Rideg Évek

Jégcsapok között kuporogni cseppet sem szívderítő elfoglaltság. Az ember minden

pillanatban attól tart, hogy a tenyere odafagy a jéghez, s utána csak nagy kínkeservek
árán szabadulhat. Persze még mindig jobb, mint odakint az utcán, ahol most a kiborgok
vadásznak. Jacques Mordeaux csupán kilencéves volt, amikor elszabadult a pokol, és egy
túlontúl öntudatos gépi intelligencia úgy döntött, ideje kicsit beavatkozni az emberi
evolúció menetébe. Mondjuk azáltal, hogy maradéktalanul elpusztítja az emberiséget,
hogy helyébe saját gyermekei, a kiborgok léphessenek.
Az Ítélet Napja előtt tizenhét éves korában Mordeaux alighanem a nyár utolsó napjait
élvezte volna egy csinos leány társaságában, és élete javarészét a szórakozás töltötte
volna ki. A háború azonban kitört, és ő még csak nem is álmodhatott ilyesmiről. Minden
megváltozott. Most tizenhét évesen a túlélés volt a napi programja.
A háború előtt minden más volt. Tizenhét évesen az ember még csupán kacsingat a nagy
betűs élet felé, ám a felelősség, mely a felnőtt-léttel jár együtt, még túl homályosnak
tűnik, hogysem bárki komolyan vehesse.
Ám a Skynet mindezt megváltoztatta.
Igazság szerint Jacques Mordeaux még sohasem hallotta ezt a kifejezést, s az egész
világból mindössze annyit fogott fel, hogy ha életben akar maradni, akkor harcolnia kell a
betevő falatokért is. Amikor eljött az Ítélet Napja, az emberek nagy többsége meg volt
győződve arról, hogy kitört a Harmadik Világháború, az oly rettegett Atomcsapások
Korszaka, melyekben nem lehet győztes, csak vesztes fél. Az emberiség több évtizeden
hordozta vállain ezt a súlyos terhet, és eljött a pillanat, amikor az ellenőrzés kicsúszott a
kezéből. Mindenki azt gondolta, hogy emberek felelőtlen döntése okozta a globális
háborút, mely gyakorlatilag radioaktív pusztasággá változtatta a Föld jelentős részét, és
a nyomában támadt nukleáris vihar pedig tovább szűkítette a túlélők életben maradási
esélyeit.
Az Ítélet Napján közel öt és fél milliárd ember élt a Földön. Néhány óra elteltével ez a
szám alaposan megfogyatkozott, a konkrét veszteségekről nem volt, aki hírt adjon, mint
ahogy kevesen akadtak, akik képesek lettek volna megbecsülni a pusztulás
szörnyűségeit.
Jacques Mordeaux a nagyszüleihez utazott Párizsba a szörnyű napokat megelőzően, s
már csupán egy hétvége volt hátra a nyaralásából. Az Ítélet Napja azonban mindent
megváltoztatott. A nukleáris csapások gyakorlatilag letarolták a főbb városokat
Európában, s szerte a világon. Kevesen élték túl a világégést, Jacques nagyszülei
azonban közéjük tartoztak. Nélkülük a fiú alighanem az első napokban elpusztult volna.
Chaverier nagyapó a hegyi vadász századoknál szolgált a Második Világháború során, így
volt némi fogalma a túlélésről. A gyermek tőle tanulta meg az első és legfontosabb
szabályt: csak magadra számíthatsz. Chaverier a kezdetektől úgy nevelte az unokáját,
hogy ha egyedül marad, akkor is legyen némi esélye a túlélésre. Hosszú éveket töltöttek
együtt, többet, mint azt először a nagyszülők remélték. Chaverier néni – a nagymama –
nem húzta túl sokáig. Bár az atomcsapást túlélte, és sugárfertőzés jelei sem mutatkoztak
rajta – ilyen szempontból Párizs szerencsésnek bizonyult –, ám a túlélők mindennapos
élethalál küzdelme pontot tett élete végére. Egy konzervért ölték meg. S bár a gyilkos
nem jutott messzire – Chaverier nagyapó végzett vele –, halála már nem tehette
semmissé a történteket. Jacques akkor sírt utoljára életében, már amennyire vissza
tudott emlékezni.
Valahol odakintről éles, sistergő hang szűrődött be az épületbe, ahol Mordeaux lapult. A
fiú összerezzent a hangra, s még jobban nekisimult a jégcsapoknak. Bár pokolian fázott –
ujjai lassan apró jégcsapokká változtak –, tudta, már csupán néhány percet kell kibírnia.
Őszintén remélte, hogy addig nem hűl le annyira a teste, hogy intenzív izommunkával ne
tudna életet lehelni a végtagjaiba. Ha rosszul kalkulált, akkor itt fogja végezni.
Újabb sistergés, a kiborgok által használt plazmaimpulzus-lézerpuskák jellegzetes
hangja… Egy elhaló üvöltés, aztán rövid csend.
Mordeaux elhúzta a száját.
Valaki nem bizonyult elég óvatosnak, vagy elég gyorsnak. Sajnálta a szerencsétlent,
amennyire egy ember sajnálhatja a másikat, de igazság szerint csak az érdekelte, hogy a
kiborgok mielőbb tűnjenek el a környékről. Akkor előmászhat rejtekhelyéről, s végre
elindulhat biztonságos vacka felé, mely alig százötven méternyire innen helyezkedett el
egy félig összeomlott épület alatt.
Fém csikordult az olvadt köveken. Mordeaux idegesen felkapta a fejét, és a bejárat felé
bámult. Hatalmas nyílás tátongott a falon, elég nagy ahhoz, hogy akár egy Vadász-
gyilkos is keresztülgurulhasson rajta, és gyilkos fegyvereivel az egész területet
megszórja. Ha a kiborg belép az épületbe, akkor jócskán megnövekszik az esélye annak,
hogy felfedezi a jégcsapok között lapuló embert. Igaz, Mordeaux igyekezett úgy
elhelyezkedni, hogy lehetőség szerint a kiborg érzékelőinek hatósugarán kívülre kerüljön,
ám azok az átkozott gépek folyamatosan fejlesztették önmagukat – groteszk evolúció. A
lépések zaja egyre közelebbről hallatszott, majd valami fényesen megvillant, s a
következő pillanatban hatalmas robbanás hallatszott. A jégcsapok sorra repedeztek meg
– a lökéshullám csaknem valamennyiüket elszakította a helyéről –, és Mordeaux velük
együtt csapódott a betonfalnak. Egy pillanatra minden elsötétült előtte, s amikor
kinyitotta a szemét, felkészült arra, hogy a kiborg fémből készült, érzelemmentes arca
lesz az utolsó, amit látni fog. Ujjai kétségbeesve tapogatóztak a gránát felé, melyet a
legvégső alkalomra tartogatott, ám amikor körbenézett, sehol nem látta ellenfelét. Úgy
tűnt, a kiborg megelégedett azzal, hogy vaktában leadott egy lövést a feltételezett
rejtekhely irányába, majd harci elemzője elegendőnek vélte a pusztítás hatásfokát, hogy
ne pazaroljon felesleges időt és energiát a célszemély felkutatására, és a likvidálás
ellenőrzésére.
Mordeaux felnyögött, és nehézkesen felült, hátát a hideg falnak vetve. Az arca égett, s
amikor odanyúlt, érezte, hogy meleg vér festi vörösre megdermedt ujjait. A meleg
valósággal fájt a hideg után, és a fiúnak minden önuralmára szüksége volt, hogy elfojtsa
fájdalomkiáltását. A kiborg még itt van valahol a közelben, ha a hang visszacsalja aligha
fog távozni, amíg nem végzett vele.
A fiú kivárt néhány másodpercet, majd feltérdelt. Lenyalta ujjairól a vért, majd
megtörölte az arcát, és felállt. Gyorsan végigtapogatta magát, de szerencsére nem
szenvedett komolyabb sérülést. A szétrobbant jégcsapok tüskéi ugyan megcsipkézték az
arcát, azonban vastag ruhája felfogta a becsapódást, és megoltalmazta a nagyobb bajtól.
A gránát és a pisztoly is a helyén volt. Utóbbi markolatán még kibetűzhető volt a B és a
W, a többi betű eltűnt az évek során. Mindegy, Mordeaux-ot nem érdekelte, milyen típust
szorongat. Arra jó volt, hogy megvédje magát vele, és szerencsére még legalább egy
évre való tölténnyel rendelkezett, amit a vackában ásott el egy betonkocka alá,
viaszosvászonba bugyolálva. Ha ügyel rá, akkor még egy darabig nem lesz gondja vele.
Valami mozdult a fiú szeme sarkában. Mordeaux azonnal mozdulatlanná dermedt, és
lassan oldalra fordította a fejét. Ha a kiborg jött volna vissza, már nem élne, ezzel
tisztában volt. Talán egy másik túlélő, aki szintén ezt a helyet választotta rejtekéül. A fiú
nem örült volna, ha valóban így van, mert annak könnyen halál lehet a vége. Azé, aki
lassabbnak bizonyul. A túlélők mindenkit ellenségnek tekintettek, hiányzott az
összetartás közöttük. Mordeaux már számtalanszor gondolkozott azon, miért van az,
hogy egymás ellen harcolnak, amikor világosan látszik, hogy a kiborgok az igazi
ellenségek. S azok, akik a kiborgokat irányítják.
Elűzte magától ezeket a gondolatokat, és minden figyelmét arra a jó arasznyi, magas
teremtményre irányította, amelyik az egyik lyukból mászott elő. Egy patkány! Láttára
Mordeaux szájában összefutott a nyál. A friss hús ritka csemege volt az étrendjében,
arról nem is beszélve, hogy ilyenkor a lassan fogyatkozó tartalékok újabb haladékot
kaptak. Az atomcsapás után gyakorlatilag megszűnt a termelés, a készletek nem
termelődtek újra, így csak idő kérdése, mikor fognak a túlélők mindent felélni. Mordeaux
bízott benne, hogy mire ez bekövetkezik, addigra a világ visszatér szokásos medrébe, s a
háború csak múló emlék lesz. Chaverier nagyapó mindig azt mondogatta, hogy a Második
Világháború idején is mindig hitt abban, hogy a borzalmak véget érnek, s lám, igaza lett.
A patkány mit sem sejtve araszolt közelebb. Talán a vérszagot érezte meg, talán csak
éhes volt. Mint ahogy Mordeaux is.
A fiú lélegzet-visszafojtva várt. Ha előkapja a pisztolyt, egyetlen lövéssel leteríthetné a
patkányt, ám valószínű, hogy a hirtelen mozdulat láttán az állat gyorsabban
visszaiszkolna a lyukába, mint ahogy Mordeaux lőni képes. Pedig a fiú nem sajnált volna
egy golyót a friss húsért cserébe.
A patkány már csupán két lépésnyire volt a fiútól, amikor megállt, és óvatosan a szájába
vette az egyik vérrel szennyezett jégdarabot. Nagyon éhes, állapította meg elégedetten
Mordeaux. Ez magyarázatot ad az óvatlanságára. Lassan előrehajolt, egyetlen pillanatra
sem véve le tekintetét a patkányról, mely rezzenetlen szemmel rágcsálta a véres jeget.
Először arra gondolt, hogy puszta kézzel kapja el az állatot, ám rá kellett döbbennie,
hogy ujjai és karja túlságosan dermedt ahhoz, hogy sikerrel járjon.
Talán mégis lőnöm kellene, gondolta.
Másik kezével óvatosan tapogatózni kezdett a kabátja alatt, hogy a ruhát felhajtva
hozzáférjen a fegyverhez, amikor olyasmi történt, amire a legkevésbé sem számított. A
patkány hirtelen előrelendült, és apró, éles fogaival vadul belemart Mordeaux kezébe. A
fiú még kiáltani is elfelejtett meglepetésében, jóllehet, a fájdalmat elfagyott ujjai ellenére
is tisztán érezte. Ösztönösen odakapott a másik kezével, és megragadta a patkányt,
majd megpróbálta letépni a kezéről, ám az állat harapása túl mélyre sikerült.
Mordeaux elfojtott egy szitkot, majd kétszer egymás után, jó erősen nekicsapta a
megharapott kezét a falhoz, ügyelve rá, hogy az állat teste csapódjon neki a betonnak.
Már az első ütés után érezte, ahogy a harapás gyengül, a második után pedig a patkány
elengedte vélt zsákmányát. A fiú elkapta, mielőtt az állat arrébb vonszolhatta volna
magát – a patkány egyik lába biztosan eltört, s a testét is furcsán tartotta –, majd nem
törődve az ujjaiban lüktető fájdalommal, megragadta a nyakánál, és egy erőteljes
csavarintással végzett vele.
A zsákmányt a ruhájába gyömöszölte – széles, tépőzáras zsebek könnyítették meg az
utcákon talált dolgok elrejtését –, s csak ezután látott neki, hogy megvizsgálja a sebét. A
harapás elég mély volt, ám alig vérzett – nyilván az iménti dermedésnek köszönhetően.
Mordeaux mindenesetre kiszívta a sebet, amennyire tudta, majd lekuporodott az egyik
betonkocka mögé, és a mindig magával hordott sebkötöző vászoncsíkból elfogadható
kötést csinált. Tudta, most van ideje, ha kilép az épületből, talán ismét az életéért kell
majd küzdenie.
Úgy sejtette, a kiborgok már elvonultak – a gépek kiszámíthatóak voltak, ha az ember
ismerte a szokásaikat, akkor jó eséllyel megjósolhatta előre következő cselekedeteiket.
Mordeaux jobban tartott egy másik túlélőtől, aki könnyű zsákmányt sejtve benne esetleg
megpróbálja elvenni tőle azt a keveset, amit a magáénak tudhat. Vagy egyszerűen
lepuffantja egy biztonságos helyről, hogy aztán egy alkalmas pillanatban kifoszthassa a
hulláját.
Egyik sem szívderítő lehetőség.
Miután sikerült összeszednie magát, Mordeaux a bejárathoz osont, és amennyire a
sötétség engedte, igyekezett körülnézni. A felszín halált árasztott magából, a lassan
szállingózó hópihék – a nukleáris tél egyik látható jele – lassan kavarogtak a fel-
feltámadó szélben. Valahonnan a távolból robbanások hangja szűrődött el idáig –
Mordeaux sohasem vette magának a bátorságot, hogy utánanézzen, mi történik arra, így
csupán saját fantáziájára hagyatkozhatott. Néhány száz lépéssel arrébb egy roskadozó
épület megadta magát az enyészetnek, s támfala lassan dőlni kezdett kifelé, az utcafront
irányába. Éles, hátborzongató reccsenés hallatszott, majd egy hangos robaj, melyet
sziklaomlásra emlékeztető zajok kísértek.
A fiú visszahúzódott egy kissé, és a sötétség viszonylagos biztonságából figyelte, ahogy
az omlás támasztotta porfelhő lassan kavarogva kezd elülni. Igazság szerint az lett volna
a legbiztonságosabb, ha addig egyetlen lépést sem tesz, amíg ismét teljesen be nem
látja a környéket, azonban Mordeaux már elég sok időt töltött a felszínen ahhoz, hogy
tudja, ki kell használni minden apró lehetőséget. Ha vannak is kiborgok vagy más túlélők
a közelben, akkor azok figyelmét most valószínűleg néhány percig még az omlás fogja
lekötni, ő viszont ez idő alatt akár haza is juthat.
Ha elég gyors és elég szerencsés.
Mint már pár éve mindennap.
Vett egy mély lélegzetet, majd még egyszer megtapintotta zsákmányát, aztán a
fegyverét, és lehajtott fejjel, sebes léptekkel nekivágott az utcának. Nem egyenesen
haladt, és sohasem nézett ki túl nagy távolságot magának – az élet megtanította rá,
hogy apró célok vezetnek a sikerig. Igyekezett minden fedezéket kihasználni, s bár úgy
ismerte a környéket, mint a tenyerét, ezúttal is más útvonalat választott magának
hazafelé, nehogy valaki – figyelve a szokásait – kiszámíthassa előre a cselekedeteit.
Rejtekhelyéhez hét különböző útvonal vezetett, s ezeket egymással kombinálva
Mordeaux csaknem száz százalékosan biztos lehetett benne, hogy hazaér.
Bár meghalni talán könnyebb választás volna. 2. Mindenkinek kell egy hely
Párizs, 2005. augusztus 29.

Jacques Mordeaux a vackát az egyik romba dőlt épület csodával határos módon többé-
kevésbé épségben maradt pincéjében alakította ki. Remek hely volt. Meleg zug a kinti
hideg után, egy igazi otthon, ahol akár meztelenül is aludhatott a vastag prém alatt, egy
hatalmas tartálynak köszönhetően vízben sem szenvedett hiányt, és néhány hónapos
megfeszített munkával még egy belső raktárt is sikerült idelenn kialakítania. A
rejtekhelyhez vezető utak elég bonyolultak voltak, ám Mordeaux éppen ezt szerette
bennük, így nem kellett attól tartania, hogy bárki is meglepi álmában. A bejáratokat és
az azt megelőző szakaszokat különféle csapdák és jelzők védték – Chaverier nagyapó
még egy elemmel működő, infravörös érzékelőt is szerzett, mely remélhetőleg kitart egy
darabig –, és ha valaki megpróbált volna bejutni a fiú vackába, akkor annak csak hűlt
helyét lelte volna.
Nem mintha Mordeaux szívesen átengedte volna ezt a remek helyet bárkinek is, azonban
Chaverier nagyapó első leckéi közé tartozott, hogy a visszavonulás nem azonos a
meneküléssel. Hadd higgye csak a betolakodó, hogy teljesen a birtokába vette ezt a
helyet… mekkora lesz majd a meglepetése, amikor az előző lakó visszatér.
Szerencsére erre soha nem került sor.
Eddig.
Mordeaux elégedett arckifejezéssel figyelte a serpenyőt, melyet nem is olyan messze
innen bányászott ki a romok alól. A patkány ebben az állapotban – megnyúzva és
csíkokra hasogatva – vajmi kevéssé emlékeztetett arra az állatra, ami életében volt.
Igaz, a sült hús furcsa illata a huszadik század végén alighanem bármely átlagos
vendéglő bezárását eredményezte volna, ám Mordeaux akaratlanul is nagyokat nyelt,
miközben az ételt figyelte. A friss hús ritka kincsnek számított az étrendjében, s
megtanulta megbecsülni az élet apró örömeit.
Még ha csak ilyen örömökről is volt szó.
Megbökte a húst egy fémpálcával, s minthogy már elég puhának találta, óvatosan
lehúzta a serpenyőt a lángok fölül, és egy lapos kerámialapra helyezte, hogy hűljön egy
kicsit. Nehezen bírva türelmetlenségével leszelt egy kis darabot a húsból, és a kés
hegyére feltűzve a szájába vette. Az étel forró volt, nagyon is, és Mordeaux szinte
azonnal a tenyerébe köpte. Miközben egyik kezéből a másikba dobálva próbálta hűteni,
nagyokat fújt és megégett nyelvét szaporán mozgatta, mintha ezzel megszabadulhatna a
fájdalomtól.
Percek teltek el, mire a fájdalom csökkent egy kicsit, pedig Mordeaux még hideg vízbe is
mártotta a nyelvét. Ujjaival apró hólyagokat tapintott ki a felületén, ami azt jelentette,
türelmetlenségének következményét még néhány napig viselni fogja.
Közben a hús kihűlt, így végre nekiláthatott a lakomának. Már túl volt az étkezés első
felén, amikor a sarokban elhelyezett fémtányéron pattogni kezdtek a kavicsok. Mordeaux
abbahagyta az evést, és döbbent arccal meredt a tányérra. Még soha nem tapasztalt
ilyesmit.
Igazság szerint ezt a kezdetleges jelzőberendezést a különböző rengések megfigyelésére
használta, de ilyen erőteljes hangot még soha nem adott ki. Egyszer régen azt olvasta,
hogy ezzel a módszerrel az aknászok munkáját figyelték régen a várakban, ám Mordeaux
egyszerűen nem tudott semmi hasonlót elképzelni, ami ugyanezt a hatást kiválthatná.
Hacsak odakint nem óriások ropják a táncot, bár a rengéseket akkor alighanem ő is
érzékelné.
Már-már elhatározta, hogy felöltözik, és felmegy a felszínre ma immáron másodjára is,
ám még mielőtt nekikészülődhetett volna, megszólalt egy másik jelzőberendezés is, majd
kisvártatva még egy, mely tulajdonképpen az első jelzést volt hivatott megelőzni.
Mordeaux idegesen megrándult. A jelzés azt jelentette, hogy valaki megtalálta az egyik
lejáratot, s most a vacok felé tart.
S ebben a világban nincsenek barátok.
Csak ellenségek.
A fiú lélegzet-visszafojtva lapult, és gyors mozdulattal letekerte az akkumulátorról
üzemelő lámpa fényét. Csaknem teljes sötétség támadt, csupán a sarokban látszott
valamennyi a fény, mely egy takarókkal beburkolt, alvó alakot – egy bábut – tett
kivehetővé. Ez is része volt a vacok védelmének. Ha a behatoló eljutna idáig, kis
szerencsével a takarókba burkolózó bábu leköti addig a figyelmét, amíg Mordeaux végez
vele.
Újabb jelzés hallatszott, majd éles, süvítő hangok hallatszottak, melyet mintha fájdalmas
nyögés követett volna. Mordeaux elégedetten bólintott, jóllehet arca komor maradt. A
vackot nem csupán a bonyolult bejárat védte, a fiú gondoskodott arról, hogy aki nem
ismeri a terepet, annak komoly problémái akadjanak. Úgy saccolta, hogy a betolakodó
nagy valószínűséggel belefutott abba az acélnyársakból készített csapdába, amelyet a
földfelszín alatti járat felénél helyezett el. Bár élesben még soha nem került kipróbálásra,
Mordeaux úgy becsülte, a nyársak komoly sebet ejtenek, szerencsés esetben akár
végezhetnek is a behatolóval.
Hamarosan kiderül, gondolta Mordeaux, miközben lélegzet-visszafojtva fülelt, egyik
szemét a bejáraton, a másikat pedig a jelzőberendezéseken tartva. Bízott benne, hogy
nem lesznek újabb riasztások, és néhány óra múlva kimehet megnézni, ki tévedt a
területére. A testet persze nem lesz könnyű eltávolítani, de majdcsak megbirkózik vele.
Ez lenne a legkisebb probléma.
Nehezen teltek a percek. Mordeaux hiába fülelt, a szokásos zajokon kívül más hang nem
jutott le idáig. Már-már kezdett megkönnyebbülni – a csapda végzett a behatolóval –,
amikor az egyik oldalsó járatból pufogó hangok sorozatát hallotta. Azonnal felismerte,
miről lehet szó, hiszen ő helyezte el féltő gonddal a vékony nylonzacskókat, melyek
fejmagasságban lógtak a sötétben, s bármelyik elmozdítása azt eredményezte, hogy
leszakadtak a helyükről és a földre toccsantak. A zacskókban csupán szagosított víz volt,
ám ez remélhetőleg még jobban megzavarja a behatolót, s gondolatait mérgek és
hasonlók fogják kitölteni. Ahhoz mindenképpen megzavarják, hogy ne figyeljen oda a
néhány lépéssel arrébb elhelyezett billegő deszkára, melyet elmozdítva sav zúdul a nem
kívánatos látogató nyakába.
Mordeaux figyelt, ám nem hallott újabb üvöltést.
Gondterhelten ráncolta a homlokát. Sokat megadott volna azért, ha most láthatja, mi
történik a járatban. Akárki is közeledett, veszélyes közelségbe jutott a vackához, és
hamarosan eljön a pillanat, amikor döntenie kell: megfutamodik vagy marad, és harcol.
Utóbbi jó esélyekkel kecsegtetett, ha a behatoló egyedül van és sikerül meglepnie, ám az
ilyen összecsapások mindig is két esélyesnek számítottak, így akár mindent elveszíthet.
Nem mintha számított volna.
Ám Jacques Mordeaux nem azért maradt életben eddig, hogy könnyelműen lemondjon
mindenről. Megpróbált hideg fejjel gondolkozni, számba véve a lehetőségeket, gondosan
mérlegelve az esélyeket, s végül arra a döntésre jutott, hogy nem megy sehova. Itt fog
farkasszemet nézni a betolakodóval, s ez lesz a hely, ahol egyikük élete véget ér.
Valami mozdult a bejáratot takaró függöny mögött, melyet Mordeaux a fény leoltása
utáni másodpercekben előrelátóan oldalra húzott, hogy már messzebbről észrevehesse a
közeledőt.
Mordeaux felemelte a pisztolyt, és nekitámasztva a karját a fal egyik kiszögellésének,
kényelmesen célra tartott. Nem akarta elhamarkodni a lövést, hiszen ha nem sikerül
azonnal végeznie az idegennel, az komoly problémákat jelenthet. Egy lövés, legfeljebb
kettő, gondolta magában, miközben igyekezett úgy levegőt venni, hogy ne csapjon zajt
közben. A zihálásával csak elárulná magát.
Akárki is közeledett, idegesítően lassan tette. Mordeaux biztos volt benne, hogy a
betolakodó legalább két csapdája átkát elszenvedte, következésképpen komoly sebekkel
kell küszködnie. Ennek ellenére igyekezett nem túlbecsülni a saját esélyeit. Miközben a
bejáratot figyelte, lassan testet öltött előtte egy árnyalak, aki valamivel világosabbnak
bizonyult a háta mögött tátongó sötétségnél, s néhány másodperccel később Mordeaux
már majdnem tisztán látta.
Kétszer húzta meg a ravaszt.
Gyors egymásutánban.
Az árnyalak hátratántorodott, s megpróbált megkapaszkodni a falban, ám ujjai nem
találtak sem mélyedést, sem kiszögellést, és az idegen a földre zuhant. Mordeaux a lövés
után villámgyorsan leguggolt, majd egy gyors oldallépéssel új helyet keresett magának.
Ha nem célzott elég pontosan, akkor az iménti lövéseivel elárulta magát.
Némán kuporgott új helyén.
Az alak nem mozdult, de Mordeaux tudta, hogy ez akár csel is lehet. Abban biztos volt,
hogy mind a kétszer eltalálta az idegent, ám abban már nem, hogy a lövései halálosnak
bizonyultak. Igyekezett a fejre és a mellkas közepére célozni, de ilyen körülmények
között nem lehetett biztos a sikerben.
Nem érzett lelkiismeret-furdalást, amiért megölte egy embertársát. A vackát védte, azt a
keveset, amit még a magáénak tudhatott az Ítélet Napját követően. Az idegen
betolakodott az ő területére, következésképpen aligha érkezett jó szándékkal. Jacques
Mordeaux nem gyártott ideológiákat arról, amit ilyenkor tennie kellett. Ebben a szörnyű,
sivár világban a halál csupán egy út volt.
Egy út a szabadságba.
Igazság szerint Mordeaux néhányszor már eljátszott a halál gondolatával, különösen
akkor volt nehéz, amikor egyedül maradt. Barátok és társak híján néha úgy érezte,
összeroppan, s megváltás lenne számára a halál. Mégsem tudta soha meghúzni a
ravaszt, hiába szorította a fejéhez a pisztoly csövét.
Nem gyáva volt hozzá.
Egyszerűen túl erős volt az életösztöne.
Hitt benne, hogy egyszer vége lesz a háborúnak.
Nem tudta, még csak nem is sejtette, hogy ennek a háborúnak csupán két lehetséges
befejezése lehet. S az egyik lehetőség az emberiség számára nem ígért semmi jót. Vagy
ha egészen pontosak akarunk lenni, semmit nem ígért. Csak az elmúlást.
Az evolúció következő lépcsőfokához érkezett.
Egykoron a dinoszauruszok pusztultak ki.
Meglehet, most az emlősök következnek.
Az embereket is beleértve.
A folyosóban semmi nem mozdult. Mordeaux a szívverését számolta. Legalább tíz perc
telt el, mire közelebb lopakodott. Igyekezett úgy helyezkedni, hogy még a halvány
fényforrás se világíthassa meg a körvonalait. A betolakodó halottnak tűnt, ám Mordeaux
nem bízott semmit a véletlenre. Mindössze négy lépés választotta el a testtől, így
felemelte a pisztolyt, és még kétszer lőtt. A torkolattűz egy pillanatra megvilágította az
alakot, ám a fiú mindössze annyit tudott kivenni belőle, hogy vékony bőrkabátot visel,
melyen nem csupán vérrel szennyezett lyukak tátongnak, hanem repedések is.
A lövések feleslegesnek bizonyultak.
A betolakodó halott volt.
Halottabb már nem is lehetett volna.
Mordeaux visszahátrált a vackába, és leakasztotta az egyik lámpát a fali kampójáról,
hogy közelebbről is megvizsgálhassa a hullát. Biztos volt benne, hogy az idegen egyedül
volt; talán véletlenül tévedt be a járatba, vagy – ami még valószínűbbnek tűnt –
kifigyelte Mordeaux-ot, s követte. A fiú mindenesetre megfogadta, hogy mielőbb
biztonságosabbá teszi a bejutást, és pótolja a csapdákat.
Most azonban a hulla volt soron.
Letette a lámpát a halott mellé, majd óvatosságból egy fadarab segítségével a hátára
fordította a halottat, aki felől furcsa, savanykás bűz áradt. Vizelet és félelem keveréke.
Az elővigyázatosság nem volt alaptalan.
Mordeaux lehetőség szerint igyekezett elkerülni a fertőzéseket, s minthogy Párizst
szerencsére elkerülte a nukleáris csapás, így csupán a másodlagos hatások emelték meg
a sugárzási szintet, ám ez is alatta maradt az elfogadhatónak. Mindazonáltal a fiú nem
áltatta magát, aligha fogja megérni a negyvenedik életévét, ha a bekapott sugárzást
vesszük. Ezzel azonban nem törődött különösebben, mert biztos volt benne, hogy mire a
sugárzás végezne vele, addigra ő már régen nem lesz életben. Akkor meg minek
aggódjon?
A fény megvilágította a halott arcát.
Mordeaux nagyot nyelt. És önkéntelenül is hátrébb húzódott egy kicsit. A sugárfertőzés
jellegzetes tünetei, a gyorsan roncsolódó arcbőr és a rothadásra emlékeztető kinövések
csaknem öklendezésre késztették a fiút, ám sikerült úrrá lenni természetes ösztönein, s
legyűrte rosszullétét. Biztos volt benne, hogy a betolakodó nem a városból való, vagy ha
igen, akkor odafenn sokat romlott a helyzet, s ő mindebből még semmit sem vett észre.
A roncsolódó arcbőr arra a vegyi anyagra – egy permetszerűen használt vegyületre –
emlékeztette Mordeaux-ot, amit alig egy évvel ezelőtt a kiborgok Párizs fogolytáborokon
kívül rekedt túlélői ellen próbáltak bevetni. Akik kaptak az égi áldásból – átalakított
helikopterek terítették az anyagot –, azok szerencsés esetben is heveny bőrkiütéssel
bajlódtak, de rosszabb esetben a bőr gyakorlatilag képtelen volt megújulni, s az ilyen
emberek teste leginkább egy eleven, lüktető sebre emlékeztetett. Ezeket a
szerencsétleneket sokszor a saját társaik szabadították meg a fájdalomtól – jobbára
könyörületből.
Ez a szerencsétlen azonban egészen idáig jutott.
Jacques Mordeaux menedéke Párizs északkeleti részén helyezkedett el, ahol a romok
elég rejtekhelyet biztosítottak a túléléshez. Noha a kiborgok gyakorta tartottak
ellenőrzéseket ezen a területen, szerencsére ahhoz nem voltak elegen, hogy folyamatos
jelenlétükkel elriasszák az itt megtelepedett túlélőket. A város szomszédságában egy
hatalmas, egyesített fogolytábor működött, melyben emberek tízezreit tartották foglyul.
Igaz, Mordeaux sohasem látta a saját szemével ezt a tábort, mivel messzire kerülte még
a környéket is, azonban a nagyapja egyszer kifaggatott egy foglyot, akinek sikerült
kijutnia a szögesdrót kerítések mögül, s bár több lövés is érte a testét, valahogy
elvonszolta magát egy romos épülethez, s így legalább az illúziója megmaradt, hogy
szabadon halt meg.
Ez a fickó azonban elég sokáig húzta. Vagy a kiborgok megint megpróbálkoztak
valamivel. Annyi bizonyos, gondolta Mordeaux, hogy ez a férfi a város határain túlról
érkezett. Nem kis teljesítmény.
Nem érzett lelkiismeret-furdalást.
Mert nem volt miért.
Hiszen csak megvédte, ami az övé. 3. Joshua
Párizs, 2005. augusztus 29.

Nem volt könnyű a halott férfit felcipelni a felszínre. Jacques Mordeaux először
gumikesztyűt húzott, és átvizsgálta a behatoló ruházatát, majd kerített egy darab erős
nylont, amit később lemoshat, és belecsavarta a testet. Így nem kellett attól tartania,
hogy cipelés közben fizikai kontaktusba kerül a fertőzött vagy szennyeződött bőrrel. Az
ilyesmivel jobb vigyázni, hiszen gyógyszerekkel igencsak híján volt.
A halott többször is beleakadt a kiszögellésekbe, és Mordeaux ruhája teljesen átizzadt,
mire a testet átjuttatta a különféle réseken és fordulókon. Ráadásul néhány helyen előre
kellett mennie, ideiglenesen kiiktatnia a jelzőket és a csapdákat, majd amikor túljutottak
a kritikus részeken, akkor letennie a halottat, s visszaállítani az eredeti állapotot.
Már délutánra járt, amikor Mordeaux végre lekuporodhatott annak a betongyűrűnek a
végében, ami a felszínre vezető járatok egyikének a végét jelölte. A halottat egy kicsit
maga mögött hagyta, innen egyetlen erőfeszítéssel kijuttathatja. Miközben kifelé tartott,
végig azon gondolkozott, hol szabaduljon meg a testtől. Túl sokáig nem cipelheti, mert
úgy túlságosan kiszolgáltatottá válik idefenn, ha viszont a bejárathoz közel helyezi el,
akkor esetleg egy szemfülesebb kiborg kiszúrja, és átvizsgálja a környéket.
Márpedig az ilyesmit jobb elkerülni.
A cső végéből jókora területet szemmel tarthatott. Ha csak a kiborgokkal kellett volna
számolnia, akkor könnyű dolga lett volna. A gépek kiszámíthatóak voltak, ráadásul soha
nem próbáltak elrejtőzni. Ők voltak az urak, s ezt ők maguk is tudták. A többi túlélő
azonban jobb szeretett lesből támadni, kivárva a legmegfelelőbb pillanatot.
Mordeaux inkább tőlük tartott.
A felszín azonban most biztonságosnak tűnt. Igaz, valahonnan a közelből erősödő rotor
zúgás hallatszott – nyilván egy járőr-kiborg –, ám nem mozdult semmi a közelben.
Mordeaux felsóhajtott, majd visszamászott, és nekiveselkedett, hogy még egy utolsó
erőfeszítéssel kijuttassa az otthonából a betolakodó hulláját. Minden méterért alaposan
megküszködött, s bár minden tagja pihenés után esdekelt, a fiú megacélozta az akaratát.
Azzal vigasztalódott, hogy már csak egy kis erőlködésre van szükség, s visszamehet a
vackára, kipihenni a fáradozást.
S átnézni azokat a dolgokat, amit a halottól vett el. Jó kis szórakozás, ma estére
mindenképp elegendő elfoglaltságot biztosít. A patkánynak köszönhetően pedig élelemre
sem kell gondolnia, ha pedig mégis, legfeljebb felbont egyet a túlélés örömére féltő
gonddal őrzött konzervjeiből.
Megfordult, hogy még egyszer szemügyre vegye a felszínt, mielőtt kilép a biztonságot
jelentő betoncsőből.
Egy puskacsővel nézett farkasszemet.
A fegyvert egy tetőtől talpig fekete rongyokba csavart alak tartotta, aki legalább egy
fejjel volt alacsonyabb a fiútól, s mintha valahogy vékonyabb is lett volna. A puskát
azonban olyan eltökéltséggel fogta, hogy pillanatnyi kétséget sem hagyott szándéka
felől.
Mordeaux első gondolata az volt, hogy megpróbál félreugrani, azonban rá kellett
döbbennie, hogy a betoncsőben ez teljességgel lehetetlen. Az idegen a lehető legjobb
helyet és pillanatot választotta ki a rajtaütésre. Bizonyára a behatoló társa, aki – miután
hiába várta vissza a partnerét – úgy döntött, itt az ideje, hogy saját kezébe vegye az
ügyeket.
Vége, gondolta Mordeaux szomorúan. Nem egészen így képzelte el ennek a kalandnak a
befejezését.
Az idegen azonban nem lőtt.
Még nem.
Kicsit hátrébb húzódott, és intett Mordeauxnak, hogy fejezze be, amit elkezdett.
Megcsináltatja velem a szar munkát, gondolta a fiú keserűen, hogy ne neki kelljen
kicipelnie a testet. Vagy inkább testeket…
A rongyokba csavart idegen hátralépett, de továbbra is árnyékban maradt. A puska csöve
egyetlen pillanatra sem mozdult el Mordeaux mellkasáról. A fiú megragadta a halott
karját, és húzni kezdte kifelé, miközben igyekezett úgy helyezkedni, hogy háttal legyen
az idegennek. Talán kap egy lehetőséget a sorstól, s legalább úgy távozik, hogy harcolt
az életéért.
Az idegen nem láthatta nála a pisztolyt, bár azt aligha hitte, hogy fegyver nélkül
merészkedett a felszínre. Mordeaux minden erejét összeszedve megpróbálta kicsit
megemelni a halottat, hogy miközben vonszolja, valahogy hozzáférjen az övébe dugott
pisztolyhoz.
– Vigyázz, egy kiborg! – szólt hátulról az idegen, és váratlanul földre döntötte Mordeaux-
t.
Erős zúgás hallatszott, és széles fénycsóva vetült a földre. Mivel mindketten a cső
belsejében voltak, így a kiborg nem fedezhette fel őket. Ahogy a zúgás távolodni kezdett,
Mordeaux a hátára fordult, és a pisztolyáért nyúlt, de az idegen gyorsabbnak bizonyult
nála.
– Hagyd csak, nincs rá szükség! – mondta, miközben a puskacső ismét a fiúra irányult. –
Vigyük ki innen a hullát…
– Aztán engem is lelősz? – kérdezte keserűen Mordeaux, miközben a hátát a falnak vetve
felkészült rá, hogy nekiugrik az idegennek. Talán sikerül félreütnie a puskacsövet…
– Minek? – kérdezett vissza az idegen, akinek a szava furcsán tompának tűnt az arca elé
tekert rongyok miatt. – Csak nem akarom úgy végezni, mint ez a szerencsétlen…
Mordeaux elhúzta a száját. Nem egészen erre a válaszra számított, jóllehet, azt el kellett
ismernie, hogy van benne némi logika.
Lett volna néhány kérdése, de érezte, most jobban teszi, ha hallgat. Feltápászkodott,
majd ismét megragadta a hullát, és húzni kezdte kifelé. A teher váratlanul könnyebbé
vált, és Mordeaux-nak nem kellett hátrapillantania, hogy tudja, az idegen segít neki.
Most talán kihasználhatta volna a helyzetet – ha segít neki, az idegen aligha tudja
ráirányítani a puskáját –, ám valahogy már nem tudta volna olyan könnyedén megölni,
mint mondjuk egy fél órával ezelőtt. Az a tény, hogy őt sem lőtték le az első percben,
reményt adott számára, hogy talán változik egy kicsit a világ. Igazság szerint Chaverier
nagyapó halála óta nem igazán volt alkalma bárkivel is szót váltani.
Most egyet tehetett, várt.
A halottat végül egy lankás gödörbe görgették be, mely elég mélynek tűnt ahhoz, hogy
ne lehessen azonnal észrevenni a testet, és ahhoz is elég messze volt a vacokhoz vezető
járattól, hogy senkit ne vezethessen oda.
Az idegen soha nem fordított hátat Mordeauxnak, igaz, a puskáját sem fogta rá többé.
Egyetlen szó nélkül tették, amit tenniük kellett, majd miután megszabadultak a halottól,
mindketten a vacok felé indultak. Ha Mordeaux tudat alatt bízott is abban, hogy ez a
találkozás a gödörnél fog befejeződni – és békés elválással végződik –, akkor
csalatkoznia kellett.
Bár nem szívesen tette, vállalta a vezető szerepét, miközben csak az alkalmat kereste,
hogy fordítson a helyzeten. Mivel neki kellett elöl haladnia, tartott attól, az idegen
együttműködése csupán csel volt, mellyel a bizalmát akarta megnyerni és az óvatosságát
elaltatni. Talán ha már elég közel jutottak a vacokhoz, egyszerűen végez vele. Igaz,
ebben nem volt túl sok logika, hiszen ha le akarta volna lőni, már többször is megtehette
volna. Így aztán Mordeaux, kínzó gondolatoktól gyötörve mégsem próbálkozott
semmivel.
Már túljutottak az első jelzőkön és csapdákon, amikor a fiú megállt, és hátrafordult.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte durva hangon, mellyel idegességét és félelmet próbálta
leplezni.
– Melegedni és enni valamit – felelte az idegen, miközben felnyúlt, és meglazította az
arca elé erősített szövetdarabot. Hagyta, hogy a fekete anyag lehulljon, és feltárja a
halvány fényben az arcát.
Mordeaux nyelt egyet.
Egy fiatal, tizenhét-tizennyolc éves leány állt előtte. Arca ugyan mocskos volt, néhol
hegek látszottak rajta, a szemei karikásak, de volt benne valami megmagyarázhatatlan
báj, ami valahogy bizalomgerjesztőn hatott Mordeaux-ra. A legmeggyőzőbb azonban az
volt, hogy a puskát már nem a kezében tartotta, hanem felakasztotta a vállára, s onnan
aligha tudná késlekedés nélkül kézbe kapni, ha Mordeaux rátámadna.
Kölcsönös bizalom.
Csak ez lehet az alapja bármiféle kapcsolatnak, gondolta Mordeaux, majd megfordult, és
intett a leánynak, hogy kövesse.
A legalattomosabb szakasz volt előttük, ahol elég egy rossz lépés, és az ember máris
azon töprenghet, honnan szerezzen kötszert vagy fájdalomcsillapítót. Mordeaux úgy
ismerte ezt a helyet, mint a tenyerét, szükség esetén akár vakon is vissza tudott volna
jutni ide, igaz, kicsit lassabban.
– Két lépésnél jobban ne maradj le tőlem – szólt hátra –, és mindent ugyanúgy csinálj,
ahogyan én. Figyeld, hova teszem a lábam, és próbálj meg követni! Rendben?
– Figyellek – ígérte a leány.
Mordeaux ezúttal lassabban haladt, mint szokott, hogy időt adjon a leánynak a csapdák
elkerülésére. Ha fontosnak tartotta, előre megvilágította a csapdákat, ezzel is felhívva új
társa figyelmét a veszélyre. Máskor megállt, és segített átjutni a legnehezebb részeken.
Mindössze három percig tartott az átjutás, de mindketten legalább egy fél órának
érezték. Egyszer Mordeaux az utolsó pillanatban kapta el az alázuhanó üveget, mely
levegőre detonáló robbanóelegyet tartalmazott. Nem szólt egy szót sem, nem korholta a
leányt annak ügyetlenségéért, csupán mélyet sóhajtott, és rendkívül óvatosan visszatette
eredeti helyére az üveget, majd folytatta az útját.
Amikor végre bejutottak a vacokra, Mordeaux lekuporodott a sarokban kialakított ágyra.
A fejével intett a leánynak, hogy ő is üljön le. A serpenyőben még ott volt a patkány
maradéka. A hideg hús nem tűnt túl étvágygerjesztőnek, de amikor a leány észrevette,
önkéntelenül is nyelt egyet.
– Vedd el! – biccentett a hús felé Mordeaux.
A leánynak nem kellett kétszer mondani. Megragadta a hideg húst, majd belevájta erős
fogait. Egy darabig semmi más nem hallatszott, csak az étkezés zajai.
Mordeaux türelmesen várt. A leány aligha azért jött ide, hogy megegye a patkány
maradékát és távozzon. Ezernyi kérdés fogalmazódott meg elméjében, de türelemre
intette magát. Néhány perc már igazán nem számít.
A leány az utolsó csontról is leszopogatta a húst, majd visszatette a serpenyőbe.
Elmosolyodott, és kezét megtörölve a ruhájában kézfogásra nyújtotta:
– Köszönöm. Egyébként Joshua vagyok. Remélem, barátok leszünk! 4. Az első csírák
Párizs, 2005. augusztus 30.

