NELSON DEMILLE

BÁBELI
FOGSÁGBAN

1
  

A hetvenes években játszódó regényben az izraeli

Kneszet tagjai két Concorde gépen az arabokkal
való béketárgyalásra repülnek New Yorkba. A
biztonsági szolgálat fokozott óvintézkedései ellenére
bomba került a repülőgépekre, amelyeket két évvel
korábban, még Franciaországban helyeztek el arab
terroristák. A pilóták és az utasok – köztük Miriam
Bernstein közlekedési miniszterhelyettes asszony és
Jacob Hausner biztonsági főnök – a nyomukban
haladó terroristáktól tudják meg, hogy életük
veszélyben forog. Az arabok a gép felrobbantásával
fenyegetőznek, ha nem teljesítik utasításaikat. Az egyik
Concorde vezetője ellenáll, és a gép a levegőben
megsemmisül. A másik repülőt az Eufrátesz folyó
völgyébe, az egykori Babilon földjére „kalauzolják”,
hogy utasait túszul ejtsék. Tervük azonban nem sikerül,
mert a gépen utazók – élükön David Becker pilótával
– a fogság helyett a harcot választják. Minden
erejükre, ügyességükre és elszántságukra szükség van,
hogy tartani tudják magukat és megszabaduljanak
szorult helyzetükből.

Babiloni fogság címmel is megjelent.

2
 
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Nelson DeMille: By the Rivers of Babylon. Warner Books,
1990
Fordította
Zsolt Angéla
 
Copyright © 1978 by Nelson DeMille
Hungarian translation © Zsolt Angéla, 1996
 
 
 

MAGYAR KÖNYVKLUB, BUDAPEST, 1996

FELELŐS KIADÓ DR. KRATOCHWILL BALAZS IGAZGATÓ
IRODALMI VEZETŐ AMBRUS ÉVA
MŰSZAKI VEZETŐ SZILASSY JÁNOS
FELELŐS SZERKESZTŐ GY. HORVÁTH LÁSZLÓ
A BORÍTÓT TERVEZTE NAGY PÉTER
TIPOGRÁFUS ÉS MŰSZAKI SZERKESZTŐ SZEDUVK GYÖRGY
SZEDTE A PYTHEAS KFT.
NYOMTA ÉS KÖTÖTTE AZ ALFÖLDI NYOMDA RT.
A NYOMDAI MEGRENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 345.66-14-1
KÉSZÜLT DEBRECENBEN, AZ 1996. ÉVBEN
FELELŐS VEZETŐ: GYÖRGY GÉZA VEZÉRIGAZGATÓ
MEGJELENT 29,39 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN
ISBN 963 548 355 4

3
 

Ajánlom ezt a könyvet Bernard Geisnek,

aki vállalta a kockázatot;
feleségemnek, Ellennek, aki nagyobb
kockázatot vállalt;
valamint szüleimnek, akiknek nem volt
választásuk.

4
 
Köszönetet mondok Thomas Block századosnak
felbecsülhetetlen szakmai segítségéért; Bernard
Geisnek, valamint a Bernard Geis Társaság
munkatársainak, különösen Judith Shafrannak és
Jessie Crawfordnak kitűnő szerkesztői munkájukért.

5
 

A harcunk épp csak elkezdődött még. A legrosszabb ezután

jön. Kötelességünk tehát figyelmeztetni Európát és Amerikát,
hogy nem lesz béke… Még az a kilátás sem zavar bennünket,
hogy kirobbanthatjuk a harmadik világháborút. A világ
kihasznált bennünket, és megfeledkezett rólunk. Itt az ideje,
hogy ráébredjen létezésünkre. Bármi áron folytatni fogjuk a
harcunkat. A többi arab semmit sem tehet nélkülünk. És mi
soha nem egyezünk bele a békés megoldásba. Mi vagyunk a
pakliban az ütőkártya.

Dr. George Habbas,

a Népi Front Palesztina
Felszabadításáért (NFPF)
vezetője

Mi, zsidók nem vagyunk hajlandók eltűnni. Hatalmas,

embertelen és könyörtelen erők állnak szemben velünk, de mi
itt vagyunk. Millió a megtöretettek, elevenen eltemetettek,
tűzre vetettek holtteste, de a zsidó nép szellemét soha
senkinek nem sikerült megtörnie.

Golda Meir,
2. brüsszeli konferencia a szovjet
zsidók helyzetéről
Brüsszel, 1976. február 19.

6
 FRANCIAORSZÁG: ST-NAZAIRE

Núri Szalamé villanyszerelő-segéd újra megtapogatta fehér

kezeslábasa hatalmas zsebeit. Kicsit meggörnyedve állt az
Aérospatiale óriás szerelőcsarnokának közepén; nem tudta,
megteszi-e a következő lépést. Körülötte más algériai
bevándorlók, akik egymás közt franciául szoktak beszélni,
mintha különös, lassú balettet jártak volna, húzták az időt,
várták, hogy megszólaljon a műszak végét jelző csengő.
A késő délutáni nap porszemtáncoltató nyalábokban
áramlott be a hat emelet magas ablakokon, és a gyengén
fűtött csarnokban meleg, aranyló ragyogással áradt szét,
amihez nem illett Szalamé leheletének hideg párája.
A csarnok körül kigyúltak a légikikötő fényei. Fémes kék
Mirage gépek köteléke úszott el V alakban a repülőtér fölött.
Kezdtek felsorakozni az autóbuszok, melyek hazaszállítják St.
Nazaire-be az Aérospatiale munkásait. Kutató szemét
legalább egy honfitársa elkerülte. Szalamé tudta, hogy sorsa
már nem az ő kezében van, és gyanította, hogy nem is
Allahéban.
Majd jellegzetes arab könnyelműséggel a remény
szárnyára szállt, s a kétségbeesés mélyéről a túlzott önbizalom
veszélyes csúcsaira emelkedett. Szapora léptekkel megindult
a betonon.
Előtte fémállványon várakozott a hatalmas Concorde. A
gép teste és szárnyai fölött, alatt és körül szerelőállványok

7
íveltek. A repülőgép külső borítása még nagyrészt hiányzott, és
a munkások úgy másztak a hosszú testen, akár a hangyák
egy óriás szitakötő félig felfalt tetemén.
Szalamé felkúszott a létrán az állványzat fölső lapjára, és
átmászott a tizenkét méter magas farok aljánál futó
szerelőállványra. A még festetlen alumínium vezérsíkok
egyikén sablonfestéssel állt a gyártási szám: 4X-LPN.
Szalamé az órájára pillantott. Tíz perce van a műszak
végéig. Most kell megcsinálnia, mielőtt az éjszakai szegecselők
végleg lezárják a farokrészt. Elvette az állványra csíptetett
jegyzőtömböt, és átfutotta. Hátrafordult, lenézett. Odalentről
egy fémhulladékot söprögető algériai bámult fel, majd
elfordult.
Szalamé érezte, hogy arcára kiül a veríték, és mindjárt rá
is fagy a beton és acél szerelőcsarnokból áradó hidegben.
Kezeslábasa ujjába törölte homlokát, majd leereszkedett két
hosszgerenda közt a részben fedett alumíniumtörzs hátuljába.
A farokrész lézerrel hegesztett bordák és ívelt hosszanti pántok
hálózatából állt. Lábát a közvetlenül a tizenegyes számú külső
üzemanyagtartály fölött húzódó kereszttartó rúdon vetette
meg. Leguggolt, és bordáról bordára araszolt a félig kész
légnyomáselválasztó fal felé.
Szalamé átkémlelt a válaszfalon, és végignézett a törzs
üregén. Az ideiglenes padló gyanánt lefektetett falapon hat
ember járkált, szigetelőlapokat fektetve az utasfülke és a gép
gyomrában elhelyezkedő poggyásztér közt. Egymás kezére
dolgozva fölemelték a falapot, lerakták a szigetelőlemezt,
majd visszafektették a falapot a bordák és gerendák közé.
Szalamé megfigyelte, hogy a munkások a szigeteléssel együtt

8
lyukacsos porcelánból, illetve nejlonból készült védőlemezeket
is elhelyeznek. A kabin mennyezetére villódzó fényű
szerelőlámpa volt akasztva. A farokrészbe is jutott lámpa, de
Szalamé nem kapcsolta be. Néhány percig ott kuporgott a
sötét farokrészben, a félig kész válaszfal mögött.

Végül Núri Szalamé megköszörülte a torkát, és beszólt a

kabinba. – Lavalle felügyelő úr!
A vészkijáratot vizsgáló hórihorgas francia megfordult, és
a mellmagasságig érő falhoz lépett. Amikor ráismert az
algériaira, elmosolyodott. – Szalamé! Mit bujkál itt a sötétben?
Mint egy patkány.
Az algériai válaszul mosolyt erőltetett az arcára.
Meglendítene a jegyzőtömböt a szerelési ellenőr felé. – Ugye
kész van, le lehet zárni?
Henri Lavalle a válaszfalra támaszkodott. Erős fényű
zseblámpájával bevilágított az elkeskenyedő farokrészbe,
villámgyorsan még egyszer ellenőrzött mindent. A másik
kezével elvette az arabtól a jegyzőtömböt, és gyorsan
átpörgette lapjait. Nem bízhatunk ezekben az algériaiakban,
hogy becsületesen megnézik az ellenőrzési naplót. Lavalle
felügyelő újra átfutott minden oldalt. A naplót az összes
felügyelő kézjeggyel látta el. A villamossági, a hidraulikai meg
az üzemanyagtartály-felügyelő kézjegye rendben volt.
Átnézte saját kézjegyeit, melyekkel hitelesítette a szerelés
ellenőrzését. – Igen – felelte. – Valamennyi ellenőrzés
megtörtént.
– Az enyém is? – kérdezte Szalamé. – A villamossági?
–  Az is megvan. Rendesen megcsinálta. Minden elkészült.
Le lehet zárni. – Visszaadta az algériainak a jegyzőtömböt, jó

9
éjszakát kívánt, és hátat fordított.
– Köszönöm, felügyelő úr. – Szalamé az övére akasztotta a
jegyzőtömböt, megfordult, és óvatosan, összegörnyedve
mászni kezdett a gerendázaton. Közben lopva hátranézett.
Lavalle felügyelő elment már. Szalamé hallotta, amint a
szigetelők csomagolják a szerszámaikat, kimásznak a törzsből,
le az állványon. Valaki eloltotta a kabinban a legtöbb
lámpát, a farokrészben még sötétebb lett.
Núri Szalamé bekapcsolta a zseblámpáját, és bevilágított
az üreges farokrészbe. Lassan felmászott a bordázaton,
csaknem addig a pontig, ahol a farok két oldala találkozik.
Egyik dagadó oldalzsebéből kivett egy doboz alakú
elektromos szerkezetet, nem nagyobbat, mint egy csomag
cigaretta. A dobozon lévő fém számlapon, mely az alkatrész
azonosítását szolgálta, ez állt: S.F.N.E.A. #CD-3265-21. Ez
azonban nem volt igaz.
Fölső zsebéből elővett egy tubus epoxit, kinyomott egy kis
ragasztót az egyik alumínium oldallapra, a dobozt erősen a
repülőgép falához szorította, néhány másodpercig ott tartotta.
Majd kihúzta a fekete doboz összecsukható antennáját, és
addig forgatta, amíg már sehol sem ért hozzá a farok
fémoldalához.
Lassan megváltoztatta testhelyzetét, hátát egy bordának,
lábát egy keresztrúdnak támasztotta. Nem volt meleg a szűk
farokban, de arcát veríték lepte.
Speciális késével lefejtett egy darab szigetelést a farok
helyzetlámpájához vezető, feketével vonalkázott zöld drótról.
Zsebéből kihúzott egy ugyanolyan drótot. Egyik végéhez
csupasz fémhenger volt erősítve, akkora, mint egy Gauloise

10
cigaretta. Másik végén a meztelen réz látszott. A rézvéget a
helyzetlámpa drótjához illesztette, az illesztést gondosan
körbetekerte szigetelőszalaggal.
Szalamé lassan mászni kezdett lefelé a fémvázon.
Ereszkedés közben végigvezette a drótot egy köteg sokszínű
vezeték mentén, amíg el nem ért a függőleges vezérsík aljára,
ahol a vezérsík a géptesttel találkozik. Majd leejtette a drótot
a lába alatti keresztbordák közt.
Szalamé ráhasalt a hideg alumínium keresztbordákra, és
lenyúlt a tizenegyes számú stabilizáló üzemanyagtartályhoz. A
törzs aljáról hiányzó néhány borítólemezen át rálátott a
hatalmas repülőgép alatt elhaladó emberek feje búbjára.
Arcán patakokban folyt az izzadság; az nem lehet, gondolta,
hogy ne csorogjon rájuk, de senki sem nézett föl.
Ekkor a másik zsebéből félkilónyi fehér, gittszerű anyagot
vett elő. Gondosan rágyúrta a tizenegyes számú tartály
tetejére. Megtalálta a lelógó zöld drótot, ujjait végigfuttatta
rajta, végül megérezte a hozzáerősített kis fémhengert.
Belesüllyesztette a hengert a lágy gittbe, majd a gittet jó
erősen a henger köré nyomkodta. Hangosan felcsöndült a
műszak végét jelző csengő, Szalamé összerezzent.
Gyorsan fölegyenesedett, és letörölte arcáról, nyakáról a
verítéket. Egész testében remegve préselte át magát a szűk
bordák közt a farok nyitott részébe. A farok sötétségéből
felhúzódzkodott a szerelőállványra, majd ráugrott az
állványzat fölső lapjára. Négy percet sem vett igénybe a
művelet, mely mintha az örökkévalóságig tartott volna.
Szalamé még akkor is remegett, amikor két második
műszakos szegecselő fölért az állvány tetejére. Kíváncsian

11
megbarnulták társukat, aki próbálta visszanyerni
lélekjelenlétét.
Az egyik szegecselő francia volt, a másik algériai. Az
algériai kérdezte meg, franciául: – Kész? – és a levegőbe
bökött.
Szalamé egy pillanatig zavarodottan állt, míg észre nem
vette, hogy a szegecselők tekintete a jegyzőtömbre
szegeződik, mely még most is az övén lógott. Gyorsan
kinyitotta a csíptetőt, és átnyújtotta a tömböt. – Persze hogy
kész. Villamosság. Szerelés. Hidraulika. Minden ellenőrizve. Le
lehet zárni.
A két férfi átfutotta az ellenőrzési naplót, bólintottak. Majd
kezdték előkészíteni az alumíniumlapokat, a szegecseket,
szegecselőpisztolyokat. Szalamé egy percre még ott maradt,
bámult, amíg ki nem állt térdéből a remegés, majd
bizonytalanul lemászott a létrán, és beletette kártyáját a
blokkolóórába.

Núri Szalamé beszállt az egyik várakozó buszba, némán

ült a munkások közt, figyelte, hogyan isszák üvegből a bort,
miközben a busz hazafelé tartott St-Nazaire-be.
Szalamé a város központjában szállt le, s kanyargós,
macskaköves utcákon jutott el svábbogaras lakásába, mely
egy boucherie fölött volt. Arabul köszönt a feleségének, négy
gyerekének, majd bejelentette: fontos elintéznivalója akadt,
várniuk kell a vacsorával, amíg újra haza nem jön.
Fogta a biciklijét, mely a sötét, szűk lépcsőfordulóban állt,
lecipelte a sikátorba, majd kikerekezett az útra, onnan a
tengerpartra. Meglátszott lehelete a hidegben, amint lihegett

12
az erőlködéstől. Levegő kéne a gumiba, átkozódott Szalamé,
miközben a bicikli az egyenetlen köveken zötyögött.
Ritkult a forgalom a sötétedő utcákon, ahogy a sűrűn
lakott partszakaszon végigkerekezve elhagyatott területre ért,
azoknak a hatalmas beton tengeralattjáró-dokkoknak a
környékére, melyeket a németek építettek a második
világháború alatt. A bombabiztos építmények szürkén,
riasztóan, a robbanásoktól eléktelenítve emelkedtek ki a
fekete vízből. A parton magas emelődarukarok tornyosultak a
dokkok fölé s kapták el az öböl felől az utolsó napsugarat.
Núri Szalamé a dokkokhoz vezető rozsdás lépcsőhöz
hajtott, s belökte a biciklit egy vadbabérbokorba. Óvatosan
lépkedett le a nyikorgó lépcsőn.
A víz szélén ráfordult a moha és kis kagylók borította
támaszfalra, és megindult előre az egyik fedett dokk felé.
Dízelolaj és tengervíz szaga csapta meg orrát, ahogy megállt
és elolvasta a mohás betonra festett fakuló, lepattogzó jelet.
A szokásos Achtung! mellett még néhány más német szót
látott, valamint a nyolcas számot. Szalamé lassan haladt, s
egy rozsdás vaskapun belépett a tengeralattjáró-dokkba.
Odabent hallotta, amint a víz neki-nekicsobban a falnak.
Más világítás nem volt, csak ami a folyó fölötti fényből
szűrődött be a nyitott bejáraton. Szalamé a szerelőjárdán
tapogatózott az alagútszerű dokk nyitott vége felé. Reszketett
a nyirkos, posványos levegőben. Többször rájött a köhögés, de
visszafojtotta.
Hirtelen zseblámpa fénye csapott a szemébe, Szalamé
eltakarta az arcát. – Rís? – suttogta. – Rís?

13
 Ahmed Rís kikapcsolta a zseblámpát, és halkan
megszólalt arabul. – Megvan, Szalamé? – Inkább állítás volt,
mint kérdés.
Núri Szalamé érezte, hogy rajtuk kívül mások is állnak a
keskeny szerelőjárdán. – Megvan.
–  Megvan – ismételte meg Ahmed Rís. – Megvan. –
Hangjában baljósan csendült az elégedettség.
Szalamé visszagondolt azokra a sötét algériai tekintetekre,
melyek egész nap követték. Az algériai szegecselő a francia
oldalán – meg a többiek is – alig leplezett cinkossággal
nézték.
– Megtörtént az ellenőrzés? Lezárják ma éjjel a farokrészt?
Rís hangjában érződött, hogy tudja a választ.
– Le.
–  A rádiót a farokrészen belül a legmagasabb pontra
helyezted? A borítás közelébe?
– Egyenesen a borításra, Ahmed.
– Helyes. És az antenna?
– Ki van húzva.
–  A csatlakozás? Folyamatosan kap majd a rádió
impulzust a gép akkumulátoraiból?
Szalamé nemegyszer végiggondolta már a választ. – A
csatlakozást a farok helyzetlámpájáról vezettem le. A
csatlakozó drótja a legszigorúbb ellenőrnek sem tűnik fel. Arra
is vigyáztam, hogy azonos legyen a vezeték színe. Zöld. A
rádiót soha senki nem látja, óvatosságból mindenesetre
ráraktam egy Aérospatiale alkatrész-azonosító táblát.
Mindenkit megtévesztene, talán csak egy villamosmérnököt

14
nem. A többi karbantartó meg sem fogja látni, vagy ha
mégis, tartozéknak hiszi.
Rís mintha bólintott volna a sötétben. – Kitűnő. Kitűnő. – Egy
percig nem szólt, de Núri Szalamé hallotta a lélegzését, érezte
leheletének nyirkos szagát. – Pontosan hozzáillesztetted a
vezeték másik végéhez az elektromos robbantószerkezetet?
– Természetesen.
– A plastique? – Rís az általánosan elterjedt francia néven
nevezte a robbanószert.
Szalamé mintha jól megtanult leckét mondana fel. – A
stabilizálótartály tetejére nyomkodtam rá. Azon a helyen a
tartály kicsit meggörbül. Vagy tíz centiméternyi plasztik került
a tartály teteje és a robbantószerkezet közé, amelyet hátúlra
süllyesztettem be, potosan a töltet közepére. Üreges töltet,
tehát befelé fog robbanni, és átlyukasztja a tartályt. –
Szalamé megnyalta hideg ajkát. Egy cseppet sem
rokonszenvezett ezeknek az embereknek az ügyével, és tudta,
hogy nagy bűnt követett el. Eleinte nem akart belekeveredni
a dologba. De Rís szerint minden arab gerillaharcosnak
született. Casablancától ötezer kilométer kiégett sivatagon át
Bagdadig mindenki gerillaharcos, egyik a másikának testvére.
Százmilliónál is többen vannak. Núri Szalamé egy szót sem hitt
az egészből, minthogy azonban szülei és nővérei még nem
jöttek el Algériából, nem volt nehéz rábírni, hogy végrehajtsa
a tettet. – Büszke vagyok rá, hogy teljesítettem a feladatomat
– mondta, csak hogy kitöltse a csöndet, de tudta, hogy nem
használ vele. Hirtelen ráébredt, hogy sorsa már abban a
pillanatban megpecsételődött, amikor ezek az emberek
megkörnyékezték.

15
 Rís mintha nem is hallotta volna. Más dolgok jártak a
fejében. – Szóval az a véleményed, hogy a plasztik nem
látszik, hanem olyan, mintha a tartály része volna? Kár, hogy
elfelejtettünk utasítani, hogy szórd be alumíniumfestékkel –
tette hozzá elgondolkodva.
Szalaméban égett a vágy, hogy jó hírt mondjon,
engesztelési, elűzze a kétely ördögeit. – Többet senki nem fog
hozzáférni. A túlnyomásos utastértől elválasztja a rekeszfal. Az
összes hidraulikus és villamos szerkezetet a külső oldalon
elhelyezett fedőlapok leemelésével fogják karbantartani. Csak
akkor kell elmozdítani a szegecselt táblákat, ha elromlik
valamelyik alkatrész. Az üzemanyagtartálynak azt az oldalát
soha többet nem látja ember szeme. – Szalamé az árnyékból,
Rís mögül tisztán hallotta legalább még három ember
türelmetlen lélegzetvételét. Az alagút végén teljesen
besötétedett. Olykor egy-egy hajókürt szólt a folyó vagy az
öböl felől, a tompa hang egy darabig még búgott a vízen, a
tengeralattjáró-dokkban.
Rís mormogott valamit.
Szalamé felkészült a legrosszabbra. Miért kellett ebben a
sötét odúban találkozniuk, miért nem volt jó egy kényelmes
kávézó vagy lakás? Szívében tudta már a feleletet, de
elkeseredetten próbálkozott, hogy megfordítsa az eleve
elrendelj; végzetet. – Áthelyezésemet kértem Toulouse-ba,
ahogy kívántad. Meg fogják adni. Megtiszteltetésnek
tekinteném, ha ott is én csinálhatnám.
Rís nevetésre emlékeztető neszt hallatott, amitől
végigfutott a hideg Szalamé hátán. Nemsokára véget ér a
színjáték. – Nem, barátom – mondta a hang a sötétből. – Arra

16
már találtunk embert. A te ütőkártyád már benne van a
pakliban, és ne félj, hamarosan ott lesz a másiké is.
Szalamé megértette a szóképet. Ezek az emberek így
beszéltek magukról és műveleteikről. Ütőkártya a pakliban. A
játszmát civilizált országok játsszák, amíg elő nem kerül
valahonnan az ütőkártya egy repülőtéri vérfürdő, egy
gépeltérítés, egy levélbomba formájában. A diplomaták és
miniszterek játszmájából zavart, kétségbeesett kapkodás lesz.
Amikor az ütőkártyát kiterítették az asztal zöld posztójára, már
senki nem ismeri a szabályokat. Elsúlyosodik a könnyű játék.
Szalamé torka kiszáradt. Nagyot nyelt. – De hát… – Zajt
hallott. Rís összeütötte a tenyerét.
Szalamét sok kéz nyomta a tengeralattjáró-dokk csúszós
falához, ügyesen, gyorsan. Érezte, amint a hideg acél a torkát
hasítja, de nem tudott kiáltani, mert a szájára tapadt egy kéz.
Egy második, egy harmadik kést érzett, a szívét keresték, de
gyilkosai idegesek voltak, s csak a tüdejét sikerült átszúrniuk.
Szalame érezte, hogyan zuhog a meleg vér nyirkos, hideg
bőrére, s bugyborékoló hangot hallott feltörni a tüdejéből és a
torkából. Még egy kést érzett, az a tarkójába vágott bele,
megpróbálta elmetszeni a hátgerincét, de lesiklott a csontról.
Szalamé gépiesen küzdött, de nem hitt a menekülésben.
Szenvedése közepette is tudta, hogy gyilkosai igyekeznek
gyorsan dolgozni, de izgalmukban mindent elrontanak. Eszébe
jutott, hogy a felesége meg a gyerekei várják a vacsorát.
Majd az egyik kés rátalált a szívére, és ő végső
halálvonaglással kitépte magát kínzói keze közül.
Rís halkan beszélt, miközben az árnyalakok letérdeltek
Szalamé fölé. Elvették a tárcáját és az óráját, kifordították a

17
zsebeit, lehúzták a jó bakancsát. Lecsúsztatták a szerelőjárda
oldalán, s bokájánál fogva a dokk oldalát ütemesen verdeső,
fekete, posványos víz fölé lógatták. A vízipatkányok, melyek
szüntelen vinnyogtak a rövid küzdelem alatt, most elnémultak,
vártak. Apró, vöröslő szemmel bámultak, mely mintha belső
tűzben égett volna. Szalamét – vérpatakok áztatta arca már
a vizet érte – eleresztették gyilkosai. Alig hallható
csobbanással tűnt el. A patkányok a szerelőjárdáról a bűzös,
mocskos vízbe merültek. Vinnyogásuk betöltötte a hosszú
tárnát.

Az álarcot viselő munkások még utoljára végigfröcskölték

a felületet sürített levegős festőpisztolyukkal. A pisztolyok nagy
szisszenéssel elhallgattak. A Concorde fehér zománcszínnel
csillogott a hatalmas festőcsarnokban. Csönd volt a
helyiségben, amelyet nemrég még zaj, mozgás töltött be.
Infravörös-lámpák izzottak fel kísértetiesen. A festék párája
földöntúli gázkörként lebegett a repülőgép körül, amely
vörösen ragyogott a ráverődő fényben. A tágas térből
légszivattyúk szívták a festékpárát.
A légszivattyúk önmaguktól kikapcsolódtak, az infravörös-
lámpák elhalványultak, majd feketén kihunytak. A sötét
csarnokot egyszer csak sok száz villódzó szerelőlámpa
kékesfehér fénye borította el.
Később fehér kezeslábast viselő emberek jelentek meg, s
némán közeledtek, akárha szent helyre léptek volna.
Megálltak, néhány másodpercig csak néztek az elnyúló,
kecses madárra. A gép hosszú lábán szinte büszkén állt, csőrét
a nílusi szent íbiszmadár klasszikus gőgjével és közönyével
fordította az alant bámulókra.

18
 Az emberek kivágott rajzú mintalemezeket hoztak,
festőpisztolyokat. Kétszáz literes hordókat gurítottak be,
világoskék festékkel. Gördülő állványt toltak oda, kibontották a
festéshez a nagy mintalemezeket.
Munka közben nem fecsérelték a szót. Időről időre a
művezető átvizsgálta a tervező vázlatrajzait.
Az egyik festő ráfektette mintalemezeit a farokrészre, ahol
az új fehér zománc alatt halványan még most is kivehető volt
a gyártási szám, mely immár végleges nemzetközi
rendszámmá alakult. A festő először azt festette rá: 4X – ez a
gépet birtokló és üzemben tartó ország nemzetközi jele. Majd
ezt: LPN – ez a gép nyilvántartási jele.
Följebb, az állvány egy magasabb fokán két festő
lehántotta a farokról a fekete műanyag mintalemezt. Fehér
mezőben világoskék, hatágú csillag maradt látható, alatta a
két szó: El-Al.

19
 ELSŐ KÖNYV

IZRAEL
A SARON-SÍKSÁG

És… gyógyítgatják az én népem… romlását, mondván:

Békesség, békesség, és nincs békesség!

Jeremiás könyve 6,14-16

…eláltatták az én népemet, mondván: béke!

Holott nincsen béke…
Ezékiel könyve 13,10-11

20
 1

A szamariai hegyekben, a Saron-síkság fölött négy ember állt

némán a hajnal előtti sötétben. Ha lenéztek, a lodi nemzetközi
repülőtér egyenes vonalú jelzőfényeit látták elnyúlni a
síkságon, csaknem kilenc kilométernyire. Lodon túl Tel Aviv és
Herclija fényei pislogtak, még távolabb a Földközi-tengerben
tükröződtek a lebukó hold sugarai.
A földdarab, amelyen álltak, a hatnapos háborúig
Jordániához tartozott. 1967-ben hadászati fontosságú ponttá
vált, minthogy a kiszögellés csaknem fél kilométernyire benyúlt
a Saron-síkság fölé, és az 1948-as tűzszüneti vonal szerint Izrael
testébe ékelődött. 1967-ben itt ütötték fel a jordániaiak a
Lodhoz legközelebb eső hadállásukat. A jordániai ágyúk és
aknavetők jó néhány lövedéket kilőttek a repülőtérre erről a
pontról, amíg az izraeli harci repülőgépek el nem hallgattatták
őket. Az arab légió feladta ezt az állást is, mint mindent a
Jordán folyó nyugati partján. Ma már láthatóan nincs katonai
jelentősége ennek az előretolt állásnak. Izraeli területen fekszik.
Eltűntek a senki földje két oldalán farkasszemet néző
betonfedezékek, eltűntek az őket kilométerszám elválasztó
szögesdrótok. Sőt eltűntek az izraeli határőrök is.
De 1967-ben az arab légió hátrahagyott némi felszerelést
és kezelőszemélyzetet. A felszerelés három darab százhúsz
milliméteres aknavetőből és a hozzájuk tartozó lövedékekből
állt, a személyzetet pedig ez a négy palesztin alkotta: az arab
légió mellett működő palesztin segéderők egykori harcosai.

21
Fiatalok voltak, azzal az utasítással hagyták itt őket, hogy
várjanak a további parancsig. A felszerelés és katonák
hátrahagyása meglehetősen régi hadicsel. A visszavonulásra
kényszerülő modern hadseregek is élnek vele, abban a
reményben, hogy helyben várakozó embereik hasznukra
lesznek, ha és amikor támadásba fordul a visszavonulás.
A négy palesztin már tizenkét esztendeje élte itt, közeli
szülőfalujában, az izraeli fennhatóság alatt álló Budriszban
békés, mindennapi életét. Valójában már rég megfeledkeztek
az aknavetőkről és a lövedékekről, amíg egy üzenet eszükbe
nem juttatta a régi esküt. Úgy jött elő a sötétből a hír, akárha
egy rég eltemetett rémálom tért volna vissza. Meglepetést
színleltek – épp a békekonferencia előestéjén? –, holott tudták,
hogy pontosan amiatt üzentek értük. Azok az emberek, akik a
négy palesztin élete fölött rendelkeztek, nem akarták ezt a
békét. A parancs alól pedig nem volt kibúvó. A titkos
hadsereg tagjait éppúgy kötelezte, mint azokat, akik
egyenruhában feszítenek a díszszemlén.
A négy férfi aleppói fenyőfák között térdelt, és két kézzel
ásott a laza, homokos talajban. Hamarosan rátaláltak egy
nagy műanyag zsákra. A zsákban, kartondobozba
csomagolva egy tucat aknagránát volt. Földet és tűleveleket
hánytak a zsákra, és visszaültek a fák tövébe. Amint az ég
világosodni kezdett, felcsendült a madarak éneke.
Az egyik palesztin, Szabáh Habbáni felállt, a hegytetőre
ment, és végigjáratta tekintetét a síkságon. Kis szerencsével –
és ha Allah keleti szelet küld – elérhetik a repülőteret. Úgy
lőhetik ki a hat repeszgránátot és a hat foszfortöltetű

22
gyújtólövedéket, hogy a főépületben és a repülőgép-kifutón
robbanjon.
Gondolataira mintegy válaszul hátba csapta a forró szél,
és hirtelen meglebbent arca körül a kúfíja. Gyantaillatot
árasztva hajladozni kezdtek az aleppói fenyők. Megérkezett a
hamszin.

Lebegtek a függönyök a zsalugáteres ablak két oldalán a

herclijai második emeleti lakásban. Az egyik ablakszárny
hangos csattanással bevágódott. Teddy Laskov, a légierő
dandártábornoka felült ágyában, és az éjjeliszekrény felé
kapott. Az ablak felől beszűrődő gyér fényben látta, amint
mozog a zsalugáter. Hátradőlt, de kezét nem vette le
negyvenötös automata pisztolyáról. A kis szoba megtelt a
forró széllel.
A férfi mellett megmozdult a takaró, és kibukkant alóla
egy fej. – Mi baj?
Laskov megköszörülte a torkát. – Fúj a sarav – mondta a
hamszin héber nevét. – Itt a tavasz. Béke lesz. Mi baj lehetne?
– Elvette a kezét a pisztolyról, matatni kezdett a fiókban,
cigarettát keresett. Rágyújtott.
Laskov mellett a takaró újra megemelkedett. Miriam
Bernstein közlekedési miniszterhelyettes nézte, ahogy Laskov
cigarettájának izzó pontja nyugtalan kis mozdulatokkal remeg
a levegőben. – Hogy vagy?
– Jól. – A férfi megfeszítette kezét. Lenézett a takaró alatt
kirajzolódó testre, a félig a párnába temetett arcra. Majd
meggyújtotta a villanyt, és lelökte a takarót a mellette
fekvőről.
– Teddy! – Miriam hangjában szelíd szemrehányás.

23
 Laskov elmosolyodott. – Látni akartalak.
–  Eleget láttál. – Kinyújtotta kezét a takaró után, melyet
aférfi ekkor végképp lerúgott róla. – Hideg van –
nyűgösködött Miriam, és kicsire összegömbölyödött.
– Meleg van. Nem érzed?
Az asszony megadóan nyiffant egyet, majd kinyújtózott,
kezét-lábát érzékien szétvetette.
Laskov elnézte kedvese barnára sült, meztelen bőrét. Keze
fölcsúszott a combján, szemérme sűrű szőrzetén, s megállt a
mellén. – Min mosolyogsz?
Miriam megdörzsölte a szemét. – Azt hittem, csak
álmodtam. De nem.
–  A konferenciát? – A férfi hangjában türelmetlenség
rezdült, mint aki unja már az egészet.
– Azt. – Kezét a férfi kezére tette, beleszippantott az édes
levegőbe, szemét lehunyta. – Megtörtént a csoda. Új
évtizedbe léptünk, az izraeliek és az arabok leülnek
egymással, és meg fogják kötni a békét.
– Beszélni fognak a békéről.
– Hogy lehet valaki ilyen kishitű? Már a kezdet kezdetén!
– Aki kishitűen kezd, az legalább nem csalódik a végén.
– Ne add fel már eleve.
A férfi lenézett a mellette fekvő alakra. – Nem adom fel.
Miriam rámosolygott. – Fel kell kelnem. – Ásított, megint
nyújtózott egyet. – Együtt reggelizem valakivel.
A férfi kiszabadította a kezét. – Kivel? – szaladt ki a száján
a kérdés.
– Egy arabbal. Csak nem vagy féltékeny?
– Nem. De gondolnom kell a biztonságra.

24
 Miriam nagyot nevetett. – Abdel Mádzsid Dzsabarival
találkozom. Mintha az apám volna. Ismered?
Laskov bólintott. Az izraeli Kneszetből két arab képviselő
vesz részt a békeküldöttségben. Az egyik Dzsabari. – Hol
találkoztok?
–  Lódban, a Michelnél. El fogok késni. Kérek engedélyt a
felöltözésre, tábornok úr – mosolygott.
Laskov figyelmét nem kerülte el, hogy csak a szája
mosolyog. Sötét szeme üres maradt. Az asszony dús, érzéki
szája tökéletesen kifejezte emberi érzések végtelen sokaságát,
miközben a szeme meg sem rebbent. Ezt a szempárt már
csak azért sem lehet elfelejteni, mert nem fejez ki semmit.
Azért van, hogy lásson, nem pedig hogy tükre legyen Miriam
Bernstein lelkének. Nem akarja, gondolta Laskov, hogy bárki
tudja, mi mindent láthatott már az a két szem.
Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta Miriam hosszú, sűrű,
fekete haját. Különleges szépség, nem vitás, de az a két
szem… Laskov figyelte, ahogy simogatásától mosolyra görbül
kedvese szája. Sose mosolyogsz egészen?
Miriam megértette, mit jelent a kérdés. Fejét a párnába
fúrva mormolta: – Majd ha visszajöttem New Yorkból. Talán
majd akkor.
Laskov simogató keze megállt. Ha sikerrel jár a
békeküldöttség? Vagy ha megnyugtató hírt hall Jószéfról, a
férjéről, aki a légierő tisztje volt, és három éve tűnt el Szíria
fölött? Laskov parancsnoksága alatt szolgált. Laskov a saját
szemével látta, hogyan tűnik el a radarernyőről. Nem sok
kétsége maradt felőle, hogy Jószéf meghalt. Aki sok éven át
vadászrepülő, mint jómaga, megérzi az ilyesmit. Elhatározta,

25
hogy kérdőre vonja Miriamot. Tisztázni akarta a helyzetüket,
mielőtt az asszony elmegy New Yorkba. Hiszen hónapok is
eltelnek, amíg újra találkoznak. – Miriam…
Hangosan kopogtattak az előszobaajtón. Laskov felugrott,
megállt az ágy mellett. Nagydarab, mackós ember volt,
inkább szláv, semmint sémi arcvonásokkal. Sűrű, vastag
szemöldöke összeért az orrnyergén.
– Teddy. Vidd a pisztolyodat!
Laskov fölnevetett. – A palesztin terroristák nemigen
kopognak.
–  Akkor legalább a nadrágodat vedd föl. Lehet, hogy
engem keresnek. Akármilyen hivatalos ügyben.
Laskov khakiszínű vászonnadrágot kapott magára. Egy
lépést tett az ajtó felé, de aztán rájött, hogy nincs értelme
hősködni. Fölvette az éjjeliszekrényről az amerikai katonai
Coltot, és a derékszíjába tűzte. –Talán nem kéne a
beosztottjaid orrára kötni, hol töltöd az éjszakát.
Megint kopogtattak, ezúttal hangosabban. Laskov
mezítláb átment a nappalin, a keleti szőnyegen, és megállt az
ajtónál. – Ki az? – Hátranézett és észrevette, hogy nem csukta
be a hálószoba ajtaját. Miriam meztelenül feküdt az ágyban,
melyre egyenesen rá lehetett látni az előszobaajtóból.

Abdel Mádzsid Dzsabari a lodi Michel kávéház

bejáratának sötét bemélyedésében állt. A kávéház, melynek
tulajdonosa keresztény arab volt, a Szent György-templom
melletti sarokházban működött. Dzsabari rápillantott az
órájára. A helyiségnek már ki kellett volna nyitnia, de
odabentről még nem látszott jele az életnek. A férfi
meghúzódott az árnyékban.

26
 A sötét bőrű, karvalyorrú Dzsabari az Arab-félsziget
klasszikus férfitípusának megtestesítője volt. Rosszul szabott
sötét öltönyéhez hagyományos fekete-fehér kockás fejfedőt,
kúfíját viselt, fekete zsinórból font karikával erősítve a fejére.
Az elmúlt harminc évben Dzsabari éjjel ritkán ment ki
egyedül az utcára. Pontosan azóta, hogy elhatározta:
megköti a maga különbékéjét a zsidókkal és az újonnan
alakult Izrael Állammal. Attól a naptól fogva minden palesztin
halállistán ott szerepelt a neve. Amikor pedig két évvel ezelőtt
beválasztották az izraeli Kneszetbe, a halállisták élére került.
Egyszer kis híján elkapták. A bal kezéből hiányzó darabot egy
levélbomba vitte el.
Az izraeli őrjárat terepjárója húzott el előtte, gyanakodva
megnézték, de nem álltak meg. Megint az órájára pillantott.
Korán érkezett a Miriam Bernsteinnel megbeszélt találkára.
Nincs a földön még egy ember, se férfi, se nő, akinek a
kedvéért ilyen elhagyatott helyre látogatott volna ezen a
magányos órán. Szerette Miriamot, hite szerint tisztán lelki
szerelemmel. Ami szokatlan európai fogalom, de Dzsabari jól
elvolt vele. Az asszony kitöltötte azt a hiányt, amely azóta
sajgott benne, hogy 1948-ban felesége, gyerekei,
családtagjai elmenekültek a nyugati partra. Amikor a nyugati
part 1967-ben izraeli kézre került, Dzsabari napokig semmi
másra nem gondolt, csak arra, hogy hamarosan találkozik
övéivel. Az izraeli hadsereg nyomában járva lelt rá arra a
menekülttáborra, ahol a családját tudta, de az a hír fogadta,
hogy egyik nővére meghalt, a többiek pedig mind
Jordániába menekültek. Megtudta, hogy fiai beálltak a
palesztin gerillahadseregbe. Egyetlen unokahúga maradt,

27
sebesülten, egy izraeli mozgókórházban. Dzsabari elámult:
mekkora gyűlölet éghet ezekben az emberekben,
honfitársaiban, unokahúgában, aki inkább meghalt, semhogy
izraeliektől fogadjon el orvosi segítséget.
Dzsabarin akkora kétségbeesés vett erőt, amekkorát nem
élt át sem azelőtt, sem azután. Az az 1967-és júniusi nap
rosszabb volt, mint az eredeti elválás 1948-ban. Végül
azonban összeszedte magát. Azóta hosszú utat tett meg. Most
pedig arra készül, hogy reggeli mellett a közeli békekötésről
beszélgessen valakivel, aki, éppúgy, mint ő, küldött lesz a
NewYork-i ENSZ-konferencián.
Árnyékok mozdultak körülötte az utcán. Dzsabari tudta,
hogy óvatosabbnak kellett volna lennie. Olyan messzire jutott
már, kár volna most itt végeznie. De olyan izgatott
várakozással nézett a Miriam Bernsteinnel való találkozás és a
New York-i utazás elé, hogy megfeledkezett a saját
biztonságáról. Zavarában még azt sem mondta meg neki,
hogy tanácsosabb volna napkelte után találkozniuk. Nem
hibáztathatja Miriamot, amiért ilyen értetlen. Valószínűleg el
sem tudja képzelni, micsoda rettegésben él ő immár harminc
éve.
Végigsöpört a téren a hamszin, a kövezeten zörögve
kavargott a szemét. Ez a szél nem lökésekben jön, hanem
hosszú, erős áramlatban, mintha nyitva maradt volna a
nagykohó ajtaja. Ahogy süvített keresztül a városon, az útjába
kerülő akadályok, mint a síp egy-egy nyelve, különböző
magasságú, erősségű és árnyalatú hangot adtak. S mint
mindig, most is kényelmetlen érzést keltett.

28
 Az utca túloldaláról, a szemközti ház árnyékából három
ember lépett ki, és elindult feléje. Dzsabari a pirkadat előtti
derengésben is kivette a hanyagul hónuk alá szorított hosszú
puskát. Ha az őrjáratot hozza elé a sors, megkéri őket, hogy
maradjanak vele egy kicsit. Ha nem… Megtapintotta
zsebében a nikkelezett agyú kis Berettát. A legelsőt
mindenképp elintézi, gondolta.

Szabáh Habbáni segített a három másik palesztinnak, s

odébb gurítottak egy súlyos követ. Gyíkok rezzentek föl, ahol
a kő állt. A kő alól egy valamivel több mint százhúsz
milliméteres szájú gödör tárult fel. Habbáni a nyílásból olajos
rongycsomót húzott ki, kezét a gödörbe dugta,
körbetapogatott. Csuklóján százlábú mászott. Kihúzta a kezét.
– Jó állapotban van. Nem rozsdásodott meg. – Ujjait lötyögős
nadrágjába kente, úgy törölte le a tömítőzsírt. Jól megnézte
az ártalmatlannak látszó kis gödröt.
Ezt a régi gerillafogást még a vietkongok találták ki, tőlük
vette át a többi földalatti hadsereg. Aknavetőcsövet állítanak
egy nagy gödörbe. Néhányan tartják a csövet, valaki dobálja
bele a gránátokat. Egymás után csapódnak be a lövedékek,
s végül valamelyik eltalálja a célt: egy repülőteret,
erődítményt, parkoló teherautókat. A lövöldözésnek vége.
Magassági irányzás, oldalgás, lőtávolság pontosan beállítva.
Az aknavetőt gyorsan és gondosan körberakják kaviccsal,
földdel, nehogy elmozduljon a célpontról. A cső szájára követ
gördítenek, eltakarják. Mielőtt a hagyományos hadsereg a
maga fölényes tűzerejével belőhetné az állást, a tüzérek
elmenekülnek. Amikor legközelebb – egy nap, egy hét, egy
évtized múlva – lőni akarnak, csak annyi a dolguk, hogy

29
kitakarják az előre célra állított csőszájat. A nagy aknavető
nehéz alkatrészeit nem kell cipelniük. Nincs szükség a súlyos
talplemezre, a gömbcsuklóra, a csőtámasztóra, melyek együtt
több mint egy mázsát nyomnak. Sem az érzékeny
irányzóvonalra, a tervtáblákra, iránytűre, irányzótávcsőre,
térképekre, lőtáblázatokra. A vetőcső célra állítva, betemetve,
csak arra vár, hogy száján bedobják a lövedéket.
Habbáni emberei négy-négy gránátot fognak kilőni, majd
kővel betemetik a vetőcsövek száját. Mire nagy magasságból
a lövedékek becsapódnak, a tüzérek már messze járnak.
Habbáni fogott egy alkoholos oldatba mártott rongyot,
benyúlt az aknavető csövébe, és körben kitörölgette.
Aggasztották ezek a betemetett csövek. Valóban jól állították
be őket 1967-ben? Nem csúszott meg a föld azóta?
Használhatók még a lövedékek? Nem nőtték be fák a
röppályájuk útját?
A rongyra döglött bogarak ragadtak, föld, egy kis olaj, de
rozsda csak nyomokban. Hamarosan kiderül, hogy célba
találnak-e.

–  Richardson – mondta egy fojtott hang, de Laskovban

nem maradt kétely. Elhúzta az ajtóreteszt.
Miriam Bernstein meztelenül kelt ki az ágyból, és úgy dőlt
az ajtófélfának, mint éjszakai nő a párizsi lámpaoszlopnak.
Mosolygott, érzékien, kacéran állt ott. Laskovot nem
mulattatta a dolog. Lassan nyitotta ki az ajtót. Abban a
pillanatban, amikor Tom Richardson, az Egyesült Államok
légügyi attaséja belépett, Laskov meghallotta, hogy a háta
mögött kattanva becsukódik a hálószobaajtó. Figyelmesen
belenézett Richardson arcába. Vajon meglátta az asszonyt?

30
Nehéz eldönteni. Ezen a hajnali órán még senkin sem
látszanak érzelmek. – Hivatalos ügyben? Vagy csak úgy
látogatóban?
Richardson széttárta a karját. – Talpig egyenruhában
vagyok, és a nap még föl sem kelt.
Laskov figyelmesen megnézte a fiatal tisztet. A magas,
hirlelenszőke férfi jobban értett az emberek elbűvöléséhez,
mint a repüléshez, ezért lett belőle attasé. Diplomata, épp
csak egyenruhában. – Ez nem válasz a kérdésemre.
–  Az a stukker mit keres ott? – bökött a látogató Laskov
övére. – Ennyire még Washingtonban sem szoktunk beijedni.
Pedig nem ártana. Üljön le. Kávét?
– Kérek.
Laskov a kis teakonyhába lépett. – Török, olasz, amerikai,
izraeli? Mit óhajt?
– Amerikait.
– Izraeli van, az is neszkávé.
Richardson leült egy alacsony karosszékbe. – Ma is nehéz
napunk lesz?
– Volt itt már könnyű nap?
–  Most valami megváltozik. Nem érzi a levegőben? Béke
lesz.
–  Talán. – Laskov felrakta a kannát az egylyukú kis
gáztűzhelyre. A fal túlfeléről áthallatszott a zuhany csobogása.
Richardson a hálószoba csukott ajtaja felé nézett. – Nem
zavartam meg valamiben? Különbéke-tárgyalás egy arab fiú
húgával? – Nevetett, aztán elkomolyodott. – Beszélhetünk?
Laskov kijött a konyhából. – Persze. Ki vele, mit akar. Kicsit
zsúfolt nap áll előttem.

31
 –  Előttem is. – Richardson cigarettára gyújtott. –Tudnunk
kell, milyen légi biztosítást dolgoztak ki a Concorde-okhoz.
Laskov az ablakhoz lépett, és egyetlen lökéssel kitárta a
zsalugátert. Lakása alatt húzódott a Haifa-Tel Aviv autópálya.
A Földközi-tenger partján álló magánvillákban fények égtek.
Hercliját már csak úgy nevezik: diplomatagettó. De mondják
Izrael Hollywoodjának, Izrael Riviérájának is. Herclijában lakik
az El-Al meg a légierő személyzete – már akinek telik rá.
Laskov gyűlölte a hely kiváltságos légkörét, a társadalmi
csoportképződés véletlene folytán mégis Herclijában élt a
legtöbb fontos ember, akivel dolga volt.
Ezúttal nem a nyugatról fúvó tengeri szellők szaga töltötte
be a lakást, mint máskor: száraz keleti szél áramlott be, a
szamariai hegyek felől hozott narancs- és mandulaillatot. Az
autóút túloldalán a napfény első sugara két embert rajzolt ki,
akik egy bolt bejáratába húzódtak. Majd odább léptek, be a
sötétbe. Laskov elfordult az ablaktól, egy magas hátú
forgószékhez ment. Leült.
–  Úgy nézem, figyelik a lakást. Hacsak nem sofőr hozta,
meg inas.
Richardson vállat vont. – Hadd figyeljék. Teszik a dolgukat.
De nekünk is megvan a magunk dolga. Részletes jelentést kell
kérnem a mai műveletről.
Laskov hátradőlt a székében. Hány légi csatát látott már
az a szék! Valahányszor összejönnek a barátok, a régi nagy
harcokkal mulattatják egymást. Azok a Spitfire-ek! A
Corsairek! A Messerschmittek! Laskov a mennyezetre bámult.
Újra Varsó fölött repült. Teddy Laskov, a Vörös Hadsereg

32
légierejének századósa. Akkoriban egyszerűbb volt minden.
Vagy legalább annak látszott.
Laskovot a háború utolsó napjaiban harmadszor is lelőtték,
s a lábadozása idejére elengedték a falujába, a Minszk
környéki Zaszlavéba. Arra ért haza, hogy családjának
maradéka, vagyis az a fele, mely túlélte a nácikat, életét
vesztette egy lakossági rendzavarásban – ahogy a politikai
biztosok nevezték. Laskov egyszerűen csak pogromnak
mondta. És rájött, hogy Oroszország soha nem fog
megváltozni. A zsidó ugyanolyan zsidó marad az istentagadó
Szovjetunióban, amilyen a szent Oroszországban volt.
Laskov százados, a Vörös Hadsereg légierejének
sokszorosan kitüntetett tisztje visszament Németországba a
századához. Tíz perccel megérkezése után beült egy
vadászgépbe, végigbombázta és -géppuskázta Berlin
külvárosában az övéi táborát, majd átszökött az Elba nyugati
partján arra a repülőtérre, mely az amerikai második
páncéloshadosztály kezén volt.
Az amerikai internálótábor után végül Jeruzsálemben
kötött ki, előbb azonban még meglátta, mivé lett az európai
zsidóság.
Jeruzsálemben beállt a földalatti Hagana légierejébe,
mely néhány kiselejtezett brit harci repülőgépből és néhány
könnyű amerikai polgári gépből állt, pálmaligetek mélyére
rejtve. Siralmas kis együttes volt a Vörös Hadsereg légierejéhez
képest, de amikor Laskov az első Spitfire oldalán meglátta a
David-csillagot, könnybe lábadt a szeme.
Az után az 1946-os nap után végigharcolta az 1948-as
függetlenségi háborút, 1956-ban a szuezi háborút, 1967-ben

33
a hatnapos háborút és 1973-ban a jóm-kipúr-háborút. De a
háborús évszámoknak tulajdonképpen nem volt jelentőségük.
Békeidőben többet harcolt, mint háborúban. Otezer-
százharminchatszor repült fel, ötször eltalálták, kétszer lelőtték.
A testén szilánkosan tört plexiüveg, égő üzemanyag,
rakétarepesz, légelhárítás okozta sebek nyomát viselte. Kicsit
görnyedten járt, amióta 1967-ben katapultált egy égő
Phantomból. Öregedett, törődött. Már ritkán repült harci
feladattal, és remélte, sőt hitte, hogy a konferencia után nem
is fog többet. Soha.
Sípolt a kanna, de Laskov csak bámult maga elé. Végül
Richardson állt fel és zárta el a gázt. – Mi van?
Laskov vállat vont. – Óvatosan kell kezelnünk az ilyen
adatokat.
Richardson gyorsan Laskovhoz lépett. Falfehér lett,
valósággal remegett. – Mi ütött magába? Nézze, nekem meg
kell írnom azt a jelentést. El kell igazítanom a Földközi-
tengeren a repülőgépanyahajó-rajunkat. Egyáltalán, mióta
vannak titkaik előttünk? Ha arra céloz, hogy netán kiszivárgott
valami…
Laskov nem számított Richardson kitörésére. Mindig
évődtek egy sort, mielőtt a tárgyra tértek volna, az is
hozzátartozott a játékhoz. Amit most könnyű tréfának szánt,
azon az amerikai aránytalanul felindult. Richardson is ideges,
gondolta Laskov, de hát ki nem az egy ilyen napon? –
Nyugalom, ezredes úr! – mondta, és szigorúan végigmérte a
fiatalembert.
Richardson felriadt rangjának említésére. Elmosolyodott,
leült. – Ne haragudjon, tábornok úr.

34
 –  Nem haragszom. – Laskov felállt, a telefonhoz lépett,
melyhez impulzusrejtjelzőt csatlakoztattak. A Fellegvárt
tárcsázta, az izraeli légierő főhadiszállását. – Kapcsolja, kérem,
az E-2D-t – mondta.
Richardson várt. Az E-2D Hawkeye a legújabb típusú
Grumman-féle repülő radarközpont. Fedélzetén a bonyolult
elektronikus rendszerek képesek felderíteni, nyomon követni és
megkülönböztetni esetleges ellenséget vagy jó barátot a
földön, a vízen, a levegőben egyaránt, méghozzá olyan
messziről és olyan pontosan, mint eddig soha. Az így
összegyűjtött adatokat számítógépbankba táplálják, és a
rendszeren át visszairányítják a haderőközpontba, a polgári
légiforgalmi központba, valamint a kutató-mentő
egységekhez. A központ elektronikus megtévesztésre is
használható. Izraelnek három ilyen központja volt, egy közülük
mindig a levegőben. Richardson figyelte, amint Laskov a
telefont hallgatja.
– Látnak valamit? – kérdezte Richardson.
–  Foxbatot. Négyet. Alighanem egyiptomiak. Az a
gyanúm, csak gyakorlatoznak. A sztratoszférában pedig egy
Mandrake felderítőt. Valószínűleg orosz.
Richardson bólintott.
Megtárgyalták a technikai adatokat, közben Laskov két
csésze tűrhető kávéval állt elő. Elhallgatott a vízcsobogás a
fürdőszobában.
Richardson belefújt a csészéből párolgó gőzbe. – Kísérőnek
a 14-eseiket adják?
–  Persze. – A Grumman gyártmányú F-14-esTomcat a
világ legjobb vadászgépe. De a Mig-25-ös Foxbat se rossz.

35
Annyira egyformák, hogy minden a pilótán múlik. Laskov
százada tizenkét Tomcatból állt, melyeket Izrael darabonként
tizennyolcmillió dollárért vásárolt, s amelyek abban a percben
a lodi légikikötő katonai részén várakoztak.
– Maga is felszáll?
– Persze.
– Mért nem hagyja a fiatalabbakra?
– Mért nem fogja be azt a lepcses pofáját?
Richardson elnevette magát. – Szépen cifrázza az
anyanyelvemet. Én se tudnám különbül.
– Köszönöm.
– Milyen messzire kísérik őket?
– Ameddig a hatósugarunk engedi. – Laskov az ablakhoz
lépett, kibámult a pirkadatba. – Bomba és levegő-föld rakéta
nélkül egy ilyen napon, mint a mai, eljutunk vagy ezer
kilométerre és vissza. Kivisszük őket az iszlám világ hatóköréből,
nehogy épp ma támadjon valakinek őrült ötlete.
–  De Líbia, Tunézia, Marokkó és Algéria hatóköréből nem
kerülnek ki. Ha tovább akarnák kísérni őket, nyugodtan
leszállhatnak a szicíliai bázisunkon. De fölküldhetünk néhány
tartálygépet, és a levegőben is megtölthetjük a
vadászgépeiket.
Laskov elfordította tekintetét Richardsonról, elmosolyodott.
Rendes gyerekek az amerikaiak, de iszonyúan begazolnak,
amikor rájuk jön, hogy mindenáron meg akarják védeni a
békét. – Nem maradunk végig a Földközi-tenger fölött. A
Concorde-ok az utolsó pillanatban repülésiirány-változtatást
fognak bejelenteni, és az olasz csizma mentén haladnak
majd. Különleges engedélyt szereztünk számukra, hogy

36
Olaszország és Franciaország fölött túlléphessék a
hangsebességet. Szicíliától keletre útjukra bocsátjuk őket.
Megadom a koordinátákat, s az anyahajókról felszálló F-14-
eseik továbbkísérhetik őket, ha jónak látják. De szerintem nem
lesz rá szükség. Gondolja meg, azok a gépek 19 000 méteren
haladnak, 2,2 Mach sebességgel. Csak a Foxbat ér a
nyomukba, de mire magukra hagyjuk a Concordeokat, már
túl lesznek az arab és az orosz bázisok hatósugarán.
Richardson nyújtózott egyet. – Ugye maga se számít
bajra? Mert a mi hírszerzésünk szerint minden oké.
– Itt mindig számítunk bajra. De őszintén szólva most nem
számítok rá. Csak hát nem árt az óvatosság. Egy rakás fontos
ember lesz azokon a Concorde-okon. És mindent kockára
tettünk. Mindent. Aztán jön egy őrült, és hazavágja az egész
tervet.
Richardson megint bólintott. – A földön milyen biztonsági
intézkedéseket tettek?
–  Azok miatt főjön a biztonsági főnök feje. Én egyszerű
repülő vagyok, nem gerillaharcos. Ha ezek a csodabogarak
felszállnak a levegőbe, egyetlen karcolás nélkül elviszem őket
a pokolba is meg vissza. A földi ügyekről azonban sejtelmem
sincs.
Richardson elnevette magát. – Jól van, jól, nekem sincs.
Erről jut eszembe, milyen fegyvere lesz ezen a negyvenötösön
kívül?
–  A szokásos gyilkolószerszámok. Két Sidewinder, két
Sparrow, hat Phoenix.
Richardson eltűnődött. A Sidewinder rakéta hatósugara
öttől nyolc kilométerig terjed, a Sparrow-é tizenhattól

37
ötvenhatig, a Phoenixé ötvenhattól százhatvanig. A Hughes
gyártmányú Phoenixszel el lehet kapni a mozgékonyabb
Foxbatot, mielőtt az közelharctávolságba ér. – Fogadjon el,
Laskov, egy jó tanácsot. Odafent 19 000 méteren, 2,2 Mach
sebességnél már semmi mástól nem kell tartani, csak a
Foxbatoktól. Ne cipeljen magával 20 milliméteres
gépágyúlőszert. Gépenként 950 darab már szép súly. Ha
valami a közelbe kerülne, azt a Sidewinder elintézi.
Számítógépen végeztük el a szimulációt, megbízhat benne.
Laskov beletúrt a hajába. – Talán. Talán. De lehet, hogy
mégis viszek, hátha kedvem támad kinyírni egy Mandrake-et.
Richardson elnevette magát. – Képes volna megtámadni
egy fegyvertelen felderítőgépet nemzetközi légtérben? –
Halkan beszélt, mintha ott lapulna valaki a közelben, akinek
nem szabad hallania, amit mond. – Megtudhatnám a mai
taktikai hullámhosszát és hívójelét?
–  Ultrarövidhullámon leszünk, a harmincegyes sávon,
134,725 megahertzen. A tartalék frekvenciát biztonsági
okokból az utolsó pillanatban állapítják meg. Akkor majd
megmondom. A mai fedőnevem Gábriel arkangyal meg a
gépem száma: 32. A másik tizenegy Tomcat ugyancsak a
Gábriel nevet viseli, és a gépe számát. A részleteket később
megküldöm.
– És a Concorde-oké?
A 4X-LPN számú gép vállalati hívójele El-Al 01, a 4X-LPO-é
pedig El-Al 02. Így hívjuk őket a repülésirányításban és az El-Al
hullámhosszain. A taktikai hullámhosszomon persze rejtjelezett
nevük van.
– Mégpedig?

38
 Laskov mosolygott. – A Fellegvárban valami könyökvédős
hülye ezen totojázhat egész nap. Na mindegy. A 01-és
pilótája nagyon vallásos gyerek, ezért a Kóser Klipper nevet
kapta. A 02-és pilótája Amerikából jött, ezért neki a nagy
amerikai légitársaság jelszaváról az Emánuel Szárnyai nevet
adták.
Szörnyű. – Miriam Bernstein lépett a szobába, divatos
szabású citromsárga ruhában, vállán sporttáskával,
Richardson felállt. Felismerte a szép közlekedési
miniszterhelyettest, akiről annyi pletyka keringett. A vérbeli
diplomata persze nem árulja el magát.
Az asszony Richardsonhoz lépett. – Ne aggódjon, ezredes
úr, nem a kézbesítőknél dolgozom. Betekintésem van a
szigorúan titkos aktákba is. A tábornok úr nem volt óvatlan. –
Lassan, pontosan beszélt, mint aki iskolában tanulta, de ritkán
használja az angolt.
Richardson biccentett.
Laskov látta Richardsonon, hogy zavarba jött Miriam
megjelenésétől. Elfojtotta nevetését. Egy percig
elgondolkodott, hogy bemutassa-e őket egymásnak, de
Miriam már az ajtóban állt. Majd visszafordult, onnan mondta
Laskovnak: – Láttam azt a két pasast az utcán. Hívtam taxit.
Dzsabari vár rám. Rohannom kell. Találkozunk a végső
eligazításnál. – Majd tekintete továbbsiklott Laskovról. – Viszlát,
ezredes úr.
Richardson azt már mégsem hagyhatta, hogy teljesen
baleknak nézzék. – Sálóm. Sok szerencsét New Yorkban.
Miriam Bernstein elmosolyodott, majd kilépett az ajtón.

39
 Richardson a kávéscsészéjére meredt. – Mi a fenének
isszuk ezt a löttyöt? Elviszem reggelizni, aztán úton az amerikai
követség felé kirakom a Fellegvárnál.
Laskov beleegyezően bólintott. Bement a hálószobába.
Khakiszínű vászoninget kapott magára, amely akár civil
ruhadarab is lehetett volna, ha nincs rajta két kis olajág: a
rangjelzés. Kivette a pisztolyt az övéből. Fél kézzel begombolta
az inget, s a másik kezében a negyvenötössel az ablakhoz
lépett. Odalent a két ember – már akárki is – gyorsan a
cipőjét kezdte bámulni. Miriam beszállt a várakozó taxiba,
mely elszáguldott. Laskov az ágyra hajította a negyvenötöst.
Kényelmetlen érzés fogta el. Talán a szél. Azt mondják,
ilyenkor felborul a levegőben a negatív ionok egyensúlya. A
bajhozó szélnek sok neve van: Közép-Európában főn, Dél-
Franciaországban misztrál, Kaliforniában Santa Ana. Itt
hamszinnak vagy saradnak hívják. Akik érzékenyek az
időjárásra, mint ő, azoknak testét-lelkét megviseli ez a szél.
Tizenkilencezer méteren már nem érződik, de itt annál inkább.
Áldás és átok – a tavasz első meleg szele. Laskov felnézett az
égre. A repüléshez legalább tökéletes lesz az időjárás.

