Professional Documents
Culture Documents
Az utcákon kavargó tömegben időnként fel-feltűnt egy-két páncélos, átalvetős alak, aki
kőmerev arccal, megvetőn nézte a fosztogató katonákat. Ezek a lovagok általában
valamelyik harcoló rend tagjai voltak, s ezért nem vehették ki részüket a földi örömök
élvezetéből. Komoran vágtak át a nekik tiszteletteljesen utat nyitó nemtelen harcosok
között.
Akár így volt, akár nem, a déli kapun kilovagló hattagú csoport láthatóan nem szórakozni
indult. A köznép felé mutatott jeges, elutasító arckifejezésük szinte szoborszerűvé
dermedt az őrség fáklyáinak táncoló, vöröses fényében. A figyelmes szemlélő valami
furcsát is észrevehetett a gőg merev álarca alatt: a templomosok mintha valami szörnyű
küldetésre indultak volna. Az Outrémerben leélt hosszú évtizedek alatt barnára cserzett
arcok különös módon sápadtnak tűntek, az erős ujjak görcsösen szorongatták a
kantárszárat. Nem harcba, portyázásba tartottak, pedig Szaladin lovasai alig kétórányi
járóföldre nyargalásztak Jaffa falaitól; könnyű sodronyinget viseltek csupán, fölötte pedig
vörös kereszttel hímzett fehér általvetőt. Amint kiértek a kapun, vágtára ösztökélték
lovaikat, s pár perc múlva eltűntek az éjszakában.
Húsz perces folyamatos ügetés után érkeztek meg céljukhoz. A sivatag homokjából
zordan kimagasió romoknál két barna gúnyás sergent várta őket, s miután leszálltak a
nyeregből, csendben arrébb vezették a lovakat.
A romok helyén valaha egy esszénus szekta kolostora állt, míg a történelem vihara el
nem söpörte őket ötszáz kerek esztendővel az események előtt. Azóta csak az erre járó
kereskedők és vándorok húzódtak meg itt egy-egy éjszakára. A sápadt holdfény
kísérteties derengése homályos árnyakkal népesítette be az udvart. A hat férfi szótlanul
belépett a központi épületbe, amely valaha imaház lehetett.
Minden gondosan elő volt készítve számukra. A beomlott kupola fölé a sergentek gondos
keze vászonponyvát húzott; az érdes kőfalakat fehér leplek takarták; a terem közepén
hevenyészett oltár magasodott, rajta áttört mívű szentségtartó és tizenkét égő
viaszgyertya, Krisztust és az apostolokat jelképezendő. Valami azonban élesen elütött
ettől a templomba illő környezettől. Közvetlenül a damasztleplekkel fedett kőtömb elé
hatalmas kört rajzoltak, melyben egy ötágú csillag – egy pentagram – ragyogott baljós,
kékes fénnyel. Az ábra széleit az állatövi jegyek szimbólumai övezték. Az emelvény
mellett szálas, deresedő halántékú férfi állt, a templomos rend komtúri díszében,
kezében furcsa, ezüstgyűrűkkel ékített jogarral, melynek fájába ősi arameus írásjegyeket
véstek. Ahogy belépő testvérei felé fordult, és szótlan főhajtással köszöntötte őket,
pillantása hidegen vágott, akár a borotva. Enguerrand de Chasteletnek hívták; outrémeri
születésű templomos lovag volt, a rend haifai komtúrja.
Az ősz templomos magasba emelte a díszes jogart. Intésére társai elfoglalták helyüket a
pentagram körül. Mindegyikük egy-egy égő gyertyát tartott a kezében.
– Testvéreim Krisztusban! – dördült fel Enguerrand komtúr mély hangja. – Eljött a perc,
hogy beteljesítsük küldetésünket! Jeruzsálem elveszett! Csak mi, az ősi titkok tudói
segíthetjük meg Richárdot, hogy visszaszerezze!
– Látom, egyikőtök sem tántorodik meg. S ez így van jól. A mi szent feladatunk az, hogy
őrködjünk a jeruzsálemi szent templom biztonsága felett, és tűzzel-vassal irtsuk az álnok
hitetleneket! Nekünk a püspökök nem parancsolnak, csak maga a pápa – ámde
Őszentsége öregember, nem tud személyesen Outrémerbe zarándokolni. Az isteni
igazságot mi tartjuk a kezünkben!
Pillanatnyi szünetet tartott, közben kinézett az egyik tépett szélű ablakrésen az éjszakai
égboltra.
John Connor fáradtan ült az íróasztalán tornyosuló papírhalom előtt. Noha a Skynetet
már kilenc napja legyőzték, azóta talán még kevesebb pihenésre jutott ideje, mint a
harcok idején. A győztes hadvezért, a már-már félistenként tisztelt hőst teljesen
lekötötték az újrakezdés gondjai. Bár a harcot több fronton vívták szerte a világon, a
Föld népe őt tekintette vezetőjének. A réges-réginek tűnő nemzetközi villongások –
melyek a katasztrófát okozták – nem léteztek többé. Fajra, nemre, vallási hovatartozásra
való tekintet nélkül mindenki benne látta azt az embert, akinek – miután kivezette az
emberiséget a Sötétségből – meg kell teremtenie az új kor alapjait. Connor az elmúlt
kilenc nap tapasztalatai alapján úgy érezte, hogy ez talán nehezebb feladat, mint az
előző. Eddig minden egyszerű volt: harcolni kellett, akkor is, ha ez a harc áldozatokat
követelt. De ő értett a harchoz, hiszen egész életében erre készült, erre készítette fel
anyja, Sarah. És nem riadt vissza az áldozatoktól sem, ha a helyzet úgy kívánta. Emberei
vakon követték parancsait, még ha tudták is, hogy a halálba mennek, mert tisztában
voltak azzal, hogy életük árán az emberiség egy lépéssel közelebb kerül a gépek és
Skynet feletti végső győzelemhez. És abban sem kételkedtek, hogy helyükben a
parancsnokuk is megtenné ugyanezt.
Azt a harcot már megvívta, s tudta, hogy győztek. Valami azonban mégiscsak zavarta az
egészben. Hogy lehet az, hogy a Cyberdine Kutatóintézet felrobbantása és a T-800
elpusztulása ellenére mindez megtörtént? A józan ész törvényei szerint nem élhette
volna át 1997. augusztus 29-ét. És mégis... Jól emlékezett, ahogy anyjával remegve
várták azt a végzetes napot Brazília egy eldugott kis falujában. Százszor, ezerszer
levezették egymásnak, hogy miért nem történhet meg... De aznap hajnalban a rádió
mellett ülve, amikor a bemondó remegő hangja megszakította a tánczenét, mindketten
tudták, hogy mi vár rájuk... Huszonhét órán keresztül hallgatták a jelentéseket – egy
civilizáció pusztulásának helyszíni közvetítését. Aztán elhallgatott a rádió. És elkezdődött
a háború.
John Connor nem értett sem az időutazás elméletéhez, sem a gyakorlatához, de volt
ideje eltöprengenie a dolgon. Halványan sejtette, hogy nem változtathatja meg a jövőből
a saját múltját... Ha nem tör ki a háború, akkor nem lesz az, aki, a Skynet nem küldi
vissza az időben a Terminátorokat, és ő sem küldi az első után Reese-t. Ha Kyle Reese
nem megy vissza, akkor nem születik meg ő. Ha nem születik meg John Connor, akkor
nem küldi vissza Reese-t. Őrület. Hát ez az, amiről annyit olvasott gyerekkorában a sci-
fikben, az időparadoxon. Egyetlen író sem élhette át ilyen mélységgel, mint ő.
Egyetlen magyarázatot tudott csak adni a dologra. A béke nem az ő számára jött el a
múltban. Az egy másik John Connor, és egy másik Föld. Ha nem akar beleőrülni, akkor
kénytelen elfogadni, hogy a dolgok több dimenzióban léteznek egymás mellett, s az idő
nem más, mint kapu ezen dimenziók között. De a variációk, és a lehetőségek száma
végtelen – akár egy emberről, akár az egész világegyetemről van szó.
– Uram... Arról lenne szó... – kezdte kínlódva Fuentes. – A probléma jellege miatt
zavarom önt...
– Szó sincs róla, uram – vágott közbe Winn, és megvakarta pisze orrát – Az a helyzet,
hogy mint tudja, én és az egységem a Skynet adatbankjait vizsgáljuk át, és...
Connor bólintott.
– Ki vele, Winn, bökje ki, mi fúrja az oldalát! Talán hiányzik valamilyen felszerelésük?
Csak szóljon, most elsőbbséget élveznek.
– Nem, uram, a felszereléssel minden rendben. Hanem... szóval, az adatok szerint volt
még egy időutazás. Még egy Termin'tor tért vissza a múltba. Egy héttel a másik kettő
előtt.
Az érkezés
– Astaroth! Per nomine archangelis Michaelis invicti atque Sancti Georgii, triumphantis
defensoris nostri, invoco te, ducem Inferni Regni odiosem...
A hajdan volt imaház levegője hirtelen statikus elektromossággal telt meg. A gyertyák
lángjai megrebbentek, majd megnyugodtak, hogy aztán ismét kísérteties táncba
kezdjenek. A templomosok rémülten meredtek egymásra – hajuk az égnek állt, s
nemcsak az elektromosságtól.
De nem is volt már szükség rájuk. A villámlások vakító fehér fénnyel árasztották el a
kápolnát. A lovagok palástja csattogott a túlvilági léghuzatban. A pentagramot egyre
erősebb kékes derengés övezte. A tomboló energia lassan kezdett alakot ölteni. Az ötágú
csillag fölött megjelent egy izzó gömb. Egy utolsó, mindent elsöprő erejű kisülés – majd
minden elcsendesedett.
A hét férfi döbbenten meredt a pentagram közepén kuporgó valamire. Alatta a kőpadló a
gömb ívét követve izzott. Az embernek látszó lény meztelen, rózsaszín bőrét szürkés
hamu borította. Még így ésszekuporodva is lenyűgöző izmokat lehetett felfedezni a karján
és a combján.
Amikor aztán lassan felegyenesedett... A hét lovag sem volt csenevész kölyöknek
nevezhető, de szinte eltörpültek a legalább két méter magas férfi mellett. A kidolgozott
izomzatú, oszlopszerű, lábak rendíthetetlenül nyugodtak a még mindig füstölgő padlón. A
törzsön egyetlen csepp súlyfelesleg sem látszott. Az izmok szabályos négyszöget alkotva
domborodtak a mellkason. A durva, de határozott, már-már kegyetlen arc meg sem
rezzent. A rövidre nyírt, sötétbarna hajról finom hamu szállingózott. A fal hasadékain
beszivárgó ezüstös holdfényben a férfi egy antik szobor hatását keltette.
Egészen addig, míg ki nem nyitotta a szemét. Akik szemből látták, borzongva hőköltek
hátra. A kegyetlen jelző túl enyhe volt arra, amit láttak – a szemekből maga a Halál
sütött. Mindent elnyeltek, de nem tükröztek vissza semmit.
Helyzetfelmérés.
– Add ide a ruhádat! – lépett egyet előre a Terminátor. Pontosan a pentagram szélén állt.
Kezét kinyújtva a komtúr szemébe fúrta tekintetét.
– Eredj hát vissza a poklok kénköves mélyére! – üvöltött fel Enguerrand, s ajkán Szent
Györgyhöz intézett kurta fohásszal, lesújtott a jogarral a Terminátor fejére.
Az elektronikus agy nulla egész három ezred másodperc alatt végezte el a mozgássor
teljes elemzését. Megállapította, hogy a támadás egy nulla egész egy tized százalékos
károsodást okozhat külső borításán. Védekező manőverre tehát nincs szükség. A támadó
fegyver – anyagát és az ütés erejét figyelembe véve – használhatatlanná válik.
Lehetséges reakciók: mozdulatlanság, ütés fejre, ütés testre, rúgás. A harmadikat
választotta.
A hat lovag sok szörnyűséget látott már életében. Ami azonban most játszódott le a
szemük előtt, az legborzalmasabb rémálmaikat is felülmúlta. Enguerrand csapása
nyomán a jogar kettétörött a testet öltött Astaroth fején. Ugyanabban a pillanatban a
démon keze lecsapott, s eltűnt a komtúr mellkasában. Az idős templomos üvöltése
halálhörgésbe fulladt. Szájából vérsugár szökött fel, keze-lába még rándult egyet-kettői,
majd feje a mellére bukott. A démon pedig csak állt, egy pillanatig tartotta még a
holttestet, majd hirtelen mozdulattal az oltárkőre hajította. A lovagok borzongva nézték
könyékig véres karját, s kezét, amiben valami vörös csomó lüktetett...
– Értem – szakította félbe Connor. – Meg tudja mondani, mit küldtek vissza, hová
küldték vissza, és mikorra küldték vissza?
– Hogyhogy nem? – húzta fel John a szemöldökét. – A Skynet memóriájában ott kell
lennie az összes adatnak.
– Pontosabban?
– Abban biztosak vagyunk, hogy egy Terminátort, egy T-800-as modellt küldtek vissza
Los Angelesbe, úgy 1974. és 1982. közé...
– Nem, uram. Mint mondottam, valamilyen próbaüzemről lehet szó, és valami hiba
csúszhatott a Skynet számításaiba.
– Miféle hiba?
– Igen, ez biztos. Csak nem oda, és nem akkorra, mint ahogy azt a Skynet eltervezte.
– Rájöttek már a pontos koordinátákra?
– Többé-kevésbé, uram.
– Az elektronikus adatok alapján a kort körülbelül a DC. és XIII. század közötti időszakra
becsüljük. Pontosabb értéket egyelőre nem sikerült megállapítanunk.
– Nem gondolja, Winn, hogy négy évszázad egy kicsit tág tartomány bármiféle akció
szempontjából? – fíntorodott el Connor kedvetlenül.
– Mit?
– Mint tudja, uram, a kronoportáció során tulajdonképpen a térnek két különböző része
cserél helyet az időn keresztül. A mi időnkből származó anyag visszakerül a célidőpontba,
s mivel két szilárd test nem foglalhatja el a térnek ugyanazon pozícióját egy időben, az
ottani... vagy inkább akkori... anyag idekerül. Mint azok az újságok és dobozok 1984-
ből...
– Ezzel magam is tisztában vagyok, Winn! – csattant fel Connor láthatóan türelmetlenül.
– Rátérne végre a lényegre?
– Igen, uram. Bocsánat, uram. Szóval megtaláltuk ennek az első ugrásnak a... mondjuk,
csereanyagát. Természetesen azonnal elemeztük, izotópos és egyéb módszerekkel.
Ezeknek az a lényege...
– Winn!
– Elnézést, uram. A mérések alapján a minta a XII. század végéről származik, plusz-
mínusz tíz év eltéréssel.
– Nagyszerű! Ez igen, Winn! Akkor most azt mondja meg nekem, hogy maga szerint
1180-ba, vagy 1210-be küldjünk vissza valakit? Ember, úgy beszél, mintha a dolog
szempontjából nem lenne mindegy, hogy négyszáz, vagy négy évet tévedünk! Mi erről a
véleménye?
– Uram...
Egy percig egyikük sem szólalt meg. John Connor kissé lehiggadva nézett embereire. Már
átkozta magát, hogy ilyen keményen beszélt velük. Régóta ismerte őket, tudhatta volna,
hogy ha valamilyen problémával szembesülnek, megoldást is keresnek rá, s nem tőle
várják el ezt.
– Hallgatom, Winn – szólalt meg nyugodtabb hangon.
John egy pillanatig eltöprengett azon, hogyan tudott Winn ennyi adatot ellenőrizni, és
ennyi számítást elvégezni pár óra alatt. Több ideje nem lehetett rá, hiszen, állítása
szerint aznap bukkantak az első ugrás nyomaira. Mindig is nagyra tartotta emberei
szunnyadó képességeit. Hirtelen azonban eszébe jutott egy még nem tisztázott kérdés.
– Igen, uram. Az eredeti célpont Los Angeles volt, azonban a meghibásodás miatt ez
kissé módosult. Az ugrás valahová az északi szélesség harmincadik és negyvenedik foka,
illetve a keleti hosszúság harmincadik és negyvenedik foka által határolt négyszögbe,
azaz a hajdani Izrael és Libanon államok területére történt.
– Ha a maga által javasolt módszerrel küldünk vissza valakit, akkor ugye körülbelül
ugyanide érkezik?
– Igen? – nézett fel John, érezve, hogy valami nagyon fontosat fog hallani.
– ...a Skynet elég gondos volt ahhoz, hogy meglehetősen tág tűrésű programmal lássa
el. Mintha csak számított volna a meghibásodásra.
– Értem – bólintott John. – Tehát jó esélye van arra, hogy eltűnjön a tömegben... már
amennyire egy Terminátor képes erre.
Elnémult, fejében egy terv halvány körvonalai kezdtek alakot ölteni. Úgy döntött, nem
hamarkodja el a dolgot. És valószínűleg szüksége lesz vezérkarának ötleteire is.
John Connor elmélyülten nézett maga elé az íróasztalra. Egy harmadik Terminátor.
Pontosabban egy nulladik. Egy kísérleti egység. A középkorban. Határozptt küldetéssel. A
Skynet kétségbeesett próbálkozása, hogy a maga javára fordítsa a múltban gyökerező
jövőt – a jelent. Ami pedig lehetetlen. A jelent nem lehet a múltból megváltoztatni. Az ő
jelenüket nem. Más dimenziók – ha úgy tetszik a párhuzamos Földek – jelenét és sorsát
azonban igen. Szörnyű volt belegondolni, hogy akár egy vállrándítással elintézhetné az
egész ügyet. Hiszen rá ez már úgysem lenne semmi hatással. Felrémlett előtte egy olyan
Föld történetének vázlata, amelyet ezer éve egy gépi agy, a Skynet egy része irányít,
hogy aztán egy tisztán gépi civilizációban kristályosodjon ki, amelyben az ember sorsa
talán még az övékénél is szörnyűbb. Ők legalább harcoltak, harcolhattak a gépek ellen –
az a másik vetület azonban az elektronikus agyak rabszolgájává válna. Ahhoz viszont,
hogy ezt megakadályozza, saját emberei közül kell egynek az életét feláldoznia.
Hirtelen elhatározással úgy döntött, nem beszél elméletéről a többieknek. Más úgy
harcolni, hogy az ember a jelenét menti – mint ahogy Reese tette a múltban –, és más
úgy, hogy valamilyen egyetemes felelősség nevében ismeretlenek millióiért távozik valaki
saját korából. Igaz, nem egy harcost ismert, akik önként, készséggel megtették volna
ezt. Az emberekben iszonyú gyűlölet élt a gépekkel szemben – talán már túlságosan is
erős gyűlölet.
Tombolás
A fal tövében Türoszi Simon még mindig ájulással küzdött, s bár nem vesztette el az
eszméletét, közel állt hozzá, hogy beleszédüljön a szeme előtt kavargó sötétségbe.
A pokolbéli rémség, a karddal mit sem törődve, baljának egy iszonyatos rántásával
kiemelte a helyéről az oldalról rárontó Jehan de Montigny vállcsontját, majd a falnak
csapta a fájdalomtól elaléló lovagot, s eközben villámgyorsan emelte szabad jobb kezét
arca és a villanó penge közé. Nem elkapta, oldalra ütötte, méghozzá olyan erővel, hogy
valósággal kitépte a győzelemittas lovag kezéből, s mivel de Clanouvevre nem
szándékozott elengedni hű fegyverét, csaknem az ő karja is tőből kiszakadt.
Raoul de Foret-Noir azonban már nem látta, mi történik a kedves pajtásával, akivel a
szégyenteljes hattíni vereség óta, ahol megmentették egymás életét, egy tányérból
ettek, gyakorta egy lovon lovagoltak, s akivel még a nőket is megosztották. Csupán de
Clanouvevre fájdalmas ordítását hallotta, a démon feléje lendülő bal öklét látta.
Villámgyorsan guggolt le, s hirtelen ötlettől vezérelve ahelyett, hogy ő is a szörny
koponyáját célozta volna meg, vízszintesen vágott. A kardját csuklóból lendítette meg, s
igaz, hogy az elfordult a kezében, és csak lapjával érte a démon combját, nem pedig
élével, mégis igen jól kivitelezett ütés volt; még egy páncélos ellenfél alól is minden
emberi számítás szerint ki kellett volna vágnia a lábát. Mivel azonban ez a szörnyeteg
teljesen csupasz volt, Raoul de Foret-Noir szinte hallani vélte azt a reccsenést, ahogy az
idegen vaskos combcsontja több darabra törik a rázúduló kardcsapás alatt...
Raoul de Foret-Noirnak azonban nem maradt ideje a csodálkozásra. Igaz, hogy váratlan
leguggolásával kitért a felé irányzott ütés elől, ám a Terminátor egy ezredmásodperc
alatt korrigálta az elmozdulást, s a gyilkos ököl követte a lovagot.
A letaglózott templomos szeme előtt forgott a világ; még mindig nem tudta felfogni,
miképpen törhet el egy olyan remekmívű kard, mint az övé, egy izmos.de csupasz
combon. Csak egy magyarázat lehet rá, döntötte el magában: MÁGIA!
Igaz, a templomosok szigorú regulája meghatározta, hogy egy lovag csak akkor
futamodhat meg csatában, ha legalább négyszeres túlerő fenyegeti, Foret-Noir azonban
ösztönösen mégis az egykori imaház kijárata felé kezdett kúszni.
Mielőtt azonban gyáván megfutamodhatott volna, önérzete még egyszer jobb belátásra
bírta.
Föltérdepelt hát; mielőtt azonban a nyakaszegetten fekvő Brian de Darcy pallosa után
nyúlhatott volna, a lába földbe gyökerezett az eléje táruló eszelős látványtól.
A meztelen szörny úgy tombolt a holdfényes helyiség közepén, mintha nem is csak
egymaga, de a Pokol valamennyi démona ott verekedett volna az oldalán. Alig
védekezett, és erre nem is volt szüksége, hiszen senki sem fért a közelébe, s Foret-Noir
saját tapasztalatból tudta, hogy a kardok lepattannak róla.
Az imaház megtelt a lovagok vad üvöltözésével, és Raoulon kívül már csak ketten
maradtak, akik szembeszállhattak volna vele. Ám ez a csekély szám is hirtelen a felére
csökkent, amikor a démon egy heves mozdulattal torkon ragadta Gautier de Montegart-t,
s oly könnyedén, oly hirtelen törte ki a fuldokló lovag bikanyakát, hogy annak mukkanni
sem maradt ideje.
És az egészben az volt a legborzasztóbb, hogy a démon néma volt, mint a halál. Nem
üvöltött, nem bömbölt, nem eresztett meg győzelemittas üvöltéseket. Csak ölt, ölt és
ölt...
És Raoul de Foret-Noir nem várta meg, amíg rá is sor kerül. Nesztelenül kiugrott a
kápolna ajtaján a holdfénybe, és még a lovakról is megfeledkezve rohant, rohant, ahogy
csak a lába bírta...
Tanácskozás
– Hölgyeim és uraim – fogott bele John. – Meglehetősen nagy horderejű probléma miatt
hívattam ma össze önöket. Egy olyan probléma miatt, amit ha nem oldunk sürgősen
meg, eddigi harcunk összes eredménye odavész. Fuantes, kérem ismertesse a helyzetet.
