LISA SCOTTOLINE

MINDEN ÓRÁBAN NÉGYSZER

 A mű eredeti címe:
Every fifteen minutes by Lisa Scottoline

Copyright © Lisa Scottoline, 2015

Fordította: Róbert Pál, 2018

Magyar kiadás © 2018 Lettero Kiadó, Budapest

Minden jog fenntartva.

A könyv vagy annak részlete semmilyen formában – elektronikus,

mechanikus úton vagy fénymásolatban – sem közölhető a kiadó előzetes
írásbeli engedélye nélkül.

Szerkesztő: Takács Kriszta

A szöveget gondozta: Lovass Gyöngyvér
Tördelés: Formula Stúdió
Original cover design @Aufbau Verlag GmbH
Borító: Németh Imre

Elektronikus változat:
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5733-64-2 (epub)

ISBN 978-615-5733-65-9 (mobi)
A felszínre nem hozott érzelmek soha nem múlnak el.
Élve vannak eltemetve az emberben,
és végül nagyon csúf módon törnek elő.

Sigmund Freud
 ELSŐ FEJEZET

Szociopata vagyok. Teljesen normálisnak látszom. De ez

csak a látszat. Okosabb, jobb és szabadabb vagyok, mint
mások, mert engem nem kötnek gúzsba szabályok,
törvények, érzelmek, vagy az, hogy törődnék bárkivel.
Egyből átlátok rajtad, azonnal tudom, milyen vagy,
úgyhogy könnyedén ráveszlek bármikor, hogy azt csináld,
amit én akarok. Nem különösebben kedvellek, de olyan jól
játszom a szerepemet, hogy te elhiszed, tehát lényegében
tök mindegy. Neked.
Átverlek.
Mindenkit átverek.
Olvastam valahol, hogy minden huszonnégy emberből
egy szociopata. Ha engem kérdeznél, azt mondanám, az a
másik huszonhárom elkezdhet aggódni. Huszonnégyből
egy, az a társadalom 4 százaléka, tehát rengeteg a
szociopata. Bár csupán az emberek 3 százaléka anorexiás,
mégis mindenki róluk beszél, az egyszázaléknyi
skizofrénnel meg állandóan tele van a sajtó. A
szociopatákkal senki sem foglalkozik, vagy elintézik
annyival, hogy azok mind gyilkosok, ami teljesen téves
elképzelés.
Egyáltalán nem túlzás aggódni miattunk. Neked is sokkal
jobban kellene félned. Egy tipikus, elegáns kertvárosban
élő anyuka persze egyfolytában parázik valami miatt. Csak
nem amiatt, ami miatt kellene.
Mert nem miattam parázol.
Az emberek azt hiszik, a gonoszság terroristák, gyilkosok,
kegyetlen diktátorok formájában ölt testet, de eszükbe se
jut egy olyan „normális” valaki, mint én. Nem eszmélnek rá,
hogy a gonoszság ott él velük egy utcában. Hogy ott
dolgozik a szomszédos irodában. Beszélget velük, miközben
a sorukra várnak a pénztárnál. Vagy ott izzad a szomszédos
futópadon az edzőteremben.
Vagy feleségül veszi a lányukat.
Pedig itt vagyunk, és vadászunk rátok.
Befogunk benneteket a célkeresztbe.
De előtte még hosszan foglalkozunk veletek.
Megcsináltam egy, a szociopatákra vonatkozó tesztet.
Persze nem hivatalosat. Az igazival, a Hare-teszttel, csak jól
képzett szakemberek boldogulnak el. Ezt a változatot a
neten találtam. Az első két kérdés ez volt:

1. Tökéletesebb és jobb vagyok másoknál.

Karikázzon be egyet:
Egyáltalán nem igaz rám.
Részben igaz rám.
Tökéletesen igaz rám.

2. Egyáltalán nem érezném magam rosszul, ha valakit azért

hibáztatnának, amit én követtem el.
Karikázzon be egyet:
Egyáltalán nem igaz rám.
 Részben igaz rám.
Tökéletesen igaz rám.

Húsz kérdés volt, és 40 volt a maximális pontszám. Én 38-at

értem el, ami azt jelenti, hogy summa cum laude végeztem
volna, ha az egyetemen szociopatának tanulok.
Persze nem volt szükségem a tesztre ahhoz, hogy tudjam,
ki vagyok.
Azt már tudtam.
Mindig is tudtam.
Egyáltalán nincsenek érzelmeim. Nem érzek szerelmet,
nem érzek gyűlöletet. Nem szeretek, és még csak nem is
„nem szeretek”, sőt egy facebookos „tetszik” vagy „nem
tetszik” is idegen tőlem.
Facebook-profilom persze van, és elég tiszteletre méltó
számú barátot mondhatok a magaménak.
Kérdezd meg, érdekel-e.
Az érdekes, hogy bejelöltek barátnak, és közben
fogalmuk sincs arról, hogy ki vagyok. Az arcom csupán
maszk. A gondolataimat megtartom magamnak. A
szavaimat gondosan megválogatom, hogy tetsszenek,
elbűvöljenek és megtévesszenek. Attól függően, mit vársz
el, tűnhetnek okosabbnak és ostobábbnak. A tetteimet csak
a saját érdekeim vezérlik.
Nem vagyok a barátod, még csak nem is tettetem azt,
hacsak nincs valamid, ami kell nekem.
Ebben az esetben viszont nem csupán az ellenséged
vagyok, hanem magam vagyok a megtestesült rémálmod.
 Nagyon hamar beleunok a dolgokba.
És gyűlölöm, ha bármire várni kell.
A várakozás nyugtalanná tesz. Már órák óta ülök ebben a
szobában, és még ez a videojáték is unalmas. Az isten se
tudja, hogy milyen idióták vannak most fenn, hogy
játsszanak. Biztos pattanásos képű kamaszok verődnek
éppen csapatokba, hogy kitörjenek a börtönből, vagy
kiálljanak mindenféle próbákat, különböző szerepeket
öltve magukra.
Nem tudom, hogy az, aki kitalálta a World of Warcraftot,
belegondolt-e, hogy voltaképp gyakorlóterepet készített a
szociopaták számára.
Azok a gamerek, akikkel összehozott a játék, a
GyilkosKobra, a HalálKardja meg az ÖldÉsVágd nevet
viselik. Lefogadom, hogy gimisek.
Vagy joghallgatók.
Az én figurám neve: MéltóEllenfél.
Én a valódi életben is egyfolytában szerepet játszom,
tehát ebben a játékban is kiváló vagyok.
Mindig egy lépéssel előttük járok. Vagy kettővel.
Mindent eltervezek. Én mozgatok mindenkit, és amikor
elérkezik a pillanat: lecsapok.
És végül mindig győzök.
Nem is veszik észre, ahogy jövök.
Tudod, miért?
Mert már rég ott vagyok.
 MÁSODIK FEJEZET

Dr. Eric Parrish már éppen hazaindult, amikor megszólalt a

csipogója, hogy azonnal menjen a sürgősségi osztályra. A
gyomra még mindig görcsbe rándult, pedig már vagy
tizenöt éve vezette a Havemeyer Kórház pszichiátriai
osztályát. A sürgősségin ugyanis mindig fennáll a veszélye,
hogy a beteg erőszakossá válik.
Eric végigsietett a kórházi folyosón. A nyomában két
orvostanhallgató, egy fiú és egy lány ügetett, akik éppen a
pszichiátriai gyakorlatukat töltötték ott. Ericet átjárta
valami magabiztosság. Arra gondolt, ha úgy alakulna, akkor
őket is és saját magát is képes lenne megvédeni bármiféle
fegyver nélkül is. A munkáltatója nagy hangsúlyt fektetett a
biztonsági kérdésekre. Neki is részt kellett vennie egy
képzésen, amelyen különböző stratégiákat és menekülési
módokat tanítottak nekik.
Váratlanul megszólalt a kórházi hangosbemondó, és egy
bölcsődal hangzott fel. Minden alkalommal, amikor egy
baba világra jött a szülészeten, eljátszották ezt a dallamot.
Eric rosszallóan megrázta a fejét, mert tudta, hogy ez az ő
osztályán milyen szomorúságot vált ki. Az egyik betege egy
depressziós fiatalasszony, akinek halva született a gyereke,
és aki az időről időre felcsendülő bölcsődal hallatán mindig
zaklatott állapotba került. Eric már kérte a kórház
vezetését, hogy az ő részlegén ne lehessen hallani ezt a
dallamot, de a válasz az volt, hogy túl sokba kerülne emiatt
megváltoztatni a kórházi hangosbeszélő-rendszert. Még azt
is felajánlotta, hogy csinálják meg a pszichiátriai osztály
költségvetésének a terhére, de a javaslatát elvetették.
Most aztán ott csengett a fülében ez az átkozott dal, és
arra emlékeztette, hogy képtelen volt elintézni a kórház
vezetésénél, amit szeretett volna. Persze tudta, hogy ez is
csak része egy nagyobb problémának, annak, hogy a lelki és
elmebeli bajokat soha nem veszik olyan komolyan, mint a
fizikai tünetekkel járó betegségeket. Eric jó ideje
szélmalomharcot vívott azért, hogy ez megváltozzon.
Pedig ő maga volt az élő példa arra, hogy van remény a
teljes gyógyulásra. Még orvostanhallgató volt, amikor
jelentkeztek nála a szorongásos depresszió jelei, de sikerült
azonnal kezelésbe venni. Azóta vége a terápiának, és a
gyógyszerek szedését is abbahagyta. Tünetmentessé vált.
Meggyógyult.
Kinyitotta a nagy, szárnyas ajtót, amely a sürgősségi
részlegre vezetett. Odament a nővérpulthoz. A monitor
előtt ülő szőke ápolónő felpillantott, elmosolyodott, és szó
nélkül a D vizsgálóra mutatott. A pszichiátria munkatársait
egyből meg lehetett ismerni a nyakukban lógó azonosítón
lévő élénkpiros W-ről, ami azt jelentette, hogy Wright. Ez a
neve annak a szárnynak, ahol a zárt osztály található.
Eric elindult a kórterem felé, nyomában a két
orvostanhallgató. Bepillantott az elhúzott függöny mögé, és
megkönnyebbülve látta, hogy a beteg, egy ezüstös-őszes
hajú, kedves arcú idős nő nyugodtan fekszik. Kezét egy
fiatalember fogta, aki az ágy mellett ülve aggodalmas
tekintettel nézett rá. Mögötte pedig ott állt hófehér
köpenyében az alacsony, de remek alakú dr. Laurie
Fortunato. A nyakában lógó sztetoszkóp füldugóit a
gyerekbetegek felvidítása érdekében virágmatricák
díszítették. Még az orvosin barátkozott össze Eric és Laurie,
sőt együtt szoktak futni is.
– Szervusz, Laurie! Nahát, micsoda öröm! – mondta Eric a
helyiségbe lépve, nyomában a két medikussal, akiket
futólag be is mutatott.
– Helló, Eric! Köszönöm, hogy lejöttél – mosolygott vissza
Laurie.
A doktornőből – meleg, barna szemének köszönhetően –
valami természetes élénkség sugárzott. Klasszikus metszésű
orra volt, az arcbőre feszes, szép formájú szája meg
lényegében be nem állt. Vagy magyarázott valamit, vagy
vicceket mesélt, vagy csak egyszerűen kifejezte a
véleményét a világról. Hullámos, barna haját csomóba
tűzte, bármivel, ami a keze ügyébe akadt: hol egy ceruzával
vagy egy tollal, hol akár egy spatulával.
– Ez csak természetes. Miről lenne szó?
Laurie a beteg felé mutatott.
– Ismerkedj meg Virginia Teichnerrel és az unokájával,
Max Jakubowskival!
– Eric Parrish vagyok. Nagyon örvendek – lépett közelebb
Eric az ágyhoz.
Az idős beteg szégyenlős félmosollyal nézett fel rá félig
lehunyt szemével.
Képes a direkt szemkontaktusra, ez jó jel, gondolta
magában Eric. Bár nem látszott rajta semmiféle sérülés,
monitorok ellenőrizték a legfontosabb életfunkcióit. Eric
rápillantott az egyikre. Ha nem is voltak a legjobbak az
adatok, nem adtak okot különösebb aggodalomra.
– Nahát, nézzenek oda! Hogy maga milyen jóképű! –
szólalt meg Mrs. Teichner kicsit rekedt hangon, és korát
meghazudtoló kacérsággal végigmérte Ericet. – Szólítson
nyugodtan Virginiának. Vagy akár cukorfalatnak.
– Akkor beszélgessünk! – ajánlotta Eric, és egy székért
nyúlt, odahúzta az ágy mellé, és leült. Rámosolygott az
öregasszonyra. – Ha maga szerint jóképű vagyok, az annak
a bizonyítéka, hogy a látásának nincs semmi baja.
– Téved, makuladegenerációm van – kacsintott az orvosra
Mrs. Teichner. – Bár lehet, hogy már nem csak a makulám
degenerált.
Eric elnevette magát.
Mrs. Teichner közben Laurie felé mutatva megkérdezte:
– Az hogy lehet, dr. Parrish, hogy maga nem visel olyan
fehér köpenyt, mint a doktornő?
– Mert nekem előnytelen. Kövérít – felelte Eric, de abba
már nem ment bele, hogy elmagyarázza, sok pszichiáter
azért nem hord orvosi köpenyt, hogy ezzel is
szimpatikusabbá tegye magát a betegei előtt.
Ő is elegáns, kék inget viselt nyakkendő nélkül, hozzá
drapp nadrágot. Úgy gondolta, ezzel is segít a „barátságos
kertvárosi apuka” benyomását kelteni, bár a lelke mélyén
azért érezte, hogy az alakítása még távolról sem tökéletes.
– Haha! – nevetett fel Mrs. Teichner. – Maga vicces!
Laurie összeráncolt homlokkal közbeszólt.
– Kérem, Mrs. Teichner, ne adja alá a lovat! Dr.
Parrishnek így is épp elég hölgyrajongója van ebben a
kórházban.
Mrs. Teichner szemében huncut kis fény villant.
– Maga csak féltékeny.
– Egyetértek – mosolygott Eric Laurie-ra.
– Nem hinném – horkant fel rosszallóan Laurie.
– Most már zavarban is van – csúfolódott Mrs. Teichner.
– Pontosan – helyeselt Eric, miközben magában az idős
asszony szellemi állapotát figyelte, az éberségét, a
viselkedését, a beszédfunkcióit, a hangulatát és az érzelmi
állapotát is, a gondolkodását, a világhoz és önmagához való
viszonyulását.
Az eddig tapasztaltak alapján Mrs. Teichner a legtöbb
szempontból igen jól szerepelt. Eric összbenyomása az volt,
hogy az idős asszony teljesen normális.
– Miben állhatok a rendelkezésére, Virginia? – kérdezte
végül.
– Eric – szólt közbe válaszra készen Laurie, és az
arckifejezése komorrá vált. – Sajnos Mrs. Teichner krónikus
szívelégtelenségben és előrehaladt tüdőrákban szenved.
Eric figyelt, és közben próbálta palástolni az érzelmeit.
Ennél rosszabb diagnózist elképzelni se lehetett volna,
úgyhogy megsajnálta Mrs. Teichnert. Laurie folytatta.
– Ma este azért hozták be, mert vacsora közben
fuldokolni kezdett. Csináltattam egy röntgent, amin az
látszik, hogy egy daganat alakult ki a torkában, az
akadályozza a nyelését.
– Hát ez nem jó hír, nagyon sajnálom – mondta Eric.
Meglepődött, hogy Mrs. Teichner milyen nyugalommal
hallgatta a lesújtó híreket az állapotáról. Nem volt zaklatott,
nem látszott depressziósnak, nem mutatta jelét letargiának.
Semmi olyasminek, ami elvárható lenne egy ilyen
állapotban lévő betegnél.
– Ez kedves magától, doktor, de hát jól tudom, hogy
rákom van, ez nem új hír – jelentette ki Mrs. Teichner
tényszerű hangon. – Az unokám, Max, ő az, aki ragaszkodott
ahhoz, hogy magát idehívják. Tizenhét éves, úgyhogy
mindent tud. Állandóan azzal gyötör, hogy meg vagyok
bolondulva, és…
Max közbevágott.
– Nem vagy megbolondulva, Nanna. Depressziós vagy. Azt
hiszem, depressziós vagy, és ezen a doktor úr tud segíteni.
Majd ad neked valami antidepresszánst.
Eric most vette először jobban szemügyre Maxet. A fiú
alacsony volt és vékony, alig lehetett 60 kiló, így sokkal
fiatalabbnak nézett ki a koránál. Az arca kerek volt, a
szeme pedig egészen világoskék. Szégyenlős mosolyra
húzódott szája mellett apró gödröcskék jelentek meg.
Farmert és fekete pólót viselt, amely látni engedte vézna
felső karját, ami leginkább olyan benyomást keltett, mintha
iPhone-nál nehezebb tárgyat még életében nem emelt
volna fel.
 Mrs. Teichner leintette a fiút.
– Nannának, Nannikának, meg még ki tudja, mi
mindennek szólít, mert amikor kicsi volt, nem tudta
kimondani a gy-t, ami a nagyihoz kellett volna. Amúgy is
szereti csűrni-csavarni a szavakat, és játszani velük. Úgy
vág az esze egyébként, mint a beretva, nemzeti ösztöndíjas,
ráadásul osztályelső, szóval így már érthető, miért gondolja
azt, hogy mindenhez ért.
– Nanna, kérlek – próbált finoman közbeszólni Max. –
Rólad kellene beszélnünk, és nem rólam, arról, hogy miért
nem eszel.
Ezzel Max ránézett Ericre azzal az átható kék szemével,
amely a megszólalásig hasonló volt a nagyanyjáéhoz.
– Doktor úr! A kardiológián azt mondták, hogy ha
rendesen eszik, akkor viszonylag sokáig képes megőrizni az
erejét. Ha viszont nem eszik, akkor szondán át kell táplálni.
De a nagymamám ezt semmiképpen sem akarta, viszont
nem is eszik rendesen. Igenis a depressziója miatt. És
szerintem szüksége lenne arra a szondára is. Minél előbb.
Eric most már rájött arra, hogy Laurie miért is hívta ide.
A végstádium nagy érzelmi terhet jelent a betegek és
családtagjaik számára egyaránt. Eric tudta, hogy e téren
tud némi segítséget nyújtani.
– Nagyon köszönöm, hogy elmondtad mindezt, Max, ezzel
sokat segítettél. Megkérhetlek, hogy menj ki egy kicsit, hogy
megvizsgálhassam a nagymamádat?
– Persze – állt fel Max. Elengedte a nagyanyja kezét, és
rámosolygott. – De aztán rendesen viselkedj, Nanna!
 – Ne akard megmondani nekem, hogy mit csináljak –
vágott vissza Mrs. Teichner kuncogva, és Eric megérezte,
milyen őszinte szeretet van a két ember között.
Max kiment a kórteremből, Eric pedig Laurie-ra nézett.
– Majd beszéljünk azután, hogy megnéztem Mrs.
Teichnert.
– Jó. Ha végeztél, keress meg – szólt Laurie, és bátorítóan
megveregette Mrs. Teichner vállát. – Kiváló kezekbe került,
őszintén mondom.
– Remélem, nem csap be. Na menjen, hadd maradjunk
végre édes kettesben – nevetett fel Mrs. Teichner ismét,
aztán a fal mellett ácsorgó orvostanhallgatókra mutatott. –
Ők nem mehetnének ki, doktor úr? Úgy érzem magam, mint
Maud, a cirkuszi csodapók…
– Nekik, sajnos, maradniuk kell – válaszolta Eric
mosolyogva. – Ne is vegyen tudomást róluk.
– Na, az nehéz lesz. Egyfolytában engem néznek.
– Mert eddig egész nap engem néztek, kell a
változatosság. De fordítsuk komolyra a szót: hogy van?
Valóban depressziósnak érzi magát? Elesettnek?
– Nem, dehogyis. Tökéletesen jól vagyok – rázta meg
tagadólag a fejét Mrs. Teichner.
Ősz haja a tarkóján és a nyakán olyan finom volt, mint
egy bagolyfióka tollpihéi.
– Egészen biztos ebben? Mert a betegségének
természetes velejárói lehetnek az ilyen tünetek.
– Mondom, hogy jól vagyok – horkant fel Mrs. Teichner. –
Nem kell az agyamban kurkásznia. Akkor lett volna inkább
mellettem, amikor hozzámentem a második férjemhez!
Ehhh!
Eric elvigyorodott.
– Jól van, de azért hadd tegyek fel néhány kérdést!
Hányadika van ma?
– Mi a jelentősége egy dátumnak?
– Az, hogy szeretném felmérni az állapotát, és ezért
válaszolnia kellene a kérdéseimre. Ki az Amerikai Egyesült
Államok elnöke?
– Kit érdekel. Az összes politikus gazember.
Eric ismét elmosolyodott, de kitartóan folytatta.
– Figyeljen nagyon! Három szót fogok mondani…
– Azt, hogy „őrülten szeretem magát”?
Eric felnevetett.
– A három szó: banán, eper, turmix. Meg tudja ismételni
ezt a három szót?
– Hát persze! Banán, eper, turmix. Parrish doktor! Az
agyammal semmi baj – közölte mosolyogva Mrs. Teichner,
és a tekintete valóban arról tanúskodott, hogy egy élvezetes
és szép élet van mögötte. – Nem vagyok depressziós, hanem
aggódom.
– Mi miatt?
– Az unokám, Max miatt. Velem él, lényegében én
neveltem fel. Valójában ő az, aki depressziós, és nem
tudom, mi lesz vele azután, hogy én meghalok.
Mrs. Teichner homlokát gondok redőzték.
– Max nagyon különleges fiú. Nincsenek barátai,
állandóan egyedül van.
 – Ezt értem, de ma este maga a betegem, és nem Max.
Maga az, aki kezelés alatt áll, úgyhogy szeretném
megvizsgálni az állapotát.
– Én egyáltalán nem akartam, hogy megvizsgáljon. Max
ragaszkodott ahhoz, hogy idehívják magát, nem én. Én meg
ráhagytam, mert azt hiszem, neki van szüksége a
segítségre. És más módon nem tudnám rávenni, hogy
felkeressen egy pszichiátert.
– Úgy érti, tulajdonképpen miatta hívtak ide? – kérdezte
Eric, akinek lassan leesett a tantusz.
Tehát olyan helyzetbe került, ahol nem a hivatalos beteg
a valódi páciens.
– Igen. Max tudja, hogy haldoklom, de ezt nem hajlandó
elfogadni. És ha már nem leszek, akkor ő teljesen egyedül
marad. Nem tudna neki segíteni? – kérdezte Mrs. Teichner,
és váratlanul segélykérőn megragadta Eric ingének
mandzsettáját. – Kérem, segítsen rajta!
– Elmagyarázná, miért érzi úgy, hogy a fiúnak segítségre
van szüksége?
– Állandóan azt hajtogatja, hogy csak egyek, és akkor
jobban leszek, és tovább fogok élni, meg ilyesmi. De hát
tudjuk, hogy ez nem így van. Meg fogok halni, és ő képtelen
ebbe belenyugodni – magyarázta az asszony tágra nyílt
szemmel, teljesen tiszta tudattal. – Nincs szükségem
mesterséges táplálásra. Kilencvenéves vagyok. Éltem már
eleget, és ha elmúlik a fájdalomcsillapító hatása, akkor az
egész testem pokolian fáj. Szeretném, ha természetes
módon, otthon, szépen befejeződne az egész.
 – Ezt megértem – nyugtázta Eric, és közben abban
reménykedett, hogy ha eljön az idő, a saját elmúlását ő is
képes lesz ilyen bátran végigcsinálni.
Megértette, hogy semmi szükség tovább vizsgálni az
öregasszony elmeállapotát. Mrs. Teichner gondolkodása
lenyűgözően tiszta és egészséges volt, és mivel
visszautasította a kezelést, innentől semmiféle jogi
kalamajka nem adódhatott abból, hogy ehelyett inkább
arra koncentrált, mi aggasztja az unokájával kapcsolatban.
– És hol vannak Max szülei? Ők mit szólnak mindehhez?
– A lányom az anyja, de sajnos azt kell mondanom, hogy
használhatatlan ebben a szerepben. Nálam lakik, de soha
sincs otthon. Iszik, és képtelen egyetlen munkahelyen is
hosszabb ideig megmaradni. Valamelyik telefonos cégnél
dolgozott, de kirúgták, mert annyit hiányzott.
– És a gyerek apja?
– Az apja akkor lépett le, amikor Max kétéves volt.
– Hát ez nem jó – mondta Eric, és a szívét átjárta valami
mély keserűség.
Az ő apja is alkoholista volt, egy alkoholista teherautó-
szerelő, aki részegen nekihajtott egy útszéli fának, megölve
saját magát és Eric anyját is. Eric éppen akkor végezte el az
első évet Amherstben. De gyorsan megpróbálta valahogy
elnyomni magában ezt az emléket, hogy az öregasszonyra
összpontosíthassa a figyelmét.
– És nincs Maxnek testvére?
– Nem, igazi egyke. De még barátai sincsenek. Ki nem jön
a szobájából, hacsak nem kell éppen rólam gondoskodnia.
Egész éjjel azokkal a számítógépes játékokkal játszik. Nincs
neki senkije, csak én – sóhajtott fel Mrs. Teichner könnybe
lábadt szemmel. – Mi lesz vele? Lehet, hogy kárt tesz
magában, hogyha már nem leszek.
– Tessék! – azzal Eric kihúzott az éjjeliszekrénykén lévő
dobozból egy papír zsebkendőt, és odanyújtotta.
Mindig összefacsarodott a szíve, ha nőket, pláne ha
időseket látott sírni.
– Nem tudom, mit kéne csinálni, és halálra aggódom
magam miatta!
– Komolyan attól tart, hogy kárt tenne magában?
– Igen, komolyan – felelte Mrs. Teichner szipogva.
– Mondott valamit, ami erre utalhat?
– Nem. Amúgy sem igen beszél magáról vagy az
érzelmeiről. Az apja, az a semmirekellő, az is ugyanilyen
volt.
Ezt Eric eleresztette a füle mellett.
– És járt Max bármiféle terápiára, vagy látta őt az iskolai
pszichológus?
– Nem, ettől rettenetesen tart. Azt mondja, ha kiderülne,
akkor gúnyolnák a társai – válaszolta Mrs. Teichner az orrát
törülgetve. – Nagyon elszomorít ez a dolog. Állandóan ezen
imádkozom. Kérem, segítsen neki!
– Nézze, van magánpraxisom – jegyezte meg Eric. –
Tudok időt szakítani rá, ha elszánja magát, és eljön.
– Tényleg? – kérdezte Mrs. Teichner, és fáradt tekintete
hirtelen felélénkült. – Megtenné?
– Igen, ha ő maga akarna jönni.
 – Nagyon szépen köszönöm.
– Szívesen – felelte Eric, és az ő szíve is megkönnyebbült,
látva, hogy az idős asszony mennyire megnyugodott. – De
azt tudnia kell, hogy a pszichoterápiás kezelés elég komoly
dolog, és csak akkor segít, ha az illető maga is akarja a
gyógyulást. Fel fogom ajánlani a lehetőséget Maxnek, de a
döntést neki magának kell meghoznia.
– El fog menni, ebben biztos vagyok. Jaj, mekkora kő
gördült le a szívemről! – csapta össze Mrs. Teichner a
fájdalomtól nehezen mozgó kezét. – Tényleg, nincs semmi a
világon, ami olyan fontos lenne nekem, mint ez a kölyök.
Végtelenül megnyugodnék, ha tudnám, hogy vele minden
rendben van. Ugye érti, biztos magának is van gyereke.
Eric bólintott, és Hannah-ra gondolt. A lánya hétéves volt,
és Eric állandóan azon aggódott, mi lesz vele, ha nem lesz
állandóan mellette. És azóta, hogy külön költözött a
feleségétől, ez a szorongás befészkelte magát a szívébe.
– És tudok fizetni, doktor úr, emiatt ne aggódjon!
Mennyibe kerül egy találkozás magával? Ötven? Hatvan
dollár óránként?
– Körülbelül annyiba – bólintott rá Eric.
Amúgy 300 dollár volt egy egyórás terápia, és azoknak a
betegeinek, akik nem tudtak volna ennyit megengedni
maguknak, hajlandó volt egy kis kedvezményt is adni, de
soha nem fizettek kevesebbet 250-nél. Kivéve a haláluk
bekövetkeztét váró, sírdogáló öreg hölgyeket.
– Akkor ebben, ugye, megegyeztünk? Nagyon köszönöm.
– Nagyon örülök, Virginia, hogy megismerhettem –
mondta Eric, azzal a farzsebéből előhúzta a tárcáját, kivett
egy névjegykártyát, és letette az ágy mellett álló
éjjeliszekrényre.
Közben próbált nem arra gondolni, hogy vajon látja-e
még valaha életben ezt az öregasszonyt. Még egyet intett
felé, aztán jelezte az orvostanhallgatóknak, hogy
induljanak.
– Viszontlátásra, Mrs. Teichner! Mindjárt beküldöm
Fortunato doktornőt. Sok szerencsét!
Laurie a recepciónál állt, Max pedig éppen egy
italautomata felé igyekezett. Eric arra gondolt, hogy
odamegy a fiúhoz, de ekkor valaki megérintette a könyökét.
A két egyetemista közül a lány volt az, Kristine Malin.
– Tessék, Kristine!
– Ez annyira rendes dolog volt, amit csinált, Parrish
doktor – mondta a lány, kezét a férfi karján nyugtatva.
Gyönyörű arca volt, nagy, kék szeme, hosszú, sötét haja,
és olyan ragyogó mosolya, amivel felléphetett volna egy
fogkrémreklámban is.
– Köszönöm – felelte Eric meglepetten. Azt nem értette,
miért áll olyan közel hozzá a lány, azt meg végképp nem,
hogy miért fogta meg a karját is közben, de most nem volt
ideje ezen tűnődni. Maxre gondolt, aki ott állt, ahol az étel-
ital automaták voltak, a kijárat közelében. – Elnézést,
mennem kell.
 HARMADIK FEJEZET

– Szervusz, Max! – lépett oda Eric a fiúhoz, aki bambán

bámult az automata kínálatára.
Max az orvos felé fordult.
– Mit gondol? Tud rajta segíteni? Ad neki valamit, amitől
jobb hangulatba kerül?
– Ha jól értem, szerinted a nagymamád depressziós.
Szerintem viszont nem.
– Hogyhogy?
– Megvizsgáltam, és az a véleményem, hogy a
körülményekhez képest teljesen jól van. Nagyon
figyelemreméltó teremtés…
– És mi van a mesterséges táplálással? – kérdezte Max
kicsit felcsattanva, ugyanakkor szinte könyörögve. – Miért
utasítja vissza a szondát, ha nem depressziós? Ez így olyan,
mintha öngyilkos akarna lenni. Mintha azt mondaná, hogy
„nem érdekel, ha meghalok”.
– Nem ok nélkül való döntés az ilyen, Max. Nagyon sok
beteg, aki hasonló állapotban van, szintén visszautasítja a
táplálást – magyarázta Eric nagyon nyugodt hangon.
– De meg fog halni, ha nem eszik – mondta Max, és a
szeméből fájdalom áradt.
Eric szíve belesajdult a látványba, hiszen tudta, hogy a fiú
még túl fiatal ahhoz, hogy egyedül megbirkózzon a
helyzettel.
– Ezt én is tudom. Ahogy a nagymamád is. Odaadtam neki
a névjegyemet, és megmondtam, hogy nyugodtan hívjon
fel, ha szükségét érzi. De a nagymamád lényegében
belenyugodott a diagnózisba.
– Nem hagyhatom, hogy éhezzen. Szüksége van arra a
szondára! Én nem kényszeríthetném őt erre?
– Tudom, Max, hogy ezt nehéz elfogadni, de ez nem a te
döntéseden múlik. Hanem a nagymamádén. Ő hozza meg a
döntést, együtt az orvosaival és a hospice munkatársaival.
– De hát rosszul dönt!
– Hagynod kell, hogy ő döntsön! Az ő életéről van szó –
felelte Eric.
Látta, hogy a fiú minden erejével próbálja tartani magát,
de az arcára kiültek a benne kavargó érzelmek és
indulatok.
– És mi van, ha megváltoztatja a döntését? Később is
kaphat szondát, akár otthon?
– Igen, kaphat, de ez nem az én szakterületem –
válaszolta Eric, majd egy kis szünetet tartott. – Tudom,
mennyire fontos neked ez a dolog. Ha megkezdődik a
hospice-ellátás, egy kiváló szakember fog segíteni a
nagymamádnak. És majd felhívnak, ha jelentkezne nála a
depresszió vagy más pszichés tünetek.
– Tényleg? – húzta össze a szemöldökét Max.
– Igen, nagy gyakorlatuk van benne – felelte Eric, és a fiú
vállára tette a kezét. Meglepő módon az jutott eszébe
közben, hogy milyen lenne, ha volna egy fia. Már nagyon
hosszú ideje nem is gondolt erre, lényegében Hannah
megszületése óta, most azonban, talán a fiú fizikai
közelsége miatt, felébredt benne ez a vágy. – Nézd, Max!
Nagyon nehéz időszak vár mindkettőtökre. A nagymamád
úgy véli, jót tenne neked ezalatt a pszichoterápia, én pedig
szívesen látlak a magánrendelésemen, akár esténként vagy
hétvégeken is.
Eric előhúzta a tárcáját a farzsebéből, kivett egy
névjegyet, és átnyújtotta a fiúnak.
– Tedd ezt el! És ne habozz, nyugodtan hívj fel, ha meg
akarsz beszélni egy időpontot!
Max elvette a névjegyet, és kicsit hunyorogva ránézett.
– Rendben, köszönöm.
– Nem akarlak győzködni arról, hogy ez hasznos, mert
erről meg neked kell döntést hoznod. De a legfontosabb,
amit a nagymamád érdekében megtehetsz, az az, hogy
odafigyelsz magadra.
– Igen, ő is állandóan ezt mondja.
– Remélem, hallgatsz rá – jegyezte meg Eric. – Sok sikert
kívánok!
– Köszönöm – felelte a fiú, bizonytalan mosollyal az arcán.
– Viszlát.
Eric nagy nehezen megfordult, és elindult. Rossz érzése
volt amiatt, hogy most olyan, mintha hátat fordítana ennek
a gyereknek. Ez volt a szakmája legnehezebb része: csak
azokon tudott segíteni, akik maguktól segítséget kértek.
Visszament Laurie-hoz, aki már várt rá.
– Tudtam, hogy segíteni fogsz ezen a szegény gyereken –
szólt szomorkás mosollyal az arcán. – Hálás vagyok érte.
– Szóval a te kezed is benne volt a dologban?
– Igen. Látható volt, hogy a legnagyobb problémát a srác
jelenti. Köszönöm, hogy lejöttél.
– Nem tesz semmit – felelte Eric, és szemével a két
medikust kereste. – Hová a…
– Visszamentek az emeletre. A lányra rácsipogtak. Mi is a
neve? Kristine? Apám, ez teljesen beléd van zúgva.
– Ugyan már, dehogy!
Ericnek már szinte hiányzott az a szókimondó őszinteség,
ami Laurie jellemzője. Jó pár hónapja – lényegében mióta a
válása legcsúfabb része zajlott – nem voltak együtt futni.
– Amíg Maxszel beszélgettél, egyfolytában arról
áradozott, hogy te milyen csodálatos vagy. Kinyílik a bicska
a zsebemben tőle. Mindig van a medikák közt egy ilyen.
– Egy „milyen”?
– Hát tudod, ilyen „csaj, aki túl szexi cuccokat vesz fel a
munkahelyére”. Minden csoportban van egy. Gondolom,
minden szakmában előfordul.
Ericnek eddig még soha nem tűnt fel, hogy Kristine
milyen ruhát visel, csak az, hogy nagyon szép. Mert azért
vak nem volt.
– És Sandy is a betegirányító pultnál, teljesen izgalomba
jött, hogy lehívtalak. Fenik rád a fogukat, most, hogy elvált
vagy.
– Még nem vagyok elvált.
– Jaj, ne már. Beadtátok a papírokat, nem?
– De, de még semmi se végleges.
 – Valami várakozási idő van? Amúgy meg tök mindegy.
Eric maga sem értette, miért kapaszkodik annyira egy
ilyen lényegtelen apróságba. Az órájára pillantott.
– Most már mehetek? Késésben vagyok.
– Hová mész?
– Haza – szaladt ki önkéntelenül is Eric száján.
– Úgy érted – kérdezte rosszallóan Laurie –, hogy a
hamarosan exfeleséged otthonába? Minek?
– Oda kell adnom neki egy csekket.
– Postáról még nem hallottál? – ráncolta a homlokát
Laurie. – Tudod, fogja az ember a csekket, beleteszi
valamibe, aminek boríték a neve, aztán a posta házhoz viszi
neki.
– Füvet is kell nyírni.
– Éjjel?
– Este kilencig világos van – felelte Eric, de érezte, hogy
mindjárt a nyakába szakad egy kiadós leckéztetés.
Már maga is tapasztalta, hogy az orvosok személyiségén
nyomot hagy a szakterületük. Mint pszichiáter, valahogy
érezte, hogy ő is okoskodóbb, Laurie azonban baleseti
sebész volt, azaz szinte hentes. Nem sokat teketóriázott,
egyből a sebnek ugrott, és vágott, nem törődve azzal, hogy
az mennyire fájhat.
– Nem tudná ő lenyírni azt a rohadt gyepet? Vagy hívni
valakit?
– Szeretek füvet nyírni, és ha odamegyek, akkor olyan
estén is láthatom Hannah-t, ami nem az enyém –
magyarázta Eric, bár nem akart belebonyolódni a dologba.
 – Nem jó látni, hogy kihasznál. Ez nem korrekt.
– Nem használ ki.
– Rendben. Sosem kedveltem, egy aljas dög.
– Oké, maradjunk ennyiben.
Eric nem érezte jól magát, ha rosszat mondtak Caitlinről.
Még mindig sokat rágódott azon, vajon miért akart a
felesége elválni tőle, bár sejtette, hogy a dolog gyökerei
messzire nyúlnak vissza. Még Amherstben ismerkedtek
meg, és a diploma után házasodtak össze. De Eric már nem
sokkal később, amikor jelentkeztek nála a szorongásos
depresszió tünetei, megérezte, hogy addigi vonzereje
érezhetően csökkent, és Caitlin fokozatosan kiábrándult
belőle. Caitlin azt várta el, hogy Eric legyen az a mindent
kézben tartó, magabiztos alfa hím, akinek egyetemistaként
tűnt, aki summa cum laude diplomát szerzett, és csak
besétált a legjobb klinikára. Valójában nem egy hús-vér
emberi lénybe szeretett bele, hanem egy idealizált,
reklámpasi tökéletességű férfiba, és amikor az első hibák és
gyűrődések láthatóvá váltak, Eric sorsa megpecsételődött.
Hiába gyógyult meg a szorongásos depresszióból, és hiába
született közös gyerekük, Caitlin soha nem tekintett már
úgy rá, mint azelőtt.
– Jól van, jól van, abbahagyom. Ne haragudj! – sóhajtott
fel Laurie. – Nagyon rossz lehet, hogy nem láthatod
Hannah-t. Remek apa vagy, és mindig is közelebb állt
hozzád, mint Caitlinhez.
– Kösz.
Eric soha nem engedett meg magának ilyen gondolatokat.
Pedig igaz volt. Ő mindig is közelebb volt Hannah-hoz, mint
Caitlin. Neki és a lányának sokkal több közös vonása volt. A
felesége szerint talán túl sok is. Hmm, az exfelesége szerint.
Mindegy, Eric szeretett volna végre témát váltani.
– És te hogy vagy?
– Semmi különös – vonta meg a vállát Laurie. –
Egyfolytában itt vagyok. Elment két másodállásban lévő
kolléga, úgyhogy a nyakamba szakadt az ő munkájuk is.
– Az durva – csúszott ki Eric száján, és gondolatban
kalapot emelt Laurie munkabírása és kötelességtudata
előtt. Valóban hivatása volt a sürgősségi ellátás. – És mi van
az új pasival, akivel találkozgattál?
– Melyikkel?
– Azzal az ügybuzgóval.
– Azzal az ügybuzgóval, aki túl sokat sms-ezett, vagy
azzal, amelyik túl keveset?
Eric elvigyorodott. Laurie pasiügyeiről legendák
keringtek a sürgősségi osztályon.
– Le vagyok maradva, mint a pengős malac. Én még az
etikaprofesszornál tartok.
– Mégis, mit gondolsz? Egy etikaprofesszor?! De
komolyan…
– Miért? Az azért valami, nem?
– Talán neked… – felelte Laurie, és az ég felé fordította a
tekintetét.
– Szóval neki is annyi, mi? – kérdezte Eric, némi
együttérzéssel a hangjában. Laurie túl jól nézett ki ahhoz,
hogy ne legyen pasija, ráadásul okos is volt meg vicces. –
Mindegy, úgyis találkozol majd valakivel. Remek nő vagy.
– Ó, én aztán annyira az vagyok – mondta csúfondárosan
Laurie –, hogy a pasik ijedtükben fülüket-farkukat behúzva
menekülnek.
– Nincs is idejük arra, hogy megijedjenek tőled.
– Már az első pillanatban ijesztő vagyok. És nem vagyok
hajlandó tünciskedni, hogy egy pasi pasibbnak érezhesse
magát. Mindegy, ne is beszéljünk róla. Inkább kezdjünk el
újra futni.
– Azóta nem futottam – nyögött fel Eric –, hogy
elköltöztem otthonról.
– Majd fokozatosan kezdjük újra. Mondjuk a jövő héttől?
A hétfő egyből nem jó nekem, de, mondjuk, kedden? –
kérdezte Laurie, és közben a kórterem felé pillantott.
Eric is arra fordult, és látta, hogy odabent Max beszélget
a nagymamájával.
– Szegény kölyök – jegyezte meg Eric, látva, hogy a fiú
ismét megfogja az idős asszony kezét. – Mennyi ideje van
még?
– Ezt nem tudom megmondani. Három napja evett
utoljára. Az időseknek már nincs szükségük annyi kalóriára,
de nem is iszik eleget. Kétegységnyi infúziót kap, de annak
egy-két nap alatt elmúlik a hatása. Szerintem legfeljebb két
hét.
Eric részvevő pillantást vetett az öregasszony és unokája
felé.
 NEGYEDIK FEJEZET

Eric bekanyarodott az utcába, ahol egykor élt. Maga mögött

hagyta a csúcsforgalmat, a kórházat, az osztályán fekvő
betegeket, még Maxről és a nagymamájáról is
elfeledkezett. Nagyon várta már, hogy találkozzon Hannah-
val, ráadásul Caitlin meghívta vacsorára is, amit alapvetően
jó jelnek tartott – bár maga sem tudta pontosan, hogy mire
utaló jó jelnek.
Szép lassan haladt a nyurga mocsártölgyek és vaskos
vadgesztenyék szegélyezte kocsibehajtón. Látta, hogy a
szomszédok kerítése mellett növő, illatos, lila virágú bokrok
szépen megeredtek. Palumbóék viszont hagyták túl
magasra nőni a fagyaljukat, amely így egészen
elvékonyodott. Kicsit Mrs. Teichnerre emlékeztette, és ettől
összeszorult a gyomra.
Legfeljebb két hét.
Eric képtelen volt hozzászokni a halálhoz, hiába dolgozott
kórházban. Pszichiáterként persze könnyebb helyzetben
volt, hiszen csak akkor találkozott a halállal, ha valamelyik
betege öngyilkos lett. Ez minden pszichiáter rémálma.
Pályafutása alatt csak egyszer fordult elő ilyen, rezidens
korában. Egy heroinfüggő betege lett öngyilkos, és még
most is előfordul, hogy késő este, amikor nem tud elaludni,
eszébe jut az eset.
 Ez is közrejátszott abban, hogy olyan nagyra becsülte a
magánrendelését. Az itt kezelt pácienseit gondosan
megválogathatta, nem vállalt olyan súlyosan pszichotikus
vagy akár agresszív betegeket, mint akik a kórházban
rendszeresen előfordultak.
Még mindig nem szokott hozzá, hogy az új otthonában
fogadja a pácienseit. Ahogy azok, úgy ő se örült ennek a
változásnak. A szorongó csoportba tartozó emberek azt
szeretik, ha a dolgok nem változnak, hanem állandóak.
Amikor leparkolt, meglátott valamit, ami korábban nem
volt ott a házuk előtti gyepen. ELADÓ – olvasta a ragyogó
vörös betűket a fűbe döfött táblán, és alatta ott szerepelt az
is, hogy SZERZŐDÉS ALATT. Képtelen volt felfogni az elé
táruló látványt. Ez biztos valami tévedés.
Ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó, és Caitlin
sietett ki. Farmert és fehér pólót viselt, és néhány táskával
igyekezett ezüstszínű Lexusa felé. Észre se vette Ericet,
annyira sietett a saját kocsijához. Pittyegett a távirányító,
szépen, csendesen felnyílt a csomagtartó, és Caitlin bedobta
a szatyrokat. Nagyon jól nézett ki.
– Caitlin! – kiáltott oda Eric.
Caitlin megtorpant az ajtó előtt, és a hang irányába
fordult.
– Eric! Jaj, istenem! Elfelejtettem, hogy átjössz. Ne
haragudj, éppen indulunk.
– Mi folyik itt? – kérdezte Eric, és közben rájött, hogy
Caitlin nem örül annak, hogy ő meglátta a táblát. – Te
eladod a házat?
 – Igen – felelte Caitlin összeszorított ajakkal, de
határozottan.
Kemény és okos jogász volt, helyettes ügyészként
dolgozott a Chester megyei ügyészségen.
– De hát ezt nem teheted!
– Dehogynem.
– Nem, dehogy! – tört elő Ericből, és kiabálni szeretett
volna, de nem lehetett, mert Hannah bent volt a házban, és
a bejárati ajtó tárva-nyitva állt.
– Ha jól tudom, az enyém – Caitlin szeme résnyire
összeszűkült. – Kivásároltalak belőle. Eladtad nekem a
részedet.
– Csak azért mentem bele, hogy kivásárolj, mert
megállapodtunk, hogy Hannah-nak jobb, ha itt marad –
felelte Eric elképedve. – Abban egyeztünk meg, hogy az a
legjobb Hannah-nak, ha ugyanott él tovább, ahol eddig is.
Még azt is mondtad, hogy ez nincs messze a
munkahelyedtől, tehát logikusabb, ha én költözöm el, annak
ellenére, hogy a betegeim már megszokták, hogy idejárnak.
Hannah miatt döntöttünk így.
– Ebből azonban semmi sem szerepel az írásos
megállapodásban.
– És szerepelnie kéne? – csattant fel hitetlenkedve Eric. –
Megegyeztünk, hogy mit csinálunk és miért. Leültünk az
ügyvédekkel. Ráadásul még el se váltunk.
– Na és?
– Nem csettinthetsz egyet és adhatod el a házat csak úgy!
Eric mégsem mondhatta ki azt, hogy a ház eladásával
mintha az egész dolog véglegessé és valóságossá válna.
Hogy a házasságuknak valóban vége. A lelke mélyén
próbálta tagadni az egészet.
– Az enyém, és eladom. El is adtam – tette csípőre a kezét
Caitlin. – És beszélj halkabban, mert meghallják a
szomszédok.
– De Caitlin! Miért kell eladni? – értetlenkedett Eric. – Ez
egy remek ház, és Hannah szeret itt élni. Ez az otthona. Mit
szólt hozzá?
– Még nem tudja.
– De hát látta a táblát, nem? Már tud olvasni.
– Nem látta. Elaludt a kocsiban, miközben jöttünk haza a
bevásárlóközpontból.
– Honnan?
– A bevásárlóközpontból. Kivettem egy szabadnapot. És
nem látta a táblát. Lényegében előbb kelt el, mint hogy
meghirdettem volna. Az ingatlanosok csak azért tették ki a
táblát, hogy reklámot csináljanak maguknak.
– És mikor szándékoztál szólni erről neki? Vagy nekem? –
kérdezte Eric.
– Nézd, az egész tulajdonképpen ma történt. Ahogy
mondtam, még csak meg se hirdették, az ingatlanos máris
előállt egy vevővel – felelte Caitlin dühösen. – Tudtam, hogy
te elleneznéd, de szerencsére nincs szükségem az
engedélyedre. Úgy döntöttem, hogy nem akarok itt élni,
együtt az emlékekkel. Hannah-nak sem jó.
– De hát nem haltam meg, Caitlin. És én vagyok az apja –
érvelt Eric, közben meg az járt a fejében, hogy Caitlinnek
elment az esze. – És kiveszed az iskolából is? De hát ezt nem
lehet! Még csak elsős! Most kezdte az iskolát!
– Nem, azt nem.
Eric megkönnyebbült. Legalább ennyi.
– És hová költöztök?
– Arról nem tartozom neked számadással.
– Tessék? De hát miért nem?
– Ha majd végleges lesz, akkor elmondom. Csak a gyerek
dolgairól kell beszélnünk, másról nem.
– Pont miatta kérdezem, mert aggódom. Belegondoltál
abba, hogy milyen hatással lesz ez rá? Még azt se
emésztette meg, hogy elválunk!
– Nem lesz semmi baja.
– Ez nem biztos. Nagyon érzékeny gyerek.
Hannah érzelmi fejlődése a házasságuk egész ideje alatt
komoly vitatéma volt közöttük. Eric attól tartott, hogy a
lánya örökölte tőle a depresszióra való hajlamot, Caitlin
viszont úgy vélte, hogy Eric már-már szinte elvárja a
szorongást, és hogy Hannah csak meg akar felelni az apai
elvárásnak. Caitlin soha nem hitte el, hogy Hannah nem
olyan tökéletes, mint ő.
– Újrakezdjük. Tiszta lappal.
Ericnek más jutott az eszébe.
– Nem vehetném meg én a házat tőled? Visszavásárolom.
A saját házamat.
– Nem. Már el van intézve. Készpénzben, annyiért,
amennyit kértem érte.
Eric dermedten figyelte, hogy Caitlin maga is egészen úgy
beszél már, mint egy ingatlanügynök.
– Én többet adok érte. Megfejelem.
– Nem. Már túl vagyunk a dolgon – emelte fel a karját az
ég felé Caitlin. – Hagyd abba!
Eric érezte, hogy elborítja az agyát a düh, de próbálta
visszafogni magát.
– Hol van Hannah? Nem úgy volt, hogy együtt
vacsorázunk?
– Nem megy. Softballedzésre megyünk.
– És mióta játszik softballt? – kiáltott fel Eric, és úgy
érezte, hirtelen valami más dimenzióba csöppent.
Hannah egyáltalán semmiféle vonzalmat nem mutatott a
sportok iránt. Írni, rajzolni és olvasni szeretett. Igazi kis
könyvmoly volt, akárcsak az apja.
– Ez az első alkalom, egy próbaedzés, a játszótéri nyári
bajnokságra.
– De nem írathatod be softballra csak úgy, a
hozzájárulásom nélkül. Meg kell állapodnunk a dolgokban.
– Csak megnézzük, egy próba erejéig. Egyszeri
alkalomhoz nincs szükségem az engedélyedre – jelentette
ki Caitlin.
– Dehogy nincs. Közös a gyermekfelügyeleti jogunk. – Eric
úgy érezte, mintha valahogy minden szétcsúszna körülötte.
Az élete, az otthona, a felesége, a lánya. Elvesztette a
kontrollt. – Tudod, hogy mi a bajom. Az, hogy ráerőlteted a
sportot. Hogy azt szeretnéd, ő is sportoló legyen, mint te. Az
pedig nem érdekel, hogy ő szeretné-e ezt vagy sem.
– Mi ezzel a baj? Az ég szerelmére, hadd legyen már
normális gyerek – vágott vissza Caitlin. – És a gyerekek
szeretnek sportolni. Te nem azt szeretnéd, hogy normális
legyen?
– Azt szeretném, hogy az legyen, aki valójában.
– Nem – csattant fel Caitlin. – Te azt szeretnéd, ha olyan
lenne, mint te.
– Te pedig, ha olyan, mint te – torkollta le Eric, és közben
azon töprengett, hogyan jutottak el a „remélem, hogy a
kislányunk pontosan olyan lesz, mint te” állapotból a
„remélem, hogy a kislányunk pont az ellentéte lesz annak,
mint amilyen te vagy” állapotba. – Hol van Hannah?
Szeretnék találkozni vele.
– Nem lehet. Át kell öltöznie. Így is késésben vagyunk.
– Nem találkozhatom vele? – kérdezte Eric, és az ajtó felé
indult, de Caitlin az útját állta, összefonva a karját maga
előtt.
Bár Eric jól megtermett férfi volt, a nő tudta, hogy nem
fog erőszakosan fellépni.
– Vettünk stoplis cipőt meg mezt is. Nagyon izgatott. Ne
rontsd el az örömét!
– Nem fogom elrontani az örömét, csak köszönni akarok
neki.
– Ma nem találkozhatsz vele – villant rá Caitlin szeme
hidegen. – Ma nem a te estéd van.
– Akkor is a lányom – csattant fel Eric, aki gyűlölte ezt az
én napom-te napod dolgot.
Hiányzott neki a lánya, és csak minden második hétvégét
tölthette vele és hetente egy estét. Az ügyvédek azt
állították, hogy ez egy teljesen bevett gyakorlat, de Eric
gyűlölte az egészet.
– Felhívom Danielt – kapta elő az iPhone-ját Caitlin a
nadrágzsebéből. – Jobb lesz, ha te is felhívod Susant.
– Az ügyvédek csatája? Abból nem kérek, kösz. Inkább állj
arrébb!
– Magaddal cseszel ki – közölte Caitlin, és arrébb lépett,
fülére szorított telefonnal, majd megszólalt. – Daniel, van
egy kis gondom.
Eric elment mellette, belépett a házba, aztán kettesével
szedve a fokokat felrohant a lépcsőn. Amikor felért,
felöltötte a nyugodt apa mosolyát.
– Apa, te vagy az? – szólt ki izgatottan Hannah a
szobájából.
 ÖTÖDIK FEJEZET

– Apa!
Hannah kirohant a szobájából, és Eric a karjába kapta,
erősen magához szorította, és közben nagyot szippantott a
Disney hercegnős sampon émelyítő illatából.
– Honnan tudtad, hogy itt… vagyok? – Eric még időben
észbe kapott, és nem fejezte be azt a szót, hogy itthon.
Lassan már maga se tudta, hol van az otthona. Eladó.
Eladva. Vége.
– Hallottam, ahogy jössz fel a lépcsőn. A nagy lábaddal –
csicseregte Hannah, kis karjával szorosan átölelve apja
nyakát.
Állig érő, világosbarna haja keretbe foglalta az arcát,
sovány volt, a lába pedig összevissza kalimpált.
– Szeretlek, kicsim – mondta Eric, és puszit nyomott a
lánya arcára.
– Én is téged.
– Mit szólt Mrs. Williams a makettedhez? – kérdezte Eric,
miközben letette és alaposan megnézte Hannah-t.
Tényleg irtó helyes volt a softballmezben és a rózsaszín,
műanyag keretes szemüvegben.
– Nagyon tetszett neki – felelte a kislány ragyogó
mosollyal, elővillantva szabályosan álló tejfogait, amelyek
közül egy már hiányzott. – Azt mondta, hogy az egyik
legjobb az osztályban.
– Ez remek. Tudtam, hogy tetszeni fog neki.
– Három másik gyerek is a James és az óriásbarackból
csinálta a makettjét, de csak az enyémben voltak benne a
bűvös kristályok.
– Menned kell – térdelt le Hannah mellé Eric. – Nagyon
klassz ez a mez. Hallom, hogy softballt fogsz játszani ma
este. Tuti, hogy jó lesz.
Hannah hirtelen elcsendesedett, és összeráncolta a
szemöldökét, de Eric nem akarta, hogy a kislány megérezze
a benne lévő ellenérzést, úgyhogy folytatta.
– És azt is tudom, hogy stoplis cipőben leszel. Az nagyon
menő.
– Utálom a stoplis cipőt. Tök furcsa. Nem lehet rendesen
menni benne, csak ha fű van a lábam alatt. Voltunk a
bevásárlóközpontban, és ott vettük – közölte Hannah, és
egy kis orrfintorítással zárta a mondatot, úgy, ahogy Caitlin
is szokta. – Anyának is volt stoplis cipője.
Eric elnyomott egy mosolyt, visszaemlékezve arra,
hogyan játszott Caitlin az egyetemi gyeplabdacsapatban.
– És fagylaltoztunk is, és anya vett nekem saját
fogókesztyűt is. Csak fel kell húzni, és segít a labda
elkapásában – magyarázta Hannah.
– Ez klassz – mondta elismerően Eric, és magában
megállapította, hogy Caitlin mindent bevetett, amit csak
lehetett, a bevásárlástól egészen a fagylaltozásig. – Szóval
akkor készen állsz. Jó mulatság lesz, mi?
– Nem – nézett fel rá kicsit szomorkásan Hannah.
 Eric mintha saját magát látta volna a lányában. Nem a
külsejét tekintve, hiszen világos hajszínét és kék szemét
Caitlintől örökölte. Sokkal inkább a viselkedésében, a
személyiségében.
– Miért ne lenne az?
– Mert nem vagyok ügyes benne. Nagyon nehéz.
– Már mi lenne benne nehéz? – kérdezte könnyed hangon
Eric, bár hirtelen sajogni kezdett a szíve.
– Hát, csak egyszerűen nehéz – vonta meg a vállát
Hannah.
– De mégis miért?
Eric tudta, milyen fontos az, hogy az ember kimondja,
mitől szorong, ahelyett hogy magába fojtaná. Pszichiáteri
ismereteit mindig is igyekezett Hannah javára fordítani,
amolyan állandóan szolgálatban lévő lelki segélyként.
– Csak háromszor lehet elütnöm a labdát. Ha nem sikerül,
akkor le kell ülnöm.
– Ne aggódj ezen, kicsim, inkább élvezd. Ez amúgy is csak
gyakorlás, hogy megnézzétek, tetszik-e neked egyáltalán. Ki
kell próbálni.
– De dühösek lesznek rám. Amúgy sem szeretnek az
iskolatársaim. – Hannah szemöldöke szomorúan lefelé
görbült. – Soha nem találom el a labdát, és nem tudom,
hogy kell elkapni. Mi van, ha most is elejtem, és a többiek
kinevetnek? Ha gúnyolni fognak?
Eric pontosan ismerte az ilyesfajta szorongást. Az, hogy
Hannah-nak hajlama van a szorongásra, már kisbaba kora
óta nyilvánvaló volt. Szégyenlős és bátortalan volt a többiek
között a bölcsődében, és a félelmei – a méhektől, a
legyektől, a sötéttől, de még a pillangóktól is – szintén erre
utaltak. Eric bátorítóan megszorította a lánya vállát.
– Az a legjobb, ha megpróbálod, és élvezed.
– De hogyan?
– Csak mondd magadban azt, hogy nagyon jó dolog kint
játszani a szabadban.
Hannah kételkedve ráncolta a homlokát.
– Anyu azt mondta, hogy ki kell próbálni a nyáron, és
utána lehet csak abbahagyni.
– Értem – válaszolta Eric. Ennyit arról, hogy ez csak
egyszeri, ma esti próbálkozás. – Anya csak azt akarja, hogy
legyél többet a levegőn.
– Mi van, ha nem tudom jól a szabályokat?
– Majd megtanulod őket.
Hannah közben a hüvelyk- és a mutatóujja közé fogta egy
tincsét, és finoman húzkodni kezdte. Eric tudta, hogy ez
jellegzetes tünete az idegességnek.
– De a többiek már mind tudják. Emily a csapatkapitány,
és ő azt mondta, hogy lúzer vagyok.
– Ó, dehogyis. Egyáltalán nem vagy lúzer, kicsim – felelte
Eric, és Hannah arcára nyomott egy puszit. – Emily csak egy
nagy hangú, agresszív lány. És mit kell tudni az ilyen
gyerekekről?
– Hogy gondjaik vannak saját magukkal kapcsolatban.
– Pontosan – mosolygott a lányára Eric. – Tökfejek.
Hannah felvihogott, aztán meghallották Caitlin közeledő
lépéseit a lépcsőn.
 – Hannah! Készen vagy? Indulnunk kell! – hallatszott a
hangja, és érezhető volt, hogy próbál nyugalmat erőltetni
magára. – Nem kéne elkésnünk! – Anya! Anya! Képzeld csak
– kiáltotta vissza Hannah nevetve –, apa azt mondta, hogy
Emily egy tökfej.
Caitlin megjelent a lépcső tetején, rosszalló tekintettel.
– Ne beszélj csúnyán, Hannah! Emily nagyon rendes lány.
Eric felállt, és megsimogatta a lánya haját.
– Nekem úgy tűnik, hogy ez az Emily elég tapintatlan.
Gúnyolta Hannah-t.
Caitlin hűvösen odanyújtotta Ericnek a mobiltelefonját:
– Tessék, Eric! Vedd át! Daniel van a vonalban, és azt
hiszem, beszélned kéne vele.
– Ó, remek. Köszi – mondta Eric, és egyből megnyomta a
„beszélgetés vége” gombot, majd visszaadta a készüléket. –
Tessék. Majd mondd meg Danielnek, hogy üdvözlöm!
– Rendben – felelte Caitlin vészjósló hangon, de magába
fojtva a mondandóját, hiszen ott volt velük Hannah.
A kislány felnézett az apjára, és komoly hangon
megkérdezte:
– Apa, nem tudnál eljönni a softballra?
– Dehogynem – válaszolta Eric. – Nagyon szí…
– De nem tud – vágott közbe Caitlin, továbbra is
megőrizve a hidegvérét. – Ma még nincs rendes mérkőzés,
csak gyakorlás lesz. És apának le kell nyírnia a füvet és meg
kell csinálnia a kerítést. Majd odaadom neki a meccsek
beosztását, és akkor majd el tud jönni, hogy megnézze,
hogyan játszol.
 Aztán Hannah pucér lábára mutatott.
– Miért nincs rajtad zokni? És miért nem vetted fel a
stoplis cipőt? Mennünk kéne.
Hannah a homlokára tolta a szemüvegét, úgy válaszolt:
– A szobámban vannak. De a cipőfűző túl hosszú.
Caitlin a kezével Hannah szobája felé intett.
– Szaladj, szedd össze őket. Majd a kocsiban megoldjuk.
Na, igyekezz!
– Jó! – kiáltott Hannah, és elfutott a szobája felé.
Eric kivárta, amíg Hannah hallótávolságon kívül kerül, és
csak akkor fordult oda Caitlinhez.
– Ahogy azt sejtettem. Egyáltalán nem lelkes a softball
miatt, de semmi gond, próbáljátok csak ki. És igenis
szerettem volna elmenni, megnézni az edzést, és jogom is
van hozzá.
– Ha beszéltél volna Daniellel, akkor tudnád, hogy
egyáltalán nincs hozzá jogod.
– Ha a softball olyan remek dolog, miért ne nézhetem
meg, hogy mennyire élvezi a lányom?
– Mert ha nézed, akkor úgy tesz majd, mintha nem
élvezné, hogy te sajnáld emiatt.
– Ugyan már, nem tenne ilyet – mondta Eric, és
megsajnálta Hannah-t. – Hiszen csak egy kisgyerek, aki
próbál megbirkózni az érzéseivel. És nekünk segítenünk
kellene ebben.
– Tarts egy kis szünetet, dr. Freud. Miért kell
túlbonyolítanod mindent? Miért olyan félelmetes számodra
minden?
 Caitlin lehalkította a hangját, mert Hannah közeledett
feléjük, kezében a túl hosszú fűzőjű stoplis cipővel.
– Anya! Itt a cipőm!
– Tudnál egy kicsit fürgébben jönni? – sietett Caitlin
Hannah elé.
Közben Eric zsebében is megcsörrent a telefon.
Rápillantott a kijelzőre, amelyen a Susan Grimes felirat
látszott. A válóperes ügyvédje volt az, úgyhogy
visszasüllyesztette a zsebébe, és Hannah és Caitlin után
sietett. Caitlin megbízta azzal, hogy vigye ki a táskáikat a
kocsihoz, hogy legyen ideje bekötni Hannah cipőjét. Amikor
elkészültek, anya és lánya beszálltak a kocsiba, és
elhajtottak.
Eric integetett utánuk, amíg kifaroltak a ház elől. Most
vette észre, hogy az ELADÓ tábla nincs ott, ahol korábban
látta. Valószínűleg Caitlin tette el, amíg ő az emeleten volt
Hannah-val. Megcsóválta a fejét, aztán a garázsba ment. A
tábla ott volt, az összecsukható műanyag székek mögött.
Kihúzta onnan, és bedobta a ház mögött álló kukába.
Visszament a garázsba, és átöltözött, aztán összeszedte a
szükséges szerszámokat, kiment a hátsó kerítéshez, és
megerősítette a kilazult részeket. Próbált nem tudomást
venni a mellkasát szorító, fojtogató érzésről. Amikor a
kerítéssel végzett, nekilátott a fűnyírásnak. Párhuzamos
csíkokban haladt oda-vissza, és ettől a mechanikus
tevékenységtől végre lecsillapodott. Közben az járt a
fejében, hogy gondozza itt a kertet, amelyben a lánya már
nem fog játszani, egy olyan ház körül, amely már nem az
otthona.
Észre se vette, hogy közben lement a nap, és hogy a végén
vaksötétben nyírta a füvet.
Ahogy az sms-t sem vette észre, csak később, amikor
hazaért.
 HATODIK FEJEZET

Eric kinyitotta az ajtót, a kulcsokat és az aznapi postát egy

kis asztalkára dobta, majd előhúzta a nadrágzsebéből a
mobilját. A képernyőn lévő ikon azt mutatta, hogy van egy
olvasatlan sms-e. Miközben a füvet nyírta, nem érezte meg,
hogy a telefonja rezgett, amikor pedig beült a kocsijába,
azonnal elkezdett telefonálgatni. Elsőnek az ügyvédjét
hívta, de nem volt kapcsolható, utána a Remax
ingatlanügynökség következett, de azt sem érte el. A sort a
magánbetegek visszahívása zárta. Szerencsére egyikkel
sem volt nagyobb gond. Volt, akinek csak egy kis bátorítás
kellett, volt, akinek a gyógyszeradagját kellett módosítani.
Mire a végére jutott, haza is ért. Haza – mármint az új
otthonába.
Megérintette az ikont, és a képernyőn megjelent az
üzenet. A telefonszám nem tűnt ismerősnek, a szöveg pedig
így szólt:

„Beszélni akart velem Jacobsról, de már nem

találkoztunk, mielőtt hazaindult. Ma este ráérek
találkozni. Kristine”

Eric meglepetésében csak pislogott. Az sms az egyik

orvostanhallgatótól, Kristine Malintól jött. Még soha nem
kapott tőle üzenetet, ahogy egyetlen másik hallgatótól sem.
El se tudta elképzelni, honnan tudhatja a lány a
mobilszámát, de aztán rájött, hogy biztos kapott
hozzáférést a kórház online telefonkönyvéhez. Valóban
szólt neki, hogy szeretne beszélni vele Armand Jacobsról,
egy hetvenéves, személyiségzavaros betegről, aki
visszaesett az alkoholizmusba – de azért ez nyugodtan ráér
holnapig. Eric meg is feledkezett az egészről, és hazament,
miután beszélgetett Laurie-val.
„Ez teljesen beléd van zúgva.”
Eric eltöprengett azon, vajon Kristine randira hívta-e
éppen, ürügyül használva a betegről tartandó
megbeszélést. Soha nem randizna senkivel, aki a
beosztottja, pláne nem egy medikával, de azért valahol
belül, alapvetően tetszett neki a dolog. Végül is a lakása
szabad, bár még nem volt teljesen bebútorozva, mert a
lelke mélyen még mindig reménykedett abban, hogy Caitlin
és közte helyrejönnek a dolgok. De nem jöttek. Utoljára
nyolc hónapja és három hete volt, hogy szexelt. Ennek
ellenére most nem egy randira, hanem az ügyvédjére
vágyott.
Eric lefelé görgette a névjegyzéket, aztán megnyomta a
Hívás gombot, és miközben a telefon kicsöngött, kiment a
konyhába.
– Susan? – kérdezte, amikor meghallotta, hogy valaki
felveszi. – Szervusz! Megkaptad az üzenetemet?
– Igen, szia! – valami háttérzaj miatt nagyon rosszul
hallatszott Susan hangja. – A fiam kosármeccsén vagyok
éppen. Ne haragudj, de eddig nem volt időm visszahívni
téged.
Eric agyán átfutott, amit Caitlin mondott, hogy a normális
gyerekek szeretnek sportolni.
– És most tudunk beszélni? Elég fontos lenne, és most
olyan ügyfélnek érzem magam, aki a „nyugodtan hívjon
bármikor” kategóriába tartozik.
Susan elnevette magát.
– Mondjad csak! Ha jól vettem ki Daniel szavaiból, volt
valami nézeteltérés ma a háznál. Mi történt?
Eric a tőle telhető legnagyobb pontossággal mesélte el a
dolgot.
– És valóban eladhatja a házat anélkül, hogy
megkérdezne engem erről?
– Sajnos igen. Abban állapodtunk meg, hogy nekiadod a
házat, mert ez a lehető legjobb Hannah-nak. De ezt nem
foglaltuk bele a megállapodás szövegébe. A magam
mentségére csak annyit tudok mondani, hogy ilyen dolgok
soha nem kerülnek bele a megállapodásba.
– A francba! – csattant föl Eric, miközben odament a
hűtőhöz, és kinyitotta.
– A maximum, amit megtehettem volna, hogy kikötjük
számodra az elővásárlás jogát. Az az érzésem, hogy amikor
aláírtuk a megegyezést, ő már pontosan tudta, hogy el
akarja adni a házat. Ezt meg is mondtam Danielnek, aki
nem is tagadta, de nem is erősítette meg ezt a feltevésemet.
– Megváltoztathatjuk még a megállapodást, hogy
beletegyük az elővásárlási jogot? – kérdezte Eric, a hűtőt
fürkészve: egy lejárt tej, egy hatos Bud Light és mindenféle
házhoz szállított kaják maradványai árválkodtak benne.
– Nem, nem módosíthatjuk, ebbe nem mennének bele.
– Értem – mondta Eric, de még nem adta fel. – És nincs
valami, amivel megakadályozhatnánk a dolgot?
– Sajnos nincs.
– Nem vásárolhatnám vissza én a házat? Már hívtam a
közvetítőt, de még nem szólt vissza.
– Nagyon erősen lebeszélnélek erről, Eric.
– Miért? Ha elég bolond vagyok ahhoz, hogy meg akarjam
venni a saját házamat, akkor ki tarthat vissza ebben?
– Ha a ház éppen szerződéskötés alatt van, és te elkezdesz
telefonálgatni, amivel megzavarod a folyamatot, akkor
Caitlin beperelhet.
Eric hitetlenkedve felhorkant.
– Ugyan miért? Mert megpróbálom megvenni a házat,
ami az enyém volt?
– Ezt úgy hívják, hogy a szerződés rossz szándékú
befolyásolása.
– De mi van, ha magasabb árat ígérek?
– Késő. És nem is lenne jó pénzügyi döntés. Lazán
hagytad, hogy százezer dollárért vásároljon ki a házból. Az
ár felét kellett volna kifizettetni vele – korholta Susan. – Én
figyelmeztettelek. Nem kellett volna jótékonykodni, Eric.
– De hát ez volt a lányom otthona – sóhajtott fel, és
miközben a fülére szorította a vállával a telefont, kibontott
egy sört.
– Igen, az volt, és most Caitlin szerencsemalaca lett.
 Eric meg se tudott szólalni. Próbálta feldolgozni a
hallottakat. Elképzelni se tudta, hogyan adhatta el Caitlin
azt a házat. Belekortyolt a sörébe, amit hirtelen nagyon
keserűnek érzett.
– Eric, itt vagy még?
– Igen, de öngyilkos gondolatok járnak a fejemben.
Szerencsére ismerek egy jó pszichomókust.
Susan kuncogni kezdett.
– Na jó! Váltsunk témát! Mi van ezzel a softball-lal? Caitlin
közölte, hogy nem mehetek el Hannah edzésére. Igazat
mondott?
– Nem, csak szeretett volna távol tartani téged, ahogy
Daniel is. Nagyon örülök, hogy nem beszéltél vele. Ugyanis
szigorúan tilos veled beszélnie. Pontosan tudja, hogy van
jogi képviselőd. Na mindegy. A lényeg, hogy az edzés
nyilvános esemény, ahová nyugodtan elmehetsz.
– És nem kellett volna megkérdeznie engem, mielőtt
beíratja Hannah-t? Nem az a közös szülői felügyelet
lényege, hogy együtt hozzuk meg a fontosabb döntéseket?
– A közös döntéshozatali felelősség jelentős dolgokra
vonatkozik, mint amilyen a vallási elköteleződés vagy a
gyerek beíratása egy másik iskolába.
– Akkor mit csinálunk ebben a softballügyben?
– Semmit. Ha a bíró elé vinnénk, tuti, hogy elbuknánk.
Úgy nézne ki, mintha túllihegnéd a dolgot.
– Úgy beszélsz erről, mintha valami semmiség lenne. De
egy olyan gyerek életében, mint Hannah, ez nagyon fontos
kérdés. Már mondtam, hogy szorongós, és nem akar
softballt játszani. Nem elég ügyes hozzá, és a többi lány
cikizi ezért. Ezt nem lehet elmondani a bíróságon?
– Nem. A bíróság nem akar belefolyni a családok életébe
olyan szintig, hogy megmondja a szülőknek, hogy játsszon-e
a gyerekük softballt vagy sem. Tudom, hogy azt hiszed,
szorongásos neurózisa van, de ezt nem diagnosztizálták
nála.
– Én diagnosztizálom.
– Igen, de a bíróság azt mondja erre, hogy te nem vagy
független szakértő, ahogy ebben az esetben nem is vagy az.
Ha azt szeretnéd, hogy vizsgáltassam meg Hannah pszichés
állapotát, annak nincs semmi akadálya.
– Nem akarom még ezzel is nyomasztani – mondta
hevesen Eric, aki szívből gyűlölte az egész jogi hercehurcát,
és tele volt a hócipője azzal, hogy egy bíróval beszélgessen
arról, mi a legjobb a gyerekének, akit nála jobban senki
sem ismert, és akit az életénél is jobban szeretett. – Már a
válás is eléggé megviselte, és akkor most még egy költözés
is.
– A gyerekek nagyon szívósak, Eric.
– Azért annyira nem – vágta rá, és nagyon nem tetszett
neki Susan hangja.
A szorongós gyerekeknek pszichés tünetei vannak, és
ezeket Eric nagyon pontosan ismerte. És amikor a
körülmények úgy alakulnak, bárkivel előfordulhat, hogy
ezek a tünetek elkeseredett lépéseket váltanak ki. Sokszor
elgondolkodott, hány iskolai lövöldözés kell még ahhoz,
hogy az emberek ráébredjenek a probléma fontosságára.
 – Nézd, Eric! Azt javaslom, várjuk meg, hogyan sikerül a
dolog. Hadd próbálja ki a softballt néhány alkalommal!
Ericnek azonban már újabb, egészen vakmerő ötlete
támadt.
– Figyelj csak! Ez a házügylet egészen más megvilágításba
helyezi a dolgokat. Felmerül a kérdés, vajon át kell-e
engednem Caitlinnek az elsődleges szülői felügyeleti jogot.
Hiszen ha Caitlin ilyen sok mindent megváltoztat, akkor
Hannah pont annak a folytonosságnak és változatlanságnak
az előnyeit nem élvezi, ami a fő szempontom volt.
– Mire akarsz ezzel kilyukadni?
– Nem kérvényezhetnénk a bíróságtól, hogy az enyém
legyen az elsődleges felügyeleti jog?
– Komolyan beszélsz? – kérdezte Susan meglepődve.
– Miért ne lehetne?
– De Caitlinnel másban állapodtatok meg. Épp most adtuk
be az egyezségi okmányt, hogy az övé az elsődleges
felügyeleti jog, és nála legyen a gyerek.
– Igen, de akkor még nem tudtam, hogy eladja a házat –
kortyolt bele Eric a sörébe. – Nézd a dolgot egy kicsit
kívülállóként! Miért ne lehetnék én az elsődleges
felügyeleti jog gyakorlója? Megtehetem, hogy kevesebb
órában dolgozom, mint Caitlin, és sokkal rugalmasabb az
időbeosztásom is. Sőt ha az kell hozzá, akár ott is
hagyhatom az állásomat, és csak a magánpraxisomat
tartom meg.
– Lassíts egy kicsit, Eric! Már arról beszélsz, hogy
megváltoztatod az egész életedet.
 – Lehet, hogy nem is ártana – jelentette ki, és érezte, hogy
a szíve hevesebben ver. A hónapok, amelyek során tétlenül
kellett néznie, hogyan hullik szét apaságának gondosan
felépített világa, jobban megviselték, mint azt gondolta. –
Végül is ideje támadásba lendülni, nem? Caitlin is azt teszi.
– De ez nem egy verseny Caitlin és közted. Itt arról van
szó, hogy mi a legjobb Hannah-nak.
– Igen, tudom. De azt hiszem, hogy Hannah-nak most az
lenne a legjobb, ha velem lenne.
– Miért? Mert a volt feleséged eladja a házat?
– Nem csak amiatt, de épp ezért kezdtem el gondolkodni
a kérdésen. Mindig arra törekedtem, hogy az legyen, ami a
legkevésbé kavarja fel Hannah-t. De ez a taktika, úgy
látszik, kudarcot vallott.
– És miért gondolod azt jónak, ha te vagy az elsődleges
felügyeleti jog gyakorlója? Ez elég szokatlan egy kislány
esetében.
– Én állok a legközelebb Hannah-hoz, jobb a viszonyom
vele, mint Caitlinnek – jelentette ki Eric, aki a lelke mélyén
pontosan tudta, hogy Caitlin ezt sohasem lenne hajlandó
elismerni. – Azt hiszem, ha megkérdeznéd Hannah-t, ő is
inkább velem szeretne élni, mint Caitlinnel. Bár nagyon
utálnám, ha Hannah-nak ilyen ügyekben meg kellene
nyilvánulnia. Előfordulhat, hogy kell?
– Nem. A bíró megkérdezheti, magánmeghallgatáson,
hogy kivel szeretne élni, de még túl fiatal ahhoz, hogy a
véleménye meghatározó lehessen. Ha szeretnél elsődleges
felügyeleti jogot, akkor most azonnal visszavonom a
beadványunkat.
– És aztán?
– Újrakezdjük a megbeszéléseket és egyezkedünk. Ha
nem jutunk eredményre, akkor kezdődik a csata a
bíróságon. Nem valami szép dolog, de ha ezt szeretnéd, van
rá lehetőség – mondta Susan, és egy kicsit hezitált. – De
mielőtt a bíróságra megyünk, van egy köztes út is.
– Mi?
– Kérhetjük a fele-fele arányú gyermekelhelyezést is.
Hannah egy hétig nálad lesz, egy hétig pedig Caitlinnél.
– Hannah miatt nem tetszik ez nekem. Így két új
otthonhoz kellene hozzászoknia, és a szorongós gyerekek
amúgy is rosszul tűrik a változásokat, azt, hogy ide-oda
cibálják őket.
– Rendben. Gondold végig az egészet a hétvégén, aztán
hívj fel hétfő reggel, hogy mire jutottál, oké?
– Ha bíróság elé visszük a dolgot, nyerni fogunk?
– Nos, ez határeset, úgyhogy fogalmam sincs. Csak annyit
mondhatok, ha úgy döntesz, hogy ezt akarod tenni, én a
legjobb tudásom szerint segítelek benne.
– Köszönöm – mondta Eric, és melegség járta át a lelkét.
– Azért közben ne feledkezz meg a három lépés
távolságról. Ne balhézz a softball miatt. És Hannah-t se
kérdezgesd arról, hogy milyen volt, oké?
– De arra van jogom, hogy beszéljek Hannah-val, nem?
Minden este fel szoktam hívni.
Eric vett Hannah-nak egy mobiltelefont, hogy a lánya
közvetlenül tudjon vele beszélni, és ne kelljen Caitlin
segítségével bonyolítani a kapcsolattartást.
– Persze, de ne akarj kiszedni belőle információkat. A
bíróságok gyűlölik az ilyesmit.
– Nem fogok.
– Akkor ennyi. De tudnod kell, hogy a viszonyotok, ami
eddig barátságosnak volt mondható, mostantól ellenségessé
válik. Caitlin nem fogja szó nélkül lenyelni ezt a változtatási
javaslatot. Minden, amit teszel, biztos, hogy dokumentálva
lesz. És minden a bíróság elé kerül – közölte Susan, és
érezhetően lezárni készült a beszélgetést. – Érthető, amit
mondtam?
– Igen, köszönöm.
– Akkor hétfőn beszéljünk! Most mennem kell, vége a
fiam meccsének.
– Győztek?
– Ha igen, akkor sikoltozni fogok az örömtől. Na, jó
éjszakát!
– Kösz, neked is. Szia!
Eric letette a mobilját, és egy nagy húzással kiitta a sörét.
A telefon képernyőjén időnként felvillant egy kis piros ikon,
ami Kristine válasz nélkül hagyott üzenetére
figyelmeztetett.
Eric le akart zuhanyozni, és arra gondolt, hogy majd az
alatt eldönti, mit tegyen.
 HETEDIK FEJEZET

Eric hagyta, hogy a forró víz zubogva folyjon a nyakába.

Egy kicsit aggasztotta a saját túláradó lelkesedése, amely a
felügyeleti jog megszerzésének ötletére eltöltötte, úgyhogy
most ellenérveket keresett magában. Gyűlölte volna
Hannah-t kitenni egy gyermekelhelyezési per
szörnyűségeinek, ami ráadásul a kislányt még a saját anyja
ellen is fordítaná. Ha a bíró megkérdezné, hogy kivel is
szeretne élni, és Hannah Ericet választaná, azzal újabb,
nyomasztó teher szakadna a lánya nyakába.
Elzárta a vizet, és tovább agyalt. Ahogy az házastársak
közt gyakran előfordul, Caitlin és ő ismerték egymás
legféltettebb titkait. Eric tehát pontosan tudta, hogy Caitlin
titkainak egy része éppen az anyaságával kapcsolatos.
Caitlin édesanyja, Teresa, akit a lánya időnként gúnyosan
csak Teréz anyaként emlegetett, hűvös és távolságtartó
asszony volt. Caitlin emiatt állandóan azon aggódott, hogy
vajon ő alkalmas lesz-e az anyai szerepre. Bűntudatot érzett
amiatt is, hogy élvezte az ügyészi munkát.
Eric kilépett a zuhanyfülkéből. Az járt a fejében, hogy
miért is ne lehetne természetes az, hogy ő Hannah
elsődleges gondviselője. Az a tény, hogy ő az apja, nem az
anyja, lényegtelen szempont, vagy nem? Mert mi határoz
meg egy embert? Az, hogy apa, nem? Hogy van-e elég
mersze otthagyni a kórházat, és csak a magánpraxisát
folytatni. Vajon az önbecsülésének mekkora hányada fakad
abból a tényből, hogy osztályvezető főorvos a Havemeyer
Kórházban? Megváltozik-e ettől a szakmai presztízse?
Kihat-e mindez a magánpraxisára?
A dereka köré tekerte a törülközőt, és egy pillantást
vetett magára a tükörben. Rövid, szőkés haja égnek állt,
mint a sörte. Caitlin mindig azt mondta rá, hogy „cuki”.
Orra határozott vonású volt, alatta vékony ajak. Caitlin
szerette a mosolyát. Magas volt és erős, a válla széles és
izmos, és a futás jótékony hatása meglátszott a has
izomzatán is.
„Az összes férj között neked van a legjobb tested” – szokta
Caitlin mondogatni.
Eric rádöbbent, hogy bármely részét is veszi szemügyre a
testének a tükörben, mindig valahogy Caitlin véleménye és
megjegyzései idéződnek fel benne. Nem tudta, ez más
házas férfiaknál is így van-e, de ő lényegében a felesége
szemén keresztül látta önmagát. Caitlin haverból lett a
legjobb barátja, majd a felesége és végül a gyereke anyja. Ő
volt az egyetlen élő családtagja, és most el kell döntenie,
hogy elvegye-e tőle a közös gyereküket vagy sem. Nem volt
biztos abban, hogy képes lenne ezt megtenni Caitlinnel.
Kijött a fürdőszobából, de előtte kicsit feszesebbre húzta
a derekán a törülközőt, mert még nem volt ideje függönyt
vásárolni az ablakokra. Mezítláb lépkedett a parkettás
folyosón, és közben megpróbálta elképzelni, hogyan nézne
ki a lakás, ha Hannah a hét minden napján itt élne. Új
otthona tízpercnyire volt a régi házuktól. Barna
tetőzsindelyes, zöld spalettás ház volt két hálószobával. A
kislányának nagyon tetszett, nem érzett „honvágyat”,
amikor hétvégén ott aludt. Ugyanarra a játszótérre
járhatott, ugyanannál a fagylaltosnál vették a jégkrémet.
Megállt Hannah szobájának ajtajában, és most egészen
más szemmel nézett be. Elfért benne egy nagy ágy, egy
fehér komód és egy könyvespolc a hozzájuk passzoló fehér
íróasztallal, ami a hátsó kertre néző ablak előtt állt. Tágas
és világos, de Eric most inkább befejezetlennek látta. Itt
sem voltak még függönyök, és hiányzott a szőnyeg is.
Hannah „igazi” szobája, otthon, lányos rózsaszínben, a
kedvenc színében pompázott. Ha Hannah ideköltözne,
akkor mindenképpen fel kellene dobni ezt a szobát is.
Eric érezte, hogy átjárja valami új energia. Középiskolás
korában szobafestéssel keresett pénzt, úgyhogy könnyedén
át tudná alakítani ezt a szobát is rózsaszín palotává.
Rápillantott az órájára. Tíz óra, a Home Depot még biztos
nyitva van. A bevásárlóközpontban vehetne egy csomó
rózsaszín cuccot, párnákat, plüssöket, játékokat, és persze
egy virágmintás rózsaszín függönyt.
Megszólalt a fürdőszobában hagyott mobilja, úgyhogy
visszarohant érte, és felkapta a villogó készüléket. Nem
ismerte a képernyőre kiíródó számot, de abban biztos volt,
hogy nem Kristine hívja, úgyhogy felvette.
– Dr. Parrish? Itt Max Jakubowski beszél – hallatszott a
telefonból Max elég idegesnek tűnő hangja. – A kórházban
találkoztunk, a nagymamámnál.
 – Igen, emlékszem. Szervusz, Max! – mondta Eric,
nyugalmat erőltetve magára, de a szíve a torkában
dobogott. Fel volt készülve a legrosszabbakra. – Hogy van a
nagymamád? Minden rendben?
– Igen, jól van. Most alszik, de előtte beszélgettünk, hogy
úgy mondjam, rólam. És eldöntöttem, hogy szeretném
felkeresni.
– Jól van – felelte megkönnyebbülten Eric. – Mikor
szeretnél eljönni?
– Lehetne minél előbb? Mintha azt mondta volna, hogy
hétvégén is lehet.
– Igen.
– Jöhetnék esetleg holnap?
– Azt hiszem, igen. De hadd nézzem meg!
Eric megnyitotta a telefonon a naptárt. Reggel kilenctől
délután háromig foglalt volt már, de végül is kezdheti a
rendelést korábban is.
– Lehetnél te az első holnap, mondjuk reggel nyolckor.
Alkalmas lenne?
– Igen, tökéletes. Nagyon köszönöm.
– Szívesen. A cím szerepel a névjegyen, oké?
– Igen, megvan.
– A bal oldali kocsifelhajtót használd, az vezet az
irodámhoz.
Eric új rendelője a ház hátsó traktusán lévő télikert volt.
Az előző tulajdonos, egy fogorvos, külön bejáratot és
kocsibeállót alakított ki a páciensei számára.
– Rendben, és még egyszer köszönöm. Akkor holnap
reggel.
– Remek. Jó éjszakát! Add át üdvözletemet a
nagymamádnak!
– Átadom, köszönöm – mondta Max, hallhatóan
nyugodtabb hangon. – Jó éjt!
Eric letette, aztán belépett az Üzenetekbe, ahol Kristine
megválaszolatlan sms-e nézett vele farkasszemet. Kitörölte,
majd felöltözött, hogy elinduljon. Hihetetlen, gondolta
magában, hogy a tüzes vérű medika helyett inkább a Home
Depót választotta.
Ha így halad, soha többé nem fog szexelni.
 NYOLCADIK FEJEZET

3. Könnyen és igen jól hazudok.

Karikázzon be egyet:
Egyáltalán nem igaz rám.
Részben igaz rám.
Tökéletesen igaz rám.

Nem tudok aludni. Fel vagyok pörögve. Eltakarítottam az

első és talán legnagyobb akadályt az útból. Időbe telt, de
sínen vagyunk.
Az ellenség bekapta a horgot.
Nem tudok lecsillapodni. Érzem a feszültséget, a
bizsergést. Nem izgalmat, inkább valami idegességet, mint
amikor baljós előérzete van az embernek.
Az ágyam mellett álló óra hajnali 3 óra 2 percet mutat, de
én csak forgolódom.
Aztán felmegyek a netre, és beszállok egy videojátékba,
de nem tudok koncentrálni, úgyhogy inkább visszafekszem.
Tele van a hócipőm ezekkel a lúzerekkel, és ma éjjel
baromira nincs kedvem MéltóEllenfélnek lenni.
Találtam magamnak egy valódi játékot a való életben,
amiben a figurám elpusztít valakit, aki rászolgált arra, hogy
a padlóra küldjem, mert érdemtelen és gyenge. Egy bukott
angyal.
 Hosszú ideje nem éreztem egyszerre ilyen jól és ilyen
rosszul magam. Fekszem a sötétben, meztelenül a takaróm
alatt, és úgy érzem, a vászon beleég a bőrömbe, miközben a
testem szinte bizsereg.
Semmi sincs, ami ehhez az érzéshez, egy terv
megvalósulásának a kezdetéhez fogható lenne. Olyan ez,
mint egy hétvégét megelőző péntek este, amire már napok
óta várt az ember.
Megfordulok, a nyakam alá gyömöszölöm a párnámat, de
ettől se leszek nyugodtabb. Annak ellenére, hogy a
szobában sötét és csend honol, úgy érzem, az éjszaka élettel
teli. A testem szinte fölemelkedik, lebeg, repül, az
idegvégződéseim kisülnek, a szívem hevesen pumpálja a
vért az ereimbe, átjárja a testemet az adrenalin, az összes
idegszálam megfeszül.
Puff! Dirr-durr!
Magam vagyok az élő videojáték.
Ennyire képes vagyok izgalomba jönni. A netről tudom,
hogy a szociopatáknak renyhén működik az amygdalája, az
agy érzelmi központja. Láttam egy szociopata agyáról
készült MRI-felvételt: ott, ahol az amygdalának tűzvörösnek
és narancsszínűnek kellett volna lennie, egy sötét, fekete,
hideg folt volt csupán, mintha ott örökké éjszaka lenne.
Ez nekem nagyon bejön.
A gondolataim most szabadon száguldoznak, előre-hátra
az időben, egészen a legeslegelejéig, amikor először éltem
át ezt az érzést.
Emlékszem rá.
 Hétéves voltam, és átjött az anyám pasija, akinek volt egy
saját gyereke is, egy pufók képű fia, Jimmy. Az anyám
kiküldött minket a hátsó kertbe, hogy játsszunk ott
Jimmyvel, amíg ők odabent, a házban „azt” csinálták. Már
akkor is pontosan tudtam, hogy mit csinálnak. Hallottam a
hangokat.
Mellesleg nem az anyám hibája, hogy szociopata vagyok.
Semmiképp se happolhatja el ennek a dicsőségét.
Én már így születtem.
Mindig is tudtam, hogy más vagyok, a kezdetektől fogva.
Ahogy az anyám is. Ezért is volt olyan távolságtartó.
Tulajdonképpen frászt kapott tőlem, láttam a szeméből. És
ő is kiolvasta a szememből, hogy valójában ki vagyok.
Soha nem éreztem hasonlónak magam senki máshoz.
Mindig tudtam, hogy különb vagyok. Okosabb.
Különlegesebb. De tudtam, hogyan utánozzam a többieket,
hogyan hitessem el velük azt, hogy olyan vagyok, mint ők,
és már akkoriban is kurva jól csináltam mindent. Mint
például aznap, amikor ott volt nálunk a Malacpofájú Jimmy,
és én először kipróbáltam, mire vagyok képes.
A Malacpofájút otthagytam a kertben, én pedig
bementem a házba, és elvettem az apja műanyag
öngyújtóját az asztal végéről. Kihallatszottak a zajok a
hálószobából, úgyhogy tudtam, az anyám még egy ideig el
lesz foglalva. Fogtam az öngyújtót, meggyújtottam egy, a
kanapén heverő újságot, és az öngyújtót becsúsztattam a
Malacpofájú tini nindzsa teknőcös hátizsákjába. Aztán
visszamentem a kertbe, ahol ez a szerencsétlen azzal
szórakozott, hogy egy bottal a porba írogatta a nevét.
Alig telt el öt perc, és az anyám meg a pasija
félmeztelenül rohantak ki, lihegve és dühöngve, hogy
majdnem leégett a ház. Az anyám először azt hitte, hogy
nem nyomta el rendesen a cigarettáját, de aztán a pasija
rájött, hogy ez gyújtogatás volt, és persze nekünk esett.
Természetesen tagadtam. Ahogy a Malacpofájú is.
Végül az anyám pasijának feltűnt, hogy nincs meg az
öngyújtója, és elkezdte keresni. És lássanak csodát, honnan
máshonnan került elő, mint Leonardo, Michelangelo,
Donatello és a franc se tudja, még ki társaságából.
Sosem felejtem el, hogy a pasi milyen tempóval ragadta
meg a gallérjánál fogva a Malacpofájút, és vágta képen úgy,
hogy elszállt az ellenkező irányba.
Kezembe temettem az arcomat.
Hogy ne lássa senki a vigyoromat.
Na, most is pont így érzem magam.
Isteni.
 KILENCEDIK FEJEZET

Másnap reggel, amikor Eric kinyitotta a váróhelyiség

ajtaját, már ott találta Max Jakubowskit. A mobilja fölé
hajolva üldögélt, és az ujjával lapozgatta az
érintőképernyőt.
– Max! Jó reggelt!
– Ó, helló! – nézett fel a fiú.
Felpattant, gyorsan eltette a telefonját, majd
várakozásteljesen Ericre nézett.
– Tessék, gyere be!
Eric széles karmozdulattal invitálta be Maxet az
irodájába. Miközben a fiú elhaladt előtte, Eric úgy érezte,
sokkal zaklatottabbnak tűnik, mint a kórházban. Lehajtott
fejjel ment, a szeme körül sötét karikák látszottak, mint aki
nem sokat aludt. A hangulata egyértelműen depresszióra
utalt.
– Köszönöm, hogy fogadott, doktor úr – szólt Max,
megállva az iroda kellős közepén.
– Nagyon szívesen. Foglalj helyet! – mutatott Eric egy
hatalmas fotelre, szemben a sajátjával.
– Köszönöm – mondta Max, és szinte teljesen merev
felsőtesttel, csak a térdét behajlítva, leült. Farmert viselt, az
előző napihoz hasonló fekete pólót és egy elnyűtt Converse
cipőt. – A kórházban még nem tudtam, hogy maga ilyen
nagyágyú, csak most, hogy rákerestem a neten.
– Hát ez vagyok én, a nagyágyú – mosolygott rá Eric,
próbálva oldani a fiú feszültségét.
– Szóval így néz ki egy pszichiáter rendelője – nézett
körül Max, ide-oda tekergetve a fejét.
– Ne vonj le messzemenő következtetéseket abból, amit
látsz. Eredetileg egy fogorvosé volt.
– Nincs heverő.
– Az ahhoz kell csak, amit pszichoanalízisnek hívnak –
mosolyodott el Eric. Gyakran találkozott ezzel a
tévhiedelemmel. – Mi csak ülünk, és beszélgetünk.
– Az ott a családja? – kérdezte Max, és a pillantása a
könyvespolcra esett, amelyen a Caitlint, Hannah-t és Ericet
ábrázoló fényképek voltak.
– Igen – bólintott Eric, de nem bocsátkozott részletekbe.
Nem minden pszichiáter tartott személyes jellegű fotókat
a rendelőjében, de Eric úgy gondolta, mivel a
magánbetegei közül egy sem veszélyes, nem kell
különösebben aggódnia a családja biztonsága felől.
– És akkor hogyan szólíthatom? Parrish doktor? Vagy
doktor úr, ahogy a kórházban?
– Mindkettő tökéletesen megfelel – felelte Eric, és közben
az ölébe helyezte a tabletjét.
– Van egy papírom a nagymamámtól, amiben az áll, hogy
eljöhetek ide.
– Arra nincs is szükség, mert neked magadnak is jogod
van erről dönteni.
– Azt hitte, ez is olyan, mint az iskola. És itt van a csekk is
– mondta Max, azzal benyúlt a zsebébe, és kihúzott egy
borítékot, majd átadta Ericnek.
Bizonytalan kézírással ez állt rajta: Parrish doktor úrnak.
Isten áldja meg azért, hogy odafigyel az én Maxemre.
Eric érezte, hogy összeszorul a torka.
– Rendben, köszönöm. Nagyon örülök, hogy úgy döntöttél,
eljössz – mondta, és közben begépelte a tabletbe az aznapi
dátumot és a nevet: Max Jakubowski.
A jegyzeteket később majd kinyomtatja és lefűzi a
betegről vezetett dossziéba, amelyet – a többivel együtt –
jól elzárva őriz az irodájában.
– A nagymamám volt az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy
eljöjjek. Nagyon kedveli magát – közölte Max, a kezét
idegesen összedörzsölve.
– Nekem is nagyon szimpatikus. Hogy van?
– Őszintén szólva nem valami jól. Elég fáradt volt ma
reggel. Rendszerint megpróbál meginni egy kávét hét óra
körül. De ma kihagyta. Felébredt, aztán visszaaludt anélkül,
hogy kávézott volna – mesélte Max, és az ajkába harapott. –
Ez egy kicsit aggaszt. Furcsa tudni, hogy egy nap megyek
majd, hogy felébresszem, és nem fog felébredni. És hogy ez
bármikor előfordulhat.
– Ez nagyon nehéz dolog.
– Ja, hát igen. És, tudja, nem vagyok képes eldönteni, hogy
mi jobb, ha tudja vagy ha nem tudja ezt az ember. Képtelen
vagyok felfogni, hogy ez be fog következni.
Eric arra gondolt közben, hogy Laurie megmondta, Mrs.
Teichnernek maximum két hete van hátra, de erről mélyen
hallgatott.
– Hát persze. Nagyon nehéz ezzel a gondolattal együtt
élni.
– Igen. El kellett jönnöm magához, de nem csak azért,
mert nagyi ragaszkodott hozzá. Nem igazán tudja, hogy mi
van velem. Arról nem szoktam beszélni neki – mondta Max,
és kis szünetet tartott. – Azt hiszem, el kell mondanom
magának. El is akarom mondani, ezért vagyok itt, és tudtam
is, hogy előbb vagy utóbb el fogok jönni. Mert a tüneteim
egyre rosszabbak.
– Milyen tünetek?
– Kényszerneurózisom van.
– Mesélnél nekem a kényszerneurózisod tüneteiről? –
kérdezte Eric, megismételve Max betegségmeghatározását,
bár nem volt biztos abban, hogy a fiú tudja, mit beszél.
Egy diagnózis felállításához jobban meg kell ismernie
Maxet, ki kell faggatnia a családi előzményekről, és meg
kell határoznia azt, hogy milyen biológiai kockázatok
vannak jelen. A kamaszkor vége, a felnőttkor eleje
különösen a fiúk esetében elég veszélyes időszak. Max pont
abban az életkorban volt, amikor az első gondok
jelentkezhetnek, amikor a bipoláris személyiségzavar és a
skizofrénia felütheti a fejét.
– Doktor úr! Arra lenne szükségem, hogy felírjon nekem
valami gyógyszert. Utánanéztem a neten, úgyhogy tudom,
hogy vannak gyógyszerek, amelyek segítenek a
kényszerneurózison. Nem igaz?
– De, teljesen igaz – felelte Eric. Sokszor tapasztalta már a
gyakorlatában, hogy ha létezik valamire gyógyszer, a
betegei azonnal hozzá szeretnének jutni. Nem volt
gyógyszerellenes, de azért nem írt fel egyből semmit,
hacsak nem volt valóban szükséges. Pláne nem egy kamasz
fiú „rendelésére”. – Mielőtt azonban a gyógyszerekről
tárgyalnánk, beszéljünk egy kicsit a tünetekről – javasolta
Eric, aki általában szelektív szerotonin visszavétel gátlókat
írt fel kényszerneurózisra, a gond csak az volt, hogy ezeken
vastag betűs figyelmeztetés szerepelt a kamaszkorúakkal
kapcsolatban, mert fokozhatták az öngyilkosságra való
hajlamot.
– Mit akar tudni róluk?
– Azt mondod, kényszerneurózisod van. Miben
jelentkezik ez? – kérdezte Eric, aki szerette volna
beszéltetni a fiút, hiszen első találkozás esetén ez az
alapvető cél.
– Van valami, amit rendszeresen meg kell csinálnom.
Minden negyedórában. Meg kell érintenem a fejemet, és
pontban a megfelelő időben mondanom kell valamit –
közölte Max a homlokát ráncolva. – Alaposan utánanéztem
magamnak a neten. Azt írták, hogy ez kényszercselekvés
vagy rituálé.
– Így van. Rituális cselekedet.
– Igen – helyeselt Max idegesen. – Egyszer a
munkahelyemen hangosan mondtam ki ezeket a rituális
szavakat, és a főnököm meghallotta. Rémes volt.
Eric nem szólt közbe, de gyorsan leírta: munkahely?
– Senki sem tud róla, még Nanna se, szóval a nagymamám
– folytatta Max. – Rettenetes az egész. És olyan, mint egy
őrület, amiről senki se tudhat.
– Igen, tudom. Mondd el, hogy mikor kezdődött ez a
„rituálé”!
Eric pontosan tudta, hogy Max mit érez, de még nem
mondhatta el a fiúnak, hogy neki magának is volt valaha
szorongásos neurózisa. Időnként meg is kérdőjelezte
magában, vajon joga van-e bárkit is kezelni, ha egyszer ő
maga is szenvedett egykor pszichiátriai betegségben. Azzal
nyugtatta magát, hogy a kollégái közül is szinte
mindenkinek volt valami „kattanása”, és hogy oka van
annak, ha valaki pszichiáternek áll. Úgy gondolta, azzal,
hogy egykor maga is szenvedett szorongásos neurózisban,
valami plusz rálátása van a betegségekre és a betegeire.
– Pár évvel ezelőtt. Talán két éve, de rosszabb lett.
Nagyon szar. Meg kell érintenem a fejemet, a jobb
halántékomat egyszer, de pontosan a megfelelő időben.
Minden tizenötödik percben.
– Minden órában négyszer, úgy érted, egész nap?
– Igen, amikor ébren vagyok, minden negyedórában meg
kell csinálnom – azzal Max meg is mutatta, hogyan érinti
meg vékony mutatóujjával a halántékát. – Nem szabad
elkésnem vele. A suliban vagy a munkahelyemen próbálom
álcázni, hogy csak a hajamat babrálom vagy egy pattanást
kaparászok, vagy ilyesmit.
– Ezek szerint állandóan figyelned kell az időt.
– Igen, egyfolytában. Néha szabályosan visszaszámlálom
a perceket, hogy eljussak a tizenötödikig. Állandóan ez jár a
fejemben. Minden az idő körül forog, a hét minden napján.
Eric mélyen átérezte, hogy ez milyen pokoli lehet.
– És számolsz mást is?
– Ezt hogy érti?
– Padlócsempét, lakóházakat az utcán, vagy például hogy
hányszor nyelsz.
– Nem.
– Csinálsz bármi mást is, amiben szerepe van a
számoknak? Mondjuk, hogy csinálnod kell valamit, és akkor
azt háromszor csinálod meg.
– Nem – rázta meg a fejét Max.
– Nem érzed úgy, hogy el kell rendezned bizonyos
dolgokat, például hogy szimmetrikusak legyenek?
– Nem.
Eric buzgón jegyzetelt.
– És milyen szavakat kell kimondanod, amikor
megérinted a fejedet?
– Azt kell mondanom, hogy piros-narancs-sárga-zöld-kék-
lila-barna-fekete. Ezt így, egyben, és gyorsan – azzal Max
megismételte hadarva a színeket. – Az órát kell figyelnem,
hogy biztosan időben csináljam. Egyszerűen beleőrülök
már.
– Azt meghiszem. Van a színeknek bármi jelentőségük?
– Nem tudom – válaszolta kis szünet után Max. – De a kép,
ami felidéződik bennem, az a vízfesték. Olyan, amilyen
gyerekkoromban nekem is volt. Tudja, a felhajtható tetejű,
amiben apró tégelyekben vannak a különböző színű
festékek.
 – Emlékszem rá – felelte Eric. Hannah-nak is volt ilyenje.
– És azt tudod, hogy miért minden negyedórában?
– Nem. De a tizenöt egy jó szám. Szeretem a számokat. A
tizenötöt mint számot szeretem – vonta meg a vállát Max.
Vékony, csontos válla föl-le mozgott a pólójában. – Nagyon
utáltam, amikor tizenhat éves lettem, mert búcsút kellett
mondanom a tizenötnek.
Eric feljegyzett valamit.
– Történt valami jó veled, amikor tizenöt voltál?
– Nem, semmi.
– Történt valami, ami kiválthatta ezt a rituálét?
– Nem – rázta meg a fejét Max kicsit meghökkenve.
– A nagymamád betegségét körülbelül két éve
diagnosztizálták, nem? Mintha ezt mondtad volna tegnap
este.
Max szeme megrebbent.
– Igen, ez így van.
– Tehát ez akkor történt, amikor tizenöt éves voltál.
– Igen. Van ennek bármi jelentősége?
– Lehetséges – ismerte el Eric, de arra gondolt, hogy ez
így túl egyszerű lenne. – Néha ilyen és ehhez hasonló
dolgok képesek kiváltani vagy felerősíteni a
kényszerneurózisos tüneteket.
– Ó – szaladt ki Max száján, kicsit megkönnyebbülten –,
akkor ezért?
– Egyelőre ezt még nem állítanám – fogta vissza a fiú
lelkesedését Eric. – Gyakoribb, mondjuk, reggelente, mint
esténként?
 – Mindig egyforma. Nem megyek el sehova, mert nagyon
nehéz eltitkolni – magyarázta Max, és közben elkomorult. –
És nem akarom ezt a szarságot tovább csinálni. Egyszerűen
nem bírom már. Állandóan ez jár a fejemben. Nézem az
időt, a mobilomra vagy az órámra pislogok egyfolytában.
Szeretnék normális lenni, mint bárki más.
Ericben felidéződött valami. Eszébe jutott Hannah, és az,
hogy Caitlin mennyire szeretné, hogy Hannah normális
legyen. Felidézte azt is, hogy annak idején, amikor
szorongásos neurózisa volt, ő is mennyire szeretett volna
normális lenni. Mindenki, akinek pszichés betegsége van,
normális akar lenni. A normalitás az, amit mindenki más
kézenfekvőnek vesz. Eric, aki megtapasztalta már
mindkettőt, pontosan tudta, hogy ez csak illúzió.
– Gondolod, hogy történne valami, ha nem érintenéd meg
magad és mondanád el a színeket?
– Igen.
– Mi történne?
– Nem tudom, de nem merném, nem szeretném
megpróbálni.
Eric ismét felírt valamit.
– Van bárki a családodban, akinél előfordulnak hasonló
dolgok?
Maxnek elkerekedett a szeme a csodálkozástól.
– Nem. Az anyám végtelenül trehány, nem figyel oda
semmire.
– Hadd jegyezzem meg, miszerint az egy közkeletű tévhit,
hogy minden kényszerneurózisos rendes. Egyik fajtája
például a gyűjtögetés, felhalmozás is – magyarázta Eric.
– Ó, értem. Na mindegy, én nem tudok arról, hogy lenne
bármi ilyesmi a családomban. A nagymamám pedig
egyszerűen szuper – mosolyodott el egy pillanatra. – Nagy
fazon.
– Az biztos – mosolygott vissza Eric. – Mesélj egy kicsit a
kapcsolatotokról! Nekem úgy tűnt, nagyon közel álltok
egymáshoz.
– Nagyon. Remek teremtés, ezt láthatta. Én vigyázok rá.
Csinálom a kaját neki, reggelente, mielőtt dolgozni megyek
– mesélte Max, de a mosoly elhalványult az arcán. – Illetve
csináltam, amikor még evett. Most a kávéját készítem el, de
ma, ahogy már mondtam, azt se itta meg.
Eric megint felírt valamit.
– Mit dolgozol?
– Felvételi előkészítőt tartok a PerfectScore-nál. Matekot
tanítok a legkülönbözőbb szintű tesztekre készülőknek –
mosolyodott el Max egy pillanatra. – Százszázalékos volt a
saját felvételi tesztem.
– Tényleg? – kérdezte Eric, és hangjába egy kis
meglepetést csempészett, bár ezt Max nagymamája már
elárulta neki. – Melyik iskolába jársz?
– A Pioneer Highba. Jövőre fogok végezni. Valószínűleg
én leszek a második legjobb az évfolyamomban. Hál’
istennek, nem a legjobb, mert nem lennék képes arra, hogy
annyi ember előtt beszédet mondjak.
– Gratulálok – nézett rá Eric. Nem lepte meg, hogy Max
messze nem átlagos képességű gyerek, mivel ez beleillett a
kényszerneurózisos betegek profiljába. Szeretett volna
azonban többet megtudni Max családi hátteréről. – És a
tanév közben is te gondoskodtál a nagymamádról?
– Persze. Mindig, mielőtt elmentem volna suliba. Az
utóbbi hónapokban már nem tudott normális ételeket enni,
úgyhogy mindenből pépet kellett csinálni neki a mixerrel –
magyarázta Max.
Eric belegondolt, hogy mindez milyen nehéz lehetett.
Eszébe jutott az is, milyen kavalkád volt náluk otthon
reggelenként. Hiányoztak neki ezek a reggelek.
– És esténként? A vacsora?
– Azt is én készítettem.
– Az édesanyád nem segített?
– Most viccel? – villant meg egy kis rosszallás Max
tekintetében. – Iszik. Időnként van melója, időnként nincs,
de amúgy is mindig a pasijánál lóg.
– És mi van az apáddal? – kérdezte Eric, és noha pontosan
tudta Max nagymamájától a választ, Max szájából szerette
volna hallani.
A fiú beletúrt a kezével a hajába. Látszott, hogy a körmök
tövig vannak rágva az ujjain.
– Lelépett, amikor kicsi voltam. Ő is ivott. Nem nagyon
emlékszem rá.
Eric ráeszmélt, hogy ebben a családban teljes a
felfordulás. Max a gondoskodó fél, és a szülők lényegében
lepasszolták a feladatukat.
– Testvéred van?
– Nem, egyke vagyok – vigyorodott el Max. – Veszélyes
helyzet, mi? Elmagányosodás, kapcsolati zavar az anyával,
az apával…
Eric szerette volna elejét venni annak, hogy Max maga
állítson fel diagnózist önmagáról.
– És te is iszol? Vagy használsz valami szert?
– Nem.
– Nekem elmondhatod – nézett Eric mélyen a fiú
szemébe.
– Na jó. Néha. Néha iszom egy kicsit, és egyszer
kipróbáltam a füvet valami sütiben, de kihánytam.
– Kényszerneurózis esetén egyáltalán nem szabad innod
vagy kábítószert fogyasztanod – jelentette ki Eric. – Érted?
– Oké, nyugalom – villant meg Max szeme. – Ezt nem
tudtam. És hát ezek ma már szinte legálisak.
– Mesélj a barátaidról!
– Miről? – nevetett fel Max szinte elégedetten. – Nincs
egyetlen barátom se.
– Ismerősök? Haverok? – kérdezte Eric rezzenéstelen
arccal, de magában egy kicsit megsajnálva a fiút.
– Nincsenek. Szóval én VV alig beszélek valakivel.
– VV?
– A való világban. Vannak online haverjaim, mert gamer
vagyok. Komolyan nyomom.
– Mit értesz azon, hogy „komolyan nyomod”? Napi hány
órában? – faggatta Eric.
– Elég sokat játszom – felelte Max, és az órájára nézett.
– Mennyi az a sok? Nyugi, nem foglak megdorgálni érte.
– Hát kábé hat órát. Éjszakáig.
 Eric gondosan feljegyezte: gamer.
– Sportolsz valamit?
– Úgy nézek én ki, mint aki valamit is sportol? – nevetett
fel kicsit idegesen a fiú.
Max megint elmosolyodott kicsit, Eric pedig
visszamosolygott rá, és próbálta megtartani a
szemkontaktust egészen addig, amíg a fiú el nem kapta a
tekintetét.
– Milyen egy tipikus napod az iskolában? Magányos vagy?
– Lényegében igen, de ez nem baj. Szeretek egyedül
lenni, mert így nincs senki a közelemben, és nem látja,
amikor fogdosom a fejem.
Eric megsajnálta. Saját tapasztalatából tudta, hogy a
mentális zavarokat mindenki rejtegetni próbálja, és sokan
inkább a többiektől való elkülönülést választják.
– Cseszegetnek?
– Nem igazán – válaszolta Max, és közben ismét az
órájára nézett. – Észre se vesznek.
– És a tanárok? Van, aki közel áll hozzád?
– Nem, nincs. Amúgy nincs velük semmi baj, talán csak az
irodalomtanárommal, aki egy kurva – közölte Max elég
hevesen, aztán az utolsó szó után ijedten a szája elé kapta a
kezét. – Bocsánat, szabad itt ilyet mondanom?
– Persze.
– Na mindegy, nem érdekes, szóval magam vagyok. Nincs
ezen mit ragozni.
– Ha nem lenne rajta mit ragozni, akkor én munkanélküli
lennék – mondta Eric, próbálva megnyugtatni és
megnevettetni Maxet. De a fiú nem nevetett. – Térjünk
vissza arra, hogyan vélekedsz erről az egész helyzetről,
amiben vagy.
– Nyilvánvaló, hogy nem vagyok valami boldog miatta, de
nem tudok tenni ellene. – Max tekintete elkomorult, és
ismét az órájára nézett. – Azt hiszem, az egésznek az az oka,
hogy szarok voltak az alapkörülmények. Amikor anyám
ivott, akkor nem hívhattam oda egy barátomat se. És tudja,
ha meghívják az embert, elvárják, hogy visszahívja őket. De
én tudtam, hogy ez nálunk nem megy, úgyhogy inkább
elkerültem mindenkit. Aztán a középsuliban mindenki
belekerült a maga csoportjába. Voltak a sportbuzik, a
füvezők, a gazdagok, a netfüggők, a menő csajok meg a
ribancok, akik azt hiszik magukról, hogy menő csajok. Én
meg egyik csoportba se passzoltam bele, úgyhogy
kimaradtam.
– És a lányok? Jársz valakivel?
– Nem – Max a feje búbjáig elpirult. – Jóban vagyok pár
lánnyal, de inkább csak barátilag.
– És nincs olyan lány, aki jobban érdekelne? Akibe
belezúgtál, vagy ilyesmi?
– Nem igazán. Nem kergetek vágyálmokat.
Eric megint egy kis sajnálatot érzett a fiú iránt, de aztán
megpróbált új nyomon elindulni.
– Előfordult veled az, hogy eljátszottál a gondolattal, hogy
esetleg meleg vagy biszexuális vagy?
– Dehogyis! – kiáltott fel Max elkerekedett szemmel. –
Heteró vagyok.
 Eric nem szólalt meg egy kis ideig. Várt. A hallgatás
nagyon hasznos segítőtárs a pszichoterápiában, és Eric
sejtette, hogy egy ilyen páciens, mint Max, igyekezni fog
mielőbb megtörni a feszült csendet.
– Doktor úr, száz százalék, hogy nem vagyok meleg –
közölte Max eltökélten. – De maga mintha nem hinne
nekem.
– De hiszek – felelte Eric. – Ha te azt mondod nekem
valamiről, hogy igaz, akkor én azt elhiszem. Cserébe én se
hazudok neked soha semmiről. És bármi, amit itt
elmondasz, az köztünk marad. Itt teljesen őszintén
beszélgethetünk. Ez világos?
– Igen – válaszolta Max, aztán elgondolkodott. – Na jó,
akkor mégis van valami. Egy lány.
Eric jól megjegyezte a pillanatot magában, hisz
elkönyvelhetett végre egy apró sikert.
– Hogy hívják?
– Renée Bevilacqua. Meló közben találkoztam vele. Egy
másik iskolába jár, a Sacred Heartba, de én korrepetálom.
– Mióta ismered?
– Egy hónapja, amióta jár az előkészítőre.
Eric leírta: Renée Bevilacqua.
– És mi tetszik benne?
– Minden – nevetett fel váratlanul Max, és közben el is
pirult. – Egyszerűen gyönyörű. Göndör, vörös haja van, és
tiszta szeplő. Nekem nagyon tetszenek a szeplői, pedig őt
zavarják. Ezt onnan tudom, hogy sminkkel próbálja
eltakarni őket – magyarázta Max, a beszélgetés során most
először ragyogó arccal. – A szeme csodálatos, kék színű. És
kicsit kidugja a nyelve hegyét, amikor elgondolkodik
valamin. Nem megy valami jól neki a trigonometria, pedig
okos lány, csak sokszor egyszerűen leblokkol.
Eric hagyta, hadd beszéljen. Jó volt egy kis időre végre
boldognak látni. Egy lelkes, szerelmes fiatalember.
– Elhívtad randira?
– Nem – nézett rá Max olyan szemmel, mintha valami
egészen ostoba kérdést tett volna fel. – Van barátja, de
nagyon nem tetszik, ahogy a srác bánik vele. Az egyik nap
láttam rajta, hogy sírt, úgyhogy megkérdeztem, mi a baj. És
akkor elmesélte, hogy a srác mondott valami csúnyát neki,
de ennél többet nem árult el – sóhajtott fel Max. – Az, hogy
ezt elmesélem, hogyan segít majd elmulasztani a
rituálémat? Hogy fogdosom a halántékomat… Felír akkor
nekem valamit vagy sem?
– Először szeretnélek jobban megismerni téged –
válaszolta Eric, bár magában eldöntötte, hogy ez valóban
kényszerneurózis, jóllehet nem a túl különleges formája.
Szerencsére jól gyógyítható, mert azok, akik ebben
szenvednek, tudatában vannak a bajuknak. És nemcsak
tudják, hanem feszültséget és rosszérzést kelt bennük a
betegségük, ezért szeretnének minél előbb megszabadulni
a tüneteitől.
– Mit akar tudni?
– Nézd, a kényszerneurózis esetében a „kényszer”, tehát
ami a te esetedben az idő figyeléséből, a fej tapintásából és
a szavak kimondásából álló rituálé, valamiféle
szenvedéllyel, rögeszmével vagy kényszerképzettel
kapcsolatban jelenik meg. Hadd fogalmazzak egy kicsit
másként. A rituálé enyhíti a szorongást, amelyet a
szenvedély vagy kényszerképzet okoz. Tehát az igazi kérdés
az, hogy esetedben mi ez a rögeszme.
Max a homlokát ráncolta elgondolkozva.
– Azt akarja mondani, hogy Renée egy rögeszme?
– Ezt te mondtad… Nagyon sokat gondolsz rá? Sokat
foglalkozol vele gondolatban?
– Igen, de… – harapta el a szót kicsit megütközve Max. –
Szóval a vele kapcsolatos gondolatok nem igazán jók.
Inkább furcsák és különösek. Vagyis hát zavaróak.
– Az ilyen rögeszmés gondolatok csak ritkán kellemesek.
Tulajdonképpen maga a szó, kényszerképzet, már
definícióját tekintve is erre a kellemetlenségre utal.
Nemkívánatos, az előtérbe tolakodó gondolatok.
– Ezt nem tudtam.
Eric közben leírta: Renée – rögeszme.
– Milyen gondolatokat ébreszt?
– Azt, hogy valahogy bántani fogom. Nem úgy értem,
hogy bántani akarom, hanem hogy valahogy véletlenül
bántom. Pedig soha nem tenném, már úgy értem,
szándékosan semmiképp se – magyarázta Max, majd egy
kicsit elbizonytalanodva beletúrt a hajába. – Mert
egyszerűen csodálatos. Nagyszerű lány. Annyira szép és
kedves. Nem szeretném, ha valaha is valami rossz történne
vele.
Eric jegyzetelt.
 – Ez elég jellegzetes tünete a kényszerneurózisnak,
mármint a félelem attól, hogy valakit szándékunkon kívül
bántunk.
– Tényleg? – csodálkozott Max.
– Nagyon gyakori.
– Azt hittem, csak én vagyok ilyen. Már egészen rémes
alaknak gondoltam magam.
– Figyelj ide, Max! Az ember nem tudja kontrollálni a
gondolatait, te sem. Azok csak úgy jönnek. Nincs igazi
uralmunk felettük. Érted, amit mondok? Tehát nem te
okozod ezeket. És nem is tudod elkergetni őket. Ezek csak
úgy vannak, mint, mondjuk, a felhők.
– Értem.
– A tettek, na, az viszont más tészta. A tettek, a
cselekedetek elválnak a gondolatoktól. Lehetnek bármiféle
gondolataid, és ezek lehetnek ijesztőek, gonoszak, szexuális
tartalmúak, akármilyenek. De nem kell a gondolatok
hatására cselekedni. A legtöbb ember sohasem cselekszik
az ilyen jellegű gondolatai hatására. Eddig tudsz követni?
– Igen – mosolyodott el Max halványan, amit Eric jó
jelnek vélt, hisz próbált megnyugtató atmoszférát
teremteni, hogy a fiú meg merjen nyílni végre.
– És amikor a gondolataid miatt hibáztatod magad, akkor
rossz jelzést küldesz önmagadnak – önmagadról. Ami nem
egészséges dolog. Nyugodtan hagyd, hogy áramoljanak
szabadon a gondolataid, akármilyenek is, és idővel, ahogy
együtt dolgozunk majd, eljön az a pillanat, amikor ki tudod
jelenteni, hogy „ez csupán egy gondolat”, meg hogy „ez nem
azt jelenti, hogy rossz ember lennék”, vagy azt, hogy „ez
nem azt jelenti, hogy meg is kell tennem, ami a fejemben
jár”.
– Rendben – mondta Max, és az órájára nézett.
Eric tudta, hogy már megy a visszaszámlálás, egészen
addig, amíg ismét meg nem érinti a halántékát.
– A terápia egy folyamat, ami időigényes, de egy olyan
folyamat, amely segít abban, hogy odafigyelj a
gondolataidra. Segít, hogy felfedezd, ki is vagy valójában,
mik a legrejtettebb céljaid, reakcióid és válaszaid. Olyan,
mintha együtt lennénk egy sötét barlangban, amit fel
akarsz fedezni egy zseblámpával. Én is ott vagyok veled, és
közben fogom a kezed. Dióhéjban ez a terápia lényege.
– A barlang, az én vagyok? – kérdezte Max mosolyogva.
– Igen.
– És mi a zseblámpa?
– Egy fallikus szimbólum.
Max elnevette magát, és Eric is elmosolyodott.
– Néha egy zseblámpa csupán egy zseblámpa. Azt hiszem,
ezt Freud mondta – jegyezte meg Eric, és közben érezte,
hogy Max kezd egy hullámhosszra kerülni vele, kialakul
köztük a szükséges kapcsolat, ami nagyon fontos. – Térjünk
vissza a gondolataidhoz, de ne akard elítélni magadat
miattuk. Csak mesélj róluk.
– Jó, rendben, de rémesek – ráncolta össze Max a
szemöldökét. – Mindig ugyanúgy kezdődik a dolog, azzal,
hogy aggódom Renée miatt, hogy valami történik vele.
– Például mi?
 – Oké, szóval nem valami jól vezet. Az előkészítőre mindig
kocsival jön, ő vezet, és közben egyfolytában a telefonján
lóg. Látom az ablakból, amikor megérkezik. Nagyon
gyorsan kanyarodik be a felhajtóra. Azon aggódom, hogy
esetleg valami baja eshet.
– És akkor hogy kerülsz gondolatban te bele ebbe a
képbe?
– Elkezdek gondolkodni azon, hogyan vezet, de kívülről
látom őt, hogy milyen szép a haja, aztán meg belenézek az
arcába, és látom a nyakát is. Van egy kis nyaklánca, lóg róla
egy kis aranylapka, és az áll rajta, hogy „rettenthetetlen”.
Aztán elkezdek gondolkodni, és minden olyan különös lesz –
Max idegesen dörzsölgette a kezét. – Nem is tudom, hogyan
kezdődik, de azt képzelem, mintha a kezem az arcán lenne,
és kifésülné a haját az arcából, aztán hozzáér a
nyakláncához, és végül – tudom, hogy ez mennyire rémesen
hangzik, de – a kezem ott van a nyakán, és mintha
megfojtanám.
Eric nem törte meg a beállt csendet, nyugodtan várt,
hogy Max folytassa a mesélést.
– Olyan, mintha a kezem rátapadna a torkára, és
szorítaná. Egyszerűen képtelen vagyok visszafogni magam,
hogy ne szorítsam, aztán hirtelen… – Max felindultságában
beleharapott az alsó ajkába. – Ez tényleg rémes, szóval ott
fekszik holtan.
– Folytasd! – kérte Eric, abbahagyva a jegyzetelést,
mélyen a fiú szemébe nézve.
– Nincs rajta nagyon mit folytatni – tárta szét feldúltan a
karját Max, és kisfiús vonásain eluralkodott valamiféle
bűntudat. – Halott. Megfojtottam, és borzasztó képek
cikáznak az agyamban, amilyeneket a tévében lát az ember
a CSI-ban meg az efféle sorozatokban. Azokban is mindig
mutatnak valami halott lányt kigúvadt szemekkel. De soha
nem csinálnék ilyet, soha nem akarnék ilyet tenni, ez csak
egy gondolat, mégis képtelen vagyok megszabadulni tőle.
Pedig nagyon szeretnék, de egyszerűen nem megy. És ez
rémes.
– Próbálj megnyugodni, Max. Lélegezz nagyokat, ki és be.
– Tudom, hogy kell lélegezni.
– Látom rajtad, hogy felkavar a dolog, és az is világos,
hogy miért. Az ilyen gondolatok bárkit megráznának.
– Elviselhetetlenek, a legrosszabbak a világon! És nem
értem, hogy mitől támadnak bennem, mert közben nagyon
szeretem őt. Soha nem bántanám, hiszen olyan helyes –
jelentette ki Max, és hirtelen az órájára nézett. – Állj, egy
pillanat! Most abba kell hagynom, mert idő van. Anélkül is,
hogy megnézném, érzem, hogy mindjárt letelik a tizenöt
perc.
Max pillantása odatapadt az órája számlapjára, megszűnt
számára a körülötte levő világ.
– Még hátra van tíz másodperc. Pontosnak kell lennem.
Most jött el az ideje a tapintásnak, pontban a tizenötödik
percben – közölte halkan, aztán megérintette a halántékát
a jobb keze mutatóujjával, és az ajka alig észrevehetően
mozogni kezdett. – Elmondtam a színeket is magamban.
Kész.
 Eric mély együttérzéssel figyelte az előtte zajló rituálét.
Őrjítő lehet ezzel együtt élni, hiszen az amúgy gondtalanul
eltöltendő időt darabokra hasogatja, és beárnyékolja az
eljövendő időt is azzal, hogy szinte a nap huszonnégy
órájában és a hét minden áldott napján számolni kell a
következő rituáléig még hátralévő perceket,
másodperceket. Állandóan aggódva és egyfolytában
szégyenkezve.
– És most hogy érzed magad?
– Jól, illetve jobban, de persze nem sokkal – sóhajtott Max.
– Olyan, mintha egy kicsit megkönnyebbülnék. Enyhül a
nyomás, kiáramlik egy kis feszültség belőlem, de persze
már kezd is újra felgyülemleni. Segítenie kell rajtam. Adnia
kell erre valamilyen gyógyszert.
– Max, előfordult, hogy Renée-re gondolva
maszturbáltál?
– De doktor úr! Ez olyan kínos!
– Nincs benne semmi kínos, Max! Az emberek
maszturbálnak.
– Jó, de… Igen, de olyan furcsának érzem, hogy erről
beszéljek.
– A képeit nézed, vagy mások képeit, vagy csak a
fantáziádra hagyatkozol?
– Hú… Hát, szóval, mindkettő.
– Honnan szerzel képeket róla?
– Az Instagramról meg a Facebookról – kulcsolta össze a
kezét Max. – És egyszer, hmm, magamhoz vettem a
telefonját.
 Eric agya hirtelen vészjelzéseket kezdett leadni.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte, ügyelve, hogy a
hangján ne legyen érezhető a feszültség.
– Hát, nem úgy vettem magamhoz, hogy elloptam. Ott
hagyta az egyik előkészítőn a széken, és nos, szóval, én
megtartottam. Az anyja telefonált nekem, hogy
megkérdezze, nem hagyta-e ott, de én letagadtam.
– Tehát akkor nálad van a telefonja?
Eric nagyon nem örült annak, amit hallott. Max ezzel
átlépett egy határt, és Eric nem szerette, ha egy
rögeszmére hajlamos betege birtokol valami kézzelfogható
dolgot, amely a rögeszmés vonzalom tárgyához köthető.
– Igen – hajtotta le Max a fejét.
– Hol van most?
– Elrejtve, a szobámban.
– És néha előveszed, és nézegeted?
– Szoktam – motyogta, és egyre mélyebbre süllyedt a
karosszékben.
– És mit néztél rajta?
– Az ismerőseit, az e-mailjeit. De már abbahagytam. Félek
bekapcsolni, mert lehet, hogy van valami app rajta, ami
jelzi, hogy működik, és hogy hol van. Azt se értem, hogy
miért vettem el és tartottam meg. De nálam van.
Eric feljegyezte, hogy nála van R. telefonja.
– Amikor a közeledben van, a tüneteid rosszabbak vagy
jobbak?
– Ugyanolyanok, már úgy értve, hogy zavarban vagyok,
meg ideges vagyok, de próbálom nem mutatni.
 – És te tanítod őt.
– Matekra. És nagyon sokat gondolok rá. Azt hiszem, egy
kicsit belebolondultam. Tud valahogy segíteni rajtam?
– Igen. Nagyon szívesen dolgozom veled ezen. Együtt
képesek leszünk megoldani a problémádat. Beletelik egy kis
időbe, és sokat kell beszélgetnünk hozzá. alkalmazunk majd
CBT-t is, azaz kognitív és viselkedésterápiát is.
– Az mi?
– A kényszerneurózisnál alkalmazott terápia. A
problémával való szembesülés és a megfelelő válaszreakció
megtanulásáé a főszerep. Segítek majd neked abban,
hogyan nézz szembe a szorongásaiddal.
– Gondolja, hogy ez segít majd?
– Igen – felelte Eric határozottan.
A saját szorongásos neurózisa esetében maga is átesett a
terápián, de az ő esetében a módszer nem hozott sikert.
Hiába szembesült mindazokkal a dolgokkal, amelyektől
szorongott, javulás helyett csak még inkább szorongott.
Szerencsére a kényszerbetegség esetében a CBT sokkal
jobb eredménnyel alkalmazható.
– És mi van a gyógyszerrel?
Eric aggódott a fiú miatt, pláne hogy a nagyanyja
bármelyik pillanatban meghalhatott, ami biztos, hogy
fölerősíti majd a tüneteit.
– Nem mindig a gyógyszerek jelentik a megoldást, mivel
sokféle mellékhatásuk lehet. Találkozzunk holnap is, és
beszéljünk inkább akkor róla.
– Holnap? Vasárnap?
 – Igen, reggel ugyanebben az időben. Megoldható?
– Igen.
– Jól van – nyugtázta Eric, de egyfolytában azon a
telefonon járt az esze.
 TIZEDIK FEJEZET

