STUART MOORE – X-MEN: SÖTÉT FŐNIX

Jean Grey, aki pilótaként egy gyilkos napkitöréstől próbálja

megóvni űrsiklója utasait, kénytelen feláldozni az életét. És mégis,
mintha csak csoda történne, Jean újjászületik! Nevéhez méltón a
Főnix diadalmasan emelkedik ki a lángokból, és a világegyetem
egyik leghatalmasabb entitásává teszi az őt hordozó Jeant. Amikor
azonban az X-Menek támadást indítanak a Pokoltűz Klubként
ismert titkos szervezet ellen, az ellenségnek sikerül elérnie, hogy
Jean a korábbi bajtársai ellen forduljon, és ő legyen a Pokoltűz
Klub Fekete Királynője. Csak amikor már minden irányítás alól
kezd kicsúszni, válik egyértelművé, hogy a Sötét Főnixet meg kell
állítani. Vannak, akik bármi áron elpusztítanák, az X-Menek
azonban kétségbeesetten kutatják a módját, hogy Jean életét mégis
megmenthessék…
Minden idők egyik legnépszerűbb X-Men története, mely a galaxis
egyik legpusztítóbb teremtményének, a Sötét Főnixnek a
születéséről szól.
 NAGY MARVEL REGÉNYSOROZAT

James R. Tuck: Venom: Halálos Védelmező

David Liss: Pókember: Hatalomátvétel
Dan Abnett: Bosszúállók: Mindenki uralni akarja a világot
Stuart Moore: Bosszúállók: Polgárháború
Stefan Petrucha: Deadpool: Praclik
Stuart Moore: X-Men: Sötét Főnix

Előkészületben:

Stefan Petrucha: Pókember: Örökké fiatal

Jason Starr: Hangya: Természetes ellenségek
Jesse J. Holland: Fekete Párduc: Ki a Fekete Párduc?
James A. Moore: Bosszúállók: Végtelen
Alex Irvine: X-Men: A jövendő múlt napjai
Neil Kleid: Pókember: Kraven utolsó vadászata

Stuart Moore: Thanos: Death Sentence

Stefan Petrucha: Captain America: Dark Designs
Tess Sharpw: Captain Marvel: Liberation Run

www.szukits.hu
 A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:
X-MEN: THE DARK PHOENIX SAGA
A NOVEL OF THE MARVEL UNIVERSE
by Stuart Moore

Titan Books

This translation of X-Men: The Dark Phoenix Saga first published in

2019, is published by arrangement with Titan Publishing Group Ltd of
144 Southwark Street, London SE1 OUP, England.

For Marvel Publishing Editor: Stuart Moore

Assistant Editor: Caitlin O’Connell

VP Production & Special Projects: Jeff Youngquist

Director, Licensed Publishing: Sven Larsen

SVP Print, Sales & Marketing: David Gabriel

Editor in Chief: C. B. Cebulski

Chief Creative Officer: Joe Quesada

President, Marvel Entertainment: Dan Buckley

Executive Producer: Alan Fine

© 2019 MARVEL
 X-Men created by Stan Lee and Jack Kirby

A történetben megjelenő nevek, helyek és események, illetve ezek

megjelenítése a szerző képzeletének műve. Mindennemű egyezésük a
valósággal, ténylegesen élő vagy egykor élt személyekkel – eltekintve a
szatirikus célzatú részletektől – csupán a véletlen műve.

Fordította:
OSZLÁNSZKY ZSOLT

ISBN – kötött változat: 978-963-497-563-2

ISBN – kartonált változat: 978-963-497-558-8

Lektor: Kósa Éva

Szaklektor: Uray Márton, Pusztai Dániel
Szerkesztő: Géczi Zoltán
Tördelőszerkesztő. Szvoboda Gabriella, KARAKTERTAX Bt.
Színre bontás: A-Színvonal 2000 Kft.
Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Nyomta és kötötte: Generál Nyomda Kft.

Felelős vezető: Hunya Ágnes
 John Byrne-nek,
Dave Cockrumnak és kiváltképpen Chrisnek,
aki mindig a csillagok felé törekedett.
 PROLÓGUS

AZ ŰRREPÜLŐ éles sivítással, folyamatosan gyorsulva száguldott át a

légkör felső rétegein. A hőpajzsok lassan kezdtek deformálódni, aztán éles
pendüléssel leváltak, és darabokra hasadva, lángolva hulltak vissza a Föld
gravitációs kútjába. Az űrsikló pedig nyílegyenesen a felé a napkitörés felé
száguldott, melyhez foghatót az elmúlt száz évben senki sem regisztrált.
A pilótafülkében egy magas, karcsú, vörös hajú nő kapaszkodott
kétségbeesetten a széke karfájába, s próbálta kizárni a tudatából az ördögi
mantraként ismétlődő gondolatot:
Ezek életed utolsó percei!
Jean Grey megrázta a fejét, és megpróbált összpontosítani. A tekintete
villámgyorsan végigsöpört az irányítópult tíz monitorán, ismét ellenőrizte a
rádiót, de statikus zörejen kívül semmit sem fogott. Nagyon úgy festett, hogy
a napkitörés máris tönkretette az űrsikló rendszereit – a monitorok közül is
csupán egy üzemelt, amin a napkitörés adatai sorjáztak –, s a gép vakon és
süketen repült tovább.
Jean nagyot nyelt, és kipillantott a pilótafülke ablakán. Vörös és
narancssárga, vadul lüktető fények, fehérre sápadó, sárga izzás… az
univerzumot formáló legősibb erők egyike.
Aztán egy villanással ez a képernyő is kihunyt, s a fülke félhomályba
burkolózott.
 A fiatal nő ismét megpróbálkozott az irányítópulttal, de a gépek
továbbra sem engedelmeskedtek az akaratának.
Valójában azt sem tudom, hogy mit művelek. A sikló lassan darabokra
esik szét, és én még csak azt sem látom, merre is tartunk!
Hátradőlt, lehunyta a szemét, és az űrsikló hátsó utasterében
várakozókra gondolt. A csapattársai és barátai, a számára legkedvesebb
emberek az egész világon. Az elméje csápjaival egyiket a másik után érintette
meg.
Árnyék. Vihar. A keserűséggel csordultig telt Rozsomák. Az űrsiklót
tervező briliáns tudós, dr. Peter Corbeau. Az X-Men alapítója, Charles
Xavier professzor.
És Küklopsz. Más néven Scott Summers. A férfi, akibe szerelmes volt.
Az űrsikló megremegett, és Jean visszavonulót fújt. Pillanatnyilag nem
tudott Scott fájdalmával és rettegésével foglalkozni.
Aztán, ahogy egy pillanatra lankadt a koncentrációja, egy emlékkép
szivárgott elő a tudatalattijából. Ahogy ő és Scott kézen fogva andalogtak egy
New York-i sétányon. Ősz volt, a vörösbe és sárgába forduló falevelek már
elkezdtek hullani. Vörös és sárga. Mint a Nap örök tüze.
Ezek életed utolsó percei!
Hangos reccsenés rántotta vissza a jelenbe, aztán a sikló megvonaglott
kínjában, s Jean úgy érezte, mintha valami felfoghatatlan erő préselné az
ülésbe. Egyik mutánsképessége, a telekinézis segítségével azonnal
csökkentette a rá nehezedő nyomást, s végül sikerült ismét levegőt vennie.
Az egyik monitor tartalék üzemmódba kapcsolt, s a képernyőn öles
betűkkel a következő üzenet jelent meg:

ELSŐ FUTÓMŰ – MEGHIBÁSODÁS

Én… én nem vagyok pilóta! Nem vagyok képes irányítani ezt a gépet!
Én nem tudom…
Aztán vasmarokkal fogta rövid pórázra az elszabadulni készülő pánikot.
De igen! Hála dr. Corbeau-nak.
 Bár a tudás és az emlékek, melyek most eligazították, nem a sajátjai
voltak, mégis úgy használta őket. Remegő kézzel nyúlt egy kapcsoló után,
állított rajta egy keveset, és ügyelt rá, hogy csak a szükséges mennyiségű
tolóerőt használja. Kösz, doki!

***

Egy órával korábban

– A TŰZ már majdnem elérte a hipergolikus üzemanyagtartályokat, dr.

Corbeau! Nincs sok időnk!
– Épp ellenkezőleg, Küklopsz – rázta meg a fejét a tudós. – A világ
minden ideje a rendelkezésünkre áll.
Jean szótlanul figyelte őket. Scott Summers – Küklopsz – a pilótaülés
mellett állt, s a szék háttámláját markolta. Kék-sárga egyenruhája cafatokban
lógott, a bőrét korom csíkozta, s egyedül a rubinkvarc vizora – mely a
szemeiből előtörő gyilkos energiasugarakat volt hivatott megfékezni – volt
sértetlen.
Corbeau lassan hátrafordult a székkel, és komoran Scottra mosolygott.
A briliáns és különc tudós egy privát űrsiklótársaságot hozott létre, s annyira
hitt a vállalkozása sikerében, hogy ez még most, a halál torkában is segített
megőrizni a hidegvérét. Azt, hogy azért ő sem teljesen nyugodt, egyedül a
keze remegése árulta el, amit azzal próbált leplezni, hogy újra meg újra sűrű
hajába túrt.
– Nem megyünk sehová! – intett az űrsikló konzoljai felé. – A fedélzeti
számítógépek ropogósra sültek az Őrszemek támadása során, márpedig ezek
nélkül ez a madárka bizony nem repül!
– Van valami hír Viharról és Loganről? – fordult Küklopsz Árnyékhoz.
A karcsú, kék bőrű mutáns idegesen csóválta hegyes farkát, miközben a
rövid hatósugarú kommunikátort bűvölte.
– Megtalálták a professzort – mondta erős német akcentussal. – Már
úton vannak.
 Scott biccentett, aztán egy pillanatra halványan Jeanre mosolygott.
Egyikük sem figyel rám – gondolta a lány. – Még Scott is alig. És
magától értetődőnek tekinti, hogy akárhogy is dönt, követni fogom az
utasításait. Bár… végül is miért ne tenném? Mindig is így volt. Ő döntött,
én követtem.
Ez azonban most valahogy nem nyugtatta meg. Este táncolni indult egy
klubba, s még mindig azt a drága, fekete koktélruhát viselte, ami akkor volt
rajta, mikor az Őrszemek lecsaptak rá.
Küklopsz közben a másodpilóta székébe telepedett.
– És mi lenne, ha manuális irányítással próbálkoznánk? – vetette föl,
mire Corbeau mosolya csúf grimasszá torzult.
– Ha nem vette volna észre, barátom, az űrállomást körülöttünk épp
elemészti a tűz, nincsenek űrruháink… és azt kell mondjam, jelenleg ez a
legkisebb problémánk.
– A napkitörés! – szisszent föl Árnyék.
– A napkitörés – bólintott Corbeau ünnepélyesen, és színpadiasan
széttárta a karjait. – A legerősebb kitörés 1859 óta, ami épp most éri el a
Földet. A fedélzeti számítógép feladata lett volna, hogy átnavigáljon rajta
bennünket, míg mi a megfelelően védett utastér biztonságát élvezzük.
– Csakhogy a fedélzeti számítógépnek annyi – komorodott el Küklopsz.
– Pontosan – túrt ismét a hajába Corbeau. – A jó hír viszont, hogy én
hátrakötött kézzel is le tudok szállni az űrsiklóval, úgy, hogy közben épp egy
új céget alapítok. Hmm… Sőt ha jobban belegondolok, lehet, hogy ez után a
kis fiaskó után jobb is lesz, ha új céget alapítok. Amihez, mondjuk, nem
ártana némi kezdőtőke, de aztán…
– Doktor!
– Igen, hogyne. – Corbeau úgy nézett a Küklopsz mellett álló Árnyékra,
mintha most látná először. – Szóval csak azt akartam kihozni az egészből,
hogy más körülmények közt akár vakon is elvezetném a siklót, de úgy, hogy
egy sohasem látott erejű napkitörés közben itt üljek védtelenül az
utastérben… Ha legalább mutáns képességeim lennének! Mondjuk,
Rozsomák talán…
 Csikorgó hang hallatszott, aztán az állomás ismét megremegett, s
rohamosan emelkedni kezdett a hőmérséklet. Nagyon úgy festett, hogy az
egész hely perceken belül darabokra hullik.
– Bár az is igaz, hogy nagy mennyiségű, töltéssel rendelkező részecske
elméletileg okozhat bizonyos szintű mutációt az emberi DNS-ben – folytatta a
kutató tűnődve. – Az sem kizárt, hogy anno épp egy hasonló napkitörés
indította be azokat a folyamatokat, melyek során a homo superior is
megjelent…
Aztán a többiek pillantását látva egy legyintéssel elintézte a dolgot.
– Végül is mindegy, nem érdekes. A lényeg, hogy sajnos egyikünk sem
tudja, hogyan is kell elvezetni egy űrsiklót. Szükségünk lenne egy pilótára,
aki amellett, hogy irányítja ezt a szépséget, még a sugárzást is képes túlélni,
és erre egyikünk sem képes.
– Én igen – mondta Jean csöndesen.
Egyszerre fordultak feléje – Corbeau fintorogva, Küklopsz pedig
dacosan összeszorított szájjal, s mint általában, most is a vizora mögé rejtette
a valódi érzéseit és gondolatait.
– Fräulein – csóválta meg a fejét Árnyék. – Tudod, hogy szeretlek,
becsüllek és nagyra tartalak, de mióta vagy te képzett űrhajós?
– Mostantól – felelte a lány, azzal felállt, és előrenyújtott kézzel sétált
oda a zavartan feszengő Corbeau-hoz. – Telepata vagyok, doktor, így hozzá
tudok férni minden, a repüléssel kapcsolatos emlékéhez és tudásához. Azt
nem ígérem, hogy az út zökkenőmentes lesz, de egy darabban viszem le a
gépet!
A rendszerint higgadt és kimért tudós tekintetében most félelem
tükröződött, de végül apró biccentéssel jelezte, hogy beleegyezik.
Amikor a lány megérintette Corbeau homlokát, emlékek és gondolatok
áradata zúdult rá.
Látta, ahogy Küklopsz és Árnyék fölkeresi a tudóst annak houstoni
irodájában, és azzal a kéréssel fordulnak hozzá, hogy segítsen nekik
megmenteni elrabolt csapattársaikat.
Látta, ahogy űrsiklón jönnek erre a kiürített S.H.I.E.L.D. állomásra, ahol
őt, Vihart, Rozsomákot és Xavier professzort tartották fogva.
 Látta az Őrszemekkel vívott csatát, és azt is, ahogy a füstös folyosókon
át a hangár felé menekülnek, ahol az űrsikló állt.
Újabb – ezúttal gyermekkori – emlékek merültek föl Corbeau tudata
mélyéről. Az édesanyjáról, aki feltétel nélkül szerette, és az apjáról, aki
sohasem volt elégedett vele.
Emlékek valamivel későbbről. Ő is átérezte azt a jóleső, izgatott
borzongást, amikor a tudós megalapította az első cégét, ami teljesen
átformálta a műholdas kommunikációt. A mind keserűbb csalódást, ahogy a
második, majd a harmadik házassága is zátonyra futott, amit a rakétakutatás
terén elért eredményei sem tudtak kellőképp ellensúlyozni.
Volt idő, amikor ennyi információ ilyen rövid idő alatt maga alá temette
volna Jeant, azonban az elmúlt évek során sikerült elsajátítania Xavier
professzortól – aki maga is elképesztő erejű telepata volt – azokat a
technikákat, melyek segítségével megóvhatta a saját tudatát, és
megzabolázhatta a megszondázott elméből áradó emlékeket és gondolatokat.
A sok ezer órányi gyakorlás most végre meghozta a gyümölcsét, s pillanatok
alatt átlátta az információk és benyomások özönét.
Corbeau elbűvölő, ugyanakkor arrogáns egyéniség volt, aki megszokta,
hogy a dolgok mindig az ő akarata szerint történjenek. Nem az a fajta férfi,
akivel szívesen került volna közelebbi ismeretségbe, s már attól
kényelmetlenül érezte magát, hogy ilyen kendőzetlenül látta a tudós valódi
énjét.
Aztán a Xaviertől tanult módszerek segítségével félresöpörte az efféle
gondolatokat, és máris nekilátott célirányosan átvizsgálni Corbeau elméjét,
minden olyan ismeretet, emléket és tapasztalatot magába fogadva, melyek
segíthetnek elvezetni egy űrsiklót.
Számára ez még a gondolat sebességével is eltartott egy darabig, de a
kívülállók számára az egész nem volt több néhány hosszú másodpercnél.
– Kész – nézett föl végül.
Corbeau azonban nem viszonozta a mosolyát, s a tekintetében továbbra
is ott bujkált a félelem.
– Nem tudtam… – mondta rekedten, s az arrogancia mintha teljesen
kilúgozódott volna belőle. – Nem tudtam, hogy ön micsoda is valójában.
 A férfi meghunyászkodása még az elméjében való kutakodásnál is
jobban megrázta Jeant. Megborzongott, aztán ahogy megfordult, hogy
elinduljon a pilótafülkébe, Küklopsz izmos alakja állta el az utat előtte. A
férfi szemeit vérvörös rubinkvarc lencse takarta, de a keskeny vonallá préselt
száján így is jól látszott, milyen dühös.
– Nem engedem, hogy megtedd!

***

Most

NEM fog menni!

Küklopsz gondolatai tüzes nyilakként hatoltak át az utastér pajzsain és
falain, s árasztották el pánikkal, keserűséggel és haraggal Jean elméjét. A
lány megrázta a fejét, és igyekezett kisöpörni magából a Scottból áradó
benyomásokat.
Nincs most erre időm!
Itt és most csupán egy dolog számított: hogy épen, egy darabban tudja
levinni a siklót és utasait.
A monitorok még mindig üres szemgödrökként ásítottak, a pilótafülke
mennyezetébe épített apró LCD-kijelző azonban továbbra is működött.
Corbeau emlékei segítségével Jean pillanatok alatt azonosította és értelmezte
az apró képernyőn futó számsorokat, és máris tisztában volt vele, hogy
magassággal és nyomással kapcsolatos adatokat lát. A külső szenzorok java
azonban sajnos továbbra sem működött, így a kevéske beérkező adat is
foghíjas és megbízhatatlan volt.
Ugyanakkor…
Most már ő is tudta, hogy Corbeau-nak egyszer sikerült újraindítania
egy hibás szenzormodult a rendszeren keresztül küldött elektromos
impulzussal. Egy hosszú másodpercig a mennyezeti LCD-kijelző melletti
kapcsolókat tanulmányozta, aztán egyiket a másik után kezdte átállítani.
 Gyors, mechanikus munka volt, amit ugyan az ő keze végzett, azonban a
miként és a hogyan nem az ő elméjéből származott.
Miközben az ujjai tették a dolgukat, a gondolatai már ismét a körül az
őszi séta körüljártak. Ő és Scott, az őszi levelekkel teli sétányon…
Szeretem az őszt – mondta Scottnak, és finoman megérintette párja
arcát. Scott most nem vizort, hanem rubinkvarc szemüveget viselt, ami
azonban ugyanúgy elrejtette a tekintetét. Ő is mondott valamit… Valami
nyugtalanítót, amit Jean most nem tudott felidézni.
A sikló megdőlt, s a lány a pilótafülke falának tántorodott. Megpróbált
megkapaszkodni valamiben, hogy el ne essen, s közben az egyik panelt
rögzítő csavar felsértette a kézfejét.
Távoli, tompa reccsenés hallatszott – valószínűleg most vált le a
következő hőpajzs és a sikló még mindig süketen és vakon száguldott tovább.
Jeanről már ömlött a víz – a pilótafülkében lehetett vagy ötven fok –, de
tudta, hogy momentán a hőség a legkisebb problémája. A napkitörés
fölfoghatatlan mennyiségű és fajtájú sugárzásban fürösztötte a siklót, melyek
mindegyikét még az ő telekinetikus pajzsa sem tudta kiszűrni. Máris viszketett
a bőre, émelygett, s úgy érezte, menten szétrobban a szíve.
Mit is mondott Corbeau még az űrállomáson?
Nagy mennyiségű, töltéssel rendelkező részecske elméletileg okozhat
bizonyos szintű mutációt az emberi DNS-ben.
Lehet, hogy most pont ezt tapasztalja? Hogy ez a vihar átírja a genetikai
kódját?
A tekintete a vérző kézfejére tévedt.
Ezek életed utolsó percei.
Megint ugyanaz a hang.
Eddig úgy gondolta, hogy csak a pánik szülte, de egyre inkább az volt az
érzése, hogy mégsem. Hogy ezek valaki vagy valami más szavai.
Lehet, hogy a sugárzás mellékhatása? Lehet, hogy hallucinálok?
Vagy az is lehet, hogy valami sokkal riasztóbb történik vele, és…
Nem. Meg fogsz halni.
Nem fogok meghalni! Élni fogok! Meg fogom menteni a többieket!
Meg fogsz halni.
 Jean letépett egy darabot a fekete koktélruhájából, és a sebre
szorította.
Dicső pillanat lesz!
Mielőtt azonban bármilyen módon reagálhatott volna, a telepatikus
képessége mintha önálló életre kelt volna. Egyszerre érzékelte a sikló több
százezer áramkörét, ahogy lassan haldoklanak a gyilkos sugárzástól, az
űrrepülőn túl pedig rémisztő dicsfény lobbant az ultraibolya tartományban.
Odalent a Földön az emberek dühösen lökték félre a használhatatlanná
vált rádióikat és mobiltelefonjaikat, s elképedve emelték a tekintetüket a
sohasem látott fényekkel teli égre.
Ebből a távolságból persze egyikük sem fedezhette föl a vadul
bukdácsoló űrsiklót.
Az emberek már csak ilyenek. Semmit sem látnak. Ahhoz túl aprók.
Jelentéktelenek. Gyengék és védtelenek a kozmikus energia árapályában.
Mennyi erő… Micsoda hatalom!
Az édes méregként szétáradó gondolat akár az övé is lehetett volna,
ahogy a nyers, zabolázhatatlan erők orgiáját figyelte. Az erőkét, melyekből az
egész világegyetem felépült, s melyek összetartották a kozmoszt. Élet és
halál, öröm és fájdalom… mind ott lüktettek bennük.
És a csillagok… Milyen távoliak, és mégis alig karnyújtásnyira
vannak…
A vére szinte forrt, a sejtjei őrült tempóban formálódtak, s úgy érezte
magát, ahogy talán az idők hajnalán a Föld első, öntudatra ébredő
teremtményei érezhették.
Jean! Kérlek!
Megrázta a fejét, zavartan pislogott néhányat, aztán villámgyorsan
kivonta elméje csápjait és nyúlványait Scott elméjéből.
Összpontosíts! Itt vagy a pilótafülkében! Fókuszálj a vezérlőpultra!
Ismét a párja gondolatai hullámzottak végig az elméjén.
Jean, ne csináld!
Azonnal megszakította a kapcsolatot Scott tudatával.
Érezte őket. Mindahányukat. Ahogy ott ültek az utastérben. Logan. Vihar.
Árnyék. Corbeau. Az eszméletlen Xavier professzor. Scott. Akire most nem
figyelhetett. Mert ha csak egy pillanatig is rá összpontosítana, ha csak egy
villanásnyi ideig is hagyná, hogy a férfi, akit szeret, elterelje a figyelmét a
szomorúságával, fájdalmával, félelmével és ragaszkodásával, akkor
bizonyos, hogy megtörne a koncentrációja, és elveszítené a sikló fölötti
irányítást.
Meg fogsz halni.
Ezúttal nem vitatkozott. Most már ő is tudta.
Igen. Meg fogok halni. De azt nem hagyom, hogy ők is meghaljanak!
Reszkető kézzel törölte ki a szeméből az izzadtságot, aztán folytatta a
kapcsolók átállítását.

***

Egy órával korábban

– NEM engedem, hogy megtedd!

Jean szótlanul állt, s kerülte Scott pillantását. Árnyék és Corbeau
azonnal odébb húzódtak, hogy ők ketten, ha csak jelképesen is, négyszemközt
beszélhessenek.
Jean Scott mellett mindenki másnál nagyobb biztonságban érezte magát,
s az ő hamis gondolatokkal, hazugságokkal és ki nem mondott igazságokkal
teli zűrzavaros világegyetemében a barátja elméje olyan volt, akár a
nyugalom szigete. Jó volt ide betérni és megpihenni. Az elme, ami tele volt
támogatással és segítséggel.
Egész mostanáig.
És Jean legnagyobb megdöbbenésére Scott megragadta a vállánál fogva.
– Komolyan azt hiszed, hogy túlélhetsz egy ilyen példátlan erejű
napkitörést?!
Jean első reakciója az elképedés volt, aztán jött a harag és a dac.
– Majd a telekinetikus erőm megvéd – mondta hidegen.
– És mégis meddig? – kérdezte Scott dühösen. – Te is hallottad, mit
mondott Corbeau a sugárzásról!
 – Én nem vagyok mutáns, de szinte máris érzem, ahogy a sugárzás
nekilát átformálni a testem – motyogta a tudós a saját kézfejét bámulva. – De
persze lehet, hogy csak a hiúság beszél belőlem.
Jean nem is figyelt rá. Ő csak Scottot és a vállát markoló kezet bámulta
hideg dühvel, míg Küklopsz el nem engedte.
– Nézd… túl veszélyes! – próbált most másfajta hangot megütni a párja.
– Majd kitalálunk valami mást! És szeretném, ha ebben te is támogatnál!
– Én mindig támogatlak.
Valami mozdult a pilótafülke túloldalán, mire Árnyék és Scott azonnal
harcra készen pördültek meg.
– Nyugi, srácok, csak mi vagyunk azok!
Rozsomák nyomakodott be, vállán az eszméletlen X professzorral, a
nyomában pedig az űrállomás mind forróbb levegőjén lebegő Vihar.
– A tűz hamarosan ideér – mondta.
Logan meglepően finoman fektette a professzort a társalgóban álló kis
dohányzóasztalra, mire Árnyék és Küklopsz azonnal nekiláttak ellenőrizni az
állapotát.
– Logan, te mit mondasz, hogy van?
– Nem vagyok orvos, Summers – vonta meg a vállát Rozsomák. – De az
biztos, hogy az Őrszemek csúnyán ellátták a baját.
Jean az elméje csápjaival nyúlt ki a professzor felé, és lassú, de
egyenletes agyműködést tapasztalt.
– Rendbe jön majd – jelentette ki.
– Az Őrszemek? – kérdezte Scott.
– Elintéztük őket – villant meg Vihar szeme, s egy pillanatra elektromos
szikrák pattogtak az ujjai körül. – Felvillanyozó élményben volt részük…
– A tűzzel viszont nem nagyon tudtunk mit kezdeni – dörmögte Logan. –
Úgyhogy javasolnám a mihamarabbi indulást, mielőtt ropogósra sülünk.
– Nos… Ezt épp az előbb vitattuk meg – húzta el a száját Corbeau.
– Logan, te vidd hátra a professzort! – utasította Rozsomákot Scott. –
Szíjazd be az egyik ülésbe, ha kell!
– Már mondtam, Summers! – húzta résnyire a szemét Rozsomák. – Nem
szeretem, ha valaki megpróbál parancsolgatni nekem!
 – Ezt inkább majd máskor beszéljük meg! – szegte föl az állát Küklopsz.
Logan sötéten elvigyorodott, és úgy feszítette meg az izmait, mint aki
mindjárt ráveti magát Scottra. Aztán egyszer csak fölkapta a fejét, s úgy
fintorodott el, mintha valami különösen visszataszító szagot érezne. Végül
szó nélkül a vállára vette Xavier ernyedt testét, és kisétált.
– Segítenél neki, Ororo? – fordult Küklopsz Viharhoz.
A sötét bőrű, hófehér hajú nő lebiggyesztette az ajkát, megigazította a
fejpántját, és nem Scotthoz, hanem Jeanhez intézte a kérdését:
– Mit terveztek?
– Menj csak nyugodtan! – mosolygott rá a vörös hajú lány. – Mi majd
kitalálunk valamit, míg te ügyelsz rá, hogy Rozsomák még véletlenül se
tegyen kárt a professzorban.
– Vagy nem annyira véletlenül – dünnyögte Vihar, de végül ennyiben
hagyta a dolgot.
Sajnálom, Ororo, jó barát vagy, de erre majd csak később fogunk
tudni visszatérni. Már, ha lesz még olyan, hogy később…
Mikor Vihar is kisétált, Árnyék féloldalas, gyanakvó pillantást vetett
Jeanre és Scottra, de végül csak visszaült Corbeau mellé, és fojtott hangon
kérdezett tőle valamit.
– Sajnálom! – mondta Scott, és átölelte Jeant.
A lány nem tiltakozott, egyszerűen csak tűrte lehajtott fejjel. Aztán Scott
finoman megfogta az állát, és addig emelte a fejét, hogy a pillantásuk
találkozzon. És akkor elmosolyodott.
Ettől a mosolytól Jean mindig elolvadt, és az ilyen pillanatokban úgy
érezte, bármi lehetséges.
– Mi lenne, ha összeütnénk egy tervet? – kérdezte Scott.
– Itt a tervem!
A telepatikus csapás egy szempillantás alatt rövidre zárta a férfi agyát,
és ha Jean nem kapja el, azon nyomban eszméletlenül vágódik végig a
padlón.
Milyen könnyű elbánni az olyanokkal, akik bíznak bennünk! Akik
beengednek bennünket az elméjükbe és az életükbe, anélkül, hogy csapdát
vagy támadást gyanítva védekezni próbálnának…
 Csak abban bízhatott, hogy Scott majd megérti, és megbocsát.
A következő pillanatban Árnyék teleportált oda halk pukkanás és
kénkőszag kíséretében, de mielőtt bármit kérdezhetett volna, Jean az
eszméletlen Scott felé biccentett.
– Vidd őt és Corbeau-t is hátra, aztán mind zárkózzatok be az utastérbe,
és készüljetek a felszállásra!
– Biztos vagy benne, hogy képes leszel túlélni? – kérdezte Árnyék
komoran.
– Egy darabban teszem le a siklót!
A kék bőrű mutáns elfintorodott, aztán gyorsan átkarolta eszméletlen
vezérüket, és elteleportált vele.
– Ön is menjen, doktor! – bólintott Jean Corbeau felé. – És
gondoskodjon róla, hogy az utastér létfenntartó rendszere hibátlanul
működjön! Rázós útnak nézünk elébe.
Corbeau-n látszott, hogy legszívesebben tiltakozna, de a nőre pillantva
ismét visszaköltözött a tekintetébe a félelem. Gyorsan föltápászkodott a
székéből, és már ment is.
Jean Grey egyedül maradt.
Nem volt itt rajta kívül más, csak a félelem és a kötelességtudás… és
még valami.
Olyasfajta bizonyosság, melyhez hasonlót eddig még nem érzett. Belső
erő, magabiztosság, a tudat, hogy úgyis sikerülni fog…
És ez az érzés abban a pillanatban vett rajta erőt, amikor elkábította
Scottot.
Nagyot sóhajtott, aztán lassan leereszkedett a pilóta székébe, és elkezdte
életre bűvölni a hajtóműveket.

***
Most

MIKÖZBEN az űrsikló meredek szögben száguldott lefelé, Jean dühösen

szitkozódva próbált visszamászni az ülésébe. Épp a hevedereket próbálta
bekapcsolni, amikor egy újabb adag kemény sugárzás érte a testét, és
felsikoltott.
Azonnal kétrét görnyedt, és a kinetikus pajzsa mögé húzódott. A
fájdalom szinte azonnal csökkent, ahogy a mutáns képessége elkezdte
megszűrni a sugárzást, de teljesen még ez sem volt képes kirekeszteni. Érezte,
ahogy átjárja minden porcikáját, s próbálja a maga képére formálni a DNS-
ét. Ostoba!
Egy pillanatra elvesztette az önkontrollt, s a pajzs rögvest gyengülni
kezdett.
Még egy ilyen, és…
És legfeljebb egy kicsivel hamarabb hal meg. Bár lehet, hogy épp ez a
kis idő hiányozna, hogy befejezhesse a vállalt feladatát, és akkor…
Jean!
A lány megrándult.
Scott?!
Ez a „hang” azonban – egy tanult telepata erős, nyugodt gondolatai –
jóval erősebb és élesebb volt, mint Scotté. Professzor?
Sajnálom, gyermekem – érkezett a válasz olyan tisztán, mintha a másik
alig néhány lépésnyire, nem pedig a létfenntartó rendszer pajzsai mögött ült
volna. – Nekem kellett volna…
Feláldoznia magát?
Nos…
Hiába próbáltam újraindítani a szenzorokat, úgyhogy most vakon
repülök, professzor úr. És nem tudom, így vajon képes leszek-e letenni a
gépet.
Figyelj rám, Jean! Te vagy a Föld legerősebb telepatája!
Csak ön után! A legerősebb.
És minden szükséges információval rendelkezel.
 A lány lehunyta a szemét, és próbált felidézni minden magába olvasztott
információt. Corbeau emlékei felfoghatatlan mennyiségű adattal voltak tele,
így nem volt könnyű dolga. És most sajnos nem volt elég ideje, hogy ezt
mind…
Emlékezz a meditációs gyakorlatainkra, Jean! Használd őket!
Túl meleg van idebent… ég az arcom… a gyomrom…
JEAN!
A professzor gondolatai most egy csalódott tanáré voltak – hidegek,
metszőek, keserűek –, melyhez hasonlót Xaviertől eddig alig néhány
alkalommal tapasztalt. Még gyermekkorában, amikor megengedte magának
azt a luxust, hogy az önsajnálat a tanulmányai rovására menjen.
Értsd meg, nincs más, aki megtehetné helyetted! Ha lenne…
A lány üres tekintettel meredt a vak képernyőkre.
Értem. Készülj, mert hamarosan itt az idő!
Jean úgy ragadta meg az irányítókart, mint a fuldokló az utolsó
szalmaszálat.
Lélegezz!
Xavier első leckéje, miszerint egy telepata számára a legfontosabb az
önuralom, mindmáig elkísérte a lányt.
Az önuralom. A kontroll. Az, hogy minden pillanatban ő irányítsa a saját
gondolatait.
Mindent megtanítottam neked, amit lehetett. Most már rajtad áll,
hogyan használod!
Jean elméjébe távoli fájdalom visszfényei világítottak be egy pillanatra.
Úgy festett, a professzor sérülései súlyosabbak, mint gondolta.
Semmiség! És Jean… tényleg nagyon sajnálom.
Azzal Xavier megszüntette a kettejük közt feszülő mentális köteléket.
Jeant egy pillanatra ismét torkon ragadta a magány, s minden erejével a
légzésre összpontosított. Egyszerű izommozgás, ami, ha csak néhány
pillanatra is, képes lehet elterelni a figyelmét az összetettebb problémákról.
Beszív… kifúj… beszív… nincs sugárzás… nincs zuhanás… beszív…
kifúj…
 Ismét Scottot látta, ahogy ott áll mellette az őszi színekbe öltözött fák
alatt.
Szeretem az őszt.
Scott elmosolyodott, s Jean végre a szavaira is képes volt
visszaemlékezni.
Ez az elmúlás kezdete.
Akkor jót nevetett ezen. Az ő melankolikus és örökké komoly barátja!
Scott Summers, az érzékeny, finom lelkű ember, aki bizonyosan boldogabb
lett volna emberfölötti képességek nélkül. És mégis beleegyezett, hogy ő
vezeti az X-Ment, mert valakinek a vezéri posztot is be kellett tölteni, s mert
ő volt rá a legalkalmasabb. És azóta minden egyes döntéséért súlyos árat
fizetett, s minden vereséggel ő is meghalt egy kicsit.
Mint most.
Furcsa, csiklandós érzés kúszott végig Jean bőrén, s ahogy lepillantott, a
lélegzete is elakadt.
A bőre bizarr színekben játszott – penészzöld, neonkék, mélybíbor –, s
alatta viaszként olvadozott a húsa. Érezte, hogy most már a pajzsa sem képes
feltartóztatni a sugárzást, ami akadálytalanul hatolt át a testén, sejtfalakat
roncsolva szét, izomrostokat torzítva el, csontokat csavarva új formába.
A tenyerén felhasadt a bőr, s a sebből szárnyforma, vörös lángnyelv
bukkant elő – s hunyt ki szinte azon nyomban. Mi ez? Mi történik velem?!
Készülj, mert hamarosan itt az idő!
A professzor szavai voltak.
S mivel mást nem tehetett, várt.

***

Egy órával korábban

A FELSZÁLLÁS előtt Jean rohamtempóban ellenőrizte a rendszereket, s fél

füllel már a hajtóművek még egyenetlen, de egyre erősödő dübörgését
figyelte.
 Még pár perc, és indulhatnak is!
A távirányítású manipulátorkarok ugyan nem működtek, de ez nem
különösebben aggasztotta. Kikászálódott a székből, és a kamerákon is
lefuttatott egy gyorsdiagnosztikát. Az orrba szerelt kamera kicsit
elmozdulhatott, mert ferdeszögben álló képet mutatott a hangárkapuról. És
azon túl… szinte ide érezte az állomást fölfaló lángok szörnyű hőjét.
– Mit csinálsz, Jeannie?
Rozsomák állt mögötte görnyedten, s mint mindig, most is harcra készen.
A szemeit a maszkja fehér lencséi takarták, így nehéz lett volna bármit is
kiolvasni belőlük.
– Megleptél – motyogta a lány zavartan.
– Ez most először sikerült. Nem könnyű rést találni a pajzsodon…
Jean elfintorodott. A szokásos, illetlen kétértelműségtől eltekintve
Logannek igaza volt. A telepatákat hírhedten nehéz volt meglepni.
– Mással voltam elfoglalva – sóhajtott föl. – Egyébként pedig szóltam
Corbeau-nak, hogy zárja le az utasteret, szóval nem is értem…
– Nekem pedig beépített álkulcsom van – mozgatta meg az ujjait komor
mosollyal Rozsomák.
Valóban nem sok minden akadt, amit az alkarjába épített adamantium
pengék ne vágtak volna át.
– Mit akarsz, Logan?
– Azt akarom, hogy menj vissza szépen az utastérbe, és hagyd, hogy én
vezessek!
Jean válasz helyett továbbra is a monitorokat és kijelzőket figyelte.
Üzemanyagszint hetven százalékon…
– Nem viccelek, kislány. Az öngyógyító képességem a sugárzással is
meg fog birkózni, te viszont…
– Nincs most időnk erre, Logan!
– És mi lesz a kis barátoddal? – húzta gonosz mosolyra a száját
Rozsomák. – Ha nem vagy mellette, végig fogja rinyálni az utat, és nekem
már attól megfájdul a fejem, ha csak elképzelem!
Jean a rájuk leső tragikus vég ellenére is elnevette magát. Rozsomákot,
aki csak nemrégiben csatlakozott az X-Menhez, még nem ismerte igazán jól,
de az már ennyi idő alatt is nyilvánvalóvá vált mindannyiuk számára, hogy a
kemény, nyers modorú kanadai nem igazán állhatja, ha parancsokat
osztogatnak neki. Még akkor sem, ha az adamantium karmait és csontjait
állítólag a katonaságnál kapta.
És az is mindenki számára egyértelmű volt – annak ellenére, hogy a
lánytól semmiféle biztatást nem kapott –, hogy nagyon tetszik neki Jean. Pedig
akár kaphatott is volna, mert Jeannek nagyon is tetszett a karcos modorú
északi.
Micsoda elcsépelt közhely! A lány, akinek stabil, rendes, megbízható
barátja van, egy rosszfiúhoz vonzódik!
– A kinetikus erőm majd megóv – mondta, de a szavaiból minden
magabiztosság hiányzott.
– Előtted még számos év áll – lépett közelebb Logan, és egyszerűen
elállta a pilótaszékhez vezető utat. – Én viszont már eleget éltem.
– Olyan, mintha ezer éve élnék – suttogta a lány, mire Rozsomák csak a
fejét ingatta. – Nézd, Logan, én el tudom vezetni ezt a gépet, te viszont nem!
És most csak ez számít.
Megpróbált mosolyogni, de a könnyek túlságosan csípték a szemét.
– Nincs más lehetőségünk.
A hajtóművek most már egyenletes erővel morajlottak, s a műszerfalon
felvillanó fények jelezték, hogy lassan minden rendszer indulásra kész.
– Hidd el, nem ez a te utad, kislány! – feszült meg Logan állkapcsa.
Ugyanaz a düh van benne, mint Scottban. Nem értik. Egyikük sem érti.
Soha nem is fogják.
Közvetlenül Logan elé állt, és mélyen a szemébe nézett.
– Igazad van, ezt nem nekem kellene csinálnom – bólintott. – De ha
követem a parancsot, jó kislányként engedelmeskedem, és hagyom, hogy más
vezesse a gépet, akkor mind meghalunk!
Logan állta a tekintetét, aztán a pillantása a hangárkaput mutató
képernyőre vándorolt, ami mögött már az egész állomás lángokban állt. Még
egy perc, és a tűz az űrkompot is eléri.
– Megállíthatnálak – mondta Logan halkan, fenyegető hangon.
Most Jean volt az, aki rezzenéstelen arccal állta a tekintetét.
 Aztán egyszerre vagy tíz rendszer hangjelzése tudatta:

A SIKLÓ MENETKÉSZ

Mire Jean visszafordult, Logan már nem volt a kabinban.

A lány reszketve ült le a pilótafülkébe. Rozsomák kiszámíthatatlan alak
volt, talán a legveszélyesebb mutáns, akit az X-Men valaha is beszervezett,
és nem túlzott, mikor azt mondta, ha akarná, megállíthatná őt. Mert bármilyen
elképesztő erőknek is parancsolt Jean, ha Logan úgy döntött, hogy harcol,
nem sokan voltak, akik képesek lettek volna legyőzni – és Jean Grey nem
tartozott közéjük.
Logan gyilkos volt, a lány elszántsága előtt azonban még ő is fejet
hajtott.
Egy pillanatra lehunyta a szemét, és a két férfira gondolt, akik
egyformán szerették. Azaz… mégsem. Az egyikük mindenáron jobb embert
akart faragni belőle, amiért végtelenül hálás volt neki, míg a másik olyannak
szerette, amilyen volt, s bár igazából sohasem volt köztük semmi, mégis
majd' belepusztult, hogy a nőt, akit szeret, hagynia kell meghalni.
Scott túl fogja élni az elvesztésemet. Lehet, hogy évekbe telik majd,
míg sikerül földolgoznia, de végül továbblép majd.
Logan viszont…
Jean el sem tudta képzelni a férfi reakcióját.
Aztán bekapcsolt a tűzjelző – a lángok elérték a hajótestet –, a lány
megrázta a fejét, és aktiválta a hajtóműveket.

***

Most

A LÁNGOK egyszer csak eltűntek. Mintha kihunytak volna. Egyik rendszer a

másik után indult újra, életre keltek a képernyők, s a kommunikációs rendszer
egyszerre mintha száz üzenetet fogott volna.
 – …tér éppen vissza…
– …Egyes Torony, hallanak…
– …vészhelyzeti hírközlő ismét működőképes, és…
Jean megpróbálta kisöpörni a fejéből az összes olyan gondolatot, ami
akár csak egy pillanatra is elterelhette a figyelmét. A tűz kihunyt, a levegő
hűvösebbnek tűnt, a sugárzás azonban továbbra is ott izzott és fortyogott a
teste mélyén.
– …napkitörés intenzitása csökken…
– …minden csatornát meg kell próbálni szabaddá…
A telekinetikus képességei segítségével egyetlen gondolati parancsára
elhallgatott a hírközlő. Aztán próbaképp megérintette az irányítókarokat, mire
újabb monitor kapcsolt be.

IRÁNYÍTÓRENDSZER-ÚJRAINDÍTÁS

Hamarosan itt az idő.

Végül a központi képernyő is kivilágosodott, de a lelki szemei előtt csak
a sárgába és rozsdavörösbe öltözött fákat látta. Száz meg száz fát, egyenesen
a sikló útjában.
Ez az elmúlás kezdete. Mikor a dolgok meghalnak.

HAJTÓMŰVEK ÚJRAINDÍTVA

Vadul maga felé húzta az irányítókarokat, mire a komp megugrott, és

Jeant az ülésbe préselte a gyorsulási erő. A központi képernyőn tiszta kék
eget látott, mire túláradó örömmel felsikoltott.
Corbeau emlékei segítségével azt is tudta, hogyan hívja elő a GPS-
térképet. Az ott a Rockaway Community Park… Jamaica Bay… Long Island,
Brooklyn, Queens…
New York!
És az öböl túloldalán…
 VESZÉLY!
HAJTÓMŰLEÁLLÁS!
VESZÉLY!

A hajótest megremegett, aztán egy darab kőként kezdett zuhanni. Jean

úgy érezte, a gyomra menten kiszakad, de hiába rángatta az irányítókarokat, a
gép nem reagált.
És ekkor tért vissza a hang – ősi, száraz, akár a pergamen zörgése vagy
a lángok ropogása –, ami az övé volt, s mégsem teljesen az övé.
Ideje lesz meghalni.
Jean villámgyorsan sorra vette a Corbeau emlékeiből előbányászott
választási lehetőségeket. A hajtóművek nem működnek. Neki már nincs ideje,
a többieknek pedig még csak módja sem lenne katapultálni. Ha kinyitja a
fékezőernyőket, az ennyi idő alatt már nem sokat segít, és ha kiereszti a
kerekeket, azzal csak darabokra töri őket.
Nyugalom! – sisteregte a tudata mélyén a hang. – Minden rendben lesz.
Hallgass már! Hallgass! Elég! Eléééééég!
Egyetlen lehetősége maradt. Corbeau úgy tervezte a hajót, hogy
hajtóművek nélkül, siklórepülésben is lehessen használni. Valószínűleg csak
azért, hogy fölvághasson vele, az ő űrrepülője ilyesmire is képes.
De a hatalmas egója most akár meg is menthet bennünket.
Teljes hosszukban eresztette ki a szárnyakat, s a hajó szinte azonnal
lassulni kezdett. S bár még mindig zuhantak, de az irányításnak már legalább
egy részét sikerült visszaszereznie.
Most már csak egy olyan hely kellene, ahová le tudom tenni a gépet!
A JFK reptér felé vette az irányt, s közben minden erejét megfeszítve
küzdött a géppel. Magas, sötét épületek maradtak el mögöttük, s mind
közelebb értek az öböl kékje előtt nyújtózó, szürke leszállópályákhoz.
Egyetlen gondolati impulzussal visszakapcsolta a hírközlőt.
– …tartsa a jelenlegi útirányt, hogy…
– …hívja az ismeretlen…
– Vészhelyzet! – kiabálta a rádióba. – JFK, kényszerleszállást kell
végrehajtsak! Ürítsenek ki egy leszállópályát nekünk!
 – Azonosítatlan légi jármű, itt a JFK repülésirányítója beszél! Túl
alacsonyan halad! Ismétlem…
Az irányítótoronynak igaza volt, a magasságmérő alig 210 métert
mutatott. Egy leszállópályát sem lesz idejük kiüríteni, mielőtt odaér.
Jean a kinetikus pajzsával próbálta körülvenni a hajótestet, aztán nagy
levegőt vett, összeszorította a fogát, és emelni kezdte a siklót. A jármű vadul
rázkódva próbált mind feljebb és feljebb kapaszkodni, de még így is alig
valamivel kerülte el az irányítótornyot. Aztán lefelé fordította a gép orrát, a
kifutó felé, s ahogy a kerekek a betonhoz értek, egy pillanatra diadalmasan
elmosolyodott…
…aztán az ütközés ereje elroppantotta a gerincét.

***

A SIKLÓ hosszú, mély barázdát vájt a kifutóba, aztán végül az oldalára dőlt.
A sérült fémtest szikrákat szórt, ahogy tovább csúszott, le a betonról, rá a
szomszédos kifutótól elválasztó füves sávra.
Jean összetört teste egyetlen, hatalmas, lángoló fájdalomgóc volt. A
barátai, a szerelme, a tanára – mindannyiuk sikolyai ott visszhangoztak a
tudata mélyén, neki pedig már annyi ereje sem volt, hogy kirekessze őket az
elméjéből.
Ez a vég.
Nem – felelte egy másik hang, ami nem az övé volt. – Ez csak a kezdet.
Aztán Jean tudata egy pillanat alatt felrobbant. Képek árasztották el az
elméjét, táncoló lángokat és máglyaként elhamvadó világokat látott, s egy
fekete bőrbe öltözött, hófehér hajú, gyönyörű, kegyetlen nőt. És a leláncolt
Küklopszot, akinek vörös fémmaszk mögé rejtették az arcát. A férfi szája
hangtalan sikolyra nyílt.
A sikló még egyet rándult, aztán két leszakadt fémdarab hangos
reccsenéssel fúródott a leszállópálya betonjába. A hajtóművek egy pillanatra
felhördültek, aztán ismét elhallgattak, ahogy a sikló, átszakítva a
védőkorlátot, az öböl vizében landolt.
 Jean Grey azonban meg sem próbálta megakadályozni, hogy a jármű
elsüllyedjen.
Jean Grey már halott volt.

***

KÜKLOPSZ mocskos, sós tengervizet öklendezve tört a felszínre. Mielőtt

levegőt vehetett volna, egy bukóhullám terítette be, s neki minden erejére
szüksége volt, hogy a vízfelszínen tartsa magát.
A kavargó hullámok ellenére is látta, hogy a reptér fényárban úszik –
száz meg száz reflektor kereste őket, ezernyi vészhelyzeti jelzőfény
villódzott…
Szép kis felfordulást okoztak!
Körülötte ott tempózott a többi X-Men is – Logan, Vihar, Árnyék –,
Corbeau doktor és a kába Xavier professzor pedig mentőmellények
segítségével maradtak a felszínen.
Itt volt mindenki.
Majdnem mindenki.
– Vihar, Kurt! Ti vigyétek a professzort és Corbeau doktort biztonságba!
– Egy pillanat! – prüszkölt Vihar. – Azonnal, csak…
– Nem kell kapkodni! – vigyorodott el Corbeau. – A főiskolán az
olimpiai úszóválogatottal edzettem, úgyhogy… bírom még egy kicsit.
Hamarosan ott körözött fölöttük a New York-i rendőrség egyik
helikoptere, és Scott nagyon remélte, hogy Xavier gyorsan összeszedi magát
annyira, hogy törölje a rendőrök elméjéből a kosztümös mutánsok képét.
A tekintete azonban továbbra is az öböl vizét fürkészte, olyan elszántan,
mintha pusztán az akarata erejével képes lenne elővarázsolni Jeant.
Nagy levegőt vett, de mielőtt lemerülhetett volna, Rozsomák úszott oda
melléje.
– Lemegyek érte, Logan! És ne is próbáld megakadályozni, mert
esküszöm, hogy kicsinállak!
 – Eszem ágában sincs megakadályozni – morogta a kanadai. – Azért
jöttem, hogy segítsek.
Nem! Ő az én szerelmem! Az én felelősségem! Nekem kell
megmentenem!
De azt ő sem tagadhatta, hogy kettejük közül Rozsomák bírja tovább a
víz alatt. Neki több esélye lesz megmenteni Jeant.
Küklopsz kelletlenül bólintott.
Mielőtt azonban lemerülhettek volna, Rozsomák, akinek sokkal
kifinomultabbak voltak az érzékszervei, megdermedt. A víz forrni kezdett
körülöttük, és a kiválóan szigetelt egyenruhájuk ellenére is érezték, ahogy a
hőmérséklet rohamosan emelkedik.
Aztán a vízfelszín ezer meg ezer ragyogó, izzó cseppé robbant szét. A
tenger félelmetes erővel taszította kettejüket kétfelé, s a mélyből egy sugárzó
alak emelkedett ki.
Jean volt az.
A lány lehunyt szemmel, széttárt karokkal lebegett felettük, s ahogy
végül rájuk pillantott, az olyan volt, mintha egy uralkodó hordozná végig a
pillantását az alattvalóin.
– HALLJÁTOK SZAVAM, X-MEN! – A hangja félelmetesen csapott le
rájuk. – TÖBBÉ MÁR NEM AZ A NŐ VAGYOK, AKIT ISMERTETEK!
Jean testét másfajta öltözék fedte – ez nem az X-ek kékesfekete
kezeslábasa volt, hanem valami algazöld és aranyszínű derengés, ami szinte
szárnyakként hullámzott a szélben.
– MAGAM VAGYOK A TŰZ ÉS A TESTET ÖLTÖTT ÉLET!
Jean volt, és mégsem ő.
Mi lehet ez? Jean korábban sohasem mutatott fel ilyen szintű
telekinetikus erőt…
– MOST ÉS MINDÖRÖKKÉ… ÉN VAGYOK… A FŐNIX!
– Jean! – krákogta, s bár a hullámverés zaja elnyelte a hangját, a zöldbe
és aranyba öltözött nő mintha mégis meghallotta volna.
Az arcvonásai egy pillanatra ellágyultak, aztán félelem jelent meg a
tekintetében, a halántékára szorította a kezét, és felsikoltott.
– Jean!
 A lány egy pillanatig szinte lángolt, s a testéből izzó szárnyak sarjadtak,
mire a rendőrségi helikopter azonnal távolodni kezdett. Aztán a lángok
kihunytak, Jean szemei fennakadtak, s a lány a tengerbe zuhant.
Küklopsz ért oda hozzá elsőnek, s Logant is elhessegetve, egyedül
tartotta a lány fejét a víz fölött.
– Jean? – szólongatta. – Hallasz?
A lány azonban nem felelt.
– Lélegzik – morogta Logan. – Már az is valami.
Küklopsz nagyot nyelt, aztán az ég felé sandított. Vajon mikor meri
megkockáztatni a helikopter, hogy lejjebb ereszkedjen, és megpróbálja
kimenteni őket?
Megkésve ébredt csak rá, hogy időközben Xaviernek sikerült annyi erőt
összegyűjtenie, hogy az elméje hatalmával megváltoztassa mindazt, amit a
mentőalakulat tagjai láttak.
Amikor ezzel végzett, mindannyiuknak mentális üzenetet küldött.
Küklopsz azonban továbbra is az alattuk tátongó mélységet bámulta.
– Scott! – úszott melléje Vihar. – Gyere!
A fiatalember komoran bólintott, aztán az eszméletlen Jean fejét
továbbra is a vízfelszín fölött tartva indult a társai után.
Jean Grey. A nő, akit szeretett.
Akit élete végéig hűen és odaadón fog szeretni.
ELSŐ KÖNYV: ÉLETJELEK
 ELSŐ FEJEZET

Egy évvel később

KITTY PRYDE unatkozott.

Végigülte a matematika órát, ami olyan könnyű volt, hogy a tanár helyett
akár ő is megtarthatta volna. És a kedélyállapotán az sem sokat segített, hogy
a nála két évvel idősebbek is alig győztek körmölni, és látszott rajtuk, hogy
néha követni is alig bírják a magyarázatot.
Végül Kitty Pryde-nak még a feje is megfájdult a nagy unatkozásban.
Na, jó, lehet, hogy nem az unalomtól tört rá a migrén – ami az utóbbi
időben egyre gyakrabban vette elő –, de mire kicsöngettek, már küldte is az
sms-t a barátnőjének, Robinnak.

KELL EGY KIS FRISS LEVEGŐ!

Robin már a tetőn volt, úgyhogy Kitty kettesével szedte a lépcsőket,

hogy ő is mihamarabb fölérjen. Odafönt elég hűvös volt, és a farmert és
ujjatlan pólót viselő lány megborzongott az ősz leheletétől.
A magas, vékony Robin a kertbarát szakkör cserépbe kiültetett virágai
előtt állt, a korlátnak támaszkodva, és épp telefonált.
– Szasz, Cica! – intett oda neki, de a telefont egy pillanatig sem vette
volna el a fülétől.
– Szia, Madár! – somolygott Kitty, de ahogy becsukta maga mögött a
tetőre vezető ajtót, úgy érezte, mintha valaki két kézzel belemarkolt volna az
agyába, és egy műszaki hibás elektromotort próbált volna beleerőltetni a
koponyájába. A kíntól megvonaglott az arca, de lefogadta volna, hogy Robin
ebből semmit sem látott.
– Mi a fenének vannak az embernek szülei? – fújt dühösen, és a szemét
forgatta. – Kérlek, mondd azt, hogy még van értelmes élet ezen a bolygón, és
legalább a te szüleid nem akarják holmi logisztikai rémálommá változtatni a
karácsonyt!
– Hanuka – mondta Kitty. – Emlékszel?
– Hanuka – bólintott Robin, aztán megvető grimasszal vágta zsebre a
telefonját. – Ja, és új beadandót kell írjak Illinois állam kicseszett
történetéről! Őszintén, Cica, én azt hittem, hogy a középsuli nagy királyság
lesz, de eddig ez az egész tök nagy szívás! Pedig az általánosban már alig
vártuk, hogy végre vége legyen, de… ez a hely akkor is egy rakás trágya!
Például kettőnkön kívül senki sem játszik Dragon Questet! Szerintem még
csak nem is hallottak róla!
Kittynek most már annyira fájt a feje, hogy le kellett ülnie a kertbarát
szakkörösök által idefönt hagyott, összecsukható székek egyikére. Pedig már
orvosnál is volt a fejfájásával, de egyelőre még semmiféle épkézláb választ
nem kapott arra, hogy mi okozhatja ezeket a mind erősebb – és mind
gyakoribb – migréneket.
Jövő hétre volt kiírva MRI-re, és nagyon remélte, hogy attól majd
mégiscsak okosabb lesz.
– Apámra meg ráférne egy kis idegnyugtató! – puffogott tovább Robin. –
Mióta ő meg anyám szétmentek, egyszerűen nem hagy nekem nyugtot! Írd meg
a házit, járj be rendesen az órákra… De most komolyan, muszáj ezt?! A te
szüleiddel amúgy mi az ábra? Ők is elválnak, vagy ez megint csak valami
Született feleségek stílusú melodráma?
– M… madár…
A fájdalom most már szinte minden mást kizárt Kitty tudatából.
Halántékára szorított kézzel, öklendezve dőlt előre.
Édes Istenem, kérlek szépen, még csak tizenhárom és fél éves vagyok!
Még nem halhatok meg!
 – Basszus, becsöngettek! – Robin hangja mintha kilométerekről szólt
volna. – El fogunk késni! Bár tudod, mit? Teszek rá! Az se érdekel, ha
felfüggesztenek! Az se, ha kicsapnak, vagy agyonlőnek! Bármi jobb ennél a
tetves iskolánál!
Mikor már azt hitte, hogy szétrobban az agya, a fájdalom hirtelen valami
puha, csiklandós érzésbe ment át. Az egész teste bizsergett tőle, s hirtelen
végtelenül gyengének és elesettnek érezte magát.
– Cica?
Robin lassított felvételként közeledett, aztán egyszer csak elkerekedett a
szeme, és iszonyodva hőkölt hátra. Zuhanok – tudatosult Kittyben.
A tető egyre közelebb és közelebb ért, és tudta, hogy mindjárt összetöri
magát. És akkor az sem segít majd, hogy kétségbeesetten maga elé tartja a
kezeit, hátha az tompít egy keveset a becsapódás erején…
Sohasem érte el a tetőt. Illetve elérte – és átzuhant rajta.
A másodperc töredékéig fa keresztgerendákat és üveggyapot szigetelést
látott, aztán egy döglött patkányt… s a következő pillanatban már egy jókora
teremben volt, ahol diagramok, táblázatok és a periódusos rendszer fedte a
falakat. Fehér köpenyt és védőszemüveget viselő diákok rohangáltak föl-alá
mindenféle vegyszerekkel teli kémcsövekkel.
A biológiaterem. És az ott Ms. Gennaro. De hogyan…?
Nyilván a tanárnő is ezt akarta kérdezni a semmiből előbukkanó diáktól,
de mielőtt kinyithatta volna a száját, Kitty véletlenül levert egy üvegfalú
tárolót, amiből formaldehidben ázó csótányok ömlöttek a padlóra.
A lány megtántorodott – és megint zuhant. Aztán ismét. És miközben
falakon suhant át, a bizsergő érzés csak tovább erősödött a testében.
A következő megálló a médialabor volt.
Hiszen az ott Ahmed! Vele járok törire, és…
És már zuhant is tovább, egyenesen át a fiú szikrát hányó monitorján. A
képernyő azonnal elsötétült, de mielőtt Kitty egyáltalán szabadkozni
kezdhetett volna, már száguldott is tovább.
Bordásfal. Testnevelésóra. Meg kell álljak! MOST AZONNAL MEG
KELL ÁLLJAK!
 A bizsergő érzés abban a pillanatban elillant, és Kitty pár röplabdázni
készülő lányon landolt.
Mindenki milyen magas… jaj ne, ezek végzősök!
– Öööö… Hajrá, Deerfield? – próbált legalább egy nagyon halvány
mosolyt kipréselni magából.
– Ez meg mi a búbánat? – nyomakodott át a diákok közt Mr. Didó, a
tornatanár. – Pryde? Mit keresel itt? És hol a tornadresszed?
– Most esett át a plafonon – motyogta üveges tekintettel egy magas,
fekete lány.
Kitty a vagy tízméternyi magasságban levő plafonra sandított. Sehol egy
lyuk vagy repedés, ami azt jelentette, hogy… valami nagyon furcsa dolog
történt.
Furcsa és gyakorlatilag lehetetlen.
Mielőtt Mr. Didó tovább faggathatta volna, felsistergett az ajtó fölötti,
ősrégi hangosbeszélő:
– kkkGYelem…kkkKATHERINE PRYDE AZONNAL
JELENTKhkkEEZZEN AZ IGAZGATÓI IRODÁBANkkkk!
Király ez a nap! Gyenge kezdés után erőteljes visszaesés!
A lányok továbbra is kíváncsian és gyanakodva bámulták, de
egyiküknek sem akarózott közelebb lépnie.
– Hallottad te is! – mordult rá Mr. Didó. – Hadd ne kelljen már
odakísérjelek!
Kitty kótyagosan megrázta a fejét, aztán kisétált a tornateremből, és az
igazgatói felé indult. Útközben előszedte a mobilját, és villámgyorsan írt
Robinnak.

ÚGYSEM FOGOD KITALÁLNI,

ÉPP HOVÁ TARTOK, MADÁR!

 A válasz gyors volt, és mellbevágó.

TARTSD MAGAD TÁVOL TŐLEM,

KATHERINE!

Kitty lehunyta a szemét, és ismét tisztán látta maga előtt a barátnője

iszonyodó pillantását, amikor ő egyszer csak átesett a tetőn.
Nem… Az nemcsak rémület volt, hanem meglepetés és… undor is.
Aztán három emoji jelent meg a képernyőn: Godzilla, egy kétfejű ember
és a sugárveszély jele. Amihez nem kellett jelmagyarázat.
Mutáns.
A világ összefolyt a szemei előtt. Végre volt egy igazi barátja ebben az
iskolában. Egy, azaz egy darab, és most már egy sincs.
Mintha kívülről látta volna magát, ahogy bekopogtat az igazgatóiba, és
úgy botorkál be, mint valami alvajáró zombi.
Odabent egy karcsú, elegáns nadrágkosztümöt viselő nő fogadta.
– Szia, Cica!
– Anya? – kerekedett el Kitty szeme. – Apa? Mit kerestek ti itt?
– Én kértem, hogy jöjjenek be az iskolába – kerülte meg az asztalt Mr.
Chiang, az igazgató, aki olyan óvatosan lépett közelebb a lányhoz, mintha
bombát készülne hatástalanítani.
Nem félt, de…
Ideges. De hiszen az egész alig pár perce történt! És Madáron kívül
nincs is igazi szemtanú! Akkor meg honnan tudhatta, hogy be kell hívassa a
szüleimet? Még ha Robin be is köpött, akkor sem lehetett rá ideje, hogy…
– Minden rendben, kicsim! – próbálkozott az édesapja egy biztatónak
szánt, bár elég bénára sikeredett mosollyal.
 – Chiang igazgató úr úgy gondolta, beszélnünk kellene a tanulmányi
státuszodról.
– A mimről? – hebegte Kitty. – Oké, én is tudom, hogy kicsit rontottam,
de… igazából csak arról van szó, hogy unatkozom.
– Tudjuk, hogy milyen okos vagy, kicsim – mosolygott az édesanyja, de
közben figyelmeztető pillantást vetett a férjére a szeme sarkából. – Ezért is
vannak ezek a… nehézségeid.
– De leginkább az a baj, hogy még nem szoktam meg ezt az új iskolát –
tette hozzá Kitty gyorsan. – Olvastam róla, hogy nem egyszer előfordul, hogy
az ilyesmihez sokkal több idő kell, mint…
– Csillapodj, Kitty! Szó sincs róla, hogy bajban lennél – csitította az
igazgató, majd az íróasztala mögött nyíló ajtó felé intett. – Csak azt
szeretnénk, ha találkoznál valakivel.
Feltárult az ajtó, és egy gyönyörű, sápadt bőrű, rövidre vágott,
platinaszőke hajú nő lépett be. Hófehér nadrágkosztümöt és elegáns,
vékonyított lencséjű szemüveget viselt.
– A hölgy Ms. Frost – mondta Mr. Chiang. – Egy nagyon speciális
magániskolát képvisel.
A nő hideg, szigorú tekintettel mérte végig Kittyt.
– Szervusz, Katherine – bólintott, s egy pillanatra mintha halvány
félmosoly suhant volna át az arcán. – Örvendek a találkozásnak.
Azzal kinyújtotta a kezét. Tökéletesen manikűrözött, csillogó fehérre
festett körmei voltak.
Ahogy Kitty felnézett a nőre, s a pillantásuk találkozott, a lány
megborzongott.
Úgy néz rám, mintha valami ínyencfalat lennék.
– Képzeld csak el, Cica! – magyarázta az édesapja csillogó szemmel. –
Magániskolába járhatnál! Tudod, hogy ez milyen fontos lehet a jövőd
szempontjából?
Ms. Frost közelebb lépett, s a mosolyában volt valami fenyegető. A
fehér ruhájával és sápadt sminkjével úgy festett, mint egy elképesztően élethű
jégszobor.
– Biztosra veszem, hogy jól kijövünk majd egymással – mondta.
 Kitty végül elfogadta az üdvözlésre nyújtott kezet, ami egészen erős és
nagyon meleg volt.
Ami egyszerre volt meglepő és nyugtalanító.
 MÁSODIK FEJEZET

A RENDŐRŐRMESTER hetven körül járhatott, s olyan méla undorral

botorkált oda az asztalához, és roskadt a székébe, mintha jelenleg bárhol
máshol szívesebben lenne. Aztán pattogósan egy sor gyors kérdést tett föl.
Görögül.
– Elnézést, de nem értem – mondta a fiatal nő, és zavartan kisimított egy
vörös tincset a szeméből. – Esetleg beszél angolul?
Egyedül voltak a zsúfolt szobában. A négy asztal közül az egyiken
tornyosuló papírhalmok azt sugallták, hogy azt legfeljebb raktározásra
használják, a másik hármon özönvíz előtti számítógépek álltak. Az ajtóval
szemközti falat kék-fehér görög zászló díszítette, de még ez sem volt képes
teljesen elfedni a jókora foltokban málló vakolatot.
– Név? – kérdezte az őrmester, ezúttal angolul.
– Jean Grey.
– G-R-A… – kezdte nagy nehezen bepötyögni a nevet az altiszt.
– E – helyesbített a lány.
– Akkor Grey! – forgatta a szemét az őrmester. – Tudja, mit? Mi lenne,
ha gyorsan elmondaná, mi történt?
– A rendőrnek, aki bekísért, már kétszer elmondtam.
– És most nekem is elmesélheti. – Az őrmester mosolya minden volt,
épp csak barátságos nem. – Ha kell, még vagy háromszor.
A lány nagy levegőt vett, és a tenyerébe vájta a körmét.
 Ha akarnám, ki tudnám olvasni az elmédből, hogy mit akarsz hallani!
Sőt, ha akarnám, meg is tudnám változtatni a gondolataidat. És akkor
bármit megtennél, amit csak szeretnék.
Mégsem tette. A történtek után még a legegyszerűbb dolgokra – mondjuk
tárgyak mozgatására – sem szívesen használta volna a képességeit.
– Turista vagyok – kezdte fáradtan. – A parton voltam. Felmásztam egy
sziklára, hogy onnan gyönyörködjek a tengerben, eközben egy csapat kölyök
mögém lopakodott, elvették a táskám és a tárcám, engem pedig a vízbe
löktek.
Az őrmester olyan fancsali képpel forgatta a tollát, mintha már ezerszer
hallotta volna ezt a történetet.
– És nem is látta a kölyköket?
– Épp mással voltam elfoglalva.
– A mi csodaszép tengerünkben gyönyörködött.
– Igen.
Egy pillanatra riasztó emlékek derengtek föl előtte: a félelmetes
sebességgel közeledő kifutópálya, a gerincébe hasító, elviselhetetlen
fájdalom, aztán a hideg, háborgó víz, ami egy szempillantás alatt körülvette,
hogy megtöltse a tüdejét, és kiszorítsa belőle a maradék életet is…
Csak most tudatosult benne, hogy az őrmester beszél.
– Sajnálom, de… kicsit fáradt vagyok. Megismételné, kérem?
– Azt kérdeztem, hogy nem is látta a kölyköket?
Az előbb is ezt kérdezte. Nem nagyon hiszi el, amit mondok.
Egy másik rendőr lépett be az irodába, aki első ránézésre is vagy tíz
évet rávert az őrmesterre. Mögötte egy drága, jól szabott öltönyt, nyakkendőt
és felöltőt viselő, sötét hajú-szakállú férfi sétált be.
– Tényleg semmiféle részletre nem emlékszik? – erősködött az őrmester.
– Szemszín, hajszín, öltözék… valamit csak látott!
– Az egyiket, aki belökött… azt hiszem, sötét haja volt, és mintha… lett
volna egy forradás az arcán.
Az őrmester nagyot sóhajtott, aztán ismét gépelni kezdett. Az öltönyös
leplezetlenül méregette Jeant, mire a lány zavartan elmosolyodott.
 – Mr. Wyngarde! – invitálta a nyolcvan körüli rendőr az öltönyös férfit
az egyik asztalhoz.
– Nem tudom, hogyan és miben segíthetnék önnek, Ms. Grey – csóválta
meg a fejét az őrmester.
– Igazán? – villant meg Jean szeme dühösen. – A sziget lakosságának a
fele hatvan fölötti. Ugyan hány kölyök élhet errefelé?
– Higgye el, ez akkor sem ilyen egyszerű – somolygott alamuszin az
őrmester.
– Elvitték a táskám a ruháimmal, és abban volt a hitelkártyám, az
útlevelem, sőt még a telefonom is. Egy fillérem sem maradt!
– Ami az útlevelét illeti, abban talán segíthetünk, öt nap alatt kaphat
újat.
Jean fáradtan hunyta le a szemét.
A szomszédos asztalnál a vénséges vén rendőrtiszt halk, rekedt hangon
magyarázott valamit, a Wyngarde nevezetű, jóképű férfi pedig türelmesen
hallgatta. Időnként még mosolyogni is próbált hozzá.
Bármikor beleolvashatnék az elméjükbe.
De nem tette. Nem merte megkockáztatni. Lehet, hogy soha többé.
– Nézze, őrmester úr – facsart ki pár csepp vizet a pólójából –, a ruhám
még mindig nem száradt meg. Nincs, amit felvehetnék helyette, nincs pénzem,
és napokig várhatok, míg megjön az új útlevelem. Ön szerint addig hol
húzhatnám meg magam?
– A tengerpart ilyenkor, kora ősszel igazán kellemes hely – vonta meg a
vállát az őrmester. – Felőlem ott elalhat. És azt hiszem, akkor végeztünk is.
A lány beharapta az ajkát, és próbálta legyűrni a dühét. Üvölteni és
törni-zúzni szeretett volna ennyi gúnyos közömbösség láttán, s a benne élő
harag – ami úgy tűnt, mindig is ott lapult benne – a felszínre kívánkozott.
Méghozzá olyan erővel, ami őt magát is meglepte.
Felállt, és szó nélkül kiviharzott.

***
EGY darabig a szemközti ház lépcsőin ücsörgött, a bágyadt, őszi napfényben
sütkérezve, és üres tekintettel bámulta a város fehér épületein túl emelkedő
ősi romokat. A rendőrök és az utcai járókelők furcsa pillantásokkal
méregették, de senki sem szólt hozzá.
Ne sírj! Ne add meg nekik ezt az elégtételt!
– Elnézést…
A szakállas-öltönyös férfi – az a Wyngarde nevezetű – állt előtte.
– Akaratlanul is fültanúja voltam az őrmesterrel folytatott
beszélgetésének – a hangja mély volt, és kellemes, az akcentusa brit –, és úgy
vélem, hasonló problémával kényszerülünk szembenézni.
Volt valami bizalomgerjesztő ebben a férfiben, amitől Jean rövidesen
úgy érezte, mintha már évek óta ismerné. És ez alsó hangon is furának tűnt.
– Mindig így próbál nőket felszedni? – vonta föl a szemöldökét.
– Az attól függ, hogy bevált-e a mondókám – mosolyodott el újfent a
férfi, és Jean önkéntelenül is visszamosolygott. – Azt azért előre kell
bocsássam, hogy a vágyaim netovábbja jelenleg egy kiadós ebéd.
Meghívhatom?
Jean egy hosszú pillanatig habozott, aztán fintorogva, tehetetlenül tárta
szét a karjait.
– Bőrig áztam, és egy fillérem sincs. Adott körülmények közt hogyan is
utasíthatnék vissza egy ilyen meghívást?