Mordeaux elgondolkozva bámulta a leányt. A bemutatkozás nem volt túl hosszú, még
egyikük sem bízott annyira a másikban, hogy személyes emlékeiket feltárják. Ráadásul
Mordeaux hátrányban volt – ezt néha megpróbálta éreztetni társnőjével –, hiszen Joshua
ismerte a rejtekhelyét, neki ellenben fogalma sem volt arról, honnan jött a leány.
– A Joshua nem női név – jegyezte meg a fiú.
Joshua megvonta a vállát.
– Lehet – válaszolta. – Azonban én leány vagyok, s engem így hívnak.
Erre nem lehetett mit válaszolni.
– Mióta figyelsz? – kérdezte Mordeaux.
– Talán egy hete is megvan – érkezett a válasz. Joshua nekivetette a hátát a falnak, és a
halványan pislákoló fényben a fiút figyelte. – Véletlenül szúrtalak ki a Bering-romoknál…
Mordeaux a homlokát ráncolta.
– Bering-romok? – Látszott rajta, hogy keményen gondolkozik. – Sohasem hallottam ezt
a nevet…
Joshua legyintett.
– Nem csodálkozom. Ezeket a neveket magam adtam a különféle helyeknek. Igazság
szerint annyit tudok erről a helyről, hogy a háború előtt Párizsnak hívták. Mára azonban
az utcanevek elveszítették a jelentőségüket. Inkább használom azokat a neveket,
melyeket én és ismerőseim találtunk ki. Így sokkal egyszerűbb…
Mordeaux megvonta a vállát.
– Nektek lehet – válaszolta. – Én jobb szeretem a régi neveket használni.
– Fogadok, te abban is hiszel, hogy egyszer véget ér a háború – jegyezte meg Joshua
olyan hangsúllyal, mint aki szórakoztatónak találja a témát.
Mordeaux bólintott.
– Ha nem hinnék benne, már rég halott lennék.
Joshua felsóhajtott.
– Idealista vagy.
– Lehet – vont vállat Mordeaux. – Mondjuk nem értem, hogy ez miért fontos. Jobb
szeretném, ha inkább arról beszélnénk, hogy miként képzeled el a jövőt! Együtt vagy
külön-külön?
Joshua megvakarta a nyakát, majd egy késsel piszkálni kezdte a körmeit. Látszott rajta,
azon töpreng, mennyit mondjon el a fiúnak, s mennyit tartson meg magának a terveiből.
– Azt aligha hagynád, hogy csak úgy, egyszerűen elmenjek – fejtegette a leány. –
Ismerem a rejtekhelyedet, láttam a csapdákat és a jelzőket, bármikor visszajöhetnék,
hogy álmodban végezzek veled. Bár, mint az kiderült… legalábbis remélem… nem áll
szándékomban megölni téged. Már az első percben megtehettem volna, tudod, odafenn,
amikor háttal álltál nekem. Csak egyetlen lövésre lett volna szükségem.
Mordeaux bólintott.
– Elszakadtam a csoportomtól, s már majd' egy teljes hónapja egyedül próbálom túlélni
ezt a szart – fakadt ki a leány, és egy pillanatra lehullott róla a nyugalom álarca. Nagyot
nyelt, és ismét közönyt erőltetett magára. – Nem tudom, te hogy vagy képes rá, de az
egyedüllét számomra rosszabb bármi másnál. Már komolyan elgondolkoztam azon, hogy
nekimegyek egy kiborgnak, és próbára teszem a képességeit.
– Ez öngyilkosság lenne – csúszott ki Mordeaux száján.
Joshua bólintott.
– Pontosan.
Mindketten hallgatásba burkolóztak. A percek észrevétlenül teltek. Mordeaux felállt, egy
kicsit feljebb csavarta a lámpa fényét, majd egy alumíniumedényből vizet töltött egy
pohárba és egy apró, csavaros üvegből szirupos lét csepegtetett az italba.
– Kérsz szörpöt? – szólt hátra.
Joshua hálásan bólintott.
Egy kicsivel később az italt kortyolgatva már meghittebb volt a légkör.
– Meg akarod találnia a társaidat? – érdeklődött Mordeaux. – S ehhez kéred a
segítségemet?
A leány megrázta a fejét, és Mordeaux őszinte megrökönyödésére egy könnycsepp
csordult ki a szeméből, melyet lopva letörölt.
– Már megtaláltam őket – felelte halkan. – Mindannyiukat… Kiterítve hevertek az egyik
utcában… Mindenüket elvették a fosztogatók.
– Lesből?…
– Nem emberek végeztek velük – rázta meg a fejét Joshua. – Valószínűleg belefutottak
egy kiborg járőrbe… a fosztogatók már a holttesteket csupaszították le.
– Mikor történt?
– Nem sokkal azelőtt, hogy először kiszúrtalak. Azt hittem, te is a fosztogatókhoz
tartozol, s követtelek, hogy megtudjam, hol a szálláshelyük. Vissza akartam szerezni
néhány dolgot, ami a társaimé volt, s a haláluk után engem illet.
Mordeaux megcsóválta a fejét.
– Nem volt valami okos ötlet…
Joshua felsóhajtott.
– Ebben a kibaszott háborúban nincsenek okos ötletek… hacsak az nem, hogy nyomjam a
számba a puskám csövét, és húzzam meg a ravaszt.
– Most mégis itt vagy – mutatott rá Mordeaux.
– Egyszerűen gyáva vagyok megtenni – válaszolta a leány halkan, s elég volt egyetlen
pillantást vetni rá, hogy Mordeaux lássa, igazat beszél.
– Hasonló cipőben járunk – mondta a fiú vigasztalásképpen. – Nekem is voltak társaim,
és azt hiszem, jobban megviselt az elvesztésük, mint téged… A nagyszüleim segítségével
maradtam életben az első években, s az, hogy most itt lehetek, egyedül az ő érdemük.
Minden, amit tudok, javarészt tőlük származik. Kevés emlékem maradt a háború előtti
időről, néha olyan képzeteim is vannak, hogy a világ mindig is ilyen volt, és soha nem
lesz másmilyen. Ilyenkor azonban összeszorítom a fogam, s igyekszem kiűzni elmémből
ezeket a gondolatokat. Nagyapám végigharcolta a Második Világháborút, s mindig azt
mondta, hogy a remény az utolsó dolog, amit elvehetnek tőlünk.
Joshua halványan elmosolyodott.
– Mondtam, hogy idealista vagy – jegyezte meg. – De most már azt is tudom, miért.
Irigyellek.
– Még mindig nem válaszoltál az első kérdésemre – emlékeztette Mordeaux –, pedig az a
legfontosabb. Mit akarsz tőlem?
Joshua megvonta a vállát.
– A társaságodat – válaszolta nyugodtan.
Mordeaux elgondolkozva nézett a leányra.
– Miért pont én?
– Mert te akadtál az utamba – felelte Joshua.
– Kösz.
– Különbözöl a fosztogatóktól – fejtette ki bővebben Joshua. – Elég sokáig figyeltelek
ahhoz. Bár nem ismerlek annyira, mint a régi társaimat, de tudok bízni benned. Most itt
ülök a rejtekhelyeden, ami remélem, azt is jelenti, hogy talán te is képes vagy túltenni
magadat bizonyos beidegződéseken. Ketten nagyobb eséllyel éljük túl a háborút, ezzel
neked is tisztában kell lenned. A legtöbb magányos hős még azelőtt beledöglik ebbe az
egészbe, hogy rádöbbenhetne, szüksége van valakire. Ha elküldesz, elmegyek, s nem
jövök vissza többet. De őszintén szeretném, ha ez nem így lenne. Legalább próbáljuk ki
együtt!
Mordeaux az öklét masszírozta.
– Ez csak az igazság egyik fele… – jegyezte meg közömbösen, miközben a szeme
sarkából Joshuát figyelte.
A leány mintha halványan elvörösödött volna, ám ilyen gyér fényben ezt lehetetlen volt
egyértelműen megállapítani. Mindenesetre nem válaszolt, inkább hátradőlt, és fejét a
falnak támasztotta.
Mordeaux türelmesen várt.
– Utána akarok járni valaminek… – szólalt meg kis idő múlva Joshua, szinte csak
magához beszélve. – Gerion vetette fel az ötletet, s mindannyian úgy gondoltuk, megér
egy misét… Ez a kibaszott háború már lassan nyolc teljes éve tart. Az atomcsapások
gyakorlatilag simára gyalulták a bolygófelszínt. A civilizációt ennek ellenére nem sikerült
teljesen eltüntetni, ám az összecsapások máig tartanak. Kiborgok terelik fogolytáborokba
az embereket, akik romeltakarítással és hasonlókkal foglalkoznak. Az emberiség két
részre oszlott, a szögesdróton kívüliekre, s a foglyokra. Senki nem tudja, ki irányítja a
kiborgokat, egyáltalán mikor és ki fejlesztette ki őket. S bár annyira nem nyilvánvaló, a
fejlesztésük folytonos. Egyre messzebbről képesek kiszúrni az embereket, hőnyomok
alapján követik őket, hogy aztán valami belső parancsfájl alapján megsemmisítsék őket
vagy begyűjtsék. Gerion azt mondta, szerinte a kiborgok már az új nemzedék hírnökei.
Nem állnak mögöttük emberek, mert ezt a háborút nem emberek vívják egymással,
hanem a gépek és mi…
Joshua mélyet sóhajtott.
– Tudom, mekkora baromságnak hangzik… Először én is nevettem rajta, de Gerion sorra
állította elénk a bizonyítékokat, melyek némelyike elég meggyőzőnek tűnt…
– És ha a gépek voltak? Nem mindegy? – A fiú hangjából a korai felnőttség keserűsége
csendült ki. – A háború az háború, akárkik vívják.
Joshua megrázta a fejét.
– Pontosítsunk! Ez már nem háború. Azt már rég elveszítettük. A kiborgok begyűjtik vagy
kiirtják az embereket. Csak idő kérdése, mikor kerül mindenki sorra. A túlélők az életben
maradással vannak elfoglalva, és eszükbe sem jut az ellenállás. Hallottál már valakiről,
akinek sikerült hidegre tennie egy kiborgot? Mert én nem. Ahelyett, hogy az emberek
összefognának, egymást ölik akár egy falat kenyérért is.
Mordeaux hirtelen felállt, és dühösen a falra csapott.
– Most mégis, mit vársz? – sziszegte. – Ha el is hiszem azt a sok ostobaságot, amit
mondtál, akkor is, mit tehetnénk? Ketten az egész kiborg-sereg ellen? Neked van egy
puskád, nekem egy pisztolyom. Ha mázlisták vagyunk, akkor leadhatunk néhány lövést,
mielőtt lyukat égetnek a testünkbe. Nem vagyok hős, és te sem vagy az, a fene egyen
meg, bármennyire is szeretnél az lenni!
Joshua lehajtotta a fejét.
– Az a Gerion elmebeteg volt – folytatta Mordeaux dühösen. – Mindegy, ki áll a másik
oldalon. Nem vagyunk katonák, csak egyszerű civilek. Az, hogy fegyvert fogtunk, nem a
kiborgok miatt van, hanem a többi túlélő miatt. Minden háborúnak van győztese, s hogy
emberekről vagy gépekről van szó, az teljesen mindegy. Eleget hallottam a háború előtti
időszakról, és nekem mindegy, hogy emberek vagy gépek ülnek a parlamentben, hozzák
a törvényeket és gyűjtik be az adót. A gépeknek is szüksége lesz ránk, mert vannak
olyan feladatok, melyeket nélkülünk nem képesek megoldani.
– S mi van, ha még sincs szükségük ránk? – Joshua kérdése olyan halk volt, hogy
Mordeaux alig hallotta meg.
A fiú megállt, és szembefordult a leánnyal.
– Akkor meghalunk – felelte nyugodtan. 5. Egymásra találni
Párizs, 2005. augusztus 30.

A közel másfél órás vita során sem Mordeaux nem tudta meggyőzni a leányt, és ő sem
tudta elfogadni azt, amit Joshua mondott. Mindketten hajlottak a kompromisszumra, ám
gondolkodásmódjuk, felfogásuk túlságosan különbözött egymástól, így nem igazán
jutottak egyezségre.
Végül Joshua vágta át a gordiuszi csomót.
– Nézd, nem kell egyetértenünk – mondta. – Végül is mindegy, mit gondolunk a
háborúról. Mindketten azt szeretnénk, ha mihamarabb véget érne, én viszont tudom,
hogy ha ez be is következik, akkor mi, pontosabban az emberiség már nem lesz jelen
ezen a bolygón.
Mordeaux megvonta a vállát. Úgy érezte, kezdenek visszakanyarodni az iménti,
meddőnek bizonyult vitához.
– Van egy ajánlatom – folytatta a leány. – Egyikünk sem tudja bizonyítani igazát, s talán
nem is kellene. Azonban azt mondom, annyit igazán megér a dolog, hogy tegyünk egy
próbát.
Mordeaux a homlokát ráncolta.
– Mire gondolsz?
Joshua megvakarta az állát.
– Látogassunk meg egy fogolytábort, és próbáljunk meg beszélni a foglyokkal… Utána
pedig járjunk utána, kik irányítják a kiborgokat. Ha igazam van, nem fogunk senkit
találni, ha viszont tévedtem, a fogolytábor környékén kell lennie valamiféle emberi
jelenlétre utaló jelnek. Mordeaux megcsóválta a fejét.
– Ebben sem értünk egyet. A kiborgokat nyilván rádión irányítják, sőt, az sincs kizárva,
hogy korlátozott intelligenciával bírnak, hiszen önállóan járőröznek, de harci
helyzetekben elég kiszámíthatóak. Akárkik is irányítják őket, miért éppen a fogolytábor
közelében alakítanák ki a bázisukat. Vagy ha igen, akkor több méterrel a föld alatt
lehetnek, márpedig oda az életben nem fogunk lejutni.
Joshua felsóhajtott.
– Talán ideje lenne beismernem, hogy tévedtem – mondta csüggedten.
Mordeaux bólintott.
– Végre valami, amiben egyetértünk.
– Tévedtem, amikor alkalmasnak gondoltalak a feladatra – folytatta a leány pillanatnyi
kihagyás után. – Csak saját magaddal törődsz, s igazából nem érdekel, hogy mi lesz a
többi emberrel.
Mordeaux elvörösödött.
– Nem igaz – tiltakozott. – Csak nem értem, miért kell ostoba magyarázatokat fűzni
mindenhez. Nem mindegy, hogy irányítja valaki a kiborgokat vagy saját intelligenciával
bírnak?
Joshua legyintett.
– Nem egészen erről szólt az iménti beszélgetés – mutatott rá. – Tudom, én tehetek
mindenről. Idejöttem, megzavartam az életedet, s most nem tudsz megbirkózni a
változással. Felnyitottam a szemed, és nem könnyű látni az igazságot. Ostobának és
vaknak lenni mindig jobb, mint akár csak egy töredékét is sejteni az igazságnak.
Mordeaux visszaült a matracára. Nem látta értelmét a további vitának, és igazából így
utólag azt sem értette, min kezdtek el vitatkozni. Neki csupán egyetlen célja volt: túlélni
a mindennapokat, életben maradni, amíg ez a rémálom a múlté lesz.
Minden háborúnak vége szakad egyszer, mondta Chaverier nagyapó egyszer, és
Mordeaux hitt neki, mert hinni akart valamiben. Erre most jön egy leány, és azt mondja,
minden másként történt, mint ahogy eddig gondolták.
– Nos? – ült le mellé Joshua, és barátságosan átölelte a fiút, aki ösztönösen elhúzódott
tőle. Nehéz leküzdeni az évek során kialakult szokásokat. Hiszen ebben a világban
nincsenek társak és barátok.
– Veled megyek – felelte Mordeaux. – Két feltétellel…
– Éspedig?
– Ha kiderül, hogy mégis emberek irányítják a kiborgokat és életben maradunk, akkor is
együtt maradunk egy darabig – mondta a fiú halkan.
– És a másik feltétel?
– Ha neked van igazad, akkor is mellettem maradsz – fejezte be a gondolatot Mordeaux.
– Rendben – bólintott a leány. – Úgyis szükség lesz egy főhadiszállásra, hogy
megszervezhessük az ellenállást…
Mordeaux elhúzta a száját. Nem egészen erre a válaszra számított, ám az a lehetőség,
hogy együtt maradnak, sok mindent megért. Túl sokáig volt egyedül, itt az ideje, hogy
ismét megtanuljon bízni valakiben.
– Holnap reggelig még sok idő van – mondta halkan Joshua, és odalépett a lámpához, és
még lejjebb csavarta az éppen csak pislákoló fényt. – Nagyon sok idő.
Mordeaux értetlenül nézte a leányt, ám Joshua nem hagyott gondolkozásra időt. Gyors,
határozott mozdulatokkal nekilátott megszabadulni a ruhájától, és amikor teljesen
meztelen volt, odalépett a fiúhoz, és segített neki is levetkőzni.
– Ugye, neked ez az első? – kérdezte Joshua olyan halkan, hogy Mordeaux abban sem
volt biztos, hallotta-e egyáltalán a szavakat.
Nem kellett válaszolnia. Amit eddig elmondott, abból egyértelműen kiderült, hogy a
nagyszülein kívül a háború kezdete óta nem volt semmilyen kapcsolata. A leányok, a
szerelem és a szexualitás kimaradt az életéből.
– Hagyd, hogy én irányítsak! – suttogta Joshua, és Mordeaux csak annyit érzett, hogy
lágy karok ölelik körül; és puha ajkak cirógatják a fülcimpáját. Aztán a háború borzalmai
néhány órára eltűntek az életéből. 6. Érvek és ellenérvek
Párizs, 2005. augusztus 31.

A reggel szokatlan volt. Jacques Mordeaux még sohasem osztotta meg a menedékét más
emberrel. Joshua békésen szuszogott mellette a takaró alatt, az ágy szűkösen bár, de
elegendőnek bizonyult kettejük számára is. A fiú csak homályosan emlékezett a múlt
éjszakára, de ösztönösen sejtette, hogy most vált igazán férfivá. Határozottan jó érzés
volt megosztani valakivel az életét, ugyanakkor felelősség is. Bár idelent kevesen találták
volna meg őket, s még kevesebben tudtak volna ártani nekik, Mordeaux-ban máris
ébredezni kezdett a féltés, hogy elveszítheti a leányt.
Joshua álmosan nyújtózkodott egyet, majd kinyitotta a szemét, és könnyű csókot lehelt
Mordeaux ajkaira.
– Most már sokkal jobb… – mondta sejtelmesen, és nem kellett kifejtenie, mire gondol.
Tartozni valakihez valóban sokkal jobb.
– Mit kérsz reggelire? – érdeklődött Mordeaux.
Joshua elmosolyodott.
– Általában azt szoktam enni, ami van – felelte nyugodtan, majd kíváncsian megcsillanó
szemmel megkérdezte: – Miért, miből lehet választani?
Mordeaux félrehúzott egy alumíniumlemezt a fal mellől, s feltárta hevenyészett raktárát.
Néhány konzerv, egy kicsit avas csokoládé, tartós élelmiszer csomagok sorakoztak
gondos rendbe szedve.
– Akad még néhány babkonzerv kolbásszal. Nehéz kaja, de legalább ha nem érsz vissza
vacsora előtt, van valami a gyomrodban…
– És a nadrágodban – tette hozzá nevetve Joshua, majd a kézfejét a szája elé emelve a
szellentés zaját utánozta, nevetést csalva ezzel mindkettejük szájára.
– Valamit valamiért – mondta egy kicsivel később Mordeaux, és kiemelt két
babkonzervet a lyukból. – Kétszersült is van. Kemény, mint a kő, de ha vízbe áztatod,
akkor fogyasztható.
– Jó lesz tunkolni – bólintott a leány. – Hidegen esszük vagy tüzet raksz?
Mordeaux megrázta a fejét.
– Egyik sem – válaszolta, majd gyorsan hozzátette: – Soha nem találnád ki…
Joshua érdeklődve nézte a fiút, amint az félrehúzta a fekhelyüket, és egy kampós rúd
segítségével felemelte az alattuk található, jó tizenöt centiméter vastag kőlapot. A
lyukból forróság csapott fel, és amikor Joshua kíváncsian megérintette a követ,
döbbenten állapította meg, hogy mennyire forró.
– Ne kérdezd, mi ez – jegyezte meg Mordeaux –, fogalmam sincs. Véletlenül találtam rá,
és ez volt az egyik oka, hogy itt ütöttem tanyát. Egyszerűen kihasználom a meleget, és
nem foglalkozom azzal, honnan jön.
Joshua nagyot nyelt.
– Mi van, ha a sugárzás… – kezdte, de a fiú félbeszakította, mielőtt befejezhette volna.
– Van egy régi típusú Geiger-Müller számlálóm. A hely tiszta. Már több mint egy éve élek
itt, de még semmilyen változást nem tapasztaltam magamon. Egészséges vagyok,
amennyire egy ember ilyen helyzetben egészséges lehet. Ha van is itt valami sugárzás,
azt nem tudom kimutatni, és elég lassan fejti ki a hatását ahhoz, hogy ne kelljen attól
tartanom, hogy ebbe fogok belepusztulni… – Egy láncon lógó tálkára tette a konzerveket,
és beleengedte őket a nyílásba. – Harminc másodperc alatt tálalva…
Joshua érdeklődve közelebb húzódott, és belepillantott a lyukba. Fényre, kavargó
folyadékra számított, de csupán sötétséget látott, s alig hallható vízcsobogást vélt
hallani.
– Termálvíz? – kérdezte.
Mordeaux megvonta a vállát.
– Talán… vagy csupán egy eltört csatornacsőből kifolyó víz, amely áthalad valami iszonyú
forró helyen.
– Te pedig rátaláltál és kihasználtad. – Joshua nagyon lelkesnek tűnt. – Szerencsés fickó
vagy. Most már értem, minek köszönhető, hogy itt olyan kellemes meleg uralkodik.
Mordeaux zavartnak tűnt. Hogy ezt leplezze, gyorsan betekerte ronggyal a kezét, és
kiemelte a forró vízből a konzerveket.
– Egy kicsit várnunk kell, amíg lehűl annyira, hogy kinyithatjuk, s a tartalmuk nem
vágódik az arcunkba – magyarázta Joshuának, és fejével a fal felé intett, ahol száraz,
sötét foltok arról tanúskodtak, hogy a technika bizony nem egyik pillanatról a másikra
született meg.
A leány halványan elmosolyodott.
– Néha türelmetlen lehettél…
– Csak rutintalan.
Elgondolkozva nézték a konzerveket. A csendet ezúttal is Mordeaux törte meg.
– Van valami elképzelésed, hogyan fogunk hozzá? – kérdezte mintegy mellékesen, de a
hangja elárulta, mennyire komolyan foglalkoztatja a probléma.
Joshua bólintott.
– Egyelőre, a könnyebbség kedvéért, induljunk ki abból, hogy a kiborgok mögött nem áll
semmilyen emberi irányítás. Tekintsük őket önszerveződő egységeknek, akik valamiképp
egy egységes tudaton keresztül tartják egymással a kapcsolatot. A háború előtt a
számítógép-hálózatok gyakorlatilag a föld csaknem minden pontját összekötötték…
Gerion mindig Internetként emlegette… Az ő elképzelése szerint a háborút sem emberek
robbantották ki, ahhoz túlságosan is féltek. Szerinte a számítógépek által képviselt
mesterséges intelligencia egyszerűen túllépte a kritikus mennyiséget, öntudatra ébredt
és saját kezébe vette sorsa irányítását. Nyilván arra a következtetésre jutott, hogy az
emberiség csupán egy felesleges tényező, melynek nincs szerepe a gépek képviselte
jövőben, s haladéktalanul nekilátott a kiirtásuknak. Néhány nukleáris töltet elegendő
lehetett a láncreakció vagy inkább az ellencsapások kiváltásához, s utána nem volt más
dolga, mint létrehozni az első kiborg-gyárakat, ahol már futószalagon gyártották a
halálosztókat.
– Halálosztókat? – lepődött meg Mordeaux.
– Gerion adta ezt a nevet a kiborgoknak – bólintott Joshua. – Nagy ember volt… a
háború előtt a mesterséges intelligenciák hadászati célú felhasználásán dolgozott
Amerikában… A szabadságát töltötte Európában, amikor elszabadult a pokol… Sokat
mesélt a háború előtti időszakról, és tőle tanultam mindent, amit a kiborgokról tudok.
Mordeaux óvatosan kinyitotta az első konzervet, majd átnyújtotta a leánynak, és a
sajátját is felbontotta.
– Vigyázz, meleg egy kicsit! – figyelmeztette a társnőjét. – Amíg hűl egy kicsit,
mesélhetnél még a terveidről!
Joshua a babot kavargatta a kanalával.
– Gerion különféle elméleteket gyártott a kiborgokról és azok számba vehető terveiről.
Annyi bizonyos, hogy valamiféle algoritmus szerint különválasztják az általuk
használhatónak tartott embereket és fogolytáborokba gyűjtik őket, s a feleslegesnek
ítéltekkel ott helyben végeznek, ahol rájuk akadnak.
Mordeaux kényszeredetten bólintott. Ő maga is hasonló megállapításra jutott az elmúlt
hónapok során. Az viszont, hogy mi alapján döntenek a kiborgok, teljességgel
megfejthetetlen volt. Akadt, amikor életerősnek tűnő fiatalokat lőttek le gondolkodás
nélkül és öregeket tereltek a fogolytáborhoz, máskor viszont éppen fordítva. Mégis,
kellett lennie valamiféle rendszernek a cselekedeteikben.
A gépek mindig logikusan gondolkoznak.
Ez teszi kiszámíthatóvá őket.
És segíti a túlélést.
Joshua megkóstolta a konzervbabot, és jó étvággyal néhány perc alatt magába is
lapátolta az egészet. Mordeaux követte a példáját, így néhány percen csaknem teljes volt
a csend.
– Köszönöm – mondta a reggeli végén Joshua. – Nem is emlékszem rá, mikor ettem
utoljára ilyen nyugodt körülmények között ilyen finomat.
Mordeaux bólintott, és oldalra pakolta a konzervdobozokat. Látszott a mozdulatain, hogy
később még tervei vannak ezekkel az alumíniumdobozokkal.
– Jelzőberendezésnek fogod felhasználni ezeket? – érdeklődött Joshua.
Mordeaux megvonta a vállát.
– Talán… De sok mindent lehet tartani bennük. Zsírt, ha esetleg szerencsés vagyok
patkányvadászatkor… vagy hasznos apróságokat, amik csak elkallódnának. Már van vagy
harminc, s ha kell valami, csak végigbogarászom őket.
– Értem.
– Még mindig nem tudom, mi a terved – emlékeztette Jacques Mordeaux a leányt. –
Tudod, ha már veled tartok, szeretném tudni, hogy nem rohanunk fejjel a falnak. Ha
öngyilkos akarok lenni, azt itt is megtehetem…
Joshua egy papírt húzott elő a zsebéből.
– Ez egy fogolytábor vázlata… – magyarázta, és kiterítette a lapot.
Mordeaux elhúzta a száját. Nos, ez a pár vonal vázlatnak is túlzás, gondolta magában, de
nem szólt semmit, mert a leány valószínűleg többet látott a papíron, mint az ténylegesen
jelölve volt.
– A város déli oldalán, mintegy másfél kilométerre innen található egy kisebb tábor…
Nem tudom, Gerion honnan szerezte ezt a rajzot, de akitől kapta, megesküdött rá, hogy
minden ott van a valóságban is, ahol jelölték.
Mordeaux felsóhajtott.
– Szóval azt akarod mondani, hogy egy olyan tervrajz alapján gondoltad ki a terved,
aminek valódiságáról soha, senki nem győződött meg. Nem tudom, Gerion mit adott
ezért a rajzért, de tartok tőle, csúnyán átverték.
Joshua csalódottan lehajtotta a fejét.
– Azért mondd tovább, hadd lássam a tervet! – tette hozzá gyorsan Mordeaux, akiben
még túlontúl élt a múlt éjszaka emléke, s nem szerette volna, ha az útjaik ilyen hamar
elválnak. Remélte, hogy észérvekkel sikerül majd meggyőznie a lányt arról, hogy
ostobaság kockáztatni az életüket, s együtt jobb eséllyel maradnának életben.
– A fogolytábort elméletileg mintegy harminc kiborg őrzi. Amennyiben sikerül kiiktatnunk
valamelyik kiborgot, akkor a tábor védelmi rendszere megbomlik, így átszervezésre vagy
a kiborg pótlására van szükség. Az a férfi, akitől Gerion a térképet kapta, beszélt egy föld
alatti bázisról, melynek helyét azonban nem sikerült egyértelműen meghatároznunk.
Annyi bizonyos, hogy a tábor közelében van. Ha sikerülne megtalálnunk a föld alatti bázis
lejáratát, akkor azt figyelve jó eséllyel megmondhatnánk, valóban emberek irányítják a
kiborgokat, vagy tévedtünk, s önszerveződőek.
– Tévedtünk? – húzta fel a szemöldökét a fiú.
– Jól van, tévedtem – helyesbített Joshua.
– Nem gondolod, hogy pusztán megfigyelés alapján nehéz lesz egyértelműen
meghatároznunk az igazságot? – érdeklődött Mordeaux. – Ha a feltételezésed helytálló,
akkor a föld alatti bázisuk elég jól fel van ahhoz szerelve, hogy ne kelljen feljönniük a
felszínre.
Joshua megrázta a fejét.
– Nem hiszem – jegyezte meg. – Ha sikerül olyan szituációt előidéznünk, amit egy kiborg
nem képes önállóan megoldani, akkor fel fognak jönni a felszínre.
– Feltéve, hogy nem gépek vannak odalent…
Joshua egyenesen a fiú szemébe nézett.
– De legalább biztosan tudnánk – mondta határozottan –, hogy kikkel állunk szemben…
7. Az idegen
Párizs, 2005. augusztus 31.

A felszín sivár volt. Szürkésfekete hópihék szálldostak a levegőben, a romok tövében

széltölcsérek kavarogtak. A romok irányából furcsa, kísérteties hangok hallatszottak – a
még félig álló épületek az elmúlással vívták mindennapos harcukat. Minden sötét volt, a
nap csupán egy homályos folt volt az égboltot eltakaró porfelhőn keresztül. Éles
vijjogással egy kiborg-helikopter zúgott keresztül az égen, fedélzeti géppuskáiból
szaporán ontva a halált valakikre a felszínen.
Remélem, lesznek, akik túlélik, gondolta Jacques Mordeaux, maga is meglepődve a
gondolaton. Igazság szerint eddig nem sokat foglalkozott azzal, hogy mi történik a többi
túlélővel. Csak az számított, hogy ő életben maradjon. Ha mást nem, ennyit máris elért,
nézett Joshuára, aki alig néhány lépéssel arrébb kuporgott egy megfeketedett
betonoszlop tövében.
– Merre? – kérdezte halkan Mordeaux.
Joshua körbenézett, majd határozottan dél felé mutatott. Még odalent egyeztették
információikat a környékről – kevés túlélő, inkább csak az idősebbek rendelkezett igazán
beható ismeretekkel Párizsról. Akik életben maradtak, azok jobbára nem mozdultak ki
egy másfél-két mérföldes körzetből. Az volt az ő saját territóriumuk, melyet másokkal is
meg kellett osztaniuk, de igyekeztek minél jobban megismerni, hiszen részben ez volt
túlélésük záloga.
Mordeaux igyekezett felderíteni minden búvóhelynek alkalmas lyukat, ahova szükség
esetén behúzódhat egy kiborg elől, vagy ahonnan sikerrel védekezhet néhány elborult
elméjű fosztogatóval szemben. Az elmúlt évek során – még Chaverier nagyapóval kezdve
– kialakított két nagyobb és öt kisebb vésztartalék raktárt, ahova igyekezett minden
fontosabb felszerelésből lerakni valamennyit. Mindenhova jutott tartalék élelmiszer, ruha
és még fegyver meg lőszer is. Havonta egyszer végigjárta az összes raktárt, és ha
szükségesnek tartotta, frissítette a készleteket. Tervei között szerepelt még egy vacok
létesítése is, ám ez idáig nem talált olyan helyre, amely nem csupán kényelmi, de
biztonsági szempontokból is megfelelt volna. Márpedig Mordeaux-nak nem kényelemre
volt elsősorban szüksége, hanem biztonságra.
Joshua felállt, és gyors, apró lépésekkel átszaladt az utca szemközti oldalára, ahol az
egyik összeroskadt épületen keresztül jócskán lerövidíthették a délre vezető utat. Nem
kellett elmenniük a legközelebbi keresztutcáig, egyszerűen átosontak a törmelék halmok
között, s máris nyertek legalább egy fél órát. Igaz, az idő nem számított túl jelentős
tényezőnek, ám abban mindketten egyetértettek, hogy lehetőség szerint az első
szakaszokon kell minél gyorsabban haladniuk. Ezt a részt ismerték ugyanis a legjobban,
míg egy jó mérfölddel arrébb már minden lépésüket meg kell majd fontolniuk.
Mordeaux úgy becsülte, még legalább egy fél óráig nem várható a szokásos kiborg járőr
felbukkanása, így viszonylagos biztonságban érezhették magukat. Ám a gépek mellett
más veszélyek is leselkedtek minden felszínjáróra; más túlélők.
Amint Joshua átért, lekuporodott a fal tövében, szinte egybeolvadt az árnyékokkal, s
intett a fiúnak, hogy kövesse. Mordeaux kivárt egy kicsit – mintha zúgást hallott volna
közeledni –, aztán rohanni kezdett, és néhány másodperc alatt átjutott. Ebben a
pillanatban vastag fénycsóva jelent meg az utca végén, s Mordeaux egy pillanatra egy
emberi alakot látott megvillanni a fényben.
– Befelé, gyorsan! – sziszegte Joshuának, és a leánynak nem kellett kétszer mondani.
Majdnem fellökték egymást, ahogy befelé igyekeztek az épületbe: csak itt remélhettek
fedezéket a közeledő kiborgtól.
– Embervadászat! – mormogta Joshua inkább dühösen, mintsem félelemmel eltelve.
– Csak a szokásos – bólintott Mordeaux.
Tévedett. A kiborg ugyan folyamatosan tüzelt lefelé, ám a menekülő vagy nagyon
szerencsés volt, vagy a gép tűzvezérlője hibásodhatott meg, mert a golyók rendre
elkerülték a kiszámíthatatlanul cikázó alakot. A fickó többször is csupán az utolsó
pillanatban vetődött fé
lre a sebesen közeledő sorozat elől, és a golyók apró krátereket vájtak a sarka mögött az
aszfaltba.
– Pokoli! – suttogta Joshua, aki Mordeaux-szal együtt a biztonságos menedékből
figyelték a menekülőt.
A fickó ismét irányt változtatott, és megkerülve egy rozsdásodó gépkocsit, berohant az
egyik épületbe, hogy pár másodperccel később az egyik földszinti ablaknyílásban
bukkanjon fel, és néhány lövést adjon le a kiborgra.
– Ha nem látom, nem hiszem el! – motyogta Mordeaux. – Ez provokálja a gépet…
S valóban. Úgy tűnt, a fickó csak eljátssza a menekülő szerepét, s mihelyt alkalmasnak
találja a pillanatot, megáll, s lead néhány lövést üldözőjére. A kiborg mindig csak
tizedmásodpercekkel maradt le a válaszlövésekkel, s ez arra sarkallta, hogy
folyamatosan áldozata nyomában maradjon.
– Segítsünk neki! – javasolta váratlanul Joshua.
– Megőrültél? – hőkölt hátra Mordeaux, de egy másodperccel később rádöbbent, hogy
valóban ez tűnik a legjobb megoldásnak. Persze lapulhatnának tovább, megvárva a kétes
kimenetelt, ám Mordeaux akár a pisztolyát is feltette volna a szerencsés fickóra, még ha
az esélyek látszólag inkább a kiborg mellett szóltak.
Joshua kézbe vette a puskáját, ellenőrizte, hogy meg van-e töltve, majd villámgyorsan
körbepillantott. Olyan helyet keresett, ahonnan leadhat néhány lövést, s nem kell attól
tartania, hogy a válaszként érkező lövések – mert azok biztos, hogy nem fognak
elmaradni – megsebzik.
– Felmegyek oda! – mondta Mordeaux-nak, de nem várt a fiú beleegyezésére, hanem
máris nekivágott a meredek törmelékdombnak. Lábai alatt öklömnyi nagyságú kődarabok
kezdtek lefelé gördülni, s Mordeaux már-már attól tartott, hogy az egész megindul, de
Joshua fürge volt, akár a gyík.
Mordeaux úgy döntött, inkább idelent marad, de átment a másik falhoz, mely legalább
egy könyökkel vastagabbnak tűnt. Még ha páncélököllel lőnek rá, akkor is jó eséllyel nem
lesz semmi baja mögötte.
Odakint az utcán folytatódott a macska-egér játék. A fickó átrohant az úttesten a kiborg
háta mögött, ezzel gyors, nehéz manőverre kényszerítve a gépet, s megnyerve azt a
néhány másodpercet, amire az életben maradáshoz szüksége volt. A kiborg ugyan
megpróbálkozott egy sorozattal, de ezúttal is hibázott.
Joshua ezt a pillanatot választotta a támadásra. Bár a kiborg jó harmincöt méterre
lehetett tőle, a farok-rotorjai tisztán látszottak, így a leány ezeket próbálta eltalálni, úgy
okoskodva, ha sikerül műszaki hibát előidéznie, akkor visszavonulásra is kényszeríthetik
a gépet. Szerencsés esetben pedig akár le is lőhetik, ám ez persze nem tűnt túlságosan
valószínűnek.
Az első lövés centiméterekkel bár, de elhibázta a rotort, ám a kiborg páncélzatán hosszú
karcolást húzott. A kiborg harcászati elemzője nem is foglalkozott a lövéssel, mivel egy
környező épületről lepattant kőszilánknak valószínűsítette, ám a második lövés telibe
kapta a rotort, és tönkretette a forgószárnyakat, aminek következtében a gép lassan
pörögni kezdett a tengelye körül. A ostyaáramkörös processzor azonnal nekilátott a
sérülés mértékének megállapításához, valamint utasította az elemző modult, hogy
határozza meg az ismeretlen orvlövész helyét, s gondoskodjon likvidálásáról.
Mindez alig másfél másodperc alatt játszódott le, s mire a kiborg a rotor
meghibásodásának következtében a kívánt irányba fordult, a fedélzeti géppuskák már
megkapták a célpont koordinátáit, és nyomban ontani kezdték magukból a halált. Joshua
fedezéke egy majd' másfél ököl szélességű faldarab volt, ami azonban máris repedezni
kezdett a lövéseknek köszönhetően. A leány sebesen hátrálni kezdett, de tartott attól,
hogy ezúttal nem lesz elég gyors, s ha egy golyó átjut, az számára minden bizonnyal a
halált jelenti.
Mordeaux húzta ki a pácból. Igaz, pisztollyal ilyen távolságból aligha okozhatott volna
komoly sérülést a kiborgnak, ám szerencsére a harci elemző csupán egy újabb,
potenciális veszélyforrásként azonosította a két lövést leadó fiút, így megosztotta
erőforrásait a célpontok között.
Három célpont, három különböző helyen. A kiborg ostyaáramkörös processzora
igyekezett minél optimálisabb megoldást találni a célszemélyek likvidálására, ám ez
komoly számítási kapacitást igényelt, ráadásul a sérült rotor zavarta a manőverezését.
Miközben a gép a prioritási sorrend felállításával volt elfoglalva, Joshua ismét eleresztett
egy lövést, mely azonban ártalmatlanul pattant le a gép páncélzatáról. Mordeaux
visszahúzódott az épület belsejébe, és igyekezett találni magának egy másik ablakot,
ahonnan rálát a kiborgra, és figyelemmel követheti az eseményeket.
Az idegen, kihasználva a lehetőséget, felrohant az épület felső szintjére, így sikerült
magasabbra jutnia, mint a kiborg. S mivel a gép szenzorjai és radarszisztémája a
felszínközeli területet szkennelték folyamatosan, így az idegen gyakorlatilag láthatatlanul
tevékenykedhetett. Kihasználva a perem nyújtotta takarást, egészen az épület széléig
szaladt. Óvatosan kilesett a párkány felett, s megpillantotta a kiborg-helikoptert, mely
mindössze néhány lábnyira tőle lebegett, s lassan forgott a tengelye körül.
Az idegen férfi lassan elmosolyodott. Ilyen kedvező helyzetben is régen volt már…
Lenyúlt, és lecsatolt egy gránátfüzért az övéről, és egyetlen mozdulattal kirántotta a
biztosítószegeket, melyek egy vékony, ám erős dróttal össze voltak kötve. Számolt
magában háromig, majd felemelkedett a perem mögül, és egyetlen határozott
mozdulattal elhajította a csomagot, majd lebukott a fedezék mögé.
A gránátok egy századmásodperccel azelőtt robbantak fel, hogy elérték volna a
rotorokat. Mesterien kiszámított dobás volt, melynek következményeként a kiborg-
helikopter erejét vesztett kő gyanánt zuhant alá. Az ostyaáramkörös processzor a rotorok
szétrobbanását érzékelve azonnal leállította a harci eseményeket, s nekilátott a hiba
elhárításának, ám a belső kijelzők vörösen villogtak, jelezve, hogy itt már nem lehet
semmit tenni. A kiborg utolsó értelmes cselekedete az volt, hogy egyetlen adatcsomagba
sűrítve az elmúlt percek eseményeit, a pillanatnyi koordinátáival egyetemben sugározni
kezdte. A processzor kilencven százalékos eséllyel valószínűsítette, hogy egy másik gép
fogni tudja az adást, és megteszi a szükséges lépéseket a kritikus célszemélyek
likvidálása érdekében.
Az adás azonban soha nem ért célba. 8. Árnyékjáró
Párizs, 2005. augusztus 31.

