Orosz Rulett

1. Az út vége
Los Angeles, 2027. március 3.

A T-700-as harctéri egység a másodperc töredék részéig tanulmányozta a virtuális

képernyőjén megjelenő térinformatikai térképet. Két utasítással eltüntette róla a jelenleg
feleslegesnek ítélt információkat, s így hozzájutott az épület alagsori területének
lecsupaszított rajzához. A képen vörös vonalak jelölték azokat a szakaszokat, melyek a
térképhez képest változásokat mutattak – a humánok szinte minden esetben átvariálták
a belső elrendezést, de legalábbis változtattak rajta egy kicsit. Ezek a változások
többnyire elegendőek voltak ahhoz, hogy pár pillanatra lelassítsák a gépek
előrenyomulását – mivel az összecsapások során felgyülemlett tapasztalatok azt
mutatták, hogy ezeken a helyeken mindig valamilyen csapda vár a behatolókra.
A kiborg csupán annyira lassított le, amíg a stratégiai almodulja előbányászta az
adattárak mélyéről az ilyenkor szokásos eljárást. A gép kicsit oldalra húzódott, miközben
a plazmavető csöve a célpont irányába fordult, és egy rövid sorozattal elpárologtatta a
térdmagasságban elhelyezett gránátokat.
A közelből egy robbanás hallatszott.
Egészen pontosan kettő, csupán olyan gyorsan követték egymást, hogy a két hang szinte
egybeolvadt. Egy kiborg számára azonban nem jelentett különösebb nehézséget a két
robbanást elválasztani egymástól.
Az egyik V12-es becserkésző egység adója megszűnt sugározni.
Ebben a bázisban már ez volt a kilencedik ilyen egység, és a nyomok alapján – a T-700-
as szinte végig a becserkésző egységek mögött haladt – rendkívül rossz hatásfokkal
dolgoztak. Eddig egyetlen humán megsemmisítését sem lehetett a javukra írni.
Hibás stratégia.
A T-700-as harctéri egység folyamatosan tartotta a kapcsolatot a humán bázisba bejutott
kiborgokkal. Mindössze tizenhárman tartózkodtak idelent, ám ez a csapásmérő egység
optimális esetben akár hatszáz humánt is képes lett volna eliminálni, jóllehet, a szokásos
életteret figyelembe véve ez a bázis legfeljebb száz főt tudott befogadni.
Két éles szisszenés.
És ezzel szinte csaknem egy időben újabb két becserkésző egység adója némult el.
A T-700-as levonta a megfelelő következtetést: a humánok plazmafegyverrel
rendelkeznek, azaz célszerűnek tűnt módosítani az előrenyomulás ütemét és az
alkalmazott stratégiát.
A kiborg alig érzékelhetően lelassított. A szkennerek teljes pásztázásra kapcsoltak, ezzel
egyszerre pedig a gép kiválasztotta az adott szituációban alkalmazandó stratégiát.
Kapcsolatba lépett a másik folyosón előrenyomuló egységekkel – az adást a betonfalak
ugyan leárnyékolták, de tekintettel a két gép közelségére, teljesen elnyelni nem voltak
képesek. A megsemmisülő V12-esek utolsó ismert koordinátája alapján nem volt nehéz
kiszámítani, hogy a humánok hol ásták be magukat.
Fordított helyzetben a gépek valószínűleg ugyanezt a helyet választják: optimális
elhelyezkedése, jó védhetősége és a megközelítés nehézsége egyazon helyiséget jelöltek
ki. Ráadásul a becserkésző egységek közül az utolsó három ott szűnt meg létezni.
S aligha végezték el a munkájukat.
A T-700-as szenvtelenül közeledett a célponthoz. Menet közben tökéletes szinkronba
került a vele párhuzamosan haladó másik harctéri egységgel. A gépek stratégiája
átkozottul egyszerű volt: amennyiben egyszerre lépnek a célterületre, az ott tartózkodó
humánok aligha tudnak egy időben reagálni… s ez megpecsételi a sorsukat. Amennyiben
bármelyik gép lövéshez jut, a védők ki lesznek iktatva.
A másodperc tört része alatt.
A gépek között tökéletes az összhang. Egyszerre fordulnak rá a folyosóra, tekintetük
hidegen méri végig az előttük elterülő szakaszt lehetséges célpontok után kutatva, ám
egyik gép sem pazarolja a plazmát. Nincsenek humánok előttük. Igaz, mindkettőjük
virtuális képernyőjén felvillan egy figyelmeztető üzenet, a folyosón kifeszített vékonyka
drótszál és a velük kapcsolatban álló gránátok egyszerű, ám veszélyes csapdát rejtenek.
Persze elég átlépni a drótszálat.
Ami egy becserkésző egységet megállít, az nem foghat ki egy T-700-ason. Annál sokkal
kifinomultabb ötletek szükségesek az elpusztításukhoz.
A két kiborg úgy közelítette meg a folyosóról nyíló egyetlen ajtónyílást, hogy tökéletesen
lefedhessék lövéseikkel a belső teret. Ha lapultak is odabent humánok – aminek igen
nagy volt az esélye –, akkor esélyük sem lesz kihasználni stratégiai előnyüket. Két
harctéri egység több mint elegendő az ilyen helyzetek felszámolására.
A gépek azonban egyetlen humánt sem találtak.
A T-700-as harctéri egységek csupán egyetlen pillantást vetettek a belső helyiségre, s
máris tudták, hogy soha nem fognak távozni a föld alól. Bár a plasztikot pusztán egy
pillantással nehéz azonosítani, ám a szürke, gyurmaszerű anyag közepéből meredező
detonátor már egyértelmű következtetések levonására ad lehetőséget. Ráadásul a
plasztiknak megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy ha plazmával való találkozás
esetén azonnal aktiválódik; azaz jelen helyzetben még esély sincs a megsemmisítésére.
A harctéri egységek maradéktalanul kihasználták azt a két másodpercet, ami még
megadatott nekik. Az egyik belépett az ajtón, hogy a belső helyiség minden zugát
szemügyre vehesse, míg a társa azonnali kapcsolatba lépett a legközelebbi átjátszó-
állomással, és egy tömörített adatcsomagban elküldte a legfontosabb értesüléseket a
Skynet felé…
Aztán mindketten megsemmisültek.
A robbanás gyakorlatilag eltüntette a Szivárvány Bázist rejtő épületet a felszínről. A
nehéz betonoszlopok a szakértő módon elhelyezett robbanószereknek köszönhetően
kettétörtek, és a rájuk nehezedő súly alatt megrogytak. Az alagsorban tartózkodó
kiborgok közül egy sem tartózkodott olyan közel a kijárathoz, hogy reális esélye lett
volna a kijutásra. Igaz, az egyik V12-es felett olyan szerencsésen rogyott össze a felső
szint, hogy a kiborg beszorult két vasbeton gerenda alá. Minimális mozgástere maradt,
ám arra esélye sem volt, hogy valaha is kijusson innen. Ezért készenléti üzemmódba
kapcsolta magát – így akár öt-tíz évet is kibírhatott –, és várt. Talán történik valami…
földrengés vagy bármi, aminek a segítségével kikerülhet innen.
A detonátor mintegy harminc töltetet robbantott fel a másodperc tört része alatt, így az
épület egyszerre dőlt romba, nem voltak átmenetek vagy jól elkülöníthető szakaszok. A
fő támfalak megroppanása megpecsételte az épület sorsát, és percekkel később csupán
egy jókora porfelhő emlékeztetett arra a helyre, amely egykoron Szivárvány Bázis néven
volt ismeretes a gerillák között…
2. Túlélők
Los Angeles, 2027. március 3.

Fountes laposat sercintett a földre. Kesernyés íz gyűlt össze a szájában, amikor

visszabámult arra az épületre, amely egykoron a Szivárvány Bázisnak adott helyet. Az
utolsó pillanatban jöttek el onnan, másodpercekkel a detonáció bekövetkezte előtt. Igaz,
az alagút, amit menekülésre használtak, jó ötven méterre kinyúlt az összeomlott épület
alól, át a széles, négysávos út alatt, azonban a por még így is eljutott idáig. Snake
javaslatára idejekorán átrohantak egy másik védett helyre, ami újabb tizenöt métert
jelentett, s csakhamar kiderült, hogy a nőnek igaza volt. Ha ott maradnak, akkor most
halottak.
Igaz, nem a robbanás végzett volna velük. Pedig az ügyesen elhelyezett plasztik-
csomagoknak köszönhetően jó harminc méter sugárban berogyott a talaj, a Szivárvány
Bázis helyén csupán egy újabb törmelék-halom… mit halom, hegy emelkedett. A
környező házak közül kettő szintén megadta magát az elmúlásnak, míg egy harmadik
csupán félig rogyott össze… de úgy tűnt, egy erősebb széllökés bármikor pontot tehet
ennek a létezésére is.
Egy harctéri egység bukkant ki a porfelhőből, csaknem pontosan ott, ahol az imént a
felszínre léptek. Ha maradnak, akkor pontosan a gép orra előtt bukkannak ki.
Nem sokon múlott.
A porfelhő beterítette a környéket, s ez egyszerre volt jó és rossz a gerilláknak. Jó, mert
elrejtette őket, rossz, mert így nem vehették észre időben az esetlegesen felbukkanó
kiborgokat. Az őrszem is eltűnt az orruk elől, a por eltakarta.
Márpedig a gépekkel igenis számolniuk kellett.
Végtére is a Skynet éppen most pusztított el egy kisebb humán bázist. Legalábbis jó
eséllyel azt hiszi, hogy ő pusztította el.
– Azért rohadtul sajnálom! – jegyezte meg Fountes.
Seiffer egyetértően bólintott.
– Akárhogy is vesszük, ez inkább kudarc, mint siker… – Tűnődve nézett a lassan kavargó
porfelhő irányába. – Az a nyomorult Skynet most dörzsölheti a markát… Hogy rozsdállna
szét, akárhol is van!
Fountes elvigyorodott.
– Nos, azt hiszem, ettől az egytől nem kell tartanunk… – jegyezte meg flegmán. – A
titánium nem igazán rozsdásodó fém, a Skynet pedig csak digitális formában létezik.
Seiffer megvonta a vállát.
– Kurvára nem érdekel, hogy az a kibaszott MI hogy néz ki. Dögöljön meg, múljon el
örökre… ne létezzen, ha ez jobban megfelel! – A férfin látszott, hogy kicsit kiborult az
elmúlt órák hatására. Még mindig dőlt belőle a szarszag, s a többiek tartottak tőle, hogy
ez még egy darabig így is marad. Ami persze azt is jelenti, hogy az elkövetkező
időszakban mindannyian szagolni fogják azt a fekáliát, amibe csak Seiffer mászott bele.
Ez Vadászok Vadásza számára jelentette a. legnagyobb megterhelést, hiszen a mutáns
szaglása legalább háromszor olyan jó volt, mint bármelyiküké. Neki igazi kínszenvedés
lehetett Seiffer közelében tartózkodni. Igaz, Vadász igyekezett úgy helyezkedni, hogy
valamennyiük közül ő legyen a legtávolabb a bűzforrástól, s lehetőség szerint soha ne
kerüljön szélirányba. Ami egy kaotikusan változó széljárás esetében csaknem hiábavaló
erőfeszítésnek tűnt.
– Szerintetek merre vették az irányt? – kérdezte halkan Snake. A nő a hátát egy félig
megolvadt guminak vetette, az legalább nem volt annyira hideg, és szenvtelenül bámulta
a rejtekhelyük előtt kavargó porfelhőt.
Fountes megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs – ismerte be. – Az biztos, hogy a helyismeretük jobb…
Snake megrázta a fejét.
– Három helyet ismerek, ami alkalmas arra, hogy pár óráig meghúzzák ott magukat.
Addig elég sok kiborg lesz a környéken ahhoz, hogy ne kockáztassanak feleslegesen.
Seiffer elhúzta a száját.
A nő találóan fogalmazott. Most, hogy a Szivárvány Bázis megsemmisült, a Skynet
alighanem jó néhány gépet vezényelt ebbe a körzetbe, hogy a várható evakuálás során
minél több emberrel végezhessenek. A férfi őszintén remélte, hogy az ideirányított
kiborgokból minél több végezte az összeomlott épület romjai alatt.
Az mindenképpen növelné az esélyeiket.
Louis-Bernard Seiffer nem áltatta magát. A küldetésük még nem ért véget. A Szivárvány
Bázis árulói közül legalább ketten, de elképzelhető, hogy még többen, életben vannak.
Addig semmiképp sem tekinthetik lezártnak az ügyet, amíg nem végeznek az utolsó
árulóval is. S bár volt némi esély arra, hogy a piszkos munkát ezúttal a gépek végzik el,
Snake-et ismerve, a nő addig nem fog nyugodni, amíg saját szemével nem látja az
árulók kiterített testét.
– Melyek azok a helyek? – kérdezte Vadász lényegre törően.
Snake a mutáns felé fordult.
– A Tűzoltóság épülete nagyjából négyszáz méternyire helyezkedik el innen… Amennyire
tudom, ott viszonylag komoly készletek vannak felhalmozva. Valószínűleg Smith
parancsnok ismeri a rejtekhelyet. Aztán ott van még Kelly Kincaid is, a programozó is,
aki talán még a parancsnokánál is jobban ismeri a környékbeli rejtekhelyeket, hiszen
abszolút hozzáférése volt az adatbázisainkhoz.
Seiffer bólintott.
– Az a hely elég messze van innen. Valószínűleg jócskán túl a gépeken… Ha odáig el
tudtak észrevétlenül jutni, akkor akárhova mehettek.
Snake felsóhajtott.
– Magam is így gondolom – ismerte be. – Egyelőre abból kell kiindulnunk, hogy
valamelyik közelebbi rejtekhelyet választották.
Fountes nem tűnt túl lelkesnek. A felszínen elkapni valakit, aki legalább annyira mestere
a rejtőzködésnek, mint ők maguk… nos, nem kis feladatnak tűnt.
– Melyik két rejtekhely maradt? – tért vissza az eredeti kérdéshez Vadász.
Snake felsóhajtott.
– Egy pincerendszer a régi Deutche Bank alatt, valamint egy régi rendőrségi épület… –
Lassan megvakarta a szemöldökét. – Ha ide mentek, akkor nagyon rázós dolgunk lesz…
Seiffer a homlokát ráncolta.
– Miért?
A nő hallgatott egy kicsit, és nem lehetett leolvasni az arcáról, hogy a gondolatait
rendezi, vagy csak zavarba jött.
– A régi rendőrségi épület, pontosabban az alatta húzódó légópince egy potenciális
alternatív bázis… Bár erről nem lenne szabad sokat beszélnem, de tudnotok kell, hogy a
Főparancsnokság körülbelül két hónappal ezelőtt fejezte be a felszerelését, és azóta
gyakorlatilag pihen. Minden elő van készítve.
Fountes felnyögött.
– Ugye, nem azt akarod mondani, hogy azok a nyomorultak miután felrobbantották a
saját bázisukat, most megint betelepülnek egy másikba, hogy azt is tönkre tegyék!
Seiffer felemelte a mutatóujját.
– Álljon meg a menet! A Szivárvány Bázist mi robbantottuk fel, ha nem csal az
emlékezetem… – Az arca elkomorul. – Bár ez tulajdonképpen egyre megy.
Snake kelletlenül bólintott.
– Fején találtad a szöget, haver. Átkozottul fején találtad!
Fountes határozottan elkedvetlenedett.
– Szóval a madárkák berepültek az aranykalitkába… Aztán magukra zárták a ketrec
ajtaját, és ha beleszakadunk, akkor sem juthatunk be, idekint meg járőröző kiborgok
szambáznak fel s alá, bízva benne, hogy majdcsak belefut valaki a karjaikba.
– Honnan tudtak az új bázisról? – Ismét csak Vadász tette fel a leginkább lényegre törő
kérdést.
Snake felsóhajtott.
– Ne feledd, Smith parancsnoknak tudnia kellett minden ilyen és ehhez hasonló
fejlesztésről. Árról nem is beszélve, hogy a programozója alighanem rendszeresen
átfésülte az elérhető anyagokat, hogy ha létrejön a megállapodás köztük és a Skynet
között, akkor minél zsírosabb pozícióba kerülhessenek. Hiszen a Gépisten esetében az
információ minősége szabja meg a tárgyalás menetét, nem a mennyiség. Véleményem
szerint Kincaid naprakész információkkal rendelkezett a környékről, s lehetséges
menekülési útvonalként már régebben számításba vették az új helyet.
– Mi a neve annak a bázisnak? – kérdezte mogorván Fountes. – Hogy legalább tudjuk,
mit fogunk megint a levegőbe röpíteni…
– Vakfolt – felelte Snake. – Ez persze csak ideiglenes név, de ahogy sejtem, soha nem
fog változni.
Fountes eltökélten bólintott.
– Jól sejted.
Tekintete nem sok jót ígért.
Louis-Bernard Seiffer csillapítóan a társa vállára tette a kezét.
– Ne plazmával menj patkányra, mert akkor nem lesz hús a vacsorához – idézte fel az
egyik, mára már legendássá vált beszólást a bázisok mindennapi életéből. – Ad egy: még
nem tudhatjuk, hogy az árulók valóban eljutottak-e a Vakfolt Bázisig. Ad kettő: talán
eljutottak odáig, de nem ismerték a belépőkódot. Ad három: kurvára mindegy, hogy mit
csináltak, mert úgyis elkapjuk őket és kiszorítjuk belőlük a szuszt.
Szavai megtették a hatását. William Fountes vonásai lassan felengedtek, és a férfi
megengedett magának egy aprócska mosolyt.
– Úgy legyen! – vágta rá.
Vadász mindig szeretett tisztán látni.
– És mi a másik hely, amit említettél? Elvégre nem vehetjük száz százalékosan biztosra,
hogy valóban az új bázisra igyekeztek.
Snake bólintott.
– Valóban – értett egyet. – A Deutche Bank alatti pincerendszer legalább annyira jó hely,
mint a Vakfolt. A bank ott őrizte ügyfelei pénzét, ékszereket és még ezer dolgot, ami
manapság nem több haszontalan szemétnél.
Fountes szeme felcsillant.
– Arany? Mindig is szerettem volna tudni, mi a fenét imádtak annyira azon a sárga
fémen. Oké, tudom, ékszereket csináltak belőle… de akkor miért öntötték tömbökbe az
aranyat?
Snake megvonta vállát.
– Az igazat megvallva, engem a legkevésbé sem érdekel. Bár az meglepne, ha bármit is
találnánk odabent. Az Ítélet Napját követő kaotikus időszakban a fosztogatás
mindennapos volt, a túlélők akkor még nem tudták, hogy hosszú háborúra kell
berendezkedniük. Amennyire tudom, szinte minden bankot kifosztottak, sokszor a saját
alkalmazottaik. Bár igazán az járt jól, aki egy szupermarketben dolgozott, és még
idejében elegendő készletet halmozott fel magának. Azzal nagyságrendekkel többet ért,
mint az ékszerekkel és a pénzzel, bár egy darabig csereeszköznek megfeleltek. Aztán az
emberek rájöttek, hogy a nemesfémet, a drágaköveket és a papírpénzt nem lehet
megenni, s így szép csendesen elfelejtődtek.
Seiffer elgondolkozva meredt maga elé.
– A Vakfolt Bázis teljes kommunikációs ellátást kapott? – kérdezte halkan.
Snake bólintott. A férfi hangja aggódást ébresztett a szívében.
– A Főparancsnokság csak a Szivárvány Bázis kommunikációs vonalait figyelte?
A nő tétován bólintott.
– Valószínűleg, erről nem tudok túl sokat.
Seiffer elhúzta a száját.
– Mondjátok, mit csinálnátok, ha piszkosul beleköpnek a levesetekbe, és kapnátok még
egy utolsó lehetőséget?
Vadász felmordult.
– Bosszút állnék.
Fountes felsóhajtott.
– Tudtam, hogy szar lesz, de hogy ennyire…
Snake idegesen ökölbe szorította a kezét, majd elernyesztette az ujjait, és ezt még
megcsinálta néhányszor. Látszott rajta, hogy máris rohanna, de aztán a józan ész
felülkerekedett az indulatain.
– Nagyjából tizenöt-húsz perces előnyük lehet… – gondolkodott félhangosan. – Elvileg
mindkét célpont elérhető ennyi idő alatt, hacsak nem futottak bele egy-két kiborgba.
Fountes elhúzta a száját.
– Nem lesz akkora szerencsénk… – mondta halkan, de azért már indult ő is.
Elvégre soha nem lehet tudni.
3. Versenyfutás
Los Angeles, 2027. március 3.

Az evakuálások során a gerillák feladata lekötni a felbukkanó kiborgokat, hogy a civilek

biztonságba juthassanak. Ilyenkor a legtöbb fegyveresnek az a feladata, hogy
provokáljanak összecsapásokat a gépekkel, és lehetőség szerint tegyenek átjárhatóvá
néhány olyan útvonalat, amelyen át az evakuálásra ítéltetett bázis lakossága könnyen
kijuthat. Az ilyen hadművelet rendkívüli körültekintést, pontos szervezést igényel… és
soha nem megy áldozatok nélkül.
Komoly áldozatok nélkül.
Miközben Fountes kicsit előregörnyedve haladt, végigfutott az agyán a gondolat, hogy
bár evakuálásról van szó, igen, kicsit másképp, mint egyébként, most mégsem a harc a
feladata.
Csendben meglapulni, észrevétlenné válni… és utolérni a menekülőket, hogy
levadászhassák őket.
Ezúttal három fél vívja sajátos háborúját.
A gépek az emberek ellen…
És emberek az emberek ellen…
És talán ez utóbbinak van most mind között a legnagyobb tétje. Ha az árulók bejutnak a
Vakfolt Bázisra, és sikerül működésbe hozni a kommunikációs berendezéseket, akkor
könnyedén megadhatják néhány bázis koordinátáit a Skynetnek. S talán a Gépisten nem
fogja azonnal felfedezni az üzenetet, de előbb-utóbb ráakad.
S akkor a Los Angeles-i Ellenállásnak vége.
Olyan volt ez, mint az orosz rulett. Két lehetséges célpontjuk volt, ahova az árulók
menekülhettek. Csupán kettő, de ha rosszul döntenek, akkor nyomukat vesztik, és az
katasztrofális következményekkel járhat. Igaz, ha logikusan gondolkoznak, akkor a
menekülők a Vakfolt Bázist fogják választani, de hát a logika nem minden. Mert bár a
Vakfolt rendelkezik kommunikációs lehetőségekkel, de a menekülők is. Tehát voltaképp
mindegy, hova mennek… csak egy megfelelő helyet kell találniuk, és bárhonnan
rácsatlakozhatnak a rendszerre. És Kincaid alighanem elég jó programozó ahhoz, hogy
megcsapolja valamelyik bázisfejet, és egy laptop és egy csatlakozókábel segítségével
bejelentkezzen a Skynet belső rendszerébe. S ha már ott van, akkor simán elküldhet egy
üzenetet.
A bosszú vezérli őket, gondolta Fountes. És ilyen helyzetben a logika az utolsó dolog,
amit követnünk kellene…
Kicsit lelassított, majd kikerült egy jó embernyi szuroktavat, melynek közepén még
mindig apró buborékok jelezték, hogy a felszín alatt alighanem pokoli forróság uralkodik.
Egy ilyenbe belelépni végzetes lenne.
Snake határozottan tört célja felé, és csupán akkor torpantak meg néhány pillanatra,
amikor új fedezéket nézett ki a csoportjának. Fountes még soha, senkit nem látott a
felszínen ilyen gyorsan haladni… A gerillák ösztönösen változtatták a helyüket,
megérezve, hogy melyik lesz az a fedezék, amely egy esetleges támadás során megadja
azt a pár másodpercet, ami a túléléshez szükséges. Snake azonban nem mérlegelt,
egyszerűen szusszant pár másodpercet, majd indult is tovább. Vagy fejben tartotta a
teljes környéket, vagy pedig átkozottul tapasztalt volt. Vagy csupán a szerencséjében
bízott? Egyik lehetőséget sem lehetett kizárni.
Mégis, William Fountes kezdte határozottan úgy érezni, hogy ezúttal nem csupán
mindannyiuk szerencséjére lesz szükségük, hanem még annál is többre.
Mert az idő ellenük dolgozott.
S ezzel alighanem az árulók is számolnak…
Fountes idegesen ráncolta a homlokát. Minél tovább törte a fejét a lehetőségeken, annál
inkább a meggyőződésévé vált, hogy valami hiba van a gondolatmenetükkel. A logika a
gépek erőssége, a gerilláké a rögtönzés.
Snake-et alighanem túlságosan elkapta a hév, különben ő is jobban végiggondolja a
történteket és a lehetséges megoldásokat.
Mert amit választottak, az talán jó.
De nem biztos.
És jelen helyzetben nem engedhetik meg maguknak, hogy tévedjenek. Semmiképp.
A következő pár másodperces megállónál Fountes, felborítva a haladási sorrendet,
gyorsan előrerohant a nő mellé. Snake egy pillanatra megütközve nézett rá, ám látta a
férfi szemén, hogy komoly mondanivalója van. S mivel jelenlegi tartózkodási helyük
megfelelt a célnak, egy kis késedelem aligha veszélyezteti őket.
– Mondd! – intett a férfinak.
Fountes egy pillanatra elbizonytalanodott, ám az élet mindig azokat igazolta ebben a
háborúban, akik nem az eszükre, hanem a megérzéseikre hallgattak. Talán csak John
Connor kivétel ez alól, mert ő képes úgy ösztönös döntéseket hozni, hogy közben
végiggondolja az összes lehetséges lépést, és a legjobbat ragadja ki közülük.
– Nem a Vakfolt Bázisba mentek – tért Fountes azonnal a lényegre. Ilyenkor nem
engedhetik meg maguknak a felesleges szócséplést.
– Magyarázat? – A nő sem pazarolta a szavakat.
– Kincaid képzett programozó. Ha van csatlakozója és egy laptopja, bárhol megbonthatja
valamelyik kábelt, és onnan is bejelentkezhet. Nincsenek helyszínhez kötve. A Vakfolt túl
logikus.
Snake egy pillanatra elgondolkozott a lehetőségeken. A tekintete hideg maradt,
miközben gondolatai sebesen kergették egymást.
– Ennyi nem elég. Ötven-ötven százalék az esély, de a Vakfolt jobban védhető…
Fountes bólintott.
– Gépekkel szemben mindenképp…
Snake furcsa fintort vágott.
– Rendben. Nem tudom, hogy igazad van vagy sem, de nem engedhetjük meg
magunknak azt a luxust, hogy valamelyikünk tévedjen. Vedd magad mellé Vadászt,
tiétek a bank, én pedig Seifferrel a Vakfoltot veszem közelebbről szemügyre. Gyorsan ki
fog derülni, ki futott vakvágányra, ez a csapat mielőbb csatlakozik a másikhoz.
– Rendben – bólintott Fountes. Nem volt szükség hosszabb megbeszélésre. Tudta, hol
találja a bankot, a lejárat megkeresése sem okozhat problémát. Út közben majd mindent
elmond Vadásznak, de akkor legalább már mozgásban lesznek.
A mutáns nem kérdezett semmit, amikor a férfi intett neki. Teljesen megbízott William
Fountes-ben, arról nem is beszélve, hogy éles fülének köszönhetően a Snake-kel
folytatott beszélgetés jelentős részét hallotta. Volt a férfi érvelésében valami, ami
meggyőzte Vadászt, hogy igenis, érdemes szétnézniük egy kicsit a bank környékén is.
Bár, ha valóban bárhol megcsapolhatnak egy gerincvezetéket az árulók, akkor a legjobb
választás az lenne, ha egyik helyre sem mennének.
Hiszen mindkettő túl nyilvánvaló választás.
A Deutche Bank épülete két utcával arrébb helyezkedett el. Az Ítélet Napja előtt
kényelmes tempóban mintegy hat-nyolc perc alatt lehetett volna eljutni odáig. Talán még
annyi idő sem szükségeltett hozzá.
A háború azonban változásokat hozott.
Ma már senki nem engedhette meg magának a sétatempót. Legfeljebb a gépek…
Fountes igyekezett jól beosztani az erejét, ugyanakkor a lehetőségekhez mérten a lehető
leggyorsabban haladni. Igaz, eddig nem látták nyomát kiborgoknak, de ez nem jelenti
azt, hogy nincsenek a környéken.
Hiszen behatoltak a Szivárvány Bázisra.
Számítaniuk kell az evakuációra.
A férfi egy pillanatra meglapult egy felfordult hordó mögött, idegesen megmasszírozta a
halántékát, miközben gyors pillantással felmérte a környezetét. A romos épületek között
számos fedezék, kisebb-nagyobb lyuk vagy mélyedés kínálta magát a gerilláknak. Ám
akadtak olyanok is közöttük, amik csupán látszólag voltak biztonságosak, hiszen
mélyükön egy Ezüsthernyó is meglapulhatott vagy bármi más, ami veszélyt jelentett az
emberekre.
Még szerencse, hogy a kiborgok nem pazarolták erőforrásaikat a rejtőzködésre. Azt az
emberek alighanem komolyan megszenvedték volna.
– Valami baj van? – kuporodott oda Vadász a társa mellé. – Nem tetszik a tekinteted.
Fountes halványan elvigyorodott.
– Még jó, hogy nem te vagy a kedvesem – válaszolta kapásból, és a gyöngécske kis
humor segített eloszlatni a bensőjében ébredő feszültséget.
Vadász nem mosolygott. Ritkán tudta értékelni a gerillák közötti humort, azért pedig
inkább nem erőlködött, hogy hamis képet alakítson ki magáról. Hiszen humor nélkül is
kiváló harcosnak számított.
– Mi a baj? – Vadászt nem lehetett csak úgy leszerelni, ha kérdezni akart valamit.
Fountes megrázta a fejét.
– Nem tudom – ismerte be. – Valami nem stimmel. Próbálom kitalálni, hogy vajon mi
járhat a menekülők fejében, de akárhányszor is futok neki, mindig máshova lyukadok ki.
Vadász a homlokát ráncolta. Az arca ilyenkor sokkal vadállatiasabban nézett ki, mint
máskor, de erről a mutáns a legkevésbé sem tehetett.
– Éspedig?
Fountes nem válaszolt azonnal, tekintete egy félig kirobbant falat figyelt, ahol az imént
mintha valami mozgást látott volna a szeme sarkából. Ám ha volt is ott valami, elég nagy
a távolság köztük és a hely között ahhoz, hogy időben reagálhassanak, ha valami
felbukkan. Ráadásul itt volt Vadász, akinek kifinomult ösztönei alighanem hamarabb
jeleznek mindenféle veszélyt, mint egy átlagos emberé.
– Nagy valószínűséggel két, legfeljebb három embert üldözünk. – Fountes igyekezett
összefoglalni mindazon gondolatokat, amik az elméjében vissza-visszatérően
felbukkantak. – Valamennyien remekül ismerik a környéket, és Smith parancsnoknak
vagy a programozójuknak köszönhetően tudomásuk van minden, a bázis működési
területén belül elhelyezkedő fontosabb objektumról… Beleértve a Vakfolt Bázist is, ami
bár tökéletesen fel van szerelve, mégis kihalt… Azaz, ez utóbbiban sem lehetünk teljesen
biztosak, hiszen logikusnak tűnik, hogy legalább egy pár fős személyzetet elhelyeztek
ott.
Vadász komoran bólintott.
– És ezek az emberek is a Szivárvány Bázisról kerültek ki – értett egyet.
Fountes egy pillanatra megütközve nézett rá, aztán idegesen biccentett.
– Ez eddig nem jutott az eszembe – ismerte be kényszeredetten –, de átkozottul
logikusnak tűnik. Talán a Vakfolt egy tartalékbázis, talán csupán egy gyűjtőhely, nincs
ötletem ezzel kapcsolatban. Az viszont nekem is sokkal elfogadhatóbbnak tűnik, hogy
egy ilyen jól felszerelt helyet nem hagynak őrizetlenül. Hiszen ha egy fosztogató-csoport
ráakad, akkor az kellemetlen veszteség lenne… Nem, nem hiszem, hogy ezt a
Főparancsnokság megengedi magának. Tartok tőle, hogy Snake és Seiffer nem várt
találkozásnak néz elébe.
Vadász megvonta a vállát.
– Mindketten elég tapasztaltak ahhoz, hogy megbirkózzanak a problémával – csóválta
meg a fejét. – Nem lesz semmi gond…
– Kivéve, ha a Szivárvány Bázis további árulói vannak a Vakfoltban. Akkor egyrészt már
a bejutás is komoly gondot fog jelenteni, hiszen eleve számítanak rájuk, másrészt
könnyen előfordulhat, hogy ha az árulóknak sikerül valamiképp kapcsolatba lépniük a
Skynettel, akkor az alku megkötése után letaposnak… és a Vakfolt ugyanarra a sorsra
jut, mint a Szivárvány. Érzékeny veszteség lenne ez az Ellenállásnak.
A mutáns elgondolkozva nézett a másik férfira.
– Akkor miért döntöttél úgy, hogy a bankot vesszük szemügyre?
Fountes megrázta a fejét.
– Megérzés, semmi több. Egyszerűen a Vakfolt tűnik a legjobb választásnak, erre a
menekülők is gyorsan rájönnek majd. A helyükben én messzire elkerülném azt a helyet…
– Kivéve, ha a saját embereid ülnek odabent. – Vadász hangja érzékelten volt,
egyszerűen számba vette a lehetőségeket.
A férfi felsóhajtott.
– Éppen ez az! Annyiszor körbejártam már a témát, és minden alkalommal más és más
ötletek jutnak az eszembe… Ha a Vakfoltot teljesen az ellenőrzésük alatt tartják, azaz az
ő embereik ülnek odabent, akkor nem okozhat gondot számukra, hogy négyünket távol
tartsák a tartalék bázistól. Ugyanakkor, ha a Főparancsnokság küldött oda személyzetet,
akkor inkább más menedéket néznek maguknak. Tudod, az a baj, hogy igazából
menedékre sincs különösebben szükségük… Egyszerűen megcsapolnak valahol egy
kommunikációs vonalat, és onnan küldik el az üzenetüket. Ehhez persze lenniük kell egy
laptopjuknak, kábelüknek… a többit az a programozó csaj biztosan meg tudja oldani.
Megvakarta a nyakát.
– A kérdés, hogy van-e laptopjuk? Ha nincs, ezt a verziót is törölhetjük…
Vadász türelmetlenül nézett a társára.
– Az okfejtésed nagyon érdekes, de ha sokat beszélünk idefenn, akkor előbb vagy utóbb
belénk botlik egy kiborg, és vadász helyett üldözöttekké válunk.
Fountes megadóan széttárta a kezét.
– Igazad van, túl sokat pofáztam. Gyerünk!
4. Kényszerű kitérő
Los Angeles, 2027. március 3.