Délután Eric egy takarófólián állva szemlélte, vajon

megszáradt-e az első réteg festék Hannah szobájának a
falán. A szoba igazi babarózsaszín lett, és mindent betöltött
a festékillat, amelyről akár egyfajta újrakezdésre is lehetett
asszociálni. A földre helyezett asztali ventilátor kitartóan
berregett, hogy segítse a falak száradását. A szomszédos
szobában szólt a tévé, golfközvetítés hangjai szűrődtek át az
ajtókon.
Kemény nap állt Eric mögött, sok beteget fogadott, de a
gondolatai csak az egyikük, Max körül jártak. A fiú a
kényszerbetegség elég egyértelmű tüneteit produkálta,
úgyhogy Eric biztos volt abban, tud rajta segíteni. A gondot
a nagymama várható halála jelenti, ami fölerősítheti a
betegség tüneteit. Eric szerette volna mielőbb stabilizálni a
fiú állapotát, ezért akart vasárnap is találkozni vele. Egy
kicsit Renée Bevilacqua miatt is szorongott, de nem volt
semmi kézzelfogható oka arra, hogy a lány személyes
biztonsága miatt aggódjon.
Eric a falat bámulta. Nem volt biztos abban, hogy
melyiküknél kellene élnie a lányának, de az, hogy a szobáját
így előkészítette, meglehetős elégedettséggel töltötte el. A
Home Depot olyan választékkal rendelkezett rózsaszín
festékek terén, hogy az a környék összes kislányának az
ízlését könnyedén kielégítette.
Odament a falhoz, és a mutatóujjával megérintette. Még
nedves volt, úgyhogy nem lenne szerencsés, ha már most
elkezdené felvinni az újabb réteget. Úgy döntött, elszalad a
paplanért és ágytakaróért. Elindult lefelé a földszintre,
amikor hirtelen megszólalt a telefonja. Benyúlt a
nadrágzsebébe, üggyel-bajjal előhúzta. Martin Baumgarten
az, egy kolléga, úgyhogy felvette.
– Martin! Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést?
– Helló, öreg! Hogy vagy? Rég beszéltünk, de tudod,
milyen ez a teniszkönyök. Elég lassan jön rendbe.
– Még mennyi ideig kell pihentetned? – kérdezte Eric,
közben leért a földszintre, és felkapta a kulcsait a
kisasztalról.
Ráébredt, ha megkapja az elsődleges felügyeleti jogot,
akkor nem fog a jövőben sokat teniszezni, de nem bánta.
– Még két hétig, de már foglaltam pályát. Alig várom,
hogy lealázzalak.
– Igazi barát vagy – jegyezte meg Eric, miközben kilépett
a lakásból, és kulcsra zárta maga mögött az ajtót.
A nap felhők mögé bújt, a levegő párás volt és nehéz, és
az utcán mintha még hangosabban hallatszott volna a
televíziós golfközvetítés hangja.
– Ugye? Hogy van Hannah?
– Jól. Miért? – kérdezett vissza Eric meglepetten.
Eszébe jutott, hogy Martin nem tud arról, hogy válnak
Caitlinnel, hiszen már jó ideje nem beszéltek egymással.
– Mert láttam őt tegnap este az ügyeleten Caitlinnel.
 – Tessék? – kapta fel a fejét Eric, átvágva a gyepen a
kocsija felé. – Miről beszélsz?
– Várj! Te nem is tudsz róla? Nem vagy a városban?
– Hol találkoztál velük? – kérdezte Eric egyre
idegesebben, és beszállt a kocsijába.
– Nálunk, a Whitemarsh Memorialben. Nálunk van a
gyermekügyelet, és láttam, amikor Caitlin és Hannah
bementek az egyik vizsgálóba, de nem tudom, mi történt.
Megemlítettem itthon Jennynek, na, ő aztán letolt, hogy
miért nem hívtalak fel és kérdeztem meg tőled, hogy mi
történt.
– Várj! Most mennem kell!
– Jól van, cimbora, majd beszéljünk.
– Jó, jó, kösz, és hívlak!
Eric letette, és beindította a motort. Meglepődött. Ha
Hannah-val valami orvosi gond van, Caitlin miért nem hívta
egyből őt? Mindig is ő foglalkozott a család egészségügyi
problémáival. Végül is mégiscsak orvos.
Kifarolt a kocsibeállóról, és Caitlint hívta. A füléhez
szorította a mobilt. Kicsöngött, de Caitlin nem vette fel, és
kis idő után bekapcsolt az üzenetrögzítője. Eric újra hívta.
Caitlinnek telefonálnia kellett volna, ha Hanna ügyeleti
ellátásra szorult. Ráadásul Eric kórháza sokkal közelebb
volt a házukhoz, mint a Whitemarsh.
Amikor ismét bekapcsolt a rögzítő, üzenetet hagyott:
„Ugye nincs semmi gond Hannah-val? Hallottam, hogy az
ügyeleten volt. Hívj vissza!”
Ezután Eric Hannah számát hívta. Valami súlyos éppúgy
lehet, mint valami semmiség. De mégis, Caitlinnek
telefonálnia kellett volna.
Megállt egy piros lámpánál, ahol már hosszú sorban
várakoztak a szombat délutáni ügyeiket intéző autósok. Az
út mentén elnyúló gyepen játékosan megcsillantak a nap
sugarai, a fák ágait pedig láthatatlan szellők ringatták
békésen. Eric azonban semmit sem észlelt az idilli
környezetből.
Amint a lámpa zöldre váltott, beletaposott a gázba.
Hannah se vette fel, de ennek nem tulajdonított nagyobb
jelentőséget. A lánya nem volt nagy mobilozó. Eric örült
ennek. Ha idősebb lesz, úgyis egész nap a telefonján, a
számítógépén, a Facebookon, a Twitteren meg még ki tudja,
miféle appokon fog lógni. Nagyon sok depressziós fiatalt
kezelt, akik több időt töltöttek gépekkel, mint emberekkel.
Hirtelen felmerült benne, vajon Max esetében mekkora
szerep juthat ennek.
Közben bekapcsolt az üzenetrögzítő, és megszólalt
Hannah vékony kis hangocskája:
„Szia! Kérlek, hagyj üzenetet! Köszi!”
Eric ragaszkodott hozzá, hogy Hannah a nevét
semmiképp se említse. A pályafutása elején kezelt egy
pedofilt, és még ma is beleborzongott abba, hogy olyan tök
egyszerű dolgok, mint egy gyerek neve vagy beceneve,
milyen fertelmes gondolatokat tudtak elindítani a pasas
agyában. Caitlin nevetségesnek tartotta ezt, de Eric nem
akart kockáztatni semmit.
Ismét pirosat kapott, úgyhogy megállt, és közben hagyott
Hannah-nak egy üzenetet:
„Szervusz, kicsim! Itt apa, és csak azért kerestelek, hogy
megkérdezzem, hogy vagy. Nagyon szeretlek, és amikor
tudsz, majd hívj fel. Szia-szia!”
Ezzel letette, és amikor a lámpa zöldre váltott, a házuk
felé indult.
Már nem a te otthonod – emlékeztette magát a tényre.
Már nem az.
Negyedórával később, amikor végre bekanyarodott az
utcájukba, az elé táruló látvány aztán megnyugtatta.
Hannah a ház előtt volt, és egyáltalán nem úgy tűnt, mint
aki beteg vagy valami baja van. Törökülésben üldögélt a
járdán egy másik lány társaságában, és egy hatalmas
krétával éppen rajzolt valamit az aszfaltra. A másik lány,
aki csak nézte, hogy mit csinál, nem tűnt ismerősnek
Ericnek. Magasabb volt, mint Hannah, hosszú, szőke haja
lófarokba volt fogva, piros pólót és rövidnadrágot viselt.
Hannah teljesen átadta magát annak, amit csinált: a
szemüvege egészen előrecsúszott az orrán, a haja pedig a
szemébe lógott.
Eric leparkolt, és leállította a kocsit.
– Szervusz, kicsim! – kiáltotta oda, miközben kiszállt.
– Apa! – kiáltott fel Hannah, és mosolyogva felállt.
Eric ekkor vette észre, hogy a jobb bokája és a vádlija be
van fáslizva.
– Mi történt a bokáddal, szívem? – kérdezte Eric, amikor
odaért. Letérdelt a járda melletti fűbe, és szorosan átölelte
a lányát. – Csak nem sérültél meg?
 – Elestem. Azaz elcsúsztam – magyarázta Hannah, két
puszit nyomva az apja arcára, majd mosolyogva hátrébb
lépett.
– Hadd nézzem! – kérte Eric, és kicsit megtapogatva és
megnyomkodva megvizsgálta Hannah bokáját. Minden
teljesen rendben volt, egy kis duzzanat volt érezhető, más
nem. – Kibicsaklott?
– Azt hiszem.
– Nem fáj, ha rálépsz?
– Csak egy kicsit.
– És hogy estél el?
– A fűben. Mert nedves volt. Próbáltam elkapni a labdát,
de olyan magasan jött, hogy még felugorva se sikerült.
– Ó! Szóval ez tegnap este történt? Softballozás közben? –
Eric fejében lassan összeállt a kép. Már rég rá kellett volna
jönnie, de minden idegszálával a „sérülésre” koncentrált
eddig. – És ma reggel mentetek a kórházba?
– Igen. Mert nem tudtam aludni, úgy fájt, és be is dagadt.
– Anya nem jegelte tegnap este?
– Jegelte? – nézett rá csodálkozva Hannah.
– Igen, jeget kell rátenni, és akkor nem dagad be –
magyarázta Eric, és meglepődött a dolgon, mert Caitlin
általában tudta, mit kell tenni a sportsérülésekkel.
– Nem. Ma elmentünk a kórházba, és csináltak röntgent,
de azt mondták, hogy nincs eltörve. Meg hogy akkor nagyon
fájna.
– Igen, ez nincs eltörve. Egy kicsit még fájogat, aztán
elmúlik.
 Eric rádöbbent, hogy Caitlin azért nem hívta fel, mert
szerette volna eltitkolni előle, valószínűleg azért, mert
softballozás közben történt. Aztán az is az eszébe jutott,
hogy ha ő lenne az elsődleges felügyeleti jog gyakorlója, ő
biztosan nem viselkedne így. Abban is kételkedett, hogy
Caitlin akár csak megemlítette Hannah-nak azt, hogy
elköltöznek, mert a kislány nyugodt volt, és egy szót sem
szólt neki erről.
– HÉ! NÉZZÉTEK CSAK! – kiáltott most fel a másik lány.
Eric a hang irányába fordult, és látta, hogy tökéletes
cigánykerekeket csinál, ég felé forduló egyenes lábbal a
gyepen, a lófarka pedig minden fordulónál végigsöpri a
füvet.
– Ez igen! – szólt oda elismerően Eric, és megbökte
Hannah-t. – Mi a neve a barátnődnek, kicsim?
– Michelle – válaszolta Hannah kicsit hunyorogva. Az arca
kicsit elkomorult, miközben a helyére igazította a
szemüvegét. – És ő tornászik. Benne van a csapatban, és
szoktak járni versenyekre is. Ő az egyik legjobb!
– Az nagyon klassz – jegyezte meg Eric.
Soha nem hallotta még Michelle nevét eddig, és Michelle
nem olyan volt, mint Hannah eddigi barátnői, Maddie és
Jessica, akik inkább olvastak, akárcsak Hannah.
– A te évfolyamodba jár? Mintha nagyobb lenne.
– Nem, már negyedikes. Idősebb nálam.
– NÉZZÉTEK! NÉZZÉTEK! – kiáltott feléjük Michelle,
úgyhogy Eric és Hannah engedelmesen megnézték, hogy a
lány most a másik irányban hányja a cigánykereket.
 – Ügyes vagy – szólt oda Eric, de Hannah közben már
elfordult.
– Nagyon szereti a tornát. Egyfolytában ilyeneket csinál.
Tegnap is állandóan ezt csinálta, és az edző rá is szólt, hogy
hagyja abba, inkább figyeljen oda a labdára.
– Szóval onnan ismered! – kapott észbe Eric. – Ő is benne
van a softballcsapatban?
– NEM LÁTTÁTOK! PEDIG MOST TÖKÉLETESEN
SIKERÜLT! NÉZZETEK, MERT AZTÁN NEM FOGJÁTOK
LÁTNI!
– Igen – felelte Hannah, ügyet se vetve Michelle-re. – Az
edző megmondta neki, hogy figyeljen oda jobban a játékra.
Kétszer rá is kiabált.
– VÁRJATOK! VÁRJATOK! MOST NÉZZETEK!
– Nagyszerű, Michelle! – nézett egy pillanatra oda Eric,
majd visszafordult Hannah-hoz. – És tetszett a softball?
– Jó volt, de most a bokám miatt nem mehetek – közölte
Hannah, ámbár a hangjából nem hallatszott, hogy
különösebben szomorkodna emiatt.
Hirtelen felderült.
– Apa! Nem akarod megnézni a rajzomat?
– Dehogynem, de még mennyire!
– NEM IS FIGYELTEK! PEDIG A LÁBAM TÖKÉLETESEN
EGYENES VOLT!
– Ez az – mondta Hannah kézen fogva az apját, és kicsit
bicegve odavezette Ericet a járdának ahhoz a részéhez,
ahol a rajza volt.
Különböző élénk színű háziállatok látszottak, a
körvonalaik – valószínűleg a kréta túlzott vastagsága miatt
– kicsit elmosódottak voltak.
– Hohó! Ez remek. Olyan, mint egy farm.
– Az is – nézett a művére büszkén Hannah. – Vannak
csirkék, sőt ott van Charlotte is, a malac. Emlékszel még
Charlotte-ra, a malacra?
– Hát persze.
Hallatszott, hogy nyílik a ház bejárata. Caitlin jött ki, és
feléjük közeledett. Fehér top és farmer rövidnadrág volt
rajta, meg egy erőltetett mosoly.
– Szia, Caitlin! – kiáltott oda Eric, integetve.
Nem akart már túl nagy feneket keríteni a történteknek,
főleg hogy Hannah sérülése nem volt komoly.
– NÉZD, CAITLIN! EZT NÉZD, MOST!
– Nagyszerű, Michelle – szólt oda Caitlin elismerően, de
nem állt meg, egyenesen átvágott a gyepen Eric és Hannah
irányába. – Eric! Micsoda meglepetés! Nem gondoltam,
hogy ma is találkozunk.
– Gondoltam, beugrom egy pillanatra – felelte Eric,
ügyelve arra, hogy mit és hogyan mond. – Azt csiripelték a
verebek, hogy Hannah a Whitemarsh Kórház ügyeletén
járt, úgyhogy arra gondoltam, megnézem, minden rendben
van-e. Legközelebb, ha valamilyen orvosi problémátok
támad, nyugodtan hívjatok fel, jó?
– CAITLIN, FIGYELJ! MEGCSINÁLOM MÉG EGYSZER,
NÉZD A LÁBAMAT!
– Remek! – kiáltott Caitlin, hátrapillantva Michelle-re, de
aztán egyből visszafordult Erichez. – Nem akartalak zavarni
ezzel. Csak egy kis húzódás.
Eric észlelte, hogy Hannah hol rá, hol meg Caitlinre néz,
ide-oda kapva a fejét. Nem akarta stresszelni, úgyhogy
könnyed hangon csak ennyit felelt:
– Tudom, és nagyon örülök, hogy egyáltalán nem súlyos.
– Persze hogy nem súlyos. Mindenesetre kösz, hogy
benéztél – jegyezte meg Caitlin, és a kezével Eric autója felé
intett, nem különösebben diszkrét módon jelezve, hogy
ideje lenne elindulnia.
Eric értett a gesztusból.
– Bármikor, szívesen – mondta, azzal lehajolt, és egy
csókot nyomott Hannah feje búbjára. – Szervusz, kicsim!
Most mennem kell, mert még van pár elintéznivalóm.
Hamarosan találkozunk.
– Jól van, apa! Szia-szia! – mosolygott rá Hannah, és intett
a kezével, mialatt Eric a kocsija felé igyekezett.
Caitlin Hannah vállára tette a kezét, szinte azt üzenve a
mozdulattal, hogy a kislány az ő tulajdona.
– APA! APA! NÉZD!
Eric az „apa” szót hallva önkéntelenül is a hang irányába
fordult, de meglepődve tapasztalta, hogy Michelle nem felé,
hanem a ház irányába kiabál. Nem értette, hogy mi
történik, úgyhogy kicsit zavarodottan nézett Caitlinre.
Caitlin villámgyorsan Michelle felé fordult.
– Nagyszerűen csináltad, Michelle! Láttam! Szuper volt!
– APA! TE NEM IS LÁTOD! – kiabálta Michelle, és a ház
felé rohant. – APA! TÖKÉLETESEKET CSINÁLTAM!
Eric látta, hogy Michelle beszáguld a házba, az apját
hívogatva, aztán egyszer csak megértette, mi folyik itt.
Caitlin találkozgat valakivel, és a férfi itt van a házban, az ő
házában. Nem lehet valami ártatlan dolog, hiszen akkor a
pasas már rég előjött volna, hogy bemutatkozzon. De nem,
meghúzta magát odabent, és inkább Caitlin jött ki. Ezért
akar mielőbb megszabadulni Erictől. Nem akarta, hogy
kiderüljön, a férfi bent van.
– Na, gyerünk, Hannah! – mondta Caitlin szigorú hangon,
és elindult az épület felé.
Szóval Caitlin már tovább is lépett, és az új pasijának van
egy lánya, aki játszik a softballcsapatban. Ritka idegesítő
egy gyerek, aki softballozik meg tornázik, meg az isten se
tudja, még mi más sportokat űz. Olyan, mint amilyen Caitlin
lehetett kislány korában. És akkor most Hannah-nak, az ő
könyveket bújó, imádni való kislányának, aki utált minden
sportot, softballoznia kell. Nem véletlen, hogy olyan
furcsának találta Hannah és Michelle „barátságát”.
Eric csak állt a kocsija mellett, és szépen minden
megvilágosodott számára. Nem tudta, hogyan lehetett ilyen
vak, ilyen ostoba. Még azzal is áltatta magát, hogy akár
vissza is térhetne Caitlinhez, hogy kibékülnének, és hogy
ismét szeretnék egymást. Azt hitte, hogy a fűkaszával és a
fűnyíró traktorral újra utat tör Caitlin szívéhez.
A szája egészen kiszáradt. Dühös volt és majd megszakadt
a szíve. Az is elszomorította, hogy elveszítette Caitlint, de az
még inkább elkeserítette, hogy látta, ahogy Hannah a
második helyre szorul, hogy a kislány érdekei majd
alárendelődnek Caitlin új pasijának.
 Akkor is ott állt, amikor Caitlin és Hannah már bement a
házba, és becsukták maguk mögött az ajtót.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Eric minden dühét beleadta a festésbe, de az agya

egyfolytában zakatolt. Fogalma sem volt, mennyi az idő,
egyáltalán nem érezte magát fáradtnak. Nem akart
lefeküdni, mert tudta, hogy nem lenne képes elaludni.
Odakint már besötétedett.
Eric őrült tempóban rángatta a festőhengert a falon, és
közben Caitlin meg az új pasija járt a fejében. Elképzelte,
ahogy a saját házának konyhájában enyelegnek egymással.
Aztán szexelnek az ő ágyában, az ő hálószobájában.
Elöntötte agyát a féltékenység.
Aztán azon gondolkodott, mikor szűrhették össze a levet,
de nem tudott rájönni. Megpróbált visszaemlékezni a
legapróbb dolgokra, keresve az árulkodó nyomokat, hogy
mikor találkozhattak, meg hogy egyáltalán ki lehet a pasas.
Az őrület kerülgette. Megforgatta a hengert a festékben,
majd kinyomta, de ahogy felemelte, a festék rácsöppent a
farmerjére. Gyorsan letörölte, de miközben lenézett, akkor
vette észre, hogy a festéshez felvett kék ing eleje is tele van
apró, rózsaszín pöttyökkel. Nyilvánvaló volt, hogy nem
figyelt eléggé, de hát csoda?
Eric felvitte a festéket a falra, de gondolatai közben
Hannah-ra terelődtek, a megrándult bokájára, ami,
kétségtelen, bárhol másutt is kificamodhatott volna. Az
agya azonban teljesen elborult a gondolatra, hogy a dolog a
softballedzésen történt, amin Hannah semmiképp sem vett
volna részt, ha az anyja nem egy olyan pasival fekszik le,
akinek a lánya a softballcsapatban játszik. Egészen
felkavarodott a gyomra a gondolattól, hogy Hannah-t így
kihasználták, vagy hogy kényszerítették valamire, amit
szegény nem szeretett volna csinálni. Ismét eszébe jutott a
gyermekelhelyezés kérdése.
Hirtelen azt érezte, hogy jó lenne, ha volna valaki, akivel
megbeszélhetné ezt a helyzetet. Eddig mindig a legjobb
barátjához, azaz Caitlinhez fordult. A teniszpartnerei is a
barátai voltak, de ezt a súlyos terhet nem akarta a
nyakukba varrni. Azt, hogy a házassága válásba torkollt,
már korábban megosztotta velük. Ketten maguk is elvált
apák voltak, de egyik sem akart elsődleges felügyeleti jogot,
úgyhogy Eric nem volt biztos benne, vajon megértenék-e a
problémáját.
Baráti kapcsolatban volt a kórházi osztályán dolgozó
három pszichiáterkollégájával is, de azok mégiscsak a
beosztottjai voltak, akikkel jobb megtartani a három lépés
távolságot. A lelke mélyén persze pontosan tudta, hogy
kivel szeretne beszélni.
Kivette a zsebéből a telefonját, és addig lapozgatott a
névjegyzékben, amíg el nem ért Arthur Markusson
nevéhez. Arthur volt korábban Eric pszichiátere, aki olyan
sikeresen kezelte annak idején. Jogot és pszichiátriát
végzett, és egyszerre volt a mentora, a kollégája és a
pótapja Ericnek. Eric elmosolyodott, amikor meghallotta a
hangját.
– Arthur?
– Eric! Édes fiam! – hallatszott a kagylóból Arthur egyből
barátságos, a korral egy kicsit erőtlenebbé váló hangja. A
norvég akcentus nem tűnt el teljesen a beszédéből, annak
ellenére, hogy egész felnőtt életét az Egyesült Államokban
élte le. – Micsoda meglepetés!
– Hogy vagy?
– Remekül. A nyugdíjas élet, be kell vallanom, jól fekszik
nekem. Végre van időm nyugodtan olvasni. El tudod ezt
képzelni? Eljött az idő, hogy nincs lelkiismeret-furdalásom
amiatt, hogy olvasok.
– Irigylésre méltó – jelentette ki Eric, közben leült,
kicsomagolta a megmaradt pulykás szendvicsét az
átzsírosodott csomagolópapírból, és nagyot harapott belőle.
– Mondjuk, az itteni időjáráshoz hozzá kell szokni, de
képzeld, horgászom. Én, a nagy sporthorgász!
– Hogy te? De hát te mindig otthon ülő típus voltál!
– Ugye? – nevetett Arthur.
– Ina hogy van?
– Jól, köszönöm. Ő meg vízi aerobikozik egy csomó másik
nyolcvanas öreg tyúkkal. Maradjon köztünk, de több időt
töltünk vízen és vízben, mint a szárazföldön. Lehet, hogy
szépen átváltunk valami alacsonyabb rendű létformába.
Mondjuk, gekkóvá változunk, vagy ilyesmi.
– Ezt azért ne tedd, mert még a mostani állapotodban
lenne szükségem rád.
– Mi van veled? Hogy van Caitlin és Hannah? Ezer éve
nem hallottam felőled. És ilyenkor elfog az aggodalom.
Eric visszagyömöszölte a szendvicset a papírjába, és
nekilátott, hogy nem nagy élvezettel, de elmondja
Arthurnak a rossz hírt.
– Caitlin és én elválunk, és meg kell hoznom egy döntést
Hannah-val kapcsolatban.
– Jaj, ez nagyon nem jó – nyögött fel Arthur. –
Megkérdezhetem, hogy mi történt?
– Nem is tudom, hogy honnan kezdjem – felelte Eric, és
valóban nem tudta. – Caitlin egy ideje eltávolodott tőlem.
– Nagyon sajnálom – hallatszott a kagylóból Arthur
együttérző hangja. – Fájdalmas lehet egy ilyen hosszú
házasság vége, pláne hogy tudom, Caitlin milyen sokat
jelentett neked.
– Nos, igen – mondta Eric, és önkéntelenül is folytatta: –
Nemrég jöttem rá, hogy van valakije, ami aztán végképp
kiborít.
– Hát persze hogy kiborít. De majd továbblépsz ezen –
Arthur ezután egy kis szünetet tartott. – Most, hogy
egészséges vagy, tulajdonképpen még jó is kisülhet a
dologból. Engem csak ez érdekel. És Hannah számára is jó
lesz. Mindig is nagyon közel álltatok egymáshoz. Gondolom,
szeretnéd, ha veled maradna. Caitlin mit szól ehhez?
– Biztos, hogy ellenezni fogja.
– És te már döntöttél?
– Még nem. Épp azért hívtalak fel, hogy megkérdezzem:
Te mit gondolsz erről?
– Nem biztos, hogy tudok erre kapásból válaszolni. A
kapcsolatod Hannah-val nagyon bensőséges. Nem tudnék
mondani még valakit, aki ennyire jó apa lenne.
– Köszönöm, ez jólesik – válaszolta Eric, és érezte, hogy
egész testét átjárja valami melegség.
– Emlékszem, hogy még pólyás volt, és te mennyire
intenzíven részt vettél a gondozásában. Azt hiszem, a
kapcsolatotok természetes egyszerűsége felülírt minden
szorongást, ami megmaradt benned a múltból. Öröm volt
látni ezt.
Ericnek eszébe jutottak azok a régi idők, és hirtelen
megrohanták az emlékek.
– Emlékszem, hogy nem tudtam, mit és hogyan kell
csinálni vele, ennek ellenére nem volt bennem semmilyen
görcsös kényszer a megfelelésre, mert az egész teljesen
természetes volt.
– Pontosan. Követted az érzéseidet, Hannah pedig reagált
ezekre.
Eric végre elő mert állni visszatérő aggodalmával.
– Gondolod, hogy ez azért volt így, mert mindkettőnknek
hajlama van a szorongásra?
– Nem. Azt hiszem, amikor Hannah megszületett, te
hagytad, hogy a tiéd elenyésszen. Nem önmagadra figyeltél
egyfolytában, hanem Hannah került előtérbe, ami egy jó
apa esetében teljesen természetes – felelte Arthur, és újabb
kis szünetet tartott. – Hannah értelmet adott az életednek,
és egy olyan dimenziót tárt fel, amiről korábban nem is
tudtál. Ezzel segített egészségessé válnod. Másrészről, te
meg neki segítettél abban, hogy egészséges legyen. Nem a
szorongás köt össze Hannah-val, hanem a szeretet.
Eric a meghatottságtól meg se tudott szólalni.
– Ezenkívül azt is tudom, hogy hajlandó lennél a
legnagyobb áldozatot is meghozni érte, ha szükséges. Akár
a praxisodat is tudnád úgy alakítani, ahogy az a
legmegfelelőbb.
– Igen.
– Írtál egy csomó kiváló tanulmányt. A szakmai életrajzod
kitűnő. Bárhová írhatsz és bárhol publikálhatsz.
Feltehetően több időd maradna, ha csökkentenéd a kórházi
elfoglaltságodat. A magánpraxisod megvan még, ugye?
– Igen – felelte Eric, és ahogy Arthur tovább beszélt,
egyre inkább megbarátkozott az ötlettel.
– Akármilyen döntést hozol is, az lesz a helyes. Száz
százalékig megbízom benned és a helyzetértékelésedben.
– Köszönöm – motyogta Eric, és átjárta valamiféle
megkönnyebbülés.
– És milyen érdekes eseteid vannak? Mesélj róluk egy
kicsit, hogy öregemberként ne érezzem úgy, hogy már
teljesen berozsdásodtam.
Ericnek egyből Max jutott az eszébe.
– Van egy új páciensem, kényszerbetegséggel. Tizenhét
éves.
– Kezet mos? Vagy leltároz?
– Egyik sem. Rituális mozdulat és gondolatsor. Továbbá
kényszeresen gondol egy lányra, és azon szorong, hogy kárt
okoz benne.
– Ez akkor teljesen tipikus képlet.
 – Igen, tudom – mondta Eric, és Arthur megjegyzése
megerősítette a diagnózisa helyességében. – Van azonban
más is, amit csinált. Magánál tartotta a mobiltelefont, amit
a lány ott felejtett.
– Hmm. Ez megesik.
– Engem ez kissé aggaszt. Nem gondolod, hogy veszélyes
lehet a lányra nézve?
– Egyáltalán nem – vélte kicsit elnéző hangon Arthur. –
Attól félnek, hogy akaratukon kívül bántanak valakit, vagy
akár szándékosan. De egy kényszerbeteg nagyon ritkán
válik agresszívvá a szorongása tárgyával kapcsolatban.
Tudod, az a lényeg, hogy soha nem cselekszenek.
– Igen, ez így van.
– Ennek ellenére kihallom a hangodból, hogy aggódsz.
– Igen, állandóan ez jár a fejemben. Azon gondolkodtam
magamban, hogy nem egy Tarasoff-helyzetben vagyok-e –
jelentette ki Eric.
A híres Tarasoff-esetre utalt, amikor egy beteg elmesélte
a pszichiáterének, hogy ártani akar egy fiatal lánynak, és a
pszichiáter, az orvosi titoktartásra hivatkozva, nem
figyelmeztette se a lányt, se a rendőrséget. Amikor aztán a
beteg meggyilkolta a lányt, annak szülei beperelték a
pszichiátert. A bíróság felelősnek tartotta az orvost, és
precedensértékű döntést hozott, miszerint a pszichiáternek
kötelessége figyelmeztetnie a rendőrséget vagy a lányt a
terápia során tudomására jutott fenyegető magatartásról
vagy veszélyről.
– Az elmondottakból nekem ez nem tűnik a Tarasoff-
szabály alá sorolandó esetnek. Negyvenévnyi praxisom
alatt csak egyszer volt dolgom ilyennel.
– Valószínűleg igazad van – jegyezte meg Eric.
Ő még soha nem találkozott a saját gyakorlatában ilyen
beteggel, de tudta, hiába ritkák az ilyen esetek, minden
pszichiáter fél magától a dilemmától. Ha figyelmezteti az
ember a rendőrséget vagy a potenciális áldozatot, azzal azt
kockáztatja, hogy örökre elveszíti a páciens bizalmát, és
ezzel növeli az illető veszélyességét saját magára, illetve
másokra nézve.
– Mennyi ideje kezeled?
– Mindössze egy találkozónk volt.
Arthur halkan felnevetett.
– Akkor talán még nem kell messzemenő
következtetésekre jutni, nem gondolod?
– Meglehet – ismerte el Eric, kicsit megkönnyebbülve.
– A régi Eric rettentően szorongana emiatt, de az új Eric
inkább, hogy úgy mondjam, a hipochonderek csapatát
erősíti. De mindegy, csináld csak nyugodtan, ne törődj
semmivel.
– Értem, rendben – mosolyodott el Eric.
– Nagyon örülök, hogy felhívtál, de elég későre jár, és egy
ilyen öregembernek már aludnia kell ilyenkor. A vén
csoroszlya is nyekereg már.
– Átadod neki az üdvözletemet, ugye?
– Hát persze. És hívj bármikor! Tudod, hogy mindig
örülök, ha hallhatok felőled.
– Jó éjszakát! – mondta Eric, és letette.
 Gyorsan befalta a pulykás szendvics maradékát, és
folytatta a félbehagyott munkát.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Vasárnap reggel, amikor Eric kinyitotta az iroda ajtaját,

Max már fel-alá sétált az előtérben.
– Jó reggelt, Max! Gyere be!
– Helló! Köszönöm – felelte Max, de rá se nézett,
miközben lehajtott fejjel bement.
Ugyanabban a ruhában volt, mint előző nap, és Eric
érezte, hogy a fiúra ráférne egy alapos zuhanyozás.
Becsukta az ajtót, és aggódva próbált szemkontaktust
teremteni Maxszel.
– Hogy vagy?
– Rémesen. Nem aludtam semmit, még mindig tapogatom
a fejemet, és Nanna is rosszabbul van. Egyáltalán nem eszik
semmit – felelte Max, megállva a szoba közepén, végre
szembe nézve Erickel. A tekintetéből fájdalom és
szemrehányás áradt. – Szét vagyok zuhanva. És azt hiszem,
mindenképpen szükségem lenne arra a gyógyszerre.
Megkaphatnám már ma, doktor úr?
– Kérlek, ülj le, és folytassuk a beszélgetést!
– De miért nem ad nekem valami cuccot? – kérdezte Max,
kétségbeesetten széttárva a karját. – Hiszen ezért jöttem el
magához. A tapogatás meg a gondolatok meg a többi miatt.
Segítsen!
– Max! Nem gondolom, hogy egyetlen találkozót követően
elérhető lenne bármilyen javulás. Azért legyünk realisták!
– Tudom, több alkalom kell, hogy jobban legyek, de én
jobban szeretnék lenni, és éppen ezért szeretnék
gyógyszert kapni!
– Ülj le, légy szíves! – mutatott Eric a székre. – Azt hiszem,
már említettem neked, hogy nagyon sok gyógyszernek
súlyos mellékhatásai vannak a kamaszoknál.
– Például mi? Ígérem, nem fogom megölni magam –
mondta Max, és közben elhelyezkedett a széken.
– Az csak az egyik lehetséges mellékhatás, bár kétségkívül
a legaggasztóbb – nézett Eric mélyen Max szemébe,
miközben ő maga is leült vele szemben.
– Esküszöm, hogy nem csinálok ilyet – ígérte komolyan
Max. – Nannának szüksége van rám.
– Értem, ennek ellenére egy kicsit többet kell
beszélgetnünk ahhoz, hogy megállapítsuk, mi a legjobb
kezelési mód az esetedben.
– Már eleget beszéltünk.
– Még csak az elején vagyunk annak, hogy megismerjelek
– közölte Eric, aki aggódott. Lehet, hogy Max
krízishelyzetben van, de csak akkor tudná felvenni az
osztályára, ha közvetlen veszélyt jelentene önmagára vagy
másokra nézve. Magyarán vagy öngyilkosságra, vagy akár
gyilkosságra lenne hajlamos. – Váltsunk témát! Beszélj egy
kicsit a nagymamádról!
– Elég rosszul van, úgy értem, nagyon rosszul. Tegnap ott
voltak nálunk a hospice-osok. Reggel egy ápolónő, később
meg egy szociális gondozó – magyarázta Max komor
tekintettel, és közben egyik kezével beletúrt a hajába.
– És mi történt? – faggatta Eric, följegyezve, hogy a fiú
haja csapzott és zsíros.
– Nagyon kedvesek voltak. Segítettek átvinni Nannát a
nappaliba, meg küldtek egy oxigénpalackot. És elláttak egy
morfiumot és valami nyugtatót tartalmazó készlettel.
– Igen, rendszerint Ativant adnak.
Eric helytelenítette, hogy a fiúnak lényegében szabad
hozzáférése van olyan erős gyógyszerekhez, mint az Ativan,
a Valium, a Klonopin vagy a Xanax. Függőséget okozhatnak,
gátlást oldanak, olyan, mintha tömény itallal kínálnák
Maxet.
– Nem örülök annak, hogy ezt odaadták neked, egy
fiatalkorúnak.
– Nem, nem nekem. Ott volt az anyám, hogy találkozzon
az ápolónővel, és neki adták oda. Csak ő aztán lelépett.
Amúgy nagyon ügyes a látszat fenntartásában. Azt mondta
a nővérnek, hogy minden este otthon van.
– Te nem nyúlsz azokhoz a gyógyszerekhez ugye, ez
világos?
– Persze hogy nem. Le van pecsételve, és a nővér azt
mondta, hogy fel kell hívnunk, ha a nagymamám fájdalmai
kezdenének erősödni, vagy ha zavart vagy nyugtalan lenne
– csillant meg Max szemében a fájdalom, és összeharapta az
ajkát. – Úgy hívják a dolgot, hogy terminális nyugtalanság,
azt mondták. Be szokott következni, olvastam róla én is a
neten.
– És ott volt édesanyád akkor is, amikor a szociális
gondozó jött?
– Nem, akkor nem – felelte Max. – De én elintézem ezeket
a dolgokat, nincs semmi gond. Ha én csinálom, akkor
legalább tudom, hogy minden rendben van.
Eric próbálta végiggondolni, mekkora felelősség
nehezedik a fiú vállára.
– Tehát senki nem segít neked? Ki van most otthon a
nagymamáddal?
– A hospice-tól küldtek egy nappali ápolónőt, ma ő van
ott. Monique-nak hívják, és jamaicai. Olyan erős
dialektusban beszél, hogy egyikünk se értette egy szavát se,
viszont nagyon helyes – vigyorodott el a fiú. – Nanna szeret
énekelni, és Monique együtt énekel vele mindenféle régi
dalokat. Amikor eljöttem, együtt dalolásztak, és Monique
azt mondta, hogy holnap hoz pár üveg sört is, és buliznak.
Eric elmosolyodott.
– Az tuti jó lesz. Ha jólesik neki…
– Én is pont ezt mondom – kuncogott Max, de aztán
elnémult. – Szívesen ott lennék velük, de azt akarta, hogy
eljöjjek magához, aztán meg menjek melózni, hogy minden
a normális mederben folyjon.
– Ez teljesen érthető, nem?
– Persze, de már szóltam a főnökömnek, hogy csak reggel
tudok dolgozni, mert olyankor amúgy is alszik. Délután
mennek a kedvenc tévéműsorai, és azokat együtt szoktuk
nézni – mosolyodott el Max kicsit keserűen. – Teljesen
sorozatfüggő.
Eric elmosolyodott, és meghatódott a fiú kedvességétől,
bár közben az is az eszébe ötlött, hogy vajon Renée
Bevilacqua reggel jár-e az előkészítő órákra.
– Vasárnap is dolgozol?
– Igen. Nagyon sok diákunk csak a hétvégéken ér rá.
Eric gyorsan felírta: Renée reggel?
– Azért nagyon nehéz lehet neked a munkát meg az
otthoni dolgokat egyszerre csinálni.
– Hát, talán igen – felelte Max, majd elhallgatott, és úgy
tűnt, mintha elvesztette volna a fonalat. – Furcsa
belegondolni, hogy, hát szóval, hogy ez most az élete vége.
Állandóan azon agyalok, mennyi ideje van még hátra. Hogy
mennyi ideig lehet élni úgy, hogy az ember nem eszik és
nem iszik semmit. Kérdezgettem Monique-ot is, de azt
mondta, hogy ez mindig az adott embertől függ. Maga mit
gondol?
– Azt hiszem, hogy a hospice-os ápolónőnek több
tapasztalata van e téren, mint nekem.
– Csak tudni szeretném. Maga mégiscsak orvos. Mennyi
ideje van még hátra? A neten azt írták, ha az ember már
nem tud enni vagy inni, akkor három-öt napig élhet.
– Én akkor tudok segíteni, amikor ez bekövetkezik, és
abban, hogy fel tudd dolgozni. És majd akarok is beszélni
veled erről. Időt kell szánni rá, és gondolkodni kell az
érzéseidről.
– Ha kapnék gyógyszert, akkor nem érezném ezeket az
érzéseket, tehát automatikusan jobban érezném magam.
– Igen, de ez beszélgetős terápia.
– Doktor úr! Fogadni mernék, hogy akármit, amire
szükségem lenne, be tudnék szerezni valamelyik sráctól a
suliban. Ismerek egy csávót, aki az anyja Valiumát árulja,
de könnyen lehet szerezni Ritalint vagy Adderallt is.
– Semmi ilyet ne csinálj. Ne vegyél senki mástól ilyet.
Senkinek se lenne szabad ilyet csinálnia – zárta le a témát
Eric határozottan, mert nem akart belekeveredni egy
végeláthatatlan vitába, amely ráadásul egyáltalán nem
segíti elő azt, hogy a fiú megnyíljon. – Inkább hozzál egy
kicsit képbe! Hol van az édesanyád? Azt mondtad, dolgozik.
Hol dolgozik mostanában?
– A Center Cityben, egy biztosítótársaságnál. RMA a neve.
A számlázáson van.
Eric jegyzetelt.
– Mikor szokott hazaérni?
– Nem szokott. Vagyis nem mindennap szokott. Inkább
bent marad a városban a pasijánál. Néha hazatelefonál –
magyarázta Max, és az órájára nézett.
Eric tudta, hogy most már megy a visszaszámlálás
egészen 8.15-ig.
– És azt tudja, hogy az édesanyja hospice-gondozás alatt
áll?
– Hát persze.
– Ennek ellenére nem megy haza.
– Nem – Max ajka rosszallóan lefelé görbült.
– Amikor telefonál, érdeklődik az édesanyja felől?
– Nem, de én beszámolok neki.
– Felőled szokott érdeklődni?
– Nem, de én arról is beszámolok neki.
 – Akkor miért telefonál?
– Na, mégis mit gondol? – tört ki Max gúnyos nevetésben.
– Pénzért szokott telefonálni! Hogy kell vennie két új gumit
a kocsira, de nincs rá pénze, és hogy sürgősen utaljam át a
számlájára a szükséges összeget.
– És azt te hogyan csinálhatod?
– Online. A nagymamám megmondta a jelszavát, és én
fizetem a neten keresztül az összes számlát. Nanna minden
héten utal az anyám számlájára is pénzt. Pontosabban én
utalok – magyarázta Max, és szipogott egyet. – Az anyám azt
szeretné, hogy állítsam be automatikus utalásra, de ha
megtenném, többet nem is hallanánk felőle.
– Azért elég kemény lehet ezt egyedül végigcsinálni –
jegyezte meg Eric, és amennyire csak tudta, próbálta
elrejteni az együttérzését a fiúval.
– Nem vészes, már hozzászoktam. Jó ideje csinálom.
Szeretek gondoskodni Nannáról. Szüksége van rám.
Eric most először hallott ki valami melegséget a fiú
hangjából.
– Nem rossz érzés, ha az emberre szükség van, mi?
– Hát nem – bólintott Max.
– És soha nem érezted terhesnek? Hogy túl sok, amit
egyedül kell megoldanod?
– Nem, valójában nem – a fiú a vállát vonogatta.
– Magyarázd ezt meg nekem, kérlek. Azt hiszem, sok,
hozzád hasonló korú fiatalember végtelen tehernek érezné
mindezt.
– Nem tehet arról, hogy megbetegedett, és hát maga is
találkozott vele, úgyhogy tudja, milyen jó fazon. Azt hiszem,
szeretem annyira, hogy egyáltalán nem érzem rossznak
vagy nehéznek, amit meg kell csinálnom. Sőt kimondottan
jónak érzem.
Eric érezte, hogy összeszorul a torka. Szinte látta maga
előtt az unoka és a nagymama közti hihetetlen erős
kapcsolatot.
– Azt hiszem, ezt hívják szeretetnek, Max.
Max szeme hirtelen kicsit elfátyolosodott, de a kézfejével
gyorsan letörölte az előbukkanó könnyeket.
– Most azt akarja, hogy elsírjam magam?
– De még mennyire! – mosolyodott el Eric, mert pontosan
tudta, milyen nagy szüksége lenne Maxnek egy kiadós
sírásra. – Ez a feladatom.
– Aha – törölte meg Max ismét a szemét, aztán a
pillantása az asztalon álló papír zsebkendős dobozra esett,
de nem vett belőle.
Eric felírta: nem vett papír zsebkendőt. Ez árulkodó jel
volt. Megfigyelte, hogy nagyon sok betege visszafogta
magát, és nem vett el zsebkendőt, mintha az valamiféle
gyengeség jele lett volna. A szakmai tapasztalata azt
mutatta, hogy azok esetében, akik mertek magukhoz venni
papír zsebkendőt, sokkal sikeresebb volt a terápia. Úgyhogy
most ismét aggódni kezdett Max miatt.
– Annyira ostobának érzem magam. Ez olyan kínos – Max
hangosan felsóhajtott. – Mondjuk, ha a suliból valaki
rájönne, hogy én itt ültem, és sírdogáltam a nagymamám
miatt, azt gondolnák, hogy én vagyok a legnagyobb lúzer a
földkerekségen. Mondjuk, amúgy is ezt gondolják.
– Azok az érzések, amelyek most átjárnak, teljesen
természetesek, és azt mutatják, hogy képes vagy
kapcsolatot teremteni más emberekkel. Ez az egészséges
szellemi, lelki állapot jellemzője.
– Micsoda? – hitetlenkedett elkerekedő szemmel Max. –
Hogy mondhatja azt egy kényszerbetegnek, hogy
egészséges szellemi állapotú?
– Gondolj a dologra úgy, mint egyfajta gyengélkedésre.
Attól még, hogy valaki cukorbajos, még nem beteg ember.
Teljesen normális életet él, csak cukorbeteg. Ha a cukrot be
tudjuk állítani, akkor minden rendben van – mondta Eric. –
Úgyhogy te is jó úton vagy, Max. Boldogabb leszel elég
gyorsan, mert szellemileg, lelkileg egészséges vagy. Figyelj
csak, vannak nyomasztó, hogy úgy mondjam, tolakodó
gondolataid Renée-vel kapcsolatban?
Max az órájára nézett.
– Egyfolytában rá gondolok, de most tapogatnom kell, és
végigcsinálni ezt az egész rituálét.
– Találkoztál vele tegnap?
– Igen… Szóval igen – felelte Max kicsit bizonytalanul.
– Miért haboztál?
– Mert nem csak az előkészítőn találkoztam vele.
Eric érezte, hogy Max szeretné valahogy kikerülni a
témát.
– Még hol?
– Hát, szóval a városban, tudja, ahol dolgozik.
– Hol dolgozik?
 – Egy fagylaltozóban, az Ízgomolyagban, a
bevásárlóközpont mellett.
– De mégis, hogy történt, hogy találkoztál vele?
– Én is bent voltam a városban, és láttam, amikor, szóval
amikor munkába ment. Vezetett, és persze megint
telefonált közben. – Max arckifejezése megkeményedett,
zavarában ismét összekulcsolta a kezét. – Ahogy már
mondtam, ez szerintem veszélyes. És nem használ
kihangosítót.
Eric felírt valamit.
– Tehát akkor láttad, amikor épp vezetett, vagy amikor a
fagylaltozóban volt?
– Hmm… Hát szóval, ha mindenképpen tudni akarja,
mindkettő – közölte Max, hangjában érezhető szorongással.
– Az van, hogy otthon voltam, és játszottam a laptopomon,
és a nagymamám éppen aludt, én meg tudtam, hogy Renée
szombatonként dolgozik, úgyhogy odamentem, hogy
fagyizzak, de a végén nem mentem be.
– Miért nem? – kérdezte Eric, ismét felírva valamit.
– Nem is tudom. Arra gondoltam, talán rájönne, hogy bele
vagyok zúgva, úgyhogy inkább nem mentem be.
– És akkor mit csináltál?
– Odakint vártam a kocsiban, amíg le nem telt a
munkaideje, utána meg figyeltem, hogy nem esik-e valami
baja, tudja, miközben hazafelé vezet. Szóval, érti, csak
afelől szerettem volna megbizonyosodni, hogy épségben
hazajut.
– Tehát hazáig követted? – kérdezte Eric.
 Ügyelt arra, hogy a hangjából semmiképp ne legyen
kihallható, hogy már nemcsak Max, hanem Renée miatt is
aggódik. Gondosan felírta: megvárta munka után, követte,
Tarasoff?
– Nem, nem teljesen, bár… lényegében igen – ismerte el
Max, majd hirtelen előrehajolt. – De nem volt benne semmi
rossz, esküszöm. Szóval nem úgy követtem, tudja, mint aki
leskelődik meg zaklatja.
– Miben volt ez más, mint az? – kérdezte Eric, mélyen a
fiú szemébe nézve.
– Azok a fickók ártó, zaklató szándékkal követik az
embereket, de én sohase bántanám Renée-t. Én odafigyelek
rá. Tudja, én pontosan tudom, mit csinálnak az ilyen helyes
lányok. Állandóan a telefonjukon lógnak, és egyfolytában
üzeneteket küldözgetnek egymásnak. Látom a suliban is, a
menzán is, és ő is, akárhol is van, mindig a mobilját
babrálja.
– Az átlagosnál is többet használja a telefonját?
– Sok barátja van. Nagyon szép és nagyon népszerű. A
lányok ilyenek, legalábbis a szépek mindenképpen, és ha
Renée vezetés közben is telefonál, akkor balesetet
szenvedhet – tördelte a kezét Max. – Nem bántani akarom,
hanem megvédeni.
– Hadd képzeljem el a dolgot! Te mögötte mész a
kocsiddal?
– Igen, így van, csak hogy lássam, minden rendben van
vele.
– De ez hogy tudná őt megvédeni?
 – Ezt hogy érti?
– Hát úgy, hogy mit tudnál csinálni? Ő telefonál a
kocsijában, te meg követed őt a sajátodban ülve.
– Csak figyelem. Figyelem, hogy biztosan minden
rendben legyen.
– Csináltad ezt már máskor is?
– Igen – Max hirtelen elhallgatott.
– Hányszor?
– Kétszer.
– És elhajtottál a háza előtt is? – érdeklődött Eric,
miközben jegyzetelt.
– Igen.
– Hányszor?
– Sokszor – felelte a fiú, és az órájára nézett.
– Bántanád őt?
– Nem. Soha – jött a válasz a döbbenettől tágra nyílt
szemmel. – Azért megyek, hogy biztos legyek abban, hogy
nem bántom, és hogy más se tehessen ilyet.
– Max, előfordult bármikor régebben, hogy megütöttél
valakit, hogy fizikai összeütközésbe kerültél akárkivel? –
faggatta Eric kitartóan, mert nem akarta a lány biztonságát
semmiképp sem kockáztatni.
– Nem.
– Semmi verekedés az iskolában?
– Most viccel? – hitetlenkedett a fiú. – Dehogyis. Pempővé
lapítottak volna.
– Nem fordult elő, hogy dühödben tárgyakat dobáltál?
– Nem.
 – Voltál bármikor erőszakos vagy agresszív?
– Nem, nem.
– És állatokkal? A macskákkal meg hasonló házi
kedvencekkel?
– Ezt most komolyan kérdi? A frászt hozza rám, de
tényleg! – jelentette ki Max elborzadva és kicsit meg is
ijedve.
Eric arra gondolt, az, hogy Max magánál tartotta a lány
telefonját, és hogy az otthonáig követte, már túlmegy az
elfogadható határokon. De nem merült fel a lány fizikai
fenyegetettségének veszélye. Alapvetően megértette Max
logikáját, hogy a fiú védelmezőként akart fellépni. Ráadásul
Max hangja őszintének tűnt, ami persze nem jelenti azt,
hogy a viselkedése ne adna okot az aggodalomra, de
hiányzott belőle a veszélynek az a foka, amely egyrészt a
kórházi beutaláshoz, másrészt a Tarasoff-szabály
megkövetelte lépésekhez szükséges lett volna.
– Azért kérdezem csak, mert aggódom Renée miatt.
– Nem rossz szándékból követem őt. Nem akarom
zaklatni. Pont ellenkezőleg. Én olyan vagyok, mint,
mondjuk, egy őrangyal. Vigyázok rá, és szüksége van arra,
hogy oltalmazzam.
– Tehát azt hiszed, hogy szüksége van rád – mondta Eric,
elkapva Max tekintetét.
– Igen.
– És nem ismerős neked ez a helyzet? Nem hasonló ahhoz,
amiről korábban beszélgettünk?
– Mire gondol? – kérdezte Max az órájára pillantva.
 – A nagymamáddal kapcsolatosan…
– De doktor úr! – borzadt el Max. – Tudom, hogy mi a
különbség Renée és a nagymamám között! Ez durva!
– Én is tudom, hogy tudod. De vajon a velük kapcsolatos
érzésed, az aggodalmad nem ugyanolyan-e? Vajon nincs-e
kapcsolat a kettő között? Gondolkodj azon, amit mondok.
Vajon a nagymamád iránt érzett aggódásod nincs-e
kapcsolatban a Renée iránt érzett aggodalmaddal? És nem
az van-e, hogy most, hogy többet aggódsz a nagymamád
miatt, nagyobb aggodalom fog el Renée-vel kapcsolatban
is?
Max hunyorgott.
– Azt gondolja?
– Te mondd meg!
– Talán, lehetséges. Elképzelhető, hogy így van.
– Gondolod, hogy azért kocogtatod a halántékod, hogy
ezzel elháríts bármi bajt, ami másokat érhet, mondjuk,
Renée-t vagy a nagymamádat?
– Ezen gondolkodnom kéne egy kicsit. De bármi is legyen
az oka, az egyáltalán nem segít, ha tudom, mert lényegében
nem változtat semmin. Ettől még úgy érzem, kocogtatnom
kell a fejemet, és tudom, hogy mindjárt kell is – nézett le
Max az órájára. – Pont tizenöt perc. Kocogtatni kell és
elmondani a színeket.
Max megkocogtatta a halántékát a jobb keze
mutatóujjával, aztán az ajka hangtalanul mozgott.
– Kész.
– Segített?
 – Nem igazán. Ez nem olyan, hogy ha megvan, akkor
jobban érzem magam. Mostanában nem olyan, mint
amilyen korábban volt. Ezért is mondtam, hogy rosszabb, és
ezért jöttem el magához. Most már azért kell csinálnom,
hogy ne kapjak frászt.
– És mi van a Renée-vel kapcsolatos egyéb „tolakodó”
gondolataiddal? Például azzal, amiről a múltkor meséltél,
amiben attól félsz, hogy esetleg mégis bántod?
– Tegnap éjjel megint előtolakodtak, és nagyon félek
tőlük, meg amiatt, hogy bántani fogom.
– Pontosan hogyan?
– Mindenféle módon. Ettől rettentő ideges leszek, és attól
félek, hogy egyszer csak odamegyek, és valahogy bántani
fogom – törtek elő a szavak a fiúból egyre zaklatottabban. –
Hogy látom az arcát, és azt a helyes kis függőt a nyakláncán,
aztán rákulcsolom a kezem a nyakára, és szorítom. Annyira
felkavar, hogy ilyen gondolatok jutnak eszembe, és hogy
nem tudom eltüntetni őket. Olyan, mintha az embernek
lenne egy rémálma, csak közben ébren van. De nem
egyszer, hanem legalább tízszer egy nap, vagy akár
hússzor. És semmit se tudsz tenni, hogy kikeveredj belőle,
semmit az égvilágon. Se a kocogtatás, se a színek, semmi
nincs, ami enyhítené ezt a lidércnyomást a fejedben –
magyarázta Max levegő után kapkodva, teljesen feldúltan. –
Ez elviselhetetlen, doktor úr, tényleg kibírhatatlan. Nem
bírom. Legyen már vége. Fejeződjön be!
– Világos – nyúlt Eric a papír zsebkendős doboz után,
kivett egyet, és odanyújtotta Maxnek. – Tessék! Használd
nyugodtan!
– Köszönöm – törölte meg a szemét Max. – Elnézést. Olyan
nevetséges, hogy itt ülök, és bőgök, mint egy kisgyerek.
– Egyáltalán nem nevetséges. Teljesen normális. Nagyon
jó munkát végzel itt, és nem könnyű dolog.
Eric egészen biztos volt abban, hogy helyesen állította fel
a kényszerbetegség diagnózisát, és tudta, tovább haladva
hogyan lehet sikeresen kezelni.
– Max! Mindjárt felírok neked egy gyógyszert. Nem fog
hatni egy csapásra, de légy türelmes. El kéne menned
vérvételre is. És szeretném, ha találkoznánk kedden este,
mondjuk nyolckor, itt. Az a legközelebbi szabad időpontom.
– Remek – nézett rá Max kicsit megkönnyebbültebben. –
Milyen gyógyszert akar felírni?
– Fluoxetine-t vagy Prozacot.
Eric ezekkel elég jó eredményeket ért el, bár most
nagyon oda kell figyelni a rövid távú mellékhatásaikra.
– Azonnal hívj fel, ha szokatlan nyugtalanságot
tapasztalnál magadon. Érted?
– Igen, és köszönöm – felelte Max, a szemét törölgetve.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Hétfő reggel Eric kilépett a Wright épületszárny

felvonójából, és végigment a folyosón, miközben
gondterhelten előkaparta a zsebéből a kulcsait. Az éjszaka
java részében Max és a nagymamája miatt szorongott,
aztán egy kicsit aggódott amiatt is, vajon kérvényezze-e az
elsődleges szülői felügyeleti jogot Hannah-val kapcsolatban.
Végül dűlőre jutott. A reggeli vizit után majd fel kell hívnia
az ügyvédjét.
Odaért a pszichiátriai osztályhoz, végighúzta a nyakában
lógó azonosítót a kártyaleolvasón, bedugta a kulcsát a
zárba, kinyitotta az ajtót, majd gondosan behúzta maga
mögött. Pontosan úgy, ahogy a biztonsági előírásban
szerepelt. Egy kis, zsilipszerű előtérbe jutott, ahonnan egy
másik, egyelőre zárt ajtó vezetett tovább. Mióta itt
dolgozott, még nem fordult elő, hogy egy beteg megszökött
volna, és Eric remélte, hogy ez így is marad.
Kinyitotta az ajtót, ami már valóban az osztályra vezetett.
A zárva tartott bejárat mögött volt egy nővérpult,
közvetlenül a tévészoba előtt, amiben a kanapén és a
foteleken kívül csak egy könyvespolc állt, rajta az
osztálynak adományozott könyvek, valamint néhány öreg
számítógép. Balra volt az északi szárny a betegszobákkal,
jobbra pedig a déli, a tárgyalókkal, irodákkal, egy
konyhával és további néhány betegszobával, amelyekbe
azok a páciensek kerültek, akiket a veszélyességük miatt
jobbnak látszott elkülöníteni a többiektől. Amúgy,
biztonsági okokból, mind a húsz kórterem egyágyas volt. A
nyár miatt kevesen voltak. A téli ünnepek környékén
általában kétszer ennyi a betegük.
Az északi és a déli szárny között, az osztály közepén volt
az étkező, mögötte, biztonsági okokból, vastag plexifalakkal
védve a nővérpult.
Balra fordult, a déli szárnyban lévő irodája felé, de éppen
csak ledobta a táskáját, és sietett is az egyik kisebb tárgyaló
felé. A kollégái már gyülekeztek, az első kávéjukat
szürcsölve éppen végeztek a „mit csináltál a hétvégén?”
kérdés megtárgyalásával. Eric mindenkit üdvözölt, még egy
percig folyt a kötetlen csevegés, aztán mindenki leült a
tárgyalóasztalhoz.
Eric odahúzott magának egyet az asztalfőre. Három
osztályos pszichiáter munkáját felügyelte, akik tőle jobbra
ültek. A rangidős közöttük Sam Ward volt, az osztály
entellektüelje. Halványkék szeme vékony, fémkeretes
szemüveg mögül érdeklődéssel tekintett a világra, a haja
viszont meglehetősen gondozatlan benyomást keltett. Sam
több jelentős dolgozatot tett már le az asztalra a
figyelemhiányos hiperaktivitás zavar új terápiás
lehetőségeivel kapcsolatban, annak ellenére, hogy még csak
a harmincas évei közepén járt. Házas volt, egy kisfiú apja,
és nyolc éve dolgozott a kórházban.
Eric személy szerint azt szerette volna, ha majd Sam
követi egyszer az osztályvezetői poszton.
Sam mellett Jack D’Vergney ült. A két pszichiáter annyira
eltérő egyéniség volt, hogy nem lehetett csodálni, ha nem
különösebben kedvelték egymást. Míg Sam elkötelezett
művelője volt a pszichiátria tudományának, addig Jack
világosan értésére adta mindenkinek, hogy ő csak azért
választotta ezt a szakterületet, mert az apja híres
ideggyógyász volt Franciaországban. Jack jóképű volt,
szívesen flörtölt, nagy népszerűségnek örvendett a nővérek
körében. Annak idején, a Yale-en, országos vívóbajnok volt.
Az osztályon dolgozó harmadik pszichiáter az alacsony
termetű David Chu volt. Még csak két éve dolgozott itt, és
ahogy a családban a legkisebb gyereknek, úgy neki is szinte
mindent elnéztek az osztályon, legyen szó idétlen
tréfálkozásról vagy humorosnak szánt feliratokról. A
legutóbbi dobása az volt, hogy minden széken elhelyezett
egy kis papírt SZÉK(let)MINTA felirattal.
David után négy nővér következett. Pam Susepeth jól
megtermett és kedves arcú volt, akárcsak legjobb
barátnője, a mellette ülő Beverly Gladfelter. A másik két
ápolónő új szerzemény volt, alig egy hónapja vették fel
őket. Mindkettőjüknek, Allison Sterlingnek és Sue
Barringtonnak is rövid, barna haja volt.
A többi széken ülők nemigen szólaltak meg az
értekezleteken: a két technikus, a két segédápolónő, egy
ápolási gyakorlaton lévő főiskolás, egy művészetterapeuta,
két szociális munkás és a két orvostanhallgató, akik közül az
egyik, Kristine Malin tekintetét Eric azóta próbálta
elkerülni, hogy a helyiségbe lépett.
– Jól van, akkor ugorjunk neki a dolognak, Amaka! – szólt
oda Eric a balján ülő főnővérnek, Amaka Ademola-
Gibbsnek, aki előtt egy nagy halom dosszié hevert. Amaka
az ötvenes éveiben járt, eredetileg Nyugat-Afrikából
származott, de Angliában nőtt fel, és a férje is brit volt.
Kiválóan értette a szakmáját. Talán neki volt a legnehezebb
feladata az osztályon, hozzá tartozott a bent fekvő betegek
összes ápolási kérdése. Minden reggel ő érkezett elsőnek,
hogy még találkozzon az éjszakás csapattal, hogy minden
információt át tudjon adni Eric és az osztályon dolgozó
többi kolléga számára a reggeli értekezleten.
– Rendben, főnök – felelte, kortyolva egyet a teájából. –
Hadd kezdjem a sort Julius Echeverriával, aki, talán
emlékeztek, tíz napja került az osztályra depresszióval. A
tinédzser fia a közelmúltban szenvedett halálos
autóbalesetet.
Amaka kinyitotta a felső dossziét.
– Mr. Echeverria jól töltötte az éjszakát. Hét órát aludt, és
nem volt probléma a gyógyszereivel sem.
– Az jó – bólintott Eric. – Szóval lenyelte mindet, nem
próbálta a szájában gyűjtögetni.
– Nem, most nem – rázta meg a fejét Amaka, és kis ezüst
fülbevalója ide-oda lengett. Az ezüst remekül illett fekete
bőrszínéhez és őszesbe forduló hajához, amelyet rövidre
vágatott. – A laboreredményei jók, és tegnap este
meglátogatta a felesége, Linda. Szerinte is sokat javult az
állapota. Nagyon jól elbeszélgettek.
 – Ez remek! – mondta lelkesen Eric.
Eric biztos volt abban, hogy Mr. Echeverria depresszióján
sokat segíthet az, hogy mellette állt a felesége, aki mellesleg
ugyanúgy gyászolja elvesztett fiukat.
– Ja, hadd jelezzem, hogy Mr. Echeverria biztosítással
fedezett napjai majdnem elfogytak. Összesen kettő maradt.
– Észben tartom – felelte Eric. – Kinek a betege Mr.
Echeverria? A tiéd, ugye, Jack?
– Igen – bólintott Jack.
Kicsit kiegyenesedett a székén, és várakozásteljesen
összefűzte maga előtt hosszú ujjait. Fehér inge fölött
sötétkék kasmírmellényt viselt, jól szabott szövetnadrágja
pedig színben jól passzolt Gucci cipőjéhez. Ericnek eszébe
jutott, hogy Caitlin mindig azt mondta, Jack elmehetne
férfimodellnek.
– Milyen közel vagyunk a hazaengedéséhez?
– Szerintem jó állapotban van hozzá.
– Szóval azt javaslod, hogy akár ma?
– Vagy holnap – vonta meg a vállát Jack könnyedén.
– Most akkor melyik? Ma vagy holnap?
– Holnap.
– Rendben – egyezett bele Eric.
Nem mondta ki hangosan, de mindig az volt az érzése,
hogy Jack kicsit félvállról veszi ezeket a dolgokat. Mintha
hiányozna belőle az az őszinte együttérzés, amely
alapvetően szükséges ahhoz, hogy valaki sikeres pszichiáter
legyen.
Amaka visszavette a szót.
 – A következő beteg Leah Barry. Harmadszor van nálunk
azóta, hogy halva született a kisbabája. Az egyik éjszakás
nővér észrevette, hogy a vacsoránál megpróbált elcsenni az
étkezőből egy műanyag kést. A zsebébe csúsztatta. A nővér
attól tartott, hogy maga ellen akarja fordítani.
– Jaj, ne! – sóhajtott fel Eric.
Az asztal körül ülők tekintete is elkomorult. Ha valaki egy
pszichiátriai osztályon dolgozott, biztos, hogy belefutott
szívszaggató történetekbe. Leah Barry esete mindenkit
őszintén megrázott.
– Ráadásul – folytatta Amaka – Mrs. Barryt nagyon
felzaklatta, amikor a nővér elvette tőle a kést. Alig aludt az
éjjel. Azt mondta, haza akar menni, annak ellenére, hogy
tudja, még nincs jól. Próbál elkülönülni a többiektől, és
nagyon sérelmezi, hogy állandóan ellenőrizzük.
– Ez mit jelent? – fordult Eric David felé. – Ő a te beteged,
ugye?
– Tudod, negyedóránként van ellenőrzés. És ez nagyon
bosszantja. Szeretné, ha abbahagynánk, legalább éjjel.
Megmondtam neki, hogy ez sajnos nem lehetséges.
– Hmmm, hát az bizony nem. De ki kellene találnunk
valami mást az ő esetében.
A negyedóránkénti ellenőrzés rendszerét épp Eric
vezette be, azután, hogy egy másik kórházban egy beteg
felakasztotta magát. Egy órán át nem nézett rá senki. Eric
megesküdött, hogy nála ilyen soha nem fordulhat elő.
Persze ő is tudta, hogy milyen bosszantó tud lenni, amikor
az embert negyedóránként megzavarja egy ápolónő, aki
megkérdezi, hogy hogy érzi magát.
Most döbbent rá arra is, hogy ez pont olyan, mint Max
Jakubowski negyedóránként előadott rituáléja.
– Szóval, mit tehetnénk Leah Barry-ért? – nézett rá
Davidre.
– Megkértem az éjszakás segédápolónőt, hogy
semmiképp se világítson a szemébe a zseblámpájával.
Gondolom, ezzel te is egyet értesz, főnök, ugye?
– Persze, hát hogyne. Bármi más, ami talán még ennél is
jobb? Esetleg mehetnél te is ellenőrizni őt, amikor vizitelsz,
azt biztos jó néven venné, és nem érezné feleslegesnek.
– Meglesz.
– Jó. Amúgy pedig, nem kellene változtatni kicsit a
kezelésén? Mi lenne a javaslatod?
– SSRI-n van, és azt hiszem, megemelhetjük egy kicsit a
dózisát. Ezenkívül több időt fogok vele tölteni a viziten kívül
is.
– Rendben – helyeselt Eric mosolyogva.
Arra gondolt, hogy David lehetne egy kicsit kevésbé
félénk a megnyilatkozásaiban, de bízott abban, hogy az idő
és a tapasztalat majd meghozza a bátorságát. Mert David
Chu nagyon okos srác volt, csak hagyni kell, hogy járja a
maga útját.
Visszafordult Amakához.
– Elnézést, hogy megakasztottalak, főnök asszony.
Folytassuk!
– Sajnos Mr. Perino nem nyújt valami biztató képet –
nyitotta ki a következő dossziét Amaka. Mindig szobaszám
szerint sorolta az eseteket, bár Eric jobban szerette volna,
ha a problémás betegeket veszi inkább előre, de hitt abban,
hogy hagyni kell az embereket, hadd csinálják a dolgukat
úgy, ahogy szeretnék. Amaka tehát belenézett az újabb
dossziéba. – Mr. Perino kötekedően viselkedett tegnap este
a vacsoránál. És meglökött egy másik beteget, amikor
desszertért álltak sorban.
David felhorkant.
– Jó lesz vigyázni, hogy az ember ne álljon a sütemény és
Mr. Perino közé.
– Még a végén csokipuding-elvonási tünetei is lesznek –
nevetett fel Jack is.
A tárgyalóban általános derültség támadt, de viszonylag
hamar elült, amikor észrevették, hogy Eric komor maradt.
Szeretett tréfálkozni, de soha nem a betegek rovására.
– Szóval akkor erről eseményjelentést kell írnunk – szólt
csendesen. A betegek közti konfliktust, akár a legkisebbet
is, jelenteniük kellett az állami szervek felé. – Amaka,
megcsinálod?
– Igen, elintézem – mondta a főnővér, és felírta a teendői
közé. – Az eset után Mr. Perino visszavonult a szobájába, és
lefekvéskor visszaköpte a gyógyszereit. Amikor
megpróbálták ismét beadni neki, lemondott róluk.
– Mégis, milyen formában „mondott le róluk”? – kérdezte
Eric, aki ugyan nagyon élvezte Amaka elegáns brit
szóhasználatát, de most kíváncsi volt a tényekre is. –
Gondolom, nem azt mondta nyájasan, hogy „ó, köszönöm,
ezt most nem kérem!”.
 Váratlanul kiabálás hallatszott a folyosó felől, és egy
reccsenést követően megszólalt a hangosbemondó.
– Parrish doktor és Ward doktor az 505-ösbe! Szürke kód.
Parrish doktor és Ward doktor az 505-ösbe! Szürke kód.
– Gyerünk! – pattant fel Eric.
A kivágódó ajtóban megjelent egy rémült ápolónő.
– Parrish doktor! Perino az!
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Eric végigszáguldott a folyosón, közvetlenül mögötte Sam és

David rohant, őket követte Jack, egy kissé lemaradva. A
szürke kód a biztonsági kockázatra utalt, és azzal járt, hogy
az osztályt és annak minden részét hermetikusan lezárták.
Ilyenkor a betegeket is a szobájukba terelik, mert
bármifajta erőszakos esemény hatással lehet a többi ápolt
viselkedésére is. A páciensek egy része már a szobája
ajtajából kukucskált elő, hogy kiderítse, mi történt, de a
súlyos, szorongásos neurózisban szenvedő Mrs. Jelik a
folyosón korzózott, a kezét tördelve. Eric hallotta, hogy
Donald Perino üvölt a szobájában, aztán egy hatalmas
csattanás hallatszott, mintha egy fémes tárgyat odavágtak
volna a padlóhoz.
– Nem! Nem! NEM! – ordított Perino torkaszakadtából.
Egy szőke ápolónő és két beteghordozó hátrált ki, láthatóan
megrettenve, a kórteremből. – Hagyjanak békén! Húzzanak
el innen!
– Kérem, menjenek arrébb! – szólt oda Eric az
ápolónőnek és a két férfinak, amint odaért Perino
szobájához, és finoman hátrébb tolta őket. – Hívták már a
biztonságiakat?
– Igen – felelte a nővér reszketve.
Eric tudta, hogy nemrég került ide, úgyhogy
megnyugtatásképp határozottan a vállára tette a kezét.
– Tina! Nyugalom, nem lesz semmi gond! Mi történt?
– Teljesen jól volt, legalábbis nekem úgy tűnt –
magyarázta Tina, de barna szeméből csak úgy sugárzott a
rémület. – Bementem, hogy beadjam neki a gyógyszereit, és
akkor se szó, se beszéd, egyszer csak lefejelte az
étkezőasztalkát.
– Értem – nyugtázta Eric, és rámutatott az arra közeledő
Mrs. Jelikre. – Kérlek, vidd vissza Mrs. Jeliket a szobájába.
Mindenkinek a szobájában kell lennie.
– Rendben, viszem – sietett el kicsit megkönnyebbülten
Tina, Eric pedig Amaka felé fordult.
– Amaka! Hozz 5 milligramm Haloperidolt és 2
milligramm Lorazepamot!
– Megyek! – azzal Amaka sarkon fordult, és már ott se
volt.
Közben Perino folyamatosan üvöltözött odabent.
– Nem, nem! NEM! Menjenek innen! Menjenek innen!
A betegszállító odakiáltott Ericnek.
– Miben tudnék segíteni, doki?
– Semmiben. De akármi is történik, semmiképp ne
menjen be abba a kórterembe! – felelte Eric, aki nem
akarta kockáztatni a beosztottai épségét. A kórházi
előírások nagyon világosak voltak arra az esetre, ha egy
beteg erőszakosan viselkedne: csak a személyzet kiképzést
kapott tagjai vehettek részt az akcióban, minél kevesebben,
és csak a helyzet stabilizálása volt a feladatuk addig, amíg a
biztonsági csapat oda nem ér. Eric odafordult a mögötte
álló Samhez. – Te is maradj itt!
– De Eric! Az én betegem, és bízik bennem. Tudnék
segíteni. Ráadásul hatalmas, úgyhogy mindenképp
szükséged lesz segítségre. Nekem is be kell mennem veled –
közölte Sam, komoran pislogva ki fémkeretes szemüvege
mögül.
– Nem, maradj! Ha Amaka visszaér az injekciókkal, akkor
majd azokat add be! Amíg a biztonságiak ide nem érnek, ne
gyere be!
– Rendben, de légy óvatos! – bólintott Sam, és mindketten
pontosan tudták, hogy biztonsági okokból ez a jó megoldás.
A kórházi pszichiáterek, pszichológusok és egyéb,
pszichiátriai és elmeosztályokon dolgozó szakemberek
körében hatszor gyakrabban fordultak elő agresszív
támadások, mint az egészségügy más területein.
– Donald! Kérem, nyugodjon meg! – mondta Eric
csendesen, és bement a kórterembe, ahol az ágy túlsó
oldalán ott tombolt a beteg.
Donald Perino a negyvenes évei közepén járhatott, 185
centi magas volt és több mint 150 kiló. Maga volt a két lábon
járó paranoia. Két nappal ezelőtt hozták be idegösszeomlás
miatt, amit vicces módon nem a betegsége, hanem az egyik
depresszió ellen adott és klonazepámtartalmú
gyógyszerének az azonnali megvonása okozott. Ez is a
pszichiátria egyik mocskos kis titka, hogy nagyon sok
antidepresszáns többet árt, mint használ, ha hirtelen
hagyják abba a szedését, ami pedig – sajnos – gyakran
fordult elő a pszichés betegek körében.
 – Nem, nem! Hagyjon békén! – kiáltotta oda Perino, és
sötét szeméből csak úgy sütött a rettegés.
A homlokáról vér csöpögött, abból a sebből, amit saját
magának okozott. A megalvadt vértől barna haja is
összecsomósodott, és elég rémisztő külsőt kölcsönzött a
dühöngő férfinak. Szerencsére a sérülés nem tűnt
súlyosnak. Az étkezőasztalka felborulva állt, a reggeli
maradványai pedig – a tojás, a pirítós, a kávéscsésze no meg
a tálca – szanaszét hevertek a földön.
– Donald! Kérem, nyugodjon meg! – ismételte meg Eric
nyugodt hangon, úgy, ahogy a kiképzésen tanulta.
Negyvenöt fokos szögben próbálta megközelíteni Perinót,
mert az kevésbé nyíltan konfrontatív. Körülbelül másfél
méternyire a férfitól megállt, mivel nem akarta fokozni az
izgatottságát azzal, hogy behatol a személyes terébe. A
karját lazán maga mellett tartotta, egyrészt mert ezzel azt
üzente, hogy nem jelent fenyegetést a beteg számára,
másrészt könnyebben ki tudott volna védeni egy váratlan
támadást. Közben meggyőződött arról is, hogy a menekülési
útja, az ajtó szabad.
– Nem, nem, nem! Menjen innen! – kiáltotta Perino, és a
megerősített ablak felé hátrált.
Fölemelte vaskos karját, mintha el akarna hárítani valami
közelgő ütést, a tekintete egészen elborult, a szeme vérben
forgott, és annyira zavaros pillantásokat vetett, hogy Eric
nem volt biztos abban, hogy Perino egyáltalán felismerte-e
őt.
– Donald! Parrish doktor vagyok, és szeretném, ha leülne
arra a barna székre – mutatott rá Eric az épen maradt
bútordarabra, mert emlékezett arra, hogy egyszerű
parancsok segítségével lehet visszanyerni az uralmat a
helyzet fölött. Nem hagyhatta, hogy Perino kárt tegyen akár
önmagában, akár a személyzet valamelyik tagjában vagy
esetleg egy betegtársában. – Kérem, üljön le, és mondja el,
hogy mi történt! És szeretném megnézni azt a sebet is a
fején.
– Nem, nem! Áááááááá! – üvöltötte Perino, hátravetve a
fejét, vicsorogva és olyan hangokat adva ki, mint egy
megsebzett állat.
Eric azonban nem rettent meg. A biztonságiak még sehol.
Perino állapota egyre súlyosabb. Eric nem mozdult, és nem
tett semmit, amit az őrjöngő férfi agresszívnak vélhetett. A
skizofréniásokból a paranoia általában előhozza a
harciasságot, és Perino előéletében amúgy is szerepelt
gyerekkori agresszivitás, sőt deviáns magatartás is, ami
gyújtogatásban öltött testet.
– Nem, nem, nem! – kezdett ismét ordítani Perino. –
Tudom, hogy ki maga! Nem fog átverni! Ne jöjjön közelebb!
Ne jöjjön közelebb!
– Donald! Parrish doktor vagyok. Kérem, üljön le arra a
székre, és mondja el, hogy mi történt!
– Maga nem Parrish doktor! Hazudik! – kiáltotta Perino,
miközben köpködni kezdte a szájából a vért; egészen
kidagadtak az erek a nyakán.
– Én vagyok Parrish doktor – mondta Eric, és újfent a
székre mutatott. Nem értette, hol késlekednek a
biztonságiak, miért nincsenek már rég itt. – Kérem, üljön le
abba a székbe! Ragaszkodom ahhoz, hogy leüljön. Én
kezelem itt magát. Tudom, hogy a felesége, Linda hozta be
a kórházba. Abbahagyta a gyógyszerei szedését, emlékszik?
Azt mondta, hogy búskomorrá teszik.
– Maga hazudik! Maga is a CIA-nek dolgozik! Maguk mind!
Az a kis szőke is! Azt mondta, hogy ő a nővér, de hazudott!
Ki akarja szedni a gondolatokat a fejemből! Maga meg
pirulákat adott. Megmérgezi a véremet. Maga tesz teljesen
őrültté!
Eric az ajtó felé pillantott. Jack arckifejezése furcsán
rezzenéstelen volt, de David tekintete megütközést és
zavart tükrözött. A biztonságiak még mindig nem érkeztek
meg. Amaka azonban visszaért, és éppen odaadta a
fecskendőket Samnek. Az orvos feltűnésmentesen a bal
kezébe fogta az injekciós tűket, hogy a megfelelő
pillanatban odanyújtsa azokat Ericnek. Eric azonban nem
tudta volna egyszerre leteperni és beinjekciózni Perinót,
ehhez szükség volt a biztonságiak segítségére.
– Ezért vagyok itt! – kiáltotta Perino, és egy fenyegető
lépést tett Eric irányába. – És maga egyre jobban bosszant!
A végén még majd meg akarok maga miatt ölni valakit!
– Donald! Kérem, üljön le a székre! – ismételte Eric, és
lassan hátrálni kezdett az ajtó felé, miközben az egyik
karját óvatosan a háta mögé rejtette, hogy Sam bele tudja
tenni a kezébe a fecskendőket. A következő pillanatban már
érezte is, hogy valami van a tenyerében, de csak egy
injekciós tű volt, nem kettő. Sam valamit jelezni akart neki.
– Donald! Kérem, üljön le abba a barna székbe!
– Nem, nem! – kiáltotta közeledve Perino, és az arca olyan
volt, mint aki egy vérfürdőből érkezik. – Maga tesz engem
gyilkossá! Félre az utamból! Ki kell innen jutnom, most,
azonnal!
– Nem tehetem, Donald! Itt kell maradnia, és beszélnie
kell velem! – állt meg keményen Eric az ajtó előtt. Nem
engedhette ki a szobából Perinót, mert ezzel kockáztatta
volna a munkatársai és a betegei életét. Összeszedte magát,
és készült arra, hogy megpróbálja földre vinni a melák
férfit. Nem várhatott tovább a biztonságiakra. – Kérem,
üljön le abba a…
– Nem, nem, nem! – üvöltött bele Perino Eric arcába. – Ha
nem enged azonnal ki innen, akkor magát ölöm meg!
– Donald! Elég!
– Félre! – ugrott neki Perino Ericnek, de Eric gyorsan
reagált.
A csuklójánál fogva megragadta Perino vaskos jobb
karját, és lefelé rántotta. Közben fürgén hátralépett,
kibillentve Perinót az egyensúlyából, és ugyanabban a
pillanatban már bele is döfte a nyugtatót tartalmazó
fecskendőt.
– Ne, ne! Hagyjon! – hörögte Perino.
Közben Sam hátulról ragadta meg, bal karjával átfogva a
beteg hatalmas és ziháló mellkasát, és mialatt beleszúrta a
másik injekciót, folyamatosan maga felé rántotta.
– Donald! Parrish doktor vagyok, és Ward doktorral
együtt azért vagyunk itt, hogy segítsünk magának –
nyugtatta Eric, miközben Sammel közrefogták a férfit, és
amennyire lehetett, óvatosan levitték a földre.
Sam fogta Perino fejét, hogy még véletlenül se üsse be a
padlóba.
– Ne! – üvöltötte Perino, és eszeveszetten csapkodott a
karjával, rugdosott a lábával, és próbált feltápászkodni, de
Sam szorosan tartotta.
– Donald! Nyugodjon meg! – duruzsolta Eric, aki a két
vállánál fogva szorította le Perinót a földre. Fejsérüléséből
a vér most kétoldalt patakzott lefelé. – Maradjon nyugton.
Csillapodjon le! Hamarosan érezni fogja a nyugtató hatását.
Perino megrázta a fejét, de a szempillái megrebbentek,
és látszott, hogy kezdi elveszíteni az öntudatát. Zaj
hallatszott az előcsarnok felől, majd a következő
pillanatban a biztonsági szolgálat három tagja rontott be a
kórterembe, élükön a vezetőjükkel, Jed Barnestonnal. Az
egyikük Eric oldalára rohant, a másikuk Samnek segített
feltápászkodni a földről, a harmadik foglalkozott Perinóval.
– Főnök! – kiáltott oda Jed rémülten. – Minden rendben?
– Ja, kösz – felelte Eric, fölemelkedve Perinóról. – Ez
kiütötte egy időre. Gyerünk, tegyük vissza az ágyába!
– Előbb ki kell ürítenünk az érintett területet, doki –
felelte a biztonságiak parancsnoka, és az előírásoknak
megfelelően kiterelte Ericet és Samet a kórteremből.
A többi biztonsági pedig bement, hogy elrendezze
Perinót, akinek a fejsérülését majd később ellátják, ha már
biztosan nem jelent semmi kockázatot.
– Kösz, haver – mosolygott rá Eric Samre. – Nélküled ezt
nem tudtam volna elintézni.
– Jobban mondva a Haloperidol nélkül nem tudtad volna
– felelt visszapillantva Sam.
Sam mögött ott állt mosolyogva és szemmel láthatóan
megkönnyebbülten Kristine.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Eric éppen az elmaradt papírmunkával bajlódott, amikor,

alig egy órával később, valaki kopogtatott az irodája ajtaján.
Fölnézett, és Amaka állt ott, szemlátomást zavarban.
– Történt valami? – kérdezte a főnővért.
– Főnök! Tudnál egy kis időt szakítani rám? Szeretnék
mutatni neked valamit!
– Persze. Csak nincs valami baj? – kérdezte Eric, és
követte Amakát a folyosóra. Őszintén aggódott, mert a
főnővér nem szokta feleslegesen ugráltatni. – Mi van?
– Semmi, személyes ügy. Csak szeretném nyugodtan,
négyszemközt megbeszélni – felelte Amaka, és finoman
tovább terelgette maga előtt Ericet a tárgyalók irányába.
Aztán megállt az egyik előtt, kinyitotta az ajtaját, és intett
Ericnek, hogy kövesse.
– Gratulálunk, főnök! – kiáltotta a tárgyalóban egyszerre
mindenki.
– Nahát! Mi van? – kérdezte döbbenten Eric.
Az osztály szinte összes dolgozója ott volt a helyiségben,
Sam, Jack, David, az orvostanhallgatók, a nővérek, a
segédápolók, a technikusok, a szociális gondozók, a
kézműves és művészeti terapeuták, sőt még a dietetikus is –
és mindenki vigyorgott. Minyonok, muffinok, torta,
poharak, papírtányérok és mindenféle üdítők voltak a
tárgyalóasztalon, és az egész előtt mint valami
ceremóniamester ott állt a kórház köpcös ügyvezető
igazgatója, Jason Kittredge – és ő is vigyorgott.
– Gratulálok, főnök! – veregette meg Eric karját. – Mi
vagyunk a másodikok.
– Mi vagyunk a másodikok! Mi vagyunk a másodikok! Mi
vagyunk a másodikok!
Mindenki ezt kiabálta, többen tapsoltak is, és Eric lassan
döbbent rá arra, hogy a hétvégén annyira csak Hannah és
Max körül forogtak a gondolatai, hogy teljesen
elfeledkezett arról, hogy most van ennek a dolognak az
ideje.
– Tényleg mi vagyunk a másodikok? – kérdezett vissza
hitetlenkedve. – Mi lettünk a rangsorban a másodikok?
– Igen, mi! – felelte Jason, szinte kiabálva az örömtől. – A
mi pszichiátriai részlegünk, a te pszichiátriai osztályod lett
a második legjobb az egész országban a US Medical Report
szerint. De ez bizalmas. Titokban súgták meg nekem.
– Ne viccelj!
Eric nem is álmodott ilyen elismerésről. Az eddigi legjobb
eredményük a tizenegyedik hely volt, és maximum arról
ábrándozott, hogy bekerülnek az első tízbe.
– Gratulálok! – kezdett el Jason tapsolni, és a többiek
egyből csatlakoztak hozzá.
– Állj! Csöndet egy pillanatra! – próbálta Eric leállítani a
tapsvihart. – És mi van a Mass Generallel? Már időtlen idők
óta ők a másodikok.
– Kipöcköltük őket a második helyről. Mint ahogy abban a
régi reklámban mondták: Van jó és van jobb.
– Tényleg nem viccelsz? De hát nekik bérelt helyük volt –
rázta még mindig hitetlenkedve a fejét Eric.
– Már nem: 29,6 pontot kaptunk, azaz majdnem a
maximális harmincat. És ezzel a McLean kivételével
minden pszichiátriai osztályt magunk mögé utasítottunk.
Nagyon jól hajráztunk. Erre aztán senki sem számított, azt
hitték, hogy nyeretlen kétévesek vagyunk – Jason szürke
szeme csak úgy csillogott a szemüvege mögött. –
Köszönhetően neked. Annak, ahogy ezt az osztályt vezeted.
Mindazok a változtatások, amelyeket az elmúlt években
végigcsináltál, most végre meghozták a gyümölcsüket.
– Nem én, hanem mi, együtt – hárította el az elismerést
Eric, és körbenézett a tárgyalóban. – Hadd gratuláljak
mindenkinek! Nagyon büszke vagyok mindnyájatokra, és
nagyon hálás vagyok mindazért, amit tettetek, hogy elérjük
ezt az eredményt. Összekaptuk magunkat, és ezzel…
– Mi vagyunk a másodikok! – kiáltott közbe Kristine, kicsit
előbbre is lépve, és Ericnek határozottan az volt az érzése,
hogy a lány szerette volna magára irányítani a főnöke
figyelmét, miközben mindenki csatlakozott a kórushoz. – Mi
vagyunk a másodikok!
– Főnök! – bökte oldalba Jack Ericet. – Ne viccelj már,
Jasonnek teljesen igaza van. Nem kell szabadkoznod, vidd el
nyugodtan a balhét!
Közben Jason is összeszedte magát, és visszavette a szót.
– A többi kórház csak bámult, és abban reménykedett,
hogy majd jól pofára esünk. De mi megmutattuk nekik, sőt
bebizonyítottuk nekik, hogy tévedtek.
– Jason – mosolyodott el önkéntelenül is Eric. – Ez a
kijelentés nagyon negatív világlátást tükröz. Lehet, hogy
szükséged lenne egy jó pszichiáterre!
Mindenki nevetett, maga Jason is, de még nem fejezte be
a mondandóját. Odafordult az orvostanhallgatókhoz.
– És ez még semmi – tette hozzá. – Mert összejött a kiváló
kórház cím is. Amit eddig még soha nem kaptunk meg.
– Kiváló kórház? – hitetlenkedett Eric, és úgy érezte
magát, mintha egy színötös csodagyerek apja lenne.
Jason folytatta.
– Nem árt, ha tudjátok, hogy ezt csak azok a kórházak
kaphatják meg, amelyek legalább hat szakterületen
kimagasló eredményt érnek el. Az igazgatóság teljesen
odavan. Úgyhogy hadd adjam át, főnök, az ő gratulációjukat
is.
– Sok lesz már a jóból, Jason! Mi következhet még? Erre
promóciós kampányt lehet építeni – mondta Eric, aki
pontosan tudta, hogy az egészségügyben is milyen fontos a
marketing.
– A határ a csillagos ég – jelentette ki Jason lelkesen. –
Persze ki kell várnunk előbb, hogy sajtónyilvános legyen, de
addig is készülődhetünk. Lesznek tévéreklámok,
óriásplakátok, szórólapok, rádiószpotok és célzott online
elérések olyan felületeken, mint a Facebook vagy a Twitter.
– Ne feledkezzetek meg az üveggyöngyökről se! –
figyelmeztette Eric. – Kellenek golyóstollak „Mi vagyunk a
jobbak!” felirattal, meg persze pólók is.
 David nevetve hozzátette:
– Meg kézfertőtlenítő tubusok és esetleg
strandtörülközők.
– Igen, ez az! – csapta össze a kezét Jack. – És bögrék!
– Meg termoszok – rikkantotta a nővérek egyike.
– És óvszerek – mondta Kristine egyenesen Eric szemébe
nézve.
Mindenki rázkódott a nevetéstől, miközben Eric elkapta a
tekintetét. Semmiképp nem szerette volna tovább
bátorítani a lányt.
Jason leintette a nevetést.
– Jól van, tudom, hogy nagy örömöt és megkönnyebbülést
jelent ez mindenkinek. És tényleg nagyszerű teljesítmény,
ami kizárólag Eric és a ti kemény munkátok eredménye. És
a kórház nagyon sokat profitálhat belőle az elkövetkező
években.
Eric némán bólintott, és közben eszébe jutott, hogy
amikor ma reggel bejött, azon gondolkodott, hogy feladja a
kórházi munkát a gyerekelhelyezés miatt. Most azonban
nem volt biztos abban, hogy ezt megtenné-e. Még soha nem
érezte magát ennyire a kórházi csapat részének, mint
ezekben a percekben, amikor felötlött benne, hogy el
kellene mindettől búcsúznia. Minderről azonban nem
beszélhetett, úgyhogy inkább mosolyt erőltetett az arcára,
és csak ennyit szólt:
– Kérlek, Jason, mondd meg az igazgatótanácsnak, hogy
köszönjük.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Eric behúzta maga mögött az irodája ajtaját, odament az

asztalához, és lerogyott a székére. Nagyon sok dolga volt,
mondhatni, „észbontóan” sok, mert ez a második helyezés
az egész kórházat lázba hozta. Egyfolytában a telefonon
lógott, és fogadta a gratulációkat, aztán pedig a vizitet is
meg kellett tartani. Donald Perino állapota stabilizálódott, a
homlokán a sebet három kapoccsal kellett összefogni.
Rutinszerűen rápillantott az íróasztalán álló órára.
Negyed hatot mutatott. Arra gondolt, hogy ugyanebben a
pillanatban, valahol a városban Max Jakubowski is az óráját
nézi, aztán megkocogtatja a halántékát. Ericet
nyomasztotta a kérdés, vajon hogyan tud segíteni a fiún, de
szorongott a lány, Renée Bevilacqua miatt is. Eszébe jutott,
amit Arthur mondott, hogy a kényszerbetegek nagyon
ritkán válnak agresszívvá. Ettől egy kicsit megnyugodott, és
próbálta elhessenteni a kellemetlen gondolatokat. Közben a
székével odafordult a számítógépéhez, és belépett az e-
mail-fiókjába. Gyorsan át akarta nézni a leveleit, mielőtt
még elindult volna, hogy az osztály többi munkatársával
megigyon egy italt.
A képernyőt betöltötték az olvasatlan e-mailek. Eric
végigfutotta, majd arra jutott, hogy egyik sem igényel
azonnali válaszadást. Pillantása az ablakra tévedt, látta,
hogy vihar közeledik. Ericé volt az emelet legjobb irodája,
de még így sem volt nagyon több egy közepes méretű
doboznál. Az íróasztal, az előtte álló két műbőr szék meg a
kanapé éppen csak befért. A falak nyugtató hatású
pasztellzöldek voltak. Eric magában csak a szervezett
betegellátás mentazöldjének hívta. Szerencsére a diplomái,
a különböző oklevelei és a szakmai elismerései szinte
teljesen beborították a falat. Eric nem volt az a dicsekedős
típus, Caitlin ragaszkodott ahhoz, hogy mindet kereteztesse
be, mert ő Eric helyett is büszke volt ezekre.
Mindig azt mondta: Az embernek büszkélkednie kell az
értékeivel.
Eric kinézett az ablakon, és próbált nem gondolni
Caitlinre. Normális körülmények között már rég felhívta
volna, hogy elújságolja neki a hírt, hogy másodikok lettek.
Most azonban erővel visszafogta magát. A tekintete
végigfutott az orvosi és pszichiátriai szakkönyvektől
roskadozó könyvespolcon. A pillantása megállt a Mentális
rendellenességek kórmeghatározó statisztikai kézikönyvén,
amely az összes létező elmekórtani és érzelmi
rendellenességet kategóriákba sorolja és leírja, és
elmerengett azon, vajon a megszakadt vagy meghasadt szív
szerepel-e valahol. Bár az is lehet, hogy minden ilyen
betegség mélyén ez húzódik meg.
Eric még nem döntötte el végérvényesen, hogy
kérvényezi-e az elsődleges felügyeleti jogot. A lelke mélyén
tudta, hogy túl sokat elmélkedik a dolgon, de egyszerűen
ilyen volt a természete. Azt is pontosan érezte, hogy a
második hely elnyerése a kórházak rangsorában, de még az
is, ami Perino esetében történt, elbizonytalanította.
Szerette a munkáját, és voltak tervei és céljai itt, ebben a
kórházban. Ugyanakkor megígérte Susannek, hogy még ma
visszahívja, és ez egész nap nyomasztotta. Hirtelen
kopogtatás hallatszott, és Sam kukkantott be az ajtón.
– Helló, főnök! Ugye te is jössz velünk? Mármint
ünnepelni.
– Azt hiszem, kéne – felelte Eric, aki egyébként, pusztán a
szakmai távolságtartás érdekében, ritkán szórakozott
együtt a munkatársakkal.
Most azonban tudta, hogy ez egy kivételes alkalom.
– Hát persze hogy kéne – ráncolta össze a szemöldökét
meglepetten Sam. – Te vagy a díszvendég. Ráadásul te vagy
a mentőkörülményem, mert otthon azt mondtam, hogy ma
este buliznom kell a főnökömmel, és hogy nézne ki, ha épp
a főnök nem lenne ott?
– És miből kellett kimentened magad? – kérdezte Eric,
miközben kilépett a levelezéséből.
Úgy döntött, Susant majd csak később hívja fel.
– Baseballról. Sethnek hétfőnként meccse van, de majd
kések egy kicsit.
– Már ennyi idős? – kérdezte Eric, de közben a gondolatai
Hannah, az ő sportokat nem kedvelő, különc gyereke körül
jártak.
– Még csak öt. Kicsit fiatal még a baseballhoz, de imádja.
Én is nagyon élveztem annak idején, meg a testvérem is. Ez,
úgy látszik, benne van a vérünkben – felelte Sam, kitárva az
ajtót. – Gyere, már mindenki vár!
– Rendben, amúgy is lógok neked egy itallal. Kihúztál a
csávából a Perino-ügyben – mondta Eric, és elindult az ajtó
felé.
– Ugyan már! Legfeljebb holnap izomlázam lesz.
– Én már most érzem a derekamat – zárta be kulcsával az
ajtót Eric.
– Biztos az új ápolónő miatt kattant be. Egyszerűen nem
ismerte még.
– Ebben egyetértünk.
Egymás mellett haladtak az osztály teljesen kihalt
folyosóján. Vacsoraidő volt, úgyhogy a betegek az
étkezőben voltak. Eric odaköszönt a nővérpultnál dolgozó
két ápolónőnek.
– Azért aggódom miatta egy kicsit. A pszichózis miatt
risperidont kap, a depresszióra meg fluoxetint, ugye?
– Igen.
– Viszont nemigen reagál a gyógyszeres terápiára, sőt,
mondhatni, rosszabbodott az állapota. Attól tartok, hogy ez
a felfokozott izgalom a risperidon mellékhatása lehet –
magyarázta Eric, kinyitva az ajtót, ami a zsilipelőbe
vezetett.
Átvágtak a helyiségen, és miután kimentek, Eric
gondosan kulcsra zárta az ajtót.
– Úgy véled, esetleg akathisia?
– Igen – felelte Eric kicsit elgondolkodva.
Az akathisia elég gyakran jelentkező mellékhatása a
risperidonnak, felfokozott izgalommal, súlyos szorongással
jár, ami a betegek egy részénél időnként erőszakos
dühkitörést okoz.
– Ezt nem hinném. Nem tapasztaltunk nála nyugtalan láb
szindrómát, nem jelezték, hogy kényszeresen járna,
mászkálna fel-alá.
– Viszont azt mondta, hogy szorong.
– Igen. De a miatt a kényszerképzete miatt, hogy a CIA a
nyomában van. És még mindig előfordul, hogy hangokat
hall. Azt gondolom, hogy a felfokozott izgalmi állapot az
alapbetegségéből, a pszichózisból fakad, és nem valaminek
a mellékhatása.
Eric érezte Sam hangján, hogy mélyen meg van győződve
az igazáról.
– Szóval továbbra is risperidont és fluoxetint kapjon?
– Igen. Szeretném továbbvinni ezt a terápiát. Nem
lazítanék rajta, mert valóban beteg.
Eric úgy vélte, hogy Sam hangjából ugyanolyan
aggodalom cseng ki, mint amit ő maga is érzett, mondjuk,
Max iránt.
– Rendben. A te beteged, sokkal jobban ismered.
– Engem is aggasztanak a mellékhatások. Viszont nem
lehetünk annyira óvatoskodók, hogy közben ne kapja meg a
megfelelő terápiát.
– Egyetértünk.
Odamentek a liftekhez, és miközben beszálltak,
barátságos csend telepedett közéjük. A fülkében lévők
hangosan csevegtek, ők azonban, tiszteletben tartandó a
betegek személyiségi jogait, elhallgattak, és nem folytatták
a témát. Amikor megérkeztek a földszintre, kisiettek az
épületből, és átvágtak az utcán a szemben lévő kis
bevásárlóközpontba, kedvenc és megszokott kocsmájukba,
a Thatcher’sbe.
Eric lépett be elsőnek a nagy üvegajtón. A szemének
hozzá kellett szoknia a bent lévő félhomályhoz. Hosszúkás,
téglalap alakú helyiség volt hagyományos bárpulttal. Eric
nem látta a saját kollégáit sehol. Mindenfelé üzletemberek
meg feliratos pólót viselő számítógépes szakemberek
fecsegtek fiatal nőkkel, akiknek műanyag belépőkártya
fityegett a nyakában.
– Micsoda látvány! – morogta Eric Sam felé.
– Ja, kertvárosi szinglik gyülekezete, mi?
– Ments meg innen, uram! El ne válj, Sam!
Keresztülvágtak a tömegen, hogy eljussanak a bár
távolabbi végében lévő részhez. Ott ült Eric csapata, rajtuk
a nagy, vörös W betűs belépőkártyák. Az asztal tele volt
csirkeszárnyas vödrökkel és a hidegtől gyöngyöző oldalú
söröskorsókkal. Eric rádöbbent, hogy valami mély, szinte
törzsiösszetartozás-félét érez irántuk. Hirtelen felé
fordultak a fejek, az arcokon széles mosoly jelent meg, és
mindenki elkezdett tapsolni. Figyelmeztetni akarta őket,
hogy egyelőre még ne mondjanak senkinek semmit a
második helyükről, de aztán jobb ötlete támadt.
– Szervusztok! – kiáltott nekik Eric, majd fölemelte a jobb
kezét, és felmutatta a középső három ujját. – Na, mi ez?
– Hát mi, főnök? – kiáltott vissza valaki.
– Fogalmam sincs – mondta valaki egyből.
 – Csak nem akarsz beszólni nekünk? – kérdezte egy hang.
– Ez egy W – jelentette ki Eric nevetve. – W, ami jelzi,
hogy mi vagyunk a Wright.
– Mi vagyunk a Wright! Mi vagyunk a Wright! – tört ki
üdvrivalgásban mindenki, ami aztán egymás vállának
lapogatásába és általános jókedvbe torkollt.
Eric kis idő elteltével odatelepedett Sam, Jack és David
mellé, és miközben próbálta elkerülni Kristine tekintetét,
sört ivott, megevett pár csirkeszárnyat, és elég rossz
viccekkel szórakoztatta a társaságot. Észrevette, hogy Jack
megpróbál udvarolni Kristine-nek, és egészen közel hajolva
egymáshoz beszélgettek. Inkább elkapta róluk a tekintetét.
Hagyta, hogy mindenről megfeledkezzen, Caitlinről, az
ügyvédjéről, Maxről, még a mindennél jobban szeretett
kislányáról is.
Később, amikor búcsút intett a társaságnak, kilépett a
bárból, és beszívta a kellemesen meleg esti levegőt.
Sötétedett. Átment az utcán, előkapta az iPhone-ját, hogy
megnézze, mennyi az idő. Háromnegyed kilenc múlt három
perccel, tehát még volt egy kis ideje kilencig, amikor
Hannah-t kellett felhívnia, hogy jó éjszakát kívánjon neki.
Miközben a többemeletes kórházi parkoló felé sétált,
átfutotta az e-mailjeit. Felért a parkoló első szintjére, ahol
az osztályvezető főorvosok autóinak biztosítottak helyet.
Lezárta a telefonját, becsúsztatta a farzsebébe, és keresni
kezdte a kocsikulcsát.
– Helló, Eric! – szólalt meg valaki a közelében, és amikor
felnézett, meglepetten látta, hogy Kristine áll a kocsija
mellett.
Nagyon csinos volt, sőt vonzó, annak ellenére, hogy a
sminkje már kissé megkopott. Napközben meg a
Thatcher’sben blézert viselt, de ezt mostanra levette.
Fekete ruhában állt ott, ami jól kiemelte remek alakját. A
látvány emlékeztette Ericet arra, hogy azért még férfi, és
vannak vágyai.
– Ó, jó estét, Kristine! Amikor eljöttem, még a
Thatcher’sben voltál. Hogy kerültél hirtelen ide?
– Kisurrantam, amikor nem figyeltél. Szerettem volna
találkozni veled. Már egy hónapja szeretnék kettesben
találkozni veled – mondta kicsit duzzogva a lány. – Csupán
egy hét maradt a gyakorlati időmből, de csinálhattam én
bármit, te nem figyeltél oda rám.
– Ó, dehogynem – próbálta visszafogni magát Eric. –
Mindig is odafigyeltem.
– Akkor miért nem válaszoltál az sms-emre? – lépett
közelebb Kristine, egyenesen a férfi szemébe nézve, és félig
nyitva hagyott ajka szégyenlős mosolyra húzódott.
– Nos, szóval – motyogta Eric zavartan – azt gondoltam,
hogy majd ma tudunk beszélni Jacobsról. De aztán a Perino-
dolog miatt nem volt rá időm.
– Tudod, hogy valójában nem Jacobsról akartam veled
beszélni – lépett még közelebb Kristine. – Hanem rólunk.
– Ó, nem! Rólunk nincs mit beszélni – hátrált Eric.
– Még nincs. De lehetne.
– Kristine! Nem. Nem lehetne. Nem lenne helyénvaló,
úgyhogy szó se lehet róla.
 – Miért nem? – rebbent meg Kristine pillantása,
miközben elmosolyodott. – Te is egyedül vagy, én is egyedül
vagyok. Ne mondd nekem, hogy nem tartasz vonzónak.
Ericnek kiszáradt a szája.
– Nem ez a lényeg.
– Akkor mi a lényeg?
– A lényeg az, hogy az osztályomon vagy.
– Már csak egy hétig. Mit számít az, hogy most egy helyen
dolgozunk? – kérdezte a lány változatlanul mosolyogva.
Éles, kék szeme fürkészve pillantott Ericre, mintha ki
akarná olvasni a férfi tekintetéből a választ.
– Jelenleg nem vagyunk egyenrangú felek.
– Tudom, de ez ellen nem lehet semmit se tenni –
duruzsolta Kristine, és gyöngéden megérintette Eric
mandzsettáját. – Hatalmam van fölötted. Ugye tudod?
Eric, ha akarta volna, se tudta volna letagadni, mennyire
hat rá a lány közelsége és az, ahogyan megérintette.
Nagyszerű illat lengte körül, és Eric érezte, hogy egy
kortyot sem lett volna szabad innia.
– Nem, ez nem helyes. És ennek itt vége is van.
– Hagyod, hogy kicsússzon a kezedből, pedig nem kéne!
– Igen, hagyom – felelte Eric, és közelebb lépett a
kocsijához, de mielőtt felfoghatta volna, hogy mi történik,
Kristine lábujjhegyre állt, átkarolta a nyakát, és szájon
csókolta. Eric megragadt a lány karját, és eltolta magától. –
Nem, Kristine! Ez nem történhet meg!
– Csak annyit kérek, hogy gondolkozz el kicsit róla – szólt
Kristine Eric után.
 De Eric oda se pillantva előkapta a kulcsot, kinyitotta a
kocsi ajtaját, bepattant, és elhajtott.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

