek a lövegek.

– Ez is remek ötlet – helyeselt Poe. – De mi lenne, ha te magad mondanád el

nekik? Mivel te is velünk jössz.

– Hogy én? – kérdezte elképedten Rose. – Karbantartó vagyok, nem pilóta!

– Mikor húztál meg utoljára egy csatlakozót? – érdeklődött Poe.

– Kábé egy perce.

– Jó, rendben, de nem ez a lényeg. Letettél egy kompot úgy, hogy hat TIE-
vadász kergetett, és egy átkozottul nagy kapu rácsukódott a fejedre, igaz?

– Becsapódtam a komppal, ezt akartad mondani.

– Egy bölcs ember egyszer azt mondta nekem, hogy ha a saját lábadon
sétálsz el a gépedtől, akkor az jó leszállás volt – válaszolta Poe. – Amúgy
meg: ki fog vigyázni Finnre?

Rose látta, hogy Finn egy fejhallgatóval szerencsétlenkedik. Amikor

észrevette, hogy a lány és Poe őt figyelik, összefonta a karját a mellkasán, és
odaszólt Rose-nak:

– Mi van? Én tudom a legjobban, hogy az ellenség mivel fog támadni. És én

vagyok az egyetlen, aki látta már azt az óriási ágyút.

– Ez nem olyan lesz, mint elvezetni egy kompot. Mellesleg az sem ment
valami fényesen.
– Amit te megcsinálsz, azt én is. Nem lehet olyan nehéz…

Mielőtt Rose visszavághatott volna, Poe közbeavatkozott.

– Érted már? Ezért van szükségünk rád. – Rose tovább tiltakozott, de Poe
lecsendesítette. Leia lépett be a hangárba, a háta mögött C–3PO-val.

– Valaha a Vörös Osztag harcolt ezekkel a siklókkal a birodalmi felderítők

ellen – mondta a tábornok. – És én is repültem az egyikkel egy küldetés
alatt. Poe szerint ettől szakértő lettem.

Néhány pilóta és technikus elmosolyodott, bár a fiatalabbak döbbenten

pislogtak. Leia látta, hogyan reagáltak, és nehezen állta meg, hogy ne
forgassa a szemét.

– A sítalp a stabilitást szolgálja – folytatta fennhangon. – Biztosítja, hogy a

hajtómű előretolja a gépet ahelyett, hogy felemelné. Nagy segítséget jelent.
Ha a levegőbe emelkednek, könnyű

célpontokká válnak. – Végignézett a hallgatóságán, és miután úgy ítélte

meg, hogy mindenki felfogta az eddig elhangzottakat, tovább beszélt: – Az
Első Rend nehéz lépegetőket rakott le. TIE-vadászok adják a légi fedezetet.
A lépegetők roppant erősek, arra tervezték őket, hogy kiiktassák a tüzérséget
és a felszíni védelmi rendszereket. Önök nem tudják szétlőni azokat a
szörnyetegeket, úgyhogy meg se próbálják! De kimanőverezhetik őket. A
TIE-vadászok képviselik az igazi veszélyt. Ez egy újabb ok arra, hogy a
felszínen maradjanak.

A pilóták bólogattak, bár néhányan kétkedve méregették a siklókat.

– Az első számú célpontunk az a hatalmas ágyú – mondta Leia. – Az

egyetlen fegyver, ami képes betörni a kaput, ezért meg kell akadályoznunk,
hogy lőtávolságon belülre juttassák. Lépegetők vontatják, zömök, ronda,
soklábú gépezetek. Ha azokat kilőjük, az ágyú megáll. Ha szétlőjük a
vontatósodronyokat, az ágyú megáll. – A pilóták most már jobban figyeltek.
– Elküldtük az üzenetünket – közölte Leia. – Nem tudom, hogy ki fog
válaszolni, és mikor. De azt tudom, hogy
nem vagyunk egyedül ebben a harcban. És minden perc, amit nyerünk
magunknak, növeli az esélyeinket. Kérdés? – Egy sem volt. Poe a hercegnő
mellett állva végignézett a pilótáin. Amikor Leia biccentett neki, tett egy
lépést előre, és megszólalt:

– Nos, kértem egy tucat álcázórendszerrel felszerelt T–85-ös X-szárnyút, de

egyelőre nem érkeztek meg. Alighanem a vámnál tartóztatják fel őket.

Nien Nunb felnevetett, de csakis ő. A többiek dermedten bámulták Poe-t.

– Viszont épp most hallottátok, hogy a Vörös Osztag repült a madarainkkal –

folytatta fennhangon. – Kölyökkoromban sokat hallottam azokról a
férfiakról és nőkről, és arról álmodoztam, hogy egyszer talán én is
repülhetek úgy, mint ők. Annak idején senki sem hitte, hogy van esélyük. És
tudjátok, mit csináltak? Elintéztek egy-két Halálcsillagot.

Rose elmosolyodott, és néhány pilóta is követte a példáját.

– Sok szerencsét kívánok! – tette hozzá Leia. – És az Erő legyen önökkel!

A pilóták mozgásba lendültek. Felvették a sisakjukat, ellenőrizték a

kommunikációs egységüket, és kesztyűt húztak. A technikusok és az asztro-
droidok ezalatt sorban beindították a siklókat. A hajtóművek kezdetben halk
mormolása éles visítássá változott. Poe bemászott az elöl álló gép nyitott
fülkéjébe. A második Finné lett, a harmadikat Rose kapta. Rose meghúzta a
sisakja állszíját, ellenőrizte, hogy az adóvevője veszi az osztagsávot, és
szemügyre vette a műszereit. Minden rendszer zöld volt – legalábbis most.

– Minden rendben, Finn? – kérdezte. Finn feléje fordult, és odamutatta neki

feltartott hüvelykujját. – Tudod, az adóvevőd is működik – emlékeztette a
lány.

Finn megint a hüvelykujját mutatta. Rose erre már csak legyintett.

– Indulás! – adta ki a vezényszót Poe. – Kövessetek!

A gépe előresiklott a sín mentén, beért a hangár végében lévő kivetőbe, és

eltűnt mindenki szeme elől. Ám a következő pillanatban a pilóták
meghallották Poe boldog, diadalmas ordítását.
Rose, aki ismerte már a pilótákat, elmosolyodott – ha mást nem is érnek el,
Poe legalább repül még egyet, vagyis azt csinálja, amit mindig is legjobban
szeretett. Rose tudta, hogy Paige is örülne és ujjongana most, ha itt lenne
velük. Megsimogatta a medálját, és szomorúan mosolygott.

Ha itt vagy valahol, Pae-Pae, jól jönne egy kis segítség.

Finn gépe is besiklott a kivetőbe. Rose siklója is előrelódult, egy pillanatra

megakadt, aztán sokkal simábban haladt előre. Pár másodpercre sötétség
borult Rose-ra, aztán a hajtómű

feldübörgött mellette, és azt érezte, hogy iszonyatos gyorsulással megindul

előre.

Hát, jöhet a nagy semmi…

Harminckettedik fejezet

Ematt tábornok kilépett a lövészárkokba nyíló ajtón, és a fehér síkságról

visszaverődő, erős fény miatt hunyorogva szétnézett. Sharp őrmester
lépkedett mögötte, a sisakját babrálva. Az árok fala sötétvörös volt, de
helyenként fehér foltok tarkították. A védővonal fölé vaskos lövegtornyok
magasodtak. Poe határozottan állította, hogy a fegyvereik működőképesek.
Ematt úgy döntött, hogy majd akkor hiszi el, ha látja – a külsejük alapján
valószínűbbnek vélte, hogy az első lövéstől vagy felrobbannak, vagy lángra
kapnak. Az árokban sugárkarabélyokat osztottak mindenkinek, akiről úgy
ítélték meg, hogy veszélyesebb lesz az ellenségre, mint a saját társaira.

A siklók és a lövegek után ez az árok volt a védelem utolsó vonala. Ematt

remélte, hogy az ellenség nem jut el idáig, de közben biztosan tudta, hogy el
fog jutni. Ám azt mindannyian megfogadták, hogy az Első Rend nagy árat
fog fizetni minden egyes méterért és milliméterért.

Ematt kimászott az árokból, felegyenesedett a síkságon, és a szeméhez

emelte a távcsövét.

Mialatt ő a láthatárt fürkészte, a háta mögött Sharp felcsippentett néhány

fehér szemcsét. A szájába vette a sót, de rögtön kiköpte. Ematt leeresztette a
távcsövet, és beleszólt a csuklóján viselt adóvevőbe:
– Felszíni egységek közelednek!

– Vettem – válaszolta Poe. – Úton vagyunk.

***

A pajzskapu felső részén zárófedelek nyíltak fel, és a réseken siklók

suhantak ki. Félig siklórepülésben, félig meghajtással ereszkedtek, és Rose
keményen harcolt, hogy egyenesben

tartsa a gépét. Forgott a gyomra, mialatt végignézett a tájon, a lenti

védővonaltól kezdve egészen a távoli, sötét pontokig, amelyek nem lehettek
mások, mint az Első Rend felszíni egységei. Aztán oldalra nézett, és azt
látta, hogy Finn jókat vigyorog. A férfit nyilván elvarázsolta az, hogy a
levegőben száguld, és nem gondolt bele, hogy a leérkezés milyen lesz.

– Hé, tökfej! – kiabált bele Rose a mikrofonjába. – Engedd le a sítalpat!

Finn meghökkenve körülnézett, és keresni kezdte a kapcsolót. Pontosan

akkor, amikor már úgy tűnt, mindjárt belevágódik a talajba, megtalálta, és
kieresztette a stabilizátorlábat. Alig egy pillanattal azelőtt bukkant ki a gépe
aljából, hogy belecsapódott volna a sóval lepett földbe.

Amikor Rose is leért, akkora ütést kapott, hogy minden levegő kirobbant a
tüdejéből, és egy pillanatig biztosra vette, hogy a siklója mindjárt
szétszakad. De a gép a levegőbe pattant, és ő

azon kapta magát, hogy hajmeresztő iramban száguld Finn mellett, a síkság
felett repülő raj tagjaként.

A sítalpak felhasították a sót és a talaj felső rétegét, amit a légörvények

felfelé repítették, így minden egység vörös farkat kapott, ami úgy nyúlt el
mögötte, akár egy hosszú, hullámzó lobogó.

Poe lába alatt kiszakadt egy burkolatdarab, mire gyorsan felkapta a lábát.

– Mi a pokol? – hördült fel meglepetten. – Nem tetszenek a rozsdás vödrök

és nem tetszenek az esélyeink. Egyelőre nem megyünk a közelükbe.
Megvárjuk, hogy kihúzzák előre az ágyút!
Rose látta a távolban az Első Rend lépegetőit, de az ostromágyút nem.
Benyúlt a kezeslábasa alá, elővette az Otomok-medált, és ráakasztotta a
műszerfal egyik karjára.

– Felszíni egységek, nyissatok tüzet! – parancsolta Poe. Az árokban és a

lövegtornyokban várakozó ellenállók meghallották az utasítást, és
engedelmeskedtek. Vörös sugárnyalábok villantak az Első Rend gépei felé.
Némelyik eltalálta a lépegetőket, de nem okoztak látható károkat. Poe a
helyzetet elemezte magában – és egyik következtetése sem tetszett neki. A
támadó sereg java részben nehéz harci lépegetőből állt. Valamennyi óriás
egy-egy nagy teljesítményű

turbólézert hordozott a hátán, míg az elülső lábaikat megerősítették, hogy

elviseljék a visszarúgáskor elszabaduló energiákat. A páncélzatuk rendkívül
erős volt, a sítalpas siklók fegyverei legfeljebb karcolásokat ejthettek a
burkolatukon. A lépegetők fölött TIE-vadászok köröztek. És felettük
egyetlen magányos parancsnoki komp lebegett – kétségkívül onnan
irányította valaki a támadást.