***

AZ IDŐS tulajdonosnő arca földerült, ahogy beléptek a vendéglőbe, és

egyenesen az erkélyre kalauzolta őket, ahonnan pazar kilátás nyílt a tengerre.
És mielőtt Jean kettőt pislanthatott volna, máris egy üveg bor állt előttük a
kockás terítőjű asztalon.
– Felteszem, ön itt törzsvendégnek számít…
Wyngarde – akiről időközben kiderült, hogy a keresztneve Jason – azzal
a magabiztos mosollyal hordozta végig a tekintetét a vendéglőn, mintha az
övé lenne a hely, és volt benne valami, amitől Jean úgy érezte, ez az ember a
világon bárhol rögtön otthon érezné magát.
S közben olyan régi vágású úriembernek tűnt, akinek nem sok
keresnivalója lehet ezekben a modern időkben.
– Imádom a Kükládokat – magyarázta mosolyogva. – Azt hiszem, nincs
is olyan szigete az Egei-tengernek, ahol még ne jártam volna, de Kirinosz
mindig is különösen kedves volt a szívemnek.
– Egyszer az egyik tanárom mesélt erről a helyről – kezdte Jean, aztán
gyorsan lehalkította a hangját, ahogy a tulaj egy nagy kosár kenyérrel tért
vissza. – Szóval ő mesélt erről a helyről, és ő is igen nagy véleménnyel volt
róla… viszont a sok idős ember meglepett. Ez valamiféle nyugdíjassziget?
– Valóban sokan költöznek ide idősebb korukra – bólintott a férfi –, de
az igazi ok… Nos, ez a hely egy kicsit olyan, mintha itt megállt volna az idő,
és mi sem változott volna azóta, hogy Iaszón és az argonauták elindultak
felkutatni az aranygyapjút.
Jean belekortyolt a borba, ami majdnem olyan sűrű és édes volt, mint a
méz.
– A munkám eléggé embert próbáló – folytatta Wyngarde –, így néha
muszáj, hogy hátrahagyjam a modern világot, és itt pihenjek meg, ahol
minden lassúbb és egyszerűbb.
– Azt hiszem, én is ezért jöttem ide – grimaszolt a lány. – Bár azt
hiszem, kettőnk közül ön járt jobban.
– Nézheti akár onnan is, hogy sikerült megszabadulnia a telefonjától –
hajtotta félre a fejét a férfi.
Jean szélesen elmosolyodott, és ivott még egy kis bort.
– Megszáradt már a ruhája?
– Még nem, de már alakul.
– A holmiját sajnos nem fogja visszakapni – komorodott el a férfi. – Az,
aki a cimboráival kirabolta… A fiatalember a sziget polgármesterének a fia.
Az ilyen és ehhez hasonló ügyekben a rendőrség keze mindig meg van kötve.
– Akkor nyilván önnek is meggyűlt már a baja az említett kis
szemétládával és a barátaival – kacsintott rá Jean, és ismét ivott egy korty
bort.
 – Valóban feljelentettem a rendőrségen.
– De ha ők tehetetlenek, akkor mégis miért?
– Ugyan hol máshol találkozhatna az ember egy gyönyörű, fiatal nővel
egy főképp nyugdíjasok lakta szigeten, ha nem pont a rendőrségen? –
villantotta rá hófehér mosolyát a férfi, mire a lány elpirult.
Aztán megérezte Jason kezét a sajátján, s ahogy felnézett, egyszerűen
elveszett a mélytüzű, fekete szemekben.
– Annyi szomorúság van önben, amit nyilván nem írhatunk a rablás
számlájára – mondta a férfi halkan. – És a vizes ruhájára sem foghatjuk.
Talán… egy férfi az oka?
– Egy férfi volt az oka – mondta a lány halkan. – De már meghalt.
Wyngarde értőn bólintott, és finoman megszorította a lány kezét.
– Mind meghaltak – suttogta maga elé Jean.
Scott…
Érezte, ahogy a bor a pszichés ellenállása utolsó falait is elkezdi
lebontani, és megborzongott.
Ne csináld! Hagyd békén az elméjét!
– Jean Grey – mondta a férfi lassan, kimérten, s a hangja mintha egy
teljesen másik emberé lett volna. – A fájdalmát nem tudom elvenni… de
kezdetnek talán pár száraz ruhadarab is megteszi.
– És a bélyeggyűjteményét nem akarja megmutatni? – húzta el a száját a
lány.
– Errefelé, főleg ősszel, elég hűvösek az éjszakák – engedte el a füle
mellett a gúnyos felhangú megjegyzést Jason.
– És úgy hiszem, momentán se kardigánja, se kabátja.
– Hát nem… Pedig régen mennyire szerettem az őszt!
– Én is – bólintott a férfi, de a tekintetét továbbra is a lányéba fúrta. –
Mert mindig ott van benne valami új kezdetének az ígérete.
Aztán jött a pincér, és Wyngarde nagyvonalúan Jean felé intett.
– A hölgy szeretne rendelni…
A lány elmosolyodott, és Jasonra emelte a poharát.
– Némi száraz ruhát, ha lehet.
 ***

A LAKÁS, amit Wyngarde bérelt, a város határában állt, nem messze a

romoktól. Legközelebb egy többméteres, a semmibe nyíló, düledező boltív
állt, amit ki tudja, miféle népek emeltek hajdan.
– Hát nem valami bő a választék – szabadkozott a férfi, amint bevezette
a szegényesen berendezett házikóba –, de talán mégis akad valami az ön
méretében. A szomszédos helyiség a fürdő, ott van tükör is.
– És ez a nem túl bő választék valamelyik barátnőjéé? – kérdezte Jean.
– Volt. És lehet, hogy egy nap megint egy számomra különösen fontos
hölgy budoárjába kerülnek majd. Legalábbis remélem – tette hozzá Jason
csibészes mosollyal. – Nyugodtan válogasson kedvére!
Azzal kisétált, és betette maga mögött az ajtót.
Jean nagyot nyelt. Mióta megérkezett a szigetre, most volt először
teljesen egyedül. Letelepedett az ágy szélére, s a tekintete a semmibe révedt.
Scott…
Aztán fölkelt, benyitott a fürdőbe, ahol villanykapcsolót nem talált, csak
egy csupasz villanykörtét meg egy madzagot. És ahogy villanyt gyújtott, egy
pillanatra elállt a lélegzete.
Odabent fogasok és akasztók tucatjai voltak, tele mindenféle öltözékkel,
ám ezek mindegyike ódivatú holmi volt. Csupa barokk, rokokó és viktoriánus
neglizsé, buggyos ujjakkal, rakott szoknyákkal, csipkés fodrokkal és
gallérokkal.
Ahogy beljebb óvakodott, mintha a fény is halványult volna, s a sötétség
egyenest a ruhák szövetébe itta be magát.
Fekete selyemharisnyák. Fekete, fehér vagy épp virágos fűzők. Könnyű
topánkák, csatos cipellők és hosszú szárú lovaglócsizmák, mind vérlázítóan
magas sarokkal.
Ennyit az új kezdetekről – csóválta meg a fejét Jean. – Lehet, hogy
még beljebb már a szadomazo hacukák vannak? Kezd úgy festeni, hogy
mégiscsak valami padon fogok éjszakázni.
 Már épp megfordult volna, hogy kimenjen – és megdermedt. A helyiség
valóban besötétedett… és teljesen megváltozott. A mintás tapétára
hamuszürke faliszőnyeg simult, az egyik fali tartóban gázlámpa pislákolt, és a
helyiség közepén egy fekete selyemfüggönyös, baldachinos ágy állt.
Az ágy fölött egy festmény, rajta pedig… Jason Wyngarde. Azaz
mégsem lehetett Jason, mert ez a preraffaelita stílusban megfestett kép egy
régi vágású, bricseszt és kürtőkalapot viselő férfit ábrázolt. A hasonlatosság
azonban így is elképesztő volt. És a szemei… azok a fekete szemek mintha
még a festményről is folyton őt figyelték volna.
Riadtan hátrált ki a hálószobából, s kis híján felborított egy ruhafogast,
amit mintha egyenesen neki készítettek volna oda. Fekete fűző volt rajta, és
egy vörössel szegett fekete köpeny. Jean bizonytalanul megérintette őket, s a
ruha tapintásra puha volt, szinte langyos, és leheletfinom csipkével díszített.
Mire az ujjai bejárták az öltözék minden zegzugát, már úgy érezte, hogy
nem is kell tovább keresgéljen. Ez az, amit viselni szeretne. Amit viselni
akar.
Az övé.
Az enyém.
Jeges félelem kúszott a szívébe. A hang nem szólt hozzá a sikló
lezuhanása óta. Mióta ő lett az a… mi is? Mivé változott?
– Talált valami kedvére valót?
Wyngarde állt a fürdőszoba ajtajában, a vállán egy teljesen hétköznapi
útitáskával.
– Jason… mi ez az egész?
– Ezt most nem értem – nézett rá a férfi megütközve.
És valóban, ahogy Jean visszafordult, a baldachinos ágynak és a
festménynek már nyoma sem volt.
– Én…
Aztán már csak azt érezte, hogy kicsúszik alóla a talaj, de mielőtt
eleshetett volna, Jason elkapta. A férfi karja erős volt, és Jean
legszívesebben befészkelte volna magát ebbe a meleg, biztonságos zugba.
Mi a csuda történik velem? Lehet, hogy a mentális erőim zavarodtak
össze? A hang, a hallucinációk… Lehet, hogy a tudatalattim büntet a
telepatikus képességeim használatával, valami ismeretlen módon?
Esetleg kezdek megőrülni?
– Semmi baj – Wyngarde hangja most is ugyanolyan selymes és
megnyugtató volt, mint eddig. – A ruhája még mindig vizes, szóval… mit
szólna ehhez?
Finoman átfogta Jean vállát, s a lány látta, hogy a fogason, amin
korábban a fekete fűző és a köpeny volt, egy egyrészes fürdőruha lóg. A többi
akasztón és polcon is pólók, farmerek, tessék-lássék összehajtogatott
szabadidőnadrágok voltak.
– Egy kicsit merészen kivágott – vonta föl a szemöldökét a fürdőruha
láttán, mire Wyngarde két búvármaszkot húzott elő a táskájából.
– Merüléshez ez is megteszi.

***

MEG sem álltak a tengerfenékig, ahol az emberi szem számára szinte

láthatatlan, sötét korallok tenyésztek, közöttük pedig itt is, ott is éles
sziklákkal teli barlangszájak ásítottak.
Jeannek volt ugyan némi tapasztalata a búvárkodás terén, de ilyen
mélyre még sohasem merült.
Illetve… egyszer. De arra már alig emlékezett.
A tenger telis-tele volt élettel: itt egy rája lebegett élő
repülőszőnyegként, amott parányi, csíkos halak raja táncolt ide-oda egy csak
számukra hallható dallamra. Láttak ágas-bogas halat, és olyat is, ami lassan
lüktetett, vagy épp összegyűrt papírlapként remegett a tengerfenék iszapjában.
Lehet, ez utóbbi talán nem is hal volt – bár, hogy mi lehetett valójában, arról
a lánynak elképzelése sem volt.
Wyngarde finoman megérintette Jean karját, és egy lebegő fatörzs felé
intett. Ami váratlanul feléjük fordult, rájuk villantotta ezüstdollárnyi szemeit,
és lassan eltátotta a száját, amiben egy felnőtt férfi is kétszer elfért volna.
Jean riadtan hőkölt hátra, s ahogy ismét a férfire pillantott, Wyngarde
tekintete még inkább megriasztotta.
 Éhesnek látszott. És roppant elégedettnek, mint aki élvezi a lány
zavarát.
Jean úgy döntött, elege volt a búvárkodásból, s a felszín felé kezdett
tempózni.

***

– SAJNÁLOM, ha felzaklattam.
A lány a tengerre néző romok közt üldögélt, egy jókora, fekete
kőtömbön, s a lenti városkában imbolygó fényeket figyelte. Mintha valami
mulatság készülődne az utcákon.
– Én csak… nagyon szeretek búvárkodni – folytatta Wyngarde. – Hiszen
annyi csodás dolog él a tenger fenekén.
– El sem tudja képzelni – dünnyögte a lány, aki maga alá húzott lábbal,
hátát a kőtömbnek vetve üldögélt.
És igyekezett minél kevesebbet mutatni magából, mert elég volt
felidéznie a férfi éhes pillantását, hogy úgy érezze, a mélyen kivágott
fürdőruha momentán nem a legalkalmasabb viselet.
Wyngarde mintha csak megérezte volna, mi is játszódik le Jeanben,
mögéje lépett, és egy törölközőt borított a vállára.
– Nem fázom – motyogta, de azért csak szorosabbra húzta magán a
törölközőt.
– Afrodité ünnepét ülik a városban – telepedett le a férfi is Jean mellé, s
az alant imbolygó fények felé biccentett. – Olyan éjszaka ez, amikor másnap
hajnalig minden kötelék és fogadalom semmis.
– Biztos könnyen megy nekik – biggyesztette le az ajkát a lány.
– Jean.
A férfi ujjai puhán siklottak végig az állán, s gyengéd erőszakkal
fordította maga felé a lány fejét.
– Mi történt veled? – kérdezte csöndesen, s a szemei, akár két
szurokfekete, csillogó kődarab mélyedtek az övéibe.
 A lány ellenállásának utolsó falai is leomlottak, s azt mondta –
bármilyen furán is hangozzék –, amit érzett és gondolt.
– Meghaltam.
A férfi szemei elkerekedtek.
– Úgy értem, majdnem meghaltam.
Hirtelen fölállt, s a törölközővel együtt a mentális falait is ismét
összehúzta maga körül. A tenyerén apró lángnyelvek táncoltak, melyek
leginkább egymást kergető ragadozó madarakra emlékeztettek. Aztán egy
szempillantás alatt eltüntette őket, és szembefordult Wyngarde-dal.
A férfi szemeiből ismét ugyanaz a rettentő éhség sütött, de cseppet sem
tűnt úgy, mintha megbotránkozott volna Jean képessége láttán.
A lány ledobta magáról a törölközőt, és lassan fölsétált a romok közé
vezető, fekete kövekből rakott lépcsősorra.
– Gyere velem! – nyúlt a keze után Jason, a lány azonban elhúzódott.
– Most szívesebben lennék egyedül.
– Szerintem pedig ne okozzunk csalódást Afroditénak! – mosolyodott el
a férfi, és a romok felé biccentett.

***

A LÉPCSŐSOR fekete kígyóként kúszott föl a sziget legmagasabb

hegycsúcsára, hogy aztán, mintha csak valami gigantikus kés vágta volna
ketté, egyszer csak véget érjen.
A szédítő mélység peremén állva Jeannek az az érzése támadt, hogy ez
az egész nem több valami zavaros, szürreális álomnál. Az egész olyan
helytelennek tűnt…
És mégis olyan helyénvalónak.
– Ha letekintesz, te is azt láthatod, amit a régi idők istenei – dorombolta
a férfi. – Odafönt lakoztak, az Olümposz tetején, s onnan figyelték a halandók
szorgos hangyaéletét. És tudták, hogy ők – mi – csak a halandók kontójára
létezhetnek örökké.
 Olyan magasan voltak, hogy már Wyngarde bérelt háza is beleveszett a
szürkületbe. A fáklyák és lámpások fénye alig látszott többnek táncoló
szikráknál, amik mintha a saját akaratukból haladtak volna a part felé.
– Az istenek a pillanatnak éltek – folytatta csöndesen a férfi. – És nem
törődtek a tetteik következményeivel, mert a törvény, ami erre
rákényszeríthette volna őket, ők maguk voltak. El tudsz képzelni ekkora
hatalmat?
– Igen.
Wyngarde megmarkolta a lány karját, maga felé fordította, s mielőtt
Jeanben tudatosulhatott volna, hogy mi is történik, vadul megcsókolta. Jeant
egy pillanatra megrészegítette a csók s a férfi parfümjének illata. Aztán
zavartan motyogva elhúzódott, és még közelebb lépett a meredély pereméhez.
– Azt mondtad, hogy volt valaki – mondta Jason csöndesen. – És hogy
meghalt.
Jean szótlanul bólintott.
– Ez akkor volt, amikor te is… amikor te is majdnem meghaltál?
– Nem – suttogta a lány, és könnyek gyűltek a szemébe. – Ő alig tizenöt
napja halt meg.
– Ez a férfi… biztosan nagyon szeretett téged.
– Igen. Nagyon.
– De valószínűleg sohasem értett meg igazán.
Jean ismét ugyanazt a mély, sötét, megmagyarázhatatlan haragot érezte,
mint korábban. Ugyan mit tud ez az alak róla? Hogy mer ilyeneket állítani?!
– Megkérdezhetem, hogy halt meg?
Jean szemeiben gyilkos tűz lobbant.
– Hallottál már valaha Magnetóról?
A férfi azonban rezzenéstelen tekintettel állta a pillantását.
– Igen.
– Ő ölte meg…
Scottot.
Ezt akarta mondani, de egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy
hangosan is kiejtse a nevét.
Ó, Scott!
 – Mindannyiukat megölte.
– Magneto – nézett rá merőn Wyngarde.
– Igen. Az Antarktiszon ejtett fogságba bennünket, és mindannyiukkal
végzett.
A fájdalom, amit az elmúlt két hét során emberfölötti erővel próbált
rövid pórázon tartani, most hirtelen elszabadult, és azzal fenyegette, hogy
pillanatok alatt maga alá gyűri.
Viharra gondolt, a barátnőjére, aki ugyanolyan kedves volt a neki fontos
emberekkel, mint amilyen vérszomjas tudott lenni az ellenségeikkel. A
kékesfekete bőrű, ördögi külsejű és angyali természetű Árnyékra, akinek
mindig és mindenki számára volt egy remek vicce és egy jó szava.
Kolosszusra, az egykori orosz parasztfiúra, aki eleven fémóriássá tudott
változni, de amilyen erős volt a teste, olyan lágy a szíve. Loganra, a világ
talán legfélelmetesebb bérgyilkosára, aki a maga vad, szenvedélyes módján
szerette őt, s akinek a szerelmét sohasem tudta viszonozni.
És Scott Summersre. Küklopszra. Az ő vörösen izzó szemű, halálos
pillantású, szívdöglesztően jóképű barátjára.
Jason mögéje lépett, és lassan, óvatosan a vállára tette a kezét.
– Maradj velem, Jean!
A fájdalom immáron azzal fenyegette, hogy elnyeli Jeant, s végül már az
sem érdekelte, ha Wyngarde látja, hogy sír. A kezébe temette az arcát, és
szabad folyást engedett a vigasztalhatatlan bánatnak.
A könnyek azonban nem jöttek. Bárhogy is próbálta, egyetlen cseppet
sem tudott kipréselni magából.
– Mikor Magneto… meggyilkolta a barátaidat… a szerelmedet – a
kezek egy kicsivel erősebben markolták a vállát, szilárdan tartva a lányt –,
mit tettél?
A fájdalom lassan átalakult valami mássá. Mintha az elméje lett volna a
legendás Bölcsek Köve, ami a nemteleneket nemes fémekké lényegítette át, s
a szomorúságot gyilkos haraggá szublimálta.
– Megöltem – suttogta gyűlölettől rekedt hangon.
Könnyedén lerázta magáról Wyngarde kezeit, aztán a levegőbe
emelkedett, s karmokká görbülő ujjai végén rőt lángok lobbantak.
 A férfi hideg, éhes tekintettel figyelte.
– Micsoda hatalom! – mondta szinte áhítattal. – Olyan, ami fölött senki
sem ülhet törvényt! Olyan, ami az Olümposz magasságából tekint le a
halandókra!
Jean érezte, ahogy az erő, amit eddig a tudata mélyére száműzött, s
amitől minden másnál jobban félt, most szabadon száguld az ereiben. Az erő,
aminek nem ismerte a határait, s amiről csak egyetlen dolog volt bizonyos:
hogy épp akkor hagyta cserben, mikor a leginkább szüksége lett volna rá.
De most már nem volt visszaút, s mikor ismét megszólalt, az erő
egyenesen rajta keresztül, az ő szájával, az ő hangján nyilatkoztatta ki az
akaratát.
– Ostoba emberfajzat! Az erő, amiről beszélsz, az enyém!
Wyngarde egyetértőn bólintott.
– Enyém a teremtés adománya! – folytatta a lány. – A kör általam
marad ép és töretlen. S végül belőlem s általam jön majd el a dolgok
pusztulása, melyből új kezdet és új élet fakad!
Jason arca most először rándult meg, s a férfi hátrált egy lépést.
– Enyém az emésztő tűz, de a hamvak is, melyekből az új élet sarjad
majd!
Jean Grey hátravetette a fejét, úgy sikoltotta teljes extázisban az égre:
– Én vagyok a FŐNIX!
A hangja eleinte egy fiatal nőé volt, de egyre több és több vegyült belé a
tűz ropogásából, a lángok sistergéséből, s a szabadjára eresztett erő minden
porcikáját átjárta.
Mintha még a csillagok is fényesebben ragyogtak volna a feje fölött,
hangtalanul szólítva, hazahívva egy olyan helyre, melyről ember még soha
nem is hallott.
Aztán amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan el is apadt az erő
áramlása, és Jean kábán tántorogva, üveges tekintettel próbált megállni a
szakadék szélén.
– Pont, mint legutóbb – suttogta maga elé.
– Mint legutóbb? – Jason a lány arcát fürkészte. – Magneto ellen?
 – Igen… ez az erő… az istenek hatalma… És még ezzel sem tudtam
megmenteni őket!
Mintha csak a haragja hívta volna életre a tüzet, mely csak úgy áradt
minden pórusából, feketére perzselve a földet és a köveket. Egy ősrégi
oszlop megingott, és szörnyű robajjal zuhant a mélybe.
Miközben Jean ismét a magasba emelkedett, még látta, ahogy Wyngarde
futásnak ered. Lefelé tartott, a város irányába, s amikor egyszer megtorpant
egy villanásnyi időre és visszanézett, azonnal a szeme elé kapta a kezét,
nehogy a lányból áradó emésztő ragyogás megvakítsa. De mintha még ekkor
is ugyanaz a félelmetes éhség sugárzott volna belőle.
A vadász izgalma, aki visszavonul, hogy más módon próbálja meg
becserkészni a zsákmányt.
Jean Grey – a Főnix – az éjszakai égbolton lebegve pillantott végig
Kirinosz szigetén. Az emberek időközben a parton gyűltek össze, s egyre
nyugtalanabbul találgatták, mi is lehet az a fényes pont az égen, a
legmagasabb hegycsúcs fölött.
Végül a lány a nyílt tenger felé vette az irányt, és szédítő sebességgel,
lángolva, akár egy üstökös – vagy a mesebeli főnixmadár –, tűnt el az őszi
éjben.

***

LOUKAS kettesével szedte a lépcsőfokokat, s a keze közben automatikusan

kapaszkodót keresett. A hajnal még váratott magára, ő azonban sötétben is
egészen jól tájékozódott, és amúgy is töviről-hegyire ismerte ezeket a
romokat.
Valaki épp a lépcsősor tetején rakott tüzet, és Loukas döbbenten torpant
meg, ahogy megpillantotta.
Nem az volt, akire számított. Ez az alak is magas volt, de ösztövér,
kusza, szürke hajjal és sebhelyes arccal. Egyedül a szemei, a tűzbe révedő,
hideg, sötét szemei tűntek egy kicsit ismerősnek.
 Loukas hátrálni kezdett, mire megcsikordult egy kavics a talpa alatt, s az
idegen nyomban talpra ugrott. A fiú azonnal azt leste, merre is iszkolhatna el,
de mire a tekintete ismét az idegen felé villant, az már nem volt sehol.
A tűz mellett Jason Wyngarde állt, ugyanolyan magasan, ápoltan és
jóképűen, mint mindig.
– Késtél – mondta Wyngarde görögül.
– Meg kellett várjam, míg az apám ájultra issza magát – intett Loukas a
fejével a part felé, ahol még mindig pislákolt pár lámpás és fáklya.
– Elhoztad?
– Megvan a pénz? – dobta vissza a labdát Loukas.
– Ne kóstolgass, fiú! – villant meg Wyngarde szeme fenyegetőn.
Loukas okosabbnak látta, ha nem feszíti tovább a húrt. Lekanyarította
hátáról a zsákot, és mindent a tűz mellett álló férfi lába elé tett.
– Pénztárca, hitelkártya, útlevél… itt van minden – magyarázta, és
elégedetten elvigyorodott. – Még a mobilja is. Ha nem gond, telefonálgattam
egy kicsit a tengerentúlra…
– Jean Grey – mormolta Wyngarde, és lassan végighúzta a kezét a
kirakott holmikon.
– Könnyű préda volt – vonta meg a vállát Loukas. – Hülye amerikaiak.
Aztán ahogy Wyngarde szeme dühösen megvillant, a srác hirtelen úgy
érezte, lehet, hogy ezzel túllőtt a célon.
A szakállas férfi egy köteg eurót húzott elő a zakója belső zsebéből, és a
fiú arcába vágta.
– Ő egy Királynő! – sziszegte.
– Ha maga mondja – vágta gyorsan zsebre a pénzt Loukas, és majd'
kiugrott a bőréből örömében, amikor az angol intett, hogy mehet.
Azt azért még látta a szeme sarkából, ahogy Wyngarde a tűzbe dobja a
lopott, virágmintás pénztárcát.
Ez se normális! – szaporázta meg a lépteit. – De melyik turista az?
Viszont ennek legalább pénze volt. Méghozzá jó sok, amiből most neki
is leesett egy kicsi. Na jó, tulajdonképp egész szép kis summa, amiből
például vehet végre egy X-boxot. De a többit jól el kell rejtenie, nehogy az
apja rábukkanjon, mert akkor semmi perc alatt leereszti a torkán.
 Az angol pedig egészen a tűz fölé hajolt, és elégedett mosollyal figyelte,
ahogy egyik dokumentum a másik után ég el.
– Királynő – suttogta maga elé. – Az én Fekete Királynőm.
 HARMADIK FEJEZET

A Massachusetts Akadémia
Egy hely, ahol 1825 óta
különleges virágok nyílnak

KITTY PRYDE szórakozottan húzta végig az ujját a dombornyomásos

dossziéborítón. Az elegáns betűtípussal szedett szöveg alatt olyan régi
rézkarc díszelgett, melyhez hasonlót eddig csak a Wall Street Journalban
látott, amit az édesapja szokott olvasni.
A rézkarc egy gótikus tornyot ábrázolt, melynek magas ablakában egy
szál rózsa nyílt.
Ez nyilván a régi hagyományokat volt hivatott szimbolizálni.
Ösztöndíjasok nemzedékeit, ősrégi kódexekről készült másolatokat, késő
éjszakába nyúlón vitázó tudós főket…
A tanult emberek néha tényleg nagyon ciki dolgokat szoktak csinálni!
Kittynek a rézkarcról viszont nem egy nagynevű iskola, hanem egy ódon
várbörtön jutott az eszébe.
– Cica! Szeretnél elköszönni Ms. Frosttól?
– Muszáj? – kérdezte, és fel sem nézett.
A maga módján Ms. Frost ugyanolyan hátborzongató volt, mint az
iskolája, és Kitty lelki szemei előtt máris egy bebörtönzött hercegnő jelent
meg abban a gótikus toronyban, aki kísértetiesen hasonlított rá.
– Nem tudom, mi ütött a lányunkba, Ms. Frost – szabadkozott az
édesanyja, miközben kikísérték a vendéget. – Kérem, bocsássa meg a
viselkedését, de tudja…
– Máskor be nem áll a szája, most meg… – dörmögte az édesapja.
– Semmi gond, Mr. Pryde. – Emma Frost hangja selymes volt, akár a
méz. – Kitty meglehetősen kritikus életkorban van, én pedig nap mint nap
ilyen korú lányokkal foglalkozom.
Különleges virágok nyílnak? Akkor ez a diákokat akarja jelenteni?
Olyanokat, mint én?
– Kérem, olvassák át a brosúrákat! – folytatta Emma. – Aztán
beszéljünk ismét.
Nyílt és záródott a bejárati ajtó, aztán Kitty édesanyja sétált be a
konyhába, és telepedett le az asztal túloldalára.
– Mi bajod van valójában? – kérdezte éles hangon. – És kivételesen ne
gyere nekem ezekkel a fejfájásokkal!
– Elnézést, hogy nem akarok az Anti-Roxfortba járni! – lobogtatta meg a
brosúrát Kitty dühösen.
Közben az édesapja is besétált, és zavart köhécseléssel állt meg a
konyhapult mellett.
– Szerintem Ms. Frost igazán… szóval nagyon…
– Rögtön gondoltam, hogy szerinted igazán nagyon! – jegyezte meg a
felesége epésen.
– Nézzétek, értem én, hogy igazából miről van szó! – fintorgott Kitty,
mire a szülei lopva összenéztek. – Ha tényleg egy ilyen bentlakásos iskolába
akartok küldeni, akkor az azt jelenti, hogy… elváltok.
Az édesanyja hirtelen a manikűrjével kezdett foglalkozni, az apja pedig
egy üveg whiskyt vett elő a bárszekrényből, aztán – némi hezitálás után –
inkább egy nagy pohár vizet töltött magának.
– Ez nem ilyen egyszerű… – kezdte.
– Pedig nagyon úgy tűnik.
– Lehet, hogy a következő iskola képviselőjét szimpatikusabbnak fogod
találni, és…
– Milyen következő iskola?
Mintegy végszóra, megszólalt a csengő.
– Emlegetett szamár…
 – Na, ezt már nem! – pattant föl Kitty dühösen, és a bejárati ajtóhoz
rohant.
– Kitty…
– Isten hozta a Mugli Rezidencián! – nyitott ajtót, és gúnyosan
meghajolt. – Én vagyok az ön szegény félre- és meg nem értett varázslója,
úgy értem…
Aztán zavartan elhallgatott, és nagyokat pislogott.
Magas, csinos nő állt az ajtóban, szálfaegyenesen, büszkén fölszegett
fejjel, mint valami királynő. Sötét bőre, hófehér haja és csillogó, kék szemei
éles kontrasztot alkottak, és száriszerű ruhájában valóban úgy festett, mint
valami afrikai hercegnő.
– Mugli? – vonta föl a szemöldökét. – Akkor lehet, hogy mégsem jó
helyen járunk?
– Szerintem csak nagyon fölvágták a kölyök nyelvét – dörmögte a
mögötte álló, bőrdzsekis, pofaszakállas férfi, aki valahogy már attól
félelmetesnek tűnt, hogy egy kulcskarikát forgatott az ujja körül.
Kitty már épp válaszolt volna, amikor a páros mögött egy harmadik alak
is feltűnt. Magas, tagbaszakadt, fiatal férfi volt, dagadó izmokkal és
barátságos, meleg pillantással. És ránézésre alig pár évvel lehetett idősebb
Kittynél…
– Ööö… Helló! – mosolygott rá a lány.
– Dobroje utro… Úgy értem, jó reggelt – mosolygott vissza a fiú.
– Tetszik az akcentusod – szaladt ki Kitty száján, aztán hirtelen elpirult.
És gyorsan elhallgatott. Még mielőtt esetleg azt is hozzáteszi, hogy az
akcentus gazdája mennyire tetszik neki.
– A Xavier Tehetséggondozó Intézetből jöttünk – köszörülte meg a
torkát a magas, fehér hajú nő. – Én Ororo Munroe vagyok, te pedig nyilván
Katherine Pryde vagy.
– Lehet… és az is lehet, hogy nem – fintorgott Kitty.
– Te most szórakozol velünk, kislány? – vonta föl a szemöldökét a
pofaszakállas-bőrdzsekis.
– Az attól függ, hogy…
 A konyhából dühös szóváltás hangjai szűrődtek ki, amit még a zárt ajtó
sem tudott kellőképp tompítani.
– Sóval… mitől is függ? – mosolygott rá a magas, jóképű fiú.
Kitty úgy döntött, mindenkinek jobb lesz, ha ő most eltűnik egy ideig.
– Mi lenne, ha ezt nem a küszöbön állva beszélnénk meg?

***

– A SZÜLEIM tisztára az őrületbe kergetnek ezzel a bentlakásos magánsuli

ötletükkel. De önökről eddig még nem beszéltek – vonogatta a vállát Kitty,
aztán nagyot kortyolt a jeges frappéból. – Ez most tényleg életet ment, szóval
köszi, Ms. Munroe! Az eddigi tapasztalataim szerint a koffein az egyetlen
dolog, ami elviselhetőbbé teszi a fejfájásaimat.
A közeli kávézóba ültek be, ahol így, hétköznap délelőtt nem sokan
lézengtek.
– Pedig jeleztük, hogy jövünk – nézett rá értetlenül a fiú, akiről
időközben megtudta, hogy Peternek hívják. – Miért nem szóltak?
– Mert tudták, hogy élből tiltakozni fogok – grimaszolt Kitty. –
Ugyanúgy, mint a gázos hölgy miatt, aki szintén ma reggel járt nálunk.
– A fehér ruhás nő – bólintott Ororo. – Láttuk, amikor elment.
– Dögös – dörmögte a bőrdzsekis, akit a trió vezetőjének tűnő, sötét
bőrű nő Loganként mutatott be. – De a szaga fura.
– A szaga? – vonta föl a szemöldökét Kitty.
– Ja – biccentett a pofaszakállas, és ennyiben is hagyta a dolgot.
– Logan, Peter… Mi lenne, ha rendelnétek még valami innivalót? –
kérdezte Ororo.
– Minek? Sört nem tartanak, a kávé meg… Jó, rendben – dörmögte
Logan, és Kittynek volt egy olyan érzése, hogy ez itt valami előre begyakorolt
koreográfia része. – Gyere, Pete, kerítsünk még pár hatdolcsis üdítőt!
Peter barátságosan a lányra mosolygott, aztán Logan nyomában a pulthoz
vonult.
– Félelmetes alak! – súgta oda a fehér hajú nőnek Kitty.
 – Logan? Hát igen. Erőteljes egyéniség. Ami egyszerre átok és áldás a
számára.
Volt valami a nőben – sőt, tulajdonképp mindhármukban –, amit a lány
bizalomgerjesztőnek talált. Persze abban, hogy így érzett, Peter gyönyörű
izmainak és mosolyának is jelentős szerepe volt.
– Ön modell? – fordult Ororóhoz. – Úgy értem, még sohasem láttam
senkit, akinek ilyen hófehér haja és kék szeme lett volna a sötétebb árnyalatú
bőréhez, és… Szóval csak azt akarom kinyögni, hogy ön nagyon szép! És
mikor zavarban vagyok, rendszerint összevissza hebegek, úgyhogy kérem,
lőjön már le valaki!
– Szerintem aranyos, amikor zavarban vagy, és nyugodtan tegezhetsz –
mosolygott rá a nő. – Amennyire én tudom, ez a színkombináció valóban elég
ritka, és nem, nem vagyok modell.
– De ez akkor is tök egyedi!
– Szerintem pedig te vagy egyedi.
– Mert okos vagyok? – kérdezte Kitty egy kicsit óvatosabban, mint aki
attól tart, hogy most következik a kortesbeszéd. – Pedig a jegyeim sokat
romlottak az elmúlt időszakban…
– Nem azért – csóválta meg a fejét Ororo, s egy pillanatig mintha
habozott volna. – Tudod, az iskolánknak támadtak bizonyos nehézségei az
utóbbi időben, és egy rövid időre még be is kellett zárjuk.
– De, gondolom, most már megint működik.
– Igen – bólintott a nő, s fürkésző tekintete Kittyét kereste. – Mondd
csak… Hallottál már valaha Magnetóról?
– Persze – mondta a lány szinte ünnepélyes komolysággal. – Terrorista.
Sokat szerepel a hírekben. Legutóbb egy űrállomást támadott meg, és…
Aztán egyszer csak elhallgatott, s a tekintete a pultnál válogató páros
felé villant. Logan heveny undorral forgatott valami színes, dobozos üdítőt a
kezében, Peter pedig épp egy szelet papírtálcás almás sütit vett ki a hűtőből.
– Már tudom, miért tűntetek ismerősnek! – suttogta elhűlve. – Ti vagytok
az X-Men!
– Igen – mondta csöndesen Ororo. – És mind egyetértettünk abban, hogy
úgy tisztességes, ha ezt nem is hallgatjuk el előled.
 – Mutánsok vagytok – mondta Kitty, aztán nagyot nyelt. – Vannak olyan
barátaim, akik szerint a mutánsok… veszélyesek.
– És te mit gondolsz?
– Hogy a ti iskolátok valószínűleg nem egy várbörtönben van.
Aztán, látván Ororo értetlen pillantását, lassan elmosolyodott.
– Mesélj erről a Magnetóról!

***

ÉS ORORO mesélt.
Felidézte azt a napot, amikor pár héttel ezelőtt Magneto, az X-ek
legfőbb ellensége lecsapott rájuk, elfogta és az Antarktisz jege alatt, egy
vulkán mélyére börtönözte be őket.
Amikor sikerült megszökniük, a hely biztonsági rendszere azonnal
riasztotta Magnetót, de egymagában már nem tudott elbánni velük. Az egyik
társuk, Jean Grey a mentális ereje segítségével összekapcsolta az X-ek
tudatát, így egyetlen sok testű, egy tudatú organizmusként harcoltak ellene.
Végül sikerült semlegesíteniük Magneto képességeit, de a sors fintora,
hogy rá kellett jöjjenek, egyedül ezek az emberfölötti adottságok voltak azok,
amik visszatartották a mélyben fortyogó lávát, nehogy elárassza a
magasabban fekvő, vulkanikus kürtőben berendezett bázist. Ellenségük
legyőzése egyben a saját vereségüket is jelentette, mert a forró, olvadt
kőzettörmelék percek alatt elárasztotta a titkos bázist, elvágva őket Jeantől és
Magnetótól.
Még hallották a lány utolsó sikolyát, aztán a láva mindent elöntött, ők
pedig kénytelenek voltak a saját életüket menteni.
A kiutat Rozsomák találta meg, Árnyék pedig egyesével teleportálta
őket a felszínre. Amint tehették, visszatértek az átalakított SR-71-es
Blackbird repülőjükkel, ami a legmodernebb lokátorokkal és
szeizmográfokkal volt felszerelve, de Jeannek nyomát sem találták. A láva
minden földmélyi üreget és magmakamrát elárasztott.
 Más körülmények közt örülniük kellett volna, hogy végeztek
Magnetóval, aki évek óta az egyik legnagyobb veszélyt jelentette az
emberiségre nézve – de nem ezen az áron.

***

KITTY szótlanul hallgatta, és próbálta kitalálni, mit is mondhatna.

– Én… sajnálom a barátotokat…
– Jean volt a leg… a legélettelibb ember, akit valaha is ismertem –
mondta fátyolos hangon Ororo. – Egyszer már meghalt, és azt hiszem, nincs
rá jobb kifejezés, mint hogy az akarata erejével kényszerítette vissza magát
az életbe. Mind azt hittük, hogy örökké velünk marad.
– Olyan ember lehetett, akit érdemes lett volna megismerni…
– Ő volt közülünk a legjobb. De már nincs többé. És most… újoncokat
keresünk.
– Újoncokat? – derült föl Kitty arca. – Úgy érted, hogy… új tagokat az
X-Men csapatába?
– Kezdetnek az is megteszi, ha a jelöltek járni kezdenek az iskolánkba,
és megtanulják, hogyan irányítsák a képességeiket. Aztán egy részükből végül
persze akár X-Men is lehet.
– Ugye jól gondolom, hogy te vagy Vihar? Logan pedig az, akit az
újságírók Rozsomáknak hívnak.
– Igen – bólintott a fekete bőrű nő.
– A nagydarab srácról viszont még sohasem hallottam.
– Ő Kolosszus – mosolyodott el Ororo. – De azt hiszem, ő jobban
szeretné, ha Peternek szólítanád.
Kitty fülig pirult, de nem szólt semmit.
– Peter még elég fiatal, és nem szokott hozzá a gondolathoz, hogy akár el
is vesztheti a csapattársait – folytatta a nő. – Jean halála nagyon megviselte.
A pultnál ácsorgó párost az egyik eladó kezdte abajgatni, mondván,
ideje lenne fizetniük, mire Logan alkarjából egy hosszú penge bukkant elő,
átszúrta a műanyag palackot, és a kanadai unott képpel kortyolt bele az
üdítőbe.
És szemlátomást cseppet sem érdekelte, hogy közszemlére tette a testébe
épített fegyvert.
A pultos kigúvadt szemmel, a szájára szorított kézzel hátrált be a
raktárba.
– De leginkább Logan miatt aggódom – mondta Vihar csöndesen. – Még
amikor kiegyensúlyozott, akkor is vad és erőszakos. Most pedig… mintha
szándékosan hívná ki maga ellen a sorsot.
– Az előbb azt mondtad, hogy… mutánsokat kerestek.
– Igen. Magunkhoz hasonlóakat.
– Akkor ez azt jelenti, hogy szerinted én is…
– És szerinted?
Kitty lesütötte a szemét, és nem felelt.
– Megvannak az eszközeink, Kitty, melyek segítségével rábukkanunk
más mutánsokra. Ezek közül az egyik egy Cerebro nevezetű gépezet, ami
figyelmeztet bennünket, mikor valakiben működni kezdenek a mutáns gének.
Mint például benned.
Kitty megint azt a fura bizsergést érezte, mint amikor keresztülzuhant a
falakon, és nagyot nyelt.
– A Cerebrót az iskolánk alapítója, Xavier professzor tervezte, és mivel
ő most nem tartózkodik a Földön…
– Hogy micsoda? – nézett rá értetlenül a lány. – Nincs a Földön?
– Hosszú történet – somolygott Ororo. – A lényeg, hogy a Cerebro az ő
elméjére van ráhangolva, és mi, többiek… végül is képesek vagyunk
használni, de nem olyan hatékonyan, és csak jóval nagyobb hibaszázalékkal.
Úgyhogy hadd kérdezzelek meg még egyszer… Szerinted te mutáns vagy?
Kitty gondolatai vadul kavarogtak. Az X-Men válogatott hősökből állt,
akik már vagy tucatnyi alkalommal megmentették a világot. Ennek ellenére az
emberek továbbra sem bíztak bennük, sőt, sokan egyenesen rettegtek tőlük, és
gyűlölték őket. És nemcsak azért, mert mások voltak, hanem mert ezt el is
fogadták, és megtanultak együtt élni vele.
 És miért is ne tették volna? A mutánsok igazán elképesztő dolgokra
voltak képesek: volt, aki repült közülük, volt gondolatolvasó, míg mások
hegyeket voltak képesek fölemelni.
Ha ő is közéjük tartozik, ha a képességei segíthetnek előrébb vinni a
világot… már miért is akarná eltitkolni őket? Miért akarna úgy tenni, mintha
kevesebbet érne, mint valójában?
Tulajdonképp már abban a pillanatban tudta a választ, ahogy föltette a
kérdést.
Az olyanok miatt, mint Robin.
Ő és Kitty évek óta barátok voltak. Együtt jártak táncórára, együtt
építettek szódabikarbóna-meghajtású vulkán-modellt a tudományos
szakkörben, és az ottalvós bulikon egész éjjel együtt számítógépeztek. Jobban
ismerték egymást, mintha édestestvérek lettek volna…
És elég volt egy villanás, az emberfölötti képesség egyetlen
megnyilvánulása, hogy a barátságunkat lehúzzuk a vécén.
– Vihar… – kezdte, aztán egyszer csak elakadt a szava.
Minden sejtje vadul bizsergett, és erős késztetést érzett, hogy futásnak
eredjen, elrejtőzzön, és örökre elfeledje, hogy valaha is hallotta a mutáns
szót.
Aztán a kávézó hátsó fala felrobbant.
 NEGYEDIK FEJEZET

KITTY azonnal megpróbált felugrani, és a maga elé emelt kezeivel védeni az

arcát és a szemeit, Vihar pedig egy mozdulattal fellökte a székével együtt, s a
törmelékdarabok a fejük fölött repültek el.
A hátsó falban tátongó, jókora nyílásban három megtermett ember állt –
bár a méreteik alapján akár robotok is lehettek –, tetőtől-talpig vörös
testpáncélban, kezükben szokatlan formájú energiapuskával.
A tulaj sikoltva rohant ki a raktárból, és vissza sem nézve menekült ki
az épületből, míg a pultos reszkető szájszéllel, dermedten figyelte a füstölgő
nyílásban álló triót.
– Célpontok bemérve – szólalt meg az egyikük erősen modulált, fémes
hangon. – Megtaláltuk az X-Ment.
Logan ökölbe szorította a kezeit, és mindkét alkarjából három-három
ezüstösen csillogó, borotvaéles penge bukkant elő.
– Lehet, hogy nem kellett volna! – sziszegte.
– Kitty, te maradj itt! – rázta le magáról az üvegszilánkokat Ororo. – Ezt
majd mi elintézzük!
Az egyik páncélos épp az asztalukat vette célba a puskájával, a lány
pedig nem várta meg, hogy kiderüljön, vajon Vihar és a társai tényleg meg
tudják-e védeni, fölpattant, és futásnak eredt. Meg sem állt a raktárig, s csak
ott, a falhoz lapulva mert hátrapillantani.
Peter a támadók és a társai közé állt, s Kitty elképedve figyelte, ahogy a
teste nőni, erősödni kezd, s a most már valóságos óriás izmai a szeme láttára
váltak csillogó, szürke fémmé.
A támadóik abban a pillanatban tüzet nyitottak, de az energianyalábok
ártalmatlanul enyésztek el az eleven fémtesten.
Tényleg mutánsok! És már megtanulták, hogyan szálljanak szembe
elképesztő erejű ellenfeleikkel a képességeik segítségével. Megszokták,
hogy kockáztatják az életüket.
Én nem.
Megfordult, és menedéket keresve ösztönösen besiklott az épület falába.
Ez alkalommal sokkal könnyebben ment, mint legutóbb, s már a feje sem
akart széthasadni közben. A túloldalon – a raktárban – plafonig rakott
dobozhalmok és tömény kávéillat fogadta.
Nem futok el, csak… megpróbálok segítséget hívni.
Futásnak eredt, s a következő falon átsuhanva máris a parkolóban volt.
A betonon fa- és műanyag darabok hevertek a füstölgő tégla- és
betonkupacok között, s úgy látszott, már másoknak is feltűnt, hogy
megtámadták a kávézót – esetleg a tulaj próbált valamelyik szomszédos
boltból segítséget hívni –, mert innen is, onnan is szirénaszó hallatszott.
A parkoló fölött pedig…
Egy kisbusz méretű, rájára emlékeztető antigravitációs jármű lebegett
pár lábnyira a parkoló betonja fölött, páncélozott, fekete oldalán jókora,
fehér jellel, ami leginkább egy H betűre hajazott. A fura járműből újabb
fegyveresek bújtak elő – testpáncélos alakok, jellegtelen, középütt egy fekete
csíkkal kettéválasztott maszkokban –, és azonnal a kávézó felé iramodtak.
Mielőtt felfigyelhettek volna rá, Kitty visszabújt a falba, s onnan
hallgatta fogvacogva a szomszédos helyiségben cikázó energianyalábok
sivítását.
Mégis mi a fenét kellene csinálnom?! Én nem vagyok X-Men! De nem
is hagyhatom őket nyakig a pácban…
Lassan kúszott fölfelé a falon – egész pontosan a falban –, és csak a
fejét dugta át, hogy lássa, mi folyik a túloldalon.
Az első, akit megpillantott, az egyik hatalmas, páncélos alak volt,
kezében egy lángszóróval, akinek sikerült egész a falig visszaszorítania
Petert. A fehéren izzó lángcsóva már szinte elérte Kolosszus arcát, és
Kittyben most merült föl először, hogy vajon a fiú szeme is eleven fém, mint
a teste többi része, vagy azt bizony kiégetheti a tűz.
És attól, hogy nem ég meg a tűzben, lehet, hogy a fájdalmat még ő is
érzi.
Aztán felüvöltött valaki, és a következő pillanatban Rozsomák vetette át
magát egy felborított asztal fölött. Megvillantak az alkarjába épített pengék,
vér fröccsent, és az egyik maszkos-golyóálló mellényes alak hörögve esett
össze.
Rozsomák kitért egy feléje hajított szék elől, átdöfte egy fegyveres
combját, aztán a karmaival mély sebet ejtett az egyik hegyomlásnyi, vörös
páncélzatú támadójuk mellkasán.
– Nem tudom, kik vagytok – acsarogta –, és igazából nem is érdekel! De
ezt most nagyon benéztétek, srácok!
Teljes erejéből a páncélos mellkasába döfte a karmait, de azok ezúttal
mintha valami láthatatlan erőtéren akadtak volna el. Aztán lesújtott az
energiapuska, de a gyilkos erejű csapás, ahelyett, hogy szétloccsantotta volna
Logan koponyáját, csak annyit ért el, hogy Rozsomák egy pillanatra
megtántorodott. De tényleg csak egy pillanatra – aztán újult erővel vetette
magát a harcba.
Vihar közben egy maszkos alakkal került szembe, de mielőtt az tüzet
nyithatott volna rá, a magas, karcsú nő a legközelebbi asztal felé intett, s
hirtelen vad szélroham söpört végig a kávézón. A széllökés egyszerűen
felkapta az asztalt, és félresöpörte vele a támadót.
Kitty nem egyszer látott már a hírekben képes összefoglalót emberfölötti
képességű lények összecsapásairól, de most volt először szemtanúja
ilyesminek.
De amiért eddig a fél karját is odaadta volna, hirtelen kaotikus és
halálos örvénnyé változott.
Én is ilyen vagyok? Ha kiderül, hogy közéjük tartozom, nekem is
folyton az életemért kell majd küzdenem?
Vihar a falban tátongó nyílás felé intett, a szemeit egy pillanatra mintha
gyöngyházfényű hályog fedte volna, s az ég odakint azonnal elkezdett
besötétedni.
 – Ororo! – üvöltötte Rozsomák, de a nő nem figyelt rá.
Aztán kinyújtotta a kezét az ég felé, s fehéren izzó villámot szólított
magához. A vakító, szarkalábforma energiakisülés feketére perzselte a
falakat, szétszórta a berendezési tárgyakat, a földre sújtotta a maszkosokat –
a toronymagas, vörös páncélzatú alakok azonban még csak meg se torpantak.
– Ezek tudták, hogy ki ellen jönnek! – csikorogta Logan. – Védve vannak
a képességeinkkel szemben!
– Akkor mi legyen? – hátrált Vihar.
– Lehet, hogy mindegyik csak egy-egy képesség ellen!
– Akkor cseréljünk! – mordult föl Peter, mire a nő széttárta a karjait, és
odarepült – Kitty nem akart hinni a szemének, de igen, a nő repült – hozzá.
Ahogy földet ért, összecsapta a kezeit, s a levegő, mintha csak a
parancsának engedelmeskedett volna, szörnyű csattanással borította föl a
lángszóróst.
Most, hogy a figyelem egy pillanatra elterelődött róla, Rozsomák arra a
páncélosra vetette magát, akivel Vihar eddig nem boldogult, s amaz
bármennyire is próbálta letépni a hátáról, a kanadai átkulcsolta a nyakát, s a
másik kezéből ismét kieresztette a karmokat. Egyenesen a vörös vértes
tarkójába. Az adamantium pengék csikorogva ütötték át a sisakot, és a
páncélos rongybabaként csuklott össze.
De hiszen… de hiszen ömlik a sisakjából a vér! Mindjárt elhányom
magam!
A helyiség túlsó felében hadakozó Kolosszus ökle is célba talált, és az
ütés brutális erejétől teljesen deformálódott a vörös páncélos sisakja. Ha
nem óvja erőtér, a csapás valószínűleg a fejét is letépi, de még így is leverte
a lábáról, s a súlyos test, asztalt és székeket törve darabokra, felbukott.
– Szép álmokat, tavaris! – mordult föl Peter.
Aztán egyszer csak elfogytak az ellenfelek, véget ért a harc.
A kávézó igazi csatatérre emlékeztetett, amin mintha forgószél söpört
volna végig. Ez esetben szó szerint.
– Megvagytok? – kérdezte Kolosszus.
– Még csak meg sem izzadtam! – legyintett Logan, aztán a dzsekije belső
zsebéből, egy bőrtokból szivart húzott elő.
 Kitty szaporán pislogva figyelte őket. Úgy festett, egyikük sem fedezte
föl a falból kikukucskáló lányfejet.
Ha most kimászom, jó eséllyel velük megyek. De ha nem… ha
meglapulok, aztán elfutok…
Hirtelen éles fájdalom hasított az agyába, s mintha valami hang is társult
volna hozzá, épp csak az emberi hallásküszöb alatt. Kolosszus felkiáltott,
aztán villámsújtott faként dőlt el, Vihar pedig a halántékára szorított kézzel
esett össze. Rozsomák küzdött ellene, vicsorogva, mint valami vadállat, de a
hang végül mintha összemorzsolta volna, s a kanadai fennakadt szemmel,
széttárt karokkal zuhant a padlóra.
– Eszméletlenek.
Kitty megdermedt.
Ismerte ezt a hangot.
Minden önuralmára szüksége volt, hogy lassan még mélyebbre
süppedjen a falba, s ne próbáljon sikoltva menekülni.
Egy karcsú nő sétált be a kávézóba a hátsó falba robbantott lyukon, s
bár most fehér csizmát, fűzőt és egy vérvörös rubinnal díszített, csatos
köpenyt viselt, Kitty így is felismerte.
Emma Frost!
Újabb maszkos-testpáncélos alakok özönlöttek be a kávézóba, és
elkezdték kicipelni az eszméletlen X-eket.
– Előbb vetkőztessék le és kutassák át őket! – parancsolta a szőke nő
jéghideg hangon. – Mindent elvenni tőlük, ami fegyver vagy kommunikációs
eszköz lehet! Különösen Viharra figyeljenek – ő rendszerint hord magánál
pár tolvajszerszámot! Nem akarom, hogy később bármiféle meglepetést
okozzanak! Ha átvizsgálták, vihetik őket!
– Mi legyen a Pryde lánnyal? – kérdezte az egyik fegyveres.
Ms. Frost úgy hordozta végig a tekintetét a kávézó romjain, hogy Kitty
levegőt venni sem mert. Erről a nőről azt is elhitte volna, hogy még így, a
falba süllyedve is észreveszi őt.
– Az X-ek voltak az elsődleges célpont – mondta végül. – A lányt
bármikor megtalálom. Végül is hol tudna elrejtőzni előlem? Egy
matematikaórán?
 A most már egészen hangos szirénaszó hallatán türelmetlenül intett.
– Mozgás, gyalogok! Ideje indulni!
Időközben Kolosszus is visszanyerte eredeti hús-vér formáját, de míg
Vihar és Rozsomák – és a halott vagy sérült katonák – kicipeléséhez elég volt
két-két ember, őt négyen is alig bírták fölemelni.
– A huszárokkal mi legyen? – intett az egyik maszkos katona a
mozdulatlanul heverő, vörös páncélosok felé.
Ms. Frost hideg, kegyetlen mosolya láttán Kitty ismét megborzongott.
Igen, ez a nő simán bezárná abba a gótikus toronyba. Vagy várbörtönbe. És ha
nincs, majd építtet egyet.
– A huszárok minden erőt és információt megkaptak, hogyan győzzék le
az X-eket, mégis úgy viselkedtek, mint az ostoba amatőrök!
Ahogy a nő a mozdulatlan, páncélos alakok fölé hajolt, Kitty egy
pillanatra mintha a koponyáját hasogató fájdalom távoli visszhangját vélte
volna hallani.
Ms. Frost is mutáns?!
Aztán összerándult, és szabályosan az öklébe kellett harapjon, nehogy
felkiáltson. Mindhárom páncélos teste összerándult, s a vértek eresztékein át
vér és füst kezdett szivárogni.
Mit művelt velük? Vagy ezt velünk is meg tudta volna csinálni, ha az a
hang… ha erősebb lett volna?
A maszkos-páncélos katonák idegesen hőköltek hátra, mire a fehér ruhás
nő megvetőn mérte végig őket.
– Szedjék össze magukat! A Pokoltűz Klub igazán jól fizet, de a
pénzéért meg is követeli, hogy elsőrangú szolgáltatást kapjon!
A Pokoltűz Klub?
Lassan, centiről-centire oldalazott befelé, miközben a katonák elhagyták
az épületet. Úgy tűnt, még mindig nem fedezték föl.
Mindhárom elesett X-et fölcipelték a rájaforma gépezetre, s a sort
Emma Frost zárta, aki tetőtől-talpig fehérben úgy nézett ki, mint valami
fantasy festményalbum gonosz királynője.
Kitty, aki még mindig azon rágódott, hogy mit is kellene most tennie,
végül úgy döntött, hogy mindenhol rossz, de a legrosszabb egyedül.
 Ó, a francba!
S mielőtt a rájaforma gép a magasba emelkedhetett volna, kisurrant a
falból, néhány vad szökkenéssel az antigravitációs jármű alatt termett, aztán
ismét anyagtalanná vált, átsiklott a levegőn…
…egyenesen be a jármű gyomrába.
 ÖTÖDIK FEJEZET

SKÓCIA legészakibb csücskében, északabbra a Felföldnél, Orkney

cetvadász falvainál, de még a Shetland-szigeteknél is, van egy zsebkendőnyi
földdarab, ami egyetlen térképen sincs föltüntetve. A műholdak nem
foglalkoznak vele, és repülőből is legfeljebb annyit lehet látni belőle, hogy
nem több hullámok körülölelte kopár szikladarabnál, amin még növényi
életnek sem akad nyoma.
Ellenben, ha az a bizonyos repülő jóval alacsonyabban szállna, a kietlen
sziklafelszín lassacskán tornyokból és toldaléképületekből álló
komplexummá változna, amit egy végtelenül kifinomult álcapajzs óv.
A parányi sziget neve Muir, és itt található a világ legjobban felszerelt
Mutánsügyi Kutatóközpontja.
Jean Grey a komplexum központi kupolája alatt lebegett az új zöld-
arany Főnix-öltözékében. Kitárt karjai közt nyers energia cikázott, ahhoz is
bőven elegendő, hogy az egész négyemeletes épületet a levegőbe röpítse.
A kupola szenzorai és kamerái minden rezdülését figyelték, s tucatnyi
nagyteljesítményű számítógép elemezte ki az adatokat.
A benne kavargó erők pusztítóak voltak, ugyanakkor elképesztőek is.
Dicsők. Nem evilágiak.
– Visszafogja magát, Jean!
Négy emeletnyi mélységben dr. Moira MacTaggert – karcsú,
szemüveges, ötvenes nő, a Központ alapítója – állt, és épp egy laptopon
ellenőrizte a legutóbb mért adatokat.
 – Tessék? – vonta össze a szemöldökét Jean ingerülten. – Én innen is
látom, hogy a mért adatok kiverik a biztosítékot!
– Az lehet – igazította meg a védőszemüvegét a kutató –, ettől
függetlenül visszafogja magát, Jean.
A lány nagyot sóhajtott, aztán a kör alakú mennyezetre szegezte a
tekintetét. A lénye mélyén rejlő hatalomért – magában csak Főnix Erőnek
nevezte – nyúlt, hogy teljes valójában mutassa meg a világnak, a
személyisége egy része azonban makacsul ellenállt.
És ez elkeserítette.
Mert az újjászületett Főnix minden ereje sem volt elegendő, hogy
megmentse Scottot és a többi X-et. Amikor pedig Kirinosz szigetén keresett
feledést, ugyanez az erő tette tönkre azt a kezdődő kapcsolatát, amiből akár
még…
Akár még mi is lehetett volna? Ne áltasd magad, kislány, ez nem több
az igazság kerülgetésénél!
Igen, a képességei pont a kritikus pillanatban nem működtek. Igen,
valóban gyászolta a barátait és elvesztett szerelmét. Igen, nagyon is tartott
tőle, hogy a Főnix Erő ismét a legválságosabb pillanatban hagyja majd
cserben.
De még jobban tartott tőle, hogy nem hagyja cserben. Hogy egyszer csak
a maga teljes, szinte korlátlan mivoltában mutatkozik majd meg, és akkor már
senki sem fogja tudni uralni.
– Azt hiszem, mára ennyi elég lesz, kedvesem – biccentett Moira.
A szenzorok zúgása egyik pillanatról a másikra elhallgatott, mire Jean
ujjai közt is kihunytak a fények, elenyészett az erő, s a lány lassan
leereszkedett.
– Szóval akkor egy csődtömeg vagyok? – mosolygott fanyarul Moirára.
– Én inkább azt mondanám, hogy egy nagyon komplex talány. A sejtjei
szüntelenül változnak.
– De mégis mivé?
– Azt nem tudom. Viszont úgy tűnik, hogy egy ideje már így van.
– Mióta az űrkomp lezuhant – hunyta le a szemét Jean. – Mióta
meghaltam.
 – Lehetséges – bólintott a kutató. – Bár korábban jött volna el hozzám!
– A professzor tartott folyamatos megfigyelés alatt… amíg velünk volt.
– Charles! – biggyesztette le az ajkát Moira. – Sohasem számított igazán
jó diagnosztának… legalábbis nem annyira, mint ami ehhez az esethez kell.
Mi lenne, ha most valami mást próbálnánk?
Azzal megnyomott egy gombot a laptopján, mire egy szenzorokkal és
kábelekkel felszerelt szék emelkedett ki a padlóból. A csukló-, boka- és
nyakpánt láttán Jean egy pillanatra elkomorodott.
– Ez egy sokkal finomabbra hangolt mérőműszer, mint a nagy tesztkamra
– magyarázta Moira, majd intett a lánynak, hogy üljön le. – A telepátiával és
telekinézissel kapcsolatos adatgyűjtésben pedig nincs párja.
Jean a székbe telepedett, és ellenőrizte a hevedereket.
Elég erősnek tűntek ahhoz, hogy akár egy gorillát is fogva tartsanak.
– Néha nagyon veszélyes mutánsok is előfordulnak itt – vonta meg a
vállát a kutató.
– Én is közéjük tartozom?
– Ön egy nagyon különleges ifjú hölgy – nézett merőn a szemébe Moira.
– Olyan, aki sajnos nem mindig képes uralni az adottságait.
Jean kelletlenül biccentett, aztán szó nélkül tűrte, hogy a kutató rögzítse
a hevedereket.
– A nyakpántot is muszáj?
– A nyakpántot nem muszáj – hagyta rá Moira, aztán megfordult, és
elindult kifelé a teremből.
– Doktornő… hová megy? – Jeanre hirtelen klausztrofóbiás félelem tört
rá, és már bánta, hogy hajlandó volt beleülni ebbe az ördögi székbe.
– Nincs miért aggódnia, kedvesem – sétált oda a helyiség túlsó felében
álló egyik konzolhoz Moira, és aktivált egy parancssort.
A mennyezetről fémszálakkal megerősített, áttetsző műanyag lap
ereszkedett alá, ami Jeant falként zárta el a teremtől, s ő, bár minden
idegszálával küzdött ellene, kezdett pánikba esni.
Próbát tett a fém hevederekkel, de azok jottányit sem engedtek.
A Főnix ketrecbe zárt fenevadként lapult a tudata mélyén, készen rá,
hogy megpróbáljon kiszabadulni.
 – Hall engem, Jean? – sistergett föl a belső hírközlő.
– Igen… mit… doktornő, mit akar, mit tegyek?
– Viselkedjen természetesen! Legyen önmaga!
– Ezt most nem egészen értem…
A fal túloldalán egy pillanatra mintha aggodalom suhant volna át Moira
arcán, aztán biztatón a lányra mosolygott, és a figyelmét ismét a számítógépes
monitoroknak szentelte.
Jean lassan, apró kortyokban vette a levegőt, s igyekezett uralkodni
magán. Igyekezett uralkodni a Főnix Erőn. Ami – szokásához híven – próbált
kitérni előle. A benne szunnyadó hatalom nem szerette, ha megpróbálják
uralni és irányítani, s ez a része mintha nem is az övé lett volna. Ősi volt,
idegen és hátborzongató.
– Ne kapkodjon! – intette Moira, lassan sétálva az áttetsző lap
túloldalán. – Ne siettesse a dolgokat! Van időnk! Miért nem avat be inkább a
közelmúlt eseményeibe? Meséljen nekem az Antarktiszon történtekről!
– Mit szeretne tudni? – kérdezte Jean kelletlenül.
– Tényleg megölte Magnetót? A világ legerősebb mutánsát?
Provokál… de miért?
– Én… azt hiszem. Nem vagyok benne biztos – mondta halkan, s
önkéntelenül is megrázta a fejét, hátha az egyszerű gesztus segít kiverni a
fejéből a kéretlenül felbukkanó emlékeket, melyeket a tudata legmélyebb,
legsötétebb zugaiba száműzött.
– A láva… elvágott a többiektől. Scott-tól. Egyedül maradtam azzal a
férfival, aki elfogott, megalázott, és napokig kínozta a társaimat. És úgy
nézett rám. Azzal a pillantásával, amivel minden szónál ékesebben tudta
érzékeltetni, hogy mennyire semmibe vesz. Hogy számára én csupán egy
porszem vagyok. Hogy számára minden ember és mutáns csupán feláldozható
bábu a sakktáblán, amiket hajlandó is föláldozni, hogy mentse a saját életét.
És már ezért a pillantásért… ezért hajlandó lettem volna darabokra törni,
hogy érezze… hogy ő is érezze azt a kínt, amit én éreztem az ő kezei közt!
Lehunyta a szemét, mintha az segítene az emlékezésben.
– Aztán meghallottam Scott üvöltését, de… hiába próbáltam elérni az
elmémmel, nem találtam. De akkor is tudtam, hogy ő volt az. Magneto… a
lávából kivont fémmel próbált meg agyonütni. Mintha csak egy bosszantó
rovar lennék, amit agyon kell csapni. És akkor… jött a harag.
Ilyet még sohasem éreztem korábban. Ez már túl volt minden emberi
dühön, és…
– A Főnix – mondta Moira halkan.
– Igen. – Jean most már egészen szorosra zárta a szemét. – Ahogy
kinyúltam Magneto felé az erőmmel, a képességeimmel… ehhez foghatót még
soha nem éreztem korábban. Mintha csak akarnom kellett volna, s a
gondolataim és vágyaim testet öltöttek. Felragadtam a földről, éreztem, ahogy
a csontjai elroppannak, hallottam a sikolyát, és…
– És?
– És élveztem, Moira! Még többet akartam ebből az erőből! Úgyhogy
még erősebben szorítottam, és… azt hiszem… azt hiszem, azt is éreztem,
ahogy szétrobban a szíve, de ebben nem vagyok teljesen biztos. Aztán a láva
mindent elárasztott, én pedig kétségbeestem, kinyúltam feléje, és a…
képességemmel próbáltam visszatartani. De akkor és ott… az erőm kezdett
elapadni. És megint a kritikus pillanatban. Én pedig olyan kimerült voltam,
hogy már semmit sem tehettem. Az utolsó emlékképem, ahogy a magma
elárasztja a barlangot…
Lassan kinyitotta a szemét, melyben ismét lángok visszfénye táncolt. A
Főnix Erő ott lüktetett körülötte, lángnyelv-szárnyakkal övezve alakját. A
fémpántok azonban egyelőre kitartottak.
– Nagyon jól csinálja! – biztatta Moira. – Folytassa! Hogy menekült
meg?
– Napokkal később tértem csak magamhoz a tengerparton. Nem volt
nálam se élelem, se víz, az öltözékem cafatokra szakadt… Nem tudom,
hogyan jutottam ki. Talán valaki kihozott, és otthagyott, bár, hogy ki és
miért…
– Sérülések?
– Egy karcolás sem volt rajtam.
– Hmm…
Jean sejtette, mire gondol Moira.
 A Főnix. Átvette a testem fölött az irányítást, kijuttatott a felszínre, és
életben tartott, amíg a testem gyógyult. Úgy, hogy közben én végig
öntudatlan voltam.
– Moira… nem tudok mozogni…
– Mindjárt befejezzük – bólintott a kutató. – Ezek után mi történt?
– Néhány mérfölddel odébb volt egy ENSZ-kutatóbázis… épp olyan
messze, hogy gyalogszerrel még pont képes voltam elvergődni odáig.
A lány megborzongott az emléktől.
– Az ottani kutatók nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, de hiába
figyelték napokig a rádióforgalmat, sem az X-eknek, sem Magnetónak nem
akadtak a nyomára. Akkor értettem meg, hogy mind meghaltak.
Nagyot nyelt, s egy darabig sűrűn pislogott.
– Az erőm… visszahúzódott. Nem tudok rá jobb szót. Mintha
visszavonult volna. Már nem tudtam repülni, a levegőt is alig bírtam magam
körül fölmelegíteni, hogy meg ne fagyjak… A Xavier Intézetben talán tudtak
volna segíteni rajtam, de egyszerűen képtelen voltam visszamenni oda.
Lélekben még nem álltam rá készen. Úgyhogy felszálltam az első repülőre,
ami történetesen Olaszországba tartott, de akadt egy kis technikai malőr, és le
kellett szállnunk. A legközelebbi érdekesnek tűnő település Kirinosz szigete
volt, és mivel még amúgy sem jártam soha Görögországban… A professzor
viszont igen. Sőt még ezen a szigeten is, és sok minden eszembe jutott abból,
amit erről a helyről mesélt. Például, hogy élete egyik legkellemesebb
időszakát épp ezen a szigeten töltötte. Nem tudtam eldönteni, hogy a véletlen
szerencse vagy a Sors akarata vezetett épp erre a helyre, de úgy döntöttem,
megállok és megnézem magamnak ezt a Kirinoszt. Csak egy megérzés volt, de
ott és akkor úgy éreztem, ez lesz a helyes lépés. Elég ostobán hangzik, nem?
– Nem tudom – vonta meg a vállát Moira. – Ön igen erős telepata,
úgyhogy a megérzései gyakran jóval többek ösztönös reakcióknál.
– Nos… lehet.
Az erő ismét ott lüktetett benne, oltalmazón fogta körül, a szék azonban
mintha finoman más mederbe terelte és elvezette volna. A levegő vörös
fényben izzott körülötte, s Moira, bármennyire is igyekezett palástolni az
érzéseit, felszisszent.
 – És mit talált Kirinoszon?
– Hogy én? Semmit. Igazán semmit.
Épp csak egy férfit, akitől nagyon furcsa érzéseim támadtak. Mintha
az élet, amit élek, nem az lenne, amit élnem kellene. Amit élnem
rendeltetett.
De erről nem akart beszélni. Legalábbis még nem. Majd, ha készen áll
rá. És Moira amúgy sem biztos, hogy megértené.
– Persze azért minden nem mehetett simán – folytatta.
– Elvesztettem az útlevelemet. Kérvényeztem újat, és úgy volt, hogy pár
napon belül meg is kapom, de végül úgy döntöttem, hogy nem várok tovább.
Kirepültem a tenger fölé, és mielőtt megint elapadt volna az erőm,
felkéredzkedtem egy halászhajóra.
– A mi kis stopposunk…
– Gondolhatja, mekkorát néztek a tengerészek, ahogy a nagy semmi
közepén egyszer csak potyautasuk akadt! Akkor döntöttem el, hogy ideje lesz
egy kicsit többet is megtudnom az én szabálytalanul működő képességeimről.
És mivel ön a genetikai mutációk egyik elismert szakértője…
– Jean…
Ahogy lepillantott, látta, hogy a kezét és a lábát tartó pántok szabályosan
elolvadtak, de a több száz fokos, forró fém semmiféle égésnyomot nem
hagyott a bőrén.
– Elég! – kiáltotta Moira. – Most én kérem, hogy fogja vissza az erejét!
Jean ökölbe szorította a kezét, és megpróbálta visszavonulásra
kényszeríteni a Főnixet. Ahogy a testét körülvevő, rőt ragyogás fokozatosan
fakulni kezdett, Moira azonnal felhúzta a műanyag falat.
– Végül is csak jutottunk valamire – biccentett a megolvadt pántok felé.
Jean úgy érezte magát, mint egy kisiskolás, aki épp most bőgött le a
tanára előtt.
– Szóval… mi a szakvéleménye? – kérdezte bizonytalanul.
– Először is szeretném, ha tudná, a genetikai mutációk terén én vagyok a
világ legelismertebb szaktekintélye! – fonta karba a kezét Moira. – És ezt
annak a kopasz hippinek is szívesen a szemébe mondom, ha úgy dönt, hogy
egyszer itt is tiszteletét teszi!
 Jean önkéntelenül is elnevette magát.
– Másodszor pedig… mit szólna egy csésze teához?

***

JEAN lehunyt szemmel élvezte, ahogy a tea zamata szétárad a szájában.

Időközben átöltözött – pólót és farmert vett… illetve a telekinetikus
képességével megváltoztatta az öltözéke molekulaszerkezetét. Erre korábban
nem lett volna képes, de a Főnix Erő segítségével az efféle dolgok mostanra
szinte ujjgyakorlatnak számítottak.
Moira egy doboz csokis kekszet szedett elő az ütött-kopott, régi
konyhaszekrényből, és az asztal közepére tette.
– Ezt látva – mutatott végig Jean a rusztikus berendezésű konyhán – el
sem hinné az ember, hogy a szomszédban egy hipermodern kutatóközpont van.
– Ezt a házat egy remetétől vettem – magyarázta Moira, és némi citromot
facsart a teájába. – Az egészet a saját két kezével építette, és amikor
beköltöztem, már olyan romos állapotban volt, hogy nem is nagyon érte volna
meg felújítani. Úgyhogy az egészet leromboltam – a konyha kivételével. És
végül eköré építettem föl a központot.
– Barátságos hely – mosolyodott el Jean. – Megnyugtató.
– Ide vonultam vissza a mindenféle gyilkos sugárzások, a Többszörös
Ember meg a Bulldózer elől – tolta közelebb a lányhoz a sütis dobozt a
kutató. – De hogy megválaszoljam a korábbi kérdését, kedvesem, előbb még
nekem lenne pár kérdésem. Például, hogy mi az, amit eddig még nem mondott
el nekem. Említette, hogy az űrsikló lezuhanása óta a képességei jönnek-
mennek. Volt-e például az elmúlt időszakban valamiféle szokatlan
megnyilvánulás e téren? Energiafluktuáció, valamiféle kiugrás, anomália…
bármi.
Kirinoszon. Amikor a Főnix szólt hozzám. Azt mondta, hogy az övé az
emésztő tűz.
Azt ugyan nem tudta, honnan is eredtek ezek a szavak, de azt igen, hogy
mi csalogatta elő őket.
 ***

JASON WYNGARDE.
A férfi furcsa viselkedése, az a kísérteties ház és az a vad csók, amit
még mindig érzett az ajkán. Wyngarde igazi talány volt. Például a szeme sem
rebbent Magneto említésére, vagy amikor a Főnix Erő szinte lángra
lobbantotta az eget. Viszont mélyen megérintette Jean története, s a szavaiban
rejlő szomorúság.
Miféle ember az ilyen?
– Jean? – köszörülte meg a torkát Moira.
– A dolgok nem minden tekintetben mentek simán… Scott-tal.
Igazából nem erről akart beszélni, s csak akkor jött rá, hogy mennyire
igaz, miután kimondta.
– Szeretem őt… úgy értem, szerettem, és tudom, hogy ő is szeretett
engem. De az űrsiklóbaleset után minden megváltozott. Én is megváltoztam.
Mintha… eltávolodtam volna tőle. Mindannyiuktól. Azt hiszem… azt hiszem,
féltek tőlem, Moira.
Reménykedve pillantott az idősebb nőre, de az gondosan kerülte a
pillantását.
Te is félsz tőlem?!
– Már napok óta csináljuk ezeket a teszteket – sóhajtott föl. – Ennyi idő
alatt csak van valami elképzelése róla, mivel is van dolgunk?
– Kedvesem, sok szempontból még mindig a sötétben tapogatózom –
csóválta meg a fejét Moira. – Időközben azért összevetettem a mért adatokat
azokkal, amiket Charles tavaly küldött. A hullámhosszok azonban eltérőek, az
erők pedig még csak nem is sorolhatók egyazon kategóriába! Bármi is történt
azon az űrsiklón, attól a képességei fényévekkel előzik meg a korábbiakat.
– És most attól tart, hogy nem tudom uralni őket – bólintott Jean. –
Elárulhatom, hogy én ettől nem simán tartok, hanem egyenesen rettegek!
Egy darabig egy kekszet forgatott az ujjai közt, aztán lehunyta a szemét.
– Lehet, hogy jobb lett volna, ha tényleg meghalok – suttogta.
– Tessék?
 – Semmi… nem érdekes – motyogta, aztán megrázta a fejét. – Azt
hiszem, időszerű lesz meglátogatnom a szüleimet. Pár hete küldtem nekik e-
mailt, de azóta nem hallottak felőlem.
Automatikusan a zsebébe nyúlt, aztán bosszúsan elfintorodott.
– Még mindig nem vettem új telefont!
Moira egy apró, régi mobilt szedett elő az egyik fiókból, és Jean kezébe
nyomta.
– Használja ezt!
Jean tett vele egy próbát, aztán a fejét csóválta.
– Azt írja ki, hogy nincs szolgáltatás.
– Egy pillanat! – tápászkodott föl a székéből a tudós. – Ezen a világvégi
szikladarabon tényleg nem sok térerő akad, meg ugye vannak bizonyos
biztonsági előírások is… Na, most próbálja!
Azzal megnyomott egy rejtett kapcsolót a kenyérpirító mögött, mire
félrecsúszott a fal egy része, egy jókora érintőképernyőt fedve föl.
– Akkor ennyit a régimódi konyhákról – mosolyodott el Jean.
Moira bepötyögött egy hosszú biztonsági kódot, aztán kimérten bólintott.
– Most már lesz műholdas kapcsolat.
Mielőtt azonban Jean bármit is tehetett volna, egyik üzenet a másik után
futott be a kezében tartott telefonra.

JEANNIE, TE ÉLSZ?

KURT VOLTAM, MÉG PRÓBÁLLAK HÍVNI.

VISSZAJÖTTEM WESTCHESTERBE.

HA BÁRMI ESÉLY IS VAN RÁ, HOGY ÉLETBEN VAGY…

– Ó, édes Istenem! – suttogta.

