1

ANDREW HALL

TITKOK
VILÁGA
Regény

PHOENIX KÖNYVEK
DEBRECEN
3

Eredeti cím: The Mysterious Planet

©Andrew Hall, 1991
Ali rights reserved!
A borítón Szendrei Tibor festménye

Hungárián translation ©Cherubion –Hajja & Fiai

HU ISSN 0865 –2953 ISBN 963 7457 20 8
PHOENIX
Könyvkiadó és Terjesztő Kft.
Felelős kiadó: Hajjá Attila ügyvezető igazgató
Szedte és tördelte a Phoenix Könyvkiadó
Nyomta az Alföldi Nyomda
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4402.66 –14 –2
Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató
Terjedelem: 5 (A/5) ív Készült Debrecenben, az Úr 1991. évében
 4

1.

Az űr sötét egyhangúságát vakító villanás szakította meg.

A meteoritnak álcázott felderítő szonda mindaddig sugározta
adatait az űrhajóra, míg a légkörben felhevülve darabjaira nem
robbant. Olyan volt, akár egy színpompás tűzijáték.
Az Adventurer –9 földi űrhajó tágas vezérlő termében az
összegyűlt legénység csendben figyelte a hatalmas monitort
szinte teljesen betöltő bolygót. A bolygó és a hajó között ott
lebegtek a nemrég felrobbant szonda darabjai.
Harold kapitány szórakozottan hajolt közelebb a monitorhoz,
kérdéseket pötyögött be a komputerbe, és Eddie, a hajó agya
készségesen rendezte mátrixba az adatokat.
– A szonda semmiféle mesterséges eredetű sugárzást nem
észlelt, légkörben mozgó objektumokat ugyancsak nem. Ez arra
utal, hogy fejlett kultúra nincs jelen. A számítógép következtetése
szerint azonban, nem zárható ki az a feltételezés, hogy a bolygó
felszínén megfigyelt szórványos foltok nem spontán
növénykultúrák. Egyértelmű bizonyítékokat nem talált, de számos
jel mutat arra, hogy ez a bolygó lakott. – A nagy tincsekben
őszülő középkorú férfi összehúzott szemmel nézte a távoli
bolygót, mintha szabad szemmel próbálna valami mozgást
észrevenni. Aztán a hátrébb álló embereire nézett. Határozott. –
Filip, Jessicával és Jimmel leszálltok!
Filip fíirkészőn pillantott Jimre. A magas, göndör hajú férfi arcáról
nem olvashatott le semmit. Jim nem tartozott Filip kedvenc társai
közé. Ráadásul kissé langyos volt Filip ízléséhez képest. Inkább a
lassú, elgondolkodó, filozofikus típusba tartozott, semmint a
cselekvés hívei közé. Jim sokkal jobban kedveli a műszereket,
mint a fegyvereket. Mi üthetett a kapitányba, hogy pont őt küldi?
Jessicával nincs semmi gond. Az a nőstényördög sokat próbált,
harcedzett veterán, és szakértő a kommunikációban. Jessica
vérbeli profi... De Jim? Filip vállat, vont. ö lesz a parancsnok. Majd
gondoskodik róla, hogy Jimmel ne legyen baj.
Sokadjára szállnak le idegen bolygón, de ugyanaz a feszültség
szorongatta a torkukat minden alkalommal. Sosem lehet előre
tudni, mi vár rájuk egy-egy ismeretlen planétán. Minden
alkalommal abban reménykednek, hogy végre valóban idegen
világot fedeznek fel, de eddig ez sem nekik, sem másoknak nem
sikerült.
Akikre rátaláltak, azoknak az őseik kivétel nélkül a Földről, vagy
valamelyik földi telepről távoztak zavaros időkben, illegálisan.
 5
Ebből következően á hívatlan földi űrhajókat fegyverrel, s i^em
virággal fogadták.
És a Föld újra kovácsolódó birodalmának felesküdött Képviselői
nem tűrhették, hogy szembeszálljanak velük. Modern
fegyverekkel felszerelt űrhajójuk képessé tette őket arra, hogy
akár egy egész bolygót leigázzanak.
Jessica nyújtózkodott, kihívóan megmutatva karcsú, meztelen
felsőtestét a társainak. Magas, nyúlánk nő volt, hosszú, fehér haja
a legdivatosabb tépett frizurában omlott a vállára. A Vénuszon
született, s gondosan ügyelt rá, hogy földinek, higgyék. Barna,
vénuszi bőrét állandóan bőrszínezővel kente, hogy testének
sötétvörös árnyalata sápadt rózsaszínnek látszódjék. S a földi
nőkhöz hasonlóan testvédő krémet is használt, mely lehetővé
teszi, hogy mínusz negyven és plusz hatvan fokban is meztelen
bőrrel járkálhasson, így hát viselt ruházata csak formális volt,
semmint szükségszerű. És Jessica nem is vitte túlzásba a
ruházkodást. Többnyire csak egy ragyogó szálakból szőtt
bikinialsót viselt, puha bőr térdcsizmát, szegecselt csuklóvédőket,
és a nyakában egy vastag láncot, mely arra szolgált, hogy
agyának mágneses kisugárzásait erősítse. Minden igyekezete
ellenére Jessicáról messziről lerítt, hogy a nyúlánk, telt keblű,
vénuszi nőstények tökéletes példánya. Egyetlen földi nő sem
vetekedhetett volna vele karcsúságban. Jessica magas volt,
magasabb Fiiipnél, sőt Jimnél is, de ezt első pillantásra nem
lehetett volna megmondani, olyan arányos volt a lány minden
porcikájában, s mégis oly könnyed, oly légies a mozgása, mintha
tagjait langymeleg vénuszi szellők mozgatnák.
Jessicam most felállt a székről, és szó nélkül kiment a vezérlőből.
Kihívó viselkedése megtévesztő volt. Nem kedvelte a földi
férfiakat, és Filip legjobb tudomása szerint nem adta oda a testét
egyiküknek sem.
Filip vállat vont. Mit számít az? Az űrhajót felszerelték mindennel,
amire csak szükség van egy hoszszú út során. Berendezések
sokasága gondoskodik arról, hogy az űrhajósok ne szenvedjenek
hiányt semmiben. Semmiben!
És Jessica kiváló társ. Nem kotnyeles, engedelmes, érti a dolgát.
Nem egy bevetésen vettek már részt együtt. Vele nem lesz gond...

Filip Jimre pillantott. A göndör hajú, fiatalabb férfi rávigyorgott.

– Csak utánad!
Filip kihúzta magát, és a kabinjába sietett. Ruhát váltott. Könnyed
utazó tógáját akcióra alkalmasabb katonai nadrágra és
zubbonyra cserélte. Széles bőrövet szorított a derekára, majd e
fölé egy fegyverövet is felcsatolt. Kihúzta a fegyverét, és
ellenőrizte benne a töltéseket. A skála
 6
zölden világított. – És ennek így is kell lennie, hiszen két hete
feltöltette, és azóta nem használta.
Amikor mindennel elkészült, a tükör elé lépett, és elégedetten
szemlélte magát.
A negyvenet is betöltötte, kétoldalt kissé kopaszodott, de a
tartása szálfaegyenes volt. Hosszú, sötétszőke haját hátrafelé
fésülte, és hátul a tarkójánál keskeny ezüstkarikával fogatta
össze laza lófarokba. Hegyes álla fölött ajka olyan keskeny volt,
mint a késpenge, orra karvalycsőrként meredt előre. Szürke
szemét sötét polárszemüveggel takarta el, mely lehetővé tette
neki, hogy éjszaka is ugyanolyan jól lásson, mint fényes nappal
. Szöges bakancsa fölött megrogyott fekete gyakorlónadrágja,
zubbonyának minden zsebe felszerelési tárgyaktól duzzadt, a
zubbony ujját mindkét kezén könyékig feltűrte.
Ahogy ott állt a tükör előtt, mellét düllesztve, csípőre tett kézzel,
délcegen, hirtelen bizonytalan érzés tört rá. Sokat gondolt
mostanában a halálra. Eljárt az idő fölötte. Gyorsasága, ereje
megkopott, izmai berozsdásodtak a tétlenség alatt! S bár nap
mint nap edzette magát a gyakorlóteremben, a harc, az igazi harc
rettenetesen hiányzott neki. S mostanában sokat gondolt arra,
hogy nem tudhatja, melyik lesz az utolsó bevetése.
Amikor elkészült, vállára akasztotta kis táskáját, és lassú
léptekkel indult meg a föfedélzeti folyosón a kabinsor felé. Két
alkalmi társa már várta.
– Komputer kész?
– Kész – felelte Jim.
– Leszállópálya?
– Kiszámítva.
– Jó. – Filip Jessicáhpz fordult. – Kommunikációs rendszer?
A lány hátrasimította a haját.
– Működésképes.
– Védőrendszer?
– Aktív.
Filip bólintott, és fejével a fülke felé iriütt.
– Beszállás!
Beléptek az űrkabinba, és mindhárman elfoglalták a helyüket a
ruganyos, antigravitációs hatású székekben.
A műszerpult képernyője zöldesen vibrált, majd minden átmenet
nélkül az Adventurer 9 központi vezérlőterme jelent meg. Harold
kapitány arca tűnt fel.
– Leszállóegység indulásra kész?
– Kész – felelte Filip.– Indulási parancsot kérünk.
A kapitány biccentett.
– Filip parancsnok, feladata a C–3–as típusú rutinfelderítés.
 7
Amennyiben idegen lényekre bukkannak, a 48 –as paragrafus
szerint járjon el. A bolygón szabad kezet kap. Visszatérése után
tíz órán belül írásos beszámolót kérek.
– Értettem.
A kapitány szigorú arccal biccentett.
– Indulási parancs megadva. Sok szerencsét, Filip parancsnok!
Figyelem... Start!

Hirtelen iszonyú erő sajtolta a székébe Filipet, de mindez csak

egy másodprecig tartott, mert az ülések antigravitációs hatása
azonnal működésbe lépett, és a négy g–s gyorsulást normális
földi nehézkedéssé egyenlítette ki.
Úgy tűnt, mintha a kabin egy helyben lebegne, pedig iszonyatos
sebességgel zuhant a bolygó felé, és a légkörbe beérve
felforrósodott a súrlódástól.
Azonban Filip és társai ebből semmit sem éreztek. A biztonsági
öveket nem kapcsolták ugyan ki, de ki-ki a saját dolgával
foglalkozott. Leszállásig bőven volt még idejük.
Addig pedig mindent az automatika végez.
Filip először is hátranyúlt, s összébb nyomva az ezüstgyűrűt, még
szorosabban fogta össze hátul hosszú szőke haját, aztán a
fegyvereit vette elő. Először a sugárpisztolyt. Azt már a
kabinjában megnézte, hogy a töltés rendben van-e, de most a
különböző mozgó alkatrészek működését is megnézte. A
biztosítókar laza kattanással váltott át a rövid sugárnyalábokról
hosszabbakra, vagy egybefüggő sugárcsíkra. Filip ez utóbbi
állásban még sohasem használta a fegyvert. Az egybefüggő
sugárcsík sokkal több töltetet használt fél perc alatt, mint ha fél
papon át egyfolytában rövid sugarakat lőtt volna ki.
A sugárfegyver után robbanógolyós pisztolya, az időzített
gránátjai, a lézerkése, majd végül acélkardja következett. Igen,
Filip azok közé a felderítők közé tartozott, akik sokkal jobban
kedvelik a közelharcot, mint a sugárfegyverekkel való távolról
gyilkolást. A rövid, keskeny kardot sokkal jobban kedvelte minden
fegyverénél, és ha tehette, vitte magával, és használta is.
Végül, amikor meggyőződött róla, hogy a súlytalanizált acélpenge
könnyedén csusszan ki az elektromágnesesen taszító hüvelyből,
leghatásosabb segítőjét, a röppentyűt kezdte tesztelni.
Ez a röppentyű úgy nézett ki, akár egy réges-régi úszóbomba,
vagy egy szöges buzogány feje. Labdányi méretű acélgolyó volt,
melyből mindenfelé veszedelmes vashegyek méredeztek elő. Ez a
röppentyű szintén a legmodernebb technikával súlytalanizált
fémből készült, önálló hajtóművel és saját vezérlőegységgel
rendelkezett. Adott korlátok között kész volt önállóan dönteni, de
közvetlen kapcsolatot tartott Filip szemüvegével és
 8
halántéklencséjével. Filip gondolati úton parancsokat adhatott
neki. S ez néha igencsak hasznosnak bizonyult, mivel a röppentyű
szükség esetén halálos lézersugarakat lőtt ki magából gépi
precizitással.
Filip szerette is meg nem is ezt a kis egységet. Szrult
helyzetekben nemegyszer megmentette már az életét. Viszont
Filip sokkal inkább kedvelte az ügyességet és testi erőt követelő
küzdelmeket. A röppentyűt csak biztonsági tartalékként szokta
magával vinni; arra az esetre, ha a dolgok rosszul alakulnának.
A teszt rendben lefutott; a röppentyű hibátlanul működött. Sőt mi
több, önálló egyéniségként viselkedett. Filip sötét szemüvegén a
tesztadatokat követően kurta üzenet jelent meg: Mi van, haver,
nem bízol bennem?
Filip elmosolyodott, aztán homlokát ráncolva pillantott Jim felé.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Filip tízszer jobban bízott a
röppentyűben, mint tejfelesszájú társában.
Jim ideges volt, s ezt azzal próbálta leplezni, hogy a
számítógéppel játszott különböző fokozatokon kardpárbajokat.
Jim csendes ember volt, nem szitkozódott hangosan, de
arckifejezéséből kitűnt, hogy nehezen bírja elviselni a folyamatos
vereségeket. A gép a legalacsonyabb fokozaton is megverte.
Filip sóhajtott. Mi a fenét kezdjen ezzel a fickóval? Az első
vészhelyzetben elronthat mindent.
Vészhelyzet?
Igen, erre számítani kell.
A bolygó lakott. Azonban az, hogy mesterséges sugárzásnak és
légi járműveknek semmi nyoma, csak egyvalamire utalhat: hogy a
bennszülöttek náluk alacsonyabb kulturális színvonalon élnek.
Talán egy olyan kulttíra, melynél még nem következett be a
technikai robbanás.
Filip elvigyorodott. Tetszett neki ez a gondolat, és épp ebben
reménykedve hozta magával a kardját. Sokat megadott volna
azért, hogy egy jó kis csetepatéba bonyolódjon, ahol nem a nagy
technikájú lézerfegyverek döntenek, hanem az erő, az ügyesség
és az állóképesség. És az adatokból a különféle jelekből ítélve
erre megvolt minden esélye.
Csak az az ostbba Jim el ne rontsa a szórakozását!
Jessicával nem lesz gond. A lány nyugodtan ült a székében, és
szokásához híven az ajrcát sminkelte. Jessica nagy súlyt
helyezett rá, hogy az arca állandóan fél kilónyi krémtől és
vegyszertől roskadozzon. Azt Filip is elismerte, hogy ezekkel a
szerekkel Jessica a legkülönösebb hatásokat gyakorolja rá is, de
mivel annyi év óta ismerte a lányt, megállapította magában, hogy
a mégismert sok ezernyi smink közül neki legjobban Jessica
eredeti arca tetszik. Igaz, azt egész életében mindössze kétszer
 9
látta. Egyszer, amikor az Aldebaran–7 rámenős bennszülöttei
megmosdatták, s pár hónapra rá, amikor a lány testi partnere, egy
Vicken nevű vénuszi technikus férfi az életét vesztette egy hibás
landoláskor, s Jessica két héten át nem használt sminket a gyász
jeléül.
Smink nélkül kedves, bájos arca volt, elbűvölő gödröcskékkel,
csintalan szeplőcskékkel. Sminkkel olyan volt, akár egy succubus,
akár egy pokolbeli nősténydémon, mely egyetlen céljául a férfiak
megrontását tűzte ki célul.
Na, nem mintha Filipre bármiféle hatást is gyakorolt volna. Filip
már évekkel ezelőtt megcsömörlött a testi bujaságtól, de
elsősorban a Jessicához hasonló nők szeszélyeitől, s
megelégedett a berendezések kínálta szintetikus élvezetekkel.
Filip még egyszer ellenőrizte a bolygó főbb adatait.
A szonda jóvoltából már tudták, hogy a bioszféra földi típusú, a
levegő nem tartalmaz mérgező anyagokat, de a további
méréseket majd csak a landolás után folytatják, nehogy a
mérőműszerek által kibocsátott sugarak nyomra vezethesék az
esetleges légvédelmi rakétákat.
S a landolás már küszöbön állt.
Filip a közeledő talajt bámulta a monitoron, Jim abbahagyta a
reménytelen küzdelmet, Jessica valamit pötyögött
csuklóvédőjébe szerelt komputere billentyűzetén. Aztán vakftóan
fehér fogait kivillantva , nevetett valamin.
A leszállóegység süvítve zúgott át a levegőn, s a biztonsági öv
hirtelen megfeszült Filip gyomrán. Elernyedt, majd ismét
megfeszült, s további meg-megfeszülések után a gravitáció
kiegyensúlyozódott. Ez azt jelentette, hogy a leszállóegység
szakaszosan fékezett, s a hirtelen erőváltozások zavarták meg az
ülések antigravitáciős berendezéseit egy-egy pillanatra.
Aztán a leszállóegység simán landolt egy alacsony hegyektől
határolt sík terepen, a komputer jelezte a sikeres megérkezést, s
az övek maguktól kikapcsolódtak.
Jessica megfésülte hófehér haját, aztán felegyenesedett, és
magára terítette sokat próbált fekete köpenyét, melyen századosi
váll lapok meredeztek. Ez a köpeny egy tíz év előtti terrai divat
szerint készült, vállban roppant mód kiszélesedett, derékban
szoros volt, s lentebb egészen a térdig elképzelhetetlenül
szétterült. Jessica nem viselt mást a köpeny alatt, csak a térdig
érő bőrcsizmát és a monokinit. No meg az elektronikusan
felszerelt csuklőpántot és a mágnesesen erősítő nyakéket.
Az űrkabin egy hosszanti füves völgy közepén feküdt, magas,
kékeszöld fák közötti tisztáson. Jim a mohitorra pillantott.
– A komputer tökéletes munkát végzett – közölte elégedetten.
– Nagyjából százmérföldnyire, nyugatra van az egyik legnagyobb
 10
település. Valami városféle lehet. Az automatika átadta az
irányítást. Kézi vezérlés.
Filip elégedetten szemlélte a környezetet. Az embernyi magas
páfrányok eltakarják a hajót oldalról, s a néhol hat-nyolc méter
magas, pálmájioz hasonlatos fák kellemes fedezéket nyújtottak a
magasabb pontokról figyelők ellen. A környező alacsonyabb
hegyek tetejéről persze bizonyára megláthatják őket, de hát ezen
is lehet segíteni.
– Felső álcázást bekapcsolni! – parancsolta Filip. – Negyven
százalék zöld, harminc százalék kék, tizenhat százalék barna, tíz
százalék vörös, a maradék négy százalék fehér és fekete.
Zúgás hallatszott, és Filipnek meg sem kellett néznie, hogy tudja,
távolról most már teljesen beleolvadnak a környezetbe.
– Nos hát... itt volnánk.
Jim tettre készen pattant fel a székből, és a kézitáskájából egy
roppant mordályt húzott elő. Fültől fülig elvigyorodott.
– Én készen állok.
Filip gondterhelten nézett maga elé, majd a fehér hajú nőre
pillantott.
– Jessica, készítsd elő a kétéltűt! Ketten megyünk.– Ketten? –
visszhangozta Jim. – És én?
– Valakinek itt kell maradnia a leszállóegységben.
– Micsoda? – háborgott a fiatalember. Fölösleges. A
fedélzeti komputer tökéletes védelmet nyújt az egység számára.
Ha bármi veszély...
– Harcveszélyes Terület, hatvannyolcas paragrafus – közölte
Filip szigorúan. – Különleges esetben egy személy köteles
folyamatosan a leszállóegységben tartózkodni, hogy szükség
esetén felülbírálja a komputert, és vészhelyzetben önállóan
cselekedjen.
Jimben egy világ omlott össze. – Különleges esetben? Hol itt a
különleges eset? Egy átlagos bolygó! Egy vacak rutinfeladat! Filjp
a fejét rázta.
– Én vagyok a felderítő különítmény parancsnoka, és hosszú
évek rutinja révén veszélyt szimatolok... A feladatot különleges
esetnek nyilvánítom! Tehát hármunk közül a leszállóegységben
kell maradnia valakinek. Én vagyok a parancsnok, Jessica a
kommunikációs szakértő...
– Én meg a műszeres szakértő vagyok! – ellenkezett Jim. –
Maradjon Jessica!
Filip sóhajtott.
– Kommunikációs szakértőre feltétlen szükség lesz, ha
idegenekkel találkozunk. És vitának nincs helye... Parancsba
adom. Te maradsz, Jim.
Jim szeme szikrákat hányt.
 11
–Igenis, uram. De amíg távol lesznek... én itt a környéken kisebb
felderítőutakat...
– Semmi esetre sem mozdulhatsz ki a leszállóegységből –
parancsolta ellentmondást nem tűrően Filip. – Nyitva tartod a
szemed, éberen figyelsz, és szoros rádiókapcsolatban maradsz
velünk. Ha valami bajunk esik, a hajóról kérsz segítséget.
Megértetted?
Jim keserűen bólintott. Nagyon sokszor hallotta már ezt az
utasítást, de még mindig nem szokta meg.
Ezalatt Jessica kivezette a lánctalpas kétéltűt a leszállóegységből,
és beállította az idegen területen alkalmazott titkos
frekvenciaváltogató szisztémát a kommunikációs egységen.
Filip barátságosan intett a magában fortyogó Jimnek, majd
kisietett az űrkabinból.
Jessica a kétéltű mellett állt, és a tájat vizsgálgatta. Erősen
sminkelt arca a kétségnek nyomát sem mutatta. Egykedvű volt,
mint a legtöbb vénuszi. Álmodozó hangon szólalt meg:
– Szépen leráztad Jimet. Filip vállat vont.
– Megközelítőleg húsz százalékkal növeltem a túlélési
esélyünket.
– Nem kedveled?
– Jimet? – Filip habozott. – Egy békés földi bárban szívesen
elpoharazgatnék vele... De az, hogy ő védje a hátamat szükség
esetén egy idegen bolygón, fel sem merülhet.
– Miért?
– Szeretném élve megúszni ezt a kalandot.
– Rossz előérzeted van?
Filip fejét oldalra hajtva nézett fel.
– Nem szeretem az ilyen idilli környezetet – mondta, és
behangolta polárszemüvegét az átlagosnál erősebb napsütésre.
– Kísértetiesen hat rám. Nem tudom, miért. Fogalmam sincs,
mire számíthatok.
Jessica nem válaszolt, ásított, és úgy tett, mintha csöppet sem
érdekelné tovább a téma. Mandulavágású szemében mély
unalom lakozott. Ezzel nem is viselkedhetett volna vénusziabban.
A vénusziak szokása volt, hogy minden helyzetben úgy tegyenek,
mintha épp készülnének meghalni az unalomtól.
Jessica hátat fordított a domboknak, a kék égnek, a szélben
hajladozó fáknak, a napsütésnek, és ásítozva bemászott a
kétéltűbe. Filip követte, ő ült a kormányhoz. Mivel a monitorról
tudta, hogy a legközelebbi település a hosszanti völgy nyugati
végén túl van, arrafelé fordította a járgány orrát.
A lánctalpas nyugatnak haladt, és csörtetve, bokrokat letiporva
vágott át a kékeszöld erdőn.
Egy darabig csendben utaztak. Filip percenként ellenőrző
 12
teszteket futtatott a környező mozgásról, de legfeljebb furcsa
állatok és még furcsább, indájukat tekergető növények tűntek fel
a monitoron.
– Semmi – közölte Filip teljesen fölöslegesen. Jessica vállat
vont.
– Egyelőre – felelte közönyösen. – De ne izgulj, érzek valamit...
Filip a lányra pillantott. Jessica nemcsak a műszerek terén volt
kommunikációs szakértő. Mint a legtöbb vénuszi, ő is
rendelkezett azzal a tulajdonsággal, hogy képes voít gondolatait
más hozzá hasonlók agyába sugározni, és kóbor telepatikus
üzeneteket fogni.
Gondolatolvasásra és hasonló csodadolgokra nem
volt képes, de messziről is megérezte funkcionáló felsőbbrendű
agyak jelerilétét, értelmes lények közelségét.
– Értelmes lények vannak a közelben? – kérdezte Filip
izgatottan.
Jessica ásított.
– Nem a közelben.
A lánctalpas akadálytalanul haladt tovább. Ezidáig nem bukkantak
lakottság jelére, még egy árva ösvényt sem találtak, legfeljebb
állatok vágta keskeny csapásokat.
Filipnek nem tetszett ez. Körülöttük túl nyugodt az erdő. Szinte
rendellenesen nyugodt.
– Ameddig csak lehet, a fák közt haladunk. Nem szeretném, ha
idő előtt felesleges riadalmat keltenénk – törte meg a csendet
egy idő múlva Filip. – A számítógép szerint innen öt mérföldre
van egy folyó. Ha elég mély, észrevétlenül meg tudjuk közelíteni
azt a várost.
Jessica megrezzent, és a nyákékét igazgatta, hogy beállítsa a
megfelelő erősítést.
Filip azonnal felfigyelt arra, hogy az eddig nyugodt lány hirtelen
felhagyott a jellegzetes vénuszi unalom, tettetéssel.
– Mi történt?
– Izgatott vagyok. Furcsa... érthetetlen dolgokat érzek. Nem a
szokványos emberi kisugárzást! Különös! Lehet, hogy most
valóban idegenekre bukkantunk? – Jessica határozottan
izgatottnak tűnt. És ez az ő esetében azt jelentette, hogy komoly
meglepetés érhette.
– Idegenek? – sóhajtotta Filip. – Vagy emigránsok?
A lány vállat vont.
– Nem hiszem, hogy emberek...
– Nem hiszed, vagy biztosan tudod?
– Mit lehet itt biztosan tudni?
Filip nyelt egyet. Szívesen dolgozott a lánnyal, mert számos
alkalommal megbízhatónak bizonyult, és magától is tudta, mit
 13
kell tennie vészhelyzetben. Azonban Jessicának volt egy-két
tulajdonsága, amit Filip tiszta szívéből gyűlölt. A lány szeretett
sejtelmesen nyilatkozni, előszeretettel játszotta meg a
kiszámíthatatlan tudóst, s gyakorta tett érthetetlen
megjegyzéseket. Ettől eltekintve normálisan viselkedett.
Most egész arca megfeszült, mintha még arcbőre vastagon
bekrémezett pórusaival is hallgatózna, szimatolna, gondolati
hullámokat fogna.
– Vad hullámokat érzek... Lehet, hogy felfedezték a
leszállóegységet, és most sereggel vonulnak felénk a
megsemmisítésére.
Filip ennél mit sem kívánt volna szívesebben. Azonban hosszú
évek tapasztalatától tudta, hogy ilyesmi csak a legritkább esetben
fordul elő.
Sajnos!
Filipnek minden izma bizsergett. Fájdalmasan vágyott már egy kis
igazi harcra. Egy olyanra, melyben életre-halálra megy a küzdelem.
– Félek tőle... hamarosan valami... harcba keveredünk.
Filip vágyódva sóhajtott, aztán lemondóan legyintett.
– Ne legyenek illúzióid, Jessica! Lefogadom, hogy ez is egy
istenverte emigráns bolygó. S mint tudod, ezek a beszari fickók
nem túl harciasok. Ezek inkább egyezkedni próbálnak, mint
harcolni. Az első komoly fenyegetésre csuklani kezdenek, és
esedezve adják meg magukat kényünkre-kedvünkre.
Jessica a fejét rázta.
– Ezek nem emigránsok, Filip. És... nem is emberek. Illetve...,
lehet, hogy vannak köztük emberek. A mentális kisugárzás
szokatlanul sokrétű... Nem értem. Ilyennel még soha nem
találkoztam. A minta oly ismerős, és mégis... teljes mértékig
idegen.
Filip a műszerpultot babrálta.
– A lánctalpas minden fegyverzete aktív. Bár támadnának meg...
A vénuszi lány elhúzta a szája szélét.
– Nem vagyok biztos benne, hogy örülnék neki... Útjuk közben
semmi és senki nem zavarta meg őket. A kétéltűvel átkeltek egy
ötven méter széles, sárgás vizű folyón, aztán ritkás facsoportokat
kerülgetve kisebb bozótosok közt haladtak. Az erdő kistermetű
rágcsálói sietve kotródtak a halkan mormogó jármű útjából.
Nagyobb testű növényevőket vagy ragadozókat sehol sem láttak.
A városhoz közeledve egyre gyakrabban láttak erdőirtásokat,
megművelt földeket, legelőket, de értelmes lényekkel nem
találkoztak.
Jessica hirtelen megrezzent.
– Hallod?
– Merről?
 14
A lány is a szemére illesztette polarlencséjét, és kutatóan nézett
körül. Az erdő szélén, egy nagyobb bozótostól körbevett tisztáson
bizonytalan alakok mozogtak úgy kétmérföldnyire. Ezeken
állapodott meg a lány tekintete, és azonnal a lencse
finomhangolójához nyúlt, hogy közelebbi képet kapjon.
A tisztáson tizenöt-húsz alak harcolt. Zömök alakok voltak,
csuhában, lengő köpönyegben, láncingben, sisakkal a fejükön.
Hosszú kardjukon megmegcsillant a délelőtti nap fénye.