A siklók lövegei elég erősek voltak ahhoz, hogy megsemmisítsenek egy

TIE-vadászt, vagy a kompot, de Poe tudta, hogy az Ellenállás gépeit
szilánkokra lőnék, ha feljebb merészkednének, és megütköznének a
vadászgépekkel. Az ostromágyú sokkal sebezhetőbb volt – vagy legalábbis
Poe forrón remélte, hogy valóban így van. Ám az ellenségeik – igen bölcsen
– egyelőre a lépegetők mögött tartották. Ahhoz, hogy valaki a közelébe
férkőzzön, át kellett verekednie magát a lépegetőkön és a vadászgépeken –
ami maga lett volna az öngyilkosság. Poe tudta, hogy még arra is sor
kerülhet. De nem akarta a halálba küldeni a pilótáit, amíg lesz más
választása. Mindeddig csak próbálgatták az Első Rend vonalát, de igyekezett
sértetlennek megőrizni az osztagot, és remélte, hogy az ellenség hibát követ
el – vagy történik valami, ami átírja az esélyeket.

A parancsnoki komppal kapcsolatban Poe-nak igaza volt. A fedélzetén

tartózkodott Kylo, Hux, és még néhány magas rangú tiszt. Ezekben a
pillanatokban valamennyien a csatamezőt és a képernyőkön feltűnő
szenzoradatokat figyelték. Kylo jobban szerette volna egyedül vezetni a
támadást. Látta Huxon, hogy még ezt a viszonylag egyszerű akciót is a saját
tekintélye erősítésére akarja felhasználni. Döntő fontosságú volt, hogy Ren a
közelében tartsa a becsvágyó tábornokot.

Hux, mialatt egyre feljebb jutott a ranglétrán, számos riválisától szabadult

meg – köztük a saját apjától –, és Kylo nem óhajtott csatlakozni hozzájuk.
Amíg Hux mellette állt, nem kellett attól tartania, hogy baleset éri a
parancsnoki kompot – és így lehetősége volt emlékeztetni a tábornokot és
más tiszteket arra, hogy ki a főnök.

– Tizenhárom könnyű gép közeledik – jelentette Hux. – Megálljunk, amíg

elintézzük őket?

– Ne! – válaszolta Kylo. – Folytatjuk az előrenyomulást. Minden, ami az

Ellenállásból maradt, ott van, abban a bányában. Most végleg leszámolunk
velük.

***

A támadók parancsnoka cselekedett. Mialatt a siklók még messze jártak a

lépegetőktől, kiadta a parancsot a TIE-vadászoknak, hogy adják fel a sereg
feletti védő pozíciót, és vegyék fel a harcot a siklókkal. Sugárnyalábok és
robbanások forgatták fel a Crait felszínét. A levegőbe repülő vörös

felhők a vérre emlékeztették Poe-t, amit eléggé nyugtalanítónak talált, aztán

az egyik sikló felrobbant, és lángoló roncsai hosszan felszántották a talajt.

– Vadászok! – kiáltotta Poe. – Térjetek ki!

A siklók szétszóródtak, és a TIE-vadászok üldözőbe vették őket. Gépek

cikáztak mindenfelé a síkságon, mögöttük vörös földfátylak táncoltak a
levegőben. Poe szűk fordulóba vitte a siklóját, amelynek a szerkezeti elemei
hangosan recsegtek, de kitartottak. Aztán célba vette az egyik vadászgépet,
ami éppen lecsapott egy siklóra. Rájött, hogy túl alacsonyan van a lövéshez,
mire a hasa felé rántotta a botkormányt, és a gép felszökkent a felszínről.

Még most is túl alacsony. Gyerünk, kicsim, még feljebb! A sikló ismét
felpattant, ezúttal magasabbra, mint az imént, és Poe nagy erővel lenyomta a
tűzkioldót. A lézerágyújából nyalábok villantak előre. A TIE kettészakadt,
az oldalsó paneljei két külön irányba repültek el. Poe diadalittasan ordított,
de nem sokáig, mert ki kellett térnie egy másik vadászgép elől. Ez túl
magasan repült, ahol nem érhette el a lövegeivel.

– Ezzel tűzerővel nem vehetjük fel a harcot! – figyelmeztette a parancsnokát

C’ai Threnalli az anyanyelvén.

– Addig kell kitartanunk, amíg előrehúzzák az ágyút – felelte Poe. Egy pilóta
felordított, amikor a siklóját sugárnyalábok tépték darabokra, míg a TIE,
amelyik megsemmisítette, felhúzott a magasba. A távoli lövegtornyok
követték, és pillanatokkal később szétlőtték, ám a többi vadászgép úgy
reagált, hogy megfordultak, és lecsaptak a lövészárokban harcoló, szinte
védtelen katonákra.

***

Finn összerezzent, amikor a mellette repülő siklót találat érte. Az erős

fényben hunyorogva nézett előre, és próbálta megtalálni az ostromágyút a
lépegetők feltornyosuló alakjai között.

Sugárnyalábok csapódtak a földbe a közvetlen közelében, és jobbra-balra

rángatta a gépét abban a reményben, hogy összezavarja a vadászpilótákat.
Sorban elvesztették a siklókat – miért nem mennek már neki annak az
ágyúnak? Egy újabb gép borult lángba, és a pilótája kiáltása erős sistergésbe
veszett.

Ez nem mehet így sokáig – gondolta Finn, aztán tágra nyitotta a szemét, és
felordított:

– Rose! Mögötted! – Három TIE-vadász üldözte Rose-t, és gyakorlatilag

folyamatosan lőtték.

Mielőtt Finn megfordulhatott volna, hogy segítsen, az első TIE felrobbant.

Egy ütemmel később a második izzó tűzgolyóvá változott. Két másodperccel
később a harmadik is megsemmisült.

***

Rose a magasból záporozó törmeléket kerülgetve felnézett, hogy megkeresse

a megmentőjét.
Aztán döbbenten bámulta a felette elhúzó megviselt teherhajót. Semmivel
sem volt jobb formában, mint a sítalpas siklók, de valahogy úgy
manőverezett, mint egy X-szárnyú. Ő maga nem ismerte a hajót, de a
jelekből ítélve Finn igen, mert diadalittas ordítást hallatott.

***

A Millennium Falcon pilótafülkéjében ülő Csubakka látta a TIE

megsemmisülését, és vuki csatakiáltást harsogott, amit a műszerfalon
üldögélő porg is utánzott a maga módján. Ezalatt az alsó toronyban Rey hol
ide, hol oda fordult, és folyamatosan lőtte a vadászgépeket. Eltalált még
egyet, és a fogait kivillantva vigyorgott, akár egy boldog ragadozó. Az Első
Rend pilótái a felszín közelében lévő prédára összpontosítottak, és teljesen
megfeledkeztek arról, hogy az égen más vadászok is röpködhetnek.

– Ó, ez tetszik! – kurjantotta Rey, és megint megsemmisített egy TIE-

vadászt. Nemrégen, a lopott mentőkomp fedélzetén egyre csalódottabban
várakozott, közben végignézte, hogy az Első

Rend csillagrombolói körülzárják a bolygót, és a leszállóegységek

elindulnak lefelé a lépegetőkkel, valamint egy titokzatos, jókora hengerrel,
amit ő nem ismert. Remélte, hogy Finn és Organa tábornok odalent vannak,
és nem haltak meg valamelyik megsemmisített teherhajóban.

Szörnyen megviselte a gondolat, hogy talán máris halottak, vagy most

fognak meghalni, mialatt ő tehetetlenül várja a Falcon t. Mire a teherhajó
kitört a hipertérből, már-már pánikba esett –aztán meg felbosszantotta
Csubakkát, aki ingerülten hörgött neki, mialatt átsietett a zsilipen. A vuki
elfordította a Falcon t, közben az oldalára döntötte, így Rey tökéletes
pozícióba került ahhoz, hogy célba vegye egy géppár egyik tagját. Rászánt
egy pillanatot, hogy csodálattal

adózzon Csubakka tudásának, aztán átadta magát az Erőnek, és hagyta, hogy

az irányítsa a tetteit. Pillanatokkal azután, hogy a két TIE lángba borult,
felfedezett vagy fél tucatnyi közeledő

vadászgépet. Hosszú füzért képezve repültek a Falcon mögött, és egymással

versengve lőtték a tatját.
– Csubi! – harsogta Rey a mikrofonba. – Hagyjuk itt a csatateret! Csaljuk el
a vadászokat a siklóktól! – Csubakka azonnal gyorsított, és kifordult oldalra.
A TIE-vadászok füzére úgy követte, ahogyan a papírsárkányt a farka. Lefelé
nézve Rey kristályszőrű állatokat látott, amint a sós síkságon vágtatnak, és
éberen figyelik a felettük cikázó furcsa madarakat. A Falcon előtt vörös
sebre emlékeztető hasadék tátongott a fennsíkon. Csubakka egyenesen
belevitte a gépet, és Rey döbbenten bámulta a kristályokkal teli sziklafalat –
ha kinyújtotta volna a karját, megérinthette volna.

Nem messze mögöttük két pilóta rosszul mérte fel egymás szándékát, mialatt
biztonságos utat kerestek a gyorsan szűkülő szurdokban. A két TIE
összeütközött, és a robbanások rengeteg követ és kristályt téptek le a
falakról, amik aztán összevissza pattogtak a zárt térben. Egy szikladarab
bezúzta az egyik üldöző elülső ablakát, mire a gép a falnak rohant. Rey
pedig valahányszor csak tehette, gyilkos tűzzel árasztotta el a többi TIE-
vadászt.

***

Poe a siklója pilótafülkéjéből álmélkodva figyelte, hogy az összes TIE a

Falcon nyomába ered, és hamarosan valamennyi eltűnik az északi
hegyvonulat takarásában.

– Mindet elcsalta… az összes vadászgépet! – mondta elképedten.

– Ó, nagyon utálják azt a teherhajót – tette hozzá izgatottan Finn.

– Ott van! – kiabálta Rose. Poe meglátta, hogy a lány mit szúrt ki: két
vontató a lépegetők vonala elé húzta az ostromágyút. A vontatók rengeteg
lábon mozgó, hatalmas rovarokra emlékeztették Poe-t. Vastag sodronyok
kötötték össze őket az ágyúval, amit lebegtetőrendszerek tartottak valamivel
a felszín felett. A vadászok távoztával az ellenséges parancsnokok
alighanem úgy döntöttek, hogy fokozzák a nyomást. A lépegetők
folyamatosan lőtték az Ellenállás menedékét, és a detonációk miatt az
árokban lapuló katonák szétszóródtak.

– Az egyetlen esélyünk, ha beletalálunk egyenesen a csőbe – jelentette Finn,

mialatt a hat megmaradt sikló az ágyú felé száguldott.
 ***

A parancsnoki kompban Kylo egyre dühösebb lett. Az apja ütött-kopott

teherhajójának láttán felszökött benne a harag, és ordítva utasította a
tüzéreket, hogy szedjék le azt az átkozott gépet.

Hux azonnal ráküldte a vadászokat, és ezzel megfosztotta a sereget a légi

fedezettől, így a tüzéreknek kellett elintézniük az ostromágyú felé tartó,
fürge siklókat. Kylo úgy vélte, hogy a siklók nem képesek túl nagy kárt tenni
a roppant lövegben, aminek a kezelői már megindították a tüzelési
folyamatot. De hát nem olyan régen még azt hitte, hogy a Csillagpusztító
Bázis sebezhetetlen – és az anyja férgei törmelékgyűrűvé változtatták azt az
óriási csúcsfegyvert.