– Szia, Hannah! – szólt bele Eric a füléhez szorított mobilba,

miközben kihajtott a garázsból, tekintetével Kristine-t
keresve.
Csak egyetlen kijárat volt a gyalogosoknak, és bár Eric
parkolóhelye az első szinten volt, sehol se látta a lányt.
– Apa! Tudtam, hogy fel fogsz hívni!
– Sajnálom, kicsim, hogy picit elkéstem vele. Már ágyban
vagy? – kérdezte Eric.
Odaért a kijárathoz, leengedte az ablakot, és bedugta a
parkolókártyáját az automatába. Azt hitte, majd meghallja
valahol Kristine magas sarkú cipőjének kopogását, de a
garázsban néma csend honolt.
– Igen. A lámpát már leoltottam, de a telefont
bekapcsolva hagytam. Anya azt mondta, hogy öt percig még
lehet.
Eric úgy érezte, Caitlin említésére görcsbe rándul a
gyomra. Visszatette a parkolókártyát a napellenzőbe, és
várta, hogy a sorompó fölemelkedjen.
– Nem akarlak hosszan ébren tartani. Biztos fáradt vagy,
és tudom, hogy aludnod kell. Csak jó éjszakát akartam
kívánni neked, és megmondani, hogy mennyire szeretlek.
– Én is szeretlek.
– És hogy van a bokád? Már nem fáj?
 – Nem. És akkor jössz holnap, hogy iskolába vigyél, ugye?
– Igen, hát persze – mondta Eric, és a garázsból balra
kanyarodott.
Belenézett a visszapillantó tükörbe, hogy jön-e mögötte
bárki, de nem látott senkit. Ő volt az egyetlen, aki kihajtott
a garázsból, és abban se volt biztos, hogy Kristine
egyáltalán autóval jár-e a kórházba. Nem minden
orvostanhallgatónak volt kocsija.
– Anya azt mondta, hogy a holnapi az utolsó.
– Várj, ezt most mire mondod? – kérdezte Eric, mert
fogalma sem volt arról, Hannah miről beszél.
Nem figyelt oda, mert Kristine körül jártak a gondolatai.
– Anya azt mondta, holnap lesz az utolsó nap, hogy te
viszel az iskolába.
– Nem, ez nem így van – mondta Eric, és megállt egy piros
lámpánál. Jobb kéz felől ott volt mellette a kis
bevásárlóközpont, úgyhogy kinézett, nem látja-e Kristine-t,
visszaútban a Thatcher’sbe, de túl sötét volt ahhoz, hogy
bármit is észleljen. – Minden kedden és csütörtökön én
viszlek az iskolába. Holnap is és azután is.
– Anya azt mondta, hogy nem – hangzott a telefonból
Hannah kicsit bizonytalan és egyre elhalóbb hangja, ami
mindig azt jelezte, hogy a kislány elszomorodik.
– Anya ilyet mondott? – kérdezett vissza Eric, abban
bízva, hogy Hannah csak félreértett valamit.
De belül, az ösztöne azt súgta neki, hogy erről szó sincs.
Mióta elkezdte az iskolát, keddenként és csütörtökönként
mindig Eric vitte Hannah-t iskolába, mert ilyenkor később,
8 óra 20 perckor kezdődött csak a tanítás. Caitlin nyugodtan
elmehetett a szokott időben dolgozni, Eric pedig reggelit
készített, uzsonnát csomagolt Hannah-nak, és mindent
szépen elintézett, amit kellett. Ezek különleges alkalmak
voltak mindkettejük számára, és Eric nem akart lemondani
róla.
– Miért nem viszel többet iskolába, apa?
– Nem tudom – nyögte ki Eric, és ebben a pillanatban a
legszívesebben megfojtotta volna Caitlint. – Majd
megbeszélem ezt a dolgot anyával, jó? Nincs a közelben?
Odaadnád neki a telefont egy kicsit?
– Anya, anya! Apa szeretne beszélni veled! – hallatszott
Hannah kiabálása, és Eric azt is hallotta, hogy a vonal végén
mozgás támad meg mindenféle zajok, amiből semmit se
tudott kihámozni, végül ismét megszólalt Hannah: – Apa!
Anya azt mondja, hogy most nem tud a telefonhoz jönni, és
hogy beszélned kéne a barátoddal.
– A barátommal? Milyen barátommal?
– Susannel. Vagy ő nem a barátod?
– Ja, igen. Susan egy barátom – felelte Eric dühösen.
Végül is Susan a barátja volt, csak éppen óránként 350
dollárért. Beletaposott a gázba, és felzárkózott az előtte
haladó autókhoz. – Jól van, ne aggódj, kicsim! Majd beszélek
anyával, és kiderítjük, hogy mi van. Holnap reggel pedig
találkozunk a szokott időben.
– Szeretem, amikor te viszel iskolába.
– Én is nagyon szeretem – felelte Eric, és beléhasított a
fájdalom.
 Már sokadszor kívánta, hogy bárcsak ne ment volna szét
a kapcsolata Caitlinnel. Az egy dolog, hogy az ember átesik
egy váláson, de hogy még a gyereke szenvedését is végig
kelljen nézni, az már sok.
– Ehetnénk holnap tojást meg ketchupot?
– Igen, remek ötlet. Tojást csinálunk.
– Jaj! Anya szólt, hogy most már le kell tennem a telefont.
Jó éjszakát, apa! Szeretlek.
– Én is nagyon szeretlek, kicsim. Aludj jól!
– És ma nem mondod, hogy „szép álmokat”? Mert azt
mindig szoktad…
– Hoppá! Szép álmokat, kicsim! Jó éjt! – azzal Eric letette a
telefont.
Aztán az ujjaival egyből a névjegyzékre váltott, kikereste
Susan számát, és megnyomta a Hívás gombot. Az utat nézte,
ahogy kihajtott a kórház területéről, de a gondolatai máshol
jártak. Döntésre jutott.
– Eric? – szólt bele Susan, amikor fogadta a hívást. – De jó,
hogy hívtál.
– Figyelj csak! Eldöntöttem a dolgot. Szeretnék ringbe
szállni az elsődleges felügyeleti jogért, de még nem vagyok
százszázalékosan biztos abban, hogy kilépek-e a kórházból.
Az egy kissé elhamarkodott kijelentés volt részemről.
– Hú! Milyen határozottság van a hangodban!
– Inkább düh van, ha már itt tartunk – jelentette ki Eric. –
Hannah épp most mesélte, hogy nem vihetem őt
reggelenként iskolába többet. Amúgy Caitlinnek valami
pasija van, csak közlöm.
 – Tudom, beszéltem Daniellel. Meg akartam mondani,
amikor jelentkezel. Caitlin nagyon dühös volt, hogy
hívatlanul betoppantál.
– Azt is elmondta, hogy a sürgősségire vitte Hannah-t, és
nem is szólt róla? Mert megsérült a lába, miközben azon az
idióta softballedzésen volt? Aggódtam, próbáltam hívni, de
nem vette fel.
Gyűlölte az egész helyzetet, amiben foggal-körömmel
esnek egymásnak Caitlinnel, pont úgy, ahogy az néhány
betege életében is történik.
– Jól van, nyugodj meg. Lesznek változások, Eric.
– Például milyenek? – csattant fel Eric, pedig próbált
uralkodni az érzelmein. – Olyanok, hogy egyik pillanatról a
másikra nem vihetem Hannah-t az iskolába?
– Például igen.
– De miért? Csak el akarom vinni a gyerekemet a suliba!
Mióta iskolás, én is el szoktam vinni.
– De az ezzel kapcsolatos jogodat nem vettük bele a
megállapodásba.
– Tényleg? – kiáltott fel Eric. – Mennyi minden nincs még
benne ebben a megállapodásban, hadd készüljek fel!
– Erről nem én tehetek – mondta Susan kicsit keményen.
– Felkínáltuk a szabvány megegyezési formulát, de ti
mindketten leszartátok azt, mondván, eljárt felette az idő.
Na, most aztán Caitlin nem csinál mást, mint szó szerint
betartja és betartatja azt, ami a meglévő megállapodásban
benne van. Magyarán, a te hagyományon alapuló
gyakorlatod nincs és nem létezik. Amúgy ez teljesen tipikus
dolog.
– Mit értesz azon, hogy tipikus? – kérdezte Eric ismét
feldühödve, miközben a sávok közt cikázott; haza akart érni
minél előbb.
– Te és Caitlin jól működtetek együtt, kialakítottatok egy
viszonylag szabályozatlan, megegyezésen alapuló
gyerektartási rendszert. Ez az, ami miatt nem
érvényesítetted azt a jogodat, hogy a gyerek hét közben,
időnként ott aludjon nálad. Ugye?
– Igen. Azt akartam, hogy Hannah a saját ágyában
alhasson hét közben.
– Viszont beszéltem Daniellel és Caitlinnel, és Caitlin most
arra az álláspontra helyezkedett, hogy számára már
egyáltalán nem elfogadható a továbbiakban, hogy te reggel
megjelensz az ő házában, teszel-veszel a konyhájában,
reggelit készítesz a serpenyőiben, aztán elviszed Hannah-t
az iskolába.
– Mi van, ha csak odamegyek, és elhozom Hannah-t, és
máshol reggelizünk? Majd korábban kelek, úgyhogy ez nem
gond, és Hannah-nak sem, hiszen ő is szeret korán kelni.
– Ez nem oldja meg a problémát.
– Miért? Miért ne oldaná meg?
Eric olyan szorítást érzett a mellkasában, amit már jó
ideje nem tapasztalt. Ráébredt, hogy képtelen a vezetésre
koncentrálni, úgyhogy inkább behajtott egy gyógyszertár
parkolójába, és megállt. A motort nem állította le, hogy a
klíma tovább működjön.
– Meg kellene próbálnod úgy látnod a dolgokat, ahogy azt
egy bíróság nézi. Mert az, amit a volt feleséged kér, teljesen
észszerű. Mindketten tudjuk, hogy van valakije, és noha azt
nem hinném, hogy már oda is költözött volna, de egy nap ez
is bekövetkezik. A jelenlegi gyermekelhelyezési
megállapodás minden tekintetben teljesen…
– Azt meg akarom változtatni. Meg akarom kapni az
elsődleges felügyeleti jogot.
– Ne kapkodd el, Eric!
– Susan! Én soha nem csináltam semmit elkapkodva az
életemben – jelentette ki Eric, de közben eszébe jutott,
hogy nem sokkal ezelőtt, a parkolóban, milyen gyorsan
elhárította Kristine közeledését.
Minden más pasi egyből rávetette volna magát.
– Tehát akkor mérlegelted a dolgot a hétvégén?
– Igen, egyfolytában csak ezt mérlegeltem. Minden
döntésemet végtelen hosszadalmas mérlegelés előzi meg,
olyan alapos, amit el se tudsz képzelni. Elemeztem mindent,
a mellette és ellene szóló összes érvet, egész vasárnap.
Figyelembe vettem kutatási eredményeket, családfát, a
légnyomási adatokat, a vérképet, de még a bélműködésem
különböző fázisait is.
Susan felnevetett.
– Nagyon vicces vagy, amikor bepöccensz.
– Pedig nem akarok viccelődni. Úgy érzem, ki vagyok
zárva a lányom életéből.
– Rendben. Holnap elkészítem és beadom a papírokat.
– Ilyen gyorsan megy? Egy nap alatt?
– Igen. Van rá formanyomtatvány, és azért akarok sietni,
hogy a bíróság még ne hagyja jóvá az előző megállapodást,
amit korábban beadtunk.
– Akkor hajrá! – mondta Eric, és meg volt róla győződve,
hogy ez a helyes lépés. Egyáltalán nem töltötte el örömmel,
hogy harcolnia kell Hannah-ért, de tud a lányának segíteni
abban, hogy túljusson ezen a perióduson. Úgy érezte,
átlépett egy határt, ahonnan nincs visszaút. – Ami pedig a
kórházi munkámat illeti, egyelőre nem akarom feladni. Te
mit mondasz?
– Azzal várhatsz még. Te ajánlottad fel, hogy kilépsz a
munkahelyedről, és én helyeseltem, mert ez erősítené a mi
helyzetünket. Az, hogy van egy felelősségteljes állásod,
kicsit nehezíti a dolgot, de nem félek különösebben a nehéz
ügyektől. Milyen ügyvéd az, aki csak a könnyű ügyeket
tudja megnyerni?
– Rendben, akkor jó.
– Mostantól viszont, mivel ők ragaszkodnak a szerződés
betűihez, nekünk is azt kell tennünk. Holnap este, ami egy
kedd este, el kell vinned Hannah-t, hogy nálad aludjon.
– Oké, rendben. Tehát megyek, összeszedem a
megállapodásban foglaltaknak megfelelően, és elviszem
magamhoz?
– Igen, pontosan. A megegyezésben az is benne van, hogy
másnap reggel te viszed Hannah-t iskolába, úgyhogy, látod,
még a reggeli együttlétek is megoldódnak.
– Igazad van – derült fel Eric. – Tehát nálam lesz
keddenként és csütörtökönként, plusz másnap reggel meg
havonta két hétvégén.
 – Pontosan. Tartsd be a megállapodás összes feltételét és
időpontját. Caitlin azt hitte, hogy majd te leszel az, aki az
idő szorításába kerül, de most már ő is abban van.
– Úgy hangzik ez az egész, mint egy háború.
– Igen, és jobb, ha hozzászoksz ehhez, Eric. És nagyon
nyomatékosan tanácsolnám, hogy amikor lehet, vidd el
magadhoz. Nemcsak azért, mert így több időt tölthetsz vele,
hanem azért is, mert a bíróság előtt is jobban veszi ki
magát. Az ember nem kérhet több időt, ha még a
rendelkezésére állót se használta ki.
– Rendben.
– Nem szabad olyan helyzetbe kerülni, hogy nem vitted el
magadhoz és nem aludt nálad, mert azt felhasználhatják
ellened, mondván, igazából nem is tartottad olyan
fontosnak a dolgot.
– Ebben igazad van, az iskolának pedig mindjárt vége –
válaszolta Eric, és egy kis megkönnyebbülést érzett. – Már
ki is festettem a szobáját.
– Az jó. Holnap reggel, amikor odamész, ne bonyolódj
bele semmilyen vitába Caitlinnel arról, hogy nem hagyja,
hogy elvidd az iskolába Hannah-t. Kijelentette, hogy csak az
ügyvédek útján akar kommunikálni veled, és ez rendben is
van. Lehet, hogy korábban jól tudtatok együttműködni, de
most más a helyzet, oké?
– Oké – egyezett bele Eric, annak ellenére, hogy egész
szakmai élete arra az alapelvre épült, miszerint a
beszélgetés segítségével sok probléma megoldható.
Most azonban nem szabad beszélnie a saját feleségével
élete egyik legfontosabb problémájáról.
– És végezetül: egy szót se szólj neki arról, hogy
elsődleges felügyeleti jogért folyamodunk. Légy nagyon
kedves hozzá. Tegyél úgy, mint aki együttműködik vele. Az
a tervem, hogy váratlanul borítjuk rá a dolgot.
– Ennek mi értelme van? – kérdezte Eric.
Annak ellenére, hogy nagyon dühös volt Caitlinre, mégis
furcsának érezte, hogy a háta mögött kell szövetkeznie
ellene.
– Nézd, Eric! Vége a Nagyvonalú Jó Fiú-időszaknak! Ez egy
bírósági eljárás, és nyerni akarunk. Ha még a hétvége előtt
beadjuk a keresetet, akkor egész hétvégén rágódhat miatta.
– De hogyan segít az nekünk, ha ő aggódik emiatt? –
dörzsölte meg az arcát Eric tanácstalanul.
Caitlin az ellensége lesz. Még soha életében nem volt
ellensége, különösen nem olyasvalaki, akit ennyire
szeretett. A saját felesége.
– Akkor nyerünk, ha sikerül az ellenfelet kibillentenünk a
nyugalmából, ha meg tudjuk ingatni. Még a tárgyalás előtt
csapást mérünk rájuk. Azzal, hogy lehengereljük őket.
Különösen igaz ez a volt feleséged esetében. Az ég
szerelmére, hisz egy ügyészről van szó! Abból él, hogy nyer,
és ő is éppen úgy szereti Hannah-t.
– Igazad van, de ő nem szereti Hannah-t, bár ezt magának
sem meri beismerni, hát még nem egy bíróság előtt –
mondta ki Eric, aki maga is ebben a pillanatban jött rá az
igazságra, amivel eddig ő sem mert szembesülni. – Nem
ilyen gyerekre vágyott, mint Hannah. Sajnos ez ilyen
egyszerű.
– Na látod! – csapott le Susan egyből Eric válaszára. – De
jelen pillanatban nála van az előny. Ő osztja a lapokat, és ő
zár ki téged az életükből. Meg kell szereznünk az előnyt, és
nekünk kell tudnunk fellépni ellene. Egy bírósági eljárás
mindig az erőről szól. Újra egyenrangú felekké kell
válnunk.
Ericnek átvillant az agyán Kristine, ahogy a lány arról
beszélt, hogy hatalma van felette. És tessék, most meg
Susan szónokol arról, hogy vissza kell nyernie az erejét, és
egyenrangú féllé kell válnia. Belehasított, hogy soha nem
gondolt eddig még arra, milyenek voltak az erőviszonyok a
saját házasságában. Pedig sokat beszélt ilyesmiről a
terápiára járó házaspároknak.
– A mostani a te hétvégéd Hannah-val, ugye?
– Igen.
– Tehát nálad lesz péntek este meg szombat este is, és
vasárnap este hétre kell visszavinned. Én beadom a
papírokat pénteken, és azonnal értesítem őket erről, te
pedig éppen ott leszel, hogy elvidd Hannah-t a megegyezés
szerint neked járó hétvégére. Neked az egészről egy szót
sem kell szólnod, azt elintézem én. Érted? És ne késs el, se
amikor elhozod, se amikor visszaviszed, jó? A bírók nagyon
utálják az ilyesmit.
– Soha nem szoktam késni – felelte Eric.
– Nagyon jó, hogy Hannah veled tölti ezt a hétvégét.
Legalább nem lesz Caitlin közelében, amikor ideges.
– Oké – felelte Eric, és egy kicsit megnyugodott, hogy
Susan is a szívén viseli Hannah sorsát. – Szeretném a
minimálisra korlátozni a Hannah-t érő stresszt. Elég baj az,
hogy ellenfelek leszünk az anyjával, mert nagyon
érzékenyen reagál mindenre. Fel fogja kavarni a dolog.
– Ezzel tisztában vagyok. Végezetül még valami.
Feddhetetlenség.
– Nehéz nálam feddhetetlenebbnek lenni.
– Tudod jól, mire gondolok. Gondold azt, hogy a bíróság
mindent tud rólad, minden ballépésedről tud, mert valóban
tudni fog. Ugye nincs senkid?
– Nincs.
– Ne is legyen. Próbáld magad tartani ehhez.
– Rendben – válaszolta Eric, és arra gondolt, hogy
mégsem volt hülyeség lerázni Kristine-t.
– Nem leszel örökre magányos, nyugi – tette hozzá Susan.
Eric csak annyit fűzött hozzá gondolatban: Még szép.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

4. Gyorsan felismerem, hogy másokat mi vezérel.

Karikázzon be egyet:
Egyáltalán nem igaz rám.
Részben igaz rám.
Tökéletesen igaz rám.

Oké, szóval nem megy minden pontosan a terv szerint. Már

dührohamot is kaptam miatta. Sikerült odavágnom a
legjobb kontrolleremet a falhoz úgy, hogy meg is repedt.
Rettentő dühös vagyok a lelkem mélyén. Itt emészt a
méreg, legbelül, egyfolytában úgy érzem, mintha valami
titkos féreg rágna.
Rendben, szóval nem tudok mindent az irányításom alatt
tartani.
Az is nyilvánvaló, hogy én is tévedek.
Ami persze nagy hiba.
Azt hittem, jó ötlet, de nem vált be.
Azt hittem, hogy ráharap, de nem így történt.
Ez kurvára felbaszta az agyamat. Fel-alá masírozok a
hálószobámban, egyfolytában ugyanazon a nyomvonalon,
lassan már ösvény lesz a padlón. Vagy ha tovább folytatom
így, akkor átváltozom láncfűrésszé, széthasítom magam
alatt a parkettát, bezuhanok a Föld középpontjába, és ott
elhamvadok.
Azt hittem, hogy tudom, mi vezérli őt, de úgy látom,
tévedtem.
Szóval keményebb meccs lesz, mint gondoltam.
De a lelkem mélyén valahol tulajdonképpen tetszik is.
Hevesebben dobog tőle a szívem. Majd erre próbálok
gondolni inkább. Hogy ez sokkal nagyobb próbatétel és
kihívás. Hogy sokkal nagyobb gyönyör egy méltó ellenféllel
szembekerülni, nem olyasvalakivel, akit egy mozdulattal
összeroppantok.
Abban nincs semmi öröm, és én a játék gyönyöréért is
csinálom ezt az egészet.
Az a fura dolog ebben az egész játékdologban, hogy senki
sem örül annak, amikor kiíródik a képernyőre, hogy GAME
OVER. Még a győztes se.
Ezért játsszuk az újabb fordulókat, ezért próbálunk
magasabb szintre lépni, ezért játszunk hosszú órákon át az
éjszakában.
Szeretnénk, ha soha nem lenne vége a játéknak.
Hoppá, abbahagytam a fel-alá mászkálást.
Jobban érzem magam, ismét önmagam vagyok.
A játék folytatódik, és ha valamiben, akkor abban tényleg
nagyon jó vagyok, hogy tudom, mi vezérli az embereket.
Ebben mindig jó voltam. Soha nem okozott problémát,
kiskoromban is könnyedén ment. Ezért ment olyan jól már
az általános iskola is, főleg a matek. Elég okos vagyok
alapból, úgyhogy nem kellett volna sokat tanulnom ahhoz,
hogy jó jegyeket szerezzek, de nem is a tanulással
érdemeltem ki a kitűnő osztályzatokat.
Hanem azzal, hogy szociopata vagyok.
Az a típusú gyerek voltam, aki megérdemelte az A mínusz
értékelést, de megkaptam az A-t. Sőt, én voltam az a gyerek,
aki megérdemelte az A-t, de helyette A pluszt kapott. Ha
voltak jutalompontokat érő kérdések, akkor én választ
adtam azokra is, és ezekért mindig megkaptam a maximális
pontszámot.
Hogy miért?
Hát nem azért, mintha a tanáraim szerettek volna.
Őszintén szólva alig ismertek. De ötödikre már pontosan
tudtam, mi az, amit a tanárok szeretnek. Nem volt nagy
kunszt rájönni. Azt szerették, ha befogjuk a szánkat, és azt
csináljuk az órán, amit mondanak nekünk. Más szóval, azt
akarták, hogy ne legyünk gyerekek.
Akkor jöttem erre rá, amikor ötödikben Mrs. Cushing
tanította nekünk a matekot. Neki könyökből hiányzott a bal
karja, úgyhogy mindig blézert hordott, aminek az ujját
nagy cselesen begyűrte a zsebébe. Abban az évben valami
miatt különösen sokan jártunk az évfolyamra. Mrs.
Cushingnak harmincöt gyerek volt a matekóráján, ami
kétszer annyi, amennyivel egy tanár, még ha két karja is
volt, képes megbirkózni.
Elég egyszerű képlet, nem?
Olyan sokan voltunk, hogy nem fértünk el a normális
osztálytermekben. Kipateroltak bennünket úgynevezett
mobil osztályokba, ami nagyon elegáns elnevezése a
légkondicionálás nélküli konténernek.
 Emlékszem, hogy a tanév vége felé jártunk, a hőhullám
miatt perzselő, harmincfokos hőség volt a mobil osztályban.
Mrs. Cushing még inkább szenvedhetett a melegtől, mert ő
még csak le se vehette a blézerét, hiszen azzal álcázta a
fogyatékosságát. Na szóval, éppen Ricky Weissberggel
küzdött elkeseredetten. Azzal a Ricky Weissberggel, aki a
rossz fiúk hangadója volt. Állandóan belepofáztak az
órákba, egyfolytában egymást csesztették, magyarán,
folyamatosan zavarták a tanárt. Minden áldott nap ugyanez
ment, ami már nekem is az agyamra ment, pláne hogy nem
is kedveltem Ricket.
A matekot kedveltem.
Úgyhogy elloptam pár szemet az anyám Valiumából, és
belecsempésztem ebéd közben Rick kólájába. Aznap
délután nem jött matekra. Sőt ezután soha többet nem jött.
Rick megszűnt létezni számomra, és Mrs. Cushing
számára is.
Nem tudom, mi történt vele, de a tanév végéig már nem
jött iskolába. A haverjai elcsendesedtek, mert nem volt, aki
irányítsa őket. Mrs. Cushing visszanyerte az uralmat az
osztály fölött.
Én meg A pluszt kaptam matekból.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Kedden kora reggel Eric ott toporgott a háza ajtaja előtt,

jobban mondva az exfelesége háza előtt, az elegáns
lábtörlőn, amit Caitlin a Williams-Sonomától rendelt potom
200 dollárért. Az járt a fejében, hogy a lábtörlő
kókuszháncsból készült, bár azt nem tudta, hogy ennek mi a
jelentősége. Korábban mindig úgy vélte, hogy minden, amit
Caitlin csinál, az helyes vagy kedves vagy aranyos. Most
már nem így gondolta. Viszont nyilvánvalóan van újabb
valaki, aki így gondolja.
– Jó reggelt, Eric! – köszönt rá Caitlin, aki váratlanul
kinyitotta az ajtót.
Üde volt és szép, és Ericnek minden idegszálával arra
kellett koncentrálnia, hogy már ne szeresse az asszonyt. A
haja frissen volt beszárítva, és azt a sötétkék ruhát és
blézert viselte, amit Eric magában csak „bíróságra járó
cuccnak” nevezett. Eszébe villant, hogy aznap, amikor majd
a gyermekfelügyeleti jog miatt állnak egymással szemben a
bíróság előtt, vajon ezt fogja-e viselni.
– Jó reggelt! Bejöhetek? – kérdezte Eric, mint valami jó
magaviseletre programozott robot.
– Igen, persze – válaszolta Caitlin, mintha maga is egy
nagyon jó magaviseletre programozott robot lenne.
Előzékenyen félreállt, felkapta a kis asztalkán lévő elegáns
ridiküljét és a kocsi kulcsait. Aztán még kissé hűvösen
hozzátette: – Éppen indulok. Hannah azt mondta, hogy
tojást csináltok, úgyhogy arra szeretnélek kérni, ne hagyj
magad után mosatlan edényeket a mosogatóban.
– Nem fogok.
Eric lenyelve azt a megjegyzést, hogy soha életében nem
hagyott maga után szennyes edényeket. A fal felé húzódva
haladt befelé, próbált minél messzebb kerülni Caitlintől.
Olyanok voltak, mint két bokszoló a ringben, leszámítva,
hogy egyikük sem mert behúzni a másiknak, mert tudták,
hogy van egy egyszemélyes közönségük, aki a konyhából
figyeli a küzdelmüket.
– Szia, apa! – kiáltott ki Hannah, de nem futott oda hozzá,
ahogy az amúgy a szokása volt, mindössze egy bágyadt
mosolyt küldött felé az előtte álló narancslé mögül.
Már magának is és az apjának is kitöltötte az italt, és meg
is terített mindkettőjüknek, hiszen ez az ő dolga volt.
– Hol van a ketchup, kicsim? – kiáltott vissza Eric kicsit
erőltetett jókedvvel, miközben Caitlin indulni készült.
– És ne felejtsd el bezárni az ajtót! Hannah kulcsát
használd, aztán tegyétek be a garázsban lévő kulcstartó
szekrénybe!
– Persze – motyogta Eric automatikusan, és nem értette,
hogy miért mond neki Caitlin olyan dolgokat, amelyeket
amúgy is tud.
– Legyen szép napod, Eric – mondta a jól nevelt robot-
Caitlin, és odaköszönt Hannah-nak is. – Szervusz, szívem!
Érezd jól magad az iskolában! Majd megyek érted a
napközibe.
– Szia, anya! – kiabálta Hannah, lemászva a székről.
Eric olyan mézes-mázas mosolyt erőltetett a képére,
amely még akkor is nehezen tűnt el, amikor Caitlin már rég
becsapta maga mögött az ajtót. A konyhába érve
körülnézett. Eszébe jutott, hogy Caitlin választotta a
rusztikus mexikói padlólapokat, a gránit munkalapot a
konyhapultra, a fehér konyhabútort, és ő döntött úgy, hogy
a falak világoskékek legyenek, továbbá hogy a mosogató az
ablak előtt álljon. A konyha volt az otthonuk központja. De
azok az idők már elmúltak. Hirtelen rádöbbent arra, hogy
valóban nincs értelme ide járnia reggelit készítgetni,
mintha mi se történt volna.
– Szervusz, szépségem – lépett oda Eric Hannah-hoz,
beletúrt a kislány hajába, és adott egy puszit a feje búbjára.
– Rántotta vagy tükörtojás?
– Lehetne, mondjuk, rántotta – felelte Hannah pislogva,
és megigazította a szemüvegét.
Valami zavar volt a tekintetében, és a szája is szomorúan
görbült lefelé. De még így is elbűvölően nézett ki a kis
rózsaszín pólóban, a kék farmer rövidnadrágban és a
szintén rózsaszín Converse edzőcipőben.
– Persze – vágta rá Eric, és azon töprengett, vajon mi
nyomaszthatja a kislányt. Lehet, hogy Caitlin beszélt neki a
dolgokról? – Minden rendben, kicsim?
– Igen.
Eric tudta, hogy nem érdemes faggatnia, jobb, ha kivárja,
amíg maga mondja el, mi baja.
 – Te főzöl ma reggel vagy én?
– A múltkor én főztem, úgyhogy most rajtad a sor – felelte
Hannah, és bement a konyha melletti kamrába, ahol a
ketchupot tartották.
– Rendben – egyezett bele Eric.
Kivett a hűtőből egy doboz tojást, a vajat és a főzőtejszínt.
Ez utóbbi volt a titkos csodafegyvere, amitől a rántottái
olyan finomak és ellenállhatatlanok lettek. Caitlin persze
sohasem szerette így, mert frászt kapott az extra
kalóriáktól, de Eric most nyugodtan úgy készíthette a
reggelit, ahogy akarta.
– Hogy van a bokád?
– Jól, már nem kellett befáslizni – jelent meg a ketchuppal
a kezében Hannah.
– Hogy aludtál? – kérdezte Eric, miközben hátracsapta a
nyakkendőjét, hogy ne lógjon bele az ételbe.
Levágott egy darab vajat, és kezdte megolvasztani a
serpenyőben.
– Jól.
– Minden készen van a sulihoz?
– Igen.
– Már csak egy hét van hátra, ugye?
– Aha.
– Jól van – hümmögte Eric.
Feltört egy tojást, beleütötte egy jénaiba, és Hannah felé
nyújtotta a két fél tojáshéjat. Nagyon szerettek
tojáshéjgolfot játszani, amiben a mosogató felé kellett
pöccinteni a tojás héját, és az kapott pontot, akié egyenesen
a mosogató szemétdarálójában landolt.
– Elpöccinted?
– Nem – rázta meg a fejét a kislány.
– De miért?
– Mert nem akarom.
– Oké, akkor csak figyeld, hogyan csinálja egy profi!
Eric irányba állította a tojáshéjat, megcélozta vele a
szemben lévő mosogatót, aztán tökéletes ívben
átpöccintette. Egyenesen a szemétdarálóba repült.
– Láttad ezt? Csont nélkül beletaláltam.
Hannah felvihogott, és Eric is elmosolyodott, mert
megkönnyebbült, hogy végre jobb kedve van a lányának.
– Mindjárt odakozmál a vaj – kiáltott fel, és gyorsan
feltörte a többi tojást is. – Minden rendben van, kicsim?
Nagyon csendesnek tűnsz.
– Megpróbálok csendes lenni.
– De miért kéne ezzel próbálkoznod?
– Azért, mert… Csak – felelte Hannah, de nem nézett az
apjára, hanem odament a konyhapulthoz, és
felkapaszkodott a székére.
Eric odafordult a tűzhelyhez, ami sajnos pont az
ellenkező irányban volt, mint Hannah. Valami baja van,
gondolta magában, de nem akart túlzottan nyomulni. Nem
szerette volna azt a látszatot kelteni, hogy ki akar szedni
belőle valamit. Nem tudta, hogy Caitlin beszélt-e a
kislánnyal a további lépésekről, de érezte, hogy hamarosan
úgyis mindenre fény derül. Kivett egy villát a fiókból,
felverte a tojásokat, és beleöntötte a főzőtejszínt is.
 – Apa! Én nyafogós vagyok?
– Nem, egyáltalán nem. Miért?
– Michelle azt mondta, hogy az apukája szerint az vagyok.
– Tényleg nem vagy nyafogós, kicsim – erősítette meg
Eric, de nem fordult oda Hannah felé, hanem teljesen
feleslegesen tovább kavargatta a tojást.
Tudta, ha odanézne, a kislány pontosan látná az arcán,
hogy mennyire dühös.
– De azt gondolja, mert mondta is. Elmentünk a
vidámparkba anyával, Michelle-lel és Michelle apukájával,
és azt mondta, hogy nyafogós vagyok, mert nem akartam
felülni a hullámvasútra.
– Az nem nyafogás, kicsim. Teljesen rendben van, ha nem
akarsz hullámvasutazni – magyarázta Eric, és törekedett rá,
hogy a hangjából ne hallatszódjon a rosszallás.
Kellett hozzá a sokéves pszichiáteri tapasztalat.
– Féltem tőle, de ők azt hajtogatták, hogy nincs mitől félni
rajta.
– Nem mindenki szereti a hullámvasutazást. Én sem
szeretem.
– Brian nagyon szereti. Meg a videojátékokat is.
Állandóan videojátékokat játszik.
Brian, fortyogott magában Eric. Szóval Briannek hívják.
– És amikor vakáció van, akkor elutaznak
hullámvasutakat kipróbálni. Michelle is imádja őket, és
együtt mennek, és szerintük nagyon mulatságos dolog.
– Ha élvezik, akkor az jó nekik, de az emberek nagyon sok
más módon is szórakozhatnak. Mi például tojáshéjgolfozni
szoktunk – pillantott Eric a válla fölött Hannah-ra, aki
zavartan forgatta az előtte álló narancslés poharat.
– Anya azt mondta, hogy nem kell felszállnom, de nem
akart egyedül hagyni, úgyhogy ő sem mehetett.
– Biztos vagyok abban, hogy azért anya is jól érezte magát
– felelte Eric, és egészen belepirult, amikor rádöbbent,
milyen kétértelmű mondat szaladt ki a száján. – Nem vettél
neki vattacukrot? Tudod, hogy azt mennyire szereti.
– De, és bele is ragadt a napszemüvegébe.
Helyes.
– Na látod, akkor végül anya is jól szórakozott –
kevergette a tojást Eric a serpenyőben.
– Próbálok nem olyan sokat nyafogni – jelentette ki
Hannah kis szünet után.
– Tudod, mit gondolok én erről, kicsim? – szívta be jó
mélyen a levegőt Eric, miközben előkapott egy műanyag
lapátot, mivel pontosan tudta, hogy a teflonserpenyőt nem
vakarászhatja fémeszközzel. Aztán kitálalta maguknak a két
tányérba a rántottát. – Azt gondolom, hogy sokkal jobb
kimondani, amit gondolunk, mint magunkban tartani.
Érted, mire akarok kilyukadni?
– Igen.
– Mindig szeretném hallani, hogy mit gondolsz, és biztos
vagyok abban, hogy anya is ugyanezt gondolja –
magyarázta Eric, bár ezért a faszkalap Brianért már nem
kezeskedett volna. – Mindig nyugodtan mondd el nekem,
hogy mi jár a kobakodban, jó?
– Oké – válaszolta Hannah, a kezébe vette a villát, és
nekilátott az evésnek.
Eric betette a serpenyőt a mosogatóba. Tudta, hogy a
lánya most emészti az elhangzottakat. Éppen úgy, ahogy az
apja is szokta.
– Milyen a rántotta, kiscsibém? – kérdezte, és maga is
nekilátott az evésnek.
– Jó – nézett rá Hannah, a kis kezéhez képest ormótlan
villáján egy darabka tojást egyensúlyozva. – És tudod még,
mi van, apa?
– Mi? – kérdezte Eric tele szájjal, mert éppen elégedetten
belapátolt egy adagot a tejszín miatt valóban jól sikerült
reggeliből.
– Anya és én Brian és Michelle házában fogunk lakni.
Na, erre Eric nem tudott mit mondani.
Hannah kicsit hunyorgott a szemüvege mögött.
– De nem szabad nyafognom miatta, mert van
medencéjük is.
 HUSZADIK FEJEZET

Eric képtelen volt koncentrálni, miközben autójával a

munkahelye felé haladt. Csak az járt a fejében, hogy
Hannah és Caitlin ilyen hamar odaköltözik Caitlin új
barátjához. Úgy érezte, túl korai lépés a volt felesége
részéről, és hogy egyáltalán nem lesz jó Hannah-nak, de
kénytelen volt azt is felismerni, hogy ellenkezésébe a saját
sértettsége is belejátszik. Még akkor is ezen fortyogott,
amikor leparkolt a garázsban, bement a kórházba, és
egyenesen fölment az elegáns első emeleti
konferenciaterembe, ahol a gyógyszerészeti bizottság
ülésén kellett részt vennie. Rengeteg dolga lett volna,
úgyhogy kimondottan terhesnek érezte most ezt a
megbeszélést, de hát ez a kötelezettség együtt járt az
osztályvezető főorvosi címmel.
Eric próbált valahogy megfeledkezni Caitlinről és
Hannah-ról, miközben a bizottság többi tagjával együtt
helyet foglalt a hosszú tárgyalóasztal mellett. A testületnek
tagja volt a másik nyolc osztályvezető főorvos, valamint a
kórház főgyógyszerésze, és a jogi osztály képviseletében
pedig Mike Braezele. Az volt a dolguk, hogy meghatározzák,
milyen gyógyszereket rendeljen és készletezzen a kórház
gyógyszertára. Már a második megbeszélést tartották egy
új koleszterinszint-csökkentő készítményről, a Rostatinról,
amelynek forgalmazását nemrég hagyta jóvá a Szövetségi
Gyógyszerengedélyezési Hatóság. A testület minden tagja
előtt ott állt egy üveg ásványvíz, egy kis tálkányi savanyú
cukorka, egy laptop és a Rostatint kifejlesztő cég, a Wacher
Labs termékismertető dossziéja.
Eric egy kicsit elengedte magát, amíg a kardiológiai
osztályt vezető Morris Brexler belekezdett a Rostatin
mellett szóló érvelésébe. Lényegében bevágta mindazt az
információt, amelyet a Wacher a rendelkezésére bocsátott.
Amíg Morris monoton hangon beszélt, Eric gyorsan
átfutotta a Rostatinra vonatkozó papírokat.
Eric felnézett, és mostantól egész figyelmét az ülésnek
szentelte. Morris körülbelül egykorú lehetett vele, de a
viselkedése és az öltözködési stílusa alapján idősebbnek
tűnt. Világosbarna haja mindig tökéletesen állt, közel ülő,
apró, barna szeme volt és meglepően nagy orra. Mivel a
bőre, feltehetően a rendszeres golfozástól, egész évben
napbarnított volt, az embernek óhatatlanul is a gazdagság
jutott eszébe, ha találkozott vele.
– Összegzésképp – mondta éppen Morris –, a Rostatin
jobb sztatin, mint a Rosuvastatin és az Atorvastatin.
Megalapozottabb a tudományos háttere, úgyhogy nekünk
kétségtelenül szükségünk van rá a kardiológián. Van
bárkinek kérdése, kollégák?
– Igen – szólalt meg Eric, és próbált valahogy úgy
beszélni, hogy ne lehessen érezni a hangján a
bosszankodást. – Próbálom megérteni azt, hogy miért van
szükségünk egy újabb sztatinra. A Rostatin jóval drágább,
mint a Rosuvastatin és az Atorvastatin, és ezzel a kettővel
kapcsolatban már sok tapasztalat és információ
halmozódott fel. Nem értem, miért kell nekünk a legújabb,
miközben a mellékhatásairól egyelőre semmit se tudunk.
Nem szeretném, ha felesleges kockázatot vállalnánk.
– Nem értek egyet ezzel. Miért ne lenne szükség rá? –
tárta szét a kezét Morris értetlenkedve, körbetekintve az
asztalnál ülőkön. – Úgy vélem, nagyon is fontos, hogy a
kórházunk élenjárjon a modern gyógyszerek
használatában. Miért lenne jó, ha mi a régebbi sztatinokat
használnánk?
– Mert azok biztonságosabbak – felelte Eric tömören.
Morris föltette fekete keretes szemüvegét, és a homlokát
ráncolta.
– Eric! Elolvastad az anyagot, amit szétküldtem?
– Igen, hogyne.
– Akkor nem értem, miként merülhet fel benned bármi
kétség a Rostatinnal kapcsolatban.
– Tényleg? – hitetlenkedett Eric, és közben a laptopján
kinyitotta azt az oldalt, ahol az anyaggal kapcsolatos
észrevételei voltak. – Már az általad küldött anyagban lévő
adatok is azt jelzik, hogy a Rostatinnal megnövekedik az
izomatrófia előfordulása. Amúgy meg, egyáltalán nem
vagyok biztos abban, hogy egyetértek a szer terápiás
célkitűzésével. Az én területem szempontjából például az
agynak szüksége van a koleszterinre ahhoz, hogy
megfelelően működjön. Itt pedig egy gyógyszergyárral van
dolgunk, amely úgy döntött, hogy a koleszterint 200-ról 190-
re kell vinni. Hogy miért? Lényegében azért, hogy az így
keletkező piaci résbe benyomulhasson. Tehát számukra a
koleszterin és a dollár együtt mozog. Az egyik csökken, a
másik nő. Ismerik az algoritmust. Ez az egész csak a pénzről
szól.
Morris megrázta a fejét.
– Az ember nem hibáztathatja a Wachert azért, mert
profitot akar csinálni. Ránk ebből csak az a kérdés tartozik,
hogy alkalmazzuk-e a Rostatint, amely kiváló minősítést
kapott a Szövetségi Gyógyszerengedélyezési Hatóságtól.
Eric pontosan tudta, hogy a hatóság hozzájárulása
egyáltalán nem megalapozott, például az adott gyógyszer
biztonságos voltát tekintve.
– Morris, mindketten jól tudjuk, hogy a szövetségi
engedélyhez elegendő két pozitív esettanulmány. És annak
a cikknek, amelyet mindnyájatoknak elküldtem e-mailben,
az egyik lábjegyzetében az áll, hogy a Wacher rendelkezik
két negatív értékeléssel is – közölte Eric, és az előtte heverő
termékismertetőre mutatott. – Ebben nem láttam semmit,
ami erre a két negatív eredményt hozó kutatásra
vonatkozna. Mind a négy dolgozatot, ami ebben szerepel,
elsődlegesen a gyógyszergyár finanszírozta. Miért nem
mutatják meg nekünk azt a két bírálatot tartalmazó
tanulmányt?
– Az nem publikus információ. Kereskedelmi és
szabadalmi titkokat és hasonlókat tartalmaz – felelte
Morris, és megigazította az orrnyergén az
olvasószemüvegét.
 – Ha ez így van, akkor a támogató tanulmányok miért
nem esnek ugyanebbe a kategóriába? Mindenesetre
mielőtt hozzájárulnánk, hogy a Rostatin bekerüljön a
kórházunkba, látnunk kell ezeket a bírálatokat. Majd
aláírok egy nyilatkozatot, hogy nem alapítok konkurens
gyógyszergyárat.
Morris kivételével mindenki fölnevetett, és Eric magában
azon töprengett, hogy vajon tényleg igazak lehetnek-e azok
a pletykák, hogy a Wacher a szó szoros értelmében kilóra
megvette Morrist. A kardiológia főnöke épp most épített
egy nyaralót Myrtle Beachen, és mindhárom gyerekét
magániskolába járatja. Az asztalnál ülők mindegyike tudta,
mennyi lehet Morris kórházi fizetése, és azt is, hogy a
felesége háztartásbeli. Persze senki se állíthatta biztosan,
hogy mi lehet az extra jövedelem forrása, de azt se, hogy ne
származhatna, mondjuk, egy nagy gyógyszergyártó cégtől.
Eric tovább folytatta.
– Azt is tudjuk, hogy az adatokkal lehet manipulálni.
– Nem értem, hogy jön most ez ide – morogta Morris.
Eric azonban eleresztette a füle mellett a megjegyzést.
Elmondta a véleményét, és látta, hogy az asztal körül ülők
egyetértően bólogatnak. Nagyon dühös lett volna, ha
könnyedén belekényszerítik őket egy nem biztonságos
gyógyszer elfogadásába.
Eric tiszta szívből gyűlölte az egész gyógyszer-
engedélyezési procedúra mérhetetlen korruptságát. A
kórház orvosai csak azokat a szereket használhatták,
amelyeket a kórház gyógyszertára készletezett, és a
tapasztalat azt mutatta, hogy a betegek a távozásuk után is
ragaszkodtak a már bevált szereikhez. A Havemeyer
Kórház csak egy volt a sok közül, amelyben a Rosatin
alkalmazásáért lobbiztak, hiszen az, hogy egy kórház
befogadja a szert, hosszú távon eldöntheti, sikeres lesz-e a
termék a piacon.
Dr. Sharon McGregor, az ortopéd sebészet főorvosa
felnézett. Szürke szeme fémkeretes szemüveg mögül
fürkészte a világot, őszbe forduló haja pedig elegáns
frizurába volt rendezve.
– Morris! Egyetértek Erickel. Úgy érzem, elsietjük a
dolgot. Nem szeretném csak azért elfogadni, mert ez a
legújabb és a legnagyszerűbb. Ez nem egy Chanel kosztüm.
Ennél nem az a legfőbb, hogy vadonatúj legyen.
Morris kivételével mindenki, még az egyébként soha meg
sem szólaló másik három bizottsági tag is fölnevetett.
Sharon pedig komoly hangon folytatta mondanivalóját.
– Most emlékeztesselek arra, Morris, hogy milyen
helyesen döntöttünk, amikor annak a csontritkulás elleni
gyógyszernek, a Cacixnak az esetében nemmel szavaztunk?
Te is tudod, hogy azóta kiderült, milyen szerepe van az
agresszív csontkinövésekben. A hatására egy sor nő
esetében daganat fejlődött az állkapocsban. Elképesztő
felelőtlenség lett volna, ha beengedjük. Ez a bizottság a
kórházunk védvonala ilyen ügyekben.
A belgyógyászat kis termetű, orosz születésű vezetője,
Otto Vinki becsukta a laptopját. Ez volt a szokása olyankor,
amikor döntésre jutott. Ő volt a bizottság legidősebb tagja,
jóval túl a hetvenen, de világoskék szeme még mindig
kíváncsian ragyogott.
– Én is osztom Eric aggodalmát – szólalt meg Vinki erős
szláv akcentussal. – Azt hiszem, elkapkodnánk valamit.
Úgyhogy már tudom, miként szavazok.
Az asztal legtávolabbi végén ekkor szólásra jelentkezett a
kórház gyógyszertárának vezetője. Minden tekintet felé
fordult. A kórházi szakmában sokat beszéltek Mohammed
Ibirről, erről a még csak a harmincas éveiben járó,
keményen dolgozó afroamerikai férfiról, aki mostanra
jelentős megtakarításokat ért el a Havemeyer Kórház
számára.
– Félretéve most a Rostatin érdemeit és értékeit, azt
határozottan kijelenthetem, hogy jóval költségesebb, mint a
Rosuvastatin vagy az Atorvastatin. Több mint harminc
százalékkal drágább, ami, megjegyzem, jellemző a Wacher
Labre. Például a kemoterápiás szereik ára egyszerűen a
pofátlanság határát súrolja, és most jönnek elő egy hepatitis
C elleni új gyógyszerrel, aminek a hírek szerint az éves
terápiás költsége 84 ezer dollár lesz.
– Egy betegre vetítve? – kiáltott fel Eric döbbenten.
– Igen – felelte Mohammed, és kicsit gúnyosan felvonta az
egyik szemöldökét.
– Szemérmetlenség – morogta Sharon.
– De most nem a hepatitis C-gyógyszer miatt ülünk itt,
Mohammed – jegyezte meg élesen és láthatóan csalódottan
Morris. – Van egy napirendi pontunk, úgyhogy maradjunk
inkább annál.
 Otto Vinki elégedetlenül megcsóválta a fejét.
– Én már eleget hallottam, és várnak a betegeim.
Szavazhatnánk a dologról?
– Igen – vágta rá Eric.
– Nem – jelentette ki határozott hangon Morris. – Három
megbeszélést lehet tartanunk szavazás előtt.
– Morris, nincs szükség három alkalomra – horkant fel
Otto. – Szavazzunk!
Morris segélykérően nézett rá a jogi osztályt képviselő
Mike Braezele-re.
– Mike! Ugye jogilag nem lehetséges még a szavazás?
Hiszen Donna nincs itt – mutatott színpadiasan egy üres
székre, és Eric csak most vette észre, hogy a gyerekosztály
vezetője nincs jelen.
– Jól mondod, Morris – ingatta a fejét Mike. – Ha nem
teljes a bizottság, nem szavazhatunk. Úgyhogy el kell
halasztanunk az ülést a jövő hétre.
Otto magában szentségelt.
Sharon kétségbeesetten felnyögött.
Eric épp megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor Morris
odalépett hozzá.
– Eric! Remélem, addig elfogulatlan szemmel át tudod
nézni a tanulmányokat!
– Persze – felelte Eric, és közben az járt a fejében, milyen
lehet az az új nyaraló a Myrtle Beachen.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Eric alighogy felért az osztályra és letette a táskáját a

székére, amikor az ajtóban, homlokát ráncolva megjelent
Amaka.
– Jó reggelt! – szólt oda. – Van valami baj?
– Igen. Itt van Perino felesége, és haza akarja vinni a
férjét.
– Ó, te jó ég! – sóhajtott fel Eric, aki eddig csak azért
aggódott, hogy jelentkezik-e a tegnapiak után valamilyen
utóhatás Perinónál. Csatlakozott Amakához, és együtt
mentek a folyosón Perino szobája felé. – Sam hol van?
– Perinóval és a feleségével – felelte Amaka, és próbált
lépést tartani a főnökével.
– Jó. Felhívta tegnap az asszonyt?
– Azt nem tudom.
– És vajon odaszólt Mike-nak a jogi osztályra?
– Igen, és ők készenlétben vannak.
– Rendben.
– Mindenesetre szóltam a biztonságiaknak is, és
megígérték, hogy ma gyorsabbak lesznek.
– A biztonságiaknak? Miért?
Amaka sokatmondó mosollyal nézett rá.
– Olyat, mint tegnap, még egyszer nem adunk elő,
legalábbis akkor nem, amikor én vagyok szolgálatban.
 – Köszi – vigyorodott el Eric, miközben belépett Perino
szobájába, és próbálta felmérni a helyzetet.
Sam az ágy ajtóhoz közelebb eső oldalánál állt, Mr. Perino
pedig kórházi öltözékben üldögélt az ágy szélén, egy kicsit
előrehajolva, mereven a padlót bámulva. Perino felesége
alacsony, dundi teremtés volt, szőkített haját feszes
lófarokban viselte. Hirtelen az ajtó felé fordult, amikor Eric
belépett.
– Ó, hát megjött a legeslegnagyobb főnök is – mondta, és
barna szeméből csak úgy szikrázott a düh.
A homlokát ráncolta, és keskeny ajka körül egészen
megfeszültek a ráncok. Egész testét átjárta az indulat.
Perino utcai ruhái az egyik karján feküdtek, a másik
kezében pedig már az edzőcipőjét tartotta.
– Jó reggelt, Mrs. Perino! – köszöntötte a kezét nyújtva
Eric, de Mrs. Perino ingerülten hátrébb lépett.
– Azt akarja, hogy kezet fogjak magával? Jobb, ha nem
akarja. Maga az, aki megtámadta a férjemet, úgyhogy
viszem is innen most, azonnal. Egy percet sem hagyom,
hogy tovább itt legyen.
Eric megőrizte a nyugalmát. Szerette volna tisztázni a
helyzetet, de azt is megértette, hogy az asszony miért
dühös.
– Mrs. Perino! Én nem támadtam meg a férjét. Hadd
mondjam el, hogy…
– Dehogynem támadta meg! Hatalmas dudor van a fején
azért, mert maga bántalmazta. Pedig magának az a dolga,
hogy vigyázzon rá. Azért jöttünk ide, mert azt hittük, hogy
itt majd jó kezekben lesz.
– Nagyon is vigyázunk rá, és a továbbiakban is
gondoskodni fogunk róla.
– Még csak három napja van itt, és máris ilyesmi
történik? Azonnal elviszem innen!
– Szakmai szempontból nagyon helytelen lenne most
megpróbálni hazamenni vele.
– Mit ért maga ehhez? Még csak nem is maga az orvosa,
hanem ő, itt! – mutatott Mrs. Perino Samre, aki a kezét
figyelmeztetően fölemelve pár lépéssel közelebb jött.
– Mrs. Perino! Parrish főorvos a főnököm, és pontosan
ismeri a férje esetét.
– Ó, igen? – csattant fel az asszony, és ismét Eric felé
fordult, olyan hevesen, hogy az edzőcipője megcsikordult a
padlón. – És maga mégis mit csinált akkor, amikor az uram
azt a sérülést szerezte azzal az asztallal? Hogy fordulhat
ilyesmi elő?
– Nagyon sajnálom, Mrs. Perino – felelte Eric, annak
ellenére, hogy a jogi osztály határozottan megmondta, hogy
semmiért sem szabad bocsánatot kérni, mert az a
későbbiekben esetleg alapul szolgálhat egy, a kórház ellen
indított kártérítési eljárásban. – Teljesen igaza van, nem
lett volna szabad előfordulnia.
– Akkor mégis mivel magyarázza a dolgot? Itt mindenki
mással van elfoglalva. Erre a szegény emberre meg senki se
figyel. Bezárják a szobájába, és oda se bagóznak rá.
– Mrs. Perino! – szólt közbe Sam. – Ezt tegnap este már
elmagyaráztam a telefonban, és azt mondta, megértette,
hogy mi történt. A férje így reagált egy számára ismeretlen
ápolónő megjelenésére.
– Hadd nyugtassam meg, Mrs. Perino – vette át a szót Eric
–, hogy a férje azt a kezelést kapja, amire szüksége van.
Egyáltalán nem volt elhanyagolva, ahogy nem is lesz.
Odafordult Perinóhoz, aki teljesen magába roskadva ült
az ágya szélén, és továbbra se nézett senkire.
– Mr. Perino! Hogy érzi magát?
– Haza… Haza akarok menni – motyogta a padlót
bámulva. – Maguk… nem segítenek. Itt senki se segít
rajtam. Haza akarok menni.
– Mr. Perino! – érintette meg Eric gyöngéden a férfi
vállát. – Sajnálom azt, ami tegnap történt, de nem
engedhetem haza addig, amíg…
– A feleségem haza akar vinni… Gondoskodik rólam, és
visszamehetnék dolgozni is.
– Donnie! Nem kell beszélgetned vele! – lépett közelebb
Mrs. Perino, és egy metsző pillantásával hátrálásra
késztette Ericet. – Maga meg, doki, meg ne próbáljon
mondani neki valamit is. Maga az, aki majdnem
meggyilkolta. Szétloccsanhatott volna a feje!
– Kérem, hogy figyeljen ide rám, Mrs. Perino! – jött Eric
hangja rendíthetetlenül. Látta, hogy az asszony dühös, de
azt is érezte, hogy valahol a lelke mélyén mégiscsak a férje
állapota miatt aggódik. – Ahogy azt a férjének már
elmagyaráztam, az ellenséges és erőszakos viselkedést az
válthatta ki, hogy hirtelen hagyta abba a gyógyszerei
szedését. Ezért verte bele a fejét az asztalkába, és
kénytelenek voltunk megfékezni, mielőtt valami komolyabb
kárt tett volna önmagában. Ez az, ami miatt továbbra is
szükséges, hogy itt…
– Azt már nem! – csattant fel Mrs. Perino, a kezében
tartott ruhákkal hadonászva. – Most pedig menjenek ki a
szobából, hogy felöltöztessem, és végre elmehessünk!
– Ezt nem tehetem meg, Mrs. Perino. És maga se teheti…
– Maga csak ne akarja nekem megmondani, hogy mit
tehetek és mit nem. Mégis, mi a fenét képzel magáról?
Maga az isten?
– Nem, egyáltalán nem – felelte Eric nyugodtan.
– Én hoztam be az uramat ebbe a kórházba. És akkor
viszem el innen, amikor csak akarom.
– Mrs. Perino! A férjét a 201-es cikkely alapján vettük fel,
és úgy döntöttünk, hogy szükséges a kezelése. Ez
természetesen szabad akaratból történő kórházi jelenlétet
jelent, ami másrészről nem jelenti azt, hogy a távozás is
szabad akaratból történik – magyarázta Eric.
Szomorúan ébredt rá, hogy orvosként túl sok időt kell
töltenie olyan kérdések megbeszélésével, amelyek inkább
egy ügyvéd szakterületéhez tartoznak.
– Mégis, miről beszél? Már miért ne lehetne? Ha én
hoztam be, akkor az nem lehet, hogy ne vihessem ki!
– Emlékezzen vissza, hogy megkérték magát egy
nyomtatvány aláírására, amelyben beleegyezik, hogy
hetvenkét órával korábban bejelenti, ha el akarják hagyni a
kórházat az orvosi szakvélemény és javallat ellenére…
– Rám nem vonatkoznak a maguk szabályai!
 – Ez nem a mi szabályunk, hanem az állam törvénye,
amely azt mondja ki, hogy nem viheti el a kórházból ma, és
azért, mert ez a törvény védi a férje érdekeit és jólétét.
Maga aláírta ezt a nyilatkozatot, és…
– Erre nem is emlékszem! Ez biztos az apró betűs részben
volt.
Mr. Perino kezdte elkeseredetten dörzsölni az arcát.
– Haza akarok menni. Nem tarthatnak itt az akaratom
ellenére. Nem vagyok rab.
Eric most mindkettőjükhöz fordult.
– Azt kell végiggondolniuk, hogy mi a legjobb Mr.
Perinónak – magyarázta a férfinak, aki most boldogtalan
ábrázattal hol Ericre, hol a feleségére nézett. – Kérem, hogy
gondoljanak arra, ami tegnap történt. Minden előzmény
nélkül, egyszer csak elkezdte beleverni a fejét az asztalba…
– Legalábbis maga szerint! Talán látta a saját szemével?
Ki tudja, mi történt itt? Haza akarom vinni!
– Nincs okom arra, hogy kételkedjem a nővérek szavában
– folytatta Eric, és közben hangokat hallott a folyosó felől,
ami arra utalt, hogy megérkeztek a biztonságiak. – De most
hagyjuk is ezt! Hogy érezné magát akkor, hogy ha hazaviszi,
és otthon történik valami ilyen? Nem tudna rajta segíteni!
Maga mondta, hogy akár szétloccsanhatott volna az agya.
Soha nem tudná magának megbocsátani, ha ilyesmi
bekövetkezne.
– Parrish doktor! – nézett kérdőleg Ericre az a biztonsági
őr, aki elsőnek lépett be a három közül a kórterembe. –
Tudunk bármiben segíteni?
 – Nem, még nem, köszönöm szépen – felelte Eric, szinte
védekezőn fölemelve a kezét. – Szerintem mi magunk is el
tudjuk intézni ezt a dolgot.
Mrs. Perino levegő után kapkodott, aztán hisztérikus
nevetésben tört ki.
– Hát ez meg mi a fene? Csak nem akarnak ezek itt
letartóztatni? Talán még meg is bilincselnének, mi? Pedig
csak megpróbáltam gondoskodni a férjemről!
Eric odafordult az asszonyhoz, hogy valahogy tompítsa a
feszültséget. Nem állt szándékában kidobatni Mrs. Perinót,
noha meg lett volna rá a lehetősége.
– A biztonsági szolgálat csak arra az esetre van itt, ha
szükség lenne rá, de szerintem nem lesz.
– Hát pedig magának lehet! Régebben röplabdáztam,
rohadt erős karom van.
– Ezt nem árt tudni – mosolyodott el Eric.
Érezte, hogy a biztonságiak megérkeztével megváltoztak
az erőviszonyok.
– Nézze! Én haza akarom vinni, és most. Teljesen rendben
lesz velem otthon. A nővérem férje pedig tud segíteni, ha
szükség lenne rá. Ott laknak egysaroknyira tőlünk.
– Ha történik valami, akkor nem lesz ideje arra, hogy
értesítse. A férje kárt tehet önben úgy, hogy nem is áll
szándékában – magyarázta Eric. – Sokat vannak maguknál
az unokahúgai és unokaöccsei, ugye? Mi van, ha kárt tesz
valamelyikükben? Gondoljon bele ebbe!
– Soha nem tenne ilyet! – csattant fel Mrs. Perino, de már
nem volt olyan eltökélt. – Soha nem emelt még kezet rám
vagy a gyerekekre. Imádja őket.
A továbbra is csak a padlót bámuló Perino ingatni kezdte
a fejét az ágy szélén.
– Sohase tennék ilyet. A gyerekek sokat jelentenek
nekem.
Eric Perino vállára tette a kezét.
– Mr. Perino, tudom, hogy szándékosan nem bántaná őket
– magyarázta, aztán odafordult Mrs. Perinóhoz: – Magával
is egyetértek, hogy amikor normális önmaga, akkor nem
tenne ilyet, de még mindig a gyógyszerek hatása alatt áll.
Addig, amíg ezeket nem sikerül pontosan beállítani, állandó
veszélyt jelent önmagára és a családjára.
Mrs. Perino kétségbeesetten széttárta a kezét.
– Ez ugyanaz, amit a régi dokink mondott. Maguk mind
azt hajtogatják, hogy a gyógyszerek miatt bolond. Mégis,
mit gondolnak, hogyan került hozzá ez a gyógyszer? Hát a
Valley Forge Memorial Kórházból, na tessék! Most meg
maguk azzal etetnek, hogy ettől csavarodott be. Mégis,
miért bízzak magukban?
– Mert mi odafigyelünk rá – közölte Eric csendesen. –
Megkezdtük a kezelését, és a lehető legjobb ellátást kapja.
Segíteni tudunk neki abban, hogy átjusson ezen a válságos
időszakon…
– És nem vihetném egy másik kórházba? Azt se tehetem
meg? Nem lehet átszállítani valahová máshová?
– Szerintem Ward doktor nagyon szép előrehaladást ért
el a férjével, de ez jogában áll. Nyugodtan lásson neki, és
intézze el, hogy átvegyék valahol. Abban az esetben csak a
másik kórház nyilatkozatára van szükségünk, hogy ott
felvételt nyert.
Sam most Ericről Mrs. Perinóra nézett.
– Mrs. Perino! Valóban van előrehaladás. És a férjének az
lenne most a legjobb, ha ezt nem szakítanánk félbe…
– Nem. Megyek, és beszélek egy ügyvéddel – jelentette ki
Mrs. Perino, és az ajtó felé viharzott. – Esküszöm, hogy
bevonatom az engedélyét! Csak figyeljen!
– Linda! – szólalt meg riadtan Mr. Perino.
Az asszony megállt, visszapillantott a férjére, és csak
annyit mondott:
– Elintézem ezért őket, az tuti.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Ericnek csak a nap végén volt ideje, hogy végre szusszanjon

egyet, lerogyjon a számítógépe elé, hogy a Perino-féle
üggyel foglalkozzon, amit a kórház előírásainak
megfelelően alaposan dokumentálnia kellett. Éppen az
adatbázisban kereste a megfelelő e-formanyomtatványt,
amikor valaki bekopogott.
– Eric! – kukucskált be az ajtónyíláson Laurie, futáshoz
öltözve. Fehér pólót és szürke sortot viselt, hosszú, barna
haja feltűzve. Csúfondárosan rávigyorgott. – Kiment a
fejedből, mi?
– Bocsánat. Nem tudok menni, még dolgom van. Ma fuss
egyedül.
– A francokat fogok. Elmegyünk szépen futni, rád fér egy
kis edzés.
– El vagyok maradva az adminisztrációval.
– Nincs ebben a kórházban egyetlen orvos se, aki ne
lenne elmaradva ezzel. Ráadásul az egész írogatásnak
semmi köze a gyógyító munkához, csak a biztosításhoz vagy
a regisztráláshoz kell, amit aztán jól lefűzhetünk egy
iratgyűjtőbe. Ja, és aztán egyszer csak érkezik egy levél,
hogy kidobhatjuk a jó kis iratgyűjtőinket, mert a kórház
befejezi a papíralapú adminisztrációt.
– De ez fontos. Dokumentálnom kell ezt a kalamajkát.
 – Ó! Mi történt? Csak nem csinált egy beteg valami
őrültséget? – kérdezte Laurie, és megkerülve Eric
íróasztalát odalépett a számítógéphez, megfogta az egeret,
egy pillantást vetett a képernyőre, majd ennyit mondott:
„Viszlát, meló!”
– Ne, hagyd azt! – szólt rá Eric az egér után nyúlva, de
Laurie közben már be is zárta az ablakot.
– Állj fel szépen, és menjünk!
– Ma menj nélkülem, kérlek!
Ericnek egy porcikája sem kívánta most a futást. Arra
vágyott, hogy elintézze a Perino-ügyet, megválaszolja az e-
mailjeit, aztán aggódjon egy sort Max, Renée, Hannah és
Caitlin miatt.
– Mi van? Nagyon zaklatottnak tűnsz.
– Emlékszel még Max Jakubowskira? Tudod, aki a
nagymamájával volt bent.
– Hát persze. Hogy vannak? – kérdezte Laurie, és az arca
egy kicsit elkomorult. – Tegnap próbáltam beszélni velük,
hogy mi újság, de senki nem vette fel a telefont.
– Hospice-ellátásban részesül a nagymama, és nagyon
aggódom Max miatt.
– Szegény kölyök – szólt közbe Laurie. – Pedig milyen
helyes srác.
– Az öreg hölgy méltósággal viseli a sorsát, de azt hiszem,
a fiú padlót fog majd a halála miatt.
– Gyere, induljunk, és közben elmesélsz mindent.
Gyerünk, rád fér már, hogy egy kicsit felvidulj! – mondta
Laurie, és könnyedén megütögette a férfi vállát. – Mi van,
most, hogy másodikok lettetek, már nem alacsonyodsz le
hozzám, még egy futás erejéig sem?
Eric elmosolyodott.
– Felétek így szoktak gratulálni?
– Igen. Mennyire vagyok elbűvölő egy tízes skálán?
Huszonkettő?
– Nem is tudom, hány pontot adnék. Talán
negyvenvalamennyit. Jaj, nem. Bocs, az az életkorod.
– Hú, ez azért durva volt – Laurie dühösen elfintorította
az orrát. – Inkább legyen tizenegy.
– Cöcö, ahhoz azért keményen meg kell dolgozni.
Laurie hangosan felnevetett.
– Na mindegy, nagyszerű vagyok, és emiatt nem fogod
elsunnyogni a mai futást.
– Nem futhatok veled. Sőt nem is mutatkozhatom többet
veled. Teljesen tönkreteszed a renomémat.
– Látom, minden alkalmat megragadsz, hogy felemlegesd
a dicsőségedet – jegyezte meg Laurie, miközben a
könyökénél fogva megragadta Ericet, aki egykedvűen
hagyta, hogy a nő felcibálja a székéről.
– Nem mehetek futni. Rengeteg halaszthatatlan fölösleges
elintéznivalóm van.
– Jaj, fogd már be! Nagyon szép esténk van, úgyhogy
szépen elmegyünk futni.
– De nem hoztam el a cuccomat se – vetette oda Eric, és
kicsit lesöpörte a nadrágját.
– Jaj, ne már! Pontosan tudom, hogy hol tartod – azzal
Laurie odalépett a szekrényhez, kihúzta az alsó fiókját, és
előkapott belőle egy összegyűrt futónadrágot, diadalittasan
felkiáltva: – Voilà!
Eric elkeseredetten felnyögött.
– Három hónapja büdösödik ott.
– Ó, már ezer éve tudom, hogy milyen büdös és mocskos
egy alak vagy. Na, gyerünk, öltözz át! – parancsolta Laurie,
és odadobta Ericnek a nadrágot.
A férfi egyből vissza is dobta, de elhibázta, és a
futónadrág a földön landolt.
– Menj innen! Hagyjál békén!
– A futócipőd is a fiókban van. Odakint megvárlak.
Igyekezz!
Laurie kiment, Eric pedig felvette a földről a gatyát, majd
odament a szekrényhez, és a fiókokban turkálva pólót és
zoknit keresett. Aztán a cipőt is előbányászta. Gyorsan
átöltözött, a tárcáját és a ruháit a futótáskába tette,
gondosan becipzárazta, és elindult. A folyosóra lépve
meglepetten látta, hogy a szobája előtt nemcsak Laurie áll,
hanem Kristine is.
– Ó! Helló, Kristine! – mondta zavartan.
Egész nap próbálta elkerülni a találkozást a lánnyal, és
akkor tessék, a lehető legrosszabb pillanatban mégis
belebotlik.
– Parrish doktor! Lenne egy perce? – szólította meg
Kristine. Szép vonásaira, elsősorban Laurie-ra való
tekintettel, láthatóan kiült a komolyság és a szakmaiság. –
Szeretném, ha beszélhetnénk Mr. Johnston állapotáról.
– Johnston? – szakadt ki meglepetten Ericből, már csak
azért is, mert tudomása szerint nem volt az osztályon
Johnston nevű beteg. – Beszéljünk inkább holnap róla!
– Már emlékszem, maga Kristine – vágott hirtelen közbe
Laurie, és magasba szökött a szemöldöke. – Pénteken
találkoztunk a sürgősségin. Orvostanhallgató, ugye?
– Igen. Miért? – kérdezett vissza Kristine, és parányit
összeszűkült a szeme.
– Ha kérdése van egy beteggel kapcsolatban, akkor az őt
kezelő osztályos orvossal konzultáljon. Az, hogy az
osztályvezető főorvossal beszéljen ilyesmiről, nem
fordulhat elő. Ő ugyanis nem a kollégája magának, hanem a
főnöke.
Eric nyugtatóan Laurie karjára tette a kezét. Nem értette,
mi ez a feszültség a két nő között, de érezte, hogy véget kell
vetni neki.
– Gyere, Laurie, ideje mennünk! Mi pedig, Kristine,
beszélünk majd egy másik…
– Fortunato doktor! – nézett rá Kristine Laurie-ra, és a
tekintetéből csak úgy áradt a düh és a sértettség. – Maga
nem tudja, hogy mennek a dolgok a Wrightban. Parrish
doktor nem ad különösebben a kórházi hierarchiára.
Nyugodtan lehet beszélni vele a problémákról, és soha nem
fordul elő, hogy a rangja előbbre való lenne a betegek
állapotánál. Lehet, hogy ott, ahol maga dolgozik, másképp
mennek a dolgok.
– Most hagyja abba! – torkollta le Laurie Kristine-t,
mutatóujját előreszegezve. – Én vagyok a sürgősségi osztály
vezetője, úgyhogy nemcsak úgy dolgozom ott, hanem
működtetem is.
– Akárki el tud vezetni egy mészárszéket – jelentette ki
Kristine fitymálóan.
Laurie-nak leesett az álla a döbbenettől.
– Hogy mondja?
Eric közéjük lépett, Kristine felé fordulva.
– Uralkodj magadon, Kristine. Fortunato doktornő és az
egész sürgősségi részleg csak és kizárólag tiszteletet
érdemel, a részedről is. Értetted?
– Igen – felelte a lány láthatóan megbántva, de Eric még
csak egy enyhítő gesztust sem volt hajlandó tenni felé,
hiszen Kristine annyira nyilvánvalóan igazságtalan és
tapintatlan volt.
Megragadta Laurie karját, és kezdte magával húzni a
kijárat felé.
– Menjünk, Laurie!
– Ez valami nyomorúságos vicc volt, vagy mi? – nézett
vissza Laurie Kristine-re, miközben Eric próbálta erővel
magával cibálni. – Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy
ilyet mondott! Ezért bocsánatkéréssel tartozik!
– Hagyd a fenébe! – vonszolta tovább Eric a folyosón.
– Dehogy hagyom! Hogy merészelt ilyet egyáltalán?
– Csak egy gyerek!
– Még hogy csak egy gyerek! Mi baja? Valami nagyon a
fejébe szállt.
Épp odaértek a nővérpulthoz, ahol Sam és Amaka
beszélgetett, és most mindketten érdeklődve fordultak
feléjük.
 – Viszontlátásra, jó éjszakát mindenkinek! – szólt oda Eric,
és még intett is feléjük.
– Viszlát, főnök! – viszonozta Sam, Amaka pedig a kezével
intett búcsút.
Amikor elértek a lezárt kijárati ajtóhoz, Laurie végre ki
tudta szabadítani a karját Eric erős fogásából.
– De komolyan, Eric! Azért ezt a lányt gatyába kéne rázni.
– Tudom, és ezért is teremtettem le – felelte Eric, azzal
kivette a kulcsot a zsebéből, kinyitotta vele az ajtót, és
beléptek a zsilipbe.
– Mi olyan nagy szám rajta? Én kivágnám, annyi szent.
– Nem az alkalmazottunk, ezt ne felejtsd el. Szakmai
gyakorlaton van itt, egy rotációs rendszerben, és egy hét
múlva elmegy innen – magyarázta, és közben bedugta a
kulcsot a másik ajtóba.
Eszébe jutott, mennyire gyűlöli, hogy mindig bezárt ajtók
között kell lennie. Úgy érezte, maga is be van zárva egy
pszichiátriai osztályra. Hirtelen rátelepedett a Kristine-
jelenet furcsasága, a Perinóval kapcsolatos vita, a Max és
Renée jelentette probléma, de még a Hannah-val
kapcsolatban közte és Caitlin között kialakult nézeteltérés
is.
– Nem adnék neki valami hízelgő ajánlást, az biztos. Jól
seggbe kéne rúgnod.
– Épp most tettem meg – morogta Eric a lifthez érve.
– Szóval én nem adnék neki jó ajánlást.
– Erről beszéljünk majd futás közben.
– Oké – biggyesztette le az ajkát Laurie. – Tíz kilométeren
át foglak nyaggatni miatta.
– Tíz kilométer? – horkant fel Eric, és abban a pillanatban
megérkezett a lift.
A nap az utolsókat pislogta, és a levegő éppen elkezdett
lehűlni, amikor elindultak az ösvényen, amely a kórház
mögött vezetett. Eric szuszogott és fújtatott, egészen addig,
amíg végre a teste képes volt visszaemlékezni arra, hogy
tulajdonképpen még jó formában van, csak a légzése
csapnivaló.
– Na, szóval mit fogsz tenni azzal a medikával? – kérdezte
Laurie, aki könnyedén kocogott, hosszú karját lazán, izmos
lábát viszont annál keményebben mozgatva; egy csepp
izzadság se jelent meg az arcán.
– Nem veszek róla tudomást – válaszolta Eric, és úgy
döntött, nem avatja be Laurie-t a Kristine-nel kapcsolatos
egyéb dolgokba.
Tudta, azzal csak rontana a helyzeten.
– Mészárszék… A francba!
– Jól megmondtad neki a magadét.
– És mire mentem vele? – nézett vissza egy grimasszal az
arcán Laurie.
Eric felnevetett, és a két barát békésen tovább kocogott.
A férfi kénytelen volt belátni, hogy el kell kezdenie újra a
rendszeres futást.
– Szép kis ösvény, ugye? – kérdezte Laurie, futás közben
lóbálva a karját.
– Ez a betoncsík, most viccelsz?
– Haha! – bökte meg Laurie viccesen.
 Mögülük hirtelen néhány kocogó nő bukkant elő,
nyomukban pedig egy skateboardozó kamasz száguldott
lazán, gazdagon tetovált karját szinte szárnyként kitárva.
Váratlanul telefoncsengetés hallatszott, és szinte
egyszerre nyúltak mindketten a zsebükbe. Ericé szólalt
meg. Megállt, és előhúzta.
– Bocsánat.
– Semmi gond – szólt Laurie, és egy helyben futott
tovább, hogy ne essen ki a ritmusból.
Eric a képernyőre pillantott, de a szám nem volt ismerős,
úgyhogy felvette.
– Tessék! Eric Parrish beszél.
– Parrish doktor? – kérdezte valaki sírva. – Jaj, nem… Jaj.
– Igen, én vagyok. Ott ki beszél? – kérdezte Eric növekvő
izgalommal.
Nem ismerte fel a sírástól elfúló hangot.
– Én vagyok… Max… És a nagymamám, jaj, éppen
meghalt.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

– Ó istenem, Max! – kiáltott Eric megdöbbenve.

Laurie abbahagyta az egy helyben futást. Egy arra haladó
biciklista érdeklődve fordította feléjük bukósisakos fejét,
miközben elszáguldott mellettük.
– Éppen… Szóval éppen beszélt hozzám – hallatszott Max
zokogástól elfúló hangja. – Teljesen jól volt… Aztán egyszer
csak… A szeme hirtelen megváltozott… Mintha
rácsodálkozott volna valamire… Aztán meg… Volt egy
hang… Egy nagyon ijesztő hang… Aztán a szeme
megdermedt… És meghalt.
– Istenem! Most történt? Rettenetesen sajnálom – mondta
Eric, és pontosan tudta, milyen rémes lehetett mindez
Maxnek, aki feltehetőleg még soha nem találkozott a
halállal a valóságban.
– Nincs itt senki sem, csak én… Meg ő. Azután történt,
hogy a nővér hazament éjszakára. Felhívtam a hospice-t, ők
majd értesítik a temetkezési vállalatot. De nem tudom,
hogy most mit csináljak. Egyszerűen nem értem, az előbb
még élt… És rám nézett…
– Egyedül vagy ott vele?
– Igen. Azt mondták, hogy várjak… Meg hogy jönnek, meg
majd hívnak is… De ez rettenetes… Nem tudom felfogni.
Most mi lesz velem?
 – Max! Ha akarsz, gyere nyugodtan az irodámba! –
bátorította Eric, és közben azt kívánta, bárcsak valahogy
átnyúlhatna a telefonon, hogy megnyugtassa a fiút. – Jó
lenne beszélgetni erről, az sokat segíte…
– Nem, nem, nem… Most nem akarok senkivel se
beszélni… Tudja, éppen a kedvenc sorozatáról
beszélgettünk, és éppen arról beszélt, hogy milyen
mulatságos volt… Nem tudom, mit csináljak… Olyan
rémes… Felfogni se bírom.
– Jöhetsz később is, az este folyamán, ha gondolod –
jegyezte meg Eric, és Laurie-ra nézett, aki ijedten figyelte. –
Tulajdonképpen bármikor, odaszólsz, és átjössz hozzám, de
beszélhetünk akár telefonon is. Bármikor a
rendelkezésedre állok…
– Az nem segít… Semmi se segít… Elment, végleg elment,
mintha… Hogy lehet az, hogy valakinek az utolsó szavai egy
sorozatszereplőről szólnak… Ez valahogy nagyon nem
stimmel, és ha ezt most megmondanám neki, akkor ő csak
nevetne ezen… Megráztam, de hát ez meg a legfurcsább
dolog… Mert hát még nem láttam ilyet… És úgy néz ki…
Olyan, mintha itt lenne, de közben még sincs itt… Úgy néz
ki, mintha aludna, de hát nem, nem alszik – hallatszott Max
kétségbeesett kiáltása.
Ericnek lúdbőrözni kezdett a háta.
– Max, csak azt tudom mondani, hogy túl fogsz jutni ezen,
és segíteni fogok benne…
– Nem, nem akarok többet találkozni magával. Senkivel
sem akarok találkozni. Nincs senkim, mindennek vége…
Meg akarok halni. Ó, bárcsak én is meghaltam volna.
Max hangja hirtelen elhallgatott, a vonal megszakadt.
Eric remegő kézzel megnyomta a Visszahívás gombot.
Laurie lebiggyesztette az alsó ajkát.
– Annyira sajnálom szegényt – szólt csendesen.
– Nem tetszik nekem, amit a végén mondott. Hogy meg
akar halni…
– Jaj, ne!
– Nem akarom, hogy most egyedül legyen. Mert ebben a
pillanatban veszélyesen közel áll az öngyilkossághoz –
magyarázta Eric, miközben hallotta, hogy a kicsöngetés
megszakad, és bekapcsol az üzenetrögzítő. Habozás nélkül
beszélni kezdett: – Max, itt Eric Parrish. Kérlek, telefonálj!
Várom a hívásod, és tudok neked segíteni. Hívj bármikor,
mindegy, milyen későn! Viszonthallásra!
Eric letette, és közben kavarogtak a gondolatok a fejében.
– Nincs meg az anyja telefonszáma. Ha jól emlékszem, azt
mondta, hogy valami biztosítótársaságnál dolgozik.
Istenem! Azt hittem, több időm van még.
– Hányszor ültél le vele péntek óta? Egyszer?
– Kétszer, de hát…
Eric újra megnyomta a Hívás gombot, hogy megpróbáljon
beszélni Maxszel.
– Ne emészd magad. Képtelenség lett volna felkészítened
erre – mondta Laurie, és megnyugtatásképp Eric vállára
tette a kezét.
– Képes lettem volna, sőt szükséges is lett volna – felelte
halkan Eric, és hallotta, hogy a telefon ismét kicsöng.
 – Ugyan hogy? A hétvége mindkét napján találkoztál vele.
Mi többet tehettél volna érte? – kérdezte Laurie, és
megrázta kicsit a férfi vállát. – Már ez is több annál, mint
amit bárki más megtett volna.
– Tudtam, hogy problémái vannak.
A vonal túlsó végén ismét bekapcsolt a rögzítő, de most
nem hagyott újabb üzenetet.
– Azt kívántam, bár lenne annyira beteg, hogy azt már
maga is képes elismerni. Mert akkor jobban oda tudtam
volna figyelni rá. De ez nem ment, sajnos.
– Annyira nem volt beteg, ezt még én is meg tudom
állapítani.
– Akkor még nem, de a nagyanyja halála rontott ezen.
– De úgy nem lehet felvenni valakit az osztályodra, hogy
majd szüksége lesz a kezelésre. Ilyet nem lehet csinálni, ezt
te is jól tudod.
– Ja, két szék között a pad alá esett, és én hagytam.
– Amiatt aggódsz, hogy öngyilkos lesz?
– Megvan rá az esély.
– Istenem! – borzongott meg Laurie. – Kiküldeném a
válságcsoportot a sürgősségiről, de már bevetésen vannak.
Felírtál neki valamit?
– Igen, adtam neki egy receptet Fluoxetine-re, a 20 mg-os
kezdő dózist. Harminc pirula van egy dobozban.
– Az nem veszélyes, ugye?
– Nem – válaszolta Eric feszülten. – Még akkor sem, ha
egyszerre beveszi az összeset. Maximum szarul érzi magát
utána. A Fluoxetine biztonságosabb, mint a régi
antidepresszánsok. Még a nagyobb hatóanyag-
tartalmúaktól, a 40 vagy 60 mg-osoktól sem lehet meghalni.
– Még szerencse.
– Odaküldöm a rendőröket – nyomta meg a
billentyűzeten a 911-et Eric, és a füléhez emelte a telefont.
– Halló! Eric Parrish doktor vagyok a Havemeyer
Kórházból, és szeretnék kérni egy jóléti ellenőrző látogatást
egy fiatalkorú betegemnél, Max Jakubowskinál, akinek
esetében fennáll az öngyilkosság veszélye. Tizenhét éves
fiú, a nagyanyja épp az imént halt meg otthon, természetes
okok következtében. Szükségesnek tartom, hogy egy járőr
odamenjen, és ellenőrizze a helyzetet.
– Azon leszünk, doktor úr – hallatszott a diszpécsernő
válasza. – Meg tudná mondani a címet, és megismételné,
kérem, a fiú nevét?
Eric megnézte a névjegyek listájában a kért adatot, és
közben rájött, hogy Max biztos a vezetékes telefonjukról
hívta, ezért nem volt ismerős a szám.
– Mi az ön címe és telefonszáma, Parrish doktor?
Eric ezt is bediktálta.
– Kérem, minél előbb menjenek el hozzá. Ne
késlekedjenek!
– Miközben itt beszélünk, ők már el is indultak.
– Meg tudná kérni őket, hogy hívjanak fel, ha odaértek?
– Ez nem szerepel a működési rendünkben.
– Kérem, szóljon a járőrnek, hogy csörögjön rám. Élet-
halál kérdése.
Eric biztos volt abban, hogy szívesen segítenek neki,
függetlenül attól, hogy mi szerepel a működési rendben.
– Rendben, Parrish doktor, szólok nekik, hogy
telefonáljanak.
– Nagyon szépen köszönöm. Viszonthallásra!
Eric letette. A szája kiszáradt. A következő néhány óra
valóban kritikus Max biztonsága szempontjából, és tudta,
hogy addig nem lesz nyugodt, amíg újra nem hallja a fiú
hangját.
– Meg kell várnunk, amíg visszaszólnak.
– Jó. Miért nem ülünk addig le? Ott egy pad.
– Nem kell – vetette oda Eric, mert jobban szeretett volna
állva maradni.
Úgy érezte, isten tudja, miért, hogy állva jobban ura a
helyzetnek. Próbálta maga elé képzelni Maxet, egyedül, egy
üres lakásban, egyedül a szeretett nagyanyja holttestével.
Egyedül azzal az emberrel, aki valójában anyjaként
szerette.
– Nem vagy jó bőrben. Nagyon sápadt vagy. Mégiscsak
gyere, és ülj le – mutatott Laurie a cédrusfa pad felé.
– Próbálom kitalálni, mi mást tehetnék még.
– Nincs semmi, amit most tehetnél. Ki kell várnod, amíg
vagy ő, vagy a rendőrök jelentkeznek. Gyere már, ráadásul
a bicikliút kellős közepén ácsorgunk – biztatta Laurie, és
elindult a pad felé.
– Bárcsak visszahívna – sóhajtott Eric, és követte Laurie-t.
– Majd fog, ne aggódj ezen!
– Még nem állt készen erre – magyarázta Eric, két
kezével, nyugtatóan megdörzsölve az arcát. – Bárcsak több
időm lett volna. Egy hét, vagy, mondjuk, kettő.
– Az sem segített volna. Semmivel sem lett volna jobban
felkészülve két hét múlva arra, hogy elveszítse, mint most.
– Ez nem igaz. Nagyon sokat tudtam volna segíteni neki
két hét alatt, pláne ha naponta tudunk találkozni.
– Most nem gondolkozol racionálisan. Ideges vagy –
nézett rá Laurie, a pillantása nyugodt volt és higgadt,
hiszen a munkája során hozzáedződött, hogy
válsághelyzeteket kell megoldania. – Nem vállalhatsz
mindent magadra. Nem vagy Superman.
– Még – próbálta elviccelni a dolgot Eric. – Soha nem
bocsátom meg magamnak, ha kárt tesz magában.
– Te tényleg a lelkeden viseled a sorsát ennek a
gyereknek.
– Minden betegemét.
– Tudom, de úgy tűnik, ő valahogy mégis más – jegyezte
meg Laurie. – Nem arról van szó, hogy túl közel kerültél a
betegedhez?
– Nem – válaszolt Eric védekezőn. – Azt elismerem, hogy
megkedveltem. – Eric rádöbbent, hogy a szemét
elhomályosítja a könny. – Együttérzek vele, mit csináljak? –
kérdezte. Talán azért, mert Max apa nélkül nőtt fel, vagy
mert Ericnek nem volt fia, sőt az utóbbi időben már úgy
érezte, hogy még Hannah-t is elveszik tőle. Ő is éppen
elvesztett valakit, akit igazán szeretett. – Amúgy erre a
közelkerülésre az áttétel, viszontáttétel szakkifejezéseket
használjuk.
– Tudom, tanultunk erről, de már teljesen elfelejtettem.
 – Áttételről beszélünk, amikor egy beteg, akinek
apaképproblémái vannak, úgy kezeli a pszichiáterét, mint
az apját. A viszontáttétel pedig az, amikor a pszichiáter
olyan módszerrel kezdi kezelni a páciensét, amely
alapvetően a saját életében jelentkező problémákban
gyökerezik – magyarázta Eric. – Gondolom, Maxet egyfajta
apai megközelítéssel kezelem, aminek a válásom lehet a
magyarázata. De nem hinném, hogy olyan messzire
mentem volna, hogy már viszontáttételről beszélhetnénk.
De nagyon odafigyelek majd erre.
– Nem hibáztatlak. Csak annyit mondtam, hogy kicsit
szokatlan, még Érzelmes Kapitány esetében is.
Régi beceneve hallatán Eric arcára egy pillanatra kiült a
mosoly. Sok idő telt el az egyetemi évek óta, amikor olyan
közel álltak egymáshoz, és most, hogy újra független volt,
valami furcsa érzés futott át rajta. Próbálta elhessenteni a
feltörő emléket.
– Bárcsak odamehetnék, és megnézhetném, mi van vele.
Hogy elmondhassam neki, minden rendbe jön, túl fog jutni
ezen, és hogy a nagymamája is azt szeretné, hogy szépen
túlessen ezen.
– Tudom, hogy szeretnéd elrendezni, de nem lehet.
– Igaz – hagyta rá Eric. Ránézett a telefonjára, azt
kívánva, hogy minél előbb csörrenjen meg. – Nagyon
rosszul tűröm, hogy csak ülök itt, és nem csinálok semmit.
Laurie egyetértően bólintott.
– Megértem. Az orvosok arra születtek, hogy megjavítsák
a dolgokat, de legalábbis megkíséreljék azt. Én naphosszat
javítgatok. Megvarrom, összefoltozom, kiveszem, beteszem.
Az emberek azt gondolják, hogy a baleseti sebészek
egyfajta ezermesterek, és valóban próbálok mindent
megjavítani, ami emberileg egyáltalán lehetséges. Mindig
azt mondom a munkatársaimnak, hogy ha valakin nem
sikerül segítenünk, és meghal, az soha ne azért történjen,
mert nem tettünk meg mindent.
Eric mélyen Laurie szemébe nézett.
– Te mióta lettél ilyen filozofikus?
Laurie elvigyorodott.
– Úgy érted, már nem csak egy csinos kis pofi vagyok?
Eric felnevetett, és talán először gondolt arra, hogy
Laurie tényleg csinos. És ami a legfontosabb, hihetetlen
nyugalmat árasztott magából, főleg azzal, hogy láthatólag
jól megvolt a saját bőrében.
– Arra gondoltam – dőlt hátra Laurie –, hogy hagyjuk a
francba a futást. Üljünk itt békésen, amíg nem jelentkeznek,
aztán megvacsorázhatnánk együtt. Majd összeütök valamit,
egyúttal megnézheted az új lakásomat is. Még mindig gin-
tonikot iszol?
– Igen – mosolyodott el Eric, és kicsit meg is lepődött,
hogy Laurie így emlékszik még erre.
– Jól van. Talán még citromom is van egy-kettő. Na, mit
szólsz?
Eric rámosolygott.
– Már azzal megfűztél, amikor azt mondtad, hogy
„hagyjuk a francba a futást”.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Amikor Eric Laurie nyomában belépett a nő lakásába,

egyből megnézte a telefonját. Egyre jobban aggódott Max
miatt. Se a fiú, se a rendőrök nem jelentkeztek, úgyhogy
útközben, egy piros lámpánál felhívta a 911-es diszpécsert,
hogy megkérdezze, odaértek-e már a járőrök, de a
központnak nem volt információja.
– Még semmi? – kérdezte Laurie, miközben a kulcsait és a
táskáját letette a bejárat közelében álló asztalkára.
– Nem, pedig felhívtam a rendőrséget.
– Megcsinálom a vacsorát, te pedig próbálj lecsillapodni.
Biztos vagyok abban, hogy hamarosan kiderül valami –
mondta Laurie, és a kezével körbemutatott a szobában. –
Na, mit szólsz?
Eric nagyot nyelt, és körülnézett a kicsi, két hálószobás
lakásban, amely egy kertes téglaépületben volt. Az étkezőül
is szolgáló nappali egy részét szinte teljesen betöltötte a
fából készült ebédlőbútor. A helyiség másik felében egy
nagy kanapé, kényelmes fotelek, könyvespolcok és egy
színben ezekhez passzoló tévéállvány volt. Az összes
ablakot függöny díszítette, ami fájdalmasan emlékeztette
Ericet arra, hogy nála milyen csupasz még minden. Végül
így foglalta össze a benyomásait:
– Ez a hely remek.
 – Tényleg? – kérdezett vissza Laurie egy kicsit
bizonytalan mosollyal, ami Ericet ráébresztette, hogy a nő
megerősítést vár; meglepődött, mert erről a
„bizonytalankodó” oldaláról eddig nem ismerte.
– Igen. És nagyon tetszenek a képek. Nálam még semmi
sincs a falon.
– Örülök, hogy tetszik. Azok Matisse-lenyomatok. Nagyon
szeretem ezeket a műveit. Na, mit innál? Vizet vagy gin-
tonikot? – kérdezte Laurie, és kiment a barátságos
konyhába.
– Csak egy kis vizet kérek. Józannak kell maradnom.
– Rendben – nyitotta ki Laurie a teli hűtő ajtaját.
Leveles kel, római saláta, cékla sorakozott gondosan
zacskókba csomagolva az egyik polcon, a másikon pedig
eper, áfonya, feldarabolt ananász és sárgadinnye volt kis
edényekben.
– Olyan a hűtőd, mint egy élelmiszerbolt
zöldségesrészlege. Ezt mind te eszed meg, egyedül? –
kérdezte Eric.
– Hát persze. És imádok főzni – mutatott Laurie válaszul
egy széles mozdulattal a fridzsiderben látható választékra.
– Mit parancsolsz vacsorára? Tudok csinálni lazacot
kaporral, vajon párolt nyelvhalat kapribogyóval, vagy egy
szép, gazdag salátát.
– Ami a leggyorsabb és a legegyszerűbb.
– Akkor saláta, oké?
– Tökéletes – felelte Eric a néma telefonra pislantva.
A kijelzőn látta, hogy 19.32, tehát majdnem egy óra telt el
azóta, hogy Max felhívta. Elképzelni se tudta, mi
történhetett ebben az órában. Talán a járőrök késlekedtek,
esetleg már jártak ott, és elfelejtettek visszajelezni.
Hirtelen eszébe jutott Hannah, és rádöbbent: lehet, hogy
később túl elfoglalt lesz ahhoz, hogy felhívja.
– Ugye nem gond, ha telefonálok egyet? Fel akarom hívni
Hannah-t.
– Dehogyis, csak bátran – válaszolta Laurie, aki éppen
kitöltött egy pohár vizet a vízszűrős kancsóból, és
odanyújtotta Ericnek. – Bemehetsz a hálóba, ha nem
akarod, hogy halljam.
– Kösz.
Eric megnyomta a Hívás gombot. A telefon kicsengett,
aztán bekapcsolt egy üzenetrögzítő: „Ez a szám már nem
kapcsolható. Kérjük, hívja az ügyfélszolgálatot, minden
hétköznap 9 és 17 óra között.” Eric letette. Biztos rossz
számot hívott, vagy lehet, hogy rossz itt a vétel, és
félrement. Újra lenyomta Hannah számát, de kis idő után
ismét az automata üzenet hallatszott: „Ez a szám már nem
kapcsolható…” Eric dühösen letette.
– Hihetetlen.
– Mi baj? – nézett ki Laurie a konyhából.
– Hannah telefonja nem kapcsolható. Caitlin és az ő
kisded játékai.
– Miért csinálná ezt?
– Mert vitában állunk a felügyeleti jog miatt. Lényegében
bíróságra megyünk.
– Ó, erről nem tudtam – Laurie egy pillanatra abbahagyta
a saláta vágását.
– Friss dolog, csak nemrég jutottam dűlőre ez ügyben –
válaszolta Eric, és a gyomra összeszorult. – Felhívom az
ügyvédemet. Elnézést.
– Csak hajrá! – fordult vissza Laurie a vágódeszka felé.
Eric megkereste Susan számát a telefonjában. Kicsengett,
de aztán üzenetrögzítőre kapcsolt:
– Susan! Kérlek, hívj vissza, amilyen hamar csak lehet. Azt
hiszem, Caitlin kikapcsoltatta Hanna telefonját.
Amikor letette, Caitlin mobilszámát próbálta, de ez a
szám is csak kicsöngött, aztán rögzítőre kapcsolt.
– A francba!
– Nem veszi fel?
– Nem. Már csak ügyvédeken keresztül érintkezünk –
magyarázta Eric a homlokát dörzsölgetve, miközben
exfelesége vidám hangját hallgatta.
Amikor a sípszó felhangzott, emlékeztette magát, hogy
nyugodtnak kell hallatszania.
– Caitlin! Próbálom elérni Hannah-t, hogy jó éjszakát
kívánjak neki, ahogy minden este szoktam, de valami miatt
a telefonja nem kapcsolható. Ez csak valami tévedés lehet.
Megkérnéd, hogy próbáljon meg ő hívni engem, hogy jó
éjszakát kívánhassak neki? Köszönöm.
Ezzel letette, és nagyot sóhajtott.
Laurie ránézett.
– Mégiscsak szükséged lenne arra a gin-tonikra.
– Nem, kösz. Rendben vagyok – utasította vissza Eric, és
közben próbálta összeszedni a gondolatait. A válás körüli
problémák most eltörpültek ahhoz képest, ami éppen Max
körül zajlott. Csak azért fohászkodott, hogy a fiú ne tegyen
kárt magában. – Ha bevitték volna a sürgősségire, akkor
ideszólnának neked az osztályról?
– Igen, beszéltem velük – nyugtatgatta Laurie Ericet.
Két kék mintás tányért helyezett az ebédlőasztalra.
Ebben a pillanatban megszólalt Eric mobilja.
– Tessék! Parrish doktor.
– Jó estét! Charles Gambia járőr beszél. Itt vagyunk a
Teichner család otthona előtt, a Newton Road 310. alatt,
Berwynben.
Ericnek beugrott, hogy ez Max lakcíme.
– Hogy van a fiú, Max Jakubowski? Beszélhetnék vele?
– Nincs itt, Parrish doktor.
– Tessék? – kérdezte Eric döbbenten.
– Nincs itt. Az édesanyja van itt, és az elhunyt holttestét
nemrég vitték el a temetkezési vállalat emberei.
– De hol a gyerek? – tudakolta Eric növekvő
aggodalommal.
– Már nem volt itt, amikor ideértünk. Alaposan
körülnéztünk, de a lakásban nincs sehol.
– A fiú anyja nem tudja, hol lehet? – próbálkozott Eric.
– Nem.
– Mikor értek oda?
– Körülbelül háromnegyed 7-kor, doktor úr. Itt voltunk a
környéken, úgyhogy egyből idejöttünk.
Eric próbálta összerakni az információkat. Tehát a
rendőrök nagyon gyorsan odaértek, de ahhoz nem elég
hamar, hogy még ott találják Maxet.
– Miért nem hívtak fel már előbb? Keresték a környéken?
– Mióta ideértünk, az anyjával foglalkozunk, Marie
Jakubowskival. Eléggé ki van borulva.
– Azt meghiszem, éppen most halt meg az édesanyja.
Beszélhetnék vele?
– Hát… jó – felelte a járőr. – Szólok neki.
– Köszönöm.
A telefonban fojtott beszélgetés, aztán egy síró nő hangja
hallatszott.
– Parrish doktor? – szólalt meg újra Gambia a telefonban.
– Nem akar senkivel beszélni. Elnézést, el kell búcsúznom,
mert mennünk kell. Kaptunk egy újabb riasztást.
– Rendben. De mi van Maxszel? Nem tudják valahogy
kideríteni, hol van?
– Nem számít eltűnt személynek, úgyhogy nem adhatunk
ki körözést.
– Nincsen semmilyen más lehetőség?
– Nincs. Telefonáljon be később, hátha többet tudunk
addigra.
– Értem. Köszönöm.
– Viszonthallásra – tette le a járőr a telefont.
Eric fejében egymást kergették a gondolatok. Laurie
közben megterített a vacsorához. Az asztal közepén, egy
hatalmas fatálban volt a felaprított római saláta, a tetején
avokádószeletekkel, sült paprikával és feta sajttal. Egy
tányéron magvas kenyérszeletek pihentek, egy másikon
pedig egy nagy darab vaj. Az egyik tányér mellett két pohár
állt: az egyikben víz, a másikban gin-tonik volt.
– Van eredmény? – érdeklődött Laurie.
– Nincs – felelte Eric. Rettentő zavarban volt, de érezte,
hogy nem maradhat tovább. – A vacsora nagyszerűen néz
ki, de ne haragudj, most el kell mennem.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Már besötétedett, mire Eric odaért a környékre, ahol Max