2.
– Valószínűleg bennszülöttek! – Jessica szája körül gunyoros
mosoly jelent meg. – Korai középkori fegyverzettel. Primitívek,
vadak... – Filipre pillantott. – Harcot akartál?
Filip elvigyorodott, és a gázra lépett. Nem akart a terepjáróval
támadni a viaskodókra, de mielőbb oda akart jutni.
Egész testében bizsergett, s a rég tapasztalt harci láz minden
óvatosságot, minden szigorú előírást a háttérbe szorított.
Csuklórádiója sercegve szólalt meg. Jim volt az.
– Látlak benneteket a letapogatón... Mi ez a hirtelen
sebességváltás? Történt valami? Vétel!
– Semmi komoly. Szüneteltesd a rádiókapcsolatot, Jim! Ha
bármi lesz, jelentkezek! Vége.
– De Filip...
– Azt mondtam, vége! – dörrent rá Filip a hebegő
fiatalemberre. Kapcsolatot megszüntetem. Vége. Nagy
sebességgel közeledtek a tisztás felé. Filip egy idő múlva
bekapcsolta a hangelnyelőt. Ezáltal a sebességük csökkent
valamelyest, viszont ettől kezdve a lánctalpas olyan nesztelenül
haladt, mintha lábujjhegyen lopakodna.
– Mi a terved? – kérdezte Jessica.
– Beszállok – vigyorodott el Filip.
A lány arcán kényszeredett mosoly jelent meg.
– Bele akarsz avatkozni a küzdelmükbe?
15
– Kell egy kis testmozgás.
– És a Felderítő Törvénykönyv kettőszáznegyvennyolcas
paragrafusa?
Filip elkomorodott, és vállat vont.
– Teszek én a kettőszáznegyvennyolcas paragrafusra! Mi harci
egység vagyunk, nem felderítők! A Terra Birodalmat képviseljük. A
császár nevében békét és igazságot hirdetünk. Ez egy emigráns
bolygó. A feladatunk az, hogy meghódítsuk őket, és
hozzácsatoljuk világukat Őfelsége hatalmas birodalmához. Én
vagyok e harci különítmény parancsnoka. Az én feladatom
megítélni, mi a helyes megközelítési mód. Erőt és hatalmat kell
mutatnunk irányukba, hogy úrrá legyünk fölöttük. Ezek a császár
alattvalói, és én, mint a császár kiemelt kategóriás tisztje nem
nézhetem ölbe tett kézzel, hogy engedély nélkül fegyvert
használnak és egymást gyilkolják.
A lány sóhajtott.
– És ha nem emigránsok?
Filip farkasszerű vigyórral húzta elő a kardját.
– Miért, találkoztunk valaha is másfélékkel?
– Még nem, de...
– Ha esetleg bebizonyosodna, hogy ezek mégsem emigránsok,
a kapcsolatfelvételi eljárásoknak megfelelően fogok eljárni.
A lány elhúzta az orrát.
– Vérszagot fogtál, Filip? –
– Igen, azt!
– Képes lennél ártatlanokat lemészárolni, csak azért, hogy
kielégíthesd a harci vágyad?
Filip ismét szélesen vigyorgott.
– Én, mint a császár tisztje, nem nézhetem ölbe tett kézzel,
hogy alattvalói értelmetlenül mészárolják egymást. Kötelességem
közbelépni.
– És megölni mindenkit?
– Dehogy – mondta a férfi, lángoló tekintettel. – Csak rendet
akarok tenni. Nem látod, hogy tizenöten támadnak négy emberre?
Hol itt az igazság? Közbe kell lépnem!
Jessica vállat vont.
– Te vagy a parancsnok.
– Jössz te is?
– Nem. Erezd jól magad!
A harc komolynak tűnt. Valóban, tizenöt láncinges, sisakos fickó
vett körül négy fekete csuhás alakot, akik kitűnő kardforgatónak
mutatkoztak, mert ez idáig sikerrel tartották magúkat a
többszörös túlerő ellen.
A lánctalpas nagy sebességgel, de elfojtott motorral csörtetett
keresztül a bokrokon. Kidugta csapott orrát a tisztásra, és megállt.
 16
A viaskodók úgy belemelegedtek a harcba, hogy észre sem vették
a roppant fémalkotmányt. Ádáz küzdelem dúlt közöttük.
– Biztos, hogy nem jössz? – kérdezte Filip, de a választ meg
sem várva már ugrott is ki a járműből. Kirántotta a kardját, és
boldogan sóhajtott. Életeleme volt a harc.
Villámgyorsan eltávolodott a járműtől, mert nem akart tovább
vitatkozni a lánnyal. Tudta, hogy Jessica eddig csak azért
hallgatott, mert megfelelő érvek és paragrafusok után kutatott az
agyában, melyekkel megtorpanásra késztethetné főnökét. Filip
nem akarta megvárni, hogy a lány valami jó érvet találjon –
aminek esetleg engedelmeskednie kellene.
Kikapcsolta a sugárfegyvert biztosító kapcsot, megnézte,
könnyen jár-e a pisztoly, aztán halánték lencséjén keresztül
kapcsolatot létesített a röppenővel.
– Gyere te is, picinyem!
A gyerekfej nagyságú, tüskés gömb azonnal a
magasba emelkedett. Filip a polarlencsén keresztül mindent
látott maga körül, a pontos kiértékeléssel együtt. A szemüvegén
infravörösben látszó alakok, számsorok és diagramok jelentek
meg.
Filipnek elég volt egy pillantást vetnie az adatokra, máris
határozott.
A polarlencsét a homlokára tolta. A röppenő fegyverzetét és
kardja elektromágneses taszító energiáját nem aktivizálta: saját
ügyességét és harctudományát bőven elegendőnek tartotta.
Nagy hévvel vetette bele magát a küzdelembe.
Egy pillanat tört része elég volt ahhoz, hogy eldöntse, melyik
oldalra áll. A fölényben levők egyenruhában voltak, tehát katonák.
Kardjaik, páncéljuk és ruházatuk nagyszerű volt. Ellenfeleik
azonban siralmas látványt nyújfottak: rongyokban voltak, s
véznáknak tűntek.
– A Terra Birodalom nevében, adjátok meg magatokat! –
ordította Filip, hogy még véletlenül se kövessen el
szabálytalanságot a szigorú törvényekkel szemben.
A leghátsó emberek a váratlan hangra megperdültek, de
egyáltalán nem úgy néztek ki, mintha el akarnák dobni a
fegyvereiket.
Talán nem is értették az újonnan megjelent harcos szavait; ez
viszont Filipet egy csöppet sem érdekelte. Egyrészt úgy
okoskodott, hogy a császár minden alattvalójának kötelessége
megérteni a császár szent nyelvét, tehát ha esetleg nem értették,
mit parancsolt, akkor magukra vessenek. Másrészt: ha esetleg
leraknák a fegyvert, oda lenne a szórakozás.
Filip, ajkán éles csatakiáltással, eltorzult arccal rontott a csata
közepébe. Egyszerre három lánciges katona ugrott elé.
 17
Mindegyiknél hosszú, széles kard volt. Az egyikük valóságos
pallost viselt; két kézre fogva forgatta. Másik két társa félkezes
karddal hadakozott.
Filip minden bevezető nélkül ledöfte a pallost forgató ellenfelet,
mert őt tartotta a legveszedelmesebbnek. A mozdulata olyan
gyors volt, hogy a fickó jóformán még fel sem emelhette a
fegyverét, Filip keskeny kardja máris átjárta, a nyakába fúródott.
Filip lebukott.
Egy kard suhant el a feje fölött. Filip vaktában előredöfött. Érezte,
hogy a kardja hegye szilárd testnek ütközik, de lecsúszik az illető
láncingéről. A harmadik támadó közben felülről lefelé suhintotta
meg fegyverét, szét akarta loccsantani a váratlanul jött ellenfél
sisaktalan, kopaszodó koponyáját.
Filip kardja ismét villant, s szikrát hányva védte ki az alattomos
csapást.
De most ismét az előző jött!
Filip félreütötte a veszedelmesen suhanó pengét, és egy kedvelt
vágásával az illető gyomra felé vágott. Kardja szikrákat hányt. Az
ellenfél láncingén elpattant ugyan néhány szem, de a páncéling jó
anyagból készülhetett, mert a fickónak nem esett különösebb
baja.
Filip szitkozódott gondolatban.
És a következő pillanatban a teljes karja lezsibbadt, mert
magasabbik ellenfele teljes erejéből a kardjára csapott, s
majdnem kiütötte azt a kezéből.
Ráadásul ugrania kellett, mert a másik ellenfél sunyi módon a
térde magasságában suhintotta meg vízszintesen a fegyverét.
– Szóval így? – kiáltotta dühösen Filip.
Egy ujjmozdulattal bekapcsolta kardja elektromágneses erejét és
lézeres energiáját. Ellenfelei nem késlekedtek. Szinte egyszerre
csap
tak le furcsa szemüveget viselő, titokzatos ellenfelükre.
Filip vadul vicsorogva a feje fölé rántotta a kardját.
A két támadó penge egy ujjnyira megakadt az ő kardjától, s a
mágneses tér valósággal kilökte őket. Szinte úgy tűnt, mintha a
lecsapó pengéket valami láthatatlan rugó lökte volna vissza.
Mindkét láncinges megtántorodott.
Filip kihasználta a helyzetet, és egy villámgyors mozdulattal
homlokon szúrta magasabbik ellenfelét. A lézeresen támogatott
penge úgy hatolt át a fickó koponyáján, mint jó kés a vajon. S Filip,
hogy távol tartsa másik ellenfelét, míg kirántja fegyverét
összeomló áldozata homlokából, az alacsonyabbik fickót egy
szabályos harci mozdulattal mellbe rúgta.
A láncinges térdre esett; kardja kihullott a kezéből. Felnyögött, a
mellkasához kapott. A rúgás iszonyatosan erős volt, pont telibe
 18
találta.
Filip nem irgalmazott.
Kardja megvillant, harántirányban lefelé csapott. Ellenfele torkára
célzott, de a fickó a fájdalomtól összegörnyedt, s így a kard a fejét
találta el. Lézeres támogatás nélkül a súlytalanított acélpenge
valószínűleg csengve pattant volna le a jó anyagú fémsisakról, így
azonban a lézer sisteregve szelte át a fémet, s vele együtt a
koponyacsontokat.
Filip kardja épp hogy – csak megakadt, máris akadálytalanul
suhant tovább. A fegyver a fickó fél koponyáját lemetszette,
sisakostól, mindenestől.
Filip vadul felrikoltott!
Imádta a harcot, és még inkább a győzelmet. Nem érdekelte, hogy
nem sportszerűen küzd, hiszen technikai fölényével magasan
ellenfelei fölé magasodott.
Csak egy valami villogott a szeme előtt: hogy nem akad
valamirevaló ellenfele..
Vad rikoltással megrohanta az időközben kissé szétszóródott
csuhásokkal hadakozó láncingeseket.
Az egyik csuhást öten is támadták, s a tömzsi fickó, bár vadul
hadakozott, igencsak ereje végén tarthatott. Csapásai egyre
gépiesebbek, darabosak lettek, s már csak idő kérdése volt, mikor
járja át testét valamelyik ellenfele kardja.
Öten lesték az alkalmat...
Filip kettőt ledöfött közülük, mire észbe kaptak. S amikor a
harmadik megperdült, a csuhás ugrott előre, és egy villámgyors
döféssel a másvilágra küldte. Igaz, hogy egy másik ellenfele
ugyanekkor az alkarjába mélyesztette a kardját, de őt meg Filip
döfte le, s rögtönután az ötödiket is.
Az ellenfél nélkül maradt fickó karjából patakzott a vér.
Filip, harci mámorában, már-már őt is ledöfte, de aztán
visszafogta magát. Nem szabad okot adni Jessicának, hogy
csúnya jelentést adjon az eseményekről.
Elvégre ő most épp a négy szerencsétlent segíti a túlerővel
szemben!
Vad harci kiáltással megrohamozta a többi láncingest. Azok, látva
társaik elhulltát, megfutamodtak volna, de Filip nem hagyta
annyiban. Szúrta, vágta, ölte, mészárolta őket, és vad indulatában
már azzal sem törődött, hogy megmozgassa elpuhult izmait.
Szinte nem is védekezett. Csak rárontott ellenfeleire, és csapott.
Lézeres, elektromágneses kardja ellenállhatatlanul söpörte félre a
hárítani szándékozó fegyvereket, és láncinget, csontokat
szétzúzva hatolt a nemesebb szervekbe.
Filip a halál megszállott démonaként forgolódott a láncingesek
között, s egymás után szedte áldozatait.
 19
Mire észbe kapott már csak két ellenfele maradt talpon. Az
egyikük több sebből vérzett, bal karja könyökből hiányzott, s most
fegyverét eldobva, eszelősen rohant be az erdőbe. A másik egy
nagydarab fickó volt, aki fogát vicsorgatva, rendületlen hittel
támadt Filipre.
Filip elvigyorodott.
Elég volt az esztelen mészárlásból.
Kikapcsolta kardja lézertámogatását, csak az elektromágneses
taszítást hagyta meg. S mivel sejtette, hogy Jessica a
lánctalpasból kritikus szemmel figyeli, fogai között odasziszegte
egyetlen megmaradt ellenfelének:
– A császár nevében... tedd le a fegyvert... te patkány!
A fickó összeszorított foggal, hatalmas kardját magasra emelve
rontott Filipre.
Filip elnevette magát.
A roppant termetű fickó rendkívül darabosan mozgott, számára, a
jól képzett tisztnek, nem jelentett gondot kitérni a csapásai elől.
Mivel már csak ez az egy maradt életben az ellenfelei közül, Filip
elhatározta, hogy a végsőkig kiélvezi a küzdelmet..
Elektromágnesesen fékező kardjával könnyedén, szinte játékosan
védte ki ellenfele elszánt csapásait, s szinte játékosan ejtett a
hatalmas fickó testén könnyű sebeket.
Először az alkarjába szúrt, aztán a bal combjába, majd a derekába.
– Gondosan ügyelt rá, hogy szúrásai ne legyenek halálosak;
mindössze fájdalmasak.
A fickó sántikálva, a fájdalomtól és az elvakult dühtől üvöltve
támadt rá újra és újra.
Filip könnyedén elhajolt egy zúgó csapás elől, s mintegy
játékosan mellbelökte. A láncinges megtántorodott, megbotlott
saját lábában, és hanyatt esett.
Filip mosolyogva várta, hogy felálljon.
Nem úgy a csuhások!
Az egyikük, egy szörnyű ronda, majompofájú, szőrös fickó
odaugrott, és egy szemmel alig követhető mozdulattal lenyeste a
földön heverő láncinges busa fejét.
Filip dühödten felordított, és felemelt karddal rontott a gazfickóra,
aki tönkre merte tenni a játékát.
Ha a kardjából nem kapcsolta volna ki korábban a lézeres
segítést, most másodpercek alatt halálát okozta volna egyik
védencének. így azonban a ronda fickó felemelt karddal védte
Filip csapását.
Filip kardjának taszítóereje kiütötte a fickó kezéből a kardot, a
csuhás egy ordítással hanyatt esett. Filip dühtől lángoló szemmel
ugrott oda, és magasra emelte fegyverét.
Váratlanul Jessica hűvös hangja harsant fel a lánctalpas
 20
belsejéből:
– Hatszáztizenhatos paragrafus: a hatáskör túllépése az idegen
bolygóra küldött harci egység vezetője esetében súlyos
szabálysértésnek minősül, melyet a hadbíróság bírál el...
Filip sóhajtott, és visszafogta lesújtani készülő kardját.
A kitágult szemű, hanyatt fekvő, halálát váró férfire mordult:
– Állj fel... barát vagyok!
Tizennégy holttest hevert a csatatéren, mindanynyian egyformán
láncingben. A tizenötödik támadó; sebesülten, bal karját veszítve
elmenekült a bokrok között.
Filip sóhajtott. Jó kis csata volt.
A négy csuhás egyike sem úszta meg kisebb sebesülések nélkül.
Az egyik a combjába kapott szúrást, egy másik az alkarjába, a
maradék kettőnek pedig az arca vérzett.
Felfogták ugyan, hogy ez az idegen, aki megölte az ellenfeleiket,,
nyilván barát lehet, mégis gyanakodva, támadásra készen
szemlélték fura öltözéke miatt.
Filip megigazította halántéklencséit, a kétéltű felé pillantott, s
Jessicára összpontosította a gondolatait. Tudta, hogy a lány,
lévén vénuszi féltelepata, képes fogni azt.
Az az érzésem, ezek négyen nélkülem is elbántak volna a tizenöt
támadóval. Egyáltalán nem tűnnek hálásnak vagy
meghatódottnak a segítségért.
Jessica aggódva figyelte a jelenetet. Természetesen fogta Filip
kisugárzását. Már-már gondolatban üzent volna vissza, de eszébe
jutott, hogy Filip nem vénuszi. A torokrádiót használta.
– Nem hiszem, hogy ezek emigráns leszármazottak lennének –
válaszolta, s közben a tisztáson álló idegenek arcát fürkészte.
Filip, hogy rádión kapta az üzenetet, ösztönszerűleg felhagyott a
telepatikus gondolatküldéssel, ő is rádión válaszolt.
– Láttad, hogyan forgatták a hatalmas kardjukat ezek a vézna
alakok? Hihetetlen. Mintha nem is emberek lennének... Nem így
képzeltem el a nagy találkozást.
Mondani akart még valamit, de ekkor az egyik alak leengedte a
kardját, és kissé meghajolt.
Filip izmai megfeszülték, Jessica visszatartotta a lélegzetét.
A férfi a tokjába csúsztatta a fegyverét. Társai habozva követték
a példáját. Ügy látszott, ezzel megadták magukat, de egyáltalán
nem tűntek alázatosnak vagy hálásnak. Csak álltak ott, és merőn
nézték Filipet, aztán a sűrűből kiálló orrú terepjáró felé pislogtak,
mintha sejtették volna, hogy Filip odafelé üzenget.
Filip sóhajtott. A harcnak vége. Az izmai elernyedtek, kardját
leengedte, majd a hüvelyébe dugta.
Rádiója helyett most ismét a halántéklencsével segített gondolati
üzenetküldést használta.
 21
Gyere, Jessica, tied a terep! Az az érzésem, egyfajta telepátiát
használnak. Nem értem tisztán, de a halántéklencsémen
határozottan érzem a gondolathullámaikat.
A nő elégedetten bólintott, ő is érezte a furcsa mágneses
hullámokat, de ő semmi esetre sem nevezte volna azokat
telepátiának. Valami egészen különös, rendkívüli dolog, volt.
Ilyesmit ez idáig még nem tapasztalt. Emigránsoktól
semmiképpen...
Remélte, hogy most valóban idegenekre bukkantak, s ez a
lehetőség felkavarta a lelkét. Felöltötte bokájáig érő fekete
köpenyét, és kecses mozdulattal kiszálltakétéltűből.
A sudár, fekete alak kimérten közeledett az idegenek felé. Fegyver
nem volt nála, biztonságát csak a röppenő és Filip óvta.
S ennél nagyobb biztonságot Jessica soha nem igényelt volna.
Alakjának és mellbimbójának foszforeszkáló élénkzöldje, világos
platinahaja kísértetiessé tette a fák félhomályában.
Még Filip számára is meghökkentő, káprázatos jelenségnek tűnt,
pedig ő már több mint fél tucat veszélyes bevetésen vett részt a
lány társaságában.
Filip, számára is érthetetlen módon, életében először
szenvedélyesen megkívánta a lányt. Ám ez a
nevetségesen furcsa érzés csak a másodperc törtrészéig tartott.
Jessica színrelépése váratlan reakciót váltott ki a torz képű
férfiakból is: riadt képpel, kerekre nyílt szemmel nézték a
közeledő, fekete köpenyes, karcsú nőt.
Jessicát hirtelen határozott telepatikus hullámok csapták meg.
Látta, hogy a négy figura szája szóra nyílik, s valamennyiük ajkát
ugyanazok a morgó hangok hagyták el.
A szép arcú vénuszi lány megdermedt járás közben, mert
váratlanul beazonosította magában a kódokat, nyakéke gyors
mozgatásával átváltott a megfelelő szinkronsávra, és máris
megértette, mit zagyvál a négy szőrös képű, fekete csuhás,
gorillaszerű alak oly rémülten.
– A Fekete Lidérc! A Fekete Lidérc!