– Nos, a következőről van szó. A Max Winn vezette technikusi egység ma délelőtt, a
Skynet adatbankját vizsgálva egy újabb időugrás nyomaira bukkant. Az ugrást az
általunk ismert kettő előtt egy héttel hajtották végre, valószínűleg kísérleti jelleggel. A
mérések eredményei szerint hiba csúszott a műveletbe, így az 1974. és 1984. közé, Los
Angelesbe indított T-800-as modell valamikor a XII. század végén, a Földközi-tenger
keleti partvidékére érkezett. A Terminátor programjának elsődleges célja Sarah Connor
elpusztítása, ugyanakkor azonban rendkívül rugalmas túlélési és alkalmazkodási
változókkal rendelkezik. A kérdés, amelyről döntenünk kell az, hogy milyen lépéseket
tehetünk, s milyen lépéseket teszünk a megállítása érdekében.
A terem néma csendjében a figyelem egy sebhelyes arcú, rövidre nyírt hajú, félkarú
férfira összpontosult. A Professzor – valódi nevén Joseph Hepburn – valaha
történelemtanári pályára készült, míg az Ítélet Napja be nem következett. Az elsők
között csatlakozott John Connor csapataihoz, és bal karja elvesztéséig egyike volt a
legjobb harcosoknak. Sebesülése után koordinációs feladatokat kapott, s kevés
szabadidejében a megmenekült kulturális értékeket próbálta menteni. A vezérkarban ő
számított a törénelmi kérdések szakértőjének. A Terminátorokkal kapcsolatban nem volt
szükség külön szakértőre – a hatéves gyerekek is kívülről fújták összes jellemzőjüket.
Egyébként igen rövid gyermekkoruk lett volna.
– Pontosan mire gondol? – szólt közbe Mary Gonsales, a kommunikációs központ főnöke.
– Ugyan, Professzor! – csattant fel Winn. – Ez nem a Skynet, hanem csak egy magányos
Terminátor. Hogyan törhetne világuralomra?
A lovag
Raoul de Foret-Noir utolsó erejével átvetette magát a domb gerincén, s aztán hagyta,
hogy ernyedt teste guruljon még pár métert a lejtőn. Zihálva feküdt az érdes, ragadós
homokban; érezte, hogy hiába menekülne tovább – az a valami mindig a nyomában lesz,
ha máshol nem, hát a rémálmaiban.
Hatalmas termetű, vállas férfi volt, ha kihúzta magát, a feje búbja csaknem egy
tenyérnyivel magasabbra ért hat lábnál. Rövidre nyírt, fekete hajába por vegyült, egykor
formás, ám mostanra elvadult, ápolatlan szakálla ugyancsak porosan meredezett
mindenfelé. Sötét szeme most fáradtan nézett ki markáns vonású, napcserzette arcából
határozott orra és széles ajka fölött, s a kimerültség lassanként erőt vett rajta.
Már akkor tudta, hogy életben marad, amikor kirohant a szentélyből. A megidézett
démon kísérletet sem tett az üldözésére, ő azonban csak rohant, bele az éjszakába – ami
kétségtelenül méltatlan egy templomoshoz – ráadásul egy beavatotthoz! – de ugyan
melyik templomos talákozott valaha is magával a Sátánnal?
Raoul de Foret-Noirnak nem sok kétsége maradhatott, hiszen amikor elfutott, már sehol
sem látta régi, kedves bajtársát, akivel annyi nélkülözést, annyi ádáz tusát vészeltek át
közösen.
Most, hogy hirtelen megszállta a hűséges társ elvesztésén érzett bánat, könnyek futották
el a szemét.
Eszmélés
A Terminátor érzelmektől mentesen meredt az előtte térdelő két alakra, akik lehajtott
fővel, sorsukba beletörődve várták a halált. Hét támadója közül néggyel végzett, egy
elmenekült, kettő láthatóan megadta magát. Következő lépés tehát: ruha, jármű és
információ szerzése. Minél előbb teljesítenie kell küldetését. Hogy aztán mi lesz? Ennek a
kérdésnek nem tulajdonított jelentőseget a programja.
Elektronikus töprengésében az egyik ember rekedt hangja zavarta meg. A szavak furcsa
dialektusban hangzottak el, de nagyjából ki tudta hámozni az értelmüket.
– Legyőztél minket, sötét Astaroth – kezdte az a férfi, aki korábban egy fehér köpenyt
lengetett előtte – A te testedet fegyver nem fogja, a te elmédet emberi elme nem
kényszerítheti uralma alá. Enguerrand komtúrtól botorság volt belefogni a
megidézésedbe. A hadijog szerint, ha megkönyörülsz rajtunk, a rabszolgáid vagyunk;
figyelmeztetlek azonban, kénköves poklok hercege, hogy váltságdíjul csupán kardunkat
és övünket ajánlhatjuk fel néked. Ha a halálunkat kívánod, könyörögve kérlek, adj időt,
hogy keresztényi módon meggyónhassunk egymásnak; ha életben hagysz minket,
rendelkezz velünk, hisz a hadijog szerint kötelesek vagyunk teljesíteni minden
parancsodat!
A két lovag meghökkent kissé – mióta fogságba estek, most tükröződött először érzelem
az arcukon – értetlenül összenéztek. Majd a sudár, tejfölszőke Gilbert de Clancy
megköszörülte a torkát, és tisztelettudóan megszólalt.
A két lovagot kissé meglepte, hogy kardjukat és lovagi lándzsájukat egyszerűen "szúró-
és vágófegyvereknek" titulálják, de túltették magukat a dolgon. Türoszi Simon fejet
hajtott, és rekedten válaszolt.
– Milyen típusúak?
– Ismeritek a puskaport?
– Nem, uram, sohasem hallottunk eme mágikus anyagról, pedig jártasak vagyunk a régi
bölcseletek tudományaiban...
A két lovag döbbenete elérte tetőfokát. Ez a triviális információra irányuló kérdés jobban-
kizökkentette őket nyugalmukból, mint az előzőek bármelyike.
A két lovagnak nem volt ideje meghökkenni a hosszú hallgatástól, a fenti gondolatsor
ugyanis a másodperc töredéke alatt futott végig az elektronikus agyban.
– Nem messze Jaffa városától, egy ősi kolostor imaházában – felelte egyikük.
– E vidék felett a jeruzsálemi trón rendelkezik, noha a Szent Város egyelőre a szaracénok
kezén van, s a főhatalmat a méltatlan Guy de Lusignan helyett a fegyverek jogán Poitou
grófja és Angolhon királya, Oroszlánszívű Richárd gyakorolja.
Van azonban egy probléma. Hogyan tart majd ki az energiaegysége nyolc, vagy akár
három évszázadon keresztül?
A döntés
– És ha tanul is, Professzor, mit tehet hosszú távon? – vetette fel a kérdést Jordan May,
az egyik fiatal osztagparancsnok. Alig töltötte még be tizenkilencedik életévét, s a gépek
elleni harcon kívül nem sok mindenhez értett – igaz, eddig nem is érdekelhette más. – A
T-800-asok energiaegysége maximum száz-százhúsz évig tart ki. Ez pedig nem túl nagy
idő történelmi távlatokban.
– Jó, tegyük fel, hogy így tesz – makacskodott May. – így is csak kétszáznegyven éve
van. Ami még mindig nem nyolcszáz.
– Amit akar, sajnos. Az emberiség technikai fejlődése csak akkor éri el azt a szintet, ami
esélyt adna a legyőzésére, amikor végre kell hajtania a feladatát... azaz a XX. század
végén. S akkor már késő.
– Azt hiszem, csak egyetlen dolgot tehetünk. Oda kell küldenünk valakit. Valakit, aki
tisztában van a szituációval, rendelkezik a megfelelő történelmi ismeretekkel, de
ugyanakkor képes lézerfegyverek nélkül is megvédeni magát.
– Ki az?
A Professzor sóhajtott.
– A neve?
– Miriam Randolf.
– Pontosabban szólva egy fiatal lány – dörmögte rosszkedvűen a Professzor. – Még húsz
éves sincs. Éppen ezért érzek lelkifurdalást, hogy őt kell javasolnom. Nagyon közel áll
hozzám, nem szeretném elveszíteni... de szerintem egyértelműen ő a megfelelő ember.
S itt most többről van szó, mint az én érzelmeimről. Ha rám voksolnak, én azonnal
megyek. Ám ha elhiszik nekem, hogy Miriam Randolf az igazi lehetőségünk, én garanciát
vállalok érte.
– Nyugalom, Winn – intette le John. Ő sem örült annak, hogy egy nőt (illetve egy fiatal
lányt) kell visszaküldeniük, de bízott a Professzorban. A feladatot pedig végre kell
hajtani. – Hallgassuk végig a Prof érveit!
– Készséggel. Mint bizonyára tudják, 1307. október 13-án Szép Fülöp, francia király
elrendelte, hogy minden templomost tartóztassanak le. S ezzel gyakorlatilag a
Jeruzsálemi Szent Templom Lovagjainak története nem íródik tovább. Ámde Fülöp
pribékjei nem tudtak pontos munkát végezni. Akadtak kisebb csoportok, akik elrejtőztek,
és más néven vitték tovább mindazt, amit templomosokként már nem tehettek. Az egyik
ilyen csoport Marcus Alexandrus 1503-ban írott jegyzetei szerint a "Figyelők" névre
hallgatott, egy bizonyos "Josephus Hepburnus" tanait követték, s alapítója... még a
tizenkettedik században... egy Miriam Rendelf nevezetű úrhölgy volt...
– Azon felül, hogy a nevek oly rendkívüli módon egybeesnek, van még valami, ami... azt
hiszem... az önök számára is egyértelművé teszi, miről van szó... A "Figyelők" jóval a
hamis per megkezdése előtt elkülönültek a templomosoktól, mintha csak megérezték
volna, miféle végzet vár rájuk, s Marcus Alexandrus szerint létezésük nagy feladataként
azt a célt tűzték ki, hogy figyeljék egy bizonyos elpusztíthatatlan démon feltűnését a
világban, s ha ez bekövetkezik, minden tőlük telhetőt tegyenek meg, hogy a démont
visszaűzzék az alvilágba...
A Professzor grimaszolt.
– Az előbb említett adatok sajnos semmit nem bizonyítanak. Egyrészt lehet szó egy
másik Miriamról és egy másik Hepburnről... másrészt, ha elgondoljuk, hogy előző
feltételezésem kizárható, és valóban a mi Miriamunkról van szó... csak annyit tudhatunk
biztosan, hogy a kislány visszajutott az adott múltba, és megszervezett egy titkos
szektát, melynek célja a Terminátor megsemmisítése. Ám hogy ez a szekta sikerrel járt-
e, avagy sem...
Sorra emelkedtek a kezek a magasba. John Connor most már csak a forma kedvéért
csinált ellenpróbát.
– Ki ellenzi?
– Nem lenne célszerűbb inkább ugyanazt a mintát követni, mint a második alkalommal?
– vetette fel. – Ha egy átprogramozott T-800-ast küldenénk vissza...
– Az a T-800-as minden bizonnyal helyzeti előnyt élvez egy általunk visszaküldött T-800-
assal szemben. Részben annálfogva, hogy a mi küldöttünknek időbe fog telni, mire
megtalálja. S amíg a mi T-800-asunk az időt a keresésre pazarolná, addig az eredeti
Terminátor a beilleszkedéssel foglalkozhat... És mellesleg, épp ön mondta alig fél órával
ezelőtt, hogy azt a T-800-ast a Skynet sok olyan modullal is felszerelte, mely nem
tartozik a széria alapvető felszereltségei közé...
A Professzor elmosolyodott.
– És mellesleg van egy ötletem arra vonatkozólag, miképpen lehetne visszajuttatni egy
plazma- vagy lézerfegyvert a múltba. Hogy mi az, arról még nem akarok beszélni, hiszen
egyelőre csak elméleti tudás áll rendelkezésemre. De ha beválik, amire gondolok,
Miriamnak nem lesz nehéz dolga. Elég egy-két jól irányzott lövés...
– Nem tudom, miféle ötletre gondol, Prof, de remélem, beválik. Ám ha nem... nem
Miriamnak kell elpusztítania a Terminátort. Elég, ha megalapítja azt a szektát, amit ön
korábban említett... És lesz ideje felkészülni is. Mindegy, hogy ma indul, vagy egy hét
múlva, nem?
– Miért?
– Nem egészen világos még a dolog, de valami összefüggés azért van az indulási és
érkezési dátum között. Az időugrás a tér-idő kontinuummal manipulál, és még nem
vagyunk teljesen tisztában a rendszer működésével.
– Amennyit mondott, parancsnok. Egy hetet. Ne feledje, a két ugrás között így is több,
mint három hetes eltérés lesz. Nem túl nagy idő, de nem tudjuk, milyen problémákat
okozhat.
Raoul zihálva ült fel a domb aljában, ahová utolsó erejével elvonszolta magát.
Rémképek... Rájött, hogy elájult, s csak képzeletében élte át a szörnyűséget. Nem tudta,
meddig feküdhetett eszméletlenül. Az ég teljesen sötét volt.
A rémálomban hallott mennydörgés azonban nem szűnt meg, mint ahogy a kékes
villámlás sem. Sőt, egyre nagyobb erővel tombolt körülötte a félelmetes jelenség.
Azonnal rájött, hogy ugyanaz játszódik le, mint az imaházban. A démon tehát utána
jött...
Raoul de Foret-Noir feladta a harcot. Ereje talán még lett volna tovább menekülni, lelke
azonban nem bírta a megterhelést. Minek meneküljön, ha egyszer a Gonosz bármikor
utolérheti? Hiszen a jelek szerint nem gyalogosan követi, hanem a villámok hátán utazik,
mennydörgéstől kísérve.
Pár másodpercig nem tudta kivenni, mi az. Amikor a szeme újra alkalmazkodott a
sötétséghez, s a füléből is eltűnt a mennydörgés visszhangja, nem az a látvány tárult a
szeme elé, amire számított, s amitől annyira félt.
Egy emberalak hevert a földön, de korántsem annyira robosztus, mint az a másik. Mintha
egy fiatal suttyó lenne, vagy... nem, az nem lehet: egy meztelen hajadon? Bármennyire
is félt, szinte öntudatlanul feltápászkodott, és tántorogva elindult a ziháló test felé.
A rövid sétától kimerülten zuhant térdre a homokban. Nem, semmi kétség, egy fiatal,
félig eszméletlen, teljesen meztelen leányzó hevert előtte, láthatóan hatalmas fájdalmak
közepette. Bár érkezésének módja félelmetes emlékeket idézett a közelmúltból, Raoul
valahogy nem tudott megijedni egy pőre hajadontól – illetve a hajadonnak látszó
valamitől, helyesbített magában. Beavatott volt, s tudta jól, hogy a szukkubuszok, a női
vámpírok gyönyörű, fiatal lányok képében jelennek meg az anyagi világban. Ennek a
teremtésnek azonban nem voltak szárnyai, sem karmai, bár a felhők mögül újra
előbukkanó Hold sápadt fénye gyönyörű arcot világított meg. A lány karcsú volt, s alakja
tökéletesnek tűnt, bár – elsősorban csípőben és farban – kissé satnya volt azokhoz a
hölgyekhez képest, akiket Raoulnak volt szerencséje mezítelenül látni. Rövidre nyírt,
fekete haja inkább tette volna hasonlatossá egy fiatal fiúhoz, mintsem nőhöz, ha nem
lettek volna oly kifinomultak és bájosak a vonásai. Arca ovális volt, szája keskeny, orra
kecses ívű. Szemei mintha kissé közelebb ültek volna egymáshoz a kelleténél, s az ívük
is ferdébb volt a megszokottnál, de épp ez kölcsönzött a lánynak oly különleges
szépséget.
Raoul de Foret-Noir lenyűgözve nézte, és bár a szívét még az imaházbeli iszonyat emléke
szorította össze, e szépség láttán lassan kezdett felengedni benne a feszültség.
Raoul döbbenten meredt a sötétbarna szempárba. Úgy érezte, megállt az idő, s ők ketten
a kozmosz egy biztos, el nem mozdíthatatlan pontjává váltak. Fájdalom, ijedtség,
fáradtság sugárzott azokból a szemekből, és még valami. Valami, amitől hideg borzongás
futott végig a hétpróbás lovag gerincén. Bölcs öregkort megért remeték, vagy
vértanúhalált halt szentek néznek így, gondolta Foret-Noir. Lenyűgözte, elrémisztette, de
magával is ragadta a tekintetből áradó kortalan öregség. Mintha semmi újat nem
láthatnának már ezek a szemek. Hiába látszott fiatalnak a lány, Raoul ösztönösen
megérezte, hogy kettejük közül ő a tapasztalatlanabb. Igaz, a lány szeméből egyúttal
olyan ártatlanság és naivság sugárzott, ami a legaszkétikusabb életet élő keresztes lovag
szívét megdobogtatta volna. Raoul pedig, aki több tucatszor vétkezett már testi bűnökkel
a rend szigorú szabályai ellen, valósággal megborzongott a rátörő vágytól. Már nem
törődött azzal, hogy kicsoda vagy micsoda a nő – ha nő egyáltalán –, egyetlen gondolat
foglalkoztatta csak: segíteni neki, akár az élete árán is. S aztán, ha Isten is úgy akarja...
– Nyugalom – suttogta rekedten Raoul, s jobb tenyerét a lány bal mellére helyezte. No
nem a női domborulatok kívánatossága miatt, hanem azért, hogy a szívverését
kitapintsa. – Biztonságban van, kisasszony. Ne mozduljon...
A szelíd szavak ellenére a lány reakciója döbbenetes volt. Mintha nem is hevert volna
félig ájultan percekig a földön, egész teste mozgásba lendült. Raoul keze épphogy
érintette a kívánatos mellbimbót, a törékenynek látszó nő bal keze már a torkára
kulcsolódott, jobbja megmarkolta a karját a könyöke fölött, és egyetlen mozdulattal
átlódította maga fölött a meglepetéstől mozdulni sem bíró férfit. A lovag arccal zuhant a
földre, hallotta maga mögött a mozgásba lendülő test neszét ám a döbbenettől bénult
elme fölött ekkor átvették az uralmat a kisgyermekkorától belénevelt ösztönök. A nehéz
vértezethez szokott izmok könnyedén megbirkóztak a sodronying súlyával; Raoul
átfordult a fején, pillanatok alatt talpon termett, s mindkét kezét nyitott tenyérrel az
utána lendülő lány felé emelte. Nem szándékozott bántani; a rend regulája tiltotta, hogy
a templomosok ártó szándékkal kezet emeljenek a nőkre. Igaz, nem sok lánnyal
találkozott még, akinek mersze lett volna így rátámadni egy felnőtt férfira.
– Ne mozdulj! – sziszegte a nő, és Raoul már meg sem lepődött azon, hogy ha furcsa
kiejtéssel is, de franciául beszél. – Ne mozdulj, különben kitöröm a nyakadat!
Kitöri a nyakát? Egy ilyen csenevész leányzó? A lovag alig tudta türtőztetni magát, hogy
fel ne nevessen.
– Micsoda? – A lovag döbbenete nem ismert határokat. – Mit kérdeztél, ifjú úrhölgy?
A Professzor! Miriam csak most döbbent rá, mi volt az, ami ezt a borzas szakállú lovagot
első látásra szimpatikussá tette. Az arcvonások és a tekintet egyértelműen azt a férfit
juttatták az eszébe, akinek a felkérésére elvállalta a küldetést.
Elszorult a torka, ha Joseph Hepburnre gondolt, arra a férfira, akit ifjúi szíve minden
hevével bálványozott, aki egyaránt betöltötte számára az apa és a szerető szerepét. Nem
láthatja soha többé...
Miriam újra saját jelenére fordította figyelmét. Sötétbarna szeme hívatlan társára villant.
– Azt az inget, vagy tunikát, vagy mit tudom én, minek nevezitek! – intett ingerülten a
lány.
Raoul végignézett magán, majd végre megértette, mit is akarnak tőle. Magától is eszébe
juthatott volna. Kicsatolta övét, s kibújt a hímzett áltálvetőből – a holdfény ezüstje
végigömlött az alatta viselt könnyű sodronyingen. Óvatosan előrelépett egyet, és újabb
meghajlás kíséretében Miriam felé nyújtotta a hófehér kelmét.
Raoul vállat vont, és a nő lába elé hajította az általvetőt. Miriam felvette, gyorsan
belebújt, közben azonban szemmel tartotta a férfit. Az agya sebesen járt. Valamit ki kell
találnia, de gyorsan. Nem álldogálhatnak itt egész éjszaka.
– Ugyanolyan ember vagyok, mint te magad vetette oda nyersen. – Egyszerűen csak...
Nos, mondjuk úgy, hogy máshonnan jöttem.
– Értem – bólintott udvariasan, bár láthatóan hitetlenkedve Raoul. – Ezek szerint egy
messzevidéki varázslónő vagy, aki uralkodik az elemeken. Gondolom, téged sem fogna
semmilyen fegyver.
– Nem, nem vagyok varázslónő – tiltakozott Miriam. Még tovább akart magyarázkodni,
egyszerre csak azonban felfogta, mit mondott neki az előbb a templomos.
– Engem sem?
– Ki ő? Hol találom?
– Kilétét jótékony homály fedi előttem, ámbátor a sanyarú sorsra jutott Enguerrand de
Chastelet komtúr Astartothnak, a poklok hercegének állította. S hogy vajh hol lehetne
keresni, az nem az én gondom, mi több, az igazat megvallva épp azon tűnődék,
miképpen lehetne kieszközölni, hogy ne találkozzak vele soha többé, amíg halandó
napjaim kitelnek.
Miriam bosszúsan hallgatott. Egy olyan kérdést próbált megfogalmazni magában, amire
talán értelmes választ kaphat a bőbeszédű lovagtól. Ám nem volt szükség további
kérdésekre, Foret-Noir magától folytatta.
– Ez a démon... hatalmas, nagy darab férfi alakját öltötte? Teljesen meztelenül érkezett?
Raoul de Foret-Noir örömmel lélegzett fel, hogy végül nem kellett kimondania azt a
kellemetlen szót, ami beszéd közben mindvégig ott remegett a torkában. Mármint hogy
ő: csúfosan megfutamodott.
– Ugyanúgy jelent meg, mint te, szépséges hölgy. Villámoktól kísérten, anyaszült
csupaszságában... már amennyiben anya szülte őt, s nem a pokol legmélyebb bugyrában
fogant....
Miriam nem tudta leplezni örömét. Hiszen ki másról lehet szó, mint a T-800-as
Terminátorról. Alig pár perce érkezett, és máris nyomra bukkant! Hihetetlen szerencse!
– Még egy óra sem telhetett el azóta, hogy egyetlen irgalmatlan mozdulattal kitörte
szerencsétlen Brian de Clancy nyakát... és én eltávoztam volt a kolostorból.
A lovag a hpmlokát ráncolta. Nem szívesen válaszolt erre a kérdésre, de úgy érezte,
nemigen maradt más választásra.
Miriam elcsodálkozott.
– Eszem ágában sincs gúnyolódni – felelte nagyon is komolyan. – Van tudomásom arról,
mire képes az a démon. Annyit mondhatok, előle a megfelelő fegyverek hiányában
megfutamodni nemcsak nem gyávaság, de a lehető legésszerűbb dolog, amit csak tenni
lehet.
Miriam nem tudta, erre mit feleljen. Nem akarta megbántani a fiatalember önérzetét, de
nem is akart részletes magyarázatokba bocsátkozni azt illetően, hogy mi a különbség egy
kard és egy lézerpisztoly hatásfoka között.
– Nem tartalak gyávának, Raoul de Foret-Noir, és egyáltalán nem ítéllek el, amiért
elmenekültél a Terminátor elől...