40
 2

Abdel Mádzsid Dzsabari a kávéházi asztalnál ülve a csészéjét

bámulta, melyben arakos török kávé gőzölgött. – Őszintén
megmondom magának, nagyon megijedtem. Hajszál híján
lelőttem egy biztonsági embert.
Miriam Bernstein megértően bólogatott. Mindenki
nyugtalan. Eljött az ünneplés ideje, de el a rettegésé is. – Az
én hibám. Tudnom kellett volna.
Dzsabari fölemelte mindkét kezét. – Ugyan már! Minden
bokorban palesztin terroristát látunk, pedig mára alig maradt
egy-kettő.
–  Miért, hány kell? Nem ártana, ha jobban vigyázna. Ha
valakire, hát magára aztán fáj a foguk. – Miriam átható
pillantást vetett a férfira. – Bizony, nem lehet könnyű
idegenként idegenben élni.
Dzsabari a hajnali kaland óta még most sem csillapodott
le. – Nem vagyok én idegen. Itt születtem. – Erősen
megnyomta a szót, majd hozzátette: – Nem úgy, mint maga. –
De nyomban meg is bánta a megjegyzést. Bocsánatkérő
mosollyal nézett az asszonyra, és arabul folytatta. – Akik
közösen vetnek, együtt is aratnak.
Miriamnak egy arab mese jutott eszébe. – Hazamentem a
szülőfalumba, és keservesen sírva fakadtam. „Ifjúságom társai,
hol vagytok?” De csak a visszhang felelt: „Hol vagytok?” –
Elhallgatott. – Azt hiszem, Abdel, mind a kettőnkre illik a
történet. Ez a föld éppúgy nem a magáé, ahogy nem volt az

41
enyém, amikor erre a partra tettem a lábam. A hontalanok
túrják ki hazájukból a nyomorultakat. Szörnyű… kegyetlen
dolog ez.
Dzsabari észrevette, hogy barátnőjén mindjárt úrrá lesz a
komor lehangoltság, ami könnyen megesett vele. – Tudja,
Miriam, a politikán meg a földrajzon kívül a kultúra egyéb
területein is rengeteg hasonlóságot találni arabok és zsidók
közt. Amire lassan mindenki rájön. – Poharát megtöltötte
arakkal, fölemelte. – Héberül úgy mondják… úgy mondjuk,
sálóm aléhem: béke veletek. Arabul meg így: szálem alejkum
– nos, egyelőre eddig jutottunk.
Miriam Bernstein is töltött magának az arakból. – Aléhem
sálóm, szálljon mindnyájunkra béke. – Kiitta a poharát, a szesz,
mint a tűz, égette a gyomrát.
A reggeli mellett megvitatták, mire számíthatnak New
Yorkban. Miriam örült ennek a beszélgetésnek. Félt a
pillanattól, amikor leül az ENSZ konferenciaasztalához,
szemközt az arabokkal, félt a régóta fennen hirdetett
személyes találkozástól. Dzsabarit ehhez jó átmenetnek látta.
Tudta róla, hogy harminc éve elszakadt az arab gondolkodás
főáramától, Izraellel érez, de ha egyáltalán létezik olyasmi,
amit egy nép lelki alkatának neveznek, az bizonyára Abdel
Dzsabariban is megvan.
Dzsabari figyelte az asszonyt, amint olykor fáradtnak,
gyakran azonban érzékinek hangzó, fátyolos hangján beszél.
Az évek során apránként megismerték egymás élettörténetét.
Mind a ketten átélték, mit jelent hordaléknak lenni a
felkavarodott világ árapályában. Mostanra mindketten a
maguk társadalmának csúcsára értek, olyan hatáskörbe,

42
melyben képesek jobbra vagy rosszabbra fordítani a
történelem menetét.
Miriam Bernstein az európai népirtás jellegzetes gyermeke
volt. Az előrenyomuló Vörös Hadsereg talált rá egy
koncentrációs táborban, melynek rendeltetését nem ismerte,
nevét elfelejtette, de azért a medizinische Experimente
kifejezés jól belevésődött elméjébe. Emlékfoszlányok a
régmúltból: a szülei, egyéb családtagok, csecsemő kis húga
és zsidó voltának tudata. Ezenkívül nem sok maradt. Törve
beszélt németül, amit a tábor őreitől tanulhatott, lengyelül,
amit talán más gyerekektől lesett el, ugyancsak a táborban.
Tudott néhány szót magyarul, amiből azt vonta le, hogy talán
Magyarország a hazája. De nem ez a lényeg: csendes
gyermek volt, nem tudta, de nem is bánta, hogy német,
lengyel vagy magyar zsidó-e. Zsidó, csak ennyit tudott
biztosan, csak ennyi érdekelte.
A Vörös Hadsereg más gyerekekkel együtt valami
munkatáborba hurcolta, ahol a nagyobb gyerekek
útépítésen dolgoztak. Azon a télen sokan meghaltak közülük.
Tavasszal aztán valamennyiüket kihajtották dolgozni a
földekre. A kislány végül kórházba került, onnan pedig egy
idősebb zsidó házaspárhoz adták ki.
Egy nap felkeresték őket a Zsidó Ügynökségtől. A kislány és
az idős házaspár zsúfolt vasúti kocsikban zötykölődött végig a
háború dúlta Európán – rémálom volt az utazás. Majd hajóra
rakták őket, és elindultak a tengeren. Haifában a britek miatt
nem köthettek ki. Éjjel a hajó távolabb, egy másik
partszakaszon próbálta kitenni utasait. Ott azonban a
kikötőhelyet védelmező zsidók ádáz harcba keveredtek az

43
arabokkal, akik meg akarták akadályozni a hajó kirakodását.
Végül brit katonák oszlatták szét a harcolókat, a hajó pedig
felszedte a horgonyt. Hogy hová lett, azt sosem tudta meg a
kislány, akit még a küzdelem kitörése előtt partra tettek. Eltűnt
az idős házaspár is – a nevükre sem emlékezett már vagy
holtan maradtak a parton, vagy továbbhajóztak.
A parton egy másik zsidó házaspár karolta föl a kislányt.
Az ő gyerekük, mondták a brit katonáknak, Miriam Bernstein a
neve. Elcsavargott hazulról, úgy keveredett a csetepatéba.
Igen, Palesztinában született. Ahogy Miriam később
visszaemlékezett, megmentői ügyetlenül hazudtak, de a brit
katonák csak egyetlen pillantást vetettek a gyerekre, és már
mentek is.
A Bernstein házaspár egy Tel Aviv mellett újonnan létesült
kibucba vitte a kislányt. Közvetlenül azután, hogy a britek
elhagyták Palesztinát, arabok ütöttek rajta a településen. Az új
apa elment a kibucot védeni, és soha többet nem jött vissza.
Teltek az évek, Miriam megtudta, hogy bátyja, Jószéf is
menekült árva gyerek, úgy került Bernsteinék védőszárnyai alá.
Amiben semmi szokatlant nem talált, mert úgy képzelte: a
világon – az ő világában – a gyerekek általában táborokból,
Európa romhalmazából kerülnek elő. Jószéf Bernstein átélte
mindazt, amit ő, de még többet is. Miriamhoz hasonlóan ő sem
ismerte igazi szüleit, igazi nevét, nem tudta, milyen országból
való, hány éves. Gyerekszerelem szövődött köztük, végül
összeházasodtak. Egyetlen fiuk, Élijáhu elesett a jóm-kipúr-
háborúban.
Miriam Bernstein már korán a béke hívévé szegődött, jó
kapcsolatot tartott a helyi arabok közösségével. A kibuc,

44
amelyben élt, annyi más kibuchoz hasonlóan, állandó harci
készültségben volt, s Miriam egyre jobban eltávolodott
barátaitól, a szomszédoktól. Megértést csak Jószéftól kapott,
pedig Jószéf mint vadászrepülő nehéz helyzetbe került, amikor
felesége beállt a békemozgalomba.
Az 1973-as háború után a pártja, felismerve Miriam
népszerűségét az izraeli arabok körében, illetve a nők
békemozgalmában, őt jelölte a Kneszet egy megüresedett
helyére.
Hamarosan felhívta magára Meir miniszterelnök figyelmét,
s a két asszony baráti kapcsolatba került. Amikor 1974-ben
Golda Meir lemondott, mindenki tudta, hogy véleményét
Miriam Bernstein képviseli a Kneszetben. Golda Meir
támogatásával gyorsan emelkedett a hivatali ranglétrán,
egész a miniszterhelyettesi posztig. Bár a nagyasszony már
régen elhagyta a Kneszet padjait, Miriam Bernstein minden
kormányválságon át megtartotta parlamenti helyét, állását.
Látszatra – és Miriam hite szerint – azért maradt talpon a
kormányátalakítások közepette, mert mindent jól csinált.
Ellenségei, részben legalább, feltűnő szépsége javára írták
sikeres pályáját. Valójában azonban azért nem bukott el a
parlamenti politika világában, ahol sűrűn hullanak a fejek, meri
az ösztönös túlélők közé tartozott. Nem volt teljesen tudatában
ennek a jellemvonásának, és ha valaki szembesíti politikai
fondorlatainak történetével vagy azon emberek lajstromával,
akiket kiütött a politikai életből, fel sem ismerte volna, hogy
mindez Miriam Bernstein műve.
Ahányszor visszagondolt Golda Meir segítő támogatására,
mindig az apró dolgok tolultak fel emlékezetében. Mint

45
amikor egy-egy éjszakába nyúló kormányülés után a
miniszterelnöknő hazavitte magához, és kávéval kínálta. Vagy
mint mikor a kormány a tisztviselőkre vonatkozó rendelet
értelmében Miriam-nak is előírta, hogy vegyen fel héber
nevet. Golda Meir – korábban Meyerson – megértette, hogy
védence vonakodik eltépni az egyetlen szálat, amely a
múlttal összeköti, és amikor Miriam nemet mondott, kiállt
mellette.
Sokan azt gondolták, Miriam útját eleve úgy egyengették,
hogy egy szép napon majd ő legyen Golda Meir utóda, az
asszonyt azonban nem hajtotta ilyen becsvágy. Igaz, állítólag
Golda Meirt is azért tették meg miniszterelnöknek, mert nem
akart az lenni. Az izraeliek szívesen adnak hatalmat olyan
embereknek, akiknek nem kell a hatalom. A biztonság
kedvéért.
Mostani megbízatására Miriam jobban vágyott minden
miniszterelnökségnél: békeküldött lett. A feladat néhány
hónapja még nem is létezett, de az asszony mindig tudta,
hogy eljön az idő, amikor létezni fog.
New Yorkban a rá váró sok tennivalón kívül egy személyes
ügyet is el kell intéznie. Jószéf már három éve eltűnt. Miriam-
nak, ha majd ott lesz New Yorkban, ki kell szednie az
arabokból, tudnak-e valamit a sorsáról.
Dzsabari észrevette, hogy odakint valami kavarodás
támadt. Ösztönösen a zsebébe nyúlt.
Miriam Bernsteinnek láthatóan nem tűnt fel semmi.
Belefeledkezett a mondanivalójába. – Az emberek, Abdel,
olyan kormányt választottak, amely biztos garanciák fejében
hajlandó engedményeket tenni. Megmutattuk a világnak,

46
hogy nem vagyunk hajlandók eltűnni. Szadat az egyik első új
gondolkodású arab vezető, aki megértette ezt. Amikor
Jeruzsálembe jött, számtalan olyan ember nyomdokain járt,
akik az írott történelem kezdete óta azért keresték fel a várost,
hogy békére leljenek, mégis, látogatása harmincéves szokást
tört meg. – Előrehajolt. – Harcunkat megharcoltuk, kivívtuk sok
nemzet tiszteletét. Már nem áll az ellenség a kapuknál. Vége
a hosszú ostromállapotnak. Az emberek most tárgyalni
akarnak. Ez a közhangulat.
Dzsabari bólintott. – Remélem. – Elnézett barátnője feje
mellett az utcán gyülekező tömegre, miközben az asszony
tovább beszélt. A kezén megérezte Miriam kezét. – És
magával mi lesz, Abdel? Ha megalakítják az új palesztin
államot, odamegy?
Dzsabari egy percig mereven nézett maga elé. –
Választott tagja vagyok a Kneszetnek. Nem hiszem, hogy
lehet olyan új palesztin állam, amely engem tárt karokkal
fogadna. – Fölemelte megcsonkított kezét. – De ha nem
fogad is, talán meg kell kockáztatnom. Ki tudja… még a
családommal is összekerülhetnék.
Miriam Bernstein már bánta a kérdést. – Hamarosan
mindannyiunknak döntenünk kell. Ebben a percben azonban
csak az a fontos, hogy megyünk New Yorkba, és tárgyalni
kezdünk a tartós békéről.
Dzsabari megint bólintott. – Igaz. És most kell
cselekednünk, amíg benne van a levegőben ez a hangulat.
Csak attól félek, hogy történik valami, ami megtöri a varázst.
Egy baleset. Egy kis összecsapás. – Előrehajolt. – Ilyen
szerencsés csillagállás ezer éve nem volt a Szentföldön, a

47
társadalom, a történelem, a gazdaság, a háború, a politika
csillaga mind békét ígér. Ráadásul tavasz van. Azzal nem
ártunk senkinek, ha beszélünk. Nem igaz? – Felállt. – De nem
bánnám, ha már New Yorkban volnánk, és elkezdődött volna
a konferencia. – Kinézett az utcára. – Úgy látom, jönnek a
gépeink. Nézze csak!
Az emberek a kávéházból az utcára csődültek. A két
Concorde északi irányból közeledett a lodi légikikötő felé.
Amikor az első gép megkezdte leszállását, a tömeg elé tűnt a
fehér farokra festett kék David-csillag. Elszórtan éljenzés
hallatszott a vegyes arab-zsidó tömegből.
Miriam Bernstein beárnyékolta szemét, amint a Concorde
lejjebb ereszkedett, és közeledett a nap fényköre felől. A
repülőtéren túl a szamariai hegyek magaslottak a lapály fölé.
Az asszony most látta meg, hogy az éjjel virágba borultak a
mandulafák, rózsaszín-fehér fellegbe burkolva a hegyoldalt.
Az alacsonyabb sziklacsúcsokon friss zöld sarjadt, és
szőnyegként terült el a kökörcsin ragyogó vöröse, a fehér
csillagfürt, a sárga százszorszép. Beköszöntött az újjászületés
minden évben ismétlődő csodája, a hamszin leheletére
kinyíltak a vadvirágok, és velük együtt eljött a béke is a
Szentföldre.
Legalábbis úgy látszott.
Tony Richardson és Teddy Laskov kilépett a herclijai
kávéházból, és beszállt Richardson sárga Corvette-jébe.
Sikerült kifogniuk Tel Aviv pénteki csúcsforgalmát,
csigalassúsággal vánszorgott a kocsi. Egy sarokra a
Fellegvártól, a közlekedési lámpánál, Laskov kinyitotta az ajtót.
– Innen már inkább gyalog megyek, Tom. Köszönöm.

48
 Richardson Laskovra nézett. – Nincs mit. Próbálom még
keresni, mielőtt kámforrá válik.
Laskov, fél lába már a földön, érezte, amint Richardson
megérinti a vállát. Visszapillantott az amerikaira.
Richardson hosszan kitartotta vizsgáló tekintetét. – Aztán
ne kapkodjon odafenn a ravasz után. Nincs szükségünk
balhéra…
Laskov sötét szeme meg se rebbent, csak szemöldöke
húzódott összébb. Hangosan beszélt, hogy túlkiabálja a Tel
Aviv-i forgalom dübörgését. – Nekünk sincs, Tom. De a létező
legjobb embereink mind ott lesznek annak a két madárnak a
fedélzetén. Ha bármi támadóeszköznek látszó dolog feltűnik a
radarernyőmön, Isten a tanúm, lekapom az égről, csak érjem
el rakétával. Máskor se tűröm, hogy bárki körberöpködjön,
földerítsen, zaklasson. De ma még annyira sem. – Laskov
kikínlódta nagy testét az alacsony építésű kocsiból, s olyan
mozdulattal indult meg, mint aki verekedni megy a
kocsmába.
Zöldre váltott a lámpa, Richardson araszolni kezdett előre.
Felső ajkáról izzadságcsöppeket törölt le. A Salamon király
körúton jobbra kanyarodott. Nem ment ki a fejéből Laskov,
amilyen nagydarab. Szinte látta, amint cipeli széles vállán a
hatalmas terhet. Nincs a földkerekségen az a tábornok,
akinek még ne fordult volna meg az agyában: vajon nem ő
lesz-e az az őrült, aki kirobbantja a harmadik világháborút.
Laskov öreg harcos, s akármilyen nagy is a pofája, Richardson
tudta: amennyiben, illetve amikor gyorsan kell taktikai döntést
hozni, a barátja nem fog hibázni.

49
 Richardson rátért a Hajarkon utcára, s megállt az amerikai
követség előtt. Megnézte magát a visszapillantó tükörben,
ujjaival beletúrt izzadt hajába. Ez a nap is rosszul kezdődik.
A tetőablakon át meglátta a két fehér Concorde-ot. A
vakító napfény földöntúli ragyogásba vonta őket. Az egyik
leszállásra várva körözött, orral épp a tenger felé. A másik az
ellenkező irányban megkezdte a leereszkedést a lodi
repülőtérre. Egy másodperc töredékéig úgy látszott, mintha a
két gép útja keresztezné egymást, s deltaszárnyaik David-
csillagot rajzoltak az égre.
 
Szabáh Habbáni ott állt a hegyen, pitát evett, és
távcsövén át a lodi repülőteret tanulmányozta. Aztán fordított
egyet a távcsövön. Alant, a Saron-síkságon a felszántott föld,
akár egy hatalmas tábla csokoládé. A megművelt
földdarabok közt a Sáron rózsája meg a gyöngyvirág már
jóval Salamon király előtt is így virulhatott. Tisztán kivehető
szürke folt mutatta a ramlai katonai börtönt, ahol testvérei
közül oly sokan senyvednek. Dél felé a júdeai hegyek néhány
napja még barna sziklái mára vörösbe és fehérbe, sárgába és
kékbe borultak: kinyíltak a mezei virágok. A hegygerincen
átcsapott a hamszin, Habbáni körül hajladoztak az
erdőültetési terv jóvoltából idekerült aleppói fenyők. A régi
Palesztina, gyermekkora Palesztinája szép ország volt a maga
vadságában. De el kell ismernie, a zsidók sokat javítottak rajta.
Mégis…
Habbáni elővette zsebéből szíjatlan, ócska karóráját, és
megnézte. Egy óra sincs hátra, és tele lesz a különváró. Úgy
szól a parancs: attól fogva a felszállásig bármely időpont

50
megfelel. Habbáni elgondolkodott. Az utasváró valamivel kívül
esik aknavetői legnagyobb hatótávolságán, de ha a hamszin
nem hagy alább, akár el is találhatja. Ha nem találja el, akkor
a lövedékek valamivel idébb csapódnak be, ahol a
Concorde-ok várakoznak. Az se baj. Az a lényeg, hogy a
becsapódás zavart keltsen, és a gépek ne szánjanak fel.
Habbáni nem lelkesedett túlságosan a feladatért. Vállat vont.
Egyik embere fojtott hangon felkiáltott. Habbáni lenézett
oda, ahová az ember mutatott. A két Concorde északi
irányból körözött Lod felé, e pillanatban orruk épp a tengerre
mutatott. Habbám megvizsgálta őket távcsövén. .Micsoda
pompás gépek! Azt olvasta, hogy egy gép 113 000 kiló
üzemanyagot szállít. A kettő együtt negyedmillió kilót. Ami
akkorát robban, hogy még Jeruzsálemben is megérzik.

51
 3

Lod városát – az ókori Lüddát – kora tavaszi hőhullám

perzselte. Abban az esztendőben szokatlanul hamar
megérkezett az első hamszin. A forró, száraz, sirokkószerű
sivatagi szél egyre irgalmatlanabból támadta keletről a várost.
Néhány napig tart majd, s utána kellemes lesz az idő. Arab
hagyomány szerint az év ötven ilyen kánikulai napot számlál –
a hürnszin szó arabul azt jelenti: ötven. Örömmel csak egy
hamszint fogadtak: az elsőt, mert érkezésére kinyíltak a
vadvirágok a júdeai és a szamariai hegyekben-völgyekben,
édes illattal töltve meg a levegőt.
A lodi nemzetközi légikikötő kifutópályája fölött rezgett a
levegő. A hangároknál, ahol az utasszállító gépek álltak,
szokatlanul sok izraeli katona ácsorgott, vállra vetett
fegyverrel. A várócsarnokban jellegtelen ruhás,
napszemüveges biztonsági emberek mélyedtek gondosan
maguk elé tartott újságjukba.
A központi épület bejárata előtt jól öltözött embereket
szállító serut taxik és magánautók fékeztek egész nap. A
kiszálló utasokat gyorsan bekísérték az épületbe, majd a
megkülönböztetett személyeknek fenntartott különváróba,
illetve az El-Al biztonsági szolgálatának tetőtéri irodájába.
A repülőtér túlsó végében katonai építmények csoportja
állt, ahol terepszínű egyenruhába öltözött kommandósok
különböző fokozatú készültségben várakoztak. Az építmények
mögött tizenkét amerikai gyártmányú F-14-és Tomcat, egy

52
egész repülőszázad állt a betonkifutókon. Szerelők és
fegyvertechnikusok dolgoztak a vadászgépek körül, pilótákkal,
repülősökkel beszélgetve.
A Jeruzsálem felőli út Lodon és Ramla régi muzulmán
negyedén át vezet a lodi nemzetközi légikikötőhöz. Lod és
Ramla lakói reggel óta szokatlanul élénk polgári és katonai
forgalmat észleltek. Régebben az ilyesmi egy-egy válság
előjátéka volt! Ezúttal másképp állt a helyzet.
A Szent Györgyről elnevezett lodi görögkeleti templom
megtelt keresztény arabokkal meg egyéb, eredetüket
bizonytalan előzményekre, még a keresztesekre vagy a
bizánciakra visszavezető helybéli keresztényekkel. Nem volt
istentisztelet, az emberek mégis jöttek, mert úgy érezték:
együtt akarnak lenni másokkal, ki akarják venni a maguk
szerény részét azokból az eseményekből, melyek
megváltoztatják életüket.
A város zsinagógáiban a férfiak már órákkal az esti
istentisztelet előtt kis csoportokban ülve halkan beszélgettek. A
Szent György-templom melletti piac bódéinál zsidó asszonyok
vásároltak a sabbati ebédre. Mintha egy csöppet
könnyelműbben alkudoztak és fizettek volna, mint közönséges
péntek délutánokon, ráérősebben intézték dolgukat.
Ramlában a nagymecset, a Dzsami-el-Kebír előtti tér már
rég megtelt, mire a müezzin imára szólította a hívőket.
Az arab piac is zsúfolt volt, akár a lodi, épp csak
lármásabb. A lassú természetű arabok tétován bámulták,
amint a piacteret és az utcákat ellepi a sok jármű, Land
Roverek és Buickok, de arab csődörök meg tevék is.

53
 A ramlai katonai börtönbe zárt palesztin terroristák nem
adták fel a reményt, hogy hamarosan legalább néhányukból
szabad ember lesz.
Lod és Ramla kedélyállapota olyan volt, mint Izrael más
tájaié, mint az egész Közel-Keleté. Itt, a világnak ezen a részén
a történelem során szinte minden jelentős erő összetalálkozott,
és csatatérnek használta a térséget. Aki ezen a tájon
békében akar élni, tartja a közmondás, akárha keresztúton
hálna. Hadseregek ezrei, emberek milliói tapodták a
térképnek ezt a pöttyét, melynek Szentföld a neve. Ezek
között a szemre kihalt hegyek és sivatagok között nem
pusztán hadseregek találkoztak. Ideológiák és hitek
találkoztak, csaptak össze és hagyták hátra véres
örökségüket. Keletnek és Nyugatnak csaknem minden
kultúráját képviselik romjaik, mint sírkövek állva a táj fölött
vagy a föld alá temetve, akár a holtak. Egy kapavágást nem
tehetsz a mai Izraelben, hogy kapád romokba ne ütközne – s
a romok közt csontokba.
Ramla és Lod egyszerre jelképezte az ősi föld gyötrelmes
történelmét, a mai Izrael megosztottságát és egységét.
Mutatta a bonyolult, sokvallású állam hangulatát. Remény
ünnep nélkül. Kétségbeesés könnyek nélkül.

Az El-Al biztonsági főnöke, Jacob Hausner épp cifra

francia telefonkészülékén beszélt, majd letette a kagylót.
Odafordult fiatal titkárához, Matti Jadinhoz. – Mikor száll már le
rólam ez a sok hülye?
– Melyik hülyékre gondol, főnök? – kérdezte Jadin.
Hausner lesöpört egy porszemet XV. Lajos korabeli
selyemfa íróasztala lapjáról. A saját költségén rendezte be

54
irodáját, s kényes volt tisztaságára. Odalépett a hangárokra
nyíló hatalmas panorámaablakhoz, és széthúzta a súlyos
bársonyfüggönyt. Erős napfény áradt be, bútorhuzat-fakító. –
Mindre – lódította meg a karját, jelezve, hogy mindegy, az
egész világra. – Ez most épp a Fellegvár volt.
Nyugtalankodnak a fiúk.
– Igazán nem hibáztatom őket.
Jacob fagyosan nézett Jadinra.
Jadin elmosolyodott, és együttérző tekintettel viszonozta
főnöke pillantását. Még ha minden rendben megy, akkor is
nehéz meló ez. De az elmúlt néhány hétbe majd
belegebedtek itt a biztonságiak. A fiatalember oldalvást
nézte Hausnert, aki gondolataiba merülve kibámult az
ablakon.
Jacob Hausner gyerekként érkezett az ötödik alijával,
azaz Palesztinái bevándorlási hullámmal, mely főleg német
zsidókból szerveződött, akik 1933-ban, Hitler hatalomra jutása
után elhagyták az óhazát, és visszatértek még ősibb honukba.
A szerencséseknek vagy inkább előrelátóknak ez a csoportja
elmenekült az európai népirtás elől, amíg még lehetett.
Valamennyien tehetős, iskolázott emberek voltak, akik
keservesen nélkülözött tőkét és szaktudást hoztak magukkal.
Többnyire Haifa kikötőjében telepedtek le, a régebbi német
kolónia peremén, és szépen boldogultak. Az első éveket
Hausner úgy töltötte, ahogy a legtöbb gazdag német zsidó a
háború előtti Haifában.
Amikor kitört a második világháború, a még csak tizenhét
esztendős Hausner beállt az MI-6-ba, a brit titkosszolgálatba.
Britek képezték ki, brit megszállás alatt, ezért úgy tekintett a

55
hírszerzésre, mint mesterei: műkedvelőként. De mint sok ilyen
beállítottságú brit kém, ő is kitűnően végezte feladatát.
Meglehet, puszta kedvtelésnek tekintette, hogy legyen mivel
agyonütni a háborús időket, de annál jobban csinálta.
Gazdag fiú volt, külsőre, viselkedésre mindennek látszott, csak
kémnek nem – épp ahogy megbízói kitalálták.
Haifán kívül bárhol elment németnek. Feladata
megkövetelte, hogy járja a kairói és isztambuli német kolóniák
estélyeit, forgolódjon magas társasági köreikben, amiben
Hausner igazán remekelt. A legbonyolultabb részleteiben is
átlátta ezt a különös, gyanús ügyletet: kettős életét, melyet
csaknem annyira szeretett, mint Chopint, Mozartot vagy a
Sacher-tortát.
Amikor egyszer rátört az unalom, belépett egy britek által
fenntartott magánrepülőklubba, és polgári repülői jogosítványt
szerzett, amilyen nem sok volt Palesztinában. Ha épp nem
akadt hírszerző megbízatása, nyúzta a briteket: hadd
gyarapítsa levegőben töltött óráinak számát valamelyik
Spitfire-én vagy Hurricane-én, így aztán nem is jött ki a
gyakorlatból.
A háború után Európába ment, kiszuperált repülőgépeket
vásárolni a földalatti Hagana légierejének, ő vette meg azt az
első brit Spitfire-t, melyet Laskov tábornok vitt haza, de erről a
kapcsolatról egyikőjüknek sem volt tudomása.
Az 1948-as háború után mi sem volt természetesebb, mint
hogy Hausner, az egykori hírszerző és képzett pilóta legyen az
El-Al biztonsági szolgálatának vezetője.
A legtöbb vele egyívású zsidóval összehasonlítva
Hausnernak viszonylag könnyű élet jutott. Herclijában lakott

56
egy Földközi-tenger parti kis villában, számtalan szeretővel és
még több alkalmi viszonnyal, de ünnepnapokon hűségesen
ellátogatt Haifába, a családjához.
Hausner Jadinra nézett. – Remélem, engem is elvisznek.
Jadin nevetve ingatta a fejét. – Ugyan, főnök! És ha
felrobbanna az a két repülőgép, ki maradna itt bűnbaknak?
–  Sosem mondjuk ki egyazon mondatban a felrobbanni
és a repülőgép szót, Matti – figyelmeztette a fiatalembert
Hausner mosolyogva. Nyugodtan mosolyoghatott. Minden
rendben ment. Szakmai jó hírét, mely mostanáig hibátlan volt,
miért épp a Concorde-01 és 02 tenné tönkre?
Matti Jadin felállt, kiegyenesedett. – Mi hír a hírszerzőktől?
Hausner rendületlenül bámult ki az ablakon. – Semmi.
Palesztin barátaink… ha ugyan megvannak még, nem
mozdulnak.
– Nem mozdulnak? Jelent ez valamit?
Hausner vállat vont. Nem volt szokása üres találgatásokba
bocsátkozni. Ha nincs hír, az csak annyit jelent: nincs hír. Bízott
hazája hírszerzésében, mely még sosem hagyta cserben. Ha
légy akad meg az izraeli titkosszolgálat hálójának
legtávolabbi csücskében, úgy beleremeg az egész háló, hogy
középen a pók is megérzi. Ami a hálón kívül marad, az messze
van, minek aggódni miatta?
Hausner összevonta a függönyt, és elfordult az ablaktól.
Megigazgatta a falitükörben nyakkendőjét, zakóját,
keresztülment az irodán, és benyitott a szomszédos
tárgyalóterembe. Jadin a nyomában. Egyenesen a helyiség
hátsó falához tartott, ahol talált egy üres széket.

57
 A zsúfolt, lármás tárgyalóterem elcsöndesült. Minden szem
Hausnerra szegeződött.
A nagy, kerek asztalnál csupa fontos ember foglalt helyet.
Ott volt Hájim Mazar, az izraeli belbiztonsági szolgálat, a Sín
Bét vezetője; Isaac Talman dandártábornok, a légierő
hadműveleti főnöke; Benjamin Dobkin tábornok a szárazföldi
hadsereg vezérkari főnökségének képviseletében; Miriam
Bernstein közlekedési miniszterhelyettes; Jichák Burg, a Mivcán
Élóhim, vagyis „Isten Haragja” nevű terrorizmusellenes csoport
parancsnoka.
Bernsteinen kívül még öt Kneszet-tag jött el. A falakhoz
tolt székeken beosztottak, szakértők ültek, egy kis asztalnál a
titkár készülődött a jegyzőkönyv írásához. Hausner odalépett
az asztalhoz.
Az az ad hoc bizottság tartotta ülését, melyet a
Concorde-ok útjának biztosítására hoztak létre. Feladataik
közé tartozott Hausner elszámoltatása. Amit komolyan is
vettek.
Hausner megfigyelte, hogy mint rendesen, egyedül ő visel
öltönyt. Tekintete azonnal Miriam Bernsteint kereste. Az a
szempár már megint. Akármilyen kifejezéstelen, Hausner mégis
érzi a rosszallását. És micsoda vonzerő árad belőle! Hausner
még magának sem szívesen vallotta be, de az asszony nem
használta ezt az adottságát, egyszerűen csak viselte. Érzéki nő,
és kész. A férfi elfordította tekintetét. A közlekedési miniszter, az
igazat megvallva, neki is főnöke. Talán ez okozza a
feszültséget, gondolta. Nem ült le, megköszörülte a torkát.
Azért fogadtam el a meghívást erre az ülésre, mert talán
tisztázhatjuk: egyáltalán alkalmas vagyok-e rá, hogy

58
elirányítsam egy gép felszállását. – Fölemelte a kezét, hogy
elcsitítsa az innen-onnan felhangzó tiltakozást. – Nyugalom,
csak tréfáltam.
A meglehetősen kopár helyiség a világosságot egy
hatalmas panorámaablakon át kapta, mely ugyanoda nyílt,
ahová Hausner irodája. A férfi az ablakhoz lépett. A
hangárokon túl, a többi géptől elkülönítve állt a két hosszú,
fényes Concorde, oldalukon a David-csillaggal, szikrázva az
erős napfényben. Mellettük Uzi géppisztollyal és
mesterlövészpuskával fölszerelkezve toporogtak Hausner
biztonsági őrei. A hadseregtől is átirányítottak egy rajt: tíz
gyalogost, ami nem derítette jobb kedvre Hausnert.
Mindenki átérezte a csend jelentőségét. Hausner
színpadias mozdulatot tett. – Íme, légiflottánk két büszkesége.
Darabjáért alig nyolcvanmillió dollárt fizettünk, igaz,
pótkerékkel és rádióval. Minden utastól első osztályú árat,
továbbá húsz százalék pótdíjat szedünk, de mint köztudott,
még nem volt egyetlen sekel nyereségünk sem. – Bernsteinre
pillantott, egyik legszigorúbb bírálójára a Kneszetben. – S hogy
miért nem nyereséges az El-Al? Többek között azért, mert én
megkövetelem az emberileg lehetséges legszigorúbb
biztonságot. Márpedig a biztonság drága mulatság. – Hausner
tett néhány lépést az ablak fénymezőjében. Hunyorgó szemek
követték. – Önök közül többen – kezdte lassan – néhány
hónapja még azon aggódtak, hogy elmarad a nyereség,
ezért boldogan lazítottak volna a biztonsági előírásokon. Most
ugyanazoktól – újra Miriam Bernsteinre nézett – szemrehányást
kapok, hogy nem törődöm eleget a biztonsággal. – Hausner
hátralépett egy üres székhez, és leült. – Na, nézzük csak! –

59
Körbejártatta tekintetét az asztalon. Gyorsan beszélt,
szaggatottan. –Tizenhárom hónapja jár az El-Al-nál
utasszállítóként ez a két madár. Amióta a birtokunkban
vannak, biztonsági embereim egy másodpercre sem vették le
róluk a szemüket. A gépek a st-nazaire-i és a toulouse-i
gyárban készültek, a válaszfalakat és a poggyászteret is ott
vonattuk be páncéllal. A karbantartást azonban csakis El-Al-
szerelők végzik itt Lodban. Ma személyesen ellenőriztem az
üzemanyagfelvételt. Megnyugtathatom önöket: első osztályú
kerozin került a gépekbe. Amikor megvettük a Concorde-
okat, azonnal azt kértem: építsenek segédhajtóművet az első
futóműgondolába. Meg is kaptam. A Concorde-okat máshol
mindenütt külső, földi futóművel indítják. Amióta
beszereltettem a segédhajtóművet, már nem kell eltűrnöm,
hogy idegen repülőtereken csak úgy odaguruljon a
madaraimhoz egy levegő-tartálykocsi meg egy földi
indítómotor. Bárhol, bármikor meg tudjuk indítani a futóművet,
vagyis madaraink önellátók lettek. Megfizetjük a kilencszáz
kilós súlytöbbletet, hiszen biztonságunk érdekében eddig sem
sajnáltuk a pénzt a súlytöbbletre. Így persze elmarad a nagy
üzlet, másképp azonban nem vagyok hajlandó csinálni. És azt
hiszem, önök sem.
Hausner körülnézett: van-e észrevétel. Nem volt. Folytatta.
– Azt a különköltséget és gondot is vállaljuk, hogy a legtöbb
szolgáltatást itt, Lodon szervezzük meg. Csak Lodon közelítheti
meg vízszállító kocsi a madaraimat, másutt sehol. El-Al-utas
vizeletében még Tokióban sem találni más vizet, csak a
Jordánét. A vécéket is itthon cseréljük. A takarítók, embereim
felügyeletével, minden út után minden gépet átkutatnak,

60
hátha valaki itt hagyott nekünk egy csomagocskát.
Végigtapogatjuk az üléseket, megvizsgáljuk a vécéket, még
az egészségügyi zacskókba is beleturkálunk. De nézzük az
érem másik oldalát – utasainknak csak olyan ételt szolgálunk
fel, amely Lodon készült. A jelenlegi Concorde-út előkészületei
során személyesen ellenőriztem az étel berakodását a
repülőkonyhába. Megnyugtathatom önöket: minden kóser. A
légitársaság rabbija végigette az összes fogást. Majd
kipukkadt, de más baja nem lett. – Hausner hátradőlt,
cigarettára gyújtott. Most már lassabban beszélt. – Bizonyos
szempontból ez a repülés biztonságosabb lesz az összes
többinél. Most az egyszer legalább nem kell tartanunk az
utasoktól.
Hausner Matti Jadinra mutatott. – Fiatal kollégám önként
jelentkezett az útra, ő lesz a Concorde-01 biztonsági
egységének parancsnoka. Én a 02-ét vállaltam, de még nem
kaptam választ a miniszterelnöktől: megyek-e a küldöttséggel
vagy sem. – Lassan végigjártatta tekintetét az asztalnál
ülőkön. – Óhajt valaki kérdést föltenni az El-Al biztonságával
kapcsolatban? Senki? Jó.
Hosszú szünet állt be. Hausner úgy gondolta: minthogy az
ő tárgyalótermében vannak, neki kell elnökölnie. Odafordult a
Sín Bét vezetőjéhez, Hájim Mazarhoz. – Lenne szíves megtenni
jelentését?
Mazar lassan felállt. Magas, vékony férfi volt, tekintetén
meglátszott, hogy hosszú időt töltött a belső hírszerzésnél. Nyers
modorát sokan egyenesen gorombának tartották. Nem sokat
teketóriázott mondanivalójával. – A nagy veszélyt
természetesen az jelenti, ha valahol egy háztetőn – itt, a

61
repülőtér és a tengerpart közt – ácsorog egy megszállott,
vállához kis hőkereső rakétát szorítva. De biztosíthatom önöket,
ezúttal minden tető üres a repülőtér és a tengerpart közt. És
akkor is tiszta lesz a repülési útvonal tája, amikor felszállnak a
gépek. Felkértem a védelmi minisztert: rendeljen el rövid időre
légiriadó-gyakorlatot a repülési útvonalon. Az egész terület
fölött helikopterek fognak körözni. Izrael határain belül
semmiféle gerillatevékenységnek nem találtuk jelét. Meg
vagyok győződve róla, hogy nem lesz baj. Köszönöm. – Azzal
leült.
Hausner elmosolyodott. Rövid, lényegre törő. Ez aztán a
remek ember. Jichák Burghoz, a Mivcán Élóhim
parancsnokához fordult.
Burg ülve maradt, de könnyedén előrehajolt. Alacsony
férfi volt, finom úriember benyomását keltő, ősz hajú, kék
szeme kicsit hunyorgó. Keresetten beszélt, mesterkélten
viselkedett, ami lefegyverzően hatott. Valójában ezek a
vonások teljességgel hiányoztak belőle. Sokkal fiatalabb volt,
mint amilyennek látszott, hidegvérrel tudott gyilkolni, miközben
zsebében az orrcsöppjét kotorászta. Senki sem hitte volna,
hogy ő az, aki jószerével felmorzsolta a földkerekségen elszórt
számos palesztin gerillaszervezetet. Emberei kíméletlenül
vadásztak a felbomló csoportokra az utolsó szálig, de meg is
lett az eredmény: szinte teljesen véget értek a
terrortámadások idehaza is, külföldön is. Burg mosolyogva
szólalt meg. – Épp a minap futottunk össze Párizsban egy
palesztin gerillával. A Fekete Szeptembernek volt fontos
embere. Az egyik utolsó. Kicsit kérdezgettük, nem mondom,
elég erélyesen. Meggyőződtünk róla, hogy nem tud olyan

62
tervekről, melyeknek célja a békekonferencia meghiúsítása
volna. Az ilyen egységek manapság annyira szétzilálódtak,
annyira bizalmatlanok, hogy abban sem lehetünk bizonyosak:
egyáltalán szóba állnak-e még egymással. Mindenesetre egy
emberem, aki nagyon magas tisztséget visel az egyik palesztin
hírszerző szolgálatban, úgy tájékoztatott, hogy nem készül
semmi.
Burg matatott, a pipáját kereste, végül megtalálta. Egy
hosszúnak tűnő másodpercig rámeredt a pipára, aztán
felpillantott. – Mellesleg, legalábbis amennyire tudjuk, most az
arab kormányok is éppannyira akarják, hogy ez a konferencia
sikerüljön, mint mi. Különböző forrásokon keresztül
tudomásunkra hozták, hogy saját országában ki-ki szigorú
megfigyelés alatt tartja az ismert, illetve gyanított
gerillaharcosokat. De mert elernyedhet a figyelmük, mi is
ugyanazt tesszük. – Illatos dohánnyal tömte meg pipáját. –
John McClure, aki a CIA összekötője nálunk, azt mondja, hogy
szervezete semmiféle hírt nem gyűjtött be a világ különböző
tájain az arab csoportoktól. McClure úr véletlenül épp holnap
kezdi meg szabadságát, ezért lesz olyan szíves és együtt utazik
a békeküldöttséggel. – Jichák Burg ártatlanul elmosolyodott,
és meggyújtotta pipáját. Az asztal fölött édes illat felhője szállt.
Burg Dobkin tábornokra nézett. – Mi a helyzet az arab
hátországokban?
Benjamin Dobkin fölemelkedett, és körbejártatta tekintetét
a helyiségen. Masszív testalkatú férfi volt, vastag nyakú, fejére
sűrűn tapadt a kondor, fekete haj. Minden pillantás megakadt
hatalmas két karján, kezén. Műkedvelő régész volt, olyan
fáradhatatlanul ásott az ókori rétegekben, hogy amúgy is erős

63
termete még izmosabbá vált. Amikor egy gyalogosdandár
élén állt, a dandár minden katonája botcsinálta régész lett.
Ha vizesárkot, latrinát, lövészgödröt vagy tankcsapdát ástak,
csak az alkalomra vártak, és már szitálták is át a földet.
Benjamin Dobkin továbbá vallásos ember volt, mély hitét nem
is igyekezett titkolni. A törzskari minősítő jelentésekben Dobkin
jellemzéséből sosem hiányzott a „megbízható”, „szorgalmas”,
„fegyelmezett” szó.
Lapátkezét összekulcsolta hátul, és belefogott
mondanivalójába. – Most is az a probléma, mint mindig, hogy
itt vannak hátország gyanánt ezek a fejletlen államok,
amelyekben a gerillák a legvérlázítóbb húzásaikat is
megússzák szárazon. Az izraeli szárazföldi hadsereg a
Fatahnak már sok szálláshelyén rendet teremtett. A munkát
részben maguk az arab kormányok fejezték be. – Körülnézett.
– De ellentétben néhány itt ülő barátommal, a hadsereg nem
tudja és nem fogja kizárni a palesztinok vagy más arabok
valamiféle támadásának lehetőségét, hiszen sok arab falusi
környék még ma is egy-egy gerillafészek. Maga a hadsereg
ilyen helyeket csak korlátozott mértékben közelíthet meg, de
a katonai kémelhárítástól sok emberünket kiküldtük, s ezek kis
szerencsével ki tudják adni magukat arabnak. Kikémleljük a
vidéket. – Kicsit tétovázott. – Ahogy mindig is tettük.
Háromezer éve. Ahogy Mózes küldte ki embereit Kánaán
földjére. „Menjetek fel erre dél felől, és hágjatok fel a hegyre.
És nézzétek meg a földet, hogy milyen az; és a népet, amely
lakozik azon: erős-é vagy erőtlen, kevés-é az vagy sok?”
Egy Jaakov Sapir nevű baloldali Kneszet-tag szólt közbe.
Minden volt, csak nem vallásos. – Mózes kémei pedig azt

64
jelentették, hogy tejjel-mézzel folyó földre leltek. Nyilván azóta
nem hisz senki a szárazföldi hadsereg hírszerzési jelentéseinek.
Az asztal körül meg a falnál álló székek felől egy-két
bizonytalan kuncogás hallatszott.
Dobkin tábornok Jaakov Sapirra nézett. A pillanat nem
akart véget érni. – Önt mint a Kneszet postai bizottságának
tagját bizonyára érdekelni fogja, hogy azok a válaszlevelek,
melyeket a korinthusiak írtak Pál leveleire, elakadtak a
jeruzsálemi főpostán. Még ma is ott vannak.
Erre már bátrabban felharsant a nevetés.
Hausner bosszankodott. – Uraim! Szívesen lemondanánk
erről a bibliatudományi kötélhúzásról. Tábornok úr, folytassa,
kérem!
Dobkin bólintott. – Helyes. Mindent egybevetve, jól fest a
dolog. Arab országokbeli hivatali partnereim értesítettek, hogy
mindent megtesznek a megmaradt gerillafészkek
felszámolása érdekében, már amelyiket megtalálják.
Hájim Mazar előredőlt. – Tábornok úr, egyáltalán mit
tehetnének a békeküldöttség ellen, ha nem számolják fel
őket?
–  Megtámadhatnák a tengerről és a levegőből. Minket
még mindig aggaszt a tenger és a levegő. A Haditengerészeti
Minisztérium azonban megnyugtatott: a két Concorde
Földközi-tenger fölötti repülési útvonalát a lehető
leggondosabban biztosítja az ő állományuk és az amerikai
hatodik flotta, valamint a görög, a török és az olasz
haditengerészet egy NATO-hadgyakorlat örvén, melyet a
repülési útvonalon rendeznek. Tovább megyek: egy olyan
típusú víz-levegő rakéta, amellyel le lehet lőni egy akkora

65
magasságban és sebességgel haladó gépet, mint a két
Concorde, túl bonyolult ahhoz, semhogy terroristák kezére
kerüljön és még el is tudják sütni. De tegyük fel, hogy
megszerezték, hogy kilőtték a tenger fölött. Légierőnk kísérő
repülőgépei még akkor is kényelmesen azonosíthatnák a
rakétát, a nyomába eredhetnének és leszedhetnék. Nem
igaz, tábornok úr? – Azzal Isaac Talmanra pillantott, a légierő
hadműveleti főnökére. Minden fej Talman felé fordult.
Isaac Talman felállt. Odalépett a panorámaablakhoz, és
elnézett a távolba. Magas, jóképű férfi volt, katonásan rövidre
nyírt angol bajuszt viselt, egész megjelenése a Királyi Légierő
egykori pilótájára vallott. Amikor megszólalt, a rossz hébert
még rosszabb jiddissel és a felsőbb osztályok brit kiejtésével
keverte. Mint példaképeinek, a brit tiszteknek, neki is hűvös,
tartózkodó, egykedvű modora volt. De akárcsak ama régi
tisztek a brit birodalomban, Talman is szerepet játszott.
Valójában ideges, lobbanékony természet volt, amit jól
leplezett.
Talman visszafordult az asztal felé. Szenvtelen hangon
beszélt. – Legjobb vadászrepülőm, Teddy Laskov személyesen
vezeti az egyenként kiválogatott pilótákból álló századot;
ezek a pilóták így együtt a világ legjobb vadászrepülő-
századát alkotják. Jelenleg épp ellenőrzik a repülőtér túlfelén,
hogy rendben megtörtént-e a tizenkét gépen a fegyverek
beállítása, a karbantartás. Teddy Laskov az állítja: akármit
képes kiszúrni, követni, elfogni és lelőni az égről, ami föltűnik a
radarernyőjén, legyen az Foxbat, föld-levegő rakéta vagy
maga az ördög. – Végignézett a termen, az egybegyűltek
feje fölött. – A légi felderítés úgy tájékoztatott, hogy a

66
gerilláknak soha nem volt technikai lehetőségük a levegőben
való támadásra. Most sincs. Ha azonban valaki mégis meg
akarná támadni azokat a Concorde-okat, annak a földközi-
tengeri térség leghatalmasabb légiflottáját kéne
mozgósítania. – Talman megsimogatta a bajuszát. – Teddy
Laskovnál nincs jobb emberünk. Attól a pillanattól, hogy a
madarak a levegőbe emelkednek, én viselem értük a
felelősséget, és ezt a felelősséget habozás nélkül vállalom. –
Visszament a székéhez.
Teddy Laskov, aki mostanáig a folyosón figyelt, halkan
kinyitotta az ajtót. A fejek ezúttal Talman dicséretének tárgya
felé forogtak. Laskov feszélyezetten mosolygott, kezét
fölemelte: nem, ne figyeljenek rá. Nekidőlt a falnak.
Miriam Bernstein próbálta elkapni Hausner tekintetét,
amiről Hausner szándékosan nem vett tudomást. Körbenézett
az asztalon, a fal melletti székeken, de úgy festett: nincs több
hozzászólás. – Nos, ha senki sem…
Miriam Bernstein felállt. – Hausner úr!
– Tessék!
– Szeretnék mondani valamit.
– Parancsoljon.
– Köszönöm. – Mosolyát Hausner szemlátomást nem vette
észre. Az asszony az asztalra nézett, belekotort az előtte fekvő
papírokba, majd fölemelte tekintetét. – Figyelmesen
végighallgattam az itt elhangzottakat. Igen nagy benyomást
tettek rám az eddigi óvintézkedések, de őszintén aggaszt az a
szellem, amelyben hozták őket, és különösen az a hang zavar,
amelyen a rendszabályokról beszélnek. Uraim, ez a veida, ez

67
a konferencia azt a célt szolgálja, hogy brit sálómot hozzunk
létre, hogy békét kössünk.
Miriam Bernstein szünetet tartott, tekintetét végighordozta
az asztal körül, sorban a férfiak szeme közé nézve. – Önök
arról beszéltek, hogyan lőjenek ki levegőben röpködő
tárgyakat, hogyan kényszerítsenek vallomásra gyanús
arabokat baráti országokban, hogyan eresszenek katonai
felderítőket arab falvakra. Mindez bizonyos körülmények között
természetesen jogos, történelmünk jelenlegi pillanatában
azonban vállalnám a kockázatot: kerülném a feltűnést, a
kötekedést. Mégsem törhetünk rá az Egyesült Nemzetekre
hatlövetűből lődözve, mint egy csapat cowboy. Úgy menjünk
oda, hogy mindenki lássa rajtunk: a békéről fogunk tárgyalni.
Beharapta ajkát, kereste a szót, hogy józanul is beszéljen,
de mégse úgy, mintha azt akarná javasolni: adják meg
magukat. Személye sok éve összefonódott pártja
békeszárnyával, és most kötelességének érezte, hogy
kimondja a figyelmeztető szót, hiszen küszöbönáll az igazi
béke. Soha életében nem élt olyan helyen, ahol akár csak
egyetlen napig is béke lett volna. Kinyújtotta két kezét,
tenyérrel az égnek, a megbékélés mozdulatával. – Nem
akarom fölöslegesen kavarni a dolgokat. Mindössze annyit
javaslok, hogy az előttünk álló hétre függesszünk fel minden
katonai és felderítőtevékenységet. Ez részünkről a bizalom jele
lenne. Kell, hogy legyen valaki, aki először teszi tokjába a
pisztolyt. Tábornok úr – fordult Talmanhoz –, még ha magát az
ördögöt látja a radarernyőn, kérem, akkor se eresszen bele
rakétát. Inkább magyarázza el neki, hogy békekonferenciára
megyünk, meg önt különben is hiába piszkálják, nem fog

68
támadni. Az illető nyilván be fogja látni, hogy ön valóban
komolyan akarja a békét, és ettől… meg a Gondviselés
jóvoltából szépen eltűnik. – Ismét körüljártatta a termen a
szemét, mely egy másodperc töredékére megpihent Teddy
Laskovon.
A férfi visszanézett, és hirtelen meglátott valamit abban a
szempárban, amit kevés ember a földön, de aminek nem
tudott volna nevet adni.
Az asszony fölemelte tekintetét a körülötte ülők feje fölé.
Kint, a repülőtéren túl, a sziklás hegyek közt Habbáni és
emberei éppen azon vitatkoztak, kezdjenek-e már tüzelni. A
hamszin melege átjárta a kis helyiséget.
Miriam Bernstein még egyszer körülnézett a szobában. –
Ülnek itt köztünk olyanok, akik a békekonferencia asztalánál
sem hajlandók megfeledkezni arról, ami a vérükben van.
Megértem őket. Csakugyan megértem. És ismerem az összes
cáfolatot arra a gondolkodásmódra is, mely mindenáron
békére törekszik. Köszönöm a figyelmüket. – Leült, és lapozni
kezdett a papírjaiban.
Nem jött felelet. A helyiségre mély csönd ereszkedett.
Talman tábornok felállt, Teddy Laskovhoz lépett, karon
fogta, és a két férfi kiment a folyosóra.
Aztán lassan halk beszélgetés morajlott fel, ki-ki a mellette
ülőhöz fordult. Az értekezlet a végső tervegyeztetés céljából kis
csoportokra oszlott.

Jacob Hausner kikapcsolta a körülötte zümmögő

hangokat. Már hosszú ideje csak Miriam Bernsteint figyelte.
Hausner érezte, hogy van köztük egy alig érzékelhető, rejtett
áramlás. Jól van, így marad megfejtetlenül, de egy váratlan

69
pillanatban a felszínre tör majd. Meglepő elevenséggel
rohanta meg az emlék: egyszer egy hétvégére meghívta a
villájába az asszonyt, aki elutasította. Még ma is dühbe gurult,
ha eszébe jutott. Hátradőlt a székében, a mennyezetre
bámult. A fene vigye el ezt a nőt. Szerencsére van mivel
lekötnie a gondolatait Miriam Bernsteinen kívül is.
Az évek során rengeteg gyakorlatot szerzett, melyek
mostanra felhalmozódtak. A palesztinok mindig is katonai
célpontnak tekintették az El-Alt, a támadások szinte 1948-as
megalakulásának napján elkezdődtek. De az újságok első
oldalára csak az 1960-as és 1970-és évek látványosabb
terroristatámadásai kerültek.
A legutóbbi eset egy géprablási kísérlet volt az El-Al 747-
es járata ellen a heathrow-i repülőtéren. A tervet Ahmed Rís
eszelte ki mesterien. Hausner arca eltorzult a névre. Rís. Egy
sötét társaság egyik utolsó – és talán legjobb – embere.
Egyszer már elkapták a lodi repülőtéren, ahol ismeretlen
feladattal tartózkodott, és hűvösre tették Ramlában a katonai
börtönben. 1968-ban azonban, amikor Izrael még nem
tartotta magát ahhoz a politikához, hogy terroristákkal nem
tárgyal, Ríst és tizenöt terroristatársát kicserélték annak az El-
Al-gépnek az utasaival, amelyet Sáron tábornok kézre kerítése
reményében térítettek el. Hausner már akkor is úgy érezte:
hibát követnek el, a későbbi események pedig csak igazolták
a véleményét.
Azt szerette volna, ha Ahmed Rís valamelyik évben holtan
kerül elő a Mivcán Élóhim egy rajtaütésén. Rís a repülőgépek
szakértője volt, és Hausner nyugalmát megzavarta a gondolat,
hogy ez a végsőkig elszánt, megátalkodott terrorista szabadon

70
járkál. Ramlában ő volt Rís egyik fő kihallgatója. Kevés terrorista
hozta ki a sodrából, de Rís közéjük tartozott. Hausner élénken
emlékezett rá. Jelentését úgy összegezte, hogy Rís igen
veszélyes ember, akinek örökre lakat alatt a helye. Mégis
eleresztették.
Rís azóta sok helyen felbukkant, és mindig túl közel egy-
egy El-Al-géphez. Az a hír járta, hogy ő is ott volt azok között
a terroristák között, akiknek sikerült meglépniük az entebbei
rajtaütésnél. Végtére igaz lehet, gondolta Hausner.
Amikor Jichák Burg szóba hozta a Franciaországban
elkapott gerillát, Hausnernak eszébe ötlött, hogy Ríst vagy egy
éve, a heathrow-i akció után kiszúrták Franciaországban.
Miért épp Franciaországban? Hausner emlékezett rá, hogy
ezzel kapcsolatban már akkor is zavarta valami. Mi is?
Franciaország? Rís? Rís modus operandija! Az zavarta. Rís
eljárásmódjában volt valami, ami már akkor is meglepte
Hausnert. Rís nem volt revolverhős, tébolyult gépeltérítő. Kevés
személyes kockázatot vállalt. A homályból intézte ügyeit,
nagyon körültekintően.
Miért épp Franciaországban? Miért nem Németországban,
ahol annyi nagy arab közösség telepedett meg?
Franciaországban egyetlen tekintélyesebb arab csoport él: az
algériaiak. Rís viszont iraki, bár a palesztin ügyért harcol. A
világ nem képes megkülönböztetni egyik arabot a másiktól.
De ők egymást nagyon is képesek. És az algériaiakhoz szokott
francia rendőrségnek is szemet szúrt egy iraki.
Igen, Rís volt a légy, mely nemrégiben megakadt az izraeli
titkosszolgálat hálójában, és az beleremegett. Ríst kiszúrták,
méghozzá nem is Párizsban, hanem vidéken. Furcsa. Egyszer

71
Bretagne-ban bukkan fel, másszor délen, a spanyol határnál.
Vajon mit művel? Villámként hasított Hausnerba a gondolat:
van valahol egy gyönge szem az egész biztonsági láncban,
és ő nem tudja, hol. Végigborzongott a hátán a hideg.
A kartotékrendszerben megvan Rís pszichológiai
értékelése a szokványos személyi lappal együtt. Majd előkeresi
őket. Most mindenesetre telefonálnia kell a francia
terrorelhárítóknak. Hausner körülnézett. Kis csoportok
beszélgettek mindenütt. – Ha senki sem tart rám igényt,
visszamennék a munkámhoz.
Nem kapott választ.
– Miniszterhelyettes asszony?
– Nem akarjuk feltartani – felelte Miriam Bernstein.
–  Nem tartanak fel. – Végigjártatta tekintetét a
helyiségen. – Használják kérem a tárgyalótermet, amíg csak
jólesik. Akkor, ha megbocsátanak… – Sarkon fordult, az
ajtóhoz ment, de onnan még visszanézett. – Sálóm – mondta,
és hangjában nem volt semmi képmutatás.

72
 4

David Becker, az El-Al Concorde-02 vezető pilótája a

munkateremben foglalt helyet első tisztje, Móse Hess mellett. A
hosszú asztalnál Hess-szel szemben ült a fedélzeti mérnök,
Peter Kahn – amerikai zsidó, akárcsak Becker.
Körben a falakon térképek, grafikonok, körlevelek. Az
egyik falat egészen kitöltötte a hatalmas ablak, mely a
hangárelőtérre nyílt. A két Concorde a részben árnyékos
hangárelőtéren túl állt, az éles nap alatt.
A munkaterem üveg válaszfalának túloldalán működött a
diszpécseriroda, telexszel, időjárás-táblázatokkal.
A munkateremben a hosszú asztal túlsó végén az El-Al
Concorde-01 legénysége tanácskozott. Ásér Avidár, a vezető
pilóta forrófejű szabre volt – Becker szerint túlságosan fiatal,
előbb cselekszik, aztán gondolkodik, nem való neki más, csak
a vadászgép, amelyen korábban repült. Avidár mellett Zévi
Hirsch első tiszt ült, Becker szerint ő volna az igazi kapitány, bár
engedné az életkora! Ott volt Leo Sarett fedélzeti mérnök is –
ugyancsak némi ellensúly a szeleverdi Avidár mellett.
Épp Avidár beszélt a legénységéhez. Becker feszülten
figyelt, hogy minden szót meghalljon és megértse a gyors
hébert. Nagyon gondosan megtervezték ezt az utazást, s
Becker nem vágyott Avidár légi sztárparádéjára. A hosszú
úton végig Avidár mögött kell haladnia, és 2,2 Mach
sebességnél az üzemanyag már döntő tényező.

73
 Becker elmerült az útjukhoz összeállított legfrissebb
időjárás-táblázatokban, s közben hallgatta Avidárt, ahogy
eligazítja legénységét.
Becker rendkívül magas férfi volt, ezért amikor a koreai
háború kitörésekor belépett az amerikai légierő kötelékébe,
nem engedték vadászrepülő-kiképzésre. Sorozáskor
elfelejtették közölni vele a magassági határt, így történhetett
meg, hogy egy C-54-és szállítógépen találta magát, és csak
a csapatokat fuvarozhatta. Végül aztán fölvették a Stratégiai
Légierőhöz, ahol legalább részben kielégítette harci kedvét.
Az 50-és években türelmesen várta, hogy eltörölhesse a föld
színéről a számára kijelölt orosz várost, noha tudta, hogy
magából a pusztulásból semmit sem látna. A város egyébként
Minszk volt, pontosabban a minszki repülőtér, mely a várostól
északnyugatra fekszik. Bombája nyomán hamuvá vált volna
Teddy Laskov szülőfaluja, Zaszlave is, de erről az egybeesésről
egyikőjük sem szerzett tudomást alkalmi beszélgetéseik során.
A korral végül alábbhagyott Becker harciassága, s az
interkontinentális ballisztikus rakéták megjelenésekor újra csak
szállítógépre került. Eljött a vietnami háború, és Beckert
visszaültették egy B-52-esre. Itt aztán emberek sokaságát
törölhette el a föld színéről, de már elment tőle a kedve. Az
1967-és háborúban önkéntesnek jelentkezett egy olyan
egységhez, mely hadianyag-utánpótlást szállított Izraelnek.
Utolsó lodi leszállásakor járt le a szolgálati ideje, valamint húsz
évet megélt házassága, így hát Izraelben maradt, és az itteni
légierőtől feleségül vett egy lányt, akivel úgyis mindig annyi
baja volt a szállítólevelek miatt.

74
 Az izraeli légierőnek nem voltak olyan hatalmas, nagy
hatósugarú bombázói, amelyeket Becker jól ismert – nem is
volt rájuk szüksége –, csak a Hel Avir, a Légihadtest használt
néhány C-130-as katonai szállítógépet. Becker azonban már
amúgy sem vágyott vissza a katonasághoz. Csak repülni
akart. Végül az El-Al DC-4-és szállítógépeinél talált
alkalmazást.
Az Egyesült Államokban több ezer óra nehéz
üzemanyagos sugárhajtású gyakorlatot szerzett a légierőnél.
De levizsgázott az FB-111-és szuperszonikus amerikai
bombázón is – nem sok ember volt rajta kívül Izraelben, aki
tudta, hogyan kell röpülni nagy gépen, hangsebesség fölött.
Amikor az El-Al megvásárolta a Concorde-okat, Beckert
Toulouse-ba küldték kiképzésre. Most pedig itt állt egész
pályája legfontosabb repülése előtt. Meg akart bizonyosodni
róla, hogy minden jól fog menni.
Becker a diszpécseriroda felé pillantott, melynek folyosóra
nyíló ajtaja kicsapódott. Talman tábornok jött, és Laskov.
Néhány percig beszélgettek az iroda személyzetével, majd
beléptek az iroda és a munkaterem közötti ajtón.
A munkateremben tartózkodók – a Hel Avir kötelékében
lévő tartalékos tisztek – mind felálltak.
Talman és Laskov mosolygott, intett: leülhetnek. Talman
szólalt meg. – Mindenkit üdvözlök. Most jövünk a biztonsági
megbeszélésről. Örömmel közlöm, hogy úgy látszik: minden
rendben van. A nagyobb biztonság érdekében azonban
három óra harmincra előrehozzuk a felszállást. Azonkívül a
Földközi-tenger fölött nem repülnek el Madridig, hanem az
olasz csizma vonalát követve északnak fordulnak, és majd

75
Orlyban tankolnak. Megszereztük az engedélyt Olaszország és
Franciaország fölött a hangsebesség túllépésére. Minden
megvan: az új útvonalterv, a térképek, időjárási táblázatok.
Orlyban senkinek sem szabad elhagynia a gépet. A madridi
terv szerint zajlik az egész. – Sorra mindenkinek a szemébe
nézett. – Uraim. – Elhallgatott, kereste a megfelelő szót,
végigsimította rövidre nyírt bajuszát, aztán csak ennyit
mondott: – Jó utat. Sálóm. – Azzal megfordult és visszament a
diszpécserirodába.
Laskov leült az asztalhoz. – Van még egy kis idő egy utolsó
egyeztetésre. Amíg kísérem a Concorde-okat, mindent
figyelni fogok a forgalomirányítás, illetve a vállalat
hullámhosszán. Ha azonban beszélni akarunk egymással, a
taktikai hullámhosszomra, a 31-és sávra kell kapcsolnunk. Ez
maguknak a 134,725-ös. Ha valami okból úgy látom – vagy
úgy látják hogy ez a hullámhossz nem biztonságos, a
következőt mondjuk: „A hármas számú üzemanyagtartályom
kijelzője beragadt.” Ekkor a taktikai tartalék frekvenciára
váltunk, amely nekem a 27-és, maguknak a 129,475-ös.
Világos? Jó. Addig maradok kíséretben, amíg elérik a 19 000
méter magasságot és a 2,2 Mach sebességet. Ha futja az
üzemanyagomból, talán még utána is körözök egy kicsit. De
akkor már igazán nem eshet bajuk. Van valakinek kérdése?
Avidár állt föl. – Beszéljünk világosan, tábornok úr. Ki a
taktikai parancsnok ezen az úton? A két Concorde-nak én
vagyok a kötelékparancsnoka, maga a saját embereiért felel,
a Hel Avirban is magasabb a rangja – de ennek az útnak
nincs köze a katonasághoz. Mondjuk, kitérő manővert akarok
végezni, maga azonban ragaszkodik hozzá, hogy tartsuk az

76
irányt, mert tudni akarja, hol vagyunk. Nos, ilyen esetben ki a
főnök?
Laskov hosszan elnézte Avidárt. Akármit gondolnak is
mások erről a fiatal pilótáról, legalább nem kerülgeti a kényes
kérdéseket, mint macska a forró kását. Meg aztán
szemrebbenés nélkül kimondja, amire még gondolni sem
szabad. Laskov bólintott. – Helyes, Avidár. A kérdés sportszerű.
Engedjék meg, hogy megismételjem, amit már elmondtam.
Semmi bajnak nem látjuk jelét. Ha azonban mégis… ha
megtámadnának bennünket, a nehézbombázó-repülésekre
vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Minthogy Izraelnek
nincs nehézbombázója, hadd ismertessem a szabályokat.
Egyszerű. Az első szabály: irányt tartani, amíg nem ad utasítást
a vadászkíséret parancsnoka – vagyis én – egyéni kitérő
manőverre, illetve közös útirány-, sebesség- vagy
magasságváltoztatásra. A kettes számú szabály így szól:
kövesd az első szabályt. Válaszoltam a kérdésére?
– Nem. – A fiatalember leült, és elfordította tekintetét.
Laskov békülékeny hanggal próbálkozott. – Nézze, Ásér, a
légikíséretet mindenki utálja. Itt Izraelben általában nem
szoktunk ilyen hosszú kísérőrepüléseket végezni, ezért
maguknak új ez a helyzet, de abban a háborúban, amelyben
harcoltam, úgy ezer éve, újra meg újra bebizonyosodott, hogy
a bárányoknak együtt kell maradniuk a nyájjal,
engedelmeskedniük kell a pulinak, különben elkapják őket a
farkasok. És higgye el, akármennyi bárányt kanyarítanak is el
a nyájból a farkasok, rosszabbul jár az a bárány, amelyik
egyedül próbál menekülni. Tudom, hogy a példa kicsit sántít,
de nyilván érti, mit akarok mondani. – Megpróbált apás

77
pillantást vetni a fiatalemberre, de Avidár köszönte, nem kért
belőle. Laskov vállalt vont, és Beckerhez fordult. – David, a
maga szívét is nyomja valami?
–  Nem, tábornok úr. Azt hiszem, mindent megbeszéltünk,
csak azt nem, hogy a taktikai hullámhosszokon kinek mi a
hívójele.
Laskov felállt. – Bizony. Az én fedőnevem Gábriel
arkangyal plusz a gépem száma: 32. A századomé is Gábriel,
plusz az egyes gépek száma. Maga, David, az Emánuel
Szárnyai, maga pedig, Ásér, a Kóser Klipper nevet viseli. De
odafent már csak Emánuel és Klipper lesz. – Laskov az órájára
nézett. Pontosan két óra volt. – Még valamit. Elképzelhető,
hogy az utaslistán feltüntetett hivatalos békeküldötteken kívül
kapnak még egykét fontos embert. Egy amerikait például,
akinek John McClure a neve. Valami követségi alkalmazott,
most megy szabadságra. Mondják meg a vezető
légikísérőknek, hogy számítsanak az utaslista kibővülésére.
Becker végigpörgette a jegyzettömbjét, és rátalált az
utaslistára. – Jön velünk még egy honfitársam, tábornok úr.
Tom Richardson légügyi attasé. Bizonyára ismeri. Valami dolga
akadt New Yorkban.
Laskov eltűnődött. Ez a fejlemény csak az utolsó
pillanatban alakulhatott ki. Valamit bizonyára jelent, de hogy
mit, azt Laskov nem tudta. Talán nem több baráti gesztusnál.
Bólintott.
–  Igen, afféle hivatali ismeretségben vagyunk…
tulajdonképpen barátságban, legalábbis amikor nem üti bele
az orrát a dolgainkba. Ha nem ízlik neki a kóser koszt, dobja ki
Róma fölött. Ha pedig a maga gépén lesz, Avidár, kérem, ne

78
vitatkozzon vele a politikai vagy vallási meggyőződésről. Nincs
neki.
Becker elmosolyodott. – Az én gépemre kérte magát.
Majd vigyázok rá.
–  Az jó lesz – hagyta rá Laskov szórakozottan. Az ajtóhoz
lépett, látta, hogy az üvegfalon túl Talman a fődiszpécserrel
beszél. Hirtelen megfordult, szembenézett a teremben
lévőkkel. Mindenki felállt újra. – David. Azt mondta, hogy
Richardson választott gépet?
–  Azt, tábornok úr. – Becker átnyújtotta Laskovnak az
utaslistát.
Laskov ránézett a papirosra. Richardson neve mellett,
mely tollal volt a lista végére írva, a 02-és szám állt. Laskov
tudta, hogy a közös utaslistán még nem jelölték meg, ki melyik
gépen fog utazni, melyik ülésen ülni. A gépválasztás a
biztonsági szervek dolga, és csak az utolsó pillanatban
határoznak róla. Ülést pedig maguk a küldöttek választhatnak,
így csoportokba tudnak verődni, bizottságokat alkotni,
dolgozni az úton is. Laskov nem értette, hogy Richardson miért
kérte magát Becker gépére, hiszen nem tudhatta, lesz-e azon
barátja, ismerőse. Miért nem várta meg, amíg a küldöttség
tagjait elosztják? Mind a két gép csak félig lesz tele. Talán
Beckerrel akar repülni. Fölpillantott. –Tudta, hogy maga fogja
vezetni a 02-est?
–  Azt hiszem, tudta. Nyilván oda akar ülni mögém a
pótülésre és végigbeszélgetni az utat az óceán fölött. Nem ért
túl jól héberül.
–  Nyilván. Nos, uraim, jó utat. Találkozunk odafönt, 5000
méteren. Sálóm.