3.
– Ismerős kód! – szólt oda Jessica a parancsnokának.–
Huszonnégyes nyelvárnyalat... kevés telepatikus kisugárzással
támogatva.
Filip sietve állította halántéklencséje tolmácsgépét a Jessica által
jelzett csatornára, s hirtelen ő is megértette, mit motyognak:
– A Fekete Lidérc! A Fekete Lidérc!
 22
Filip összevont szemöldökkel pillantott Jessica fekete köpenyére.
– Rólad beszélnek?
– Valószínűleg valami vallásos zagyvaság. Engem... egyfajta
természetfeletti lénynek hisznek...
A négy szőrös férfi egyszerre térdre borült Jessica lába előtt;
arcukat a földhöz nyomták.
– Mit művelnek ezek? – akarta tudni Filip. Jessica fanyar képpel
vont vállat.
– Imádnak engem.
A térdeplő csuhások legidősebbike, egy ráncos képű, szögletes
arcú férfi félve pillantott fel a lány csengő hangjára.
– Üdvözlünk, szépséges Fekete Lidérc, démonok fenséges
királynője! Fogadd alázatos hódolatunkat harcosod segítségéért,
és engedj utunkra bennünket, szegény vándorokat.
Jessica visszakapcsolt a szokványos kódra, hogy a csuhások ne
értsék, és várakozóan fordult a töprengő Filip felé.
– Nos, parancsnok, mi a teendő?
Filip, aki nem volt telepatikusan oly fogékony, mint a vénuszi lány,
hiába kapcsolt át a jelzett szinkroncsatornára, alig-alig értette az
elhangzottakat. Egyértelmű volt számára, hogy itt a társalgás
csak részben zajlik a beszéd szintjén, a telepatikus támogatásnak
legalább akkora szerepe van a megértésben. Így hát Jessicára
bízta a társalgást.
– Kérdezd meg tőlük, kik ők, mit csinálnak, és kik voltak az
ellenfeleik.
A lány megértette, hogy Filip miért adja át neki a tolmács szerepét,
s mosolyogva adta tovább a kérdést.
Az idős férfi homlokát ráncolva nézett rájuk.
– Szabad emberek vagyunk, szépséges Lidérc. Mi a Fekete
Sárkányok vagyunk, s Moreen király zsarnoksága ellen küzdünk.
Vezérünk a titokzatos Sárkánykirály, akitől egész Morantia
reszket...
Mivel a férfi nem akarta tovább folytatni, Jessica bólintott, és egy
enyhe telepatikus paranccsal toldotta meg szavát.
– Folytasd!,
– Nincs mit folytatni, szépséges Lidérc. Titkos küldetésen
Kavernba tartottunk, hogy híreket vigyünk rendünk egy bizonyos...
szövetségesének. Azonban Moreen király kémei kifürkésztek
bennünket. Harcosai rajtunk ütöttek. A többit tudod.
– Ki ez á Moreen király? – kérdezte Filip, megkockáztatva,
hogy az ő beszéde még a tolmácsgép segítségével sem lesz túl
érthető.
A fickó megrezzent a különös beszédre, de egy szóval sem árulta
el, hogy nehezen értette volna.
– Moreen király egész Morantia uralkodója. Gyalázatos
 23
zsarnok, aki testvérgyilkossággal s rokonai vére árán szerezte
meg magának a trónt. Birodalmából száműzte a régi varázslókat,
s tűzzel -vassal irt minden rendű és rangú mágiát. Óriási hatalma
lehet, mert még Kavern legnagyobb varázslói is tehetetlenek
ellene. Moreen király erős kézzel kormányozza birodalmát,
sanyargatja népét, s hatalomra lépése óta állandóan veszély
fenyegeti Morantia szomszédait. Mi, a Fekete Sárkányok, a mágia
hordozói, elhatároztuk, hogy megöljük Moreent, s visszaállítjuk a
régi rendet... Segítesz ebben minket, Fekete Lidérc? Jessica Filip
felé pillantott. A férfi csak egy pillanatig töprengett, aztán maga
felelt a nőnek feltett kérdésre.
– A Fekete Lidérc és én segítünk benneteket. Megöljük ezt a
zsarnokot. Vezessetek Moreen királyhoz!
A négy csuhás tágra nyílt szemmel meredt rájuk.
– Nem lehet, nagyuram!
Filip ismét visszakapcsolt a terrai csatornára.
– Vesd be pszichológiai erődet, Jessica! Parancsold meg nekik,
hogy vezessenek ehhez a zsarnokhoz.
A lány merengve nézett a parancsnokára.
– Meg akarod ölni? Filip vállat vont.
– Gondolj a Procion Kettő emigráns bolygóra. Rog Jennison és
Berad Guren csatolták a Terra Birodalomhoz. Az eljárás ugyanaz.
Átvenni a hatalmat egy nagyobb országban, s á császár nevében
sorra leigázni a környező államokat. Egy-két hónap alatt a bolygó
urai lehetünk, s császárunk hatalmas kitüntetéssel fog
megjutalmazni bennünket.
A lány a fejét rázta.
– Kétségeim vannak.
– Mifélék?
–Etikai jellegűek.
Filip vállat vont.
–A felelősség engem terhel. A lelkifurdalás legyen az én
gondom. Te csak azzal törődj, hogy ezek a senkiháziak
elvezessenek ahhoz a bizonyos Moreen királyhoz.
Jessica az ajkába harapott. Mint a legtöbb vénuszi, gyűlölte, ha
rendre utasítják.
A szemét is lehunyta, úgy gondolkodott.
– Jól van – mondta végül. – Legyen, ahogy kívánod.
– Ahogy parancsolom – javította ki Filip. A lány biccentett.
– Ahogy parancsolod. – A döbbent csendben álldogáló
csuhásokhoz fordult. – Hol él ez a Moreen király?
Az előző idős fickó a társaira pillantott, aztán vissza a lányra.
– Hol lakozhatna máshol Moreen király, mint Morentia
fővárosában, Morennában?
– Milyen messze van ez a Morenna?
 24
– Gyalog... úgy kétórányira.
– Jól van – mondta Jessica. – Induljunk! Odavezettek
bennünket!
Jessica, hogy teljesen biztos legyen a dolgában, kissé
megmozgatta nyakékét, hogy felerősítse hipnotikus parancsát.
Kétsége sem volt affelől, hogy a nyomorultak készségesen
sietnek engedelmeskedni.
Azonban egyáltalán nem ez történt.
A ronda képűek idős vezetője szemmel láthatóan megrezzent a
hipnotikus parancsra, de mégsem hajtotta meg a fejét
beleegyezően. Dacolt a paranccsal.
Felemelte az arcát, és alázatos ellenkezéssel nézett Jessicára.
– Örömmel tennénk, úrnőm, de jól tudod, hogy mi, Fekete
Sárkányok nem merészeljük átlépni a város kapuját.
Jessica döbbenten meredt a szószólóra és térdelő társaira.
Hipnotikus parancsa szemmel láthatólag hatástalan maradt.
Pedig egy ilyen erősségű paranccsal akár Filipet is levehette volna
a lábáról!
Jessica összeszedte minden erejét, és dühösen koncentrált a
szavaira.
– Azt mondtam, elkísértek, ez parancs!
Jessica jól tudta, hogy egy ilyen erősségű hipnotikus paranccsal
nagyon sok gyengébb idegzetű embernek idegösszeroppanást
okozhatott volna.
A térdelők jól láthatóan megremegtek.
Az idős férfi bűnbánóan vette fel rá a szemét.
– Kegyelmezz, úrnőm! Ha betesszük a lábunkat Morennába,
végünk! Jessica ilyet még soha életében nem tapasztalt. Nem
volt ember, sem földi, sem emigráns (de még vénuszi sem), aki
egy ilyen erősségű paranccsal dacolni tudott volna.
Ez a tény megdöbbentette, s egyszersmind iszonyatos dühvel
töltötte el. Minden erejét összeszedte, nyakékét maximális
erősítésre hangolta, rácsatlakozott a röppenő hullámhosszára, s
a veszedelmes komputer energiáját is felhasználva újra támadott.
– Elkísértek Morennába, hitvány férgek!
E telepatikus támadás súlya alatt a négy szerencsétlen szinte
összeroskadt, s egy emberként, egyszerre suttogták:
– Parancsodra, Úrnőm!
Azonban a hipnózis olyan erős volt, hogy a négy idegen
elvesztette az eszméletét, bódultan feküdtek a földön.
Filip nem tudta, mi játszódott le, de érzékelte Jessica idegességét.
–Mi történt? A lány a fejét rázta.
– Hihetetlen! Ekkora energiával egy tucat embert meg tudtam
volna ölni! – Értetlenül meredt maga elé. – Filip, vissza kellene
térnünk a hajóra. Most már egészen biztos vagyok benne, hogy ez
 25
nem emigráns bolygó, tehát nem cselekedhetünk önállóan. Nincs
jogunk egy idegen világ életébe beavatkozni. Azt hiszem, az
eddigiekkel is túl messzire mentünk.
Filip karba tett kézzel, fölényesen nézett le az előttük térdeplő,
kábult emberekre.
– Ne aggódj! Láthatod: koszosak, rongyosak, büdösek. Még a
tűzfegyvert sem ismerik. Közelebb állnak az állatokhoz, mint az
értelmes élőlényekhez.
Jessicát mintha áramütés érte volna, olyan hirtelen perdült meg, s
dühösen förmedt rá a férfira.
– Te megőrültél! Logikusan gondolkodó, beszélő, cselekvő
emberek. Emberek, akárcsak mi. Sőt, ha az, ami az előbb történt,
nemcsak érzéki csalódás volt részemről, olyan pszichikummal
rendelkeznek, amilyennel még sohasem találkoztam... S ha így
van... Filip, mint kommunikációs tiszt, indítványozom, hogy hívjuk
össze a Hajótanácsot.
Filip ugyanazzal a fölényes pillantással nézett a nőre.
– Szó sem lehet róla! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő
hangon. – Civilizálatlan vadak. Semmi káruk sem származik
abból, ha lódítunk egy kicsit a történelmük kerekén. Fel sem
fogják, hogy mi nem közülük valók vagyunk. A mi életünkbe is
beleszóltak idegen lények, mégsem tört meg a fejlődésünk. Talán
a Nazca az inkák űrrepülőtere volt?
Jessica nem értett egyet a férfival, de tudta, hiába vitatkozna vele,
csak jobban elmélyülne köztük az ellentét. Szó nélkül ült be a
kétéltűbe.
Miután az idegenek magukhoz tértek, Filip is beszállt a járműbe,
és elindultak a férfiak után. Azok szó nélkül, kissé kábultan
meneteltek a halkan duruzsoló jármű előtt. Mostantól nem volt
szavuk a parancs ellen. A nap, delelőre hágott, mire a különös
csapat a város határához ért. A város, egy távoli dombról ítélve
középkori jellegű volt, hatalmas fal vette körül, s a fal előtt vízzel
telt várárok.
Az őrök már messziről felfedezhették a közeledő lánctalpast,
mert jóval érkezésük előtt leengedték a vasrostélyt, és felhúzták a
felvonóhidat.
Filip a várárokhoz érve hátraparancsolta a csuhásokat, a levegőbe
küldte a röppenőt, s polárszemüvege révén pontosan megadta a
célkordinátákat. Most nem lézerrel lőtt.
A röppenő Filip parancsára megcélozta a kapu bal és jobb oldalát,
először a köveket omlasztotta le robbanó lövedékével, majd
precíz lézeres célzással a felvonóhidat tartó láncot nyírta ketté.
A felvonóhíd döngve csapódott le. Aztán egy-két újabb robbanó
lövedék a vasrostélyt takarította el a kapuból, s szabaddá vált az
út a kis csapat előtt.
 26
Filip szemében újra megcsillant az a különös fény, amelynek a
jelentését Jessica pontosan ismerte, de ő maga sohasem volt
képes megérteni.
Filip kiugrott a lánctalpas orrára, és a röppenőt
befelé vezérelve, kivont karddal és sugárpisztollyal üvöltött a négy
csuhásnak.
– Utánam!
Azok valószínűleg még mindig Jessica agyat romboló
parancsának sokkja alatt állhatták, mert szó nélkül
engedelmeskedtek.
Filip leugrott a lánctalpasról, és harci indulattól hevítve rohamra
indult az ismeretlen város kapuja ellen. A négy férfi és a röppenő
követték.
Filip vakmerő rohama meglepte és megdöbbentette a már amúgy
is megrökönyödött őröket. Az őrség egy része, látva a
bevehetetlennek hitt felvonóhíd és vasrostély pusztulását, a
furcsa jármű láttán megfutamodott. Azonban a megmaradottak
összeszorított foggal fordultak szembe az öt támadóval.
Az öt férfi vakmerőén nekirontott a még mindig számbeli
fölényben lévő őrségnek.
Jessica átült a lánctalpas vezérlőpultjához, és fejében baljós
gondolatokkal vezette a járművet parancsnoka és újdonsült
szövetségesei nyomában. Átgördült a felvonóhídon, és a
vasrostéy elgörbült rudai alatt begurult a városba.
Ott megállt, és szórakozottan figyelte, mint hadakozik a főnöke.
Filip minden extrát bekapcsolt a kardjában, s néha
sugárpisztolyát sem szégyellte haszrtálni.
Az őrök hullottak, mint a legyek.
Azonban paradox módon hiába hullottak el tucatnyian, egyre
többen lettek. Filip imádta a kommandóakciókat, annál többre
becsülte őket, minél különlegesebbek voltak. S ez igen különleges
volt. Annál is inkább, mivel a katonák nem akartak fogyni
körülötte. Egymás után döfte le az ellenfeleit, de
minden lerogyó harcos helyébe azonnal máris kettő lépett.
Legalább egy tucatnyian vették körül. Filip lelőtt kettőt a
sugárfegyvere rövid nyalábjával, ám mikor a harmadikra emelte,
egy váratlanul lecsapó kard kiverte a kezéből hatékony pisztolyát.
Ettől kezdve már csak a kardjának magas technikájára és
ügyességére hagyatkozhatott.
Azonban ez az ellenfelek nagy túlerejére való tekintettel nagyon
kevésnek tűnt.
Arra esélye sem volt, hogy elejtett pisztolyát felvegye, s mivel egy
hirtelen hátraugrásnál a polárszemüveg és a halántéklencse is
leesett a fejéről, már a röppenőt sem tudta aktivizálni.
Pedig most, félretéve minden büszkeségét, ezt szívesen
 27
megcselekedte volna.
S úgy tűnt, kardja energiája is kezdett kimerülni. Egy-egy láncing
átvágása rettenetes energiát felemésztett, s ami eleinte puhán és
simán ment, a negyedik-ötödik áldozatnál már kezdett akadozni.
A kard hangosan zümmögött, s bizony Filipnek minden erejét bele
kellett adnia, hogy az a láncing elpattanjon, s pengéje az ellenfél
testébe mélyedjen. Arról nem is beszélve, hogy ellenfelei az első
merész támadás után, mely ötőjük életébe került,
megfontoltabbak lettek, s igyekeztek kívül maradni a halálos
penge sugarán.
Filip már percek óta nem tudott megölni senkit, ellenfelei fürgén
ugráltak félre előle, s döfései legfeljebb a levegőt sértették fel.
Az egyik hárításánál kétségbeesve tapasztalta, hogy a kard
energiája fogytában van. Az elektromágneses taszítóerő már alig-
alig működött. Az ellenfél kardja szikrákat csalt ki az ő pengéjéből.
Filip kétségbeesetten pillantott körül. Legalább nyolcan ugráltak
körülötte. Valamennyien vérszomjas, gyilkolásra kész fickók. S a
sugárpisztoly, a polarlencse jóval mögöttük – elérhetetlen
távolságra.
Jessica félrehüzódott a terepjáróval, s érdeklődve nézte az
öldöklést. Magában elítélte Filipet azért a tulajdonságáért, hogy
minden helyzetet kihasznált, mikor verekedésről volt szó. Ez Filip
gyengéje. Hirtelen Filip gondolatait érezte. A férfi nagyon
kétségbe lehetett esve, ha még lehullott halántéklencséje nélkül is
ilyen éles gondolatok továbbítására volt képes.
Jessica, segíts!
– Lőjek oda egy robbanóbombát? – kérdezett vissza a lány
némi szarkazmussal a csuklórádión keresztül.
– Vedd át a röppenőt! – kiáltotta most Filip minden rádiót
vagy telepátiát mellőzve. – Nincs rajtam a polárlencsém! Siess!
Jessica fölényesen válaszolt a csuklórádión keresztül:
– Én nem avatkozom közbe, Filip. Te akartál harcolni... minden
paragrafus ellenére. Én törvénytisztelő polgár vagyok. Folytasd
csak! Boldogulj, ahogy tudsz. Megmondtam, én nem avatkozom
bele.
Filip tajtékzott a dühtől és a kimerültségtől. A küzdelem közepette
nem volt módjában visszaszerezni sem sugárpisztolyát, sem
halántéklencséjét, hogy parancsolhasson a röppenőnek.
Minden humorérzéke elhagyta.
Tudta, ha most nem történik valami, nem bírja már sokáig tartani
magát. A tülerő menthetetlenül elsöpri.
– Te megőrültél! – kiáltotta.– Segíts, Jessy! Bekerítettek! Már
csak hárman vagyunk! Ezek sokkal ügyesebbek, mint akiket az
erdőben találtunk. Értsd már meg, megölnek!
Jessica hátrasimította a haját, s végigdőlt az ülésen.
 28
– És te hányat öltél meg, Filip? – kérdezte a lány tipikus vénuszi
fintorral. – Sajnálom, parancsnok, de ez a te személyes
problémád, a személyes döntésed alapján. Én nem kívánok
részesévé válni.
Filip felnyögött.
A fal mellvédjén egy íjász vette célba Filipet. Pattant a húr, és a
tollas-halál szisszenve szállt célpontja felé.
4.
A nyílvessző süvítve zúgott át a levegőn.
Ez volt Filip szerencséje!
A röppenő számítógépe azonnal észlelte az új mozgást, a repülő
test anyagát, sebességét, útvonalát, célba érésének várható
következményét, s azonnal reagált. A nyílvessző a pályájának
felénél járt, amikor aktivizálódott az önműködő védelmi rendszer.
A felvillanó lézersugarak egyszerre végeztek a Filipet szorongató
katonákkal és a tollas vesszővel. Egy percen belül a kapuőrség
minden tagja holtan hevert a vérmocskos kövezeten. Mindegyikük
sisakját és homlokát egy-egy vékonyka lézersugár fúrta át.
Haláluk gyors volt és kíméletes.
Filip mélyet lélegzett, s sietve felragadta elejtett sugárfegyverét, s
miután fujtatva megtörölte a homlokát, a halántéklencsét és a
polárszemüveget is feltette.
Bosszús hangon szólt bele a csuklómikrofonjába.
– Jessica, ezért kitekerem azt a formás nyakadat! Hagytad
volna, hogy ezek a vadak fel nyársaljanak!
– Sajnos, az íjász mindent elrontott. Pedig megvolt az esélyed
arra, hogy a kimerültségtől beledőlsz az egyik kardba. Azt nem
tudta volna megakadályozni a védelmi rendszer. – Jessica felült,
és a kormányra tette a kezét.– Úgy gondolom, túllépted a
hatáskörödet. Visszamegyek Jimhez. Nem tudlak visszatartani,
csak ha megöllek. Ezt semmiképpen sem teszem meg, viszont a
te gyilkosságaidban sem veszek részt. Még szemlélőként sem.
A lánctalpas motorja felberregett, és a hatalmas jármű tolatni
kezdett.
– Állj meg, az istenedet!
– Sajnálom, Filip.A harminchatos paragrafus második
bekezdésére hivatkozva felmentem magam a parancsnokságod
álól.
Filip kénytelen volt belátni, hogy a nő nem viccel, s magában azt is
elismerte, hogy joga van megtenni ezt. Nincs paragrafus, melyre
hivatkozva most érvényesíthetné vele szemben parancsnoki
erélyét. Egy megoldás persze lenne, de arra súlyos magyarázatot
kellene adnia az űrhajóban a Tanács előtt.
 29
Filip sóhajtott, és lágyabb hangon próbálkozott. Sietve indult a
kétéltű felé. – Jessy, ne bomolj! Mi harci egység vagyunk, nem
felderítő expedíció. Amit tettem, önvédelemből cselekedtem.
Megöltek volna, ha a röppenő nem lép közbe.
A lánctalpas megállt, de nem jött vissza.
Filip odasietett, s szembetalálta magát a nővel. Jessica kiszállt a
terepjáró vezérlőfülkéjéből, s merengve nézett a férfire.
– Felhagysz a további gyilkosságokkal?
– A katona feladatot teljesít, és nem gyilkol – felelte Filip
keményen. – A mi feladatunk pedig az emigráns világok földi
fennhatóság alá vonása, ha ez nem lehetséges, megsemmisítése.
Az emigráns bolygók törvényen kívül állnak, amit teszünk, azt a
Terra Birodalom és a császár érdekében tesszük.
– És ha ezek nem emigránsok?
Filip a kétéltű oldalának dőlt, s kibomlott haját próbálta újra
összefogni. Kardja a tokjában pihent.
– Jelen pillanatban nincs egyértelmű bizonyítékunk arra, hogy
nem emigránsokkal állunk szemben, és mindaddig, míg ez nem
válik bizonyítottá, a saját belátásunk szerint cselekedhetünk –
jelentette ki magabiztosan. – Abban a pillanatban, amint
nyilvánvalóvá válik, hogy idegen lények bolygóján járunk, azonnal
távozunk, és értesítjük a császárt.
Jessica kihúzta magát, fehér hajába túrt, aztán Filipre pillantott.
Szinte szertartásos ünnepélyességgel szólalt meg:
– Én, mint a csoport kommunikációs szakértője, határozottan
kijelentem, hogy idegen, értelmes lényekkel találkoztunk –
Jessica hangja az utolsó szavaknál megkeményedett. Kihívó
pillantással méregette Filipet.
Filip elnézett a lány feje fölött.
– A döntés meghozása az én hatásköröm... és én a te
szakvéleményed után is úgy vélem jelen pillanatban, hogy a
háttérben emigránsok állnak. A szabályzatnak megfelelően
cselekszem.
– Kitartok a szakvéleményem mellett, és másodé szór is
felhívom rá a figyelmed, hogy változtasd meg a döntésedet!
Filip megpróbált magabiztos maradni, de a makacs vénuszi lány
idegesítő viselkedése kezdte kihozni a sodrából.
– A döntésem változatlan: emigránsok.
– Mivel én máshogy vélem, fenntartom a semlegességi jogomat.
Nem kívánok beleavatkozni egy idegen faj életébe. Nem vállalom
az erkölcsi felelősséget. A felmentésemet kérem a magam és a
rám bízott technika számára!
Filip lebiggyesztett ajakkal szemlélte a lányt. Vajon mi üthetett
ebbe a vénuszi nősténydémonba,
hogy ennyire makacsul ki akarja húzni magát a feladat teljesítése
 30
alól?
Engedje vissza a leszállóegységhez?
Ha parancsot ad neki, hogy tartson vele, Jessica nem találhat
több kibúvót, engedelmes bábként kell követnie mindenhová.
Viszont ez esetben ő, Filip lesz a felelős a lány minden
cselekedetéért, s az életéért ugyancsak. Ha a lánynak – az ő
felelőssége alatt – bármilyen baja esik, vagy bármilyen baklövést
követ el, a császár a fejét véteti!
Másrészt, ha elengedi Jessicát a lánctalpassal együtt, egyedül
kell végrehajtania a tervét. Viszont, ha bebizonyosodik a gyanúja,
és ezek valóban emigráns leszármazottak, a dicsőség is egyedül
csak az övé lesz.
És ez káprázatos előmenetelt jelent!
Nem kizárt, hogy a császár megteszi e bolygó helytartójának, s ő
fog uralkodni a császár nevében ezen az elmaradott világon. És ő
meghagyja ezeket a primitív vadakat jelenlegi állapotukban, s
tűzzel -vassal békét fog fenntartani... a császár nevében! S a
béke fenntartása folyamatos háborúságokat szül.
Nem fog majd unatkozni...
Mire a lányra pillantott, máris döntött.
– A felmentést megadom. A leszállóegységnél várjátok be a
visszaérkezésemet vagy a további parancsaimat Jimmel együtt!
Jessica hanyagul vállat vont, a kétéltű kormányához ült, és
beindította a járművet. Pillantásra sem méltatta többé Filipet,
felelet nélkül hajtott el. Filip gunyoros mosollyal figyelte a
terepjáró távolodó porfelhőjét.
Nem tudta, mit akart a lány a makacsságával elérni, de hogy nem
erre számított, az lerítt a fancsali arckifejezéséből.
Mindegy! Hadd menjen! Nem szabad tovább késlekedni. Meg kell
keresnie Moreen királyt, és a császár nevében megadásra bírni.
Ha megtagadja, halál reá!
A kapunál lezajlott hatalmas ütközet láttán a város girbegurba
utcái mostanra elnéptelenedtek. A lakosok vagy elmenekültek,
vagy bezárkóztak magas kőházaikba, s fatáblákkal még az
ablakokat is lezárták.
A két megmaradt, egymás sebeit kötözgető csuháson kívül egy
teremtett élő lelket sem lehetett látni. Filip ennek csak örült; a
helybeliek megkönnyítik a dolgát.
Mindenestre elhatározta, hogy felhagy a hősködéssel, és
elővigyázatosabb lesz. Ha túlerő támad rá, a röppenőre fogja
bízni a harcot, ó most már csak akkor bocsátkozik harcba, ha a
helyzet megkívánja, vagy ha ezzel kényszerül látványos hatást
gyakorolni valakire.
Sietve kontaktust teremtett a röppenővel, és utasította, hogy
minden ellene irányuló ellenséges cselekedetre azonnal léptesse
 31
működésbe a személyi védőrendszert. Egy gyors tesztelés
meggyőzte róla, hogy a kis méretű, halálosztó komputer
hibátlanul működik, s energiatöltete elég lenne a város porig
égetésére.
Filip arcán farkasszerű vigyor terült szét.
Reszkess, Moreen király, itt jön a vágzeted!
Aztán a két idegen férfihoz lépett. Azok mindketten a vérmocskos
köveken ültek, s az idősebbik, aki idáig társai szószólója volt,
buzgón tekert egy fekete rongyot fiatalabb társa vérző combjára.
Valamit mormogott is hozzá, mintha imájával akarná elállítani a
vérzést. – Ha elkészültél, elvezettek a – palotához! –
parancsolta Filip. – Alig várom már, hogy találkozhassak
Moreen királlyal. Az idős fickó mogorva képpel pillantott fel.
– És a halott bajtársainkkal mi lesz? – morogta. – Nem
hagyhatjuk itt őket temetetlenül e vérben és mocsokban!
– A halottnak már mindegy – szögezte le Filip. – Nem tűrök
ellentmondást!
Az idős fickó engedelmesen bólintott, de ifjabb társa összevont
szemöldökkel bámult a távolodó terepjáró után, s sérült,
bekötözött kezével arrafelé intett.
– Miért hagyott el bennünket a Fekete Lidérc, nagyuram?
– Nem a ti dolgotok! – reccsent rájuk Filip türelmetlenül. Aztán
mégis hozzátette: – Más dolga van. Visszatért... egy
démontársához.
– Akkor ki óv meg bennünket a palotaőrséggel szemben?
Moreen varázshatalmával szemben...
– Én. Gyerünk már... Elég a késlekedésből! A két csuhás
kételkedve nézett rá.
– Ne haragudj meg, nagyuram, hogy ily ostoba kérdéseket
teszek fel, de mielőtt harcba indulunk, tudnunk kell... vajon van-e
elég hatalmad, hogy szembeszállj Moreen királlyal?
– Micsoda? – hördült fel Filip fenyegetően.
A két csuhás egyszerre borult le a kőre, onnan pislogtak fel.
– Azt láttuk, hogy vitéz harcos vagy, nagyuram, erőd tucatnyi
férfi erejével felér, s ügyességed páratlan... De vajon képes leszel-
e dacolni Moreen király varázshatalmával is?
Filip vadul felnevetett.
– Szemernyi kétségem sincs effelől! Ha az a gyalázatos Moreen
szembe mer szállni velem, megölöm, aztán rárogyasztom a
palotáját!
A két csuhást ez a válasz nem igazán győzte meg. Kétkedő arccal,
de engedelmesen tápászkodtak fel.
– Ismeritek a palotához vezető utat?
– Természetesen, nagyuram. Minden egyes sikátort jól
ismerünk.
 32
– Akkor vezessetek! – Szemére húzta a sötét szemüveget,
s aktivizálta a röppenőt. Döngő, határozott léptekkel indult a
két alak után. Hallotta, hogy egymás között pusmognak valamit,
de nem értette, hogy mit.
Az idegenek szemmel láthatóan tudták a járást a sikátorok között;
szűk, görbe utcákon vezették Filipet. Az utcán senki sem járt. Az
ablakokat takaró fatáblák résein át, kukucskáló szemek
látszottak.
Filip csak annyira méltatta figyelemre őket, míg megállapította,
nem szándékoznak-e lesből lelőni.
Mivel a röppenőben bőséges energiakészlet állt rendelkezésére,
egy fokozattal növelte a személyi védőrendszer éberségét. így
biztos lehetett benne, hogy sem feléje hajított kő, sem nyílvessző,
sem más egyéb lövedék nem találhatja el. A röppenő porrá égeti
szinte még a merénylő kezében.
Jó félórányit haladtak a kacskaringós, bűzös sikátorokban,
amikor az idősebbik csuhás váratlanul megtorpant, s Filiphez
fordult.
– Bocsáss meg, jó uram! A sikátor végén lesz a Palota tér. Nézd,
ott... Filip a mutatott irányba nézett, állított polárlencséjén, de
semmit sem látott.
A röppenőből halálos lézersugár vágódott ki sziszegve, s nyögés
hallatszott.
Filip megperdült.
Mögötte a fiatalabbik idegen dübbenve rogyott a kőre. A kezében
tartott keskeny pengéjű, zöldes zselétől csöpögő görbe tőr arról
árulkodott, hogy épp hátba akarta szúrni ismeretlen parancsnokát
egy mérgezett fegyverrel.
Filip összevont szemöldökkel fordult vissza az idős csuháshoz,
és csípőre tette a kezét. Még a sugárfegyverét sem rántotta ki.
Tudta, hogy amíg a röppenő működik, nem eshet bántódása.
Az idős csuhás kivont karddal, vívóállásban, feszülten meredt rá,
de látva társa érthetetlen halálát, nem merészelt támadni.
– Nos? – kérdezte Filip haragosan. – Ennyit ér a hűségetek?
Az idegen habozva csapásra emelte a kardját a fegyvertelen férfi
ellen. Ez volt az utolsó tudatos mozdulata.
A röppenő lézersugara kilyukasztotta a koponyáját.
– Ég veletek, ostobák! – morogta Filip, s fejét csóválva a palota
felé indult. Tudta, hogy most már egyedül is boldogul.
Háta mögött a két rongyos alak mozdulatlanul maradt a földön.
Mielőtt kilépett volna a Pafota térre, a röppenővel feltérképeztette
a város belátható részét. Semmi veszély. A védelmére
valószínűleg a röppenő is elég lett volna, de Filip mégis kivonta a
kardját, csak ügy a látszat kedvéért. Hogy félelmetesebbnek
hasson.
 33
Kíváncsi volt, vajon mit gondolhatnak a láthatatlan szemlélők az
ablaktáblák mögül erről az idegenről, aki besétált, jól védettnek
hitt városukba, legyilkolta a kapuőröket, s aztán két társát is. S
ráadásul ez utóbbiakat puszta kézzel. Mágiával.
Elvigyorodott.
Moreen király ezótá már nyilván tud a jöveteléről,
és vagy éppen kétségbeesetten csapatokat készít fel ellene, vagy
rettegve lapul a trónja alatt.
Aktivizált energiájú, súlytálanított kardját előre tartva, komor
képpel indult meg a palota felé.
Az uralkodó kezében megállt a villa. Az őrparancsnokot kétszer is
tesztelte jelentése közben, de semmi jel sem mutatkozott arra
nézve, hogy valami baj lehet vele.
Ez viszont azt jelenti, hogy a betolakodó semmi esetre sem
lenét..., gondolta, majd félbeszakította saját gondolatait, és sietve
utasította a fénylő lemezpáncélt viselő kapitányt:
– Senki se szálljon szembe vele! Kísérjétek a lovagterembe!
Személyesen kívánom fogadni!
– Személyesen, felség? – vigyorodott el a kapitány.
Nemegyszer tanúja volt már annak, mi lett a vége egy ilyen
személyes kihallgatásnak. Az arcátlan betolakodók testét
kiskanállal kellett összekaparni a palota padlójáról.
– Szép lassan vezessétek a lovagterembe, húzzátok az időt!
Valakit küldj el azonnal Gorminért! Azt parancsolom neki, hogy
tegye meg az óvintézkedést! Siessen, ahogy csak tud! Ti
hagyjátok magára az idegent, de tartózkodjatok a közelben, hogy
meghalljátok parancsomat!
– Igenis, felség! Minden úgy lesz, mint legutóbb!
A király elgondolkozva meredt félbehagyott ebédjére. Baljós
sejtelmek gyötörték, s elment az étvágya.
.Az idegen egyszerűen berobbantotta a városkaput és a
vasrostélyt? Négy csavargó segítségével lemészárolta jól
felfegyverzett őreimet? Ki lehet ez az alak? Talán Kövemből
küldték? Valami mágus, vagy... Nem, az nem lehet! Mégis meg
kell tennem!
Kétségektől gyötörve sietett a fegyvertárba, s kiválasztotta azt,
amiért idejött. Lehet, hogy csak valami önhitt barbár az illető, de
semmi esetre sem felesleges az óvintézkedés megtétele.
Remélem, mire a lovagterembe érek, már ott lesz!
Gondterhelten lépett be a hatalmas terembe. Az idegen a terem
túloldalán várakozott, karddal a kezében, és...
Moreen elképedt.
Igen, az óvintézkedés mégsem volt felesleges. Az idegen
kétségtelenül veszélyes. A fején mindenféle bonyolult műszerek,
a kezében súlytálanított, lézeres rásegítésű energiakard, mely
 34
meglehetősen ósdi darab, de itt Morennában szinte mindenható.
S a kis gömb, mely ott lebeg a feje fölött, nem más, mint egy G-6-
os típusú halálosztó röppenő módosított változata.
Moreen sóhajtott.
Húzni kell az időt, hogy Gormin nyugodtan tudjon cselekedni.
Az idegen gyanútlan. Nyugodtan üldögél a lovagterem végében
lévő asztal sarkán, a lábát lógatja, s közben érdeklődve szemléli a
címerpajzsokat, a zászlókat, a falmélyedésekben álló
lemezpáncélokat.
Ez jó. Azt jelenti, hogy a fickó nem izgága, s mielőtt támadna,
szeretne beszélgetni egy kicsit.
Moreen kihúzta magát, lesimította halvány almazöld köntösét, s
királyi méltósággal elindult a túlnan várakozó alak felé.
Moreen középmagas volt, gesztenyebarna haja a vállát verdeste,
vörösesszőke szakálla és bajusza jól ápolt volt. Egyszerű, szinte
dísztelen köntösében is királyinak tűnt büszke vonásaival. Nem
viselt
semmilyen fegyvert, csak azt a furcsa megmunkálású jogart
tartotta a kezében, melyet a biztonság kedvéért hozott magával a
fegyvertárból.
Filip hanyagul a roppant tölgyfa asztalra támaszkodva várta az
uralkodót. A falon körben mindenütt páncélok díszlettek. Az
asztal mindenhol a fal mellett futott. Filip a lépcsővel szemben
állt. Amikor az uralkodó megjelent a lépcső tetején, megmarkolta
kardját, és felegyenesedett. Kissé meglepődött azon, hogy a király
fegyvertelenül és minden kíséret nélkül érkezett.
Nyilván vakmerő fickó, aki vagy túlságosan bízik saját erejében,
vagy valóban nem fél semmitől.
A király lejött a lépcsőn, s egész közel jött Filiphez. Jogarát az
övébe tűzte, és karba tett kézzel szemlélte. Filip gunyoros
mosollyal állta a fürkésző tekintetet. Most bizonyára meglepődik
a polárlencse és a halántéklencse láttán. Nyilván sohasem látott
még ilyesmit.
Megközelítőleg másfél percig nézték egymást szótlanul úgy, hogy
közben egyikük sem mozdult. Aztán Moreen szólalt meg
határozott, parancsoláshoz szokott bariton hangon.
– Ki maga, és mit akar itt?
Moreen nem zavartatta magát a nyelv miatt, saját nyelvén beszélt.
Biztos volt benne, hogy az idegennek fordít a számítógépe.
Filip elmosolyodott, és kardját laza mozdulattal a vállára helyezte.
Az uralkodónak a szeme se rezzent, pedig ebből a helyzetből
Filipnek csak egy kurta csuklómozdulatába kerülne, és a
szakállas fej a lovagterem padlójára hullana.
– Egy messzi föld harcos varázslója vagyok, és azért jöttem,
hogy megküzdjek veled, zsarnok – mondta Filip harsányan, hogy
 35
megrettentse ellenfelét. Azonban a fennhéjázó stílus szemmel
láthatólag nem dühítette az idegent.
Ez érdekes, gondolta az uralkodó, de bele kell mennem a játékba,
hogy Gorminnak legyen ideje.
– És hogy nevezik azt a messzi országot, ahonnan jöttél, büszke
harcos varázsló? – kérdezte komoly hangon.
Filip. a kardját előretartva hirtelen ellépett az asztaltól.
– A Terra Birodalom császára nevében felszólítalak, hogy add
meg magad, és ismerd el császáromat uralkodódnak!
Moreen szeme tágra nyílt.
– Hogyan? Nem értem. – Az őseitek valaha a Terra Birodalom
alattvalói voltak. Ám fellázadtak jogos uralkodójuk ellen, és ide
emigráltak. A császár nem engedheti meg, hogy alattvalói bűnben
és tudatlanságban éljenek. Szétküldte csatahajóit, hogy
visszaszerezzék a nevében azt, ami őt illeti, és szélesítsék a
birodalmát. E bolygón én, Filip de Merlan képviselem a császár
akaratát, a te behódoltatásod az én feladatomul szabatott. Ha
nem térdepelsz elém azonnal, meghalsz!
E pillanatban résnyire nyílt a lovagterem egy keskeny ajtaja, s a
sötétben egy alak fekete körvonalai rajzolódtak ki.
Ezt a jelet várta Moreen király.
Vége a játéknak!
Az idegen szavaiból olyan rendkívüli gőg és magabiztosság áradt,
hogy az uralkodó nem tudta visszatartani kirobbanó nevetését.
– Terra Birodalom! Császár! – Moreen szemében
düh villant. – Hagyjuk a játékot, Filip de Meirlan, tegye le a
fegyvereit, különben meghal! Már értesítettem a rendőrséget.
Ember, eszénél van? Maga akar engem felelőségre vonni?! Hiszen
magukat, terraiakat minden értelmes lény gyilkos kalandoroknak
tartja, és elzárkózik a kapcsolatfelvételtől. – Hangja egyre
dühösebb lett. – Ahová beteszik a lábukat, minden pusztulásnak
indul. Alig néhány óra alatt több mint harminc androidomat
semmisítette meg, és gyilkos szándékkal hatolt be hozzám...
A következő pillanatban kékes fény áradt szét a teremben. A
polárlencse és az energiakard ellenőrző fényei kihunytak, a
röppenő pedig élettelenül koppant Filip lába előtt a földön.
Filipnek csodálkozni sem maradt ideje; agyát égető fájdalomként
árasztotta el egy leküzdhetetlen, idegen gondolat, mely egyre
elviselhetetlenebbül lüktetett benne: LETARTÓZTATOM!
LETARTÓZTATOM...
Filip magatehetetlenül rogyott a földre, és elvesztette az
eszméletét.