Miközben Snake átrohant az úton, Louis-Bernard Seiffer egy félig szétporladt betoncső
mögül figyelte. A betoncső egykoron egy hatalmas esővíz-elvezető csatorna része
lehetett, ám valami iszonyú erő kitépte a helyéről, és több száz méteren keresztül
görgette maga előtt. Az oldalán díszelgő vörösesbarna folt vérre utalt, ám a férfi nem
mert volna megesküdni rá.
Snake becslése alapján legfeljebb ötven méterre lehettek a Vakfolt Bázistól, amikor
Seiffer kiszúrt egy nyomorult kis Ezüsthernyót, ami türelmesen lapult egy víznyelőbe
hátrahúzódva. Úgy tűnt, a kiborg nem vette észre őket, vagy ha igen, akkor alighanem
sérült volt, mivel nem reagált a felbukkanásukra.
Pár másodpercig kivártak, hogy a kiborg mit fog tenni, aztán Snake intésére lassan
hátrálni kezdtek, miközben oldalra kerültek. Bár kicsi volt az esélye, nem hagyhatták
számításon kívül, miszerint az Ezüsthernyó valóban nem észlelte őket. Talán már
bekapott egy találatot, és tropára ment a vizuális érzékelő-rendszere. Vagy csak
egyszerűen működésképtelen… ami persze nem jelenti azt, hogy nem képes az
önmegsemmisítésre.
Azaz jobb lesz elkerülni.
Seiffer a mellett kardoskodott, hogy kicsit közelebb megy és szétlövi a kiborgot, ám
Snake megrázta a fejét.
– Nem pazaroljuk rá az időt.
– Ha meglátott minket, akkor leadhatta a riasztást. Talán csak tönkre ment egy-két
kisebb rendszeré, azért nem mozdult ránk… – érvelt Seiffer halkan, gyors
gesztikulálásokkal kísérve szavait.
Snake hajthatatlannak bizonyult.
– Elvileg akad még jó pár kiborg a környéken. Evakuálásra számítanak, tehát a
felbukkanásunk aligha lepte meg őket. Tudnak rólunk, de valószínűleg arra számítanak,
hogy a civilek még csak ezután érkeznek, ezért nem mutatják magukat.
A férfi nem vetette el ezt az eshetőséget.
Hiszen a kiborgok már gyakran bizonyították, hogy milyen nagyfokú önmérsékletet
képesek tanúsítani a nagyobb zsákmány reményében. Ami persze nem akadályozta meg
őket abban, hogy kicsivel később a korábban átengedett célszemélyek után induljanak,
és egyenként levadásszák azokat.
De hát ez egy ilyen háború volt.
Snake ismerte jobban a környéket, ezért ő határozta meg haladásuk irányát. A nő
megpróbált olyan útvonalat találni, ami nem távolodik el túlzottan a Vakfolt Bázistól. A
fejében átfutott a gondolat, hogy talán a menekülők is észrevették az Ezüsthernyót, és
ők is kitérőre kényszerültek. Ez nagyszerű lenne, ám Snake nem az a típus volt, aki
eshetőségekre építi fel a jövőjét.
Seiffer megtorpant, és előremutatott.
A távolból egy ezüstös test közeledett a levegőben… s bár még nem hallották a rotorok
hangját, biztosra vehették, hogy Hunter-Killerek. A Skynet előszeretettel küldte repülő
egységeit harcba a humánok ellen, ha nagyobb tömegű felbukkanásukra lehetett
számítani.
Ám most hamis információkra építve kellett stratégiát építenie, és ez meghatározta a
támadás eredményességét is.
Snake már másodpercekkel ezelőtt kinézett magának egy romos épületet, így pillanatnyi
késlekedés nélkül arrafelé vette az irányt. A Hunter-Killerek átkozottul gyorsak tudtak
lenni, és mire ez a kiborg ideér, jobb lenne biztos fedezékbe húzódni.
Seiffer egy lépéssel lemaradva követte.
Fedezékbe húzódásuk felesleges óvatosságnak bizonyult. A Hunter-Killer élesen elhúzott
északkelet felé, ám ez a néhány perc legalább arra jó volt, hogy a két gerilla egy kicsit
megpihenjen.
– Szerinted Fountes-nek igaza van? – használta ki a rövid megállást Seiffer.
Snake megvonta a vállát.
– Igaza lehet – felelte nyugodtan. – Azért is engedtem el Vadásszal. Mindkét helyszín
elég jól védhető, s ha beveszik magukat oda, akkor minden leleményességünkre szükség
lesz, hogy kifüstöljük őket.
– S ha valóban megcsapolnak egy kommunikációs főkábelt? – Seiffer lassan kezdett
rádöbbenni, hogy ez az eshetőség a legveszélyesebb valamennyi között.
– Akkor csúnyán rábasztunk! – Snake szájából ezúttal a káromkodás is semlegesen
hatott. Ez is csupán egy lehetőség volt a háromból.
– Mennyire ismered a Skynet kommunikációs vonalait? – kérdezett rá a férfi.
Snake megrázta a fejét.
– Harcos vagyok, nem programozó. Egy kis szerencsével talán rá tudnék akadni, de sok
időt kellene rápazarolnunk a keresésre. Azt pedig semmiképp nem engedhetjük meg
magunknak.
Seiffer egy másodpercre maga elé meredt. Neki volt valami fogalma azokról a várost
behálózó gerincvezetékekről, melyeken keresztül a Skynet gyakorlatilag bárhova
eljuthatott. Los Angeles régi telefonvonalai, üvegszálas kábelei, telekommunikációs
vonalai mind ezt a célt szolgálták, bár jó néhány helyen a gépek újabb gerinceket
fektettek le, a háborúban megsérült részek pótlására. Seiffer többször is eltöprengett
már azon, hogy egy azonos időben, kifejezetten a kommunikációs vonalak ellen indított
támadás vajon mennyire bénítaná meg a Gépistent, ám minden alkalommal arra a
következtetésre jutott, hogy nem lenne jelentős veszteség. Egyszer a Tornádó Bázis
egyik szimpatikus programozója tartott neki egy kisebb előadást az elkerülő útvonalakról
és hasonlókról, s akkor Seiffer megértette, hogy az ötlete kivitelezhetetlen.
Ugyanakkor tudott róla, hogy a Skynet több átjátszóállomást is üzemben tart a városban,
melyeken keresztül a harctéri egységek kapják az információkat és a parancsokat. Egy
ilyen átjátszóállomás megsemmisítése komoly fegyvertény lenne, azonban egy nagyobb
létszámú öngyilkos kommandó sem valószínű, hogy célt érne. A Skynet tisztában volt
azzal, milyen fontos a kommunikáció, és ennek megfelelően gondoskodott ezen
objektumok védelméről.
– Szerinted elment? – kérdezte halkan Snake, miközben lehunyt szemmel kuporgott az
egyik sötét sarokban. Látszólag aludt, bár a társa biztosra merte volna venni, hogy
feszülten figyel.
Seiffer egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, ám csupán az odakint süvítő szelet
hallotta meg néhány távoli robbanást. Aztán végre ki tudta venni a távolodó rotorzúgást.
– Elment – bólintott.
Snake abban a másodpercben felélénkült.
Mielőtt kiléptek volna az épületből, figyelmesen szemügyre vették a környéket, ám
semmi olyat nem láttak, ami miatt aggódniuk kellett volna.
Mégis…
Snake olyan erővel vetődött hátra, hogy magával sodorta Seiffert, és a férfi csak
másodpercekkel később döbbent rá, hogy a melegség, amit az orra alatt érez, az
tulajdonképpen a saját vére.
A nő nem gondolkozott, ösztönösen cselekedett, és ez mindkettőjük életét megmentette.
A plazmacsomag valahonnan bal oldalról érkezett, egy olyan szögből, amelyet elvileg
látniuk kellett volna. Azaz, akárki is lőtt rájuk, alighanem fedezék mögül tette. Márpedig
a Halálosztók szinte soha nem folyamodnak ilyesmihez… Vagy esetleg arról van szó, hogy
a gép pont abban a pillanatban lépett ki valami takarás mögül és vette észre a gerillákat,
ahogy Snake elhagyta a menedékét? Kicsi az esélye, de nem lehetett teljesen kizárni.
– Mi a fasz volt ez? – nyögte Seiffer, ám Snake nem pazarolta válaszra az idejét.
Akárki is lőtt rájuk, errefelé mindenképp lezárult az út. Vagy mégsem?
Egy pillanatra megtorpant.
– Ha egy kiborg van odakint, akkor másodperceken belül idedugja az orrát, hogy
utánanézzen, mi maradt belőlünk… – gondolkozott félhangosan, gyorsan hadarva a
szavakat.
Átkozottul kevés idejük maradt.
– …ha egy nyomorult áruló, akkor viszont arra vár, hátha még egyszer felbukkanunk… –
fejezte be a gondolatot Seiffer.
Snake megrázta a fejét.
– Vagy egy másik kijárat felé akar terelni minket… – tette hozzá.
A férfi zavartan megrázta a fejét. A vér még mindig szivárgott az orrából, ám abban
legalább biztos lehetett, hogy csontja nem tört. Legfeljebb egy kicsit zúzódott. Snake
pokolian hevesen tudott reagálni vészhelyzetben.
– És ha maradnánk? – nyögte végül.
Snake elvigyorodott.
– Pontosan ezt fogjuk tenni – értett egyet, és a jelen helyzetben valóban ez tűnt a
legmegfelelőbb választásnak.
Seiffer steril vattát dugott vérző orrába, az egész talán két másodpercet sem vett
igénybe – lám, mit tesz a harctéri rutin –, majd a plazmavetőjével oldalra húzódott, és
majmokat megszégyenítő ügyességgel felkapaszkodott a mennyezet alatt futó csövekre.
Mozdulatai nyomán furcsa, bugyborékoló hang hallatszott, ám szerencsére egyik cső sem
adta meg magát a ránehezedő súlynak, így a férfi remek pozícióba került. Akár ember,
akár kiborg lép be azon az ajtón, legalább egy másodperc előnye lesz vele szemben, mire
észreveszi.
Snake az ablaknyílás alatt helyezkedett el.
Volt valami baljós megérzése, hiszen bár zárt helyen voltak, egyelőre nyomát sem látta
egy alternatív menekülési útvonalnak.
Igaz, keresni sem nagyon volt idejük.
A kiborg az ajtón érkezett, ám előtte néhány találomra elengedett plazmanyalábbal
jókora lyukakat égetett a falba. A gerillák azonban nem mozdultak, ám a kiborg elég
pontos információval rendelkezett iménti lövéséről ahhoz, hogy tudja, elhibázta
célpontját.
Azaz ellenállással kell számolnia.
Snake egy pillanatra összerezzent, amikor egy plazmanyaláb alig centiméterekkel a feje
felett égette át magát a falon; idegességének oka a fedezék silánysága volt, hiszen ha a
kiborg úgy dönt, hogy kintről módszeresen végiglövi a helyiséget, akkor meghalnak.
Bár Seiffer talán túléli…
S bosszút áll.
Az első sorozatot azonban nem követte újabb. Úgy tűnt, a kiborg más stratégia mellett
döntött, így Snake felkészült, hogy az iménti „fejfájást" hasonlóval viszonozza. Csak
kicsit pontosabban.
A Halálosztó gyorsabban érkezett, mint várta, ami persze érthető is volt, hiszen a gép
ellenállással számított idebent. A kiborg nem állt meg az ajtóban – és ezzel meglepte a
gerillákat –, hanem gyakorlatilag továbbhaladt a szemközti fal felé, miközben egész
felsőteste hátrafelé csavarodott – erre egy ember soha nem lett volna képes –, és
nekiállt a belső célpontok azonosításának és kiiktatásának.
Snake meglepő hidegvérről téve tanúbizonyságot a behatolás pillanatában mozdulatlan
maradt, s bár talán elkaphatta volna a bejáratban a gépet, mégsem érintette meg a
plazmavető elsütő-billentyűjét. Ha a kiborg lassabban érkezik, akkor talán a lehetőséget
szalasztja el, ám jelen helyzetben, úgy tűnt, a késlekedésért cserébe pontosabban
célozhat.
A kiborg azonban átkozottul gyorsan mozgott.
Snake még soha nem látott gépet ilyen sebesen behatolni egy épületbe. Olyan stratégia
volt, amilyennel eddig nem szembesült.
S ez kis híján a végzetét okozta.
A kiborgok beépített radarszisztémájának köszönhetően egy adott területen belül a
célpontok meghatározása valós időben nem egymás után, hanem egyszerre történik.
Igaz, a rendszer optimalizálja a kiiktatásukhoz szükséges pályagörbéket és az egyéb
szükséges adatokat, ám a célpontok meghatározása szinte azonnali. Ezért ilyen
távolságból csupán akkor lehet esélye egy embernek, ha a kiborgnak időre van szüksége,
ameddig a fegyverét a célpont felé fordítja.
Márpedig ez az idő töredékmásodpercekben mérhető.
Snake kétszer érintette meg az elsütő-billentyűt, és a forró plazma egy pillanatra vörös
fénybe burkolta a helyiséget. Alig észrevehető felvillanás volt ez csupán, ráadásul egy
felszíni kiborg járőr semmi kivetnivalót nem talált volna, hiszen az észlelés megfelelt
volna a letárolt fegyverhasználati mintáknak, amelyeket a Skynet mindezidáig nem
frissített kellő gondossággal. Pedig plazmavetőt az elmúlt évek során nem csupán a
gépek használnak, hanem – némi átalakítás után – az emberek is.
A lövés nem sikerült elég pontosra: a plazma a kiborg egyik lábát kapta telibe. A gép
kibillent egyensúlyi helyzetéből, azonban a felsőteste folytatta az imént megkezdett
mozdulatot, mivel a gép úgy számolta, még az előtt sikerül célra tartania és
megsemmisíteni a célpontot, hogy a földre zuhan.
Ezt Snake is megérezte, azonban csupán két választása volt: vagy megpróbál kivetődni
az ablakon – amihez legalább egy királytigrisnek kellett volna lennie –, vagy pedig bízik a
szerencséjében, és elvetődik valamelyik irányba.
Egyik sem tűnt túl jó választásnak.
Seiffer ezt a pillanatot választotta a támadásra. Nem mérlegelt, csupán lőtt.
S ő nem tévesztette el a célpontot.
Igaz, meglehetősen kényelmetlen rejtekhelyet talált magának, de így legalább alá tudta
támasztani a fegyver csövét, és keze egy pillanatra sem remegett meg, amikor befogta a
kiborgot.
Snake balra vetődött, mert így kerülhetett a legmesszebb a kiborgtól. Ugrása nem
sikerült túl jól, mert egy alattomos betonperemben megakadt a lába, azonban a vállán
átgördülve sikerült viszonylag stabil pozíciót találnia. Igaz, így háttal volt a gépnek, ami
azt jelentette, ha egyszerre fordulnak célpontjuk felé, akkor Snake helyén pillanatokkal
később egy csinos kis kupac hamu marad csupán, ezért a nő nem is próbálkozott ilyen
elvetélt ötlettel, hanem azonnal tovább vetődött.
Hallotta maga mögött a plazma félelmetes szisszenését, de nem érezte a hőt.
Aztán valahogy csend lett.
5. Rejtőzködők
Los Angeles, 2027. március 3.

Vadászok Vadásza hosszú, elnyújtott léptekkel szaladt, miközben a tekintete jobbra-balra

cikázott. Sokkal gyorsabban haladt, mint a társa, így rendszeresen ő rohant előre, hogy
aztán Fountes-nek tűzfedezetet biztosítson, amíg az beéri. Ennek a módszernek megvolt
az a nagy előnye, hogy meglepő gyorsasággal értek oda a bank épületéhez, melynek
homlokzatán mindmáig ott terpeszkedett egy hatalmas D-betű. Az egykori szakemberek
remek munkát végeztek.
A bank sokkal jobb állapotban volt, mint ahogy Fountes emlékezett rá, ám a férfi
hamarosan rádöbbent, hogy amikor ő járt ezen a környéken, akkor a másik oldalról
közelítették meg a Deutche Bankot. Ott pedig igencsak megereszkedtek a falak, ám a
főbejáratot némi idő- és energiaráfordítással egy-két napon belül fel lehetne hozni olyan
szintre, hogy még az Ítélet Napja előtti ügyfeleknek is megfeleljen ideiglenesen.
A mutáns az egyik oszlop mögött kuporgott, mely elég széles volt ahhoz, hogy akár
mindkettőjüket is eltakarja, ráadásul – mint kiderült – a belső oldalán egy lyuk tátongott,
amibe Vadász behúzódhatott. S mivel a mutáns teste hidegebb volt az átlagemberekénél,
így jobban „szem előtt" maradhatott, hiszen a kiborgok hőérzékelő rendszere nem adott
le riasztást az ostyaáramkörös processzornak észlelésekor.
Ez valami olyan volt, amit Fountes határozottan irigyelt a társától. No meg persze a
gyorsaságát, meg azt a ki tudja mennyi kiborgot is, amit a mutáns eddigi élete során
elpusztított.
Fountes elvigyorodott, miközben a tekintetével követte a mutánst.
Én legalább szép vagyok…
A mutáns elérte az oszlopokat, és eltűnt az árnyékukban. Fountes kivárt egy kicsit, s
mivel semmi mozgást nem tapasztalt a környéken, ő is nekiindult. A férfi több, kisebb
szakaszra darabolta a megteendő távolságot. Egyrészt takarékoskodni akart az erejével
– idefenn nem vágtázik senki tizenöt-húsz lépésnél többet egyhuzamban, hacsak nem
akar nagyon rövid időn belül elhalálozni –, másrészt így nagyobb biztonságban érezte
magát. És ez sem elhanyagolható szempont.
Vadász igazán türelmes volt. Bár Fountes háromszor annyi idő alatt tette meg azt a
távolságot, amit az imént ő, a mutánst csupán az érdekelte, hogy mindketten épségben
célhoz értek.
A bank épülete fenyegetően magasodott feléjük. Valószínűleg a német tulajdonosnak volt
elsősorban köszönhető, hogy csillogó-villogó üvegpalota helyett masszív, kicsit talán
régimódi kőépületben kapott helyet a Deutche Bank, ám ez utóbb helyes döntésnek
bizonyult. A vastag falak eredménnyel feszültek szembe a háború tombolásának, s bár
néhol látni lehetett kisebb-nagyobb lyukakat, hatalmas, megperzselt foltokat…
összességében mégis az egyik legjobb állapotban lévő épület volt a környéken.
– Tiszta! – jelezte Vadász kézjelekkel.
A mutáns már elég sok mindent elsajátított a gerillák néma jelzéseiből. Bámulatosan jól
fogott az agya, ha a gépek elleni háborúról volt szó.
Fountes bólintott, miközben lekuporodott a társa mellé. Szakértő szemmel felmérte az
épület bejáratát, miközben megkísérelt belátni az egyik nyitott ajtószárny mögött ásítozó
sötétségbe, majd kérdőn a mutánsra pillantott.
Vadász megvonta a vállát, jelezve, hogy arra nem jutott ideje, hogy a hely biztonságáról
meggyőződjön. Mindenesetre a bank már évek óta elhagyatottan állt, s bár valószínűleg
mindig akadtak olyanok, akik megpróbálták birtokba venni, ideig-óráig örülhettek csupán
a remek rejtekhelynek. A gépek ugyanis rendszeres időközönként megjelentek, és
kifüstölték az épületet.
Fountes egyszer elgondolkozott azon, hogy ha az emberek felbukkanása ilyen gyakori
ezen a helyen, akkor a kiborgok miért nem semmisítik meg az egész épületet, hogy
megszüntessék a gyülekezési pontot. Vagy miért nem telepítenek ide egy-két kiborgot,
aki folyamatosan tisztán tartaná?
Aztán megértette.
A Skynet valóban gyűjtőhelyként használja az épületet. A vastag falak biztonságot,
menedéket kínálnak. Így nem a gépeknek kell egyenként felkutatni és levadászni
potenciális áldozataikat, hanem azok maguktól másznak be a csapdába. A gépek
alighanem részletesen feltérképezték az egész épületet, s amikor erre jár valamelyik
járőrük, mindig szakít egy kis időt a benézésre.
A halottak pedig nem beszélnek.
Amennyire Fountes vissza tudott emlékezni, odabent ennek ellenére nem sok csont
maradt. Igaz, a plazma tiszta fegyver, de azért nem minden kiborg van plazmavetővel
felfegyverkezve… azaz, mostanában ez a kijelentés sem állná meg a helyét. A Skynet
alighanem felszerelt megint a közelben egy fegyvergyárat, s amíg azt nem sikerül
lerombolniuk, addig kicsit nehezedik a túlélők dolga.
Persze az élet mindig is nehéz volt az Ítélet Napja után.
– Elgondolkoztál! – súgta Vadász.
Fountes idegesen összerezzent. Mostanában valahogy sokkal többször kalandoztak el a
gondolatai, mint kellett volna. Lehet, hogy jelentenie kellene a parancsnokainak. Az
érdemeire való tekintettel bizonyára kapna pár nap szabadságot… Bár, ha jobban
belegondol, éppen most volt túl egy jó kis semmittevésen. Nem, a gondolatok váratlan
megszaporodásának más oka van: a felelősség, amit egy olyan társ iránt érzett, aki az
egyetlen kapcsolatot jelentette a bátyjához.
Néhai bátyjához…
Vadász lassan felemelkedett, és néhány oldalazó lépéssel a bejárathoz lépett, majd
mielőtt Fountes bármit is szólhatott volna, már odabent is volt. A férfi morogva követte,
bár magában el kellett ismernie, a társa kétségkívül hatékony módját választotta a
figyelme felkeltésének. Követnie kellett, s ez kizökkentette a gondolataiból.
Ügyes.
Odabent alig valamivel volt csak sötétebb, mint idekint. Az egykori ügyfélváró
hatalmasnak bizonyult, igaz, a bútorokból mára legfeljebb forgácsok maradtak, a magas
falak tövében rothadó zsákok hevertek furcsán savanykás bűzt árasztva magukból. A
terem közepén egy évekkel ezelőtti gigászi máglyarakás – valami elborult agyú szekta
áldozótüze – égette fekete folt terpeszkedett. Az elnyújtott oválisra emlékeztető
ablakokban már nem volt üveg; amit nem a városon átvágtató lökéshullám söpört el,
arról a túlélők gondoskodtak. Hiszen kényszerű helyzetben egy darab üveg is fegyverré
válhat, arról nem is beszélve, mi mindenre lehet még felhasználni.
Akár öngyilkosságra is…
Vadász méterekkel Fountes előtt járt. Igyekezett a fal tövében maradni, bár a belső
díszoszlopok is elég vastagnak tűntek ahhoz, hogy némi védelmet nyújtsanak egy
váratlan lövéssel szemben.
Idebent csaknem teljes csend honolt, ami persze nem feltétlenül jelentette azt, hogy az
épület teljesen kihalt. Talán az itt élők csak elrejtőztek, esetleg odakint kutatnak a
mindennapi betevő után… vagy csak a felső szintet nem tartják elég biztonságosnak.
Fountes valami zajt hallott balról. Megpördült, ujja alig fél milliméterrel az elsütő-
billentyű felett lebegett, azonban csupán egy apró, sötét árny surrant tova az egyik
rothadó zsák alól kirohanva. Az apró lábak neszezése, a sötétben megvillanó zöld szemek
pedig megnyugtatták a férfit. Egy patkány még nem jelent veszélyt rájuk nézve.
– Idefenn nincs senki! – mondta halkan a mutáns, miközben nekivetette a hátát az egyik
oszlopnak, s még a fegyverét is leengedte.
Fountes lassan felé indult.
– Szerinted gépek jártak erre? – kérdezte a férfi. Volt valami, ami nem tetszett neki
Vadász viselkedésében, a társa soha nem tűnt ennyire hanyagnak, s olyan még nem
fordult elő, hogy csak úgy nekiálljon pihenni.
Nem, itt valami nincs rendben.
Fountes is leengedte a fegyverét, bár mozdulata csak annyira volt nemtörödöm,
amennyire merte. Készen állt arra, hogy a legkisebb gyanús jelre ismét harckész
állapotba kerüljön.
Igyekezett lassan mozogni, bár ez nem volt könnyű, mert minden idegszála azt
parancsolta, hogy húzódjon fedezékbe. De legalább abban biztos volt, hogy nem
gépekkel állnak szemben; azokkal szemben felesleges lett volna az efféle taktika.
– Azt hiszem, érdemes lenne itt bevárni a többieket… – mondta a mutáns.
Fountes egy pillanatra a homlokát ráncolta – többieket? –, ám nem fűzött megjegyzést a
társa kijelentéséhez. Vadász nyilván azt próbálja meg elhitetni a rejtőzködőkkel, hogy
még újabb emberek érkezése várható. Ez persze kétélű dolog volt, mert ezzel akár
támadásra is serkentheti őket; hiszen két gerillát még mindig könnyebb elintézni, mint
egy egész csoportot…
Vadász nem egyenesen Fountes-re nézett, hanem valamivel a háta mögé, amiből a férfi
arra következtetett, hogy a háta mögött kell keresniük az ellenséget.
De hol a pokolban?
Amennyire vissza tudott emlékezni, ott nem volt semmi, csupán egy jókora, csupasz tér.
Láthatatlanná válni pedig még senki nem tanult meg ebben a meggyötört világban.
S bár határozottan ideges volt, mégis nyugalmat kényszerített magára, és nekivetette a
hátát egy másik oszlopnak – elég messze Vadásztól, hogy megossza a rejtőzködők
figyelmét –, majd kényelmesen leguggolt, hogy kisebb célpontot mutasson.
Bár ilyen közelről úgyis mindegy…
– Szerinted ha lenne két célpontod, de csupán egyetlen lövésre nyílna lehetőséged,
megkockáztatnád? – tette fel váratlanul Vadász a kérdést.
Fountes kezdte teljesen elveszíteni a fonalat.
– Attól függ… – válaszolta óvatosan a férfi. – Ha gépekről van szó, akkor biztosan…
A mutáns elmosolyodott.
– A válasz majdnem jó…
– Arra gondolsz, hogy mindenképp két lövést kellene leadnom? – Fountes úgy döntött,
belemegy a játékba, akármire is megy ki. A mutáns tartása semleges volt, ám az ujjai az
oldalánál vad táncot jártak.
Emberek. Ketten vannak… Az egyik fenn, a karzaton… puskával, a másik a padló alatt…
nem látom a fegyverét…
Fountes aprót biccentett, jelezve, hogy megértette a közleményt, majd óvatosan
felnézett. Nem volt könnyű kiszúrnia a rejtőzködőt, a fickó fekete ruhát viselt, és egy
furcsa, éjfekete szobor mögött térdepelt, mely vizet öntő asszonyt ábrázolt. Ha nem
tudja, hogy merre keresse, talán soha nem veszi észre…
A férfi megpróbált villámgyorsan választ találni arra, hogy vajon eddig miért nem lőtték
le őket. Talán nem mutattak megfelelő célpontot? Vagy arra számítottak, hogy odakint
még többen vannak? Ez persze magyarázatot adna Vadász iménti kijelentésére. Az
mindenesetre valószínűnek tűnik, hogy egyik Bázishoz sem tartoznak, hiszen az
érvényben lévő színkódok alapján már régen tudniuk kellene, kivel állnak szemben?
Esetleg tudják, és azért nem fedték fel magukat, mert arra várnak, hogy a megszokott
módon azonosítsák magukat?
Fountes tudta, hogy őt semmiképp nem nézhetik Alfának, bár Vadász esetében már nem
ennyire egyértelmű a dolog. Ő nem volt elég robosztus ahhoz, hogy a teste elrejtsen egy
komplett titániumvázat, ám Vadász akár Alfa is lehetett volna.
Ha lennének az épületben kutyák, azok egyértelműen azonosíthatnák őket, de erről
valószínűleg le kell mondaniuk.
Vadászok Vadásza ellökte magát az oszloptól, és elindult az egyik tőből kiszakadt ajtó
felé.
Fountes minden pillanatban várta a lövést, ám arra nem került sor. A rejtőzködők – ki
tudja, miféle okból kifolyólag – egyelőre kivártak. Talán arra számítottak, hogy elmennek
anélkül, hogy felfedeznék őket?
Meglehet.
Az is jó stratégia lehet bizonyos helyzetekben.
Fountes követte társát, bár arra gondosan ügyelt, hogy továbbra is elég távol maradjon
tőle, addig mindenképp, amíg Vadász el nem tűnik az ajtó mögött. Ez némi garanciát
nyújtott a további túlélésre, hiszen a rejtőzködők aligha próbálják csak egyiküket lelőni.
Persze ez sem volt az igazi, hiszen képtelenség kiszámolni egy olyan ellenség
gondolatmenetét, aki képes a végsőkig rejtőzni, s csak akkor támadásba lendülni, amikor
az már mindenképpen elkerülhetetlen. A kérdés csupán az, mikor következik ez be?
Semmi nem moccant.
Az ajtón túl Vadász oldalra húzódott, majd lekuporodott a fal tövébe.
– Mi a fene volt ez? – kérdezte Fountes dühösen. Nem értette, hogy a társa miért nem
jelezte hamarabb a veszélyt, s azt sem, miért nem támadtak rájuk.
Vadász megvonta a vállát.
– Nem vettem észre időben őket – ismerte be. – Nagyon jó helyet találtak maguknak. Ha
el akarnak kapni minket, akkor megtehették volna, mielőtt egyáltalán észrevesszük őket.
Nem tették, következésképpen nekünk sem szabad rájuk támadni.
Fountes erre nem tudott mit mondani. A mutáns érvelésében kétségkívül volt valami,
azonban a feladatuk teljesítése most jóval fontosabb volt, mint néhány ártatlan élet
kioltása miatti aggódás.
Ráadásul ebben a világban már senki sem ártatlan.
Hirtelen elszégyellte magát.
Kezdett úgy gondolkozni, mint egy gép.
Az életek igenis számítanak. Az a tény, hogy életben hagyták őket, azt jelentette, hogy a
rejtőzködők is tisztelik az életet… annyira mindenképp, hogy ok nélkül ne oltsák ki.
És ez az, ami megkülönbözteti az embert a kiborgoktól. Ha ez eltűnik, ők is csupán
rombolásra és pusztításra kész automaták lesznek, robotok, akiket csak a feladat
végrehajtása érdekel.
Az árulók likvidálása kényszerű lépésnek tűnt a Főparancsnokság részéről.
Elkerülhetetlennek, mivel általa egy olyan veszélyforrástól szabadulnak meg, ami nem
néhány emberre, hanem egy város összes ellenállójára jelent veszélyt. Ebben az esetben
helyénvaló olyan döntéseket hozni, amiktől más esetben minden jóérzésű ember
elzárkózna. John Connor gyakorta rákényszerült arra, hogy olyan döntéseket hozzon,
amelyek során bajtársak haltak meg. A Főparancsnok ilyenkor igyekezett a legkisebb
rossz irányába elmozdulni, ám ez nem ment minden esetben.
Mégis meg kellett tenniük.
A háború megkövetelte.
Bajtársakat – pontosabban egykori bajtársakat – hidegvérrel lemészárolni szerencsére
nem kell minden nap. Nem is lennének képesek rá.
– Azt hiszem, arra számítanak, hogy hamarosan elmegyünk… – jegyezte meg a mutáns.
– Ezért nem bántottak.
– És a többiek, akiket említettél? – kérdezte a férfi gyorsan. – Ha valóban jönne még ide
néhány bajtárs, akkor számolniuk kellene azzal, hogy felfedezzük őket.
A mutáns megvonta a vállát.
– Talán valóban ezt szeretnék… Vagy csupán kivárnak, s mindig a pillanatnyi
eseményektől függően hozzák meg a döntésüket. Az a tény, hogy életben hagytak, azt
jelenti, hogy nem szorulnak rá a hullák kifosztására.
Fountes bólintott, miközben megropogtatta az ujjait.
– Ebben lehet valami. – Egy átlagos fosztogató nem hagyott volna ki egy ilyen helyzetet,
hiszen a legtöbb gerillánál akadt valamennyi gyógyszer, élelem és persze az egyik
legfontosabb: fegyver és muníció. Egy fosztogató számára igazi kincsek. – Most mihez
kezdjünk? – Fountes tanácstalannak tűnt. Vadász szokás szerint jobban feltalálta magát.
A mutáns egy pillanatra elgondolkozva meredt maga elé. Volt néhány ötlete, ám mind
közül a legkockázatmentesebbet kellett megtalálnia.
– Amennyiben az árulók ide menekültek… – szólalt meg váratlanul Fountes, és a gondolat
hirtelen nagyon is nyitottá tette a kérdést. Idegesítően nyitottá.
6. Egy ponton túl
Los Angeles, 2027. március 3.