– Igen illő név reá. – Raoul egy pillanatra elhallgatott. Majd kibökte a kérdést, ami
hirtelen felmerült benne: – Kegyed ugye... emiatt a... Terminátor-démon miatt jött,
nemdebár?
– Minden bizonnyal – felelte Miriam elgondolkodva. Még mindig nem akarta elhinni, hogy
ekkora óriási szerencséje lenne. Biztosra kell vennie, hogy a lovag valóban a
Terminátorról beszél. Ellenőriznie kell. Ha valóban a T-800-as az, amit a lovag és a társai
a démonnak véltek, máris jó nyomon van, és rengeteg időt nyerhet. – Le tudnád írni
egészen pontosan, hogy nézett ki az a démon? – kérdezte.
– Hatalmas termetű férfi. Az izmai, akár egy núbiai oroszláné. Csaknem hatodfél angol
láb magas, a vonásai kemények és hűvösek, a haja... mint egy fegyvertisztító kefe. A
tekintete... az a legfélelmetesebb. Hideg, mint a skót fejföld havasainak jege. Nem fogja
a fegyver. És gyors, akár a zsákmányra lecsapó tigris. – Raoul hangja megcsuklott,
ahogy felidézte magában a lény képét. – Ő... ő maga a Sátán.
Igen, nyugtázta magában Miriam, ő az. Ezek szerint nem lehet messze. Azonnal indulnia
kell. De mit csináljon ezzel a készséges lovaggal? A legalkalmasabb személy, akit jelen
helyzetében szövetségeseként maga mellé vehetne. A lovag helyismerete kétségtelenül
hatalmas előny, s az sem elhanyagolható, hogy már túlélt egy összecsapást a
Terminátorral. Ráadásul értelmes, gyors felfogású fickónak látszik.
S volt még egy gondolat, ami átsuhant Miriam agyán, de ő minden lehetséges módon
próbálta azt kirekeszteni a fejéből: Raoul de Foret-Noir oly megdöbbentő módon hasonlít
Joseph Hepburnre, mintha a fia, vagy a fiatalabb énje elevenedett volna meg ebben a
barbár korszakban.
De hogyan győzze meg, hogy vele kell tartania? Pénze vagy egyéb értéke nincs, amivel
megfizethetné a szolgálatat.
Úgy döntött, mindent egy lapra tesz fel. Végül is mit veszíthet? Legfeljebb pár percet. Ha
viszont sikerül a fickót meggyőznie... Nos, akkor rengeteg probléma megoldódik.
– Most nagyon jól figyelj – kezdte, és bizalma jeléül leeresztette a pisztolyt, ami nem
kerülte el Raoul figyelmét. – Hiszel Istenben?
A kérdés még jobban meglepte a férfit, mint amikor az idegen nő az évszám után
érdeklődött. Válaszra nyitotta a száját, aztán becsukta, majd elmosolyodott.
– Akkor el kell fogadnod azt... hogy én Isten segítségével egy nagyon távoli korból, a
jövőből érkeztem!
– A kilencvennegyedik – vágott közbe Raoul büszkén. – Azt hitted, ugye, hogy nem értek
a számvetés mesterségéhez?
– Az évek egyre telnek. Képzeld csak el! Pár év múlva beköszönt az ezerkétszázadik
esztendő... ezt még te is megéred...
– Aztán az évek tovább haladnak, eltelik, tíz év, húsz év... ötven év, száz év... s bár te...
és a barátaid mind, mind... a mennyországba kerülnek akkorra... de a Földön tovább
fognak élni a gyermekek, az unokák, azoknak is lesznek gyerekeik, unokáik, és így
tovább...
Raoul de Foret-Noir kétértelműen elmosolyodott.
– Mire akarsz kilyukadni, szép úrhölgy? Talán saját gyermekekre vágysz... egy erős és
bátor lovag segedelmével?
– Ugorjunk egy kicsit! Eltelik még hatszáz év. Kétezer. Ugye, .elhiszed, hogy akkor is
élnek emberek?
– Persze!
A lovag bizonytalanul nézett maga elé. Erőlködve próbált gondolkodni, de úgy tűnt, a
mondottak elképzelése már meghaladja az erejét.
– Jó hajókon!
Raoul nyelt egy nagyot, és elkerekedett szemmel nézett a lányra. Megidéztek egy
démont. Rendben. Utánajön egy másik démon, vagy egy varázslónő, vagy akárki. Még
ezt is el tudja fogadni. De hogy a még be sem következett kétezredik évből?... Na nem,
erre még a Mindenható sem képes!
– Tudom, tudom, hihetetlenül hangzik, de így van – tette hozzá sietve. – Nem vagyok
képes arra, hogy elmagyarázzam számodra, miként utazhattam vissza a távoli jövőből,
de ha valahogy bebizonyíthatom... – Tanácstalanul megvonta a vállát.
A lovag továbbra is kétkedve nézte. Az egész mese nevetséges halandzsának tűnt, mint
amilyeneket Akkó piacterén mesélt az a félszemű, nyomorék szaracén a legendás cuitói
aranyharang hollétéről. Az a fickó nyilvánvalóan légből kapott koholmányokat hordott
össze. Mint ahogy most a varázslólány is.
Raoul mégis elbizonytalanodott. Talán mégsem csak mese az egész? Olyan fura módon
érkezett meg a semmiből. És ha hazudna, nem kínálná fel a bizonyítás lehetőségét.
– Akkor talán azt is meg tudod mondani, hogy ki lesz Richárd után Anglia királya?
– Pedig így lesz! – vágott közbe Miriam ellentmondást nem tűrő hangon. Felbosszantotta,
hogy a lovag, ez a tudatlan barbár kineveti. – Richárd diadalmasan tér vissza a
Szentföldről, de hazafelé menet Ausztriában Babenberg Lipót gróf elfogatja.
– Micsoda ostoba vég! – kiáltott fel szomorúan Raoul, mintha máris gyászolnia kellene
Richárdot.
– Mivel örökös nélkül hal meg, a korona az öccsére száll. János elveszti aquitániai és
normandiai birtokai nagy részét, ezért kapja majd a Földnélküli nevet. Fülöpöt viszont a
Dicsőséges jelzővel ruházzák fel az alattvalói.
A dühösen elhadart mondatok olyan érzést keltettek az ifjúban, mintha valami szent
jóslatot hallott volna, mint Malakiás püspök jövendölései. És hozzá azok a különös,
kortalanul öreg szemek. Abbahagyta a nevetést. Eszébe jutott egy kérdés, amire egy nő
elméletileg nem tudhatja a választ, akármilyen szélhámos legyen is.
– Nos, rendben. Akkor azt mondd meg nekem, milyen fogadalmat tesz egy templomos
lovag?
Miriam pislogott.
Képtelen gondolat! A jövő nem létezik! Hogyan élhetnének benne emberek? Hogyan
élhetnének egy még meg sem született korban ilyen szép nők?
– Nem vagyok biztos benne, hogy hasznos lenne – kétkedett Miriam. Nem kerülte el a
figyelmét, milyen reakciót váltottak ki szavai a férfiból. Előbbi dühe elpárolgott, s most
sajnálatot érzett iránta. Nem lett volna szabad ennyit fecsegnie.
– Jellemző! – húzta el a száját Raoul. Szótlanul meredt maga elé néhány hosszú
másodpercig. – Egy újabb sötét jóslat! Mondd csak, mi vagy te? Valami jósnő? Annak
nem túl meggyőző, amit itt összefecsegtél...
Foret-Noir legyintett.
– Ezzel az erővel akár azt is megpróbálhattad volna elhitetni velem, hogy a Föld
gömbölyű... vagy kocka alakú... – Nevetett a buta elképzelésen, majd elkomorodott. – A
Templomos Rend örökké élni fog, amíg világ a világ! Az Úr sohasem hagyná, hogy ily
csúfság történjen velünk...
Miriam sóhajtott.
– Talán igazad van – mondta kitérőén. – Lehet, hogy rosszul tudom. De azt elhiszed...
hogy a jövőből jöttem?
– Isten küldötte vagy – törte meg végül a csendet Raoul de Foret-Noir. – Ha nem vagy
varázslónő, csak Ő küldhetett a villámok hátán... A Mindenható segedelmével érkeztél
ide. Ne firtassuk, honnan! Elhiszem, hogy ember vagy, és talán valóban... a távoli
jövőből jöttél... vagy máshonnan... de az bizonyos számomra, hogy a templomosok
rendjéről semmit sem tudsz!
– Segítségre van szükségem – felelte. – Egy bátor, nemeslelkű lovagra. Idegen vagyok
itt. Nem ismerem ki magam eléggé.
A lány elfintorodott.
– Nem hagynád ezt abba? Nem vagyok sem hercegnő, sem úrhölgy! Az oktalan bókokat
pedig nem szeretem. Komoly segítségre van szükségem, nem pedig ostoba udvarlásra!
A lovag sóhajtott.
– Azt hiszem, most megint néhány olyan dologról kell szólnom, amit csak nehezen fogsz
elhinni – válogatta meg gondosan a szavait. – Talán kezdjük ott, hogy az én időmre...
ami úgy nyolcszáz év múlva érkezik el... az ember technikai fejlődése eléri a csúcsát...
sőt, sajnos túl is megy azon. Órákig mesélhetnék arról, hogy milyen találmányok
születnek, milyen gépeket használunk, hogyan élünk. De a lényeg az, hogy nem sokkal a
kétezredik év előtt, szörnyű katasztrófa zúdul a Földre.
Most Miriamon volt a megdöbbenés sora. Pár másodpercig szinte levegőt sem kapott.
– De, igen – bólintott némileg megkönnyebbülve Miriam. – Csak, tudod, nálunk nem
mindenki jár templomba.
– Igen, a Biblia is ír az Ítélet Napjáról, de én nem arra gondoltam. Mi, a túlélők neveztük
el így azt a napot, amelyiken kitört a háború... egy olyan háború, ami majdnem
mindenkit elpusztított a Földön.
– Micsoda? – kiáltott fel Raoul hitetlenkedve. ítélet – Pár napig? És majdnem az egész
emberiség belepusztult? Ez lehetetlen!
– Figyelmeztettelek, hogy hihetetlen dolgokról fogok beszélni. Nem, sajnos nem volt
lehetetlen. Akkor már fél évszázada rendelkeztünk olyan fegyverekkel, amelyek közül
akár eggyel is el lehetett vqlna pusztítani a bolygót... vagy a planétát, ha úgy tetszik. És
azon a napon az összes elszabadult.
– Hogyan? – kérdezte Raoul mohón. Bár megint kételyei támadtak, a történet (s nem
kevésbé előadója) lenyűgözte, magával ragadta.
– Nos, ez megint furcsa lesz. Mindegy. Az ember kitalált olyan gépeket, amelyek
gondolkodni tudnak. Az egyik ilyen... a legfejlettebb és a legújabb... úgy döntött,
megszabadítja a Földet az emberi civilizáció átkától. És erre meg is volt a lehetősége,
mivel a legbefolyásosabb nagyhatalom...
– Anglia, Franciaország vagy a német császár birodalma? – vágott közbe ismét Raoul.
– Nem, az az ország, amiről én beszélek, ma még nem létezik, csak később jön létre.
– Hol?
– Az óceán túlsó partján? De hiszen ott vége a világnak! A tenger vize alábukik a
végtelen űrbe, és a világot a hátukon tartó óriások felnyúlnak a sötét mélységekből, hogy
elragadják a balga módon arra tévedő hajókat...
– Húúú, hogy is mondjam... Hát, minden átitatódott betegséggel. Aki nem halt meg
azonnal, később, szörnyű kínok között pusztult el, egy pár túlélő kivételével. De az igazi
háború, ami miatt itt vagyok, csak ekkor kezdődött. A gépek vették át az uralmat a
Földön. Minden emberi lényt ki akartak irtani. Akivel te találkoztál... az a démon, akit
megidéztetek, valójában egy jövőbéli gépezet... amelyik kívülről úgy néz ki, akár egy
ember... Ám a látszólagos hús és bőr alatt egy rendkívül kemény fémváz található...
ezért tört el a kardod, ezért nem fogja a Terminátort semmilyen fegyver...
Raoul ezúttal nem szólalt meg. Feje zsongott a hallottaktól. Agya nem akarta elhinni az
egészet, lelkében azonban érezte a szavakból sugárzó igazságot. De nem tudta
elképzelni, hogyan lehetne az a lény mesterséges, mint egy szélmalom vagy egy
kézitalilga...
– Ennyi. Az a gép... azért jött ide a jövőből, hogy irgalmat nem ismerve irtsa, gyilkolja az
embereket.
– Az igazhitűeket?
– Minden embert... válogatás nélkül – vágta rá Miriam. – Engem az után a gép után
küldtek ide... Mint már említettem, úgy hívjuk, Terminátor, halálosztó. Meg kell
semmisítenem. Ez a feladatom...
– Az isteni küldetésed?
– Nos, igen.
– Tudtam én! – rikkantotta. – Téged Isten küldött. Hát persze! Hiába próbáltál meg
elandalítani mindenféle furmányos mesékkel! Mindenki tudja! A jövő még nem létezik,
tehát onnan nem jöhetsz te sem! Viszont létezik a Menny és a Pokol, és léteznek
Istennek más birodalmai, melyeket nem ismer emberi szem...
Miriam eltöprengett egy darabig. Rájött, hogy semmi értelme tovább erőlködni. A lovag
sohasem lesz képes arra, hogy felfogja és megértse az igazságot. Az ő nyelvén kell hozzá
beszélni.
– Igen – ismerte be. – Isten küldötte vagyok. Azért jöttem, hogy elpusztítsam azt a
pokolbéli démont, amely az embereket fenyegeti.
Miriam sóhajtott.
Raoul ezt már értette. Bólogatott. Majd valami más ütött szöget a fejébe.
Yagy talán mégis képes rá? Talán ha ez a koravén, szomorkás ám mégis gyönyörű
szempár néz rá, mégis lesz ereje újra fegyvert fogni a démon ellen?
Talán.
Miriam elmosolyodott. Érezte, hogy a győzelem kapujában áll. A lovag nem fogadta el az
igazságot, de megelégedett a féligazsággal. Segíteni fog Isten küldöttének.
Raoul de Foret-Noir olyan boldogan vigyorgott, mintha most közölték volna vele, hogy a
bátyja elhagyta a földi siralomvölgyet, s az apja mégiscsak reá testálta minden vagyonát
és uradalmát. Most minden újra egyértelmű és érthető volt számára.
Miriam nem tudta megállni mosolygás nélkül a lovag felszabadult hajlongását, s mivel
fogalma sem volt, mit válaszoljon, egyszerűen fejet hajtott.
– Elfogadom a szolgálatodat, hős lovag – mondta zavartan, s közben akaratlanul is arra
gondolt, hogy Joseph Hepburn, a Professzor beszél hozzá játékos ünnepélyességgel.
És úgy tűnt, a nagy boldogság után Raoul de Foret-Noir leikébe is belemarhatott némi
keserűség. Az arca egy villanás alatt elkomorodott.
– És hogyan akarod legyőzni a démont, Miriam? Láttam, mire képes. Mi ketten... nem
bírunk el vele, azt bizton állíthatom.
A hatás elképesztő volt. Raoul felkiáltott, és a szeme elé kapta a kezét. A kilövellő rövid,
de intenzív lézersugár egy szisszenéssel darabokra robbantotta a sziklát. A szerteszét
záporozó szilánkokból nekik is kijutott.
– Ez már... elég meggyőző? – fordult vissza nevetve a lány. – Miből gondoltad, hogy
Isten megfelelő eszköz nélkül bocsátja útra a küldöttét?
A lovag hitetlenkedve rázta a fejét. Túl sok volt ez neki egyszerre. Hogy valakinek a
kezéből villámok csapjanak ki... Tudta, hogy a lány igazat beszél, s amit látott, isteni
csoda, de még így is megdöbbentette a hatékonysága. Tíz lovag perceken keresztül
püfölhetné azt a sziklát, ami most egy villanás alatt szilánkokra robbant.
– Mindez mégsem elég – folytatta Miriam. Még így is segítségre van szükségem. Sokat
tudok erről a korról, de nem mindent. Óriási segítséget jelentene, ha lenne valaki, aki
eligazodik itt, és támogat a küzdelmemben...
Raoul megértette a nem igazán burkolt kérést. Tudta, ez az a pillanat, amikor döntenie
kell. És a döntése mindent megváltoztat – az egész életét. Összeszorította a fogát,
felemelte a fejét, és határozottan a lány szemébe nézett.
– Veled tartok – mondta egyszerűen, hiszen az előbb már úgyis kijelentette, hogy a lány
pártját fogja. – Hiszem, hogy úgy szolgálhatom leginkább tetsző módon Istent, ha téged
szolgállak. A Mindenható nevére esküszöm, hogy nem hagylak el, és hűséges támaszod
leszek tenger nehézségeid közepette...
A kolostorban
– Tegyünk egy próbát? – kérdezett vissza Miriam, bár tudta, sem a hely, sem az idő nem
lenne alkalmas rá.
– Nem – rázta a fejét a férfi. – Talán majd egyszer, nyugodtabb körülmények között.
– Nézd csak – váltott témát a lány, a meztelen holttestre mutatva. – Már ruhát is
szerzett magának.
– Gautier de Montegart... igazi lovag volt! Nem volt szaracén, aki megállhatott volna
előtte. Balian d'Ibelin hadinépével tört ki Szaladin ádáz seregének gyűrűjéből Hattín
Szarvai alatt, és később velük együtt védte a Szent Város falait, egészen a keserű
megadásig. Elsöpörte az ellenfeleit, mint a tomboló szélvihar... és a démon egy
szemvillanás alatt a hátát törte...
A T-800-as. A Terminátor!
Azonban itt más volt a helyzet. A félóra időveszteség nem tűnt kritikusnak, és Raoul de
Foret-Noir kemény arcán valódi könnyek patakzottak. Miriam Randolf tízéves korában sírt
utoljára, amikor az anyját cafatokra lőtte egy Terminátor, s ő csak úgy menekült meg,
hogy az asszony – miközben szorították egymás kezét – a testével védelmezte
gyermekét. Aztán megérkezett egy csoport fegyveres, és kiiktatták a Terminátort. Ám ez
Anne-Margaret Randolfon már nem segített...
Raoul de Foret-Noir egy vele egyívású, hasonló termetű, hasonló ruházatú lovagot
hagyott utoljára, és mielőtt elhantolta volna, bőven hulló könnyekkel, hosszan
imádkozott. Aztán saját kezével húzta rá a földet elhunyt bajtársára, majd megtörölte a
szemét.
– Nem. Az ember nem válogathatja meg a vér szerinti fivéreit... de az igazi testvéreit
maga választja. Együtt nevelkedtünk Szidón városában, együtt vettük fel a lovagi rendet,
együtt vívtuk meg első, győzedelmes csatánkat Montgisard-nál a leprás Balduin király
oldalán, együtt menekítettük ki a rend nagymesterét Szaladin fiának kelepcéjéből, együtt
vágtuk ki magunkat a tripoliszi gróf seregében a szaracénok gyűrűjéből a sötét
emlékezetű Hattínnál, és együtt csatlakoztunk Akkó ostromához, még Richárd király
érkezése előtt... a mulatság örömeiben is osztoztunk... azt hittük, együtt is fogunk majd
elesni az utolsó ütközetünkben...
– Imádkoztál érte?
A lovag sóhajtott.
– Türoszi Simon és a szőke Gilbert – felelte Raoul. – Az ő testüket nem leltem a halottak
között.
– És ők engedelmeskednek neki?
– Ha megajándékozza őket az életükkel, kötelesek rá. – Raoul felsóhajtott. – Azt hiszem,
Gilbert de Clancy és Türoszi Simon lovaghoz méltóbban viselkedtek, mint én.
Raoul bólintott.
– Ruhát kell szerezned – morogta gondterhelten. – Így túl nagy feltűnést keltenél. És a
kívülállók szemében, akik nem tudják rólad, hogy Isten küldötte vagy, asszonyszemély
létedre nincs jogod a templomos rend keresztjét viselni.
– Igazad van. Majd a városban szerzünk valami megfelelő öltözéket. Addig talán
megteszi az egyik köpeny is.
Máris magára terítette azt a köpenyt, amelyik eldobva hevert az imaház padlóján. A
hófehér általvetőt, melyet korábban a lovagtól kapott, most visszaadta. Foret-Noir
magára öltötte a ruhadarabot, és sóhajtva nézett körül.
Raoul vállat vont. Nehezére esett visszatérni csúfos megfutamodása színhelyére. Immár
csak egyetlen dolog érdekelte: a lány mellett akart maradni, és segíteni neki annak a
démonnak az elpusztításában, aki meggyilkolta Pault.
Szent esküvel fogadta, hogy bosszút áll, és saját törött pengéje helyett magához vette
Paul de Clanouvevre rubinokkal kirakott markolatú kardját, melyet a lovag még az
apjától örökölt. Jó fegyver volt ez! Damaszkuszban kovácsolták, s Paul esküvel állította,
hogy egykor maga a pápa áldotta meg ujjainak érintésével.
Suhintott egyet a karddal, és suttogva fogadta meg ismét a csúf véget ért Paulnak, hogy
e fegyvert csakis nemes célra fogja használni, s valahányszor kivonja majd a hüvelyéből,
szíve minden szeretetével megboldogult választott testvérére gondol majd.
– Nem lehet, hogy a bajtársaid mégsem álltak a Terminátor szolgálatába? – szólalt meg
váratlanul Miriam, miközben a köpeny csatjával bajlódott. Az a két lovas lehetett a két
sergent is; a Terminátor megfélemlítette őket. Ha a társaid elmenekültek, és itt vannak
valahol a közelben, megkereshetnénk őket, hogy csatlakozzanak hozzánk.
A kérdés ostorcsapásként hatott Raoulra. Csak most döbbent rá igazán, mit művelt, így
utólag maga sem tudta elhinni, hogy megtette. Igen, ő gyáván megfutamodott, amíg
négy hűséges bajtársa az utolsó leheletéig harcolt! Ezen nincs mit szépíteni.
– Igazad van – bólintott kelletlenül. – Mondtam: nyilván megadták magukat. Igen, miért
is harcoltak volna? Tekintsük csupán azt, ahogy én megrémültem; Isten szeme előtt
nincsenek titkok...
– Ne érts félrej – tette a vállára a kezét Miriam. – Nem vádollak gyávassággal. Egy
Terminátorral szembeszállni ezekkel – tapintotta meg a Raoul kezében lévő kardot –,
nem bátorság, hanem őrültség. Igaz, nem tudhattátok, de akkor is...
– Azt hittük, hogy egy démon, aki a mi hívásunkra érkezett, és az Úr meg a szentek
igéivel megzabolázhatjuk – sötétedett el Raoul tekintete. – A komtúr azt mondta, hogy
az alvilágból felidézett lények az ő engedélye nélkül nem hagyhatják el a pentagramot,
hiszen az apostolok és a legnagyobb katonaszentek nevét rótta fel rá. És ő most halott. A
démon pedig szabadon garázdálkodhat!
– Úgy is van – bólintott méltósággal Raoul. – De a kereszt ügye rosszul áll most. A
királyok egymással torzsalkodnak, és közben az igazi ellenség... a pogányok... még
mindig a kezükben tartják a szent Jeruzsálemet. Gérard de Ridefort nagymester Akkónál
a szaracénok fogságába esett, és Richárd király az ő egyik normandiai hívét tette meg
helyette a vezetőnknek... egy Robert de Sablé nevű francia nemesurat, aki idegenül
mozog közöttünk, és nem ismeri a rend misztériumait. A káptalani testület... .csupa
beavatott... úgy döntött, hogy itt az ideje kézbe venni a dolgokat, különben az egész
keresztény világ veszélybe kerül. Valami hatalmas erőre volt szükségünk. És ezt az erőt
csak az alvilágból idézhettük meg, hogy aztán uralmunkba hajtsuk Krisztusnak tetsző
fehér mágiával.