5.
 36
Jessica automata irányításra kapcsolt. A számítógép a
memóriájában rögzített térkép alapján vezette a járművet –
enélkül vissza se találna a leszállóegységhez. Miután
meggyőződött arról, hogy minden utasítást megadott a gép
számára, kényelmesen dőlt hátra az ülésen.
Kinn a szabadban csábítóan ragyogott a nap és minden
nyugodtnak látszott. Jessica engedett a csábításnak: a tetőt
lenyitva élvezte a délutáni nap kellemesen cirógató sugarait, a
háborítatlan természet csodálatos illatát.
Talán a Föld is ilyen volt valamikor – gondolta.
Amikor a folyóhoz ért, úgy döntött, nem merül a víz alá. A
légpárnák kiegyenlítő hatását úgy állította be, hogy érezze a folyó
andalító ringatását.
A folyó két partján zöldelltek a fák, a bokrok. Az égen nagy testű,
kócsagszerű fehér madarak húztak el kelet felé. Jessica ledobta
a köpenyét, és a szemét is behunyta. Nem akart Filip ostoba
tervére gondolni, a háttérbe szorította a gondolatait. Csak a nap
meleg sugaraira és a langyos szellő cirógatására koncentrált. A
mennyországban érezte magát...
Elszenderedett.
37