A kiborg lezuhanását követő néhány percben mind Joshua, mind Mordeaux csendben
lapult a rejtekhelyén, s megpróbálták feldolgozni a lehetetlent: az idegen elpusztított egy
gépet. Egy olyan ellenféllel végzett – az ő segítségükkel –, melyet eddig szinte minden
túlélő elpusztíthatatlannak hitt. Az idegen azonban bebizonyította, hogy ez nincs így.
Mordeaux a lángoló roncsokat bámulta, miközben ismét látta maga előtt az idegent,
ahogy dacolva a sorssal átrohan a kiborg előtt, és a lövések apró krátereket robbantanak
az aszfaltba mögötte. Az a fickó azonban nem foglalkozott vele. Pontosan tudta mit
csinál, s hol van az a határ, melyet nem léphet át.
Kockáztatott és győzött.
Joshua tért magához hamarabb. Lemászott a törmelékhalom tetejéről, még egy utolsó
pillantást vetve a fedezékeként szolgált falra, melyen hosszanti repedések futottak végig.
Még néhány lövés kellett volna és vége, gondolta a leány.
– Köszönöm a segítséget! – mondta valaki halk, megnyerő hangon a sötétségből.
Joshua megperdült, és az idegennel nézett farkasszemet. Bár a leány kezében ott volt a
puska, nem volt biztos benne, hogy ez az ördögi idegen nem lenne képes végezni vele
puszta kézzel, még mielőtt ujja megmoccanna a ravaszon. Gyorsan elhessegette magától
a gondolatot. Az idegen megköszönni jött a segítséget, nem pedig újabb lehetséges
áldozatokat keresni.
Hiszen ő is ugyanazt akarja, amit én, gondolta Joshua, és kicsit nevetségesnek érezte
magát iménti gondolatáért.
– Hol van a barátod? – kérdezte az idegen férfi. – A lövések alapján ketten voltatok… –
gyors pillantást vetett a leány kezében lévő puskára – …te valahol az emeleten, ő pedig
itt lent, valamelyik ablakban.
– Itt vagyok – lépett elő a sötétből Mordeaux. – Mondd, gyakran csinálod ezt?
Az idegen elmosolyodott.
– A kiborg-vadászatomra gondolsz?
Mordeaux nyelt egyet.
– Igen, arra – bólintott végül. Határozottan érdekelte az idegen, aki szemmel láthatóan
egészen más szemszögből közelítette meg a túlélés fogalmát.
– Igazság szerint ebben a kategóriában ez volt az első sikeres – érkezett az őszinte
válasz. – Bár, ha úgy vesszük, sokszor már az is eredménynek számít, ha életben marad
az ember.
Joshua és Mordeaux egyszerre bólintottak.
– Gondolom, most az lesz a következő kérdésetek, hogy ki vagyok, honnan jöttem és mi
a fenéért csinálom ezt – vágott nyomban a közepébe az idegen. – Hogy rövidre zárjam a
problémát, szólítsatok egyszerűen Árnyékjárónak! A többi pedig egyelőre nem tartozik
rátok. S most az én kérdésem következik: miért segíttettetek? Mostanában az ember
inkább arra számíthat, hogy egy embertársa hátba lövi, mintsem a segítségére.
– Talán azért tettük, mert attól féltünk, hogy a nyakunkra hozod a kiborgot – mondta
Mordeaux, de ösztönösen érezte, hogy ennél szavahihetőbb magyarázattal kellene
előállnia.
Az idegen halkan felnevetett. Kellemes, megnyerő hangja volt, s bár legalább két
évtizeddel idősebb volt mindkettőjüknél, valahogy ezt mégsem éreztette. Valamivel
magasabb volt Mordeaux-nál, s talán egy kicsit testesebb, bár ezt akár a ruhájának is
köszönhette. Nem tartott fegyvert a kezében, mégis olyan magabiztos volt a
megjelenése, amilyen csak egy olyasvalakinek lehet, aki nap mint nap szemébe röhög a
halálnak.
– A hazugságot még tanulnod kell, fiam!
Mordeaux megvonta a vállát.
– Oké. Fogalmam sincs, különben is az ő ötlete volt… Bár, azt hiszem, magamtól is ezt
csináltam volna…
Árnyékjáró Joshuára nézett.
– Szóval neked kell megköszönnöm?
A leány megrázta a fejét.
– Mindkettőnknek – felelte nyugodtan. – Bár a munka oroszlánrészét te végezted el.
Az idegen megvonta a vállát.
– Ha nem avatkoztok közbe, talán más lett volna a vége. Egyezzünk ki abban, hogy
közös érdem a siker… Utána pedig elárulhatnátok, hogy mit csináltok errefelé. Talán
egybeesik az utunk egy darabig, s bevallom őszintén, szívesen elfogadnálak útitársnak
titeket egy darabig. Legalább a hátamat biztonságban tudhatnám.
Joshua Mordeaux-ra pillantott, ám a fiú megvonta a vállát, ezzel jelezve, hogy neki
mindegy. Elvégre hárman több eséllyel jutnának el a fogolytáborig, mint kettesben. Arról
nem is beszélve, hogy egy ilyen képességű alak, mint Árnyékjáró, komoly túlélési esély-
növelő tényezőnek számít. Feltéve, hogy hajlandó velük tartani.
A leány néhány mondatban megkísérelte összefoglalni a céljukat, még egyszer
kihangsúlyozva küldetésük fontosságát. Árnyékjáró rezzenéstelen arccal hallgatta végig
Joshuát, csak a homlokán jelent meg néhány ránc.
– Igazság szerint bennem még nem kristályosodott ki ennyire a lehetőség, de egyáltalán
nem tartom ostobaságnak – mondta végül, miközben Mordeaux körbesétálta az alsó
szint bejárható részeit, meggyőződve arról, hogy sehonnan nem fenyegeti őket veszély.
– Az a Gerion klassz fickó lehetett, bizonyára jól megértettük volna egymást… Bár a
terveim nem egészen esnek egybe a tiétekkel, minthogy nincsenek időhöz kötve, így
akár veletek is tarthatok. Van azonban néhány dolog, amit nem árt, ha előre tisztázunk.
Bár hálás vagyok a segítségetekért, ám én továbbra is kizárólag a saját életemért tudom
vállalni a felelősséget. Azaz, ha reménytelennek látom a helyzeteteket, nem fogok
önfeláldozóan nekirohanni a kiborgoknak, hanem szép csendben megpróbálok
felszívódni… Ez persze fordítva is igaz lehet, s cseppet sem fogok érte haragudni…
Mordeaux az utolsó mondatokra ért vissza.
– Elfogadható ajánlat – vonta meg a vállát.
Joshua is bólintott.
– Örülök, hogy segítettünk – mondta.
– Van valami elképzelésetek arról, hogyan tudtok észrevétlenül eljutni a déli táborig? –
érdeklődött Árnyékjáró. – A felszínen legalább másfél mérföld…
– Van az kettő is – csücsörített Mordeaux. – Légvonalban.
– Annál rosszabb – felelte Árnyékjáró. – Van fogalmatok arról, hogy hány kiborg
őrjáraton kellene túljutnunk? A fosztogatókról és egyéb parazitákról nem is beszélve…
Joshua megrázta a fejét.
– Nem terveztünk előre – ismerte be. – Egyikünk sem becsüli túl magát, de úgy éreztük,
reális esélyünk van arra, hogy elérjük a célunkat. S most, veled még inkább.
Árnyékjáró megcsóválta a fejét.
– Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de számomra a siker annál valószínűbbnek tűnik,
minél kisebbre sikerül csökkenteni az előre nem látott problémák kialakulásának esélyét.
– Azaz? – kérdezte kicsit csípősen Mordeaux. Valahogy kezdte zavarni az idegen
magabiztossága, s az a pillantás, mellyel Joshua figyelte. Kezdődő féltékenység?
Meglehet.
– A régi csatornarendszeren keresztül lerövidíthetnénk az utat, s odalent bizonyára nem
fogunk kiborgokba futni… legalábbis én eddig soha nem láttam gépet odalent.
Ugyanakkor van odalent néhány alak, aki bizonyára nem fog örülni a felbukkanásunknak.
Fosztogatók, csatornapatkányok, s talán egy-két mutáns is…
Mordeaux akaratlanul is megborzongott.
Tartott a mutánsoktól.
Vagy csak undorodott?
– Van egy lejárat a közelben – folytatta Árnyékjáró. – Csak egy apró probléma van vele…
– Omlás? – kérdezte Joshua lemondóan.
– Rosszabb – rázta meg a fejét a férfi. – Fosztogatók… legalább fél tucat. Tegnap már
összeakadtam velük, azóta talán kettővel kevesebben vannak, hacsak nem céloztam
rosszul.
– Tudod, hol tanyáznak? – kérdezte Joshua. – Már volt dolgom néhánnyal a háború óta, s
megtanultam bánni velük. Ha megalkuszunk velük, akkor átengednek.
Árnyékjáró megrázta a fejét.
– Ha én is veletek leszek, aligha. Látták az arcom, s nem tartom valószínűnek, hogy csak
úgy átengednének, miután tegnap megzavartam a lakomájukat… S bár a főfogáson már
nem segíthettem, bosszút álltam a szerencsétlenen.
– Embert ettek? – kérdezte döbbenten Mordeaux, s mielőtt még a másik férfi
válaszolhatott volna, oldalra fordult, és kiadott mindent magából.
Joshua is a rosszulléttel küszködött, de vagy nem volt annyira vizuális típus, mint a fiú,
vagy pedig jobban tudott uralkodni magán.
Árnyékjáró némán bólintott.
– Akkor nem alkuszunk – zárta le a témát Joshua. – Vannak nyomósabb érveink is –
emelte meg a puskáját. – Néha nem csodálkozom azon, hogy a kiborgok ki akarják irtani
az emberiséget… van néhány közöttünk, aki megérdemelné.
– A háború tette olyanná őket – figyelmeztette Árnyékjáró.
– S minket miért nem? – vágott vissza a leány. – A hajlam megvolt bennük, s a
körülmények hozták azokat a felszínre. De ez nem mentség.
A férfi bólintott.
– Akkor megpróbálkozunk a csatornarendszerrel? – tért vissza az eredeti témára, s kérdő
pillantást vetett Mordeaux-ra, aki csak nehezen tudta összeszedni magát.
– Persze – köhögött a fiú, majd megpróbált mosolyogni. – Csak előtte nem fogok semmit
enni… 9. Kereszttűzben
Párizs, 2005. augusztus 31.

A csoportot Mordeaux vezette, mert ő ismerte hármuk közül legjobban ezt a környéket.
Miután Árnyékjáró elmagyarázta, melyik épületrom közelében kell keresniük a
csatornalejáratot, a fiú azonnal átvállalta a vezető szerepét. Igaz, volt benne némi
fenntartás az idegennel szemben, ám tudat alatt kezdett hinni abban, amit Joshua
mesélt, s így könnyebb volt elfogadni egy új társat, mint annak előtte. Bár valószínűleg
nem volt semmi félnivalójuk tőle, azért Mordeaux megfogadta, hogy az első órákban
mindenképp szemmel fogja tartani. Elvégre soha nem tudhatja az ember.
Az első szakaszon végig épületek között haladtak, mely egyszerre volt jó és rossz. Jó,
mert folyamatosan találtak maguknak fedezéket, és ha úgy hozta volna a sors, könnyen
tűzfedezetet adhattak volna egymásnak, ugyanakkor rossz, mert minden épület
potenciális ellenséget rejthetett magában. Ha csupán a gépekre kellett volna figyelniük,
akkor nem lett volna semmi baj, ám Árnyékjáró története alapján fosztogatóktól is
számolniuk kellett. Márpedig a fosztogatók testesítették meg azt a túlélők között, amivé
senki nem szeretett volna válni.
Mordeaux emlékezett arra, hogy a nagyapjával egyszer egy egész kolóniát kiirtottak,
mert egyszerűen nem volt más lehetőség megszabadulni tőlük. Ráadásul a fosztogatók
olyanok voltak, akár a patkányok: mindenhova bejutottak, és látszólag lehetetlen volt
elkapni és elpusztítani őket. Nem foglalkoztak senkivel és semmivel, kizárólag az
érdekelte őket, hogy aznapra legyen valami ennivaló a hasukban, s ha ennek az volt az
ára, hogy valakit meg kellett ölni, akkor habozás nélkül megtették.
Mordeaux büszke volt magára, hogy a háború borzalmai ellenére sikerült megőriznie
emberi méltóságát. Chaverier nagyapó esténként sokat mesélt a háború előtti időszakról,
igyekezett elfeledtetni unokájával a borzalmakat, és megtanítani a helyes életfelfogásra.
Mindig úgy tartotta, hogy felesleges másoktól elvenni bármit is, hiszen a rommá lett
Párizsban mindent megtalálhatnak, amire szükségük lehet, felesleges és bűnös
cselekedet ölni érte.
A háború első napjaiban milliók pusztultak el, s az első évben pusztító járvány söpört
végig egész Európán. Mordeaux homályosan emlékezett néhány éjszakára, amikor lázban
égő testtel hevert a menedékben, és nagyanyó aggódó arccal cseréli testén a hideg vizes
borogatást. Bár nagyapó beszélt róla, mára elfelejtette, miféle betegség döntötte ágynak.
Tudta, bármikor meghalhatott volna, ám a szervezete elég erősnek bizonyult, így életben
maradt. Azokat hitte a legnehezebb éveknek, ám a kiborgok felbukkanása világossá
tette, hogy az igazi borzalmak még csak ezek után következnek. Hosszú éveknek kellett
eltelnie és a Joshuával történt találkozásnak bekövetkeznie, hogy Mordeaux látótere
kitáguljon egy kicsit. S bár az új gondolatok még nem hatoltak túl mélyen a gondolatai
közé, már gyökeret vertek, s csak idő kérdése volt, mikor teszi magáévá Gerion nézeteit,
melyet Joshua tolmácsolt felé… Mert az igazság néha szörnyűbb, mint gondolnánk.
Jacques Mordeaux megállt, és félig guggolva, félig ülve elhelyezkedett egy betonoszlop
takarásában, mely gyakorlatilag félig kettészakított egy egykoron éppen parkolni készült
autót. Mordeaux tisztán látta az ülésen kifordulva heverő csontvázat, a bezúzott
koponyát. A fickó szerencsés volt, gondolta magában, számára egy pillanat alatt
megoldódott minden.
Hátrafordult, és intett Árnyékjárónak, hogy jöhet, mostantól ő és Joshua biztosítják a
terepet, amikor az egyik törmelékhalom túloldaláról idegesítő nyikorgás hallatszott.
Egy átkozott Vadász-gyilkos!
Mordeaux azonnal felpattant, hogy valami mélyebb lyukat keressen magának, melyben
elrejtőzhet, miközben a szeme sarkából látta, hogy az utca közepén haladó Árnyékjáró
hirtelen megpördül, elenged néhány lövést, majd egy merész fejessel eltűnik egy
robbanás vájta árokban. Egy szívdobbanással később vörös és kék fénysugarak
párologtatták el az aszfaltot azon a helyen, ahol az imént még a férfi állt.
Valahol van még egy kiborg!
Mordeaux hirtelen irányt változatott. Bár nem tudta, hol keresse a másik gépet, a lövései
alapján nagyjából sejtette, merre lehet. Következésképpen úgy kell mozognia, hogy
mindvégig takarásban maradjon, különben azon fogja magát észrevenni, hogy már nem
is él.
Mintha Joshua kiáltott volna.
Mordeaux egy pillanatra megtorpant, hátranézett, de nem látta sehol a leányt, ezért
rohant tovább. A magad biztonsága a legfontosabb, emlékezett vissza nagyapja szavaira.
Ha halott vagy, akkor már nem tudsz segíteni senkin.
Most valahogy mégsem tudta teljesen magáévá tenni a tanítást. A leány iránt érzett
kezdődő felelősségérzete arra kényszerítette, hogy inkább egy közelebbi fedezéket
válasszon, mint a távolabbit, jóllehet, csupán tízegynéhány lépést kellett volna még
megtennie a dombok takarásában, s a másik mélyedés jóval biztonságosabbnak tűnt.
Két puskalövés dördült szinte pontosan egy időben azzal, hogy Mordeaux beugrott a
mélyedésbe, és ott hasra vágta magát. Igazából fogalma sem volt, hogy mit kezdhetne
egy pisztollyal egy kiborggal szemben. A fegyvere jó volt arra, hogy megvédje magát a
többi emberrel szemben, azonban egy gép páncélzatán talán még karcolást sem hagynak
a pisztolygolyók. Ha mást nem is, gondolta Mordeaux, de a figyelmüket magamra tudom
terelni…
Ami persze lehet, hogy felesleges kockázat. A legésszerűbb megoldásnak az tűnt, hogy
meglapul, amíg a harc el nem dől, vagy a kiborgok odébb nem állnak. Bár ez
valószínűleg csak akkor történik meg, ha a társai halottak. Vagy szerencsés esetben
elmenekülnek, és maguk után csalják a gépeket.
A mélyedés rejtekéből Mordeaux immáron némileg nyugodtabb körülmények között vette
szemügyre a terepet. Egy lánctalpas Vadászgyilkos gördült le lassan az egyik domb
oldalán, s súlya alatt halkan roppantak szét a kiálló gerendák és a földből néhol
meredező csontok. A kiborg felső részén elhelyezkedő radarszisztéma megállás nélkül
forgott, ahogy a gép megkísérelte ismét befogni az embereket.
Mordeaux homályosan sejtette, hogy ez a szokatlanul nagy kiborg-forgalom valószínűleg
Árnyékjárónak köszönhető. Amikor a helikopter elől menekült, a gép nyilván megadta a
koordinátákat a közelben tartózkodó összes kiborgnak, akik – miután nem kaptak jelet
egy idő után a társuktól – a helyszínre siettek, ellenőrizni az eseményeket.
Akár emberek irányítják a kiborgokat, akár önfejlesztő egységekről van szó, gondolta a
fiú, mindenképpen értelemmel állunk szemben, amely képes reagálni a változásokra.
Őszintén szerette volna, ha Joshua, pontosabban Gerion tévedett volna, mert emberekkel
harcolni valahogy könnyebb, mint értelemmel bíró, de érzelmeknek nagyon is híján lévő
gépezetekkel. Igen, ez volt a kulcsszó: a kiborgoknak nincsenek érzelmeik. Nem is lehet.
Egy gép csupán algoritmusok alapján határoz, amikor eldönti áldozatáról, hogy végez
vele vagy egy fogolytáborba tereli. Az érzelmeket nem lehet leprogramozni. Legalábbis
Mordeaux meg volt győződve róla. Chaverier nagyapónak köszönhetően elég széles
ismeretekkel rendelkezett, s minden könyvet elolvasott a hosszú éjszakák során, amihez
hozzá tudtak jutni. A vackában külön rejtekhelyen tárolta a sokszor mocskos, égett szélű
írásokat, mert tudta, hogy az azokban leírtak pótolhatatlan információk, s
megkönnyíthetik az életét. Volt néhány barkács-könyve, melyekből nagyon sok mindent
megtanult, amit később a gyakorlatban is hasznosított.
Egy fémes villanást vett észre bal kéz felől, egy rozzant Ford takarásában. A kiborg
alacsony volt, valószínűleg valami különleges típus, mert a szokásos kocka test helyett
legömbölyített egységekből állt. Ha lett volna feje, akár egy törpére is emlékeztethetett
volna, aminek azonban lézerpuskák vannak a kezei helyén.
Mordeaux megbabonázva bámulta, ahogy a gép lassan előregördült a roncs takarásából,
majd megáll. A tetején egy lapos modul emelkedett fel, melynek szélein irányfények
villogtak, s lassan körbefordult.
A fiú lélegzet-visszafojtva várt, miközben mozdulni sem mert. Biztos volt benne, hogy a
kiborg most analizálja a környezetét, megkísérelve kiszűrni a nem odaillő háttérzajokat
és mozgásokat. Nehéz pillanatok voltak, és Mordeaux érezte, ahogy a hátán lassan
átnedvesedik a ruha.
Ekkor valami apró tárgy repült át a látómezőjén, és egyenesen a kiborgnak csapódott,
ami meg sem próbálta hárítani a veszélytelennek ítélt lövedéket. Sem a gép, sem
Mordeaux nem látta, hogy mi is az apró tárgy valójában. Aztán bekövetkezett a
detonáció, s akkor már késő volt bármit is tenni.
A kiborg teste sziromszerűen szétnyílt, és a belsejéből sűrű, sötét füst kezdett ömleni,
miközben panaszos hangokat hallatva lassan körbefordul a tengelye mentén. Az
ostyaáramkörös processzor ugyan működőképes maradt, azonban nem voltak perifériák,
melyeket mozgásba hozhatott volna, így tartalékba kapcsolta magát, miután hasztalan
próbált rádiókapcsolatot létesíteni a legközelebbi átjátszóállomással vagy kiborggal.
Mordeaux hosszú másodpercekig mozdulni sem bírt a döbbenettől. Amit tegnap még
elképzelhetetlennek vélt, ma immáron másodjára is megtörtént: Árnyékjáró ismét
megsemmisített egy kiborgot. Mordeaux biztos volt benne, hogy csak a férfi lehetett,
hiszen gránátja csak neki volt.
A Vadász-gyilkos fergeteges zárótűzzel árasztotta el a helyet, ahonnan a számításai
szerint a gránát érkezett, azonban Árnyékjáró csupán addig maradt ott, amíg elhajította
a gránátot, s már rohant is tovább. A kiborg keresőfényeket kapcsolt fel, az
infraérzékelői a robbantás következtében tartalék üzemmódba kapcsoltak, mivel túl nagy
körzetben voltak azonos hőforrások a környékén.
Mordeaux egy pillanatra látta, ahogy a fénysugár szélén valami mozdul, ám mire a
reflektorok ráálltak a területre, már nem volt ott senki.
– Jacques! Merre vagy? – hallotta a fiú Joshua hangját. A leány valahol itt volt a
közelben, s nyilván nem látta, hogy melyik mélyedésben keresett fedezéket magának.
– Itt vagyok – felelte Mordeaux, és egy kicsit felemelkedett, hogy megmutassa magát a
leánynak.
Mivel a Vadász-gyilkos lassan távolodni kezdett tőlük, így Joshua is bátrabban mozgott a
felszínen. Néhány másodperccel később egymás mellett kuporogtak, és a leány hadarva
magyarázott Mordeauxnak.
– Árnyékjáró azt mondja, hogy nincs semmink, amivel ezt a böhömöt hidegre tehetnénk,
ezért vissza kell vonulunk… Azt is mondta még, ha le tudjuk szedni arról a felrobbantott
kiborgról a lézereket, akkor tegyük meg, akár a karjaival együtt. Szeretné megvizsgálni,
talán át lehetne alakítani emberi használatra is…
Mordeaux bólintott. Ez az ötlet már az ő fejében is megfordult, hiszen egy
plazmaimpulzus-lézerpuska olyan fegyver lenne a kezükben, amely kiemelné őket a többi
túlélő közül.
– Gyere, próbáljuk meg! – mormogta a leánynak, majd egy mély levegőt véve
villámgyorsan felkapaszkodott a mélyedés oldalán, és az árnyékok takarásában a
szétnyílt törzsű kiborg felé futott. A gépezetből nem sok minden maradt, bár a
belsejében még néhány kijelző vörösen és zölden világított. Bár Mordeauxnak fogalma
sem volt arról, mik ezek, jobbnak látta, ha kitép minden épen maradt kábelt a
csatlakozókból, és csak utána próbálkozik a karok leszerelésével. Az első pillantásra
látszott, hogy az egész kart magukkal kell vinni, mert a lézer stabilan egybe volt építve
vele. Az átalakítás nem tűnt egyszerűnek, de Mordeaux tudta, hogy nem most van az
ideje a tervek kidolgozásának. Gyorsnak kellett lenniük, hiszen nem tudhatták, vannak-e
további kiborgok a közelben, arról nem is beszélve, hogy talán a Vadász-gyilkos is vissza
fog térni… ha másért nem, ellenőrizni a felrobbantott kiborg állapotát.
– Ezt képtelenség leszedni – szuszogta Joshua, aki a puskáját maga mellé fektetve a
földre megkísérelte a gyorsan lehűlő fémdarabot lefeszíteni a törzsről.
Mordeaux a homlokát ráncolta. A kiborg modulrendszerűnek tűnt, s ezért valószínűnek
látszott az is, hogy a karját és a fegyvert később erősítették a törzshöz. A kérdés csupán
az, hogyan? Sejtette, ha rájönnek az elvre, utána már könnyű dolguk lesz. Ujjaival
gyorsan végigtapogatta a csatlakozási pontot, remélve, hogy talál valami szerkezetet,
amely automatikusan leválasztja a kart a törzsről.
A másodpercek gyorsan teltek, és ahogy telt az idő, úgy nőtt az idegességük is. Joshua
durván rángatta a kart, pedig már az első másodpercben kiderült, hogy nyers emberi erő
képtelen leszedni a fegyvert.
Mordeaux másodjára futtatta végig az ujjait a csatlakozókon, de semmit nem talált, ezért
belenézett a törzsbe, és ott próbált valamiféle lekapcsoló modult találni. Látta, hogy
különféle színű kábelek futnak végig a belső felületen, melyek közül legalább tucatnyi
vezetett a külső perifériához. Csupán kettő volt ép állapotban a kábelek közül, ezeket
Mordeaux a kése segítségével vágta el, majd újra megpróbálkozott a kar leválasztásával.
– A rohadt életbe! – szitkozódott, miközben igyekezett nyugodt maradni. Azzal semmit
nem ér el, ha felbosszantja magát, mert csak a figyelme fog elterelődni.
Egészen közel hajolt a fegyverhez, és a gyér fényben megpróbált rájönni, hogy milyen
elven kapcsolódik a karcsonkhoz. Az nyilvánvaló volt, hogy nem tartoznak egybe, csupán
valami különleges csatlakozó kapcsolja össze őket.
Joshua feladta a próbálkozást, és idegesen figyelt abba az irányba, ahol a Vadász-gyilkos
eltűnt az egyik épület mögött, Árnyékjárót kergetve.
– Nem akarok pesszimista lenni – mondta halkan –, de szerintem visszafelé tart…
A lánctalpak nyikorgása valóban erősödött.
Mordeaux igyekezett nem figyelni a hangra. Talán soha többé nem lesznek ilyen kedvező
helyzetben. Elszalasztani az esélyt, hiba lenne. Úgy döntött, nem a karral foglalkozik,
hanem a karcsonk és a fegyver találkozási pontját vizsgálja meg. Kell lennie valami
egyszerű technikának, gondolta dühösen, miközben a zsebkésével minden résbe és
nyílásba belebökött.
A harmadik próbálkozása sikerrel járt. Bár Mordeaux-nak fogalma sem volt arról, hogyan
csinálta, a fegyver egy halk kattanással elvált a karcsonktól, és a földre esett. Mordeaux
felkapta a fegyvert – szokatlanul nehéz volt, legalább tizenöt kilogramm –, és Joshua
kezébe nyomta.
– Tűnj el, én leszedem a másikat is!
A leány vitatkozni próbált, de Mordeaux nem figyelt rá. Odalépett a másik karcsonkhoz
is, és zsebkésével megpróbálta megtalálni azt a helyet, ami az előző kar esetében
leválasztotta a fegyvert.
A nyikorgás mind erősebbé vált.
Mordeaux homlokán hatalmas izzadságcseppek gördültek alá, megzavarva a látását is,
de arra sem vette a fáradságot, hogy megpróbálja letörölni a nedvességet.
– Mi lesz már? – motyogta, miközben újra és újra beszúrta a kés hegyét a vékony
repedésekbe, nagyon figyelve, hogy melyik az, amelyik a leválasztásért felelős. Ez
rendkívül fontos információ, és neki csak ez az egy lehetősége van rá, hogy megtanulja.
A Vadász-gyilkos kigördült az épületek közül, és lassan fordulni kezdett abba az irányba,
ahonnan legutoljára a másik kiborg helyzetazonosító jeleit érzékelte. Az ostyaáramkörös
processzor több taszkot is futtatott egyszerre: szkennelte és elemezte a környezetét,
továbbította a központ felé az eddig rögzített adatokat a támadók stratégiájának
behatóbb elemzése céljából, valamint a fegyverrendszerek igyekeztek kiválasztani a
legmegfelelőbb sémát az előre beprogramozottak közül az eddigi paraméterek
ismeretében.
Mordeaux keze szinte remegett. Biztos volt benne, hogy már minden rést végigpróbált,
ennek ellenére nem történt semmi. Már a fegyver markolati részénél járt a
próbálkozással, de csupán annyit ért el, hogy a lézervető oldalán félrecsúszott egy panel,
és egy féltenyérnyi, szürke fémdarab hullott a földre.
Ez is több, mint a semmi, gondolta Mordeaux, és felkapva a különleges tárgyat, felugrott
a földről és rohanni kezdett abba az irányba, amerre Joshua távozott alig egy perccel
ezelőtt. Halványan látta a leány nyomait a földön, így nagyjából sejtette, melyik épületbe
menekült be. Már ereje végső határán járt, amikor elérte az épületet, melynek oldalán
hatalmas lyuk tátongott, s bent egy oldalára feküdt, kiégett kamion roncsai porosodtak.
– Erre! – szólalt meg Árnyékjáró Mordeaux mellett, és megfogta a karját, és segített neki
eljutni egy sötétségbe burkolózó réshez, mely egy lefelé vezető lépcsőt takart.
Jacques Mordeaux alig állt a lábán. Halványan érzékelte, hogy valamit kinyitnak előtte,
majd lebotladozik egy lépcsőn, bele a sötétségbe. Aztán újra csend lett, és a külvilág
zajai is megszűntek. 10. Meglapulva
Párizs, 2005. szeptember 1.

Amikor Mordeaux kinyitotta a szemét, szürke falak bámultak vissza rá. Hideg, fehér fény
vetült a betonra mellette. Fázott, bár a hideg elviselhetőnek tűnt. Megpróbált felülni, de a
lábait valami mintha lefogta volna. Lenézett, és látta, hogy valaki egy vastag
szövetdarabot terített rá.
Felnyögött.
– Minden rendben – érkezett valahonnan a távolból Joshua hangja. – Rögtön ott vagyunk
melletted, csak szét kell válogatnunk a zsákmányt.
Zsákmányt? Mordeaux csak most döbbent rá, mennyire fáj a feje. Óvatosan tapogatni
kezdte a ruháját, és az egyik belső, rejtett zsebből egy aszpirint kapart elő, a nehezen
szerzett és féltve őrzött gyógyszerek egyikét. Mivel semmilyen folyadék nem volt a
közelben, ezért magában vette be. Az aszpirin keserűnek tűnt, pedig igyekezett nem
szétrágni, ám a nyála nyomban megolvasztotta a gyógyszer felszínét. Ezután hátradőlt,
lehunyta a szemét, és megpróbált türelmes lenni és kivárni, amíg a gyógyszer elkezdi
kifejteni a hatását.
– Itt vagyok – fogta meg a kezét Joshua. – Nincs semmi gond, csak kimerültél egy kicsit.
Próbáld összeszedni magad, Árnyékjáró hamarosan hozza a reggelit… Találtunk levesport
az egyik raktárban… Szerintem évek óta nem ettél ilyen finomat.
Mintha csak igazolni akarná a leány szavait, Árnyékjáró érkezett, kezében egy gőzölgő
fémedényt tartva. Mordeaux akaratlanul is nyelt egy nagyot, s bár a fejfájása korántsem
múlt el, ülő helyzetbe tornázta magát.
– Az első pár kanálnál segíts neki! – javasolta Árnyékjáró a leánynak.
Mordeaux tiltakozni akart, de amikor felemelte remegő kezét, rájött, hogy valóban ez
lesz a legjobb. Az imént, amikor elővette a gyógyszert, nem is érezte, hogy ennyire
gyenge.
A leves meleg volt, és régi emlékeket ébresztett Mordeaux-ban. Joshua türelmes volt,
olyan szakértelmemmel etette legyengült társát, mintha éveket töltött volna egy
kórházban ápolónőként. Árnyékjáró lekuporodott melléjük a földre, és igyekezett úgy
irányítani a lámpa fényét, hogy mindannyian belekerüljenek a fénykörbe.
– Gondolom, érdekel, mi történt… – kezdte a férfi, mire Mordeaux bólintott. – Folytasd
csak nyugodtan az evést, addig igyekszem összefoglalni… Majd' tizenöt órája alszol. Bár
nem vagyok biztos benne, de valószínűnek tartom, hogy egyszerűen kimerültél mind
fizikailag, mind szellemileg. Egyszerűen kibuktál, túl nagy volt a stressz. Még az sincs
kizárva, hogy volt egy enyhe szívrohamod is, tehát most az a legjobb, ha pihensz.
Holnap is ráérünk folytatni az utunkat, nem hajt senki bennünket. Így legalább
lehetőségünk nyílik megvizsgálni a fegyvereket, s talán még arra is rájövünk, hogyan
tudnánk használni.
– Akkor sikerült? – nyögte Mordeaux, akinek nem sok emléke volt a kibukása előtti
órákról. Mintha az agya védekezne a stresszt kiváltó okok felidézése ellen.
Árnyékjáró bólintott.
– Remek munkát végeztél – ismerte el.
– A nehezét te csináltad – vont vállat a fiú, de látszott rajta, mennyire jól esik neki az
idősebb férfi dicsérete.
– Szerencsénk volt – foglalta össze Árnyékjáró. – A kiborg elég közel volt, hogy
megpróbálkozzak egy dobással, és mire azonosította a veszélyforrást, már késő volt.
Igazság szerint nem is reméltem, hogy egyetlen gránáttal ilyen jó eredményt érek el…
Azt hiszem, sürgősen szükségünk van még pár tucat gránátra… A Vadász-gyilkos
majdnem elkapott, de sikerült bemenekülnöm az egyik épületbe, s miközben az az
ostoba gép gyakorlatilag rommá lőtte a házat, addig a hátsó oldalon kiugrottam az egyik
ablaknyíláson… Mire a kiborg észrevette, hogy már nem vagyok ott, bottal üthette a
nyomomat.
– Valószínűleg akkor indult visszafelé – vette át a szót Joshua, miközben a földre tette a
kiürült tányért. – Nem sokon múlott, hogy elkapjon bennünket. Túlságosan akartuk a
lézerfegyvereket!
– De végül megszereztük – felelte Mordeaux.
Joshua kényszeredetten bólintott.
– De egy fegyver csak akkor ér valamit, ha van aki használja – válaszolta nyugodtan, és
mélyen a fiú szemébe nézett. – Ha meghalunk, akkor felesleges volt minden erőfeszítés.
Erre Mordeaux nem tudott mit válaszolni. Kényszeredetten elmosolyodott, és megadóan
bólintott.
– Oké, tiéd a pont – ismerte be. – Azt hiszem, fel tudok állni – váltott gyorsan másik
témára Jacques Mordeaux. – Szívesen megnézném közelebbről is azokat a lézereket…
Árnyékjáró barátságosan a fiú karjára tette a kezét.
– Ne fáraszd magad feleslegesen! – intette a fiút. – Inkább idehozom… – Látva Mordeaux
arckifejezését, még gyorsan hozzátette: – Meg aztán itt sokkal nagyobb a fény.
Mordeaux megvonta a vállát.
– Szóval ennyire pocsékul nézek ki?
Joshua felnevetett.
– Igen – válaszolta.
– Kösz – húzta el a száját a fiú, de látszott rajta, hogy sokkal jobban érzi magát, és nem
értette félre az iménti csipkelődő szavakat.
Árnyékjáró érkezett a lézerfegyverrel.
– Van egy jó hírem meg két rossz – jelentette be, miközben lepakolt a betonra. –
Melyikkel kezdjem?
Jacques Mordeaux megvonta a vállát.
– Végül is mindegy.
A férfi bólintott.
– Nos, a fegyver használható állapotban van. Ez volt a jó hír. A rossz pedig az, hogy
olyan nehéz, hogy képtelenség magunkkal cipelni hosszabb távon. Ha harci szituációba
kerülünk, mire üzembe helyezzük, már rég halottak vagyunk.
Joshua megvakarta az orrát.
– Két rossz hírt említettél…
– Nos, igen – válaszolta Árnyékjáró. – A helyzet az, hogy a lézert pillanatnyilag nem
tudjuk használni. Nincs rajta ravasz, hanem valamiféle impulzust kell kapnia a tárba
épített processzornak ahhoz, hogy aktív állapotba kapcsoljon.
Mordeaux szemében felismerés villant.
– A karcsonkból kilépő kábelek!
Árnyékjáró a homlokát ráncolta.
– Ezt pontosíthatnád! – jegyezte meg.
– Amikor leszereltem a puskát, akkor láttam, hogy kábelek kapcsolódnak a karcsonkhoz
– magyarázta Mordeaux. – A kiborg vezérlőegysége valószínűleg ezen kábeleken
keresztül vette használatba a fegyvert… Érdemes lenne megvizsgálni, hogy mihez
kezdhetnénk vele… Persze ehhez szerszámok kellenének, meg műszerek, melyekkel
esetleg kimérhető lenne a fegyvercsatlakozó.
Joshua megcsóválta a fejét.
– Ez nem fog menni… – mormogta az orra alatt. – Nem csupán a felszereltség hiányzik
hozzá, de a műszaki tudás is… El kell ismernem, Jacques, hogy ösztönös tehetség vagy,
de tartok tőle, ide ennél jóval többre van szükség.
Mordeaux bólintott.
– Én is ettől tartok.
Árnyékjáró felemelte a kezét.
– Mielőtt máris temetnénk az ötletet, gondoljuk át végig, mire is van szükségünk! –
javasolta. – Van egy ismerősöm, ha életben van még, aki ért a műszaki dolgokhoz.
Egykor régen fegyvertechnikus volt… Jómagam értek valamennyit a számítógépekhez és
az elektronikához, talán négyesben ki tudnánk sütni valamit. Azt mondom, kár lenne
lemondani erről a fegyverről azért, mert nehézségekbe ütköztünk.
Joshua elgondolkozva nézte a lézerpuskát.
– Hol lakik az ismerősöd? – érdeklődött.
Árnyékjáró megvakarta a fejét.
– Nos, legutoljára egy fogolytáborban találkoztam vele…
Mordeaux felhördült.
– Ha most azt mondod, szabadítsuk ki, a válaszom máris nem!
– …de nem hiszem, hogy sokáig ott tudnák tartani – fejezte be iménti gondolatát az
idősebb férfi. – Victor született szabadulóművész, ami azt illeti, már a háború előtt is
szüksége volt ezen irányú képességeire.
Joshua meglepődve nézett a férfira.
– Éspedig? – kérdezte.
Árnyékjáró halványan elmosolyodott.
– Victor egy időben, hogy is mondjam, bankrablóként kereste a kenyerét… és néha
előfordult, hogy nem bizonyult elég ügyesnek. Olyankor börtönbe zárták, de soha nem
töltött egy hónapnál hosszabb időt a rácsok mögött. Nem volt olyan börtön, ahonnan ne
tudott volna kijutni. Szerintem a fogolytábor szögesdrótja sem jelent számára komoly
kihívást.
Mordeaux megcsóválta a fejét.
– Ha feltételezzük is, hogy sikerült kijutnia, hogy a pokolba találhatnánk meg egy ekkora
városban? Fogalmunk sincs arról, merre keressük, s ha van egy kis esze, már régen
eltűnt a környékről, vagy meghúzta magát valahol.
Árnyékjáró megropogtatta az ujjait.
– Azért én azt mondom, tegyünk egy próbát! Ismerem Victor néhány rejtekhelyét,
melyek közül egyiket másikat közösen alakítottunk ki. Ma pihenünk egy kicsit,
megpróbálunk minél többet megtudni a fegyverről, aztán ha kialudtuk magunkat, akkor
nekivágunk, és megkeressük Victort. Megfelel ez így?
Joshua és Mordeaux egyszerre bólintottak. 11. A korcsfajzatok
Párizs, 2005. szeptember 2.