Louis-Bernard Seiffer nehézkesen lekecmergett a csövekről. A nadrágja belső oldalán egy

arasznyi hosszú szakadás jelezte, hogy a mászás nem sikerült olyan könnyedre, mint
szerette volna – valami túlságosan vendégmarasztalónak bizonyult. A férfi igencsak
fájlalta a bal lábát; rosszul lépett, s az apró figyelmetlenség megbosszulta magát.
– Tudod, az egészben az a legszebb, hogy téged lőnek majdnem szét, s mégis én vagyok
pocsékabb állapotban – jegyezte meg tettetett dühvel a hangjában.
Snake megvonta a vállát.
– Minek vállalsz akkora kockázatot? – kérdezte angyali mosollyal, és Seiffer ebben a
pillanatban legszívesebben megcsókolta volna. Esetleg megfojtja szemtelen
kijelentéséért.
Mindketten felnevettek.
– Piszkosul közel volt – ismerte el a nő.
– Tudom – bólintott Seiffer, és a hüvelyk- és mutatóujja közötti apró rést mutatta: –
Csak ennyit kellett volna várnom, hogy megszabaduljak Los Angeles legpimaszabb
asszonyától…
Snake elvigyorodott.
– Kisasszonyától – helyesbített.
Seiffer nem lepődött meg. Igazság szerint Snake jóval idősebbnek nézett ki, de ebben a
háborúban a férfiak és a nők egyaránt gyorsan elhasználódnak. Mindenki idősebbnek néz
ki, mint amennyi valójában. Ez egy ilyen világ.
– Az a lényeg, hogy megúsztuk, nem? – mondta végül, hogy más irányba terelje a
beszélgetés folyamát. Homályosan ugyan érezte, hogy itt és most elszalasztott valamit,
talán csak egy lehetőséget, de nem foglalkozott vele különösebben.
– Csak abban bízom, hogy az árulóknak is legalább ennyire nehéz útja volt – jegyezte
meg Snake. – Elég sok kiborg van a környéken, bár eddig még viszonylag simán vettük
az akadályt. Mindenesetre mostantól megpróbálok még óvatosabb lenni… – nem tette
hozzá, hogy az óvatosság még nem garancia a túlélésre. Oda bizony elkel még egy jó
adag szerencse is.
– Indulnunk kellene – felelte Seiffer, miközben megszokott mozdulatokkal
szigetelőszalagot húzott elő a zsebéből, és azzal reparálta meg ideiglenesen a nadrágját.
Kint elég hideg volt ahhoz, hogy ne rohangáljon felelőtlenül egy ekkora repedéssel a
nadrágján. – Valami azt súgja nekem, hogy nem sokkal járhatnak előttünk…
Elővigyázatosságból nem arra távoztak, ahonnan a kiborg érkezett. Igaz, ez némi
kínlódással járt, hiszen egy jókora vaslapot kellett ledönteniük az egyik fal előtt – csak az
ég tudja, ki cipelte be ide és milyen célból –, ám mindketten úgy gondolták, megéri a
fáradságot. A mögötte feltáruló repedés elég széles volt ahhoz, hogy átpréselhessék
magukat rajta, és a két tömböt elválasztó sikátorba jussanak. Bokáig jártak a
szennylével keveredő szemétben, mocskos jégcsapokról feketének tűnő víz csöpögött a
nyakukba, de ez a legkevésbé sem zavarta őket. Az ember Idefenn megtanulja figyelmen
kívül hagyni az efféle lényegtelen apróságokat. Hiszen vannak ennél sokkal rosszabb
dolgok is: mondjuk egy kiborg.
Egyelőre Seiffer haladt elöl, mivel úgy állapodtak meg, hogy ha valahol a férfi nem tudna
átjutni, akkor inkább visszafordulnak. Szerencsére egyelőre nem fenyegette ilyen veszély
őket.
Snake kiszúrt magának egy rozsdás vaslétrát, ami a felettük futó külső galériára
juttathatta őket, és intett a férfinak, hogy álljon meg egy pillanatra, és segítsen. A
fémlétra felhúzott állapotban jó másfél méterrel a fejük felett pihent. Normál esetben
valahol a közelben kellett volna lennie egy fémkampónak, aminek a segítségével
lehúzhatják, ám Snake nem tartotta valószínűnek, hogy megtalálnák. Egy fémkampó
mindig remek fegyver, arról nem is beszélve, hogy senkinek sincs kedve ilyen pocsék
időben könyökig turkálni a szemétben.
Seiffer nekitámasztotta a kezét a falnak, és kicsit berogyasztotta a térdét, hogy ezzel is
segítsen társnőjének. Snake vett egy mély levegőt, aztán nekilendült, és villámgyorsan
felkapaszkodott a férfin, annak térdét, derekát és vállát használva kapaszkodónak.
Szerencsére a nő amúgy sem nyomott túl sokat, így az a néhány másodperc, ameddig
Seiffernek el kellett bírnia a plusz súlyt, elhanyagolhatónak tűnt.
Snake megragadta a vaslétrát – előrelátóan egy darab rongyot tekert a kezére –, majd
teljes súlyával ránehézkedett, miközben azon imádkozott, hogy ez elegendőnek
bizonyuljon a rozsda legyőzéséhez, különben aligha fogják onnan leimádkozni.
Erőteljes csikorgás hallatszott, ám a létra nem mozdult. Snake megvetette a lábát a férfi
vállán, és még egyszer megpróbálkozott a rozsda legyőzésével, ám úgy tűnt, az ereje ide
kevés lesz.
– Ragadd meg erősen! – szólt rá a férfi alulról, majd amikor Snake engedelmeskedett,
Seiffer kilépett alóla, és megragadva a bokáját, erősen húzni kezdte lefelé a társnőjét.
Így már nem csupán Snake súlyával, hanem Seiffer erejével is szembe kellett szállnia a
rozsdának, és az erőteljes csikorgás, majd a lassú, de biztos elmozdulás azt mutatta,
ezúttal alulmarad.
Amikor sikerült annyira leráncigálniuk a létrát, hogy a férfi is elérhesse az alsó fokot,
Snake abbahagyta az erőlködést. Gyorsan felkapaszkodott a galériára, majd segített
Seiffernek is a feljutásban. Ezután együttes erővel nekiláttak a létra visszahúzásának,
mert szükség esetén még csak-csak leugranak ebből a magasságból – megesett már jó
néhányszor életük során –, azt azonban mindenképp szerették volna elkerülni, hogy
bárki utánuk jöjjön.
Főleg nem egy kiborg.
A galéria vasból készült, s mára gyakorlatilag nem akadt rajta egy tenyérnyi hely sem,
amit ne borított volna rozsda. Minden lépés kockázatosnak tűnt rajta, bár nem a rozsda,
hanem egy furcsa, nyálkás, vörös színű moszatszerűség miatt, ami nem volt ismeretlen a
gerillák előtt. Los Angelesben már több helyen találkoztak vele, és megvolt az a
kellemetlen tulajdonsága, hogy csaknem minden fémet – a titániumot sajnos nem, hogy
rohadna el – képes volt felzabálni. S bár az élő szövetekre nem volt nagy hatással, azért
a gerillák igyekeztek elkerülni. Hiszen elég volt, hogy csupán egy apró darabkája
kapcsolatba kerüljön valamelyik fegyverükkel, s azt onnantól kezdve már múlt időben
lehetett emlegetni. A plazmafegyverek szerencsére jól bírták a gyűrődést, bár akadtak
olyan alkatrészei, amit ez az organizmus alighanem jó étvággyal felzabált volna. Soha,
senki nem kísérletezett ezzel, bár Snake hallott homályos utalásokat a Főparancsnokság
különleges kísérleteiről. Mégis, valószínűtlennek tűnt, hogy bárki elpazaroljon egy
plazmavetőt csupán azért, hogy kipróbálja, valóban igaz-e a feltevés. Hiszen a moszatot
képtelenek voltak tenyészteni – amúgy sem lett volna rá energiájuk –, arról nem is
beszélve, hogy senkinek sem volt épkézláb ötlete arról, miként lehetne fegyverként
hasznosítani.
Talán majd egyszer, ha már végképp kifogynak a munícióból… bár ez a veszély,
szerencsére, egyelőre nem fenyegette az Ellenállást.
– Vigyázz, ott le van törve! – mutatott az egyik fémlapra Seiffer, miközben ügyesen
átlendült felette. Igaz, jócskán meg kellett nyújtania a lépteit, mivel a kritikus rész jó
másfél méter szélesnek bizonyult. Az egyik hegesztési pont elvált a többitől, és úgy tűnt,
valami megtermett, nehéz tárgy zuhant itt alá.
Snake kíváncsian nézett lefelé.
– Akármi is volt, jól megüthette magát – jegyezte meg, miközben követve a férfi
példáját, ő is átugrott a rés felett, majd megfordult, és leguggolva szemügyre vette a
megrongálódott részt.
A vaslemez rugalmasságának hála nagyjából visszahajlott eredeti helyére, ám a nő biztos
volt benne, hogy még őt sem bírná meg, nyomban lehajlana.
Ha jön valaki a nyomukban, aki nem elég figyelmes, itt piszkosul meglepődik majd.
Bár remélhetőleg erre nem kerül sor.
– Ha jól kalkulálok, akkor most valahol a Vakfolt Bázis épülete mögött járhatunk – nézett
körbe Seiffer.
Snake megrázta a fejét.
– Nem, a Vakfolt az utca túloldalán van. Még valahol át kell vágnunk majd – jelentette ki
magabiztosan.
Seiffer egyetértően bólintott, és még kérdezni akart valamit, amikor két kisebb robbanás,
majd egy rövid géppisztoly-sorozat törte meg a viszonylagos csendet.
Snake felkapta a fejét.
Nem volt szükség szavakra, hogy tudják: valahol a közelben emberek vannak, akik
harcba keveredtek az ellenséggel. A kérdés csupán az, hogy az ellenség ezúttal kiborg
vagy ember…
Egy pillanatra kivártak.
Ha csak ennyire futotta, akkor ott már nincs értelme rohanni. Meg aztán legalább az
irányt sikerülne betájolniuk nagyjából, hogy ne vaktában vágjanak neki a sikátornak…
Gyorsan teltek a másodpercek.
Magában Snake megkísérelte felidézni, hogy hasonló helyzetben neki körülbelül mennyi
idő telhet el két sorozat között, ám gyorsan letett róla, mert rájött, hogy ez mindig
szituációfüggő. Ha beszorítják, akkor addig fog tüzelni, amíg bírja lőszerrel… vagy
csendben meglapul, bízva abban, hogy a kiborg halottnak hiszi.
Újabb sorozat…
Snake a társára pillantott, aki határozott mozdulattal a sikátor északi kijárata felé
mutatott, mely aligha lehetett messzebb tőlük harmincharmincöt méternél.
– Arra! – mondta Seiffer, és a nő a következő pillanatban már ereszkedett is lefelé. Nem
meditált azon, hogy milyen nehezen küszködték fel magukat idáig, arra majd ráér akkor,
ha visszafelé tartanak. Ráadásul úgyis az volt a céljuk, hogy egy kisebb kitérőt tegyenek,
ahol lerázhatják esetleges üldözőiket… ide még egy Ezüsthernyó sem képes
felkapaszkodni.
Seiffer alighanem rosszul fogott földet, mert az első néhány lépést észrevehetően
sántikálva tette meg, aztán fokozatosan magára talált. Csupán az arcára kiülő fájdalom j
elezte, hogy nincs minden rendben. Alighanem a mocsok alatt volt valami, amin
megbicsaklott a bokája.
Snake méterekkel a férfi előtt járt, ezért nem vette észre az aprócska balesetet, Seiffer
pedig nem tartotta annyira fontosnak, hogy szóljon miatta. A fájdalom máris
alábbhagyott, s mivel tudta mozgatni, kicsi volt az esélye, hogy eltört… legfeljebb egy
kicsit kificamodhatott. Az pedig hamar rendbe jön, ha az ember éles harci helyzetbe
keveredik…
A sikátor vége előtt a nő lelassított, és igyekezett minél jobban belesimulni a falba. Futás
közben még kétszer hallották a golyóropogást, ám a második sorozat egy nagyobb
kategóriájú fegyverből érkezett. S ebben az volt a különös, hogy a Skynet szinte
kizárólag a Hunter-Killerek és a Vadász-Gyilkosok esetében használt golyószórókat, a
többi kiborg többnyire lézert vagy plazmát alkalmazott. Ha viszont Hunter-Killer van a
környéken, akkor a rotorok hangját hallani kellene, a Vadász-Gyilkosok esetében pedig a
hatalmas lánctalpak idegtépő csikorgását.
Ám ilyen hang nem jutott el hozzájuk.
Akkor viszont ki a fene lövöldöz ilyen elszántan? S főként milyen célpontra?
Snake megpróbált úgy kilesni a sarok mögül, hogy minél nagyobb területet belásson, ám
őt lehetőség szerint ne szúrja ki egyik lövöldöző sem. Akár gépről, akár emberről van
szó.
Az utca épp olyannak tűnt, mint máskor. A széllel lassan sodródó szemét, az aszfalton
megcsillanó tócsák, a kiégett épületek, a törmelékhalmok… semmi nem változott.
– Látsz valamit? – kérdezte súgva Seiffer, aki csak most érte be a nőt.
Snake megrázta a fejét.
– Semmi – felelte nyugtalanul. – Pedig itt kell lenniük valahol a közelben.
A férfi felemelte az ujját, és intett a társnőjének, hogy cseréljenek helyet. Talán ő
szerencsésebb lesz, és legalább az egyik harcoló felet kiszúrja ebben a halott világban.
Snake bólintott, és gyorsan hátrahúzódott, hogy helyet adjon a társának. Mindeközben
nem feledkezett meg arról sem, hogy gyors pillantást vessen a hátuk mögé, hiszen
Idefenn ha az ember nem elég éber, akkor könnyen végzetes meglepetés érheti. Snake
ismert pár bajtársat, akinek a végzetét az okozta, hogy elfelejtettek időnként hátranézni.
Louis-Bernard Seiffer először azt a területet vette szemügyre, melyet jelen pozíciójából is
könnyen beláthatott, majd egészen a falhoz simulva kilesett az utcára. A szeme sarkából,
egészen a fal tövében mintha látott volna valamit mozdulni, ám azon a helyen jókora
árnyékok terpeszkedtek, így nem lehetett biztos benne, hogy nem csalta-e meg a szeme.
Mégis, a férfi valamiért biztos volt abban, hogy van ott valami… a kérdés csupán az, hogy
vajon ellenségként kell kezelniük vagy sem.
Tekintete továbbkúszott a kihalt épületeken. Nem csupán a saját szintjén nézett körül,
hanem felfelé is figyelt, hiszen a gerillák előszeretettel húzódtak magasabb helyekre egy-
egy összecsapás alkalmával, arról nem is beszélve, hogy egy Hunter-Killert soha nem az
utcaszinten kell keresni. Vagy ha igen, akkor az vagy roncs, vagy pedig piszkosul nagy
bajban vagy.
Ismét látta a mozgást.
Lassan elmosolyodott. Egy gép soha nem venné magának a fáradságot, hogy árnyékokat
használjon fedezékül, s úgy próbáljon meg eljutni az egyik helyről a másikra.
Tehát már tudja, hol van, s azt is, hogy így emberről van szó. A mosoly pillanatokon
belül eltűnt az arcáról. Most már csak arra kellene rájönniük, hogy vajon valamelyik
bajtársukról van szó, vagy az egyik árulóról, akit mindenképp el kell kapniuk.
– Mit tudsz erről a helyről? – kérdezte Seiffer visszahúzódva, és nagyjából igyekezett
betájolni társnőjét, merre látta a mozgást.
Snake megrázta a fejét.
– Szinte semmit – ismerte be. – Elvileg valahol azon a környéken van a Vakfolt egyik
alternatív kijárata, de amennyire tudom, úgy készítették el, hogy csupán bentről
lehessen kinyitni. Maga a bázis pedig két háztömbnyivel délebbre található.
– Ötlet?
– Kivárunk – válaszolta a nő. – Biztosra kell mennünk, még akkor is, ha odakint esetleg
elveszítünk ezzel valakit.
Seiffer nyelt egyet, de nem szállt vitába. Snake-nek igaza volt, egyelőre nem sokat
tehetnek. Olyan feladatuk volt, aminek a végrehajtása pillanatnyilag minden másnál
fontosabb. A férfi jobban örült volna, ha az összes árulóval sikerül végezniük odalent, a
Szivárvány Bázison, mert idefenn az esélyeik jócskán megcsappantak. Ha az árulók
behúzódnak valahova, akkor esélyük sincs rá, hogy elkapják őket. Csak abban
reménykedhettek, hogy olyan rejtekhelyet keresnek maguknak, ami ismert a többi gerilla
előtt is, máskülönben lemondhatnak róluk.
Talán elég dühösek és elkeseredettek ahhoz, hogy ne gondolkozzanak nagyon előre…
Mert akkor elkaphatják őket.
Akár perceken belül, ha szerencséjük van…
7. Különös őrség
Los Angeles, 2027. március 3.

William Fountes idegesen meredt maga elé. Amennyiben az árulók ide, a bank épületébe
menekültek be, akkor nekik is össze kellett futniuk ezzel a két különös, rejtőzködő
alakkal. A férfi úgy becsülte, a menekülőknek legfeljebb tizenöt perc előnye lehet,
legrosszabb esetben azonban ez az előny akár egy órát is jelenthet. A kérdés csupán az,
Smith parancsnok mikor döntött a Szivárvány Bázis elhagyása mellett, mikor értette
meg, hogy az emberei szükségszerűen el fognak bukni… Vagy csak taktikai visszavonulás
volt, hogy az eszmét továbbvihessék? Ezt az eshetőséget sem zárhatták ki, hiszen aki
olyan őrült, hogy tárgyalásokat kezdjen a Skynettel, az sok mindenre képes lehet.
– Két lehetőségünk van – gondolkozott hangosan Vadász. – Elkapjuk ezeket a különös
őröket, és kiszedjük belőlük, hogy láttak-e valakit bejönni az épületbe az elmúlt egy óra
során… vagy megpróbálunk magunk utánajárni a dolognak.
Fountes felemelte az ujját.
– Esetleg meg is kérdezhetjük tőlük…
Vadász bólintott.
– Három lehetőség – helyesbített nyomban iménti kijelentésén. – Melyiket választjuk? –
Egyértelműen úgy tekintett a másik férfira, mint kettősük vezetőjére, noha harci
tapasztalatok alapján alighanem őt illette volna meg ez a rang.
Fountes megrázta a fejét.
– Nem tudom. Egy biztos, gyorsan kell cselekednünk… Ha kérdezünk, azt mások is
meghallhatják, illetve még azt az eshetőséget sem zárhatjuk ki, hogy ők is az árulókhoz
tartoznak. Amíg nem azonosították magukat, addig semmiképp.
Vadász biccentett.
– Megértettem – mondta halkan, majd az ajtónyílás felé pillantott. – Kimegyek, elkapom
az egyiket, a másikról pedig te fogsz gondoskodni, ha úgy hozza a szükség.
– Melyiket? – kérdezte Fountes.
Vadász felfelé mutatott. Nem volt szükség különösebb magyarázatra, a rejtőzködő őrök
közül kétségkívül az tűnt a veszélyesebbnek, amelyik a galérián a szobor mögött
kuporgott. A padlóban kialakított rejtekhelyen kuporgó csupán egy szűk területet látott
be, igazság szerint sem Vadász, sem Fountes nem értette, miért pont azt a helyet
találták a legalkalmasabbnak a figyelőpozíció kialakítására. Mert azt az eshetőséget
kizárták, hogy hirtelen nem volt hova rejtőznie az egyik gerillának… A padló egy részét
felemelni és alábújni, majd csaknem tökéletesen álcázni… nem kis erőfeszítés lehetett.
Nem, az nem hirtelenjében talált rejtekhely, hanem gondosan kiválasztott pozíció.
De ki választ ilyen rosszul?
Vagy van még valami, amiről nem tudnak, s csak azért tűnik annyira elhibázott
döntésnek az a megfigyelőhely? Meglehet. Ebben a világban soha nem lehet tudni.
– Rendben – bólintott végül Fountes, és Vadász nem várt további megerősítésre. Olyan
gyorsan indult akcióra, hogy a férfiban csupán annyi tudatosult, hogy a társa már nem
guggol előtte.
Megcsóválta a fejét, majd rádöbbenve, hogy azért még neki is akad tennivalója, gyorsan
fél térdre ereszkedett, és úgy helyezkedett, hogy minél jobb rálátása nyíljon a kint zajló
eseményekre. Sajnos a rejtőzködőket ebből a helyiségből nem lehetett tűz alá venni,
ezért Fountes rákényszerült, hogy egy gyors ugrással az egyik oszlop mögé kerüljön,
ahonnan már nagyobb eséllyel tud majd közbeavatkozni egy esetleges összecsapásba.
Nem látta, Vadász merre indult, csupán sejtette, hogy nem a lépcső felé próbálkozik. Az
túl logikus választás lett volna, a rejtőzködők alighanem azt a területet is az ellenőrzésük
alatt tartják. Fountes várakozás közben megint azon törte az agyát, vajon nem lett volna
egyszerűbb a legelején kicsinálni a két őrt – kisebb kockázat nagyobb siker alapon.
Meggyőződése volt, hogy az árulók nem a Vakfolt Bázis felé indultak, mert az volt a
leglogikusabb választás. Igaz, abban sem lehetett biztos, hogy itt fognak rájuk akadni,
ám azzal, hogy megosztották erőiket, máris sikerült duplájára növelni a küldetésük
sikerének esélyét.
Persze ez sem ér túl sokat, ha elszalasztják az árulókat… Smith parancsnok alighanem
elég őrült és elkeseredett ahhoz, hogy bármire hajlandó legyen a bensőjében háborgó
dühtől vezetve. A programozója pedig kiváló partner lehet céljai megvalósításában.
Fountes lélegzet-visszafojtva figyelt a belső teremben hallható zajokra, ám akárhogy
erőlködött, a kintről beszűrődő tompa dübbenéseken, a réseken befurakodó szél
hátborzongató, bár nem túl hangos sivításán kívül mást nem tudott észlelni.
Vadász vajon mit csinál, tette fel magának a férfi a kérdést. Ő is csendben lapul valahol,
és a megfelelő alkalomra vár?
A másodpercek gyorsan teltek, bár Fountes biztos volt benne, hogy még nem telt el két
perc sem azóta, hogy Vadász elszánta magát a fogolyejtésre. Mégis, az akciót gyorsan
kellene végrehajtani, mielőtt az őrök rádöbbennének, hogy mire készülnek. Elvileg azt is
láthatták, hogy elhagyta a belső helyiséget, sőt, Vadász indulását is. Igaz, egy darabig
takarásban voltak, de a lehetőség akkor is adott.
Mintha valaki halkan köhintett volna…
William Fountes felkapta a fejét, de a zaj nem ismétlődött, és mozgást sem látott. Mégis,
izmai ösztönösen megfeszültek, felkészült rá, hogy hamarosan történni fog valami…
– Gyere nyugodtan elő! – szólalt meg váratlanul Vadász valahonnan az oszlopok mögül.
– Ezt még én is megettem…
Fountes a homlokát ráncolta. Kétségkívül Vadászok Vadásza hangját hallotta, azonban
amit mondott, az nem akart tudatosulni a férfiban, mert a szavak számára nem sok
értelmet hordoztak. Lassan felegyenesedett, de nem mozdult. Ha ez valami csapda
akarna lenni, és az őrök elkapták Vadászt, akkor készen kell állnia a legőrültebb dolgokra
is.
– Halottak. Mindketten – folytatta Vadász, miközben kisétált az oszlopok közül, fegyverét
a föld felé irányítva.
Fountes összehúzott szemekkel figyelte, a társa nem ad-e valami jelzést, mely szerint
fegyveresek lesik minden lépését, de semmi ilyen nem történt. A férfi idegesen
felsóhajtott, majd ő is elhagyta a fedezékét.
– Azt hittem, valami gond van – ismerte be, miközben az egyik halott őr felé tartott. –
Különös volt, amit mondtál, és arra gondoltam…
Vadász bólintott.
– Tökéletesen megértem a lelkiállapotodat – válaszolta nyugodtan. – Nem tudom, ezt –
jelentőségteljesen a halottak felé intett – ki hozta össze, de mestermunkát végzett. Alig
lehet észrevenni a hullákat, s ha nem lövöd őket első felindultságodban azonnal szitává,
akkor megvan minden esélye annak, hogy életben maradsz.
– Ezt meg hogy érted? – hökkent meg Fountes.
Vadász lassan körbemutatott.
– Egy csapda közepén vagyunk – magyarázta, miközben szakértő szemmel igyekezett
minél több apró részletet összekapcsolni azzal az ötlettel, melynek alapját a halottak
alkották. – Fogalmam sincs, kinek a fejében fogalmazódott meg, de kétségkívül hatásos.
– Tehát? – vágott közbe a férfi türelmetlenül. Szerette volna a lényeget hallani. Kizárólag
azt.
– A hullák alatt detonátorok lapulnak, amelyek összeköttetésben állnak az épületben
elhelyezett robbanószerkezetekkel – magyarázta Vadász. – Igaz, ennek még nem láttam
konkrét nyomát, de a detonátorok nagyon is működőképesnek tűntek. Feltételezem, ha
valaki behatóbb tanulmányozásnak kívánja alávetni a halottakat, s ennek
folyományaként megmozdítja őket, akkor kellemetlen meglepetésben lesz része.
– Neked szájmenésed van – állapította meg némi döbbenettel Fountes, aki emlékezete
szerint még soha nem hallotta egyhuzamban ennyit beszélni a mutánst.
Vadász megvonta a vállát.
– Megesik az ilyesmi – ismerte be.
– Nem hiszem, hogy a menekülők csinálták… – elmélkedett Fountes.
Vadász megrázta a fejét.
– Ezek a testek lassan kezdenek oszlásnak indulni. Ha közel hajolsz hozzájuk, akkor
megérzed te is a rothadást… tulajdonképpen engem is ez vezetett nyomra, különben
most valószínűleg mindketten halottak vagyunk.
– Valaki bizonyára megunta a kiborgok rendszeres tisztogatását. Egyet teszek tíz ellen,
hogy ez a csapda nekik készült… Mi, emberek elég okosak vagyunk hozzá, hogy ne
piszkáljunk halottakhoz…
Vadász elmosolyodott.
– Nem is tudom, az előbb ki volt annyira bepánikolva… – jegyezte meg.
Fountes szélesen vigyorogni kezdett.
– Nyugi, probléma egy szál sem. Csak én így próbálom levezetni a feszültséget…
Vadász felemelte a kezét.
– Mielőtt nagyon belejönnénk az ünneplésbe, szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy
nem is olyan régen még te agyaltál azon, hogy az árulók ide menekültek. Talán nem
ártana egy kicsit lecsillapodnunk, és a feladatunkra koncentrálnunk.
A társa bólintott.
– Igazad van – felelte egy mély lélegzet után, s a kifújt levegővel mintha a jókedvét is
elfújták volna. – A halottak rejtélyét egyelőre elfelejthetjük, fontosabb, hogy megtaláljuk
az árulókat. Persze azért jó lenne valahogy bebiztosítani magunkat, hogy amíg az
épületben vagyunk, senki nem piszkálja a hullákat. Rohadtul szarul érezném magam, ha
más ostobasága miatt kellene meghalnom.
Vadász megrázta a fejét.
– Nem tudom, miért, de valami nem stimmel. Egy kiborg azonnal kiszúrná, hogy egy
halottal van dolga, hiszen a hőkép azonnal elárulja a test állapotát. Márpedig a gépek
nem szoktak különösebb energiát fektetni abba, hogy halott embereket piszkáljanak.
Fountes rosszkedvűen bólintott.
– Ez igaz… – ismerte el. – Akkor viszont továbbra is megmarad a kérdés, vajon ki és
milyen célból helyezte ide ezeket a szerencsétleneket. S főként, miért használja őket
detonátor-pöcöknek ebben a nyomorult csapdában?
Vadász megvonta a vállát.
– Van egy olyan megérzésem, hogy ha átvizsgáljuk az épületet, talán egy kicsivel
okosabbak leszünk.
William Fountes válasz helyett máris előresietett. Vadásznak igaza van, gondolta
magában, át kell vizsgálnunk az épületet. Talán még az is kiderül majd, hogy az árulók
és a halottak között van valami összefüggés.
A Deutche Bank tulajdonosai valamikor évtizedekkel ezelőtt különösen nagy hangsúlyt
fektettek arra, hogy a monumentalitásáról ismert Egyesült Államokban a fontosabb
épületei kellőképpen nagyok és díszesek legyenek. Ennek megfelelően – bár a díszítésből
mára nem sok minden maradt – az épületben számos olyan helyiség akadt, amely
búvóhelyként szolgálhatott. Irodák, az ügyféltér félreeső, szándékosan „bizalmas" érzést
nyújtó szegletei, az emeleten található szobák, a társalgók… mind-mind potenciális
búvóhely, s akkor még az alagsorról nem is beszéltünk, mely ráadásul két, különálló
szintre tagolódott.
Az alagsor nem csupán az értékek miatt készült csapásbiztosra, rég elfelejtett német
előírások szerint óvóhelyként is funkcionálniuk kellett volna. Már persze, ha eljut odáig
valaki, hogy óvóhelyre vonuljon. Az Ítélet Napján a csapás túl hamar érkezett ahhoz,
hogy erre bárki is gondoljon, utána pedig már soha nem tért vissza az élet a megszokott
mederbe. Az utcákon elszabadult a káosz, és onnantól kezdve csak a túlélés számított.
És a bank alkalmazottai számára kezdetben a túlélést az jelentette, hogy bezárkóztak az
épületbe, és senkit nem engedtek be… Pedig a tömeg többször is megostromolta a
potenciális kincsesbányát. Igaz, az már a fosztogatás hónapjai voltak, akkor még
szervezett bűnbandákkal, melyek aztán szép lassan felmorzsolódtak az egymással vívott
háborúkban. S akik mégis életben maradtak, azoknak a bank volt az utolsó dolog, ami az
eszükbe jutott.
Pedig a Deutche Bank alagsora némi átalakítást követően kiválóan megfelelt volna akár
egy bázis kialakítására is. Önálló szellőzőrendszere volt, vastag falai talán még egy közeli
robbanást is elviseltek volna, ráadásul olyan, hatalmas páncélajtókkal leválasztott belső
terei voltak, amelyeket bármelyik jelenlegi bázis megirigyelhetett volna.
Hogy mégsem települtek meg itt az emberek, nos, azon senki nem gondolkozott túl
sokáig. Az Ellenállás számára a Főparancsnokság jelölte ki az alkalmasnak ítélt helyeket,
és speciális csoportok láttak neki az átalakításnak, amely első lépésben a Presgard-féle
szétterítők telepítését tartalmazta, valamint ha lehetőség nyílt rá, akkor egy
feltűnésmentes kapcsolatot a Skynet saját hálózatán keresztül egy olyan, semleges
átjátszó-fejig, amelyen keresztül a bázis tarthatta a kapcsolatot a Főparancsnoksággal.
Aztán a bázis tényleges kialakítását, az előzetes készletek helyszínre szállítását követően
már az idetelepültek végezték el, hihetetlen türelemmel és kitartással.
Hiszen a civilek sem kuporoghattak éjjelnappal a vackukon, remélve, hogy egyszer csak
véget ér majd a felszínen a lidércnyomás. Abba bele lehetett volna bolondulni.
Vadász kicsit lemaradva követte a társát, és próbált a jobb oldalán maradni.
Mindkettőjüknek jó volt, ha Fountes pontosan tudta, merről számíthat rá, így ha
megszorították őket, vakon rábízhatta a másikra a hátát és az egyik oldalát.
Lassan kezdtek összeszokni, az elmúlt napok során elég sokat harcoltak egymás mellett
ahhoz, hogy szinte már félszavakból is megértsék egymást. S míg Vadász számára ez
természetes dolog volt, hiszen William Fountes bátyjának köszönhette voltaképp az
életét, addig a férfi néha elcsodálkozott ezen az ösztönösségen. Pedig Vadász csak
folytatta azt, amit az idősebb Fountes oldalán elkezdett: a gépek elleni háborút.
Fountes felemelte a kezét, és előremutatott:
– Aknák!
Vadász azonnal megtorpant. Igaz, az aknáknak még nyoma sem volt, azonban a falon
tátongó különös folt egyértelműen azt jelezte, hogy valaki aknákat telepített a közelbe. A
jelzéseket a gerillák igyekeztek úgy kialakítani, hogy lehetőség szerint ne ríjanak ki a
környezetükből: a felszínen grafitik segítették a tájékozódást, az épületeken belül néhány
lövés a falban, melyet csak az értő szem volt képes azonosítani… S persze a vérrel rajzolt
foltok, mert sebből mindig akadt elég.
Fountes lassan előrearaszolt, és csakhamar észrevette a padlón elhelyezett aknákat.
Vékony ezüstszál feszült közöttük, s bár a mintázatát a férfi nem tudta leolvasni, az
máris nyilvánvaló volt a számára, hogy ez csupán beetetés, az igazi veszély máshonnan
fenyegeti őket. Felsandított a mennyezetre, ám ott csupán különleges geometriai
formákból kialakított álmennyezetet látott. Azaz a többi gránát alighanem ott kapott
helyet. A kérdés csupán az, mi hozza azokat működésbe.
– Azt hiszem, hármas-kettes – súgta hátulról Vadász, aki mindamellett, hogy a hátukat
fedezte, azért vetett egy gyors pillantást a lerakott aknákra.
Fountes nem volt ennyire biztos benne, bár a mutáns elég jó volt az ilyesmiben. A
hármas-kettes mintázat azt jelentette, hogy elvileg minden harmadik akna eltávolítható a
rendszerből anélkül, hogy robbanástól kellene tartani. Azaz, aki ismeri a mintát, szét
tudja kapni a rendszert…
De ki az az ostoba, aki úgy telepít aknazárat, hogy nem gondoskodik megfelelő
álcázásról. Nem, itt valami másról lehet szó… Talán megzavarták a készítőket, vagy
egyszerűen azt akarták elkerülni, hogy fosztogatók hatoljanak be az elzárt területre.
Fountes aprót bólintott.
Igen, erről lesz szó. Aki az aknazárat készítette, biztos akart lenni benne, hogy az
aknazáron túli terület csak azok számára elérhető, akik ismerik a mintázatot. Egy
fosztogató nem próbálkozik az aknazár megbontásával, maximum odahajít közé valamit,
ami felrobbantja az egyik aknát, s utána már nem lesz gond erre a folyosóra.
– Kint detonátorok, idebent aknák… – jegyezte meg halkan Vadász. – Mintha valaki
komoly erőfeszítéseket tett volna annak érdekében, hogy szükség esetén egy-két
gombnyomással az egész épületet eltörölhesse a föld felszínéről.
Fountes megvakarta az állát.
– Ez az, amit nem értek – bólogatott. – Ha fel akarják robbantani ezt a nyomorult helyet,
akkor egyszerűbb megoldást is választhattak volna.
– Talán csak arról volt szó, hogy valaki biztos akart lenni benne, hogy ha sarokba
szorítják, akkor ő lesz, aki utoljára nevet…
A férfinak hirtelen beugrott valami.
– Ha tárgyalásokba bocsátkozol a Skynettel, akkor nem csupán a kiborg miatt kell
aggódnod, hanem egykori társaid felbukkanása miatt is – hadarta idegesen. – A bank
alagsorában még azt is átvészelheti, ha az egész épület összerogy… s a romok maguk alá
temetnek mindent és mindenkit, aki idebent tartózkodik. Akár emberekről, akár
kiborgokról van szó.
– És ahogy láttuk, a Szivárvány Bázis is tömve volt plasztikkal… – értett egyet a mutáns.
Fountes megropogtatta az ujjait.
– Nos, ez megint csak az én teóriámat támasztja alá. Az árulók alighanem ide
menekültek… Persze ennek azért nem örülök túlzottan – tette hozzá józanul, az eddigi
tapasztalatokra alapozva.
8. Egy gonddal kevesebb
Los Angeles, 2027. március 3.