 Moira átlesett a válla fölött, aztán megkönnyebbülten elmosolyodott, és
megszorította a lány vállát.
Az üzenetek pedig egyre csak jöttek és jöttek, mígnem a lány úgy érezte,
nem bírja tovább.
Egy olyan számot tárcsázott, amit a sajátjánál is jobban ismert, aztán,
ahogy kicsengett, és a másik oldalon fogadták a hívást, úgy érezte, minden
erő kifut a lábaiból, és le kell ülnie.
– Scott? – suttogta.
 HATODIK FEJEZET

– A PARKOT most hozzák rendbe, a Blackbird szervizben, a kollégiumi

szobák kicsit dohosak, és az emeletre szerintem beköltözött pár egér… de
egyébként minden a régi – magyarázta Árnyék.
– Egerek és mutánsok – masírozott lefelé a lépcsőn a barna nadrágot és
sportzakót viselő Küklopsz. – Igazán ütős könyvcím lenne, nem gondolod?
– De – hagyta rá Árnyék, aki a kovácsoltvas lépcsőkorláton
egyensúlyozott. – Ó, és szeretnék szólni, hogy míg odavoltunk, a könyvtárban
megrepedt egy cső, és, bár már kicserélték, a multikulturális szekció pár
kötetét sajnos pótolnunk kell majd.
– Arra a szekcióra úgyis ráfért volna már egy kis vérfrissítés – legyintett
Scott.
Árnyék pedig csak sorolta a javítandó és pótlandó dolgokat: biztonsági
rendszer, száloptikás kamerák, új számítógépek a természettudományos
labornak, és néhány nagy teljesítményű mosógép, a várhatóan egyre népesebb
diákseregre való tekintettel.
Küklopsz jó, ha a felét hallotta, mert közben szinte csak és kizárólag a
világegyetem két legszebb szavára tudott gondolni.
Jean él.
– Az edzőtermet ne is kérdezd! – grimaszolt Árnyék.
– Nem is kérdeztem.
– Akkor jó – sóhajtott föl Árnyék. – Mert már dolgozom rajta, de azért
még… szóval kell hozzá még némi idő.
 Azzal a korlátról a szemközti falra ugrott át, kitámasztott, és fél kézzel
megkapaszkodva a korlátban, eleven sorompóként keresztezte Scott útját.
– Beszéltél már vele? – vigyorgott Küklopszra.
– Pár perccel ezelőtt – mosolygott vissza Scott. – A gépe épp most
szállt le, az út további részét pedig a saját képességeit használva, bár
továbbra is repülve akarja megtenni.
– Jean Grey megint él – sóhajtott föl Árnyék. – Ez az igazi csoda!
– Hát, tény és való, hogy nem könnyű elpusztítani…
Három munkás nyomakodott el mellettük, egy jókora falapot cipelve.
– Azt hagyják a liftnél! – szólt utánuk Árnyék. – Danke!
Aztán lassan lehervadt az arcáról a mosoly.
– Nézd, Scott, én…
Küklopsz azonban rögvest leintette. Scott Summers sohasem volt igazán
érzelgős típus, és mivel a saját érzéseit sem nagyon mutatta ki, ha ezt más
tette, az egyenesen zavarba hozta.
Él! Jean él!
– Hogy áll a weboldal? – terelte azonnal más irányba a beszélgetést. –
Készen kell állnunk, hogy akár a jelentkezők áradatával is megbirkózzunk!
Mert remélem, csak úgy özönlenek majd!
– Hamarosan kész – mászott vissza a korlátra Kurt. – De annyi a teendő!
Újra megnyitni az iskolát az egy dolog, de így kibővíteni… na, az már
teljesen más lapra tartozik!
– Vihart hibáztasd, ne engem! – emelte föl a kezét védekezőn Scott. – Ő
érvelt, méghozzá igen meggyőzőn, amellett, hogy a veszteségeink ellenére is
kötelességünk minél több fiatal mutánsnak segíteni. Hogy ne csak
továbbvigyük a professzor álmát, de építsünk is rá.
– Van egy olyan érzésem, hogy ez részben szintén arról szólt volna, hogy
elterelje a figyelmünket az előbb említett veszteségeinkről – dünnyögte
Árnyék.
– Lehetséges, de… ez többé már nem téma – mosolyodott el Scott.
– Talán tényleg ez lesz az új kezdet, amire mind vártunk – veregette meg
a barátja vállát a német.
 – Van már valami hír Viharról? Amikor legutóbb beszéltünk, nagyon
magabiztosnak tűnt az első új diákunkkal kapcsolatban.
– Egyelőre még semmi – fintorgott Árnyék. – Pedig most már esedékes
lenne, hogy jelentkezzen. Mindjárt fel is hívom, csak előbb… hmm…
benézek a gyakorlóterembe.
Most Scotton volt az elégedett somolygás sora.
– Majd szólj, mikor Jean megérkezett! – biccentett a manóképű német,
aztán egy halk pukkanással teleportált.
Küklopsz egyedül maradt az új és régi illatokkal teli folyosón. Az új
falburkolat… fertőtlenítőszer, forrasztóón, csipetnyi kénkő… és az ősz
csípős aromája.
A folyosó végén balra fordult, lement az előcsarnokba, onnan pedig
átsétált a bőrhuzatú ülőgarnitúrával berendezett nappaliba. A kandallóban
már vígan ropogott a tűz, és ahogy egy pillanatra megállt a küszöbön, olyan
érzése támadt, mintha…
Igen, itthon volt.
A fél életét ezek között a falak között töltötte, tanulással. Számára ez a
hely egyszerre volt iskola és edzőterem, búvóhely és menedék.
És az a hely, ahol Jeannel találkoztam.
Amikor tegnap hallotta a hangját a telefonban, amikor megtudta, hogy
életben van… úgy érezte, menten szétrobban a szíve. Scott Summers egész
életében úgy kondicionálta magát, hogy uralja az érzelmeit. A képességeit.
Hogy az egész életét kézben tartsa. És mindeddig Jean volt az egyetlen, aki
előtt meg mert nyílni. Aki előtt nem szégyellt sem bohóckodni, sem sírni.
Jean Grey volt a társa. Minden értelemben.
Mikor a lány elesett a Magneto elleni csatában, Scott egyszerűen
elzárkózott az érzelmek elől. Mintha egy szuperbiztos gátat emelt volna maga
és a történtek közé, amin semmi sem juthatott át. Főleg a szomorúság nem,
mert valahol legbelül tisztában volt vele, ha szabad folyást enged a bánatnak,
és meggyászolja Jeant, abba belerokkan.
De most már minden rendben lesz. Jean él, és hamarosan ismét
találkoznak.
Minek is nevezte Kurt? Egy új kezdetnek.
 Most, hogy senki sem látta, Scott Summers végre sírva fakadhatott.
Leült az egyik ajtó elé, beharapta az ajkát, s a testét csak úgy rázta a
hangtalan zokogás. És még csak le sem vehette a szemüvegét, hogy rendesen
megtörölje az arcát, mert a szemeiből áradó gyilkos energiának csak a
rubinkvarc lencsék voltak képesek útját állni.
Hamarosan itt lesz Jean!
A gondolat egyszerre volt megnyugtató és felvillanyozó, ugyanakkor…
Ugyanakkor Jean megváltozott.
Az egész az űrsiklóbaleset idején kezdődött, s azóta mind hűvösebb és
távolságtartóbb lett. És nemcsak vele, de mindannyiukkal. Mintha csak
megfigyelő lett volna, aki csöndes, némileg talán lesajnáló távolságtartással
figyeli a társait. Valahogy úgy, ahogy a legtöbb mutáns figyelte a hétköznapi
embereket.
Nem érdekes – rázta meg a fejét. – Nem számít. Egyedül az a fontos,
hogy Jean él, és hamarosan ismét együtt leszünk!
Ahogy föltápászkodott, a tekintete egy pillanatra az ajtó patinás
névtáblájára tévedt.

PROF. C. XAVIER

Egy pillanatig erős késztetést érzett, hogy bemenjen, és szétnézzen, de

végül mégis inkább kisétált az udvarra, lefeküdt egy padra, és az eget
bámulta.

***

JEAN GREY vörös üstökösként suhant át Westchester egén. Az emberi szem

és a gépek szenzorai elől a telepatikus képességei segítségével rejtőzött el, s
ha valaki vagy valami mégiscsak fölfedezi, az valóban azt hihette volna, hogy
hullócsillagot lát.
 A hosszú út után jólesett ismét a szabadban lennie, s csak remélni tudta,
hogy a friss levegő majd segít kitisztítani a fejét. Mert a repülőút alatt bizony
igen sötét álmai voltak, melyekből így, ébren csak a bűntudat, az érthetetlen
suttogás és a félelem maradt meg.
Ahogy elrepült Kisco fölött, egy pillanatra elmosolyodott a város
melletti erdő láttán.
A fák egy része még mindig zöldben pompázott, de a legtöbb mostanra
az ősz színeibe – vörösbe, sárgába és rozsdabarnába – öltözött. S persze már
néhány olyan is akadt, amelyik minden levelét elhullajtotta, csupaszon tárva
ágkarjait az égre.
Innen néhány mérföldre, egy irtásterület közepén állt a Xavier Intézet.
Jean hamarosan már a bejáratot őrző két tornyot is megpillantotta, és a szíve
nagyot dobbant.
Hirtelen úgy érezte, hogy nincs egyedül. Hogy valaki minden
óvintézkedés ellenére is látja. Hogy figyelik.
Aztán hirtelen már máshol volt.

***

POMPÁS, fekete csődörön galoppozott, mögötte négy másik telivér

rúgtatott, vidám prüszköléssel verve föl Westchester csöndjét. Előttük pedig
a szabadjára eresztett kopók loholtak, vad csaholással űzve a felhajtott vadat.
A lovasok egytől-egyik kifogástalan öltözékű, bricsesznadrágot,
lovaglócsizmát és kürtőkalapot viselő úriemberek voltak, kezükben
lovaglópálca vagy ostor.
Jean egy kevés fehérrel szegett fekete kabátot és rakott szoknyát viselt, s
finom, kesztyűs keze magabiztosan tartotta a kantárt.
Lady Jean Grey, a Westchester Kúria úrnője. A lovasok pedig a
vendégei.
A gondolat elsőre idegen volt, de aztán már olyan természetesnek tűnt,
hogy nem is értette, először mi volt benne a furcsa vagy szokatlan.
 Egy hatodik lovas zárkózott föl melléje, s a lovasa láttán boldog mosoly
ömlött el Jean arcán.
Jason Wyngarde most is kifogástalanul elegáns volt, bár természetesen
másképp öltözött, mint mikor először találkoztak Kirinoszon. Illetve
valószínűleg ő nem az a Wyngarde volt, akivel a görög szigeten találkozott.
Sokkal inkább arra a portréra emlékeztetett, amit abban az aprócska,
tengerparti házban látott, és…
És az összes spekulációt egyetlen, erőteljes gondolat söpörte el.
Szerelmem.
Mert ő volt az, akit tiszta szívéből és mindenki másnál jobban szeretett.
Sir Jason Wyngarde, Lady Jean egyetlen, igaz szerelme.
Ahogy egy pillanatra megcsapta a férfi parfümjének illata, a szíve
nagyot dobbant.
A fekete csődör felnyerített, s most már Jean is látta, hogy a hajtók és a
kutyák valami ismeretlen lény körül csoportosulnak.
– Hó, Sátán! – csitította a lovát, s finoman meghúzta a kantárt. – Hó!
Wyngarde, aki maga is mesteri lovas volt, körbetáncoltatta a hátasát,
aztán az almásderes, mintegy parancsszóra, lecövekelt.
– Majd én megnézem, mit fogtak a kutyák, mylady! – A férfi olyan
mosolyt villantott Jeanre, amitől bármelyik nő szíve megolvadt volna, aztán a
kutyákra rivallt. – Vissza átokfajzatok! Vissza, ha mondom!
A kutyák nyüszítve-szűkölve kotródtak el az útjából, mire Wyngarde
leszállt a nyeregből, s a zsákmány mellé térdelt. Az ágas-bogas agancs láttán
Jean már tudta, hogy nem rókát hajtottak föl.
– Szerencsénk van, úrnőm! – szólt hátra a válla fölött a férfi. – A
szarvas még él.
Jean büszke mosollyal nyugtázta a szavait. Az elmúlt hónapok során
benne növekvő és formálódó erő szinte dalolt az ereiben.
– Legyen a tiéd a kegyelemdöfés, hölgyem!
Jean hátravetette fekete tincseit, és leszállt a nyeregből. Közben a
vendégek is beérték őket, s most félkörben állva, éhes, vágyódó
pillantásokkal lesték a közelgő coup de gráce-t.
 Wyngarde hosszú, vékony, egyenes pengéjű tőrt nyújtott át neki, melynek
markolatgombjába a vasvillára hajazó H betűt gravírozták.
– A Pokoltűz Klub ismét pompás zsákmányt ejtett, hölgyem, melynek te
értél leghamarabb a nyomába!
Jean szíve ismét vadabbul kezdett verni, de amikor újfent lepillantott, a
füvön már nem egy szarvas, hanem egy ember hevert. Szőrös, teljesen
meztelen férfi volt, a homlokán bőrpántokkal ráerősített agancsok. A lábain
tucatnyi, vérző harapásnyom, félig hunyt szemei a semmibe meredtek. S
ahogy zihált… a hangban már valóban nem sok emberi volt.
Jean egy pillanatig a tőr súlyát méregette, s két párhuzamos valóság,
múlt és jelen keveredtek benne. Az egyik vad volt, és sötét, ahol is Lady Jean
Grey passzióból emberekre vadászott, míg a másik…
– Úrnőm? – köszörülte meg a torkát Wyngarde.
A világ mintha lassan elszürkült volna, a lábai elgyengültek, s már az is
nehezére esett, hogy tudatánál maradjon.
– Jean!
Jason hajolt fölébe, sötét szemeiben őszinte aggodalom csillant.
A nő lehunyta a szemét – épp csak egy pillanatra –, de amikor ismét
felnézett, már Scott nézett vissza rá az elmaradhatatlan rubinkvarc szemüvege
mögül.
– Mi történt? – kérdezte, de Jean csak a fejét rázta.
Körülöttük zajlott az élet, a tereprendezők épp a sövénnyel bíbelődtek,
néhányan pedig a bejárat közelében fákat ültettek.
– Scott… – suttogta a lány. – Ó, Scott!
– Úgy tűnt, mindjárt leszállsz, aztán egyszer csak zuhanni kezdtél…
Jean lopva körbehordozta a tekintetét, de a lovak, a vadászkopók, az
agancsos ember… mind eltűntek. Ismét az arany-zöld uniformisát viselte, és
ott volt mellette Scott, karcsún, izmosan, és mint mindig, tele aggodalommal.
A legszebb férfi, akit valaha is láttam!
Lassan fölemelte a fejét, és a fiú hajába temette az arcát. Az illata olyan
ismerős és megnyugtató volt…
– Soha nem akarlak elveszíteni – nyöszörögte, s a szemeiből
megállíthatatlanul patakzottak a könnyek. – Soha többé!
 – Jean… szerelmem…
Kénkőszag és halk pukkanás… Ez Árnyék lesz!
– Kurt! – kiáltott a könnyei ellenére is lelkesen a lány, de aztán a
manóképű német arckifejezését látva azonnal elkomorodott.
– Én is nagyon örülök, hogy láthatlak, Jean – bólintott Árnyék. – De
tartok tőle, hogy akadt egy kis gondunk…
 HETEDIK FEJEZET

ÚGY érezte, már egy örökkévalóság óta rohan.

Kitty Pryde végül a lehetetlenül hosszú Chicago út túlsó végén állt meg,
hogy egy pillanatra kifújja magát. Ezen a korai órán nem sokan jártak
errefelé, s a széles sugárutat szegélyező négy- és ötemeletes épületek zárt
ablak-szemekkel aludták a nem-annyira-igazak álmát.
Egy darabig egy rég bezárt szálloda ajtajának támaszkodva kapkodott
levegőért, de közben időről-időre hátralesett, vajon üldözik-e még.
Éjfél óta már negyedszer kezdett reménykedni benne, hogy na, most már
tényleg sikerült leráznia őket, de minden alkalommal a nyomára bukkantak.
De persze lehet, hogy épp most vesztették el a nyomát, és…
Reflektorfény hasított az éjszakába, s ahogy felnézett, egy pillanatig úgy
érezte, nem megy tovább. Hogy képtelen tovább menekülni előlük.
De csak egy pillanatig. Aztán győzött a túlélő ösztön.
Egy fekete limuzin tűnt föl a sugárúton – nagy volt, mégis fürgébb, mint
ami egy ekkora járműtől elvárható lett volna –, s a hűtőrácson ott díszelgett a
stilizált, fém H betű.
Tűnés, kislány!
Kitty lehunyta a szemét, és átsiklott a hotel falán. Három perccel és négy
csótánylakta, poros szobával odébb, az épület mögötti sikátor falából bújt
elő. A mocskos tégláknak dőlt, és reszketve felsóhajtott. Egy patkány bújt elő
az egyik kuka mögül, és méltatlankodó cincogással meredt a betolakodóra,
aki ide mert szemtelenkedni az ő örökletes birtokára.
 Ennyi! Kész! Nem megy tovább! Nem tudom, kik ezek az alakok, és azt
sem, hogy mi bajuk velem, de… felőlem vihetnek.
A limuzin ebben a pillanatban kanyarodott be a sikátorba.
Bár, ha jobban belegondolok… inkább akasszák föl magukat!
Előrontott a kuka mögül – és megbotlott. A limuzin sofőrje azonnal a
fékbe taposott, de így is elkésett, és a megcsúszó jármű elülső lökhárítója a
szemközti falnak taszította Kittyt.
Éles fájdalom hasított a karjába. Egy hosszú pillanatig a könnyeivel
küszködve hevert a földön, és meg sem próbált mozogni. Mert mi van, ha
eltört valamelyik csontja?
Fékcsikorgás. Ajtócsapódás. Súlyos léptek. Résnyire nyitotta a szemét,
és egy golyóálló mellényes, maszkos alakot pillantott meg.
Az X-ek is ilyenekkel harcoltak a kávézóban.
Amaz lassan a lány felé sétált, aztán egyszer csak riadtan hőkölt hátra.
– Ez meg mi?!
A sikátor másik végében tűz lobbant, s szárnyak csapkodása hallatszott.
Mintha valami hatalmas, lángoló madár ereszkedett volna le.

***

JEAN GREY érezte, ahogy az erő körülveszi. A maszkos alak dermedten

figyelte a közeledő, félig tűz-, félig emberforma alakot, s már nem is
foglalkozott a kócos kamaszlánnyal, aki reszketve próbált odébb kúszni.
Végül a maszkos beugrott a kocsiba, a volán mögött gubbasztó társa
pedig már indított is, s a limuzin vadul bőgő motorral vette célba Jeant.
A lány elmosolyodott, és kitárta a karjait.
A Főnix Erő tűztengerként robbant elő belőle, telibe találva a rohamozó
autót. A motorház azonnal elolvadt, a motorblokk és a golyóálló üveg pedig
apró darabokra robbant. S ahogy a kerekek is leszakadtak, a két utas
egyszerűen kirepült az immáron üresen tátongó elülső szélvédőn.
A hátsó kerekek egyike lángolva gurult vissza a sikátorba, kis híján
eltalálva az egyik kukához lapuló, reszkető Kittyt. A következő pillanatban
halk pukkanás és kénkőszag kíséretében Árnyék jelent meg, s félrerántotta a
tűzkerék útjából a lányt.
– Guten Abend! – mosolygott rá, kivillantva hegyes fogait. – Felteszem,
Pryde kisasszonyhoz van szerencsém!
Kitty sikoltva próbálta kitépni magát a kezei közül, mire Árnyék
bocsánatkérőn megvonta a vállát, aztán a vállára kapta, és egy majomember
ügyességével kezdett fölfelé kúszni vele a hotel hátsó falán.
– Ne féljen, kisasszony, én a jó fiúk csapatában játszom! Mi beszéltünk
telefonon. És most, ha megengedi, szeretnék mihamarabb eltűnni még a
környékről is!
Jean az égő roncshoz sétált, rőt és narancssárga lángokkal világítva meg
az éjszakai sikátort. Az egyik maszkos összetörve nyöszörgött a limuzin
maradványai előtt, a másik mozdulatlanul hevert a megolvadt szélvédőn. A
furcsa szögben álló bal lába beleakadt a kormánykerékbe.
Jean az elméjével nyúlt ki feléjük. Az egyik még bizonyosan él.
Épphogy csak, de él.
– Jól vagy?
Küklopsz sietett be a kormosra perzselt falú sikátorba, hóna alatt a
Cerebro egy hordozható toldalékát szorongatva. Ennek segítségével sikerült
bemérniük Kittyt.
– Soha jobban! – mosolyodott el Jean.
– De mégis… mit csináltál?! Én csak arra kértelek, hogy állítsd meg a
kocsit, nem arra, hogy robbantsd föl!
– Te nem vagy telepata, Scott! – villant meg dühösen a lány szeme. – Te
nem érezted a lány rettegését, sem ezeknek a maszkos gyilkosoknak a szadista
örömét! Csak azt kapták, amit megérdemeltek!
Küklopsz idegesen igazította meg a hordozható kereső szíját a vállán, de
nem nézett Jean szemébe.
Fél tőlem. Még mindig fél tőlem! Semmi sem változott.
– Küklopsz!
Négyemeletnyi magasságból Árnyék integetett le nekik.
– Gyertek föl! Gyorsan!
 Mielőtt Scott bármit is tehetett volna, Jean villámgyorsan körülvette a
telekinetikus erejével, és a magasba emelte. Néhány szívdobbanás múlva már
az épület tetején álltak, ahol egyedül Árnyék várt rájuk.
– Hol a lány? – kérdezte Küklopsz.
– Jó kérdés – morogta Kurt. – Ahogy fölértünk, kitépte magát a
karomból, és átbújt a falon!
– Akkor most már biztos, hogy ő az a mutáns, akit keresünk – vette maga
elé a készüléket Scott. – Ha szerencsénk van, talán még sikerül a nyomára
jutnunk ezzel a…
– Majd én – mondta Jean csöndesen, aztán széttárta a karjait, egy
pillanatra elborították a lángok, s mire kihunytak, a zöld-arany öltözék helyett
már vékony farmert, pólót és dzsekit viselt.
A telekinetikus erejével kinyitotta a tetőajtót, és mit sem törődve a
társai nyugtalanságával – az aggodalmuk egy része Kitty Pryde-ra, egy része
viszont őrá irányult – besétált az évek óta üresen álló épületbe.
Amit, mint kiderült, legutoljára raktárnak használtak, s mindenhol a
plafonig értek a láda- és kartondoboz halmok.
Jean egy pillanatra lehunyta a szemét, s hagyta, hogy az elméje más
értelmes lények után kutasson.
Az elsőt, amire rábukkant, rettegés bénította meg.
– Szia! – emelte föl lassan a jobb kezét Jean, mintha csak egy rég nem
látott ismerőst üdvözölne.
Aztán egy intésével óvatosan odébb csúsztatta a legközelebbi
dobozhalmot, ami mögött, hátát a falnak vetve, Kitty Pryde vacogott. De úgy,
hogy még a fogai is összekoccantak.
Ahogy megpillantotta a Főnixet, azonnal letérdelt, és elkezdett fázist
váltani.
– Várj! – emelte föl tenyérrel kifelé fordított kezét Jean. – Nem akarlak
bántani!
A lány nem mozdult – de a kezeit sem húzta ki a falból.
– Nem akarok ártani neked, Kitty! Én Jean Grey vagyok, és az X-Men
tagja.
– X-Men? – suttogta Kitty.
 Olyan kimerült, hogy már beszélni is alig bír…
– A barátaim, Vihar és Logan mentek el hozzátok, hogy beszéljenek a
szüleiddel.
A lány lassan kihúzta a kezét a falból.
– Jean Grey – ismételte meg akadozó nyelvvel. – Vihar azt mondta, hogy
te… meghaltál.
– Hát igen… bár azóta egy kicsit jobban lettem – mosolyodott el Jean,
és tett egy lépést a lány felé. – Becsszóra nincs miért félned tőlünk!
Kitty azonnal hátrálni kezdett.
Elég lenne kinyúlnom az elméje felé, hogy megértessem vele.
Barátságos érzésekkel és képekkel tölthetném meg a tudatát. Sőt, ha
akarnám, még az akarata fölött is átvehetném az irányítást. Csakhogy ő
nem ellenség, csupán egy riadt, fiatal mutáns.
– Nézd, tudom, hogy mindez milyen riasztó – torpant meg Kitty
reakciója láttán. – Az én képességeim tizennégy éves koromban jelentkeztek,
és egy évvel később már a Xavier Intézetben tanultam. Akkoriban még
Csodalánynak hívtak. Na, erre varrj gombot! Én voltam a Csodalány!
Kitty akaratlanul is elmosolyodott.
– Vannak emberek, akik ártani akarnak nekünk – folytatta Jean. –
Fegyverként akarják felhasználni a képességeinket. Vagy egyszerűen még a
Föld színéről is el akarnak tüntetni bennünket. És ez elég nagy szívás, főleg,
ha gondolatolvasó vagy, és a sorban előtted álló, egyébként tök szimpatikus
srác pont ilyesmiken gondolkodik.
– Hát, falakon átesni sem habos torta. – Mintha Kitty feszültsége is
oldódott volna egy kicsit.
– Az meg főleg nem! – mosolygott rá Jean. – A lényeg, hogy a
képességeidnek nem kell tönkretenni az életedet! Megtanulhatod irányítani
őket, és megállhatod a helyed ebben az életben! De ez egyedül nem szokott
sikerülni.
Próbaképp ismét tett egy lépést a lány felé, aki ezúttal nem próbált
hátrálni.
– Hadd segítsünk neked! – nézett egyenesen a szemébe Jean. – Hadd
segítsek neked!
 Kitty nem mozdult, s akkor sem próbált fázist váltani, mikor Jean
letérdelt mellé, és átölelte. Egy hosszú-hosszú másodpercig bénultan tűrte,
aztán a Főnix vállgödrébe temette a fejét, és sírva fakadt.
Mire Küklopsz és Árnyék rájuk bukkantak, Kitty már aludt. Jean
vigyázta az álmát, s miközben a kamaszlány haját simogatta, hosszú-hosszú
idő óta most először érezte magát igazán embernek.

***

– SZÓVAL épp lazán kávézgattunk, amikor ezek a páncélos alakok

egyszerűen felrobbantották a hátsó falat! Vihar, Peter meg a karmos, szőrös
fickó nagyon jól nyomták, de a páncélosoknak lángszórója is volt! Tökre
olyan volt, mint a Call of Duty!
– Lassíts egy kicsit! – hajolt közelebb Árnyék. – Azt mondod, hogy…
Kitty azonban rögvest elhallgatott, és próbált minél messzebb húzódni a
pilóta széke mögött ücsörgő, kékesfekete bőrű, démoni alaktól.
Az vesse rá az első követ, aki az átéltek után nem lenne ugyanennyire
ideges – gondolta Jean. – Főleg Kurt láttán. A manóba is, hiszen még
nekünk is kellett hozzá némi idő, míg megszoktuk, hogy néz ki!
A Michigan-tó fölött lebegő, álcázott repülőgép jókora pilótafülkéjében
ültek, és Jean, mivel a maga részéről kevésnek tartotta az álcapajzsokat, a
saját képességeit is segítségül hívta a gép elrejtéséhez. A lényeg, hogy
ezeddig se a fürdőzők, se a horgászok vagy csónakázók nem fedezték föl
őket.
Küklopsz egy elsősegélydobozzal tért vissza a raktérből, és Kitty mellé
telepedett.
– Szeretném megvizsgálni és ellátni a karodat!
A kamaszlány nagyot sóhajtott, aztán fájó sziszegéssel tűrte föl a
ruhaujját, és folytatta a megkezdett történetet:
– Szóval Peter, Vihar és Szőrmók szépen föltörölték a padlót ezekkel a
páncélosokkal, de aztán jött ez a nő, akiről már meséltem… Az, aki még az
iskolámba is eljött, és megpróbálta rávenni a szüleimet, hogy az ő
bentlakásos intézetébe írassanak át. Szóval… ugyanaz a nő volt, de a
ruhája… Úgy öltözött, mint aki Halloween-partira vagy valami fantasyfilm
forgatására megy.
– Emma Frost – mondta Jean halkan.
– Ő – bólogatott Kitty. – Állítólag valami iskolát vezet
Massachusettsben. Gondolom, olyasmi lehet, mint a ti intézetetek, épp csak
egy kis doktor Genyás beütéssel. A lényeg, hogy jött ez a nő, pislantott kettőt,
a barátaitok meg úgy dőltek el, mint akiket lesokkolóztak. Olyan volt, mint
valami fura hang… mint mikor az ember a saját fejében hallja, hogy zúg a
fogorvos fúrója. Én is hallottam, de engem valamiért nem ütött ki. Őket
viszont harc nélkül elintézte ezzel.
Jean és a sebet tisztogató Küklopsz értőn néztek össze.
– Telepata – dörmögte Scott.
– Méghozzá jó erős – bólintott Jean.
– Aztán egy rakás ilyen maszkos alak kicipelte őket valami sci-fi
űrjárgányba – grimaszolt Kitty. – A nő gyalogoknak nevezte őket. Ők nem
viseltek ilyen nagy páncélt, de azért… szóval értitek!
Azzal lopva a raktér felé pillantott, ahol a limuzin két utasát helyezték
el.
– Mivel fogalmam sem volt, hogy mit is kellene csinálnom, de mégsem
akartam hagyni, hogy egyszerűen elrabolják őket, én is felsurrantam a
gépükre, ami a város határában álló nagy ipari parkba vitte őket. Ott
mindhármukat ketrecbe dugták, és valami olyasmit mondtak, hogy majd
kísérletezni fognak rajtuk. Akkor kiakadtam egy kicsit… nem, igazából
nagyon kiakadtam, méghozzá annyira, hogy Ms. Frost valahogy kiszúrt.
Mintha meghallotta volna, hogy mennyire pánikoltam. Pedig egy szót sem
szóltam, de mégis… És akkor elfutottam, és elrejtőztem egy másik ilyen
repülő masinájukon, ami épp akkor szállt föl. Aztán, ahogy visszaértünk a
városba, megléptem tőlük, de nekik valahogy mindig sikerült a nyomomban
maradniuk, és megállás nélkül üldöztek… egész a sikátorig.
Küklopsz rögzítette a Kitty karjára tett parittyakötést, de bármilyen
óvatosan is csinálta, a lány egyfolytában sziszegett meg fintorgott.
 – A java szerencsére csak zúzódás meg horzsolás – tette félre az
elsősegélyládát Scott. – De pár vágás elég mély, és az egyik alkarcsont is
nagy ütést kapott. Mindent kitisztítottam, úgyhogy ezt most rajtahagyjuk pár
napig, és meglátod, jobb lesz, mint új korában!
Ahogy fölkelt a székből, Jeanre mosolygott, amibe a nőnek belesajdult a
szíve. Csak most ébredt rá, mennyire hiányzott neki ez a mosoly.
Felnyúlt, egy pillanatra megszorította Scott kezét, aztán felkelt a
székéből, és a férfi után indult. Kitty és Árnyék kíváncsian néztek utánuk.
A raktérbe mentek, ahol a foglyaik – minek is nevezte őket Kitty, á, igen,
gyalogoknak! – gúzsba kötve hevertek a fémpadlón. Úgy tűnt, mindkettő
szívós fajta, és még mindig pislákol bennük az élet.
Jean letérdelt melléjük, megérintette az egyik maszkos homlokát,
lehunyta a szemét…
És szabadjára eresztette a Főnix Erőt.

***

A FÉRFIT Quinonesnek hívták, s attól függően, hogy a család melyik ágát

kérdezték, ki Juannak, ki Johnnynak szólította. Az édesanyja texasi volt, az
apja Puerto Rico-i.
Születési anyakönyvi kivonat? Jó kérdés. Két könnyebbet!
Kemény gyerekkora volt Chicago utcáin, a meghitt családi fészekről
már nem is szólva, ahol mind a négy bátyja őt használta bokszzsáknak.
Ha az ember életben akar maradni, akkor gyorsan meg kell tanuljon
alkalmazkodni! Van, akit büszkévé kell tenni, és van, akit laposra kell
verni, hogy bebizonyítsd, érsz valamit!
Volt bandatag – amíg az üzletnek be nem tett a rendőrség, a többi
banda, meg a rohadt internet. Volt csöves – de ki a fene szeret egyszerre
éhes és tetves lenni? Volt szervdonor és szervkereskedő is – mert anyunak
új máj kellett, és az átültetés egy vagyon, én mondom, hombre, egy vagyon!
Aztán Filipe szólt, hogy a Frost Enterprises embereket keres. Ilyen
hülye maszkokat meg golyóálló mellényt kell viselni, de jól és időben
fizetnek. Csak ez a fura hely… meg hogy gyalogoknak hívják őket… És
voltak, akiket meg huszárnak vagy futónak. Miféle emberek hívnak így
másokat szórakozásból? Hát a gazdagok és szépek. És kicseszettül betegek.
Lehet, hogy ezek mindig együtt járnak? Ha az embernek lóvéja van, rögtön
azt hiszi, bármit megtehet?
Persze idejében szóltak nekik, hogy semmi kérdezősködés. Főleg nem
a főnökről, a Fehér Királynőről, pedig az aztán jó bőr! De állítólag az
utolsó fickó, aki megpróbált egy kicsit közelebb kerülni a szőke
mamacitához, nyáladzó idiótaként, kényszerzubbonyban végezte.
És előtte is jártak így páran – sőt még rosszabbul is!
A többiekről nem is beszélve. Azok még azt sem szeretik, ha az ember
köszön nekik. Nyilván azt szeretnék, ha az alkalmazottaik láthatatlanná
tudnának válni, és csak akkor lennének ott, mikor füttyentenek nekik!
Mint az a choomba, aki állítólag másképp néz ki álmában, vagy mikor
mérges, mint általában. Már, hogy teljesen másképp. Néha olyan, mint aki
most lépett elő valami puccos divatkatalógusból, máskor meg, mint valami
mocskos madárijesztő. Agymesternek nevezi magát. Mester. Mester.
AGYMESTER…

***

A FÉRFI kicsontozott halként ernyedt el, mire Jean fogcsikorgatva próbált

még többet kiolvasni az elméjéből.
Agymester.
Akárki is az illető, már az emléke elég volt, hogy halálos félelmet
plántáljon a gyalogba.
A Frost Enterprises – siklott még mélyebbre Juan/Johnny tudatába. –
Erre összpontosíts!
A városon kívül. Kerítés. Biztonsági rendszer. Őrök.
Jean pillanatok alatt tisztában volt az őrök beosztásával és
fegyverzetével, s a hely alaprajzával. Az alany ugyan nem tudott mindent, de
kezdetnek ez is elég volt.
 Kik ezek? Ki áll a háttérben? Belső… Kör…
Aztán mintha egy falba ütközött volna. Jean értetlenül pislogott. Ez az
alak semmiféle mentális erővel nem rendelkezett, mégis, az elmeszondázás
beindított valamiféle védőmechanizmust, ami olyan erős volt, hogy a gyalog
elméje szabályosan kivetette őt magából.
Erős mentális védmű, ami a Csodalányt valószínűleg feltartóztatta
volna… De nem a Főnixet!
Ki bérelt föl? Kinek dolgozol?
A kérdések rettentő erővel csaptak le Juan/Johnny elméjére.
A gyalog felnyögött, a tudatát óvó falon repedések futottak végig.
A...
A Főnix lángoktól övezve hatolt a repedések közé. Erős volt. Hatalmas.
Megállíthatatlan.
A Pokoltűz Klub…

***

– JEAN!
Küklopsz érintése rántotta vissza a valóságba.
A Pokoltűz Klub. Az bérelte föl őket.
Scott lehúzta a gyalog maszkját, s a szövetdarab alól barna bőrű,
kifejezéstelen arc bukkant elő. A szemek üvegesen meredtek a semmibe.
– Mit tettél vele? – kérdezte ingerülten.
Megint? – villant meg Jean szeme dühösen. – Megint jön a
felelősségre vonás?
– Ki kell szellőztessem a fejem! – mondta rekedten, aztán előrement a
pilótafülkébe.
Tudta, hogy ott sem lesz egyedül, de most csak az számított, hogy minél
messzebb kerülhessen Scott-tól.
Kellett némi idő, hogy feldolgozza mindazt, amit Juan/ Johnny agyából
előásott.
A Pokoltűz Klub.
 A víziójában, épp mielőtt megérkezett volna a Xavier Intézetbe, már
hallotta ezt a kifejezést. Azonban a dolgok azóta annyira felgyorsultak – egy
fiatal mutáns bajbajutott, három társukat is elfogták, aztán az összecsapás a
sikátorban –, hogy egyszerűen nem volt ideje eltöprengeni rajta. Vagy azon,
hogy kik is voltak azok a viktoriánus öltözékű urak, akik szarvasnak
öltöztetett emberekre vadásztak.
Vagy hogy ki is valójában Jason Wyngarde.
Wyngarde. Ő volt az, aki említette a Klubot, önmagára pedig tagként
utalt.
Ez talán valami titkos társaság? Szabadkőművesek, akikhez
valamelyik őse csatlakozott annak idején?
– Jean?
Küklopsz állt előtte, s a pillantása…
Mint valami megvert kölyökkutyáé. Semmi félelem, csak aggódás és
szeretet. Talán… el kellene mondanom neki. Beszélnem kellene neki a
látomásomról. Ami könnyen lehet valamiféle új képesség első
manifesztációja. Biztosan halálra aggódná magát miatta, de megértené. És
együtt oldanánk meg. Mert együtt bármire képesek vagyunk.
Aztán eszébe jutott, hogy bizsergett végig a teste, ahogy megérintette a
fekete fűzőt Wyngarde gardróbjában. Az izgalom, amit a férfi kölnijének
illata váltott ki belőle. A csókja íze. Ahogy felpezsdült a vére, mikor a
szarvast űzték.
A magasba emelt tőr, amivel a zsákmány életét készült kioltani…
Ezt vajon hogy magyarázzam el neki?
– A gyalog él, de kómában van – mondta Scott halkan.
– Nem az én művem! – rázta meg a fejét Jean. – Én csak… Azzal, hogy
megszondáztam az elméjét, valamiféle telepített védelmi mechanizmust
aktiváltam. Valószínűleg ez a Pokoltűz Klub nem rajong a kíváncsi
telepatákért.
– Lefogadom, hogy az a platinaszőke ribanc tehet róla! – dünnyögte a
másodpilóta székében kuporgó Kitty.
– A Fehér Királynő – bólintott Jean.
– A Fehér micsoda? – pislogott a lány értetlenül.
 – Nem érdekes – húzta ki magát Jean. – A lényeg, hogy tudom, hol
tartják fogva Logant és a többieket, és azt is, hogyan jussunk be oda.
Scott tekintetében mintha kétkedést látott volna. Épp csak egy villanás
erejéig, de a lány mégis úgy érezte, mintha kést döftek volna bele.
Úgy gondolja… Komolyan úgy gondolja, hogy esetleg hazudok neki?!
– Izzítsd be a turbinákat, Kurt! – huppant le a pilótaszékbe Küklopsz. –
Indulunk!
 NYOLCADIK FEJEZET

A FROST Enterprises héthektárnyi területen terpeszkedett, Chicagótól

délnyugatra, s a telepet határoló széles erdősávok ügyesen elrejtették a
kíváncsiskodó tekintetek elől.
A limuzin szinte hangtalanul suhant az éjszakai utakon, s csak a
birtokhatárra telepített őrposztnál fékezett le. A kocsi makulátlanul festett,
mintha soha egyetlen karcolás sem esett volna rajta.
– Juan Quinones – nyújtotta ki a maszkos sofőr az azonosítóját a
leeresztett ablakon.
– Juan? – vigyorgott rá a poszt, a sofőr azonban továbbra is
kifejezéstelen szemekkel meredt rá. – Ne csináld már, Johnny! Ugyan már,
öregem, mióta hívod magad Juannak?
– Csak kipróbáltam, milyen a csengése – vonta meg a vállát a sofőr.
A poszt épp csak egy pillanatra nézett be az autóba. Az anyósülésen egy
másik gyalog ült, akiből a maszkján kívül szinte semmi sem látszott.
– Hát téged meg mi lelt, Rick? – kérdezte az őr.
– Meggyűlt a bajunk a mutánsokkal – felelte a sofőr. – Őt is össze kell
foltozni egy kicsit.
Az anyósülésen ülő alak bágyadtan intett.
Az őr kíváncsian lesett be a hátsó ülésre, amiből már tényleg szinte
semmit sem lehetett látni.
– Bezsákoltátok őket?
– Ma este nem volt szerencsénk.
 – A Királynő nem lesz elragadtatva! – füttyentett az őr.
– Ne is mondd! – sóhajtott föl a sofőr.
– Hát akkor vaya con Dios… Juan! – nyitotta föl nekik a kaput a poszt.
– Szükségetek is lesz rá!
A kapu túloldalán keskeny betonút ölelte körbe a komplexumot. Mintha
mindenki elől féltékenyen próbálnák megőrizni a titkaikat, egymástól
szabálytalan távolságra fémkerítéssel és fasorokkal elkerített raktárak és
laboratóriumok álltak. Az egyenletes tempóban haladó limuzin a dolgozók
számára fenntartott parkoló felé kanyarodott, s alighogy leállította a motort,
Küklopsz már le is húzta a maszkot. Két gyors mozdulat, és a rubinkvarc
vizor is a helyére került.
Az anyósülésen gubbasztó alak is lehúzta a maszkját, és lelökte magáról
a takarót.
– Szép munka, Juan!. – kacsintott Kitty.
– Szóval így akarsz bejutni az X-Menek közé? – vonta föl a szemöldökét
Küklopsz. – Hogy leoltod a vezérüket?
A lány azonban csak vigyorgott, és Küklopsznak most sem ideje, sem
kedve nem volt egy kamasszal huzakodni. Gyorsan leeresztette az utasteret
elválasztó üvegfalat.
– Kurt?
Árnyék feltartott hüvelykujjal, némán jelezte, hogy minden rendben.
– Akkor jó. Te velem jössz. Kitty, te azt mondtad, hogy már jártál itt, és
a számítástechnikában is kiismered magad, szóval… nézz egy kicsit körül!
Próbálj meg feltűnésmentesen bejutni a számítógépes rendszerükbe, és
semmiképp se érintkezz az itteniekkel! Ne lássanak, ne halljanak, senkivel se
beszélj! Te is tudod, hogy ezek az alakok veszélyesek. Ha sikerül
rábukkannod a többiekre, legelőször Rozsomákot próbáld meg kiszabadítani,
aztán hagyd, hogy tegye, amihez a legjobban ért!
A lány megilletődötten pislogott, majd ügyetlenül szalutált, átsiklott a
kocsi ajtaján, és már el is tűnt az éjszakában.
– Nem semmi! – bólogatott Árnyék elismerőn.
– Könnyen meglehet, hogy pont rá és egy sor hozzá hasonlóra van most
szükségünk – értett egyet Küklopsz. – Egy új kezdetre.
 ***

A LEGKÖZELEBBI épület egy kétemeletes labor volt, ami előtt három

maszkos-egyenruhás gyalog posztolt. Futó pillantásnál nem is méltatták
többre a limuzint és az utasait, akik gondosan igyekeztek nagy ívben kerülni a
lámpák fénytócsáit.
– Fura érzésem van – dünnyögte Árnyék. – A küldetéssel kapcsolatban.
– Jean terve – vonta meg a vállát Küklopsz.
– Lehet, hogy épp ez piszkálja a csőrömet.
– De ha már furcsaságokról beszélünk… – biccentett a labor melletti
fasor felé Scott.
A lombkorona fölött lassan, egyenletesen fény pulzált, amire
szemlátomást a gyalogok is fölfigyeltek. Eltávolodtak az őrhelyüktől, és
fojtott hangon tárgyalták, hogy mi lehet a szokatlan jelenség oka.
– Utánam! – vigyorodott el csibészesen Árnyék. – Irány a labor!
Azzal halk, kénkőszagú pukkanással teleportált.
Küklopsz azonnal futásnak eredt, s a szemét közben is az őrökön és a
fasor fölötti fényjelenségen tartotta. Még néhány szívdobbanás, és a Főnix
bukkant elő a lüktető fényből.
Az őrök máris a fegyvereik és a vállukra akasztott adóvevő után kaptak.
Jean persze túl magasan volt, és túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy
kézifegyverekkel bármiféle kárt tehessenek benne, vagy hogy az őrök lássák,
miféle alakot is öveznek a lángok.
– Megvan a kulcskártya? – jelent meg Árnyék a labor kapuja előtt, mire
Küklopsz máris előhúzta a Johnny Quinonestől elvett belépőt.
Halk kattanás, és a bejárat feltárult.
Odabent fémfalú, súlyos ajtókkal és füstüveg ablakokkal tagolt folyosó
fogadta őket. Mivel Kitty elbeszéléséből és a Juan elméjéből kiolvasottak
alapján sikerült legalább egy hozzávetőleges térképet összerakniuk, nagyon is
jó okkal jöttek épp ebbe az épületbe. Merthogy ez volt a kísérleti labor, ahol
az X-eket is fogva tartották.
– Eddig szerencsénk volt – biccentett Árnyék az üres folyosó felé.
 Aztán súlyos, csizmás léptek zaja verte föl az épület csendjét, és
Küklopsz elfintorodott.
– Ezt elkiabáltad, német barátom!
– Egy pillanat! – érintette meg a karját Árnyék. – Van valami, amit már
jó ideje szeretnék kipróbálni!
Egy maszkos gyalog tűnt föl a folyosó végén, aztán egy másik, egy
harmadik…
– Kurt? – sziszegte Küklopsz.
A kék bőrű mutáns teleportált, s a következő másodpercben, mielőtt az
őrök tüzet nyithattak volna, pont közöttük jelent meg. Kézéllel sújtott az egyik
nyakára, majd máris semmivé vált – csak, hogy egy tizedmásodperc múlva a
másik kettő háta mögött materializálódjon. Egy tarkóra mért csapás, aztán egy
forduló könyökütés, s a három fegyveres szinte egyszerre esett össze.
Újabb halk pukkanás, és Árnyék Küklopsz oldalán jelent meg.
– Valóban lenyűgöző! – bólintott Scott.
– Észrevetted, hogy egyszer sem ért le a lábam? – kérdezte Kurt
izgatottan.
– Naná!
– Akkor…
Scott.
A testetlen hang finoman cirógatta végig az elméjét.
Jean?
Nem. Ez valaki más volt.
Scott Summers?
– Kiszúrtak minket! – szisszent föl Küklopsz. – Menj, és keresd meg a
többieket!
– De…
– A telepatájuk bejutott az elmémbe! Mivel én innentől kezdve nem
fogok tudni eltűnni előle, muszáj lesz egyedül menned. Indulj már! Ez
parancs!
– Vigyázz magadra! – biccentett Árnyék, és azonnal eltűnt.
Küklopsz megrázta a fejét, mintha ezzel kitisztíthatná a gondolatait, vagy
kizárhatná az elméjéből a betolakodót. Egy pillanatra lehunyta a szemét, s
biztosra vette, hogy amikor ismét kinyitja, a fehér ruhás nőt látja majd.
– Emma Frost, ha nem tévedek.
A nő egyedül jött elé, s valóban lenyűgöző látványt nyújtott magas szárú
csizmájában, szűk fűzőjében és fehér köpenyében. A tekintetében nyoma sem
volt félelemnek, s látszott rajta, hogy szükség esetén gondolkodás nélkül
hajlandó összecsapni az X-ek egyik legerősebbikével.
Részemről a szerencse.
Scott szinte érezte, ahogy a nő tudatának csápjai ezernyi apró szállal
próbálnak behatolni az elméje mélyebb rétegeibe.
Nagy veszteség érte önt, Scott, ennyit már sikerült kiolvasnom a
barátai elméjéből. A gondolatai azonban… nem egy gyászoló férfié.
Küklopsz minden erejével arra összpontosított, hogy elzárja a tudatát a
nő elől. Triviális dolgokra gondolt – sztárpletykákra, közlekedési hírekre, az
intézet körüli parkban növő virágokra –, melyekből a telepata semmiféle
hasznos információhoz nem juthat vele vagy az X-ekkel kapcsolatban.
Hűvös van odakint – tűnődött. – Lehet, hogy mégsem kellene
levágatnom a hajamat?
– Ó! – Emma Frost mosolya hűvös volt, és elismerő. – Megtanították rá,
hogyan védekezzen. Talán olyasvalaki okította, aki közel áll önhöz?
– Mit akar? – szegte föl az állát Scott. – Miért raboltat mutánsokat?
– Az Shaw ötlete – legyintett a nő. – Hamarosan vele is lesz alkalma
megismerkedni.
Küklopsz a vizorba épített gombra tette az ujját. Egy mozdulat, és
felnyitja a rubinkvarc védőlencsét.
A nő nem mozdult.
– Muszáj lesz bántanom? – kérdezte Scott.
– Az is egy lehetőség – bólintott Emma, és ismét elmosolyodott. – Bár
én úgy gondolom, mivel mi ketten sokban hasonlítunk, talán meg tudunk
egyezni.
– Erre nem vennék mérget – mordult föl Küklopsz.
– Gondoljon csak bele! – folytatta a nő zavartalanul. – Mindketten arra
oktatunk más mutánsokat, hogyan használják a képességeiket. Mindössze
annyi a különbség, hogy az én iskolám egy kicsit szigorúbb, mint az öné.
 Scott ismét megrázta a fejét, és egyszer csak arra lett figyelmes, hogy
ismét képes tisztán gondolkodni. A nő valamiért visszahúzta a mentális
csápjait, és jóval több tisztelettel nézett rá, mint eddig. Emma hangja és
szavai mintha megérintettek volna benne valamit, bár ezt nem igazán tudta
volna szavakba önteni.
– Ms. Frost… Emma… mit akar valójában?
– Tudja, ezt a kérdést senki sem szokta föltenni nekem – nevetett föl a
nő. – Sokszor úgy tekintek magamra, mint egy újhullámos feministára, aki egy
nagyon erős és nagyon férfiközpontú szervezetben próbál boldogulni, ahol
egy efféle kérdés a többségben föl sem merül.
– A Pokoltűz Klubban.
– Igen – bólintott Emma Frost. – És a női egyenjogúság harcosaként
szerencsésebbnek tartottam volna, ha én sorozom be Kitty Pryde-ot. Talán
még emlékszik rá, Scott. Vékony, tizenéves, kusza hajjal és azzal a bosszantó
szokással, hogy néha egyszerűen átsétál a falakon.
– Mit művelt a társaimmal? – eresztette el a kérdést a füle mellett a
férfi.
– Szondáztam a gondolataikat. Megcsapoltam az emlékeiket. Akár úgy
is fogalmazhatnék, hogy hasznos belső információkat gyűjtöttem. Sokat
megtudtam az önök iskolájáról és az X-Menről. És önről is.
– Életben vannak?
– Azt nem állítom, hogy kesztyűs kézzel bántam velük, de nem tettem
bennük maradandó kárt – mondta a nő, és lassan Scott felé indult. – Önnek
viszont valami egész mást tartogatok.
Küklopsz hirtelen úgy érezte, mintha szó szerint gyökeret eresztett volna
a lába, és képtelen volt megmozdulni. Ilyen közelről már a nő parfümjének
bódító illatát is tisztán érezte.
– Nem akarok harcolni önnel, Scott Summers. – Emma most már olyan
közel volt hozzá, hogy meg tudta érinteni a férfi mellkasát. – Lehetőséget
kínálok. Shaw… nos, a kettőnk kapcsolata meglehetősen komplikált. Tudja,
hogy megy ez.
Igen. Scott valóban tudta.
 – A lényeg – mosolyodott el újfent a nő –, hogy egy másik partnernek
talán jobban örülnék. Olyasvalakinek, aki kevésbé ragaszkodik a Klub ősi
hagyományaihoz. Aki velem egyenrangú.
Lassan végigsimította Scott állát.
– Képzeld csak el… a te X-eid minden idők legizgalmasabb játékában!
– dorombolta egész közel hajolva. – Egy szabályokkal, jutalommal és
büntetéssel teli játékban!
Az ajka most már alig néhány centire volt a férfiétól.
– És te lennél az ő Fehér Királyuk!
Bármilyen zavarosnak is tűntek a szavai, volt valami a nőben, ami
megbabonázta Scottot.
Jean… gondolj Jeanre! Másodszor tért vissza a halálból, és nem
teheted meg vele, hogy felülsz valami telepata trükkjének, és faképnél
hagyod!
Emma kíváncsian vonta föl az egyik szemöldökét.
Aztán vörhenyes fény árasztotta el a folyosót, s a lassan feléjük kúszó
lángok egy hatalmas ragadozó madár formáját öltötték föl. S ott, ahol a
teremtmény szíve volt, Jean Grey állt, sárgán izzó szemekkel, dühösen
vicsorogva.
Minden porcikájából düh és kihívás áradt.
– A Fehér Királynő – mondta, s a hangja száraz volt, és forró, akár a
lángok ropogása.
Emma szemei elkerekedtek, és Scott most először látta rajta a
bizonytalanság nyomait. Egy hosszú pillanatig döbbenten, bár továbbra is
félelem nélkül tanulmányozta a Főnixet, s mikor ismét Scotthoz fordult,
furcsa kifejezés honolt az arcán.
Szánalom.
– Ó, Scott Summers… annyira sajnálom!

***
ELKALAUZOLNI az X-eket a Frost Enterprises komplexumába nem volt
nagy kunszt. A folyosók útvesztőjében eligazodni… na, az már teljesen más
lapra tartozott. Főleg, hogy amikor legutóbb itt volt, az alaprajz
memorizálása helyett épp azzal volt elfoglalva, hogy meglógjon az üldözői
elől.
Éppen félúton járt egy széles folyosón, amikor lépteket hallott, mire
azonnal átsiklott a legközelebbi falon, be egy tisztítószerekkel teli raktárba, s
lélegzetvisszafojtva várt, míg a zaj elül.
Gondolkozz, Pryde! Mit mondott Jean Grey, mit olvasott ki annak a
fickónak az elméjéből? Hol vannak a cellák?
És épp csak egy pillanatig akadt fönt azon, hogy kimondva milyen
lehetetlenül is hangzana mindez. Aztán ismét fázist váltott, és
továbblopakodott a folyosók labirintusában.
Minden alkalommal, amikor jött valaki, azonnal beleolvadt a falba. A
többségük maszkos-egyenruhás gyalog volt, de akadt pár fehér köpenyes
orvos, sőt, egyszer még egy csapat vörös páncélos huszár is, akik elől alig
sikerült idejében eltűnnie.
Kezd egyre könnyebbé válni a képességem használata. Ilyen lehet X-
Mennek lenni? Mert ez még a veszély ellenére is nagy királyság!
A folyosót végül egy súlyos fémajtó zárta le. A lány lassan, óvatosan
siklott át a többrétegű fémötvözeten – és megdermedt.
Odabent három masszív ketrec lógott láncon a plafonról, s bennük ott
volt a három elrabolt X-Men. Olyan ernyedtek és élettelenek voltak, mintha
nyugtatókkal tömték volna tele őket.
Kitty automatikusan Peter ketrece felé indult, aztán eszébe jutottak
Küklopsz szavai.
Legelőször Rozsomákot próbáld meg kiszabadítani, aztán hagyd, hogy
tegye, amihez a legjobban ért!
Logan fáradt, üres tekintettel kapaszkodott a ketrec rácsaiba, és most
tényleg inkább hasonlított esztelen vadállatra, mint emberre. Még csak
ellenséges sem volt – csupán tehetetlen.
– R… Rozsomák? – suttogta Kitty. – Logan?
 Mivel a férfi nem reagált, óvatosan feléje nyúlt, s azonnal eltompultak a
gondolatai.
A ketrecek! Valamit művelnek az ember agyával!
Azonnal elhátrált, és körbejárta a ketrecet. A fal felé néző oldalán egy
apró, billentyűzettel ellátott LCD-érintőképernyő volt, pont a zárszerkezet
fölött. Az eszköz egy fémkaron ült, épp elég messze a ketrec rácsaitól, hogy
Kitty már ne érezze az elmezsibbasztó hullámokat.
Feltűrte az ingujját, és megropogtatta az ujjait.
– Na lássuk, mire megyek veled! – dünnyögte, majd a szája elé kapta a
kezét.
Ugye nem hallotta meg senki? Ugye nem! Ugye?
De úgy tűnt, senki sem hallotta.

***

ÖT, óráknak tűnő perc múlva még mindig nem sikerült feltörnie a zárat, a
Pokoltűz Klub központi szerverébe viszont már bejutott. A menü fejlécén ott
díszelgett a Klub logója, a stilizált H betű, amit az őt üldöző kocsin már épp
elégszer látott, és az animált lángokkal körülölelt vasvilla. A háttérben újabb
képek villantak föl és tűntek el, túl gyorsan ahhoz, hogy jól lássa, mit is
ábrázolnak.
Gyorsan átfutotta a menüt. Volt ott egy oldal, amit egy bajszos, gonoszul
mosolygó maszk ikonra kattintva tudott megnyitni. Üzenőfal, amit teljes
egészében a korbácsok és ostorok tulajdonságainak szenteltek. Egy másik,
ahol csak és kizárólag szado-mazo kiegészítőkkel foglalkoztak.
Valószínűleg bejutottam a dark webre. Újabb oldal, ami
emberkereskedelemmel és rabszolgákkal foglalkozik… mi a fenében nincs
benne ezeknek az alakoknak a keze? Az viszont biztos, hogy ez a tartalom
nem középiskolásoknak való!
Rozsomák felnyögött, mire Kitty azonnal felkapta a fejét.
Miért nem tudom kinyitni ezt a rohadt zárat?!
 Dühösen a zárra csapott, és hogy a minimális fájdalmat is elkerülje, a
képessége automatikusan aktiválódott. Ahogy a keze átsiklott a
mechanizmuson, az elektromos rendszer rövidre zárt, és a ketrec ajtaja halk
kattanással kinyílt.
Hoppá! Úgy látszik, még én sem tudok mindent a saját
képességeimről! Lehet, hogy mégiscsak rám férne az oktatás, amiről Vihar
is beszélt…
Ahogy az ajtó kinyílt, a rácsokba kapaszkodó Rozsomák kizuhant. Kitty
megpróbálta elkapni, de csak annyit ért el, hogy együtt estek a padlóra.
Logan felnyögött, és a fejét tapogatta. Aztán megpillantotta a teste alá
szorult lányt.
– Te vagy az a… kölyök – krákogta.
– Te pedig meglepően súlyos vagy!
– Miért ilyen… rohadt nehéz… gondolkodni?
– A ketrecek. Azok tompítják el valahogy az agyat. De egy percen belül
már jobban leszel.
Azzal óvatosan megfogta Logan alkarját, és úgy vezette odébb, mint egy
különösen nagyra nőtt, szőrös és vérszomjas gyereket. És annak ellenére,
hogy tudta, a kanadai a jók közé tartozik, boldog volt, mikor végre
elengedhette az erős, csontos kezet.
Volt a férfiben valami, amitől a Rozsomák nevet nagyon is találónak
érezte.
– Nem csak a ketrecek – mordult föl a férfi, s lassan tisztulni kezdett a
tekintete. – A fehérbe öltözött nő… Ő csinált valamit az agyammal.
Aztán kíváncsian vonta föl a szemöldökét.
– Egyébként meg, te mi a fenét keresel itt, kislány?
– Épp megmentelek benneteket?
– Egyedül?
Mielőtt válaszolhatott volna, valami Kitty oldalának csapódott, égő
fájdalom áradt szét a testében, és hiába próbált fázist váltani, az izmait
görcsbe rántó fájdalom mintha a képességétől is megfosztotta volna.
Mire a feje a padlóhoz koppant, már nem volt eszméletén.
 ***

– JÓL van, mutáns, kezeket fel!

Rozsomák az ajtóban álló két gyalogot méregette. Emberek. Persze van
fegyverük és testpáncéljuk, de ellene az kevés lesz.
Egy pillanatra ismét erőt vett rajta a kábulat, és önkéntelenül is az X-
Fegyver félhomályos katonai kutatóbázisa jutott az eszébe. A ráboruló
falak… a világítótestek távoli fénye… ahogy lassan a vízzel teli tartályba
merül, ahol elképzelhetetlen fájdalom vár rá, amikor a csontjait folyékony
adamantiummal ötvözik majd…
Mi a fenét művelt velem az a fehérbe öltözött boszorkány?!
Aztán a kábaságot mintha elfújták volna. A fegyveresekkel mit sem
törődve lekuporodott, és kitapintotta Kitty pulzusát. A lány ájult volt, de a
szíve vert, és a mellkasa is egyenletesen emelkedett-süllyedt.
– És most szépen vissza a ketrecedbe, mutáns!
A maszk sokat torzított a gyalog hangján, de a keze remegését semmi
sem tudta elkendőzni.
– Lassan… nem kapkodunk!
Rozsomák ökölbe szorította mindkét kezét…
– Hát, srácok, ez volt életetek legnagyobb hibája…
Az alkar izmai megfeszülnek, a borotvaéles pengék halk szisszenéssel
siklanak elő.
– És egyben az utolsó is.
 KILENCEDIK FEJEZET

AZ ERŐ édes méregként áradt szét Jean ereiben, s mint valami egyre
hangosabb sziréndal, minden más hangot háttérbe szorított. Nem volt már
hezitálás vagy mérlegelés, csak a színtiszta hatalom.
A vele szemben álló, fehérbe öltözött nő szavait is alig hallotta.
– Szóval te vagy a nem is annyira halott Jean Grey – mondta Emma.
Jean egyenesen a Fehér Királynő szemébe nézett, s amikor megszólalt,
még ő maga is alig ismert rá a saját hangjára.
– Úgy tudom, telepatának tartod magad.
Emma nem sütötte le a szemét, de óvatosan hátrált egy lépést.
– Te és én nem is különbözünk olyan sokban. Mindketten erős,
nyughatatlan nők vagyunk, akiket férfiak vesznek körbe, és egy férfivilág
szabályai szerint próbálunk boldogulni.
A tekintete Scott felé villant, aki még mindig bénán, mozdulatlanul
figyelte őket.
– Olyan férfiak világában, akik sohasem fognak megérteni bennünket.
Jean kígyózó mentális csápokat küldött Frost ellen, de a Fehér
Királynőnek sikerült eltérítenie őket, és elzárni a gondolatait. Az erőfeszítés
azonban súlyos verítékcseppekben ütközött ki a homlokán.
– Tudom, kik vagytok. Ismerem a kisded játékaitokat. Ti vagytok a
Pokoltűz Klub.
– Azt hiszed, ez a Pokoltűz Klub? – nevetett föl Frost, és gúnyosan
körbemutatott. – Ez az irodákkal kombinált hörcsögketrec? Ó, nem,
kedvesem! A Pokoltűz Klub vén, mint a hegyek, és ugyanolyan ősi, mint az
emberi szívben izzó tűz! Úgyhogy csak óvatosan, nehogy megégesd magad!
– És mondd csak, kis királynő – most Jean tekintete villant Scott felé –,
ezt a figyelmeztetést akkor is elmondtad, amikor megpróbáltad elvenni azt,
ami az enyém?
Scott arca megrándult. Vajon mi bujkálhatott a gondolatai mélyén?
Szégyen? Bűntudat?
Jean tudta, elég lenne egy pillanatra összpontosítania, hogy megtudja.
De egy olyan erős ellenféllel szemben, mint a Fehér Királynő, egyetlen
másodpercnyi figyelemelterelődés is végzetes lehet.
Frost kíváncsian fürkészte őket, s mikor ismét megszólalt, a szavai
szinte puhák és barátságosak voltak.
– Mennyi minden köt össze benneteket! Érzelmek, gondoskodás, a közös
múlt. Csak épp ti ketten…
– Igen? – Jean érezte, ahogy a harag lassan, megállíthatatlanul
hömpölyög végig rajta. – Mondd ki!
– Nem az én tisztem, hogy…
– Mondd csak! Ugyan mit lát a Fehér Királynő?
– Jean! – suttogta Scott, a lány azonban már nem is hallotta.
A hatalom vörösen izzó lávája minden mást kiégetett belőle. Lángoltak a
gondolatai, az izmai harcra készen feszültek. A Főnix Erő gyilkos, emésztő
haragja kitárta szárnyait.
A Fehér Királynő megbabonázva bámult a lángokba, aztán Jean szemébe
nézett.
– Ti ketten el vagytok átkozva – mondta halkan.
A Főnix fülsértő rikoltással csapott le rá.

***

A ROBBANÁS felkapta és messze röpítette Küklopszot, aki üvöltve

próbálta a kezével óvni az arcát és a szemét a lángoktól. Aztán hangos
reccsenéssel csapódott a szemközti falnak, és egy pillanatra elsötétült előtte
a világ.
Mikor ismét kitisztult a látása, a két nő még mindig szörnyű erőkkel
feszült egymásnak. Jeané olyan volt, mint valami élő teremtmény, lángokból
szőtt karmos-csőrös ragadozó madár, ami lassan, könyörtelenül szorította ki
az életet a csillogó jégből és szikrázó gyémántból álló, eleven szobornak
tűnő Emma Frostból.
– Igen! – sziszegte a fehér ruhás nő. – Telepatának tekintem magam!
De bármilyen erőknek is parancsolt, a Főnix karmai minden mentális
pajzson áthatoltak, derékon kapták és a falhoz csapták. A vékony karton
válaszfal azonnal átszakadt, fölfedve a túloldali orvosi labort.
Jean Grey elmosolyodott.
Kénkőszagot árasztva Árnyék jelent meg a levegőben, megragadta és
talpra rántotta Küklopszot… aztán a két nő láttán úgy dermedt meg, mint a
reflektorfénybe került nyúl.
– Mi a… Mi történik itt?
Az egyik oldalfolyosón Vihar és Rozsomák tűnt föl, a nyomukban pedig
Peter haladt öles léptekkel, karjában Kitty ernyedt testével.
– Mi történt? – kérdezte Küklopsz kiszáradó szájjal. – Ugye nem…
– Ne aggódj, rendbejön! – dörmögte Kolosszus, és finoman talpra
állította a lányt. – Csak kicsit kába. Telibe kapta egy energiasugár.
– Jól vagyok – dörzsölte a halántékát Kitty. – Épp csak…
Aztán az ő szeme is elkerekedett.
Mi a fenét művel Jean és Miss Frost?
A Fehér Királynőnek valahogy sikerült megvetnie a lábát, és egyik
mentális csapást a másik után mérte Jeanre. A zöldbe és aranyba öltözött nő
újra meg újra összerándult, s a levegő felkavart, iszapos vízként örvénylett
körülötte. Aztán a másodpercek múlásával lassan ismét erőre kapott, s egyre
kevésbé nyugtalanították Frost mind kétségbeesettebb támadásai.
Játszik vele – hasított Küklopszba a felismerés. – Játszik a
zsákmányával.
A mennyezet hangos reccsenéssel hasadt végig, és Scott már épp jelezni
akart a többieknek, hogy ideje eltűnniük, de Logan megelőzte. Aztán a
kanadai sóbálvánnyá dermedve állt meg a viaskodók előtt.
– Jeannie? – kerekedett el a szeme. – Él?!
– Ó! – suttogta Vihar.
– Elnézést, barátaim, de sajnos nem volt időm beszámolni az újabb
fejleményekről – szabadkozott Árnyék.
– Küklopsz! – fordult Vihar a vezérükhöz. – Az a nő, akivel Jean
harcol… ő és az emberei fogtak el bennünket! Ő volt… Ő kínzott meg és
nyúlt az agyunkba!
– Telepaták – ingatta a fejét Scott. – El sem tudjuk képzelni, miféle
harcot vívnak valójában…
Lángoló karmok szorították mind hátrébb és hátrébb a Fehér Királynőt, s
Jean lángoló, bosszúálló istenségként lebegett felette. Az arckifejezése maga
volt a testet öltött gyűlölet, szinte semmi emberi nem maradt benne. S ahogy
megnyitotta az elméjét, hogy szabadjára eressze az energiáit, egy pillanatra,
mint valami mentális háttérzajt, Scottnak is sikerült elcsípnie néhány
gondolatfoszlányt az egymásnak feszülő elmék és akaratok kakofóniájából.

Kis királynő…
Megcsapolja az…
Megpróbálhatnám…
Erős, sokkal erősebb, mint…
Megmutathatnám neked, hogy…
Pokoltűz, Pokoltűz, Pokol…

Vasalt csizmák dobogása. Súlyos léptek. Ózonszag.

A folyosó végén három hatalmas, vörös testpáncélt viselő alak jelent
meg, páncélkesztyűs kezükben energialándzsa.
– Huszárok! – sikoltott föl Kitty.
– Majd én… – Scott már nyúlt volna a vizora kioldógombja felé, de
ezúttal Vihar előzte meg.
A nő a levegőbe emelkedett, széttárta a karjait, és a szélvihar erejét
szólította. Jeges, sarkvidéki förgeteg száguldott végig a folyosókon, ami
szinte mozdulatlanná dermesztette a páncélosokat. Kolosszus máris nekik
rontott, s eleven fémmé változó öklei játszi könnyedséggel zúzták szét a
legközelebbi vértest.
Rozsomák lebukott egy energialándzsa elől, s az adamantium karmai
nem csupán a támadója mellvértjét, de a gyomrát és a combjában futó ereket
is cafatokra tépték. A huszár felüvöltött, aztán élettelen bábként dőlt el.
Küklopsz úgy érezte, mindenki megy a saját feje után, de tudta, nem ez
az a pillanat, mikor ezt szóvá kellene tennie.
Az utolsó páncélossal Árnyék és Kitty végeztek. A német – a szó
legszorosabb értelmében – a huszár orra elé teleportálta őket, a lány ujjai
besiklottak a sisakba – Kitty nagyon remélte, hogy csak a sisakba –, mire a
páncél elektronikus rendszere azonnal rövidre zárt.
A huszár megtántorodott és elesett.
A padlóból és a falakból máris jókora darabok hiányoztak, a
szétszaggatott kábelekből szikrák pattogtak, a széttört csövekből csak úgy
dőlt a víz, s ahogy Scott átlesett a szomszédos laborba, ahol a telepaták
harcoltak…
Emma Frostnak most már az is nehezére esett, hogy talpon maradjon.
Egy asztalnak tántorodott, és dermedten figyelte, mint zsugorodik a
védekezőn kifeszített mentális pajzsa. A Főnix ereje pedig egyszerűen
kiapadhatatlannak tűnt.
A kavargó gondolattöredékek mostanra szinte tapinthatóvá váltak.

Megöl!
Megtehetném, hogy…
Még egy…
Megmutathatnám neked, milyen is a…
Utolsó esély.

– Segítenünk kell neki! – intett a fejével Jean felé Logan.

 – Nem hiszem, hogy szüksége lenne segítségre – rázta meg a fejét
Küklopsz. – Viszont ez a hely pillanatokon belül a fejünkre omlik, szóval
tűnjünk innen!
– Nem hagyom itt Jeannie-t! – vicsorodott el Rozsomák.
– Fáradtak vagyunk, Logan! És a többieknek nincs öngyógyító
képessége, szóval…
Az adamantium karmok gonosz szisszenéssel siklottak elő a kanadai
kézfejéből.
– Legalább a lányt vidd biztonságba!
Rozsomák egy pillanatig ugyanolyan vadállati dühvel meredt rájuk, mint
amilyet Scott Jean arcán látott, aztán győzött az ember és a logika.
– Gyerünk! – morogta, aztán olyan dühödt elszántsággal indult kifelé,
mint aki reméli, hogy valaki mégiscsak megpróbálja majd útját állni.
Árnyék, az elővéd azonnal kiteleportált, hogy ellenőrizze a parkolót,
Vihar és Kolosszus pedig Kittyt fogták közre kifelé menet.

***

A LABORBAN eldőlni látszott a küzdelem. Jean áttörte Frost utolsó

védvonalát is, és lángoló ujjaival ragadta torkon a Fehér Királynőt. Emma
szemei elkerekedtek, ahogy levegőért kapkodva, kétségbeesetten próbálta
lefejteni magáról a rettentő erejű ujjakat.
A Főnix gonosz, elégedett mosollyal emelte a magasba legyőzött
ellenfelét, s már azzal sem törődött, hogy a hátvédként itt maradt Küklopsz
tisztán hallja diadalittas gondolatait.
Mutathatok neked titkokat!
S a tekintetében most ott volt minden.
Csillagok és bolygók… az egész galaxis. Ódon titkok és régvolt,
elképesztő hatalmú lények. Napok szívében fellobbanó őserők, melyek
nemcsak a tér, de az idő szövedékébe is képesek voltak lyukat ütni.
De minden rég volt. Belepte az idő homokja. Már senki sem emlékezett
rá.
 Egészen mostanáig. Szeretnéd?
– Nem! – nyöszörögte Emma, és megpróbálta elfordítani a fejét.
– Jean! – kiáltotta Küklopsz.
Szeretnéd látni őket?
– JEAN!
A lány azonnal odakapta a fejét, de kellett hozzá néhány szívdobbanás,
míg a tekintete fókuszba állt. S úgy tűnt, most ébredt csak tudatára, hol is van,
és ki szólt hozzá.
– Ne tedd! – suttogta Küklopsz.
Jean szemei – zsarátnokszemek, melyekben ott lángolt az egész
világegyetem – résnyire szűkültek.
Meg fog ölni – nyelt nagyot Scott. – Az új hatalmának egy morzsája is
elég lesz hozzá. Előbb engem, aztán Emmát, és utána…
Jean úgy lökte odébb a Fehér Királynőt, mintha csak egy darab
csokipapírtól szabadulna meg. Frost a torkát szorongatva kapkodott
levegőért, a Főnix felrikoltott…
…és a levegőbe röpítette az épület tetejét.
Küklopsz minden sejtje, minden idegszála azt üvöltötte, hogy
meneküljön, de nem hagyhatta magára a lányt. Mindegy, hogy mit tett, és mivé
vált, akkor sem hagyhatta magára a szükség óráján a nőt, akit szeretett.
Egy gombnyomással felnyitotta a vizora rubinkvarc lencséjét, és
félelmetes erejű optikai sugarakkal porlasztotta el a záporozó törmeléket,
még mielőtt a szétrobbant födém valamelyik darabja agyonüthette volna.
Vasbeton gerendák, törött járólapok, faldarabok, szétmorzsolt alumínium és
kerámia, félig elfolyt ablakkeretek… Az optikai sugarak szörnyű hője
mindent elemésztett.
A szétrobbant csövekből dőlt a víz, bőgtek a szirénák, s a távolból
sikoltozás és kétségbeesett üvöltések hallatszottak. Valaki parancsszavakat
harsogott. Két gyalog rohant végig a kiégett, romos folyosón, de még csak
feléje sem pillantottak.
A sűrű füstben a látótávolság lassan öt méter alá csökkent. Négy…
három…
 Küklopsz szemét csípte a füst, és egyik köhögőroham a másik után tört
rá, de akkor is próbált résen lenni. Elég, ha a figyelme lankad egy kicsit, és a
végén még jól szétloccsantja a koponyáját egy lehulló tégla!
Aztán abbamaradt a törmelékeső, és elhallgattak a szirénák. Az egyik,
korommal csíkozott fal még állt, a tető azonban eltűnt, s a felkelő nap első
sugarai bágyadtan próbáltak átszivárogni a porral kevert, gomolygó füstön.
A labor falába ütött lyukat most egy ledőlt vasbeton gerenda torlaszolta
el, s a romos csatatérből csak halmokban álló törmeléket, bútorok roncsait és
darabokra tört, zajló jégként feltorlódott járólapokat látott.
Jean!
Egy optikai sugárral kettéfűrészelte a ledőlt gerendát, s a két füstölgő
darab még földet sem ért, ő már rohant is.
Őrült iramban kutatta át a romokat, megperzselt bútorokat, kormos
csaptelepeket, súlyos faldarabokat fordított föl és lökött félre.
Hol vagy, Jean?
Vadul kutatott tovább, olyan törött holmik közt, melyek eredeti
funkcióját már képtelenség lett volna megállapítani. Egy monitor… talán…
aztán lehet, hogy ez a valami kerámia csaptelep volt… a kesztyűje valami
kiálló fémdarabba akadt bele, és az is csoda volt, hogy nem tépett mélyebb
sebet a kézfejébe.
Jean! Hallasz engem? Hol vagy? Nem halhatsz meg! Nem!
A következő, ami a kezébe akadt, egy aranyszínű öv egy darabja volt.
Akármivé is válsz, akárkivé is akarsz válni… nem érdekel! Én csak
téged akarlak! Ma, holnap… örökké.
Az egyik törmelékhalom megremegett, mire Scott villámgyorsan
odarohant, és a puszta kezével kezdett ásni.
Nem veszítelek el még egyszer!
A törött járólapdarabok hangos szisszenéssel porladtak el, ahogy a
Főnix előbújt a romok alól. Az égre szegezte a tekintetét, lassan a levegőbe
emelkedett, s a szája néma sikolyra nyílt.
Aztán mintha minden erő elhagyta volna, a mélybe hullt. Scott azonnal
fölkapta, s vadul szorította magához a hirtelen jéghidegnek tűnő testet. Jean
ujjai tétován nyúltak a nyaka felé, s a karjai lassan átölelték a férfit.
 S mikor ismét kinyitotta a szemét, a lángok már eltűntek belőle. Megint
Jean Grey volt, aki azt sem tudta, hol van. Kimerült volt, dezorientált… és
teljesen emberi.
– Milyen csönd van! – súgta Scott fülébe.
– Gyere! – segítette föl a földről a párja.
Óvatosan átölelte, aztán egymást támogatva sántikáltak ki a romos
szobából.