79
 A különváróban, mely ugyanarról a folyosóról nyílt, mint a
munkaterem és Hausner szobája, körülbelül száz ember
zsúfolódott össze. Nem elég a légkondicionálás, még a
függönyt is összehúzták, de a helyiségben így is fülledt meleg
volt. Mindenesetre a homály a hűvösség illúzióját keltette. Igaz,
szinte percenként széthúzta valaki a függönyt, és megnézte a
két Concorde-ot, távol a többi géptől, katonák gyűrűjében.
Megérkezett a különváróba Jaakov Leiber, aki Becker
gépén volt vezető légikísérő. A kis Jaakov Leiber – ahogy
szinte mindenki nevezte – alig látott izgalmában. Ezúttal
szívesen átengedte volna másnak az utasok tájékoztatását.
Pedig már hozzászokott az ilyen kis beszédekhez a
különváróban, de ez a csoport más, mint a többi. Sok arcot,
nevet felismert.
A húsz békeküldöttet szokatlanul sok tanácsadó,
szakember, titkár, tolmács és biztonsági kísérte. A
váróteremben vágni lehet a füstöt, állapította meg Leiber, a
bár, mint rendesen, üres.
Jaakov Leiber megköszörülte a torkát. – Hölgyeim és
uraim! Hölgyeim és uraim! – Fölemelte a kezét.
A helyiség szakaszosan csöndesült el. Forogtak a fejek.
Végre mindenki észrevette a kis embert eggyel nagyobb
számú egyenruhában s olyan vastag bifokális szemüveggel,
hogy a szeme olyan volt, mint egy tengeri kagyló.
Leiber a bárpultnak vetette hátát. – Üdvözlöm önöket.
Jaakov Leiber vagyok, az El-Al Légitársaság Concorde-02-és
gépének vezető légikísérője.
–  Még szerencse, hogy nem vezető pilótája – jegyezte
meg egy férfi a háttérben. Néhányan nevettek.

80
 Leiber elmosolyodott. – Eredetileg pilóta voltam, de
amikor egyszer otthon felejtettem a telefonkönyvet, és nem
volt mire ráülnöm, nekimentem a hangárnak.
A nevetés tetszésnyilvánításba fordult.
Leiber közelebb lépett a csoportba verődött utasokhoz. –
Szeretném önöket tájékoztatni néhány dologról. – Perceken át
beszélt az ülések kiválasztásáról, az új felszállási időpontról. –
Óhajt valaki kérdést föltenni?
A küldöttségben utazó ortodox rabbi, Hájim Levin állt fel. –
Mondja, fiatalember, hogyan állíthatja, hogy elrepülünk New
Yorkba, és még le is szállunk, mielőtt bejön a szombat, holott
tudhatja, hogy ma péntek van?… Mégis hogy volna ez
lehetséges?
Leiber elfojtotta mosolyát. Az El-Al-járatokat az jellemzi,
hogy gépeikre hétköznap sem igen száll rabbi. Egyes rabbik
azért tartózkodtak az ország légijáratától, mert szerintük az El-
Al személyzete rendszeresen megszegi a sabbatot. Inkább
utaztak külföldi járatokkal, mert lehet, hogy azok is megszegik
a zsidók vagy a saját vallásuk sabbatját, de az kit érdekel? A
békeküldöttség két rabbi tagja, az ortodox és a konzervatív,
most az egyszer úgy döntött, hogy kivételt tesz, és El-Al-lal
utazik, hogy hitet tegyen a nemzeti egység mellett. – Úgy,
rabbi – válaszolta Leiber –, hogy New Yorkban hat óra nyolc
perckor nyugszik a nap. Mi azonban valamivel gyorsabban
haladunk a napnál, ezért New York-i idő szerint délután
kettőkor földet fogunk érni.
Levin rabbi sokáig némán nézte Leibert.
–  Vagyis – folytatta Leiber – másfél órával előbb szállunk
le, mint ahogy elindultunk. Nem tudom, érti-e, rabbi…

81
 –  Persze hogy értem! Repültem én már, mit képzel? – A
szombatot megszentségtelenítő Leiberre azzal a tekintettel
nézett, amelyet egyébként a disznóhúsevő zsidóknak tartott
fenn. – De hallani fog felőlem, ha akár egyetlen perccel is
később érünk földet, mint ahogy lemegy a nap!
Gyér nevetés hangzott fel, Leiber is elmosolyodott. – Igen,
rabbi. – Aztán körülnézett. – A menü pecsenye lesz kiszúrt
krumplival. Az érdeklődők több mozielőadás között
válogathatnak. Feleségem, Marcia, aki sokkal szebb, mint én,
a 01-és egyik légikísérőjeként fog szíves rendelkezésükre állni. –
Mint oly sok házaspár, mely gyakran repül, Leiberék sem
szálltak soha azonos gépre. Gyerekeik voltak. Leiber remélte,
hogy az eljárásból nem támad majd pletyka. – További
kérdések? Nos, akkor köszönöm, hogy az El-Alt választották…
bár nem tudom, mi mást tehettek volna. – Fölemelte két
kezét. – Sálóm.

David Becker kapitány befejezte a Concorde-02 indulás

előtti utolsó ellenőrzését. A lefelé horgadó orrkúp árnyékában
állt. A gép körül gyalogososztag, az emberek rá-rápillogtak.
Majd odalépett hozzá Nátán Brin, az El-Al egyik biztonsági őre.
– Nos, kapitány úr? – kérdezte.
– Oké.
– Részünkről rendben. Maga szerint?
Becker ránézett a gépre, és bólintott.
– Akkor odafönt találkozunk. – Brin már ment is.
–  Helyes. – Becker újra felnézett a gépre. Ez a fehér
madár, a béke madara, mindennek látszik, gondolta, csak
galambnak nem. Inkább olyan, mintha valami vízimadár
volna. Gólya. Sirály. Hosszú lábán magasan ült meg, mert a

82
deltaszárny csak meredek szögeket engedélyez. Ha nem
volna ilyen hosszú a lába, fel- és leszálláskor maga után
vonszolná a földön a farokrészét. Ugyanezen okból teremtett
Isten hosszú lábat a vízimadaraknak. A British Aircraft
Corporation és az Aérospatiale tervezői azonos eredményre
jutottak. Meg az oroszok is, amikor megépítették a
hangsebességnél gyorsabb TU-144-esüket. Igen. Jó látni, hogy
Isten nem tévedett, gondolta Becker.
Aztán itt ez a kúpos orr. A csőr. Fel- és leszálláskor lehajlik,
akár a madár csőre, hogy a pilóta jobban lásson. Röpülés
közben azonban fölemelkedik, miáltal áramvonalasabb lesz a
gép formája. A britek, a franciák, az oroszok és Isten – nem
feltétlenül ebben a sorrendben – egymástól függetlenül
jutottak azonos megoldásra a repülés problémáival
kapcsolatban. A repülőgép kezdetben merev szerkezet volt,
ezért teljesítményét is merev határok korlátozták. A madár
viszont hajlékony. Az ember a repülőgépet kezdetben mozgó
csűrőlapokkal, oldalkormányokkal tette hajlékonnyá. Majd jött
a behúzható futómű. A variaszárnyú lökhajtásos. És most itt a
lehajló orr.
Becker végignézett a gépen. Tulajdonképpen nem nagy
szerkezet. Törzse ötvenkét méter hosszú, de a deltaszárny
fesztávja sem több huszonhét méternél. Bruttó súlya, utasokkal
és üzemanyaggal, 181 000 kilogramm, vagyis körülbelül a fele
a Boeing-747-nek.
A repülőgépek pilótafülkéje utolsó végvára maradt a régi
angol súly- és mértékrendszernek. A világon minden pilóta
fejébe beleverték az angol nyelvet és az angol
mértékrendszert. Ez a világszabvány, melyet nem volna

83
könnyű, sem feltétlenül kívánatos mindenestül félredobni. A
legtöbb műszeren kétféle mérőszámot tüntetnek fel, és a
pilóták könnyen átállnak egyik rendszerről a másikra. A
Concorde-on sem csak Mach-mérő volt, hanem csomóban
számoló ómódi sebességmutató is, mely Becker számára
biztos pontot jelentett a gyorsan változó világban. Régi
keresztvitorlást képzelt maga elé, amint hősiesen birkózik a
szembeszéllel, ötcsomós sebességgel.
Becker megkezdte az utolsó körbejárást. Megállt a bal
oldali deltaszárny alatt, fölnézett. Nem, ezt a gépet nem arra
tervezték, hogy pár száz utast furikázzon turistaosztályon. Ezt
arra tervezték, hogy hetven fontos személyiséget
hangsebességnél gyorsabban elröpítsen békét kötni, olajat
adni-venni, külföldi szeretőket boldogítani. Ez a kiváltságosok
repülőgépe. Legnagyobb sebessége 2,2 Mach – nagyjából
2300 kilométer óránként, a levegő hőmérsékletétől függően. A
puskából kilőtt golyó szeli így az étert. Ennél a sebességnél
aeronautikai fehér foltba kerülünk, ahol a repülés normális
szabályai hirtelen megváltoznak.
Hangsebesség fölött jelentkezik néhány sajátos
követelmény. Ennél a sebességnél nagy a légellenállás, a
leküzdésében segítő deltaszárnyat pedig nem könnyű kezelni.
Legyez, orsózik, a gép irányítása bonyolult műveletté válik. A
deltaszárnyú gép rárepülni csak meredek állásszögből tud, és
a legmagasabb tehetetlenségi erő pillanatában nagyon
nehéz befolyásolni a sebességet.
Ha az átlag lökhajtásos utasszállító egyik motorja
felmondja a szolgálatot, szinte senki nem veszti el a lelki
nyugalmát. Ha azonban hangsebesség fölött történik baj a

84
motorral, a pilóta kezéből könnyen kicsúszhat az egész gép
irányítása. Aztán a repülő bukfencezik egyet, és darabokra
szakad.
2 Mach sebességen a külső réteg hőmérséklete nem lehet
több 127 Celsius-foknál. Ha följebb megy, a gép ugyan nem
esik szét azonnal, de szerkezeti elemei meggyöngülnek, és ez
később megbosszulja magát.
2,2 Machnál aztán már nagyon észnél kell lenni. A 19 000
méteres repülési szint beállítását például már 17 000 méteren
el kell kezdeni. Túl gyors magasságváltoztatás esetén az
utasok egy szempillantás alatt fölkenődnek a csomagtartó
polcra.
Beckert az óta a nap óta, hogy először fönt járt a
Concorde-dal 19 000 méteren, más is nyugtalanította.
Mégpedig az utastér hirtelen nyomáscsökkenése, amely akkor
állhat elő, ha a gépet találat éri, kisebb robbanás történik a
fedélzetén, vagy golyót eresztenek az ablakába. A
hagyományos utasszállító viszonylag alacsonyan, úgy 9000
méteren halad, ahol az utastér nyomáscsökkenése nem
számít döntő problémának. A legénység s az utasok csak
fölnyúlnak a fejük fölé, és magukra veszik az oxigénmaszkot.
19 000 méteren azonban már oxigénmaszkkal is csak úgy
kapunk levegőt, ha nyomáskiegyenlítő ruhában vagyunk. Ilyen
ruha nélkül tudatállapotunk mindössze néhány másodpercig
marad sértetlenül, azalatt kell levinnünk a gépet oda, ahol
legalább maszk segítségével lélegezhetünk. Ez azonban 19
000 méteren egyszerűen megoldhatatlan. Hiába vesszük fel a
maszkot, mindenképpen eszméletünket vesztjük. A fedélzeti
számítógép ugyan érzékeli a problémát, és szépen leviszi a

85
gépet arra a magasságra, ahol maszkkal már lehet lélegezni,
de mire magunkhoz térünk, tartós agykárosodást szenvedtünk.
Beckert egy visszatérő rémálom gyötörte: az
agykárosodást szenvedett legénység magához tér az
ájulatból – az oxigénmaszkot még szopja, ha maradt annyi
esze, hogy felfogja ezt az egyszerű szükségletet –, és
bandzsítva, csörgő nyállal kapkod az orra előtt a sok furcsa
lámpához, mutatóhoz. A számítógép vezérelte Concorde
eközben pontosan tartja az útirányt, és várja az emberi kéz
irányítását. Neander-völgyiek az Apollón. Hátul hetven,
különböző mértékben elhülyült utas torz pofákat vág, röfög,
mint a disznó. Az álom mindig úgy végződik, hogy a
Concorde leszáll, a kilátóteraszról emberek integetnek. De el
fognak csodálkozni, amikor meglátják a lépcsőn barátjukat,
szerelmüket! Becker behunyta a szemét. Tudta, hogy abból a
magasságból lehetetlen lehozni a gépet, ha az oxigénhiány
harminc másodpercnél tovább tart. Ostoba rémálom az
egész. Mégis, fáradhatatlanul sulykolta agyának feltételes
reflexeket fogadó részébe az egyszerű parancsot: Ha a
pilótafülkében már semmire nem ismersz rá, ne nyúlj
semmihez!
Letörölte arcáról az izzadtságot, és végigjártatta tekintetét
a repülőtéren. Úgy ötvenméternyire Avidár vizsgálja a
Concorde-01-et. Jó lenne tudni, vajon Avidárnak is vannak-e
rémálmai. Ugyan, Avidárnak!

86
 5

Miriam Bernstein Abdel Dzsabarival kávézott a különváróban.

Dzsabari egyszer csak észrevette, hogy belép Ibrahim Ali Arif,
a másik arab küldött. Mentegetőzést mormolt, beszélnie kell
vele.
Bernstein meglátta, hogy Jacob Hausner egyedül ücsörög
a bárpultnál. Felállt, és némi habozás után odalépett a
férfihoz, aki nem fordult meg. – Jó napot.
Csak a nyakát fordította hátra, úgy vakkantotta: – Jó
napot.
– Sajnálom, ha a viselkedésemmel bárkinek is kellemetlen
perceket okoztam. – Hausner belekavart a poharába. – Nem
számít. – Akkor jó. – Az asszony egy pillanatig némán állt. –
Szóval velünk jön. – Igen. Épp most értesített a miniszterelnök.
A 02-esen leszek. – Miriam nem értette, miért érinti jól a hír,
amely váratlanul kellemesen hatott érzékeire, s csak egy
pillanattal később szabadult meg tőle. – Én is a 02-esen
megyek.
Hallgattak.
Az asszony, arcára mosolyt erőltetve, újra megszólalt. –
Nem akar gépet változtatni? Vagy menjek át én a másikra?
Vajon miért volt Hausner olyan nagyon biztos benne,
hogy ez a megjegyzés nem más, mint kihívás? A zsigereiben
érezte, hogy az asszony erős felindulást fojt el, amely valahogy
kapcsolatban van ővele. Miriamra emelte a szemét. Semmi

87
nem volt abban az arcban, ami megerősítette volna érzését,
mégsem múlt el. – Minek menne?
Az asszony a tükörbe nézett. Tekintete ide-oda rebbent a
saját és Hausner tükörképe között, mint aki meg akar
bizonyosodni róla, hogy kinek-kinek helyén az álarca. Az arcát
kifogástalannak látta, de a testét feszültnek. Rájött, hogy már-
már lábujjhegyen áll. Ilyen hatással van rá Hausner.
Összeszedte magát, közömbös mosolyt öltött. – Örülök, hogy
jön. Itt nem fog hiányozni?
Hausner beleivott a poharába. – Két lehetőség közt
választhattak: itt tartanak bűnbaknak, vagy elengednek,
abban a reményben, hogy a géppel együtt én is lezuhanok,
ha valami történik.
Az asszony megértőén bólintott. – Ezek szerint azt
választotta, hogy lezuhan a géppel együtt.
– Ők választották. Nyilván azt szeretnék, ha én lezuhannék,
a gép meg fönt maradna. De a kettő nem megy együtt. Kér
valamit inni?
– Köszönöm, nem iszom, de…
– Senki nem iszik ebben az átkozott országban. Hajdan, a
brit légierőnél föl se szálltunk, amíg holtrészegre nem ittuk
magunkat. – A kiszolgáló elé tolta poharát. – Na jó.
Találkozunk a gépen.
Az asszony ránézett. – Persze. – Hátat fordított és elment.
Amikor Matti Jadin meglátta, hogy Miriam Bernstein
elmegy, odalépett a bárhoz. – Mi van, főnök, már megint
piszkálja ez a dög?
Hausner egy pillanatra elgondolkodott. – Nem is tudom.

88
 Teddy Laskov bement a különváróba, Tom Richardsont
kereste. Volt néhány kérdése. Tulajdonképpen a taktikai
tartalék frekvenciáját is meg kellett volna adnia, melyet épp
az imént állapítottak meg Talmannal. Először telefonon akarta
közölni a légügyi attasé hivatalával, de aztán meggondolta
magát. Önmagának sem tudta megmagyarázni, miért
határozott úgy, hogy ezt az adatot elhallgatja Richardson elől.
Ha az amerikaiaknak valóban szükségük van rá, akkor is
megkaphatják Talmantól a Fellegvárból, amikor ő már fent
van a levegőben.
Laskov meglátta, hogy Miriam és Hausner a bárpultnál
beszélget, majd az asszony megfordul és elmegy. Ha nem
tudja, mennyire utálják egymást, az lett volna az érzése: az
asszony megbántódott valamitől, amit Hausner mondott.
Magát is meglepte a féltékenység hirtelen szúrása. Egy
darabig figyelte az asszonyt, aki nem vette őt észre. Már
elbúcsúztak. Aztán Laskov sarkon fordult, és mackós léptekkel
lement a hátsó lépcsőn. Ott várta a terepjáró, hogy a
századához vigye.

Benjamin Dobkin tábornok a kávézónál állt, és Jichák

Burggal beszélgetett.
– Szóval maga is jön velünk New Yorkba?
Burg bólintott. – Nem árt, ha NewYork-i ügynökeimnek
egy kicsit a körmükre nézek. Meg aztán van ott egy
barátnőm… hét óra múlva meg fogja már érezni, milyen az
Isten haragja. – Nevetett, kacsintott.
Dobkin belebámult a kávéscsészéjébe, majd Burgra
emelte pillantását. – Ez az utolsó esélyük, igaz? Ha le akarnak
ránk csapni, most kell mozdulniuk. Mert ha nem, tökéletesen

89
lejáratják magukat a támogatóik előtt. Ilyen nagy és fontos
célpontjuk még sohasem volt. Válaszúton állnak. Most vagy
soha. Nem igaz?
Burg alig észrevehetően bólintott. – De. – Dobkinra nézett.
– Amikor az iménti megbeszélésről eljöttem, nagyon bizakodó
voltam. De az ember leleményes és ravasz teremtmény. Ha
megvan benne a szándék, meg fogja találni hozzá az eszközt.
Sok évig foglalkoztam arabokkal, ennyit legalább
megtanultam. Nem olyan nevetséges figurák, amilyennek a
sajtó beállítja őket, ezt mind a ketten jól tudjuk. – Megint
bólintott. – Én bizony aggódom.

A Concorde-01 és a Concorde-02 tárt ajtókkal állt a

napfényben. A két gépen már elhelyezkedett Hausner
biztonsági osztagának hat-hat embere. A 01-esen Matti Jadin
épp most tartotta az övéinek az eligazítást. Valamennyien
Smith & Wesson típusú, .22-és kaliberű automata pisztollyal
voltak felszerelkezve. A .22-és golyó ugyanis megakad az
emberi testben, és nem lyukasztja ki az utastér falát. Ami
elméletben szépen hangzik, de azért nem a legjobb ötlet
túlnyomásos kis fülkékben lődözni.
A biztonságiak, előírásos felszerelésként, tartottak a gépen
egy régifajta amerikai M-14-és puskát is, melyhez infra-
célzókészülék csatlakozott, arra az esetre, ha sötétben
akarnák használni, valamint egy tízszeres nagyítású Crossman-
féle infravörös irányzék, ha nappal céloznának. Volt továbbá
egy izraeli gyártmányú Uzi géppisztolyuk: parányi fegyver,
mindössze negyvenhat centiméter hosszú és négy kilogramm
súlyú, de ha kilövik huszonöt darab 9 mm-és golyót

90
tartalmazó tárát, nagy pusztítást végez. Az M-14-est és az Uzit
szigorúan csak gépen kívüli használatra szánták.
És volt ott még egy szerkezet, amelyről a gépen senki
emberfia nem tudott. Mindkét Concorde farokrészében fél
kiló plasztikbomba lapult a stabilizáló üzemanyagtartályon.
Egy éve ragasztotta oda őket két, azóta elhalálozott algériai a
távoli St-Nazaire-ben, illetve Toulouse-ban. Amikor a gép
felgyorsul, üzemanyagot szivattyúz az üres tartályba, miáltal
áthelyeződik a repülőgép súlypontja, és lehetővé válik a
hangsebesség fölötti repülés. Ha és amikor működésbe hozzák
a robbanótöltetet, a repülőgép a levegőben felrobban.

Teddy Laskov az F-14-és pilótafülkéjében

zsebszámítógépével vacakolt, gépe hatósugarát számolgatta
olyan változó tényezők alapján, mint az üzemanyag-
fogyasztás, a bruttó súly, a várható manőverek és a külső
hőmérséklet. Laskov, annyi légicsatával a háta mögött,
nagyon is megtartotta volna a 20 mm-és gépágyúlőszert, de
be kellett látnia, hogy nemcsak nagy súlytöbbletet jelentene:
fölösleges is. A rakéta a lényeg. Ma úgyis ezen áll vagy bukik
minden. Nyilván Richardsonnak van igaza. Kiszólt a pilótafülke
nyitott ajtaján a fegyvermestereknek: – Húsz millimétereseket
leszedni!
Eltávolították a lőszert mind a két gépről. Laskov előbb
balra fordult, majd jobbra, végül beleszólt a fejmikrofonjába: –
Motor indul.
Huszonnégy Pratt and Whitney motor dübörgött fel,
egyenként több mint 9000 kilopondnyi tolóerővel, földrengető,
dobhártyaszaggató dörejjel.

91
 Egy perc múlva Laskov, fölemelve hüvelykujját, bekiáltotta
mikrofonjába: – Zanek! – Felszállás!
A tizenkét vadászgép a kifutópályára gördült.

Tom Richardson későn kapott észbe, hogy nem szerezte

meg Laskov tartalék frekvenciáját. Márpedig ilyesmit nem
tárgyalhat meg telefonon a Fellegvárral, ráadásul a saját
hivatala sem kapta meg, ki tudja, miért. Bár számított rá, hogy
meg fogják változtatni a felszállási időt, kényelmetlenül
érintette ez is, Azt sem tudta, vajon Laskov elfogadta-e
javaslatát, és csakugyan nem visz magával 20 milliméteres
lőszert. De akár elfogadta, akár nem, az egész nem olyan
fontos.
A békeküldöttek kitódultak a csarnokból, le a lépcsőn, be
a várakozó autóbuszokba. Richardson beugrott egy közeli
telefonfülkébe, és tárcsázott. A szám, amelyet hívott,
Jerikóban volt, Ciszjordánia megszállt övezetében. Nemigen
bízott a telefonokban, de most nem volt más választása, ideje
meg még annyi sem,

Jacob Hausner bekukkantott az irodájába. – Visszahívtak

a francia titkosszolgálattól?
A titkárnője fölnézett. – Még nem, főnök.
–  A fene vigye el őket! – Az ablak felé nézett, a titkárnő
mögött. A buszok már csaknem megteltek. – Mennem kell.
Talán már holnap visszajövök az egyik Concorde-dal. Ha
történik valami fontos, amíg a levegőben vagyok, hívja fel a
Fellegvárt, ők majd kódolják és továbbítják a Concorde-ra. A
02-esen leszek.
– Jó utat. Sálóm.

92
 –  Emiatt van ez az istenverte zűr. Sálóm. – Végigsietett a
folyosón.
Matti Jadin kinézett a Concorde-01 felé haladó busz
ablakán. Meglátta Hausnert, aki nagy sietségben volt. – Főnök!
Hausner megfordult, fölnézett.
Jadin kihajolt. – Főnök, ha nem akar vele menni, szívesen
cserélek magával.
Hausner a fejét rázta. – Á, köszönöm. Nem lesz semmi baj.
Rövid út ez. Mellesleg balszerencsét hoz, ha az ember másik
gépre száll. – Hausner megállt egy pillanatra. Még most is
aggasztotta valami, de képtelen volt rájönni, hogy micsoda.
Hirtelen rossz érzés fogta el ezzel az úttal kapcsolatban, és
Jadin szemében meglátta ugyanezt a szorongást. – Emlékszik
még Ahmed Rísre?
– Már hogyne emlékeznék! – vágta rá Jadin.
–  Hát persze. Gondolkozzon, és szóljon át rádión, ha
valami beugrik. Viszlát New Yorkban.
Azzal Hausner felnyújtózott, és megszorította Jadin kezét –
ilyet se csinált még életében.

Hájim Mazar az irányítótoronyban állt a lodi repülőtéren,

szeméhez távcsövet szorítva figyelte a Concorde-ok felé
közeledő buszokat. Tekintete egy lodi lakóház tetején felvillanó
fényen akadt meg. Azonnal ráirányította a távcsövet, s
közben a rádiója után nyúlt. – Helikopterirányítás! – hadarta. –
Itt a torony. Fényt láttam felvillanni a harminchatos
szektorban. Rózsaszínre vakolt lakóház. A tetőn. Azonnal
küldjenek oda valakit!
Mazar másodpercek múlva már látta, hogy a ház fölött
köröz egy Huey helikopter, négy embere Uzi géppisztollyal a

93
kézben kiugrik, mielőtt a helikopter leszállna a tetőn. Néhány
pillanat, és a rádió zörgő dobozában fölrecsegett egy
elfulladó hang. – Torony, itt Huey hét-hat.
– Vettem, hét-hat. Hallgatom.
–  Semmi baj. Egy lány fényvisszaverő ernyővel. – Szünet.
Fojtott kuncogás. – Meztelenül napozik a tetőn.
Mazar letörölte homlokáról az izzadságcsöppeket,
beleivott egy pohár vízbe. – Vétel. Légiriadó-gyakorlat folyik,
vagy mi a szösz! Adjanak rá valami ruhát, és tartóztassák le.
Maradjon a helikopteren, amíg nem tudják átpasszolni a
rendőrségnek.
Nagyon hosszú szünet következett. – Értettem, torony.
–  Vége. – Mazar lerogyott a székébe a repülésirányítók
mellett. Odafordult az egyikhez. – Kicsit meredek volt, de hát
hosszú ez a nap.

Szabáh Habbáni a dombtetőn hasalt, és a távcsövön át

figyelt. Tiszta, derült nap volt, de kilenc kilométer azért akkor is
nagy távolság. Úgy látta, épp a Concorde-ok berakodása
folyik. A pillanat megfelelő. Mint bármelyik. Fölemelte a kezét.
Várt, hogy egy helikopter elzúgjon.
Mögötte, a fenyők közt a három ember néhány méterre
térdelt egymástól. Egy-egy aknagránátot tartottak a földbe
ásott kis lyuk fölött. Kezük ügyében további gránátok álltak.
Két-két repeszrobbanó, majd két sárgafoszfor gyújtólövedéket
fognak kilőni. A tizenkét gránát befedi az egész területet a
repülőtér épülete és a Concorde-ok közt. Ha egy forró szilánk
átlyukasztja az üzemanyagtartályt – és miért ne lyukasztaná?
azt senki nem éli túl.

94
 Feszülten figyelték Habbánit. Hirtelen leeresztette a karját.
Az emberek kiengedték remegő kezükből a lövedéket.
Hallották, amint lecsúszik a hosszú csövön. Befogták a fülüket,
és kinyitották a szájukat, kiegyenlíteni a közelgő robbanás
nyomását.

Isaac Talman dandártábornok a Fellegvár műveleti

termében állt, és a radarképernyőt meg a vizuális megjelenítőt
nézte, mely az E-2D Hawkeye képeit továbbította. Látta
Laskov tizenkét F-14-esét, amint a partvonal fölött köröznek.
Más kijelzők menetrend szerinti légi járatokat, néhány
magángépet, tengeren úszó hajót mutattak. Számítógép
ontotta az üzeneteket képernyőkön és nyomtatón. Talman
hangosabbra állította az egyik rádiót, s hallotta, amint Laskov
a századához beszél. Hát eddig eljutottak. Töltött magának
egy csésze kávét, és leült. Várnia kell, mást nem tehet.

Efrájim Dinitz százados megvárta a tompa csattanást,

amint a lövedékek elérik a cső fenekén az ütőszeget. Ez
kielégítő bizonyíték lesz a hadbíróság számára, ha később
kérdésessé válna az elkövetők szándéka, ő és katonái
előrohantak a fák, sziklák mögül. Dinitz arabul harsogta: –
Valamennyiüket letartóztatom a haditörvény alapján! Kezeket
a fejre!
A három palesztin tüzér a néma aknavető és a közeledő
izraeli katonák között jártatta tekintetét. Lassan felálltak, és
kezüket a fejükre tették.
Habbáni hátrafordult, figyelte a mögötte harminc méterre
játszódó jelenetet. Megállt a szívverése, elszorult a torka. Már
látta magát a ramlai börtönben, amint egész hátralévő

95
életében üres tekintettel bámulja a szögesdrótot. Csak azon
keresztül érintheti meg a feleségét, a gyerekeit, másképp
nem. Felugrott és leszáguldott a dombtetőről. Egy katona
felkiáltott. Habbáni rohant, meg-megbotolva a kövekben,
lába alatt foltként tűntek tova a vadvirágok. Még egy kiáltás.
Egy géppisztoly kelepelése. Látta maga körül a becsapódó
golyókat, és csak másodpercek múlva fogta fel, hogy már
nem fut, hanem fekszik a földön, és folyik el a vére.

Hájim Mazar fölemelte a rádióját. A toronyból jól látta a

dombokat, ahol ez az egész történt. Bólintott. – Jól van, Dinitz.
Hallgassa ki őket azonnal, aztán hívjon vissza. –Visszaült a
székébe. Arra gondolt: azok a nyomorult palesztin
parasztemberek aligha tudták – mindenesetre kevésbé, mint ő
–, hogy ki állt szánalmas próbálkozásuk mögött. Azokat az
aknavetőket tíz évvel ezelőtt megtalálták, de a helyükön
hagyták: majd meglátják, ki jön oda, ki fogja használni őket. A
gyutacsot persze kivették a lövedékekből. A múlt héten Mazar
erősebben kezdte figyeltetni a helyet, mint korábban.
Különösen hogy valaki aznap reggel bizalmasan értesítette az
egyik ügynökét.
Olyan szánalmas és meggondolatlan próbálkozás volt,
hogy Mazar alig tudta elhinni: bárki komoly támadásnak
szánta. Egyetlen dolgot tartott elképzelhetőnek, azt, amit az
angol elterelő hadműveletnek nevez, de amire jól illik a héber
„áldozati bárány” kifejezés is. Mert az volt az a néhány
szerencsétlen palesztin. Most, hogy kudarcot vallott a nagy
terroristatámadás, nyilván mindenki lazítani fog az éberségen.
De Mazar nem így látta a dolgot. Ha ez elterelő hadművelet
volt, akkor csak egyet jelenthet: kell lennie egy olyan tervnek

96
is a békekonferencia meghiúsítására, amelyet nem fedeztek
fel. Ha agyonütnek, sem tudom, mi lehet az, gondolta. Vállat
vont.
A légiforgalmi irányító fölnézett a rádióról. – A Concorde-
ok indulásra készek, uram.
Mazar bólintott. – Adja meg az engedélyt. Tűnjenek innen
a fenébe.

Az El-Al Concorde-01 legénysége végigfutott az ellenőrző

listán. A gép a négyezer méteres kifutópálya széle felé
gördült. A rádió felreccsent. – El-Al 01! El-Al 02! Felszállás
kétperces időközzel engedélyezve. Jó utat!
–  Értettem. – Avidár előrenyomta az indítókart, és a
hatalmas gépmadár gurulni kezdett a kifutópályán.
David Becker a bal oldali ülésről nézte, amint a 01-és
könnyedén fölemelkedik a földről. Móse Hesshez fordult. –
Móse, számoljon két percet, kérem.
Hess bólintott, és az órájára pillantott.
Mögöttük, a pilótafülke bal oldalán Peter Kahn fedélzeti
mérnök ült a hosszú műszersor előtt. A lámpák, a műszerek
kijelzői álló helyzetben voltak. Kahn angolul fordult Beckerhez.
– A rendszer bevetésre kész.
Becker elmosolyodott a katonás kifejezésen. – Rendben.
– Egy perc.
Az utastérben az utasok és légikísérők halkan beszélgettek.
Az utaslistán tíz küldött és huszonöt főnyi munkatárs volt
feltüntetve. A négy utaskísérő – két férfi, két nő –, valamint
Leiber, a vezetőjük, egy csoportban ült, rögtön a pilótafülke
mögött. Az utasok közt szétszóródva hat biztonsági ember
meg a parancsnokuk, Jacob Hausner. Tom Richardson John

97
McClure mellett talált helyet, és egyoldalú társalgásba
bocsátkozott a hallgatag férfival. Dobkin tábornok újra
átnézte jegyzeteit, melyeket majd a Pentagonban a fejesek
elé tár. Jichák Burg egymagában ült, újságot olvasott, kialudt
pipáját szívogatta. Levin rabbi máris belekötött az egyik
küldöttbe valami vallási kérdés ürügyén. A teljes utaslista, a
személyzettel és a légikísérőkkel együtt, ötvenöt főt tett ki. Az
engedélyezett túlsúllyal a Concorde igencsak megközelítette
legnagyobb felszállási súlyát, különösen a fennálló
hőmérsékleti viszonyok között.
Miriam Bernstein Abdel Dzsabari mögött ült, aki a 02-esen
utazó másik arab küldött, Ibrahim Arif mellett foglalt helyet. A
folyosó túlfeléről egy izgulékony fiatal biztonsági őr, Móse
Kaplan néha rápillantott a két arab fejét borító fekete-fehér
kockás kúfíjára.
Az utastér kicsi volt, a két sorban kettes ülésekkel, a szűk
helyen egy száznyolcvan centis férfi már csak bajosan tudott
volna felállni. A gépbelsőt azonban a franciák a rájuk
ilyesmiben jellemző érzékkel tervezték, a berendezés
kifejezetten fényűző volt. A hely szűkössége nem nagyon
zavart, hiszen a Concorde ritkán töltött egyvégtében három
és fél óránál többet a levegőben.
A sok kellemességet egy falra szerelt, nagy Mach-mérő
tetőzte be, minek jóvoltából az utasok is szemmel követhették
a gép sebességét. Vörös neonbetűkkel ez volt kiírva: 0,00
MACH.
A pilótafülkében Hess fölnézett az órájáról. – Indulás!
Becker kieresztette a fékeket, és előrenyomta az indítókart.

98
 A repülőgép megmozdult. Egyre gyorsulva gördült a
hosszú, vibráló kifutópályán.
– Hatvan csomó – jelentette Hess.
– Minden rendben – szólt Kahn, és tekintete végigfutott a
műszerein.
Becker az utánégőket kérte.
A fedélzeti mérnök keze már ott volt a kapcsolók fölött, s
most lenyomta, először a külsőkét, majd a belsőkét. – Mind a
négy utánégő bekapcsolva – jelentette. Ugyanakkor kétfázisú
dörrenést hallottak és éreztek, ami szükségtelenné tette az
előírásos jelentést.
– Száz csomó – mondta Hess.
Félig mögöttük volt már a kifutópálya, a betonról
felkígyózó hőhullámok a hátralévő hosszt rövidebbnek
láttatták, mint a valóságban volt. A csalóka fénytörésben
víztócsák formálódtak és váltak párává, egyre nagyobb
gyorsasággal. Becker pislogott. A műszerekre összpontosítani.
Ne törődj azzal, amit látsz. De egyre csak kibámult a
szélvédőn. Megigézték a hőhullámok, melyek torzítva,
rövidülésben mutatták a kifutópálya végét. Úgy látszott,
mindjárt lefutnak a betonról. Becker érezte, hogy
izzadságcsöppek gyűlnek a homlokán, de azt remélte, Hess
nem veszi észre. Elfordította szemét a kápráztató szélvédőről,
és lenézett a műszerekre. Gyorsan kúsztak már a
sebességmérők. Becker baljával erősebben szorította a
kormányt, miközben enyhén hátrafelé húzta a fogantyút.
Farizmai akaratlanul is megfeszültek, és maga sem vette észre,
hogy fölemelkedik az ülésben. Fel, fel, a mindenségit!

99
 –  Egyes fázis – mondta Hess. Egyhangúan beszélt, hogy
leplezze szavai jelentőségét, amint a sebesség túllépte a 165
csomót. Most már fel fognak szállni, még ha egy lámpa
pislogása, egy mutató elrezdülése mást javallna is. –
Felszállósebesség – jelentette ki Hess.
Becker jobban ránehezedett a fogantyúra. A gép elülső
kereke fölemelkedett a forró betonról. A Concorde szárnyai
fölfelé billentek, és meredekebben támaszkodtak a
légáramlatra. Másodpercenként hetvenöt méter fogyott
alattuk a kifutóból, és Becker egy pillanat töredékéig úgy
érezte: cserbenhagyják az idegei. Agyában huhogni kezdtek
a kétség rémei, melyek azóta üldözték, hogy betette a lábát
a repülőiskolába. Miért emelkedne fel? Elromlott, baj van, nem
hallod, Becker? Csak senki nem meri kimondani. Miért rezeg
ott az a mutató? Egyébként is: ki építette ezt a gépet? Úgyse
tudod elvezetni, csak képzeled. Hagyd abba, Becker!
Azonnal fejezd be! Megdöglesz, Becker! Vége! Érezte,
ahogy nyakizmai megfeszülnek, keze, térde remegni kezd.
–  Kettes fázis – jelentette Hess, hangjában Becker mintha
valami szorongásfélét hallott volna.
Becker érezte, hogy a kormány szabadabban mozog a
kezében, és a páros kerekek fölemelkednek a kifutóról.
Lenézett a műszerekre. A sebességmérő kétszázhúsz csomót
mutatott. Az emelkedési szög gyorsan növekedett, a
magasságmérő még sebesebben pörgött. Becker fél kézzel,
tenyérrel és ujjakkal tartotta a repülőgépet. Elmosolyodott és
megköszörülte a torkát. – Kerekek bevonva. – Magabiztos,
nyugodt hangja mintha el akarná űzni a pilótafülkéből a
rémeket. De még hallotta, amint jól ismert fenyegetésükkel

100
búcsúznak. Legközelebb elviszünk, Becker! Megvárta, amíg
egy lámpasor kigyullad, aztán csaknem túl hangosan
megszólalt: – Emelkedési sebesség. – Majd halkabbra fogta
hangját. – Felszállás utáni ellenőrzés. – Kicsit bedöntötte a
gépet, hogy kövesse a testvérgép röppályáját. – Peter, ha
ráér, csöngessen ki az utasfülkébe kávéért. – Hátradőlt, izmai
elernyedtek. Orlyban lesz a következő le- és fölszállás, aztán
már csak New Yorkban. Huszonnégy óra sem telik el, és
visszaérkezik Lodba. És utána azonnal beadja a felmondását.
Már régen tudta, hogy egyszer ez bekövetkezik. Érezte, hogy
fel- és leszálláskor minden alkalommal megfeszülnek a
záróizmai, hogy kisebb légörvénybe kerülve minden
alkalommal vizelési ingere támad, hogy viharzónán áthaladva
minden alkalommal csöpög az izzadság a tenyeréről. Sebaj!
Megesett már ez nála jobb pilótákkal is. Mit csinál az ember
ilyenkor? Szembenéz a dolgokkal, és kimondja: Befejeztem.
– Mit fejezett be? – kérdezte Hess.
Becker hirtelen arra fordította fejét, és csodálkozva nézett
Hessre. – Micsoda?
– Mit fejezett be? Mit akar befejezni? – Hess újra átnézte az
ellenőrző listát, miközben beszélt.
–  Befejeztem… a kávéivást. Nem iszom több kávét. Csak
megfeledkeztem róla. Úgyhogy nem is kérek.
Hess felnézett a listájáról, és Beckerre bámult. Tekintetük
találkozott. Értették egymást. – Jó. – Azzal Hess odafordult
Kahnhoz. – Peter, csak két kávé kell.
Becker nem csinált titkot belőle, hogy a tenyerét, az arcát
törölgeti. Most már minden rendben. Hessnek joga van tudni.
Rágyújtott, mélyen leszívta a cigarettafüstöt.

101
 6

A Concorde-02 megkezdte meredek, kecses felszállását.

Bevonták a gép gyomrába a hosszú futóműszerkezeteket,
Hess meghúzott még egy hidraulikus emeltyűt, mely fölemelte
a fékszárnyakat, az orrkúpot pedig egyenesbe hozta. A
pilótafülkében teljes csönd támadt, csak a háttérben
zümmögtek az elektromos neszek. Becker 30 fokkal
megdöntötte a gépet, és a Tel Aviv fölött elvezető
nyílegyenes nyugati pályára állította. A kettős magasságmérő
6000 lábat, illetve 1800 métert mutatott, a légsebesség 300
csomó volt. Becker újra rágyújtott. Eddig rendben.
Kihozta a Concorde-ot a fordulásból, majd hátradőlt az
ülésben. Szeme befogta az összes műszert. A Concorde
elektronikusan irányított repülőgép, olyasféle, mint egy űrkabin.
Amikor például a kormányt vagy az oldalkormányokat vezérlő
pedált működésbe hozzák, elektromos jeleket továbbítanak a
hidraulikus szabályozókhoz. A külső irányítófelületeket ez, nem
pedig vezeték vagy rúd mozgatja. A számítógép mesterséges
egyensúlyt és ellenállást hoz létre a kormányban, illetve a
pedálban, tulajdonképpen a pilóta érzékszervei számára. E
nélkül a nyomás nélkül ugyanis semmit nem érezne, amikor a
gépet vezeti. A pilóták idegenkedése miatt táplálták a
számítógépbe az Aérospatiale és a British Aircraft Corporation
szakemberei azt az utasítást, hogy képezzen mesterséges
ellenállást az irányítószerkezetekben. Az egész merőben
lélektani kérdés, gondolta Becker, de nagyon furcsa, és

102
minden új technológiai vívmánnyal egyre furcsább lesz. Előbb
ezt az idegenkedést érezte a pilótafülkében, csak később tört
rá a félelem. Igen, ideje átadni a kormányt a következő
nemzedéknek.
Tel Aviv tengerpartja fölött jártak. Becker elővett egy
távcsövet, és a földet pásztázta. Máskor ezrével
nyüzsögnének a strandon a bikinik, de a légiriadó-gyakorlat
hazazavarta őket. Becker, mint mindig, most is látta
Herclijában a házát. Az udvarban az üres nyugágyat. Vajon
tudja-e az asszony, töprengett, hogy részben a férje miatt kell
mindenkinek lemondania az első tavaszi napozásról? Elöl
mélykéken terült el a Földközi-tenger, a felhőtlen azúr ég.
Becker kicsit jobban visszaengedte a kormányt, nagyobb gázt
adott. Nőtt a repülőgép sebessége és magassága.
Tisztán látta maga előtt a Concorde-01-et. A földön a
Concorde, meglehet, otromba madár, de röptében ő a tiszta
szépség mérnöki megvalósulása. És repülni is nagyon jó rajta,
bár Becker mindig szorongott, hogy a számítógépek egyszer
cserbenhagyják. Nem, nem cserbenhagyják, hanem elárulják.
Azok a csodálatos számítógépek, amelyek egyszerre ezer
dologra képesek; három pilóta megfeszített munkával se bír
annyit. És ezek a számítógépek egy nap majd felcsalogatják
60 000 lábra – 19 000 méterre – és 2,2 Machra, aztán szépen
kikapcsolnak. Még felvillan üzenetük a képernyőn: Röpülj
nélkülünk, hülye! Becker mosolyt erőltetett az arcára. Még két
felszállás és három leszállás.
Megnyomta az adógombot, és beleszólt a fejmikrofonba:
– Halló, forgalomirányítás! Itt az El A1 Concorde-02 beszél.
Vétel.

103
 – Halló, 02!
–  Vettem. Látom a másik gépünket. A műszer szerint 380
csomóval röpülök. Gyorsulok 0,8 Machra.
– Vettem. 5000 méternél állapodjon meg.
–  Értettem. – A sávkapcsolót a vállalati hullámhosszra
tolta. – El-Al 01, itt a 02 beszél. Egyenesen előttem van.
Körülbelül nyolc kilométerre. Közelebb megyek, körülbelül ötre
és valamivel lejjebb. Ne álljon meg, ha lehet.
Avidár nyugtázta az üzenetet. Egy darabig beszélgettek,
egyeztették a sebességüket.
Becker elérte az 5000 métert, és közelebb röpült
Avidárhoz. Beszólt az irányítóközpontnak: – El-Al 01 és 02
kötelékben repül. Tartjuk az 5000 métert és a 0,8 Mach
sebességet. Várjuk a szabad pálya engedélyt 19 000-ig.
–  Vettem. Várjanak. Az Iráni Légitársaság Boeing-747-ese
hat-nulla-nulla repülési magasságban. Tartsa az 5000 métert!
Avidár Beckert hívta a vállalati hullámhosszon. – El-Al 02,
itt 01. Próbálja hívni a terelőpulinkat. Nem látom sehol.
Becker a 134,725-re kapcsolt. – Gábriel 32, itt Emánuel.
Teddy Laskov az El-Al és a forgalomirányítás
hullámhosszát figyelte, de most átváltott a 31-és csatornára,
hogy Beckerrel beszéljen. – Emánuel, itt Gábriel 32. Tiszta a
vétel. Látom mindkettőjüket, Emánuelt és Klippert, tőlem
tizenegy órán lent. Hagyjon egy vevőt ezen a hullámhosszon.
–  Vettem, Gábriel. Ha megkapjuk a szabad pálya
engedélyt, 280 fokos haladási irányban emelkedünk fel 19
000 méterre és 2,0 Machra.
– Vettem. Maradok kíséretben. Eddig rendben.

104
 –  Eddig. Visszaállok a vállalati hullámhosszra. A
másodpilóta majd figyeli a rádiót.
–  Értettem… váltok. Halló, Hawkeye, itt Gábriel 32. Hogy
áll a radarernyő?
Az E-2D a Concorde-ok és az F-14-esek fölött volt,
csaknem öt kilométerrel magasabban. Egyszerre figyelte mind
a három hullámsávot. Az irányító tiszt fölemelte a telefont. –
Halló, Gábriel. Látom mindnyájukat. Észrevette, hogy 183 fokról
gép közeledik? Úgy 180 kilométerre van. Nem menetrendszerű
járat.
Laskov hátraszólt a duplexen a mögötte ülő műszaki
tisztnek. – Lát valamit, Dan?
Daniel Lavon a képernyőre nézett. – Igen. A radarkép
délnyugati határánál. Valamivel több mint 160 kilométerre.
Derékszögben fogja keresztezni tervezett röpülési pályánkat.
Az E-2D Hawkeye, öttagú legénységével, pilótafülkéjében
a legmodernebb elektronikus berendezésekkel, jobb
helyzetben volt, mint az F-14-esek, könnyebben áttekintette a
légteret, azonosította a légi járműveket. Most a Hawkeye
fedélzeti szerelője hívta Laskovot. – Megpróbálunk
kapcsolatba lépni vele, de egyelőre nem tudjuk elérni.
Laskov nyugtázta a közlést.
A telefonban ekkor az E-2D forgalomirányítója szólalt
meg. – Gábriel, az azonosítatlan gép óránként kábé 960-nal
jön. Útvonala és sebessége alapján keresztezni fogja tervezett
röpülési pályájukat, de Emánuel, Klipper és az F-14-esek
jelenlegi magasságánál 1800 méterrel lejjebb.
– Vettem, Hawkeye. Lépjen kapcsolatba azzal a hülyével,
és mondja meg neki, hogy változtasson útvonalat vagy

105
sebességet. Lehetőleg mind a kettőt.
– Vettem, Gábriel. Próbáljuk.
Laskov gondolkodott. Az azonosítatlan repülőgép
körülbelül egy perc múlva bekerül a Phoenix 160 kilométeres
hatósugarába. Ha a gép orosz Acrid rakétákkal van
felfegyverkezve, csak 130 kilométeres körzeten belül tudja
megtámadni a Concorde-okat. Ez a 30 kilométernyi
különbség mindent eldönt. Ezért tartják az F-14-est a levegő
királyának. Nagyobb a lőtávolsága. Képzeljünk el egy lovagi
tornát, melyen az egyik lovagnak kétméteres a lándzsája, a
másiknak három. Még néhány perc azonban, és elvész az
előny. – Hawkeye, ha nem történik meg az azonosítás,
megtámadom a célpontot, mielőtt belép a 130 kilométeres
körzetbe.
Talman tábornok a Fellegvár műveleti termében
fölpattant a székből. Nyúlt a telefon után, és gyorsan
közbevágott. – Gábriel, itt a műveleti központ. Nézd… te vagy
a helyszínen. Neked kell döntened. De az istenért, jól gondold
meg! – Kis szünet után folytatta: – Mindenesetre akármi
történik, támogatlak. Vége. – Talman nem akarta politikai
vitával lefoglalni a rádióhullámokat. Az egész kérdést már
régen megbeszélték. Állva figyelte az egymás felé hajló
radarjeleket a képernyőn, s közben a bajuszát simogatta.
Laskov nem bánta volna, ha egyértelmű parancsot kap
Talmantól: azt, hogy belátása szerint tüzet nyithat. De nem is
reménykedett benne.
–  Gábriel, itt Hawkeye. A repülő tárgy nem – ismétlem,
nem – katonai, mert semmi komolyabb radar nem dolgozik
rajta.

106
 – Akkor mi a fene, ha egyszer 960-nal jön?
–  Talán polgári lökhajtásos. Egy pillanat, Gábriel. Most
hallok valamit a rádión.
Laskov beleordított a mikrofonba. – Az se érdekel, ha
tényleg polgári gép. Polgári gépet talán nem lehet átalakítani
levegő-levegő rakéta kilövésére? Azonosítsák nekem, vagy
kinyírom!
Semmi válasz.
Danny Lavon jelentkezett a duplexen. – Tábornok úr, itt
valami bűzlik. Én vállalom a felelősséget. Mondja majd, hogy
elvesztettem a fejem, és megnyomtam a gombot. Éppen
befogtam…
Laskov egy gombnyomással elvágta a belső
telefonvonalat, a hangszóróban nem hallatszott más, csak
elektronikus zaj sípolása. Mire a gombot eleresztette, Lavon
már nem beszélt. – Ide figyeljen, fiam! Ilyet többet ne halljak!
Újra megszólalt a Hawkeye irányító tisztje. – Gábriel, itt a
Hawkeye. Most beszéltünk a ciprusi légiforgalmi központtal. Az
azonosítatlan gép polgári Lear lökhajtásos, 23-as típus, francia
rendszámmal. Útvonalterve: Kairó-Ciprus-Isztambul-Athén.
Utasok száma: hat fő. Üzletemberek. Útlevelük francia. Megvan
a hullámhosszuk és a hívójelük. Most próbáljuk elérni őket.
Laskov elvesztette az önuralmát. – Próbálják? Na ne
vicceljen! A Lear már belül van a 130 kilométeres
hatótávolságon. Megszerezték a hullámhosszát, a világ
legjobb rádiói előtt ülnek. Nem értem, Hawkeye, mi a
probléma.
– Lehet, hogy az ő oldalukon van a probléma, Gábriel.

107
 –  Értem. – Laskov hosszan fújta ki a levegőt a tüdejéből.
Kinézett a plexiüveg szélvédőn. A két Concorde úgy suhant
alatta, mint két papírrepülő. – Klipper, Emánuel, itt Gábriel.
Követik mindezt?
Becker és Avidár igennel felelt.
–  Jó. Kérjenek a forgalomirányítástól útirány-módosítási
északnak, továbbá szabad pálya engedélyt 19 000 méterre –
azonnal.
Becker és Avidár nyugtázta az utasítást. Avidár hívta a
forgalomirányítást. Kiderült, hogy egy TWA 747-és és egy
Lufthansa 707-és van fölöttük, ezért öt percet várniuk kell a
szabad pálya engedélyre.
Laskov öt másodpercet sem akart várni. Lavonnak szólt, a
századot nem értesítette, mert nem akarta, hogy Talman vagy
más meghallja. – Daniel! Élesítse a Phoenixet. Tüzelésre
felkészülni. – Miriam Bernsteinre gondolt. Még ha magát az
ördögöt látja a radarernyőn, akkor se eresszen bele rakétát.
Richardsonra. Aztán ne kapkodjon odafenn a ravasz után.
Nincs szükségünk balhéra. Eszébe jutott, hogy egész felnőtt
életében milyen rohadt feladatokat kapott. – Hawkeye, ha ez
a lökött nem felel, hatvan másodperce van az életből.
Ezúttal a Hawkeye pilótája válaszolt. – Értettem, Gábriel.
De nem találunk vele összeköttetést. Sajnálom, nem tudok mit
tenni. Értem az álláspontját. Cselekedjen belátása szerint.
– Köszönöm.
Talman lépett be a hálózatba. – Itt vagyok, Gábriel. –
Talman már rájött, hogy itt valami nincs rendben. Ha a Lear
rádiói elromlottak, akkor nyilván visszafordult volna, és leszáll
Alexandriában. Ha nem romlottak el, miért nem válaszol?

108
Hallotta a Hawkeye hívását a Lear hullámhosszán. Először
franciául szólította a Leart, aztán angolul, a repülés
nemzetközi nyelvén, sőt még arabul is. Talman beleszólt a
rádióba: – Gábriel, itt valami bűzlik.
– Így van. – Laskov a duplexhez fordult. – Hol van most a
Lear?
Lavon a radarernyőt nézte. – Körülbelül hatvanöt
kilométerre… és emelkedik.
A Phoenixhez már késő. – Élesítse a Sparrow-t… és vegye
tűz alá.
–  Igenis, tábornok úr. – Lavon átállított egy elektromos
kapcsolót, és a fegyverzeti konzolon hátracsúsztatott egy kis
lemezt. Alatta vörös gomb bukkant elő. Lavon rátette az ujját.
– Gábriel, itt Emánuel. – Becker hangja feszült volt.
Laskov fölemelt kézzel megállította Lavont, és visszajelzett
Beckernek.
– A Lear most hív minket a vállalati hullámhosszon.
–  Értettem. – Laskov gyorsan az El-Al hullámhosszára
kapcsolt. Lavon a századot hívta, és utasítást adott, hogy
figyeljék a rádiót.
–  El-Al Concorde-01 és 02. Itt Lear öt-négy. Jól hallanak
valamennyien?
Laskovnak végigfutott a hideg a hátán. Félreérthetetlenül
arab kiejtés.
Becker és Avidár nyugtázta a hívást.
A Lear újra megszólalt. Lassan, szabatosan beszélt. –
Nagyon figyeljenek. Fontos közlendőnk van.
Becker és Avidár újra nyugtázta. Mind a kettőjük hangja
ideges volt.

109
 Laskov rájött, hogy a Lear húzza az időt. Lavonhoz fordult.
– Ha fölemelem a kezem, tűz.
Talman mozdulatlanul állt a műveleti terem közepén.
Hitetlenkedve meredt a hangszórókra. Maga elé suttogta: –
Mi az ördög…
A Lear megint megszólalt. Ezúttal nagyon gyorsan beszélt.
– A két Concorde farokrészében egy-egy rádióvezérlésű
bomba van. Rádióvezérlésű – ismételte meg nyomatékosan. –
Nyugodtan elhihetik. A 01-esét St-Nazaire-ben, a 02-
esétToulouse-ban helyeztük el a tizenegyes számú
üzemanyagtartályra. Tudok a tizenkét F-14-és kísérőről. Ha
rakéta kondenzcsíkját látom közeledni vagy fedélzeti fegyver
torkolattüzét felvillanni, csak megnyomom a gombot a
távirányítású detonátoron, és mind a két Concorde felrobban.
Értik, amit mondok? Figyelnek az F-14-esek is? Értik, amit
mondok?
Laskov nem volt hajlandó nyugtázni. Csak ült, és maga
elé bámult.
Avidár dühtől reszkető hangon üvöltötte a rádióba: –
Rohadt állat!
Becker kimért hangon felelt: – Vettem. – Bekapcsolta az
utastéri mikrofont, és nyugodtan beleszólt: – Hausner úr,
Dobkin tábornok úr, Burg úr, kérem, fáradjanak valamennyien
a pilótafülkébe.

Laskov a mellére csüggesztette fejét. Egyszerűen nem hitt

a fülének. Az a sok tervezés, az a sok biztonsági intézkedés…
Kivett egy távcsövet a nyúzott bőrtokból, mely a lábánál volt.
Az ölébe tette, és lenézett rá. A testén lévő egyenruhán kívül
mást nem hozott magával Oroszországból, csak ezt a

110
távcsövet. Fölemelte, és kinézett a kék égre. Már látta, amint
közeledik a zöld-fehér Lear-23-as, a két léglökéses hajtómű
hosszú, vékony kondenzcsíkját húzva. Közel volt. Túl közel a
Sparrow legkisebb lőtávolságához, ami 16 kilométer, és túl
messze a Sidewinder legnagyobbjához, ami 8 kilométer. A
Lear 90 fokos fordulattal a Concorde-02 mellé repült. Laskov
azt is észrevette, hogy a gép kabinjának hátsó részébe
plexiüveg félgömböt építettek be megfigyelőpontnak. Valaki
kinézett a gömbből. Nem vitás, gondolta Laskov, hogy az az
ember őrá irányítja a távcsövét. Így aztán a sajátját
leeresztette.
A Lear, véletlenül vagy szándékosan, megmaradt a
Sparrow és a Sidewinder közti 8 kilométeres holtzónában. Ez a
holtzóna sok nyugati katonai szakértőt aggasztott, de a
legtöbb esetben nem tekintették döntőnek. Szabályos légi
csatában Laskov vagy gyorsított, vagy lassított volna, amíg
használni tudja a megfelelő rakétát. De most félt minden
hirtelen manővertől, hiszen tudta, hogy a Lear megfigyelője az
egész századot nézi a hátsó gömbből. Egyenesen irányban
tartotta a gépét. Halkan odaszólt Lavonnak: – Élesítse a
Sidewindert, hátha idébb jön. – De tudta, hogy nincs remény.
A Lear olyan közel van a két Concorde-hoz, hogy rakétára
már gondolni sem lehet.
A Lear kicsit igazított útirányán, és most körülbelül 150
méterrel a Concorde-02 alatt, valamivel az orra előtt repült.
Onnan, ahol Laskov volt, a Concorde-ok felett, alig látszott.

Talman a székbe rogyott. A műveleti teremben a

legénység néma volt, mint a sír. A tábornok szeme előtt
olvadtak egybe a Lear és a 02 radarjelei. Tudta, hogy Laskov

111
tehetetlen, nem nyúlhat a rakétáihoz. Olyan gyorsan történt
ez az egész szörnyűség. Ránézett a falon a digitális órára. Tíz
perc sem telt el azóta, hogy Laskov a radarernyőjén
észrevette a Leart. Talman tulajdonképpen mindig is tudta,
hogy ez be fog következni. Nem kell hozzá más, csak egy-két
őrült. A modern technológia mindent lehetővé tesz. Egy senki
egész országok történetét változtathatja meg. Egy városban
elrejtett atombomba. Biológiai hatóanyag egy víztárolóban.
Egy bomba a Concorde-on. Hogyan lehet védekezni az ilyen
képtelenségek ellen?

Hausner, Dobkin és Burg a pilótafülkében állt, miközben

Becker elmagyarázta, hogy mi történt. Tom Richardson és
John McClure is bejött, bár őket nem hívta senki. Amikor
azonban észrevették a Lear közeledését, azonnal tudták,
hogy baj történt.
McClure meggörbedve támaszkodott a fedélzeti mérnök
vezérlőpultjának, gyufaszálat rágcsált. A hórihorgas, vékony
férfi sokakat Lincolnra emlékeztetett, amikor még nem volt
szakálla. Ehhez járult középnyugatias lejtésű beszéde. – Inkább
a PanAmmel kellett volna mennem. – Mindössze csak ennyit
mondott, amikor Becker bejelentette, hogy géprablók kezébe
kerültek.
Burg Beckerhez fordult. – Hívjam ide a külügyminisztert?
Becker a fejét rázta. – Nincs szükségem politikusok
tanácsára. Nekünk magunknak kell döntenünk. Kérem,
maradjanak itt. – Becker időről időre látta, amint a Lear orra
kibukkan a saját gépe hosszú, kúpos orra alatt. Eszébe jutott,
mit mesélt Vietnamban egy gyalogos: a vietkongok
tűzharcban valósággal rámásznak az amerikaiakra, hogy azok

112
ne használhassanak nehézfegyvert, vagy ha mégis, a saját
embereiket öljék. Tudta, hogy Laskov kutyaszorítóban van.
Valamennyien abban vannak.
Hausner szinte közömbösen bámult a levegőbe. Egyszer
csak különös mosoly jelent meg az arcán. Megvan, ami
mostanáig nem jutott eszébe! Ríst Franciaországban valami
falvakban látták, melyeknek a neve nem jelentett neki
semmit. Izraelnek akkor még nem volt Concorde-ja. Most jött
rá, hogy hol vannak azok az isten háta mögötti francia
falucskák: St-Nazaire, illetve Toulouse környékén. Még nem
felejtette el saját szavait, melyeket a biztonsági értekezleten
mondott: Tizenhárom hónapja jár az El-Al-nál utasszállítóként
ez a két madár. Amióta a birtokunkban vannak, biztonsági
embereim egy másodpercre se vették le róluk a szemüket. Itt
a gyönge szem a láncban. Amióta a birtokunkban vannak…
St-Nazaire. Toulouse. Hausner, te barom!
Becker hátrafordult, és Hausnert kérdezte: – Elképzelhető
ez a bomba? Lehetséges?
– Sajnos lehetséges – bólintott Hausner.
Becker mondani akart valamit, de inkább elfordult.
A rádió újra megreccsent, a hangszóróban Matti Jadin
hangja hallatszott. Tudta, hogy Hausner is a pilótafülkében
van. – Igaza volt, főnök.
Hausner nem is válaszolt.
Becker Laskovot hívta a taktikai hullámhosszon. – Mit
csináljunk, Gábriel?
–  Várjanak. – Laskov figyelte, hogyan bukkan ki a Lear
orra a Concorde-02-e alól. Rápillantott a kormányon lévő
gépágyúgombra. Gondolatban tüzet nyitott, és

113
másodpercenként hatvan darab 20 milliméteres lövedéket
lőtt ki a Concorde szélvédő üvege fölött, egyenesen a Lear
pilótafülkéjére. A valóságban azonban nem volt 20
milliméteres lövedéke. Egyébként akkor sem biztos, hogy
megkockáztatta volna. Korábban volt meg valami esélye,
mostanra elmúlt. Richardsonra és Bernsteinre gondolt, és úgy
érezte: elárulták. Jó szándékú emberek árulták el, mégis tény,
hogy elárulták. Megnyomta a gépágyúgombot, amitől
megindult a légicsata-rögzítő felvevőgép, és mozizott a
Fellegvárban ülőknek. Laskov öklével az előtte lévő műszerfalra
csapott.