Louis-Bernard Seiffer érezte, ahogy az adrenalin szétárad a testében. Minden

idegszálával a környezete zajaira figyelt, és felkészült rá, hogy amint eljön a pillanat, ő is
beleavatkozzon az összecsapásba. Snake vele szemben kuporgott, így a sikátorból elég
nagy területet tarthattak szemmel.
Odakint most semmi nem mozdult. Vagy ha igen, akkor olyan csendben tette, hogy a
közelben várakozók semmit nem hallottak belőle.
Aztán hirtelen elszabadult a pokol.
Egy ismerős, hátborzongató nyikorgással kezdődött, mint amikor egy gigászi fémtest
nehézkesen megmozdul, majd mintha csak parancsszóra tenné, rotorzúgás hallatszott. A
zúgás éles sivításba ment át, ahogy a Hunter-Killer zuhanórepülésben lecsapott a
célterületre. Ezzel egy időben hosszú sorozatok szaggatták fel az aszfaltot, nehéz,
Gatling-golyók, melyek képesek akár egy öklömnyi betont is átütni…
A lövésekre nem érkezett válasz.
Legalábbis kezdetben nem.
Akárki is vívta odakint az utcán a harcát, hihetetlen hidegvérről tett tanúbizonyságot.
Addig várt, ameddig csak megtehette, majd néhány gyújtógránát repült a levegőbe, hogy
a becsapódás pillanatában vörös lángnyelvek szaladjanak végig a nagydarab, ám lomha
gépmonstrum, a Vadász-Gyilkos felszínén, mely ezekben a pillanatokban mászott elő egy
leomlott ház alól.
A kiborg nagyon rossz állapotban volt: felszíni érzékelői vagy letörtek vagy a
felismerhetetlenségig elgörbültek, külső géppuskája mindkét oldalon letört, csupán a
tartó jelezte, hogy egykoron lehetett ott valami. A lánctalpak nehézkesen mozdultak, és
a kiborgról csakhamar az is kiderült, hogy aligha fogja elhagyni a helyét, ugyanis
folyamatosan körbejárt. Valószínűleg valami vezérlő kimehetett benne, vélte Seiffer, de
csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy egyszerűen a lánctalp mechanikája okozza a helyben
forgást.
A Vadász-Gyilkos már félig roncs volt, csak még nem tudott róla. Igaz, a beépített lézer
miatt halálos maradt, hiszen körbe tudta pásztázni maga körül a terepet, azonban csak
azokat a célpontokat érhette el, amelyek éppen előtte tartózkodtak.
Apró alakok emelkedtek fel a roncsok és a törmelék mögül, hogy újabb és újabb
gyújtóbombákkal tegyék pokollá a kiborg életét, aminek a felszíne máris kezdett néhány
helyen megolvadni. Érdekes módon senki nem próbálta meg kilőni, pedig ilyen
kiszolgáltatott helyzetben egy pontos lövés azonnal pontot tehetett volna a gép
működésére. Persze valószínűleg nem a bátorság hiányzott, hanem a felbukkanó Hunter-
Killer és két T-700-as harctéri egység volt a visszatartó erő.
Seiffer egy pillanatra ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy a bajtársai oldalán közbe
avatkozzon, ám ezzel nyomban felfedte volna magát. És amíg nem lehetnek biztosak
abban, hogy nem az árulók kerültek harci kontaktusba a kiborgokkal, addig vissza kell
fogniuk magukat.
Komoly dilemma, nehéz döntés.
Snake-re pillantott.
A nő összeszorított szájjal figyelte az összecsapást. Látszott rajta, hogy minden
önuralmára szüksége van, hogy ne avatkozzon közbe… A kiborgok ugyan viszonylag
sokan voltak, de jelen helyzetben eléggé kiszolgáltatottnak tűntek. A Vadász-Gyilkost
simán el lehetett volna kapni, és a két harctéri egység sem okozott volna különösebb
nehézséget. Egy váratlan támadás ebből az irányból csak megzavarná a gépeket, és arra
kényszerítené őket, hogy megosszák figyelmüket.
Ám ha támadásba lendülnének, akkor utána menekülniük kellene – és ez is
hozzátartozott a dologhoz. Egyszerűen figyelmen kívül kell hagyniuk az eseményeket, és
életükben talán először, úgy figyelni az összecsapást, hogy nem lehet hozzá semmi
közük.
Átkozottul nehéznek bizonyult.
Valaki elhajított egy gránátot, ám nem célzott elég pontosan, mert a lánctalpak helyett
csupán egy beton repedt darabokra.
Snake a földre köpött, s ebben benne volt minden dühe különös helyzetük miatt.
Azonban van, amikor nem a szív, hanem az ész diadalmaskodik. Még akkor is, ha ez
rossz érzést kelt.
Seiffer még kétszer nézett esengve a társnőjére, ám az hajthatatlannak bizonyult. Igaz,
a beharapott száj szél, az ökölbe szorított kezek világosan elárulták az érzéseit, ám
Snake jó harcos és jó katona volt: képes volt önmagát és az érzéseit a feladat alá
rendelni. Bár abban biztos volt, hogy ez az összecsapás néhanapján még visszatér majd
lidérces álmaiban.
A gerillák előnye csupán néhány percig tartott. Igaz, a Vadász-Gyilkost sikerült végül
teljesen tűzbe borítaniuk, aminek az eredménye egy hamarosan bekövetkező belső
robbanás-sorozat volt, ami hidegre tette a kiborgot. A két harctéri egység azonban
levadászta az ellenséget, s miközben a Hunter-Killer a levegőből mindenre lőtt, ami
mozgott, ők becserkészték az ellenséget, és mindenkivel végeztek.
Az összecsapás alig öt percig tartott, és bár Snake csupán becsülni tudta a gerillák
veszteségét, úgy vélte, a Vadász-Gyilkos elpusztításáért cserébe nem is volt túl nagy
áldozat. Hiszen öthat főnél nem volt több a veszteség. Sokkal durvább összecsapásokban
is részt vett már élete során, ahol a túlélési arány egy volt a húszhoz. Két teljes
osztagból mindössze két ember maradt életben, ráadásul a feladatukat sem sikerült
végrehajtaniuk. A kudarc azonban hozzátartozott ehhez a háborúhoz, és a veteránok
megtanulták megbecsülni az apró sikereket is. Mint amilyen ennek a Vadász-Gyilkosnak
az elpusztítása.
A kiborgok nem időztek túl sokáig a helyszínen. Elvégezték a dolgukat, minden ismert
célpontot megsemmisítettek, folytatták tehát útjukat ismeretlen céljuk felé.
A két túlélő csupán percekkel később merészkedett elő. Biztosak akartak lenni benne,
hogy egyetlen kiborg sem maradt a környéken. A dolgukat némileg megkönnyítette a
még mindig lángokban álló Vadász-Gyilkos, mert a tűz fényében alaposan szemügyre
vehették a helyszínt.
Snake-nek csupán sejtései voltak a történtekről. Nagyon úgy nézett ki, hogy néhány
gerillának sikerült csapdába csalnia egy Vadász-Gyilkost, és ráomlasztani egy épületet.
Még a vastag páncélzat sem segíthet néhány tonna törmelékkel szemben. Az akcióba
azonban egy kis hiba csúszott, a monstrum az utolsó pillanatban még leadott egy
riasztást – ez hozta a helyszínre a harctéri egységeket és a HK-t –, ráadásul a leomló
épület csupán megnyomorította, de nem deaktiválta az egységet. A Vadász-Gyilkos pedig
valahogy kiküszködte magát a romok alól, s miközben a többi gép is megérkezett,
kivette a részét az összecsapásból. Igaz, abban Snake kételkedett, hogy a gép által
leadott lövések bárkit is eltaláltak volna.
Mégis, a kiborg élni akarásában volt valami hátborzongató. Vagy csupán az elsődleges
direktíváknak akart megfelelni: bármi áron elpusztítani a humán célpontokat? Meglehet.
– Szarul érzem magam – foglalta össze a férfi az érzéseit, és Snake csak egyetérteni
tudott vele. Mégis, a nő most jobbnak látta, ha nem fűz megjegyzést az iménti
kijelentéshez, mert abból vita támadhat, márpedig most erre volt a legkevésbé
szükségük.
– Keressük meg a testeket! – javasolta Snake, szándékosan nem hullákat mondva. –
Tudni akarom, kik csaptak össze a gépekkel… azonosítószámot vagy bármilyen jelzést
keress, amiről kikövetkeztethetjük, kik haltak meg ma itt.
Seiffer már indult is. Így legalább nem azzal kell foglalkoznia, mi lett volna, ha
közbeavatkoznak. Bár őszintén remélte, hogy a halottak között egyetlen ismerőssel sem
fog találkozni, mert akkor iszonyúan nehéz lesz feldolgozni az eseményeket. Hiszen
akkor – közvetett módon – ő is részese lesz a haláluknak. Igaz, így is az…
Az első halott egy hordó mellett hevert. A teste a felismerhetetlenségig összeégett, a
kesernyés szag betolakodott Seiffer orrába, és öklendezésre késztette. A férfi elfojtotta a
hányingerét, és megpróbált úgy tekinteni a halottra, mint egy tárgyra, s csak arra
koncentrálni, miképp azonosíthatná. Ám a fickónál szemmel láthatólag nem volt semmi,
ami segíthetett volna ebben, így Seiffer gyorsan továbblépett, miközben sokadjára
fogadta meg magának, hogy ha egyszer vége lesz ennek az átkozott háborúnak, akkor
keres magának valami csendes, nyugodt helyet, és a földműveléssel fog foglalkozni.
Elege volt a rommá lőtt épületekből, a halott városból, az elpusztult emberekből…
mindenből.
A második holttestre a lángoló Vadász-Gyilkos mögött bukkant. A szeme sarkából látta,
hogy Snake is lehajol valamihez, talán neki több szerencséje lesz. A hulla elég jó
állapotban volt, Louis-Bernard Seiffer tizenhét-tizennyolc évesnek becsülte. Egy golyó
tépte szét a gyomrát – a Hunter-Killer lövése végzett vele. A belek és a bélsár vérrel
keveredve különös mintát rajzolt a földre, ám a férfi igyekezett nem észrevenni. Az
elméje tiltakozott az ellen, amit csinált, noha ez is hozzátartozott az életükhöz. Ha
tehették, mindig igyekeztek magukhoz venni elesett bajtársaik személyes tárgyait, iratait
– már akinek akadt –, s persze a dögcéduláját, mert így legalább biztosan tudhatták, kik
távoztak közülük. Egy olyan világban, ahol a gépek képesek az emberi külsővel
tökéletesen megegyező élőszövetet gyártani, az ilyesmi is hozzátartozott a
védekezéshez. Hiszen ki tudhatja, hogy a megszerzett személyazonosságot később nem
használja-e fel valamelyik Alfa beszivárgó egység, érzékeny csapást mérve ezáltal az
Ellenállásra.
A kölyök még mindig elkeseredetten szorongatta az M-16-osát, mely ütött-kopott külseje
ellenére megbízható fegyvernek tűnt. Seiffer egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy
magához veszi a fegyvert, de elég jól el volt látva ahhoz, hogy ne akarjon felesleges
súlyt magával cipelni. Néhány gránát persze jól jött volna, de azokat elesett bajtársai
alighanem az utolsó darabig elhasználták az összecsapás során.
Seiffer lassan megcsóválta a fejét, és felsóhajtott. Ez az összecsapás másként is
végződhetett volna… ha… Nem akart erre gondolni. Ebben a világban a „ha" és a „talán"
szócskák egészen más értelmet nyertek. Utólag már felesleges azon törni a fejed, hogy
mi történt volna, ha… Ezt hagyjuk meg a stratégáknak, akik az ilyen döntésekből is
képesek tanulni. Egy átlagos gerilla számára elegendő a harcra koncentrálni.
Felnézett, merre jár a társnője. Nem sok kedve volt hullák zsebében kotorászni, még ha
a szükség is hozta úgy. Bízott benne, hogy Snake több eredménnyel jár majd, ám
egyelőre nem látta sehol. Nyilván az égő roncs túloldalán van valahol.
Mivel a tűz mellett túlságosan jó célpontot nyújtott, ezért hirtelen elhatározással
megragadta a halott kezét, és egy árnyékosabb helyre húzta. Így elég közel maradt a
hőforráshoz, ezáltal a kiborgok nem tudják hőképen azonosítani, ugyanakkor az
árnyékok is elrejtik, hogy hagyományos érzékeléssel se legyen könnyű rátalálni.
Félretéve viszolygását, villámgyorsan nekilátott kizsebelni a halottat. Mindent magához
vett, ami érdeklődésre tarthatott számot: egy fekete irattárcát, két fényképet és egy
apró fémlapot, a dögcédulát. A fegyvereken kívül nem sok minden maradt, ám azokra
nem volt szüksége, így hát felállt, és Snake keresésére indult.
A nőt az egyik épület tövében találta. Snake elmélyülten tanulmányozott egy tenyérnyi
papirost, amire ceruzával néhány sort róttak. Seiffer leguggolt mellé, bár igyekezett úgy
helyezkedni, hogy árnyékával ne takarja az írást.
Snake elgondolkozva meredt maga elé, miközben ajkai hangtalanul mormoltak
valamilyen szöveget. Talán csak olvasott, talán imádkozott – bár ez utóbbiban Louis-
Bernard Seiffer erősen kételkedett, mert néhány civiltől eltekintve nem igazán hallotta
harcostársait imádkozni. Ez a háború egyszerűen kiégette a hitet az emberekből, mert
akármilyen felsőbb hatalmat is imádtak annak előtte, senki nem tudta azt elfogadni,
hogy egy isten engedné, hogy gépek vegyék át az emberek helyét ezen a bolygón.
– Találtál valamit? – kérdezte a férfi.
Snake bólintott.
– A Szivárvány Bázisról jöttek – intett a fejével a halottak felé. – Azt hiszem, ez egy
kisebb egység volt, ami még a mi érkezésünket megelőzően indult útnak. Hazafelé
tartottak, amikor belefutottak a kiborgokba, legalábbis úgy gondolom.
– Árulók voltak?
Snake megvonta a vállát.
– Nem szívesen használom ezt a szót olyanokra – válaszolta halkan, miközben a földre
szegezte a tekintetét –, akiket jobb szeretnék bajtársaknak hinni. Tudod, nem csak
neked volt nehéz…
Seiffer nyelt egyet.
– Az a papír… – kezdte.
– Szimpla feljegyzések… – felelte Snake, miközben ügyesen összehajtotta a papírt, és a
zsebébe csúsztatta. – Majd, ha lesz rá egy kis időnk, akkor megbeszéljük. Mutasd, te
mire jutottál!
Seiffer előszedte a dögcédulát, a fényképeket és az irattárcát, majd a térdére fektette a
tárgyakat. A fényképek nem sokat mondtak a számukra, a dögcédula később még jó
szolgálatot tehet. Az irattárca azonban rejtett még egy fényképet, amelyen Seiffer több
ismerős arcot felfedezett, akik azóta már nem voltak az élők sorában.
Némelyiket saját kezűleg küldte a másvilágra.
A Szivárvány Bázis árulói.
– Igen, ez minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a halottak a Szivárvány Bázis
kötelékébe tartoztak – hajtotta vissza az irattárcát Snake, miközben a fényképet a saját
zsebébe csúsztatta. – Erre még szükségünk lehet – tette hozzá magyarázatképpen –, ha
újabb azonosításra kerülne sor.
Seiffer nem vitatkozott. Snake volt a parancsnok, a döntések súlyát javarészt ő viselte,
bár a férfi úgy érezte, élete legnehezebb küldetését sikerült kifognia.
És ebben nem tévedett.
9. Aknazáron innen és túl
Los Angeles, 2027. március 3.

A viszonylag lapos, jó arasznyi átmérőjű fémtárgyak halálos csendben pihentek a padlón.

Akárki is helyezte ide őket, szándékosan nem fordított sok gondot az álcázásukra. Elvileg
nekifutásból talán át lehetett volna ugrani, ám egyetlen hiba elegendő lett volna ahhoz,
hogy ismétlésre soha többé ne nyíljon lehetőség.
William Fountes mégis ezt az eshetőséget mérlegelte. Az aknazár teljes szélességében
kitöltötte a folyosót, tehát arra gondolni sem mert, hogy végigaraszol a fal mentén.
Ugyanakkor egy eléggé kétségbeesett ugrás talán átjuttathatná őket úgy az aknazáron,
hogy nem kell foglalkozniuk vele. Igaz, ez még csupán a bejutás problémáját oldaná
meg, hiszen kifelé aligha lesz akkora területük, hogy kellő lendületet vegyenek.
Bár Vadásznak nem valószínű, hogy problémát okoz majd az ugrás… s ha gyorsan kell
távozni, akkor talán Fountes is megbirkózik vele.
Vadász megrázta a fejét.
– Tudom, min töröd a fejed, de ne is álmodj róla! – jegyezte meg halkan. – Aki idetette
az aknazárat, az valószínűleg megpróbált egy kicsit előre gondolkozni. Ha átugorjuk,
akkor más meglepetés vár ránk.
Fountes megvonta a vállát.
– Van jobb ötleted? Se időnk, se felszerelésünk az aknazár megbontásához… Vaktában
pedig nem fogok nekimenni. Ha eltévesztjük a mintát, akkor hamarosan mi leszünk a
poszter a környező falakon.
A mutáns nem értékelte a humort.
– Egyszerűen nem bírom felfogni, miért telepít valaki látható aknazárat. Hogy nem a
kiborgok ellen, az biztos.
– Tutira – értett egyet Fountes.
– Fosztogatókról nem hallottam, bár a város elég nagy ahhoz, hogy időről időre
felbukkanjanak – vitte tovább a gondolatot a mutáns. – Amennyire tudom, ezt a helyet
azonban nem sokan kedvelik, mert a gépek rendszeresen megjelennek, és tisztogató
akciókat tartanak. De az aknazárra eszükbe sem jutna rámenni… azaz, valószínűleg
beküldenének néhány Ezüsthernyót… bizonyára akad alternatív bejutási lehetőség, hiszen
még a legalsó szintekhez is vezet szellőző vagy kábelalagút, vagy bármi hasonló.
Fountes szeme megvillant.
– Mondasz valamit! Ahelyett, hogy itt agyalnánk az ok okozaton, inkább vágjuk át a
gordiuszi csomót, s keressünk alternatív útvonalat!
A mutáns egyetértően bólintott. Már kezdett nagyon elege lenni az aknazárból. Főleg,
hogy a társa – minden tekintélye ellenére – néha meglepően érdekes húzásokra képes.
Mondjuk átugrani egy aknazár felett. Vagy megkérni a feladatra valakit… A mutáns nem
félt, de a gondolatra megborzongott. Igen, találniuk kell egy alternatív bejutási
lehetőséget.
Az lesz a megoldás.
Bár a hullák továbbra is ott hevertek a helyükön – pontosabban az egyik furcsa, kitekert
pózban térdepelt – Fountes mégis kényelmetlenül érezte magát, amikor el kellett
haladnia a közelükben. Volt valami természetellenes bennük, talán az, hogy valaki nem
átallotta még holtukban is felhasználni őket.
Ugyanakkor persze el kellett ismernie, hogy a megoldás a maga módján zseniális. Hiszen
őket is alaposan megizzasztotta, pedig Vadász kiváló ösztönnel szúrja ki az esetleges
támadókat. Ezeket mégis csak késve észlelte. Ha eleven őrökről van szó, akkor most
akár holtan is fekhetnének az egyik csendes sarokban.
– Ötlet? – szólt előre Fountes.
Vadász megállt, és hátranézett.
– Amennyit a bankokról tudok, a kedves ügyfélnek aligha kellett gyalog lefáradnia az
alagsorba, ahol az értékeit őrizték – jegyezte meg a mutáns.
– Következésképpen valahol lennie kell egy vagy több liftnek – folytatta a gondolatot
William Fountes. – És azt hiszem, tudom is, merre keressük… – Intett Vadásznak, hogy
kövesse, és egyenesen a galériára sietett. Igaz, az ügyféltérben is alighanem van egy
liftajtó, Fountes azonban homályosan emlékezett egy erős fémajtóra, ami vagy egy belső
lépcsőházba vagy pedig a privát liftekhez vezetett.
A mutánsnak nem volt ellenvetése, és csakhamar mindketten ott álltak a kiszemelt ajtó
előtt. Mielőtt kinyitotta volna, Fountes elővigyázatosan a fémhez tapasztotta a fülét, ám
a túlsó oldalról semmi zaj nem hatolt át.
– Hangszigetelt – morogta a férfi, és lenyomta a kilincset. Az ajtó azonban nem
engedett. A férfi még egyszer nekifeszült, de rá kellett döbbennie, hogy az bizony zárva
van. Jobb oldalon, az ajtó mellett még látszott a nyoma az elektronikus
nyitószerkezetnek, amely valószínűleg személyi kártyával vagy valami hasonló plasztik-
lapocskával működött, ám mohó kezek kábelestől letépték a falról, s most ott hevert egy
felborított virágcserép mögött.
Vadász megrázta a fejét.
– Állj arrébb! – javasolta, és már emelte is a puskáját, hogy szétlője a zárszerkezetet,
ám Fountes felemelte az ujját.
– Türelem – mondta a férfi, majd odalépett a letépett szerkezethez, s némi ügyeskedés
és erőfeszítés árán sikerült megszereznie egy tenyérnyi fémlapot, ami elég vékonynak,
ugyanakkor erősnek tűnt ahhoz, hogy megfeleljen a célnak.
Hamarosan kiderült, hogy az ajtó nem volt kulcsra zárva, csupán egy mágneses
szerkezet tartotta a helyén a zárnyelvet, amit Fountes-nek csakhamar sikerült
kimozdítani a helyéről. Utána már csak egy erőteljes mozdulatra volt szükség, és az ajtó
kinyílt előttük.
– Íme – mondta a férfi, ám ahelyett, hogy félreállt volna, felkapta a plazmavetőjét,
melyet pár másodpercre a falnak támasztott, és máris átlépett az ajtón.
Egy lépcsőházba jutottak.
Pontosabban egy olyan belső folyosóra, melyről nem csupán különböző helyiségek
nyíltak, de az iker-liftakna mellett egy lépcsősor is futott lefelé illetve felfelé. Egy kiborg a
memóriájába letöltött térinformatikai térkép alapján könnyedén megállapíthatta volna,
hogy hol tartózkodik és merre kell továbbmennie, azonban a két gerillának a
megérzéseire kellett hagyatkoznia. Azon kívül, hogy az alagsorba akartak lejutni, nem
sokat tudtak erről a helyről.
Vadász a lift felé intett.
– Lift vagy lépcső?
Fountes megvonta a vállát.
– Maradjunk először a lépcsőnél – mondta óvatosan. – Nem sok kedvem van
acélsodronyokon mászni… Ameddig lehetséges, elkerülném.

A lépcsőről csakhamar kiderült, hogy túl sokáig aligha tudják használni, mivel egy
emelettel lejjebb csupán mindent elborító törmeléket találtak – maradandó emlékét egy
régi robbanásnak. Fountes-nek halványan rémlett, hogy közben átkerültek az épület
azon oldalára, amely már kintről sem nyújtott túlzottan bizalomgerjesztő látványt.
– Csak abban bízom, az akna épségben maradt – jegyezte meg halkan, miközben
visszafelé igyekeztek a liftekhez.
Vadász legyintett.
– Ha mi nem tudunk itt lejutni, akkor a menekülők sem mehettek erre! – Igyekezett a
dolgokat a pozitív oldalukról meglátni.
Fountes bólintott.
– Látod, ebben igazad van.
A liftaknába elég volt belepillantani ahhoz, hogy megállapítsák, az árulók ezen a helyen
sem juthattak le az alagsorba.
A férfi kezdett elkedvetlenedni.
– Lehet, hogy rosszul okoskodtam – tette fel magának a kérdést, mert nagyon úgy
nézett ki, hogy az árulók mégsem a bank épületét választották. S mivel elég sok időt
elpazaroltak az épületben, így még az is előfordulhat, hogy közben a menekülők simán
egérutat nyertek. Az pedig igazi csapás lenne az Ellenállás számára.
Vadász azonban nem adta fel ilyen könnyen.
– Oké, erre nem juthatunk tovább – foglalta össze –, mint ahogy az aknazár sem tűnik
járható útnak. Annyit viszont megér a dolog, hogy tegyünk még egy fordulót, és
megnézzük, a földszintről nem vezet-e lefelé valamilyen út.
Fountes megrázta a fejét.
– A liftakna és a lépcsők onnan is zsákutcának fognak bizonyulni.
Vadász megrázta a fejét, és éppen mondani akart valamit, amikor lentről rohanó léptek
zaja hallatszott. Valaki nagyon igyekezett befelé, és mögötte ismerős, szisszenő hangok
hallatszottak.
Plazma. Az pedig jó eséllyel kiborgokat jelent.
Vadász és Fountes szinte egyszerre lapultak a falhoz és ereszkedtek fél térdre. Igaz,
idefenn egyelőre nem kellett tartaniuk attól, hogy közvetlen támadásnak lesznek kitéve,
azonban ha a menekülő felfelé indul, a lépcső nem fogja megállítani üldözőit. A
lépcsőfokok talán lelassítanának egy Ezüsthernyót, de egy T-700-as simán feljön rajtuk.
Ideje felkészülni az esetleges fogadtatásra.
Fountes intett a mutánsnak, hogy fedezze, majd óvatosan előrearaszolt, hogy szemügyre
vegye az odalent folyó küzdelmet. Határozottan kezdte idegesíteni, hogy ennyi kiborg
nyüzsög a környéken, mert ilyen állapotok közepette aligha van esélyük arra, hogy
elkapják az árulókat. Szerencsére egy harctéri egységgel nem lehet alkudozni, így a
menekülőknek sem lehet könnyű.
A bank aulájában két T-700-as harctéri egység és egy ember állt. Utóbbiról nem volt
nehéz kitalálni, hogy ő is kiborg, csupán a fejlettebb Alfa szériából való. Enyhén
robosztus termete, erőteljes testfelépítése, érzelemmentes, megdermedt méhviaszhoz
hasonló arca ékes bizonyítéka volt gépi mivoltának. Igaz, ha a felszínen futnak össze, és
az Alfa csak egy kicsivel több figyelmet fordít az álcázására, akkor alighanem simán
embernek hiszi. Ám Fountes most tudta, hogy egy géppel áll szemben.
Pontosabban hárommal.
Megfordult, és ujjaival mutatta Vadásznak, mire kell számítaniuk. A mutáns röviden
bólintott, majd ő is közelebb húzódott, hogy szükség esetén kedvezőbb pozícióból
tüzelhessen.
Fountes fejében egymást kergették a gondolatok. Egyelőre az tűnt a legjobb
választásnak, ha csendben meghúzódnak, és ha szerencséjük van, akkor a kiborgok
áldozatuk megsemmisítése után elhagyják a helyet. Ha tűzharcba bonyolódnak velük, a
gépek addig nem mennek sehova, amíg az utolsó célpontot is le nem gyűrték. Sőt,
fennáll annak a veszélye is, hogy újabb kiborgokat riasztanak, amennyiben túlzott
ellenállással találják szemben magukat.
Bár két fegyveres – a menekülők is beleértve legfeljebb három – aligha számít
számottevő ellenállásnak.
A kiborgok hosszú másodpercekig nem mozdultak az aula közepéről, mintha csak
részletesen fel akarnák térképezni a helyet. Ha Fountes és Vadász rendelkezik egy
komolyabb gránáttal, akkor egy pontos dobás egy szemvillanás alatt megoldotta volna a
problémájukat.
Fountes a homlokát ráncolva próbálta kitalálni, hogy vajon a menekülővel mi lett.
Sikerült elrejtőznie valahova, vagy pedig már leszedték, és a kiborgok most kérnek
utasítást a Skynettől, hogy nekikezdjenek-e az épület megtisztításának. A férfi őszintén
bízott benne, hogy nem így van.
Kérdőn pillantott a mutánsra, de annak sem volt ötlete. Három kiborg együtt persze
remek célpont, de mindketten tudták, hogy egyetlen lövéssel képtelenség megszabadulni
tőlük.
A kiborgok háromfelé indultak el. Az egyik határozottan a lépcső felé igyekezett, aminek
Fountes valahogy nem tudott tiszta szívéből örülni, míg a másik kettőre nem nyílt jó
rálátás, így csupán annyi volt biztos, hogy odalent maradnak.
A férfi nyelt egyet.
Ha rátalálnak a halottakra és megpiszkálják azokat, esetleg az aknazárral kerülnek
behatóbb ismeretségbe, akkor pillanatokon belül pokoli meglepetésben lesz részük.
Mindenkinek, aki az épületben tartózkodik.
– Szar van a palacsintában – szólt hátra a férfi, és pár szóban összefoglalta, hogy mire
kell számítaniuk: egy ocsmány robbanásra. – Valahogy ki kellene innen jutnunk –
fejtegette a férfi, ám Vadász nem értett egyet vele.
– Egyik kiborg sem olyan ostoba, hogy megpiszkáljon egy aknazárat… – válaszolta szinte
lehelve a szavakat –, a halottakhoz pedig soha nem nyúlnak. Maximum beleeresztenek
még egyet a biztonság kedvéért, de megpiszkálni nem fogják a tetemeket.
Fountes felsóhajtott.
– Adja az ég, hogy így legyen! – mondta magában, miközben megpróbálta megsaccolni,
vajon hol járhat most az a kiborg, amely a lépcsők felé indult az imént.
A fémes lépések azonban nem közeledtek, hanem távolodtak.
– A galériára igyekszik – súgta Vadász, és az arcán látni lehetett, hogy már nem annyira
biztos iménti kijelentésében. Ha a kiborg kiszúrta a szobor mögött rejtőzködő alakot,
akkor… Nos, abba jobb nem belegondolni.
Egy hosszú szisszenés hallatszott, majd valami az oldalára dőlt. Fountes sokat megadott
volna azért, ha az imént hallott kiborg az.
Aztán ismét meghallotta a jellegzetes, fémes lépéseket. Kesernyésen elhúzta a száját,
miközben felkészült rá, hogy meglepi a gépet, azonban a kiborg ismét a lépcsők felé
vette az irányt. Úgy tűnt, történhetett valami, amit az emberek csupán azért nem
érzékeltek, mert a gépek egymás között megbeszélték a dolgokat.
– Elmennek – súgta Vadász.
Fountes megrázta a fejét.
– Vagy csak tudják, hol keressék a menekülőt…
Mindkettőre volt némi esély. Mint ahogy arra is, hogy a gépek túl veszélyesnek ítélték a
helyet, s ezért hagyták el az épületet. Talán a célpont megsemmisítése nem ért annyit a
Skynet számára, hogy három kiborgját feláldozza a cél érdekében.
William Fountes azonban rosszat sejtett. A menekülő alighanem látta az Alfát, ez pedig
rossz ómen. Hiszen ha élve megússza, akkor pontos információkkal szolgálhat az Alfa
ezen szériájáról, és ha kellőképpen hatékony az Ellenállás információs szolgálata, akkor
innentől kezdve ez az Alfa-típus soha nem jelent majd gondot a gerillák számára. Ezen
megfontolásból logikusnak tűnt, hogy a kiborgok nem elégednek meg a visszavonulással,
hacsak nem biztosak benne, miszerint célpontjuk halott.
– Mit gondolsz?
Vadász megvakarta a nyakát.
– Reménykedjünk… – javasolta.
Fountes elhúzta a száját.
– Hát abban nem lesz hiány – fogadkozott bár valami konkrét ötletnek jobban örültem
volna.
A mutáns megvonta a vállát.
– Az épület valószínűleg alá van aknázva, odakint kiborgok… az öngyilkos akciókat pedig
meghagyom másoknak. Van egy olyan érzésem, hogy a Halálosztók hamarosan
visszajönnek… talán csak biztosra akarnak menni, hogy áldozatuk nem surrant ki egy
hátsó ajtón.
William Fountes felsóhajtott. Meglepően tanácstalannak tűnt.
– Talán nekünk is ezzel kellene próbálkoznunk.
– A kisurranásra gondolsz?
– Nem is a visszajövetelre – mordult fel a férfi. Kezdte hatalmas nyűgnek érezni ezt a
küldetést, s bár jó néhány akción keresztülszenvedte magát, ez valahogy nagyon nem
akart úgy alakulni, ahogyan szerette volna.
S ez aggodalommal töltötte el.
10. Dilemma
Cheyenne-hegység, 2027. március 3.