***

ODAKINT egy kisebb hadsereg készülődött a távozásra. Huszárok és

gyalogok, páncélozott terepjárók és légpárnás csapatszállítók, szirénák
tébolyult vijjogása kíséretében, s mindehhez a lángokban álló labor adta meg
a kellően drámai, hangulati aláfestést.
Scott még erősebben szorította magához a lányt, és Jeanben csak most
tudatosult, hogy mennyire hiányzott neki ez az egyszerű gesztus.
A Főnix ismét megszállta a testét, maga alá gyűrte az akaratát, s teljesen
átvette fölötte az irányítást. S amikor úgy látta jónak, egyszerűen
visszavonult, és itt hagyta kiégve, elgyötörten…
Igaz, gondoskodott róla, hogy legyőzze az ellenségeit, és segítsen
elmenekülni a barátainak, de minden alkalommal, amikor a Főnix Erőhöz
folyamodott, ezt kockáztatta.
A mind nehezebben kordában tartható, feneketlen éhséget.
Mi lesz ennek a vége?
Alighogy kiléptek az épületből, máris egy fekete limuzin vágott be a
lefelé vezető lépcsők elé. A kormány mögött Logan, az anyósülésen Árnyék
ült.
– Elvigyünk benneteket? – kérdezte a kanadai.
Hátulról Vihar mosolygott Jeanre, Kitty pedig egy kicsit mintha
túlságosan is közel ült volna Kolosszushoz.
– Olyan bátor voltál! – dorombolta Kitty.
– Tényleg? – kérdezte Peter bizonytalanul.
 Scott már nyitotta is az ajtót, hogy beszálljanak, de abban a pillanatban
valami furcsán ismerős illat csapta meg Jean orrát. A füst, a hamu, az égő
kábelek bűze… Egyik sem volt képes elnyomni.
Pézsmaillatú parfüm.
Egy szívdobbanásig megdermedt, s ahogy a válla fölött hátrapillantott,
egy lovast látott a főkapu felé közeledni. Magas, jóvágású férfi volt,
lovaglónadrágban, kürtőkalapban, kesztyűben és méret után készült, borvörös
kabátban.
Jason?
Mintha csak meghallotta volna, a férfi feléje fordult, és éhes, kihívó
mosolyt villantott rá. Olyat, amitől a nőnek azonnal fölforrt a vére.
Nem! Ez nem lehet! Már megint?!
De ahogy kettőt pislantott, a lovas már szerte is foszlott.
– Jean?
Scott volt az, aki olyan közel állt hozzá, hogy a rubinkvarc lencsén
keresztül is látta a szemét. Jean odahajolt, és megcsókolta. A férfi
meglepettnek tűnt, de szinte azonnal viszonozta a csókját.
– Igen-igen, mindez szép és jó – sziszegte Rozsomák –, de nem
tűnhetnénk már el innen, még mielőtt a zsaruk is ideérnek?!
Alighogy beszálltak az autóba, Logan máris gázt adott, és kilőttek.
– Barátaim! – suttogta Jean, és megilletődve hordozta körbe rajtuk a
tekintetét.
Logan egy pillanatra komoran elmosolyodott – Jean inkább csak érezte,
mint látta –, Scott ujjai pedig még erősebben szorították a kezét.
Ezek ketten örökre értem versengenek majd. De mindegy. Nem számít.
Most nem. Most csak az a fontos, hogy ismét mind együtt vagyunk!
 TIZEDIK FEJEZET

– EZ AZ! – mutatott Kitty a fehér házra, ami alig volt nagyobb, mint a
környék többi épülete.
Mire az ajtóhoz ért, feltámadt a szél, csípős hideget hozva a Michigan-
tó felől.
– Olyan… normális környéknek tűnik – csóválta meg a fejét Scott a
rendezett kertek és gondosan visszavágott sövénysorok láttán.
– Remek lány! – biccentett Jean mosolyogva a zárral babráló Kitty felé.
– Igen – sandított Scott a barátnőjére. – Egy nap talán nekünk is…
Aztán nyílt az ajtó, és egy csinos, középkorú nő jelent meg a küszöbön.
– Cica! – ragyogott föl az arca a lány láttán, és máris ölelésre tárta a
karját.
Scott feszülten figyelte őket. A lány már harminchat órája eltűnt, a
ruházata pedig olyan mocskos és szakadt volt, mintha ezt az időt egy árok
fenekén töltötte volna. És még csak át sem tudott öltözni, mert az X-ek
repülőjén akadt ugyan tartalék ruha, de nem pont tini méretben.
– Anya! – próbálta lefejteni magáról a nő ölelő karjait Kitty. –
Megfojtasz! Mondtam már, jól vagyok! És közben arra is rájöttem, melyik
iskolába akarok menni, és melyikbe nem!
– Hagyd, Theresa, majd én! – bukkant föl egy nagydarab férfi az
ajtóban.
– Üdvözlöm, Mr. Pryde! – nyújtott neki kezet Küklopsz. – Scott
Summers vagyok. Mi beszéltünk telefonon azt illetően, hogy…
 – Tudom, hogy ki maga! – csattant föl Kitty apja. – Azt viszont nagyon
szeretném tudni, hogy mit művelnek a lányommal!
– De hát jól vagyok, apa!
– Jól?! – meredt az anyja Kitty karjára. – És ezek a véraláfutások?
– A többiek, akikkel az iskolájából beszéltem, azt mondták, hogy egy
órán belül visszajönnek! – dühöngött az apja. – És ez tegnap volt! És a
kávézó, ahová Kitty be szokott ülni… mintha földrengés pusztította volna el!
Azt hittük, hogy a lányunk meghalt!
Scott Jean felé pillantott, de mivel a lány arckifejezéséből semmit sem
lehetett kiolvasni, ismét minden figyelmét a Pryde házaspárnak szentelte.
– Csupán egy sajnálatos balesetről volt szó, és, mint látják, Kittynek
kutya baja. Talán, ha elmagyarázhatnám, hogy…
– Nem gondolnám! – fonta karba a kezeit a nagydarab férfi, s ő meg a
felesége úgy fogták közre a szégyenében pipacsvörös Kittyt, mint két
cerberus. – Sőt, szerzek távoltartási végzést is, és akkor ötven méternél nem
is mehetnek közelebb a lányomhoz!
– De apa!
– Az apádnak igaza van – húzta össze a szemét fenyegetőn Theresa
Pryde. – Sőt, jobbat mondok, Mr. Summers! Feljelentést teszek az önök neves
intézete ellen kiskorú veszélyeztetése miatt! És akkor majd kiderül, mit is
művelnek ott a kamaszlányokkal…
Aztán elhallgatott. Scott mintha halk, csilingelő hangot hallott volna, s a
bőrén langyos fuvallatot érzett. A nő tekintete kiüresedett, aztán lassan,
bizonytalanul megcsóválta a fejét, és bágyadtan elmosolyodott. A férje
dühödt arckifejezése pedig most leginkább egy jámbor prédikátorra
emlékeztetett.
– Mit is… miről is beszéltünk? – fordult zavartan a férjéhez. – Carmen?
– Én… azt hiszem… – Aztán a pillantása az X-eken állapodott meg, és
szélesen elmosolyodott. – Á, Mr. Summers! Örülök, hogy végre személyesen
is találkozunk!
Mi az ördög? – nézett Scott értetlenül a feléje nyújtott, vaskos ujjú
kézre, aztán végül tétován megrázta.
 – A feleségem és én nagyon elégedettek voltunk Ms. Munroe tegnapi
prezentációjával – folytatta a férfi. – Igaz, drágám?
– Ó, igen! – Mrs. Pryde mosolya is őszinte és barátságos volt. – És el
kell áruljam, sokat beszéltünk az önök iskolájáról.
– Épp most készültünk villásreggelizni – tette hozzá Carmen Pryde. –
Nincs kedvük csatlakozni?
Scott Kittyre nézett, és látta, hogy a lány ugyanolyan értetlenül áll a
szülei villámgyors hangulatváltása előtt, mint ő. Aztán megvonta a vállát, és
besétált a házba.
Jean. Ez Jean műve.
Ahogy a barátnőjére pillantott, ő halvány, önelégült mosollyal bólintott,
aztán az előszoba felé biccentett.
A telepatikus képességeivel manipulálta őket. Nem az ellenség, hanem
két hétköznapi ember ellen használta az adottságait, és a saját szájíze
szerint írta át az emlékeiket.
Jean korábban sohasem csinált ilyesmit, sőt, az efféle dolgokat
kifejezetten etikátlannak és veszélyesnek tartotta. Olyasminek, ami
szembemegy mindazzal, amiben hitt.
Aztán eszébe jutott a gyalog, akit a lány a repülőn vallatott ki.
Az a férfi majdnem belehalt az elmeszondázásba. Jean ugyan Emma
Frost kondicionálását hibáztatta ezért, de… nem lehet, hogy ő is túl
messzire ment?
– Örömmel elfogadjuk a meghívást, Mrs. Pryde – mosolygott a háziakra
Jean, aztán a nyomukban besétált a házba. Scott egyedül maradt a bejárati
ajtó előtt, s egy pillanatra megborzongott. A Frost Enterprises laborjában
Jean…
Vad volt. Kegyetlen. Szinte nem is hasonlított arra a lányra, akivel
együtt nőttem föl. A nőre, akit szeretek. Sokkal erősebb. Határozottabb.
Kíméletlenebb. Sok szempontból viszont mit sem változott.
Valami biztosan elkerüli a figyelmemet. Valaki manipulál bennünket…
egy eddig ismeretlen figura van a páston. Már csak arra kell rájöjjek,
kicsoda.
 És Jean gúnyos, elégedett mosolya… Kitől is látott ehhez hasonlót az
utóbbi napokban?
Emma Frosttól. A Fehér Királynőtől.
– Scott? – fordult vissza Jean barátságosan mosolyogva. – Te nem
jössz?
Küklopsz nagyot nyelt, aztán biccentett, és belépett.
 ELSŐ KÖZJÁTÉK

EMMA FROST leült a tükör elé, grimaszolva fogta meg a karját, aztán egy
gyors, határozott mozdulattal megrántotta. A fájón lüktető vállízület halk
roppanással ugrott vissza a helyére.
A kín gyilkos erővel áradt szét a testében, de ügyelt rá, hogy fel ne
kiáltson. Még itt, mélyen New York utcái alatt, a saját privát rezidenciáján
sem mutathatott gyengeséget. A Pokoltűz Klubnak még a saját Belső Körében
is voltak szemei és fülei.
Lassan felemelte és megmozgatta a karját. Napokig fog még fájni – Jean
Grey szépen elintézte –, de csontja szerencsére nem tört. Az arcát elcsúfító
zúzódásokat pedig egy kis sminkkel viszonylag jól fogja tudni leplezni.
Felkelt, és egy kőfalba vágott ajtóhoz sétált. Odabent tartotta azokat a
ruháit – csupa bőr és lakk, fűzők, lovaglócsizmák és köpenyek –, melyeket a
Pokoltűz Klub szeánszain viselt. Szó se róla, egyik kényelmetlenebb volt,
mint a másik, de egytől-egyig annak a szerepnek a kellékei voltak, melyet ő
maga választott.
Az egyik tolóajtó mögött kényelmes ruhák lapultak, melyekre most
legfeljebb vágyakozva gondolhatott.
Olyan világ ez, amiben minden nőnek meg kell hoznia a maga
döntéseit.
– Ms. Frost? – Egy darabos arcú, középkorú férfi lesett be a félig nyitott
ajtón.
– Egy pillanat, Shaw!
 Még egy vágyódó pillantást vetett a kényelmes ruhákkal teli szekrényre,
aztán kinyújtotta a hosszú szárú lakkcsizmába bújtatott lábát, és a gardrób
ajtajába rúgott.
Majd máskor.
Elefántcsontszín köpenyt kanyarított a vállára, aztán vetett még egy
gyors pillantást a tükörképére – és megdermedt. A nyakán még mindig ott
éktelenkedett a Főnix tüzes érintésének csak lassan halványuló nyoma.
Kettejük összecsapása során egy pillanat erejéig sikerült az ellenfele
tudatába pillantani, s amit látott…
Fájdalom és olyan végtelen éhség lakozik benne, ami az egész
univerzumot képes lenne lángra lobbantani.
Jean Grey szavai jutottak az eszébe.
Mutathatok neked titkokat.
– Ms. Frost?
– Jövök már!
Felszegte a fejét, és csak azért is királynői kifejezést öltött. Aztán
felcsatolta az égővörös rubinnal díszített nyakékét, és kisétált a folyosóra,
hogy csatlakozzék a Királyához.

***

A BELSŐ Kör tanácstermét megülő félhomályt csak néhány fáklya, karos

gyertyatartó és LCD-képernyő hígította. A hideget lehelő kőfalakat fegyverek
– keréklakatos muskéták, csatabárdok, kardok és párbajpisztolyok –
díszítették. A helyiség végében, egy rövid lépcsősor tetején, aranykeretes
festményekről elmúlt korok erős és hatalmas asszonyainak és férfijainak
egész sora tekintett le a nézelődőkre.
Emma Shaw oldalán lépett be, és sétált oda a lépcsősor tetején álló,
hosszú asztalhoz. Az egyik szék már foglalt volt, s a rajta trónoló nagydarab
férfi – Harry Leland – épp az ebédre tálalt vadlúd utóját pusztította el. Dús,
vörös szakállában egyaránt akadt kenyérmorzsa és mártásba forgatott
húsdarabka.
 – Örömmel számolhatok be róla, hogy az üzleti érzékemnek
köszönhetően a Pokoltűz Klub egy egész nyolctized milliárd dollárral
gazdagabb, mint tegnap ilyenkor – telepedett le Shaw is az asztal mellé.
– Mhmm – dünnyögte Leland, aztán jól hallható ropogással őrölte szét a
fogai közt a lúd vékonyabb csontjait is.
Emma úgy vonult el a lasztexbe és bőrbe öltözött, koktélokkal és
étvágygerjesztőkkel teli tálcát kínáló női szolgálók előtt, hogy egy
pillantásra sem méltatta őket. A tekintetét mereven a festményekre szegezte,
bár valójában a helyiség legtávolabbi sarkába húzódó harmadik alakot
fürkészte, aki egyelőre nem vette ki a részét a diskurzusból.
– A pénz java fegyvermegrendelésekből származik – folytatta Shaw. –
Ó, és ha már itt tartunk, Pierce és én igen érdekes tárgyaláson vettünk részt az
új szaúdi koronaherceggel.
Leland kiköpött egy csontszilánkot, aztán csettintett, s máris szolgálók
rohantak újabb, sülttel teli tálakkal.
– Talán nincs ínyedre? – mérte végig hűvösen Shaw.
– Diplomácia! – horkant föl megvetőn a nagydarab férfi. –
Percemberekkel való üzletelés! Hát ide süllyedtünk?
– Én legalább nemcsak költöm, de növelem is a Klub vagyonát! – mérte
végig Shaw lefitymálón az asztalt.
– Mi erre születtünk! – csapott az öklével az asztalra Leland, aztán
hátratolta a székét, és fenyegetőn tornyosult Shaw fölé. – Az eredeti Pokoltűz
Klub idejében az ember maga irányította a sorsát! Az akaratával, a kardjával
és a születési előjogaival! Ott és azt vett el, amit és ahol csak kedve
szottyant, és abban lelte örömét, amiben csak kedve tartotta!
Emma undorodva fordult el. Leland – a Futó –, bár gazdag családból
származott, igazi fajankó volt. Hozzá képest Shaw, a Fehér Király, olyan férfi
volt, akinek a körme feketéje is többet ért Lelandnál. Azonban egy ideje már
Shaw-n is nyomot hagyott hedonista életstílusa. A dereka például már nem
volt olyan karcsú, mint akár egy esztendővel ezelőtt, és a szeme is mind
karikásabb és mélyebben ülő volt a sok ivászattól.
Hiába, a dekadenciának is megvan a maga ára. Ennek ellenére
mindketten nagyhatalmú emberek. És ők azok a lépcsőfokok, melyek az én
felemelkedésemhez vezetnek.
– A szolgáknak korbács való, a közönséges embereknek meg olyan
lecke, hogy egy életre megtanulják, hol a helyük! – acsargott tovább Leland.
– Ami pedig a nőket illeti…
Erre már Emma is megfordult, s a mosolya láttán a nagydarab, vörös
ember is elhallgatott.
– Igen, Sir Leland? – kérdezte, s a hangjában jégtömbök csikorogtak. –
Ami pedig a nőket illeti?
A férfi lassan kipiszkált egy csontszilánkot a fogai közül, aztán egy
újabb tálat húzott maga elé.
– A nők nem többek keltetőnél – mordult föl megvetőn. – Arra valók,
hogy a férfi kedvét töltse velük, és hogy kihordják a kölykeit.
Emma lassú, fenyegető léptekkel indult Leland felé.
Ebből elég! A folytonos sértegetésekből, ezekből a… férfiakból!
Nyugodt, hűvös hang töltötte be az elméjét. Shaw szavai a kettejüket
összekötő mentális kapcson keresztül értek el hozzá.
Nem éri meg, kedvesem. Hadd haladjanak a dolgok a maguk útján.
A nő megtorpant. A Pokoltűz Klub hagyományai értelmében Shaw volt a
Királya, s mint ilyen, egyben ura és parancsolója is. Persze Emma úgy volt
vele, ha a férfi komolyan azt hiszi, hogy parancsolhat neki, egy nap majd
megmutatja, valójában ki parancsol kinek.
De nem ma.
Vetett még egy fenyegető pillantást Lelandre, aztán gúnyos mosollyal
hátat fordított neki. Abban a pillanatban éles, hideg kacaj hangzott föl az
árnyékba borult sarokból.
A harmadik férfi. Az, aki még mindig rejtőzködött. Akiből még a
gyertyák visszfényében is csak a körvonalai és az ápolt szakálla látszott.
– Mi olyan mulatságos, Wyngarde? – kapta föl a fejét Shaw.
Jason Wyngarde lassan felállt, és hatalmas, sötét szemei továbbra is
pokoli jókedvtől csillogtak.
– Ez itt – mutatott Lelandre – a végzetről meg a születési előjogainkról
prédikál! A nőkről! Kérdem én, ugyan mit tud ezek közül bármelyikről is?!
 – Hogy merészeled?! – bődült el a vörös óriás, és sonkányi öklével
ismét az asztalra sújtott. – Te retkes paraszt!
– Való igaz, te nemesnek születtél, és el is szórtad a családi vagyont a
mindenféle élvezetek habzsolása közben – vonta meg a vállát Wyngarde. –
Étel, ital, kábítószer, és persze nők. Veled ellentétben én egy cirkuszsátor
fűrészporos padlóján láttam meg a napvilágot, viszont épp ezért mondhatom,
hogy mindazt, amivel bírok, én magam szereztem! Én magam tettem azzá
magamat, aki ma vagyok!
– Sir Jason – állt közéjük békítőn Shaw. – Bármilyen izgalmas is a
kettőtök párharcát figyelni, egy olyan sürgető kérdésem van, mely nem várhat
tovább.
Wyngarde kérdőn vonta föl a szemöldökét.
– Mind ismeritek az X-Menre vonatkozó terveimet – folytatta Shaw, s a
szavaiból fokozatosan eltűnt a barátságos felhang. – Úgyhogy nem értem,
miért nem értesítettél bennünket arról, hogy Jean Grey él.
– Mert terveim vannak vele – húzta kegyetlen ragadozóvigyorra a száját
Wyngarde. – Tesztelem, és próbálom fölmérni a képessége határait.
– És épp ebben rejlik a probléma gyökere – bólintott Shaw, majd Emma
felé intett. – Ms. Frost nem állt készen a Jean Greyjel való találkozásra,
ahogyan az időközben nyugtalanítóan megnőtt erőire sem. A mi szeretett
Fehér Királynőnknek komoly baja is eshetett volna!
Emma nem szerette, ha érvként használják egy vitában, de kifelé ezt
igyekezett palástolni. Wyngarde megkerülte az asztalt, majd mélyen
maghajolt a nő előtt, és kezet csókolt neki.
– Igazán sajnálom, úrnőm! – mondta selymes hangon, a nőnek pedig
felfordult a gyomra a sötét hüllőszemek éhes pillantásától.
Aztán Wyngarde sarkon fordult, és fölszaladt a lépcsőkön. Onnan nézett
le leplezetlen megvetéssel Leland vacsorájának maradványaira.
– Nőkről beszélsz, Sir Leland, és magam sem vagyok közömbös a
bájaik iránt – mondta. – De veled ellentétben én ennél sokkal többre vágyom.
A titkaikat kutatom… az összes titkukat.
Aztán az intésére fodrozódni kezdett a levegő, s egy fiatal nő képmása
jelent meg a levegőben, akit nyers erők dicsfénye vett körül.
 Persze csupán illúzió volt. Káprázat. Mert ez volt Jason Wyngarde
mutáns képessége – az illúziók keltése.
A férfi hárfaművészként formálta a képet, színezte, nagyította, élesítette,
mígnem egy lángvörös hajú, csinos, farmernadrágot és kabátot viselő tinilány
tűnt föl a szemük előtt. Épp egy jókora bőrönddel birkózott.
– Íme Jean Grey, azon a napon, amikor csatlakozott az X-Menhez!
Wyngarde intésére a kép változni kezdett. A lány alakja megnyúlt, s az
öltözéke immáron testhezálló, kék-sárga kezeslábas volt, az övén egy stilizált
X-szel.
– Ő pedig Jean, a Csodalány…
Pár apró mozdulat, és a lány arca újfent átformálódott. Idősebb lett.
Érettebb. A kosztümje zöld mini, az arcát fekete-fehér maszk fedte.
– A már tapasztaltabb Csodalány…
Az öltözék immáron zöld és arany volt, a derekán sárga öv, a szemeiben
eleven lángok.
– És végül a Főnix.
Azzal Wyngarde egyszerűen átlépett az illúzión, és lesétált a lépcső
aljában várakozó királyi párhoz. A maga mögött hagyott, fényből szőtt
képmást lángok ölelték körbe, s a lány alakja lassan egybemosódott a tűzből
kibontakozó főnixmadáréval.
– Vészesen közelít, s hamarosan eléri a pást végét – tárta szét a kezeit
Jason. – A világ végét.
– Királynőt keresel, hogy rivalizálhass Lord Shaw-val! – nevetett föl
ételdarabokat fröcsögve Leland, s egy csirkecombbal Emmára mutatott. – És
persze veled is, úrnőm!
A nőnek igazán nehezére esett megőrizni a nyugalomnak legalább a
látszatát. Nagyon is jól emlékezett még a nyakára fonódó ujjakra és a belőlük
áradó szörnyű forróságra.
Mutathatok neked titkokat…
Shaw finoman megszorította a kezét, mire a nő kőmerev arccal bólintott.
– Akkor hát – mondta Sebastian Shaw kimérten –, kezdődjék a játszma!
Jason Wyngarde elvett egyet a szolgálók által tálcán körbekínált
borospoharakból, és éhes farkasmosollyal emelte rájuk.
 – A játszmára!
A három férfi szinte egyszerre emelte a magasba a poharát, s végül
Emma is csatlakozott hozzájuk.
– A Pokoltűzre!
MÁSODIK KÖNYV: POKOLTŰZ ÉS KÁRHOZAT
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

PETER RASPUTIN – vagy, ahogy az X-ek közt hívták, Kolosszus –

előrehajolt, és a tablet képernyőjére szegezte a tekintetét. Szinte megérinteni
sem merte a törékeny holmit, nemhogy a kezébe venni. Bár az ő kezében
szinte minden gyermekjátéknak tűnt.
– Horribilis sacrelegia – olvasta. – És ez mit jelent?
– Szerintem lépj vissza a keresőbe, és… tudod mit, majd inkább én!
Ekkora ujjakkal nem fog menni a billentyűnyomogatás.
Vihar sétált be az X-ek Blackbird repülőjének pilótafülkéjébe.
– Hát ti mit csináltok?
– Rágugliztunk a Pokoltűz Klubra – mosolyodott el zavartan Kolosszus.
– És íme, amit találtunk! – sorolta elő Árnyék. – Tizennyolcadik századi
brit titkos társaság. Az 1960-as években egy tévésorozat rosszfiúi. A
kilencszáznyolcvanas években szexklub New Yorkban.
– Lássuk az utóbbit! – lépett közelebb Vihar.
Árnyék és Kolosszus erre számítottak a legkevésbé, és kíváncsian
figyelték, ahogy Ororo undorral vegyes érdeklődéssel tanulmányozza a
honlapon találtakat.
– Tetszenek a mohikánfrizurák – mondta végül a nő.
– Szerintem ezek egyike se az a Pokoltűz Klub, amivel most nekünk van
dolgunk – dünnyögte Peter, és próbált eltüntetni egy különösen kihívó
felvételt a visszakapott tablet képernyőjéről.
 – Lehet – vonogatta a vállát Kurt. – És az is lehet, hogy a mi kis
mutánsvadászaink a nagy elődök tetteiből merítettek ihletet.
Valamivel előttük Küklopsz trónolt a pilótaülésben, és, bár nem látszott
rajta, nagyon is figyelt a társai beszélgetésére. Úgy tűnt, Vihar és Kolosszus
kezdenek magukhoz térni a Frost Enterprisesnál tett kényszerű – és fájdalmas
– látogatás után, és egészen felvillanyozta őket a hír, hogy Jean él.
Logan viszont…
Rozsomák a leghátsó székek egyikén ült, és üres tekintettel bámult kifelé
az ablakon.
Az öngyógyító képessége miatt őt kínozták a legtovább. De vajon
tényleg ez az, ami ennyire bántja?
Scott ellenőrizte a magasságot, aztán a domborzati térképet vette
szemügyre. Zöld foltokkal tagolt, kietlen, sárga és barna táj. Az új-mexikói
sivatag.
Bekapcsolta a robotpilótát, aztán kimászott az ülésből.
– Hogy tetszik a kilátás?
Rozsomák egy pillantásra sem méltatta, ahogy Scott letelepedett
melléje.
Odakint, a gép mellett Jean Grey repült, s lobogó, vörös hajával s a
testét övező lángokkal úgy festett, mint egy ember formájú üstökös.
Vagy egy igazi Főnix.
– Úgy látom, tetszik – húzta el a száját Küklopsz.
– Örülök, hogy él! – mordult föl Logan.
– Ez minden?
– Mit számít, hogy én mit gondolok? – vonta meg a vállát a kanadai. –
Jean már döntött.
– Én is ettől tartok.
– Egyébként hova a bánatba megyünk, Summers? – Rozsomák most
először nézett föl. – Albuquerque-t pár száz mérfölddel ezelőtt elhagytuk,
úgyhogy most már piszok messze járhatunk a kereskedelmi útvonalaktól.
– Olyan helyre tartunk, ahol egy kicsit összeszedhetjük magunkat, és
átgondolhatjuk, hogyan tovább.
 – Ez egész jó ötlet. – Logan továbbra is Jeant bámulta, aztán alig
észrevehetőn a lány felé biccentett. – Más lett. Az űrrepülő-szerencsétlenség
óta.
– Igen.
– Tudod… Megállíthattam volna.
De mielőtt Küklopsz bármit is válaszolhatott volna, Logan hirtelen
kiegyenesedett, és szinte rátapadt az ablakra.
– Az meg mi?!
Pillanatokon belül az egész csapat az ablakokra tapadva figyelte az
alattuk nyújtózó, hatalmas, lapos sziklaképződményeket, amik akár épületek
is lehettek. Az egyikből jókora, szárnyas alak emelkedett ki, és egyenesen a
Blackbird felé repült.
– Az valami… madár? – kockáztatta meg Kolosszus, de Scott csak a
fejét rázta.
Jean szinte azonnal eltávolodott a repülőtől, s elindult, hogy fogadja a
szárnyas idegent.
Aztán valahol félúton, a levegőben találkoztak… és összeölelkeztek.
– Az ott Warren Worthington, harmadik ezen a néven – mondta
Küklopsz. – Bár sokan csak úgy ismerik, hogy Angyal.

***

WARREN WORTHINGTON az X-Men egyik alapító tagja volt, még anno,

a professzor első osztályából. Ezenfelül az USA egyik legnagyobb
magánvagyonának örököse.
Tulajdonképp azt is a mesés vagyona tette lehetővé, hogy a sivatag
kellős közepén felépítse a csúcstechnológiával ellátott, napenergiával
működtetett, inkább műalkotásnak, mint otthonnak nevezhető menedékét.
Mióta nagykorú lett, a Worthington Industries rengeteg feladatot rótt rá.
Annyit, hogy az új X-ek javával még nem is találkozott. Épp ezért is hezitált
Küklopsz annyit, hogy kérheti-e a segítségét, de a szárnyas mutáns, mint
rendesen, most is jót nevetett Scott aggodalmán.
 – Igazán röstellem, hogy csak így rád törtünk, Warren – épp csak hogy
lesétáltak a Blackbird rámpáján, és ő máris szabadkozott.
– Ugyan már! – legyintett Angyal. – Bármit az alma materért!
Aztán mosolyogva figyelte, ahogy Jean kecsesen leereszkedik.
– Már ezért megérte, hogy eljöttetek! Még mindig ezzel a vesztessel
vagy, Vöröske?
A lány felnevetett, és játékosan vállba bokszolta Warrent.
Pont, mint a régi szép időkben – gondolta Küklopsz.
Valamivel odébb, a szürke palatornácon túl magas ablakú, hófehérre
festett falú ház állt, a tetőn hatalmas napelemekkel. Igazán otthonos helynek
tűnt, és a kilátás…
A horizonton minden irányban hegyek emelkedtek, s a palaszürke és
rozsdabarna tájon itt is, ott is apró bozótosok és ligetek zöldelltek.
– Nagyon szép helyen laksz, Angyal – dörmögte a távolba meredő
Kolosszus.
– A levegőt pedig szinte harapni lehet! – tette hozzá Vihar. – Igazán
üdítő.
– Wunderbar! – bólogatott Árnyék, aki pillanatok alatt körbeteleportálta
az épületet. – Te mit mondasz, Rozsomák?
– A kanadai Sziklás-hegység – támaszkodott karba font kézzel a repülő
oldalának Logan. – Na, az már valami. Ez viszont…
– Érezzétek magatokat otthon! – Warren úgy tett, mintha nem is hallotta
volna. – A házat teljesen automatizált rendszer irányítja. Ha enni- vagy
innivalót szeretnétek, használjátok az ajtók melletti paneleket!
Azzal Jeanre mosolygott.
– Neked pedig, Vöröske, a kedvenc limonádédat készítettem.
– Tizenöt éves korom óta nem ittam limonádét! – fintorgott a lány.
– Válthatnánk pár szót négyszemközt, Warren? – köszörülte meg a torkát
Küklopsz.
A házigazdájuk mosolyogva biccentett, aztán – míg a többiek birtokba
vették a házat – a két régi barát és harcostárs sétálni indult.
– Sört! – hallották Logan ingerült megjegyzését. – Nem hiszem el, hogy
ez az izé mindennel fel van szerelve, kivéve sörrel!
 Küklopsz szinte a tarkóján érezte Jean fürkésző pillantását.
Vajon folyamatosan figyeli a gondolataimat?
Régen mindig tudta, Jean mikor hozott létre kettejük közt telepatikus
kapcsolatot. Már csak azért is, mert a lány ilyesmit sohasem tett volna a
beleegyezése nélkül. De az erkölcsi megfontolások mintha az ereje
növekedésével fordított arányban csökkentek volna.
– Valami olyan hely kellene, ahol tényleg négyszemközt beszélhetünk…
– Óhajod számomra parancs! – vigyorodott el Warren, aztán mielőtt
Scott bármit is mondhatott volna, Angyal a hóna alá nyúlt, elrugaszkodott a
földtől, s a következő pillanatban már repültek is.
– Parancsoljon az úr! Se lehallgatók, se kíváncsi szemek és fülek!
– Warren!
Angyal jókedve azonban ragadós volt, és végül Scott is elnevette magát.
A ház pillanatok alatt távoli ponttá zsugorodott mögöttük, aztán Warren
hirtelen zuhanni kezdett, Küklopsz megfeszítette az izmait… s a repülő
mutáns az utolsó pillanatban ismét széttárta a szárnyait, és finoman egy
magas, fekete sziklaplatóra ereszkedett.
Sokat fejlődött, mióta nem találkoztunk.
– Na, itt már tényleg egyedül vagyunk! – biccentett, és letette Scottot. –
Szóval, mire fel ez a nagy titkolózás?
Küklopsz hirtelen úgy érezte, annyi mindent szeretne egyszerre mondani,
hogy azt sem tudja, hol is kezdje.
– Valaki az X-Men vesztére tör – jelentette ki végül.
– Valaki mindig ezt a játékot játssza – vonta meg a vállát fanyar
mosollyal Warren.
– Ez most más – rázta meg a fejét Küklopsz, aztán dióhéjban
összefoglalta az elmúlt időszak eseményeit, kezdve Jean és Magneto
küzdelmével, s folytatva a barátnője feltételezett halálával és a közös
döntéssel, hogy ismét megnyitják az iskolát.
Mesélt az Ororo által felfedezett új mutánsról, Kitty Pryde-ról, és végül
a titokzatos Fehér Királynő és kísérői ellen vívott harcukról.
– Fehér Királynő – hümmögte Warren. – Vajon polgári neve is van?
– Emma Frost.
 – Frost? – vonta föl a szemöldökét Angyal. – A Frost Enterprisesról
már hallottam, de eddig teljesen törvényes vállalkozásnak tűnt. Az kiderült,
hogy mit akarnak valójában ezek a mutánsvadászok?
– Jean beleolvasott az egyik katonájuk elméjébe, és… szóval a
szervezetüket Pokoltűz Klubnak nevezik.
– Tessék? – kérdezte Warren értetlenül.
– Pokoltűz Klub. Talán ismered őket?
– Magam is tag vagyok. És Candy, a barátnőm is. A szüleim halála után
a vagyonnal együtt a tagságot is úgy örököltem.
– És mi ez a klub valójában?
– Egy régi New York-i társaság. Arisztokraták. Sznobok. Anakronisták.
A falakon burleszk fotók, vannak föld alatti járatok is, mert az olyan
romantikus… Candyvel egyszer tiszteletünket tettük náluk, de egyikünknek
sem igazán tetszett a hely.
– Csúnyán megleptek bennünket, Warren – ingatta a fejét Scott. – Ezért
is hoztam inkább ide a csapatot, és nem Westchesterbe. Hogy olyasmit
tegyek, amire az ellenség nem számít, mi pedig nyerünk egy lélegzetvételnyi
időt.
– Plusz, mert úgy gondolod, hogy a házamban biztonságban lesztek –
bólintott Angyal.
– Igen. Azért is. De… ez még nem minden.
– Hadd ne kelljen már mindent harapófogóval kiszednem belőled, Scott!
– Aggódom Jean miatt.
– Emlegetett valaki?
A vörös hajú lány mintha csak a sivatag homokjából emelkedett volna
ki, s végül puhán és elegánsan landolt a hatalmas kőtömb tetején. Most is a
zöld-arany Főnix öltözékét viselte, s a lenyűgöző és félelmetes összhatást
csupán a hóna alatt tartott hűtőtáska és pléd enyhítette valamelyest.
– Ebédszünet! – jelentette ki ellentmondást nem tűrőn, és a kőre terítette
a plédet. – Ki éhes?
– Én… ööö… azt hiszem, most inkább kihagyom – pislogott sűrűn
Warren. – Már megyek is!
– Okos fiú! – mosolygott rá Jean.
 – Később még beszélünk, Scott – rúgta el magát a földtől Angyal. – Pá,
Jeannie!
Egyedül maradtak a hatalmas, fekete sziklatömb tetején, ezerötszáz
lábnyira a talajtól. Jean, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga,
ennivalóval teli műanyag dobozokat kezdett előszedni a hűtőtáskából. Scott
egy darabig szótlanul figyelte, aztán megköszörülte a torkát.
– Szóval…
– Szóval? – nézett föl a lány.
– Mi a helyzet?
– Ezt épp én is kérdezhetném tőled.
Jean öltözéke egy pillanatra mintha szétfolyt volna, aztán máris
rövidnadrággá és laza toppá állt össze. És mindeközben egyetlen
másodpercre sem hagyta abba az étel szervírozását.
– Régen nem tudtál ilyeneket csinálni – csóválta meg a fejét Scott.
– Azóta sok minden megváltozott – felelte Jean föl sem nézve. – Az
elmúlt években mindketten messze jutottunk az iskola harci gyakorlótermétől.
– Az egész világ egy csatatér – tárta szét a kezeit Scott, aztán a lánnyal
szemben letelepedett a plédre. – Jean… Én nem értem, mi történik veled.
– Tényleg nem? – vett ki a barátnője egy szeletelt sajttal teli dobozt a
táskából.
– Ezt most… hogy érted?
– Hallottam, hogy miről beszélgettetek, te meg ő. És azt is láttam, hogy
néztél rá.
– Warrenre?
– Emma Frostra.
A férfi szíve kihagyott egy pillanatra.
– Jean, én… de az csak…
– Tényleg nem érted – bólintott a lány, s ahogy felnézett, a szemei
könnyben úsztak. – Amikor találkoztál vele, és megérintette az elmédet… mit
éreztél?
Scott nagyot nyelt.
– Nem mozdult meg benned valami? Valami sötét, tilalmas… amiről
talán azt sem tudtad, hogy benned lakozik?
 Scott mozdulni sem bírt, pedig a lány egyik képességét sem használta
ellene. Aztán Jean közelebb hajolt – olyan közel, hogy az ajkuk már majdnem
összeért.
– Hát ez történik velem – suttogta. – Így érzem magam egész nap. És ez
belülről tép darabokra, mert én téged szeretlek.
Scott nagyot nyelt. Bár minden porcikája tiltakozott, tudta, hogy meg kell
kérdezze.
– Van… valaki más az életedben?
Jean egy darabig a láthatárt fürkészte, aztán fölállt, és hátat fordított a
férfinek, mintha nem bírna a szemébe nézni.
– Találkoztam valakivel. Kirinoszon. Amikor azt hittem, hogy meghaltál.
Mekkora bolond vagyok! Annyira csak a Pokoltűz Klubra
koncentráltam, és annyira örültem, hogy Jean él, hogy abba igazán nem is
gondoltam bele, vajon ő min mehetett keresztül! Mikor azt hittem, hogy
meghalt, abba majdnem beleroppantam, de sohasem merült föl bennem,
hogy… ő is gyászol engem.
– És ez a valaki… komoly a dolog? – kérdezte rekedten.
A lány még mindig háttal állt neki, összefont karokkal, lehajtott fejjel.
Aztán egyszer csak megfordult, leült vele szemben, és levette Scott vizorát.
– Jean! – csattant föl a férfi, és becsukta a szemét. – Ne!
– Semmi baj – csitította a lány. – Nem lesz semmi baj.
– Te is tudod, mi történik, ha kinyitom a szemem! A rubinkvarc lencse
nélkül, ami kordában tartja az optikai sugarat…
– Mondtam már, hogy nem lesz semmi baj! – suttogta a lány, és
lovaglóülésben helyezkedett el Scott ölében. – És most nyisd ki a szemed!
– De… megölhetlek!
– Nem – dorombolta Jean. – Semmi bajom nem lesz.
A gyilkos energia… az örök nyomás, ami alatt élek… Eltűnt.
– Nyisd ki a szemed!
Scott végtelen lassúsággal engedelmeskedett, s a legelső, amit annyi év
után a vörös védőlencse nélkül megpillantott, Jean mosolygós arca volt.
És aztán… a színek. A világ színei, melyekről az évek során már
majdnem teljesen el is feledkezett. A zöld szeme, a sápadt rózsaszín szájfény,
a lángvörös haj…
– Ó! – suttogta.
– A telekinetikus képességem segítségével tartom vissza az optikai
sugarat – magyarázta Jean. – A védőlencse nélkül szerettem volna látni az
arcod. A szemed. Tudod, hogy nagyon jóképű vagy?
– Ezt… hogy csinálod?
– Mondtam már, nagyon sok minden megváltozott – mondta halkan a
lány, és finoman végigsimított Scott állán. – Ugyanakkor vannak dolgok, amik
semmit sem változtak.
A férfiben ezernyi kérdés kavargott, de most az egyszer sikerült
félresöpörnie őket. Átkarolta és magához húzta a lányt, aztán újra meg újra
megcsókolta. Minden csókjuk szenvedélyesebb volt, mint az előző, s végül a
kezük is felfedező útra indult.
Olyanok voltak, mint két kamasz, akiknek ugyan vannak már bizonyos
tapasztalatai, de a legtöbb dologról csak elnagyolt és bizonytalan
elképzeléssel rendelkeznek. Újra meg kellett ismerniük a másikat, hogy
megtudják, mit is szeret, minek örül, s újjá kellett építsék azt a kapcsot, ami
annyi éven át fűzte egymáshoz kettejüket.
– Mindent el akarok mesélni – bontakozott ki végül Jean a párja
karjaiból. – De… lehet, hogy nem fog tetszeni, amit hallasz és látsz.
– Majd erős leszek – simogatta meg a lány arcát Scott.
Jean nagy levegőt vett, aztán az ujjbegyeivel megérintette Küklopsz
homlokát, s abban a pillanatban áramlani kezdtek az emlékek. Képek és
hangok, illatok és benyomások, érzések és érzetek. A diadalmámor, ahogy
Magneto bordái szétroppannak a kinetikus csapásai alatt. Az iszonyat, amikor
a láva elárasztotta a föld alatti kamrát. A meglepetés és a félelem, ahogy a
kirinoszi kölykök kitépik a kezéből a táskáját, őt pedig belökik a vízbe. A
bosszúság, amikor a rendőrségen levegőnek nézték. Az első találkozása a
jóképű, szakállas idegennel.
Aztán a képek kezdtek egyre szürreálisabbá válni.
A bizarr öltözékekkel teli gardrób, ahol a fekete fűzőre bukkant. Az
idegen képmása, ami talán valamelyik ősét ábrázolta. A vadászat izgalma. A
zsákmány, ami állatnak látszott, de amiről kiderült, hogy valójában ember. És
ahogy ismét megpillantotta a jóképű idegent, a Frost Enterprises
parkolójában, épp mielőtt az X-ek elmenekültek volna…
Mikor Jean megszakította a mentális kapcsolatot, Scottnak kellett néhány
másodperc, mire ismét rátalált önmagára, és már tudta, hogy ki is valójában.
– Ez… eltart majd egy ideig, míg ezt megemésztem.
– Mhmm.
– És ez a férfi… az idegen…
– Wyngarde.
– Abban a múltbéli vízióban… te a felesége voltál?
– Én… nem tudom biztosan. Lehet.
– És ő említette a Pokoltűz Klubot.
– Igen.
Scott szórakozottan a vizoráért nyúlt, hogy megigazítsa, mikor rájött,
hogy nem is viseli.
– Mibe rángattak bele minket, Jean?
– Nem tudom – suttogta a lány, aztán szorosan átölelte. – De azt hiszem,
tudom, mit kell tennünk.
– Igen?
– Szeretném megint felépíteni a kettőnk közti mentális köteléket. Ami
régen is megvolt… még a siklóbaleset előtt.
– Persze… rendben.
– Csakhogy ez most egy kicsit mégis más lesz – folytatta Jean halkan. –
Mert a képességeim is megváltoztak. Sokkal erősebb vagyok, úgyhogy ez
most… jóval több lesz egy mentális kapocsnál. Egy részem örökre benned
lesz, egy részed pedig örökre bennem. Így is érdekel a dolog?
– Igen – mondta Scott határozottan.
– Innentől nem lehetnek titkaink egymás előtt. Ez teljes őszinteséget és
teljes odaadást feltételez. Tudom, hogy sokat kérek, és azt is megértem, ha
erre még nem állsz készen… vagy nem akarod…
Scott óvatosan megfogta a lány állát, maga felé fordította az arcát,
letörölt róla egy könnycseppet, és megcsókolta.
– De akarom.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

ANGYAL házában tényleg minden volt. Hatalmas, üvegezett veranda, pazar

kilátással. Automata konyha, ahol az étel szinte magát főzte meg. Három
hatalmas plazmatévé, bowlingpálya és külön szoba a legmodernebb
konzolokkal és videojátékokkal. Plusz két fedett és három szabadtéri
teniszpálya.
Logan magasról tett az egészre, és addig bóklászott a jókora házban, míg
az alagsorban egy grafitszürke borítású bárra nem akadt. Távirányítós
tévével, neon Schlitz sörreklámmal, jégbehűtött sörrel – és az egészben az
volt a legszebb, hogy sehol egy ablak, ami beeresztette volna a szembántóan
éles kinti fényt.
Logan felbontott egy sört, aztán elégedett sóhajjal dőlt hátra.
Tíz perccel és négy doboz sörrel később már valamivel higgadtabban
szemlélte a történteket.
A szőke telepata nő, aki hozzápiszkált az agyához. A kiscsaj, aki átsétált
a falakon, és aki nélkül lehet, hogy még mindig nyáladzva ücsörögne egy
ketrecben. És mindenek előtt Jean Grey titokzatos feltámadása.
A lány, akibe szerelmes volt. Akire mindennél jobban vágyott. Aki másé
volt. Akit elvesztett. Aki visszatért a halálból.
Legurított egy ötödik sört is, és szórakozottan összegyűrte az üres
alumínium dobozt. A hideg folyadék kellemesen lehűtötte, ha ki nem is ütötte.
Az öngyógyító képessége miatt Logan gyakorlatilag képtelen volt berúgni. A
kellemes zsibbadás nem tartott soká, úgyhogy néhány percnél tovább feledni
sem tudott.
– Itt vagy hát!
Már egy mérföldről hallotta a közeledő lépteket, és nem sok kedve volt
ugyan bájcsevegni, de úgy volt vele, a házigazdájuk talán mégis megérdemel
egy hellót.
– Látom, találtál sört – bólintott Warren, aki most is félmeztelenül,
gondosan összecsukott szárnyakkal közlekedett a házban.
Logan kurtán biccentett, és valahol legbelül máris rühellte ezt a gazdag,
jóképű, hibátlan testű fiatalembert. A kölyök, aki már eleve milliomosnak
született, és akit élete minden percében arra emlékeztettek, hogy milyen
értékes és különleges.
Aki valószínűleg még a seggét sem saját kezűleg törli ki.
– Nyugi, kifizetem a sörödet! – mordult föl.
– Nem ezért kerestelek – rázta meg a fejét Warren, aztán bekapcsolta a
tévét.
A képernyőn azonban nem holmi sportközvetítés képsorai jelentek meg,
csupán nagybetűs parancssorok.

OMNIHULLÁM PROTOKOLL
KAPCSOLATKÉRÉS
LOGAN – KAPCSOLAT ELFOGADÁS l/N

– Mi a bánat az az omnihullám protokoll? – ráncolta a homlokát a

kanadai.
– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Angyal. – Épp csak minden
képernyőn ez jelent meg.
– Szóval ez akkor most valami üzenet?
– Lehet. Egyedül az biztos, hogy egyikünkre sem reagál. Úgyhogy
nagyon hálásak lennénk, ha leokéznád a dolgot, hogy végre nyugodtan tovább
GTA-zhessünk! Kolosszus épp nyerésre áll, és csak nem hagyhatom, hogy a
saját házamban épp egy orosz suttyó nyomjon le videojátékban!
 – És ha ennek a Pokoltűz Klubhoz van valami köze? – meredt Logan a
képernyőre.
– Nem hinném, hogy személyre szóló telefonhívásokkal próbálnának
megtámadni bennünket – fintorgott Angyal.
– Rendben, foglalkozom vele – dörmögte Logan.
– Köszönöm! Ó, és… megtennéd, hogy nekünk is hagysz egy kis sört? Itt
kint a sivatagban nem olyan könnyű utánpótlást szerezni.
Rozsomák megvárta, míg Angyal kisétál, aztán egy újabb hatos rekesz
sört vett magához. Felbontott egy dobozt, aztán fogta a távirányítót, a
tévéképernyőre szegezte, és lenyomta a lejátszás gombot.
Nem történt semmi.
Megpróbálkozott a némítás feloldása, az adatbevitel és a
hangerőszabályzó gombokkal is, de ezeknek sem volt semmi eredménye.
Csatornaváltás… még mindig semmi.
Az üzenet továbbra is ott díszelgett a képernyő kellős közepén.
Végül megvonta a vállát, visszaült a székébe, felrakta a lábát a pultra,
és nagyot sóhajtott.
– Logan vagyok – mondta hangosan. – Mit akarsz?
Az üzenet egy pillanat alatt eltűnt, s a helyén Charles Xavier
kristálytiszta képmása jelent meg. A csontos arcú, kopasz férfi, az X-Men
alapítója hűvös pillantást vetett Loganra.
– Nem kapkodta el.
– Hát maga, Charlie? – eresztette le lassan az épp aktuális sörét a
kanadai.
– Már többször is kértem, hogy ne hívjon így! – A professzor hangja
olyan tiszta volt, mintha maga is a szobában állna. – Nevezzen Xavier
professzornak, esedeg Charlesnak, de ne…
– Vettem, Charlie.
Xavier megcsóválta a fejét, aztán eltávolodott a kamerától. Furcsa,
idegen szabású, vörös-fekete tunikát viselt, és tolószék helyett valamiféle
antigravitációs járműben ült. Mögötte jellegtelen, szürke fémfal emelkedett,
melynek monotonitását csupán egy jókora kilátóablak törte meg. Az ablakon
túl a csillagfényes, éjszakai égbolt nyújtózott.
 – Hol van most? – kérdezte Logan. – És egyáltalán, mi ez az egész?
– Igen távol a Földtől, Logan. Egy Birodalmi Központ nevezetű világon.
Vendéglátóm, Lilandra a Shi’ar Birodalom császárnője.
Logan kelletlenül bólintott, és ivott egy kortyot. Nem sokkal az
űrrepülő-baleset után Xavier beleszeretett Lilandra Neramani hercegnőbe,
egy olyan idegen faj trónörökösébe, aki akkortájt volt hatalma csúcsán, mikor
az ember épp elkezdett fölegyenesedni.
Amikor a Földön időző Lilandrát hazahívták, hogy elfoglalja helyét a
trónon, Xavier is vele tartott, s azóta egyetlen X-Men sem hallott felőle.
– Császárnő! – bólogatott Logan elismerőn. – Az igen! Úgy nézem,
feltört, Charlie!
– Sajna Lilandra egyre több idejét emésztik föl az uralkodói feladatai.
– Nincs igazán jól működő kapcsolat – biggyesztette le az ajkát a
kanadai. – Amúgy nem is tudtam, hogy ilyen könnyen haza tud telefonálni!
Szóval most vegye úgy, hogy egy kicsit az egész csapat nevében
megsértődtem.
– Szó sincs róla, hogy könnyű lenne – ráncolta a homlokát Xavier. –
Már azért meg kellett vesztegessek egy kree tisztviselőt, hogy tíz percig
beszélhessek a Földdel, úgyhogy most inkább nem mennék bele a
részletekbe. A lényeg, hogy nemrégiben nyugtalanító adatcsomagot kaptam
Moira MacTaggerttől, akit szerfölött aggaszt a helyzet, amibe az X-Men
került.
Mintha nem is alkoholt, hanem vizet ivott volna, Logan feje azonnal
kitisztult.
– Sok mindenről lemaradt, Chuck! Sohasem gondoltam volna, hogy
ilyesmit mondok, de… most tényleg örülnék, ha itt volna!
– Én is – bólintott Xavier. – Mi több, a koronázás után szándékomban is
áll mihamarabb visszatérni a Földre!
– Momentán épp valami elmebeteg, sátánimádó, mutánsvadász
társasággal sikerült tengelyt akasztanunk – morogta Logan. – Van egy
telepatájuk is, egy rohadt boszorkány, aki képes belemászni az ember fejébe!
Megpróbálta elkapni azt a tinilányt, aki…
– Logan!
 – Egen?
– Ez most nem érdekes – hajolt közelebb a képernyőhöz Xavier. – Mert
ez az egész Jeanről szól.
– Hallgatom! – szűkült össze Rozsomák szeme.
– Ugye jól gondolom, hogy az utóbbi időben másképp viselkedik?
– Úgy érti, hogy kevésbé halott, mint korábban?
Xavier értetlen pillantása láttán komoran elmosolyodott.
– Mondtam, hogy sok mindent kihagyott! Merthogy Jean meghalt… és
most mégis él.
– Azt hiszem, ha más nem is, ön sejti, hogy mi folyik itt, Logan. Sőt, azt
hiszem, közel-távol ön az egyetlen, aki képes lehet megérteni.
– Az egész az én hibám – sötétedett el Rozsomák arca. – Tavaly, a
siklókatasztrófa idején… nem lett volna szabad hagynom, hogy ő repüljön
azzal a tragaccsal!
– Ha megakadályozta volna, hogy ő vezesse a gépet, akkor most mind
halottak lennénk!
Rozsomák szemei keskeny csíknak tűntek. Xaviernek is volt hozzá
tehetsége, hogy időről-időre felébressze benne a ragadozót.
– Van egy feladatom az ön számára… de ez most nem Logannek, hanem
a Rozsomáknak szól.
A Rozsomák kell neki. A világ egyik legrettegettebb bérgyilkosa.
Kezdődik!
– Rendben, Charles. Csupa fül vagyok!
 TIZENHARMADIK FEJEZET

– SAJNÁLOM, Ororo – szabadkozott Kitty –, de a gonosz massachusettsi

boszorka iskolájával nem volt szerencsém.
A lány hangja egészen vékonynak tűnt így, telefonon keresztül. Vihar úgy
fordította a készüléket, hogy Kitty a mellette ülő Kolosszust is láthassa.
– Hello, Peter! – derült föl a lány arca. – De jó szoros az a naci!
Kolosszus azonnal fülig pirult; úgy fordult, hogy kevesebb látszódjon
belőle.
Ó, látom én, merre tart ez a történet! – somolygott Ororo.
Vihar és Kolosszus egy elegáns limuzin hátsó ülésén trónoltak, ami alig
három háztömbnyire parkolt a Bosszúállók manhattani főhadiszállásától.
Peter méret után készült, finom, háromrészes öltönyt viselt, míg Ororo
egy hosszú, karcsúsított derekú, hófehér koktélruhát. A velük szemben ülő
Rozsomák és Árnyék az X-ek egyenruhájában már jóval kevésbé tűntek
elegánsnak. Kurt kíváncsian hallgatta a videotelefon-beszélgetést, Rozsomák
azonban csak bámult kifelé az ablakon, s a fél arcát takaró maszk még a
szokásosnál is komorabbá tette az ábrázatát.
– Mindenesetre köszönöm, hogy megpróbáltad, Kitty! – mondta Vihar. –
És azt hiszem, épp az lett volna a meglepő, ha Ms. Frostnak nincs kiváló
biztonsági rendszere.
– Még hogy biztonsági rendszer! – biggyesztette le az ajkát lefitymálón a
lány. – Úgy mentem át a tűzfalukon, mint kés a vajon! Épp csak az a baj, hogy
minden adatuk tiszta. Pedagógus-értékelő lapok, megbízási szerződések…
még egy szalagavatóról készült fotóalbumot is találtam.
– Szalagavató?
– Az – grimaszolt Kitty. – Szerintem úgy photoshoppolták össze, hogy
minél multikultibb legyen, de ez volt a leggyanúsabb dolog, amit találtam.
– Semmi utalás a Pokoltűz Klubra?
– Vagy csak simán klubra vagy pokoltűzre? – hajolt közelebb a
készülékhez Árnyék.
– Bocsi, de se ketrecbe zárt mutánsok, se maszkos őrök…
Hát – igazította meg a ruhája vállpántját Ororo – ahogy ebben az
országban ilyenkor mondani szokták, így jártunk.
– Most mennünk kell, Kitty, de még egyszer nagyon köszönöm, hogy…
– Várj! – A lány olyan közel hajolt a készülékhez, hogy az arca teljesen
kitöltötte a képernyőt. – Ti most be akartok szivárogni ehhez a láncos-
korbácsos bagázshoz? Jöhetek én is?
– Most nem, kedvesem – mosolyodott el Vihar. – De ha csak a
leghalványabb gyanú is felmerül, hogy megint a nyomodban lehetnek, azonnal
értesíts!
Kitty olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott.
– Hamarosan találkozunk! – bólintott Vihar, aztán bontotta a vonalat.
– Egy lány, aki képes átmenni a falakon, tulajdonképp jól jönne ehhez a
feladathoz – dünnyögte Árnyék.
– Nem teszem megint kockára Kitty életét! – zárta le a vitát Vihar. – Én
kevertem bele ebbe az egészbe, és a Pokoltűz Klub pribékjei legutóbb is
majdnem megölték! Mi éveken át készültünk az efféle küldetésekre, ő
viszont… Peter, abbahagynád a fészkelődést?
Kolosszus szinte megdermedt.
– Talán nem passzol az öltöny, mein Freund? – kérdezte Árnyék.
– De, csak… én még sohasem viseltem ilyen ruhát – szabadkozott az
óriás. – És nagyon szép is, csak hát… egy kicsit félek olyan ruhát viselni,
ami többe került, mint amennyit az apám egy egész évben keres.
– Hát, nem is tudom – dőlt hátra a nyaka mögött összekulcsolt kézzel
Kurt. – Én már kezdem egészen megkedvelni ezt a luxust…
 Rozsomák megvetőn horkant föl, de nem szólt.
– Honvágyad van? – tette a kezét Kolosszuséra Vihar.
– Igen – sütötte le a szemét Peter. – Túl rég nem voltam már otthon.
– Azt mondom, előbb járjunk ennek az ügynek a végére, és aztán
meglátjuk, hogy tudnánk beiktatni egy rövidebb oroszországi kiruccanást!
Kolosszus ismét elpirult, és zavartan elmosolyodott.
Vihar előrehajolt, és megkocogtatta az utasteret elválasztó füstüveg
ablakot. A túloldalt Küklopsz és Jean ültek, akik szintén alkalomhoz illőn
öltöztek – Scott szmokingot viselt, a barátnője hát nélküli, fekete estélyit.
– Egyelőre minden rendben – biccentett Küklopsz. – Jean mindent
figyelemmel kísért.
Korábban Xavier professzor is, Jean is csinált már olyat, hogy az X-
eket egyfajta közös tudatba kapcsolta, de Vihar soha egyiküktől sem
tapasztalt olyasmit, hogy akár ilyenkor is engedély nélkül kutakodtak volna
valaki elméjében.
– Kitty bepróbálkozott, de nem talált semmit – vonta meg a vállát Scott.
– Úgyhogy most rajtunk a sor. Bemegyünk!
Vihar nem vett volna rá mérget, hogy ez jó ötlet. A Pokoltűz Klub az
ezredforduló óta nem tartott ekkora születésnapi mulatságot, ahová Warren
Worthington négy, álnévre szóló meghívót is tudott szerezni az X-eknek.
Adott körülmények közt ez volt a legtöbb, amivel elő tudtak rukkolni.
És ez akár még működhetett is. Mindazonáltal…
– Csak bennem merült föl, hogy ez akár csapda is lehet? – fintorgott
Árnyék. – Egy halálos csapda?
– Van rá esély – bólintott Scott –, de semmi jele, hogy a Fehér Királynő
és a szövetségesei tudnák, hogy jövünk. Ezenfelül nincs másik igazán
működőképes tervünk. Egyelőre nincs kézzelfogható bizonyítékunk, amivel
Emma Frostot összefüggésbe tudnánk hozni a Pokoltűz Klubbal, márpedig ez
olyasmi, amiben nem tévedhetünk! Így vagy úgy, de bizonyítékra van
szükségünk! Ororo, Peter, amint bejutottatok, igyekezzetek kerülni a feltűnést!
Sima beszélgetéssel és mások beszélgetésének kihallgatásával próbáljunk
meg információt gyűjteni, és ha közben esetleg olyasvalaki közelébe jutnátok,
aki egyértelműen a Klub tagja, semmilyen körülmények közt ne akaszkodjatok
össze vele! Egyelőre nincs rá szükségünk, hogy magunkra tereljük a
figyelmüket! Épp ezért ne használjunk telefont sem, mert nem biztonságosak!
Jean majd telepatikusan összekapcsol bennünket, úgyhogy folyamatos
összeköttetésben leszünk.
– Ez rám és a manóra is vonatkozik? – Rozsomák most először nézett
föl.
– Mindannyiunkra, Logan.
Mi a gond, Logan? – visszhangzott a kanadai fejében Jean hangja. –
Tartasz tőle, hogy megismerem a kis titkaidat?
– Mindenkinek vannak titkai, Jeannie – komorodott el a férfi. – Én pedig
szeretem megőrizni a sajátjaimat.
– Sajnálom… csak vicceltem – visszakozott a lány azonnal. –
Természetesen csupán a felszíni gondolatok elemzésére szorítkozom.
– Na jó, essünk túl rajta! – bólintott Rozsomák.
– És még valami – mondta Küklopsz, mire még Kolosszus is abbahagyta
az ingnyak igazgatását. – A Pokoltűz Klub hármótokat is foglyul ejtett.
Kísérleteztek veletek, belepiszkáltak az elmétekbe. Tudom, milyen dühítő
mindez, és tökéletesen megértem, ha ezért vissza akartok vágni. De ne most.
Ez most nem erről szól. Vihar?
Ororo megborzongott, ahogy ismét eszébe jutott az a félhomályos terem,
a ketrec, és ahogy a Fehér Királynő jéghideg, mentális csápjai befurakodtak
az agyába… És lehet, hogy vele kevesebbet foglalkozott, mint Logannel, de
az emléktől akkor is kirázta a hideg.
– Rendben – mondta halkan.
– Kolosszus?
– Nem akarom tönkretenni ezt a szép öltönyt – mosolyodott el Peter.
– Logan? – nézett Scott egyenesen a kanadaira. – Te kaptad a javát.
Biztos, hogy készen állsz visszamenni?
Rozsomák pillantása Jeanre vándorolt, és olyan kifejezés suhant át az
arcán, amitől a vele szemben ülő Vihar is megborzongott.
– Készen állok.
 ***

SCOTT SUMMERS és a karján vezetett Jean egy jókora, fekete esernyő

védelmében közelítették meg a cirádás, masszív tölgyfaajtót a szakadó
esőben.
Tudod, a telekinetikus képességemmel távol tudnám tartani az
esőcseppeket.
Küklopsz azonban csak a fejét rázta.
Túl feltűnő lenne. És ne pazarold ilyen gyerekes dolgokra az erődet!
Mielőtt kiszálltak volna a limuzinból, a lány egyfajta laza, mentális
pókfonállal kapcsolta össze az X-ek elméjét, lehetővé téve, hogy Scott
bármelyikük felszíni gondolataihoz hozzáférjen.
Minden kétséget kizáróan ez volt a legpompásabb és leghatékonyabb
kommunikációs rendszer, amit Scott valaha is használt, és ami az elmúlt
években már nem egyszer megmentette az életüket. Ma este azonban
valamiért kényelmetlenül érezte magát tőle.
Ororo és Peter már a helyszínen vannak. Egyelőre minden csendes,
nincs jelentenivalójuk.
Egy rizsporos parókát és bársony libériát viselő inas nyitott nekik ajtót.
Scott azonnal átadta az esernyőt, majd Jeannel a karján besétált.
A hatalmas, többszintes klubhelyiséget klasszikus szabású, háromrészes
öltönyt viselő férfiak és méregdrága estélyit vagy koktélruhát viselő nők
töltötték meg. Első pillantásra régimódi, exkluzív klubnak tűnt, bárpulttal,
étvágygerjesztőktől roskadozó svédasztalokkal és a régi tagok festményeivel
és fotóival teli falakkal.
A terem közepén masszív, vörös futószőnyeggel borított csigalépcső
emelkedett, s ez vezetett föl a galériára. A beszélgetés állandó moraját lágy
szving muzsika ellenpontozta, de csak diszkréten, hogy ne zavarja a
diskurzust.
A figyelmes szemlélőnek azonban máris érdekes részletek tűnhettek fel.
Például a bekeretezett, kifakult fotókon és dagerrotípiákon pózoló nők mind
fűzőt viseltek, és korbácsot tartottak a kezükben. A vendégsereg soraiban hol
itt, hol ott bukkant föl egy hóhércsuklyás alak, a pincérnők pedig olyan
öltözéket viseltek, ami inkább illett volna egy dominához, mintsem olyan
alkalmazottakhoz, akik frissítőkkel teli tálcákkal jártak körbe.
Az egyik falon öles betűkkel telerótt tábla hirdette:

TEDD, AMIT CSAK AKARSZ!

EGY olyan asztal mellett haladtak el, ahol egy nyolcvanas, szmokingos
vendég épp egy húszévesforma pincérnőt ültetett az ölébe.
Ez lenne a Pokoltűz Klub? – futott át Scott agyán.
Végül is ilyesmire számítottunk – vonta föl egy leheletnyit a
szemöldökét Jean.
Találd meg Vihart! – utasította a férfi szavak nélkül. – És ellenőrizd,
Peter hogy bírja a nyomást! Én addig ránézek Árnyékra és Rozsomákra.
Jean rámosolygott, gyors csókot lehelt az arcára, majd felszegte a fejét,
és a lépcső felé indult.
Scott hosszan bámult utána, majd nagyot szippantott a hely konyak- és
dohányillatú levegőjéből, és a tudatokat összekapcsoló hálózaton keresztül
Kurt felé nyúlt.
Azonnal megérezte a német jelenlétét.
Minden rendben?
Igen – jött a válasz. – Itt vagyunk a…
Idelent vagyunk a csatornákban, ahogy kérted. – Rozsomák gondolatai
ugyanolyan nyersek és karcosak voltak, mint a stílusa.
Helyes. Tudom, hogy nem ez a legkellemesebb feladat, de fontos, hogy
minden kulcspozícióban legyen valaki.
Még mindig esik – fanyalgott Árnyék. – És, uh…
Mi történt?
Annyi elektromos kábel van idelent… Ez a Pokoltűz Klub annyi
áramot használ, mint egy felhőkarcoló!
Fura.
És… ööö… szóval Rozsomák nekilátott tönkretenni a kábeleket…
 Sok a duma! – Logan jókedve szinte tapintható volt. – Ezt
meglepetésnek szántam!
Mondtam már, hogy próbáljuk meg kerülni a feltűnést! – komorodott
el Scott.
Nyugi, Summers, csak a borítást szedtem le pár kábelről! De amikor
majd az esőtől idelent is megemelkedik egy kicsit a vízszint… akkor jön a
meglepetés! Rövidzárlat, áramkimaradás, sötétség.
Scott idegesen dörzsölte meg az állát. Vihar és Kolosszus a
csigalépcsőtől balra, öltönyös alakok gyűrűjében álltak. Jean pompás, vörös
hajzuhatagát pedig a terem túloldalán szúrta ki, a koktélbár közelében.
Ugyan mit kereshet ott?
Ha bármi is vakvágányra futna ma este – dörmögte Logan –, egy kis
sötétség és a meglepetés jól jöhet.
Azért jobb lenne, ha minden a terv szerint menne, de… igen, igazad
van. Egyelőre maradjatok pozícióban!
Megszüntette a kapcsolatot, majd azonnal Jean felé nyúlt a mentális
hálózaton át.
Jean?
Semmi válasz.
Jean?!
Még mindig semmi. Scott torka egy pillanatra elszorult.
Scott?
Jean! Mi a csudát keresel a… várjunk csak! Miért tűnik úgy, mintha
nagyon messze lennél?
Azt hiszem, láttam valamit.
Mit láttál?
Nem vagyok benne biztos, de…
A mentális kapocs mintha még tovább gyengült volna, s a lány hangja
egyre halkabb és halkabb lett.
B-R-B.
Jean?
Küklopsz? – Ororo volt az. – Csak gondoltam, bejelentkezem.
Egy pillanat, Vihar! Jean?
 Ismét semmi válasz. És bármerre is kereste, sehol sem látta a lányt.
Mi az, Vihar?
Peter és én váratlanul nagyon népszerűek lettünk, ami kezd
kényelmetlenné válni. Máris több ajánlatot kaptunk, férfiaktól és nőktől
vegyesen.
Más körülmények közt Scott ezt akár még viccesnek is találhatta volna,
de most dühösen megrázta a fejét, és a bár felé indult, ahol utoljára látta
Jeant.
Pillanatnyilag a tizenkilencedik századi evezőtechnikákról folytatunk
eszmecserét…
Igen, érdekes… Peter hogy bírja?
Szerintem már rég megbánta, hogy eljött Oroszországból.
Miközben Scott átvágott a termen, a tömeg mintha megsűrűsödött volna.
Két részeg öltönyös dülöngélt feléje, miközben szemérmetlenül fogdostak egy
pincérnőt. A nő mosolyát mintha műanyagból öntötték volna ki.
Küklopsz csak jókora kerülővel tudott kitérni az útjukból, és a bár
mintha egyre csak távolabb és távolabb került volna tőle.
Kitartás, Ororo! Próbáljatok meg…
Scott…
Ismét Jean volt az, de mintha fényévnyi távolságból szólt volna hozzá.
Jean? Mi történt?
Scott… nem hiszem, hogy meg tudok vele küzdeni…
Megküzdeni? Kivel?
Idegesen fordult körbe, de csak széles mosolyokat, alkoholtól csillogó
szemeket és drága ruhákat látott.
Hol vagy?
Megbotlott, és csak az mentette meg a csúfos orra bukástól, hogy
villámgyorsan megkapaszkodott a lépcsőkorlátban.
Nem tudok harcolni ellene. Nem tudok…
Jean! Beszélj hozzám! Kivel harcolsz?
Önmagammal… itt van bennem.
És hiába meresztette a szemét, most már nemcsak Jeant, de Vihart és
Kolosszust sem látta. Csak egyre részegebb és gátlástalanabb vendégeket és
egyre fásultabb pincérnőket, akik festett mosollyal szolgálták ki a
munkaadóikat.
Aztán váratlanul egy újabb hang furakodott be a mentális hálózatukba.
Mély volt, erős, parancsoláshoz szokott.
Gyönyörű virágszálam…
Mintha… mintha fentről jött volna a hang, s ahogy felpillantott, a szája
is tátva maradt a csodálkozástól. Jean sétált fölfelé egy csatos csizmát,
selyeminget és ezüstgombos bársonykabátot viselő férfi oldalán, aki szorosan
átkarolta.
– Jean! – kiáltott Küklopsz. – Jean, várj!
A lány megtorpant egy pillanatra, de nem fordult meg. A férfi – magas,
jóvágású, gondosan ápolt barna szakállal – is csak a válla fölött pillantott
hátra, és éhes farkasmosollyal mérte végig Küklopszot.
…aki már majdnem kinyílt.
Wyngarde! – hasított Scottba a felismerés. – A férfi, akit Jean
emlékeiben látott. Akivel Kirinoszon találkozott.
Abban a pillanatban, ahogy a páros után akarta vetni magát, kesztyűs kéz
érintette meg a vállát. Ahogy megperdült, egy karcsú, köpenyes, szőke nővel
találta szemben magát.
Emma Frost.
Néhányan kíváncsian pillantottak feléjük, volt, aki vigyorogva
bólogatott, de a többség figyelemre se méltatta őket.
Scott azonnal hátrálni kezdett, mire Emma szeme fenyegetőn megvillant.
Ne merészeld!
Wyngarde és Jean közben már majdnem felértek, és Scott bármennyire
is igyekezett utolérni őket, a Fehér Királynő mintha egyszerűen elsuhant
volna mellette, és útját állta.
– Engedj! – sziszegte a férfi, Frost azonban csak a fejét rázta.
Nem fog tetszeni, amit odafönt találsz.
Emma arckifejezése nem volt sem gúnyos, sem fenyegető. Sőt, szinte…
szomorúnak tűnt.
A kettőtök közti kapocs – lüktettek Scott elméjében a nő szavai –
megszűnt.
 És valóban. Hiába nyúlt utána, már nem érezte Jean gondolatait. A
kettejük közti meghitt kapocs egyszerűen szertefoszlott.
Sőt a többi X-et sem érezte. A csapata süket volt, vak és néma.
– Mit tettél?! – szorult ökölbe a férfi keze.
Én? Semmit. Egyszerűen eltűnt.
Azzal szomorkás mosollyal végigsimította Scott karját.
Wyngarde és Jean ebben a pillanatban tűntek el a fenti folyosó
fordulójában.
Higgy nekem! Néha jobb az árnyak közt lapulni, mint a napfényben
járni!
Scott egy pillanatra felemelte a szemüvegét, és kis energiájú optikai
sugár suhant el a nő feje mellett, lyukat égetve a fa lépcsőkorlátba. Emma
felsikoltott, amint egy hosszú szilánk felhasította az arcát, és ahogy
megtántorodott, kis híján egy részeg karjaiban kötött ki. Dühösen lerázta
magáról a férfi kezét, és fenyegetőn pillantott Scott felé.
– Takarodj a fejemből! – vicsorodott el Küklopsz, aztán már rohant is
fölfelé, hátha még utolérheti Jeant.
A fenti, avítt tapétájú folyosót szinte teljesen elállták az öltönyös és
estélyit viselő gazdagok. Scott könyökkel tört utat magának, és egyre
idegesebben kapkodta a fejét.
Vajon melyik ódon ajtó mögül szüremlett ki női kacaj? S vajon tényleg
az volt? Nyögést hallott? Fojtott szitokszót?
Jean!
Mintha már egy örökkévalóság óta rohant volna a szeszélyesen kanyargó
folyosók útvesztőjében, s egyre inkább úgy érezte, soha nem fogja utolérni
őket.
Ismét egy gázlámpákkal megvilágított, félhomályos folyosó. Ismét egy
kilátástalan helyzet, egy megnyerhetetlen csata. És Jean nem volt mellette.
Nélküle pedig, a hangja és a mosolya nélkül Scott Summers olyanná vált,
mint a horgonyát vesztett hajó, ami többé már nem fog tudni kikötni.
Talán jobb lenne felhagyni ezzel az értelmetlen üldözéssel, és…
A folyosó végén, balkézre épp most zárult be egy ajtó, s egy pillanatig
mintha még a hát nélküli, fekete ruhát és a vállig omló, vörös hajzuhatagot is
látta volna.
– Jean! – kiáltotta, de abban a pillanatban már érezte, hogy valami nagy
baj van.
Hogy végzetes hibát követett el.
A mentális csapás a szemközti falnak vágta, s a támadás olyan váratlan
volt, hogy azt sem tudta, honnan érte. Felüvöltött kínjában, s a világ
összefolyt a szemei előtt.
Én figyelmeztettelek.
Emma hangja volt, de ahogy felnézett, nem a szőke nőt látta maga előtt,
hanem Jean Greyt.
A lány ugyanolyan öltözéket viselt – lovaglócsizma, fűző, szűk nadrág
és szöges nyakörv –, mint a Fehér Királynő, épp csak feketében. A vállán
köpeny, amit vörös rózsa-kámeával fogott össze.
– Jean…
A lány szemében azonban csak végtelen megvetést látott.
Aztán Wyngarde tűnt föl, és finoman átölelte Jean vállát. Pimasz
mosollyal mérte végig a padlón heverő Küklopszot, és elismerőn bólintott.
– Csodás! – mondta. – Igazán lenyűgöző, szerelmem!
És most már Jean szemeiben is ugyanaz az éhség izzott, a szája
szegletében ugyanaz a gúnyos mosoly játszott. Megfogta Wyngarde arcát, és
vadul szájon csókolta.
A látvány savként marta Scott elméjét, s a mentális csapás okozta sokkal
együtt ez már túl sok volt neki. A világ egyetlen, feneketlen kútnak tűnt, ami
ásító torkával magába szippantotta. És miközben elnyelte a sötétség, nagyon
távolról Wyngarde selymes, mégis acélos hangját hallotta.
– Én Fekete Királynőm!
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

VIHAR hallotta meg elsőnek az üvöltést. Azonnal szelet idézett, finoman

félretolta a velük csevegő, medvének öltözött vendégeket, aztán
körbepillantott. Scottnak és Jeannek azonban nyoma sem volt.
Küklopsz?
Semmi válasz. A telepatikus háló megszűnt létezni.
Kolosszus három meglehetősen kapatos férfi társaságában szorult be az
egyik sarokba, akik már ott tartottak, hogy a lecsupaszított bicepszét
fogdosták.
– Fémszálas pántok! – bizonygatta az egyikük. – Sokkal erősebb a
bőrnél!
– Ugyan, hagyjátok már! – kuncogott egy fiatal nő, aztán pezsgőt öntött
Peter bicepszére, és onnan kezdte lenyalogatni.
– Na, ebből elég! – csattant föl Vihar, aztán kézen fogta az orosz fiút, és
szabályosan elrángatta onnan.
– Küklopsz szólt? – kérdezte Peter reménykedve, miközben átvágtak a
termen.
– Tartok tőle, hogy őt máris kivonták a forgalomból – rázta meg a fejét
Ororo komoran. – A telepatikus kapcsolat megszűnése legalábbis azt jelzi,
hogy valami baj történt.
– Lehet, hogy Jeannel – bólintott rá Kolosszus.
– Van már tapasztalatod fémmel, cukikám? – tántorgott utánuk az egyik
félrészeg, középkorú férfi, aki eddig Peter izmait csodálta.
 – Akad egy kevés – villant meg az orosz szeme bosszúsan, s a teste egy
pillanatig mintha nőni kezdett volna.
A bőre megkeményedett, és fémes színt kapott. S bár nem fejezte be az
átváltozást – és a vendégek java nem is figyelt rájuk –, azok, akik épp feléje
néztek, máris az ajtó felé kezdtek iparkodni.
– Azt hiszem, az álcázott beszivárgásnak már úgyis lőttek… – húzta el a
száját Vihar, aztán a levegőbe emelkedett, széttárta a karjait, s a következő
pillanatban jeges léghuzat oltotta ki a teremben az összes gyertyát.
Az emeletre vezető lépcsősor felé indultak, s a vendégek iszonyodva
tértek ki az útjukból.
A lépcsőkorlátból mintha kirobbant volna egy darab, amit épp most
próbált összetakarítani egy pincér. Kolosszus döngő lépteire megfordult,
aztán a repülő nő és a fémtestű férfi láttán egyszerűen eldobta a seprűt meg a
lapátot, és futásnak eredt.
Peter hármasával szedte a lépcsőket, s az egész alkotmány recsegett-
ropogott a súlya alatt.
– Hallottam Küklopsz üvöltését – mondta Vihar komoran. – Márpedig ő
nem az a kiabálós fajta.
– Lehet, hogy mégiscsak csapda, ami máris ránk zárult?
A lépcsősor egy ajtókkal szegélyezett folyosóra nyílt. Ahogy
befordultak az első elágazáson, egy középmagas, erős testalkatú, negyvenes
éveiben járó férfivel találták szemben magukat. Amaz szabályosan elállta az
útjukat, és a szeme sem rebbent holmi repülő nő és eleven fémember láttán.
Könnyű bricsesznadrágot, csizmát és széles övet viselt, viszont derékig
meztelen volt.
– Ororo Munroe – bólintott az idegen, és kegyetlen mosoly jelent meg az
arcán. – És Peter Rasputin. Én Sebastian Shaw vagyok.
Vihar a folyosót figyelte. Őrök sehol, csak ez az egy darab, félmeztelen
alak. Aki viszont tudja, hogy kik ők.
– Javaslom, hogy adjátok meg magatokat! – szegte föl az állát Shaw.
– Neked? – lépett előre Kolosszus, és megemelte súlyos fémöklét. – Na,
ne nevettess!
 – Csak óvatosan! – intette Vihar. – Egy egyszerű embert egyetlen
ütéseddel szétzúzhatsz!
Kolosszus felmordult, de valóban visszafogta magát, ahelyett, hogy
agyonütötte volna az útjukat álló férfit, csak óvatosan megtaszította.
Shaw nem mozdult. Mintha meg sem érezte volna a lökést, amitől így is
métereket kellett volna bucskáznia.
– Ezt… nem értem – dermedt meg Kolosszus. – Semmi hatása!
– Tévedés – húzta kísérteties mosolyra a száját Shaw.
És mielőtt bármelyikük is reagálhatott volna, összekulcsolta a két kezét,
úgy sújtott le Kolosszus mellkasára. Az oroszt mintha egy faltörő kos találta
volna telibe, s a közel kétszáz kilónyi eleven fémtest a levegőbe emelkedett,
majd szörnyű reccsenéssel csapódott a folyosó túloldalán álló, tükrös
falfelületnek.
– Peter! – sikoltotta Vihar.
Shaw, mint valami vérszagot fogott kopó, azonnal az elkábult Kolosszus
után vetette magát.
– Nem vagyok holmi egyszerű ember! – csikorogta, aztán nekifutott és
elrugaszkodott. – Mutáns vagyok, pont, mint ti!
Kolosszus rúgása a levegőben érte, de Shaw teste, ahelyett, hogy
összetört volna, épp csak egyet rándult. Sőt, mintha még a fizikát is meg
akarta volna csúfolni, amint földet ért, nemhogy nem bukott föl, de azzal a
lendülettel megragadta Kolosszus lábát.
Pedig Peter most cseppet sem fogta vissza magát! – kerekedett el
Vihar szeme. – Az a rúgás egy tankot is kettétört volna!
– Az én képességem a rám irányuló erők elnyelésében rejlik –
magyarázta Shaw csevegő hangnemben, aztán a bokájánál foga fölemelte és
megpörgette a fémóriást. – Minden támadás csak erősebbé tesz…
Ahogy elhajította Kolosszust, az orosz szörnyű csattanással csapódott a
szemközti falnak, emberméretű lyukat ütve rajta.
– És ez olyan ellenféllé tesz, akit nem lehet legyőzni!
Peter rándult még egyet, aztán nem mozdult többet.
– És most…
 Vihar a lépcsőfeljáró felé siklott a levegőben. Talán, ha sikerül
elcsalnia Shaw-t Peter közeléből… A fiatalember rongybabaként hevert a
padlón, de mivel a fémteste nem alakult vissza, ez azt jelentette, hogy még
mindig él, és öntudatán van.
– A harc még épp csak elkezdődött, és a csapataid fele máris vereséget
szenvedett, Vihar! – vigyorodott el elégedetten Shaw.
Nem akarom itthagyni Petert, ahhoz viszont túl nehéz, hogy
magammal vigyem. És még Árnyékot és Rozsomákot is figyelmeztetnem
kell…
– Hajts fejet, és megkegyelmezek! – tárta szét a kezeit Shaw.
– Soha!
Ororo a levegőt és a benne rejlő nedvességet hívta segítségül, s míg az
ellenfele a körülötte örvénylő sűrű, nedves ködből próbált kijutni, Vihar
elérte a lépcsőfeljárót. Vetett még egy gyors pillantást abba az irányba, ahol
Kolosszus mozdulatlan teste hevert, és elszorult a torka.
Sajnálom, testvérkém!