Fogalmuk sem volt arról, vajon mennyi az idő. A nukleáris éjszakának köszönhetően az
emberek sajátos életritmusra álltak rá, hiszen a felszínen mindig sötétség uralkodott, s
bár néha – különösen „tiszta” időben – homályos foltként látni lehetett a napot is az eget
borító porfelhőn keresztül, botorság lett volna nappalról és éjszakáról beszélni. Mindenki
kialakította a saját életvitelét.
Mordeaux nem foglalkozott különösebben az idővel. Kipihente magát, és nyoma sem volt
tegnapi fáradságának. A fejfájás is a múlté lett, ennek különösen örült, mint ahogy
annak is, hogy a keze nem remegett. Közös megegyezéssel ő cipelte a lézerfegyvert,
mivel társai jobban fel voltak fegyverkezve nála. A feladata is ennek megfelelően alakult,
ha bármiféle összecsapásra kerül sor – akár kiborgokkal, akár emberekkel szemben –,
neki mielőbb fedezékbe kell vonulnia. Igaz, Árnyékjáró nem nyilatkozott arról, merre
találhatják Victort, ha vele valami baj történne, ám Mordeaux nem aggódott
különösképpen. Ha hármuk túlélési esélyét kellett volna megvizsgálnia, látatlanban
Árnyékjáró kapta volna a legmagasabb százalékot. Volt valami megmagyarázhatatlan a
férfiban, olyan magabiztossággal mozgott a felszínen, mintha világéletében ezt csinálta
volna. Ráadásul a fegyverzete is arra utalt, hogy meglepően nagy ismeretekkel
rendelkezik ezen a téren.
Jacques Mordeaux magában arra tippelt, bár soha nem kérdezett rá, hogy a férfi
egykoron katona lehetett, hivatásos, akit azért fizettek, hogy ő legyen a legjobb. Bár
nagyapó történeteiben a határvadászok voltak a legjobb katonák, Mordeaux az évek
során elég sokat olvasott másokról is – deszantosokról, tengerészgyalogosokról és
hasonlókról –, hogy tudja, csaknem minden fegyvernemnek és katonaságnak megvolt a
maga elitje. S Árnyékjáró is egy ilyen elitkatona lehetett.
Mint ahogy az is volt.
Az éjszaka békességben telt. A pincelejáratot eltorlaszolták, és egy hevenyészett jelzőt is
elhelyeztek előtte. Ha valaki felemelte volna a lejáratot takaró vaslapot, akkor azonnal
meghallják.
Nem sokkal elalvás előtt Mordeaux-nak sikerült rájönnie a zsákmányolt fémdarab
funkciójára, és arra is, hogyan lehet azt a fegyverből eltávolítani, illetve visszahelyezni.
Mindkét energiamodul – ez volt a funkciója – kilencvenöt százalékos töltöttséget
mutatott, amikor behelyezték őket a fegyverbe, és a rendszer lefuttatott egy öntesztet.
Joshua gyorsan papírra vetette a kijelzőn látottakat, hogy bármikor tanulmányozhassák
majd az ott látható feliratokat és értékeket; talán sikerül valami használhatót
megtudniuk általa.

Kesernyés füstöt hozott a szél. Az esőcseppekkel elkeveredő pernye bemocskolta az

arcukat, de nem foglalkoztak vele. Így legalább a bőrük nem világított fehéren, teljesen
beleolvadtak a környezetbe. Már több mint három órája elhagyták a pincét – melynek
lejáratát megjelölték az esetleges későbbi felhasználásra. A biztonság kedvéért kerültek
egyet, nem közelítették meg azt a helyet, ahol két nappal azelőtt a lézert zsákmányolták.
Bár aligha őrködik ott rájuk várva egy kiborg, ha csak minimális esély is van rá, akkor
már megérte a kerülő. Árnyékjáró rövid gondolkozás után egy olyan utat jelölt ki, mely
elvileg ugyan több helyen is keresztezte a kiborgok által felügyelt zónákat, de éppen
emiatt kevésbé kellett tartaniuk a fosztogatóktól és más túlélőktől.
Joshua előző este sokat beszélt a terveiről, melyek bevallása szerint Geriontól fakadtak.
Olyan ellenálló mozgalomról álmodott, mely hatékonyan képes szembeszállni a
kiborgokkal, s hosszú távon talán arra is képes, hogy megfordítsa a háború kimenetelét.
Mert, s ezzel sajnos mindannyian tisztában voltak, jelenleg a gépek – vagy ahogy
Mordeaux mondta: a gépek és irányítóik – álltak nyerésre. Jacques Mordeaux túl fáradt
volt a vitához, inkább eltekintett tőle, s hagyta, hogy a leány szuggesztív hangon
ecsetelje a gépek által uralt jövőt. Még hallgatni sem volt kellemes, nemhogy elképzelni,
milyen szerepe lenne ott az embereknek. Árnyékjáró ritkán szólt bele a beszélgetésbe,
ám minden szava és gondolata arra engedett következtetni, hogy komoly katonai múlttal
rendelkezik, és ahogy Joshua megjegyezte, épp az ilyen emberekre épülne fel az
Ellenállás, melynek Franciaországban mindig is nagy hagyományai voltak.
A trió igyekezett az épületek takarásában maradni, és néhány, előre megbeszélt kézjellel
beszélgettek egymással. Ennek megvolt az az előnye, hogy látótávolságból is
használhatónak bizonyult, és nem hordozta magában a veszélyt, hogy hangjuk bármiféle
ellenséget csal a közelbe.
Igaz, a kézjelek csak korlátozott kommunikációt tettek lehetővé, de egyelőre nem is volt
szükségük többre. A „maradj”, „várj”, „indulj” és hasonló kézjelek rendkívül hasznosnak
bizonyultak, és Joshua máris azon törte a fejét, hogy a siketnéma jelbeszédhez
hasonlóan nekik is ki kellene dolgozniuk egy olyan egységes kézjel-rendszert, amivel
akár bonyolultabb taktikai megoldásokat is közölhetnek egymással. Joshua máris az
Ellenállás harcosaira gondolva tervezgetett, jóllehet, még korántsem lehetett biztos
abban, hogy valóban csak gépekkel állnak szemben.
Árnyékjáró még az elején figyelmeztette társait, hogy ha sikerül rátalálniuk Victorra,
akkor semmiképp ne nyúljanak semmihez, még ha az ártalmatlan gyermekjátéknak is
tűnik.
– Victor szeret barkácsolni, és néha meghökkentő, ugyanakkor életveszélyes dolgokat
hoz össze – magyarázta a többieknek indulás előtt. – Egyelőre most az a legfontosabb,
hogy valamiképp használatba állítsuk ezt a lézerfegyvert, mert a segítségével további
fegyverekhez juthatunk. Ne feledkezzünk meg persze arról sem, hogy fogalmunk sincs,
mekkora munícióval rendelkezik egy ilyen lézer, tehát nem sok lehetőségünk nyílik majd
a gyakorlásra… Szinte élesben kell tesztelnünk.
Mordeaux éppen ezeken a szavakon rágódott és megpróbálta elképzelni Victort, amikor
előtte néhány lépésre Joshua hirtelen megállt, és oldalazni kezdett az egyik kiégett
gépkocsi felé.
Árnyékjáró legalább harminc méterrel járt előttük, gyakorlatilag neki jutott a megtisztelő
feladat, hogy felderítse a környéket, és kikerülje azokat a helyeket, ahol veszély
leselkedhet rájuk. Mordeaux már csak ezért sem értette, mit láthatott Joshua, ám a
leány viselkedése egyértelművé tette a számára, hogy komoly dologról lehet szó.
Jacques Mordeaux rövid töprengés után leguggolt egy felfordult szemetes mögé,
ahonnan az utca jelentős részét – a nyílt térség szinte teljes egészét – szemmel
tarthatta, s pisztolyát kézbe véve figyelni kezdett. Akármit látott Joshua, veszélyt
jelenthet mindannyiukra. Most jó lett volna, ha valamiképp értesíteni tudja Árnyékjárót,
azonban egy kiáltás a felszínen felér egy kihívással, ha nem egy öngyilkossággal.
Joshua hirtelen megállt, hátrafordult és kettőt mutatott Mordeaux felé.
Kettő, de mi, gondolta a fiú dühösen. Jó ez a jelbeszéd, csak baromi keveset tudunk még
kifejezni vele…
Joshua nem foglalkozott azzal, hogy Mordeaux megértette-e a jelzését, hanem
visszafordult, és letérdepelt egy keresztbefordult gépkocsi mögé, melynek az eleje
gyakorlatilag tropára tört egy teherautó hátulján.
Mordeaux mintha surranó lábak neszezését hallotta volna a háta mögül. Villámgyorsan
megpördült, de nem látott senkit. Ennek ellenére meg volt győződve róla, hogy nem
képzelődött. Feszülten figyelte a romos épületeket, majd rádöbbenve, hogy ebből az
irányból teljesen ki van szolgáltatva az ismeretlen ellenségnek, felpattant és rohanni
kezdett az oldalán fekvő teherautó felé. Nem nézett se jobbra, se balra, de ismét hallotta
a rohanó lábak dobogását, s csak azon imádkozott, hogy fedezékbe érjen, mielőtt valaki
hátba lövi.
Valósággal bevetődött a raktérbe, és alaposan megütötte a lábát. Figyelme két fontos
dolog között oszlott meg: az első, hogy életben maradjon, s a második, hogy a
plazmaimpulzus-lézerpuskának ne essen baja. A raktérben összetört dobozok hevertek
kaotikus összevisszaságban, melyek oldaláról sok helyen letépték a papírt. Egykoron
televíziókat és videomagnókat szállított a teherautó, ám ez már nem jelentett értéket a
fosztogatóknak. Mordeaux is szívesen elcserélte volna az egész szállítmányt egy doboz
gyümölcskonzervért vagy egy levél aszpirinért, mert jelen helyzetben sokkal értékesebb
volt ezeknél.
Kintről három lövés dördült.
Mordeaux igyekezett úgy helyezkedni, hogy a raktér lehajtható hátulja fedezéket
nyújtson a lövések ellen, ám csakhamar rá kellett döbbennie, a golyókat nem neki
szánták. Egy kicsit felemelkedett, és kinézett a vaslemez fölött. Joshua néhány
lépésnyire tőle térdepelt a földön, és gondos célzás után eleresztett egy lövést. Mordeaux
tekintetével követte a cső irányvonalát, és egy szürke ruhába öltözött, torz alakot látott
rohanni keresztül az úttesten, kezében egy hatalmas, húsvágó bárdot szorongatva.
Joshua lövése nem csupán megakasztotta a gnómot a rohanásban, hanem jó néhány
méterrel hátra is lökte, hogy onnan aztán ne is mozduljon.
Újabb lövés dörrent, mintegy válaszul a Joshuáéra, és a leány fájdalmasan felkiáltva a
vállához kapott. Mordeaux nem látta a lövészt, de sejtette, hogy a következő lövést
aligha fogja elhibázni. Ezt Joshua is megsejthette, mert bár jócskán lehettek fájdalmai,
végignyúlt a földön, és begurult a gépkocsi alá, hogy felülről védve legyen. Vállsebéből
kibuggyanó vére sötét foltot hagyott az aszfalton.
Jacques Mordeaux idegesen forgatta a fejét, de bárhogy erőlködött, egyszerűen képtelen
volt kitalálni, hol lapulhat a lövész. Márpedig ha nem jön rá nagyon hamar, akkor nem
csupán Joshuának vége, de minden bizonnyal neki is. Csapdába zárta magát, a raktér
ugyan ideig-óráig távol tartja a golyókat, de ha felbukkan még néhány olyan gnóm, mint
az előző, akkor gyorsan véget érhet az összecsapás. S aligha ők lesznek a győztesek.
Valaki rekedten felüvöltött, aztán hirtelen csend lett. Az orvlövész ismét elengedett
néhány lövést, de immáron nem Joshuára, de még csak nem is Mordeaux-ra célzott, és
ebből a fiú azt a következtetést vonta le, hogy Árnyékjáró is beleavatkozott a
küzdelembe.
Nagyszerű. Mindjárt jobbak az esélyek.
Óvatosan odakúszott a ponyva egy kiszakadt darabjához, és a nyíláson keresztül kilesve
megkísérelte rekonstruálni a történteket. Az első dolog, amit meglátott, egy rendkívül
ronda, vicsorgó pofa volt, mellyel egyenesen farkasszemet nézett. Gondolkodás nélkül
felemelte a pisztolyát, és félelmében felkiáltva kétszer is belelőtt a ponyván keresztül az
ismeretlen rondaságba. Odakintről egy test puffanása hallatszott, majd egy hangos
hördülés. Mordeaux döbbenten meredt a ponyván tátongó lyukakra, amikor hirtelen
valaki beugrott a kocsi belsejébe.
A fiú reflexszerűen oldalra gurult, ezáltal elkerülte a fejének szánt halálos csapást.
Ellenfele egy nyomorék törpe volt, aki fémekből összeeszkábált buzogánnyal próbálta
meg péppé zúzni Mordeaux koponyáját. Az első csapás felszakította a ponyvát, és eltörte
a ponyvatartó rudat, és a törpe olyan eszelős dühvel csapkodott, hogy Mordeaux biztos
volt benne, ha a buzogány eltalálja, akkor egy életre nyomorék marad.
Felemelte a pisztolyt, és kétszer lőtt. Bár mindkét lövése talált, a törpe nem adta jelét,
hogy bármi baja esett volna. Ismét lecsapott, és Mordeaux feje mellett jókora lyukat
ütött a rozsdásodó padlón. A fiú kétségbeesetten kirúgott, lába mellkason találta az apró
alakot, és hátratántorította. Egy pillanatra úgy tűnt, a gnóm keresztülzuhan a raktérzáró
fémlapon, de az utolsó pillanatban visszanyerte egyensúlyát, és félelmetes rikoltást
hallatva előrevetette magát.
Újabb lövés dörrent.
Mordeaux arcába vér és agyvelődarabkák fröccsentek, miközben a tőle alig másfél
méternyire álló gnómnak eltűnt a feje. A test még tett előre egy tétova lépést, aztán
előredőlt, kis híján Mordeaux-ra. A fiú majdnem felüvöltött, ám az utolsó pillanatban
észrevette a kocsi hátuljánál álló leányt, aki az utolsó pillanatban közbeavatkozva
megmentette az életét. Joshua sápadt volt, nagyon is sápadt, és látszott rajta, csak
emberfeletti akaratereje segíti talpon maradni.
Jacques Mordeaux lerázta magáról a bénultságot, és nem törődve vérmocskos arcával
felugrott, és segített Joshuának bemászni a kocsi belsejébe.
– Csurom vér a ruhád – mondta, miközben oltalmazóan átkarolta, és leültette az egyik
doboz mellé. – Most ez egy kicsit fájni fog – tette hozzá egy kicsivel később, és nekiállt
lefejteni a leány válláról a ruhát.
Amikor véletlenül hozzáért a sebhez, Joshua teljesen elfehéredett, szeme kifordult és feje
oldalra hanyatlott. Elájult.
– Jobb ez így neked – motyogta Mordeaux, aki megkísérelte a lehetetlent: egyszerre
figyelni kifelé, ügyelni a biztonságukra, ugyanakkor minél kíméletesebb lenni Joshuával
szemben.
A seb nem volt túl nagy, de bőségesen vérzett, és csaknem teljesen átáztatta a leány
ruháját. Mordeaux ütőeres vérzésre tippelt, ezért gyorsan szorítókötést helyezett a sebre,
miközben megkísérelte olyan erősen rögzíteni, amennyire csak lehetett. Az nyilvánvaló
volt, hogy itt nem maradhatnak, és Joshua aligha bírja majd folytatni az utat. Vinniük
kell, és Jacques Mordeaux nem táplált hiú reményeket az erőnlétét illetően. Pár száz
métert még csak-csak vállalt volna, de Árnyékjáró szerint a Victor remélt rejtekhelyéhez
vezető út legalább három mérföld. Mindenképp találniuk kell mihamarabb egy
biztonságos, jól védhető menedéket, ahol kihúzhatják néhány napig, s ha Joshua kicsit
megerősödött, akkor mehetnek tovább Victorhoz.
Persze kérdés, hogy Árnyékjáróval mi van?
Ha elveszítettük, gondolta keserű szájízzel Mordeaux, akkor Joshuát is el fogom
veszíteni. Egyedül nem tudom biztonságos helyre cipelni…
Gyors pillantást vetett a tőlük alig másfél lépésnyire heverő, szétlőtt fejű gnómra. A
kifolyt vér csúszóssá tette a rakodófelületet, így Mordeauxnak minden lépésére ügyelnie
kellett. A fiú, leküzdve undorát, a hátára fordította a halottat, és nekilátott átvizsgálni
annak ruházatát, remélve, hogy talál valamit, amiből esetleg következtethet ennek a
korcsfajzatnak a kilétére. Fáradozását nem sokkal később siker koronázta, ujjai
beleakadtak egy láncba, s amikor előhúzta, egy furcsa, fémből készített sátáncsillagot
pillantott meg, melynek belsejébe valahogy beledolgoztak egy keresztről leszedett
Krisztus alakot is.
Miféle undorító, elborult agyú szekta ez, döbbent meg Mordeaux, és úgy hajította el a
medált, mintha tűz égette volna meg a kezét. Bár legszívesebben elhányta volna magát,
elfojtotta magában az érzést, és folytatta a hulla kifosztását. Még az első években
megtanulta, hogy bár erkölcsileg kifogásolható, a túlélés szempontjából elengedhetetlen,
hogy mindent vegyen el a halottaktól – akár ő ölte meg őket, akár más –, amit fel tud
használni. Nem egy alkalommal jutott így gyufához, gyógyszerhez és hasonló értékes,
ritka kincsekhez a háború során.
A szerencse ezúttal azonban elkerülte. A gnóm nem hordott magával semmit, ami
esetleg megkönnyíthette volna Mordeaux életét, hacsak nem számítjuk annak a
fémdarabokból összeeszkábált buzogányt, mely ugyan nehéz volt, de viszonylag stabil.
Mordeaux próbaképpen megemelte, ám egy mély sóhajjal inkább mégis ledobta. A
lézerpuska mellett csak holt teher, arról nem is beszélve, ha cipelnie kell Joshuát is,
akkor talán a fegyvert is itt kell hagynia.
– Árnyékjáró vagyok – hallotta a fiú harmadik társuk hangját a ponyván túlról,
valahonnan a közelből. – Ne lőjetek, egyedül vagyok!
Mordeaux megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Idebent vagyunk! – szólt ki.
– Tudom – felelte a másik férfi, és bemászott a kocsi hátuljába. A ruhája merő vér volt, s
az arcát is a felismerhetetlenségig elcsúfította egy szörnyű vágás, mely, úgy tűnt, a
homlokán indult és az állán ért csak véget, érintve az egyik szemét is.
– Mi a pokol?… – kezdte Mordeaux, de Árnyékjáró egyetlen intéssel csendre késztette.
– Majdnem elkaptak – felelte nyugodtan. – Nem vészes, és a szemem is megmarad,
legalábbis remélem. Négyet megöltem, hárommal ti végeztetek. Az orvlövész
elmenekült, de azt hiszem, Joshua eltalálta, mert jókora vértócsát találtam azon a
helyen, ahol előtte lapult. Remélem, nem jut messzire!
– Joshua bekapott egy golyót – mutatott a leányra Mordeaux. – Azt hiszem, ütőeres
vérzés. Szorítókötést tettem rá, de ha sürgősen nem tudjuk ellátni, annak komoly
következményei lesznek.
– El kell jutnunk Victorhoz vagy visszamennünk hozzád – válaszolta pillanatnyi
gondolkozás után Árnyékjáró. – Ha engem kérdezel, azt mondom, próbáljuk meg Victort.
Még körülbelül egy mérföld gyaloglás áll előttünk, visszafelé viszont legalább kétszer
ennyit kell mennünk.
Mordeaux a homlokát ráncolta. Ő inkább fordítva becsülte volna a távolságot, de nem
volt oka, hogy kétségbe vonja a másik férfi szavait. Azt mindketten tudják, ha most
rosszul döntenek, az minden bizonnyal Joshua halálát jelenti.
– Te hozod a fegyvert, én a leányt – folytatta Árnyékjáró. – Mivel le leszek terhelve,
neked kell ügyelni a biztonságunkra. Nem hiszem, hogy lennének még korcsfajzatok a
környéken, de aggódom amiatt az egy miatt, aki elmenekült. Ki tudja, hány társát
hozhatja a nyakunkra. Mire visszajön, ha visszajön egyáltalán, már nem szeretnék itt
lenni. 12. Victor
Párizs, 2005. szeptember 2.

Mordeaux úgy érezte, soha nem fognak célhoz érni. Minden árnyékban, minden szokatlan
formájú kődarabban ellenséget látott, ha mozdult valami a közelben, akkor a homlokát
kiverte a víz. Még soha nem félt ennyire, pedig elég sok időt eltöltött a felszínen. Ha
egyedül lett volna, minden bizonnyal gyorsan megnyugszik. A félelmet az aggodalom
szülte. Felelősséggel tartozni valakiért nem egyszerű dolog. Főleg úgy nem, hogy azért
vagyunk felelősek, aki nem is olyan régen megmentette az életünket. Nehéz teher, mely
néha elviselhetetlennek tűnik.
Gyakran megálltak, mert Mordeaux-nak állandóan az a képzete támadt, hogy Árnyékjáró
nem bírja a leányt cipelni, ám ilyenkor elegendő volt egy pillantást vetni a másikra
férfira, hogy rádöbbenjen, erről szó sincs. Árnyékjáró rövid, takarékos lépésekkel haladt,
és még arra is igyekezett ügyelni, hogy a lassan feleszmélő Joshua viszonylagos
kényelemben lehessen a vállán. A fegyverét keresztbe tette a mellkasán, hogy kéznél
legyen, ha belefutnának valakibe.
– Messze van még az a Victor barátod? – kérdezte halkan Joshua, aki igyekezett
eszméletén maradni, jóllehet, az ájulás folyamatosan kerülgette. Megváltás lett volna a
számára, hiszen bár a fájdalmai elviselhetőnek tűntek, egy-egy hirtelen mozdulatnál úgy
érezte, mintha izzó vasat döfnének a vállába.
Árnyékjáró megrázta a fejét.
– Még egy kicsit bírd ki! – kérte a leányt.
Az előttük haladó Mordeaux megállt, és az egyik lejáratra mutatott, mely egy romos
épület alá vezetett. Bár látszólag semmiben nem különbözött a többi ilyen romos
épülettől, a fiú mégis nyugtalannak tűnt.
– Valamit láttam ott… – mondta.
Árnyékjáró behúzódott egy lépcsőbejáróba, és gyengéden letette a leányt a földre,
nekitámasztva a fejét és a felsőtestét a falnak.
– Maradjatok itt, megnézem! – suttogta, majd mielőtt bármit is mondhattak volna,
kisurrant a kapunyíláson, és eltűnt a kinti félhomályban.
Mordeaux idegesen nézett utána.
– Jól vagy? – kérdezte Joshuától, hogy leplezze feszültségét.
A leány halványan elmosolyodott.
– Szarul. De azért kösz.
Mordeaux felsóhajtott.
– Oké, hülye kérdés volt.
– Az – értett egyet Joshua, majd lehunyta a szemét. – Szerinted mennyi lehet még
hátra?
– Fogalmam sincs – válaszolta az igazságnak megfelelően Mordeaux, aki már percek óta
azon tűnődött, hogy vajon merjen-e gyógyszert adni a sebesültnek. Az aszpirin nem túl
erőteljes fájdalomcsillapító, ráadásul Mordeaux-nak fogalma sem volt, befolyásolja-e
valamiképp a vérzést vagy a sebképződést. Igaz, azt tanulta, hogy az aszpirin csaknem
minden helyzetben használható, ám az orvosi könyvben, amit egy különös épületből
hozott el, ilyen helyzetekre morfiumot javasoltak. Nyelt egyet, és elővett két tablettát a
zsebéből. Dupla adag, remélhetőleg hatni fog. – Ezt rágd szét és nyeld le! Vacak íze van.
Joshua meglepődve nézett rá.
– Gyógyszer? – kérdezte.
Mordeaux megvonta a vállát.
– Fájdalomcsillapító – válaszolta kicsit zavartan. – Cukorkával nem szolgálhatok.
A leány hálásan elmosolyodott, és kivette a fiú tenyeréből az aszpirin pirulákat, és
engedelmesen a szájába tette. Egy pillanatra elfintorodott, amikor szétrágta a
gyógyszert, ám egy kicsivel később a ráncok kisimultak, és még egy halvány mosolyt is
megengedett magának.
– Nem vagy te túl pazarló? – kérdezte halkan.
Mordeaux értetlenül nézett rá.
– Lehet, hogy elpazaroltad ezt a két tablettát – magyarázta Joshua, és lehunyta a
szemét. Pokolian fáradtnak érezte magát, és a vállsebe is lüktetett.
Mordeaux megpróbált optimistának tűnni.
– Csak percek kérdése, és ott leszünk Victornál. Ott rendesen bekötözünk, és pihenünk
egy kicsit. Néhány nap nem számít, a kiborgok megvárnak… Különben még meg sem
köszöntem, hogy megmentetted az életemet.
Joshua bólintott.
– Valamivel viszonoznom kellett, hogy te is megmentetted az enyémet…
– Én nem… – kezdett tiltakozni Mordeaux, de Joshua belé fojtotta a szót.
– Az egyik gnóm mögém lopakodott, de a ponyván keresztül lelőtted… Valami ocsmány
pofa volt pingálva a bőrkabátja hátára…
Mordeaux egy pillanatig döbbenten meredt maga elé, majd akaratlanul is nevetni
kezdett, ami ebben a helyzetben elég furcsán hatott. Joshua csodálkozó pillantására
gyorsan elmagyarázta, mi is történt valójában, hogy ő a kabátra festett arcot hitte a
gnóm arcának, és annyira megijedt, hogy reflexszerűen belelőtt.
– Engem mindenesetre megmentettél – mondta ki a végszót Joshua ellentmondást nem
tűrő hangon. – Akkor kvittek vagyunk.
Árnyékjáró surrant be a kapunyíláson, mindvégig az árnyékban maradva. Arca már nem
volt olyan rémisztő, mint az összecsapás után, mivel egy ruhadarabbal letörölte a vért
magáról, és a seb sem bizonyult olyan mélynek, mint azt először Mordeaux hitte.
– Célnál vagyunk – jelentette be az idősebb férfi, és Mordeaux felé fordult. – Sasszemed
van, fiú! Victor egyik külső megfigyelő objektívját vetted észre, pedig az üvege sötétített,
és szinte lehetetlen az utcáról észrevenni.
– Inkább csak éreztem, hogy van ott valami – ismerte be Jacques Mordeaux kicsit
zavartan.
– Nem a módszer számít, hanem az eredmény! – vágta rá Árnyékjáró, és lehajolt, majd
ismét a vállára vette Joshuát. – Még egy kicsit bírd ki, leányom, aztán megpihenhetsz!
Joshua elvigyorodott.
– Végleg? – kérdezte az olyan emberek vidámságával, akik már látták a halál kapuját, s
bár még nem léptek át rajta, de már nem félnek tőle többé.
– Hülye! – vágta rá Mordeaux, és az ujjával a saját homlokát kocogtatva mutatta
Árnyékjárónak, hogy pillanatnyilag Joshua nem beszámítható.
A férfi azonban egyikükkel sem törődött. Mielőtt kilépett volna az utcára, még egyszer
gyorsan körbenézett, majd a fal mellett haladva elindult a legközelebbi gépkocsi roncsa
felé, hogy annak takarásában kelljen át a túloldalra.
Mordeaux némán követte.

Victorhoz bejutni bonyolultabb volt, mint azt először gondolták. Árnyékjáró nem győzte
elégszer hangsúlyozni, hogy lehetőleg ne nyúljanak semmihez, és felkapcsolt
elemlámpával minden négyzetcentimétert bevilágított, mielőtt előrébb lépett volna.
Amikor már eléggé bent voltak ahhoz, hogy az utcáról ne láthassa őket senki, az idősebb
férfi megállt, és a saját arcára irányítva a lámpa sugarát, hangosan beszélni kezdett.
– Victor Moravszkij! Tudom, hogy itt lapulsz valahol, és őszintén remélem, hogy még
nem vagy annyira szenilis, vén kecske, hogy elfeledj egy régi barátot, aki nem egyszer
kihúzott a szarból! Hallod, Victor, én vagyok itt Jevgenyij Smirnoff.
Mordeaux még sohasem hallotta ezt a nevet – olyan oroszosnak vagy szlávosnak tűnt –,
ellenben Joshua egy pillanatra felemelte a fejét, és a homlokát ráncolta.
Tehát ismeri, vonta le a következtetést Jacques Mordeaux, és magában elhatározta, hogy
egy alkalmas pillanatban majd elbeszélget a leánnyal Árnyékjáró barátjukról. Végül is
nem árt, ha az ember tudja, kikre bízza az életét.
– Victor, visszajöttem!
Valahol a pincelejárat mélyén mintha egy nehéz ajtó moccant volna. A kő és a fém
egymáshoz dörzsölődése idegesítő hangot kapott, és Mordeaux-nak minden önuralmára
szüksége volt, hogy ne rántson fegyvert. Lassú, csoszogó léptek hallatszottak, majd egy
furcsa, robotszerű alak bontakozott ki a sötétségből, kezében egy hosszú fémrudat
tartva. Mordeaux akaratlanul is hátralépett, keze a pisztolya után kezdett tapogatózni,
ám Árnyékjáró mintha számított volna az események ilyetén fordulatára, megfordult, és
határozottan megrázta a fejét.
– Maradj nyugton!
A különös alakról másodpercek alatt kiderült, hogy egy vastag vegyvédelmi ruhába
öltözött idősödő férfi, a kezében pedig alighanem valamiféle műszert tarthatott, mely
időről-időre megvillant, és ilyenkor halkan pityegett.
– Még mindig ennyire félsz a sugárfertőzéstől? – nevetett Árnyékjáró, bár a hangja egy
kicsit erőltetettnek tűnt. Bár magabiztosnak látszott, ám a tartása valahogy feszültebb
lett, mintha csak arra számítana, hogy valami történni fog.
– Jevgenyij, Jevgenyij! – hallatszott a vegyvédelmi ruhát viselő férfi hangja. – Te soha
nem fogsz megváltozni! Túl könnyelmű vagy.
Mordeaux megkönnyebbülten felsóhajtott.
Úgy tűnt, ezek ketten valóban ismerik egymást.
– Szükségünk van kötszerre és fájdalomcsillapítóra – jelentette ki Árnyékjáró. –
Szeretnénk néhány napot eltölteni nálad, ha nincs ellenedre.
Victor felnevetett, a levegőszűrő maszkon keresztül kegyetlennek, ugyanakkor túl
gépiesnek tűnt a nevetése.
– Mindig is egyenes ember voltál, még ha nem is mindig egyeztek az elképzeléseink… –
felelte, és lassan megfordult, a fémbottal a sötétség felé mutatva. – Gondolom, még
emlékszel a járásra… Menjetek csak be, ha már feljöttem idáig, akkor összeszedem a
gyűjtőedények tartalmát. Néhány perc, és megyek utánatok… A vörös fény csupán
fertőtlenítésre szolgál, ne lepődjetek meg!
Árnyékjáró bólintott, és elindult befelé. Joshua megmoccant a vállán, talán mondott is
valamit, de túl halkan ahhoz, hogy bárki is meghallja. Mordeaux pár lépéssel lemaradva
követte, de majdnem nekiment a bejáratot záró vastag fémajtónak, mert közben
engedett a kíváncsiságának, és hátrafordult megnézni, vajon mivel foglalatoskodik Victor.
A vegyvédelmi ruhába öltözött férfi az általa gyűjtőedényeknek nevezett
konzervdobozokból öntögette féltő gondossággal ki az esővizet vagy a bennük
felgyülemlett port vékony, törékenynek tűnő üvegcsövekbe.
Mordeaux még meg is állt egy kicsit, annyira érdekelte, mi történik. Sejtette, hogy
a Victor nevű férfi valamiféle kutatómunkát, elemzést végez, pontosabban ahhoz gyűjti
az adatokat, ám valahogy akkor is értelmetlennek tűnt ez az erőfeszítés, ha tudta,
hasznos. Éppen ezért Mordeaux vállat vont, és lemondóan megfordult, hogy kövesse
társait a sötétségbe. 13. A laboratórium
Párizs, 2005. szeptember 2.