lakott. Enyhén lepukkadt, a hetvenes években felhúzott kis
házak között haladt, amelyeknek csak az alsó szintje épült
időálló anyagból, kőből vagy téglából, a felső szint
faszerkezetes volt. Az enyhén kanyarodó utcában nem volt
közvilágítás, az esti sötétséget csak a házak ablakain
kiszűrődő fény, a televíziók és a számítógép-monitorok
kékes vibrálása törte meg. Leparkolt Maxék házával
szemben.
Max egy jellegtelen egyemeletes házban élt, amely alig
látszott ki a szabadon burjánzó sövény mögül. A
kocsibeállón egy sötétszínű Toyota állt, bizonyára Maxé
vagy az édesanyjáé. A függönyök mögül kiszűrődő fény
elárulta, hogy valaki van otthon.
Eric kiszállt a kocsijából, átvágott az úttesten, és
végigsétált a felhajtón. Odaért a bejárathoz. A verandára
egy hatalmas ablak nyílt, de belátni nem lehetett, mert a
sötétítőfüggöny teljesen be volt húzva. A tévé hangja
azonban kihallatszott.
Bekopogtatott a viharvert bejárati ajtón, várt egy kicsit,
de nem történt semmi. Újra kopogott, most már kicsit
erősebben. Nem aggódott amiatt, hogy az ittléte bármely
előírásba ütköző lenne, épp ellenkezőleg, tudta, hogy mivel
Max esetében fennállhat az öngyilkosság veszélye,
kötelessége tájékoztatni erről az édesanyját. Az ajtó
váratlanul kinyílt, és egy fürdőköpenyt viselő alacsony
asszony bukkant fel. Az arcvonásai alig látszottak, mert csak
a háta mögötti előszoba lámpája vetett rá fényt. Eric csupán
feltételezte, hogy Max édesanyjával áll szemben.
– Mrs. Jakubowski?
– Igen. Marie Jakubowski.
– Dr. Eric Parrish vagyok, az a pszichiáter, aki a fiát,
Maxet kezeli. Fogadja részvétemet az édesanyja halála
miatt.
– Miféle pszichiáter? Én nem tudok semmiféle
pszichiáterről!
– Bejöhetnék, hogy beszéljünk egy kicsit Maxről?
– Jöjjön! – tárta szélesre az ajtót Marie, és kicsit
bizonytalan léptekkel hátrált befelé, miközben szorosabbra
húzta magán a fürdőköpenye övét.
Eric követte a házba, amelyet átható cigarettafüst töltött
be. Most, hogy a benti fényben jobban szemügyre tudta
venni az asszonyt, világossá vált számára, hogy egy
alkoholistával áll szemben. Felpuffadt arc, véreres kék
szem, és persze az orr környékén a megpattant apró
hajszálerek jellegzetes mintázata. A negyvenes évei végén
járhatott, de legalább tíz évvel öregebbnek nézett ki.
– Nagyon aggódom Maxért. Nincs itthon, ugye? – kérdezte
Eric, körbepillantva az apró nappaliban.
Egy elég ormótlan kanapé állt a lambériázott falhoz
préselve, mellette egy karosszék. Egy kis asztalkán egy
csomó barna és kék gyógyszeres üveg látszott, mellettük
csikkekkel teli hamutartó. És ott állt kibontva egy üveg
Smirnoff vodka. A ház többi helyisége felől se fény, se zaj
nem szűrődött a nappaliba, úgyhogy Eric biztos volt abban,
rajtuk kívül nincs itt senki más.
– Nem, nincs itt. Ahogy azt a rendőröknek is elmondtam
már. Elment, felszívódott, hasta la vista, baby.
Marie szájában egybemosódtak a szavak, és láthatóan
nehezére esett a tekintetét Ericre vagy bármire
összpontosítani. Eric erősen kételkedett abban, hogy az
asszony bármit is megértene abból, amit mondani akar
neki, de azért megpróbálkozott vele.
– Azért jöttem, mert aggódom Maxért. Attól tartok, a
nagymamája halála miatt esetleg kárt tesz magában.
– Maga tényleg Max pszichiátere? És ki fizeti magát? –
kérdezte Marie, aztán felhorkantott. – Ne is mondja, hadd
találjam ki! Az a drágalátos édesanyám, mi?
Eric nem lepődött meg nagyon az asszony reakcióján.
– Igen, az édesanyja állta a költségeket. De azt is
megértette, ami mondtam? Hogy Max hajlamos lehet az
öngyilkosságra jelenlegi állapotában? Nagyon fontos, hogy
mielőbb megtaláljuk. Itt volt még, amikor maga ideért?
– Ja, egészen addig, amíg nem szóltam neki, hogy hívja fel
azt a hogyishívjákot, meg hogy takarítsa el azt a rohadt
szobavécét – felelte Marie, és esetlen gesztussal próbált
körbemutatni a nappaliban. – Nem akartam egy rohadt
szobavécét bámulni. Én vagyok ennek a háznak az úrnője,
de soha senki nem bánt velem ennek megfelelően. Pláne
nem ő. Csak elkezdett ordibálni velem, aztán se szó, se
beszéd, kirohant az ajtón. Egy szó nélkül itt hagyott,
éppúgy, mint az apja. Tudja, van az a mondás is erről, az
almáról meg a fájáról.
Ericet mély együttérzés járta át Max iránt. Elképzelte a
helyzetet, amikor a gyásztól lesújtott fiút az anyja a
szobavécével szekálja.
– Van bármi elképzelése, hol lehet Max? Vannak olyan
helyek, ahol sokszor megfordul? Egy kávézó, a könyvtár
vagy valamelyik bevásárlóközpont?
– Kávézó? Maga viccel? Nem lehet tudni, hogy hol
mászkál, sose lehetett. A bevásárlóközpontban egyetlen
hely van, ahova bemegy. Oda, ahol videojátékokat árulnak.
Ha tudni akarja, hol lehet, kérdezze meg az anyámat. Hehe.
Bocsi – nevette el magát gúnyosan. – Csak annyit mondok
magának, hogy ezek ketten tök egyformák voltak, és a
drágalátos anyám mindent megtett azért, hogy a saját
képére formálja. Mindig mondogatta is, hogy egy vasat se
hagy rám, hogy minden az övé lesz. – Marie hirtelen
megrázkódott. – Hát mégis, milyen dolog, hogy ilyet mond
az ember az egyetlen lányának? Maga pszichiáter, hát nem
beteg dolog ez? És ugyanez van az életbiztosítással is, az
anyám megmondta világosan, hogy ő a kedvezményezett.
Én csak akkor jutok a pénzhez, ha ő meghal.
Eric mélységes undort érzett a nő szavai hallatán, de
inkább elengedte a füle mellett az egészet.
– Kérem, gondolkodjon, és segítsen…
– Max, Max és Max! Mindig ezt hallom, és mindig
mindenki Max miatt aggódik! A saját anyám egész idő alatt
csak Max miatt szorongott. Hogy nincsenek barátai, hogy
túl sok időt tölt a számítógépe előtt. Állandóan ezt kellett
hallgatnom.
– Marie! Szorít az idő! Vannak egyáltalán Maxnek
barátai? Az iskolában, vagy a munkahelyén, vagy innen, a
környékről?
– Senkinek sem kell aggódnia Max miatt, higgye el. Hadd
mondjam meg magának őszintén, hogy egy kis hazudozó.
Nem lehet megbízni benne. Azt állítja, hogy nincs egy
barátja se, de aztán mégis hallom őt éjjelente, hogy
valakivel telefonon beszél.
Eric felkapta a fejét.
– Kivel? Nem tudja? Egy iskolatársával? Vagy egy másik
gamerrel?
– Isten se tudja, de a felét se szabad elhinni annak, amit
mond, az tuti. Senki nem ismeri jobban nálam, senki. Én
voltam vele az első perctől fogva, és mióta megszületett,
mindig olyan furcsán nézett rám. Van valami nagyon furcsa
ebben a gyerekben. Nem olyan, mint a többiek. Nem
normális.
– De mégis, kivel beszélhet? Ezt is elmondta a
rendőröknek?
– Nem. Az is lehet, hogy magában beszél, csak hogy
engem átverjen – azzal Ericre nézve lemondóan legyintett.
– Maga azt gondolja, hogy ismeri Maxet, de ebben téved. Jól
átveri magát. Ez a gyerek bolond. Az apja is ugyanilyen
fazon volt, csak nem volt ennyire ravasz, hogy el tudja
leplezni azt, hogy flúgos. Max nyomja ezt a „jaj, de
szerencsétlen, elhagyatott gyerek vagyok” figurát, de
higgye el, én jobban ismerem. Ez a gyerek egy profi
manipulátor. Manipulálta az anyámat is, és a bolondját
járatta mindenkivel a suliban is. Harmadikos kora óta a
kiváló tehetségek csoportjában van, és ha esetleg zseni,
akkor tuti, hogy egy igazi gonosz zseni.
– Nem lehet, hogy bement az iskolába?
– Nem, nem, nem. Itt kéne lennie, de persze nincs sehol.
Gondolja, hogy törődik velem egyáltalán? Az én anyám halt
meg, nem az övé. Az ő anyja itt ül egyedül, magányosan.
Zacknek el kellett utaznia, és Max ezt pontosan tudja, de
mit érdekli? Hol van most, amikor szükségem lenne rá,
miért nem viseli a gondomat? Hogy van az, hogy értem
senki sem aggódik? Hogy értem még a saját anyám sem
aggódott? – szakadt váratlanul meg a szózuhatag, és Marie
ismét Ericre koncentrál. – Mégis, mit képzel, ki a fene maga,
doktor! Hogy merészelt a fiammal találkozni az
engedélyem nélkül? Még nincs tizennyolc éves, tisztában
van ezzel? Egyáltalán, jogilag lehetséges az ilyen?
– Lehetséges – felelte Eric nyugodtan. – Annak ellenére,
hogy Max fiatalkorú, szülői beleegyezés nélkül fordulhat
pszichológushoz vagy pszichiáterhez.
– És maga azt hiszi, hogy én ezt beveszem! Lehetetlen,
hogy ez törvényes legyen, az egyszer tuti.
– Pedig az, és nekem kötelességem beszélni magával, ha a
páciensem hajlamossá válna az öngyilkosságra. Ezért
vagyok most itt…
 – És miről fecseg magának, amikor találkoznak, hmm? –
kérdezte Marie, felvonva a szemöldökét. – Lefogadom, hogy
mindennek elmondott. Ezek mindig mindenért az anyjukat
hibáztatják, ugye?
– Nem áll módomban elmondani, hogy miről
beszélgetünk…
– Hogy érti azt, hogy „nem áll módjában”? A fiamról van
szó, az egyszülött fiamról! Én vagyok az anyja – követelte az
asszony, és összefonta a karját maga előtt. – Tudni akarom,
hogy mit beszélt rólam, vagy kurvára nem mondok
magának semmit.
– Marie! Ha képesek vagyunk együttműködni, akkor
segíthetünk rajta.
– Hogy fogok élni ezután? Miből fogok egyáltalán élni? A
fizetésem egy szégyen. Max tudja, hol van az anyám pénze,
legalább három bankszámlája volt. Átkutattam a szobáját
és az íróasztalát, de nem találtam semmit. Próbáltam
megnézni a laptopján is, de az meg jelszóval védett. Nem
beszélt magának a pénzről? Nem mondta el magának, hogy
hol van a lé? Magának hogy fizettek? Azonnal mondja meg
a bankszámlaszámot! Meg kell kapnom, ami jár nekem, és
nem fogom hagyni, hogy az a kölyök megfosszon attól, ami
az enyém! – kiabálta Marie dühösen, a fogát csikorgatva.
– Tudja, ha láthatnám a szobáját, talán a nyomára tudnék
bukkanni azoknak a számláknak – Eric arra gondolt, ha
körülnézhetne Max szobájában, talán észrevenne valamit,
ami arra utal, hogy hová mehetett a fiú.
– Mi a francért ne? Jöjjön! – intett oda neki Marie, és kissé
ingatag léptekkel elindult.
Eric a nyomába eredt egy szűk lépcső felé.
Marie csak másodikra találta meg a falon lévő
villanykapcsolót.
– Hadd segítsek! – szólt oda Eric, és a könyökénél fogva
próbálta irányban tartani Marie-t.
– Nahát, hogy maga milyen jól nevelt – kacarászott az
asszony, miközben felértek a lépcső tetejére.
Három ajtó látszott, az egyiken egy hatalmas
robotkamerát ábrázoló poszter, Portal felirattal. Úgy nézett
ki, mintha videojátékra utalna, de Eric nem volt biztos
abban, hogy nincs-e valami másodlagos jelentéstartalma is.
Mindenesetre követte Marie-t, aki kinyitotta az ajtót, és
bement Max szobájába.
Amikor Eric is átlépte a küszöböt, egyből megszólalt a
fejében a vészcsengő. Még soha nem járt a hálószobájában
egyik betegének sem, és érezte, hogy a kollégái
helytelenítenék ezt. Most azonban egy élet forgott kockán.
Odabent friss volt a levegő, a fehér falak többségét semmi
sem díszítette, és Eric ráébredt, hogy valószínűleg Max
szobája a legrendezettebb és legtisztább helyiség az egész
házban. Egy oázis a káoszban.
A szoba nem volt túl nagy. Az ágyat egy szürke-fehér
mintás pokróc takarta. Baloldalt, egy fém könyvespolcon
tankönyvek sorakoztak. Alatta állt egy kis, fekete
számítógépasztal két nagy monitorral, egy csomó
videojátékokhoz szükséges joystick, konzol és kontroller, az
egyik egészen úgy nézett ki, mint egy pisztoly.
 Eric odasétált az íróasztalhoz.
– Megengedi, hogy belepillantsak a fiókokba, hogy
lássam, nincs-e valami, ami segíthet?
– Tegyen, amit akar! – felelte Marie, aki, úgy tűnt, közben
már megfeledkezett arról, hogy Eric azzal az ürüggyel
akarta megnézni a szobát, hogy hátha tud segíteni a
bankszámlaszámok megtalálásában.
– Köszönöm.
Eric egyesével kihúzta a fiókokat, amelyekben
mindenféle iskolai holmi hevert, meg rágógumik,
képregények, manga magazinok, valamint egy csomó,
dobozokba rendezett gyűjtögetős kártya. Úgy döntött, a
számítógéppel nem próbálkozik, hiszen amúgy sem tudta a
jelszót.
– Látja? Mindent rendben tart, mindig ilyen volt. Már
kicsi korában is mindig elpakolta a játékait, dobozba tette
az építőkockákat, szín szerint sorba rendezte a zsírkrétákat,
kimosta és megszárította az ecseteket. És magától csinálta
mindezt. Tényleg soha nem volt vele semmi baj.
– Festett? – egyenesedett fel Eric, és közben eszébe jutott,
hogy Max is beszélt neki a vízfestékről, meg az is, hogy a
színeket sorolja fel rituálisan.
– Nagyon szeretett festegetni, állandóan festett. El is
tettem egy csomót, valahol máig megvannak.
– Szívesen megnézném – jegyezte meg Eric, és közben a
falon lévő videojáték-posztereket tanulmányozta.
Fegyelmezett rendben voltak kitéve. Robotok, zombik,
transzformerek néztek le róluk.
 – A videojátékok, mi? Abban nagy – legyintett Marie. –
Mondhatom, ha egyszer rákattan valamire, akkor teljesen
belecsavarodik. Ezek szabályosan a szenvedélyévé váltak.
Amikor kicsi volt, megpróbálta elmagyarázni nekem, hogy
miről szólnak. Akkor még beszélt velem, elég jól elvoltunk,
mi ketten, csak ő meg én.
Eric érzékelte, hogy a nő hangja ellágyul, és tekintete az
éjjeliszekrényen álló fényképre siklik. Marie volt rajta
csinos, fiatal anyaként, egy vigyorgó kisbabát tartva, aki
minden bizonnyal Max volt. Egymásra néztek, Marie
rámosolygott a kisgyerekre, aki párnás kezecskéjével
éppen az anyja arca felé kapott.
– Annyira édes volt még akkor, olyan okos, és annyira jó
kisbaba. Soha nem bőgött vagy hisztizett, ha az ember
letette valahová, békésen ott maradt, nézegette a
képeskönyveket vagy valami dvd-t. Akkor még bármit
megnézett.
– Mennyi idős azon a képen?
– Azon? Egyéves, éppen kezdtek jönni a fogai –
magyarázta Marie, és könnybe lábadt a szeme. – Akkoriban
nagyon jó volt a kapcsolatunk. Egészen öt-, hat-, talán
hétéves koráig. Amikor elkezdett iskolába járni, esténként
felolvastam neki, azt nagyon szerette.
Ericnek eszébe jutott Hannah. Most az ő lánya volt éppen
ebben a korban.
– Ezt a születésnapjára kapta tőlem – mesélte Marie, és
odalépett a könyvespolchoz. A trigonometriakönyv mellett
egy sárga plüssnyuszi üldögélt. A nő a kezébe vette. – Akkor
Delaware-ben éltünk, egy nagyon szép helyen béreltünk
egy stúdiólakást. Az volt a legjobb időszak az életünkben.
– Mikor jöttek el onnan?
– Amikor négyéves volt. Emlékszem, csak ezt az egy
nyulat szerette volna a születésnapjára. A K-Martban látta
meg, és úgy érezte, nem élhet nélküle, egyszerűen
beleszeretett – magyarázta Marie, és óvatosan visszatette a
plüsst a könyvespolcra. – Nem sokkal azután ismerkedtem
meg Bobbal. Ivott, és én is elkezdtem inni, vele együtt,
aztán elköltöztünk Astonba, és nem sokkal később
szétmentünk. De addigra már elszakadtunk egymástól, Max
és én. Elveszett a kapcsolat. Nem tudtam, hogy így el lehet
veszíteni valakit, de sajnos igen. Az ember lába alól
kicsúszik a talaj, és közben tönkremegy körülötte minden.
Azt hiszem, rossz anya lettem – közölte Marie, és hirtelen
Eric felé fordult. A szeme megtelt könnyel. – Maga is azt
hiszi, hogy rossz anya vagyok.
– Nem szeretnék ebben állást foglalni – jelentette ki Eric,
noha magában már megtette. – Tudom, hogy nagyon nehéz
szülőnek lenni, és mindnyájan követünk el hibákat.
– Van gyereke?
– Igen, egy hétéves lányom.
– Klassz. Hogy hívják?
Eric meglepődött. Eddig egyetlen betege sem kérdezte
meg a lánya nevét. Aztán eszébe jutott, hogy Marie nem is a
betege.
– Hannah.
– Jól kijönnek? Sok időt tölt vele?
 – Igen – válaszolta Eric, de a torka összeszorult.
Nem szerette volna soha elveszíteni Hannah-t.
– Az jó. Ne kövessen el olyan hibákat, mint én. Mindig
legyen mellette, és mindig sokat foglalkozzon vele –
tanácsolta Marie, könnyeit törölgetve a szeme sarkából.
Úgy tűnt, hogy lassan kijózanodik, bár ebben Eric nem
lehetett biztos.
– Meséljen még arról, hogy mi történt Maxszel!
– Megpróbáltam jó anya lenni, és elég hosszú ideig az is
voltam. De aztán elromlottam. Hát igen, ittam is, el kell
ismernem, bár egyáltalán nem vagyok rá büszke. Egyszer
voltam elvonón is, de nem segített – magyarázta Marie. –
De ez normális, azt mondják, a visszaesés is része a
gyógyulásnak. Mindenkinek volt valami baja, és akkor
költöztünk ide, az anyámhoz. Annyira jól bánt vele, és ő is
nagyon szerette, jobban szerette, mint engem, azt is tudom.
Potyogtak a könnyek a szeméből. Leroskadt az ágy
szélére, és szomorúan lehajtotta a fejét.
– Most már késő ezen változtatni. Már nem tudom
visszaszerezni, mert felnőtt. Vége.
– Egyáltalán nem késő. Soha nem késő – ment oda hozzá
Eric, a vállára téve a kezét. – De most meg kell találnunk, és
ha megtaláljuk, ígérem, hogy segíteni tudok rajta. És
magának is tudok szerezni valami segítséget.
– Nem tud, már nem lehet – rázta meg a fejét Marie,
beletörölve könnyeit a fürdőköpeny ujjába.
– Csak arra van szükség, Marie, hogy akarja. Sokakat
láttam már, akik képesek voltak teljesen megváltoztatni az
életüket. Olyanokat, akik sokkal rosszabb helyzetben voltak,
mint maga.
– Tényleg? – nézett rá kételkedve a nő.
A tekintetéből most remény sugárzott.
– Igen, tényleg – nyugtatta meg Eric.
Csak előbb meg kell találni valahogy Maxet, gondolta.
Már csupán egy lehetőséget látott erre.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Eric kihajtott Maxék utcájából, a telefonját szorosan a

fülére tapasztva. Hagyott egy újabb üzenetet a fiúnak, aki
ismét nem vette fel a telefonját:
– Max! Parrish doktor beszél. Kérlek, hívj fel, mindegy,
hogy milyen későn, mert tudok segíteni. Kérlek, hívjál!
Ezt követően a 911-et tárcsázta.
– 911. Milyen természetű problémát akar bejelenteni? –
hallatszott a diszpécsernő hangja, ugyanazé, akivel Eric
már korábban is tárgyalt.
Radnor elég kis városrész volt, úgyhogy nem volt ebben
semmi meglepő.
– Itt Parrish doktor. Emlékszik talán, hogy telefonáltam
egy fiatalkorú betegem miatt. Öngyilkossági kockázat, Max
Jakubowski a neve. Még mindig nem találom. Nem hívta
magukat, vagy nem kaptak hírt felőle azóta?
– Tudomásom szerint nem.
– De maga tudna arról, ha egy vele kapcsolatos hívásra
kimenne egy járőr, ugye? Végül is nem olyan nagy a körzet.
– Parrish doktor, az eljárási előírásunkban nem szerepel,
hogy a hívásokról tájékoztatást adjunk.
– Akkor csak egyet mondjon meg nekem. Maga az
egyetlen, szolgálatban lévő diszpécser, ugye?
– Nem, van egy másik központunk is. Átkapcsolom inkább
az ügyeleti helyiségbe, nekik bátran felteheti a kérdéseit.
Ez a vonal a vészhelyzeti hívásokra szolgál.
– Köszönöm a kedvességét!
Eric sötét utcákon haladt, és olyan izgalom hajtotta, ami
messze túlmutatott a szakmaiságon.
– Tessék, itt Melanie Nathan közrendőr. Miben
segíthetek?
– Eric Parrish vagyok, a Havemeyer Kórház pszichiátriai
osztályának vezetője. Egy fiatalkorú beteget szeretnék
megtalálni, Max Jakubowskinak hívják, és úgy vélem,
fennáll az öngyilkosság kockázata. Ma este meghalt a
nagymamája, ő pedig eltűnt. Gambia járőr kiment hozzájuk,
de nem találta otthon.
– Megmondaná nekem is a lakcímüket?
Eric megadta a címet, majd folytatta:
– Az édesanyja se tudja, hogy most hol lehet.
– Az anyját hogy hívják?
Eric ezt is megmondta.
– Mikor jelentették be először az eltűnését?
– Fél 7 tájban szóltam be magukhoz, de nem tudom, hogy
hivatalosan be van-e jelentve az eltűnése. Ha lehetséges,
akkor itt és most bejelenteném.
– És mikorra várták haza?
– Nem várták haza semmikorra, mert otthon
tartózkodott. Meghalt a nagymamája, ő volt otthon vele
ekkor, egyedül, aztán váratlanul elrohant, és senki se tudja,
hová lett.
– Ez körülbelül mikor lehetett, dr. Parrish?
 – Körülbelül hat órakor – mondta el Eric ismét, egyre
feszültebben.
– Ma este?
– Igen.
– Ez még nincs olyan régen – gondolom, maga is tudja –,
hogy eltűnt személyként tartsuk nyilván.
– Igen, tudom, de egy beteg esetében, akit ilyen súlyos
stressz ért, nagyon fontos az időtényező. Szeretném
megtudni, nem telefonált-e, vagy valamelyik kollégája nem
kapott-e vele kapcsolatos bejelentést.
– Nem hallottam semmi ilyesmiről, doktor úr.
– De tudna arról, ha Max jelentkezett volna, vagy ha
érkezett volna vele kapcsolatos hívás, ugye? Egy
tinédzserről van szó.
– Körbekérdezősködöm itt az őrsön, és visszahívom.
Megadná a számát?
– Köszönöm – mondta Eric, bediktálta a számát, majd
elbúcsúztak.
Miután letette, felhívta Laurie-t, és türelmesen várta,
hogy a nő felvegye.
– Te vagy az, Eric? – kérdezte a nő halható
aggodalommal. – Mi van?
– Max még mindig nem került elő, és kéne a segítséged.
– Gondolom, azt akarod megtudni, hogy nem került-e be
valamelyik másik sürgősségire.
– Igen, nagyon megköszönném – szólt Eric, aki pontosan
erre gondolt. – Feltételezem, hogy nálunk nem bukkant fel.
– Nem, arról tudnék, azonnal hívtalak volna. A
rendőrséget már megpróbáltad?
– Igen, de eddig se híre, se hamva.
– Elég sok rendőrt ismerek a chesteri és a delaware-i
járásban. Ha gondolod, odaszólhatok nekik.
– Az nagyon jó lenne – mondta Eric, és átjárta valami jó
érzés, hogy van egy társa és segítsége a bajban.
– Most hol vagy? Mit csinálsz?
– Keresem.
– Hogy és hol? Szólj, ha magányosnak érzed magad!
– Kösz, rendben vagyok – felelte Eric kicsit meghatódva. –
Többet tudsz segíteni, ha felhívod a rendőr ismerőseidet.
Nekem még van egy ötletem.
– Mi?
– Azt majd elmondom később, ha beválik. Mennem kell.
– Oké, akkor majd jelentkezz! Közben fél szemmel Jimmy
Fallont nézem a tévében. Egészen belehabarodtam az
utóbbi időben. Láthatod, milyen szánalmas életem van
mostanában.
– Csak ne panaszkodj! Na szia! – mondta Eric, magában
mosolyogva.
Bekanyarodott a parkolóba, és beállt az első üresen lévő
helyre. ÍZGOMOLYAG – állt hatalmas, színes betűkkel egy
nagy táblán. Itt dolgozott Renée Bevilacqua. Eric azért jött
ide, mert hirtelen rádöbbent arra, hogy talán Renée a fiú
egyetlen létező kapcsolata az élettel, tehát lehetséges, hogy
felbukkan ott, ahol a lány van. Lehet, hogy Max itt kuksol
valahol az autójában, sírva, gyászolva elvesztett nagyanyját,
közben negyedóránként megkocogtatja a fejét és
végigcsinálja az egész rituálét.
Eric leállította a motort. Pontosan tudta: már azzal, hogy
itt van, átlépett egy nagyon szigorú szakmai határt. Ennek
ellenére úgy érezte, nem teheti meg, hogy nem jön ide,
tudatában annak, hogy az eddigi próbálkozásai mind
kudarcot vallottak, és annak, hogy esetleg bekövetkezhet az
öngyilkosság. Körülnézett, megragadta a hátsó ülésen lévő
baseballsapkáját, és rögtönzött álruhaként a fejére tette.
Nem akarta, hogy Max könnyen felismerje, mert lehet,
hogy akkor megpróbál elmenekülni.
Tanulmányozta a fagylaltozót, amely lényegében egy
magában álló kocka volt az aszfaltozott parkoló közepén. Az
előtte álló parkolóhelyek többsége foglalt volt, és a bolt
előtt, egy elkerített részen, ahol asztalok és szivárványszínű
napernyők látszottak, egy csomó kamasz lézengett.
Eric rettentő dühös volt magára, hogy elfelejtette
megkérdezni Marie-t, milyen autója van Maxnek.
Körülnézett, hogy lát-e bárkit is a kocsijában ücsörögni. A
mellette lévőkben nem volt senki. Állított egy kicsit a külső
visszapillantó tükrén, és annak segítségével pásztázta a
középen lévő parkolóhelyeken, egyetlen, egyenes vonalban
álló kocsikat. Mindegyik üres volt. Most a belső
visszapillantót tekergette, abban inkább a parkoló jobb
hátsó részét lehetett látni, de túl sötét volt ahhoz, hogy jól
belásson a kocsikba. Az jutott eszébe, ha Max azért jött ide,
hogy hazáig kövesse-kísérje Renée-t, akkor lehet, hogy a
fagylaltozó mögött parkol, hogy ne hívja fel magára a
figyelmet.
 Ericnek zárásig kellett volna várnia arra, hogy Max végre
előbukkanjon, viszont a fagylaltozó éjfélig volt nyitva. Soha
nem bocsátotta volna meg magának, ha a fiú valami kárt
tesz magában, ráadásul egy autóban, ami alig pár méterre
áll tőle. Kihúzta az indítókulcsot, aztán óvatosan kiszállt.
Földre szegezett tekintettel haladt az autók között, elment
egy csoport kamasz mellett, aztán folytatta tovább az útját
a fagylaltozó felé. A hátsó kerítésnél is kocsik álltak, szinte
mindnek csak a hátsó végét látta.
Eric elsétált a hátsó lökhárítók sora előtt, hogy lássa, ül-e
a kocsikban valaki. Nem volt senki, kivéve az egyik középen
állóban, de abban viszont rögtön ketten is voltak, lelkesen
elmerülve egymás testének felfedezésében. Eric benézett
az üzletbe is. Családok és bandába verődött kamaszok
rajzottak a szinte vakítóan kivilágított helyiségben. Max
persze nem volt odabent, látott viszont három lányt a
pultnál és egy negyediket a kasszánál, és mindegyik batikolt
kötényt viselt az Ízgomolyag feliratú póló és a farmer fölött.
Az egyikük vörös hajú volt. Minden bizonnyal ő Renée.
Eric azon kapta magát, hogy benyit az üzletbe.
Ragyogóan fényes, önkiszolgáló fagylaltgépek álltak a
helyiség jobb oldalán, mellettük pedig tálak és
fagylaltkelyhek voltak feltornyozva. A pénztárost
leszámítva az összes alkalmazott a vendégek között cirkált,
és segített nekik az önkiszolgáló fagylaltgépek
használatában. Eric Renée-re összpontosított, aki pontosan
úgy nézett ki, ahogy Max leírta. Középmagas, fiatal lány.
Sötétvörös, rövid haját az arcából kifésülve viselte, és egy
vékony rózsaszín szalaggal még külön hátra is fogta. Volt
benne valami természetes szépség, kék szeméből meg a
mosolyából romlatlan báj áradt. Valószínűleg megérezte,
hogy Eric bámulja, mert odafordult, és elindult felé.
– Segíthetek valamiben, uram? – kérdezte Renée, és kicsit
félrebiccentette a fejét.
– Hmm, hát igen – motyogta Eric.
Ha megnézné most egy szótárban a „szakmai határok
átlépése” címszót, biztos, hogy illusztrációként ott állna ez a
kép, ahogy Renée-vel beszélget. Egyből kiszúrta azt az
aranyláncot is a nyakában, amelyik annyira tetszett
Maxnek.
– Még nem járt nálunk korábban, ugye?
– Nem, még soha.
– Egyből észrevettem, mert aki először van itt, az kicsit
megszeppenten viselkedik. A súly alapján kell fizetni, és az
egész hely önkiszolgáló – magyarázta Renée, és
körbemutatott a fagylaltgépeken. Mindegyiken táblák
mutatták, melyikben mi van. – Milyen ízűt szeretne?
Keverhet nyugodtan kettőt is, azt Dupla Gomolyagnak
hívják, vagy akár hármat, annak Romantikus Gomolyag a
neve. Amelyikben négy van, az a Mindhalálig Gomolyag –
fejezte be a termékbemutatót Renée. Aztán bizalmasan
hozzátette: – Az üzletvezető ragaszkodik hozzá, hogy ezt
elmondjuk. Szerinte nagyon viccesek ezek az elnevezések.
– Bizonyos szempontból azok – felelte Eric, és már értette,
miért zúgott bele a lányba Max.
Volt benne valami melegség, és olyan nyugalmat
árasztott, ami biztosan hatott a fiúra is.
– Szóval, milyen ízt szeretne? És mekkorát? Kicsit,
közepeset vagy nagyot?
– Egy közepes vaníliát – válaszolta Eric, és Hannah-ra
gondolt, aki nagyon szerette a vaníliafagylaltot.
– Szeretné, ha megcsinálnám magának? – kérdezte
Renée, miközben elvett egy közepes méretű fagylaltkelyhet
a pultról. – Most nincsenek olyan sokan, segíthetek.
– Köszönöm, az remek lenne – egyezett bele Eric,
miközben felvett egy szórólapot. – Valahonnan nagyon
ismerős vagy nekem. A PerfectScore-nál szoktam kitenni a
lányomat, és mintha ott láttalak volna az édesanyáddal.
– Igen, járok oda. Az a legjobb hely – mondta Renée.
Betette a kelyhet a fagylaltgép alá, meghúzta a kart, és
ide-oda mozgatta.
– Azt hiszem, nagyon sok korrepetitoruk van. Az én
lányommal egy Max nevű fiú foglalkozik.
– Velem is! – mosolyodott el a lány, miközben a fagylaltot
csapolta a műanyag kehelybe. – Annyira okos. Az a srác
egy… egy zseni.
– Hmm. A lányom is ezt szokta mondani. Nagyon kedveli.
– Én is szeretem. Nagyon zárkózott és kicsit kocka, de
nagyon helyes srác.
– Te melyik napokon jársz oda?
– Szerdán és szombaton.
– Á, szóval ma nem találkoztatok.
– Nem – felelte Renée, és kicsit arrébb fordította a
kelyhet, mert az egyik oldalán már túl sok volt a fagylalt. –
Hogy hívják a lányát?
– Hannah – szólta el magát Eric, mert alapvetően rossz
hazudozó volt.
– Kér hozzá gyümölcsöt meg öntetet, ugye? Jöjjön velem!
– kérte a lány, és odavezette ahhoz a pulthoz, ahol az
öntetek és hasonló nyalánkságok voltak, meg egy nyúlánk,
fiatal afroamerikai nő, meglepő világoskék hajjal és
orrkarikával.
Renée széles mosollyal üdvözölte.
– Trix! Egy új vendég!
– Szuper! – mosolyodott el Trixie is.
– Uram! – fordult most Renée Erichez –, ő Trixie, és ő
foglalkozik az öntetekkel. Amúgy ő is a PerfectScore-ba jár,
de őt nem Max tanítja.
– Helló! – szaladt ki a meglepett Eric száján, és közben
rájött, hogy nem kéne nagyon meglepődnie, hiszen a
PerfectScore alig ötpercnyire van a fagylaltozótól.
Teljesen logikus, hogy környékbeli lányok dolgoznak itt.
Renée közben folytatta:
– Képzeld, Trix, éppen Maxről beszélgettünk, arról, hogy
milyen okos srác – mondta, és odafordult Erichez. –
Szerintünk az a tanár, aki vele foglalkozik, nem olyan jó,
mint Max.
Trixie fitymálóan lebiggyesztette az alsó ajkát.
– Az tuti. Az enyémet csak a gyakorlótesztek érdeklik, de
hát azokat én is meg tudom csinálni, egyedül, otthon. Max
sokkal jobb, mert trükköket tanít Renée-nek, hogy kell egy
problémához közelíteni.
 – Ezt szokta mondani a lányom is – jegyezte meg Eric,
mielőtt még bárki bármilyen kérdést intézhetett volna
hozzá.
– Na, akkor magatokra hagylak benneteket – mondta
Renée, és egy kézmozdulattal búcsút intett nekik.
– Köszönöm szépen! – szólt még az újabb vendégek
segítségére siető lány után Eric.
Trixie pedig profi eladói mosollyal nézett rá.
– Uram, annyi öntetet és gyümölcsöt választ, amennyit
csak akar, az árlistát pedig ott láthatja fenn, a falon.
Eric epret és M&M’set választott, Hannah kedvenceit, és
kifizetett majdnem hét dollárt. Az üzletből kilépve a
kocsijához sétált, jobbra-balra tekingetve, hogy nincs-e ott
valahol Max. Az autóhoz érve megnyomta a távirányítót és
kinyitotta az ajtót, majd beült, és miközben eszegette a
fagylaltot, azon merengett, mi legyen a következő lépése.
Max nincs itt, de bármelyik percben felbukkanhat. Eric úgy
érezte, zsákutcába jutott: fogalma sem volt, hol lehet a fiú.
Az utca túloldalán volt még egy Walgreen, egy Dunkin’
Donuts meg egy Hill’s Seafood. Lehet, hogy Max azoknak a
parkolóiban várakozik? Sokkal valószínűbb, hogy ott állt
meg, hiszen ott biztosan nem veszi észre Renée.
A lány estig dolgozik, addig el kell ütnie valamivel az időt.
Visszajátszotta az agyában a beszélgetéseit, először
Maxszel, aztán Marie-val. Azután, hogy találkozott az
anyjával, még könnyebb volt megérteni, milyen mértékben
is esett szét Max élete a nagyanyja halálával. Eric
segíthetne a fiúnak, ha időben kapcsolatba tudna kerülni
vele. Rosszul volt a gondolattól, hogy csak ücsörög itt a
kocsijában, és lehet, hogy már késő. De nem tudott mást
tenni, csak várni.
Elővette a telefonját, felment az internetre, és két nevet
pötyögött be: Bevilacqua és Berwyn. A találatok között nem
volt Renée, amin nem lepődött meg különösebben. A
felsorolásban szereplő Bevilacquák többsége 45 éves vagy
idősebb volt. Minden bizonnyal köztük volt Renée apja vagy
anyja. Eric tanulmányozta a címeket, elsősorban a közelben
lévőket. Három megfelelőt talált: Trianon Lane, Sunflower
Road és Gristmill Road. Ismét holtpontra jutott, hisz amíg
Renée el nem indul, fogalma sem lesz arról, melyik az igazi
cím.
A műszerfalon lévő óra lassan vánszorgott 20.30-ról
21.30-ra, majd onnan 22.30-ra. Eric eltette a telefonját, és
minden figyelmét a fagylaltozóra összpontosította. A
kamaszcsoportok mostanra eltűntek, csupán néhány
vásárló maradt az üzletben. Renée a pultok tetejét
takarította, Trixie az önteteket töltögette vissza fehér
műanyag palackokba, a pénztáros pedig éppen
zsákocskákba gyömöszölte az aznapi bevételt.
Eric most már egy kezén meg tudta számolni a
parkolóban lévő autókat. A többségük hátul állt, feltehetően
az alkalmazottak kocsijai voltak. Közben az Ízgomolyagban
eloltották a lámpákat, és a lányok beszélgetve, nevetgélve
kijöttek az üzletből. Eric fölegyenesedett az ülésen, és
élénken figyelt. Renée-t könnyű volt észrevenni a vörös
haja miatt. Figyelte, ahogy búcsúzásképp megöleli a
többieket, aztán elindul a parkoló hátsó része felé. A bal
hátsó sarokban egy kobaltkék Honda állt, Renée a felé
igyekezett. Pár pillanat múlva beindult a kocsi motorja,
kigyúltak a fényszórói, és a Honda elindult.
Eric körülnézett. Azt várta, hogy valamelyik másik
parkolóban is életre kel egy autó, de nem így történt. Kicsit
lehajtotta a fejét, amikor Renée a kijárat felé igyekezve
elhúzott előtte. Eric a tükörből jól látta, hogy a mögötte
elhaladó kocsiban a lány a füléhez szorított mobillal ül a
kormánynál. Kikanyarodott a Barrett Streetre, de Eric még
mindig nem vett észre senkit, aki a nyomába szegődött
volna. Nem volt nagy forgalom, éjfél felé járt. Renée
megállt a pirosra váltó közlekedési lámpánál.
Eric gyújtást adott, kifarolt a helyéről, és a lány nyomába
eredt, biztonságos távolságot próbálva tartani.
Egy őrangyal őrizte az őrangyalt.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Eric követte Renée-t a Barrett Roadon, egy jól kivilágított,

kétszer kétsávos főúton. Pár autónyival lemaradt, egy
bordó Cadillac mögött haladt, amely szorosan a lány kocsija
nyomában volt. A sofőr cigarettát tartó kezét lazán
kilógatta az ablakon. Ő tehát nem lehetett Max.
A lámpa zöldre váltott, és a sor kényelmesen megindult.
Senki sem sietett, kivéve Renée-t. A Cadillac bekanyarodott
jobbra, az egyik mellékutcába, úgyhogy Eric közvetlenül
mögé került. Eric abban bízott, hogy Renée annyira
belefeledkezett a telefonálásba, hogy biztos fel se tűnik
neki, hogy kitartóan megy mögötte valaki.
A lány dinamikus vezetése tulajdonképpen jól jött
Ericnek, mert körülbelül öt kereszteződés után kettőre
szűkült azoknak az autóknak a száma, amelyek lépést
tartottak a Hondával. Az egyik egy öregebb Toyota volt, a
másik pedig egy kék Volkswagen kabrió. A sofőrök
sziluettje alapján bármelyikük lehetett akár Max is. Eric
nem akart annyira közel kerülni hozzájuk, hogy
megkockáztassa, hogy észrevegyék.
A figyelme azonban nem lankadt. Nézte, ahogy a kocsik
egymáshoz viszonyítva keresik a helyüket a sávokban.
Miközben kelet felé haladtak, a három lehetséges cím járt a
fejében. A Trianon Lane-t kizárta, mert az jobb kéz felé
esett, úgyhogy már csak a Sunflower Road és a Gristmill
Road jöhetett szóba. Renée kitartóan száguldott előre,
közben egy narancssárga furgon csatlakozott a csoporthoz,
az oldalán vízvezeték- és csatornaszerelést reklámozva.
Átmenetileg némi takarást biztosított Ericnek a fekete
Toyota elől, amely vészesen közel került hozzá a külső
sávban. Baseballsapkája alól kipillantva megpróbálta
kifürkészni, hogy nem Max vezeti-e a Toyotát, de a furgon
hirtelen belegyorsított, ezzel gyorsításra ösztönözve a
Toyotát is, és tönkretette az éppen adódó lehetőséget.
A furgon két sarokkal később elkanyarodott, a Toyota és a
Volkswagen kabrió azonban maradt. Renée viszont hirtelen
indexelni kezdett balra, és teljesen váratlanul
bekanyarodott egy dél felé vezető főútra, a Wheatfield
Drive-ra. A Toyota és a kabrió szintén indexelt, és továbbra
is a lány nyomában haladt. Ericnek le kellett fékeznie, hogy
beengedje maga elé a balra kanyarodó sávba a
Volkswagent, és ekkor egy pillanatra sikerült profilból
elkapnia a sofőr arcát.
A kabriós úgy nézett ki, mint Max, de Eric egyáltalán nem
volt biztos a dolgában. Elszántan követte tehát a többieket.
Már járt errefelé korábban is, úgyhogy tudta, a Sunflower
Road nem ebben az irányban van. Tehát a Gristmill Road
lesz az úti cél. Azt a környéket egyáltalán nem ismerte.
Persze az is lehet, hogy teljesen rossz Bevilacqua-címet
választott a listából.
Gázt adott, mert Renée is gyorsított, és jobban szemügyre
vette a Volkswagent. Fiatalokhoz illő típus volt, és bár Eric
nem gondolta volna, hogy Max az a tipikus kabriós srác, de
előfordulhatott, hogy használtan vett egy ilyet. Renée
kocsija, meg a Toyota és a Volkswagen egyenletes ütemben
döngettek tovább a Wheatfield Roadon, amely szintén
kétszer kétsávos volt, jobbra-balra nyíló mellékutcákkal.
Eric kiment a külső sávba, hogy onnan tartsa szemmel a
többieket. Megváltozott a táj: a házak kicsit távolabb álltak
a főúttól, és a közvilágítás lámpái ritkásabban követték
egymást. Eric gondosan rajta tartotta a szemét a
Volkswagenen, ami közvetlenül Renée Hondája mögött
haladt, meg a Toyotán, amely mellette. A Wheatfield Road
jobbra-balra kanyargott, időnként lassabban haladó autók
csatlakoztak a hármashoz, de aztán elfordultak. A kabrió
azonban kitartóan követte Renée-t. Eric le merte volna
fogadni, hogy Max vezeti.
Amikor a lány jobbra kezdett indexelni, és lelassítva
kiment a külső sávba, Eric érezte, hogy hevesebben ver a
szíve. Renée bekanyarodott egy mellékutcába, de a fekete
Toyota továbbhajtott. A kabrió azonban Renée nyomában
maradva bekanyarodott. Biztos, hogy Max.
Eric fészkelődött a vezetőülésen. A Volkswagen után ő is
befordult a mellékutcába, és a fényszóró fényében
meglátta, hogy az utca neve Harvest Road. Csendes kis utca
volt, két oldalán családi házakkal. A három autó libasorban
követte egymást: elöl ment Renée, mögötte a Volkswagen, a
sort Eric zárta. A lány csak egy kicsit ment lassabban, de a
kabrió hirtelen lelassított. Eric arra gondolt, ha már közel
lennének Renée-ék házához, Max pont ezt csinálná.
 Eric is fékezett, kicsit kihúzva magát az ülésen. Még soha
nem próbált egy autót se feltartóztatni, de biztos nem olyan
nehéz, gondolta magában. Renée jobbra indexelt, és Eric
érezte, hogy közel kell járniuk a lány otthonához. Eric
villogott a reflektorával, hogy felhívja magára Max
figyelmét, de a Volkswagen csak haladt előre.
A Harvest Road élesen balra kanyarodott, és Renée
anélkül, hogy kitette volna az indexét, balra fordult. Max
lelassított, de ahelyett, hogy követte volna a lányt, jobbra
indexelt, aztán lefékezett és megállt, ezzel teljesen
összezavarva Ericet. A következő pillanatban a Volkswagen
bekanyarodott a Harvest Road 212. kocsibeállójába.
Eric felnyögött, látva, hogy a kabrió fényei kialszanak, a
motorja leáll. Tévedett. A sofőr nem lehetett Max.
Olyasvalaki volt, aki véletlenül itt lakott szintén ezen a
környéken, és hacsak Eric nem lép azonnal a gázra, a végén
még Renée-t is szem elől téveszti. Gyorsított tehát, és maga
is balra kanyarodott, ott, ahol korábban a lány is. A halvány
közvilágítás fényében el tudta olvasni az utcatáblát:
Gristmill Road. A távolban megpillantotta a Honda piros
helyzetjelző lámpáit. Eric lefékezett, amikor rájött, hogy a
Gristmill Road valójában zsákutca.
Lehúzódott a járda mellé, és figyelte, amint Renée a
zsákutca közepe táján bekanyarodik egy nagy ház
kocsibeállójára, és leállítja a motort. Tehát a lány valóban a
Gristmill Roadon lakik, de Max nem követte őt hazáig. Eric
is leállította az autóját, hogy a motor hangja ne verje fel a
környéket. Nagyot sóhajtott, teljesen tanácstalan volt.
 Rá kellett ébrednie, hogy talán elhamarkodta a dolgot.
Lehetséges, hogy Max még csak közeledik errefelé, hiszen
pontosan tudja, hol lakik Renée. Igen, lehet, hogy pont most
tart ide, hogy meggyőződjön arról, a lány épségben
hazaért. Vagy ez történik most, vagy a fiú valahol egész
máshol van, és lehet, hogy éppen most végez magával.
Váratlanul fény hasított bele az éjszaka sötétjébe: egy
autó fordult be a Gristmill Roadra. Egy sötét színű kupé.
Eric mélyen a szemébe húzta a sapkát, amikor elhúzott
mellette. Eric meg akarta nézni, nem Max ül-e a kupé
vezetőülésében, és úgy kalkulált, hogy mivel a Gristmill
Road zsákutca, Max biztosan elmegy a végéig, ellenőrzi,
hogy Renée kocsija ott van-e, aztán megfordul, és kihajt.
Akkor Eric képes lesz valahogy megállítani. Tökéletes.
Nézte, ahogy a kupé lelassít, végighalad a járdaszegély
mellett, majd elkezd kihajtani, pontosan szemben vele. Eric
egész teste megfeszült az izgalomtól. Ha a kocsit valóban
Max vezeti, akkor szemtől szembe kerülnek egymással, és a
fiúnak esélye sincs arra, hogy kikerülje őt.
A kupé azonban hirtelen felkapcsolta a reflektorát, kis
időre teljesen elvakítva Ericet, és lefékezett, közvetlenül
Eric kocsija mellett. Bár Eric szeme káprázott, azt azért
még így is látta, hogy a másik autóban nem Max, hanem egy
középkorú férfi ül, és rosszalló tekintettel néz rá a
szemüvege mögül.
– Elnézést, uram! – mondta szigorúan. – Itt lakom ebben a
zsákutcában, ismerem az összes szomszédomat. Maga
azonban nem idevalósi. Mit keres itt?
 – Jaj, bocsánat – felelte Eric, azzal az anyósülésről
felkapta a telefonját, és feltartotta a másik férfi felé. –
Kaptam egy sms-t, úgyhogy félreálltam ide, hogy
megválaszoljam.
– Egyáltalán, hogy került ide, ebbe az utcába?
– Azt nem vettem észre, hogy zsákutca. A Harvest Roadon
mentem éppen, amikor befutott az üzenet, és
bekanyarodtam az első utcába, ami éppen következett.
– Ja, értem – bólintott immár kissé barátságosabban a
másik férfi. – Remélem, nem kapott frászt tőlem, csak hát
olyan időket élünk, amikor mindenkinek ébernek kell
lennie.
– Teljesen megértem.
– Nem gondolnám, hogy, mondjuk, maga egy terrorista,
sőt nyilvánvaló, hogy nem az.
– Nem, persze hogy nem. De indulok is tovább.
– Oké. Tudja, itt nagyon aktívan működik az „Éber
szomszédok” program, úgyhogy előbb-utóbb valaki
biztosan szólna a rendőröknek.
– Hát persze. Akkor megyek is, a viszontlátásra – mondta
Eric, és a gázra lépett, majd lassan előregurult, szorosan a
járdaszegély mellett.
Menet közben jól megnézte magának Renée otthonát, egy
impozáns méretű, kastélyszerű villát. A földszinten még
égtek a lámpák. Aztán kikanyarodott, búcsúzóul intett egyet
a kupé sofőrjének, aki feltartott hüvelykujjával nyugtázta a
gesztust.
Eric csak akkor mert megkönnyebbülten felsóhajtani,
amikor elérte az utca végét.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Eric délnek tartott. A mellét valami fojtó érzés szorította,

ami kellemetlen emlékeket idézett fel benne. Annak idején,
amikor szorongásos neurózisban szenvedett, akkor érezte
mindig, hogy acélpántok szorítják össze a mellkasát.
Megpróbált odafigyelni a légzésére, közben azon
merengett, vajon Max hová mehetett. Elhaladt a devoni
bevásárlóközpont sötét tömbje mellett. A parkoló már
teljesen üres volt, a Brewster-féle fagylaltozó éppen zárt,
ahogy az az autószerelő műhely is, ahová ő is szokta vinni a
kocsiját. Eszébe jutott, hogy a PerfectScore is itt van a
közelben, és az is előfordulhat, hogy Max valahol erre van.
Balra kanyarodott, aztán kétszer jobbra, és már meg is
látta a PerfectScore-t. Kivilágított táblája karmazsinvörösen
ragyogott bele az éjszakába. Eric behajtott az előtte lévő
parkolóba, de az láthatóan üres volt.
Végül úgy döntött, hogy elindul haza. Érezte, hogy a
mellkasára nehezedő szorító érzés addig nem fog elmúlni,
amíg meg nem találja Maxet. Sötét házak mellett húzott el,
és azon kapta magát, hogy a bennük élő családokra gondol,
az időben ágyba dugott gyerekekre, az éppen lefeküdni
készülő apákra és anyákra, akik már fáradtak ahhoz, hogy
szexeljenek, de azért összebújnak, ahogy ő és Caitlin is
mindig összebújt, hogy az összetartozás valami nyugalmat
adjon. Eric szeretett házas lenni, szerette, hogy van egy
hátországa, és azt is szerette, hogy minden este ugyanoda
megy haza. Egy kicsit maga is meglepődött azon, hogy
magát Caitlint annyira nem hiányolta az életéből. Inkább
egy feleség, az otthon, a család és a biztonság hiányzott. Ha
őszintén tekint vissza az elmúlt évekre, soha nem jöttek ki
zökkenőmentesen Caitlinnel. A veszekedéseik a körül
folytak, hogy ki vitte ki legutóbb a szemetet, vagy hogy ki
ment el iskolaszereket vásárolni a Staplesbe.
Gondolataiból felriadva Eric rájött, hogy automatikusan
régi otthona, a Mill Road felé tart, és nem az új lakása
irányába. Lefékezett, és visszakanyarodott az úton. Hiszen
már nem ott él. Nem akart odamenni, hogy lássa, vajon
Caitlin egyedül tölti-e az éjszakát, vagy parkol egy másik
autó is a kocsifelhajtón. Briané. Belelépett a gázba, immár a
saját lakása felé hajtva, és hirtelen eszébe jutott, hogy talán
Max rég ott vár rá.
A halvány remény szinte szárnyakat adott neki.
Gyorsított, és mivel ilyen későn a közlekedési lámpákat már
villogó sárgára kapcsolták, öt perc alatt odaért az utcához.
Nyakát nyújtogatva kémlelte, vajon parkol-e egy autó a
háza előtt, de nem. A bejárati ajtó fölötti lámpa egy széles
nyalábban bevilágította az előtte lévő lépcsőt, amin viszont
volt valami.
„Gyerünk!” – mondta magában Eric, és közelebb hajtva
próbált rájönni arra, hogy mi az. Kétháznyi távolságra volt,
de már látta, hogy a lépcsőn lévő valami nem egy ember.
Bekanyarodott a felhajtóra, leállította a motort, és kiszállt.
 Az ajtó előtti lépcsőn egy nagy táska volt. Eric kíváncsian
pillantott bele. A tetején kézzel írott levél feküdt:

Itt a vacsora, amit nem volt alkalmad megenni. Hívj, ha

segítségre van szükséged. Szeretettel: Laurie

Eric felkapta a zacskót, és bement a lakásába.

 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

5. Érzékelem és felfogom mások érzelmeit, de nem érzem át

azokat.
Karikázzon be egyet:
Egyáltalán nem igaz rám.
Részben igaz rám.
Tökéletesen igaz rám.

Szeretem a temetéseket.
Szeretem a temetéseket, úgy, ahogy normális emberek a
tűzijátékot, a születésnapi bulikat vagy a kerti
sütögetéseket.
Úgy sejtem, nem én vagyok az egyetlen szociopata, aki így
érez.
Vajon miért szeretjük a temetéseket?
Nem azért, mert gonoszak vagyunk. Bár persze azok
vagyunk.
Hanem azért, mert ott könnyű a dolgunk.
Az életem java része arról szól, hogy valamilyen szerepet
játszom, lesem a bevett társadalmi normákra utaló jeleket,
próbálom kiolvasni az emberek belső gondolatait, hogy
tudjam, mit kell mondanom nekik. Ebben nagyon jó vagyok.
Egyszerűen így születtem, és az idő múlásával csak még
jobb lettem benne.
 De az, hogy őszinte legyek veled vagy valakivel, az
egyszerűen idegesítő.
Meg valahogy fárasztó is.
Az ember kénytelen egyfolytában tettetni magát és
színészkedni.
Pontosan tudod, milyen érzés egy buliban lenni, ahol
próbálod mindenkivel elhitetni, hogy te milyen vagány
vagy, milyen vonzó, milyen könnyedén tudsz beszélgetni
bárkivel, meg hogy milyen jól érzed magad. Eljátszod azt a
szerepet, amelyik egy bulival kapcsolatosan elvárt, és
közben valószínűleg már alig várod, hogy végre hazaérj, és
kibújhass belőle.
Nos, nekem egyfolytában ez az érzésem. Soha nem
bújhatok ki a szerepből, csak amikor egyedül vagyok
otthon.
De ha meghal valaki, ha adódik egy temetés, akkor ott
teljesen egyértelmű, mi az elvárt viselkedés.
Légy szomorú.
És az könnyen megy, nagyon könnyen.
Eddig nem jártam sok temetésen, de nagyon várom, hogy
az idő múlásával egyre többön részt vehessek.
A sírásos-zokogós változatot még ki se próbáltam, mert
őszintén szólva az kicsit nehezemre esne. Ha az embernek
halvány fogalma sincs arról, mi a szomorúság, akkor csak
nagyon nehezen tud könnyeket kipréselni a szeméből.
Az anyám igazán nagymester az ilyen nyilvános
zokogásban. Erről középiskolás koromig nem is tudtam. De
akkor meghalt a nagybátyám, John. Egy hideg és felhős
délelőttön mi is részt vettünk a temetésén. Ott ácsorogtunk
kis csoportba verődve, mindnyájan feketébe öltözve.
Nekem akkor, tizenhárom évesen, nem is volt fekete
cuccom, úgyhogy előző nap el kellett buszoznom a
bevásárlóközpontba, és az összes születésnapi
megtakarításomat, 189 dollárt kénytelen voltam erre
költeni. Tiszta pénzkidobás.
Na mindegy. Az anyám aznap totális hülyét csinált
magából. Úgy bömbölt a sír mellett állva, mint egy
csecsemő, felcsukló zokogása időről időre elnyomta a
lelkész szavait. Amikor pedig eljutottunk odáig, hogy a
rózsákat letegyük az urnát tartalmazó kis faládára,
rávetette magát, és úgy ölelgette, mintha egy fatörzs lenne.
Micsoda jelenet.
És mennyire túl volt játszva.
Akkor egy életre megtanultam, hogyan ne viselkedjen az
ember egy temetésen. Utána, amikor elmentünk enni
valamit egy étterembe, hallottam, ahogy az
unokatestvéreim azon röhögtek, micsoda olcsó ripacs az
anyám, és hogy tulajdonképpen nem is szerette a testvérét.
A nagyanyám pedig egyenesen azt mondta a másik
nagybátyámnak, hogy az anyám biztos tartozott John
bácsinak, azért hullatott ilyen látványosan
krokodilkönnyeket.
Ez volt az első alkalom, hogy hallottam ezt a kifejezést:
krokodilkönnyeket hullat. Nem ismertem, úgyhogy
kénytelen voltam megnézni egy könyvben a jelentését,
mert az nyilvánvaló volt, hogy nem a krokodil sírására
utalt.
Na mindegy.
Azt mindenesetre megtanultam, hogy ha valaki meghal,
vagy ha valami rossz hírről értesülsz, az a legjobb, ha képes
vagy egy kis könnyes csillogást csalni a szemedbe. Így
mindenki azt fogja gondolni, hogy visszatartod a sírást. De
persze nem engedsz a feltörő zokogásnak, mert nem kell,
hogy bárki is lássa, ahogy hülyét csinálsz magadból, amikor
lényegében nincs másról szó, mint hogy emberek
meghalnak.
Még olyan rendes emberek is, mint John bácsi.
Akit az anyám valóban szeretett.
Na mindegy. Éjszakánként, a fürdőszobában időnként
gyakorolom a tükör előtt, hogyan kell könnyet csalni az
embernek a szemébe. Vettem valami szemcseppet, ami
segít. Egy kicsit hozzá kell érni a csepegtetőjével a
szaruhártyához, és már gyűlnek is a könnyek. Most azzal
kísérletezem, hogy vajon menne-e a dolog a szemcsepp
nélkül is.
De nemigen van olyan, aminek a gondolatára képes
lennék sírni. Na jó, van. Ha visszaemlékszem John bácsi
temetésére.
És akkor arra a 189 dollárra gondolok, amit erre
elpazaroltam.
Nos, erre a gondolatra könnyek szöknek a szemembe.
 HARMINCADIK FEJEZET

Párás volt a reggel. Eric fáradtnak és szétesettnek érezte

magát, miközben a kocsijától a kórház felé baktatott. Max
még mindig nem bukkant fel. Nemigen aludt az éjjel, és
enni se nagyon volt kedve, alig pár falatot kapott be abból
az isteni kajából, amit Laurie otthagyott neki. Még kétszer
megpróbálta felhívni Maxet, aztán beszélt a berwyni és a
radnori rendőrőrssel is, de senkinek sem volt információja
a fiúról. Végighívta a sürgősségi ügyeleteket is, de Maxet
sehová sem szállították be. Reggel, a kocsijából tárcsázta
Marie számát, aki persze nem vette fel a telefont,
valószínűleg annyira másnapos volt.
– Gratulálok a nagyszerű helyezéshez, Parrish doktor –
szólította meg a kórház egyik könyvelője, aki váratlanul
felbukkant mellette, miközben a főbejárat automata ajtaja
szélesre tárult előttük.
– Köszönöm – válaszolta Eric reflexszerűen, kizökkenve a
gondolataiból.
– Annyira feldobott a hír mindenkit a könyvelésen. Biztos,
hogy üzleti szempontból is jót tesz a kórháznak.
– Igen, én is ezt remélem – felelte Eric. Megszólalt a
csipogója, úgyhogy megpróbálta kivenni az övén lévő kis
tokból. A kórház éppen megérkező dolgozói a különböző
épületszárnyakba vivő liftek felé igyekeztek. – Elnézést, ezt
meg kell néznem!
– Persze! Viszontlátásra! – búcsúzott el a könyvelő, és
maga is csatlakozott a liftek felé igyekvő tömeghez.
Eric ránézett a csipogó kijelzőjére.
Kérlek, gyere fel, mielőtt az osztályodra mész – olvasta el
a szöveget, ami Brad Farnessentől, a kórház ügyvezetőjétől
érkezett. Eric nem volt abban a hangulatban, hogy a
kórházi bürokrácia képviselőivel cseverésszen, de nem volt
választási lehetősége.
– Várjanak! – kiáltott Eric, és gyorsan beugrott a liftbe a
könyvelő után, az ajtó pedig már záródott is, és mentek
felfelé.
– A Wright nem a kórház másik oldalán van?
– Be kell még előbb ugranom Bradhez.
– Készüljön fel az ajnározásra – szólt a könyvelő kissé
csúfondáros mosollyal. – Hallottam, hogy egyesek attól
félnek, itthagy bennünket. Most aztán maga diktálja a
feltételeket.
– Ugyan már!
– Gondolkozzon logikusan! Azt hiszi, csak nálunk hallottak
erről az eredményről?
– Nem megyek máshová – mosolygott rá Eric, miközben
kinyílt a lift ajtaja, és mindketten kiléptek.
– Viszlát! – köszönt el a könyvelő.
Eric zsebében rezegni kezdett a telefonja, jelezve, hogy
üzenete érkezett. Előkapta, és megnézte. Laurie-tól
érkezett:
 „Jól vagy? Bármi hír Maxről? Hívj nyugodtan!”

Eric megállt egy pillanatra, hogy válaszoljon:

„Jól vagyok. Semmi hír Maxről. Kösz a kaját. Majd

hívlak.”

Eric az igazgatóság felé indult. A folyosón csend volt, éles

ellentétben a kórház többi, az élet zajától hangos
részlegével. Kétoldalt irodák nyíltak, amelyekben a
hatalmas kórház magas rangú tisztviselői dolgoztak.
Egyik iroda követte a másikat, jól tükrözve a kórházi
adminisztráció bonyolultságát. Eric fölött egyetlen szakmai
főnök volt csak, a kórházrendszer pszichiátriai vezetője,
Tom Singh, aki fölött pedig az egész kórház orvos
igazgatója, Brad Farnessen állt. Eredetileg mindkettő orvos
volt, de mára egyik sem praktizált. Eric mindkettejüket
kedvelte és tisztelte, de soha nem áhítozott a pozíciójukra.
Balra fordult a folyosón, Brad és Tom csukott
mahagóniajtajú irodája felé. Az iroda előterében két
személyi asszisztens dolgozott, akik női finomsággal tették
otthonossá munkahelyüket. Mindkét asszisztens a
számítógépe előtt ült.
– Jó reggelt, Eric! – köszöntötte mosolyogva Brad
titkárnője, Dee, egy nagyon szemrevaló asszony. –
Gratulálok a második helyhez.
– Köszönöm. Hogy van?
– Jól – felelte Dee, és levette színes keretű
olvasószemüvegét, amely egy gyöngyökkel díszített láncon
fityegett. – Már várják, nyugodtan menjen be.
Várnak? – futott át Eric agyán, miközben odalépett az
ajtóhoz, és benyitott. Meglepetten tapasztalta, hogy
nemcsak Brad van az irodában, hanem Tom és a jogi
osztályról Mike Braezele is. A három férfi egy kis
tárgyalóasztal mellett állt, amely pont Brad hatalmas,
rendezett felületű íróasztala előtt volt. Az íróasztal mögötti
polcokon orvosi szakkönyvek, mindenféle vezetési és
irányítási kézikönyv, a falon pedig bekeretezett diplomák
lógtak.
– Jó reggelt! Nem tudtam, hogy ilyen sokan leszünk.
– Helló, Eric! – jött oda hozzá kézfogásra Mike, akit Tom
és Brad is követett egyből.
A köszönés ceremóniája alatt mindnyájan kicsit mereven
mosolyogtak. Ericnek az volt a benyomása, hogy a három
férfi olyan, mintha egymás klónja lenne. Mindegyik nagyon
hasonló, fémkeretes szemüveget, könnyű, világosszürke
öltönyt, fehér inget és mintás selyem nyakkendőt viselt.
Eric kínosan alulöltözöttnek érezte magát világoskék
ingében és drapp vászonnadrágjában.
– Gyere, foglalj helyet, Eric! – intett az egyik szék felé
Brad, maga pedig az asztalfőhöz telepedett. – Gratulálok.
Erre az eredményre büszkék lehetünk.
– Az biztos – mondta Tom, és leült Brad jobbjára. – Én is
gratulálok.
– Igen, remek dolog – tette hozzá Mike is a jogi osztályról,
aki egy kicsit arrébb foglalt helyet.
Zakója belső zsebéből kivett egy Mont Blanc tollat, majd
az asztal közepéről maga elé húzott egy jegyzettömböt.
– Köszönöm, de a munkatársaimat illeti a dicsőség java –
válaszolta Eric, kihúzott egy széket, és leült.
– Az extoni részlegünkön harmincöt ágy van –
mosolyodott el Brad. – Remekül működik, de tudom, hogy a
nagyobb egységek nagyobb figyelmet kapnak. Úgyhogy az
eredményed kétszeresen is figyelemre méltó.
– Teljesen egyetértek veled – szólt közbe Tom,
végigsimítva őszülő haját. – Tudnod kell, hogy nagyon
örültem annak, amiért a pszichiátria ilyen jól szerepelt a
rangsorban. Tudom, hogy a mi szakterületünk nem mindig
kapja meg a neki járó elismerést, de az erőfeszítéseid
eredményeképpen biztos, hogy ez meg fog változni az
intézményen belül.
– Nagyszerű – nyugtázta Eric. Hirtelen az az érzése
támadt, hogy valami feszültség van a levegőben, ami
valahogy sehogy sem passzolt a gratulációkhoz. Oda is
fordult Bradhez: – Emiatt hívtál ide, hogy erről beszéljünk?
– Nem egészen – válaszolta Brad. Kicsit előrehajolt a
székében. – Sajnos ma reggel felhívott az orvosi kar
dékánja. Úgy tűnik, hogy egy harmadéves medika, aki nálad
van gyakorlaton, bizonyos Kristine Malin, szexuális
zaklatással kapcsolatos bejelentést tett ellened.
– Mi? – kérdezett vissza Eric döbbenten.
– Eric! Természetesen mi semmivel nem vádolunk téged,
de te is tudod, mi az eljárás abban az esetben, ha ilyen vád
felmerül…
– De hát ez nem igaz! Mégis, mit mondott? Mi a fene
folyik itt?…
– Nemsokára megtudjuk a részleteket is. Írásban tett
panaszt a dékánnál, aki ezt követően felhívott – Brad most
egy kicsit habozott. – A dékán azt mondta, a lány azzal
vádol, hogy folyamatosan szexuális közeledést tapasztalt a
részedről, amely két nappal ezelőtt, este csúcsosodott ki,
amikor te elmentél és együtt ittál vele…
– De nem mentem el és nem ittam együtt vele! Miután
megkaptuk a második helyet, meghívtam az osztály összes
dolgozóját egy italra. A teljes osztályt. A bárban volt az
ünneplés, és mindenki ott volt, nem csak ő!
– Világos. És nem kell védekezned előttünk, Eric!
– Hát ez felháborító!
Brad csillapítólag fölemelte a kezét.
– Azt is mondta a dékánnak, hogy a szexuális zaklatás
akkor teljesedett ki, amikor a parkolóban találkoztatok,
ahol megpróbáltad ráerőltetni magad, és próbáltad
kihasználni azt a tényt, hogy tudtad, előtte alkoholt
fogyasztott.
– De nem! – robbant ki Eric. – Ez őrület! Totál hazugság…
– Persze hogy az. Pontosan tudjuk, hogy az ilyen
viselkedés összeegyeztethetetlen a te személyiségeddel…
– Épp fordítva történt! Ő várt rám az autómnál, ő próbált
megcsókolni engem, és nem fordítva. És ő volt az, aki
szexuálisan közeledett, mire én visszautasítottam.
Brad szólásra nyitotta a száját, de aztán inkább becsukta.
Eric rájött, hogy nagy hibát követett el. Brad, Tom és Mike
úgy hitte, hogy nincs semmiféle alapja a vádaskodásnak, és
akkor most Eric maga cáfolt rá erre. Mike, fejét mélyen
lehajtva, jegyzetelni kezdett.
– Brad! – mondta Eric, és próbált uralkodni a hangján,
nem sok sikerrel. – Ő közeledett hozzám szexuálisan, és én
voltam az, aki visszautasította. Ezért tett panaszt.
– Ő közeledett?
– Igen – vágta rá Eric, és közben bevillant az
emlékezetébe Kristine arckifejezése a Laurie-val vívott
szópárbaj közben, de erről most inkább hallgatott a többiek
előtt. Csak olajat öntött volna a tűzre. – Brad, esküszöm,
hogy semmi módon nem közeledtem felé. Soha nem jutna
az eszembe bármi ilyet csinálni.
– Persze hogy nem jutna. Boldog házasságban élő ember
vagy. Ismerjük Caitlint.
Eric úgy érezte, teljesen kiszáradt a szája.
– Ami azt illeti, Caitlin és én éppen válófélben vagyunk,
de ennek ehhez semmi köze. Sohasem tennék semmit, ami
nem helyénvaló egy orvostanhallgatóval vagy bárkivel az
osztályom dolgozói közül.
– Rendben – húzta fel őszülő szemöldökét Brad. – És hogy
halad a válás? Nincs semmi hatással a munkádra? Vagy a
teljesítményedre?
– Nem, természetesen nincs.
– Ha lenne, se kellene szégyellni. Magam is elváltam.
Tudom, milyen nehéz tud lenni.
– Engem egyáltalán nem zavar annyira ez a helyzet, hogy
kihatna a munkámra, és a szexuális zaklatás vádja
egyszerűen abszurd.
 – És mi volt a minap az az eset, amiben egy beteg is
érintett volt, amikor az osztályra kellett hívni a
biztonságiakat? Valami Mr. Perino. Jól tudom, hogy te
magad vállalkoztál arra, hogy legyűrd?
– Csak a kollégáim védelmében – felelte Eric kissé
zavartan. – Honnan tudsz egyáltalán erről?
– Kaptunk egy feljegyzést az igazgatótanácstól, hogy a
beteg hozzátartozója panaszt tett. Azzal vádol, hogy
tettlegességet követtél el a férjével szemben.
– Most viccelsz? – nyögött fel Eric elképedve. – Ott volt a
kezelőorvosa, Sam Ward, és pontosan látta, hogy mi történt.
Ahogy a főnővér is. Ez sem igaz, nincs benne egy szemernyi
igazság se.
– Biztos vagyok benne. Rengeteg ilyen panaszt nyújtanak
be évente, és nagyon kevés bizonyul megalapozottnak. A
harrisburgi egészségügyi hatóság kiküld majd egy vizsgálót,
általában egy exzsarut szoktak, aki kivizsgálja az dolgot.
Csak az egész nagyon meglepő, mert még soha semmilyen
panasz nem érkezett ellened.
– Ez sem megalapozott – mondta Eric megbántottan.
– Eric! – szólt Brad kicsit hunyorítva. – Nem szükséges
magyarázkodnod előttünk, sőt tulajdonképpen nem is
szabad.
– Miért nem? Mégis, hogyan védjem meg magam? Itt
ültök, és felháborító dolgokkal vádoltok, és még csak meg
sem cáfolhatom ezeket?
– Elnézést! – emelte fel figyelmeztetően Brad a
mutatóujját. – Hadd tegyem világossá a helyzetet! Mi
semmivel sem vádolunk téged. Tudjuk, hogy tökéletesen
tiszta a szakmai előéleted, és mi csupán követjük az ilyen
esetekre előírt eljárást. Már előfordult egy-két alkalommal
panasz az itt gyakorlaton lévő hallgatókkal kapcsolatban,
úgyhogy az ilyen esetekre is van kidolgozott eljárásmód.
Lesz egy vizsgálat, amire az elkövetkező néhány napon
belül sor is kerül, mert ezeket az ügyeket nagyon komolyan
vesszük.
– És ki végzi a vizsgálatot?
– Egy független szakember. Általában kívülről kérünk fel
valakit, hogy folytassa le a vizsgálatot. Felkeresi és
meghallgatja a panasztevőt, és azokat, akik a tanúi voltak a
panaszában szereplő eseteknek. Tanúja volt bárki annak,
ami azon az estén a parkolóban történt?
– Nem, senki sem volt ott.
– És mi van a többi esettel, amikor megpróbált
szexuálisan közeledni feléd?
– Nem voltak jelen tanúk.
– Szóltál a dologról valakinek?
– Nem – felelte Eric, és szörnyen dühös volt magára.
Eszébe jutott az az sms, amit Kristine-től kapott, és ami
ránézésre akár teljesen ártatlan üzenetnek is tűnhetne.
– Megértem – köszörülte a torkát Brad. – Ahogy már
mondtam, azt követően, hogy a vizsgáló találkozott vele és a
tanúkkal, leül majd veled is. Ezzel a tényleges vizsgálattal
egyidejűleg az eljárásrendben szerepel az úgynevezett
munkatársi intervenció.
– Az meg mi?
 – Egy kisebb vizsgálat, hogy kiderítsük, nem állnak-e fenn
egyéb befolyásoló tényezők is, amelyekről tudnunk kellene.
– Miféle „egyéb befolyásoló tényezők”? – szakadt ki a
kérdés Ericből, de közben már rá is ébredt a válaszra. –
Csak nem hiszitek, hogy droghasználó vagyok?
– Nem, Eric. Ismétlem, ez csupán az eljárás része, és Mike
el tudja magyarázni neked részletesen – mutatott Brad
előzékenyen Mike-ra, de a jogász olyan buzgón jegyzetelt,
hogy fel se nézett a papírjaiból. – Az orvosetikai bizottság
célja annak a vizsgálata, hogy nem merül-e fel bármilyen,
kábítószerrel, alkohollal vagy az elmeállapottal kapcsolatos
probléma.
– De hát nem! – kiáltott Eric, és a gondolatai összevissza
száguldoztak. Hallott már pletykákat ilyen dolgokról az
aneszteziológiai részleggel kapcsolatban, aminek lehetett is
alapja, hiszen az ott dolgozók könnyen hozzáférhettek
olyan fájdalomcsillapítókhoz, mint az Oxycotine vagy a
Vicodan. Ám ezek a pszichiátriában csak nagyon ritkán
voltak használatosak. – És mi ez az orvosetikai bizottság? Ki
van benne? Még soha nem hallottam róla.
– Ez egy ad hoc bizottság, amelyet mindig az adott esettel
kapcsolatban hívunk össze. A te esetedben három tagja lesz,
jómagam, Tom, a pszichiátriai terület vezetője és az
osztályos orvosod, Sam Ward.
– Sam? Ő a beosztottam, az ég szerelmére! Én vagyok a
főnöke. Nem áll fenn összeférhetetlenség az esetében?
Arról, hogy mélyen megalázó a helyzet, már nem is szólva.
– Értem, amit mondasz, de ezek a szabályok és előírások.
 – Miféle szabályok és előírások? Mégis, honnan veszitek
ezeket?
– Eric! Kérlek, uralkodj magadon – Brad az ajtó felé
pillantott. – Ez az egész teljesen bizalmas, és éppen a te
védelmed érdekében az.
– Amúgy pedig, Eric – tette hozzá Mike –, azt
tanácsolnám, hogy ne beszélj erről az egészről senkinek.
– Eszembe sincs – válaszolta Eric kissé ingerülten. –
Gondolod, hogy még nagyobb feneket akarok keríteni a
dolognak, mint amilyen már amúgy is van?
– Azt nyilván mondanom sem kell, hogy a panasztevővel
sem beszélhetsz az ügyről.
– Persze hogy nem – vágta rá Eric, és közben eszébe jutott
valami. – Állj! Mindezek után Kristine továbbra is ott lesz az
osztályomon?
– Igen, az adataink szerint még egy hete hátravan a
gyakorlatból.
– De hát miért akarna továbbra is ott dolgozni nálam?
Nálam, aki állítólag zaklattam őt? Ez nem azt bizonyítja,
hogy mennyire hamisak ezek a vádak? Hogy milyen hazug
teremtés?
– Nem szükségszerűen – mondta Mike összeszorított
ajakkal. – Ha az ördög ügyvédje akarok lenni, akkor azt
mondhatja, hogy nincs más választása. Ha a vádjai igazak,
akkor nem is nézne ki jól, ha lelépne.
– De nem igazak.
– Akkor még inkább – folytatta Mike nyugodtan. – Bevett
szokás mindenféle munkaügyi közegben, hogy az, aki
szexuális zaklatási vagy egyéb diszkriminációs ügyekben
panaszt tesz, tovább folytatja a munkát.
– Tehát nem lehet kirúgni?
– Nem. Először is, mert nem az alkalmazottunk.
Másodszor pedig, ha elbocsátanánk valakit, aki panaszt tett
szexuális zaklatás miatt, az törvénybe ütközne. Ne csinálj
semmit ezzel kapcsolatosan, még csak meg se dorgáld
addig, amíg itt van.
– Hát ez egyszerűen nagyszerű! – Eric úgy érezte, mintha
csapdába esett volna. – Mégis, hogyan dolgozzak együtt
olyasvalakivel, aki ilyen tisztességtelen? Akiben nem
bízhatom meg? Aki képes arra, hogy ilyesmit csináljon?
Nem engedem a betegeim közelébe. Ez a lány jobb esetben
csak feltűnési viszketegségben szenved, rosszabb esetben
viszont kóros hazudozó.
– Nincs mit tenni, sajnos. Csak azt tudom tanácsolni, hogy
a lehető legkevesebbet kerülj vele kapcsolatba, és soha,
semmilyen körülmények közt ne maradj vele kettesben –
magyarázta Mike, közben felemelt egy dossziét a mellette
lévő székről, és kivett belőle egy vagy hetvenoldalas,
fénymásolt anyagot. – És hogy választ adjak a kérdésedre, a
vonatkozó szabályok és előírások benne vannak az orvosi
személyzetre vonatkozó szabályzatban, amit
lefénymásoltam neked. Hadd javasoljam, hogy nézzük át
együtt a függelék F pontját, amely az elfogadhatatlan
magatartásformákra vonatkozik!
– Elfogadhatatlan magatartásformák?! – kérdezett vissza
Eric, és nem hitt a fülének.
 – Nyugalom! – felelte Mike, kinyitva a szabályzatot. A
végére lapozott, és amikor megtalálta a kérdéses oldalt, a
könyvet odafordította Eric felé. – Látod? Itt van. Az
„elfogadhatatlan magatartást” a szabályzat úgy definiálja,
hogy olyan viselkedés, amely „aláássa a biztonságot” és
„negatív hatással van a gyógyító munka minőségére”, vagy
még itt áll az is, hogy „a kórház hatékony működésére” –
bökött Mike a kérdéses paragrafusra.
Eric próbálta követni a felolvasott szöveget, de a betűk
összemosódtak a szeme előtt.
Mike folytatta a felolvasást.
– „Az elfogadhatatlan magatartásformák kihatnak az
intézményi működésre, és mint ilyenek, ellentétben állnak
a kórház alapvető célkitűzéseivel, tehát fel kell lépni
ellenük. Az ilyen magatartást tanúsító munkatársakat az
intézmény azonnal elbocsátja.”
Elbocsátja? Eric akár az állását is elveszítheti ezek miatt a
hazugságok miatt? A szakmai hírneve odalesz. Hogyan hat
majd a gyermekfelügyeleti jog megítélésére, ha közben
esetleg bűnösnek találják szexuális zaklatásban? Vagy az,
hogy akár csak a gyanúja felmerül?
– Eric! – nézett rá Mike, becsukva és letéve a szabályzatot
maga elé az asztalra. – Nincs szükség ügyvédre az
orvosetikai bizottság előtt. A bizottság munkájában csak és
kizárólag orvosok vesznek részt.
– De jogkövetkezménye van! – vetette oda Eric, aki
próbálta megérteni a helyzetet, annak ellenére, hogy
teljesen szürreálisnak érezte azt. – Lényegében azt
mondtad, annak függvényében, hogy ők mit találnak, akár
az állásomat is elveszíthetem.
– Még soha senki nem jött ügyvéddel az orvosetikai
bizottság elé, és véleményem szerint neked sincs szükséged
rá. Ez egy tárgyilagos vizsgálat, és ha mindaz igaz, amit
mondtál – amiként biztos vagyok abban, hogy igaz –, akkor
nem lesz semmi gond.
– Persze hogy úgy történt, ahogy mondtam, és biztos,
hogy nem találnak semmit, tehát nem lesz gond – állt fel az
asztaltól Eric. – Gondolom, ezzel a végére is értünk ennek a
megbeszélésnek. A kollégáim már várnak az osztályon,
értekezletünk van.
– Nem, Eric, még nem végeztünk teljesen – állt fel Brad is,
és Tom felé mutatott. – Tom, hmm, még szeretne mondani
valamit.
Tom is felállt.
– Az eljárás előírásának megfelelően még egy dolgot meg
kell csinálni.
– Mit? – kérdezte Eric, de már alig tudta türtőztetni
magát.
– Ezt el kell intézni. Most.
Tom benyúlt a zsebébe, kihúzott onnan egy kis, csavaros
tetejű műanyag kémcsövet, és letette a tárgyalóasztalra.
Eric nem akart hinni a szemének.
– Sajnálom, Eric. Szükségünk van egy vizeletmintára.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Amikor Eric kilépett a Wright épületszárny felvonójából,

még mindig nem ocsúdott fel a döbbenetből. Soha életében
nem fordult elő vele, hogy egy kémcsőbe kellett pisilnie.
Eddig csak ő adott ki utasítást azonnali vizeletminta
vételére az osztályán a drogfüggők ellenőrzésére. Ami vele
történt, mélyen megalázónak érezte, és alig tudta leplezni a
szégyenérzetet, amikor végül kijött az igazgatósági épület
férfi mosdójából. A tenyerével próbálta takargatni a
kémcsövet, hogy Dee ne lássa meg, miközben diszkréten
átadta Mike-nak. Átfutott az agyán az az őrült gondolat is,
hogy jobb lenne inkább hozzávágni a jogászhoz, de aztán
lecsillapodott, hiszen nem Mike, hanem Kristine volt a baj
okozója.
Odament a pszichiátria bejáratához, végighúzta a
mágneskártyáját a leolvasón, aztán a zsebéből előkapart
kulcsával kinyitotta az ajtót. Végtelenül bosszantotta, hogy
ilyen hazug és álságos személyzeti ügyekkel kell
foglalkoznia, miközben Max továbbra sem került elő, és
lehet, hogy közben meg is halt, az osztályán pedig valódi
betegek várják, akiknek szükségük van rá. Már az is
elképesztőnek tűnt, hogy egy ilyen abszurd vád miatt kell
fél órával később kezdenie a munkát, és eltolni a napi
megbeszélést. Az egész napra kihat egy ilyen csúszás, a
vizsgálatokra és a vizitekre. Átment a zsilipen, és kinyitotta
a másik ajtót.
Beérve az osztályra alig haladt el a nővérpult és a
tévészoba mellett, máris beleütközött Amakába, aki
dossziékkal felpakolva igyekezett felé. Eric mosolyt
erőltetett az arcára, és próbált viccelődni:
– Drágám, megjöttem!
Aztán rádöbbent, hogy talán nem is lenne szabad
viccelődnie a munkatársakkal.
– Na, adtak valami combos bónuszt? Vagy legalább
lovaggá ütöttek? – kérdezte Amaka széles mosollyal az
arcán.
– Nos, nem éppen – válaszolta Eric, és érezte, hogy a
főnővér részletes beszámolót vár, hiszen egy megbeszélés
az igazgatóságon azért elég nagy eseménynek számított. –
Meg akarták tárgyalni a marketingkampány részleteit, az
implementáció kérdéseit.
– Implementáció? – nevetett fel Amaka kicsit gúnyosan. –
Na, ez érdekes.
Eric maga se tudta, hol hallotta ezt a kifejezést. Azt se
nagyon tudta, miért csúszott ki a száján.
– Igen, mostantól én is üzletelek. Gyógyítással
kufárkodom. Oké, lássunk neki a dolgunknak!
Eric elindult a folyosón, Amaka pedig szorosan mellette
lépkedett.
– Jut eszembe! Nem hallottad a pletykákat? Mindenki
arról beszél, hogy újra akarod tárgyalni a szerződésed,
most, hogy másodikok lettünk a rangsorban, és ha nem
teljesítik a feltételeidet, akkor lelépsz – nézett rá Amaka,
kérdőn felvonva a szemöldökét. – Ugye nem hagysz itt
bennünket?
– Persze hogy nem! Emiatt ne aggódj!
– Csak azért árultam el, mert a barátomnak tartalak.
– Tudom, és viszont – mosolygott vissza Eric. – Mi lenne,
ha összetrombitálnád a csapatot?
– Úgy érted, hogy tereljek össze egy zsák bolhát?
– Ja! – válaszolta Eric.
Bement az irodájába, ledobta a táskáját, és próbálta
összeszedni magát. De amikor kilépett, egyből Samet
pillantotta meg, amint az értekezletre igyekezett a
folyosón.
Eric érezte, hogy egész teste megfeszül. Lehet, hogy Sam
már értesült is a szexuális zaklatás vádjáról. Már a
gondolattól is rosszul volt, de kénytelen volt nyugalmat
erőltetni magára, és úgy tenni, mintha mi sem történt
volna. Meg kell tartania az értekezletet, foglalkoznia kell a
betegekkel, és vezetnie kell az osztályát. Mindig is kedvelte
Samet, és bár úgy vélte, ez az érzés kölcsönös, most mégis
átfutott az agyán, vajon mit gondolhat róla Sam.
– Jó reggelt, főnök – köszönt rá az orvos mosolyogva. –
Minden rendben?
– Igen, persze – válaszolta Eric, de kerülte Sam tekintetét.
– Minden oké az osztályon?
– Mindenki jól van, és éppen végez a reggelivel.
– Hogy van Perino?
– Már voltam nála, és stabil az állapota.
 – És Leah Berry?
– Miatta aggódom egy kicsit. Amaka majd elmondja, hogy
mit referáltak az éjszakás nővérek, de úgy tűnik, hogy
letargikus. És szerintem magas a gyógyszeradagja.
– Nem árt tudni – jegyezte meg Eric, aztán mindketten
bementek a tárgyalóba. Nem sokkal utánuk futott be
elmélyülten beszélgetve David és Jack, majd megérkezett a
két technikus, együtt a két szociális munkással. Eric hirtelen
rádöbbent, hogy annak ellenére, hogy Sammel beszélget,
állandóan az ajtót bámulja, arra a pillanatra várva, hogy
Kristine belépjen. – És? Van még valami?
– Semmi – hunyorított Sam.
– Milyen volt a múltkor a fiad meccse? – kérdezte, ezzel is
jelezve, hogy azért ő itt a főnök, és mint főnök, inkább a
családi élet embere, akivel semmiképp sem hozható
kapcsolatba a szexuális zaklatás.
– Győztek, nagy meglepetésre – válaszolta Sam
elmosolyodva, és a szemöldöke magasba szökött a
csodálkozástól, hiszen az osztályon és a betegeken kívül
másról nemigen szoktak beszélgetni.
– Az jó – bólintott Eric. A szája teljesen kiszáradt, és
érezte, hogy nincs ereje a barátságos fecserészéshez. –
Kellene ide egy kávéfőző, nem gondolod? Vajon miért csak
egy van az egész osztályon?
– Jó lenne, az tuti. Csak az a kérdés, hogy hány tucat
nyomtatványt kell kitöltenünk ahhoz, hogy kapjunk egy új
kávéfőzőt? – nevette el magát Sam.
Eric az arcára erőltetett egy mosolyt, közben azt remélte,
hogy Kristine ma beteget jelent.
– Majd én megveszem. Ehhez mit szólsz? És akkor
kikerüljük a bürokráciát.
– Beszállok én is, felezzünk!
Ebben a pillanatban bevonult Kristine, halkan
beszélgetve a másik orvostanhallgatóval, és Eric alig tudta
leplezni a megdöbbenését a láttán. A lány külseje teljesen
megváltozott. Nyoma sem volt a megszokott, tökéletes
sminknek, a ragyogóan fényes és gondosan beszárított
frizurának. Hatalmas, teknőcmintás keretű szemüveg ült az
orrán, a haja pedig elég rendezetlen lófarokba volt
összefogva. Eddigi divatos, mondhatni kihívó ruházata is
átalakult: most sötétkék blézert viselt fehér blúzzal meg
egy drapp vászonnadrágot. A változások ellenére továbbra
is vonzó volt, de inkább olyan volt, mint egy átlagos,
értelmes fiatal lány.
Ericnek őrült tempóban száguldoztak a gondolatai. Nem
értette, hogy Kristine miért csinálta azt, amit csinált, de azt
tudta, hogy a lányt ma ki fogják hallgatni emiatt. Azt sem
értette pontosan, hogy a lány mégis mit gondol, hogyan
úszhatja meg ezt az egész. Az osztály minden dolgozója
pontosan tudta, hogy Kristine hogyan öltözött az elmúlt
időszakban, és közbeszéd tárgya volt, hogy milyen csinos,
meg hogy ő a jellegzetes „a lány, aki túl szexin öltözik a
munkához” típus. Persze az orvosetikai bizottság tagjai nem
tudnak erről, kivéve Samet. Közben Eric visszafordult a
kollégájához, aki éppen arról magyarázott valamit, hogy
miként kell a legjobb kávéfőzőt kiválasztani.
 – …sokkal jobb feketét kap az ember, viszont
rettenetesen káros a környezetre. Hallottál arról a
hatalmas szemétszigetről, ami a Csendes-óceánon úszik?
Kétszer akkora, mint Texas, és ha így haladunk tovább,
tönkre fogjuk tenni a teljes ökoszisztémát…
– Igen – felelte Eric, és szándékosan nem nézett Kristine
irányába, aki a szokott helyére ült a másik orvostanhallgató
társaságában, továbbra is elmélyülten beszélgetve
egymással.
Eric arra gondolt, lehet, hogy Kristine mesélt a másik
hallgatónak a szexuális zaklatási panaszáról. Caitlin csak
puncidrámaként emlegette, amikor az ügyészi hivatalban
dolgozó jogásznők összedugták így a fejüket. Eszébe jutott,
hogy az orvosi egyetem dékánja meg néhány munkatársa
már biztosan tud a dologról.
Amaka leült, és halvány integetéssel próbálta magára
vonni Eric figyelmét.
– Főnök! Azt mondtad, hogy essünk túl rajta gyorsan.
– Igen, hát persze – felelte Eric. Odament az asztal végén
álló székhez, és leült. – Amaka, szólj hozzánk!
– Jó hírrel szeretném kezdeni – nyitotta ki a legfelső
dossziét a főnővér. – Úgy tűnik, hogy Mr. Echeverria ismét
jól aludt, és folyamatosan javul az állapota.
Eric látta, hogy Kristine továbbra is a másik
orvostanhallgatóval sutyorog. Rettenetesen bosszantotta a
dolog.
– Hét teljes órán át aludt, jól reagált a gyógyszereire, és
meglátogatta a családja, még a legkisebb fia is eljött. A srác
készített neki egy rajzot, amit Mr. Echeverria kitett a falra.
Jack felmordult.
– Láttam. A kutyám is ügyesebben rajzol.
Erre David is megszólalt.
– A macskám is ügyesebben rajzol.
– Ezt hagyjuk! – csattant fel Eric, meglehetősen
ingerülten.
Hirtelen csend ült a helyiségre, és minden tekintet felé
fordult. Az osztályos orvosok általában elég sokat
viccelődtek az értekezleteken, de Eric tehetetlen dühe most
rajtuk csattant. Természetesen Kristine-nek akarta
mondani, hogy fogja már be a száját, de hát ezt nem
tehette.
Amaka azonban ügyet se vetett a furcsa incidensre, és
folytatta:
– Mr. Echeverriának már csak egy, biztosítással fedezett
napja van. Jack szeretné ma hazaengedni. Jóváhagyod,
főnök?
– Megnézném egy kicsit a viziten, és döntsünk azt
követően – mondta megfontoltnak tűnően, de valójában
képtelen volt koncentrálni, mert Kristine még mindig
sutyorgott.
– Lépjünk tovább! – folytatta Amaka, elővéve a következő
beteg dossziéját, ismertette a vizsgálati eredményeket és az
éjszakás nővérek feljegyzéseit.
Eric képtelen volt Amaka beszámolójára koncentrálni.
Csak arra tudott gondolni, vajon Samen és a másik
orvostanhallgatón kívül még hányan tudhatnak a szexuális
zaklatási vádról. Ha csak egy ember elmondja egy
másiknak, és az a másik tovább adja újabb háromnak, délre
legalább huszonöt ember hall róla. Ez tönkreteheti a
szakmai jó hírét, akkor is, ha utóbb tisztázzák a vád alól.
– Kristine! Elég! – robbant ki Ericből, és a lány felé
fordult.
A tekintete összetalálkozott Kristine szemüveg mögül
ránéző, ártatlanságot sugárzó tekintetével. A helyiségre
ismét feszült csend telepedett, és minden szem kíváncsian
Ericre szegeződött. Az arcokra kiülő ijedt csodálkozás
ráébresztette Ericet arra, hogy Kristine már valószínűleg
abbahagyta a sugdolózást, és Eric csak a saját fejében még
mindig hallható sziszegésre és pusmogásra reagált. Mintha
valamelyik saját, téveszmék gyötörte betege lenne, és nem
az orvosa, akinek az a dolga, hogy meggyógyítsa a
páciensét.
– Tessék, főnök? – kérdezte Amaka összeráncolt
homlokkal.
– Elnézést, folytasd csak!
Eric megpróbált nagyon odafigyelni, miközben Amaka
betegről betegre haladva ismertette az éjszakáról szóló
ápolónői feljegyzéseket. Amikor szükséges volt, azonnal
reagált, és ügyelt arra, hogy a megbeszélés hátralévő
részében kizárólag a betegek ügyeivel foglalkozzon. Az
értekezlet után, ahogy az szokás volt, Sam és a többi
kezelőorvos társaságában vizitre ment, és képes volt végig
a betegek állapotára összpontosítani.
Délben az automatából vett magának egy joghurtot és
egy üdítőt, aztán bemenekült az irodájába, és gondosan
magára zárta az ajtót. Tudta, hogy ez gyáva megfutamodás,
de szüksége volt egy kis szusszanásra. Elővette a
farzsebéből a telefonját, kikereste Max édesanyjának a
telefonszámát, feltárcsázta, és várta, hogy kicsöngjön. Alig
kezdett csöngeni, máris felvették.
– Marie? Itt Parrish doktor.
– Á, helló, Parrish doktor – felelte az asszony, és a
hangjából Eric úgy érezte, mintha kicsit részeg lenne.
– Max hazament már?
– Nem, még színét se láttam. Maga hallott valamit róla?
– Nem. Nem kéne dolgoznia ma?
– De kellett volna, és a főnöke telefonált is, és kereste. Azt
mondta, nem ment be. És nem is hívta fel őket. Nem tudják,
hol lehet.
– Jaj, ne! – sóhajtott fel Eric elkeseredetten. – Nagyon
aggódom a lelkiállapota miatt, és hogy nem tesz-e kárt
önmagában. A rendőrök sem szóltak vissza. Magának sem?
– Nem.
– Előfordult korábban is, hogy kimaradt éjszakára? –
próbálkozott Eric, de az alapján, amit Maxről tudott,
nagyjából sejtette is a választ.
– Őszintén szólva fogalmam sincs – felelte Marie kicsit
habozva. – Tudja… Nem mindig vagyok itt.
– Elég felelősségteljes gyerek. Előfordult, hogy hiányzott
volna a munkából?
– Nem tudom. De kétlem.
– Marie! Tegnap este említette, hogy Max szokott
valakivel telefonon beszélgetni, talán egy barátjával. Nincs
valami tippje arra, hogy ki lehet az illető?
– Nincs. Nem tudom. Csak az biztos, hogy hosszan szokott
beszélgetni a sráccal éjszakánként.
– Sráccal? Honnan tudja, hogy fiú? Hallotta esetleg a
nevét? – faggatta Eric, aki azon töprengett, vajon Max nem
Renée-vel beszélgetett-e.
– Nem, nevet nem hallottam soha, de biztos, hogy fiú az
illető. Nem hinném, hogy Maxnek lenne barátnője –
kuncogott fel Marie, és Eric meghallotta, hogy jégkockák
csilingelnek egy pohárban.
– Marie! Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de nagyon
sokat segítene, ha most inkább diétás kólát inna. Elsősorban
Max érdekében, mert együtt kell tudnunk működni ahhoz,
hogy megtaláljuk.
– Csak azért kell egy ital, mert a feje tetejére állt az egész
világom. Hirtelen itt van ez az üres ház, a temetkezési
vállalkozó szeretné tudni, mikor temetjük el az anyámat, és
közben azt se tudom, Max hol van, ezek meg már arról
faggatnak, hogy milyen virágokat szeretnék, meg ilyenek…
– Teljesen megértem – szólalt meg Eric. – Tudom, hogy
nagyon nehéz időszak ez a maga életében is, de most Maxre
kell minden figyelmünket koncentrálni. Meg kell találnunk.
– Oké, oké, rendben, megértettem.
– Jól van. Hívjon fel, ha Max jelentkezne, jó?
– Igen, persze, és köszönöm. Nagyon köszönöm, hogy így
segít. Viszonthallásra!
– Oké, viszonthallásra – tette le Eric, majd előkereste a
radnori ügyelet számát a telefonjában.
– Halló, itt Colson őrmester. Miben segíthetek?
– Halló! Eric Parrish vagyok, a Havemeyer Kórház
pszichiátere, és az egyik betegem miatt telefonálok. Tegnap
meghalt a nagyanyja, és aggódom miatta, mert felmerül az
öngyilkosság elkövetésének kockázata. Tegnap óta nem
tudni, hogy hol van. Max Jakubowskinak hívják.
– Hány éves?
– Tizenhét. Végzős diák a Pioneer Highban. Dolgozik a
PerfectScore-ban, és ma nem ment be dolgozni. Az
édesanyja se tudja, merre lehet.
– Tehát mikor tűnt el?
– Tegnap este hatkor, de nagyon szokatlan tőle, hogy
kimaradjon, pláne egy egész éjszakára – magyarázta Eric a
rendőrnek.
– Tudna adni nekem valamiféle személyleírást a srácról?
Eric megpróbálta fő vonalakban elmondani, hogy néz ki
Max, majd megkérdezte:
– Ennyi idő elteltével már eltűnt személyként lehet
kezelni?
– Ilyen ügyekben nem vesszük annyira szigorúan a
formai előírásokat, Parrish doktor.
– Hál’ istennek! Mert ez élet-halál kérdése. Már tegnap
este betelefonáltam, és Gambia járőr a kérésemre elment
hozzájuk. Ő elég jól ismeri az ügyet.
– Tartsa egy kicsit, doktor úr! Hadd kérjem a türelmét
pár percre!
– Rendben, várok.
 Közben Eric megmozdította a számítógép egerét, és a
komputer életre kelt. Bepötyögte a jelszavát, és rápillantott
az e-mailjeire. Elég szórakozottan futotta végig a feladók
listáját, de az egyik hirtelen fölkeltette az érdeklődését.
– Parrish doktor? – szólalt meg pont abban a pillanatban
Colson őrmester hangja a telefonban. – Beszéltem az egyik
járőrömmel, és pontosan ismerik a tegnap este kialakult
helyzetet. Mindenki odafigyel és keresi ezt a fiatalembert,
és értesítjük önt, ha megtudunk valamit.
– Köszönöm szépen!
– Viszonthallásra, doktor úr!
– Visszhall – motyogta Eric a képernyőt bámulva. Az e-
mail Susantől érkezett, és így szólt:

Kedves Eric! A mellékletben található a „Férj kérelme

az elsődleges felügyeleti jog gyakorlására”, amelyet
ma benyújtottam. Kérlek, hívj fel nyugodtan, ha
bármilyen kérdésed lenne ezzel kapcsolatban.
Üdvözlettel: Susan.

Megnyitotta a csatolmányt, és próbálta elolvasni, de a

szavak és kifejezések értelmezhetetlen tömegben zúdultak
rá: kiskorú gyermek, feleség, férj, elsődleges lakó- és
tartózkodási hely. Az elcseszett magánéletére vonatkozó
információk hol dőlt, hol meg vastag betűvel szedve.
Egészen addig tanulmányozta az iratot, amíg el nem jött az
ideje, hogy elinduljon az orvosetikai bizottság elé.
A joghurtját elfelejtette megenni.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Eric megállt a nagy mahagóniajtó előtt. Össze akarta szedni

magát kicsit, mielőtt bemegy az orvosetikai bizottság
ülésére. Tudta, hogy észnél kell lennie, tehát próbálta a
családjával és a Maxszel kapcsolatos gondolatait mélyen
elnyomni magában, hogy képes legyen arra koncentrálni,
ami előtte áll. Nagy levegőt vett, kinyitotta az ajtót, és
belépett a tárgyalóba. Brad Farnessen, Tom Singh és Sam
Ward már vártak rá. Az asztalon ásványvizes üvegek és
jegyzettömbök voltak.
Brad rámosolygott Ericre, és egyből felpattant. Kezével a
jobbján lévő székre mutatott.
– Eric! Gyere csak be, és foglalj helyet!
– Köszönöm, hogy eljöttél, Eric! – mondta Tom is, aki
középen ült, és most udvariasan felállt, a hangja azonban
kissé hamisan csengett.
Utoljára Sam emelkedett fel a székéről, és ahogy a
tekintetük találkozott, látszott, hogy zavarban van.
Idegesen préselte össze az ajkát, és önkéntelenül is
üdvözlésre emelte a kezét, majd zavartan a zsebébe dugta.
– Helló, főnök!
– Szervusztok – viszonozta a köszönéseket Eric, és leült.
Amíg a többiek is elhelyezkedtek, körbepillantott. A
bizottság tagjai mögötti falon fehér tábla lógott, ez állt
rajta: Havemeyer Kórház betegbiztonsági bizottság.
– Köszönjük, Eric, hogy megjelentél – mondta a torkát
köszörülgetve Tom, kicsit hátradőlve a székén. – A bizottság
rögtön a legelején szeretne leszögezni valamit. Világossá
szeretnénk tenni, hogy nagyra értékeljük azt a kiváló
munkát, amit az elmúlt tizenöt évben végeztél.
– Köszönöm – bólintott Eric, és bár az arcán még ott ült
egy halvány mosoly, érezte, hogy túl feszült ahhoz, hogy
állja Tom pillantását.
– És azt is köszönettel nyugtázzuk, hogy megjelentél ezen
a megbeszélésen, ami, remélem, tudod, hogy puszta
formalitás.
– Tudom – felelte szinte automatikusan Eric.
– Hadd mondjam el röviden ennek a viszonylag kötetlen
eljárásnak a menetét! Erről a megbeszélésről nem készül se
kép-, se hangfelvétel, maximum jegyzetelünk – mutatott
Tom az előttük fekvő jegyzettömbökre. – Ha te is szeretnél
feljegyzéseket írni, akkor hozatunk neked is egyet.
– Nem, köszönöm.
– Ez a tárgyalás körülbelül egyórás lesz, és azokkal a
vádakkal fogunk foglalkozni, amelyeket szexuális zaklatási
panaszában Kristine Malin orvostanhallgató fogalmazott
meg ellened.
Eric hallotta a Sam jelenlétében hangosan kimondott
szavakat, és szégyenében szeretett volna egészen kicsire
összezsugorodni. Ha a beosztottja eddig nem tudott volna
semmiről, hát akkor most már tud mindent, és talán az is
érthetővé válik számára, miért volt a reggeli értekezleten a
főnöke olyan furcsa és rapszodikus.
– Én fogom feltenni a kérdéseket. Úgyhogy nem kell attól
tartanod, hogy mindhárman ostromolni fogunk, mint holmi
római triumvirátus. Nem kell esküt tenned. Tudjuk, hogy
becsületes vagy, és bízunk abban, hogy az igazat fogod
mondani.
– Köszönöm – válaszolta Eric.
– Végül pedig, nyugodtan feltehetsz te is kérdéseket! Ez
nem a szent inkvizíció, hanem egy megbeszélés. Mielőtt
tovább mennénk: van bármi kérdésed az eljárás menetével
kapcsolatban?
– Igen – felelte Eric, és próbált nagyon nyugodt maradni.
– Mi történik ezután? Ti meghallgattok, utána eldöntitek,
hogy hitelt adtok-e nekem vagy sem? Ti, hárman hoztok
valami döntést?
Tom bólintott.
– Igen, nagy vonalakban ez történik, de ez csak az egyik
eleme a döntésnek. A vizsgáló találkozik a panaszt tevővel,
Miss Malinnel, és utána ajánlást fogalmaz meg arra
vonatkozóan, hogy vajon van-e a vádaknak
igazságtartalmuk. Áttekintjük az ajánlását, és egy héten
belül döntést hozunk.
Eric magához ragadta a szót.
– És Kristine, bocsánat, Miss Malin meghallgatására is ma
kerül sor?
– Igen, azt hiszem, igen, ma délután.
– Tudtam! – hajolt előre izgalmában Eric. – Nézd, azt nem
tudom, miért állít ilyen hazugságokat rólam, de az tény,
hogy ma teljesen másképp nézett ki, mint ahogy a gyakorlat
egész eddigi ideje alatt. Eddig mindig kontaktlencsét viselt,
tökéletes volt a sminkje, és szoknyát viselt. Ma azonban
hirtelen szemüveg volt rajta, nadrág és blézer. A haja sem
volt gondosan megcsinálva, csak egy lófarokba fogta össze.
És nem volt kisminkelve se.
– Mire akarsz ezzel kilyukadni, Eric? – kérdezte Tom a
szemöldökét ráncolva, láthatóan megdöbbenve.
– Arra, hogy azt gondolom, a vizsgálat miatt változtatott a
megszokott külsején. Azt hiszem, hamis látszatot akar
kelteni, mintha nem öltözne kihívóan és nem tenne meg
mindent, hogy kiemelje a csinosságát.
Eric tudta, hogy mindez úgy hangzik, mintha az áldozatot
hibáztatná, úgyhogy megpróbálta jobban elmagyarázni.
– Nem mintha az, ahogy öltözködik, mentségül szolgálna
arra, ha zaklattam volna, de hát esküszöm, hogy nem
zaklattam – jelentette ki Eric, és Samre nézett. – Sam! Te
nap mint nap együtt dolgozol Kristine-nel. Ugye pontosan
tudod, hogy miről beszélek? A reggeli értekezleten nem
tűnt úgy neked, mintha kicserélték volna?
– De, őszintén szólva, de – bólintott Sam egyetértően, és
odafordult Tom felé. – Igen, Tom, Ericnek teljesen igaza
van. Még sohasem láttam Kristine-t olyannak, mint ma.
Nem mintha bármi is elfogadhatóvá tenné a zaklatást vagy
bármi hasonlót, félre ne értsd. De Ericnek igaza van.
Kristine nagyon szép lány, már ha szabad ezt így
megfogalmaznom… – bizonytalanodott el Sam. – Ugye
beszélhetek erről, Tom?
 – Persze – válaszolta Tom.
– Jó – folytatta Sam. – Szóval nagyon csinos, és mindennap
ezt hangsúlyozó ruhákat viselt. Az összes ápolónő
egyfolytában róla sutyorgott, szerintük túl rövid szoknyákat
hord. Az osztály minden dolgozója megerősítheti, amit
mondok. A mai öltözete határozottan szolidabb. Amikor
megjelent az értekezleten, az volt az első gondolatom, hogy
esetleg beteg. Úgy nézett ki, mintha influenzás lenne.
– Köszönöm – csúszott ki Eric száján. – Köszönöm, Sam!
Pontosan erről próbáltam beszélni. – Azután Tom felé
fordult. – Hallottad, Tom? Ez azért bizonyíték. Esküszöm,
hogy nem zaklattam. Soha nem tennék ilyet.
Tom fölemelte a jobb kezét, akár egy közlekedési rendőr.
– Eric! Elmondtad, amit akartál. Nagyon köszönöm, Sam,
a kiegészítésedet – bólintott Tom Sam irányába, aztán
visszafordult Erichez: – De még nem érkeztünk el ehhez a
ponthoz, és azt hiszem, Eric, félreérted ennek a
megbeszélésnek a célját. Nekünk azt kell most
megbeszélnünk és eldöntenünk, alapvetően szakmai
alapon, hogy fennáll-e az esetedben bármilyen úgynevezett
hátráltató körülmény. Ez az eljárás már reggel
megkezdődött, a drogteszttel. Egyikünket sem ért
meglepetésként, hogy a szervezetedben nyoma sem volt se
alkoholnak, se bármiféle kábítószernek.
– Persze hogy nem volt. Nincs semmi bajom, és nem áll
fenn semmilyen „hátráltató körülmény”.
Hirtelen reccsenés hallatszott a hangosbeszélőből, aztán
az egész helyiséget betöltötte a hangszórókból áradó
közlemény:
– Szürke riasztás! Parrish és Ward doktor menjen a
Wright szárnyba! Szürke riasztás! Parrish és Ward doktor
menjen a Wright szárnyba!
– Jaj, ne! – pattant fel Eric, és abban a percben a csipogója
is megszólalt, ahogy alig egy másodperccel később pityegni
kezdett Samé is.
Eric menet közben próbálta előkapni a zsebéből, de Sam
megelőzte, és ijedten felkiáltott.
– Főnök! Kihívták a rendőrséget az osztályra! Biztos
megint Perino!
Sam felpattant, és futva igyekezett ki a tárgyalóból. Eric,
aki közelebb volt, már fel is tépte az ajtót.
Brad a homlokát ráncolta, miközben szintén felállt.
– A szürke riasztás alapvetően biztonsági jellegű, nem?
Csak nem szökés történt? Nem szerencsés, hogy bevonták a
rendőrséget. Az nincs benne az eljárásrendben.
– Tom! Brad! Most mennünk kell! – kiáltott vissza a válla
fölött Eric, akit közben beért Sam is.
– Persze, menjetek csak! – azzal Tom döbbenten maga is
felemelkedett a székéből. – Ezt majd befejezzük később.
Eric végigszáguldott a folyosón, miközben egymást
kergették a gondolatai. Azért fohászkodott magában,
nehogy Perino megsebesítse valamelyik ápolónőt.
– Mi lehet Perinóval, Sam?
– Sajnálom, főnök, valahogy majd csak rájövök –
igyekezett Sam keresztüljutni a Wright szárnyba vezető
ajtókon.
 – Menjünk a lépcsőn! – javasolta Eric, és egy újabb ajtót
feltépve befordult balra, a lépcsőházba.
Kettesével szedte a lépcsőket, Sam pedig próbált lépést
tartani vele. Amikor elértek a következő szintre, hallották,
hogy odalent becsapódik a lépcsőházba nyíló ajtó, és két
ember izgatottan beszél.
– Ez nem Brad és Tom?
– De – motyogta elfúlva Sam, majd gúnyos mosollyal
hozzátette: – Tudod, valakinek ellenőriznie kell, hogy az
előírásoknak megfelelően járunk-e el.
– Milyen igazad van – sóhajtott fel Eric, és magába
fojtotta, amit a dologról gondolt.
Más se hiányzott már nekik ebben a krízishelyzetben,
mint két ilyen nagyfejű a hátuk mögé, akik próbálnak úgy
tenni, mintha tudnák, hogy mi folyik a mindennapi munka
frontján.
– Eric! Sam! – visszhangzott az üres lépcsőházban Tom
hangja. – Jövünk mögöttetek!
– Odafent találkozunk – kiáltotta vissza Eric, és még
jobban belegyorsított.
Elszáguldott a harmadik és a negyedik emelet mellett, és
végre felért az ötödikre. A lépcsőház ajtaja abba az
előcsarnokba nyílt, ahol a liftek is voltak. A zsilip
üvegablakain át látták, hogy biztonsági őrök és két civil
ruhás férfi áll odabent a szemlátomást megdöbbent Amaka
társaságában. Mögötte félkörben ápolónők és az
orvostanhallgatók álltak, hasonlóképpen riadt tekintettel.
Kristine is ott volt, az arcán színlelt aggodalommal, de
Ericnek most nem volt ideje ezen merengeni.
– Te jó ég! – szólalt meg Sam, és végighúzta a kártyáját a
leolvasón, Eric pedig előkapta a zsebéből a kulcsait, és
kinyitotta az ajtót.
Brad és Tom most érte utol őket.
– Mi a fene történik?
Eric odarohant Amakához.
– Mi történt? Perino?
Sam közben az ott ácsorgók felé fordult:
– Megsérült valaki?
– Parrish doktor? Jó napot! Rhoades nyomozó vagyok –
lépett előre a két sötét öltönyös férfi egyike. Magas volt és
jól megtermett, körülbelül Erickel lehetett egyidős. –
Nagyon sajnálom, hogy megzavartuk, de a dolog nem tűr
halasztást. Ő itt a társam, Pagano nyomozó – azzal a
mögötte álló, soványabb és fiatalabb férfi felé mutatott.
– Tessék! Miről van szó? – kérdezte Eric riadtan. – Mi
történt?
– Szeretnénk, ha velünk jönne a kapitányságra, hogy
beszéljünk. Úgy gondoljuk, hogy rendelkezik olyan
információkkal, amelyek segíthetnek egy éppen folyó
nyomozásban.
– Miféle nyomozásban?
– A Renée Bevilacqua meggyilkolása ügyében folyó
nyomozásban.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

– Renée-t… meggyilkolták?!
Eric szinte megdermedt a hallottaktól. Nem akarta
elhinni. Lehetetlen. Velejéig megrázta a hír.
– Ki ez a Renée, Eric? – kérdezte Brad megdöbbenve. – A
kórház betege?
– Nem, az egyik magánbetegemhez van köze – felelte Eric
elhaló hangon; a szíve őrült tempóban vert a mellkasában.
– Parrish doktor! – szólalt meg Rhoades nyomozó. –
Velünk tudna jönni segíteni nekünk?
Amaka megérintette a vállát.
– Eric, menj csak nyugodtan! Mi majd tartjuk a frontot.
– Nos, rendben – szólalt meg Eric, és próbálta összeszedni
kínzó gondolatait.
Bűntudat árasztotta el. Első racionális gondolata az volt,
hogy Max követte el a gyilkosságot, és hogy szörnyű hibát
vétett, amikor nem figyelmeztette Renée-t és a
rendőrséget. Aztán a következő pillanatban teljesen
összezavarodott. Még mindig nem akarta elhinni, hogy Max
képes lett volna bántani a lányt, vagy hogy képes lenne
gyilkolni egyáltalán.
– Köszönöm, akkor induljunk is! – nyitotta ki Rhoades
nyomozó az ajtót, és Eric dermedten követte őket a liftig.
Beszálltak, és némán ereszkedtek a földszintig. Kinyílt a
liftajtó, és sietve átvágtak a kórház lobbijában tartózkodó
alkalmazottak és látogatók tömegén. Kiléptek a kórház
épületéből, és Eric a szikrázó napfénytől kissé felocsúdva
kérdezősködni kezdett:
– És hogy ölték meg Renée-t? Mikor történt? Hol találták
meg?
– Mindent megbeszélünk majd, ha odaértünk, dr. Parrish.
Rhoades nyomozó egy szürke, sötétített üvegű Taurushoz
vezette, amely a kórház bejárata előtt parkolt. A nyomozó
kinyitotta a kocsi ajtaját, Eric becsúszott a hátsó ülésre,
meglepve tapasztalva, hogy az autó hátsó részét egy
rozsdamentes acélból készült biztonsági rács választja el az
utastér elülső részétől. Az ajtókon belül nem volt zár sem. A
nyomozók is beszálltak, majd elindultak.
Eric magába zuhanva ült hátul. Kezdte lassan felfogni a
borzalmas hírt. Renée, az a bájos, vörös hajú fiatal lány
halott. Meggyilkolták. Felfoghatatlannak tűnt. Még mindig
nem tudta elképzelni, hogy Max ilyenre vetemedett volna.
Tanulmányaiból és szakmai tapasztalatából tudta, hogy a
kényszerbetegek csak nagyon ritkán valósítják meg a
kényszerképzeteiket, és ebben legutóbb Arthur is
megerősítette. Mielőbb tudni akarta, pontosan mi történt
Renée-vel.
Kinézett az ablakon. Bámulta a mellettük haladó
forgalmat, de csak a lány hamvas arcát látta maga előtt. A
ragyogó kék szempárt, a bájos mozdulatokat és a lány
természetes kedvességét. Majd próbálta összeszedni azt a
néhány dolgot, amit tudott róla: a SAT-eredményein
próbált javítani, egy gyönyörű házban lakott egy
zsákutcában, túl sokat lógott a mobilján, még vezetés
közben is, és hogy népszerű lány volt rengeteg baráttal.
Eric teljesen össze volt zavarodva. Rájött, hogy igazából
semmit sem tud Renée-ről ahhoz, hogy felelni tudjon arra a
kérdésre, vajon ki ölhette meg a lányt Maxen kívül. A
barátja? Valaki az iskolából? Egy rokona? Vagy egy
ismeretlen, egy véletlenül éppen arra járó erőszaktevő?
Hogy halt meg? Eszébe jutott, hogy ezzel kapcsolatban nem
kell találgatnia. Előhúzta az iPhone-ját, és rákeresett a
neten. Beírta a lány nevét a keresőbe, de nem volt térerő.
Ahogy közeledtek a rendőrkapitánysághoz, Eric érezte,
hogy össze kell szednie magát. Gondolta, hogy Max még
nem kerülhetett elő, mert akkor Marie vagy a rendőrség
már hívta volna. A fiúra gondolt és arra, hogy attól
függetlenül, hogy ő volt-e Renée gyilkosa, szörnyű
állapotban lehet. Meg akar halni akkor is, ha ő a gyilkos, de
akkor is, ha valaki más tette.
Eric minden eddiginél jobban félt attól, hogy a fiú
öngyilkosságot követ el. Nem maradt senkije – sem az
imádott nagymama, sem a lány, akire rákattant. Akiért
annyira aggódott. És félt, hogy egyszer megöl. Akit aztán
meg is ölt. Már ha valóban ő volt.
Eric nem volt biztos abban, hogy Max követte el a
gyilkosságot, és azt se tudta, miként tudna közelebb jutni az
igazsághoz. Viszont pszichiáter volt és orvos. Tudta, hogy
ebben a minőségében nem szabad semmilyen kárt okoznia.
Erre esküdött fel. Mindez világosan kijelölte, mi a teendője.
Mindent meg fog tenni Max megmentéséért. Együtt fog
működni a rendőrséggel, hogy mielőbb megtalálják a fiút,
és el fog mondani mindent ahhoz, hogy előkerüljön. De
kizárólag csak annyit, amennyi a felkutatásához szükséges,
mert minden egyéb bizalmas információnak számít közte
és a betege között. Amennyiben megmentheti vele a fiú
életét, az orvosi titoktartás megszeghető. Ennyit
engedélyezett számára a szakmaiság.
A Taurus ráfordult az Iven Roadra, elhajtott a városi
önkormányzat irodaépülete mellett, és a
rendőrkapitányság felé vette az irányt. A néhány elegáns
családi házból álló Iven Road csöndes utcának számított, de
most egyáltalán nem látszott annak. Autók és fehér
közvetítőkocsik sorakoztak az utca két oldalán, az NBC, ABC,
CBS és Fox színes logóival az oldalukon, antennáikkal
tüskeerdőt formálva a tetejükön.
Hirtelen megcsörrent Eric telefonja. Rápillantott, és látta,
hogy Laurie keresi, hát felvette:
– Szia!
– Eric, mi történt? – kérdezte aggodalommal a hangjában.
– Hallom, hogy elvittek a zsaruk egy nyomozással
kapcsolatban. Történt valami?
– Jól vagyok, ne aggódj.
Eric nem akarta megemlíteni Maxet, mert nem akart túl
sokat elárulni a nyomozók jelenlétében.
– De miről van szó? Mit mondanak? Hol vagy most? –
hadarta szaggatottan a kérdéseket Laurie, mint egy
sürgősségi doki, aki az életfunkciókat ellenőrzi: pulzus,
vérnyomás, légzés…
– Mennem kell. Most értünk ide a kapitánysághoz.
– A kapitányságra mész? Ügyvéd nélkül? Nem kéne oda
egy ügyvéd?
Eric tudta, hogy Laurie bátyja ügyvéd Philadelphiában.
– Dehogy kell! Nem rólam van szó. Most mennem kell,
megérkeztünk. Később beszélünk.
– Eric, de…
– Szia, majd hívlak.
Eric kinyomta a telefont, ahogy befordultak az épület
területére. A kapitányság előtt már hatalmas tömegben
tolongtak a média munkatársai, és amint a Taurus balra
fordult, a hosszú kocsibehajtó irányába, a riporterek
azonnal akcióba lendültek. Megragadták a mikrofonokat,
vállukra emelték a kamerákat, a fejük fölött tartott
fényképezőgépekkel fotókat készítettek, és magasba
emelték a mobiltelefonokat és hangrögzítőket.
Rhoades nyomozó felmordult.
– Dr. Parrish, amint látja, kaptunk egy kis társaságot.
Nem kell velük beszélnie, és azt tanácsolnám, hogy ne is
tegye. Olyanok, mint a csótányok. Tömegével támadnak, és
ha egyszer kapnak egy kis morzsát, visszajárnak majd
többért is.
– Hogyne, rendben – felelte Eric, miközben leparkoltak a
kapitányság előtt.
Az ablak tükröződésében megpillantotta a nyakában lógó
kórházi azonosítóját. Gyorsan le is vette, és a zsebébe
rejtette. Nem akarta, hogy a riporterek megtudják a nevét,
vagy azt, hogy a Havemayerben dolgozik.
– Üljön nyugodtan! Szépen be fogjuk magát vinni. Ennek
egy módja van: nyugodtan, fegyelmezetten kell csinálni –
fordult hátra Rhoades nyomozó. Arca alig látszott a rácson
keresztül. – Ne szálljon ki, mi majd hátramegyünk, és
kísérjük az épületig. Kérdésekkel fogják bombázni. Azt
tanácsolom, ne is reagáljon.
– Értem – felelte Eric, és a zsebébe csúsztatta a telefonját.
– Maradjon ülve, amíg hátra nem megyünk!
Rhoades nyomozó leállította a motort, majd mind a
ketten kiszálltak, és határozott léptekkel a hátsó ajtóhoz
siettek. Rhoades kinyitotta az ajtót, húsos karját Eric felé
nyújtotta, majd lényegében kiemelte a férfit az autóból.
Azonnal kitört a hangzavar, minden riporter egyszerre
kérdezett.
– Uram, ön kicsoda?
– A családhoz tartozik?
– A Bevilacqua-gyilkosság kapcsán hozták be?
Az összes mikrofon, kamera és fényképezőgép felé
meredt.
– Rokona az áldozatnak?
– Mit tud az esetről?
– Ismerte Renée Bevilacquát?
A nyomozók a bejárathoz terelték Ericet, aki leszegett
fejjel haladt előre. Szétnyílt az üvegajtó, amely egy
dobozszerű, szürke szőnyegekkel borított előtérbe nyílt.
Rhoades nyomozó elengedte Eric karját.
– Szép volt, Parrish doktor. Erre jöjjön, kérem!
 – Kösz. Kérem, szólítson Ericnek!
– Rendben, Eric. Én Jerry vagyok, ő pedig a társam, Joe.
Ericet átvezették egy másik üvegajtón, és egy roppant
elegáns társalgón át haladtak.
– Ez lenne a rendőrkapitányság? – hitetlenkedett Eric.
– Igen. Szerencsések vagyunk. Nem lenne ilyen tágas, ha
nem a közigazgatási központ része lennénk.
– Nagyon szép – ismerte el Eric, akinek csak a
tévésorozatokban mutogatott lepukkant rendőrségi
irodákról volt fogalma.
– Köszönjük. Erre, legyen szíves! – kérte Rhoades
nyomozó, és a csigalépcső melletti ajtó felé mutatott.
Beléptek egy hatalmas irodába, amelynek a túlsó végét
egy üvegfal zárta le. A helyiség oldalfalai előtt homokszínű
iratszekrények, fénymásolók álltak. Az iroda közepét
íróasztalok foglalták el.
Az egész hely vállalati iroda benyomását keltette,
mindaddig, amíg Eric meg nem pillantotta az óriási
faliújságot. A „Lezárt ügyek” felirat alatt harminc 8×10
centis fotó függött különböző alkatú és korú rabosított
férfiról és nőről. A nevük mellett ott állt az elkövetett
bűncselekmény is: rablás, betörés, súlyos és könnyű testi
sértés, szándékos károkozás, terrorcselekmény
elkövetelésével való fenyegetés, fegyverrel való visszaélés.
Bármelyikük lehettet volna a Havemayer betege, akiket a
zsaruk szoktak behozni a sürgősségire.
– Itt is lennénk, dr. Parrish. Átmenne a fémdetektor
kapun? – mutatott a helyiség végében lévő szerkezet felé
Rhoades nyomozó.
– Természetesen – válaszolta Eric, akit a másik nyomozó
már a kapu túlsó oldalán várt.
– Parancsol valamit inni? Van kávénk, üdítőnk és
ásványvizünk – mosolygott Rhoades, elővillantva feltűnően
szabályos fogsorát.
– Egy kis vizet, köszönöm.
– És valami harapnivalót? Van egy csomó szendvics
odafönn. Meg süti is. A múltkori konferencia menüjéből
maradt, de még jó.
– Nem, köszönöm – felelte Eric, aki bár reggel óta nem
evett egy falatot sem, most nem érzett éhséget.
– Itt leszünk majd – nyitott ki Rhoades nyomozó egy ajtót,
amely egy kis szobába nyílt. – Foglaljon helyet benn, én meg
hozom a vizet.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