Foret-Noir arcára átszellemült kifejezés ült ki, szeme felragyogott, ajka mosolyra
húzódott.
– Szép kis terv – csettintett a lány. – De azt hiszem, most fontosabb dolgunk is van, mint
a kudarcotokon rágódni. Szerinted abba a városba mehettek?
– Azt hiszem, mindenképpen Jaffában kell őket keresnünk. Ha nincsenek ott... márpedig
ezt hamar kideríthetjük... akkor még mindig ráérünk eltöprengeni, hová tűnhettek.
Egyébként is, ne feledd, ruhát kell szereznünk neked!
Úgy döntött, nem végez négy kísérőjével. A viselkedés-elemzés alapján számíthat rájuk
– a két újonnan jöttre is, akikkel nem sokkal a város előtt találkoztak –, és hasznosak
lehetnek a szükséges adatok megszerzésében. Úgy találta, az úr-szolga viszony
tökéletesen megfelelő kapcsolat, és eszerint viselkedett. Nem kérdezett, nem kért tőlük
semmit, hanem rájuk parancsolt, hogy vigyék egy biztonságos helyre. Ők gondolkodtak
egy kicsit, majd azt mondták, hogy megvan a megoldás. Nem mulasztotta el közölni
velük, hogy csak addig van szüksége rájuk, amíg hasznosak a céljai szempontjából. A két
újonnan jött személy szemlátomást megrémült ettől, a romos kolostorban foglyul
ejtetteket azonban teljességgel hidegen hagyta. A Terminátor figyelmét nem kerülte el,
hogy a két emberpáros viselkedésmátrixa alapvetően eltér egymástól; úgy ítélte meg
azonban, a különbségeket ráér később is kiszámítani.
– Semmi közöd hozzá, bugris! – csattant fel a másik lovag, Türoszi Simon. – Ne üsd bele
az orrod a Templom Lovagjainak dolgába! Félre az útból!
– Nem úgy van az! – lépett közelebb a-üiásik strázsa is. Nem szívesen állt le veszekedni
ezekkel a felfújt hólyagokkal, de nem tűrhette, hogy ilyen hangon beszéljen valaki
Richárd katonáival, csak azért, mert egy vörös keresztet hord a vállán. – A király szigorú
parancsot adott: ellenőrizni kell minden belépőt.
Az a két sergent, aki nem sokkal Jaffa falai előtt csatlakozott a Terminátorhoz és a két
templomoshoz, a nyakát behúzva várt, nem avatkozott bélé a vitába.
– Elég! – reccsent meg az a hang, amitől mindannyiuknak a hideg futott végig a hátán. A
Terminátor előrébb léptetett lován, és a nyeregből kihajolva megragadta a mogorvábbik
őr ruháját a nyakánál fogva. Fél kézzel, könnyed mozdulattal emelte fel a tehetetlenül
kapálózó, vadul káromkodó embert, és úgy tartotta, hogy a szemük egy szintben legyen.
– Most pedig továbbengedsz minket! – szólt rá kifejezéstelenül, ám mégis parancsolóan.
Az üldözők
Miriam követte a férfi tekintetét, s egy pillanatra elpirult. Más volt ez a félmezítelenség,
mint amikor megérkezett. Akkor a kronoportáció miatt láthatta meg Raoul anyaszült
meztelenül, s inkább a meglepetés dominált; most azonban a tekintetéből több
sugárzott.
– így sohasem jutunk be a városba! Ruhát kell szereznünk, mert ha rájönnek, hogy nő
vagy... Nos...
– Egy tökéletesen biztos tervet nem olyan könnyű kieszelni. Az ilyesmihez még nekem is
idő kell. Nem sok esélyt látok a bejutásra, hacsak...
–Hacsak?!
– Hát... szóval, ha egy keresztes lovag visszatér a városba, vállán egy ájult
rabszolgalánnyal, akit hosszú, kimerítő üldözés után fogott el a homokdűnék poklában...
nos, úgy vélem, egyetlen őr sem kezdene gyanakodni. Az talán feltűnhet nekik, hogy
templomos vagyok, akinek a regula szerint tiltva vagyon az ilyesmi, de szólni akkor sem
mernének; félnek a rend haragjától, mint a pokol kénköves lehelletétől.
– Még mit nem! – csattant fel Miriam. – Én szabad ember vagyok, nem leszek senki
rabszolgája...
– Ötleteket akartál – felelte a lovag.
– Tessék? – kapta fel a fejét Raoul. – Nem hiszem, hogy rászolgáltam a becsmérlésedre.
Amit kitaláltam, igenis jó ötlet, az már a te hibád, ha nem vagy hajlandó egy kis ártatlan
színjátékra, mely megoldaná ezt a gondunkat.
– Nem mondom, hogy szükség esetén nem vagyok hajlandó, de egyelőre még
gondolkodom valami jobb megoldáson – válaszolta a lány, és minden tapasztalatát,
minden tudását igénybevéve próbált valami elfogadható tervet kiötölni, melynek
segítségével biztosan bejuthatnának a városba. Kockázat nélkül.
Gyorsan múltak a percek, s végül Miriam kénytelen volt feladni az elveit. A Terminátor
elpusztítása mindennél fontosabb, gondolta magában, s savanyú arccal fordult a
csendben várakozó férfi felé.
Raoul önérzetesen megvonta a vállát, s olyan képet vágott, mint aki eleve biztos volt a
dolgok ilyetén alakulásában.
Miriam sóhajtott.
– Ha valóban hihetővé akarjuk tenni a történetet, akkor a külsőddel csinálnunk kell még
valamit – folytatta a lovag zavartalanul, és szemében pajkos fény villant föl. Miriam
rosszat sejtve kérdezte:
– Rólam könnyen elhihetik, hogy egy szaracén lányt üldöztem hosszú mérföldeken
keresztül a homokdombok között, még a lovamat is halálra ösztökélve – mutatott
verejték és homok keverékétől mocskos ruhájára –, ám a te bőröd fehérsége és
tisztasága kétségeket ébreszthet egy éles szemű kapuőrben. Azt hiszem, jó alaposan
meg kell fürdened a porban!
Miriam tiltakozva emelte fel a kezét, aztán hirtelen meggondolta magát, és megvonta a
vállát.
– Készen állok.
Raoul de Foret-Noir gyors pillantást vetett a nőre, majd ördögi szikra pattant elő az
agyából, és foghegyről odavetette:
– Hoppá! Krisztus nevére, nem is kellett volna megfürdened! Van egy jobb ötletem...
– Mit a fenét művelsz? – háborodott fel Miriam, de már mozdulni sem mert.
– Meg ne mozdulj, történjék bármi! – sziszegte a fogai között. – Rögvest itt vannak...
A lovag élénken helyeselt, és nem győzött dicsekedni a "zsákmányával", akit majd egy
félnapi üldözés után, lova veszésével sikerült csak letepernie. Az őrök egyetértettek vele,
hogy egy ilyen hamvas, üde leányzó sokszorta többet ér egy nehézkes csataménnél, és a
rabszolgapiacon szép árat kapni érte. Raoul élénken ecsetelte, hogy az áldozata milyen
vadul próbálta megvédeni magát.
– Megvan már a helye a kicsikének – vetette oda. – De ha komolyan érdekel, egy hét
múlva tárgyalhatunk róla... ha már a nagyurak kitöltötték vele a kedvüket...
Hirtelen egy mohó férfikéz markolt a fenekébe, s csak a több éves kitartó önuralmi
gyakorlatoknak volt köszönhető, hogy sikerült továbbjátszania a szerepét.
– Látjátok ezt az angyali módra megformált fart? – mutatta a lovag, majd színlelt
szemérmesseggel lesütötte a szemét. – Jómagam persze, egyházi rendű férfiú lévén,
megtartóztatom tőle magamat, de kötve hiszem, hogy sokáig kell majd kutatnom pénzes
vevők után...
Raoul de Foret-Noir nem habozott alaposan kihasználni a helyzetet, mivel tisztában volt
vele, hogy Miriam pillanatnyilag aligha tehet ellenvetéseket.
A lány majd' felrobbant a méregtől, de mozdulni sem mert. Nem akarta leleplezni magát.
– A neved, lovag! – kapott észbe az egyik őr, és rátért a belépés hivatalos formuláira.
– Raoul de Foret-Noir, a Templom Lovagja – válaszolta a férfi, aki nem látta értelmét,
hogy hamis nevet mondjon, hiszen lehet, hogy a két strázsa közül az egyik ismeri.
– Ha köztünk marad, akkor elárulom, hogy néhány társam még most is zsákmányt
hajkurász valahol arrafelé – széles mozdulatot tett a kezével, amelynek alapján a
katonák bármire gondolhattak.
– Akkor már értem, miért voltak annyira ingerlékenyek a társaid, lovag!... Bizonyára
édes préda nélkül kellett megtérniük a rendház hideg falai közé.
Miriam megmoccant a férfi vállán.
– Megyek, mielőtt még magához tér a kicsike – mondta gyorsan Raoul. – Semmi kedvem
újabb órákat tölteni azzal, hogy lecsillapítsam a kis vadmacskát!
– Hová gondolsz, csatlós! – húzta fel az orrát Raoul, és hamarvást beleveszett a bélletes
kapuzat mögött ásító halszagú sikátorok áthatolhatatlan sötétjébe.
A savanyú képpel utána meredő őrszemek pedig megállapították, hogy alapjában véve
minden templomos beképzelt fajankó, még ha egyesek első pillantásra tűrhető
cimboráknak tűnnek is.
A város
– Parancsod szerint lészen, nagyúr! – mondta Gilbert de Clancy komoran. Itt, Jaffa falai
között, könnyűszerrel kelepcébe csalhatták volna a démont; bármilyen hatalmas is, a
rendház összes lovagjával és Richárd király egész hadseregével nem bírhat el egyszerre.
A rend regulájára tett esküjük azonban acélbéklyóként kötötte őket; engedelmességgel
tartoztak foglyulejtőjüknek, akár halhatatlan lelkük üdvösségének árán is.
A két sergent, aki a város előtt csatlakozott hozzájuk, már elköszönt tőlük, s a
Terminátor szó nélkül hagyta távozni őket. Rémültek és zavarodottak voltak;
szörnyűséges eseményeknek váltak szemtanúivá, s nyelvüket minden fogadalomnál
hívebben kötötte az elkárhozástól való iszonyú félelem.
Az éjszakai órákon is hangos, szűk utcákon lovagoltak végig, ahol a hepehupás kövezetre
öntött emberi szenny bűze elvegyült a lármázó duhajok bőven szakadó verítékének és a
rothadó halaknak az orrfacsaró szagával. A meghódított városon minden rendű és rangú
népség civakodott; az idevalósi keresztények, akiket alig négy éve tettek hontalanná
Szaladin seregei, szerették volna visszakapni hajdani tulajdonukat, viszont
természetesen a tengerentúli hódítók is kárpótlásra tartottak igényt vérük hullásáért,
bajtársaik vesztéséért. Egyvalamiben azonban valamennyien osztoztak: a győzelmi
mámorban, amit nem kevesen féktelen mulatozásba fullasztottak.
A Terminátort pillanatnyilag a biztonságos rejtekhely megtalálása foglalkoztatta a
legjobban. Miközben keresztüllovagoltak a városon, csalhatatlan érzékszerveivel mindent
alaposan szemügyre vett, ami ilyen célból szóba jöhetett. Azonban egyetlen olyan
épületet sem talált, amely megfelelt volna a célnak. Márpedig szüksége volt egy helyre,
ahol kigondolhat valamit küldetése megvalósításának érdekében. A Skynet utasítása
egyértelmű volt és világos: menj vissza 1984-be, kulasd fel és öld meg Sarah Connort!
Most azonban sem az idő, sem a helyszín nem stimmelt. A Terminátort kisebb
inlelligencia-sokk érte, amikor megpróbálta végiggondolni a Skynet stratégiáját. Az a
lehetőség fel sem merült benne, hogy a csalhatatlan gépisten ezúttal hibázott. Kell hogy
legyen valami fontos oka, amiért nem Los Angelesbe és nem 1984-be küldte őt vissza.
– Nagyúr, megérkeztünk!
Egy villámgyors elemzés kimutatta, hogy, a kapun belül legalább kéttucatnyi férfi és nő
mulatozik. A Terminátor egy hosszú századmásodpercig mérlegelte, csapdába csalták-e,
azonban ennek olyan elhanyagolhatóan kicsi volt a valószínűsége – nulla egész nulla
nulla öt ezrelék –, hogy döntése szempontjából számításba sem vette. Leszállt hát a
lováról, és hagyta, hogy Türoszi Simon a többivel együtt kikösse a bejárat mellett álló
cövekhez.
A lovag tátott szájjal hallgatta a választ, s mivel nem jutott az eszébe semmilyen
visszavágás, ezért gyorsan lesütötte a szemét, és látszólag teljesen megfeledkezett az
incidensről. Azonban Sir Walter of Houghtonbury egy életre megjegyezte magának az
embert, aki nyilvánosan rendre utasította őt.
– Erre, nagyuram! – intett a Terminátor egyik kísérője, hogy valahogy feloldja a kínos
közjáték okozta feszültséget.
A Terminátor követte az előtte haladó, kőmerev arcú templomos lovagot, s ahogy egyre
feljebb haladtak a hátulsó torony csigalépcsőin, ismerethalmaza fokozatosan bővült.
Számbavett minden gyenge pontot, minden kiszögellést, s közben logisztikai
processzorát utasította, hogy térképezze fel a saját testét, és a kapott eredményt vesse
össze a T-800-as modellről betáplált ismeretekkel.
Ha végre akarja hajtani a feladatát, minden ismeretre szüksége van. A Skynet sem
akarná másként.
Szolgái egy kör alakú helyiségbe kísérték, amelynek berendezése rusztikusán egyszerű
volt. Mindössze egy keskeny fapriccs, lábánál tört ládikó, egy asztal – rajta néhány
összeégett papiros – valamint a sarokban egy kis oltár árválkodott. A falakat egykoron
drága, kézzel szőtt falikárpitok takarhatták, maradványaik szomorú foltokban itt-ott máig
kivehetőek maradtak. Gilbert de Clancy az asztalon álló cserépmécseshez lépett, acélt és
kovát vett elő övtarsolyából, s meggyújtotta. Ritkán használt helyiség volt ez; Jaffa
megvétele után egy koldusszegény antiochiai templomos húzta meg itt magát, akit
szodómia vétke miatt kitaszítottak a rendből, és két napja meg is halt vérhasban. A
szállását azóta már kifosztották, bevackolni azonban senki nem akarta magát erre a
szegényes hajlékra.
A lovagok megadóan álltak meg az ajtó mellett, és lehajtott fejjel várták újsütetű uruk
parancsait. Gyakorta pillantottak egymásra, tekintetük mélyén elgyötört lángok lobogtak;
szólni egyikük sem szólt, hiszen nem volt miért.
Ha a gyarapodásuk ilyen ütemben folytatódik, akkor rövid idő múlva ugyan mivé lett
volna a feudális nagyurak – köztük a koronás uralkodók – világi hatalma?
A lista hosszú volt, és számos olyan elemet tartalmazott, amelyet a T-800-as modellekbe
sohasem építettek eddig be. Ilyen volt a fejlesztett beilleszkedési- és álcázó programja,
amelyet csak biztonsági és felderítő egységekbe szereltek be. Kibővített
memóriatárakkal, gyakorlatilag teljes körű történelmi ismeretekkel rendelkezett.
Nyelvészeti programja lehetővé tette, hogy a korabeli nyelvezetet is megértse, és
adattáraiban pontos ismeretei voltak az első húsz évszázad járműveiről és fegyvereiről.
Minden fegyverről. Ezenkívül felszabadították a vezérpanelt is, amely olyan nagyfokú,
önálló döntési és cselekvési szabadságot tett lehetővé, ami csak a hadvezér kiborgoknak,
a Skynet közvetlen egységeinek adatott meg. A különbségek egyfajta elégedettséggel
töltötték el a Terminátort. Mint a Skynet minden teremtménye, a Terminátor is egyetlen
célt ismert csupán: tökéletesedni, ameddig csak lehet. A Skynet a legkiválóbb harcosait
azzal tüntette ki, hogy extra védelmi modulokat, kiegészítő memóriaegységeket és
hasonló műszaki újdonságokat- szereltetett beléjük, így néhány kiváltságos teremtmény
új sorozatok prototípusává lett, s ez további inspirációt adott nekik az eredményesség
minél tökéletesebb megvalósítására.
Az üldözők.
Három lehetőség
– Azonnal tegyél le! – suttogta dühösen Miriam, és apró, de erős ökleivel döngetni kezdte
a lovag széles hátát. – Idáig már senki sem láthat el a kaputól!
Raoul kelletlenül leengedte a földre a lányt. Jólesett magához szorítani ezt az élettel teli,
fiatal testet, amelyben olyan erős és bátor lélek lakozik, hogy azt egy kereszteslovag is
megirigyelhetné.
– Most mit vagy úgy oda egy kis simogatás miatt? – morogta Foret-Noir. Büszke volt
magára: átjutott egy idegennel Richárd király őrein. – Örülj, hogy ennyivel megúsztad...
és bejutottunk!
Csatt.
Éles pofon csattant a lovag arcán, majd mielőtt a kezét felemelhette volna, még egy.
Raoul döbbenten lépett hátra, s keze automatikusan a kardja felé mozdult.
– Piszkos kéjenc! – fújtatott a lány. – Ha még egyszer így mersz hozzám nyúlni...
Miriam elfordult. Magas, foghíjas kőfal mellett álltak, a besüppedt, sáros utca túlodalán
alacsony, lapos tetejű viskók sorakoztak. Még mindig senki nem járt ebben a sikátorban,
de a közelből részeg danászás hallatszott.
Foret-Noir nem szólt semmit, csak mosolygott a bajsza alatt. Igaz, hogy a lány
tűzrőlpattant teremtés, de azt azért megnézte volna, hogyan bánik el három páncélos
fegyveressel.
Miriam megsejthette, mire gondol, mert a köpenye redőiből elóliúzta a kis lézerpisztolyt.
– De arról nem volt szó, hogy te fölöslegesen fogdosol! – fortyant fel a nő, majd hirtelen
megrázta magát, mintha egy vödör hideg vízzel öntötték volna nyakon. – Nincs értelme
utólag vitatkozni ezen. Fontosabb feladatunk van. Fel kell kutatnunk és
megsemmisítenünk a Terminátort, mielőtt végleg eltűnik a szemünk elől.
A lovag már cseppet sem volt olyan lelkes, mint fél órával korábban. Szívesebben lett
volna ura egy ilyen gyönyörű rabszolgalánynak, mintsem hogy egy pokolbeli fenevad
után kutasson a városban. Már csaknem hangot adott új ötletének, amikor felvillant
előtte a rémlátomás, ahogyan a szörnyeteg egyetlen mozdulattal kitépi a nagymester
szívét, majd egymás után küldi a halálba társait.
És eszébe jutott a fogadalma is, melyet halott barátja sírja fölött tett. Nem volt éppen
feddhetetlen életű lovag, többször is vétett már a rend nem egy szabálya ellen, s a
szüzességi fogadalmat sem tartotta különösebb becsben. Azonban egyvalamiről sosem
feledkezett meg, minden kicsapongása ellenére: a becsület mindenek előtt!
Paul de Clanouvevre halálát neki kell megbosszulnia, s ezt még akkor is meg kell tennie,
ha az életébe kerül!
– Igazad van – válaszolta. – Semmi sem lehet fontosabb annál, hogy méltó bosszút
álljunk eme sátánfattyon!
Miriam elismerően nézett a villogó tekintetű, heves férfira, és egy pillanatra felülbírálta
magában a lovagról kialakított képet – hogy tudniillik érzéketlen, sötét alak –, ám alig
egy másodpercbe telt, és ismét a jól ismert, cinikus tekintetű, léha férfi állt előtte, akiben
ugyan egy szemernyit sem bízott, de rá volt utalva nehéz küldetésében.
Ember ember mellett küzdött most a gép ellen, s ilyenkor az ellentétek félretétetnek,
hogy a gyűlölet hullámai a Skynet géprabszolgáit seperjék el.
– Te hová mennél, ha el akarsz tűnni a tömegben? – kérdezte Miriam a férfit, akin iménti
fellobbanása után lecsillapodott, s most tűnődve nézte a közelben hullámzó tenger
párájától nyirkos kőfalat.
– Attól függ, hogy rangom és tekintélyem mennyire tesz ismertté. Fontos persze a
külsőség is, hiszen a szörnyeteg hatalmas termetű, ezért hamar kirína a közönséges
emberek közül. Azonban a Templom Lovagjai között számos északi származású harcos is
akad, akik jóval magasabbak társaiknál, s ezáltal beolvadhat közéjük. Azonban azt sem
szabad elfelejtenünk, hogy a pokol rút szülöttei az egyházatyák szerint korántsem
ostobák, és használni is tudják fondorlatos eszüket. Én a helyében olyan rejtekhelyet
keresnék, amely legalább annyira szem előtt van, mint amennyire eldugott.
– Három olyan hely létezik Jaffában, ahol egy ilyen Istentől elátkozott szörnyeteg
meglapulhat. Az első a tripoliszi gróf nyári palotája, amely Rajmund nagyúr szomorú
vészesével ebek harmincadjára jutott, s most minden rendű-rangú népség jár oda
szórakozni, legkivált közemberek, de lovagok is tetemes számban, köztük nem egy
álruhás templomos. A második ilyen hely a város alatt húzódó katakombák rendszere,
ahová a palesztinai őskeresztények temetkeztek volt, s amelynek első néhány
kanyarulatát volt alkalmam megismerni az ostrom során. Bevallom férfiasan, egyetlen
porcikám sem kívánkozik vissza abba a bűzhödt, félhomályos pokolba. Ott minden
bizonnyal eme sátán otthon erezhetné magát.
– S a harmadik hely?
Miriam fejében egymást kergették a gondolatok. A jövőben minden olyan egyszerű volt.
A T-800-as típusokat még a gyerekek is úgy ismerték, mint a tenyerüket, reális eséllyel
ki lehetett következtetni a reakcióikat, bevált módszerek voltak a megsemmisítésükre. Itt
azonban minden olyan más, minden olyan idegen.
Idegen.
– Rendben van – bólintott fáradtan Miriam. – Irány a kocsma! Úgyis rám férne valami
frissítő!
– Ez esetben sajnos... ezúttal egy rosszvérű leányzó szerepét kell eljátszanod, ugyanis
itt, a Szentföldön nem túl megszokott dolog, hogy a kocsmákban úrhölgyek
mutatkozzanak...
A terv
Gilbert de Clancy habozás nélkül térdre ereszkedett, Türoszi Simon nem sokkal később
követte. A középkor emberének lelkében folyton egymással viaskodott a babona és a
hitbéli vakbuzgóság; nem kellett sok hozzá, hogy a két háborgó tenger hullámai
egymásba csapjanak, s isteni küldöttként, földre szállt Messiásként tiszteljék azt, akit alig
néhány perce még pokolszülte démonnak véltek. A Terminátor a szemük láttára végzett
a rend rangsorban második szentföldi méltóságával; vezérüket, az új nagymestert pedig
szinte nem is ismerték, Richárd király bábujának tartották. Kész voltak hát fölesküdni
arra a személyre, aki bizonyságot adott természetfölötti képességeiről, s nem sokkal
azelőtt még a kárhozat kénköves forrását látták benne.