A domb tetején a fekete ló idegesen toporgott. Izmos termetű

lovasa megveregette a nyakát, nyugtatni próbálta. A ló valami
veszedelmet érzett, s gazdájának feltett szándéka volt
megállapítani, miféle bajra akarja figyelmeztetni az pkos paripa. A
lovas előrehajolt a farkasbőrből készített nyeregben, és a dombok
közti bozótosokat fürkészte. Hosszú fekete haja meg-meglebbent
az enyhe szélben.
Hirtelen ő is megérezte azt, amit a lova már korábban jelzett. A
távolból jajkiáltással felérő gondolat lebegett felé. Egy szenvedő,
riadt lélek segélykiáltása.
Lorr, a barbár figyelmesen fürkészte a tájat, míg végül tekintete a
távolban feltűnő porfelhőn állapodott meg. Csuhások jöttek az
úton, egy kétkerekű ketrecet húztak maguk után. A ketrecet
vastag pokrócok takarták minden oldalról. Bár a fájdalmas üzenet
nem ismétlődött meg, Lorr biztos volt benne, hogy csakis a
szekér belsejéből eredhetett.
A szekérre koncentrált minden erejével, de csak zavaros,
összevissza üzeneteket fogott. Kavargó érzelmeket. Mintha a
szekér belsejében egy elmeháborodott szellem lakozna.
Lorr a szemöldökét ráncolta. Miért nem értem? Teljesen torzak a
gondolatminták!
Tudatát ismét a letakart ketrec foglyára összpontosította, de
most is csak hallotta a zagyba gondolatokat, érteni nem értette. S
ez a tény kíváncsivá tette.
Kezét kardmarkolatán tartva bevárta a menetet, s amikor
közelebb értek, paripájával a közeledő csuhások útjába ugratott, s
feltartott baljával üdvözölte őket.
A kétkerekű ketrecet nyolc fekete csuhás alak húzta, s a csapat
vezetője a menet előtt lépkedve egy kavicsokkal telt bádogdobozt
rázott léptei közben.
– Megállj! – intett Lorr. – Hová tartotok?
A fekete paripán lovagló, koromfeketehajú, izmos, barna bőrű
harcos, nyitott bőrzekéjében és kopottas bőrnadrágjában, nyílt
arcával, éles arccsontjaival, és nyílt, barátságos tekintetével nem
keltett fenyegető hatást.
A csapat vezetője, egy ráncos képű aggastyán, mérgesen
förmedt rá:
– Félre az útból, barbár, ha nem akarod, hogy örök átok sújtson!
Lorr jó kedvre derült. A kardja markolata után kapott, s félig
kihúzta fegyverét a hüvelyéből, hogy a nap sugarai
megcsillanjanak a fénylő, kékes acélon.
– Úgy látom, a déli nap heve elvette az eszedet, vándor, azért
nem veszed észre, hogy ki előtt állsz! – Mély hangját még jobban
elmélyítette, hogy fenyegetőbbnek hasson. – Guta ütötte fejed,
 38
azt hiszem, méltóbb helyen lesz a porban, mint a nyakadon!
Sarkát a lova véknyába vágta. A hatalmas fekete ló felágaskodott,
s így láthatóvá vált az oldalára kötözött pajzs. Kerek bőrpajzs volt,
teljesen közönséges külsejű, csakhogy ezt egy lángok között
vergődő aranyozott sárkánygyík képe díszítette.
A csoport néhány tagja riadtan hátrébb lépett, és többen
meglepetten suttogták.
– Lorr, a Sárkánygyíkos harcos!
– A szilaj barbár!
– Lorr, a kegyetlen!
A csuhások vénséges vezetője kissé meghajtotta kámzsás fejét.
– Bocsáss meg, nagy harcos, nem ismertelek azonnal fel, de
dolgunk oly sietős, hogy nem is figyeltem, ki merészeli a
démonűzők útját állni. – Vetett egy ideges pillantást a ketrec felé,
majd folytatta.
– Az est beállta előtt Kavern várába kell érnünk, különben sötét
démoni erők árasztják el világunkat.
Lorr igyekezett úgy viselkedni, hogy a csuhás gyanakvását
elaltassa.
– Szavaid rémísztőek, tiszteletre méltó démonűző atya. De hát
mi késztet ily borzalmas kijelentésre? – Hangja alázatos volt, de
mögüle gúny érződött. Azonban ezt az aggastyán nem vette
észre. Megajándékoznál hatalmas tudásod egyetlen
cseppjével egy egyszerű halandót?
Lorr alaposan szemügyre vette őket. Az esélyeit mérlegelte, ha
esetleg harcra kerülne a sor. Szívből gyűlölte az álnok
démonűzőket, de tartott is ördögi praktikáiktól, varázslataiktól,
melyekkel szemben az egyszerű harcos védtelen. Ámbár ő magát
sohasem sorolta az egyszerű harcosok közé, viszont mégis
tartózkodott attól, hogy magára haragítsa ezt a csürhét. Szent
meggyőződése volt ugyanis, hogy épp e galád népség áll a
legszorosabb kapcsolatban a démonokkar és más szellemekkel.
A ketrec felé pillantott, de a pokrócok miatt semmit sem látott.
Mivel most nem tudott kellően rákoncentrálni a ketrec belsejéből
áradó fájdalmas gondolatokat alig érzékelte.
A csuhás aggastyán baljós, mély hangja kizökkentette
gondolataiból.
– Nem bánom, halld és rémüldözz, egyszerű halandó! – Az
öreg hatásszünetet tartott, majd tágra nyílt szemmel közölte: – A
kocsin a Fekete Lidérc van!
Lorr inkább meglepődött, mintsem megrémült, de ezt nem
mutatta. A démonűző nem sejtheti, hogy ő, Lorr, milyen
képességekkel rendelkezik.
– Hogyan lehetséges az, hogy nem tud ártani nektek, és
képesek vagytok fogva tartani? A csuhás felsőbbrendűségének
 39
tudatában elmosolyodott.
– Harcos, maradj csak a kardodnál, és ne terheld tudatlan
elmédet olyasmivel, amit meg nem érthetsz!
Aztán a démonűző úgy dönthetett, mégis megajándékozza valami
válasszal a tudatlant, mert még hozzátette:
– Mit gondolsz, hogyan lehetnénk démonűzők, ha ugyanolyan
kiszolgáltatottai lennénk a gonosznak, mint te, egyszerű halandó?
Eredj utadra, amíg teheted, és ne akarj olyan tudás birtokába jutni,
amely a sötétség erőit zúdítja rád!
Lorr engedelmesen bólintott, s elindult lovával eredeti útjára.
Valójában Morenna környékére készült, de ez a váratlan esemény
arra késztette, hogy megváltoztassa a tervét.
Ezt azonban ezeknek a károgó, fekete hollóknak nem fontos
tudniuk.
– A világosság kísérjen utatokon! – intett vissza az induló
csoportnak.
Ki lehet a szerencsétlen, akit a csuhások elkaptak? Varázslepellel
takarták le, azért volt érthetetlen a lelke – tűnődött Lorr.
Kevesen vannak olyanok, akik képesek szabadon röptetni a
lelküket, és nem állnak a gonosz szolgálatába. Ha a kaverni
gonosz mágusok nem tudják a befolyásuk alá vonni, a csuhások
biztosan megégetik.
Lorr azon kevesek közé tartozott, akik sikeresen el tudták titkolni
lélekröptető képességüket a gonoszság szolgái elől, s elhitette
magáról, hogy győzelmeit csak karja erejének és legendás
ügyességének köszönheti.
Szívből gyűlölte a gonoszokat, s ahol tudta, ott ütött rajtuk.
Titokban. Hogy sose derüljön ki, ki volt a tettes. Ha Kavern
gonosz urai sejtenék, hogy Lorr az ártatlan kalandornak hitt
Sárkánygyíkos barbár harcos az, aki annyi bosszúságot okozott
már nekik, menthetetlenül csapdába ejtenék, elfognák, és szörnyű
szenvedéssel sújtanák.
Lorr azonban nem kockáztatta meg, hogy nyíltan a kaverni
démonűzők ellen forduljon. Mégha megölné is valamennyit,
valami nyoma maradna az ütközetnek, melyből Kavern ura
azonnal rájönne, ki lehetett a tettes.
Ennek dacára Lorr megsajnálta azt a szerencsétlent, akit a ketrec
belsejében a végzete felé hurcolnak. Ráadásul a sajnálaton kívül
még valami más is közrejátszott: az a valaki, aki megpróbált
segélykérő üzenetet küldeni a varázslepel alól, egyértelműen: nő!
Segítenem kell rajta, amíg nem késő, még akkor is, ha megtudják
rólam, hogy én is a lélekröptetők közé tartozom, jutott végső
elhatározásra Lorr.
Amikor eltűnt a csuhásök szeme elől Morenna irányába, sietve
visszafordult, nagy ívben kikerülte a vánszorgó menetet, és a
 40
dombok közt lesben állva várta őket.
A fekete csuhásök hamarosan feltűntek. De a látványtól, ami elé
tárult, Lorr egyáltalán nem lett boldogabb. Legalább harminc
fekete köpenyes kaverni katona kísérte őket.
Lorr sóhajtott. Felpattant a paripájára, és gyors iramban Kavern
felé lovagolt.
Úgy döntött, keres egy fogadót.
Filip iszonyú fejfájással ébredt; úgy érezte, szét akar hasadni a
koponyája. Megpróbált körülnézni, de a homályban csak egy
fáklya tüzet látta. Csuklóján és a bokáján vastag bilincset talált,
melyek vaskos lánccal csatlakoztak a falba mélyesztett
kampókhoz.
– Az istenit, a fejem! – motyogta.
Éppen fel akart ülni, amikor nyílt a cella ajtaja, és három őr lépett
be rajta. Egyikük minden teketőria nélkül a fejére zúdított egy
vödör vizet.
– Ébresztő!
Levették a bilincseit, felrángatták, és kilökdösték a folyosóra.
Filip erőtlenül támolygott közöttük.
Ha a kardja a kezében lenne, móresre tanítaná ezt a három
barmot!
Azonban ezek hiábavaló gondolatok voltak, hiszen a kardnak
nyoma sem volt. Filip hirtelen magához tért kábulatából, és
egyszerre megrázkódott.
Mi ez a borzalmas lázálom? Hogy kerültem ide az űrhajóról?
Szétpattan a fejem ettől az idegtépő lüktetéstől... Annyira ismerős
ez a fájdalom, de honnan? Valaki letartóztatott... De ki és miért?
Egyre újabb és újabb kínzó, a szószoros értelmében, fizikailag
kínzó kérdések lepték el.
Tolmácsgép nélkül is értem az őrök beszédét Akkor pedig földi
világban kell lennem. Ez viszont lehetetlen; az emigránsok sehol
sem beszélték a Terra nyelvét. Az évszázadok során teljesen
eltorzultak. Ilyen emigráns bolygó nem létezik, nem létezhet!
Kacskaringós lépcsőkön vezették az őrök, de úgy tűnt, még
mindig messze járnak a céljuktól. Filip újra a gondolataiba merült.
Mi történt? Igen, megvan! A számítógép kiszúrt egy gyanús
bolygót, és egy felderítőegységgel leszálltunk. De akkor hol
vannak a többiek, kik voltak velem: a kommandósok, vagy a
kapcsolatfelvevők?
Az őrök egy nagy terembe tuszkolták. Amint megpillantotta a
középen ülő férfit, robbanásszerűen tért vissza az emlékezete.
Egyúttal a lüktető fájdalom az elviselhetőség határáig nőtt, Filip
kis híján újra elájult.
Ez a seggfej mondta, hogy értesítette a rendőrséget..., gondolta
az aranytrónon feszítő uralkodóra pillantva.
 41
Az uralkodó gúnyosan elmosolyodott, s a kezében lévő díszes
késsel egy kicsiny üvegharangra ütött.
A Filip agyában lüktető fájdalom tovább erősödött, a szeme előtt
fénykarikák ugráltak. A fénykarikák fekete pontokká hunytak ki,
míg végül minden koromsötétté nem vált. Mindez rendkívüli
gyorsasággal zajlott le, és abban a pillanatban, amikor a megváltó
halálnak kellett volna bekövetkezni, minden fájdalom megszűnt.
Ekkor már Filip pontosan tudta, mi történt addig a pillanatig,
amikor a lovagteremben elvesztette az eszméletét. Tudta, de nem
értette...
Közben a teremben egyre többen gyűltek össze, de Filip ezt alig
vette észre. Percek múlva döbbenten próbálta felfogni a körülötte
zajló eseményeket. A király két oldalán az asztal mellett drága
ruhás, zsíros képű nemesurak sorakoztak. Akárha esküdtek
lennének egy bírósági tárgyaláson. A vádbeszédet tartó pap
szavai csak sokára jutottak el a tudatáig.
–... a legveszélyesebb démonok egyike. Haladéktalanul el kell
pusztítanunk! Máglyára kell küldenünk, hogy tisztító lángokkal
purgáljuk ki gonosz lelkét! A pap rekedt, kellemetlen hangja
magához térítette
Filipet az ernyedtségből. Megpróbálta kitépni magát őrei karjából,
ám túlságosan gyenge volt hozzá.
Moreen király kissé előrehajolt citromsárga palástjában, és az
ezüst késsel ismét megkocogtatta az üvegharangot.
Filip agyába mintha tűz mart volna bele. Ismét jöttek a
fénykarikák, majd a fekete pontok, aztán a sötétség. Ám most
nem vesztette el az eszméletét. Mintegy álomban hallotta, ahogy
az uralkodó kegyesen odaszól a szürke csuhás papnak.
– Köszönöm, Gormin atya! Fontolóra fogom venni javaslatodat
a döntésemben.
Filip lázas tekintettel meredt fel az uralkodó sza: kállas arcába.
– Hé, mi a fene ez? – motyogta, kirántotta a karját a két őr
szorításából, s kissé imbolyogva állt meg a terem közepén. A
király intésére az őrök nem fogták vissza. – Fogalmam sincs, ki a
fene vagy te valójaban, Moreen király, de az biztos, hogy szörnyű
disznóságot követtél el a császár tisztje ellen! Követelem, hogy
azonnal engedj el! A Terra Birodalom nevében követelem! A
társaim innen nem messze várják a visszatértemet, és a
bolygótok körül a császár legmodernebb csatahajója kering
világok elpusztítására is képes romboló fegyverekkel! Ha holnap
estig nem kapnak jelentést tőlem, megkezdik az offenzívát!
Moreen király kissé előrehajolt, s az ezüstkéssel játszadozott,
mintha meg akarná csendíteni a kicsi üvegharangot. Látta Filip
szemében a félelmet, s a kést többször is úgy emelgette, mintha
le akarna sújtani vele a harangra. Végül mégsem tette meg.
 42
Felhagyott a játszadozással, és mosolyogva nézett Filipre.
– Rég vártam már ezt a pillanatot, kedves Filip de
Merlan. Sokáig vártam, s ezalatt volt időm felkészülni.
Tökéletesen felkészülni, barátom. Az a szemét császárod
megemlegeti még mindazt, amit ellenem elkövetett.
Filip döbbenten meredt rá.
–Ki vagy te?
Az uralkodó hátradőlt arany trónszékében, s tréfásan odaszólt a
szürke csuhás paphoz:
– Mondd meg néki, ki vagyok, Gormin!
A pap Filip felé fordult, s vörösen izzó szeme szinte a velőt is
megfagyasztotta Filip csontjaiban.
– Ó Moreen, Morenna királya, isten kegyeltje, minden királyok és
császárok leendő ura!
Filip elképedt. Úgy próbált erőt gyűjteni, hogy fölényes hangra
váltott.
– Mit zagyvál itt összevissza ez a robot? Egy vacak android!
Ilyenekkel játszadozol, és királynak hiszed magad? Kapcsold ki a
szerkentyűidet, öregem, és beszéljük meg normálisan a dolgot! –
fordult Filip felháborodottan az uralkodó felé.
Moreen egykedvű mosollyal szemlélte a dühös Filipet.
– Akarsz még hozzátenni valamit a védőbeszédedhez?
Filip sóhajtott.
– Ha így el tudtál kapni, akkor fejlett technikátok lehet, bár ezt a
maskarabált nem értem – folytatta. Közben a két őr újra
megfogta a karját. – Azonban legyetek bármilyen erősek, nem
tudtok dacolni sem a közelben várakozó társaimmal, sem a
csatahajó tűzerejével. Ha megtudják, hogy kezet merészeltetek
emelni a császár tisztjére, szétrobbantják a bolygótokat.
– És kitől tudnák meg? – kérdezte Moreen komolyan, aztán a
paphoz fordult. – Nos, Gormin atya, beszélj!
A csuhás elégedetten nézte áldozatát. Majd az uralkodó balján és
jobbján helyet foglaló tekintélyes külsejű alakok felé fordult.
– Felséges uram, tisztelt bíróság! Teljesen nyilvánvaló, hogy egy
rendkívül veszélyes pokolfajzat áll előttünk.– Itt szünetet tartott,
és színpadias mozdulattal mutatott Filipre.– Ahogy beszél,
amilyen ember számára érthetetlen dolgokat mond, az is csak ezt
bizonyítja. Haladéktalanul el kell pusztítanunk!
A nemesurak egymás között sugdolóztak, aztán az, aki
közvetlenül a király jobbján ült, merev derékkal felegyenesedett.
– Morenna város tanácsa a felmerült bizonyítékok és az idegen
agresszív viselkedése alapján, az elkövetett bűneiért ezt a gonosz
démont máglyahalálra ítéli... Kívánja felséged megvétózni a
városatyák ítéletét?
Moreen király cinikusan az elkerekedett szemű Filipre mosolygott.
 43
Hosszan nézett a fogoly arcába, mintha az utolsó cseppig ki
akarná élvezni a férfi lelki szenvedését.
Végül előrehajolt, és bólintott.
– Máglyára vele! Tetteivel minden bűnözőnél jobban rászolgált!
– Ezt nem tehetitek! – kiáltotta Filip. – Nincs hozzá jogotok!
Én a császárt képviselem. Amit ellenem elkövettek, az olyan
mintha őt magát...
Moreen felállt, és intett az őröknek.
– Vigyétek el a démont! Az ítélet holnap délben kerül
végrehajtásra!
Filipet hirtelen félelem fogta el. A helyzet teljesen abszurdnak,
elképzelhetetlennek tűnt, azonban, mintha csak most ébredt
volna álmából, rádöbbent, hogy Moreen király igenis
kivégeztetheti. Ki akadályozná meg? Maga a tény, hogy itt áll
megláncolva, lefegyverezve, társaitól elvágva, ezt bizonyította.
Ki segíthetne rajtam? Tálán Jessica? Mégha esetleg értesülne is
arról, hogy mi történt, legfeljebb vállat vonna. Szerinte
megérdemlem. S Jim? Azok után, hogy kitoltam vele, és
hátrahagytam, nem valószínű, hogy azonnal rohanna megsegíteni.
Harold kapitány és az Adventurer 9 pedig mire értesül az esetről,
addigra belőlem már csak egy marék hamu lesz!
Most már azt sem tudta, mit cselekszik. Elkapta a harci düh, és
mivel érezte, hogy ereje is kezd visszatérni, megpróbálta kitépni
magát őrei kezéből, ők azonban erősen tartották.
– Ez nevetséges! – ordította Filip. – Én ember vagyok, egy
távoli bolygó küldötte. Mi az, hogy démon? Ilyesmi nem létezik!
Követelem, hogy azonnal engedjetek szabadon! – Az uralkodóra
mutatott. – Te nagyon jól tudod, hogy földi ember vagyok, magad
mondtad, ismered a világunkat.
A trónon ülő férfi arca meg sem rezzent Filip szavaira. Nyugodt
hangon válaszolt.
– Hazug szavaiddal nem szállok vitába, álnok; démon.
– Ha ember lennél, nem beszélnél jgy arcátlanul, hisz ezért a
felségsértésért azonnali fővesztés jár – mondta indulatosan a
legtekintélyesebb nemesúr, aki az előbb az ítéletet kimondta.
Az őrkapitány jött be a terembe, és meghajolt a király előtt.
– Felség, egy harcos érkezett, aki jelentős híreket hozott... épp e
démon ügyében.
A király intett, hogy vezessék be.
Filip szíve megdobbant. Csak nem Jim érkezett a segítségére? Ha
igen, figyelmeztetni kell a veszélyre!
A teremben lévők mindannyian a bejáratra meredtek. Az ajtónálló
kinyitotta a nehéz faajtót, s egy sebesült katona lépett be. Fejét és
a kezét átvérzett, mocskos kötés takarta.
A katona előrement a trón elé, ott térdre ereszkedett, meghajtotta
 44
a fejét, és a király biccentésére beszélni kezdett.
Felség, nagyuram! A nevem Gomarr, Mólok kapitány csapatában
szolgáltam! Egészen tegnapig... A csapatból ugyanis csak én
egyedül maradtam életben. – Sóhajtott. – És én is alig...
A király homlokát ráncolva hajolt előre.
– Folytasd!
– A folyó menti erdőben rajtaütöttünk négy rablón, akik a hírhedt
Fekete Sárkány bandájába tartoztak. Négyen voltak, mi tizenöten,
ezért a kapitány úr úgy határozott, hogy élve fogjuk el őket.
Azonban ez sehogy sem akart sikerülni... Azok az átkozottak jól
forgatták a kardot. Ám a túlerőnk már-már legyűrte őket, de ekkor
rettenetes dolog történt...
Az emberek lélegzetvisszafojtva hallgatták a katonát, akinek
izgatott hangjából kiderült, hogy valami különöset látott.
– Néhány pillanat múlva megnyílt a föld, és egy hatalmas
szörnyeteg bújt elő a mélyből.
A teremben összegyűltek rémült sóhajokat hallattak. A katona
élvezte, hogy mindenki ráfigyel, s nagyobb átéléssel folytatta.
– A förtelmes lény szájából szélvész sebességével pattant ki ez
a démon – mutatott a döbbent Filipre –, és egy pillanat leforgása
alatt kardélre hányt valamennyiünket. Gomar kapitányt, a vén
Sonort, Margent, Teriit, mindenkit... Halandó ember így
45
nem harcol. A kardja úgy cikázott köztünk, mintha villámok
segítették volna. Én súlyos sebeket kaptam, és látva társaim
pusztulását, a bozótba vétettem magam. De mivel nem üldöztek,
és a vérveszteségtől jártányi erőm sem maradt, csak leroskadtam,
és néztem, mi történik... És amit láttam, az majdnem megfosztott
józan eszemtől: a szörny szájából előbújt maga a Fekete Lidérc is!
– A katona remegő hangon ejtette ki az utolsó szavakat.
Az eddig egykedvűen hallgató uralkodó megmarkolta a trón arany
karfáját, s izgatottan hajolt még előbbre, szinte kiesett hatalmas
székéből.
– Miket beszélsz? – A kérdést egyenesen a térdelő katona
arcába sziszegte. – A démon nem egyedül volt?
– Én megmondtam, hogy a társaim megbosszulnak! –
kiáltotta Filip harsányan.
– Nem, uram – makogta a katona. – Vele volí a Fekete Lidérc,
akit az erdei rablók úrnőjükként üdvözöltek. – A katona,
fontoskodó képet vágott. – Szerintem, uram, már megbocsáss
véleményemért, a gaz latrok idézték meg a lidércet a démonnal
együtt, hogy megsegítsék őket ellenünk...
– Tovább! – parancsolta a király. – Mi történt ezután?
– Nem tudom – rebegte a katona. – Ekkor sötétültel előttem a
világ. |
Itt szünetet tartott. Lapos pillantást vetett Filipre.
– Kavern démonűzői locsoltak fel jóval később. A szörnyeteg
felől tudakozódtak, amit a parasztok is láttak a környéken.
Elmondtam nekik, amit láttam, és miután gondosan bekötöztek,
és mágikus porokkal beszórták sebeimet, sorsomra hagytak.
Titokban követtem őket, és láttám, amint a folyó lentebbi
szakaszán rátaláltak a szörnyre és a Fekete Lidércre, és álmában
elfogták.
Filip azt sem tudta, nevessen vagy sírjon a sors furcsa fintorán.
Tehát a felelősségtől menekülő Jessica is fogságba került! Ezóta
talán már...
– A démont vigyétek vissza a cellába! Ne féljetek,
varázseszközeitől megfosztva nem tud ártani – ugrott fel ültéből
a király. – A sereg készüljön, holnap indulunk Kavern ellen. A
Fekete Lidérc engem illet, Kavern démonűzői az én földemen
kapták el. Nem hagyhatom, hogy ők égessék meg, vagy esetleg a
fekete mágia hívei ellenem felhasználják.
Az őrök a kijárat felé tuszkolták Filipet. Az út a cellába már-már
ismerős volt számára.
Esküszöm, egy bolygónyi bolondok háza – morfondírozott
magában Filip. Lehet, hogy valami szupercivilizáció ide zárja a
közveszélyes őrültjeit? Remélem, Jim már értesítette a hajót, hisz
a jelek szerint Jessicát is elkapták. Az esztelen tyúk megérdemli a
 46
leckét, de hogy megsüssék, az azért túlzás. Márpedig úgy látom,
ezek komolyan gondolják a kivégzésünket.
A cella felé tartva egy sötét falmélyedés mellett haladtak el. Az
őrök lassan haladtak, és bosszúsan morogtak egymás között.
Szerették volna tovább hallgatni, mi történik odafenn, és még
próbáltak elkapni néhány foszlányt a király szavából.
Észre sem vették, hogy a falmélyedésből egy karcsú női árny
bukkan elő, és égő tekintettel lesi őket;
6.
Kavern büszke tornyai az ég felé törtek, akárcsak a környező
hegyek csúcsai.
A démonűzők és az őket kísérő katonák lassan poroszkáltak be a
város kapuján. A város népe rnár értesült a hírről. Az utcán
tolongtak, és kíváncsian sereglettek a démonűzők csoportjának
közelébe.
– Félre az útból! – üvöltötte az elöl haladó kavicsrázogató
aggastyán. – A szörnyűséges Fekete Lidércet visszük!
Az emberek, ha távolabbról is, de követte a csuhásokat és a
letakart ketrecet.
A démonűzők visszatértét követő napon már szaporán dolgoztak
a főtéren a hatalmas máglya és az azt övező tribün felállításán.
Mindenki arról beszélt, hogy valószínűleg még aznap délben
megégetik á Fekete Lidércet.
A nagy esemény hírére tucatjával sereglettek az emberek a
környező falvakból, sőt még a távolabbi városokból is.
Azonban nagy volt a nép haragja, amikor kiderült, hogy a Fekete
Lidérc megégetésére várni kell. Legalább még egy napot.
Lorr nem sokat aludt aznap éjjel. Szobát foglalt az Arany Sárkány
nevezetű fogadóban, a város szívében, paripáját a lovászfiúra
bízta, aztán gyalogosan indult felderítésre.
Tanúja volt annak, amikor a Fekete Lidércet szállító menet a
városba érkezett, s reménytelenül próbált kapcsolatot teremteni a
ketrec foglyával. De nem is merészelt nagyon összpontosítani,
mert félt attól, hogy valami varázstudó felfedezi, és ráuszítja a
démonűzőket.
Azzal pedig nem sokat segít a Fekete Lidércnek, ha közös
máglyán égetik meg őket.
Időközben az Arany Sárkány fogadó zsúfolásig megtelt. A
rendkívüli esemény híre gyorsan terjedt, és mivel a lidérc égetése
egyelőre váratott magára, az idegen utazók – a kocsmárosok
nagy örömére – valósággal megrohamozták a fogadókat. Ketten-
hárman aludtak egy ágyon, vagy az ágy mellett a padlón, még az
istállók is megteltek. Lorrnak igen erélyesen kellett fellépnie a
kapzsi fogadóssal szemben, aki erőnek erejével be akart
 47
költöztetni az ő szobájába is két idegent. Lorr előbb egy aranyat
csillogtatott meg, aztán amikor a bőrkötényes ember tovább is
arról siránkozott, mekkora ráfizetés neki az előző nap érkezett
vendég, Lorr dühében a kardját kapta elő. Ez már inkább hatott.
Reggel, amikor Lorr lement az előző délután még szinte kihaltnak
tűnt ivóba, szinte földbe gyökerezett a lába a meglepetéstől,
annyiféle és fajta ember nyüzsgött ott tétlenül.
A fogadó vendégeit kizárólag a Fekete Lidérc titka foglalkoztatta.
Egyik asztaltól a másikhoz kiabálva cseréltek eszmét a Lidérc
lényéről.
– A varázsleplet csak a máglya meggyújtása után veszik le róla
– kiáltotta egy szakállas, rövid hajú férfi, s kupáját a szájához
emelte.
– Azt mondják, fekete, mint a gonosz birodalma... – mondta
szinte magának egy öregember.
– Ha valaki megpillantja, örökre elkárhozik, de az sem kizárt,
hogy a borzalmas látványtól azon nyomban szörnyethal – vágott
az öreg szavába egy fiatal férfi, akinek a fején kacifántos formájú,
tarka sapka fityegett.
Lorr éppen ekkor lépett be a fogadóba, s érdeklődve hallgatta a
találgatásokat.
– Bárgyú beszéd! A Fekete Lidérc gyönyörű teremtés, de akire
csak rápillant,, az örökre a rabszolgájává válik – vetette oda egy
középkorú, nagydarab fickó Lorrnak, mintha vele akarna
vitatkozni.
Lorr az egyik csendes, homályos sarkot választotta ki magának.
Az asztalnál két férfi ült, mindkettő középkorú. Úgy tűnt, harcosok.
De hogy kinek a szolgálatában,, azt nem jelezték jelvények.
– Mindig legyen éles a pengétek! – köszöntötte őket
udvariasan. Megengeditek, hogy szomjamat asztalotoknál
oltsam?
– Ülj csak le, idegen. Van hely bőven – nézett fel rá az egyik.
Lorr a széles asztal szélére helyezte számszeríját, sültet és italt
rendelt. A bor ócska lőre, volt, a fogadós mégis háromszor annyit
kért érte, mint tegnap este. Lorr zsörtölődés nélkül fizetett. A
Fekete Lidércen járt az esze, miközben a cubákot harapdálta.
A fogadós a két harcoshoz lépett, és Lorr felé intett a fejével.
– Ez az az ember, aki egyedül alszik egy szobában... és
mindössze egy árvácska aranyért... Pedig mások három aranyat
is megfizetnek azért, hogy harmadmagukkal alhassanak...
Lorr letette a cubákot, nagyot kortyolt a borából, és nem szólt
semmit. A két középkorú idegen összenézett.
– Beleegyezel-e, idegen, hogy mi is a szobádban aludjunk? –
kérdezte Lorr jobb oldali szomszédja, a vállas, harcsabajuszos
fickó.
 48
Lorr elutasítóan rázta a fejét.
– Nem.
– Mi ideengedünk az asztalunkhoz, te meg hagynád, hogy
szabad ég alatt aludjunk, e város rothadó csatornáiban? –
fortyant fel a másik harcos.
Lorr nem felelt. Azt nézte, ahogy a fogadós odalép egy kisebb
asztaltársasághoz, és feléje mutogat. Hördülések hallatszottak,
és fenyegető arcok fordultak Lorr felé.
A harcsabajuszos Lorr asztalon heverő szép számszeríjára tette
szőrös lapátkezét.
– Mily remekmívű fegyver! Szívesen megvenném, hallod-e!
Mennyiért adod?
– Nem eladó. Vedd le róla a kezedet! – mordult fel Lorr.
Pontosan tudta, mire megy ki az egész. A harcsabajuszosnak van
saját számszeríja, esze ágában sincs megvenni egy másik
fegyvert. Csupán verekedésre akarják késztetni. Halott embernek
minek a szoba? Hát verekedést kaphatnak, szobát nem!
Lorr kissé hátrébb tolta a székét.
– Azt mondtam, vedd le róla a kezed!
És ekkor a másik férfi, a kezében tartott korsó tartalmát
vigyorogva Lorr képébe zúdította. Lorr szinte ezzel egy időben
ütött. A harcsabajuszost ítélte meg keményebb ellenfélnek. Ökle
talált; a férfi, aki eddig a számszeríját tartotta, a padlóra zuhant.
Társa ordítva ugrott talpra, és a kardja után kapott. Lorr gyomron
rúgta. A férfi nekiesett egy faoszlopnak, és nyekkenve terült el.
Időközben a harcsabajuszos feltápászkodott, és a számszeríjat
még mindig a kezében tartva, az állat dörzsölgetve Lorrt
méregette.
– Mit merészelsz, idegen? – hangja vészjóslóan csengett.
– Tedd le az íjat, és takarodjatok, gazemberek! – Lorr keze újra
ökölbe szorult, de nem ütött. Kardját nem akarta elővenni.
Remélte, hogy nem kerül rá sor. Csalódnia kellett.
– Ezért meghalsz, koszos barbár!
A harcsabajuszos ledobta az íjat a földre, kardot rántott, és Lorr-
ra rontott.
Lorr egy ugrással kitért a roppant test útjából, és ugyanazzal a
mozdulattal előrántotta a kardját.
Megperdült, hogy szembekerüljön a támadójával, és kiderült, hogy
a társa is kardot rántott. Az ivóban nagy ordibálás támadt,
mindenki a két harcost biztatta, és a barbárt szidalmazta.
Lorr nem először volt már ilyen helyzetben.
Ördöngös gyorsasággal térült-fordult a két férfi között, minden
vágás elől kitért, s ő maga egymás után vitte be halálos döféseit.
Először a harcsabajuszost szúrta le, aztán szinte még ki, sem
rántotta kardja hegyét az eldőlő testéből, máris átjárta a
 49
címboráját.
Lorr kirántotta a kardját a második áldozata melléből, letörölte a
vért a pengéről a hulla fekete köpenyével, aztán felvette a
számszeríját a padlóról, és mosolyogva, szétvetett lábbal megállt
a meghökkent vendégek között.
– Akad még valaki, aki igényt tart a szobámra?
Az eddig harsány vendégek komor tekintettel, szótlanul
kushadtak a boruk fölé.
A fogadós kerekre nyílt szemmel meredt a magas, izmos
idegenre.
– Jaj, uram, mit művelt! Lorr vállat vont
– Temettesd el ezeket! A szállásért és a temetés költségeiért
tiéd a fegyverük. – Majd némi gúnnyal hozzátette: – A pénzüket
pedig oszd szét a szobátlan koldusok között!
51
7.
Lorr behunyt szemmel ült a szobája padlóján. Az ajtót
bereteszelte, hogy senki se zavarhassa meg összpontosításában.
Szokatlan erejű koncentrálásra volt szüksége ahhoz, hogy egy
távoli idegen lelket elérjen. S ez a Fekete Lidérc esetében még
hatalmasabb erőfeszítést igényelt. Kavern varázslatokkal átszőtt
falai komoly akadályt jelentettek számára: Kavern démonűzői
materiálisán és szellemileg egyaránt szilárdan őrizték foglyaikat.
Lorr azonban nem csupán rendkívüli fizikai képességgel
rendelkezett, hanem sok varázslót túlszárnyaló mentális erővel is.
Végül rátalált arra, amit keresett... Ha homályosan is, de
megérezte ugyanazt a kissé zavaros tudatot, amelynek
kisugárzását a dombon érzékelte.
Ne félj tőlem! Engedd, hogy segítsek! Engem Lorr-nak hívnak. Te
ki vagy?
Jessica... A válasz annyira gyenge erőtlen volt, hogy Lorr alig
érzékelte. Gyors elhatározással úgy döntött, hogy még mielőtt
elveszítené a kapcsolatot, erejét megosztja a másikkal.
Tárd ki a lelked, Jessica, engedd, hogy erőt öntsek beléd! Fogadd
el tőlem az energiát...
Erősen koncentrált az ismeretlenre. Érezte, ahogy az eddig
homályos tudat kitisztul, hirtelen megnyílik előtte, és rettentő
erővel szívni kezdi az ő energiáját.
Egy pillanattal később minden elsötétült Lorr előtt, a világ
megszűnt számára...
Ugyanebben a pillanatban Jessica eszméletre tért.
Mi történt? Hol vagyok?
Ekkor súlyos lépések hallatszottak a folyosón.
– Ne adjátok neki se inni, se enni, akárhogy is könyörögne –
recsegte egy érdes hang. – Varázslattal legyengítettem. így nem
képes a démoni hatalmát használni, de ha erőre kap, akkor
kiszabadulhat. Holnap alkonyatkor gyújtjuk meg a máglyát, hogy
városunkat megszabadítsuk a Fekete Lidérctől. Addig úgy
vigyázzatok rá, hogyha hibáztok, örökre elkárhoztok, és az egész
város is!
A léptek távolodni kezdtek, végül elhaltak a folyosó neszei között.
Az őrök a kémlelőnyíláson át figyelték.
Jessica, amint magához tért, telepatikus hullámaival azonnal
körbekutatta környezetét. A lehallgatott beszélgetés szigorú
önfegyelemre késztette, nehogy elárulja magát. Ha megsejtik,
hogy valami különös dolog hatására visszanyerte erejét, nem sok
esélye marad a kiszabadulásra, sőt az életben maradásra. De
vajon hogy lett úrrá a mágikus gyengeségen?
 52
Valaki telepatikus hullámokon átadta a mentális
erejét, de megszakadt a kapcsolatunk... Hogyan
találjak rá?– töprengett Jessica a hideg kőpadlón
fekve. Megvan, emlékszem, mondta a nevét! Lorr...
igen! Lorrnak hívják!
Jessica összeszedte minden erejét, és az előbb erőtadó tudatra
összpontosított.
Lorr!
A férfi kezdte visszanyerni az eszméletét.
Lorr!
Kinyitotta a szemét, de még nem tért egészen magához...
Lorr!
A férfi felugrott az ágyról, a kardja után kapott, és támadóállásba
szökkenve harciasán nézett körül a szobában.
– Ki szólít?
Küzdelemre készen állt, mígnem hirtelen rádöbbent, hogy nem
emberi hang szólítja.
Jessica...?
Már attól féltem, nem találok rád, Lorr, közölte Jessica, és
megkönnyebbült. Segítettél rajtam, de nem tudom, ki vagy, és
miért tetted. Igazából azt sem tudom, "hol vagyok, kik és mi okból
ejtettek rabul. '
Lorr gondterhelten válaszolt.
A démonűzők azt állítják, hogy te vagy a Fekete Lidérc. Én csak
azt tudom rólad, hogy képes vagy a lelkedet szabadon röptetni,
akárcsak én, ezért segítenem kell rajtad. Ezek az álnok varázslók
gyűlölik a mentális képességű halandókat, és igyekeznek
elpusztítani bennünket.
Már mások is neveztek Fekete Lidércnek, ami számomra teljesen
érthetetlen. Egy nagyon messzi, idegen világból jöttem, most
járok itt először. Nekem minden ismeretlen, szokatlan. Hálás
vagyok a segítségedért. De kérlek, siess! Alkonyatkor végezni
akarnak velem.
Lorr érezte a nő gondolathullámaini hogy nagyon fél. Ugyanakkor
bizonytalanság fogta el a nő kiléte felől, mert sok mindent nem
értett, de ezt nem árulta el. Akárki legyen is, hamarosan biztosat
tudhat felőle.
Bízz bennem, Jessica, kiszabadítalak!
A város főterén az összegyűlt emberek gyűrűjében egy lovas állt,
s harsány hangon olvasta fel Kavern urának rendeletét.
– Kavern polgárai! A tanács határozata alapján a démonűzők
által elfogott Fekete Lidérc máglyáját a mai napon abban a
minutumban gyújtja meg a hóhér, amint a nap a Magashegy
csúcsa mögött lebukik.
Az emberek diadalüvöltéssel üdvözölték a határozatot, s mentek,
 53
hogy a jelzett időpontig megtömjék, a bendőjüket, és bort,
pálinkát vedeljenek.
Kavern lakosai még nem is sejtették, hogy Moreen király és
válogatott emberei egy dombtetőről már látták a város karcsú
tornyait.
– Uram, feltétlenül be kell várnunk az ostromgépeket. Délutánra
ideérnek – vágtatott Moreen mellé az egyik kapitánya.
– Nem várhatunk, felség – léptetett mellé a másik kapitánya is,
egy kopasz, golyófejű alak, akinek a koponyáját jókora vágás
rondította el. – A kémeink jelentették, hogy Kavern démonűzői
napnyugtára tervezik a kivégzést.
A király gyorsan döntött. A kopaszhoz fordult.
– A vezetéseddel egy tucat lovas azonnal induljon a várba,
Wanton! Oszoljatok szét kettesével-hármasával, és minden
jelvényt, mely arra utal, hogy morennaiak vagytok, szedjetek le
magatokról! A kapuőrség be fog engedni benneteket, hiszen a
Fekete Lidérc megégetésének a hírére rengetegen érkeznek
Kávémba mindenfelől. Vigyetek magatokkal egy varázslót,
mondjuk Bungurt, és minden eszközzel késleltessétek,
akadályozzátok meg a kivégzést.A sereg addig bekeríti Kavernt,
és amint megérkeznek az ostromgépek a fő hadtesttel, támadunk.
A magas, karcsú nő puha léptekkel ment végig a kanyargós
folyosókon, míg céljához nem ért. Mielőtt az őr eléje lépett volna,
kecses mozdulattal megigazította felkötött fekete haját.
– Látni szeretném a démont – lépett határozottan a cellaajtó
elé.
– A felséges úr szigorúan megparancsolta, hogy senki sem
léphet a démon cellájába.
A nő kezében aranypénzek csillantak a fáklyák imbolygó fényében.
Az őr szeme sajnálkozva villant.
– Sajnálom, de még te sem léphetsz be, úrnőm! – Az őr
megvesztegethetetlennek látszott.
Heldill nem tétovázott, nem volt sok ideje. Előrántotta tokjából a
tőrét, és teljes erőből az őr szívébe döfte.
– Akkor pusztulj!
A földön fekvő őr oldaláról lecsatolta a kulcskarikát, és benyitott a
cellába.
Filip testileg és lelkileg elgyötörtén ült a földön, s épp csak
felpillantott a nőre.
– Nem látszol valami félelmetesnek, te démon – mosolygott
csúfondárosan a nő. – Hatalmad csupán a varázseszközeidben
rejlik?
– Ki vagy, ember vagy robot? – mordult fel Filip. – Az a seggfej
küldött? .
A nő elkomolyodott, és Filipre nézett.
 54
– A te helyzetedben érthetetlen ez az agresszív viselkedés.
Heldill vagyok, Moreen rabnője, ágyasa. Szükségem van a
segítségedre, hogy megszökhessek, mielőtt a király visszatér.
– Túlbecsülöd a lehetőségeimet, szép hölgyem – mosolyodon
el keserűen Filip. – Talán elkerülte becses figyelmedet, hogy
jelenlegi helyzetemben nem a legalkalmasabb személy vagyok a
lányszöktetésre?
Heldill felemelte a kezében tartott fémholmit. Filip lézerpisztolya
volt.
– Milyen varázslatra működileez a fegyver? Filip döbbenten
meredt rá.
– Hogyan jutottál hozzá?
– Na, hogyan működik?
– Az én kezem elektromágnesességére van kódolva, hogy más
ne használhassa. De már nincs benne energia. Mielőtt elfogtak,
megpróbáltam lelőni vele Moreent. Nem sikerült. – Filip
lemondóan legyintett. – Semmit nem ér.
– Gondolod? – vigyorgott a lány magabiztosan. Heldill lehajolt
Filiphez, és érintésére a férfi kezén különös bizsergés futott át. A
bilincs lepattant a csuklójáról, majd Heldill érintése után a
bokájáról is.
– Mehetünk! – hangzott Heldill utasítása.
Filip engedelmesen, elképedve követte. Életében most
engedelmeskedett először egy nő parancsának.
Kavern várában sokféle népség megfordul, így a párokban
érkezett tizenhárom idegen sem keltett különösebb feltűnést.
– Menjünk egy fogadóba, ott juthatunk a legbiztosabb hírekhe –
fordult a többi lovashoz az élen haladó férfi.
A deli termetű fegyveresek előtt parancs nélkül is utat nyitott az
utcákon hömpölygő tömeg.
– Hé, te csavargó! – kiáltott oda egy koldusnak a kopasz lovas,
akinek hosszanti vágás torzította el barnás fejbőrét. – Merre
találjuk a legjobb fogadót?
A koldus készségesen mutatta az irányt.
– Csak menjetek egyenesen tovább, vitéz urak. Két
nyíllövésnyire van a főtér, ott megtaláljátok az Arany Sárkányt...
bár az igazat megvallva, kétlem, hogy lenne még üres szoba.
A lovas az erszényéből előkotort egy ezüstöt, s odavetette a
koldusnak. A koldus röptében elkapta a repülő pénzdarabot, és
hálálkodva kiabált köszönetet az elporoszkálók után. Csak amikor
azok eltűntek egy ház mögött, akkor pillantott a tenyerébe, a lovas
Moreen király ezüstpénzével fizetett!
– Nagy kalamajka lesz itt még ma...– motyogta a koldus tágra
nyílt szemmel, és eliszkolt, hogy jelentse a dolgot a
városőrségnek. Ha szerencséje lesz, a kapitánytól is leeshet még
 55
egy -két ezüst.
A csoport a fogadóhoz ért. Lenyergeltek, és a lovászlegény
kikötötte a lovaikat az istálló mellé; az istálló ugyanis tömve volt.
Wanton végignézett az emberein.
– Négyen bejöttök velem! – mutatott rá négy kedvenc
emberére, majd a varázslóhoz fordult. – Mágus, te közben
próbáld kifürkészni a várost!
Kikötötte a lovát, s a többi katonához fordult.
– Ti meg széledjetek szét a téren, de legyetek készenlétben!
Aztán beléptek a fogadóba. Az ivó vendégei szemük sarkából
gyanakodva figyelték őket. Wanton nem foglalkozott velük, talált
egy üres asztalt, s embereivel együtt letelepedtek. Nem túl rég
valami nagyobb csetepaté lehetett itt, mert az asztalon vörösbor
nyoma látszott, az egyik szék lába törött volt, s valamivel arrébb
mintha vérfoltos lenne a padló.
– Fogadós! – kiáltotta Wanton.– Bort nekünk, vöröset, de
gyorsan!
– Már itt is vagyok, uraim! – tüsténkedett a fogadós. Lepakolta
a kupákat az asztalra.
Wanton, a lovasok vezére, megragadta a fogadós karját.
– Mondd csak, igaz a szóbeszéd, hogy valami boszorkát
égetnek meg itt ma este?
– Nem valami boszorkát, nagyuram, hanem magát a borzalmas
Fekete Lidércet! – méltatlankodott a tulajdonos. – Tegnap hozták
a várba a démonűzők, és napnyugtakor lesz a nagy pillanat,
amikor meggyújtják alatta a máglyát.
– Nem féltek, hogy megszökik, ha valóban olyan hatalmas lidérc?
kérdezte gúnyosan Wanton.
– De uram, a démonűzők titkos kazamatáiból se emberfia, se
démon vagy lidérc önerejéből ki nem juthat – válaszolta a
fogadós, nem érezve a másik hangjában a gúnyt.
– Ezt az eseményt akkor semmi esetre sem fogjuk
elmulasztani...
Wanton felemelte a kupáját, belekortyolt a borba, s azon nyomban
a padlóra is köpte.
– Miféle vizezett híg lőrét hoztál nekünk, te átokfajzat? –
ordította.
A fogadós elsápadt.
– Itt mindenki más is ezt issza, uram, és egyébként egy arany az
ára!
Wantont ez az arcátlanság kihozta a sodrából.
– Mit merészelsz, arcátlan... – A kardja után kapott.
,Ebben a pillanatban mély hang harsant felülről, a fogadó
emeletére vezető lépcsőről.
– Nicsak, kit látok? Mit keresel te itt, Wanton, Moreen rühes
 56
kutyája? – dörgött a hang a magasból.
Wanton megmerevedett, nem nézett a hang irányába. Anélkül is
jól tudta, ki szólt.
– Ti Mo... Moreen emberei vagytok? – hebegte a fogadós.
Vesztére. Wanton egy szempillantás alatt a gyomrába mártotta a
kardját. A fogadós holtan rogyott össze.
– Lorr, te barbár fattyú, már megint mások dolgába ütöd a
mocskos orrod? – fordította kopasz fejét Wanton a lépcső felé. –
Sajnos fontosabb dolgom van annál, minthogy én magam üssem
le a fejed.
Aztán ordítva adta ki a parancsot:
– Végezzetek mindenkivel! – ő maga pedig kilépett az ajtón.
A katonák vadul estek neki a fogadó többnyire. fegyvertelen
vendégeinek, és vadul mészárolták őket. Csak kettő akadt
közöttük, akinek sikerült kardot rántania, de ezek sem állhattak
ellen sokáig Moreen király válogatott testőreinek.
Lorr egyetlen ugrással átvetette magát a lépcsőkorláton a
viaskodók közé. Villogó kardjával, villámszerű gyorsaságával még
a morennaiakat is meglepte. Esélyük sem volt ellene.
Lorr vezetésével a még megmaradt vendégek is lábra kaptak, és
székekkel, kupákkal, korsókkal estek neki a gyűlölt idegeneknek.
Wanton harcosai jól küzdöttek, de nem voltak elég sokan az ivó
felbátorodott vendégéivel szemben. Lorr könnyedén szúrta le
őket egymásután.
Wantonnak egy pillantás is elég volt, hogy lássa, a dolgok rosszul
alakultak. Amint kilépett az ajtón, tekintetével a mágust kereste.
Néhány pillanat múlva megpillantotta a közeledő szakállas fickót,
akinek gubancos sárga haját hódprém sapka takarta, melynek két
megkötője az álla alatt libegett.
– Ide gyorsan! Mágus, mit fürkésztél ki?
– A Fekete Lidércet a fellegvár mágikus labirintusában őrzik,
ahová fegyverrel be nem juthatunk – suttogta a mágus.
– Ezt már én is tudom! – mondta indulatosan Wanton. – Akkor
odateleportálsz bennünket! Nem, ne tiltakozz! Tisztában vagyok
vele, hogy rendkívül veszélyes, mert nem tudjuk, mi vár ránk ott,
és itt visszatértünkkor. Éppen ezért kilovagolunk a várból, és
a falakon kívülről teleportálunk.
Közben köréjük sereglettek a kinnhagyott katonák. Wanton
feléjük fordult.
– Ketten itt maradtok: a fogadóból élve idegen nem teheti ki a
lábát két fertályóráig. A többiek lóra!
A katonák lóra szálltak, és sebesen vágtattak ki a várból.
A vár falánál megálltak. A mágus és Wanton leszálltak a
hátasukról.
– Rendkívül sok mágikus erő kering körülöttünk. Legfeljebb
 57
kettőnket tudom átjuttatni rajtuk, és. csak rövid ideig bírom majd
fenntartani a teleportálást – közölte a mágus.
– Nem érdekes! – torkolta le Wanton. – Mire észbe kapnak,
már el is ragadtuk a lidércet. Kezdd már, mágus!
A ráncos arcú emberke a szájába vette hódprémes sapkájának
egyik lecsüngő részét. Aztán kiköpte, és engedelmesen bólintott.
– Jól van. Fogd meg a kezem, Wanton, és szorítsd erősen!
8.
Filip számára túl gyorsan követték egymást a hihetetlennél
hihetetlenebb események. Ezért úgy döntött, hogy most már
semmin sem csodálkozik, elfogadja valóságnak a lehetetlent.
Kanyargós, szűk folyosókon óvatosan követte Heldillt. A lány
csodálatos alakja elbűvölte Filipet, rendkívüli képességei még
inkább.
– Mikor jön vissza Moreen?
– Ha harc nélkül meg tudja hódítani Kavernt, ma már akkor sem
térhet vissza – válaszolt a lány hátra sem nézve. – Amint
besötétedik, hajóra szállunk. Nem szeretném, ha meglátnának az
emberei. Moreen azonnal megtudná, hogy merre keressen.
– Mennyi időnk van estig? – érdeklődött Filip. – Egy falatot sem
ettem, mióta itt vagyok, és szeretnék megfürödni is.
Elhaladtak a leszúrt őr teteme mellett. Filip rezzenéstelen arccal
lépett át a hullán, majd elismerően Heldillre nézett; tudta, hogy a
lány végzett a fickóval.
– Rendben – Heldill lehajolt a hullához, és lecsatolta róla a
kardját, majd a földről felvett egy fekete batyut. A batyu kibontva
egy fekete, kámzsás köpeny volt. – Terítsd ezt magadra, és fogd
az őr kardját!
Filip engedelmesen terítette magára a köpenyt, és csatolta fel az
őr kardját a derekára.
a kardra Heldill, aztán máris hátat fordított Filipnek, és újra
elindult ruganyos lépteivel. Szandálos lába alig ütött valami neszt
a kőpadlón.
– A pisztolyom nálam jobb kezekben lenne – morogta Filip.
A lány hátrapillantott.
– Jobb szeretem, ha nálam van. Filip vállat vont.
– Miért szabadítottál ki, te nem bízol bennem?
– A pisztoly nem ellened kell. Én nem tudok a karddal bánni.
Számomra ez az egyetlen esély, hogy
megvédjem magam bármiféle támadással szemben.
– Furcsa, hogy te is tudod használni – morogta Filip.
A lány azonban máris indult tovább. Egy sötét folyosóra értek.
– Ne maradj le, és ne érintsd a falat! – szólt hátra. Filip edzett
idegeit megborzongatta a sötét labirintus. Heldill azonban biztos
 58
léptekkel vezette a kacskaringós folyosókon. Korgó gyomorral
és kissé kábán követte a nőt. Megbotlott egy lépcsőben. Hogy
ne bukjon orra, a falnak lendítette magát. ISzinte még nem is
érintette, amikor Heldill megpördűlt, és a kezében tartott fáklyát
hatalmas lendülettel Filip felé dobta. Filip rémülten lapult vissza a
talajra. Egy pillanattalatt játszódott le az egész. Reflexei
ösztönösen működtek. Nem volt ideje rá, hogy a helyzetet felfogja,
értékelje. Cselekednie kellett. Még földet, sem ért, ugyanakkor a
fáklya a feje fölött fennakadt a falból előugró, hegyes dárdákon.
Döbbenten meredt a dárdákra, amelyek belefúródtak, mállott,
vizes mészkőbe.
– Uramisten! – fohászkodott halkan.
– Figyelmeztettelek, hogy ne érintsd a falat – dorgálta a nő. –
Na, szedd már össze magad, te rettentő démon!
Filip nem tudta eldönteni, hogy a nő ironikus hangja megvetést,
vagy csak gúnyolódást jelent.
Kikászálódott a dárdák alól, és sötét csendben folytatták útjukat.
A lépcső végét súlyos faajtó zárta le, közeledtükre hangtalanul
tárult fel. Filip kíváncsi volt rá, honnan tudhatták a szolgák, hogy
mikor kell kinyitniuk. Döbbenete csak fokozódott, amikor a
túloldalon senkit sem látott, és az ajtó becsukódott mögöttük.
Ákárha fotocellás lenne... Meg kell itt bolondulni... –
morfondírozott magában, s az ajtót leste. Nem látott semmi
különöset rajta.
– A lakosztályom – mutatott körbe á hatalmas termen Heldill.
A terem padlója és mennyezete, valamint a falai márványból
készültek. A lakosztály, háló, étkező, illetve más részeit
függönyök választották el egymástól és a nagy “nappalitól". A
terem közepén jókora medence helyezkedett el, benne csábító
kék víz csillogott, körülötte egzotikus növények sorakoztak.
– Amíg hozok ételt-italt, mégfürödhetsz – mondta a nő, és
szemmel láthatóan mulatott a férfi csodálkozásán. – Ne félj, az
őr hulláját még sokáig nem fogják felfedezni. Moreen szinte
minden! emberét, magával vitte. A fickót nem fogják leváltani.
Van egy kevés időnk...
Barátságosan Filipre mosolygott, aztán eltűnt az egyik függöny
mögött.
Filip örömmel hányta le magáról egyenruhájának bűzös, szakadt
maradványait. A kellemesen meleg víz új erővel töltötte el. A
kínzó, megmagyarázhatatlan kérdésektől azonban nem tudott
úgy megszabadulni, mint a többnapos mocsoktól.
Heldill bőségesen megrakott tállal és tiszta ruhával tért vissza.
Filip egyelőre magára terített egy fehér leplet, úgy ült le enni.
Miután éhségét valamelyest csillapította, faggatni kezdte a lányt.
Érdekelte, mi lett a röppenővel.
 59
– Mondd csak, Heldill, hogyan került hozzád a lézerpisztolyom?
Heldill értetlenül nézett rá, majd abbahagyta a
szemöldökráncolást, és elmosolyodott.
– Ó, a varázsfegyverte gondolsz? A király titkos szobájából
hoztam el. – Úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb
dolga volna, hogy beszökik a titkos szobákba.
– Elvinnél oda? – Filip nem nézett a lányra, sejtette, hogy nem
egyszerű dolgot kér. – Lenni kell még ott egy... öö...
varázsszerkentyűnek és egy varázskardnak is, amikre nagy
szükségünk lenne.
– Nagyon veszélyes hely, és nem tudom, hogy egyáltalán
bejutunk-e? – Heldill a kereveten hasalt, támlájára rakta a karját, s
a fejét ráhajtotta a kezére. Karcsú, meztelen combjai rég
tapasztalt érzéseket keltettek Filipben. A férfi azonban keményen
leküzdötte a vágyat, hogy megsimogassa a bársonyos bőrt. –
Tegnap Moreen egy kis időre nyitva felejtette az ajtót, amikor
kiment – folytatta a lány. – Akkor osontam be, és hoztam el ezt
a fegyvert.
Úgy tűnt, Heldillnek nem akaródzik bemenni a titkos szobába, de
amikor Filip befejezte az evést, mégis felállt. Nyújtózkodott.
Gyönyörű volt. Filip sóhajtott, és nagyot nyelt. Tetszett neki a.lány,
de hálátlanság lett volna szép megmentőjét önző szexuális
vágyával lerohanni.
– Elviszlek a király szobájába – mondta Heldill. – De vigyázz, ha
meglátnak, végünk! Mindkettőnket bezárnak, és soha többé nem
szabadulunk ki...
Filip hálás volt a lánynak, és alig várta már, hogy visszaszerezze a
polárszemüveget, a halántéklencsét és a súlytalanított kardját. No
meg a röppenőt. Bár sejtette, hogy a röpperiőnek nem sok
hasznát veszi.
Heldill olyan utakon vezette Filipet, hogy ne botoljanak őrökbe
vagy szolgákba. Végül megérkeztek egy díszes ajtóhoz. Ez
azonban nem olyan ajtó volt, mint a többi. Mellette kicsi, téglalap
alakú lapon apró gombok voltak – vezérlőpanel.
Filip igazából meg sem lepődött.
Ellenben egyre jobban szerette volna tudni, ki lehet ez a titokzatos
Moreen.
Heldill az ajtót feszegette – hiába.
– Zárva. Ezt már nem tudom olyan varázslattal kinyitni, mint az
előbb a rejtekajtót.
– Lőj bele a vezérlőpanelbe!
Heldill nem tudta, mi az a vezérlőpanel, de Filip egyértelműen
rámutatott a lapra. A lány ráfogta a fegyvert a lapocskára, és
egyenesen a panel középébe lőtt. – A nyitószerkezet füstölt,
szikrázott, sercegett, majd az ajtó egyik fele félig félrehúzódott.
 60
Bentről éles, sípoló hang hallatszott, és egy szaggatott gépi
hang...
– Három perc... Üsse be a leállítókódot, különben három perc
múlva önmegsemmisítés elkezdődik...
Kettő perc ötven másodperc...
Filip beugrott a félig nyílt ajtón. Sóvárgó tekintettel nézett körbe,
de azonnal belátta, hogy nincs választása. Bármennyire is
szeretne mindent tüzetesen megvizsgálni, nem teheti.
A szoba fala tele volt apró műszerekkel, képernyőkkel, gombokkal,
kapcsolókkal. Az egész úgy nézett ki, mint egy űrhajó
vezérlőközpontja.
– Kettő perc harminc másodperc...
Az éles hang egy villogó piros gomb felől hallatszott. Filip végre
kapcsolt. Megragadta Heldill karját, s odarántotta a villogó
szerkezethez.
– Az lehet a központi vezérlőmü Semmisítsd meg gyorsan,
különben lehet, hogy pillanatokon belül az egész vár levegőbe,
repül.
Heldill engedelmesen vette célba a sivftó szerkezetet. A
lézerpisztoly sugara szétégette a műanyagot és a fémet egyaránt.
Az önmegsemmisítő sistergett, sercegett, füstölgött, de
elhallgatott.
Heldill csodálattal fordult Filip felé.
– Ha tudod, hogy mire valók ezek a szerkezetek, akkor nem
lehetsz démon, de ember sem! – Amikor észrevette, hogy Filip
értetlenül mered rá, magyarázva tette hozzá. – Ezek olyan
masinériák, amelyeket az istennépből származó királyok
készítettek, és az emberek számára még a megpillantásuk is
tiltott.
Heldill elhallgatott, és végigmustrálta Filipet.
Filip első reakcióként hevesen tiltakozni akart az ellen, hogy ő ne
lenne ember, de idejében meggondolta magát.
– Igazad van, Heldill.
– De akkor ki vagy te valójában, és miért akar Moreen
elpusztítani?
– A nevem Filip de Merlan, és én is egy istenszerű nép fia
vagyok, de mi nem készítünk andro... Mondd csak, Heldill, téged
az istennép készített?
– Nem; engem anya szült, de az őseink az istennéptől
származnak, sőt még ma is élnek sokan közöttünk, akiket ők
teremtettek.
Filip a hallottak után szédülő fejjel emelte fel egy asztalról kardját,
sisakját és az üzemképtelenné vált röppenőt.
– Mehetünk...
Heldill lépett ki elsőnek, s miután meggyőződött róla, hogy senki
 61
sincs a közelben, elindult a titkos folyosón.
– Ez a földalatti titkos alagút kivezet a palotából, egészen le a
kikötőig. Vigyázz nagyon, mert sok rejtett csapda lehet, mint azt
már tapasztaltad!
– Ha energiát tudnál varázsolni a röppenőmbe, mint a
lézervetőbe, akkor megláthatnám a rejtett eszközöket.
– Már megpróbáltam, de nem sikerült – lombozta le a férfi
lelkesedését Heldill. – Valószínűleg megsérült,n a helyreállítása
pedig hosszabb időt vesz igénybe. Erre most nem érünk rá.