A homokszínűre festett szoba egyik fala a padlótól a

mennyezetig érő üveg volt, fehér sötétítőfüggönnyel
eltakarva. A jobb oldali falban egy másik óriási, de sötétített
üveglap helyezkedett el, amely minden valószínűség
szerint egy megfigyelőhelyiséget rejtő tükör lehetett. Eric
elé is állt, és megpillantotta saját árnyképét, amely sötéten
és homályosan tükröződött vissza a sima felületről. Egy
fekete irodai székre ült le. Keskeny irodai asztal állt előtte,
erre tette le a mobiltelefonját egy vezetékes telefon és egy
furcsamód ottfelejtett WC-papír-tekercs mellé.
– Tessék, Eric! – nyújtotta át a palack vizet Rhoades
nyomozó, két palackot meg az asztalra helyezett, majd
belerogyott az átellenben lévő székbe.
– Köszönöm – azzal Eric lecsavarta a kupakot, és mohón
inni kezdett.
Eközben Pagano nyomozó is benyitott, és leült az asztal
másik végében.
Eric az ablak visszatükröződésében látta Pagano arcát,
aki tíz évvel lehetett fiatalabb Rhoadesnál. A harmincas
évei elején járhatott. Állán a kamaszkori pattanásokból
visszamaradt hegek éktelenkedtek.
– Nos, Eric, igazán köszönjük, hogy velünk jött.
– Örömmel segítek.
 – Ez egy nagyon friss, minden apró részletre kiterjedő
nyomozás, ezért videóra fogjuk venni a beszélgetést. Ugye
nem probléma?
Eric elbizonytalanodott.
– Hát, ööö, nem – mondta zavartan. – És hol van a
kamera?
– Ott, hátul – mutatott a sötét üvegablak irányába
Rhoades nyomozó. – Meséljen egy kicsit magáról. Milyen
egy pszichiátriai osztályon főorvosnak lenni? Biztos sokat fő
egy főorvos feje… Elnézést a szóviccért.
– Jó szóvicc volt – engedett el egy mosolyt Eric.
– Szereti?
– Mármint a munkámat? Imádom.
– Mióta vezeti az osztályt?
– Tizenöt éve.
– Milyen munkaidővel?
– Lényegében nyolcórás.
– Az úgy nem rossz.
Eric úgy érezte, védekeznie kell. Megérezte, hogy a
nyomozó viselkedése kezdett megváltozni, és már nem
olyan barátságos, mint kezdetben.
– Van magánpraxisom is. Otthon is fogadok betegeket.
– És ezt magának engedélyezik? Mármint a maszekolást.
– Igen. Egyáltalán nem szokatlan. Miért kérdi?
– Csak kíváncsiságból. Magam is vállalok bulikat
biztonsági őrként – rándította meg vaskos vállát a nyomozó.
– Ugye nem akkor érkezett meg a munkahelyére, amikor mi
kerestük?
 – Nem. Egy értekezleten voltam – felelte Eric, de hogy
milyenen, azt nem kívánta részletezni.
– Családja van?
– Nos… Hát szóval igen.
– De egyedül él, igaz? Utánanéztem. Tudom, merre lakik.
– Igen? – Eric meglepődött, hogy lenyomozták, holott nem
kellett volna: manapság mindenki guglizott mindenkit.
– Szóval nem él együtt a családjával…
– Tényleg a családi helyzetemet kell itt most
megtárgyalnunk? – nézett rá Eric, és tudta, hogy nem
akarja szóba hozni se Hannah-t, se Caitlint. A nyomozó
amúgy azt is kideríthette, hogy az exfelesége helyettes
körzeti ügyész. – Renée Bevilacquáról szeretnék beszélni.
Ezért vagyunk itt, nem?
– Rendben, semmi akadálya – dőlt hátra kényelmesen
Rhoades nyomozó a székében, és keresztbe vetette a lábát.
Húsos arcára zord arckifejezés ült ki. – Mondja el, mit tud
róla! Rettenetesen szomorú ügy. A szülők magukon kívül
vannak. Az apja akkor omlott össze épp, amikor ott jártunk
a házuknál.
– El tudom képzelni.
Ericnek pontos fogalmai voltak arról, min mehet
keresztül a lány családja. Munkája során nem egy családot
kezelt, amelyik valamilyen erőszakos bűncselekmény
következtében veszítette el a szerettét.
– Szóval, honnan ismeri Renée-t?
– Igazság szerint nem ismerem – Eric megfontoltan
válogatta meg a szavait.
 – Ó, azt hittem, ismeri.
– Nem.
– Mintha azt mondta volna a kórházban, hogy az egyik
magánbetege.
– Nem, ilyet nem mondtam! – válaszolt feszülten Eric,
mert ingoványos szakmai területre lépett, ahol el kellett
döntenie, mi az, amit feltárhat és mi az, amit nem.
– Akkor biztos csak rosszul hallottam. Amikor a kollégája
kérdezte, hogy ki az a Renée, úgy hallottam, hogy azt
mondja, a magánbetege.
– Az nem lehet. Nem árulhatom el senkinek, hogy kit
kezelek, legyen az a magánbetegem vagy akit a kórházban
kezelek.
– Eszerint nem árulhatja el nekem, hogy Renée a betege
volt-e vagy sem?
– Nem, várjon. Nem voltam elég világos – rázta meg a
fejét. – Nem árulhatom el, hogy kiket kezelek, azt viszont
elmondhatom, hogy Reneé nem tartozott közéjük.
– Szóval nem árulhatja el, hogy ki a betege, azt viszont
igen, hogy ki nem az? – vigyorodott el Rhoades nyomozó,
miközben megvakarta a fejét.
– Így van. A betegeim kiléte bizalmas információnak
számít. Ez érthető?
– Igen – válaszolta kis szünet után a nyomozó, miközben
vizslatta Eric arckifejezését. – Minden rendben, Eric?
Zaklatottnak tűnik.
– Nem. Akarom mondani, de. Persze hogy zaklatott
vagyok. Meggyilkoltak egy fiatal lányt.
 – Honnan tudja, hogy fiatal volt, ha nem is ismerte? –
húzta össze a száját Rhoades. – Azt hittem, addig nem is
tudott a gyilkosságról, amíg nem közöltem magával.
– Hadd magyarázzam meg, nyomozó! Az hogy kit kezelek,
és az, amit a kezelés során elmondanak nekem, szigorúan
bizalmas. Titokvédelem alá eső információ. Bizonyára
tisztában van a pennsylvaniai törvényekkel.
Eric ennyit azért tudott a helyzet jogi vonatkozásáról, bár
a törvényi szakasz számát és paragrafusát nem tudta fejből.
– Így van – bólintott Rhoades nyomozó.
– Egy bizonyos fokig azonban megszeghetem az orvosi
titoktartást, amennyiben úgy ítélem meg, hogy a páciensem
veszélyt jelent önmagára vagy másra nézve.
Eric képmutatónak érezte a saját szavait. Hiszen akkor,
amikor lehetősége lett volna rá, elmulasztotta értesíteni a
rendőrséget. Elmulasztotta megmenteni Renée életét. De
talán Max életét még megmentheti!
– De ebben az esetben is mindössze a legminimálisabb
információval szolgálhatok, azért, hogy megakadályozzuk,
hogy a betegem kárt okozhasson magában vagy másban.
– Értem. Folytassa – Rhoades nyomozó feszülten figyelt.
– Van egy privát betegem, tizenhét éves, Max
Jakubowskinak hívják. Tegnap este bejelentettem az
eltűnését, és közöltem a rendőrséggel, hogy a fiú a
nagymamája halálát követően ment el otthonról este hat
óra körül.
– Nálunk jelentette be?
– Nem, a berwyni kerületet kapcsolták. A 911-et hívtam,
és megkértem Gambia járőrt, hogy menjenek ki Maxék
házához. Ki is szálltak, de már nem találták ott a fiút.
– És a betegét úgy hívják, hogy Max Jakubowski?
– Igen. Érkezett be önökhöz jelentés róla?
– Nem. Adna róla személyleírást?
– Ahogy azt a kollégáiknak is elmondtam tegnap, barna
hajú, kék szemű, és a Pioneer Highba jár – Eric egy
pillantást vetett Pagano nyomozóra. Csak most vette észre,
hogy a férfi bőszen írogatott egy vékony jegyzettömbbe. –
Ennél többet nem közölhetek önökkel, illetve a lakcímét
elárulhatom, amelyet Gambia járőr is ismer.
– Ő a berwyni őrshöz tartozik. Jogilag nem illetékesek
ebben az ügyben.
– Berwyn, Newton Lane 314. De ennél többet tényleg
nem mondhatok önöknek.
– Mi köze Max Jakubowskinak Renée Bevilacqua
meggyilkolásához? – hangzott fel a kérdés.
Eric tipródott. A szíve hevesen dobogott. Egyedül ő tudta
volna felfejteni ezt a szálat, de még a gondolatától is
irtózott, hogy eláruljon akár csak egy kis részletet is, annak
ellenére, hogy ez volt az egyedüli módja annak, hogy
megmentse Max életét. Ugyanakkor tudta, hogy ezzel
könnyen gyanúba is keverheti a fiút. A lelke mélyén meg
volt győződve a fiú ártatlanságáról. Nem akart semmi olyan
információval szolgálni, amelynek felhasználásával a
rendőrség rábizonyíthat egy olyan gyilkosságot Maxre,
amelyet el sem követett.
– A rendelkezésemre álló információ alapján csak annyit
tudok önökkel közölni, hogy Max tudhat valamit Renée
Bevilacqua haláláról.
– Milyen információi vannak?
– Nem mondhatok többet annál, mint amit már
elmondtam. A fiú eltűnt. Meg kell találni. Ahogy azt már
tegnap este is jelentettem a rendőrségnek, a fiúnál fennáll
az öngyilkosság veszélye.
– Miből következtet az öngyilkosságra?
– Erre nem válaszolhatok.
– Köze van Renée Bevilacquához?
– Erre sem felelhetek.
– Ismerte a lányt? Egy iskolába jártak?
– Ezekre a kérdésekre nem válaszolhatok.
Rhoades nyomozó rosszalló pillantást vetett rá.
– Mióta kezeli Maxet?
– Nem mondhatom meg.
– Felvette a beszélgetéseket a kezelés során?
– Nem.
– Készített jegyzeteket?
– Igen, jegyzeteltem – felelte Eric, és jól tudta, mi
következik.
– A rendelkezésünkre bocsátaná ezeket a jegyzeteket?
– Még bírósági teher alatt sem – jelentette ki Eric. –
Szigorúan bizalmas. Egy dolgot kell most tenniük. Meg kell
találniuk Maxet.
Rhoades tekintete egészen zordonná vált.
– Maga szerint hol lehet?
– Nem tudom.
 – Fogalma sincs?!
– Nincs.
Rhoades nyomozó hirtelen abbahagyta a kérdezősködést,
és hunyorogva nézett Ericre.
– Nem fogok itt magával macska-egér játékot űzni. Az a
fiatal lány halott. Meggyilkolták. A szülei teljesen
összetörtek. Próbálják felfogni a felfoghatatlant. Hogy a
lányukat megfojtották, miközben hazafelé sétált a
szomszédos parkból.
– Megfojtották?
Eric próbálta kontrollálni az arckifejezését, hogy ne
tükröződjön rajta a döbbenet. Renée-t megfojtották. Ahogy
azt Max kényszeresen elképzelte.
– Puszta kézzel. Kötélnek vagy más eszköznek nincs
nyoma. A kutyájuk hazaszaladt a lány nélkül, ebből tudták a
szülők, hogy valami nincs rendben. Az apja már munkában
volt, az anyja még otthon, indulás előtt. Ő talált rá a
lányára, aki holtan feküdt a parkban. Őrjöngve hívta a 911-
et.
Eric nem tudott megszólalni. A torka kiszáradt, és
szorítást érzett a mellkasában. Azon imádkozott, hogy ne
Max legyen az elkövető.
– Megígértem a szülőknek, hogy mindent el fogok
követni, hogy megtaláljam és rács mögé dugjam a gyilkost.
Semmi sem idegesít fel jobban, mint az, hogy van valaki,
jelen esetben maga, aki tudna segíteni, de nem hajlandó.
Aki semmibe veszi az igazságszolgáltatást. Aki megtagadja a
segítséget.
 – Nem. Ilyen a törvény – védekezett magába roskadtan
Eric.
– Ezek csak a maga szakmai szempontjai.
– Nem én hoztam rá törvényt.
– Maga itt lakik a környéken. Pontosan tudhatja, hogy
nem sok gyilkosság történik errefelé. Tíz év alatt, amióta én
itt szolgálok, nem lehetett több háromnál. És most baromi
őszinte leszek magához. Borzalmas érzés! Az erőszakos
halál önmagában is szörnyű, de amikor egy fiatal lányt lát
az ember arccal a földnek fordulva, az elviselhetetlen –
hadarta Rhoades nyomozó, állkapcsát összeszorítva. – Soha
nem fogom tudni kiverni a fejemből a látványt.
– Elhiszem – felelte halkan Eric.
Átérezte, hogy nem az övé az egyetlen olyan szakma,
amelyben vannak esetek, amiktől nem lehet szabadulni.
Egy életen át kísértenek.
– Nekem, illetve ennek a kapitányságnak most semmi sem
fontosabb annál, mint hogy rács mögé zárjuk ezt a gyilkost.
Érti?!
– Igen.
– Nos, akkor talán tisztázhatná nekünk ezt az ügyet.
– Amit tudtam, elmondtam.
– Igazságot akarok szolgáltatni ezért a gyilkosságért. Ez
nyilván fontos magának is!
– Ebben nem fogom önt megakadályozni. És segíthetek
megkeresni Maxet, hogy megakadályozzunk egy
öngyilkosságot.
– De azt már nem árulja el, hogy miért.
 – De, elmondtam! A rendőröknek is tegnap este. Nagyon
közel állt a nagymamájához, aki tegnap hunyt el. Azóta
nincs meg a fiú.
– Nem hajlandó válaszolni a kérdéseimre.
– Amit tudtam, megválaszoltam.
– Azt hiszem, befejezhetjük a tapogatózást. Nos, akkor
elmondom, hogy én mit tudok – azzal Rhoades nyomozó
közelebb hajolt, és merev tekintettel nézett Ericre. –
Tudom, hogy maga tegnap éjszaka betért Renée Bevilacqua
munkahelyére, az Ízgomolyag fagylaltozóba. Két tanúm van
rá, hogy ott volt, és beszélt is a lánnyal.
Eric gyomra összeszorult. Bevillantak a fagyizóban
dolgozó lányok. Trixie az önteteknél és a másik a kasszánál.
A rendőrség ma járhatott ott, és biztosan részletesen
kifaggatták a lányokat.
– Azt is tudom, hogy tegnap este hazáig követte Renée-t.
Három felvételen is rajta van a kocsija a lány
munkahelyétől a házukig.
Eric visszagondolt az útra. Most fogta fel, mennyi kamera
van végig, az utak mentén.
– Azt is tudom, hogy megállt az utcájukban éjféltájt. A
kocsiját egy polgárőr azonosította be.
Eric jól emlékezett a férfira, aki a zsákutcában
megszólította.
Rhoades nyomozó fenyegetően még közelebb hajolt
Erichez:
– Mindez azt jelenti, hogy maga volt, aki utoljára élve
látta Renée-t.
 – És? – hőkölt vissza Eric – Nem hiheti, hogy bármi közöm
is van a meggyilkolásához! Komolyan gondolja? Ez abszurd!
– A halottkém most végzi a boncolást, miközben mi itt
beszélgetünk, de annyit már megállapított, hogy a halál
reggel 7 és 9 között állt be. Maga hol volt ebben az időben?
– Munkába készülődtem – vágta rá idegesen Eric.
– Maga egyedül él. Hacsak nem aludt magánál valaki,
nem tudja igazolni az alibijét.
Ericnek leesett az álla.
– Milyen alibiről beszél?! Nekem nincs szükségem alibire!
– Volt ideje megölni Renée-t, mielőtt bement a kórházba.
– Ez képtelenség! Nem én öltem meg a lányt – kiáltott fel
Eric, és maga sem hitte, hogy ezek a szavak hagyták el a
száját. Szürreálisnak tűnt az egész helyzet. – Soha nem
tennék ilyet!
– Akkor miért követte?
Eric szerette volna elárulni, de nem szeghette meg az
orvosi titoktartást.
– Azt nem mondhatom el.
– Miért ment be hozzá az üzletbe?
– Nem válaszolhatok – felelte Eric, és teljesen magába
roskadt.
Eszébe jutott, hogy azt hazudta a lányoknak, a lánya SAT-
korrepetálásra jár. Az eladólányok biztosan elmondták ezt
is a rendőröknek.
– Megvárta, hogy Renée végezzen a munkájával?
– Igen – válaszolta, mert erre a kérdésre felelhetett,
hiszen ennek csak őhozzá volt köze.
 – Miért várta meg?
– Azt nem mondhatom el önnek.
– Tudja, de nem akarja! – csapott egy hatalmasat az
asztalra Rhoades nyomozó. – Akkor ki ölte meg a lányt? Azt
akarja mondani, hogy Max Jakubowski tette?
– Nem. Ezt nem állítottam. – Eric sarokba szorítva érezte
magát. Szándéka ellenére pontosan ezt a következtetést
lehetett levonni abból, amit mondott. – Annyit mondtam,
hogy feltétlenül meg kell találniuk Maxet.
– Ne próbáljon meg kibújni a válasz alól! Nyugodt lehet,
dolgozunk azon a vonalon is, de jelen állás szerint maga az
emberem.
– Nem, az lehetetlen! – kiáltotta Eric, és a szája teljesen
kiszáradt az izgatottságtól.
– Akkor miért lopakodott utána?
– Szó sincs erről!
– Egyáltalán, honnan ismerte?
– Nem ismertem, de ezt már mondtam.
– Akkor miért beszélgettek a maga lányáról? Azt mondta
neki, hogy vele egyidős. Miközben magának egy kislánya
van.
– Erre nem válaszolhatok – Eric arca lángvörös lett.
– Hazudott neki, nem?
– Nem én öltem meg Renée-t, esküszöm! – vágott vissza
Eric, és hirtelen eszébe jutott, amit Laurie mondott a
telefonban. – Az ügyvédem nélkül nem válaszolok több
kérdésre.
Pagano nyomozó felállt, és átsétált Rhoades mellé.
 – Nyugodj meg, Jerry!
– Minden rendben, Joe – nézett fel a társára Rhoades
nyomozó, majd újra Ericre szegezte a tekintetét, miközben
a belső zsebéből előkotort egy papírt, amelyet az asztalra
dobott. – Házkutatási parancs. Már folyik a kutatás az
otthonában és a kórházi irodájában.
– Hogy mi?! – kiáltott fel felháborodva Eric. – Ezt nem
tehetik!
– De igen.
– Nincs joguk a betegkartonok között keresgélni. Az
információt az egészségügyi törvény védi.
– Nem a betegek kartonjait fogjuk átvizsgálni. Azok a
parancs hatályán kívül esnek. Olvassa el! – bökött rá ujjával
Rhoades nyomozó. – Folyamatban van az autója zár alá
vétele is.
Eric alig jutott szóhoz:
– Minek… Minek kell az én autóm?
– Maga szerint mégis minek? – Rhoades közben előhúzott
egy kendőt a belső zsebéből, és fölemelte Eric mobilját az
asztalról. – Ezt pedig elkobzom.
– Ezt nem teheti! Nem csináltam semmit!
– A ruháira is szükségem lesz. Hogy elejét vegyük bármi
problémának, két, szolgálatban lévő rendőr felügyelete
mellett fog átöltözni.
– Ügyvédet akarok hívni most azonnal.
– Kérem, semmi akadálya. Kikapcsoljuk a kamerát, és
már hívhatja is – azzal Rhoades nyomozó megragadta az
asztalon lévő készüléket, és Eric elé lökte. – Adja át
üdvözletem a feleségének!
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Eric megvárta, amíg Rhoades és Pagano elhagyja a szobát,

és felvette a kagylót. Nem értette pontosan, hogy mit akart
mondani Rhoades nyomozó az utolsó megjegyzésével, de
azonnal a volt feleségét tárcsázta. Vészhelyzet van, Caitlin
szakértőnek számít az ügyben, és még az is lehet, hogy jó
kapcsolatban áll Rhoadesszal. Kicsöngött, és Caitlin rögtön
fel is vette.
– Caitlin Parrish, helyettes kerületi ügyész.
– Szia, Eric vagyok.
– Eric? – szólt a nő mérgesen. – Ha tudom, hogy te vagy
az, fel se veszem. A telefonom a radnori
rendőrkapitányságot jelezte ki.
– Tudom, innen hívlak. Képtelenségnek fog hangzani, de
belekevertek egy gyilkossági ügybe. Megöltek egy fiatal
lányt. Renée Bevilacqua a neve. Nem tudom, hallottál-e
róla.
– Viccelsz?! Persze hogy hallottam róla! Az egész
ügyészség föl van bolydulva emiatt. Jason és Michaela ki
sem látszik a munkából, a főkapitány már a
sajtótájékoztatóra készül.
– Szóval két nyomozó kihallgatott, az egyiket Jerry
Rhoadesnak hívják, szerintem ismer téged. Házkutatást
rendeltek el nálam, és le akarják foglalni a ruháimat is.
 – Hogy mit csinálnak?! – hüledezett Caitlin. – Azt csak
gyanúsítottakkal tehetik.
– Azt hiszem, gyanúsított vagyok.
– Az lehetetlen! Ugye ez valami rossz vicc?
– Nem, tényleg ez történik. Őrület az egész.
Eric szívét egy pici jóérzés járta át, hogy Caitlin képes
félretenni a kettejük között lévő konfliktust.
– Tényleg téged gyanúsítanak? Téged?!
– Nevetséges, nem? Az egyik privát betegem lehet az
igazi gyanúsított, de ezt nem fedhetem fel, mert köt az
orvosi titoktartás.
Eric tudta, hogy Caitlin megérti, miről beszél, hiszen még
a lefekvés előtti bizalmas beszélgetéseik alkalmával sem
fecsegtek ki bizonyos dolgokat, ami egyikük vagy másikuk
munkáját érintette.
– És most mit fogsz csinálni?
– Ügyvédre van szükségem. Vagy esetleg felhívhatnád
Rhoades nyomozót, hogy ez az egész, úgy, ahogy van,
nevetséges. Netán beszélhetnél benn valakivel – hadarta
Eric, mert tudta, hogy Caitlin mindig is jól kijött a
feletteseivel. – Bob vagy Scott talán tudna segíteni. Bárki,
akivel a józan ész hangján lehet beszélni. Mondd meg nekik,
hogy soha nem követnék el gyilkosságot!
– Egy pillanat! Csak hogy jól értsem. Szóval te most a
kapitányságon vagy, és kell neked egy jó védőügyvéd.
– Igen.
– Továbbá azt szeretnéd, hogy felhívjam neked Rhoadest
vagy a főnökömet.
 – Légy szíves. Nagyon hálás lennék érte.
– Eric! Tudod, mit mondok én erre?! – folytatta kis szünet
után Caitlin. – Borzasztóan szeretnék neked segíteni,
csakhogy túlságosan lefoglal az ellenem benyújtott
gyermekfelügyeleti perrel való szarakodás. Tudod, amit ma
reggel kaptam meg!
– Caitlin, figyelj! Tudom, hogy ingerült vagy, de…
– Ingerült?! – emelte fel Caitlin a hangját. – Az nem
kifejezés! Azt hittem, elájulok, amikor megnyitottam az e-
mailt. Egész nap rosszat kívántam neked megállás nélkül. A
munkámra sem tudok koncentrálni, olyan dühös vagyok.
Sejthette volna, hogy Caitlin mérges. Nem is lett volna
szabad felhívnia. Caitlin egy érző, emberi lény, aki most
joggal dühös és sértett, és teljesen érthető, hogy vagy ezer
érzés kavarog benne ellene.
– Caitlin, kérlek, hallgass meg!
– Segítség kellene? Na, tőlem aztán várhatod! A
Bevilacqua-gyilkosság gyanúsítottja vagy, és elvárod, hogy
telefonálgassak az érdekedben?! Hogy belekeverjem
magam egy ilyen ügybe? Kockáztassak egy
összeférhetetlenségi vizsgálatot? Főleg azok után, hogy
beperelsz…
Eric meg sem próbált közbevágni. Hallotta, hogy a volt
felesége most kezd csak igazán belemelegedni.
– Még hogy én kezeskedjek érted Rhoades nyomozónál!
Na ne röhögtess! Hadd áruljak el valamit Rhoadesról!
Akarsz tudni róla egy bennfentes infót?
– Igen – felelte Eric, bár érezte, hogy a kérdést költőinek
szánta Caitlin.
– Ő az egyik legeszesebb nyomozó a szakmában. Kicsit
hasonlít egy buldoghoz. A kollégák úgy is hívják. Buldog a
gúnyneve. És tudod, miért? Elárulom: nem pusztán azért,
mert úgy néz ki.
Ericnek összeszorult a gyomra, és közben konstatálta azt
is, amit korábban nem. Hogy Rhoades valóban úgy néz ki,
mint egy buldog.
– Eric, tudok még valamiben segíteni? Felhívjam
valamelyik ismerősömet az ügyvédi kamarából? Küldök
neked egy védőügyvédet, hogy kihúzzon a csávából,
amelybe saját magadat keverted bele. Elküldöm a
legrosszabbat, akit ismerek, jó?
– Caitlin, vettem az adást.
– Akkor jó. Szia! – hallatszott a telefonból, majd egy
kattanás és néma csend.
Eric mély levegőt vett, és próbálta kitalálni, hogy most kit
hívjon. Szüksége volt egy ügyvédre, ugyanakkor aggódott a
kórházi betegkartonok miatt is, így kézenfekvőnek tűnt
Mike Braezele-t hívni a kórház jogi osztályán. A kórház
központi számát tárcsázta. Egyszer csöngött ki, és a kezelő
már fel is vette. Eric kérte, hogy kapcsolja a jogi osztályt.
– Jogi osztály, tessék – szólt bele nagyon hivatalosan egy
női hang, amelyben Eric azonnal felismerte Dee-t.
– Helló, Dee, itt Eric Parrish beszél. Mike ott van?
– Úristen, Eric! – folytatta aggodalmasan a nő. – Jól van?
Mi történt? Azt hallottam, hogy zsaruk lepték el az irodáját.
– Tudom. Beszélhetnék Mike-kal?
 – Jelenleg nincs itt. Az osztályon van Braddel és Tommal.
– Tudná kapcsolni nekem? – Eric maga elé képzelte a
jelenetet, amitől a rosszullét kerülgette: látta, amint Amaka
és a többiek döbbenten és tehetetlenül nézik, ahogy a
rendőrök rátörnek az osztályra.
– Azonnal!
Néhány másodperc után Mike szólalt meg a vonal másik
végén:
– Eric, mi az ördög folyik itt?!
– Mike! Benn vannak az osztályon?
– Igen. Elképesztő az egész! – hallotta Mike döbbent
hangját.
– A betegek anyagához is hozzáfértek?
– Ahhoz nem, viszont hat zsaru mindent felforgatott az
irodádban. Átvizsgáltak minden fiókot, bedobozolták egy
csomó cuccodat és lefoglalták a számítógépedet.
– Zárjátok le az osztályt!
– Az volt az első dolgunk. Mi ez az őrület?
– Hosszú lenne elmondanom – vágta rá Eric. Az orvosi
titoktartás mindenkire, még Mike-ra is kiterjed, és
egyébként sem volt ideje magyarázkodásba bocsátkozni. –
Jogilag megakadályozhatóak? Nem akarom, hogy a betegek
anyagai között kutakodjanak. Nem vagyunk kötelesek a
rendelkezésükre bocsátanunk őket, ugye?
– Erről nincs is szó, Eric. A betegek kartonjai a
házkutatási parancs hatályán kívül esnek. Eric, azt mondd
meg, hogy érintett vagy-e ebben a gyilkossági ügyben!
– Dehogy! Semmi közöm az egészhez. Hamarosan
tisztázódni is fog.
– Hogy érted, hogy „tisztázódni fog”? Magától?! – Mike
halkabban kezdett el beszélni, mint aki nem akarja, hogy
meghallják. – A privát beteged volt ez a lány?
– Nem.
– Akkor kicsoda? A rendőrség nem tart házkutatást csak
úgy, hacsak nem gyanúsítanak bűncselekmény
elkövetésével.
– Mike, engem nem vádolnak semmivel!
– Tanú vagy gyanúsított vagy?
– Igen, az. – Eric nem akart hazudni. – Mike, ide tudnál
jönni vagy tudnál valakit küldeni a jogi osztályról?
– Hová is? Hol vagy most?
– A radnori rendőrkapitányságon. A lakásomat és a
kocsimat is átkutatják, és le akarják foglalni a rajtam lévő
ruhát is.
– Figyelj, Eric! Nem tudom, mibe keveredtél, de az biztos,
hogy nem fogok érted menni, és mást sem küldhetek oda az
osztályunkról. Téged az egyik legsúlyosabb
bűncselekménnyel gyanúsítanak.
– Mike, nem én voltam! Ezt te sem hiheted! Ennél azért
jobban ismersz engem. Egyáltalán, ha valaki, akkor te aztán
tényleg jól ismersz engem – mondta Eric elkeseredetten.
A két férfi tizenöt éve ismerte egymást. Mike egy héttel
korábban kezdett a kórházban, mint Eric.
– Ez teljesen lényegtelen. Egy privát beteged?
– Értsd már meg, hogy nem volt a betegem.
– Az osztályon kezelted?
 – Nem.
– Amennyiben így van, úgy a Havemayer Kórháznak
nincsen semmilyen kapcsolata az üggyel. – Mike hangneme
hivatalossá változott. – Akkor az általad elkövetett
bárminemű bűncselekmény a kórházzal kötött
munkaviszonyod hatályán kívül esik. Ezért sem én, sem az
alkalmazottaim nem képviselhetnek téged. Továbbá a
kórházi munkaszerződésedben rögzített biztosítás sem
fedezi az eljárás során felmerülő költségeidet, legyen az
polgári peres vagy büntetőjogi ügy.
Ericben fel sem merült a biztosítása. Tudta azonban, hogy
mindebből mi következik.
– Magadnak kell ügyvédet szerezned, mégpedig a saját
költségeden. Feltételezem, hogy a magánpraxisodban
kötöttél biztosítást szakmai mulasztásra, visszaélésre vagy
jogellenes gyakorlatra. Ugye kötöttél?
– Igen – válaszolta Eric, akinek valóban volt egy évi
tízezer dolláros biztosítási fedezete, de mivel Renée nem
volt a magánbetege, ezt az ügyet aligha fedezte.
– Eric, én most a helyedben elsőként a biztosítási
ügynökömet hívnám.
Eric az órájára pillantott. Délután fél négy volt. Eszébe
jutott, hogy ma még nem is vizitelt.
– Minden rendben megy az osztályon?
– Igen, Amaka és Sam kézben tartja a dolgokat.
– Jó. Nem biztos, hogy ma be tudok menni, mert még meg
akarom nézni, hogy otthon…
– Eric, be ne gyere dolgozni! Beszélnem kell Tommal és
Braddel, de ide nem jöhetsz be, ha gyilkossággal
gyanúsítanak.
– Állj! Hogy mi?! – Eric nem akart hinni a fülének.
– Ebben a kérdésben nincs más választásunk. Ez az egész
egy rémálom. Most, hogy másodikok lettünk a kórházi
rangsorban…
– Ezt nem teheted meg! – emelte fel Eric a hangját. – Nem
vádolnak semmivel! Nem tartóztattak le! Csupán egy
elméletük van, és amint kihívom az ügyvédem, tisztázni
fogja az egészet. Nem tilthatod meg, hogy bemenjek,
pusztán azon az alapon, hogy rosszat tehet a kórház PR-
jának. Állásban vagyok, és az az én osztályom! Szerződésem
van.
– Eric, hadd ismertessem, hogyan működik ez a dolog.
Bármiféle kötelességmulasztás vagy visszaélés esetében,
különösen ha bűnügyről van szó, a Havemayerrel kötött
szerződésed érvényét veszíti.
– Ezt nem teheted meg! Miféle eljárás ez? Nem is
hallottam még ilyenről – ellenkezett Eric, és beleszédült a
hallottakba.
– Azt fogom a kórháznak javasolni, hogy határozatlan
időre függessze fel a szerződésedet a nyomozási eljárás
eredményének függvényében.
– Milyen eljárásról beszélsz? Te most ki akarsz engem
rúgni? Ki vagyok rúgva?
– Nem. Fel vagy függesztve. Határozatlan időre. Azt
megnézem neked, hogy lehetséges-e mindez fizetés mellett.
– Nem érdekel a pénz! A betegeim érdekelnek, akik
számítanak rám.
– Róluk gondoskodni fogunk.
– Ezt nem tehetitek velem!
– De igen, és meg is fogjuk tenni. Sam fogja vezetni az
osztályt Amakával, amíg vissza nem jöhetsz.
– És mikor jöhetek vissza? Mennyi időről beszélünk?
– Az a rendőrségen múlik, Eric. Nem is értem, mi van
veled mostanában! A Perino-incidens, aztán a szexuális
zaklatás, most pedig ez. Mindez a válás következménye?
Várj, tartsd egy pillanatra! – Mike betapasztotta a telefonját
a kezével. – Most mennem kell, Tom hív.
– De Mike…
– Eric, szerezz egy ügyvédet! – zárta le a beszélgetést
Mike, aztán elnémult a telefon.
Abban a pillanatban kopogás hallatszott a kihallgatószoba
ajtaján. Rhoades nyomozó nyitott be:
– Dr. Parrish! Itt van a két rendőr, hogy felügyeljék a
ruházata átadását.
Eric összeszedte a gondolatait. A biztosítója számát nem
tudta fejből, de eszébe jutott valaki, aki sürgősségi
esetekben otthonosan mozgott, és akinek a bátyja ügyvéd.
– Öt percet kérnék még – mondta a rendőröknek.
 HARMINCHATODIK FEJEZET

Egy óra telt el, míg a kihallgatószoba ajtaja újra kinyílt. Eric
felállt a székéből, hogy üdvözölhesse ügyvédjét, Paul
Fortunatót, Laurie bátyját. Az orvosi egyetemen Laurie
mindig fergeteges Paul-sztorikkal szórakoztatta Ericet. Paul
azonnal Laurie-t juttatta eszébe: a férfinak ugyanolyan
göndör, fekete haja, karakteres arca volt ragyogó,
kávébarna szemmel. Paul a harmincas évei közepén
járhatott, elegáns, varrott öltönyt viselt hozzá passzoló
fényes nyakkendővel.
Eric kezet nyújtott.
– Helló. Eric Parrish.
– Paul. Örvendek.
– Sokat hallottam már rólad.
– Szintén. Na, csüccs! – mutatott a szék felé Paul,
miközben egy megpakolt reklámszatyrot és egy vékony
aktatáskát helyezett az asztalra. – Csevegjünk egy kicsit,
mielőtt behívjuk a zsarukat. Már leadták nekem a drótot:
megvan nekik a fagyizós jelenet, hogy hazáig követted, meg
hogy leparkoltál a zsákutcában. Te azt mondod, hogy
keressék meg a betegedet előbb, de nem csiripelsz eleget,
ezért azt hiszik, hogy ködösítesz. Adj tizenöt percet, és
kiviszlek innen.
– Hogyan? – kérdezte meghökkenve Eric.
 – Majd csak figyelj! – villantott széles mosolyt Paul, aki
láthatóan élvezte a helyzetet. – Laurie azt mondta, hogy
vannak kérdéseid. Elő velük!
– Valóban – bólintott Eric. – De nem akarod előtte
megkérdezni, hogy én gyilkoltam-e meg Renée
Bevilacquát?
– Minek? – értetlenkedett Paul tágra nyílt szemmel.
– Ez lenne a logikus.
– De nem egy védőügyvédnek.
Eric remélte, hogy Paul csak viccel.
– Nos, nem én tettem. Semmi közöm a lány
meggyilkolásához.
– Hál’ istennek! Ugyanis kizárólag ártatlan ügyfeleket
képviselek.
– Most komolyan beszélsz?
– Nem – horkant fel Paul.
– Akarom, hogy tudd, hogy ártatlan vagyok.
– Nem érdekel.
– Tényleg?! – hökkent meg Eric. – Az hogy lehet?
– Most azt akarod, hogy jogfilozófiáról beszéljek neked?
Nem tudom, lenne-e értelme – válaszolta Paul, és kajánul
mosolyogva megrázta a fejét. – Laurie-tól tudom, hogy
tipikus pszichomókus vagy. Imádom a nővérkémet. Te is,
ugye? Aranyos csaj, nem? Szerintem akar tőled valamit. De
nem én mondtam!
– Nem, dehogy! Csak barátok vagyunk – felelte Eric, de
nem tudott mosolyogni.
– Ne viccelj már! Rengeteget beszél rólad. Említette, hogy
elváltál. Miért nem hívod randira? Még a végén pártában
marad.
– Mennyire van több értelme most ennek a
beszélgetésnek, mint ha jogfilozófiáról lenne szó?
– Ott a pont! – kuncogott Paul. – Szóval soha nem szoktam
megkérdezni az ügyfelemet, hogy elkövette-e a
bűncselekményt. Hogy miért? Mert jogi szempontból
lényegtelen. Nem vagyok szemétláda, épp ellenkezőleg!
Szeretem jogilag korrektül kezelni az ügyet. Az alkotmányt
képviselem, amely a legtisztább, legkorrektebb jogi
dokumentum. Az alkotmány biztosítja a jogaidat, de a
zsaruk és az ügyészek állandóan átlépik a határokat. Az én
dolgom az, hogy visszalökjem, visszanyomjam,
visszarugdossam őket a helyükre. Érted már?
– Nem.
Paul rá sem hederített, és folytatta:
– Szükséged van valakire, aki kiáll érted. Te vagy a kishal
a történetben, csak nem fogod fel. A szövetségi kormányzat
kezében van az összes ász, miközben te fel sem fogod, hogy
pókerezel – magyarázta Paul, és összedörzsölte a kezét. –
Csak hogy te is tisztában legyél a jogi nyelvezettel: az orvosi
titoktartási kötelezettség értelmében sem polgári peres,
sem büntetőügyben nem vagy köteles kiszolgáltatni
semmilyen, a szakmai munkád során feltárt, az ügyfeledre
vonatkozó információt. Ez egy nagyon szigorú
kötelezettség. Kivételt kizárólag olyan, a jövőben felmerülő
közvetlen kár elhárítása képezhet, amelyet nem lehet
felhasználni a múltban elkövetett bűncselekmény
bizonyítására. Na, jöhetnek a kérdéseid. A nagyokosok már
tűkön ülve várják, hogy vége legyen ennek a kis légyottnak.
– Ne becsüld le őket! Félelmetesen gyorsan haladnak. –
Ericnek eszébe jutottak Caitlin szavai. – A volt feleségem azt
mondta, hogy Rhoades nyomozó nagyon kitartó. Helyettes
kerületi ügyészként jól ismeri.
– Most beparáztattál. Amúgy hogy tudtál elvenni egy
ügyész csajt? Kényszerített, mi? Terhes lett? Az ügyészek
szexelnek egyáltalán? Mondjuk, el tudom képzelni.
Eric nem tudta hová tenni a pasast.
– Te most ezt élvezed? – kérdezte elképedve. – Mert
nagyon úgy tűnik.
– Nagyon is. Imádom a munkámat. Embereket védek, és
mindig nyerek. Majd csak figyelj! – legyintett egyet Paul a
kezével. – Na, ki vele! Mit akarsz kérdezni? Ez életem
legkínosabb randija. Túl sok az előjáték.
Eric akarata ellenére elmosolyodott. Egy kissé sikerült
feloldódnia.
– Szóval a rendőrség átkutatta az irodámat a kórházban
és a házamat is, és zár alá vették az autóm. Megtehetik?
– Igen, bár egy kissé elkapkodták. Következő kérdés!
– Paul, én egy pszichiátriai osztályt vezetek, és amit a
zsaruk műveltek a kórházban, az veszélyezteti néhány
nagyon súlyos betegem állapotát. Zavartalan napirendre és
nyugalomra van szükségük. Az ilyesfajta felfordulás
napokkal vetheti vissza az állapotukat, emiatt tovább kell
majd őket benntartani, és a biztosításuk nem fogja fedezni
az extra kezelés költségeit – mondta Eric, és közben
Perinóra gondolt. – Például van egy skizofréniás betegem,
aki azt hiszi, hogy a CIA jár a nyomában. Biztos nem javít az
állapotán, ha azt látja, hogy letartóztatják a pszichiáterét és
átkutatják az osztályt. Biztos vagy benne, hogy a zsaruk ezt
megtehetik?
– Igen, megtehetik. És ha engem kérdezel, igaza van a
skizónak. A CIA tényleg a nyomunkban van. Ahogy az NSA
is, meg az összes többi betű az ábécéből.
Eric kitartóan folytatta.
– És mi a helyzet a betegek kartonjaival? Azt mondták,
hogy a házkutatási parancs hatályán kívül esnek. Ez mit
jelent pontosan?
– Mielőtt a rendőrség megkapja a házkutatási parancsot,
meg kell határozniuk, hogy pontosan mit akarnak átkutatni
és mit szándékoznak lefoglalni. Azért nem vették bele a
betegkartonokat, mert tudják, hogy amiatt a kórház
beperelheti őket. Később majd arra is sort kerítenek, de
nem most.
– Elvették a telefonomat. Ezt is megtehetik?
– Igen, úgyhogy vegyél egy újat! Következő kérdés?
– Azt akarják, hogy még a ruháimat is átadjam nekik. Ezt
is megtehetik?
– Eric, ezzel tulajdonképpen szívességet tesznek neked.
Úgy öltözködsz, mint egy középkorú leszbi.
– Oké, elég! – mosolyodott el újra Eric. – Most már értem,
honnan szedi ezeket Laurie.
– Van még kérdés?
– Nincs.
 – Remek. Akkor behívom a rend őreit. Mostantól te
szépen eldugulsz, és majd én tolom a vakert, kerülve a
csúnya szavakat. Eddig egész jól ment, nem?
– Nagyszerűen.
– A feleségem ötlete, a gyerekek miatt. Otthon bevezettük
a káromkodásperselyt. Mint egy családi szappanoperában.
Már csak a nevetés effekt hiányzik alólunk.
– Az én exnejem állandóan káromkodik.
– Tényleg? Annyira akkor nem is lehet rémes – mondta
Paul, és átnyújtotta a szatyrot, amit hozott. – Vettem neked
csini cuccokat és egy telefont. Utána meg visszaviszlek a
melóba.
– Felfüggesztettek. Ezt is megtehetik?
– Attól tartok, igen. Látod, miről beszélek? Ők a bűnözők!
– ráncolta össze homlokát. – Akkor majd hazaviszlek, és ezt
is átbeszéljük. Na, add át nekik szépen ezt az amishokat is
megszégyenítő gúnyát, ami rajtad van. Indulunk haza! –
azzal felállt, és kinyitotta az ajtót. – Rhoades nyomozó?
– Igen! – jelent meg Rhoades savanyú kifejezéssel az
arcán, mögötte Paganóval.
– Kérem, fáradjanak be az irodámba! – mondta fapofával
Paul, és a kihallgatószoba irányába mutatott.
– Köszönöm – felelte a nyomozó, Paul arcába bámulva. –
Szeretném folytatni a megkezdett beszélgetésünket,
miután volt lehetőségük tanácskozni.
– Ó, köszi, de nem – rázta meg a fejét Paul. – A
vizsgálatnak vége. Önök nem vádolják semmivel az
ügyfelemet, ő pedig nem válaszol több kérdésre. Ugye jól
sejtem, hogy nem alkalmazták a Miranda-figyelmeztetést?
– Nincsen őrizetben.
– Ezt egy nemnek veszem. Akkor nem ismertették vele a
jogait?
– Így igaz. Nincs letartóztatva.
– Az lehet, hogy nem tartóztatták le, de azért valahogy
mégis benn tartották rendőrségi kihallgatásra.
– Erről szó sincs, kérem – fonta össze izmos karját
Rhoades, mélyen Paul szemébe nézve.
– Önök azért nem ismertették ügyfelemmel a jogait, mert
nem akartak benne gyanút kelteni. Jól tudták, hogy
gyanúsítottként hozták be, ugyanakkor ezt mellőzték vele
közölni. Ügyfelem köztiszteletben álló orvos, jogkövető
állampolgár, önök pedig szépen átverték őt.
– Azért nem ismertettük vele a jogait, mert azt a törvény
nem írja elő ilyen esetben.
– Ezzel nem fog a bíróság egyetérteni. Ha eljárást indít az
ügyfelem ellen, indítványozni fogom ennek a felvételnek a
figyelmen kívül hagyását a tárgyalás során – jelentette ki
Paul, és határozottan a fekete ablak felé mutatott. –
Továbbá az ügyfelemet, megfélemlítés szándékával,
egyenesen a munkahelyéről hozták be ide. Nem törődve az
osztályon lévő betegek mentális állapotával, akik jobb
esetben simán csak elmeháborodottak, de van köztük olyan
is, aki kifejezetten a CIA-re van rákattanva. Ez nettó rendőri
túlkapás és zaklatás. Hogy tud így aludni?!
– Nem tetszik a stílusa – mondta Rhoades.
– A feleségemnek sem – legyintett Paul, és közben Eric
felé mutatott. – Ügyfelem boldogan szabadul meg ettől a
borzalmas ingtől és a kismamafarmertől. Kicsit ciki, ahogy
öltözik.
Rhoades nyomozó dühösen felszegte a fejét.
– Minden philadelphiai ügyvéd pont olyan, mint maga.
Egy tenyérbe mászó okostojás.
– Ön sem hazudtolja meg a vidéki zsarukról alkotott
elképzelésemet. Mindkettejüknek be kéne kapnia egy-egy
Tic-Tacot – felelte Paul, majd kitessékelte a nyomozókat az
ajtón: – Hagyjuk magára ezt a nagyfiút az öltözőben. Már
elég nagy ahhoz, hogy egyedül is megtalálja a cipzárját.
– Azért beküldök egy rendőrt, hogy ügyeljen a
jogszerűségre – mondta Rhoades.
Eric egyedül maradt a kihallgatószobában. Az órájára
pillantott, és látta, hogy mindjárt 18.15. Hétre be volt írva
egy betege az otthoni rendelésére. Sietnie kellett.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Eric és Paul kilépett a kapitányság épületéből, és átvágták

magukat az újságírók erdején. Sokkal több riporter
tolongott telefonokkal, mikrofonokkal és kamerákkal
fölfegyverkezve az épület előtt, mint korábban. A fotósok
vakító fényű lámpákat emeltek a magasba, a vakuk olyan
sűrűn villogtak, mintha tűzijátékot rendeztek volna. A
riporterek szorosan a két férfi sarkában jártak, minden
lépésüket filmre vették, és közben a kérdéseiket kiabálták:
– Fortunato úr! Hogy hívják az ügyfelét?
– Uram, ön kicsoda?
– Miért öltözött át?
– Mi köze a Bevilacqua-gyilkossághoz?
– Mit csinált benn ilyen sokáig?
– Kérem, nyilatkozzon!
Eric leszegte a fejét, hogy ne legyen kivehető az arca. A
riporterek tudták, hogy Paul büntetőjogi ügyvéd, így
sejthető volt, hogy Ericet gyanúsítottként hallgatták ki.
Amikor behozták, joggal gondolhatták azt, hogy pusztán
információt szolgáltat a gyilkossággal kapcsolatban – ahogy
ő maga is hitte akkor még. Most azonban a riporterek
megérezték a vérszagot, és a parkolóig üldözték a két férfit.
– Paul! Az ügyfele tanú vagy gyanúsított?
– Lefoglalták a ruháit?
 – Miért nem tartóztatták le?
– Van új fejlemény a Bevilacqua-ügyben?
– Nyomon van a rendőrség?
– Kérem, adjanak egy gyors nyilatkozatot!
– Itt a lehetőség, hogy maga mondja el!
– Nyilatkozzon, mielőtt a rendőrség teszi meg maga
helyett!
Eric és Paul szaporábban szedte a lábát az ügyvéd fekete
Mercedes SUV-ja felé, amely szabálytalanul parkolt a
zsúfolt parkolóban. Paul már messziről megcsipogtatta az
autót, a zár kinyílt, és mindketten bepattantak. Paul
beindította a motort, mire a riporterek szorosan
körbeállták a kocsit.
– Szörnyű! – mondta döbbenten Eric.
A vakuk megállás nélkül villogtak. Ösztönösen elfordult.
– Ne takard el az arcod! Emeld fel a fejed és mereven
nézz előre!
Paul dudálva kifarolt.
– Vigyázz, el ne üss valakit!
– Pedig az a kedvenc részem.
– Inkább ne! – mondta Eric, és mereven bámult előre.
Látott már hasonló jelenetet filmekben, de sosem
gondolta volna, hogy a valóságban ez ennyire kaotikus.
Paul tovább tolatott és dudált, hogy oszlassa a riporterek
tömegét.
– Ilyen esetben a rendőrségnek ki kellene jönnie
fenntartani a rendet, de persze nem teszik.
– Miért nem?
 – Hát hogy érezd a nyomást. Azt akarják, hogy viszontlásd
magadat az esti híradóban. Ahogy korábban mondtam: már
a kezükben tartják az ászokat, te meg még csak most veszed
észre, hogy pókerezel – azzal Paul a gázra lépett, és a
kijárat felé hajtott.
– Ugye nem fognak követni bennünket? – kérdezte Eric
elhűlve, mert a szeme sarkából látta, hogy a riporterek az
út mentén parkoló autóik felé veszik az irányt.
– Ne aggódj, lerázzuk őket! Egy adóból leírható
nyolchengeresben ülsz, amely kiválóan alkalmas
menekülésre is.
Paul először balra fordult, és elhúzott a sövénnyel
szegélyezett szép kis házak hátsó utcai kijárata előtt, majd
jobbra kanyarodott a Lancester Avenue mögötti, elegáns
környéken.
– Nemsokára magánbetegeket kell fogadnom otthon –
pillantott Eric a műszerfal órájára, amely 18.32-t mutatott.
– Az első páciensem hétre jön.
– Ott az új telefonod. Mondd le őket! Ma este nem
rendelhetsz. Át kell beszélnünk az ügyedet – jelentette ki
Paul a visszapillantó tükörbe nézve, miközben egy újabb
kanyart vett.
– Ugye azzal tisztában vagy, hogy még neked sem
fecseghetek ki bizalmas információt? – nézett rá egy
pillanatra Eric, majd előhúzta a Paultól kapott mobilt.
Már előre utálta az egészet. Eddig soha nem mondta le
egyik páciensét sem.
– Mindenről tudnom kell, amit el szabad mondanod. A
fiúról, a lányról, a fagyizóról – magyarázta Paul.
Nyugatnak vette az irányt, ahol a főúton tömött sorokban
haladt a forgalom.
– Az ellenkező irányban lakom – jegyezte meg Eric.
Rápillantott az új mobiljára, és eszébe jutott az a
rengeteg személyes adat, amelyet a régi tartalmazott.
Nemcsak a telefonszámok, hanem a képek, főleg az a
nagyon bájos a kijelzőjén Hannah-ról. Sajnálta, hogy előző
este elmulasztotta felhívni. Ma este nem maradhat el!
– Megpróbáljuk rossz irányba vezetni őket, biztos, ami
biztos. De úgy látom, hogy nyomunkat vesztették – mondta
Paul széles vigyorral az arcán, miután meggyőződött róla a
tükörbe pillantva. – Figyeled, micsoda móka egy
védőügyvéd élete?
– Szép munka volt – ismerte el Eric megkönnyebbülve.
Hirtelen telefoncsörgés töltötte be az egész autót, és a
műszerfal képernyőjén a GPS térképét felváltotta Laurie
neve.
– A nővérkém az! – rikkantotta Paul, és megnyomta a
Hívásfogadást. – Szia, drága! Küldetés teljesítve. A sas
leszállt. Mondd el, mennyire szeretsz!
– Nagyon szeretlek, Paul – hallatszott Laurie hangja
felerősítve és kicsit gépiesen a kocsi hangszóróiból. – Okos
fiú vagy, egyáltalán nem olyan ostoba, mint amilyennek
általában tartanak.
– Rám lehet bízni akármit, van eszem. És ezért tiszteletet
követelek!
– Fredo, a szívem szakad meg. A szívem szakad meg!
 Eric egy szót sem értett a beszélgetésből.
– Mit zagyváltok itt össze?
Laurie kuncogása hallatszott a kihangosítóból.
– A Keresztapából van. Körülbelül eddig terjed az öcsém
műveltsége.
Paul elismerőleg bólintott vezetés közben.
– Én vagyok Fredo, Laurie pedig Michael. De csak mert ő
az idősebb.
– Nem. Azért, mert én vagyok az okosabb – vágott vissza
Laurie.
– Ez egy kicsit erős volt, anyukám – vigyorgott Paul. – Épp
most viszem haza a kis szerelmedet. De ha így folytatod,
akár vissza is vihetem a böribe…
– Paul, nincs köztünk semmi. Kollégák vagyunk.
– Ja, persze, ő is azt mondta, hogy barátok vagytok. Haha!
Eric eleresztette a füle mellett az elhangzottakat.
– Laurie, köszönöm, hogy felhívtad Pault. Nem is tudom,
mit csináltam volna nélküle.
– Ez az! – csapott rá a kormányra Paul. – Egy újabb
elégedett tettes.
Laurie felsóhajtott.
– Paul, nyugodj már le! Hol vagytok most? Eric, nem jössz
be a kórházba?
Ericnek egészen megkeseredett a szájíze.
– Nem mehetek. Nem fogod elhinni, de határozatlan
időre felfüggesztettek.
Laurie-nak elállt a lélegzete.
– Most viccelsz velem, ugye?
 – Ez van.
Paul rosszallóan cöcögni kezdett.
– Ejnye, kicsapták ezt a jófiút. Még ezt a szart! Hogy lehet
egy ilyen odaadó és lelkes munkaerőt seggbe rúgni? Másról
sem tud beszélni, mint a betegeiről! Ezért is mondom,
Laurie, hogy tökéletes parti. Két ilyen munkamániás, mint
ti, tökéletes párost alkotna. Ketten nemzenétek még több
munkamániást, ami felpörgeti a gazdaságot és megmenti az
országot. És ha Amerika jól teljesít, akkor Európa is jól fog
teljesíteni, majd szép lassan a világ többi része is követi a jó
példát. Minden veletek kezdődne, Laurie. Veled és Erickel.
Mentsétek meg a világot! Vagy ne. Ez a ti döntésetek.
Eric akarata ellenére elmosolyodott.
– Laurie, most elmegyünk hozzám. Nemsokára meg is
érkezünk. A pácienseimet már lemondtam.
– Ott találkozunk. Sziasztok, most mennem kell! – köszönt
el Laurie, és letette a telefont.
Paul is megnyomta a gombot, majd rávigyorgott Ericre.
– Jól csináltam, nem? Első osztályú kerítő vagyok.
Ericnek semmi kedve nem volt ahhoz, hogy a szerelmi
életéről, illetve annak hiányáról kezdjen most beszélgetni.
– Ne haragudj, de el kell intéznem a betegeimet.
– Csak hajrá! Nem hallgatózom.
– Ha mégis, már készen is vagyok a diagnózisoddal.
Eric tárcsázni kezdte a hétórás páciensét, Jean Carfonit,
akinek a számára fejből emlékezett, mert nagyon hasonló
volt a sajátjáéhoz. Eric kedvelte Jeant, a középiskolai tanárt,
aki súlyos depresszióval küzdött, amit a hosszan tartó,
krónikus limfoid leukémiája idézett elő.
– Halló! Kivel beszélek? – szólalt meg a vonal másik végén
Jean.
– Helló, Jean! Én vagyok, Eric Parrish. Attól tartok, a ma
esti találkozónkat le kell mondanom. Nagyon sajnálom,
hogy ilyen későn jelzem. Remélem, még nem indult el!
– Dr. Parrish! Maga az? Hál’ istennek! Már egy ideje
próbálom hívni. Minden rendben önnel?
Ericnek nem tetszett az aggodalom a nő hangjában.
– Jól vagyok, és bocsánat, hogy nem tudtam visszahívni.
– Lehet, hogy őrültségnek fog hangozni, de mintha magát
láttam volna a tévében. Nem mondták a nevét, de
esküszöm, hogy magát mutatták a radnori
rendőrkapitányságnál. A hír arról a meggyilkolt lányról
szólt, aki a Pioneer Highba járt. Ugye nem maga volt?
Eric nem tudta rávenni magát arra, hogy hazudjon.
– Ne haragudjon, de most nem tudom elmagyarázni.
Visszahívhatom később, hogy áttegyük a mait egy másik
időpontra?
– Persze – vágta rá Jean meglepett hangon. – Hívjon,
amikor alkalmas magának.
– Köszönöm, keresni fogom – hadarta Eric, és remegve
kinyomta a telefont. – A francba!
– Ne stresszelj! Kitartás! – nyugtatta Paul.
– Köszi.
Eric kinézett a kocsi ablakán. Alkonyodott. Az emberek
munkából hazafelé tartottak. El voltak tőle választva: az
autóikban ültek, üvegablakok mögött. Eric érezte, hogy már
nem közülük való többé.
A rendőrség gyilkossággal gyanúsítja, és lehet, hogy
felelősség terheli azért, mert meggyilkoltak egy fiatal lányt.
Van egy betege, aki elkeseredettebb, mint valaha.
Nincs állása, felesége; van egy kislánya, de nem vele él.
Még a rajta lévő ruha sem az övé.
Úgy érezte, egész élete összeomlott.
– Hívd fel a többieket is! – tanácsolta finoman Paul.
Eric először a tudakozót tárcsázta, hogy megszerezze a
betegei telefonszámát, majd sorra lemondta őket. Amikor
befejezte a telefonálást, elmagyarázta Paulnak, hogy
meddig terjed a titoktartási kötelezettsége. Paul
figyelmesen hallgatta.
A hátsó utcából hajtottak be Eric házához. Ahogy
közeledtek, látták, hogy a bejárati ajtó nyitva, méghozzá
úgy, hogy a falapot szilánkosra hasították.
– Betörték az ajtót? – kérdezte Eric elképedve.
– Sajnálom, haver. Szívás.
– Ez is a megfélemlítő taktika része?
– Nem, csak be akartak jutni a házba. Sajnos ez a módja a
házkutatási parancs végrehajtásának. Másképp hogy
jutnának be?
– Mondjuk, mi lenne, ha hívnák a közös képviselőt?
– Sajnos ez így működik, Eric.
Paul felhajtott a kocsibejáróra, és leállította a motort.
– Ilyen nincs!
Eric kiszállt. Árnyalakokat pillantott meg a szomszédos
ház ablakában. Őt bámulták. Átfutott a fején, mi mindent
gondolhatnak róla, miután látták, hogy kijönnek a zsaruk
járőrkocsikkal, feltörik az ajtaját, és elviszik a személyes
holmijait. A bejárati ajtóhoz osont. Végigsimította a kezét a
rajta ütött résen. Mihelyt rátalált új otthonára, el is
vesztette. Elfacsarodott a szíve.
Paul mögéje lépett, a vállára tette a kezét, és mondani
akart valamit, de Eric idegesen hátrafordult.
– Kímélj meg a vicceidtől! – csattant fel, ingerültebben,
mint ahogy akarta.
– Gyere, menjünk be – szólt Paul jámboran. – Segítek
rendet rakni.
Eric azonnal megbánta, hogy így reagált.
– Bocsánat, hogy ingerülten rád förmedtem.
– Haver, ha nem lennél ingerült azok után, amin
átmentél, akkor pszichológusra lenne szükséged.
Eric elmosolyodott, aztán leszedték a szétvert ajtót, és
beléptek a házba.
– Ó, ne!
Eric teljesen magába roskadt, ahogy feltérképezte az
előszobában és a nappaliban lévő rendetlenséget. A kanapé
díszpárnáit szétdobálták, a folyóiratait és szakkönyveit
lesöpörték a polcokról, és szanaszét hevertek a padlón. A
tévéállvány fiókjait kihúzkodták.
– A válaszom igen, mielőtt megkérdeznéd. Megtehetik.
– De miért?
– Az ördög ügyvédjeként az a válaszom, hogy mert
nagyon alaposak.
Paul kiszedett egy kockás gyapjúszövet inget a kupacból,
és fölemelte.
– Ezt elégethetem?
– A laptopom ott volt a dohányzóasztalon. Elvitték a
laptopomat! Tehát csak így elvihetik a személyes
dolgaimat?! Megsérthetik a magánélet szentségét?
Eric a laptopja hűlt helyét bámulta.
– A számítógépeket szinte mindig lefoglalják.
– Belemászhatnak a gépembe? Elolvashatják a cikkeket,
amelyeken dolgozom? A hivatalos és a személyes e-
mailjeimet? Végignézhetik az összes képemet?
Ericnek eszébe jutottak a Hannah-ról és Caitlinről készült
fotói, a nyaralós tengerparti fényképek, a Halloweenek és a
szülinapok. Nem tudta elviselni a gondolatát, hogy idegenek
matassanak és csámcsogjanak élete legszemélyesebb
pillanatain.
– Paul, a gépen van az egész életem! – mondta dühösen.
– Tudom.
– Nézzük meg a dolgozószobámat!
Eric átlépkedett a nappaliban álló halmokon, és közben
bepillantott a konyhába, amely szintén fel volt dúlva. A
konyhaszekrény összes ajtaja kinyitva, minden fiók kihúzva.
Még a fagyasztó ajtaja is nyitva állt.
– Átkutatják még a mélyhűtőt is?!
– Elrejtett drogokat keresnek. Vagy Häagen-Dazs
jégkrémet.
Eric beviharzott a dolgozószobájába.
– Paul! Ha a házkutatási parancs nem terjed ki a
betegekkel kapcsolatos feljegyzésekre, akkor az azt jelenti,
hogy azokkal nem csinálhatnak semmit, ugye? Bele sem
nézhetnek. Azt nem fogom eltűrni!
– Nem nyúlhatnak hozzájuk.
– Elzárva tartom őket ebben az iratszekrényben –
magyarázta Eric, és felkapcsolta a villanyt.
Látta, hogy az asztali számítógépe is eltűnt. A
dolgozószoba bútorain mindenütt ujjlenyomat-rögzítő
fekete porfoltok éktelenkedtek. A könyvespolcok üresen
tátongtak – az összes könyvét, jegyzetét és folyóiratát a
szőnyegre hányták. Az irattároló szekrényhez lépett,
megrántotta a kilincsét, de az ajtó zárva volt.
– Sértetlen. Öröm az ürömben! – mosolyodott el Paul.
– Srácok, itt vagytok? – hallatszott egy hang mögöttük.
Mindketten hátrafordultak, és megpillantották Laurie-t a
küszöbön állva. Két nagy doboz pizzát tartott a kezében. –
Megjött a felmentősereg a szénhidrátbombával.
– Ez az! – Paul odalépett Laurie-hoz, és megpuszilta. –
Anya nagyon büszke lenne rád. Nincs is párja az olasz
menyecskének!
– Kösz, hogy átjöttél – mondta Eric, majd átvette Laurie-
tól a még meleg pizzás dobozokat, és helyet csinált nekik a
rumlis asztalon.
– Hihetetlen, mit műveltek itt! – nézett körül elképedve a
nő. – Az egész ügyet nehezemre esik elhinni. Mindent el kell
mesélned.
– El fogom.
– Segítek kitakarítani a házat.
– Én is pont ezt mondtam neki. Le sem tagadhatnánk,
hogy rokonok vagyunk! – jegyezte meg Paul, miközben
kinyitotta az egyik pizzás dobozt. – Kérlek, mondd, hogy
dupla sajtos, tripla szószos!
– Az. És gomba is van rajta.
– Imádom a gombát – vágta rá Eric, aki hirtelen
megéhezett.
– Eric, láss neki! – Paul Eric orra alá dugta a frissen
illatozó pizzát. – Tudja, hogy a gombára buksz. Megjegyzi az
ilyeneket. Na, én akkor már itt sem vagyok.
– Elmész? – kérdezte Eric. – Azt hittem, át akarod beszélni
az ügyet.
– Amit feltétlen tudnom kell, azt elmondtad a kocsiban –
felelte Paul, és indult az ajtó felé, majd visszanézett,
miközben átharapott egy olvadt mozzarelladarabot. –
Holnap beszélünk. Majd hívlak.
– Miért mész? Csak most jöttem – szólalt meg Laurie.
– Pontosan ezért. Magára hagyom a két barátot.
Ezzel Paul kisétált az ajtón.
Eric és Laurie elnémult egy pillanatra. Feszengeni
kezdtek, miután Paul kimondta azt, ami még soha fel sem
merült kettejük között. Ericnek sejtelme sem volt arról,
hogy Laurie többet érezhet iránta, mint barátságot.
– Köszönöm a pizzát – mondta Eric, és a második dobozért
nyúlt. – Tényleg nagyon szeretem a gombát.
– Én is – vágta rá Laurie. – Igazából nem is emlékeztem
rá, hogy szereted, csak azért rendeltem gombásat, mert én
is szeretem. Isteni.
– Az. Farkaséhes vagyok.
 Eric megragadott egy vastag szeletet, amikor csörögni
kezdett a vezetékes telefon az asztalán. Felkapta a kagylót.
– Halló, itt dr…
– Maga az, doki?! – üvöltött egy artikulálatlan női hang a
telefonban. – Mit csinált a fiammal?
Eric azonnal megismerte a nő hangját.
– Maga az, Marie? Valami baj van? Max előkerült?
– Most azonnal jöjjön ide!
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Laurie fehér BMW-jével érkeztek meg Maxék házához. Az

utca sötét volt és csendes, csak néhány kutya csaholt a
szomszédban. Eric útközben elmesélte, mi történt vele a
nap során.
– Köszönöm a fuvart, nem maradok sokáig – azzal Eric
már nyitotta is az ajtót.
– Nem mehetnék be én is? – kérdezte Laurie.
– Nem, megegyeztünk.
Eric nem akarta elölről kezdeni. Türelmetlen volt, bár
abból, amit Marie mondott a telefonban, valószínűnek tűnt,
hogy Max nem jött haza. Mégis reménykedett.
– Zűrös az egész helyzet, és túl sok komplikáció adódhat.
– Úgy ismersz, mint aki nincs felkészülve a
komplikációkra? Hadd emlékeztesselek, a sürgősségin
dolgozom.
– Azt mondtad, kinn megvársz.
– Tudhattad, hogy nem tartom meg a szavam.
– Most nem akarok vitatkozni. Mennem kell.
Eric kiszállt az autóból, átszaladt az úton, de Laurie
követte, és sprintelve utolérte a járdán.
– Segíteni fog, ha én is ott leszek.
– Nem. Inkább aggasztana – felelte Eric.
De érezte, hogy nem fogja tudni lerázni Laurie-t.
 – Régen még kedveltél.
– Az régen volt.
– Bevallom, emlékeztem, hogy a gomba a kedvenced, csak
nem mertem bevallani.
– Tudom. Nos, maradj mögöttem, ha belépünk. Rendben?
Eric bekocogtatott a szúnyoghálós ajtón. Kihallatszott a
tévében futó valóságshow ricsaja. A kopogásra hirtelen
elnémult a tévé, és megjelent Marie az ajtóban.
– Jöjjön be! Ez meg itt ki magával?
– Jó estét, Marie! Ő itt dr. Laurie Fortunato. Ő kezelte az
édesanyját.
– Jöjjenek be! – Marie hátrébb tántorgott.
– Max előkerült? Hazajött? – kérdezte Eric, és izgatottan
nézett körbe, de a ház sötét volt és csöndes.
Az asztalon poharak és egy félig üreg vodkásüveg hevert.
Csak az elnémított tévé fénye villódzott, és zúgott a
légkondicionáló.
– Dehogy jött haza! Ne adja itt nekem a hülyét! – csattant
fel Marie keresztbe font karral a szoba közepén állva.
– Tényleg nem tudtam – védekezett Eric, akit megcsapott
a nő szájából áradó alkohol szaga.
– Inkább azt magyarázza el nekem, hogy miért járt ma
nálam a rendőrség! Mindenféle hülyeséget kérdeztek
Maxről. Hogy ismerte-e azt a lányt, Renée akárkicsodát,
akit megöltek.
– Bevilacqua – vágta rá Eric.
– Megmondtam nekik, hogy fogalmam sincs, honnan
ismerte Max ezt a lányt, vagy hogy ismerte-e egyáltalán, de
még ha ismerte is, biztos, hogy nem ő ölte meg. Max nem
tudna megölni senkit se – hadarta artikulálatlanul.
Eric számára világossá vált, hogy Marie nem tudta: Renée
Max tanítványa volt. De nem lepődött meg ezen.
– Kérdeztem tőlük, hogy miért faggatnak engem.
Felmentek Max szobájába is, és átkutatták. Mindent
felforgattak. Nem mondtak semmit! Csak azt hajtogatták,
hogy nyomozás meg rendőrségi információ.
Eric átérezte, hogy Marie mennyire össze lehet
zavarodva.
– Mondtam nekik, hogy maga keresi a fiamat, meg azt is,
hogy maga a rendőröket is felhívta. Azt mondták, Max
ismerte a lányt, de nem árulták el, hogy ezt honnan szedik.
Eric nem akart közbevágni. Marie zsebében megcsörrent
a mobilja, de ügyet sem vetett rá.
– Megkérdezték, hogy körbenézhetnek-e a szobájában,
mint maga, de mondtam, hogy a nagy francokat! Erre
elkezdtek pattogni, hogy akkor hozzák a házkutatási
parancsot. – Marie üvöltve köpködte a szavakat. – Mondom,
hozzák csak a kurva parancsukat, nemsokára hazajön a
barátom, és feldugja maguknak!
Eric elképzelte, hogy fogadhatta mindezt Rhoades és
Pagano nyomozó. Közben Marie telefonja elnémult.
– Aztán bekapcsolom a tévét, és kit látok?! Magát! Ahogy
jön ki a rendőrkapitányságról. Nézem, ez a doki? Úgy volt
öltözve, mint egy átlagos pasas, nem mint egy pszichológus.
Ericnek beugrott, hogy a szürke pulcsiról beszél.
– Először azt hittem, Max miatt volt benn, hogy
megtalálja, de aztán bemondta a tévé, hogy gyilkosság
történt, megölték azt a lányt, és akkor összeállt, hogy mi a
kettő között a kapcsolat. Maga a kapcsolat! – szegezte neki a
mutatóujját. – Maga bement a zsarukhoz, és azt mondta
nekik, hogy a fiam ölte meg a lányt! Hogy tehetett ilyet?!
Hogy merészeli?! Egy páciensével ezt megtenni!
– Marie, nem ez történt. Mindent bizalmas titokként
megőriztem, amit Max elmondott nekem a beszélgetéseink
alkalmával.
– Akkor mit keresett a zsaruknál? Egyáltalán, honnan
tudnak magáról? Tudja, mit gondolok? – Marie
lebiggyesztette a száját. – Maga a gyilkos! Maga ölte meg a
lányt, és most megpróbálja rákenni az egészet Maxre!
Megpróbálja gyilkosnak beállítani a fiamat!
– Marie, erről szó sincs!
– De, bizony, pontosan erről van szó! – Marie hunyorogva
vizslatta Eric arcát, de a részegségtől fókuszálni is alig
tudott. – És tudja, hogy még mit gondolok? Hogy megölte a
fiamat is! Nem eltűnt, hanem meggyilkolták! Maga ölte meg
mindkettőt!
Eric döbbenten hátrább lépett.
– Dehogy, figyeljen! Az ön fia a számomra nagyon fontos,
és próbálok mindent megtenni azért, hogy előkerüljön. És…
– Nem hiszek magának! Biztos kefélgette azt a kislányt, az
meg el akarta mondani a szüleinek, maga meg szépen
elhallgattatta.
– Nem, Marie, figyeljen…
– Maga is olyan, mint azok az állatok, akik előadják, hogy
mennyire kivannak, hogy eltűnt a feleségük, közben meg ők
gyilkolták meg! Jól tudja, hogy Max nem fog hazajönni,
mert eltette láb alól! Nincs már anyám se, fiam se! Itt
maradtam család nélkül!
– Marie, jöjjön, üljünk le, elmagyarázom!
Ebben a pillanatban nyílt a szúnyogháló ajtaja, és egy
nagydarab, szakállas férfi lépett be. Koszos farmert és
kopott munkabakancsot viselt. Sötét szeme azonnal Ericre
szegeződött. Húsos ajka eltorzult sötét, ápolatlan szakálla
alatt.
– Marie, ez az a fickó? – kérdezte szúrós tekintettel.
– Ez – felelte Marie, és Eric felé biccentett. – Ő Zack, a
barátom. Mondja csak el neki, hogy mit tett a fiammal.
Mondja el neki az igazat, de csakis az igazat, különben
kiveri magából! Zack pont úgy imádja az én Maxemet, mint
én.
– Üdvözlöm, Zack! Eric Parrish vagyok, Max
pszichológusa, és soha nem tudnék ártani neki. Próbálom
megtalálni, mert attól tartok, hogy kárt tehet magában.
– Na, ne mondja! – azzal Zack fenyegetően közelebb
lépett Erichez. – Semmi gond nem volt itt, mielőtt Max el
nem kezdett járni magához. Aztán egyszer csak eltűnik.
Nagyon nem ül ez az egész sztori nekem. Maga túlságosan is
sokat foglalkozik a fiúval. Idejön, szaglászik a szobájában…
– Maga az, Archie? – szakította félbe Laurie.
A nagydarab férfi hirtelen felkapta a fejét.
– Dr. F.? – Zack elvigyorodott, és elővillantak sárgás fogai.
– Maga mit keres itt? Mi a helyzet?
 – Köszönöm, minden rendben – válaszolt Laurie, és
lábujjhegyre állt, hogy megölelhesse a férfit. – Maga hogy
van? Nagyszerűen néz ki.
Ericnek fogalma sem volt, hogy mi történik, de jobbnak
látta, ha csak megfigyelője marad az eseményeknek. Marie-
ra pillantott, aki láthatóan zavart volt, és kissé csalódott is,
hogy elmarad a ketrecharc a nappalijában.
– Dr. F., képzelje, már majdnem százszázalékos vagyok.
Az idegorvos, akihez beajánlott, kiváló munkát végzett. És a
rehabja is nagyszerű volt. Tanultam a leckéből. Azóta
mindig viselem a bukósisakot.
– Fantasztikus! Még csak nem is biceg! Csodálatos!
– Köszönöm.
Zack Marie-hoz fordult:
– Szivi! Ez itt dr. F., tudod, akiről meséltem, hogy
összerakott a balesetem után. Meg kell hívnunk az
esküvőnkre!
– Ez komoly? – kérdezte Marie meglepetten. – Az a dr. F.?!
– Igen. Ő a legjobb doki – harsogta. – Kilenc hónapja volt
egy motorbalesetem, néhány kölyök áthajtott a piroson, és
hát csúnya vége lett. Helikopterrel szállítottak kórházba.
Dr. F. látott el, és beutalt ehhez a zseniális neurológushoz.
Csak őmiatta vállalt el. – Zack átkarolta Laurie-t, és
magához húzta. Úgy festettek, mintha egy félresikerült
ballagási fotón pózolnának. – Nagyon értett a dolgához, bár
azt hozzátenném, hogy nem volt olyan kedves, mint dr. F.
– Ezt nevezem! – mondta Eric elcsodálkozva.
Laurie pillantásából pedig azt olvasta ki: „Ugye én
megmondtam?!”
– Valamit nem értek – ráncolta össze a homlokát Marie. –
Azt értem, hogy ő ki, de ki a fene az az Archie?
Zack zavarba jött és pislogott.
– Archie az igazi nevem, szivi. Nem volt alkalmam
elmondani, ugye nem haragszol?
– Archie? – ismételte a nő hitetlenkedve. – Úgy érted,
Archibald?
– Nem. Egyszerűen Archie. Archie Andrews – vonogatta a
vállát Zack.
Laurie mélyen a férfi szemébe nézett.
– Archie, tudom, hogy Marie-val most mindketten nagyon
idegesek Max miatt, de figyeljen rám. Eric az egyik
legrégibb barátom, és tűzbe tenném érte a kezem. Meg
merek rá esküdni, hogy szívén viseli Max sorsát.
– Hmm – Marie most még jobban összeráncolta homlokát,
majd hirtelen újra megcsörrent a mobilja.
– Nem akarja felvenni azt a telefont, Marie? – kérdezte
Eric finoman. Alig bírta megállni, hogy ne vegye ki a nő
zsebéből. – Valaki nagyon akar beszélni önnel. Lehet, hogy
éppen Max.
– Á, csak az adóbehajtók. Egész nap hívogatnak –
legyintett a nő. – Amúgy meg örülök, hogy ilyen jól
egymásra talált itt mindenki, de én még nem jutottam
előrébb. Még mindig nem sikerült megtudnom, hogy dr.
Parrish mit keresett ma a rendőrségen, és honnan a veszik
a zsaruk, hogy Max gyilkolta meg azt a lányt.
Zack a nő szemébe nézett.
 – Gyere, Marie, üljünk le egy kicsit, és beszélgessünk.
Hallgassuk meg egymást gorombaság nélkül! Le kell
higgadnunk egy kicsit. Igyunk meg közösen egy kávét! Na,
mit mondasz, édesem?
– Nem is tudom – dünnyögte bizonytalanul Marie. –
Beszéljük meg kinn a konyhában!
– Rendben – mutatott Zack a tévé előtt álló kanapéra. –
Doki, addig üljenek le! Kimegyünk, és készítünk egy finom
kávét.
– Remek ötlet – felelte Eric.
– Szerintem is, Archie. Illetve Zack – Laurie is helyet
foglalt Eric mellett, mikor Marie mobilja újra megszólalt.
– Bébi, vedd fel, kérlek. Lehet, hogy Max lesz az. Sosem
tudhatod – győzködte finoman Zack.
– Jól van – egyezett bele a nő, és előhúzta a mobilját.
Eric rápillantott a lenémított televízióra, majd
rászegeződött a tekintete a képernyőre.
– Úristen, ne! – kiáltott fel rémülten.
– Mi az? – kérdezte Laurie, majd a tévére pillantva
felkiáltott. – Marie, Zack, nézzék! – zilálta zaklatottan.
Ericnek elállt a lélegzete. A tévé élő adásában egy
rémálom képsorai bontakoztak ki a szemük előtt.
BOMBÁVAL FENYEGETŐ DIÁK – állt a képernyő alján.
A képeken a King of Prussia bevásárlóközpontot mutatták
az éppen kiérkező terrorelhárító, rendőrségi és
tűzoltóautókkal.
A felvétel mellett egy szemcsés, telefonnal készített fotó
állt.
 De semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy ki a fotón
szereplő fiú.
Max volt rajta.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

– Add a kulcsot! – szólt oda Eric a mellette rohanó Laurie-

nak, amikor a BMW közelébe értek.
Zack és Marie a kocsifeljárón álló piros, platós furgon felé
igyekezett.
– Eric! Én vezetek!
– Inkább én! – kérte Eric, mert érezte, hogy szüksége van
arra, hogy valamit irányítson, valamit kézben tartson.
Hogy egyértelmű legyen: ez az ő ügye.
– Óvatosan vezess! – dobta oda a kulcsot Laurie.
Eric elkapta, majd bepattant a vezetőülésre. A nő
épphogy csak beült mellé, Eric már bele is taposott a gázba.
– Ne izgulj, meg fogjuk oldani a dolgot – mondta
nyugtatgatóan, de Eric pontosan tudta, hogy ezt a dolgot
neki egyedül kell megoldania.
– Nem értem, hogyan tévedhettem ekkorát. Egyszerűen
hihetetlen – jegyezte meg, miközben a sötét utcában
száguldott.
A visszapillantó tükörben feltűnt mögöttük Zack
kocsijának reflektora. Eric már a kikanyarodás előtt
beletaposott a gázba.
– Csak nyugodtan!
– Nincs forgalom, ne aggódj! – ragadta meg keményen a
kormányt Eric. – Nem próbálnád meg felhívni közben a
zsarukat? Mondd meg nekik, hogy úton vagyunk a
helyszínre! Rhoades vagy Pagano nyomozót keresd!
– Rendben. De mit gondolsz, mégis mit fogsz csinálni,
amikor odaérünk?
– Megpróbálok beszélni vele.
– Kivel? Maxszel?
– Hát persze hogy Maxszel.
Eric száguldott. Szinte alig volt forgalom.
– De miért te?
– Mert az én betegem.
– De ez nem olyan, mintha a rendelődben lenne. Egy
bevásárlóközpontban van, túszokat ejtett, és talán tényleg
van nála bomba.
– Annál inkább szüksége van arra, hogy beszéljen velem –
válaszolta Eric, és közben csikorgó kerekekkel jobbra
kanyarodott.
– És hogyan? Mégis mit fogsz mondani neki?
– Nem tudom. De majd kitalálom. Ismerem ezt a kölyköt.
Csak elkeseredettségében folyamodik ilyesmihez. Nem akar
senkit se megölni.
– Eric! Renée-t már megölte.
– Ezt nem tudjuk biztosan.
– Nem mondod komolyan, hogy kételkedsz ebben!
– De igen, az egyik felem kételkedik.
– Még most is? Hogy túszokat szedett a plázában?
– Igen, még így is – felelte. – Tudod, azért valamennyire
megismertem, és hiszek ebben a gyerekben. Nem egy
erőszakos típus. Az erőszakosság hiányzik a
gondolkodásmódjából.
– És ha bekattant? Az nem lehetséges? Nem pont ettől
tartottál, amikor először találkoztál vele ott, a sürgősségin?
Hogy ha meghal a nagyanyja, akkor bekövetkezhet egy
pszichés összeomlás?
Eric egy darabig nem válaszolt. Minden figyelmét
lekötötte a vezetés. A lelke mélyén érezte, hogy Laurie-nak
igaza lehet, de nem volt hajlandó elfogadni ezt a
lehetőséget. Mert közben az járt a fejében, hogy valami
nem stimmel. Valami nem illik bele a képbe. Addigi
ismeretségük alapján Eric nem feltételezte volna Maxről,
hogy még akár egy összeomlás után is ilyesmit csináljon.
– Eric! Tudom, hogy azért kell odamennünk, hogy lássuk,
nem tudunk-e segíteni. Hogy ott legyünk, ha szükség lenne
ránk. De nem veheted a nyakadba az egész ügyet.
– Már akkor a nyakamba vettem, amikor elvállaltam a
kezelését – jegyezte meg Eric.
– Ugyan már.
– Dehogynem.
– Most mégis mit akarsz? Tisztázni szeretnéd magad?
Igazolásra vágysz, hogy miért nem szóltál egyből a
rendőröknek?
Eric ebben a pillanatban képtelen volt elég tisztán
gondolkodni ahhoz, hogy válaszoljon Laurie kérdéseire.
Hevesen kalapált a szíve. Hiába tudta, hogy a nő csak
segíteni akar, most bármit megadott volna azért, ha
csöndben marad.
– Amúgy pedig – folytatta közben Laurie –, a rendőrök
Marie-t keresték. Gondolom, azért, mert szerintük ő az
egyetlen, aki szót tud érteni vele.
– Csak azért, mert nem ismerik, és mert gőzük sincs az
egész családi háttérről – vetette oda Eric, miközben
felkanyarodott egy szélesebb útra, nyomában Zack
furgonjával.
– De ma találkoztak vele. Látták, hogy milyen. És azt is
láthatták, hogy a lakása egy disznóól. Lehet, hogy ma nem
ivott, de arra azért nem nehéz rájönni, hogy egy
alkoholista. És azt se hagyd ki a számításból, hogy ezek a
pasik nyomozók.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Hogy azért hívták, mert mégiscsak ő az anyja.
– Azért hívták, mert nincs más, akit hívhattak volna.
– Hívhattak volna téged is.
– Hogyan? – kérdezett vissza Eric. Egyre közelebb értek
ahhoz a felhajtóhoz, amely a 202-es útra vezetett, úgyhogy
kicsit lassított. – Mégis hogy értek volna el? Náluk van a
mobilom. Arról már nem is beszélve, hogy engem
gyanúsítanak Renée meggyilkolásával. Igaz, valószínűleg
mindketten gyanúsítottak vagyunk, vagy együtt, vagy
külön-külön. Laurie! Tégy meg nekem egy szívességet, és
próbáld meg felhívni a rendőröket.
– Oké, jól van! – egyezett bele Laurie, és elővette a
telefonját.
Eric a műszerfal órájára pillantott: 21.13-at mutatott.
Elképzelte, ahogy Max figyeli a karóráján a mutatót,
miközben minden teljesen össze van kavarodva körülötte.
Úgy érezte, Max most sokkal inkább ki van téve az
öngyilkosság veszélyének, mint korábban bármikor, akár a
nagyanyja, akár Renée halálakor.
– Laurie! Rosszérzésem van! Max nem akarja megölni
azokat a srácokat. Öngyilkosságot akar elkövetni.
Öngyilkosságra készül rendőri segítséggel.
– Tényleg?
– Igen. Egy effajta beteg esetében, mint Max, nagyon is
előfordulhat ez a koreográfia. Elkeseredett és retteg. Meg
akar halni, de nem képes rávenni magát arra, hogy
meghúzza a ravaszt. Úgyhogy teremt egy olyan helyzetet,
amelyben majd a rendőrök húzzák meg helyette.
– De rémes – sóhajtott fel Laurie. – Azért borzasztó érzés
lehet, ha az ember ennyire elkeseredett.
– És tizenhét évesen még nincs annyi empátia az
emberben, hogy belegondoljon abba is, miszerint annak a
rendőrnek is tönkreteszi az életét, aki majd lelövi. Nincs
egyetlen zsaru, aki le akarna lőni egy gyereket, de Max nem
hagy nekik más választási lehetőséget.
– Jézusom!
– Hát igen.
Eric szorosan markolta a kormányt. Már a 202-es főúton
voltak, ami a bevásárlóközponthoz vezetett. A távolban
látszottak a multiplex mozi fényei. Hirtelen feltűnt az
elkanyarodást jelző nagy, zöld Kijárat tábla, úgyhogy egy
kicsit lassítva lekanyarodtak az útról. Zack továbbra is
szorosan a nyomukban haladt.
– Megjöttünk – mondta Eric, és most már erősen
lelassított, sőt az ablakot is leengedte.
Az egész pláza el volt kordonozva. A rendőrök elterelték
a forgalmat.
– Képtelen vagyok elérni ezeket a nyomozókat – nézett rá
Laurie, a kezében tartva a telefonját. – Nem adnak hozzájuk
mobilszámot.
– Azért csak próbálkozz!
– És nem fognak bennünket odaengedni a
bevásárlóközponthoz.
– Majd meglátjuk, hogy mi lesz – jelentette ki Eric, és
megállt az utolsó piros lámpánál, ami még az elterelés előtt
volt.
Az út mentén tévés közvetítőkocsik sorakoztak. Antennáik
magasra nyúltak a sötét égbolt felé. A legbelső sávban
járőrkocsik, mentőautók száguldottak el mellettük
szirénázva és villogó lámpákkal. A közlekedési lámpa
zöldre váltott, és Eric egyenesen odahajtott a
forgalomirányító rendőr mellé.
– Jó estét! Nekünk oda kell jutnunk a bevásárlóköz…
– Nem lehet, uram! Haladjon tovább, haladjon arra!
– A mögöttem jövő piros furgonban van a srác édesanyja,
azé, aki robbantással fenyegetőzik – magyarázta Eric, és
közben nagyon utálta magát ezért. – Én Eric Parrish
vagyok, a fiú pszichiátere. A rendőrség hívott fel
bennünket, hogy azonnal jöjjünk ide, a helyszínre. Kérem,
engedjen oda bennünket.
A rendőr a homlokát ráncolta a sapkája ellenzője alatt.
– Uram, itt hemzsegnek az újságírók, akik a csillagokat
lehazudják az égről, csak hogy a pláza közelébe
kerülhessenek.
– Könnyen ellenőrizheti az állításomat. Rhoades és
Pagano nyomozók hívtak fel bennünket a radnori
kapitányságról. Mi is próbáltuk már hívni őket, hogy
jelezzük, úton vagyunk.
– Nem ismerem ezeket a kollégákat. Mi az Upper Merion-i
kapitányságról vagyunk.
– Gondolom, a legkülönbözőbb körzetekből vezényelték
magukat ide, de nekünk akkor is oda kell valahogy jutnunk.
– Na jó! Menjenek! – mondta megadóan a rendőr, és az
egyik üresen álló sáv felé terelte őket, amelyet egyébként
helyzetjelző fáklyák zártak el a forgalom elől.
– Köszönöm – szólt ki Eric a kocsiból, gázt adott, és a
kezével intett Zacknek, hogy kövesse.
– Ezt profin csináltad – mosolygott rá Laurie, még mindig
kicsit feszülten.
– Bátraké a szerencse – mondta Eric. Bekanyarodtak arra
az útra, amely lényegében kettészelte a
bevásárlóközpontot. – Vajon hol lehet az a videobolt, amit
mutattak? Jobbra vagy balra? Meg tudnád nézni a
telefonodon?
– Ha vársz egy kicsit! – felelte Laurie, és nyomkodni
kezdte a gombokat a mobilján. – Balra, a plázában, a
földszinten. Közvetlenül a Starbucks mellett.
– Akkor melyik bejáratot célozzam meg? Balra az elsőt?
– Igen – mutatott előre Laurie.
Eric vezetés közben a nyakát nyújtogatva kémlelte a
hatalmas parkolót, amelyben jól szervezett káosz
uralkodott. A rendőrök még mindig a rémült vásárlókat
terelgették ki a bevásárlóközpontból. Férfiak, nők,
gyerekek rohantak minél messzebbre az épülettől.
Kiáltozás, kiabálás, sírás és időnként sikoltozás hallatszott.
Tűzoltókocsik érkeztek és álltak be kijelölt helyükre, kicsit
arrébb pedig szögletes felépítményű mentőautók
várakoztak készenlétben, mozdulatlanul. Fekete
Humveekból sisakos rohamosztagosok kászálódtak éppen
elő. A legkülönbözőbb egyenruhákat viselő hivatalos
emberek rohangásztak fel-alá. Közben reflektorokat
állítottak fel, egy teherautóról pedig terelőbarikádokat
pakoltak le.
Eric egészen rosszul volt attól a gondolattól, hogy az a
személy, aki miatt ez a rémült felfordulás van, nem más,
mint az egyik betege.
– Ez egy rémálom. Csak azért fohászkodom, hogy
senkinek se essen semmi baja. Maxnek fogalma sincs arról,
hogy a tette milyen erőket hozott mozgásba.
– Annyira sajnálom, Eric, hogy belerángattalak ebbe az
egészbe – sóhajtott fel Laurie, és közben ő maga is a
parkolóban zajló eseményeket fürkészte.
– Ugyan már! Maxnek segítségre van szüksége. Ez a
felhajtás, bármilyen szörnyű is, tökéletes bizonyíték erre.
– De segíthetett volna rajta valaki más, mondjuk egy
másik pszichiáter. Sajnos én kevertelek bele ebbe, és
tessék, látod, mi lett belőle? A zsaruk, a melód.
– Nem szeretném, ha bárki más beleavatkozna –
jelentette ki Eric. – Én szeretnék lenni, aki segít neki.
Ugyanakkor, bizonyos tekintetben, ő is segít nekem.
– Ez most teljes őrültségnek hangzik.
– Tudod, e téren szakember vagyok – válaszolta Eric.
Egyenesen előttük már látszott a főbejárat. Rendőrök és
barikádok állták el az utat. Eric nagyon lassan közeledett
feléjük, a nyomában pedig Zack araszolt a furgonnal. A
rendőrök hirtelen futni kezdtek eléjük, és
karmozdulataikkal és a zseblámpák villogásával
határozottan azt jelezték, hogy azonnal álljanak meg.
– Uram, magának nem lenne szabad itt lennie! – kiáltotta
egy jól megtermett rendőr, amikor a kocsi közelébe ért.
– Én vagyok a robbantással fenyegetőző fiú pszichiátere,
és itt van velem a srác anyja is. Rhoades nyomozó hívott ide
bennünket a radnori kapitányságról, úgyhogy kérem,
engedjen át bennünket.
– Nem hallottam semmi ilyesmiről – mondta a testes
rendőr, és az ablakon át Laurie-ra pillantott. – Ő az anyja?
– Nem, nem, ő egy traumatológus. A fiú anyja a mögöttem
jövő furgonban van a barátjával.
– Uram, maguk mindketten csupán orvosok, és itt már
rendelkezésre áll a szükséges mentőszemélyzet. A srác
anyját talán átengedhetem, de maga és a másik doki addig
nem megy sehová, amíg nem egyeztettem a feletteseimmel
– jelentette ki határozottan a zsaru, azzal megfordult, és
elindult vissza, a társai irányába.
A rámpa tetején aztán tanácskozásba kezdett a
többiekkel, aminek eredményeként az egyikük elindult
feléjük.
– Odanézz, Eric! Te jó ég, mesterlövészek is vannak! –
mutatott ki Laurie az ablakon.
Az egyik étterem lapos tetején valóban fekete
egyenruhás rohamosztagosok látszottak, amint éppen
felveszik a tüzelőállást.
– Laurie! Hol van pontosan ez a Video City nevű bolt?
– Várj! – szólt Laurie, és tanulmányozni kezdte a mobilján
a pláza alaprajzát. – A főbejárat melletti első hely egy
bankfiók, a második a Sunglass Hut, és a harmadik a Video
City.
– A francba! Bárcsak tudnám, hogy mi történik! – szakadt
ki Ericből.
– Várj egy kicsit! – kezdte el a telefon érintőképernyőjét
tapogatni Laurie.
– Mit csinálsz? – dugta oda a fejét Eric.
– Tessék, látod ezt? Élő bejelentkezés. Láttad, milyen sok
közvetítőkocsi állt az út mellett? Tudtam, hogy valamelyik
már biztosan adásban van.
– Hát persze!
Eric izgatottan nézte az adást: elég remegős képen
látszott a pláza belseje, de a felvételt kívülről, jó messziről
készítették. Odabent égtek a lámpák, és a kamera próbálta
a videoboltot mutatni. A kép azonban nagyon elmosódott
volt, de ami látszott, pont elég volt ahhoz, hogy Ericet
kellőképpen elborzassza. A bolt előterében egy lélek sem
volt, de kicsit hátrébb, a pult mögött egy ember sziluettje
mozgott. Nem volt túl magas, úgyhogy Eric egyből rájött,
hogy ez Max, fején a kapucnival. Beleborzongott, hogy ha ő
ilyen jól látja Maxet, akkor a mesterlövészek is tökéletesen
ráláthatnak.
Egyszer csak megszólalt Laurie.
– Nézd! A zsaruk átengedik Zacket és Marie-t.
– Igen? – nézett ki az ablakon Eric is, épp akkor, amikor
Zack kocsija elhúzott mellettük a bejárat felé.
Amikor felért a rámpa tetejére, megnyílt előtte a
rendőrsorfal, és átengedték. Abban a pillanatban rendőrök
tömege vette körül. Olyan sokan voltak, ráadásul elég sötét
is volt, hogy Eric nem látta se Zacket, se Marie-t, csak a
mozgásból következtetett arra, hogy bekísérik őket egy
fehér sátorba, ahol biztos valami parancsnok várt rájuk.
– Ez megvolna – nyugtázta Laurie, és tovább nézte a
tévéközvetítést a telefonján.
Eric azonban inkább a helyszínt figyelte. Nagyon remélte,
hogy Marie mostanra kellőképpen kijózanodott ahhoz, hogy
képes legyen Maxszel beszélni. Közben azzal is tisztában
volt, hogy a fiút az anyja megjelenése arra is emlékezteti,
hogy igazából már nincs senki, aki közel állna hozzá. Max
láthatta a tévében azokat a tudósításokat, amelyekből
kiderült, hogy Eric a rendőrségen van, és akár azt is
hihette, hogy a pszichiátere elárulta, és beszélt a Renée-hez
fűződő kapcsolatáról. Ettől pedig jogosan érezhette magát
még inkább egyedül.
– Uram, uram! – közeledett futólépésben feléjük a
tagbaszakadt rendőr. – Uram! Azonnal távozzanak!
Forduljanak meg most rögtön! Önöknek nincs engedélyük
itt-tartózkodni!
– Ne már! Kérem, tudom, hogy tudnék segíteni. Hadd
mutassam meg az igazolványomat! – mondta Eric, és a
nyakához kapott, ahol a fényképes belépőkártyája szokott
lenni, de aztán rájött, hogy az a zsebében volt, amikor a
rendőrök lefoglalták a ruháit.
– Eric! Jobb, ha elmegyünk – jelentette ki Laurie, akinek
abban a pillanatban megszólalt a telefonja. – Dr. Fortunato.
Zack? Tartsad!
Laurie odafordult Erichez.
– Zack szeretne beszélni veled.
– Uram! Induljon! Kérem, menjen innen! – szólt immáron
jóval határozottabb hangon a testes rendőr, és a kezével is
jelezte, hogy mit szeretne.
– Várjon már egy pillanatot! – csattant fel Eric ingerülten,
egyik kezéből a másikba áttéve a telefont. – A fiú anyja és a
barátja van a vonalban!
Megnyomta a kihangosítógombot.
– Mi folyik ott, Zack?
– Marie teljesen bepánikolt – közölte Zack. – Egyfolytában
csak zokog. Megpróbálták felhívni Maxet a mobilján, de
nem vette fel.
– Nem tudnál valahogy bejuttatni, Zack? Kérd már meg a
sátorban lévő fejeseket. Én tudnék beszélni vele.
– Már próbáltam, de nemet mondtak.
– Add oda a telefont valakinek, aki az akciót irányítja.
Hadd beszéljek vele!
– Oké.
 A telefonból mindenféle zajok hallatszottak egy ideig,
majd egy nagyon határozott hang szólt bele.
– James Jana hadnagy. Kivel beszélek?
– Eric Parrish vagyok, Max pszichiátere. Tudnék segíteni,
ha hagynák, hogy beszéljek Maxszel. Volna arra lehetőség,
hogy valahogy a közelébe juttassanak?
– Nem, erre nincs lehetőség. Még akkor se lenne, ha
egyetértenék a dologgal. Nem veszi fel a telefonját. Egyszer
jelentkezett, azóta nincs vele kapcsolatunk. Még az
anyjának sem vette fel.
– És mit mondott, amikor beszéltek vele? Milyennek tűnt
a hangja?
– Hűvös volt, nyugodt és összeszedett. Maga a
pszichiátere. Mégis mi a fene baja van?
– A diagnózisról nem beszélhetek.
– Ugye most viccel? Ennél a srácnál egy bomba van, és
maga ilyesmivel szórakozik, doki? Azokra a kölykökre nem
gondol, akiket túszul ejtett? Hogy azokkal mi lesz?
– Hadnagy úr! Azt árulja el, hogy mit mondott Max, szó
szerint. Mit akart? Vannak egyáltalán valamiféle
követelései?
– Ez szigorúan bizalmas rendőrségi információ. Ezt még a
túszok családtagjainak se árultuk el, mert nem szeretnénk,
ha az újságírók fülébe jutna.
– Esküszöm, hogy nem adom tovább senkinek. Csak
mondja el, mert segítene abban, hogy megértsem, milyen
pszichés állapotban van.
– Rendben, de csak azért, mert kapcsolatban volt már
korábban is a fiúval és az édesanyjával. De ha valahonnan
visszahallom, vagy meglátom az interneten, vagy bárhol,
akkor pokollá teszem az életét.
– Ilyesmi nem fog előfordulni, a szavamat adom. Csak
mondja már!
– Öt túsza van, mindegyik gyerek. Négy srác és egy lány.
Azt mondta, negyedórán belül megöli az elsőt, aztán tizenöt
percenként, sorban az összes többit is.
Eric érezte, hogy egy pillanatra megfagy a vér az
ereiben. Elborzasztotta a gondolat, hogy a gyilkosságok és a
halántékkocogtatás rituáléja így egybeessenek, ugyanakkor
az az érzése támadt, hogy valami mégse stimmel.
– És a bomba? Mi van a bombával?
– Utána pedig felrobbantja magát, és mindenkit, aki a
környéken van.
Ahogy Maxet ismerte, Eric ezt egyáltalán nem tartotta
hihetőnek.
– Figyeljen ide, hadnagy! Ha jobban belegondol, ennek
semmi értelme. Ha valóban meg akarná ölni azokat a
gyerekeket, akkor mire vár? Miért avatja be magukat a
terveibe? Ha valóban gyilkolni akarna, azok már rég
halottak lennének. És minek ide a bomba?
– Parrish doktor, magának kell tudnia a válaszokat, mert
a srác pszichiátriai eset.
– Abból, amit elmondott, világos, hogy nem fogja megölni
a gyerekeket. És nem fog bombát robbantani sem.
Szerintem öngyilkos akar lenni, rendőri segédlettel. Azt
akarja, hogy maguk húzzák meg a ravaszt.
 – Ezzel az eshetőséggel mi is számoltunk. Van itt valami
magas rangú túsztárgyaló a terrorelhárítóktól, ő is valami
ilyesmit mondott.
– A terrorelhárítóktól? – kérdezett vissza Eric
hitetlenkedve, és közben a komor tekintettel figyelő Laurie-
ra nézett. – Hadnagy úr, ez a gyerek nem egy terrorista. Ez
a srác csak egy…
– Most nincs időm arra, hogy ezen elmélkedjünk, doki.
Emberéleteket kell megmentenünk.
Eric pontosan tudta, hogy ez mit jelent. Azt, hogy Maxet
még azelőtt lelövik, hogy bárki másban kárt tehetne. A
mesterlövészek már elfoglalták tüzelőállásaikat.
– Hadnagy úr, nincs semmi esély arra, hogy bemenjek, és
beszéljek vele?
– Nem uram, nincs. Kizárt dolog. Nem lenne biztonságos.
– De azt hiszem, rá tudnám beszélni arra, hogy feladja
magát. És akkor megkímélnék az ő életét is, nem csak a
túszokat mentenék meg.
– Elnézést, de mennem kell. Viszonthallásra.
– A francba! – kiáltott fel Eric, és reszketett a dühtől,
miközben visszaadta Laurie-nak a telefonját.
A tagbaszakadt rendőr, aki eddig figyelmesen hallgatta a
beszélgetést, a két tenyerét összecsapva benézett a kocsiba.
– Uram! Hallotta a hadnagyot. Kérem, forduljon meg a
kocsival, és haladjon a kijárat felé.
– Eric! – érintette meg Laurie a férfi karját. – Megvan
Marie mobilszáma, és ha Max felhívja, akkor majd ő
összekapcsol vele. Minden tőled telhetőt megtettél, a
legjobb, ha tényleg elmegyünk.
– Uram, hallgasson a feleségére. Azonnal forduljon vissza!
– morrant a zsaru még egyszer Ericre. – Tessék indulni!
– Jól van, megyek már – szólt ki az ablakon Eric, és még
intett is egyet búcsúzóul a kezével.
A rendőr sarkon fordult, és elindult vissza a társaihoz.
Eric odafordult Laurie-hoz, nyomott egy csókot az arcára,
majd kinyitotta a BMW ajtaját.
– Kívánj nekem szerencsét! – kérte, azzal kipattant a
kocsiból, és futásnak eredt.
 NEGYVENEDIK FEJEZET