A két lovag nem lepődött meg a néven; nem is tehették, hiszen 1191-ben a majdani
hírhedett inkvizítor még meg sem született, neve csak azok számára csenghetett
ismerősnek, akik a jövőből érkeztek.
A Terminátor egy pillanatra zavarba jött. Logisztikai áramkörei hiábavaló kísérletet tettek
a huszonegyedik század kifejezésrendszerének tizenkettedik századiba való illesztésére.
A dolgot végül az egyszerűsítési formulák használatával oldotta meg, amikor a problémát
apró darabokra szabdalják, s addig viszik a folyamatot, amíg a primitív agyak is megértik
a kérdést, s a kisebb problémák megoldása nem okoz nehézséget számukra.
A másik lovag, Türoszi Simon, megkönnyebülve, hogy nem a Sátánt, hanem Isten
küldöttét kell szolgálniuk, s fellelkesülve a beígért lehetőségektől és a felemelkedéstől,
sietve megjegyezte:
– Először is kell nekem egy olyan ember, aki igen alaposan ismeri a különböző fémeket.
– A Terminátor célszerűnek tartotta, ha a számára szükséges anyagot egyszerűen
fémnek nevezi, s ezáltal legalább egy félreértési lehetőséget kiküszöböl. – Ismertek
effélét?
– A Templom Lovagjai .között sok művelt ember akad, azonban a fémeket igazán csak az
alkimisták ismerik, akik képesek rá, hogy ólmot arannyá vagy bármi mássá
változtassanak.
Sarah Connor édesanyja volt annak a John Connornak, aki egyetlen méltó ellenfele lett a
Skynetnek, és az emberiség javára fordította a háborút. Ám Sarah Connor őseinek halála
azt jelentené, hogy Sarah Connor sohasem születhetne meg, s ezáltal John Connor sem.
Az ősök megszüntetése lehetetlenné teszi az utódok megszületését. Vajon hány Connor
élhet a huszadik században? Rengeteg. S vajon hány él a tizenkettedik században?
Megszámolható.
A keresztes vitézek számos nemes és kevésbé nemes célt képviseltek már az idők
folyamán. Ha azt kapják feladatul, hogy Isten nevében öljenek meg minden Connor,
Connors, Conn, O'Connor és hasonló nevezetű embert, akkor egy sem akad majd, aki
megkérdezné, miért?
Egy évszázadokon átnyúló rend képes arra, hogy beteljesítse a legördögibb tervet,
melyet valaha is kiötlöttek ezen a földön. Igaz, ezúttal nem emberi elme, hanem hideg,
érzéketlen gépagy volt a szerző.
Ám a Terminátor semmit sem akart a véletlenre bízni. Ha időszakonként felbukkanhatna,
és ellenőrizhetné a Rend működését, akkor a feladat sikerességének esélye közelítene a
száz százalékhoz, a sikerhez, azaz az elkerülhetetlen beteljesüléshez.
Önként vagy...
A Terminátor hideg tekintetét az előtte álló lovagra emelte. Gilbert de Clancy semmit
sem sejtett azokból a gondolatokból, amelyek a Terminátor agyában az elmúlt röpke
másodpercek alatt végigfutottak. Ha megsejtette volna, miféle szörnyű tervben
segédkezik majd a jövő egyik új urának, önkezével vetett volna véget életének.
– Nagyuram, alkimista mester nem terem minden sarkon! Időre van szükség a
felkutatásukhoz, s sok köztük a sarlatán... Engedelmeddel utánaérdeklődnék a
hadifoglyok között, ki az, akit érdemes felkeresnünk. A szaracénok között számos áruló
akad, aki némi pénzért a tulajdon szülőanyját is eladná.
– Menj! A társad marad. Ne felejtsd el, csak azok emelkedhetnek majd fel velem Isten
színe elé, akik megszolgálják a bizalmamat. A gyöngékre és a hitszegőkre örök kárhozat
vár.
A hajnal nem volt sem elég korai, sem elég késői időpont ahhoz, hogy a tripoliszi
Rajmund gróf hajdanvolt palotája, a halbűzös, sószagú, fülledt tengerparti negyedben ne
örvendjen igencsak népes vendégseregnek. Részeg és félrészeg alakok gajdoltak kart
karba öltve, lemeztelenített testű, megtépázott rabszolgalányok kuporogtak a lábuknál. A
legyőzött szaracénok nemcsak kincseiket, gyakran a szeretteiket is elveszítették. Az a
nő, aki nem tudott időben elmenekülni, előbb-utóbb megtalálta a hozzá való férfit. A
szebbeket pénzért árulták a piacon, de a rusnyábbak is horogra akadtak, mert olyan
férfiak között, akik közel két esztendeje nem láttak asszonyt, az ördög nagyanyja is
kívánatos teremtésnek tűnt volna. Patakokban folyt a savanyú bor és a keserű pálinka. A
zsákmányból mindenre tellett.
Lebbent a bejárat eltakarására használt szőnyeg, és egy magas termetű férfi lépett be
rajta. Egyedül. Néhány félig még józan harcos felemelte a fejét, és az egyik nagy hangon
így szólt az érkezőhöz:
Kint az utcán egy harmadik alak csatlakozott a kilépőkhöz. Egy alacsony, szokatlanul
izmos nő, akinek bájait alig rejtette el a kétes tisztaságú szürke köpeny, amely alatt
teljesen mezítelennek tűnt.
Szótlanul mentek a kiégett, üszkös gerendákkal borított utcákon, melyek alatt néhol még
egy-egy levágott, kardot vagy csatabárdot markoló kar feküdt temetetlenül, a pusztítás
mementójául.
Hiába járok emberek között, hiába vagyok a Földön, ez a világ más, mint az enyém.
Miriam megrendülten nézte a pusztítást. Hirtelen mindent más szemmel kezdett látni.
Hiába voltak ismeretei a történelmi idők nagy háborúiról, a keresztes hadjáratokról,
közvetlen közelről tapasztalni teljesen más volt, mint könyvekből tanulni róla. Nem
voltak itt nemes célok, csak esztelen pusztítás.
Raoul a lány kézébe nyomta a flaskát, s Miriam oly hevesen kortyolt bele a langyos, híg
lőrébe, hogy csaknem megfulladt. Köhögve tartotta el magától a flaskát, aztán ismét
ivott, ezúttal mértéktartóbban. Aztán átadta a maradék bort a lovagnak, aki türelmesen
kivárta, míg iszik.
A szaracén nő valamit mondott nekik, de Miriam nem értett belőle egy szót sem. Kérdőn
fordult Raoul felé, és a lovag készségesen fordította neki az asszony szavait:
A török asszony a sarokban felnyitotta egy jókora láda fedelét – látszott rajta, hogy nem
itt vészelte át a pusztítást, hanem később hozták a házba, és gondosan álcázták
mindenféle fölébe halmozott kacattal –, és különféle ruhadarabokat kezdett előszedni a
mélyéről. Miriam kíváncsian forgatta a ruhákat, de a legtöbb teljesen ismeretlen volt
előtte. Azonban nemének csalhatatlan ösztöne, amely már többszáz éve segíti eligazodni
a nőket a divat rejtelmeiben, most a jövőből jött leány segítségére sietett.
Nem telt el tizenöt perc sem, mióta Raoul kiment, s Miriam teljesen felöltözve és
átalakulva állt a szoba közepén. Már egyáltalán nem volt olyan kívánatos, mint
köpenyben, járás közben nem villant ki a bokája és a lábszára, és keble sem volt félig
fedetlen. Csak hosszas vizsgálódás deríthette volna ki, hogy nem egy igazi szaracén nő
lapul a ruhák alatt.
– Azt hiszem, ennyi idő alatt még a jövő asszonyai is elkészülhetnek az öltözködéssel –
vigyorgott a nyílásban Raoul.
Miriam dühösen meredt a lovagra. Olyan, mint egy éretlen gyermek. Képtelen megérteni
küldetésük fontosságát, és a rájuk leselkedő veszély nagyságával sincs tisztában. Mint
egy nagyra nőtt gyermek, aki játéknak tartja a háborút, egészen addig, míg... Nem!
Miriam tudta, hogy min ment keresztül a férfi, amikor elveszítette komtúrját és társait,
amikor a Terminátor hideg számítással végzett velük. A nő sejtette, hogy Foret-Noir
vidámsága valamiféle kétségbeesett álarc a külvilág rideg valósága ellen. Vagy csak
egyszerűen ilyenek a keresztes lovagok?
Az utcák kihaltak voltak, bár a nap már kibukkant a látóhatár mögül, és fénylő sugaraival
bearanyozta a kopár sikátorokat, a röpke esztendők alatt két szörnyű dúlást is átvészelt
város szomorú kísértetét. Az éjszaka hűvöse hamarosan forró nappalba fog átcsapni.
– Egy-két óra múltán olyan rekkenő hőség lesz, hogy aki nincs hozzászokva az itteni
napvilág erejéhez, könnyen elalélhat – szólt Raoul de Foret-Noir szaracén gúnyába
bújtatott kísérőjének. Miriam aprókat bólintott a férfi kijelentéseire, lelki szemei előtt
azonban sokkalta szörnyűbb világ jelent meg.
A férfi összehúzott szemmel nézte társát. Aggasztották a leány arcán megjelenő, szinte
észrevehetetlenül apró ráncok, amelyek elmondhatatlan borzalmakról regéltek. Raoul
épp elégszer látott már ilyet hosszú harcokban megfáradt társainak arcán, s biztos volt
benne, hogy az övén is vannak hasonló jelek.
– Mivel a rendházunkba nem vihetlek be, hiszen asszony vagy, kerestem egy épületet,
ahol meghúzhatjuk magunkat – ismételte el készségesen. – Ahogy látom, már többször
is kifosztották, úgyhogy egy darabig nem kell attól tartanunk, hogy bárki is a közelébe
téved.
Miriam követte a férfit az alacsony mennyezetű, gerendavázas házba, amely valami
titokzatos csoda folytán szinte teljesen épen vészelte át a viharos ostromot. Jaffát
rohammal vették be, a tenger és a szárazföld felől, és az előrenyomuló keresztesek
mindent leromboltak útjukban, amit csak találtak. Különösebb ellenállásba nem ütköztek;
a fényes arszúfi diadal óta minden fegyverbíró szaracén fejvesztetten menekült Richárd
seregei elöl.
Miriam az egyik szétforgácsolt láda maradványai között talált néhány vég felhasogatatlan
maradt posztót, amelyet egyetlen csepp vér sem szennyezett be. Behúzódott az egyik
sarokba, és gyorsan fekhelyt készített.
– Több háborút láttam, mint amiről te valaha is álmodni fogsz! – suttogta maga elé a nő.
Foret-Noir nem válaszolt. Bár hallotta a szavakat, nem tulajdonított neki túl nagy
jelentőséget. Egy nő és a háború, ugyan! Mindazonáltal óvakodott megsérteni társnőjét,
mivel épp elégszer volt alkalma tapasztalni heves, lobbanékony vérmérsékletét. Persze
egy jó karddal szemben mit sem érne a harci tudása, döntötte el magában a lovag, és
leguggolt a lány mellé.
– Aludnod kell!
Miriam bólintott.
A férfi zavartan bólintott. Miriam egészen más volt, mint a többi lány, akivel eddig
találkozott. Határozott, akaratos nőszemély, aki ráadásul mindent meg tud indokolni.
Viselkedése alapjaiban forgatta fel mindazt, amit Raoul a női nemnek az életben betöltött
szerepéről vallott. A középkor asszonyai nem voltak önálló személyiségek: életük és
boldogulásuk a hozzájuk rendelt férfitől függött, legyen az apjuk, testvérük, fiuk vagy
gyámolításra szoruló nemesözvegyek esetében a helybéli püspök. Feladatuk a nemzetség
magvának továbbörökítése volt, vagy a családi birtok gyarapítása, előnyös házasság
révén. Raoul eleddig nemigen tudta elfogadni a jövőből érkezett lány meséjét, inkább
valami távoli helyről való varázslónőnek tartotta, ám egyre inkább meggyőződésévé vált,
hogy Miriam valóban más. Idegen. Isten küldötte.
A lányra pilhntott. Miriam már aludt. Rövidre nyírt, fiús haja vaiahogy komorrá tette az
arcát. Vonásai még alvás közben sem lazultak el, mintha sohasem tudna békén
nyugodni. Akár egy űzött vadállat, amely napok óta tartó, szakadatlan üldözés közben
jut csupán egy szusszanásnyi pihenőhöz.
Olyan, mint egy szép és bájos gyermek, aki álmában kissé összegömbölyödik, mintha az
anyját keresné. És az a két bájos gödröcske a szája sarkában...
– Ne engem nézz! – vetette oda a lány; még a fél szemét sem nyitotta ki. – Őrködj!
Fouche de Viron átkozódva lökött arrébb egy nagydarab félvér nőt, aki túlságosan
lassúnak bizonyult ahhoz, hogy kitérjen a győztesek útjából. A francia akkorát taszított a
szerencsétlenen, hogy a kövér nőszemély keresztülesett az egyik faasztalon, amely
nagyot reccsenve, érett datolyákból álló terhét szerteszórva roppant ketté alatta,
megadva magát a sorsnak.
A francia egyike volt azoknak a mindenre elszánt kalandvágyó lovagoknak, akik félretéve
a hűbéri hűség eszméit, nem tértek haza Franciaországba a megsértődött Fülöp királlyal,
hanem itt maradtak a Szentföldön, hogy Oroszlánszívű Richárd oldalán harcoljanak, s
eképpen természetesen részesüljenek a zsákmányból. Az angol király értékelte a francia
lovagok "hűségét", s háláját értékelhető formában fejezte ki.
A lovag nyomában törtető tucatnyi talpas – széles vállú parasztlegények Fouche béarni
birtokáról, amit zálogba csapott, hogy hadra kelhessen – átkozódva haladt előre a
tömegben, egyetlen lépéssel sem maradva le ifjú hűbéruruk mögött. Csupán Fouche
ismerte a céljukat, ám ha tizenkét kardforgató férfira van szüksége, akkor bizonyára
komoly feladat vár rájuk.Tehát ehhez mért szigorral kell eljárni.
A jól ismert betűk és a pecsét láttán egyetlen templomos sem akadt, aki megkérdőjelezte
volna a komtúr személyének kilétét, a tegnap éjjel történt furcsaságok ellenére sem. Az
igazságot csak Simon és Gilbert de Clancy ismerte, akik nem beszéltek; no meg Raoul
lovag, akit a társai halottnak hittek.
S mindamellett az új komtúr még egy másik parancsot is készített szinte pillanatok alatt.
Rendkívüli zsinati felhatalmazást Guillaume Nogaret vizitátor részére, amelyhez magának
a pápának, VIII. Gergelynek pecsétjével és szignatúrájával ellátott bizalmas parancs volt
mellékelve.
– Isteni hatalom – javította ki a Terminátor. Mint egy jól beolajozott gépezet, úgy lendült
mozgásba a templomos lovagok rendje, és igénybe vették az alacsonyabb rangú katonák
segítségét is. Richárd katonáinak a rend ugyan nem parancsolt, az innen-onnan
odavetődött kóbor lovagok azonban – amilyen Fouche de Viron is volt – készséggel álltak
a rendelkezésükre, természetesen illő díjazás ellenében. Kis csoportokra oszlottak, és
módszeresen nekikezdtek átfésülni a várost. A templomosok zöme outrémeri születésű
volt, egész életét a Szentföldön élte le, és jól ismerte Jaffát, így hát rendkívül gyorsan
haladt a kutatás.
A parancs úgy szólt, hogy minden bölcset, alkimistát, fémművest és olyan személyt, aki
titokzatos tudományokkal foglalkozik, szállítsanak a templomos rendház börtönébe, ahol
a komtúr – immáron a Terminátor – felütötte a tanyáját.
A város hatalmas volt, és még ilyen sok ember igénybevételével is órákba fog kerülni az
átfésülése, ezzel a Terminátor tisztában volt. Számításai szerint legkésőbb kora estére a
katonák átkutatják a várost, és kilencvennyolc egész hatvannyolc század valószínűséggel
találnak egy olyan alkimistát, aki valóban érti a dolgát.
Az első lépés a dicsőséges jövő felé vezető úton. Az első lépés a Skynet
megszületéséhez, és az emberiség pusztulásához.
A Terminátor agyában egy kísérleti kódsorozat futott le. Valami furcsát, ismeretlent
érzett. Egy meghatározhatatlan belső parancs hatására arca lassan eltorzult, szája kicsit
szényílt, miközben torkából ritmikusan ismétlődő, köhögésszerű zaj tört elő.
Nevetett!
Az őrjárat
Miriam hosszú pillantást vetett a férfira. Oly szembeötlően hasonlított az imádott Joseph
Hepburnre! Vajon ha ők ketten...
Csupán egy pillanatig tartott a gondolat, mégis halovány pír jelent meg a nő arcán, és
gyorsan félrefordította a fejét. Raoul semmit sem vett észre ebből a megnyilvánulásból.
– Ugyan! – legyintett a lovag, szinte fel sem fogva a nő szavainak értelmét. – Azt sem
tudja, hogy élünk, vagy a világon vagyunk. Ráadásul a szörnyetegnek előbb meg kellene
tanulnia utánozni a komtúr írását, majd találnia néhány szövetségest a Templom
Lovagjai között, hiszen nem mutatkozhat, mert nyomban lelepleződne. Azonkívül Richárd
király és de Sablé nincsenek messze Jaffától; amint visszatérnek, az egész terv
kártyavárként omlana össze
– A Terminátornak semmiség egy ilyen pri... ilyen egyszerű feladatot megoldani. Néhány
pillanat alatt megtanulja utánozni bárki írását. Hihetetlenül alkalmazkodó fajta!
Miriam nem akart beszélni a T-800-as típusokkal szemben szerzett harci tapasztalatairól.
Raoul de Foret-Noir lehet, hogy tapasztalt harcos, ám fogakna sincs a jövő
szörnyűségeiről, ahol nem ember küzd emberrel, hanem gépek próbálják meg
kipusztítani az emberiséget.
Alvás! A lovag nem ébresztette fel őt! Miriam kérdő pillantást vetett Raoulra. Vajon a férfi
aludt, vagy mindvégig ébren őrködött? Vagy neki nincs szüksége alvásra, esetleg
megelégszik a félálommal is?
A katona megvonta a vállát, és nagyot sercintett a földre, majd követte társait, akik
éppen eltűntek egy jókora, ütött-kopott homlokzatú ház sötéten ásító ajtónyílásában.
Miriam karcsú párducként pattant fel a földről, és nesztelenül követte a férfit. Kimásztak
az ablakon, amely egy másik koszos sikátorra nyílott. Itt nem jártak katonák, bár talán
csak idő kérdése, hogy mikor téved erre egy őrjárat.
Alkimisták
A Terminátor mereven nézte az előtte álló Türoszi Simont, aki üdvözülten mosolygott, s
arcáról csak úgy sugárzott az elragadtatás, amiért Isten kiválasztott küldöttének az
ügyében járhat el.
– Tizenhárom férfiút szedtünk össze, akikről az a hír járja, hogy járatosak az alkímia
művészetében. Mindegyik elhozta féltve őrzött varázsszereit és könyveit. A kiválasztottak
már nekikezdtek az alkimisták kifaggatásának, de...
Türoszi Simon bólintott. Hosszú tapasztalat tanította meg rá, hogy a hatalmasok nem
veszik jó néven az igaz szavakat; mégis őszintén beszélt, mert úgy érezte, ezt diktálja
Isten iránti kötelessége. Kellemesen csalódott, hiszen ámaz isteni kiválasztott egyetlen
aprócska jellel sem mutatta, hogy neheztelne rá. Nehéz dolog ily hatalmasságot
szolgálni, ám a hűség nagy jutalommal jár. A beavatott kevesek számára.
– Úgy lesz, nagyuram, ahogy parancsolod! hajtotta meg büszkén a.fejét, majd sarkon
fordult, és kilépett a fogadóterem előtt húzódó folyosóra.
A prófécia
Emberi!
Megrázta a fejét. Bár alig néhány óra telt el csupán a balul végződött szertartástól
számítva, mégis annyi minden megváltozott.
– Pontosan.
Miriam néhány pillantig egyszerűen nem kapott levegőt. Mégis, mit képzel ez a
nagyszájú, barbár alak, kicsoda ő?! Villámgyorsan riposztozni akart, de nem jött
megfelelő válasz a nyelvére. Csak állt némán, felháborodott képpel és meglehetősen
ostoba arckifejezéssel.
Ebben a pillanatban néhány fegyveres sergent tűnt fel a tér szélén, s ez nyomban
feloldotta a kialakult feszültséget. Raoul gyorsan lehajtotta a fejét, és karon ragadta a
lányt. Szerencsére Miriam semmit sem kérdezett, a hosszú, harcokban töltött évek alatt
olyan fegyelem alakult ki benne, amilyenről csak a legjobb harcosok álmodhattak.
A sergentek – úgy tűnt – nem vették észre őket. Eltökélten vágtak keresztül a téren, mit
sem törődve az átkozódó árusokkal, a félve fékehúzódó szaracénokkal, senkivel. A tömeg
megnyílt előttük és összezárult mögöttük. Hamarosan eltűntek egy keskeny
mellékutcában, ütemes csörömpölő lépteik zaját elnyomta a piac zsivaja.
Raoul és Miriam ebből nem sokat láttak. Mivel szinte biztosra vették, hogy a sergentek
őket keresik, minél előbb megfelelő búvóhelyet akartak találni.
Miriam a mutatott irányba pillantott, és a forgatag közepén egy magas, barna színű
sátrat pillantott meg, amely előtt egy torz testű, púpos férfi hajlongott, s szemlátomást
mindent megtett azért, hogy valamiképpen becsábítsa a sátor sötétjébe az arra tévedő
járókelőket. Egyelőre nem sok sikerrel.
A lány egy pillanatig ellenkezett, mert semmi értelmét nem látta annak, hogy
bemenjenek a sátorba, és megnézzenek valami csepürágó látványosságot. Ám a
Templom Lovagja olyan magabiztosan, olyan üdvözült mosollyal rángatta őt a sátor felé,
mintha az lenne az a hely, ahol választ kaphatnak minden kérdésükre. A tömegben az
ellenkező irányból ismét katonák tűntek fel, és ez Miriam utolsó ellenkezését is megtörte.
Elmosolyodott, és engedelmesen követte a férfit.
– Üljetek le, halandó lelkek, kik szent tudásra áhítoztok e káosz-nemzette zűrzavarban!
Foret-Noir máris helyet foglalt az egyik háromlábú széken, ám Miriam először körbejárta
a füstös, nyersbőrszagú sátrat, mit sem törődve a vénasszony halk gajdolásával. Nem
bízott túlságosan az itteniekben, ki tudja, miféle ördögi praktikákat ismernek. Ha már
ilyen idegen helyre kényszerült, akkor szerette volna biztonságban tudni a hátát.
Miriam előrehajolt. A Professzor felkészítette ilyesfajta dolgokra is, ám ő mindig azt hitte,
hogy az efféle jósgömbök szikráznak a fénytől, amikor a javasasszony túlvilági erőkhöz
folyamodva próbálja meg kifürkészni a jövőt, vagy értesüléseket gyűjteni valaki másról.
Csak egy halványsárga szikrát látott pislákolni a kristály mélyén, amely olyan gyönge és
erőtlen volt, hogy már-már kétségek fogták el, nem a szeme csalja-e meg.