A Learről jelentkező hang újra megszólalt a két Concorde

rádióján. – Felteszem, hogy a kíséret is hallgatja az El-Al
hullámhosszát. Vadászpilóták, figyelem! Van egy megfigyelőm,
hátrafelé. Ha torkolattüzet látok, azonnal megnyomom a
gombot, és felrobbantom a két Concorde-ot. Nem félek a
haláltól. Utasítom önöket, hogy azonnal szakadjanak el, és
térjenek vissza a bázisra. Itt már nem tehetnek semmit. Ha
hatvan másodpercen belül nem fordulnak meg,
felrobbantom a vezető Concorde-ot. Akkor talán megértik,
hogy nem tréfálok.
Avidár Laskovot hívta a taktikai hullámhosszon. – Nos, puli,
mit tegyünk?
Laskov eljátszott a gondolattal: gázt ad, a Concorde alá
bukik, és belerohan a Learbe. Bizonyára váratlanul érné őket a
látvány, amint egy negyedmillió kilogramm súlyú repülőgép
süvöltve lecsap rájuk. Könnyen lehet, hogy elvesztenék a
fejüket. De mi van, ha eltalálja őket? A robbanás nyilván a
Concorde-02-ben is súlyos kárt okozna.

114
 Avidár hangja újra megszólalt a rádióban. – Halló,
Gábriel. Mit tegyünk?
A Lear átkapcsolt az El-Al hullámhosszára. – Figyelem,
mindkét Concorde! Úgy érzem, a kísérőikkel beszélnek.
Semmire se mennek vele. A kísérőknek mindössze tizenöt
másodpercük van, hogy visszaforduljanak.
Laskov lázasan gondolkodott. Vajon képesek lesznek
felrobbantani a két Concorde-ot, amikor az ő F-14-esei
elhagyják a terepet? Vagy talán a Lear – akárki ül is benne –
túszokat akar ejteni? Az El-Al hullámhosszára kapcsolt, és most
először megszólította a Leart. – Lear, itt a vadászkíséret. Nem –
ismétlem: nem megyünk el. Valamennyien visszatérünk Lodba.
Kövessen bennünket, és szálljon le velünk. Ha nem, akkor… –
hirtelen úgy érezte, hogy a „támadok” kifejezés nem volna
helyénvaló – akkor én megölöm – mondta halkan.
A Learben ülő ember fölnevetett. – Lejárt az ideje. Tűnjön
el, különben a maga lelkén szárad ennyi ember halála.
Hausner tudta, hogy ki beszél. Kezét Becker vállára tette. –
Ismerem ezt az embert. Mondja meg Laskovnak, hogy Ahmed
Rís a neve. Ez habozás nélkül megteszi, amit ígér. Mondja meg
Laskovnak, hogy menjen el.
Richardson hevesen bólogatott. – Nyilván nem akarnak
bántani minket, különben már rég felrobbantották volna azt a
két bombát. Egyszerű és közönséges repülőgéprablás történt.
Kérdezze meg tőlük, hogy mit kívánnak. – Kis szünet után még
hozzátette: – És mondja meg Teddy Laskovnak, hogy sajnálom
a húsz millimétereseket.
Becker Dobkinhoz és Burghoz fordult, ők is bólintottak.
Becker továbbította Hausner és Richardson üzenetét

115
Laskovnak, aztán a Leart hívta. – Kicsodák önök, és mit
kívánnak?
Rís hangja most tisztán, élesen hangzott. – Nem számít,
hogy kik vagyunk. Az a szándékunk, hogy elkísérjük magukat
valahová, és addig tartsuk ott túszként, amíg a céljainknak
megfelel. Ha pontosan követik utasításainkat, nem esik
bántódásuk. De ha a kíséret egy másodpercen belül nem
távozik, felrobbantom a vezető gépet.
Danny Lavon szólalt meg a duplexen: – Tábornok úr, ha a
fedélzeteken bomba van, akkor semmit sem tehetünk. Talán
érdemes volna elkanyarodnunk és 160 kilométerről támadni.
Laskov Talmant szólította: – Központ, hazatérek.
Talman hangja nyugodt volt a rádióban. – Én tehetek
róla, Gábriel.
Laskov tudta, hogy senki sem tehet róla, akármit beszél is
majd a következő napokban az emberek sokasága.
A Lear megint megszólalt. Laskov megállapította, hogy a
hang ugyanaz – Rísé –, de már nem olyan higgadt. Ordítva
követelte, hogy a kíséret forduljon vissza. Laskov néhány
másodpercig nem vett róla tudomást: felmérte a helyzetet.
Vajon hogy volt képes a Lear kiszámítani ezt az útvonaltervet,
amely időben és térben szinte egybeesik a két Concorde-
éval? Hiszen a Concorde-ok felszállási idejét még előbbre is
hozták fél órával. Laskov arról is meg volt győződve, hogy
taktikai hullámhosszát lehallgatják a Learről. Gyorsan
megszólalt: – A hármas számú üzemanyagtartályom kijelzője
beragadt. – Erre az F-14-esek, az E-2D, Talman és a
Concorde-ok azonnal átkapcsoltak a taktikai tartalék
frekvenciára. Laskov már az új hullámhosszon hívta Klippert és

116
Emánuelt. Hadart. – Figyelem! Ez a csirkefogó lehallgatja az
elsődleges taktikai hullámhosszomat. Nem tudom, honnan
szerezte meg. Lehet, hogy ez is megvan neki, de akkor is
elmondom, amit kell. Nem hagyjuk cserben a két Concorde-
ot. Az E-2D változatlanul figyelni fog. Mi most leszakadunk
néhány száz kilométert. Ezen a hullámhosszon várok hívást és
értesítést a fejleményekről. Ha a Concorde-ok elszánják
magukat a kockázatra, azonnal támadunk, és 160 kilométerről
megeresztjük a Phoenixet. Van rá esély, hogy a Lear nem
szúrja ki a kondenzcsíkot, ha nem figyeli külön. Érti mindenki,
amit mondok?
Sorban mindenki igennel válaszolt.
Ahmed Rís már üvöltött az El-Al hullámhosszára kapcsolt
rádióján. – Tudom, hogy beszélnek! Azonnal abbahagyni! Öt
másodpercük van. – Rátette ujját a robbantószerkezet
gombjára, melyen ez állt: 01. – Egy, kettő, há…
Laskov hangja szólalt meg az El-Al hullámhosszán. – Sok
szerencsét. – Parancsot adott, és az F-14-esek köteléke
meredeken jobbra kanyarodott. 180 fokos fordulatot írtak le,
és néhány másodperc múlva eltűntek a láthatárról.
Becker nem látta, ahogy elmennek, de hirtelen nagyon
árvának érezte magát.

117
 7

Avidárnak más elképzelése volt a helyzet megoldásáról.

Lassan bár, de fokozta sebességét; úgy ítélte, hogy legalább
tíz kilométerrel jár a Lear és a Concorde-02 előtt. Vajon
mekkora egy ilyen rádiós robbantószerkezet hatósugara?
Aligha több tíz-tizenkét kilométernél. Rápillantott a
magasságmérőre. Valamivel túllépte a forgalomirányítás által
előírt 5000 métert.
A forgalomirányításon észlelték, hogy a Lear és az El-Al 02
radarjelei egybeolvadnak, hogy az F-14-esek eltűntek, az El-Al
hullámhosszán folyó beszélgetést azonban nem hallották. Az
irányító mégis tudta, hogy valami baj történt. Azonnal hívta a
két Concorde-ot. – Ha minden rendben van, szabad a pálya
19 000 méterre. Sajnálom a késedelmet.
Rís, aki nyilvánvalóan a forgalomirányítást is lehallgatta,
parancsot adott, hogy nyugtázzák.
Avidár és Becker visszajelzett. Avidár a sebességmérőjét
nézte. 1000 kilométeres óránkénti sebességgel röpült. Ha teljes
gázt ad, és beindítja az utánégetőket, nem egészen tizenöt
másodperc alatt 1 Machra gyorsulhat, és legalább három
kilométerrel távolabbra kerül.
A rádión Rís hangja hallatszott. – Jól van. Nagyon helyes.
Hagyják bekapcsolva helyzetjelző lámpáikat, és kövessenek. A
160 fokos géptengelyirányszögön megyek tovább, 300
csomós sebességgel. Az El-Al 02 közvetlenül követ, az El-Al 01

118
a 02 mögé kerül. Leereszkedünk 150 méterre. Értik, amit
mondok?
Becker és Avidár nyugtázta.
A Lear balra fordult, Becker is előkészült a fordulásra.
Asér Avidár bekattintotta az utánégető-kapcsolókat, s
nyomni kezdte az indítókart, olyan iramban, hogy a motor
bevegye az üzemanyagot. Az előtte tornyosuló gomolyfelhő
közepét vette célba. A négy óriási Rolls-Royce Olympus
motorban 70000 kilopond tolóerő keletkezett, és a Concorde
elhúzott.
Zévi Hirsch Avidárra pillantott, majd felkiáltott: – Ez meg mi
a fene? Ne…
Leo Sarett fölemelte tekintetét az előtte lévő műszerfalról. –
Ne, Asér, ne…
Matti Jadin, aki ott maradt a pilótafülkében, karon
ragadta Avidárt, de a pilóta ellökte. Jadin előkapta,22-és
Smith &Wessonját, és Avidár halántékához szorította, Avidár
azonban úgy fricskázta le, mint egy undok bogarat.
A Concorde-02 pilótafülkéjében Móse Hess megbökte
Becker karját, és a szélvédőre mutatott. Így Becker is
végignézhette, hogyan tűnik el Avidár gépe a felhőben.
A 02 utasterében már mindenki tudta, hogy baj van.
Jaakov Leiber egy üres ülés támláján könyökölve figyelte,
amint jobbra eltűnik a gép, rajta a felesége. Majd kibukni is
látta a felhőből.
A Lear fedélzetén tartózkodó hat arab egyike odakiáltott
Ahmed Rísnek. A Concorde Rís szeme láttára tört ki. Felkapta
az ülésről a robbantószerkezetet, melyen két piros gomb volt.

119
Oda se nézve tette ujját a 02 jelűre, és már-már lenyomta,
amikor észrevette tévedését. Ujját a 01-és gombra csúsztatta.
A Concorde-01 fölfelé repült. A tizenegyes számú
üzemanyagtartály automatikusan kerozinnal kezdett töltődni,
amint a számítógép eldöntötte, hogy a repülőgép súlypontját
hátrább kell helyezni a jelenlegi sebesség és dőlésszög mellett.
Az utastérben a számkijelzős, nagy Mach-mérőn ez állt: 0,97
MACH, kigyúlt a fény: bekapcsolni a biztonsági öveket. Az
utasok nyugtalannak látszottak, mert a gép erősen megdőlt, s
a gravitáció az üléshez szegezte őket. Ugrált a Mach-mérő:
0,98 MACH, 0,99 MACH.
Ahmed Rís megnyomta a gombot. Az éteren rádiójel
hasított át, melyet kizárólag az El-Al 01-én elhelyezett vevőre
állítottak be.
A rádióba épített robbantószerkezet a tizenegy
kilométeres távolságon keresztül épphogy fogta a jelet. A
vevőkészülék a gyenge jelet olyan impulzussá alakította,
amely zárta a kapcsolót, és lehetővé tette, hogy a helyzetjelző
lámpákból az áram akadálytalanul eljusson a plasztik
robbanóanyagba ágyazott gyújtófejhez.
A Mach-mérő 1,00-n állt, a Concorde átlépte a
hangsebesség határát. A hátsó tartály, benne a 400 liter
üzemanyag, felrobbant, és elsöpörte a légnyomás-elválasztó
falat. Láng csapott be az utastérbe, a Mach-mérő 1,10-re
szökött. Az oxigénmaszkok előugrottak, ahogy csökkent az
utastér nyomása.
Asér Avidár még nem hallotta a robbanást, de már tudta,
hogy elvesztette a játszmát. Kezében hirtelen szabadon
mozgott a kormány, a műszerfalon sorra pislákolni kezdtek a

120
lámpák. Kivágódott az ajtó az utastér és a pilótafülke között,
a legénység sikoltozást hallott hátulról. Hirsch jobbra-balra
fordult, végignézett a repülőgépen. Nappali fényt látott. –
Istenem – nyögte.
Mögötte Matti Jadin feküdt a padlón, a kivágódó ajtó
fölsebezte az arcát, vérzett. Avidár Zévi Hirschhez fordult.
Megpróbálta túlkiabálni a bezúduló levegő zaját. Így
mégiscsak jobb lesz! Nem adjuk meg magunkat a
gyilkosoknak. – Hirsch értetlenül meredt rá.
Becker nézte, ahogy a másik pilóta a testvérgép fölötti
uralomért küzd. Szenvtelenül levonta a következtetést: a
felcsapó narancsszínű lángok arra utalnak, hogy a bomba
csakugyan a tizenegyes számú stabilizálótartályon van, vagyis
olyan helyen, amely az utastérből megközelíthetetlen. Azt
képzelte, hogy maga a bomba kis szerkezet, a nagyobb
veszélyt az üzemanyag felrobbanása jelenti. Halkan
figyelmeztette Peter Kahnt: – Ne törődjön a számítógéppel, a
tizenegyes tartályból eressze le a benzint. – Majd Hesshez
fordult. – Szóljon ki, hogy az utasok húzódjanak a fülke elejére.
– Azon gondolkodott, a légnyomáselválasztó fal vajon
ellenállna-e a robbanásnak. Azt remélte, hogy nem kell a
saját gépén kipróbálnia.
Becker a látványtól megbabonázva bámult ki a
szélvédőn. A pilótaülések mögött álló Hausner, Dobkin, Burg,
Richardson és McClure sem tudta levenni tekintetét a
jelenetről.
Az El-Al 01 megkezdte hihetetlenül szép haláltáncát. A
deltaszárnyú repülőgép megpördült függőleges tengelye
körül, és úgy orsózott, akár egy kecses vitorlázógép. Becker

121
tudta, Avidár mit él át, ahogy a kallantyúkat, fogantyúkat,
kapcsolókat, gombokat húzza és nyomja. De ezt a csatát már
csak elveszteni lehet.
A Concorde-02 közel volt haldokló testvéréhez. Becker
távcsövet kért, figyelt. Az égő madár gyomrából kis légcsavar
bukkant ki, s Becker megállapította, hogy a számítógép még
működik. Felfogja, hogy baj van, akár egy hatalmas állat sérült
agya, de eltérően az emberi agytól, nem érti meg, hogy sebe
halálos, hanem tovább harcol az életben maradásért. A
számítógép érzékelte az elektromos és hidraulikus hibákat,
ezért kibocsátotta a légcsavart – valójában egy egyszerű
szélmalmot –, hogy az hajtsa az áramfejlesztőt és a hidraulikus
szivattyút. A franciák azt mondják erről a megoldásról: trés
pratique, a britek azonban értelmetlennek találják. Becker
tudta, hogy az új energiaforrás most csak bajt jelent. Áram alá
kerülnek a szakadt villanyvezetékek, hidraulikus
nyomástovábbító folyadék fröcsköl ki a törött csövekből. Sérült
idegvégződések, elvágott ütőerek. A gépszív azonban még
dobog, a gépagy forog. Beckert rosszullét fogta el attól, amit
a távcső mutatott. Le is tette, és megdörzsölte szemét,
halántékát.
A haldokló Concorde-ban Avidár és Hirsch már csak
ösztönösen válaszolt az újabb tragikus fordulatokra: mi mást
tehettek volna a pusztulásra szánt gép pilótaszékében? Leó
Sarett higgadtan ült a műszerasztala előtt, pontosan végezve
rendszerirányítói feladatát, holott már rég nem volt
irányítandó rendszer. Egymás után kialudtak a műszerlámpák.
A Concorde bukfencezett, fölül a farka, alul az orra, mint

122
falevél a könnyű szélben. Aztán szerencsére egy szempillantás
alatt szétesett.
Becker a rettegés sikolyait hallotta a háta mögött, az
utastérben. A kis Jaakov Leiber hangja kihallatszott a kórusból:
siratta a feleségét.
Becker észrevette, hogy egy roncsdarab röpül felé, s
hevesen félrerántotta a kormányt, hogy elkerülje. A
pilótafülkében álló öt férfi a földre zuhant. Az ülésekből kiestek
az utasok. Peter Kahn késve jelzett, hogy kapcsolják be a
biztonsági öveket. Beszólt az utastéri mikrofonba: – Mindenki
maradjon ülve! Nem lesz semmi baj. – Röviden elmagyarázta
a helyzetet.
A pilótafülkében mindenki feltápászkodott a padlóról.
Hausner Dobkinra és Burgra pillantott, akik elfordultak tőle.
Jelentkezett a Lear a rádión. Rís hangja már-már sikítás
volt, az idegroham határán. – Ők kényszerítettek rá! – kiáltotta.
– Figyelem! Kövessék pontosan utasításaimat, vagy magukra is
ugyanaz a sors vár!
Hausner felkapta a mikrofont a műszerfalról. – Te vagy az,
Rís! Te tömeggyilkos! Jacob Hausner beszél. Ha leszállunk, a
két kezemmel öllek meg. Megdöglesz, Rís! – Majd közel-keleti
ízekkel tűzdelt, hosszú arab szitkozódásba fogott.
Amikor Hausner befejezte, Rís szólalt meg a
hangszóróban. Hallatszott, hogy minden erejével próbálja
megőrizni önuralmát. – Hausner úr, ha leszállunk, én fogom
megölni magát. Az lesz az első dolgom.
Hausner újabb arab szóáradatba kezdett, de Becker
elvette tőle a mikrofont. Átkapcsolt a taktikai tartalék

123
frekvenciára, Laskovot hívta, de nem hallott mást, csak egy
vékonyan sípoló, magas hangot.
Rís újra jelentkezett a vállalati hullámhosszon, de hangját
alig hallották, annyira erős volt a rádiózörej. – Megszűnt az
érintkezési lehetőségük. Sem a kíséretükkel, sem velem nem
beszélhetnek. Kövessenek! – Fölerősödött a magas, sípoló
hang.
Becker valamennyi rádión levette a hangot. – Zavarja az
adásunkat. Széles sávú leadója lehet. – Körülnézett a
pilótafülkében. –Tartok tőle, hogy az összes ütőkártya az ő
kezében van.
–  Burgra pillantott, ő volt valamennyi jelenlévő közt a
legmagasabb beosztású.
Burg bólintott. Halálsápadt volt, akárcsak a többiek.
Valamennyien belebetegedtek az El-Al Concorde-01
zuhanásának látványába. Burg megint bólintott. – Megyek és
beszélek a külügyminiszterrel meg a többi utassal. Tudniuk kell,
hogy mi folyik itt. – Elcsuklott a hangja. – Bocsánat – mondta,
és elhagyta a pilótafülkét.
Tony Richardson megköszörülte a torkát. – Hagyjuk a
pilótákat, hadd végezzék a dolgukat.
Dobkin bólintott. – Igaz. Beszélnünk kell minden egyes
utassal, el kell mondanunk, hogy mire számíthatnak a leszállás
után. Meg kell szerveznünk a pszichológiai védekezést. Ez
nagyon fontos, hiszen a túszokra nagy lelki nyomás nehezedik.
–  Úgy van – helyeselt Hausner. – Okos gondolat. Azt
hiszem, hosszú lesz a fogság. Legalábbis maguknak.
Richardson szólalt meg: – Ne féljen, Hausner úr. Az a
gazember csak meg akarta ijeszteni magát.

124
 McClure idáig hallgatott, csak azt az egy mondatot
mondta a PanAmről. Most megszólalt: – Ne nevettesse ki
magát, Richardson. Ez az alak épp most mészárolt le ötven
embert. Ha azt mondja, hogy megöli Hausnert, meg is fogja
tenni.
– Köszönöm – mondta Hausner.
–  Ki kell mondani az igazságot – vont vállat McClure.
Kifogyhatatlan készleteiből elővarázsolt egy gyufaszálat, és a
szájába vette.
A Concorde délnek indult a Lear nyomában. Hausner a
pilótafülkében maradt, a többiek visszamentek az utastérbe.
Egyelőre még nem tudott volna mások szemébe nézni. Teljes
mértékben felelősnek érezte magát, jóllehet az hozta őket
reménytelen helyzetbe, hogy Talman óvatoskodott, és Laskov
egy pillanatra elbizonytalanodott. Hogy Laskovot a kor
lehiggasztotta, hogy éles katonai ösztöneit eltompította a
béke ígérete. Hogy a Hawkeye győzte biztosítani Laskovot: a
Learen csak egy csoport üzletember utazik. Hogy a francia
biztonsági részleg olyan rosszul működött a
szerelőcsarnokokban. Hogy annyi minden történt az elmúlt
néhány ezer évben, ami most mind összejött a felhőtlen ég
alatt, ezer kilométerekkel a Földközi-tenger fölött. De Hausner
elhessentette gondolatait. Bárcsak gépet cserélt volna Matti
Jadinnal!

125
 8

Talman tábornok a székébe roskadva ült a Fellegvár műveleti

termének közepén. Nem nézett a körülötte nyüzsgő
beosztottjai, a műszakiak szemébe. A radarernyőn
valamennyien látták a Concorde-01 pusztulását.
Talman még látta a Leart és a Concorde-02-t. A Sínai-
félsziget partjai felé közeledtek. Addig tudja figyelni őket, amíg
az E-2D-ről tiszta kép érkezik. De Talman előtt nem volt vitás,
hogy a Lear hamarosan leparancsolja a Concorde-ot a fák
koronájáig, és az utasszállító alighanem el fog tűnni a talaj
közeli radarárnyékban.

Teddy Laskov műszaki tisztje, Danny Lavon is a radarernyőt

figyelte, és ő is erre a következtetésre jutott. – Tábornok úr,
gyorsan vesztik a magasságukat. Ha a Sínai-félsziget fölé
érnek, nem tudjuk követni őket.
Laskov nem felelt.

Talman fölemelte a kódolt telefont, valamennyi századát

hívta. Kiadta a parancsot: sértsék meg az egyiptomi légteret,
olyan irányban repüljenek, hogy megtalálják a Concorde-ot.
Talman egyik beosztottja Kairóba telefonált. Az egyiptomiak
biztosan együttműködnek majd, de beletelik egy időbe, amíg
a hívás eljut hozzájuk.

David Becker követte a Leart, mely egészen alacsonyra

ereszkedett, mintegy száz méterrel a víz fölé. Gyorsan

126
közeledett a Sínai-félsziget partja, aztán elhagyták. Becker
lebocsátotta a gép kúpos orrát, hogy jobban lásson.
Visszafelé futott alattuk a sivatag, párába veszve, és a nagy
Concorde-ot hevesen dobálták a légzsákok. Bár Becker nem
olvasott Rís gondolataiban, afelől nem volt kétsége, hogy
őrülttel van dolga. A Leart viszonylag könnyű irányítani az
alacsony légörvények között, Becker azonban a hatalmas
Concorde-ot épphogy meg tudta tartani egyenesben. A
sebességmérő 250 csomót mutatott, Becker tudta, hogy
sokkal lassabban már nem mehet. A Lear azonban nem
mutatott érdeklődést Becker problémái iránt. A Concorde-dal
a nyomában egyszer fokozta, másszor csökkentette a
sebességet. A kis gép az irányán és a magasságán is
változtatgatott, amit Becker alig tudott követni.
Megállapította, hogy a Lear vezetője nem valami
mesterpilóta. Becker már a fékszárnyakat is kinyitotta, hogy
nagyobb felületet kapjon, és folyamatosan igazított a gázon.
Kahn próbaképpen üzemanyagot szívatott a tízes számú
középső tartályba, hátha segít az egyensúly megtartásában.
Beckernek kiszáradt a szája, szíve vadul dörömbölt, amint
a kormányt fogta. Jobbra a Szuezi-csatorna, egyenesen lent
a Mitla-szoros. Elöl gyorsan emelkedett a talaj. A
tengerszintmérő 330 métert, illetve 1100 lábat mutatott, de
Becker látta, hogy a gép talajhoz viszonyított magassága
ugyanúgy nem több 100 méternél, mint a partvonal
keresztezésekor volt. A távolban barnán ködlő csúcsok: a
Sínai-hegy déli nyúlványai, melyekről tudta, hogy 800 méter
magasak. Vajon felfogja-e a Lear vezetője, hogy ha nem

127
akarnak a hegynek menni, most kell elkezdeniük az
emelkedést?
Hess Beckerre pillantott. – Dave, ez ki akar minket csinálni.
Becker fölerősítette a rádió hangját, de nem hallatszott
más, csak a zavarókészülék recsegése. – Szerencsétlen! –
ordította a fejmikrofonba. – Rís! Lear! Nem tudjuk tartani ezt a
magasságot! Hogy repülőgép kormánya ekkora hülye kezébe
kerüljön! – Továbbra is csak a zavaró sipítás hallatszott, Becker
lecsavarta a hangot. – Ökör!
Peter Kahn jelentkezett a mérnöki ülésből. – Kapitány úr,
percenként 585 kilogramm üzemanyagot fogyasztunk.
– Mennyi időre való maradt?
– Nem egészen két és fél órára.
Becker az órájára pillantott. Ha Rís második Entebbét
tervez, odáig nem jutnak el. – Csak tudnám, hova vezet
minket ez az őrült, akkor eldönthetném, hogy begazoljunk-e
vagy sem. – Becker magában átkozta a balszerencséjét. Két
leszállás és három felszállás! Nos, mostanra egy leszállás
maradt, felszállás meg, úgy fest, egy se.
A Lear éles kanyart vett balra, Becker követte, de nem
olyan meredek görbével, s a fordulatból a Lear jobb oldalán
került ki. Gyors irányváltoztatással újra mögé húzódott. Elkérte
Kahntól a távcsövet, és megnézte a most mintegy ezer
méterrel előtte járó kis gépet. Jól kivette a plexi
megfigyelőgömböt, egy ember távcsővel figyelt hátrafelé. –
Az átkozottak! – Lerakta a távcsövet. Várta, hogy jöjjenek a
rémek. De nem jöttek. Becker mély lélegzetet vett. Furcsa
nyugalom fogta el, már rég nem volt ilyen magabiztos. Az
érez így, aki tudja, hogy mindennek vége?

128
 Hausner, aki mindeddig szótlanul ült a pótülésen, most
felnézett. – Elképzelhető, hogy a mieink képesek követni
minket a radaron?
Hess hátrafordult. – Ennél a magasságnál, szárazföld fölött,
nem. Az E 2D-n van valami számítógépféle, amely a talaj
közeli radarárnyékból is ki tud szűrni hasznos képeket, de egy
ideje már Egyiptom fölött járunk, ahol aligha követ minket.
– És az egyiptomiak?
Hess a fejét rázta. – Az oroszoktól kaptak földi
radaregységeket, amelyek jelzik az alacsonyan röpülő
gépeket, de elhagytuk már a Henry Kissinger-vonalat. Az
egyiptomi radarrendszert az izraeli határra állították be. Látni
bizonyára lehet minket a földről, de mire az egyiptomiak
rájönnek, hogy mi húz el a fejük fölött, mi már a Vörös-
tengeren járunk, legalábbis ha ezt az irányt tartjuk. Egyébként
még ha akarnának, sem segíthetnének rajtunk. Érti, ugye?
–  Végtére Laskov is megígérte, hogy megereszt egy
rakétát – tűnődött tovább Hausner. – Ha egyáltalán lát még
minket a radarján, emellett döntenénk?
Becker szólalt meg, miközben legfőbb gondja az volt,
hogy egyenesben tartsa a gépet. – Ha valóban lát minket a
radarján, ha besötétedés után a levegőben vagyunk még,
akkor megfontolnám. Mert ebben a napszakban nem túl
nehéz kiszúrni egy rakéta kondenzcsíkját. Márpedig az
elektromos robbantószerkezet a rakétánál gyorsabb jeleket
küld. – Becker működésbe hozta az oldalkormánypedált, és a
Concorde hol jobbra, hol balra kanyarodott. – Csak az a baj,
hogy rettentő közel vagyunk a Learhez. A radarernyőn is. Ritka
szerencsés lövés volna az, amely őt találja el, és nem minket.

129
 Hausner felállt. – Megyek, megnézem azt a légnyomás-
elválasztó falat.
– Menjen csak – felelte Becker. – Már mi is gondoltunk rá.
Nincs mód, hogy innen belülről mögéje kerüljünk… miként ön
is tudja. De ha kedve van kimászni a farokrészre, csak
parancsoljon.
–  Becker azonnal megbánta a megjegyzést, de ahogy
teltek a repülés percei, az idegei lassan teljesen felmondták a
szolgálatot.
Hausner elhagyta a pilótafülkét, és megkezdte hosszú
útját a két üléssor közti folyosón. Senki nem szólt hozzá. A kis
Jaakov Leiber ráemelte könnyes szemét. Akik jelen voltak a
biztonsági megbeszélésen, egyszerűen hátat fordítottak neki.
Miriam Bernstein megérintette a karját, ahogy elment
mellette, de Hausner nem vett róla tudomást. Elhaladtában
megkoppintotta két embere vállát. Fölálltak, és a nyomába
eredtek.
Hausner a gép hátsó részében elhelyezett konyhán
keresztül belépett a poggyásztérbe, ahol a pilóták és az
utaskísérők csomagjai voltak. A falon fogasokon zakók,
kabátok lógtak: az utasok holmija. Hausner félretolta a
ruhákat, és megnézte a légnyomás-elválasztó falat.

Talman hallgatta, hogyan jelentkezik a műveleti

központban mind a tíz százada a Sínai-félsziget fölötti
légtérből. Szabad szemmel semmit nem látni. Radarernyőn
semmit nem látni. Utoljára Laskov jelentkezett: – Eilatba
megyek üzemanyagot venni. A tartálykocsik várjanak mindjárt
a leszállópályán. Utána fölszállok, és addig nem jövök le, amíg
meg nem találom őket. Legyenek készenlétben amerikai

130
tartálygépek, hogy menet közben a levegőben tankolhassunk.
Átfésülöm a terület minden négyzetcentiméterét, de
megtalálom őket. A vezető pilóták és a legénység tagjai
felváltva fognak aludni és dolgozni.
Talman a fejét rázta. – Halló, Gábriel! Várj egy percet! –
Elmerült jelzőlámpákkal kirakott taktikai térképében. Ahogy
múltak a percek, a Concorde lehetséges tartózkodási
helyének nagysága mértani haladvány szerint nőtt a
légtérben. Megvizsgálta a térképen a koncentrikus köröket;
ezekkel rajzolták körül azt a helyet, ahol a partszakasz fölött
utoljára látták a gépet. Azóta félórát repült már, körülbelül 500
kilométeres sebességgel óránként. Bármely irányba
letérhetett. A legutolsó koncentrikus kör átmérője 250
kilométer, ha feltételezzük, hogy tartotta a sebességét. Talman
betáplálta az adatot a számítógépbe, és figyelte a képernyőt.
196 350 négyzetkilométerre nőtt a légtér nagysága, melyet át
kellene kutatni, de akkor még nem is vette számításba, hogy
a gép magassága 150 méter és 8 kilométer között
váltakozhat. Minden másodperccel, amelyet a Concorde a
levegőben tölt, szaporodik a négyzet- és köbkilométerek
száma. Megnyomta a gombot a rádióján. – Halló, Gábriel!
Semmit nem tudunk, úgyhogy attól akár még Lod felé is
tarthatnak. Gyere haza. Hamarosan úgyis kiderül, hogy hol
vannak. Mára már épp elég idegen légteret sértettünk meg.
Eddig az egyiptomiak nagyon türelmesek voltak. De most már
szeretnének kívül látni minket. Megígérték, hogy majd ők
küldenek keresőgépet. Ne erőszakoskodj, Gábriel! A géprablók
azt akarják, hogy elveszítsük a fejünket, mi meg épp ezt

131
akarjuk elkerülni. Haza a jászolhoz, öreg. – Kis szünet után még
hozzátette. – Ez parancs.
Laskov határozott hangon nyugtázta.
Talman felsóhajtott, és hívta a századokat. Azt már nem
bízta a bárki által lehallgatható éterre, hogy amerikai
műholdak is keresik a Concorde-ot. Felküldtek továbbá a
troposzférába ugyancsak amerikai Lockheed SR-71 típusú
felderítőgépeket, az U-2 utódait, melyek 3 Mach sebességgel
suhannak, és az egész Sínai-félszigetet lefényképezik. A
műhold és az SR-71 adatainak kiértékelése napokig tart.
Hosszúra nyúlik a játék, de a semminél ez is jobb. Talman azt
gyanította, hogy ugyanezt a műveletet elvégzi néhány orosz
műhold és Mandrake felderítő is. Vajon szólnak-e az oroszok
Tel Avivnak, ha szerencsével járnak? Talman utolsó ütőkártyája
az elektronikus lehallgatás volt. A amerikai Nemzetbiztonsági
Hivatal, valamint az izraeli elhárítás nagy erejű elektronikus
lehallgatói egyaránt bemérhetik a széles hatósugarú
zavarókészülék hangját. A világ csaknem minden országában
fizetett alkalmazottak, férfiak, nők vegyest, ülnek egy-egy
házban a legfelső emeleten, és felváltva figyelnek és vesznek
szalagra minden rádióadást a körzetükben. Talán egy közülük
beméri annak a repülőgépen elhelyezett, széles sávú adónak
a hangját, amelynek figyelésére megbízást kapott. Talman
azonban tudta, hogy a Lear nagyon közel van a Concorde-
hoz, bizonyára csak nagyon gyenge jeleket ad le. Kicsi az
esély rá, hogy bemérjék, jószerével semmi.
Talman úgy látta, mindent megtett, pillanatnyilag semmi
más lehetőség nincs. A telefon után nyúlt, felhívta a
miniszterelnököt. Jelentést tett a helyzetről, majd benyújtotta a

132
lemondását. Aztán letette a kagylót, nem várva válaszra.
Felállt, odalépett helyetteséhez, Hur tábornokhoz, és néhány
szót váltott vele. Majd fogta a sapkáját, és elhagyta a
műveleti termet. Mindenki némán nézte, amint becsukódott
utána az ajtó.

A Concorde fokozatosan fölemelkedett a Sínai-hegy fölé.

Becker látta, hogy a Lear a talaj közelében akar maradni, úgy
150 méteren, de az emelkedő-süllyedő felszín miatt a gép útja
olyan volt, mint a hullámvasúté. Már több utas rosszul lett.
Hirtelen előttük magaslott a csúcs, a Lear alig ötven
méterrel húzott el fölötte. Becker előrenyomta a gázkart, és
vette az akadályt. Talajhoz viszonyított magasságmérője vadul
kilengett ötven és száz méter között, amint az óriás
deltaszárnyakat a felszálló légáramlatok meg-megdobták.
Hirtelen elege lett. Újra előrenyomta a gázkart, és emelkedni
kezdett, a Lear fölé. Most azonban a Lear is gyorsításba
fogott, és közvetlenül a Concorde orra elé került. Becker
gyorsan visszavette a gázt; a repülőgép beleremegett az
irtózatos sebességvesztésbe. Azonnal előrenyomta a gázkart,
amíg biztosan ki nem került a veszélyes sebességvesztésből,
azután vízszintesen tartotta.
–  Hát ez elég szoros volt – jegyezte meg Hess. Kicsit
remegett a hangja. – Úgy látszik, nem tréfált, amikor azt
mondta, hogy kövessük. Nem érdekli, ha belegebedünk sem.
Nyilván tudja már, Dave, hogy milyen kitűnő pilóta ül itt a
kormánynál.
Becker a hideg verejtéket törölgette a homlokáról. A Lear
visszaereszkedett előbbi magasságára, sebességét újra
csökkentette, és Becker mögéje állt gépével. Úgy érezte

133
magát, mint a gyerek, akit a nádpálcás iskolamester egy
titkos helyre hurcol megbüntetni. Megalázó érzés volt. Tudta,
hogy Rís bármikor hajlandó a levegőben karambolozni vele,
ha nem az akarata szerint történnek a dolgok. Becker keze
reszketett, nem annyira a félelemtől, inkább a haragtól.

Hausner emberei az acél válaszfal műanyag borítását

kommandós tőrrel fejtették le. Hausner figyelte, hogyan tárul
fel apránként az acélfal. Csakugyan nem lehet átjutni rajta. –
Van valakinek valami ötlete?
Egyik embere, Nátán Brin letámaszkodott a padlóra. –
Kétségbeesett ötlet is szóba jöhet?
– Halljuk.
A fiatalember felállt, és gyorsan elmondta. – Szedjük ki a
töltényekből a lőport, kerítsünk a konyhából valami edényt,
készítsünk üreges töltetet, tegyünk bele elektromos
gyújtózsinórt, és robbantsunk lyukat a válaszfalba. Nem kell
hozzá más, csak egy-két ruhafogas meg zseblámpa, és
kiránthatjuk a vezetéket, amely a bombához vezet.
Hausner egy másik fiúhoz fordult. Móse Kaplan volt a
neve. – Mondja, Kaplan, én veszek fel manapság ilyen
zseniket?
Brin elvörösödött. – Miért, mi a baja az ötletemnek? –
kérdezte.
–  Veszélyes. Azonkívül miből gondolja, hogy vezeték van
ott, és nem akkumulátor?
Brin elgondolkodott. – A rádióadó és a robbantószerkezet
áramellátásának a gépen belül kell lennie. Valaminek fel
kellett robbantania azt a bombát a 01-esen, és az a valami
nem lehetett egy több mint egy éve elhelyezett akkumulátor.

134
 Hausner bólintott. – Jó, legyen vezeték. De valamihez csak
hozzákötötték? Aminek állandó és egyenletes a feszültsége.
Mondjuk, a hátsó helyzetjelző lámpához. – Elgondolkodott egy
pillanatra, majd kirohant a poggyásztérből, végig az ülések
közti folyosón, a pilótafülkébe.
Amikor Becker meghallotta, hogy Hausner belép a
pilótafülkébe, megfordult. – Na, szerencsével járt?
–  Lehet, hogy a rádióadóhoz és robbantószerkezethez a
hátsó helyzetjelző lámpa szolgáltatja az áramot. Kapcsolja ki!
Becker töprengett. Eszébe jutott, hogy Rís milyen
nyomatékosan mondta: hagyják bekapcsolva a helyzetjelző
lámpákat. De a repülőgépek egyébként is úgy járnak. Minek
ezt külön hangsúlyozni? – Ott hátul más áramforrás is van. A
farokrészben villamosság mozgat és irányít minden hidraulikus
szerkezetet, beleértve a hátsó leszállókereket és az
oldalkormányt is. A farok helyzetjelző lámpáját nyugodtan
kikapcsolhatom, a leszállókerék áramellátását is
megszüntethetem, de az oldalkormányról nem mondhatok le.
Anélkül nem tudom irányítani a gépet.
Most Kahn szólalt meg a műszerfala mögül: – Mindezt már
én is végiggondoltam. Az áramot nagy valószínűséggel a
helyzetjelző lámpa szolgáltatja. De minden rádiós bombának
van tartalék akkumulátora, és az akkumulátor folyamatosan
kap áramot a farokban lévő források valamelyikéből. Így még
ha évekkel előbb helyezték el, akkor is teljesen újratöltődik,
ahányszor begyújtjuk a motorokat. Persze lehet, hogy
tévedek. Csak ki kell kapcsolnom a helyzetjelző lámpát és a
leszállókerék-szerkezetet, és már húzhatunk is el. Lehet, hogy
felrobbanunk. Lehet, hogy nem. Ki óhajtja kipróbálni?

135
 Senki nem akarta.
Hausner a pótülésben cigarettára gyújtott. A lelkesedés
csak egy percig tartott, máris elszállt. – Mi lenne, ha
kiemelnénk az utastér padlójából egy elemet, fölfejtenénk a
páncéllemez hálót, a szigetelést, és keresztülvágnánk
magunkat a poggyásztér alumíniumtetején? Lehet, hogy a
poggyásztérben könnyebb a nyomáselválasztó falon keresztül
elérni a farokrészt.
Becker újra megrázta a fejét. Más se hiányzik, mint hogy
lyukakat fúrjanak a gépébe, vájatokat ássanak bele. Mint
tudják, a poggyásztér túlnyomásos. Az elválasztófal ott is
éppolyan vastag, mint az utastérben. Még ha sikerülne is
áttörni… nem, szó sem lehet róla, hogy kilyukasszák. Hogy
keresztültörjék a padlót. Nem vállalhatom a kockázatot. Túl
sok a vezeték.
Hausner kényszeredett mosollyal felállt. – Gondolom, az az
ötlet sem lelkesíti, hogy kiszedjük a lőszerekből a lőport és
lyukat robbantsunk a légnyomás-elválasztó falba?
Becker még ebben a helyzetben is elnevette magát. –
Hát… – Tudta, hogy Hausner az itt történtek után a
legszívesebben meghalna, hogy életkedve csak akkor tér
vissza, ha ő maga oldhatja meg a helyzetet. Tudta továbbá,
hogy Hausnerra amúgy is kimondták a halálos ítéletet. Nem
bízhat az ítéletében. – Hausner úr, köszönöm a próbálkozását.
De mint ennek a gépnek a kapitánya, tiltakoznom kell
minden olyan ötlet ellen, amely veszélyezteti a járművet és a
rajta lévő embereket. Ameddig a levegőben vagyunk, én
parancsolok. Nem ön, nem Burg, nem a külügyminiszter. Én. –
Hátranézett. – Tudom, mit él át, Jacob, de ne vegye annyira a

136
szívére. Van még két órára való üzemanyagunk. Azalatt annyi
minden történhet.
Hausner bólintott. – Rendben van. – Azzal elhagyta a
pilótafülkét.

137
 9

A Concorde elhaladt a Sínai-félsziget csücske fölött, és a

Vörös-tenger felé tartott, az éles bal kanyart leíró és Szaúd-
Arábia felé irányt vevő Lear nyomában. Becker kíváncsian
figyelte, hová mennek, noha a célpont egyre kevésbé látszott
fontosnak.
A Concorde, ahogy kúpos orrát lefelé fordította,
farokrészét és fékszárnyait leeresztette, most már valóban
olyan volt, mint egy nagy, magányos madár, mely szeretne
leszállni a vízre alant, de ki tudja, miért, nem teheti. Becker
addig bámulta a fehér hullámtarajokat a Vörös-tengeren,
amíg egészen megigézték.
– Közeledik a part, Dave.
Gyorsan tovatűnt alattuk Szaúd-Arábia partvonala. A
földfelszín sima volt vagy legalábbis annak látszott. Becker
megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Most már nem lesz olyan
szörnyű.
Hess rápillantott. – Így is lehet nézni. Átvegyem egy kicsit a
kormányt?
Becker visszanézett Hessre. Azon gondolkodott, vajon a
másodpilóta ezek között a körülmények között is képes-e
kötelékben repülni. Úgy döntött, nem udvariaskodik. – Menni
fog?
– Azzal a ládával is menne, amiben küldték.
Becker elmosolyodott, és eleresztette a kormányt.
Cigarettát halászott elő a zsebéből. Szinte jól érezte magát. Ha

138
pilótának valaha volt rá oka, hogy elveszítse a fejét, akkor a
Sínai-félsziget fölötti átkelés volt az. Most már szinte mindegy,
hogy mi történik, vigaszt merített a gondolatból, hogy utolsó
repülése volt egyben a legjobb teljesítménye.
A Lear hirtelen gyorsulni kezdett, már óránként 800
kilométernél tartott. Hess küszködött a Concorde-dal, hogy
megtartsa 150 méteren a talajszint fölött.
Elöl Becker beduinokat vett ki, tevehátról bámultak fel
rájuk. A lemenő nap óriás delta formájú árnyékot vetett a gép
elé, a beduinokra. A tevék felhorkantak, és imbolyogva
szétszaladtak, amint az árnyék elsuhant felettük. Becker szívott
egyet a cigarettájából. Bár a sík terep fölött elég
biztonságosnak látszott a repülés, tudta, hogy 150 méter
magasan, ekkora sebességgel, nem kell más, csak hogy a
gép orra egy kicsit lejjebb süllyedjen, és azonnal sivítva
befúródnak a földbe.
Peter Kahn nézett fel a műszereiről. – Egy óra ötven percre
elegendő üzemanyagunk maradt, kapitány úr.
Dobkin jelent meg a pilótafülkében. Kezét Becker vállára
tette. Hogy megy?
– Jól. Újabb tervek?
Dobkin bólintott. – Tartottunk egy kis megbeszélést az
utastérben.
– És?
–  Nos… arra a következtetésre jutottunk, hogy ezek
nagyon okos fiúk. Először is, nem vágtak ki hosszú politikai
szónoklatot, mint a többi ilyen alak, így aztán fogalmunk sincs
róla, hogy kicsodák, csak sejthetjük, hogy palesztinok. Ha

139
Hausner nem ismeri fel Rís hangját, még ennyit sem tudnánk.
Nem lesz könnyű dolga velük a hírszerzésünknek.
– Elég nagy baj mondta Becker.
–  Nagyon nagy baj – mondta Dobkin egyetértően. – De
más tekintetben is változtattak az eljárásmódjukon.
Elhallgattatták a rádióinkat, ami csak egyet jelenthet: titkos úti
cél felé haladunk. Amikor leszállunk, nem nyüzsög majd ezer
újságíró a nemzetközi repülőtéren. Entebbei mentőakcióra sem
számíthatunk, hiszen senki nem fogja tudni, hogy hol vagyunk.
Minden érintkezési lehetőségtől elzárva tartanak majd minket.
Becker magától is erre a következtetésre jutott. Eddig
csak gyanította, hogy a sivatagban fog leszállni a Concorde-
dal, most már biztos volt benne. Abban bizakodott, hogy
kemény felületű lesz a leszállópálya, amilyen a Dawson’s
Field-i volt.
Dobkin mintha a gondolataiban olvasott volna. – Akárhol
le tudja rakni?
– Épp csak egy baromfiudvarban nem. Nem, a leszállással
nem lesz baj. Afelől ne aggódjon.
– Próbálok.

Hausner a Miriam Bernstein melletti ülésre huppant le. Egy

darabig halkan beszélgettek. Mindketten bűntudatot éreztek,
azt próbálták feloldani egymás társaságában. Egy Daniel
Jacoby nevű légikísérő, aki átvette a többiek irányítását,
kiadta az utasítást: tálaljanak ételt-italt, ne kérdezzék, hogy ki
kér, ki nem. Hausner mindjárt két adag skót whiskyt rendelt.
Kavargatta. – Még most sem tudom elhinni, hogy ilyen
figyelmetlen voltam.

140
 Miriam Bernstein ivott egy kortyot a poharából. – Akkor
más módot választottak volna, de megcsinálják.
– Akármit választanak, azért is én volnék a felelős.
–  Állandóan Teddyre… Laskov tábornokra gondolok. Ő is
ugyanúgy csapdába esett, akárcsak mi. Tudom, hogy
másképp reagált volna, ha én nem…
–  Nem akarom elhinni, hogy ezek a csirkefogók képesek
voltak megcsinálni.
–  Jacob… valaki itt említette, hogy Rís ismeri magát. És
hogy megfenyegette…
–  Le kellett volna lőnöm a gazembert, amikor a kezem
között volt.
– Csakugyan azt mondta a rádión, hogy magát…?
–  Ne üljön fel a szóbeszédnek. A következő napokban
úgyis teletömik vele a fejét.
Az asszony a férfi karjára tette a kezét. – Emlékszik, amikor
felhívott a lakására…?
Hausner elnevette magát. – Ne mondjon semmit, amit
megbánna Tel Avivban. Még a szaván fogom.
Miriam mosolygott. – Sosem értettem magát. Mindig
csodáltam, de… elriasztja magától az embereket.
–  Ne tegyen vallomást, nincs még a halálos ágyán.
Annak még nem jött el az ideje.
– Jól van, jól.
Másra fordították a szót. Jött a vacsora, de egyikük sem
tudott enni.

Abdel Mádzsid Dzsabari Ibrahim Ali Ariffal, a másik arab

küldöttel beszélgetett. Arabul duruzsolt, gyorsan, lágyan.
Iszonyú tragédia ez.

141
 Arif mohón evett, s közben beszélt. – E percben nagyon
kínosan érzem magam. Mint Daniel az oroszlánbarlangban.
Dzsabari elnézte, ahogy a nagy testű ember tömi
magába az ételt. – Ne gondoljon, barátom, mindig saját
magára. Ez a tragédia felülmúlja a maga baját. – Cigarettára
gyújtott. Engem jobban bánt azoknak a zsidóknak a helyzete,
akik a jó hírüket, a pályájukat az arabok jóhiszeműségére
alapozzák.
–  Én mégis aggódom. A közös bűnben nem hiszek.
Aggódom, de bűntudatot egy cseppet sem érzek. A bűntudat
különben is zsidó érzés. – Ránézett Dzsabari érintetlen
tálcájára. – Nincs ellene kifogása? – És rápakolta a saját
tálcájára.
Dzsabari belekortyolt az arakba. – Egyébként ott az
oroszlán barlangja – mutatott a Lear irányába. – Akik itt ülnek
velünk együtt, azok honfitársaink. Ne érezze magát kínosan,
ha a szemükbe néz. És ne legyenek kétségei felőle: mi is
osztozni fogunk a sorsukban.
Arif két harapás között nagyot nevetett. – És akkor még
szerencsések leszünk, barátom. Mert lehet, hogy a többieket
elengedik a végén, ránk azonban különelbánás vár. Itt is
oroszlánbarlang, ott is oroszlánbarlang. Minekünk nincs
hazánk, nincs nemzetünk, nincs menedékünk. Meg van
pecsételve a sorsunk. Szívesen megennék még egy adagot.
Kisasszony!
A Lear észak felé fordult, a Concord követte. Elhagyták
Szaúd-Arábiát, beléptek Irak légterébe. A nap alacsonyan járt
a szemhatáron, hosszú bíbor árnyak vetődtek a földre. Becker
most már jobban aggódott. – Mennyi időre elég?

142
 – Fél órára – felelte Kahn.
Beckert sok minden elbűvölte a Közel-Keleten, például az,
hogy hiányzik az alkonyat. Az egyik percben még világos van,
a következőben már sötét. Nappal sem könnyű leszállópálya
nélkül földet érni, éjszaka meg egyenesen katasztrófához
vezethet. – Mi fogy ki előbb, Peter?
Kahn értette a kérdést. Már ott feküdt előtte a nyitott
atlasz. – A nap itt hivatalosan 6 óra 16-kor nyugszik. Ezt az esti
tengerészeti félhomály, amikor a nap már csak 12 fokra van a
szemhatártól, még öt perccel megnyújtja. Most hat óra egy
percet mutat az óra. Még húsz percig van világos és
huszonkilenc percig üzemanyag. Nagyjából.
Becker maga előtt látta a holdat az elsötétülő láthatáron.
Feltűnt már néhány csillag az éjszaka előrenyomuló partján.
Északon, a bal oldali szélvédő irányában most kelt a
Sarkcsillag. Odalent megnyúltak az árnyak, bíborból feketébe
váltottak. Hihetetlenül szép a sivatag, gondolta Becker.
Hess kiáltott fel: – Nézze csak!
Becker kinézett az elülső szélvédőn. A távolban lejtős volt a
talaj, és buján zöldnek látszott a táj. Datolyapálma-ligetek
közt folyó kanyargott. Túl a folyón, mely szinte már a
Concorde alatt volt, Becker még egy folyót látott kígyózni. A
Tigris és az Eufrátesz. A Tigris mögött Irán hegycsúcsai
meredtek ezer méternél is följebb. A Concorde
magasságmérője azt mutatta, hogy csökken a talaj
tengerszint feletti magassága: 180 méterről csaknem a tenger
szintjére. A talajszinthez viszonyított magasság most 300 méter
volt, de a Lear nem változtatott irányt, nem szállt le a korábbi
150 méterre.

143
 – Ez lesz a végállomás – mondta Hess.
Becker lenézett a két folyó közti földre. Mezopotámia. A
Termékeny Félhold. A civilizáció bölcsője. A végtelen,
egyhangúan barna sivatag után jó volt látni. Vajon észak felé
repülnek, Bagdadba? Tudat alatt Laskov rakétájának
kondenzcsíkját várta. Elnyomta a cigarettát, Hesshez fordult. –
Mostantól visszaveszem.
A Lear széles bal kanyarba kezdett, Becker a nyomában.
A Lear csökkentette magasságát, és Becker már tudta, hogy
nem mennek Bagdadba.
Hess bekapcsolta a jelet: biztonsági öveket becsatolni,
dohányzást befejezni. Beszólt az utastéri mikrofonba: –
Leszálláshoz készülődünk. Kérem, maradjanak ülve! Fejezzék
be a dohányzást!
–  Köszönje meg, hogy az El-Allal utaztak – javasolta
Becker.
– Azért ez nem olyan mulatságos – dörmögte Kahn.
– Üzemanyag?
– Minden számítás szerint üres – így Kahn.
– Ne törődjön a számításokkal! – Minden számítógépen és
elektronikai csodán túl létezett valami megfoghatatlan, amit
a pilóták ezerféle néven emlegettek.
Kahn töprengve helyesbített: – Talán 2000 kilogramm.
Becker bólintott. Ez megfelelő feltételek esetén nem
egészen öt percre elegendő. Ha azonnal megkezdik a
leszállást, tökéletesen végrehajtja. Ha nem sikerül elsőre a
leszállás, ha meg kell ismételni, még egy külön kört leírni, nem
lesz elég az üzemanyag. Már várta a csönd borzasztó
hangját, amikor egymás után leállnak a hajtóművek.

144
 A Lear 90 fokos szögben jött ki a kanyarból, és egyenesen
észak felé indult, közvetlen leszállópályán.
Távolabb Becker egyenes utat vett ki, mely észak déli
irányban futott. – Úgy látom, itt a repülőterünk. – Befejezte a
kanyarodást, és követte a Leart.
Hess lebocsátotta a futóművet, és leeresztette a rárepülési
fékszárnyakat. – Láttam már jobbat is.
A nap szinte teljesen lement, az utat alig lehetett kivenni.
Két oldalán Becker csenevész bokrokat látott, egyenetlen
terepet. A leszállás utolsó szakaszába érkeztek.
Dobkin és Hausner valósággal berontott a pilótafülkébe.
Dobkin valamit kiabált.
Becker feldühödött. – Menjenek a helyükre!
Megpróbálom letenni a földre ezt a vacakot.
De nem mozdultak. – Szavazást tartottunk – jelentette be
Hausner.
– Ez nem a Kneszet. Csöndet kérek!
Lent négy pár fényszóró gyúlt ki kétoldalt, részben
megvilágítva az utat. Valaki nagy erejű lámpával integetett
ott, ahol Becker a futópályaküszöböt sejtette. A Lear átért a
küszöbön, és Becker látta, hogy leereszti a fékszárnyait. Becker
megrázta a fejét, hogy elhessentse a fáradtságot. Tekintete
végigpásztázta műszereit. Zavaros képet mutattak. Felnézett, ki
a szélvédőn. A lenti fények bántották a szemét. Tudta, hogy
ilyen helyzetben könnyen elveszítheti a tájékozódást. Volt már
olyan, hogy pilóták a Tejúton próbáltak landolni, gépük fejjel
lefelé, mert fáradtak voltak, levették tekintetüket a
műszerekről, és a puszta szemükre hagyatkoztak. Ilyenkor a

145
csillagokat jelzőfénynek, a folyókat leszállópályának nézték.
Megdörzsölte a szemét.
Hausner Becker mögé lépett. – A szavazás eredménye
egyhangú volt. Különben nem is foglalkoznánk vele.
Becker csökkentette a gázt, és szólt Hessnek, hogy
engedje ki teljesen a fékszárnyakat. Egyik kezében a
kormányt tartotta, a másikban a gázkart. Megpróbált a gép
orrával a fényszórók közé célozni. Nem vette le szemét a Lear
helyzetjelzőiről. – Miféle szavazással nyaggat itt engem? Itt
vagyok a leszállás végső szakaszában, ember nem látott még
ilyen ócska pályát. Mi a fenét akar?
Hausner hadarva beszélt. – Becker! A földön a bomba
már nem árthat nekünk. Legfeljebb szétroncsolja a farokrészt!
– Folytassa! – Látta, amint a Lear földet ér, és ugrik egyet.
A Concorde áthatolt a küszöbön, és Becker tovább
csökkentette a gázt. A nagy gép megkezdte a földet érést.
– Megszavaztuk, hogy a földön harcolni fogunk – mondta
Hausner. – Az embereimnek van némi fegyverük. Le tud
minket rakni valahová máshová? – Hausner már-már ordított.
Becker érezte, hogy a nagy deltaszárnyak alatt
összesűrűsödik a levegő. Visszakiáltott: – Miért nem két perccel
előbb kérdezett? – Kétoldalt a szárnyak alatt emberek
maradtak el mellettük. Az út pocsék volt, a gép veszélyesen
bukdácsolt. Előttük mintegy két kilométerre, ahol a gurulás
véget fog érni, újabb csoport jármű állt, bekapcsolt
fényszóróval.
Előttük baloldalt magas, enyhe lejtésű domb emelkedett,
Becker tudta, hogy az Eufráteszre néz. Hausner megint kiabált
valamit. Becker gyorsan döntött, nem hagyott időt magának,

146
hogy józanul végiggondolja. Gázt adott, és a nagy repülőgép
újra a levegőbe emelkedett. Becker valósággal belefeküdt az
oldalkormányba. A Concorde balra kanyarodott, a Lear felé.
A Lear az út bal oldalán pihent a járművek között,
melyeket Becker a kijelölt gurulópálya végének nézett.
Ahmed Rís a Lear szárnyán állt, onnan figyelt. Először azt
gondolta, hogy a Concorde túl erősen ütődött a földhöz, és
lecsúszik az útról. Aztán észrevette az oldalkormány és a
fékszárnyak állását. Lebukott a Learbe, kikapcsolta a
zavarókészüléket, és beleordította a rádióba: – ÁLLJ! ÁLLJ! –
Kezét a rádiós robbantószerkezet után nyújtotta, miközben a
Concorde, mindössze néhány méterrel a föld fölött, hatalmas
robajjal zúdult feléje.
A Concorde 180 csomóval haladt, kerekei épphogy nem
érintették a földet. A deltaszárny nagyobb légellenállást
képezett, mint a hagyományos sima szárny. Becker a tőle
balra fekvő, emelkedő terepet célozta meg. Megszűnt a halk
sípolás a rádióban, és most jól hallatszott Rís üvöltése. Nem
egészen ötven méterre látta maga előtt a Leart, épp az
útjában. Becker fejében egy eszeveszett pillanatra
megfordult, hogy teljes erőből nekimegy a Learnek, de aztán
rájött, hogy ha megöli Ríst, azzal még nem oldja meg a
helyzetüket, továbbá hogy ha ilyen sebességgel
karamboloznak a Learrel, ők maguk is ottmaradhatnak. Ki kell
kerülnie Rís gépét.
Sem a gázkart, sem az utánégetőket nem használhatja.
Ha ugyanis használja, a Concorde a magasba emelkedik, és
amikor a farok a levegőbe röpül, valamennyien meghalnak.
De akkor is meghalnak, ha az utánégetők elfogyasztják az

147
utolsó csepp üzemanyagot, és a motorok leállnak. A talaj
közelében kell tehát tartania a gépet, de nem annyira
alacsonyan, hogy eltalálja a Leart vagy más akadályt. Amíg
a Concorde elhúzott a Lear felett, Becker visszafojtotta a
lélegzetét. A kerék nem találta el a Leart, a Concorde
továbbsiklott. Becker szeme előtt egy fal romjai emelkedtek.
Vállalta a kockázatot, fokozatosan visszahúzta a kormányt. A
gép orra enyhén fölemelkedett. Ahogy átröpült a fal fölött,
érezte, hogy a gép hátsó kereke beleütközik. A Concorde
megrándult. Becker újra hátrahúzta a kormányt, és a gép orra
magasra csapódott, szemben a domb oldalával, Szeretett
volna átjutni a folyó túloldalára, de tudta, hogy csak két
másodperce van, amíg Rís megnyomja a gombot.

A Lear pattogott, mint a gumilabda, a körülvevő járművek

bilincsében, ahogy a Concorde elhúzott fölötte. A kis gépre,
körülötte az emberekre és járművekre kavargó törmelék
hullott. Óriási porfelhő támadt, és elvakította a földön állókat.
Rís a távirányítású robbantókészülék után kotorászott,
megtalálta és kitapogatta a gombokat.
Becker visszarántotta a gázkart. Rís még most is üvöltött a
rádión. A Concorde fő futóműve megérintette a hegy oldalát,
ahogy Becker a gép orrát felkapta. Most visszajáratba
kapcsolta a motorokat. A hátulsó kerék talajt ért és pattant
egyet. A gép orra leereszkedett, az orrkerekek is talajt fogtak.
A gép egy óriásit rándult, a Becker mögött állók elvágódtak.
A számítógépes kerék-fék rendszer váltogatva fékezte, illetve
kiengedte a kerekeket. A legtöbb gumikerék kidurrant. Ekkor
robbant fel a gép farka.

148
 Becker mind a négy motort kikapcsolta. Hess meghúzta a
tűzoltókart. Kahn kikapcsolta a gép minden rendszerét. A
Concorde vadul gördült fölfelé az emelkedőn, motorjai fülsértő
robajjal szívták magukba a törmeléket. Majd lassultak a
motorok, és leálltak, s az egyetlen hang, amelyet még hallani
lehetett, a megmaradt gumikerekek pattogása volt a sziklás
domboldalban.
Becker érezte, hogy a kormánypedálok ellazulnak, még
mielőtt a robbanást meghallotta volna. Tudta, hogy a
tizenegyes számú tartályban vannak még üzemanyaggázok,
megpróbálta elképzelni, hogy milyen súlyos lehet a kár. Vajon
kitartott-e a légnyomás-elválasztó fal? Egy tele
üzemanyagtartály másodlagos robbanása teljesen
elpusztítaná a repülőgépet. Farok és oldalkormány nélkül már
így is irányíthatatlanná vált, még a földön is.
Egyszer csak összecsuklott az elülső kerékrendszer, a
pilótafülkében mindenki előrezuhant. A gép orra mély
barázdát szántott a talajba, ahogy a jármű továbbgördült. A
kúpos orr felkavarta hulladék a szélvédőre záporozott, és
pókhálórepedésekkel vonta be. Becker ösztönösen rácsapott
az egyik hidraulikus kapcsolóra, és a szélvédő előtt külső
védőfelület kezdett emelkedni. Lekucorodott az ülésében,
előbb fölfelé, majd kifelé nézett a lebillenő pilótafülkéből.
Előttük százötven méternyire valami épületroncs állt. Becker
megkapaszkodott az ütközés előtt. Valami fölröppent, és
átütötte a szélvédőt, mielőtt a külső védőfelület teljesen a
helyére került volna. Üvegszilánkok repültek a pilótafülkébe, és
felsértették Becker kezét és arcát. – Kapaszkodni! – kiáltotta. A

149
Concorde lassult, aztán néhány méternyire a rom előtt simán
megállt.
Becker felnézett. – Mindenki rendben van? – Jobbra
tekintett. Móse Hess a műszerfalra rogyott, fejéből vér csurgott.
Közvetlenül előtte nagy lyuk tátongott a szélvédőn.
Becker Hess háta mögött kiabálni kezdett: – Ha küzdeni
akarnak, akkor villámgyorsan ki a gépből!
Peter Kahn feltápászkodott, és beszólt az utasfülkébe: –
Gépet elhagyni! Légikísérők! Vészelhagyás!

Amikor Jaakov Leiber kicsatolta a biztonsági övét, még

meg sem állt a gép. A bal oldali elülső ajtóhoz futott,
elforgatta a kilincset, és az ajtót egy lökéssel kinyitotta. A nyíló
ajtó bekapcsolta a nyomópalackokat, és felfújta a küszöb
alatt elhelyezett vészcsúszdát. Hausner hat embere ugrott ki
először. A másik két férfi légikísérő az utasokat vezette az
ülések közti folyosón a csúszda felé. A légikisasszonyok
kinyitották a szárny fölötti ülések mellett a két vészkijáratot.
Kisegítették az utasokat a szárnyakra, aztán a nagy
deltaszárnyak végére. Az emberek sorra ugráltak le a
szárnyakról vagy csúsztak le a csúszdákon.

Hausner felállt a pilótafülkében, és félig kúszva, félig futva

eljutott a jobb oldali ajtóhoz. Kinyitotta és leugrott, még
mielőtt a csúszda felfúvódott volna. Szinte még földet sem ért,
máris parancsokat osztogatott az embereinek. – Lefelé a
lejtőn! Mozgás! Az út felől fognak följönni a nyomorultak! Át
oda! Száz métert előre!