Wanton és a mágus teleportáltak. A tér kicsavarodott körülöttük,

minden szédítő gyorsasággal pörögni kezdett, ám az elröppenés
pillanatában valami váratlan dolog történt velük.
Egy hatalmas erő akkorát lódított rajtuk, hogy Wantonnak
majdnem kitört a csuklója jobb kezén, mellyel a mágus karját
szorította.
– Mi a nyavalya történt velünk, mágus? – követelt választ
dühösen Wanton.
– Ránk akaszkodott egy ismeretlen erő – sipította a kis ember.
– Valószínűleg velünk együtt be akar jutni a Fekete Lidérchez.
Jessica felült fektéből. Valamit érzett, de nem tudta, mi az.
Hirtelen Lorr gondolatát érezte:
Készülj, Jessica, mindjárt ott vagyok. Húzódj egy sarokba!
A félmeztelen vénuszi lány testét váratlan izgalom járta át: Lorr
érte jön, és megmenti! Hihetetlen! Alig várta már, hogy lássa a
férfit, aki ennyit kockáztat érte.
Sietve húzódott a falhoz. A következő pillanatban három test
zuhant a cella padlójára. Egy nagydarab kopasz harcos, egy pici,
prémsapkás, nyiszlett alak, és egy lobogó, fekete hajú, égő szemű
izmos fiatalember.
Wanton volt a leggyorsabb. Kardját kirántotta a tokjából, és Lorra
támadt.
– Lorr, te barbár fattyú! Gondolhattam volna, hogy te vagy!
Most nem menekülsz!
– Hagyd, uram, kevés az időnk! – könyörgött a mágus. – A
teleportálás hatása mindjárt megszűnik!
Wantont azonban most már semmi más nem érdekelte, csak Lorr
iránt érzett fékezhetetlen gyűlölete és bosszúszomja.
Lorr ugrásra készen, megfeszült izmokkal feküdt a padlón, ahová
esett. A teleportálás és a közben végzett gondolattovábbítás
kissé elkábította, és megfosztotta idő – és térérzékétől.
Wanton vérben forgó szemmel emelte csapásra a kardját.
Jessica felsikoltott.
– Lorr, vigyázz!
Wantont azonban nem a lány sikoltása tartotta vissza attól, hogy
 62
kettészelje a tehetetlenül fekvő, szédelgő Lorrt.
Hátulról egy hálót vetettek rá!
A vár őrsége rontott Wantonra. A férfi eszeveszetten próbált
hadakozni ellenük, de ezzel csak még jobban belegabalyodott a
hálóba, s időt nyert a magához térő Lorr számára.
A fiatal harcos egy pillanat alatt felocsúdott a megrázkódtatásból.
Jessica mellett termett, jobbjával szorosan átölelte a nőt, bal
marka pedig a mágus torkára szorult.
– A fogadóra koncentrálj, hacsak nem akarod, hogy
elroppantsam a nyakad – kiáltotta, és a kis mágus csak tátogni
tudott!
A Wantonnal hadakozó kettősön kívül újabb két katona rontott a
cellába, de aligtettek két-három lépést, a Fekete Lidérc és a két
furcsa idegen hirtelen szédítően pörögni kezdtek, és körvonalaik
elmosódtak.
A katonák elkerekedett szemmel nézték az alakok helyén
szállongó szürkés füstöt.
– Megszökött a Fekete Lidérc! – bökte ki végre az egyik. – A
Fekete Lidérc elmenekült!
A fogadó előtt már kisebb tömeg gyűlt össze. A sebesülteket
hallgatták, akik élénk hangon adtak számot a városőrség
hitetlenkedő tagjainak a nem sokkal ezelőtti véres
összecsapásról.
–...és akkor az a barbár, aki legyilkolta Moreen kutyáit, lóra
kapott, és kilovagolt a városból Wanton után...
– Hogy nézett ki az a barbár?
A puszta levegőből hirtelen három alak jelent meg a fogadóban.
Egy rendkívül magas, arányos termetű, szokatlan szépségű, fehér
hajú, félmeztelen nő, egy fekete hajú, izmos barbár, meg egy kis
termetű prémsipkás alak, akinek a barbár a torkát markolta.
– Pontosan olyan volt, mint az a barbár ott! – felelte
szórakozottan az előbb kérdezett polgár. Csak aztán nyílt tágra a
szeme. – ő az! A barbár! És vele...
– A Fekete Lidérc! – sikoltotta az egyik őr, aki korábban, egy
cimborája jóvoltából, már belesett az eszméletlen Jessica
cellájába.
Lorr habozás nélkül belevágta a ki megdöbbent tömeg kellős
közepébe, s karjában az istálló felé rohant.
– Utána! – ordította az őrkapitány. A tömeg felmordult.
– A Fekete Lidérc!
– Megszökik a boszorkány!
A kis mágus megrettenve az őt megragadó idegenektől,
ösztönösen színes szikraesőt zúdított maga köré, és az égető
kicsiny parazsak haragos fájdalomkiáltásokat szültek. Óriási
kavarodás támadt.
 63
Lorr azonnal meglátta a paripáját, odaugrott, s mire az első
harcosok kitépték volna magukat a mágus szikrái okozta
kavarodásból, már a lányt is felrántotta maga mögé a nyeregbe.
– El innen!
Őrült vágtával zúgott el a kardjukkal hadonászó katonák között, s
lovának patái szikrát vágtak az utcák kövezetén.
Lorr egyenesen nekivágtatott a városkapunak, s azt az őrt, aki
eléugorva megpróbálta megállítani, egyszerűen elsodorta.
A kapu elé érve Lorr kissé visszafogta a lovát, lehajolt, és egyetlen
lendületes kardvágással elmetszette a kapurostélyt tartó kötelet.
A súlyos tákolmány hangos reccsenéssel mozdult meg, majd
hirtelen zuhant le. Alig egy hajszállal később, mint ahogy
átrobogott alatta Lorr lova. Jessica felsikoltott.
– Ezzel nyerünk egy kis időt – magyarázkodott Lorr.
A lány elmosolyodott, és hálásan simult a férfi széles hátához.
Morenna kikötőjében nagy volt a sürgés-forgás. A halászok
igyekeztek minél előbb a várfalon belülre jutni. A mellvédeken
izgatott katonás futkostak. A szökevényeket keresték.
Heldill gyors léptekkel vezette Filipet, ám igyekezett elkerülni,
hogy bárkinek is feltűnjenek. Félrehúzódva, a fal mellett haladtak.
– Mi ez a nagy felfordulás? – nézett körül a férfi.
– Nem tudom – felelte Heldill, és nem is nagyon érdekelhette.
– Mindjárt a kapunál leszünk. Egy hadihajó vár ránk. Ha
feljutottunk a fedélzetére, már biztonságban leszünk. Nincs a
kikötőben több katonai gálya, nem tudnak üldözőbe venni.
– Ott vannak! – hangzott fel egy ordítás.
– Gyerünk a kapuhoz! Nem juthatnak ki! Ekkor vették észre,
hogy mindenki őket nézi. Filip, amint megpillantotta a katonákat,
átvette a
kezdeményezést.
– El akarják vágni az utunkat!
– Ha előttünk érik el a csónakot, nem juthatunk fel a hajóra –
Heldill kétségbeesetten nézett Filipre.
– Fogd ezt, és rohanj a mólóra! – Filip a lány kezébe nyomta a
röppenőt. – A kapunál csak két őr van, őket könnyen lelőheted.
Addig én feltartom a többieket.
A katonák nem számítottak rá, hogy Filip a menekülés helyett a
támadást választja. Ez azonnal kettejük életébe került.
Az ősi, földi nindzsa harcmodor ismeretlen volt Moreen emberei
számára. Az ördögien fürge idegen sebesen villámló kardja
mindig megtalálta a rést a nehézkesen mozgó katonák védelmén,
és lézeres kardja könnyűszerrel lyukasztotta át páncéljukat.
Filip, amikor látta, hogy Heldill túljutott a kapun, egy utolsó szúrás
után magukra hagyta megtépázott ellenfeleit.
– Elnézést, fiúk, randim van! – intett oda az életben
 64
maradiaknak, és a karcsú lány után iramodon.
A mólón érte utol Heldillt, ahol egy kétevezős csónak várt rájuk. A
csónakban két hajlott hátú férfi ült. Megszeppenve néztek a
lányra, s a mögötte érkező különös alakra.
Filip beugrott a csónakba, s a lendülettől majdnem a tengerbe
esett a túloldalán.
– Indulás! – kiáltotta, és ő maga segített eltolni a csónakot a
mólótól.
– Heldill a távolodó part felé fordította a lézervetőt, és rövid
sugárnyalábokat lőtt a dühös üldözőkre. Ketten-hárman felbuktak,
a többiek visszarettentek. Azonban hamarosan sűrű nyílzápor
sötétítette el az eget. Legalább húszan lőtték őket megállás
nélkül.
Filip a válla közé húzta a fejét.
– Szaporábban evezzetek, barátocskáim, ha ne akartok
nyílvesszőt a torkotokba! – sürgette az evező férfiakat.
A csónak sebesen szelte az öböl vizét, gyorsan távolodtak a
mólótól.
A katonák a partról hasztalan próbálták utolérni őket a nyilaikkal.
A halált hordozó, vékony vesszők azonban ártalmatlanul hullottak
a távolodó csónak mögött a habokba.
Végre megérkeztek a roppant méretű hadigálya oldalához. A
katonák ledobták a kötéllétrát.
Filip mászott fel elsőként, és ijedten szólt le a lánynak.
– De hiszen ezek Moreen jelvényeit viselik!
– Moreen katonái voltak – nyugtatta meg Heldill.
– Zsoldosok, és azt szolgálják, aki többet fizet nekik. Ez jelen
pillanatban én vagyok.
Amikor felértek a fedélzetre, a kapitány komor képpel fogadta
őket.
– Rossz hírem van, úrnőm. A kalózok elzárták az öböl kijáratát.
Hírét vették, hogy Moreen a seregével Kavern ellen vonult, és ezt
kihasználva, ki akarják fosztani Morennát. Á sötétség beálltára
várnak, akkor fognak támadni.
Heldill a homlokát ráncolta. Nem volt sok idejük. – Kitörünk –
jelentette ki keményen. A kapitány szemében félelem csillant.
– De úrnőm...
– Tedd, amit parancsoltam! – vágott közbe a nő. – Azért
fizetek. És szólj, ha megközelítettük a kalózok hajóit. Egy kicsit
megleckéztetjük őket!
A kapitány nagyot nyelve adott utasítást az indulásra.
Az evezők nagy csobbanással a vízbe merültek, és megszólaltak
az ütemet verő dobok. A matrózok felhúzták a vitorlát, amit
azonnal feldagasztott a part felől fújó szél.
Filip hitetlenkedve figyelte a lányt. Honnan van benne ez a
 65
hihetetlen energia? Mindent megszervez, mindent elintéz, minden
problémával megbirkózik, s közben úgy parancsolgat a férfiaknak,
mintha csak felelőtlen kölykök lennének.
S mindezt olyan könnyedén, olyan magától értetődő
természetességgel, hogy az embernek megáll az esze.
S Filip meg sem álmodta, hogy pillanatokon belül még nagyobb
ámulatba esik a lány tettein.
A kapitány levezette őket az egyetlen különálló kabinba, s amint
távozott, a lány lerakta a röppenőt az asztalra, s mellé telepedett
a székre.
– Nyújtsd a kezed, Filip! – ő maga nyúlt a férfi kezéért, és
megragadta. Érintése puha volt, ugyanakkor mégis erős és
határozott. A bőre bársonyos.
A lány egyik kezével Filip kezét fogta, a másikat az élettelen,
tüskés gömb fölé tartotta. Filip ámulva figyelte, mit művel Heldill
a röppenővel. A gömb fölé tartott bal tenyérből kékes – lilás
szikrák pattogtak, sercegés hallatszott, elektromosság szaga
árasztotta el a kabint, és kékes füst terjengett.
Filip csuklóján, ahol a lány fogta, váratlanul enyhe bizsérgés futott
át, és ő majdnem elrántotta a kezét, de Heldill ujjái erősen
markolták.
Heldill hirtelen éles hangon felkiáltott, mintha fájdalom érte volna.
– Mi történt? – döbbent meg Filip.
Nem kapott választ, de nem is volt rá szükség; a látvány
önmagáért beszélt.
A szerkezet mintha megelevenedett volna a lány keze alatt;
hullámzott a felszíne, elektromos szikrák pattogtak körülötte. A
nő ujjai és a röppenő között szinte tapintható kapcsolat alakult ki.
És amikor a nő felemelte a kezét, a röppenő is felemelkedett.
– Ez... ez lehetetlen! – ugrott fel Filip. Hitetlenkedve nézte a
röppenőt.
– Nem volt könnyű – sóhajtotta a lány fáradtan. – De most már
kapcsolatot tudok teremteni vele, és engedelmeskedik nekem.
Filip nem akarta hinni, amit hall.
– Azt akarod mondani, hogy vezérlősisak nélkül, közvetlenül
tudod irányítani?
Heldillnek nem volt ideje válaszolni. A kapitány lépett izgatottan a
kabinba.
– Úrnőm, a – kalózok megpillantottak bennünket. Felénk
tartanak. Támadásra készülnek. Néhány perc múlva, lőtávon
belülre érünk.
Heldill egy laza mozdulattal felrántotta a gömböt a levegőbe, és
ernyedten rámosol|ygott Filipre.
– Akkor irány a fedélzet! – Nem Jehetett tudni, Heldill kinek
szánta a parancsot; kapitánynak, Filipnek vagy a röppenőnek.
 66
Kimentek a fedélzetre, s ott furcsa látvány fogadta őket; a
hajójukat öt hasonló méretű kalózhajó közelítette meg, s az elöl
haladók máris működésbe, hozták hajítógépeiket: hatalmas kövek,
lángoló tűzcsóvák csapódtak egyelőre a hajó orra előtt a tengerbe.
Filip a sisakon keresztül megkapta a röppenő adatait, de az
összeköttetés egyoldalú volt. Tőle a szerkezet nem fogadott el
utasítást.
Filip idegesen várta, mit tesz a röppenő. A szerkezet hirtelen
előrelendült, és majdnem telibe kapta a hajó orrát. Filip
csodálkozva látta, hogy abban a pillanatban, amikor félrelendült
az orrdísz elől, Heldill is félrerántotta a fejét.
– Hű, majdnem nekimentem! – suttogta Heldill, aztán
elhallgatott.
A röppenő vadul forogni kezdett, és lézersugarak villantak belőle.
Némelyik majdnem a saját hajójukat érte.
– Engedd, hogy én irányítsam! – kérte Filip. – Még a végén a
mi hajónkat gyújtod fel!
– Megijedtél? – mosolygott rá a lány. – Szabadjára engedtem
egy kicsit, hadd ismerje meg a képességeit. Nem kell tartanod
tőle. Kicsit vad, de engedelmes jószág.
– Úgy beszélsz róla, mintha élőlény lenne – szólt rá Filip a
lányra.
Heldill a szemével követte a röppenő útját.
– Mivelhogy az. Igaz, hogy fémből és kristályokból áll, de
gondolatai, és ezáltal érzései vannak.
És mintha igazolni akarná Heldült, a röppenő, megunva játékát,
egymás után borította lángba az ellenség hajóit. Sőt, az útjukban
álló kettő-háromnak hatalmas léket égetett a vízszint alatti
részébe, úgyhogy azok percek alatt süllyedni kezdtek.
A kalózok üvöltözve ugráltak a vízbe.
Heldill odakiáltott a kapitánynak.
– Gyorsabban!
A dobok felgyorsultak, a gálya szinte suhant a vízen. Az,égő
kalózhajők még sokáig világítottak a sötét ég horizontján. A
röppenő az árboc csúcsánál állapodott meg.
Filip szívesen időzött volna még a taton, hisz soha nem volt még
része hasonló utazásban, de Heldill türelmetlenül sürgette, hogy
menjen le vele a kabinba, mert pihenniük kell.
A kabinba érve azonban egészen más történt. A lány letette a
röppenőt az asztalra, sokát sejtetően Filipre mosolygott, egy
pillanat alatt megszabadult apró ruhájától, és hívogatón tárta ki a
karját Filip felé. Filip meglepetten álldogált az ajtóban.
– Mire vársz még, te rettenetes démon? – Heldill hangjában
most nem volt gúny.
A nő karjában Filipnek nem volt módja azon gondolkodni, vajon
 67
android vagy robot Heldill. Nagyon is húsvér szeretőnek
tapasztalta.
A kellemes perceket azonban a kapitány türelmetlen
dörömbölése hamar félbeszakította.
– Úrnőm, a Fekete Szigetek sárkányai közelednek felénk!