***

ROZSOMÁK, bár minden csapásnál úgy érezte, hogy valami megsérülhet az

alkarjában, jókora darabokat tépett ki a folyosó beton mennyezetéből. Végül
zihálva megállt, és szemügyre vette a szűk, függőleges aknát.
– Akár mehetünk is! – morogta, aztán a hátát és a talpait az akna falának
vetve kezdett fölfelé mászni.
Árnyék, akinek most már derékig ért a csatornában felgyűlt eső- és
szennyvíz, csöndben figyelte. A kanadai, ha kellett, az adamantium karmaival
is rásegített a mászásra, mígnem egy emelettel följebb, a Pokoltűz Klub
mínusz harmadik szintjén lyukadt ki. A falak mentén generátorok sorakoztak,
az egyik sarokban két hatalmas bojler forgatta a forró vizet, de a hely maga
olyan sötét és elhagyatott volt, mint ahová tényleg csak nagyon ritkán kukkant
be valaki.
 Már épp szólt volna Kurtnak, hogy ő is jöhet, mikor az egy halk
pukkanás és kénkőszag közepette odateleportált.
– Bejutottunk – bólogatott Árnyék. – Eddig jó!
– Ja – dörmögte Logan, és mint valami vadállat, lerázta magáról a
szennyvizet. – Kár, hogy nem tudtál egyszerűen csak beteleportálni
bennünket! Akkor kihagyhattuk volna az ingyenfürdőt!
– Ha nem látom, hogy hová érkezem, akár egy falban is kiköthetek –
magyarázta a német. – És az újoncunkkal ellentétben én azokon nem tudok
átsétálni. Igaz, elég lett volna egy fénykép vagy térkép is, de erről a helyről
tényleg semmit nem tudtunk!
– Jó, rendben! – legyintett Rozsomák, aztán megcsóválta a fejét. – Nem
akarok ünneprontó lenni, de akkor is szinte túl könnyen sikerült bejutnunk.
– Van, akinek semmi se jó – csóválta meg a fejét Árnyék.
– Azt azért nem mondanám. Szerinted mi lehet Jeannel és Küklopsszal?
– Fogalmam sincs – fintorgott a kék bőrű mutáns. – Olyan, mintha a
mentális háló idelent nem akarna működni, és bármennyire is figyelek, nem
tudom…
– Van itt valaki! – mordult föl Rozsomák, ahogy szagot fogott, a karmait
azonban már nem volt ideje kiereszteni.
Az egyik árnyékos sarokból egy magas alak rontott elő, s játszi
könnyedséggel kapta el és emelte a torkánál fogva a magasba Kurtot. Az
idegen a szalaggal hátrakötött szőke sörényétől az ezüsthímzésű
bársonymellényén át a bricsesznadrágjáig olyan volt, mint valami kosztümös
film szereplője.
Az adamantium pengék halk, csúf szisszenéssel bukkantak elő Rozsomák
alkarjából, mire a támadójuk eleven pajzsként emelte maga elé Árnyékot.
Egy mozdulattal kionthatnám a belét – méregette Logan –, de közben
Kurt is megsérülhet…
– Tűnj el! – mordult a németre. – Teleportálj!
Amaz azonban csak tátogott, mint a partra vetett hal, és egyre
erőtlenebbül próbált szabadulni az idegen vasmarkából.
– Nem tud – mondta a szőke férfi, finom, iskolázott hangon. –
Elektromos áramot vezetek át a testén, és a fájdalom túl nagy, hogy képes
legyen kellőképp összpontosítani.
– Ügyes! – biccentett Logan, aztán villámgyorsan az idegen karja felé
kapott a karmaival.
Egyetlen, sima mozdulattal átvágott ruhát, bőrt, izmot – s abban a
pillanatban olyan áramütés érte, hogy egy pillanatra elsötétült előtte a világ.
Zihálva hátrált néhány lépést, és lassan elkezdett körözni a szőke fickó körül.
Amaz egyetlen pillanatra sem engedte el Árnyékot, de a ruha alatt, ott,
ahol Rozsomák karmai feltépték a húsát, szikrázó vezetékek látszottak.
– Vadállat! – fakadt ki a szőke férfi dühösen. – Nézd, mit tettél!
– Egy átkozott robot! – sziszegte Rozsomák.
– Donald Pierce nem robot, hanem kiborgl – villant meg az idegen
szeme fenyegetőn, aztán szemkápráztató fürgeséggel ragadta meg Logan
karját, és úgy hajította át a helyiségen, mintha tollpihe lenne.
Rozsomák háta az adamantiummal megerősített gerince ellenére is
nagyot reccsent, a bérgyilkos azonban csak komoran mosolygott. Ennél a
pojácánál már sokkal keményebb alakok is alábecsülték, és azóta már
egyikük sem él, hogy mesélhessen a tévedéséről…
– Mindent tudok a kiborgokról! – bólintott, és a gyér fényben
megvillantotta a karmait. – Tágan értelmezve én is az vagyok.
Árnyék még egyszer megpróbált kiszabadulni Pierce markából, aztán
elernyedt. Rozsomák szinte úszott a levegőben, de mielőtt a karmai elérhették
volna Pierce mellkasát, egy kardlap söpörte félre.
Tagbaszakadt, vörös szakállas férfi bukkant elő a félhomályból, kezében
kosaras markolatú, széles pengéjű kard villant.
– Harry Leland vagyok – mondta olyan mély, öblös hangon, mintha egy
hordó mélyéről beszélne –, és tartok tőle, nem engedhetem, hogy a mocskos
kezed még egyszer Sir Pierce-re tedd!
– Megpróbálhatsz megállítani! – vigyorgott Logan sötéten.
– Elfogadom a kihívást! – emelte gúnyos tisztelgésre a kardját Leland.
Rozsomák előregörnyedt, és lassan végighúzta egymáson a karmait. Az
egymáson elcsúszó adamantium pengék hátborzongató hangon csikordultak
meg.
 Leland a tokjába csúsztatta a kardját, majd széttárta a karjait, s hirtelen
szörnyű súly nehezedett a kanadai bérgyilkosra. Logan összeszorított foggal
próbált nekirugaszkodni, de a nyomás folyamatosan növekedett.
– Nem az X-Menek az egyedüli mutánsok a Földön – csóválta meg a
fejét Leland. – Vegyünk csak például engem! Elég összpontosítanom, és
máris képes vagyok megváltoztatni egy test súlyát.
Rozsomák már mozdulni sem bírt, és fogcsikorgatva hevert a padlón.
Mintha minden tagom ólomból lenne! Nem bírok mozogni… de
muszáj! Meg kell mentenem, Árnyékot… figyelmeztetnem kell a többieket…
A padlóba döfte a karmait, s ezekre támaszkodva próbált fölállni.
– Lenyűgöző! – állt meg fölötte Pierce, aki még mindig a szikrát hányó,
sérült karjában tartotta Árnyékot.
– Valóban az – bólintott a vörös óriás. – Igazán kellemes mutánsok ellen
is próbára tenni a képességeinket! Már kezdtem belefáradni, hogy az
ellenfeleim mindig csak…
– Állatok? – vonta föl a szemöldökét Pierce.
– Én inkább beszélő növénynek nevezném őket – vigyorodott el Leland,
aztán mindketten elnevették magukat.
Logan nem is foglalkozott velük. A járólapok közé szúrt karmai
segítségével, emberfölötti erőfeszítések árán már majdnem tíz centit sikerült
előrejutnia.
– Tudtam volna mit kezdeni a támogatásoddal a Belső Kör
tanácskozásán, cimbora! – dörmögte Leland. – Kezd elegem lenni Shaw és a
kis királynője hatalmi játszmáiból!
– Sajnálom – vonta meg a vállát Pierce. – Tudod, a külföldi üzleti
ügyek.
– Azért örülök ám, hogy visszajöttél! A magunkfajta tiszta vérű,
megfelelő pedigréjű ember lassan kivész ebből a világból!
– Hízelgő – bólintott Pierce –, és sajnos nagyon is igaz.
Logan úgy érezte, mintha valaki egy egytonnás betontömböt tett volna a
tarkójára, és már a fejét sem bírta fölemelni. Alig egy méterre volt Lelandtől,
de ilyen erővel akár egy mérföldnyire is lehetett volna. Kezdte elveszteni a
teste fölötti irányítást.
 – Megöllek!
Üvölteni szeretett volna, de ezt az egy szót is alig bírta kipréselni
magából.
– Lehetséges, fiacskám – nézett le rá Leland, aki mintha már el is
feledkezett volna róla. – De az is lehet, hogy nem.
Egyetlen intésére mintha megsokszorozódott volna a nehézségi erő, s
még az adamantium csontok is csikorogva tiltakoztak a szörnyű nyomás
ellen… aztán a padló, ami már nem bírta tovább a terhelést, hirtelen
beszakadt alatta. A megnövelt testtömege fémcsöveket és betonfalakat zúzott
szét, s végül hangos csobbanással ismét a földmélyi csatornában kötött ki.
Minden oldalról szennyes hullámok vették körül, aztán már csak azt
érezte, hogy az áramlat magával ragadja.

***

VENDÉGEK tucatjai kapták föl a fejüket, ahogy Vihar végigszáguldott a

folyosón, egyre följebb és följebb, mígnem elérte az épület legfelső szintjét.
Belökte a legnagyobb, kétszárnyú ajtót, ami egy kristálycsillárokkal
megvilágított könyvtárba nyílt. Padlótól a plafonig ódon kötetekkel teli
polcok sorakoztak, középütt pedig szantálfa dohányzóasztal és fél tucat
bőrhuzatú fotel.
Azonnal becsukta és kulcsra zárta az ajtót, aztán előhúzta a telefonját, és
Rozsomákot hívta. Semmi. Aztán Árnyékot. Még mindig semmi.
Ebből elég!
Az elektromosság úgy simult az ujjai köré, mint egy lecsapni készülő
kígyó, s a villámok megidézett erejével sújtott le az öbölre néző, hatalmas
ablakra. A nyers erő azonban pillanatok alatt elenyészett, s az ablaktáblákon
karcolás sem látszott.
Valamiféle védőmező óvja. Mintha ezt az egész helyet úgy építették
volna, hogy idebent tartsa a betévedt kisegereket.
Nem klub ez, hanem börtön! Az egyetlen, innen kivezető út az, amin
feljöttem, ahhoz pedig át kell jussak…
 – Meglepetés!
Shaw lépett elő az árnyékok közül. Ororo meg sem próbálta kitalálni,
miféle rejtekajtó segítségével tudott bejutni a bezárt könyvtárba – azonnal a
levegőbe emelkedett. Azonban elkésett egy másodperccel, és a copfba kötött
hajú férfi elkapta a bokáját.
Olyan volt, akárha satuba fogták volna a lábát, és Vihar hiába küzdött,
képtelen volt kiszabadulni.
Úgy viselkedik, mint aki mindent tud a képességeinkről. Az egyetlen
esélyem, ha sikerül meglepnem!
Széttárta a karjait, mintha ismét az elemeket próbálná szólítani, de
ehelyett Shaw arcába taposott. A férfi felüvöltött, s egy pillanatra
eleresztette. Mielőtt azonban Vihar menekülőre foghatta volna, fürgén
utánanyúlt, és elkapta a koktélruha szegélyét.
– Elnyelem az energiákat – magyarázta, s közben megmozgatta az
álkapcsát. – A kinetikust is. Úgyhogy az ilyen gyermeteg húzásokkal csupán
felbőszítesz.
Azzal pusztító erővel csapta a földhöz a nőt.
– Miért… – nyögte Vihar, s felrepedt ajkai közt a vér ízét érezte. –
Miért mi?
– Genetika – vonta meg a vállát Shaw, aztán Ororo hajába markolt, és
felrántotta a padlóról. – Nekem kiváló érzékem van az üzlethez. Ez volt az
egyik olyan dolog, ami kiemelt a senkik közül, és végül a huszonegyedik
század egyik leggazdagabb üzletemberévé tett. Amennyiben én… amennyiben
a Pokoltűz Klub képes izolálni a mutációért felelős X-gént, úgy saját magunk
tenyészthetjük ki az emberfölötti képességgel rendelkező lények következő
nemzedékét. Általuk uralhatjuk a piacot… is.
– Miért nem saját magadon kísérletezel? – törölte le a vért az arcáról
Vihar.
– Már miért tenném, mikor ennyi a remek kísérleti alany? – húzta torz
mosolyra a száját a férfi.
Azzal ismét megragadta Ororo lábát, megpörgette, és a legközelebbi
könyvespolchoz vágta. A nő még látta a záporozó, súlyos, bőrkötéses
fóliánsokat, aztán minden elsötétült előtte.
 ***

SHAW a lábánál fogva vonszolta végig az ájult nőt a könyvtáron, de mielőtt

kinyitotta volna az ajtót, megállt egy pillanatra, és félrebillent fejjel
hallgatózott.
Emma? Hallasz, Királynőm?
Semmi válasz.
Úgy győztük le az X-Ment, hogy közben mi magunk semmiféle
veszteséget nem szenvedtünk. A Pokoltűz Klub ismét diadalmaskodott!
Csak a halk, mentális háttérzaj jelezte a Fehér Királynő jelenlétét.
Rég volt, mikor utoljára használtam a mutáns képességemet. Már
szinte el is felejtettem, milyen pompás érzés.
Azzal úgy kapta föl Ororót, mintha a nő súlytalan lenne.
Büszke vagy-e a te Királyodra?
Halk, mégis vérlázítón gúnyos nevetés hullámzott végig a kettejük közt
feszülő mentális fonálon. A Fehér Királynő kegyetlen teremtés volt, de a
Pokoltűz Klubban, ahol a vérszomj erénynek számított, a hatalom pedig
fizetőeszköznek, mind azok voltak.
Így volt ez, és mindig is így lesz.
Felsóhajtott, vállára vette Vihar ernyedt testét, és a Belső Kör termei
felé vette az irányt.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

– JEAN!
Az öntudatára ébredő Scott Summers első gondolata a lány volt.
A második a színtiszta rettegés.
Megvakultam!
Megpróbált felülni, de a testét fémpántok béklyózták. Annyi azonban
máris bizonyos volt, hogy kőpadlón hevert, és a kezeit külön bilinccsel
rögzítették. A nyakán fémpánt, a fején maszk. A foglyul ejtői erre adták rá a
vizort, ami kellemetlenül nyomta az orrnyergét.
Végül elszánta magát, és kinyitotta a szemét… de nem történt semmi.
Mintha valami megakadályozta volna, hogy használja az optikai sugarait.
– Úgy nézem, kezd ébredezni, Pierce! – mordult föl valaki.
– Jobb, ha erre különösen ügyelünk, Leland! – felelte egy finomabb,
iskolázott hang. – Ez a vezérük. A többiek viszont még mindig nem tértek
magukhoz.
Vajon kit sikerült elfogniuk?
Hallotta, hogy nyílik egy ajtó, aztán súlyos léptek közeledtek, s végül
valami hangos puffanással landolt mellette. Talán egy zsák – talán egy test.
– Ez az utolsó – jelentette be egy erős, parancsoló hang.
– A Pokoltűz Klub diadalt aratott.
Scott halk nyögésre lett figyelmes. Női hang. És mivel Jean nem
lehetett…
Vihar!
 Minden idegszálával a hangokra figyelt. Kamaszként, amikor a
képessége manifesztálódott, nagyon gyorsan kénytelen volt megtanulni hangok
alapján tájékozódni.
Ami elég hasznos, ha az ember nem akarja a szeméből kicsapó
energiasugarakkal megsebezni a diáktársait…
A helyiség levegője hideg volt és száraz. A háttérben tűz ropogása…
emberi beszédhang… gépek zúgása…
Valószínűleg ez lesz a Belső Kör tanácsterme. Feltehetően az épület
alatt.
– Hogy van a karod, Pierce?
– Csupán karcolás, Shaw. Könnyen megjavítható.
Shaw. Ő Emma Frost… kicsodája is? Szeretője? Mestere? A társa
ebben a beteg színjátékban?
– Méghogy karcolás! Ha!
Az eddigiekhez csatlakozó új hang hallatán hideglelős borzongás futott
végig Küklopsz hátán. Eddig csak egyszer találkozott a gazdájával, de Új-
Mexikóban, az emlékekben, amiket Jean mutatott, szinte a saját bőrén érezte a
hatalmát.
Wyngarde.
– Rozsomák úgy hasogatta szét a drága bionikus karodat, mintha
papírból lenne!
– Jason, drágám…
– Épp most arattunk pompás diadalt – folytatta a lány. – Miért rontanánk
el sértő megjegyzésekkel?
Scott jobban ismerte ezt a hangot, mint bárki más a világon. Jobban
ismerte, mint a sajátját. De ilyennek még sohasem hallotta. Puha volt és édes,
tele megtévesztéssel és ármánnyal.
– A Fekete Királynőd igazat beszél, Wyngarde – mondta Shaw. – Ezt a
győzelmet együttes erővel vívtuk ki. Mind kivettük belőle a részünket.
– Valóban? Szerintem egy X-Ment mégiscsak elszalasztottunk.
– Rozsomák meghalt – jelentette ki Leland.
– Erősen kétlem – horkant föl megvetőn Wyngarde.
 – Ha még él, a saját kezemmel végzek vele! – csattant föl Pierce
dühösen. – Senki sem veheti a véremet büntetlenül! Főleg nem egy mocskos
mutáns!
– Csak óvatosan, öregfiú! – mordult rá Leland. – Tartsd észben, kikkel
is beszélsz!
– Uraim! – szólt közbe Shaw. – Ha Rozsomák valóban életben van,
mostanra már bizonyosan messze jár. De idővel vele is leszámolunk majd,
úgy, ahogy minden más társával leszámoltunk.
Minden más társával – feszültek meg Küklopsz izmai. – Ez azt jelenti,
hogy Petert és Kurtot is elkapták.
– Ünnepeljünk hát – folytatta Shaw –, míg a sok birka odafönt
szánalmas, emberi módon mulat! Ugyan melyikük sejthetné, hogy hamarosan
megnyírjuk őket… s utánuk a világ következik!
– Ahogy mondod, Shaw – felelte Wyngarde. – Épp csak azt ne feledd,
hogy az én Királynőm, Jean Grey az, akinek ezt a győzelmet köszönhetjük!
– Nélküle is győztünk volna! – szipogott Pierce kényeskedőn.
– Gondolod? Hát jó, akkor szabadon eresztem, lássuk, meddig állod a
sarat vele szemben!
– Elég! – csattant föl Shaw. – Emelem hát poharam a Pokoltűz Klubra és
Jean Greyre, a Fekete Királynőnkre!
– Soká uralkodjék! – tette hozzá Wyngarde.
Ezek ketten a nagypályás játékosok. Ők küzdenek a hatalomért, a
többiek pedig nyilván hol ide, hol oda csapódnak. Emma ennek a Shaw-nak
az oldalán áll, Wyngarde pedig… nos, neki most már ott a maga Fekete
Királynője. Ez a kettő számít igazán.
– A kúria most már biztonságos, Sir Jason – dorombolta Jean. –
Kívánod megfeddni a szolgákat?
Kúria? Szolgák?
Csattogó hang. Mint mikor valaki egy csizmaszárat ütöget valami
bőrszíjjal.
Wyngarde-nek igaza van, Jean jelenti a helyzet kulcsát. Valahogy
beférkőzött az elméjébe, és az uralma alá vonta. Mintha önmaga
karikatúrájává változtatta volna.
 – Később, kedvesem. Most inkább élvezzük a győzelmem… a
győzelmünk gyümölcsét!
Wyngarde magához húzta a lányt, s Jeant megrészegítette a férfi
parfümjének illata és tüzes csókja. A vére szinte forrt, s ahogy Jasonhöz
simult…
A mentális kapocs! Még mindig aktív, azért érzem, amit ő is! Jean
nyilván megpróbálta megszüntetni, de egy része megmaradhatott. Hogy is
mondta Új-Mexikóban? Teljes bizalom. Teljes intimitás. Egy részem örökre
veled marad.
Akkor talán ideje lenne ezt próbára tenni.
Igyekezett visszaemlékezni azokra a meditációs gyakorlatokra, melyeket
még Xavier professzortól tanult, és lassan kiürítette az elméjét. Egyre
távolabbról hallotta Vihar nyöszörgését, kizárta a tudatából az összes
háttérzajt, s csak és kizárólag egyetlen dologra összpontosított: arra a
parányi, alig kivehető fénypontra az elme sötétjében.
Jean… tudom, hogy ott vagy! Tudom, hogy fáj. Engedj be!
A fény hirtelen erősödni kezdett.
Emlékezz rá, mennyi mindent éltünk meg együtt! Hogy milyen
fontosak voltunk egymás számára! Kérlek, engedj be!

***

AZ ELMÉJE olyan volt, akár a tűz. Mintha a Nap szívébe csöppent volna.
Színtiszta erő és harag.
Nem értik. Sohasem fogják. És te sem. Lángok táncolnak a csupa
csipke és bőr fűzőn, és világok hamvadnak el a lángok közt, és tűz, tűz és
tűz! Én magam vagyok a tűz! A testet öltött láng és élet!
Jég, bőr, éget és dermeszt.
Szeretem az őszt. A fák lassan elalszanak, a levelek lehullnak. A kör
töretlen.
Üdvözöld a külső-belső hangot! Az ősi ismeretlent. ENGEM! Bele
vagyok kódolva a génekbe, beleégetve a faji emlékezetbe.
 Isten hozott az utolsó pillanatokban!
Szorul a bilincs, csattog az ostor, a másfajta töltéssel rendelkező
részecskék mutációt okozhatnak a…
Lángol a bőr és a gyomor.
Itt vagyok idebent. Önmagamba zárva.
Ó, Jason, ó, én szerelmem!
Egy csupasz férfi, a fején szarvasaganccsal.
Lady Jean.
Az ég lángol, akár egy csillag, akár egy kohó, akár egy máglya, a tűz
mindent elemészt. Harag és düh és gyűlölet. Gyűlölöm az embereket, a
mutánsokat, a mutánsokat gyűlölő embereket, a férfiakat, a nőket,
mindenkit, aki különbözik TŐLEM. Gyűlölöm MAGAMAT!
Szeress! Rávehetlek, hogy szeress! Kényszeríthetlek, hogy szeress!
Elérhetem, hogy bármit megtégy, amit csak akarok! Te csupán az én
gyönyörűségemre létezel, Lady Jean!
Én vagyok Lady Jean Grey. Jason, ó, én szépséges uram, a hangod, az
illatod, a körém fonódó karjaid, amik bilincsbe vernek, amik szabaddá
tesznek.
Én vagyok a tűz és a harag. Én vagyok a Főnix.
Ez az élet talán mégsem az, amit élnem kellene, mert… ÉN LADY
JEAN GRAY VAGYOK, ÉS EZ AZ ÉN KÚRIÁM!

***

KÜKLOPSZ a legszívesebben a szeme elé emelte volna a kezét, hogy

legalább így védekezzen a vakító fény ellen.
Vajon tényleg ilyen lenne Jean? Parttalan gyűlölet, megbánás,
klausztrofóbia… mint egy ketrecbe zárt vadállat…
Ez az élet talán mégsem az, amit élnem kellene…
Megborzongott.
Lehet, hogy… lehet, hogy én fogtam vissza? Én tartottam vissza attól,
hogy kiteljesedjen? Pedig osztoztam érzéseiben, a gondolataiban, a
félelmeiben, szerettem, vele együtt sírtam és nevettem. De még mikor az
elméink összekapcsolódtak… még akkor sem értettem igazán, milyen
mélységek rejlenek benne.
Nagyot nyelt, és a fejére húzott csuklya alatt próbálta kipislogni a
szeméből a könnyeket.
Lehet, hogy sohasem ismertem igazán. Lehet, hogy soha senkinek nem
sikerül igazán megismerni egy másik embert.
De… nem! Ez az egész Wyngarde műve! Az ő ravasz sakkjátszmájának
vagyunk a részesei, amivel az uralma alá akarja vonni a Pokoltűz Klubot!
Valahogy megfertőzte Jean elméjét, és bizarr képzelgéseket és látomásokat
plántált az elméjébe! Én pedig meg fogom állítani! Akkor is, ha ez lesz az
utolsó dolog, amit valaha teszek!
Nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta magát, aztán fölállt. A fény egyre
erősödött, s már azzal fenyegette, hogy megvakítja. Ő azonban kitárta magát
előtte és a benne rejlő titkok előtt.
Mutasd meg, kedvesem! Mutasd meg azt a rémálomvilágot, amiben
élned adatott!
A fény csak nagyon lassan kezdett fakulni, aztán jött a repülés… majd a
zuhanás…
És végül ismét látott.
A szoba tágas volt és világos, a magas, széles ablakokat gyönyörű
csipkefüggönyök keretezték. A falikarokban ülő gázlámpák apró
koromfoltokat rajzoltak maguk köré, a mennyezeten lógó csillár gyertyái
viaszkönnyeket sírtak.
Az előcsarnok. Lady Jean Grey kúriájának előcsarnoka.
Jég, bőr, éget és dermeszt.
A professzortól tanult módszerek segítségével próbált falat emelni a
nyomasztó gondolatok és emlékek ellen. Próbálta olyannak látni ezt a helyet,
amilyennek Jean.
Magas, lángvörös hajú, büszke nő, kihívó öltözékben, körülötte a Klub
tagjai, mint megannyi egymással versengő kérő.
A Belső Kör.
 Donald Pierce. Magas, karcsú, hosszúkás arcára örök ráncokat vésett a
megvetés.
Harry Leland. Nagydarab, súlyos, arrogáns, aki leplezetlenül méregette
Jeant.
Sebastian Shaw. Nyers és masszív, egy hivatásos verekedő kezeivel és
jéghideg pillantásával.
Jason Wyngarde, Jean oldalán. Elegáns, mint egy igazi dandy, és
magabiztos, mintha a világon minden és mindenki az övé volna.
– Sokkal közvetlenebb vagy, mint a Fehér Királynő – csipkedte meg
Jean állát Leland. – Ezt már szeretem!
A másik keze a lány csípője felé nyúlt, mire Jean szeme megvillant, és
azonnal úgy mozdult, hogy a férfi ne érhesse el.
Aztán elmosolyodott.
– Nekem is tetszik, Leland apród!
Küklopsz tehetetlen dühöt érzett. Ezen a helyen, Jean elméjének mélyén
erőtlen volt. Legfeljebb figyelhetett, de a dolgok folyásába nem avatkozhatott
bele.
– És hol a te édes, egyetlen Királynőd, Sebastian? – kérdezte Wyngarde.
– Nem illene neki is részt vennie az ünnepségen?
– Emmának egyéb kötelezettségei is vannak – mondta Shaw
kifejezéstelen arccal.
– Ugye fogalmad sincs, hol lehet? – nevetett föl Wyngarde, mire a Fehér
Király unottan nézett félre.
– Ugyan már, uraim! – mosolyodott el dévajul Jean. – Talán nem vagyok
elég mindannyiótoknak?
Manipulálja őket. Az alapvető ösztöneiket használja föl ellenük. Ó,
Jean…
– És ha már a kötelezettségekről beszélünk… – villantott meg egy
föltekert ostort a lány. – Talán itt lenne az ideje némi fegyelmezésnek.
Azzal az egyik fal mellé térdepeltetett négy idegen felé intett. Az
egyikük koszos parasztgúnyát viselt, a másik porlepte, fehér úti ruhát. A
harmadik, kis kecskeszakállas, színpompás öltözékű alak volt, aki mintha
valami ódon színdarabból keveredett volna ide.
 Mindhármuk kezét hátrakötötték.
Ezek mi vagyunk. Az X-ek. Úgy, ahogyan Jean most lát bennünket.
Kolosszus, Vihar, Árnyék…
És volt ott egy negyedik alak is, háromszögletű kalapban, sötét
okuláréban, komor arckifejezéssel. S akárcsak a másik háromnak, az ő kezét
is hátrakötötték.
…és én. Az ott én vagyok!
– Épp az én házam népének soraiban üti föl a fejét a lázadás?! – sétált
Jean föl-alá, s közben az ostort suhogtatta. – A szolgák közt, akiket én etetek,
én ruházok, akiknek én adok tetőt a feje fölé?! Akiket én vakartam ki a
koszból, én emeltem föl a semmiből?!
Dühösen ragadta meg Kolosszus állát.
– Tudod, mennyire fáj ez nekem, Peter?!
A fiatalember riadtan pislogott, de nem felelt.
– De ami a legjobban fáj – folytatta Jean –, az a te árulásod, Ororo! Hát
nem bántam veled jól?
– Mindig is barátok voltunk, Jean – mondta az ezüstszemű, sötét bőrű
szépség.
– Barátok? – csattant föl Jean, aztán dühösen végigvágott Ororón az
ostorral. – Mi nem vagyunk barátok! Ti a rabszolgáim vagytok… akiket most
halálra ítélek!
Vihar arcából dőlt a vér, de egy pillanatra még a kínról is elfeledkezett,
és értetlenül bámult Jeanre. Aztán lassan elvicsorodott.
– Ezt szeretnéd? – mutatott föl egy jókora kulcskarikát a vörös hajú nő.
– A szabadságotok kulcsait?
Vihar rezzenéstelen pillantással állta Jean hideg tekintetét.
– Ki vagy te? – kérdezte végül, mire a ház úrnője felnevetett.
Küklopsz lehunyta a szemét, és próbálta mindezt kizárni a tudatából. Ez
már túl sok volt neki. A kegyetlenség, a rasszizmus, a kiszolgáltatottak
kínzása…
Jean nem ilyen!
Mintha egy hullám futott volna végig a szobán, a drapéria kőfallá
merevedett, az ablakokból síkképernyős monitorok lettek, a gázlámpákból
fémkosárban ülő fáklyák, amik a kiállított antik fegyverekkel együtt elegánsan
ellenpontozták a számítógép-képernyőket.
Küklopsz teste megfeszült, de a pántok és béklyók kitartottak.
Ez itt a szoba volt. Nem úgy, ahogyan Jean látta, hanem amilyen
valójában volt.
Egy emelvényen hosszú faasztal állt, körülötte díszesen faragott székek,
a falakon festmények.
Árnyék, Kolosszus, Vihar, és ő maga is az egyik fal mellett álltak,
testüket láncok és acélbilincsek tartották ebben a pozícióban. A nyakukra
valamiféle techno-örvet csatoltak, mely feltehetően a képességeik használatát
volt hivatott meggátolni.
Jean ugyanazt az öltözéket – a Fekete Királynő fűzőjét és köpenyét –
viselte, mint a látomásban.
– A közös emlékek és az egykor volt szeretet nevében ígérem, Jean,
hogy olyannak foglak megőrizni az emlékezetemben, amilyen voltál – ígérte
Vihar, bár a hangja remegett az indulattól.
– Én viszont még csak nem is fogok rád emlékezni – mosolyodott el
komoran Jean, és ismét meglóbálta Vihar orra előtt a kulcskarikát.
Várjunk csak! Hiszen az nem is kulcskarika, hanem Ororo fejéke!
Amiben rendszerint ügyes kis tolvajszerszámokat szokott tartani…
Wyngarde elégedett mosollyal figyelte Jeant, Leland jóízűen fölnevetett,
és még Shaw is helyeslőn bólogatott. Pierce csöndes mosollyal figyelte a kis
közjátékot.
Ők is ugyanúgy néznek ki. A Pokoltűz Klub urai a maguk drága,
nevetséges és anakronisztikus maskaráiban. Az elit kapzsisággal és
megvetéssel kevert arroganciája pedig valószínűleg minden korban
ugyanolyan.
Aztán a kép szétfolyt, s ismét magára maradt, elvágva Jean
gondolataitól.
Mintha ismét megvakult volna.
– Herr Shaw! – köszörülte meg a torkát Árnyék. – Már megbocsásson,
de… miért vagyunk mi még mindig életben?
 – Ahogy azt Ms. Munroe-nak már elmagyaráztam – sétált közelebb
Shaw –, célunk az egyedi ízlésnek és céloknak megfelelő mutánsok
célirányos kitenyésztése. A megfelelő genetikai beavatkozásokkal és
rekombinációval határtalan lehetőségek nyílnak meg előttünk. Amihez
egyelőre a ti képességeitekre is szükség van. De nyugodj meg, csúf barátom,
amint ezeket sikerült kinyerni belőletek, rátok többé már nem lesz szükség.
– Szóval mi most kísérleti nyulak vagyunk? – kockáztatta meg Peter.
– Igen – bólintott Shaw. – És a ti szemszögetekből…
Küklopsz a fogát csikorgatta tehetetlen dühében. Itt és most ugyanolyan
erőtlen volt, mint Jean látomásában.
– …ennél talán még az is jobb lett volna, ha megölünk benneteket.
 TIZENHATODIK FEJEZET

A GYALOGOK nem vették észre.

Az egyik pillanatban még a klubépület mögötti sikátort kutatták át, hátha
rábukkannak az utolsó X-Menre, aki vélhetően az itteni konténerek és
halmokban álló szemeteszsákok közt próbált elrejtőzni. A következőben
pedig már ott is volt köztük.
A csatornából bukkant elő, adamantiumkarmaival pillanatok alatt vagy
fél tucat emberrel végzett. A gonoszul csillogó pengék karokat metéltek le,
lábinakat vágtak át, nyakakat metszettek el. Egy csapás – legfeljebb kettő –
jutott egy emberre. A golyóálló mellények még csak le sem lassították az
adamantiumkarmokat, amik mintha mindig megtalálták volna a létfontosságú
szerveket.
Vér fröccsent, erek és izmok szakadtak, az őröknek pedig üvölteni is
alig maradt ideje.
Az egyikük megpróbált tüzet nyitni, de a karmok egyszerűen kettévágták
a karabélya csövét.
A maszkos arcokat ugyan nem láthatta, de Rozsomák tisztán érezte a
félelmük bűzét, és ettől teljesen megvadult.
Vállal taszította neki a falnak az egyik fegyverest, egy villámgyors
szúrás a vesetájékra, és a gyalog hörögve esett össze.
Egy másik puskatussal próbált az arcába sújtani, de a karmok feltépték a
golyóálló mellényét, és meg sem álltak a gerincig. Az őr kibelezve,
rángatózva esett össze, de már ott volt egy újabb, és megint egy…
 Voltam már ennél érdekesebb bunyóban is, bár ez sem rossz. Csak túl
hamar vége lesz.
Ketten egyszerre vették tűz alá, de Logan egy pillanatra sem torpant
meg. Balra cselezett, felfutott a falra – egy lépés, kettő –, aztán
elrugaszkodott, és fentről csapott le rájuk. Az egyiknek a maszkkal együtt a
fél arcát is letépte, a másiknak az oldalába, majd a mellkasába mártotta a
karmait.
Egy lövés azonban még így is eltalálta, és egy pillanatra megtántorodott.
A fájdalom savként áradt szét a testében, és ahogy eldőlt, hangos csattanással
ütötte be a fejét.
Egy hétköznapi ember ettől koponyaalapi törést szenvedett volna – az
agyrázkódásról már nem is szólva –, Rozsomák öngyógyító képessége
azonban máris működésbe lépett. Néhány másodperc is elég volt, hogy
kidolgozza magából a golyót, és lerázza magáról a fájdalmat. Mire a
fegyveresek odaértek, már egy konténer mögött lapult.
Lehet, hogy mégis sikerül összehozni valami emlékezetes csetepatét?
A Klubban történtek után rá is fért volna.
Leland majdnem elintézte, aztán mire magához tért, a szennyvíz másfél
kilométeren át sodorta magával. Az öngyógyító képessége nélkül meg is
fulladt volna, mire ki tudott mászni, és mire sikerült megint elvergődnie a
Pokoltűz Klubig…
Szó se róla, mozgalmas éjszaka volt!
– Megdöglöttél, mutáns? – sziszegte a gyalog, akinek sikerült eltalálnia.
– Még nem – vigyorodott el Rozsomák, aztán visszahúzta a karmait, és
előbújt a konténer mögül.
Az őr egyedül volt, és ahogy megpillantotta Logant, minden ízében
reszketni kezdett. A fickó fél tucat társával végzett. Egyedül. És annak
ellenére, hogy lelőtte, él és virul.
– Á… állj! – dadogta. – Nem… ne mozdulj!
– Nézd, haver, tudom, hogy most mit gondolsz – vigyorgott gonoszul
Rozsomák. – „Meglőttem, megsérült, plusz alig öt méterre áll tőlem. Ilyen
közelről el sem lehet véteni. És ha mégis, hát nekem még van egy teli táram.”
De vajon feltetted-e magadnak a kérdést?
 – Mi… milyen kérdést? – A gyalog most már szabályosan vacogott.
– Hogy meg tudod-e ölni a Rozsomákot, mielőtt szusivá aprít a
karmaival?
Az őr tekintete a sikátorra nyíló ajtó felé villant. Nem jön erősítés. De
miért is jönne? Ugyan miért is küldenének még több fegyverest egyetlen
szökevény kézre kerítéséhez?
– Mielőtt válaszolnál, nem árt pár dolgot mérlegelned – folytatta a
kanadai kegyetlen mosollyal, és csak azt sajnálta, hogy nincs nála egy szivar,
hogy rágyújtson. – Először is, a Rozsomák gyakorlatilag megölhetetlen.
Másodszor, a karmai a világ legerősebb fémjéből, törhetetlen adamantiumból
készültek. Harmadszor, öt méter az szinte semmi. Ilyen közelről én sem
hibázlak el téged, pajtás. És végül, de nem utolsósorban: a főnökeid fogva
tartják a Rozsomák barátait ebben a szado-mazo kápolnában. Akik közül az
egyik különösen fontos a számára. Sőt az egész világ számára. Úgyhogy nem
hiszem, hogy pont te akarsz a Rozsomák és a barátai közé állni, cimbora.
Vagy ha mégis hősködni akarsz, emlékezz, én figyelmeztettelek!
A gyalog úgy reszketett, hogy muszáj volt a falnak vetnie a hátát, hogy el
ne essen. Lassan leeresztette a karabélyát, és… Mire akár csak levegőt is
vehetett volna, Logan már ott is volt, torkon ragadta, és a falnak nyomta.
– Én… gkk… megadom… magam! – gurgulázta a gyalog.
– Azt jól teszed.
– Mit… akarsz… még? – Az őr most már szabályosan fuldoklott.
– Tudni akarom, hogy néz ki a Pokoltűz Klub! Milyen az épület belső
felépítése! Hány fegyveres van odabent! Milyen a biztonsági rendszer! Hol a
főnökeid lakosztálya!
– Én… ha megmondom…
– Akkor talán nem öllek meg – bólintott Logan.
Három perc is elég volt, hogy az őr mindent elmondjon, amit csak tud.
Aztán Rozsomák olyan lendülettel csapta a fejét a falnak, hogy a fickó ájultan
csuklott össze.
Gyorsan behúzta a konténer mögé, ahol az előbb még ő rejtőzött, aztán
egy pillanatra megállt fölötte.
Egy mozdulat lenne megölni.
 Megfordult, és a sikátorra nyíló ajtóhoz sétált.
Régen meg is öltem volna. Lám, hogy puhul el az ember!
Azok alapján, amit az őr kétségbeesett, kapkodó magyarázatából
sikerült kihámoznia, a földszinti liftek egyikével fog tudni lejutni az
alagsorba, a Belső Kör lakosztályába, és aztán…
Aztán meg kell keresnie Jeant. Ahogy Xavier is mondta, ő a kulcsa
mindennek. És amikor megtalálja… de nem, ezzel egyelőre nem is akart
foglalkozni.
Előbb szép csöndben beoson, és…
A konyhára nyíló hátsó folyosón tucatnyi gyalog állt kibiztosított
fegyverrel. És pár vérmesebb szakács és kukta is, konyhakésekkel
felfegyverkezve. Meg néhány rizsporos parókájú, fahusángot szorongató,
nagydarab inas.
Akkor ennyit az osonásról.
A karmai fémes szisszenéssel csúsztak elő az alkarjából – snikt, ilyen
hangja volt –, azzal nekilódult, és tette, amihez ő értett a legjobban.

***

– KÜKLOPSZ! Hallasz?
Scott a fogait csikorgatta tehetetlen dühében.
Igen, Vihar, hallak, de látni nem látlak, és a szám is be van tömve,
szóval beszélni sem tudok!
– Valami történik – suttogta a nő.
A férfi, amennyire a pántok és béklyók engedték, kihúzta magát, és
félrebillent fejjel hallgatózott. A Belső Kör tagjai odébb vonultak, de még
mindig hallotta a pusmogásukat.
– … történik odafönt, Shaw!
– Igen? És mi az?
– Nem tudom biztosan, de… mintha valaki a konyhán keresztül próbálna
bejutni.
– Hát intézzék el! Ha kell, hívják a biztonságiakat is!
 Behatoló.
Küklopsz nagyon is el tudta képzelni, ki lehet az illető. De ha valóban
Rozsomák az, akkor időt kell neki nyerniük. Amíg lehet, el kell terelniük róla
a Belső Kör figyelmét.
– Mmmmff? – nyögött föl.
– Mi az? – suttogta Árnyék.
– Mmmean!
– Nem értem… ó, Jean! Hát… tulajdonképp ő is ott áll mellettük…
– Nem próbálhatnánk meg beszélni vele? – kockáztatta meg Kolosszus.
Küklopsz azonban csak a fejét rázta.
– Scott? – kérdezte Vihar, a férfi azonban nem reagált. Jót akarnak, de
most nem tudnak segíteni. Ez olyasmi, amivel neki kell megbirkóznia. És
amihez minden morzsányi akaraterejére szüksége lesz.
Méghozzá nagyon gyorsan!
Új-Mexikóra gondolt. Arra a délutánra, amit Jeannel kettesben töltöttek
azon a fennsíkon. Csak ők ketten, azon az egy szál takarón, amin mintha mégis
elfért volna az egész világ.
Arra a két szóra, ami mindkettőjük számára olyan sokat jelentett.
De akarom.
A lány csupán a kezét mozdította – mint valami bűvész, aki épp most
készül előhúzni a nyulat a kalapból –, és a következő pillanatban már máshol
voltak.
Itt nem volt sem ég, sem föld, sem fönt és lent, csak örök köd. A
távolból tücsökciripelés és hullámok lomha sustorgása hallatszott, sőt, néha
még madárdal is, de látni semmit sem lehetett.
Rajtuk kívül egy teremtett lélek sem járt arra.
A lány mosolyogva tárta ki a karját, és ez a gesztus olyan egyszerű,
mégis olyan emberi volt. Cseppet sem hasonlított a Fekete Királynőre.
Az asztráltér. A telepaták titkos kis pihenője.
Akkor órákon át beszélgettek, úgy, ahogy a friss szerelmesek szoktak –
épp csak szavak nélkül. Végtére is mi szüksége egy telepatának szavakra?
Az életükről beszélgettek, a barátaikról, a reményeikről és félelmeikről.
Az álmaikról. Arról, amikor évekkel ezelőtt először találkoztak Xavier
iskolájában.
Szerelemről, csalódásról és veszteségről beszélgettek, és gyűlöletről
meg bosszúról is.
És a hazatérésről.
És most Scott erre a délutánra emlékezett. A hűvös fuvallatra és a
fenyőillatra, Jean nevetésére…
A lányra, akit szeretett.
Hogy is fogalmazott? Egy részem örökre benned lesz, egy részed
pedig örökre bennem.
– Jean?
Semmi válasz.
Lehet, hogy kezdek begolyózni. Nem vagyok én telepata! Akármit is
próbálok itt összebűvészkedni, az mind azon alapul, hogy Jean szerint
eltéphetetlen mentális kapocs van közöttünk. De persze az is lehet, hogy…
– JEAN!
És ismét látott.
Megint háromszögletű kalap volt rajta, hasított bőrkabát és régimódi
lovaglócsizma.
Szóval Jean most ilyennek lát… vagy hallucinál.
Azonban az öltözék időközben új elemmel, egy kosaras markolatú
vívótőrrel bővült.
– Tudom, hogy itt vagy…
A ködből kő lépcsősor bontakozott ki, ami egy cirádás tölgyfa ajtóhoz
vezetett.
A Pokoltűz Klub bejárata.
Ez nehezebb lesz, mint gondoltam! Jean engem is a tizennyolcadik
századi víziójához próbál igazítani. Nem tudom, Wyngarde mit művelt vele,
de az biztos, hogy teljesen az uralma alatt tartja.
Az ajtó hangos nyikorgással tárult föl, a küszöbön pedig egy lángvörös
hajú nő állt, fekete fűzőben és koromszín köpenyben, amit egy rózsát formázó
kámeával fogott össze.
Még itt is a Fekete Királynő öltözékét viseli. Ez nem jó előjel.
– Jean… Scott vagyok.
 Nem tudta volna megmondani, hogy tényleg kiejtette-e a szavakat, vagy
csupán gondolt rájuk.
– Ismerem önt, uram? – lépett hátra Jean. – A hangja furcsamód
ismerős, az öltözéke alapján azonban amerikai felkelőnek tűnik. Azaz György
király ellensége, és így egyben az enyém is.
Öööö…
– Kérlek, próbálj meg visszaemlékezni! – tárta szét a kezeit a férfi. –
Scott Summers vagyok. Te és én… mindketten X-Menek vagyunk… és még
annál is többek.
A lány egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna, és Scott úgy
érezte, talán van esélye meggyőzni, ha tovább beszél.
– Én… sok mindent nem értek – intett a ködben felsejlő Pokoltűz Klub
épülete felé –, de azt igen, hogy a lelkeden ejtett sebek sokkal mélyebbek,
mint gondoltam. És… sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom, hogy nem vettem
észre már korábban. De ez akkor sem szabadság, Jean! Csak egy másfajta
ketrec. És te nem ezt akarod. Nem ezt érdemled!
– Ugyan honnan is tudná, hogy én mit akarok? – izzottak föl Jean szemei
vörösen.
– Nem tudom – ismerte be Scott, aztán lassan kinyújtotta a kezét. – De
szeretném megtudni.
Jean egy hosszú pillanatig a feléje nyújtott kezet méregette, aztán
elfordította a fejét. Mintha olyasvalamit látott volna a ködben, ami teljesen
megbabonázta.
– Volt egy álmom – suttogta. – Egy férfiről, aki nagyon fontos volt a
számomra. Akiért bármit megtettem volna. Követem a pokol torkába is,
óvom, ha kell, és a kedvéért a számomra legfontosabb dolgokról is
lemondok…
– Én… soha nem akartam… – hátrált Scott teljesen összezavarodva.
– Hogyan is lehettem ennyire ostoba! – sziszegte a nő, és mikor ismét
felnézett, a tekintete hideg volt, akár a kő. – Jobb lesz, ha elkotródsz,
gazember, mielőtt a férjem hazaér!
A férje.
 Aki, mintegy varázsütésre, már ott is volt Jean mögött, és birtoklón
ölelte át a nő vállát.
Jason Wyngarde most is ugyanazt a szűk bricsesznadrágot, magas szárú
lovaglócsizmát és bársonykabátot viselte, mint a való világban, de most egy
hosszú, filigrándíszes markolatú lovassági szablya volt a jobbjában.
– Ostoba kölyök! – csóválta meg a fejét. – Sem te, sem az X-Men
cimboráid nem jelentetek semmit az asszonyomnak!
Jean engedelmesen simult a karjába, de mikor megpillantotta a kardot,
elkerekedett a szeme.
– Szedd a lábad! – intett Scottnak türelmetlenül. – Lódulj, máskülönben
a férjem itt helyben végez veled!
Küklopsz tekintete hol az egyiken, hol a másikon állapodott meg. Ők
valóságosnak tűntek, a környezet azonban egyre kevésbé. Még a lépcsők és a
boltíves kapu körvonalai is mintha egyre jobban szétfolytak volna a ködben.
Vajon ki lehet ez az ember valójában? – nézett végig Scott a dölyfösen
mosolygó Wyngrade-en. – Mit keres itt? Hogyan volt képes az uralma alá
vonni Jeant, és még ide, kettőnk titkos búvóhelyére is beférkőzni, mint egy
kígyó? Bár végül is mindegy, hogy ki ő. Nincs választásom, ezt a csatát az
ő feltételei szerint kell megvívnunk.
– En garde, Sir Jason! – vonta ki a kardját, és vívóállásba helyezkedett.
Mielőtt azonban bármi egyebet tehetett volna, Wyngarde már el is állta
az útját, és egyetlen, apró, villámgyors csuklómozdulattal félreütötte a
kardját.
– Ha! – parázslottak föl a szemei. – A kölyök kivicsorítja a fogait, és
rögtön tigrisnek képzeli magát!
Küklopsz idegesen mozgatta meg a vállait. Évekkel ezelőtt elég sokat
vívott, de azóta meglehetősen berozsdásodott. És az a való világban volt,
nem az asztrális térben. Az itteni küzdelem szabályairól és fortélyairól szinte
semmiféle elképzeléssel nem rendelkezett.
– A mentális kapocsról a létrejötte pillanatában értesültem! – folytatta
Wyngarde. – Milyen tiszta és üde pillanat volt azon a fennsíkon, a sivatag
közepén!
 Küklopsz dühösen szúrt feléje, Jason azonban játszi könnyedséggel tért
ki a penge útjából.
– Azt is tudtam, hogy itt próbálsz majd kapcsolatban lépni vele, amivel
szintén a kezemre játszottál!
– De hogyan? – kiáltotta elkeseredetten Scott. – Ki vagy te?!
Wyngarde hátralépett, és gúnyos tisztelgésre emelte a kardját.
– Hát nem emlékszel? – kérdezte némi sértettséggel a hangjában, aztán a
magas, karcsú, jóképű férfi szétfolyt, akár egy viaszbáb, és a helyén egy
ösztövér, sápadt, himlőhelyes, kusza hajú alak állt, aki gyűlölködve méregette
az ellenfelét mélyen ülő, parányi szemeivel.
– Agymester vagyok – mondta végül fagyos megvetéssel.
Most már Küklopsz is emlékezett rá. Agymester Magneto egyik csatlósa
volt, az illúziók ismerője, aki régen cirkuszokban és karneválokon
szórakoztatta a szájtáti közönséget. Egyike azoknak, akiket Magneto
félrevezetett, behálózott, és a saját céljai érdekében kíméletlenül kihasznált.
Az egykori Gonosz Mutánsok Testvériségének egyik tagja, egy viszonylag
veszélytelen kis hal, aki szolgai hűséggel szolgálta a cápákat.
Egészen mostanáig.
Kegyetlen mosoly terült szét Agymester arcán, a háta kiegyenesedett, az
alakja megnyúlt, válla-karja izmosabb lett, és egy pillanat alatt ismét magára
öltötte Jason Wyngarde alakját. És olyan elánnal rontott Scottra, hogy annak
szinte védekezni sem maradt ideje.
– De hiszen te… sohasem voltál…
– Igazi férfi? – szűrte a szót összeszorított fogai közt Wyngarde. – Való
igaz. Sőt, igazán még ember sem. De a dolgok változnak, kölyök! És miután
végeztem veled, az utolsó kapocs, ami Jean Greyt az X-Menhez köti, és az
élet, amit egykor élt, semmivé foszlik!
Küklopsz lassan hátrálni kezdett, és közben tekintete a lányét kereste.
Jean döbbenten figyelte a párbajozókat.
Wyngarde újabb támadást indított, fürgébben és ügyesebben, mint bárki,
akivel Küklopsz valaha is összemérte a pengéjét.
Ez valószínűleg nem véletlen. Ezt az asztrális zugot Jean irányítja – ő
pedig Jeant. Ami azt jelenti, hogy most az ő szabályai szerint játszunk. Így
viszont gyakorlatilag semmi esélyem ellene.
– Jean Grey az enyém lesz! – acsargott Wyngarde. – A teste, a lelke, a
szerelme! A szolgám lesz, és egyben a Fekete Királynőm is! Mi uraljuk majd
a Pokoltűz Klubot… és idővel az egész világot!
Küklopsz egy utolsó, kétségbeesett lépésre szánta el magát. Oldalt
fordult, egy pillanatig úgy tűnt, mintha megbotlott volna, és ugyanabban a
pillanatban a jobbjából a balba dobta át a kardot. Ha ezzel sem sikerül
meglepnie Agymestert…
Wyngarde szablyája épp abban a pillanatban találta el Küklopsz balját,
ahogy az elkapta volna a kardját. Scott felkiáltott, a fegyver kicsúszott az
ujjai közül, és abban a minutumban semmivé is foszlott.
– Egy úriember – ragadta meg a karját Wyngarde, és magához rántotta –
már pusztán lovagiasságból is megengedné, hogy megadd magad!
– Te magad mondtad, hogy igazán még ember sem vagy! – Küklopsz
szeme lángolt a haragtól.
Jean üveges tekintettel, szinte transzban indult feléjük, mire Wyngarde
ellökte magától Küklopszot, és a kegyelemdöfésre készen, vigyorogva emelte
föl a kardját. Egy pillanatig megint annak tűnt, aki valójában volt, egy
világuralomról álmodozó, másodosztályú csatlósnak. Egy másokat és
önmagát is ámító, szomorú kis fickónak, aki egész életében csak álmodott a
valódi nagyságról.
Aztán a kard hegye Scott mellkasába szaladt, és ahogy átjárta a szívét, a
világ hirtelen nagyon csöndes és nagyon sötét hely lett…

***

– KÜKLOPSZ! – sikoltotta Vihar.

A lépcsősor tetején álló Shaw abban a pillanatban megperdült, intett
Lelandnek és Pierce-nek, hogy kövessék, és odarohant a foglyokhoz.
– Egyszer csak összeesett! – kiabálta a bilincsekkel küzdő Kolosszus. –
Mi történt?
 Wyngarde és Jean komótosan követték a Belső Kör többi tagját. A lány
arca haragtól sötétlett, míg Wyngarde kevélyen mustrálta Küklopsz
mozdulatlan testét.
– Emberére akadt! – jelentette ki gőgös mosollyal.
– Vihar! – suttogta Árnyék, aki, amennyire a láncai engedték, Scotthoz
hajolt, és a mellkasára tapasztotta a fülét.
– Nem lélegzik!
 TIZENHETEDIK FEJEZET

– VAGY… Mintha mégiscsak lélegezne – fülelt Árnyék tovább. – Úgy tűnik,

hogy…
Az ajtó hangos reccsenéssel szakadt be, és egy tetőtől-talpig véres,
vicsorgó alak állt a küszöbön. A karmai ezüstösen csillogtak, a lábainál
pedig két maszkos őr teste hevert, talán eszméletlenül, talán holtan.
– Na végre! – csikorogta Logan. – Pezsgős vacsora!
Egyetlen pillantással próbálta befogni a helyiséget. Nagy, üres tér.
Lépcsősor. Asztal és székek. Gyenge világítás. A bajtársai a falakhoz
láncolva. Küklopsz élettelenül lóg a saját béklyói fogságában… de mintha
még lélegezne.
Hárman álltak előttük – az egyikük szaga riasztóan ismerős volt, de
ezzel most nem akart foglalkozni –, ő azonban sokkal inkább a feléje sétáló
Lelandre és Pierce-re összpontosított.
A kanadai visszahúzta a karmait, aztán felkapta az egyik őrt, és
Lelandhez vágta. A nagydarab, vörös férfi ösztönösen a képességéhez
folyamodott, hogy védje magát.
Arrogáns barom! – mosolyodott el Rozsomák komoran. – Elég lett
volna félreugrania, de nem… neki nagyképűsködnie kell! Rossz húzás,
pubi!
A sokszorosára nőtt tömegű őr bontógolyóként csapódott Leland
mellkasának, leverte a lábáról, és a két súlyos test asztalokat és székeket
zúzva ripityára, hangos csattanással kötött ki a padlón.
 Pierce egy futó pillantásnál nem is méltatta többre a kis közjátékot.
– Ügyes húzás! – biccentett. – De így legalább gond nélkül be tudom
tartani a fogadalmam, és puszta kézzel téplek cafatokra, mutáns!
Azzal lustán megmozgatta az ujjait, melyek közt elektromos kisülések
cikáztak.
– Egy civilizáltabb korban az efféle nézetkülönbségeket húsz lépésről,
pisztollyal rendeznénk, de jelen körülmények közt kénytelen leszek egy ennél
kevésbé kifinomult megoldással is beérni. Édes Istenem, úgy bűzlesz, mint
egy pöcegödör!
Logan felé nyújtotta a kezét, mire a bérgyilkos pajzsként emelte maga
elé a másik őrt, és abban a pillanatban, amint Pierce gyilkos erejű,
elektromos csapást mért rájuk, a kiborghoz vágta a maszkos fegyverest.
Az áramütéstől görcsbe rándult izmok vasbéklyóként tartották Pierce
testét, és együtt dőltek el. Aztán, mielőtt egyáltalán megpróbált volna
kikászálódni az őr összeégett teste alól, Logan adamantiummal ötvözött
lábfeje robbant az arcába.
– Kettő-null a pöcegödörnek! – köpött ki, majd megmozgatta a vállát, és
csinált néhány nyakkörzést. – Segítsek, ’roro?
– Az most tényleg jól jönne – fintorgott Vihar, és megrázta a láncait.
Rozsomák biccentett, majd szemét a foglyok előtt csoportosuló trión
tartva futásnak eredt.
Amazok hárman még mindig nem mozdultak.
Az egyikük erőteljes testfelépítésű, nem különösebben magas. Az
ilyenből egész jó bunyós válhat. A másik magas, karcsú, jóképű férfi. Az
effélék nem szívesen mennek bele közelharcba, nehogy megsérüljön az arcuk.
A harmadik pedig, a fekete csipkét, lakkot és bőrt viselő nő…
A harmadik…
Jean volt.
– Logan! – bődült el Kolosszus, aztán az egyik alkóvból, súlyos
husángokat lóbálva három nagydarab, rizsporos parókát viselő inas rontott
elő.
Az elsőt brutális erővel rúgta gyomorszájon, mire az partra vetett
halként, levegőért kapkodva esett össze. A kanadai lebukott egy ütés elől,
aztán fordulatból, könyökkel csapott fölfelé, eltörve egy másik támadója
állkapcsát.
– Elég!
A harmadik azonnal eldobta a husángot, és hátrálni kezdett. Aztán az
eddig csak kíváncsian figyelő trió egyik tagja – az utcai verekedőre hajazó,
izmos férfi – Rozsomák felé indult.
– Te vagy itt a góré? – villantotta ki a fogait Logan.
– Sebastian Shaw, szolgálatodra – bólintott a másik, és óvatosan
megkerülte Leland és Pierce mozdulatlan testét.
Az inas vigyorogva hátrált egészen az alkóvig, de nem úgy tűnt, mint aki
bele akarna avatkozni a készülődő párviadalba.
– Egyiküket sem ölted meg? – csóválta meg a fejét Shaw. – Egy kicsit
azért csalódtam.
– Fiatal még az éjszaka. Jut még idő mindannyiótokat kicsontozni.
– Vigyázz vele, Logan! – kiáltotta Vihar.
– Rendben, Sebastian, akkor elmondom, hogy mi lesz – tárta szét a
kezeit Rozsomák. – Először is elengeded a társaimat.
– Erősen kétlem – mosolyodott el komoran Shaw.
– Másodszor szépen kipucoljátok ezt a koszfészket, fogjátok az összes
gyalogot, huszárt, bőrfetisisztát és félkegyelmű perverzt, és elkülditek őket a
fenébe. Harmadszor pedig… beszédem van a feketébe öltözött hölggyel!
Jean körül sötét dicsfény izzott föl, s a mellette álló, jóvágású, szakállas
férfi gúnyosan elmosolyodott.
– Miért is várnánk vele?
Olyan arca volt, amit Logan örömmel vert volna péppé.
Shaw egy pillanatra megtorpant, aztán eltúlzott előzékenységgel intett a
szakállasnak.
– Wyngarde!
Amaz kimérten biccentett, aztán Jeanhez fordult.
– Jer, kedvesem!
Logan elhűlve figyelte, ahogy Jean Grey lassan feléje indul. Ebben a
holmiban a lány alig hasonlított régi önmagára, és ahogy járt, ahogy nézett…
Rozsomák nem sok mindenkitől tartott, de most mégis megborzongott.
– Jeannie! – mondta óvatosan. – Hogy vagy, kislány?
– Remekül van – felelte Wyngarde. – Főleg most, hogy végre a háta
mögött hagyta előző, céltalan életét.
– Te hallgass, Bajuszkirály! – mordult rá Logan. – Épp a hölggyel
beszélek.
Wyngarde szeme dühösen megvillant, aztán tüntetőleg Jean keze után
nyúlt. A lány automatikusan megfogta, de a tekintetét továbbra sem vette le
Rozsomákról.
Ez baj. Olyan, mint egy tömegpusztító fegyver, ami csak arra vár,
hogy elsüssék.
– Azt hiszem, tévedtem veled kapcsolatban, kislány – mondta
csöndesen. – Még annak idején, az űrrepülőn. Azt mondtam, hogy ez a fajta
élet nem neked való.
Valami mozdult mögötte. Érezte a levegő finom fodrozódását.
Egyelőre nem fordult hátra.
– Pedig időközben kiderült, hogy mi ketten nagyon is sok mindenben
hasonlítunk. Harag, megbánás, erőszak… ezek benned is ugyanúgy
megvannak.
Akármilyen halkan is mozgott a lakáj, Logan tisztán hallotta a lépteit, a
parókája naftalinszaga pedig egyre erősebben facsarta az orrát. Érezte, ahogy
a fickó felemeli a husángot – és ez volt az a pillanat, amikor egy villanás
erejéig mégis megfordult. Megvillantak a karmai, és a szolga feltépett
hasfallal és kiontott belekkel, hörögve esett össze.
Hallotta, ahogy Vihar felszisszen, de nem érdekelte. Amikor tehette,
elkerülte a vérontást – legalábbis a társai előtt. De ez most nem az a helyzet
volt.
– Csupa állati ösztön és érzelem. Te és én, mi tényleg megértjük ezeket
a dolgokat, Jeannie – folytatta zavartalanul, aztán a fejével tett egy olyan
félkörös mozdulatot, amibe gyakorlatilag mindenki mást belefogott. – De ők
nem.
Jean még mindig őt bámulta. A szemeiben vad tűz égett… és még
valami, amit Logan nem tudott hova tenni.
 – A lényeg, hogy neked is meg kell tanulnod uralni ezeket a dolgokat.
Megszelídíteni a benned lakozó vadállatot. Máskülönben olyan úton indulsz
el, ahonnan nincs visszatérés. Jeannie… hadd segítsek!
Jean, sarkában az önelégülten mosolygó Wyngarde-dal, tett egy lépést
feléje.
– Azt hiszed, hogy ismersz? – sziszegte a lány, mire Logan azonnal
hátrálni kezdett.
Szinte a zsigereiben érezte, miként nő Jeanben a feszültség, készen rá,
hogy bármelyik pillanatban kirobbanjon.
A pisztoly kibiztosítva. Hadd ne én legyek a célpont!
Jean tekintete vadul söpört végig a termen, és mindenkit szemügyre vett.
A kibelezett szolgát, Shaw-t, az eszméletlen Lelandet és Pierce-t, az X-eket,
a mozdulatlan Küklopszot, sőt egy pillanatra még Wyngarde-et is, furcsa,
üres pillantással, és a pillantása végül ismét Loganen állapodott meg.
– Egyikőtök sem ismer – suttogta. – Egyikőtök sem!
Jason úgy mosolygott Rozsomákra, mintha ebben a leosztásban minden
értékes lap egyedül nála lenne.
– Királynőm! – érintette meg Wyngarde finoman Jean felkarját. – Végezz
vele!
– Örömmel! – bólintott a lány, azzal felemelte a kezeit, és kaján mosoly
ült ki az arcára.
Az ujjbegyein rőt lángnyelvek gyúltak, és a Főnix Erő hátborzongató
glóriaként ölelte körül.
A kinetikus csapás egy faltörő kos erejével találta telibe és repítette át a
termen Logant. Az öltözéke szétszakadt, és a teste is úgy festett, mintha apró
darabokból fércelték volna össze. Elsodort egy asztalt, és végül az ajtó
melletti kőfal állította meg.
A kanadai nyögve próbált föltápászkodni, de már az is nehezére esett,
hogy megőrizze az öntudatát. Wyngarde maró, gúnyos nevetése mintha nagyon
messziről ért volna el hozzá, és amikor végre sikerült felnéznie, azt látta,
hogy Jean sötét angyalszárnyként lobogó köpenyében épp feléje tart.
Akkor úgy néz ki, máris túl messze merészkedtél azon az ösvényen,
Jeannie. Olyan messzire, ahonnan már nincs visszaút. Egyikünk számára
sincs.
Egy átlagos ember már a becsapódásba belehalt volna, ő azonban – hála
az öngyógyító képességének – máris harcra készült. Kieresztette a karmait, és
a fémpengék kerítése mögül figyelte a nőt, akiért meghalt volna.
És aki most jó eséllyel a halála lesz.
Persze könnyebb lett volna föladni – de a Rozsomák sohasem adta föl.
Most is a kiutat kereste ebből az eleve vesztes helyzetből, és az agya azonnal
minden jelenlevőt, minden tereptárgyat, minden menekülési útvonalat fölmért
és kategorizált.
És aztán…
Halk, magas, vékony hang. Alig néhány méternyire. Katt.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

KATT.
Küklopsz úgy érezte, mintha nagyon mély vízből bukkanna föl, és
hirtelen ismét képes volt levegőt venni.
A nyakörv! A képességblokkoló nyakörv!
Kikapcsolt!
A bilincsek persze még mindig tartották, de annyira már képes volt
mozogni, hogy lassan felálljon, és lehúzza a fejéről a csuklyát.
A szeme elé táruló kép olyan volt, mintha valami szürreális festő egy
posztmodern csatateret próbált volna megörökíteni. Törött bútorok, kiontott
vér, letarolt emberek, szerteszét heverő testek, és mindez egy techno-gót
börtönben.
Jean és Rozsomák lassan, ugrásra készen köröztek a törött asztal körül,
míg Shaw és Wyngarde biztonságos távolból tartották szemmel az
eseményeket. És úgy tűnt, még egyikük sem figyelt föl rá, hogy Küklopsszal
nincs minden rendben.
– Scott! – suttogta Vihar, de az X-ek vezére csak a fejét rázta.
Jean újabb kinetikus támadással próbálkozott, de Rozsomák még
idejében a magasba szökkent. Az asztal apró darabokra tört, a kanadai pedig
kieresztett karmokkal vetette magát a lányra.
Scott ilyen távolságból is látta, hogy Jean mosolyog.
Ő volt! – döbbent rá Küklopsz. – Ő nyitotta ki a nyakörvem a
telekinetikus erejével! Azért harcol Logannel, hogy elterelje rólunk a
figyelmet. Lehet, hogy… mégis sikerült leráznia magáról Wyngarde
béklyóját?
Jason azonban még mindig önelégült mosollyal figyelte az egymással
csatázó X-eket.
Nem tudja… Nem tudja! Még mindig azt hiszi, hogy ő irányítja Jeant!
Küklopsz óvatosan kinyúlt a lány és közte feszülő mentális kötelék felé,
és igen, ott volt! Mint valami leheletvékony cérnaszál, ami bármelyik
pillanatban elszakadhat… de ott volt!
Közben Rozsomák két elsöprő erejű támadást is indított, de Jean
valahogy mindig elkerülte a vadul villogó karmokat.
Nem akarja bántani! – tudatosult Küklopszban. – Egyik sem akarja
igazán bántani a másikat!
Jean – Rozsomákkal a nyomában – a lépcsősor felé hátrált, Shaw és
Wyngarde pedig tisztes távolból követték őket.
– Összedolgoznak – suttogta Küklopsz úgy, hogy Vihar, aki mellette állt,
még épp hallhatta. – Elterelik rólunk a figyelmet.
– Mi a terved?
– Peter! – sziszegte Scott. – Ne mozdulj!
Azzal nagy nehezen úgy fordította a fejét, hogy célba tudja venni az
orosz képességeit blokkoló nyakörvet. Egyetlen, rövid, nagyerejű
sugárnyalábot lőtt ki rá – amit az eszköz könnyedén el is nyelt.
– Unglaublich! – szaladt ki Árnyék száján. – Pont, mint a kávézóban.
Felkészültek a képességeink ellen!
Valami villant, lángok lobbantak, aztán Rozsomák száguldott át üvöltve
a helyiségen, és nem csupán a tárgyalóasztal mögötti falat betöltő, hatalmas
képernyőt törte darabokra, de még a falba is jókora lyukat ütött. A kanadai
teste meg-megrándult, és még az öngyógyító képességének is kellett egy kis
idő, mire a szétroncsolt izmokat legalább annyira helyrehozta, hogy fel bírjon
állni.
– Közbe kellene avatkoznunk, mielőtt… – suttogta Vihar, de Scott csak a
fejét rázta.
– Nem. Logant kemény fából faragták, és Jean is tudja, hogy mit csinál.
Egyelőre várunk, és meglátjuk, mire megy ki a játék.
 Amennyire a láncaik engedték, próbáltak közelebb húzódni, s közben
Árnyéknak majdnem sikerült elbotlania a padlón heverő Pierce-ben. A
kiborg szemei azonnal kinyíltak, mire Kurt ijedten rándult össze. Aztán a
farkával olyat sózott a fejére, hogy a kiborg ismét mozdulatlanná dermedt.
– De rühellem ezt a fickót! – sziszegte Árnyék.
Közben Wyngarde is felsétált a lépcsősoron Jean nyomában, és
elégedetten simította végig a lány kezét.
– Végezz vele, Királynőm!
Jean a levegőbe emelkedett, és ahogy lepillantott az összetörve fetrengő
bérgyilkosra, kegyetlen, hideg mosoly ült ki az arcára.
És ha tévedek? – rezzent össze Küklopsz. – Mi van, ha csak időlegesen
sikerült leráznia magáról Wyngarde befolyását?
A lány lassan megfordult a levegőben, a testét immáron lángok övezték,
és megvetőn mérte végig az elegáns, szakállas férfit.
Wyngarde arcából hirtelen kifutott a vér.
– Szegény, ostoba halandó! – sisteregte a Főnix.
Az energiacsapástól még a kőpadló is darabokra tört, de Wyngarde már
nem volt sehol. Nem volt semmiféle villanás, energiaörvény, a
teleportációval járó pukkanás, ahogy az eltűnő test helyét hirtelen kitölti a
levegő… nem volt semmi efféle.
Wyngarde egyszerűen eltűnt.
Illúzió! Mindannyiunkkal elhitette, hogy itt van, láttuk, hallottuk, de
közben ki tudja, hol rejtőzik? És ez épp elég időt adott neki, hogy
elmeneküljön…
EGYELŐRE!
Jean hangja a vihar mennydörgéseként csapott le Scott elméjére, és
ahogy felnézett a lányra, a szeretett arc mögött mintha egy gyűlöletből és
gyilkolási vágyból gyúrt, bosszúálló istennő vonásai sejlettek volna fel.
Kitárta tűzszárnyait, amivel nem csupán az ajtót porlasztotta el, de a
követ is megolvasztotta. Átsuhant a kiégett ajtókereten, és máris eltűnt a
Pokoltűz Klub katakombáiban.
Jean! Gyere vissza!
 Válasz azonban nem érkezett. Mi több, a telepatikus kapcsolat is
szétfoszlott. Mintha az előbbi dühödt kirohanás minden köteléket elégetett
volna.
Vagy az is lehet, hogy szándékosan zárt ki az elméjéből, nehogy
Wyngarde…
– Küklopsz!
Leland és Pierce tartottak feléjük, s az X-ek – súlyos lánccsörgés
közepette – egészen a falig hátráltak előlük.
– Szóval szökni próbáltak a báránykák? – csikorogta Leland.
– Ti, X-ek tényleg nem tudjátok, mikor győztek le benneteket? – lépett
oda melléjük Shaw is, és hitetlenkedve csóválta meg a fejét.
Küklopsz a vizorja kioldógombja után nyúlt, mire a Fehér Király
gúnyosan elvigyorodott.
– A társaid már megtapasztalhatták, hogy el tudom nyelni az energiát. Az
optikai sugarad semmit sem ér ellenem.
– Már megbocsásson, Herr Shaw – bökött a fejével a félig megolvadt
fal felé Árnyék –, de most tényleg mi vagyunk a legégetőbb problémájuk?
– Wyngarde? – legyintett Shaw. – Magának kereste a bajt, és most csak
azt eszi meg, amit főzött. Ahogy azt előre meg is jósoltam neki.
– Jean senkinek sem a játékszere! – sziszegte Scott.
– Pontosan – állt közvetlenül eléje Shaw. – Ezen a helyen mi vagyunk az
egyedüli királyok. Te és én… mindketten erővel és fegyelemmel
kényszerítjük ki mások hűségét.
Távoli robaj hangjai szüremlettek át a köveken, mire Scott összerezzent.
– Tekintsd megtiszteltetésnek, hogy magammal egyenrangúnak tartalak!
– folytatta Shaw ünnepélyesen. – Ami pedig a királyok természetét illeti… a
hatalmon senki sem akar másokkal osztozni, és épp ezért szoktak addig
küzdeni, míg csak egy marad!
Azzal ökölbe szorította a kezét.
Leland azonnal hátrálni kezdett, Pierce pedig elégedetten felnevetett.
– Az optikai sugaraid az én képességeimmel szemben! – mozgatta meg a
vállait Shaw. – Már alig várom, hogy…
Katt. Katt. Katt.
 Katt. Katt. Katt. Katt.
Egyik nyakörv a másik után kapcsolt ki, mire Kolosszus teste máris nőni
kezdett. A következő pillanatban a fémesen csillogó, izmos karok egyszerűen
leszaggatták a láncokat és bilincseket.
Az egész olyan váratlanul történt, hogy a Belső Körnek reagálni sem
maradt ideje. Aztán Shaw hátrálni kezdett, Pierce és Leland pedig követték.
Messzire azonban nem juthattak, mert a megolvadt kőtömbök közt, ott, ahol
korábban a súlyos, megvasalt tölgyfa ajtó állt, egy köpenyes, darázsderekú
nőalak jelent meg a gomolygó füstben.
– Jean? – suttogta Vihar.
– Nem – rázta meg a fejét Küklopsz. – Emma.
A Fehér Királynő gúnyos szavai és nevetése még sokáig ott
visszhangzottak Scott elméjében.
Utolsó szívesség, Summers!
Aztán eltűnt.
Hogy is mondta? Higgy nekem! Néha jobb az árnyak közt lapulni,
mint a napfényen járni!
Shaw tekintete továbbra is az X-ekre szegeződött, és nem úgy tűnt,
mintha felfigyelt volna a Fehér Királynőre.
Nem látta Emmát… Nem is tudja, hogy itt volt!
Vihar megmozgatta az ujjait, majd kitárta a karját, és a szelet szólította.
Kolosszus ökölbe szorított kézzel, leszegett fejjel készült a támadásra,
Árnyék pedig az egyik súlyos festmény képkeretén egyensúlyozott, a
megfelelő pillanatot várva a teleportálásra, amikor megkezdődik a harc.
Shaw elvicsorodott. Semmi perc alatt szétszórják ezeket a senkiházikat!
Egyszer már legyőzték őket, és a Pokoltűz Klub végül amúgy is mindig
diadalmaskodik.
– Záróra van, pubi! – szólalt meg valaki a háta mögött.
Snikt.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

ODAKINT szakadt az eső.