150
 Dobkin Hausner után ment ki az ajtón. Villámgyorsan
kiértékelte a helyzetet. Magaslaton vannak, ez jó. A gép körül
a terület sima, és mindenütt lefelé visz a talaj. Keletre enyhén
lejt az útig. Nyugatra meredeken zuhan le a folyóhoz. Az
északi és a déli határterületet nem látta a sötétben. Ami a
fegyverzetet illeti, van vagy fél tucat .22-és pisztolyuk, egy Uzi
géppisztolyuk és egyetlen puskájuk. Tudta, hogy az araboknál
ennél sokkal több fegyver van. Felpillantott a farokszerkezetre.
Csúnyán megsérült, de ez már nem számít. A hátulsó
légnyomásvédő fal valószínűleg beszakadt, a Concorde
nyomát ugyanis szétszórt csomagok jelezték. Piperekészletek,
cipők, ruhadarabok hevertek a mély árokban, mint magvak,
melyek a tavaszi vetésre várnak, a földtakaróra. A nap utolsó
sugarai is kihunytak. Az eget hideg fehér csillagok töltötték be.
Dobkin hirtelen hideget érzett, és rájött, hogy a hamszin fúj.
Hosszú, hideg éjszaka lesz. Arra gondolt, vajon lesz-e közülük,
aki meglátja a napkeltét.

Jichák Burg a megdőlt deltaszárnyon állt, amíg az utasok

leugráltak. Megfordult és felmászott a gép testén a sérült
farok felé. Neki támaszkodott egy elgörbült főtartónak, és
lenézett a fél kilométernyire húzódó útra. Látta az egyenetlen
lejtőn fölfele bukdácsoló teherautók fényét és az emberek
árnyékát, akik a lassan közeledő gépek előtt futottak. Előhúzta
45-ös amerikai katonai Coltját, és várt.

Dzsabari és Arif lesiklott a csúszdán, és elfutott a

repülőgép közeléből. Dzsabari segített a botladozó, nagy testű
Arifnak. Elestek, és a talaj egy kis kiemelkedése mögé kúsztak.

151
Néhány másodperc múlva Dzsabari kikukkantott a
dombocska fölött. – Nem hiszem, hogy fel fog robbanni.
Arif súlyosan zihált. Megtörölte az arcát. – Hogy miért
szavaztam én a harcra?
Dzsabari a földre dőlt. Maga mondta, hogy meg van
pecsételve a sorsunk. Akárcsak Jacob Hausneré. Hallotta,
amit az imént mondtak? Amikor Rís Ramlában volt, Hausner
megpofozta.
–  Ez Hausner balszerencséje. De az ő halálának legalább
lesz valami oka. Én életemben nem pofoztam meg senkit,
csak a feleségemet, Rís mégis ugyanolyan kéjjel fogja elvágni
a torkomat, mint Hausnerét.
Dzsabari cigarettára gyújtott. – Nagyon önző ember
maga, Ibrahim.
– Ha a torkomról van szó, akkor nagyon.
Dzsabari felállt. – Menjünk. Nézzük meg, hol és hogyan
akarnak harcolni. Talán segíthetünk.
Arif ülve maradt. – Én itt elüldögélek. Maga csak menjen
nyugodtan. – Levette a kockás kendőt a fejéről – Elég zsidós
vagyok így?
Dzsabari akaratlanul is elnevette magát. – Héberül
mennyire tud?
– Jobban, mint a fél Kneszet.
– Hát, Ibrahim, ha eljön a sora, meg lehet próbálni.
– Avráhám… Aronszon.

Tom Richardson a lejtő folyó felőli oldalán állt, és lenézett

az Eufráteszra. Mögötte felbukkant John McClure, és lábát
egy kis földkupacra rakta. Richardson láthatta, hogy a térdére

152
fektetett kezében revolver van. Összedörzsölte két hideg
kezét. – Ez rossz húzás volt.
McClure kiköpte szájából a gyufát, és mindjárt talált is egy
másikat. – Lehet.
–  Ide hallgasson. Nem tudom, miért kellene nekem itt
maradnom. Úgy látom, a folyópart felé nincs senki. Tűnjünk el.
Holnap ilyenkorra Bagdadban lehetünk.
McClure ránézett. – Honnan tudja, hogy hol vagyunk?
Richardson mozdulatlanná dermedt.
– Kérdeztem valamit, ezredes úr.
Richardsonnak sikerült rákényszerítenie magát, hogy
McClure szemébe nézzen és ne kapja el a tekintetét, de nem
szólt semmit.
McClure másodpercekig hagyta a levegőben függeni a
csendet, aztán fölemelte a revolverét. Körbeforgatta a
tölténytárat, és észrevette, hogy Richardson összerezzen.
Halkan szólalt meg. Azt hiszem, én itt maradok.
Richardson a nagy pisztolyra meredt. – Rendben van, de
én megyek. – A hangja nyugodt volt.
McClure néhány zseblámpa fényét látta a folyóparton
közeledni. A távolság három futballpályányi lehetett. Soha
életében nem becsülte másképp a távolságot. 300 yard. A
nevetséges méterrendszerben mintegy 270. – Már
bekerítettek. – És mutatta.
Richardson egy pillantást sem vesztegetett a látványra. –
Civilek is lehetnek.
–  Lehetnek. – McClure két kézzel fölemelte a revolvert, a
hatalmas, 357-és Ruger Magnumot, és kétszer a lámpákra lőtt.
A lövéseket automata fegyverek ropogása viszonozta. A két

153
férfi lebukott, ahogy a zöld nyomjelző lövedékek feléjük
süvöltöttek. McClure újra töltött. – Üljön le és lazítson. Hosszú
lesz az idő, melyet itt töltünk.

Nátán Brin egy sziklára támasztotta az M-14-est.

Bekapcsolta az akkumulátoros infra-célzókészüléket, és
végignézett a tájon. A távcső mindent kísérteties zöld fényben
mutatott. Addig babrált a csavarokkal, amíg a kép kitisztult.
Látta, hogy egy város romjai között vannak. Holdbéli táj.
Minden valószínűtlen, csak az a húsz-egynéhány arab nem,
aki könnyedén sétál fölfelé az út felől. Mögöttük néhány száz
méterrel a teherautók megálltak a lejtő alján. Az arabok most
kétszáz méternyire voltak. Brin a legelöl haladó ember szívére
állította a szálkeresztet. Ez Ahmed Rís volt, de Brin nem ismerte
fel. Már-már megnyomta a ravaszt, amikor eszébe jutott, amit
a kiképzésen tanult, és a sorban leghátul haladóra fordította
a puskát. Határozottan megnyomta a ravaszt. A hangtompító
és torkolattűzrejtő pukkant egyet, s csak egyetlen hangot
lehetett hallani: a puska előre-hátra csúszó szánkáját. Az arab
némán összerogyott. A sor, melyben az emberek nem vették
észre, hogy halott fekszik mögöttük, továbbjött felfelé az
emelkedőn.
Brin újból a legutolsó emberre célzott. Újra meghúzta a
ravaszt. Az egyetlen hang megint a szánka és a zár fémes
ütközése volt. Az ember elzuhant. Brin mosolygott. Élvezte,
noha egész élete az ellenkezőjére nevelte. Odébb mozdította
a puskát, és újra lőtt. A harmadik ember is elzuhant, de nyilván
nem némán. Az arabok egyszerre szétszóródtak a sziklák
között. Brin kiegyenesedett, és ő is behúzódott a sziklája mögé.
Cigarettára gyújtott. Megtörtént. Akárhogy is, most már

154
harcolniuk kell. Meglehetősen élvezte a gondolatot. Zajt hallott
a háta mögött, megfordította a puskáját. Hausner állt ott,
nézte. Brin elmosolyodott. – Rendben?
Hausner bólintott. – Rendben.

Becker kifelé bámult a sötét éjszakába. – Hol az ördögben

vagyunk?
Peter Kahn nem felejtette el, milyen koordinátákat
mutatott az inerciális navigációs rendszer a gép
becsapódása előtt. Térképet böngészett a tartalék lámpák
fényénél. – Jó kérdés.
Becker kioldotta a biztonsági övét, és kikászálódott az
üléséből. Megfogta Hess fejét. A koponyát az a hatalmas
tégla zúzta szét, mely most Hess ölében feküdt. Semmi jele az
életnek. Beck gyöngéden elengedte a fejet, és véres kezét a
fehér ingébe törölte. Kahnhoz fordult. – Meghalt.
Kahn bólintott.
Becker letörölte a verejtéket az arcáról.
– Nos, munkára. Hol az ördögben vagyunk?
Kahn újból a térképre tekintett, és egy szögmérő mentén
jelet húzott. Felnézett. – Babilonban. Babilon folyóvizeinél.
Becker Kahn vállára tette a kezét, és a térkép fölé hajolt.
Bólintott. – Aha – mondta. – Aha. Ahol sírtunk, mikor a Sionról
megemlékezénk.

155
 MÁSODIK KÖNYV

AZ ŐRTORNYOK

Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a

Sionról megemlékezénk.
A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,
Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig
víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sión énekei
közül! Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen
földön?!
Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, felejtkezzék el
rólam az én jobb kezem!
Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem
emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az
én vígasságom fejének!

Zsoltárok 137,1-6

És olyan lesz Babilon, a királyságok ékessége, a

khaldeusok dicsekvésének dísze, mint ahogyan
elpusztítá Isten Sodomát és Gomorát;
Nem ülik meg soha, és nem lakják nemzetségről
nemzetségre, nem von sátort ott az arábiai, és
pásztorok sem tanyáznak ott;

156
Hanem vadak tanyáznak ott, és baglyok töltik be
házaikat, és struccok laknak ott, és bakok szökdelnek
ott;
És vad ebek üvöltenek palotáikban és mulató
házaikban sakálok; és ideje nemsokára eljő, és napjai
nem késnek.

Ézsajás könyve 13,19-22

157
 10

A dombtetőn csönd volt, melyet csak a négy kihűlő Rolls-

Royce Olympus motor pattogása tört meg. A nagy, fehér
repülőgép, melynek elülső futóműve berogyott, és orra a
földben állt, térdre kényszerített büszke lényre hasonlított. Egy
pillanatra mintha megszűnt volna az idő, aztán habozva
megszólalt egy éjjeli madár, újraéledt az éjszaka összes
lényének hangja.
Jacob Hausner tudta, hogy minden – az életük, a jövőjük,
talán az egész hazájuk jövője – attól függ, ami az elkövetkező
néhány percben történik. Ha a palesztinok most rögtön
határozottan támadnak, akkor beveszik a dombot, s ez lesz a
vége a bátor védelemről tartott szónoklatoknak. Körülnézett. A
gyönge fényben láthatta, hogyan bóklásznak emberek
céltalanul a Concorde körül. Bizonyosra vette, hogy
némelyikük még most sem heverte ki az ütközés
megrázkódtatását. Most, hogy eljött az idő, senki sem tudta,
mit is kellene tenni. A színészek készen állnak, de nincs
szövegük. Hausner elhatározta, hogy ott nyomban ír nekik, de
szerette volna, ha Dobkin és Burg mellette van társszerzőként.
Elvette Brintől az M-14-est, és végigpásztázta a távcsövön
keresztül a lejtőt. A három arab ott feküdt a sziklák között, ahol
elestek. Hausner legalább két AK-47-és géppisztolyt látott a
földön. Ha ezeket meg tudná szerezni, mindjárt tartalmasabbá
válna rögtönzött előadásuk.

158
 Odafordult Brinhez. – Lemegyek, összeszdem azokat a
fegyvereket. Fedezzen! – Visszaadta az M-14-est, és előhúzta
a saját Smith &Wesson 22-esét.
Egyik embere, Móse Kaplan látta, ahogy Hausner elindul
lefelé a dombon. Utolérte. – Máris dezertálunk?
Hausner suttogva válaszolt: – Ha velem jön, lapuljon és
maradjon csendben. – Látta, hogy Kaplan .22-esén
hangtompító is van.
Rövid szakaszokban tették meg a távot sziklától szikláig.
Amíg az egyik fedezett, a másik előrehaladt. Hausner
észrevette, hogy amit sziklának hitt, az valójában egy-egy
hatalmas, száraz agyag- és földdarab – ezek láthatóan a
domb oldalából törtek le és zuhantak ide. Hausner a
mozdulataival más megkeményedett tömböket is leszakított,
melyek szánkázni kezdtek lefelé. Nem lesz könnyű dolga az
ellenségnek, ha csúszó agyagban, homokban felfelé mászva
kell támadnia s fejét a golyók elől kapkodnia.
A domb gerincéről Brin figyelte őket az éjszakai távcsövön
át. Látta, hogy fél kilométerrel lejjebb a palesztinok
újrarendezik soraikat a teherautóknál. A mozdulataik elárulták,
hogy őrjöngésbe hergelik magukat. Brin jól ismerte a
szokásukat. Ha meglepetés éri őket, ahogy ezzel a csoporttal
történt, akkor általában megfutnak. Majd következik a düh és
a bátorság összeszedése, amit most lát. Ha már eléggé
felgerjedtek, cselekedni fognak, és amikor erre sor kerül, nagy
elszántságot is képesek tanúsítani. S csakugyan, a szeme
láttára egy körülbelül húszfőnyi csoport ismét megindult felfelé
a dombon. Valaki tárgyakat vett le egy teherautóról. Három
felcsavart hordágyat. A tetemekért jönnek vissza.

159
 Hausner nem sokat látott a sötétben. Megpróbált
egyenes vonalban haladni az indulás pontjától. A
holttesteknek egy hajó vitorlájára emlékeztető földalakzat
közelében kell lenniük. Tekintete körülpásztázta a táj
körvonalait, de jól tudta, hogy innen más formát mutatnak. Az
éjjel látás bevett módszerét gyakorolta – kétoldalt nézünk a
szemünk sarkából, miközben fejünket rövid szakaszokban
mozdítjuk. Lassan mégis elveszítette a tájékozódását az
idegen terepen.
Míg lefelé ment a lejtőn, azon gondolkodott, hogy vajon
mit csinálnak azok, akik a gépnél maradtak. Remélte, hogy
Brin minden fegyveres emberrel közli, hogy ők idelent vannak.
Számba vette, milyen tűzerőt tudnak összeszedni. Ott van az ő
öt embere, még mindig fenn a dombon. Mindegyiknek
megvan a maga Smith & Wesson .22-ese. Emellé Brinnek az
M-14-ese és valaki másnak, feltehetően Jósua Rubinnak a 9
mm-és Uzi géppisztolya. Gyanította, hogy a gépen rengeteg
egyéb kézifegyver is volt még. A kézifegyverek azonban
húszméteres távon túl pontatlanok. Csak az Uziban és az M-
14-esben bízhatnak, de amint elfogy a lőszerük, azoknak is
vége. A megoldás: megszerezni az AK-T7-eseket. Ha elég
lőszer van hozzájuk, nagyjából egy napig ki tudnak tartani a
dombon. Csak Hausner most már kezdte kétségbe vonni,
hogy egyáltalán megtalálja a tetemeket az éles, szaggatott
földalakulatok között.
Hausner hangot hallott, és mozdulatlanná dermedt.
Kaplan egy sziklához tapadt. Akkor megint hallották. Halk,
siránkozó hang, arabul. – Itt vagyok – mondta. – Ide, ide.

160
 Hausner arabul válaszolt, suttogva. Remélte, hogy így nem
hallatszik az idegenes kiejtése. – Megyek – mondta. – Megyek.
– Itt vagyok, erre – mondta a hang. – Megsebesültem.
– Megyek – ismételte Hausner.
Keresztülkúszott egy kis vízmosáson, aztán nyílt tér tárult fel
előtte, melyet a vitorlaszerű földalakzat uralt. Három test feküdt
az éppen felkelő hold fényében. Az egyik a karja között
szorította az AK-47-esét. Hausner magában káromkodott.
Kaplan utolérte, és a fülébe súgta: – Hagyja rám. Nekem
itt a hangtompítóm.
Hausner megrázta a fejét. – Túl messze van.
Ha ugyanis Kaplan nem végez vele első lövésre, a kőbe
ütődő golyó zajt csaphat, és egy másodperc múlva
mindenfelé AK-47-és lövedékek fognak röpködni. – Majd én
elkapom.
Hausner levette a nyakkendőjét, a zakóját. Kihúzta a
nadrágjából a kék ingét, és a fölső gombot kigombolta. A
zakó fehér selyembélését kiszakította, és a fejére kötötte.
Bizakodott benne, hogy elmegy kúfijának. Kúszva indult a
sebesült arab felé.
Kaplan felhúzta a pisztolya kakasát, és lekuporodott a
hold árnyékába.

Brin nézte, ahogy a palesztinok felfelé hatolnak a

dombon. Már száz méter sem választotta el őket attól a
ponttól, ahol Hausnert és Kaplant a legutóbb látta. Most nem
nyújtottak jó célpontot. Úgy használta ez a néhány ember a
fedezéket, a rejtőzködés módjait, akárha jól képzett gyalogos
katonák volnának. Brin elfordította a fegyvert, és Hausnert

161
kereste. Látta, hogy egy ember keresztülkúszik a földkupacok
közötti sima darabon. Egy kúfíjás ember.

Hausner suttogott. – Itt vagyok. Itt vagyok.

A sebesült arab a szemét meresztette a sötétségbe.
Hausner gyorsabban haladt feléje.

Brin látta az infratávcsövön keresztül, ahogy a kissé

szabálytalan kúfíjás arab úgy halad előre, mint a gyík. Most
észrevette a sebesült arabot, akihez a kúszó ember közelít. A
sebesült bizonyára az az arab, akit az imént ő eltalált, és
akinek hangja a többieket riasztotta. Odébb mozdította a
fegyvert, s a szálkereszt megállapodott a kúszó emberen. Ujja
megmozdult a ravaszon. Habozott. Volt valami becstelenség
abban, hogy lelőjön valakit, aki az életét kockáztatja sebesült
bajtársa megsegítéséért. Mégsem volt más választása. Végül
megtalálta a középutat. Lelövi a kúszó embert, de nem lő rá
még egyszer a sebesültre.
Hogy ez a nyakatekert döntés miképpen elégítené ki a
háború istenét vagy isteneit, akik az embereket ehhez hasonló
helyzetekbe sodorják, azt nem tudta volna megmondani.
Csak azt tudta, hogy meg kell próbálni tisztán játszani a
játékot. Még egyszer gyorsan végigpásztázott a lejtőn. Nem
látta se Hausnert, se Kaplant. Látta viszont az előrenyomuló
arabokat, akik már alig ötvenméternyire voltak a sebesülttől
és felé kúszó bajtársától. De még most sem kínáltak jó
célpontot a bonyolult terepen. Brin a nyílt téren előrekúszó
embert célozta meg.

Hausner tovább suttogott. – Minden rendben van.

Hallotta a lejtőn felfelé futó emberek neszét.

162
 A sebesült arab félkönyökre emelkedett. Mosolyt erőltetett
az arcára, ahogy Hausner a közelébe ért. Már alig egy
méterről látta Hausnert. Meglepett hang bukott ki a torkán, és
lövésre emelte a fegyverét. Hausner rávetette magát.
Brin ujjának nyomása lazult a ravaszon.
Az arab megint kiáltott. Hausner keze ráakadt egy fél
téglára a porban. Megmarkolta, és belevágott vele az arab
arcába.
Kaplan átrohant a nyílt terepen. Megtalálta a két halott
arabot, felszedte mellőlük a géppisztolyokat s mindegyikhez jó
néhány tele ívtárat. Hausner a sebesült arab fegyverét és
lőszerét vette magához.
Brin várt, amíg az elöl haladó arab a szabad terepre ért,
aztán lőtt. A hangtompító puhán köhintett.
Az ember hátrazuhant.
Hausner és Kaplan a zuhanás zaja felé fordította
tekintetét. Most látták meg az arabokat, akik a föld- és
agyagkupacokon keresztül nyomultak előre, tőlük nem
egészen húsz méterre.
Brin újra tüzelt, és az arabok, ahogy egy második is elesett,
szétszóródtak.
Hausner a hátára kapta a sebesült arabot, a fegyverét és
munícióját Kaplan kezébe nyomta. Futva indultak fel a
dombon súlyos terhükkel. Földperemeket kerültek meg,
keresztülvágtak a lejtő kemény kérge alatt kivájt
vízmosásokon. A hátuk mögött egyszer csak automata
fegyverek tüzeltek. Körülöttük szilánkok röpködtek: föld, agyag,
tégla.

163
 Kaplan sosem felejtette el az AK-47-és jellegzetesen
visszhangos kopogását. Olyan, mint a kínai tűzijáték.
Megfagyott a vér az ereiben, ahogy a golyók a füle mellett
süvöltöttek el. Többször is azt gondolta, hogy eltalálták, de
csak a föld röpködő rögei voltak, vagy gellert kapott golyók,
melyek forrók, de erőtlenek. – Tegye le! – kiabált Hausnerra. Az
arabbal együtt nem tudnak megmenekülni.
– Nem – zihált Hausner. – Szükségünk van rá. Maga fusson
előre!
–  A seggem! Majd az fut. – Kaplan megfordult, és
fölemelte az egyik AK-47-est. Kieresztett egy teljes
harminctöltényes tárat. Hallotta a gerincről a Smith &
Wessonok szánalmas pukkanását. Aztán az Uzi géppisztoly
tekintélyesebb moraja következett. Megfordult és utolérte
Hausnert. Már ötven méter sem választotta el őket a gerinctől.
Emberek raja futott eléjük a domboldalon. Valaki átvette
Hausnertól az arabot. Kaplan megbotlott, izzadtan és
kimerülten feküdt a földön. Valaki felsegítette. Cikcakkban
futottak, körülöttük golyók szántották a földet. A gerinc
közelében Kaplan már látta Brint, amint nyugodtan céloz és lő
azzal a félelmetes néma fegyverrel. Kaplan érezte, hogy
valami eltalálja. Nem agyagdarab, nem is gelleres golyó.
Valami metsző és tüzes. Elvesztette az eszméletét.

Hausner a földön feküdt, kifulladva lihegett. Kétoldalt

kinyújtotta a karját, és érezte, hogy egyenletes talajon van.
Sikerült. Hallotta, hogy Dobkin szenvtelen hangon paracsokat
oszt, hogyan helyezzék el a három AK-47-est. Azt is hallotta,
amint fölfelé tüzelnek a lejtőn, majd a saját állásaikból a
viszonttüzet. Amint a három AK-47-és belépett, az arabok

164
azonnal abbahagyták a lövöldözést. Aztán minden lövöldözés
megszűnt, kísérteties csönd szállt le a dombra.
Dobkin Hausner fölé hajolt. – Ez elég eszeveszett volt,
Jacob. De most egy darabig nem fognak újra próbálkozni.
– Kaplan?
Dobkin lekuporodott Hausner mellé. – Eltalálták. De nem
súlyos. A fenekébe.
Hausner felült. – Ezt ő kérte magának. Utoljára még azt
mondta nekem: a seggem. Hol van?
Dobkin nagy mancsa visszanyomta. – Először jusson
lélegzethez. Nem szeretném, ha infarktust kapna itt nekünk.
A nagydarab ember eltakarta Hausner elől az eget. – Jól
van. – Idétlennek érezte, ahogy ott fekszik a földön. –
Eltaláltunk közülük valakit? Szereztünk fegyvert?
–  Néhány találat volt. De nem ismételték meg a hibát.
Magukkal vitték a sebesültjeiket és minden fegyvert. Egypár
halottat viszont itt hagytak.
– A foglyunk?
– Él.
– Beszél?
– Fog.
Hausner bólintott. – Szeretnék felkelni és utánanézni az
embereimnek.
Dobkin csak nézte. – Rendben van. Óvatosan.
–  Persze. – Hausner lassan feltápászkodott. Körülnézett. –
Más sérülés a mi oldalunkon?
– Móse Hess halott.
Hausnernak eszébe jutott a szétzúzott szélvédő. – És a
többiek?

165
 –  Néhány ember kicsit összetörte magát a leszállásnál.
Becker és Hess csodálatos munkát végzett.
–  Úgy van. – Hausner néhány lépést tett Brin felé, aki
továbbra is az éjszakai távcsövön keresztül kémlelt. Brin állása
volt a keleti lejtő védelmi kulcspontja. Egy földkiszögellés, a
domboldalból ugrott elő. Körülötte alacsony földkitüremkedés,
amelyet meg kell magasítani és vastagítani. Olyan volt, akár
egy erkély, tökéletes mesterlövészfészek. Hausner a lábával a
földtöltésre támaszkodott, és kinézett a sötét tájra, aztán vissza
Dobkinra. – Hol vagyunk?
– Babilonban.
– Komolyan!
– Babilonban.
Hausner egy pillanatra elhallgatott, majd megszólalt: –
Mintha azt mondanánk: „Leomlott, leomlott Babilon?” Vagy
„Babilon folyóvizeinél”? Esetleg „babiloni fogságban”?
– Pontosan úgy.
Hausner körül forgott a világ. Rövid néhány órával ezelőtt
egy kényelmes, korszerű repülőgépen New York felé tartott.
Most pedig Babilon porában kúszik. Teljesen valószínűtlen volt
a helyzet. Dobkin akár a Mars bolygót is mondhatta volna. –
Babilon – mondta ki hangosan. Kevés név van a világ földrajzi
lexikonjában, amely ennyi emléket idézne. Egy név, mely
sokkal több, mint puszta név. Egy hely, mely több, mint puszta
hely. Mint Hirosima vagy Normandia. Camelot vagy Eldorádó.
Auschwitz vagy Maszada. Jeruzsálem vagy Armageddon. –
De miért?
Dobkin megvonta a vállát. – Ki tudja? Gondolom, Rís
tréfája.

166
 – Sajátos humorérzék.
– Na jó, talán nem tréfa, hanem valami történelmi…
–  Értem. – Hausner Brinhez fordult. – Hallja ezt, Nátán?
Babiloni fogságban van. Ehhez mit szól?
Brin a tenyere mögött cigarettára gyújtott. – Fogságban
az ördögöt! Hajnalban én magam megyek le ezekhez a
nyomorultakhoz, és ultimátumot nyújtok át, hogy adják meg
magukat.
Hausner nevetett, és hátba veregette. Dobkinhoz fordult.
– Látja, tábornok úr? Az embereim készen állnak felvenni a
harcot ezekkel a csirkefogókkal.
Dobkin azonban nem esett hasra a félkatonai
szervezetek, rendőrök vagy biztonsági emberek előtt. Csak
mordult egyet.
–  Milyen a helyzetünk? – kérdezte Hausner. – Mármint
taktikailag.
–  Kicsit korai még az értékelés. Végeztem egy gyors
felderítést a dombon, amíg maga a cowboyfilmjét forgatta.
– És?
–  Tehát: mintegy hetven méter magas emelkedésen
vagyunk. Az a gyanúm, hogy nem természetes domb, hanem
az, amit a régészetben telinek neveznek. Valamilyen építmény
fölött emelkedő domb. Látja, a tetején meglehetősen sima,
mint egy fennsík… mint a Maszada. – A hasonlat
elkerülhetetlen volt. – Azt hiszem, ez lehetett a város északi
falának erődítménye. Laza homok borítja, s ha feltárnák,
falakat és bástyákat találnának. Az a kis halom odaát talán
egy bástya teteje. És ez a kiszögellés, amelynél Brin áll, a
falnak erről az oldaláról kiugró torony volt.

167
 Hausner ránézett. – Maga ismeri ezt a helyet. – Nem
kérdés volt, kijelentés. – Hogyhogy?
– Térképről és makettről. Sosem hittem volna, hogy valaha
meg is láthatom. A zsidó régész álma. – Elmosolyodott.
Hausner visszanézett rá a sötétségben. – Őszintén örülök,
tábornok úr. Csak el ne felejtsen gratulálni az El-Al-nak, amiért
előnyére fordította a váratlan helyzetet, és megrendezte ezt a
kirándulást. Lehet, hogy rendszeres túrákat fogunk indítani
repülőgép-szerencsétlenséggel, effélével.
– Nyugalom, Jacob.
Hausner kivárta a csöndet, aztán mélyet sóhajtott. – Jól
van, jól. Meg tudjuk védeni ezt a helyet?
Dobkin az ujjaival belefésült a hajába. – Azt… azt hiszem,
igen. – Hallgatott egy sort. – Ellipszis alakú domb, a mérete és
formája nagyjából olyan, mint egy átlagos versenypályáé. Az
Eufrátesz partja mentén nyúlik el északnak és délnek. Az
évnek ebben a szakaszában a folyó árad, és a víz egész a
dombunk nyugati lejtőjéig emelkedik. Az arabok elhelyeztek
néhány embert a vízpartnál. McClure, ez az amerikai, már
megeresztett feléjük pár lövést. Valami óriási
cowboyhatlövetűje van. Richardson ezredessel láttam együtt.
– Azon az oldalon csak ők vannak?
– Egy csomó őrszemet helyeztem el a gerinc mentén, de
fegyvere csak McClure-nak van. Az a hely ott nyílt, fedezék
nélküli lejtő, nagyon meredek. Azt gondolom, vagy 2500 évvel
ezelőtt ez lehetett az erődítmény folyó felőli oldala. Ezt nevezik
a hadmérnökök glacis-nak. Nem hiszem, hogy komoly
támadást várhatunk onnan, most, hogy megmutattuk: nem
alszunk, vissza tudunk lőni.

168
 – És mi a helyzet az innenső oldallal?
–  Az a kemény dió. Észak-déli irányban mintegy fél
kilométer. A lejtő fokozatosan éri el az utat és a síkságot.
Némely részein a víz alámosta a talajt, másutt földbuckák
vannak, ezt maga tudja jobban. Ezek irányából a
legvalószínűbb a támadás. Más területeket tűz alatt tudunk
tartani, és nincs rajtuk fedezék, azokról aligha várható roham.
A három AK-47-est úgy helyeztem el, hogy fedezzék a három
legveszélyesebb irányt. A maga három embere kezeli őket.
Egy negyediké, Jósua Rubiné az Uzi, a 14-és pedig Brin
kezében van. Az emberei átadták a .22-eseket az általam
kijelölt utasoknak, akik ugyancsak ehhez a védővonalhoz
tartoznak. Lejjebb a lejtőn figyelőpontokat fogok létesíteni. –
Mély lélegzetet vett. – Mégis vékony a védelem vonala. Ha
nincs az a három AK-47-és, azt kellett volna ajánlanom: adjuk
meg magunkat.
Hausner hosszút szívott Brin cigarettájából, majd
visszaadta. Dobkinra nézett. – Gondolja, hogy támadni fognak
még az éjjel?
–  Minden katonai parancsnok, aki megérdemli ezt a
nevet, ezt tenné. Minél tovább várnak, annál szervezettebb
lesz a védelem. Félórával ezelőtt még rendkívül rosszak voltak
az esélyeink. Most már lehet, hogy kibírjuk az éjszakát.
– Nappal nem fognak támadni, igaz?
– Én nem tenném.
– Becker sugároz S.O.S. jeleket?
–  Akkumulátorról működteti a rádiókat. Menjünk vissza a
Concorde-hoz. A külügyminiszter magát is várja a
megbeszélésre.

169
 – Még itt is! – jegyezte meg Hausner fanyarul.
Brin az infratávcsövön át vizsgálta a terepet. Néhány
percenként kikapcsolta, hogy takarékoskodjon az elemmel és
pihentesse a szemét. Hausner rátette a kezét Brin vállára. –
Hamarosan küldök valakit, hogy váltsa föl.
–  Nagyon nagy ember legyen, ha el akarja venni a
puskámat.
Hausner mosolygott. – Ahogy gondolja. – Követte Dobkint.

170
 11

A Concorde közel volt a sima dombtető közepéhez. Az

ellipszis alakú domb északi és déli végét romok borították: a
folyóparti falrendszer, mely most rámpaként vezetett fel a
dombra. A Concorde a déli rámpán gurult fel a tetőre.
Hausner és Dobkin a Concorde kúpos orra által szántott
barázdához ért, és attól kezdve a mélyedésben haladtak a
gép felé. Hausner nehezen tartotta a lépést a nagydarab
férfival. – Ki a főnök?
Dobkin nem felelt.
–  Tisztázzuk most, tábornok. A szolgálati út. Ezt ön igazán
megérti. Csak egy vezető lehet.
Dobkin lassított. – Természetesen a külügyminiszter viseli
valamennyiünk közt a legmagasabb rangot.
– Ki jön utána?
– Gondolom, Jichák Burg.
– Ki jön utána?
Dobkin bőszen felhorkant. – Hát, utána egy politikus
következik.
– Kicsoda?
– Bernstein. Aki kormánytag.
– Tudom, de az itt nem elég.
Dobkin vállat vont. – Engem ne keverjen bele. Én csak
katona vagyok.
– Ki következik?
– Maga vagy én, gondolom.

171
 –  Nekem van hat felfegyverzett emberem, akik híven
követik a szavam. Ez az egyetlen ütőképes harci erő a
dombon.
Dobkin megállt. – Az egyikük golyóval a fenekében. És
hogy a többiek mennyire ütőképesek, azt majd még
meglátjuk. A ma esti két esemény csak kóstoló volt.
Legközelebb az egész arcvonalon egyszerre fognak támadni.
Hausner megfordult, és újra elindult.
Dobkin utolérte, és hátba veregette. – Rendben van,
megértem. De maga, Jacob, már levezekelte a hibáját, és
közben kis híján otthagyta a fogát. Csillapodjon. Nehéz órák
jönnek még ránk.
– Gondolom, inkább napok.
–  Semmiképp. Holnap naplemente után már nemigen
leszünk képesek kitartani. Ha addig egyáltalán.
– Pedig lehet, hogy addig nem jön a felmentés.
Dobkin bólintott. – Igaza van. Ez a legrosszabb évszak itt.
A tavaszi áradások a környéket csaknem
megközelíthetetlenné teszik. A turistaidény még egy hónapig
nem kezdődik el. Ha Becker nem képes elérni valakit a
rádióján, nagyon könnyen előfordulhat, hogy napokig senki
nem értesül róla, hogy itt vagyunk. De cselekedni még ennél
is később fognak.
–  Nem lehet, hogy az irakiak megkísérlik a
megmentésünket?
– Ki tudja? Az arabok az elképzelhető leglovagiasabb és a
legalantasabb tettekre képesek… mindkettőre egyugyanazon
napon.

172
 Hausner biccentett. – Azt hiszem, az irakiak szeretnék, ha
ez a béketárgyalás sikerrel járna. Ha Bagdad tudomására jut,
hogy itt vagyunk, reménykedhetünk a segítségben.
Dobkin egy kézmozdulattal félresöpörte a gondolatot. – Ki
a megmondhatója? Lehet, hogy a béke máris oda van. De én
nem vagyok politikus. Katonailag nagyon nehéz volna ezen a
terepen segítséget nyújtaniuk. Csak ezt tudom biztosan.
Hausner megállt. Már a Concorde közelében jártak. Látta,
hogy az emberek kis csoportokban beszélgetnek. Halkabbra
fogta a hangját. – Miért?
Dobkin is halkan válaszolt. – A legutolsó értesüléseink
szerint az irakiaknak alig van helikopterük. Légideszantosuk
még annál is kevesebb, kétéltű járművük pedig
tulajdonképpen nincs. Márpedig ebben az évszakban ezek
nélkül lehetetlen itt csapatokat mozgatni. A sivatagi
hadviselésre jól felkészültek, a Tigris és az Eufrátesz között
azonban nagyon sok a mocsár, a dágvány, a felduzzadt
patak. Tavasszal Mezopotámiában sok hadsereg jutott már
siralmas sorsra.
–  És a könnyűgyalogság? Vagy azt ma már senki sem
használja?
Dobkin biccentett. – Igen. A könnyűgyalogság elérhetne
bennünket. De az nagyon sok időbe kerül. Nem messze délre
innen van egy kisváros, Hilla, de nem tudom, hogy van-e
helyőrsége és el tud-e érni minket. S még ha mindkét kérdésre
igen volna is a válasz, vajon szembeszegülnének-e a
palesztinokkal?
– Mindez maradjon köztünk.

173
 – Ez lesz az Egyes Számú Hadititok. És most megmondom
a Kettes Számút. Az iraki hadseregben egész egységek
vannak, amelyek hontalan palesztinokból állnak. Nem
szeretnék annak az iraki parancsnoknak a bőrében lenni,
akinek próbára kell tennie katonái hűségét, amikor honfitársaik
ellen vezényli őket. De semmi szükség rá, hogy mindenki
elveszítse az önbizalmát, úgyhogy ezt sem tesszük közhírré.
Dobkin és Hausner odaért a Concorde-hoz, és a kúpos orr
mellett megállt. Néhány méterrel az orron túl ott az az
építmény, melyet kis híján telibe találtak. Romos
pásztorkunyhónak látszott, de nem kőből épült, mint ahogy
Hausner akkor gondolta, hanem égetett téglából. A híres
mezopotámiai égetett téglából. Tetejét részben
datolyapálma fedte. Hausner látta, hogy nem sokban
különbözik azoktól a pásztorkunyhóktól, melyeket Izraelben
találni, vagy feltehetően bárhol a Közel-Keleten. Kortalan
emlékműve a világ legmagányosabb munkájának.
Megmutatja, milyen lehetett Abrahám világa. Hausner egy
részben összeomlott falon át belátott a kunyhóba. Odabent
beszélgettek, férfiak, nők. A külügyminiszter értekezlete.
Hausner hangot hallott a sötétben, és odafordult. A jobb
oldali deltaszárny alatt az utasok nagy csoportja volt kivehető.
Hájim Levin rabbi most kezdte meg némi késéssel a szombat
szertartását. Hausner felismerte Jaakov Leiber alacsony
figuráját, két másik légikísérőtől támogatva.
Látta, hogy a gép teste alatt valami mozdul. Egyszerre
Péter Kahn ugrott le az összecsuklott orrkerék házából.
Kezében zseblámpa volt, gyorsan kikapcsolta.
Dobkin odament hozzá. – Hogy fest?

174
 – Csúnyán.
– Csúnyán? Micsoda? – kérdezte Hausner.
Kahn ránézett és elmosolyodott. – Pokoli csíny volt, amit
művelt, Hausner úr.
– Miről beszélnek?
– A segédáramforrásról. Megsérült, amikor összecsuklott a
futómű.
– És? Talán készülünk felszállni?
Kahn mosolyt erőltetett az arcára. – Nem, de még mindig
van néhány száz liter üzemanyag a két szárnytartály fenekén.
Ha meg tudjuk indítani a segédáramforrást, akkor működni
fognak az áramfejlesztők, és áramot kap a rádió. Az
akkumulátorok nem tartanak örökké.
Hausner bólintott. Az örökké számukra talán csak néhány
órát jelent, és akkor megteszi az akkumulátor is. – Hol a
kapitány?
– A pilótafülkében.
Hausner felnézett a kúpos orr lejtőjén. A szélvédőn át
zöldes derengést látott. Becker körvonalait vette ki. – Beszélek
vele.
Dobkin megrázta a fejét. – A külügyminiszter kéreti. – A
pásztorkunyhóra mutatott.
Hausner úgy érezte, hogy ehhez nincs ereje. – Ráér.
– Sajnos ragaszkodnom kell hozzá.
Hosszú csend következett. Hausner felnézett a
pilótafülkére, aztán vissza a pásztorkunyhóra. Kahn
kényelmetlenül érezte magát, s odább ment. Hausner
megszólalt: – A csomagomban megvan Ahmed Rís dossziéja,
benne a pszichológiai értékelés. Érte megyek.

175
 Dobkin habozott. – Nos, ez esetben… – Aztán egyszerre
megértette, és meglepetten fölnézett. – Hogy az ördögben
van magánál épp ez?
– Megérzés.
– Le a kalappal, Jacob. Teljes szívvel mondom. Helyes. Erre
biztos kíváncsiak lesznek.
Hausner felugrott a deltaszárny végére, mely közel volt a
talajhoz. A lejtős szárnyon a vészkijárathoz ment.

A megdőlt utastérben sötétség volt, de a pilótafülkéhez

vezető ajtón át sejtelmes zöld fény sugárzott. Még mindig
égtek a biztonsági öv becsatolását és a dohányzás
abbahagyását jelző lámpák. A Mach-mérő is működött. Mach
0,00 – ezt mutatta. És most már örökké ezt fogja. Az utastér
üres volt. Égett kerozin szaga terjengett benne. Szanaszét
kézipoggyász, takarók, párnák hevertek. Hausner tisztán
hallotta Levin rabbi hangját a meghasadt nyomásvédő falon
keresztül, ahol valamikor a repülőgép farka volt.
Belépett az előrebukó pilótafülkébe. Becker a zölddel
derengő rádiók gombjait állítgatta. Elektronikus zümmögés és
recsegő rádiózörej hallatszott. Móse Hess a műszereken feküdt,
ahol meghalt. Becker halkan beszélt, Hausner rájött, hogy
nem a rádióba, hanem Hesshez. Megköszörülte a torkát. –
David.
Becker hátrafordult, de nem szólt. Újra babrálni kezdett a
rádióval.
Hausner odalépett a pilótaülések mögé. Rossz érzés volt,
hogy Hess teteme ott fekszik. – Nagyszerű volt ez a leszállás.
Becker megint sorra pásztázta a hullámsávokat, csak
figyelt, adni nem próbált.

176
 Hausner közelebb lépett az ülések között. A lábával
súrolta Hesst. Hátralépett. Ha rajta múlna, a tetemet tíz perc
alatt eltemetnék. De azt is tudta, hogy a rabbi nem járulna
hozzá szombaton. Ha ő vagy valaki más egészségügyi okokra
hivatkozva nem tudja meggyőzni, Hess naplementéig
temetetlen marad. – Kiviszem őt innnen, David.
–  Nem szükséges. Hangos, sipító rádiózaj töltötte meg a
fülkét. Becker szitkozódott, elzárta a rádiót, aztán kikapcsolta
a tartalék áramot. A sápadt világítás kialudt, és holdfény
öntötte el a pilótafülkét. – A nyomorult, még mindig zavar
minket! Onnan, ahol van, nem tud valami jó munkát végezni,
de mindent megtesz.
– Mennyi esélyünk van rá, hogy elérjünk valakit?
– Ki tudja? – Becker hátradőlt és rágyújtott. Nézett kifelé a
szélvédőn át, majd visszafelé Hausnerra. – A rövidhullámú
rádió, úgy látom, teljesen bedöglött. Ez gyakran előfordul.
Nagyon érzékeny szerkezet. Ha rendbe tudjuk hozni, elvben
bárhová rádiózhatunk a világon, a légköri viszonyoktól
függően. Az ultrarövidhullámú rádió jól működik. Én a 121,5-ös
hullámhosszon, vagyis a nemzetközi segélykérőn adok. A
legutóbbi El-Al-hullámhosszunkon is sugárzok, illetve hallgatok.
De senkit nem hallok, és választ sem kapok sehonnan.
– Miért nem?
–  Az ultrarövidhullámú rádió csak légvonalban működik.
Nem néztem körül, de felteszem, hogy körülöttünk magasabb
hegyek vannak.
– Vannak bizony.
– Az akkumulátornak pedig nincs annyi adóereje, mint az
áramfejlesztőnek. Azt se felejtse el, hogy Rís rádiózörejt sugároz

177
minden hosszon a maga széles hullámsávú adójával, és
tetszés szerint használhatja a motorokat és az áramfejlesztőt. –
Becker hosszan kieresztette a füstöt. – Hát ezért nem kapok
választ.
–  Értem. – Hausner kinézett a szélvédőn át. Látta maga
alatt a pásztorkunyhóban járkáló embereket. – De ha
elszállna fölöttünk egy repülőgép, feltehetően minden
nehézség nélkül érintkezésbe léphetnénk vele. Nem igaz?
– De, igaz. Nem is kell hozzá semmi, csak egy repülőgép a
fejünk fölött.
Hausner észrevette a vérfoltos téglát, mely Hesst megölte.
A műszerfal tetején feküdt. A műszerek zöld fényénél jól
látszott a belényomott ősi ékírás. Hausner ugyan nem tudott
ékírást olvasni, de biztos volt benne, hogy ezen a téglán sem
áll más, mint a legtöbb babiloni leleten: NABUKODONOZOR
VAGYOK, BABILON KIRÁLYA, NABOPOLASSZÁRNAK, BABILON
KIRÁLYÁNAK FIA. A tégla furcsán festett a szuperszonikus
repülőgép pilótafülkéjében, eltévesztette helyét és idejét.
Hausner elfordult. – Gépfigyelő szolgálatot állítok fel a
Concorde tetején. Majd kidolgozzuk, hogyan jelezzék
magának, ha gépet látnak.
–  Nem rossz. – Hosszan bámulta halott másodpilótáját,
aztán újra Hausner felé fordult. – Kahn a segédáramforráson
dolgozik.
–  Láttam. Azt mondja, hogy elég csúnyán fest a helyzet.
Meddig fognak kitartani az akkumulátorok?
–  Nem könnyű megmondani. Figyelni elég sokáig tudok,
de valahányszor adással próbálkozom, az rengeteg áramot
fogyaszt. Nem tudom, hogy a pótvilágításhoz mennyi áram

178
kell. Nikkel-kadmium akkumulátoraink vannak. Nagyon jók, de
nem nagyon jelzik előre, hogy mikor fognak végleg kimerülni.
Az utolsó pillanatig nagyszerűen teljesítenek.
Hausner bólintott. Tudta. Aggasztotta is. Az infratávcső is
nikkel-kadmium akkumulátorral működött. – Gondolja, hogy
érdemes volna szünetet tartani, és arra tartalékolni az
akkumulátorokat, hogy beindítsuk velük a pótáramforrást, ha
Kahn meg tudja javítani?
Becker a hajába túrt. – Nem tudom. A fene egye meg.
Mostantól kezdve akármit csinálunk, mindenért nagy árat kell
fizetni. Nem igaz? Egyszerűen nem tudok válaszolni. Még
gondolkodom.
– Helyes. – Hausner megkapaszkodott a fedélzeti mérnöki
ülésben, és fölhúzódzkodott az ajtóhoz. Megfogta a keretet,
majd visszafordult. – Látjuk még egymást.
Becker hátrafordult az ülésén. – Megússzuk?
–  Természetesen. – Hausner elindult fölfelé a meredeken
megdőlt utastérben, és megkereste a légitáskáját.

Hausner kilépett a szárnyra, és leugrott a végén. Látta,

hogy a szombati szertartást éppen befejezték. A legtöbben
sietve visszaindultak a védelmi vonalhoz. Néhányan a
pásztorkunyhó felé tartottak, köztük Levin rabbi is. Hausner
utolérte és megkérdezte: – Eltemethetjük Móse Hesst?
– Nem.
–  Meg kell kezdenünk bizonyos védelmi építmények
munkálatait. Van ellenvetése, ha szombaton csináljuk?
– Van.
Elérték a pásztorkunyhót, megálltak. A szertartás néhány
résztvevője elment mellettük, be a kunyhóba. Hausner a

179
rabbira emelte tekintetét. – Nos, rabbi, együttműködünk vagy
egymás ellen?
A rabbi a zsebébe csúsztatta az imakönyvet és a taleszt. –
Fiatalember, hozzátartozik a vallások természetéhez, hogy a
földhözragadt világi célokkal ellentétbe kerüljenek. Persze
hogy ma éjjel kellene eltemetni Móse Hesst, persze hogy el
kéne kezdeni a munkát a védelmi vonalon. Egyezzünk meg,
találjunk valami megoldást. Maga mindenkit munkára rendel
az én tiltakozásom ellenére, Móse Hess teteme fölött pedig én
rendelkezem, és megtiltom, hogy eltemessék. Izrael 1948 óta
mást sem tesz, mint ilyen áthidaló megoldásokat talál.
–  Elég ostobán. Egy rakás képmutatás az egész. Nem
bánom, egyelőre legyen kívánsága szerint.
Hausner a kunyhó bejárata felé indult.
Levin rabbi megfogta a karját, és visszahúzta. – Az
életben maradás gyakran az ostobaság, a képmutatás és a
kiegyezés keveréke.
– Nincs időm ilyesmire.
–  Várjon. Maga szereti az angolokat, Hausner.
Elgondolkodott valaha azon, vajon az angolok miért állnak
meg teázni délután négy órakor a csata kellős közepén is?
Vagy miért öltöznek fel vacsorához a trópusokon?
– Szokásuk.
–  És ennek segítségével szedik össze a lelkierejüket. A
lelkierejüket – ismételte meg, és ujjával megütögette Hausner
mellkasát. – Nem hagyhatjuk, hogy az emberek ámokfutásba
kezdjenek csak azért, mert véletlenül egy babiloni dombtetőn
kötöttünk ki, és ellenséges arabok vesznek körül. Ezért a
hétköznapi dolgokban hétköznapi módon cselekszünk.

180
Megtartjuk a szombati szertartást. Nem temetjük el a
halottainkat szombaton. Nem dolgozunk szombaton. És nem
fogunk oda süllyedni, hogy gyíkot vagy effélét együnk, Jacob
Hausner, a gyík ugyanis nem kóser. – Még egyszer
megkocogtatta Hausner mellét, most erősebben. – És más
vallási törvényt sem fogunk megszegni. – Leporolgatta
Hausner ingét. – Kérdezze meg Dobkin tábornokot, miért kell a
harcoló katonának mindennap megborotválkoznia. A lelkierő,
Jacob Hausner. A dolgok rendje. A szokás. A civilizáció. Csak
így lehet egyben tartani ezt a csoportot. Megkövetelni, hogy
a férfiak borotválkozzanak, a nők megfésülködjenek, kifessék a
szájukat. A többi ebből következik. Tábori lelkész voltam,
tapasztalatból tudom.
Hausner akaratlanul is elmosolyodott. – Érdekes elmélet.
Én azonban azt kérdeztem, hogy ki tudunk-e jönni egymással.
Levin rabbi halkabbra fogta a hangját. – Dühöngeni
fogok, és szónokolok a Törvényről. Maga is dühöngeni fog, és
szónokol a katonai szükségszerűségről. Az egyik ember
magával ért majd egyet, a másik velem. A belső ellentétek
nem mindig kártékonyak. Ha az emberek semmiségekről
vitatkoznak, az segít elfeledtetni velük a helyzet
reménytelenségét. Maga és én tehát semmiségekről fogunk
vitatkozni. Csendben meg kölcsönös engedményeket teszünk
és megegyezünk. Ahogy most. Látja, részt veszek ezen a
gyűlésen, noha szombat van. Lehet beszélni a fejemmel, nem
igaz? – És bement a kunyhóba.
Hausner a rabbi hűlt helyét bámulta. Nehezen tudta
követni az észjárását. A machiavellista, a bizánci,
szőrszálhasogató vonások keveredtek benne, a biztonság

181
kedvéért egy adag zsidó jelleggel fűszerezve. Azt gyanította,
hogy a rabbi talán maga sem érti, amit beszél. Bogaras
ember. De amit mondott, nem csengett rosszul.
Hausner a kunyhó bejárata felé indult.

Odabent vagy tizenöten álltak, halkan beszélgettek. Most

mindenki elhallgatott, a fejek Hausner felé fordultak, aki
megállt az ajtónyílásban. Kékesfehéren világított rá a
holdsugár a datolyapálmákon át. A külügyminiszter, Ariel
Weizman, keresztüljött a kunyhón, és kezet rázott vele. –
Nagyszerű volt, amit tett, Hausner úr.
Hausner hagyta, hadd rázza a kezét. – Úgy érti, miniszter
úr, hogy hagytam bombát rakni a repülőgépeimre?
A külügyminiszter erősen nézett a szemébe a holdfényben.
– Jacob – mondta halkan –, elég legyen ebből. – A
külügyminiszter hátrafordult. – Nos, kezdjük. Azért vagyunk
együtt, hogy meghatározzuk céljainkat és felmérjük, mennyi
esélyünk van e célok elérésére.
Hausner lerakta a légitáskáját, és körülnézett a
helyiségben, miközben a külügyminiszter, mint a
parlamentben, folytatta beszédét.
Kaplan a hasán feküdt az egyik falnál. A derekától lefelé
kék El-Al-takaró fedte. Véres nadrágja mellette hevert a
földön. Két légikisasszony, Bét Avrams és Ráhel Baum
gondozta, s Kaplan ezt szemmel láthatóan élvezte. Hausner
nem győzött örülni, amiért az El-Al légikísérői derekas orvosi
kiképzésben részesülnek.
Jelen volt a békeküldöttség tíz hivatalos tagja, köztük a
két arab, Abdel Dzsabari és Ibrahim Arif. Miriam Bernstein egy

182
falrepedés mellett állt. Milyen vonzó a holdfényben, gondolta
Hausner. Egy darabig nem vette le róla a szemét.
Az arab fogoly a sarokban ült, a csuklóját a bokájához
kötötték. Az arcát száradt vér borította, ahol Hausner
megütötte.
Katonai inge a vállsebe körül vértől mereven állt. Valaki
kigombolta az inget, és bekötözte a fogoly vállát. Úgy látszott,
félig alszik, talán elkábították.
Hausner hallgatta, ahogy sorban felszólalnak. Szabályos
Kneszet-ülés. Érvek, napirendi pontok, szavazás. Még abban
sem tudtak megegyezni, hogy miért vannak itt, miért
döntöttek úgy, hogy harcolni fognak, és hogy mi a következő
tennivalójuk. Közben pedig az ő öt embere néhány
önkéntessel őrködni próbál a lehetetlenül hosszú védelmi
vonalon. A helyzetben úgy mutatkozott meg Izrael, mint
cseppben a tenger: a működésben lévő vagy inkább
cselekvésképtelen demokrácia. Churchillnek igaza volt,
gondolta. A demokrácia a legrosszabb államforma – ha nem
számítjuk az összes többit.
Hausner jól látta, hogy Dobkin is türelmetlenkedik, őt
azonban a katonai kiképzés megtanította, hogy
alkalmazkodjon a politikusok szavához. Hausner egyszer csak
félbeszakította azt, aki éppen beszélt. – Kikérdezte már valaki
a foglyot?
Hallgatás. Miért beszél ez az ember soron kívül? Mi köze
van a fogolynak bármihez is? A Kneszet egyik képviselője,
Hájim Tamir lenézett a fogolyra, aki szemmel láthatóan
mélyen aludt most már. – Megkíséreltük. Vonakodik válaszolni.
Amellett súlyosan sebesült is.

183
 Hausner bólintott. Aztán odament az arabhoz, és
belerúgott a lábába. Meglepett kiáltások hangzottak fel,
köztük az arabé is. Hausner visszafordult. – Hölgyeim és uraim,
engedjék meg, hogy közöljem: ebben a helyiségben a
legfontosabb szónok ez a fiatalember. Amit elmond az
ellenfél katonai erejéről, az fogja meghatározni a sorsunkat. Az
életemet kockáztattam, hogy elhozzam őt maguknak, de
maguk csak egymással beszélgetnek.
Látta, hogy Burg és Dobkin egyszerre megkönnyebbült és
aggodalmas. Senki sem szólt. Hausner folytatta: – Ha ez a
fiatalember nagyon rossz híreket tartogat nekünk, akkor azt
nem kell szétkürtölni. Azt javaslom tehát, hogy a
külügyminiszter urat, a tábornokot és Burg urat kivéve
mindenki távozzon.
A helyiséget betöltötték a méltatlankodó kiáltások.
A külügyminiszter csendet kért. Dobkin tábornok felé
fordult, kérdő tekintettel.
Dobkin bólintott. – Valóban ez kellett volna hogy legyen a
legelső teendő. Ki kell kérdeznünk, akármilyen állapotban van.
Méghozzá késedelem nélkül.
A külügyminiszter meglepődött. – Akkor miért nem
mondta, tábornok úr?
–  Nos, a fogoly sebesült, a légikisasszony
fájdalomcsillapítót adott be neki, ön pedig összehívta ezt az
értekezletet…
Hausner Burghoz fordult. – Vállalja?
Burg bólintott. – Végtére a szakterületem. – Rágyújtott a
pipájára.

184
 Az arab fogoly tudta, hogy ő a beszélgetés tárgya, és
láthatóan kellemetlenül érezte magát.
A külügyminiszter bólintott. – A megbeszélést majd máshol
folytatjuk. Egyedül hagyjuk, Burg úr, a fogollyal.
Burg biccentett.
A gyűlés résztvevői kifelé szivárogtak a külügyminiszter
után. Mindenki mérges volt, csaknem lázongott.
Miriam Bernstein megállt Jacob Hausner előtt, és fölnézett
rá. A férfi hátat fordított, Miriam azonban a maga és Hausner
meglepetésére karon ragadta, és félig visszafordította. – Mit
gondol mégis, ki maga?
– Nagyon jól tudja, hogy ki vagyok és mi vagyok.
Az asszony igyekezett erőt venni a haragján. – A cél,
Hausner úr, nem szentesíti az eszközt.
– Ma este szentesíti.
Miriam lassan és gondosan formálta a szót. – Nézze, azt
szeretném, ha megmaradna az emberségünk és az
önbecsülésünk, hátha kikerülünk innen élve. Maga itt
pillanatok alatt feloszlatott egy demokratikus gyűlést, és
engedélyt szerzett rá, hogy megkínozzon egy sebesült embert.
–  Kicsit meglepett, hogy ilyen lassan szereztem meg. –
Rágyújtott. – Látja, Miriam, az első menet a miénk, erőszakos
frátereké. De gyanítom, hogy a többi menet is a miénk lesz.
Értsék meg, hogy magukra most csak mint katonákra van
szükség, másképp sehogy. Én akkor is megoldom ezt az
iszonyú helyzetet, ha közben az egész rohadt dombot
koncentrációs táborrá kell változtatnom.
Az asszony váratlanul lekevert neki egy jó nagy pofont.
Hausner cigarettája elrepült.

185
 A kunyhóban maradt emberek úgy tettek, mintha nem
látnák, nem hallanák a pofont a sötétben. Csönd volt a
helyiségben.
Hausner megköszörülte a torkát. – Burg úrnak dolga van,
és maga feltartja, miniszterhelyettes asszony. Kérem, távozzon.
Miriam kiment.
Hausner Dobkinhoz fordult. – Körüljárjuk a vonalat, hogy
lássuk, hogy állunk. – Keresztülment a kunyhón. – Jichák, amint
megtud valami kézzelfoghatót, küldjön futárt utánunk. – A
földön fekvő légitáskájára bökött. – Itt van Rís dossziéja,
pszichológiai értékelése. Vegye gondjaiba.
Burg a légitáskára nézett, aztán föl a tulajdonosára. –
Hogy az ördögbe…?
– Csak egy szerencsés megérzés. Semmi több. – Letérdelt
Kaplan mellé. A fiatalember már majdnem aludt, nyilván
teletömték gyógyszerrel. Aligha fog felébredni a kihallgatás
hangjaira. – Nem lesz baj, Móse? Akarja, hogy kivigyék?
Kaplan megrázta a fejét. – Láttam már ilyet – mondta
gyönge hangon. – Menjenek a védelmi vonalhoz. Találjanak
ki valamit, hogy jól tudjunk védekezni.
– Hogy védekezhetnénk másképpen, mint jól, Móse?
– Sehogy.

Útközben Hausner és Dobkin a kunyhó felől ordítást hallott,

mely keresztülhasított a csöndes éjszakai levegőn. Ahogy Brin
első lövése eldöntötte, hogy harcolniuk kell, gondolta Hausner,
úgy dönti most el az arab megkínzása, hogy nem adhatják
meg magukat. Nem várhatnak jobb elbánást az ellenségtől,
mint amit ők tanúsítanak. Innen nincs visszaút.

186
 A domb folyó felőli odalán jártak. Ötvenméterenként
álltak az emberek, egyesével vagy kettesével, és mereven
néztek le az Eufráteszre.
Többnyire a beosztottak, állapította meg Hausner.
Titkárnők, tolmácsok. A minden nagyobb diplomáciai
kirendeltség fénykörében megtalálható ifjak és lányok. Már
előre örültek New Yorknak. Talán lesz közülük, aki el is jut.
Hausner megemlítette Dobkinnak: gondoskodniuk kell
róla, hogy a tíz küldöttet ugyanúgy beosszák őrségbe, mint
mindenki mást. – Így majd kevesebb idejük lesz értekezletet
tartani – mondta Hausner. Dobkin elmosolyodott, McClure és
Richardson egy földhányáson ült. Hausner odalépett hozzájuk.
– Maguknak nem volt szerencséjük.
McClure lassan fölemelte a tekintetét. – Lehetett volna
rosszabb is. Mondjuk, ha a szabadságomat a feleségemmel
meg az anyósomékkal töltöm.
Richardson felállt. – Milyen a helyzet?
–  Nyomasztó – felelte Hausner. Ismertette a
körülményeket, aztán azt kérdezte: – Nem akarnak elmenni,
fehér zászló alatt? Maga, ezredes úr, az amerikai légierő
egyenruháját viseli. McClure úr bizonyára rendes papírokkal
tudja igazolni, hogy az amerikai Külügyminisztérium
alkalmazottja. Alig hiszem, hogy bántanák önöket. Manapság
a palesztinok nem akarják maguk ellen fordítani az önök
kormányát.
McClure megcsóválta a fejét. – Különös véletlen. Volt egy
nagy-nagybátyám, aki El Alamónál esett el. Sokat
gondolkoztam rajta, milyen érzés az ostromállapot. Tudja, mire
gondolok. Visszautasítani, amikor megadásra szólítanak. Látni,

187
ahogy a mexikóiak átözönlenek a falakon. Irgalmatlan egy
harc lehetett.
Dobkin tudott annyit angolul, hogy most összezavarodjon.
– Ezt tekintsem feleletnek?
Hausner nevetett. – Furcsa ember maga, McClure úr. De
szívesen látjuk, ha maradni óhajt. Amúgy maga az egyetlen a
dombnak ezen az oldalán, akinél fegyver van.
– Ezt nagyjából sejtettem.
– Úgy van – mondta Hausner. – Ha tehát ezen az oldalon
bárki kiált, rohanjon oda, és eresszen meg egypár golyót,
amíg át tudok küldeni egy-két géppisztolyost a keleti lejtőről.
– Meglesz.
Hausner megbízott McClure-ban. – Ami azt illeti, nem
hiszem, hogy próbálkozni fognak ezen az oldalon.
–  Valószínűleg nem fognak. – McClure felnézett az égre,
azután Hausnerra. – Jó lenne, ha valamennyire összehozná ezt
a védelmet, mielőtt lemegy a hold.
–  Tudom – mondta Hausner. – Köszönöm, McClure úr. –
Most Richardsonhoz fordult. – Önnek is, ezredes úr.
–  Szólítson Tomnak – mondta Richardson. – Héberre
fordította a szót, amivel Hausnert is, Dobkint is meglepte. –
Nézzék, a maguk odalán állok, de az a véleményem, hogy
meg kellene próbálniuk a tárgyalást.
Dobkin közelebb lépett Richardsonhoz, és héberül
válaszolt. –Tárgyalni? Miről? Békeküldöttségbe indultunk, és
most minden második emberünk halott. Vajon miről kéne
megegyeznünk?
Richardson nem válaszolt.
Hausner megszólalt:

188
 – Mérlegelni fogjuk a javaslatát, ezredes úr. Köszönjük.
McClure-t szemmel láthatóan nem zavarta, hogy
mindenki olyan nyelven beszél, amelyet nem ért. Hausner
feszültséget érzett a két amerikai között. Itt valami nincs
rendjén.

189
 12

Hausner és Dobkin folytatta a védelmi vonal bejárását.

Csaknem tökéletes ovális volt, illetve, ahogy Dobkin az imént
leírta, mérete és formája egy versenypályáé – ennek alapján
fogadta el Hausner Dobkin érvelését, miszerint feltehetően
nem természetes alakulaton kötöttek ki. A domb teteje
meglehetősen sima volt, ami ugyancsak arra utalt, hogy
ember készítette építményt takar. A tető síkját csak egy-egy
szélfútta homokbucka, vízmosás vagy vádi törte meg. Itt-ott
kerek dudorok emelkedtek ki a sima felületből. Dobkin szerint
ezek alighanem őrtornyok voltak, melyek az erődítmény falai
fölé magaslottak. Dobkin mindegyikhez odaállított valakit.
Harminc személyt számoltak meg, akik így-úgy, de
figyelőállást találtak maguknak. A legtöbben ösztönösen
helyezkedtek el. Dobkin csak néhányuknak adott utasítást
mindjárt a földet érés után.
Hausner várt, amíg Dobkin mérlegeli a fedezék, az
álcázás és a tüzelési sáv kérdéseit. Dobkin úgy mozdította el
és igazította ki a vonalat, hogy jobban ki tudják használni a
terep adottságait. Parancsot adott, hogy szedjék össze a
téglákat és a földet mellvédnek, és ahol csak lehetséges,
ássanak lövészárkot a homokos talajba. Hausner
elgondolkodott: vajon nem fölösleges-e az egész, hiszen a
védők szinte semmi tűzerővel nem rendelkeznek.
Burg beszolgáltatta Dobkinnak .45-ös automata Coltját, s
a tábornok egy Abel Geller nevű légikísérőnek adta, akit

190
stratégiai fontosságú pontra helyezett. Hausner a maga Smith
& Wesson .22-esét egy gyorsírólánynak, Rut Mandelnek
nyújtotta át. –Tudja, hogy kell használni?
A lány jól megnézte a fegyvert kis kezében. –
Leszolgáltam a katonaidőmet.
Hausner három kis kaliberű kézilőfegyvert számolt össze,
valamint az ő embereinél hat Smith &Wesson .22-est. Ez a
sajátjával együtt tíz. Ezenkívül ott volt még Jósua Rubin az Uzi-
val, Brin az M-14-essel, valamint a három másik biztonsági
ember, Jaffe, Marcus és Alpern a három AK-47-essel. Az AK-
kat úgy helyezte el, hogy az egész keleti lejtőt kereszttűz alatt
tartsák. Átlagosan harmincméterenként állt egy ember. Nem
túl jó, de nem is reménytelen.
Dobkin előásta valahonnan az egyik légikísérőt, Daniel
Jacobyt, és azzal a feladattal bízta meg, hogy próbáljon
kávét főzni, és hordja ki a védelmi vonalra.
Hausner és Dobkin megállt Brin lőállásánál. A fiú mellett
ülve, egy földhányásnak támaszkodva egy fényes kék
melegítőbe öltözött fiatal lány aludt. Hausner megkérdezte: –
Ez ki?
Brin felnézett a távcsőből. – Naomi Haber gyorsíró.
Jelentkezett hozzám futárnak. Szükségem lesz valakire, hogy
ha bármit látok, továbbítsa a hírt.
Hausner bólintott. – És látott valamit?
– Nem.
– Ha lemegy a hold, majd látni fog.
– Tudom.