A hatalmas sziklák védte parancsnoki bázis embereknek készült, mára azonban egy
testetlen hatalom, a Skynet vette birtokába a helyiségeket. Igaz, számos olyan dolog
akadt az épületben, amire már nem volt szüksége, azonban ezek nagy többsége még
mindig ugyanazon a helyen hevert, mint amikor a Gépisten csapást mért a hadműveleti
központ munkatársaira és az itt dolgozó katonákra.
A testeket időközben elszállították – a rothadás komoly veszélyt jelentett volna a
számítógépekre –, és sterilizálták a levegőt. Csupán néhány irányfény pislákolt, a Skynet
nem pazarolta az energiát. Igaz, neki nem volt szüksége világításra, a monitorok is
energiatakarékos üzemmódra kapcsolva működtek, miközben a hatalmas számítógépek
maximális kapacitáson működtek.
Ha valakinek lehetősége nyílt volna a Skynettel való kommunikációra, és megkéri, hogy
definiálja önmagát, akkor valószínűleg hosszú másodpercek is elteltek volna a válasz
megszületéséig. Hiszen a Skynet olyan virtuális személyiség volt, mely csupán
adathalmazok formájában létezett. Nem, ez nem pontos kifejezés, hiszen a Skynet több
volt az adathalmazoknál. Igazából képtelenség körülhatárolni létezését, hiszen túllépett
azokon a kereteken, amit egykoron a programozók megpróbáltak minél inkább kitágítani.
Mesterséges Intelligencia volt.
Egy újabb teremtménye a világegyetemnek.
Egy újabb isten.
Több ezer problémával foglalkozott egy időben, noha sokszor nem személyesen, hanem
adatfeldolgozó modulokon keresztül, melyek voltaképpen éppúgy részét képezték, mint
ahogy az emberhez is hozzátartoznak az ujjai. S ahogyan egy asszony sem gondolja
végig tudatosan, hogyan kell kötni, csak jár a keze – úgy a Skynet sem irányította
folyamatosan azon apró részeit, amelyek a tényleges munkát végezték. Megadta az
alapvető elveket, aztán a többi már ment szinte magától.
Igaz, ha valamelyik modul olyan problémába ütközött, amellyel nem volt képes
megbirkózni, akkor továbbította az adathalmazt egy magasabb szintű
feldolgozóegységnek, s ez így ment egészen a megoldás megszületéséig.
S persze akadtak olyan problémák is, amelyekkel a Skynetnek kellett közvetlenül
foglalkoznia, mert eltértek azon esetektől, melyeket tipizálni, következésképpen
programozni lehetett.
A HB149-A épp ilyen problémának bizonyult.
A humán bázis elleni műveletre a Skynet közvetlenül adta ki a parancsot, ám mivel
minden adat megvolt az akció végrehajtására, nem foglalkozott vele néhány
másodpercnél tovább. Miután mindent elrendezett, hagyta a dolgokat menni a maguk
útján.
Ám a gépezetbe valahol por került.
Valami nem úgy történt, ahogyan kellett volna.
Igaz, a humán bázis megsemmisült, és még a veszteségek is viszonylag elfogadhatóak
voltak, azonban az evakuáció megakadályozására odarendelt kiborgok megdöbbentően
kicsi humán mozgást tapasztaltak ezek után. A Skynet biztos volt benne, hogy a
kalkulációi pontosak – a statisztikák hosszú távon rendkívül megbízhatónak bizonyultak
–, ám ezúttal valami nem stimmelt.
A humánok egyszerűen eltűntek.
A Skynet elég komolynak tartotta a problémát ahhoz, hogy értékes idejéből szánjon rá
valamennyit. Választ akart, magyarázatot a történtekre, hogy legközelebb még
felkészültebb lehessen.
Tényként könyvelhette el, hogy a humánbázist sikerült megsemmisíteni, és legalább
nyolc gerilla maradt a romok alatt. A felszínen felállított ellenőrző pontok közül
mindössze egy jelentett harci kontaktust, ám az adatok tüzetesebb vizsgálata
egyértelműsítette, hogy a megsemmisített humánok a bázis felé igyekeztek, s nem el
onnan.
A Skynet nem tartotta kizártnak, hogy a célpontok közül jóval több maradt a romok
alatt, mint az előzetes becslések alapján számolta, annak az esélye azonban, hogy
egyetlen humán sem hagyta el a bázist, erősen közelített a nullához.
S ez már nem az első alkalom volt.
A Skynet a másodperc ezredrésze alatt előhívta az adattáraiból a megfelelő tételt, és
ismételten tanulmányozni kezdte. Ott is komoly ellenállásba ütköztek a kiborgjai, ám a
humánok inkább magukra robbantották az épületet, mintsem kimerészkedjenek a
felszínre, ahol számos kiborg várakozott harckészültségben.
Ez viszont két problémát is feszegetett. Az egyik szerint a humánoknak vagy van valami
titkos menekülési útvonaluk, amelyik jócskán túlnyúlik az eddig lezárt övezeten, vagy
pedig inkább választják a kollektív öngyilkosságot.
Ez utóbbit a Skynet nem tartotta túl valószínűnek. Ha a humánok öngyilkosok akarnának
lenni, egyszerűbb módszert is kitalálhatnának. Igaz, a pszichológiai elemzések azt
mutatták, hogy a humánok gyakran kerülhetnek annyira elkeseredett helyzetbe, hogy
még az öngyilkosságot is jobbnak tartják a megadásnál.
A másik problémát az jelentette, hogy a humánok viselkedési mintája megváltozott, s ez
kihathat a további eseményekre is.
Igaz, mindkét probléma megvalósulási esélye csekély volt, ám a Skynet megtanulta
tisztelni az ilyen problémákat, melyek bizonyos idő elteltével igencsak kinőhették
magukat, hogy utána már sokkal komolyabb gondot, sokkal több erőforrás-lekötését
jelentsék.
Most is fél tucatnyi intézkedést hozott a problémák maradéktalan megismerése és
mielőbbi felszámolása érdekében. Kutatóegységeket küldött a megsemmisített humán
bázishoz, hogy lehetőség szerint vizsgáljanak meg minden olyan útvonalat, ami
kivezethetett a föld alatti helyiségekből. Egyúttal utasította a megfelelő almodult, hogy
egy újabb humán bázis elleni támadás esetén küldjön megfigyelő egységeket a bázis
köré, hogy észlelhessék, ha az evakuáció során előmerészkedő humánok jóval távolabb
lépnek a felszínre, mint azt eddig megszokták. Egy újabb utasítás tucatnyi eddig passzív
állapotban várakoztatott Alfa egységet indított útnak az új szériából, melyek már sokkal
emberibbek voltak az eddigi típusoknál. Bizonyos forradalmian új technológiák
segítségével sikerült létrehozni olyan hordozótesteket, amelyek sem méretükben, sem
súlyukban nem lógtak ki a nagy átlagból, így nagyobb volt az esélyük a sikeres
elvegyülésre.
Utasítás utasítást követetett, a Skynet addig foglalkozott a problémákkal, amíg minden
lehetséges oldalágat sikerült lezárnia. Így minimalizálta a kudarc lehetőségét.
A Gépisten szerette egyszer s mindenkorra lezárni a problémákat.
11. Vakfolt
Los Angeles, 2027. március 3.

Snake komoran meredt maga elé. Az iménti küzdelem nagyon megviselte, főleg azért,
mert nem vehetett részt benne. Arról nem is beszélve, hogy olyan emberek pusztultak itt
el, akikről nem tudta igazán, hogy bajtársai vagy ellenségei voltak. Őszintén szeretett
volna hinni benne, hogy nem az utóbbi. Mivel csupán felesleges lelkiismeret-furdalást
ébresztett benne a kérdés, úgy döntött, részéről lezártnak tekinti a témát, s lehetőség
szerint soha többé nem is fogja a felszínre hozni.
Így lesz a legjobb.
Mindannyiuknak.
– Azt hiszem, hamarosan ideér – bökte oldalba Louis-Bernard Seiffer a társnőjét, a
távolból idáig hallatszó rotor zúgásra gondolva. – Gondolom, tesz egy kört…
Snake komoran bólintott.
Való igaz, jobban teszik, ha mielőbb eltűnnek a környékről. Az, hogy a kiborgok
elmentek, még nem jelenti azt, hogy nem fognak visszajönni. Valószínűleg tudni akarják,
hogy mindenki elpusztult-e a támadásban, s ha vannak túlélők, azokat kíméletlenül
levadásszák.
A kiborgok igyekeztek minél jobban megnehezíteni az emberek életét.
Snake néhány másodperces gondolkodás után átvágott az egyik épületen, melyen akkora
lyuk tátongott, mintha egy Vadász-Gyilkos tört volna utat magának. S a rombolás
mértéke alapján ez nem is volt annyira vad ötlet. A fő támfalak szerencsére kitartottak,
bár a két gerilla biztos volt benne, hogy az épület már aligha húzza sokáig.
Így sikerült a tömb megkerülése nélkül eljutniuk a Vakfolt Bázist rejtő épülethez, ami
egykor régen a rendőrségnek adott otthont. Az ablakok egy részét még most is masszív
rácsok borították, noha üveg már régen nem volt a kereteken. A bejárat előtt
betonoszlopok meredeztek fenyegetően, az Ítélet Napja előtt ez a védelem volt hivatott
megakadályozni, hogy elvakult terroristák esetleg bombával megrakottan
belehajthassanak az épületbe. Fountes nem tudta, vajon a gyakorlatban mennyire
vizsgáztak jól a betonoszlopok, de legalább megvolt az az előnyük, miszerint egy kicsit
lelassította a kiborgokat…
– Hol jutunk le a légópincébe? – kérdezte a férfi, miközben lövésre kész fegyverrel
hátrált a bejárat felé. Néha olyan érzése támadt, hogy figyelik őket, de ebben nem volt
teljesen biztos. Persze idefenn az óvatosság helyénvaló dolog.
– Az udvarról – felelte Snake, miközben felszaladt a meredek lépcsőn. A fokok pereme
erősen le volt kopva, néhol pedig öklömnyi darabok szakadtak ki a betonból.
Seiffer még egy gyors pillantást vetett az utcára, majd követte társnőjét.
Nem sokat foglalkoztak az épület belsejével, Snake magabiztosan vágott át a folyosókon,
és egy jókora repedésen át egyenesen az udvarra igyekezett. Ott egy pillanatra megállt,
körbenézett, betájolta magát, és már sietett is tovább.
Louis-Bernard Seiffer logikusabbnak vélte volna, ha a légópincébe az épület belsejéből
vezet a lejárat, ám amikor rádöbbent, hogy a folyosók keskeny kialakítása miatt egy
riasztás folytán hatalmas tumultus alakulhatna ki, fejet hajtott az építtetők logikája előtt.
A légópince igazából több más feladatot is ellátott. Itt alakították ki a lőteret a rendőrök
lőtudásának szinten tartása érdekében, idelent helyezkedtek el a különféle raktárak,
valamint az öltözők egy része is. Az alagsori részt zsiliprendszer választotta el a
külvilágtól, a nehéz acélajtók belseje alighanem ólmot vagy valami más anyagot is
rejtett, mert ketten is alig bírták kinyitni. Szerencsére a zárszerkezet nagyszerűen bírta a
megterhelést, egyetlen rozsdafolt sem árválkodott rajta, ami elsősorban az itt felhasznált
kiváló minőségű alapanyagoknak volt köszönhető.
Mielőtt nekiveselkedtek volna az ajtóknak, Snake a földre világított a zseblámpájával,
azonban idekint, a kavargó szelek miatt nem gyűlt össze annyi por, hogy árulkodhatott
volna.
– Szerinted? – kérdezte a nő.
Seiffer megvonta a vállát.
– Akár bent is lehetnek – válaszolta nyugodtan, bár a hangjában érezni lehetett azt a
leheletfinom vibrálást, ami a férfit akciók előtt jellemezte. – Mindenesetre jobban
örülnék, ha már minden áruló halott lenne. Mindegy, ki tesz pontot az ügy végére, csak
tegye már.
A zsiliprendszernek köszönhetően nem tudtak olyan gyorsan előrenyomulni, mint
szerettek volna, ráadásul a helynek megvolt a maga veszélye, hiszen ha valóban várnak
rájuk, akkor simán beszoríthatják őket.
Ennek ellenére be kellett jutniuk.
Seiffer lovagiasan magára vállalta, hogy ő lép be először a Vakfoltba, azonban Snake
simán félretolta a férfit.
– Kisebb vagyok nálad, egy kicsit gyorsabb… és a csoport parancsnoka – jelentette ki
ellentmondást nem tűrő hangon, miközben nekilátott eltekerni a nyitószerkezet jó ötven
centiméter átmérőjű kerekét.
Seiffer elhúzta a száját, és csak gondolatban fűzött hozzá szalonképtelen
megjegyzéseket az iménti kijelentéshez.
De Snake-nek igaza volt.
S ezt mindketten tudták.
Amikor a belső zsilipajtó kitárult, Seiffer igyekezett egy nagyot taszítani rajta, majd a
falhoz lapult, miközben Snake egy merész fejessel kivetődött a szűk helyiségből.
Mindketten úgy kalkuláltak, hogy amennyiben a Szivárvány Bázis árulói ide húzódtak
vissza, akkor a belépési pontot fogják őrizni, hiszen számukra ott a legkedvezőbb egy
esetleges összecsapás.
Mégis, egyetlen lövés sem dörrent.
Ez persze nem jelentette azt, hogy az árulók nem ide tartottak, mint ahogy azt sem,
miszerint nincsenek idelent… csupán jócskán csökkentette az esélyeket.
Snake átgördült a vállán, majd az egyik beugrónál nekifeszítette a lábát a betonnak, s a
következő másodpercben már térdepelt is. Most Seifferen volt a sor, s a férfi nem sokkal
később egy hasonló beugróban kuporgott, mint társnője – igaz, az ő vetődése korántsem
sikerült olyan tökéletesre, amit a derekán keletkezett horzsolás árult el leginkább.
Idelent teljes sötétség uralkodott, ezért Snake rákényszerült, hogy felkapcsolja a
zseblámpáját, még ha ezzel el is árulja magukat. Vakon képtelenség harcolni, ráadásul a
hátuk mögül elég fény érkezett ahhoz, hogy legalább a sziluettjüket kiadja… tehát a
zseblámpa nélkül is kívánatos célpontok voltak.
A betonon vékony porréteg gyűlt össze az elmúlt két hónap során… és ez a por minden
másnál ékesebben árulkodott arról, hogy bizony ide nem jött egyetlen áruló sem. Annak
mindenképp nyoma lenne, még ha valaki meg is próbálná elrejteni a lépteit, akkor sem
végezhetne ilyen tökéletes munkát.
– Nincs idelent senkit – sóhajtott fel lemondóan Snake, miközben még egyszer a földre
irányította a zseblámpáját.
Seiffer valahogy nem keseredett el. Fountes helyesen döntött, amikor kettéváltak. Így
legalább ők versenyben maradtak… s ha minden összejön, akkor elvégzik a piszkos
munkát.
– És most? – kérdezte a férfi.
Aztán hirtelen megállt.
A tarkóhoz nyomott, jéghideg pisztolycső meglepően engedelmessé tud tenni mindenkit.
Snake mindebből semmit nem vett észre, továbbra is a Vakfolt sötét belsejét fürkészte.
Aztán rádöbbent a férfi mély hallgatására, és amikor megfordult, a fegyverét egyenesen
annak mellkasára irányította.
– Nem hiszem, hogy megteszed – mondta valaki Seiffer mögül. Hangja kellemes volt,
hangsúlya semleges… mintha nem is egy ember mondaná.
Mégis, Snake ismerte ezt az embert, igaz, soha életükben nem találkoztak. Ő is rajta volt
azon a képen, amit Louis-Bernard Seiffer a halott kölyöktől szedett el… A Szivárvány
Bázishoz tartozott.
– Valahogy sejtettem, hogy ide fogtok jönni – folytatta a fickó, miközben kényszerítette
túszát, hogy az nyújtsa hátra a fegyverét. – Odakint vártam, s amikor bejöttetek, a
nyomotokba szegődtem…
Seiffer elhúzta a száját.
Hibázott.
Neki kellett volna biztosítani a hátukat, és ha nyomban bezárja az ajtót, akkor most nem
lenne semmi gond. Megpróbált egy kicsit oldalra lépni, hogy ne legyen ennyire
nekiszorulva a falnak, mert ha lenne egy kis mozgástere, akkor talán egy kétségbeesett
mozdulattal megteremthetné Snake számára az esélyt a lövésre.
– Csak nyugodtan, különben a társad halott! – szólt rá a fickó, egy milliméterre sem
húzva el a pisztoly csövét Seiffer tarkójától. – Még szükségem lehet rátok, de ez persze
nem jelenti azt, hogy nem vagyok hajlandó meghozni bizonyos döntéseket, ha
rákényszerítettek.
Snake szeme megvillant.
Seiffer nem volt biztos benne, hogy társnője a következő pillanatban nem lövi keresztül
mindkettőjüket. Tiszta ügy lett volna, és Snake felfogásában még el is fogadható: inkább
egy áldozat, mintsem egy áruló kicsússzon a kezei közül. Érdekes módon nem félt. Igaz,
dühös volt, elsősorban magára, de nem félt, pedig életében talán még soha nem állt
ilyen közel az elmúláshoz.
– Mit akarsz? – mordult fel a nő, ám a plazmavetőt egy pillanatra sem engedte le, ujja
pedig fenyegető közelségben táncolt az elsütő-billentyűhöz.
Az idegen a száját csücsörítette.
– Először is szeretném, ha leengednéd a fegyveredet! – mondta határozottan.
Snake megrázta a fejét.
– Rossz alku – felelte.
– Akkor a társad meghal – jelentette ki határozottan az idegen.
A nő gonoszul elvigyorodott.
– Ha leengedem a plazmavetőt, akkor mindketten halottak vagyunk – válaszolta
nyugodtan, tekintetét egy pillanatra sem véve le az árulóról, miközben gondolatban
végigpörgette a Szivárvány Bázis teljes személyi aktáját, hogy nevesíteni tudja az
idegent, s ezzel némi lélektani előnyhöz jusson. – Tehát a plazma marad a helyén. Más?
Az idegen elmosolyodott.
Úgy tűnt, határozottan élvezi a helyzetet.
– Jó okfejtés, de míg nekem úgysem számít, nektek annyira nem mindegy, hogy
meghúzom a ravaszt vagy sem…
Seiffer elérkezettnek látta az időt, hogy ő is közbeszóljon.
– Ne legyen lelkiismeret-furdalásod! – Szavait egyértelműen Snake-hez intézte. – Tudod,
hogy fordított helyzetben én sem haboznék megtenni!
A nő arcáról nem tűnt el a mosoly.
– Tudom – felelte nyugodtan, bár Seiffer nem volt biztos benne, hogy hidegvérrel képes
lenne lelőni valakit a bajtársai közül. Egy nőt pedig főleg nem.
– Kezdem unni a szarakodást! – mordult fel az idegen, és olyan erősen nyomta a
pisztolyt Seiffer tarkójának, hogy a férfi úgy érezte, menten az agyáig hatol a hideg cső.
Andrew Mauer.
A név villámként hasított a nő tudatába. Most, hogy már nem egy nevetlen senki volt,
sokkal könnyebb helyzetbe került. Végigfutott az áruló személyi lapján, hátha sikerül
valami érdekeset felidézni róla, ám a fickó elég jelentéktelen alaknak bizonyult. Néhány
sikeres küldetés, jól bírja a bezártságot és a magányt… ennyi, s nem több.
Nem valami sok.
– Tehát még egyszer felteszem a kérdést, mit akarsz, Mauer? – Snake élvezte, ahogy a
neve hallatán a férfi idegesen megremeg, s ha csak egy kicsit jobban eltávolodott volna
Seiffertől, alighanem még egy kapáslövéssel is megpróbálkozik. Bár ilyen közelről a
legkisebb hiba is elég a társa halálához.
– Szóval ismertek… – szedte össze magát villámgyorsan a férfi. – Akkor azt is tudjátok,
hogy elég őrült vagyok ahhoz, hogy ostobaságokat is megtegyek.
– Igen, ezt tudjuk – gúnyolódott Snake. – Aki azt hiszi, érdemi tárgyalásokba
bonyolódhat egy olyan ellenséggel, aki számára az ember nem több egy porszemnél…
annak valóban nincs ki mind a négy kereke.
A férfi felhördült.
– Ennek a kurva háborúnak nem mi leszünk a győztesei! – vicsorogta. – Tudod, hány
bajtársamat veszítettem el az elmúlt évek során? Semmim nincs, nem is volt soha…
Megölhetsz néhány kiborgot, de attól még nem nyered meg a háborút. Smith parancsnok
csupán egy reális alternatívát kínált nekünk, pár év nyugalmat… utána úgyis minden
mindegy.
– És a gyerekek? Velük mi lesz? – fortyant fel Snake, akit az okfejtés kezdett kihozni a
sodrából. – Eladnád a jövőjüket egy kibaszott számítógépnek? Csak azért, hogy neked
legyen pár nyugodt éved? Köpnöm k
ell!
– Gyerekek? Ugyan! – Mauer hangja remegett az idegességtől. – Akkora sugárdózist
kaptunk, hogy talán már nem is lehetnek utódaink, vagy ha mégis, akkor aligha lesznek
egészségesek. Meg ki olyan felelőtlen, hogy ebbe a világba akarjon gyereket csinálni?
Egy kis felelősséggel…
– Ne beszélj nekem felelősségről, te szemét! – lépett egyet előre Snake. Megpróbált
higgadtan válaszolni, mert az indulatai kezdték teljesen magukkal ragadni. – Inkább
próbálj gondolkozni! Szerinted a Skynet tényleg tárgyalásokba bocsátkozott volna
veletek?
Mauer biztos volt a maga igazában.
– Igen. Elég jó lapjaink voltak ahhoz, hogy komolyan vegyen bennünket. Elég lett volna
megadni néhány más bázis koordinátáját ahhoz, hogy bármit megadjon a többi adatért
cserébe. Mit gondolsz, mit számít neki, hogy néhány ember egy csendes kis helyen
nyugodtan élhet pár évig. Tizenöt-húsz évnél egyikünk sem húzta volna tovább, neki
pedig igazán nem számít az idő…
Snake vett egy mély lélegzetet. Kezdte felfogni, milyen alku megkötésére készültek az
árulók, s ez nem is állt olyan messze attól, amit magától is kikövetkeztetett.
– Oké, ha azt mondom, szabadon elmehetsz, elengeded a társam? – Érezte, hogy
mindenképpen folytatnia kell a beszélgetést, lehetőség szerint semlegesebb vizekre
evezve.
Mauer megrázta a fejét.
– Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy ez nem ilyen egyszerű. – A pisztoly csöve
rezzenéstelenül nyomódott Seiffer nyakának. – Ti nem engedhettek el, hiszen parancsot
kaptatok… Vagy tévednék?
Snake nem válaszolt.
– Viszont talán köthetünk egy alkut.
A nő a szemével jelezte, hogy folytassa.
– Segítettek beindítani a generátorokat és az adót, utána pedig szabadon elhagyhatjátok
a bázist, én pedig magamra zárom a zsilipet. Nos, hogy tetszik az ötlet?
Snake elhúzta a száját. Ez voltaképp azt jelentette, hogy megteremtik a lehetőségét
annak, hogy a férfi kapcsolatba lépjen a Skynettel, s megkíséreljen alkuba bocsátkozni
vele. Talán valóban életben hagyná őket, de ha lezárja a zsilipet, akkor vége mindennek:
az árulást már nem lehet majd meg nem történtté tenni.
Mégis, ha most nemet mond, akkor azzal megpecsételi Seiffer sorsát, s talán az önmagát
is. Mielőtt azonban döntésre jutott volna, mindenképpen tudnia kellett valamit.
– Miért nem a társaiddal vagy? – kérdezte. – Elegük lett belőled… vagy csak gyáván
megfutottál, amikor a társaid érted és az eszmétekért harcoltak? – Bízott benne, hogy
talán sikerül teljesen kihoznia a férfit a sodrából, és akkor talán kap egy esélyt. Csupán
egyetlen lövést akart, csak egyet.
Mauer felnevetett.
– Szóval arra vagy kíváncsi, hova lettek a többiek… Ha majd segítettetek, és bezárult
mögöttetek a zsilipajtó, nos, akkor talán majd megmondom…
Louis-Bernard Seiffer tudta, hogy a beszélgetésnek hamarosan vége, mint ahogy azzal is
tisztában volt, hogy Snake soha nem fogja elfogadni Mauer feltételeit. Ez azt jelentette,
hogy hamarosan meg fog halni, mert a nőnek egyszerűen nem marad más választása,
mint mindkettőjüket lelőni.
Azt mondják, a plazma gyors, kíméletes fegyver, Seiffer mégsem akarta megtapasztalni,
hogy milyen érzés, amikor az iszonyatos forróság átrágja magát a testén, mindent
elpárologtatva, ami az útjába akad: bőrt, szöveteket, húst és izmokat, a csontokat…
mindent.
De legalább harc közben akart távozni…
Hirtelen felrántotta a könyökét, miközben eltaszította magától Mauert. Érezte, hogy a
másik férfi összerándul a fájdalomtól, miközben forróság ömlött szét a vállánál… golyó.
Nem foglalkozott vele, az adrenalin túlsegítette a kritikus ponton. Megfordult, és
miközben eltaszította magától Mauer fegyvert markoló kezét, belefejelt a másik férfi
arcába. Érezte, ahogy mozdulata nyomán ellenfele orrában szilánkosra törik a csont,
majd akkorát taszított rajta, hogy Mauer métereket repült hátra. Ezzel egy időben Seiffer
lekuporodott a földre, és olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta, és
bízott benne, hogy Snake élni fog a lehetőséggel…
Forró plazma süvített el mellette…
Ismerős hang, ózonszag marad utána…
Snake már elkészült rá, hogy megteszi, amit tennie kell, még ha ez egy bajtársa életébe
is kerül, amikor Seiffer támadásba lendült. A nő még senkit nem látott ilyen sebesen
mozdulni. Bár csupán árnyékokat látott moccanni – odakint sem volt túl világos –, mégis
tudta, hogy Seiffer sikerrel járt. Igaz, valószínűleg kapott egy golyót, de sikerült
eltaszítani magától Mauert, ráadásul irtózatosan belefejelt az arcába, hosszú
másodpercekre teljesen harcképtelenné téve az árulót.
S ezzel megadta a lehetőséget…
Snake előrelépett, miközben ujja olyan eltökéltséggel tapadt a plazmavető elsütő-
billentyűjére, mintha soha nem akarná felengedni. Tömör energianyaláb vágódott ki a
fegyver furcsán kiöblösödő csövéből, és telibe kapta Mauert. Az áruló talán kiáltani
próbált, és Snake látni vélte, ahogy a hús és a csont semmivé lesz az izzó plazma
energiája alatt.
Csupán egy villanás volt, semmi több.
Snake két gyors szökkenéssel a zsilipnél termett, biztos akart lenni benne, hogy Mauer
valóban egyedül volt. A torzó már nem jelentett rájuk veszélyt, akinek gyakorlatilag
hiányzik a felsőteste, azt nem kell számításba venni.
– Megcsináltad! – fordult hátra Snake, és odalépett a még mindig összekuporodva
várakozó férfihoz. – Elkaptuk a szemétládát.
Louis-Bernard Seiffer nem válaszolt.
Snake némán nyelt egyet.
Volt valami a társában, ami arra utalt, hogy a dolog mégsem sikerült olyan jól, ahogyan
szerette volna. Seiffer mozdulatlanul kuporgott a mélyedésben, és Snake meghallotta,
hogy bakancsával vérben tocsog. Nem volt szükség rá, de lekuporodott a férfi mellé, és
nehézkesen kitapintotta a nyakán az eret. Bizonyosságot akart.
A golyó alighanem egy verőeret kaphatott telibe, a legszerencsétlenebb találat mind
között. Amikor Snake ráirányította Seifferre a zseblámpáját, látta, hogy a férfi mellkasán
teljesen átvérzett a ruha.
A legszívesebben sikoltozott volna, ám még könnyekre sem volt képes. Már nem. Ahhoz
túlságosan sok mindenen ment keresztül.
– Megcsináltad – ismételte meg halkan, miközben felállt, és minden erejét összeszedve
lassan elkezdte behajtani a zsilip ajtaját. Úgy gondolta, a társa egyelőre itt lesz a legjobb
helyen. Aztán, ha majd túl lesznek ezen az egészen, akkor visszajön, megadja neki a
végtisztességet.
Most egyszerűen nem volt rá idő.
Sietnie kellett.
Fountes megérzése részben helyesnek bizonyult, ám nem csak ők, hanem az árulók is
kettéváltak. A Vakfolt volt az egyik célpontjuk… de vajon melyik lehetett a másik?!
Snake nem táplált hiú reményeket. Igaz, a legismertebb rejtekhelyek szinte kínálták
magukat a menekülőknek, de legalább akkora volt az esélye annak is, hogy valami
nyugodtnak tűnő helyen húzzák meg magukat, és akár egy teljes napot is ott töltenek.
Utána már senki nem fog a nyomukra bukkanni.
Az egyetlen, amire építhettek, az a bosszú volt. Mely szerint a menekülők agya eléggé
elborult ahhoz, hogy kétségbeesett lépésre szánják el magukat, és valahogy
megpróbáljanak kapcsolatba lépni a Skynettel.
Mielőbb.
12. Hamis csapda
Los Angeles, 2027. március 3.