Az elegáns, kétsoros öltönyt viselő üzletemberek és ügyvédek
esernyőjük védelmében próbáltak száraz helyre jutni. A vásárlásról hazafelé
igyekvő fiatal nők a fejük fölé tartott műanyag táskákat emelték óvón a fejük
fölé. És akadt pár olyan turista is, akik az ódon épület kapualjába húzódva
próbálták kivárni a felhőszakadás végét, és közben kíváncsian méregették a
cizellált H-t és a vasvilla szimbólumot. Az épület mögötti sikátorok
egyikében, az átázott kartondobozokból emelt menedéke mélyén egy
hajléktalan rémeket álmodott, de hiába dobálta magát nyöszörögve, csak nem
bírt fölébredni.
Jean Grey érezte.
Mindegyiküket.
Minden örömüket, bánatukat, az összes gondolatukat.
A Főnix Erő harcba hívó dobszóként lüktetett az ereiben. Már nem
suttogott, és nem is beszélt hozzá – egyszerűen csak volt, és száz körömmel
kapaszkodott beléje.
Lassú, egyenletes léptekkel sétált le a Pokoltűz Klub hosszú lépcsőjén,
lakkcsizmája kimérten koppant a fokokon. A hátát szálegyenesen tartotta a
merev fűző, ugyanakkor összeszorítva a mellkasát, amitől még a levegővétel
is igazi kihívássá vált. De egyelőre még szüksége volt rá. Hogy egyben
tartsa. Hogy mindent odabent tartson.
Amíg ez az egész véget nem ér.
 A gondolatok, emlékek és vágyak döglegyekként rajzottak körülötte, és
egyre nehezebb volt kizárni őket az elméjéből. Pincérnőkről fantáziáló,
nyálcsorgató vénemberek. Az asztalok alatt egymást fogdosó fiatalok.
Részegség. Mámor. Ambíció. Kétségbeesés.
Megszaporázta a lépteit. Már nem tart soká. És akkor övé lesz a jogos
bosszú.
Aztán a gondolatai az X-ek felé kalandoztak. A barátai voltak. A
bajtársai. A családja.
Az elméje csápjaival nyúlt ki feléjük.

***

PETER RASPUTIN.
Kolosszus éppen Donald Pierce-szel, a Pokoltűz Klub Belső Körének
félig ember, félig gép tagjával küzdött. Pillanatok alatt pozdorjává zúzták a
berendezést, és úgy csaptak össze újra meg újra, mint két felbőszült bika.
– Átkozott torzszülött! – sziszegte Pierce, ahogy épp csak sikerült
eltáncolnia Kolosszus ütése elől, ami bizonyosan összetörte volna a
csontjait.
Ó, Peter, olyan fiatal voltál még, amikor csatlakoztál az X-ekhez!
Annyira sajnálom, ami veled történt… ami mindannyiunkkal történt!
Egy pillanatra Kolosszus szemén át látta a pincehelyiséget. Vihar és
Árnyék Sebastian Shaw-val harcoltak, Logan pedig Leland után vetette
magát.
Scottot viszont sehol sem látta.
– Úgy beszélsz rólunk, mintha kevesebbet érnénk a többi embernél –
csikorogta Kolosszus.
– Ez az igazság! – rikoltotta Pierce, majd megragadta a fiatal orosz
alkarjait, és a tagjait működtető szervomotorok tiltakozásával mit sem
törődve lassan térdre kényszerítette Petert.
– Mutáns kutya! – hörögte.
 Kolosszus szeme elkerekedett ennyi erő és gyűlölet láttán. Jean tisztán
érezte a meglepetését és a döbbenetét.
– Te… nem mutáns vagy? – préselte ki nagy nehezen, miközben
igyekezett megvetni a lábát.
Pierce már a feltételezéstől is őrjöngeni kezdett, és a harag örvénye
szinte beszippantotta Jeant.

***

DONALD PIERCE.
Gyűlölöm őket! Az összes mutánst! A Belső Körhöz is csak azért
csatlakoztam, hogy megöljem őket, elvegyem a pénzüket, és visszaadjam az
igazi embereknek! Shaw, Wyngarde, Leland, mind mutáns torzszülött, a
természet megcsúfolása! Megölöm mindet! Megölöm az összes
szörnyszülött mutáns állatot!
A haragja ismerős húrokat pendített meg Jeanben.
A bigottsága cseppet sem egyedi. Amikor a gyűlölet ilyen erős, minden
más háttérbe szorul. A józan ész, a logika… még az emberi én maradéka is.
A harag, ami minden mást uralni akar.
Jason érzett így velem kapcsolatban.
Pierce felüvöltött, mikor megérezte a már csak részben emberi elméjébe
betolakodó idegen akaratot. Kolosszus kihasználta, hogy Pierce figyelme egy
pillanatra elkalandozik, és nagyot rántott ellenfele gépi karján, mire a bal,
szikraesőt hányva leszakadt.
– Én büszke vagyok arra, ki és mi vagyok, kicsi ember! – ragadta torkon
a fájdalomtól félőrült Pierce-t. – És ehhez senkit sem kell megölnöm!
Azzal egyetlen mozdulattal áthajította a termen a kiborgot…
És Jean tudata máris újabb elmét keresett.

***
HARRY LELAND.
A vörös óriás épp időben kapta oda a fejét, hogy még lássa a feléje
száguldó Pierce-t, aztán a megcsonkított szőke férfi ledöntötte a lábáról.
Leland elbődült fájdalmában.
– Szállj le rólam!
– Mutáns korcs! – acsargott Pierce teljesen kivetkőzve magából.
– Csak kimutattad a fogad fehérjét, öregem! – borzolódott föl Leland
szakálla.
– Végeztem veletek! – fröcsögte a szőke férfi, és imbolyogva talpra állt.
– Az összes mocskos, mutáns állat…
Egy adamantiummal megerősített könyök kapta telibe az állát, mire
Pierce úgy dőlt el, mint egy letaglózott ökör. És ezúttal már nem is kelt föl.
– Egy kicsit sokat beszél – ingatta a fejét Rozsomák.
Leland önkéntelenül is elvigyorodott Pierce bukása láttán.
Hiába, a holló mégiscsak kivájja a holló szemét.
– Neked is ez a véleményed a mutánsokról? – állt meg Leland fölött, és
megmozgatta a vállait.
– Magam is mutáns vagyok – szegte föl az állát a nemes. – De egy
dologban mégiscsak egyetértek Pierce-szel… Nem állhatom a
csatornatöltelékeket!
Leland elméje olvadt fémként fortyogó haraggal volt tele.
Hogy mert ez a senkiházi, ez a söpredék, ez a… ez az állat betörni az
otthonomba?! Hogy merészel tetemre hívni engem? Engem?!
– Utolsó kívánság? – eresztette ki a karmait Rozsomák.
– Dögölj meg! – fröcsögte Leland, és egy intésével a sokszorosára
növelte Logan testtömegét.
Aztán, amikor a kanadait már nem tartották meg az izmai, és
előremeredő karmokkal rázuhant, már ő is ráébredt, hogy hibázott.
De akkor már késő volt.
Az adamantiumkarmok átjárták a mellkasát, és hirtelen az egész világ
vérbe és sötétségbe borult.
Jean azonnal elhagyta az elméjét, és átugrott a legközelebbi tudatba…
 ***

LOGAN.
Nem… ezt most nem leszek képes elviselni! Rozsomák túl sokat élt, túl
sokat látott, túl sokat tapasztalt és szenvedett… és túlságosan is jól ismer
engem.
Kétségbeesetten menekülőre fogta, és rögvest fejest ugrott egy másik
személyiségbe.

***

KURT WAGNER.
Árnyék egy gömbvillám fürgeségével tűnt föl hol itt, hol ott, és egy-egy
pontos ütés után ismét elteleportált. Az ellenfele a Fehér Király volt.
– Remélem, jól szórakozik, Herr Shaw! – rikkantotta, majd egy
nyakszirtre mért ütés után vagy három méterrel odébb jelent meg ismét. –
Mert én igen!
És valóban elégedettnek is tűnt.
Kurt az egész gyermekkorát egy ketrecbe zárva töltötte. A cirkuszosok,
akik magukhoz vették a démoni külsejű gyermeket, úgy mutogatták, mint
valami hátborzongató szenzációt. És abból a ketrecből csak az emberfölötti
ügyessége juttatta ki, mikor a gazdái rájöttek, hogy ügyesebb, mint fél tucat
képzett artista és légtornász együttvéve.
Az elképesztő eltűnő és felbukkanó mutatványát most is jókedvű
rikoltásokkal kísérte, Shaw azonban cseppet sem törődött vele. Az ütéseit
mintha nem is érezte volna, és lassú, céltudatos léptekkel haladt kifelé a
teremből.
És amikor Árnyék ismét lecsapott, Jean végre megértette Shaw
taktikáját.
Elnyeli és elraktározza Kurt ütéseinek erejét. Nem elég, hogy nem
képes neki ártani, de akaratán kívül még erősebbé is teszi!
 Szíve szerint telepatikusan figyelmeztette volna Árnyékot, de aztán úgy
döntött, inkább nem teszi. Elsősorban, mert egy teleportáló esetén
kiszámíthatatlan volt, nem épp a legkritikusabb pillanatban zavarja-e meg.
Mikor Árnyék ismét lecsapott, Shaw elmosolyodott, majd
szemkápráztató fürgeséggel nyúlt utána, megragadta, és átlódította a termen.
Jean kisiklott a kába német elméjéből, és…

***

SEBASTIAN SHAW.
A fekete szalaggal copfba kötött hajú, félmeztelen férfi komótosan
próbálgatta a terem falát alkotó faragott termésköveket, mígnem az egyik halk
kattanással csúszott félre.
Shaw újfent elégedetten mosolygott.
Ő volt a Fehér Király, a Pokoltűz Klub Belső Körének vezetője.
Nagyobb hatalma és vagyona volt, mint a történelem során bármelyik
uralkodónak, és hamarosan az övé lesz az emberi jövő kulcsa, a mindennél
drágább kincs: a mutáns X-gén.
Jeant szabályosan fojtogatta a férfi gondolataiból sütő arrogancia.
Te is olyan vagy, akinek mindent le kell igáznia, és a sarka alá kell
hajtania, amit csak lát. Mindenen és mindenkin uralkodni akarsz, és aki
nem hajt térdet-fejet előtted, azt elpusztítod.
A harag egy csillag tüzével égette a szívét.
De most majd én kényszerítelek térdre téged!
A hőmérséklet egyik pillanatról a másikra több fokot zuhant, és a
terembe utat találó fagyos szélroham még Shaw-t is kis híján feldöntötte.
Azonnal vékony jégréteg képződött a férfi mellkasán, és a lehelete fagyos-
fehéren gomolygott.
– Vihar! – dideregte.
Ororo siklott végig lebegve a pincehelyiségen, és Jean talán még
sohasem látta ilyen dühösnek a barátnőjét. Az elemek pedig mindenben híven
tükrözték úrnőjük hangulatát.
 Shaw egy pillanatra megrettent, majd Jean egy magához hasonló telepata
mentális csápjaira lett figyelmes, ahogy azok mindent és mindenkit
megpróbálnak behálózni.
Emma Frost.
Shaw az üvöltő szélnek feszült, és minden lépésért megküzdve indult
Vihar felé. Jean az előtt csusszant ki a férfi elméjéből, mielőtt az elérhette
volna Ororót. Nem akarta, hogy a Fehér Királynő felfigyeljen a jelenlétére.
Még nem.
Bölcsebbnek tűnt a sorsára hagyni Shaw-t, és belépni egy másik
tudatba…

***

ORORO MUNROE.
Vihar ereje olyan volt, akár egy hibátlanul megkomponált, sokszólamú
kórusmű. Egyik dallam úgy fonódott a másikba, ahogy az elemek egészítik ki
egymást a természetben.
A szomorúság észrevétlenül lopakodott be Jean lelkébe. Valaha ő is
ilyen veleszületett, természetes könnyedséggel használta és uralta a
telepatikus képességét.
Valaha boldog volt.
De többé már nem.
Shaw összeszorított fogakkal tört előre, és úgy tűnt, még a gyilkos,
sarkvidéki szél sem képes megállítani. Jean azonban érezte, hogyan szivárog
el a férfi ereje. Szívós volt, akár egy ősöreg tölgy, de a természet
törvényeivel ő sem dacolhatott örökké. És mivel Vihar nem csupán a szél
erejét küldte ellene harcba, de a hideget is, végül, ha őrjítő lassúsággal is, de
talán ki fogja tudni fárasztani a Fehér Királyt.
A többi X-Mennel ellentétben ő volt az egyetlen, aki valóban képes
lehetett ártani neki.
Vihar a magasba emelte a kezeit, és az elemek minden dühét Shaw-ra
zúdította. A férfi bőre szinte kékre fagyott a dermesztő hidegben, az örvénylő
hó egy pillanatig szinte elnyelte.
Mire a szélvész elcsitult, Shaw egyszerűen eltűnt.
Vihar egyetlen intésével elhessegette az utolsó fagyos fuvallatokat is, és
elkeseredetten látta, ahogy a fal egy szakasza épp akkor csúszik a helyére.
– A fenébe! – csattant föl, de hiába kutatott rejtett kapcsolók után, a
titkos ajtó nem volt hajlandó ismét kinyílni.
Shaw elmenekült.
Rozsomák épp a vért törölgette a karmairól, aztán felsegítette a még
mindig kába Árnyékot.
Kolosszus Donald Pierce mozdulatlan teste fölött állt, kezében a letépett
gépi karral, és most már inkább szomorúnak tűnt, mint dühösnek.
Jean torkát sírás szorította össze.
Itt az idő elbúcsúznom tőlük…
Vihar felé nyúlt ki a gondolatai csápjaival.
Mindig is te voltál a legjobb barátom, Ororo. Az a testvér, aki nekem
sohasem adatott meg. Békét és boldogságot kívánok hát neked, és teljes
életet!
Mindannyiótoknak ezt kívánom!
És azzal megszüntette a mentális kapcsolatot.

***

MIRE felért a lépcsősor tetejére, lassan elmaradtak mögötte a kéjes és

fájdalmas sikolyok, az ostorcsattogás és a csevegés poharak koccanásaival
vegyes, lomha moraja.
Egyedül volt.
Újfajta szomorúság vett rajta erőt, és kellett hozzá egy kis idő, míg
fölfogta az okát.
Shaw és Emma igazi manipulátorok. Egyikük sem bízik a másikban. Az
árulás a második természetük, és az egész életük a tettetésről és a
törtetésről szól. A hatalomról. Az élteti őket.
És mégis, bennük és bennem van valami közös…
 Igyekezett elhessegetni a gondolatot. Életének ez a szakasza lezárult, és
az efféle gondolatok csupán értelmetlen önkínzáshoz vezettek volna.
A fűző… olyan szűk, olyan szoros. De hamarosan megszabadulok tőle.
Hamarosan szabad leszek.
Kinyitotta az ajtót, besétált a könyvtárba, leült, és aztán, mint egy
prédára leső ragadozó, várt.
 HUSZADIK FEJEZET

EMMA FROST a Pokoltűz Klub komplexuma alatt futó alagút falának dőlt,
és egyik tökéletesre manikűrözött körmével megérintette a telefonja
képernyőjét. Az épület minden privát helyiségében rejtett kamerák működtek,
és egyik-másik igen érdekes dolgokat rögzített.
A folyosó penészes falain itt is, ott is vékony vízerek csordogáltak,
feketén csillogó tócsába gyűlve az ősrégi kőpadlón. Az egész helyet az
enyészet bűze ülte meg, és a halál ezt a helyet is számos alakban lakta be, a
pókhálóba akadt rovaroktól a fekete nyálkává rothadt, idelent csapdába esett
patkánytetemekig.
A nő csak most figyelt föl rá, hogy valamivel összekente a csizmáját.
Azonnal elővett egy zsebkendőt, és már épp nekilátott volna letakarítani,
amikor mély, rekedt férfihang szólalt meg mögötte.
– Szóval mégiscsak hajlandó vagy bepiszkolni a kezed.
Shaw bukkant elő egy oldalfolyosóból.
– Ha muszáj – vonta meg a vállát Emma, aztán gúnyos mosollyal mérte
végig a zilált férfit. – Látom, emberedre akadtál.
– A boszorka gyűrt le az elemek hatalmával – dörmögte Shaw. – De
minek is magyarázom, hiszen te már úgyis tudod.
– Csak ma este annyi hasznos felvétel készült bizonyos washingtoni
politikusokról, amiből hónapokon át meríthetünk pénzt és információt…
– Főleg, ha a latvériai üzletfeleink fizetnek is érte. Viszont tartok tőle,
hogy az X-Menről kénytelenek leszünk lemondani – csóválta meg a fejét a
férfi. – A felfordulást és a haláleseteket persze rájuk foghatjuk, és mikor híre
megy – márpedig gondoskodom róla, hogy a sajtó tele legyen vele –, hogy
megtámadták a Klubot, és egy születésnapi összejövetel alatt embereket
gyilkoltak meg, nemzetközi szinten is terroristának fogják nyilvánítani őket! A
közvélemény szemében rosszabbak lesznek a Hydránál is. Igen… ez elég jól
hangzik.
– És Wyngarde?
– Felsült a kis játékszerével, és azt hiszem, a mi Agymesterünk talpa
alatt egy ideig igen forró lesz a talaj – sétált oda Emmához, aztán hátulról
átfogta a derekát, és a nyakába csókolt. – De szerintem ezt is tudod.
– Úgy érzem, valami aggaszt, Sebastian.
A férfi válasz helyett csak még mélyebbre temette az arcát Emma
vállgödrébe.
– Te is tudod, hogy előttem nincsenek titkaid…
– Te viszont egy csomó mindent eltitkolsz előttem! – Shaw egy
pillanatra majdnem sebezhetőnek tűnt.
Majdnem emberinek. De csak egy pillanatra.
Frost elmosolyodott, és finoman a férfi sűrű, fekete hajába túrt.
– Bár erősebb kötelék lenne köztünk! – mormolta Shaw.
– Olyan, mint…
– Mint Scott Summers és Jean Grey között?
– Igen…
– Nem hiszem – suttogta a fülébe Emma. – Higgy nekem, azt a fajta
köteléket te nem akarod!
– Higgyek neked? – kérdezte a férfi olyan hangon, mint akinek a számára
már a szó is ismeretlen fogalom.
Mint egy elkényeztetett kölyök, aki felnőttet játszik. De… tartok tőle,
hogy minden férfi ilyen.
– Akkor azt hiszem ideje lesz megnézni, mi maradt Lelandből – indult a
rejtekajtó felé.
Shaw azonban nem követte. Továbbra is ott állt a növekvő víztócsák
közt, és kifejezéstelenül nézett maga elé.
– Emma… te segítettél megszökni az X-Meneknek?
 Alig néhány lépésnyire álltak, mégis mintha fényévek választották volna
el őket egymástól. Ragadozók voltak, akik még itt és most is a koncon
marakodtak.
Frost az esélyeit mérlegelte. Ha harcra kerül a sor, talán az uralma alá
tudja hajtani Shaw-t.
Talán.
Végül úgy döntött, mégsem a harc lesz a célravezető megoldás.
– Édesem – suttogta kicsit rekedt, izgató torokhangon –, te is tudod,
hogy én csak és kizárólag a tiéd vagyok.
Shaw izmai lassan elernyedtek, szétnyitotta ökölbe szorított kezét, és
bólintott.
– Menjünk! – intett a szemközti oldaljáratok egyike felé. – Még sok
dolgunk van.
Emma Frost pedig, arcán diadalmas mosollyal, követte őt.

***

AHOGY a felvonó megállt, Küklopsz nagyot sóhajtott.

Az X-ek egyenruhájában sétálok be a vendégseregbe. Ilyen erővel
céltáblát is festhetnék a homlokomra. Főleg most, hogy Wyngarde-et nem
sikerült elkapnunk.
De a civil öltözéke már rég cafatokra szakadt, és most Jeanre sem
számíthatott, hogy törölje a vendégek memóriáját.
Hát jó… Jöjjön, aminek jönnie kell!
Nyílt az ajtó, és…
A bálteremben mintha bomba robbant volna. A bárpult szilánkokra
hasadt, a padlót üvegcserepek borították, az asztalok és székek darabokra
törve, egymás hegyén-hátán. A rőt fényektől úgy tűnt, mintha mindent vér
borítana – bútorokat, falikárpitokat, a részegen gajdoló és fel-alá ténfergő
vendégeket. Akik nem őgyelegtek céltalanul, azok a padlón kuporogtak, és
szabályosan megsiratták a töméntelen kifolyt italt.
 A központi lépcső oldalában valaki bútorokból emelt barikádot, ami
mögül most füst szállt föl. Küklopsz errefelé indult, és közben alig bírt
kikerülni három részeg alakot, akik artikulálatlan üvöltések kíséretében,
egymás kezét szorongatva ugráltak körbe-körbe.
Mint valami elbaltázott körtánc… Itt mindenkinek elment az esze?
A bútorerőd falai mögött két férfi és két nő ült egy terítőből és
széklábakból rakott, kojtoló tábortűz mellett, arcuk összekenve, mintha
indiánosdit játszanának. A falakról leszedett lovagkardokból fabrikáltak
maguknak nyársat, és mirelit disznóhúst sütöttek, amit feltehetően a konyháról
szereztek.
Küklopsz egy darabig megbabonázva figyelte őket, és olyan érzése volt,
hogy valami szürreális jelenetet lát.
– Ennyit a tűzjelzőről! – dünnyögte, ahogy a tekintete követte a
mennyezet felé kanyargó füstcsíkot.
Az egyik nő, mintha csak meghallotta volna, felnézett – és felsikoltott. A
kezéből kiforduló, rögtönzött nyársról a tűzbe esett a hús, és a szerteszét
szálló szikrák miatt a társai is üvöltözni kezdtek.
– Nézzék, én igazán nem akartam…
Az egyik férfi óvón állt a nők elé, a másik pedig Küklopsz felé
mutogatott, és összefüggéstelenül makogott. Egy arrafelé támolygó részeg
riadt visítással fogta menekülőre a karddal hadonászó vademberek láttán.
Mi a fene folyik itt?!
A fények még egyszer felvillantak, aztán a lámpák az utolsó szálig
kialudtak. Ahogy teljes sötétség borult a teremre, elszabadult a pokol. Ajtók
csapódtak, poharak törtek, lábdobogás, sikoltozás… Egyedül a lassan
kihunyó tábortűz adott még némi fényt.
– Jobb lesz eltűnni innen – jegyezte meg egy rekedt, hideg férfihang a
háta mögött.
– A fenébe is, Logan… mi folyik itt? – perdült meg Küklopsz.
– Csak annyit mondok: Agymester – vonta meg a vállát a kanadai. –
Előadta a nagyhalált, ami annyiból állt, hogy a te alakodban besétált, a
szeméből mindenfelé sugarakat lövöldözött, aztán szépen eltűnt a balfenéken.
Hogy most hol van, azt nem tudom.
 A sötétben bizonytalan körvonalú alakok rohangáltak kétségbeesett
üvöltéssel föl-alá.
– Tudom, hogy mi ketten nem vagyunk igazán jóban, de… szerettem
volna megköszönni, amit a pincében tettél. Értünk és Jeanért. És… most hová
mész?
– Mikor bejöttünk, kicsit megpiszkáltam a kábeleket, emlékszel? Most
pont kapóra jön a zárlat meg a sötétség. Úgyhogy azt mondom, ideje
angolosan távozni, amíg tart a zűrzavar!
– Rendben – bólintott Scott. – Hozd a többieket, én addig megkeresem
Agymestert… és Jeant.
Volt valami Logan arckifejezésében, amitől Küklopsz megborzongott.
– Mi az? Láttad? Tudsz valamit, amit én nem?
– Nem, csak… Nézd, van valami, amit el kell mondanom.
– Nem várhat, amíg kijutunk? Jean labilissá vált, és életveszélyes!
Mindenkire nézve!
Szörnyű csattanással szakadt le a csillár, valaki felüvöltött, valaki más
hisztérikusan felröhögött. Úgy tűnt, sokan még mindig nem fogták föl, hogy ez
nem valami bizarr ivós játék részegek és perverzek számára.
– Vidd a többieket a repülőhöz! Amint megtaláltam Jeant, szólok!
Tudom… hogyan érzel iránta, és…
– Én pedig azt tudom, ő hogy érez irántad – bólintott Logan.
Scottnak sohasem sikerült igazán kiigazodni Rozsomákon, de most úgy
tűnt, mintha…
Nem, ez nem csupán aggodalom és viszonzatlan szerelem. Ez valami
sokkal mélyebb és sötétebb dolog.
– Mi az? – nyelt nagyot. – Mi a fenét akartál mondani az előbb, Logan?!
A kanadai azonban csak a fejét rázta.
– Menj, és mentsd meg!

***

JASON WYNGARDE belépett a könyvtárba.

 Jean – árnyék az árnyékok közt – mozdulatlanul és némán várt rá. A
világítás jó tíz perce kiment, és azóta csak az utcáról beszüremlő minimális
fény hígította a sötétséget.
De még ha déli verőfény lett volna, Wyngarde akkor sem láthatta volna
őt. Folyamatosan növekvő telepatikus képességei bárki elől elrejtették volna
a lányt.
Jean Grey rettegett ettől a találkozástól. Nem egyszerűen tartott vagy félt
tőle, hanem szabályosan rettegett. A Főnix haragja azonban lassan minden
más érzést kiölt belőle.
Te nem vagy telepata, Jason. Hogyan voltál képes mégis ilyen mélyre
hatolni a tudatomba?
Mert hiába próbált szabadulni tőle, hiába kísérelte meg kiirtani
magából, Wyngarde ezernyi kaccsal és csáppal kapaszkodott belé. És bár
ezek hazugságból és illúzióból szőtt kötelékek voltak, mégis eltéphetetlennek
bizonyultak.

A Pokoltűz Klub elbukott.

Micsoda vesztesek!
Alattam állnak!
Elvesztettem Jeant. A hozzá kapcsolódó…
De hogyan? Hiszen minden eshetőségre…
El kell rejtőzzek, aztán újrakezdem a…

Már a férfi tudatának felszínén úszó gondolatoktól felkavarodott a

gyomra. Kicsinyes bosszú, szánalmas próbálkozások – egy kisember tervei a
hatalom megszerzésére. A mélyebben izzó harag és gyűlölet azonban
nyugtalanító volt.
Gyűlölöm az X-Ment! Rájuk uszítok mindenkit! Ellenük fordítom a
világot!
Leland, Pierce, Shaw, őket is gyűlölöm! Sőt, őket még jobban!
A gazdagoknak semmiért nem kell küzdeniük. Nem udvarolnak, hanem
úgy veszik a nőket, mint az állatokat!
 Szabályosan remegett dühében, és a gondolatai undorító képekkel és
vágyakkal teltek meg. Jean most az egyszer nem próbált elzárkózni előlük,
hanem hagyta, hadd járják át, és szítsák még magasabbra a saját dühe lángját.
Gyűlölöm a nőket! Szeretem őket! Szeretem őket megölni! Miért nem
képesek szeretni? Engem szeretni? Az egész életem, benne minden nő…
önzők! Önző mind! Utálom őket!
Kényszerítem őket, ráveszem őket dolgokra, elérem, hogy ők is azt
lássák, úgy érezzék, átéljék a fájdalmamat!
Én vagyok Jean Grey ura! A mestere vagyok! A királya!
Jean Grey! Gyűlölöm! Imádom! Az uralmam alá hajtom, a magam
képére formálom!
A titkai… Ismerem a titkait, minden titkát.
Mester vagyok, az elme mestere, az agy mestere…
ÉN VAGYOK AZ AGYMESTER!
– Jason!
A férfi úgy perdült feléje, mint akit megcsíptek.
– Jean!
– Meglepődtél, Agymester? Nem te vagy az egyetlen, aki képes
illúziókat teremteni.
A lány körül lángok lobbantak, mindkettejüket megvilágítva.
– A nők pedig talán azért nem szeretnek, mert emberalatti lényeknek
tekinted őket – hátborzongató mosoly játszott Jean ajkán. – Vagy ez eddig
talán még nem is merült föl benned?
Wyngarde hátrálni kezdett, ám az egyik könyvszekrény galád módon az
útjába állt.
– Miért vagy itt? – kérdezte kiszáradó szájjal.
A férfi félelme mámorító volt. Jean ellépett mellette, és látványos
közömbösséggel vett le egy kötetet az egyik polcról. Véletlenszerűen
választott, a cím láttán mégis felvonta a szemöldökét.
Mágia könnyek nélkül. Aleister Crowley tollából.
– Tudtam, hová mész majd – mondta a lány. – Hibáztál, Jason. Még az
asztrálsíkon.
 Lassan forgatta a lapokat, és közben egyetlen pillantásra sem méltatta
Wyngarde-ot.
– A szemem láttára ölted meg a férfit, akit valóban szerettem. És ez,
ahelyett, hogy végleg elvágta volna a régi életemhez fűző szálakat, olyan volt,
mint egy nagy vödör jeges víz. Azt hitted, ezzel örökre a rabszolgáddá teszel,
pedig épp ez a sokk volt az, ami felébresztett.
– Nem! – suttogta a férfi. – Az nem lehet! A kettőnk erejének és
képességeinek kombinációja kompenzálta volna…
– A te erőd semmi.
A telekinetikus csapás felkapta és a szemközti szekrénysorig repítette a
férfit. Egy tükröt is levert, mikor a falnak csapódott, és nyöszörögve terült el
egy nagy halom törött üvegcserép tetején.
A Jeant körülvevő lángok mind magasabbra csaptak, és a nőt már az
sem érdekelte, ha az egész könyvtárat felgyújtja. Lassan a Főnix alakját
öltötte magára, ami most minden eddiginél vadabb volt. A benne lakozó erő,
ami hozzá hasonlóan egyre csak tanult, formálódott és fejlődött, mindenáron
ki akart törni.
Mutálódik.
– Ostoba! – sétált lassan Wyngarde után. – Van róla fogalmad, hogy mit
tettél? Hogy miféle erőket hoztál mozgásba?
– Nem – nézett föl a férfi vérbe borult arccal a padlóról. – Azt hittem,
igen, de… tévedtem.
– Akkor csaptál le rám, mikor a legsebezhetőbb voltam. De honnan
tudtad, hogy mikor és hol keress? Hiszen te nem vagy telepata! Csak egy
szánalmas kis bűvész.
– A Fehér… a Fehér Királynő! – nyújtotta maga elé védekezőn a kezét
Wyngarde. – Ő mondta… Mindent ő mondott el rólad! Amikor úgy tudtad,
hogy a többi X-Men meghalt az Antarktiszon, akkor ragadtuk meg a kínálkozó
lehetőséget.
– Szabotáltátok az utazásomat – emelte föl telekinetikus erejével a
földről a nő. – Téged jó előre elküldött Kirinoszra, hogy ott várj rám… a
többiről pedig a saját telepatikus erőm tehet.
 Wyngarde gombostűre szúrt rovarként vonaglott a levegőben, de amikor
beszélni próbált, Jean tiltón emelte föl fekete kesztyűbe bújtatott kezét.
– A szomorúságomat és gyászomat fordítottad ellenem. Rávettél, hogy
bízzak benned, kitöltötted a bennem ásító érzelmi űrt… és közben végig csak
kihasználtál. A fejembe ültetted a beteg képzelgéseidet.
– Nem… ez nem teljesen igaz! – nyüszítette Wyngarde, akiből a testét
fogva tartó erők lassan a levegőt is kiszorították. – Az illúziók és a múltbéli
események… azok részben tőled származtak!
– Ó, igen. Tudom.
Elfordította a fejét, de a férfit egy pillanatra sem engedte el.
– A képzeletem csapdájába csaltál. A legintimebb gondolataimat és
vágyaimat használtad föl, és olyasmit adtál, amire titkon vágytam. De
mindezek ellenére sohasem ismertél! Sohasem tudtad meg, ki is vagyok
valójában!
Wyngarde páni félelemmel figyelte a nőt, aki már inkább tűnt haragvó
istenségnek, mint hús-vér embernek. Ő pedig…
Hol voltak már a Belső Kör és a világ fölötti uralomról szőtt álmok?
Többé már nem létezett a Fekete Király, csak egy riadt gyermek, aki
legszívesebben a cirkuszkocsi leghátsó, meleg zugában bújt volna el.
– Nők titkait kutatod. – Jean vérszagot fogott cápaként körözött. –
Megszerzed azokat. Fölhasználod ellenük. A szánalmas kis illúzióid
segítségével becsapod őket. És nem azért, mert a figyelmükre, barátságukra,
szerelmükre vágysz, hanem, mert így könnyebb a rabszolgáiddá tenni őket.
Wyngarde ádámcsutkája vadul járt föl-alá.
– Mutathatok neked titkokat, Jason. Szeretnéd megismerni az
enyémeket?
A férfi már szólni sem bírt, csak a fejét rázta kétségbeesetten.
A lány teste és elméje mélyén lapuló ősi és egyben vadonatúj erő, amit
már az ő képességei is alig bírtak kordában tartani, bosszúért üvöltött.
Jean minden lelkiismeret-furdalás nélkül hatolt be a férfi elméjébe.
Wyngarde teste megfeszült, ahogy az a valami, ami Jean Grey maszkját
viselte, a gondolat sebességével próbálta kitágítani a tudatát, hogy új
otthonra leljen benne. Világok milliói, csillagok milliárdjai, végtelen számú
tragikus halál és végtelen számú lehetséges valóság… és ezek mind ott
akartak létezni.
Őbenne.
Agymester elméje máris az összeroppanás határán volt.
– Hát nem ezt akartad? – kérdezte a nő csöndesen. – Hatalmat, hogy
lenézhesd a halandókat?
Wyngarde üvöltve vergődött, akár egy felnyársalt, halódó vadállat, Jean
pedig egyre csak töltötte beléje az erőt. Arra kényszerítette a férfi halandó
elméjét, hogy az istenek eledelével, a létezés megmásíthatatlan igazságaival
nézzen szembe, melyek elől senki sem menekülhet.
Aztán a férfi elméje darabokra tört, és ő úgy függött ott a levegőben,
üveges tekintettel, a szája sarkából csordogáló nyálcsíkkal, mint egy
élőhalott. Most, hogy minden illúzió és káprázat lefoszlott róla, valódi
alakjában mutatkozott meg: magas volt, ösztövér és vasszürke hajú, csúf,
madárijesztő kinézetű férfi.
Jean lassan leeresztette a padlóra.
– Ég veled, Sir Jason – mondta csöndesen. – Innen már nincs visszaút.
A férfi kifejezéstelen arccal bámult maga elé, és az sem volt biztos,
hogy egyáltalán bármit is felfogott a lány szavaiból.
Egy kicsit még irigylem is. Jason Wyngarde békére lelt, míg a Főnix
még a szó jelentését sem ismeri.
Ahogy kilépett a sötét folyosóra, azonnal megérezte Scott jelenlétét.
Ne… most ne!
– Jean!
Megállt, és finoman elhúzódott, amikor a férfi megpróbálta magához
ölelni.
– Jean… mi a baj?
Távol kell tartanom magamtól! Ki kell zárnom az elmémből! Ha
tudná… Ha csak megsejtené…
– Vihar most szólt, hogy a rendőrség már úton van – hadarta Küklopsz.
– Mennünk kell!
A rendőrség? Ugyan mit számít pár letartóztatási parancsot lengető
rendőr azokhoz az erőkhöz képest, amiket itt ma szabadjára eresztettünk?
 – Jean… érted, amit mondok?
Lassan megsimogatta a férfi arcát, és végtelen szomorúságot érzett.
Milyen jó ember. Igaz, hűséges, aggódó.
Szerelmem.
Minden erejére szükség volt, nehogy sírva fakadjon.
Annak is eljön majd az ideje. De nem most.
– Kurt hozza a repülőt – magyarázta Scott. – Mennünk kell!
Jean végül mosolyt erőltetett az arcára, és szó nélkül elindult. Tisztán
érezte a férfi idegességét és aggodalmát.
És a félelmét.
– Erre! – mondta csöndesen, és kinyitott egy rejtekajtót.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A REPÜLŐ a szakadó esőnek hála észrevétlenül szállt föl a Hudson folyó

vizéről. A Pokoltűz Klub környéke – csupa dokk, ódon utcák és régi
raktárépületek – teljes sötétségbe borult. Egyedül a bizonytalanul araszoló
kocsisor lámpái adtak némi fényt.
– Úgy fest, néhány vezetéknél jóval többet sikerült tönkretenned,
barátom – dünnyögte Kolosszus, Rozsomák azonban nem felelt.
A kanadai izmai harcra készen feszültek, és minden idegszála azt
üvöltötte, hogy meneküljön.
Ez valóban jóval több pár zárlatos vezetéknél!
A gép, mint valami rakoncátlan csikó, megugrott, ahogy Árnyék, akinek
volt még mit tanulnia a repülésről, az irányítókarokkal küszködött.
– Nem tudnád egy kicsit lecsillapítani a vihart? – nézett hátra a válla
fölött reménykedve.
– Sajnálom, de épp a vihar ereje rejt el bennünket – rázta meg a fejét
Ororo. – Legalább addig, míg aktiválhatjuk az álcapajzsot.
Logant nem a tapasztalatlan pilóta, sőt még csak nem is az ítéletidő
nyugtalanította. Az ő aggodalmának forrását Jean Greynek hívták, és alig
néhány méternyire ült tőle.
A lány még mindig a Fekete Királynő csupa lakk, bőr és csipke
öltözékét viselte, és kifejezéstelen arccal bámult kifelé az ablakon, miközben
Scott előtte térdelt, a kezét simogatta, és halk, megnyugtató hangon beszélt
hozzá.
 Rozsomák a maga kiváló hallásával a mennydörgés ellenére is elcsípett
egy keveset a beszélgetésükből.
– Wyngarde… még mindig… szóval még mindig a fejedben van?
– Nem – felelte a lány, továbbra is kifelé bámulva. – Gondoskodtam
róla.
– Ó!
Jean körül szó szerint izzott a levegő, és Scott fájó grimasszal húzta
vissza a kezét.
Hogy is mondta Xavier? – hajtotta félre a fejét Logan. – Ez az egész
Jeanről szól.
– Olyan szűk, hogy szinte megfulladok tőle – érintette meg a fűzőt. –
Jason azt mondta, hogy ez majd felszabadít… de nem érzem.
– Most már vége, Jean – simogatta meg Küklopsz óvatosan a nő vállát.
– Minden rendbe jön majd.
Rozsomák karmai halk szisszenéssel csúsztak elő az alkarjából. Valami
nagyon nem volt rendben Jeannel.
A szaga, a viselkedése… olyan, mint egy harcra készülő, sarokba
szorított vadállat!
– Mert ez nem az! – A lány hideg, embertelen nevetését még hallgatni is
szörnyű volt. – Ez minden, csak nem szabadság!
– Akkor majd kitalálunk valamit – duruzsolta Scott. – Megpróbálok
kapcsolatba lépni a professzorral. Ő tudni fogja, mit tegyünk.
Logan közben lassan elkezdett kicsúszni az ülésből, hogy ha kell,
egyetlen ugrásnyira legyen csak Jeantől.
– Kérlek… segíteni akarok neked! – mondta Küklopsz elkeseredetten.
Jean most először nézett rá azóta, hogy a fedélzetre léptek. A szemei
feketék voltak, a pillantásából hiányzott minden érzelem és melegség.
Nem… ez nem teljesen igaz – húzta résnyire a szemeit Logan. – A
harag megmaradt benne.
És ha volt, aki ismerte a haragot, akkor az a Rozsomák volt.
– Segíteni akarsz – visszhangozta a nő tompán.
A repülő ismét megrázkódott.
– Ororo! – szisszent föl Árnyék, de Vihar csak a fejét rázta.
 – Ezt már nem én csinálom! Ennek az ítéletidőnek mostanra már véget
kellett volna érnie, de egyre csak erősödik!
– Nem akarom! – markolt Jean undorodva a fűzőjébe.
– Nem tetszik!
– Jean… – nyúlt a keze után Scott.
Ki ne mondd, kölyök! – húzta lassan maga alá a lábát Logan. – Ez
most csak olaj lesz a tűzre!
– Szeretlek, Jean!
Logan abban a pillanatban akart elrugaszkodni, ahogy a lány fölnézett.
Az izmai acélrugókként repítették volna a cél felé…
De elkésett.
Jean teste lángba borult. A tűz eleven, sistergő palástot borított rá, a
haja, a szeme, az ujjai mind lobot vetettek, és ahogy a Fekete Királynő
öltözéke elporladt, már ismét a Főnix volt. Az öltözéke azonban… mintha
eleven tűz lett volna, a csillagok rőt izzása, a láva feketébe hajló vöröse, a
tűz narancsszín lobogása, egyszerre vakító fény és emésztő forróság.
– Többé már nem az a nő vagyok, akit ismertetek! – A hangja a tűz
ropogása és a lángok sistergése volt, ahogy felemelkedett az ülésről. – Én
magam vagyok a tűz és a testet öltött élet!
Küklopsz azonnal feléje indult, de Rozsomák elkapta a karját, és
visszarántotta.
– Engedj el, Logan! – üvöltötte Scott kétségbeesetten, a kanadai azonban
erősen tartotta.
– Nem!
– Most és mindörökké… én vagyok… a FŐNIX!
A repülő abban a pillanatban fölrobbant.

***

A FÉMFALAK papírként szakadtak szét, a hajtóművek szétolvadtak, a

belobbanó üzemanyag pedig az egész roncsot tűztengerré változtatta. A
következő pillanatban Küklopsz arcába hideg esőcseppek martak.
 Zuhant.
A feje fölött, akár egy új nap, Jean ragyogott. Az őselemi erő harsogó
lángokkal, az elpárolgó esőcseppek gőzaurával övezték.
Árnyék, Rozsomák, Kolosszus – egytől-egyig szabadesésben zuhantak a
repülő lángokban álló darabjai között. Ororo volt az egyetlen, aki képes volt
közülük repülni, ám a viharos erejű szél most mintha még őt sem akarta volna
megtűrni a hátán.
Kolosszus automatikusan felöltötte fémalakját, és bár tudta, hogy így
nem eshet baja a földet éréskor, a becsapódáskor várható fájdalom
elborzasztotta.
Alattuk sárgán és vörösen ott nyújtózott az ősz színeibe öltözött Central
Park.
Még szerencse, hogy nem az Ötödik Sugárút fölött robbant föl a gép…
– Árnyék! – kapcsolta be az adóvevőjét, és csak remélni tudta, hogy a
német hallja is. – Azonnal teleportálj le a felszínre, még mielőtt túlságosan
felgyorsulnál!
Kurt csúnya fintort vágott, de engedelmeskedett. Egy villanással eltűnt,
majd a következő pillanatban már odalent is volt, és a teleportálás közben
talán vesztett valamit a sebességéből… de nem sokat. Visítva hemperedett
vagy négyet-ötöt, mire mozdulatlanul elnyúlt a talajon.
És most lássuk, én és Logan hogy jutunk le!
– Vihar…
– Már rajta vagyok! – jött Ororo higgadt válasza, és máris derékon
kapta és elkezdte lefelé vinni Rozsomákot.
Aztán kikerült egy légörvényt, és úgy manőverezett, hogy Logan
elkaphassa Küklopsz karját.
– Ne ficánkolj! – mordult rá a kanadai Scottra, azzal fokozatosan
lassulni kezdtek.
Még száz méter… még ötven… húsz… tíz… öt…
– Logan… engedj el!
Ahogy Rozsomák vasmarka szétnyílt, Scott már ugrott is. Sáros füvön
landolt, de alatta kő is akadt, ezt minden porcikájával érezte. Próbálta
kigurulni az esés erejét, de mire fájó sziszegéssel, nagy nehezen
föltápászkodott, már nem először kívánta, bár ő is rendelkezne Logan
emberfölötti öngyógyító képességével.
Legalább annyi haszna van az esőnek, hogy momentán senkinek sincs
kedve idekint sétálni. Mutánsok potyognak az égből… na, ez mutatna csak
igazán remekül az újságok címlapján!
Az eső másik pozitív mellékhatása az volt, hogy felázott a talaj, ami
Kolosszus becsapódását is tompította… egy kicsit.
A fiatal orosz épp egy jókora kráterből mászott ki.
– Árnyék? Kolosszus? – kapcsolta be ismét Rozsomák a rádióját.
– Megvagyunk! – suttogta Kurt olyan síri hangon, amiből érezni lehetett,
hogy ez a földet érés még neki, a teleportálónak is sok volt.
A fejük fölött lángra lobbant az ég, vörhenyes fénybe vonva a park fáit,
a tűz szívében pedig Jean Grey lebegett.
– Jaj, ne! – kerekedett el Árnyék szeme, mikor a Főnix feléjük kezdett
száguldani.
Aztán az X-ek, mint egy jókora gépezet összeszokott fogaskerekei,
akcióba léptek.
Rozsomák kieresztette a karmait, és Kolosszus felé lódult, mire az orosz
előregörnyedt, és mint valami artista, összekulcsolt kezeivel tartott neki
bakot. Majd szörnyű erővel lendítette a magasba, a bérgyilkos pedig hús-vér-
adamantium lövedékként száguldott a Főnix felé.
A lángokból álló teremtmény egyetlen mozdulattal söpörte félre, és a
kinetikus csapás erejétől Logan majd' kétszáz méterrel odébb, egy
rozsdabarna fába csapódott.
Vihar közben a szelet hívta segítségül, és a tornádó erejű légtölcsér egy
pillanatra szinte beszippantotta a Főnixet.
– Most! – üvöltötte Küklopsz. – Peter, most!
Kolosszus gyökerestől szakított ki a földből egy tölgyfát, aztán ezzel az
ötméteres gerellyel célozta be a Jean Grey testét viselő lényt.
A nő ismét tett egy apró mozdulatot, és bár nem villantak fények, és a
levegő sem kezdett örvényleni – sőt, tulajdonképp semmiféle szemkápráztató
erődemonstráció nem történt –, Kolosszus egyszer csak megint hús-vér ember
volt.
 Egyszerűen semlegesítette az X-gén hatását! – bámult az ég felé
elhűlve Küklopsz. – Mekkora erőnek parancsolhat?!
Peter Rasputin felüvöltött, de mielőtt a hatalmas fa maga alá temethette
volna, Árnyék teleportált oda, átnyalábolta az oroszt, és együtt tűntek el egy
halk pukkanás kíséretében.
Hirtelen dicsfény vette körül Scottot, és ahogy felnézett…
A Főnix alig öt méterre lebegett a feje fölött.
És mosolygott.
Élvezi ezt az egészet. A határtalan erőt, a képességek korlátok nélküli
használatát… Olyan lehet ez, mint valami endorfinlöket. Egyszerre
stimulálja testileg és lelkileg.
– Jean!
Ekkor zúdult rá a képek, benyomások és gondolatok áradata.

Enyém a tűz!
Ostoba halandó!
Lehet, hogy ez az élet nem az, amit nekem…
Ne sírj, ne sírj, ne sírj!
Semmik vagytok! Hozzám képest mind semmik vagytok!
Ostoba halandó, amit ajánlasz, az…

Scott a halántékára szorított kézzel, üvöltve roskadt térdre. Egy-egy

villanást már a Pokoltűz Klubban is elcsípett Jean gondolataiból, de ez most
más volt. Mintha több hang és több elme viaskodott volna a lány tudatában,
úgy, ahogy azt ember föl nem foghatja.

A kör.
A kör töretlen.
Magam vagyok a tűz és a testet öltött élet.
Töltéssel bíró részecskék.
Meztelen ember, a fején szarvasagancs.
 Nem tudom legyőzni őt… azt.
A külső-belső hang.

A lány kínja savként égette az elméjét, és Scott erős, fegyelmezett

tudatának falain megjelentek az első repedések.

Lángol az arcom.
A harag… a gyűlölet…
Amit ajánlasz…
Semmik vagytok!
Amit kínálsz, az már az enyém.
Azt gondoltad, a rabszolgáddá tehetsz!
Ez nem szabadság. Nem szabadság! Nem és nem és nem!
Én vagyok a tűz. Én vagyok az élet.
ÉN VAGYOK A FŐNIX!
ÉN HOZOM EL A VIHART!

– Jean!
Ororo kiáltása tépte ki Küklopszot a mentális kapcsolatból.
Vihar egy nagy kőrakás tetején állt, és egyenesen a Főnixre szegezte a
tekintetét. A többiekkel ellentétben az ő öltözéke csontszáraz maradt, mintha
az eső nem mert volna kellemetlenséget okozni úrnőjének.
– Én veled szeretnék beszélni, Jean! – kiáltotta. – Kérlek, figyelj rám!
A Főnix hangtalan vicsorra húzta a száját, de figyelt. És vele együtt
mintha maga az égiháború is visszafojtotta volna a lélegzetét, mert hirtelen
nem mennydörgött, és nem is villámlott.
– Egyszer ez már megtörtént veled – folytatta Ororo. – Az űrsiklóbaleset
után, amikor a Főnix Erő először mutatta meg magát. De akkor béklyót
tudtunk rá vetni, minden és mindenki szerencséjére. Ez azonban nem bilincs
volt, hanem a barátaid iránt érzett felelősség és szeretet.
Árnyék bukkant elő a semmiből Küklopsz mellett.
 – Peter és Logan készen állnak – motyogta. – Hárman maradtunk.
– Emlékezz! – nézett Vihar merőn Jeanre. – Emlékezz rá, hogy ki is vagy
valójában! Emlékezz a barátaidra! Az emberekre, akiket szeretsz! És azokra,
akik téged szeretnek!
Jean mozdulatlanul lebegett a fejük fölött, a lángok azonban mind
fényesebben ragyogtak körülötte. Az arca semmiféle érzelmet vagy
gondolatot nem tükrözött.
A felhőszakadás időközben csöndes csepergéssé szelídült, s a lassan
oszló felhők közül a hold is kikukucskált.
Működött? – nézte reménykedve a két nőt Küklopsz. – Vajon sikerült
elérnie Jeant?
Aztán fodrozódni kezdett a levegő, és a hullámokban rájuk törő mentális
erő előbb Vihart, majd Árnyékot fosztotta meg az öntudatától.
Scott maradt utolsónak, de pusztító csapás helyett olyan gyengéd érintést
kapott, mint mikor a közeledő álom apránként oltja ki az emberi elme fényét.
Azt még érezte, hogy ismét esni kezd, majd minden mással együtt ezt is
elnyelte a sötétség.

***

A FŐNIX puhán ért földet az öntudatlan X-ek közt. A vihar újult erővel
dühöngött, őt azonban cseppet sem zavarta. Egy ember életét persze
megkeserítette volna, de ő már nem volt ember, és az élete is pusztán a
hatalomról szólt.
Úgy keringett az ereiben, mint a vér, és minden legyőzött ellenséggel
csak erősebb és szilajabb lett. A halandó testét kitöltő ősi erő egyben Jean
Grey ifjonti dühének is utat engedett.
Sejtek torzultak.
Hús mutálódott.
Lángok táncoltak a bőrén.
Lepillantott a lábai előtt heverő alakokra. A magas, sötét bőrű nő egykor
a barátja volt. A szőrös… veszedelmes volt. A nagydarab fémtestű olyan
volt, akár egy gyermek, a kék bőrű pedig megnevettette.
– A barátaim – suttogta.
A Főnix Erővel együtt azonban valami más is felébredt. Olyan ősi,
parttalan és feneketlen éhség, mely egyidős volt a fénnyel és a gravitációval,
és amit ezen a parányi, kék világon semmi sem lett volna képes csillapítani.
Az utolsó testen időzött legtovább a pillantása. A magas, izmos férfin,
aki vörös lencsével takarta el a szemét. Aki egykor különösen fontos volt a
számára.
De többé már nem.
A Sötét Főnix kitárta szárnyait, elrugaszkodott a földtől, és megkezdte
útját a csillagok felé.
 MÁSODIK KÖZJÁTÉK

A VÁRATLAN szélroham majdnem kitépte az esernyőt a fiatalember

kezéből. A csinos, szőke lány, akit kísért, ijedten sikkantott egyet, aztán
közelebb hajolt, és a fiú vállára hajtotta a fejét.
– Peter Parker – dorombolta –, annyira örülök, hogy végre sikerült
összehoznunk egy rendes randit!
– Én is, Gwen – bólogatott a fiú. – Micsoda idő!
– Minek szólítottál? – dermedt meg a lány, és szabályosan lecövekelt az
egyik utcai lámpa halványsárga fénytócsájában.
– Én… annyira sajnálom, Cissy! – szabadkozott Peter.
– Gwen… – A lány olyan megvetéssel mondta ki a nevet, mintha az
valami káromkodás lett volna. – Elegem van már belőle, hogy folyton csak
Gwen Stacyről hallok!
Dühös – nyelt nagyot Peter. – És minden oka meg is van rá.
– Én nem úgy értettem, hogy…
– Értem én – folytatta a lány hideg távolságtartással. – Elvesztettél
valakit, ami igazi tragédia. Tényleg sajnálom.
Mielőtt azonban Peter bármit is reagálhatott volna, szúró fájdalmat
érzett a tarkójában.
A pókösztöne jelzett így, hogy baj van.
Nagy baj.
– De az élet nem áll meg, és az embernek előre kell tekintenie – folytatta
Cissy. – Tudod?
 – Ööö… mit is tudok? – kérdezte Peter szórakozottan, miközben a
tekintete idegesen villant ide-oda.
– Peter, figyelsz te rám egyáltalán?!
Parker azonban nem figyelt. Illetve nem rá. Mert Cissy Ironwood válla
fölött, tőlük körülbelül másfél kilométerre egy hatalmas, lángoló ragadozó
madarat pillantott meg a park fái fölött.
Peter agya azonnal két sebességgel magasabb fokozatba kapcsolt.
Idegen invázió? Valami új szuperbűnöző? Ki a fene használ lángoló
madarakat fegyverként? És miért nem jut már az eszembe valami épkézláb
magyarázat?
De valahol a zsigereiben érezte, hogy ez nem holmi közönséges maszkos
gazfickó. Sokkal nagyobb, sokkal ördögibb erők munkálkodnak itt, amik
messze túlmutatnak a barátságos és közkedvelt Pókember munkaköri leírásán.
Elképedve figyelte, ahogy a tűzmadár kitárja a szárnyait, aztán a mind
vadabb széllökésekkel mit sem törődve a magasba röppen. A következő
pillanatban pedig már nem volt sehol. Mintha köddé vált volna.
Azonban előtte… valószínűleg csak a képzelete meg a szemébe csapódó
esőcseppek játéka volt, de egy pillanatig meg mert volna rá esküdni, hogy a
lángoló madár szívében egy nőalakot látott.
– Peter!
Ó, Cissy! Róla teljesen meg is feledkeztem. De miért ilyen csapzott és
dühös? Ja, persze, az esernyő nálam maradt…
– S… saj… bocsánat! – rohant oda hozzá, hogy megint a lány feje fölé
tartsa az ernyőt. – Ugye te is láttad a…
– Mit láttam?! – Cissy már szinte kiabált.
A szeme elé ereszkedett vörös ködtől valószínűleg azt sem vette volna
észre, ha felkapja egy bazi nagy majom, és felmászik vele az Empire State
Building tetejére…
– Tudod… azt hiszem, ez nem fog működni kettőnk között – jelentette ki
Cissy némi hallgatás után.
Közben Peter pókösztöne is elhallgatott. A közvetlen veszély elmúlt.
Úgyhogy legfőbb ideje lesz a lánnyal is foglalkozni egy kicsit.
– Igen – hajtotta le a fejét bűnbánón. – Valószínűleg igazad van.
 ***

DR. STEPHEN STRANGE könyveket válogatott, ami a faltól falig,

padlótól mennyezetig érő szekrények útvesztőjében nem is volt olyan
egyszerű feladat. Főleg azért nem, mert, hogy tesztelje magát, igyekezett
kiüríteni a tudatát, és egyetlen címre sem összpontosítani.
Ha nem így tenne, azzal épp a lényegétől fosztaná meg ezt a meditációs
gyakorlatot.
A módszert annak idején a tibeti tanítóitól sajátította el, és most ennek
segítségével keresgélt a kötetek közt.
Akadtak itt ékírásos, égetett agyagtáblák, hártyavékony, mégis acélnál is
keményebb, vésett kristálylapok, a lángoló alexandriai könyvtárból
kimenekített, mágiával konzervált papirusztekercsek, kódexek, fóliánsok, sőt
még pár 1930-as ponyvamagazin is, melyek szamárfüles lapjain, a szövegben
elrejtve szintén akadtak varázsigék.
Strange a segédjét, Wongot kérte meg, hogy a katalogizálással most mit
sem törődve, véletlen sorrendben pakolja föl a könyveket a polcokra.
A doktor lassan kifújta a levegőt, és lehunyta a szemét.
Ahol a szorgalom kudarcra van ítélve, ott a véletlen még mindig
segíthet.
Óvatosan végigsimította egy vaskos, bőrkötéses fóliáns gerincét.
Mielőtt azonban leemelhette volna a polcról, erős mágikus aktivitás hullámai
söpörtek végig a könyvtáron.
A hely minden varázsvédelme, óvó jelei, ráolvasásai és rajzolatai
ellenére is képek és benyomások rohanták meg az elméjét, azzal fenyegetve,
hogy maguk alá temetik.
Szenvedély. Harag. Egy ősi gonosz.
A görög mitológia tűzmadarát, a lángok és újjászületés szimbólumát
látta.
A Főnixet.
Azonnal tudta, hogy ez most nem valami túlvilági erő közelgő
támadásának előjele, nem hírnök, nem üzenet vagy fenyegetés. Ez itt és most
történik. Ebben a városban, ezen az órán.
Másokkal is konzultálnom kell!
Azonnal kisietett a könyvtárból, és csak jóval később nézte meg, miféle
kötetet is vett le a polcról.
Aleister Crowley könyve volt.
A Mágia könnyek nélkül.

***

SCOTT LANG – a Hangya – a számítógép képernyőjére meredt. Viszonylag

közelről, tekintve, hogy épp most mászott föl a monitor oldalán. Aztán még
magasabbra kúszott, és a felső perembe akasztva a lábát, fejjel lefelé is
szemügyre vette.
– Nem – jelentette ki végül. – Innen nézve sincs értelme.
A Bosszúállók Tornyának legfelső szintjén berendezett,
számítógépekkel telezsúfolt apró helyiség hirtelen még kisebbnek tűnt, ahogy
Natasa Romanoff – a Fekete Özvegy – elővette a mobilját, és idegesen föl-
alá masírozva telefonálni kezdett.
Scottot leginkább az aggasztotta, hogy a nő a bevetésekhez használt
testhezálló, fekete öltözékét viselte. Az ilyesmi sohasem jó előjel.
Tony Stark egy másik konzol előtt ácsorgott, két rész Armani öltönyben
és egy rész Vasember kesztyűben, amiből egy holografikus táblázatot vetített
ki maga elé a levegőbe.
Hőadatok, színképelemzés… Scott a töredékét sem értette, Stark viszont
úgy falta a sok információt, mint kisgyerek a csokis mogyorót.
– Tony! – mászott le a képernyőről a Hangya. – Tony! Az mi?
És aprócska karjával a képernyő felé intett.
Stark összezárta a kesztyűs kezét, mire a hologram eltűnt, aztán a férfi
odasétált.
– Ezek, kérlek, a Central Parkból befutó mérési adatok. Színképelemzés,
hőjelek… Valami felfoghatatlan erő mutatta meg ott magát alig pár perccel
ezelőtt.
 – Még mindig ott van?
– Már nincs. Most épp Föld körüli pályára próbál állni.
– És mégis… mi a csuda lehet?
A képernyőn csak távoli kontúrok látszottak – a felvételt egy speciális
kamera készítette, de sajnos kutyafuttában –, ezek leginkább egy szárnyas
alakra hajaztak. Egy tűzforró, szárnyas alakra, ami épp a légkör legfelső
rétege felé tartott.
– Fogalmam sincs – csóválta meg a fejét Tony.
Hangos csattanásra fordultak meg. Natasa épp lehajolt az elejtett
telefonjáért.
– Én csak… Nem hiszem, hogy ezt valaha is hallottam volna tőled! –
pislogott szaporán.
– Mindig az első a legemlékezetesebb – forgatta a szemét Stark.
– Thanos az? – grimaszolt kétségbeesetten Scott. – Légyszi, mondjátok,
hogy nem Thanos az! Ugye nem ő az!
– Nem ő az – legyintett Tony. – A paraméterei teljesen eltérőek. Sikerült
elérni Thort?
– Nem – sóhajtott Natasa lemondón. – Földön kívül… vagy birodalmon
kívül… szóval házon kívül tartózkodik.
– És mi a helyzet Strange dokival?
– Ő is tanácstalan – nevetett föl szárazon Tony. – Először láttam, hogy
az az alak nem tud mit mondani.
Ideges – méregette Scott Starkot. – Annyira ideges, hogy még a lezser
iparmágnás műsorszámát sem tudja jól előadni. Akármivel is van dolgunk,
az tényleg nagy durranás.
– És mit csinál most a mi kis tüzes objektumunk? – állt oda melléjük
Natasa is.
– Gyorsul – mutatott Tony a képernyőn megjelenő egyik számsorra. –
Úgy tűnik, a Nap felé tart. Méghozzá piszkosul gyorsan. Éééés… ennyi. Volt-
nincs.
A vörösen villogó fényfolt minden monitorról, spektrométerről és
radarernyőről eltűnt.
 CÉLOBJEKTUM A SZENZOROK
MÉRÉSHATÁRÁN KÍVÜL

– Ez azért ugye nem olyan nagy baj? – bökött fejével a monitoron

villogó üzenet felé Scott.
– Lehet, hogy az, és az is lehet, hogy nem – vonta meg a vállát Natasa.
Stark egy darabig tűnődve járkált föl-alá. A másik két bosszúálló
ismerte már annyira, hogy tudja, ilyenkor nem is alfába, hanem minimum
deltába megy le, és mivel ilyenkor születnek a legjobb ötletei, nem is
érdemes zavarni.
Aztán egyszer csak megállt, és megnyomott egy gombot a fémkesztyűje
csuklószámítógépén.
– Péntek, hívd a Csillagmagot!
Scott és Natasa értetlenül néztek össze.
Stark néha tényleg olyan, mint az a zseni kiskölyök, akit az idősebbek
sohasem engedtek játszani, és így éli ki magát.
– Ööö… Tony… Mi a fene az a Csillagmag?

***

– VÁLASZ Tony Starknak – vakkantott oda dr. Peter Corbeau az

asszisztensének. – Még nem vagyunk üzemkészek. A szenzoregységek egy
részét még csak most telepítjük, a személyzet fele pedig még nem érkezett
meg a Földről. Úgyhogy nem érdekel, hogy most épp valami intergalaktikus
focimeccsről marad le, vagy a vakondemberekkel csatázik, ezt kénytelen
lesz egyedül megoldani!
Még az a szerencse, hogy hét perc kell, míg az üzenet elér a Földre –
nézett végig a vadonatúj, csillogó-villogó irányítóközponton. – Mert most
tényleg nincs kedvem valós idejű szópárbajt vívni Starkkal.
A Csillagmagot gyorsabban tervezték és építették meg, mint az
emberiség történetének bármely más űrállomását. Corbeau minden
kapcsolatát, sármját és üzleti érvét felhasználta, hogy rekordidő alatt
előteremtse a szükséges anyagi támogatást. Az asztronauták munkatempóját
azonban nem lehetett pár ügyes motivációs beszéddel felgyorsítani, így a
szenzorernyő egy része még mindig nem volt bekötve.
A központ nyolc irányítómoduljából is még csak kettő üzemelt, és a
nagy, központi képernyő is vakon meredt a semmibe.
– Peter – szólt hátra az egyik működő modulnál szolgálatot teljesítő,
sötét bőrű technikus. – Ezt látnia kell!
– Most tényleg nincs rá időm, Shira – rázta meg a fejét Corbeau. – Mi itt
egy naptevékenységet figyelő kutatóállomás vagyunk, és nem egy milliárdos
playboy-szuperhős magán csillagvizsgálója!
– Ezt nézze! – dugott egy tabletet az orra alá a nő.
Corbeau ingerülten kapta ki a kezéből, de elég volt egyetlen pillantást
vetnie az értékekre, hogy elsápadjon.
– Hívja be őket! – suttogta.
– Kiket?
– Mindenkit! – csattant föl a férfi. – A négyes kameraernyő ugye már
működik?
– Igen – ült vissza Shira a termináljához. – Úgy tűnik, ön sejti, hogy ez
mi lehet.
– Én… igen. Azt hiszem.
Feszülten meredt a képernyőre, míg csak Stark el nem küldte azokat a
bizonyos adatokat. Pár számsor volt csupán, néhány elmosódott hőkép,
Corbeau-t azonban kiverte tőlük a veríték. Olyasféle dolgokra emlékeztették,
amiket az elmúlt évek során minden erejével igyekezett elfelejteni.
Lángok. Mindent elemésztő, emberi ésszel fel nem fogható harag. A
tudatába hatoló hűvös szellemujjak, amik a legféltettebb, legsötétebb titkait is
megtalálták…
– Négyes kamera! – biccentett Shira, mire a nagy képernyő életre kelt.
A csillagokkal pettyezett űrt mutatta – és még valamit. Volt ott még egy
apró, de igen fényes folt a képernyő bal szélén.
– Nagyítás!
Ahogy Shira maximumra állította a felbontást, egy még mindig apró, de
már kivehető alak körvonalai bontakoztak ki. Valamiféle madárnak tűnt, amit
lángok öveztek.
A technikus kimeredt szemmel bámulta a képernyőt.
– Ez meg mi a bánat? – suttogta.
– Nem ez – motyogta Corbeau. – Ő.
– A Föld felől tart a Nap irányába – remegett meg a nő ajka. – És
energiát sugároz, mint valami csillag. Az értékei… a szenzorok egyszerűen
kiakadtak tőle!
– Mindenki bent van már?
– Igen… – Shira megdelejezve tapadt a képernyőre. – A légzsilipet is
lezárták.
A tűzmadár olyan sebességgel közeledett, amit még így, szabad szemmel
is jól lehetett érzékelni. Minden másodpercben halálos dózisú gamma
sugárzás érte, de szemlátomást ez sem zavarta.
A sugárzás már évekkel ezelőtt elkezdte átformálni. A már meglevő
képességei nagymértékben megerősödtek, és láthatóan újakra is szert tett.
És Jean, aki meghalt… ebben az új alakjában tért vissza az életbe.
Persze tudta, hogy ez nem több vad teóriánál. Hogy igazolhassa, meg
kellett volna vizsgálja Jean Greyt, de hiába kereste többször is az X-Ment,
sohasem fogadták a hívásait.
Ők hívnak, és csakis olyankor, ha nekik kell valami. Vagy… az is
lehet, hogy egyszerűen csak nem akartak szembenézni az igazsággal.
A Főnix most már olyan közel járt, hogy az alakja szinte az egész
képernyőt betöltötte. És ebből a távolságból már Jean is látszott, ahogy ott
állt a lángok szívében.
Mint egy haragvó istenség, aki azért jött, hogy elhozza a végítéletet.
Értem jön? – szorult el Corbeau szíve. – Azért, hogy mindent
elpusztítson, ami a múltjára emlékezteti? Nem… megint csak a hiúság
beszél belőlem. Bármivé is vált, nem hiszem, hogy Jean Greyt éppen én
érdekelném. Vagy ha már itt tartunk, bármelyik ember.
– A béta szenzorháló is működik! – Shira most már szabályosan
reszketett. – Úgy tűnik, távolodik tőlünk… Peter… az ott… az ott egy nő?
Válasz helyett Corbeau egy másik monitorhoz lépett, és az eddigi
mozgási vektorok alapján megpróbálta felvázolni Jean további várható
útirányát.
A Földről jön… és a Nap felé tart.
– És lassan eléri a fénysebességet – suttogta maga elé. – Ó, te jó ég!
– Belerepül a Napba? – Shira hangja már vagy fél oktávval volt
magasabb a pániktól. – A sugárzásnak, a vákuumnak és a Nap hőjének már
rég végeznie kellett volna vele! Hogy lehet… hogy lehet, hogy még mindig
él?!
– Használja – motyogta Corbeau. – Felhasználja a Nap energiáját. És a
parittyaeffektussal még tovább gyorsítja magát.
Még tovább. Mintha nem lenne máris épp elég gyors. A fénysebesség
kilencven százalékával halad. Kilencvenkettő. Kilencvenöt…
Az állomáson minden vészfény és sziréna egyszerre kapcsolt be.
Corbeau holtsápadtan markolta a széke karfáját, Shira pedig az egyik
terminál alá próbált bemászni.
A fél falat betöltő, központi képernyő váratlanul elsötétült, és az egész
központra sötétség borult.
– Mi a… mi volt ez? – kérdezte a terminál alatt lapuló Shira, mikor fél
perccel később a rendszerek újraindultak.
– Látott már olyat, amikor megnyílt egy féregjárat? – A férfi úgy ült ott,
az ölébe ejtett, összekulcsolt kezeivel, mintha hirtelen éveket öregedett
volna.
– Olyat még senki sem látott.
– Akkor mi most történelmet csináltunk – dünnyögte Corbeau. – Jól fog
mutatni az önéletrajzunkban.
A többi rendszerrel együtt a központi monitor is ismét életre kelt, és a
kamerák megint a világűrt mutatták.
A Nap. A csillagrendszerünkben található minden élet forrása. Közel-
távol a legnagyobb erejű fúziós generátor. És az összes adat, a Nap összes
paramétere… minden normál értéket mutatott. Sehol egy anomália. Sehol egy
elektromágneses kilengés.
Jean Grey sehol.
Eltűnt.
 Amitől most meg kellene nyugodnom. Hiszen épp most hagyta el a
Naprendszerünket egy olyan veszélyforrás – remélhetőleg örökre –, ami
minden életet megsemmisíthetett volna. És elment a csillagok közé, ahol
talán végre békére lelhet.
Igen… örülnöm kellene.
De az egyetlen, amit Peter Corbeau érzett, az a rettegés volt.
HARMADIK KÖNYV: VIHARHOZÓ
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A FÉREGJÁRAT túloldalán rá váró hiperűr olyan volt, mint valami

pszichedelikus látomás. Egy elképesztően erős hallucinogén drog, ami
tűzként száguldott az ereiben.
Csillagok és bolygók suhantak el mellette, gyorsabban, semhogy
alaposabban is szemügyre vehette volna őket.
A csillagok szikrázó drágakövek. A bolygók színes üveggolyók.
A Sötét Főnix hátravetette a fejét, és felnevetett.
A hatalma többé nem dal volt, hanem szimfónia, mely a téridőt
összetartó húrokon szólalt meg. Itt, a fénysebességen túli tartományban már
látta is őket, a világegyetem szerkezetét alkotó, pókhálóként egymásba
kapcsolódó húrokat, melyek együtt a létezés finom membránjává álltak össze.
Az akaratával nyúlt ki az egyik húr felé, és finoman megpendítette. A
hang, ami valójában nem is volt hang, hullámokban terjedt szét az
univerzumban, és a Főnix tudta, hogy egy lépéssel megint közelebb jutott az
őselemi erőkhöz.
A végső tudáshoz.
A végső igazsághoz.
Ugyan hogyan is akarhattam valaha is megtagadni magamtól
mindezt?
Mert ő ide tartozott. A csillagok közé. Az univerzumba, és még azon is
túlra. A világegyetemet alkotó elemi erőkből táplálkozva és érezve, ahol
azok átjárják, és a részévé válnak.
 A Főnixnek nem volt szüksége sem nőre, sem férfira, sem bármiféle
halandóra. A Főnix maga volt az élet, annak minden gyönyörével és kínjával.
És az élet sajátja, hogy bár halandó hordozói elmúlnak, de maga az élet
sohasem ér véget.
Örökké fogok élni.
A mámorító felismerést azonban egy újabb követte.
Éhes volt.
De ilyesfajta éhséget még sohasem érzett. Sötét, pusztító vágy volt ez, az
emberi test primitív, ősállati éhsége, amit egyszerűen nem lehetett figyelmen
kívül hagyni.
Újabb kaput nyitott az univerzum szövedékében, mely virágkehelyként
tárult föl előtte. Egy pillanatig mintha még a csillagok fénye is bágyadtabban
pislákolt volna, és a világegyetem húrjai helyén már ismét csak néma, fagyos
vákuum volt.
És az, amiért idejött. Egy G-típusú csillag. Az átmérője egy kicsit
kevesebb, mint egymillió földi mérföld, a szerkezete stabil. Még legalább
hatmilliárd év, míg kimerülnek az erőtartalékai.
A Főnix szemei felizzottak, és egyenesen belerepült a csillagba.
Ahogy átsuhant a helioszférán, előbb a napszél, majd az erős mágneses
mező próbálta darabokra tépni.
Spirálpályán repült, és… valami eszébe jutott a spirálról.
A kettős spirál a DNS mélyén.
A DNS, ami az örökítő anyag lelke. Ha változni kezd, azt nevezik
mutációnak.
Mutáns…
Kéjes mosollyal szívta magába a Nap energiáját, és mit sem törődött a
szörnyű hővel. Tízmillió kelvin. Tizenkettő. Tizennégy. Dalolt a vére, és
egyre csak itta magába az energiát.
Aztán még mélyebbre ereszkedett, és széttárt karral fogadta magába
mindazt, amit a csillag adhatott neki: hőt és sugárzást, a legkülönfélébb
elemeket…
Hangokat hallott. Messze voltak tőle, térben és időben egyaránt. Több
évszázadnyi evolúció választotta el őket tőle, így nem is szentelt nekik
különösebb figyelmet. Helyette mind közelebb és közelebb húzódott a Nap
szívéhez – a forráshoz, a kezdethez, a maghoz, ahol ilyen vagy olyan formán,
de minden hő, minden fény és minden élet született.
Tizenhatmillió kelvin. Ilyen rettentő hőt ebben a világegyetemben még
egyetlen élőlény sem bírt ki. Az egymásba olvadó és átalakuló anyagok
elképesztő és zabolátlan ereje volt ez, a fizikai világegyetem pokla, ahol
valami mindig meghalt, hogy valami másként születhessen újjá. A Főnix
pedig megmerítkezett ebben az örökkön-örökké újjászülető lángban, és egyre
csak szívta magába.
Harag és öröm, kín és kéj, élet és halál. Az egymástól elválaszthatatlan
dolgok örök körforgása. Minél többet evett, annál hatalmasabbá vált. Minél
hatalmasabbá vált, annál többet akart, és annál éhesebb lett.
Mikor végre magára hagyta a csillagot, a szomorúságot és a fájdalmat
kiölte belőle a vitalitás és az új cél.
Ez az életem! – gondolta elégedetten. – Ez az, ami nekem rendeltetett!
Apró, gyorsan közeledő tárgy – egy tachion-meghajtású jármű – vonta
magára a figyelmét. A Főnix sötéten elmosolyodott, és elfogadta az új
kihívást.
És egyszer sem pillantott vissza a lassan kihűlő, magába roskadt
égitestre, ami hat földi perccel korábban még egy ragyogó csillag volt.