Hausner és Dobkin Brintől és az alvó lánytól nem messze

állt meg. Mindketten némán tekintettek le Babilonra.

191
 Hausner rágyújtott. – Nos?
Dobkin megrázta a fejét. – Nem tudom. Attól függ, hogy
mennyire lesz elszánt a támadás. Ezt a dombot egyszakasznyi
gyalogság is bevehetné, ha elég jól képzett. De egy ötszáz
főnyi zászlóalj sem tudja bevenni, ha rossz katonákból áll.
Bizonyos bátorság kell egy védett állás megtámadásához,
bármily szerény legyen is az a védelem.
–  És gondolja, hogy ebben a bandában megvan az a
bátorság?
–  Ki tudja? Attól függ, mennyire lelkesítő vezér ez a Rís.
Hogy hajlandók-e halálba menni az emberek érte. Vagy az
ügyükért. Még azt sem tudjuk, hányan vannak. Várjuk meg
ezzel Burg jelentését.
–  Helyes. – Hausner lefelé tekintett a keleti lejtőn.
Világosan látta a holdfényben fürdő vízsávokat és a nagy,
csillogó mocsaras részeket. Mindent egybevéve azonban holt
terület ez. Homok és agyag. Nehezen hihető, hogy az ókorban
Mezopotámia milliókat eltartott. Csaknem egy kilométernyire
alacsony fal húzódott, s azon túl az az út, amelyen
megkezdték a leszállást. – Csakugyan ismeri ezt a helyet, Ben?
–  Valószínűleg emlékezetből meg tudom rajzolni a
térképét. Reggel, ha meglátom a tájékozódási pontokat,
össze is fogok állítani egy jó kis katonai térképet.
–  Csak azt szeretném tudni, hogy jutottak ide ezek a
palesztinok.
– Hogy jutnak el a gerillák akárhová?
– Van egypár teherautójuk.
– Láttam.
– Nehézfegyverek? Aknavetők?

192
 – Szívből remélem, hogy az nincs – válaszolta Dobkin.
–  Túszként akartak tartani bennünket… fogolyként,
Babilonban. Ez majdnem mulatságos.
– Mindjárt nem lett volna az, ha leszállunk az országútra –
válaszolta Dobkin. – Persze jó volna tudni, hogy helyesen
döntöttünk-e.
–  Talán sose fogjuk megtudni – mondta Hausner.
Rágyújtott, majd zsebre dugta fázós kezét. –Talán Ásér Avidár
döntött helyesen.
– Meglehet.
Hausner észak felé nézett. Mintegy háromnegyed
kilométernyire magas hegy emelkedett ki hirtelen az
egyhangú síkságból. Hausner most már felismerte: ez is tell. –
Az micsoda?
Dobkin követte a pillantását. – Bábil hegye. Vannak
régészek, akik azt állítják, hogy itt volt Bábel tornya.
Hausner csak nézett. – És maga elhiszi?
– Ki a megmondhatója?
Hausner körülnézett. – Szemirámisz függőkertje is látszik
innen?
Dobkin elnevette magát. – Szombaton nincs túravezetés.
– Nagy kezét rátette Hausner vállára. – Kíváncsian várom,
hogy mit tudok azonosítani innen, ha felkel a nap. A
legnagyobb rom dél felé van. Amott.
– Lakik ezen a környéken valaki?
– Az arabok nem szeretik. Elátkozott helynek tartják. Ismeri
Ézsajás próféta versét?
– Azt, hogy… „nem von sátort ott az arábiai, és pásztorok
sem tanyáznak ott; hanem vadak tanyáznak ott… és mulató

193
házaikban sakálok…” Erre gondolt?
– Pontosan.
– S lám, egy pásztorkunyhó mégis itt van.
Dobkin bólintott. – Egy kis falu is meghúzódik a romok
között, annak ellenére, hogy a Biblia tilalmasnak mondja ezt a
helyet.
Hausner elnyomta a cigarettáját, és gondosan elrakta a
csikket. – Lehet valami hasznunkra ez a falu?
–  Nem hiszem. Rendszeresen jelen voltam a katonai
hírszerzésen, amikor Irakból visszatérő embereink beszámolót
tartottak. Az iraki falvak nagy része hihetetlenül elmaradott.
Van, ahol az emberek azt sem tudják magukról, hogy iraki
állampolgárok. Úgy élnek, akár az első mezopotámiai
parasztok, akik ötezer évvel ezelőtt megteremtették itt a
civilizációt.
–  Eszerint nincs a közelünkben semmiféle modern
közlekedés vagy távközlés?
–  Hilla városában, délre, talán akad valami. De nem
számítanék rá, hogy tudnak rólunk. – Elhallgatott, eszébe jutott
valami. –Várjunk csak! A rommező déli részén, Istár kapujánál
van egy kis múzeum, vendégházzal.
Hausner gyorsan Dobkin felé fordult. – Tovább!
–  Az iraki Régészeti Múzeum mintegy húsz évvel ezelőtt
építette. Ismerem a múzeum kurátorát, Asszanni doktor a
neve. Vagy fél éve találkoztam vele Athénban. Egy közös
ciprusi barátunkon keresztül levelezünk.
–  Komolyan beszél? – Hausner fel-alá járkált. – El tudna
jutni oda?

194
 –  Jacob, helyzetünket a katonai ostrom szókincsével úgy
írhatnám le: bekerítve. Nyugodt lehet, ahogy nekünk vannak
őrszemeink és lőállásaink idefönt, ugyanúgy vannak nekik is,
mégpedig az egész domb körül.
– Hátha mégis át tudna csúszni rajta…
–  Az a valószínű, hogy Asszanni doktor április végéig,
vagyis a turistaidény kezdetéig nincs itt.
– De azért telefon csak van.
–  Talán. Meg folyó víz. Szóval van rá egy fogadásom,
hogy hol ütötte fel Ris a főhadiszállását.
Hausner abbahagyta a járkálást. – Ennek ellenére, ha
eljutna oda… a vendégházba vagy a múzeumba, talán
mégiscsak fölvehetné a kapcsolatot a civilizációval. Hátha ott
van Asszanni. Hátha akad egy terepjáró. Hátha nem őrzik a
telefont. Ehhez mit szól, Ben?
Dobkin végignézett az egyenetlen tájon. Néhány már
kiásott rom körvonalait jól ki lehetett venni. Legalább két
kilométerre volt ide az Istár-kapunál folyó ásatás. A domb
körül bizonyára ritkán állnak az őrök. De azért szerette volna
legalább egyszer napfénynél is ellenőrizni. – Benne vagyok. De
ha elfognak, akkor kiszedik belőlem mindazt, amit az itteni
helyzetünkről tudok. Magának igazán nem kell
elmagyaráznom, Jacob, hogy mindenkit vallomásra lehet
bírni.
– Persze hogy nem kell.
–  Szükségem lesz egy pisztolyra… hogy biztosan ne
kerüljek a kezükbe. Nélkülözhetünk itt egyet?
– Nem hiszem, Ben.
– Én sem hiszem.

195
 – Kés – ajánlotta Hausner.
Dobkin nevetett. – Sosem értettem meg, honnan
merítették őseink a bátorságot, hogy a kardjukba dőljenek.
Ahhoz valami egészen különleges erő kell. És biztos, hogy
iszonyú fájdalommal járhat. – Elnézett a távolba. – Nem
tudom, képes lennék-e megtenni.
–  Hát akkor – mondta Hausner – nézzünk körül, van-e
valakinél olyan gyógyszer, amely túladagolva halált okoz.
–  Igazán nagyra becsülöm fáradozását, amellyel elő
akarja segíteni az öngyilkosságomat.
– Több mint ötven embernek a…
–  Tudom. És persze, elmegyek. De csak akkor, ha már
láttam nappal is. Holnap alkonyatkor indulok.
– Nem biztos, hogy akkor még életben leszünk.
–  Érdemes várni. Úgy több esélyem lesz a sikerre. Ha ma
megyek, csak eldobom az életemet. Amit nem akarok. Sikerrel
akarok járni.
– Persze.

Jichák Burg közeledett feléjük, pöfékelve. Súlyos léptekkel,

mint aki kellemetlen feladaton esett túl.
Hausner és Dobkin elébe ment. Hausner szólalt meg
először. – Beszélt?
– Mindenki beszél.
Hausner bólintott. –Vége…?
–  Ó, nem. Él. Ami azt illeti, nem is kellett nagyon
rámásznom. Beszélni akart.
– Miért?
–  Mind ilyenek. Megkérdezheti Dobkint. De maga is
láthatta Ramlában. Nagyszájúan hencegnek, idegesek,

196
félnek, képtelenek feldolgozni a megrázkódtatást. – Egy
pillanatig a pipájával foglalatoskodott. – Azonkívül
megígértem neki, hogy visszaküldöm a barátaihoz.
Dobkin megrázta a fejét. – Ezt nem tehetjük. Tiltja a
katonai szabályzat. Bárki, aki egy védelmi körzetet belülről
látott, nem ereszthető el addig, amíg az ellenségeskedés tart.
S ez itt sincs másképp, mint bárhol.
–  Nos – szólalt meg Burg –, az én világomban… mármint
kémek és titkos ügynökök között, ezt másképp csináljuk. Én
ígéretet tettem. Egyszer maga is tehet kivételt, orvosi okokból.
Különben sem látott sokat. Semmi értelme, hogy egy
ember meghaljon, csak mert nem tudunk orvosi ellátást
nyújtani.
– Meggondolom – válaszolta Dobkin.
Hausner hallgatta a vitát. Nem volt heves összecsapás,
egyszerűen csak nem egyeztek nézeteik a szabályok
értelmezéséről. Burg a legjobb esetben is rejtély, gondolta
Hausner. Az egyik percben kész halálra kínozni egy embert, a
következőben pedig meg akarja menteni az életét. Ha
elengedi az arabot, majd pedig ezek visszajönnek, beveszik a
dombot, és Burgot élve kézre kerítik, gondoskodni fognak róla,
hogy foglyuk nagyon lassú halált haljon. A helyében,
gondolta Hausner, ő megölné a foglyot, és mélyen a föld alá
temetné. Dobkin meg a tökéletes katona mintapéldánya.
Hűséges, értelmes, találékony is. Ennek ellenére odavan a
szabályzatáért. Hausner egyszer csak elvesztette a türelmét. –
Hagyják már ezt! Mit mondott a fogoly?
Burg kiverte a pipát a cipőjén. – Hogy mit mondott? Sok
mindent. Azt mondta, hogy a neve Muhammad Asszád, meg

197
azt is, hogy asbál. Ismeri a szót? Tigriskölyök, az Izrael elleni
háborúk palesztin árvája. Az egész csapat odalent csupa
ilyenből áll. A palesztin gerillaszervezetek nevelték fel őket.
Mára valamennyien felnőttek. És nem szeretnek minket.
Dobkin bólintott. – A háború sokféle örökséget hagy
maga után. Ez a legrosszabb. – Az asbálokra gondolt. Hogy
hány meg hány üres tekintetű, rongyos, magára maradt
gyereket látott a szülei holtteste fölött sírni az arab falvak
romjai között. Háború. Most már mind felnőttek ezek az ifjú
áldozatok. Megannyi rémálom, amely nappal is visszatér. –
Nagyon nem szeretnek minket – hagyta rá Burgra.
– Ahogy mondja – szólt Burg. – Veszélyes társaság. Amióta
az eszüket tudják, gyűlöletre tanították őket. Minden szokásos
viselkedési mércét elutasítanak. Törzsi vallásukká lett Izraelt
gyűlölni. – Megtapogatta a zsebét, és előkereste a
dohányzacskót. – És első tipegő lépéseik óta harci fogásokra
tanították őket. Nagyon jól képzett csoport.
– Hányan vannak? – kérdezte Dobkin.
– Százötvenen.
Csönd lett.
– Biztos benne? – kérdezte Hausner.
Burg bólintott.
– Hogy lehet biztos benne?
Burg mosolygott. – Ebben az egyetlen dologban kivétel
nélkül mindig minden katona hazudik. Nemde, Ben? Hogy
hányan vannak? Először ötszázat mondott. Ezt nem vettem be.
Emiatt hallhatták az ordításokat. Végül megállapodtunk
százötvenben.
Dobkin bólintott. – Nehézfegyverek?

198
 Burg a fejét rázta. – Nem vártak ellenállást. Viszont
csaknem valamennyien fel vannak fegyverezve AK-47-essel.
– Nyilván a közelben van a bázisuk – mondta Dobkin.
–  Nem annyira közel. A Samija-sivatagban, az Eufrátesz
túlsó partján. Ide jó tíz kilométerre. Az iraki kormány számtalan
nagyon ismerős ok miatt tűri a tábor létét. Akárhogy is, január
végén, az áradások előtt jöttek ide teherautóval. Azóta
várnak a parancsra. S most néhány órával ezelőtt Rís
megérkezett a levegőben, és rádiózott nekik. A többi már
történelem… alakulóban.
– Rís a főnök – mondta Hausner.
–  Személyesen. A helyettese pedig egy bizonyos Szálem
Hamádi, ugyancsak régi barátunk. Hamádi palesztin és asbál.
Mi több, ő volt az asbálképzés vezetője. Rís, mint tudják, se
nem asbál, se nem palesztin, ő iraki. Nem messze van ide a
faluja. Mindenesetre nemrégiben összeálltak, és válogatni
kezdtek a táborokból árvákat, fiúkat, lányokat vegyest. A
tigriskölykök között vagy húsz lány tigris van. Muhammad azt
mondja, hogy évek óta képezik őket a Samija-sivatagban
különleges feladatokra, ezek azonban sose valósultak meg.
–  Tájékoztatták őket, hogy miért vannak itt? – kérdezte
Dobkin.
– Csak akkor, amikor Rís Learje megkezdte a leszállást. Egy
kicsit zavaros volt a helyzet, nem tudták, hogy egy Concorde
jön-e vagy kettő. – Szünetet tartott, ahogy a 01-esre gondolt.
– Azt mondták nekik, hogy különböző politikai okok miatt,
melyeknek némelyike nem volt egészen világos Muhammad
Asszád úr számára, túszul ejtenek bennünket. Beismeri, hogy
meglehetősen megrendítette őket a mi viselkedésünk. Az a

199
gyanúm, lélektanilag nem készítették fel őket kellően, hogy itt
harcolni kell, netán veszteségeket elszenvedni. Arra készültek,
hogy két repülőgépre való izraeli civil fölött fognak
hatalmaskodni. Az, hogy embereket vesztettek, derült égből
villámcsapásként érte őket.
–  De elit katonák – vetette közbe Hausner. – Vagy nem
ezt mondta?
Burg megrázta a fejét. – Azt nem mondtam, hogy elit
katonák. Azt mondtam, hogy jól képzettek. A kettő nem
ugyanaz. Ezek közül egy sem esett még át a tűzkeresztségen.
– Elgondolkodott. – Nem ez az első eset, hogy árvákat
kisgyerekkoruktól fogva katonának képeznek. A történelem
számos példával szolgál. És tudja, mi a furcsa? Az ilyenek
tulajdonképpen sohasem jobbak, mint az átlagos, sorozott
katona. Sőt, sokszor jóval gyengébbek. Az árvákból lett
katonák, mint az intézeti gyerekek mindenütt a világon, egy
kicsit tompábbak, mint a családi otthonban nevelkedett
társaik. Biztos vagyok benne, hogy az asbálokkal is ez a
helyzet. Nem valami különösen jó katonák. Nincs
képzelőerejük, nincs úgyszólván semmi személyes becsvágyuk
az életben. A katonáskodáson kívül nem szereztek semmilyen
tapasztalatot, az érzelmi fejlődésük megrekedt. Arról is csak
halvány fogalmuk van, hogy egyáltalán miért harcolnak,
hiszen a kaszárnyán kívül nincs otthonuk. Bizonyos vagyok
benne, hogy az utolsó csepp vérig harcolnának a
bajtársaikért vagy a táborukért, ezenkívül azonban nincs
fogalmuk családról, hazáról. Ha kilépnek a rajból, a
szakaszból, a századból, akkor minden biztonságukat elvesztik.
Sorolhatnám még az okokat, hogy miért nem eszményi

200
katonák. Pontosan láttam ifjú barátunkon, Muhammadon. –
Dobkin felé fordult. – Nos, Ben?
Dobkin bólintott. – Egyetértek. De akkor is több mint
százötvenen vannak, és sokkal jobb fegyverzettel, mint a
miénk. Nem fogják összehajtani a sátrukat és elosonni az
éjszakában, ahogy a közmondásos arabok.
–  Nem – mondta Hausner. – Ezek nem. Méghozzá azért
nem, mert két jó vezérük van.
Dobkin ismét bólintott. – Igen. Ez a helyzet kulcsa. A
parancsnok. – Visszagondolt a régi harcokra, és bólogatott
magában. Hausnerra és Burgra pillantott. – Hogy az arabok
milyen katonák, arról a következőt tudom. Először is
romantikusok, a hadviselésről körülbelül annyi az elképzelésük,
hogy férfiak vágtatnak fehér arabs méneken a pusztában.
Valójában a mai arabok nem arról híresek, hogy sikeresek
volnának a támadásban. Rég elmúltak azok a napok, amikor
az iszlám lobogóját a fél civilizált világon át meghordozták. –
Rágyújtott. – De ne értsenek félre. Nem olyan rossz harcosok,
mint ahogy feltüntetik őket. Általában bátrak és kitartóak,
különösen álló-védő helyzetben. Mint a mostoha társadalmi és
gazdasági körülmények közül kikerülő emberek legtöbbje, ők is
nagyon sok nehézséget és nélkülözést elviselnek. De mint
katonáknak megvannak a maguk gyöngéi. Nem kitartók a
támadásban. Képtelenek rá, hogy változó helyzetben
változtassanak a taktikán. A tisztjeik és altisztjeik, bár nem a
legjobbak, nélkülözhetetlenek a legénység fegyelmezésében.
Ha a vezér elesett, az átlagos arab katonától nagyon kevés
kezdeményezőkészséget és még kevesebb fegyelmet lehet
elvárni. Amellett az arabok sosem tudtak egészen

201
megbarátkozni a korszerű katonai eszközökkel. Azt hiszem, az
asbálokra, bár keveset tudok róluk, különösen illik ez a leírás.
Ráadásul őket annyira elvakítja a születésüktől beléjük nevelt
gyűlölet, hogy már csak ezért sem képesek katona módra,
hűvösen teljesíteni a szakmai feladatot.
Burg bólintott. – Igaza van. Valószínűleg egyszerűen
megfutamodnak, ha elég sok vezérük elesik, vagy ha a
közkatonaság már nem tudja elfogadni a veszteségeket…
belátom persze, hogy mindez aligha vonatkozik a jelen esetre.
Másfelől azonban mi sehova nem futhatunk. Mi az életünkért
küzdünk. Nekünk minden veszteséget el kell fogadnunk. Nincs
más választásunk.
Hausner megszólalt: – De, van választásunk. Az arabok
tárgyalást fognak ajánlani.
–  De előbb megpróbálkoznak még egy támadással –
mondta Dobkin, és az égre pillantott. – Nemsokára kiderül,
képesek vagyunk-e olyan veszteségeket mérni rájuk, melyeket
már nem tudnak elfogadni. Megy le a hold.

202
 13

Brin már akkor észrevette őket, amikor a lejtő közepén, az

előretolt figyelőállásban rejtőzködő két ember még semmit
nem látott.
Mint az árnyak, úgy suhantak, terepszín kezeslábasban,
kezükben géppisztollyal. Az infratávcső sokszorosára nagyította
a legkisebb természetes éjszakai fényt is, így Brin olyasmit is
látott, amit az éjjeli állatok sem – olyasmit, amit az ember
önmagán sem lát. Jól kivette a csillagok fényében a földre
vetülő árnyékokat. Látta, hogy a közeledők szeme alatt fehér
a bőr – a félelem tünete. Látta legbizalmasabb mozdulataikat,
melyeket abban a hiszemben tettek, hogy a sötétség
eltakarja őket: szájuk imádságot mormolt, félelmükben
félreálltak vizelni, sután húzgálták hajukat. Egy lány egy fiú
kezét szorongatta. Brin úgy érezte, mintha a kulcslyukon
leselkedne.
Letette a fegyvert, és odasúgta Naomi Habernek: –
Jönnek.
A lány bólintott, megérintette a fiú karját, és már szaladt
is, riadóztatni a többieket.
A domb keleti oldalán a hosszú, kacskaringós védelmi
vonal azonnal készültségbe helyezkedett, mert a hír a gyors
futónál is sebesebben járt.
A nyugati lejtőn csend honolt. Az Eufrátesz meg-
megcsillanó vize mindennek ki fogja rajzolni a körvonalát, aki-
ami fölfelé halad az emelkedőn. Az őrök a dombtető

203
peremére hasalva némán lesték, nem mozdul-e arra valami.
De csak az ezüstszürke Eufráteszt látták, amint némán
hömpölyög délnek.
Dobkin, Burg és Hausner egy kis halmon állt – a föld fedte
őrtornyok egyikén –, mely nagyjából középütt helyezkedett el
a keleti peremen, csak mintegy ötven méterrel beljebb.
Ezt a halmot jelölték ki parancsnoki harcálláspont-
figyelőpontnak. Azt remélték, erről az előnyös helyről
irányíthatják majd a harcot a keleti lejtő ötszáz méterén.
A halom tetején elgörbült, összevissza csavarodott
alumíniumrudat szúrtak a kemény, agyagos földbe; a
Concorde farokrészéről vették. A valószínűtlen zászlórúdon
még valószínűtlenebb lobogó lengett: egy bőröndből
kimentett gyerekpóló, melyet valaki valakinek ajándékba vitt
volna New Yorkba. A pólón világító festékkel Tel Aviv
tengerparti látképe. A parancsnoki harcálláspontot olyan
központnak szánták, ahová a futárok sötétben is megvihetik a
híreket, ahonnan megkapják a parancsokat. De terveik szerint
ez volt a végső gyülekezőhely is, fellegvár a fellegvárban, az
utolsó ellenállás helyszíne, ha a védelmi vonalat áttörnék
vagy lerohannák. Ez az ősi taktikai megoldás abból a korból
maradt vissza, amikor még híre-hamva sem volt rádiónak,
távírónak, telefonnak. A három parancsnok elfoglalta helyét a
halom magasán, a zászló alatt, és várt.
A domboldal közepére előretolt figyelőállásból loholó két
őr kifulladva bukott földre a halom alján, és jelentette, amit a
parancsnokok Nátán Brintől és Naomi Habertől már úgyis
tudtak: – Jönnek!

204
 Brin figyelte, amint az asbálok zajtalanul haladnak föl a
dombon. Nem libasorban, ahogy legutóbb, hanem vonalban,
az ötszáz méteres lejtő teljes szélességében, mintegy százan,
férfiak és nők, egymástól mintegy öt méter távolságra. Úgy
tartották az egyenes vonalat, mint egy hajdani jól képzett
gyalogcsapat. Nem maradoztak le, de nem is tömörültek
össze. Nem vesztegették az idejüket a természetes fedezéket
adó részeken, ahol megbújhattak volna, holott ösztönük erre
sarkallta őket. Feltűzött szuronnyal tartották maguk előtt az AK-
47-eseket. Ijesztő látvány a szemlélőnek. Brin számára azonban
csak látványosság. Díszfelvonulás. Kíváncsi volt, mit tesznek
majd, amikor golyók süvítenek feléjük. Azt gyanította, hogy
abban a pillanatban visszatérnek azokhoz a módszerekhez,
melyeket korszerű kiképzésük során tanultak. Akkor majd
gyorsan megtalálják a legkisebb fedezéket, a legkisebb
rejtekhelyét is, és elbújnak. Sziklától osonnak vízmosásig,
vízmosástól gödörig. Egyelőre azonban bemutatót tartottak a
sötétben a klasszikus gyalogsági támadásból – inkább saját
maguknak, mintsem az izraelieknek, akik nem látták őket.
Brint attól a tudattól, hogy egyedül ő látja az ellenséget,
újra meg újra páni félelem rohanta meg. Izzadsága látcsöve
guminézőkéjére folyt, s lecsorgott az arcán. Még mindig
nagyon messze voltak. Úgy ötszáz méterre. Aztán négyszáz
méterre.

A taktika kérdésében nem egyezett Dobkin tábornok és

Jichák Burg véleménye. Dobkin a lehető legtávolabbról kívánt
támadni nagy tűzerővel, hogy az ellenség ne közelíthesse meg
lőtávolra a keskeny védővonalat. Szerencsés esetben hanyatt-
homlok megfutamodnak a támadók, vissza a lejtőn. A fogoly

205
azt vallotta, hogy nincs kézigránátjuk, de erre azért Dobkin
nem vett volna mérget. Semmiképp sem akarta, hogy a
közeledők gránáthajításnyira kerüljenek.
Burg viszont a kézifegyverek legkisebb lőtávolságából
akart támadni s csekély lőszerfogyasztással súlyos
veszteségeket okozni.
Hausnert ugyan nem kérdezték meg, de a helyzet
fényében ő inkább Dobkin érveit tartotta meggyőzőnek.
Mindhiába, mert tudta, hogy Dobkin, ez az ízig-vérig
katonaember, végső soron úgyis meghajol egy civil
kormánytisztviselő akarata előtt. Egy ilyen döntés sosem
tárgyilagos, de végül valakinek mégiscsak meg kell hoznia, s
az efféle vitákban mindig a magasabb rangú személynek van
igaza.
Hausner mentegetőzésfélét mormolt, leugrott a
dombocskáról, és keresztülvágott az ötvenméteres távon,
oda, ahol Brin térdelt.

Brin szemmel láthatóan reszketett, amint az asbálok

közelgő hullámát nézte. Hausner nem hibáztatta érte. Halkan
kérdezte: – Távolság?
Brin nem nézett fel. – Háromszázötven méter.
– Alakzat?
– Még mindig rajvonal. A legtöbben fedezetlenek. Szurony
feltűzve.
Naomi Haber a földön ült, hangosan zihált a
kimerültségtől. Hausner most a lányhoz fordult. – Fusson
valamelyik AK-47-eshez, és utasítsa, hogy nyisson tüzet. – A
lány felugrott, már rohant is a védelmi vonal mentén. Hausner
visszafordult Brinhez. –Távolság?

206
 – Háromszáz.
– Tűz! – adta ki Hausner halkan a parancsot.
Brin meghúzta a ravaszt, odább mozdította a puskát,
ismét meghúzta, megint mozdult, lőtt. A hangtompító cső újra
és újra halkan köhentett egyet. Aztán bekapcsolódott az első
AK-47-es, mintegy jeladásul a szabad tüzelésre. A vonal
mindkét szárnyán, végig a domb gerincén lövések dördültek.
A három AK-47-es mélyen kongó döreje elnyomta a kis
kézifegyverek durrogását. Hausner kihallotta a zajokból a kis
kilenc milliméteres Uzi géppisztoly éles, szaggatott ugatását.
Az arabok nyomban össztűzzel válaszoltak AK-47-eseikből.
A lárma csakhamar fülsiketítővé vált. Hausner látta, hogy a
becsapódó golyók kezdik szétverni a rögtönzött izraeli
mellvédeket. Nem tudta eldönteni, vajon eltaláltak-e már
valakit.
Brin feladata az volt, hogy igyekezzen felismerni az
egységek élén álló parancsnokokat, és semmisítse meg őket.
Amint odább mozdította a puskáját, meglátott egy antennát,
mely egy hátizsákként hordozható tábori rádiókészülék része
volt. A rádióból kilépő vezetéktekercs rádiótelefonban
végződött. A földön fiatal férfi guggolt, arca előtt a
kézibeszélővel. Brin a szájára célzott és tüzelt. Egyszerre
robbant a telefon és az emberarc, és enyészett el darabokra
tépve. Visszalendítette a puskát, és szíven lőtte a rádióst is.
Az asbálok viszonttüze elhallgatott, hosszú vonaluk hirtelen
kis csoportokba rendeződött a természetes fedezékek körül.
Noha haladásuk lassult, változatlanul előrenyomultak. Brin az
asbálok mögötti terepet pásztázta, parancsnokaikat keresve.
Egyszer úgy vélte, mintha Ríst látná, a fej azonban eltűnt, és

207
helyén egy másodperccel később egy fiatal nő sapkája
bukkant fel. Brin habozás nélkül tüzelt. Látta, hogy a fej
félrerándul. Leröpült a svájcisapka, s miközben a lány a földre
zuhant, örvénylett körülötte a hosszú haj.

Dobkin látta a sorozatos torkolattüzeket, ahogy az arabok

felfelé nyomultak a hegyoldalon. Megcsóválta a fejét. Lehet,
hogy jól képzett katonák, de taktikából elégtelent adott nekik
magában. Az éjszakai támadás bevett módszerét jórészt az
izraeli hadsereg dolgozta ki, s ez alapjaiban eltér attól, amit az
asbálok most művelnek. Ma már közismert tény: az éjszakai
támadásnak némán kell kezdődnie, nem tébolyítóan durrogó
tüzérségi össztűzzel, vad üvöltözéssel, mint hajdan, a
történelem háborúiban. Kezdetben az asbálok is a helyes
módszert követték, de túl lassan haladtak, és túl hamar
viszonozták a tüzet. Az izraeliek korábbi összecsapások során
már megmutatták, hogy az éjszakai támadás
leghatékonyabb módja a gyors, halk roham. Ilyenkor az
ellenség általában félig alszik, s ha meglátja, hogy mi
közeledik a sötétben, akkor sem igen hisz a szemének. Mire
cselekedne, a támadó már kézigránát-hajításnyira kerül, egy
másodperc múlva pedig a lövészárkokban van. A
gyalogosnak még teljes menetfelszereléssel sincs szüksége két
percnél többre, hogy futva megtegyen fél kilométert.
Dobkin nézte, hogyan villannak fel a sötétben a lövések.
Ezek az asbálok futás közben lőnek, és utána ugranak
fedezékbe, vagyis épp az ellenkezőjét teszik annak, amit a
józan ész diktál. Miközben a dombról a védők a
torkolattüzekre céloznak, ők a nyílt terepen futnak. Amennyire
a tábornok áttekintette a helyzetet, eddig az asbálok tüze

208
nem okozott kárt a fedezék mögé húzódott embereiben –
mostanáig legalábbis csak egy esetről kapott jelentést. A
lejtőn lefelé nézve látta, hogy a torkolattüzek olykor
megszakadnak, s abban reménykedett: ilyenkor találat érte a
tüzelőt.
Hány meg hány csatában vett részt a hosszú évek során,
míg most képes volt ezen a magaslaton állva villanásokból és
zajokból, emberhangokból és az éjszakai levegő szagából
tévedhetetlenül megállapítani: hogyan alakul a küzdelem.
Leginkább valamilyen harci ösztön súgta meg neki, hogy
mikor mennek rendben a dolgok, illetve hogy mikor veszett el
az ügy.
Mindent összevéve Dobkin tudta, hogy hiába a nagy
lárma, a veszteségek mindkét oldalon igen csekélyek lesznek
addig a percig, amíg egészen közel nem kerülnek egymáshoz
az ellenfelek. Így volt ez mindig is. Most azonban azt is
megérezte, hogy ebből nem lesz győzelem. Burghoz fordult. –
Fegyelmezetlen csürhe, de nagyon elszánt. Nemsokára
kifogyunk a lőszerből. Talán érdemes volna elrendelni a
visszavonulást a parancsnoki harcállásponthoz.
Társa csak a fejét rázta. Burg a függetlenségi háborúban
zászlóaljparancsnokként szolgált, s csak jóval később került a
hírszerzéshez. Így hát neki is voltak megérzései. – Várjunk. Az az
érzésem, hogy vissza fognak vonulni.
Dobkin nem válaszolt.
– Napkeltekor hadbíróság elé állítjuk Hausnert – jelentette
ki tárgyilagos hangon Burg.
– Egyelőre nem lehetünk biztosak benne, hogy ő adta ki a
tűzparancsot – válaszolta Dobkin.

209
 – Maga is tudja, hogy ő adta ki. – Burg álltában fél kézzel
markolta az elformátlanodott alumínium zászlórudat. Szinte
megbűvölte a fegyverek villanása, a megállás nélkül süvöltő
golyózápor. Egyszer csak rájött, hogy hiányzik a
nehézfegyverek robaja, ettől nincs igazi csatahangulat. A
küzdelem, legalábbis hangzásra, olyan volt, akár egy amerikai
gengszterfilm: pisztolyok, géppisztolyok, de más semmi. – Nos,
tábornok úr, mit gondol? Vajon Hausner adta ki a
tűzparancsot, megszegve a mi korábbi utasításunkat? –
kérdezte végül.
Dobkinnak nem volt kedve vitatkozni. – Felteszem, hogy ő
adta ki. De akár ő, akár más, mit számít az?
–  Nekem nagyon is számít – csattant fel Burg. – De
menynyire számít!

A védővonal teljes hosszában egy percre sem hallgatott

el a lövöldözés, hiszen ha elkezdenének takarékoskodni a
lőszerrel, szinte jelt adnának a támadóknak: közel a vég, már
csak rövid ideig kell kitartani. Ám az izraeli oldalon gyorsan
fogyott a muníció, sőt néhány pisztoly már ki is ürült. Az AK-47-
esek háromtételes szimfóniaként eregették a rövid
sorozatokat, Jósua Rubin folyamatosan tüzelt az Uzival, csak
néha állt meg, hogy a cső lehűljön valamennyire. Brin
viszonylag kevés lőszert használt el, mégis ő osztotta a
legeredményesebben a halált: tíz találata volt már.
Az asbálok százméternyire megközelítették a vonalat, de
veszteségeik minden megnyert tíz méterrel négyzetesen
nőttek.
Most a nyugati lejtő felől érkezett szélsebes futár a
parancsnoki harcállásponthoz. Burg és Dobkin rossz hírre

210
készült: az asbálok megnyitották a második frontot a
folyóparti meredélyen, ahol az egész vonalat egyedül
McClure pisztolya tartja, továbbá egy tucat ember téglával,
lándzsává formált alumíniumrudakkal a kézben. A futár
fölugrott a halomra, és zihálva szólalt meg: – Nyugaton a
helyzet változatlan. – Mosolygott.
Dobkin visszamosolygott a fiúra, hátba veregette. – Végre
egy jó hír. Ilyet se hallottam tegnap éjjel óta, amikor egy nő
igent mondott nekem Tel Avivban.

Hausner Brin mellett térdelt. Úgy számolta: néhány percen

belül itt a vég. Egyszerűen nem volt elég lőszerük ahhoz, hogy
kellő sebességgel tüzeljenek.
A védők most, mintha a gondolataiban olvasnának,
sűrűbben kezdtek tüzelni: mindent egy lapra feltéve próbálták
visszariasztani a támadókat. Hausner nézte a közeledő
arabokat, akik részben láthatók voltak most már a sötétben is.
Ahogy az erősödő golyózápor megritkította a soraikat, elfogta
őket a bizonytalanság. Mozgásuk lassult, de állták a sarat. A
támadás lendülete azonban megtört: előrenyomulni féltek,
visszavonulni nem akartak. Parancsokaik üvöltve-rúgva
nógatták őket, és megpróbálták visszavenni a
kezdeményezést. Egy-egy csoport vonakodva ismét
megindult előre.
Brin élt az alkalommal, mert épp jobban látszottak a
parancsnokok, és nem egészen fél perc alatt kettőt is
leszedett. Amint a többi megértette, hogy mi történik, rohant
fedezéket keresni. Brin elkeseredetten kutatta Ríst. Az elmúlt
órában agyába véste a Hausner dossziéjában lévő fényképet,
s most minden arab fejre Rís arcát képzelte. De biztos volt

211
benne, hogy amint azt az arcot csakugyan meglátja, nem
fog tévedni.
Az izraeliek hallották, hogy az arabok üvöltenek, és
részben látták is, hogy mi történik. Levonták a következtetést:
baj van az asbálok soraiban. Aki közülük leszolgálta már
katonaéveit az izraeli hadseregben, azonnal tudta, hogy mi a
teendő. Az ámulva figyelő Hausner szeme láttára minden
külön parancs nélkül vagy huszan férfiak, nők vegyest –
ordítva lerohantak a domboldalon.

Dobkin tudta, hogy mi történik. Hűvös távolságtartással

mérlegelte a siker esélyeit. Az ilyen ősi, ordító ellentámadásnak
mindig egy a célja: a támadók megfélemlítése. Ha kellő
lendülettel és meggyőződéssel csinálják, olyan természetesen,
mint most, bizony megfagy a vér az ellenség ereiben. Soraiból
a leggyávábbak esetleg mindjárt megfutamodnak, de
később a bátor szívűek is belesodródhatnak a páni
menekülésbe, amint támadóból támadottá lesznek. Minthogy
nem készítettek védelmi állást, addig futnak, amíg a lábuk
bírja.
Csak az a kérdés: így lesz-e itt is? És mi történik, ha a
folyóparti oldalon készenlétben áll az asbálok következő
csapata? Ha ott támadnának, Dobkin már nem tudna
erősítést küldeni. Katonái lent járnak a keleti lejtő közepén,
engedély nélküli ellentámadásban. Ilyen helyzet állhat elő, ha
a legénység nem engedelmeskedik. Dobkin futva indult a
keleti lejtő gerince felé.

Hausner elvette Brintől az M-14-est, és belekémlelt az

éjszakai távcsőbe. Egy percig úgy látszott: minden lehetséges.

212
Ha nem sikerül áttörni az asbál csatasort, abból mészárlás lesz.
A támadó izraelieket ötszörös túlerő várja, ráadásul igen-igen
gyenge a fegyverzetük. Ötven méterre közelítették már meg
az asbálokat, találataik egyre pontosabbak voltak. Jósua
Rubin valósággal megőrült. Rohanás közben hosszú
sorozatokat eresztett meg az Uziból, Hausner néha azt hitte:
elolvad a cső. A fegyverzajon át tisztán hallotta a
géppisztolyos ősi csatakiáltását.
Hausner tüzelni kezdett az M-14-essel, célpontjait Rubin
körül kereste, igyekezett fedezni a fiút. Látta, hogy
bekövetkezik, amire számított: megbomlik az asbál csatasor,
futni kezd az első ember. Két lány nyomban követte a példát.
Majd mások. Hallotta, amint a menekülő asbálok a
visszavonulást jelentő arab szót kiáltozzák. Néhány parancsnok
– tiszt, altiszt – megpróbálta visszafordítani őket. Hausner
ráállította a szálkeresztet az egyikre, akinek próbálkozása már-
már sikerrel járt, és tüzelt. A férfi elvágódott. Az asbál
parancsnokok rájöttek, hogy valaki egy egészen kiváló látcső
segítségével végez köztük pusztítást. Most, hogy rendezni
próbálták soraikat, mozdulataik feltűnőbbé váltak, és ez felért
egy öngyilkossággal. Hausner ismét célzott. Az emberei közt
rendszeresített valamennyi fegyverrel tudott bánni, de nem ez
az ő dolga, meg aztán Brin is kezdte elveszteni a türelmét.
Hausner újra lőtt, újra eltalált egy parancsnokot, majd
visszaadta a puskát Brinnek.
Mindenki szanitécért, hordágyvivőért kiabált, segítségül a
leterített parancsnokoknak, s végül a megmaradt arab
tiszteket elhagyta a lélekjelenlét, elsodorta őket a menekülők
áradata.

213
 Amint az asbálok némi távolságra kerültek az izraeliektől,
visszavonulásuk rendezettebbé vált, s mostanra az izraeliek is
felocsúdtak ama kétségbeesés szülte őrjöngésből, mely
ellentámadásra vezette őket.
Az asbálok összegyűjtötték elhullott felszerelésüket,
felszedték halottaikat és sebesültjeiket, majd megszervezték az
utóvédet, hogy időt nyerjenek a menekülésre. Ahogy
rohantak lefelé a lejtőn, meg-megbotlottak kis
földcsuszamlásokban, elejtették a halottakat és sebesülteket.
Az izraeliek szorosan a sarkában voltak az utóvédnek,
végül azonban Dobkin futárja visszaparancsolta őket.
Összegyűjtötték, ami elszórt felszerelést találtak a sötétben,
majd mocskosan, izzadtan, kimerülten visszakapaszkodtak a
gerincre. Rubin és egy Rut Mandel nevű gyorsírólány sebesült
meg, de egyikőjük sem súlyosan.
A folyóparti lejtőről még nem jött hír, Dobkin mindenesetre
odaküldött két embert AK-47-essel felfegyverkezve. Csönd
borult a dombra, lőporszag lebegett a mozdulatlan
levegőben.
Hausner elvette Brintől az M-14-est, és a távcsővel egy
utolsó pillantást vetett a visszavonuló arabokra. Kívül voltak
már az M-14-és lőtávolságán, de tisztán látta őket. Egy
földhányáson magányos férfi állt, vállán a hosszú hajú nő
tetemével. Nem mozdult, amíg az utolsó asbál is el nem
vonult mellette. Fölfelé nézett a dombra, mely oly sok testvére
életét oltotta ki. Majd különös karmozdulatot tett – Hausner
nem tudta eldönteni, tisztelgésnek szánja-e vagy
káromlásnak. Arcát nem ismerte fel ilyen messziről, de
bizonyosan tudta: Ahmed Rís az.

214
 14

Az izraeli miniszterelnök bejelentés nélkül érkezett a

Fellegvárba, a műveleti központba. A légierő emberei csak
egyetlen gyors pillantást vetettek a belépőre, majd
visszafordultak a munkájukhoz.
Hangosan kattogtak a telefonok, távírók, elektronikus
gépek: a miniszterelnök úgy emlékezett, ilyen zaj még az
1973-as jóm-kipúr-háború alatt sem volt itt.
Tekintetével ösztönösen Talman tábornokot kereste. Aztán
észbe kapott, és odalépett Mordehai Hur tábornokhoz, aki
Talmant váltotta fel. A miniszterelnök kísérete szétszéledt a
teremben, tájékozódni, parancsokat továbbítani.
A miniszterelnök egészen közel hajolt Hur tábornokhoz. –
Maradt valaki életben a 01-esről? – Hur pontos másolata volt
korábbi parancsnokának: brit kiképzés, tartózkodó modor,
megbízhatóság, szabatos fogalmazás, kifogástalan öltözködés.
A miniszterelnökről ezen tulajdonságok egyike sem volt
elmondható, mégis jól megfért Talmannal, és remélte, hogy
Húrral is szót fog érteni.
Hur tábornok alig észrevehetően megrázta a fejét. – Nem,
miniszterelnök úr. A tetemeknek mintegy a felét gyűjtöttük
össze. – Szünetet tartott. – Senki sem élte túl, mint bizonnyal
tudja.
–  Igen, tudom. – Körülnézett a képernyőkön. – Mondja,
Motty, hol van most a 02-es?
Hur egy kicsit meghökkent, hogy a becenevét hallotta.

215
 –  Nem tudom, miniszterelnök úr. És minden perccel,
amelyet tudatlanságban töltünk, nő annak a területnek a
nagysága, ahol lehetnek. Már amennyiben üzemanyagot
vettek föl, és még mindig a levegőben vannak. Nemsokára
eljutunk a lehetőségeink határaira.
A miniszterelnök bólintott. – Mi a helyzet a Szudánban
készült amerikai műholdfelvétellel?
Hur egy hosszú asztalról papírdarabot emelt föl. – Itt van
az ottani ügynökünk jelentése. A fényképen látható tárgy a
homokban heverő alumíniumlemez-együttesnek bizonyult.
Mérete és formája megközelítőleg a Concorde-é.
– Csel vagy véletlen?
–  Erről eltérőek a vélemények. Az én nézetem szerint
ravasz csel. Van, aki azt mondja, hogy merő véletlen. De van
még három-négy ilyen fényképünk, úgyhogy a végére kell
járnunk a dolognak. Infravörös-hőkereséssel, színképelemzéssel
kell vizsgálódnunk, ha nem tudunk kiküldeni megbízható
ügynököt. Vannak még jelentéseink radar-, rádió- és vizuális
észlelésekről, de azok is elterelő hadműveletnek látszanak.
–  Gondosan kitervelt akció. Belső ember is kellett hozzá,
nem igaz?
–  Ez, miniszterelnök úr, nem az én szakterületem. A Sín
Bétnél érdeklődjön.
A miniszterelnök egy órán át izzasztotta Mazart, de a
belbiztonsági szolgálatot éppúgy meglepte az egész ügy,
mint mindenki mást. Mazar azonban, tucatnyi más érintettől
eltérően, nem ajánlotta fel a lemondását. A miniszterelnök
becsülte ezt az embert, aki csaknem kimondta: „A fenébe is!

216
A lemondásom semmit sem segítene a helyzeten.” Persze
tudta, hogy idővel Mazarnak is távoznia kell.
Egyik munkatársa odahozta a telefont. – Miniszterelnök úr,
az ENSZ főtitkára.
A miniszterelnök átvette a kagylót. – Halló, főtitkár úr! –
Végighallgatta a főtitkár helyzetelemzését, melyet korábban
kért tőle. A főtitkár óvatosan fogalmazott. Az arab
békeküldöttségek még New Yorkban tartózkodnak. Egyiket
sem hívták vissza. A hangulat nyugtalan. Vajon nem fog-e
Izrael túl hevesen reagálni s ezzel nehéz helyzetbe hozni az
arabokat? A miniszterelnök nem kötelezte el magát semmilyen
irányban. Udvariasan beszélgettek még néhány percen át. A
miniszterelnök a falon álló órasorra tekintett. New Yorkban
éjfél van. A főtitkár hangja fáradt volt. – Köszönöm, főtitkár úr.
Át tudna kapcsoltatni az izraeli misszió irodájára? Köszönöm.
Beszélt az állandó ENSZ-nagykövetükkel, aztán a
békeküldöttséget előkészítő szakemberekkel, akik már
hónapok óta ezen a konferencián fáradoztak. Közülük nem
egynek voltak barátai, rokonai a küldöttségben, melynek
nyoma veszett. Hangulatukban a felháborodás keveredett a
kétségbeeséssel és a derűlátással. A miniszterelnök
visszahallotta a saját hangját a New York-i iroda
hangszóróiból. Valamennyiükhöz szólt. – Önök termékeny talajt
készítettek elő, amelyen kicsírázik a béke vetése. –
Gazdaember volt, szerette az efféle képeket. – És mi el fogjuk
ültetni azt a magot. Tartsák készenlétben a földet. Ha
azonban úgy alakulna a helyzet, hogy sóval kell beszórnunk…
– Szünetet tartott. A telefonvonal nyílt, és legalább az FBI meg
a CIA lehallgatja, a miniszterelnök pedig azt akarta, hogy

217
tudják meg, tudja meg mindenki. Akkor beszórjuk sóval, és
meddő marad legalább egy évtizeden át. – Letette a kagylót.
Hur tábornokhoz fordult. – Beletelik néhány percbe, amíg
az amerikai külügyminiszter meghallgatja ennek a
beszélgetésnek a felvételét, és idecsenget. Igyunk meg addig
egy kávét.
A kávézóasztalhoz mentek, töltöttek maguknak. Egy közeli
asztalon halomban gyűltek a külföldi és hazai újságok,
valamennyi címoldalán az El-Al Concorde képével – a
miniszterelnök ráismert a régi reklámfotóra, melyet a 01-és
avatórepülése alkalmából küldtek szét. Minden lap
ugyanazokat a híreket közölte már a címében is, más
fogalmazásban, más-más nyelven. A miniszterelnök néhányba
kíváncsian belelapozott. – Néha úgy érzem, nagyon egyedül
vagyunk ezen a nagy bolygón. Máskor meg mintha
érdekelné az embereket a sorsunk.
Hur tábornok a csészéje fekete mélyére nézett. Inkább
érezte, mintsem látta beszélgetőtársa kivörösödött szemét,
duzzadt arcát, összekuszált haját. Hur sosem hitt a
békekonferenciában, amióta csak szóba került. Most
azonban, amikor látta, hogy mások mennyire reménykedtek
benne, bűntudata támadt, hisz korábban azt kívánta: bárcsak
valami – természetesen valami csekélység – közbejönne és a
konferencia elmaradna. A miniszterelnökre nézett. – Mint
katonaembernek az a tapasztalatom, hogy az embereket a
béke csak a tizenkettedik órában érdekli. Addigra azonban
gyakran már lehetetlen visszafordítani az események menetét.
– És mit gondol, tábornok úr, hányadik óránál tartunk?

218
 –  Nem tudom megmondani, miniszterelnök úr. De mindig
így van ez az utolsó órával. Egyetlen negyedórával sem
tudjuk előbb – csak amikor már öt perce megkezdődött, és mi
rémülten számoljuk a perceket.
Egy beosztott egy másik telefonnal a miniszterelnökhöz
lépett. –Washington. Külügyminisztérium.
A miniszterelnök Hur tábornokra pillantott, aztán fölvette a
kagylót. – Halló, miniszter úr! Mi újság Virginiában a birtokán?
Igen, tudom, a Tidewater vidéke nagyon elszikesedett. Amikor
az ősei letelepedtek, még nem így volt. Hja, változnak az idők.
Az áradás kérlelhetetlen. Mi is hasonló gondokkal küszködünk.
A tengernek hatalmas tere van a tombolásra, mégis mintha
csak a szárazföld kellene neki. – Így köntörfalaztak néhány
percig, majd a miniszterelnök letette a kagylót, és Hurhoz
fordult. – Most nem jön rosszul a hírnevünk, hogy a
terrorizmusra túl keményen válaszolunk. Mindenki igyekszik
megbizonyosodni, hogy vajon még most is hajlandók
vagyunk-e tárgyalni.
Hur tábornok egy pillanatra megfeledkezett a hivatásáról,
de még arról is, hogy hol van a helye, és azt kérdezte: – Na és
hajlandók vagyunk?
A miniszterelnök körüljártatta tekintetét a műveleti
központon. Hosszan hallgatott, majd megszólalt: – Nem
tudom, tábornok úr. Azt, ami a 01-essel történt, már nem lehet
a visszájára fordítani. De azt hiszem, az emberek hangulatát
nagyon nagy mértékben befolyásolja, ami a 02-essel történik.
Miért nem jelentkeztek még a foglyul ejtőik, tábornok úr?
– Sejtelmem sincs.
A miniszterelnök bólintott. – Talán nem is…

219
 – Mit nem is, miniszterelnök úr?
– Hagyjuk. Látta azt a jelentést, amelyet az Aérospatiale-
tól kaptunk?
– Igen. Eső után köpönyeg. Mondhatnám, klasszikus példa.
Rajtunk már nem segít.
A miniszterelnök ismét bólintott. – A palesztin aknavetősök
szemmel láthatóan nem tudnak semmit.
– Csodálkoznék, ha tudnának.
– Nem feledkeztünk meg semmiről, Motty?
Hur megrázta a fejét. – Nem. Nem hiszem. Mindent
megteszünk, amit itt tehetünk. Teherántól Madridig egy sor
légierő műveleti központjával tartjuk a kapcsolatot. Mindenki
tőle telhetően segít. Most már minden csak azon múlik: lesz-e
szerencséje a hírszerzésnek.
– Igen. Vagy pedig Ahmed Rís úr szakít magának egy kis
időt, és felhív, hogy tudassa velünk, mi folyik.
–  Jobb szeretném, ha mi magunk derítenénk ki, hogy mi
folyik itt.
A miniszterelnök egy utolsó pillantást vetett a teremre. –
Folytassák a munkát, Motty. Később még beszélünk.
–  Igen, miniszterelnök úr. Hol érhetem el, ha történik
valami?
A miniszterelnök elgondolkodott. Tel Avivnak sokkal
jobbak a távközlési és közlekedési lehetőségei. Nem olyan
kiemelt hely, biztonságosabb. Egy hadügyminisztériumi
tanulmány újra megállapította, hogy válsághelyzetekben
minden műveleti központnak Tel Avivban kellene lennie.
Mindazonáltal Jeruzsálem a főváros – nemcsak a politikai
főváros, hanem Izrael szíve és lelke. Fogalom, lelkiállapot, örök,

220
szellemi létező. Ha romokban állna, földje sóval beszórva,
ahogy a rómaiak után, akkor is az volna, ami: Jeruzsálem. –
Jeruzsálemben. Jeruzsálembe megyek.
Hur bólintott, sőt még egy mosolyt is engedélyezett
magának. A miniszterelnök távozott.

Teddy Laskov egyedül állt Lod katonai repülőterének

aszfaltozott kifutóján. Csalóka hajnal gyűlt a keleti égen, és
megmutatta a Saron-síkságból kiemelkedő szamariai hegyek
vonalát. Sokáig nézett az égre, mígnem a fény eltűnt, és
megkezdődött a legsötétebb óra.
Elfordult és végignézett a sötét kifutópályákon a tizenkét
F-14-esre, melyeknek körvonala kirajzolódott a távoli
nemzetközi repülőtér fényei előtt. Némán álltak a gépek, mint
a civilizáció és az emberiség határait védő őrszemek. Úgy
nevezik őket: harci repülőgépek, gondolta Laskov, de éppúgy
lehetne nevük békerepülőgép is. Hiányozni fognak. A bőr és a
hidraulikus szerkezetek szaga. A kávézó a készenléti szobában,
a rádiózörej. De leginkább azok az emberek, akiknek
köszönhetően a Hel Avir több egy nagy halom méregdrága
fémnél. Az oroszországi első gépétől az utolsóig Izraelben –
tragacstól tragacsig, ahogy a pilóták mondják – negyven év
telt el. Sok, mindenképpen sok, gondolta.
Megfordult és elindult a várakozó terepjáróhoz. Még
egyszer visszanézett, ahogy a kocsiba szállt.
A sofőr meggyújtotta a lámpákat, kapcsolt,
keresztülzökkent a kifutón, rá a repülőtéri útra.
Laskov levette sapkáját és zubbonyát, és az ölébe
fektette. Az éjszakai szél a szélvédő mögé kerülve beleborzolt
őszülő hajába. Hátradőlt. Miriamra gondolt. Néhány percig az ő

221
kezében volt a sorsa. Sőt, egész országának sorsa a kezében
volt, amíg vadászgépe kormányát tartotta. Most már nem tart
mást, csak a sapkáját és a kabátját. Nem volt biztos benne,
hogy helyesen cselekszik, amikor elhagyja ezt az állandó
feszültséggel teli pályát. Jó érzés volt megszabadulni tőle,
ugyanakkor ürességet érzett. Az ember nagyon gyorsan
magányos lesz, ezt már tudta. Miriam nélkül még sokkal
magányosabb.
A sofőr megkockáztatott egy oldalpillantást.
Laskov feléje fordult, erőltette a mosolyt.
A fiatalember megköszörülte a torkát. – Haza, tábornok
úr?
– Igen. Haza.

222
 15

A reggeli tengerészeti félhomály 6 óra 3 perckor vette

kezdetét. Az ég hibátlan, felhőtlen kékre változott. A levegő
meghűvösödött kicsit, a dombot elárasztotta a folyó párás,
hajnali szaga. Majd köd szállt fel a vízről, s melegebb lett a
levegő. A halvány fényben valahol rázendítettek dalukra a
madarak. 6 óra 9 perckor felkelt a nap a távoli Iránban, a
Zagrosz-hegység csúcsai fölött, és felszívódott a talaj menti
köd.
Hausner eltöprengett: vajon azok a hajdani völgylakók a
Tigris és az Eufrátesz mentén mit gondoltak a hóborította,
rejtelmes csúcsokról, amint minden reggel megjelent
mögöttük a nap? Aztán egy szép reggel a félig barbár,
vérszomjas perzsák törtek elő a hegyek közül, és szétverték a
Tigris és az Eufrátesz régi civilizációját. Idővel azonban az ősi
völgylakók kultúrája magába olvasztotta a hódítókat.
Évszázadonként úgy egyszer előtört egy-egy inas, vad
hegyi törzs a környező magas felföldekről – a mai Irán és
Törökország területéről. Az ősi városok, falvak, tanyák felfogták
a pusztítást, fosztogatást, erőszaktételt, mészárlást, azután,
amikor elült a por, és véget ért az öldöklés, éltek tovább az új
urak alatt. Aztán jöttek délről, a sivatagból az arábiaiak, és
elsöpörték a régi isteneket.
A legrosszabbak mégis a mongolok voltak. Az ő
eljövetelük olyan végletes rombolással járt a városokban, az
ősi öntözőművekben, hogy azt Mezopotámia soha többet nem

223
heverte ki. A terület, mely valaha húsz-harmincmillió embert
tartott el – Egyiptomon és Kínán kívül ez volt a világ
legsűrűbben lakott szeglete –, sivataggá vált, pár millió lakosát
betegség tizedelte, állandó félelem sújtotta. A négyezer
esztendeje folyamatosan művelt föld portengerbe fúlt.
Maláriás mocsarak és sivár homokbuckák váltogatták
egymást, ahogy a két ikerfolyam fékezetlenül vándorolt
árterén. Néhány évszázaddal később megjelentek a törökök, s
a föld és lakói még mélyebbre süllyedtek. Amikor az angolok
1917-ben kiűzték a törököket, alig hittek a szemüknek: a
valahai Termékeny Félholdon járnak? Kurna, az édenkert
legendás helye dögvészes mocsár lett. Tréfálkoztak is az angol
bakák: „Ha ez az édenkert, milyen lehet akkor a pokol?”
Nem csoda, gondolta Hausner, hogy a mai irakiakban így
keveredik végzetes történelmük keserűsége és ősi örökségük
büszkesége. Ez a kettősség az egyik kulcsa Ahmed Rís
bonyolult személyiségének is. Ha ezt valaki Tel Avivban vagy
Jeruzsálemban megértené, talán kimondaná a szót: „Babiloni
fogságban.”
Hausner megrázta a fejét. Nem! Könnyű erre az
eredményre jutni itt, Babilonban. De a katonai hírszerzés
embereinek, akik rádióforgalomról szóló jelentésekkel,
radarmegfigyelésekkel, légi felvételekkel, ügynöki
beszámolókkal bajlódnak, nem annyira nyilvánvaló.
Mégis, az izraeli hírszerző szolgálatok mindig híresek voltak
képzelőerejükről, szabálytalan gondolkodásukról. Ha elég
alaposan elmélyülnek Rís lélektani képében – romantikus
alkat, a történelmi nagyság ábrándjával meg effélével –,

224
akkor talán eljutnak a pontos következtetésig. Hausner
legalábbis bízott benne.

Hausner megkezdte a vékony védelmi vonal ellenőrzését.

Szereztek két további AK-47-est, és talán a lőszerük is
elegendő lesz, hogy visszaverjenek egy olyan támadást, mint
az előző éjszakai volt.
Mindenki a védelmi állásokon dolgozott, annak a kis
csoportnak a kivételével, melynek tagjai vállalkoztak rá, hogy
még egyszer átfésülik a keleti lejtőt, felszedik az otthagyott
felszerelést. Alumíniumrudakat vittek magukkal ásónak, hogy
eltemessék a két hátrahagyott halott arabot.
Az izraelieknek hét sebesültjük volt. Egyikük, HájimTamir, a
békeküldöttség tagja, súlyos állapotban. Valamennyien
kényelmesen pihentek Kaplan mellett a pásztorkunyhóban,
melyet Hausner tábori kórháznak nevezett ki, és két
légikisasszony felügyelete alá rendelt.
A jobb oldali deltaszárny végéhez földből és agyagból
feljárót kezdtek építeni, hogy könnyebben megközelíthessék a
Concorde-ot. A munkát verejtékező, félmeztelen férfiak
végezték, kezdetleges szerszámaikat a Concorde roncsaiból
alakították. A földet bőröndben, takaróban szállították, kézzel
és lábbal döngölték be a feljáróba.
Hausner a félig kész feljáróra lépett, és onnan egy
ugrással a szárnyon termett. A vészkijáraton át került be az
utastérbe.
Vele szemben, a repülőgép hátulsó részén, ott ült Burg és
Dobkin. A hadbíróság.
Hausner végigment a széksorok között. A nap besütött a
kis repülőablakokon, a hátsó nyomásvédő fal tátongó résén

225
beáramló fényben táncoltak a porszemek. – Jó reggelt. –
Állva maradt a sorok között. Égett kerozin szaga töltötte be az
utasteret még most is.
A két férfi biccentett.
Dobkin megköszörülte a torkát. – Jacob, nem könnyű a
szívünk ettől a feladattól. De csak akkor lesz itt fegyelem, ha
nem bánunk kesztyűs kézzel az olyanokkal, akik nem
engedelmeskednek a parancsnak.
– Tökéletesen egyetértek.
Dobkin előrehajolt. – Ezek szerint belátja, hogy jogunk van
ítéletet hozni ön felett.
– Azt nem mondtam.
–  Pedig be kell látnia – csattant fel Dobkin. – Itt mi
képviseljük a törvényt. Akár elfogadja, akár nem.
–  Elfogadom, hogy mi hárman képviseljük a törvényt. Mi
hárman bíráskodunk az emberek felett, hárman szabunk ki
ítéletet.
Dob kin a homlokát ráncolta. – Jacob, Jacob,
borotvaélen táncol. A helyzet komoly. Ha eljárást folytatunk
maga ellen, az nyílt lesz, megfigyelőkkel, minden szükséges
kellékkel, és előre megmondhatom: az ítélet nem kétséges.
Bűnös! Márpedig az adott körülmények között az egyetlen
lehetséges büntetés… – Burghoz fordult, mintegy támaszt
keresve. Burg, aki maga szorgalmazta ezt az eljárást,
gyakorlatias ember volt, és a zsigereiben érezte, hogyan kell
túlélni egy-egy nehéz helyzetet. Most hátradőlt, hallgatott.
Nagy szertartással pipára gyújtott, közömbösen mordult
egyet-egyet. Várta, hogy merre billen a mérleg nyelve.
Dobkin viszont katona. Hozzászokott, hogy tökéletes

226
engedelmességet követeljen s kapjon. Burg a maga
világában elfogadott olyan hűtlenkedéseket, olyan
megalkuvásokat, melyektől a tábornokok a hadbírósági
kézikönyv után kapkodtak volna.
Hausner tüntetően az órájára pillantott. – Nézze, csak egy
dologban téved. Abban, hogy engem nem lehet megvádolni
a parancs megszegésével, mert itt én parancsolok. Mármost
ha bárki – és ez magukra kettőjükre is vonatkozik – megszeg
egy parancsot, akkor összehívjuk a jelenlévőket, és tárgyalást
tartunk. Van még valami mondanivalója?
Dobkin előrehajolt. – Jól értem? Ez lázadás?
– Én nem nevezném annak.
–  Én meg annak nevezem. A legmagasabb rangú
személy közöttünk a külügyminiszter. Választott tagja a
Kneszetnek, továbbá…
–  Hagyja, tábornok úr. A fegyveresek többsége hozzám
hűséges. Lehet, hogy dejure a külügyminiszter a parancsnok,
de facto azonban mi vettük át a hatalmat, miként ezt ön jól
tudja. Látja, nem is vette magának a fáradságot, hogy
egyáltalán meghívja a minisztert erre a kis csevegésre. Az
egyetlen vitás kérdés az, hogy hármunk közül ki a főnök.
Szerintem én. De ha ön úgy kívánja, hogy a parancsok a
külügyminiszteren vagy kettőjük valamelyikén át érkezzenek,
nekem nincs kifogásom ellene. Már legalábbis addig, amíg
világosan látják, hogy ki adja ki a parancsot. Érthető?
Hosszú csönd következett. Burg, most először, megszólalt: –
Igazi klasszikus csel, melynek alapja a Neumann-Morgenstern-
féle játékelmélet, ha nem tévedek. Jacob a mi hallgatólagos
egyetértésünkkel elorozta a hatalmat a külügyminisztertől.

227
Miután megtettük ezt a lépést, számunkra többet nincs
visszaút. Majd pedig Jacob az asztalra cselezi a kártyáinkat. Ez
aztán a machiavellizmus! – Burg hangja nem árult el érzelmet.
Hausner nem felelt.
Megint hosszú csend állt be. Dobkin szólalt meg halkan: –
Miért csinálja ezt, Jacob?
Hausner vállat vont. – Azt hiszem, azért, mert én vagyok az
egyetlen, aki érti az ilyen helyzetek csínját-bínját.
Önmagamban megbízom. Maguk viszont aggasztanak egy
kicsit.
Dobkin megrázta a fejét. – Nem, nem! Azért viselkedik így,
mert maga miatt kerültünk ide. És maga most ki akar
szabadítani bennünket. Hős akar lenni, hogy a világ szemébe
tudjon nézni, ha… amikor hazajutunk. És közben fütyül rá,
hogy kinek lép a tyúkszemére, csak az a fontos, hogy a saját
lelkiismeretét megnyugtassa.
Hausner elvörösödött. – Ahogy parancsolja, tábornok úr. –
Hátat fordított, a kijárathoz ment, majd visszanézett. –
Parancsnoki megbeszélés pontosan délben. Itt a repülőn. –
Kiment.

A földre érve Hausner Beckerbe és Kahnba ütközött. A

tartalék áramforrás tervrajza fölött ültek. Leguggolt melléjük a
deltaszárny árnyékában. – Miért nem sikerült az este
megcsinálni a rádiót?
Kahn válaszolt. – Nem tudtunk rendesen figyelni, akkora
zaj volt idekint.
Hausner elmosolyodott. – Igazán sajnálom. Ma majd
igyekszünk csöndesebben.