– Minden fegyvernek: semmisítsétek meg a siklókat! – parancsolta

fennhangon.

– Összpontosítsák a tüzet a siklókra! – rikácsolta Hux.

Kylo a tábornok felé fordult, és pár pillanatig undorodva és megvetően

nézett rá.

***

– Vigyázzatok! – kiáltotta Poe, amikor a lépegetők a távoli védővonal helyett

a siklókat vették tűz alá. A becsapódó lövedékek magasra felverték a sóval
vegyes, vörös földet körülötte. Úgy érezte, a gépe magától is szétesik
hamarosan, még akkor is, ha nem kap találatot.

– Ez aztán ágyú – mondta döbbenten Rose. – Tényleg óriási!

Poe csak egyetérteni tudott. A cső formájú ostromágyú hossza elérte a

kétszáz métert, a belseje sárga fénnyel világított. Poe irányt vágott, és leadott
egy sorozatot az egyik vontatósodronyra, és remélte, hogy láthatja, amint
szétszakad. A lépegetők tetején lévő lövegek tűz alá vették, ezért kénytelen
volt elkanyarodni. Ám azonnal visszatért, a tűzfüggönnyel mit sem törődve,
és csalódottan bámulta a sodronyt – a lövedékek éppen csak egy kicsit
megpörkölték. Az ágyú mélye egyre erősebb fénnyel izzott, és a roppant
csőből füst szállt fel. Poe alig hitt a szemének, amikor azt látta, hogy az ágyú
előtt megolvad a só, és a mind nagyobb folt szabályosan hullámzik, akár egy
tó vize. Még ebből a távolságból is érezte a lövegből áradó forróságot. Az
egyik lépegető megsemmisített még egy siklót. Poe látta, hogy Nien Nunb
azonnal odébb viszi a

gépét, hogy betöltse az alakzatban keletkezett lyukat, és csodálattal adózott a

veterán lázadó hatékony manőverének.

De ez sem volt elég ahhoz, hogy a végeredmény megváltozzon. Poe tudta,

hogy semmit sem tehetnek. Kudarcot vallottak. Már csak négy-ötszáz
méterre járt az ágyútól, de nem engedett a kísértésnek. Tudta, hogy a siklója,
de még ő maga is megsülne, ha közelebb merészkedne.

– Szakadjatok el a lövegtől! – parancsolta határozottan.

– Micsoda? – csattant fel hitetlenkedve Finn.

– Töltődik az ágyú! Ez innentől öngyilkos támadás. Minden egységnek:

váltsatok irányt!

– Nem! Mindjárt ott leszek!

– Visszavonulás! Ez parancs!

Három másik pilóta követte az elkanyarodó Poe-t, de Finn tovább száguldott

az ágyú felé.

– Finn, már késő! – kiabálta Rose. – Ne csináld!

– Nem hagyom, hogy győzzenek! – válaszolta haragosan Finn.

– Ne! – sikított Rose. – Finn, figyelj rám!

***

Rose látta, hogy Finn lekapja a fejéről, és félrehajítja a kommunikációs

egységet. Alig ötven méter választotta el a lövegtől, és nyílegyenesen repült
a csőszáj felé – ám a gépe máris füstölgött és a burkolata kezdett eltorzulni.
És közvetlenül előtte maga a levegő is égett az ostromágyú célmegjelölő
sugarának irtózatos forróságától. Nem! – gondolta Rose a fogait csikorgatva.
Túl nagy utat tettek meg együtt ahhoz, hogy most tétlenül végignézze, hogy
Finn eldobja az életét.

Durva fordulóba vitte a gépét, és Finn után száguldott. A medálja széles

ívben lengedezett a műszerfalon. Megragadta, a nyakába akasztotta, és a
következő másodpercben a siklója nekivágódott Finn gépének, szinte
karnyújtásnyira az ágyúcső torkolatától. Rose még annyit látott, hogy Finn
siklója balra lódulva elszáll, aztán észrevette, hogy a saját gépe szétesik a
levegőben. Pillanatokkal később már csak a fehér-vörös felszínt látta, egyre
közelebbről, majd ráborult a sötétség.

***

Hangok… Rose nem tudta megállapítani, hogy a feketeségből jönnek-e, de

azt tudta, hogy valamiért fontosak. Fontosak, és valahogy kapcsolatban
vannak vele. Megpróbált összpontosítani, de nagyon fájt a feje. Mi több,
mindene fájt. Nem akart mást, csak aludni, hátha akkor megszűnik a
fájdalom, és a hangok is elhalkulnak. Aztán ismét megszólalt a hang, és ő
rájött, hogy valaki a nevén szólítja őt. Finn mondogatta a nevét. Zihálva,
kapkodva és rettegve. Rose nagy nehezen kinyitotta a szemét. A siklójában
ült, az eltorzult pilótafülkében, pontosabban annak roncsában.

Vörös sávokkal és foltokkal teli feldúlt síkság terült el körülötte. Finn

sántítva futott felé. És a férfi mögött örvénylő füstoszlop sötétlett.
Megpróbált válaszolni neki, hogy tudassa vele, hol van, és hogy nincs semmi
baja. Csak éppen nem tudott megszólalni. És csaknem biztosra vette, hogy
nem úszta meg komoly sérülés nélkül. Kinyitotta a szemét, és Finn arcát
látta közvetlen közelről.

– Miért állítottál meg? – hadarta idegesen a férfi. Rose minden erejét

összeszedte, hogy meg tudjon szólalni. Ez most fontos volt. Meg kellett
értetnie Finnel.

– Megmentettelek, tökfej – suttogta halkan. – Így fogunk győzni. Nem úgy,

hogy harcolunk az ellen, amit gyűlölünk. Hanem, hogy megmentjük azt,
amit szeretünk.
Az ostromágyú tüzet nyitott, és mintha egy apró, mesterséges nap gyúlt
volna fényre a környéken. Vastag energianyaláb villant a pajzskapu felé.
Iszonyatos dübörgés hallatszott, és forró szélroham söpört végig a síkságon.
Mialatt a pajzskapuban egyre szélesebb nyílás tátongott, Rose felemelte a
fejét, és szájon csókolta Finnt – arra az esetre, ha nem hallotta volna őt, vagy
nem fogta volna fel, hogy mit mondott. A nagy mamlasznak jó szíve volt.
De nagyon értett ahhoz, hogy lemaradjon a lényegről.

Harmincharmadik fejezet

Kylo a csatatér felett lebegő parancsnoki komp hídjáról szenvtelenül figyelt,

mialatt az ostromágyú elsötétedett. Az Ellenállás túlélőit védelmező
hatalmas kapu közepén jókora lyuk tátongott. Hux tábornok részben
álmélkodva, részben örömmel nézte a rombolás nyomait. Tudta, hogy ez a
jövő – a még élő ellenállók, és az Új Köztársaság megmaradt hívei futni
fognak az Első

Rend elől, míg végül nem menekülhetnek tovább, és akkor sötét lyukakban
fognak meglapulni, elfeledett világokon. De persze nem sokáig, mert az ő
gépei sorban kiássák, a katonái pedig kivonszolják őket a búvóhelyükről. A
munka persze lassú lesz, de unalmas semmiképpen. Mert ő

élvezni fogja az összes ütközetet, megadást és kivégzést. A betegség

évtizedeken át gyengítette a galaxist, de ő megállította a fertőzést. És most
eljött az idő, hogy kivágja a testből az elhalt szöveteket. Érezte, hogy Ren is
osztozik az elégedettségben annak láttán, hogy a cél, amelyért oly sokat
küzdöttek, végre elérhető közelségbe került.

– Hux tábornok, előrenyomulás! – parancsolta Kylo Ren. – Nincs kegyelem

senkinek. Nem ejtünk foglyokat.

***

A bányában az ellenállók elfordultak a ragyogás és a forróság forrásától, és

kezükkel takarták az arcukat mindaddig, amíg az erős rázkódásnak vége lett.
Leia leeresztette a kezét, és azt látta, hogy napfény árad be a felhasított
kapun. Különös szépséget kölcsönzött a félhomályos üregnek, mintha az
szempillantás alatt ősrégi szentéllyé alakult volna. A kommunikációs
konzolnál ülő

Connix felnézett, és jelentett:

– Továbbra sem érkezett válasz.

– A segélykérő üzenetünket több helyen is venniük kellett – mondta

komoran D’Acy. – De senki sem válaszol. Hallottak minket, de senki sem
jön. – Leia pár pillanatra elcsüggedt. De nyomban összeszedte magát, és
ösztönösen felidézte magában az emlékeit arról a több száz beszédről,
amiket több száz elkeseredett csatában tartott. Szavakat keresett, hogy erőt
és bátorságot adjon ezeknek a derék harcosoknak, hogy kitartsanak még egy
darabig. Semmi sem jutott eszébe. És nem akarta hamis reményekkel áltatni
ezeket a férfiakat és nőket. Sokkal jobbat érdemeltek.

– Az utolsó pillanatig harcoltunk – mondta végül –, de a galaxis lakói

elvesztették a reményt.

Kihunyt a szikra. – Dermesztő csend telepedett a bányára. Ám néhány

másodperccel később ezt a csendet lassú, céltudatos léptek törték meg – a
hátsó járatok felől közeledett valaki. Hamarosan Luke Skywalker lépett be a
sziklacsarnokba. A Jedik hagyományos öltözetét viselte, a vállán fekete
köpeny lengett. Felemelte mindkét kezét, és hátratolta a fejét borító csuklyát.
Sötét szakálla éppen csak kezdett őszülni, és kék szeme fényesen csillogott,
mialatt sorban végignézett az Ellenállás katonáin. Leia hitetlenkedve nézte a
testvérét. Biztosra vette, hogy álmodik, amiért dühös lett magára. Éppen
most, ezekben az utolsó percekben az elméje megzavarodott, és
látomásokkal szédíti. De nem… mindenki más is oda nézett, ahová ő, és az
arcok megdöbbenést és ámulatot tükrözték.

– Luke! – mondta Leia.

– Luke gazda! – szólalt meg C–3PO örömteli hangon, mire egykori gazdája
biccentett neki, és rámosolygott. Ez végre meggyőzte Leiát – a droidok nem
vizionálnak. C–3PO nyilván nem talált az adatbankjában megfelelő
útmutatást arra nézve, hogyan üdvözölje rég eltűnt gazdáját, aki valahogyan
átvarázsolta magát a fél galaxison – a protokoll-droid ez egyszer csendben
maradt.

Csak a fotóreceptoraival követte Luke-ot, aki átvágott az üregen, és megállt

a húga előtt.

– Tudom, mit fogsz mondani – mormolta Leia. – Máshogy hordom a

hajamat.

– Így is szép – felelte Luke, aztán a mosoly eltűnt az arcáról. – Leia…

sajnálom.

– Tudom. Tudom, hogy sajnálod. De örülök, hogy itt vagy, ahol minden
véget ér.

– Eljöttem, hogy szembenézzek vele, Leia – válaszolta Luke komoran és

szomorúan. – De nem tudom megmenteni. – Leia tudta, hogy nem olyan
régen ez a mondat még a szívéig hatolt volna.

De most már nem érzett mást, csak valami tompán sajgó fájdalmat.