Miriam a fejé
t rázta.
– Ha férfi lennél, és kívülről látnád női önmagád... egyébre sem tudnál gondolni, mintha
kísértő hatalmak orozták volna el elméd tisztaságát...
– És csak kevesen viselnek szakállt – fűzte hozzá a lány. – Vagy akik viselnek, azok
gondosan nyírják, hogy formát adjanak neki.
Miriam felsóhajtott, és kilesett a sátor bejáratát eltakaró ponyva szélén. Sehol sem látott
katonákat.
– Sötét állkapcsok szaggatnak egy fénylő ezüstszálakból szőtt, végtelenbe nyúló szalagot
– folytatta az öregasszony; egy pillanatra sem nézett föl. – Az alvilág kénkövet okádó
bugyraiból egy fekete alak emelkedik elő, nem közülünk való, nem a mi fajtánk szülötte.
Azért jött, hogy pusztulásba döntse az eljövendő birodalmakat, s csak igaz emberek
állíthatják meg rettenetes útján. Hét táncos veszi körül, és örvendezve nyújtják feléje
karjukat... A szörnyeteg a táncosok közül megérint négyet, s azok menten porrá
enyésznek... A megmaradónak közül kettő térdet-fejet hajt előtte, a lábához helyezik
kardjukat... Az utolsó táncos forgószéllé változik, s elrepül a sivatagba. Aláereszkedik a
földre, s e pillanatban megnyílik az ég...
A jósnő hangja kifakult, színtelenné vált, s Raoul a baljós félhomályban is jól látta, hogy
az öregasszony egész testében reszket. Ajka már csak némán mozgott, hangtalanul
formálta a szavakat. A lovag óvatosan a kardjára csúsztatta a kezét, és a sátor előtt álló
púpos nyomorék felé pillantott. Egy vágás idebent, két lépés, és...
Nem, akarta mondani Miriam, aztán mégis csendben maradt. Aprót bólintott. Jobb, ha
meghagyja tudatlanságban ezt az asszonyt, úgy több hasznát veheti.
– Hogy merészeled pogány igékkel illetni az egy igaz Istent? – fortyant fel Raoul
dühödten. – El fog árulni minket. Végzek vele!
– Ember embert nem ölhet, Raoul! Tartogasd az erőd a jövőből jött fémszörnyetegre!
– Azért, mert én akarom... – felelte halkan Miriam, és nem nézett a férfire. Furcsa,
sohasem ismert érzés tolakodott a szívébe, melynek csupán sejtette lényegét, de
megérteni sohasem tudta.
Raoul de Foret-Noir dühödten markolta a fegyverét, szeme ádáz szikrákat szórt. Nem
bízott a szaracén asszonyban, a keresztény hit nem tűrt meg maga mellett másikat, a
pogányokat, szakadárokat, hitehagyottakat alantas páriáknak tekintette. Bár a Templom
Lovagjai ősi, elfelejtett időkből származó tudás letéteményeseinek tartották magukat, a
keresztény Istenbe vetett hitük megingathatatlan maradt; ha tiltott praktikákhoz is
folyamodtak olykor, mindig Krisztus tanítása és az egyetemes katolikus egyház
érdekében tették. Raoul hű gyermeke volt a rendnek, büszkén hordta palástján a
keresztet, s szentül hitte, hogy minden szaracén vért ontó kardcsapását Krisztus és
Szent György vezérli. "Eretnek tanok nincsenek, csak eretnek emberek" – mondta neki
hajdan megboldogult, agg preceptora. "Az Úr felkent katonáinak kezében minden eszköz
törvényessé válik..."
– Rendben van – suttogta fáradtan. Lelki szeme előtt megjelent bajtársai megcsonkított,
véres holtteste; az eltávozott lelkek bosszúért kiáltottak. – Sokat tudsz rólunk, boszorka,
elismerem, s a kényszerűség azt diktálja, hogy akaratom ellenére megbízzak benned. Adj
hálát a pogány bálványaidnak, hogy ez a nemeslelkű asszony melletted állott szükséged
órájában!
– Jósnő vagyok... Allah második látással ajándékozott meg, amely áthatol a jövendő
mindent elfedő fátylain...
A szaracén asszony mogorván, szinte megvetően mérte végig. Aszott arcán elmélyültek a
pókfonálként szertefutó ráncok, amikor választ adott.
– Igen, gyűlöllek, téged is, meg a fajtádat is. Az én királyom a dicső Szaladin, aki
kiengedte az ostromlóit Kerak várából a bennrekedt gyűrűs mátkát a vőlegényéhez, és
soha életében nem szegte meg adott szavát. Nem hódolok a könnyelmű Guy királynak,
akinek egyetlen érdeme a származása; és nem hódolok a véreskezű Richárdnak sem, aki
négyszáz igazhitű asszonyt és gyermeket mészároltatott le nyilvánosan a pribékjeivel
Akkó bevétele után.
Miriam elborzadva csuklott fel, kezét a szájához kapta. A vén jósnő azonban nem
zavartatta magát, folylalla rendülellenül.
– Ezt már tudjuk! – szólt közbe Miriam gyorsan, mielőtt a férfi valami olyat mondhatott
volna, ami szélforgácsolná a hosszas vajúdás ulán kialakuló bizalmat.
S ha már ismert a cél, akkor csupán arra kell törekedni, hogy a gyilkológép sohase
érhesse el. Mindenesetre jobb lenne több információ alapján dolgozni, mint a sötétben
tapogatózni. Sokkal jobb.
Miriam néha úgy érezte magát, mint egy felderítő, aki egy olyan komplexumban halad
előre, amit a Skynet rabszolgái telezsúfoltak mindenféle alattomos, halálhozó
szerkezettel, és sohasem tudhatja, hogy melyik kanyar után találja magát szemben egy
kibiztosított energiagránáttal vagy egy embervadász Terminátorral.
– Kell! – felelte Miriam. – Ahhoz, hogy végezzünk a démonnal, tudnunk kell a célját, nem
sötétben tapogatózni tovább, mint most. Előbb-utóbb rájön, hogy követik, s akkor mi
kerülünk hátrányba. A Term... a démon számára valami okból kifolyólag rendkívüli
fontossággal bírnak az alkímia ismerői, tehát nekünk is beszélnünk kell egy alkimistával.
A tőle kapott információk alapján hatékony stratégiát dolgozhatunk ki a démon
elpusztítására.
– Értem – bólintott Raoul de Foret-Noir. Most, hogy megértette a lány tervének lényegét,
már nem tiltakozott, sőt csodálta Miriam előrelátását, és stratégiai zsenijét. Raoul
megtanulta értékelni a tervezés előnyeit a háborúk során. Ha tudod, mit tervez az
ellenség, az már fél lépés a győzelem felé vezető úton. Találd ki ellenséged szándékát, s
tedd meg a megfelelő ellenlépéseket!
A vén jósnő torokhangon magyarázni kezdett neki valamit, egy Miriam számára
teljességgel idegen arab dialektusban. Raoul megragadta az alkalmat, hogy félrevonja a
lányt.
– Nem zárhatjuk ki ezt sem. Résen kell lennünk! De talán a segítségünkre lehet...
Raoul de Foret-Noir olyan pillantással mérte végig a lányt, mint egy kakas az egyik
tyúkját.
– Nem lát a jövőbe – felelte határozottan. – Sokkal inkább hiszem, hogy a te fejedbe
látott bele, és onnan olvasta ki mindazt, amit mondott... a vágyaidat csakúgy, mint a
tényeket... – Hirtelen furamód elkomorodott, és lapos pillantást vetett a jósnőre. –
Mondd csak, Raoul... ehhez nem értek igazán... amit Richárd királyról mondott... az
valóban úgy volt?
– Elmondok neked egy történetet – szólalt meg mély hangon. – Négy évvel ezelőtt nagy
csata volt Hattín Szarvainál. Akkor még nemcsak nevében állt fenn a jeruzsálemi
királyság, hanem valóban az volt, aminek hirdette magát: Guy királynak tartoztak
hűséggel a várak Bejrúttól egész Oultrejourdainig. Szaladin bekerítette a keresztényeket
egy dombtetőn. Én is ott voltam, kenyeres pajtásommal, Paullal együtt. A kézitusában
valahogy a tripoliszi Rajmund gróf seregéhez keveredtünk, akinek sikerült kitörnie.
Rajtunk kívül még néhány templomos kijutott Balian d'Ibelinnel, a testvéreim zöme
viszont ott rekedt.
– Ezért ölette meg Richárd az akkói túszokat; hogy bosszút álljon – mondta kőmerev
arccal a máskor oly bohó Raoul. – Ahogyan én is bosszút fogok állni azon az átkozott
szörnyetegen, amelyik elragadta tőlem Paul testvéremet, és megfosztotta rendemet a
becsületétől!
Kérdések
Komor sziklafalak. Füstösen lobogó fáklyák vetette árnyékok. Fojtogató sötétség, félelem
a szívekben. Börtön. Kínzás. Kifinomult hóhéreszközök, kegyetlen kínzómesterek. Sikoly
és vér és halál. Elmúlás.
A férfi félelem nélkül beszélt. Bár egy sziklakamrában hallgatták ki, egyelőre rendkívül
barátságosan bántak vele, ezért okosabbnak találta, ha őszinte marad, így talán
megúszhatja valahogy.
Tizenhét alkimistaként ismert ember. Tizenhat férfi, s csupán egyetlen nő, aki inkább
javasasszony. Tizenhárom kihallgatásával már végeztek. Kilencen hazudtak, s ezért
halállal lakoltak. Négyen őszinték voltak mindvégig, ezért csupán levágták a kezüket,
kiégették a szemüket és kitépték a nyelvüket.
A fogoly ugyancsak a homályban megbúvó gépezet felé fordította a tekintetét. Már eddig
is érezte egy harmadik személy jelenlétét, ám nem volt biztos a saját érzéseiben. Most
azonban a kihallgatást vezető akaratlanul is elárulta magát és urát.
A férfi nagyot nyelt, és mintha csak megérezte volna a végzetét, halálfélelem lett úrrá
rajta. Végtagjai remegni kezdtek, szavai dadogóssá váltak, homlokán jókora
verejtékcsöppek ütköztek ki.
A kínzómester keze már mozdult, hogy egy jókora pofonnal megelőzze a kitörni készülő
pánikot, amikor a Terminátor ismét megszólalt:
Előlépett a sötétből.
Kutatás
A katakombák egyik titkos lejárata egy romba dőlt keresztény templom pincéjéből
nyílott, amire még négy esztendeje vetettek üszköt a várost megszálló szaracénok.
Nyirkos, áporodott, trágyalészagú sötétség vette körül a behatolókat. Miriam közvetlenül
a Púpos nyomában haladt, míg a hátvédet Raoul de Foret-Noir alkotta.
– Fáklya! Fény! – suttogta Szafed, és elővette a saját szövétnekét. Riasztó képű, cseppet
sem bizalomgerjesztő szörnyszülött volt, ráadásul alig beszélt franciául.
– Lépés. Háromszáz. Nyugat. Ásni. Három öl. Láda – fordította akadozva. – Kincset
keresni. Szerencsevadász. – Beszédes mozdulatot tett a halántéka mellett. – Térképért
sok arany. Kincs nem lenni sehol. Sötét. Hideg. Folyosók mindenfelé. Egyszer nincsen
tovább.
– Ez nem térkép. Csak szöveg van rajta. Mi a biztosíték arra, hogy nem hazudsz nekünk?
Lehet, hogy igen fontos híradásokat vetettek arra a pergamenre!
– Szó sincs róla – szólt közbe Miriam, nehogy tovább forrjanak az indulatok. – Raoul
alapvetően bizalmatlan mindenkivel, mióta... mióta színről színre látott egy pokolbeli
démont!
A szaracén vezető szeme megvillant, majd hitetlenkedve körbejárta a lovagot, aki kissé
zavartan állta a vizslató tekintetet.
– Púpos kér bocsánat – mondta végül Szafed, és mélyen meghajolt Foret-Noir előtt. –
Púpos tisztelni bátor ember. Tisztelni derék lovag! Nem akar bántani.
Hogyan jön egy szaracén – aki ráadásul torzszülött, beszédhibás, és minden bizonnyal
félkegyelmű – ahhoz, hogy udvariasságban felülmúljon egy hithű keresztény lovagot? Ez
nem tűrhető!
Miriam magában mosolyogva figyelte a férfiakat, bár arcán egyetlen izom sem rándult.
Az a démon, úgy látszik, minden helyzetben segít.
– Nem asszony – felelte büszke mosollyal a púpos. – Anya. Anya apja, Púpos nagyapja
nagy ember, bölcs ember, okos ember. Őt keresni. Neve Rashid al Markhalan!
A pokol kapujában
– Lenni közel – suttogta a groteszk nyomorék, és szigorú képpel fordult hátra alkalmi
társaihoz. – Bátor lovag, szép úrnő most csinálni, amit Púpos mond! Eloltani fáklya!
A Púpos neheztelően meredt rá, s saját fáklyáját úgy emelte meg, mintha meg akarná
ütni vele az ellenkező Raoult. Már jó negyedórája haladtak céltudatosan a kanyargó,
elágazó katakombákban, mióta a csontvázat megtalálták, és még a fáklyák vöröslő
fényénél is megesett, hogy a Szafed mögött lépkedő Raoul de Foret-Noir megbotlott, és
csaknem belecsúszott valami feneketlen föld alatti üregbe. Persze, hogy nem tetszett
neki az ötlet, hogy sötétben botorkáljanak tovább.
A Púpos azonban nem tűrt ellentmondást. Ő maga már a falnak nyomta a saját fáklyáját,
s egy beszédes kézmozdulattal erre szólította fel a többieket is.
– Csak sötétben tovább – morogta fojtott torokhangon. – Van világos, Púpos nem találni
jó út.
– Eszeden vagy, ember? – mordult oda. – Ha kioltunk minden fényt, ugyan könnyen
megtaláljuk az utat, de nem a te titokzatos remetédhez, hanem egyenest a pokolba...
ahová ezek a bűzös kürtők nyílnak minden bizonnyal...
Miriam sem szívesen vált meg a fáklyájától, de Szafed eltökélt képét látva sóhajtva
engedelmeskedett. Foret-Noir kezében azonban még mindig ott lobogott a fáklya,
sárgásvörös fénye bizonytalan, csalóka derengésbe vonta a ragacsos nyirkot izzadó
kőfalakat, s ha olykor egy vízszintes sírüreg közelébe ért, félve riadt vissza tőle, nem
akarván megzavarni a békében porladó csontokat. Szafed komor pillantást vetett rá.
– Púpos hallani okos beszédek – kezdte rosszmájúan – Templomos ferengi mind lenni
felfújt marhahólyag. Gőgtől néha kipukkadni.
A lovag vészjósló mozdulattal vonta ki a kardját.
– Még egy szó, rút torzszülött, teremtés megcsúfolója, és megforgatom ezt a felszentelt
acélt sötét szívedben!
– Púpos látni, okos beszéd lenni igaz. Templomos ferengi beszél nem nyelvével, beszél
kardjával – morogta. – Ferengi eltenni kard. Csinálni Púpos beszéde. Különben Púpos
menni el, bátor lovag, szép úrnő maradni föld alatt. Merre kijárat? Okos ferengi
emlékezni régi kincskereső, okos ferengi emlékezni csontváz. Mikor látni meg Allah drága
napsütése?
– Fenyegetőzni merészelsz?...
– Elég! – emelte fel a karját idegesen Miriam. Oltsd el a fáklyád, Raoul! Te pedig...
szaracén barátunk, vezess bennünket az ígért helyre!
Miriam határozottan a fáklya felé nyúlt, hogy ő maga oltsa el, ha Raoul tovább
makacskodik. A férfi azonban nem hozakodott elő kifogásokkal. Olyan vadul nyomta a
fáklyát a nyirkos kőfalnak, hogy az nemcsak kialudt, de a száraz reccsenésből ítélve
menten ketté is tört.
Miriam érezte, hogy száraz, kérges ujjak ragadják meg gyengéd erőszakkal a csuklóját, s
egy kötélvéget nyomnak a kezébe.
Raoul bosszúsan felhorkant, de aztán úgy döntött, ez most nem a legmegfelelőbb idő és
alkalom arra, hogy elégtételt vegyen a sérelmeiért. Majd ha kiérnek a napfényre,
megtanítja tisztességre ezt az arcátlan pogány nyomorékot!
Szafed lassú, csoszogó léptekkel indult meg. A kötél határozottan megfeszült Miriam
kezében, ő pedig engedelmesen követte a húzás irányát. Hallotta, hogy Foret-Noir is
megindul mögötte, néhány csúnya, cseppet sem keresztényhez illő szitkot morzsolva el a
bajsza alatt.
– Jobb kéz tartani kötél! – vetette hátra a Púpos – Bal kéz fogni fal! Menni falhoz közel!
Nagyon közel!
– Vigyázz! – súgta a lovag közvetlenül a fülébe. – Jobb oldalt valami pokoli mély verem
ásíthat...
– Köszönöm, hogy figyelmeztetsz! – vetette oda Miriam.
– Csend! – sziszegte hátra Szafed. – Figyelni! Jobb láb tapintani verem széle! Mikor
verem széle jobb felé hajolni, ostoba ferengi, szép úrnő követni hajlás! Már nem fogni
fal!
– Öszvér lenni okosabb, ferengi lenni butább! Rashid al Makhalan lenni bölcs ember,
tudni sok sötét titok. Bűvös csapdák őrizni szállását. Fény nem mutatni vermek, hívatlan
vendég zuhan le nagyon mélyre. Fény csalni, szem csalni. Nekünk nem lenni fény, nem
lenni szem. Lenni láb, lenni kéz. Láb, kéz találni jó út. Mi találni jó út, találni Rashid al
Makhalan.
Foret-Noir erre nem felelt, csak nagyot sercintett, és halkan morgolódott magában.
Miriam szinte oda sem figyelt társai torzsalkodására. Az az érzése támadt, mintha rajtuk
kívül valaki más is csoszogna a közelben – lassú, súrlódó, vontatott léptekkel.
Hamarosan kiderült azonban, hogy csak valami roppant kőlap húzódott félre az útjukból
egy rejtett gépezet segítségével, amely – miután áthaladtak a nyíláson – döndülve zárult
be mögöttük.
Miriam érezte, hogy a mögötte lépkedő lovag jobb keze többször is megrándul, mintha a
levegőben hadonászna.
Foret-Noir felhorkant.
Káprázat
Két sergent haladt az élen, fáklyákkal a kezükben, s sorra járták be azt az utat, amit a
kínpadra feszített aszkéta pontról pontra leírt nekik, mielőtt kiszenvedett volna.
Az egyik sergent érkezett vissza füstölő fáklyával egy sötét mellékjárat felderítéséről.
– Menj! Csak akkor állj meg, ha parancsolom! A sergent remegve indult meg visszafelé.
Ahol ő sziklaomlást látott, lassított ugyan a léptein, de a Terminátor parancsára habozva
tovább ment. Előrenyújtott keze és a benne tartott fáklya hirtelen eltűnt a falban. Aztán
követte őket maga a sergent is, mintha sűrű füstgomoly nyelte volna el.
A távolabb várakozó sergentek és a komtúrt kísérő lovagok mind egyszerre hördültek fel.
– Ne menj tovább! – parancsolta a Terminátor. – Verem van előtted. Még egy lépés, és
lezuhansz.
A gépet nem különösebben érdekelte egy emberi élet. Ám a jelen körülmények között
úgy ítélte meg, hogy a sergent életben maradása jelentősen megnöveli az alkimista
tartózkodási helyének felderítési valószínűségét.
– De nagyuram... a vermek,..
– Isten küldöttét nem téveszthetik meg holmi közönséges vermek – felelte, és döngő
léptekkel folytatta útját.
Rashid al Markhalan
A Púpos azonnal lecövekelt, s Miriam, aki nem értette a török nyelvű felszólítást,
zavarában nekiment a nyomoréknak.
Szafed panaszos hangon felkiáltott. Raoul ugyancsak hegyezte a fülét; a jelek szerint a
Púpos mégsem volt beszédhibás, törökül legalábbis igencsak gördülékenyen fogalmazott.
^ Annál keserűbb nem lehet, mintha nem találtunk volna rád – vágott közbe vakmerőn
Raoul. Fontos beszédünk van veled!
– Egy asszony? Itt? Rashid al Markhalan hajlékában? Példátlan! Kik vagytok? Miképpen
jutottatok ide?
Szafed nem vette zokon a megjegyzéseket, lassan eleresztette Raoul karját, és fáradtan
felsóhajtott.
– Anyám, Khobeida rendelésére vezettem el hozzád ezt a két hitetlent, Rashid mester.
Egyikük a názáreti keresztért harcol, a Templom Lovagjainak öltözékét viseli, és
bizonyára nem álcaképpen, amint azt ostobasága tanúsítja... A másik, mint oly éles
elmével észrevetted, bölcs Rashid mester, Allah titkainak neves tudója, egy külhoni
némber... akit anyám küldött.
Az alkimista egy hosszú percen át néma maradt, aztán is csak suttogva szólalt meg.
Ugyanis egy nagyjából hat láb átmérőjű, többé-kevésbé kör alakú kőlapon álltak
mindhárman, egy gigászi oszlop tetején, amely lefelé a mélységbe veszett. És a kőlap
körül, a szakadékból kétembernyi széles körgyűrűben emésztő, vérvörös lángnyelvek
nyaldostak utánuk, mind közelebb húzódva. A gyilkos lángok mögött, immáron szilárd
talajon ott állt a sasorrú, fekete bőrű, szakállas alkimista, s tenyerét megnyugtatóan
fordította feléjük.
– Krisztus vérére! – mordult fel Raoul de Foret-Noir. – Miféle sátáni helyre kerültünk!? És
ez a bűz... Hogy lehet itt egy percig is megmaradni?
Az idős, hajlott hátú férfi nem felelt. Még közelebb lépett a sziklakiszögellés pereméhez,
ahol állt, s a kísérteties fényű lángok most már teljes egészében bevilágították szikár
alakját.
Valaha jó vágású, széles vállú férfi lehetett, ám az idő súlya alatt a teste kissé
meggörnyedt, fekete arca hamuszürke színt öltött, s vonásai, tekintete inkább egy
küzdelmekben megfáradt vénember belenyugvását tükrözték, mint egy középkorú férfi
életerejét és lendületét.
Mindössze egy vörös köntöst viselt, melyen nem látszott semmilyen díszítés; még az öv,
ami a derekán összefogta, is egyszerű selyemszíj volt.
Raoul de Foret-Noir megadóan a barlang maró ködbe vesző, füsttől fekete mennyezete
felé fordította a szemét, és engedelmeskedett.
– Van arról tudomásod, Rashid mester, Allah kegyeltje, minden alkimistáknak színe és
virága, hogy a Templom Lovagjainak új komtúrja ma hajtóvadászatot rendezett a
városban, és minden igazhívőt elfogatott, akiről az a hír járta, hogy csak egy kicsit is
járatos a Művészet terén?
– Ezért jöttél hozzám, te szánalmas kis korcs? – kiáltotta vidáman. – Azt hiszed,
mondhatsz te olyasmit, amiről énnekem nincs tudomásom? Vagy ami különösebben
érdekelne? Eh!
A Púpos ferde vállai közé húzta a nyakát, s ettől, ha lehet, torzabbnak tűnt, mint
valójában.
Az idős férfi arca még jobban eltorzult, ,de Miriamnek úgy tűnt, kifejezése most némi
meglepetést tükrözött.