***

– MI ez, elsőtiszt?
– Üzenet a D’Bari rendszerből, nagyuram. Tizenkét időegységgel ezelőtt
küldték.
Eluke, a shi’ar birodalmi romboló elsőtisztje iszonyodva meredt a
központi képernyőre. Juber kapitány, gondosan kikerülve a háromszintes
parancsnoki híd antigravitációs vezérlőpultjait és kommunikációs paneljeit,
odasétált hozzá.
A képernyőn egy felszíni felvétel látszott: egy városrészlet volt, a
toronymagas épületek közt állt a forgalom. A lakók – csupa hosszúkás fejű,
zöld bőrű d’bari – mind az eget bámulták, ami a keletitől a nyugati láthatárig
lángokban állt.
– A világvége fényei – suttogta Juber.
A d’barik tátott szájjal, a szemüket beárnyékolva, félelemtől bénultan
figyelték, ahogy a tűz felperzseli az eget, majd az egyikük a kamera felé
fordult, és kétségbeesett torokhangon kezdett magyarázni.
– Azonnal átfuttatom a tolmácsprogramon! – ajánlkozott Eluke, de Juber
leintette.
– Szükségtelen.
A felvétel hirtelen félbeszakadt, és már más sem látszott, csak a D’Bari
vadul pulzáló Napja.
– Taktikai helyzetjelentést!
A jókora képernyőn olyan félelmetes képsorok peregtek, hogy még
Juber is idegesen túrt a nyakát borító, sötét színű tollakba. Ezek még korokkal
később is arra emlékeztették őket, hogy a shi’arok nem majomszabásúakból,
hanem madárfélékből fejlődtek ki.
Vakító fénycsóva csapott ki a Napból, és a rendszer három belső
planétája mellett is elhaladt, mígnem elérte a negyediket, egy felhőkkel és
kék óceánokkal borított bolygót.
– A D’Bari-D – magyarázta Eluke. – Innen küldték az üzenetet…
Aztán a fénycsóva elérte a bolygót, és a kék világ egyetlen vakító
villanásban tűnt el. A hátborzongató dicsfénybe némi elemi részecske is
vegyült – ennyi maradt a D’Bari-D-ből.
– A nappali oldalon a légkör és a felszíni vizek azonnal elpárologtak, a
tűzforró gőz és a lángoló levegő az éjszakai oldalon is mindent
megsemmisített. Azok, akik a kései órán is ébren voltak, néhány másodpercig
elképesztő légköri jelenségek szemtanúi lehettek, a többséget azonban
álmában érte a halál.
– Ők voltak a szerencsésebbek – mondta Juber. – Csökkentse a
megfigyelési távolságot egytized fényévre!
Ahogy a halott világ képe távolodni kezdett, Juber az egyik
holoképernyőhöz fordult.
– Tudományos tiszt?
 – A csillag tágulása lassulni kezdett. – Sonneb tudományos tiszt ujjai
villámgyorsan táncoltak a konzol fölött. – A fotoszféra azonban elkezdett
összehúzódni, és az egész olyan, mintha szupernóvává válna, épp csak
sokszorosára gyorsult ütemben.
Jubernek nem kis erőfeszítésébe került megőrizni a nyugalom látszatát.
Mert, bármilyen iszonyatos is volt az előbbi felvétel, a híd legénysége előtt
nem mutathat gyengeséget.
– Lehetséges magyarázat?
– Egyelőre nincs, nagyuram – tárta szét a kezét Eluke. – Ez egy átlagos,
G-típusú Nap volt. Természetesen néha előfordulhat erősebb
naptevékenység, de ez…
– A tegnapi őrjárat során rögzített adatokkal összevetve is teljesen
értelmezhetetlen a jelenség – tette hozzá Sonneb. – Ennél a csillagnál sem
atomi, sem szubatomi szinten nem tapasztaltunk semmiféle anomáliát. Ennek
egyszerűen nem lett volna szabad bekövetkeznie!
Juber a haldokló szívként lüktető csillagot figyelte.
– Természetes körülmények közt talán valóban nem – mondta végül.
– Nagyuram!
A kapitány még sohasem hallotta ilyen riadtnak az elsőtisztet.
– A szenzorok egy mezőanomáliát észleltek! A csillag magjából indult
ki, és a paraméterei… a műszereink egyszerűen nem képesek mérni őket!
– Ez egy… életforma! – remegett meg a tudományos tiszt hangja.
Juber egészen a holoernyő elé állt, és szinte pislogni sem mert, nehogy
elszalasszon valami életbevágóan fontos információt.
– Maximális nagyítást!
A világűrben egy vörös sörényű, fiatal humanoid repült feléjük,
miközben a maga mögött hagyott csillag haldoklása még tovább gyorsult.
– Miféle teremtmény lehet? – suttogta Eluke.
Én tudom – gondolta Juber. – Én tudom, de bárcsak ne tudnám!
– A Főnix – suttogta.
– Az csak egy régi legenda – nézett rá megütközve az elsőtiszt.
– De olyan, ami azóta elkíséri a népünket, hogy először tárta ki a
szárnyait, és szállt le a földre. Nincs is ennél hátborzongatóbb a shi’ar
legendák közt!
– Ha ez igaz, akkor Sharra és K’ythri irgalmazzon nekünk! – nyögött föl
Eluke.
Mostanra már mindenki őket figyelte.
– Harckészültség! – adta ki a parancsot Juber. – Támadni fogunk!
– Bölcs dolog ez, nagyuram?
– Ez a kötelességünk – bólintott a képernyő felé a kapitány. – A d’barik
a Birodalom szövetségesei voltak, és ez a… valami pillanatok alatt
ötmilliárd értelmes életet oltott ki! Ezt pedig nem hagyhatjuk megtorlatlanul!
A képernyőn jól látszott, hogy a vörös hajú idegen lassítani kezdett, és
mosolygott. Mintha csak tudta volna, hogy döntöttek.
– Tudományos tiszt! Jogos-e a feltételezés, miszerint ez a kreatúra
valamilyen módon kiaknázta a csillag energiáját?
– A mért adatok szerint lehetséges, nagyuram.
– Akkor pedig még inkább az a kötelességünk, hogy megállítsuk, mielőtt
újabb csillagokat és bolygókat pusztít el! Mielőtt túl erőssé válik, hogy bárki
is megállíthassa!
– Célpont bemérve és befogva, nagyuram!
A vörös hajú lény kitárta a karjait, és a körülötte lobogó lángok hűen
követték a mozdulatát.
– Főütegek… tűz!
A Főnix könnyedén kikerülte a feléje száguldó energiacsóvát, majd
ismét a shi’ar hajó felé indult.
– Pajzsokat föl! – rendelkezett a kapitány.
A Főnix azonban nem csupán az energiapajzsokon tört át, de a hajó
egyik hajtóművét is letépte. A hídon teljes volt a káosz, és egyszerre futottak
be a kárjelentések, a javítási tervek és a személyi veszteséget soroló lista.
– A hajó energiaszintje negyven százalékon – súgta oda a kapitánynak
Eluke. – A fegyvereké ötven százalékon.
– A pajzsok?
– Még egy támadást nem bírunk ki, nagyuram. Már az is csoda, hogy ezt
átvészeltük! Szerintem addig kellene elmenekülnünk, amíg lehet.
 – És komolyan úgy gondolja, hogy le tudunk hagyni egy ilyen ellenfelet?
– borzolta föl a nyaktollait Juber. – Vagy hogy hagyni fogja, hogy
eliszkoljunk?
A Főnix úgy ragyogott, mintha valóban eleven lángokból állna. Tett még
egy kört, majd ismét a shi’ar romboló felé vette az irányt.
– Bármit tartogat is számunkra a végzet, azt büszkén, emelt fővel
fogadjuk, barátom! – mondta a kapitány csöndesen. – Készüljön föl, üzenetet
továbbít a császári kancelláriára!
Szörnyű robbanás rázta meg a hidat, kis híján Jubert is leverve a
lábáról.
A központi monitort lángtenger töltötte be.
– Súlyos veszteségeket szenvedtünk – jelentette Eluke. – A gépház
héjazata levált, és a hiperűrbe sem tudunk belépni.
– Az üzenet előkészítve, nagyuram! – közölte a kommunikációs tiszt,
mire a kapitány bólintott, hogy kezdhetik a szavai rögzítését.
– Fenséges Császárnő! – hajolt meg. – Remélem, ez az üzenet valóban
eljut Önhöz! Legyőztek bennünket. A pajzsaink és fegyvereink már semmit
sem érnek. A legénység java meghalt. A hajó sem több kibelezett roncsnál.
– Közeledik, nagyuram! – szisszent föl Eluke.
– Készüljön, Úrnőm! A Főnix tért vissza!
A teremtmény – egy vörös hajú idegen, aki egész világok
megsemmisítésére elegendő erőt oroz el a csillagokból – őrjöngve vetette
magát a hánykolódó hajó után.
– Üzenetet elküldeni! Most!
– Azt hiszem, itt a vég, nagyuram – szorította meg a kapitány kezét
Eluke.
Együtt nézték a közeledő Főnixet és a lángokat, melyek az egész shi’ar
civilizáció – sőt talán az egész univerzum – végét hordozták.
Lilandra császárnő, hű szolgád voltam, vagyok és leszek mindörökké.
K’ythri adja, hogy a figyelmeztetés valóban eljusson hozzád!
A Főnix még egyszer szabadjára eresztette hatalmának és erejének egy
töredékét, és Juber minden álma, vágya, gondolata és fohásza a büszke
birodalmi rombolójával egyetemben semmivé porladt.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

– CSAK óvatosan… Mondom, óvatosan! Ááá… Dummkopf?

Az áramkörpanel a konyha padlóján kötött ki, amit Árnyék pár cifra
német káromkodással kommentált. Aztán leeresztette a forrasztópákát, és
szúrós szemekkel meredt Kolosszusra.
– Peter… ez már magában is egy elég nehéz művelet, úgyhogy danke, de
az ügyetlenségeddel inkább ne tetézd a bajt!
– Sajnálom – szabadkozott az orosz. – Tartok tőle, hogy nem vagyok az
a született precíziós műszerész…
Rozsomák, aki a konyha túloldalán ücsörgött egy karosszékben, csak a
fejét csóválta.
Reménytelen. Kizárt, hogy még egyszer le tudjuk győzni Jeannie-t.
Már, ha még mindig ezen a koszos kis bolygón időzik.
– Mi lenne, ha inkább te olvasnád föl dr. MacTaggert instrukcióit? –
nyújtott oda Peternek egy tabletet Vihar. – Én addig segítek Kurtnak ezzel a
fránya áramkörrel.
Azzal gyorsan helyet cseréltek.
A konyhaasztal szinte ki sem látszott a szerszámok és az alkatrészek alól
– ez utóbbiak egy része a Cerebro új prototípusából származott.
– Talán… Küklopsz is segíthetne – kockáztatta meg Peter.
– A mneomnikai áramkörökről ő sem tud többet nálunk – legyintett
Vihar. – Ezenfelül lehet, hogy agyrázkódása van, úgyhogy hadd pihenjen
inkább.
 Logan kifelé bámult az ablakon, és megpróbálta kizárni a tudatából a
többiek beszélgetését.
Ha lehunyta a szemét, mindig ugyanaz a három kép jelent meg előtte.
Sőt, sokszor már akkor is, ha csak pislogott.
Mindegyiken Jean szerepelt.
Jean Grey a Pokoltűz Klubban.
A Fekete Királynő palástjában és fűzőjében. Ahogy gúnyos
leereszkedéssel mérte őket végig, és egyedül ő látta a lány szemében a
visszafojtott dühöt. Azt, amit Wyngarde ért el a lány elméjének
manipulálásával.
Jean Grey, amint kinyitja Küklopsz nyakörvét.
Messziről csinálta, a telekinetikus erejével, és aztán az ő pillantását
kereste. Amint összekapcsolódott a tekintetük, a lány egy villámgyors,
mentális üzenetben vázolta a tervét.
Azt, hogyan tereljék el a küzdelmükkel a Belső Kör figyelmét, amíg
Küklopsz kiszabadítja a többieket.
Az arckifejezése… milyen fura is volt! Halovány mosoly, csipetnyi
elégedettség, hogy félrevezetheti a Klub nagyhatalmú urait. És harag. Az
továbbra is ott izzott benne.
Logan már akkor is érezte, hogy baj lesz. Nagyobb, mint amire
számítanak. Nagyobb, mint amivel valaha is meg kellett birkózzanak.
Jean Grey, ahogy lángoktól övezve lebeg a Central Park fölött.
Szakadt az eső. A lány öltözéke mintha eleven tűzből készült volna. Az
arca pedig… Már nem is arc volt az, csupán gyűlöletből és megvetésből
faragott maszk.
Egyetlen apró mozdulattal lerántotta Logant az égről. Bár ilyen erővel
agyon is csaphatta volna. Mint egy legyet.
Ez volt az a pillanat, amikor tudatosult benne, hogy Jean nincs többé.
Abban az acsargó arcban már semmi emberi nem volt. A nőből, akit szeretett,
már semmi sem maradt.
Úgy hessegetett el bennünket, mint a bosszantó bogarakat. Minket, a
bajtársait. A barátait. A világ egyik legerősebb, emberfölötti lényekből
álló csapatát. A fene egye meg, Chuck, igazad volt! Nem lehetett volna,
hogy most az egyszer tévedj?!

***

Három nappal korábban

– Nem azért jelentkeztem, hogy bájcsevegjünk – mondta hűvösen Xavier. – A

Rozsomákra van szükségem egy feladat elvégzésére.
Logan felhajtotta a söre maradékát, aztán összegyűrte az üres dobozt.
– Hallgatom.
– A császárnő hamarosan bejelenti, hogy engem választott párjául –
magyarázta a professzor. – Hogy felkészítsenek erre a megtiszteltetésre, a
Shi’ar történelem és hitvilág alapjaival is megismertettek.
– Elég unalmasan hangzik – bontott föl Logan egy újabb doboz sört.
– Egy telepata számára nem annyira. A lényeg, hogy az egyik legendájuk
riasztóan ismerős elemeket tartalmazott. Ez az egyik legkorábbi írásos
emlékük, és a Főnix nevezetű entitásról van benne szó. Egy megállíthatatlan,
őselemi erőről, ami „minden dolgok vége”.
– Nem tetszik nekem, amerre ez a történet tart – eresztette le lassan a
sörösdobozt a kanadai.
– Hát, nekem sem, Logan. – Xavier, aki rendszerint nyugodt és
kiegyensúlyozott volt, most szinte vibrált az idegességtől. – Eleinte magam is
hajlottam volna rá, hogy véletlen hasonlóságnak könyveljem el a dolgot, de
aztán… megkaptam Moira új jegyzeteit. A mért adatok elemzése azt mutatta,
hogy Jean ereje exponenciálisan növekszik… és ennek talán soha nem is lesz
vége.
Logan most mindennél jobban vágyott egy korty hideg sörre, de hiába
volt egy frissen bontott doboz a kezében, egyetlen korty sem ment volna le a
torkán.
 – Ahogy már említettem, az első adandó alkalommal visszatérek a
Földre – folytatta a professzor –, és egy kis szerencsével talán segíthetek
Jeannek az uralma alá vonni ezt a megállíthatatlanul növekvő erőt. Viszont
erre az utazásra leghamarabb is Lilandra koronázása után kerülhet sor, és
Moira adatait alapul véve… az lehet, hogy már túl késő lesz.
– Mire… Charlie, mire akarsz kilyukadni?
– Arra, hogy Jean Grey, az egyik legtehetségesebb tanítványom, a fiatal
nő, akit lányomként szeretek, veszélyes. Nagyon-nagyon veszélyes.
– Értem – bólintott Logan. – Szólok Küklopsznak, hogy…
– Scott mélyen és feltétel nélkül szereti Jeant – rázta meg a fejét Xavier.
– Ebben a dologban nem tud elfogulatlanul dönteni. Tudom, hogy mi ketten
nem mindig és nem mindenben értettünk egyet, de… bízom benned, Logan.
Sőt, úgy is mondhatnám, hogy most csak benned bízom. Abban, hogy ha eljön
a pillanat, megteszed, amit kell.
Logan megborzongott.
Micsoda, egy szívtelen, hidegfejű rohadék vagy te, Charles Xavier! És
gebedj meg, hogy ezt a terhet az én nyakamba… pont az én nyakamba
varrod!
– Tudom, hogy milyen fontos neked Jean – mondta a professzor
csöndesen –, és bele sem merek gondolni, mit gondolhatsz most rólam. De ez
jelenleg… bármelyikünknél fontosabb. Nálad, nála, sőt, az X-Mennél is.
Mert ez… minden dolgok végét jelentheti.
Logan kőmerev arccal bámult maga elé. Valaha épp ilyen feladatok
elvégzésére képezték ki.
És ebben valószínűleg ő volt a legjobb a világon.
Tetszik vagy sem, egy része örökre az X-Fegyver – kormány által
finanszírozott – bérgyilkosa marad.
– Remélem, hogy tévedsz, Chuck! – tápászkodott föl, és, meg sem várva
Xavier válaszát, elsétált.

***
AZ ELMÚLT három napban azt remélte, hogy nem kell megtennie azt, amire
a professzor kérte. És még akkor is, amikor Jean a Pokoltűz Klub karmaiba
került, és úgy tűnt, elveszett a számukra, Logan hitt benne, hogy van még
remény a lány számára.
Újabb álmom tört össze a tények próbáján…
– Ez a diagram merő halandzsa! – tiltakozott Kolosszus. – Nem lenne
okosabb valami szakembert is bevonni?
– Hank McCoy épp nem ér rá – rázta meg a fejét Vihar.
Nyílt az ajtó, és a civil ruhát és rubinkvarc szemüveget viselő, vastagon
befáslizott fejű Küklopsz lépett be.
– Szarul festesz! – mordult rá Rozsomák, és odalökött neki egy széket.
– Mi történt, Scott? – kérdezte Vihar.
– Érzem őt – suttogta a férfi. – A kettőnk közti mentális kapocs egy része
még mindig aktív.
– És? – erre már Logan is kikelt a székből.
– Messze van, kint a világűrben, de… elindult vissza a Földre. És éhes.
Nagyon éhes.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

ANNADALE egyik jókora, szépen karbantartott házának kertjében állt, a

gondosan nyírt gyepen. Az álmos egyetemváros ötven mérföldre volt az X-
Men westchesteri kúriájától.
Ide is a vágy és szükség hajtotta, de nem ugyanaz a fajta, ami miatt
csillagokat falt föl.
A ház, ahol születtem… ahol Jean született.
A Sötét Főnix lassacskán lecsendesítette az elméjét, mire a testét övező
lángok is kihunytak. Mivel a gyatra közvilágítás utcai lámpáinak fénye ide
már nem ért el, az egész kertre sötétség borult. Egy pillanatig a garázst
méregette, aztán a bejárati ajtóhoz sétált.
Nyitva volt. Tudta, hogy nyitva lesz. Ezen a környéken soha senki nem
zárta az ajtókat éjszakára.
Ahogy belépett a nappaliba, ezernyi emlék rohanta meg. A
könyvespolcokon az apja – aki professzor volt a Bard Főiskolán – válogatott
munkái sorakoztak. A falak mellett és a sarkokban az édesanyja kaktuszai,
krókuszai és filodendronjai. A konyhából fokhagymás csirke illata szivárgott
be. A nővére kedvence.
Biztosan hazajött látogatóba.
Minden ugyanolyan volt. Ismerős. Megszokott. Változatlan.
A kézzelfogható dolgok és az emlékek közt azonban mintha fényévnyi
szakadék tátongott volna. Mintha valaki más emlékei lettek volna.
 Mint mikor a kompon beleolvastam… Jean beleolvasott dr. Corbeau
emlékeibe. Ez most ugyanolyannak tűnik. Mintha betolakodnék valaki
életébe, beleolvasnék a titkos naplójába, feltúrnám a titkos fiókjait…
Csakhogy ezek nem egy idegen emlékei, hanem az enyémek! Vagy mégsem?
A nappali közepén álló dohányzóasztalról fölvett egy bekeretezett fotót.
Az ifjú Jean Grey, zöld miniruhában.
A második Csodalány kosztümöm.
A csinos, vörös hajú lány a képen épp levette a maszkját, és nyelvet
öltött a fotósra.
Egyetlen kép. Nem több. Tudták, hogy az X-Men tagja vagyok, de
teljesen sohasem tudták elfogadni.
A kanapé mellett kartondobozok álltak halomban.
Valószínűleg csupa régi kacat.
Letérdelt, és elkezdte átnézni őket. Kifakult jegyzetfüzetek, egy ősrégi
fotó Saráról valami buliban, szuvenírek és két középiskolás lány életének
ezeregy apró, elfeledettnek hitt emléke.
Végül egy olyan jegyzetfüzet akadt a kezébe, amin a saját lendületes
betűivel a következő állt:

J. G. VÉGZŐS (HA MEGÉREM)

Az első oldalon egy rövid emlékeztető:

Pendant Kiadó, szombat, du. 3, Chancellor’s Hall, interjú. Ne cseszd
el, csajszi!
Ahogy belelapozott, lassan elkezdtek visszaszivárogni az emlékek. A
lassú agonizálás egy-egy cikk fölött. Aztán ott volt az emlékeztető arról a
banki gyakornoki munkáról meg egy másik munkainterjúról, amit Skype-on
keresztül kellett volna megejtenie, és amivel, ha összejön, Afrikába mehetett
volna ápolónőnek. Ez utóbbit tollal húzta át. Jó sokszor.
Azt az interjút kihagytam. Az volt az a hétvége, amikor először
harcoltunk Mesmeróval.
Becsukta a füzetet, és lehunyta a szemét.
 Jean Grey. Annyi minden lehettél volna. Annyiféle életet élhettél
volna. Épp csak mindig túl sok dolgod akadt, és túlságosan lefoglalt, hogy
gonosz mutánsokkal harcolj, Scott Summers nyomában körbelohold a
Földet, és együtt eddz, egyél, tanulj és élj az X-Mennel. Még meghalni is
túl elfoglalt voltál.
– Jean?
Az édesapja, John Grey állt a lépcsőfordulóban, hálóköntösben és
papucsban.
– Jean… ó, te jó ég! – Az apja ölelésre tárt karokkal indult feléje, a lány
azonban kitért az útjából.
Ne… ezt ne!
– Hetek óta nem hallottunk felőled! Hol a csudában jártál?
A lány még tovább hátrált, aztán az asztalnak ütközött.
A gondolatai… nem bírom kizárni a gondolatait! A saját apám, aki
nyitott könyv előttem!
És máris ott voltak a többiek érzései és ötletei, az anyja és a nővére
gondolatai.
Az édesanyja, Elaine, aki alacsonyabb volt, mint amire emlékezett.
Sara, Jean kicsit idősebb kiadása ugyanolyan smaragdzöld szemekkel.
– Ez igen! – nézett végig elismerőn a Főnix öltözékén a nővére. – Anya
nem viccelt, mikor azt mondta, hogy megváltoztál!
– Örülök, hogy hazajöttél, kicsim. – Az édesanyja mosolyogni próbált, a
hangja azonban megbicsaklott.
Mind ugyanolyanok – fordult el a Főnix szomorúan. – Nincsenek titkaik
előttem. Többé már semmi sem szent.
– Ez a ruha… – Sara olyan óvatosan érintette meg a Főnix öltözékét,
mintha tényleg attól tartana, hogy megégeti a kezét. – Szóval akkor igaz?
Tényleg valami szuperhős lettél?
– Vékonynak tűnsz, szívem – csóválta meg a fejét az édesanyja. – Eszel
te rendesen?
– Jól vagyok – mondta a Főnix.
Nem igaz! Nem vagyok jól! És takarodj a fejemből! Sohasem lett volna
szabad idejönnöm! Érzem az anyám aggodalmát és szeretetét, de a
mélyben, olyan mélyen, hogy talán még ő maga sem tud róla, vagy ha igen,
akkor sem meri bevallani, fél tőlem. A saját anyám fél tőlem!
– Nagyon késő van, kicsim – mondta az apja, miközben sorra gyújtotta a
lámpákat. – Mondd csak… valami baj van? Úgy értem, bajban vagy?
Az apám is aggódik. És fél. Pont, mint anya. És Sara… A nővérem,
bármennyire is igyekszik palástolni, egyenesen iszonyodik tőlem. Két
gyereke van, és egyfolytában attól retteg, hogy egy napon nem derül-e ki
róluk is, hogy mutánsok.
A kezében tartott régi jegyzetfüzetre pillantott. A régi élete darabkái.
Mint ez a ház is. Mint ezek az emberek is. A szánalmas kis életükkel, a
szánalmas kis problémáikkal és az ismeretlentől való félelmükkel.
Tőlünk félnek. A Homo superiortól. Az új fajtól, amire egy nap
lecseréli őket a természet.
Láng lobbant az ujja hegyén, és a jegyzetfüzet egy pillanat alatt
elhamvadt.
– Féltek tőlem – jelentette ki. – Egytől-egyig. És jól is teszitek.
Az egyik sarokban álló jókora rókapáfrány felé intett, és a hatalma egy
morzsájával átalakította az atomszerkezetét. Az eleven növény a következő
pillanatban már üveg volt.
Lassan szembefordult velük, és elégedetten ízlelgette a rettegésüket.
– Ki vagy te? – Most az apján volt a sor, hogy elhátráljon tőle. – Mi
vagy te?
– Vagyok, ami vagyok. – A Főnix haragja lassan az ő dühét is felszította.
– De valaha a lányotok voltam.
– De már nem vagy az – motyogta az apja. – Menj el… hagyj nekünk
békét!
– Vigyázz a nyelvedre, vénember!
– Mi folyik odakint? – kérdezte Elaine Grey.
Jean anyja és nővére az ablaknál álltak, és az udvart betöltő, gomolygó
ködöt bámulták.
A Főnix vetett még egy sötét pillantást ezekre az emberekre, akiket
valaha ismert, de akik azóta teljesen megváltoztak. Egy fiatal, önző nőstény,
egy bizonytalan és félénk idősebb meg egy gyenge hím, aki abban a színben
tetszeleg, hogy bárkit képes megvédeni.
Egy olyan lényhez képest, aki a csillagok között utazik, senkik és
semmik.
Egyetlen futó gondolatával kinyitotta az ablakot, és kilebegett. A köd
azonnal szorosan körülfogta.
Az év ezen szakában ezen a környéken ilyen köd nem szokott
előfordulni. Ami jó eséllyel csak egy dolgot jelenthet.
Vihar.
Bármerre is fordult, a köd mindenhová követte, és elég volt megnyitnia
a tudatát, máris érezte a közelben lapuló X-ek gondolatait.
Az árnyékok közt rejtőznek. Félnek szembenézni vele. Pont olyanok,
mint…
– Meglepetés, liebchen! – jelent meg a semmiből Kurt, és mielőtt a
Főnix bármit is tehetett volna, a hátán landolt, és azonnal egy fémpántot
húzott a lány fejére. – Igazán sajnálom, de…
Jean egyetlen mozdulattal lerázta magáról a koboldszerű németet.
Árnyék azonnal teleportált, és a sűrű ködben nem is lehetett látni, hol jelent
meg ismét.
A Főnix lassan az orra hegyéig sem látott. Itt mintha… igen, ez egy fa,
az pedig egy virágágyás… valamivel odébb a fém kerti asztal, körülötte négy
székkel…
Ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy a fém eszköz még mindig a
homlokán van, de levenni már nem tudta. Éles fájdalom hasított a
koponyájába, és sikoltva zuhant le.
A nyirkos füvön vonaglott szörnyű kínjában, de hiába próbálta letépni
magáról, a pánt a helyén maradt.
Én a Sötét Főnix vagyok! Csillagokat falok föl! Hogy lehet tűz… a
tűz… leégetem magamról… leégetem…
De egyszerűen képtelen volt összpontosítani. A fémpánt valahogy
megakadályozta a képességei használatában.
Fémujjak fonódtak a bokája köré, és a lábánál fogva felemelték a
földről.
 – Ne harcolj ellenünk, Jean! – dörmögte Kolosszus.
A lány ösztönösen is a képességeihez próbált folyamodni, de ismét csak
falakba ütközött.
Úgy sikított, hogy kis híján elszakadtak a hangszálai.
– A mnemonikus zavaró – hallotta Árnyékot a ködből. – Fáj neki!
– Minél jobban küzdesz ellene, annál jobban fog fájni – mondta az orosz
szomorúan.
– Majd megtanítalak én arra, mi is a fájdalom! – sziszegte Jean, azzal a
telekinetikus képességéhez folyamodott.
És bár azonnal bevérzett a szeme, és a fájdalom pillanatok alatt
kínzóból elviselhetetlenné fokozódott, annyit mégis sikerült elérnie, hogy
Kolosszus alól kirántotta a lábát. Az orosz súlyos döndüléssel vágódott el,
aztán odébb gurult, és eltűnt a ködben.
Ez az átkozott köd! Lassan már tényleg semmit sem látok! És Vihar
még mindig nem mutatta meg magát.
A Főnixnek végül sikerült a számos gondolati minta közül egy
bizonyosat kiválasztania, és akár a szagot fogott vadászkutya, azt követte, míg
rá nem bukkant a magas, sötét bőrű szépségre, aki néhány lábnyira lebegett a
föld fölött. A szemei ezüstös fényben izzottak, a teste körül csak úgy
szikrázott a levegő az elektromosságtól.
– Nem fogod feladni – bólintott az elemek úrnője. – Fordított helyzetben
én sem tenném.
– Közelebb álltál hozzám, mint a saját nővérem, Ororo! – sziszegte a
Főnix. – Mégis lesújtottam rád az erőmmel! És ne hidd, hogy nem teszem
meg még egyszer!
– Nem akarok harcolni veled, Jean – hívta magához a szelet Vihar. –
Egyikünk sem akar. De nem hagysz más választást.
A Főnix ismét felrikoltott, és újfent megpróbálta letépni magáról a
fémpántot. Azt azonban mintha odaragasztották volna a homlokához.
Aztán egyszer csak egy szikra pattant ki belőle.
Lassan mégis sikerül elégetnem! Még pár perc, és…
– Mindazon dolgok nevében, ami összekötött bennünket, hadd segítsünk
neked! – kérlelte Vihar.
 Nem! Ebből elég!
A pszichikai csapás, amivel elsöpörte Vihart, neki legalább annyira fájt.
Sőt talán még jobban is, mert Ororo a szélből párnát formázott magának, és
azon landolt.
A koncentrációja azonban megtört, és a köd máris oszlani kezdett. A
hajnali sötétségben csak a kertre irányított spotlámpák adtak némi fényt.
A Főnix fogcsikorgatva emelkedett ismét a levegőbe, és a rejtőzködők
gondolatai után nyúlt.
Hárman vannak. De vajon akadnak-e még mások is, akik…
Átkozott zavaró! Még mindig nem tudom rendesen használni a
képességeimet! Muszáj koncentrálnom! Ki rejtőzhet még a fák között?
Rozsomák vetette rá magát, és lerántotta a földre. Az egyik,
adamantiummal megerősített alkar fájón nehezedett rá, de mielőtt
felkiálthatott volna, Logan keze a torkára fonódott.
– Ők még mindig azt hiszik, hogy te Jean vagy, és megpróbálnak élve
elfogni – mondta a kanadai jéghideg hangon. – Ketrecbe dugnak, hogy
segíthessenek neked.
Azzal felemelte a balját, és az alkarjából máris előcsúsztak a karmok.
– De rajtad már nem lehet segíteni.
A Főnix tisztán érezte a férfi fájdalmát. Olyan volt, mintha egy egész
méhkas zúgna.
Megpróbálja meggyőzni magát, hogy megtegye, amit szerinte meg kell
tennie.
– Muszáj – suttogta Logan. – Sajnálom, kicsi lány!
Istenem… mit tettem vele? Az űrsiklón, mikor ragaszkodtam hozzá,
hogy hagyjon meghalni… Miféle elviselhetetlen terhet akasztottam a
nyakába?
Logan ujjai mintha satuba fogták volna a nyakát, a feje pedig egyre
jobban lüktetett. Szörnyű fáradtság tört rá, ahogy a Főnix Erő – immáron
sokadik alkalommal – a végveszély idején a tudata mélyére vonult vissza,
magára hagyva a hordozóját.
– Tedd meg! – suttogta a lány, és a könnyein át nézett föl Loganra. – Te
vagy az egyetlen, aki megérti. Te mindig…
 A karmok még mindig a levegőben voltak, valahol félúton élet és halál
között.
Túl késő! – rikoltotta a Főnix. – Már túl késő bármihez is!
Aztán a mnemonikus zavaró egyszer csak felszikrázott, és tüzet fogott. A
Főnix abban a pillanatban őrjöngve csapott le Rozsomákra, és egy olyan
erejű pszichés csapást mért rá, amitől a férfi teljes idegrendszere leállt.
Logan még össze sem roskadt, mikor Jean egy újabb csapással a zavarót is
megsemmisítette.
Elég ebből! Elég már!
Érzékelte, ahogy Árnyék közeledik, de mielőtt a német teleportálhatott
volna, egy gondolati impulzussal elaltatta.
Már csak egy ellenfele maradt.
A férfi az udvar átellenben levő végében állt, a kerítés mellett, és őt
nézte a rubinkvarc vizorán keresztül.
– Ezt most abba kell hagynod, Jean.
Vajon egyedül van, vagy rajta kívül is akad még valaki, aki megpróbál
megállítani?
Ahogy Küklopsz feléje indult, a lány megtorpant.
Meg akar halni?
– Tudom, hogy bármikor végezhetsz velem – bólintott a férfi, mintha
csak olvasott volna a gondolataiban. – De kérlek, előbb hallgass meg!
– Hallgassalak meg? Nem, Scott! Itt az ideje befejezni ezt a
kutyakomédiát!
– Akkor ölj meg! – tárta szét a karjait a férfi. – Nem foglak tudni
megállítani, és nem is fogom megpróbálni. Ölj hát meg, Főnix! Már, ha tudsz.
Jean elbizonytalanodott. Scott gondolatai sem maradtak rejtve előtte, így
tudta, hogy minden szavát komolyan gondolja.
– De ha mégsem lennél rá képes, kérlek, tedd föl magadnak a kérdést,
hogy miért nem – tett egy lépést Jean felé a férfi. – Azt már bebizonyítottad,
hogy nincs erő az univerzumban, ami képes lenne megállni veled szemben.
Az X-ek azonban dacoltak veled, harcoltak ellened, fájdalmat okoztak
neked… és még mindig élnek. Miért?
 – Mert… túl jelentéktelenek vagytok, hogy több erőt pazaroljak rátok? –
fintorgott Jean, de nem nézett a szemébe.
– Szerintem pedig nem erről van szó – csóválta meg a fejét Scott. – Te
vagy a Sötét Főnix, bármit is jelentsen ez a titulus, ugyanakkor akármivé is
váltál, te egyben Jean Grey is vagy. És bármennyire is próbálod kiirtani
magadból, ő is a részed.
– Nem!
– Azért nem tudsz végezni velünk, mert szeretsz bennünket. És mi is
szeretünk téged.
Jean megint ugyanazt a fáradtságot érezte.
Ne most! Olyan közel járok már, hogy végre megszabadulhassak
mindettől…
– A Főnix mit sem tud a szeretetről…
– Tényleg? – mosolyodott el Küklopsz, és még közelebb lépett. – Az
űrkompon azért áldoztad föl magad, mert szeretted a barátaidat. Akkor is kis
híján odavesztél, mikor Magnetóval harcoltál, hogy megments bennünket.
Újra meg újra visszatáncoltál a halál küszöbéről, hogy… miért is?
Nem a szeretet miatt. Szó sincs róla! Nem ezért!
– Semmit sem tudsz a szeretetről? – Scott már ott állt előtte, és
megsimogatta az arcát. – Mindannyiunk közül te tudod a legjobban, mi is a
szeretet!
Jeant sírás fojtogatta, és az arcához szorította Scott kezét.
– Nincs értelme tagadni, Jean. Miért is tagadnád meg mindazt, aki
vagy… az egész eddigi életedet?
– Éhezem, Scott. – A lány hangja mély volt, tele sötétséggel és
keserűséggel. – Olyan élvezetekre, amik túlvannak az emberi
felfogóképesség határain. És ez is a részem.
– Tudom – bólintott a férfi. – Én… korábban ezt nem értettem, és
igazság szerint most sem tudom, hogyan álljak hozzá. De meg akarom
próbálni!
– Felemészt engem! – suttogta a lány könnyes szemmel.
– Nem kell, hogy így legyen – ragadta meg a kezét Scott. – Hadd
segítsek!
 A harag és az éhség csillapodni látszott, s a lány ismét úgy érezte,
jártányi ereje sem maradt.
– Az jó len…
A tudatába hasító fájdalom megbénította. A támadás olyan váratlanul
érte, hogy esélye sem volt védekezni. A támadója kíméletlen volt, gyors és
precíz. Tántorogva próbált elindulni – mindegy hová, csak el innen, de Scott
visszahúzta. Azt azonban a fájdalom ködén át is látta, ahogy egy tolószékes
ember gurul feléje a virágágyáson át. A gondolatai zárva voltak előtte, és az
egyetlen dolog, amit még képes volt érzékelni, az Scott őszinte döbbenete
volt.
– Xavier professzor?
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

KÜKLOPSZ annyira meglepődött, hogy majdnem eleresztette Jean karját.

– Mit… mit tett, professzor?
– Amit tennem kellett – villant meg Xavier szeme.
A hangja… milyen hideg és elutasító! Mi történhetett vele? Azok a
hosszú hónapok a világűrben…
A tolókocsi alig egy méterre állt meg Scott-tól, és egy darabig csak
szótlanul méregették egymást a Grey ház árnyékában.
– Semmi sem változott – mondta végül Xavier, és Küklopsz, aki már
szinte el is felejtette, milyen irritáló tud lenni, amikor a professzor beleolvas
mások elméjébe, összerezzent. – Legalábbis az én részemről.
– Mit művel Jeannel? – pillantott a karjában heverő, eszméletlen lányra
Scott.
– Egyszerű mentális csapás. Miközben elterelted a figyelmét.
– Nem eltereltem, hanem… megpróbáltam a lelkére beszélni.
– Az ő esetében ez már nem lehetséges.
Moira MacTaggert ugyan többször is említette, hogy rendszeresen
kommunikál a professzorral, mégis…
– Mikor érkezett vissza a Földre?
– Alig néhány perce, úgyhogy nem volt időm figyelmeztetni benneteket –
mondta Xavier csöndesen, aztán Jean felé pillantott. – És most állj félre!
– Nem!
 Küklopsz kétségbeesetten próbált segítséget kérni a társaitól, de a
többségük mozdulatlanul hevert a kert füvén, Árnyéknak pedig mintha nyoma
veszett volna.
Jean szülei az emeleti ablakból figyelték őket, de ahogy észrevették,
hogy Scott felfigyelt rájuk, azonnal behúzták a függönyt.
– Fogalmad sincs, miféle erők léptek itt működésbe, Scott – csóválta
meg a fejét a professzor. – Jean ellen legfeljebb egy másik telepatának lehet
valami halovány esélye.
– De én nem akarok ellene harcolni!
– Pedig lehet, hogy már csak másodperceink vannak rá – érintette a
halántékához az ujjait Xavier, és előrehajolt. – Én sem akarom bántani, de ha
szükséges…
– Már túl késő!
Jean mentális csapása szó szerint elsöpörte Küklopszot. Végül a kerti
csap állította meg, ami nagyot csattant a koponyáján, és amitől egy pillanatra
elsötétült előtte a világ.
Hirtelen mintha egy folyton meg-megszakadó filmet nézett volna, aminek
csak minden harmadik-negyedik filmkockája villant be. Jean a professzor
felé indult. Xavier meg sem próbált menekülni.
– Ostoba vénember! – sziszegte a lány. – Most pecsételted meg a
sorsod!
A telekinetikus csapás szétzúzta a tolószéket, és messzire hajította a
professzort. Xavier fogcsikorgatva, a könyöke segítségével tornázta magát
ülő helyzetbe.
– Nos, Főnix, lehet, hogy…
Ne tegye, professzor! – fohászkodott Scott. – Ne bőszítse, mert
megfogja ölni!
– Lehet, hogy ma meghalok – köhögött föl Xavier, és pár csepp vért
törölt le az ajkáról –, de ezt akkor is helyrehozom, ha az életemmel fizetek
érte!
– Csak nem bűntudatot hallok ki a hangodból, professzor? – sziszegte
Jean, majd fellobbantak körülötte a lángok, majdnem nappali fényességbe
öltöztetve az udvart.
 A Főnix erősnek tűnt. Hatalmasnak. Megállíthatatlannak.
– Hát csak legyen is bűntudatod! – folytatta a lány. – Évekkel ezelőtt te
tanítottad meg, hogyan is használjam a látens telepatikus képességeimet! Te
voltál az, aki mozgásba hoztad az események láncolatát, ami elvezetett oda,
hogy megszületett Jean Grey, a Főnix, aztán a Fekete Királynő… és végül a
Sötét Főnix!
Küklopsz megpróbált felállni, de az elméjére nehezedő nyomás túl erős
volt, és visszahanyatlott.
– Lásd hát, mit teremtettél, Charles Xavier! – rikoltotta Jean, és a
testéből áradó fény fehér volt, akár az olvadásig hevített fém. – Én vagyok a
Sötét Angyal, a Káosz-hozó, ősi és új, a világegyetemet alkotó erők egyike,
melyet teljesen átsző egy fiatal nő haragja! Magam vagyok az erő!
– Erő, amit semmi sem fog vissza – nyögött föl Xavier. – Bölcsesség
nélküli tudás. Kor, amihez nem társul érettség…
Jean alakját már alig lehetett kivenni a lángok közt, és Küklopsz
borzadva figyelte, mint közelít a tűz lassan, de feltartóztathatatlanul a
magatehetetlen Xavier felé.
Szeretet nélküli szenvedély.
A professzor hang nélkül kimondott szavai ott lüktettek Scott elméjében.
Elég már! – robbant a tudatukba Jean hangja. – Többé ne halljak a
szeretetről!
Scott tudta, hogy az elképesztő erőkkel vívott mentális párviadalnak
csak a szele legyintette meg, aztán ahogy a gondolatok egyre koherensebbé
váltak, ő is – bármennyire is próbálta bezárni előttük az elméjét – mind
többet és többet hallott belőlük.
Nem engedhetem, hogy azt tedd, amihez csak kedved van, Jean! –
hallotta a professzor gondolatait, miközben fénylő pszi-csápjaival próbált
rést találni Jean mentális védelmén.
Le foglak győzni!
Ó, igazán? – kacagott föl a Főnix.
Xavier következő támadása átjutott a lányt óvó lángokon, és
gyöngyházfényű férgekként tekergett Jean alakja körül.
 A Főnix most először bizonytalanodott el egy pillanatra, mire a
professzor elméje újabb és újabb csápokkal nyúlt ki feléje.
Nem… nem fogsz! – húzta ki magát dacosan a lány.
Az elmeférgek egy pillanat alatt elhamvadtak, és Xavier felüvöltött
kínjában.
S… Scott!
Igen, professzor?
Szükségem van a segítségedre!
A Főnixből áradó szörnyű hőtől máris elszáradt és lángra lobbant a fű,
és megolvadt a kerti hinta.
Megpróbálok béklyót vetni rá, és megcsapolni az erejét, de ezt
egyedül nem fogom tudni megtenni.
De hát ön és Jean… a két legerősebb telepata a Földön! Mit tehetek
én?
Amit az érkezésem előtt is tettél. Beszélj hozzá!
Küklopsz nagyot nyelt, aztán bólintott. Lassan talpra állt, és
szembefordult a lángoló alakkal.
Jean?
Többé már nem! – magasodott fölébe a lánglény. – Én a Főnix vagyok!
Jean Grey immáron az evolúció egy következő lépcsőfokát képviselte,
amit még a homo superiornak is eónokba telik majd elérni. A puszta
akaratával utazott a csillagok közt, és olyan dolgokat látott és tett, amit
emberi ésszel szinte föl sem lehetett fogni.
Vajon hogyan lehet fogást találni egy ilyen lényen? Ugyan mit is
mondhatna neki?
Azt, amit érzett.
Szeretlek.
Nem is ismersz! – A Főnix nevetése olyan volt, akár a lángok ropogása.
– A tűzben már nem is látsz!
De igen. Látom, hogy lángolsz, akár egy csillag.
Xavier nagy nehezen ismét ülő helyzetbe tornázta magát, és a sziklakert
egy kormos kőtömbjének vetette a hátát.
 Itt élsz bennem, és akkor is látlak, ha becsukom a szemem. Akkor is,
ha nem vagy velem. Minden nap. Minden percben. Akkor is láttalak,
amikor halott voltál.
Egy pillanatra megérezte a lényben a változást. A Főnixben, aminek még
mindig nem sikerült teljesen magába olvasztani Jean Greyt. A lány akarata és
intellektusa még mindig önálló, bár egyre gyengülő egységet alkotott, ami
most foggal-körömmel harcolva próbálta kiverekedni magát a téboly
hullámai alól.
Gyönyörű vagy!
A lángok kihunytak egy pillanatra, és Scott, ha csak egy villanásig is,
látta Jeant. A mosolyát. A szomorúságát.
Jaj, te!
Aztán Jean Xavier felé fordult, s ahogy a pillantásuk összekapcsolódott,
a lány bólintott.
A professzor lehunyta a szemét, és ismét Jean felé küldte az
elmeférgeket. Scott a közte és a lány közt feszülő kötelék révén érezte, ahogy
a tudati csápok befurakszanak a párja elméjébe, végigvonaglanak az agy
szinaptikus pályáin, és felkutatják azokat az idegdúcokat, melyek az
aktiválódott mutáns génjeivel együtt a világ legerősebb telepatájává tették.
Xavier egyik mentális gátat a másik után emelte, apránként béklyózva
meg a lányban fortyogó erőt. Szabályos labirintust épített Jean elméje köré,
olyan erőset és bonyolultat, hogy azt soha ne lehessen áttörni.
A maga nemében páratlan beavatkozás volt ez, szabályos orvosi műtét,
és Scott Summers, aki akaratlan szemtanúja volt mindennek, megdelejezve
figyelte, miképp zárja el a professzor Jeant a saját erejétől.
Aztán egyszer csak vége volt.
Az egyik pillanatban a Főnix még parányi napként ragyogott ennek a
vidéki kisvárosnak az egén, aztán a fénye kihunyt, és Jean Grey zsinórját
vesztett marionettbábként esett össze.
Küklopsz azonnal ott termett mellette, és mit sem törődve a feje
lüktetésével és a körülötte zsongó hangokkal, a karjába vette a lányt.
Halványan tudatosult benne, hogy az X-ek és a Grey család is ott vannak
körülötte, de ő egyedül Jeant látta.
 A lány lélegzete lassú volt, de egyenletes.
Élt.
Vajon sikerült elválasztani a Főnix Erőtől? Sikerült, amire a
professzor vállalkozott?
Az erővel együtt a Főnix-öltözék is eltűnt, és most ugyanaz a szakadt,
fekete ruha volt rajta, mint amit annak idején, az űrsiklóbaleset napján viselt.
Vajon ez jó jel? Azt jelenti, hogy ugyanaz az ember, aki akkor volt?
De… a tudata mélyén lehet, hogy továbbra is ő a Sötét Főnix. És mi van
akkor, ha ez a… ez a beavatkozás visszafordíthatatlan károkat okozott?
Aztán úgy döntött, hogy mindegy.
A lényeg, hogy Jean Grey életben maradt, ő pedig szereti.
Ahogy a lány bágyadtan kinyitotta a szemét, és találkozott a tekintetük,
Scott érezte, hogy ez az a Jean, akivel együtt nőtt föl, akibe beleszeretett, és
akiért meghalt volna.
– Szia! – suttogta a lány.
– Szia!
Vihar és Árnyék óvakodtak oda, aztán Kolosszus, aki a karjában cipelte
a tolószék nélkül maradt professzort. Egyedül Rozsomáknak nem akarózott
egyelőre üdvözölnie Jeant.
A Grey família másik két női tagja közben takarókat osztott.
– Én… sajnálom! – suttogta Jean.
– Kaptunk is, adtunk is! – tapogatta meg fájón az állkapcsát Kurt.
– És Logan… – nézett a lány Scott válla fölött a szótlanul őt figyelő
kanadaira. – Köszönöm! Mindent köszönök!
Rozsomák kurta biccentéssel nyugtázta a lány hálálkodását.
Küklopsz érezte, hogy valami fontos dolog történt a bérgyilkos és a
barátnője közt. Olyasmi, amiből ő kimaradt, sőt amiről még csak tudomása
sem volt, és amit talán soha nem is fog megérteni.
– Scott? – hajtotta a fejét a lány Küklopsz vállára.
– Bevigyelek? – mosolyodott el a fiatalember.
– Igen…
– Xavier! Summers!
Jean édesapja állt a ház küszöbén, és szabályosan remegett a dühtől.
 – Mit műveltek maguk a lányommal?!
– Apa… jól vagyok. – Jean próbált hangosabban beszélni, de már az is
kimerítette, hogy egyáltalán nyitva tartsa a szemét.
– Ha megengedi, örömmel elmagyarázom, dr. Grey! – mondta Xavier. –
De esetleg kaphatnék előtte egy csésze kávét? Azt kell mondjam, ez egy
felettébb…

***

A MÁSODPERC töredéke alatt történt. A hátsó kertet betöltő fehér fény

beburkolta őket, és a következő pillanatban az X-ek már nem voltak sehol.
Dr. Grey reszkető ajkakkal bámulta azt a pontot, ahol az előbb még a
kisebbik lánya feküdt a kiszáradt pázsiton.
– Hová tűntek? – suttogta Elaine.
– Nem tudom… csak… el.
Majd kinyúlt, megfogta a felesége kezét, és olyan kábán, mintha ez az
egész csak valami lidérces álom lett volna, betámolygott a házba.
Egyedül Sara maradt kint. Elnézte a feketére perzselt, égett fűvel,
megfolyt fémmel és kőtörmelékkel teli udvart, és a halántékára szorította a
kezét.
– Azt mondta… azt mondta, hogy minden rendben van.
A hajnal első sugarai puha talpakon lopakodtak be a szomszédságba,
egy olyan új nap ígéretét hordozva, amiben – érezte – a húgának már nem
akadt hely.
A gyerekeire gondolt, akik, ha szerencséjük van, nem hordozzák a
mutáns gént, és soha, de soha nem kell, hogy efféle dolgokkal
szembesüljenek. A szemeit könnyek csípték, a tenyerébe vájt körmei csúf,
vörös félholdakat hagytak a bőrén, aztán…
Aztán győzött az emberi természet, és, ha más nem is, a zsigerei
figyelmeztették rá, hogy éhes és fáradt, jólesne egy kávé, a gyerekei és a férje
várnak rá, és egyáltalán, az élet megy tovább.
 Sara Grey-Bailey nagyot sóhajtott, aztán megfordult, és ő is besétált a
házba.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

AZ EGYIK pillanatban még a kertben voltak, aztán jött a fény, és már nem is
létezett más, csak a mindent beborító, vakító ragyogás, ami mintha
rétegenként fejtette volna le róluk az emberi valójukat. Egyedül Charles
Xavier tudta, hogy mi is történik, tekintve, hogy ő volt köztük az egyedüli, aki
már utazott shi’ar teleportáló-sugárral.
A következő minutumban már egy jókora terem közepén, egy
emelvényen álltak. Körülöttük hosszú padsorok nyújtóztak, amiket most
komor, állig felfegyverzett katonák töltöttek meg.
Xavier tucatnál is több idegen fajt számlált össze. Voltak ott röpképes
ősökkel büszkélkedő, színes tollakkal ékített vértben feszítő shi’arok, aztán
akadtak íjforma fegyverrel felszerelt, kék bőrű centauriak, néhány droid,
vérszomjas skrullok, sőt még pár kree is, fél arcukat takaró sisakban.
– Mi a… – kerekedett el Küklopsz szeme.
– Hol vagyunk, professzor? – nézett le értetlenül a karjában tartott,
kopasz férfire Kolosszus.
A fejük fölötti áttetsző plafonon túl mintha még a csillagok is szebben
szikráztak volna, mint a Földön. Vagy talán csak közelebbinek tűntek…
Egy birodalmi romboló rakterében vagyunk – futott át a professzoron.
– Amit kutyafuttában alakítottak át… mivé is? Tárgyalóteremmé?
Arénává? És a jelzések alapján ez még csak nem is akármelyik romboló,
hanem a birodalmi flotta zászlóshajója!
 Döbbenten próbálták földolgozni a tényt, hogy ez egy idegen űrhajó, és
Jean megborzongott.
Sejtette, hogy mindennek elsősorban ő az oka.
– Scott? – suttogta Árnyék. – Kik ezek az alakok?
– Katonák – felelte helyette Vihar. – És nem hiszem, hogy jó szívvel
viseltetnének irántunk.
Rozsomák volt az egyetlen, aki nem pazarolta beszédre az idejét és
erejét. Ő máris az ellenség fegyverzetét vette szemügyre, és a stratégiailag
fontos pontokat, a lehetséges menekülési útvonalakat kereste.
– X-Men! – hullámzott végig egy erőteljes, mély hang a csarnokon. –
Halljátok Gladiátornak, a Birodalmi Gárda praetorának szavait!
Magas, erős testfelépítésű humanoid vált ki a harcosok soraiból. Vörös-
kék egyenruhát viselt, szürke hajából mindössze egy keskeny csíkot hagyott
meg a feje tetején. Mellette két női harcos – egy vörös bőrű és egy sápadt,
kék teremtés – állt.
Xavier azonban nem miattuk, hanem a zöld-fehér vértes kreek és a skrull
katonák láttán vonta össze a szemöldökét. A zöld bőrű skrullok az alakváltás
mesterei voltak, ezek itt azonban a valódi alakjukban mutatkoztak meg
előttük.
A kreek és a skrullok egymás esküdt ellenségei, akik korok óta vívják a
maguk intergalaktikus háborúit. Az, hogy ezek itt most ilyen jól megférnek
egymás mellett, arra utal, hogy…
– Mit jelentsen ez, Gladiátor?
A praetor komoran elmosolyodott, ő vezette a trónt védő elit alakulatot,
és bár már többször is találkoztak, Xavier ki nem állhatta a férfi önhittségét.
– Ítéletet mondunk felettetek!
– Én a császárnő társa vagyok. – Xavier hangja hűvös volt, és kimért. –
Én csak neki felelek.
Válaszképp egy hosszú, hófehér tollakkal ékes, violaszín köntöst viselő,
idős férfi lépett elő a harcosok közül. Araki volt, a shi’ar politikai elit
vezetője, a császárnő tanácsadója, aki most mélyen meghajolt, majd intésére
szétvált a fegyveresek sora, felfedve a mögöttük várakozó, ezüstpáncélos,
fejedelmi tartású nőt.
 – Lilandra Neramani császárnő, a Shi’ar Birodalom úrnője! – jelentette
be Araki. – Sorsotok az ő kezében van!
Milyen gyönyörű! – Xaviernek még a lélegzete is elakadt. – Milyen
kecses magabiztossággal viseli a koronát! És az elmúlt hónapok
nehézségei ellenére máris milyen sokat elért!
De hogy mi vár kettőnkre, a közös életünkre…
Valahogy ösztönösen is tudta, hogy erre a kérdésre minden alkalommal
csak egyre kellemetlenebb választ kap majd.
– Örömmel látom, hogy mind épségben érkeztetek meg! – emelte
üdvözlésre a kezében tartott, finom vésetekkel teli pálcát a nő.
– Lilandra, mi ez az egész? – lépett előre Küklopsz, de abban a
pillanatban elektrolándzsák tucatjai szegeződtek rá.
– Mindig is a barátaimnak tekintettelek benneteket – simította végig a
sisakját ékítő fehér tollakat a császárnő. – És egyben a párom tanítványainak
is.
Rólam beszél, de egyszer sem pillant felém – tudatosult Xavierben.
– Azonban egy uralkodót elsősorban mindig a népéhez fűzi a kötelesség.
– Talán valami járvány pusztít a birodalmadban, vagy a Rák-
csillagködből rajzottak elő a gúvadt szemű szörnyek? – vigyorodott el
Árnyék. – Ha a segítségünkre van szükséged, elég lett volna kérned,
Lilandra! Magunktól is örömest jöttünk volna!
– Szerintem nem ezért hozatott ide bennünket – csóválta meg a fejét
Rozsomák.
– Valóban nem – értett egyet Lilandra. – Sokkal inkább azért, hogy
megmentsük a shi’ar fajt, és vele együtt az egész univerzumot…
A pálcájával egyenesen Jeanre mutatott.
– Ehhez azonban a Főnixnek pusztulnia kell!
A harcosok ugrásra készen figyelték a földlakók reakcióját.
– A Főnixnek – pislogott Jean szaporán. – Úgy érted, nekem?
– Ezért követtél a Földre, Lilandra? – vonta föl a szemöldökét Xavier.
A császárnő végre feléje fordult, de a sértett büszkeségen kívül nem sok
minden tükröződött a szemeiben.
 – Nem volt választásom – mondta tompán. – És tekintve, hogy te sem
voltál őszinte a távozásod okát illetően…
– Mert sejtettem, hogy… – mutatott körbe a professzor.
Mert sejtettem, hogy ez lesz, és bíztam benne, hogy elejét tudom
venni!
– Mit sejtett? – kérdezte Küklopsz idegesen. – Mit akarnak a shi’arok
Jeantől?
Xavier a lányt fürkészte. Nyoma sem volt a Főnixnek. Úgy tűnt, a
mentális beavatkozás visszaadta nekik azt a Jean Greyt, aki a siklóbaleset
előtt volt.
És mégis…
– Ő minden dolgok vége – mondta Rozsomák csöndesen.
– Micsoda?
– Ezt én… nem értem – sápadt el a lány, és a halántékára szorította a
kezét.
Lilandra egy darabig Jeant méregette, aki mind zavartabban pislogott,
végül megcsóválta a fejét, és elfordult.
– Gladiátor!
A praetor tapsolt egyet, mire a helyiség közepén egy jókora hologram
jelent meg. Egy parányi világoktól körülvett, ragyogó, sárga Napot mutatott a
világűrben.
– Ez volt a D’Bari – mondta a testőrparancsnok – két földi nappal
ezelőtt.
Egy aprócska pötty jelent meg a csillag mögött, és ahogy közelebb ért,
már kivehető volt, hogy a Sötét Főnix az. Jean alakja is tisztán látszott a
lángok közt.
– A legendák Sötét Angyala – folytatta Gladiátor. – A Káosz-hozó, a
világok pusztítója.
Jean iszonyodva figyelte, ahogy a Főnix belerepül a Nap szívébe, és a
következő pillanatban a csillag lángokat lövellve kezdte meg szörnyű
haláltusáját.
– A hosszú utazásától megéhezve a teremtmény egy egész csillagot falt
föl, és ahogy a Nap élte véget ért, vele együtt haltak a körülötte keringő
bolygók is. – Gladiátor egy pillanatra elhallgatott, és jelentőségteljesen
nézett a professzorra. – A D’Bari lakott csillagrendszer volt.
A kép váltott, és most egy idegen világ zsúfolt városközpontját mutatta.
Olívazöld bőrű teremtmények bámulták elszörnyedve az eget, tudván, a
perceik meg vannak számlálva.
– A rendszer negyedik bolygóján ötmilliárd értelmes lény élt.
Gladiátor elhallgatott, mire a császárnő folytatta:
– Ezeket a felvételeket egy birodalmi romboló küldte, mely az én
felségjelem alatt járta az űrt. Ez volt az utolsó üzenete.
Ismét váltott a kép, és egy űrhajó többszintes parancsnoki hídja jelent
meg előttük. A hely lángokban állt, a roncsok közt mindenfelé sebesültek,
haldoklók és halottak hevertek. Középütt egy hamuszürke arcú férfi állt,
nyakán felborzolódott tollakkal, és a hatalmas, központi képernyő felé intett,
amin a villámgyorsan közeledő Főnix látszott.
– Remélem, ez az üzenet valóban eljut Önhöz! Legyőztek bennünket. A
pajzsaink és fegyvereink már semmit sem érnek. A legénység java meghalt. A
hajó sem több kibelezett roncsnál.
– Közeledik, nagyuram! – jelent meg egy másik tiszt a kép szélén.
– Készüljön, Úrnőm! – mondta a kapitány. – A Főnix tért vissza!
A kép elsötétült, a hologram eltűnt.
Nem! – Xavier úgy érezte, egyik mázsás kő a másik után zuhan rá. –
Tudtam, mekkora a kockázat, de bíztam benne, hogy még idejében elérem
Jeant. Az a számtalan halott…
Hogy is fogalmazott a Főnix, mielőtt összecsaptak volna a Grey család
kertjében?
Te voltál az, aki mozgásba hoztad az események láncolatát!
– Jean! – dadogta Kolosszus. – Tényleg te…
– Tényleg ő volt – mordult föl Logan.
– De hát nem volt önmaga! – tiltakozott Árnyék.
Vihar semmit sem szólt, de az arckifejezése láttán Xavier kezdte
kényelmetlenül érezni magát. Azonnal újabb mentális falat húzott maga köré,
és nagyon ügyelt rá, hogy még véletlenül se pillantson Ororo elméjébe.
 – Nem! – suttogta Jean, és úgy kapaszkodott Scottba, mint fuldokló az
utolsó szalmaszálba. – Nem…
Emlékszik – figyelte Xavier. – A Főnix Erő olyan lehet, mint valami
kábítószer. Időlegesen felülírta a józan ítélőképességét, szabadjára
eresztette az ösztöneit, de… ez akkor is ő volt.
Ez az ő műve.
Küklopsz szorosan magához ölelte a lányt, a keze azonban jól láthatóan
remegett, a szája pedig alig tűnt többnek vértelen vonalnál.
Xavier végig magán érezte a császárnő vádló tekintetét.
– Ha másnak nem is, neked tudnod kellett volna! – mondta végül
Lilandra. – Figyelmeztetned kellett volna!
A professzor üres tekintettel bámult maga elé.
– Hát nem tanulmányoztad a shi’ar legendákat? A Káoszhozóról szóló
történeteket? Neked tudnod kellett volna, és tudtad is! De nem szóltál. Nem
bíztál bennem!
Igaza van – hunyta le a szemét Xavier. – Már nincs miről beszélnünk.
– Tisztelem a fájdalmatokat és a hűségeteket, X-Men – bólintott a
császárnő –, de uralkodóként csupán egy lehetőségem maradt.
– Nem tetszik ez nekem! – motyogta Árnyék.
– Adjátok át a Főnixet, vagy osztozzatok a sorsában!
Az X-ek nyugtalan pillantást váltottak, és Kolosszus kezei annyira
remegtek idegességében, hogy kis híján leejtette Xaviert.
Talán, ha mentális kapcsot hoznék létre önmagam és Lilandra közt,
hogy a mi szemszögünkből is megvizsgálja az eseményeket…
– Úrnőm! – lépett előre Küklopsz. – A Sötét Főnixről beszélsz, a
világok pusztítójáról. Csakhogy ez a teremtmény többé már nem létezik.
Xavier professzor megtisztította tőle Jean elméjét, a képességei java
elenyészett, a maradékot pedig képes uralni. Többé már nem jelent veszélyt a
birodalmadra és az univerzumra.
– Hagyják már békén Jeant! – hördült föl Kolosszus váratlanul. – Hát
nem szenvedett még eleget?!
– Szenvedett? – csattant föl Araki. – Ezt inkább a halott d’bariknak
mondd! A vérük bosszúért kiált!
 Helyeslő moraj kélt a harcosok soraiban, sőt, az egyik kree még fel is
rikoltott leplezetlen vérszomjában. Az X-ek azonnal védelmezőn vették körül
Jeant.
Lilandra felemelte a pálcáját, mire a terem azonnal elcsöndesedett.
Aztán odasétált a földiekhez, s mit sem törődve Jean zavarával, megragadta a
lány állát, és egyenesen a szemébe nézett.
– Ami egyszer megtörtént, ismét megtörténhet – mondta végül
csöndesen. – Amíg a Főnix bármilyen formában létezik, addig minden élőre
nézve veszélyt jelent. Így hát sajnálom, Küklopsz, bár érzem, hogy őszinték a
szavaid, de a kockázat túlságosan is nagy.
Scott Jean és a shi’ar császárnő közé állt, s Logan és Árnyék is szinte
azonnal követték. Egyedül Vihar habozott egy darabig, aztán kőmerev arccal
ő is a társai mellé lépett.
Kolosszus, a hátvéd, továbbra is a professzort tartotta a karjában.
– Nem! – jelentette ki Küklopsz.
– Harcosok! – lépett hátra a császárnő, és felemelte a pálcáját. –
Vigyétek a lányt!
– Kérlek, úrnőm, hallgass meg! – kiáltotta Xavier.
Ahogy minden szempár rá szegeződött, Lilandra felé nyújtotta a kezét.
– Jean Grey Arin’nn Haelar – mondta.
A katonák zavartan néztek össze, Lilandra pedig azonnal elkomorodott.
Látod, mégiscsak tanulmányoztam a hagyományaitokat.
Igen – bólintott a császárnő. – Az Arin’nn Haelar. A vissza nem
utasítható kihívás.
Xavier tiszteletet és némi elismerést érzett a nő elméjében. És végtelen
szomorúságot.
Átléptem egy határt, amit sohasem lett volna szabad, és fel is égettem
magam mögött a hidakat.
– Jean életéért párbajra hívtam a császárnőt – mondta halkan az X-
eknek. – Olyan küzdelemre, ami elől nem térhet ki.
– Úrnőm! – szólalt meg egy kree harcos. – Azt ígérted a népünknek,
hogy végzel a Főnixszel! Becsületbeli párviadalról azonban nem volt szó!
 – Jogotokban áll kikérni a kormányotok véleményét – bólintott Lilandra
–, de azt ők sem tagadhatják, beleegyeztek, hogy ezt az ügyet a shi’ar
törvények szerint intézzük!
A kree gúnyosan elhúzta a száját.
– Meddig kell még elviselnünk ezeknek a férgeknek a jelenlétét? –
bökött a fejével a kreek felé az egyik skrull. – Meddig tárt majd ez a…
párviadal?
– Tart, ameddig tart! – csattant föl Lilandra. – Ezen a helyen egyedül a
mi törvényeink számítanak!
A skrullok megvetőn méregették a kreeket, azok azonban a sisakjaik
arcmaszkjai mögé rejtették a véleményüket.
– Gladiátor! – pillantott a tagbaszakadt harcosra Lilandra. – A Gárda
készen áll elfogadni a kihívást?
– Megtiszteltetés, hogy szolgálhatunk, Úrnőm! – hajolt meg a praetor.
– Akkor, a földi kifejezéssel élve… ügyesen keverted a lapokat, Charles
– bólintott a császárnő. – Ahogyan azt előre sejthetted is, a shi’arok
elfogadják a kihívásodat!
– Párbaj az életemért? – nyögött föl Jean, és a fejét rázta. – Nem… ezt
nem akarom! Nem engedhetem! Már így is túl sok a halott!
– A kihívás megtörtént és elfogadtatott. – Lilandra most már csak és
kizárólag Xavierhez beszélt. – Innen már nincs visszaút!
A professzor elsápadt, aztán merev mosolyt erőltetett az arcára.
– Jean, kedvesem, ez az egyetlen kiút.
– A bátorságotok és hűségetek valóban tiszteletet parancsoló, X-Men –
bólintott Lilandra. – Ma éjszaka pihenjetek, és készüljetek föl a holnapi
küzdelemre!
Gladiátor intésére a harcosok rendezett sorokban vonultak ki, magukra
hagyva a földieket.
Mindössze két, zöld tollbokrétát viselő szolgáló maradt hátra, hogy
elkísérje a földieket a szállásukra. Kifelé menet Xavier, akit továbbra is
Kolosszus cipelt, vetett még egy gyors pillantást hátrafelé. Lilandra épp
Arakival tárgyalt, és a tartása, a pillantása, a gesztusai mind egy ereje
teljében levő uralkodóé voltak. A büszke shi’ar hercegnő, akibe Charles
Xavier beleszeretett, mostanra felnőtt a feladathoz.
Vége. – A gondolat végtelen szomorúsággal töltötte el a férfit. – Még
akkor is, ha mindkét fél harcosai túlélik a párbajt, ő és én soha többé nem
fogunk feltétlenül megbízni egymásban.
Aztán lehunyta a szemét, és a tudata csápjaival nyúlt ki a császárnő és
tanácsadója felé.
– A földlakók elképesztő teremtmények, úrnőm – hallotta Arakit. –
Gondolod, hogy mindennek ellenére van esélyük a győzelemre?
Lilandra gondolatai olyan szomorúságot árasztottak, ami méltó párja
volt a professzorénak. Megcsóválta a fejét, és a pillantását a kupolán túli
égbolt szikrázó csillagaira szegezte.
– Nem fognak győzni – mondta végül, és a szavai még sokáig ott
visszhangoztak Xavier elméjében. – Erre szavamat adom.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

AZ ŰRHAJÓ egészen más volt, mint amilyennek Jean Grey az efféle

járműveket képzelte. Mindenfelé széles folyosók és tágas, nyílt terek
fogadták, és bár a gépházat és a parancsnoki hidat nem nézhették meg
maguknak, a császárnő minden más helyre engedélyezte számukra a belépést.
Milyen nagy ez a hajó… és milyen csöndes!
Aztán rá kellett, hogy ébredjen, a Főnix Erő híján nem hallotta az idegen
gondolatok folyamatos háttérzaját.
Már nem tudom bárki titkait kifürkészni. És hiányzik?
Leszegett fejjel ballagott végig a kör alakú ajtóban végződő folyosón.
Az ajtó szenzorai a másodperc töredéke alatt azonosították, és ahogy kinyílt,
a lánynak még a lélegzete is elakadt.
A hajótestből kiemelkedő, félgömb formájú, áttetsző falú
obszervatóriumok egyike volt ez, ahonnan egész a tachionhajtóművekig el
lehetett látni. És meg kellett, hogy állapítsa, a császárnő zászlóshajója
hatalmas volt. Acélszürke, ütközetek és mikrometeorok nyomait viselő
héjazat, lövegek tucatjai… Az igazán lélegzetelállító azonban a romboló előtt
nyújtózó, végtelen tér volt. Ennek a csillagfénnyel telehintett ürességnek a
kellős közepén, a maga kék derengésébe burkolódzva pedig ott volt…
A Föld.
Olyan vágyódva nézte a lassan örvénylő felhőtakarót, mintha pusztán az
akaratával szét tudná választani, és akkor megpillanthatná az óceánok
mélykékjét és a hegységek tekergő, barna és szürke vonulatait.
 Aztán Xavier gondosan fölépített mentális falai ellenére is kéretlen
emlékek kúsztak elő a tudata mélyéből. Az űrsikló becsapódik a
kifutópályába… a reccsenés, ahogy eltörik a gerince… lángok kúsznak végig
a bőrén… a lángokból egy madárforma lény alakja formálódik… a
gyomorforgató hang, ahogy Magneto bordái összeroppannak… a Pokoltűz
Klub gyalogja, aki tehetetlenül vergődik a kezei közt, miközben ő az
eltemetett titkait próbálja előásni…
Wyngarde. A férfi ölelése. A pézsmaillatú parfümje, az éhes,
farkasszerű mosolya. Vér, harag, vágy, végül pedig ezek keverékéből
gyűlölet.
Mikor megnyitotta a férfi elméjét az univerzum igazságai előtt, azokkal
eltöltekezve végleg és menthetetlenül megtébolyodott.
Vannak titkaim…
Akarod látni őket?
És végül a Főnix. Akinek senki sem parancsolhatott. Akit semmiféle
szabály nem kötött.
Rozsomákot bosszantó szúnyogként hessegette el. Kolosszust
megfosztotta az erejétől. Vihart, Árnyékot és Küklopszot kéjesen a porba
sújtotta.
Mindez nem is olyan régen történt, mégis mintha egy örökkévalóság telt
volna el azóta. Tisztán emlékezett az éhségre és a mindent lebíró, szinte
fizikai fájdalmat jelentő késztetésre, hogy kielégítse a vágyait. Arra, ahogy
belerepült abba a csillagba, és egyszerűen elemésztette.
Egy része most is tisztán emlékezett a D’Bari-D pusztulására és a
halálra ítélt milliárdok utolsó sikolyára. Egy része még élvezte is.
– Úrnőm…
Jean összerezzent. Annyira elgondolkodott, hogy nem is figyelt föl az
előtte álló idegenre, csak amikor az megszólította. A hosszúkás arcú,
prémmel szegett kabátot viselő lény egy eddig még nem látott fajba tartozott.
– Az öltözék, amit kértél, úrnőm – nyújtott át egy takarosan
összehajtogatott, zöld ruhát.
– Köszönöm – vette át Jean, mire a szolgáló mélyen meghajolt, és
távozott.
 A Föld… milyen gyönyörű! – telepedett vissza az obszervatórium
közepén álló székek egyikére. – Tele élettel, örömmel és emlékekkel. Én
pedig elpusztítottam volna. És el is pusztítottam… vagy ha nem is ezt a
világot, de egy nagyon hasonlót.
– Soha – suttogta maga elé. – Soha többé!
Azzal nekiállt átöltözni.