– Tudom – mondta halkan. – Oly sokáig éltettem magamban a reményt, de

most már tudom. Az én fiam örökre eltűnt. – Luke tekintete megértést és
szeretet fejezett ki, de valami mást is. Leia érezte, hogy ez a valami a tudás –
egy hatalmas, mély, és különös tudás, ami egyben vigasztaló is.

Megváltoztatta a testvérét – teljesen átformálta –, de az a Luke, akit ő

fiatalkorában ismert, az a Luke is megmaradt valahol, annak a szívében,
amivé változott.

– Soha, senki nem tűnik el örökre – felelte halkan Luke, azzal előrehajolt,
homlokon csókolta Leiát, és megfogta a kezét. És mialatt a kezük összeért,
Leia hirtelen megértett valamit. Mosoly játszott a szája sarkában, és a szeme
sejtelmesen csillogott, mintha kettejüknek lett volna egy közös titkuk. A
testvérek pár pillanatig így álltak. Aztán Luke elengedte Leia kezét.
Rákacsintott C–3PO-ra, és ugyanazokkal a nyugodt, céltudatos léptekkel
kiment az ajtóban tátongó lyukon.
Leia kinyitotta a kezét, és mosolyogva nézte Han Solo kockáit, amelyek
aranyló színnel csillogva

nyugodtak a tenyerén.

***

Finn gyorsan összetákolt a roncsokból egy szánszerűséget, és rákötözte

Rose-t. Nem volt ideje feldolgozni azt, amit a lányt mondott neki, mielőtt
megcsókolta, sem aggódni Rose sérülései miatt. Minden idegszálával arra
összpontosított, hogy minél hamarabb biztonságos helyre juttassa a lányt.
Szerencsére emlékezett még a kiképzésen tanultakra – pontosabban elég
alaposan beleverték –, így a keze most szinte automatikusan dolgozott.
Eszébe jutott, hogy ezt ironikus módon Phasmának köszönheti… A bázis
kapuján immár hatalmas nyílás tátongott. Finn még egyszer meggyőződött
arról, hogy Rose nem fog leesni a szánról, majd a szerkezetet és a lányt
maga után húzva a távoli védvonal felé sietett. Folyton visszanézett az óriási
lépegetőkre, attól tartva, hogy valamelyik hirtelen felé fordítja azt az
ocsmány fémfejét, és tüzet nyit. Ám a gépezetek folytatták útjukat a bázis
felé, és semmi sem utalt arra, hogy a bennük tartózkodók egyáltalán
felfedezték őt. Pillanatokon belül rájött, hogy miért. Mi ketten nem
számítunk nekik.

Mert biztosak abban, hogy győzni fognak. A legnagyobb problémája sokkal

egyszerűbb és hétköznapibb volt – át kellett kelnie a síkságon. Számtalan
kráter nyílt a felszínen – vörös mélyedések, amelyek java része még most is
füstölgött. Körös-körül a sóréteg tömbökre és lemezekre robbant szét,
amelyek újra meg újra megakasztották a szánt. A kéreg másutt sértetlen
maradt, de veszedelmesen síkos volt. A szél felerősödött, és a levegőben
szállongó sószemcsék kellemetlenül marták Finn arcát.

Lassú kocogással haladt előre – remélte, hogy ez az iram nem fárasztja ki túl
hamar, és nem okoz Rose-nak túl nagy fájdalmat –, és próbált nem gondolni
arra, hogy mi lesz, amikor végre megérkezik a bázisra. Valószínűnek tűnt,
hogy azok az orvos-droidok, amelyek a környéken vannak, és képesek
megfelelően kezelni Rose-t, az Első Rendhez tartoznak. És akkor ő csak
annyit érne el, hogy Rose jó állapotba kerülne a kivégzésük napjára. De
akkor mihez kezdjen?
Hagyja meghalni a lányt? Ezenfelül Rey még odakint volt valahol. És Finn
úgy érezte, hogy amíg Rey él, addig nem adhatja fel a reményt. Hitt ebben,
és erről a hitéről nem volt hajlandó lemondani.

Most már közelebb jártak a védővonalhoz, a hegyoldal előtt húzódó vörös

csíkhoz. Finn hirtelen meghallotta Rose hangját.

– … húzol engem – motyogta mögötte a lány.

– Tessék? – kérdezte, és megfordult. Amúgy is meg akart állni, hogy

meggyőződjön arról, hogy csak annyi kínt okoz Rosenak, amennyit muszáj.
Rose kábán nézett fel rá.

– Amikor találkoztunk, én húztalak téged – mondta halkan, és mosolygott –,

most pedig te húzol engem. – Finn bólintott, viszonozta a mosolyt, aztán
ismét megindult a védvonal felé.

– Nagy utat tettünk meg, nem igaz? – kérdezte lihegve. Hamarosan elérte az
árkot, beleugrott, és amilyen óvatosan csak tudta, beemelte a szánt is. Rose
oldalra fordította a fejét, és megszólalt:

– Ki az ott?

Finn odanézett, és egy köpenyes férfit pillantott meg. A lépegetők felé

tartott, és egészében véve úgy viselkedett, mintha ez a síkság lenne a galaxis
legjobb helye egy kellemes sétához.

***

Hux hitetlenkedve bámulta a magányos alakot, aki teljes nyugalommal

sétált, holott a vele szemben álló gépek akkora tűzerőt képviseltek,
amekkorával percek alatt porig rombolhattak egy közepes méretű várost.
Vak az a férfi, vagy teljesen elment az esze? Valamelyik ellenálló ilyen
látványos körülmények között akar öngyilkosságot elkövetni? A tábornok
Renre pillantott, és akármit akart mondani, a torkán akadt a szó. Mert az új
Legfőbb Vezér úgy nézett lefelé, mintha kísértetet látott volna.

– Állj! – mondta Kylo. A parancsát gyorsan továbbították, és a lépegetők

fenséges sora engedelmesen megállt. Alig négyszáz méterre voltak a
bezúzott kaputól és a mögötte lapuló katonáktól. A férfi is megállt, felnézett
az égre, és Hux hirtelen azt érezte, hogy felmerednek a nyakán a szőrszálak.
Valahogy tudta, hogy az idegen nem a kompot nézi, hanem egyvalakit, aki a
hajó parancsnoki hídján áll. Hux ismét Renre pillantott, és rémületet,
leplezetlen rémületet olvasott le az arcáról. A félelem gyenge pontot jelentett
– és lehetőséget.

– Legfőbb Vezér? – szólalt meg Hux egy alázatos alárendelt hangján. –

Folytassuk az előrenyomulást?

– Azt akarom, hogy minden ágyú vegye tűz alá azt az embert! – felelte Ren,
majd kiáltva hozzátette: – Gyerünk, csinálják! – Először csak az egyik
lépegető nyitott tüzet, és mialatt a lángok körülölelték a síkságon álló
magányos alakot, a többi is bekapcsolódott. Ren a szemét tágra nyitva
bámulta a lenti tűzvihart, Hux pedig fél szemmel őt figyelte, és gyors
számításokat végzett magában. Az apja annak idején elmondta neki, hogy a
Jedik úgy tartották meg a hatalmukat, hogy magukhoz vették az Erő-
érzékeny gyermekeket, és harcosokká képezték őket.

Aztán beleegyeztek, hogy ők irányítsák a Köztársaság klónseregeit, de

Palpatine kancellár ellen fordultak, és megpróbálták átvenni a hatalmat az
egész Köztársaság felett. A klónok – ironikus módon egy másik Rend
katonái, akiket szintén egész életükben harcra neveltek –

megakadályozták az árulást, amikor a tábornokaik ellen fordították a

fegyvereiket.

Brendol Hux azt állította, hogy a Jedik megérdemelték a sorsukat, ám a

módszereikből sokat lehetett tanulni. Ahogyan a köztársasági klónkatonák
kiképzési módszereiből is. Az idősebb Hux alkalmazta mindkét Rend
eljárásait, hogy megteremtsen egy hadsereget, amelynek katonáit azonnal
képezni kezdték, amint kikerültek a bölcsőből – egy sereget, ami a
Birodalom idején jött létre, de az Első Rend és a fiatalabb Hux alatt fejlődött
a lehető legmagasabb szintre. Így aztán bizonyos értelemben az Első Rend
rohamosztagosai a Jedik hagyatékához tartoztak. Hux a gondolat nyomán
elmosolyodott. Ha így állt a helyzet, akkor az a varázslók végső hagyatéka
volt.
Az Első Rend erősödött és kibontakozott Snoke misztikus zagyvaságai
ellenére, de ez azért történt így, mert Snoke elzárkózott a külvilágtól, és
közvetítőkön keresztül kormányzott. Ren aligha volt ennyire bölcs. Az
érzései rabszolgájaként képtelen lett volna rá. Ezért nem felelt meg Legfőbb
Vezérnek. Veszélybe sodort mindent, amit Hux és a műszaki szakértői
megteremtettek.

Hux ezt semmiképpen sem hagyhatta. És úgy számította, hogy minél több
tévképzet gyötri Rent, annál könnyebb lesz félreállítani és eltüntetni a
színről.

***

Mialatt a Falcon ismét a csatamező felé száguldott, Rey felkapaszkodott a

létrán a lövegtoronyból, és csatlakozott Csubakkához a pilótafülkében. A
félelemtől görcsbe rándult a gyomra, amikor meglátta a pajzskapun
keletkezett nyílást, és azt, hogy az Első Rend harci gépeit alig néhány száz
méter választja el tőle. Aztán az összes lépegető lőni kezdett, és egyetlen
pontra koncentrálták a tüzet. Rey és Csubakka értetlenül összenéztek.

– Jobb lenne, ha elkerülnénk őket – javasolta Rey. A vuki egyetértve hörgött

és bólogatott.

***

A feldúlt síkságon álló férfit nem lehetett látni, csak egy hatalmas tűz- és
füstoszlopot, amit az Első Rend ágyúiból folyamatosan áradó energia táplált.
Kylo Ren a komp elülső ablakán át figyelte az elképesztő látványt. Mindkét
kezét ökölbe szorította, a szemében könnyek csillogtak.

– Még! – kiáltotta. Hux nyugtalanul nézett rá.

– Most már biztosan… – kezdte, de Kylo ordítva közbevágott:

– Még! – A tüzelés folytatódott, és az energiaözön vörösre és sárgára festette

a fehér sót a találati zóna körül.

– Elég! – szólalt meg aztán Hux. – Elég! – Az Első Rend magas rangú
tisztjei bizonytalanul néztek egymásra. Kylo nem mondott semmit, csak az
ülésébe roskadt. Pár másodperc múlva valaki továbbította a parancsot, és a
tüzelésnek vége szakadt. A komp alatt és előtt a tűzoszlop tovább örvénylett.
Hux megvetően nézett a Legfőbb Vezérre, és odaszólt neki: – Ha most
továbbmegyünk, lezárhatjuk ezt az ügyet.

– Uram… – mondta tétován a komp pilótája.

Kylo lassan emelte fel a tekintetét, mintha már nem akart volna odanézni.
Mintha az, ami odalent történt, nem lett volna valós, ha ő nem vesz róla
tudomást. De az ilyesmi csak a régi mítoszokban működött, azokban a
történetekben, amiket gyerekeknek szoktak mesélni. Végül az utolsó
lángnyelvek is ellobbantak. Luke Skywalker továbbra is ott állt, és a kompot
nézte. Még csak a köpenye sem pörkölődött meg. Megvetően mosolyogva
lesöpört a válláról egy nem létező

porszemet. Kylo felállt, és a nagybátyjára szegezte a tekintetét.

– Vigyenek le a felszínre! – utasította a komp parancsnokát. – És az

egységeink ne mozduljanak, amíg nem szólok!