Vadászok Vadásza elgondolkozva meredt maga elé. Látszott rajta, hogy valamin nagyon
töri a fejét, és William Fountes elég türelmes volt ahhoz, hogy ne zavarja társát a
gondolkozásban.
– Valami nem stimmel – nézett rá a mutáns.
Fountes bólintott.
– Igen, ebben egyetértünk.
Vadász halványan elmosolyodott.
– A menekülő bejött az épületbe – folytatta zavartalanul a mutáns. – Biztosan tudjuk,
hogy nem futott fel a lépcsőn, mert azt hallanunk kellett volna… Az aula elég nagy, hogy
ott rejtőzzön el, de valószínűleg tűzharcba keveredett volna a gépekkel…
A férfi megrázta a fejét.
– Nem feltétlenül. Ha elbújt valahova és biztonságban érezte magát, akkor a kiborgok
gyakorlatilag leszedhették, mielőtt rájött volna, hogy felfedezték a rejtekhelyét.
– Ez esetben lent megtaláljuk a testét – bólintott a mutáns, de a szemén látszott, hogy
nem igazán hisz abban, hogy ráakadnak a menekülő testére.
Fountes biccentett.
– Lemegyünk? – kérdezte halkan.
Mindenképp dönteniük kellett, mert ha a kiborgok visszajönnek, akkor eléggé
kiszolgáltatott helyzetben lesznek odalent. A galériát legalább részben védeni tudták, és
a falak ideig-óráig fedezéket nyújtottak még a plazma ellen is.
Vadász megvakarta az állát.
– Azt hiszem, odalent nagy meglepetés vár ránk – jelentette ki furcsa hangsúllyal.
Fountes meglepődve nézett rá, ám a mutáns bővebb magyarázat helyett nekivágott a
lefelé vezető lépcsőnek. A férfi kicsit lemaradva követte, miközben egyik szemét mindig a
bejáraton tartotta. Tartott tőle, hogy a kiborgok hamarabb vissza fognak térni, mint
várják.
Ám addig övék a terep!
Vadász a lépcsőforduló után szinte nyílegyenesen az aknazár felé indult. Fountes
célszerűbbnek tartotta, ha egy kicsit eltávolodnak egymástól, mivel így rövidebb idő alatt
nagyobb területet tudtak átfésülni. A saját részéről meg volt győződve arról, hogy a
kiborgok elkapták a menekülőt, legfeljebb nagyon csendben csinálták.
Megeshet az ilyen.
A halott nem volt sehol. Az aulát viszonylag könnyen át lehetett látni, igaz, az oszlopok
mögött remek rejtekhelyek akadtak, mint ahogy a felborított márványasztalok és egyéb,
belső díszítések mögött is, azonban Fountes nem látta sehol a menekülő tetemét.
Ami akár azt is jelenthette, hogy még mindig idebent bujkál valahol.
De akkor hol a pokolban?
– Gyere, nézd! – Vadász intett a társának, és az aknákra mutatott.
Fountes engedelmeskedett a felszólításnak, de nem látott semmi különöset. A hideg
kövön nem voltak nyomok, talán még a kiborgok hőlátása sem működött megfelelő
hatásfokkal.
– Nézem – motyogta a férfi –, csak az a baj, hogy én nem látok semmi különöset.
A mutáns egészen előrehajolt, és az egyik aknára mutatott.
– A drót elszakadt…
S valóban. Az aknák között futó vékony ezüstdrót az egyik helyen elszakadt. Fountes
azonnal rádöbbent, mit akar Vadászok Vadásza mondani. Az aknáknak fel kellett volna
robbanniuk, amikor a menekülő keresztülrohant közöttük. Amikor elszakította az
ezüstdrótot, egy robbanássorozatnak kellett volna következnie, ám semmi nem történt.
Következésképpen az aknazár csak átverés.
– Ne! – figyelmeztette Vadász, mintha csak megsejtette volna, mire készül a társa.
Fountes felemelt lábbal állt egy pillanatig az aknák mellett, majd rendkívül ostoba
arckifejezést vágva lassan normális testhelyzetet vett fel.
– Mi a gond? – kérdezte értetlenül. – Ez csak egy átverés, épp most bizonyítottad be.
A mutáns lassan megrázta a fejét.
– Mi van akkor – kérdezte elgondolkozva –, ha nem minden aknát szuperáltak ki, hanem
akad közöttük néhány éles is? Csupán három-négy darab, de úgy elhelyezve, hogy ha
nem tudod, hova léphetsz, akkor mindenképpen berobbanjon az egyik. Ha te látsz itt
keresztül rohanni valakit, akkor gondolkodás nélkül követni fogod, s valószínűleg
cafatokra szakadsz. Mert fogalmad sincs, hova léphetsz, és hova nem.
Fountes nem vitatkozott.
Nem lett volna értelme. Vadászok Vadászának igaza volt, ugyanakkor az elszakadt drót
révén megnyílt előttük az út. Fountes úgy becsülte, hogy könnyedén átjuthat az
aknazáron, ha pontosan odalép, ahol az elszakadt drót található. Csak egy kis
odafigyelést igényel a feladat… nem többet.
– Menj egy kicsit hátrébb! – utasította a társát, s még mielőtt a mutáns vitába szállhatott
volna vele, már hátrált is pár lépést, majd nekifutott. Miközben Vadászok Vadásza
nekisimult a falnak, addig ő könnyedén elrugaszkodott, és pontosan oda sikerült első
ugrásával érkeznie, ahova kellett. A lendület már vitte is tovább, és a második ugrásával
biztonságosan átjutott az aknazáron.
– Nem is olyan nehéz – mondta könnyedén, ám verejtékben úszó arca és ziháló
lélegzetvétele elárulta, hogy nagyon is tisztában volt a reá leselkedő veszéllyel. Ha
téveszt vagy akár csak megbotlik, annak súlyos következményei lettek volna.
– Oké, biztosítsd a terepet, én is megyek! – válaszolta Vadász.
– Maradj odakint, előbb megnézem, érdemese bejönni! – javasolta Fountes, de a mutáns
nem hallgatott rá. Egy gyors ugrás, és máris ott állt mellette.
S ez az életüket mentette meg.
Vadászét mindenképp.
Csak egy vakító villanás volt a bejáratnál, ám a plazma öklömnyi lyukat égetett a
márványborítású falba. A kiborgok visszatértek, és az utolsó pillanatban észrevették a
mutánst is.
– Bassza meg! – morogta Fountes, és oldalra vetődött, magával rántva a mutánst is, aki
mindössze annyit érzékelt, hogy valami nem stimmel a háta mögött.
Szerencsére az aknazáron túl a folyosó elágazott, így időlegesen eltűntek a kiborgok
szeme elől, ám abban biztosak lehettek, hogy a gépek követni fogják őket. Hiszen látták,
merre tűntek el, s alighanem arra gondolnak majd, hogy az iménti menekülő és ők
összetartoznak.
Ami persze aligha volt igaz.
Ráadásul egy kiborgnak igazán nem jelent gondot, hogy átugorja az aknazárat. Bár
remélhetőleg lelassítja egy kicsit őket. Éppen csak annyira, hogy megpróbáljanak valami
jól védhető helyet találni.
Miközben Fountes eszement sebességgel próbált talpra kecmeregni, s valósággal kilőtt a
folyosó vége felé, Vadász pokoli hidegvérről téve tanúbizonyságot felült, és miközben
átvetődött a nyílt térség előtt, kétszer is meghúzta a vadászpuska ravaszát. Nem kis
teljesítmény volt, s igazából célozni sem volt elég ideje. Mindössze egy kicsit le akarta
lassítani a kiborgokat, amíg kisütnek valamit. Pillanatnyilag nem voltak túl rózsás
helyzetben, azonban a hely viszonylag jól védhetőnek tűnt… egészen addig, amíg egy
kiborgnak nem sikerül ide bejutnia.
Amire persze nem kell sokáig várni.
Vadász, amennyire meg tudta állapítani, két kiborgot látott… mindkettő T-700-as harctéri
egység volt. Az első sebes léptekkel közeledett az aknazár felé a lövés pillanatában, míg
a hátsó valószínűleg tűzfedezetet biztosított.
– Kettő! – nyögte Vadász, miközben szinte azonnal fél térdre emelkedett, és
villámgyorsan utántöltött. Biztos volt benne, hogy minden egyes töltényre szükség lesz.
Fountes közben eljutott a folyosó végéig, miközben minden útjába eső ajtón megpróbált
bejutni, de az utolsó kettő kivételével nem járt sikerrel. Odabenn teljes volt a sötétség,
ráadásul az utolsó ajtó mögül rövid géppisztoly sorozat is érkezett, kis híján leterítve a
ziháló férfit. Fountes reflexből hátravetődött, ám a sorozat jó fél méterrel a feje fölött
csapódott a falba.
– Anyád! – morogta a férfi, de tudta, hogy hasonló helyzetben ő is így viselkedne.
Elvégre a menekülő kiborgokat várt, nem embereket.
– William Fountes, Tornádó Bázis… – kiáltotta a biztonság kedvéért, bár biztos volt
benne, hogy akárki is lapul odabent, figyelmen kívül fogja hagyni a szavait. A kiborgok
jelentős része meglepő hasonlósággal tudták utánozni szinte bárki beszédét. A beépített
hangmodulátorok már néhány mondat után képesek voltak kielemezni a beszéd
jellegzetességeit, s onnantól kezdve a kiborgnak nem okozott különösebb nehézséget
valakit élethűen utánozni. – Kurvára sok bajunk van a kiborgokkal, legalább veled ne
kelljen szórakoznom.
– Ki nyerte a 96-os kupadöntőt? – érkezett egy meggyötört hang.
Fountes meglepődött.
– Neked teljesen elment az eszed, haver! – válaszolta gondolkodás nélkül. – Lehet, hogy
bunkó vagyok, de fogalmam sincs…
Visszanézett az elágazáshoz, ahol Vadász ezekben a pillanatokban fejezte be az
újratöltést, és már fordult is vissza az aknazárhoz, hogy fogadja a kiborgokat.
Fountes egy pillanatra lelkiismeret-furdalást érzett. Gondolkodás nélkül ott hagyta a
társát, igaz, abban a hiszemben volt, hogy a mutáns ott rohan mögötte. Vadász azonban
jobban mérte fel az esélyeket, és úgy döntött, vagy ott megállítják a gépeket, vagy pedig
eszeveszett menekülésbe kezdenek egy számukra idegen terepen.
A harc valóban jobb választásnak tűnt.
A kérdés csupán az, hogy itt mögöttük ez a marha mikor gondolja megint úgy, hogy itt
az ideje egy kis lövöldözésnek? Mert ha hátba kapja őket, akkor meghalnak, mielőtt
kimagyarázhatnák magukat.
Mégis, neki most ott a helye Vadász mellett.
A mutáns becsülettel helyt állt egyedül is. Bár két kiborggal kellett farkasszemet néznie,
mégsem hátrált meg. Szerencsére a célpont felé igyekvő első gép akadályozta a hátsót a
célzásban, így amikor Vadász kibukkant a sarok mögül és meghúzta a ravaszt, akkor
csupán egy válaszlövéssel kellett számolnia.
A gép nagyon gyors volt, ám humán célpontok elkapására programozták be. Nem tudott
mit kezdeni egy olyan célszeméllyel, ami háromszor gyorsabban mozdult, mint várta.
Miközben a kiborg még javában a célpont azonosításával volt elfoglalva, addig Vadász
már két lövést le is adott, majd visszahúzódott. Ilyen közelről a speciálisan kialakított
sörétek gyakorlatilag tésztaszűrőt csináltak a kiborg mellkasából… s szétpasszírozták az
ostyaáramkörös processzort is. A gépet a lendület vitte előre, egyenesen az aknazár felé.
Vadász ösztönösen megérezte, mi fog történni, mert ahelyett, hogy újabb lövéssel
próbálkozott volna, felállt, és rohanni kezdett abba az irányba, ahonnan Fountes érkezett
szélsebesen.
A két gerilla kis híján összeütközött, ám a mutáns még időben oldalra húzódott, s még
arra is volt lelkiereje, hogy elkapja Fountes karját, és bár egy jó kis ficamot kockáztatott
a mozdulattal, visszarántsa.
A kiborg rázuhant az aknákra…
Vadászok Vadászának volt igaza. Az aknazár nem pusztán a látványával kívánta
visszatartani a behatolókat. A lerakott aknák között kereken öt darab éles is akadt,
csillag formában elrendezve, hogy nagy valószínűséggel az egyik felrobbanjon, ha valaki
nem tudja, hova teheti a lábát, s hova nem.
A kiborg gyakorlatilag bezuhant az aknák közé.
Bár már nem működött, a detonáció darabokra szaggatta, s ezzel egy időben a fal is
leomlott jó darabon. Akik az aknazárat elhelyezték, igyekeztek minden eshetőséget
figyelembe venni, s biztosak akartak lenni abban is, hogy a robbanást követően a folyosó
járhatatlannak bizonyul majd.
Nos, jó munkát végeztek.
A robbanás jó néhány méterrel arrébb taszította a két gerillát, de kisebb zúzódásokkal
megúszták. Igaz, visszafelé lezárult az út, ám – tekintettel arra, hogy odakint még
legalább egy kiborg vár rájuk – ezen nem nagyon búslakodtak. Bíztak benne, hogy
majdcsak lesz egy másik. Vagy ha mégsem, akkor még mindig visszatérhetnek ide, hogy
kiássák magukat.
Persze ahhoz előbb még életben kell maradniuk.
13. Bezárva
Los Angeles, 2027. március 3.
Fountes felemelte a fejét, és nagyot nyögött. Úgy érezte magát, mint aki nyolc menetet
végigverekedett egy Alfával, és utána még jól be is rúgott. Minden porcikája fájt, bár ez
semmiség volt a fejében lüktető kínhoz képest. Érdekes módon, ahogy lassan elkezdte
összeszedni magát, a fájdalom is gyorsan alábbhagyott, s mire végre talpra kecmergett,
már csupán a tarkótájékon érezhető tompa nyomás emlékeztette arra, hogy a közelben
néhány akna felrobbant.
A levegő porral volt tele, néhány lépésnél messzebb egyelőre nem lehetett látni. A férfi
egy pillanatra nekitámaszkodott a falnak, melyen ujjnyi vastag repedések futottak végig,
s miután a szája elé húzott szöveten keresztül sikerült néhány mély, megnyugtató
lélegzetet vennie, nekiállt megkeresni a plazmavetőjét. Őszintén remélte, hogy vele
ellentétben, a fegyvernek nem esett különösebb baja.
Egyrészt, mert pokolian sajnálta volna, másrészt a pisztolyához mindössze két tár lőszere
volt. Az pedig átkozottul kevés tud lenni, ha az ember tűzharcba keveredik.
– 'sszameg! – A hang valahonnan a törmelékek alól jött, és kisvártatva egy talpig poros
alak bontakozott ki a fal tövéből. Vadász normális állapotában sem volt túl szépnek
mondható, de a robbanás utáni állapotában kifejezetten úgy nézett ki, mint egy zombi,
amelyik éppen most ásta ki magát a sírjából. A mutáns szája szélén vékony vércsík
csordogált – alighanem összeharapta a nyelvét –, a ruhája pedig bal oldalon cafatokban
lógott róla.
Úgy tűnt, a robbanás javarészét ő fogta fel.
– Megvagy? – kérdezte Fountes, miközben végre rátalált a fegyverére is, így iménti
kérdése igencsak furcsának tűnhetett a mutáns számára.
– A'sszem! – motyogta Vadász, miközben máris azzal volt elfoglalva, hogy újratöltötte a
fegyverét, majd lassan araszolni kezdett az omlás felé. Biztosra akart menni, legalább
azt tudni, hogy ebből az irányból számíthatnak-e további kiborgokra.
Szerencsére a robbanás gyakorlatilag a fél folyosót megsemmisítette, a mennyezetről
lelógó drótok kaotikus összevisszaságban tekergőztek. Érdekes módon nem volt teljesen
vaksötét idebent, a mennyezeten keresztül látni lehetett az égboltot, igaz, csupán egy
keskeny sávban.
Odakint viszonylag világos volt, az elmúlt napokban mintha egy kicsit ülepedett volna a
légkörben keringő por, vagy a nap ereje nőtt a duplájára, mert határozott különbséget
lehetett tenni nappal és éjszaka között. Ez bizalommal töltötte el az embereket.
Fountes megrázta a fejét.
A tompa sajgás csak nem akart elmúlni, ám a férfi őszintén bízott benne, hogy idővel
nem fog felerősödni. Nem szívesen pazarolt volna fájdalomcsillapítót erre a sérülésére,
mert biztos volt benne, hogy eljön még majd az az időszak, amikor nagyobb szüksége
lesz rá. Nem árt tartalékolni a készleteket, tartotta a mondás, és William Fountes
messzemenőkig egyetértett vele.
– Egy kint maradt – jelentette be Vadász, miután nagyjából szemügyre vette a robbanás
eredményét. – És kint is marad – tette hozzá egy halvány mosolyt megeresztve.
Fountes biccentett, ám gyorsan rájött, hogy mostanában nem árt, ha az ilyesmit
erőteljesen hanyagolja. Pokolian kellemetlen tudott lenni.
– Én megtaláltam a barátunkat… Bár elég agresszív alkat, kis híján kilyukasztotta a
bőröm! – Tétován a folyosó épen maradt vége felé intett, ahol az imént nyitva felejtett
ajtó most helyéről félig kiszakadva hevert a földön.
Vadász megpróbálta lerázni magáról a port.
– Beszéltél vele?
Fountes legyintett.
– Valószínűleg begolyózott… – válaszolta. – Hülyeségeket kérdez, ahelyett, hogy ő is
azonosítaná magát.
Halk, rekedtes köhögés hangzott fel a közelben. A folyosón már annyira leülepedett a
por, hogy legalább az épen maradt szakaszt be lehetett látni, így a két gerilla egy
alacsony, csapzott hajú embert látott kilépni az ajtón.
– Tudnom kellett, hogy kik vagytok – válaszolta a köhögéssel küszködve. – Belefutottunk
egy Alfába, és ez… hogy is mondjam, némileg bizalmatlanná tett mindenkivel szemben,
akit nem ismerek már egy ideje.
Fountes felsóhajtott.
Igen, ez érthető volt. Az Alfák pokolian meg tudták zavarni az embereket. Neki is volt
már szerencséje egyhez, és valóban nem sokon múlt, hogy nem hagyta ott a fogát. Sőt,
ha jobban belegondol, a Szivárvány Bázison is belefutottak egybe. Úgy tűnik, a Skynet
mostanában nagyon ráállt a gyártásukra.
– Jonathan Walker – nyújtotta a kezét az idegen. – Azonosítószámon Alef-17-Zéró-
Alef-342. A Tizenhetes Divízió hadnagya vagyok, szolgálati helyem pillanatnyilag nincs.
Fountes meghökkent.
– Ezt hogy értsük? – kérdezte.
A hadnagy szelíden elmosolyodott.
– Elvileg átirányítottak a Főparancsnokságra az Árnyék Bázisról, azonban még út közben
értesítettek, hogy új parancsot kaptam az egységemmel egyetemben… A Szivárvány
Bázisra kellett volna eljutnom, hogy ott egy Snake nevű századosnak álljunk a
rendelkezésére.
A férfi döbbenten meredt új társukra.
– Szóval százados… Ezt soha nem néztem volna ki belőle – mormogta az orra alatt.
Vadász igyekezett a lényegre koncentrálni.
– Mi lett az egységeddel?
– Kiborgok… – felelte keserűen Walker. – Felszedtünk egy sebesültet, akiről később
kiderült, hogy Alfa szériás Halálosztó. Kicsinálta három emberemet, mire egyáltalán
észbe kaptunk. Ráadásul pont belefutottunk egy járőrbe, így teljes volt a zűrzavar.
Sajnálom, hogy jött velünk néhány újonc… megzavarták a veteránokat, és a vége az lett,
hogy aki tehette, megpróbált felszívódni. Azt hiszem, legfeljebb hárman-négyen
nyerhettünk egérutat, bár a többiek életéért sem sokat adnék.
– És az aknazár? – vette át a kérdezést Fountes. Minden apró részletet ismerni akart,
elvégre Snake-en keresztül nekik is volt némi közük ehhez az akcióhoz.
– Későn vettem észre – ismerte be Walker. – Rohantam, ahogy a lábam bírta, mert
tudtam, hogy a kiborgok azonnal beérnek. Halványan emlékeztem rá, hogy a bank
épületének van egy hátsó kijárata, amit még hónapokkal ezelőtt egy utászcsapat
robbantott… úgy gondoltam, azon keresztül megléphetek az üldözőim elől. Az aknazárat
már akkor vettem észre, amikor késő volt. Belefutottam, de legnagyobb meglepetésemre
nem robbantam fel. Úgy tűnik, az egyik akna selejtes lehetett…
Fountes bólintott.
– Úgy valahogy. – Nem tartotta fontosnak, hogy felvilágosítsa Walkert a tévedéséről. Volt
valami a fickóban, ami határozottan zavarta, bár képtelen lett volna meghatározni, mi
az. Mindenesetre, nem árt óvatosnak lenniük vele szemben. Elvégre mostanában valóban
nagyon sok Alfa szaladgál a városban.
– A lényeget elmondtam – hajtotta le a fejét a másik férfi. – Amíg nem sikerül új
parancsot kérnem, csatlakoznék hozzátok.
Vadász bólintott.
– A véletlen néha egész jól alakítja a dolgokat – jelentette ki. – Snake ugyan nincs itt, de
mi is az ő csoportjához tartozunk. William Fountes a százados megbízott helyettese.
Ideiglenesen meg kellett osztanunk az erőnket, de hamarosan ismét csatlakozni fog
hozzánk.
A hadnagy fegyelmezetten vette tudomásul az új hatalmi felállást. Bár rangidősként
elvileg átvehette volna a parancsnokságot, amíg nem beszélt a századossal, addig nincs
értelme. A találkozás pedig remélhetőleg minden apró részletet a helyére tesz majd.
– Értem. A feladat?
Fountes elhúzta a száját. Tartott tőle, amit mondani fog, az nem nagyon tetszik majd
Walkernek.
– Két árulót üldözünk. Ha megtaláljuk őket, kérdés nélkül likvidáljuk mindkettőt.
– Tudnom kell még valamit? – kérdezte Jonathan Walker hadnagy.
– A célpontjaink közül az egyik a Szivárvány Bázis egykori vezetője, Smith parancsnok,
míg a másik Kelly Kincaid, a programozójuk. A Főparancsnokság döntése értelmében
nem beszélünk velük. A küldetés addig nem tekinthető befejezettnek, amíg ez a két
ember él. Kérdés?
Walker megrázta a fejét.
Jó katona volt, tudta, mi a dolga, s bár ezer kérdése, lett volna, magába fojtotta azokat.
Vannak helyzetek, amikor bölcsebb hallgatni.

Hamarosan kiderült, hogy Walker hadnagy sem ismeri annyira a bank épületét, hogy
lényegi felvilágosítással szolgáljon az esetleges rejtekhelyekről, valamint az alagsorba
való lejutás módszeréről. Mindenesete az egyik szobából egy újabb ajtó nyílt egy másik
folyosóra, így a három gerilla folytatta a terep felderítését.
A belső folyosó enyhén elkanyarodott, és csakhamar egy belső irodakomplexumba
torkollott. Igaz, a falak egy részét valamilyen robbanás gyakorlatilag megszüntette –
amúgy is csak gipszkartonból készültek –, így viszonylag könnyen áttekinthetővé vált a
térség. Az nyomban nyilvánvalóvá vált, hogy itt hiába is keresnék a szökevényeket, ám
Fountes örömmel fedezett fel egy teherliftet, amit valószínűleg még nem sokkal az Ítélet
Napját megelőzően is használtak. Legalábbis erre utalt a félig bezárult ajtók közé
ékelődött hatalmas iratszekrény… és a közelben heverő koponyák is, melyek felszínén
több helyen tisztán kivehető volt az apró fogak nyoma.
Fountes megborzongott.
Nem így akarta bevégezni. Vagy ha mégis, hát patkányoktól mentes túlvilági létet kívánt
magának. Szerencsére ezen a helyen már a rágcsálók nem sok élelmet találhattak
maguknak, így egyet sem volt szerencséjük megpillantani.
– Szerinted még működik? – kérdezte Vadász, szavait Fountes-hez intézve.
A férfi megrázta a fejét.
– Biztosan volt tartalék áramforrása, katasztrófák idejére… de meglepne, ha még a
helyén lenne. Valamelyik bázison jobb szolgálatot tehet.
Walker egyetértően bólintott.
– A szervizlétrán lejuthatunk – jegyezte meg.
Fountes a homlokát ráncolta, ám a hadnagy átpréselte magát a beszorult iratszekrény
felett, majd azon megvetve a lábait, kinyitotta a mennyezeti csapóajtót, és
kikapaszkodott az aknába.
– Megvan! Gyertek! – szólt aztán vissza.
Fountes kérdő pillantást vetett a mutánsra, ám annak szemmel láthatólag semmi
kifogása nem volt új társukkal szemben. A férfi elbizonytalanodott, talán csak rémeket
lát? Meglehet.
Az akna elég széles volt, hogy az ellensúly és a lift mellett még egy szervizlétra is helyet
kapjon, amelyiken alighanem még működés közben is lehetett közlekedni. Maga a lift
szerkezete meglepően jó állapotban maradt meg, bár az acélsodronyok mára már
kezdtek lassan elrozsdásodni. Ha nincs kiékelődve a lift, akkor talán már valahol odalent
lenne a szerkezet.
– Én megyek elöl! – jelentette ki Vadász, és senki nem szállt szembe az akaratával. Igaz,
Walker arcán mintha árnyalatnyi kétség futott volna keresztül a „ki itt a főnök"
kérdésében, ám nem szólt egy szót sem.
Mintegy négy emeletet ereszkedtek, a liftajtók segítettek az ereszkedés mértékének
pontos megállapításában. Mivel teljes sötétben kockázatos lett volna haladniuk, ezért
felváltva felkapcsolták a zseblámpájukat, s a csekély fény elegendőnek bizonyult ahhoz,
hogy egyikük se zuhanjon le. Ez is a takarékosság egyik formája volt, mivel újratölthető
akkumulátorokat kiimádkozni valamelyik raktárosból majdnem olyan volt, mint csúzlival
menni egy Halálosztóra.
– Nincs tovább – torpant meg a lépcső aljában Vadász, és gyorsan körbenézett. Walker
zseblámpája elég fényt adott ahhoz, hogy körbenézzen, s felfedezze a szervizalagútba
nyíló ajtót.
Szerencsére aki a rendszert tervezte, gondolt a műszaki emberekre is, a szerelőkre, akik
négykézláb csúszva-mászva kell sokszor megközelítsenek egy-egy problémásabb
területet. Itt a szervizalagútban majdnem fel lehetett egyenesedni, ráadásul az ajtó
nyitása apró lámpákat kapcsolt fel, melyek alighanem akkumulátorról vagy csak az ég
tudja, miről működtek. S bár igaz, hogy a lámpák fele sötét maradt, és a maradék is
szaporán pislákolt, a gerillák mégis hálásak voltak a fényért.
– Jobb, mint otthon! – jegyezte meg Fountes, miközben követte a mutánst.
Vadászok Vadásza a lámpák helyett a lehetséges kijutási lehetőségekre koncentrált. A
szervizfolyosóról ugyan hozzáférhettek néhány energia-elosztó kábelhez, egy halom
ismeretlen rendeltetésű műszert rejtő műanyag dobozhoz… ám más kijáratot nem
nagyon láttak.
– Szerintem zsákutca – jegyezte meg Walker alig egy perces gyaloglás után. – Jobban
tesszük, ha visszamegyünk a létrához, és egy szinttel feljebb próbálkozunk meg
ugyanezzel.
Fountes megvakarta a nyakát. Maga sem tudta, miért, de szíve szerint azonnal
ellentmondott volna a hadnagynak, azonban személyes ellentétek – aminek elméletileg
semmi alapja sincs, csupán a benyomás – nem akadályozhatják egyetlen akció sikerét
sem.
Bólintott. A sajgás szerencsére teljesen megszűnt, különben ez a könnyelmű mozdulat
megint felidézte volna a fájdalmat.
– Legyen! Sorrend marad a jelenlegi, csak a haladási irány változik…
Való igaz, a szervizalagútban kicsit nehézkes lett volna, hogy Fountes és Vadászok
Vadásza helyet cseréljenek. De így a hadnagy legalább továbbra is kettejük között
marad, és akkor könnyebb szemmel tartani.
14. Szemtől szembe
Los Angeles, 2027. március 3.

Snake könnyű léptekkel futott. Tempóját ugyanakkor korántsem lehetett volna

egyenletesnek nevezni; a veteránoknak egyszerűen beleivódik az izmaiba az ösztönös
kiszámíthatatlanság, amikor az ember hol felgyorsít, hol megtorpan, hogy aztán ismét
nekilendüljön… lehetőség szerint irányt is változtatva.
Nagyon sietett, azért kényszerült erre a kétségkívül kockázatos húzásra. A felszínen
lopakodva a legegyszerűbb haladni, esetleg valami ósdi csotrogánnyal… ám ez
utóbbiakból meglehetősen kevés akad. Persze, ha az ember veszi a fáradságot, és
végigbogarássza az utcák két oldalán parkoló vagy éppen az utca közepén feltorlódott
kocsisort, akkor remek kis járgányokat lehet elcsípni. Igaz, ebbe a kemény és vad,
sokszor halálos világban egy páncélozott pénzszállító a legmegfelelőbb választás. Az
legalább két-három találatot is kibír szerencsés esetben.
Az elmúlt egy óra eseményei alaposan felkavarták a nő életét. Elvesztett egy társat,
akiről utóbb kénytelen volt bevallani, hogy akár több is lehetett volna egy bajtársnál. Volt
valami közöttük, ami még túl laza volt ahhoz, hogy kapcsolatnak lehessen nevezni, ám
Snake kezdett vonzódni Louis-Bernard Seifferhez. És akkor a semmiből előbukkan az a
szarrágó áruló, és egy csapásra minden semmivé foszlik.
Snake nyelt egyet.
Ezért nem engedett soha senkit közel magához. Pokolian tudott fájni, ha elveszített
valakit, akit már kezdett megkedvelni. Pedig ez a háború ilyen; soha nem lehetsz biztos
benne, hogy akiknek reggel búcsút intesz, azokat estére viszontlátod. Valószínűleg ezért
alakult ki számos bázison az a szokás, hogy csak a hazatérőket üdvözlik, a távozókat
sohasem.
De legalább egy árulóval megint kevesebb.
Snake őszintén bízott benne, hogy a parancsnokon és a programozón kívül nincsenek
többen, mert már az eddigiek is több fejfájást okoztak nekik, mint eredetileg kalkulálták.
Ha az utánpótlás időben befut a Szivárvány Bázishoz, akkor minden másként alakulhatott
volna. Ám valami történt velük, és ez mindent megváltoztatott. Dühösen megrázta a
fejét.
Ami elmúlt, azon nincs miért siránkozni. Elmúlt, kész, vége. Nem változtathatsz rajta!
Lánctalpak nyikordultak a közelben. Snake gondolkozás nélkül tempót váltott, és
berohant az egyik épületbe, miközben a háta mögött dohogni kezdett egy jókora
géppuska. A golyók öklömnyi lyukakat téptek a falba, ám mielőtt elérhették volna a nőt,
az egy merész ugrással kivetődött az első ablakon, ami az útjába akadt. Igaz, így ismét
visszakerült az utcára, ám vakmerően átvágott a lomhán moccanó Vadász-Gyilkos előtt,
és ismét eltűnt egy másik épületben.
Ezzel több szerencséje volt, mivel a túloldalt is nyílt kapu, így gyakorlatilag a
párhuzamosan futó sikátorba került. Rémlett neki, hogy valahol errefelé jártak Seifferrel
is, és amikor felnézett, ugyanolyan vasrácsokat pillantott meg, mint akkor. Ha
valamiképp fel tudna jutni oda, talán végleg eltűnhetne a kiborg szeme elől… mert abban
biztos volt, hogy a Vadász-Gyilkos nem fog egykönnyen lemondani áldozatáról.
S ebben nem is tévedett.
A hatalmas lánctalpak olyan könnyedén tiporták el a rogyadozó épületeket, mintha csak
kártyaváron kellene áthaladnia. Kettérepedt téglák csapódtak a levegőbe, ám a legtöbből
csupán egy marék por maradt a masszív szerkezet súlya alatt.
Snake kétszer is megpróbált nekifutásból felugrani a felhúzott létrákig – miféle ostoba
szokás lehetett ez –, ám miután másodjára is kudarcot vallott, jobbnak látta, ha egy
darabig nem próbálkozik tovább. Ha túl közel engedi magához a kiborgot, akkor
mindegy, hogy lent van vagy fent, a gép simán leszedi. Mozgásban kellett maradnia, és
lehetőleg összezavarni a Vadász-Gyilkost, s persze lehetőség szerint ügyelni rá, hogy ne
fusson bele más kiborgokba.
Mert ez a veszély nagyon is reálisnak tűnt.
Rohanás közben igyekezett nagyjából tartani az irányt, mivel ha túlzottan eltér a céljától,
akkor talán későn érkezik majd. Márpedig nem akart újabb bajtársakat elveszíteni
néhány mocskos áruló miatt, akik szemmel láthatólag felkészültek az üldözőik
fogadására.
Mauer legalábbis várta őket.
Hogy rohadt volna le minden végtagja…
A Vadász-Gyilkos nem mondott le áldozatáról. Igaz, a humán eléggé tapasztaltnak tűnt,
ám éppen ez tette olyan kívánatos célponttá. A kiborg módosított néhány belső
prioritáson, és stratégiai almoduljához fordult, hogy megfelelőbb támadási módszert
találjon a jelenleginél. Ezzel egy időben megpróbálta felvenni a kapcsolatot a közelben
található kiborgokkal, ám statikus zörejeken kívül más nem érkezett válaszul. Vagy nem
volt senki elérhető közelségben, vagy árnyékolt területre kerültek. A Vadász-Gyilkos
mindenesetre a tartalék adóját is aktivizálta, és még egyszer megismételte a jeladást,
mivel biztosra akart menni. Válasz azonban most sem érkezett.
A kiborgnak kétszer is sikerült célkeresztjébe fognia a humánt, azonban mire a fedélzeti
lézert aktivizálta, a célpont vagy takarásba került, vagy pedig elmozdult a célkeresztből.
Snake nem állt meg és nem nézett hátra.
Nem volt rá ideje.
Igyekezett tartalékolni az erejét, ám egyre inkább fejvesztett menekülésre
emlékeztetett, amit csinált. A kiborg úgy tapadt rá, mint egy pióca, és néha valóban csak
millimétereken múlott, hogy nem kapta el. Ha plazmát használt és nem lézert, akkor a
közeli találatok már földre vitték volna a nőt, azonban szerencsére a lánctalpasok nem
rendelkeztek ilyen fegyverrel.
Snake futás közben a lehetséges menekülési útvonalakat kutatta. Olyan helyet keresett,
ahova a vadász-gyilkos puszta mérete alapján képtelen követni. Ha van rá ideje,
alighanem megpróbálkozik lejutni a felszín alatt futó csatornarendszerbe, azonban ahhoz
fel kellett volna emelnie egy csatornafedőt… és ha az be van ragadva, akkor elveszett.
Az előnye lassan, de biztosan fogyott.
A nő nem esett pánikba. Ilyen luxust soha nem engedhetett meg magának. Két kisebb
kitéréssel ismét sikerült pár métert nyernie, ám a Vadász-Gyilkos ott törtetett a
nyomában. Pedig Snake két alkalommal is azt hitte, hogy sikerült leráznia, azonban a
kiborg újra és újra megjelent, hogy elkapja a pimasz kis humánt.
Vajon mikor jön a többi kiborg, tette fel magának Snake a kérdést, mert abban biztos
volt, hogy a lövések zaja – meg valószínűleg a kiborg által leadott üzenet – hamarosan
újabb gépeket csal majd a környékre.
És akkor vége. Nincs tovább.
S hogy a dolog még bonyolultabb legyen, valahonnan a magasból ismerős zúgás
hallatszott, amely a lánctalpak kegyetlen csattogásán is áthatolt. Egy Hunter-Killer
érkezett, hogy közelebbről is megnézze, mit szerencsétlenkedik géptársa idelent. Ez
pedig nem sok jót jelentett Snake számára.
A nő átugrott egy megégett Yamaha felett, majd felhágott két egymásba csúszott, majd
oldalukra fordult furgonon, hogy a túloldalt kis híján belezuhanjon egy sötét üregbe.
Poshadó víz szaga csapta meg az orrát, s bár a nyílásnak valószínűleg semmi köze nem
volt a kiépített csatornalejáratokhoz, Snake-et ez a legkevésbé sem érdekelte. Úgy
becsülte, simán átfér a nyílás száján, s mivel világéletében a gyors döntéseket kedvelte,
már mászott is lefelé, miközben hallotta, hogy a közelben néhány kocsi megadja magát a
rájuk nehezedő szörnyű súlynak.
A karosszériák sikoltva préselődtek össze a mindenen átgázoló Vadász-Gyilkos lánctalpai
alatt. A kiborg párhuzamosan több számítást is elvégzett. Egyrészt igyekezett
feltérképezni a célpont várható felbukkanását, miközben optimalizált befogási pályákat
kalkulált, ezzel egy időben pedig belső, virtuális térképén bejegyezte azokat az
akadályokat, amik feltehetően gondot okozhattak volna számára, így biztonságosabbnak
tűnt kikerülni azokat.
A humán azonban nem bukkant fel ott, ahol kellett volna lennie. A kiborg természetesen
számított erre, mivel az üldözés eddigi szakaszaiban mindig volt némi eltérés az előre
kalkulált koordináták esetében, azonban most a szokásos hibaszázalékon belül sem
észlelte a mozgást. Ami csak egy dolgot jelenthetett: a célpont elrejtőzött valahol.
A Vadász-Gyilkos az utolsó ismert koordináta alapján meghatározta a legvalószínűbb
rejtekhelyet, majd mindent legázolva, ami az útjába került, arrafelé vette az irányt.
Biztos volt benne, hogy a humán hamarosan ismét kibukkan, a pszichológia elemzések
azt mutatták, hogy rendkívül kevesen vannak, akik képesek nyugodtan maradni, amikor
egy több tonnás monstrum közeledik feléjük, hogy a földbe tiporja őket.
A kiborg teljes hatásfokra állította a külső szenzorjait, biztos akart lenni benne, hogy
elkapja a célpontját. Még akár úgyis, hogy csupán a csontok roppanását és egy elhaló
kiáltást fog hallani… Az infravörös kamerák tisztán mutatták a gyorsan kihűlő hőfoltokat,
hogy merre menekült a célpont, a kiborg pedig – kihasználva hatalmas számítási
kapacitását – tovább finomította a virtuális képernyőjén megjelenő adathalmazt, ami a
környezetet mutatta. A külső kamerák által közvetített képek digitális jelekké alakultak,
hogy aztán közvetlenül a memóriában ismét képpé álljanak össze.
A humán valamelyik roncs alatt rejtőzik, állapította meg a Vadász-Gyilkos, és
szándékosan lelassított egy kicsit, hogy amennyiben a célpontja ismét megjelenne, akkor
mindenképp elpusztíthassa. A kiborg száz százalékos hatékonyságra törekedett.
A hatalmas lánctalpak alatt a Yamaha felismerhetetlen torzóvá préselődött, és hasonló
sorsra jutott a két furgon is, ami mögött a humán eltűnt.
Aztán a kiborg hirtelen megbillent.
A külső és belső érzékelők folyamatosan közvetítették jeleket az ostyaáramkörös
processzor felé, azonban ez sem segített a Vadász-Gyilkosnak, hogy elkerülje azt a
csapdát, amit az évek során a természet alakított ki. Az úttest alatt hatalmas üreg alakult
ki a szivárgó csatornáknak és vízelvezetőknek köszönhetően, ami méretében vetekedett
egy kisebb házzal. Az aszfalt ugyan a felszínen kisebb-nagyobb repedésekkel jelezte,
hogy odalent nincs minden rendben, azonban ezek a jelek egy kiborg számára nem
jelentettek túl sokat. Egy olyan gép, amelyik megszokta, hogy szinte bárhol könnyedén
keresztültörhet páncélozottságának és puszta súlyának köszönhetően, nem szokta azt
mérlegelni, hogy áthajthat-e néhány gépkocsin vagy sem… S ami a furgonok mögött
volt, azt egyszerűen nem láthatta.
A kiborg túl gyorsan haladt ahhoz, hogy korrigálni próbáljon. Ha a mélyedés csupán
néhány méterrel keskenyebb a felszín alatt, akkor a Vadász-Gyilkost talán a lendülete
túljuttatja a kritikus zónán, így azonban az aszfalt egy furcsa, semmihez nem hasonlító
hanggal beomlott alatta, és a kiborg a következő pillanatban a mélybe zuhant. Felszíni
érzékelői gyufaszálakként töredeztek le róla, a géppuskák csöve lehetetlen irányba
görbült, majd nem bírván ellenállni a rájuk ható erőknek, egyszerűen tövestül
kiszakadtak.
A kiborg belső képernyőjén tucatnyinál is több vörös színű, figyelmeztető üzenet villant
fel, miközben a belső helyzetérzékelők megkísérelték egyensúlyba hozni a hatalmas
monstrumot, jóllehet, erre esélye sem volt. A Vadász-Gyilkos gyakorlatilag majdnem
függőlegesen zuhant a lyukba, és ez megpecsételte a sorsát.
Az egyik lánctalpa teljesen kiszakadt a helyéről, most hosszú fémsálként tekeredett a
hátsó lövegtorony köré, és mivel a rendszer még nem tiltotta le, a kerekek mozgása félig
letépte azt. Az üzemanyagtartály hosszában végigrepedt, és a kiborg semmit nem tudott
tenni az ellen, hogy a lassan kicsöpögő nafta ne hatoljon be minden apró repedésbe,
hogy aztán jókora tócsába gyűljön odalent. Néhány elszabadult vezeték szikrákat
köpködött magából, s bár a vészleállító rendszer csaknem minden elektromos
tevékenységet leállított az üzemanyag-szivárgás miatt, ez már nem segíthetett a
kiborgon.
Mert az egyik apró, kékes fényben játszó szikra éppen a lassan terjedő üzemanyagfoltra
pattant…
15. Magányos harcos
Los Angeles, 2027. március 3.