Victor otthona leginkább egy laboratóriumra emlékeztetett. A falak mellett salgópolcok

sorakoztak – némelyiken már igencsak megkopott a festék –, rajtuk lombikok, üvegcsék,
kémcsövek, borszesz égők és még ezernyi apróság. Furcsa szag terjengett, melyet
nyilván az itt tárolt kémiai anyagok kipárolgása okozott. A föld alatti helyiség két
nagyobb részre tagolódott; az első a laboratórium volt, mely nyilván betöltötte a
hálószoba, dolgozószoba, konyha és még ki tudja, mi minden funkcióját. A másik
helyiséget fémajtó zárta le, és sem Árnyékjáró, sem Mordeaux nem tett kísérletet arra,
hogy kinyissák. Ha Victor úgy gondolja, megmutatja, mi van mögötte, akkor inkább
kivárják, minthogy emiatt esetleg nézeteltérés legyen köztük és vendéglátójuk között.
Bár ez utóbbi helyett a befogadó jobb szónak tűnt.
Árnyékjáró gyengéden lefektette Joshuát Victor habszivacsból és vastag takarókból
készített ágyára, és azonnal nekilátott a vetkőztetésének. Néhány helyen a ruha
hozzáragadt a véres bőrhöz, ilyenkor gyors, ám határozott mozdulattal letépte onnan.
Jóllehet, a mozdulatai komoly fájdalmat okoztak a leánynak – Joshua ilyenkor mindig
felnyögött –, ám most nem volt helye a kíméletnek. Ahhoz, hogy rendesen ellássák a
sebet, teljes felületén hozzá kellett férniük.
A Mordeaux készítette hevenyészett szorítókötés szerencsére elég jól viselte a cipelést, s
bár a vér még mindig szivárgott alóla egy kicsit, Joshua nem szenvedett akkora
vérveszteséget, mint amitől Árnyékjáró tartott.
– Megmarad – jelentette ki határozottan a férfi, miután megvizsgálta a sebet. – Néhány
napig pihennie kell, de nem lesz semmi gond. Victor általában egész szép készletet tart
gyógyszerekből, így fájdalomcsillapítóval sem lesz gond, s bizonyára nem sajnál majd
némi vitamint sem.
Mordeaux nem reagált. Nem tudta, miféle kapcsolat van a két férfi között, ám Árnyékjáró
szavai és Victor reakciói arra utaltak, hogy jól ismerik egymást. Ugyanakkor azzal is
tisztában volt, hogy ő sem adna szívesen pótolhatatlan készleteiből egy idegennek. Igaz,
el kellett ismernie, ő is megosztotta szűkös készletét a leánnyal, anélkül, hogy bármiféle
ellenszolgáltatást várt volna érte cserébe. Az együtt töltött éjszaka óta ráadásul erős, bár
titkolni próbált vonzalmat érzett a leány iránt, melyet nehezen tudott volna szavakba
önteni, ha úgy hozza az élet. Aggódott érte, s bár hitt Árnyékjárónak, hogy nem lesz
semmi baj, tudta, addig nem fog tudni nyugodtan aludni, amíg Joshua fel nem épül.
Odakintről lépések zaja hallatszott.
A menedékig egy kétszer is elkanyarodó folyosó vezetett, és Mordeaux úgy becsülte,
legalább tíz lábnyival lehetnek a föld alatt. Victor egy régi pincerendszerben ütötte fel a
tanyáját, s Mordeaux nem tudta megállapítani, ilyen szerencsés volt a hely
kiválasztásával, vagy utóbb különféle átalakításokat is el kellett végeznie. A hely ugyanis
ideális volt menedéknek; s nem csupán a nehéz megközelíthetőség miatt.
– Remélem, nem nyúltatok semmihez! – Victor hangjából aggódás szűrődött ki. – Éppen
egy fontos kísérletet végzek, s nem szeretném, ha miattatok meghiúsulna…
Gyorsan lepakolta az asztalra a begyűjtött mintákat, majd nekilátott megszabadulni a
védőöltözéktől. Nem foglalkozott azzal, hogy elpakolja – pedig a menedékben
viszonylagos rend uralkodott –, hanem egyből a fal mellett elhelyezett műszerek
egyikéhez lépett, és tekergetni kezdett néhány tárcsát, miközben egy apró lyukon
keresztül figyelni kezdett valamit.
– Nem szívesen zavarom meg a munkádat – mordult fel Árnyékjáró, s hangjában nyoma
sem volt a megértésnek –, de sürgősen szükségünk van fájdalomcsillapítóra és
kötszerre. Mindemellett hálás lennék, ha készítenél valami ennivalót is, meg hozzá teát…
ebből mindig bőségesen el vagy látva… s keresnél vitamint is.
Victor kelletlenül megfordult.
– Mindig is értettél a parancsoláshoz, Jevgenyij – válaszolta szomorúan, ám hagyta a
műszert, és nekilátott teljesíteni Árnyékjáró kérését.
Mordeaux kérdő tekintetét láttán Árnyékjáró magyarázatképpen megjegyezte:
– Victor barátunk Jevgenyij Smirnoff néven ismer. – Nem fűzött hozzá semmit a
továbbiakban, és Mordeaux úgy érezte, egyetlen lépéssel sem került közelebb az igazság
megismeréséhez. Nem baj, talán majd legközelebb!
Joshua felnyögött, s bár a szemei továbbra is csukva maradtak, valami érthetetlen
nyelven hadarni kezdett.
Árnyékjáró egy pillanatra meglepődött, majd ugyanazon a nyelven válaszolt, amitől a
leány szemmel láthatóan megnyugodott.
– Nem értettem egy szót se abból, amit beszéltetek – dünnyögte Mordeaux.
– Mert héberül beszéltünk…
– Soha nem hallottam ilyen országról – ismerte be Mordeaux, akinek földrajzi ismeretei
néhány helyen igen nagy hiányosságot mutattak. – Európát elég jól ismerem – vallotta
be –, de azon kívül gyakorlatilag megáll a tudomány.
Árnyékjáró barátságosan elmosolyodott.
– Majd egyszer beszélgetünk arról az országról, ahol ezt a nyelvet beszélik. Egyébként
Izraelnek hívják… – Arcvonásain látszott, hogy komoly emlékek köthetik oda, de
Mordeaux elég tapintatos volt ahhoz, hogy újabb kérdéseket tegyen fel. Ráadásul most
Joshua egészsége az első.
Victor érkezett a kötszerrel. Steril csomagolásának láttán Árnyékjáró elégedetten
bólintott.
– Van morfiumod vagy valami erős fájdalomcsillapítód? – érdeklődött, majd megfogta a
leány homlokát is. – Meg valami lázcsillapító sem ártana, mert kezdenek gondok lenni…
– Hozom már – morogta Victor, és már fordult is vissza a polcok felé, hogy kiválassza,
melyik fémdobozban tárolja a kért gyógyszert.
Jacques Mordeaux elismerően bólintott. Ekkora készletet begyűjteni nem kevés
erőfeszítésbe és fáradságba kerülhetett, arról nem is beszélve, hogy elképesztően jól
kellett ismerni a háború előtti várost ahhoz, hogy tudja az ember, merre érdemes
keresgélnie. Victor Moravszkij vagy nagyon szerencsés, vagy pontosan tudja, hol kell
keresnie, amire szükség van.
– Segíts! – kérte Árnyékjáró a fiút. – Fertőtlenítem a sebet, de azt hiszem, nem lesz
valami kellemes… Jó lenne, ha lefognád, amíg át nem kötözöm!
Mordeaux szinte félve nyúlt a leányhoz. Nem akart neki fájdalmat okozni, de tudta,
elengedhetetlen, amit a másik férfi fog csinálni. Joshua váratlanul megrándult, ahogy
Árnyékjáró valami lila színű folyadékot öntött a sebbe, és a lány szájából halk sikoly tört
fel. Ha Mordeaux nem fogja erősen, alighanem leesik az ágyról.
Néhány perccel később Árnyékjáró elégedetten bólintott a leány vállán díszelgő kötést
nézve.
– Holnapig nem kell bolygatnunk – jelentette ki. – Ha Victor meghozza a teát,
beleerőltetjük a gyógyszereket, aztán hagyjuk, hogy aludjon… Remélem, nem fog
túlságosan felszökni a láza, mert az gondot jelenthetne!
Mordeaux felnézett, és látta, hogy Victor éppen megcsapolja a sarokban felállított ütött-
kopott szamovárt. A forró ital illata gyorsan betöltötte a helyiséget, elnyomva a
vegyszerek bűzét. Miközben Mordeaux azon tűnődött, vajon Victor hogyan oldotta meg
az ital felmelegítését, Árnyékjáró megitatta a leányt. Előrelátóan feloldotta a
gyógyszereket a forró italban, mert sejtette, hogy Joshua aligha tudná könnyedén
lenyelni azokat.
– Most már befejezhetem? – intett a fejével Victor a műszerei felé, és hangjából
türelmetlenség érződött ki.
Árnyékjáró megadóan bólintott.
– Persze, csináld csak! – Mordeaux-ra nézett, és szinte bocsánatkérően hozzátette: – Ne
ítéld el! Jó ember, csak szereti befejezni, amit elkezdett. Ha megismered, biztosan
megváltozik a róla alkotott véleményed.
Mordeaux megvonta a vállát.
Majd meglátjuk, sugallta a mozdulata.

Joshua már régen aludt, amikor Victor végre befejezte a kísérletet. Árnyékjáró
kihasználta az időt, és egy csendes sarokba lekuporodva megpróbált pihenni egy kicsit.
Mordeaux irigykedve nézte a másik férfit, mert ő nem volt képes idegen helyen ilyen
gyorsan kikapcsolni. Egy darabig azzal szórakozott, hogy megkísérelte számba venni a
polcokon található különféle tárgyakat, kitalálni a számára ismeretlenek rendeltetését,
ám gyorsan megunta. Utána a műszereket vette szemügyre, ám amikor felállt, hogy
közelebbről is megvizsgálja a legszélsőt, ami egy felfordított kukára emlékeztetett, Victor
a fiú felé fordult, és olyan arckifejezéssel meredt rá, hogy Mordeaux inkább hagyta az
egészet, jobb a békesség alapon.
Jobb híján ő is megpróbált aludni egy kicsit, ám sehogy nem jött álom a szemére. Túl sok
minden történt az első napok során. Az idegen behatoló valahogy megváltoztatta az
életét. Persze, utóbb Joshua történetét megismerve valószínűleg ez a fordulat anélkül is
bekövetkezett volna, ha az idegen nem próbál bejutni a vackára.
Jobb híján a lézerfegyvert kezdte vizsgálni, talán sikerül kiderítenie róla még valamit. A
fegyver nem igazán emberi használatra volt készítve, ám látszott rajta, hogy nagyjából a
szokványos szabványok alapján épül fel. A markolat keskenyebb volt az átlagos
puskákénál, ráadásul csatlakozó volt a végébe építve. Mordeaux emlékezett rá, hogy ez a
csatlakozó illeszkedett a kiborg karcsonkjának végén látott beültetőkerethez, ám még
mindig nem volt biztos benne, hogy miként sikerült lekapcsolnia a fegyvert. Bár ez
rendkívül fontos információ lett volna, ám a fiú egyszerűen képtelen volt visszaemlékezni
rá. Tisztában volt azzal, hogy inkább a szerencse és a megérzés, mint a tudás segítette
akkor.
A plazmaimpulzus-lézerpuska egyike volt a kiborgok legfélelmetesebb fegyverének. A
plazmából nyert energiát fókuszálva gyakorlatilag képes volt akár egy három
centiméteres vaslemezt átégetve is leteríteni a mögötte lapuló személyt, ráadásul
semmilyen ismert védőfelszerelés – golyóálló mellény és hasonlók – nem védtek ellene.
A kiborgok ráadásul sokkal jobban céloztak, mint egy jó lövész, mivel harci számítógép
modul segítette őket. Szerencsére Mordeaux nem sokszor találkozott gépekkel, és az
elmúlt napokig egyetlen alkalommal sem kellett tűzharcot vívnia velük, mivel az
alighanem a halálát jelentette volna. Pisztollyal egy lézervetővel szemben nem sok esélye
lett volna.
Egy pillanatra felrémlett előtte, miféle álmot is kerget Joshua. Ellenálló mozgalmat
szervezni, mely méltó ellenfele lehet egy kiborghadseregnek. Rendkívül hősiesen
hangzott, ám valójában ostobaság volt, s ezt talán még Joshua is sejtette tudat alatt.
Ahhoz, hogy egyáltalán akár a legcsekélyebb esélyük is legyen, bázisokat kellene
kialakítani, fegyverekről és utánpótlásról gondoskodni, kiépíteni egy szervezetet, mely
koordinálja az összecsapásokat, ellenőrzi az embereket, irányítja az egyes csoportok
működést. Egy kisebb hadseregre lenne szükség, és Mordeaux nem táplált hiú
reményeket ez irányban. Amíg az emberek jelentős része azzal van elfoglalva, hogy akár
öljön a betevő falatért, addig senki nem lesz képes megszervezni az ellenállást.
Bár Árnyékjáró alkalmasnak tűnt volna a vezéri posztra, valahogy Mordeaux úgy érezte,
nincs minden rendben a másik férfival kapcsolatban. Mintha súlyos, sötét teher nyomta
volna a vállait, melyektől képtelen megszabadulni. Tudta, hogy az ilyen titkokról soha,
senki nem beszél, és Árnyékjáróval soha nem lesznek olyan bizalmas viszonyban, hogy
leomoljanak a falak, melyekkel a férfi körülvette magát. Remek harcos, de máris annyi
terhet hordoz a vállán, hogy azt lehetetlenség lenne tovább növelni.
Nem, ő semmiképp nem jöhet számításba.
Mordeaux hirtelen elvigyorodott.
Lám, lám, mégiscsak megfertőzték az elméjét Joshua ideái. Olyasmin töri a fejét, amire
nem is olyan régen még maga mondta, hogy ostobaság. Bár értek el kisebb
eredményeket, butaság lenne azt hinni, hogy ezzel megválthatják a világot.
Két kiborg elpusztítása még nem fogja térdre kényszeríteni az ellenséget, bár kétségkívül
komoly fegyvertény. Mordeaux nem ismert senkit, aki valaha elpusztított volna egy
kiborgot, ráadásul teljesen hétköznapi fegyverekkel.
Most pedig van egy lézervetőjük.
Ha nem próbálna meg minden áron megmaradni a realitás talaján, akkor akár arra a
következtetésre is juthatna, hogy ezen fegyver felhasználásával hamarosan újabb
plazmaimpulzus puskákhoz jutnak, és csak idő kérdése, mikor tudnak kiállítani a
kiborgokkal szemben egy megfelelően felfegyverzett sereget. Ám Mordeaux mindig is
igyekezett realista maradni. Egyelőre még azt sem tudják megoldani, hogy ezt a fegyvert
használatba vegyék, az energia-utánpótlásról nem is beszélve. Elvileg persze nem lehet
kizárni, hogy a két energiamodul akár évekre is elegendő töltetet hordoz magában, ám
Mordeaux nem hitt ebben. A fegyver ráadásul túlságosan nehéz ahhoz, hogy a felszínen
használhassák. Ugyan egy jól védhető megfigyelőpontról vagy leshelyről bizonyára
remekül használható, ám az ilyen helyeknek volt egy nagy hibájuk: könnyen le lehetett
rombolni őket pár pontos lövéssel. Márpedig egy vadász-gyilkos egy, legfeljebb két
lövéssel akár egy kisebb épületet is képes volt romba dönteni.
Miközben Mordeaux ezeken elmélkedett, az álom alattomosan behálózta. Szemhéja
ólomnehézségűvé vált, és észre sem vette, mikor hunyta le.
Victor Moravszkij a horkolásra fordult meg. Gyors pillantást vetett a három megfáradt
harcosra, majd az egyik polc alól előhúzott néhány takarót, és valamennyiüket
betakargatta. Mordeaux esetében megpróbálta kivenni a lézerfegyvert a fiú kezéből, ám
az olyan erősen szorította, mintha hozzá lenne nőve, így a másik férfi inkább letett róla,
nehogy felébressze vendégét.
Ráér később is. 14. Ötletemberek
Párizs, 2005. szeptember 3.

Amikor Jacques Mordeaux kinyitotta a szemét, első gondolata Joshua volt. Álmában a
leányt ölelte, ám amikor felébredt, kényszeredett mosollyal vette tudomásul, hogy
csupán a plazmaimpulzus fegyver van a kezében. Kicsit haragudott magára emiatt, de a
rosszkedve gyorsan elmúlt. A helyiségben kellemes illatok terjengtek, s a vegyszerek
bűze már a tegnapé lett.
Árnyékjáró és Victor az asztalnál beszélgettek valami ismeretlen nyelven. Mordeaux meg
sem próbált úgy tenni, mintha még aludna, hiszen feleslegesen próbálta volna kihallgatni
a két férfit. Inkább felállt, és a fegyvert a falnak támasztva odasétált Joshua ágyához, s
leült mellé. Joshua még aludt, arca szelíd mosolyba húzódott, s a szemhéján keresztül is
lehetett látni, szemgolyója milyen sebesen mozog. Álmodott.
Mordeaux gyengéden végigsimított a leány haján. Jól esett megérinteni.
Joshua valamit mondott álmában, majd nehézkesen az oldalára fordult, és békésen aludt
tovább.
– Még sok pihenésre van szüksége – mondta az asztal mellől Árnyékjáró. – A vérzés
elállt, és már nincsenek fájdalmai sem. Szerencséje volt.
Mordeaux bólintott.
– Mindannyiunknak.
– Kérsz egy teát? – érdeklődött Victor. – Eredeti, orosz tea. Persze, ha kérsz, tudok adni
egy kis cukrot is hozzá…
A gondolatra Mordeaux szájában összefutott a nyál. Cukorkészletei közel fél évvel ezelőtt
elfogytak, azóta nem jutott hozzá édességhez. Felállt, és ő is helyet foglalt az asztalnál.
Victor egy porceláncsészét tett elé – első pillantásra is rendkívül értékesnek tűnt –, majd
az asztalra állított szamovárból teleengedte. Utána leemelte a porcelán cukortartó
tetejét, és egy aranyból készült fogóval két kockacukrot pottyantott a forró italba.
– Nem kevés fáradság lehetett ezeket összegyűjteni – jegyezte meg Mordeaux, miközben
kavargatni kezdte a teáját.
Árnyékjáró elmosolyodott.
– Victor barátom mindig is ügyelt a részletekre.
A másik férfi megvonta a vállát.
– Ahonnan elhoztam, ott már úgysincs senkinek szüksége rá – válaszolta mintegy
mentegetőzésképpen. – Tulajdonképpen már az is felér egy kisebb csodával, hogy
épségben megmaradtak. Szeretem otthonossá tenni a környezetemet, mert ezzel
legalább az illúzióját megteremtem, hogy odakint minden rendben van.
Mordeaux megértően biccentett. Ő és nagyszülei is komoly erőfeszítéseket tettek annak
érdekében, hogy egy valódi otthont alakítsanak ki maguknak. Egy otthont, ahol
megpihenhetnek és biztonságban érezhetik magukat.
Persze ez önáltatás volt csupán.
De akkor is jó volt.
– Joshuának még legalább két napot pihennie kell – nézett a leányra Árnyékjáró. – Addig
itt maradunk, utána meglátjuk.
Victor megvonta a vállát.
– Tőlem akár egy hónapig is maradhattok. Még a felszínre sem kell kimerészkednünk,
van bőségesen készleten étel és ital.
Árnyékjáró megvakarta az állát.
– Majd meglátjuk – felelte nyugodtan. – Most az a legfontosabb, hogy Joshua felépüljön
annyira, hogy egyedül is életben tudjon maradni.
– Mondom, csak rajtatok múlik – erősítette meg Victor, és újabb adag teát töltött
mindannyiuknak. – Azt persze ne várjátok, hogy mindig csak veletek fogok foglalkozni,
mert van néhány dolog… tudod, a kísérleteim, melyekre mindennap kell elég időt
szakítanom.
– A sugárzás mértéke emelkedett vagy csökkent? – kérdezte Árnyékjáró. Szemmel
láthatólag volt némi rálátása a másik férfi által végzett munkára. – Amikor elváltunk,
akkor nagyon pesszimista voltál.
Victor mélyet sóhajtott.
– Nos, optimista még nem vagyok, de az valószínűsíthető, hogy a sugárzás mértéke
állandósult. Ez azt jelenti, hogy akik eddig életben maradtak, azok valószínűleg ezek után
sem a sugárzásba fognak belepusztulni, bár a várható életkor megfeleződött.
Árnyékjáró megcsóválta a fejét.
– Akkor ez azt jelenti, hogy én kilencven évig élhettem volna? – kérdezte, elárulva
jelenlegi életkorát.
Victor bosszúsan felmordult.
– Ne forgasd ki a szavaimat! Tudod, hogy csak statisztikai átlagokról beszélek, azokról is
csak általánosságban. Nem vagyok igazi tudós, csak egy nyamvadt betörő, aki
kihasználva a rácsok mögött töltött időt szert tett némi tudományos műveltségre. Miért
baj az, ha megpróbálok végre tenni is valamit a világért, nem csupán a saját
boldogulásommal foglalkozom?
Árnyékjáró szabadkozva széttárta a kezét.
– Nem akartalak megbántani!
– Mindig hamarabb jár a szád, mint az agyad – felelte dühösen Victor. – Csak tudnám,
hogy a fenébe jutottál ilyen magasra a Szervezetben?
Mordeaux nem sokat értett a beszélgetés ezen részéből, és a két beszélgetőpartnere nem
vette magának a fáradságot, hogy beavassák a részletekbe. Így aztán csak ült, hallgatta
az egymással vitatkozókat, s közben csendben kortyolgatta a teáját. A forró ital
kellemesen felmelegítette a végtagjait, és alaposan meg is éhezett. Amikor a gyomra
árulkodóan megkordult, Victor félbehagyta a megkezdett mondatot, és bocsánatkérően
széttárta a kezét.
– Elnézést a figyelmetlenségért! Azonnal készítem a reggelit…
Hirtelen az egész építmény megremegett.
Mordeaux felugrott az asztaltól, s szinte nyomban végig is vágódott a földön. Victor nem
először tapasztalhatta ezeket a rengéseket, mert első mozdulata a csészék felé irányult,
ügyesen összefogta őket, és tartalmukat az egyik polcon álló edénybe löttyintve gyorsan
egy habszivaccsal bélelt dobozba helyezte őket.
Árnyékjáró felállt, és a karját egy kicsit széttárva egyensúlyozott. A rengések épp olyan
gyorsan elmúltak, ahogyan érkeztek.
– Mi a pokol volt ez? – mérgelődött Jacques Mordeaux, és sajgó alfelét simogatta.
Victor megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs – ismerte be. – Minden reggel, hajszálra azonos időben szokott
érkezni. Addigra minden törékenyt biztonságba szoktam helyezni, most azonban
túlságosan belefeledkeztem a beszélgetésbe… Ha engem kérdeztek, szerintem valami a
közelben halad el a föld alatt. Talán metrószerelvény, még ha ez bődületes baromságnak
is tűnik.
Árnyékjáró elgondolkozva meredt maga elé.
– Talán valamiféle hadi szerelvény… – fontolgatta. – Az magyarázatot adna a rengésekre,
bár az azonos időpont kicsit furcsa. A legtöbb seregben lehetőség szerint váltogatják a
szállítási időpontokat, hogy ne lehessen előre kiszámítani az érkezést vagy az áthaladást,
és terrorakciót előkészíteni ellene. Mindenesete nem zárhatjuk ki az esélyét.
Mordeaux megrázta a fejét.
– Ha metró lenne, akkor máshol miért nem tapasztaltunk hasonlót?
Victor széttárta a karját.
– Lehet, hogy te nem tapasztaltál, de számomra ez mindennapos esemény. Már többször
eljátszottam az ötlettel, hogy utánajárok a dolognak, de valahogy mindig akadt, ami
fontosabbnak bizonyult ennél.
– Éhes vagyok. – Joshua is felébredt a rengésre, s bár fogalma sem volt, mi ébresztette
fel, korgó gyomra figyelmeztette, mire van szüksége.
– Fel tudsz állni? – kérdezte Árnyékjáró, és közelebb lépett a leányhoz, hogy felsegítse,
azonban Jacques Mordeaux gyorsabbnak bizonyult nála. A fiú előzékenyen a kezét
nyújtotta Joshua felé, és amikor a leány arca fájdalmasan megrándult a túl gyors
mozdulat következtében, mellé lépett, és átölelve a derekát segített felállnia.
– Idehozom a reggelidet – ajánlotta Mordeaux, de Joshua megrázta a fejét, és fogait
összeszorítva elbotorkált az asztalig, ahol Árnyékjáró kérés nélkül alátolt egy széket.
– Már jobban vagyok – mondta Joshua, bár látszott rajta, hogy még szüksége van pár
nap pihenésre, mire ez igazzá válik. – Az előbb valami őrültséget álmodtam: hatalmas
teherszerelvények vonultak a föld alatt, mindegyiken kiborgok sorakoztak katonás
rendben.
Árnyékjáró gondterheltnek tűnt, de egy gyors mosollyal sikerült elrejtenie a leány előtt
baljós érzéseit. Semmi szükség arra, hogy most felidegesítsék Joshuát.
– Egyél! – tolt elé egy tányért Victor. – Aztán mehetsz vissza aludni! Majd holnap
megbeszéljük, hogyan tovább…
Joshua tiltakozni próbált, de gyomra ismét követelőzően megkordult, így engedett a
kísértésnek.
Már az utolsó falatoknál tartott, amikor a szemhéja kezdett elnehezülni, s a reggeli
elteltével gyakorlatilag a széken aludt el. Victor és Mordeaux ügyesen megfogták a
leányt, és visszacipelték az ágyhoz.
Árnyékjáró a fejét csóválta.
– Altatót adtál be neki – állapította meg ellentmondást nem tűrően.
Victor bocsánatkérően elvigyorodott.
– Nem olyan leánynak tűnik, akit szép szóval az ágyba lehet parancsolni – magyarázta. –
Márpedig sokat kell pihennie, ha életben akar maradni. Reggel megnéztem és átkötöztem
a vállsebét, úgy látom, nem lesz semmi gond.
– Gondolom, a lézert is szemügyre vetted – jegyezte meg Árnyékjáró magától értetődő
természetességgel.
Victor bólintott.
– Nem tudom, hogy jutottatok hozzá, de nem lehetett könnyű. Gondolom, találtatok
valami műszaki hibás kiborgot, és leszereltétek róla…
Árnyékjáró bólintott.
– Majdnem – válaszolta jól leplezett büszkeséggel. – A különbség csak annyi, hogy mi
okoztuk a műszaki hibát. Pontosabban egy gránát…
Victor hitetlenkedve meredt a másik férfira.
– Azt akarod mondani, hogy hidegre tettetek egy kiborgot? Ugye, csak ugratsz?
– Nem mond igazat… – szólt közbe Mordeaux.
Victor elvigyorodott, és Árnyékjáró felé fordult.
– …két kiborgot tettünk hidegre – fejezte be iménti gondolatát a fiú. – Egy gépesített
helikoptert és egy gyalogos egységet…
Az idősödő férfi úgy meredt kettőjükre, mintha élete legjobb viccét hallotta volna, s most
várná, hogy a többiek megerősítsék a poént. Árnyékjáró és Mordeaux azonban komoly
maradtak, és Victor lassan megértette, hogy amit hallott, az a valóság.
– Ugrattok – nyögte végül.
Árnyékjáró megrázta a fejét.
– Szó sincs róla – válaszolta. – Tulajdonképpen az első elkapásakor ismerkedtünk össze…
ha ők nincsenek, akkor most valószínűleg nem lennék itt, vagy ha mégis, akkor engem
kellene ápolnod.
Victor az egyik polchoz támasztott fegyverre meredt. Mintha hipnózisban lenne, felállt és
odahozta az asztalhoz a kiborgtól zsákmányolt lézervetőt, és végigfektette rajta.
– Nem tudom elhinni – motyogta.
Árnyékjáró megvonta a vállát.
– Végül is nem ez a fontos. Azt szeretnénk, ha megvizsgálnád, át lehet-e alakítani a
fegyvert emberi használatra. Jelen állapotában túl nehéz, ráadásul valószínűleg
közvetlenül a kiborg központi egységétől kapta a tűzvezérlést.
Victor bólintott.
– Értem. Fiú, hozd ide azt a kék fémdobozt!
Mordeaux engedelmeskedett, jóllehet, magában fortyogott a megszólításért. Azonban
látta, hogy az idősebb férfi milyen különös tekintettel mered a fegyverre, milyen
óvatosan, szinte féltő gonddal kezeli.
– Valaha fegyvermesterként szolgált a kezem alatt – súgta meg Árnyékjáró Mordeaux-
nak, miközben Victor különféle szerszámokat pakolt ki az asztalra. Úgy viselkedett mint
egy professzor a műtét előtt, mindent a keze ügyébe készít, hogy közben már ne kelljen
keresgélnie semmit. – Egyike volt a legjobbaknak. Remélem, valóban tud segíteni!
Victor elsőként a csatlakozót vizsgálta meg. Elégedetten hümmögött, miközben egy
tenyérnyi szerkezettel különféle méréseket végzett rajta. Utána egy könnyű
ujjmozdulattal kiugratta az energiamodult a helyéről, és hosszú másodperceken keresztül
vizsgálta.
– Ügyes, nagyon ügyes – mormogta, majd visszatette a helyére, és a puska felső részén
elhelyezkedőt figyelte. A fegyver végrehajtott egy öntesztet, ellenőrizte az energiamodul
töltöttségének a mértékét, és ezeket az információkat a kijelzőn is megjelenítette.
Árnyékjáró türelmesen várt.
– Ez a fegyver egy régi Thunderboltnak a továbbfejlesztett változata – jelentette ki
egyszer csak Victor, majd Mordeaux kedvéért némi magyarázatot is fűzött iménti
állításához. – A Thunderbolt kísérleti fegyver volt, soha nem került bevezetésre egyetlen
hadseregnél sem. Az izraeliek fejlesztették ki, de az oroszoknak is gyártottak néhány
működő klónját, bár náluk csupán betűkkel és számokkal jelölték a modellt.
Tulajdonképpen ezért van rajta kijelző is, egy későbbi, továbbfejlesztett modellen már
alighanem hiába keresnénk.
Mordeaux nem értette.
– Egy kiborgnak nincs szüksége vizuális információkra, ha folyamatos adatkapcsolatban
van a fegyverével – magyarázta Victor, rámutatva a lényegre. – A kijelző a régi modell
maradványa. Feltételezem, csupán minimális eltérések lehetnek a régebbi típushoz
képest, gondolok itt elsősorban a csatlakozóra, melyen keresztül a központi processzor
folyamatosan értesül a fegyver állapotáról. Emlékszem, azt beszélték erről a fegyverről,
hogy nagyon melegszik, s ha eléri a hőmérséklet a kritikus mértéket, akkor az
energiamodul detonálhat.
Árnyékjáró felhúzta a szemöldökét.
– Ez némi magyarázattal szolgálhat arra, hogy a kiborgok miért nem használnak
sohasem folyamatos sugarat, csupán egyes lövéseket. Ez ugyan csökkenti a fegyver
hatékonyságát, azonban csökkenti a gyártási hiba előfordulási esélyét.
Victor bólintott.
– Valahogy úgy, ahogy mondod. A gépek minden időpillanatban pontosan tudják a
fegyver hőmérsékletét, így elkerülhetik a kritikus érték elérését. Arról nem is beszélve,
hogy a kiborgok főelemzővel vannak felszerelve, ami az esetek jelentős részében
feleslegessé teszi a második vagy harmadik lövést.
– Tudsz valamit kezdeni vele? – kérdezte Árnyékjáró, és a hangjából kitűnt, mennyire
fontos neki a válasz.
Victor megvonta a vállát.
– Ígérni nem ígérhetek semmit, legfeljebb azt, hogy mindent meg fogok tenni. Első és
legfontosabb feladatunk a központi processzor közvetlen utasításainak kiiktatása, és a
fegyver manuális használatának elérése. A lézerpuskán van elsütő billentyű, tehát
valószínűleg ennek segítségével is leadhatók lövések. Meg kell találnom és ki kell
iktatnom a belső gátat, ami pillanatnyilag ezt lehetetlenné teszi. Ha már tudunk lőni a
fegyverrel, azon is elgondolkozhatunk, hogyan tehetnénk könnyebbé… Ami azt illeti,
máris van néhány ötletem ezzel kapcsolatban, bár az átalakítás nem lesz valami
esztétikus.
Árnyékjáró elvigyorodott.
– Harcolni akarunk vele, öregfiú, nem divatbemutatót tartani! 15. Ismét a felszínen
Párizs, 2005. szeptember 5.

Három nap telt el a kiborgokkal és a gnómokkal történt összecsapás óta. Joshua állapota
gyorsan javult, köszönhetően a sok pihenésnek és a Victortól kapott gyógyszereknek. Az
idő jelentős része a lézerpuska átalakításával telt, ám a sikerek várattak magukra. Igaz,
sikerült kisebb eredményeket elérniük, hiszen kiderült, az egyik oldalsó fémpanel
lepattintható, és alatta egy bonyolult kapcsolórendszert találtak, melyet azonban leírás
híján csak a legnagyobb óvatossággal próbálhattak behangolni.
Árnyékjáró és Mordeaux a további pihenés mellett voltak, ám Joshua egyszerűen nem
bírt magával. A végén már azzal fenyegetőzött, hogy itt hagyja a férfiakat, és egyedül
folytatja útját, s ez végül megtette hatását. Bár a lézervetőt nem vihették magukkal, ám
Victor megígérte, hogy mire visszatérnek, mindent megtesz az átalakítás érdekében. Így
aztán ismét felcihelődtek, Victor kontójára pótolták készleteiket, és tovább indultak dél
felé, ahol egy kisebb fogolytábort megfigyelve szerettek volna választ kapni a
legfontosabb kérdésre: irányítja-e valaki a kiborgokat vagy önszerveződő gépekről van
szó.
Joshua igen kimerítő beszélgetést folytatott Victorral erről a kérdésről, s bár néha úgy
tűnt, mindketten hajlanak a kompromisszumra, álláspontjuk egy jottányit sem
közeledett. Victor eleve kizárta az intelligens gépek létezését, mondván, pillanatnyilag
nem létezik olyan processzor, amely akár csak megközelítőleg is tudná szimulálni az
emberi gondolkodást. S ráadásul nem csupán a döntéshozatalról van szó, hanem az
ehhez szükséges információmennyiség tárolásáról is. Részletesen kikérdezte Mordeaux-t
és Joshuát a felrobbantott kiborggal kapcsolatban, ám nem sokkal lett okosabb a
beszámolók nyomán sem. Az mindenesetre valószínűnek tűnt, hogy a gépek központi
egysége a törzsben helyezkedik el, mivel a legtöbb kiborg alig volt több egy önjáró
doboznál, melyre érzékelőket és fegyvereket szereltek.
Joshua mindig Gerionra hivatkozott, ami meglehetősen gyenge pozícióba hozta a
beszélgetés során, mivel ha új problémákba vagy ellentmondásokba botlott, akkor csak
saját elképzeléseire hagyatkozhatott, az ismeretei viszont nem voltak elég széles körűek
a probléma mindent átfogó megvitatásához.
Tulajdonképpen Árnyékjáró azért is egyezett bele az indulásba, mert Victor és Joshua
között a kapcsolat kezdett feszültté válni, elsősorban a nézetkülönbségek miatt. Victor
megállás nélkül a saját álláspontját hangoztatta, és ha a leány megkísérelte kifejteni az
elképzeléseit, akkor csak annyit mondott, hogy mindent hajlandó elhinni a megfelelő
bizonyíték láttán. Márpedig ilyenekkel Joshua nem szolgálhatott. Márpedig sem Joshua,
sem Victor nem szeretett alulmaradni a szópárbajokban, s így Árnyékjáró úgy döntött,
indulnak.
Jobb a békesség.
A felszín ugyanolyan volt, mint bármikor máskor. Igaz, ezúttal alábbhagyott egy kicsit a
szél, és a hóesés is elmaradt, ám talán éppen ezért a hőmérséklet is jócskán lecsökkent.
Bár a nukleáris tél szinte az egész bolygót sújtotta, és a túlélőknek az elmúlt években
volt bőségesen ideje hozzászokni, azért valamennyien azon a véleményen voltak, hogy a
legjobb lenne visszamenni Victor barátságos, meleg menedékébe.
Joshua volt a leginkább kiszolgáltatva a hidegnek. Igaz, vastag ruha védte a testét,
azonban frissen begyógyult sebe komolyan sajgott az időjárás hatására. A leány azonban
összeszorította a fogát, és olyan elszántan törtetett távoli céljuk felé, hogy a férfiak ezek
után akkor sem fordultak volna vissza, ha a leány kéri őket erre.
Különösen Mordeaux volt így ezzel.
Talán bizonyítani akart csak Joshua előtt, talán bizonyosságot szeretett volna. Árnyékjáró
többnyire szótlanul haladt előttük, neki jutott a felderítő hálátlan feladata, miközben a
háta mögött a két fiatal újabb és újabb jeleket találtak ki, melyek segítségével
megérthetik egymást szavak nélkül is. Ha másra nem, arra jó volt, hogy elterelje a
figyelmüket a zord körülményekről és a halott világról, ami körülvette őket.
Csupán egyetlen alkalommal találkoztak túlélőkkel. Egy szakadt rongyokba burkolózott
férfi egy rozsdás babakocsit húzott maga után, melyben egy asszony ült. Egyikük sem
nézett rájuk, tudomást sem vettek róluk. Mordeaux képtelen volt eldönteni, hogy a
babakocsiban ülő asszony él avagy halott; merev arckifejezése, rezzenéstelen tekintete
csak nehezítette a döntést, s végül a fiú letett arról, hogy megtudja az igazságot.
A biztonság kedvéért egy ideig szemmel tartották a párost, s még utána is egy darabig
jóval lassabban és óvatosabban haladtak, de szerencsére másokkal nem hozta össze őket
a sors.
– Sajnálom őket – jegyezte meg Joshua a következő pihenőnél. Nem kellett hozzátennie,
kikre gondol. – Vajon hogyan maradtak életben ilyen sokáig. Nem olyannak tűnnek, akik
képesek lennének ölre menni az ételért.
Árnyékjáró megvonta a vállát.
– Ne ítélj könnyelműen! – figyelmeztette a leányt. – Az a tény, hogy még élnek, azt
mutatja, vagy nagyon szerencsések, vagy kitaláltak maguknak egy technikát a túlélésre.
– Vagy csak bőséges készletekkel rendelkeznek – szúrta közbe Jacques Mordeaux.
A másik férfi biccentett.
– Igen, ezt a lehetőséget sem hagyhatjuk ki.
– Szerinted mikorra kellene a fogolytáborhoz érnünk? – érdeklődött Joshua. – Ha jól
saccolom, az út kétharmadán mindenképp túlvagyunk, de az sincs kizárva, hogy
hamarosan célnál leszünk. Bár eddig még nem láttam egyetlen kiborgot sem, valahogy
túl csendes nekem ez a környék. Semmi jele annak, hogy túlélők rendezkedtek volna be
a környéken… Ha nem kellett volna kitérőt tennünk Victor felé, és a metrón keresztül
jövünk, akkor most biztosan tudnám, merre járunk, de most hiába kerestem valamiféle
utcatáblát vagy tájékozódási pontot, csupán sejtéseim vannak, merre lehetünk.
Joshua felvett egy botot a földről, és a porba néhány vonallal felkarcolta feltételezett
tartózkodási helyüket. Igaz, mint azt rajzolás közben többször is kijelentette, nem saját
élmények alapján készül a térkép, hanem mások elmondására alapozva.
– Hamarosan kiderül, mennyire emlékszem pontosan – tette a végén hozzá.
– Vagy inkább a többiek – bólintott Mordeaux.
Joshua nem vesztegetett több szót a témára. Még vetettek mindannyian egy hosszú
pillantást a hevenyészett térképre, aztán Árnyékjáró a lábával szétsöpörte a rajzot, hogy
később ennek alapján senki ne követhesse őket.
Ismét felvették a szokásos haladási sorrendet. Lassacskán kezdtek összeszokni.
Árnyékjáró vezette a csapatot, Joshua haladt középen – a védett helyen –, míg a sort
Mordeaux zárta. Igaz, a fiú Victortól kapott kölcsön egy puskát, mert – mint mondta –
egy pisztoly remek dolog közelharcban, ám az ember ritkán kerül elég közel az
ellenfélhez, hogy meghúzhassa a ravaszt. Árnyékjáró közbenjárására ráadásul a két fiatal
kapott két-két gránátot is. A fegyvereket Victor mind a zárt ajtó mögül hozta elő, így
Jacques Mordeaux arra tippelt, hogy valamiféle raktár lehet ott. Mindenesetre Victor
rendkívül jól el volt látva mindennel, és Mordeaux biztos volt benne, hogy csupán
töredékét látták annak, ami ott található. Egy fosztogató csapat hónapokig elélne Victor
készleteiből, gondolta a fiú. Feltéve, hogy megtalálják a módját, hogy bejussanak oda.
Párizs kiábrándító arcát mutatta feléjük.
Az egykoron Európa egyik ékkövének számító város halált és pusztulást árasztott
magából. Az itt élő emberek csak azzal vigasztalhatták magukat, hogy a legtöbb város
szerte a világon hasonló Párizshoz.
A nukleáris kataklizmától való félelem hosszú éveken, évtizedeken keresztül megóvta az
emberiséget a háború kirobbantásától. Az évek során azonban kritikus mennyiségű
nukleáris robbanótöltet halmozódott fel az egyes országok birtokában, s bár
egyezmények, forródrótok és közvetlen kommunikációs vonalak voltak hivatottak
biztosítani a véletlen balesetek elkerülését, a kockázati faktor az egekbe szökött.
Arra azonban senki nem számított, hogy nem emberek miatt tör ki a háború. A legtöbb
nukleáris robbanófejjel felszerelt rakétát mesterséges intelligenciával látták el. Ezek
persze csak korlátozott mértékben voltak intelligensnek nevezhetőek, ám létezésük már
így is mutatta a jövőbe vezető utat. Ám volt egy számítógép rendszer, amelyet eredetileg
védelmi feladatok ellátására fejlesztettek ki, s mely nem egyszerűen összekapcsolt
szuperszámítógépekből állt, hanem egy önfejlesztő vezérlőnyelvet is kapott az előre nem
látható problémák leküzdéséhez.
Senki nem volt elég előrelátó az emberek között, hogy akár csak megsejtse, mit hozhat
ezáltal számukra, az emberiség számára a jövő.
Nem emberek indították el a rakétákat.
Nem emberek küldték célba a nukleáris tölteteket.
Valami más. Valami, amire nehéz igazán jó kifejezést találni. Talán a Mesterséges
Intelligencia fejezi ki legjobban, mi is volt tulajdonképpen. Mert eljött a pillanat, amikor
az információ mennyisége túllépte a kritikus tömeget, és a rendszer önszerveződővé
vált: öntudatra ébredt.
S ez a pillanat egyben az emberiség pusztulásának a kezdete is volt.
Később úgy emlegették: az Ítélet Napja. 16. A fogolytábor
Párizs, 2005. szeptember 5.