Eric az út széle felé rohant, átugrott az alacsony sövényen,

egyenesen a parkolóban nyüzsgő tömeg felé, mert pontosan
tudta, hogy a tagbaszakadt rendőr képtelen lenne
megtalálni ebben a kavarodásban. Terrorelhárítók, FBI-
ügynökök és felfegyverzett, terepszínű uniformist viselő
rohamrendőrök voltak mindenfelé. Az éjszaka sötétjében
rádiók recsegése és mobiltelefonok csörgése hallatszott,
valamint kiáltozás, gyereksírás és keményen pattogó
rendőri parancsok. Az étterem tetején pedig ott lapultak a
mesterlövészek, készen állva, hogy bármelyik pillanatban
meghúzzák a ravaszt.
Eric a nyakát behúzva rohant a bevásárlóközpont
irányába, mentőautók és bevetésre kész tűzoltókocsik
árnyékában próbált egyre közelebb jutni a bejárathoz.
Tekintetével azt kutatta, hogy hol tudna bejutni az
épületbe. A rendőrök még mindig a pánikba esett
vásárlókat próbálták kiterelni a nagy üvegajtókon. Nem
volt senki civil, aki befelé igyekezett volna. Csak a tűzoltók,
a terrorelhárítók, és azok a szakemberek mehettek be,
akiknek a katasztrófa elhárítása volt a feladata. Mindenkit
ki kellett juttatniuk, mielőtt eldördülnének az első lövések
vagy felrobbanna a bomba. Eric próbált egy tűzoltóautó
takarásában maradni.
 A rohamkocsi személyzete a jármű másik oldalának
támaszkodva beszélgetett. Eric észrevette, hogy a fülledt,
nyári éjszakán jó páran közülük levették a kabátjukat, és
pólóban ácsorogva várták a parancsot. A kabátok a kocsi
oldalán lógtak, és Eric egyből felismerte a kínálkozó
lehetőséget. Megragadta a hozzá legközelebb lévőt,
amelynek a hátán nagy betűkkel a Campbell név virított,
gyorsan magára kapta, és rohanni kezdett a pláza felé.
Amikor bejutott, és körülnézett, döbbenten látta, hogy a
második szint korlátja mögött fekete egyenruhás
rohamosztagosok és mesterlövészek helyezkednek éppen
el. Onnan tökéletes rálátásuk nyílt a hatalmas üvegportál
mögötti videojátékboltban lévő Maxre. A csoport, amellyel
bejutott a plázába, hirtelen szétszéledt: a tűzoltók a még
bent levő rémült vásárlók felé rohantak, hogy minél
gyorsabban kitereljék őket. Eric azonban mit sem törődött
a vásárlókkal, a videojátékboltot vette célba, és berohant.
– Max! – kiáltotta el magát, amint belépett.
A fiú, aki a pult mögött volt, hirtelen a hang irányába
fordult. Egy Oakley napszemüveget viselt, a kapucniját
pedig mélyen a szemébe húzta.
– Parrish doktor! – szólalt meg döbbenten, és maga elé
emelt egy vadászpuskát.
Eric a magasba emelte a kezét, és megpróbált nem a
fegyverre meredni, de a napszemüveg megakadályozta,
hogy szemkontaktust teremtsen Maxszel.
– Ne bolondozz! Nem akarsz lelőni, ugye? És senkit sem
akarsz lelőni igazából.
 – Ennyire biztos ebben? – kérdezte Max, a hangja rideg
volt és érzelemmentes, olyan, amilyennek Eric még
sohasem hallotta.
– Igen.
– Miért?
– Mert ismerlek, és tudom, hogy nem akarsz lelőni se
engem, se senki mást – felelte Eric, de érezte, ahogy
kiszárad a szája. – Mert nem olyan ember vagy.
– Nem ismer engem eléggé, Parrish doktor.
– Letehetném a kezem? És elfordítanád rólam azt a
puskát?
– Nem. Tartsa csak a magasba a kezét.
– Max! Mit csinálsz?
– Mégis mit gondol? Van öt túszom, bezárva a raktárba –
válaszolta Max. Egy pillanatra lenézett az órájára, aztán
újra Ericre. – Öt perc múlva kihozom ide az egyiket, és
lelövöm. Épp azon töprengek, hogy melyikükkel kezdjem.
Eric a gondolataiba mélyedt, és tulajdonképpen csak fél
füllel hallotta a fiú válaszát. Érezte, ahogy Max szavai
behatolnak a testébe, és a félelem és rettegés hullámait
indítják el benne. Ezt a Maxet nem ismerte, ezt az arctalan,
napszemüveg mögé rejtőző terroristát, kezében fegyverrel.
Ez nem ugyanaz a Max volt, akivel az irodájában
találkozott. Eric rádöbbent: erről a Maxről el tudja
képzelni, hogy lemészárolja a gyerekeket és felrobbantja a
bevásárlóközpontot. De a lelke mélyén még mindig
reménykedett.
– Nem hisz nekem, mi?
 – Nem neked, hanem benned hiszek, Max. Csak benned –
mondta ki hirtelen Eric azt, amit a szíve mélyén érzett.
Nem a terapeuta, nem az apapótló felnőtt szólalt meg,
hanem az a kétségbeesett férfi, aki a megadóan magasba
tartott kezével magában azért fohászkodik, hogy csak
jusson ki mindenki ép bőrrel ebből a helyzetből.
– Ezt meg hogy érti? Mit akar azzal, hogy hisz bennem?
– Nem akarok semmit. Ez csak valamiféle érzés. Ezt nem
lehet boncolgatni vagy elemezni. Ez csak úgy van – felelte
Eric nagyon halkan. Úgy érezte, hogy valami olyasmit mond
ki, ami már régen benne bujkált. – Miattad jöttem ide.
Szeretnélek kivinni innen, lehetőleg élve. Nem tudnám
elviselni a gondolatát annak, hogy meghalsz. Ahhoz túl
értékes ember vagy, és túl fiatal is – magyarázta, majd a
válla fölött kipillantott az emelet irányába. –
Mesterlövészek vesznek körül, Max. Még az előtt lelőnek,
hogy te megölhetnél bárkit is. És azt hiszem, hogy te ezt
szeretnéd. Azt gondolom, ez a célod. Én pedig azért vagyok
most itt, hogy megmondjam neked, nem kell, hogy így
történjen. Nem szabad, hogy így történjen. Azt szeretném,
ha elengednéd a gyerekeket, és utána kijönnél velem.
– Téved. Ennek pontosan így kell történnie. A srácoknak
meg kell halniuk, és nekem is meg kell halnom. És a bomba
is fel fog robbanni, hogy mindenki meghaljon.
– Nem – tiltakozott Eric halkan. – Letehetném végre a
kezemet?
– Oké – felelte Max egy kis habozást követően.
– Köszönöm.
 Eric lassan leeresztette a kezét, de egy tapodtat se
mozdult, mert tudta, hogy a testével pont eltakarja Maxet a
mesterlövészek elől. És addig, amíg Eric ott áll, biztos, hogy
nem fognak lőni. Vagy legalábbis remélhető, hogy nem
lőnek.
– Jobb lenne, ha elmenne, Parrish doktor. Nem kellene itt
lennie. Biztosan nem szeretné látni, ami itt történik majd.
– Nélküled nem megyek sehová.
– Renée halott. Nanna halott – mondta Max, és ránézett
az órájára. – Mindenki halott.
– Nem hiszem, hogy megölted volna Renée-t.
– Tényleg? – horkant fel gúnyosan Max. – Még négy perc.
– Ha te ölted meg, akkor mondd meg egyenesen. Mert
ahogy már mondtam, nem hiszek neked. Hanem benned
hiszek.
– Ez nagyon trükkös, doktor úr, de… – Max hirtelen
elhallgatott, és nagyot nyelt. – Ha tudni akarja az igazságot,
akkor magam sem tudom, hogy megöltem-e őt vagy sem.
Valószínűleg igen. Valószínűleg én voltam. És mindketten
emiatt pánikolunk, ugye? Maga emiatt aggódott, ezért
kérdezgetett folyton, mi?
– Miért mondod azt, hogy nem tudod, hogy megölted-e?
– Nem voltam magamnál – felelte Max, és egy kicsit
lejjebb engedte a puska csövét.
– Hogy érted azt, hogy nem voltál magadnál?
– Részeg voltam. Ittam. Vodkát. Az anyámnak hihetetlen
készletei vannak, lenyúltam tőle. Nanna halála nagyon
kikészített, még magát is felhívtam, ugye emlékszik?
 – Persze hogy emlékszem – bólintott Eric, és érezte, hogy
Max hangja lassan megváltozik, most inkább emlékeztet
annak a fiúnak a hangjára, akit a rendelőjében megismert.
– Csak inni akartam, és nem akartam semmire se
gondolni. Leparkoltam az iskola közelében, ahol senki se
látott, csak ültem ott, és döntöttem magamba a vodkát.
Aztán el is aludtam a kocsiban, és amikor felébredtem,
folytattam az ivást. Meg akartam nézni, hogy sikerülhet-e
halálra innia magát az embernek.
Eric érzékelte, hogy valami mozgás van mögötte. A szeme
sarkából látta egy mesterlövész fekete alakját, ahogy az
emeleten lévő Tiffany-üzlet előtt próbál lövésre alkalmas
helyet elfoglalni. Eric csak annyit mozdult, hogy a testével
továbbra is takarja Maxet.
– Hol voltál tegnap reggel, amikor Renée-t
meggyilkolták?
– Ott tértem magamhoz a Giant parkolójában. Iszonyú
másnapos voltam, annyira, hogy szinte semmire se
emlékszem.
– Hol van a Giant parkolója? Közel van a Pickering
Parkhoz?
– Vagy negyedórányira. Annyira kikészültem, hogy
amikor felébredtem, azt se tudtam, hol vagyok.
Valószínűleg részegen vezettem el oda.
Eric figyelmesen hallgatta, és közben próbált nem
gondolni a háta mögött helyezkedő mesterlövészre. Az
izzadságcseppek azonban patakokban futottak végig a
hátán.
 – Amikor végre felébredtem, kábé délután három óra
lehetett. Kihánytam mindent, aztán amikor bekapcsoltam a
rádiót, akkor hallottam, hogy bemondják, hogy… hogy
Renée… meghalt – mondta egyre inkább elcsukló hangon
Max. – Nem tudom, hogy én tettem-e vagy sem, de
valószínűleg én. Úgyhogy meg kell bűnhődnöm érte, és ma
mindenki megfizet mindenért.
– És mi van akkor, Max, ha nem te tetted? Mi van, ha
valaki más?
– Ki? Ki más tehetett volna ilyet? – kérdezte Max szinte
könyörögve. – Erre feleljen, ha olyan okos. Én vagyok a
bolond, aki állandóan a fejét kocogtatja. Én vagyok, aki
arról fantáziált, hogy megöli. És tessék, most halott. Azt
hiszem, én követtem el, de ez már úgyse számít. Most
mindennek mindjárt vége lesz. Nekem már nincs senkim.
Mindenki halott – fejezte be az órájára pillantva a fiú. –
Még három perc.
– A nagymamád nem örülne annak, hogy ezt teszed. A
nagymamád jobban szeretné, ha elengednéd azokat a
srácokat, és szépen kijönnél velem.
– A nagymamám halott. Nincs már senkim.
– Ez nem igaz. Van egy sárga nyuszid.
– Tessék?
– Egy sárga nyuszid. Láttam a szobádban. A fénykép
mellett. – Eric kétségbeesetten rögtönzött, keresett valamit,
ami felrázza a fiút. – Nagyon érdekes volt, hogy ott láttam a
szobádban, amit amúgy videojátékok poszterei díszítenek.
Hogy ott figyel egy kis sárga nyuszi. Kíváncsi lennék, hogy
miért őrizted meg.
– Ne már!
– De, mondd csak meg, te napszemüveg mögé bújt tökös
csávó, a puskádról már nem is beszélve – próbálta Eric
iróniával oldani a feszültséget. – Miért pont az a nyuszi?
– Az csak egy játék.
– Egy játék életed jobb időszakából.
– Igen.
– Akkor még boldog voltál?
– Igen.
– És mi lenne, ha újra boldog lennél?
Max nem válaszolt.
– Mert lehetnél újra boldog. Azok után is, amik történtek
veled, lehetnél újra boldog. És ebben még segíteni is
tudnék. Csak adj rá lehetőséget.
– És? – kérdezte rövid szünet után a fiú.
– És kitalálnánk együtt, hogy miként lehetne. Mint a
terápián. Lényegében ugyanarról van szó. Csak te meg én,
együtt sétálunk be a barlangba. A te kezedben van a
zseblámpa, én meg fogom közben a másik kezedet.
– Ó, nem, kösz. Ezzel elkésett.
– És mi van a bombával?
– Mi lenne?
– Hol van?
Max a fejével a pulton lévő nejlonzacskó felé bökött. Eric
nagyot nyelt.
– És fel fog robbanni?
– Most? Nem. Nem úgy működik a dolog.
 – Honnan szerezted?
– Én csináltam. Nem nagy cucc, csak meg kell nézni az
interneten.
– Aha – hümmögött Eric, aki olvasott már erről, de azért
nem volt könnyű elképzelnie Maxet, amint bombát
barkácsol otthon. Ráadásul nem is volt otthon. Akkor meg
hol készíthette a bombát? Honnan szerezhette a
hozzávalókat? Mikor volt erre ideje? – Szeretném
megnézni. Szeretnék látni végre egy bombát.
– Nem tudja megnézni. Tényleg. Be van csomagolva.
– Akkor is meg akarom nézni. Mutasd meg!
Max nem mozdult, csak a vállát vonta meg.
– Miért nem megy oda, és nézi meg?
– Nem tudok elmozdulni innen.
– Miért ne tudna? – kérdezte Max, és ránézett az órájára.
– Még két perc.
– A mesterlövész miatt. Kitakarlak téged. A testemmel
fedezlek.
– Mi? – kérdezte Max, és felkapta a fejét.
– A hátam mögött van egy mesterlövész, éppen
tüzelőállást keres. És ezek a fiúk értenek a dolgukhoz. Rád
céloz, és ellőve a vállam fölött leterít téged. De az is lehet,
hogy átlő rajtam, és úgy.
– Akkor jöjjön onnan, Parrish doktor.
– Dehogy. Jól állok itt. Ha le akarnak lőni téged, akkor
ahhoz engem is le kell lőniük.
– Komolyan?
– Igen.
 Max az ajkába harapott, és nem szólt egy ideig.
– Kérem! Jöjjön arrébb!
– Nem.
– Akkor én megyek odébb.
Max tett egy lépést oldalra, de Eric, mintha csak a
tükörképe lenne, követte. Max most a másik irányba lépett,
Eric követte.
– Miattad jöttem ide, Max. Úgyhogy nem megyek sehová.
– Tehát azért ácsorog itt, mert meg akar menteni?
– Nem. Azért állok itt, mert én vagyok a helyettes éned.
Tudod, hogy ez mit jelent?
– Nem.
– Azt, hogy itt állok, és helyettesítelek, egészen addig,
amíg készen nem állsz arra, hogy helytállj magadért. Nincs
szükséged arra, hogy megmentselek. Tudok segíteni, de
meg tudod te menteni magadat is – magyarázta Eric, és
mivel érezte, hogy a fiú feszülten figyel, folytatta. – Nem
hagyom, hogy megöljenek. És azt se hagyom, hogy
megölesd magad. Szeretnék alternatívát kínálni. Ez a
dolgom, hogy olyan időszakokban, amikor úgy érzed, nincs
semmi remény, segítsek átjutni a nehézségeken. Hogy
megértessem veled, lehetsz még újra boldog, és leszel is.
– Az lehetetlen.
– Lehetséges. Biztos vagyok benne.
– Honnan olyan biztos benne?
– Mert megtörtént velem is – mondta halkan Eric. Biztos
volt abban, ha van megfelelő pillanat személyes
történetének elmondására, akkor ez az. – Régebben
szorongtam. Szorongásos neurózisom volt. Titkoltam,
aminek következtében elszigetelődtem mindenkitől. Azt
hittem, soha nem múlik el, és többször is felmerült bennem,
hogy inkább be kéne fejezni az életet. De aztán elmentem
kezelésre, és valahogy jobb lett. Nagyon kemény munka
volt, de sokat segített benne egy kiváló terapeuta. Még
mindig jóban vagyok vele, és remélem, ez így lesz még
sokáig. Olyan, mintha a soha nem ismert apám lenne.
– Ez egy csöpögős faszság.
– Pedig nem az. Hanem az igazság.
– És maga azt hiszi, hogy képes lenne erre értem?
– Nem érted, hanem veled. Te és én, együtt, képesek
lennénk.
– Maga akar lenni az az apa, akit én nem is ismertem?
– Nem. Inkább a segítség szeretnék lenni, amiben még
nem volt részed. Szeretnék annyi időt és figyelmet
szentelni neked, amennyire még nem volt példa az
életedben. Adj egy esélyt kettőnknek, Max! Ez nem te vagy.
Ez nem az igazi Max, a puskával, a bombával meg a
túszokkal – nézett Eric a pulton lévő nejlonzacskó felé. –
Tudod, mit gondolok? Hogy az nem is igazi bomba. És hogy
te csak beöltöztél úgy, mint a gonosz csávók a
videojátékokban, és előkapartál valahonnan egy öreg
puskát, és azt mondtad a fickóknak a boltban, hogy van egy
bombád, azok meg egyből el is hitték neked. De nem
hiszem, hogy igazi lenne. Ahogy ez az egész, ami történik,
nem igazi. Jól gondolom?
Max nem válaszolt, de érezhető volt, hogy a napszemüveg
mögül nagyon figyel. Ránézett az órájára, és tovább
hallgatott.
– Van egyáltalán töltényed hozzá?
– Nincs – felelte halkan a fiú.
– Hála az égnek. Akkor most valahogy ki kéne jutnunk
innen, és még ezeket a srácokat is biztonságban ki kellene
vinnünk magunkkal, mert amúgy elég veszélyes a helyzet.
Bárkit lelőhetnek, mindenkinek pattanásig feszültek az
idegei, és el se tudod képzelni, hogy micsoda felfordulás
van odakint. – Eric a pulton álló vezetékes telefonra
mutatott. – Vedd fel azt a kagylót, és hívd fel édesanyádat!
Mondd meg neki, hogy szóljon Jana hadnagynak, hogy
elengeded a srácokat. És hogy a bomba nem valódi. Meg azt
is, hogy te meg én együtt kimegyünk, fegyvertelenül.
– Nem – mondta Max nagyon nyugodtan. – Azt mondtam,
nem.
– De – sürgette Eric ellentmondást nem tűrően, mert
érezte, hogy csak ezt lehet tenni. – Elindulok feléd. Nem
szeretném, ha a mesterlövészek nyugodtan
lövöldözhetnének.
– Nem, ne! – lépett kicsit oldalra Max. – Nem tudom…
– Odajövök hozzád, Max – közölte Eric, és elindult a pult
felé.
– Állj! Ne!
– Ne csinálj semmilyen hirtelen mozdulatot, csak
nyugodtan gyere a pult végéhez, hogy egyszerre érjünk
oda. És ott tedd le azt a puskát!
– Nem!
 – De! Kérlek, csináld!
Max végre megmozdult, elment a pult végéhez, letette a
puskát a pultra, aztán elkezdett remegni a lába, és egy
pillanatig úgy tűnt, mintha összeesne.
– Sajnálom. Annyira sajnálom.
– Tudom – felelte Eric nyugodtan. Egészen közel húzta
magához a fiút, és teljes testével eltakarta a lövészek elől. –
Jól van, Max. Ügyes voltál. Most már vége.
– Nem akartam… Én nem gondoltam…
– Tudom, tudom. Hívd fel édesanyádat! – kérte Eric, és
közelebb tolta Maxhez a telefont, még mindig pajzsként
takarva a külvilág elől a fiút.
Max szipogott, aztán sírni kezdett, de végül fölemelte a
kagylót, és tárcsázni kezdett.
– Anya? – szólt bele a telefonba, majd kirobbant belőle a
zokogás.
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Eric és Max, az utasításnak megfelelően magasba tartott

kézzel, végigsétált az előcsarnokon. Eric elmagyarázta Jana
hadnagynak, hogy Max fegyvertelen, és hogy a bomba nem
létezik, a hadnagy pedig pontosan elmondta neki, mit kell
tenniük ahhoz, hogy épségben kijussanak a
bevásárlóközpontból. A mesterlövészek sora ott állt
készenlétben az emeleti korlát mellett.
A túszokat szabadon engedték. A hatóságok képviselői
most már nem aggódtak közvetlen életveszély miatt, de
Eric elég pontosan érzékelte, hogy – teljesen jogosan –
rettenetesen dühösek.
– Félek – mondta Max, miközben magasba tartott kézzel
lépkedett a kijárat felé.
– Csak nyugalom. Minden rendben lesz – nyugtatta Eric.
– Mit gondol, mit csinálnak majd velem?
– Túl fogunk esni ezen az egészen, meglátod.
Eric nem akart erről beszélni, mert még bármi
bekövetkezhetett. Akár az is, hogy Max hirtelen
meggondolja magát, és futásnak ered, megpróbálva
valóban elkövetni az öngyilkosságot a rá irányuló fegyverek
tucatjai segítségével.
– Mit gondol, mennyi időre fognak leültetni?
– Tartsd magasba a kezed és lépkedj szép nyugodtan.
Úgy, nagyon jól csinálod.
Eric szemét elvakították az épület bejáratára irányított
hatalmas reflektorok. Csak a kint várakozó tömeg
körvonalait érzékelte, meg a tömeg mögött a tűzoltókocsik,
rohammentők sötétlő árnyát.
– Doktor úr! Hogy fogjuk kinyitni az ajtót, ha feltett kézzel
kell mennünk?
– Azt hiszem, fiam, ki fogják nyitni előttünk – felelte Eric,
mert közben már meglátta az egyenruhás rendőrök egy
csoportját, amint az ajtó felé igyekeznek. Kicsit még feljebb
emelte a kezét. – Max! Jó magasra nyújtsd fel a kezed, és
mindig tedd azt, amit mondanak!
– Annyira félek! – tört elő Maxből.
Ez volt az utolsó dolog, amit Eric a fiútól hallott, mert
utána rájuk zúdult az ajtón benyomuló rendőrök tömege, és
elsodorta őket egymástól.
– Nincs nálunk fegyver! Fegyvertelenek vagyunk! –
kiabálta Eric, és közben hallotta, hogy Max kétségbeesetten
kiáltozik, de a hangját elnyomják a hangos rendőri
utasítások és vezényszavak.
– A földre! Le a földre! – kiáltozták a rendőrök, és még
mielőtt Ericnek lehetősége lett volna engedelmeskednie,
már körül is vették minden irányból a zsaruk.
Többen ellenkezést nem tűrően megragadták, a kezét
hátracsavarták, a csuklóját szorosan összebilincselték,
miközben az arcát keményen a hideg műmárvány
burkolathoz préselték.
– Uram! Le van tartóztatva. Jogában áll hallgatni,
egyébként pedig minden, amit mond, felhasználható ön
ellen – fogott bele a rendőrök egyike a hivatalos szövegbe.
A mondat végét Eric már nem hallotta: a fejét hasogatta a
fájdalom, mert jól beverte, amikor a rendőrök leteperték.
Továbbra is szoros gyűrűbe fogták, de már éppen két lábra
próbálták állítani, azért cibálták.
– Erre! Erre jöjjön! – kiabálták a zsaruk, és igyekeztek
minél gyorsabban kijuttatni Ericet a bevásárlóközpont
előcsarnokából.
Próbált körülnézni, nem látja-e valahol Maxet. A fiút is
körülvették az egyenruhások, és éppen egy, az épület előtt
álló járőrkocsi felé taszajtották.
– Eric! Felhívom Pault! – kiabálta valaki Ericnek, és ahogy
felnézett, látta, hogy a kordon mögött Laurie áll, a kezével
hevesen kalimpálva.
– Jöjjön velünk! Erre, ebbe az irányba! – kiáltozták a
rendőrök.
Érezte, hogy a karjánál, könyökénél fogva megragadják,
úgy hurcolják magukkal a járőrkocsihoz, amelynek nyitva
volt a hátsó ajtaja. A tarkójánál fogva lenyomták a fejét,
belökték a hátsó ülésre, aztán rácsapták az ajtót. A kocsiban
sötét volt, és Eric, nagy meglepetésére, nem egy puha,
megszokott hátsó ülésen találta magát, hanem egy elég
kemény, műanyag kagylóülésben. A kocsi első és hátsó
részét vastag fémrács választotta el egymástól. Az első
üléseken két egyenruhás zsaru ült, és a két járőrkocsi szinte
egyszerre indult el a járda mellől.
Eric próbált valahogy úrrá lenni a fejfájásán. A válla is
sajgott, ahogy a csuklója is. Egy kicsit előbbre hajolt,
vigyázva, hogy ne nehezedjen rájuk. Kipillantott az
ablakon. Épp tinédzserek egy csoportja mellett húztak el.
Voltak, akik sírtak, miközben Abercrombie vagy Nordstrom
feliratú bevásárlószatyraikat szorongatták. Eric gyomra
ideges görcsbe rándult a gondolatra, hogy Max mekkora
pánikot és rémületet keltett. Ugyanakkor átjárta valami
megkönnyebbülésféle is, hogy végül senki sem sérült meg,
és Max is sértetlenül jutott ki a plázából. Persze azt is tudta,
hogy a fiúra még kemény pillanatok várnak.
A két járőrkocsi egy pillanatra megállt, amíg a rendőrök
arrébb húzták az utat elzáró barikádot. Az ott ácsorgók,
FBI-nyomozók, terrorelhárítók, tűzoltók, egyenruhás
rendőrök mind kíváncsian próbáltak benézni a kocsiba.
Eric lassan ráébredt, hogy micsoda hatalmas gépezet
lendült az események miatt mozgásba.
– Elnézést – szólalt meg, kissé megemelve a hangját, hogy
a rácson át hallható legyen az elöl ülők számára. – Hová
megyünk? Mi történik most?
– A kapitányságra visszük, uram, Upper Merionba.
– Szóval maguk Upper Merionból jöttek? – kérdezett
vissza, és eszébe jutott, hogy az Upper Merion-i körzet jóval
nagyobb, mint a radnori.
– Igen.
– És milyen vádat hoznak fel ellenem? És mivel fogják
megvádolni a srácot?
– A helyettes ügyész megválaszolja a kérdéseit. Nincs
nagy forgalom, úgyhogy negyedórán belül ott leszünk.
 – Annak a gyereknek állandó megfigyelésre van szüksége,
mert hajlamos lehet öngyilkosságot elkövetni.
– Majd említést teszünk róla.
Kihajtottak a pláza területéről. Az Ericet szállító kocsi
hirtelen szirénázni kezdett. Olyan hangos volt, hogy Eric
úgy érezte, beszakad tőle a dobhártyája. Ösztönösen is a
füléhez akarta kapni a kezét, de a bilincs megakadályozta
ebben. Elfintorította az arcát, miközben a fájdalom a
csuklójából végigfutott a karján. Próbált hátrafordulni,
hátha meglátja a másik kocsiban Maxet, de mostanra,
mintegy biztonsági kíséretként, másik két rendőrautó is
csatlakozott hozzájuk.
Egyik pillanatról a másikra a kocsi belsejét fény
árasztotta el. Eric ijedten fordult az irányába. Egy felirat
nélküli tévés kocsi húzott melléjük, abból világítottak be, és
a kocsi oldalára fordított kamerával próbáltak felvételt
készíteni a hátsó ülésen utazó Ericről.
– Nem hiszem el, hogy ezek ilyen idióták legyenek –
morogta a bajsza alatt az Ericet szállító kocsi sofőrje, társa
pedig halkan szitkozódott.
A tévés kocsi lemaradt, az úton haladók pedig
engedelmesen félrehúzódtak a villogó rendőrautók elől.
Eric a távolban megpillantotta a kapitányság épületét,
amelyet ragyogóan bevilágítottak a tévétársaságok
körülötte felállított reflektorai.
Lelassítottak, és bekanyarodtak a parkolóba, ami
zsúfolásig tele volt autókkal és tévéstábok mikrobuszaival.
Az újságírók és a kamerák egyből rohamra indultak
ellenük, de a kapitányság fekete egyenruhás rendőreinek
dupla sorfala visszafogta a tömeget. Eric még életében nem
látott ennyi kamerát, kattogó-villogó fényképezőgépet,
mikrofont, ahogy újságírót, fotóst vagy tévériportert sem.
A két kocsi szinte egyszerre állt meg az épület előtt,
amelyet magát is kordon védett az érdeklődő tömegtől. Eric
kinézett. A rendőrök, mintegy vezényszóra, egyszerre
szálltak ki a két járőrkocsiból. Eric kicsit kihúzta magát az
ülésében, hogy jobban lássa, ahogy az épületből egy
szakasznyi egyenruhás rendőr siet ki. A lépcsőn leérve
kettéváltak, az egyik csoport a Maxet, a másik az őt hozó
autó felé igyekezett. Hirtelen kinyílt az Eric melletti ajtó.
– Jöjjön velünk, uram! Kérem, igyekezzen! – utasította egy
odahajoló rendőr.
– Rendben – válaszolta Eric, akit az ajtó körül sereglő
rendőrök nem különösebben finomkodva kiemeltek a hátsó
ülésről, és egyből szorosan körülvettek, úgyhogy hiába
próbálta megtalálni a tekintetével Maxet.
Tudta, hogy a fiú halálra van rémülve, nemcsak tettének
következménye miatt, hanem a katonás rendőri jelenlét és
a káosz miatt is.
– Max! – kiáltott Eric kétségbeesetten, de Maxet addigra
magával ragadta a rendőrök másik csoportja, és
behurcolták a kapitányság épületébe.
– Figyeljen! – próbált szólni az őt vonszoló rendőrnek,
miközben átjutottak a bejáraton, be egy tágas
előcsarnokba. – Annak a gyereknek segítségre van
szüksége. Állandó megfigyelés alatt kell tartani, mert
öngyilkosságot követ…
– Majd szólok az őrmesternek, uram. Most inkább
igyekezzen, jöjjön, gyorsan!
– Jövök, de tényleg segítségre van…
– Felfogtam – morrant rá a rendőr, és látszott az arcán a
feszültség.
Eric hátrafordult, hogy még egy pillantást vessen Maxre,
de csak fekete sapkák és egyenruhák hullámzó tömegét
látta. Hirtelen átjárta valami megmagyarázhatatlan
szomorúság. Tudta, hogy azt tette, amit az adott
körülmények között tennie kellett a fiúért, de most, hogy
belegondolt, mi vár a gyerekre, egy pillanatra mégis
elbizonytalanodott.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

– Milyen remek balhé már megint! – lépett be Paul

mosolyogva a tágas kihallgatóhelyiségbe, de jókedve ez
alkalommal kissé erőltetettnek tűnt.
– Kösz, hogy idejöttél – nézett fel Eric a lepukkadt irodai
székről, amelyen üldögélt.
A bilincset levették ugyan róla, de a csuklója még mindig
sajgott. A rendőrök elkobozták a tűzoltókabátot és az
újonnan szerzett mobiltelefont is.
– Köszönhetően Laurie-nak, de ezt vissza ne mondd neki.
Fogalmad sincs arról, milyen rémes volt nekem a suliban ez
után az okostojás után. Nagyon magasra tette a lécet –
mesélte Paul, és közben az asztalra tette a táskáját.
– Hol van? Ő is idejött?
– Nem. Vissza kellett mennie dolgozni. Történt valami
baleset a 202-esen, amin, mondjuk, nem is lepődöm meg
különösebben. Teljes káosz van mindenfelé.
– Tudom – jegyezte meg Eric.
Paul közben kényelmesen elhelyezkedett a szemben lévő
széken, keresztbe vetette a lábát, és kicsit feljebb húzta a
nadrágszárát.
– Szóval a nővérem már elmondta az egész sztorit.
Bementél a plázába, hogy megmentsd a kölyköt. Ha nem
érted félre, bevallom, én is imádlak ezért.
 Eric elmosolyodott.
– Csak azt akartam, hogy mindenki megússza élve.
– Ők megúszták, te viszont bilincsbe verve végezted.
Pedig hálásnak kéne lenniük neked, nem pedig
megbilincselni. Minden jó tett elnyeri méltó büntetését, mi?
Ericet zavarba hozta ez a téma, úgyhogy inkább másra
terelte a szót.
– Akkor most mihez kezdünk?
– Bemelegítésképp beszélgetünk egy kicsit. A nagy show
kábé fél óra múlva kezdődik, amikor majd kihallgatnak.
– Le vagyok tartóztatva? De mégis miért? És akkor ez azt
jelenti, hogy priuszom van?
– Még nem. Még nem vádoltak meg semmivel. És nagyon
remélem, hogy ha jól együttműködünk velük, akkor azt is
elérhetjük, hogy ejtsék azt, amivel vádolnak.
– Hogyan?
– Hadd magyarázzam el! Ki akarnak téged hallgatni, és
mi megpróbálunk minden olyan kérdésükre válaszolni,
amelyekre úgy érzed, nem gond válaszolnod.
– Rendben – nyugtázta Eric, továbbra is megkavarodva. –
De mennyiben más ez most, mint ami Radnorban volt?
Akkor azt mondtad, hogy nem kell válaszolnom a
kérdéseikre, és hogy ezt a jogomat a törvény biztosítja.
– Az ott és akkor volt, most meg itt vagyunk. Ez egy elég
bonyolult jogi helyzet, nem olyan, mint a radnori –
magyarázta Paul, és egy kis szünetet tartott. – Az első dolog,
amit világosan meg kell értened, hogy itt most egy három
fél között zajló hatalmi harcról van szó.
 – Sejtettem.
– Na most, a szövetségieknek nedvesedik a bugyija, mert
ami ma a plázában történt, az több szövetségi jogszabályba
ütközik, főleg az új terrorizmusellenes törvényekbe.
Bombával való fenyegetés, robbanóanyagokkal való
visszaélés meg persze a túszszedés. Az Upper Merion-i
rendőrkapitányság is izgalomban van, mert a pláza az ő
területükön van, és egy csomó állami törvénybe ütköző
dolog történt, úgymint emberrablás, fiatalkorú elrablása,
erőszakos fogva tartása meg egyszerű és hétköznapi
támadás és gondatlan veszélyeztetés. A harmadik játékos
persze Radnor, mert a lány továbbra is halott.
– Renée Bevilacqua.
– Igen. Én úgy látom, hogy a következő fog történni –
hajolt előre izgalmában Paul. – A szövetségiek ki fognak
esni a játszmából, mert a bomba nem volt valódi, és a
fegyver sem volt megtöltve. Lényegében nincs semmijük,
amivel akár téged, akár Maxet sakkban tudnának tartani.
Ha próbálkoznának, az elég égés lenne, mert hiszen a
terroristáról kiderült, hogy egy kölyök egy üres
cipősdobozzal. Eddig érthető, amit mondok?
– Igen.
– Az igazi tökös csávók, akár hiszed, akár nem, ezek a
suttyó helyiek, az Upper Merion-iak és a radnoriak. Upper
Merionnak van egy nagyon kemény aduja, az, hogy Max
túszul ejtette azokat a srácokat, ami mindenképpen
bűncselekmény, akármerről nézzük is a dolgot. Ráadásul
gyerekeket, ami, mint tudjuk, abszolút dádát érdemel.
 – Max maga is fiatalkorú.
– Nem szükségszerű, hogy pont erre hivatkozva helyezik
vád alá. A jó hír az, hogy az Upper Merion-iak persze Max
után futnak, és nem utánad.
– Ez azért nem annyira jó hír – csúszott ki a megjegyzés a
megrendült Eric száján.
Paul összeráncolta a homlokát.
– Hagyd abba a Max iránti aggódást. Most azonnal.
– Nem megy. A betegem. Tulajdonképpen nagy szüksége
lenne egy ügyvédre, és nagyon remélem, hogy elvállalod a
képviseletét.
Paul sötét szeme dühösen megvillant.
– Teljesen megbolondultál? Van egy anyja meg egy
apaszerű figura körülötte. Majd azok intézkednek. Annak a
gyereknek egy saját, külön bejáratú ügyvédre van
szüksége. Én nem védhetlek mindkettőtöket.
– Miért nem?
– Azért, mert akár hiszed, akár nem, fennáll némi
érdekellentét köztetek. Ezek a zsaruk minden erővel azt
próbálják kiszaszerolni, hogy mi a fene folyik itt valójában.
Téged még mindig gyanúsítanak a gyilkossággal, az alapján
pedig, amit ma este Max előadott, szerintem fullra meg
vannak arról győződve, hogy a srác nem normális. Ezekben
a percekben éppen összedugják a fejüket, és megpróbálnak
rájönni arra, hogy melyikőtök követte el a gyilkosságot, és
hogy aki elkövette, tök egyedül csinálta-e, vagy
összejátszottatok.
– Én nem fogom cserbenhagyni azt a gyereket. Segítségre
van szüksége. Állandó megfigyelés alatt kéne lennie, mert
lehet, hogy megpróbál öngyilkosságot elkövetni.
– Eric! Ez a kölyök juttatott téged abba a helyzetbe,
amiben vagy! – csattant fel Paul ingerülten. – Nincs most
időnk róla beszélgetni, mert perceken belül olyan izzasztó
helyzetben találod magad, amilyenben még soha életedben
nem voltál.
– Ezt hogy érted?
– Még mindig vannak információid, amiket tudni
szeretnének Renée Bevilacquáról. Nagyon kíváncsiak arra,
hogy mit mondott neked Max Renée-ről a terápia során,
meg arra is, vajon miért küldted Max nyomába a zsarukat,
hogy találják meg. Arról nem is beszélve, hogy tudni
szeretnék, miért mentél el a lány munkahelyére, és miért
követted hazáig. Minden tudni akarnak, amit tudsz Maxről,
és arról, hogy milyen szerepe volt a lány meggyilkolásában.
– Már ha volt egyáltalán szerepe – jegyezte meg Eric, de
nem állt szándékában elmondani Paulnak mindazt, amit
megtudott Maxtől a videojátékboltban.
Attól, hogy ez az információ nem a rendelőjében hangzott
el, még éppen úgy bizalmas közlésnek számított.
– Igen, ha volt, de a lényeg az, hogy rengeteg a kérdésük,
és tudják, hogy tudod rájuk a választ.
– Nem tudom, ki gyilkolta meg azt a lányt.
– De többet tudsz, mint amennyit ők, ugye? Tudsz olyan
dolgokról, amelyeket még nekem sem mondasz el. Látom az
arcodon. A legfontosabb most Renée meggyilkolásának
ügye, és mindent meg fognak tenni, hogy valahogy
kipasszírozzák belőled az ezzel kapcsolatos információkat.
– Titoktartási kötelezettségem van, és ezzel kapcsolatban
nem változott semmi – szólt elgondolkodva Eric. – Sőt a
helyzet csak még komolyabbra fordult. A betegem ma este
megpróbált öngyilkosságot elkövetni. Nincs senkije a
világon rajtam kívül, úgyhogy most nem árulhatom el, mert
abban az esetben valóban megöli magát.
– Nézd, ma a radnori rendőrségen már hivatkoztál
egyszer az orvosi titoktartásra, és szabadon elengedtek.
Erősen kétlem, hogy ma este ugyanez bekövetkezne. Pláne
nem a plázánál történtek után. A helyzet komolyabbra
fordult.
– Merthogy?
– Emlékszel, mit mondtam neked ma a törvény erejéről
meg a szövetségi bűnüldöző szervekről? Meg arról, hogy a
kezükben van az összes ász, miközben neked fogalmad sincs
arról, hogy kártyáztok?
– Igen.
– Jogi szempontból az, hogy megvádolnak-e egy
bűncselekménnyel, és az, hogy milyen súlyosságúval, az
csak és kizárólag az ügyészen múlik. A körzeti ügyész maga
lenne itt ma este, ha nem lenne éppen kórházban, és hadd
mondjam el neked, hogy még így is biztos, hogy nagyon
kemény feltételeket diktál. A lényeg az, hogy az állam célba
vett és le akar vadászni. Hogy miért? Mert olyan
információk birtokában vagy, amelyre szükségük van, és
módjukban áll ezeket megszerezni.
– Hogyan?
 – Addig szorítják a töködet, amíg csak lehet. Ha feladod,
és elmondod nekik, hogy a srác a terápián mit beszélt
Renée-ről, akkor persze mindenről el fognak feledkezni. A
szövetségiek ejtik az összes vádpontot, amelyek a
terrorellenes jogszabályokból fakadnak, az Upper Merion-
iak ejtik a jogszerű hatósági intézkedés
megakadályozásából fakadó vádpontokat, hiszen
önkényesen behatoltál az ostrom alá vett plázába, és még a
radnoriak is ejtik az esetleges gyilkossági vagy gyilkosságra
való szövetkezéssel kapcsolatos vádjaikat Renée
Bevilacquával kapcsolatban.
– Szóval ha feladom Maxet, azzal megmentem magamat.
– Igen.
– Fel kell őt áldoznom, hogy megússzam?
– Jelent ez bármi problémát? – kérdezte Paul halálosan
komolyan.
– Nem fogom megszegni a titoktartási kötelezettségemet.
Ha kifecsegem, akkor azt árulásnak fogja tartani. És elveszti
az egyetlen embert, akiben még bízhat. És akkor megölheti
magát.
Paul nagyot sóhajtott.
– Akkor most térjünk rá egy másik kérdésre.
Védőügyvédként az lesz a taktikám, hogy amennyire csak
lehet, leválasszalak Maxről. Hogy bizonyítsam: az, amit te
tettél ma este, teljes mértékben különbözik attól, amit ő
tett. Mert jogi szempontból nagy különbség van.
Eric magában nagyon utálta azt, hogy most ilyesmiről kell
beszélgetni.
 – Pennsylvania államnak nincs különösebben erős és
határozott törvénye a „rendőrség munkájának
akadályozása” tényállásra, amit te lényegében elkövettél. A
legkomolyabb dolog, amivel megvádolhatnak, az a hatósági
intézkedés akadályozása, meg esetleg egyéb hivatalos
szervek munkájának megakadályozása. De ezek csak
vétségnek számítanak. Úgyhogy a te esetedben, amikor is a
magatartásod nem hozott bajt senkire, sőt jó végkifejletet
eredményezett, azt hiszem, a maximum, amivel
megpróbálkoznak, csak valami jelentéktelen vád lesz.
Mondjuk rendzavarás, ami, figyelembe véve büntetlen
előéletedet, bíróságon kívül elrendezhető. Ez lenne a
legjobb forgatókönyv.
– Mindenképpen vádat kell emelniük ellenem?
– Igen. Nem hagyhatod figyelmen kívül az utasításaikat
egy túszejtési ügy közepette. De ha megadjuk nekik az
információt, amire szükségük van, akkor mindentől el
fognak tekinteni.
Ericnek mostanra kóválygott a feje.
– És mi a legrosszabb eset?
– Ha ragaszkodsz az álláspontodhoz, akkor az éjszakát
egy börtöncellában fogod tölteni.
– Nem fizethetek óvadékot? Mennyibe kerülne?
– Még nem helyeztek vád alá, és ezek a dolgok beletelnek
némi időbe. De afelől biztos vagyok, hogy ezek a fiúk nem
fognak kapkodni. Viszont nem is ez a legnagyobb baj.
– Hanem mi?
– Az, hogy a következő lépésükkel vádesküdtszék elé
citálnak. Jogodban áll nem válaszolni a rendőröknek vagy
akár az ügyészeknek, de a vádesküdtszék előtt köteles vagy
felelni a kérdéseikre. Az ügyész azzal fog érvelni, hogy
válaszolnod kell, hiszen az állam felelős a polgárai
egészségéért, biztonságáért és jólétéért. És sajnos ezzel
nyert ügyük van. A bíróság utasítani fog arra, hogy
elmondd, amit tudsz.
– A jog nem lehet ilyen!
– Viszont a politika igen, és a jog sokszor kéz a kézben jár
vele. És a bíráknak, ahogy már mondtam, mérlegelési joguk
van, ráadásul már nem csak a lány meggyilkolásáról lesz
szó, hanem a bevásárlóközpont lezárásáról. És az a
legnagyobb pláza a megyében. Hétezer embert
foglalkoztat, komoly turisztikai vonzerő, rengeteg pénzt hoz
a megye számára.
– Honnan tudod mindezt?
– Utánanéztem. Tudod, a feleségem a végkimerülésemig
képes vásárolgatni. Csak azt akarom mondani, hogy nagyot
tévedsz, ha azt hiszed, hogy a bevásárlóközpont meg a
kereskedelmi kamara és az egész mögötte álló
kereskedelmi lobbi nem fog komoly nyomást gyakorolni a
vádesküdtszéket felügyelő bíróra.
Eric gondolatai összevissza száguldoztak. Érezte, hogy
Paul mire akar kilyukadni.
– A bíró ki fog adni egy végzést, ami téged arra utasít,
hogy beszélj. Lehet, hogy nem kell mindent elmondanod,
amit tudsz, de az biztos, hogy jóval többet kell majd, mint
amennyit most hajlandó vagy. És ha nem tartod tiszteletben
a döntését, akkor börtönbe kerülsz a bíróság megsértése
miatt.
– Mennyi időre?
– Addig, amíg nem vagy hajlandó együttműködni. A
bíróság megsértéséért kiszabott börtönbüntetés, hogy úgy
mondjam, nyitott végű. A bíráknak egyedi mérlegelési
lehetőségük van e téren.
Eric próbálta feldolgozni magában a részleteket, és egyre
erősebben érzékelte azt, hogy nagyobb bajban van, mint
korábban bármikor.
– Nem csukhatnak le örökre.
– De. Addig, amíg nem vagy hajlandó beszélni. Nincs
nagyon nagy jogi szakirodalma a témának, mármint
pszichomókusokkal kapcsolatosan. Nem tudom, szerencsés-
e, ha miattad kell valami új törvényt hozniuk.
– Hogy kerülhet az ember börtönbe, ha nem követett el
bűncselekményt?
– Az a bűncselekmény, hogy nem engedelmeskedsz a
bíróságnak. Ha nem beszélsz, pedig a bíró erre utasított,
azzal megsérted a bíróságot. Érted már, hogy milyen
helyzetben vagy?
A dologban az volt a legijesztőbb, hogy Eric nagyon is
értette.
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Tíz perccel később a kihallgatóhelyiség megtelt

emberekkel. Egy részük Ericékkel szemben, az asztal másik
oldalán foglalt helyet. Sokan ácsorogtak a helyiség
távolabbi végében, főleg az FBI és a terrorelhárítás
képviselői. Paulnak bemutatkoztak a különböző hivatalos
emberek, névjegyeket is cseréltek, Ericnek azonban csak
biccentettek. Eric ízelítőt kapott abból, milyen érzés, ha az
ember nem egyenrangú fél, csupán egy fogvatartott. Az ő
szemükben Eric ellenség volt.
A szemben lévő falon egy hatalmas, átláthatatlan
üvegablak volt. Eric próbálta nem önmagát nézni benne. Az
őrizetesek számára rendszeresített szürke tréningruhában,
a telefonja, a csipogója és a kórházi belépőkártyája nélkül
egészen kiszolgáltatottnak és védtelennek érezte magát. Itt
nem volt más, csak egy átlagos negyvenes férfi. Egy a
bűnözők közül.
Erickel és Paullal szemben két rendőr ült. Egyikük
Rhoades nyomozó volt a radnori kapitányságról, a másikat
Alan Newmire-nak hívták, ő volt az Upper Merion-i körzet
kapitánya. Meglepően magas volt, legalább két méter.
Fekete egyenruhát viselt, és a golyóálló mellény mint egy
teknős páncélja feszült a felsőtestére, valószerűtlenül erős
külsőt kölcsönözve neki. Tőle balra a helyettes körzeti
ügyész foglalt helyet, Pete Mastell. Eric látásból ismerte,
még pályakezdő ügyész korából. Ericnek eszébe jutottak a
régi élmények, az ügyészi hivatal piknikjei és
sportrendezvényei, amelyeken Caitlinnel együtt vett részt,
és valami összetartozásféle érzés futott át rajta. Aztán
ráeszmélt, hogy az ügyészek nem a barátai. Eszébe jutott,
hogy hálásnak kell lennie azért, amiért Caitlin nem ennek a
körzetnek az ügyészségén dolgozik. Ez a gondolat aztán
eszébe idézte Hannah-t, és elszomorodott. Nem tudott
beszélni vele előző este, és az volt az érzése, mintha
valamiképp elvágták volna őket egymástól.
Paul összecsapta a két kezét.
– Uraim! Parrish doktor hajlandó volt találkozni önökkel,
hogy az együttműködésével sikeresen elrendezzük ezt az
ügyet. Mondanom sem kell, hogy amúgy nem lenne köteles
erre. Ennek fényében lássunk neki a dolognak! Az
természetesen nem megy, hogy egyszerre vagy egy tucat
komoly beosztású szakember vesse rá magát az
ügyfelemre, úgyhogy jelöljenek ki maguk közül egyvalakit
vezérürünek, és akkor annak a kérdéseire szívesen
válaszolunk.
Paul kijelentése különböző reakciókat váltott ki a
helyiségben lévőkből. Volt, akik szúrós szemmel néztek rá,
a helyettes ügyész pedig gúnyos hangon felhorkant.
Newmire kapitány fölemelte a kezét, mintha csak a
főpincért intené oda az asztalához.
– Ez rendben van, én leszek ez az ember.
– Köszönöm. Más. Van valami oka annak, hogy
szövetségiek is vannak a helyiségben? – mutatott Paul
kérdőn a fal mellett ácsorgó ügynökökre. – Kicsit
megfélemlítő a jelenlétük, bár biztos vagyok abban, hogy ez
nem szándékos.
A helyiség legtávolabbi végében álló egyik ügynök
megszólalt:
– Sorenson különleges ügynök vagyok a philadelphiai
irodából, és erősen érdekeltek vagyunk ebben az ügyben.
Paul látványosan a megfigyelőablak felé mutatott.
– Értem én, de nem lehetne onnan, abból a tudom is én,
hogy hívják helyiségből hallgatózni?
– Ha nem okoz gondot, inkább itt maradnék.
– Nekem aztán nem okoz, de hadd kérdezzem meg erről
Parrish doktor véleményét – válaszolta Paul, és Erichez
fordult. – Nem okoz számodra gondot ez a nagy létszámú
közönség?
– Nem, rendben van – felelte Eric, aki közben kezdte
megérteni a logikát a Paul-féle őrületben.
Az ügyvéd, jóllehet könnyed hangvétellel, de szakmailag
mégis komolyan, átvette az események irányítását, és a
túlerő ellenére uralni kezdte a terepet. Azzal pedig, hogy
ügyfele hozzájárulását kérte, az elbizonytalanodott Ericbe
is némi erőt öntött, aki egyből ki is húzta magát a székén.
– Még egy utolsó dolog, mielőtt belevágnánk – szólt Paul
most már egészen barátságosan. – Parrish doktor nem kért
meg arra, hogy fényezzem, de azért szeretném leszögezni,
hogy ma este az életét kockáztatta azért, hogy másokat
megmentsen. Azért száguldott be a plázába, mert ez volt a
helyes dolog. Cselekedetei következtében a túszok haja
szála sem görbült, és kiszabadultak, az elkövetőt pedig
őrizetbe tudták venni. Véleményem szerint ügyfelem egy
igazi hős. Ahogy szerintük is – bökött a fejével az ablak és az
alatta zajongó újságírók irányába. – Azok ott lent holnap
pontosan ezt fogják megírni és szétkürtölni. Látták, ahogy
bemegy, látták, ahogy a srácok épségben kiszabadulnak,
látták, ahogy kikíséri az elkövetőt, és lényegében megoldja
a helyzetet. Parrish doktor kiérdemelt önöktől is egy
hangos köszönömöt, és az, hogy most itt ül egy
kihallgatóhelyiségben önökkel, mintha bűnöző lenne,
számomra egyszerűen felfoghatatlan fejlemény.
– Nézze, Mr. Fortunato…
– Ó, kérem, szólítson csak Paulnak. Úgy sokkal
könnyebben megy a beszélgetés.
– Rendben, Paul – mosolyodott el Newmire kapitány, és
láthatóan oldódott a feszültség benne, miközben Eric felé
fordult. – Parrish doktor! Ön és az ügyvédje arra az
álláspontra helyezkedett, hogy ön a „helyes dolgot” tette.
Ebben azonban nem értünk egyet. Önnek határozottan
megtiltották, hogy bemenjen a pláza területére, és ön nem
vette figyelembe ezt a felszólítást. Megsértett több állami
és szövetségi törvényt, beleavatkozott egy folyamatban
lévő, vészhelyzet elhárítását célzó rendőri akcióba,
megtévesztő módon tűzoltónak adta ki magát, és
felelőtlenül veszélyeztette nagyon sok ember életét.
Paul közbevágott.
– Nyugtasson meg, hogy csak viccel! Ha nincs Parrish
doktor, akkor most a hullaházban leltározza a tetemeket.
Abban a bevásárlóközpontban vérfürdő lett volna.
– Vérfürdő? – fordult oda Newmire kapitány a homlokát
ráncolva Paulhoz. – Az egész blöff volt. A bomba egy
cipősdoboz volt, és az elkövető fegyvere nem volt
működőképes.
– Azt hiszem, nem látja a lényeget, kapitány – vágott
vissza egyből Paul. – A vérfürdőt nem a srác követte volna
el azzal a mordállyal, hanem maga és az összes környező
megyéből idevezényelt rendőri erők gépkarabélyokkal meg
még ki tudja, milyen, a szövetségiek által idecipelt, Irakból
levedlett cuccokkal felfegyverkezve. A rohamosztagosokról,
a terrorelhárítókról, az FBI embereiről már nem is
beszélve. Szabályos katonai akcióra készültek támadó
fegyverekkel, Humveekkal, és én még egy tankot is látni
véltem.
– Nem katonai akció volt.
– De eltúlzott volt, lássuk be.
– Teljesen észszerű mértékű válasz volt egy veszélyes
helyzetre – felelte Newmire kapitány, és megmerevedtek a
vonásai, de Pault ez nem rettentette különösebben meg.
– Nézze, értem én, hogy ha már az ember kezébe adják
ezeket a játékszereket, akkor szeretné ki is próbálni azokat.
Úgyhogy maga és az emberei jól összehoztak egy veszélyes
helyzetet. Parrish doktor nem tett mást, csak elintézte,
hogy ne sérüljön meg senki. Egy nagyvonalúbb embernek
valószínűleg nem okozna gondot köszönetet mondani, de
hát ne legyenek túlzott elvárásaink.
 Eric nem szólalt meg, csak figyelte a szobában lévők
reakcióját. A távolabb álló FBI-ügynök összefonta a karját,
és mindenki érezhetően feszültebbé vált. Végül aztán Eric
megköszörülte a torkát, mert úgy érezte, eljött az ideje,
hogy kicsit csillapítsa a kedélyeket és oldja a feszültséget.
– Uraim, lehet, hogy nem vagyok ügyvéd, de
terapeutaként azért szereztem már némi tapasztalatot,
úgyhogy hadd javasoljam azt, hogy lépjünk tovább. A
tanácsadás sajnos nem minden esetben működik, ezért nem
lehet az összes házasságot kihúzni a csávából és
megmenteni.
Meglepő módon Newmire kapitány és Rhoades nyomozó
halkan felnevetett, és a teremben lévők egy részének arcán
is bátortalan mosoly jelent meg. Eric érezte, hogy
ismételten sikerült kissé enyhítenie egy helyzeten, ami az
elmúlt időkben lassan a legfontosabb szakmai
tevékenységévé vált. Newmire kapitány bólintott, és
némiképp megkönnyebbülten dőlt hátra a székén.
– Igaza van, Parrish doktor. Azt hiszem, minden jelenlévő
nevében mondhatom, hogy nagyra tartjuk, amiért
együttműködik velünk, és válaszol néhány kérdésünkre.
– Köszönöm – mondta Eric, és még egy mosolyt is sikerült
megeresztenie.
– Az első kérdés a Max Jakubowskival való kapcsolatára
vonatkozik. Mióta kezeli őt?
Eric összeszedte magát, hogy világosan elmagyarázza az
álláspontját.
– Kapitány, ahogy azt Rhoades nyomozó már bizonnyal
elmondta magának, nagyon komolyan veszem a betegek és
köztem fennálló bizalmi kapcsolatot. Nem tudok válaszolni
magának a Maxszel kialakított terapikus viszonnyal
kapcsolatban, nem mondok el semmit, amit a fiú a terápia
során közölt velem vagy ami a diagnózisára vonatkozna.
Newmire összeszorította amúgy is vékony ajkát, az arca
megfeszült.
– Kezdjük akkor azzal, amiről beszélhet. Max a betege, ez
igaz?
– Igen, bár ezt is csak azért mondtam el Rhoades
nyomozónak, mert ezt olyan esetben elmondhatom, ha egy
páciens ki van téve az öngyilkosság kockázatának. Azért
osztottam meg ezt az információt, hogy megkeressék és
megtalálják, mert egy időre eltűnt – magyarázta Eric, és kis
szünetet tartott. – Amúgy hol van most Max?
– Őrizetben – válaszolt kis tétovázás után a kapitány.
– Itt?
– Igen.
– Nem tudom, hogy bárki szólt-e erről magának, de
aggódom a mentális állapota miatt. Elég komoly a veszélye
annak, hogy megpróbál kárt tenni magában. Állandó
megfigyelés alatt kell tartani.
– Igen, megkaptam az erre vonatkozó üzenetét.
– Akkor odafigyelnek rá?
– Persze.
Valamiért Eric egyáltalán nem érzett megkönnyebbülést.
Pedig Newmire kapitány pont azokat a válaszokat adta,
amelyeket várt, ám a hangja túl katonás volt és rideg.
 – És kihallgatták már Maxet?
– Nem.
– Van ügyvédje? – kérdezte Eric, de közben erős rúgást
kapott a bokájába, egyértelműen Paultól, aki így szerette
volna a tudtára adni, hogy jó lenne már végre befognia a
száját.
– Tudomásom szerint nincs – felelte Newmire, mélyen
Eric szemébe nézve. – De az anyja próbál szerezni neki.
– És pszichológus vagy pszichiáter?
– Ezt meg hogy érti?
– Úgy, hogy bizonyos körülmények most nem teszik
lehetővé számomra, hogy kezelésbe vegyem, pedig
szüksége lenne egy pszichiáter segítségére. Megadhatom
önöknek néhány kollégám elérhetőségét, akik foglalkoznak
magánbetegekkel. Fontos lenne, hogy hívjanak hozzá
szakembert.
– Fontos lenne? Valóban? – kérdezte Newmire egyre
fagyosabban, amin Eric cseppet sem volt meglepve.
– Igen, fontos lenne. Magának jogszabályban előírt
kötelessége gondoskodni az őrizetbe vettek egészségi
állapotáról. Ha vérző sebe lenne, akkor orvost hívatna
hozzá. Nyilvánvaló, hogy ez a gyerek súlyos érzelmi krízist
él át, úgyhogy pszichiáterre van szüksége – fejezte be a
mondatot Eric, de csak azért, mert Paul újra erősen bokán
rúgta.
– Lépjünk tovább! – köszörülte meg a torkát a kapitány. –
Maga azt követően, hogy Max hétfőn este felhívta,
bejelentette a fiú eltűnését. Így van?
 – Igen, így.
– Milyen kapcsolatban áll az elhunyt lánnyal, Renée
Bevilacquával?
– Nem állok vele kapcsolatban. Nem ismertem.
– De találkozott vele a munkahelyén. Így van?
– Igen, így.
– Ezt elmondhatja nekem, mert se Max, se a terápiás
kezelés nincs ezzel kapcsolatban, ugye?
– Igen. A tartózkodási helyemre vonatkozóan tett fel egy
kérdést, és én arra válaszoltam.
– Miért járt abban a fagylaltozóban hétfő este, és miért
beszélt Miss Bevilacquával?
– Ezt nem mondhatom el.
Newmire kapitány ráncolni kezdte őszülő szemöldökét.
– Nézze, én szeretem azt gondolni magamról, hogy elég
logikus az észjárásom. A feleségemet az őrületbe tudom
kergetni vele. És ha maga nem mondhatja el nekem, hogy
miért járt a fagylaltozóban, akkor ebből egyetlen logikus
következtetést tudok levonni: azt, hogy az ott-tartózkodása
összefüggésben volt Max Jakubowskival. Na már most, azt
tudjuk, hogy Max Jakubowski volt Renée Bevilacqua
mentora a PerfectScore-nál. Tehát az, hogy maga ott járt a
fagylaltozóban, bizonyosan Max Jakubowskival kapcsolatos.
Így van?
Eric már majdnem belekezdett a válaszba, de aztán
megálljt parancsolt magának.
– Erre nem felelhetek.
– Max ismertette össze magát a lánnyal?
 – Erre nem válaszolhatok.
– Maga mutatta be Maxet Renée-nek?
– Nem.
– Melyikük ismerte a lányt előbb?
– Én nem ismertem.
– Leszámítva azt az estét, amikor elment a fagylaltozóba,
számunkra el nem mondható okok miatt.
Paul színpadiasan felsóhajtott.
– Kapitány! Parrish doktor teljesen következetes az orvosi
titoktartás, valamint az orvos és beteg között fennálló
bizalmi viszony kérdésében, amit a magam részéről
tiszteletben tartok, és magának is illene tiszteletben
tartania. Anélkül, hogy ezzel megsérteném az ügyvéd és
ügyfele közti bizalmi viszonyt, szeretném önként
kijelenteni, hogy ezekről a dolgokról nekem sem
nyilatkozott.
Newmire egyenesen Eric szemébe nézett.
– Részt vett Renée Bevilacqua meggyilkolásában?
– Dehogy, semmiképpen.
– Összeszövetkezett-e Max Jakubowskival arra, hogy
meggyilkolják Renée Bevilacquát?
– Nem, egyáltalán nem.
– Javasolta-e bármikor Maxnek, hogy gyilkolja meg Renée
Bevilacquát?
– Természetesen nem.
– Volt-e valamilyen romantikus viszony maga és Renée
között?
– Nem, dehogy.
 – És Max és a lány közt?
– Erre nem válaszolhatok.
– Tudja, hogyan került Max birtokába Renée Bevilacqua
mobiltelefonja?
– Erre nem válaszolhatok – mondta Eric, és próbálta
elrejteni a megdöbbenését.
Ezek szerint megtalálták Renée mobilját Max szobájában.
– Volt-e olyan pont a Maxszel folytatott terápia során,
amikor maga kezdett attól félni, hogy Max megölheti
Renée-t?
– Erre a kérdésre nem felelhetek – Eric próbált
érzelemmentes maradni, pedig a kérdés fájó érzelmeket
keltett benne.
– Parrish doktor! Ha azt gondolja, hogy egy betege
öngyilkosságra vagy akár gyilkosság elkövetésére lenne
hajlamos, akkor magának kötelessége erre figyelmeztetnie
a kiszemelt áldozatot és a rendőrséget, ugye?
– Igen, kötelességem – válaszolta Eric nyugodtan.
– Mégis, ma este azt mondta Jana hadnagynak, hogy
aggódik amiatt, hogy Max esetleg arra készül, hogy rendőri
segítséggel és részvétellel kövessen el öngyilkosságot. Így
volt?
– Igen, így – felelte nagyot nyelve.
– Ha úgy gondolta, hogy Max öngyilkosságra hajlamos,
miért nem vette fel az osztályára a Havemeyer Kórházban?
– Erre a kérdésre sem válaszolhatok – vágta rá Eric
nagyon határozottan, de közben érezte, hogy ezt a kérdést
egy életen át fel fogja tenni saját magának.
 – Azt gondolta, hogy ma este Max kész lett volna az
öngyilkosságra?
– Igen, és ehhez még csak végzett pszichiáternek sem kell
lennie az embernek, elég a józan észünkre hagyatkozni –
kezdett bele a válaszba Eric. – Amikor a hadnagy elmondta,
hogy Max mivel fenyegetőzött a telefonban, világossá vált,
hogy ennek a fenyegetésnek se füle, se farka. Max pusztán
saját magát akarta veszélynek kitenni, másokat nem. Az,
hogy a nála lévő bomba egy blöff, és hogy a puskához nem
vitt magával lőszert, szintén ezt bizonyítja.
– Az ügyvédje azt mondta, hogy maga kockáztatta az
életét ma este. Maga is azt hitte, hogy kockán forog az élete,
amikor behatolt a bevásárlóközpontba?
– Igen, de nem gondoltam alaposabban bele. Kizárólag az
járt a fejemben, hogy valahogy kihozzam onnan Maxet,
mielőtt baja esne. Tudtam, hogy ha beszélhetek vele, akkor
meg tudom győzni.
– Ezt honnan tudta?
– Ennek a kifejtésébe nem megyek bele, mert
megsérteném vele a titoktartási kötelezettségemet –
mondta Eric, és közben a falon lévő órára pillantott: 22 óra
55 percet mutatott.
Az járt a fejében, hogy vajon Max melyik részében lehet
az épületnek, meg az, hogy bizonyára már folyik a
halántéktapogatást és a rituális színfelsorolást megelőző
visszaszámlálás.
– Parrish doktor! A mostani meghallgatás elején nagyon
határozottan lépett fel Max érdekében. Kérdéseket tett fel
a hollétével meg a fogvatartási körülményeivel
kapcsolatban. És tulajdonképpen áttört egy rendőrségi
kordonon azért, hogy megmentse az életét. Nekem
mindezek alapján úgy tűnik, mintha lenne maguk közt
valami személyes kapcsolat is.
– Nincs. Csak szakmai kapcsolat van köztünk.
– De amikor a nagyanyja meghalt, Max a magán-
mobiltelefonján hívta fel, ugye? Ez, gondolom, nem titkos
információ, hiszen maga árulta el a radnori rendőrségen.
– Igen, Max azon hívott.
– Gyakran hívja magát a magántelefonján?
– Erre nem válaszolhatok – mondta Eric, és közben
eszébe jutott, hogy a rendőrök amúgy is lefoglalták a
mobilját, és minden bizonnyal ellenőrizték a híváslistáját;
biztosan szeretnék valami hazugságon kapni.
– Más betegei is szokták hívni magát a mobilján?
– Igen, a magánbetegeim, sürgős esetekben.
– Intim kapcsolatban van Maxszel?
Paul hangosan felsóhajtott.
– Istenem! Ne már!
– Természetesen nem – csattant fel Eric.
Newmire kapitány összerezzent.
– Elment Max otthonába is, és beszélt az édesanyjával.
Igaz?
– Igen.
– Ez is bevett gyakorlat a magánbetegei esetében?
– Nem.
– Megtette ezt bármelyik másik betege esetében,
bármikor?
– Nem – ismerte el Eric.
– Az is igaz akkor, hogy eltöltött egy kis időt a fiú
szobájában, ugye?
Eric habozott a válasszal. Maga a tény tulajdonképpen
nem tartozott az orvosi titok körébe. Viszont az, hogy
átlépett az orvos-beteg viszony keretein, most visszahullott
a fejére.
– Igen, így van.
– Miért?
– Erre nem válaszolhatok.
– Ez volt az első alkalom, hogy a fiú szobájában járt?
– Igen, természetesen – vágta rá Eric, mélyen undorodva
a kérdésben megbújó feltételezéstől.
– És a lakásán találkozott Maxszel a kezelések
alkalmával?
– Igen, az otthoni rendelőmben.
– Járt Max a lakás bármelyik másik szobájában? Mármint
a rendelőn kívül.
– Nem.
– Nem járt a hálószobájában?
– Nem – felelte Eric.
Eszébe jutott, hogy látta a lakás földszintjén a bűnügyi
technikusok nyomait, akik ujjlenyomatokat kerestek. Arra
nem is volt ideje és lehetősége, hogy megnézze, mit
csináltak az emeleten.
– Ment-e bárhová Max társaságában? És melyikük
autójával? A magáéval vagy az övével?
 – Nem – felelte, és elképzelte, amint a rendőrök a
kocsijában vadásznak nyomokra.
Azon is eltöprengett, vajon mikor kapja vissza az autóját.
– Nem gondolja, hogy szokatlanul nagy befolyást gyakorol
Maxre?
– Nem.
– Még a ma este történtek fényében sem? – faggatta
tovább Newmire, és parányi hatásszünetet tartott. – Úgy
értem, hogy háborítatlanul a közelébe jutott a
bevásárlóközpontban, és képes volt viszonylag rövid idő
alatt kihozni őt onnan.
Eric érezte, hogy veszélyes terepre próbálják terelni.
– Mi a kérdés?
– Pszichiáterként nem arra képezik ki az embert, hogy
hatással legyen és befolyásolni tudjon embereket?
– Nem. Ez a pszichoterápia teljes félreértése. Mi abban
segítünk, hogy a betegeink képesek legyenek önmagukra
hatni és önmagukat befolyásolni.
– Akkor ez lényegében, hogy egy másik szót használjak
inkább, nem a betegek manipulálása?
– Nem, egyáltalán nem.
– Ez kicsit furcsa, mert úgy tűnik, maga elég jól
manipulálja Maxet.
– Nem, dehogy.
Paul megint közbeszólt.
– Ez most kérdés volt?
Newmire kapitány kicsit kihúzta magát ültében.
– Szeretnénk megérteni, hogy mi folyik itt, hogy milyen
mélységű és milyen természetű Parrish doktor és Max
kapcsolata. Mivel a doktor úr nem hajlandó ezt a saját
szavaival elmagyarázni, kénytelenek vagyunk közvetett
információkból következtetéseket levonni. Például arra,
hogy Parrish doktor jelentős hatást gyakorolt Maxre. Olyan
jelentőset, hogy egymagában képes volt megoldani egy
túszszedési akciót. Ez alátámasztja és megerősíti a
feltételezésemet azzal kapcsolatban, hogy milyen erősen
volt képes ellenőrizni, befolyásolni és manipulálni ezt a
fiatal srácot, akinek az életéből amúgy hiányzik egy
apafigura. Elég sok bizonyítékunk van, ami alapján
nyugodtan feltételezhetjük, hogy Parrish doktor, ha szabad
ezt a kifejezést használnom, egyfajta Svengali-féle hatást
gyakorolt a fiúra. Amikor egy erősebb személyiség a hatása
alá von egy gyengébbet, és ráveszi bármire, amire csak
akarja.
– Ez nevetséges – horkant fel Paul.
– Ez nem igaz – tette hozzá Eric.
– Mivel semmilyen információt nem kapunk a doktor
úrtól, nem mondhatjuk a következtetésre azt, hogy
nevetséges. Nyomozást folytatunk, mert egy fiatal lány
meghalt, és a mondottak alapján nagyon is beleillik a
képbe, hogy ezt a gyilkosságot Max követte el Parrish
doktor sugallatára.
– Ez már egyenesen abszurd – csattant fel Paul.
Newmire kapitány azonban nem zavartatta magát.
– Ahogy a tények alapján az is beleillik a képbe, hogy Max
szintén Parrish doktor hatására hatolt be ma este a plázába
a hamis bombával és a fegyverrel, és fenyegetőzött azzal,
hogy megöl egy csomó embert, majd felrobbantja magát.
– Tessék? – robbant ki a teljesen elképedt Ericből a
felháborodás. – Miért akartam volna, hogy ilyet csináljon?
Miért akartam volna, hogy gyerekeket ejtsen túszul? Vagy
hogy robbantsa fel a plázát?
– Hogy sikert arasson.
– Mi? Hogyan? – tiltakozott Eric, de érezte, hogy az
agyában felüti a fejét a félelem.
Erre a magyarázatra nem számított, és le merte volna
fogadni, hogy Paul sem. Szóval a zsaruk első számú
felelősnek akarják kikiáltani, akinek Max csupán a bábja
volt. Fogalma sem volt, hogyan tudná megvédeni magát
anélkül, hogy elárulná Maxet, vagy hogy meg ne sértené az
orvosi titoktartást.
Paul intett Ericnek, hogy hallgasson.
– Nem is értem, kapitány, hogy miről beszél! Miért
csinálna Parrish doktor egy ilyen alávaló dolgot, hogy
túszul ejtessen gyerekeket?
A kapitány Paul felé fordult.
– Parrish doktor ma részt vett egy kihallgatáson Renée
Bevilacqua meggyilkolásával kapcsolatban. Talán arra
használta Max Jakubowskit, hogy az emberek inkább hőst
lássanak benne, mint gyilkost – válaszolta nyugodt hangon
Newmire, aztán Erichez fordult: – Maga küldte a
bevásárlóközpontba Maxet egy bombának látszó tárggyal
és egy kiszuperált fegyverrel? A maga elképzelését
valósította meg a fiú?
 – Nem, dehogy. Várjon! Azt akarja mondani, hogy tudtam,
hogy az egész csak átverés?
– Igen, ennek nagyon is megvan a lehetősége, és nincs is
más magyarázat, amire logikusan juthatnánk, mivel maga
nem mond semmi olyasmit, ami más fényben tüntetné fel
az eseményeket, és meggyőzne az ellenkezőjéről…
– Ez zsarolás! – vágott a szavába Paul, és az arcára kiült
valami méla undor.
Newmire kapitány azonban ügyet se vetett a
közbeszólásra, továbbra is Erichez intézte a szavait.
– Ráadásul a nyomozás során az is kiderült számunkra,
hogy a kórházi állásából is határozatlan időre
felfüggesztették.
Paul felháborodottan széttárta a karját.
– Annak meg mi köze van ehhez az egészhez?
Eric annyira megdöbbent, hogy szóhoz se tudott jutni.
A kapitány továbbra is levegőnek nézte az ügyvédet.
– A kórház vezetése azt mondta, hogy a döntés oka
bizalmas, de nem elképzelhetetlen, hogy talán ez is
motiválta a dolgot. Egyáltalán nem nélkülözi a logikát, hogy
megrendez egy ilyen látványos blöfföt azért, hogy
helyreállítsa a megrendült bizalmat a kórház vezetésében,
és hogy visszahelyeztesse magát az állásába. Maga küldte
Maxet a plázába, a maga utasítását hajtotta végre? Hogy
aztán berohanjon, és győztes megmentőként tündököljön?
– Még jó, hogy nem – vágott vissza Eric.
– Na jó! Ebből elég volt! – szólalt meg Paul, és hátratolta a
székét, hogy felálljon. – Newmire kapitány! Maga vádolja és
inkriminálja az ügyfelemet, annak ellenére, hogy ő a lehető
legteljesebb mértékig együttműködött magával. Nem
válaszolunk az ostoba és teljesen vad teóriáival kapcsolatos
kérdésekre – jelentette ki határozottan, majd Erichez
fordult: – Egy szót se szóljon többet, doktor! Ezt befejeztük.
– Akkor visszakísértetjük az őrizetesi cellájába –
jelentette ki Newmire, dühösen az ajkába harapva. – Alapos
indokunk van a fogva tartására.
– És mégis, mivel vádolják?
– Ezt meg kell tárgyalnunk a körzeti ügyésszel – pillantott
a kapitány a tőle nem messze ülő helyettes ügyészre, aki
mindeközben buzgón jegyzetelt. – A lehető leghamarabb
tájékoztatni fogjuk a vádpontokról, és persze vádat is
emelünk. Hacsak nem döntenek úgy, hogy teljes mértékben
együttműködnek a nyomozó hatósággal. Az ezzel
kapcsolatos lehetőség továbbra is fennáll, és Parrish
doktornak lesz ideje elgondolkodnia róla a cellájában.
– Mélységesen szégyellhetné magát.
Eric próbált valahogy úrrá lenni a félelmén. Börtönbe
kerül. A tény egészen bizarrnak és hihetetlennek tűnt. Meg
fogják vádolni valamilyen bűncselekménnyel. Priusza lesz.
Kérdőn Newmire kapitányra nézett.
– Kapitány! Ugye jogom van telefonálni?
A kapitány meglepődve nézett rá.
– Mégis kinek? Az ügyvédje már itt van, Parrish doktor!
– Telefonálni akarok – jelentette ki Eric határozottan.
 NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

A kihallgatóhelyiség kiürült, és Eric magára maradt, hogy

lebonyolítsa a telefonhívást. Maga elé húzta a készüléket,
tárcsázta a számot, és próbálta elnyomni magában a
szorongást. Semmiképp nem akarta, hogy még egy este
teljen el úgy, hogy nem beszélt Hannah-val. A lánya új
mobiltelefonjának nem tudta a számát, úgyhogy a
vezetékes számot hívta, azon töprengve, vajon Caitlin
felveszi-e a kagylót. A híváskijelzőn majd látszik, hogy az
Upper Merion-i rendőrségről érkezik a hívás, úgyhogy
pontosan tudni fogja, ki a hívó. Magában azért
fohászkodott, hogy bárcsak felvenné. A következő
pillanatban meg is szakadt a kicsengés.
– Jaj, de jó, hogy felvetted, Caitlin – szólt bele a telefonba
Eric megkönnyebbülten.
– Ki beszél? – kérdezte egy ismeretlen férfihang, aminek
hallatán Eric lefagyott.
Arra gondolt, hogy rossz számot hívott, de aztán
ráébredt, hogy Caitlin pasijával, Briannel beszél. Az egy
dolog, hogy az ember tudja, hogy az exfeleségének van egy
új pasija, de hogy beszélgetni is kelljen vele, hallani a mély,
erős és érezhetően ellenséges hangját, az azért erős
túlzásnak tűnt. Ericben egyszerre támadt fel a szexuális
féltékenység érzése és a düh.
 – Eric Parrish. Hanna édesapja és…
– Nem lenne szabad ide telefonálnod. Tilos számodra
bármilyen közvetlen kommunikáció Caitlinnel. Szólj az
ügyvédednek, hogy hívja fel Caitlin ügyvédjét.
Eric a legszívesebben a telefonon át behúzott volna egyet
Briannek. Belefáradt abba, hogy megoldhatatlan
helyzeteket kelljen megoldania, érezte, hogy az ő türelme is
véges.
– Hannah-val akarok beszélni.
– Akkor az ő számát kellett volna hívnod.
– Hívtam, de nem vette fel.
– Akkor már alszik.
– Caitlin kikapcsoltatja vele a telefont kilenckor, de utána
még egy jó ideig ébren van. Nem akarom felébreszteni, de
Caitlin megnézhetné, hogy valóban elaludt-e már. Ott van
egyáltalán?
– Hannah már alszik.
– Ezt nem tudhatod. A telefon a földszinten van, Hannah
pedig az emeleten. Jól ismerem a házat, kicsit több időt
töltöttem benne, mint te – szaladt ki Eric száján.
– A szavamat adom.
– Egyáltalán nem vagyok kíváncsi rá. Erős túlzás, hogy
veled kelljen megbeszélnem, beszélhetek-e a lányommal
vagy sem – mondta Eric határozottan, és érezte, hogy ha
nem vigyáz, mindjárt elveszti az önuralmát. – Ja, mellesleg
hadd közöljem veled, hogy ha még egyszer bármifajta
megjegyzést teszel a lányomra vagy gúnyolod, velem gyűlik
meg a bajod, oké?
 Brian felhorkant.
– Nagyon vicces vagy, haver, ugye tudod? A
gyerekfelügyeleti jog ügyében meg hogy jutott eszedbe a
bírósághoz fordulni, mi? Tökre úgy néz ki, mintha Hannah-
ról szólna az egész, pedig valójában csak a te kis bosszúd.
Vissza akarod szerezni Caitlint, de hiába. Féltékeny vagy,
mert velem van, úgyhogy fájdalmat akarsz okozni neki. És
pontosan tudod, hogy Hannah az érzékeny pontja, hát
persze hogy ezzel próbálkozol.
– Ebben nincs egy szemernyi igazság se, de szerencsére
nem kell veled társalognom erről.
– Azt írta ki a telefon, hogy az Upper Merion-i
kapitányság a hívó. Gondolom, letartóztattak. Biztos vagyok
abban, hogy ez jó benyomást kelt majd a bíróságon. Sok
szerencsét a felügyeleti jogi perhez! Már annak is
örülhetsz, ha a gyerek láthatását meghagyják neked.
– Hívd azonnal a telefonhoz a lányomat – utasította
határozottan Eric, és közben arra gondolt, hogy sürgősen
beszélnie kell Susannel.
– Tényleg beszélni akarsz a lányoddal? Most? El akarod
mesélni neki, hogy hol vagy éppen? Tudod, hogy mit jelent
egy gyereknek, ha szégyenkeznie kell a saját apja miatt?
Eric pontosan tudta, milyen érzés, ha az embernek
szégyenkeznie kell az apja miatt, de most nem volt abban a
hangulatban, hogy egy ilyen faszkalap elmélkedését
végighallgassa.
– Nem fogok vitatkozni itt veled. Menj, és nézd meg,
alszik-e már a lányom!
 – Öreg! Kínomban már nevetek. Van neked fogalmad
arról, hogy min megy keresztül a lányod az iskolában?
Hogy piszkálják és gúnyolják a többiek?
Eric pont ugyanerre gondolt, és ez volt a legfőbb oka
annak, hogy beszélni akart Hannah-val.
– Ha mást nem is csináltam, de legalább azokat a túszokat
kiszabadítottam.
– Szenzációs! Csak az a baj, hogy a gyerekek nem értik az
árnyalatokat. Ők csak annyit tudnak, hogy Hannah apja
börtönben van. És ezt ki is mondják. Nem szeretnénk, ha
ilyesminek lenne kitéve.
– „Nénk?” – csattant fel Eric dühösen. – Na ide figyelj,
haver! Ne atyáskodj nekem a lányom fölött! Szólj
Caitlinnek, hogy nézze meg, Hannah ébren van-e még, és ha
igen, azonnal hívja ide a telefonhoz!
– Nem tetszik nekem ez a hang!
– Hívd a lányomat a telefonhoz! Hallania kell az igazságot
tőlem, hogy holnap emelt fővel mehessen az iskolába!
– Holnap nem engedjük iskolába.
Már megint többes szám első személy. Mi.
– Miért nem? Az biztos, hogy ez nem oldja meg a
helyzetet.
– Sajnos mi nem vagyunk olyan okosak, mint te. Biztos a
nagy eszed miatt hívsz most a börtönből. Mert annyira okos
vagy.
– Hadd beszéljek már vele!
A vonal másik végén, a háttérben Eric egyszer csak
meghallotta Hannah hangját. Elfojtott beszélgetés
foszlányai szűrődtek ki a telefonból, felnőtt hangok és
Hannah-é, aztán hirtelen megint életre kelt a vonal.
– Eric? – szólt bele a kagylóba ingerülten Caitlin. –
Remélem, most boldog vagy. Sikerült felébresztened, és
most itt van. Beszélhetsz vele egy kicsit, aztán annyi.
– Nincs jogod arra, hogy megszabd, mennyit beszélhetek
vele.
– Ezt vitasd meg a barátnőddel, Susannel. Most odaadom
a kagylót Hannah-nak. Várj!
– Apa! – szólalt meg Hannah. – Te vagy az?
– Hannah! – mondta Eric, és a kislányhang hallatára
nagyot dobbant a szíve. – Jaj, kicsim, olyan jó hallani a
hangod!
– Jól vagy, apa? Kicsit izgulok. Mi történik? Hol vagy?
– Jól vagyok, kicsim. Minden rendben – felelte Eric, és
közben gyűlölte magát azért, hogy Hannah szorong miatta.
– Hiányzol.
– Te is nekem, kicsim. Sajnálom, hogy felébresztettelek.
– Még nem aludtam. Vártam, hogy felhívj. Aztán
meghallottam Briant és anyát, és tudtam, hogy te
telefonálsz. Szerettem volna beszélni veled.
– Én is akartam beszélni veled. Nagyon sajnálom, hogy
tegnap este nem hívtalak, de vészhelyzet volt. Azt viszont
semmiképp sem akartam, hogy a ma este is beszélgetés
nélkül teljen el.
– Apa! Láttalak a tévében. Azt mondták, hogy fegyveres
rossz emberek vannak a plázában, és hogy bombájuk is van.
Képzeld, ez a mi plázánk, az, ahol a stoplis cipőt vettük. De
neked nem lett semmi bajod, ugye?
– Hajam szála se görbült. Jól vagyok, édesem. És nem is
volt igazi a bomba, csak annak látszott. Nem lett semmi
bajom, ahogy senki másnak se. Már el is múlt az egész,
úgyhogy minden rendben van.
– És mi van a rossz emberrel? A rossz ember a te beteged
volt? Ő is benne volt a tévében? Ő volt az, akinek kapucnija
volt, és kicsit ijesztően nézett ki? Mi baja van?
– Picim, igen, ő a betegem. De nem rossz ember.
– Akkor ki a rossz ember? Ott voltak a rendőrök is,
nagyon sokan. Láttam, hogy körülvették a plázát.
– Nem voltak rossz emberek. Odamentem a plázába, hogy
segítsek a betegemnek, és most már ő is rendben van.
– Nagyon hiányzol. Mikor találkozunk? Hallottam, hogy
Brian azt mondta, hogy börtönben vagy. Ugye igazából nem
vagy börtönben?
Eric még soha nem hazudott a lányának, de most nagy
kísértést érzett erre. Aztán úgy döntött, hogy inkább mégse,
mert nem tudta, Caitlin és Brian miket mondanak Hannah-
nak.
– Igen, itt vagyok a börtönben, hogy segítsek választ
találni néhány kérdésre.
– Miért vagy börtönben? Hiszen nem csináltál semmi
rosszat. Csak azok kerülnek börtönbe, akik megszegik a
törvényt.
– Nem csináltam semmi rosszat.
– Tudom, de a tévében láttam, hogy kijössz a plázából, és
mindenhol rendőrök vannak körülötted, és a magasba
tartottad a kezed, mintha te lennél a rossz ember. Tudod,
mint abban a sorozatban, a Zsarukban – mondta kicsit
remegő hangon Hannah. Világos volt, hogy nagyon
felkavarták a történtek. – Megmondtad nekik, hogy te nem
csináltál semmi rosszat? Miért hiszik, hogy rosszat
csináltál?
– Kicsit össze voltak zavarodva, mert én is ott voltam a
plázában.
– De miért kellett feltartanod a kezedet? Le akartak lőni a
rendőrök? Anya szerint nem, de én láttam őket, meg azt is,
hogy beültetnek téged egy rendőrautóba, de aztán anya
kikapcsolta a tévét. Kicsit sírtam is, de anya azt mondta,
hogy nincs semmi bajod.
Ericnek sajgott a szíve.
– Édes kis szívem, neked nem kell aggódnod miattam, én
jól vagyok. Csak segítettem a rendőröknek, nem csináltam
semmi rosszat. Holnap már otthon leszek.
– Nem mész holnap dolgozni? Ugye nem küldtek el? A
kórházból, tudod.
– Ezt meg miért mondod? – kérdezte Eric, és el nem tudta
képzelni, hogy Hannah honnan hallhatott arról, hogy mi
történt a munkahelyén.
– Anya mondta, hogy már nincsen munkahelyed.
Hallottam, amikor mesélte Briannek. Azt mondta, hogy a
barátja, Daniel felhívta a kórházat, és a kórház azt mondta,
hogy téged kirúgtak.
Eric idegesen dörzsölte a homlokát, és nagyon dühös volt.
Hannah mindennek fültanúja, ami abban a házban
történik. Tehát Caitlin és Brian is tud arról, hogy
felfüggesztették. Már csak abban reménykedett, hogy talán
a felfüggesztés okáról hallgatott a kórház.
– Ugye nem rúgtak ki, apa? Te nagyon jó vagy a
munkádban, igaz?
Eric sóhajtott egyet.
– Nem szeretném, hogy ezek miatt egy kicsit is aggódj,
drágám. Ez nem a te gondod, és…
– Apa, várj! Anya azt mondja, hogy most már le kell
feküdnöm. Úgyhogy megyek. Jó éjszakát! Nagyon szeretlek!
– Én is nagyon szeretlek, kicsim – Ericbe belenyilallt a
fájdalom, ahogy a telefon hirtelen elnémult.
Letette a kagylót, és egy pillanatra farkasszemet nézett a
megfigyelőhelyiséget rejtő tükröződő felületben látszó
önmagával.
Elveszettnek tűnt.
Elveszettnek is érezte magát.
Lényegében mindent elvesztett, ami fontos volt az
életében: a gyerekét, a munkáját, a szabadságát, még a jó
hírét is.
Csak egy pillanatig tudott szembenézni önmagával.
Aztán elkapta a tekintetét – önmagáról.
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

Eric háttal nekidőlt a cella falának. Át kellett öltöznie a

fogvatartottak egyenruhájába, ami lényegében olyan volt,
mint a kórházi műtősruha, csak nem zöld, hanem
narancssárga színű. A helyiségben, ami nem volt nagyobb
egy gardróbnál, meleg és fülledt volt a levegő. Három
oldalát szürkés-fehér betontéglák borították, a negyediken
meg egy vastag ajtó volt, természetesen kulcsra zárva. A
cella sarkában rozsdamentes acélból készült vécé állt, ami
bűzlött a vizelettől, mert se deszkája, se fedele nem volt. A
férfi a falba rögzített, ugyancsak rozsdamentes acél
priccsen üldögélt, hátát a falnak vetve. A bilincset
szerencsére levették róla.
Eric úgy érezte, elhatalmasodik rajta a fáradtság.
Behunyta a szemét, hogy kicsit rendezze a gondolatait, de
nem ment. Hannah-ra gondolt, a kórházra és a kérdésekre,
amelyeket a kihallgatás során feltettek neki. A gondolatai
mélyén persze valahol ott bujkált Max is, meg hogy mi lehet
vele. Eric tisztában volt azzal, hogy Paulnak igaza van:
most, hogy büntetőeljárás folyik ellene, igyekeznie kellene
leválasztani magáról a fiút. Ha a rendőrök egyfajta
Svengali-szerepet tulajdonítanak neki Max életében, akkor
bármiféle gondoskodás vagy törődés csak tovább növeli a
gyanújukat. Ahogy például a Maxre vonatkozó kérdéseinek
is csak ez volt a hatása.
Visszaemlékezett a videojátékboltban folytatott
beszélgetésükre. Arra, hogy Max nem emlékezett arra,
megölte-e Renée-t, ennek ellenére önmagát hibáztatja a
történtekért. Max csak azért vállalta a felelősséget Renée
haláláért, mert már korábban is tartott attól, hogy bántani
fogja. De Eric tudta, hogy ez csak a betegségével együtt járó
egyik bonyolult tünet. Még mindig képtelen volt elhinni,
hogy Max gyilkolta volna meg Renée-t, abban viszont már
egyáltalán nem volt biztos, hogy Max teljesen vétlen a
dologban.
Fohászkodott, hogy valóban helyes legyen azon döntése,
hogy ragaszkodik az orvosi titoktartáshoz. Ha emiatt
börtönbe kerül, akkor elveszíti a Hannah feletti felügyeleti
jog lehetőségét. Mintha az egyik gyerekért feláldozná a
másikat. Ebben a helyzetben csak rossz döntéseket lehet
hozni.
Egyetlen módon lehet helyrehozni mindent.
Ha Eric rájön arra, ki gyilkolta meg Renée Bevilacquát.
Ráadásul még az előtt, hogy lecsuknák.
 NEGYVENHATODIK FEJEZET

6. Ravasz vagyok.
Karikázzon be egyet:
Egyáltalán nem igaz rám.
Részben igaz rám.
Tökéletesen igaz rám.

Hát jó.
Emlékszel, hogy azt mondtam, nem mindegyik szociopata
gyilkos?
Az igaz volt.
Abban igazam volt.
Egyszer, kivételesen, nem hazudtam.
Csak megjegyzem: korábban még senkit sem öltem meg.
De most, úgy tűnik, meg kell hogy öljek valakit.
Mert az nem lehet, hogy valaki az utamba álljon.
Mert el kell érnem, amit akarok.
Tudom, hogyan érjem el, amit akarok, és addig meg nem
állok, amíg el nem érem azt.
Nekem kell győznöm, és eltökélt szándékom, hogy győzök
is.
Amikor ennek az egésznek vége lesz, addigra nagyon
sokan meg fognak halni, de az utolsó halott a sorban ő lesz.
Eric Parrish.
 Méltó ellenfelemnek bizonyult. Olyan őszinte
céltudatossággal vette fel a harcot, amit csodálnom kéne.
Már ha ismerném azt az érzést, hogy csodálat.
De mindegy is, ideje, hogy eltűnjön a süllyesztőben, és
úgy látszik, hogy ezt nekem magamnak kell elintéznem.
Hihetetlenül magabiztos vagyok a dolgomban.
Tudom, hogy képes vagyok megcsinálni.
Efelől kétségem sincs.
Ráadásul tökéletes helyzetben van ehhez, csak erre még
nem eszmélt rá. Azt hiszi, hogy előre halad, pedig egyre
mélyebbre jut lefelé. Azt hiszi, a siker vár rá, pedig már
közeleg a bukás.
Próbál nyerni, de velem szemben veszíteni fog.
Kigondoltam a továbblépéshez szükséges új tervet,
belekalkulálva a várható lépéseiből következő
ellenlépéseimet is, és persze tartogatok meglepetéseket is a
számára.
És a végén én fogok győzni.
Összeroppantom.
Elpusztítom.
Én leszek a MéltóEllenfél.
Annyi különböző erőt mozgattam meg, annyi furfangot
kitaláltam, annyi embert vertem át, hogy már szinte
képtelenség számot adni mindenről.
Az életem mindeddig egy sor hazugság volt, talán azt is
mondhatom, hogy egy nagy, folyamatos hazugság.
Mindenkinek hazudtam, neked is.
Téged is átvertelek, még itt is.
 Majd rádöbbensz, amikor mindennek vége lesz.
És hogy mi fog történni? Az az eddigi legnagyobb
hazugságom, az eddigi legnagyobb átverésem, az eddigi
legtökéletesebb tervem.
Halálos lesz és véres, és a végén én maradok egyedüli
győztesként a színen.
Akkor a játék végleg befejeződik.
Addig, amíg bele nem kezdek egy újabba.
 NEGYVENHETEDIK FEJEZET

Másnap reggel Eric Paul társaságában ácsorgott a

kapitányság tágas előterében, készen arra, hogy
távozzanak. A helyiség távolabbi végében, ott, ahol a nagy
irattartó szekrények és a hosszú pult állt, két egyenruhás
rendőr beszélgetett. Ráment az egész éjszaka arra, hogy
Ericet megvádolják a rendőri intézkedés akadályozásával
és hátráltatásával, ami Pennsylvania állam büntető
törvénykönyve alapján csak kisebb súlyú vétségnek számít.
Persze készítettek róla fotót a bűnügyi nyilvántartás
számára. Az ujjbegyei feketék voltak a hagyományos
ujjlenyomatvételnél használt tintától. De azért volt valami
jó is a reggelben: átöltözött azokba az új ruhákba,
amelyeket Paul hozott neki. Végre friss fehér inget húzott,
elegáns, szürke vászonnadrágot és vadonatúj cipőt.
Legalább elegáns bűnöző vagyok, állapította meg
magában.
Paul a kék selyem nyakkendőjét igazgatva odafordult
hozzá. Az ügyvéd világosszürke inget és könnyű, testre
szabott fekete öltönyt viselt.
– Lépjünk le, Eric! Orral a kijárat felé parkoltam, úgyhogy
gyorsan el tudunk szelelni. Ja, mellesleg, hoztam neked egy
újabb mobilt, de ha erre se vigyázol, akkor a továbbiakban
kikerül az árban foglalt mentőcsomagból.
 – Köszönöm – mondta Eric, és halványan elmosolyodott.
– Próbállak felvidítani.
– Tudom. Nem látszik, hogy vidulok felfele?
Paul tetőtől talpig szemügyre vette, körülbelül úgy,
mintha egy megrendelésre dolgozó férfiszabó lenne.
– Rohadt jól nézel ki. Mostantól mindig így kéne öltöznöd.
– Úgy nézek ki, mint te.
– Pontosan – nevette el magát Paul, de aztán hirtelen el is
komorodott. – Mielőtt nekiindulunk, találjunk ki valamit
arra, hogy mit csináljunk a sajtóval. Még mindig odakint
várakoznak, ma talán többen, mint tegnap.
– Várj egy kicsit! Hol van Max? Hol tartják őrizetben?
– Nem tudom, téged meg nem is érdekel. Értetted?
– Oké, meg kellett kérdeznem. Csak nem vitték el valami
fiatalkorúak számára rendszeresített helyre?
– Eric! De most tényleg! – nézett rá Paul rosszalló
tekintettel. – Fogd már fel, hogy „nem foglalkozunk
Maxszel”-időszak van.
Eric némiképp szégyenkezve válaszolt:
– Csak szeretném tudni, hogy életben van-e.
– Ó! Jól van – mondta Paul kicsit megenyhültebben. –
Bocs. Szóval életben van.
– És szereztek neki ügyvédet meg pszichiátert?
– Fogalmam sincs.
– Vádat emeltek már ellene?
– Erről se tudok semmit, de erősen kétlem.
– Tudom, hogy szeretnéd, ha a kettőnk ügye minél jobban
elkülönülne, de nincs semmi lehetőség arra, hogy ezt
kiderítsük?
– Ha jól viselkedsz, akkor talán – forgatta kétségbeesetten
a szemét Paul, majd határozott mozdulattal felkapta az
aktatáskáját. – Na, indulhatunk?
– Newmire mondott valamit arról, hogy mi lesz a
következő lépése? Tudja már, hogy az ügyészség bíróság elé
akarja-e vinni az ügyemet?
– Szerintem erre készülnek, de bolondok lennének
kifecsegni a kis sunyiságukat.
– Mégis, mennyi időbe telhet?
– Mármint mi?
– Hát hogy elinduljon az ügy.
– Ma csütörtök van, úgyhogy talán holnap, de legkésőbb
hétfőn.
– Olyan hamar?
– Igen. Nem akarnak kiengedni a markukból –
magyarázta Paul, és közben finoman az ajtó felé lökdöste
Ericet. – A helyettes ügyész és Newmire negyedórán belül
sajtótájékoztatót tart az épület előtt.
– Tényleg? – kérdezte Eric őszinte meglepetéssel a
hangjában, de rögtön ráébredt, hogy milyen naiv ezekben a
dolgokban.
– Igen, és szeretném, ha már nem lennénk itt, amikor
megjelennek. Azt hiszem, direkt időzítették így. Tehát ezzel
megkezdődik a sajtónyilatkozatok háborúja.
– Mit gondolsz, mit fognak mondani?
– Majd meghallgatjuk a kocsiban. Amúgy elhíreszteltem
az újságírók közt, hogy mi nem nyilatkozunk, és ezt
mindenki tudomására hoztam, aki az épület előtt nyomul.
– Jó, nem is szeretnék nyilatkozni.
– Igen, én is így gondoltam, úgyhogy éppen ezért inkább
én fogok.
Eric teljesen összezavarodott.
– Nem azt mondtad, hogy nem nyilatkozunk?
– Nem. Azt mondtam, hogy elhíreszteltem, hogy nem
nyilatkozunk, de váratlanul mégis fogunk. Illetve én fogok.
– És mit fogsz mondani?
– Na, arról még fogalmam sincs. De valami egészen
hihetetlent. Rögtönözni fogok, úgyhogy tisztára úgy néz
majd ki, mintha őszintén, szívből jövően beszélnék.
– De úgy fogsz, nem?
– Igen, de ráadásul úgy is fog kinézni.
Ez már túl magas volt Ericnek.
– Dörzsöltnek és minden hájjal megkentnek nézek ki,
pedig valójában nem vagyok az. Oké, elég a szövegelésből,
húzzunk el innen!
A két férfi kilépett a kijáraton a ragyogó napsütésbe. Nem
volt semmiféle kordon, ami megvédte volna őket az
újságíróktól, úgyhogy riporterek egész hada rohant feléjük,
kamerák és fényképezőgépek meredtek rájuk, és csak úgy
záporoztak a kérdések.
„Parrish doktor! Hogy sikerült lezárni tegnap este a
túszdrámát?”
„Doki! Ez a Jakubowski a maga betege?”
„A srác életét akarta megmenteni vagy a túszokét?”
„Mondja már el, hogyan történt pontosan!”
 – Csendesebben, emberek! Nyugalom! – intette
nyugalomra a tömeget Paul, kézmozdulataival is csitítgatva
a kiabáló újságírókat, hogy aztán magához ragadja a szót. –
Paul Fortunato vagyok, és szeretnék az ügyfelem, dr. Eric
Parrish nevében rövid nyilatkozatot tenni. A tettek sokkal
ékesebben beszélnek, és tegnap este pontosan láthatták,
mit tett Parrish doktor. Láthatták, ahogy behatol a plázába,
ahol a túszdráma zajlott. És nem sokkal azt követően, hogy
Parrish doktor bement, az addig a raktárban fogva tartott
srácokat, a túszokat elengedték, és láthatták, hogy azok
milyen boldogan szaladtak a szüleik kitárt karjába. Azután
láthatták azt is, hogy Parrish doktor kivezeti Max
Jakubowskit a plázából, és a fiatalember önként feladja
magát a rendőrségnek.
Eric csodálattal hallgatta, hogy Paul milyen
körültekintően írta le tegnap esti szerepét, és nem kerülte
el a figyelmét, hogy az ügyvéd mekkora gondot fordít arra,
hogy leválassza Maxről az első pillanattól fogva, és hogy
végig csupán segíteni akaró emberként írja őt le.
A tömeg ismét felmorajlott, a riporterek kiabálni kezdtek.
„Parrish doktor! Tényleg igaz, hogy figyelmen kívül
hagyta a rendőrség utasításait?”
„Hogyan csinálta?”
„Mivel vádolják magát?”
„Igaz, hogy ez a Max Jakubowski a betege?”
– Kérem! Hadd kérjek egy kis csendet! – intette Paul a
kezével fegyelemre és nyugalomra az újságírókat, majd
folytatta: – Szóval, mégis, ki Parrish doktor? Ami a múltját
illeti, igazi helyi csávó, itt nőtt fel Chadds Fordban, és mára
a Havemeyer Kórház pszichiátriai osztályának vezető
főorvosa, aki most egy ideig szünetelteti a munkavégzést a
kórházban, hogy ezt az ügyet elrendezze.
A riporterek megint kiáltozni kezdték a kérdéseiket, Eric
pedig érezte, hogy elvörösödik. Váratlanul érte, hogy Paul
szóba hozta a felfüggesztését, de a lelke mélyén helyeselte,
hogy az ügyvéd inkább elébe ment a dolgoknak. Kockázatos
volt, de bízni lehetett abban, hogy a kórház is belemegy a
játékba, hiszen a felfüggesztés oka szigorúan bizalmas volt,
és a Havemeyernek is éppúgy érdekében állt hallgatni róla,
mint Ericnek.
– Nézzék, hadd mondjak valami lényegeset! Mindnyájan
szeretjük ezt az országot, de az tagadhatatlan, hogy az
elmúlt időszak történetére rányomta a bélyegét egy sor
tragikus lövöldözés iskolákban, bevásárlóközpontokban
meg másutt, ahol a tisztességes és békeszerető emberek
össze szoktak jönni. Nagyon sokat ezek közül a merényletek
közül olyan emberek követtek el, akiknek komoly
szükségük lett volna pszichiáteri segítségre, olyanra,
amilyet Parrish doktor tud nyújtani. Csak egy mód létezik
arra, hogy ezeket a tragikus eseteket megelőzzük: ha
sikerül ezeket a betegségeket időben észlelni és kezelni, és
nem csupán a páciens, hanem a gyerekeink és mindnyájunk
biztonsága érdekében.
Ezt Eric se tudta volna szebben elmondani. Igaz, a
jelenlegi körülmények között megszólalni se nagyon tudott
volna. A riporterek is elcsendesedtek, inkább a magasba
emelték a mikrofonjaikat, úgy figyelték Paul szavait.
– Ezeken az embereken nem lehet segíteni szakszerű
pszichiátriai terápia nélkül, a nélkül a munka nélkül, amit
Parrish doktor is végez. Az azonban alapvetően fontos, hogy
ez a terápia szigorúan bizalmas ügy. A betegek nem
nyílnának meg, nem mondanák el legbelső érzéseiket,
félelmeiket a pszichiáterüknek, ha nem lehetnének
biztosak abban, hogy az orvosuk nem árulja el őket, és nem
fecsegi ki mindazt, amit elmondtak. Éppen ezért Parrish
doktor nagyon fontosnak tartja az orvosi titoktartást, mind
a betegei, mind pedig a köz érdekében.
Eric zavarában az aszfaltot bámulta. Érezte, hogy Paul
beszéde alatt a kamerák objektívje szép lassan felé fordul.
– Tegnap este ennek az elkötelezettségnek láthatták
kiváló példáját a plázában. És ennek a bizalmat garantáló
titoktartásnak a szellemében nem válaszol ma az önök
kérdéseire sem – jelentette ki Paul, majd kis szünetet
tartott. – Tehát. Megértem, hogy önöknek, újságíróknak a
vérében van, hogy kérdezzenek, és a kérdéseikre választ is
szeretnének kapni. De önöknek is vannak szakmai
szabályaik, és a forrásaikat önök is védeni próbálják
minden áron, úgyhogy pontosan értik, mi a helyzet. Éppen
ezért Parrish doktor nem válaszol a kérdéseikre se most, se
az elkövetkező napokban, ezért arra szeretném kérni
önöket, hogy ne is hajkurásszák ilyesmivel. Azt is
elmondhatom, hogy a doktor a rendőrségnek sem volt
hajlandó átadni semmilyen, orvosi titoknak számító
bizalmas információt, amelyekért pedig ott lihegtek a
nyakában egész éjjel a nyomozók.
A tömegen halk nevetés futott végig, és Eric magában
megállapította, hogy Paul tökéletesen időzítette ezt az
ironikus megjegyzést.
– Tovább megyek: a nyakamat merném tenni rá, hogy az
ügyészség bíróság elé fogja rángatni Parrish doktort, és a
bíróság segítségével akarja majd arra kényszeríteni, hogy
szegje meg titoktartási kötelezettségét. A bírósággal
akarják kötelezni őt arra, hogy mindenképpen árulja el egy
betege legbelsőbb gondolatait.
Ismét kitört a szokásos hangzavar.
„Melyik betege?”
„Úgy érti, hogy Jakubowski?”
„Jakubowskiról beszél, ugye?”
Mindeközben Eric teljesen nyugodt maradt. Nem
gondolta volna, hogy Paul beszéde ilyen irányt vesz, de
világosan megértette ügyvéde szándékát. Azzal, hogy ő
beszélt először a sajtóval, és elmondta mindezt, az
ügyészség és a rendőrség később nyilatkozó képviselőit már
eleve védekező helyzetbe kényszerítette.
Paul közben ismét nyugalomra próbálta inteni az izgatott
újságírókat.
– Függetlenül attól, hogy az ügyész miként próbálja
besározni, Parrish doktor továbbra is kitart amellett, hogy
megvédi a pszichoterápiás folyamat szakmai
érinthetetlenségét. Soha nem tudnánk megelőzni az
iskolákban, a plázákban bekövetkező halálos
merényleteket, ha nem lennének olyan emberek, mint
Parrish doktor, aki nemcsak az életét, hanem a személyes
szabadságát is hajlandó kockáztatni ezért. Köszönöm a
figyelmüket! – fejezte be Paul, és megragadta Eric karját. –
Menjünk, Parrish doktor!
Azzal nekiindultak, és sietős léptekkel igyekeztek a
terepjáró felé. Az újságírók persze a nyomukban voltak,
hangosan kiáltozták továbbra is a kérdéseiket. Paul már
korábban megnyomta a távirányító gombját, úgyhogy
amint a kocsihoz értek, egyből be is pattantak.
Paul beindította a motort, a gázra lépett, és a kocsi
meglódult a parkoló kijárata felé. Eric az anyósülésen ülve
próbált az alkalomhoz méltó módon – a nap hőseként –
viselkedni, pedig a lelke mélyén csak azt érezte, hogy épp
nemrég vették lajstromba bűnözőként. A tévés kocsik közül
néhány megpróbálta követni őket, de Paul ügyet se vetett
rájuk, és fürgén becsatlakozott a főúton haladó autók
tömegébe.
– Na, Eric? – nézett Paul várakozásteljesen Ericre. –
Tetszett a nyilatkozat?
– Igen.
– Az a legjobb az egészben, hogy nem kellett hazudnom –
magyarázta Paul, miközben megállt egy piros lámpánál. –
Hazaviszlek, aztán pedig munkához látok.
– Jó, köszönöm.
– Azért annak örülök, hogy elégedett vagy a
nyilatkozattal. Annyiban eltértem az eredetileg tervezettől,
hogy szóba hoztam a bíróságot, és hogy kényszeríteni
akarnak majd, de azt hiszem, végül is jó ötlet volt.
Visszamenőleg általában az az érzésem, hogy jók az
ötleteim.
– Miért tartod jó ötletnek?
– Szeretem, amikor valamivel orrhossznyi előnyre
teszünk szert. A jogszabályok nagyon elnagyoltak ezzel
kapcsolatban, úgyhogy ha a bíró elsősorban az üzleti
érdekeket figyelembe véve dönt, akkor nekünk nem marad
más támaszunk, csak a nyilvánosság és az emberek
véleménye. Ha az emberek többsége úgy véli, hogy hős
vagy, mert megmentetted az amerikai nép számára az
Abercrombie & Fitch helyi áruházát, akkor a bíró kétszer is
meggondolja, hogy kiad-e egy végzést arról, hogy
kötelezzen a vallomástételre.
– Értem. És ezzel, ha jól gondolom, legalább nyerek egy
kis időt is.
– Aztán miért van neked szükséged arra az időre?
Eric habozott. Nem volt biztos abban, hogy meg akarja
osztani Paullal az elhatározását, de azt is érezte, hogy jó
lenne beszélnie valakivel a dologról.
– Hogy elgondolkozzam azon, valójában ki ölhette meg
Renée Bevilacquát.
– Tehát nem hiszed, hogy Max tette?
– Nem, azt hiszem, nem. Habár nem vagyok biztos a
dologban.
– De azzal azért tisztában vagy, hogy a rendőrök szerint ő
tette. Az elmúlt estét követően ráadásul sokkal erősebb a
gyanú vele kapcsolatban, mint veled. Téged lényegében
csak azért facsargatnak, hogy kiszedjenek belőled valamit,
amivel aztán vádat emelhetnek ellene.
– Tudom, de mivel azt hiszik, hogy már elfogták a
gyilkost, a maguk részéről abba is hagyták a keresését.
Mégsem nézhetem tétlenül, hogy ezt a gyereket elítéljék
egy gyilkosságért, amit el sem követett.
– Ez nem a te dolgod.
– Nem tehetek úgy, mintha nem lenne közöm hozzá.
– Ó, dehogynem. Mondjuk így. Csak figyelj! – magyarázta
Paul, és miközben nyugodtan vezetett, egy kis dalt
dúdolgatott halkan, magában. – Látod? Ilyen egyszerű. Én
ilyen vagyok. Élem a magam kis életét, vezetgetem az
autómat, és nem törődöm a világ ezeregy bajával és
nyomorával. Túl sokat rágódsz a dolgokon, túl sokat
gondolkozol. Ezt még senki se mondta neked?
– Csak azok, akik már egyszer is találkoztak velem az
életben.
– Nos, ha rájuk nem hallgattál, akkor most jól figyelj rám
– jelentette ki Paul, és kicsit megkeményedtek a vonásai. –
Ha elkezdesz a saját szakálladra szaglászni, mint ahogy
abban a fagylaltozóban tetted, akkor elcseszed azt a szép
védelmi taktikát, amit próbálok megvalósítani az
érdekedben. Úgyhogy nagyon határozottan lebeszélnélek
erről.
– Megértettem.
– Nem az a kérdés, hogy megértetted-e, hanem az, hogy a
magadévá tetted-e a gondolatot. Mert ha nem, akkor
beköplek.
Eric zavartan ránézett.
 – Beköpsz? Kinek? A zsaruknak? Vagy a bírónak?
– Nem, még azoknál is rosszabbnak. Laurie-nak. Ő majd
elintézi azt a szépen fésült burádat.
A gondolatra Eric elvigyorodott.
– Ebben, azt hiszem, igazad van. Láttam már a kezében
szikével.
– Haha! A nővéremnek is megvannak a sötét
tulajdonságai. Senki sem hisz nekem, de amikor kicsi
voltam, szabályosan kínzott – mesélte könnyedén Paul,
azzal odanyúlt a rádióhoz, és felhangosította. – Na, lássuk,
hallunk-e valami tudósítást arról, amit a zsaruk beszéltek.
Mi vagyunk a nap híre. Az, hogy mi van a hivatalos
nyilatkozatukban, nem különösebben érdekel, de arra,
hogy mit válaszoltak a kérdésekre, magam is kíváncsi
vagyok. Biztos vagyok abban, hogy égni fog a füled attól,
amit majd hallasz. Na lássuk, három, kettő, egy…
Eric megerősítette a lelkét, Paul pedig feljebb nyomta a
hangerőt a műszerfalba épített rádión.
Newmire kapitány hangja hallatszott éppen.
– Végezetül szeretnék reflektálni arra a nyilatkozatra,
amit Parrish doktor védője adott. Egyrészt megértjük, hogy
a doktor milyen nagy becsben tartja a titoktartási
kötelezettségét, másrészt viszont alapos okunk van azt
feltételezni, hogy Parrish doktor birtokában van bizonyos
információknak a meggyilkolt tizenhat éves lány, Renée
Bevilacqua halálával kapcsolatban. Mint tudják, tegnap
reggel találtak rá megfojtva Radnorban.
A rádióból hallatszott az újságírók izgatott mormogása,
Eric pedig úgy érezte, mintha valaki behúzott volna neki.
Most hallotta először ilyen mellbevágó egyszerűséggel
kijelentve a dolgot, ráadásul a nyilvánosság előtt. És így
valóban olyan érzetet keltett, mintha ő egy gyilkost
védelmezne.
– Mi, akik a bűnüldözés terén dolgozunk, soha nem
feledkezhetünk meg egy brutális és kegyetlen bűntett
áldozatáról vagy a gyászoló családról. Minden
rendelkezésünkre álló nyomot felgöngyölítünk Renée
Bevilacqua meggyilkolásával kapcsolatban. Parrish doktor
ügyvédjének igaza volt abban, hogy egész éjjel – ahogy
fogalmazott – a doktor úr nyakában lihegtünk. Igen, azért,
mert egy fiatal lány meggyilkolását semmiképp sem
vesszük félvállról.
Paul Ericre kacsintott.
– Lehet, hogy ott kéne lenned neked is.
Közben a rádióban Newmire tovább folytatta.
– Igazságot akarunk szolgáltatni Renée Bevilacquának. És
nem tartjuk szerencsésnek, ha az ez irányú erőfeszítéseink
akadályokba ütköznek. Az, hogy megtaláljuk Renée
Bevilacqua gyilkosát, messze fontosabb dolog, mint a jogi
csűrés-csavarás és az egyéb formaságok. Nem vagyok
ügyvéd, de tudom, hogy vannak jogszabályok, amelyek
garantálják Parrish doktornak a titoktartás lehetőségét.
Apaként azonban hadd mondjam azt: elképzelni se tudom,
hogy jöhet álom a szemére ennek az embernek – Newmire
kapitány kis szünetet tartott, hogy összeszedje magát.
Paul megcsóválta a fejét.
 – Azért remélem, hogy nem sír. Ha ugyanis sír, akkor a
terroristáké a győzelem.
Eric egyáltalán nem találta viccesnek a megjegyzést. Az
álmára vonatkozó gondolat ugyanis a szívébe talált.
Közben Newmire megköszörülte a torkát.
– Ennyit akartam mondani, most pedig megpróbálok
válaszolni a kérdéseikre.
Az újságírók erre a kijelentésre hangos kiáltozásba
kezdtek. Lényegében semmit sem lehetett érteni abból, mi
történik éppen. Aztán egyszer csak ismét Newmire hangja
hallatszott.
– Rendben, akkor megismétlem a kérdést. Tehát:
„Elismerjük-e, hogy Parrish doktornak szerepe volt a
plázában kibontakozott túszdráma megoldásában?” Nos,
igen, Parrish doktornak része volt abban, hogy a túszok
sértetlenül kiszabadultak az este. Ugyanakkor hadd
mutassak rá, hogy a munka dandárját a rendfenntartó erők
végezték el. Azok, akiket a környező hat megyéből
rendeltek oda, meg a rohamosztag és a speciális
vészhelyzeti bevetési egység tagjai. Továbbá a tűzoltóság és
a katasztrófavédelem állományába tartozó kollégák,
valamint a szövetségi szervezetek, a terrorelhárítás és az
FBI ügynökei.
Paul kuncogott.
– Ez a kapitány az ötéves fiamra emlékeztet. Ha van nagy
teherautó, tűzoltókocsi meg rendőrautó, akkor imádja, és
jól elvan. Mintha hájjal kenegetnék. Olyankor olyan, mint
egy kisangyal.
 Eric most először hallott igazán őszinte, meleg érzelmet
Paul hangjában, most, hogy a gyerekéről beszélt. Erről
persze egyből Hannah jutott az eszébe, és rögtön át is járta
a bűntudat. Amint hazaér, fel kell hívnia Susant.
A rádióban közben Newmire folyamatosan beszélt.
– Végezetül pedig le kell szögeznem, hogy mindenképpen
azt tartjuk helyesnek, ha a polgárok nem avatkoznak bele
olyan válsághelyzetekbe, mint amilyen tegnap a plázában
kialakult. Ez az oka annak, hogy Parrish doktor ellen a
folyamatban lévő rendőri intézkedés akadályozása miatt
eljárást kezdeményeztünk. Upper Merion jól kiképzett
rendőrséggel rendelkezik, és a bevásárlóközpont nem a
vadnyugat. Nincs szükség cowboyokra. Köszönöm a
figyelmüket, még egy kérdésre maradt időnk.
Paul ingerülten felhorkant.
– Cowboyok, mi? Na, szép. Milyen jó hasonlat. Ezt
elsüthettem volna én is.
A rádióból egy ideig megint csak az újságírók érthetetlen
kiabálása hallatszott, majd ismét megszólalt Newmire.
– A kérdés így hangzik: „Megpróbálja-e az ügyészség jogi
eszközökkel kikényszeríteni, hogy Parrish doktor szegje
meg az orvos és betege közti titoktartási kötelezettségét, és
áruljon el olyan dolgokat, amelyeket Max Jakubowski révén
a Bevilacqua-gyilkosságról tudhat?”
– Nagyon szépen magukévá tették a gondolatot – mondta
Paul elégedett mosollyal az arcán. – Úgy látszik, a sajtó a mi
oldalunkon áll.
Már hallatszott is a válasz a rádióból.
 – Ez egy remek kérdés, de sajnos nem az én területem.
Erre a kérdésre leginkább az ügyészség tudna felelni.
Hölgyeim és uraim! Köszönöm az érdeklődésüket és a
figyelmüket.
– Aha! – halkította le a rádiót Paul. – Azért kiderült
valami. Úgy volt, hogy a helyettes ügyész is részt vesz a
sajtótájékoztatón. Tehát a kérdés az, hogy végül miért nem
volt ott? Mert hallották, amit a vádesküdtszékről mondtunk,
és nem akartak az erre vonatkozó kérdésre válaszolni! És
mivel erre a kérdésre csak a helyettes ügyész felelhetett
volna, inkább eltüntették.
– Most akkor ez jó nekünk vagy rossz? Valóban a
vádesküdtszék elé akarnak citálni?
– Jó nekünk, mert rúgtunk egy gólt. Rövid ideig most
meghunyászkodnak, de ez nem tart örökké. Újrarendezik a
hadállásaikat, felsorakoznak, és kicsit később mennek csak
a vádesküdtszékre. Akkor, amikorra már mindenki
elfelejtette, hogy te magad vagy a vadnyugat hőse, és ők
nyugodtan állíthatják majd, hogy te vagy az a
pszichomókus, aki egy elborult agyú gyilkost menteget.
– A francba! – csúszott ki Eric száján olyan váratlanul,
hogy Paul, aki éppen bekanyarodott az Eric házához vezető
útra, meglepetten ránézett.
– Szóval megfogadod a tanácsomat? Ne próbálj
belekotnyeleskedni a gyilkossági ügybe, te cowboy, jó?
– Semmiképpen – vágta rá Eric, és kinézett az ablakon a
ragyogó napsütésbe. – Ja, amúgy meg ne felejtsd el
kiszámlázni nekem a napokat, rendben?
 – Ember! Nem kéne elrontani ezt a szépen induló
kapcsolatot mindenféle mocskos anyagiakkal. Amúgy meg
csak a nővérkém két szép szeméért vállaltam el a dolgot.
– A francokat! Tessék leszámlázni.
– Viszont van egy üzleti ajánlatom! Ha feleségül veszed a
nővéremet, még én fogok fizetni neked – vigyorgott
szélesen Paul.
Lassan haladtak a kanyargó utcákon. A két férfi
elhallgatott, mindegyik a maga gondolataival volt
elfoglalva.
Kis idő múlva Paul törte meg a csendet.
– Eric, azért ne vedd nagyon a szívedre, amit a kiváló
kapitány mondott. Tulajdonképpen csak az eljárásrend és a
lényeg közti különbségről van szó.
– Ezt hogy érted?
– Tudom, hogy szőrszálhasogatásnak tűnhet, de ebben
eléggé otthon vagyok – fogott bele a témába Paul. – Ahogy
arról már korábban meséltem neked, én képviselem az
alkotmányt, és azért van benne az eljárásrend az
alkotmányban, hogy megvédje mindenki jogát az egyéni
szabadságjogainkhoz. Hogy szabadon élhessünk, hogy
boldogok lehessünk, hogy szabadon nyilvánítsunk
véleményt, gyakoroljuk a vallásunkat, és hogy ne kelljen
eltűrnünk és elszenvednünk egy elnyomó kormányzatot.
Eddig világos?
– Igen.
– Például nem szeretnénk, hogy a kormány bármikor,
amikor csak kedve tartja, átkutathassa az otthonunkat,
tehát fékeket építünk be az eljárásrendbe. A házkutatási
parancsnak pontos célja kell hogy legyen, korlátozott ideig
érvényes, részletesen fel kell sorolni benne, hogy mit
kereshetnek, hogy milyen időszakban foganatosítható.
Szóval meg kell felelnie egy sor követelménynek. Ezek
mind úgynevezett technikai formaságok, de arra
szolgálnak, hogy védjék azt az életformát, amit élsz, és az
otthonodat, úgy, ahogy azt te szereted. Ez egy olyan
szabadság, amelyet az elődeink szavatoltak számunkra.
Capisce?
– Igen – bólintott Eric.
– Na most, attól, hogy valaki formaságnak minősít
valamit, az még nem jelenti azt, hogy az ne lenne fontos.
Persze senki sem szokott odafigyelni az apró részletekre,
pláne nem egy ilyen külvárosi kapitány. És az igazsághoz az
is hozzátartozik, hogy a mai társadalom se nagyon fogékony
az apró részletekre. – Paul a homlokát ráncolva fordult Eric
felé: – Én is fontosnak tartom, hogy ennek a Renée-nek
igazságot szolgáltassanak. De az, hogy fennhangon
igazságot követelünk, nem fogja azt eredményezni, hogy
végül fel fogjuk tárni az igazságot. Azt éppen az apró
technikai formaságok révén lehet, és nem ellenükben.
Ericet meglepte az a lelkesedés, amivel az ügyvédje
beszélt.
– Ez világos, és teljesen logikus is.
– Így már jobb akkor?
– Nem – felelte Eric, mert ahogy bekanyarodtak az
utcájába, kisebbfajta tömegjelenetet látott meg. – Ez meg
mi a fene?
– Újságírók. Ezek szerint kiderítették, hogy hol élsz.
Mondjuk, ezt nem volt nagyon nehéz.
– A francba! – motyogta Eric, miközben egyre közelebb
értek.
Közvetlenül a háza előtt két tévés közvetítőkocsi parkolt,
de az utca egész hosszában szokatlanul sok autót látott.
– Semmi baj. Tudod, hogy mit kell csinálni. Egy szót se
nekik.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Eric, aki megpróbálta
felbecsülni az újságírók számát, de ötven körül abbahagyta
a számolást.
– Csak azt, hogy adtunk egy nyilatkozatot, tehát most
hírzárlat van és halotti csönd. Ne állj szóba velük!
Bekísérlek a lakásodba, menet közben meg sem szólalsz, és
a továbbiakban levegőnek nézed őket.
– Képzelem, milyen boldogok lehetnek a szomszédaim.
– Majd hozzászoknak. Nem maradnak örökké itt, bár
kitartóak. Csak ne állj szóba velük. És ne rettegj tőlük
láthatóan! A magánterületedre nem mehetnek be, azért
ácsorognak a járdán és az úttesten.
– Ja, azt felfogtam – mondta Eric, akinek feltűnt valami,
miközben egyre közelebb érve lelassítottak. – Persze látták,
hogy a bejárati ajtó be van feszítve. Biztosan azt is tudják,
hogy a rendőrség átkutatta a lakást.
– Ezen már túl vagyunk, úgyhogy foglalkozni sem
érdemes vele.
Eric valami furcsa szégyenfélét érzett.
 – Meg kell csináltatnom az ajtót.
– Vedd észre a helyzetben rejlő pozitívumot: amíg ezek
itt állnak, tuti, hogy senki sem fog betörni.
Eric rosszallóan nézett az ügyvédjére.
– Csak próbáltalak felvidítani. Na, itt volnánk – mondta
Paul, és miután elhajtott a közvetítőkocsik mellett, lassan
bekanyarodott a kocsifelhajtóra. Az újságírók, amint
észrevették őket, egyből mozgásba lendültek. – Van egy
hátsó bejárat is, ugye?
– Aha.
– Szög és kalapács is van?
– Az ajtóhoz?
– Nem, az újságírók ellen – kacsintott Ericre, miközben
megállt a kocsival.
Mert az újságírók minden irányból özönleni kezdtek
feléjük.
 NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

– Jaj, de örülök, hogy felvetted, Susan! – szólt bele Eric az új

mobiljába.
Paul pár perce ment el, miután segített átmenetileg
beszögelni a bejárati ajtót. Egy ideig Eric kénytelen lesz az
iroda-rendelőn át közlekedni.
– Láttam a híradót, Eric! Elképesztő, hogy meg tudtad
menteni azokat a srácokat. Nem akartam hinni a
szememnek, amikor mutatták a tévében.
– Örülök – mondta Eric, és próbált valóban örömtelinek
hangzani.
Az ablakokon besütött a nap, és fénycsíkokat vetett a
földön szanaszét heverő papírokra és könyvekre. Kinyitotta
az iratszekrényt, és ujjaival végigpörgette a betegek
dossziéit, Maxét keresve, miközben az járt a fejében, hogy
mi legyen a következő lépése.
– A fiam meg a YouTube-on lévő videókat mutatott rólad.
Legalább húsz van, amin látszik, hogyan jutsz be a
rendőrök orra előtt. Már több ezren lájkolták.
– Tegnap este hazatelefonáltam, Susan, hogy beszéljek
Hannah-val, és…
– Tudom, hallottam róla Danieltől – vágott közbe Susan,
és a hangja egyszeriben megváltozott, nyoma sem volt a
nagy lelkesedésnek. – Támadt egy kis gond.
 – Azt meghiszem – morogta egyetértően Eric, miközben
kitartóan haladt a dossziék között előre, a J betű felé. –
Caitlin pasija meg akarta akadályozni, hogy beszéljek
Hannah-val, miközben a lányom is látott a tévében, és azt
gondolta, hogy én vagyok a rosszfiú. Nem hagyták, hogy
elmagyarázzam neki a dolgot. Úgyhogy csak ma fogom
tudni ezt megtenni, amikor találkozunk este.
– Nagyon sajnálom, de nem fogtok találkozni. Nem
mennek bele a Bevilacqua-gyilkosság miatt. Beadtak egy
kérvényt a bíróságon, a vészhelyzetre való tekintettel, és
azt szeretnék, ha a bíróság kimondaná, hogy Caitlinnek
nem kell megengedni számodra ma este Hannah láthatását.
– A francba! Caitlin pontosan tudja, hogy nem vagyok
bűnös semmiféle gyilkosságban. Csak indoknak használja a
dolgot. Meg se vádoltak a Bevilacqua-ügyben! – kiabálta
Eric a telefonba.
Közben megtalálta a Max Jakubowskira vonatkozó
jegyzeteket tartalmazó dossziét, és kivette az
iratszekrényből. Át akarta nézni a jegyzeteit, hogy vajon mi
mindent mondott a fiú Renée-ről, meg amúgy is szerette
volna felfrissíteni a beszélgetéseik emlékét.
– Viszont vádat emeltek ellened a rendőrség munkájának
akadályozása miatt, nem?
– Ja igen, azért, mert bementem a plázába.
Eric becsukta az irattartó szekrényt, és az íróasztalához
ment. Lennie kell valaminek a jegyzeteiben, ami fogódzót
adhat, aminek a nyomán el lehet indulni.
– Nézd, Eric! Az a lényeg, hogy a CNN élőben közvetítette
a letartóztatásodat. Úgyhogy Caitlin kérését jóvá fogja
hagyni a bíróság. És csak hülyét csinálnánk magunkból, ha
ellenkeznénk. Mellesleg, gondolom, láttad a tőlük érkezett
papírokat, úgyhogy tudod, mi a rossz hír.
– Tessék? Miféle papírokat? És miféle rossz hírről
beszélsz? Nem láttam semmit – nézett fel Eric ijedten Max
dossziéjából.
Jobb lesz, ha inkább az ügyvédjével folytatott
beszélgetésre koncentrál.
– Nem is láttad, hogy mit nyújtottak be? Azt hittem,
amiatt telefonálsz! Egy órája továbbítottam neked e-
mailben.
– E-mailben? A rendőrség lefoglalta a számítógépemet és
a mobilomat – magyarázta Eric.
– Szóval, ma reggel beadtak egy ellenbeadványt a mi
elsődleges felügyeleti jogra vonatkozó kérvényünkre.
– Máris?
– Igen, tudom, hogy meglepően gyorsan. Szép,
stratégiailag jól kifundált és nagyon agresszív lépés. Most
ütik a vasat, amíg meleg, mert tudják, hogy ilyen esélyük
nem lesz még egyszer. Végül is éppen csak kijöttél a
fogdából, és egy gyilkosság gyanúsítottja vagy.
– Susan! Legalább te ne hidd már azt, hogy elkövettem
egy gyilkosságot!
– Jól van, persze! Tudom, és meg is értem, hogy csak a
betegedet véded, azt a Maxet. Az újságok egyébként
szimplán Mad Maxként emlegetik.
Eric csak pislogott.
 – A páciensed megölte azt a szerencsétlen lányt, és száz
százalékig megértem, hogy ezt neked szigorúan bizalmasan
kell kezelned. Majdnem olyan, mint az ügyvéd és ügyfele
közt fennálló bizalmi kapcsolat…
– Susan! Kérlek, ebbe ne is menjünk bele! Csak azért
macerálnak engem, hogy valahogy kizsaroljanak belőlem
bizonyos információkat.
Eric rádöbbent, hogy ezt a jogi meccset elvesztette.
Pontosan érezte, hogy minden reménye szertefoszlik.
Szerette volna megszerezni Hannah-t, de most már biztos
volt abban, hogy elveszíti a lányát.
– Eric! Mindenki pontosan tudja, hogy bevittek
kihallgatásra, és azt is, hogy gyanúsított vagy.
– Nem sokáig leszek az.
– Most viszont az vagy. Az ő helyzetük jelenleg sokkal
erősebb a miénknél.
– És azt nem veszik figyelembe, amit a plázában
csináltam? Nem gondolnám, hogy valami nagy hős lennék,
de Hannah érdekében még azt is bevállalnám.
– Egy gyermekelhelyezési ügyben nem hinném, hogy
sokat számítana. Ez nem egy Superman-verseny. Ez az
eljárás arról szól, hogy mi a lehető legjobb Hannah-nak. És
sajnos a beadványuk nagyon jó, az érveik pedig szinte
cáfolhatatlanok.
– Mégis, mit írtak?
– Megpróbálom röviden összefoglalni. Max Jakubowski a
beteged, és nyilvánvalóan veszélyes figura. Gyerekeket
ejtett túszul, és fogva tartotta őket egy videojátékboltban –
magyarázta Susan. – Egyébként a fiam és a haverjai is
rengetegszer megfordulnak ott. Ha az a zakkant srác
véletlenül az én fiamat…
– Max nem akart senkit se bántani. Se tölténye, se
bombája nem volt – vágott közbe Eric, és fegyelmezte
magát, hogy a zakkantot eleressze a füle mellett.
Susan elégedetlenül felhorkant.
– És akkor már minden rendben is van? Tudod, milyen
traumán mehettek keresztül azok a srácok? Neked kell
igazán tudnod, te vagy a szakember!
– Susan! Koncentráljunk a lényegre! Mi köze van
mindennek az én gyermekelhelyezési ügyemhez?
– Rengeteg. Éppen ezt szeretném elmagyarázni. Max a
magánbeteged, igaz? És a magánrendelésed a lakásodon
van, ugye jól tudom?
– Igen, pontosan.
– Abban az épületben, ahol szeretnéd, hogy Hannah
veled éljen.
Eric hirtelen rádöbbent, hogy mindez mit jelent.
– A beadványunkban azt kértük, hogy Hannah elsődleges
tartózkodási helye a te otthonod legyen, ahol betegeket
fogadsz és kezelsz, akik akár olyan veszélyesek is lehetnek,
hogy gyerekeket ejtenek foglyul, fegyverrel fenyegetve.
Vagy akik bombával fenyegetőznek. Kiváltva ezzel a
környék mind ez idáig legnagyobb rendőri akcióját.
– Jaj, ne már – vakarta meg Eric a halántékát idegesen. –
De hát megválogatom a magánbetegeimet. Teljesen
ártalmatlanok.
 – Akkor Max hogyan kerülhetett közéjük?
– Max épp a kórházon keresztül került hozzám, de ez
most tényleg mindegy. A betegeim ártalmatlanok.
– Nos, erről nem tudnánk meggyőzni a bíróságot. Most
semmiképp se, a plázabalhé után. Bármikor bekattanhat
valamelyik beteged, és bánthatja Hannah-t. Várj csak! Hadd
olvassam fel neked Caitlin válaszát. – Eric hallotta, ahogy a
vonal másik végén számítógép billentyűi csattognak. – Itt
van, ezt írta: „A kérelmező férj tíz pszichiátriai
magánbeteggel rendelkezik, akikkel rendszeres
időközönként találkozik terápiás kezelés céljából. A
kezeléseket a saját otthonában tartja, az épület hátsó
felében lévő kis szobában. Ez a rendelésre használt helyiség
közvetlenül, egy olyan ajtó révén kapcsolódik a lakáshoz,
amelyen még csak zár sincs. Nem áll rendelkezésre tehát
semmiféle biztonsági eszköz, amely megakadályozná, hogy
ezek a pszichiátriai, elmegyógyászati betegek, akik közül
többen gyógyszeres kezelés hatása alatt is állnak,
bejussanak a lakásba.”
Eric felnyögött.
– Én depressziósokat, beteges szorongásban szenvedőket
meg gyásztól sújtott embereket kezelek, egyikük sem egy
Hannibal Lecter.
– Hadd folytassam: „A kérelmet benyújtó férj ezeket a
pszichés betegeket az esti órákban fogadja, amikor a
gyermek is otthon van, ráadásul fennáll a szexuális erőszak
elkövetésének veszé…”
– Elég! – szakította félbe a felolvasást Eric; felkavarodott
a gyomra a hallottaktól.
– Őszintén szólva nagyon meggyőző érvelés.
– Elköltözhetek. Keresek egy másik helyet, ahol van egy
külön épület, amelyik szolgálhat rendelőként – mondta
Eric, és közben eszébe jutott Hannah szobája, amelyet
éppen most festett át rózsaszínre. – De bérelhetek is egy
rendelőt valahol másutt.
– Rendben, erről beszélgethetünk. Ezek lehetőségek.
– És akkor ezt elmondjuk a bíróság előtt is?
– Eric! Ne rohanj előre. Most lesz egy megbeszélésem,
úgyhogy mindjárt le kell tennem – hűtötte le Susan. – Tíz
napunk van, hogy válaszoljunk a beadványukra. Gondolod,
hogy addigra tisztázod magad a gyilkossági ügyben?
– Nagyon remélem – felelte Eric.
– Jó. Elküldöm neked az összes anyagot, amit beadtak,
hogy el tudd nyugodtan olvasni magad is. És közben tartsuk
a kapcsolatot.
– És tényleg nem találkozhatom ma este Hannah-val?
– Nem, tényleg nem. Írok a bírónak a magunk
védelmében egy beadványt, hogy nem kell kiadnia
távoltartási végzést, mert a rendkívüli körülményekre való
tekintettel önként lemondunk a mai láthatásról. És majd jól
feltupírozom benne azt, hogy mit tettél a
bevásárlóközpontban, hogy milyen bátran viselkedtél.
Eric szomorúan felsóhajtott, elfogadva az átmeneti
vereséget.
– Talán jobb is, hogy így alakult. Tele van az utca
újságírókkal.
 – Szerintem is így a leghelyesebb. Egyenként vívd meg a
csatáidat. Hagyd, hogy ez az ügy egy kicsit elcsituljon, és
majd utána álljunk elő a követeléseinkkel.
– Rendben. És nagyon köszönöm – mondta még búcsúzóul
Eric, majd letette.
Belemélyedt a jegyzeteibe, amelyeket a Maxszel
folytatott első beszélgetés közben készített. A Hannah-val
kapcsolatos gondolatait igyekezett elnyomni magában, és
próbált az olvasásra koncentrálni. Alig telt el azonban pár
pillanat, megszólalt az asztalán álló vezetékes telefon.
Reflexszerűen felvette, hátha egy betege keresi.
– Tessék, Eric Parrish.
– Parrish doktor? Tyler Choudhury vagyok, és a
Philadelphia Inquirertől keresem. Szeretnék feltenni önnek
néhány kérdést a Bevilacqua-gyilkossággal kapcsolatban…
– Sajnálom, nincs mit mondanom.
– De Parrish doktor! Ez nagyszerű alkalom lenne arra,
hogy elmondja a történetet a saját szemszögéből. És
elmagyarázhatná, hogy vajon valóban az orvosi titoktartás
elkötelezett híve, vagy csak takarózik vele, mert…
– Nincs mondanivalóm. Viszonthallásra! – csapta le Eric
ingerülten a telefont, aztán ismét belemélyedt a
jegyzeteibe, és dolgozni kezdett.
 NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

Eric egy óra alatt végzett a jegyzetek alapos átnézésével.