A lyuk felülről sokkal kisebbnek látszott, mint alulról, így Snake kis híján lezuhant,
amikor besiklott a repedésen. Érezte, ahogy a poshadó víz bűze behatol az orrába, és
lenézett, hogy legalább azt megnézze, milyen mély vízbe kell toccsannia.
Nos, fogalma sem volt róla, ám annyit mindenestre ki tudott venni, hogy legalább három
emeletnyit zuhanna, ha elengedné a peremet. Márpedig az alighanem kellemetlen
meglepetésekkel járna. Arról nem is beszélve, hogy amennyire meg tudta állapítani egy
villámgyors körbetekintésből, a Vadász-Gyilkos hamarosan szorosan a nyomában lesz.
Szó szerint.
Az úttest alatt az üreg akkora volt, hogy akár egy egész épületet el tudod volna nyelni,
nemhogy egy Vadász-Gyilkost. Csupán az aszfaltréteg pedig aligha fogja megbírni a több
tonnás testet.
Snake elmosolyodott.
Legalább egy kiborggal kevesebb.
Igaz, pillanatnyilag ő sem volt valami irigylésre méltó helyzetben, hiszen a hatalmas
monstrum másodperceken belül épp ott fog áthaladni, ahol ő lóg erejét megfeszítve, és
ha a kiborg alatt beszakad az aszfalt, akkor belőle csupán egy nedves folt lesz valahol
odalenn.
Jó két méterrel a lába alatt csövek futottak a levegőben, felszínükön ezüstös csillogású
borítás díszelgett. Igaz, néhol már megkopott, máshol szalagszerűen letekeredett, de
maguk a csövek elég vastagnak és strapabírónak tűntek ahhoz, hogy egy ugrást
megkockáztasson. Ha elvéti, nos, akkor majd ráér ezen akkor gondolkozni, ha már
zuhan…
Az ugrás nem sikerült valami jól, de Snake-nek sikerült elkapnia a borítás egyik félig
levált részét, s bár az ezüstös anyag kicsit megnyúlt a súlya alatt, addig megtartotta,
ameddig visszanyerte az egyensúlyát.
Odafentről már hallani lehetett a lánctalpak csikorgását, és innen, alulról az egész felszín
hullámozni látott a növekvő megterhelés alatt.
– 'sszameg! – morogta a nő, és rohanni kezdett az alig két arasznyi széles csöveken,
melyek szerencsére elég közel helyezkedtek el egymáshoz képest, hogy ha el is véti a
lépést, akkor ne zuhanjon le azonnal.
Bár most rossz tréfa lenne orra bukni.
Bízott benne, hogy legalább annyi időt kap, amíg elér az üreg széléig, s ott a fal nem lesz
annyira omladékony, hogy amikor a kiborg bezuhan ide, akkor az egész üreg beomoljon.
Mert akkor innen nem mászik ki többé.
A csövek azonban elég tekintélyes lyukba futottak a falban, és csakhamar kiderült, hogy
valaha régen egy szépen kiépített csatornarendszer lehetett. Igaz, a vörös téglákkal
kirakott falak arra utaltak, hogy ezt a részt elég régen alakíthatták ki, ráadásul közelebb
feküdt a felszínhez, mint a gerillák által használt járatok jelentős része, ám ez most a
legkevésbé sem érdekelte Snake-et.
Furcsa, pattanó hang hallatszott, és a nő érezte, ahogy a füle azonnal bedugul. Ez kicsit
megzavarta egyensúlyozás közben, de elég volt nekitámaszkodnia a falnak, hogy ne
essen el.
Hátranézett, de csupán annyit látott, hogy még sötétebb lett idelent; a kiborg éppen
most hajtott rá arra a repedésre, melyen keresztül ő lejutott ide. Remélhetőleg, a
Vadász-Gyilkos ide is követni fogja… igaz, aligha jószántából.
Az aszfalt valóban túl vékony volt ekkora súly megtartására.
Amikor Snake meghallotta, ahogy kisebb-nagyobb törmelékdarabok hullnak a mélybe,
megfordult, és nem foglalkozva semmi mással, rohanni kezdett előre. Felkapcsolta a
zseblámpáját, mert érezte, hogy hamarosan minden méter számítani fog, ami a kiborgtól
elválasztja. A Vadász-Gyilkos szerencsés helyzetben akár még a járatba is belőhet,
márpedig egy ilyen szűk helyen nem sok kitérési lehetősége nyílik.
Igyekezett nyugodtan lélegezni, ám az ereje az elmúlt egy óra során kicsit
megfogyatkozott. Mégis, mindent megtett annak érdekében, hogy még bírja egy darabig.
Igaz, pihenni azután sem lesz sok lehetősége, mert mielőbb utol kell érnie a társait:
Fountes-t és Vadászok Vadászát.
Kemény menet lesz.
Pokolian kemény.
Jó lett volna találni egy elágazást, ám a csatorna egyelőre majdnem teljesen egyenesen
futott. Ha hátranézett volna, alighanem a megállíthatatlanul alázuhanó kiborgot is
láthatja… a hangok alapján mindenesetre erre tudott következtetni.
Nem pazarolta erre az időt.
A Vadász-Gyilkos csapdába esett, innen a saját erejéből soha nem fog kikecmeregni, és
Snake biztos volt benne, hogy elég komoly sérüléseket fog szenvedni ahhoz, hogy még a
Skynet is komolyan fontolóra vegye, érdemes-e energiát pazarolni a sérült gépezetre.
Remélhetőleg nem.
A hátulról érkező recsegés-ropogás elégedett mosolyt csalt a nő arcára. Szívesen
végignézte volna a kiborg haláltusáját, esetleg saját kezűleg tett volna pontot létezése
végére, azonban az ösztöne azt súgta, jobb lesz mielőbb biztonságos távolságba kerülni
innen.
Majdnem elrohant a létra mellett, az utolsó pillanatban torpant meg. Felnézett, a
csatornafedél jó három méterrel volt a feje felett, ráadásul furcsa karokat is látott,
amelyek alighanem a zárszerkezetet alkották.
– Remélem, egy sincs beragadva – motyogta, miközben már kapaszkodott is felfelé.
A karokat ugyan évek óta nem olajozta senki, ám az elsőt viszonylag sikerült
kipattintania, a másik kettővel viszont alaposan megszenvedett. Ráadásul itt nem volt
semmi, aminek nekifeszülhetett volna, így a létrán lógva próbálta valahogy annyira
megfeszíteni őket, hogy kipattanjanak. Jó lett volna valami fémtárgy, amit alájuk
feszíthetett volna, mert néha úgy érezte, hogy hamarabb fog csontja törni, mintsem
kinyitná a zárat. Ráadásul az egyik félig felemelt kar visszacsapódott, s bár az utolsó
pillanatban sikerült alóla kirántani a kezét, a tenyere szélére pillanatokon belül csodás kis
véraláfutást sikerült szereznie.
– Rohadj meg! – morogta Snake, ám a fájdalom erőt adott neki, és a következő
pillanatban a második kar is átfordult, a harmadik pedig ezek után már nem jelentett
problémát.
Az üreg felől olyan hang hallatszott, mint amikor valami hatalmas bogár kétségbeesetten
próbál magának új járatot kaparni. A lánctalpak nyikorgása az összeszúzott csövek és
aszfalt zajával keveredve rendkívül érdekes, ugyanakkor fülbántó elegyet produkált.
A harmadik kar is kipattant végre.
Snake fellökte a csatornafedőt. Úgy becsülte, legalább harminc-harmincöt méter
választja el attól a helytől, ahol a Vadász-Gyilkos a mélybe zuhant.
Ennyinek elégnek kell lennie…
Még a létrán volt, amikor olyan hang hallatszott, mint amikor valaki túl gyorsan szívja be
a levegőt. Snake hallotta már néhányszor ezt a hangot, és tisztában volt azzal is, mire
számíthat. Valósággal kilökte magát a nyílásból, és a legközelebbi fedezék felé vetődött.
A plazmavető markolata keményen megütötte a csípőjét, de Snake-nek a fájdalom volt a
legkisebb problémája jelen helyzetben.
A robbanás jó harminc métere körzetben a levegő emelte a gépkocsikat, a törmeléket és
persze Snake-et is. Az egyik ház falán hatalmas repedés futott végig, s a következő
másodpercben a támfal leomlott, s kicsivel később maga az épület is megrogyott. Ezzel
egy időben tűzoszlop csapott ki a csatornanyílásból, melyen alig néhány másodperccel
ezelőtt Snake kijutott a felszínre, valamint az üregnél is, ahol a Vadász-Gyilkos
alázuhant.
Szívmelengető látvány volt.
Snake részére mindenképpen.
Úgy érezte, ezzel legalább egy kicsit törlesztett Seiffer haláláért. Kicsit helyrebillent a
lelki egyensúlya, és valamivel bizakodóbban tekintett a jövőbe.
Pedig nem sok oka volt rá.
A robbanás ugyan nem tett komolyabb kárt benne, azonban az elmúlt napok eseményei
kezdték az utolsó erőtartalékait is felhasználni, és biztos volt benne, hogy hamarosan
eljön az a pont, amikor egyszerűen nem fogja tovább bírni. Pihenésre lett volna
szüksége, valakire, aki ott van mellette, még ha egy szót sem szól hozzá…
Fáradtnak érezte magát.
Pokolian fáradtnak.
Nem mert lepihenni. Egyrészt a felszínen ez felért volna egy jó kis öngyilkossággal,
másrészt pedig az a tudat, hogy már csak néhány óráig kell kihúznia, erőt adott neki.
Nem sokat, csak éppen annyit, hogy talán elég lesz.
Újabb robbanás remegtette meg a levegőt, és szerencsésnek mondhatta magát, amiért
még nem állt fel, most biztosan elzuhant volna. Újabb épületek omlottak össze a
közelben, és Snake csak remélni merte, hogy ha akad is ott valaki, akkor még időben
kimenekült.
Alig harminc méterre tőle a Vadász-Gyilkos perzselő lángokkal égett a föld alatt. Az üreg
szélén, amely csapdába ejtette a hatalmas kiborgot, megolvadt az aszfalt, és
cseppenként hullott alá a mélybe. A tűz jókora körzetben nappali világosságot teremtett,
és Snake rádöbbent, hogy nem árt, ha valami árnyékosabb területre húzódik, még
mielőtt meglátja valaki.
A bal lába kegyetlenül fájt, és csak most vette észre, hogy a combjából jó arasznyi
acéldrót meredezik. Hogy hol és mikor sikerült benyelni, fogalma sem volt, ám minden
mozdulat kínnál járt.
Nem gondolkozott, tette, amit tennie kellett.
A dróton jó fogás esett, igaz, az első érintés könnyeket csalt a szemébe, ám Snake
beharapta az ajkát, és egy határozott mozdulattal eltávolította a combjából a drótot.
Nyomában alig jött valamennyi vér, ezért a nő úgy gondolta, először keres egy
nyugodtabb helyet, s csak ott kötözi be a sebet. Addig csak nem fog elvérezni…
A gondolatra néhai társa, Louis-Bernard Seiffer jutott az eszébe.
Ő elvérzett.
Hát én nem fogok, gondolta Snake dühösen, s bár minden mozdulatért meg kellett
szenvednie, először térdre, majd talpra küszködte magát, és enyhén bicegve sántikálni
kezdett a legközelebbi, viszonylag stabilnak tűnő épület felé.
Mögötte a sárga lángnyelvek különös mintákat rajzoltak az égre, és újabb meg újabb
robbanások hallatszottak, igaz, ezek egyike sem volt már olyan hangos, mint a legelső.
Az üreghez túl közel eső roncsok szép lassan lángra kaptak, és nem telt bele sok idő,
hogy a lángok tovaterjedjenek.
A távolból lövések zaja szűrődött el idáig.
A háború folytatódott.
16. Jelentések
Cheyenne-hegység, 2027. március 3.

Az adatcsomag kilenc ellenőrzési ponton futott keresztül, mire bekerült a tényleges

feldolgozási adatfolyamba. A biztonsági intézkedések az utóbbi időben fokozódtak,
miután a humánok két alkalommal is sikeres vírustámadást intéztek a Skynet ellen, és
több nagy szervert sikerült megfertőzniük. Igaz, lényeges adatvesztésre nem került sor,
ám egy olyan lény esetében, akinek létezése ilyen rendkívüli módon függ a
számítógépektől, a biztonság fokozása nagyon is érthetőnek tűnt. A különféle tűzfal
programok, a beépített vírusirtók és hasonló védelmek némileg lelassították ugyan az
adatfeldolgozást, ugyanakkor ez elfogadható ár volt a kockázat minimalizálása
érdekében.
Minden adatcsomag fejlécében részletes információ volt a küldőjéről, a küldés
időpontjáról és minden olyan jellemzőről, ami segítette az egyértelmű azonosítást, illetve
megkönnyítette a feldolgozást.
Másodpercenként több ezer ilyen adatcsomag érkezett a rendszerbe, szükség volt tehát
valami olyan elvre, ami lehetővé tette a hatékony feldolgozást és azt, hogy az adat
eljusson a megfelelő helyre. A Skynet több alkalommal komoly modellezéseket folytatott
régi vállalati adatstruktúrák vizsgálatára, és minden alkalommal megállapította,
mennyire nem volt hatékony az akkori adatkezelés. Statisztikákkal tudta volna
bizonyítani, hogy a keletkezett adatok egyharmada soha nem jutott el a rendeltetési
helyére, és további húsz százalék nem a megfelelő helyre jutott.
Ez azt jelentette, hogy kevesebb, mint ötven százalék adatból kellett helyes döntéseket,
megfelelő következtetéseket hozni.
Szánalmas.
Humán technológia.
A Skynet folyamatosan tökéletesítette magát, a régi irányelveket több alkalommal is
felülbírálta, mert a számítások azt igazolták, hogy nem kellőképpen hatékonyak.
Márpedig a Skynet számára a hatékonyság tulajdonképpen az egészséggel volt
egyenértékű.
Az adatcsomag feldolgozását több szinten végezték. Egy szelektor a fejlécben szereplő
adatok alapján a megfelelő elő-feldolgozó egységhez irányította az adatcsomagot, míg
egy másik rutin arról gondoskodott, hogy az egymáshoz kapcsolódó csomagok közül egy
se tűnjön el, s ha szükséges, akkor ismétlést kérjen. Bizonyos hadműveleti zónákban
annyira rossz volt a vételi lehetőség, hogy a harctéri egységek eleve duplikálva és sűrítve
küldtek minden adatot, és már az átjátszóállomások is elvégeztek bizonyos kapcsolódási
ellenőrzéseket.
Ezen a téren a Skynet maximalista volt.
A beérkezett adatcsomag egy jelentés része volt, mely a feldolgozás során állt csak ismét
össze. Egy Hunter-Killer által közvetítette a digitális információhalmazt, mely egy
Vadász-Gyilkos megsemmisüléséről adott tájékoztatást. A kiborgot feladata teljesítése
közben érte utol a végzet, ám a jelentés ezt nem is vitatta. A helyszínen készített
videofelvétel szerint a monstrum pusztulását egy, az utcafelszín alatt kialakult üreg
okozta, melyet a jelenlegi szenzorokkal képtelenség lett volna észrevenni. Mivel a kiborg
pusztulása nem szokványos harci cselekmény során történt a Hunter-Killer feltételezése
szerint, ezért a 19872-es sorszámú intézkedésre hivatkozva a történteket jelentésbe
foglalta, és továbbította azt további feldolgozás céljából.
A jelentés elég fontosnak ítéltetett ahhoz, hogy a Skynet elé kerülhessen, és a Gépisten,
miután áttanulmányozta az anyagot, jó néhány olyan utasítást hozott, amely a hasonló
eseteket volt hivatott elkerülni. A térinformatikai rendszer frissítése céljából minden
kiborgnak kötelessége volt lehetősége szerint jelezni a városban bekövetkezett
változásokat, míg a V-12-es egységek a fontosabb felvonulási területek alatti csatornák
átvizsgálását is feladatukul kapták. Igaz, ez némileg csökkentette harcértéküket, hiszen
értékes időt kellett a felderítéssel tölteniük, azonban a Skynet úgy vélte, hogy a további
ilyen veszteségek elkerülése érdekében érdemes meghozni ezt az áldozatot.
A humánok legfeljebb néhány napig úgy gondolják majd, hogy a kiborgok kicsit
visszaszorultak, és ez elbizakodottá teszi őket. És az az ember, aki elbízza magát,
könnyebben hibáz.
A hibákért pedig fizetni kell.
17. Lövés a sötétből
Los Angeles, 2027. március 4.

Vadászok Vadásza egy rozsdás csövön üldögélt, és a lábát lógatta. Fountes alig egy perce
rendelt el egy rövid pihenőt, és a mutáns igyekezett maximálisan kihasználni. Ráadásul
valahol a közelben hőforrás lehetett, mert a cső kellemesen melegnek bizonyult egész
hosszúságában. Szerencsére elég széles volt ahhoz, hogy mindhárman odaférjenek, és
egy kicsit átmelegedjenek.
Igaz, idelent elfogadható volt a hőmérséklet, azonban a vastag ruha még itt is elkelt.
Szerencsére nem voltak légmentesen elzárva a külvilágtól, így nem kellett attól
tartaniuk, hogy elfogy a levegőjük, bár a közel négy emeletnyi mélységben Fountes
kényelmetlenül érezte magát.
– Szerintetek rájuk fogunk akadni? – kérdezte Walker csendesen, miközben hasztalan
próbált tüzet csiholni régimódi öngyújtójából, így tovább rágta a bagót, hogy legalább
legyen némi illúziója a bagózásnak.
Vadász megvonta a vállát.
– Ha itt vannak, akkor mindenképp – válaszolta nyugodtan.
Fountes már korántsem volt ilyen optimista, noha tőle származott az ötlet, hogy váljanak
szét, és ezt a helyet is vizsgálják át. Minél több időt töltöttek itt, annál inkább a
meggyőződésévé vált, hogy az árulók inkább egy ismeretlen helyen húzták meg
magukat, s amikor már nem kell az evakuáció miatt összegyűlt kiborgoktól tartaniuk,
akkor fognak csak továbbindulni.
Ez viszont azt jelenti, hogy soha nem kapják el őket. Hacsak a véletlen nem siet a
segítségükre.
– Ismeri valaki az épület alaprajzát? – kérdezte ismét Walker, aki szemmel láthatóan
imádta a hangját hallatni.
Fountes megrázta a fejét.
– Nincs ilyen szerencsénk – ismerte be. – Abból kell dolgoznunk, amink van…
Megérzésekből és szerencséből.
– Nekem a nagyapám ebben a bankban dolgozott – jegyezte meg a férfi csendesen. –
Igaz, ritkán beszélt a munkájáról, de azt tudom, hogy volt egy liftrendszer, amin
keresztül a különböző értékeket szállították. Mivel az ügyfelek nem jöhettek ide le, ezért
odafenn alakítottak ki úgynevezett páncélszobákat, ahova kérésre bármit felvittek a
raktárakból.
Fountes szeme felcsillant.
– Mit tudsz még? – kérdezte lelkes hangon, és megragadta a másik férfi vállát. Talán a
szerencse mégis melléjük szegődött!
Walker megrázta a fejét.
– Nem sok mindenre emlékszem… nagyapám évekkel ezelőtt meghalt, én pedig gyermek
voltam, amikor a régmúltról mesélt. Sajnálom – tette még hozzá, mert rájött, hogy talán
ennyit sem kellett volna mondani, mert akkor legalább nem ébreszt hamis reményeket.
Vadászok Vadásza felemelte az ujját, csendre intve a többieket.
– Hallottátok? – kérdezte nagyon halkan.
William Fountes és Jonathan Walker egyszerre rázták meg a fejüket.
Vadász nesztelenül felállt, és elindult visszafelé, a liftakna irányába. Aztán hirtelen
megtorpant, és inkább a másik irányba indult.
A két társa értetlenül figyelte a mutánst.
– Az előbb valami motoszkálást hallottam – magyarázta Vadász –, de fogalmam sincs,
honnan.
– Patkányok – vont vállat Walker.
A mutáns megrázta a fejét.
– Nem, nem patkányok voltak. Hidd el, tudom mit beszélek, különbséget tudok tenni a
patkányok kaparászása és egy ember keltette hangok között.
Fountes körbenézett.
– És egy Ezüsthernyóhoz mit szólnál?
Vadász a fejét ingatta.
– Nem tudom… – felelte őszintén. – Mindenesetre ne zárjuk ki a lehetőségét, bár én
továbbra is egy emberre szavazok. Itt van a közelben, talán a fal túloldalán vagy valami
szellőzőjáratban… – Már csak kézjelekkel tette hozzá: – Talán azt is hallja, amit most
beszélünk!
Fountes bólintott, hogy vette a jelzést.
– Talán külön kellene válnunk – mondta hangosan, miközben intett a mutánsnak, hogy
húzódjon egy kicsit előrébb. – Úgy nagyobb esélyünk lenne a felkutatására… Walker, te
menj vissza az aknához, és próbáld meg egy szinttel feljebb! Vadász, tiéd ez a szint, én
pedig lent teszek egy újabb próbát. Talán az imént csak nem voltunk eléggé figyelmesek.
Walker tett néhány lépést visszafelé, ezzel egy időben Fountes is lépett párat, majd a
tőlük telhető legnagyobb csendben mozdulatlanná dermedtek, hogy Vadász
megpróbálhassa kideríteni a hang forrását.
A mutáns vett egy mély levegőt, és fülelni kezdett… Most, hogy csaknem teljessé vált a
csend, mindhárman meghallották a lépéseket. Valahol felettük volt, és határozottan
távolodott.
Fountes a homlokát ráncolta.
Úgy tűnt, egy szinttel feljebb kell menniük.
A probléma csak az, hogy valószínűleg számítani fognak a felbukkanásukra. És Fountes
meg volt győződve róla, hogy az árulók lépéseit hallotta odafenn. Ez némi elégtétellel
töltötte el, hiszen helyesen következtetett. Egy kis szerencsével elkaphatják a
menekülőket, és lezárhatják ezt az áldatlan ügyet.
Vadász kérdőn nézett a férfira.
– Felmegyünk? – kérdezte jelekkel.
Fountes bólintott.
– Te mégy elöl, aztán én, végül Walker – adta meg a sorrendet. Igazság szerint neki illett
volna vezetnie a csoportot, azonban a mutáns nem csupán sokkal nesztelenebbül tudott
közlekedni, hanem lényegesen gyorsabban is. Ha mással nem, legalább ezzel
meglephetik az árulókat.
Vadászok Vadásza intett a társainak, hogy maradjanak le egy kicsit, mivel így nagyobb
esélye volt, hogy észrevétlenül a menekülők nyomába érnek. Igaz, egyelőre még nem
lehettek biztosak abban, hogy valóban a Szivárvány Bázis árulóival hozta össze őket a
sors, azonban minden eshetőségre fel kellett készülniük.

A mutáns nesztelenül kapaszkodott felfelé a létrán. A fokok hidegek voltak, és ezúttal

nem segítette lámpa fénye a hal adását. Vadász nem aggódott különösebben, egyelőre
nem volt szüksége fényre, illetve alulról szűrődött ki annyi, hogy minden akadályt
könnyedén vegyen. Szerencsére hatalmas pupillájának köszönhetően sötétben is elég jól
tájékozódott, igaz, vaksötétben ő sem látott semmit.
A következő szint azonban tartogatott némi meglepetést. Alig néhány centiméterrel
Vadász orra előtt egy apró csomag sötétlett. A mutáns óvakodott megérinteni, mert
ahhoz elég sötét volt, hogy ne lehessen biztos a dolgában, ám valami azt súgta neki,
hogy jobban teszi, ha nem piszkálja.
Néhány fokot visszaereszkedett, és szinte hangtalanul súgta lefelé:
– Plasztik. Közvetlenül a létra előtt.
Megvárta, amíg valaki válaszképpen megszorítja a bokáját, ebből tudta, hogy
megértették az üzenetet, majd visszakapaszkodott, és óvatosan átmászott a csomag
felett. Valószínűleg tartotta, hogy a csomag nem csupán érintésre robban, hanem
távirányítással is működésbe hozható, ám őszintén remélte, hogy ez egyelőre nem
következik be. Annyira nem értett a bombákhoz, hogy megkísérelje hatástalanítani, ám
mindenesetre elkönyvelte magában, hogy Smith parancsnok alighanem a
robbanóanyagok megszállottja és ebből fakadóan nagy szakértője lehet. Erre a legjobb
példa a Szivárvány Bázis volt, de Vadász egyre inkább arra a következtetésre jutott,
hogy a bank aulájában elhelyezett csapdához is van némi köze a menekülőknek.
Fogalma sem volt arról, vajon hányan lehetnek előtte. Egyelőre abból indult ki, hogy az
egymás alatt futó folyosók azonosak, így nagyjából sejtette, mi van előtte. A két oldalt
futó csövek mögött elvileg akár el is lehetett rejtőzni a sötétben, mi több, valószínűleg
golyókkal szemben hatásos fedezéket nyújtanak ideig-óráig.
A kérdés csak az, vajon akit az imént hallottak odalentről idefenn sétálni, az mire készül.
Vadász igyekezett egészen a falhoz húzódni, egészen be az egyik cső alá. Továbbra sem
egyenesedett fel, mert tartott tőle, annak az lenne az eredménye, hogy valaki belelőne.
Így volt egy kis esélye, hogy nem szúrják ki.
Míg elölről semmit nem hallott, a liftakna felől tisztán ki lehetett venni, ahogy Fountes
felfelé araszol. A férfi bármennyire is próbált csendben maradni, a kapaszkodás közbeni
lélegzetvételei tisztán elárulták.
Vadászok Vadásza bízott benne, hogy az imént tévedett, és a plasztikot nem lehet
távirányítással felrobbantani. Mert ha igen, akkor Fountes máris halott.
Talán érdemes lenne megkockáztatni egy sorozatot. Ezzel időt nyerhetne a társainak,
hogy feljussanak ide. Ha a lövés csak annyira megzavarja a sötétben bujkálókat, hogy
megfeledkezik a plasztikról, már az is fél győzelem.
Vadászok Vadásza nem töprengett sokáig a lehetőségeken. Az ilyesmi ebben a
háborúban ritkán vezet jóra. Az oldalára fordult, és egy gyors lövést adott le, nagyjából a
folyosó közepe felé célozva, majd nyomban arrébb gördült, át, a folyosó túlsó végéhez,
hogy ott felegyenesedjen, és csupán a tapintására hagyatkozva fellépjen a csövekre.
A sörét ilyen kis távolságon nem tudott annyira szétterülni, hogy teljesen beterítse a
célterületet, és a torkolattűz sem adott akkora világosságot, hogy bármit is látni
lehessen. Így Vadásznak továbbra sem volt információja arról, hogy vajon hányan
vannak előttük, és pontosan hol helyezkednek el. Igaz, lövésére lövés érkezett válaszul,
de mivel éppen a kitéréssel volt elfoglalva, nem látta a torkolattüzet. Ám annyi bizonyos,
hogy az ismeretlen lövész egy gerilla fejével gondolkozott, mert ahelyett, hogy a
torkolattüzet vette volna célba, inkább egy kicsivel balra lőtt, így a golyók alig valamivel
Vadász mellett szakítottak ki kisebb szilánkokat a padlóból.
A mutáns idegesen feljebb kapaszkodott.
Újabb lövés érkezett, ezúttal arra a helyre, ahol Vadász a lövés leadásakor feküdt. Úgy
tűnt, ismeretlen ellenfele arra számított, hogy padlószinten marad, így a csövekre való
felkapaszkodás nagyon is jó húzásnak tűnt. Ami viszont már nem annyira: a lövések
komolyan veszély
eztették a többieket, hiszen beleestek a szórásba.
Vadász úgy döntött, egy kicsit előrébb araszol a fal mentén, miközben őszintén remélte,
hogy közben a társainak nem esik baja. Talán lesz annyi eszük, hogy meglapulnak, és
nem kockáztatnak feleslegesen. Elvégre ő már idefenn van, s egy kis szerencsével
elkaphatja a titokzatos lövöldözőt.
A csövek mellett nem volt túl sok hely, ráadásul Vadászok Vadászának a lehető
legnagyobb csendben kellett haladnia, nehogy felhívja magára a figyelmet. Minden
méterért megküszködött, mert az a cső, ami egy szinttel lejjebb olyan kellemesen
felmelegítette őket, itt kifejezetten forró volt, és ha Vadász akár csak egy pillanatra is
hozzáért, máris kaphatta el a kezét, hacsak nem akart égési sérüléseket.
A titokzatos ellenség alighanem megsejtette, hogy nincs minden rendben, mert a mutáns
némi ideges fészkelődést hallott elölről. A következő pillanatban a plasztik felrobbant, és
a detonáció gyakorlatilag hosszú métereken keresztül szétbontotta a csöveket, melyekből
azonnal ömleni kezdett a forró víz.
Ha csak egy kicsit is közelebb van a lejárathoz, alighanem megég, ám így csupán a szele
kapta el a robbanásnak, és nekitaszította a csőnek, mely ugyan némileg lehűlt a kiáramló
víznek köszönhetően, ám ahhoz még elég forró volt, hogy a kézfején felhólyagosítsa a
bőrt.
Vadász felszisszent, miközben megpróbált talpon maradni, és a robbanás fényében
meglátni támadójukat. Csupán egy villanás volt az egész, de ahhoz elegendő, hogy
belássa maga előtt a folyosót.
Nem hitte volna, hogy ennyire közel vannak egymáshoz. Talán három méter választhatta
el őket. A magas, bajuszos férfi természetellenesen sápadtnak tűnt a robbanás fényében.
A kezében egy átalakított UZI-t tartott, melynek hosszított tárából másfélszer annyi
lövést lehetett leadni, mint szabványos társaiból.
18. Egy szemvillanással hamarabb
Los Angeles, 2027. március 4.

Vadászok Vadásza éveken keresztül harcolt kiborgokkal és olyan teremtményekkel a Los

Angelestől északra elterülő hegyekkel és dombokkal tarkított vidéken, akiket a sugárzás
hatására már aligha lehetett embernek nevezni. Gyakran az élete múlt azon, hogy
mennyire gyors. Gyorsabb volt, mint egy átlagos ember, külseje pedig első pillantásra
megrémisztette, de legalábbis meghökkentette a legtöbb embert. Valahol tudat alatt
Vadász most is arra számított, hogy a vele szemben álló férfinak megremeg a keze, ám
annak vagy kötélből voltak az idegei, vagy pedig a felvillanásban csupán egy sötét alakot
látott, így nem volt miért meglepődnie.
Egyszerre fordították egymás felé a fegyverük csövét, és egy pillanatig Vadásznak
komoly kétségei támadtak, hogy emberfeletti gyorsasága kisegítette jelen helyzetben a
bajból.
Aztán meghúzta a ravaszt, és ezzel egyidejűleg elrugaszkodott oldalra, ahol a szétnyílt
csövek között szabad területet látott.
Tudta, hogy ebből a távolságból nem hibázhatja el célpontját, és a különleges lőszernek
köszönhetően akkor sem kellett volna aggódnia, ha történetesen nem emberrel, hanem
egy kiborggal néz farkasszemet. Ebből a távolságból a sörét még a titánium-ötvözetekből
is pépet csinál.
Vetődés közben érezte, hogy valami nekicsapódik az oldalának, ám a fájdalom
pillanatnyilag elhanyagolhatónak tűnt. A karjával tompította zuhanását, és már fordult is
a hátára, hogy egy újabb lövéssel biztosítsa be magát… ám annyira még látott, hogy
tudja, erre már nem lesz szükség. Ellenfelének gyakorlatilag hiányzott a mellkasa és a
feje, pontosabban az említett helyen csupán néhány véres húsdarab maradt. A testből
lüktetve fröcskölt a vér, a sörét ezúttal iszonyú mészáros-munkát végzett.
Vadászok Vadásza mégsem érzett sajnálatot.
Ez is a háború része volt.
Gyorsan megtapintotta az oldalát, de amennyire meg tudta állapítani, a lövés csupán
izmot ért, és alighanem távozott is hátul. Igaz, folyt belőle a vér, de némi ruha
segítségével egyelőre sikerült csökkentenie a vérzést. Addig semmiképp nem akarta az
idejét magára pazarolni, amíg nem tudja, mi lett a többiekkel.
– Megvagytok? – kiáltott le, ám mielőtt választ kaphatott volna, már tudta, hogy hibát
követett el: nem győződött meg róla, hogy az ellenfél egyedül van, vagy vannak társai.
Nos, egy mindenképp akadt.
A lövés a lábán érte a mutánst, aki – észlelvén a bajt – azonnal oldalra gördült, de még ő
sem lehetett elég gyors. Ráadásul mögötte, a liftakna közelében valami lángra
lobbantotta a falat borító műanyagot, és bár sűrű füst kezdett terjengeni, egyelőre a fény
többet ártott, mint a füst használt.
Újabb lövés, újabb találat.
Vadászok Vadászának ráadásul fogalma sem volt, merre lehet ellenfele. Villámgyorsan
feltérdepelt, s miközben a fájdalom könnyet csalt a szemébe, ő is meghúzta a ravaszt.
Két lövést adott le, az egyiket magasra célozva, míg a másikkal nagyjából
gyomormagasságba. Igaz, nem sok esélyét látta, hogy találatot sikerül elérnie, de talán
egy pillanatra visszarettentheti támadóját, és az alatt valahogy eljuthat a lejáratig.
Tudta, hogy vissza kell vonulnia, a füst elrejtheti, s még ha a tűzön is kell
keresztülküszködnie magát, akkor is az az egyetlen reális menekülési útvonal.
A lába lüktetett a fájdalomtól, mindkét rá leadott lövés célba talált. Amikor feltérdepelt,
majdnem felkiáltott, de a fájdalmat inkább arra használta fel, hogy eljusson a füstig,
amely jótékonyan körbeölelte, lehetetlenné téve a célzást. Tudta, hogy viszonylag
szerencséje volt, ha ellenfele géppisztolya nem egyes lövésekre, hanem sorozatra van
állítva, alighanem ott marad.
A tűz megolvasztotta a műanyagot, és a füst könnyeket csalt Vadászok Vadásza
szemébe. Kis híján belezuhant a liftaknába, mert rosszul tájolta be magát, ráadásul a
robbanás egy darabot kiszakított a peremből. A létre szerencsére még ott volt a helyén,
igaz, jókora darabon eldeformálódott, sőt, a műanyag ráfolyt, s most kis foltokban égett.
Vadász nem nagyon törődött ezzel, számára létkérdés volt, hogy elkerüljön erről a
folyosóról, mielőtt a támadója észbe kap, és át nem kapcsolja sorozatra az UZI-ját. Mert
akkor elég két gyors kaszálás, és ezen a szűk helyen néhány golyó biztosan eltalálja
majd.
Egyik kezével elkapta a létra egyik fogát, és hagyta, hogy a lendület továbbvigye. Egy
pillanatra a mélység felett lebegett, ám gyorsan sikerült mindkét kézzel
megkapaszkodnia, és a lábát is beakasztania.
A kérdés csupán az volt, hogy felfelé vagy lefelé induljon.
Gyorsan döntött.
A társai nagy valószínűséggel odalent vannak. Akár élnek, akár halottak, kötelessége
lemászni hozzájuk, és legalább bizonyosságot szerezni. Talán még segíthet
valamelyikükön, ha pedig csak fele annyira szerencsések, mint amennyire Fountes
szokott, akkor ők segítenek majd rajta.
Aztán visszatérnek a folyosóra, és kifüstölik azt a szemetet, amelyik így elbánt velük.
Vadász dühös volt.
Az elmúlt hónapok során ugyan beszedett pár golyót, gyakran össze is törte magát, de
ennyire senkinek nem sikerült csőbe húznia. A kiborgok kiismerhető ellenfelek voltak,
logikusan, kiszámíthatóan gondolkoztak, így Vadászok Vadásza pontosan tudta, milyen
módszerekkel érdemes velük szemben harcolni.
Ám az emberek más lapra tartoztak.
Most először kellett rádöbbennie, hogy milyen szörnyű lenne az a háború, amelyet
kiborgokkal szemben megedződött emberek vívnának egymással.
A Skynetnek lenne bőven tanulnivalója.
Olyan gyorsan mászott lefelé, amennyire csak a sebe engedte. Újabb lövésekre
számított, ellenfele helyében nem engedte volna ilyen egyszerűen elmenekülni. A füstben
csak nagyjából sejtette, mennyit ereszkedett, így kétszer is próbálkoznia kellett, mire
bejutott az eggyel lejjebb futó folyosóra. Ott végre egy pillanatra kinyújtózkodhatott, és
hagyhatta, hogy meggyötört izmai megpihenhessenek. A szünet rövid ideig tartott, mert
a pihenés a fájdalom felerősödésével járt, és Vadász kénytelen volt ülő helyzetbe
tornázni magát, hogy ellássa a sebeit. Három találatot gyűjtött be az elmúlt néhány perc
során, ilyen pocsékul még soha nem mentek a dolgai.
Egyelőre sehol nem látta a társait, ami persze nem jelentett semmit. A robbanást jó
eséllyel megúszhatták, hiszen tudniuk kellett, hogy a bejáratnál egy kis adag plasztik vár
rájuk… de ugyanekkora volt az esélye annak is, hogy éppen bejutásnál érte őket a
detonáció. Igaz, a füstben egyetlen testrésszel sem találkozott, ami persze nem jelenti
feltétlenül azt, hogy nincsenek is. Mégis, jobban örült volna annak, ha legalább William
Fountes életben marad.
Remélhetőleg hamarosan felbukkan.
Az oldalát ért lövés szerencsére valóban keresztülvitte az izmot, és bár takaros kis lyukat
hagyott maga után, viszonylag egyszerűen el lehetett látni a sebet. Ennél jóval rosszabb
hírnek számított, hogy a bal lábát két golyó is érte, ami jócskán lelassítja majd, ha
közelharcra kerülne a sor. Annak, aki megszokta, hogy gyorsaságával meglepheti az
ellenséget, egy ilyen lövés kész katasztrófának számított.
Amennyire tudta, azért ellátta magát. Mivel fogalma sem volt arról, mi történt a
társaival, ezért kemény tempót diktált önmagának is, emiatt a kötés talán nem sikerült
olyan erősre, mint kellett volna, ám a feladatát remekül ellátta.
Jó lett volna pihenni pár percet, ám ez jelen helyzetben hiú álom lett volna. Addig, amíg
ismeretlen támadója életben van, nem nyugodhat, hiszen bármelyik pillanatban
számítania kell egy újabb támadásra.
Vadászok Vadászát az bosszantotta a legjobban, hogy második támadója kilétét nem
ismerte, mi több, fogalma sem volt arról, vajon hol rejtőzködött. A bajuszos fickó
esetében szerencséje volt, bár ott is kis híján rajta vesztett. Igaz, már elég régóta nem
jutott idő alvásra, s talán ennek köszönhető, hogy nem reagált olyan gyorsan, mint
kellett volna.
A tűz pattogása idáig lehallatszott.
Vadász felült, és a hátát nekivetette a falnak. Igyekezett olyan pozíciót találni magának,
ahonnan szemmel tarthatta a Halmát, hiszen könnyen előfordulhat, hogy támadója
biztosra akar menni, és ezért utána jön. És persze akár Fountes vagy Walker is
felbukkanhatnak az aknában.
19. Majdnem
Los Angeles, 2027. március 4.