– Igen ám... – kezdte Szafed, ám ekkor egy női kéz nehezedett a vállára, és torkán
akasztotta a megkezdett mondatot.
Az öreg legyintett.
– Bármi légyen is az... engem már nem érint. Sok-sok esztendeje már, hogy elvonultam
a világtól, azóta csak a Művészetnek élek. Úgyhogy bármiért jöttetek is, jobb lesz, ha
nem raboljátok tovább az időmet, máris visszafordultok, s elfelejtitek, hogy találkoztatok
velem...
Miriam fürkészőn nézett a lábánál lobogó lángok felé. Érdekes, látta őket, de nem érezte
a hőségüket. Lehet, hogy ez is ugyanolyan káprázat csupán, mint amilyet a Púpos
emlegetett?
– Tudod te jól, miről beszélek. Az a valami egy gép... egy gyilkológép, ami sok ezer
démonnál is rosszabb. Engem azért küldtek, hogy megállítsam, hogy elpusztítsam ezt a
gépet, de ehhez segítségre van szükségem.
– Te nagytudású bölcs vagy, sok olyasmiben járatos, •amiről nekem sejtelmem sincs. A
Terminátor... az a gép, amiről beszéltem, jelenleg a templomosok között tartózkodik, és
szinte minden alkimistát elfogatott a városban. Van róla valami elképzelésed, vajon
mivégből tette ezt?
– Ebben a városban csak egyetlen igazi alkimista van, és amint saját szemeddel is
meggyőződhetsz róla, őt nem fogatta el!
Az alkimista legyintett.
– Képtelenség! Ti csak azért jutottatok el hozzám, mert titeket Púpos Joshur vezetett.
Rajta kívül csak kevesen ismerik a titkomat, és még ha tudnák is az utat, a varázslataim
révén megtéveszteném őket. Éveken át bolyonghatnak a katakombákban, akkor sem
találnak rám soha!
Mintegy végszóra hatalmas reccsenés hallatszott, majd valami lomha, súrlódó hang, mint
amikor roppant kőlapok mozdulnak el egymáson. Miriam és társai mögött egy ajtónyílás
tárult fel a sötétségben, s a Terminátor tűnt fel égő fáklyákat szorongató sergentek és
lovagok gyűrűjében.
A barlang
A barlang közelebb eső falánál, az ajtótól hat egész négy tized méterre három humanoid
tartózkodott: egy torz testalkatú, nyomorék tartású férfi, egy női egyed, és az a lovag,
aki a kolostorban megfutott a küzdelemből. A Terminátor azonnal azonosította, de mint
minden más tényt, ezt is közönyösen, érzéketlenül vette tudomásul. Nem érzett semmit
a lovag iránt, sem gyűlöletet, sem megvetést, s jelen pillanatban még ittléte tényét sem
tartotta érdekesnek.
Káprázat!
Mindez persze olyan villámgyorsan játszódott le, hogy belépését követően egy egész
másodperc sem telt el a komplett helyzetelemzés lezárásáig.
– Élve akarom!
Csata
Csak egy villanás volt, de számára elég. A Terminátor bal válla, nyakának és
mellkasának egy része egy pillanatra kibukkant a forgatagból, és nagyszerű célpontot
nyújtott. Miriam azonnal lőtt!
Miriam kitépte magát Foret-Noir ölelő karjából, megperdült, és két lövést adott le. A
Terminátorra próbált lőni, ám egy kardját lengető, szakállas sergent már olyan közel járt
hozzá, hogy testével mindent eltakart előle. A lézersugarak szisszenve találták el a férfi
bőrvértjét, a nyomorult vére szertefröccsent a megfeketedett, megperzselt lyukakon.
. Miriam összeszorított foggal próbált újra lőni, ám mielőtt a ravaszt ismét meghúzhatta
volna, egy szisszenő penge csapott a kezéhez, s a csuklóját találta el. Szerencséjére a
kardforgató vakon csapott utána, egyensúlyából kibillenve, a fegyver lapjával érte a
csuklóját, s részben a pisztoly markolatát, ám Miriam még így is úgy érezte, hogy az
alkarjában a csont darabokra tört.
A lány szeme elé még mindig sűrű, vérvörös fátylat vont a fájdalom, és ahogy
megpróbált feltápászkodni, csak annyit látott a félhomályban imbolygó fáklyafényben,
hogy a közvetlen közelében Foret-Noir kitágult szemekkel, oroszlánként bömbölve, a
saját testével védelmezi őt két veszettül szitkozódó sergent ellenében, miközben
távolabb féltucat fegyveres a lengő köntösű és szakállú alkimistát üldözi, aki korát
meghazudtoló fürgeséggel ugrik át egy hatalmas kőkádat.
Az egyik túlbuzgó harcos azonnal követte, de elhibázta az ugrást, a lába beleakadt a kád
szélébe, s ő ordítva hanyatlott a bugyborgó folyadékba. Visszhangzó csobbanás
hallatszott, s a következő pillanatban egy olvadt fémtől csöpögő, lángoló emberi fáklya
emelkedett ki a kádból, hogy aztán visszazuhanjon, és végleg elcsendesedjen.
Miriam hirtelen érezte, hogy egy kéz ragadja meg a vállát, és keményem talpra rántja.
Mivel a jobb kezét használhatatlannak ítélte, a lány inkább két izmos lábára bízta magát.
Kissé oldalt fordult, mintha ki akarna bújni a szorításból, s amikor talált egy pontot, ahol
megvethette az egyik lábát, a másikkal hatalmas rúgást mért hátulról a fölébe magasodó
harcos térdhajlatára. A nagydarab férfi úgy esett hanyatt, mintha lerántották volna.
Ahogy csörömpölve elzuhant, Miriam bal könyékkel úgy vágta orrba, hogy a sisaktalan
fej rögtön egymás után kétszer is a kemény kőpadlónak csattant: előbb az esés
lendületétől, aztán az ütéstől.
– Dobd el akkor, lovag! – röhögött egy sebhelyes képű sergent, és fegyverét két kézre
fogva Foret-Noir nyakát célozta meg egy lapos ívű vágással.
A sebhelyesen kívül még ketten álltak vele szemben, s egyikük épp azzal próbálkozott,
hogy a hátába kerüljön.
Miriam kábán, szédelegve nézett körül. Tekintetével a Terminátort kereste. Sehogy sem
tudta felfogni, miképpen lehetséges, hogy még életben van. A T-800-as modellek nem az
irgalmasságukról híresek.
A gépnek csak a hátát látta, ám lendületes, céltudatos mozdulatairól még a rossz látási
viszonyok ellenére is felismerte. A Terminátor talán nyolc lépésre lehetett tőle, és
iszonyatos erővel vágott a falnak egy nyomorult, púpos torzalakot, aki egy szánalmas
haltisztító késsel ugrott az útjába. Szafed nekicsattant a barlang falának, s koponyájából
úgy loccsant ki az agyvelő, mintha nem is kemény csontburok, hanem vízben ázott
papírzacskó védte volna.
Miriam nem értette, őt miért hagyta életben a gyilkológép. Nem tudhatta, hogy a T-800-
as processzora két ezredmásodperc alatt fontossági sorrendbe rendezte az elvégzendő
feladatokat. A három elsődleges prioritású tényező közül egyértelműen az utolsó helyre
rangsorolta a jövőbéli fegyverrel rátámadó női egyed megsemmisítését, s csak egy
ezredmásodpercet habozott, hogy a menekülő alkimistát vagy az olvadt fémbe hulló
lézerpisztolyt részesítse-e előnyben.
Még négy lépésre járt attól a szúrós gőzöket okádó kádtól, amelybe a fegyver esett, és
már emelte is a karját, hogy belekapjon a pokoli hévvel fortyogó folyadékba, ám erre
már nem került sor....
Miriam csak azt érezte, hogy valami hatalmas erő felkapja, nekivágja Raoul de Foret-
Noirnak, miközben az a katona, aki az imént megpróbált a lovag hátába kerülni,
egyszerűen rázuhan...
A robbanás után
Miriam, amikor felocsúdott ájulásából, először azt sem tudta, hol van és mi történt vele.
Aztán, ahogy fokozatosan kezdett visszatérni az öntudata, eszébe jutott a csata, a
Terminátorral való összecsapás, a robbanás, és hirtelen iszonyattal döbbent rá, hogy egy
erős férfialak cipeli őt a vállán.
A Terminátor!
A robbanás után a Terminátor kikaparta a ráomlott törmelék alól, és most a vállára vetve
viszi. Minden bizonnyal azért, hogy megfelelő helyen kivallassa majd, és megtudja tőle,
kicsoda ő, és honnan szerezte azt a modern fegyvert.
Nem! Tudta, hogy semmi esélye. Lehet ő a közelharc akármilyen jól képzett mestere,
egy Terminátor ellen mit sem ér a tudása és az ereje.
– Ki más? – mordult vissza a lovag. – Miért, mit gondoltál, talán Szent Kristóf jött el
érted, hogy a hátára vegyen, és általgázoljon véled a veszedelmeken, mint a gyermek
Krisztussal tette egykoron?
– Hol vagyunk?
– Hová viszel?
– Ó, készséggel, nemes hölgy! Bár talán cipelhetnélek tovább is, hiszen Krisztus a
megmondhatója, hogy úgysem tudom már kiegyenesíteni többé kétrét görnyedett
hátgerincemet.
Miriam érezte, hogy a lovag lesegíti a válláról, és a lába szilárd talajt ér.
– Vigyázni kell ám! – zihálta Foret-Noir. – Tele van ez a hely mindenféle ármányos
csapdákkal.
Mivel a csuklócsontja nem állt ferde szögben, s nem is mozdult el gyanúsan a többitől, a
lány úgy vélte, a csontja valószínűleg nem tört el, csak megrepedt. Az sem túl kellemes,
de jelen körülmények között könnyebben kezelhető. Most, a sötétben nem, de ha
kikerülnek a napvilágra, majd megnézi, mit tehet.
– Víz! – hökkent meg Raoul. – Hol a sistergős ménkűben... bocsáss meg szolgádnak, jó
Uram!... hol a teremtés legsötétebb zugában járhatunk?
Miriam némi habozás után kötelességének érezte, hogy felvilágosítsa társát, nem Isten
közbenjárásának köszönhetik a megmenekülésüket.
– Nem az Úr villáma segített – suttogta rekedten, mert a torka teljesen kiszáradt. – Nem
volt ott semmiféle villám.
A lovag felhorkant.
– Tulajdon szememmel láttam, s a mennydörgéstől csaknem szavamat vesztettem!
Miriam a fejét rázta, s eszébe sem jutott, hogy a lovag a vaksötétben nem láthatja
gesztusát.
– És még azt mondod, hogy nem Isten segített meg minket... miközben csodákat
emlegetsz! – szólalt meg végül, makacsul ragaszkodva rögeszméjéhez. – Isteni csoda
óvta meg épségünket, mialatt elleneink a vil... a lobbanastól cafatokra szakadtak!
Miriam felsóhajtott.
– Azt mondod, a meleg tette? – kiáltotta. – Akkor hogy lehet az, hogy a fegyvered
mindeddig nem lobbant fel, ámbátor napközben is iszonyú melegben... hőségben
járkáltunk? Ismerd el, hogy csak kifogásokat keresel, s valójában te is pontosan tudod,
hogy az Úr keze van a dologban!
Miriam egy pillanatig gondolkodott, mielőtt válaszolt volna. Most kezdjen hosszadalmas
magyarázkodásba egy tudatlan középkori barbárnak a hőmérséklet és az éghajlat közötti
különbségről?
Inkább ráhagyta.
– De még mennyire! – rivallgott a lovag. – Isten velünk van! Szinte érzem, hogy fogja a
kezem! Megérintett, igen!
A félhomályban látták, hogy már nincs a lábuk előtt újabb veszedelmes üreg, így
valamivel gyorsabban – ám az esetleges káprázatokra való tekintettel továbbra is
megfontoltan tapogatózva – haladtak előre.
Másfél perccel később elérték a nyílást, mely két kőszikla között a szabadba vezetett. Alig
egy láb széles és két láb magas hasadék volt a sziklába vágott közlekedőakna oldalában.
Raoul de Foret-Noir letérdelt, kidugta a fejét, és kínkeservesen átpréselte magát a
külvilágba.
Szabadban
– A város szárazföldi oldalán, a külső védműveken belül – felelte. – Ez jó. Attól féltem,
hogy valahol a nyugati sziklák között bukkanunk ki. Ez esetben ismét el kellett volna
játszanunk a fáradt lovag és az eszméletlen rabszolganő esetét...
A lovag bólintott.
Szapora léptekkel indultak meg a bástyatorony fala mellett, s miután végigsiettek két
egymásba nyíló, törmelék borította sikátoron, egy szélesebb, tengerpartra vezető utcán
találták magukat, ahol tarka forgatag kavargott. Lefátyolozott arcú szaracén nők
suhantak nesztelen léptekkel, illatos leplekbe burkolózva; néhány viharvert képű
keresztes – címeres általvetőjükből ítélve Henrik champagne-i gróf csatlósai – valami
rézzel kivert vízipipára alkudozott egy örmény vándorárussal; karvalyképű, büszke
tartású turkopolok tartottak céltudatosan a városi istállók felé – ők Mohamed hitét
vallották, ám a kereszt ügyéért forgatták fegyverüket.
Ám alig tettek két lépést, amikor a hátuk mögül éles, harsány hang csattant fel.
Fegyvertelenül
A lovag és Miriam egyszerre kaptak – fegyverük hűlt helyéhez. A lány a köpenye bélését
markolta meg, mivel lézerpisztolyát már elveszítette, Raoul pedig csak Paul de
Clanouvevre családi kardjának csonkját tudta félig kivonni.
A tengerpart felől négyfős őrjárat sietett feléjük; három íjas-puzdrás turkopol, egy ősz
templomossal az élükön.
– Csakhogy előleltelek, Foret-Noir! – recsegte az idős lovag. Észrevette a félig kivont
kardot, és legyintett. – Nyugalom, hites testvér, csak én vagyok az, Jehan de
Bourbonnais.
Miriam kérdőn pillantott Raoulra, de látván, hogy a fiatal lovag arca nyugodt marad, nem
tett előkészületeket a menekülésre. Egyébként sem ítélte túl rózsásnak az esélyeiket öt
harcedzett fegyveressel szemben.
– Mit kívánsz tőlem, Jehan testvér? – tudakolta Raoul igen udvarias hangon. –
Tudomásom szerint nem mulasztottam el semminemű kötelmemet.
Miriam tudta, hogy ebbe a társalgásba nem lenne szabad beleszólnia, ám a név hallatára
ellenállhatatlan erővel tört fel belőle a kérdés.
Az idős lovag ismét a fiatal templomoshoz fordult, és bal kezét az ég felé emelte.
Csak miután mindezzel végzett, vette a kezébe a bő olajban kisütött, kemény, félig
nyers, félig égett lepényt, melybe az első harapásnál csaknem beletört a foga. Mivel
azonban a lovag szemmel láthatóan nem akadt fenn az efféle apróságokon, .és jó
étvággyal falta a maga lepényét, Miriam is elszánta magát a további falatozásra.
Nagyon éhes volt, és bár a lepény íze leginkább a fűrészporéra emlékeztetett, Miriam
hősiesen legyűrte a felét, csak azután tért át a zamatos szőlőszemekre.
Miközben evett, a szeme sarkából látta, hogy a fiatal lovag már befejezte a lakmározást,
és most őt nézi. A szeméből leplezetlen csodálat áradt. Miriam kissé kényelmetlenül
érezte magát ettől. A szőlőfürt megállt a kezében.
– Miért nézel így rám? – kérdezte halkan. Foret-Noir még most sem fordította el a
tekintetét.
– Csak csodállak – motyogta. – Igazán gyönyörű vagy, ahogy eszel. Ahogy az ajkaid
mozognak, s a szemed lesütöd közben, mintha valami bocsánatos bűnt követnél el...
Miriam nem válaszolt.
– Hogyan tovább? Most, hogy küldetésünk véget ért... mik a további szándékaid?
Miriam pislogott.
– Hát a lobbanás... tudod, Isten villáma... nemcsak a ránk támadó fegyvereseket égette
el, hanem elpusztította azt a pokolbéli teremtményt is, amelynek megölésére te és én
felesküdtünk... Mi dolgunk van ezután még ez ügyben?
Lehet, hogy a templomosnak igaza van, még ha nem is abban az értelemben, ahogy ő
gondolja. Nem lsen segítségével, de a Terminátor valóban megsemmisülhetett. Hiszen
amikor a robbanás bekövetkezett, csaknem közvetlenül a kád előtt állt. Egy kis
szerencsével telibe kapta a szétrobbanó lézerpisztoly koncentrált töltete, és cafatokra
szaggatta, a titániumötvözetű fémvázat derékba törte...
Azonban ez oly könnyű, oly egyszerű megoldása lett volna a problémának, hogy Miriam
nem tudott hinni benne. Nem, a Terminátor túlélte a robbanást, és neki – lévén, hogy
fegyvertelen lett – valami más módot kell találnia az elpusztítására.
– Azt teszem majd veled, amit két hónapja Paul de Clanouvevre a kedvesével...
– Nézd, Raoul... én hálás vagyok neked, amiért kihoztál abból a föld alatti pokolból, de
ha olyasmit forgatsz a fejedben...
– Ugyan! Férfinak foglak öltöztetni! És ha mindent úgy csinálsz, ahogy mondom, senki
sem fogja észrevenni.
Felóhajtott.
– Engem ugyan nem tévesztenél meg. Azonban más okom is van, hogy odamenjek, nem
csupán a bajusz. Mindketten fegyvertelenek vagyunk. A te fegyvered fellobbant az
alkimista barlangjában, az én jó kardom... amit Paul de Clanouvevre testvéremtől
örököltem... pedig kettétörött. Fegyvert kell szereznem, és neked férfiruhákat is. Vannak
kenyeres pajtásaim a rendházban, és a fegyvemökömre is bizton számíthatok.
Miriam sápadtan bólintott. A nap már lenyugodott, csak egy-két elkésett fénysugár
kóborolt még a városban, s kukkantott be a rejtekhelyül szolgáló ház ablakán.
A férfi felállt.
Szédítő magány kerítette hatalmába, pedig Foret-Noir még nem is távozott. Nem tudta,
mi történt, hogy történt, de mire felocsúdott váratlan gyengeségéből, azon kapta magát,
hogy hevesen ölelkezik és csókolózik a barnára sült arcú lovaggal. Raoul heves volt, de
nem durva, erős karjával úgy szorította, mintha soha nem akarná elengedni, és mégis
tapintatos maradt, vigyázott felkötött karjára. Éhes szájával vadul falta a lány ajkát, és
Miriam viszonozta a csókokat. Aztán Raoul ujjai a lány keblére tévedtek; és a
mellbimbóját kezdték cirógatni.
Miriam elhúzódott.
– Ne! – suttogta, pedig egész teste kívánta, igényelte a simogatást. – Erre most nincs
idő!
Máris sarkon fordult, és az ajtó felé lépett. Miriam megijedt. Nem akarta visszautasítani,
megbántani a lovagot. Szeretett volna elmerülni az erős karok között a szerelem
hullámaiban, ám kötelességtudata nem engedte. A Terminátor elpusztítása mindennél
fontosabb!
– Raoul...
Előkészületek
Türoszi Simon bepólyált fejjel, de egyenes derékkal állt az ura előtt, aki visszatértük óta
még arra sem vesztegette az időt, hogy a szeme és szája bal sarka között tátongó sebet
bekötözze vagy megorvosoltassa.
Rettenetes sérülés volt, s a kivérzett húscafatok alatt feltáruló látvány azt sugallta,
mintha a nagyúr apró fémkardokat és más acélholmikat tárolna a fejében.
Simon lovag csak most értette meg, miért sebezhetetlen az új komtúr, miért nem fogja a
kard. Kemény páncélt hord a bőre alatt!
Türoszi Simon eddig sem kételkedett Guillaume Nogaret mennyei származásában, ámde
mostanra szemernyi kétsége sem maradt. És mint ahogy nem riasztotta meg sem a
rettenetes látvány, sem a még rettenetesebb tudat, a balsiker miatt sem gyötörte
félelem. Az alkimista kicsúszott a markukból, hiába kutatta át á robbanás után a
környéket két osztag sergent. És Simon, aki maga is részesnek érezte magát a
kudarcban, méltósággal várta a büntetést, amit csalódott ura ki fog szabni rá. A saját
szemével látta, milyen irgalmatlanul bánt el a hamis alkimistákkal, sorra a halálukba
küldve őket; mégsem töltötte el félelem szívét a sorsát illetően. A bűnökért vezekelni
kell, és a gyarló embernek nem mindig könnyű odaadóan szolgálni a mennyei Urat. A
templomos meggyónt és megáldozott, mielőtt felkereste volna Guillaume Nogaret
komtúrt – tiszta lélekkel, hívő keresztény módjára fog megtérni a túlvilágra.
– Volt a barlangban egy templomos és egy nő. Az a lovag ott volt veletek a kolostorban.
Kiderítetted, kik ők?
Simon egy percig sem habozott, hogy kiszolgáltassa-e bajtársát az Úr küldöttének; a hit
parancsa mindennél erősebben munkált benne.
– A lovag neve Raoul de Foret-Noir. Jómagam személyesen nem igazán ismerem. Azért
vett részt velünk-együtt a szertartáson, mert a barátja, Paul de Clanouvevre a néhai
Enguerrand komtúr bizalmasa volt. Megbízható emberekre volt szükség, és de
Clanouvevre kezeskedett ezért a férfiért. Aki aztán... gyáván megfutott...
Az utolsó két szót mélységes megvetéssel ejtette ki. Azzal, hogy hátát mutatta a
Terminátornak, Raoul de Foret-Noir örökre kegyvesztett lett a szemében. Paul, Brian és
Gautier testvérek követték elöljárójukat a halálba; ők ketten Gilbert de Clancyvel a
hadijog szerint viselkedtek, amikor kényére-kedvére kiszolgáltatták magukat az isteni
küldöttnek, akit akkor még az alvilág démonának véltek. Mindnyájuk közül egyedül Raoul
lovag lett hűtlen szent fogadalmához, kockára téve ezzel halhatatlan lelke üdvösségét.
Visszatérés
Ami az elsőt illeti, egyelőre képtelen volt'megoldást találni rá, s valami belső hang egyre
csak azt súgta neki, hogy már nincs is szükség okoskodásra, hiszen a Terminátor
elpusztult a robbanásban.
Bár ezt a sugallatot hitte is, nem is, gondolatai ösztönösen a második irányba tévedtek.
Ha elvégezte a feladatot, mi lesz itt a sorsa? Mi jó várhat ebben a vad korban egy
magányos nőre? Lehet, hogy ha önálló, független egyéniség akar maradni, az egész
életét férfinak maszkírozva kell leélnie?
És egyáltalán mihez fog kezdeni? Mi célja lehet még ebben az életben, ha az elsődleges
feladatát elvégezte? Nincs senkije és semmije, nincs hazája, nincsenek barátai, nincs
vezetője, akinek engedelmeskedhetne.
Utána...
No igen, ha egyáltalán túljutott már a feladaton, vagy valaha is képes lesz rá...
Halk puffanás hallatszott. Miriam elpattanó rugóként egyenesedett fel ültében, hogy
szükség esetén egy pillanat alatt talpon tudjon teremni.
– Én vagyok – súgta egy ismerős hang örvendezve. – Hoztam mindent. Ruhát meg
fegyvert.
Igencsak meglepődtek, amikor a hátuk mögül szólalt meg egy ismerős, rekedt hang.