– Legfőbb Vezér, ne hagyja, hogy eltereljék a figyelmét! – kérte

aggodalmasan Hux. – A célunk az, hogy felszámoljuk az Ellenállást. A
bányában tehetetlenek, de minden elvesztegetett perc… –

Kylo megidézte az Erőt, megragadta vele Huxot, és nekivágta a kabin hátsó

falának. Elég erővel ahhoz, hogy elhallgattassa, vagy talán megölje. Hogy
mi lesz az eredmény, nem igazán érdekelte.

– Igenis, uram! Azonnal, uram! – hadarta sietve a komp parancsnoka.

Harmincnegyedik fejezet

Finn a karjában Rose-zal berontott a bányába, és ordítva kért segítséget.

Katonák siettek hozzá, óvatosan átvették tőle a lányt, és ráfektették egy már
előkészített lebegő hordágyra. Finn végignézte, hogy a katonák elviszik
Rose-t, aztán fáradtan lehorgasztotta a fejét. Tőle nem messze kristályrókák
szőrzete csilingelt a sűrű félhomályban. Kinézett a kapun tátongó nyíláson a
síkságra, ahol egyetlen ember állt szemben az Első Rend rettentő erejű
csapásmérő
különítményével.

Látta, amikor megérkezett a Millennium Falcon, és abból, amit Rey

küldetéséről tudott, rájött, hogy ki az a férfi – egy legenda, ami épp akkor
kelt életre, amikor az Ellenállásnak a legnagyobb szüksége volt rá.

– Az ott…?– kérdezte Poe-tól.

– Azt hiszem… aha – felelte Poe.

Poe tudta, hogy Luke Skywalker nem egy mitikus alak, hanem hús-vér
ember. A saját anyja, Shara Bey kísérte el annak idején Luke kompját a
második Halálcsillagtól, és annak pusztulása után vele ment egy küldetésre
is. De hát Poe a Yavin 4-en nőtt fel, annak az uneti-fának az árnyékában
játszott, amit az anyja magától Skywalkertől kapott, és amiről azt mondta,
hogy a csemete eredetileg a coruscanti Jedi Templomból származott. És Poe
a Yavin törmelékgyűrűjében fejlesztette a pilótatudását, a Halálcsillag torz és
kiégett maradványait kerülgetve.

Ettől függetlenül, mire ő fiatal felnőtt lett, Skywalker nyomtalanul eltűnt,

állítólag a Jedik ősi titkait kereste idegen csillagok között. Poe sejtette, hogy
az, ami most a Crait síkságán történik, a galaxis egyik letűnt korszakához
tartozik. Egy olyan korhoz, aminek vége szakadt, és talán már soha többé
nem is tér vissza.

***

A parancsnoki komp leszállt, felhajtotta a vezérsíkjait, és a hajtóművei

elhallgattak. Pár pillanatig csendesen és mozdulatlanul állt Luke előtt, mint
valami nagy, fekete ragadozó, ami őt figyeli. Aztán a hidraulikák
sziszegésétől kísérve leereszkedett a rámpa, és Kylo Ren kilépett a sós
síkságra. Luke nem érzékelte az unokaöccse jelenlétét, amikor az Ahch-To
szigetén kettesben találta őt Reyjel. A fiatal férfi most szinte izzott az
Erőben, és csak úgy sugárzott belőle a hatalom.

Luke annak idején a csaknem korlátlan lehetőségeket érzékelte Kylóban, de

most már rendkívüli veszélyforrásnak érezte. Azt a hatalmat érzések
táplálták, amelyek oly erősek voltak, hogy csaknem megfertőzték az Erőt
Kylo körül. Harag áradt belőle, és a gonoszsággal határos könyörtelenség – a
vágy, hogy mindent átalakítson és megsemmisítsen maga körül. Ám Luke
azt is érzékelte, hogy nem ezek az unokaöccse legerősebb érzései. Kylo
haragjánál még erősebb volt a fájdalma és a félelme. Ez a kettő csordultig
töltötte, és félő volt, hogy elemésztik őt.

Ben Solo annak idején mindentől elszakadt, ami régebben volt, még a nevét
is megváltoztatta.

De Luke most érezte, hogy Kylo Ren csupán egy héj, ami azt a törékeny fiút
veszi körül, akit valaha ő maga oly keményen próbált elérni és megszólítani.
Akkor még azt gondolta, ő fogja megjavítani azt, amit eltört Kylóban.
Később saját magát hibáztatta a sérülésekért. Mostanra ráeszmélt, hogy
mindkét gondolat téves volt. Akármi tört el Kylóban, a megjavítása
meghaladt a képességeit. Ezalatt Kylo is figyelmesen tanulmányozta Luke-
ot. Aztán indulattól recsegő hangon megszólalt:

– Öreg ember… azért jöttél, hogy elmondd: megbocsátottál? Hogy

megmentsd a lelkemet, mint az apám?

– Nem. – Kylo hamarosan rájött, hogy ennél bővebb választ nem fog kapni,
és előrántotta a kardját. A vörös penge sistergett és hangos pattogással
hamvasztotta el a levegőben szállongó sópelyheket. Luke lassú, megfontolt
mozdulattal nyúlt a kardjáért, és a markolatból kék energianyaláb tört elő.
Mindketten támadóállást vettek fel, és kölcsönösen a másik arcát és szemét
fürkészték.

***

Poe a távcsövén át figyelte a fekete alakok összecsapását. A nap a horizont

felett járt, ezért Kylo és Luke árnyéka hosszúra nyúlt a síkságon.

– Az ott Kylo Ren – szólt oda Poe a közelében álló Finnek. – Luke egyedül
száll szembe vele.

– Segítenünk kell neki! – kiáltotta izgatottan Finn. – Gyerünk! – Poe-nak

mosolyognia kellett –

ez ugyanaz a Finn, aki nemrég még azt állította, hogy nem azért jött, hogy
csatlakozzon egy másik hadsereghez? És nem is olyan régen még ő maga is
hasonlóan reagált volna – keresett volna valamit, amivel száguldozhat és
mindent szétlőhet, ami az útjába kerül. De megtanulta, hogy sokféleképpen
lehet harcolni, és aki más módot választ, nem kevésbé bátor. Poe pár
pillanatig némán figyelte a fekete komp előtt álló alakokat, majd odaszólt a
katonáknak:

– Ez nem egy boldog családi találkozó. Skywalker jó okkal csinálja ezt.

Feltartóztatja őket, hogy mi megszökhessünk.

– Megszökni? – bökte ki elképedten Finn. – Egyetlen ember egy hadsereg

ellen! Segítenünk kell neki! Harcolnunk kell! – Leia is megjelent mellettük,
a háta mögött szokás szerint C–3PO

imbolygott. A hercegnő jelentőségteljes pillantást váltott Poe-val, aki

határozottan kijelentette:

– Nem. Mi vagyunk a szikra, ami fellobbanthatja a tüzet, ami majd elemészti

az Első Rendet.

Luke azért van odakint, hogy mi életben maradjunk. Lennie kell másik
kijáratnak. A pokolba is, ő

hogy jutott be?

– Uram, elképzelhető, hogy léteznek természetes, feltérképezetlen nyílások –

közölte C–3PO. –

De az üreg mögött olyan labirintus van, hogy egy kijárat megtalálásának

esélye tizenötezer-négyszáz-huszonnyolc… – Mialatt a droid ismertette ezt a
gyászos hírt, Poe testtartásának és arckifejezésnek elemzéséből arra
következtetett, hogy a pilóta figyelmesen hallgatja őt. Ez nagy
megkönnyebbülés volt a számára, mert tapasztalatai szerint az organikusok
többsége csapnivaló hallgatóságnak bizonyult. De Poe hirtelen feltartotta a
kezét, és megszólalt:

– Csendet. Csend legyen! Hallgass!

– … az egyhez – fejezte be a mondatot C–3PO, mert úgy érezte, határtalan

felelőtlenség lenne a részéről, ha nem közölné egy ilyen fontos számítás
végeredményét. Ugyanakkor megint csak Poe arckifejezését elemezve
megsejtette, hogy miért intette le a pilóta. A szó szoros értelmében nem
kellett hallgatóznia, még akkor sem, amikor a hangsugárzója aktív volt.
Egyszerűen átszervezte a szenzoros ingereket a feltételezett fontossági
sorrendnek megfelelően. Amit könnyűszerrel meg is tett. – Ó – mondta aztán
–, az audioszenzoraim nem észlelik a…

– Pontosan! – vágott közbe Poe. Tett néhány lépést az üreg hátsó része felé,
és az ottani járatok torkolatát figyelte. Csend uralkodott arrafelé, kísérteties
csend. Finn észbe kapott, és megszólalt:

– Hol vannak azok a kristályizék? – C–3PO előbb emlékeztetni akarta

Dameron századost, hogy a teremtményeket vulptexnek nevezik, de aztán
úgy ítélte meg, hogy ennek az információnak nincs jelentősége a jelenlegi
helyzetben. Dameron százados tovább hallgatózott, ám C–3PO

szenzorai nem észlelték a vulptexek bundájának jellegzetes csilingelését. Bár

ez nem volt teljesen igaz. Mert észlelt egy halk hangot, ami egyetlen vulptex
közeledésére utalt. És az állat valóban megjelent tőlük nem messze, a szeme
meg-megcsillant a sötétségben.

A vulptex végignézett az előtte sorakozó embereken, aztán megfordult, és

halk csilingeléstől kísérve beügetett az egyik alagútba. C–3PO fontosnak
érezte ezt a mozzanatot, főleg mert úgy tűnt, a teremtmények Dameron
százados érdeklődését is felkeltették, bár ez kétségkívül furcsa volt.
Ugyanakkor C–3PO rég letett arról, hogy megpróbálja megérteni az emberek
viselkedését. A pilóta felé fordult, hogy tájékoztassa a lény távozásáról, ám
Poe magától is észrevette.

– Gyertek utánam! – mondta fennhangon Poe, és a róka után sietett. A

többiek kivétel nélkül Leia felé fordultak, aki biccentett egyet, és
megkérdezte:

– Miért engem néznek? Kövessék!

***

A bánya feletti hegyet évezredeken át formálták a sós gleccserek.

Lecsiszoltak róla minden földet és puhább kőzetet, míg csak a hosszúkás,
meredek oldalú sziklavonulatok maradtak meg, amiket keskeny szurdokok
választottak el egymástól. A Falcon lassan repült az egyik gerinc felett, és a
belsejében R2–D2 rácsatlakozott a fedélzeti számítógépre, hogy közvetlen
hozzáférése legyen a teherhajó szenzoraihoz. Az asztro-droid panaszosan
sípolgatott.

– A jeladó közvetlenül alattuk van – mondta Rey. – Itt kell lenniük valahol.
Keress életjeleket!

A droid nyugtázta a parancsot, és utasította a számítógépet, hogy váltsa át a

szenzorokat

fókuszáló üzemmódba, aztán emberi testek energiakibocsátását keresve

tovább szondázta a lenti sziklákat. A Falcon mogorván válaszolt, és
belekezdett egy panaszáradatba a silány minőségű

szenzorantennáról, és hogy annak tányérja több mint három évtizede ferdén

áll, mert Csubakka sosem volt hajlandó megjavítani, mert mindig más
hibákat tartott fontosabbnak.

Amikor a számítógép megjegyezte, hogy szinte egy bantha hátsó felét sem
képes érzékelni déli verőfény mellett, R2–D2 kis híján elektronikus sikolyt
hallatott. A Falcon mindig is szeszélyes és kötekedő volt, a három droid-
agya szüntelenül veszekedett egymással, hacsak a körülmények nem
kényszerítették őket együttműködésre. Ettől függetlenül R2–D2 általában jól
kijött a hajóval.