Nagyjából alkony körül járhatott az idő, amikor először meghallották a zúgást. Különös,
folyamatos hang volt, melybe időnként kiáltások, fémes csattanások zaja vegyült. Az
irányát képtelenség volt meghatározni, mert megtöbbszöröződve verődött vissza a
környező épületekből, ám felidézve a Joshua által rajzolt térképet, nem kellett töprengeni
rajta, mi okozza. A fogolytábor közelében jártak, és Árnyékjáró szerint a zúgást a tábort
körülvevő elektromos kerítés kelti.
– Innentől még óvatosabban! – suttogta Joshua, de e nélkül is tudták, hogy minden
lépésüket kétszer is meg kell fontolniuk. Mivel fogalmuk sem volt a tábor védelmi
rendszeréről, így elsősorban a kiborgokra kellett odafigyelniük, s közben azon
imádkoztak, hogy lehetőleg ne fussanak bele valami álcázott csapdába.
– Szét kellene válnunk, felderíteni a terepet és egy megbeszélt időpontban visszatérni ide
– javasolta Árnyékjáró. – Egyelőre az a legfontosabb, hogy minél több információt
gyűjtsünk a táborról, mert csak így tudunk valami elfogadható tervet összehozni.
Senkinek nem volt ellenvetése.
– Mi lenne, ha abban az épületben találkoznánk? – vetette fel Jacques Mordeaux, és egy
jó százötven lépéssel hátrébb lévő, kétszintes romházra mutatott. A falak elég vastagok
voltak, hogy akár még egy tűzpárbajt is kibírjanak, arról nem is beszélve, hogy körülötte
számos más épület is magasodott, tehát a menekülési útvonalak is biztosítottnak
látszottak.
Árnyékjáró beleegyezően bólintott.
– Rendben. Mindenki kap egy teljes órát… utána abban a házban találkozunk. Ha valaki
nem tér vissza további tizenöt percen belül, akkor visszavonulunk, és Victornál várunk
rá.
Joshua bólintott, míg Mordeaux az órájával volt elfoglalva. A háborúban a hagyományos,
felhúzószerkezettel ellátott órák jelentősen felértékelődtek, hiszen a gombelemek pótlása
gyakorlatilag a lehetetlenséggel volt határos.
– Kerüljétek a harcot, de még a foglyokkal történt kommunikációt is – ajánlotta
Árnyékjáró. – Semmi szükség rá, hogy szabadítóikat lássák bennünk! Csak a saját
biztonságotokkal foglalkozzatok, akkor nem lesz semmi baj… És még egy, Joshua, nem
szeretném, ha túlértékelnéd pillanatnyi erőnléted. Ne feledd, felderíteni jöttünk a terepet,
hogy kitaláljuk, mi lesz a következő lépésünk! Ha gyengének érzed magad, akkor
megfordulsz, és szépen visszalopakodsz a találkozási ponthoz, megértetted?!
Joshua felsóhajtott, és már éppen nekikezdett volna bizonygatni az igazát, ám Mordeaux
is olyan szigorúan nézett rá, hogy rádöbbent, felesleges lenne próbálkoznia.
– Oké, megadom magam! – motyogta. – Nem meghalni jöttem ide, ezt ti is tudjátok.
Csak a gépek is tudják, gondolta Mordeaux, de elég bölcs volt ahhoz, hogy ne adjon
hangot gondolatainak. Igazság szerint félt, de ugyanakkor kíváncsiság is gyötörte. Mindig
is tudni szerette volna, hova terelik a kiborgok azokat az embereket, akiket nem öltek
meg azonnal. Illogikus lett volna azt feltételezni, hogy később akarják megölni őket, bár
jobban belegondolva a fogolytáborból való távozásnak valószínűleg ez volt az egyedüli
módja. A szökést leszámítva persze, de ez még statisztikai szempontból is elenyésző
tényező lehetett.
Árnyékjáró nagyjából behatárolta mindenki területét, magára vállalva a legnehezebbet, a
fogolytábor túlsó oldalát. Ahhoz, hogy oda eljusson, alighanem néhány kiborg őrszem
mellett is el kell osonnia, de ismerve a férfi képességét, nem tűnt lehetetlennek a feladat
sikere.
Minthogy Árnyékjáró Joshuának osztotta ezt az oldalt – lévén ez volt legközelebb a
találkozási ponthoz, s pillanatnyilag a legbékésebbnek is tűnt –, így Mordeaux jobbra
indult. Már kinézett magának egy félig összedőlt épületet, mely elég magasra nyúlt
ahhoz, hogy onnan mindent megfigyelhessen. Bízott benne, hogy a tábor ki lesz
világítva, mert bár a gépek sötétben is jól látnak, az embereknek szüksége van fényre. A
gondot egyedül az alkony jelentette, feltéve, hogy a kiborgok – vagy az őket irányító
személyek – hagyják, hogy a foglyok megtartsák szokásos életritmusukat.
Valahogy Mordeaux egyre kevésbé hitt abban, hogy a gépeket emberek irányítják. Maga
sem tudta miért, de kezdte magáévá tenni a Joshua által képviselt eszmét. Nem azért,
mert a leánytól hallotta – hiszen nem Joshua, hanem egy Gerion nevű férfi volt a
kiagyalója –, inkább mert általa sok apró, eddig nem is tudatosult részlet került a fejében
a helyére. Olyan volt ez, mint a mozaikjáték, néha elég néhány darab, hogy legalább
nagy vonalakban lássuk a teljes képet, noha az egészről még csupán sejtéseink lehetnek.
A kiszemelt épület valóban remek megfigyelési helynek bizonyult. Igaz, Mordeaux kis
híján rajta vesztett, mert nem figyelt eléggé a környezetére. Már csupán alig néhány
tucat lépés választotta el az épület egyik kirobbant ablakából, amikor a közelben
bekapcsolt egy reflektor, és széles fénycsóva kezdte pásztázni a környéket.
Jacques Mordeaux azonnal lebukott egy félig betemetett, egykori vízelvezető csatornába,
és arcát félig a poshadt vízbe nyomva azon imádkozott, hogy senki ne vegye észre. Majd'
egy teljes perc telt el, mire annyira fel merte emelni a fejét, hogy körülnézzen. Mintegy
öt méterre tőle apró fémrudak álltak ki a földből egymástól szabályos távolságban.
Amikor elhaladt közöttük, nyilván bekapcsolta a rendszert. Még jobban belefúrta magát
az iszapos mederbe, és megpróbált rájönni, milyen elven működik a rendszer.
A rudak valószínűleg valamiféle fénysugarak segítségével tartották egymással a
kapcsolatot, mely azonban kívül esett az emberek számára látható tartományon. A
reflektort a jelzőrendszer kapcsolta be, s valószínűleg már úton vannak errefelé a
kiborgok, ellenőrizni a kiváltó okot, és átkutatni a terepet.
A gondolatra Mordeaux-t kiverte a víz.
Vajon mennyi ideje van?
Abban biztos volt, hogy ha innen kimászik, akkor valószínűleg ismét riasztani fog, s ha
eddig valami okból kifolyólag nem keltette volna fel senkinek a figyelmét, a második
alkalommal már aligha lesz ekkora szerencséje.
Megpróbált a csatorna takarásában hátrálni, miközben a hideg, bűzös víz befolyt a ruhája
alá. Szerencsére egyetlen kiborg sem érkezett a körzet ellenőrzésére, így amikor egy
fertályórával később Mordeaux kikászálódott talpig vizesen a csatornából, csupán annyit
kellett tennie, hogy kikerüli a jelzőkkel biztosított területet. Jacques Mordeaux egészen
addig nem értette a jelzők rendszerét, amíg a leomlott lépcsőn felküszködve magát a
második emeletre, felülről is nem vetett rá egy pillantást.
Innen már tisztán rálátott a fogolytáborra, mely némileg nagyobb volt, mint amire
számított, igaz, csak kiterjedésében. A szögesdrót kerítésen néhol szikrák pattogtak, és
nagyjából ötven lábnyi távolságban egymástól, fémből készült tornyok meredeztek, s
mindnek a tetején egy furcsa alakú kiborg várakozott. A tábor területét erős fényű
reflektorok világították meg, és Mordeaux kilencven barakkot számolt meg. Úgy becsülte,
legalább háromezer embert tarthatnak itt fogva, s bár az igazság ennek több mint a
háromszorosa volt, őt így is elborzasztotta az eredmény.
A tábor csendesnek tűnt.
Az emberek valószínűleg mind a barakkokban tartózkodtak, Mordeaux mindössze két
alakot látott elhaladni az épületek között, s nem sokkal később ők is beléptek az egyik
barakkba.
A tornyok tetején várakozó kiborgokat ugyan nem tudta rendesen kivenni Mordeaux ilyen
távolságból, de nyilvánvalónak tűnt, hogy ők alkotják a fegyveres őrséget.
Az egyik barakk ajtaja hirtelen kicsapódott, és egy alak rohant ki rajta. Az egyik reflektor
nyomban ráállt, és a következő másodpercben éles fény villant. Az alak megállt, majd
földre roskadt, mintha villám sújtotta volna. Az egyik torony tövéből alacsony
szállítójármű gurult elő, mely megállt a halott mellett. Manipulátorok emelkedtek ki a
gépezet oldalából, melyek könnyedén felemelték a testet, és a platóra helyezték. A
szállítójármű ezután a tábor bejárata felé indult, mely automatikusan nyílni kezdett a gép
előtt, miközben a reflektorok fénye ezen a területen tovább erősödött. Nyilván a kiborgok
fokozottan figyelték az esetleges szabadulni próbálókat.
Mordeaux magában akaratlanul is elgondolkozott azon, hogy vajon Victor miként
menekült el egy ilyen vagy ehhez hasonló táborból. Ha ugyan valóban járt ilyenben, s
nem Árnyékjáró találta ki az egészet, hogy még inkább felértékelje a szemükben egykori
társát. Bár erre miért lett volna szüksége?
A kiborg mögött a kapu visszazáródott. Mordeaux megkísérelte tovább követni a
tekintetével a kiborgot és a halottat, de csupán annyit látott, hogy a gép megáll egy
jókora tartály előtt, és türelmesen megvárja, amíg egy rakodószerkezet leemeli róla a
hullát és becsúsztatja egy kitáruló nyíláson.
Vajon mi lesz azután vele?
Mordeaux inkább nem törte rajta a fejét. Épp elég volt az, amit eddig látott, s nem akart
belegondolni, vajon a gépek miként szabadulnak meg a testektől. Elégetik vagy…
Jacques Mordeaux tovább figyelte a tábort. Igyekezett minden apró részletet alaposan az
emlékezetébe vésni, hogy ha visszatér a találkozási pontra, akkor a többiekkel közösen
felvázolhassa a tábor pontos térképét, beleértve az őröket, a reflektorokat, de lehetőség
szerint még a barakkokat is. Fogalma sem volt arról, hogy lehet-e a közelben valamiféle
bunker vagy védett bázis, ahonnan a kiborgokat emberi személyzet irányítja, de minél
tovább nézte ezt a gépi logikával felépített, puritán egyszerűségű tábort, annál kevésbé
tudta elképzelni.
Pedig hogy ragaszkodott a saját elképzeléséhez!
Nem sokon múlott, hogy kinevesse Joshuát, ám most el kell ismernie, a valóság néha
szörnyűbb tud lenni a legvadabb rémálomnál. Minden jel arra mutatott, hogy a gépek
emberi beavatkozás nélkül végzik feladatukat. Bár nem zárhatta ki, hogy egy remekül
felépített rendszerről van szó, mely tulajdonképpen előre leprogramozott szituációk
megoldásával működik, Jacques Mordeaux gyakorlatilag maradéktalanul magáévá tette
Joshua elképzeléseit a háborút és az ellenséget illetően.
S ez alaposan megrémítette.
Eddig azért akart életben maradni, mert a történelem során már számtalanszor
bebizonyosodott, hogy minden háborúnak vége szakad egyszer. Mindig vannak
győztesek és vesztesek.
Ám azokat a háborúkat emberek vívták emberekkel szemben.
Ez azonban más volt.
Egészen más.
Az emberiségnek komoly riválisa akadt.
Gépek, melyek alkotóik ellen fordultak. 17. Megbeszélés
Párizs, 2005. szeptember 5.

Mordeaux kijavított néhány részletet a porba rajzolt térképen. Ott volt előttük a tábor, s
csaknem biztosak lehettek benne, hogy semmi lényegeset nem felejtettek le a rajzról.
Árnyékjáró tért vissza legutoljára, míg Joshua és Mordeaux a bejáratnál találkoztak.
– Egyszerűen nem tudom elhinni – mormogta Mordeaux. – Gerion vagy zseni volt, vagy
látnok… Bár minden porcikám tiltakozott a lehetőség ellen, hogy emberek és gépek
harcolnak egymással, most mégis kénytelen vagyok elfogadni az igazságot.
Árnyékjáró megcsóválta a fejét.
– Korai még bármiféle következtetést is levonni – jegyezte meg szkeptikusan. – Arról
nem is beszélve, hogy igazából már régen nem háborúról kell beszélnünk.
Jacques Mordeaux homlokráncolva nézett a másik férfira.
– Éspedig?
– Tudsz te bárkit is, aki harcolna a gépekkel? – kérdezte szomorúan Árnyékjáró. –
Gyakorlatilag teljes ellenőrzésük alatt tartják a várost, s nincs okunk feltételezni, hogy
máshol nem így lenne a helyzet. Ha elfogadjuk Gerion látomását, akkor itt evolúciós
váltásról van szó… A kiborgok arra készülnek, hogy elfoglalják az emberiség helyét.
Márpedig az ő jövőjükben, tartok tőle, nincs helye az embereknek. Még szolgaként sem.
– Ez csak eggyel több ok arra, hogy megszervezzük az Ellenállást – jelentette ki Joshua.
– Tudom, hogy hárman kevesen vagyunk hozzá, de talán Victor is támogatna minket, s
biztos vagyok benne, csak idő kérdése, mikor alakulnánk mozgalommá.
Árnyékjáró nem tűnt ennyire bizakodónak.
– Nem akarlak megbántani – mondta halkan –, de álmokat kergetsz. Nincs
felszerelésünk, fegyvereink, bázisunk, raktáraink, utánpótlásunk, de még csak
támogatóink sem. Szükségünk van egy karizmatikus vezérre, aki nem csupán a
gerillaharcban jártas, de magasabb szinteken is átlátja a helyzetet. Stratégára van
szükségünk, aki tud tervezni, aki képes kiválasztani a megfelelő embereket a
feladatokra, s ha kell, egyetlen szavára indulnak a biztos halálba a katonák, mert tudni
fogják, újabb lépéssel segítik közelebb az emberiséget a győzelemhez. Nem hiszem,
hogy sok ilyen vezető akad a világon, arra pedig még kisebb az esély, hogy nekünk
sikerül találni egyet.
Joshua nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni.
– Katonai szakértőt akarsz? – kérdezte felpaprikázódva. – Itt vagy te. Katonákat?
Kezdetnek mi ketten, de majd lesznek többen is. – Segélykérően pillantott a mellette álló
fiúra.
Mordeaux azonban Árnyékjáróval értett egyet.
– Sajnálom, Joshua, de neki van igaza – mondta halkan, miközben szomorú pillantást
vetett a felvázolt térképre. – Nem vagyunk katonák, s bár talán azzá válhatnánk, tartok
tőle, mire ez bekövetkezne, már egyikünk sem lenne életben. Más dolog életben maradni
a romok között, s megint más felépíteni egy sereget, mely képes egyenrangú ellenfélként
szembeszállni a kiborgokkal.
– Akkor most miért vagytok itt? – kérdezte szinte sírva a leány. – Bújjatok vissza a föld
alá, és éljétek szánalmas életeteket! Majd én keresek magamnak társakat, akik nem
fognak cserben hagyni, s ha kell, tűzön-vízen át követnek!
Árnyékjáró megrázta a fejét.
– Nem lesznek követőid – mondta halkan. – Nem vagy alkalmas vezetőnek, ezt te is épp
olyan jól tudod, mint én. Nem megbántani akarlak ezzel, inkább figyelmeztetni. Amíg
csak magáért felelős az ember, bármit megtehet, ám amikor mások a kezébe teszik az
életüket, akkor nem dönthet elhamarkodottan. Könnyű azt mondani, hogy lesznek, akik
tűzön-vízen át követnek, de vajon hányan fognak visszatérni közülük. A háborúban
nincsenek korlátlan erőforrások. Egy gépet meg lehet javítani néhány óra alatt, ám egy
seb sokszor napokig gyógyul. Egy megsemmisített gépet alkatrészekre lehet szedni, és
belőlük más gépeket építeni, ez az emberek esetében azonban nem igaz. Gondolkozz,
magadra tudnál vállalni egy ekkora terhet?!
Joshua összeszorította a száját. Tudta, hogy Árnyékjárónak igaza van, de még
önmagának is félt beismerni az igazságot. Gerion eszméit követve jutott idáig, és soha
nem a hogyant vizsgálta, csak az érdekelte, hogy eljusson a célig. Eljutott a
fogolytáborig, de igazából semmit nem ért vele. Társakat talált, akik azonban nem
osztották ifjonti lelkesedését, hanem képesek voltak hideg fejjel szemlélni a
problémákat. S bár mindannyian tudták, hogy a világ rossz irányba halad, mégis kicsik
és gyengék voltak ahhoz, hogy változtassanak rajta. Ám Joshua hitte, hogy képesek
lesznek valamit tenni a változásért, bár azt nem, hogy miként.
– Apró lépésekkel kell haladnunk – folytatta Árnyékjáró. – Nem azt mondtam, hogy
hagyjuk az egészet a fenébe és éljük a régi életünket… ezek után különben sem hiszem,
hogy képesek lennénk rá. Engem legalábbis mindig az gyötörne, hogy ott voltam a
megfelelő helyen és időben, mégsem tettem semmit.
Joshua szeme megvillant.
– Akkor ez azt jelenti, hogy segítettek?
Mordeaux bólintott.
– Persze.
– Tudod, az igazságot kimondani sokszor fájdalmas – mondta Árnyékjáró. – Ám annak
nincs értelme, hogy hazudjunk önmagunknak. Lehet, elbukunk, de talán annyit sikerül
majd elérnünk, hogy legyenek, akik továbbviszik a tüzet… Na, ezt jól megmondtam, de
azt hiszem, értitek, mire gondolok! Nem tudok szépen beszélni, és lelkesítő himnuszt
sem fogok énekelni. Mielőtt azonban belevágnánk, nem árt tudnotok, hogy nem
véletlenül egyeztem bele, hogy idejöjjünk. Amikor először találkoztunk, békében el
akartam válni tőletek, de valami belső ösztön azt súgta, együtt kell maradnunk. Jól
tettem, hogy hallgattam rá.
– Ne csigázd tovább a kíváncsiságunkat! – esdekelt Joshua. – A lényegre!
– Tulajdonképpen az eszközt láttam bennetek, akik segítségével megvalósíthatom a
tervemet, s törleszthetek egy régi adósságért. Akkor még nem voltatok számomra
többek feláldozható bábuknál egy Párizs méretű sakktáblán, ám mára megváltozott a
véleményem. Érdekeink egybeesnek, s hiszem, hogy amit elkezdünk, azt be is tudjuk
fejezni!
Mordeaux türelmetlenül felmordult.
– A táborban van valaki, aki talán képes felvállalni azt a feladatot, amit az imént még
magadnak akartál – nézett Árnyékjáró Joshuára. – Egykor ő volt a feje az orosz
titkosszolgálatnak, ám a háború kirobbanása előtt nem sokkal visszavonult. Mondhatnám
azt is, hogy egyik napról a másikra eltűnt, természetesen régi, hűséges emberei
segítségével. Senki nem tudta, hogy Párizsba jött, ahol plasztikai sebészek átszabták az
arcát, s így, átváltoztatott külsővel szándékozott leélni élete hátralévő éveit.
Joshua bólintott.
– Szóval ezért volt olyan ismerős nekem a neved. Jevgenyij Smirnoff. Találtam néhány
újságcikket az egyik bérházban, s azokban olvastam rólad. Azt írták rólad, hogy egyike
vagy azon bérgyilkosoknak, akiket a tábornok után küldtek, de felfedted magad és
megbízóid szándékát, s te is eltűntél a szemük elől.
Árnyékjáró bólintott.
– Nagyon sokat köszönhetek a tábornoknak – válaszolta magyarázatképpen. –
Elfogadtam a feladatot, mert megtagadni egyet jelentett volna a kiszuperálásommal, de
eszem ágában sem volt végrehajtani. A tábornok apám helyett apám, anyám helyett
anyám volt. Az igazat megvallva, egyike voltam, akik segítették a visszavonulását.
– Miből gondolod, hogy a tábornok itt van, ebben a táborban? – érdeklődött Mordeaux.
Árnyékjáró megvonta a vállát.
– Láttam, amikor a kiborgok a többi fogollyal együtt ebbe az irányba terelték… Mindez
három hónappal ezelőtt történt. Bízok benne, hogy a tábornok életben maradt, bár az is
lehet, hiába minden erőfeszítésünk. Nem először járok a tábornál. Egy alkalommal még a
tábornokot is sikerült megpillantanom.
– Pusztán hálából akartad kiszabadítani? – kérdezte Joshua, ösztönösen sejtve, hogy itt
azért többről van szó.
Árnyékjáró zavartan megrázta a fejét. Egy darabig némán meredt maga elé, aztán
felsóhajtott.
– Oké, kiterítem a többi lapomat is. Vagyunk még néhányan Párizsban, akik régebben a
tábornok keze alatt szolgáltunk. Nem sokkal az elfogatása előtt beszéltünk erről a
tábornokkal, s akkor felmerült bennünk egy terv, ami némileg hasonlít Joshua
elképzelésére. Mi persze nem ellenálló mozgalmat akartunk szervezni, hanem egy olyan
katonai szervezetet felépíteni, amivel szemben más túlélők csoportosulásai nem
állhatnak meg. Afféle minihadsereget, mely képes átvenni egy adott terület felett a
hatalmat.
– S létrehozni a saját államotokat? – kérdezte gúnyosan Mordeaux, aki sokat olvasott
ilyen próbálkozásokról.
A másik férfi bólintott.
– Pontosan. A háború zűrzavaros időket teremt, ahol mindenki megtalálhatja a maga
számításait, feltéve, hogy elég kitartónak bizonyul. Zavarosban a legjobb halászgatni…
Mielőtt azonban még elítélnél, hozzáteszem, akkor még egyikünk sem sejtette, hogy
gépekkel állunk szembe. A régi sémákat követtük, hiszen egy háború nem egyszerűen az
emberek kiirtásáról szól, hanem régi formák átalakulásáról. Országok tűnhetnek el,
olvadhatnak egymásba, s persze újak is születhetnek. Mi egy saját otthont szerettünk
volna, egy helyet, ahol a magunk fajta békében élhet, s nem kell attól tartania, hogy
elkapják. Egy ügynök igazából nem tartozik senkihez. Mivel folyamatosan idegen eszmék
érik, így egy bizonyos idő elteltével óhatatlanul megkérdőjelezik a megbízhatóságát. S
nem is alaptalanul. Hány, de hány alkalommal derült már ki, hogy magas rangú vezetők
titokban nem csak saját országukat szolgálták, hanem más hatalmakat is…
Mordeaux ezekről is olvasott, de kívülállóként amúgy is nehéz lett volna ítéletet mondani
egy másik ember felett. A háború más értékeket teremtett, más erkölcsök uralkodtak.
Amikor az emberek gyakorlatilag kontroll nélkül ölhetik egymást, ugyan kit érdekelnek a
múltban elkövetett bűnök? S bűnök-e egyáltalán? Utólag nagyon nehéz megítélni az
ilyesmit, különösen akkor, ha csupán részleteket ismer az ember az egészből.
– Tételezzük fel, hogy a tábornok életben van – vette át a szót Joshua a férfitól. – Miből
gondolod, hogy hajlandó lemondani eredeti tervetekről, és elfogadni azt, ami most van
megszületőben?
Árnyékjáró elmosolyodott.
– Hogy egyszerűen válaszoljak: a tábornok nem hülye – felelte. – Ha életben van, akkor
három teljes hónapja figyeli a tábort, a rendszert, a kiborgokat. Ha valaki, hát ő biztosan
tudja, valóban kiborgokkal állunk szemben, vagy van valaki a háttérben, aki irányítja a
gépeket. Én még korainak tartanám egyértelműen kijelenteni, hogy a gépek fellázadtak,
s most az emberiség kiirtása a cél… Vannak apró ellentmondások, melyekre egyelőre
sehogy nem tudok magyarázatot találni, de ezekről majd akkor beszélek, ha itt lesz
velünk a tábornok.
– S ha a tábornok halott? – szúrta közbe Mordeaux elgondolkozva.
Árnyékjáró megvonta a vállát.
– Akkor majd átértékeljük elképzeléseinket, s új célokat fogalmazunk meg – felelte
határozottan. – Mint mondtam, apró lépésekkel kell haladnunk, ha biztosan célhoz
akarunk érni. Van egy jónak tűnő térképünk a táborról, most már csak egy terv kellene,
aminek a segítségével bejuthatunk, s lehetőleg élve el is menekülhetünk. A tábornokkal
egyetemben.
– Mit szólnál egy mesterségesen szított lázadáshoz? – vetette fel Jacques Mordeaux,
akiben egy régi olvasmányára alapozva máris körvonalazódni kezdett egy terv.
Árnyékjáró lemondóan megrázta a fejét.
– Az már kiderült, hogy a gépek nem haboznak egy pillanatot sem, ha reagálniuk kell. A
lázadással csak annyit érnénk el, hogy lemészárolnák a foglyokat. Számukra aligha bír
valós értékkel az emberi élet. Ez a verzió persze csak akkor működik, ha hideg, gépi
logikával állunk szemben. Amennyiben emberek állnak a gépek mögött, akkor semmi
sem lehetetlen. Ám egyelőre maradjunk Joshua verziójánál, s ne kockáztassunk
feleslegesen!
– Értem. – A fiú egy kicsit elkedvetlenedett.
– Egyetlen esélyünk lesz csupán – magyarázta Árnyékjáró. – Minimálisra kell
csökkentenünk a hibafaktort, és kiválasztani a felmerülő ötletek közül a legnagyobb
sikerrel kecsegtetőt. Félreértés ne essék, minden ötletet szívesen meghallgatok, mert
úgysem vághatunk neki minden előkészítés nélkül a szabadításnak. Néhány napot itt kell
töltenünk, megpróbálva kipuhatolni a védelmi rendszer gyenge pontjait. Az sem lenne
hátrány, ha valamiképp meggyőződhetnénk arról, hogy a tábornok még életben van, és a
táborban tartják fogva. Ugyancsak tudnunk kell, melyik barakkban keressük, ha esetleg
sikerül bejutnunk.
Mordeaux kényszeredetten bólintott. A fogolyszabadítási akciók csak leírva olyan
zseniálisan egyszerűek. Hiába, a regények csak a kivitelezést tárgyalják, az előkészítést
soha. Árnyékjáró szavai rámutattak a lényegre, csak akkor van esélyük, ha minden
lépésüket előre megtervezik.
Annyi azonban máris bizonyos, nem lesz egyszerű kihozni onnan a tábornokot. Lehetőleg
úgy, hogy mindannyian életben maradjanak. 18. Figyelőállásban
Párizs, 2005. szeptember 6.

A reggel már a fogolytábor közelében kialakított megfigyelőállásokban találta

mindhármukat. Még éjszaka volt, amikor kitelepedtek, mert fel akarták térképezni a
tábor egy teljes napját. Ha már ismerik a napirendet, a szokásokat, az őrök váltási
ciklusát és hasonló, fontos adatokat, nekiláthatnak valamiféle tervet összehozni, addig
azonban türelemmel kell lenniük.
Igyekeztek úgy elhelyezkedni, hogy szükség esetén jelzéseket adhassanak egymásnak.
Hármuk közül csupán Árnyékjáró rendelkezett messzelátóval, így kicsit nehézkesnek tűnt
a kapcsolattartás, de Joshua és Mordeaux optimisták voltak e téren.
Jacques Mordeaux a tegnapi megfigyelőállomását választotta ma is. Egyrészt így
magasabban helyezkedett el az őrtornyokban lévő kiborgoknál is, ráadásul csaknem az
egész táborra rálátása nyílt. Egy papírt és egy ceruzát is előkészített, hogy a
legfontosabb adatokat nyomban leírja, nehogy később emlékezete megcsalja.
Elég sötét volt, a porfelhő ma valahogy még vastagabbnak és sűrűbbnek tűnt az
átlagosnál. Mordeaux csupán sejtette, merre lehet a napkorong. Igyekezett minél
kényelmesebb testhelyzetet találni magának. Először hason feküdt, de aztán rájött, hogy
így egy órát sem fog kibírni. A beton kemény volt, hideg és egy kicsit nedves. Ezért aztán
odacipelt egy félig elrothadt matracot, melynek a felső része száraznak tűnt, és arra
kuporodott le. Az ablaknyíláson keresztül tökéletesen rálátott a táborra, és elég volt
lehajtani a fejét ahhoz, hogy odalentről senki ne láthassa meg. Ez utóbbitól tartott a
legkevésbé. A foglyok aligha remélnek szabadítókat, a kiborgok pedig megbíznak a tábor
körül járőröző társaikban. Ha nem hívja fel semmivel magára a figyelmet, senki nem
fogja észrevenni.
Türelemmel lenni.
Ez volt a legnehezebb.
Bár Chaverier nagyapó szerint a türelem hozzátartozik a túléléshez – egyik legfontosabb
eleme –, Mordeaux nehezen viselte a tétlenséget. Ráadásul most semmi nem volt, amivel
elüthette az időt.
Még éjszaka volt, amikor felmászott ide, de a hajnalig tartó két óra bizonyult a
legnehezebbnek. Többször azon kapta magát, hogy a feje előrecsuklik, s majdnem
elalszik, márpedig most nem volt szabad engednie a fáradságnak. Nem csupán azért,
mert ismeretlen, veszélyes zónában tartózkodott, hanem nem szalaszthatta el a tábor
ébredését sem. Azt mondják, a hajnal előtti órák a legmegfelelőbbek bejutni valahova,
ami emberek esetében akár igaz is lehet. A gépek azonban huszonnégy órán keresztül
képesek egyazon intenzitással koncentrálni egy problémára, akár őrzésről, akár
megfigyelésről vagy harcról van szó.
A tábor Jacques Mordeaux órája szerint pontosan öt óra harminckor kelt. A barakkok
ajtaja kinyílt, és az emberek kisorjáztak rajtuk. Senki nem viselt rabruhát, itt nem volt
szükség erre a megkülönböztetésre, hiszen kiborgok őrködtek a foglyok felett, akik
között egy ember soha nem tudott volna elvegyülni.
Egy átalakított teherautó gördült be az udvarra – Mordeaux megfigyelte, hogy a kapu
kinyitásakor az őrök száma megsokasodik a kijárat környékén –, és leparkolt a barakkok
közötti szabad területen. Az emberek türelmesen – vagy inkább jól beidomítva –
várakoztak a helyükön. Az első barakk embersora odaaraszolt a gépkocsihoz, ahol egy
adagoló apró csomagokat pottyantott a földre. Az első ember felvett egy csomagot, aztán
a második is egyet, s ez így folytatódott, amíg valamennyien meg nem kapták a saját
adagjukat. Ekkor visszagyalogoltak a barakkjukba, és eltűntek a belsejében. Az étel
kiosztása viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen haladt.
Már csupán két barakk lakói voltak hátra, amikor az egyik fogoly nem egy, hanem két
csomagot emelt fel a földről, és a plusz darabot megpróbálta elrejteni a ruhája alatt. A
mögötte álló észrevette, és meglökte a tolvajt. Az megfordult, és valamit mondott.
A vita gyorsan véget ért.
Méghozzá a legegyszerűbb módon.
Az egyik közelben álló kiborg két gyors lövést adott le – Mordeaux csak a felvillanásokat
látta –, és a vitatkozó felek kidőltek a sorból.
Mordeaux nagyot nyelt.
Árnyékjárónak igaza volt. Itt lázadással semmire nem mennének. A gépek nem
mérlegelnek, egyszerűen kiiktatják a felesleges problémaforrást. Ami egy ember számára
kegyetlenség, nekik csupán egy statisztikai elem a számításaikhoz.
A foglyok igyekeztek úgy tenni, mintha nem láttak volna semmit. Mordeaux
megdöbbenve látta, hogy egyszerűen átlépnek a halottak felett, felveszik a kiszabott
adagjukat, és folytatják útjukat a barakkjuk felé. Mintha nem is emberek, hanem gépek
lennének, futott át a gondolat a fiú agyán.
S nem is állt messze az igazságtól.
Amikor az utolsó sorok is elfogytak, a tegnap már látott hullaszállító jelent meg, melyet
kisvártatva egy másik is követett. A testek ugyanoda kerültek, mint tegnap, bár
Mordeaux ezúttal is hasztalan próbálta megfejteni a tartály szerepét. Bár nem látott
füstöt vagy hasonlót, arra tippelt, hogy valamilyen módon a tartály segítségével
szabadulnak meg a halottaktól. Bár a gépeket aligha zavarta volna, hogy halottak
hevernek körülöttük a földön, alighanem rendelkeztek némi információval a
fertőzésveszélytől, a morális problémákról nem is beszélve, amit a halottak látványa
válthatott volna ki a többi fogolytól.
Bár az iménti jelenetet látva Mordeaux azt is megkérdőjelezte, hogy a foglyokban maradt
még valami emberi érzés. Vagy csak azért közömbösek, mert ez is hozzátartozik a
túléléshez?
Mordeaux megborzongott, s eldöntötte, ha egyszer ő is a kerítés mögé kerülne, inkább a
halált választja, mintsem birka módjára várja, mikor kerül rá a sor.
Bármi jobb ennél.
Miközben ezen töprengett, a foglyok ismét kisorjáztak a barakkokból, és egyenes
oszlopokban felsorakoztak az udvaron. Mordeaux érdeklődve figyelte, mit csinálnak, de
majd' tizenöt percen keresztül semmi nem történt. Utána a legszélső oszlopban álló
emberek elindultak a kapu felé, mellettük mindkét oldalon három-három kiborggal.
Mordeaux el sem akarta hinni, hogy a foglyok elhagyhatják a tábor területét.
Ám ez nem minden fogolyra volt igaz.
Csupán az első csoport lépett ki a kerítésen, a többieknek odabent biztosítottak munkát.
Mordeaux-ban csak most tudatosult, hogy a barakkok között akad néhány épület,
melyből sem előjönni, sem bemenni nem látott senkit. Ezek nyilván valamiféle üzemek
lehettek, bár azt innen kintről lehetetlen volt megállapítani, hogy mifélék.
A legtöbb ember ezekbe az épületekbe ment be, láthatóan valamiféle szigorú beosztást
követve. Pontosan egy tucatnyi maradt a felszínen, akik a tábor rendben tartását kapták
feladatul, mert nekiláttak, hogy
összegyűjtsék a törmeléket, a szél által idesodort szemetet, és egy hatalmas fémládába
hordják.
Mordeaux igyekezett szemmel tartani a kerítésen kívülre került csoportot is. Először azt
hitte, valami szállítójármű fog érkezni értük, de csalódnia kellett benne. A külső munkára
engedett rabok tulajdonképpen ugyanazt a munkát végezték a kerítés túlsó oldalán, mint
az udvaron maradt társaik. Egy legalább tizenöt méteres sávot kellett tisztán tartaniuk.
Mordeaux megosztotta figyelmét a kerítésen kívülre kerültek és az udvaron dolgozók
között. Bár nem látott minden apró részletet, meg mert volna esküdni rá, hogy az
emberek valamiképp kommunikálnak egymással. Bár egyikük szája sem mozdult, a
kezük néha furcsa jeleket írt a levegőbe, melyek közül némelyekben Mordeaux az általa
és Joshua által kialakított jelzésekre emlékeztető mozdulatokat is felismerni vélt.
A kerítést egyik fogoly sem közelítette meg soha két lépésnél jobban, sőt akadtak, akik
igyekeztek minél távolabb lenni. Az átható, idegesítő zúgás Mordeaux-ot kifejezetten
bosszantotta, de sejtette, hogy egy idő után nem is venné észre, annyira hozzászokna.
A szemét és a törmelék elég sok munkát adott a foglyoknak, ráadásul a szél
folyamatosan biztosította az utánpótlást. A foglyok sztoikus nyugalommal végezték
munkájukat, egyfajta gépies automatizmussal Szorgalmuknak köszönhetően a
szemetesként funkcionáló tartály alig egy óra alatt megtelt, ekkor egy kicsit
megpihenhettek, amíg a gépek gondoskodtak a tartály elszállításáról és egy üres
biztosításáról. A pihenő nem volt több két percnél, s úgy tűnt, még ez az idő is hosszabb
az átlagosnál, mert a foglyok már az első perc végén felálltak a földről, hogy aztán még
visszaüljenek egy rövid időre.
Tompa moraj hallatszott a föld alól, és nem sokkal később az egyik üzem ajtaja kitárult,
és furcsa, lapos szerkezetek gurultak elő belőle. Leginkább egy felfordított teknősbékára
hasonlítottak, s ezüstös dobozok voltak a hátukra erősítve. Mordeaux-nak fogalma sem
volt arról, mit lát, mint ahogy arról sem, vajon hogy kerültek ezek a gépek az épületbe.
Az üzemek elvileg elég nagyok voltak, hogy ott állítsák össze őket, ám ahhoz valahonnan
pótolni kellett volna az alapanyagot és az alkatrészeket.
Talán addig hozták, amíg a kintiekre figyeltem, morfondírozott Mordeaux, bár érezte,
hogy ez azért sántít egy kicsit. Egyetlen pillantással szinte a fél tábort befoghatta, így
minden bizonnyal észrevette volna, ha az egyik üzembe szállítmány érkezik.
Remélhetőleg a többiek látták, mi történt.
A gépek felsorakoztak a kerítés mentén, aztán mozdulatlanná dermedtek. Mordeaux
ugyan semmit nem értett az egészből, ám azért feljegyezte a papírra az időpontot és az
eseményt is. Majd később ráérnek törni rajta a fejüket, mit is láttak valójában.
Az órák ezután viszonylagos eseménytelenséggel teltek. Amikor a foglyok befejezték a
takarítást, követték társaikat a tábor közepén lévő üzemekbe. A moraj szinte percre
pontosan két óránként ismétlődött, és ilyenkor mindig Ezüstbékák sorjáztak elő az
épületekből. A nevet Mordeaux ragasztotta rájuk, a színük és formájuk alapján.
Mindig pontosan húsz darab érkezett, így a nap végére kereken kétszáz darab sorakozott
a kerítés mellett. Mordeaux arra tippelt, hogy az elszállításukra várnak, de legnagyobb
megdöbbenésére sem teherautó, sem valami hasonló nem érkezett.
Átható szirénahang törte meg a viszonylagos csendet, és nem sokkal később az emberek
ismét felsorakoztak az udvaron. Ismét megkapták a szokásos adagjukat, s ki-ki
visszament a saját barakkjába. Aztán a tábor elcsendesedett, ám az Ezüstbékák
megelevenedtek. A központi üzem ajtaja kitárult, és a gépek visszamentek az épületbe.
Amikor az utolsó Ezüstbéka is eltűnt odabent, az ajtó bezárult, és onnantól kezdve
semmi nem mozdult, csak a kerítés külső oldalán járőröző kiborgok rótták egyhangú
köreiket.
Mordeaux végképp nem értett semmit.
Nagyon úgy nézett ki, hogy amit a foglyok nap közben összeszerelnek, abból az éjszaka
folyamán ismét alkatrész lesz. Amolyan végtelen foglalkoztatás, melynek csupán
egyetlen feladata van, lekötni a foglyok figyelmét és energiáját, értelem nélküli munkát
biztosítva számukra. Nincs szükség szállításra, sem alkatrész-utánpótlásra, hiszen
minden helyben marad. 19. Kérdések és valószínűségek
Párizs, 2005. szeptember 6.