228
 –  Estére, Isten segítségével, már csak nem leszünk itt! –
mondta Kahn.
Hausner ránézett. – Azt hiszem, ez nagymértékben
magukon kettőjükön múlik.
Becker felállt. – Rajtam. Én vagyok a kapitány. Ha sikerül
megteremtenem a rádió-összeköttetést, enyém a dicsőség.
Ha nem, én viszem el a balhét. – Becker hangja hűvösen
csengett.
Hausner is felállt. – Természetesen. Mindenki figyeli, nem
jön-e repülő. Az a parancs, hogy ha valaki gépet lát, ahogy
csak bír, fusson ide és közölje. Néhány órán belül el fog
készülni a feljáró a géphez. Maguk bent tartózkodhatnak, és a
jelentéstől számított körülbelül két percen belül
rádiókapcsolatba léphetnek az illető repülőgéppel. Ez így
rendben van?
– Nem hangzik rosszul – mondta Becker.
Hausner felnézett a deltaszárnyra. Láthatóan megérett
benne az elhatározás. – Leszívatom a megmaradt
üzemanyagot.
Becker elképedt. – Az üzemanyagra szükségem van.
Különben mivel működtetném a segédáramforrást, mivel
fejlesztenék áramot a rádiókhoz?
– A segédáramforrás nem működik, nem is fog. Most az a
legfontosabb feladatunk, hogy távol tartsuk az arabokat. Mert
hiába működik pompásan a segédáramforrás, ha a
pilótafülkében Ahmed Rís terpeszkedik. Az üzemanyagra azért
van szükségem, kapitány úr, hogy robbanószert csinálhassak.
– Nem hagyom elvinni az üzemanyagot.

229
 Hausner értetlenül nézett. A műszakiak azt hiszik, többet
engedhetnek meg maguknak, mint a közönséges halandók. –
Csak pocsékolja az idejét ezzel a segédáramforrással. Nem éri
meg az a vacak. Menjenek fel a pilótafülkébe, és legalább
addig rádiózzanak, amíg az akkumulátorok nem merülnek ki.
Nincs időnk azon aggódni, hogy később vajon tudunk-e saját
áramot fejleszteni. Talán az a később már soha nem jön el,
hacsak nem adjuk bele mindenünket, amink csak van, mint
tegnap éjjel. – Ránézett Beckerre és Kahnra. Aztán halkabbra
fogta a hangját. – Egyébként sem akarom, hogy az összes
üzemanyag a szárnytartályban maradjon. Egyetlen nyomjelző
lövedék elég, hogy felrobbantsa, és maguk szépen
megsülnek a pilótafülkében.
Becker tudta, hogy van igazság abban, amit Hausner állít.
De másfelől ő sem mond butaságot. Az összes felmerülő
problémának több józan megoldása lehet. – Nézze – mondta.
– Hagyjon minket békén, hadd hozzuk rendbe a
segédáramforrást, amíg úgysem használható a rádió. Vigyen
el annyi üzemanyagot, amennyire szüksége van. Azt hiszem,
több maradt, mint hittük. A kannákban úgyse fér el
akármennyi. A többi itt marad a tartályokban. Rendben?
Hausner elmosolyodott. – Odafönt teljes
engedelmességet követelt, amit vita és fenntartás nélkül meg
is kapott tőlem is, mindenki mástól is. Ott maga volt a
kapitány. Idelent én vagyok a parancsnok. Én vajon miért
nem kérhetem ugyanazt?
Becker a fejét rázta. – Odafönt más. Ott szakmai
dolgokról van szó. Idelent minden egyéni vélemény kérdése.
Ezért aztán lehet róla vitatkozni.

230
 –  Egy nagy frászt! – Hausner felnézett a Concorde-ra.
Fehérre festett törzse a felkelő nap fényében halványan
aranylott. – A végső döntést később fogom meghozni. De
addig is megkezdem a Molotov-koktélok töltését az
üzemanyaggal. Később majd beszélünk. – Sarkon fordult és
elment.

A repülőgép sérült farokrésze alatt a földön a

külügyminiszter ült két munkatársával, Simon Peleddel és Eszter
Aronszonnal. Velük volt a békeküldöttség két tagja is: Jaakov
Szapir, egy baloldali Kneszet-tag, akit Hausner egy csöppet
sem kedvelt, valamint Miriam Bernstein, akit annál jobban.
Hausner látta, hogy ki-ki épp szünetet tart a munkájában,
ezért leültek vitatkozni, de olyan hevesen, mintha a
parlamentben volnának. Odalépett hozzájuk.
A külügyminiszter fölnézett. Hausner láttán először
meglepetés ült ki az arcára. Aztán intett: lépjen oda hozzá.
Dobkinnak és Burgnak ezek szerint nem sikerült ráncba
szednie Hausnert, gondolta. Gyors helyzetfelmérés után felállt,
és úgy üdvözölte az odalépőt. – Még nem jutott rá időm, hogy
tisztességesen megköszönjem, amit az éjszakai támadás során
tett.
Hausner bólintott. – Köszönöm, miniszter úr. – Lenézett a
porban ülő négy emberre, akik megpróbáltak nem venni róla
tudomást. – Sajnálom, de ma reggel még nem jutott rá időm,
hogy feladatot adjak önnek.
–  Sebaj! De azért nagyon örülnénk, ha kapnánk valami
eligazítást, hogyan használjuk fel erőinket és hogyan…
–  Arra gondoltam, miniszter úr, hogy önök szedhetnék
össze azt a sok csomagot, amely a gép nyomában

231
szétszóródott. A lejtőre is jutott, de ha elhagyják a védelmi
vonalat, csak óvatosan! Ürítsék ki a táskákat, és csoportosítsák
tartalmukat. Aztán az üres bőröndöket, a ruhafélét adják át a
védelmi vonalban állóknak. A táskákat megtöltik majd
homokkal és agyaggal a mellvédépítéshez. A ruhaneműből
babákat csinálnak, kitömik őket homokkal, ronggyal. Rendes
munkát várok. A babákat alkonyatkor ültetjük majd ki a
mellvédre. Tartsanak meg némi ruhát kötözésre, továbbá
készítsenek leltárt minden használható dologról: szeszről,
gyógyszerről, élelemről, efféléről. – Elhallgatott, aztán halkan
hozzátette: – És még valami: keressen a gyógyszerek közt
olyasmit, ami nagy adagban gyorsan és fájdalommentesen
öl. De erről ne beszéljen senkinek. – Hangosan folytatta: –
Minden világos?
A külügyminiszter bólintott. – Természetesen. Amint
elnapoltuk az ülést, azonnal nekilátunk.
Hausner alig láthatóan megrázta a fejét.
–  Értem. Talán már most el kellene napolni – szólt a
külügyminiszter. Megfordult, a még mindig ülő társaság felé. –
Aki az elnapolás mellett van, szavazzon igennel.
Válaszul csak néhány mormolás hallatszott. Lassan és
vonakodva álltak fel és mentek el. Csak Miriam Bernstein
maradt.
Hausner megfordult, és az ellenkező irányban indult el.
Bernstein utolérte. – Az előbb egy nagyszerű embert
alázott meg.
A férfi nem válaszolt.
– A fene vigye el magát, hallja egyáltalán, amit mondok?

232
 Hausner megállt, de nem fordult az asszony felé. – Aki
szórakozni akar velem, az kiteszi magát a megaláztatásnak…
ha nem rosszabbnak. De se időm, se türelmem az intelmeihez,
Miriam.
Miriam megkerülte a férfit, és az arcába nézett. Halkan
szólalt meg: – Mi ütött magába, Jacob? Úgy viselkedik, hogy
nem hiszek a szememnek.
Hausner közelebb lépett, és most ő kereste az asszony
tekintetét. Könnyeket látott benne, bár nehezen tudta volna
eldönteni: a düh vagy a bánat könnyeit-e. Egyszerre
rádöbbent, hogy sohasem tudott olvasni az asszony
arckifejezésében. Miriam néha olyan volt, akár egy békéltető
prédikációkra programozott robot, de Hausner gyanította,
hogy mégiscsak hús-vér nővel áll szemben. Szenvedélyes
nővel. Igazán szenvedélyessel. Ennyi azért kiderült az alatt a
rövid idő alatt, amíg egymás mellett ültek a Concorde-on.
Igaz, akkor ő nagyon rossz állapotban volt, ami emberi
érzelmeket csiholt ki az asszonyból. Az ilyen nő a bajban
lévőknek, a gyengéknek melegséget nyújt. De taszítja, ha egy
férfi erős és magabiztos. Talán a fekete egyenruhásokkal függ
össze a dolog, a gyerekkorából. Istenem, gondolta Hausner,
sosem fogom megérteni ezeket a tábort járt zsidókat. A
pökhendi szabrékat sokkal könnyebben megértette, pedig
nem tartozott azok közé sem. Hausner egy olyan csoport
tagja volt, mely évről évre fogyatkozik. Sohasem érezte magát
otthon az új Izraelben. Sohasem tudott természetesen
viselkedni a tábort járt zsidókkal, amilyen Miriam Bernstein.
Akaratlanul is az asszony karjára pillantott, ahová a számot
tetoválták. Sokan plasztikai sebésszel távolíttatták el azt a

233
számot. Az asszony karján eltorzult a jel, világosabb volt a
szokásosnál. Hiszen a növekedése akkor még nem fejeződött
be. Igen, a gyerekre tetovált szám.
– Nem válaszol?
–  Hogyan? Ja, igen. Hogy mi ütött belém? Hát
megmondom, Miriam. Néhány perccel ezelőtt Dobkin
tábornok és Burg úr arra az elhatározásra jutott, hogy
kivégzőosztag elé állít. – Fölemelte a hangját, hogy
elhallgattassa az asszony hitetlenkedő kiáltását, majd folytatta:
– Ne értsen félre. Nem haragszom rájuk. Egyetértek
gondolatmenetükkel, mely erre az eredményre vezette őket.
Csak az áldozat kiválasztásával nem értettem egyet. Az a
helyzet, Miriam, hogy ők ketten sokkal világosabban látják a
dolgokat, mint maguk mind. Tudják, hogy mit kell itt csinálni. És
a szavamat adom magának, Miriam, ha ez a helyzet még
negyvennyolc óra hosszat tart, maguk is valamennyien halált
kiáltanak az élelmiszer-rejtegetők, a lazsálok, az árulók, az
őrségben elalvók fejére. Mi azonban nem engedhetjük meg
magunknak azt a fényűzést, hogy kivárjuk, amíg beköszönt a
közmegegyezés. Amit ma embertelennek lát, azt holnap már
egyenesen könyörületesnek fogja tekinteni.
Az asszony kitörölte a könnyet a szeméből, és megrázta a
fejét. – Nagyon kevéssé hisz maga az emberiségben. De a
legtöbbünk nem ilyen. Én inkább választanám a halált, mint
hogy megszavazzam valakinek a kivégzését.
–  Magára halál vár, ha kitart e mellett a nézete mellett.
Különben is, az után, amit maga átélt, egyszerűen nem értem,
hogyan lehet ekkora nagy hite az emberek alapvető
jóságában.

234
 –  Azt mondtam, hogy a legtöbb ember jóakaratú. Egy-
két fasiszta mindig akad.
–  Valójában azt akarja mondani, hogy mindannyiunkban
van egy kevés a fasisztából, nem igaz? És ahogy rosszabbodik
a helyzet, az a részünk fog uralkodóvá válni. Az a rész,
amelyet én az életben maradás érdekében hívtam elő
magamból. Tudatosan és akarattal hívtam elő magamból a
vadállatot. A legmélyebb sötétséget. – Hausner az asszonyra
tekintett. Miriam sápadt volt. – Az ember azt gondolná, ha
valaki annyi időt tölt egy repülőtábornokkal, mint maga, arra
csak ragad valami a héjából.
Az asszony gyorsan fölnézett, és sápadt arcát elöntötte a
pír. – Maga… – Hátat fordított és elsietett.

235
 16

Hausner Brin és Naomi Haber mellett ült a lőállásban. Lenézett

a keleti lejtőre, cigarettázott, beszélgetett a két fiatallal. Előbb
Brint kérdezte: – Megtanítja Naomit a távcső és a puska
használatára?
Brin vállat vont. – Nem akarja megtanulni.
Hausner most a lányhoz fordult. – És miért nem?
Naomi letörölte a port a kék melegítőjéről. – Képtelen
volnék lelőni egy embert. Jó és gyors futár vagyok. Csak ezt
vállaltam.
Hausner válaszolni akart, de váratlanul megérkezett
Dobkin. Hausner gyorsan rápillantott, kereste, hogy van-e
fegyver nála, de nem látott. Brin teste is megfeszült.
Dobkin láthatóan már elfelejtette, mi történt a
repülőgépben. Bólintott és leült a földre. Sokáig senki nem
szólt.
Hausner megfordult, és a sima tetejű halom fölött
délnyugati irányba mutatott. – Az ott micsoda?
Dobkin is arra nézett. A barna földön még a reggel
árnyékai lebegtek. Gomolyban szállt föl a köd szerte a
mocsarakból. – Az? A görög amfiteátrum. Nagy Sándor
építtette. Amikor Krisztus előtt 323-ban bevette Babilont, az ősi
város már lecsúszóban volt. Megpróbálta újraéleszteni, de
fénykorát nem lehetett többet visszahozni. Nagy Sándor itt
halt meg. Tudta?
– Nem. – Hausner egyik cigarettáról gyújtott a másikra.

236
 –  Hamarosan jönnek majd tárgyalni a tűzszünetről –
jegyezte meg Dob kin.
– Kik? A görögök?
Dobkin halványan elmosolyodott. – A görögökkel
könnyen tárgyalnék. Az arabok nyugtalanítanak.
Hausner viszonozta a mosolyt. Most már valamivel
kevesebb volt köztük a feszültség. – Talán jönnek. – Brinhez és
Naomi Haberhez fordult. – Pihenjenek egy kicsit az árnyékban.
A lány felállt. Brin habozott, aztán ő is felkászálódott. Fogta
az M-14-est, és megindult a lány nyomában.
Amikor kívül kerültek a hallótávolságon, Dobkin
megszólalt: – Semmi talán. Nappali támadással nem fognak
próbálkozni, de estig sem akarnak várni, hogy lezárják ezt a
históriát.
– Igaza van – mondta Hausner.
– Mit fogunk mondani nekik?
Hausner erősen ránézett. – Az én oldalamon áll?
Dobkin habozott. – Én… a külügyminiszter is, Burg is
felettese mindkettőnknek.
– Ezt majd meglátjuk.
Dobkin témát változtatott. – Ma éjszaka olyan küldetésre
megyek, ahonnan nincs visszaút.
– Tudom.
–  Nincs rá sok esély, hogy átjussak. Csak azért megyek,
hogy azok, akik itt maradnak, megőrizhessék a reményüket és
a bátorságukat.
–  Ezért küldöm el magát. Én sem hiszem, hogy átjutna.
Nem sok embert ismerek a világon, aki, miután mindezt

237
kiszámította, belevág. Ön, tábornok úr, remek ember. – Erősen
Dobkinra nézett. – Nos, az én oldalamon áll?
Dobkin vállat vont. – Mit számít az? Minden ütőkártya a
maga kezében van. A politikai vezetés meghunyászkodott.
Hat automata fegyverünkből öt fölött a maga emberei
rendelkeznek.
– Csak a magam számára akarom tudni. – Hausner most
dél felé mutatott. – Mellesleg az ott micsoda?
–  Nem kívánom legyezgetni a hiúságát, ezért nem
mondom azt, hogy az oldalára állok. Mondjuk, semleges
vagyok. – Dobkin is elnézett dél felé. – Az csak a Kaszr-halom
lehet, Nabukodonozor palotájának ásatásain és Szemirámisz
függőkertjének romjain túl. Ennek a közelében van az Istár-
kapu, a múzeum meg a vendégház. – Kis szünet után
folytatta: – Várom már az éjszakát, hogy meglássam.
–  Ezt igazán örömmel hallom – mondta Hausner. Hosszú
csend következett.
Hausner hirtelen figyelni kezdett. Délnyugatra mutatott, az
Eufrátesz felé. – Füstöt látok? Mintha egy falu volna ott a
romok közt.
Dobkin oda se nézett, csak biccentett. – Az bizony falu.
Kvejris a neve.
– És vajon nem tudnának segíteni?
Aligha. Parasztok élnek ott. Semmi kapcsolatuk a
külvilággal. Mellesleg abban is biztos vagyok, hogy a falu az
asbálok hatalmában van.
Hausner nyomorult sárkunyhókat látott, melyek, mint
középkori olasz falu a római romváros sarkában, úgy húzódtak
össze, hogy a lakók életben maradhassanak.

238
 Az egész környező táj az ellentétek látványos példatára
volt. Keletre sivatag és foltokban mocsár, azon túl a Tigris,
majd az égbe nyúló hegyek. Az Eufrátesz nyugati partján
végié len agyagsíkságok a látóhatárig, most nedvesek, de
hamarosan az aszály pókhálóját tördeli rájuk a tűző nap.
Néhány kákacsomó és datolyapálma küszködött az Eufrátesz
két partján az életért.
Az előtérben, az ő dombjuk körül Hausner téglákat,
törmeléket, kisebb halmokat, ingoványt vett ki. Az egyenes
vonalú városfalak alacsony peremeket írtak a tájra, s újra
meg újra megszakították őket a valahai őrtornyok kiemelkedő
halmai. A szél, a víz, a homok s a téglákat ezer éve széthordó
parasztok együttes munkája eltörölte a föld színéről, ami
hajdan a világ városainak legszebbike volt. Hausner tudta,
hogy Mezopotámia-szerte sok ilyen sivár látványba ütközik a
szem. Az ókori világ legnagyobb és leggazdagabb városai
évezredeken át zavartalanul hevertek a homok alatt. A férfit
megrohanta az üresség érzése, amint átnézett az Eufrátesz
túlpartjára. A nedves agyag sima, puszta síkjait girbegurba
vonallal keresztezték a híres öntözőcsatornák, melyeket ma
már senki sem használ. De maga a természetes élet, melynek
itt burjánzania kellene, mintha még az is elhagyta volna ezt a
tájat. Különös és valamiképpen rosszindulatú csücske ez a
világnak. Itt nagyon régen olyan isteneknek emeltek hatalmas
templomokat, akikre senki nem emlékszik már, olyan
királyoknak, olyan birodalmaknak palotákat, melyek nyom
nélkül tűntek el.
Harsogott a fülében a táj csendje, mintha babiloni harci
szekerek kísérteties robogását hallaná, menekülő ellenséget,

239
győztes seregek diadalordítását. A dúsgazdag Babilon. Az Ó-
és Új testamentumban egyaránt példája az emberi gőgnek, a
kéjvágynak, a bűnnek. A mai zsidóknak és keresztényeknek a
hely sivársága, pusztulata azt jelképezte: beteljesedett a
bibliai jóslat. Hausner tudta, hogy az elébe táruló ürességnek
valaminő jelentéssel kell bírnia. Ez a jelentés azonban talán
csak ennyi: Üresség. Por. Homok. Halál.
Vajon miért ide hozta őket Rís? A babiloni fogság? Hausner
azt sem tartotta volna képtelenségnek. Vagy talán valami
kevésbé színpadias oka volt? Talán egyszerűen csak megfelelt
a céljainak, hisz közel a palesztinok kiképzőtábora. Igaz, az a
tábor mégiscsak száz kilométerre van, és közöttük a sivatag…
Nos, akkor ez a babiloni fogság. A világ könyvtárai tele
vannak Babilonról szóló könyvekkel, s amikor majd újraírják
őket, csillag alatt beszúrnak egy jelentéktelen lábjegyzetet
egy szuperszonikus Concorde repülőgéppel kapcsolatos
érdekes esetről… Hausner elnyomta a cigarettáját, és
félretette a csikket. – Megjöttek – mondta halkan.

Az út felől egy öt férfiból álló csoport igyekezett fölfelé a

domboldalon. Az elöl haladó férfi fehér zászlót tartott.
Haber és Brin, akik nem jártak messze, azonnal
visszafutottak. Brin a tízszeres nagyítású nappali távcsőre
váltott, és azon át figyelte a közeledőket. – Nem hiszem, hogy
Rís köztük volna. – Átnyújtotta a puskát Hausnernak, aki
letérdelt, és belenézett a távcsőbe. Aztán letette a puskát, és
megrázta a fejét. – Nem bízik bennünk. Azt képzeli, nem
tartanánk tiszteletben a fehér zászlót. Ami elég dühítő.
Tábornok úr?

240
 Dobkin bólintott. – Ez nyilvánvalóan a bizalom hiányára
mutat. – Egy pillanatig elgondolkodott. – Egy csöppet sem ért
meg bennünket, és ez az, ami engem megijeszt.
Hausner felállt, Brinhez és Haberhez fordult. – Adják
tovább a parancsot: nem lőni. És senki ne mutatkozzon. Senki
ne hagyja el a védelmi körzetet. Nátán, ha valaki
próbálkozna, azt azonnal állítsa meg. – Leverte a port a
ruhájáról. – Tábornok úr, elkísér?
–  Természetesen. – Dobkin is felállt, kihúzogatta
egyenruháját. –Van valami humora ennek a dolognak. Most
bezzeg tárgyalni akarnak. De hisz mi mást akartunk New
Yorkban és a Concorde-on? Nem is tudom, hogy egyáltalán
akarok-e tárgyalni. Most?
–  Egyetértek – mondta Hausner. – De afelől semmi
kétségem, hogy a békeküldöttség tárgyalni akar. Nem bízom
abban a társaságban, Ben. Hivatásos békekötők. Rugóra
járnak: minden javaslatnak csak a jó oldalát látják. Átkozott
legyen a békekötő, mert miatta lesz minden következő háború
súlyosabb, mint az előző volt.
Dobkin nevetett. Ámen. A legjobb volna, ha a tábornokok
kötnék a békét és a békekötők vezetnék a seregeket. –
Elkomolyodott. – De az az igazság, hogy nem vagyunk
méltányosak a küldöttséggel. Nem mindegyikük egyforma.
Némelyek… a legtöbben elszánt tárgyalófelek. És éppúgy
számolnak a valóságos helyzettel, mint mi.
Hausner kilépett a lejtőre. – Kétlem. Rajta! Induljunk el,
mielőtt a nyakunkra jön egy tucat hivatásos tárgyaló. – Elindult
lefelé, Dobkin a nyomában.

241
 Egy időre az arabok egy mélyedésbe kerültek, azalatt
elvesztették őket szem elől. Vagy száz métert haladhattak
lefelé, amikor újra meglátták a fehér zászlót, majd az
arabokat. Fegyver volt náluk, és gyorsan közeledtek. Hausnert
egy pillanatra elfogta a kétség, mégis meglobogtatott egy
fehér zsebkendőt, és arabul odakiáltott valamit. Az arabok
észrevették, válaszoltak. A két csoport nagyon lassan közelített
egymáshoz. Majd az arabok a lejtő oldalában, egy sima
szakaszon megálltak.
Hausner odasietett hozzájuk, és arab módra közvetlenül a
vezető elé állt. – Hol van Rís? Csak Ríssel tárgyalok.
A férfi hosszan nézte Hausnert. Fekete szemében gyűlölet
és megvetés égett. Láthatóan utálta a küldetését. Halkan,
lassan beszélt. – Szálem Hamádi vagyok, Ahmed Rís
helyettese. Üdvözletét küldi, és követeli, hogy azonnal adják
meg magukat.
Hausner felnézett Hamádira. Ristől eltérően ezt a férfit soha
nem fogták el, nem készült róla sem dosszié, sem pszichológiai
értékelés. Még összefoglaló sem a tevékenységéről. Hausner
csak annyit tudott, hogy maga is palesztin árvaként kezdte az
életet, aztán a különböző palesztin felszabadítási szervezetek
rábízták az asbálok irányítását. Értékek? Erkölcs? Becsület?
Nehéz lett volna ezt megválaszolni. Még arra sem lehetett
számítani, hogy akár a legtöbb arab, ő is erős vallásos
neveltetésben részesült volna. A férfi alig egy méterre állt
Hausnertól, alacsony volt és arányos termetű. Rendezett
kecskeszakállat viselt, és szemmel láthatóan több gondot
fordított a testi tisztaságra, mint a ramlai börtönben fogva

242
tartott terroristák. Hausner még közelebb lépett. – Hol van Rís?
Követelem, hogy vele beszélhessek.
Hamádi lassan bólintott. – Maga Jacob Hausner.
– Az vagyok.
– Velem jön?
– Esetleg.
Hamádi habozott. – Személyesen biztosítom a
sértetlenségét.
– Csakugyan?
Hamádi a szó szoros értelmében az ajkába harapott,
hogy úrrá legyen növekvő ingerültségén. – Szavamra. –
Megállt. – Higgye el, mi éppúgy meg akarjuk tárgyalni a
helyzetet, mint maga. – Hirtelen elmosolyodott. – Nem állítunk
csapdát Jacob Hausnernak, hogy eltegyük láb alól. Hiszen ezt
most itt is megtehetnénk. Amellett maga nem is olyan fontos
személy.
–  Rís mintha másképp vélekedett volna. Azt mondta, ha
leszállunk, meg fog ölni.
Szálem Hamádi elnézett az űrbe. – Ezt a fogadalmát
visszavonja.
Hausner megfordult, és intett Brinnek, aki a távcsövön
keresztül figyelte. Brin visszajelzett. Hausner látta, amint az
emberek óvatosan kilesnek a csomagokból és földből
összetákolt új mellvéd fölött. Azt is látta, hogy a csomagok
egy része túl élénk színű. Homokréteget kell szórni mindenre.
Visszafordult Hamádihoz. Az arab meglátta a távcső
fénytükrözését, és igyekezett megjegyezni, hol helyezték el.
Hausner szándékosan nekiment, ahogy Hamádi ellépett
mellette. – Na, indulás. Más dolgom is van.

243
 A csoport lefelé indult a lejtőn. Elhagyták a domboldalt, és
párhuzamosan mentek tovább azzal a méternyi magas
vonulattal, melyről Dobkin elmagyarázta, hogy a város belső
fala volt. Hausner látta, hogy hol ütközött a falnak a
Concorde hátulsó leszállókereke – száz évvel ezelőtt. Délnek
fordultak, és a rommező központi része felé vették útjukat.
A város romjait alig tárták föl. Nagy képzelőerő kellett
ahhoz, hogy valaki egy élőktől nyüzsgő világvárost lásson
maga előtt – fiatal lányokat csilingelő karkötővel, katonákat,
amint esznek-isznak, tarka bazárokat, lenyűgöző
felvonulásokat, Babilon híres csillagjósait, amint néhány
rézgarasért horoszkópot vésnek vizes agyagtáblára. De
Hausner, mint a Közel-Kelet lakói általában, megszokta az
ásatásokat. Lelki szemei előtt látta mindezt, sőt többet is. Szinte
érezte a szellemek jelenlétét, ahogy beleütköznek a forgalmas
utcán. A füle csengése félig kivehető hangokká formálódott,
egy ősi sémi nyelv beszédhangjaivá. Aztán egy-egy szó vagy
kifejezés óhéberül. Hirtelen azt érezte, hogy épp ott, ahol most
lépdel, egy zsidó járt, és a feleségével beszélgetett. Velük
voltak a gyerekek is. Siettek valahová. Az Istár-kapu felé. El a
városból. Elhagyták Babilont és a fogságot, örökre.
Hamádi mondott valamit, és Hausner ekkor ébredt rá,
hogy jókora távot tettek meg. Körülnézett. Errefelé
alaposabban kiásták már a terepet. Hamádi Dobkinnal
beszélt, aki megállás nélkül faggatta a romokról. Az arab
szemmel láthatóan bizonytalan válaszokat adott, végül rászólt
Dobkinra, hogy hallgasson.
Hausner ismerte valamennyire Babilon történetét, ha
magát a várost nem is. Tisztában volt Babilonnal mint névvel,

244
jelképpel, fogalommal, lelkiállapottal. Alig-alig tartotta
lényegesnek azt a körülményt, hogy mindez tégla és habarcs
formájában is létezik. Dobkint viszont a tégla és a habarcs
érdekelte. Ha Hausnert egyáltalán érdekelte valami, az sokkal
maradandóbb dolog volt. S mi lehet maradandóbb, mint a
teljes pusztulás és megsemmisülés? Ez tette Babilont élő
jelképpé. Helyét a történelemben az a tény jelölte ki, hogy
elbukott, ahogy megjövendölték.
Babilon tehát meghalt, ahogy meghalnak városok, és por
lepte a végtelen századokon át, míg egészen be nem fedte.
A mai kor régészei alig tudták megtalálni a helyét, s még az
itteni legenda is, mely más eltemetett városok helyét életben
tartotta, hallgatott Babilonról, annyira teljes és tökéletes volt
pusztulása.
Most azonban már itt is megkezdődött a feltárás, ahogy
Izraelben és a Közel-Kelet más részein is. Minden egyes halom,
melyet kiástak, emlékeztetett: nemcsak az emberi építmények
múlandó voltára, hanem az önpusztítás emberi sajátosságára
is. Hausner mulatott is, szomorkodott is a
gondolatkapcsoláson: ez itt Babilon – Babilonban újra zsidók
vannak. Nem számít, hogy a hangnál gyorsabb repülőgépen
érkeztek. Csak az számít, hogy itt vannak – itt vannak, az
akaratuk ellenére. Az emberi világban nem történtek
nagyobb változások az évezredek során. Csak a külsőségek
változtak.

Amikor a kis csoport elérte azt a magaslatot, amelyen

valaha a görög amfiteátrum állt, nyugati irányba fordultak az
Eufrátesz felé, és egy kecskeösvényen folytatták útjukat. Egy
sovány szamár a mindent ellepő sótól kifehéredett tüskebokrot

245
harapdált. Egy magányosan álló datolyapálma sárgászöld
levelei közt könnyű szellő zizegett. Nyomasztóbbá vált a hőség.
Hausnernak erről eszébe jutott, hogy a dombon huszonnégy
órára sem elegendő a folyadék. Az élelem kétszer annyi ideig
is eltarthat. A repülőgép alumíniumburkának darabjaiból
medencéket hajlítgattak, hogy felfogják az esővizet, de ezen
a tájon az eső éppoly valószínűtlennek látszott, akár a hóvihar.
Szótlanul mentek. Dobkint nagyon érdekelte az útvonal,
mind katonai, mind régészeti szempontból. Megálltak egy kis
emelkedőn. Hausnernak szemébe tűnt a domb, melyen a
Concorde nyugszik, mintegy másfél kilométernyire északra. A
gép teteje innen alig látszott. A domb – avagy az eltemetett
erődítmény – félelmetesnek tetszett innen nézve, s most már
értette, hogy miért akarnak tárgyalni az asbálok.
A kecskeösvénytől nyugatra, úgy ötszáz méterrel lejjebb
folyt az Eufrátesz. Hausner most tisztábban látta a szánalmas
Kvejris falucskát az Eufrátesz partján. Szárifából épült a falu –
durva agyagkunyhók, meszelés és díszítés nélkül. Ahogy
közelebb értek, asszonyokat látott, akik a szemükig fekete,
hosszú abbába burkolóztak, férfiakat hosszú, ingszerű
dzselebiában, fejükön kúfijával. Valaki erőtlen muzsikát
cincogtatott egy húros hangszeren. Földszínű kecskék
legelésztek a cserjésben, bibliai külsejű, hosszú ruhás, lebegő
fejfedős emberek terelték őket, ugyanazt a munkát végezve,
ugyanolyan körülmények között, mint őseik évezredekkel
ezelőtt. Hausner rájött: a kép, melyet lát, alig változott négy-
ötezer év alatt. Az emberek most nem bálványimádók,
hanem muzulmánok, nem disznót terelnek kondában, és nincs
már Babilon. Egyébként ugyanúgy folyik az élet az Eufrátesz

246
mentén, sőt lényegesen kevesebbet változott, mint az ide-
oda kóborló, nyugtalan folyam.
A csoport elhagyta a kecskeösvényt, és fölfelé tartott egy
nagy halomra. Meredek tégla lépcsősorhoz értek, azon
mentek tovább. Félúton, egy domboldalból kivájt sík teraszon,
kő oszloptalapzaton Babilon oroszlánja állt. Semmit sem tudni
róla, sem a korát, sem a jelentését, de félelmetes volt, amint
az örökkévalóságon át egy elhullott áldozat fölött kuporgott.
Hamádi ekkor megszólalt: – Most átkutatjuk magukat, és
bekötjük a szemüket.
Hausner megrázta a fejét. – Nem.
Hamádi Dobkinhoz fordult. – Világszerte ez az elfogadott
katonai eljárás, amikor az ellenséget a saját vonalak mögé
vezetik. Ön tudja. Nincs ebben semmi megalázó.
Dobkin kénytelen volt egyetérteni.
Hausner vonakodva belement.
Levetkőztek, és alaposan átkutatták őket. Majd ismét
felöltöztek, bekötötték a szemüket, és lassan felvezették őket a
lépcső tetejére. A talaj egyenessé vált, alighanem
agyagtéglával borították. Most néhány lépcsőfokot lefelé
mentek, hirtelen hűvösebb lett a levegő. Levették róluk a
kötést. Hausner erőltette a szemét, hogy lásson az elsötétített
helyiségben. Suttogó hangokat hallott.
–  Ahmed Rís vagyok – szólalt meg egy halk hang az
árnyékból, egészen tisztes héber nyelven. – Nagy esemény
Jacob Hausnerral találkozni… még egyszer. És megtiszteltetés
szemtől szemben állni a hírneves Dobkin tábornokkal.
Hausner és Dobkin nem szólt. Érezték, hogy mások is
vannak a fal mentén, a sötétben. A romos helyiségnek nem

247
volt teteje, de a nap túl alacsonyan állt, ide még nem sütött
be. Ahogy szemük hozzászokott a sötéthez, lassan körülnéztek.
Rís újra megszólalt: – A déli palota feltárt romjaiban
vagyunk. A trónteremben, ahol Belsazár, Nabukodonozor
unokája meglátta a végzetes írást a falon. Bizonyára ismerik a
történetet, Daniel könyvéből természetesen.
Hallgatás.
Rís szólt újra a sötétből. – Abban a falmélyedésben állok,
ahol a királyi trón állt. Ha hunyorítva belenéznek a sötétbe,
elképzelhetik a lakomát, az arany- és ezüstedényeket,
melyeket Nabukodonozor Jeruzsálem kifosztásakor hozott
magával, a pislogó gyertyát s a sötétből felbukkanó kezet,
mely Babilon végzetét a falra írta. – Hatásszünetet tartott. – Ez
a zsidók egyik kedvenc története. Ezért is hoztam ide
magukat. Különleges meglepetés.
Hausner és Dobkin erre sem válaszolt.
Rís folytatta: – A közelben egy hatalmas kemencét tártak
fel. Valószínűleg ez az a híres kemence, amelybe
Nabukodonozor belehajította Sidrákot, Misákot és Abednégót.
Az isten csodát tett, a három férfi élve maradt. A zsidókat
azonban nem mentették meg mindig efféle csodák. –
Szünetet tartott, az emberek hangos lélegzetvétele betöltötte
a sötét helyiséget. Rís most olyan halkan beszélt, hogy alig
lehetett hallani. – Babilon a zsidók számára a végtelen bánat
helye, de a csodák helye is. Mit gondol, Hausner úr, ezúttal
melyik lesz a kettő közül?
Hausner cigarettára gyújtott. – Rendkívül ékesszólóan
beszélt, Ahmed Rís. Én egészen rövid leszek. Mit akar?

248
 – Nagy ostobaság volt azt az óriás gépet a dombra tenni.
Valamennyien odaveszhettek volna.
– Mit akar?
–  Bocsássanak meg. Elfelejtettem megkérdezni,
óhajtanak-e valami frissítőt. Víz? Ennivaló?
Dobkin felelt: – Mindkettőnek bővében vagyunk, Rís.
Rís fölnevetett. – Azt nem hiszem.
Hausner csaknem kiabált. Nem volt türelme az arab
szokáshoz, mely mindent köntörfalazva közelít meg. – A
lényegre! Mit akar?
Most már nem volt olyan finom Rís hangja. – Azt akarom,
hogy valamennyien a túszaim legyenek, amíg a
kormányukkal tárgyalok. El akarom kerülni a további
vérontást.
Hausner szeme hozzászokott a sötéthez. Jól látta Ríst a
falmélyedésben. Egyszerű fehér dzselebiában és szandálban
állt ott. Nagyjából úgy festett, ahogy Hausner Ramlából
emlékezett rá. Az arabok közt kivételesen magas volt, és
világos bőrű. Hausnernak eszébe jutott, hogy azt tartják róla:
ereiben némi cserkesz és perzsa vér is csörgedezik. – Maguk
az éjszaka némi vereséget szenvedtek. Úgy számolom,
mintegy harminc halottjuk és sebesültjük van.
–  Nem azért vagyok itt, Hausner úr, hogy kicseréljük az
utólagos összefoglaló jelentéseket. És nem fogom hosszú
politikai szónoklatban előadni, hogy miért tettük, amit tettünk,
mik a céljaink. Erről majd a kormányukkal tárgyalok. Csupán a
szavamat akarom adni, és egyben az utolsó felszólítást.
Szavatolom, hogy egyetlen izraelit sem ölünk meg, ha

249
megadják magukat. Az utolsó figyelmeztetés pedig így szól:
naplementéig adják meg magukat. Ez így elfogadható?
Hausner válaszolt: – És mi történik akkor, ha hazám
elutasítja valamennyi követelésüket? Abban az esetben
hogyan tudja szavatolni a túszok – társaim – biztonságát?
–  Ha színvallásra kényszerülünk, akkor úgyis szabadon
eresztem magukat. Ezt persze csak maga meg én tudjuk. De
a szavamat adom rá.
Hausner és Dobkin halkan beszélgetett. Majd Hausner
szólalt meg: – Azt hiszem, átlátok a játékán, Rís úr. Az
elsődleges célja az volt, hogy zavart keltsen, amivel
megakadályozza a békekonferenciát. Megtörténhetett volna,
hogy sikerrel jár. De az is, hogy nem. A második célja az volt,
hogy elraboljon két repülőre való magas rangú izraeli
személyt, és politikai, valamint katonai titkokat szedjen ki
belőlük. Az ilyen értesüléseknek vagyont érő áruk van a
szabadpiacon, nemde? Az utolsó célja pedig az volt, hogy
túszként tartson bennünket bizonyos meghatározatlan
követelések alátámasztására. Tegyük fel, hogy akkor is
hajlandó elereszteni bennünket, ha nem teljesülnek ezek a
követelések. De előbb azért nyomatékosan kikérdezne
valamennyiünket, nem igaz? Vagy tévedek? Esetleg
szavatolja, hogy nem fognak kikérdezni, sem semmiféle
szenvedésnek kitenni minket?
Rís nem felelt.
Hausner folytatta: – És mi a helyzet az izraeli arabokkal?
Nem hiszem, hogy őket is belefoglalta a szavatosságába.
Rís most sem felelt, de Hausner a gyér fényben is
észrevette, hogyan rándul össze az arca. Rís a zsidókra úgy

250
tekintett, mint hagyományos ellenségeire. De minthogy
hitetlenek, az arab és muzulmán gondolkodás sajátos
kacskaringói révén legtöbb bűnükért nem is érdemlik ki a
végső büntetést. Egy muzulmán azonban, különösen ha még
arab is, nem várhatott kegyelmet a népe vagy vallása ellen
elkövetett bűneire. Rís szemében Dzsabari és Arif már most
halottak voltak, s ezt Hausner jól tudta. Rís megszólalt: – A
végén még felbosszant, Hausner úr. Márpedig az oroszlán
barlangja nem alkalmas hely az oroszlán bosszantására. Az
ilyet messzebbről kell csinálni, Hausner úr.
Hausner bólintott, és alaposabban megnézte Ríst. Nagyon
szerette volna megkérdezni a lányról, akit magával vitt az
összecsapás után. De hát egyáltalán Rís volt az? És ha igen, ki
a lány? Vajon csakugyan meghalt? Ám ha megkérdezi, azzal
csak megerősíti, amit Rís bizonyára már úgyis gyanít, hogy
éjszakai távcsövük van. Amellett lehet, hogy egy ilyen kérdés
hatására fékezhetetlen dühöngésben törne ki. Most elég
nyugodtnak látszott, de ingatag személyiségnél ezt sosem
lehet tudni. Márpedig a ramlai pszichiáter ilyennek jellemezte.
Ingatagnak, kóros lelki alkatnak. Ám mint megannyi dúlt lelkű
gyilkosban, Rísben is volt bizonyos báj. Ez a báj elkábíthatja az
áldozatot, aki hamarosan elköveti az első hibát, és a gyilkos
akkor harapja át a torkát. – Honnan tudjam, hogy mekkora
gyűlölet él magában? Hogy nem mészárol-e le
valamennyiünket? Milyen szavatosságot tud nyújtani arra,
hogy maga nem… elmebeteg?
Dobkin gyorsan, halkan szólalt meg: – Hausner, az istenért!
– Megmarkolta a karját.

251
 Hosszú csönd támadt, s Hausner tisztában volt vele, hogy
Rís az indulatával küszködik: a legszívesebben legyilkolná őket.
De Hausner tudta, hogy Rís is tudja: ha őket most megöli, az
izraeli csoport biztosan nem fogja megadni magát. Akkor
semmi esély nem lenne rá.
Rís nagy nehezen erőt vett az érzelmein, majd kimért
hangon megszólalt: – Csak megismételhetem a szavatosságot
és az utolsó figyelmeztetést. Naplementéig van idejük. Egy
perccel sem tovább. Mint mindketten tudjuk, naplemente
után jobb a rádióvétel. Úgyhogy naplementekor ne kérjenek
hosszabbítást. – Rís egy kissé előrelépett a falmélyedésből. –
Azt is tudjuk mindketten, hogy csak idő kérdése, és az iraki
hatóságok felfedezik ezt a kis kellemetlenséget, amelyen mi itt
rágódunk. De ha megtudják, hogy itt vagyunk, akkor se
számítson rá, hogy nem várnak legalább huszonnégy órát,
mielőtt megmozdulnának. Előbb haboznak egy sort, csak
aztán cselekednek. Erről biztosíthatom. Barátaim vannak az
iraki kormányban. S ezek minden lépést késleltetni fognak,
engem pedig minden döntésről értesítenek. S ha az iraki
hadsereg megmozdul, az kínosan lassú mozdulás lesz, Hausner
úr. Ennek ellenére számításba kell vennem őket. Így hát, mint
mondtam: naplementekor, ha önök nem jelentkeznek, mi
támadunk.
Hausner és Dobkin továbbra is hallgatott. Rís kérő
mozdulattal nyújtotta előre a kezét. – Gondoljanak a vereség
következményeire. Az embereim egytől egyig asbálok. Ezt
kiszedték a foglyukból?
Nem kapott választ.

252
 Ris folytatta: Nos, nem vállalhatok felelősséget azért, ami a
csata hevében történik. Ha ma éjjel az embereim beveszik a
dombot, megeshet, hogy őrjöngő öldöklés jön rájuk. A múlt
éjszaka rengeteg barátjukat veszítették el. Bosszút akarnak
állni majd. Aztán meg ott vannak az izraeli nők… nem ártana
gondolni rájuk. Érti, amit mondok?
Hausner a legsértőbb arab káromkodással felelt, amit
csak tudott.
A fal mentén álló emberek halk sutyorgásától eltekintve
csönd volt.
Akkor Ris még előrébb lépett a homályból. Mosolygott. –
Érdekes, milyen jól bírja anyanyelvem színesebb fordulatait.
Hát ezt hol tanulta?
– Magától… Ramlában.
– Csakugyan? – Ris kilépett a mélyedésből, és két méterre
Hausnertól és Dobkintól megállt a trónterem közepén. –
Valamikor én voltam a maga foglya. Most majd maga lesz az
enyém. Amikor Ramlában voltam, könnyűszerrel…
amnesztiával vagy valamilyen külön kedvezménnyel
rávehette volna arab társaimat, hogy meggyilkoljanak.
Tudom, hogy rendszeresen csinálják. Bármennyire szerette
volna, nem tette. Volt érzéke a tiszta játékhoz. Mégis
megesküdtem, hogy megölöm, mert arcul ütött, amivel vérig
sértett. Bizonyos tekintetben azonban magának köszönhetem
az életemet. Cserében én is sportszerű leszek, ha most
megadja magát. – Jól megnézte magának Hausnert, azután
kétlépésnyire odaállt eléje. – Ugye tudja, hogy még mindig ég
rajtam az az arculcsapás? – Hausner felé lendült, és teljes
tenyérrel pofon vágta.

253
 Hausner egy pillanatra bénultan állt, aztán nekiugrott Rís-
nek. Dobkin teljes erejéből lefogta és visszatartotta.
Ris bólintott. – Ezzel hát rendben volnánk. Kiegyenlítettük a
sérelmet. Al ain bel ain al szen bel szen. Szemet szemért, fogat
fogért. Nem többet és nem kevesebbet.
Hausner újból összeszedte magát, és elhúzódott Dobkintól.
– Ebben, Ris, egyetértünk. Csakhogy akkor még mindig
megmarad az a parányi sérelem, hogy felrobbantott egy
repülőgépet és ötven embert.
Ris félrefordult, úgy válaszolt. – Ez nem vita tárgya. Most
módjában áll megmenteni a másik ötven életet. – Dobkinhoz
fordult. – Nyilván tudja, hogy katonai szempontból
reménytelen a helyzetük.
Dobkin közelebb lépett Rishez. A homályból kelmék
súrlódását hallotta. Ris alig észrevehető kézmozdulatot tett, s
az árnyak visszahúzódtak a falba. Dobkin csak néhány
centiméterrel állt Ris orra előtt. – Az elmúlt éjszaka csakugyan
reménytelen helyzetben voltunk katonai szempontból. Mégis
megvertük magukat. Ma éjjelre javulnak az esélyek.
Ris megrázta a fejét. – Ma éjjel be fogjuk venni a dombot,
tábornok úr.
Hausner megmarkolta Dobkin vállát. – Na, ebből elég volt.
Vissza akarok menni.
Ris bólintott. – Remélem, demokratikusan fogják intézni a
dolgot, Hausner úr, és hagynak mindenkit szavazni.
–  Igen. Mi odafent mindent szavazással döntünk el.
Napnyugta előtt értesítem. Addig is leküldöm a foglyunkat.
Orvosi segítségre szorul. Felkészültek rá?

254
 Ris nevetett. – Elég otrombán próbálkozik, hogy kikémlelje
az egészségügyi helyzetünket. De átvesszük az emberünket,
köszönöm. – Lassan egyik férfiról a másikra jártatta a
tekintetét. – Még egyszer figyelmeztetnem kell önöket: ha az
embereim sötétben foglalják el a dombot, nem biztos, hogy
meg tudom fékezni őket.
Ezúttal Dobkin válaszolt: – Maga vagy rossz parancsnok,
vagy rossz hazudozó.
Ris megfordult, és visszatért a falmélyedés árnyékába.
Távolodó hangja visszhangot vert a trónteremben. – Én a való
világban élek, uraim. Maguk meg nem. Mentse meg azokat
az embereket, tábornok úr. Mentse meg az életüket, Hausner
úr.
– Ezt fogom tenni – mondta Hausner. Sarkon fordult.
– Ó, még valamit – tette hozzá Ris. – Ez talán segíteni fog
a döntésben. Rendelkezésemre áll néhány adat, melyet
maguk közül többen érdekesnek találhatnak. – Szünetet
tartott.
Hausner gerincén végigfutott a balsejtelem jeges
előérzete. Nem válaszolt és nem fordult meg. Dobkin is háttal
állt Rísnek.
–  Az embereik közül némelyeknek családtagjai, szerettei
vannak arab országokban. Én ismerem ezeknek az
embereknek a sorsát. Szeretnék maguk is ismerni? Ha
megadják magukat, minden egyes esetről elmondom a teljes
igazságot. Rengeteg szenvedéstől és bizonytalanságtól fogom
megszabadítani az érintetteket. A tartózkodási hely ismerete…
már azoknál, akik még élnek, segíthet a családoknak, hogy
előmozdítsák szeretteik biztonságos visszatérését Izraelbe.

255
 Csönd volt.
–  Abdel Dzsabari családja például. Vagy Ráhel Baum
fivére, akit az 1973-as háború óta eltűntként tartanak számon.
Hausner elindult. Dobkin utána.
–  Tábornok úr, nem tűnt el az ön feleségének egyik
unokafivére a Sínai-félszigeten 1967-ben?
Dobkin lépte nem ingott meg.
– Miriam Bernstein férje, Jószéf. ő fél évvel ezelőtt még egy
szíriai hadifogolytáborban volt. Aztán egy nap kiemelték a
löbbiek közül, és agyonlőtték.
Hausner léptei lassultak.
–  Vagy lehet, hogy az Ráhel Baum fivére volt? Igen, azt
hiszem, Jószéf Bernstein most is ott van a szíriai
hadifogolytáborban. Na, mindegy. Valahol le van írva ez az
egész. Majd később utánanézek.
Hausner teste reszketett a dühtől, még a járás is nehezére
esett. A háta mögött Rís halk, gúnyos nevetése visszhangzott
a tróntermen át.
Felfelé vezették őket, ki a teremből, a napfényre. A kíséret
lassan tette csak föl a kötést szemükre. Dobkinnak módja volt
egy pillantást vetni az Istár-kapu tornyaira és oromzatára, úgy
százméternyire keletre. Ott állt mindjárt a közelében a
verandás vendégház és a kis múzeum. A restaurált kapu
környéke, a kék zománctéglák csillogtak a napfényben.
Arany babiloni oroszlánok és mitikus vadállatok ragyogtak a
fényes domborműveken. Amott Szemirámisz függőkertjének
fala, milyen poros, meghasadt, növénynek semmi nyoma,
még moha se lepte.

256
 Az alatt a rövid idő alatt, míg szabadon maradt a szeme,
Hausner meglátta, hogy a domb, amelyen állnak, nagyjából
ugyanolyan magas, mint az, amelyen a Concorde leszállt két
kilométernyire onnan, a terep egy mélyedésének túlsó
oldalán. Ahol állt, onnan tisztán ki lehetett venni a Concorde-
ot meg a dombtetőn járkáló embereket.
Aztán felrakták a kötést, és elvezették őket.

Amikor az arabok magukra hagyták őket, Dobkin egy

nagyol sóhajtott. – Majdnem túlfeszítette a húrt. Maga őrült. –
Hátranézett, látta, hogy az arabok távoznak. – Valahogy
teljesebb gonoszságra számítottam.
– Gonoszabb, mint amit maga elképzelni képes.
– Hát, nem tudom. Elmebeteg, az biztos. De úgy vélem, a
tiszta pillanataiban arra vágyik, hogy szeressék, csodálják.
–  Ez így van. És erre alapozni fogunk, ha még egyszer
módunk lesz rá. – Hausner zihált a hegymászástól. Felnézett és
intett Brinnek, aki visszaintett. Odafordult Dobkinhoz, aki
minden erőlködés nélkül ment fölfelé. – Természetesen igaza
van. Az embereknek odafönt Rís maga a megtestesült ördög,
ami tökéletesen megfelel a céljainknak… és az övéiknek.
Csak valamiképpen az ördög sohasem egészen olyan, mint
elképzeltük, ha egyszer szemtől szemben állunk vele.
– Brin lekiáltott: – Na, megadják magukat?
Hausner felnézett és elmosolyodott. Visszakiabált: –
Átadtam nekik az üzenetét. – Megint szemügyre vette, hogy
innen nézve hogy festenek az állások. Látta az omladozó
földkérget, az álnok gödröket, vízmosásokat. Sötétben mindez
még borzalmasabb lehet. Ha ő, Hausner volna a támadó,
nagyon hamar elveszítené a lelkesedését.

257
 A két férfi elérte a gerincet. Aki csak nem állt őrségben,
mind odatódult. Dobkin röviden elmondta a történtek egy
részét. Áradtak a kérdések, s hamarosan élénk vita
kerekedett. Hausner elvágta a további észrevételeket, és
megígérte, hogy naplemente előtt szavazást tart. Mindenkit
arra kért, hogy térjen vissza a védelmi munkálatokhoz, s ez a
többségnek elárulta, amit úgyis tudtak mind: nem lesz
megadás.

A békeküldöttség tagjai tovább dolgoztak a várt roham

elleni védműveken. Rögtönöztek, ott helyben találtak
megoldásokat. Úgyszólván semmiféle eszközük nem volt, csak
a repülőmérnök szerszámkészlete, a szerény kiindulásból
azonban nagyobb eszközöket formáztak.
Az utastérből helyenként kiemelték az üléseket és a
padlót, és ezeken a részeken kivették a védőlemezeket. Majd
a lemezeket ki akasztották alumíniumrudak közé, mint a
nagymosást, hogy felfogják a golyót és a gránátszilánkot.
A Kneszet egyik tagjának eszébe jutott, mit tett
Arkhimédész, amikor Szirakúzát megtámadták a rómaiak. Úgy
szól a történet, hogy Arkhimédész óriás nagyítólencséket
készített, s ezekkel felgyújtotta a római hajóhadat. Ebben a
szellemben, igaz, más céllal, alumíniumdarabokat vágtak le az
összegyűrődött farokrészről, és a védelmi vonal hosszában
alumíniumrudak közé állították őket. Ez arra volt jó, hogy a tűző
napfényt visszavetítse az asbálok szemébe, ha netán a
nappali támadás mellett döntenének. De a szerkezet a
mesterlövészek számára is rendkívül megnehezítette a célzást.
És még valamire jó volt: fénytávirattal üzenhettek a
lehetséges rokonszenvezőknek földön és levegőben.

258
Néhányan felváltva kezelték a különböző alumíniumlemez-
darabokat, folyamatosan vetítették a nemzetközi S.O.S. jelet.
További öntöttalumínium rudakat és keresztpántokat
törtek ki a farokrészből, és beásták a lejtőbe, hogy hegyük
kifelé álljon. Ez a kerítéssor töltötte be a katonaságnál
mesterséges torlasznak nevezett védőmű szerepét. Célja az
volt, hogy megnehezítse a mellvéd bevételét, mert a
sötétben a kiálló hegyes karók felnyársalják a támadókat.
A tüzelőállásokat is körmönfontabbá alakították át a nap
során. A gödröket kimélyítették, a mellvédet
meghosszabbították, megszilárdították. A védővonalhoz
felhasznált poggyászt, a fémdarabokat Babilon egyszínű
homokja álcázta. Dobkin unszolására a védők bemázolták a
ruhájukat és az arcukat a verejtékükkel, sőt a vizeletükkel
elkevert porral.
A lejtőn lefelé úgy tisztították meg a tüzelési sávot, hogy
az útban álló nagy föld- és agyagdarabokat legurították a
domb aljára. A vízmosásokban kisebb föld- és agyagfalakat
emeltek, hogy az ellenséges katonáknak, amikor támadási
útvonaluk a vízmosáson át vezet, fel kelljen bukkanniuk a talaj
szintjére, mert máskülönben nem tudnak továbbhaladni.
Kivágták még a lejtőn gyéren növő tüskebokrokat is,
melyek némi szánalmas fedezéket nyújtottak. Majd a
tüskebokor fáját, melyet a helyiek tüzelésre használtak,
behordták a védelmi körzetbe, ugyanezen célra.
A dombtetőt borító kemény földkéregből agyag- és
földlapokat vágtak ki, olyik száz kilót is nyomott. Egymás
tetejére rakták őket, hogy majd kilökjék a mellvéden a
támadókra.

259
 A lejtőn vermeket ástak, fenekükre karó gyanánt a
repülőgépről vett alumíniumrudakat szúrtak. Magukat a
vermeket a repülőgép üléseinek huzatával álcázták, melyet
homokkal szórtak be.
Drótból, spárgából és kaviccsal teletömött
konzervdobozokból riasztószerkezeteket rögtönöztek, és száz,
kétszáz, háromszáz méteres körön helyezték el őket.
A repülőgép feldarabolása nehezen ment szerszámok
hiányában. De a gép oxigénpalackjaiból üzemanyag
segítségével kezdetleges lángvágót készítettek, és akkor
meggyorsult a munka. Az alumíniumot kiégették, kiszaggatták,
kicsavarták a gép testéből. A legtöbb anyagot a felrobbant
farokrészből szerezték. Az izraeliek jobbára úgy mászkáltak a
hatalmas repülőgép belsejében és tetején, ahogy a st-
nazaire-i munkások annak idején. Ugyanazokon a
keresztgerendákon álltak meg, amelyeken Núri Szalamé,
amikor elhelyezte a bombáját. Látták annak a robbanásnak
az összecsavarodott, összeégett eredményét, és a szétrombolt
anyagot a maguk előnyére fordították.
A közelharcra, önvédelemre kézifegyvereket, késeket,
lándzsákat formáltak a hidraulikus csővezetékekből. A
csomagokból és a gép konyhájáról szerzett üvegeket más
tartályokba ürítették, majd megtöltötték repülőbenzinnel.
Némelyikhez szappant kevertek a mosdóból, illetve egyéb
mosdószereket a csomagokból. Az eredmény rögtönzött
napalm lett, mely tapadni fog és égetni.
A békeküldöttség tagjai lelkesedéssel és kétségbeesett
sietséggel végezték a munkát. Időnként kurta ötletbörzét
tartottak. Megvitatták az ókor klasszikus ostromait, lelemények,

260
újítások villantak föl amaz elmúlt csatákból. Iskolai emlékeikből
felidézték Arkhimédészt és Leonardót, előrángatták Trója,
Róma, Szirakúza, Karthágó, Jeruzsálem és Babilon ostromát.
Milyen elemekből tevődött össze a sikeres védelem? Milyen
mozzanatok vezettek a vereséghez? Lehetetlen volt nem
gondolniuk a Maszadára. A hasonlóság nemcsak a terepben
állt, nemcsak a két fennsík emlékeztetett egymásra.
A védők fejében lassan megfogalmazódott a kérdés:
vajon értelmes és civilizált egyének csoportja a maga
korlátozott eszközeivel el tud-e hárítani kevésbé civilizált, de
jobban felfegyverzett támadókat? Hausner figyelte, ahogy
kialakul a védművek hosszú vonala. Magaslati ponton voltak,
a szárnyakon és a nyugati lejtőn csaknem
megközelíthetetlenül meredek dombon, a védművek
jelentősnek látszottak. A levegőből letekintő megfigyelő – mint
most Ahmed Rís, aki a Learen szállt el fölöttük – csak egyetlen
következtetésre juthatott: az erődítmény túlzottan félelmetes
ahhoz, hogy megostromolják – ha lett volna bármilyen
valóságos tűzerő a rögtönzött barikádok mögött. Csakhogy
nem volt.
Az igazi kérdés, s ezt Hausner jól tudta, nem az, hogy
menynyi ideig tudnak kitartani. Lehet, hogy egy nap is elég,
lehet, hogy egy hét is kevés. Minden azon múlik, hogy mikor
fogják megtalálni őket. Vajon még idejében? Mi az ördög
történik most otthon, Izraelben?

261
 17

Lodban meleg volt. Csaknem elviselhetetlenül meleg. Teddy

Laskov kiült egy üveg sörrel a Michel kávéház elé, egy járdára
kirakott asztalhoz. A boltok redőnye lehúzva, a forgalom
szombatiasan gyér, de a keresztény tulajdonban lévő Michel
tele volt emberrel. A hamszin láthatóan nem akart
alábbhagyni. Laskov a verejtékező üvegre pillantott, mely
körül tócsa támadt, s egy kis patak a márványasztalon
keresztülvágva a lábára csörgedezett. Laskov elnézte. A kék
civil nadrág látványa újra eszébe juttatta: ő, Teddy Laskov
immár polgári személy. Csaknem negyvenévi, különböző
egyenruhákban eltöltött idő után nagyon furcsa érzés volt.
Arra gondolt: mekkora különbség szolgálaton kívül civilben
járni vagy civilként civilben járni! Ugyanaz a ruha, mégis
másképp áll rajta.
A Michel kávéház felidézte Miriam emlékét, bár Laskov
nem azért jött ide. Egyszerűen alkalmas helyet keresett, ahol
szombaton is intézheti a dolgát. Pontosan egy óra hosszat volt
tétlen és határozatlan, azalatt fel-alá járkált a lakásában.
Majd tettre szánta el magát.
A járdán most Talman tábornok közeledett ismerős, hetyke
léptekkel. Laskovot mindig a második világháborús filmek
angol repülőtisztjeire emlékeztette. Még civilben is, ahogy
most, mintha az ötvenedik bevetésről jönne bőr
pilótasapkában, ezüstszárnyakkal. Ahogy volt főnöke
közeledett, Laskov észrevette, hogy az sincs jobb

262
hangulatban, mint ő. Talman bajusza enyhén megrándult,
majd meghajtotta fejét, s leült. – Rohadt meleg van.
– Vettem észre.
Nahát akkor. Térjünk a tárgyra. Mazar? Jön?
– Már itt kellene lennie.
– Kezdjük el nélküle – szólt Talman.
–  Helyes. – Laskov előhúzott néhány jegyzetlapot a
zsebéből. – Mielőtt pakoltam, összeszedtem minden megérzést,
ösztönös gondolatot, valamennyi lehetséges és valószínű
radarészlelést, továbbá az izraeli és az amerikai biztonsági
szolgálat rádiójelentéseit. – Lenézett a papirosaira. – Azt
hiszem, hogy keletnek tartanak. A Sínai-félsziget csúcsától
egyenesen keletre fordultak.
Talman az asztalon dobolt az ujjaival. – Beszéltem Hurral.
Persze nem hivatalosan. Azt mondja, hogy a palesztinok
számtalan megtévesztő nyomot hagytak. De a hírszerzés végül
arra a következtetésre jutott, hogy nyugat felé mentek.
Líbiába. Ami politikai szempontból nézve nem butaság.
Ámbár a hadműveletiek közül némelyek szentül hiszik, hogy
továbbmentek délnek, Szudánba. A politika szempontjából
még ebben is volna ésszerűség. Leszállhattak a Szaharában,
üzemanyagot vettek föl, és továbbmentek, akár Uganda felé
is. A világnak azon a táján gyér a radar, és rengeteg a
szabad tér, ahol alig lakik ember, aki meglátná őket. Ennek a
változatnak is van politikai, logisztikai és gyakorlati értelme.
Líbia vagy Szudán. – Elhallgatott, és Laskov szemébe nézett. –
Mégsem hiszek benne. Én is azt hiszem, hogy keletnek
repültek.

263
 Laskov elmosolyodott. – Jól van. És most megmutatom,
hogy miért. – Belelapozott a jegyzeteibe.
Talman gint rendelt tonikkal, és hallgatta.

Hájim Mazar elment előttük, és nem állt meg. A sarkon

megfordult és viszajött. Körülnézett, mint aki üres asztalt keres,
meglátta Laskovot ésTalmant, láthatóan meglepődött,
mosolygott és odament hozzájuk. – Leülhetek? Nem zavarok?
Hosszú, szikár testét beszorította a kis vasszékbe.
Laskov megrázta a fejét. – Igazán örülök, hogy főnöki és
nem ügynöki beosztást vállalt a Sín Bétnél. Én még ilyen rossz
színészt nem láttam.
– Igyekszik az ember. – Mazar körültekintett. – Most jövök a
sajtótájékoztatóról. Ha azt hiszik, hogy idekint forróság van,
akkor bent kellett volna lenniük.
Talman előrehajolt. – Rendes dolog, amit tesz.
Mazar vállat vont. – Nézze, valószínűleg nekem is le kellett
volna mondanom. Vagy ki kellett volna rúgniuk.
–  Miért? – kérdezte Laskov. – Maga lett a pillanat hőse,
amióta felderítette azt az aknavető-támadást. A kormánynak
hősre van szüksége, de magán kívül nem talált mást.
Mazar vállat vont. – Ebben a percben valóban így fest a
dolog. De amikor lecsillapodnak a kedélyek, akkor majd rám
is lecsapnak. Mondtam már, hogy az az aknavető-támadás
egyszerű megtévesztés volt. Színjáték. Azok rendezték és
pénzelték, akik a géprablást végrehajtották. A terv a
következő volt: ha valami okból Rís Learje nem tudna
megfelelő helyzetbe kerülni, akkor ott van pótmegoldásnak az
aknavető-támadás, melyet megpróbálnak sikerre vinni. A Lear
azonban már előbb készen állt, és valaki… természetesen a

264
palesztinok közül, megsúgta nekünk az aknavető-támadást.
Persze addigra én már tudtam róla.
–  Akkor hogyan lehet a maga nyakába varrni az ügyet?
Mint a belső biztonság vezetője, minden lehetséges
óvintézkedést megtett. A hibát Hausner… és mi követtük el.
–  Csak részben. Gondolja meg, ahhoz, hogy a Lear
keresztezze a Concorde-ok útját, tudniuk kellett az indulás
pontos idejét. Ehhez pedig Rísnek a kairói repülőtéren kellett
megkapnia a tájékoztatást, mely nem jöhetett máshonnan,
csakis Izraelből. A repülőtérről. Egy kémtől, aki a mi
országunkban működik. És ez az én felelősségem. A kémet
nem tudom megtalálni. A legcsekélyebb nyomom sincs,
amelyen elindulhatnék. – Rágyújtott. – Akárki volt is az, Lodról
kellett telefonálnia és megadnia az új repülési tervet és
indulási időpontot. És akkor azt még nem is említettem, hogy
maguk mindketten úgy vélik: Rís ismerte az elsődleges taktikai
hullámhosszt. Beszéltem Kairóval. Készségesen
együttműködnek. Rís és csoportja álnéven, üzletembereknek
álcázva, Ciprus felé jelentette be a repülési tervet. Aztán
egyszer csak megváltoztatták. Az alexandriai légiforgalmi
irányításnak nem tetszett, hogy korábban akarnak indulni, de
aztán megoldódott a helyzet, nyilván némi baksis fejében,
mint ahogy az iszlám földjén mindenütt. Mindegy, a többi már
történelem.
Talman bólintott. – Mindez nagyon érdekes, de ahogy
mondja, valóban történelem. Most az a fontos, hogy hol van
a 02-és.
–  Ez fontos Izraelnek, fontos a hírszerzésnek meg a
fegyveres erőinek. Nekem mint a Sín Bét főnökének az a

265
fontos, hogy ki a kém. A dolgomat alaposan megnehezíti,
hogy vissza kell hívnom a legtöbb ügynökömet és arab
besúgómat.
– Miért? – kérdezte Talman.
Azért, mert Jichák Burg, a Mivcán Élóhim főnöke
rengeteget tud a Sín Bétről. Ezért. Ha elkapták, úgy
megszorongatták a mogyoróját, hogy könnyen meglehet:
mostanra már nemcsak az ő szervezetét ismerik töviről hegyire,
hanem az enyémet is.
Laskov megcsóválta a fejét. – Képtelenség. Burg inkább
öngyilkos lesz, de nem hagyja, hogy berakják a húsdarálóba.
Mazar bólintott. – Fegyver volt nála. Remélem, jut rá ideje,
hogy használja.
Talman újabb gint rendelt. – És Dobkin? Ő benne volt az
Amánban, nem igaz?
–  De igaz. Dobkinnak szoros kapcsolatai voltak a katonai
hírszerzéssel. Ráadásul a kabinettitkokat is ismeri. A
külügyminiszter pedig… mindenről tudott. És nem hiszem, hogy
megszületett már az az ember, akinek a kedvéért ő
szétloccsantaná a fejét. – Mazar lenézett az asztalra, aztán
Laskovra. – Miriam Bernstein is ismerte az összes kormánytitkot,
és nem hiszem, hogy képes volna ellenállni, ha megkínozzák.
Önök mit gondolnak? -Válaszra várt.
Talman Laskovhoz fordult, akinek arcáról azonban semmit
sem lehetett leolvasni. A végtelenségig húzódott a csend.
Végül Mazar nagyot sóhajtott. – Harminc évet nyomtam
le a kémelhárításban, azért merem mondani: remélem, hogy
valamennyien halottak. – Szünet után. – Hausner meghalt.
Abban biztos vagyok.