Mert például az egyik agy ki nem állhatta C–3PO-t, a másik imádta a

szerelmi pletykákat és a trágár vicceket, és R2–D2 mindkettővel bőven
szolgálhatott. Az asztro-droid finoman azt javasolta, hogy a Falcon hajtson
végre egy letapogatást, amelynek térbeli középpontja az a jeladó, amelyet
Rey visel a csuklóján. A hajó előbb vonakodott, de aztán engedelmeskedett.

R2–D2 pillanatokkal később éles hangon füttyentett, hogy magára vonja Rey
figyelmét – a szenzorok több tucat életjelet észleltek. Rey lenézett a
hegyoldalra, és gondolatban összepárosította azt, amit a felderítő képernyő
mutatott, azzal, amit látott.

– Csubi! – mondta aztán lefelé mutatva. – Ott!

Messze alattuk kristályrókák rohantak ki egy hasadékból.

***

Az Ellenállás katonái a rókát követve haladtak az útvesztőben. Poe aggódott

amiatt, hogy megijesztették a teremtményt, és az most csupán elrejtőzik, de
úgy tűnt, az állat megértette, hogy miért követik, sőt valahányszor
lemaradtak, megállt és megvárta őket. Rose hordágyon utazott, a csoport
végén, és a nyugtatóknak, illetve a fájdalomcsillapítóknak köszönhetően
mélyen aludt. Finn mellette lépkedett, és időről időre aggodalmasan
fürkészte az arcát. A sort BB–8 és C–

3PO zárták. Az utóbbi folyton felhívta a hallótávolságon belül tartózkodók

figyelmét a barlangrendszer ezernyi veszélyforrására. A protokoll-droid
omlásokról mesélt, áradásokról, súlyos sérüléseket okozó zuhanásokról,
halálos zuhanásokról, kristálybetegségről, oxigénhiányról és éhhalálról,
mígnem a csapat beért egy tágas természetes üregbe, ami tele volt kisebb-
nagyobb kristálytűvel és oszloppal. A róka megállt egy kőtömb tetején, és
visszanézett. Pár pillanatig mozdulatlanul tanulmányozta az embereket,
aztán leugrott a szikláról. Odaügetett az omláshoz, ami teljesen betöltötte az
üreg másik végét. Végül belepréselte magát egy legfeljebb harminc
centiméter széles résbe, és eltűnt.

– Jaj, ne – mormolta Poe a keskeny kijáratot bámulva. Fényt látott, de

egyikük sem fért át azon a nyíláson.

***

Rey lesietett a Falcon rámpáján, és leereszkedett egy kristálytűkkel és sós

kőtömbökkel teli partfalon. Hirtelen egy róka surrant el mellette – a bundája
kellemesen csilingelt –, majd kőtömbről kőtömbre ugrálva felvágtatott a
gerincre. Rey körülnézett, hogy kiderítse, honnan érkezett az állat, és talált
egy szűk hasadékot egy leomlott fal aljában. Hátrált néhány lépést, alaposan
szemügyre vette a kisebb-nagyobb sziklákat, majd elmosolyodott, és halkan
megszólalt:

– Tárgyak emelgetése…

Harmincötödik fejezet
Kylo és Luke egymás szemébe néztek, a fénykardjaik kettejük között
izzottak és búgtak.

Mindketten folyamatosan és módszeresen változtatták a testtartásukat, hogy

igazodjanak a másikéhoz. Hamuhoz hasonló finom sópelyhek szállingóztak
körülöttük.

– Cserben hagytalak, Ben – mondta Luke. – Sajnálom.

– Azt elhiszem, hogy sajnálod – felelte Kylo. – Az Ellenállás elpusztult. A

háborúnak vége. És amikor végzek veled, az utolsó Jedit fogom megölni.

Várta, hogy mit mond erre a volt mestere, és felkészült egy villámgyors
csapásra. De Luke csak felvonta a szemöldökét, és nyugodtan, szinte
derűsen válaszolt:

– Ez valami elképesztő. Minden szó, amit most mondtál, tévedés. A felkelés

újjászületik ezen a napon. A háború még csak most kezdődik. És nem én
vagyok az utolsó Jedi.

***

Finom remegéssel kezdődött. Por szitált a mennyezetről, és apró kőszilánkok

kopogtak a padlón. Poe alig mert reménykedni, de intett a katonáknak, hogy
távolodjanak el az omlástól, ami a bányába zárta őket. De igaz volt – a
kövek mozogtak, először csak egyenként, aztán egyszerre több is. Finn az
eszméletlen lány kezét szorongatva figyelt, mialatt a sziklahalom felső
részénél napfény hatolt be az üregbe. Leia mosolyogva nézte a levegőbe
emelkedő kőtömböket, amelyek között alagút látszott. C–3PO nyugtalanul
toporgott, miközben a katonák elsiettek mellette, és berohantak a feltáruló
nyílásba. Finn kilépett a járatból, és azt látta, hogy Rey áll vele szemben,
míg körös-körül kisebb-nagyobb kövek lebegnek a levegőben. A lány
lehunyta a szemét, de mosolygott, és az arcán derűs kifejezés honolt. Aztán
kinyitotta a szemét, mire a kövek szétrepültek, és valamivel odébb a földre
hullottak. A katonák döbbenten bámulták Reyt, míg Finn a nevét kiáltotta, és
odarohant hozzá. Egy pillanatig attól félt, hogy Rosenak igaza van –

hogy ez a Rey, aki képes egész hegyoldalakat mozgatni, teljesen

megváltozott, és már nyoma sincs benne annak a fiatal lánynak, akit ő a fél
galaxison át követett. És Rey valóban megváltozott. De a régi nem tűnt el.
És ez a Rey volt az, aki Finn karjába ugrott, zokogott és nevetett egyszerre,
és szorosan ölelte őt.

***

– Rey – mondta Kylo, és úgy ejtette ki a nevet, mintha mérget köpött volna
ki. – A te kiválasztottad. Akit helyettem választottál. Ő hajlandó a régi
utakat járni, amiknek el kellene tűnniük. Nincs több mester. Meg fogom ölni
Reyt, téged, és mindent elpusztítok, ami a Jedikhez kötődik. Ezt tudnod kell!
– Luke a volt tanítványa szemébe nézett, és azt látta, hogy tele van haraggal
és fájdalommal. És ekkor kikapcsolta a fénykardját. Teljesen nyugodtnak
látszott, mint aki elfogadja a sorsát, akármi várjon rá.

– Nem – felelte –, ha most végzel velem, mindig veled leszek. Mint az apád.

Kylo vad ordítással felemelte a fénykardját, és védtelen ellenfele felé rohant.

A kellő

pillanatban lesújtott Luke fejére. Az energiapenge nem ütközött ellenállásba,

csak áthaladt a Jedi-mesteren. Mintha egy szellemen haladt volna át…

***

Az Ahch-Tón a napok már a horizont felett izzottak. A Jedi-szentélynek

otthont adó hegycsúcs aranyló fényben fürdött. Luke Skywalker a tenger
fölé nyúló párkány felett lebegett, több tucatnyi kaviccsal körülvéve. A
szeme csukva volt, a lábát maga alá húzta, mintha szilárd felületen ült volna.
Az arcizmai meg-megfeszültek, a nyakán kidagadtak az erek és az inak.

Könnyek csorogtak az arcán, mialatt az Erőbe árasztotta minden akaratát,

energiáját, a puszta esszenciáját. A háta mögött a hegycsúcs folyamatosan
remegett, közben porfelhők váltak ki belőle, és kisebb kőlavinák futottak le
az oldalain.

***

Kylo megtántorodott, de visszanyerte az egyensúlyát, és ismét odavágott. A

pengéje ezúttal is átszelte Luke testét, de a mester csak szomorúan
mosolygott az unokaöccsére.

– Találkozunk még, kölyök – mondta halkan. Egy pillanattal később eltűnt,

és Kylo magányosan állt a megtépázott síkságon. Hirtelen a bányára nézett,
a gigászi kapura, amibe az Első Rend ostromágyúja jókora nyílást
robbantott.

– Neeem! – üvöltötte éles hangon. – Neeem!

***

Luke kinyitotta a szemét, lezökkent a párkányra, és a kavicsok halk

kopogással lehullottak körülötte. Hanyatt dőlve elterült a meleg kövön, és
szaggatottan lélegzett. Az ikernapok elérték a láthatárt, és lassan tovább
süllyedtek. Luke érezte maga körül a szigetet elborító és behálózó életet, az
Erő vad áramlatait és fodrozódásait. Az energiákat a levegőben röpködő
madarak és rovarok adták, a hullámok alatt úszó halak és ízeltlábúak, de még
a talajhoz tapadó moha és fű is.

Minden élőlény táplálta az Erőt, de az nem tárolódott bennük. Az energiák

kiszöktek a törékeny testekből, szétterültek, mígnem mindent körülvették és
áthatottak. Luke hallotta a szél jajongását és a madarak visongását. Hallotta
a saját akadozó lélegzetvételének gyengülő hangjait, és a szíve ritmikus
dobbanásait. És meghallott egy ismerős hangot. Talán valós volt, talán csak
az emlékezetéből tört elő. – Indulj, Luke!

Luke megtette, és a teste eltűnt, elhagyta a párkányt. Azon a helyen, ahol az

imént volt, az Erő

hullámzott és reszketett. De egy pillanattal később az enyhe zavarok

belevesztek más, erősebb áramlatokba, és az Erő továbbra is olyan volt, mint
mindig: fénylő, óriási és örök.

***

Rey térdre roskadt. Maga elé, a földre szegezte a tekintetét, de nem azt látta.
A Millennium Falcon rámpáján felsiető katonák megtorpantak, és
tanácstalanul nézték a fiatal nőt, aki megmentette őket. De Organa tábornok
azonnal odasietett hozzá, és a kezét nyújtotta felé. Rey megfogta, úgy
kapaszkodott bele, mintha megvakult volna, és csak tátogott, de hangot nem
tudott kiadni. Aztán a hercegnő gyengéden talpra állította.

– Mennünk kell – mondta Leia szomorúsággal és szeretettel teli hangon.

***

Kylo beviharzott a kapu nyílásán. Rohamosztagosok követték, a fegyverüket

lövésre készen tartva. De senkit sem láttak, akire lőhettek volna – a
sziklacsarnokban nem volt más, csak néhány megviselt teherhajó és eldobált
fegyverek, illetve felszerelések. Kylo dühében szinte őrjöngve berohant az
irányítóközpontba. Ezt is üresen találta. Ingerülten vicsorogva, lassú
léptekkel körüljárta, és a rohamosztagosok sietve okot kerestek arra, hogy
máshol legyenek. Aztán meglátott valamit a padlón. Letérdelt, és kesztyűs
kezével óvatosan felvette a két aranykockát, amiket rövid lánc kötött össze.
Mialatt Kylo a tenyerén fekvő kockákat nézte, megérzett valamit –

egy rezgést az Erőben, egy ismerős kapcsolat előfutárát. A következő

pillanatban Reyt látta maga előtt.

A lány nyugodtan, rezzenéstelenül állta a tekintetét. A szeméből eltűnt az a

gyűlölet, ami nemrég még ott volt. De az együttérzés és a szánalom is. Rey
szinte azonnal megszakította a kapcsolatot, és Kylo magányosan állt a
félhomályos helyiségben. Néhány pillanattal később az apja kockái lassan
áttetszővé váltak, és végül teljesen eltűntek.