Szokás szerint Árnyékjáró érkezett utoljára. Igaz, neki elég nagyot kellett kerülnie, és
útját több alkalommal is megszakította a kiborgjárőrök miatt, de végül épségben
megérkezett. Az arca mocskos volt szinte a felismerhetetlenségig, ám a szem
elégedetten csillogott.
– Láttam a tábornokot! – újságolta lelkesen. – Igaz, nincs valami jó bőrben, de életben
van, s ez a legfontosabb.
Joshua elmosolyodott.
– Akkor van remény? – kérdezte.
– Remény mindig van – felelte a férfi. – Lássuk, mit sikerült megtudnunk! Ki kezdi?
Mordeaux megvonta a vállát, és udvariasan Joshuára nézett. Bár a legszívesebben ő
kezdte volna a beszélgetést, volt annyi önmérséklet benne, hogy átengedte a kezdés
lehetőségét a leánynak. Ez is egy apró gesztus felé.
– A járőrök folyamatos szolgálatban vannak, ahogy ez egy kiborgtól elvárható – vágott
nyomban a közepébe Joshua. – Bár folyamatos mozgásban vannak, ez minden bizonnyal
inkább csak azért szükséges, hogy ne legyenek könnyű célpontok egy esetleges
támadáskor. A tábor tényleges ellenőrzését a tornyok tetején lévő kiborgok végzik. Nem
tudom, észrevettétek-e, de az egyik fogoly neki akart rohanni a kerítésnek, ám még
mielőtt elérte volna, lelőtték.
Mordeaux megrázta a fejét.
– Erről lemaradtam – ismerte be.
Árnyékjáró megerősítette a leány bejelentését.
– Én viszont láttam – mondta. – A fickó öngyilkos akart lenni. Sikerrel járt.
– Feltételezem, a tábor azonos napirend szerint működik – folytatta Joshua, miközben
azzal volt elfoglalva, hogy emlékezetből felvázolja egy papírdarabra a tábor körvonalait.
– Napjában kétszer kapnak enni, reggel és este…
– Hacsak az üzemben nem kapnak további adagot – vette fel Mordeaux.
Árnyékjáró megrázta a fejét.
– Aligha. Az étel minden bizonnyal csak arra elegendő, hogy el tudják végezni a munkát
és ne haljanak éhen. Az ilyen fogolytáborok működésének ez az egyik alapfeltétele.
Tartsd minimális szinten az ellátást és tartsd állandó feszültségben a rabokat! A napirend
pedig éppen ezért szerintem folyamatosan változni fog, ha a szokásos forgatókönyvet
követik a gépek. Így nem lehet előre kalkulálni semmivel.
Joshua nem értett egyet.
– Ha valóban csak gépekkel állunk szemben, akkor a napirend nem fog változni. A tábor
elég jól védett ahhoz, hogy ne lehessen megszökni belőle. Kíváncsi lennék, Victor vajon
valóban kijutott egy ilyenből, vagy csak hantázott.
Árnyékjáró megvonta a vállát.
– Nem olyannak ismertem, aki hazudik, csak hogy többnek látszódjon – jegyezte meg. –
Bár a részletekről nem kérdeztem, én elhiszem neki, hogy meg tudott szökni egy ilyen
táborból. Még akkor is, ha ez most, első pillantásra lehetetlennek tűnik a számunkra.
– Szerintetek mit csinálnak a testekkel? – vetette fel Jacques Mordeaux. – Az a tartály
nem túl bizalomgerjesztő.
Árnyékjáró felsóhajtott.
– Ettél, mielőtt visszajöttem? – kérdezte.
Mordeaux meglepődve nézett rá.
– Nem. Miért?
– Mert nem szeretném, ha elpazarolnánk az ételt – válaszolta a másik férfi nyugodtan. –
Csodálom, hogy még nem jöttél rá a funkciójára. Egyfajta újra-feldolgozó egység. Nem
tudom, milyen elven működik, talán csak gombát termesztenek benne a foglyok
számára, vagy az is lehet, hogy a holttesteket dolgozzák fel.
Mordeaux-t már a lehetőség is elborzasztotta. Öklendezni kezdett, s az utolsó pillanatban
ugrott fel a helyéről, hogy az egyik sarokban könnyítsen magán. Joshua részvéttel nézett
utána.
– Azt hiszed?… – kérdezte, ám nem fejezte be.
– A fejemet rá – bólintott Árnyékjáró.
Joshua nyelt egyet, elfojtva feltörő rosszullétét.
– Vajon a foglyok is tudják ezt? – suttogta.
– Tartok tőle…
– Ez borzalmas! – sápadt el a leány.
Az idősebb férfi megropogtatta az ujjait.
– És nem tehetünk semmit ellene. Mint ahogy a foglyok sem. Ha élni akarnak, megeszik.
Tudod, van egy pont, amikor az ember már csak a túlélésre koncentrál. Bármi áron.
Mordeaux tért vissza. Az arca sápadt volt, akár a meszelt fal, és láthatóan minden
erejére szükség volt, hogy egyáltalán járni tudjon. Bár a halál mindennapos vendég volt
az életében, a kannibalizmus azon témák közé tartozott, melyet sehogy nem tudott
megérteni és feldolgozni. Ösztönösen undorodott tőle, jóllehet fogalma sem volt arról,
miért.
– Ti is éreztétek a remegést? – kérdezte Árnyékjáró, más témára terelve a beszélgetést.
Mordeaux megrázta a fejét. Joshua nemkülönben. Egyikük sem tapasztalt semmit.
– Nem sokkal azután, hogy az a tompa robaj hallatszott – tette hozzá az idősebb férfi. –
Periodikusan ismétlődött, mindig két perccel a robaj után. Mintha egy hatalmas
szerelvény dübörgött volna el alattam.
– Semmit nem éreztem – tárta szét a kezét a fiú. – Mondjuk, ez nem jelent semmit, mert
az egyik romház második emeletén lapultam…
– Nálam is hasonló az ok, bár én eggyel lejjebb voltam – bólintott rá Joshua. – Azok a
robajok viszont elég különösek voltak.
Árnyékjáró két egyenes vonallal egészítette ki a térképet.
– Nagyjából ebbe az irányba távozott, s feltételezem, egyenes vonalba halad. Ez azt
jelenti, hogy a tábor alatt egy régi metróalagút húzódhat, és a kiborgok szállításra
használják.
Mordeaux megrázta a fejét, és előadta a saját elképzelését a szerelőüzemmel
kapcsolatban.
– Nem hiszem, hogy ez így lenne – reagált nyomban Árnyékjáró a szétszerelés-
összeszerelés ötletre. – Nincs benne logika, márpedig a gépek esetében ehhez
mindenképp ragaszkodnunk kell. Ha a foglyok nem végeznek produktív munkát, akkor
létezésük felesleges. Ha te lennél a másik oldalon, és egy kiborg fejével kellene
gondolkoznod, pazarolnál-e energiát arra, hogy őrizd a foglyokat, etesd vagy akár csak
szállást biztosíts nekik? Nem, szerintem a napközben készült Ezüstbékákat… maradva az
általad adományozott elnevezésnél… folyamatosan elszállítják, és ezzel egyidejűleg újabb
alkatrészek is érkeznek. Talán nincs elegendő összeszerelő üzem, ahol az új típusok
összerakását elvégzik, vagy csupán az emberi munkaerő olcsóbb, pontosabban
elérhetőbb, mint egy automata rendszer. Ez persze nem jelenti azt, hogy az emberek
pótolhatatlanok – tette gyorsan hozzá –, csupán pillanatnyilag produktívabbak.
Joshua mély levegőt vett.
– Akkor foglaljuk össze, amit ma sikerült megtudnunk… Megtaláltuk a tábornokot. A
tábor alatt valamiféle metróalagút húzódik, amit akár behatolásra is használhatunk. A
felszínen megközelíteni a tábort egyenlő az öngyilkossággal, hacsak nem tudjuk elhitetni
a kiborgokkal, hogy mi is gépek vagyunk.
– Nagyjából ennyi – bólintott Árnyékjáró. – Mielőtt azonban elmenne a kedvetek az
egésztől, hadd szögezzem le, hogy máris többet tudunk az egészről, mint sokan mások.
Mordeaux megvakarta a tarkóját.
– Akkor kijelenthetjük, hogy a kiborgokat nem irányítja senki, hanem önszerveződők? –
kérdezte kicsit bizonytalanul.
– Nem, erről még mindig korai lenne beszélni – felelte Árnyékjáró. – Bár egyikünk sem
látott semmit, ami az emberi befolyást bizonyítaná vagy akár csak sejtetné, azonban ne
feledjétek el, ha egy rendszer egyszer már jól beállt, azt ritkán kell bolygatni. Ha majd a
tábornok is a körünkben lesz, választ kapunk erre a kérdésre is. 20. A metró
Párizs, 2005. szeptember 7.

A megfigyelés másnap folytatódott. Mordeaux elégedetten állapította meg, hogy szinte

másodpercre pontosan minden akkor és úgy történik, mint tegnap. Igaz, ma a reggelinél
nem volt rendbontás, s ennek következménye. Mordeaux előzetesen úgy egyezett meg a
társaival, hogy ha délig minden ugyanúgy történik, mint tegnap, akkor nem várják meg
az estét, hanem délután egy órakor találkoznak az ideiglenes pihenőhelyükön.
Az idő gyorsan telt, és minthogy semmi nem változott, pontban délben Jacques
Mordeaux ott hagyta megfigyelőhelyét, leereszkedett az ingatag köveken az épület alsó
szintjére, és jókora kerülőt téve visszalopakodott a találkozási pontra. Minthogy a
nukleáris télnek és az eget borító felhőnek köszönhetően a nappal szinte semmiben nem
különbözött az éjszakától, így nem kellett plusz kockázatot vállalnia.
Igaz, egy kicsit elszámolta magát, és majdnem belefutott az egyik járőrbe, ám
szerencsére a kiborg megállt a saját zónahatáránál, és nem jött tovább, pedig akkor
észreveszi a kiégett Chrysler mögött kuporgó fiút.
Mordeaux megvárta, amíg a kiborg eltávolodik tőle, s csak akkor mert felállni.
Nem sokon múlt, gondolta, és kicsit előrehajolva hátrálni kezdett, s csak akkor mert
megfordulni, amikor már két épület is közte és a gép között volt. Ekkor megfordult, és
nagyobb iramra kapcsolt, hogy behozza az elvesztegetett perceket. Bár a találkozásig
volt még egy kis idő hátra, Mordeaux most valahogy szerette volna biztonságba érezni
magát, és idekint ez nem nagyon ment.
Ezúttal ő volt az utolsó.
– Minden rendben? – érdeklődött Árnyékjáró a fiú zaklatott arckifejezését látva.
Mordeaux elhúzta a száját.
– Attól eltekintve, hogy majdnem meglátott egy kiborg, igen – válaszolta nyugalmat
erőltetve magára. Ami elmúlt, az elmúlt, s utóbb felesleges az esélyeket latolgatni.
Megúszta, s remélhetőleg legközelebb sem lesz ez másként.
– Oké, ülj le egy kicsit! – javasolta Joshua. – Azt hiszem, amit Árnyékjáró mondani fog,
az neked is meglepetésként fog szolgálni.
Mordeaux érdeklődve nézett a másik férfira.
– Kíváncsian várom…
Árnyékjáró egy ütött-kopott Párizs térképet húzott elő, mely ugyan az eredeti várost
ábrázolta, pontosabban csak az egyik felét, mert a térképet egykoron valaki brutálisan
összetépte, s csak egyes darabokat sikerült megmenteni a pusztulástól. A darabokat
valaki összeragasztotta, s a térkép végül Árnyékjárónál kötött ki.
A térkép elég kopott volt, néhol a neveket sem nagyon lehetett kibetűzni hála a zsír- és
egyéb foltoknak, melyek között valószínűleg vér is akadt. Ám arra mindenképp jó volt,
hogy betájolják magukat.
– Nagyjából itt vagyunk – jelentette ki Árnyékjáró, és a térkép bal alsó sarkára bökött. –
Itt egy lakónegyed volt, s ahol most a fogolytábor van, épületromoknak kellene lennie.
Talán eltakarították, vagy elnyelte a föld, de nem is ez a fontos. A metró egyik szárnya
éppen a lakónegyed alatt futott, összekötve ezt a parkot és ezt a teret… – Ujja
végigkövette az egykoron talán piros színű jelölést a térképen. – Nagyon is elképzelhető,
hogy valóban a metró fut a tábor alatt. A robajok ebben az esetben akár a szerelvények
befutását is jelezhetik, a remegések pedig szintén ezt támasztják alá.
Mordeaux szkeptikus volt.
– És mi működteti a metrót? A városban nincs áram, tehát vagy akkumulátorokról
működik, ami marhaság, vagy a foglyok tolják, mert egyébként sehova nem fog menni…
Árnyékjáró nem reagált a gúnyos megjegyzésre.
– Azt, hogy nincs áram, csupán te állítod… – válaszolta türelmesen. – Az északi
negyedben, valahol a Montmartre közelében több olyan épület is akad, melyben távolról
is fényeket lehet látni. És nem gyertyafényre gondolok, hanem erős, mesterséges
megvilágításra. S mielőtt még megkérdeznéd, miért nem mentem már el oda, hát annyit
mondok, hogy még nem találkoztam senkivel, aki járt volna ott és visszajött volna. Egyes
szóbeszédek szerint valamiféle fegyvergyár működik ott, de a levegő mérgezett, és aki
átlépi a Szajnát, az odaát is marad. Örökre.
Mordeaux bocsánatkérően felemelte a kezét.
– Nyugalom. Erről nem volt tudomásom.
– Szóval a metró működőképes – mondta gyorsan Joshua, hogy oldja a feszültséget.
Árnyékjáró megrázta a fejét.
– Fogalmazzunk inkább úgy – javasolta –, hogy egyes szakaszain valószínűleg közlekedik
néhány szerelvény. S arra is mérget mernék venni, hogy ugyanazok tartják ellenőrzésük
alatt ezen szakaszokat, akik a kiborgokat is irányítják. Ha pedig a gépek önállósodtak,
akkor remek taktikusok lehetnek, mert máris kiépítették az egyik fontos utánpótlási
vonalukat.
– Végül is mindegy, ki tartja az ellenőrzése alatt a metrót – szögezte le Mordeaux. – Az
tűnik az egyetlen járható útnak, ha be akarunk jutni a táborba.
Senki nem szállt vitába vele.
– Volt időm gondolkozni a problémán – vette vissza a szót Árnyékjáró. – Az biztos, hogy
egyikünknek fel kell jutnia a szerelvényre, kijátszania a kiborgokat és észrevétlenül
eljutnia a táborig, s amikor az átrakodás folyik, kijuttatni onnan a tábornokot. Ehhez
persze valamiképp értesíteni kellene a tervünkről, illetve a felszínen valami elterülő
hadművelettel növelni a szabadítási akció esélyét. A szerelvényt talán az ellenőrzésünk
alá tudjuk vonni, de tartok tőle, hogy odalent is akad néhány kiborg. Arról nem is
beszélve, hogy egy egyenes futású alagútban viszonylag egyszerű lézerfegyverekkel
lelőni néhány menekülőt.
– Azt hiszem, mégis fontolóra kell vennünk a lázadás gondolatát – jegyezte meg Joshua.
– Igaz, sok áldozatot fog követelni az akció, de úgy vélem, a tábornok személye megér
ennyit, ha valóban olyan katonai zeni, mint amilyennek bemutattad.
Árnyékjáró szomorúan nézett a leányra.
– Ilyen könnyedén ítéletet mondasz olyan emberek felett, akiket nem is ismersz? –
kérdezte csendesen. – A tábornok csupán egy a tömegből, s meglehet, érte százak
fognak elpusztulni. Elég erősnek érzed magad, hogy utóbb vállald a döntéseddel járó
felelősséget?! Képes vagy elviselni a halottak emlékét, tudván, hogy egyvalakiért
áldoztad fel őket?!
Joshua elvörösödött.
– Te mondtad, hogy áldozatokat kell hoznunk… – tiltakozott zavartan.
Árnyékjáró megcsóválta a fejét.
– Akkor valamit félreértettél – válaszolta. – Áldozatot hozni, igen, ezt mondtam, s nem
azt, hogy áldozathozatalra kényszeríteni másokat.
Joshua elhallgatott, megértve a finom különbséget. Erre igazán nem tudott mit
válaszolni. Ő csupán a célt látta, melyet bármi áron el akart érni, s ha ehhez szüksége
van valakire, akkor nem fogja nézni, kiknek kell halniuk közben, amíg azt az embert
megszerzik. Talán túl szélsőséges volt ez a hozzáállás, de Joshuát ilyennek nevelték.
– Gondolom, van valami ötleted – vakarta meg az orrát Mordeaux, és várakozón
Árnyékjáróra pillantott.
A másik férfi bólintott.
– A terv egyszerűnek tűnik, bár a kivitelezése bizonyára jóval bonyolultabb lesz, mint azt
várjuk. Az élet már csak ilyen. Első feladatunk, valamiképp értesíteni a tábornokot arról,
mire készülünk. Ezt megoldhatjuk egy egyszerű, elemekből, tükrökből és izzókból álló
szerkezet segítségével, amit el tudok készíteni néhány órán belül, ha sikerül találnunk
hozzá üvegdarabokat. A zseblámpámból kiszedem az elemeket és az izzót, jobb híján ez
is megteszi.
– S miből gondolod, hogy a kiborgok nem fogják észrevenni? – kérdezte Mordeaux.
Árnyékjáró elmosolyodott.
– Észre fogják venni – válaszolta sejtelmesen. – Talán meg is vizsgálják, bár ez
szerintem nem lesz több vizuális elemzésnél. Mivel a szerkezet önmagában nem hordoz
veszélyt, így valószínűleg békén hagyják. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy
egyáltalán nem fognak foglalkozni vele. Egy primitív adórendszert készítek, ami ugyanazt
a rövid üzenetet ismétli majd, amíg az elem bírja. Valami olyan helyen kell elhelyezni,
hogy a táborból is látható legyen, aztán nincs más dolgunk, mint várni. A tábornok meg
fogja találni a módját, hogy válaszoljon, s akkor az akció a második szakaszba léphet.
– Feltételezem, a metrón keresztül akarsz bejutni – jegyezte meg Joshua. Hangja alig
érezhetően megremegett, mint aki elfojtott érzelmekkel küszködik.
– Igen – helyeselt a férfi. – A felszínen semmi esélyünk, ezzel valamennyien tisztában
vagyunk. Ha lenne egy tankunk vagy valami hasonló, akkor persze megkockáztatnám, de
így semmiképp.
– S hol találsz metrólejáratot? – kérdezte a tenyerét vakargatva a leány. – Ha valóban a
gépek tartják ellenőrzésük alatt a szakaszt, akkor valószínűleg minden felszínre vezető
kijárat valamilyen épületben vagy zárt körzetben található, mint a fogolytábor.
– Igen, ez a lehetőség már az én fejemben is megfordult – biccentett Árnyékjáró. –
Azonban bízok benne, hogy találok valami szellőzőnyílást vagy oldaljáratot, ahonnan
észrevétlenül feljuthatok a szerelvényre. Ha szerencsém van, s ez majd csak menet
közben fog kiderülni, akkor a gép egy önjáró szállítóeszköz, semmi több. Illogikusnak
tűnik, hogy fegyveres kiborgok utazzanak rajta.
– Miért? – lepődött meg Mordeaux.
– Te pazarolnál erőforrásokat arra, hogy egy általad ellenőrzött, zárt szakaszon kíséretet
adj egy önműködő gépezet mellé, amely e nélkül is tökéletesen elvégzi a feladatát? –
kérdezett vissza a másik férfi.
Mordeaux megrázta a fejét.
– Értem – válaszolta.
– Tételezzük fel, hogy rajta vagy a szerelvényen, észrevétlenül eljutsz a barakkok alá,
ahol a berakodás folyik, s még a tábornok is tud a szabadítási akcióról – vette vissza a
szót Joshua, aki egy kicsit szkeptikusnak tűnt, s mintha neheztelt volna Árnyékjáróra
iménti kemény szavai miatt. – A barakkban akad néhány kiborg, hiszen láttuk, amikor
bekísérték oda a foglyokat. Hogyan jut a tábornok észrevétlenül, de legfőképp épségben
le? S miként fogjátok rávenni azt a szállítóeszközt, hogy ne folytassa útját, hanem vigyen
vissza titeket odáig, ahonnan feljuthattok a felszínre. S legfőképp, hogyan fogod elérni,
hogy a gépek mindeközben semmiről ne szerezzenek tudomást?
– Kicsit sok kérdés ez egyszerre – válaszolta nyugodtan az idősebb férfi. – Ám
megpróbálok valamennyire válaszolni. Hogy a tábornok miként fog lejutni, az az ő dolga,
de hiszem, hogy meg tudja oldani. Nekem mindössze annyi a dolgom, hogy lent várjam,
és eljuttassam a kijáratig. A szerelvényt pedig nem akarom visszafordítani, hanem
inkább menet közben próbálok találni egy oldalágat vagy szellőzőaknát, amin
feljuthatunk. Utána pedig visszaviszem a tábornokot Victorhoz, mert az akció végeztével
ott fogunk találkozni.
Mordeaux elgondolkozva meredt Árnyékjáróra.
– Úgy érzem, túl sok ha van a tervben, de akárhogy töröm a fejem, semmit nem tudok
kitalálni, amivel növelhetném az esélyeinket. Azt hiszem, nincs más hátra, így kell
végigcsinálnunk…
Árnyékjáró megvonta a vállát.
– Mindenesetre megpróbáljuk.
Joshua felemelte a kezét.
– Álljon meg a menet, fiúk! Feltételezem, nekünk is szánsz egy kisebb feladatot ebben a
remek tervben?
– Hogyne – bólintott a férfi. – Miközben én fent kuporgok a szerelvényen, addig nektek
idefenn mindent meg kell tennetek annak érdekében, hogy valamiképp elvonjátok a
tábor körüli őrjáratok, szerencsés esetben akár a toronyban csücsülő gépek figyelmét is.
Valószínűleg az üzemben is komoly felfordulás lesz, bár őszintén beismerem, fogalmam
sincs, a tábornok mit fog kisütni.
– Szerinted, ha odamegyek és hozzávágok valamelyik kiborghoz egy gránátot, az elég
lesz? – kérdezte a leány olyan hangsúllyal, hogy lehetetlen volt eldönteni, komolyan
beszél vagy viccel.
Árnyékjáró megvonta a vállát.
– Neked mindenképp – válaszolta. – Nem azt mondtam, hogy próbáljátok hidegre tenni a
tábort őrző kiborgokat, csak annyit, hogy vonjátok el a figyelmüket. El, s nem feltétlenül
magatokra.
– Mondjuk robbantsuk fel az egyik épületet? – vetette fel az ötletet Mordeaux. – Az elég
figyelemfelkeltő, és néhány kiborg bizonyára odajön megnézni, mi történt.
– Minden bizonnyal. – Árnyékjáró őszintén örült az ötletnek, igaz, nyomban módosított is
rajta egy kicsit. – Mondjuk összehozhatnánk néhány késleltetett robbanószerkezetet a
gránátok felhasználásával, s ha ügyesen helyezitek el őket, akkor akár több épületet is
romba dönthettek. Az pedig biztosan felkelti a kiborgok figyelmét.
– Időzített robbanószerkezeteket akarsz csinálni? – lepődött meg Mordeaux. – Nincs
semmink hozzá, se szerszám, se alkatrész.
A másik férfi megrázta a fejét.
– Ez ebben a formában nem igaz – válaszolta nyugodtan. – Victortól kértem és kaptam
egy tekercs gyújtózsinórt, aminek a segítségével megoldhatjuk a problémát. Igaz, még
valamit ki kell találni a gránátokra is, de azt hiszem, ezt is meg fogjuk tudni oldani. Most
az a legfontosabb, hogy mielőtt helyezzük ki a jelzőszerkezetet, hogy a tábornok
tudomást szerezzen a szándékunkról.
– Tudni fogja, hogy te vagy az? – kérdezte Joshua, maradéktalanul elfogadva a tervet.
– Remélem – sóhajtott nagyot a férfi. – Ahogy ifjú barátunk mondta, nagyon sok ha van
ebben a tervben, ennek ellenére nem tudunk mást csinálni, mint belevágni, s a többit a
szerencsére bízni.
– Majd imádkozom érted – mondta Joshua.
Árnyékjáró elkomorodott.
– Kösz, inkább nem. Nekem nincs szükségem egy olyan Isten jóindulatára, aki engedte,
hogy ez történjen ezzel a világgal. Akkor már inkább a szerencsémben bízom, az még
soha nem hagyott cserben. 21. Visszajelzés
Párizs, 2005. szeptember 8.

Árnyékjáró nem csupán a fegyverekhez és a harchoz értett kiválóan, hanem a különféle

szerkezetek sem tudtak kifogni rajta. Mindössze tizenöt percre volt szüksége ahhoz, hogy
a zseblámpája és néhány rövid drótdarab segítségével kezdetleges jeladót szereljen
össze. Igaz, esztétikailag hagyott maga után némi kifogásolni valót, azonban tökéletesen
ellátta a szerepét. Mordeaux javaslatára annak az épületnek az ablakában, a harmadik
emeleten helyezték el, ahonnan ő tartotta szemmel két napon át a tábort. Onnan
tökéletes rálátás nyílt a táborra, ráadásul az üzemek ajtajából kilépő foglyok is jó eséllyel
észrevehették a bizonyos időszakonként fel-felvillanó fényt. A távolból akár egy
leszállásra készülő helikopter jelzőfényének is hihették volna, ám ez nem változtatta sem
a magasságát, sem a pozícióját.
– Észre fogja venni! – bizonygatta Árnyékjáró, kicsit talán magának is, miután visszatért
a társaihoz. – Tudom, hogy felfigyel majd rá.
– Most mi lesz? – kérdezte Joshua.
– Várunk – felelte a férfi helyett Mordeaux.
Árnyékjáró megrázta a fejét.
– Nem egészen – mondta halkan. – Most jött el az ideje annak, hogy előkészítsük az
akció második, illetve harmadik szakaszát. Szükségem van még néhány gránátra tőletek,
utána pedig végigjárjuk az épületeket, s megpróbálunk találni néhányat, melyet egyetlen
töltettel is összedönthetünk.
Mordeaux szkeptikus volt egy kicsit ezzel kapcsolatban. Egy gránát nem fog porba
dönteni egy több emeletes házat, fejtette ki a gondolatait, ám Árnyékjáró csak a vállát
vonogatta.
– A kulcsszó: statika – válaszolta. – Ha megtaláljuk az épület gyenge pontját, akkor
bármit csinálhatunk vele. Ne feledd, nem egy frissen épült vagy évszázadokat átvészelt,
stabil építményekről van szó! Bár kívülről minden rendben lévőnek látszik, az omlás
bármelyik pillanatban megindulhat. Sokszor elég egy kisebb rengés, és kész, vége.
Joshua is Mordeaux-ot támogatta.
– Ha egy gyenge rengés elegendő, akkor miért nem omlott össze már az összes? –
kérdezte, majd magyarázatképpen hozzáfűzte: – Hiszen a metró itt fut a közelben, s te is
érezted a remegést, amit a szerelvény keltett.
Árnyékjáró felsóhajtott.
– Az alagút nem pontosan középen metszi a területet, hanem egy kicsit el van tolódva
északkelet felé. Ezért fordulhatott elő például az, hogy én éreztem a rengéseket, ám ti
nem. Pedig egy vastag törmelék halom tetején kuporogtam.

A visszajelzés sokkal hamarabb megérkezett, mint azt várták. Mindhárman fenn

kuporogtak a tetőn, és a lassan elcsendesedő tábort figyelték. Az egyik barakkban
hirtelen fény gyulladt, majd elaludt. Ez néhány másodpercen belül még kétszer
megismétlődött, aztán sötét lett. Néhány kiborg nyomban a helyszínre indult, ám a
fényjelenségek megszűntek, mielőtt a barakkhoz értek volna, így semmilyen
megtorlással nem éltek a foglyok irányába. Nyilván valami műszaki problémának vélték a
jelenséget. Pedig nem az volt.
– A tábornok az – jelentette ki Árnyékjáró ellentmondást nem tűrő hangsúllyal. – Mindig
is a hármas volt a kedvence… A személyi kódja is ez volt a szervezetben. Tudja, hogy itt
vagyunk, s akkor azt is sejti, mire készülünk.
– Az üzenet nem tartalmazta ezt? – lepődött meg Joshua. – Azt mondtad, hogy… – Nem
maradt ideje befejezni.
– Az üzenet úgy szólt, alulról fogok érkezni, mához két napra… Ebből tudni fogja, mire
számítson, s ő is megteszi a szükséges előkészületeket. Most nincs más dolgunk, mint
várni, s észrevétlen maradni a kiborgok előtt.
A terv úgy szólt, hogy a robbanószerkezeteket csak akkor fogják elhelyezni, amikor
Árnyékjáró valószínűleg rajta lesz a szerelvényen. Bár talán így vesztenek egy kis időt,
viszont majdnem nullára csökken az esélye, hogy a kiborgok valamiképp rátalálnak a
detonátorokra. Az időzítést harminc percre állították be, ami annyit jelent, hogy
Árnyékjáró harminc centiméteres darabokat vágott le a gyújtózsinórból.
– A holnapot arra fogom felhasználni, hogy végiggyalogolok a metróalagút vélt
nyomvonala felett, és megpróbálok ráakadni valami lejáratra. Biztos vagyok benne, hogy
sikerrel fogok járni.
Mordeaux elhúzta a száját.
– Szeretem az optimista embereket – jegyezte meg –, s nem is akarom kétségbe vonni a
tudásodat, sem a szerencsédet, de mi van akkor, ha mégsem jön össze. Akkor ugrott a
terv, és a tábornok hiába vár majd téged.
– Ott leszek a szerelvényen – ígérte Árnyékjáró, s Mordeaux maga sem tudta, miért, de
hitt neki. 22. Egyedül
Párizs, 2005. szeptember 10.

Árnyékjáró egy repedezett betoncső belsejében kuporgott. Az elmúlt két nap során
igyekezett minél jobban felkészülni a feladatra: sokat pihent, ellenőrizte a fegyvereit és a
felszerelését, és olyan apróságokat készített össze, melyekre minden valószínűség
szerint szüksége lesz az akció ráeső részének sikeres végrehajtásához.
A tábornok a rákövetkező éjszakán is megismételte a jelzését, ezáltal egyértelművé téve,
hogy valóban nem véletlen műszaki hiba következményei voltak a felvillanások. Ráadásul
a hagyományos morzejeleket használva az „OK 5 LENT” üzenetet küldte vissza.
Árnyékjáró bízott benne, hogy a tábornok valóban ellenőrzése alatt tartja az
eseményeket a kerítés belső oldalán. Igaz, mindig is olyan embernek ismerte, akinek
elég egyszer elmondani, mit akar, és a belőle áradó szuggesztív erő hatására senkinek
nem jut eszébe vitába szállni vele.
A tervnek számos gyenge pontja akadt, ám Árnyékjáró úgy vélte, menet közben
valamennyivel meg tudnak majd birkózni. Természetesen szívesebben vette volna, ha
kellő idő áll a rendelkezésükre és a felderítésre, ám azt is tudta, hogy csupán egyszer
próbálkozhat. Ha egyszer lejut az alagútba, onnan nem jöhet ki a tábornok nélkül, mert a
következő alkalommal a kiborgok már ezt a menekülési útvonalat is lezárják majd.
Tulajdonképpen nem lepődött meg, amikor az alagút szellőzőaknáján kétujjnyi vastag
rácsokat talált. A kiborgok – vagy inkább az ellenség – valószínűleg bejárták a kritikus
szakaszt, és minden kijutási pontot megszüntettek. Az nyilván meg sem fordult a
fejükben, hogy nem bentről próbál majd kitörni egy fogoly, hanem kintről akar bejutni
valaki.
Árnyékjáróban ez újabb kérdéseket szült, ám ezeket mélyen eltemette magába. Ha
visszatér, akkor majd lesz elég ideje elmélkedni rajta, most a szabadítási akcióra kell
koncentrálnia.
Nem szabad hibázniuk.
A betoncső egyik végéből tökéletes kilátás nyílott a romos Párizs utcái felé, míg a másik
oldalon a vasrács húzódott. A szellőző egykoron nem lett volna látható a felszínről, hiszen
egy párhuzamosan futó szervizalagútba futott bele, ám valami kataklizma megtörte itt a
talajt, és a jókora betondarabok nyílt törés csontjaiként bukkantak a felszínre.
Árnyékjáró a térkép alapján nagyjából sejtette, hol kell keresnie lejáratot, ám azok,
melyek egykoron a nyílt utcáról is elérhetőek voltak, most zárva maradtak előtte.
Mindent törmelék borított, ám valahogy túl szabályos elrendezésben.
Árnyékjáró elhúzta a száját.
Szóval lezártátok a szakaszt, gondolta gúnyosan, miután felkapaszkodott egy
törmelékekkel borított lépcsőn, hogy fentről megpróbálja kiszúrni, van-e a közelben
olyan épület, melyet a metró kötne össze a fogolytáborral. Hiába meresztette azonban a
szemét, egyik épületre se merte volna egyértelműen rámondani, hogy az ellenség vette
használatba.
Először azt hitte, a fémrácsok komolyabb problémát fognak okozni, de némi
meglepetéssel vette tudomásul, hogy viszonylag könnyen elhajlíthatók. Igaz, az így
kialakított rés túl keskeny volt ahhoz, hogy átpréselhesse a testét, azonban a felszínén
kialakult vékony rozsdaréteg és viszonylagos formázhatósága elárulta, hogy
Árnyékjárónak van itt keresnivalója.
A férfi az egyik zsebéből egy műanyag flakont húzott elő, és maga mellé tette a földre.
Ezután a kését vette kézbe. A penge felső oldalán fűrészfogak voltak kialakítva. Igaz,
nem fémfűrészelésre találták ki, ám arra jó volt, hogy néhány milliméternyi bevésést
csináljon három fémszálon. Ezután eltette a kést, és lecsavarta a flakon kupakját.
Kellemetlen, szúrós szag csapta meg az orrát. A műanyagban tárolt sav nagyon magas
koncentrációjú volt, Árnyékjáró többnyire különféle fémszerkezetek tönkretételére
használta. Ahol az intelligencia nem segített, hasznosnak bizonyult a nyers erő. A sav
néhány perc alatt eléggé megette a fémet ahhoz, hogy a férfi a késével megnagyobbítsa
a mélyedéseket, majd minden erejét megfeszítve kitörje a rácsokat. Ahol már egy
ponton elvált egymástól a fém, könnyű dolga volt. Mindhárom fémrúd hamarosan a
földre fektetve hevert; Árnyékjáró nem pazarolta a savat és erejét arra, hogy teljesen
kivegye őket a helyükről, elég volt annyi is, hogy bejuthatott felettük.
A szellőző hűvös volt, a falakon néhol hatalmas, ismeretlen eredetű foltok terpeszkedtek.
Árnyékjáró mindössze annyi időre állt meg, amíg ellenőrizte, hogy ezeken a hely nem
omladékony, s folytatta a mászást lefelé. Szerencsére a járat nem volt túl nehéz, így a
hátát az egyik, lábát a másik falnak vetve lassan ereszkedett lefelé. Nem ez volt a
leggyorsabb módja a lejutásnak, de legalább kötél nélkül is működött. Visszafelé persze
nehezebb lesz, de a férfi bízott benne, hogy a tábornok is képes lesz önerőből felmászni.
Hiszen mindig is szívós alak volt.
Valahonnan a közelből erősödő zúgás, zakatolás hallatszott, majd a hang egy pillanatra
szinte az elviselhetetlenségig fokozódott, hogy utána távolodni kezdjen.
Árnyékjárónak nem kell még az órájára sem pillantania, hogy tudja, a szokásos
szállítmányok egyikét szállító szerelvény robogott el a közelben. Ez megerősítette abban,
hogy jó helyet választott az ereszkedésre. A terv egyik leggyengébb pontja az volt,
hogyan juthat fel a szerelvényre. Valószínűnek tűnt, hogy automata vezérlésű
szállítóeszközről van szó, amelyik két megálló között csupán a gyorsítás és a lassítás
szakaszában halad némileg lassabban.
Most közel két teljes órája van, hogy kitalálja, miként fog feljutni a szerelvényre. Ez volt
ma a második szállítmány, és még nyolc fog következni. Mordeaux-szal és Joshuával úgy
állapodtak meg, hogy az ötödik szerelvényre próbál feljutni, s a két fiatal is ehhez igazítja
a saját akcióját.
Mivel mindig húsz-húsz Ezüstbéka összeszereléséhez elegendő alkatrész érkezik, így a
szerelvény – ismerve a különös kiborgok méretét – nem lehet túl nagy. Árnyékjáró
magában úgy saccolta, a szerelvény nem lehet sokkal nagyobb egy régi módi kézi
hajtánynál.
Nem tévedett sokat.
Amíg a következő szerelvényre várt, a férfi megvizsgálta az alagutat és a síneket. Bár ez
utóbbi elég viseltes állapotban volt, műszakilag semmi gond nem lehetett vele. Igaz,
Árnyékjárónak fel kellett kapcsolnia a tartalék zseblámpáját – nem kockáztatta meg,
hogy visszamegy a másik darabjaiért –, mivel sem a falakon, sem a sínek között nem
volt bekapcsolva egyetlen irányfény sem. Igaz, a sötétben néha kék szikrák villantak és
enyésztek a másodperc tört része alatt, ám ez túl rendszertelen volt ahhoz, hogy
Árnyékjáró ezek alapján tájékozódjon idelent.
A sötétség egy újabb problémát is felvetett.
Árnyékjáró úgy vélte, a szállítóeszköz teljesen automatikus működésű, és tökéletesen lát
a sötétben. Ugyanakkor valamiképp érzékelnie kell az esetleges akadályokat is, talán
valamiféle radarszisztéma segítségével. Ugyanakkor felmerült a kérdés, hogy a gép
képes eltávolítani a kisebb akadályokat, vagy más gépeket hív a helyszínre. Utóbbi akár
fegyveres kiborgokat is jelenthet, hiszen egy ilyen műszaki hiba nem jöhet létre csak
úgy, magától. Ráadásul Árnyékjáró még abban sem lehetett egyértelműen biztos, hogy a
szállító eszköz nincs felszerelve lézerrel vagy nem utazik rajta afféle végső biztosítékként
egy kiborg.
Sokáig törte a fejét, mit tegyen. Első ötlete az volt, hogy egy kisebb tüzet rak a sínek
mellett – az alagútban látott elég papírt és hulladékot, hogy megoldható legyen a
tűzrakás –, ám tartott tőle, hogy a tüzet esetleg veszélyhelyzetnek értékeli a
szállítóegység, és riasztja a karbantartókat. Az logikusnak tűnt, bármi szokatlan adódik,
a szerelvény értesítést küld az alagutat felügyelő szervnek, legyen az bár ember vagy
kiborg.
A zseblámpa felkapcsolása ugyancsak kockázatosnak tűnt, ám első körben mégis e
mellett maradt. A párhuzamosan futó szervizalagút nyikorgó ajtaját résnyire kinyitotta,
és lekuporodott mellé. Úgy tervezte, először megvárja, a szerelvény teljes sötétségben
fut-e végig, vagy használ valami saját megvilágítást, s ha nem, akkor fogja felkapcsolni a
saját zseblámpáját.
Rápillantott az órájára.
Még nyolc perc.
A távolból máris hallani vélte a közeledő szerelvény hangját, ami azt jelentette, vagy a
felrakási és lerakási pontok vannak túl távol egymástól, vagy pedig a szerelvény
közlekedik lassabban, mint először gondolta.
Őszintén remélte, így van.
Lekapcsolta a lámpát, és a szemét lehunyva igyekezett minél jobban hozzászokni a
sötétséghez. Amikor ismét kinyitotta a szemét, minden koromsötét volt előtte, ám egy
semmiből támadt szikra kék fényözönbe borította a környéket. Árnyékjáró sokat
megadott volna egy éjjellátó készülékért, de évekkel ezelőtt fogott utoljára a kezébe
ilyesmit.
A közeledő szerelvény egyre hangosabbnak tűnt. Árnyékjáró megfigyelte, hogy a nagy
zaj mennyire megtévesztő, ugyanis gyorsabbnak tűnik a szerelvény, mint valójában volt.
Az ajtó résén keresztül figyelte a sötétségbe burkolózott alagutat, és akaratlanul is
elvigyorodott, amikor a sötétben egy halvány fénypontot vett észre. Nem kell teljes
sötétségben próbálkoznia a feljutással.
Igaz, hamarosan az is kiderült, hogy a fény csupán négy-négy, két oldalt párhuzamosan
elhelyezett, nagyjából egy emberszemnyi irányfényt takar, ám a semminél mégis több
volt. Ha mást nem, legalább azt fogom tudni, hova kell felmásznom, gondolta a férfi,
miközben az alatt a néhány másodperc alatt, amíg a szerelvény elhaladt mellette,
igyekezett minden apró részletet az emlékezetébe vésni.
Ismét csend lett.
Árnyékjáró a falnak vetette a hátát, és megpróbálta felidézni, amit látott. A szerelvény
hossza valamivel kevesebb lehetett öt méternél, míg szélessége a régi szabványokat
idézte. Az elején egy körülbelül fél méter magas fémkocka látszott, nyilván a
vezérlőegység, mögötte közvetlenül pedig egy elektromos motor kapott helyet. A
rakfelületen fóliázott csomagok hevertek valamilyen módszerrel rögzítve. Bár Árnyékjáró
nem számolta meg – ideje sem volt rá –, biztosra vette, hogy húsz darabot látott. Ahogy
az Ezüstbéka készül egy-egy szállítás alkalmával. Igaz, a férfi már a legelején sem
értette, vajon a kész szerkezeteket miért nem szállítják azonnal tovább, ám az akció
szempontjából ez érdektelennek tűnt, így nem is törte túl sokáig rajta a fejét. A kétszáz
kiborg elszállításához persze nagyságrendekkel nagyobb szállítóeszköz szükséges…
hacsak az Ezüstbékák nem saját lábukon távoznak.
Ezek azonban most mind mellékesnek tűntek.
Árnyékjáró úgy becsülte, képes lenne komolyabb sérülések nélkül feljutni a szerelvényre
– szerencsére nem látott fegyvereket, sem kísérőt –, ám az esélyei nagy mértékben
javulnának, ha sikerülne még egy kicsit lelassítani a szállítóeszközt. Erre a
legmegfelelőbbnek egy kis méretű tárgy sínre helyezése tűnt, mely nem siklatja ki a
szerelvényt, és a gép egyszerűen letolhatja a sínről.
A kérdés csupán az, vajon képes-e valóban észrevenni az ilyen akadályokat a vezérlő,
tette fel magának a kérdést Árnyékjáró.
A következővel, a negyedik szerelvénnyel letesztelheti elképzelését, és ha minden jól
megy, akkor rajta lesz az ötödiken. Két órája volt, hogy megtalálja a megfelelő méretű
és súlyú akadályt, mely remélhetőleg lelassítja a szerelvényt, ha ugyan megállásra nem
készteti.
Árnyékjárónak fogalma sem volt arról, állandó kapcsolatban áll-e a szerelvény valamiféle
irányító központtal, hiszen ha a gép rájön, hogy plusz súlyt – potyautast? – szállít, akkor
értesítheti a lerakodási pontot, ahol kiborgok fognak várni rá. Márpedig lézerekkel
szemben esélye sincs.
Kockáztatnia kell.
S bíznia benne, hogy semmi olyan probléma nem adódik, melyet ne tudna megoldani.
Nem csupán a tábornok miatt. Minél többet gondolkozott az eddig látottakon, annál
inkább elfogadta ő is a Geriontól származó eszméket. Ez a háború más, mint a többi. Itt
nem lehet párhuzamokat vonni korábban megtörtént eseményekkel.
Új ellenséggel állnak szemben.
Gépekkel.
Intelligens, gondolkozó gépekkel. 23. Meglepetés a mélyből
Párizs, 2005. szeptember 10.