Meglepő fordulat
Jaffa, 1191. szeptember 23. 20:48
Először csak homályt és bizonytalan árnyakat láttak a belső fal tövében, aztán a sötétség
fokozatosan alakot öltött, és egy fekete bőrű, galambősz szakállú, kortól görnyedt hátú
öregember bontakozott ki belőle dísztelen, egyszínű vörös köntösben.
– Ha az ember folyton használna minden kacatot, ami az elméjében kallódik, soha nem
lenne egyetlen értelmes gondolata sem – mondta. Természetesem értem a ferengik
nyelvét. Ha már egyszer itt élek Jaffában, alkalmazkodnom kell a helybéliekhez,
különben senkivel nem tudnám megértetni magam. Az én fülemet még ennek a kurd
csőcseléknek a zagyva karattyolása is bántja, akik balgaságukban Allah szolgáinak vélik
magukat. Amikor én születtem, még a próféta magjából szármázó Abbászidák ültek a
bagdadi kalifák trónusán, s jámbor életű anyám arab szókkal csítítgatott, ha az ölébe
kívánkoztam.
– Amikor mi kerestünk fel – kezdte a lány –, nem viselkedtél túl szívélyesen velünk.
Minek köszönhetjük, hogy most te tisztelsz meg bennünket a látogatásoddal?
– Ami engem illet, én korántsem vagyok ennyire biztos a dolgomban – sóhajtotta a lány.
– És nem tudom, hogy te képes lennél-e a Terminátor elpusztítására?
Az alkimista nem felelt, csak pislogott. Az arcáról nem lehetett leolvasni, hogy elhiszi-e a
lány szavait.
– Miriam a keresztény Isten küldetésében jár – szólalt meg váratlanul a lovag. – Nem
közönséges nő, annyit mondhatok. Egy ízben, mikor botor tréfára vetemedtem vele
szemben, puszta kézzel megleckéztetett, és ezért én... mélységesen tisztelem. Aztán volt
egy fegyvere, mellyel tíz lépésről szilánkokra zúzott egy roppant sziklakövet, amit
Angouléme mesebeli óriáskirályának is nehezére esett volna fölemelni!
– Természetesen nem.
– Akármelyikben.
Foret-Noir halk, fuldokló zajokat hallatott, Miriam azonban elégedetten nézett az öregre.
– Felvilágosult, nagytudású ember lehetsz – bókolt szándékosan. – Most már csak arra
vagyok kiváncsi, ismered-e a következő szavak jelentését... múlt, jelen, jövő...
– Miért teszel fel nekem olyan kérdéseket, asszony, melyekre még Cordóba bölcsei sem
tudtak hajdan megfelelni? – firtatta.
– Mert illendőn kívánok válaszolni a te kérdésedre, Rashid mester. És ehhez tudnom kell,
mennyire vagy tisztában azokkal a fogalmakkal, amiket példának okáért ez a nemeslelkű
lovag nemigen értett meg...
– Ne traktáld csecsszopóknak való dajkamesékkel; elég vén hozzá, hogy átlásson rajtuk.
Hagyd azt a buta történetet a jövőről! Valld be nyíltan, hogy Isten küldötte vagy!
– A múltat ismered, tisztában vagy vele, hogy számodra ez a jelen, ám hogy a jövő mit
hoz, azt nem is sejtheted...
– Ezek szerint te a jövőbe látsz, Rashid mester? Biztosan tudod, hogy a jövő létezik?
Az öregember felsóhajtott.
– Számtalanféle jövő létezik, melyek közül az valósul meg a számunkra, amely felé a
velünk történő események sodornak. Én homályos pókhálószövedékként látom ezeket az
elágazó jövőfonalakat, s sok-sok évemet pazaroltam arra, hogy kiszámítsam a saját
életutamat. Igen, sok mindent előre láttam, s megtettem a kellő óvintézkedéseket. Mégis
mindig volt valami, ami nem pontosan úgy történt, ahogy azt az álmaimban láttam... Nos
tehát, hogy a kérdésedre megfeleljek, én aztán biztosan tudom, hogy a jövő... még ha
haloványan, bizonytalanul is... de határozottan létezik.
Miriam elmosolyodott.
– Elhinnéd-e, ha azt mondanám, hogy én egy olyan helyről jöttem, amit senki sem
ismer?
– Ha ilyet állítanál, önhittnek neveznélek. Hiszen minden helyet ismer valaki... bizonyára
azt is, ahonnan te jöttél.
– A világ végére.
– Rendben. Közvetlenül a világ vége előtt van egy nagy sziget, ahol még nem jártak a ti
hajósaitok, és nem fedezték fel. El tudod ezt hinni?
Az öreg nevetett.
– Oly sok minden van még, amit az emberek nem fedeztek fel...
– Ez az! – ragyogott fel a lány arca. – Ezek szerint te elhinnéd, hogy én erről a szigetről
származtam, egy olyan helyről, amiről neked nincs tudomásod?
– És ha elhiszed, hogy én egy olyan szigetről jöttem, ahol többet tudnak, mint az
itteniek... innen már csak egy ugrás, hogy megértsd és elhidd a valóságot...
– Hihetetlen, amit állítasz, leányom – kezdte lassan –, szavaidat pedig kellő megfontolás
nélkül, kapkodva fűzöd, mint az az asszonyszemélyek szokása; mégis botorság lenne
tőlem azt állítani, hogy nem ejtettél velük gondolkodóba.
– Nem értem. Kit kell megölnie? Az Oroszlánszívűnek nevezett mészárost talán? Vagy a
dicsőséges Szaladin szultánt?
– Visszaadom a hangod, gyaur... de ne használd túl sokat, mert újra megfosztalak tőle!
– ...sztus szent vérére és a loretói Szűzanyára mondqm, úgy szájba váglak enkezemmel,
hogy... na végre, újra hallom magam! – morogta Foret-Noir, aztán Miriam kérlelő
pillantására elhallgatott.
– A jövőben él egy olyan ember, aki ért hozzá, hogyan kell harcolni a gépek ellen, és ő
vezeti népét a háborúban. John Connomak hívják. Ha ő nem születik meg, a gépek
diadalmaskodnak az emberek felett. Ezért találta ki a gépek uralkodója, hogy visszaküld
egy Terminátort a múltba, és megöli John Connor anyját, mielőtt megszülné az emberek
vezérét...
– Egyik sem – felelte. – Sarah Connor a... Krisztus utáni 1984. esztendőben él... egy
távoli nagyvárosban, amit... Los Angelesnek hívnak...
Az alkimista egyre türelmetlenebb lett.
– Értelmetlen dolgokat beszélsz! Miféle dolog az, hogy az angyalok városa a földön
legyen? És ha már mindenáron elő akarod számlálni az esztendőket, nekem ne a názáreti
születésétől kezdjed, hanem a hidzsrától, Mohamed futásától!
Miriam sóhajtott. Már amúgy is fel akarta adni a magyarázkodást. Ez az egész dolog
valóban túl bonyolult az olyan fül számára, amely még sohasem hallott az időutazásról.
Az öreg lehunyt szemmel hallgatta az előadást. Most, hogy a lány a szavakból kifogyva
elhallgatott, felnézett.
– Azt mondtad, téged azért küldtek ezután a szörnyeteg után, hogy elpusztítsd...
Miképpen akartad ezt kieszközölni?
– Igen.
– Ha elmondod, miféle fegyver volt az, talán titkos műhelyeim egyikében tudnék
hasonlót készíteni.
– Ez nem kivitelezhető.
– Nem erről van szó – felelte. – Egyrészt a fegyvert nem én készítettem, csak azt tudom,
hogyan kell használni... másrészt számtalan olyan alkatrésze van, amihez ebben a
korban még a szükséges fémeket sem ismeritek.
– Kitaláltál valamit?
– Még el kell gondolkodnom az ötlet megvalósításán. Mit gondolsz, mennyi időnk van?
Miriam eltűnődött.
– Innen északra, hat mérföldnyire? Annál a sziklánál, ami úgy néz ki, mint egy emberi
fej?
– Ez az én dolgom. A tiétek csak az, hogy valami módon odacsábítsátok. A többit csak
bízzátok Rashid al Markhalanra, a mágia nagymesterére...
Előjáték
Miriam Randolf figyelmesen nézte a templomos lovagot, és nem tudta, mi a furcsa rajta.
Csak hosszas vizsgálódás után fedezte fel, hogy Raoul de Foret-Noir ápolatlan szakálla
eltűnt, s álla szokatlan simasága egészen más karaktert kölcsönöz az arcának.
Miriam felsóhajtott.
– A csuklód fáj?
– Inkább tiszteltem... bár azt hiszem, szerettem is, de ezt sosem tudtam megmondani
neki...
Raoul arcán leplezetlen öröm csillant. Aztán árnyék suhant át rajta, és a lány ebből
rájött, hogy Foret-Noir, a Templom Lovagja érzékeny lélek, aki képes osztozni mások
szomorúságában.
– Itt van. Próbáld meg leszorítani vele a kebledet! De ne kösd túl szorosra...
Miriam szó nélkül lehúzta magáról az ingét, és még csak el sem fordult, amikor formás
mellei előbukkantak. A hold fényében Raoul de Foret-Noir megigézve nézte, kicsit még a
szája is.tátva maradt.
Miriam magához húzta, mindkét karját átvetette a férfi nyakán, s ajkait csókra éhesen
odatartotta neki.
Raoul de Foret-Noír most már nem húzódozott. Megértette végre, hogy a hölgy
felkínálkozott neki, és most már csak a rend szüzességi fogadalma tarthatta volna vissza.
Ám a regulának e pontját nem egy alkalommal megszegte már...
Felkészülés
Gilbert de Clancy érkezett négy karnyi vastag, marhabőrbe kötött fóliánssal. Rakományát
kimért főhajtással tette le a faragott asztal sarkán a szabadon maradt helyre.
– Ilyen kurtára szabott idő alatt a küldönceink még Akkóig sem jutottak el, nagyuram.
Ámbátor akikhez eljutott a hívás, azok sem mind örültek neki. A nabluszi komtúr azt
üzeni, hogy uraságod csak törődjön a haifai és jaffai temlomosokkal, a saját rendháza
népére majd ő gondot visel, és egyetlen lovagot sem engedett el a gyűlésre. Philippe de
Plessiez, a rend séneschalja Ramlában marasztotta a hírvivőnket, és hű embereim
jelentése szerint haladéktalanul futárt menesztett de Sablé nagymesterhez, a hegyek
közé. Még a városban is akadnak, akik megtagadták a részvételt, példának okáért a vitéz
és nagyhírű Gilbert Erail, aki Arszúfnál pengét keresztezett Szaladin fivérével.
A Terminátornak arcizma sem rezzent. A szeme és a szája bal sarka között még mindig
ott tátongott az a borzalmas seb, de Gilbert de Clancy lassacskán már hozzászokott.
Éjféli találkozó
– Arra! – súgta Raoul, és a fáklyákkal kivilágított épület felé terelte a lányt. – Jól
sejtettem, a külső kapunál nem állnak őrök.
– Biztos vagy abban, hogy gond nélkül be tudunk jurni a káptalani terembe? – kérdezte a
társát.
– Jézus Urunk nevére felesküdött lovag vagyok. Bármily bűnt követtem volna el,
jogomban áll, hogy bemehessek a káptalani gyűlésre és védhessem magam. Ebben
senki, semmilyen indokkal nem gátolhat meg.
– Mit beszélsz?
– A káptalani gyűlésen csak a Templom Lovagjai vehetnek részt. Árulója lennék a
rendemnek, ha hozzásegítenék egy felavatatlan nőt a bejutáshoz...
Miriam elvörösödött.
A lovag elmosolyodott.
– A fegyvernököm leszel, kint fogsz várni az ajtó előtt a többi csatlós között, és bizton
lehetsz, odakint is értesülni fogsz minden történésről. Még hallgatóznod sem kell.
Miriam csak egy pillantást vetett a várakozókra, akik között nem egy fiatal suhanc is
akadt, és megnyugodva állapította meg, hogy nem az övé a legidétlenebb bajusz a
jelenlevők között.
– Lehetőleg ne állj szóba senkivel – súgta oda a lovag. – Vagy ha mégis kénytelen lennél,
mélyítsd el a hangod, és dadogj vagy mímelj valami más beszédhibát... úgy kevésbé fog
feltűnni az idegenes kiejtésed, s ha látják rajtad, hogy nehezedre esik a beszéd,
gyorsabban békén hagynak...
Miriam sóhajtott.
– Jó. De vigyázz! Próbálj meg észrevétlen maradni! Ne hívd fel magadra fölöslegesen a
Terminátor figyelmét! És ha rád támad, ne szégyellj elfutni, mert az a gyilkológép nem
négyszeres, de négyszázszoros túlerőt képvisel!
– Tudom, mit teszek – vetette oda Raoul foghegyről, de többet már nem mondott, mert
néhány fegyvernöknek feltűnhetett volna, hogy szokatlanul hosszan társalog.
Raoul de Foret-Noir, a jeruzsálemi Szent Templom lovagja, felöltötte hát tőle telhető
legmagabiztosabb arckifejezését, és a tisztelettudóan utat nyitó csatlósok nyüzsgő
seregében elindult a káptalani terem bejárata felé. A roppant bronzkapu két szárnyát a
sárkányt ledöfő Szent György és a templomos rend címerképe, az egy lovon vágtázó két
lovag díszítette. Jobb és bal felől egy-egy alabárdos sergent vigyázta az ajtót. Raoul tőlük
nem tartott; nincs joguk megállítani. Valóban, amikor a közelükbe ért, alázatos
főhajtással nyitottak utat neki.
Foret-Noir torkában dobogó szívvel lépett be a boltozat hűvöse alá. Posztósuhogás csapta
meg a fülét, acélkék szempár villant felé a sodronycsuklya alatt. Az ajtónálló magas,
barna hajú, fiatal férfi volt, bal arcát tarjagos forradás rútította el.
– Engem azért állított ide, mert tudta, hogy fel foglak ismerni. Csakhogy nekem de
Clancy nem parancsol! Te ott voltál Guy királlyal a hattíni síkon; ő ezenközben
békességben üldögélt a türoszi fellegvárban. Egyébként sincs joga kitiltani téged innen; a
Templom Lovagjai fölött csak a káptalani gyűlés szabhat ítéletet.
Egy rézkürt recsegő szava harsant a trónus mögött húzódó brokátfüggöny takarásában.
A beszélgetés moraja elcsendesedett; minden szempár a terem vége felé fordult. A
függönyt láthatatlan kezek félrevonták, és a mögötte feltáruló folyosó fáklyafényes
félhomályából előlépett a frissiben kinevezett komtúr, Gilbert de Clancy és Türoszi Simon
kíséretében.
Foret-Noir szíve nagyot dobbant. Semmi kétség, a pokolbéli démon volt az, akit Miriam
Terminátornak nevezett! Igaz, fél arcát most fekete kendő takarta, de ezt a sörtére nyírt
tüskehajat, a roppant termetet, a szabadon maradt szem hideg villogását semmi mással
nem lehetett összetéveszteni! Hát mégsem veszett oda a föld alatti "lobbanásban"!
A Terminátor persze tisztában volt vele, hogy a lovagrend egészét nem állíthatja a
szolgálatába. Amint de Sablé nagymester hírt kap a dologról – márpedig a templomos
sénéchal már futárt küldött utána Ramlából –, azonmód lóhalálában fog visszafordulni
Jaffa felé, hogy megfékezze az eszelős dühöngöt, aki ráadásul a jogaiba gázolt. A
szörnyeteg gép azonban úgy ítélte, elegendő ideje lesz rá, hogy feltüzelt fanatikusokból
álló csapatával bevegye magát a Holt-tenger környéki hegyekbe, és megkezdje terve
valóra váltását. Ideje egyelőre van; és ha talál egy igazi alkimistát – ha nem Jaffában,
hát másutt – még az sem kizárt, hogy hasadóanyaghoz is juthat. Ennek a valószínűsége
persze elenyészően csekély volt, de a Terminátor az asszaszinok mintájára egy fanatikus
szekta megalapítását tűzte ki célul, amely szükség esetén akkor is folytatja majd
tevékenységét, ha ő kénytelen lesz beszüntetni egy időre a működését.
– Lépjen elő két tanú, hogy az irat eredetiségére hitüket adják! – szólította föl a
lovagokat Türoszi Simon.
– Miért késlekedel leróni fiúi tiszteletedet jog szerinti feljebbvalód előtt, Gilbert testvér? –
kérdezte vészjósló hangon.
Miközben a lovag idézni kezdte a szóban forgó bulla latin szövegét, a Terminátor
mikroprocesszora válsághelyzetet regisztrált, és lefuttatta magában az előtte álló egyed
viselkedésmátrixát. Kétségtelen volt – a hazugságdetektorok megállapították –, hogy
Gilbert Erail őszintén nyilatkozott, amikor hitet tett a pápai missilis eredetisége mellett.
Ezt követően mégis kétségbe vonta hatályát, mégpedig egy időben korábbi jogi
szabályozásra hivatkozva, amit a rend irattárából a Terminátor is jól ismert. Ez a fajta
ellentmondásos magatartás a gép elemzőegysége szerint a bürokrata alkatú humanoidok
jellemző vonása, akik idejük java részét hasznos tevékenység helyett aktatologatással és
idejétmúlt törvénytárak leporolásával töltik. Az ilyen betegesen precíz személyiségeket
általában könnyű megfélemlíteni, velük szemben az erőszakos fellépés az esetek
nyolcvankilenc egész héttized százalékában eredményre vezet.
Így történt meg, hogy a Terminátor központi vezérlőegysége alapvetően hibás döntést
hozott.
– Ki vagy te, orcátlan sehonnai, hogy szolgának merészeled nevezni Gilbert Erailt? –
csattant fel bőszen. – Hol voltál, amikor én Akkó falai alatt és Arszúfnál forgattam hű
kardomat? Hol bírtak tartományt őseid, az ismeretlen nevű Nogaret-k, amikor az én
atyáim tág határú birtokaikat igazgatták Provence-ban és Kasztíliában? Mely hajóval
érkeztél Outrémerbe, amikor az elmúlt napokban nem kötött ki Jaffában sem pisai, sem
genovai bárka? És mitől vagy ily bizonyos a vitéz Enguerrand de Chastelet veszésében,
aki a legderekabb volt a templomosok között? .
– Avagy tán a gyáva lelkű Fülöp királyét? – harsogta. – Hadd látom, mit takar a kendő!
Az elébe táruló látványtól, a széthasadt arc mélyén parázsló optikai lencsétől döbbenten
hátrált néhány lépést, és keresztet vetett.
Ezt a pillanatot választotta Raoul, hogy félrelökje útjából a döbbenten álló lovagokat, és a
káptalani terem közepén teremjen.
– Pusztulj, istenkáromló!
A kardcsapást azonban félúton egy másik penge akasztotta meg. Az öreg Jehan de
Bourbonnais elvigyorodott, s kivillantotta sárgás szakállából a foga fehérjét.
– Baucent!
– Melyik Gilbertnek?
– Tetemre!
–Raoul! Raoul!
A templomos keze végre rákulcsolódott a jövőből jött lány csuklójára. Egy pillantást
vetett Miriam rémülten tágra nyíló szemébe, majd vissza, a hátuk mögé.
És Raoul de Foret-Noir, a lovagi becsületet sutba vágva, olyan iramban eredt futásnak,
mint még soha életében.
Isten akarata
– Úgy legyen! – bólintott rá a magányos lovag. Meglódult előre, kardja ezüstös félkörívet
írt le.
A hárító mozdulat elkésett; Türoszi Simon bepólyált feje lucskos zajjal hasadt ketté, akár
a túlérett dinnye. Gilbert de Clancy támadott; szoborszerű arcán átszellemült, túlvilági
révület ült, mintha ő lenne az isteni igazság kizárólagos letéteményese. A hatalmas
pengék csengve összecsókolóztak, egyszer, kétszer, háromszor. De Clancy nagyhírű
kardforgató volt, ellenfele azonban bajnok a bajnokok között. Vilmos király pallosa oldalt
villant, magasba lendült, lesújtott. A szőke lovag kulcscsontja roppanva tört ketté az
iszonyú csapástól, az átvágott ütőerekből vastag sugárban szökött fel a vér. Jajszó nélkül
zuhant a márvánnyal lapolt padlóra, és üdvözült mosollyal az ajkán szenvedett ki.
Gilbert Erail a holttestek fölé lépett, magasba enielte vértől mocskos kardját, és
megcsókolta a keresztvasba maratott normann keresztelt.
Nincsen végzet
Raul még erősebben megszorította a lány csuklóját, úgy húzta magával az ajtó felé, ahol
még most is tódultak befelé nagy számmal az izgatott csatlósok.
– Mi baj?
Raoul azonnal elengedte a lány kezét, és könyökkel próbált utat törni a zűrzavarban az
ordítozó csatlósok között. Nem volt túl nehéz dolga, mert azok – amennyire tudtak –
elhúzódtak a határozottan törtető lovag elől.
Azonban hirtelen egy kéz ragadta meg Raoul vállát, és egy sztentori hang kiabálta túl a
lármát.
– Egy lépést se tovább, Raoul testvér! Magyarázatot kell adnod viselkedésedre a káptalan
előtt!
Foret-Noir megperdült.
És valóban, a túlsó épület háta mögött egy széles vállú legény várakozott izgatottan,
kantárszáron tartva két f elszerszámozott paripát.
– Marco!
– Derék! – dicsérte a templomos. – De most tűnj el, és ne szólj senkinek! – Miriam felé
fordult. – Lóra!
Raoul de Foret-Noir halkan szitkozódott, és a karját nyújtotta a társnője felé, hogy maga
elé emelje a nyeregbe.
– Gyere! Nincs idő arra, hogy most tanulj meg lovagolni. Az én paripám elbír kettőnket
is.
Egy erős rántással felsegítette a lányt maga elé, és megmutatta neki, hogy
kapaszkodjon.
– Hogy nem követ? Attól ne tarts! A nyomunkban lesz, amíg utol nem ér! Senki sem
tudja megállítani!
Egy termetes árnyék tűnt fel a ház árnyékában. Nem lehetett kivenni, hogy ki közeledik,
de sem Miriam Randolfnak, sem Raoul de Foret-Noirnak nem voltak kétségei...
Ezzel a déli kapuhoz vezető utca felé fordította a lovát, és sarkait a hátasa véknyába
vágta...
Végső leszámolás
Azonban most már nemcsak a háborgó Gaston lovag állt vele szemben, hanem legalább
fél tucatnyi, villogó szemű, támadásra kész templomos!
– Halál a sátánfattyra!
– Baucent!
– Neki, testvérek!
– Baucent!
Jobb karjával félreütötte a feléje lendülő kardot. Fémes csattanás hallatszott, ahogy a
penge, átvágva a fedő bőr- és húsréteget a titániumötvözet vázzal találkozott. A
Terminátor keze beleremegett ebbe a hatalmas ütközésbe, a kard viszont csendülve tört
ketté.
A templomosok nem futottak meg. Támadtak. Látván, mint roppant ketté testvérük sok
csatát végigharcolt kardja, új taktikát választottak.
– Baucent!
Puszta kézzel rontottak neki a halálosztónak, saját testük súlyával, erejével próbálták a
földre dönteni.
Már csak azért is, mert a zuhanást követő ütközés során négy jelentős kiértékelő- és
érzékelőmodulja megsérült, hibát jelzett, és sürgős tesztelést, javítást követelt, a
fotoreceptora egy átmeneti energiaingadozás miatt időlegesen felmondta a szolgálatot, s
infraérzékelője is ki-kihagyott.