Amit olvasott, az valóban felfrissítette az emlékezetét, de
nem szolgált semmi olyan adalékkal, ami bármiféle ötletet
adott volna azzal kapcsolatban, hogy ki gyilkolhatta meg
Renée-t. Kipillantott az ablakon: az orgonabokor körül
pompás lepkék szállongtak. Ha a bokrok mögött nem
ácsorgott volna egy nagy csapat újságíró, egészen békés lett
volna a látvány. De ott voltak, és még az elfüggönyözött
ablakon át is behallatszott folyamatos duruzsolásuk,
nevetgélésük.
Képtelen volt koncentrálni. Az járt a fejében, hogy milyen
furcsa, amiért itthon van, miközben a kórházban kellene
lennie. Nem csupán az otthonában volt a házkutatás
eredményeként totális felfordulás, az élete is kifordult
szokásos menetéből. Gondolatai minduntalan
visszakalandoztak a kórházi betegeihez. Arra vágyott,
bárcsak tarthatna megint reggeli napindító értekezletet,
bárcsak hallgathatná Amaka beszámolóját arról, hogyan
töltötték a betegek az éjszakát. És milyen jó lenne vizitre
menni, elgondolkodni azon, hogy megfelelő módon javul-e a
páciensek állapota. Erről aztán eszébe jutott Perino és a
felesége is. Elgondolkodott, vajon az asszony valóban azt
hiszi-e, hogy Eric a „rossz fiú”, pláne most, hogy hivatalosan
is megerősítést nyert, hogy egy gyilkos titkait próbálja
palástolni – vagy esetleg ő maga a gyilkos.
Eric arra is ráébredt, hogy Kristine valószínűleg nagyon
jól szórakozik a helyzeten, és elégedetten figyeli, hogy a
rendőrség még talán nála is hatékonyabban teszi tönkre az
ő életét. Képtelen volt felfogni és megérteni, hogy a lány
miért vádolta meg szexuális zaklatással. Talán féltékenység
munkált benne? De ki iránt? Esetleg Laurie iránt? Ha így
lenne, akkor Kristine súlyos patologikus eset lenne, amit
Eric egész idő alatt nem észlelt, valószínűleg azért, mert
lényegében ügyet se vetett a lányra. Számára csak egy volt
a sok orvostanhallgató közül, aki éppen pszichiátriai
gyakorlatát töltötte az osztályon. Az viszont szíven ütötte,
hogy Kristine mennyire elszántan próbálja őt tönkretenni.
Az események fényében azonban kisebb gondja is nagyobb
volt annál, mint hogy a lánnyal és hamis zaklatási vádjával
foglalkozzon.
Az újságírók váratlanul hangosan felröhögtek valamin az
utcán. Eric felállt, és becsukta az ablakot. Összevissza
kavarogtak a gondolatai. Képtelen volt rájönni, ki
gyilkolhatta meg Renée-t, hiszen alig tudott valamit a
lányról. Visszaült az íróasztalához, és remélte, hogy a
csukott ablak mellett jobban tudja majd összpontosítani a
figyelmét. Az is lehetséges, hogy a gyilkosság spontán
erőszak eredménye, és akkor a gyilkos és Renée között
nincs semmiféle kapcsolat. Ehhez a változathoz azonban
semmilyen konkrét fogódzója nem volt. Talán a
rendőrökben is felmerült, de Eric erősen kételkedett
abban, hogy most, hogy Max előzetesben van, komolyabban
foglalkoznának a gondolattal.
Ismét megszólalt a telefon, és bár sejtette, hogy megint
valami újságíró keresi, Eric felvette. Ez volt az egyetlen
mód, hogy akár a betegei, akár a kórházi kollégái közül
bárki is elérje.
– Tessék, Eric Parrish.
– Ó, Parrish doktor? Nancy Steinman vagyok, és a USA
Todaytől hívom a betegével, Max Jakubowskival
kapcsolatban. Egy elemzést készítünk a fegyvertartási
törvények és a pszichiátriai betegekre vonatkozó
jogszabályok kapcsolatáról. Szeretném megkérdezni a
véleményét erről.
– Sajnálom, nem nyilatkozom.
– De az ön szakértelme nagyon sokat…
– Nincs mondanivalóm – felelte Eric, és letette a kagylót.
Kis ideig csendben ült, a gondolatai Renée körül forogtak.
A lány tipikus tinédzser volt, úgyhogy biztos rendelkezett
Facebook-profillal. Eric alig töltött időt a közösségi oldalon,
már csak a munkája bizalmas jellege miatt sem
használhatta azt. A családban Caitlin volt az, aki sokat lógott
a neten. Általában esténként ült le a gépe elé, elolvasgatta a
befutott értesítéseket, új információkkal frissítette a
profilját az ügyészi hivatal zárt csoportjában, és persze
posztolta a közös családi időtöltések során készült képeket
és videókat.
Eric elővette a telefonját, belépett a Facebook-
alkalmazásba, és merő kíváncsiságból először Caitlinre
keresett rá. Bepötyögte a nevet a keresőmezőbe, és
megjelent egy ikon: „Ismerősnek jelöl”. Eric csak pislogott a
meglepődéstől. Hiszen már ismerősök voltak a Facebookon.
Ezek szerint Caitlin törölte az ismerősei közül? Lehet, hogy
ilyen a válás Facebook-módra? Rákattintott Caitlin
profiljára, de csak korlátozott betekintésre volt jogosult.
Egy kis ideig nézegette a képernyőt. Látta a közös
ismerőseik miniatűr képecskéit, és feltűnt neki az is, hogy
Caitlinnek vannak új barátai. Gyorsan végigfutott rajtuk,
amíg meg nem találta azt, akit keresett. Brian Allsworth.
Már majdnem rákattintott a képére, de valami
visszatartotta. Rádöbbent, hogy ebbe végképp nem
szeretne belegabalyodni. Ha Caitlin tovább tudott lépni,
akkor neki is képesnek kell lennie erre, arról nem is
beszélve, hogy Renée Bevilacqua ügye sokkal fontosabb,
mint az ő magánéletük.
Be is írta egyből Renée nevét a keresőbe, és hirtelen
Renée Bevilacquák hosszú sora tűnt fel a képernyőn, olyan
apró indexképekkel, hogy alig volt képes megkülönböztetni
őket egymástól. Átfutott néhány idősebb arcon, aztán pedig
ausztrál és olasz felhasználókon, majd rá-rákattintott egy
csomó olyanra, amely reménnyel kecsegtetett, de hiába.
Végül aztán mégis előkerült a „valódi” Renée miniatűr
arcképe, és Eric óvatosan hozzáérintette az ujját.
A telefon képernyőjét teljesen kitöltötte a lány fotója.
Vidám volt és ragyogóan fiatal, körülötte a barátnői. Renée
majd kicsattant az élettől, a kép láttán szinte
elképzelhetetlen volt, hogy már nem él, az meg, hogy
meggyilkolták, egyenesen felfoghatatlannak tűnt. Eric
tovább nézegette a lány profilját, de a korábbi
profilképeken meg ezen a mostanin kívül csak egy ragadta
meg a figyelmét. Ez alatt nagybetűkkel az állt: „AZ UTOLSÓ
NAP A SULIBAN, CSAJOK!” A képen egy csapat vihogó, 3D-s
szemüveget viselő lány látszott a bevásárlóközpont IMAX
mozija előtt.
Azt képzelte, hogy Renée Facebook-profilján valami
megemlékezésféle, elbúcsúzó-részvétnyilvánító bejegyzést
talál az iskolatársaitól vagy a munkatársaitól.
Visszament a lány profiljára, megnézte a kedvenc zenéit:
Iron and Wine, Bruno Mars, Katy Perry, Taylor Swift és a
Faith Hill. Aztán a könyveket: Csillagjainkban a hiba, a
Beavatott-trilógia darabjai, A kiválasztott meg az Eleanor és
Park. Eric szíve összeszorult. A látottak-olvasottak alapján
Renée még valóságosabbá, a gyilkosság, az értelmetlen
halál pedig még elviselhetetlenebbé vált.
Az íróasztalon ismét csörögni kezdett a telefon, és
Ericben még mindig nem volt erő ahhoz, hogy ne vegye fel.
– Tessék, Eric Parrish.
– A The New York Timestól keresem, és…
– Nincs semmi mondanivalóm.
– De doktor úr…
– Köszönöm, de nincs – zárta rövidre a hívást Eric, és
folytatta a böngészést.
Át akarta nézni Renée fotóit, hátha ki tudja deríteni, kik
álltak a legközelebb a lányhoz, és nem tűnik-e esetleg
gyanúsnak valaki közülük. Végül is lehet, hogy volt egy
féltékeny barátja, egy alattomos barátnője vagy valaki, aki
piszkálta, gyötörte. Tudta, hogy mindennek kicsi a
valószínűsége, de valahol mégis el kellett kezdenie a
kutatást, és más nem jutott az eszébe. Rákattintott a
baloldalt lévő első képre, amely egy Katie Shoop nevű lányt
ábrázolt. A biztonsági beállításai miatt nem túl sokat
láthatott belőle, viszont gyakran változtatta a profilképét,
és szinte mindegyiken ugyanazokkal a lányokkal, köztük
Renée-vel volt összekapaszkodva. Úgy tűnt, mintha
ugyanabban a kórusban énekeltek volna, mert egyforma
kék ruhát viseltek, és egymás vállára tett karokkal néztek
bele a kamerába.
Eric papírt és ceruzát vett elő, és miközben végignézte
Renée facebookos ismerőseinek fotóit, jegyzeteket készített.
Míg a lányok szinte mindegyike korlátozta valamilyen
módon a profilja nyilvánosságát, addig a fiúk egyike se
figyelt oda erre. Eric ennek ellenére sok információhoz
jutott a barátnők profilképeiből, össze tudta kapcsolni a
különböző fotóalbumokat, az ismerősök hálózatait, sőt még
azt is ki tudta deríteni, hogy ki milyen csoporthoz
csatlakozott vagy hogy hol lakik. Mindez sokat segített a
kutatásban, de Ericet ugyanakkor el is borzasztotta az, hogy
mennyi információhoz jutott hozzá lényegében vadidegen
emberek életéről.
Eltelt egy óra, eltelt kettő, végül Eric elkészült azoknak a
diákoknak a listájával, akik a Pioneer High School
különböző évfolyamaira jártak, és nagy valószínűséggel
Renée belső köréhez tartoztak. Tizenkilenc lány és
tizenhárom fiú. Furcsa módon Eric nem nagyon talált
Renée pasijára vonatkozó említéseket, pedig Maxtől tudta,
hogy kell lennie valakinek. Egyszerűen nem tudott rájönni,
melyik fiú lehet a lány barátja, és a fiúk egyike sem jelölte
be Renée-t, mint akivel „kapcsolatban” állna. Egy végzős
srác, Jason Tandore bejelölte az egyik kedvenc helyeként a
Pickering Parkot, amitől Ericnek égnek állt a haja. A
Pickering Park volt az, ahol Renée holttestét megtalálták.
A profilok tanulmányozásából arra is rájött, hogy Renée
nagyon jóban volt Pat nevű nagybátyjával, egy jóvágású,
egyedülálló philadelphiai ügyvéddel. Az is világossá vált,
hogy jó kapcsolatban volt a szüleivel, Peg és Anthony
Bevilacquával. Anthony Bevilacqua meglehetősen aktív
Facebook-felhasználó volt. Rengeteg fotót posztolt
önmagáról és Renée-ről, amelyeken együtt bicikliznek vagy
futnak. Eric önkéntelenül is hasonlónak érezte magát
hozzá: végül is mindketten a lányukat imádó kertvárosi
apák voltak.
Eric áttanulmányozta Renée édesanyjának Facebook-
oldalát is. Ez nem volt nyilvános, és az asszonynak jóval
kevesebb volt az ismerőse, mint a férjének. Csak egy
csoportnak volt a tagja: a Lankenau Kórház szülészeti
részlegén működő „Ápolónők, akik kötekedés helyett
kötögetnek” csoportot erősítette részvételével.
Az asztalán megcsörrenő telefon felriasztotta
gondolataiból. Odanyúlt a kagylóért, és beleszólt:
– Eric Parrish.
– Parrish doktor? Itt…
 – Nincs semmi mondanivalóm.
– Én nem újságíró vagyok. Szeretnék beszélni magával.
– Sajnálom, de nem, senkivel…
– Parrish doktor! Peg Bevilacqua vagyok. Renée
édesanyja.
 ÖTVENEDIK FEJEZET

Eric rendszeres időközökben ki-kipillantott a nappali

ablakán. Az Enterprise autókölcsönző cég munkatársát,
Stant várta, hogy elvigye és átadja neki a bérelt kocsit.
Renée édesanyja személyesen akart találkozni Erickel, de
ennél többet nem mondott. A sajtó az ő otthonukat is
körülvette, úgyhogy abban maradtak, hogy egy viszonylag
félreeső helyen lévő étteremben ülnek le beszélgetni. Eric
már előre rettegett a gondolattól, hogy találkoznia kell az
asszonnyal, de közben fűtötte a remény is, hátha valami
információhoz juthat tőle.
A ház előtt feltűnt az Enterprise drapp Buickja. Eric az
irodájánál lévő hátsó ajtón hagyta el az otthonát. Gyorsan
ráfordította a kulcsot, aztán a kocsifeljáróhoz sietett, ahol a
Buick éppen megállt. Odarohant, de az újságírók is résen
voltak: egyből megértették, mi történik, úgyhogy Eric
hirtelen kamerák és fényképezőgépek kereszttüzében
találta magát, egy csomó kiabáló riporter társaságában.
„Parrish doktor! Hová indul?”
„Doktor! Mi történt a bevásárlóközpontban?”
„Elmondja végre a rendőrségnek, hogy mit tud Max
Jakubowskiról?”
„Mit tud Renée Bevilacqua meggyilkolásáról?”
„Miért vett ki szabadságot a kórházban?”
 „Mennyi ideig nem fog dolgozni?”
– Nincs mondanivalóm! – kiáltotta oda Eric, futva
igyekezve a kocsifelhajtó felé.
Stan közben átült az anyósülésre, a motort pedig járva
hagyta. Az újságírók egy része sarkon fordult, és a saját
kocsija felé rohant, hogy majd a Buick nyomába eredjen.
Eric azonban villámgyorsan bepattant a vezetőülésre,
becsapta az ajtót, és gázt adva elszáguldott.
– Ez isteni! – vigyorgott kajánul Stan.
Fiatal volt, tüsi haja az égnek meredt, a füléből nagy,
szögletes fülbevaló lógott.
– Nyugi! – vetette oda Eric.
Jól ismerte a környék összes kis mellékutcáját, úgyhogy
először élesen balra kanyarodott, majd a következő
saroknál egyből jobbra, miközben állandóan a
visszapillantó tükörbe pislogott. Hirtelen bekanyarodott
jobbra egy kocsifelhajtóra, majd egészen a házig hajtott,
bízva abban, hogy az aszfaltcsíkot szegélyező sövény
eltakarja őket.
– Remek!
– Bukj le! – vetette oda Eric, és mindketten gyorsan
lehajtották a fejüket, amennyire csak tudták.
Pár másodperc múlva felbukkantak az újságírók autói, és
ügyet se vetve rájuk elszáguldottak mellettük.
– Hú! Hát ez oltári volt!
– Köszi szépen! Szerintem is – felelte Eric, és miután
meggyőződött arról, hogy nincs egy lemaradt újságíró se a
láthatáron, kitolatott a ház elől, és elhajtott az Enterprise
telephelyére.
Itt kitette Stant, majd elindult nyugat felé, a várostól
távolabb eső kertvárosok irányába. Hamarosan meg is
találta az éttermet, amelyikhez igyekezett. Lassan
odakanyarodott egy bisztróhoz, a Tudy’shoz, amelyik csak
reggelit és ebédet kínált vendégeinek.
Leparkolt, belépett, és körülnézett. A helyiség nem volt
túl nagy, talán ha tizenöt asztal állt benne, és alig néhány
mellett ültek vendégek. Eric egyből észrevette Peg göndör,
vörös haját, amely parányit szőkésebb árnyalatú volt, mint
Renée-é. Egy bokszban ült, háttal a bejárati ajtónak, fehér
blúzt és sötétkék farmert viselt.
Eric, miután egy kézmozdulattal jelezte az elé siető
pincérnőnek, hogy az egyik asztalnál már várja valaki,
odasétált a bokszhoz, és kicsit tétovázva megállt.
– Eric Parrish vagyok. Gondolom, maga pedig Peg.
– Igen – nézett fel az asszony, és egy mozdulattal helyet
kínált az asztal túloldalán. – Foglaljon helyet!
– Köszönöm – felelte Eric, és miután letelepedett,
összekulcsolta maga előtt az asztalon a kezét. – Borzasztóan
sajnálom, ami a lányával történt. Kérem, fogadja őszinte
részvétemet.
– Köszönöm – Peg Ericre emelte sírástól duzzadt és vörös
szemét; mély fájdalom sugárzott belőle.
– Szívesen. És nagyon örülök, hogy megkeresett.
– El nem tudom mondani, milyen veszteség ez nekünk, a
férjemnek és nekem – mondta az asszony, és nagyot nyelt.
A szája körül hirtelen támadt, mély ráncok látszottak, az
ajka pedig vékony csíkká szűkült össze.
– Rettenetesen sajnálom – válaszolta Eric őszinte
együttérzéssel.
– Maga is szülő, ugye, dr. Parrish?
– Igen, van egy lányom. Hétéves. És kérem, szólítson
Ericnek.
– Renée az egyetlen… ő volt az egyetlen gyerekünk. A
mindent jelentette számunkra. A férjem különösen közel
állt hozzá, tudja, igazi „apja lánya” volt – mesélte Peg, és
egy pillanatra halványan és kicsit keserűen elmosolyodott.
– Ők ketten valahogy mindig összetartoztak, egyformák
voltak. Úgyhogy ez most elviselhetetlen csapás neki. Nem is
értem, miért beszélek magának erről… Talán azért, mert
tudom, hogy pszichiáter, úgyhogy nem szokatlan magának
az, hogy másokat meghallgat. Azt is tudom, hogy a
Havemeyerben dolgozik. Én meg a Lankenauban, szóval…
mindketten az egészségügyben dolgozunk.
– Igen – hagyta rá Eric, mivel más nem jutott éppen az
eszébe.
Érezte, hogy hagynia kell az asszonyt beszélni, mert
előbb-utóbb úgyis elmondja, amit szeretett volna.
– A férjem teljesen kikészült, szinte nincs is magánál.
Képtelen felkelni az ágyból. Csak sír egyfolytában. Ki kellett
hívnom a háziorvosunkat, hogy benyugtatózza –
magyarázta Peg. – Az újságírók ott nyüzsögnek a házunk
előtt, ez az egész kész rémálom. Csak nem lehet felébredni
belőle. Elviselhetetlen.
– Tudom – bólintott Eric.
 – Kiválasztottuk Renée urnáját. Érti? A lányom urnáját. El
kell temetnem a gyönyörű kislányomat. És az, hogy tudom,
mit csinálnak a boncolás során a testével, az egészet csak
még elviselhetetlenebbé teszi.
– Megértem.
Ericet letaglózta az asszony hangjából áradó fájdalom.
Peg kiegyenesedett a székén, szemmel láthatóan
megpróbálva összeszedni magát.
– Gondolom, töprengett azon, miért kerestem meg.
Szerettem volna beszélni magával, mint ember az
emberrel, mindenféle ügyvédi meg rendőri jelenlét nélkül.
Én nem az a fajta vagyok, aki szétesik és elhagyja magát.
Úgyhogy azt remélem, hogy tudunk beszélgetni, mint egyik
szülő a másik szülővel. Meg azért is, mert mindketten az
egészségügyben dolgozunk. Szóval van rá esély, hogy
megértjük egymást. Mindketten segíteni akarunk az
embereken, mindketten gondoskodunk az emberekről. Hát
nem?
– De, pontosan így van – értett egyet Eric.
– Tudom, hogy nem vagyok elég összeszedett, de nagyon
fáradt vagyok – Peg az állát dörzsölgette, amitől egészen
kipirosodott sápadt arcbőre. – Láttam a tévében, mutatták
ott, a rendőrség előtt, és persze azt is, hogy mi történt
tegnap éjjel a bevásárlóközpontban.
Eric csak hallgatott, hagyta, hogy az asszony befejezze a
mondanivalóját.
– És persze azt is nyomon követtük, amit a rendőrség
mondott meg az a Newmire kapitány. – Peg egy kicsit
habozott. – A lényeg az, hogy minél többet gondolkozom a
dolgon, annál kevésbé tűnik hihetőnek, hogy maga gyilkolta
volna meg Renée-t.
– Nem, persze hogy nem én tettem – felelte Eric,
határozott megkönnyebbüléssel. – Nem én tettem, higgye
el. Egy ujjal se nyúltam a lányához. Soha nem tennék ilyet.
Még a feltevés is abszurd.
– Nem is ismerte, ugye?
– Nem, nem ismertem – válaszolta Eric, feltekintve a
közeledő fiatal pincérlányra. – Csak egy diétás kólát kérek!
Peg is komoran felnézett.
– Hozzon nekem is azt!
A lány bólintott, megértve a helyzetet.
– Rendben! Elnézést! Mindjárt hozom.
Peg kivárta, amíg a pincérlány hallótávolságon kívül
kerül, és csak akkor folytatta:
– Igen, pontosan ezt gondoltam én is. Az a lehető
legkevésbé hihető, hogy maga ölte meg. Érdeklődtem
magáról, beszéltem a munkatársaimmal. Sokan hallottak
már magáról, és azt mondják, komoly tisztelet övezi, meg
hogy rendes ember és jó pszichiáter. Nem lett volna semmi
oka arra, hogy megölje Renée-t. Sokkal valószínűbb, hogy
Max tette, és mivel maga Max pszichiátere, tudhat olyan
dolgokról, amelyeket elmondott magának a lányomról.
Eric figyelte az asszonyt, és noha már sejtette, hová akar
kilyukadni, nem szakította félbe. Éppen azért, mert tudta,
hogy nem lesz képes megadni az annyira várt választ, ha
majd egyszer végre felteszi neki egyenesen is a kérdést.
Egyáltalán nem tartotta olyan sürgősnek, hogy elérkezzen
ez a pont, amikor ő is kénytelen lesz összetörni az asszony
szívét.
– Teljesen őszintén fogok beszélni magával. Renée
elmondta, pontosabban a férjemnek mondta el egyszer
futás közben, hogy szerinte Max bele van zúgva. Ő is
nagyon kedvelte, de persze nem úgy. Szóval azt mondta az
apjának, biztos, hogy Max beleszeretett.
Eric hallgatott.
– De soha nem aggódott különösebben Max miatt, és soha
nem gondolt arra, hogy bánthatná. De hát fiatal volt és
naiv. A férjemmel együtt úgy véljük, a fiú nagyon jól álcázta
a dolgot. Mármint egész idő alatt azt tervezte, hogy megöli.
Ericnek uralkodnia kellett magán ahhoz, hogy ne
reagáljon.
Közben befutott a pincérlány is a két kólával, és
miközben letette eléjük az asztalra, annyit mondott:
– Parancsoljanak! És nyugodtan szóljanak, ha ennének is
valamit!
– Köszönjük – bólintott felé Eric.
Peg megint kivárta, amíg a pincérlány eltávozik.
– Hallottuk, hogy Newmire kapitány arról beszél, hogy
magának vannak információi arról, ki gyilkolhatta meg
Renée-t, de erről nem hajlandó beszélni nekik, mert nem
akarja megsérteni az orvos és betege között fennálló
bizalmi viszonyt.
Peg elhallgatott, és megtört tekintetét Ericre szegezte.
– Pontosan tudom, hogy ez olyan dolog, amit a kórházban
be kell tartani. Szóval megértem, én is ugyanebben a
közegben dolgozom, ez mégis kivételes helyzet. Ezért
akartam találkozni, és megkérdezni, ezért könyörgök,
szabályosan könyörgök, érti, amit beszélek?, könyörgök
magának, mint egyik szülő a másiknak, hogy mondja el
nekem, amit tud. El kell mondania, mit beszélt Max Renée-
ről, és hogy miért gyilkolta meg! A lányom soha nem
utasította vissza, hiszen soha nem is hívta randevúzni.
Mindig kedves volt ahhoz a fiúhoz, soha nem csinált semmi
rosszat. Borzasztó, hogy így kellett meghalnia. Olyan fiatal
volt és csupa jóság. – Peg szeme könnyben úszott. – Tudni
akarok mindent, mert igazságot kell szolgáltatni a
lányomnak. Anthony azt mondja, ettől még nem támad fel,
és ezt én is tudom. De az igazság hozhat megnyugvást. Azt
akarom, hogy Max megfizessen azért, amit a lányommal
tett.
Eric nagyot sóhajtott magában, és közben azon
merengett, hogyan kezdjen bele.
– Peg! Őszintén szeretném elmondani magának, amit
tudni szeretne, de nem tehetem. Viszont mondanék
valamit, ami fontos lehet. Én egyáltalán nem vagyok biztos
abban, hogy Max gyilkolta meg Renée-t. Maga is, és
meglehet, a rendőrség is esetleg rossz embert gyanúsít.
– Mégis, miről beszél? – kérdezte Peg meglehetősen
ellenségesen. – Tudom, hogy bele volt bolondulva a
lányomba. Azt hiszem, jó ideje tervezgette már, hogy
megöli Renée-t. Tudom, hogy a rendőrök megtalálták a
lányom mobiltelefonját a szobájában. Legyen őszinte
velem. Felnőtt ember vagyok, naponta szembesülök a
kórházban élettel és halállal. Nem rettenek meg olyan
könnyen. Mondja el, hogy mit tud.
– Azt nem tehetem, viszont a délelőttöt azzal töltöttem…
– Márpedig válaszolni fog nekem! – robbant ki az
asszonyból, és a szeme egészen fagyossá vált. – Tudom,
hogy Max gyilkolta meg. És tudja, honnan tudom? Mert
olvastam a beszámolókat arról, hogy maga hol járt. Hogy
odament, ahol a lányom dolgozott, hogy beszélt Renée-vel,
és hogy hazáig követte, a szomszédunk látta magát az
utcánkban, a házunk közelében várakozni. Mi másért
csinálta volna ezt?
– Ezt nem árulhatom el.
– Nem is kell, mert nem vagyok hülye. Végiggondoltam,
és csak két magyarázat lehetséges. Az első az, hogy
feltehetően volt valami kapcsolat maga és Renée közt, hogy
maga volt az, aki követte, és meg akarta gyilkolni. De amint
már mondtam, nem hiszem, hogy ez igaz lenne. Egyrészt az
alapján, amit hallottam magáról, másrészt a kórházban
orvosokkal dolgozom együtt. Az orvosok gyógyítanak. Még
akkor is, ha van köztük egy csomó arrogáns alak, azért
választották ezt a hivatást, mert gyógyítani akartak, nem
pedig bántani másokat.
Eric nagyot nyelt, mert már előre kihallott az asszony
hangjából valami bizonyosságfélét.
– A másik lehetőség az, hogy meg akarta védeni Renée-t.
Azt hiszem, amikor Max eltűnt, maga elsősorban Renée
biztonsága miatt aggódott. Ezért ment oda a
munkahelyéhez, aztán onnan hazáig követte, hogy biztos
legyen afelől, Max nem támad rá valahol.
Eric figyelmesen hallgatott. Tudta, hogy az asszony
elgondolása tökéletesen logikus. Sokkal közelebb áll a
valósághoz, mint a rendőrség elmélete, de mégsem maga az
igazság. Hiszen nem azért ment oda, hogy megvédje Renée-
t, hanem azért, hogy megtalálja Maxet, ezt azonban nem
mondhatta el az asszonynak.
– Aztán amikor a szomszédunk meglátta a házunk
közelében, és megkérte, hogy távozzon, nyugodtan
hazament, és lefeküdt. Feladta az őrködést. Nem tudta
megtalálni Maxet. Max azonban megtalálta Renée-t.
Másnap reggel. Biztos, hogy tudta, hogy reggelente, iskola
előtt, a Pickering Parkban szokta sétáltatni a kutyát. Imádta
a kutyáját, úgyhogy szinte biztos, hogy valamelyik
korrepetáláson mesélt róla Maxnek is. És ott gyilkolta meg
Renée-t, a parkban. Megfojtotta, elvette tőle az életét. – Peg
nyomatékosan előrehajolt. Két tenyerét olyan erővel
préselte az asztal lapjához, hogy az ujjai egészen
elfehéredtek. – És maga, Eric, pontosan ettől tartott.
Megpróbálta megakadályozni, de kudarcot vallott. Csak
annyit mondjon, hogy igazam van-e. Mondja meg az
igazságot!
– Az igazság az, hogy szerintem Max valószínűleg
ártatlan.
– Tényleg? – kérdezte Peg. Hátradőlt a bokszban, és
összefonta maga előtt a karját. – Azt hiszi, hogy valóban
ártatlan?
 – Igen.
– Akkor mondja meg nekem, vagy talán jobb lenne, ha
egyből a rendőröknek mondaná el, hogy miért hiszi ezt.
Mert a rendőrség azt gondolja, hogy ő tette, és ha tényleg
nem ő követte el, akkor hiába fecsérlik az időt azzal, hogy
bizonyítékot próbálnak találni ellene. Inkább a valódi
gyilkos nyomába kellene szegődniük. Mindenképpen
beszélnie kell a rendőrökkel. El kell mondania nekik, amit
tud. Nem ülhet csak így, tétlenül. A lányom meghalt. A maga
lánya él. Fogalma sincs arról, hogy milyen szerencsés.
– Higgye el, mélyen átérzem a veszteségét. Tudnia kell
azonban, hogy egyáltalán nem tétlenkedtem – válaszolta
Eric, és úgy döntött, a lehető legőszintébb lesz az
asszonnyal. – Egész délelőtt a számítógépem előtt ültem, és
a neten kutattam, összeállítva egy listát azokról, akik közeli
kapcsolatban álltak Renée-vel.
– Honnan tudja, hogy valaki közeli kapcsolatban volt-e
vele vagy sem?
– A Facebookról – vágta rá Eric, miközben benyúlt a
zsebébe, és kihúzta belőle kézzel írott listáját. – Todd
Schuler, Hudson McAllister vagy valamelyik barátnője,
Julia Clackney, Mindy Choretz, Gabi Mateille, Cate…
– Komolyan beszél? – nézett rá Peg megütközve. –
Megleste a lányom Facebook-profilját? De hát az nem is
nyilvános. Én magam állítottam be a korlátozásokat, amikor
létrehoztuk a profilt.
– Renée profilja nem nyilvános, de a barátai egy részéé
az. A lányok többségéé szintén korlátozott, a fiúké azonban
általában nem. Bár azt még így sem tudtam kideríteni, hogy
melyikük volt Renée barátja…
– Végignézte az ismerősei Facebook-profilját? – Peg szája
tátva maradt a csodálkozástól. – És miféle barátról beszél?
Renée-nek nem volt barátja.
– Nem volt? – kérdezett vissza Eric, mert emlékezett,
hogy az egyik terápiás megbeszélésen Max mesélt neki
arról, hogy Renée-nek van pasija, és hogy a lány még el is
sírta magát egy veszekedésük miatt.
Hirtelen rádöbbent, hogy Peg nem tudott arról, a lánya
jár valakivel. Így persze nem is tud segíteni abban, hogy
kiderüljön, ki volt az.
– Nem. Régebben Todd Schulerrel járt, de már jó ideje
annak, hogy szakítottak. Nem nagyon kedveltük azt a fiút,
és… – Peg összerázkódott. – De ehhez magának nincs semmi
köze! Miről beszél egyáltalán? Hogy képzeli, hogy csak úgy
nézegeti a lányom facebookos ismerőseit?
– Peg! Csak próbálom mérlegelni a lehetőségeket. A
rendőrség rossz embert tart őrizetben, és nem keresi a
valódi gyilkost. Nagy a valószínűsége, hogy olyasvalaki
követhette el, akit Renée ismert…
– Hogy mer ilyet állítani?! – csattant fel Peg, és a szeme
szikrákat szórt. – Csak nem arra próbál célozni itt nekem,
hogy valamelyik barátja ölte meg? A legtöbbjükkel alsó
tagozatos koruk óta ismerik egymást. Teljesen összetörte
őket Renée halála.
– Én csak annyit akarok mondani, hogy a valódi gyilkos
még szabadlábon van.
 – Azt hiszi, hogy valamelyik barátja volt az, aki puszta
kézzel megfojtotta? Úgy gondolja, hogy ez valószínűbb, mint
az, hogy a maga őrült páciense, Max tette? Az a
becsavarodott betege, aki annyira veszélyes, hogy képes
volt gyerekeket túszul ejteni, és fegyverrel fenyegetni
mindenkit abban a bevásárlóközpontban? – Peg idegesen
összeszorította az ajkát. – Na idefigyeljen! Én eddig szépen
kértem, mit kértem, könyörögtem magának, de most már
elég. Elmondom, mit fogok tenni, ha nem mondja el nekem
vagy a rendőröknek, amit tud. Én sem tétlenkedtem, és én
is kutattam egy kicsit, sőt kérdezősködtem az általam
ismert pszichiáterek körében is, akik felhívták a
figyelmemet egy esetre, a Tarasoff-félére. Arra, hogy ha
egy pszichiáter úgy gondolja, a pszichiátriai betege valaki
meggyilkolására készül, akkor kötelessége erről
tájékoztatni az érintettet vagy a rendőrséget.
Eric érezte, hogy elsápad.
– Maga tudta, hogy Max meg fogja gyilkolni Renée-t. Mi
sem bizonyítja ezt jobban annál, mint hogy követte aznap
éjjel a lányomat, hogy megvédje. Úgyhogy ha nem áll elő
azzal, amit tud, és nem mondja el a rendőrségnek, akkor a
férjem és én be fogjuk perelni. Van rá elég pénzünk, és az
utolsó fillérünket is hajlandók vagyunk arra költeni, hogy
magát szarrá pereljük. Mindent el fog veszíteni, amije csak
van. Nemhogy egy jobb kórházban, de semmilyen
kórházban nem fog többet állást kapni, afelől biztos lehet! –
Peg egyre jobban belelovallta magát a dologba, a düh, a
fájdalom és a gyász teljesen elborította az agyát. – Addig
nem nyugszom, amíg igazságot nem szolgáltatok a
lányomnak. Úgyhogy ha egy kicsit is becses az irhája, akkor
mentse, és azonnal menjen a rendőrségre.
– Sajnálom, nem tehetem…
– Akkor nincs miről beszélnünk!
Peg hirtelen felpattant, olyan lendülettel, hogy az
asztalon táncolni kezdtek az üdítősüvegek, megragadta a
táskáját, és kiviharzott az étteremből.
– Peg! Várjon! – pattant fel Eric, hogy utánamenjen, de
aztán megtorpant.
Tudta, hogy Peg indulata az adott körülmények között
teljesen jogos. A helyében ő sem érezne másképp.
Ugyanakkor, annak fényében, ami elhangzott, szeretett
volna jobban utánanézni, vajon valóban Todd Schuler volt-e
Renée barátja.
Elővette a mobilját, és addig keresgélt a Facebookon,
amíg meg nem találta a fiú profilját. Nyilvános volt,
úgyhogy Eric alaposan tanulmányozhatta. A kapcsolatra
vonatkozó pontban az szerepelt, hogy „bonyolult”. Ha
Renée szülei nem tudtak a viszonyról, akkor nyilvánvaló,
gondolta magában Eric, hogy a fiú nem tehette közzé a
Facebookon. Tippje szerint Renée profilján biztos az
szerepel, hogy „egyedülálló”.
Eric lejjebb húzta az ujját a képernyőn, hogy elolvassa a
Todd profiljában szereplő posztokat. Nem talált túl sok
bejegyzést. Úgy tűnt, a fiú csak minden harmadik-negyedik
nap mutat némi aktivitást a közösségi oldalon. Odalapozott
a keddhez, ahhoz a naphoz, amelyen kiderült, hogy Renée-t
meggyilkolták. A bejegyzés rövid volt: „Örökre gyászolok.”
Egy szó sem utalt Renée-re, vagy arra, hogy mire
vonatkozik a két szó, ami pontosan egybecsengett Eric
feltevésével, hogy a fiatalok titokban tartották a
kapcsolatukat.
Tovább görgette az oldalt lefelé, hogy megnézze a
korábbi posztokat. Talált néhány fényképet, amelyek egy
buliban készültek. A homályos és sötét fotókon egy rakás
fiatal látszott. De az egyik egy szelfi volt, Todd látszott rajta
Renée-vel együtt, valami zöldellő háttér előtt vigyorogtak.
A képaláírás ennyi volt: „csém.”
Eric, bár már kinőtt a kamaszkorból, arra azért rájött,
hogy ez nem jelenthet mást, mint hogy a „csajom”. Lehet,
hogy felelőtlenség volt Todd részéről kiposztolni ezt a
képet, de a fiú minden bizonnyal sejtette, hogy Renée
szüleinek eszébe sem jut felkeresni az ő Facebook-profilját.
Megnézte a fénykép dátumát: két hónappal ezelőtt
készült. Peg azt mondta, már rég szakítottak egymással, a
kép tehát ellentmondott ennek az állításnak. Végül is nem
az a lényeges, hogy barátai vagy szerelmei voltak-e
egymásnak, hanem maga a tény, hogy szerepet játszottak
egymás életében. Alaposabban szemügyre vette a fotót.
Nem tudta kifürkészni, mi van a gyepen túl, a távolban.
Talán valami sövény, és a kép sarkában még mintha valami
rózsaszín folt is látszott volna.
Megpróbált belenagyítani a képbe, szeretett volna
rájönni, mit is lát, de nem tudta kitalálni, mi lehet az a
neonrózsaszín és hegyes dolog, ami valahogy sehogy sem
passzolt össze a zöldellő természettel. Aztán hirtelen
rádöbbent, hogy már látta valahol ezt a valamit egy képen.
Gyorsan becsukta a Facebookot, és megnyitotta a Városunk
honlapot, azon belül pedig megkereste a Parkok fület, és
rákeresett a Pickering Parkra.
A telefon képernyőjén feltűntek a képek a parkról.
Látszott a futóösvény, a futópálya akadályai, aztán pedig
valami, aminek láttán Ericnek szinte elállt a lélegzete. Egy
életnagyságú műanyag tehén volt rajta, amely rózsaszín és
élénkzöld színben pompázott. Kinagyította a képet, majd
visszanavigált Todd profiljára a Facebookon, és
összehasonlította a szelfi jobb felső sarkában kikandikáló
rózsaszín folttal. A két képen ugyanaz a tehén látszott a
Pickering Parkban.
Ericnek kiszáradt a szája izgalmában, egymást kergették
a gondolatai. A szelfi annak bizonyítéka, hogy Todd járt
Renée-vel a Pickering Parkban, tehát ismerte ezt a helyet.
Az is eszébe jutott, hogy Peg arról beszélt: Renée minden
reggel szinte menetrendszerűen odavitte a kutyát sétálni.
Vajon a kutya nem csak ürügyül szolgált-e ahhoz, hogy a
lány reggelenként, titokban találkozhasson Todd-dal?
Lehet, hogy Todd azon a kedd reggelen is ott volt a
parkban, és megölte Renée-t.
Még egyszer végiggondolta a dolgot, és elég logikusnak
tűnt. Mi van, ha Renée szakítani akart a fiúval, és ő
megfojtotta? Vagy ha a srác féltékeny volt valamiért?
Minden jobb krimiben a szerető vagy barát az első számú
gyanúsított. De ebben az esetben a rendőrség még csak
nem is sejti, hogy Renée-nek van barátja. Nem sokkal
ezelőttig az anyja se sejtett semmit.
Eric azért fohászkodott, hogy Peg bárcsak végiggondolná
mindazt, amit Eric mondott, és miután kicsit lecsillapodott,
megnézné Todd Facebook-profilját, hogy maga is lássa azt a
képet, amire az imént rábukkant. Remélte, hogy az asszony
is észreveszi a neonrózsaszín szarvat, és hogy képes lesz
felfogni és helyesen értelmezni a látottakat. Eric közben
szórakozottan visszapörgette a képernyőt a profil elejére,
azon töprengve, mi legyen a következő lépése. Néhány friss
fotó látszott itt. Az egyik egy tankönyvről készült, alatta ez
állt: „Az iskolánál csak egy rosszabb dolog van – a nyári
kurzus.” Alatta pedig még egy megjegyzés szerepelt: „Nem
hiszem el, hogy képes voltam 100 dollárt leperkálni ezért a
kibaszott kémiakönyvért!” Eric gyorsan megnézte, hogy mi
szerepel Todd profilján tanulmányok címszó alatt: első éves
a Delaware Főiskolán, Extonban.
Eric elgondolkodott. Exton alig negyedórányira volt, és
más nyomot amúgy sem tudott volna még követni.
Töprengett, vajon milyen kocsija lehet Toddnak, hisz akkor
kideríthető lenne, nem látták-e a gyilkosság reggelén a
Pickering Park környékén. Elég éber emberek lakják azt a
környéket, lehet, hogy valaki kiszúrta Todd kocsiját is.
Eric elővette a tárcáját, és letett az asztalra egy
húszdollárost.
Aztán útnak eredt.
 ÖTVENEGYEDIK FEJEZET

A Lancaster Avenue-n alig volt forgalom, Eric kényelmesen

haladt, a mobilját vállával a füléhez szorította.
– Halló! Tanulmányi hivatal?
– Igen. Miben segíthetek?
– A fiam kémiát hallgat a nyári egyetemen, és véletlenül
az ő hátizsákját hoztam el magammal, úgyhogy nálam
vannak a könyvei. Nem tudja véletlenül, mikor van a
kémiakurzus és melyik épületben?
– Hadd nézzem meg, hánytól van ez az óra! Igen, valóban,
most van, déltől háromig, úgyhogy a nagy részéről már
lemaradt. Nagyon sajnálom.
– És melyik épületben? Itt vagyok a közelben, gondoltam,
beugrom, és odaadom a cuccát.
– Milyen kedves magától. Egyetlen épület van, úgyhogy
ha beáll a parkolóba, egyből látni is fogja.
– Rendben, köszönöm – mondta Eric, azzal letette.
Vetett egy pillantást a műszerfalon lévő órára. Negyed
három volt. Az jutott eszébe, vajon képes lesz-e valaha is
úgy megnézni, mennyi az idő, hogy közben nem jut eszébe
az, hogy most valahol Max is ugyanezt csinálja, éppen
visszaszámlál magában, hogy mikor kell túlesnie a rituálén.
Közben megérkezett Extonba, bekanyarodott balra, a
parkolóba, és körülnézett. Nem tudta, mióta néznek úgy ki
a főiskolák, mintha technológiai multicégek központjai
lennének. A nem túl nagy parkoló lehető legtávolabbi
végébe hajtott, hogy minél messzebb kerüljön az épület
bejáratától, és ott leállította a motort. Innen tökéletesen
rálátott a főiskola bejáratára.
A bejárat előtt maroknyi fiatal ácsorgott, vállukon lazán
átvetett hátizsák lógott, a nyakukban pedig különböző
méretű műanyag fülhallgatók fityegtek.
Néhány diák a kocsija felé igyekezett, Eric pedig
érdeklődve figyelte, ahogy egyre többen bukkannak elő az
épületből, egyesével vagy kisebb csoportokban, beszélgetve
és nevetgélve, majd elválnak, és különböző irányokban
folytatják útjukat. Várt vagy tíz percet, amiből tizenöt lett,
végül húsz, és közben folyamatosan pásztázta az épületből
kijövő diákokat. Már kezdte azt gondolni, hogy nem vette
észre Toddot, amikor végre felbukkant valaki, aki
hasonlított a Facebookon látott fiúra. Magas volt, és a haja is
szőke, mint a képeken. Két csinos lánnyal együtt hagyta el
az épületet, mosolyogva beszélgettek.
Eric gyorsan megnyitotta Todd Facebook-profilját, hogy
biztos legyen a dolgában, és ahogy a szőke srác egyre
közelebb ért, elégedetten állapította meg, hogy nem
tévedett. Ugyanaz a széles vállú figura közeledett kopott
szürke pólóban és kicsit buggyos zöld nadrágban, mint aki a
profilképen volt. Eric kihúzta magát az ülésben, hogy lássa,
Todd melyik kocsi felé igyekszik, mert a parkoló még elég
zsúfolt volt.
Az egyik lány búcsúzásképp intett egyet a kezével, és
elindult a parkoló jobb oldalán álló kocsik irányába. Todd
viszont bal felé ment tovább a másik lánnyal, egy pillanattal
később már át is ölelte, és egy puszit nyomott az arcára. A
lány megállt, rámosolygott, mire Todd habozás nélkül
szájon csókolta.
Eric csak pislogott meglepetésében. Nem értette a
helyzetet. Vagy az van, hogy Todd valóban Renée pasija, de
a lány halála után nem sokkal már másnál keres vigaszt,
vagy pedig az, hogy Todd nem volt Renée barátja, és Eric
egész teóriája téves. Össze volt zavarodva, de most nem ért
rá megfejteni a rejtélyt. A telefonját fényképező
üzemmódba kapcsolta, és elkezdett képeket készíteni
Toddról és a lányról, ahogy kibontakoztak a csókból és
elindultak egy olajszürke Jeep Wrangler felé. Mindketten
beszálltak. Todd ült a vezetőülésbe, kitolatott, majd gyorsan
kihajtott a parkolóból. Eric lefényképezte a rendszámát is.
Egy ideig ott ült még a gondolataiba mélyedve. Nem
tudta, mit is kellene tennie a most megszerzett
információval. Annak fényében, hogy óvadék ellenében van
szabadlábon, az, hogy maga forduljon a rendőrséghez,
ostobaságnak tűnt.
Eric hirtelen rádöbbent, hogy megváltozott a helyzet,
mind etikai, mind jogi értelemben. Korábban a titoktartási
kötelezettsége megóvta őt attól, hogy olyasmit áruljon el a
rendőröknek, amelyek bajba sodorhatták volna Maxet.
Most ugyanez megakadályozza abban, hogy olyasmit
mondjon el, ami segíthetne a fiún. De valahogy mégiscsak
nyilvánosságra tudja hozni azt, ami ma a tudomására jutott,
anélkül hogy arról is beszélnie kellene, amit Max mondott
neki.
Kezébe vette a telefonját.
 ÖTVENKETTEDIK FEJEZET

– Helló, Paul, mi újság? Van egy perced? – kérdezte Eric,

békésen üldögélve a kormány mögött, a főiskola épületéből
távozó diákokat bámulva.
– Persze, már én is akartalak hívni.
– Hadd mondjam el gyorsan, amit akarok – hadarta Eric,
mert úgy érezte, nem tudja tovább magában tartani a
felfedezését. – Találtam egy valószínűsíthető gyanúsítottat
a Renée Bevilacqua-gyilkossághoz, és most nem tudom, mit
kéne csinálni. Az jutott eszembe, te talán szólhatnál a
rendőrségnek, mert jobb, ha nem én beszélek velük
közvetlenül.
– Most ugye viccelsz? Mi vagy te, Sherlock Holmes?
– Figyelj, Paul! Ha felmész a Facebookra, ott könnyen
megtalálod egy tizenkilenc éves srác, Todd Schuler
profilját. A Delaware Főiskolára jár, és van egy közös képe
Renée-vel, ami a Pickering Parkban készült – magyarázta
Eric, de közben nagyon figyelt arra, hogy mit mond, hisz
azt, amit Maxtől hallott a kezelés során, továbbra is
titokban kellett tartania.
– Okéééé – felelte Paul lassan és elnyújtva. – Szóval akkor
te most a Facebookon ődöngsz, embereket megfigyelve.
Ezzel tulajdonképpen még nincs bajom. Ilyet én is
csináltam, amikor egy csaj csúnyán dobott.
 – Azt hiszem, ez a Todd Schuler volt Renée barátja, és jó
lenne, ha a rendőrség kicsit utánajárna. Általában
rutinszerű, hogy ha a feleséget meggyilkolják, akkor először
a férjet veszik elő, nem? Olvastam valahol, hogy a
legközelebbi hozzátartozókat lenyomozzák. Na most, ez a
Todd Schuler, ez állt a legközelebb ehhez a lányhoz, csak
éppen a lány családja nem tud róla. Erről valahogy
informálni kéne a rendőröket. Megtennéd ezt?
– Eric! Te nyomozómunkát végzel a Facebookon
trollkodva! Ezt nem tartom valami szakszerűnek – nevette
el magát Paul. – Bár a helyi rendőrségről nem gondolnám,
hogy a legprofibb nyomozó hatóság lenne az országban, azt
hiszem, maguktól is rájönnek arra, hogy utána kell nézniük
a lány barátjának. Hagyd, hadd csinálják a dolgukat, te
pedig pihenj inkább egy kicsit! Mi van az újságíró
haverjaiddal? Ott lebzselnek még a ház előtt?
Eric nyelt egyet, és nem válaszolt, hiszen még mindig a
főiskola parkolójában volt.
– Igen, de a rendőrök nem is tudják, hogy Renée-nek volt
barátja.
– Biztos vagyok abban, hogy ezt valahogy kiszaszerolják.
Ehhez azért nem kell különösebb szakértelem.
Eric habozott egy kicsit.
– Azt hiszem, titokban tartották a kapcsolatukat. A szülei
például nem tudtak róla.
– Akkor te honnan tudsz róla?
– Most találkoztam Renée édesanyjával, és…
– Mit csináltál? Találkoztál a gyilkosság áldozatának
anyjával? Mikor? Hogyan?
– Felhívott telefonon, és könyörgött, hogy találkozzunk.
De nem mondtam neki semmit, és nem csináltam semmi
kínosat.
– Eric! Már maga az, hogy találkoztál vele, elég kínos,
akármit is értsünk ezen. Megáll az eszem! És mi történt?
Most hol vagy?
– Rövid beszélgetés volt egy étteremben. Arra kért,
illetve könyörgött, hogy mondjam el neki, mit tudok
Maxről, amit persze megtagadtam. Aztán a végén
megfenyegetett, hogy beperel, de ehhez most már
nagyjából hozzá vagyok szokva.
– Ne viccelj már! Ez nagyon is veszélyes lehet rád nézve.
Miért nem szóltál erről?
– Mert tudtam, hogy nemet mondanál rá.
Paul dühösen felhorkant.
– Ki más volt még jelen?
– Senki.
– Nem vitt magával ügyvédet?
– Nem.
– És nem volt bemikrofonozva?
– Persze hogy nem.
– Honnan tudod?
– Csak tudom.
Paul felnyögött.
– Te felvetted a beszélgetést?
– Persze hogy nem.
– Felhívhatja a rendőrséget. Akármit is mondhat nekik.
Kitalálhat bármit, hogy te mit mondtál neki, akár egy
komplett vallomást is.
– Nem fog ilyet tenni.
– Ezt nem tudhatod.
– De tudom. Egy anyáról beszélünk, aki össze van törve,
és szeretne igazságot szolgáltatni a lányának. Az azonban
tényleg fontos, hogy nem tudott róla, miszerint Renée-nek
barátja van. Ami azt jelenti, hogy feltehetően a rendőrök se
tudnak erről.
– Tuti, hogy Renée barátnői tudnak a dologról. A
feleségem is mindent elmond a barátnőinek.
– De lehet, hogy inkább hallgatnak róla. Biztos, hogy nem
akarnák felfedni a legféltettebb titkait, azok után, hogy
meghalt, sőt mi több, a rendőrök már le is tartóztatták a
gyilkosát.
– Eric! Ha erre te így, magadtól rájöttél, akkor biztos,
hogy a zsaruk is képesek erre. A kapitányságra is
bevezették már az internetet. Legalábbis remélem.
– De nem ezt keresik. Ráadásul Renée anyja azt is
elmesélte, hogy Renée szokás szerint minden reggel iskola
előtt a parkban sétáltatta a kutyáját. Szerintem olyankor
szokott találkozni Todd-dal. Elég nagypályás a srác.
– Honnan tudod, hogy nagypályás a fiú? Valami iskolai
pletyka?
– Hidd el, nem akarod tudni, honnan tudom. Megvan a
kocsija rendszáma is. Mindjárt elküldöm üzenetben. Az,
hogy Renée napi rendszerességgel sétáltatta a kutyáját,
nagyon fontos. Bárki, aki nyomon követte, pontosan
tudhatta, hogy ott lesz, egyedül a parkban.
– Eric! Elég! Hagyd abba!
– De megteszed, hogy felhívod a rendőröket, és szólsz
nekik Todd Schulerről?
– Ha ezt megteszem, biztosak lesznek abban, hogy tőled
származik az infó.
– Na bumm. Én egyetlen további kérdésükre se vagyok
hajlandó válaszolni. Eszembe jutott, hogy felhívom azt a
névtelen bejelentésekre szolgáló vonalat, de nem vagyok
biztos abban, hogy komolyan veszik az ilyesmit.
– Azt hiszem, igen.
– Biztosan szeretném tudni, hogy célba ért, amit üzenek.
Szívesen megosztottam volna az információt Marie-val, de
tudom, azt mondanád, hogy nem beszélhetünk vele.
– Hála az égnek, hogy legalább egy részére figyelsz
annak, amit beszélek. Valóban nem hívhatjuk fel őt. Éppen
emiatt akartalak keresni. Az imént beszéltem Max új
ügyvédjével, Lionel Boltonnal. Amúgy az egyik legjobb,
büntetőügyekre szakosodott ügyvéd a városban.
– Ez remek.
– Nem, egyáltalán nem remek. Biztos vagyok abban, hogy
csak azért vállalta el az ügyet, mert nagy a felhajtás
körülötte, és Lionel szereti a nagy csinnadrattát és szereti
feltupírozni a dolgokat.
– Ez az ügy szerintem is elég fontos. Maxnek feltétlenül
szüksége van profi pszichiátriai szakvéleményre, hogy
megkaphassa azt a kezelést, amely elengedhetetlen, és
közben az ügyvédje keményen szorongathatja Newmire
tökét is, hogy…
– Eric! A naivitásod egyszerűen elképesztő.
– Miért?
– Az egyetlen ember, akinek a tökeit keményen fogják
szorongatni, az te leszel. Lionel persze nem avatott be a
stratégiába, amit követni akar, de már képviseltünk
közösen ügyfeleket korábban. Nem valami nagy híve az
együttműködésnek. Az a mottója, hogy „Oszd meg, és te
győzz!”.
– Hogyan?
– Hát úgy, hogy ellened fog játszani. Meglovagolja azt az
elképzelést, hogy te manipuláltad Maxet, ezt a könnyen
befolyásolható gyereket.
– Ugyanúgy, ahogy a rendőrök gondolják? – hüledezett
Eric. – De hát miért manipulálnám Maxet, hogy ölje meg
Renée-t?
– Erre a kérdésre például neki egyáltalán nem kell
választ adnia. Neki csak annyi a dolga, hogy kételyt
ébresszen az esküdtekben. Hogy felkínáljon nekik Max
helyett egy még valószínűbb tettest. Azt, hogy elmentél a
plázába, és kihoztad onnan Maxet, ő majd annak a
bizonyítékaként tálalja fel, hogy kivételesen erős hatással
vagy a srácra, aki amúgy ártatlan, mint egy ma született
bárány. Ezzel szemben te magad vagy a nagy hatalmú és
erős pszichiáter, aki ma ráadásul – csak hadd
tájékoztassalak erről az aprócska momentumról is – úgy
jelenik meg a sajtóban valami Linda Perino jóvoltából, mint
egy agresszív, brutális alak, aki megtámadta a férjét a
pszichiátriai osztályon.
Eric nem akart hinni a fülének.
– De hát ez nem igaz!
– Az tök mindegy, hogy igaz-e. Meg lennék lepve, ha
Lionelnek nem sikerülne az állam összes mikrofonját pár
órán belül odarendelni Mrs. Perino nagybecsű szája elé.
Eric nagyot sóhajtott magában.
– Amúgy meg – közölte Paul – Max természetesen meg
fogja kapni a lehető legjobb pszichiátriai ellátást, ami csak
elérhető a Földön, mert az ügyvédje szeretné bebizonyítani
azt, hogy mentálisan beszámíthatatlan. Akkor ugyanis vagy
beszámíthatatlanság miatt ejtik az ellene felhozott
gyilkossági vádat, vagy kiveszik a normál büntetőeljárásból,
hiszen mentálisan nem alkalmas rá.
Eric némi megkönnyebbüléssel hallgatta mindezt. Paul
azonban folytatta:
– Ugyanakkor viszont az a védőügyvédi gyakorlat, hogy
valakit prezentálni kell az esküdteknek, akit
felakaszthatnak. És ez leszel te. Úgyhogy mától még
szigorúbb szabályok lépnek életbe. Mostantól Max, Marie
és a pasija az ellenségünk. Nincs semmi dolgunk velük.
Teljesen és végérvényesen megszakítunk velük minden
kapcsolatot. Szétválunk. Mint az állam és az egyház. Vagy a
szerelem és a házasság.
Ericnek most nem volt kedve mosolyogni.
– Egyetértünk, ugye? – hallatszott a telefonból Paul
kivételesen komoly hangja. – Ez nem kérés a részemről,
hanem parancs. Ha nem vagy hajlandó követni az
utasításaimat, akkor gyorsabban lepattintalak, mint Julie
Stein.
– Mint ki?
– Az a lány, akiről beszéltem, akinek nézegetni szoktam a
Facebook-profilját. Az első randink közepén pattintott le.
Elvittem vacsorázni, és még a bruschettán sem sikerült
túlesnünk. Elszaladt a mellékhelyiségbe, és soha többet
nem jött vissza – cöcögött Paul. – És veled is ez fog történni,
Eric. Kimegyek a mosdóba, és nem jövök többet vissza.
Magadra maradsz az összes bruschettával.
Cöcögés ide, humor oda, Eric pontosan érezte, hogy Paul
most valóban nem viccel.
– Szóval akkor most mit fogsz csinálni?
– Először is, hajlandó vagy beszélni a rendőröknek Todd
Schulerről? – kérdezett vissza Eric, és közben a telefonjáról
elküldte Paulnak a fényképet. – Most küldtem át a fotót a
rendszámról.
– Igen, erre hajlandó vagyok. Érted még arra is hajlandó
vagyok, hogy idiótának nézzenek. Elmondom nekik az
összes ebédlői pletyót, hogy ki, kivel, mikor és mit.
Megteszem ezt a hülyeséget, mert te kéred, te pedig szépen
hazamész, és jól viselkedsz. Ja, amúgy a nővérem üdvözöl.
– Én is őt – vágta rá Eric, aztán hozzátette: – Bár
bemehetnék a kórházba, hogy találkozzam vele, és még az
osztályra is fellopakodhatnék, hogy ellenőrizzem a
betegeimet.
– Igen, ezt akár megteheted. De a Facebooknak a
közelébe se merészkedj, különben örök harag. Érted?
 – Igen – vágta rá Eric, majd letette a telefont, és
beindította a kocsit.
 ÖTVENHARMADIK FEJEZET

Eric a munkaidő végére ért oda a kórházhoz.

Bekanyarodott a parkolóba, majd lefékezett és megállt a
sorompónál. Bedugta a parkolókártyáját az automatába, de
egyszer csak megjelent a parkolóőr, hevesen integetve felé.
– Uram! Elnézést, ott csak az orvosok hajthatnak be!
– Én vagyok az, Bob! – dugta ki a fejét Eric az ablakon.
– Elnézést, Parrish doktor! Nem ismerem még ezt a
kocsit. Új darab?
– Nem teljesen – Eric nem akart belebonyolódni a
magyarázatba.
Bob közben vidáman rákacsintott.
– Hú! Azért az nem volt semmi, amit tegnap a plázában
csinált! Nagyon büszkék vagyunk ám magára!
– Köszönöm, ez jólesik – mosolygott vissza Eric.
A sorompó felnyílt, keresztülhajtott a kapun, és miután
beállt a szokott parkolóhelyére, leállította a motort.
Komótosan kiszállt, és elindult a főépület felé. A kórházi
dolgozók, orvosok, ápolónők nagy csoportokban jöttek ki a
munkahelyeikről, úgyhogy Ericnek az emberáradattal
szemben kellett haladnia. Lassan rádöbbent, hogy
mindenki őt bámulja, az emberek visszafordulnak menet
közben, és utánanéznek, a jelenléte általános meglepetést
kelt. Azt is észlelte, hogy jó páran rámosolyognak, sőt valaki
a felfelé fordított hüvelykujjával fejezte ki a véleményét, de
az se kerülte el a figyelmét, hogy az egyik nővér rosszalló
tekintettel elfordította a fejét.
Azért bízott abban, hogy a Havemeyerben dolgozók
többsége jól ismeri őt, és nem gondolja, hogy meggyilkolt
valakit. Aztán észrevette, hogy egy kollégája az
onkológiáról, Ken Shu széles mozdulatokkal integet felé.
– Eric! Édes istenem, láttam, hogy mi történt a plázában.
Amit tettél, az egyszerűen csodálatos volt. És az a srác az
egyik beteged volt? Meg is ölhetett volna!
– Nincs semmi bajom, és nem is voltam veszélyben, de
kösz! – válaszolt Eric megkönnyebbülten, bár szeretett
volna minél előbb továbbmenni.
– Szeretném, ha tudnád, hogy melletted állok. Mindenki
biztos abban, hogy a dolgok végül majd elrendeződnek.
Persze nagyon bosszant az a sok butaság, amit összevissza
beszélnek. Nevetséges! Egy laikusnak nyilván nagyon nehéz
megértenie az orvos és betege közti bizalmi kapcsolatot. Az
se csoda, hogy a rendőrök meg az újságírók se fogják fel
ennek a fontosságát.
– Igen, ebben egyetértünk. Ne haragudj, most rohannom
kell! Viszlát, és még egyszer, köszönöm! – indult tovább
Eric.
– Parrish doktor! – nővérek kis csoportja kiabált felé
lelkesen, az egyikük csodálkozásában még a szája elé is
kapta a kezét. – Nagyon ász volt tegnap este! És milyen jól
nézett ki!
– Köszönöm! – kiáltott vissza Eric, miközben belépett a
főépülethez vezető, üvegtetejű folyosóra.
Amikor észrevette, hogy Morris Brexler közeledik
szemben vele, egy kicsit visszahőkölt, ahogy kollégája
tekintete is megmerevedett egy pillanatra.
– Eric! Tele vannak veled a hírek! Micsoda felhajtást
csapnak. Természetesen százszázalékosan veled vagyunk. A
feleségem egészen odavolt, hogy megmentetted a kedvenc
Neiman Marcus-üzletét.
– Köszönöm – próbált Eric halvány mosolyt erőltetni az
arcára. – Ja, azt sikerült.
– Kicsit meglepődtem, amikor hallottam, hogy
szabadságot vettél ki, de, gondolom, szükséged van rá. Túl
sok minden vonná el a figyelmed a munkáról. Képzelem,
mennyi megbeszélésen kell részt venned a hatóságokkal,
ahogy az ilyenkor lenni szokott.
– Igen, ez így van – felelte Eric, és magában nem tudta
eldönteni, hogy vajon Morris gyanít-e valamit a
felfüggesztéséről vagy sem.
– És várhatóan meddig leszel távol? Egy hét? Esetleg
kettő?
– Még nem tudom biztosan. Miért?
– Jövő szerdán lesz a gyógyszerészeti bizottság újabb
ülése. Talán emlékszel, szavaznunk kell a Rostatinról.
– Ó, tényleg! – jutott eszébe Ericnek a dolog. Hát ezért
ilyen izgatott Morris, hiszen szállítania kell a
gyógyszergyári cimboráinak a szavazatokat. Minden
bizonnyal valami jó kis luxusgolfozás is lóg a levegőben
még. – Biztosan elküldhetem a szavazatomat e-mailben.
Átküldöm Mike-nak, és cécézem a bizottság összes tagját is.
– Nem, e-mailben nem lehet. Ellenőriztük Mike-kal, és ki
kell jelölnöd valakit, aki szavaz helyetted.
– Akkor majd lesz valaki, aki szavaz helyettem. Majd
megmondom Mike-nak, hogy ki.
Morris összehúzta a szemöldökét.
– Te, Eric! Átküldtem neked e-mailben további
információkat erről a gyógyszerről, és elkértem azokat a
tanulmányokat is, amikre kíváncsi voltál, de nem reagáltál.
Megkaptad a leveleimet?
– Valószínűleg megjöttek, de el vagyok maradva a
postámmal.
– Ha akarod, összehozlak a cég egyik képviselőjével, Clark
Yoshidával. Elég nagy tudású fickó, és szerintem minden
kérdésedre megfelelne. Tudom, hogy most nagyon sok a
dolgod, de szívesen igazodik az időbeosztásodhoz.
– Kösz, Morris, de inkább nem – felelte Eric, és majdnem
elnevette magát.
Az orvosok többsége bármit megtett, csak ne kelljen
gyógyszercégek képviselőivel találkozniuk, ez a Morris meg
egyenesen vakrandit szervez neki eggyel.
– Eric! Szeretném, ha nyitott lennél erre a dologra!
– Ha ezzel arra biztatsz, hogy változtassam meg a
szavazatomat, akkor a válaszom nem. Egyetértünk abban,
hogy nem értünk egyet – mondta Eric, és indulni akart. –
Ebben az ügyben a lojális ellenzék vagyok.
Morris helytelenítően nézett rá.
– Remélem, változtatsz a véleményeden, ha elolvastad az
e-mailemet.
– Ígérem, megnézem, de most mennem kell.
Azzal elindult. Biccentésekkel nyugtázta a szembe jövők
elismerő szavait, és próbált nem tudomást venni a szúrós
tekintetekről. Nehezen hitte el, hogy vannak, akik
gyilkosnak tarthatják, pedig kétségkívül ez volt a helyzet.
Amikor a tömeg kitódult az egyik liftből, ő gyorsan
besurrant, és ösztönösen megnyomta az osztálya
emeletének gombját. Tudta, hogy a felfüggesztés ideje alatt
nem lenne szabad itt lennie, de úgy gondolta, nem
hivatalosan azért ellenőrizheti a betegeit és meglátogatja
Laurie-t.
Amikor kilépett a felvonóból, a megjelenése itt is
reakciókat váltott ki. Mosolyogva vette tudomásul a
megjegyzéseket, aztán fürge léptekkel elindult az osztálya
felé. Közben rájött, hogy nincs nála a belépőkártyája, hogy
bejusson, úgyhogy kopogtatott az ajtón, majd várt egy
keveset, és újra kopogott. Végül fölvette a falon lógó
telefonkagylót.
– Van otthon valaki? Eric vagyok, és nincs velem a
kártyám. Beengedne valaki?
– Ó, Parrish doktor! Tina vagyok. Mindjárt beengedem,
várjon egy pillanatot. Éppen az étkezőben vagyok.
– Köszönöm. Békésen várok – mondta Eric, és
visszaakasztotta a kagylót.
Egész testét átjárta valami megkönnyebbülés, hogy újra
itt van, azon a helyen, amely egyfajta biztonságot adott
neki. A nővérek többsége már hazament, kivéve Amakát,
aki mindig sokáig bent maradt. Nyilván Sam, David és Jack
is készülődik hazafelé. Eric azon töprengett, vajon hogy
vannak a betegek, javult-e Perino állapota. Nem volt jó hír,
hogy a felesége úgy döntött, a nyilvánossághoz fordul a
panaszával. Ha a történtekből mást nem is, de azt egy
életre megtanulta, hogy amihez nem ért és ami nem a
dolga, azt ne csinálja.
– Parrish doktor? – szólalt meg egy hang a háta mögött.
Eric megfordult. Két egyenruhás, mosolygó biztonsági őr
közeledett felé.
– Tessék!
– Szenzációs volt, amit tegnap a plázában csinált, doktor
úr! A lányom a Lady Footlocker üzletében dolgozik, a
zsaruk őket is evakuálták. Halálra volt rémülve szegény.
– Sajnálom, hogy megijedt.
– Még jó, hogy végül békésen elrendeződött a dolog,
köszönhetően magának. Amúgy ideküldtek bennünket,
hogy figyeljünk oda magára.
– Figyeljenek rám? Nincs semmi bajom.
– Nem, nem ilyen szempontból – válaszolta az őr.
Láthatóan kínosan érezte magát. – Nem szabad a kórház
területén lennie, fel van függesztve.
– Jaj, ne már!
– Sajnálom, doktor úr!
– Csak a betegeimre akarok ránézni, meg összeszedni pár
dolgot az irodámban.
– Azt mondták, az irodájában összepakolhat, de el kell
kísérnünk, és meg kell várnunk ott, amíg végez. Egyetlen
felfüggesztett munkatárs sem tartózkodhat a kórház
területén kíséret nélkül. Ez mindenkire egyaránt vonatkozó
előírás, az orvosokra is.
– Nem vihetem be magukat az osztályra, mert az
felzaklatná a betegeket. Nem lehetne, hogy megvárnak itt,
amíg bemegyek, és beszélek a kollégáimmal?
– Nem, uram, sajnos azt nem lehet.
– Várjanak egy pillanatot! – kérte Eric, majd odalépett a
falon függő telefonhoz, és felhívta Mike-ot.
– Jogi osztály – hallatszott a kagylóból Dee hangja.
– Helló, Dee! Eric Parrish beszél. Bent van?
– Persze, Eric! Egy pillanat! – válaszolt Dee.
– Helló, Eric! Nahát, még mindig el vagyok képedve azon,
amit tegnap a bevásárlóközpontban csináltál. Remélem, az
a kölyök tisztában van vele, hogy az életét köszönheti
neked. Most már értem, mi volt tegnap ez a hercehurca
azokkal a zsarukkal…
– Figyelj, Mike! Itt állok az osztályom előtt, és próbálok
bejutni az irodámba.
– Tudom, már szóltak. Személyesen akartam odamenni,
de éppen nyakig vagyok valamiben.
– Mike! Meg kell néznem a betegeimet és beszélnem kell
a kollégáimmal.
– Ne haragudj, de az előírások szerint ez nem lehetséges.
Tudom, hogy ez nagyon papírízű, de nem tehetek semmit. A
felfüggesztés alatt álló munkavállalók nem tartózkodhatnak
az intézmény területén.
– Mike! Most az ápoltakról van szó. Csak szeretném tudni,
hogy vannak.
– A felfüggesztés alatt nem szabad és nem is kell a
főorvosi teendőidet ellátnod. Ha a személyes holmidat
akarod elhozni az irodádból, azt a biztonságiak szépen
kivárják, aztán kikísérnek onnan.
– De értsd meg, Mike, nem engedhetek be az osztályra
már megint biztonságiakat!
– Sajnálom, de ebben az esetben semmit…
Eric, mélyen undorodva az elhangzottaktól, letette a
kagylót. Amikor megfordult, a zsilipben Amakát, Samet és
Jacket pillantotta meg, hozzá igyekeztek az osztályról.
– Eric! – rikkantott fel örömében Amaka, és átölelte,
ragyogó mosollyal az arcán. – De jó, hogy rendben vagy.
Micsoda rémálom lehetett ez az egész. Gépfegyveresek is
voltak. Olyan volt, mint egy háború.
Sam is odalépett, és megrázta Eric kezét.
– Főnök, örülök, hogy itt vagy. Hihetetlen volt ez a tegnapi
dolog a plázában. Éppen kosármeccsen voltunk, és az egyik
anyuka mutatta a telefonján, hogy mi történik. Elképesztő!
– Én annyira büszke vagyok rád, főnök! – mondta David
csillogó szemmel.
Jack szintén kezet rázott Erickel.
– Főnök! Én mindenkinek azt állítom, hogy a legjobb
barátok vagyunk. És van egy szuper dögös nővér az
endokrinológián, azt hiszem, ezzel végképp a javamra dőlt
el a dolog. Csak figyelj!
– Na, ebből elég! – legyintette meg Amaka tréfásan Jacket.
Mindenki nevetett – Kristine kivételével. A lány a zsilip
mögött maradt, Eric tudomást sem vett az ottlétéről.
– Mindenkinek nagyon köszönöm a kedves szavakat.
Szerettem volna ránézni a betegekre, és elhozni néhány
dolgot az irodámból, de mivel csak a biztonságiak
kíséretében mehetek be, ezért inkább eltekintek ettől.
Amaka dühös pillantást vetett a két őr felé.
– Ez felháborító! Parrish doktor az osztályt vezető
főorvos. Ez az ő osztálya.
– Sajnálom – rázta meg a fejét a biztonsági őr –, be kell
tartanunk az előírásokat. Parrish doktor csak akkor mehet
be az osztályra, ha elkísérjük.
Ericet már nem is érdekelte a dolog, Amaka, Sam és
David azonban szemmel láthatóan fel volt háborodva. Csak
Jack volt az, aki szokás szerint tréfálkozott.
– Csapataim, ne lihegjük túl ezt a dolgot! Nincs is semmi
az irodámban, úgyhogy inkább nem dúlom fel az osztályt!
– Ez egészen nevetséges – morogta Amaka.
– Ne is törődjetek vele – mondta Eric, és odafordult
Samhez. – Felhívhatlak este, hogy beszéljünk Perinóról és a
többiekről?
– Hát persze. Mikor?
– Nyolckor jelentkezem, oké?
– Aha.
– Rendben, akkor mindenki megnyugodhat – jelentette ki
Eric, és még egy mosolyt is megeresztett, bár szívből utálta,
hogy most el kell mennie. – Nyugodtan hívjatok fel, ha
valami adódna. Új számom van, majd elküldöm e-mailben
mindenkinek.
 – Viszlát, főnök! – mondta Amaka, még mindig rosszalló
tekintettel.
– Akkor majd beszélünk!
– Viszlát, főnök! – biccentett David komoran.
Jack rávillantotta a tipikus „túl széles ahhoz, hogy őszinte
legyen” vigyort, és hozzátette:
– Vigyázz magadra!
– Vigyázok – mosolygott vissza Eric, de valami rossz
érzése támadt Jackkel kapcsolatban, furcsállta ezt a kissé
leereszkedő megjegyzését. A kezével intett a
biztonságiaknak, hogy induljanak el a folyosón. – Na
menjünk, uraim! Egyedül is kitalálok ugyan az épületből, de
szívesen utazom együtt magukkal a liftben.
– Rendben, doktor úr – felelte az egyikük, azzal elindult a
folyosón, és a lifthez érve megnyomta a hívógombot.
Eric türelmesen várt a liftre.
Ezek tényleg azt hiszik, hogy távol tarthatják a
kórházától.
Amint kiért az épületből, telefonált.
 ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET

Eric a főbejáraton hagyta el a kórházat, aztán körbesétálta

az épületet, és visszament a sürgősségi osztály automata
ajtaján át. Odaintett a nővérnek, aki az üvegfalú felvételi
helyiségben ült, aztán amikor egy asszisztens éppen
kijövőfélben volt a traumatológiáról, besurrant. Az
asszisztens meglepetten megfordult, amikor Eric elment
mellette.
– Parrish doktor! Szenzációs volt! – szólt Eric után.
– Köszönöm! – nézett vissza Eric a válla fölött.
Amikor beért, a nyolcszögletű nővérállásban lévő két
ápolónő felpillantott.
– Parrish doktor! Csodálatos volt tegnap este! –
mosolygott rá a szőke. – Nem volt semmi, ahogy bement a
plázába!
– Köszönöm – mosolygott vissza Eric. – Fortunato
doktornő?
– A D kezelőben van, de még nem végzett. Azt mondta,
várja meg a szobájában, én pedig megyek, és szólok neki.
– Kösz.
Eric végigment a folyosón, aztán belépett az utolsó
helyiségbe, Laurie irodájába. Becsukta maga mögött az
ajtót, és körülnézett. Nem volt még egy ilyen iroda a
kórházban. A falakon mindenütt absztrakt művészek
bekeretezett poszterei lógtak: Matisse, Delaunay,
Kandinsky. Bár mindegyik kép más, közös volt bennük az
élénk színek vibrálása. Laurie bekeretezett diplomái az
egyik polcon sorakoztak orvosi szakkönyvek között. A polc
legtetején azok a jópofa, felhúzható játékok voltak,
amelyeket előszeretettel gyűjtött: lépegető robotok, sétáló
cicák, egy elefánt Babar koronájával, kiskacsák, egy
félelmetes csattogó fogsor.
– Eric! Helló! – lépett be Laurie. Behúzta maga mögött az
ajtót, aztán odament Erichez, és megölelte. – Jó, hogy itt
vagy!
– Szia! – ölelte meg Eric is, és közben eszébe jutott, hogy
mielőtt berohant a bevásárlóközpontba, arcon csókolta a
nőt.
Magának se tudta megmagyarázni, miért, úgyhogy bízott
abban, hogy Laurie már nem is emlékszik a dologra, és az
egészet a jótékony feledés fátyla lengheti be.
– Várj csak! – méregette Laurie Ericet vizslató szemmel,
végül vágott egy grimaszt. – Miért vagy úgy öltözve, mint az
öcsém?
– Mert most ő öltöztet engem – felelte Eric elvigyorodva.
– Furcsa, de tulajdonképpen jól áll.
– Kösz, hogy megbújhatok itt.
– Nem is hiszem el, hogy ilyen idióták. Ülj csak le! Eléggé
kilehetsz a mai naptól.
Laurie kíváncsi szemekkel méregette Ericet, majd
rámosolygott.
– Szóval túlélted a börtönt és Pault. Melyik volt rosszabb?
 – Pault kedvelem – dőlt hátra a székén Eric, és
elmosolyodott. – De lefogadom, gőze sincs arról, hogy mibe
keveredett.
Laurie fölnevetett.
– Ő is pont ezt mondta rólad. Micsoda páros vagytok ti
ketten. Na mesélj!
– Nincs erre neked időd!
– Ebben igazad van, ráadásul Paul a lelkemre kötött egy
csomó mindent. Beszélnem kell veled. Úgy gondolja, hogy
túl messzire mész ennek a Max gyereknek az ügyében, és
meg kell mondanom, életemben először igazat adok neki.
– Miért is értesz egyet vele?
– Hogy miért? – kérdezett vissza Laurie, és a szeme
szikrákat szórt. – Láttam, ahogy átszáguldasz a fegyveresek
barikádján a plázába. Kész őrültség volt. Az, hogy végül
nem lett baj belőle, még nem jelenti azt, hogy normális
dolog volt.
– A nővérek szerint menő volt – válaszolta Eric kicsit
bátortalanul, de egyre jobban érezve magát a bőrében.
– Nagyon vicces vagy – mondta Laurie komoran, és
összefonta maga előtt a karját. – Eric! Hadd kérdezzek meg
valamit nagyon egyenesen! Valóban azt hiszed, hogy nem
Max gyilkolta meg azt a lányt? Jól gondold végig! Úgy
értem, jól fontold meg a válaszod.
– Nézd, csak nemrég derült ki számomra, hogy Renée-nek
titokban volt egy barátja. Todd Schuler a neve. Biztos
vagyok abban, hogy a rendőrség még csak ki se hallgatta –
magyarázta Eric, aki egész úton a kórház felé ezen
rágódott. – Azt is kiderítettem, hogy Renée minden reggel
ott sétáltatta a kutyáját a parkban. Azt hiszem, hogy
ilyenkor randizott Todd-dal, titokban, mert az édesanyja
nem kedvelte a fiút. Gond nélkül megölhette volna
bármelyik reggel, és senki nem is gondolt volna rá.
Ráadásul elég jókötésű srác, úgyhogy könnyen legyűrhette
a lányt.
– Ez nem válasz a kérdésemre. Mielőtt teljesen
elkalandoznál, térjünk vissza Maxhez. Szóval: valóban azt
hiszed, hogy ártatlan?
Eric próbált a válaszra összpontosítani. Felidézte
magában az előző estét, amikor a plázában Max azt
mondta, nem emlékszik arra, hogy megölte Renée-t. De az
ellen sem tiltakozott különösebben, hogy lehet, hogy
megtette.
– Rendben, magam is kételkedem. Lehet, hogy megtette,
de nem tudom elképzelni, hogy ilyet tegyen. Egyszerűen
nem passzol bele a képbe.
– Tehát így érzel? Az ösztöneidre hagyatkozol?
– Igen.
– Tudom, hogy elég intuitív alak vagy, és pszichiáterként
is gyakran építesz az érzelmi intelligenciádra. Most
azonban nézzük ezt a dolgot egy kicsit objektíven!
– Te azt hiszed, hogy ő ölte meg?
– Igen.
Eric csak pislogott meglepetésében.
– Valamiért az volt az érzésem, hogy te is azt hiszed, Max
ártatlan.
 – Tegnap estig én is azt hittem. De ami tegnap történt, az
sok mindent megváltoztatott – magyarázta Laurie, kicsit
összevonva a szemöldökét. – Hadd legyek nagyon őszinte
veled! Amikor láttam, hogy milyen felfordulást sikerült
okoznia, amikor láttam, hogy milyen félelmet, szabályos
rettegést keltett, hogy azok a kölykök ott zokogtak, és
rendőröket meg terrorelhárítókat mozgósítottak, akkor
rádöbbentem, hogy mindezt ő okozta.
– Tehát dühös vagy rá.
– Fején találtad a szöget. Dühös vagyok. Mindennap
sürgős esetekkel foglalkozom. Látom, hogy a mentők és a
tűzoltók hogy dolgoznak, kiskanállal szedegetve össze a
balesetek áldozatait, hogyan száguldanak ide gyerekekkel,
akiknek hol a karja hiányzik, hol a lába, még akár
autóbalesetet szenvedett csecsemőkkel is. Meg persze
lövöldözések, késelések, rablótámadások áldozataival. Mert
mindenféle rettenetes dolog történhet az emberekkel, és a
végén itt kötnek ki az én osztályomon – mutatott Laurie
kicsit színpadiasan az ajtón túlra. – Egy csomó ártatlan
ember élete került veszélybe tegnap este, katasztrófák
történhettek volna. Képzést kaptunk bombarobbanás
esetére, és amikor meghallottam, hogy ennél a Maxnél egy
álbomba volt, a legszívesebben megfojtottam volna.
– Megértem, hogy dühös vagy, de ettől még nem lesz
bűnös egy gyilkosságban. Leginkább öngyilkosságot
szeretett volna elkövetni.
– Eric! Én nem vagyok pszichiáter, de azt hiszem, te
következetes tagadásban vagy Maxszel kapcsolatban.
Belevetítesz dolgokat, tulajdonképpen magadat látod
benne, vagy talán éppen Hannah-t. Olyan, mintha a tények
ismerete nélkül védenéd foggal-körömmel.
– Milyen tények?
– Hát pontosan ez az! Háromszor találkoztál Maxszel, és
ebbe beleszámoltam a péntek estét is, itt, amit soha nem
fogok megbocsátani magamnak. Valóban elegendő tény
birtokában vagy ahhoz a kételyhez, amihez olyan
állhatatosan ragaszkodsz? – kérdezte Laurie, és
látványosan széttárta a kezét. – Mennyire jól ismered
Maxet? Azt hiszed, hogy megérted, de vajon feltételezted
volna-e azt, amit a bevásárlóközpontban csinált? Szerinted
ez teljesen idegen a fiútól, de hát mégis elkövette.
– Elismerem, hogy ezt nem sejtettem. Amiatt aggódtam,
hogy öngyilkos hajlamú, de ez a dolog a bombával
egyáltalán nem jellemző rá.
– Hahó! Ébredj már fel! Megtette. Láttam.
– Ennek ellenére nem rá vall. Olyan, mintha valami más
befolyás érvényesülne felette, mintha valaki irányítaná.
– Ez úgy hangzik, mint azoknak az anyáknak a sóhaja,
akik arra hivatkoznak, hogy a gyerekük rossz társaságba
keveredett.
Eric érezte, hogy fafejűen viselkedik, de nem tudta
rávenni magát, hogy elhiggye, Max egymaga volt felelős a
túszdrámáért. Eszébe jutott, hogy Marie megemlítette: Max
néha éjszakánként beszélt valakivel telefonon. Akárki volt
is az illető, lehet, hogy ő volt a Svengali. Most azonban már
nem beszélhet Marie-val erről, azok után, amit Paul
mondott az ügyvédjükről.
– Eric! – sóhajtott fel Laurie. – Ideje lenne végre
összeszedni magadat. Vizsgáld meg újra a tényeket! Menj
vissza a kiindulóponthoz!
– Már megtettem. Átnéztem az összes jegyzetemet, amit a
beszélgetéseinken készítettem.
– Én is készítettem feljegyzéseket aznap este, amikor
találkoztál vele és a nagyanyjával. Ott van a
dokumentációjában. Max nagyon is beszédes volt, mielőtt
lejöttél volna, és elég dühös.
– Tényleg? – kérdezte Eric érdeklődve. – Erről eddig
miért nem szóltál?
– Nem gondoltam, hogy fontos. Amúgy meg nem mintha
olyan sok időnk lett volna, hogy nyugodtan beszélgessünk –
morrant fel Laurie. – Nem tudom, miről beszélt neked a
találkozóitokon, de azt hiszem, érdemes lenne újra
végiggondolni az egészet. A kezdetek kezdetétől. Próbáld
meg friss szemmel nézni a dolgot. Objektíven.
– Rendben.
– Várj egy percet! – mondta Laurie, azzal odahajolt a
számítógépéhez, és pötyögött valamit a billentyűzeten.
A következő pillanatban a mobilja pittyent egyet, jelezve,
hogy sikeresen belépett a kórház elektronikus
dokumentációs rendszerébe, és a továbblépéshez egy újabb
kódra van szüksége. Laurie elő is kapta a zsebéből a
telefonját, és beütötte az üzenetben érkezett kódot. Ezután
még a saját, személyes biztonsági kódját is beírta, mert csak
a kettő együttes használatával fért hozzá a betegek
dokumentumaihoz.
– Oké. Itt van a nagymama anyaga, és benne a srácról
készült feljegyzéseim is.
– Szuper – mondta Eric, és oda akart lépni a
számítógéphez, de Laurie az útját állta.
– Egész biztos vagyok abban, hogy a felfüggesztésed alatt
ebbe nem szabad belenézned. Úgyhogy rá ne merj nekem
pillantani erre az anyagra! Hopp! Azt hiszem, valaki keres,
el kell mennem egy percre – kiáltott fel váratlanul, felállt
az asztal mellől, és szó nélkül kisietett a szobából, gondosan
becsukva maga mögött az ajtót.
Eric odalépett a számítógéphez.
 ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET

Eric ránézett Virginia Teichner elektronikus kórlapjára, és

lassan kezdte lefelé görgetni. Átfutotta a sürgősségi
osztályon töltött estén felvett alapvető vizsgálati adatokat,
egy pillantást vetett a mellkasröntgen sápadt szürkés
képeire, amelyeken jól kirajzolódott a szétterjedt tumor.
Látta, hogy a röntgenasszisztens kötelességszerűen
megmérte a daganatot, de nem kellett onkológusnak lenni
ahhoz, hogy az ember tudja, egy ekkora tumorral meg
vannak számlálva az ember napjai.
Ericbe hirtelen belehasított, hogy Virginia milyen életteli
volt azon az estén meg milyen vicces, de aztán elhessegette
az emléket. Legörgetett az anyag végére, ahová Laurie írta
be a saját megjegyzéseit, és elkezdte keresni a Maxre
vonatkozó részeket. Ilyeneket talált:
„Az unoka durván említi meg az édesanyját… dühének ad
hangot az anyjával kapcsolatban azért, mert elhanyagolja a
nagymamát.”
„Az unoka megvetően nyilvánul meg, mondván, az anyja
pumpolja a nagymamát minden létező módon és
alkalommal.”
„Az unoka erősen depresszív és dühös a nagymama
közelgő halála miatt… azt mondja, a gondolatát sem tudja
elviselni annak, hogy az anyjával éljen.”
 És végül az is ott állt:
„Jobb lenne, ha inkább az anyja halna meg… unoka
szerint az anyja egy haszontalan kurva.”
Meg hogy:
„Megérdemelné a halált.”
Továbbá:
„Reméli, hogy valamelyik elcseszett pasija majd végül
megöli álmában.”
Az utolsó bejegyzés ez volt:
„Pszichiátriai konzultáció szükséges Erickel.”
Eric elgondolkodott, bár nem volt különösebben
meglepve. Max a beszélgetéseik során is kifejezte az
anyjával kapcsolatban érzett dühét, és Eric személyesen is
láthatta, hogy Marie valóban nem egy felelősségteljes anya.
A Laurie által lejegyzett ellenségesség azonban valóban
intenzívebb volt annál, mint amit ő tapasztalt. Mondjuk ez
betudható annak, gondolta Eric, hogy Max nagyon zaklatott
volt aznap este, hiszen a nagyanyja fuldokolni kezdett
otthon, és be kellett hoznia az ügyeletre. Tehát
összességében a kép nem volt hiteles Maxről, állapította
meg magában, de aztán eltöprengett: lehet, hogy valóban
kifogásokat, magyarázatot próbál találni a fiú
viselkedésére?
Eric továbbgörgetett a következő oldalra, hogy lássa,
vannak-e ott is feljegyzések, de nem voltak. Virginia
Teichner kórlapja azonban még nem ért véget: ott volt egy
korábbi kórházi kezelésének az anyaga is. Megnézte a
dátumot. A dokumentumból kiderült, hogy három hónappal
azelőtt, hogy bekerült a sürgősségire, az asszony már járt a
kórházban, a harmadik emeleten, a kardiológián. Három
napot töltött ott, mellkasi fájdalmak miatt megfigyelték és
légzéselégtelenség miatt kezelték.
Ericnek eszébe jutott, hogy Laurie említette ezt aznap
este. De mivel nem tűnt fontosnak, eleresztette a füle
mellett, hiszen teljesen normális, hogy ha valaki ilyen idős,
azt korábban is kezelték már kórházban. Egy pillantást
vetett a lap tetejére, hogy ki volt a kezelőorvosa: dr. Morris
Brexler, a kardiológiai osztály vezetője.
Eric a homlokát ráncolta. Furcsállta, hogy Morris nem
említette meg, hogy kezelte Max nagyanyját. Épp az imént
találkozott vele a földszinten, és szóba is került, hogy mi
történt előző este a bevásárlóközpontban. Teljesen
kézenfekvő lett volna, ha szóba hozza. Sőt inkább az a
furcsa, hogy Morris valami miatt nem beszélt erről. Persze
az is lehetséges, hogy az orvos valamiképp nem kapcsolta
össze Maxet és a nagyanyját, bár ez elég valószínűtlennek
tűnt. Először is nem általános, hogy unokák hozzák be a
kórházba a nagyanyjukat, másrészt szinte bizonyos, hogy
Max többször is meglátogatta az idős asszonyt, már ha
egyáltalán magára hagyta.
Eric megnézte a kezelésben részt vevő csapat névsorát,
ami mindig ott szerepel a dokumentum jobb felső
sarkában. A kezelést végző orvos Morris Brexler volt, a
rezidens Sara Stone, az ápolásban pedig Caleb Martieki és
egy Martha Girandole nevű szociális munkás vett részt.
Minden név mellett ott szerepelt a kardiológiai osztály
központi telefonszáma. A Havemeyerben bevett gyakorlat
volt, hogy a kórházi személyzet privát számait bizalmasan
kezelték, hogy a betegek ne hívogathassák a munkatársakat
korlátlanul.
Eric tanulmányozta a Virginia Teichner általános
életfunkcióira és vérképére vonatkozó részeket, átfutva a
számokat, aztán megnézte a mellkasról és a torokról készült
MRI- és röntgenfelvételeket. A csomó ekkor még alig volt
látható, úgyhogy a daganat szemlátomást igen gyorsan és
agresszívan fejlődött ki. Komótosan haladt lefelé, hogy
lássa, vajon Morris nem tett-e valamilyen megjegyzést
Maxszel kapcsolatban. Az általános kórtörténetben nem
talált semmit, az orvosi megjegyzések rovatban azonban
talált bejegyzést arról a napról, amelyen Virginiát felvették
az osztályra. Morris ezt írta:
„A beteget az unokája kísérte el, más látogató nem volt…
az unoka az elsődleges hozzátartozó és gondozó, pontosan
ismeri a beteg gyógyszerezésének módját és étkezési
szokásait.”
A kórházban tartózkodás második napjára vonatkozó
jegyzetek között – a légzési rendellenességgel kapcsolatos
leírás mellett – az szerepelt:
„A beteg a diagnózisa függvényében nagyon aggódik az
unokája lelki és szellemi állapota miatt.”
Morris a harmadik napon is rögzített egy megjegyzést
ezzel kapcsolatban:
„A beteg szeretné pszichiáter véleményét kérni az
unokájáról, depresszió, gyászkonzultáció.”
 Eric felidézte emlékezetében, hogyan „fűzte meg”
Virginia Teichner, hogy figyeljen oda Max problémáira.
Nyilvánvaló, hogy az idős asszony Morrisszal is hasonló
módon próbálkozott, de Morris nem volt hajlandó segíteni.
Eric egyre kínosabban érezte magát. Tudta, hogy Morris
elfoglalt, de úgy vélte, nem lehet sokkal elfoglaltabb, mint
bármelyik másik osztályvezető főorvos. Fel kellett volna
hívnia, hogy konzultáljanak, úgy, ahogy ezt Laurie tette
azon az estén, a sürgősségin. Az járt a fejében, vajon Morris
talán azért nem fordult a pszichiátriához, mert nekik,
kettejüknek konfliktusaik voltak a gyógyszerészeti
bizottságban. Normális körülmények között Ericben fel sem
merült volna ilyen gondolat, de most nagyon furcsállotta,
hogy nem került szóba ez a dolog, amikor ma összefutottak.
– Hali – lépett be a szobába Laurie, és ismét gondosan
becsukta maga mögött az ajtót. – Nos?
– Végigolvastam – felelte Eric. – Elismerem, hogy nagyon
ellenséges a fiú viselkedése, de ez alapvetően nem változtat
a véleményemen.
– Kurvának nevezte a saját édesanyját – mondta
rosszallóan Laurie, és összefonta a karját. – Ez neked nem
tűnik túlzásnak?
– Nem helyes dolog, de azért nem vonnék le belőle
messzemenő következtetéseket.
– Miért nem? Mondtam, hogy nem vagyok pszichiáter, de
tudod, mit mondott nekem az anyám mindig?
– Mit?
– Azok a férfiak, akik gyűlölik az anyjukat, gyűlölik a
nőket úgy általában.
– Nem rossz gondolat – ismerte el Eric.
– Nekem mondod? Anyámnak mindig igaza van.
Mindenben.
Eric nem reagált, mert Laurie szemének élénksége
elárulta, hogy mondani akar valamit.
– Szóval számomra elég logikusnak tűnik, hogy Max
gyűlölte a nőket. Az anyja teljesen egyértelműen egy
felelőtlen perszóna. És alkoholista. Ez a Zack
tulajdonképpen túl jó pasi neki. És egy ilyen srác, mint Max,
akiben ennyi düh halmozódott fel az anyja iránt, könnyen
elveszíthette az önuralmát, és felindulásában
meggyilkolhatta ezt a Renée-t.
– Lehetséges, de nem valószínű…
– Tényleg? Ráadásul az is eszembe jutott, amit mondtál,
hogy a lánynak volt egy barátja, meg hogy rendszeresen
sétáltatta a kutyáját. Ha reggelente találkozott a sráccal,
akkor erről a dologról Max is könnyen tudomást
szerezhetett. Tudhatta, hogy a lánynak van barátja. Mi van,
ha Renée megemlítette ezt az egyik korrepetáláson?
Eric nem erősítette meg, hogy ez bizony valóban igaz, és
hogy közvetve ő is így szerzett tudomást arról, hogy Renée-
nek van barátja.
– És ha ez így volt, akkor lehet, hogy Max féltékeny volt,
mert a lány visszautasította. Talán tudott arról, hogy a
parkban szoktak találkozni, úgyhogy odament reggel, és
megölte a lányt. Ez nagyon is elképzelhető, és még bele is
illik a képbe. Tudom, hogy te nem ilyennek látod, de azt
hiszem, elveszítetted az objektivitásodat vele kapcsolatban.
– Figyelek, de szerintem nem.
– Szóval nem győztelek meg?
– Azt hiszem, nem.
– Na mindegy. Akkor lépjünk ki a kórtörténetből –
mondta Laurie, és átment az íróasztal túloldalára.
Odahajolt az egérért, de ahogy megmozdította, a
képernyőn hirtelen megjelent egy felugró ablak, amelyben
az látszott, mikor lépett be valaki a kórház munkatársai
közül az adott beteg online kórlapjára. – Jaj! Elnézést!
– Várj! Ne zárd még be! – kérte Eric, és újabb pillantást
vetett a képernyőre. Az elektronikus rendszert Virginia
Teichner háromnapos kórházi tartózkodása alatt elég
rendszeresen megnyitották, ami teljesen normális dolog.
De az is látszott, hogy az utána következő két hónapban is
megnézte valaki, kétszer is. – Ez érdekes!
– Mi? – kérdezte Laurie odahajolva a képernyő felé úgy,
hogy annak a fehér fénye sziluettszerűen kirajzolta
arcának körvonalait.
– Miért nézte meg valaki az anyagot azt követően, hogy a
beteg már hazament?
– Nem tudom – válaszolta Laurie a homlokát ráncolva. –
Bármilyen vizsgálati eredmény, vérkép, ami a beteg
hazabocsátása után készül el, automatikusan importálódik
a kórtörténetbe. Azt akkor nem jelzi az elektronikus
rendszer önálló belépésként, vagy igen?
– Nem. Csak azoknak lehet oka a beteg távozása után
belenézni a kórlapjába, akik annak idején kezelték.
 – Igen, ez jutott eszembe nekem is.
– Talán azért, mert felmerült valakiben valamilyen
kérdés, vagy fel akarta frissíteni az emlékezetét valamivel
kapcsolatban. Én egész életemben csak egyszer csináltam
ilyet.
– Én soha – horkant fel Laurie. – Kinek van erre ideje? Itt,
a sürgősségin, ha én elkezdeném nézegetni ezeket, akkor
valaki elvérezne.
– Egy oka lehet, ha valaki hozzá akar férni egy ilyen
fájlhoz: ha változtatni akar rajta valamiért.
– Húha, de miért?
– És ki? Nem tudom, hogy hozzáadni akart-e valamit vagy
inkább törölni, de majd kiderítem – jegyezte meg Eric, és
tanulmányozni kezdte a belépési adatokat.
Mindegyik mellett szerepelt egy rubrika tizenkét
csillaggal, ami a belépő személy kódolt azonosítószáma volt.
A Havemeyer minden orvosa, nővére, medikusa, de még a
kisegítő személyzet tagjai is rendelkeztek
azonosítószámmal, amely biztonsági okból minden
alkalommal csak kis csillagok formájában jelent meg a
képernyőn. Így senki sem láthatta meg egy másik
munkatárs azonosítószámát, és nem volt lehetséges valaki
más nevében bejutni az elektronikus rendszerbe.
Eric ránézett Laurie-ra.
– Mennyire lennél meglepve, ha azt mondanám, hogy az
öregasszony kezelőorvosa Morris Brexler volt?
– A Myrtle Beach-i Morris?
– Igen – bólintott Eric, aki korábban megosztotta Laurie-
val a gyanúját arról, hogy Morris zsebre vág némi
mellékest a gyógyszerészeti bizottságban végzett
tevékenységéért. – Morris kezelte Virginia Teichnert
legutóbb. És Maxszel is találkozott. És soha, egyetlen szót
sem szólt nekem erről, pedig most is összefutottunk, amikor
jöttem befelé.
– Mi? – kérdezte Laurie, és a meglepetéstől magasba
szökött a szemöldöke.
Eric közben tovább tanulmányozta a csillagok mögé
rejtett azonosítószámokat.
– Itt bűzlik valami.
– Nem lehet, hogy valami tévedés? – kérdezte Laurie a
fejét csóválva.
– Majd kiderítem – jelentette ki Eric, és felállt.
– Mit fogsz most csinálni? Hivatalosan nem is
tartózkodhatnál a kórház területén.
Eric odament az ajtóhoz.
– Akkor nem hivatalosan fogok itt-tartózkodni.
 ÖTVENHATODIK FEJEZET

Eric kettesével szedte a lépcsőfokokat. Igyekeznie kellett,

hogy elcsípjen valakit az informatikai részlegen, mielőtt
még mindenki hazamegy. Leszáguldott a lépcsőn.
Szerencsére az informatikusok az alagsorban voltak, egy
félreeső helyen, úgyhogy egyetlen árva takarítóval
találkozott, aki egy hatalmas padlófényesítő gépet tuszkolt
maga előtt.
– Helló! – köszönt rá a takarító, amikor Eric elszáguldott
mellette.
Eric közben észrevette az informatikai részleget jelző
táblát, lefékezett, és megragadta az egyszerű, szürke ajtó
kilincsét. Az ajtó zárva volt.
– Halló! Van itt valaki? – kopogtatott határozottan. –
Tudna valaki segíteni?
– Egy pillanat! – hallatszott odabentről egy női hang, és a
következő pillanatban valóban kinyílt az ajtó.
Egy nagyon rövidre vágott, lila hajú lány tűnt fel, fekete
keretes szemüveget viselt. Láthatólag indulóban volt
hazafelé: piros hátizsákja a vállán lógott, a két fülében lévő
fülhallgató fehér vezetéke a ruhája zsebében tűnt el.
– Mára már végeztünk – mondta kissé gondterhelten.
– A könyvelésen dolgozom – szólt Eric, mert érzékelte,
hogy a lány nem ismerte fel. Ő se látta még soha, a
nyakából lógó belépőkártyáról azonban el tudta olvasni a
nevét: Julia Meehan. – Nagyon szeretném, ha segítene
nekem valamiben, Julia.
– Ne most. El kell érnem a vonatomat.
– Kérem, nagyon fontos! Még ma le kell zárnom ezt az
esetet, de elfeledkeztem valamiről. Nem tart sokáig – ígérte
Eric kicsit lihegve, miközben benyomult az irodába.
Julia nagyot sóhajtva visszaindult. A hátizsákját a földre
dobta, és az egyik fülhallgatót kivette a füléből.
– Oké, legyen.
– Köszönöm, nagyon köszönöm. Volt egy betegünk,
Virginia Teichner, szívproblémák miatt kezeltük pár
hónappal ezelőtt. Néhány nap után hazament, de nemrég
elhunyt.
– Szomorú.
– Hát igen. A hazaengedése után kétszer beléptek az
anyagába, ami elég szokatlan, és némi aggodalomra ad
okot, hogy esetleg valami tévedés történt. Tudja, a belépési
oldal kódolva tartalmazza csak az azonosítószámokat, a
munkatársak neve nem látszik. Szeretnénk tudni a neveket,
hogy beszéljünk velük, hogy az erre fordított idejüket és a
kezelést megfelelően számlázhassuk ki.
– Rendben, ez nem bonyolult – bólintott Julia. – Persze azt
nem mondhatom meg magának, hogy melyik azonosító
melyik munkatárshoz tartozik, de meg tudom mondani
azoknak a nevét, akik a hazabocsátás után fértek hozzá az
anyaghoz.
– Ez remek.
 – Nem megy egyik percről a másikra, de nem nehéz. Mi
volt a beteg neve? – kérdezte a lány, miközben odament a
fal mellett álló egyik számítógéphez, amely fölött egy
hatalmas „Én kicsi pónim”-poszter lógott, remélhetően csak
viccből.
– Virginia Teichner – felelte Eric, aztán a vezetéknevet
gondosan betűzte is.
– Oké, mindjárt nekiugrom – válaszolta Julia.
Bekapcsolta a számítógépét, egy pillanattal később a
monitoron megjelent egy „Én kicsi pónim”-képernyővédő:
egy rózsaszín sörényű fehér póni ugrándozott rajta. A lány
beírta a jelszavát, ami tíz kicsi csillag képében jelent meg,
aztán villámgyorsan gépelni kezdett a klaviatúrán.
– Ne nézze a képernyőt! – szólt rá Ericre.
– Bocsánat, elbambultam – felelte a férfi, és elfordult.
Hirtelen abbamaradt a gépelés. A szobára néma csend
borult.
– Megtalálta? – kérdezte Eric, és odanézett.
– Ki maga? – meredt rá Julia, és a szeméből sugárzott a
rémület.
– Mi a baj?
– Figyelmeztetést kaptam e-mailben a maga fotójával.
Hívom a biztonságiakat.
– Ne, kérem, ne! – kiáltotta Eric, de Julia már be is nyúlt a
zsebébe a mobiljáért.
Eric megfordult, feltépte az ajtót, és kirohant.
 ÖTVENHETEDIK FEJEZET