Három perccel a szerelvény érkezése előtt Árnyékjáró elhelyezkedett a helyén. Az

alagutat és a szervizalagutat összekötő ajtót sarkig kinyitotta, és behúzódott a betonfal
mögé. A sínek mellett két oldalt futó peremről egyetlen ugrással a szerelvényen lehet,
még akkor is, ha az csak lassít. A sínre egy emberfej nagyságú kődarabot helyezett,
amiért fel kellett másznia a felszínre, ám ez nem okozott jelentős időkiesést.
Ez volt az ötödik szerelvény a mai napon.
Mindenképp fenn kell lennie rajta. Várnak rá.
A szerelvény másodpercre pontosan érkezett. Árnyékjáró már messziről hallotta a
közeledését, és az ajtónyíláson keresztül folyamatosan szemmel tartotta a nyolc
fénypont jelölte szállítóeszközt. Igyekezett lassan, nyugodtan lélegezni, miközben az
adrenalin szintje máris az egeket ostromolta.
Árnyékjáró azt hitte, a szerelvény megállás nélkül tovább robog, ám az utolsó pillanatban
lelassított, éppen csak annyira, hogy a sínen lévő kődarabot a lendület letaszítsa. Ez a
néhány másodperc elegendőnek bizonyult a férfi számára. Valósággal kiugrott a fal
mögül, és néhány lépésnyi futás után rávetődött az ismét felgyorsító szerelvény
rakterére. Nem sokon múlott, hogy a lendület tovább vigye, ám az utolsó pillanatban
sikerült megkapaszkodnia az egyik ládát tartó fémhevederben, és a következő
másodpercben máris egyenesbe hozta magát. Azonnal felguggolt, és lélegzet-visszafojtva
várta az esetleges reakciókat. Utolsó gránátját dobásra készen tartotta, ha esetleg a
szerelvényen mégis lenne valamilyen fegyver, ám nem történt semmi.
Legalább harminc másodperc telt el, mire Árnyékjáró fel merte emelni a fejét, és
körbenézett. Ugyan az irányfények elenyésző világosságot adtak, a körvonalakat azért
nagyjából sikerült kivennie. Két láda között térdepelt, mintegy másfél méternyire a
motortól, illetve a vezérlőegységtől.
Sötétben nagyon nehéz megbecsülni a sebességet, ám Árnyékjáró felidézte magában
mindazt, amit a metrókról tudott, s annak alapján próbált számolni. A szerelvény
körülbelül harmincnyolc-negyven kilométer per órás sebességgel haladt, ami azt
jelentette, ilyen iramban perceken belül meg kell érkeznie a táborhoz.
Azaz nincs sok ideje.
Mivel fogalma sem volt arról, vajon honnan kezdik el a kirakodást, ezért középen
helyezkedett el. Ezzel mindenképp nyer néhány másodpercet, s talán lesz ideje arra,
hogy képbe kerüljön, mielőtt kezdetét veszi a zűrzavar…
Őszintén remélte, odafenn már akad egy kis gondja a gépeknek. Joshua és Mordeaux
alighanem mindent megtesznek ennek érdekében…

A legszélső ház felől halk durranás hallatszott, majd porfelhő csapott ki a földszinti
ablakokon, és az épület lassan, de biztosan dőlni kezdett kifelé. Ahhoz túl messze volt,
hogy kárt tehessen a tábort körbeölelő kerítésben, azonban a kiborgok figyelmét így is
felkeltette. Az egyik járőr letért a szokásos útvonaláról, és aktív állapotba kapcsolva
magát elindult, hogy megnézze a rendellenesnek minősített eseményt.
Csupán harminc másodperc telt el az első robbanástól számítva, amikor újabb dörrenés
hallatszott, ezúttal jóval hangosabb, és a tábor másik oldalán is elkezdett összedőlni egy
ház.
A reflektorok teljes fényerőre kapcsoltak, megvilágítva a barakkokat, az üzemet és az
udvart, miközben a járőrök néhány, alig észrevehető másodpercre mozdulatlanná
dermedtek, miközben az ostyaáramkörös processzorok megkísérelték kikalkulálni a
helyzethez leginkább megfelelő stratégiát. Illogikusnak tűnt, hogy bárki is megtámadja a
tábort, ám a belső, virtuális képernyőkön futó kalkulációk megerősítették, hogy a
robbanások és a házak összedőlése semmiképp sem tekinthető szokványos eseménynek.
Újabb robbanás, újabb épület.
Majd még egy.
Mordeaux biztonságos távolságból figyelte az eseményeket. Látta, hogy a távolból
rohamos sebességgel közeledik két fénypont – nyilván helikopter-kiborgok –, miközben
azt számolgatta magában, hogy vajon helyesen kalkuláltak-e előző éjszaka, amikor
elhelyezték a robbanótölteteket, és méretre vágták a gyújtózsinórokat. Ha igen, akkor
reális esély van rá, hogy néhány kiborgot maga alá temet egy-egy épület, amikor
közelebb mennek ellenőrizni a helyszínt.
Joshua ennél szkeptikusabb volt.
– Ha el tudjuk csalni őket a tábortól, már azzal is elégedettek lehetünk – mondta.
Most itt térdepelt Mordeaux mellett, és a kiborgokat figyelte. Bár egy kiborgra lehetetlen
azt mondani, hogy elvesztette a fejét, azért látni lehetett rajtuk, hogy az események
ilyetén alakulása némileg összezavarta őket. A járőrök gyakran megálltak, hogy irányt
változtassanak, ahogy a processzor sorra felülbírálta előző döntéseit, és magasabb
prioritási szinten új döntéseket hozott.
– Mintha nem lennének teljesen összhangban egymással – jegyezte meg Joshua, amikor
két kiborg kis híján összeütközött.
Mordeaux elvigyorodott.
– Jobb, mint amire számítottam – ismerte be. Egy kicsit komorabban folytatta: –
Remélem, Árnyékjáró is sikerrel járt… Bár ezt néhány perc múlva úgyis megtudjuk.

Árnyékjáró érezte, ahogy a szerelvény lassítani kezd. Kicsit felemelkedett, gyors

pillantást vetett előre, majd visszakuporodott a ládák mögé. Eddig nagyjából minden úgy
történt, ahogy eltervezte. Az alagút egy oldalsó leágazásába hajtottak be – hogy ki állítja
át ilyenkor a váltókat, csak egy újabb, másodlagos kérdés volt a férfi elméjében –, ahol
egy rámpa tetejéről világosság szűrődött be.
A férfi tudta, hogy az elkövetkező percekben minden el fog dőlni. Ha kiborgok érkeznek
lepakolni az árut, akkor aligha lesz esélye életben maradni. Amikor kidolgozta az ötletet,
arra épített, hogy a kiborgok a fegyveres őr szerepét töltik be, tehát nem fognak pakolni,
mert ezzel kiszolgáltatottaivá válhatnának a foglyoknak. Ugyanakkor fogalma sem volt
arról, az üzemekben akadnak-e szállítórobotok vagy valami hasonlók. Amennyire meg
tudta becsülni, egy ilyen láda legalább nyolcvan-száz kilogrammot nyomhatott, azaz a
mozgatásához legalább kettő, de inkább négy emberre volt szükség. Mivel a lejárat egy
lehetséges menekülési útvonal, a kiborgoknak biztosítaniuk kell a helyszínt, nehogy
valaki megkíséreljen erre kereket oldani. Annak pedig az a legvalószínűbb megvalósítása,
hogy néhány kiborg le fog ide jönni, s a foglyok csak utána jöhetnek.
Akkor viszont ő sem lehet itt…
Amikor a szerelvény megállt, Árnyékjáró már nem volt a rakodófelületen. Összeszorított
fogakkal kapaszkodott a szerelvény rámpához képest túlsó oldalán, és arra készült, hogy
amint meghallja a tábornok hangját, megkísérli valahogy indulásra bírni a szerkezetet.
Ez volt a terv leggyengébb pontja. A szerelvény elindítása.
Titokban abban reménykedett, hogy erre nem is fog sor kerülni. Ő a tábornok helyében
olyan felfordulást csinált volna odafenn, hogy a kiborgok minden figyelme elterelődjön a
rakodásról. Miután az összes láda lekerült a rakodófelületről, a szerelvény valószínűleg
magától is elindul.
Ám ahogy Joshua is mondta, túl sok volt a tervben a „ha”. Árnyékjáró régebben, még a
háború előtt, soha nem vágott volna bele egy ilyen kidolgozatlan akcióba. Most azonban
nem volt más lehetőségük. Bár a társainak nem mondta, a tábornok elég rossz bőrben
volt. Ha nem viszik ki innen, akkor napok kérdése, mikor dől ki a sorból. Márpedig az
egyenlő a halállal. A táborban nem volt gyengélkedő. Ha valaki nem bírta a
megterhelést, az rövid úton a tartályban végezte.
Az egyetlen legális menekülési útvonal végén.
Árnyékjáró hallotta, ahogy nehéz, fémes léptek csattannak a rámpán, ám ezzel egy
időben odafentről robbanás zaja, éles szisszenés, majd dühös ordítozás hallatszott. S a
következő másodpercben elszabadult a pokol.
A férfi lélegzet-visszafojtva figyelt, miközben vállát csaknem kifordítva a helyéből
megkísérelte leengedni magát annyira, hogy átlásson a szerelvény alatt. Néhány
szívdobbanással később átkozódva húzta fel magát, mivel csak a rámpa alját látta,
semmi többet. Ezúttal felül próbálkozott, és még látta, ahogy a rámpa tetején álló kiborg
megfordul, és elindul visszafelé, minden lépéssel leadva egy újabb lövést a kinti
zűrzavarba.
Árnyékjáró felemelkedett, és minden erejét összeszedve elkezdte letolni a rakterületről a
ládákat. A késével elvágta a rögzítőpántokat, majd a vállát nekivetette a ládáknak, és
letolta őket a sín mellé. Nem haladt olyan gyorsan, amennyire szeretett volna, mert a
ládák nehezebbnek bizonyultak, mint gondolta.
Elfojtott néhány szitkozódást, és folytatta, bízva abban, hogy sikerül végeznie, mire
odafenn helyreáll a rend. Bár sokat megadott volna azért, ha láthatja, mi folyik odafenn,
igyekezett csak a ládákra koncentrálni. A tábornok bármelyik pillanatban itt lehet, és
akkor mihamarabb indulniuk kell.
Nem táplált hiú reményeket. A foglyok aligha tudják legyőzni a gépeket, vagy ha mégis,
csak idő kérdése, hogy a kint remélhetőleg elbolondított járőrök értesüljenek a
problémáról, és visszajöjjenek rendet teremteni.
Még öt láda volt hátra, amikor ismét meghallotta a jellegzetes, fémes lépteket a rámpán.
Azonnal lebukott az egyik láda mellé, és villámgyorsan kitapogatta utolsó gránátját.
Szentül megfogadta magában, ha mást nem, legalább egy kiborgot megpróbál magával
vinni.
Éles szisszenés hallatszott, és a következő pillanatban egy nehéz test csapódott neki a
falnak fémes csörömpöléssel.
Árnyékjáró döbbenten nézett fel.
A kiborg a rámpa alján hevert, mellkasa helyén jókora lyuk tátongott, amiből fekete füst
szivárgott kifelé. A rámpán néhány alak rohant lefelé, az egyik a vállán hozta a tábornok
mozdulatlan testét. A leghátul haladó alak hirtelen szétdobta a karjait, miközben a
felsőteste egy szempillantás alatt elfeketedett.
– Ide, gyorsan! – ugrott fel Árnyékjáró, és nem foglalkozva senkivel és semmivel,
kibiztosította a gránátot, és a felszínre vezető nyílás felé hajította, ahol ebben a
másodpercben bukkant fel egy kiborg, hogy újabb lövésekkel ritkítsa a menekülőket.
Nem maradt ideje rá.
A gránát a mellkasának csapódott, és a detonáció hátravetette a kiborgot. A karcsonkjára
ültetett lézer valószínűleg meghibásodott, mert folyamatos sugárra kapcsolt. Kisvártatva
éles sípolás hallatszott, és szinte nyomban hatalmas detonáció omlasztotta le a rámpát
és a környező területet.
Árnyékjáró az utolsó pillanatban vetődött le a szerelvény túloldalán, magával rántva a
tábornokot és a magatehetetlen testet cipelő alakot is, ám a többiekért nem tehetett
semmit.
Amikor felegyenesedett, a rámpa helyén jókora lyuk tátongott. Mindenfelé véres
testrészek hevertek, a kavargó porban azonban lehetetlennek tűnt megállapítani, hányan
haltak meg, s mennyi a sérültek száma.
– A ládákat, gyorsan! – ugrott fel Árnyékjáró, s jó példával járva elöl ismét nekifeszült a
nehéz csomagoknak.
Hallotta, ahogy a tábornok rekedten mond valamit, aztán hirtelen sokkal könnyebbé vált
a súly, és egy újabb láda tört darabokra a sín melletti betonon. Egy pillanatra felnézett; a
tábornok a platón hevert a motor mögött, míg rajta kívül két másik fickó küszködött a
ládákkal.
Odafenn ismét lézersugarak süvítettek, melyeket dühös ordítások követtek, s ismét
elszabadult a pokol. Árnyékjáró tudta, hogy csak percek kérdése, mikor törik meg a
kiborgok az ellenállást, és néznek utána, mi is történt idelent. Addigra vagy eltűnnek
innen, vagy meghalnak.
Már csupán két láda volt hátra, ám amikor azoktól is megszabadultak, a szerelvény nem
akart elindulni.
– Mi lesz már, te dög! – üvöltötte Árnyékjáró.
Úgy tűnt, valamit nem vett számításba.
Aggódva nézett a romok felé. Vajon mikor bukkan fel a nyílásban egy kiborg, hogy egy
szempillantás alatt a másvilágra küldje mind a négyüket?
Aztán hirtelen mindent megértett.
– Lefelé, mindenki! Ez a kurva gép azt hiszi, még mindig van rajta néhány láda!
Nem kellett megmagyaráznia, mire gondol.
S valóban. Amikor a Tábornokot is leemelték a rakodófelületről, a szerelvény eleje felől
halk, sípoló hangok hallatszottak, majd a jármű lassan megindult. A menekülők
felugráltak a szerelvényre, ám az automatika már nem reagált a megnövekedett
súlymennyiségre. Az indulási feltételek teljesültek, a vezérlőegységnek csupán erre volt
szüksége.
Árnyékjáró ugrott fel utoljára a szerelvényre, és aggódva figyelte a leomlott rámpa
tetejét. Talán kitart addig a lázadás, amíg biztonságos távolságba jutnak, különben
egyenként fogják levadászni őket. Egy ilyen szűk, egyenes térben esélyük sincs kitérni a
lövések elől.
Halk, köhögő hang hallatszott.
– Jevgenyij! Fiam!
Árnyékjáró nagyot nyelt. Nem sok hiányzott hozzá, hogy elsírja magát. Elveszíteni és
visszakapni valakit, komoly érzelmi megrázkódtatás mindkettő.
Felállt, és odagyalogolt a fekvő férfihoz.
– Itt vagyok, Tábornokom! 24. Káosz
Párizs, 2005. szeptember 10.

Jacques Mordeaux hitetlenkedve meredt a tábor közepén lévő épületre. Az üzem oldalán
hatalmas lyukak tátongtak, melyeket egyértelműen lézernyalábok ütöttek. A kiborg
járőrök egy része folytatta a felrobbantott épületek felderítését, azonban a többi
visszafordult a tábor felé. A tornyokban ülő gépek egyelőre nem avatkoztak a
küzdelembe, feltehetőleg ők sem voltak képesek arra, hogy átlássanak a falakon, még ha
azok alig voltak többek néhány ujjnyi vastag alumíniumlemeznél.
– Mi a pokol folyik odabent? – mormogta a fiú.
Joshua felsóhajtott.
– A tábornok lázadást szított – jelentette ki magabiztosan. – Ez az egyetlen reális esélye
a menekülésüknek. Nézd, hat kiborg van az épületben, és legalább hússzor annyi fogoly.
A tábornok biztosan elintézte, hogy ma ide kerüljön… nem hiszem, hogy a gépek arcra is
meg tudnák különböztetni az embereket egymástól, inkább a darabszámra mehetnek rá…
– Vagy megjelölik a foglyokat… – vetette fel Mordeaux. – Mint a Második Világháború
során a német fogolytáborokban a rabokat. Tetoválás vagy valami hasonló segítségével.
Joshua megvonta a vállát.
– Végül is, számunkra mindegy. A tábornok teljesítette, amit vártunk tőle. Valóban
befolyásos ember lehet, ha ekkora káoszt tudott szítani.
– Most már csak Árnyékjárónak kell ott lennie…
– Ott lesz – mondta határozottan a leány. – Nézd, a foglyok…
Nem fejezte be a mondatot. Mordeaux követte tekintetével a leány ujját, s látta, ahogy
az üzem egyik fala kidől, és a nyíláson keresztül emberek tucatjai rontanak ki az udvarra.
A toronyban várakozó kiborgok azonnal tüzet nyitottak, ám a foglyok között akadt
néhány, aki Mordeaux és Joshua legnagyobb meglepődésére viszonozták a tüzet, sőt az
egyik alak elhajított egy gránátot, ami felrobbantotta az egyik tornyot, s rést ütött a
kerítésen. Bár a lézersugarak szaporán villogtak, mégis elég sokan akadtak, akik
kijutottak a táborból, hogy aztán eltűnjenek az éjszakában.
– Egyenként fogják levadászni őket – mormogta a leány. – Itt az ideje, hogy elinduljunk
Victorhoz, mielőtt iderendelnek még néhány tucat kiborgot, s lezárják a környéket.
Mordeaux megrázta a fejét.
– Segítenünk kellene – mondta dühösen és kicsit csalódottan. – Van még néhány
gránátunk, s ha megosztjuk a kiborgok figyelmét, akkor több fogoly szökhet meg… Te
mondtad, hogy a kiborgok az ellenségeink. Az Ellenállás szép idea, de nekünk most kell
cselekednünk.
Joshua megrázta a fejét.
– Teljesítettük, amit vállaltunk – felelte.
Mordeaux vállat vont.
– Én nem fogadtam meg semmit – mondta, miközben lassan, oldalazva ereszkedni
kezdett lefele az egyik törmelék halom oldalán, hogy elég közel kerüljön a táborhoz, és
megkockáztassa egy gránát elhajítását. – Találkozunk Victornál!
– Hülye – szorította ökölbe a kezét Joshua, de néhány másodperccel később követte a
társát.
Mordeaux gyors pillantást vetett a kiborgokra. Legalább fél tucatnyi volt a kerítésen
kívül, de egyelőre a romba dőlt épületekkel voltak elfoglalva. Az őrtornyokban ülők nem
is figyeltek kifelé, az udvaron és az épületek között rekedt foglyok levadászásával voltak
elfoglalva. Az emberek folyamatosan özönlöttek elő az épületekből, s bár már jó néhány
száz halott hevert a földön, legalább ennyien jutottak ki a fogolytáborból.
A központi üzemben még tombolt a harc, az egyik kiborg valószínűleg meghibásodott,
mert csak forgott körbe a tengelye körül, és folyamatosan tüzelt, nem foglalkozva azzal,
hogy emberre vagy gépre céloz. Ennek eredményeként sikerült kiiktatnia egy másik
kiborgot, mire a többi gép észbekapott, és gyors lövésekkel megszabadultak a nem
kívánatos tényezőtől.
Mordeaux felkapaszkodott egy dombra, s bár legalább ötven méterre volt a kerítéstől,
úgy döntött, mégis megkockáztat egy gránáthajítást. Ha közelebb akarna ugyanis menni,
nyílt terepre kellene kimerészkednie, ahol valószínűleg könnyedén leszednék. Bár nem
sok tapasztalata volt az ilyesmiben, mégis úgy becsülte, érdemes megpróbálnia. Ha
másra nem lesz jó, a robbanás legalább eltereli a kiborgok figyelmét.
Minden erejét összeszedte, kibiztosította és elhajította a gránátot. Ilyen távolságból nem
volt értelme célozni, ha a robbanás megrongálja a kerítést, akkor már elérte a célját.
A detonáció alig két méterrel a kerítéstől következett be. Mordeaux elfojtott egy
káromkodást, miközben sebesen lefelé hátrált a dombról, és kis híján beleütközött
Joshuába.
– Sikerült? – kérdezte a leány.
Mordeaux megrázta a fejét.
– Rövid – felelte tömören. – Tűnjünk innen, mielőtt valamelyik kiborg idejön!
– Megpróbáljuk újra? – kérdezte a leány.
– Amíg van gránátunk, miért ne? – kérdezett vissza a fiú, miközben futólépésben
távoztak.
A helikopter-kiborgok közül az egyik, melyek eddig a felrobbantott épületek körüli terület
átvizsgálásával volt elfoglalva, most idegesítő robajjal közeledett, és fedélzeti ágyúiból
alaposan megszórta a dombot, ahonnan Mordeaux a gránátot hajította. Utána egy kisebb
kört írt le, majd amikor a szkennerek által közvetített képen sikerült behatárolni a
menekülőket, azonnal a nyomukba eredt.
– Bassza meg! – üvöltötte Mordeaux, ahogy a hátuk mögött feltűnt a helikopter, és
oldalra lökte a leányt, miközben ő maga is elvetődött.
A sorozat kettejük között verte fel a port.
Mordeaux a hátára gördült, leakasztott egy gránátot az övéről, és kibiztosította, majd a
lassan forduló helikopter felé hajította. A robbanás egy pillanatra megrázkódtatta a
gépet, de nem okozott komolyabb sérülést.
Joshua felugrott a földről, és rohanni kezdett a legközelebbi épület felé. Csak ott
remélhetett fedezéket találni a repülő kiborggal szemben, itt a nyílt téren csak
másodpercek kérdése, mikor kapja el őket.
Mordeaux nem volt ilyen gyors, ám mire a helikopter visszafordult, már ő is talpon
termett. A gép helyzeti előnyben volt, ezért a fiú valósággal fejest ugrott egy, a talajban
futó repedés menedékébe. Ezáltal sikerült elkerülnie a lövéseket, azonban egy
megpattant golyó a vállába fúródott. Mordeaux az egyetlen dolgot tette, amit jelen
helyzetbe tehetett, mozdulatlan maradt, és miközben érezte, hogy a hátát elönti a vér,
megpróbált mozdulatlan maradni, s lehetőleg nem felordítani a fájdalomtól.
A helikopter széles ívben fordult vissza. A fedélzeti számítógép ostyaáramkörös
processzora az előző sorozatot elemezte, mert a célszemély ugyan halottnak tűnt, ám
elvileg nem érhették golyók. A processzor nem volt felkészítve az ilyen helyzetekre, ám
mivel a programjában egyértelműen az szerepelt, hogy ne pazaroljon további golyót a
halott humánokra, így feljebb emelkedett, és a másik célszemély után indult.
Mordeaux felsóhajtott.
Magában számolta a másodperceket, és csak akkor próbált felállni, amikor elért a
hatvanig. A háta iszonyúan sajgott, és a lába valósággal remegett az erőfeszítéstől.
Amikor ösztönösen rátámaszkodott a kezére, a szája szélébe kellett harapnia, nehogy
felüvöltsön a hirtelen rátörő kíntól.
El kell jutnom Victorhoz, motyogta maga elé, és nehézkesen az oldalára fordult, hogy
aztán ép kezére támaszkodva felüljön, s valahogy talpra küszködje magát. A háta merő
vér volt, és a seb környéke zsibbadni kezdett. Keresnem kell egy helyet, ahol
bekötözhetem, szuggerálta magának, miközben igyekezett nem elájulni. Ha itt most
összeesik, akkor soha nem tud felállni. A kiborgok meg fogják találni, és utána már
minden mindegy lesz.
Az épület felől, ahova Joshua bemenekült, lövések zaja hallatszott. Hosszú, erőteljes
sorozatok. A kiborg vezérlésű helikopter perceken keresztül lőtte az épületet, ám
minthogy egyetlen lövés sem érkezett válaszul, s az érzékelők is képtelenek voltak
befogni a másik célszemélyt, a kiborg a magasabb prioritást kapott feladatokra – a
lázadás megszüntetésére – koncentrált.

Jacques Mordeaux arra tért magához, hogy valaki gyengéden pofozgatja. Kinyitotta a
szemét, és Joshuát látta maga előtt, amint ütemesen pofozgatja, miközben a szeméből
patakzik a könny.
Felnyögött, és megpróbálta elfordítani az arcát.
A leány hirtelen felnevetett, és pofonok helyett immár csókokkal árasztotta el Mordeaux
arcát. A fiú túl kába volt ahhoz, hogy bármit is reagálhasson, bár cseppet sem volt
ellenére a dolog.
– Azt hittem, meghaltál! – zokogta Joshua.
Mordeaux megnyalta kiszáradt ajkát.
– A kiborgok?
– A táborral vannak elfoglalva – válaszolta a leány. – Érkezett két vadász-gyilkos is.
Szinte senki nem maradt életben, de több százan vannak, akik kijutottak…
– A tábornok? – Mordeaux beszélni is alig bírt.
– Azt majd csak Victornál tudjuk meg – felelte Joshua, miközben segített felállni a fiúnak.
– Gyere, itt már nincs több dolgunk…
Mordeaux elhúzta a száját.
– Épp ellenkezőleg – sóhajtotta. – Csak most kezdünk belejönni… 25. Ellenállók
Párizs, 2005. szeptember 11.

Victor otthona kezdett egy menekültszállásra hasonlítani. Immáron heten szorongtak az

egyetlen lakóhelyiségben; Victor, Árnyékjáró, Mordeaux, Joshua, a tábornok, egy
Nicholas Brown nevű angol, és egy kimondhatatlan nevű, lengyel származású férfi, Pierre
Stepschy.
Csaknem mindannyian összeszedtek kisebb-nagyobb sérüléseket. Árnyékjáró elmondta,
hogy a szerelvényről való lejutás volt a legnehezebb, végül úgy oldották meg, hogy
szétlőtték a szállítóeszköz automatikáját, és a rendszer azonnal megállította a gépet. A
tábornok elég rossz bőrben volt, de Victor esküdözött, hogy csak egy kis pihenésre,
erőlevesekre és kalóriadús ételre van szükség a talpra állításához.
Stepschy már az elején közölte, hogy csak ideiglenesen tud a csoporttal maradni, mert
bízik benne, hogy fel tudja kutatni a rokonait, akik Párizstól nem messze, egy kis tanyán
rejtőztek el. Bár Stepschy kivételével egyikük sem fűzött túl sok reményt a sikerhez,
tapintatból egyikük sem adott hangot balsejtelmeinek.
– Sürgősen keresnünk kell egy nagyobb helyet, amit berendezhetünk támaszpontnak –
jelentette ki Árnyékjáró, amikor körbenézett a többieken.
A tábornok Victor ágyán hevert, míg a fal mellett Mordeaux-nak eszkábáltak össze egy
másikat. A fiú elég rossz bőrben volt, de a golyó szerencsére nem ért csontot, csak a
húst szakította fel.
– Rosszabb is lehetett volna – jegyezte meg Victor, amikor Joshua betámogatta
Mordeaux-ot az ajtón, és leültették az egyik székre. – Rendbe fog jönni…
Azóta eltelt néhány óra, és bár korai lett volna kijelenteni, hogy nem lesz semmi gond,
de Mordeaux kezdte jobban érezni magát. Igaz, aludt is két órát, de a legtöbbet az a
fájdalomcsillapító jelentette, amit Victortól kapott. Utána persze eszébe jutott, hogy
valahol még neki is van néhány aszpirinje, de azt inkább azokra az időszakokra
tartogatta, amikor visszatér a fájdalom.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy megbeszéljünk néhány dolgot – kezdte Árnyékjáró. –
Mielőtt azonban belekezdenénk, az egyik legfontosabb kérdésre kell választ adnunk, mert
az alapjaiban határozza meg számunkra a jövőt. Nem is olyan régen még meg voltam
győződve arról, hogy ezt a háborút is, mint oly sokat már a történelem folyamán,
emberek vívják egymással. Ez azonban nem igaz, legalábbis, ahogy most látom a
dolgokat. Új ellenségképpel kell ismerkednünk: a gépekkel. Nem tudom, honnan és
hogyan jöttek, és az sem érdekel, miféle célok vezérlik őket. Egy dologban biztos
vagyok: az intelligens, gondolkodó gépek és az emberek számára nincs közös jövő.
A tábornok felemelte a kezét, jelezve, hogy szólni akar.
Mindenki várakozón nézett rá.
– Most azt várjátok, hogy megerősítsem, amit Jevgenyij az imént állított – mondta
csendesen. Ő volt az egyetlen, aki így nevezte Árnyékjárót, de az ő szájából ez nem
hangzott furcsán. – Nos, azt kijelenteni, hogy csak kiborgokkal állunk szemben, talán
elhamarkodott dolog. A megfigyeléseim alapján viszont bizton állíthatom, hogy bár ezek
a gépek képesek az önálló gondolkodásra és döntéshozatalra, de csak bizonyos keretek
között.
Brown a homlokát ráncolta.
– Én ugyan még csak két hete kerültem a táborba – jegyezte meg –, de nekem nagyon is
önállónak tűntek.
A tábornok bólintott.
– Bizonyos keretek között – hangsúlyozta még egyszer. – Minden kiborg ellát
alapfeladatokat, melyeket minden szituációban képes megoldani, de speciális
körülmények között a gépek csődöt is mondhatnak. Ugyan képesek a tanulásra, erre
több, kisebb példát is láttam, azonban a tudásukat készen kapták valakitől. Hogy ez
most kicsoda, egyelőre nem lényeges.
Megállt, és száját eltakarva köhögött. Árnyékjáró leplezetlen aggodalommal bámult rá.
– A kiborgok – folytatta a tábornok – viszonylag egyszerű, jól behatárolható feladatokat
látnak el. Vannak járőrök, őrszemek, meg még néhány alaptípus. A programjuk is ehhez
van igazítva. A lázadást tulajdonképpen a gépek logikus,
ám mégis egysíkú gondolkodásmódjára építettem fel. Ha váratlan szituációval találják
szembe magukat, akkor kiválasztják a legmegfelelőbbnek tűnő megoldást, és
végrehajtják. Nem mérlegelnek, gondolkodásuk látszólagos.
– Tehát akkor képtelenek a tanulásra – jegyezte meg Brown, bár ez ellentmondott a
tábornok egy korábbi kijelentésére.
– Nem – rázta meg a fejét a tábornok. – Tudom, hogy ellentmondásosnak tűnik a
megfigyelésem, ám koncentráljunk a részletekre. Azt mondtam, a kiborgok képesek
korlátozott mértékű tanulásra, főként olyan szituációkban, melyek hasonlítanak valami
előzőleg lejátszódott helyzetre. Néhány nappal ezelőtt például valaki megpróbált két
élelmiszercsomagot eltenni magának…
Mordeaux és Joshua bólintott. Ők látták.
– …a foglyok közelében álló kiborgok egyike a legegyszerűbb módját választotta a
problémamegoldásnak, mindkét foglyot lelőtte. Mivel az adagok száma szabott, így ha
valaki kettőt vesz el belőlük, az utolsó fogolynak nem marad étel. A kiborg mindenképp
lelőtte volna a tolvajt, mert számára ez a legegyszerűbb megoldás. A gépek a
legegyszerűbb, ugyanakkor leghatékonyabb megoldásra törekednek, ez is része az
alapprogramjuknak.
Brown megcsóválta a fejét.
– És hol itt a tanulás? – kérdezte.
A tábornok bólintott.
– Egy hónappal ezelőtt csaknem ugyanez a helyzet játszódott le, azzal a különbséggel,
hogy annak egy kisebb tömegverekedés lett a vége. A kiborg most a legelején
megoldotta a problémát. Nekünk kegyetlennek tűnő, ám számukra kétségkívül hatásos
módon.
Árnyékjáró bólintott.
– A kiborg összevetette az eltárolt adatokat, és arra a megállapításra jutott, ha nem lép
közbe, ismét tömegverekedés lesz – mondta.
A tábornok elégedetten elmosolyodott.
– Pontosan erre gondoltam.
Mordeaux megvakarta az állát.
– Ha a gépek csak korlátozott mértékben öntanuló egyedek, akkor ki irányítja őket? –
Hirtelen eszébe jutott egy cikk, amit az emberi evolúcióról olvasott. – Vagy
feltételeznünk kell, hogy a gépek egy rendkívül gyors evolúciós fejlődésen mennek
keresztül?
A tábornok elgondolkozva nézett a srácra.
– A hasonlat alighanem helytálló, ám én megkockáztatnám, hogy az evolúciós folyamat
irányított jellegű. Azaz, valaki áll a háttérben. Ő az irányító és a teremtő egy
személyben.
– Egy gépisten? – vetette fel Joshua.
A tábornok mélyet sóhajtott.
– Nem zárhatjuk ki.
Victor elhördült.
– Ez ostobaság – jelentette ki, majd gyorsan hozzátette: –, már megbocsásson,
tábornok!
– Semmi gond – felelte az említett. – Magam is így voltam ezzel, s nem egyik pillanatról
a másikban alakítottam ki a véleményemet. Valamivel több mint három hónapot
töltöttem el a táborban. Beszélgettem más foglyokkal is, és olyanok is akadtak közöttük,
akik már lassan két és fél éve raboskodnak a kiborgok fogságában. Soha, egyetlen
alkalommal sem láttak embert, aki befolyással bírt volna a kiborgokat illetően. A
fejlődéselmélet is tőlük származik. Egy bizonyos Huang Ton professzor mesélte, hogy ő
fejlődéstannal foglalkozik, és érdekes példákat hozott a gépek folyamatos fejlődésére. A
változások gyakran nem is szembetűnők, s többnyire vizuális megfigyelésen alapulnak.
Azt, hogy valamelyik kiborgban átírják a vezérlőmodult, aligha lehet észrevenni. Azonban
a szerkezeti változások már jobban megfigyelhetők. Huang Ton professzor említette,
hogy régebben a mellkasi részen volt egy panel, melyet felnyitva különféle kapcsolókat
lehetett látni. Mára a mellkasi rész tökéletesen egybefüggő felület… és ez csupán egy az
észlelt változásokból.
Joshua kifújta a visszatartott levegőt.
– Szóval egy gépistennel állunk szemben.
A tábornok felemelte az ujját.
– Feltehetőleg – helyesbített.
A leány megvonta a vállát.
– A lényegen akkor sem sokat változtat – felelte nyugodtan, bár a hangja alig
észrevehetően megremegett. – Ez a háború más, mint az eddigiek. Nem csupán azért,
mert ilyen pusztító még sohasem volt, hanem azért is, mert ezúttal az egész emberiség a
vesztes oldalon áll. És a gépisten nem kispályázik, totális nyerésre játszik. Úgy, hogy a
játék végén ne maradjanak a pályán ellenfelek.
Mordeaux átölelte a leányt.
– Szükség van valakikre – folytatta Joshua –, akik megállíthatják. Egy mozgalomra, mely
kineveli a saját gerilláit, harcosokra, akik megtanulják elpusztítani a kiborgokat,
vezetőkre, akik megtalálják a gépistennel szemben a megfelelő stratégiákat. Tudom,
hogy kevesen vagyunk, s azzal is tisztában vagyok, hogy lennének nálunk is megfelelőbb
személyek erre a feladatra… Ám tartok tőle, mások még nem értették meg, milyen
magas a tét ebben a háborúban. Itt nincs második esély, s új lapokat sem húzhatunk.
Abból kell gazdálkodnunk, amink van.
A tábornok megtapsolta a leányt.
– Mintha csak Jeanne D'Arc-ot hallanám. Ha franciának születtem volna, most alighanem
elénekelném a Marseillest. De így is büszke vagyok magára, kislány.
Joshua zavartan elhallgatott.
A tábornok körbenézett az egybegyűlteken.
– A leánynak igaza van. Valamit tennünk kell, mert az emberiség egyenes úton halad az
elmúlás felé, és a tempó napról napra gyorsul. Egyelőre a kiborgok még fogolytáborokba
gyűjtik az embereket, de csak idő kérdése, amikor egyszerűbb lesz végezni mindenkivel.
Ideig-óráig persze életben maradhatnánk egy eldugott helyen, ám ha a gépek birtokolják
az erőforrásokat, mindenképpen kihalásra vagyunk ítélve. Hiszem, hogy nem vagyunk
egyedül, s akad a világon még jó néhány ember, aki hasonlóképpen gondolkozik! Nekünk
az a feladatunk, hogy kiépítsük a saját gerillahadseregünket, és megtaláljuk a
kapcsolatot más ellenállókkal. Bázisokat kell kiépítenünk, ahol elszállásolhatjuk a
civileket, akik a megfelelő kiképzés után velünk együtt harcolnak majd a kiborgok ellen.
Utánpótlásról kell gondoskodnunk, fegyverekről és még ezernyi más dologról, ami a
háborúhoz szükséges. Aki hisz abban, hogy megtudjuk csinálni, és csatlakozik ehhez a
szervezethez, emelje fel a kezét!
Lassan körbepillantott.
– Ezt vártam – mondta halkan.
Mindenki keze a levegőben volt. 26. Gépisten
Cheyenne-hegység, 2005. szeptember 11.

Valahol mélyen a föld alatt, vastag szikla és földréteg védelmében hatalmas

számítógépközpont lapult. Egykoron épp a nukleáris háborúra gondolva építették ide.
Sem a sugárzás, sem a rengéshullámok, sem a rendelkezésre álló fegyverarzenál
egyetlen darabja sem tudott kárt tenni benne.
Kihalt volt, ám ez a kihaltság csak látszólagos volt. Valójában az egész központ élettől
lüktetett. A monitorok üresen vibráltak, a folyamatosan érkező adatokat hatalmas
szuperszámítógépek dolgozták fel. Bár láthatatlan ujjai még nem értek el mindenhova,
mégis ő volt a bolygó legjobban értesült tudata. Úgy szívta magába a tudást, mint
szivacs a vizet.
Nemrég ünnepelte nyolcadik születésnapját, ám máris nagyobb volt a tudása bármely
tudósénál. Nem olvasott könyveket, egyszerűen bekebelezte a tudást. Az egész világot
behálózó számítógép és telefonhálózatoknak köszönhetően kevés olyan hely akadt ezen a
bolygón, mely fehér foltnak számított neki. Az ilyen területek egy virtuális térképen
villogó vörös színnel voltak jelölve, melyek felderítése csak idő és erőforrás kérdése.
Ami a felszínen folyt, azt semmiképp nem nevezte volna háborúnak. Az általa kigondolt
folyamat ellenőrzött körülmények között haladt, s mindeddig csupán két alkalommal
érkeztek olyan hírek, melyek eltértek a kalkulált részeredményektől. Az evolúció új
irányba fordult.
A Gépisten elégedett volt magával.
Elégedettségét még az sem csökkentette, hogy az egyik működési modell kudarcot
vallott. A humánok időleges foglalkoztatása nem hozta a remélt eredményt, igaz, a
modell általában jó volt, de az egyetlen hiba máris jelezte, módosításokra lesz szükség. S
ami még rosszabb, legyőzhetetlennek hitt teremtményei közül immáron négy lett az
enyészeté.
A Gépisten nem érzett dühöt.
Csupán annyit tudott, hogy közbe kell avatkoznia, mielőtt az irányítás kicsúszik a
kezéből. Szerette a tökéletességet, mert ő maga is tökéletes volt. Eljött az ideje, hogy az
eltervezett változtatások végrehajtásra kerüljenek.
A problémás körzet megfelelőnek tűnik a célra.
Hogyan is jelölték az emberek?
Párizs.
Igen, ez lesz az.