***

A Falcon a levegőbe emelkedett, majd – mialatt a lökéshullámok

felborzolták a közeli sziklán álló kristályrókák bundáját – egy elegáns
fordulóval felfelé vette az irányt. Néhány perccel később a megviselt
teherhajó kiért a bolygó légköréből. Mielőtt az orbitális pályákon repülő

csillagrombolók fedélzetén bárki kiadhatott volna egy parancsot, a Falcon

egy villanással a hipertérbe ugrott.

Leia meglepetten fedezte fel, hogy az elaggott gép belsejében nagy szemű,
duci madárfélék hemzsegnek. Mindenütt jelen voltak: a kábelkötegek között
üldögéltek, átjárókból kandikáltak ki, mi több, mintha a területüket védték
volna, rávisítottak azokra a katonákra, aki nem átallottak volna letelepedni a
játékasztalhoz.

– Hess innen! – szólt rá Leia az egyikre, de közben kikerülte, mialatt

belépett a pilótafülkébe. –

Ez a kivénhedt ócskavas mikor lett madárkalitka? – Csubakka a másodpilóta

ülésében ült, szőrös keze a méreteit cáfoló ügyességgel és könnyedséggel
táncolt a műszerek és kapcsolók felett. A vuki jókedvűen vakkantott, és
intett Leiának, hogy foglalja el a pilóta ülését. – Han ülését.

Leia lépett egyet az ülés felé, de megállt. Csak a kezét tette rá a háttámlára.

– Csubi… – kezdte halkan, de elakadt, és kellett neki pár pillanat, hogy úrrá
legyen az érzésein.

– Luke… feláldozta értünk az életét. Hogy időt nyerjen nekünk. Hogy

megmentsen minket.

Csubakka keze egyre lassult a kapcsolók és karok felett, végül megállt. A

vuki panaszos nyöszörgést hallatott. Aztán az ölébe ejtette a kezét, és
előregörnyedt annyira, hogy a feje majdnem elérte a műszerfalat. Leia rátette
a kezét Csubakka vállára, kinézett az ablakon, és emlékezett.

Csubakka pontosan ezen a helyen ült akkor is, amikor ő első ízben belépett a
Falcon pilótafülkéjébe. Emlékezett még a rohanásra, a zűrzavarra, a
Halálcsillagról való menekülés során vívott elkeseredett harcra. És amikor
Han és Luke kilőtték az utolsó TIE-vadászt, a nem remélt megmenekülés
örömétől megmámorosodva a meglepett vuki karjába vetette magát.

Ő és Csubakka sok-sok órán át ültek egymás mellett a Hothtól a Bespinig

tartó gyötrelmesen lassú utazás alatt, mit sem tudva arról, hogy a Felkelők
Szövetsége létezik-e még. Aztán megint, amikor visszatértek a
Felhővároshoz, hogy megmentsék Luke-ot. És most, oly sok év elteltével
ismét itt voltak. Oly sok év, és oly sok veszteség…

– Ennyien maradtunk – mondta halkan Leia –, de találunk megoldást.

Ráeszmélt, hogy könnyek gyülekeznek a szeme sarkában, és miután hiába
próbálta megállítani őket, haragudott magára. De semmit sem ért vele. Csak
állt, némán és mozdulatlanul, és könnyek csorogtak az arcán. Csubakka
felnézett rá, aztán felállt, és Leia felé nyúlt, aki szerette volna azt mondani
neki, hogy semmi baja, de nem tudott megszólalni. A vuki átölelte, és
magához húzta.

Leia beletemette az arcát a puha, meleg szőrbe, kétségbeesetten

kapaszkodott Csubakkába, és megadta magát a bánatnak, ami csordultig
töltötte a lelkét. Sírt Luke miatt, és Han és Ben miatt.

Sírt mindenki miatt, akit elvesztettek. Csubakka hallgatott, és csak tartotta

őt, gyengéden és szeretetteljesen. Sokáig álltak így, míg végül Leia
összeszedte magát, kibontakozott a vaskos karok közül, és lépett egyet hátra.
Addig nézte a hipertér fényörvényét, míg ismét lassan és ritmikusan
lélegzett, és érezte, hogy képes azt nyújtani a Falcon rakterében várakozó
embereknek, amit várnak tőle. Hogy képes az lenni, akinek lennie kell. A
tábornok átment a raktérbe, ami tele volt az Ellenállás harcosaival és
pilótáival. C–3PO a közelmúltban átélt megrázkódtatásokról mesélt R2–D2-
nek, míg BB–8 figyelt és együttérzőn kattogott. A Reyjel beszélgető Poe a
hercegnőre nézett, aztán mosolygott, amikor a vuki átölelte a vállát, és
magához rántotta.

A raktér másik oldalán Rose feküdt a Falcon tartalék priccsén. Egy

diagnosztikai modul ellenőrizte az életjeleit, míg Finn a priccs alatti,
kacatokkal teli rekeszben kotorászott.

Akkumulátorokat, szerszámokat és régi könyveket tologatott ide-oda, míg

végül kihúzott egy takarót, és gyengéden ráterítette a mélyen alvó Rose-ra.
Rey ekkor Leia felé fordult, és megmutatta neki azt, amit a kezében tartott:
Luke kettészakadt fénykardját.

– Luke Skywalker meghalt – mondta Rey. – Éreztem. De nem volt benne

szomorúság vagy fájdalom. Csak békesség. És céltudatosság.

– Én is éreztem – felelte Leia. A fivére egyesült az Erővel. Ahogyan ő fog,

majd egyszer. Mint mindenki más. De az Erő megmaradt. Mindenütt jelen
volt körülöttük, összekötötte és felemelte őket. És ahol az Erő jelen volt, ott
Luke egy része is. Soha, senki nem tűnik el örökre.

Rey végignézett a sebesült és holtfáradt katonákon, és halkan megszólalt:

– Kylo erősebb, mint valaha. Van egy hatalmas hadserege, és vaskézzel

kormányozza a galaxist.

Hogyan fogjuk feltámasztani a felkelést?

Leia rátette a kezét Rey kezére, és mosolyogva válaszolt:

– Mindenünk megvan, ami kell.

***

Az Ahch-To névtelen szigetén a lanaik minden egyes napon lenyírták a

mohát, és visszavágták az uneti bokrokat, amelyek folyton próbálták
visszahódítani a kőlépcsőket. Felsöpörték a közös teret a kunyhók körül, és
elvégezték a szükséges javításokat. Ha lakott éppen kívülálló a szigeten,
akkor a lanaik megfőzték az ebédjét és a vacsoráját, kimosták a ruháját,
aztán a maradék idejüket az elmélkedésnek szentelték. Alcida-Auka sok-sok
éven át felügyelte ezeket a feladatokat, attól a naptól kezdve, hogy az anyja
átruházta rá a gondnoki címet, és az ezzel járó felelősséget.

Ahogyan egy napon ő maga is át fogja adni a címet a legidősebb lányának.

Ha létezett is rendszer a kívülállók eljövetelében, a lanaik sosem ismerték
fel. Hosszú időszakokon át egyetlen egy sem érkezett, míg néha, rövid ideig
kisebb csoportok laktak a szigeten. Néhányan kedvesek voltak, ugyanazzal
az odaadással viszonyultak a lanaikhoz, mint ők hozzájuk. Akadtak közöttük
őrültek is – a lanaik titkos énekeinek egy része tűzről és pusztításról szólt,
ami miatt el kellett hagyniuk az otthonaikat, amíg a dolgok vissza nem tértek
a rendes kerékvágásba. De a legtöbb kívülálló nem hagyott bennük mélyebb
nyomokat, java részben magukkal és a tanulmányaikkal foglalkoztak. A
legutóbbi kívülálló kíváncsi természetű volt. Tárgyakat hozott magával,
amelyeket a lanaik ősi énekeinek tanúsága szerint valamikor a múltban
elvittek a szigetről. És ez az idegen ahelyett, hogy elkülönült volna,
megtanulta a lanaik nyelvét és szokásait, és minden hónapban megjelent a
Visszatérés Ünnepén. Ragaszkodott hozzá, hogy ő végezze el a házimunkát,
ő

szerezzen magának ennivalót, és a lanaikkal együtt végezte a javításokat.

Alcida-Auka végül elfogadta, hogy ezek valamiért fontosak ennek az

embernek, és megbékélt vele. Onnantól kezdve a kívülálló kevés gondot
okozott – amit nem lehetett elmondani pusztító hajlamokkal teli, durva
tanítványáról, akiről egyszer azt mondta, hogy az unokaöccse. De most már
elmentek. A tanítvány az égi hajójával távozott, két társával együtt. A mester
egyszerűen eltűnt. Csak a köpenyét találták meg a tenger fölé nyúló
párkányon. Talán leugrott a mélybe, és a hullámoknak adta a testét. Vagy
talán megadta magát, és árnyékká válva beleolvadt a fénybe és a

sötétségbe, amelyből minden teremtődött. A lanaik énekei megemlékeztek

arról, hogy mindkét utat többen is választották már. Akármi volt is az
igazság, az ember eltűnt, és Alcida-Auka többé nem tartozott érte
felelősséggel. De még sok munkát kellett elvégezni.

Az egyik kunyhót fel kellett építeni, egy leszakadt rudat vissza kellett
erősíteni az egyik tetőre.

Helyre kellett hozni néhány lépcsőfokot, és le kellett takarítani a folyton

terjeszkedő mohát. És a rutinfeladatokat is el kellett látni. Közeledett a tél,
amelyet a lanaiknak és az esetleges új vendégeknek azon a sózott halon,
szárított kelpen és thalaszirén-tejen élve kellett kihúzniuk, amit a meleg
napokon gyűjtöttek be, amikor is minden zöldellt és növekedett.

Alcida-Auka ellenőrizte, hogy az egyik lánya kimosta a kívülálló köpenyét,

és betette a raktárkunyhóba, a gyapjú öltözettel, a zsákkal és a csizmával
együtt. Utasította egy másik lányát, hogy vigye az ember fegyverét,
csillagtájolóját és más eszközeit a raktárba, és helyezze el a nemzedékek óta
gyarapodó tárgyak között. Alcida-Auka ellenőrizte a lányai munkáját, és azt
látta, hogy mindent úgy végeztek el, ahogyan kellett. Összehúzta a ruháját,
hogy védje magát a széltől, ami egyre hidegebb lett, és havazásról dalolt
neki. És a lanaik feladata volt, hogy elsöpörjék a havat a kunyhók
környékéről és a lépcsőkről. Alcida-Auka nem tudta, hogy érkezik-e új
kívülálló az ő idejében, vagy a lányáéban, vagy majd csak egy még meg sem
született gondnok idejében fog megtörténni. De azt biztosan tudta, hogy
amikor megérkezik, mindent rendben fog találni.

Mert a lanaik mindig teljesítik a kötelességüket.

***

Egy forró sivatagvilágon három gyermek ült egy mocskos raktárban. Temiri
nem kedvelte Onihót – a nála idősebb fiú sosem dolgozott, amikor Bargwill
Tomder máshol járt, emiatt Temirinek és más gyerekeknek keményebben
kellett hajtaniuk, hogy elvégezzék a munkát. Ha nem végezték el, Bargwill
ordított és ütött, de még az is megesett, hogy az ostorával odavágott
valakinek.

A mindig mogorva istállómester valósággal őrjöngött, mióta a fathierek

megszöktek. Temiri gyanította, hogy Bargwill nem hitte el, hogy idegen
betolakodók engedték ki az állatokat, és okozták az összes bajt. De Arashell
Sar szerette Oniho történeteit, és hívta Temirit, hogy menjen el vele, és
hallgassák meg Oniho legújabb meséjét. És Temiri szinte mindent megtett
volna, ha az azzal járt, hogy Arashell mellett ülhetett. Szerencsére Oniho
valóban jó történetet mondott, közben babákkal is játszottak, amiket a
gyerekek szalmából, fadarabokból és drótokból készítettek.