***

ÁRNYÉK két párhuzamos fémrúd segítségével kapaszkodott föl a plafonig,

majd megragadta a legközelebbi fémkarikát, ami bizarr módon nem a
mennyezethez volt erősítve, hanem – tucatnyi hasonlóval egyetemben – a
levegőben lebegett. A hatás meglehetősen idegen volt.
Az edzőterem gravitációjának iránya váratlanul megváltozott, mire a
német egyik pillanatról a másikra zuhanni kezdett. Kurtnak nem kis
erőfeszítésébe került, hogy legyűrje a késztetést, és ne teleportáljon. Helyette
megpördült a levegőben, és, mint valami légtornász, egy másik karikát kapott
el. És máris hintázni kezdett – jobbra és balra… vagy föl és le… mostanra
mindez már csupán nézőpont kérdése volt.
– Jó! – bólintott Orákulum. – Kezdesz ráérezni az ízére.
– Danke! – prüszkölte Árnyék. – Bár én megelégedtem volna egy sima
edzéssel is.
Orákulum, a Birodalmi Gárda halványkék bőrű női harcosa a gyakorlat
szülte könnyedséggel kúszott föl a rácsokon. Belőle ugyan hiányzott Árnyék
emberfölötti ügyessége, viszont sokkal jobban kiismerte magát az edzőterem
folyton változó irányú gravitációs mezői közt.
– A trükk nem abban rejlik, hogy megpróbáljuk kitalálni, épp milyen
irányba változik majd a gravitáció – magyarázta –, hanem hogy megtanuljunk
alkalmazkodni hozzá. Mint a vízi lények, amik pillanatok alatt megszokják a
változó sodrást.
Azzal egy elegáns szaltóval a terem közepén lebegő keskeny rúdon
termett.
 – Felteszem, te már korábban is edzettél itt – dünnyögte Árnyék.
– Ha nem is pont itt, de… van még négy másik, ehhez hasonló terem –
mosolyodott el hűvösen a nő. – Ez egy igen nagy hajó, földlakó. Több mint
hatszáz különféle fajba tartozó teremtmény nevezi otthonának.
– És holnap az egyik ilyen teremben fogunk megvívni? – kérdezte
Árnyék.
– Nem. A császárnő a ti világotok holdját választotta a párbaj
helyszínéül.
Árnyék mostanra kifejezetten megkedvelte Orákulumot, aki sokkal
barátságosabb volt, mint a mosolytalan, komor shi’arok többsége. Sőt, néha
még egy ártalmatlan tréfától sem riadt vissza. És kék volt, ami Kurt szemében
kifejezetten jó pontnak számított.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy itt most egy ellenséges katonával
cimborálsz? – vigyorgott rá Árnyék. – Ha azért győzünk holnap, mert ma
ellesek tőled pár hasznos trükköt…
– Emiatt igazán nem aggódom – rázta meg a fejét a nő.
Nem. Tényleg nem úgy nézel ki, mint aki aggódik.
– Csak óvatosan, Fräulein! – halkította le a hangját. – Nekem is van pár
olyan trükk a tarsolyomban, amihez hasonlót a shi’arok még sohasem láttak!
Azzal megmarkolta a karikát, lengett kettőt, majd elrugaszkodott, és egy
szaltóval a szemközti falnál termett.
– Azt hiszem, még nem említettem… – intett a nő a fal felé.
Árnyék abban a pillanatban csúszni kezdett.
A falak felülete tapadásmentes – csendült föl Orákulum hangja a
fejében.
Árnyék szinte minden felületen képes volt megtapadni, odahaza, a
Földön pedig gyakorlatilag bármelyik épület falára képes lett volna
fölmászni.
Csakhogy most nem odahaza vagyunk, a Földön…
Azonnal olyan pontot keresett, ahová teleportálhatna, a helyiség azonban
fém és acélkeménységű, műanyagra emlékeztető eszközökkel volt tele. Ha
nem megfelelően számítja ki az érkezési pontot, könnyen egy idegen
gépezetben köthet ki.
 Erős kezek nyúltak utána és kapták el, aztán Kolosszus súlyos
döndüléssel ért földet.
– Danke! – mászott ki Árnyék az orosz óriás karjából. – Egyébként csak
úgy csöndben megjegyezném, hogy az utóbbi időben totál felvágós lettél,
Peter! Vagy legalább felölthetted volna a fémalakodat, mielőtt ilyen
manőverekbe kezdesz!
– Gondoltam, egy kis edzés nekem sem árt majd – vigyorgott az orosz.
– A helyedben én nem nagyon villognék előtte…
De ahogy körülnézett, Orákulum már nem volt sehol.
– Ki előtt? – nézett rá értetlenül Kolosszus.
– Á, mindegy! – legyintett Árnyék, aztán az egyik edzőgépnek
támaszkodott. – Annyit máris sikerült megtudnom róla, hogy ügyes, tapasztalt
és telepata. Úgy fest, manapság minden csapatban akad legalább egy.
– Figyelj csak, Kurt… van itt valami, amiről szeretném kikérni a
véleményed.
– Csupa fül vagyok! – biccentett Árnyék, akire kifejezetten
megnyugtatóan hatott, hogy legalább a padlószinten a földivel megegyező volt
a gravitáció.
– Én vagyok a legfiatalabb X-Men, és nem olyan régóta vagyok a csapat
tagja, de… már én is elég régóta ismerem Jeant, harcoltam mellette, sőt, még
az életemet is megmentette. Nemegyszer bebizonyította már, hogy emberként
is, bajtársként is megállja a helyét.
– És?
– Amikor ellene harcoltunk, elfogni próbáltuk. Legyőzni. És nem
megölni. Azért, mert szeretjük, és fontos a számunkra.
– Deee…? – kérdezte Árnyék valamivel türelmetlenebbül.
– De ez a Sötét Főnix… és ő gonosz. Tudom. Érzem. A haragja úgy
perzselt, mint a tűz. És ha tényleg megtette azokat a dolgokat, amikkel
vádolják…
– Igen – bólintott a német. – Ezek nekem is eszembe jutottak.
Lovaglóülésben helyezkedett el az egyik ismeretlen rendeltetésű
gépezeten, úgy folytatta.
 – Gyerekként, még a cirkuszos évek alatt ismertem egy nagyon öreg
férfit. Velem mindig nagyon kedves volt, sokszor adott cukorkát, és
beszélgettünk. Kiderült, hogy megjárta a náci haláltáborokat, a szüleit a
szeme láttára ölték meg, a testvérein pedig szörnyű kísérleteket hajtottak
végre. A családjából ő volt az egyedüli, aki túlélte a holokausztot.
Elhallgatott, és megcsóválta a fejét.
– Tény, hogy ezek a dolgok nem velem történtek, hanem egy olyan
emberrel, aki nagyon fontos volt a számomra. Nem én szenvedtem, hanem ő,
ennek ellenére… sohasem fogok tudni megbocsátani azoknak, akik ezt tették
vele. Miben más ez, mint Jean és a D’Barik ügye?
– Annyiban, hogy Jean a barátunk – komorodott el Kolosszus.
Kurt Wagner pislogott egy párat, lassan, megfontoltan, mint valami
ősöreg teknőc, aztán felugrott, megragadta a legalsó, lebegő gyűrűk egyikét,
beakasztotta a lábát, és úgy hintázott fejjel lefelé.
– Tudod, mein Freund, lehet, hogy te vagy a legfiatalabb köztünk… de
könnyen meglehet, hogy a legbölcsebb is.

***

– JÓL VAN, jövök már!

Logan csuromvizesen caplatott át a szállásán, és ahol a talpa a padlóhoz
ért, a víz azonnal elpárolgott a járólapokról.
Kényelmes kecó, de megbuggyannék, ha huzamosabb ideig itt kellene
éljek! Persze lehet, hogy holnap ilyenkorra már nem kell olyan apróságok
miatt aggódnom, hogy hol fogok élni… vagy hogy egyáltalán fogok-e
még…
Mikor ismét kopogtattak, ingerülten maga köré csavart egy törölközőt,
aztán ajtót nyitott.
– Ó! – Vihar állt a küszöbön, egyszerű, mégis elegáns, száriszerű
ruhában. – Elnézést kérek! Nem tudtam, hogy… mindegy, visszajövök
később.
 – Ne csináld már, ’roro! – legyintett Logan, mire a törölköző azonnal
csúszni kezdett.
– Jó, rendben – mosolyodott el a nő halványan –, de előbb talán… a
törölközőt…
Míg a kanadai felöltözött, Ororo letelepedett egy székbe, felhúzta a
lábait, és fázósan ölelte át a térdét. A szék pedig lassan megváltoztatta az
alakját, hogy a rajta ülő számára minél kényelmesebb legyen.
Logan két ülőalkalmatosságot is tönkretett, mire megértette, hogy senki
sem akarja megtámadni, és itt ez is csupán az utazók kényelmét szolgálja.
– Mi jár a fejedben, szépségem?
– Még jól emlékszem azokra az időkre, mikor Ororo voltam, a széllovas
– kezdte a nő csöndesen. – Egyedül voltam… és szabad.
– Csak a szépre emlékezünk? – fintorgott Logan, aztán a szemközti
kanapéra telepedett.
– Lehet, hogy az idő valóban megszépíti a múltat – bólintott Ororo. – De
most már nem vagyok egyedül, és sem boldognak, sem szabadnak nem érzem
magam.
– Soha nem egyszerű ketrecbe zárni a fenevadat – bólintott a férfi.
– Ugyanakkor az én döntésem volt, hogy csatlakozom az X-Menhez… –
nézett föl végre Vihar. – Szabad akaratomból hagytam el az otthonomat,
Afrikát. Az X-ek lettek az új családom, és Jean a húgom.
– Meg kellett volna ölnöm őt, ’roro – mondta csöndesen Logan. – Meg
tudtam volna tenni. Egyetlen vágás, és mindez sohasem történik meg.
– Örülök, hogy végül mégsem tetted meg.
– Pedig ő is erre kért – komorodott el a férfi. – Könyörgött, hogy öljem
meg.
Vagy inkább hallgass, Logan! Elég, ha te viseled ezt a terhet, nem
muszáj, hogy másokra is rálőcsöld!
De mintha képtelen lett volna lakatot tenni a szájára.
– Senki sem érti. Sem te, sem a manó, Summers pedig főleg nem. Még
Xavier… még ő is csak egy legyőzendő ellenfelet látott benne, amit ketrecbe
lehet zárni. Mind úgy gondoltok erre a Főnixre, mint valami csápos idegenre,
aki elrabolta szegény Jean akaratát.
 – Már a shi’arok legősibb legendáiban is szó van róla, és…
– És lehet, hogy tényleg van is egy ilyen Főnix Erő – biccentett Logan. –
Valami vén, madárforma lény, ami egyfolytában a galaxist járja, és testekbe
költözik bele. Másfelől viszont itt van Jean.
Lassan feltápászkodott, és a panorámaablakhoz sétált.
– Erről beszélek én is – mondta Ororo.
– Nem! – fordult vissza Logan. – A harag, a vérszomj, a gyilkos indulat,
amivel elsöpört bennünket, és amivel egy egész fajt kiirtott… ezek mind
benne vannak Jeanben. És csak én látom, mert… azért mert…
– Mert te is ilyen vagy – fejezte be helyette csöndesen Ororo.
– Egen…
– Talán valóban így van, de… Jeanben szeretet is van. Jean Grey jó
ember. A barátom. Úgyhogy holnap harcolni fogok érte.
– Nem számít – rázta meg a fejét Logan.
– Tessék?
– Úgy értem, nem számít, hogy az eszem mit mond – vonta meg a vállát
a férfi. – Ő is, én is vagyunk, amilyenek vagyunk. Úgyhogy én is harcolni
fogok érte.
– Igen, vagyunk, amilyenek vagyunk. – Egy pillanatra távoli villámok
fénye csillant Ororo szemében. – Bár ezzel kinek könnyebb, kinek nehezebb
együtt élni.
Logan átsétált a szomszédos helyiségbe, és egy üveg zöld folyadékkal
tért vissza.
– Badoon pálinka – dörmögte. – Legalábbis az őr szerint, akitől
szereztem, az. Iszol velem egyet, ’roro?
– Egy idegen italt inni egy idegen űrhajón? – csóválta meg a fejét a nő. –
Ami az ember számára akár mérgező is lehet? Tudod, Logan… néha nem is
értem, hogy maradhattál ilyen sokáig életben!
– Akkor ezzel már ketten vagyunk – vigyorodott el Logan, aztán töltött
két pohárkával a gyanús folyadékból.

***
AHOGY Küklopsz belépett a csillagvizsgálóba, önkéntelenül is felsóhajtott.
A csillagokkal pettyezett sötétségben, akár egy gömbformára csiszolt zafír,
ott ragyogott előtte a Föld.
Aztán a romboló irányt módosított, és a Hold, a holnapi küzdelem
színtere felé indult.
Küklopsz számára azonban mindez csak mellékes adalék volt, mert a
figyelmét Jean kötötte le. A lány fekete-fehér maszkot, sárga kesztyűket és
egy olyan zöld öltözéket viselt, amit Scott már vagy ezer éve nem látott.
Jean sután pukedlizett, aztán zavartan elmosolyodott.
– Nagyon ostobán nézek ki?
Válasz helyett a férfi átölelte és megcsókolta.
– Az én Csodalányom! – suttogta.
– Mindörökké – mosolyodott el Jean.
– A shi’arok ajándéka? – simította végig a ruhát Küklopsz.
– Én kértem, ők pedig megértették az öltözék szimbolikus jelentőségét.
A maguk módján majdnem olyan hagyománytisztelők, mint a Pokoltűz Klub.
– Ezzel most nem nyugtattál meg…
– A lényeg, hogy kellett holnapra egy öltözék, és úgy voltam vele,
hogy… Csodalányként kezdtem, és, ha kell, így is fejezem be.
– Nem fogod – rázta meg a fejét Scott, aztán leült, és maga mellé húzta a
lányt. – Legalábbis nem holnap.
– Azt jobb, ha tudod, hogy nem fogom hagyni, hogy bármelyikőtök is
megsérüljön vagy meghaljon értem! – szegte föl az állát a lány. – Egyedül
állok ki ellenük!
– Szó sem lehet róla! – szorította meg a kezét Scott. – Egy csapat
vagyunk, ezen is együtt jutunk át! Anélkül, hogy bárkinek is meg kellene
halnia.
– Az erőim megcsappantak – csóválta meg a fejét Jean. – Téged még
mindig érezlek a mentális kötelékünkön keresztül, de… anyagot már nem
tudok átalakítani, és csak olyan felszínes érzelmeket és gondolatokat vagyok
képes kifürkészni, amit szinte egyenesen nekem szántak. A Főnix viszont…
Zavartan rázta meg a fejét, aztán nyugtalanul kezdett föl-alá járkálni.
 – Nehéz ezt elmagyarázni, de… olyan, mintha mindig is a részem lett
volna. Egyfajta düh, de annál azért jóval több. Olyasvalami, ami most mélyen
el van bennem temetve.
Vajon mire akar kilyukadni? – méregette összehúzott szemmel Scott a
lányt.
– A Főnix ugyanakkor valami más is. Valami nagyon ősi. Annyival
vénebb az emberiségnél, hogy minket még tervbe sem vett az evolúció, mikor
ő már rég létezett, fejlődött és mutálódott.
– Nem hiszem, hogy most ezzel kellene…
– Talán mégis – érintette meg az övét díszítő X-et a lány.
– Tudod, hogy értettem – mosolyodott el Scott. – Mi mégiscsak emberek
vagyunk.
– Igen, azok vagyunk. Te és Ororo és Kurt meg Peter, sőt még a jó öreg
Charlie is, aki a saját ép elméjét tette kockára, hogy megmentsen. És Logan is
az.
– Ezzel azért vitába szállnék – fintorgott Küklopsz. – Fogalmazzunk úgy,
hogy Logant némi jó szándékkal akár még embernek is tekinthetjük.
– Mind emberek vagytok – fonta karba a kezeit Jean. – Ami viszont
engem illet… ebben nem vagyok olyan biztos. Többé már nem.
– Én igen.
A lány megállt, és egyenesen Scott szemébe nézett.
– Majdnem megöltelek.
– De nem tetted.
– Mi van, ha Lilandrának van igaza, Scott?
– Nem adhatod föl! – nyúlt ki a férfi, és finoman megsimogatta Jean
arcát. – Az olyan lenne, mintha behódolnál a Sötét Főnixnek. Hagynád, hogy
legyőzzön. Mintha beismernéd, hogy… gonosz vagy. És hogy ez az ősi erő
még az emberi mivoltodnál is sokkal fontosabb a számodra. És én tudom,
hogy ez nem igaz! Tudom, hogy a szíved szeretettel van tele, és hiszem, hogy
ez a szeretet még ezen a próbatételen is átsegít! Mindannyiunkat.
Jean nagyot nyelt, aztán letörölte a könnyeit, és játékosan mellbe
bokszolta Küklopszot.
– Kezdesz elpuhulni, Summers!
 – Holnap nehéz napunk lesz – mosolyodott el a férfi. – Ideje lesz ágyba
bújni!
– Elég sokáig tartott, de végül csak sikerült az ágynál kikötnünk… –
kacsintott Jean.
– Istenem, hogy szeretlek! – vigyorodott el Scott, és már nyitotta is az
ajtót.
Jean azonban maradt még egy kicsit, és a Földet figyelte, ahogy lassan
elmaradt mögöttük.
Sohasem fogom igazán megérteni, mi is mozgatja – támaszkodott
odakint a falnak Scott. – Sohasem fogom megérteni, miféle tűz ég benne.
Nem fogom teljesen érteni a haragját, az éhségét, a csalódottságát, és… a
szerelmét sem.
Sohasem fogom teljesen megismerni.
Mindig lesznek titkai előttem.
És ez is van így rendjén.
Nyílt az ajtó, és Jean lépett ki rajta. Összemosolyogtak, aztán egymásba
karolva vágtak neki a folyosónak.

***

HUNN-TAR haldoklott.
Bíborvörös űrruhát és hajszálvékony sisakot viselő skrullok csaptak le a
kree orbitális állomásra. Hunn-Tar érezte, ahogy csökken a nyomás, hallotta
a betört ablakokon át távozó levegő süvítését, és a szemhéja lassan
megfagyott, miközben a bajtársai, a Kree Inváziós Flotta legkiválóbb
harcosai, sorra elhullottak.
Ez a test útja. A sebbel járó kín, az agónia görcsei, végül pedig a
holtakat magába szippantó, végtelen üresség.
Az elmúlt négy év során Hunn-Tar már számos alkalommal meghalt
álmában, ez most azonban más volt. Ahogy az elillanó mesterséges gravitáció
híján nem volt már, ami egy helyben tartsa, a lábai elszakadtak a padlótól, és
a vákuum szörnyű hidege máris kinyújtotta érte fagyott ujjait, vörös fény
töltötte be a látóterét.
Egy madár volt. Egy lángokból álló, hatalmas ragadozó madár.
Azonnal magához tért, és most már arra is emlékezett, hogy hol van.
Azon az átkozott shi’ar hajón, ami a Földnek nevezett, parányi bolygó körül
keringett.
Ahogy megpillantotta az ágya mellett álló ember nőt, előrántotta a
protonkését, amaz azonban semmiféle jelét nem adta, hogy meg akarná
támadni.
Zöld ruhát viselt, vállig omló haja pedig vörös volt, akár a tűz.
Csöndben állt ott, a férfi viszont tisztán hallotta a tudatában felcsendülő
szavait.
Hunn-Tar, a kreek népéből… szükségem van a segítségedre!
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

A RAKTÉR várakozásteli csöndbe burkolózott, mikor Küklopsz föllépett az

emelvényre. Még a körülötte tüsténkedő technikusok is, akik a központi
platform mellett elhelyezett teleportálót állították be, némán tették a dolgukat.
Scott intett a közeledő bajtársainak, hogy várjanak.
– Csak azt akartam mondani…
Látta rajtuk, hogy mind harcra készülnek.
És ma bármelyikük meghalhat.
– Azt akartam, hogy tudjátok, harcolni fogok Jeanért, de tőletek ezt nem
várhatom el. Nincs hozzá jogom, és egyikőtökről sem fogok kevesebbet
gondolni, ha úgy dönt, ebből most kimarad.
– Ugyan már, mein Freund! – fintorgott Árnyék. – Komolyan úgy
gondolod, hogy ezt kihagynánk?
– Átrágtuk a dolgot, és úgy döntöttünk, hogy az oldalatokon harcolunk –
bólintott Vihar.
– A végsőkig – tette hozzá Rozsomák.
– Köszönöm – mosolygott rájuk Jean. – És most próbálok nem megöl…
Nyílt a raktér ajtaja, mire a technikusok feszes vigyázzba merevedtek.
Araki és Xavier kíséretében az ezüstbe és hófehér tollakba öltözött Lilandra
sétált be. A légpárnás hordszéken közlekedő, holtsápadt professzor szemei
olyan karikásak voltak, mintha szemhunyásnyit sem aludt volna.
Egyik X-Men a másik után hágott föl az emelvényre, utolsónak Jean, akit
Küklopsz segített föl. Lilandra a platform előtt állt meg, és kimérten
koppantotta oda ezüstszín uralkodói pálcáját a padlóhoz.
– A kihívás megtörtént és elfogadtatott. Halljátok hát a feltételeimet, X-
Men! A Hold felszínén fogtok megküzdeni a Birodalmi Gárdával, míg vagy
ők, vagy ti győztök. Amennyiben ti diadalmaskodtok, a túlélők szabadon
bocsátást nyernek. Viszont, ha veszítetek…
Futó pillantást vetett Xavier felé, a professzor azonban továbbra is
mereven bámult maga elé.
– Amennyiben veszítetek, Jean Grey, a Főnix a miénk! Azt teszünk vele,
amit jónak látunk, az univerzum érdekében. Elfogadjátok-e ezen feltételeket?
– Igen – bólintott Küklopsz.
Lilandra intett a technikusoknak, mire vakító fény ölelte körül az X-eket,
és a földlakók teste azonnal atomjaira bomlott. Hogy egy pillanat volt
csupán, vagy egy örökkévalóság, nem tudhatták… aztán már egy másik helyen
voltak.
Az ősi romokat szürke, sziklás táj övezte. Templomok, gépek, egykor
több méteres, mára rozoga kőfal, s a környező hegyekről harminc láb magas,
faragott arcok néztek le rájuk.
Egy kráter mélyén álltak.
– A Hold híres kék területe – dünnyögte Árnyék. – Bár nekem inkább
tűnik palaszürkének.
A Föld és a Nap elég messze voltak, hogy az égbolt koromfeketének
tűnjön, amit csak a meglepően fényes csillagok ragyogtak be. A levegő hűvös
volt és ritkás.
Jean tekintete a legközelebbi romos templomra tévedt, ami az idegen
technológia és a dór építészet sajátos elegyének tűnt.
– Kirinosz – suttogta.
– Tessék? – nézett rá kérdőn Küklopsz.
– Csak… eszembe jutott valami.
– A shi’ar hajó adatbázisa szerint, amibe tegnap este volt szerencsém
belepillantani, ezek a romok a skrullok és a kreek közti ősi konfliktus
mementói – magyarázta Vihar. – A földivel majdnem teljesen megegyező
légkör is ennek a következménye.
 – A lábunk alatt gépek vannak – dörmögte Rozsomák. – Hallom a
zúgásukat.
Küklopsz ugyan nem hallotta őket, de tudta, hogy az érzékszervei nem
versenyezhetnek Loganével. Annyira nem, hogy a talajból sugárzó, halvány,
szürkéskék derengésre és a kráter falában tátongó, a mélybe vezető
barlangnyílásokra is csak most lett figyelmes.
– Telepatikusan letapogattam a környéket, Scott – mondta Jean. – A
képességeim talán szerényebbek, de az idegen elméket még így is kiszúrom.
Úgyhogy azt mondom, egyelőre magunk vagyunk.
– De már nem sokáig – rázta meg a fejét Küklopsz, aztán az X-ekhez
fordult. – A Birodalmi Gárda egy részével már találkoztunk, de akadnak,
akikkel még nem. Úgyhogy minden eshetőségre készen kell állnunk.
– Peter, Ororo, Kurt – kezdte Jean –, csak azt szeretném mondani…
– Itt vannak! – szimatolt Rozsomák a levegőbe.
– Igen, én is érzem őket – bólintott Jean. – Több tudati mintázat. Ebben
a pillanatban tűntek föl.
– Fény – intett a fejével az egyik romos épület felé a kanadai. –
Valószínűleg oda teleportálták őket.
– Keresek egy magasabb pontot, ahonnan jobban beláthatom a terepet –
ajánlkozott Árnyék.
– Várj! – kapott utána Scott, a német azonban már el is tűnt egy
kénkőszagú füstfelhőben.
A következő pillanatban messze a fejük fölött jelent meg, egy omladozó
torony tetején. Azonnal a torkához kapott, és megingott.
– Túl magasan vagy! – kiáltott Küklopsz. – A kráter pereme fölött. Ott
már talán levegő sincs!
Árnyék egyszer csak lefordult a toronyról, és zuhanni kezdett. Vihar
máris a levegőbe emelkedett, hogy elkapja.
– Csak óvatosan! – figyelmeztette Küklopsz. – Itt kisebb a gravitáció!
Nehogy ezzel a lendülettel kiröpülj a világűrbe!
De eddigre az alacsonyan szálló Vihar már el is kapta a zuhanó
Árnyékot.
– Milyen lassan esett lefelé! – hümmögte Kolosszus.
 – A gravitáció – bólintott Scott.
Árnyék igazán nem volt nagydarab, a súlya azonban még így is kis híján
a mélybe rántotta Vihart. A nő kétségbeesetten elfintorodott, és csak egy
hirtelenjében megidézett széllökés segítségével sikerült – a szokásosnál
kicsit rázósabban – földet érniük.
– Az itteni körülmények közt elég nehéz lesz majd használni a
képességeimet – csóválta meg a fejét Ororo.
– És Árnyék? – kérdezte Peter aggódva.
– Jól… vagyok – mosolyodott el bágyadtan Kurt. – Úgy tűnik, nekem
sem ártott volna belekukkantanom a shi’ar adatbankba…
– Legközelebb, mielőtt bármit is csinálsz, inkább beszéld meg velünk! –
ráncolta a homlokát Scott. – Mindössze hatan vagyunk, idegen környezetben,
és most Jean élete a tét! Úgyhogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy
hibázzunk!
– Küklopsz! – kiáltott oda Peter, aki Rozsomákkal együtt egy jókora
kőrakás tetejéről figyelte a terepet. – Logan kiszúrta a birodalmi gárdistákat!
Errefelé tartanak!
– Hol akarunk megküzdeni velük? – kérdezte a kanadai hűvösen.
– A magunk választotta helyen – jelentette ki Scott. – És csak amikor
majd készen állunk. Azt sem tudjuk, hányan vannak, és mire képesek, úgyhogy
gerillataktikával kezdünk. Megtámad, odaüt és elfut. Oda-odacsípünk nekik,
próbáljuk kiismerni, és közben kibillenteni őket az egyensúlyukból.
– Rendben – bólintott Logan.
– Én is érzem őket – hunyta le a szemét Jean.
– Kicsit pontosabban?
– Az az Orákulum… rendre kicselezi a mentális szondáimat – ingatta a
fejét a lány.
– Vezeted az egyik csapatot? – fordult Küklopsz váratlanul
Rozsomákhoz.
– Rám bízol egy csapatot? – kérdezte a kanadai meglepetten.
– Igen.
A bérgyilkos lekuporodott, és félrebillent fejjel hallgatózott. Egyszer
még le is hasalt, és a talajra tapasztotta a fülét.
 – Súlyos lépteket hallok – dörmögte. – Valószínűleg ezekkel akarják
magukra vonni a figyelmünket, míg a csöndesebbeket előreküldik felderíteni.
Egy részük szinte biztosan járt már itt, és a föld alatti alagutakat használja.
– És hogy kapjuk el őket?
– Peter, manó, ti velem jöttök! – intett Logan.
Árnyék máris a legközelebbi alagút bejáratához teleportált, Kolosszus
pedig futás közben váltott alakot. Fémteste krómszínűen csillogott a
szürkéskék fényben, súlyos léptei mély nyomokat hagytak a porlepte talajon.
Egy perc, és mindhárman eltűntek a legközelebbi alagútban.
– És mi mit teszünk? – fonta karba a kezét Ororo.
Az egyik romba dőlt torony körül mozgásra lettek figyelmesek. A
gárdisták már egészen közel jártak.
– Idekint, a nyílt terepen túlságosan is sebezhetők vagyunk – jelentette ki
Küklopsz. – Fedezéket keresünk. Vihar, te vagy az elővéd!
Abban a pillanatban szél kerekedett, és Ororo a magasba emelkedett.
Ügyelve, hogy mindvégig a kráter peremén belül maradjon, tett egy kört,
aztán az egyik romos épület felé intett.
– Gyerünk! – mordult föl Scott.
Most, hogy ismét kettesben maradtak, Jean újfent elbizonytalanodott.
– Inkább csak te. Okosabb lenne, ha én itt maradnék, és…
– Nem! – zárta le kurtán a vitát Scott, aztán megragadta a lány kezét, és
Vihar nyomába eredtek.

***

AZ ALAGÚT alacsony mennyezete alatt jókora, poros kábelkötegek

kígyóztak. Annak az ősi, idegen technológiának a szomorú maradványai, ami
annak idején segített létrehozni ezt a helyet.
Van egy olyan érzésem, hogy ez nem fog bekerülni a vicces Holdra-
szállós sztorik közé – morfondírozott Logan, miközben futólépésben vágott
át az alagúton.
 Árnyék volt az elővéd, aki időről-időre teleportált, hogy kikémlelje az
előttük húzódó szakaszt.
– Már az orromig sem látok! – morgolódott Peter. – Nem kellene…
– Hallgass! – sziszegte Rozsomák.
A benne élő vadállat – a szó legszorosabb értelmében – veszélyt
szimatolt.
Idegen testszag, egy csipetnyi olajszerű anyaggal keverve. Talán
valami páncélos vagy droid?
No, mindegy, az biztos, hogy nem ember.
Árnyék ismét teleportált – aztán riadtan elkiáltotta magát. A váratlanul
kiszélesedő alagutat egy hatalmas, fémes test állta el.
– Földlakók! – A teremtmény hangja mély volt, és a számtalan szűrő és
torzító ellenére is érezhetően gépi. – Csatacsillag vagyunk! Választási
lehetőséget kínálunk nektek: adjátok meg magatokat becsülettel, vagy haljatok
meg becsülettel.
– Ez a csóka, akit szerintem a Lost in Space-ből szalajtottak, a te
asztalod, Kolosszus! – húzódott félre az útból Logan. – Elboldogulsz vele?
– Örömmel!
Az orosz döngő lépteitől megremegtek a falak, aztán, mint valami
felbőszült vadállat, rontott Csatacsillagnak. A hatalmas, robotszerű idegen
megtántorodott, aztán kettévált. A nagyobb, fej nélküli test és a kisebb,
elevennek tűnő teremtmény azonnal közrefogta Kolosszust.
– Tied a fémlény, C’cll – mondta a kisebbik. – Én elbánok a szőrössel!
– Úgy lesz, B’nee. – A másik, pincemély hang a hatalmas test mélyéből
szólt.
Ahogy a kisebbik – a B’nee nevezetű – Rozsomákra vetette magát, a
kanadai kieresztette a karmait, és mélyen a lény páncélozott mellkasába
tépett.
– Árnyék! Menj, segíts Peternek!
– Máris, mein…
Kurt szavai fájdalmas üvöltésbe fúltak, ahogy egy ragyogó, fényből szőtt
ostor tekeredett a nyakára. A folyosó sötétjéből egy vörös bőrű nő lépett elő,
majd a kezében tartott fegyverrel csapta a falhoz Árnyékot.
– Minél tovább ficánkolsz, földlakó, a neurokorbács annál nagyobb
fájdalmat okoz!
Közben B’nee ismét megpróbált Rozsomák hátára ugrani, mire a
bérgyilkos fordulásból könyökkel vágta szájon.
A kisebb Csatacsillag a folyosó falának csapódott, és mozdulatlanul
terült el a talajon.
A vörös bőrű nő megrántotta az ostort, mire Árnyék elernyedt, a
ragyogó, tekergő fénykéve pedig letekeredett a nyakáról.
Egy-egy veszteség mindkét oldalon – komorodott el Logan. – Ők
gyakorlatilag mindent tudnak rólunk és a képességeinkről, mi pedig a
sötétben tapogatózunk.
Közben Kolosszus és C’cll is összecsaptak, és egyelőre nagyon úgy
tűnt, hogy egyformán erősek. Aztán az idegen csapásai lassacskán az alagút
fala felé kezdték szorítani Petert – mígnem Rozsomák hátulról rontott rá, és
két villámgyors vágással megpróbálta feltépni a hátpáncélját.
Ez meg mi a fenéből készült, hogy nem fogja a karmom?
A vörös bőrű nő ismét kieresztette a neurokorbácsot, és önelégült
mosollyal indult feléjük.
– Pete! – mordult föl Logan, ahogy körbetáncolta C’cllt. – Egy-kettő!
Az orosz ökle ugyanabban a pillanatban csapódott a géplény
mellkasának, mikor Logan könyöke a gyomrának. A kétirányú erőhatástól
C’cll megtántorodott, és elesett.
– Ez az izé egy percen belül ismét talpon lesz! – rázta fájó karját
sziszegve a kanadai. – Visszavonulunk!
– És Kurt?
– Őt elkapták – mondta komoran Logan. – Ha még él, nem fogják
bántani. Kiesett a küzdelemből, nincs okuk ártani neki. Ha viszont
megölték…
A korbácsos nő futólépésben közeledett, és B’nee is kezdte összeszedni
magát.
– Idelent minden előny náluk van – mordult föl Logan. – Vissza kell
jutnunk a nyílt terepre!
 Azzal megfordult, és futásnak eredt. Kolosszus nagyot sóhajtott, és
nehéz szívvel követte. Mielőtt azonban kiértek volna az alagútból, nyers,
sistergő hang ütötte meg a fülüket.
– Ez mi volt? – torpant meg Peter.
– Küklopsz optikai sugara – fintorgott Rozsomák. – Remélem, ők
jobban boldogulnak, mint mi!
Még egy kanyar volt hátra, de a kanadai már nem sietett. Tudta, hogy
valaki máris rájuk bukkant, és elzárta előlük a felszínre vezető utat.
A Birodalmi Gárda parancsnoka volt az, a kakastaréj hajú, vörösbe és
kékbe öltözött Gladiátor.
– Kár, hogy sohasem fogjátok megtudni, hogyan boldogultak a társaitok
– mondta kegyetlen, hideg mosollyal.
– Most mi legyen? – kérdezte Peter idegesen, és megmozgatta hatalmas
vállait.
– Megmondom, mi lesz – bólintott Logan, és kieresztette a karmait. –
Bulizunk!
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

AKIK a felszínen maradtak, az első perctől kezdve vereségre voltak ítélve.

A Gárda egyik harcosa, egy vörösbe és aranyba öltözött humanoid a
levegőből támadott rájuk, és olyan elképesztő ügyességgel és gyorsasággal
mozgott, hogy Küklopsz optikai sugarai rendre célt tévesztettek. Válaszul az
idegen tüzet lőtt az ujjaiból, ami nem sokkal Scott előtt perzselte föl a talajt.
Jean az egyik rom oszlopcsarnokában keresett menedéket, és néma
mentális párbajt vívott az épület fölött lebegő Orákulummal. Kettejük
párharca a szem számára nem látható síkon zajlott – és Jean állt vesztésre.
Minden gárdista képes repülni! – konstatálta Vihar döbbenten. –
Micsoda előny ez egy efféle küzdelemben!
Ellenfelet keresve emelkedett a levegőbe, és pillanatokon belül meg is
pillantott egy nagydarab, széles homlokú, szürke bőrű idegent, aki döngő
léptekkel iparkodott a templomrom felé. Ororo a levegőt hívta segítségül, de
annyi erőt is alig bírt összegyűjteni, amivel egyetlen szélrohamot
megidézhetett.
A szürkebőrű egy pillanatra megtorpant, aztán úgy rázta meg magát,
mintha pókháló tapadt volna a bőrére. A szélroham még lelassítani is alig
tudta, nemhogy megállítani.
Nem lesz ez így jó! Túl ritkás a légkör, hogy erőt meríthessek belőle.
Magasabbra emelkedett, a szürke bőrű pedig meg sem próbálta követni.
Ehelyett lekuporodott, és mindkét tenyerét a földre szorította. A talaj abban a
pillanatban megremegett, a környező épületek sorra romba dőltek, és alig
lehetett látni a felkavarodott holdportól. Csak ekkor jött rá Vihar, kivel is áll
szemben.
Földrengés.
– Szép munka, Rengés! – rikoltotta a vörös-arany páncélzatú gárdista,
Csillagsugár, és máris a vadul köhögő, elvakított X-ek után vetette magát.
Felkapta Küklopszot, és a talaj egyik széles hasadékába hajította.
Mentsd meg! – robbant Ororo tudatába Jean mentális sikolya.
Vihar azonnal a hasadékba vetette magát, és szélsebesen száguldott a
kavargó kőtörmelék és kábeldarabok közt aláhulló Küklopsz után. Végül nem
sokkal a verem alja előtt sikerült megragadnia a férfi egyik lábát, és épp
annyira lelassítania, hogy földet érjen, és ne becsapódjon.
– Köszönöm! – nyögött föl Küklopsz.
Vihar válasz helyett minden erejével a felfelé tartó légáramlatokra
támaszkodott, melyek, ha lassan is, de elkezdték kiemelni őket a hasadékból.
– Jean! – hördült föl Scott. – Egyedül maradt odafönt!
Orákulum és a vörös-arany gárdista egyik mentális támadást és
tűzcsapást a másik után indították, és Jean már alig győzte hárítani őket a
mentális és kinetikus pajzsaival.
– Vihar! – üvöltött föl Küklopsz kétségbeesetten, és máris eleresztette a
nő kezét. – Vigyázz!
Abban a pillanatban, ahogy Scott földet ért, egy testhezálló, fehér
öltözéket viselő, karcsú idegen röppent elő az egyik rom mögül. Az arca
szinte teljesen üres, vonások nélküli márványfelületnek tűnt, a köpenye
hatalmas rájaként lebegett mögötte. Az idegen asszony – Manta, ugrott be
Viharnak a rég elfeledett név egyik korábbi kalandjukról – szélesre tárta
köpenyét.
A következő másodpercben olyan égető kín áradt szét Vihar
idegrendszerében, amitől egy pillanatra elsötétült előtte a világ.
Nem… azok után, amin átmentünk, nem hagyhatom cserben Jeant! –
Küzdött, hogy egyáltalán az öntudatát képes legyen megőrizni. – Nem
szabad…
A fájdalom azonban túl erősnek bizonyult, és az elemek úrnője sikoltva
zuhant le.
 ***

MIKÖZBEN Rozsomák végigszáguldott az alagúton, tisztán hallotta, ahogy a

háta mögött Gladiátor és Kolosszus összecsapnak. Olyan erők mérkőztek itt,
amik falakat voltak képesek ledönteni, és fákat tövestől kicsavarni puszta
kézzel. Remélem, Peter állja még a sarat!
Nem szívesen hagyta hátra Kolosszust, de Jean telepatikus üzenete épp
akkor érte utol, amikor rárontottak volna az ellenséges vezérre.
Logan! Segíts! Megölik Scottot!
Tarts ki, Jeannie, jövök!
Az alagút végén már feltűnt a fény. Rozsomák vicsorogva készült arra,
ami majd a felszínen vár rá, és igyekezett nem gondolni a magatehetetlen
Árnyékra, vagy az ellenfél legtapasztaltabb harcosával viaskodó Peterre.
Hát, ezt a csatát már nem fogjuk megnyerni.
Ahogy kiért a nyílt terepre, az első, amit megpillantott, a földön heverő,
mozdulatlan Vihar volt.
A francba, ne haragudj, ’roro, ígérem, visszajövök!
Megkerült egy jókora krátert, ami egy fél órája még nem létezett, és a
túloldalon emelkedő templomrom felé indult. Az épület bejáratát Küklopsz
védte, aki gyilkos erejű optikai sugarakkal próbálta távol tartani a rom körül
köröző idegen harcosokat: Csillagsugarat, Mantát és Orákulumot.
Amazok olyan könnyedén tértek ki a lövései elől, mintha világéletükben
ezt csinálták volna.
Fárasztják.
Ahogy közelebb ért, már azt is látta, hogy Küklopsz mögött – egy
megroskadt oszlop árnyékában – Jean fekszik a földön eszméletlenül.
Csak még egy kicsit tarts ki, Scott!
Behúzta a nyakát, és míg a három gárdista Küklopsszal volt elfoglalva,
ő futva megkerülte a krátert. Igyekezett gyorsan és csöndben mozogni, és
folyamatosan a gépek roncsai és a romok takarásában maradni.
Végül csak sikerült elvergődnie Jeanig. A lány életben volt, de a
légzése és a pulzusa folyamatosan gyengült. Mikor kitapintotta a nyaki
verőerét, Jean zavaros tekintettel nézett föl rá.
– Hál’ istennek, hogy élsz! – Logan féltérdre ereszkedett.
– Mostanra már megtanulhattad volna, hogy engem nem olyan egyszerű
elintézni! – mosolyodott el bágyadtan a lány.
Valami nagyot villant, aztán szörnyű hőség szele csapta meg őket, és
Logan azonnal óvón hajolt Jean fölé. Csillagsugár olyan volt, mint valami
lángszóró, és a kezéből áradó tűz pillanatok alatt minden éghetőt
elhamvasztott.
Sőt, mintha nemcsak teremteni, de uralni is tudta volna a lángokat, azok
kígyóként fontak perzselő gyűrűt Scott köré.
– Menj, segíts neki! – kérte a lány a bérgyilkost. – És Logan…
köszönöm! Mindent köszönök!
Tucatnyi lehetséges válasz fogalmazódott meg egy pillanat alatt a férfi
elméjében.
Szívesen. Szóra sem érdemes. Végül is csapattársak vagyunk. Neked,
Vöröske, bármikor. Már úgyis ezerszer visszafizetted.
Szeretlek.
De végül beérte egy kurta biccentéssel. Aztán fölpattant, és belevetette
magát a küzdelembe.
Küklopsz csak azt látta, hogy valami vadul vicsorgó lény ront elő a
romok közül, nekirugaszkodik, a levegőbe veti magát, és a fémesen csillogó
karmaival két gárdistát is súlyosan megsebez.
Újabb lökéshullám rázta meg a környéket, amitől végigrepedt a talaj, és
jókora darabok szakadtak le a romos templom homlokzatáról. Ahhoz nem
volt elég, hogy az egész épületet rájuk omlassza, de ahhoz már igen, hogy
mindkét X-Ment fedezékbe kényszerítse. Aztán újabb és újabb gárdisták
csatlakoztak a küzdelemhez, és az éjszakai égbolt hamarosan a
legkülönfélébb energianyalábok felvillanásaitól lüktetett.
Logant többször is eltalálták, és bár az öngyógyító képessége minden
alkalommal visszarángatta a halál küszöbéről, még az ő rettentő életereje
sem volt kimeríthetetlen. Végül összeesett, és ahogy lassan elhomályosult
minden, Jean Grey mosolya jelent meg lelki szemei előtt.
 Ebben a mosolyban pedig öröm, szomorúság, hála és szeretet lakozott.
Nem szerelem, ami után Logan éveken át vágyakozott, hanem az a fajta érzés,
amibe belekapaszkodhatott…
Egész az utolsó pillanatig.

***

AZ EMELVÉNY közepére vetített hologramot a csatatérbe telepített ezernyi

mikro-kamera felvételéből rakta össze a hajó számítógépe. Charles Xavier
pedig szinte pislogni sem mert, nehogy egyetlen pillanatról is lemaradjon,
mert ebben a küzdelemben bármelyik pillanat lehetett döntő – vagy a
legutolsó.
A császárnő intésére az egyik technikus állított egy keveset a hologram
felbontásán, és a kép máris élesebb lett.
A Kék Tér alatt futó járatok egyikében Gladiátor épp kitért egy ütés
elől, aztán egy olyan csapást mért Kolosszus eleven-fém állkapcsára, hogy az
orosz felüvöltött fájdalmában, és a szemközti falnak csapódott.
Nem! Nem, nem, nem, nem, nem!
Gladiátor elégedetten biccentett, majd a fal mellé roskadt Kolosszus
felé indult.
– Hogy segíthess a barátaidnak, ahhoz előbb le kell győznöd! – mondta
a praetor. – És úgy hiszem, ez nem lehetséges.
Majd mielőtt a fiatal orosz feltápászkodhatott volna, olyan erővel ütötte
meg, amitől az egész alagút fala végigrepedt.
– Ha bármit is tanultam az X-Mennel töltött idő során… – köhögött föl
Kolosszus, azzal hátranyúlt, és egy félembernyi kőtömböt ragadott föl, és
azzal sújtott le az ellenfelére – … az az, hogy semmi sem lehetetlen!
Gladiátor teljesen mozdulatlanul állt, és a súlyos kőtömb egyszerűen
darabokra tört a koponyáján.
Xavier és Lilandra döbbenten figyelték, ahogy a praetor következő
ütése kiszorítja Peterből a szuszt.
– Sajnálom, szerelmem! – suttogta a császárnő.
 – Nem szükséges vigasztalnod! – mondta Xavier dühösen. – És
egyáltalán nem kellett volna, hogy idáig fajuljanak a dolgok! Ura voltam a
helyzetnek!
– Akkor miért hazudtál nekem? – kérdezte a nő sértett önérzettel. – Azt
mondtad, hogy a családodat meglátogatni térsz vissza a Földre. Én ezer világ
védelmére tettem le az esküt! Aki engem becsap, annak viselnie kell a
következményeket. De ezt te úgysem értheted…
– Jobban értem, mint gondolnád! – vágott vissza Xavier. – A tieid
alacsonyabb rendű életformaként kezeltek! Mintha csak a kedvenc
háziállatod lettem volna, ami ideig-óráig elszórakoztatja az úrnőjüket!
– Nem hiszem, hogy én valaha is így viselkedtem volna veled, vagy azt
éreztettem volna, hogy alacsonyabb rendűnek tekintelek!
Válasz helyett Xavier ismét a hologramra összpontosított. Kolosszus és
Gladiátor továbbra is gyilkos erejű csapásokkal próbálták elpusztítani
egymást a romos csatornában. Nem… te soha nem viselkedtél így velem.
A harag azonban mintha lepecsételte volna az ajkait, ugyanezt
egyszerűen nem volt képes hangosan is kimondani.
– Talán… te és én mégiscsak túlságosan idegenek vagyunk egymás
számára – sóhajtott föl végül.
Kolosszus felkapta és szabályosan az alagút falába passzírozta a
praetort.
Ez az! Maradj rajta, Peter! Talán… talán van még esély a
győzelemre…
Aztán Gladiátor, aki mintha nem is érzett volna fájdalmat, derékon kapta
az oroszt, és a plafonnak csapta. Az alagút falai megroskadtak, és félő volt,
hogy menten összeomlik, és maga alá temeti őket. A két harcost azonban
mindez cseppet sem érdekelte. A kamerák pedig továbbra is minden
mozdulatukat rögzítették.
– Akárhogy is végződik ez a párbaj, én visszatérek a Földre – jelentette
ki Xavier. – Az életben maradt diákjaimmal együtt.
– Gondoltam, hogy így döntesz – bólintott Lilandra kőmerev arccal.
Kolosszus és Gladiátor ebben a pillanatban tűntek el egy nagy halom kő
alatt. A hologram egy darabig csak kavargó port és szikladarabokat mutatott,
aztán a sziklatörmelék alól egy alak mászott ki. Elrongyolódott vörös és kék
egyenruhát viselt, és a tekintetéből csak úgy sütött a diadal.
Gladiátor volt az.
– Eleget láttam! – fordult el Xavier.
– Charles… én bármit megadtam volna azért, hogy a dolgok ne így
alakuljanak. – A nő egyszerre tűnt szomorúnak és elszántnak. – És szeretném,
ha átgondolnád, amit mondtál. Mert nem hiszem, hogy te és én annyira
különbözőek lennénk!
– Lehet – bólintott a professzor, majd lehajtotta a fejét, hogy Lilandra ne
láthassa a könnyeit. – És az is lehet, hogy egyszerűen csak tévedtél velem
kapcsolatban.
Egy darabig hallgatott, aztán olyan halkan, hogy még a mellette álló
császárnő is alig hallotta, ismét megszólalt.
– Én… érzem őket. Mindegyiküket. Ahogy elbuknak. És a fájdalmuk és
keserűségük bennem is itt visszhangzik.
– Te és én… Miénk lehetett volna az egész galaxis! – mondta csöndesen
a nő.
Egy hosszú pillanatig teljes csönd telepedett a helyiségre. Gladiátor
holoképmása közben kimászott a romok alól, és elindult a felszín felé.
– Hány X-Men maradt még talpon? – fordult Lilandra a legközelebbi
technikushoz.
Xavier már az előtt tudta a választ, hogy a technikus megadta volna.
– Már csak kettő, Úrnőm. Csupán kettő.
 HARMINCADIK FEJEZET

JEAN GREY a romtemplom egyik alkóvjában húzta meg magát, és a falra

tapasztotta a kezét. A kőfelület mögött ősrégi gépezetek dolgoztak mind a mai
napig, ki tudja, miféle energiaforrást használva arra, hogy ezen az elhagyatott
helyen még ezredévek múltán is atmoszférát és gravitációt teremtsenek.
Az ismerős, bizsergő érzés a tudata mélyén jelezte, hogy Scott
közeledik. A telekinetikus erejével azonnal kinyúlt a holdporból emelt fal
felé, és szétválasztotta az atomokat, hogy beengedje a párját.
A feltáruló nyíláson kipillantva lángoló üstököst – feltehetően
Csillagsugarat – pillantotta meg az égen.
Scott egy villanás alatt bent termett, és Jean már be is zárta mögötte a
porfalat.
A helyiség, ahol meghúzták magukat, valaha fegyvertár lehetett, s a falak
mentén embermagas lövegek sorakoztak. A többségük mára ócskavassá
rozsdásodott, de akadtak itt azért működőképesnek tűnő darabok is.
– Ez valószínűleg kree – vett ki a rekeszéből egy három láb hosszú,
karabélyforma fegyvert Scott.
– Vihar azt mondta, hogy a shi’ar feljegyzések szerint ez itt valamikor
egy előretolt kree helyőrség lehetett. Scott… hogy van Logan?
– Nem értem el, de szerintem él – dünnyögte a férfi szórakozottan. –
Egyébként ez a porfal… ügyes ötlet!
– Nyer nekünk egy kis időt – sóhajtott föl Jean. – De előbb vagy utóbb
így is ránk akadnak.
 Scott lerakta a fegyvert, aztán megcsóválta a fejét, és elnevette magát.
– Valami vicceset mondtam? – nézett rá értetlenül a lány.
– Nem, csak… ez egy kicsit a régi időkre emlékeztet – fintorgott
Küklopsz. – Amikor mindenféle szuperbűnözővel hadakoztunk.
– Mondjuk, a Gonosz Mutánsok Testvériségével?
– Vagy a Hármas Faktorral. Esküszöm, máig nem tudom, hogy azok az
alakok mit is akartak valójában!
Jean váratlanul megölelte Scottot, és a vállgödrébe fúrta az arcát.
– Engem inkább az űrsiklóra emlékeztet – mondta halkan. – Mert most is
csak rossz és rosszabb közül választhatunk.
– Tudod… nagyon sokszor eszembe jut az a nap – felelte Scott. – És
bármit megadnék érte, ha lenne rá mód, hogy visszamenjünk az időben, és
megváltoztassuk az események menetét, de… A fenébe is, én tévedtem, és
neked volt igazad!
Szedd össze magad, Jean! El ne sírd magad itt nekem!
– Szeretlek – mondta a lány halkan. – Volt idő… régen… mikor úgy
gondoltam, hogy ez gyengévé tesz. Hogy megköti a kezemet, visszahúz, szinte
megfojt. De ez csak…
– A Főnix véleménye volt?
– Lehet. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy az irántad érzett szerelmem
nem gyengeség. Épp, hogy erősebb leszek tőle. Úgyhogy bármi is történik,
kérlek, erre mindig emlékezz!
– Annyi mindent akarok még mondani! – suttogta a fülébe Scott. – De…
nem igazán találom a szavakat.
– A szavak tökéletlenek – mosolyodott el a lány. – A gondolataid és
érzéseid számítanak, és azok, akárcsak te, gyönyörűek.
– Pont, mint a nő, akit szeretek – mosolyodott el Scott, és megcsókolta.
– Te maradj itt! – mondta végül Jean, és kibontakozott a férfi
öleléséből. – Én majd kimegyek, és…
– Nem! Ezt együtt csináljuk végig!
Ne csináld, Scott! Kérlek, hagyd, hogy megtegyem! Nem akarom, hogy
bajod essék!
 De ismerte annyira Scott Summerst, hogy tudja, soha nem hagyná, hogy
egyedül nézzen szembe a veszéllyel.
– Rendben – mosolyodott el szomorkásan. – Akkor együtt.

***

EGY gondolati impulzussal megszüntette a porból emelt falat, és ismét ott

volt előttük a füstölgő csatatér és a szerteszét heverő testek.
Küklopsz kézen fogta, és kisurrantak a régi fegyvertárból.
Jean egyszerűen képtelen volt összpontosítani. A gondolatai rendre
elkalandoztak, mintha az elméje így próbálna védekezni az ellen, ami egész
bizonyosan várt rá.
Az a nap a parkban. Ősz volt, a levegő kellemesen csípős, a
rozsdabarna, vörös és arany levelek közt átszüremlő fény kusza mintázatot
rajzolt a lábunk elé…
A levegő ezen az idegen helyen is hűvös volt, a talajt azonban nem
lehullott falevelek, hanem hamu, por és kőtörmelék borította. Az egyik oszlop
mellett Logan mozdulatlan teste hevert, valamivel odébb pedig Viharé.
Még a faleveleknek sem akarózott lehullani, és az utolsó erejükkel is
az ágakba kapaszkodtak.
Az életbe.
– Jönnek! – szorította meg a karját Küklopsz, és a sötét égbolt felé
biccentett.
Hogy is mondta Scott? Szereti az őszt, mert…
A magasból Gladiátor és Orákulum csapott le rájuk.
A kék bőrű barátodnak is megmondtam! – robbant Jean tudatába a nő
hangja. – Ennek a küzdelemnek a kimenetele soha nem is lehetett kétséges!
Tudod, mennyire emlékeztetsz egy másik öntelt, jéghideg telepatára?
– szegte föl dacosan a fejét a lány.
Scott egy optikai sugárral nyitott, ami – ha nem is telibe, de – eltalálta
Orákulumot, mire a kék bőrű nő sikoltva zuhant le. Gladiátor cifrát
káromkodott valami ismeretlen nyelven.
 Aztán a következő pillanatban már gárdisták nyüzsögtek körülöttük –
annyian, hogy sem Scott optikai sugarai, sem Jean pszi-csapásai nem tudták
visszaszorítani őket. Csatacsillag döngő léptekkel közeledett a himlőhelyes
felszínen, fémes páncélja energiától sugárzott. Csillagsugár szupernóvaként
izzott a magasban, ahogy Gladiátort fedezte. Manta vakító fényt bocsátott ki
magából.
A lányon kezdett úrrá lenni a kétségbeesés. A kinetikus pajzsa már
majdnem túlterhelődött, sajgott a koponyája, és tudta, egy plazmacsóva vagy
pszi-tőr pillanatokon belül áttöri a védelmét. Lelki szeme előtt látta mindazt,
ami ehhez a pillanathoz vezetett. A bőrét csiklandozó kozmikus sugárzás az
űrsiklón. A fejében szóló hang – felfoghatatlanul idegen, de mégis olyan
ismerős, mint a tulajdon neve. A shi’ar legendák, melyek nemzedékről
nemzedékre szálltak az eónok során.
A történelem mindent elsöprő áradata.
Aztán egyszer csak minden véget ért. A hegyomlásnyi, szürke bőrű
idegen, Földrengés adta meg a kegyelemdöfést – egy szeizmikus lökéssel
megrázta a talajt, és mindkettejüket leverte a lábáról. Abban a pillanatban
egy neurokorbács fonódott Scott derekára, s mielőtt mozdulhatott volna,
Gladiátor ökle taszította az ájulásba.
Jean egyedül maradt.
Azaz… mégsem egészen. Ő és a haragja maradtak magukra. Primitív,
vadállati düh volt ez, a szerelme eleste fölött érzett keserűsége és félelme. És
ahogy a régi bölcsesség tartja, a szerelem erő. Talán az egyetlen olyan a hiten
kívül, ami képes hegyeket mozgatni.
Jean úgy érezte, hogy bármire képes.
Az elméjében felépített védművek kártyavárként omlottak össze, a
pecsétek összetörtek, a varratok felfeslettek, a tudata mélyére nyíló kapuk
feltárultak.
Egyik… a másik… után.
Ahogy a harag minden sejtjét átmosta, és kilúgozta belőle a kétséget,
könyörületet és józan megfontolást, egyszerűen a levegőbe emelkedett.
Nekem volt igazam. Mindvégig.
 A gárdisták azonnal menekülőre fogták, ahogy a földlakó minden
védőfelszerelés nélkül elhagyta a krátert, és kiröppent a bolygóközi térbe.
A Főnix belélegezte és megízlelte a rettegésüket…
És elmosolyodott.
Ezek életetek utolsó percei.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

XAVIER mindenki másnál hamarabb érezte meg, hogy mi történt. Hamarabb,

mint a kétségbeesetten rohangáló technikusok, hamarabb, mint a fontoskodó
shi’ar politikusok, vagy akár a kree és skrull nagykövetek.
– Úrnőm! – nyüszítette az egyik technikus. – Az erőszint egy pillanat
alatt úgy megugrott, hogy a gépek már nem is tudják mérni!
– Sharra és K’ythri nevére! – hördült föl Araki, és a hologramra
mutatott. – Nézzétek!
A Főnix lángoló alakja mintha az egész krátert kitöltötte volna, és még
annál is fényesebben ragyogott, mint mikor fölfalt egy egész csillagot. Jean
alig látszott az emésztő lángok közt.
A tűzcsápok egy villanás alatt minden gárdistát elsöpörtek, aztán a lény
maga mögött hagyta a csatateret, és egyenesen a császárnő hajója felé indult.
– Araki! – kerekedett el Lilandra szeme. – Azonnal megkezdeni a hajó
evakuálását!
Túl késő – hunyta le a szemét Xavier. – Már túl késő.
A Főnix lángot okádott rájuk, mint valami sárkány, és a tűzcsóva egy
szemvillanás alatt elérte a hajót. Az energiapajzsok azonnal túlterhelődtek és
összeomlottak, és egy pillanatra még a mesterséges gravitáció is megszűnt.
Xavier kizuhant az antigravitációs székéből, és miközben megpróbált
visszamászni, az elméjét elárasztották a kétségbeesett gondolatok.
…kárjelentést…
…plazmaenergia. A léptéke egyszerűen…
 …hatalmas repedés! A híd ki van téve a világűr…
Aztán erős kezek segítették föl és ültették vissza a lebegő székbe.
Lilandra volt az, aki egyszerre tűnt dühösnek és szomorúnak.
– Te maradj itt! – mondta csöndesen. – Én megyek, és megpróbálom
megmenteni a bőrünket!
…elvesztettük a kapcsolatot a Gárdával és…
…mesterséges gravitáció harminc százalékon…
…máris több tucat halott, és a sebesültek száma is folyamatosan…
– Araki! – rikoltotta Lilandra. – Flottát értesíteni! Omega terv!
– De Úrnőm! – A tanácsadó minden ízében reszketett. – Ez azt jelentené,
hogy…
A hologram kezdett szétesni, ahogy a felvételeket készítő kamerák és
drónok sorra semmisültek meg a Főnixet övező lángokban. Az azonban még
így is látszott, hogy Jean Grey széttárt karokkal áll az egyik romos épület
tetején, és egy újabb lángcsóvát indít útnak feléjük.
Egy másodpercre rá a hajótest ismét vadul megrázkódott.
– Üzenetet elküldeni! – sziszegte Lilandra. – Ha mi nem is járunk
sikerrel, legalább a Flotta tudja meg, mivel is áll szemben, és legyen ideje
felkészülni a Főnix elpusztítására! Égessék föl ezt a holdat, a naprendszert,
és, ha kell, az egész kvadránst is, de kerül, amibe kerül, a Főnixnek
pusztulnia kell!
Xavier egy nyugtató gondolati impulzust küldött a nő felé, de annak
szemlátomást nem sok haszna volt. Lilandra kétségbeesetten bámulta a
mozdulatlan testekkel teli, felperzselt krátert s az őrjöngő Főnixet, ami újabb
támadásra készült.
Lehet, hogy tévedtem – gondolta Xavier. – És ha igen, akkor ez az én
felelősségem, és az én kötelességem helyrehozni, amit elrontottam!
Közben a csarnokban is elszabadult a pokol. A kreek és a skrullok
rögtön egymást hibáztatták, és az, hogy nem estek máris egymásnak, csak a
két csoport közé álló Arakinak volt köszönhető. A császári főtanácsosra
valahogy egyik oldal sem akart kezet emelni.
Xavier pedig lehunyta a szemét, és minden erejét megfeszítve az űrön át
küldött üzenetet.
 Scott! Figyelj rám! Ébredj föl!
Magadhoz kell térned!

***

ÉBREDJ föl! Magadhoz kell térned!

Küklopsz holdport öklendezve, köhögve ült föl, és zavartan kezdte
törölgetni a vizorát.
Pillanatnyilag azt sem tudta, hol lehet, csak, hogy fel kell kelnie, mert
dolga van.
Hallasz engem, Scott?
Igen… professzor.
Jól figyelj! Meg kell támadnod a Főnixet!
Ahogy Küklopsz fölnézett, mintha a legborzasztóbb rémálma kelt volna
életre. A templomrom tetején álló Jean ismét a Sötét Főnix bíbor öltözékét
viselte, és a belőle áradó ragyogás szinte minden más fényt kioltott.
De ő az én…
Többé már nem. Egyszer már elkövettük azt a hibát, hogy úgy
gondoltuk, ő még mindig Jean Grey. Most kell lecsapnod, mikor még
gyenge!
Egy kék és fehér vértezetet viselő alak – a Birodalmi Gárda újabb
harcosa, Pöröly – suhant el Küklopsz feje fölött, s próbálta megtámadni a
Főnixet. A lánglény szárnyai egy pillanatra körülölelték, mire a harcos
felüvöltött, aztán elernyedt.
Gyenge? Tréfál, professzor?
Bízz bennem, Scott! Nem mondanám, hogy van esélyed, ha nem így
lenne!
Én… nem hiszem, hogy képes leszek megtenni! Egyedül semmiképp…
Szerencsére nem vagy egyedül.
Léptek zajára kapta föl a fejét. Az Árnyékot támogató Rozsomák
közeledett, mögötte Kolosszus vánszorgott, s a sort a felkötött karú Vihar
zárta.
 – Ez szívás! – sandított föl a romtemplom tetejére Logan.
A nagyobb hatékonyság végett összekapcsolom az elméteket – futott
végig rajtuk Xavier gondolati impulzusa.
Küklopsz lehunyta a szemét, s a következő pillanatban már érezte is a
bajtársai jelenlétét a tudatában. Vihar ragyogó volt, akár a hajnal, Kolosszus
hűvös, nyers és őszinte, mint egy darab fém, Árnyék pedig tollpihekönnyű, a
felszín alatt azonban súlyos a bánattól, mint egy ólomkolonc.
És Logan, Scott örök riválisa és ellenlábasa… erőszakos és
gyakorlatias, akár egy vadállat, s ugyanakkor talán a legbecsületesebb és
leghűségesebb mindannyiuk közül.
Készen állunk, professzor. Vezessen bennünket!
Nem, Scott. Te vagy az X-Men vezetője.
Tucatnyi érzés rohanta meg egyszerre Küklopszot. Hála, remény,
félelem, szeretet, megbánás és iszonyat. Úgy érezte magát, mint a kamasz,
akit először engednek egyedül vezetni a szülei.
Erre vágyott, ezt akarta mindennél jobban… de most, hogy megkapta,
szinte maga sem tudta, mit is kezdjen a lehetőséggel.
Aztán nagy levegőt vett, és egy félelmetes erejű optikai sugarat lőtt ki
egy közeli toronyra. Ahogy az épület talapzata széthasadt, a karcsú, csavart
kőoszlop dőlni kezdett.
Jeannek arra is alig maradt ideje, hogy óvón maga elé emelje a kezeit,
amikor több száz tonnányi kő szakadt rá. A lángjai egy pillanatra
elhalványultak, sőt, majdnem teljesen ki is hunytak…
Küklopsz arca megrándult.
Nem… most nem lehetek a szerelmes férfi, aki a párját félti! Hidegnek
kell lennem! Számító stratégának. Ez az egyetlen esélyünk arra, hogy ezt
élve megússzuk!
Aztán a társai felé nyúlt ki a mentális hálón keresztül.
Árnyék! Vihar!
Kurt abban a pillanatban már teleportált is, és – egy kénkőszagú
füstfelhő kíséretében – Jean mellett jelent meg. Felkapott egy jókora
kődarabot, és az ájulással küszködő lány feje fölé emelte.
– Sajnálom, Liebchen! – suttogta, és lesújtott.
 Azonban mielőtt a kő szétzúzhatta volna Jean koponyáját, a lány egy
telekinetikus csapással messzire repítette Kurtot. Aztán megpróbált fölállni, a
lángok azonban egyre sápadtabban izzottak körülötte, és a következő
pillanatban forgószél ragadta föl és bénította meg.
Nem tudom sokáig fogva tartani! – hallották mind Vihar kétségbeesett
gondolatait. – Az atmoszféra nem elég erős hozzá. Kolosszus, Rozsomák…
Az óriás már nyújtotta is a karját, de Logan csak a fejét rázta.
– Cseréljünk, kis ruszki! Az itteni alacsonyabb gravitációban én doblak
el téged!
– Akkor ez azt jelenti, hogy most nekem kell… – kerekedett el Peter
szeme.
– Mindössze egy esélyed lesz, cimbora, úgyhogy csak ügyesen! –
ragadta föl a nagydarab fiatalembert Logan. – És Pete… sajnálom!
Azzal minden erejét beleadva lódított egyet az oroszon, aki ökölbe
szorított kézzel, előrenyújtott karokkal száguldott a Főnix felé.
Sajnálom, Pete! Egyszer már megpróbáltam megtenni, és nem
boldogultam vele. Nem bízok magamban. Nem tudom, hogy képes lennék-e
ártani Jeannek.
Kolosszus az utolsó pillanatig várt az átalakulással, de amikor
páncélozott lövedékként célt ért, és az ökle a lány állkapcsán csattant, már
nem hús-vér ember volt, hanem eleven fém.
Jean felsikoltott, aztán összeesett.
Hogy az ég rogyna rád, Peter! – lüktetett a lány hangja a fejükben. –
Majdnem letépted a fejem!
Jean?!
A Főnix… most már tudom, hogy mi ez. Már értem. Már mindent
értek.
A lángok lassan kialudtak, és Küklopsz nagyot nyelt.
Lehetséges lenne?
Kolosszus ökölbe szorított kézzel állt a lány fölött, és a telepatikus
kapcsolaton keresztül mind érezték a fiatalember bizonytalanságát. Mert mi
van akkor, ha Jean ismét hazudik nekik?
 A Főnix az én életerőmből táplálkozik. Én táplálom, én fókuszálom az
erejét. Rajtam keresztül cselekedhet…
Lassan mind a lány köré gyűltek, s a csatatér elcsendesedett. Scott
tekintete a romos templomra tévedt. Lehetséges lenne, hogy alig egy órával
ezelőtt még ott rejtőztek?
A Főnixet nem lehet uralni vagy irányítani – tápászkodott föl lassan
Jean, és szomorúan nézett föl Kolosszusra. – Legalábbis addig, míg eleven
hordozóteste van. Nem először fordul elő, hogy épp a kritikus pillanatban
fúj visszavonulót, de csak idő kérdése, hogy mikor veszi át ismét az
irányítást, és akkor…
Kitárta a karját, mintegy az egész csatateret befogva.
– Nem – rázta meg a fejét Kolosszus elkeseredetten. – Ezt ne kérd
tőlem! Ezt ne!
Nincs rá más mód.
– Jean! – kiáltotta Küklopsz magából kivetkőzve. – Nem kell, hogy így
legyen! Az eszed és az akaratod elegendő a megzabolázásához! Küzdj ellene!
Ne engedd győzni!
A lány szemében ismét fellobbant a tűz, aztán pont, mint a Central
Parkban, egy elektromágneses impulzushullámmal gyakorolt nyomást az X-ek
elméjére, mire Kolosszus, Vihar és Rozsomák azonnal ájultan esett össze.
Egyedül Küklopszot nem bántotta, és Scott látta a határtalan
kétségbeesést a lány tekintetében. Egy pillanatig így álltak ott, farkasszemet
nézve, aztán Jean megfordult, és futásnak eredt.
Scott azonnal a nyomába eredt, de aztán, ahogy a lány körül ismét
fellobbantak a lángok, már ő is lemaradt. Jean a titkos alkóvba menekült, s
mire Küklopsz is odaért, egy kree löveggel kellett szembenéznie.
Ahogy megilletődve hátrahőkölt, Jean azonnal a levegőbe emelte a
telekinetikus erejével. Scott nemhogy mozdulni, de még lélegezni is alig bírt,
és iszonyodva figyelte a fölébe tornyosuló Főnixet.
– Harcoljak? – sziszegte Jean, és a hangja maga volt a tűz dühödt
sistergése. – Azt akarod, hogy harcoljak?!
A lányt már szinte teljesen elnyelték a lángok, és az arca hol őrjöngő
dühöt, hol kétkedést tükrözött.
 – Egész életemben mást sem csináltam, csak harcoltam! Mást sem
akarok csinálni! Viszont a haragom és az éhségem ötmilliárd életet oltott ki!
– Nem… te… tetted… – préselte ki magából a férfi nagy nehezen.
– De igen! – csattant föl Jean. – És gyűlölöm ezt, Scott! Nem kérek
belőle! Eredetileg sem én akartam! Csakhogy az elmém és a szívem
gyűlölettel és haraggal van tele, és ezek juttattak ide!
Aztán egy pillanatra ellágyult az arca.
– Nem fogom tudni az egész életemet szigorú önkontroll mellett leélni,
mindig attól rettegve, hogy mikor próbál kitörni belőlem a Főnix! És ha még
valakinek meg kell halnia a kezem által, hát az hadd legyek…
Lehunyta a szemét, és mögötte hirtelen életre kelt az ősi kree fegyver.
– Jean?
– Jobb lesz így – suttogta a lány, aztán felnyúlt, és megsimogatta a
levegőben lebegő Scott arcát.
A hangja, az érintése… Mintha megbékélt volna a rá váró sorssal.
– Jean… könyörögve kérlek, ne tedd!
– Emlékezz rám! – mosolygott rá Jean, és a szemében könny csillant. –
Emlékezz arra az őszi sétára! Emlékezz a Csodalányra…
– Ne! Neee!
A löveg mindössze egyszer villant föl, és a plazmacsóva teljesen
beburkolta a lányt. A rég elfeledett kor fegyvere még a Főnix Erővel is
birokra kelt, s az végül kénytelen volt meghátrálni, ha nem akart a gazdatest
sorsára jutni.
Akár egy tüzes lövedék, úgy hagyta el Jean Grey porhüvelyét, és
üstökösként villant át az égbolton. Ahogy eltűnt, a lány is összeesett.
Abban a pillanatban a telekinetikus erő is elenyészett, és Scott a porba
hullt. Azonnal Jeanhez kúszott, és kétségbeesetten próbálta kitapintani a
pulzusát.
Semmi. Se légzés, se szívverés.
– Előre eltervezted – suttogta. – Tudtad, hogy nem lesz más kiút. És azt
is tudtad, mindent megpróbálunk, hogy segítsünk, és ez talán elég lesz, hogy
legyengítsük annyira a Főnixet, hogy ezt… hogy megpróbálhasd elűzni.
A hangja elcsuklott, s a könnyein át már alig látta a lányt.
 – Elég volt beleolvasnod egy kree elméjébe, és tudtad, hogyan használd
ezt az ősi, halálos technológiát, ami… lehetővé tette, hogy…
A szavak végérvényesen cserbenhagyták, és csak ült ott, Jean testére
borulva, és rázta a néma sírás.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

XAVIER bukkant elő a kráter peremén megjelenő teleportálósugárból. Az

egész csatatér ott terült el előtte. Az alagutak, a romos templom, a széles
hasadékok, a feketére perzselt oszlopok.
Vajon elkerülhettük volna mindezt?
Már sohasem fogja megtudni.
Az antigravitációs székével lassan átlebegett a törmelékkupacok közt, és
közben a telepatikus képességével fürkészte a terepet. A Birodalmi Gárda
harcosai közül nem egy súlyos sebet kapott, de egyik sem tűnt halálosnak. Az
X-ek is kezdtek magukhoz térni.
Scott Summers egy oszlopnak vetett háttal ült, és a karjában fekvő lány
haját simogatta. Xavier odalebegett melléje, és finoman megérintette a
fiatalember vállát.
Az első tanítványom. És a legjobb.
Scott nem nézett föl.
Egyik X-Men a másik után sántikált oda hozzájuk. A tekintetük tele volt
iszonyattal, és egyikük sem tudta, mit is kellene mondjon.
– Úgy élhetett volna, mint egy istenség… – tárta szét a kezeit Xavier.
A lány arckifejezése szinte békés volt, mint aki legalább a halálban
megnyugvást talált, s úgy bámult a messzeségbe, mintha a létezés más, idegen
régióit fürkészné.
– És mégis inkább úgy döntött, hogy emberként hal meg.
 – Annyi mindent… annyi mindent nem értek – csuklott el Scott hangja,
aztán finoman lezárta a halott szemeit. – Csak azt tudom, hogy szeretem őt.
 EPILÓGUS

UGYANEBBEN a pillanatban kétszáznegyvenezer mérfölddel odébb egy

városi terepjáró, aminek rózsaszín bajuszt festettek a lökhárítójára, épp
elhagyta a Graymalkin Lane-t, és áthajtott a Xavier Intézet külső, rácsos
kapuján.
Kitty Pryde immáron sokadjára sandított a telefonjára.
Az utolsó négy sms-ére nem kapott választ, úgyhogy nagy levegőt vett,
és küldött egy ötödiket is.

ORORO? SRÁCOK? MEGJÖTTEM!

VAN ITTHON VALAKI?
REMÉLEM, NINCS BAJ!

Az iskola most leginkább egy kísértetkastélyra emlékeztette. Kittynek

nem kis erőfeszítésébe került megvárni, míg az autó megáll, és nemcsak
simán átsiklani az utasoldali ajtón.
Ahogy leparkoltak, máris kipattant, rohant a bejárati ajtóhoz, és
háromszor is becsöngetett.
Semmi válasz.
– Akarod, hogy megvárjam itt veled, míg beengednek? – kérdezte a
sofőr, aki közben kivette a lány bőröndjeit a csomagtartóból.
 Kitty élvezettel fordította az őszi napsütésbe az arcát, és hagyta, hogy a
hűs szellő a hajába túrjon.
– Nem, köszi! Mindig is szerettem elsőnek érkezni az iskolába.
– Micsoda kis stréber a lányom! De ez így van rendjén.
Kitty nevetve pakolta egymásra a bőröndjeit, aztán leült az egyik
lépcsőre, és próbálta magába szívni a hely hangulatát. Azét a helyét, ahol
remélhetőleg a kamaszkora hátralevő részét tölti majd, megtanulja használni
a mutáns képességeit, és azt is, hogyan használja őket az emberiség javára.
Addig integetett a kocsi után, míg az el nem tűnt a magas, vén gyertyánok
szegélyezte sétány kanyarulatán túl, aztán széles mosollyal telepedett vissza a
lépcsőre.
Olyan izgatott volt, hogy majd kibújt a bőréből.
– Igen – mondta csak úgy, maga elé. – Ez így van rendjén.
 Table of Contents
STUART MOORE – X-MEN: SÖTÉT FŐNIX
PROLÓGUS
ELSŐ KÖNYV: ÉLETJELEK
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
ELSŐ KÖZJÁTÉK
MÁSODIK KÖNYV: POKOLTŰZ ÉS KÁRHOZAT
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
MÁSODIK KÖZJÁTÉK
HARMADIK KÖNYV: VIHARHOZÓ
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
HUSZONHETEDIK FEJEZET
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
HARMINCADIK FEJEZET
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
EPILÓGUS