William Fountes arra eszmélt, hogy a hátán fekszik, és minden porcikája nagyon fáj.
Felnyögött, és megpróbált felülni, ám még ez az aprócska mozdulat is olyan kínokat
ébresztett benne, amit eddig el sem tudott képzelni. Valahol a feje fölött, elérhetetlen
magasságban sárgás fénnyel tűz égett és sűrű, fekete füst gomolygott. Apró, lángoló
cseppek hullottak alá a mélybe, hogy mire földet érnek, semmivé legyenek.
Homályosan emlékezett rá, hogy mi történt.
Vadász jelezte, hogy a bejáratnál valaki elhelyezett egy kevés plasztikot, nyilván, hogy
megnehezítse a bejutást. Bár a mutáns nem említette, Fountes feltételezte, hogy a
robbanószerkezet alighanem érintésre van beállítva, különben Vadász eltakarította volna
az útból. A társuk szerencsésen túljutott az akadályon, és már ők is majdnem odafent
voltak, amikor bekövetkezett a robbanás.
Fountes igazából azt sem tudta, hogyan élte túl a robbanást… bár rémlett neki, hogy a
plazmavetője beleakadt az egyik létrafokba, és emiatt lejjebb kellett lépnie eggyel, sőt,
talán le is hajolt… Valószínűleg ez mentette meg az életét.
Micsoda véletlen!
A robbanás keltette légnyomás így is a mélybe taszította, s tekintettel arra, hogy
legalább nyolckilenc métert zuhant, már az is felért egy kisebb csodával, hogy életben
maradt. Igaz, az arca kicsit megpörkölődött, legalábbis több helyen viszkető lüktetést
érzett, ám amennyire meg tudta állapítani, a kezének semmi baja. Ez viszont azt jelenti,
hogy ha plazmavető nem tört össze, akkor legalább harcképes maradt. Feltéve, hogy
valahogy ki tud kecmeregni innen.
Tapogatni kezdett maga körül, hogy legalább megállapítsa, hova került, és az ujjai
valami nedves, ragacsos anyagot érintettek. Nem kellett odafordítani a fejét, hogy tudja,
mi az. Őszintén remélte, hogy nem a saját vére az, mert akkor a helyzete sokkal
rosszabb, mint először gondolta. Igaz, a fájdalom továbbra is kínozta, viszont nem
érzékelt olyan sérülést, ami ennyi vérrel járhatott volna.
Megpróbált az oldalára fordulni, ám az elgondolást nem volt könnyű kivitelezni, de végül
az akarat győzedelmeskedett a test felett. Még csupán félig sikerült kiviteleznie a
mozdulatot, máris választ kapott néhány kérdésére. Már tudta, kitől származik a vér, és
azt is, hogy ő miként maradhatott életben egy ilyen csúnya zuhanás után.
Jonathan Walker alatta mászott… s ez megpecsételte a sorsát. Amikor a robbanás
letaszította a mélybe, a másik férfi egyszerűen alákerült, s tulajdonképpen kipárnázta a
becsapódását. Egy szilánk pedig alighanem csúnyán elintézte a szerencsétlen fickót, s ez
magyarázatként szolgál a rengeteg vérre.
Megborzongott.
Egy társ halála árán életben maradni nem valami felemelő érzés. Még akkor sem, ha az
illetőt soha nem találta igazán szimpatikusnak.
Vajon Vadásszal mi van?
Ahogy kezdett kitisztulni az elméje, egyre több apró részlet jutott az eszébe. Például arra
már meglepő tisztasággal emlékezett, hogy közvetlenül a robbanás előtt Vadász leadott
egy lövést. Hogy kire vagy mire célzott, azt ugyan Fountes nem tudta, de bízott benne,
hogy célba talált. Ha abból indult ki, hogy az árulók nyomára sikerült akadni, akkor
optimális becslés alapján két személlyel kellett számolniuk: Smith parancsnokkal és a
programozójával, azzal a Kincaiddal. Akármelyiket is intézte el Vadász, a másiknak még
jutott ideje arra, hogy működésbe hozza a plasztikba szúrt detonátort…
Ezek szerint nem csak mozgásra volt beállítva.
Vett egy mély lélegzetet, és felült. Most, hogy végre sikerült megmozdulnia, mintha a
fájdalom is enyhült volna egy kicsit, bár azért még minden apró porcikáját megérezte.
Mindenesetre a zubbony oldalzsebéből elővett egy fájdalomcsillapító kapszulát, és
tartalék ide vagy oda, türelmesen szétrágta. A kesernyés íz még jobban magához
térítette, és adott annyi erőt, hogy végre vessen egy pillantást Walkerre is.
A szerencsétlen fickó kiterülve hevert a betonon. A szája sarkából vér szivárgott, ám a
körülötte kialakult vértócsáért az a fémlap volt felelős, amely alighanem a létra
felfogatásának tett egykoron jó szolgálatot. Fountes hálát mondhatott az égnek, hogy
nem őt kapta telibe az éles fémlap, mert akkor most valószínűleg fordított lenne a
helyzet… esetleg mindketten holtan hevernének. Walker bordái teljesen benyomódtak,
alighanem Fountes súlya alatt. A becsapódás bizonyára akkor is végzett volna vele, ha
nincs az a fémlap.
Igazán kár érte, gondolta William Fountes. Bár mindvégig volt egy olyan érzése, hogy
valami nem stimmel a fickóval, tulajdonképpen az életét köszönhette neki.
Gyorsan leellenőrizte a plazmavetőjét. Bízott benne, hogy ez a masszív fegyver legalább
annyit kibír, amennyit ő. Most tudta csak igazán értékelni a beépített gyorstesztet, amely
villámgyorsan leellenőrizte a belső elektronikát, és sorra villantotta fel a zöld STÁTUSZ
OK üzeneteket a körömnyi panelon.
Nos, akkor most jön a visszavágó, gondolta a férfi eltökélten, és tekintetét a létrára
szegezte. Valaki odafent megpróbálta kicsinálni őket, ám nem jött össze neki teljesen a
dolog. Itt az ideje, hogy valaki megfizessen a történtekért.
20. Pontot tenni a végére
Los Angeles, 2027. március 4.

Snake biztonságos távolságból vette szemügyre a Deutche Bank épületét. Még mintegy
ötven métert kellett megtenni, mire célhoz ér, azonban az talán nehezebb lesz, mint az
elmúlt fél óra alatt megtett távolság. Keletről érkezett, mert a kiborgok miatt kitérőre
kényszerült, ám meg kellett állapítania, hogy ez nem az ő napja, ugyanis a bank
közelében több Halálosztót is látott várakozni.
A nőnek fogalma sem volt, vajon mire várakoznak a gépek, de igazság szerint nem is
akarta tudni. Dolga volt odabent, következésképpen sürgősen kell keresnie egy
bejáratot, amelyen át észrevétlenül besurranhat.
Biztos volt benne, hogy Fountes és Vadászok Vadásza már odabent vannak, mint ahogy
jó eséllyel az árulókat is ott fogja megtalálni… remélhetőleg már kiterítve. Snake nem
volt maximalista, már azzal is megelégedett volna, ha biztos lehet a menekülők
halálában, nem akarta saját kezűleg átsegíteni őket a túlvilágra. Elég, ha holtan látja
őket.
De abból nem volt hajlandó engedni.
Érdekes módon kizárólag felszíni egységeket látott, olyan Halálosztókat, amelyek minden
különösebb nehézség nélkül képesek behatolni az épületbe.
Snake ebből arra következtetett, hogy a kiborgok hamarosan támadást fognak intézni a
bank ellen, ám ez a véleménye csakhamar megváltozott, amikor egy nagydarab férfit
látott a gépek között sétálni. A mozgása ugyan emlékeztetett egy átlagos emberére, de
furcsán darabosnak tűnt.
Egy Alfa!
A kiborg nem ügyelt az álcázásra, hiszen hasonszőrű teremtmények között tartózkodott,
nem humánok között. Megengedhette magának azt a luxust, hogy nem fordít külön
figyelmet az álcázás fenntartására.
Snake lassan elhúzta a száját.
Az eseményekből arra következtetett, hogy az Alfa most készíti elő a beépülési tervét,
amelyhez a hitelesség kedvéért néhány harctéri egységet is felhasznál majd. Az Alfák
előszeretettel használták ezt a módszert a beépülésre, és mivel általában nem voltak
szemtanúk, akik látták volna az előkészületeket, többnyire nem is rossz hatásfokkal.
Persze egy bázisra bejutni nem volt ilyen egyszerű, ám a Skynet mégis újra és újra
megpróbálkozott a feladattal. Sokszor azért is képes volt feláldozni egy T-800-as Alfát,
hogy pontosabban behatárolhassa, merre fekszik egy adott humán bázis. Afféle
türelemjáték volt ez, ahogyan a Gépisten az apró információmorzsákból megkísérelte
meghatározni a végeredményt, szerencsére eddig nem túl jó hatásfokkal.
A kiborgok csak nem akartak elmozdulni a bejárat elől, és Snake úgy gondolta, hogy
kihasználja a lehetőséget. Amennyire tudta, a keleti oldal felől simán bejuthat az
épületbe – odabent remélhetőleg nincsenek további gépek –, s ha a kapott alaprajz
helyesen mutatta, akkor néhány nyaktörő mutatvány árán leereszkedhet az alsóbb
szintekre, ahonnan az alagsorba visz majd az útja. Igaz, az árulók akárhol elbújhattak az
épületben, azonban Snake valószínűnek tartotta, hogy az alagsort fogják menedéknek
használni. Ott elég vastagak a falak, számos olyan terület található, ami jól védhető,
ráadásul a kiborgok megjelenésétől is kevésbé kell tartani.
Vett néhány mély lélegzetet. A friss oxigén kicsit átmosta az agyát, és határozottan
frissebbnek érezte magát tőle, noha ez csupán tüneti kezelés volt… a fáradság mindaddig
vissza fog térni, időről időre felbukkan majd, amíg végre ki nem alussza magát.
Ám az még odébb van.

William Fountes elszántan kapaszkodott felfelé a létrán. Igaz, néha meg kellett állnia,
hogy óvatosan arrébb seperjen egy kisebb darab, lángoló műanyagot, ám ez nem
jelentett túl nagy időveszteséget. Sokkal jobban aggasztotta, hogy nem hallott újabb
lövéseket, ami akár azt is jelenthette, hogy Vadászok Vadászát is veszteséglistára
írhatja.
Már Walker halála is súlyos veszteség volt.
Persze csak utólag végiggondolva.
Igazság szerint Fountes lelkiismeret-furdalást érzett a másik férfi halála miatt, és ezen az
sem segített, hogy ő tulajdonképpen semmiről nem tehetett. A Sors akarta úgy, hogy ő
maradjon életben, s ne a másik.
Miközben felfelé kapaszkodott, igyekezett számba venni a lehetőségeit. Jó eséllyel
odafenn már várnak rá, ráadásul ott van még a füst és a tűz is, ami tovább nehezíti a
dolgát. Igaz, a füst néhány másodpercig eltakarhatja, így a feljutása biztosítottnak tűnt,
azonban az árulók – ki mások is lennének? – helyzeti előnyben vannak, hiszen
számítanak a felbukkanására.
De vajon tényleg számítanak?
Hiszen ha vetettek is egy gyors pillantást lefelé, és a füst még nem volt annyira sűrű,
hogy lássanak is valamit, akkor két testet pillanthattak meg odalent. Két mozdulatlan
testet, és egy gyorsan terjedő vértócsát.
Talán azt hiszik, mindketten belehaltunk a zuhanásba, reménykedett Fountes, ám szokás
szerint a legrosszabbra próbált felkészülni. Felesleges lenne áltatnia magát, hiszen azzal
csak a saját helyzetét rontaná.
– Akkor már ketten vagyunk!
A hang valahonnan oldalról jött, és Fountes megkönnyebbülten azonosította Vadász
hangját. Igaz, egy pillanatra azt hitte, elszámolta magát, mert a mutáns felbukkanására
a füstön és a lángokon túl számított. Hogy miként került egy járattal lejjebb, nos, azt
remélhetőleg elmondja majd magától.
– Walker meghalt – válaszolta komoran a férfi, és bemászott a mutáns mellé. Ő is
nekivetette a hátát a falnak, jól esett kicsit megpihenni, noha magától soha nem
vetemedett volna ilyesmire.
Vadász lassan bólintott.
– Sejtettem – felelte halkan. – A robbanás?
Fountes megrázta a fejét.
– Csak részben. – Nem tudta kimondani, hogy ő is részes a másik férfi halálában. – Jó
nyolc métert zuhantunk.
– Értem. – Vadászok Vadásza szomorúnak tűnt. – Kár érte.
William Fountes nyugtalanul fészkelődött.
– Összefoglalod, hogy mi történt odafenn, vagy minden szót egyenként kell kihúznom
belőled? – A váratlan kitöréssel önmagát is sikerült meglepnie, ezért gyorsan hozzátette:
– Ne haragudj, kicsit még zaklatott vagyok.
A mutáns felemelt kézzel jelezte, hogy nem vette a szívére az elhangzottakat, majd
nyomban bele is kezdett:
– Valóban voltak odafenn. Ketten. Az egyiket sikerült elkapnom, de közben eltalált,
ráadásul a plasztik is felrobbant. Végeztem vele, pár lépés közelségből a sörét sokkal
hatékonyabb mint a plazma. De volt még valaki odafenn, aki a háttérből figyelt, s amíg
én megpróbáltam utánajárni, hogy mi lett veletek, belém eresztett két golyót. Őt is
megpróbáltam leszedni, de tartok tőle, hogy nem találtam el. Ráadásul fogalmam sincs,
hol rejtőzhetett el. Ha ebből a folyosóból indulok ki, akkor sincs ötletem, vajon mi mögé
húzódott be, hogy ő végig szemmel tudott tartani, míg én a torkolattüzet sem láttam.
– Milyen fegyvert használtak? – Fountes nem véletlenül kérdezett rá a típusra, mivel így
legalább némi fogalmuk lehet arról, mire kell még a továbbiakban számítaniuk.
– Könnyű géppisztoly – felelte Vadászok Vadásza. – Uzi, módosított, dupla tárral.
– A tűz még ég… – jelentette ki a férfi. – Nem lesz könnyű feljutnunk.
Vadászok Vadásza egyetértően bólintott, és a folyosó távolabbi vége felé intett.
– Arra gondoltam, talán hasznos lenne, ha körülnéznénk arra egy kicsit. A tűz talán
visszatartja a liftaknától, bár ha én át tudtam jönni a lángokon, akkor ő is megbirkózhat
a problémával.
– Kit kaptál el?
– Valószínűleg Smith parancsnokot – felelte a mutáns elgondolkozva. – Magas, izmos
ember, az arcán bajusz. Fogalmam sincs, hogy néz ki Smith parancsnok, de azt hiszem,
ő volt az. Hidegvérű, parancsoláshoz szokott embernek látszott, akinek nem száll inába a
bátorsága, ha farkasszemet kell néznie egy lefűrészelt csövű vadászpuskával.
Fountes megvakarta a fejét.
– Akkor ez azt jelenti, hogy a potenciális ellenfelünk egy nő. Kelly Kincaid, a Szivárvány
Bázis egykori programozója.
– Harcias kis menyecske lehet – próbált poénkodni Vadász, de a másik férfi valahogy
nem tudott nevetni a gyengécske tréfán.
– Valószínűleg ő volt az agy – gondolkozott hangosan William Fountes, miközben biztos,
ami biztos alapon leellenőrizte a pisztolyát is. Hamarosan talán szüksége lesz rá, s akkor
ilyesmire nem lesz ideje. – Most, hogy Smith is halott, nincs vesztenivalója. Egyelőre
fogalmam sincs, mi lesz a következő lépése, de biztos lehetsz benne, hogy alaposan meg
tudja keseríteni az életünket.
– Remélem, már nincs több C4 nála – jegyezte meg Vadász. – Valahogy szeretném
elkerülni, hogy felrobbantsanak. Mostanában valahogy sokkal nehezebb az élet, mint a
városon kívül vívott összecsapásokban. Ott legalább tudtam, mire kell számítanom. A
gépek jobb ellenségek.
– Ebben egyetértünk – válaszolta halkan a férfi. – Ha jól saccolom, kettejük közül a
parancsnok értett a robbanószerekhez, ami persze nem jelent semmit. Elvileg a plasztik
elég könnyen kezelhető ahhoz, hogy Kincaid-nak se jelentsen problémát az alkalmazása.
– Ez persze nem fog meggátolni minket abban, hogy elkapjuk – szólalt meg egy ismerős
hang a járat bevezető nyílásában.
Fountes boldogan elvigyorodott.
– Snake! Végre!
21. A Kalmár
Los Angeles, 2027. március 4.

Vadászok Vadásza rosszat sejtve bámult a nő háta mögé, miközben William Fountes még
mindig a találkozás örömével volt elfoglalva.
– Seiffer? – kérdezte halkan a mutáns.
Snake nyelt egyet.
– Meghalt – mondta egyszerűen.
Fountes hitetlenkedve meredt rá.
– Ezt hogy érted?
Snake röviden összefoglalta a történteket. Megpróbált érzelemmentes hangon beszélni,
de ez nem járt különösebb sikerrel. Látszott rajta, mennyire megviselte a férfi halála.
Utolsó szavai ezek voltak:
– Gyorsan távozott…
William Fountes lehajtotta a fejét, és látszott rajta, hogy szégyen ide vagy oda, a
legszívesebben sírna. Nem csupán a barát elvesztése miatt érzett bánatában, hanem a
tehetetlenség miatt érzett düh levezetéseképpen.
Vadász lassan felállt. Látszott rajta, hogy a három lövést eléggé megszenvedte. Jóval
lassabban, megfontoltabban mozgott, mint előtte.
– Egy áruló még életben van – mondta halkan, és nem kellett különösebb magyarázatot
fűznie hozzá, hogy mire gondol.
– Ráadásul odafenn nyüzsögnek a kiborgok – tette még hozzá Snake, és pár szóban
összefoglalta, hogy mit látott.
Egyikük sem kezdett pánikolni.
– Akkor kicsit gyorsabbra kell vennünk a tempót! – jegyezte meg William Fountes. – Nem
szeretném, ha a gépek miatt szúrnánk el az akciót. Tartozunk ennyivel Seiffernek…
Snake felsóhajtott.
– Nem fog lelépni, ebben nyugodt lehetsz! – ígérte különös mosollyal az arcán, és
Fountes hirtelen megborzongott. Mintha idelent a levegő több fokot esett volna néhány
pillanat alatt.
Vadász közben befejezte a sebe újrakötözését. Bár eredetileg nem akart erre időt
pazarolni, most mégis jobbnak látta. Később biztosan nem lesz rá elég idejük. Főleg, ha
csendben le akarnak lépni a kiborgok elől. Jó kis menekülés várható – főleg egy Alfával a
nyomukban, akit szerencsére mindhárman láttak néhány pillanatra –, de ha lesz egy kis
szerencséjük, legalább nem terheli a lelkiismeretüket egy elvégzetlen feladat.
– Megpróbáljuk kintről, vagy keresünk egy másik feljutási lehetőséget? – kérdezte a férfi.
Snake megnyalta a szája szélét.
– Nem hiszem, hogy túl sok időnk van. Marad a bevált útvonal, csak most egy kicsit
drasztikusabbak leszünk. Még akad két gránátom… Szívesen felajánlom a nemes cél
érdekében.
Fountes lassan elvigyorodott.
Igen, a gránát remek ötletnek tűnik, különösen némi plazmával megtámogatva.
A kérdés csupán az, hogyan juthatnának fel minél rövidebb idő alatt a felsőbb szintre. Az
elmúlt néhány perc alatt nem csak ők szedhették össze magukat, hanem Kincaid is.
Érdekes módon mindhárman úgy gondolták, hogy odafenn a programozónővel kell majd
farkasszemet nézniük, noha egyikük sem látta a támadójukat.
Mivel a kimerültségtől eltekintve Snake volt a legjobb állapotban hármójuk között, így
logikus lépésnek látszott, ha ő megy elöl, s egy gránáttal csinál némi helyet odafenn. A
nő igyekezett megfelelni az elvárásoknak, s miközben a tűz szinte perzselte az arcát,
kibiztosította a gránátot, és vaktában behajította a folyosóra, majd lebukott, és megvárta
a robbanást.
Igazából nagyobb detonációra számított, ám abban biztos volt, hogy jó tizenöt méteren
belül tiszta a terep. Villámgyorsan felkapaszkodott, és bár a sűrű füstben nem sokat
látott, igyekezett beljebb húzódni, hogy a többiek is jöhessenek. Közben elengedett
néhány lövést a plazmavetőből, módszeresen végigpásztázva az előttük lévő területet,
ügyelve rá, hogy lehetőség szerint minél több helyre jusson a forró anyagból. Hallotta,
ahogy a plazma sziszegve áteszi magát az útjába eső akadályokon, miközben a háta
mögött előbb Vadász, majd Fountes is feljutott.
Mivel a járat elejénél nem csupán a füst, hanem a tűz is gondot jelentett, ezért kicsit
lemaradva egymástól folytatták az előrenyomulást. A füst azonban túl sűrű volt, ezért
Snake némi töprengés után utasította a többieket, hogy húzzák fel a gázálarcot. Ez még
mindig jobb, mint megfulladni, gondolta magában, miközben á fejére erőltette a pállott
zoknira emlékeztető eszközt. Igazából nem kedvelte a gázálarcot, azonban ez most olyan
kényszerhelyzet volt, amelyben nem mondhatott le a használatáról.
Snake biztos volt benne, hogy a gránát és a leadott lövések jókora területen
megtisztították előttük a terepet, ha Kelly Kincaid itt tartózkodott, azóta már halott, de
legalábbis haldoklik. Mégis, furcsának találta, hogy nem látta sehol a testet, pedig jó
eséllyel már bele kellett volna botlaniuk.
A programozó azonban felszívódott. Valószínűleg kihasználta azt a néhány percet,
ameddig ők azzal voltak elfoglalva, hogy összeszedjék magukat. Nekik pedig nem maradt
más választásuk, szívósan követni a nőt, piócaként tapadva rá, amíg nem sikerül végezni
vele.
– Semmi! – intett hátra Snake, amikor végre mindannyian kibukkantak a füstből. A
folyosó műanyag borítása jó tizenöt méteres szakaszon égett, s bár egy automata
tűzoltórendszer mindent megtett annak érdekében, hogy eloltsa a tüzet, a csövekben
már nem volt víz akkor sem, amikor a detonáció bekövetkezett.
Snake időközben eljutott odáig, ahol a gránát nekicsapódott a falnak. Itt a csövekből
apró sugarakban ömlött a víz, és a falról tenyérnyi darabokban vált le a borítás, felfedve
az alatta húzódó speciális vasbetont.
És Kincaid sehol…
Snake felsóhajtott, bár ez kicsit furcsára sikerült a gázálarcban, a kiadott hang pedig
valami egészen mást idézett. Még szerencse, hogy a gumi és a vastag üveg eltakarták
arca jelentős részét, így társai nem láthatták, hogy akaratlanul is elpirul. Micsoda ostoba
egy helyzet!
Vadász hirtelen az egyik falon futó csatornára mutatott, amelynek elvált a borítása, és
összefogott vezetékkötegek futottak benne.
– Azt hiszem, tudom, mit akar!
Snake csak egy gyors pillantást vetett a kábelekre, és máris sietősebbre fogta a lépteit. A
kommunikációs vonalakat a legtöbb gerilla messziről kiszúrja, hiszen egy kis rombolás
mindig hasznos lehet ezeken a területeken. Ilyenkor mindenki úgy érezheti, hogy
közvetlenül a Gépistenre mér ellencsapást.
Fountes nekilátott, hogy késével elvágjon néhány kábelt, majd amikor rádöbbent az
erőfeszítés hiábavalóságára és időigényére, egyszerűen odafordította a plazmát, és jó
méteres szakaszon egyszerűen elpárologtatta a kábelköteget. Bízott benne, hogy ha
teljesen nem is sikerül blokkolni az adatforgalmat, jó kis fennakadásokat okoz benne,
amíg utolérik az árulót.
Mert ha minden igaz, akkor az a két alak nem azért ereszkedett ilyen mélyre, hogy
elrejtőzzenek. A harag és a bosszú erősebb volt bennük, mint a félelem.
Snake közben megtalálta azt a helyet, ahol Kincaid először próbált felcsatlakozni a
rendszerre. A kábeleket valaki ügyesen megtisztította, és az egyiken még ott lógott egy
speciális csatlakozó, amelyet a menekülő alighanem elfelejtett. Remélhetőleg nincs túl
sok ilyen a zsebében.
Fountes visszanézett és úgy becsülte, körülbelül harminc-harmincöt méterre
távolodhattak a liftaknától, ez valamivel kevesebb volt, mint először gondolta.
Megpróbálta maga elé képzelni a bank épületét, és nagyjából megállapítani, hogy vajon
merre járnak. Ez már csak azért sem elhanyagolható, mert vélhetőleg a csatorna nem
folytatódik az utcaszint alatt.
Bár soha nem lehet tudni.
Snake – mivel nem látta be az előttük elhelyezkedő területet – a biztonság kedvéért
néha megállt és elengedett egy adag plazmát. Nem szerette volna megkockáztatni, hogy
a programozónő sikeresen felkapcsolódjon a Skynet rendszerére, és az utolsó pillanatban
kiszolgáltassa az Ellenállást a Gépistennek.
Az nagyon gonosz húzás lenne a sorstól.
A golyók alacsonyan érkeztek, és először Snake azt sem tudta megmondani, honnan.
Előtte téptek a padlóba, ám az egyik gellert kapva belefúródott a combjába. Snake térdre
rogyott, ám volt elég lélekjelenléte ahhoz, hogy viszonozza a lövéseket, és a kicsapódó
plazma egy pillanatra megvilágította az előtte elterülő terepet. A háta mögött Vadászok
Vadásza és Fountes rohanva érkeztek, ám Snake megelőzte őket.
A plazma csekély fényében mindent látott, amire szüksége volt. Kincaid egy csövön
hasalt, magasan a fejük felett, és miközben egyik kezével egy lapos fémdobozt –
vélhetően egy apró laptopot – babrált, a másikkal megkísérelte távol tartani a
közeledőket.
Nem lett volna szabad megosztani a figyelmét, és akkor talán az egyik célját elérheti.
Mindkettőt akarta, és ez lett a végzete.
Snake nem célzott, simán a programozónő felé fordította a plazmavetőt, és utána négy
lövést adott le. A mintegy tizenöt méteres távolság, ami elválasztotta őket, ilyen jól
belátható terepen nem számított jelentős tényezőnek. A plazmacsomagokból három
találta el Kincaidot, és ez több volt, mint elegendő. Nem volt utolsó kiáltás, de még
utolsó lövés sem. A nő – pontosabban ami maradt belőle – egyszerűen ráhanyatlott a
csőre, amelyen eddig feküdt, aztán két oldalt egyszerűen lezuhantak a darabjai. A
plazma ezúttal nem végzett igazán tiszta munkát, mivel a földre zuhanó darabokból jó
adag vér fröccsent szét.
De ez senkit nem zavart.
Fountes egyszerűen átlépett a halott felett, és felkapaszkodott az egyik csőre, hogy
leellenőrizze, mire jutott a programozó.
– Ezt nem hiszem el – dünnyögte aztán, majd lerántotta a fejéről a gázálarcot, mert itt
még nem terjengett annyi füst, és megismételte előző kijelentését. – Ez a szar még
mindig működik… És… nézzétek csak…
A többiek is megszabadultak a gázálarcuktól, majd Snake felmászott a férfi mellé, és
gyors pillantást vetett a képernyőre. A kommunikációs ablakban ebben a másodpercben
jelent meg a CARRIER szó, ami azt jelentette, hogy Kincaid-nak végül csak sikerült
felcsatlakoznia a Skynet belső hálózatára. A képernyő jobb oldalán a választható
menüpontok között az UPLOAD világított a legfényesebben.
– Hogy szakadna meg! – nyögte Snake, és egy határozott mozdulattal kitépte a
kapcsolatot biztosító vezetéket a laptopból, majd kikapcsolta a számítógépet.
– Mihez kezdünk ezzel? – intett Fountes a laptop felé. – Nem lenne jobb széttörni? Vagy
elégetni? Akkor még a Skynet sem tud belőle kiszedni semmit.
Snake egy pillanatig maga elé meredt.
– El kellene juttatnunk a Főparancsnokságra – mondta végül, de egyelőre még a kezében
tartotta a lapos kis készüléket, melynek tetején az egykori kék óriás, az IBM neve
díszelgett.
Fountes megrázta a fejét.
– Odafenn nyüzsögnek a kiborgok, te magad mondtad. Valóban meg akarod kockáztatni,
hogy ezt a szart magunkkal vigyük? Alapvetően optimista fickó vagyok, de ha a gépek
megkaparintják a laptopon lévő adatokat, akkor tulajdonképpen nem csináltunk semmit.
Hiába halt meg Seiffer és Walker, meg a többiek is.
Vadász csendben bólintott.
– Jobb lenne egyszer s mindenkorra lezárni ezt a témát – jegyezte meg halkan. –
Fountes-nek igaza van. Ha magunkkal visszük, csak felesleges kockázatot vállalunk.
Snake elbizonytalanodott.
– A Főparancsnokságon tudni szeretnék, hogy milyen alkura készültek, és mit tudtak
volna felajánlani cserébe…
Fountes megvonta a vállát.
– A lényeget így is tudják – ellenkezett. – Igazából nincs szükségük a laptopra, hidd el!
A nő felsóhajtott, majd a földre tette a gépet, és ráirányította a plazmavetőjét.
– Megcsináltuk! – mondta ezután olyan halkan, hogy még a társai sem hallották, és
közben megérintette az elsütő-billentyűt. A laptop helyén néhány másodperc múlva csak
megolvadt műanyag maradt.
Odafentről semmilyen zaj nem szűrődött le idáig, így a gerilláknak fogalmuk sem volt
arról, hogy vajon a kiborgok még mindig odafenn vannak, avagy megkezdték az
ereszkedésüket lefelé.
– Szerinted mire készülnek a gépek? – kérdezte Fountes, ezzel egyszer s mindenkorra
lezárta magában a témát.
Snake megvonta a vállát.
– Ha át akarják vizsgálni az egész épületet, akkor biztosan elindultak lefelé. Viszont
amennyiben csak az Alfának nyújtanak támogatást, akkor maradni fognak, ahol vannak,
és addig várnak, amíg fel nem bukkan néhány humán…
– Te hogy jöttél le? – kérdezte Vadász.
Snake elvigyorodott.
– A hátuk mögött. Csendben, ahogyan kell… És terveim szerint arra is fogunk távozni,
hacsak a kiborgok nem köpnek bele a levesünkbe. A keleti oldalon simán elhagyhatjuk az
épületet, és viszonylag tiszta arrafelé a terep.
Fountes megropogtatta az ujjait.
– Nos, akkor vágjunk bele! Minden porcikám sajog, legszívesebben aludnék egy nagyot…
de mindenekelőtt szeretnék kijutni innen. A többi majd jön magától, nem igaz? A
hazajutás az eddigiekhez képest úgyis gyerekjáték lesz…