Oniho komolyan vette a dolgot nemcsak babákkal adta elő a mesét, hanem
játék lépegetőkkel és csillaghajókkal is. Temiri nem igazán tudta követni az
egészet, mert túl sok volt a fordulat, de a csúcspont igazán izgalmas volt. A
végére egyetlen ember maradt, egy fegyverrel, amit Oniho fénykardnak
nevezett, és ez az ember egy egész hadsereggel szállt szembe. Mielőtt Temiri
megtudhatta volna, hogy mi történt a hőssel – a Luke Skywalker nevű Jedi-
mesterrel – az ajtó valósággal berobbant, és Bargwill torkaszakadtából
ordított cloddogra nyelven. Mialatt dühödten szitkozódott és átkozódott, nyál
fröcsögött a gyerekekre abból a barlangszerű szájából.

Oniho máris menekült. Temiri igyekezett úgy mozogni, hogy a testével védje
Arashellt, és remélte, hogy a lány észreveszi, mit tesz érte – és a
lovagiasságáért cserébe majdnem kapott egy erős rúgást az alfelébe.
Mellesleg Arashell nem szorult a segítségére – fürgén elsurrant az
istállómester mellett, és kirohant az ajtón. Bargwill tovább káromkodott,
Temiri pedig felkapta a seprűjét, és gyorsan lengetni kezdte. A fathierek
éppen versenyeztek, de Temiri tudta, hogy hamarosan visszahozzák őket, és
akkor valamennyit le kell mosni, és meg kell etetni. Sokat kell még
dolgozniuk, mielőtt lefekhetnek aludni – és Oniho talán túl fáradt lesz ahhoz,
hogy befejezze a történetet, és elmondja, mi történt a Jedi-mesterrel, aki
egyedül szállt szembe egy egész hadsereggel.

Az istálló ajtaja nyitva volt, és ezernyi csillag ragyogott a Cantonica fekete

égboltján, a versenypálya felett. Temiri tovább söpört, de az az érzése
támadt, hogy a csillagok őt szólítják.

Egyre lassabban mozgott, végül megállt. Lenézett az ujján lévő gyűrűre,

amit attól a fiatal nőtől kapott, az ajándékra, amit mostanáig sikerült
elrejtenie Bargwill elől. A felkelők jelképét nézve azon tűnődött, hogy mi
történhetett a lánnyal. Talán most is új kalandokat él át valahol messze, a
csillagok között. Olyanokat, amilyeneket Temiri ígért állandóan Arashellnek.
Temiri a csillagokat fürkészte, és lassan, ösztönösen elforgatta a seprűt,
mígnem úgy szegezte előre, mintha egy fénykardot tartott volna a kezében.

Köszönetnyilvánítás

Ez a könyv azért létezik, mert Rian Johnson írt egy csodálatos történetet, és
volt olyan nagylelkű, hagyta, hogy ott kontárkodjak körülötte. Az, hogy
rendesen kifejezzem a köszönetemet, annyi szót igényelne, hogy az már
kitenne egy novellát. Köszönöm Ram Bergmannek, hogy segített, hogy az a
sok vonat pontosan közlekedjen. És persze mindez nem jött volna létre
George Lucas és Kathleen Kennedy nélkül. Carrie Fisher sokat tanított
nekem és minden Star Wars rajongónak az életről, a szeretetről és a
veszteségről. Az emlékének ajánlom ezt a könyvet.

Rettentően hálás vagyok a mindig kedves, türelmes és jó humorú Elizabeth

Schaefernek, a szerkesztőmnek, a Del Rey munkatársának, akinek ezúton is
ígérem, hogy elviszem a Tonga Room ba, amint kinyit. Erich Schoeneweiss
kedves barát és fáradhatatlan bajnok volt, míg Tom Hoeler megérdemli az
összes Star Wars-rajongó háláját az okos észrevételeiért, a barátságosságáért
és angyali türelméért. És szívből köszönöm Alex Davisnek, Nancy Deliának,
Scott Bielnek, Scott Shannonnak, Keith Claytonnak, Julie Leungnak, David
Moench-nek és Shelly Shapirónak.
A Lucasfilm munkatársainak sokat köszönhetek, kezdve Michael Siglainnel,
amiért hitt bennem, és kimeríthetetlen humorral kezelte az ezernyi
problémát. Köszönöm Jennifer Heddle-nek, hogy irányban tartott, és
megkímélt rengeteg apró bosszúságtól, valamint Pablo Hidalgónak és
Leland Chee-nek a történetmesélésről és a háttéranyagról szóló tanításokat,
valamint a baráti hozzáállást. Köszönet jár Matt Martinnak, James Waugh-
nak, James Erskinnek, Sammy Hollandnak, Phil Szostaknak, Brett
Rectornak, Caitlin Kennedynek, Rayne Robertsnek, Kiri Hartnak, Dan
Brooksnak, Andi Gutierreznek, Justin Bolgernek, Dennis VonGalle-nak,
Dana Jenningsnek, Chris Argyropoulosnak és Anina Walasnek.

A könyv sok-sok Star Wars szerzőnek köszönhetően gazdagabb és mélyebb.

Köszönöm Elizabeth Weinnek, Michael Kogge-nak, Alan Dean Fosternek,
Claudia Graynek, Delilah S.

Dawsonnak, Cavan Scottnak, Greg Ruckának, Chuck Wendignek, Cecil

Castellucinak, John Jackson Millernek, Rae Carsonnak, Saladin Ahmednek,
Mira Grantnek, E. K. Johnstonnak, Gary D. Schmidtnek és Alexander
Freednek. És szerencsésnek tartottam magam, amiért Dave Filoni és Brian
Daley műveire építkezhettem.

Egyetlen író sem jutna messzire több tonnányi kedvesség, segítség és

bátorítás nélkül. Hálás vagyok Dan Wallace-nak, Craig R. Carey-nek, Ryder
Windhamnek, Frank Parisinek, James Lucenónak, Karen-Ann
Liechtensteinnek, Rob Valoisnak, J. W. Rinzlernek, Joanne Chan Taylornak,
Carole Roedernek, Sue Rostoninak, Kristen Hidalgónak, Delia Greeve-nek,
Scott Chernoffnak, Jonathan Wilkinsnek, Rachel Barrynek, Steve
Sansweetnek, Nancy Schwartznak, Brian Larsennek, Tricia Barrnek, B. J.
Priesternek, Jay Shah-nak, Chris Reiffnek, Chris Trevasnak, Jeff Carlisle-
nek, Simon Beecroftnak, Sadie Smith-nek, Karen Millernek, James
Floydnak, Bryan Youngnak, Cole Hortonnak, Sterling Hersheynek, Kemp
Remillardnak, Mary Ann Zissimosnak, Meg Roth-nak, Amy Nathansonnak,
Tom Hutchensnek, Pete Schaynek, Allan Carscadonnak, Jim és Sarah
Jonesnak, valamint Martha és Robert Bernsteinnek.

Végül köszönetet mondok minden percért Emilynek, Joshuának, továbbá

anyámnak és apámnak. Amikor köszönetnyilvánítást írok, mindig rettegek,
hogy kifelejtek valakit; szerencsésnek mondhatom magam, ha csak tucatnyi
ember hagyok ki. Ha te ezek közé tartozol, szólj, hogy mikor kéred a sört és
hallgatod meg alázatos bocsánatkérésemet.
Színes fotók a mozifilm legjobb jeleneteiből

Luke Skywalker Jedi mester

éveken át rejtőzött a távoli

Ahch-To bolygón, és amikor az

ifjú roncsvadász, Rey a segítségét

kéri, visszautasítja, mert úgy

hiszi, hogy a galaxis jobb hely

nélküle.

Az Első rend az egész galaxis meghódítására tör, és egyedül az Ellenál ás

szál szembe vele.

Amikor a sötétség serege támadásba lendül, Poe Dameron és BB-8 azonnal

X-szárnyúra szál nak, hogy megmentsék az Ellenál ás flottáját.
Mindig is Leila Organa tábornok

vezette az Ellenállást az Első Rend

elleni küzdelemben. Egy

megsemmisítő támadás után

azonban Holdo admirális kénytelen

átvenni a parancsnokságot. És bár

Leila és Holdo gyermekkoruk óta jó

barátnők, mindketten másfajta

vezetői stílust képviselnek.

Az új vezetőjük miatt aggódó Poe parancsnok Fint, az egykori

rohamosztagost és Rose Tico technikust küldi arra a titkos küldetésre, amely
végül Canto Bright gyönyörű ám veszedelmes városába vezeti őket. Itt
találkoznak a DJ nevezetű, magasan képzett mesterkódtörővel, aki
segítségükre lehet útjuk során.

Rey elhagyja az Ach-To

bolygót, hogy felkutassa az

Első Rendet, és szembenézzen

Kylo Rennel, és megmentse

az El enál ást. Eközben Rose

és Fynn ugyanazon a Mega-

osztályú csil agrombolón

kötnek ki, ahol ők is

összecsapnak az Első rend

katonáival.

Luke végül beleegyezik, hogy megtanítja Reynek, hogyan használja az Erőt,

de a Kylo Renhez fűződő furcsa viszonya miatt a lány a Luke-kal és a
Jedikkel kapcsolatos látomásaiban is kételkedni kezd.
A végső ütközetre a Crait bolygón kerül sor, ahol az ősi sópusztában az Első
R AT-M6-os lépegetői csapnak össze az Ellenál ás siklóival.

Rey elképesztő képességről tesz tanúbizonyságot, amikor megmenti az El

enállás életben maradt harcosait. És annak el enére, hogy az Első Rend
hatalma tovább nő, az Ellenál ást most már egy hatalmas Jedi segíti, aki egy
új, jobb jövő ígéretét hordozza magában

Fülszöveg
Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban….

A Rian Johnson rendezőtől kapott információk segítségével a Star Wars: Az

utolsó Jedik című

regényében Jason Fry kibővítette a filmben látható történetet olyan

jelenetekkel, amelyek alternatív forgatókönyv-változatokból származnak,
illetve kiegészítette a történetet a filmből kimaradt egyéb elemekkel.

A Birodalom hamvaiból új veszélyforrás emelkedik ki: a könyörtelen Első

Rend. Szerencsére új hősök is felbukkannak, akik fegyvert ragadnak, és akár
az életüket is hajlandóak kockáztatni a galaxis lakóinak szabadságáért. Rey,
az Erő-érzékeny árva; Finn, az egykori rohamosztagos; és Poe Dameron, a
bátor X-szárnyú pilóta és még sokan mások összegyűlnek, hogy Leia Organa
tábornok és az Ellenállás oldalán küzdhessenek. Ám az Első Rend
parancsnokának, Snoke legfőbb vezérnek, és az ő végrehajtójának, Kylo
Rennek óriási hadsereg és pusztító tűzerő áll a rendelkezésére és a fény
bajnokaira talán a teljes megsemmisülés vár. Egyetlen reményük maradt
csupán: az eltűnt legenda, Luke Skywalker Jedi mester…

A Star Wars: Az utolsó Jedik ott kezdődik, ahol a Star Wars: Az ébredő Erő
véget ért. A fény és a sötétség küzdelme újra a tetőfokára hág, és eddig
ismeretlen területekre is kiterjed.
Document Outline
Prológus
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Köszönetnyilvánítás
Színes fotók a mozifilm legjobb jeleneteiből