10.
A környék csendjét csak a terepjáró motorjának surrogása törte
meg. A kétéltű egyenletes tempóban közeledett a leszállóegység
felé.
Filip lenyomta a telekom kapcsolóját.
– Jim, hallasz bennünket? Nem válaszolt senki.
– Miért nem válaszol vajon? – kérdezte Jessica.
– Hamarosan megtudjuk.
Filip megállította a terepjárót, és mindketten kiszálltak.
– Te egyelőre maradj itt! – utasította Filip harmadik társukat.
A leszállóegység körül csend honolt. Filip és Jessica beléptek az
ajtón, és alaposan körülnéztek mindenütt. A leszállóegység
teljesen kihalt volt; Jimnek semmi nyoma.
– Sehol senki – állapította meg Filip. – Mintha a föld nyelte
volna el.
Jessica komoran nézett az indítópultra.
– Így még talán jobb is. – Filip a telekomhoz hajolt, és átszólt a
lánctalpasba.
– Gyere, fiú, kinyitottam a rakodótér ajtaját. Indulunk – tette
még hozzá.
Miután a terepjáró begördült a leszállóegységbe, mindhárman
becsatolták magukat, és teketóriázás nélkül elstartoltak az űrhajó
felé.
A talaj hamar elmaradt alattuk, és hamarosan a bolygó körüli
pályán keringő roppant méretű űrhajó töltötte be a látóteret. Az
űrhajón már türelmetlenül várták őket.
– A kettes zsilipen gyertek, de csipkedjétek magatokat, mert a
kapitány szeretne minél előbb letolni benneteket a késésetekért!
– mondta a navigációs tiszt.
Valóban,. ahogy beléptek a terembe, a kapitány rájuk förmedt.
– Hol a csudában voltatok eddig? És miért nem jelentkeztetek?
– Leszálláskor egy villámcsapás tönkrevágta a kommunikációs
rendszert, és addig nem tudtunk visszaindulni, amíg Jim el nem
készült a javítással – kezdte Filip.
– És ráadásul nem is találtunk semmi érdekeset – szólt közbe
Jessica.
Jim is erősen bólogatott.
– Ez a vacak világ tökéletesen lakatlan. – A vállas fiatalember
 68
laza mozdulattal göndör hajába túrt. – Halálra untam magam.
A kapitány, mintha csak ezt várta volna, már fordult is ki a
teremből. Menet közben szólt vissza a válla fölött.
– Gondoltam, hogy vaklárma lesz az egész. Máris indulunk
vissza a bázisra!
A nyíló ajtó hangjára a központi komputert őrző ügyeletes tiszt
meglepetten fordult hátra.
– Mi a rossebet keresel te itt?
Filip válaszul ráemelte a lézerpisztolyát, és habozás nélkül lőtt. A
keskeny sugár sziszegve fúrta át az ügyeletes tiszt agyát, mielőtt
az a riasztó gombja felé nyúlhatott volna. Filip hátraintett. Jessica
és Jim léptek be.
– Igyekezzünk, nehogy idő előtt felfedezzenek! Minden adatot
meg kell semmisíteni, ami a bolygóra vonatkozik – sürgette őket
Filip.
– A biztonságimemória – másolatról se feledkezzetek meg! –
Jessica rájuk sem nézve beszélt, s közben a számítógépeken
matatott.
Ujjaik szaporán zongoráztak a billentyűzeteken.
– Kész! – nézett hunyorogva a számítógép monitorára Jessica.
– A hajó minden vezérlőegysége csak egyetlen kódnak
engedelmeskedik. A Föld koordinátáit megszereztem. A Terra
Birodalom minden erődítésének koordinátája, a jelszavakkal,
kódokkal együtt itt van ezen a kristályon.
Filip Jimre nézett.
– Tíz perc múlva minden műszert semlegesíteni.
– Kész – felelte Jim. – Tíz perc múlva kezdődik a meglepetés!
– Küldetés végrehajtva!
– Gyerünk!
Pár perc múlva az ügyeletes tiszt váltótársa lépett be a
vezérlőközpontba. Amikor meglátta a széken elterült férfit,
elvigyorodott.
– Ébresztő, fiú, letelt a szolgálat!
Közelebb lépett, és fel akarta rázni a fekvő férfit, de megállt a
keze a levegőben. Döbbenten meredt az apró, megperzselt
szegélyű, kör alakú bemeneti nyílásra társa homlokán.
Egy pillanatig sem késlekedett, egy ugrással a vezérlőpultnál,
termett betörte az üveget, és a tenyérnyi vörös gombra
csapott.
– Riadókészültség! Riadókészültség! Vészhelyzet! Gyilkosság
történt a vezérlőközpontban! Mindenki a kijelölt harcálláspontra!
A kommandóegység foglalja el a belső biztosítási helyeket! A
részegységeket lezárom. Az ajtók csak a kártyával rendelkezők
részére nyílnak!
Kis idő elteltével futva érkezett a kapitány, és töprengve nézte a
 69
tiszt hulláját.
– Lézerpisztollyal lőtték le. Lehet, hogy csak közönséges
gyilkosság. Valakivel összekapott...
– Kötve hiszem – vágott közbe ingerülten a másik tiszt. – A
számítógép ugyanis lemerevedett! Egyszerűen nem hajlandó
elfogadni semmilyen utasítást, hiába próbálkozom bármilyen
segédáramkörrel!
A kapitány eltátotta a száját meglepetésében.
– A biztonsági memória másolatai? – Kitörölve!
– Az újraindító kristályok?
– Mind a hat megsemmisítve!
– Úristen!
A bajuszos tiszt szinte szűkölt félelmében.
– A gép valami titokzatos külső parancsra működik. Tőlünk nem
fogad el semmilyen utasítást, nem ad semmilyen felvilágosítást,
de,a működést egyértelműen jelzi. Csak a külön hálózaton lévő
létfenntartó rendszer működik normálisan.
A kommandőegység parancsnoka rontott be.
– Uram, Filip és csoportja nincsenek a hajón. Egyetlen
leszállóegység hiányzik... Pedig egyetlen műszer sem jelezte,
hogy bármi vagy bárki is elhagyta volna a hajót...
A kapitány fáradtan megdörzsölte a szemét.
– És egyetlen műszer sem jelez semmit...
A gyilkosságot felfedező tiszt a kommandóshoz fordult.
– Valaki lebénította a komputerünket! Tehetetlenek vagyunk.
Csak a belső kommunikációs rendszer és a létfenntartó egység
működik. Ezek szerencsére külön hálózaton vannak.
Egy lihegő technikus érkezett lélekszakadva.
– Uram...– hebegte. – Próbáltam hívni, de a telefom váratlanul
megsüketültl A vonal néma! Személyesen kellett felrohannom a
legalsó szintről...
– Mi történt? – kérdezte higgadtan a kapitány.
– Uram, szédítő gyorsasággal szökik a levegő, és fokozatosan
csökken a nyomás. Másfél órán belül a teljes alsó szintről
elszivárog a levegő.
– Mindenki azonnal hagyja el az alsó szintet! – parancsolta a
kapitány. – Aztán az egészet légmentesen lezárni!
– Uram – dadogta a technikus. – Már próbáltuk. A légzsilipek
beragadtak! Nem lehet lezárni a szintet! Nem lehet lezárni
egyetlen szintet sem!
A kapitány azonnal határozott.
– Vészhelyzet! Mindenki a leszállókabinokba! Elhagyjuk a
hajót!
– Uram – mondta fejét lehajtva a technikus –, tartok tőle, hogy
nem fog menni. A dokkok záróajtaját a központi egység vezérli...
 70
és az egyetlen utasításunkra sem reagált...
A kapitány kinézett a hatalmas ablakon az alattuk elterülő
hatalmas bolygóra.
– Azt hiszem, most valami nagyon csúnya dologra bukkantunk!
11.
A bolygó holdjának hatalmas, telt korongja ezüstösen csillogott
az alig fodrozódó hullámokon. A szél elült, az evezők
mozdulatlanul pihentek. A feszültséggel telt csendben a hajó
enyhén ringatózott a vízen.
Heldill, Filip és a zsoldosok szarvsisakos kapitánya aggódva
nézték a fedélzetről a két gigászi sárkányt, melyek lusta
szárnycsapásokkal lebegtek feléjük a sötét égen.
– Ketten vannak. Nagyon ingerültek lehetnek, mert messziről
is látszik, mekkora lángnyelveket eregetnek. – A kapitány a
korlátnak támaszkodva az eget kémlelte.
– Még sosem hallottam, hogy a Fekete Szigetek sárkányai
ilyen messzire kimerészkedtek volna a nyílt tengerre – mondta
Heldill, és az égre pillantott.
– Valószínűleg a kiszolgálóikat, a kalózokat akarják
megbosszulni. A kapitány gondterhelt arccal nézett Heldill
szemébe. – Mitévők legyünk, úrnőm? Az emberek nagyon félnek.
Heldill vonásai megkeményedtek.
– Készüljetek a harcra! Megküzdünk velük. Ha eddig
kimerészkedtek, akkor nem valószínű, hogy ne vennének
üldözőbe bennünket, ha menekülni próbálunk. És ők a gyorsabbak.
A kapitány elsietett, hogy felkészítse embereit és a hajót a
küzdelemre. Filip túlzottnak látta az aggodalmat.
– Három – vagy hétfejűek ezek a repülő gyíkok! hogy ennyire
féltek tőlük? A röppenő könnyedén elintézi őket.
– Az nem olyan biztos – vágott vissza a lány. – Minden
sárkányok közül a fekete szigetiek a legjáratosabbak a
feketemágiában. Egyedüli reményünk, hogy nagyon dühösek a
barátaik elpusztítása miatt, és ezért nem tudják használni a
mágiájukat.
– Ezt nem értem... – Filip megigazította a szemüvegét, s a
szeme előtt megjelentek a röppenő helyzetértékelései.
– Amikor idegesek, felmelegedik a vérük, és akkor tüzet
okádnak, de nem tudnak hideg fejjel gondolkodni és varázsolni –
magyarázta a lány.
A kapitány közben intézkedett.
– Katonák a hajítógépekhez, evezősök locsoljátok megállás
nélkül a fedélzetet! A vizes bőrök rajta vannak már a tetőkön?
Igyekezzetek, gazemberek, mert itt sülünk meg mindannyian!
A két sárkány a hajó közelébe ért. Nagy köröket tettek, és pusztító
 71
lángot okádtak a fedélzetre. Számos matróz meggyulladt, s
égéseibe pillanatok alatt belehalt.
– Gyerünk már! – kiáltotta Filip türelmetlenül.
Heldill kilendítette a röppenőt a sárkányok irányába, s az azonnal
lőni kezdte őket keskeny sugárnyalábokkal.
Ám a sárkányok mindig úgy helyezkedtek, hogy a röppenő a
lézersugaraival a hasukat ne érhesse el. Pikkelyes páncéljukban
pedig – Filip számára elképzelhetetlen módon – nem tettek kárt
az energianyalábok.
– Lehetetlen! – kiáltotta Filip. – Ez nem létezik! Már rég
döglötten kellett volna lezuhanniuk!
A matrózok szaporán locsolták a fedélzetet, amelyrőí sisteregve,
sűrű gőzfelhőkben párolgott a víz a hatalmas lángözön hatására.
– Egészen közel kell mennem vele hozzájuk...– Heldill forgatott
valamit a fejében.
Az egyik sárkány észrevehette, hogy a lány a megfelelő helyet
keresi, mert megcélozta, és hatalmas lángokat okádott rá. Filip
egy szemvillanás alatt termett a lány mellett, és rántotta el a tűz
elől.
A röppenő fergeteges lézerözönt zúdított közvetlen közelről a két
sárkányra, miközben a hajó fölé csalta őket.
A két roppant szájból kitóduló lángözön a kis szerkezeten
összpontosult, azonban e művelet közben a hasuk védtelenül
tárult fel Heldill lézerpisztolya előtt.
A lány biztos kézzel célzott és lőtt. Nem hibázta el. A két nagy
test egymás után zuhant a tengerbe iszonyú csobbanással.
A hajó szánalmas látványt nyújtott. Minden kormos volt, vagy
félig égett. Az evezősök csurom vizesek voltak.
A kapitány, jelentést tett Heldillnek:
– Az evezők elégtek, az árboc is odalett. Teljesen az áramlásra
vagyunk bízva. Ha szerencsénk van, és nem lesz vihar, reggelre...
a Fekete Szigetek partjára sodródunk.
Heldill keserűen elmosolyodott.
– Nem tudom, nevezhetjük – e ezt szerencsének...
Filip nézte a lányt, gondterhelt arcát. Majd visszagondolt az
elmúlt nap eseményeire. Istenem, micsoda világra csöppentem.?
Vajon mi lehet ezeken a Fekete Szigeteken, amitől még az eddig
semmitől sem félő Heldill is megretten?
Filip gondolatai hirtelen más irányba fordultak.
És vajon mi lett a többiekkel, Jessicával és Jimmel? Lehet, hogy
Jessicát ezóta már megégették. De mit csinál közben Jim? És a
hajó? Tegnap éjfélig kellett volna visszatérnünk! Harold
kapitánynak már régen keresni kellene bennünket. Miért nem
szállnak le egy kommandóval, miután nem tértünk vissza?
12.
 72
Jessica és Lorr csak üldözőik egy részétől szabadultak meg azzal,
hogy Kavern várából kijutva elzárták maguk mögött az üldözők
útját. Wanton várakozó emberei abban a minutumban nyeregben
termettek, amint megpillantották a menekülőket.
– ők azok!
– Gyerünk utánuk! – kiabálták a katonák, miközben üldözőbe
vették őket.
Az út hamarosan az erdőbe torkollott, s ott Lorr váratlanul
megállásra késztette paripáját. A ló a hirtelen rántásra
felágaskodott.
Lorr jelezte, hogy a lova fárad, nem bírja sokáig: kettőjük súlyát.
Jobbjával könnyedén leemelte a nőt maga mögül.
– Mindjárt lesz neked is lovad – tette hozzá magyarázatképpen.
Egy pillanattal később már lövésre kész számszeríja volt a
kezében. Gyors egymásutánban két nyilat tudott kiröppenteni,
mire üldözőik észbekaptak. Addigra azok már csak hárman
maradtak.
Jessica aggódva nézte a jelenetet a férfi háta mögött állva, bár
sejtette, hogy nincs rá oka. Tekintete elidőzött Lorr izmos alakján,
megcsodálta gyors mozdulatalt. Már egyáltalán nem aggódott a
harc kimenetele felől.
Közben az íj visszakerült a tokjába, majd a barbár veszedelmes
pengéje kiröppent a hüvelyéből. A madarak rémülten rebbentek
fel'fészkeikből Lorr hátborzongató csatakiáltására.
A harcos hatalmas lendülettel vetette magát a maradék három
katona közé. Az első, aki az útjába került, szerencsétlenül járt; az
ifjú csapása alatt könnyedén hasadt ketté ellenfele kardja, sisakja,
feje.
Jessica elképedve nézte, mint szeli ketté a törékenynek tűnő kard
az acélt és a csontot.
Négydimenziós anyaginstabilizáló...
A két életben maradt katona jobbnak látta kereket oldani, ám Lorr
nyilai pillanatokon belül örök maradásra késztették őket.
Lorr mosolyogva fordult a lány felé.
– Milyen színű lovat szeretnél? –
Moreen vezérkarával az ostrom részleteit tárgyalta, amikor nagy
porfelhőt csapva lovas futár érkezett Morennából.
– Hol késik már a fősereg? – üvöltött rá üdvözlésképpen a
kimerült hírnökre Moreen.
– Felség! A fekete szigeteki kalózok megtudták, hogy a sereg
Kavern ellen vonult, és most az egész hajóhaduk Morenna falai
alatt áll – lihegte izgatottan a futár.
– Micsoda? – üvöltötte magából kikelve Moreen. – Azok a
mocskos kutyák ilyesmire vetemedtek?
 73
– Daren tábornok e hírre azonnal visszafordította a fősereget,
hiszen biztos benne, hogy felséged többre értékeli saját városát
és palotáját, mint Kavern ostromát.
Moreen biccentett.
– Daren helyesen cselekedett. Ha nem ostrommal, akkor csellel
boldogulunk...
– És felség... – A futár alig merte kinyögni következő
mondanivalóját. – Felség, a démon megszökött.
Moreen akkorát bömbölt, hogy a vezéri sátor majdnem összedőlt
hátráló alvezérei súlyától.
– Egyik rabnőd, egy bizonyos Heldill szöktette meg, felség!
Moreen fújt egyet, aztán megtörölte a homlokát. Hogy pont Heldill?
Az a lány, akire különös gonddal vigyázott. Pont az a két személy
szökött meg a palotájából, akiket minden eszközzel maradásra
kellett volna bírnia.
Micsoda veszteség!
– És hol volt ez alatt a jó Gormin atya? – kérdezte Moreen
valamelyest lehiggadva.
– Felség, Gormin atya a te parancsodra a hatalmas égi hajó
megbénítását intézte.
– És visszatért már?
– Még nem. De varázsgömbjével üzenetet küldött a Fekete
Szigetekről, hogy az akció teljes sikerrel zárult. A hatalmas égi
hajó kiszolgáltatottan lebeg világunk körül, s a parancsaidat várja.
Moreen fújt egyet.
– Legalább ez rendben van... Mindjárt lenyugszik a nap.
Remélem, Wanton és a mágus kieszeltek valamit, hogy
késleltessék a Fekete Lidérc megégetését...
Hirtelen erős forgószél támadt, majd az asztal hangos
reccsenéssel összeroppant egy, a semmiből előkerülő test alatt.
A király és emberei mind az asztal köré gyűltek.
– Mit csinálsz, itt, mágus? – A király, csípőre tett kézzel állt
meg a mágus felett. Hangja vészjósló volt.
– Nagy baj van, uram. – A mágus feltápászkodott.
– Wantont elfogták, egy barbár pedig megszöktette a Fekete
Lidércet a börtönből, és kimenekítette a várból.
– Egy barbár? – ismételte Moreen gyanakvóan. – Ez a barbár
Lorr, a sárkánygyíkos harcos?
A mágus összeszoruló torokkal biccentett.
– S te hol késlekedtél eddig a jelentéssel?
A kicsi ember arcán kényelmetlen arckifejezés jelent meg.
– Kavern ostoba csürhéje rajtam akarta kitölteni minden dühét a
Fekete Lidérc menekülése miatt: Minden energiámat a meg
menekülésemre kellett pazarolnom. Nem maradt elég erőm arra,
hogy azonnal ideteleportáljak. Erőt kellett gyűjtenem, felség...
 74
– Ügyefogyottak! – harsogta az uralkodó. – Pusztulj a szemem
elől, szerencsétlen alak!
Az ostromra felsorakozott kis sereg hátat fordított Kavern
városának, és gyors tempóban visszaindult a kalózok hadától
fenyegetett Morenna felmentésére.
A király serege parancsnoklatát fővezérére bízta, ő maga pedig
három különleges testőre kíséretében a Fekete Lidérc nyomába
eredt.
A folyó felé kell tartanunk, hiszen a kaverniek ott fogták el,
okoskodott a király. Valószínűleg vissza akarnak jutni a
leszállóegységhez. Ami persze már rég nincs ott, ahol hagyták.
Jessica fiatal lány kora óta mozgalmas életre vágyott, ezért
hagyta ott a poros Vénuszt, s választotta későbh a
kapcsolatfelvevői munkát. Ilyen életveszélyes kalandsorozatról
azonban legvadabb álmaiban sem számított, mint amilyenbe
ezen a furcsa bolygón csöppent.
Az úszástól testileg-lelkileg felfrissülve lépett ki a partra.
Aranybarna testén apró gyöngyszemeknek tűntek a legördülő
vízcseppek.
Néhány nappal korábban itt lepték meg álmában a démonűzők.
Hogyan történhetett, hogy a védelmi rendszer nem reagált és nem
ébresztette fel, azt még most sem sikerült felfognia. És vajon mi
lett a terepjáróval?
A lova felé tartott, amikor hirtelen erős veszélyérzet fogta el.
Valami furcsa, megmagyarázhatatlan, bizsergető kisugárzást
érzett a hátán, mintha valami erős személyiség figyelné. Sehol
sem találta a ló hátán hagyott ruháját... Lorr tréfálkozik, vagy járt
itt valaki más?
Megperdült.
Jessica megpillantotta a háta mögött álló, fölényesen mosolygó
férfit. Az illető középtermetű volt, fehér agyarakkal és ékkövekkel
díszített sisakjában, aranyozott vértjében, zöld
bársonyköpenyében mégis óriásnak tűnt. Bedig a nyúlánk lánynak
a melléig is alig érhetett volna. S a férfi pajzsán egy ragyogó
napsugár közepén arany korona díszelgett.
Moreen címere.
Jessicának, Lorr elbeszélése alapján, pillanatnyi kétsége sem
támadt affelől, hogy az előtte álló délceg alak maga Moreen király.
De hová lett Lorr?
– Ezt keresi? – nyújtotta oda a víztől csöpögő testű lánynak a
kezében tartott köpenyt Moreen király.
Jessicán érthetetlen módon elhatalmasodott a félelem, így,
meztelenül, minden nélkül, csak telepátiajának erejére
támaszkodva védtelennek, kiszolgáltatottnak, cselekvésre
képtelennek érezte magát. Képtelen volt egy szót is szólni. Nézte
 75
a szakállas férfit, és hirtelen olyasmi történt vele, ami kislány kora
óta egyszer sem fordult elő: szegyelte a meztelenségét. Jessica
az a nő volt, aki sohasem rejtette el űrhajós társai elől testének
szépségét, és különösen élvezte, ha valamelyikük szemében
sikerült mohó vágyat felfedeznie. Ám az a tűz, amely ennek a
fenyegető, talpig páncélos férfinek a szemében lobbant,
megijesztette.
Karjaival próbálta eltakarni mellét és szeméremdombját.
Moreen sóvár pillantással mérte végig. Nem akarta elhinni, hogy
ilyen könnyedén megkaparintotta az idegen nőt.
Magabiztosan, ellentmondást nem tűrően szólalt meg.
– A tudata az ellenőrzésem alatt van, minden cselekedetét
uralom.. Semmit sem tehet ellenem. – A férfi hangja szinte
hipnotizálta Jessicát. – Mostantól a foglyom.
Moreen a lány háta mögé lépett, s ráterítette a köpenyét.
– Ezt vegye fel, mert megfázik. Tiszta libabőrös. Ez igaz volt.
Ám Moreen nem sejtette, hogy a lány egyáltalán nem a hidegtől
reszket, hiszen a zselé, amit használt, akár mínusz negyven fokon
is normális hőmérsékletet biztosított volna.
A férfi pillantása volt az, amelytől a lány libabőrös lett.
– A monokinim... – Jessica csak ennyit bírt kinyögni.
Moreen hangosan felnevetett. – Viccel? Azt hiszi, nem vettem
észre, milyen elmés műszerek vannak beleépítve?
Lorr telepatikus, úton dicsekedett vadászzsákmányával:
Két hatalmas nyulat ejtettem. Nyárson megsütjük, pompás
vacsoránk lesz.
Nem kapott választ, és ez nyugtalanította. Csak nem aludt el a
lány közvetlenül a fürdés után? Nem, ezt nem hitte.
Érezte, hogy valami nincs rendben.
Jessicfil Mi történt? Hova tűntél?
Semmi válasz.
A nyulakat övére akasztva, íját lövésre készen tartva, óvatosan
lopakodott a táborhelyük felé.
Három páncélost fedezett fel a tisztást övező erdő fái közt
megbújva, miután körbekémlelte a terepet. Úgy álltak, mintha
szobrok lennének. Mintha csak üres páncélokat állítottak volna a
fák közé, mintegy ijesztésképpen. Lorr azonnal rájött, mifélék.
Moreen szellemtestőrei. Áthatolhatatlan mágikus körrel védik a
tisztást. Ezért nem válaszolt Jessica. Leárnyékolták a telepatikus
üzenetemet. Észrevétlenül lehetetlen megközelíteni őket, egy
lehetőségem azért van...
Tegzéből egy különleges fémvesszőt húzott elő. Miután a
fémvesszőt a számszeríjra illesztette, hosszú ideig, gondosan
célzott.
A vessző a páncélos derekán megtalálta az apró rést a lamellák
 76
között. A fémszobor megrándult. Ám ahelyett, hogy élettelenül
dőlt volna le a nyeregből, elektromos szikrák pattogtak körülötte,
és ózonszag terjengett a levegőben.
A mágikus burok megszakadt, így Lorr most már kapcsolatba
tudott lépni Jessicával.
Jessica azonban megelőzte; valószínűleg ő már régebb óta
próbálkozott, mivel nem tudhatott a burokról.
Lorr, vigyázz'. Veszélyben vagyunk!
Jessica, ne félj nem lesz semmi baj! Engedd át a mentális erődet!
Jessica átadta az erejét; hátraihanyatlott a füvön.
Lorr ez alatt, Jessica mentális erejének segítségét is felhasználva,
erősen koncentrált. Néhány pillanat múlva a másik két
szoborszerű páncélos alakból is elektromos szikrák pattogtak.
Ebben a pillanatban Moreen övén egy kis szerkezet élesen sípolni
kezdett. A férfi villámgyors mozdulattal nyúlt a köpenye alá.
Közben Jessica visszanyerte az eszméletét.
Moreen kezében megjelent egy lézerpisztoly. A lány tudata
felszabadult, és egyből cselekedni akart. Jessica, amint
felismerte a fegyvert, nem maradt tétlen.
A fegyvert rántó férfi elé ugrott, és minden erejét összeszedve
Moreen lába közé rúgott. Arra a helyre, mely minden férfi
legsebezhetőbb pontja.
Moreen az ágyékához kapott, nagyot ordítva roskadt össze, a
fegyvert kiejtette a kezéből. Jessica egy gyors mozdulattal
felkapta a földről, és a térdelő férfira fogta.
Lorr lépett elő a bokrok közül, számszeríját Moreen hátára
szegezve. Elismerő mosollyal nyugtázta a lány rúgását, aztán a
királyhoz fordult.
– Még egy rossz mozdulat, és keresztüllövöm a torkodat, felség
– mondta gúnyosan.
Moreen fáradtan próbált meg a háta mögé nézni.
– A játékszabályokat nem rúghatod fel, Lorr.
Tudod, hogy óriási hibát követsz el, ha ártani próbálsz nekem. A
fiatal férfi halkan válaszolt:
– A foglyom vagy, Moreen. Most már nem te határozod meg a
szabályokat. Nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeid
lehessenek.
Lorr odalépett a térdelőhöz, majd intett Jessicának, hogy segítsen.
Moreent egy fához kötötték, ők pedig kissé távolabb telepedtek le.
Lorr tüzet rakott, és megnyúzta a nyulakat, majd nyárson sütni
kezdte.
Jessica elgondolkodva ült a tűz mellett, köpenyét összefogta
magán. Egy darabig csendben ültek.
– Egyre érthetetlenebb számomra az, ami itt történik – törte
meg a csendet a lány. – Lorr, ennél az embernél egy olyan fegyver
 77
volt, amit.
– Amit az istenek készítenek – fejezte be Lorr, s megkóstolta a
nyulat. – Igen, Moreen az istenek közül való király. De majd ő
elmeséli azt, amit tudni szeretnél... Te nem eszel, Jessica?