Eric végigszáguldott a folyosón. Összevissza kavarogtak a

gondolatai. Ha az informatikusok segítségével nem tudja
kideríteni, ki fért hozzá az anyaghoz, akkor az is egy
lehetőség, hogy felmegy a kardiológiára, és megpróbálja
kideríteni, mi történt Virginia Teichner felvételekor. Nem
volt ez olyan rég, valaki biztosan emlékszik még az idős
asszonyra és Maxre. Főleg azok után, hogy Max mit művelt
tegnap a bevásárlóközpontban.
Már majdnem elindult felfelé a lépcsőn, amikor hirtelen
megtorpant. Sokkal kevesebben dolgoznak az alagsorban,
gondolta magában, és itt is át tud jutni a kórház új
épületszárnyába, ahol a kardiológia van. Elég, ha ott megy
fel a lépcsőn. A biztonsági szolgálat a régi épület
földszintjén van, és a biztonságiak már minden bizonnyal
úton vannak az informatikára, úgyhogy jobb, ha minél
messzebbre kerül innen. Továbbrohant a folyosón,
bekanyarodott egy másikra, elhaladt mindenféle raktár
meg a kórház szerverközpontja mellett. Még életében nem
járt errefelé.
A padlószőnyeget egyszer csak járólapok váltották fel,
úgyhogy tudta, a kórbonctan felé közeledik. Lassítás nélkül
ment tovább, orrát megcsapta a formaldehid szúrós szaga.
A folyosó balra kanyarodott, és elhaladt a patológiai labor
mellett. Egy fiatal technikus jött szembe vele, és bár
elmélyülten olvasott valamit a mobilja képernyőjén, Eric
inkább a földre szegezte a tekintetét. Nem futott, csak
sietett, hogy ne keltsen feltűnést. Így ért el a lépcsőházhoz.
Felrohant a lépcsőkön, elszáguldott az első emelet, aztán
a második mellett is. Ahogy közeledett a harmadikhoz,
egyre idegesebb lett. Abban biztos volt, hogy a kardiológián
felismerik, hisz sokszor volt itt konzultáción, mert a
depresszió és a szorongás gyakori tünet a szívbetegeknél.
Fogalma sem volt, mit fog csinálni, csak abban bízott, hogy
majd valahogy megoldódik a helyzet.
Felért a harmadikra, kinyitotta az ajtót. Végigment a
ragyogó tisztaságú folyosón, és próbált olyan természetesen
viselkedni, mintha csak véletlenül járna a kardiológián.
Nem látott sehol senkit, mindössze egy magányos
ételszállító kocsi jelezte, hogy megkezdődött a
vacsoraosztás. A nővérpult bal kéz felé volt, ketten ültek ott,
mindketten a számítógépük előtt. Az egyiküket Eric
ismerte: a karcsú, fiatal nőt Patty Allennek hívták. Nagyon
szép arca volt, érdekesen metszett szeme, a haját pedig
vastag varkocsba fogta össze.
– Jó estét, Patty! – köszönt rá Eric, és megpróbálta a
lehető legszakmaibb külsőt felölteni.
– Parrish doktor! – nézett fel a képernyőről Patty, és
széles mosolya egyből elárulta, hogy hozzá még nem jutott
el az Erickel kapcsolatos biztonsági riasztás. – Édes istenem,
nem volt semmi, amit tegnap a plázában csinált! Annyira
aggódtam maga miatt. Az a srác a maga betege volt?
 – Tulajdonképpen pont emiatt jöttem ide – felelte Eric,
miközben kivette a zsebéből a mobilját. Fél szemmel
észlelte, hogy a másik ápolónő, akit nem ismert, aggódva
méregeti. – Úgy hívják, hogy Max Jakubowski, és a
nagymamája, Virginia Teichner itt feküdt az osztályon
három hónappal ezelőtt. Szívelégtelenség miatt hozták be,
és ő kísérte ide.
– Értem – bólintott Patty. – És miben tudok segíteni?
– Emlékszik esetleg rájuk? Maxre és a nagymamájára?
Egy kilencvenéves idős hölgyről van szó meg egy tizenhét
éves fiúról. Ő szerepelt tegnap este a hírekben.
– Nem mondja! És járt itt? – kérdezte Patty elkerekedő
szemmel. – Nem tudja, melyik kórteremben feküdt? Az én
betegeim általában a folyosónak ezen a részén vannak,
mert amióta Sheila elment szülni, nem vagyunk elegen,
úgyhogy a közeli kórtermek az enyémek, mivel én intézem
a telefonokat is.
– Brexler doktor volt a nagymama kezelőorvosa, de róla
tudom, hogy már hazament – felelte Eric, és közben
próbálta felidézni az anyagban látott többi nevet. – A
rezidens Sara Stone volt. Nincs bent?
– Már ő is hazament.
– Az ápoló neve Caleb Marteki.
– Betegszabadságon van.
– A szociális gondozót Martha Girandole-nak hívják.
– Ő meg szabadságon van, majd csak hétfőn lesz bent.
– Hmm – hümmögött Eric, és pillanatnyilag nem tudta,
hogyan tovább. Csak azt érezte, hogy a másik nővér
továbbra is ellenséges szemekkel méregeti. – Gondolom,
meg tudja adni nekem a mobilszámaikat, de az igazi
gondom a következő. Amikor átnéztem az anyagot, láttam,
hogy Brexler doktor megállapításokat tett Max
depressziójára vonatkozóan, és pszichiátriai konzultációt
javasolt. De engem soha nem kerestek a konzultáció
ügyében. Nem tudja, mi történhetett?
– Nem hallottam róla. A látogatóval kapcsolatban, nem a
beteggel? Ez elég szokatlan, nem?
– De igen. Ezért gondoltam, hogy talán valaki emlékszik
rá, vagy van valahol valami feljegyzés erről. Gondolja, van
valaki az osztályon, aki tudhat bármit erről?
– Én tudok – szólt közbe elég fagyos hangon a másik
nővér. Középkorú volt és sovány, a haja pedig egészen
elképesztően rövidre volt vágva. A nyakában lévő
belépőkártyájáról Eric le tudta olvasni, hogy a keresztneve
Nancy. Maga előtt összefont karral ült, úgy beszélt. – A 308-
asban voltak, a másik oldalon. A fiúra nem emlékszem, de a
nagymamára igen.
– De jó.
– Azt hiszem, volt is pszichiátriai konzulens. Hallottam,
hogy valaki lejött a Wrightból. Azt hittem, hogy a
nagymamához, de az is lehet, hogy végül az unokájához.
– Volt pszichiátriai konzultáció? – kérdezett vissza
hitetlenkedve Eric. – Ki volt itt?
– Azt nem tudom, mert nem voltam itt akkor. Arra
emlékszem, hogy a fiú általában esténként, éjszakánként
tartózkodott itt. Csak egyszer láttam, amikor éppen
elmenőben voltam.
– De hát mindenki tudja az osztályomon, hogy feljegyzést
kell készítenie minden eseti konzultációval kapcsolatban.
Még akkor is, ha Max technikai értelemben nem volt
kórházi beteg, szerepelnie kellene a nagymama anyagában.
Nancy a homlokát ráncolta.
– Parrish doktor! Miért kérdezget bennünket erről? Nem
lenne szabad itt lennie a kórházban. Még riasztást is
kaptunk magáról. Hívnunk kell a biztonságiakat.
– Tényleg? – nézett Patty döbbenten Nancyre.
– Ez nagyon fontos dolog, kérem, ne hívja őket! – kérte
Eric, és Pattyhez fordult. – Megvan magának Brexler doktor
mobilszáma?
– Persze, tudom, 610…
– Patty! Ne áruld el neki – vágott közbe Nancy. – Parrish
doktor! Maga nagyon kínos helyzetbe hoz bennünket. Nem
lenne szabad még beszélnünk se magával, pláne nem
betegekkel kapcsolatos információkról. Nagyon nem tetszik
nekem ez a dolog. Hívom a biztonságiakat.
– Ne, kérem, ne! – ám látva, hogy Nancy a kezébe veszi a
telefont, Eric elindult kifelé.
– Halló! Központ? Kérem, kapcsolja a biztonsági
szolgálatot!
De Eric addigra ismét rohant, ez alkalommal a Wright
épületszárny felé.
 ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET

Eric száguldott, amilyen gyorsan csak tudott, felfelé a

lépcsőkön. Érezte, hogy versenyt fut az idővel. A
biztonságiak is könnyen kitalálhatták, hová igyekszik, főleg
ha az informatikus Julie korábban már értesítette őket,
most pedig ez a Nancy is szólt nekik. Az üldözői előtt kell
odaérnie a pszichiátriára. Nem tudta, adódik-e még egyszer
lehetősége erre, és valami rossz érzés
feltartóztathatatlanul hajtotta előre. Nem értette, mi
történhetett, de sejtette, hogy valami nagyon nem stimmel.
Miközben kettesével szedte a lépcsőket, megpróbálta
összerakni magában a történteket. Ha valóban volt
pszichiátriai konzultáció Max miatt, de az nem szerepelt a
dokumentumokban, akkor valakinek hozzá kellett férnie az
elektronikus kórtörténethez, és törölnie kellett az erre
vonatkozó utalást. Ericnek sejtelme se volt arról, hogy
bármelyik kollégája is miért akarhatta eltitkolni a
konzultációját Maxszel, de eltökélte magában, hogy kideríti.
Éppen felért a negyedik emeletre, mikor hirtelen
megszólalt a tűzjelző. A fülsiketítő riasztó csak úgy
visszhangzott a lépcsőház falai között.
Eric agya abban a pillanatban átváltott osztályvezető
főorvosi üzemmódba, és magában végigpörgette, mik a
teendők tűz esetén, ami természetesen a pszichiátriai
osztály esetében jelentősen eltért a többi osztályra
vonatkozó előírástól. Ha megszólalt a tűzriasztás, először
meg kellett várni, hogy a hangosbeszélőn bejelentsék,
pontosan hol ütött ki a tűz. Ha távol volt a pszichiátriától,
akkor nem volt semmi tennivalójuk. Az osztályon ápoltakat
még gyakorlat esetén sem evakuálták, labilis lelkiállapotuk
miatt. Erre csak akkor kerülhetett sor, ha ezen az osztályon
ütött volna ki a tűz. A Havemeyer saját házi tűzoltói a
rendelkezésükre álló eszközökkel azonnal reagáltak
minden egyes riasztásra, és ha komolyabb volt a tűz, egyből
értesítették a hivatásos tűzoltóságot.
A hangosbeszélő megreccsent: „Vörös riasztás, Wright
szárny. Vörös riasztás, Wright szárny.”
A bejelentés hallatán Eric szíve hevesen dobogni kezdett.
Ez azt jelenti, hogy a pszichiátrián ütött ki a tűz. Most aztán
tényleg száguldott felfelé, miközben próbálta felidézni
magában a tennivalókat, amelyeket életében csak egyszer
tanulmányozott végig alaposan. Ha a pszichiátrián van tűz,
akkor minden ott dolgozónak részt kell vennie a
munkálatokban. Mindenkinek az a dolga, hogy a lehető
legnyugodtabban evakuálják a betegeket. Az ágyhoz kötött
ápoltakat is ki kell engedni a szobájukból, és a kezüket a
derekukhoz rögzítő, de a járást lehetővé tévő
kényszerzubbonnyal kell ellátni. Az ilyen betegek
mindegyike mellé kellett valaki az ápolószemélyzetből a
kiürítés során. Eric azért fohászkodott, hogy az egyetlen
ilyen beteg az osztályon Perino legyen.
A hangosbemondó közben megállás nélkül ismételgette:
„Vörös riasztás, Wright szárny. Vörös riasztás, Wright
szárny.”
Felért az ötödik emeletre, keresztülszáguldott az ajtón,
be az előcsarnokba. Próbálta átlátni, mi is történt az
osztályon, de ez nem ment könnyen. A levegőben azonban
érezni lehetett, hogy valahol valami ég. Sőt már a tűz fekete
füstje is kezdett kiszivárogni az előcsarnokba. A
mennyezeten lévő permetezők pillanatokon belül
bekapcsolnak, gondolta Eric, és a kórházi tűzoltók is
mindjárt megjelennek a palackjaikkal.
– Figyelem, emberek! – harsogta Eric, miközben
megpróbálta keresztülverekedni magát a tömegen. –
Mindenki menjen vissza az osztályára! Hagyjanak helyet a
tűzoltóknak!
– Ez Parrish doktor! – rikkantotta el magát valaki, amire
izgatott moraj futott végig az embereken, és további
kiáltások hallatszottak.
– Láttuk magát a plázában tegnap!
– Doktor úr! Segíteni szeretnénk!
– Mondja meg, mit csináljunk!
– Tudunk segíteni valamiben, Parrish doktor?
– Tudom, hogy mindenki segíteni szeretne, de inkább
menjenek innen! Túl veszélyes most itt tartózkodniuk! –
kiáltotta Eric, és közben megkönnyebbülten látta, hogy a
saját kollégái és betegei, csapzottan és vizesen ugyan, de
kezdenek gyülekezni az előcsarnok pszichiátria előtti
részén.
Elismerően odabiccentett feléjük, miközben elindult
befelé. Odabent, a pszichiátrián fekete függönyként
hömpölygött a füst. Az előtérben már működésbe léptek a
mennyezeti vízpermetezők.
– Amaka! – szólt oda Eric a főnővérnek, aki éppen kilépett
a zsilipből, a riadt tekintetű Mrs. Jeliket tuszkolva maga
előtt.
Közvetlenül mögöttük Tina bukkant fel a depressziós
aggastyánt, Mr. Jacobsot kísérve. Az öregember szemmel
láthatóan össze volt zavarodva és rettegett.
– Ó, Eric! Hála az égnek! – sóhajtott fel Amaka, aki maga
sem volt valami jó állapotban. – Nem vártuk ki a riasztást.
Sam utasított mindenkit, hogy ürítsük ki az osztályt. Nem
tudom, Jack hol lehet, David próbálja eloltani a tüzet a
konyhában. Isten se tudja, hogy keletkezett.
– Rendben, csak csináljátok! Hozzatok ki mindenkit az
osztályról – lépett oda Eric, és segített Amakának
kivezényelni Mrs. Jeliket a folyosóra, aztán Tinával a
zavaros tekintetű Mr. Jacobsot is kivonszolták valahogy. –
Mi történt? Most az északi szárnyból hozzátok ki a
betegeket?
– Igen, már majdnem kész vagyunk.
– Nagyon jó – állapította meg Eric, tudva, hogy a betegek
többsége az északi részen volt, a déli szárnyban a tárgyaló,
az irodák, a konyha és a dohányzóhelyiség van. Az egyetlen
betegszobát ott a közveszélyes ápoltak részére tartották
fenn, amiben most Perinót kezelték. – És mi van Perinóval?
Őt Sam hozza ki, kényszerzubbonyban?
– Igen, azt hiszem, igen. De én az északi részen voltam,
úgyhogy nem tudom biztosan.
– Nincs senki más kényszerzubbonyban, ugye? Nem
vettetek fel új beteget, amióta nem voltam bent?
– Nem.
– Oké, akkor menjetek. Majd később beszélünk – mondta
Eric, azzal besietett az osztályra.
A mennyezetről hideg víz hullott a nyakába. Ázott és
megviselt ápolónők és szociális gondozók terelgették a
maradék beteget maguk előtt, volt, aki az infúziós állványt
is engedelmesen húzta maga mellett.
– Nagyszerű! Igyekezzenek! Maradt még valaki?
– Nem, ez az utolsó csoport – szólt vissza az egyik nővér,
és bár csuromvizes volt, azért szélesen rámosolygott Ericre.
– Már csak Perino van odabent.
Eric elviharzott a déli szárny irányába.
– Hol van Sam és Perino? – tudakolta egy szembe jövő
ápolónőtől.
– Perino szobájában – felelte, a füsttől köhögve.
– És David meg Jack?
– David a konyhában, próbálja eloltani a tüzet – kiáltotta
valaki távolabbról, Leah Barryt kísérve. – Azt nem tudom,
Jack hol lehet.
Eric továbbsietett a déli szárny folyosóján. A balra eső
konyhából csak úgy gomolygott a füst. A mikrohullámú
sütőből és a szemetesből sárgás lángnyelvek csaptak ki, de
Jack vagy David nem volt sehol. Nagy meglepetésére az
irodája ajtaja nyitva volt. Benézett, bár az egyre sűrűbb
füsttől és a plafonról lefelé spriccelő víztől nem sokat látott.
Ám mintha valami furcsa, hörgő hangot hallott volna
bentről, az íróasztala irányából.
Beljebb ment, hogy megnézze, mi az, és az elé táruló
látvány döbbenetes volt. Beletelt némi időbe, amíg felfogta.
A szőnyegen Kristine feküdt, a feje groteszk módon
hátrabiccent, mert a torka át volt vágva. Még élt, bár a
tekintete üresen meredt a szobát elborító füstbe. A torkán
tátongó sebből vér bugyogott elő, eláztatva a mellkasát és a
nyakát. A szája szélén is vér buggyant elő. És közben
felülről folyamatosan spriccelt az arcára és a teste mellett
élettelenül heverő karjára a víz.
Eric odasietett, és letérdelt a lány mellé. Bal kezével
ösztönösen is letakarta a sebet, próbálva elállítani a
vérzést, miközben a jobbjával a telefonja után nyúlt, és az
Újratárcsázás gomb megnyomásával felhívta Laurie-t.
– Laurie! – kiáltott bele a készülékbe. – Gyere az
osztályomra azonnal! Van itt valaki átvágott torokkal!
– Jó ég! Azonnal szorítsd el a sebet a kezeddel! Megyünk!
– Siessetek! – vetette oda Eric, ledobta a mobilt, hogy
mindkét kezével elszorítsa a lány sebét.
Érezte, ahogy Kristine meleg vére áztatja a tenyerét, és
azt is, hogy a lánynak alig van pulzusa. Nem értette, mi
történhetett, és elképzelni se tudta, hogy ki tehette. Aztán
hirtelen, mintha villámcsapás érte volna, megvilágosodott
az egész. Biztos, hogy Perino volt.
– Eric…? – suttogta alig hallhatóan a lány.
– Igen, én vagyok. Ne mozdulj! Mindjárt itt a segítség –
nyugtatgatta Eric, miközben érezte, hogy a levegő
kiáramlik Kristine légcsövéből, és újabb adag vért lök a
tenyerébe.
– Sajnálom… amit tettem…
– Nyugalom, Kristine, semmi baj – felelte Eric, és bár
nyilvánvaló volt, hogy a lány a zaklatási ügyre céloz, a férfit
ez a dolog most egyáltalán nem érdekelte.
Érezte, ahogy az ujjai alól előbuggyan Kristine vére. A
tenyerén érezte a meleg levegőt, minden egyes kimondott
szónál.
– Nagyon… gonosz…
– Ki gonosz? Ki tette ezt? Perino? – hajolt Eric közelebb a
lány arcához, hogy hallja a választ.
A következő pillanatban azonban iszonyatos erejű ütést
érzett a tarkóján.
Fájdalom hasított a koponyájába.
Aztán minden elsötétült.
 ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET

Amikor Eric magához tért, hanyatt feküdt, és valaki a

lábánál fogva, viszonylag gyorsan vonszolta a vizes
folyosón. Próbálta összeszedni a gondolatait, de minden
ködös volt a fejét ért ütés miatt. Azt felfogta, hogy körülötte
füst gomolyog. Érezte, hogy víz hull az arcára. A torkát
kaparó füsttől köhögni kezdett. Ahhoz nem volt eléggé
magánál, hogy felfogja, ki vonszolja. Biztosan Perino.
Érdekes, állapította meg, a feje nem is fáj annyira.
Nem tudta, hogy a kollégái, Sam, David és Jack merre
lehetnek. Kristine bizonnyal elvérzik közben. Nem értette,
hogy mi történik. Csak azt érzékelte, hogy valaki továbbra
is húzza a földön, és érezte, hogy ismét el fogja veszíteni az
eszméletét. Minden ködössé vált, olyan volt, mintha be
lenne gyógyszerezve. Ha valóban kapott valami kábító
gyógyszert, akkor azt injekcióban adták be neki. És arra
Perino nem lenne képes.
Ericbe belemart a rémület. Akkor csak valamelyik
kollégája lehetett. Megpróbált valahogy ellenállni, minden
erejével azon volt, hogy meneküljön, hogy képes legyen
lábra állni, de hiába. Túl gyenge volt. Hallotta, hogy a
kórházi tűzoltók a folyosó távolabbi végén kiabálnak
egymásnak. Lépéseik alatt szinte döngött a padlózat, de
onnan, a távolból bizonyosan nem látnak semmit a füstön
át. Majd megállnak a konyhánál, és eloltják a tüzet.
Közben Perino szobája elé értek, és a nyitott ajtón át Eric
hallotta, hogy a férfi odabentről kiabál.
– Engedjenek ki! Oldozzanak el! Nem kapok levegőt!
Hirtelen becsapódott a szoba ajtaja. A férfi, aki Ericet
vonszolta, felkiáltott:
– Itt minden kész! Innen mindenkit evakuáltunk!
Ericet a kábulat köde ellenére is átjárta a döbbenet.
Sam hangját hallotta.
Próbálta magában összerakni a dolgokat.
Sam volt az, aki leütötte.
Sam volt az, aki meggyilkolta Kristine-t.
Sam vonszolja éppen a dohányzóterasz felé.
Sam meg akarja ölni.
Hirtelen friss, meleg levegő csapta meg. A terasz ajtaja
kinyílt, és érezte, hogy a testére rásütnek a nap sugarai.
Lágy szél legyezte az arcát. A lebetonozott teraszt három
irányból közel 120 centi magas fal határolta.
Eric tett egy kísérletet, hogy az oldalára forduljon, de
nem sikerült. Kinyitotta a szemét, és szeretett volna
öntudatánál maradni, de ez se ment. A hátát horzsolta a
terasz betonja, ahogy a testét egészen a korlát mellé cibálta
valaki. Az agya kétségbeesetten próbálta megérteni a
helyzetet.
Sam ölte meg Kristine-t az irodájában. És Sam most
megpróbálja rákenni a gyilkosságot. Sam vonszolja a terasz
korlátjához. Le akarja lökni a magasból. Sam próbálja úgy
beállítani az egészet, mintha öngyilkosságot követett volna
el. A kórház tűzoltói az egészből semmit se fognak észlelni,
csak amikor már túl késő lesz.
– Sam!… Miért? – nyögte Eric alig hallhatóan.
Átjárta valami páni félelem. Próbált megmozdulni, de a
lába nem engedelmeskedett.
– Elegem van a másodhegedűsségből. Én akarok lenni a
főnök, és nincs kedvem tovább várni. Én akarok a
gyógyszerészeti bizottságban ülni, és én is akarok
magamnak egy házat Myrtle Beachen.
– Ne…!
Eric érezte, hogy a hóna alá nyúlnak, és emelni kezdik
felfelé. Próbált ellenállni, de reménytelen volt.
– Ez a morfium. Majd a boncolásnál jól megtalálják a
nyomait. Az orvosetikai bizottság nem lesz meglepve –
hallotta Eric Sam hangját ködösen. Közben a férfi azon
erőlködött, hogy fölemelje. – Az elejétől fogva átvertelek.
Régóta ismertem Maxet, azóta, hogy a nagyanyja a
kórházba került, és Brexler lehívott. Rávettem Maxet, hogy
hozza be az öregasszonyt a sürgősségire. Tudtam, hogy oda
fognak téged csődíteni, konzultálni, és majd bekapod a
csalit. Mindig is érzelgős alak voltál, főleg gyerekek
esetében.
– Ne! Kérlek! – ellenkezett Eric, és szerette volna
megragadni a párkány szélét, de nem volt erő az ujjaiban.
Nem akarta feladni. Hannah-ra gondolt. A lányának
szüksége van rá. Szerette, mindennél jobban. Nem halhat
meg.
– Egész idő alatt tömködtem Max fejét. Tudtam, hogy
mesél majd neked Renée-ről. És azt is tudtam, hogy ha
meghal az öregasszony, akkor összeroppan – folytatta Sam,
és közben sikerült Eric testét fölemelnie a korlátként
szolgáló fal tetejére. – Leitta magát, és felhívott, rögtön
azután, hogy beszélt veled. Találkoztam vele, és Rohypnolt
tettem a vodkájába. Azt csinálta, amit én akartam. Persze
soha nem ölte volna meg Renée-t, ahhoz nem volt elég vér a
pucájában. Én öltem meg, hogy végképp tönkretegyelek.
Eric rémülten pillantott maga mellé. Az épület előtti
járda ötemeletnyi mélységben volt. Emberek jöttek ki és
mentek be a kórházba. Érezte, hogy Sam fogást keres a
testén. Érezte, hogy mindjárt a mélybe löki. Próbált
belekapaszkodni valahogy, de nem sikerült. Mindjárt
lezuhan, és halálra zúzza magát.
– Viszlát, Eric!
 HATVANADIK FEJEZET

Eric hirtelen úgy érezte, hogy Sam elengedi a vállát, és

hallotta, hogy kivágódik a teraszajtó.
– Ne! Ward doktor! – ordította Perino. – Hagyja abba!
Elég!
Eric kábultan próbálta a hang irányába fordítani a fejét,
de kis híján lezuhant a korlátról. Erőtlen kezével szeretett
volna megkapaszkodni, miközben látta, hogy Perino
közeledik feléjük, maga mögött húzva a leszaggatott
kényszerzubbonyt.
– Ward doktor! – rontott rá Perino Samre. Az arca
egészen eltorzult a dühtől, ahogy izmos karjával próbálta
elkapni a másik férfit. – Ebből most már elég! Ennek vége,
itt és most!
– Nem, dehogy! Hagyjon! – emelte fel a kezét védekezően
Sam.
– Maga végtelenül gonosz, Ward doktor! – üvöltötte
Perino.
A vállánál fogva megragadta Samet, és akkorát taszított
rajta, hogy az nekirepült a teraszon lévő kis fémasztalnak,
és az asztalkát meg a körülötte lévő székeket magával
rántva élettelenül elterült a földön.
Eric rémülten nézte a düh feltartóztathatatlannak tűnő
kirobbanását. Érzései összevissza kavarogtak. Még mindig
nem tudta elhinni, hogy Sam megpróbálta megölni. De azt
se szerette volna, ha Perino itt, a szeme láttára
meggyilkolja Samet. Ugyanakkor érezte, hogy nem tudja
mozgatni a végtagjait, és nincs ereje ahhoz, hogy
közbeavatkozzon, és megállítsa Perinót.
– Maga rossz orvos! Maga adta nekem azokat a pirulákat,
amiktől rosszabbul éreztem magam, és nem jobban! –
ordította Perino, azzal Sam nyomába eredt, aki próbált
valahogy lábra állni.
A feje vérzett, és rémülten nézett tomboló betegére.
– Ne csinálja ezt, Don! – kiáltotta, és egy fémszéket emelt
maga elé, hogy valahogy távol tartsa a dühöngő férfit. – Ne
engem vádoljon! Parrish doktor a hibás! Ő kényszerített
arra, hogy azt a gyógyszert adjam magának. Ő mondta! Rá
legyen dühös! Én is ezért akartam megölni! Maga miatt!
– Nem hiszek magának. Mindig hazudik – jelentette ki
Perino, és megragadta a szék lábát, amit Sam védekezőn
maga elé tartott. Egy mozdulattal kicsavarta a kezéből, és
félredobta. – Állandóan hazudott nekem!
– Ne, ne csinálja… – nyögte elhaló hangon Eric, mert
rémülten látta, hogy Sam egészen nekiszorul a terasz
korlátjának.
Minden erejével arra koncentrált, hogy valahogy úrrá
legyen az agyát megbénító kábulaton, és ne essen le a
korlát mellvédjéről.
– Nagyon sajnálom, Don! – emelte föl rémülten a kezét
Sam. Folyamatosan hátrált a korlát mellett, elkeseredetten
küzdött az életéért. – Ígérem, nem kap ilyen gyógyszert
többet! Nem kap semmilyen gyógyszert! Esküszöm.
– Nem hiszek magának! – ordított fel Perino, és ökölbe
szorított kezét fölemelte, hogy behúzzon egyet Samnek.
Ebben a pillanatban kiáltás hallatszott a teraszajtó felől.
– Állj! – hasított keresztül a levegőn a fegyverét előkapó
biztonsági őr hangja. – Senki se mozduljon!
Még két biztonsági őr jelent meg a háta mögött.
Kirohantak a teraszra, az ajtóból pedig füst gomolygott elő.
– Ne lőjön! – kiáltotta Perino, és föltartotta a kezét, Sam
azonban megbotlott hátrálás közben, és elvesztette az
egyensúlyát.
– Ne! – ordított fel rémületében, ahogy megértette, hogy
teste már nem neki, hanem a korlátnak engedelmeskedik.
A következő pillanatban látszott, hogy a karjával
kétségbeesetten kalimpál, hogy visszanyerje az
egyensúlyát, ám hiába, a teste átfordult a korlát fölött, és
megállíthatatlanul zuhant lefelé. Keze már csak a semmit
markolhatta meg.
– Ward doktor! – kiáltott fel Perino, és próbált Sam után
kapni, de késő volt.
– Jaj, nem! – motyogta Eric.
Könnyek törtek elő a szeméből, hallva a lezuhanó Sam
artikulálatlan üvöltését.
Aztán lehunyta a szemét.
Nem volt képes tovább nézni a borzalmakat.
 HATVANEGYEDIK FEJEZET

Eric egy kórházi ágyban feküdt a sürgősségi osztály egyik

kórtermében. A Narcannak köszönhetően, amely
közvetlenül blokkolja a morfium hatását, és általában a
kábítószer-túladagolás miatt behozott betegeknek adják,
kezdett visszatérni az öntudata. Az egyik ujjához csipesz
volt erősítve, és egy műszer folyamatosan nyomon követte
az állapotát. A másik kezébe infúziót kötöttek. Még mindig
az automata tűzoltó berendezés permetétől nyirkos
ruhájában volt. Az ingén és a kezén Kristine alvadt vére
látszott.
Kristine nyilván valamelyik műtőben volt, és Eric nem
tudta, sikerül-e megmenteni. Mindenesetre magában azon
imádkozott, hogy a lány felépüljön.
Eric behunyta a szemét, mert a plafonon lévő erős
neonok fénye zavarta. Próbálta elhessegetni az agyából
előtolakodó képeket, ahogy Kristine vérbe fagyva hever az
iroda padlóján, átvágott torokkal. Hallotta, hogy a
rendőrök, különböző kórházi emberek és Laurie fojtott
hangon beszélgetnek a szobája előtt.
Paul, aki úton volt a Havemeyer felé, arra utasította
Ericet, hogy semmit se mondjon a rendőröknek, amíg meg
nem érkezik. Ennek a veszélye azonban nem fenyegetett,
lévén hogy Eric addig nem is tudta volna elmondani, hogy
mi történt, amíg valamiképp magában el nem rendezte az
eseményeket.
Lassan kezdte megérteni, hogy Sam próbálta
meggyilkolni Kristine-t, és Sam volt az is, aki megölte
Renée-t. Miközben a sürgősségire hozták, Eric elmondta a
rendőröknek: Sam bevallotta, hogy nem Max követte el a
gyilkosságot, hanem ő. Megígérték, hogy értesítik erről a
radnori rendőrkapitányságot és Max ügyvédjét.
Eszébe jutott az az első éjszaka, amikor találkozott a
fiúval és a nagymamájával, és hirtelen beléhasított, hogy
most ugyanabban a kórteremben van, ahol akkor Virginia
Teichner feküdt. Úgy érezte, a rettenetes események
láncolata talán lezárul végre.
Továbbra sem nyitotta ki a szemét. A veszteségekre
gondolt: Max nagymamájára, Renée-re és Kristine-re. És a
lelke mélyén nagyon felzaklatta Sam rettenetes halála.
Mennyi erőszak, mennyi értelmetlen halál! Aztán bevillant
Perino alakja, ahogy az utolsó pillanatban még utánakap
Samnek, hogy megmentse. Biztos, hogy a történtek nem
tesznek jót amúgy is labilis lelkiállapotának. Alaposan át
kell néznie Perino kartonját, és ki kell derítenie, mi igaz
abból, amit a férfi állított, hogy a kapott gyógyszerektől
rosszabbul érezte magát, és nem jobban. Sajnos nagyon is
elképzelhető, hogy Sam mesterkedett valamit a
gyógyszerezéssel, hogy manipulálhassa Perinót is, éppen
úgy, mint Maxet.
Eric egész testében megrázkódott. Hogyan bízhatott meg
ennyire Samben? Hogyan tévedhetett ekkorát?
Pszichiáterként jól tudta, hogy az emberek többsége
valamilyen álarcot fejleszt ki, és a világ előtt abban
mutatkozik, gondosan rejtegetve valódi énjét. Azt is tudta,
hogy ez a kettő általában köszönő viszonyban sincs
egymással. Előbb rá kellett volna ébrednie.
Rádöbbent arra is, hogy neki magának is van álarca, és
talán a kelleténél hosszabb ideje hordja. A tökéletes főnök.
Aki örökké a tökéletességre tör. De volt egy másik is.
Például a tökéletes apáé, aki túlságosan is óvja a lányát –
mindentől. Vagy a tökéletes férjé, aki aztán végül annyira
tökéletes lett, hogy a felesége nem is akart tovább ilyen
férjet magának.
Talán eljött végre az ideje, hogy megszabaduljon az
összes álarcától, és megnézze, mi van a maszkjai alatt. Ha
ennek az egésznek vége lesz, gondolta magában Eric,
esetleg felhívja Arthurt, hogy beszélgessenek újra egy kicsit
ezekről a dolgokról.
Érezte, hogy könnybe lábad a szeme.
Az egyetlen dolog, amiben biztos volt, az a Hannah iránt
érzett őszinte és tiszta szeretete volt. Jó érzés fogta el, hogy
sikerült tisztára mosnia a nevét. Nemcsak maga miatt, a
Hannah miatt is. Se a lánya, se a kislány barátai vagy
iskolatársai nem gondolhatják tovább egy pillanatig se,
hogy meggyilkolt valakit. Ismét pszichiáter lehet, meg apa,
ha nem is annyira tökéletes. Persze lehet, hogy továbbra is
többet fog gondolni bizonyos emberekről, akikről pedig
nem kéne, mint, mondjuk, Sam vagy akár Caitlin. De Eric
számára a szeretet vak. Ezen nem lehet és talán nem is kell
változtatnia. Hiszen végül is nem tökéletes, csupáncsak egy
esendő ember.
– Helló! – kukucskált be a mintás függöny résén Laurie. –
Bejöhetek?
– Persze – mosolyodott el Eric.
– Hogy érzed magad?
– Jobban.
– A rendőrök ki akarják várni, amíg elég erős leszel, hogy
vallomást tegyél. Próbáltam kicsit lehűteni a reményeiket.
– Köszönöm.
– Ami pedig a jó híreket illeti, Kristine valószínűleg
megmarad, persze kell még párszor vért kapnia. Épp
időben értünk oda.
– Remek – Ericet átjárta a megkönnyebbülés és
valamiféle hála.
– Hogy a dolog még pikánsabb legyen, kiderült, hogy AB
negatív, ami meglehetősen ritka, és persze nem volt elég
készleten. Na, mit gondolsz, kitől kapott egy adagot? –
kérdezte Laurie, némiképp elfancsalodott képpel.
– Tőled?
– Igen. Nem volt könnyű rávennem magam.
Eric elnevette magát.
– És mi van az osztályommal? Romokban?
– Folyik a romeltakarítás, de már csillapodnak a
kedélyek. Amaka ura a helyzetnek.
– Hála az égnek. És Perino? Hogy van?
– Itt van, az egyik közeli kórteremben. A felesége nem
kimondottan boldog.
 – Azt meghiszem – mondta Eric, de ebbe most
belegondolni se akart. – És hol volt a másik két orvosom?
David és Jack?
– David rosszul lett a tűzoltás közben. Kiderült, hogy
asztmás. Jack pedig lent volt az endokrinológián, éppen egy
nővért tanulmányozott behatóan – válaszolta Laurie, aztán
egy kicsit fenyegetően fölemelte a mutatóujját, miközben a
másik kezével megfogta Eric csuklóját. – Amúgy pedig
teljesen hivatalos minőségemben vagyok itt mint az
orvosod.
– És most megnézed a pulzusomat?
– Nem kimondottan – mosolyodott el Laurie.
– Akkor megfogod a kezem.
Laurie visszamosolygott:
– Aznap este megcsókoltál a bevásárlóközpontban, az
autóban.
– Szerintem ezt csak képzelted. A fantáziád műve volt.
Valójában nem történt semmi. A plázába se mentem be. Ki
csinálna ilyen ostobaságot? Én biztos nem, én, kérem, egy
főnök vagyok.
– Nagyon megeredt a nyelved, hallod? – hajolt közelebb
Laurie, és gyorsan szájon csókolta Ericet, aztán még
egyszer, kicsit hosszabban.
– Hú! – mondta Eric, és érezte, hogy megdobban a szíve,
úgy, ahogy már rég nem.
Laurie kiegyenesedett, és tovább bazsalygott. Egy tincs
elszabadult a csak lazán felkötött hajából, és kissé
belelógott a homlokába.
 – Elfogadhatónak találod a viselkedésemet az ágyad
környékén?
– Azért ne szállj el magadtól teljesen!
– Nahát! – csattant fel Laurie. – Ami azt illeti, el kell
ismernem, hogy neked volt igazad, és ennek őszintén
örülök. Jobban hittél ebben a Max gyerekben, mint én.
Tényleg nem ő ölte meg azt a lányt. Úgyhogy happy end a
vége. Mármint az ő szempontjából.
– Igen. De borzasztó belegondolni, hogy Renée meghalt.
Ilyen fiatalon és ennyire értelmetlenül. Igaz, egy
gyilkosságot semmi nem tesz elfogadhatóvá.
– És miért csinálta Sam ezt az egészet?
– Szeretett volna a helyemre kerülni. Pontosabban
szerette volna mindazt magának, amiről azt gondolta, hogy
nekem attól jobb, mint neki. Vágyott a sikerre, a pozícióra,
de a lelke mélyén leginkább pénzre vágyott – felelte Eric, és
felidézte magában, mit is mondott Sam a teraszon. –
Beszélek is majd a nagyfejűekkel, hogy vizsgálódjanak már
egy kicsit Brexler gyógyszerészeti bizottsági dolgai körül.
Ha az a görény tényleg pénzt kap a különböző
gyógyszercégektől, és ebből építtette azt az istenverte
Myrtle Beach-i házát, akkor szeretném, ha börtönbe
kerülne. Elég abból, hogy csak pletykálnak róla. Ha igaz,
akkor bűncselekmény, és nem hunyok tovább szemet
fölötte.
– Mintha kicseréltek volna – mosolygott Laurie némi
büszkeséggel Ericre.
– Ezt jól látod.
 – Támogatlak – hajolt ismét a férfi fölé Laurie, és megint
megcsókolta. – Mit szólnál egy vacsorához holnap este,
munka után? Még úgyis lógok neked egy gin-tonikkal.
– Nálad?
– Aha – mosolygott rá Laurie.
Abban a pillanatban valaki cibálni kezdte az ágyat
körülvevő mintás függönyt. Mindketten odanéztek. Paul
dugta be a fejét a nyíláson, és vigyorogva ingatta a fejét.
– És az esküvő mikor lesz, gyerekek? – kérdezte
elégedetten.
 HATVANKETTEDIK FEJEZET

Az elkövetkező két órát Eric az igazgatósági szinten lévő

nagy tárgyalóban töltötte Newmire kapitány, Rhoades
nyomozó és a helyettes körzeti ügyész társaságában. Paul
jóvoltából ismét új ruhába öltözhetett, és elmondhatta
nekik mindazt, ami azóta történt, hogy észrevette a Virginia
Teichner kórtörténetéből hiányzó dolgokat, egészen a
teraszon történt rémségekig. A legapróbb részletekbe
menően kifaggatták. Paul végig vele volt, és nem hagyta,
hogy a hatóság képviselői egy centivel is közelebb
kerüljenek az orvosi titoktartással védett részletekhez. A
kihallgatás alatt ott ült Erictől balra Mike a jogi osztályról,
ahogy a két igazgató, Tom és Brad is végig jelen volt, de
csak figyeltek és jegyzeteltek, kérdést nem tettek fel.
Amikor a kihallgatásnak vége lett, Eric odafordult
Rhoades nyomozóhoz.
– Most, hogy már tudja, hogy Max ártatlan, mi fog vele
történni?
– A magától hallottak alapján tovább folytatjuk a
vizsgálatot, és beszélni fogunk a srác ügyvédjével, hogy
kiderüljön, mennyire együttműködőek, és hajlandóak-e
vallomást tenni. Az talán nyilvánvaló, hogy nem
hagyatkozhatunk csupán arra, amit maga elmondott, és
ezzel nem szeretném megkérdőjelezni a szavahihetőségét.
Ez sokkal inkább e miatt a Sam Ward miatt szükséges.
Ericnek megrándult az arca Sam neve hallatán. Nehezére
esett elhinni, hogy Sam nincs többé, hogy olyan rettenetes
halált halt. Azt sem tudta feldolgozni, hogy Sam
megpróbálta meggyilkolni Kristine-t, hogy szabotálta
Perino kezelését, és hogy elárulta a barátságukat. Tudta,
hogy még sok idő kell ahhoz, hogy elrendezze valamiképp
az ezzel kapcsolatos érzéseit. Most csak abban volt biztos,
hogy az egész nagyon fáj neki. Érezte a veszteséget és a
gyászt is.
– Ezenkívül Maxnek felelnie kell a túszejtésért. De ezzel
nem mi foglalkozunk, hanem az Upper Merion-i rendőrség
és Newmire kapitány – bólintott Rhoades Newmire felé. –
Akar mondani erről valamit?
Newmire kapitány megköszörülte a torkát.
– Nézze, Parrish doktor! Ezt először meg kell beszélnem a
helyettes ügyésszel, akinek pedig a körzeti ügyésszel kell
egyeztetnie.
Ericnek az jutott eszébe, hogy a különböző bűnüldöző
szervek labdáznak vele, de aztán ráébredt, hogy minden
hatóságnak megvan a maga hivatalos eljárásrendje,
függetlenül attól, hogy a munkatársai jelvényt vagy fehér
köpenyt viselnek-e.
– Hol van most Max?
– Áthelyeztük egy elmegyógyászati intézménybe, ahol
felmérik az állapotát és kezelik is.
– Melyikbe? – kérdezte Eric, és bár Paul figyelmeztetőleg
finoman belerúgott a lábába, nem vett tudomást erről.
 – Ezt nem tudom pontosan – felelte Rhoades, és Newmire
felé nézett. A kapitány közben már felállt az asztaltól,
gondosan összepakolva a jegyzeteit. – Azt hiszem, mostanra
végeztünk. Arra azonban szeretném megkérni, hogy ne
hagyja el a várost.
– Tessék? De miért? – kérdezte meglepetten Eric.
– Csak amíg nem ellenőrzünk mindent, amit elmondott,
doktor úr – válaszolta Rhoades, kissé összeráncolva a
homlokát.
– Rendben – bólintott Eric, mert nagyjából azt olvasta ki a
válaszból, hogy mindez már csak idő kérdése.
Paul azonban a fejét csóválta.
– Ne legyen hálátlan, nyomozó, azok után, hogy ilyen
szépen együttműködtünk. Amúgy csak jelzem, azért még
van néhány csodafegyverem tartalékban, amelyek – pláne
a mai nap után – elég nagyot durrannának a sajtóban.
Rhoades felállt, miközben a jegyzettömbjét és a tollát a
zakója belső zsebébe dugta.
– Köszönöm, uraim. Még beszélünk.
– Hadd kísérjem ki magukat! – pattant fel Mike az asztal
mellől.
– Köszönjük – felelte Rhoades, és Newmire kapitány meg
a helyettes ügyész társaságában az ajtó felé tartott.
Mike nem sokkal később visszatért a helyiségbe,
gondosan becsukva maga mögött az ajtót.
– Eric! Beszélnünk kell!
– Szerintem is.
Mike kihúzta a székét, és leült Erickel meg Paullal
szemben. Odapillantott Bradre és Tomra, aztán belefogott.
– Tudom, hogy Brad és Tom nevében is mondhatom, sőt
az egész Havemeyer Kórház teljes közössége nevében, hogy
nagyra értékeljük és köszönjük minden erőfeszítésedet…
– Ezt hagyjuk, jó? – szakította félbe Eric. Érezte, hogy nem
bírná tovább hallgatni ezt az őszintétlen szózuhatagot. –
Először is azt akarom, hogy azonnali hatállyal kerüljek
vissza a posztomra. Mostanra bizonyára nyilvánvaló, hogy
Kristine szexuális zaklatásról szóló vádja hamis volt. Sam
unszolására csinálta, valószínűleg egy jobb ajánlással
hitegette. Ha jobban lesz, majd elmondja saját maga. Azt
akarom, hogy adjatok ki erről egy sajtóközleményt, én
pedig holnap elkezdek dolgozni, hogy a betegek
gyógykezelésében ne álljon be nagyobb szünet, és hogy
rendet csináljunk az osztályon.
Mike csak pislogott zavarában.
– Huh…
– Rendben – bólintott váratlanul Tom.
– Kettő: nagyon aggódom amiatt, hogy Sam milyen
gyógyszert adott vagy nem adott Donald Perinónak, mialatt
kezelte a férfit, és…
– Biztos vagyok abban – szakította félbe Mike –, hogy Mrs.
Perino perelni fog.
Eric elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Akár lesz per, akár nem, az osztályom szakmai
kikezdhetetlensége és a kórház szakmai hitelessége miatt
egyaránt ragaszkodom ahhoz, hogy egy független testület
vizsgálja ki ezt az ügyet. Legszívesebben magam csinálnám,
de ebben az esetben felmerülne az összeférhetetlenség
vádja.
– És szeretnéd még a látszatát is elkerülni bármi
ilyesminek.
– Igen – bólintott Eric Paul felé, aztán ismét Mike, Tom és
Brad felé fordult. – Nagyon szigorú és alapos vizsgálatra
van szükség. Olyasvalakit kell felkérni, aki kérlelhetetlen,
és nem törődik azzal, hogy a vizsgálat eredményének mik a
következményei. Ha Sam miatt károsodott Perino
egészsége, akkor ez is derüljön ki, még akkor is, ha a
főnökeként esetleg engem vagy munkáltatójaként akár a
kórházat is felelősség terheli.
Mike indulatosan nézett rá.
– Jogi szempontból nézve Sam cselekedetei
mindenképpen vétkes hanyagságnak tekintendőek, és mint
ilyenek, kívül esnek a foglalkoztatás körén, tehát a kórházat
nem terhelheti miattuk felelősség. Neked van a legtöbb
vesztenivalód, Eric, ha Mrs. Perino perre vinné az ügyet.
Biztos vagyok abban, hogy az ügyvédei azzal állnának elő,
hogy a főnökeként te nem ellenőrizted megfelelően Samet,
és…
– Elég! – emelte a magasba a kezét Eric, és inkább Tom
felé fordult. – Megígéred? Lesz független vizsgálat?
– Igen – bólintott Tom. – Elrendeljük a vizsgálatot.
Tudjátok, hogy sebész vagyok. Ha műtétre van szükség, én
nem félek attól, hogy vágni kell.
– Rendben – nyugtázta Eric, bár kiérezte a sorok közül,
hogy ha úgy adódna, akkor neki kell elvinnie a balhét azért,
amit Sam csinált.
Ez azonban már nem érdekelte különösebben. Abban
biztos volt, hogy ha esetleg kirúgják, valahogy majd akkor is
elboldogul. Elvégre volt már nagyobb bajban is.
Tom megköszörülte a torkát.
– Akkor mindenben egyetértünk. Remélem, sikerül
elkerülnünk egy nagyobb égzengést, még akkor is, ha Mrs.
Perino perel. És bízom abban, hogy téged sem találnak
felelősnek semmiben, főleg annak fényében, hogy a
második legjobb pszichiátriai osztályt vezeted az
országban, amit hamarosan közhírré fogunk tenni, és
akkor…
– Jaj, ne! – vágott a szavába Eric. – Nem kéne túllihegni a
dolgot.
Eric Tomra nézett, és közben elkomorult a tekintete.
– Ez a harmadik pont. Levelet kell küldeni a U.S. Medical
Reportnak, hogy a Havemeyer visszavonja a pszichiátriai
osztály nevezését a rangsorból. A botrány, valamint a
betegápolás terén bekövetkezett súlyos visszaélések miatt
egyszerűen nem fogadhatjuk el ezt a helyezést. Én nem
állok oda egyetlen kamera elé sem, nem mosolygok és nem
mondok semmit.
Mike levegő után kapkodott.
– Eric! Ne bolondozz!
– Gondold végig, hogy ez mit jelent! – szólt a homlokát
ráncolva Tom is.
Brad egyenesen úgy nézett Ericre, mintha elment volna
az esze.
 – Ezt nem mondhatod komolyan. Tudom, hogy kemény
nap, sőt nagyon kemény hét áll mögötted. Rettenetes volt,
ami történt. Őszintén elnézést kell kérnünk mindazért,
amivel még mi is súlyosbítottuk a helyzetet. Csak az
szolgálhat a mentségünkre, hogy teljesen félrevezetett
bennünket ez a lány…
– Elég! – rázta meg Eric a fejét. – Kristine maga is áldozat
volt. Éppen annyira Sam áldozata volt, mint amennyire
szegény Renée. Tényleg nem vagyok hajlandó belemenni
ebbe a rangsordologba. Azért javasoltam, hogy lépjünk
vissza, mert még nem is nyilvános, tehát senkinek sem
lenne módja okoskodni.
Parányi szünetet tartott, hogy összeszedhesse a
gondolatait.
– Amúgy meg, megígérhetem nektek, hogy jövőre,
kiérdemelten, újra megszerezzük. Sőt akkor már nem is a
második, hanem az első helyet.
Tom és Brad egymásra néztek, Mike mélyen hallgatott.
– Eric! – szólt közbe Paul. – Egyszerűen lehetetlen nem
szeretni téged!
Eric azonban ügyet se vetett a poénnak szánt
megjegyzésre.
– És még egy utolsó dolog – mondta komoran, azzal
Tomra és Bradre nézett. – Követelem, hogy külső, független
szakember folytasson vizsgálatot annak ügyében, hogy
vajon Morris Brexler követett-e el bármiféle pénzügyi
visszaélést a gyógyszerészeti bizottság tagjaként.
Mindenfelé arról beszélnek, hogy bizonyos gyógyszerek
ajánlásáért, most éppen a Rostatinéért, anyagi előnyöket
fogad el. Nem hiszem, hogy újdonságot jelentene
bármelyikőtöknek, hogy a szakmánk nem mentes a
korrupciótól. Nem vagyok hajlandó tovább szemet hunyni.
Fontos, hogy történjen végre valami. Ugyanakkor nálam
jobban talán senki sem tudja, milyen igazságtalan, ha
valakit alap nélkül vádolnak. Ha Morris valóban elfogad
kenőpénzt, akkor azt ki kell deríteni, fegyelmit kell kapnia,
és ki kell rúgni. Ha pedig nem, akkor tisztázni kell a vádak
alól.
Brad, Tom és Mike levegőt se kaptak a döbbenettől.
– Nos? – kérdezte Eric fagyosan.
– Nem kis dolog, amit kérsz, Eric – szólalt meg elsőként
Tom.
– De épp itt van már az ideje.
– Végig fogjuk gondolni a kérésed.
– Ha ti nem fogjátok fel időben a javaslatom értelmét,
előbb-utóbb a sajtó dörömböl majd az ajtótokon – Eric
szégyenlősen elmosolyodva egy pillantást vetett Paulra,
aztán visszanézett az asztal másik oldalán ülőkre. – Na fiúk,
akkor viszlát! Én most végre hazamegyek.
Eric felállt, és mint egy vezényszóra, Paul is felpattant.
Kifelé menet Ericnek eszébe jutott, hogy amikor legutóbb
ebben a helyiségben volt, arra kérték, hogy adjon
vizeletmintát.
Szó nélkül kiment.
 HATVANHARMADIK FEJEZET

Egészen besötétedett, mire Eric kihajtott a kórház

parkolójából. A szeme elé kellett emelnie a kezét, mert
elvakították a fényképezőgépek vakui és a tévéstábok erős
reflektorai. Szerencsére az újságírókat a kórház biztonsági
emberei kordonok mögé szorították. A helyi tévéállomás
szinte megállás nélkül a Sam rettentő haláláról készült
felvételt sugározta.
Eric kicsit gyorsított, de a visszapillantó tükörben
észrevette, hogy néhány tévés kocsi a nyomába szegődött.
Megpróbálta lerázni őket, de hiába. Úgy döntött, jobb, ha
nem is vesz tudomást róluk. Az otthoni címét amúgy is
tudják. Volt ennél fontosabb dolga is.
Amikor a lámpa pirosra váltott, és meg kellett állnia,
elővette a mobilját, és Caitlint hívta. Azt remélte, végre tud
beszélni Hannah-val. A műszerfal órája ugyan már 22.23-at
mutatott, de Eric legalább meg akarta próbálni a dolgot. A
telefon párszor kicsöngött, aztán üzenetrögzítőre kapcsolt,
ezért inkább letette. A vezetékes szám következett, az kicsit
hosszabb ideig csöngött ki, de a végén ott is a rögzítő
jelentkezett. Csalódottan letette. Szerencsére közben a
lámpa ismét zöldre váltott, úgyhogy elfoglalta magát a
vezetéssel, bár a lelke mélyén érezte, hogy ismét vereséget
szenvedett. Nagyon szeretett volna már beszélni Hannah-
val, mert el akarta mondani neki, hogy minden rendben
van. És közben arra is rádöbbent, mindennél jobban vágyik
arra, hogy hallja végre a lánya hangját.
Szomorúan az anyósülésre dobta a telefont, és
hazavezetett. Az otthona előtt, a járda mellett rengeteg
autó és műholdas közvetítőkocsi parkolt. Ügyet se vetett
rájuk, nyugodtan elhajtott mellettük, és bekanyarodott a
kocsifelhajtóra. Komótosan kiszállt, és mit sem törődve a
járda felől záporozó kérdésekkel, bement a házba. Amikor
becsukta maga mögött az ajtót, és belépett a
magánrendelőjébe, nagyot sóhajtott, és szomorúan nézett
körül. A földön a házkutatásnál szanaszét dobált könyvek és
iratok hevertek még mindig, az íróasztaláról hiányzott a
számítógépe.
Keresztülvágott az irodán, hogy végre „hazaérjen”. A
lakásban egyenesen a konyhába ment, kinyitotta a hűtőt, és
kivett egy üveg sört. A fiókok egy része még ki volt húzva.
Most Eric is kutatott: a sörnyitót kereste, égen-földön.
Amikor végre megtalálta, felpattintotta a kupakot, és a
pultnak támaszkodva nagyot kortyolt az üvegből. Hideg volt
és nagyon jólesett. Itt is körbenézett. A látvány lehangoló
volt: összevissza dobált lábasok és serpenyők, a pulton
vágódeszkák hevertek, és mindent beborított az
ujjlenyomatvételre utaló fekete por.
Eric szerette volna elfelejteni a történteket, és most egy
pillanatra úgy érezte, hogy talán sikerül is. Lehúzott még
egy nagy kortyot, aztán letette az üveget, és nekilátott a
rendrakásnak. Megpróbálta eltávolítani az
ujjlenyomatvétel nyomait is. Elfogta a harci kedv: úgy
érezte, ha az otthonában sikerül rendet csinálnia, akkor az
életét is gatyába tudja rázni.
Az ablakon keresztül beszűrődött a ház előtt ácsorgó
újságírók folyamatos duruzsolása, de Eric ezt már fel se
vette. Nekigyürkőzött, és a zöld szivaccsal elkezdte sikálni a
pultot, amikor az irodaajtó felől kopogtatást hallott.
Bedobta a mosogatóba a szivacsot, és miközben magában
azon morgott, hogy ezek az újságírók egyre agresszívabbak,
és majd jól megmondja nekik a magáét, elindult az ajtó felé.
– Azért ehhez már tényleg pofa kell – mondta kissé emelt
hangon, amikor kinyitotta az ajtót.
De nem újságírók voltak: Caitlin és Hannah állt a
küszöbön.
– Apa! – kiáltott fel örömében Hannah, feléje nyújtva a
karját.
– Kicsim!
Eric felkapta a lányát, és szorosan magához szorította.
Úgy érezte, az élete abban a pillanatban visszazökkent a
megszokott kerékvágásba.
 HATVANNEGYEDIK FEJEZET

– Szívesen megkínálnálak valamivel, de látjátok, mi van itt.

Csak vizet tudok adni – mutatott Eric a konyha felé, és
próbált természetesen viselkedni, de valójában nem tudta
palástolni a meglepetését, hogy Caitlin és Hannah ott van a
lakásában.
– Nem érdekes, ne aggódj emiatt – erőltetett Caitlin egy
mosolyt az arcára, miközben körbejártatta a tekintetét a
felforduláson. – Nagyon szépen megcsináltad ezt a helyet.
– Honnan tudtad, hogy itthon vagyok?
– Hallottam, hogy befejezték a kihallgatásodat.
– Ó! Örülök, hogy eljöttetek – mondta Eric.
Kicsit furcsán érezte magát, hogy itt áll Caitlinnel egy
konyhában, ami nem a kettőjüké, és ez a disznóól sincs
teljesen eltakarítva. A helyzeten az se javított, hogy Caitlin
fantasztikusan nézett ki: fehér póló, farmersort és rózsaszín
edzőcipő volt rajta, a haját pedig lófarokba fogta össze.
Ráadásul szemüveget viselt, amit Eric nagyon szeretett,
mert az volt az érzése, hogy Hannah-t látja, kicsit
idősebben.
– Apa! – bukkant elő Hannah a nappaliból. – Nagy
rendetlenség van mindenütt! Ki kéne takarítani!
– Tudom, igazad van – felelte Eric könnyedén. – Éppen
azzal voltam elfoglalva, amikor betoppantatok. Micsoda
meglepetés, pláne hogy holnap iskola is van!
Caitlin legyintett a kezével, jelezve, hogy ez most nem
érdekes.
– Láttuk a híradót, és azt gondoltam, hogy jobb, ha
Hannah személyesen találkozik veled, és nem csak
telefonon beszéltek. Nagyon aggódott miattad.
– Ó, köszönöm! – hatódott meg őszintén Eric. – Ne
haragudj az újságírók miatt odakint!
– Nem is számítottam másra, ez ilyenkor természetes. Az
a lényeg, hogy te rendben vagy. Gondolom, nem volt
könnyű, de erről majd mesélsz valamikor máskor.
– Igen, persze.
– Megdöbbentő ez a dolog Sammel. Ugyanakkor nagyon
sajnálom is, tudom, hogy kedvelted.
– Igen – felelte Eric, de érezte, hogy ennél többet most
nem képes mondani. Odapillantott Hannah-ra, aki a
szétszórt könyveket szedegette össze, és gondosan
visszapakolta őket a polcra. – Kicsim! Te meg közben
helyettem raksz rendet? Nagyon szépen köszönöm.
– Úgy néz ki minden, apa, mintha földrengés lett volna.
– Körülbelül – bólintott Eric, aztán mosolyogva
visszanézett Caitlinre. – Későre jár, biztosan fáradtak
vagytok.
– Nyugodtan megtehetjük, hogy kivételesen csak később
megyünk be az iskolába. Vagy akár otthon is maradhat.
– Nem rossz ötlet.
Eric alig tudta leplezni a meglepetését, annyira
váratlanul érte, hogy Caitlin hajlandó lenne áthágni a
szabályokat.
– Amúgy meg sejtettem, hogy itt, nálad elég nagy
felfordulás lehet, úgyhogy az jutott eszembe, hogy ha
akarsz, gyere át, és aludj nyugodtan nálunk – nézett rá
Caitlin. – De ne értsd félre. Én majd Briannél alszom.
– Nem értem félre, dehogyis – erőltetett Eric ismét
mosolyt az arcára.
Persze hogy az első pillanatban félreértette, de a lelke
mélyén egyáltalán nem volt biztos abban, hogy ez annyira
jó ötlet lenne. Egy hang azt súgta, hogy ez már elmúlt.
– Akkor együtt tudnátok reggelizni, és elvihetnéd az
iskolába is – mondta Caitlin. Benyúlt a farzsebébe, kivette a
kulcsait, amelyek azon a kulcstartón lógtak, amelyet
évekkel ezelőtt Eric vett neki, és amelyet Iustitia mérlege
díszített. Levette róla a ház kulcsát, és odanyújtotta
Ericnek. – Tessék.
– Köszönöm – vette el Eric. – Amikor eljövök, majd a
garázsban hagyom, az alatt a kávés doboz alatt.
– Tartsd magadnál. Nem kell visszaadnod – pillantott
Caitlin a nappali felé, ahol Hannah könyvtárost
megszégyenítő buzgalommal pakolászta a könyveket.
– Ugyan már! – mondta Eric, kicsit elérzékenyülve. – A te
házad. Ezt már elrendeztem magamban.
– Nem kell – felelte Caitlin, lehalkítva a hangját, aztán,
talán egy picit szomorkásan, Eric szemébe nézett. –
Lefújtam a megállapodást a német vevővel.
– Mi? – kérdezte értetlenül Eric.
– Kössünk inkább mi egy új megegyezést! Eladom a házat
neked, a hivatalos értékbecslésnek megfelelő áron, ha ezt
szeretnéd. Én nem akarok tovább ott élni, de te nyugodtan
megteheted. És talán Hannah felügyeletéről is új
megállapodást köthetnénk. Mondjuk, fele-fele alapon. Egy
hét nálad, egy hét nálam. Nem lenne különösebben nehéz
hozzászoknia, ha az egyikünk otthona azonos a megszokott
helyével. Mit szólsz?
Ericnek torkán akadt a szó. A szívét kimondhatatlan
melegség járta át a gondolatra, hogy együtt élhet Hannah-
val, egy fedél alatt, ráadásul a saját házában. Ez maga lenne
a tökély.
– Komolyan beszélsz? – kérdezte végül.
– Igen – bólintott Caitlin, és bár könnybe lábadt a szeme,
uralkodott magán, és nem kezdett el sírni.
– De miért? – csúszott ki Eric száján a feltartóztathatatlan
kérdés.
– A végén még rákényszerítesz arra, hogy szépeket
kelljen mondanom rólad – nyelt nagyot Caitlin, és megvonta
a vállát. – Elgondolkodtam azon, hogy mi történt a
kórházban, ráadásul a pláza után. Elhivatott alak vagy, aki a
szakmájának és az elveinek él. Jó ember vagy.
Megváltoztattam a véleményemet. Lényegében
megváltoztattad a véleményemet – rólad.
– Köszönöm – mosolyodott el Eric.
A mellkasát valami keserű-édes érzés járta át, amiről
tudta, hogy mostantól örökre ott marad.
– Ráadásul nagyon jó apa vagy – mosolygott vissza Caitlin.
– Köszönöm. Te pedig remek anya – tette hozzá, és
amikor látta, hogy Caitlin szeme újra elhomályosul egy kisé,
pontosan tudta, hogy az asszony nem így gondolja magáról.
– Igen, valóban nagyon jó anya vagy.
– Rendben – köszörülte meg a torkát Caitlin, és igyekezett
úrrá lenni az érzelmein. – Ahogy már mondtam, úgy
döntöttem, hogy az a legjobb, amit Hannah szüleiként
tehetünk, ha őszintén együttműködünk. Úgyhogy képesnek
kell lennünk arra is, hogy normálisan beszélgessünk
egymással. Szóval szerintem tudjuk ezt jobban is csinálni,
mint eddig.
– Tudom, hogy tudjuk – helyeselt Eric, egyre jobb
kedvűen. – Akkor nem kellenek többet jogászok?
– Nem kellenek, a jelen lévő elegendő lesz – vigyorodott
el csúfolódón Caitlin. – Akkor megegyeztünk?
– Őt megkérdezted erről? – suttogta Eric, és a fejével
Hannah felé bökött, aki még mindig a könyveket
pakolászta.
– IGEN. ÉS IGENT MONDTAM – kiáltott oda Hannah.
Caitlin elnevette magát, és Eric is őszintén,
megkönnyebbülten fölnevetett.
– Akkor megegyeztünk, Caitlin.
 HATVANÖTÖDIK FEJEZET

A másnap reggel ragyogó napsütéssel köszöntött rájuk. Eric

a szokott időben indult dolgozni, mert Hannah semmiképp
sem akart mulasztani az iskolából. Eric egy sereg másik
kórházi dolgozó társaságában sétált a parkolóból a
főbejárat felé, és érezte, hogy sokan megbámulják. Ahogy
közelebb ért a kórházhoz, egyre többen biccentettek felé,
volt, aki rámosolygott, és biztatóan nézett a szemébe. Eric
illedelmesen visszamosolygott, bár a lelke mélyén már
nagyon vágyott arra, hogy visszatérjenek a régi, szürke
hétköznapok, amikor fel se tűnt a jelenléte.
Nagyjából egyszerre ért a főépülethez az elegáns,
aranysárga tweedkosztümöt viselő Sharon McGregorral,
aki szintén tagja volt a gyógyszerészeti bizottságnak. A nő
már előre integetett neki, most mellélépett, és közben
megveregette Eric vállát.
– Édes istenem! Egyszerűen hihetetlenek dolgokat
hallottam rólad. Az egész rettentő nyomasztó lehetett. De
most egyszer s mindenkorra vége, ugye?
– Ó, ugyan már! – nézett rá Eric vigyorogva. – Minden
újrakezdődik a gyógyszerészeti bizottság következő ülésén.
– Hehe, vicces vagy – nevetett fel Sharon, és bár Eric is
vele nevetett, egyáltalán nem viccnek szánta.
Az előcsarnokban csodáló tekintetek kereszttüzében
nyomta meg a lift hívógombját, majd gratulációkat fogadva,
kérdésekre válaszolva nyomakodott be a fülkébe. Jó
érzéssel töltötte el az emberek feléje áradó szeretete, de
közben azon merengett, vajon a kórház többi része hogy
tekint a történtek fényében a pszichiátriai osztályra. Azokat
a retteneteket, amelyeket Sam elkövetett, sohasem fogják
elfelejteni. Csak abban bízhatott, hogy mindaz, amit viszont
ő tett, talán egy kicsit jobb színben tünteti fel az osztályt.
Mindenesetre alig várta, hogy végre felérjen, és
visszatérjen a hétköznapi gyógyító munkához.
Amikor kiszállt a liftből, lényegében egy lépést se kellett
tennie ahhoz, hogy érzékelje, mekkora károkat okozott az
előző napi tűz. A levegőben még mindig érezhető volt a füst
szaga.
Szerencsére a kórház automata tűzoltó rendszere
szakaszosan üzemelt, úgyhogy a jobb szárnyban lévő
permetezők nem kapcsoltak be. Ez azt jelentette, hogy a
betegszobák többségében nem esett kár. A déli szárny
azonban, ahol a tévészoba, az étkező és a nővérpult volt,
elég sok vizet kapott.
Belépett az osztályra. A munkatársai meglehetősen
szárnyaszegetten és zavarodottan ácsorogtak odabent. A
padlón vízfoltok éktelenkedtek, az elázott nővérpulton
működésképtelenné vált számítógépek és telefonok
árválkodtak.
– Jó reggelt mindenkinek! – köszönt rájuk Eric.
Hirtelen minden tekintet felé fordult: Amaka, Jack,
David, Tina, nővérek és segédápolók, technikusok, szociális
gondozók álltak ott egy rakás kék overallos takarító
társaságában.
Mindenki egyszerre kezdett el kiabálni.
– Eric!
– Nahát, végre itt vagy!
– Újra a fedélzeten!
Úgy indultak meg felé, mint ahogy az újságírók rohanták
le az elmúlt napokban, csak ez most kimondottan jóleső
érzéssel töltötte el.
– És maradsz is?
– Minden rendben?
– Igen, rendben van, és maradok – felelte, és közben
szélesre tárt karral megölelte az odaérkező Amakát, és
sorra üdvözölte a többieket. – Köszönöm, hogy ilyen
derekasan helytálltatok, amíg nem voltam itt. Nagyszerű
munkát végeztetek.
– Mi vagyunk a másodikok, mi vagyunk a második
legjobbak! – kiáltotta Jack.
Eric úgy döntött, egyelőre szó nélkül hagyja ezt a dolgot.
– Figyeljetek ide mindannyian! Szeretnék mondani pár
szót! – fordult a társaság felé, és közben összeszedte a
gondolatait. – Próbáljuk meg egy kicsit végiggondolni a
helyzetünket. Az elmúlt hét egészen pokoli volt. Láthattuk,
hogy rosszabbodik a betegeink állapota. Elárult bennünket
valaki, akit pedig nagyon szerettünk, és gyászoljuk az
elvesztését. Annak az embernek az elvesztését, akinek
gondoltuk őt. Annak az embernek az elvesztését, aki itt
dolgozott velünk, aki segített a betegek gyógyításában,
addig, amíg hátat nem fordított nekünk és nekik. – Eric látta
a felé forduló tekintetekből, hogy a kollégái valóban
küszködnek a Sammel kapcsolatos érzelmeikkel, a dühvel, a
döbbenettel és a gyásszal. – Az elmúlt héten döbbenetes
erőszakot és halált kellett átélnünk. Részünk volt tűzben és
pusztulásban. Nagyon nehéz és fájdalmas időszak ez
mindnyájunk számára.
Amaka helyeslően felsóhajtott, mások egyetértően
bólogattak, és sokaknak – köztük Ericnek is – elhomályosult
a tekintete.
– Normális körülmények között a betegeink kezelésére
fordítjuk a figyelmünket, de azok után, amin
keresztülmentünk, nem tehetjük meg, hogy ne figyeljünk
oda jobban saját magunkra is. Bele fog telni még jó időbe,
amíg feldolgozzuk ennek a hétnek az eseményeit. Fogunk
róla beszélgetni, végig fogjuk gondolni, minden létező
módon elemezni a legapróbb részleteit is. Végül is a
beszélgetős terápia a szakterületünk, a specialitásunk,
úgyhogy addig fogunk beszélgetni, amíg bele nem őszülünk.
Amaka elmosolyodott, néhány nővér pedig hálásan
felnevetett.
– Tovább kell tudnunk lépni, és meg kell gyógyítanunk az
osztályt. Az a szakmánk, hogy kezeljük a traumákat. Azt is
mondhatnám, jobb helyen nem is történhetett volna
mindez a baj. Nem mi választottuk ezt a megpróbáltatást,
hanem a megpróbáltatás bennünket. És együtt, közösen
majd szépen elboldogulunk vele, minden gond nélkül.
Értitek?
 – Igen! – kiáltott fel szinte egyszerre mindenki.
– Köszönöm – nyugtázta Eric, és úgy érezte, végre tiszta
szívből tud mosolyogni az emberekre. – Rendben. Az első
dolog, amin gyorsan túl kell esnünk, az egy rövid reggeli
megbeszélés, úgy, ahogy szoktuk. Ugyanazt az ihatatlan
kávét szeretném kortyolgatni, ugyanabban a lehangoló
környezetben. És szeretném, ha Amaka beszámolna arról, a
betegeink hogyan töltötték az éjszakát, mert mégiscsak ők a
legfontosabbak itt. Aztán pedig nekigyürkőzünk,
kitakarítjuk az osztályt, és visszatérünk a normális
életünkhöz. Vigyázz! Kész! Rajt!
 HATVANHATODIK FEJEZET

Az egész napjuk ráment arra, hogy eltakarították a romokat

és visszaállították a normális működési rendet az osztályon.
Rég besötétedett, mire Eric leparkolt Laurie lakása előtt,
odasétált a bejárathoz, és bekopogott. Útközben vett egy
csokor margarétát. Már több mint egy évtizede annak, hogy
utoljára randevúra ment, és őszintén szólva nehezebben
vette rá magát, mint arra, hogy áttörjön a rendőrök
sorfalán a bevásárlóközpont felé.
– Szia! – nyitott ajtót mosolyogva Laurie. – Nahát, virágok!
Milyen kedves tőled!
– Megjöttem – mondta Eric, és egyből rá is ébredt arra,
milyen nevetségesen hangzik ez itt és most.
Persze nem kerülte el a figyelmét, hogy Laurie is
kicsinosította magát. Egy finom, puha anyagból készült kék
blúzt viselt meg farmer rövidnadrágot, és a haját végre
nem kontyba tűzte, hanem leeresztette, dús fürtjei keretbe
foglalták az arcát. Mezítláb volt, ami Ericnek nagyon
tetszett.
– Köszönöm! Gyere csak be! – invitálta Laurie, majd
elvette Eric kezéből a csokrot, és közben könnyed csókot
lehelt a férfi arcára.
Eric próbált nyugalmat erőltetni magára. Követte Laurie-
t a lakásba, amelyet teljesen áthatott valami isteni,
paradicsomot és sajtot minden bizonnyal tartalmazó étel
illata. Az asztal már meg volt terítve, a közepén házi
készítésű kenyér pompázott, mellette nagy darab sárga vaj
volt egy tányéron, és egy salátástál tele rukkolával,
avokádóval, koktélparadicsommal és apróra vágott
újhagymával. Ericnek eszébe jutott, hogy Caitlin ki nem
állhatta a hagymaszagot, még véletlenül se csókolta volna
meg, ha hagymát evett, és hogy ő, a házasságuk vége felé,
már gyakran inkább a hagymát választotta.
– Mi lesz a vacsora? Isteni illata van.
– Az egyik specialitásom, parmezános padlizsán. Tápláló
és megnyugtató, pont olyan, mint amit az orvosod rendelt –
felelte Laurie, aztán kiment a konyhába, kezében a
csokorral, és elővett egy vázát.
– Tudok valamiben segíteni? – kérdezte Eric a nyomába
szegődve.
A megérkezéskor elfelejtette visszacsókolni Laurie-t, és
most is az járt az eszében, hogy csak óvatosan, nem kell
semmivel sem rohanni. Nézte, ahogy a nő vizet tölt a
vázába.
– A padlizsán már a sütőben csücsül, de ha gondolod,
csinálhatnál valami italt – azzal Laurie abba az irányba
bökött a fejével, ahol egy üveg Tanqueray, egy üveg tonik,
két magas pohár, egy koktélkeverő és egy tányéron
karikákra vágott citrom volt, a vágódeszkán kis halomban
apróra vágott petrezselyem és friss bazsalikom illatozott.
– Rendben. Milyet szeretnél, lazát vagy erőset?
– Inkább lazát. Na és milyen volt odabent?
 – Kemény, képzelheted – felelte Eric, odament a
hűtőszekrényhez, és a koktélkeverőbe jégkását tett, majd
visszatért a pulthoz. – Sok kedvesség és sok könny a
munkatársak részéről. Rengeteg feszültség és aggodalom a
betegek részéről. A romeltakarítás kaotikus volt, nagyon
nehezen tudtunk csak megszabadulni a víztől, aztán meg
házalni és könyörögni kellett számítógépekért, telefonokért
és új székekért. Pedig mindent, amit lehetett, próbáltunk
megmenteni, kiszárítani. A telefonom közben egyfolytában
csengett, mert mindenkinek kismillió kérdeznivalója akadt.
– Gondolom. És hogy van Perino?
– Eltöltöttem vele egy kis időt, vele meg a feleségével.
Beletelik némi időbe, amíg elrendezi a dolgokat magában –
magyarázta Eric, miközben kinyitotta a Tanqueray-t, és
kitöltötte mindkettőjük számára az italt.
– Szegény. Nem kis trauma ez.
– Átnéztem a kartonját is. Elvileg Risperidone-t és
Fluoxetine-t kellett volna kapnia, de azt hiszem, Sam
Ritalinnal is tömte. A Ritalin hiperaktivitásra való, nem
csoda, hogy Perino becsavarodott tőle, és így már érthető
az is, miért nem reagált a várható módon a kezelésre.
– De miért tett ilyet Sam? – kérdezte Laurie felsóhajtva.
– Egyszerűen eszközként használta az embereket. Azt
hiszem, Perinót is fegyverként akarta használni ellenem,
még talán arra is rá tudta volna venni, hogy rám támadjon.
Ma kiderült az is, hogy Perinónak rengeteg hallucinációja,
téveszméje van velem kapcsolatban, és le merném fogadni,
hogy ezekkel is Sam tömte tele a fejét.
 Eric kinyitotta a tonikot, és a sistergő italt ráöntötte a
poharakban várakozó ginre.
– De hát ez rémes.
– Tudom.
Befejezésül még egy kis citromot csavart bele, és közben
úgy érezte, teljesen elképzelhető, hogy a baráti viszonyuk
átalakuljon szerelmi kapcsolattá. Jól érezte magát Laurie
társaságában, megnyugodott mellette. Tulajdonképpen
tetszett neki az egész helyzet: az ételek illata, a nő
közvetlensége, és az, ahogy gondoskodik róla. Eric sokszor
hallotta azt a mondást, hogy az ember akkor döbben rá
valaminek az értékére, amikor elveszíti azt, de hirtelen egy
másik aspektus miatt jutott eszébe. Most, hogy a közelébe
került, ráébredt, hogy mit is mulasztott el egészen eddig. És
ez a gondolat jó érzéssel töltötte el.
– Mindenki arról beszél, hogy a nő perelni akar. Az egész
adminisztráció ettől retteg.
– Tudom – felelte Eric, és odanyújtotta Laurie-nak az
elkészült italt. – Tessék! Egészségedre!
– Egészségünkre! – emelte Eric felé a poharát Laurie,
majd belekortyolt. – Tökéletes.
– Tényleg? – Eric is belekortyolt. Az ital valóban jól
sikerült, neki is ízlett. – Nem rossz.
– Nem nem rossz, hanem tökéletes – mosolygott rá
Laurie. – Minden egyszerűen tökéletes.
– Nekem is pont ez jutott az eszembe – válaszolta Eric
kicsit meghatottan és boldogan. Közelebb hajolt, és már
éppen azon volt, hogy megcsókolja Laurie-t, amikor
megszólalt a mobilja. – A francba!
– Valaki radarral dolgozik.
– Nagyon vicces vagy – mondta Eric, kihalászva a telefont
a zsebéből. A képernyőn egy kórházi telefonszám villogott.
– Ezt fel kell vennem.
– Csak nyugodtan. A vacsora tíz percen belül kész, de
takarékra tehetem a sütőt, ha szükséges.
– Köszönöm – dünnyögte Eric, és fogadta a hívást. –
Tessék! Eric Parrish.
Semmit nem hallott, csak zörgést és sípolást, valamint
hallózás hangfoszlányait.
– Halló! – szólt bele ismét a telefonba.
– Menj ki az előszobába, Eric! – szólt oda Laurie. – Az
utóbbi időben elég rossz itt a vétel.
Eric kivonult az előszobába. A vonal azonban még mindig
szakadozott.
– Halló! Most már hall engem?
– Parrish doktor… – hallatszott egy pillanatra egy női
hang a kagylóból, de aztán megint elnyomta a recsegés-
ropogás.
– Halló! Halló! – kiabálta Eric, és közben
továbbforgolódott az előszobában, elhaladva a fürdőszoba
mellett. Még két szoba nyílt innen: Laurie hálószobája és
itthoni dolgozószobája, ez utóbbinak az ajtaja nyitva is volt.
– Eric Parrish beszél! Halló! Halló!
– Parrish doktor! Most hall?
– Várjon, tartsa!
Eric bement Laurie dolgozószobájába. Barátságos kis
szoba volt, határozottan vidám hangulatot árasztott. A
falakon körben fehér könyvespolcok voltak, telepakolva
könyvekkel. Közvetlenül az ajtó mellett egy fehér íróasztal
állt és egy szék, a falat pedig Chagall, Miró és Rothko
műveinek színes másolatai díszítették.
– Igen, most már hallom. Julia Meehan vagyok. A kórházi
telefonkönyvből néztem ki a számát.
– Kicsoda? – kérdezett vissza Eric, bár értette a nevet, de
nem csengett ismerősen.
Leült az íróasztal előtt álló székbe.
– Julia Meehan a kórházi informatikáról. Tudja, megkért,
hogy nézzem meg, ki fért hozzá Mrs. Teichner
dokumentumaihoz azt követően, hogy hazaengedték.
– Jaj, persze! Tényleg! Helló! – esett le Ericnek a tantusz.
– Elnézést, hogy tegnap este beparáztam, de amúgy is
elég vérfagyasztó a kórbonctan mellett dolgozni. Utálok
egyedül utolsónak maradni, azért is volt zárva az ajtó.
– Semmi gond. És ne haragudjon, hogy nem a saját
nevemen mutatkoztam be – mondta bocsánatkérően Eric.
Nézegette az íróasztalon előtte lévő dolgokat: az
ezüstszínű laptopot és a felhúzható játékok sorát. Volt ott
egy sárga csibe, egy kék színű robot meg egy tigris, ami
hátraszaltókat tudott csinálni.
– Túl vagyunk rajta. Szóval a főnököm azt mondta,
nyugodtan megadhatom magának a kért infókat.
– Köszönöm! – válaszolta Eric, bár biztos volt abban, hogy
a lány Sam nevét fogja mondani.
Nem baj, gondolta magában, legfeljebb megerősítést
nyer a feltételezése.
– A beteg dokumentumaiba ketten léptek be: dr. Sam
Ward és dr. Laurie Fortunato.
Eric azt hitte, hogy rosszul hall.
– Hogy mondja? Mi volt a második név?
– Dr. Laurie Fortunato.
Eric hirtelen ráébredt a dolog magyarázatára.
– Ó, persze! Ő tegnap lépett be, amikor ott voltam nála. Ő
mutatta meg a beteg anyagát.
– Igen. Fortunato doktor tegnap lépett be.
– Oké, köszönöm.
– Várjon csak! De három hónappal ezelőtt is belépett, azt
követően, hogy a beteg hazament.
– Az lehetetlen – hüledezett Eric elkerekedett szemmel.
– De igen. Kétszer fért hozzá a fájlhoz, egyszer tegnap, és
egyszer három hónappal ezelőtt.
– Biztos ebben?
– Száz százalékig. Ha kíváncsi a pontos dátumra és
időpontra, azt is meg tudom adni. Még azt is, hogy egy-egy
alkalommal mennyi időre nyitotta meg az anyagot. Van
magánál papír és valami íróeszköz?
– Egy pillanat. – Eric körülnézett maga előtt, de a szinte
üres asztalon sehol nem látott papírt. Lepillantott a fekete
fémhálós papírkosárra, ami majdnem üres volt, és csak
néhány gombóccá gyűrt számla és boríték árválkodott
benne. Kivett onnan egy borítékot, és a zakója zsebéből
előkapott egy tollat. – Mondhatja!
– Fortunato doktor tegnap lépett be és április 18-án. A
beteget 15-én engedték haza.
Eric annyira meg volt döbbenve, hogy nem tudta magát
rávenni arra, hogy leírja a hallottakat.
– És mikor lépett be Ward doktor?
– Ugyanaznap, mint Fortunato doktor. Április 18-án. Dr.
Fortunato 9 óra 5 perckor, dr. Ward pedig 9 óra 30-kor. A
doktornő öt percre nyitotta meg a fájlt, dr. Ward pedig tíz
percre.
Eric meg se tudott szólalni. Egyszerűen nem értette a
dolgot. Laurie maga mondta neki, hogy soha nem nézett
bele egyetlen beteg anyagába se a távozása után. És tessék,
még Sam előtt belenézett Mrs. Teichnerébe. Eric üres
tekintettel nézegette maga előtt az íróasztalon álló
felhúzható játékokat. Hirtelen valami fényesen akadt meg a
tekintete, ami a papírkosár alján feküdt.
– Parrish doktor! Ott van még?
– Igen. Nagyon köszönöm a segítségét. A viszonthallásra –
hadarta Eric gépiesen, azzal letette.
Össze volt zavarodva. Nem értette, hogy Laurie miért
hazudott neki, de azt se, hogy miért nézett bele Mrs.
Teichner anyagába, pláne ugyanazon a napon, mint Sam.
Azt hitte, Laurie nem is hallott Virginia Teichnerről
egészen múlt péntek estig, amikor Max bevitte a
nagyanyját a sürgősségire.
Eric azon kapta magát, hogy még mindig azt a fényes
pontot bámulja a papírkosár alján. Letette a kezéből a tollat
és a telefont, lenyúlt a papírkosár aljába, arrébb tolt
néhány számlát és zsebkendőt. Aztán a döbbenettől úgy
érezte, hogy elájul.
Kiszaladt a vér a fejéből, és megdermedt. Hihetetlen volt,
amit látott, ugyanakkor megcáfolhatatlan bizonyíték is.
Úgy érezte, megszakad a szíve.
De pontosan tudta, hogy mit kell tennie.
Telefonálnia kell.
 HATVANHETEDIK FEJEZET

Amíg visszament a nappaliba, Eric megpróbálta valahogy

összeszedni magát. Az egész lakást betöltötte az étel
mennyei illata, de a gyomra ettől most inkább görcsbe
rándult.
– Ne haragudj! Egész nap megállás nélkül csöngött a
telefonom.
– Semmi gond. Igyál valamit! – fordult felé Laurie, aki
éppen az utolsót kortyolta a magáéból. – A végén még
becsípek. Ne próbálj visszaélni a helyzettel, legalábbis a
vacsora végéig ne!
Eric magára erőltetett egy mosolyt, de közben a vér
megfagyott az ereiben. Beleborzongott, hogy mit is
tervezett Laurie. Lehet, hogy mindent végzetesen
félreértett, de ha nem, akkor lényegében önként besétált az
oroszlán barlangjába. Most viszont legalább neki is megvolt
a terve.
– Mi a baj? Nem nézel ki valami fényesen.
– Ó, csak a telefon miatt – vágta rá gyorsan Eric.
– Ki volt az? – érdeklődött Laurie, és kinyitotta a gint,
hogy töltsön magának még egy italt.
– Amaka. Meg akart beszélni pár dolgot a holnapi nappal
kapcsolatban. Meglehetősen maga alatt van. Azért elég
súlyosan érintett mindenkit ez a história Sammel. Nehezen
dolgozzák fel.
– Képzelem – bólintott Laurie, és a maradék tonikot
beleöntötte a poharába.
Eric azon töprengett, hogy ez az ivás is része-e Laurie
tervének.
– Idő kell ahhoz, hogy megemésszék, feldolgozzák.
Mindnyájunknak szüksége van erre. Mindenki nagyon
szerette, és nagyon nehéz felfogni, hogy mit tett, meg hogy
ki volt valójában. Mert nagyon nehezen passzol össze azzal
a képpel, amit eddig ismertünk.
– Így van. Micsoda megtévesztés, micsoda árulás ez.
– Igen, részben az. De nem csak ez a gond – felelte Eric,
először szinte önkéntelenül és nagyon őszintén, de aztán
már nem tudta és nem is akarta visszafogni magát. –
Bárcsak láttam volna előre. Bárcsak tudtam volna erről.
Nagyon kedveltem. És… nagyon bíztam is benne. Egészen
hihetetlen az egész.
– Igen, sejtem, hogy nehéz – szólt Laurie együttérzőn.
– Voltaképp a barátom volt – jegyezte meg Eric, aztán
megragadta a kínálkozó lehetőséget. – Bárcsak jobban
ismerted volna!
– Távolról nagyon szimpatikus pasinak tűnt – bólintott
Laurie, arcán szomorkás kifejezéssel.
– Az volt. Érdekelne, vajon a felesége mit sejtett ebből.
Lehet, hogy semmit. Ha tudtam volna minderről,
segíthettem volna Samen.
– Segíthettél volna neki? Mármint miben? – nézett fel a
poharából Laurie hirtelen.
 – Abban, hogy jobban legyen. Könnyíteni lehetett volna a
szenvedésein. Képes lettem volna arra, hogy kezeljem. Nem
jókedvében lett olyan, amilyen, és nem jókedvében követte
el mindazt, amit elkövetett. Beteg volt.
– Ebben tévedsz. Nem beteg volt, hanem gonosz. És maga
döntött úgy, hogy gonosszá lesz. Biztos, hogy elégedett volt
a döntéseivel, és mindazzal, amit tett – ráncolta a homlokát
Laurie, és letette a kezéből a poharat.
Szemmel láthatóan elkomorodott. Eric nem volt biztos
abban, hogy jó irányba halad-e a beszélgetésük, de úgy
döntött, folytatja.
– Nem értek egyet veled. A gonoszság nem választás
kérdése, az egy bélyeg. Egy leegyszerűsítő válasz. És a
gonoszság nem visz sehová. A gonoszság, például
pszichiátriai szempontból, nem állja ki az elemzés próbáját.
Sam beteg volt.
– Milyen betegségben szenvedett szerinted pszichiátriai
szempontból? – fonta össze a karját maga előtt Laurie, és
mélyen Eric szemébe nézett.
– Másokat manipulált a saját céljai elérése érdekében.
Úgy játszott az emberekkel, mintha bábuk lennének, azért,
hogy tönkretegyen, és ő legyen a főnök. Nem volt benne
együttérzés, nem volt benne semmiféle érzelem mások
iránt. Ha érzelmet mutatott, az csak színjáték volt. És
éveken át mindenkit átvert az osztályon. Engem is. De
mindez nem valamiféle tehetség, készség vagy szabad
választás volt a részéről. Ezek a tünetei voltak.
– Minek?
 – Hogy szociopata. Akármi volt is a indítéka, nem az volt
az igazi oka annak, amit tett. Mert az igazi oka a betegsége
volt. Az, hogy ilyen alaposan eltervezett mindent, csak azt
bizonyítja, mennyire súlyosan beteg volt – magyarázta Eric,
és közben figyelte, hogyan komorul el Laurie arca, miként
válik egyre sötétebbé a tekintete, hogy tűnik el az arcáról a
mosoly.
Igen, Laurie ott, a szeme láttára alakult át, változott azzá,
aki valójában volt.
Már csupán pillanatok választották el attól, hogy az
álarca teljesen szertefoszoljon. Eric tovább beszélt, hogy
lássa, mi történik.
– Az oka felől megoszlanak a vélemények. Nem tudjuk,
valaki szociopatának születik-e, vagy neveltetés kérdése.
Azt hiszem, mindkettőnek szerepe lehet benne. A
szakirodalom is megoszlik ebben a kérdésben, nagyjából
fele-fele alapon. A szociopaták beteg emberek, és
rettenetes az életük.
– Honnan tudod? – kérdezte Laurie, és ellenségesen
felhúzta a szemöldökét. – Talán kezeltél valaha is
szociopatát?
– Igen, kettőt. Még a szakvizsgára készülés időszakában
kellett orvosi felülvizsgálatot végeznem egy nyugat-
pennsylvaniai börtönben. Mindkét szociopata, akit
kezeltem, gyilkosság miatt ült ott. Máig emlékszem, hogy az
egyiknek milyen átható, jeges tekintete volt. Meg persze az
összes tankönyvi tünete.
– Mint a tévében, mi? – vetette közbe rosszallóan Laurie.
 – Igen. A börtönök tele vannak szociopatákkal, ami persze
nem túl meglepő. Természetesen az igazsághoz az is
hozzátartozik, hogy a hétköznapi életben sokkal többen
vannak, mint, mondjuk, a siralomházban. A legtöbbjük
ugyanis teljesen normálisnak néz ki, bármit is jelentsen ez –
ecsetelte Eric, kis szünetet tartva, és a gondolatai egy
pillanatra elkalandoztak Hannah felé. – De a normalitás
csalás. A normalitás mindössze külsőség. A színjáték része.
– Még soha nem hallottalak így beszélni – mondta Laurie
a mosogató mellett állva, és megborzongott.
– Mert megváltoztam, ahogy te is észrevetted.
Igazándiból korábban nem láttam át ezt a dolgot. Tudtam,
elméletben, de valójában nem értettem – felelte Eric, és
nem hazudott. Most ébredt rá egy csomó mindenre, bár
jobban szerette volna, ha mindez nem egy életveszélyes
helyzet közepette történik. – Egy szociopatának nagyon jól
körülírható a gondolkodásmódja. Azt hiszi, hogy
felsőbbrendű, de ez tévedés. Egy szociopata azt hiszi, hogy
nagyon határozott egyéniség, de valójában nagyon is
gyenge a személyisége. A szociopaták alapvetően
téveszmék rabjai.
– Nem értek egyet azzal, amit mondasz – jelentette ki
Laurie hátrébb lépve, és az ajka kicsit lefelé görbedt. –
Fogalmam sincs, miért beszélgetünk minderről.
– Mert Sam jár az eszemben. Nagyon együttérzek vele. És
nagyon sajnálom.
Laurie kemény pillantást vetett rá, de Eric képtelen volt
abbahagyni. Tudta, hogy az oroszlán bajszát cibálja, de
szerette volna kideríteni, hogy valóban igaza van-e. Afelől
biztos volt, hogy a nő soha nem vallana be semmit, de
legalább annyit szeretett volna elérni, hogy elárulja magát,
esetleg nyíltan rátámadjon.
– Laurie! Próbáld más irányból nézni a problémát! Egy
szociopata lelkileg üres, nincsenek érzései. Betegek, de nem
képesek ezzel szembenézni. És mivel nem képesek ezzel a
ténnyel szembenézni, soha nem jutnak hozzá a szakszerű
segítséghez.
– És mi van, ha tudják, hogy szociopaták, de nem akarnak
segítséget kapni?
– Na, pontosan ez az, éppen ezt érzik! De ez is csak a
betegség egy tünete. Ezt a viselkedést a betegség okozza.
– És mi van, ha szeretnek olyanok lenni, amilyenek? –
forszírozta Laurie, és a szeme résnyire összeszűkült.
– Az is a betegség tünete. De valójában hiányoznak náluk
azok az érzések és érzelmek, amelyekkel mindenki más
rendelkezik. A szerelem, az öröm, a bánat, a gyász, az igazi
boldogság érzése. Az érzelmek teljes palettája, a valódi élet
velejárói. Te régebben viccesen Érzelmes Kapitánynak
hívtál, de hát mi van fontosabb az érzelmeknél az életben?
Mire emlékezünk, ha nem az érzelmeinkre? A családi
fotóink a felidézett érzések miatt fontosak – magyarázta
Eric, és bár érezte, hogy izgalmában összeszorul a torka,
folytatta. – A szociopaták soha nem ismerik ezt az örömöt.
Az álarcuk mögött rejtőzködnek. Távol tartják maguktól az
életet. Nagyon sajnálom őket. Nem élet az életük, pedig ha
nem rejtenék el a személyiségzavarukat, a betegségüket
olyan jól, akkor hozzájuthatnának ahhoz a terápiához,
amire oly nagy szükségük lenne. Még ha nem is tudjuk
teljesen meggyógyítani őket, enyhíteni azért tudunk a
szenvedéseiken.
– Te nem tudod, hogy mit beszélsz, Eric – szólalt meg
Laurie megemelt hangon, és sötét szemében csak úgy izzott
a düh. – Nem tudsz te semmit. Csak papolsz itt összevissza,
de az egésznek nincs semmiféle tudományos alapja.
Beszélsz itt tudományról meg szakmáról, de hát csak
elmélet meg tapogatózás van, semmi más. Te viselkedsz itt
úgy, mint aki felsőbbrendű, pedig nem vagy az. Fogalmad
sincs semmiről. Nézd meg, hogy te magad milyen
döntéseket hoztál az életedben!
– Ezt hogy érted? – kérdezte Eric, és parányit elcsuklott a
hangja.
– Például úgy, hogy milyen hosszan maradtál Caitlin
mellett. Teljesen hülyét csináltál magadból a miatt a nő
miatt – felelte Laurie elég ingerülten. – Egész idő alatt nem
voltál képes felfogni, hogy csak pocsékolod az energiádat.
Az egyetem óta ismerlek. Hosszú évek óta vagyok a
barátod. Pontosan tudtad, hogy kedvellek. Azt is tudnod
kellett, hogy várok rád, de soha nem engem választottál,
hanem mindig őt – csattant fel Laurie hangja, és közben a
kezével a virágcsokor felé intett. – Csak most, hogy ő
kidobott, most választanál engem. De ez már nem elég,
ezzel elkéstél. Mert soha nem voltál hajlandó miattam
otthagyni Caitlint. Soha nem fogtad fel, hogy én jobb vagyok
és többet érek. Helyesebb, okosabb, sikeresebb. És fogadni
mernék, még az ágyban is jobb vagyok. De te ostoba voltál
ahhoz, hogy ezt észrevedd. És túl ostoba ahhoz is, hogy
Sammel kapcsolatban bármit észrevegyél és megérts. Túl
ostoba vagy ahhoz, hogy felfogj bármit, ami ott van az
orrod előtt.
– Igen? Valóban? – nézett rá Eric.
Benyúlt a zsebébe, óvatosan kihúzott egy gyűrött papír
zsebkendőt, és közben figyelte, ahogy Laurie kíváncsian
követi a mozdulatát.
– Hát ez mi?
– Nem érdekes – válaszolta Eric, és mintegy
provokálásképpen leeresztette a zsebkendőt fogó kezét
maga mellé, sőt egy kicsit maga mögé is húzta. – Miért
néztél bele Virginia Teichner anyagába azután, hogy
hazaengedték a kórházból? Miért hazudtál erről?
– Mi a fenéről beszélsz? – csattant fel Laurie. – Nem
csináltam ilyet. És nem hazudtam.
– Dehogynem. Még Sam előtt belenéztél, láttad Sam
feljegyzését a konzultációról, és megmondtad neki, hogy
törölje ki. Te jobban ismerted Samet, mint én. Úgy tudtad
rángatni, akár egy bábut. Nem ő volt, aki mindent gondosan
eltervezett, hanem te. Nem ő volt az agy a történtek mögött,
hanem te.
– Mi van abban a papír zsebkendőben? – kérdezte Laurie
szikrázó szemmel.
Eric egy lépést hátrált, hogy továbbra is biztos távolban
legyen a zsebkendőt tartó keze, és hogy ezzel még
ingerültebbé tegye Laurie-t.
 – Lefeküdtél vele? Szerelmes volt beléd? Így tudtad
rávenni, hogy gyilkolja meg Renée-t? Azt hiszem, igen. És
tessék, itt van a trófea, amit elhozott neked, a bizonyíték,
hogy valóban megtette azt, amit kértél tőle. Amivel
bizonyította, hogy mennyire szeret téged.
Laurie merőn nézte a zsebkendőt, miközben Eric, anélkül
hogy hozzáért volna ahhoz, ami benne volt, óvatosan
kibontotta. Egy finom, vékonyka arany nyaklánc volt benne,
rajta egy kis lap, amibe az volt vésve, hogy „rettenthetetlen”.
Eric emlékezett arra, hogy látta a láncot a lány nyakában,
amikor a fagylaltozóban találkoztak. És arra is, hogy Max is
beszélt róla. Ott volt a kezében tartott zsebkendőben Renée
Bevilacqua nyaklánca, amin minden valószínűség szerint
ott volt Sam és Laurie ujjlenyomata.
– Nem! – sikoltotta Laurie.
Hirtelen mozdulattal megragadta a mosogató mellett
heverő ollót, és belevágta az alsó karjába. Hatalmas
sugárban lövellt elő belőle az élénkpiros vér.
– Ne csináld! Hagyd abba! – kiáltott fel Eric, és hátrálva
igyekezett menekülni.
Elhaladt egy polc mellett, amin egy videojáték
irányítópanelje volt. Lekapta, és Laurie felé hajította, de a
nő félrehajolt, így az nagy csattanással a padlón landolt.
– Randevúztunk. Sokat ittam – motyogta Laurie mintegy
magának. – Meg akartál erőszakolni, megragadtad az ollót.
A nyakamnak szegezted. Dulakodtunk.
– Nem, Laurie! Elég! – üvöltötte Eric, folyamatosan
hátrálva a bejárati ajtó felé.
 Odakintről zajt hallott. Tudta, hogy már csupán néhány
pillanatig kell kitartania.
– Sikerült kicsavarnom a kezedből az ollót.
Megpróbáltam kimenekülni a lakásból – közeledett Laurie
Eric felé, kezében az előreszegezett ollóval. – Már majdnem
sikerült kijutnom, amikor megragadtál, letépted a
blúzomat. Meg kellett hogy öljelek. Önvédelem volt.
– Laurie! Vége! – mondta Eric, és abban a pillanatban,
amikor Laurie elkezdte letépni magáról a blúzát, rángatva-
szaggatva a gombokat, szélesre tárta a bejárati ajtót.
Rhoades nyomozó száguldott a lakás felé a feljárón,
nyomában egyenruhás rendőrökkel, akik a futás közben
előkapott fegyverüket egyenesen Laurie-ra szegezték.
– Doktor Fortunato! Állj! – kiáltotta Rhoades. – Ne
mozduljon!
– Nem! – sikoltotta Laurie, elborult elméje minden
indulatával.
A magasba emelte az ollót, és lesújtott. Eric azonban
képes volt az utolsó pillanatban megragadni a nő csuklóját,
és kicsavarni a kezéből a fegyvert.
Az olló hegye egy centire volt a mellkasától.
 HATVANNYOLCADIK FEJEZET

December volt, és Eric elégedetten látta, hogy a

látogatószobát a közeledő ünnepek hangulatát idéző módon
feldíszítették. Persze nem könnyű egy fiatalkorúak számára
fenntartott büntetés-végrehajtási intézményt derűssé
varázsolni. A falakon a fogvatartottak által készített
munkák lógtak: volt ott karácsonyfát ábrázoló festmény,
pasztellel készített Télapó, a hanukát idéző trenderli.
Harminchat szoba volt ebben a szigorúan őrzött szárnyban,
és az egyikben Max lakott.
A látogatószoba közepes méretű volt, tiszta és modern.
Tíz kis asztal állt benne, mindegyik mellett két-két
strapabíró műanyag székkel. Eric leült a megszokott asztal
mellé, és várta Maxet. A kabátját magán hagyta, mert nem
volt hová felakasztani. A helyiség sarkában egy feldíszített
karácsonyfa állt, alatta pedig egy műhóval borított
szőnyegen becsomagolt dobozokban ajándékok látszottak.
Nem ez lesz Max legboldogabb karácsonya, gondolta
magában Eric, de hálás lehet a sorsnak, hogy nem került a
felnőttek közé, az állami börtönbe.
Maxet fiatalkorúként ítélték el, az ügyvédje által
kiügyeskedett vádalku részeként, amelyben nagy szerep
jutott három elmeszakértői véleménynek. Az egyik szerzője
Eric volt. Mindhárom szakértői vélemény egyetértett
abban, hogy Max obszesszív-kompulzív megbetegedésben
és öngyilkos képzetekkel járó depresszióban szenved, és
hogy ezek nagyban befolyásolták a bűnelkövetés
időszakában a döntéshozatali képességét.
Ejtették a terrorcselekményekkel kapcsolatos
vádpontokat, a körzeti ügyész pedig visszavonta az
emberrablás vádját, mivel Max lényegében fegyvertelen
volt, nem állt szándékában sérülést okozni a túszainak.
Cserébe azért, hogy fiatalkorúként ítéljék el, Max elismerte
a jogtalan fogvatartást és a gondatlan veszélyeztetést.
Végül egy év, a fiatalkorúak javító-nevelő intézetében
letöltendő szabadságvesztésre ítélték. A bíró kihirdette az
ítéletet, annak ellenére, hogy a bevásárlóközpont
vállalkozásait képviselő üzleti csoport hevesen tiltakozott.
Ők felnőttként szerették volna elítéltetni Maxet, ha már
máglyán nem égethették meg.
Eric felnézett, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó.
Maxet kísérte be egy egyenruhás őr. A fiú nem volt
megbilincselve, és külsőre semmi nem utalt arra, hogy
elítélt. Az őr az ajtónál maradt, Max pedig mosolyogva
odament Erichez, aki felállt, és elégedetten állapította meg
magában, hogy a fiú szemmel láthatóan jobban néz ki, mint
amikor legutóbb, két hete találkoztak. Valószínűleg
fodrásznál járt, úgyhogy a haja nem lógott a szemébe, és
mintha még egy kis súlyt is felszedett volna, amitől
erősebbnek, magasabbnak nézett ki.
– Te nőttél? – kérdezte a fiút, nyújtva a kezét.
– Egy kicsit – vigyorodott el Max, és határozottan
megrázta Eric kezét. – Az itteni doki azt mondja, hogy a
második kamaszkoromba léptem. Hát nem döbbenetes?
– Nahát – zökkent vissza Eric a székre. – Jól nézel ki. Hogy
vagy?
– Köszönöm, jól – foglalt helyet Max vele szemben, és a
szemében valami hamiskás fény csillogott. – Képzelje, az
anyám férjhez megy.
– Ez remek hír – mondta Eric, és valóban így gondolta.
Nemrég találkozott Marie-val és Zackkel, meghívták
magukhoz. Az asszony két hónapja jött ki az elvonóról,
állást kapott egy mobilcégnél, és Zack odaköltözött hozzá.
– Karácsonyra apát kapok – vigyorgott Max.
Eric elnevette magát.
– És mikor lesz az esküvő?
– Jövő ilyenkor. Megvárják, hogy kijöjjek.
– Tök jó. És mi a véleményed a dologról?
– Nagyon örülök neki – bólintott a fiú. – Jó dolognak
tartom. És kedvelem Zacket.
– Én is megkedveltem.
– Nagyon rendes pasas, és jó hatással van az anyámra.
Nem hiszem, hogy végig tudta volna csinálni a rehabot, ha
Zack nem áll mellette.
– Ebben, azt hiszem, igazad van – jegyezte meg Eric, és
közben próbálta elhessenteni a fejéből a gondolatot, hogy
Laurie annak idején azt mondta, Zack túl jó pasi Marie-nak.
– És mi van a sulival?
– Unalmas és túl könnyű, de nincs vele semmi gond –
vonta meg a vállát Max. – Ötödikeseket korrepetálok, elkél
nekik a segítség.
– Ez rendes tőled.
– És tudja, mit élvezek nagyon? A nyelv és művészetek
órát. Annó, a Pioneerben, soha nem szerettem, de itt
nagyon. Fura, nem?
– Nem fura, hanem jó. Jót is tesz neked.
– Igen, rendszeresen kell csinálnunk önelemző írásbeli
feladatokat. Olyan, mintha naplót vezetne az ember, és
teljesen szabadon arról ír, amiről akar. Lehet, hogy
hülyeségnek hangzik, de én szeretem. És megpróbáltam
verset is írni – bökte ki végül szégyenlős mosollyal. – De
csak azért, mert nincs nagyon mit csinálni, mert itt nem
engedik, hogy videojátékot játsszunk.
– A költészet jobb, mint a videojátékok.
– Tudtam, hogy ezt fogja mondani. Ez olyan tipikus
apaszöveg.
– Megvan az oka, hogy ilyeneket mondok – mosolyodott el
Eric.
Nyár óta sikerült magában tisztáznia a viszonyát Maxszel.
Már elmúltak a fiúval kapcsolatos apai érzései, és
egyértelművé vált számára, hogy egyetlen emberrel
kapcsolatban érez apai szeretetet, és ez Hannah. Ami
minden energiáját le is kötötte, mivel a lánya most azt vette
a fejébe, hogy az egész házban mindent fessenek
rózsaszínre. A külsejét is.
– A kezelés is rendben van – szólalt meg újra mosolyogva
Max. – Kedvelem ezt a Gold doktort.
– Remek ember.
 Eric nagy örömmel ajánlotta be Maxet régi ismerőséhez,
Jill Goldhoz. A nő a kényszerbetegségek igazi szakértője
volt, a philadelphiai Beck Intézetben dolgozott, amely jó
ideje élenjárt a viselkedésterápia területén. A fiatalkorúak
javító-nevelő intézete vállalta, hogy a benti terápiát Max
esetében összehangolják Gold doktornő magánkezelésével,
ami azért volt fontos, mert zökkenőmentesen folytatható
majd azután is, hogy a fiú kiszabadul.
– Igaz, elég sokat beszél Nannáról, ami szomorú téma.
– Érthető – bólintott Eric.
Nagyanyja említésére Max arca elkomorodott, látszott,
hogy még mindig friss a gyász.
– Meg az is eszembe jut néha, most, hogy ezek a jó dolgok
előfordulnak, mint például hogy az anyám felhagy az
ivással, hogy miért nem történt ez meg korábban? Amikor a
nagyi még élt? Ettől tuti, hogy nagyon boldog lett volna.
– Hát persze. De, tudod, az emberek néha csak az után
válnak felnőtté, hogy a szüleik meghalnak. Nem azt akarom
mondani ezzel, hogy ez történt az édesanyáddal, csak azt,
hogy előfordulhat ilyen.
Max felsóhajtott.
– Na mindegy. Ja, a kényszerbetegségemmel is javult a
helyzet. Gold doktornővel dolgozunk ezen is, tudja, ezzel az
ingerelárasztásos módszerrel. Úgyhogy már csak óránként
egyszer csinálom a rítust, mindig egész órakor.
– Ez nagyon jó.
– De nagyon lassan megy. Hónapokba telt, amíg idáig
eljutottunk.
 – Tudom, de ha kitartó vagy, akkor segíteni fog.
– Most tízig normális vagyok – vigyorodott el Max, és
rápillantott a falon lévő órára, amely 9 óra 10 percet
mutatott.
– Egyre jobb lesz a dolog.
– Ő is mindig ezt mondja – bólintott Max, és közben
hamiskás fény gyúlt a szemében. – Tudja, hogy szingli?
– Gold doktornő? Nem, nem szingli. Férjnél van.
– Nem. Elvált. Most mondták ki, a múlt hónapban.
Hallottam, hogy erről beszél valakivel telefonon – nézett
Max mélyen Eric szemébe. – És maga? Készen áll már egy
randevúra?
– Nem, még nem, Max.
Eric még mindig próbálta feldolgozni, ami Laurie-ról
kiderült, hogy szociopata, és jelenleg éppen előzetes
letartóztatásban van egy börtönben. Csak fohászkodni
tudott magában azért, hogy a nő megkapja azt a szakszerű
segítséget, amire szüksége volt, mert ő nem volt abban a
helyzetben, hogy bármit is tehessen érte. Paul a történtek
óta nem állt szóba vele, és ezt Eric sajnálattal, de
megértette.
– Gold doktornő nagyon emlékeztet engem magára.
Meglehetősen sok a közös vonásuk. Neki is van egy kislánya,
körülbelül annyi idős lehet, mint Hannah. Talán
megpróbálhatna telefonálni neki, és összehozni egy
randiszerűséget.
– Majd eltöprengek rajta.
Eric rettentően sajnálta, hogy azért, mert valaki szerette
volna őt tönkretenni, oly sok másik ember életét is
tönkretette. Többek közt Maxét is. Erről beszélt is Maxszel,
Marie-val és Zackkel, ahogy találkozott Anthony és Peg
Bevilacquával is, akik elegánsan és nagyfokú bátorságról
tanúságot téve elfogadták a bocsánatkérését. Linda Perino
pert indított a kórház ellen, de a keresetében szándékosan
nem nevezte néven Ericet mint lehetséges felelőst. Azóta a
Havemeyer jogászai egy combos összeggel már enyhítették
is a fájdalmát.
– Doktor úr! Ezen nem elég csak töprengeni! Amúgy
szerintem Gold doktornő a korához képest nagyon is dögös.
– Egyidősek vagyunk – vigyorodott el Eric.
– Tudom – nézett rá kajánul Max. – Úgyhogy a dolognak
lenne még egy nagy előnye. Szépen együtt öregedhetnének
meg.
– Na, ebből elég! – nevetett fel Eric. – Hoztam valami
meglepetést neked.
– Mit?
– Boldog karácsonyt.
Eric benyúlt a kabátzsebébe, kihúzta az ajándékot, és
letette Max elé az asztalra. A jégvarázsos csomagolás
Hannah gondos keze munkája volt. „Stílszerű” karácsonyi
csomagolópapír vásárlására Ericnek már nem maradt
ideje, mert minden idejét kitöltötte a kórházi munkája, a
magánrendelése és a tökéletes apuka szerepének alakítása,
amelyet, egyébként, nagyon nagy kedvvel csinált. Még
Caitlinnel is jól szót értettek. Úgy tűnt, az élete végre
teljesen helyreállt, bár néha az volt Eric érzése, hogy bele
fog gebedni az egészbe.
– Mi ez? – kérdezte Max kicsit zavartan elmosolyodva, és
kézbe vette a csomagocskát. – Nem kellett volna még ezzel
is fárasztania magát.
– Csak egy apróság. Nyisd ki!
– Oké. – A fiú alig palástolt izgalommal feltépte a
csomagolópapírt. Egy fekete Eveready zseblámpa volt
benne. – Nahát!
– Emlékszel, hogy mit mondtam a zseblámpáról?
– Hogy fallikus szimbólum?
– Nem – nevetett fel Eric.
Max is hangosan felröhögött, aztán elcsendesedett.
– Csak vicceltem. Nagyon is emlékszem.
– Na, szóval ez a te zseblámpád. Még az elején tartasz
annak, hogy felfedezd a barlangot. Jó lesz, ha mindig
magadnál tartod.
– De nem úgy volt, hogy maga is mindig ott lesz velem? –
kérdezte Max hirtelen komolyra váltva, és még az arca is
elkomorult.
– Már nincs rám szükséged. Most már nincs. Egyedül is
meg tudod csinálni. És ha néha szükséged lenne egy segítő
kézre, akkor ott van Gold doktornő. Most ő áll melletted.
Max nagyot nyelt.
– Akkor ez mit jelent?
– Nézd, eddig minden héten meglátogattalak, de azt
hiszem, mostantól neked kell telefonálnod, amikor azt
akarod, hogy eljöjjek hozzád. Amikor szükségét érzed,
nyugodtan hívj. Tudod, én addig vagyok jelen az életedben,
amíg szükséged van rám. Hmm? Mit szólsz?
– Rendben – bólintott Max, sűrűn pislogva. – Szóval akkor
ez nem azt jelenti, hogy „dobott”?
Eric hirtelen úgy érezte, hogy elszorul a torka.
– Nem, szó sincs arról, hogy „dobnálak”.
– Jó. Csak mert Gold doktornő bármelyik pillanatban itt
lehet.
– Itt? Miért?
– Mert azt mondtam neki, hogy maga el akarja vinni őt
kávézni.
– Hogy mit mondtál? – kiáltott fel Eric, és ahogy felnézett,
látta, hogy hirtelen kinyílik a látogatószoba ajtaja.