13.
A fákat az enyhe szellő mozgatta, a tenger nyugodt lassúsággal
nyaldosta a partot.
A tenger most nyugodt volt, nem úgy, mint tegnap este.
Filip megrázkódott a szörnyű élménytől. Ruhája még nedves volt
az óceán vizétől, de ólmos fáradtsga elmúlt.
Tegnap éjszaka az irányíthatatlan hajó óriási viharba keveredett.
Felhőkarcoló méretű hullámok közt dobálódzott, s számos
matróz a tengerbe esett. A vihar hajnalra sem csillapodott, s
amikor a felkelő nap első sugarai halványan próbáltak kibukkanni
a fekete felhőtakaró mögül, a sodrás a Fekete Szigetek partjaira
vitte őket. Az irányíthatatlan hajó az egyik hullámtaréj csúcsáról
alázuhanva recsegve ropogva tört darabokra egy alattomos
zátonyon.
Filip a tat kormányába kapaszkodva igyekezett a felszínen
maradni, és látta, hogy Heldill is egy jókora deszkán sodródik.
Megpróbált a lányhoz evezni, de ez – reménytelen vállalkozás volt!
Egy kisebb hullám felkapta, és egy sziklának csapta. Filip
elveszítette az eszméletét.
Hogy meddig heverhetett öntudatlanul, miután a hullámzás partra
vetette, nem tudta, de az a tény, hogy a vihar időközben elült,
mintha sohasem lett volna, és az, hogy a nap már magasan állt,
több órát jelentett..
Filip ázott kutyaként, letörten, fegyvertelenül baktatott fel a partról
a sziklás részhez, hogy egy magasabb pontról Heldillt keresse.
Fegyvereit elvesztette, polárszemüvege és halántéklencséje
valahol a tenger mélyén heverhet; legalább abban reménykedett,
hogy a lányt megtalálja.
Keserű dolog lett volna elveszíteni azok után, ami kettejük között
kialakult.
Filip kétségektől mardosva került meg égy sziklát, és ügy torpant
meg, mintha földbe gyökerezett volna a lába.
A fák előtti tisztáson egy helikopter állt, s egy férfi éppen beszállni
készült. A férfi nem rongyokban volt, nem csuhában, még csak
nem is olyan díszes középkori köntösben, mint Moreen király.
Szöges bakancs, szürke gyakorlónadrág, és fekete tiszti zubbony
volt rajta. Derekán széles bőrövön egy pisztolytáska lógott,
melyből egy lézervető ismerős markolata kandikált ki.
A férfi fütyörészve dobott be egy hátizsákot a szecskavágó
 78
belsejébe, s maga is készült beszállni.
Filip nagyot nyelt, – és kilépett a kő mögül.
– Hé, mister!
A férfi megdermedt a váratlan hangtól. Hirtelen perdült meg. A
látvány meglepte: Filip csuromvizesen közeledett felé. A
tengerből jött.
– Várjon egy pillanatra! – integetett már messzebbről Filip, s
egyre közeledett a helikopter felé.
A férfi a meglepetéstől egy szót sem tudott kinyögni. Először a
fegyveréhez kapott, de aztán mégsem húzta elő. Zavartan meredt
a közeledő Filipre.
– Megmondaná, mister, hol vagyunk? – Filip nagy léptekkel
közeledett az idegen felé. – A nevem Filip de Merlan, és a
tengerparton tértem magamhoz. Valószínűleg baleset ért, de nem
emlékszem semmire. A társaim vagy meghaltak, vagy itt vannak
valahol, és segítségre szorulnak.
A férfi barátságos arcot vágott, és tett két lépést Filip felé.
– Te vagy az? – kérdezte csodálkozva. – Te meg hogy az isten
csudájába jöttél ki? És hogy a jó égbe lettél ilyen vizes?
– A tengertől! – morogta Filip értetlenül. – Maga kicsoda?
– A szentségit, ez elromlott – morogta bosszúsan az orra alatt
a fickó. – És még azt mondták, hogy ez: egy szuperintelligens
típus. – Hangosan odaköszőnt; Filipnek. – Nyugi, öregem, nincs
semmi baj! Máris segítek a bajodon!
Filip értetlenül szemlélte a helikoptert és a közeledő fickót. Miért
tesz úgy ez az alak, mintha gyerek –, kori puszipajtások lennének?
És hol van egyáltalán? A Fekete Szigetek valamelyikén, vagy egy
békés katonai kiképzőbázison? Lehet, hogy mindez, ami vele
megesett, csupán csak egy rossz álom volt? Nem igaz sem
Moreen, sem Heldill, sem a kalózok, sem a sárkányok? A tegnap
éjszakai szörnyű vihar is csak álom volt csupán?
Megrázta magát, és a víz csöpögött róla. Tehát ez nem álom. És
a többi? Az idegen férfi fütyörészve, sietősen, nagy lendülettel
lépett oda Filiphez, a bal füle után nyúlt, és iszonyatosan
megcsavarta. Az egészet olyan villámgyorsan tette, hogy Filip
ellenkezni sem tudott.
Filip füle az erős csavarás hatására sem mozdult, és ez igencsak
meglepte az idegent. A meglepetésen kívül azonban súlyosabb
csapás is érte. Filip ugyanis támadásnak vélte a fülcsavarást, és
ettől mérges lett. Válaszul hatalmas jobbegyenest adott az
idegennek.
Filip kirántotta a férfi pisztolytáskájából a lézervetőt, és
hangnemet változtatva förmedt a meglepett illetőre:
– Szórakozz a nénikéddel, te emigráns majom! Én a Terra
Birodalom kommandóegységének a parancsnoka vagyok.
 79
Letartóztatlak hivatalos személy elleni erőszakért.
A férfi könyökére támaszkodva próbált felállni. Magában
szitkozódva tapogatta az ütéstől kicsattant ajkát.
– Te hülye robot! – köpködte a vért a szájából. –
Megháborodtál? Naná! Az az istenverte Rolf elcseszett valamit
az áramköreidben. De hogy a fenébe tértél magadhoz, amikor az
előbb kapcsoltalak ki a többivel együtt?
Filip azonban megelégelte, hogy az idegen ilyen sokáig heverészik,
és a zubbonyát megmarkolva rántotta fel a földről.
– Robot vagyok? – kérdezte Filip fenyegetőleg. A férfi vállat
vont.
– Talán nem annak hiszed magad? Higgy nekem, öreg, én a
javadat akarom! Add vissza a csúzlit!
Filip a fejét rázta.
– Felkelni! Gyerünk, mozgás! Láttam, honnan jöttél. Ott van a
titkos rejtekhelyetek, igaz? Na, lódulj már!
Filip maga előtt lökdösve terelte, a férfit az általa ismert irányba.
Jobb, ha nem ellenkezem ezzel az ütődön robottal, gondolta a
férfi menetközben. A raktárban majd hatástalanttom valahogy.
Néhány perces gyaloglás után egy meredek sziklafalhoz értek. A
falat teljesen benőtték a futónövények. A tenger innen már nem
látszott – a fallal szemben magasra nőtt, sűrű bokrok szinte egy
másik falat képeztek. Az egész olyan volt, mint egy kis szoba.
Az idegen megállt a fal előtt, ujját hozzáérintette, s valószínűleg a
számítógép azonosíthatta, mert a sziklába rejtett titkos ajtó halk
szisszenéssel húzódott félre.
A két férfi egymás után lépett a hűvös terembe. A rövid folyosó
végére érve mindketten meglepetten torpantak meg az
ajtónyflásban.
– Hú, a mindenségit! – suttogta az idegen. – Te az igazi vagy!
Filip szóhoz sem tudott jutni. Elakadt a lélegzete, amint a férfi
mögött belépett a helyiségbe.
Saját magát, Jessicát és Jimet pillantotta meg három asztalon
kiterítve, látszólag eszméletlenül!
Nem, nem eszméletlenül, hiszen a leütött fickó szavaiból
mindenre fény derült.
Androidok! Hasonmások! Róla, Jessicáról és Jimről.
S a középen lévő három asztalon fekvő hatástalanított
androidokon kívül egyéb érdekességek is látszottak a teremben.
A roppant méretű helyiség minden falát töméntelen mennyiségű
műszerpult, monitor, billentyűzet és más francos szerkezet
burkolta be. Itt-ott vaskos fémajtók látszottak, melyeket világító
biztonsági panelek nyitottak.
Filip első reakciója a biztonság volt.
– Hányan vagytok a szigeten? A férfi remegett a félelemtől.
 80
– Megölsz?
– Ha válaszolsz a kérdéseimre, akkor meghagyom az életed.
Nos? Ki van még rajtad kívül a szigeten?
– Senki. – A férfin látszott, hogy igazat beszél. Az androidok
felé intett. – Csak én, meg ezek...
Filip pillantása ismét az asztalon fekvő hasonmá- sokra esett.
Hirtelen harag öntötte el, és nekiugrott a gyanútlanul álldogáló
férfinek.
– Mire használtátok ezeket? – mindkét kezével az idegen torkát
markolta. – És hol vannak a társaim? Mit csináltatok velük?
– Ne bántson, uram! – fuldokolta a férfi. – Én csak egy
egyszerű szerelő vagyok. Az én dolgom annyi volt, hogy,
kikapcsoljam a robotokat, amikor Gormin úr meghozta őket. Azt,
hogy merre jártak, és mit csináltak, nem tudom.
– Biztos?
Az idegen levegő után kapkodott.
– Bocsásson meg, uram, de az ön fülét is azért csavartam meg,
mert azt hittem, hogy az egyik aktivizálódott robottal van dolgom...
és a fülnél van a kapcsoló.
Az idegen hangja és szeme őszintének látszott. Elvégre miért
hazudna? gondolta Filip, és elengedte a szerencsétlent.
– Hova akartál repülni? – Filip az asztalon fekvő androidmását
vizsgálgatta. A hasonlóság tökéletes volt.
– Vissza a Főszigetre, a bázisra. – Az idegen a nyakát
masszírozta, és megpróbált mélyeket lélegezni.
– Induljunk – Filip megragadta a féífi karját, és kiráncigálta a
helyiségből. Az ajtó érintés nélkül húzódott félre előlük, majd
ugyanúgy záródott mögöttük.
– Átvizsgáljuk a partot. Meg kell találnunk a társnőmet, Heldillt,
ha egyáltalán sikerült partot érnie adta ki az utasítást Filip
keményen.
Ugyanarra mentek vissza, amerről jöttek. Az utat szó nélkül tették
meg, Filip egyre csak Heldillre gondolt. Remélte, hogy nem történt
a lánynak semmi, baja.
Gondolataiból az idegen szavai zökkentették ki. – A helikopter
csak egyszemélyes. A túlterhelés miatt nem lesz elég az
üzemanyag...
– Ne szövegelj! – mordult rá Filip, s belökte a férfit a kis fülkébe.
– Nyomás befelé!
Majd ő is beszállt a helikopterbe.
Útközben Filip mindent elmagyaráztatott a helikopter irányításáról.
Nem volt bonyolult, majdnem mindent a fedélzeti számítógép
végzett el.
A part mentén repültek, elég alacsonyan ahhoz, hogy Heldillt
megpillanthassák, ha ott hever valahol. A parton furcsa alakzatba
 81
merevedett kövek álltak, körülöttük pálmaszerű fák hajladoztak a
gyenge szélben.
Filip a nyílt tenger felé mutatott, ahol a távolban egy fekete folt
látszott.
– Oda.
Az idegen engedelmesen irányította oda a helikoptert. Szinte a víz
felszíne fölött lebegtek, a parttól vagy másfél kilométerre. A
fekete foltról kiderült, hogy a hajó két hatalmas gerendája.
– Mik ezek? – A pilóta kihajolt, hogy jobban szemügyre vegye a
gerendák véseteit.
Filip egyetlen rúgással kipenderítette a gépből a szerelőt, és
gyorsan a helyére telepedett.
A szerelő a hullámok közé csobbant, elmerült, majd pár
karcsapással a felszínre tornázta magát, és sikerült
megkapaszkodnia az úszó gerendákban. Most lesz ideje
alaposabban megnézni azokat közvetlen közelről.
A szerelő azonban nem a gerendákat tanulmányozta; nyakig
merülve a langyos vízbe, szomorúan nézett a gépe után.
Filip visszarepült a szigetre, és a part mentén cirkált. Már-már
elvesztette minden reményét, hogy a lány partot ért, amikor két
nagy szikla között mozgást vett észre. A helikoptert még lejjebb
engedte, s Heldillt pillantotta meg.
De nem egyedül!
A lányt egy jól megtermett sárkányfiőka szorongatta a sziklák
között. A nő helyzete egy szál tőrrel a kezében a hatalmas
karmokkal és fogakkal szemben reménytelennek tűnt.
Filip egészen a két szikla fölé ereszkedett, és megpróbált közéjük
lebegni.
A sárkányfióka vinnyogva húzódott hátra a nagy légörvényt
kavaró gépmadár elől. Ezt kihasználva Filip még lejjeb
ereszkedett, s egy gyors mozdulattal felrántotta a mászni készülő
lányt.
Heldill zihálva ugrott be a fülkébe, Filip mögé. A férfi vigyorogva
szólt hátra neki:
– Már kezdett aggasztani, hogy mindig te mentesz meg engem.
– Nem volt nagy hőstett egy csecsemőt elriasztani, még ha
sárkánybébiről volt is szó – hajolt előre Heldill, hogy Filip arcát
lássa. – Nem akart bántani, csak kíváncsi volt.
Aztán a lány hátradőlt a helikopter hátsó részében.
– Hol tettél szert erre a repülő varázsdobozra?
– Egy démonnak ez nem okozhat problémát, nem, igaz...
A radarra vetett pillantás félbeszakította Filip ömlengését. A kis
műszer egy őket követő, gyorsan közeledő repülőt jelzett.
– A rohadt életbe! – ordította Filip rémülten, miután hátranézve
meglátta a közeledő vadászrepülőt. – Ez biztosan nem ajándékot
 82
hoz. Kapaszkodj, Heldill!
Filip meredeken a tenger felé döntötte a gépet, majd
egyméternyire a víztől ismét vízszintesbe hozta. Átkapcsolt
automatairányításra, aztán megragadta Heldill kezét, és magával
rántotta a vízbe.
A helikopter egyre gyorsabban távolodott tőlük.
Amint kibukkantak a vízből, egy sebes vadászgép húzott el a fejük
fölött. A szárnya alól egy hosszúkás test vált le. A következő
pillanatban óriási robbanás remegtette meg a levegőt és a vizet.
A helikopter helyén most csak mindenfelé repülő, lángoló
darabkák maradtak.
Heldill ámulva figyelte a robbanás okozta távoli füstöt, majd a
közelében lebegő Filipre nézett.
– Kellett neked a fürdőt hiányolnod – kiáltotta oda, és
elmosolyodott. — Most aztán lehet benne részed bőven.
14.
Az erdő csendes volt, csak az aludni térő madarak hangja, a
bogarak zümmögése és a tűz pattogása hallatszott.
Jessica a tűz mellett ült, köpenyébe burkoltan, és a tűz körül
tevékenykedő Lorrt figyelte. A férfi fekhelyet készített éjszakára.
Tőlük néhány lépésre Moreen ült, egy fához kötözve. Feje lehajtva,
mintha aludna.
Jessica már alig várta, hogy választ kapjon Moreentől azokra a
kérdésekre, amelyek egyre jobban gyötörték.
A nő a lángokba nézve merengett; Lorr nem zavarta.
Alig egy hét telt el azóta, hogy a Föld Szövetség cirkálója
rábukkant egy nem regisztrált bolygóra, és ő, két társával, Jimmel
és Filippel leszállt, hogy felderítsék. Akkor még nem is sejtették,
hogy az idegen civilizációval oly nagyon várt találkozás milyen
meglepetésekkel szolgál számukra.
Filipet biztosan elfogták, de az is lehet, hogy megölték, amikor
magára hagytam a vár előtti csetepaté után, gondolta a lány, és
lelkiismeretfurdalást érzett.
Ő sem lenne már életben, ha ifjú lovagja Lorr, hihetetlen
körülmények között ki nem menekíti foglyul ejtői karmaiból, akik
boszorkányként máglyán akarták megégetni.
Úgy tűnt számára, hogy egy alacsony fejlettségű, a földi
koraközépkornak megfelelő, világba csöppent, ennek azonban
ellentmondani látszik nagyon sok körülmény. Az, hogy el tudták
rabolni a terepjáróból, és az állítólagos istennépből származó
Moreen a fegyverével...
A fához kötözött Moreen felé tekintett, ő tudna magyarázatot
adni...
– Nem beszélsz, Moreen király?
 83
A szakállas férfit, úgy tűnt, egyáltalán nem izgatta, hogy
ellenségei fogságába került, s bármely pillanatban kivégezhetik.
Barátságosan a vériuszi lányra pillantott, és rámosolygott.
– Nyugodtan elmondhatok mindent,, szép hölgy, felesleges
titkolóznom. – Hirtelen felvetette a fejét, és egyenesen a nő
szemébe nézett. – Maga és két terrai társa soha nem hagyhatják
el ezt a bolygót... itt kell leélniük az életüket.
Jessicában halvány reményt keltettek Moreen szavai.
– Az életünket? Ez azt jelenti, hogy a társaim életben vannak?
Moreen gúnyosan elmosolyodott.
– Ki tudja azt? Azt az öldöklő fenevadat, aki rátámadt a
szolgáimra, sikerült elfogni – tekintete elsötétült –, de egy álnok
ágyasom segítségével kiszabadult a börtönből.
Lorr hátat fordított Moreennek, és úgy tett, mintha nem is hallaná
a beszélgetést. Nem akart részt venni benne.
Moreen tekintete újra gúnyossá vált.
– Ő egészen otthonosan érzi magát ebben a világban; kedvére
gyilkolhat. Le se tagadhatná, hogy terrai ember, a nagy császár
hűséges tisztje.
Jessicát megszégyenítették Moreen utolsó szavai, de most
inkább szó nélkül hagyta a vádat, és Jim után érdeklődött.
– Mi van a harmadik társunkkal? És miért nem hagyhatjuk el
többé ezt a földet?
Moreen gúnyosan vigyorgott.
– A másik társa, az a Jim nevezetű? Őt valószínűleg megölték
Gormin androidjai... a hasonmásaik, amikor a nagy csatahajóra
indultak, hogy megszerezzék azt számomra.
– Micsoda? – Jessica úgy érezte, szétmegy az agya. – Az
űrhajónk itt kering a bolygó körül, és már biztosan keresnek
bennünket.
– Abban ugyan ne reménykedjen, szép hölgy! Miután Filip nevű
társát elfogtam, megszondáztam az agyát. Mindent megtudtam
belőle, amire szükségem volt. Azt, hogy hányan szálltak le, hogy
hol hagyták a leszállóegységet, hogy mik az érvényben lévő
fedélzeti kódok. Segítőm, a hűséges Gormin sietve elkészítette
hármójuk hasonmását, és egy meghatározott feladattal az
űrhajójukra küldte őket. *Az Adventurer-9-re... Három
megbízottunk megkereste a leszállóegységet, és az érvényben
lévő kódok segítségével könnyedén bejutottak az űrhajóba.
Bejutottak a központi vezérlőterembe, és előre meghatározott
minta szerint lebénították az űrhajójuk számítógépét. Miután
kimásolták a Terra Birodalom legfontosabb célpontjainak
koordinátáit, visszatértek a rejtekhelyünkre, átadták Gorminnak az
adatokat, és... kikapcsolásra kerültek. Valószínűleg soha
többénem lesz szükség rájuk. Jessica idegesen az ajkába
 84
harapott.
– Mi történt az űrhajó legénységével? Moreen király vállat vont.
– Mivel az űrhajó komputere azt az utasítást kapta, hogy
minden szinten folyamatosan csökkentse a légnyomást... a Terra
Birodalom e hős csatahajójának legénysége valószínűleg épp e
percekben vívja utolsó csatáját a menthetetlenül ritkuló
levegővel... Jessica valami hasonló válaszra számított.
– És Jimmel végeztek?
– Ha az androidok a leszállóegységben találták, természetesen
ő is halott.
Moreen elhallgatott, majd, nem nézve Jessicára, folytatta.
– Magának sincs sok esélye e tudatlan barbár társaságában,
szép hölgy. Lehet, hogy el, él még néhány hónapig, de aztán
menthetetlenül utoléri a végzete. Kavern démonűzői nem hagyják
szökni a Fekete Lidércet, aki egyszer már a karmukba került. S
mellesleg az én embereim is pontosan tudják, hogy néz ki az,
akire vadászniuk kell.
Jessica visszautasította a sült húst, amit Lorr nyújtott neki.
Valahogy elment az étvágya. Elgondolkozott Moreen szavain,
aztán biccentett.
– Ha jól értelmeztem, fel akar ajánlani valamit. Hallgatom,
Moreen király.
A fához kötözött férfi elmosolyodott.
– Maga nemcsak szép, okos is, Jessica. Nem értem, Filip társa
miért gyűlölte annyira. – Elnézően elmosolyodott. – Elnézést, ezt
a szondával találtuk Filip agyában.,.
– Mi az ajánlata?
– Nézze, Jessica, én nem félek a haláltól. Isten vagyok... és mi
istenek halálunk után elég hamar feltámadunk. Nincs mitől
félnem. Azonban maga megtetszett nekem. Ha velem tart és a hű
segítőm... esetleg az.ágyasom... lesz, beavatom a nagy tervbe, és
együtt fogjuk megcselekedni azt, amire már évszázadok óta
készülök...
Jessicának a szeme se rebbent.
– És mi légyen az?
A férfi arcáról egy pillanat alatt eltűnt a nyájasság, vonásai
megkeményedtek, hangja szigorúvá vált.
– Bosszú. Szét fogom rombolni a Terra Birodalmat, szétzúzom
a zsarnokságot, s magát a császárt ketrecbe zárva fogom
mutogatni az emberiségnek. Mert gyűlölöm őt, gyűlölöm!
Jessica döbbenten meredt a férfire, erre a nagy dühkitörésre.
Szinte akaratlanul robbant ki belőle a kérdés.
– Miért, kicsoda maga? Moreen szigorú arcot vágott.
– Moreen del Garde, a nagy Arnou del garde császár bátyja... a
Terra Birodalom igazi császára!
 85

15.
Moreen hosszan nézett a tűzbe, aztán bánatosan elmosolyodott.
Nagy indulata lelohadt, mintha sosem lett volna.
– Ez már régi történet, kár feleleveníteni a részleteket. Kedves
öcsém miatt száműzetésbe kényszerültem, s három
csillaghajónyi legénységgel messze magunk mögött hagytuk a
Naprendszert és a Birodalmat, melyet akkor még Földnek hívtak,
nem Terrának. Hosszú utazás után találtunk rá erre a bolygóra, és
mivel oly hasonlatos volt szeretett Földünkhöz, itt telepedtünk le.
Azonban a háborúság csíráit mi is magunkkal hoztuk, és
alaposan megritkítottuk amúgy sem túí népes csapatainkat.
Aztán a gyilkos háborúskodás után mi, megmaradottak egy
szerencsés találmány révén benépesítettük ezt a világot...
robotokkal, androidokkal, mesterséges lényekkel, vagy nevezze
őket úgy, ahogy akarja. Ezt az egész világot, minden élőlényükkel,
mi teremtettük, mi vagyunk az istenei...
– Kik azok a mi? Moreen vállat vont.
– Én és azok a hűséges embereim, akik mindvégig kitartottak
mellettem... No meg azok, akik ellenem fordultak, ők is
megteremtették a saját alattvalóikat, s most velük folytatjuk a
háborúskodást... Persze, tanulva a korábbi hibákból, most már
csak bizonyos szabályok szerint. Ám eközben én folyton vártam,
hogy leszálljon egy űrhajó a távoli Terra Birodalomból, hogy
alkalmam nyíljon a bosszúra. És ez most bekövetkezett.
Jessicát nem a bosszú gondolata foglalkozta. A csendben
eszegető barbárra pillantott.
– És Lorr? ő is android?
– Ő különleges, eset – Moreen, mintha élvezte volna, hogy Lorr
–ról beszélhet. – Az apja hűséges emberem volt, nagyszerű
genetikus, de megszegte a törvényeinket. Emberszámba vette a
mesterséges teremtményeinket, és gyereket nemzett egy android
nőnek.
Lorr nem fordult Moreen felé, továbbra is háttal ült, de figyelte a
király szavait.
– Több évig tartott a pere, végül is száműzetésre ítélték az
utódjával együtt, – aki nem más, mint Lorr.
Moreen nyelt egyet, majd folytatta.
– Lorr megszületésével veszélyes mutáció jött létre, ám
szaporodásuk... bizonyos okokból meglehetősen korlátozott. Mi
Morennában nem bántjuk őket, de Kavern ura és démonűző
androidjai üldözik a hozzá hasonlókat. Lorr-ról ez idáig nem
tudtak... gyanítom, most már igen. Kavern fekete ura retteg a
Lorrhoz hasonló képességűektől, s ahol démonűző androidjai
 86
telepatikus sugárzást észlelnek, oda lecsapnak. Az áldozatokat
vagy saját szolgálatukba állítják, vagy megölik.
– De hisz ez embertelen, kegyetlen dolog! – kiáltotta Jessica
felindultan.
– Valamikor mi is egymást gyilkoltuk, akárcsak maguk, földi
emberek. De ez már nagyon régen volt.
Jessica újra lenyelte a sértést, és Moreen szavait figyelte.
– Rájöttünk, hogyan lehet a génsebészet felhasználásával
mesterséges teremtményeket alkotni. Időközben felfedeztük a
mágiát, ezt a furcsa valamit, mely a mentális erő birtokosai
számára szinte határtalan lehetőséget biztosít. így aztán egymás
után hoztuk létre a mesterséges világok legkülönfélébb variációit.
Moreen csak beszélt, beszélt. Lorr közben feltápászkodott a tűz
mellől. Moreen tovább beszélt.
– Megszűntek számunkra a fizikai létnek azok a gazdasági
korlátai, amik korábban a háborúk forrásai voltak. Mindenki olyan
életformát választhatott magának, amilyet csak akart. Ha úgy
tetszik, istenek lettünk.
– Gonosz istenek! – kiáltotta Jessica indulatosan. – Nálunk is
folytattak génkísérleteket, de betiltották azokat. Ezek a lények is
emberek, mert nem az számít, hogy hogyan jönnek létre, hanem
az, hogy emberként élnek.
– Bánom is én, nevezzük őket embernek – Moreent nem
bosszantotta a nő közbeszólása. Mosolygott. – Mi viszont
akkor is a teremtőik vagyunk, az isteneik, és ezért jogunk van a
sorsuk meghatározásához.
Lorr ezalatt lovához lépett, és előhúzta kardját a hüvelyből. Mivet
a nő is és Moreen is háttal ültek neki, egyikük sem látta az
óvatosan közeledő Lorrt.
– De teljesen feleslegesen vitázunk – zárta le a vitát Moreen. –
A tény az, hogy itt kell élniük, és az életben maradásukért
keményen meg kell küzdeniük. S erre csak akkor van lehetőségük,
ha hűséget esküsznek nekem, és hűen szolgálnak!
Ebben a pillanatban Lorr lépett Moreen elé. Hosszú kardját a
király nyakára szegezte, úgy, hogy ha a férfi mozdul, az éles
penge felsérti a bőrét.
– Sötét gazember vagy te, Moreen. Megöletted apámat, és most
azt várod, hogy szolgáljalak. Amikor megláttál, tudtad nagyon jól,
hogy ez a kiruccanás számodra az utolsó lesz. Lehetsz te
akármilyen isten, ha most elvágom a torkod, véged. Lorr hangja
halk volt, de Jessica is, Moreen is érezte, hogy komolyan beszél.
Moreen mégsem esedezett kegyelemért, pedig a helyzete
kilátástalan volt.
Lorr nyugodtan állt.
Moreen sandán elvigyorodott.
 87
– Mit gondolsz, Lorr, mióta vagyok én Morenna királya? Több
mint nyolcszáz év óta. Te legfeljebb százhúsz évet élhetsz, én
akár százhúszmilliót. Igen, Moreent fogtad el, az ő nyakát fogod
elvágni, de csak egy android vére fog szertespriccelni a kardod
alatt. Én Moreen vagyok, csak nem képzeled, hogy ilyen
vigyázatlanul belegyalogoltam volna a csapdádba, ha halandó
lennék? – Moreen halkan vihogott. – Ez a test valóban meghal, de
az igazi személyiségem e világban jól elrejtve pihen egy kristályba
zárva. S tucatnyi, Moreen-test várja varázslóink
teremtőkádjaiban, hogy befogadja Moreen lelkét. Amint hű
embereim tudomására jut, hogy te megöltél, azonnal a
rejtekhelyre sietnek, és másfél napon belül Moreen újra éled. Én
leszek az. Emlékezni fogok mindénre, még a halálom pillanatára
is... és biztosíthatlak róla, barbár fattyú, hogy előkerítelek, még a
föld alól is...
Lorr mély lélegzetet vett.
– Lihegj csak, király... ezek az utolsó szavaid. Moreen
szemében gonosz fény csillant.
– Te pedig nem fogsz sehol és semmikor újjáéledni, Lorr!
Eltűnsz az örök feketeségben, nem lesz, aki feltámasszon!
Lorr hangja először csak, mint egy morgás, hallatszott, majd
ahogy nagyobb lendületet vett, egyre erősödött.
– A pokolra... veled... sátánfajzat – A csapással egy időben
fejezte be a mondatot.
Jessica rémülten figyelte a magába roskadt harcost. Lorr ott állt,
kezében súlyos kardjával, és az előtte heverő testet nézte.
A fa, amihez Moreent oda kötötték, kettőbe volt vágva; az aljához
még mindig oda volt kötve Moreen törzse de a nyakától a fa is
véget ért. A fej véres csonkja és a fa folytatása a földön hevert.
Jessica alig hitt a szemének: Lorr iszonyú erővel csaphatta le
Moreen fejét, mert a fejjel együtt a combnyi vastag fát is kivágta.
Lorr mély levegőt vett, és hátat fordított a hullának. Arcán komor
kifejezés lakozott.
– Ami a legszomorúbb az egészben – morogta Lorr –, hogy ez
a sötét gazember igazat beszélt. Most öltem meg... harmadjára,
és eddig mindannyiszor feltámadt! De istenemre... meg fogom
ölni, valahányszor összetalálkozok vele!
Jessica odalépett Lorrhoz, és átölelte a dühtől remegő harcos
vállát. – Lorr...
– Ez a sötétlelkű gazember ölette meg az apámat. Engem is
máglyára akart küldeni, de apám barátai kimenekítettek
Morennából. Hároméves lehettem. Ám Moreen nem elégedett
meg azzal, hogy örökre eltűntem a környékről, nyomoztatott
utánam, és kutyái nevelőapámat is orvul legyilkolták. Én a
hegyekbe szöktem, és barbárok közé kerültem. Köztük nőttem fel.
 88
Egész életemben arra készültem, hogy megöljem Moreent. S
most... amikor immár harmadjára tettem meg, az ölés még most
sem okoz élvezetet.
Lorr a lovakhoz lépett, s míg beszélt, felnyergelte őket. Jessica
csendben hallgatta, megkereste monokinijét, és felvette, majd
amikor Lorr elkészült a lovakkal, ő is nyeregbe szállt.
– Lorr... én veled tartok... mindenben! Az ifjú szomorúan nézett
a széplányra.
– Jó lenne, Jessica... de nem tudom, merészelhetjük-e.
A vénuszi lány komoran pillantott az égre.
– Ott fenn lebeg egy hatalmas hajó, halott emberekkel. Ha
meg tudnánk szerezni, azzal legyőzhetnénk és elpusztíthatnánk
Moreen királyt örökre. Vagy ha nem, hazatérnénk az én
otthonomba, és figyelmeztetnénk a császárt a veszélyre.
– Nincsenek szárnyaim – mosolyodott el Lorr. – Vagy te talán
tudsz repülni?
A vénuszi lány szomorúan elmosolyodott.
– Mindenki meghalt. A legénység a hajón, Jim a
leszállóegységben, és ez óta bizonyára Filipet is utolérte a
végzete, őt is sajnálom, pedig átkozottul nem kár érte!
– Gonosz ember volt?
Jessica a fejét rázta.
– Nem nevezném annak. Filip tudatlan volt és meggondolatlan.
Imádta a harcot, és nem törődött azzal, hány ártatlan embert
mészárol le pusztán a szórakozás kedvéért. Gyűlölt engem,
amiért minduntalan szembeszálltam vele. Megpróbálta
vérontásait kötelességből végzett feladatnak feltüntetni, de
engem nem vert át, és ezt ő is tudta... Mégis kár érte! Az ő
segítségével, sokkal nagyobb esélyünk lenne...
Lorr a fejét rázta.
– Gyűlölöm az esztelen vérontást, s azokat is, akik ilyesmit
művelnek.
Jessicának hirtelen új gondolata támadt.
– Mit gondolsz, Lorr, hol lehet Moreen király titkos rejtekhelye?
A barbár vállat vont.
– Talán... a Fekete Szigeteken. Miért?
– Ki tudja, talán ott van a leszállóegység, ami feljuttathat
bennünket a nagy hajóra. És lehet, hogyha megtaláljuk és
elpusztítjuk Moreen elrejtve nyugvó személyiségét, soha többé
nem támad fel, ha ismét megöljük...
Lorr szeme felcsillant, és meglepetten nézett a lányra.
– Azonnal induljunk a Fekete Szigetekre, Jessica! Visszaadtad
a reményt, amit már kezdtem elveszíteni.

(Vége)
 89
Ha érdekli, mi lesz a sorsa Lorrnak és Jessicának, a tengerben
evickélő Filipnek és Heldillnek, no meg a titokzatosan eltűnt
Jimnek, olvassa el Andrew Hall következő könyvét, mely
hamarosan megjelenik:
Andrew Hall: A Fekete Szigetek sárkányai