266
 Percekig egyikük sem szólt. Belekortyoltak a poharukba,
nézték az úttest fölött a hőség hullámzását. Laskov
megköszörülte a torkát. – Rísről mit tudunk?
Mazar kinyitotta az aktatáskáját, és előhúzott belőle egy
dossziét. – Ez őrület! Maguknak egyiküknek sincs kémelhárítási
tapasztalata, nem jogosultak és nincs szükségük a titkos iratok
megtekintésére. És nincs józan ítélőképességük. Ahogy Talman
kezébe adta a dossziét, még hozzátette: – Józan
ítélőképességem, az nekem sincs.
–  Tudjuk. – Talman a dossziét lapozgatta. – Ennek az
országnak az ereje abban rejlik, hogy olyan kicsi. A
tájékoztatás mindig valahogy családiasan zajlott. Semmi sem
akadályozza meg a közlegényt, hogy közvetlenül beszéljen a
tábornokkal, az egyik szolgálat vezetőjét, hogy kisegítse a
másikét. Közben pedig, ahogy mint nemzet, egyre érettebbé
válunk, tartok tőle, ugyanolyan beskatulyázott bürokraták
leszünk, mint mindenki más a világon. Maga, Hájim, most
ennek a veszedelmes folyamatnak a lassításán fáradozik.
Mazar dörmögött egyet. – Mese habbal. Ha itt valami
balul üt ki, mindannyian börtönbe kerülünk.
Laskov elvesztette a türelmét. – Szerzett légi felvételeket?
– Igen – mondta Mazar. – Az amerikai műholdak és az SR-
71-és felderítőgép ezrével készítettek. Itt van néhány gyanús
darab. Az amerikaiak rendkívüli együttműködési készséget
mutatnak az Amánnal. De hogy a Sín Bétnek miért van
szüksége ezekre a képekre, azt nem volt könnyű
megmagyaráznom. Gondolom, úgy olvassa őket, mint a
fényképelemzők.

267
 –  Negyven év után, még szép – mondta Laskov. Átvett
egy fényképköteget Mazartól, és rápillantott a legfölül lévőre.
A szegélyen filctollal megjelölték a földrajzi szélességet és
hosszúságot. A fénykép a Sínai-félsziget csücskéről készült. –
Rengeteg a felhő ebben az évszakban.
–  Tavasz van – mondta Mazar, bár erre semmi szükség
nem volt. – Mindenesetre a képek jobbára Egyiptomot,
Szudánt és Líbiát mutatják. Ha jól értem, maguk most is a
keleti irányra gyanakszanak.
– Arra – mondta Laskov. – Rís, ugyebár, iraki?
Mazar elmosolyodott. – Bár ilyen egyszerű volna. Rís
egysége úgyszólván tisztán palesztin. A palesztinok az iszlám
vándorai, ahogy a zsidók a világ vándorai voltak.
Tagadhatatlanul van irónia a dologban. Marokkótól Irakig
akárhol lehetnek.
Laskov alig figyelt. Egy sorozatfelvételt vizsgált, mely a
Tigrisről és Eufráteszről készült nagy magasságból. Huszonöt
kilométerről vette fel őket az SR-71-és felderítőgép aznap
reggel hét órakor. Egy másik sorozaton az iraki Samija-sivatag
látszott. A nap alacsonyan állt, hosszú, torzult árnyékokat
vetett a földre. Mazarra nézett. – Délben nem csináltak
felvételt Irakról?
Mazar a noteszába pillantott. – Csak néhány
műholdfelvételt. Tizenkét óra tizenhét perckor. Az amerikaiak
holnap késő délutánig nem is tervezik felderítőgépek további
átrepülését.
– Akkor szerezze meg nekem a műholdfelvételeket.
–  Megkísérlem. – Mazar felállt. – Amit elkövettem, azért
hadbíróság jár, de nincs semmi bűntudatom. – Becsukta az

268
üres aktatáskát. – Ha isteni üzenetet kapnak, értesítsenek.
Nekem addig ki kell derítenem, hogy ki az árulónk.
Talman felnézett Rís pszichológiai elemzéséből és személyi
anyagából. – A három palesztin aknavetőst kikérdezte?
–  Igen – felelte Mazar. – Nem tudnak semmit,
természetesen. Legalábbis azt hitték, hogy nem tudnak. Mi
azért persze értelmeztünk néhány számukra jelentéktelennek
tűnő apróságot. Ismeri az eljárást.
– És kiderült valami?
–  Biztos vagyok benne, hogy Rís húzta csőbe a
szerencsétleneket. Van még néhány nyom, de utánuk kell
járnom, mielőtt bármi következtetést levonok belőlük. Majd
tájékoztatom mindkettőjüket.
Laskov felállt, és kezet fogott Mazarral. – Köszönöm. Elég
bolond, hogy ezt megteszi nekünk.
–  Igen. – Mazar zsebkendővel törölgette a verejtéket a
homlokáról. – Mindketten az adósaim. Egy nap jövök és
behajtom.
–  Mi lenne, ha most mindjárt egyenlítenék? – Laskov
felfirkantott valamit a papírszalvétájára. – Itt a fizetség. –
Átadta a papírt Mazarnak.
Mazar tágra kerekedett szemmel nézett. – Biztos benne?
– Nem. A maga dolga, hogy megbizonyosodjon.
Mazar az ingzsebébe tette a szalvétát. Gyorsan kilépett a
térre, a Szent György-katedrális felé, ahol leintett egy taxit.

269
 18

A Lear elég alacsonyan repült.

–  Lőjük le – javasolta Brin. Hausner megrázta a fejét. –
Tűzszünetben állapodtunk meg naplementéig, és szükségünk
van erre a szünetre. Ne rontsa el, Brin.
– Frászkarikát! Nappal úgysem támadnának. Semmit nem
engedtek.
Dobkin felnézett a vázlatból, melyet éppen rajzolt. – Ez
nem egészen igaz. Álló nap lövöldözhetnének, és mindenféle
egyéb kellemetlenséget zúdíthatnának a nyakunkra. Én sem
veszem szívesebben tudomásul, mint maga, hogy el kell
fogadnunk a tűzszünetet, de gondolkozzunk józanul. – Újra
elmerült a kartonjában. Gondosan berajzolta a lejtő
emelkedéseit és mélyedéseit. A lőlapra írt és rajzolt adatok
alapján a lőállásban tartózkodó lövész éjszaka, valamint
minden olyan időben, amikor korlátozott a látás, hatékonyan
tüzelhet lefelé, igazodva az irányítókarókhoz, melyeket
közvetlenül a lőállás előtt vertek földbe. Átadta a kartont
Brinnek. – Tessék
– Nincs szükségem rá, tábornok úr. Itt az infratávcső.
– Az akkumulátor már csaknem teljesen kimerült. A lencse
is eltörhet.
– Isten őrizz! – sóhajtott fel Hausner. – Ez a legjobb riasztónk
és egyben legbiztosabb fegyverünk.
–  Ezért van az én kezemben – vigyorodott el Brin. Majd
vonakodva átvette a lőlapot.

270
 Naomi Haber a földből épített mellvédnek támaszkodva
ült, a fején kúfíja módjára kötött körbe egy törülközőt. – Milyen
szerény fiú!
Brin szóra sem méltatta.
Dobkin a lányra pillantott. A törülköző eltakarta hosszú
fekete haját, homlokát. Mégis ismerősnek látta. – Magának
Haber a vezetékneve, igaz?
A lány kelletlenül felnézett. – Az.
–  Akkor nem csodálom, hogy éppen e mellé a
vadnyugati pisztolyhős mellé került.
– Ezt meg hogy érti?
–  Sehogy. – Dobkin Hausnerhoz fordult. – Ez a lány a
hadsereg lövészválogatottjának tagja volt.
Brin őszintén meglepődött. – És erről miért hallgattál?
Naomi felállt, és Dobkinhoz fordult. – Tábornok úr… én én
csak arra vállalkoztam önként, hogy a segédje legyek, a
futárja… Hát igen, talán azért jöttem épp ehhez az álláshoz,
mert tudtam, hogy itt van ez a puska meg a távcső, de… ég
és föld a különbség aközött, hogy céltáblára lövünk vagy
pedig emberi lényekre. Hát nem? Egyáltalán nem hiszem,
hogy…
Dobkin megértőén ránézett és megszólalt. – Jacob…
Hausner felállt, és durván megmarkolta a lány karját. –
Hát ide hallgasson, kisasszony! Brin a legjobb lövészem, az
embereim közül meg sem közelíti egyik sem. Amikor feltettem
a kérdést, hogy van-e valakinek ilyen irányú kiképzése, az
egész dombon egy teremtett lélek nem lépett elő. Maga
elhallgatott előlem egy fontos adatot, de esküszöm, hogy
felelni fog érte. Egyelőre azonban tekintse magát

271
orvlövésznek. És amikor majd éjszaka meglátja valamelyik ifjú
asbál csődört fölfelé csörtetni a domboldalon, gondoljon
szépen arra, hogy mit fog csinálni magával, ha fel is jut a
tetőre.
A lány félrefordult, és lefelé bámult.
Brin zavarban volt. – Majd én elintézem a dolgot, főnök.
–  Intézze – mondta Hausner, és elindult a Concorde felé.
Dobkin követte.

A munkálatok egész délelőtt folytak, de most délben,

amikor a nap a legforróbban tűzött, a legtöbben szünetet
tartottak, híven az Izraelben és az egész Közel-Keleten
elterjedt szokáshoz. A Concorde alatt ültek, a hatalmas
deltaszárnyak mindenkit megvédtek a vakító napfénytől.
A szemét eltakarításával megbízott munkacsapat
összeszedte a fedélzeten az előző napról megmaradt ételt,
melyet aztán a tüskebokorgallyakból rakott tűz fölött,
alumíniumlapon melegítettek meg. A legkülönbözőbb
folyadékokat a gép alatt ásott veremben tárolták. A
csomagokból előkerült több üveg édes bor, konzervdobozban
gyümölcslé, a konyháról pedig néhány keverőedény. A
súlytöbbletengedély jóvoltából mindenki rengeteg csomagolt
izraeli ételt cipelt magával, ajándéknak vagy saját
használatra. A kemény munkától most megjött az emberek
étvágya.
Hausner Jaakov Leibert bízta meg a készletek
felügyeletével, és láthatóan jól végezte a dogát. Hausner a
kis ember vállára tette a kezét. – Jaakov, mi a helyzet?
Leiber mosolyt erőltetett az arcára. – Fejedelmi módon
ehetünk-ihatunk… egy napig.

272
 – És mit tehetünk, ha mondjuk, még két napra számolunk?
– Éhezni fogunk, szomjazni… de megmaradunk.
– Három nap?
Nagyon szomjazunk.
Hausner bólintott. Ha továbbra is ilyen megerőltető
munkát kell végezniük, és nem hagy alább a hőség, három
napon belül megkezdődik a kiszáradás. De lehet, hogy sokkal
előbb. Akkor pedig senki sem lesz képes józanul gondolkodni.
Semmi más nem jár majd az emberek fejében, csak a víz. Ez
pedig a vég, akkor is, ha sikeres lesz a védekezés. Hány meg
hány ostrom végződött így a történelemben. Víz. Az élelem
nem gond. Az emberek úgyszólván a semmin is elélnek
hetekig. Amellett temérdek a környéken a gyík meg a skorpió.
Az éjszaka sakált is hallott. Ki lehet rakni nekik csalétket,
mondjuk… az eltemetett arabok… az ördög vigye Levin
rabbit.
Leiber megszólalt: – Gondosan megmértem, mennyi víz
van a tartályokban. Naponta fél liter jut egy személyre.
– Az kevés.
– Igen, uram. – Leiber lenézett a földre, és belerúgott egy
agyagrögbe. – Megpróbálhatnánk ásni.
Hausner odaszólt Dobkinnak, aki a pásztorkunyhónál állt. –
Szóval akkor tell ez vagy nem?
–  Biztos vagyok benne – szólt vissza a tábornok. –
Alighanem egy erődítmény romjain állunk, melyet belepett a
homok és a hordalék. – Közelebb lépett. – Miért?
– Víz után akarok kutatni.
Dobkin megcsóválta a fejét. – Nagyon érdekes dolgokat
találhatna odalent, de vizet, azt nem. Ahhoz el kell érnie az

273
Eufrátesz szintjét. – Egészen odalépett Hausnerhoz és
Leiberhez. – Inkább küldjünk le néhány embert vízért.
Hausner megrázta a fejét. – Őrszemeket állítottak, hiszen
tudja.
–  Éjszaka, ha nem támadnak a parti lejtőn, akkor meg
lehet csinálni. Én majd vezetem a különítményt.
Maga ma este telefonálni fog a vendégházból.
Dobkin nevetett. – Csak nincs itteni tantuszom.
Hausner visszamosolygott a tábornokra.
Dobkin a földre nézett, aztán az Eufráteszra odalent. – A
sarat, az iszapot fakeretekbe rakták, majd kitették száradni a
napra – mondta csak úgy, minden összefüggés nélkül. A
hangján érződött, hogy messzire jár. – A téglavető udvarok
mindenfelé a látóhatárig nyúltak. A nap kiégette a téglákat,
habarcsnak az Eufrátesz iszapját használták. A téglákba
ábrákat nyomtak. Oroszlánt, mitikus állatokat. A királyok
ékírásos feliratot vésettek minden egyes darabra.
NABUKODONOZOR VAGYOK, BABILON KIRÁLYA,
NABUPOLASSZÁRNAK, BABILON KIRÁLYÁNAK FIA. Újra és újra.
Olykor piros, kék, sárga vagy zöld tűzzománcot égettek a
téglákra. És felépítették az emberiség egyik legszebb és
legszínesebb városát, mely szivárványos gyöngyszemként
ékesítette az Eufrátesz völgyének zöld selymét. – Dobkin
belerúgott a barna földbe, néhány lépéssel odább ment.
Nyugat felé bámult a végtelen agyagsíkságok fölött, bele a
lefelé süllyedő napba, mely még mindig vörösessárgán égett
magasan a szemhatár fölött. – És fogságba ejtették Izraelt,
elhurcolták Izraelt, hogy attól fogva Babilon folyóvizeinél éljen.
Éppen itt, Jacob. Itt állt egy zsidó, és iszappal ragasztott

274
téglafalat rakott, hogy megerősítse a fellegvárat a perzsa
Kürosz ellen. Több mint kétezer-ötszáz évvel ezelőtt. Ám Kürosz
bevette Babilont, s az volt szinte az első dolga, hogy
elengedte a zsidókat. Hogy miért? Ki tudja? Mindenesetre a
zsidók elmentek. Vissza Izrael földjére. És romokban találták
Jeruzsálemet. De hazatértek. És ez a fontos. – Fölnézett, mint
aki ocsúdik a merengésből. – Számunkra azonban most az a
fontos, hogy nem mindenki tért haza.
– Mire gondol?
– Babilon folyóvizeinél ma is élhetnek olyan zsidók, akik itt
maradtak a fogság után.
– Komolyan beszél? – kérdezte Hausner.
Leibert egy kicsit zavarba ejtette Dobkin. Néhány méterrel
odább állt, és udvariasan hallgatott.
–  Komolyan – felelte Dobkin. – Hacsak az iraki kormány
Bagdadba nem költöztette őket, ami nagyon is lehetséges. Az
iraki zsidókról beszélek, akiket mindig is szerettünk volna
kiszabadítani innen. Ötszázan lehetnek mindössze. Ez volt a
békejavaslat egyik pontja.
– Gondolja, hogy még mindig itt vannak?
– Itt éltek kétezer-ötszáz évig. Reméljük, most is itt vannak.
A legnagyobb falujuk az Eufrátesz túlpartján volt. Umma a
neve. Lefelé a folyón úgy két kilométerrel, csakem szemközt
Kvejrissel, azzal az arab faluval, amelyet láttunk.
– És vajon a segítségünkre lennének?
–  Hát igen. Ez a kérdés. Mi a zsidó? Ki a zsidó? Miért nem
hagyták el ezeknek a zsidóknak a felmenői a bűnös Babilont?
Ki tudja? Megmaradtak zsidónak az évezredeken át, elvágva
a judaizmus főáramától. Ennyit tudunk. Bár csak az Isten a

275
tudója, miféle hébert beszélnek… ha egyáltalán megőrizték a
nyelvet. – Kigombolta a zubbonyát. – De ezt fel fogják ismerni.
– És előhúzott egy ezüst David-csillagot.
Leiber megszólalt: – Vajon tudják-e, hogy itt vagyunk?
Hausner Leiber vállára tette a kezét. – Biztos lehet benne,
Jaakov: a világon mindenki tudja, hogy itt vagyunk, kivéve
azt, aki számít. Az izraeli és az iraki kormányra gondolok. –
Vállon veregette Leibert. – De ránk fognak találni hamarosan.
Most pedig kutassa át ennek a gépnek minden
négyzetcentiméterét, és derítse fel, hogy milyen tartalékaink
vannak még.
Leiber bólintott, és munkához látott.
Most Dobkinon volt a sor. – Abból, amit ma reggel
tapasztaltam, azt a következtetést vontam le, hogy egyedül
nem jutok el éjszaka az Istár-kapuhoz. A terep nehéz,
ismeretlen, a mindenfelé húzódó mély ásatási gödrök
nincsenek megjelölve, és egész biztos, hogy őrszemeket is
elhelyeztek az útvonalon.
– Mi tehát a javaslata?
–  Az Eufrátesz túlpartján sík a talaj, és ott feltehetően
nincsenek palesztinok. Ma este oda megyek le… ha kívánja,
lekísérem a vízhordó különítményt, ők vizet vesznek az
Eufráteszből, én meg átúszom.
– És az őrszemek? – kérdezte Hausner.
Dobkin vállat vont – Ha egyszer a keleti oldalon
megkezdődik a lövöldözés, a folyó felől álló őrszemek nem
fognak sokat hallani, meg aztán nem is nagyon törődnek
majd velünk. Hajnalban, két-három óra tájt már majd
megveszi őket az isten hidege, és hálát fognak adni a

276
csillagzatuknak, amiért nem a támadó csapatba osztották be
őket. Át fogok jutni.
Hausner kételkedett benne. – Tegyük fel, hogy keresztüljut
a folyón, és megérkezik ehhez a falunyi zsidóhoz. Akkor mi
van? Ott miben reménykedhet?
Dobkin maga sem tudta, hogy miben reménykedjen. Még
ha van is a falusiaknak valami járműféléjük, amellyel ott, a
földeken elboldogulnak, az utak járhatatlanok. Csaknem
bizonyos, hogy telefonjuk nincs. Ha szamárháton indul,
napokba telne az út Bagdadba. Szóba jöhetne Hilla, de
ahhoz újra át kellene kelni a folyón. Talán a csónak volna a
megoldás. Egy motorcsónak felfelé a vízen öt-hat óra alatt
érné el Bagdadot. Hillába egy motor nélküli csónaknak sem
kéne egy óránál több. És akkor? Jó napot, Dobkin tábornok
vagyok az izraeli hadseregtől és…
– Most mit mosolyog? – kérdezte Hausner.
– Csak eszembe jutott egy vicc. Nézze, én nem véletlenül
mondom ezt a falut. Abban a pillanatban gondoltam már rá,
amikor megtudtam, hogy Babilonban vagyunk. De vajon be
akarjuk-e vonni ügyünkbe azokat az embereket? Elég bajuk
van nélkülünk is.
–  Nem több, mint nekünk. És azt javaslom, a jövőben az
ilyen tudnivalót ne hallgassa el, tábornok úr. Ha jól látom, két
lehetőség van tehát. Vagy a vendégház az Istár-kapunál,
vagy Umma, a zsidó falu.
Dobkin bólintott. Nincs kizárva, hogy Umma mára már
lakatlan. Az is megtörténhet, hogy elfoglalták a palesztinok.
De elképzelhető a harmadik eset is: az ott élő zsidók nem
akarnak segíteni. Egyáltalán lehetséges volna ez? És az

277
lehetséges volna, hogy ő, Dobkin tábornok odamenjen az
Eufrátesz partjára egy kezdetleges körülmények között,
nyomorult sárkunyhóban tengődő zsidóhoz, és az ősi
rokonságra hivatkozva segítséget kérjen tőle? Dobkin ez
utóbbit igenis lehetségesnek gondolta. S vajon Rís bosszút
állna-e azokon a szegény szerencsétleneken, ha megtudja?
Természetesen bosszút állna. De van-e más választásuk? Nincs.
– Ma éjjel megkísérlek eljutni Ummába.
–  Helyes. Jobban örültem volna, ha a vendégházzal
próbálkozik, de a döntés a magáé. – Megfordult, és
Dobkinnal együtt megindult a pásztorkunyhó felé. Menet
közben odafordult a nagydarab emberhez. – Továbbra sem
nélkülözhetünk egyetlen lőfegyvert sem.
– Rendben van.
Néhány lépést tettek teljes némaságban. Majd Hausner
megköszörülte a torkát. – Megkértem a külügyminisztert,
hogy…
–  Igen – szakította félbe Dobkin. – Megkaptam. Digitálisz.
A külügyminiszter titkárának, Pelednek szívbaja van. Egyhavi
tartalékot hozott magával. Kéthetit elvettem.
– Remélem, ez elegendő lesz.
– Én is remélem.
A pásztorkunyhóból Burg lépett ki a két légikisasszonnyal,
Ráhel Baummal és Bét Avramsszal. Világoskék egyenruhájukat
átitatta a verejték meg valami vérnek és jódnak látszó szenny.
Pillantásukban, melyet Hausnerra vetettek, leplezetlen félelem
és undor keveredett. Meg sem álltak.
Burg vállat vont. – Rám is így néznek. Már szépen
haladtak a betegükkel, Muhammaddal, de miattam

278
visszaesett. Senki nem ért meg bennünket, Jacob.
– Mondott valami újat? – kérdezte Hausner.
Burg az üres pipája szárát rágcsálta. – Egyet s mást. –
Észrevette, hogy a Lear nyugat felé indul az Eufrátesz fölött. –
Vajon a kikepzőtáborukba megy aknavetőért és gránátokért?
Hausner a napban eltűnő repülőgép után bámult. – Akkor
ma éjszaka valamivel nehezebb lesz a dolgunk.
– Dobkin rágyújtott. – Örülök, hogy nem leszek itt.
– Tehát nekivág? – kérdezte Burg.
–  Neki. Ma este, amíg maguk a golyók elől kapkodják a
fejüket, én már maceszt eszem báránysülttel, és hórát
táncolok.
– Napszúrást kapott, tábornok úr.
Dobkin beszámolt Burgnak a zsidó faluról.
Burg meghallgatta és bólintott. – Bocsánat a rossz viccért,
Ben, de úgy látom, ez nem valami kóser. Maradjon meg az
eredeti tervnél.
– Úgy érzem, ez a jobb.
Burg vállat vont. Így vagy úgy, társa öngyilkos
vállalkozásba indul. – Muhammad egyébként azt mondja,
hogy Rís helyettese, Szálem Hamádi homoszexuális. Ahogy
nevelkedett, nem is csoda.
– És ez kit érdekel? – kérdezte Hausner.
–  Szálem Hamádit fogja érdekelni, amikor ma este a
repülőgép hangszóróin keresztül teljes hangerővel bemondjuk.
Hausner elmosolyodott. – Övön aluli ütés.
–  Minden ütés megengedett. Kirakatta a hangszórókat a
védővonalra?
– Ott vannak – mondta Dobkin.

279
 Hausner a deltaszárny árnyékába húzódott. Időközben
elkészült földből és agyagból a feljáró, nekidőlhetett.
Megérezte a forró szél első fuvallatát. Becker jelentette, hogy
a Concorde barométere egész nap meredeken süllyed. –
Tudja valaki az itteni keleti szél nevét?
– Serdzsi – felelte Dobkin. – Azt érzi?
– Azt hiszem, igen.
– Az nem jó. Sokkal rosszabb, mint az izraeli hamszin.
– És miért?
–  Először is forróbb – mondta Dobkin. – Másodszor itt nincs
más, csak homok és por. A serdzsi felkavarja a port.
Megfojthat. Megölhet. Különösen egy ilyen domb tetején. Így
tűnt el Babilon, egész Mezopotámia. Valaki egyszer azt
mondta, hogy a civilizációk örökké fennmaradnának, ha a
hétköznapi emberek minden hétköznap elvégeznék a
hétköznapi dolgukat. Ez a mongol kivételével minden
megszálláson át igaz volt Mezopotámiára. Abban a percben,
amikor az asszonyok már nem söpörték fel az utcát, és a
parasztok nem művelték meg a földet, hegyekbe gyűlt a por,
ekkor csapott le a perzsa hegyekből a serdzsi, és vitte
magával a sivatagot.
Hausner a távoli hegyek felé nézett. A hullámzó
homokbuckák fölött portölcsérek gyülekeztek.
Keresztültáncoltak a dombokon, eltűntek a vádikban, aztán
újra felbukkanva nyugatnak tartottak, őfeléjük.
Dobkin követte Hausner tekintetét. – Katonai szempontból
nézve nem is tudom, kinek volna előnyösebb egy homokvihar.
–  Épp elég bajunk van – mondta Hausner. – Szívesen
lemondanék egy újabbról. – Burgra tekintett. – Ha végzett a

280
fogollyal, megszabadulunk tőle.
– Felteszem, hogy el akarja engedni.
– El.
Dobkin ezzel nem értett egyet.
Hausner cigarettával kínálta. – Hadd meséljek el
magának valamit. – Újra nekitámaszkodott a hűvös
földfeljárónak. – A tizenkettedik században Milánó ostrománál
a lakosság homokkal töltötte meg a gabonászsákokat, és
azzal erősítette meg a falakat. Az ostromlók, akiket Barbarossa
német császár vezetett, azt hitték, hogy a zsákokban gabona
van, és elcsüggedtek. Pedig a város éhezett, de ezt
Barbarossa nem tudta. Néhány évvel később Barbarossa az
itáliai Alessandria városát vette ostrom alá. Egy paraszt kivitte
a városból a tehenét legeltetni, és Barbarossa csapatai
elfogták. Levágták a tehenet, hogy megegyék, és akkor
látták, hogy a bendője tele van jófajta gabonával. A paraszt
elmondta, hogy szénának és takarmánynak szűkében van
ugyan a város, de annyi a gabona, hogy az állatokat is azzal
etetik. Barbarossa ismét elvesztette a bátorságát, és
megszüntette az ostromot. A valóságban Alessandria éhezett,
a parasztot a tehenével csak cselnek küldték ki.
– Jó. De mit akar ezzel mondani? – szólt Burg.
–  Nos, azt, hogy először is ünnepséget rendezünk.
Énekelünk, táncolunk egy kicsit. Úgy teszünk, mintha ennénk-
innánk. Minden fegyverünket behordjuk a pásztorkunyhóba.
Az üres tölténytárakba berakjuk az első golyót, hogy a tárak
úgy látsszanak, mintha teli volnának. Úgy viselkedünk, mintha
bővében volnánk élelemnek és lőszernek. A távolban, hogy ne
lehessen felismerni, géppuskautánzatot állítunk fel. Kieszelünk

281
még néhány hadicselt. Minden úgy fog festeni, mintha a
harmadik páncéloshadosztály töltené idefönt a szabadságát.
Akkor aztán eleresztjük Muhammad Asszád urat.
Dobkin elgondolkodott. – Elég átlátszó.
Legfeljebb Rís és a tisztjei látnak át rajta. Az asbáloknak
azonban szöget üt a fejébe. –Várakozóan Burgra tekintett.
–  Miért is ne? – mondta Burg. – A magam részéről
végeztem a fogollyal.

A három férfi bement a kunyhóba. Kaplan most is hason

feküdt, de láthatóan jó állapotban. Négy másik könnyen
sérült férfi, köztük Jósua Rubin, kártyázott. Az egyik sebesült
gyorsírólányt, Rut Mandelt, akit kivert a láz, takarókba
csavarták. A palesztin fogoly félelemmel tekintett Burgra.
Hausner látta, hogy eltört az orra. Jobb szerette volna, ha
nem tartják együtt a hadifoglyot meg a sebesülteket, de az
egyetlen zárt terület a kunyhó volt, kivéve a Concorde-ot,
amely úgy felforrósodott a napon, mint a kemence. És így a
sebesültek legalább felváltva szemmel tarthatták. Mindent
egybevetve az ő oldalukon igen kevés sérülés esett, úgyhogy
Muhammad Asszád úr ezt a titkot is jelentheti.
A két légikisasszony visszatért, és Bét Avrams feltárta
Kaplan sebét. Gennyedésnek indult, és nagyon rossz szagot
árasztott. Az egész sárkunyhó régi kötésektől és izzadt testektől
bűzlött. Bét Avrams valami sárga ragacsot kent az üszkösödő
nyílt sebre. – Ez mi? – kérdezte Hausner.
Bét Avrams egy hosszúnak tűnő másodpercen át nézett
rá, csak aztán felelt. – Egy itteni növény. Sebösszehúzó, mint a
varázsdióbokor.
– Ezt meg honnan tudja?

282
 –  Egy katonaorvosi kézikönyvben olvastam a seregben. –
Gyengéden rátapasztotta a ragacsot a nyílt sebre, miközben
beszélt. – A termése citromsárga, akkora, akár egy
teniszlabda, és sima. Hosszú indákon kúszik a földön. A nevét
elfelejtettem, de ez a növény tökéletesen megfelel a
leírásnak. Itt nő a lejtőn. Mindenkinél ezt a kenőcsöt használom.
Az alkoholunk ugyanis elfogyott. – Befedte a sebet, és
továbbment.
–  Értem. – Hausner Kaplanhoz fordult. – Na, hogy van a
segge?
Kaplan összehozott egy nevetésrevalót. – Ez a két
légikisasszony megállás nélkül keneget a sárga ragaccsal.
Nem túloz a hirdetés, amelyik azt mondja: repüljön az El-Al-lal,
és úgy fogja érezni magát, mint Salamon király.
Hausner mosolygott. Kaplan Matti Jadinra emlékeztette.
Gondoskodnia kell róla, hogy Kaplan jelentős előléptetést
kapjon. – A kisebbik, Bét Avrams egy kicsit komisz ugyan, de
nem egészen orvosilag nézegeti a fenekét. El ne felejtse,
amikor visszaér Lodba.
– Ma este majd észben tartom.
Hausner észrevette hogy Hájim Tamir, aki az előző éjjel
súlyosan megsebesült az ellentámadás során, egészséges
álomba merült.
Most a kunyhónak arra az oldalára ment, ahol a könnyű
sebesültek kártyáztak. Jósua Rubinhoz fordult. – Nem is
mondta, hogy nincs ki a négy kereke.
Rubin, húsz év körüli, vörös hajú fiatalember, összecsukta a
kártyáit, és lusta pillantással fölnézett. – Nem kérdezte. Kinél
van az Uzim?

283
 – Nyugalomba vonult. Amikor magát behozták, már csak
három golyó volt a tárban.
–  Akkor adja vissza. Itt is szükségem lehet rá. Ha netán
lerohannak, ki akarom nyírni az első csirkefogót, aki átlépi a
küszöböt.
–  Helyes. Idehozom. – Hausner végignézett a férfiakon,
akik visszatértek a kártyapartihoz. Egyszerű emberek voltak,
civilek, akik előző éjjel néhány percre kifordultak önmagukból.
Teljesen épeszűnek látszottak – nemcsak látszottak, azok is
voltak, s a játszma fölött vitatkoztak. Erre mit mondana Miriam
Bernstein? Megérti-e valaha, hogy rendes emberek is lehetnek
gyilkosok és a gyilkosok is rendes emberek? Megérti-e valaha,
hogy egy olyan ember, mint Jichák Burg, mosolyog,
lefegyverzően matat a pipájával, azután eltöri egy sebesült
fogoly orrát, s attól még rendes ember marad? A végső
elszámolásban csak az életben maradás számít. Ha valamit
az életben maradásért meg kell tenni, azt az emberek
megteszik.

284
 19

A nap, ahogy a Concorde faláról visszatükröződött, még

forróbbnak érződött, mint eddig. Hausner és Burg ellenzőnek a
szeme fölé emelte a kezét, úgy figyelte, amint szétszerelik a
farokrészt. Hausner újra meg újra végiggondolta: vajon miért
nem jutott eszébe egyszer sem, hogy a megközelíthetetlen
részeket is ellenőriztesse. A Concorde-ot egyszer
megröntgenezték, hogy nem találnak-e fémkifáradásra utaló
jelet, de arra senki sem gondolt, hogy árnyékokat keressenek,
melyeknek nem volna ott a helyük. Miért nem gondolt rá ő
maga? Ha egyszer elvállalunk egy ilyen állást, és mulasztásunk
emberek halálát okozza, akkor abból mennyi a mi hibánk és
mennyi a beosztottainké? Hogyan vezekelheti le a
bekövetkezett tragédiát? Kell-e egyáltalán vezekelnie? Nem
úgy van-e, hogy senkitől sem lehet józan ésszel elvárni, hogy
előre megsejtsen bizonyos dolgokat?
Akit egyáltalán nem hibáztathat, az Ahmed Rís. Ahmed
Rís csak végzi a maga dolgát, ahogy helyesnek tartja. Az ő,
Hausner dolga lett volna, hogy ebben megakadályozza.
Hausner tisztában volt vele, hogy mi bántja a legjobban,
jóllehet megpróbálta kellő távlatból szemlélni a dolgokat. Az,
hogy Ahmed Rís túljárt az eszén. Ez a személyes hiúságát
sértette. Úgy érintette, mint egy arculcsapás. Azért viszi ezeket
az embereket a biztos halálba, mert túlteng benne a gőg?
A zsidó gondolkodás a gőgöt mindig bűnnek tekintette.
Bábel tornya a gőg jelképe volt, és Bábel tornyát átok sújtotta.

285
Babilont térdre kényszerítették. Vajon az ő cselekedeteit a
megsebzett önérzet mozgatja? Nem. Ő azt a magatartást
követi híven, amelyet Izrael oly sok év óta tanúsít.
Terroristákkal nem tárgyalunk. Sziklaszilárdan. Hajlíthatatlanul.
Történetesen ez megfelelt a vérmérsékletének és a
személyiségének, de az eljárásmód független volt a
személyétől. Mégsem hagyta nyugodni a gondolat. Most
megszólította Burgot. – Van még valami, ami sürgető?
Burg elfordult a farokrésztől, és kétszáz méternyi távolságra
mutatott, egy földmélyedésre. Mádzsid Dzsabari és Ibrahim Ali
Arif ásott ott árkot a latrinának. Ugyanolyan szerszámokat
használtak, mint a többiek, a kemény földkérget
alumíniumrudakkal törték föl, és alumíniumlemezekkel
lapátolták ki az agyagdarabokat, a homokot. Kezüket
rongyokba csavarták, hogy megvédjék az éles szélű
alumíniumtól. – Kikérdeztem őket – mondta Burg. – Mind a
ketten tagjai a Kneszetnek, és semmi jogom kétségbe vonni a
hűségüket, a helyzet azonban szükségessé tette a kérdéseket.
Egy kicsit megsértődtek, és nagyon haragudtak. Talán maga
el tudja igazítani az ügyet.
Hausner egy darabig csak nézte a két arabot. – Igen.
Amikor majd hazatérünk, valamennyiünknek felelnünk kell a
tetteinkért, nemde Jichák? Itt Dzsabari és Arif olyan, mint a
faló Trója falain belül, ha megbocsátja a hasonlatot.
Odahaza, Jeruzsálemben azonban egyetlen szempillantás
alatt parlamenti bizottság elé állíttathatják magát, ugye,
tudja?
Burg sötét pillantást vetett Hausnerra. – Azt tettem, amit
szükségesnek láttam. Támogat benne?

286
 –  Természetesen. – Hausner nézte, ahogy a két férfi
kiegyenesedik, és letörli a verejtéket az arcáról. Fejüket a
kúfíja jobban védte a naptól, mint bármely fejfedő, amit a
többiek viseltek. – Kínos helyzetben vannak. De nem hiszem,
hogy javítaná Ríssel szembeni helyzetüket, ha elárulnának
minket, ők éppannyira nem szeretnék Ríst itt, a dombon látni,
mint mi. Sőt még kevésbé. Ris nagyobb erőfeszítést tenne
azért, hogy őket megölje. Tudja, mi a sorsuk náluk az
árulóknak.
Burg bólintott. – Kellemetlen. Kiverte a pipáját. – Amúgy a
barátnője, Miriam Bernstein, rettenetesen letolt, amiért
kétségbe mertem vonni Dzsabari és Arif hűségét. És a
kihallgatási módszereim miatt is. Azt mondta, valamennyien
barbárok lettünk. Természetesen igaza van. Csak mi nem
gondoljuk, hogy ez olyan nagy baj. Igaz, Jacob? Ő azonban
annak véli. Vajon miért van az, hogy akiknek a szívük szakad
az együttérzéstől, azok nem hajlandók a maga valóságában
látni a világot?
– Nagyon is úgy látják, Burg. Csak képtelenek kihagyni az
alkalmat, hogy eljátsszák az erkölcsi felsőbbrendűség
színjátékát a hozzánk hasonló gazemberek előtt, akik nyakig a
szarban birkóznak azért, hogy ők szemináriumokon
hirdethessék a világbékét és a lefegyverzést.
–  Nos, én nem gondolkodom ennyire elítélően erről az
emberfajtáról. De igaz, ami igaz, ez a nő bajkeverő, és azt
hiszem, a maga dolga, hogy tegyen valamit.
– Úgymint? – Burgra meredt.
Burg viszonozta a pillantást. – Mondom. A maga dolga.

287
 Hausner a nadrágjába törölte a két tenyerét. – Majd
meglátom.
Ahogy Hausner továbbment, észrevette, hogy a déli
peremnél a talaj enyhén besüppedt. Dobkin úgy tartotta,
hogy ez volt az erődítmény udvara, a déli perem pedig maga
a városfal, mely a folyó mentén a déli irányban fekvő Kaszr-
halomhoz vitt. Az északi perem ugyancsak nem más, mint
homok lepte fal. Ha ezek a peremek nem volnának olyan
keskenyek, jó támadó útvonalat kínálnának az asbáloknak.
Hausner belátta, hogy egyik perem sem tetszik természetes
alakulatnak, de hogy Dobkin hogyan képes falakat,
erődítményeket, őrtornyokat, sőt udvarokat látni bennük, azt
nem tudta felfogni. Más itt legfeljebb homokot lát. Sokkal, de
sokkal jobban elmosta az idő, mint bármit, amivel Hausner
Izraelben találkozott. Dobkin azt mondta: képzeljen maga elé
egy vastag halotti leplet, melyet egy tetemre terítenek. Ha
valakinek van fogalma az emberi test anatómiájáról, akkor a
lepel emelkedése, süllyedése mentén könnyen felismeri a
lábat, a kart, az arcot, a hasat, a mellkast. Így van ez a
városokkal is. Udvarok és őrtornyok. Falak és erődítmények.
Hausner közeledtére a két arab felnézett. Dzsabari szólalt
meg: – Nem volt még alkalmam, hogy gratuláljak önnek.
Nagyszerűen megvédte ma éjjel Babilont.
– Talán kissé túlzás így fogalmazni – vélekedett Hausner.
Arif zihálva szedte a levegőt. Félmeztelen volt, és a
lihegéstől fel-alá hullámzott a hasa. – Magam is szeretnék
gratulálni.
Hausner bólintott. Sokáig hallgatott, aztán megkérdezte: –
Van valami okom, hogy kételkedjem magukban?

288
 Dzsabari közelebb lépett. Csak néhány centiméter
választotta el Hausnertól. – Nincs.
–  Akkor erről többet nem fognak hallani. Azt hiszem, Burg
úr szeretne maguktól bocsánatot kérni, de a neveltetése ezt
nem teszi lehetővé. – Körülnézett. – Igen fontos feladatom van
kettejük számára ma éjszakára.
– Még latrinaásásnál is fontosabb? – kérdezte Arif.
– Remélem – mondta Hausner. Leült a földre, lábát a félig
kész árokba lógatta. A két arab is melléje ült, s Hausner
nekilátott, hogy elmagyarázza a feladatot.

Dobkin és Burg újabb mukaszünetet rendelt el. Körbejárt

az utasítás, hogy el kell ámítani a foglyot. Mindenki benne
volt, jóllehet táncolni és énekelni nagyobb erőfeszítésbe került,
mint amennyit bárki képes volt még elpazarolni. Hanyagul
felhalmozták a pásztorkunyhóban az öt AK-47-est meg a tíz
pisztolyt, mintha ezek volnának a fölös fegyverek, s mellettük a
földön ott hevert a lőszer. Ekkor az egyik biztonsági ember,
Marcus lépett be a kunyhóba, vállán az Uzi géppisztollyal,
melyet átadott Rubinnak, s Rubin tüntetőleg a takarója alá
rakta a fegyvert. Marcus beszélgetett egy kicsit Rubinnal,
aztán kiment. Hamarosan megérkezett Kaplanhoz és Rubinhoz
látogatóba egy másik biztonságis, Alpern. Neki is Uzija volt,
épp csak valamivel homokosabb, mint a másik. Ugyanaz a
példány volt: az egyetlen, csak Rubin kicsúsztatta a sárkunyhó
falának repedésén.
A nappali távcsővel felszerelt M-14-essel Brin parádézott a
kunyhóban. Muhammad Asszád megnézte. Brin látta, ahogy
bámul rá. Az egyetlen titkos fegyverük az infratávcső volt, így
Hausner elrendelte, hogy azt ne mutassák meg. Brin héberül

289
szólt Asszádhoz, aki egy szót sem értett. – Nem, barátom, ez
nem az a távcső, amelynek jóvoltából lepuffantottalak. Van
másik, de arról legfeljebb csak találgathatsz.
Asszádot fejedelmien megvendégelték a repülőkosztból
és a poggyászokba csomagolt édességekből. Egyik-másik
ételen nem tudott eligazodni, de mindent megkóstolt. Az
egyik légikisasszony egy kancsóból vizet töltött műanyag
poharakba a sebesülteknek. Belekóstoltak. Jósua Rubin a felét
kiitta, a másik felét a fal repedésén át kiloccsantotta. Asszád
nem adta jelét, hogy észrevette volna: fogva tartói eddig
nem bántak ilyen nagyvonalúan a vízzel.
Asszádot két biztonsági ember, Jaffe és Alpern vitte ki a
kunyhóból. Mielőtt bekötötték a szemét, több tucat
repülőbenzinnel megtöltött üveget látott a kunyhó mellett vájt
veremben. Daniel Jacoby légikísérő épp további üvegeket
töltött tele egy üzemanyaggal teli alumíniumkancsóból. Egy
titkárnő, Eszter Aronszon kanócot csavart csíkokra szakított
ruhából. Ez nem csel volt – el is akadt tőle Muhammad Asszád
lélegzete.
Alpern odakiáltott Eszter Aronszonnak: dobjon neki egy
vászoncsíkot, mert kötést akar rakni a fogoly szeme elé. Eszter
lassan mozdult – így szólt az utasítása –, és Alpern dühösen
rákiáltott, hogy siessen már.
Közben Jaffe körbeforgatta Asszádot, és a védővonal felé
irányította az arcát. Asszád megpillantott valamit, amiről azt
gondolta, hogy háromszöglábon álló nehézgéppuska, holott
csak az elülső futómű egy törött merevítője volt, melyet
korommal feketére kentek és egy lefejezett fényképezőgép-
állványra állítottak, mely az egyik csomagból keveredett elő.

290
A napfényben a spárgával összekötött üres töltényhüvelyek
úgy csillogtak, mint egy töltényheveder. Lehet, hogy Asszád
eltöprengett: vajon hogyan és miért tartottak az izraeliek
nehézgéppuskát a repülőgépen, de nem kérdezett semmit.
Mindent látott, amit látnia kellett az alatt a néhány
másodperc alatt, aztán gyorsan a fejére tették a kötést. A
védővonal széléhez vezették, kivitték két nagy alumínium
fényvisszaverő között, keresztül az árkon és a föld mellvéden. A
lejtő közepén levették róla a kötést, és kapott egy fehér
zsebkendőt, melyet alumíniumcsőre erősítettek. Jaffe
figyelmeztette – olyan hangon, amilyet az Úr használhatott,
amikor Lot feleségéhez szólt –, hogy ne merészeljen
hátranézni. Asszád a sebe ellenére nagyon gyorsan eltűnt a
lejtő alján.

Hausner bejelentette, hogy vége a mulatságnak, aztán

megkereste Burgot és Dobkint, akik a magas halmon – az
eltemetett őrtornyon – álltak, mely az előző éjszaka a
parancsnoki harcálláspont szerepét töltötte be. Az erődítési
munkák előrehaladtát ellenőrizték. Tev Aviv tengerparti
látképe enyhén lobogott, ahogy a forró szél belekapott a
zászló gyanánt szolgáló pólóba. – Mi a következő
legsürgősebb teendő? – kérdezte.
Burg állt elő javaslattal. – Beszéljünk újra Beckerrel. A
pilótafülkében van.
Visszamentek a Concorde-hoz. Az összecsuklott orrkerék
alatt sima földtalapzatot emeltek, Kahn ott feküdt a hátán, s
két kézzel mélyen a kerékaknába nyúlt. Tetőtől talpig olaj és
verejték lepte el. Hausnernek eszébe jutott: vajon nem

291
vennék-e több hasznát ennek az embernek a csapdaásásnál,
de nem szólt semmit.
Dobkin szólította meg. – Na, szerencsével jár?
Kahn kimászott, felállt. – Nem. Eddig még nem. De azt
hiszem, közelebb jutottam a megoldáshoz.
Dobkin bólintott. – Jól van.
–  Remélem, kitartanak az akkumulátorok, és marad
üzemanyag is, hogy ezt, ha sikerül megjavítanom,
megindíthassuk és járathassuk. – Félreérthetetlen tekintetet
vetett Hausnerra.
–  Miért? – kérdezte Hausner. – Hogy jól működjön a
légkondicionálás? – A följáróra lépett. – Ha az
akkumulátorokkal nem tudnak rádiókapcsolatot létesíteni,
akkor nem hiszem, hogy a generátor sokat változtat a
helyzeten.
Kahn nem válaszolt.
Hausner elindult a feljárón. Visszanézett a gép orra felé. –
A műszakiak született pepecselők. Ha valami eltörik, azt
maguknak mindenáron meg kell javítani. Az a nyomorult
segédáramforrás a maga büszkeségének kell, Kahn, de hogy
mihez kezdünk vele, ha megjavítja, azt fel nem fogom.
Kahn arca vörös lett, de nem szólt semmit.
Néhány lépés után Hausner viszakiáltott: – A rádió volna a
gyors útlevelünk innen hazafelé, de úgy látszik, maguknak
kettejüknek ehhez nincs érzékük. – Felugrott a deltaszárnyra.
Dobkin és Burg hátramaradt, és halkan beszélgetett
Kahnnal.
Az utasfülke olyan volt, mint egy kemence belseje.
Hausner, jóllehet már jó ideje nem ivott vizet, verejtékezni

292
kezdett. A farokrész szétszerelésének zörejei behatoltak az
utastérbe. Ahogy a konyha mellett elment, látta, hogy Becker
a tartalék áramot használja. A Mach-mérő továbbra is
mutatta: MACH 0,00, ami Hausnert felbosszantotta. Vajon ki
volt az a villamossági lángelme a francia mérnökök közt, aki
az utastér Mach-mérőjét a tartalék áramra kötötte? Vajon
miért olyan fontos, hogy az utasok tudják, milyen gyorsan
röpülnek, ha egyszer baj van? Eszébe jutott, hogyan nézhették
vajon a 01 utasai, amint a robbanás után a szemük előtt
apad el a sebesség. Azon gondolkodott, vajon mit jelzett a
műszer a 01 utasterében, amíg a gép az égen át
bukfencezett.
Hausner még be sem lépett a pilótafülkébe, de már kintről
megütötte orrát a szag. Benézett. Hess ott volt, még mindig a
műszerfalra borulva, de már beállt a hullamerevség, a tetem
elcsúszott, s elég ijesztő látványt nyújtott. A szélvédőn ütött
lyukon át befújt a forró szél. Becker a rádiót hallgatta a
fülhallgatóján át.
Hausner belépett. – Ki kell innen vinni – mondta
hangosan.
Becker levette a fülhallgatóját. – Én vagyok a felelős érte.
Addig itt marad, amíg nem hajlandók eltemetni.
Hausner nem olvasott Becker gondolataiban, és nem
próbált találgatni. Mit számít az, hogy hol tartják a tetemet.
Talán jobb is, ha a többiek nem látják. Ha legalább az az
átkozott rabbi nem…
Levin rejtély volt. Igaz, Hausner számára az összes vallásos
ember rejtély. Nem utaznak El-Al-lal, gyíkot még az éhhalál
küszöbén sem esznek, szombaton nem temetik el a

293
halottaikat. Vagyis nem vesznek tudomást a huszadik
századról. Igaz, azt azért nem bánják, ha az olyan emberek,
mint Hausner, megszegik a törvényt, így aztán szombaton is
van folyó víz a lakásukban, működik a radar, nem maradnak
el az operációk. Levin – gondolta Hausner – Miriam Bernstein
egy változata. Ezek mind biztosak benne, hogy útjuk a
mennyországba vezet, Hausneré pedig a pokolba. Hirtelen
ráébredt: vagy nagyon bölcs megfigyeléseket tesz, vagy kitört
rajta az üldözési téboly. De volt-e valaha kényúr, akit az ilyen
téboly elkerült?
– Azt kérdeztem – szólalt meg Becker –, hogy akar-e sajat
kezűleg babrálni a rádióval.
– Hogyan? Nem, nem akarok. Hallott valamit? Próbálkozott
adással?
–  Ahogy már mondtam, napközben rendkívül nehéz az
adás.
– Igaz. Talán ma éjjel több szerencsénk lesz.
– Nem, nem lesz.
– Miért nem?
– Hát, egy adást azért fogtam.
Hausner közelebb lépett. – Kitől?
–  Egy Ahmed Rís nevű pasastól. Az imént, ahogy elröpült
fölöttünk. Azt mondta, bízik benne, hogy Jacob Hausner
tekintetbe veszi a kockára tett életeket meg mindent.
Azonkívül gratulált a repülésemhez. Kedves fiú. – Becker
fölnevetett. – Azt is mondta, hogy naplementére visszajön, és
ha nem adjuk meg magunkat, körözni fog fölöttünk, és
zavarni fogja a rádiónkat.
– A szemét!

294
 –  Szó, ami szó, teli van meglepetéssel. Kellemetlen
meglepetéssel. – Becker kikapcsolta a rádiót. – Nem tudják
lelőni?
Hausner letörölte a nyakáról az izzadságot. – Milyen
magasból tud zavarni?
–  Amilyen magasból csak óhajt. Az adója erős,
légvonalban van, közöttünk csak az üres ég.
– Akkor nem tudjuk lelőni, hacsak nem tart itt valahol egy
dugi föld-levegő rakétát.
Becker felállt, megigazgatta átizzadt ruháját. – Amúgy
abban, hogy mit visznek el erről a gépről, én fogom kimondani
a végső szót, Hausner. Az imént a maga két embere
megpróbálta kihúzgálni azt a vezetéket, amelyik ezt a
nyomorult rádiót az akkumulátorokkal összeköti.
Hausner bólintott. – Rendben van. – Látta, hogy Becker
arca fakó, az ajka cserepes. – Igyon egy kis vizet.
Becker az ajtóhoz indult. – Azt hiszem, most megásom a
sírt. – Kiment a pilótafülkéből.
Hausner a rádióra meredt. Néhány pillanat múlva ő is
távozott.

Nem akart összetalálkozni az asszonnyal, de

elkerülhetetlen volt. A deltaszárnyon állt, vele még néhányan
a békeküldöttségből. Hausner megfigyelte, hogy mennyire
összetartanak az együvé tartozó emberek. Miriam nem
keveredett az alkalmazottakkal, sem a gép személyzetével.
Mindannyian a farokrészhez igyekeztek, hogy a
munkában segítsenek. Miriam a kezét ronggyal csavarta be,
hogy megvédje az éles fémszélektől. Izzadt volt és poros.
Lassan lépett keresztül az elviselhetetlenül forró szárnyon,

295
amikor a többiek már a géptesten jártak Szétterpesztette a
lábát, hogy megtartsa az egyensúlyt a ferde felületen. – Itt,
úgy látszik, mindenki azt hiszi, hogy maga a hős.
– Az is vagyok.
–  Szóval az. Senki sem szereti a hősöket. Félnek tőlük,
utálják őket. Ezt is tudta?
– Persze.
–  Jóvátette már a bűnét? Hogy nem vette észre azt a
bombát – arrafelé mutatott –, melyet egy évvel ezelőtt
Franciaországban raktak a farokrészbe? Most már képes
visszatérni az emberi lények közé?
– Csaknem vonzó a meghívás.
– Akkor rajta!
Nem felelt.
– Mit mondott még Rís?
– Elbeszélgettünk a régi időkről, Ramlában.
– Jogunk van tudni.
– Ne kezdjük elölről.
– Milyen feltételeket ajánlott?
–  Maga hajlandó volna bármilyen körülmények között a
megadásra?
Az asszony habozott. – Csak az emberéletek
megmentéséért.
–  A mi drágalátos életünk nem ér annyit, hogy az
országot megalázzák.
Miriam megrázta a fejét. – Csak tudnám, mit találtam
rokonszenvesnek magában. Úgy, ahogy van, gyűlöletes alak.
–  Miriam, nem akarja megszelídíteni a vadállatot?
Magának fontos, hogy jót cselekedjen, nem? – Még jól

296
emlékezett, hogy milyen kedves volt a gépen az asszony,
amikor úgy gondolta, hogy neki, Hausnernak szüksége van
valakire.
Miriam zavarba jött. – Játszik velem?
A férfi előhúzott egy cigarettacsikket, és hosszan bámulta.
Miriam egyszerre olyan védtelen lett. Hausner fölnézett. – Ide
hallgasson. Burg panaszt tett magára. Azt mondja, hogy
bomlasztja itt a közszellemet. Szóval szedje össze magát, és
tartsa meg a véleményét, amíg nem kap szót a Kneszetben.
Komolyan beszélek, Miriam. Ha Burg úgy dönt, hogy
megvádolja magát széthúzás szításával, én nem tudok
segíteni.
Miriam ránézett, de csak lassan fogta fel a szavai
jelentését. Még azon gondolkodott, amit az imént hallott.
Hirtelen elöna
tötte arcát a vörösség. – Micsoda? Miféle vád az, hogy
széthúzást szítok? Engem nem lehet így megfélemlíteni.
Demokráciában élünk, a fene egye meg!
Babilonban élünk. Itt foglalta törvénybe Hammurápi a
bosszúállás törvényét: szemet szemért, fogat fogért… jóval
azelőtt, hogy Mózes számunkra törvényt adott. A kezdetek
durvák és kegyetlenek, de ennek oka volt: goromba világban
éltünk. Aztán belőlünk lettek a világ hivatásos pacifistái. Nézze
meg, milyen eredménnyel. Most a századok után újra arra
neveljük a fiataljainkat, hogy tudjanak küzdeni. Lehet, hogy
nem szeretjük a modorukat, de ők fütyülnek rá. Nem nagyon
szeretik az európai múltunkat és mindazt, ami vele jár. Ha a
szüleim Európában maradtak volna, ugyanúgy
marhavagonba kerülnek, mint a maga szülei. Olyan emberek

297
voltak. Asér Avidár őrült volt – de tudja, mit? Nekem
rokonszenves az ilyen őrült. S az olyanok, mint maga, halálra
rémisztenek.
Miriam reszketett, és zihálva beszélt. – Ha… ha a maga
szülei Európában maradtak volna… magából náci lesz.
Magát befogadták volna maguk közé.
Hausner nyitott tenyérrel arcul ütötte. Miriam a szárnyra
bukott, és néhány métert lefelé gurult a lejtős felületen. Fekve
maradt, égette a fém a meztelen lábszárát. Nem volt
hajlandó felállni, noha fel tudott volna.
Végre Hausner lenyújtotta a kezét, és fölrántotta.
A farokrészen dolgozó emberek leplezetlenül bámulták
őket.
Hausner fölemelte a két karjánál az asszonyt, s egész
közelről belenézett az arcába. – Sohasem fogunk összekerülni,
Miriam, ha egymással csatározunk. – Hirtelen meglátta, hogy
az asszony szeméből patakzik a könny, csorog végig az arcán.
– Bocsánatot kérek – mondta.
Miriam meglepő erővel tolta el magától. – Menjen a
pokolba! Fölemelte az öklét, de a férfi elkapta a csuklóját, és
lefogta.
Ez az, Miriam! Most mondja meg, nem jobb így, mint
amikor odafordítja a másik arcát is? A végén még harcos lesz
magából.
Miriam kiszabadította magát, keresztülsietett a levegőt
felforrósító deltaszárnyon, és eltűnt a géptest vészkijáratában.

298
 20

Hausner lassan leballagott a földből épített feljárón. Burg ott

várta. Hausner felsóhajtott. – Nos? Mi következik?
– Úgy érzem magam, mintha én volnék az adjutánsa.
–  Az is. Meg a hírszerző tisztem. Dobkin a helyettesem.
Leiber a hadtápőrmesterem. Mindenkinek megvan a
szerepe… vagy meglesz a következő néhány órában.
– Még Miriam Bernsteinnek is? – kockáztatta meg Burg.
– Igen, neki is van szerepe – nézett rá szúrósan Hausner. –
Ő tartja meg bennünk a tisztességet. Emlékeztet rá, hogy
civilizált emberek vagyunk.
–  Nem bánnám, ha egy darabig nem emlékeztetne rá.
Akárhogy is, ez a nő csak műkedvelő, ha bűntudatot kell
ébreszteni. Most azonban a hivatásos akar beszélni magával.
Hát ez következik.
– A rabbi?
–  A rabbi. Utána keresse fel McClure-t és Richardsont.
Hírszerző tiszti beosztásomban úgy vélem: ott valami nem
egészen kóser.
– Úgymint?
–  Nem vagyok biztos benne. Mindenesetre mint az
adjutánsa azt gondolom, nem ártana lelket verni beléjük,
hiszen csak ők ketten vannak közöttünk külföldiek. A
helyükben már réges-rég leléptem volna.
–  McClure olyan szilárd, akár a szikla. Richardson, azt
hiszem, kicsit ingatag. Majd beszélek a fejével. Egyéb?

299
 – Semmi nem jut eszembe, hacsak nem akarja megejteni
azt a szavazást Rís feltételeiről. Múlik az idő.
– Majd reggel szavazunk mosolyodott el Hausner.
– Igen – bólintott Burg. Aludjunk rá egyet.
– Merre van Dobkin?
–  Amikor legutóbb láttam, mellvédekről, lövészárkokról és
védművekről tartott előadást.
– Haladóknak?
– Azt hiszem. Éjjel lesz a záróvizsga.
– Mondja meg neki – bólintott Hausner –, hogy szeretném,
ha még az est leszállta előtt fegyveres kiképzést is tartana. Azt
akarom, hogy a lehető legtöbb ember többféle feladatra is
alkalmas legyen. Ha egy lövész elesik, bárki fölvehesse a
fegyverét.
Rendben van. Ha keres, a pásztorkunyhóban leszek.
Megígértem a két légikisasszonynak, hogy vállalok néhány óra
segédápolói szolgálatot.
Ha az égvilágon semmit nem érünk el, őértük akkor is
mindent meg fogunk tenni. Gondoskodjon róla, hogy
semmiben ne szenvedjenek szükséget.
– Természetesen.

Amikor Hausner fölkereste Levin rabbit, az épp Beckerrel

beszélgetett. Becker az Eurfráteszra néző egyik kis halmon sírt
ásott.
Hausner megállt néhány méternyire, megvárta, amíg a
rabbi észreveszi.
A pap mondott valamit Beckernek, aztán odalépett
Hausnerhez. – Jacob Hausner, Babilon oroszlánja. Látta már
névadóját az Istár-kapu táján?

300
 – Miben állhatok rendelkezésére, rabbi?
–  Kezdheti azzal, hogy pontosan elmondja a feltételeket,
melyeket Rístől kapott.
– S ez mit változtat a tényeken? Úgyse fogadjuk el őket.
–  Maga nem, én sem, a legtöbb velünk lévő ugyancsak
nem. De vannak néhányan, akik elfogadnák. A törvény arra
tanít: az ilyen helyzetekben mindenki maga döntheti el a
sorsát.
– Nem emlékszem erre a szövegre sem a Bibliából, sem a
Talmudból. Az a gyanúm, hogy maga úgy találja ki a
törvényeket, ahogy épp szüksége van rájuk.
– Magát nem könnyű becsapni, Jacob Hausner – nevetett
föl Levin rabbi. – Akkor elárulom, mit mond még a törvény.
Azt, hogy az öngyilkosság bűn.
– Na és?
– Na és? Nem ártana, ha jobban tájékozódna. Van itt hat
fiatal tolmács és titkár – két lány és négy fiú, azt hiszem –, akik
a kemény mag, a Maszada Védelmi Liga tagjai.
– És?
–  És körbejárnak, és azt hirdetik: ha nem tudjuk tartani
magunkat, akkor válasszuk a maszadai megoldást. Ezt pedig
nem tűröm, de azt hiszem, maga sem. – Metsző tekintetet
vetett Hausnerra.
Hausner letörölte nyakáról az izzadságot. A szél
portölcséreket kavart a domb tetején. Az Eufrátesz túlsó
partján a végtelenbe nyúlt a sima agyágsíkság. Valaha fák
álltak itt, karcsú búza ringott, de a nyugati síkság felől, a régi
damaszkuszi úton érkezők bizonnyal látták Babilont. Márpedig
a zsidók így érkeztek a fogságba, Szíria perzselő sivatagain át.

301
És észrevették a távolban a művelt áradási területeket, de
egyáltalán nem úgy, ahogy Hausner a Concorde-02
pilótafülkéjéből. Bizonnyal hívogató volt a táj, még ha tudták
is, hogy rabságuk színhelye lesz. A babiloniak meg ott álltak a
mezőkön, a városfalakon, és nézték, ahogy visszatér hatalmas
hadseregük a láncra vert Izraellel, valamint a Jeruzsálem
kifosztásából származó ezüsttel és arannyal megrakott
kocsikkal.
– Tehát?
Hausner lassan, halkan válaszolt: – A fogság… a
koncentrációs táborok… a pogromok… a vérlázító
kegyetlenségekhez élő emberi testekre van szükség… vagyis
amikor az ellenállás lehetetlenné válik… fizikailag
lehetetlenné… akkor az ember… egyszerűen befejezi, a fene
vigye. Nem kínálja föl magát a megalázásnak, az
erőszaktételnek, a mészárlásnak. Bevégzi saját maga, mielőtt
ők…
–  Hogy ki hal meg és ki nem, azt Isten dönti el. Nem az
ember. Nem Jacob Hausner. Ezt nem tűröm! Semmiféle
erkölcsi jogunk nincs eldobni az életünket. És hadd mondok
még valamit Maszadáról. Felfoghatatlanul bátor tett volt, de
ott sem akart mindenki öngyilkos lenni. Voltak néhányan,
akiket az övéik mészároltak le még a tömeges öngyilkosság
előtt. És ez gyilkosság. Azt hiszem, itt is ez történik majd, ha
ezek a forrófejűek felülkerekednek. Micsoda ördögi ifjúságot
nevelünk mi itt? Még sose láttam ilyen féktelenséget.
Hausner megint Avidárra gondolt. Azután Bernsteinre. Kell
lennie középútnak a két gondolkodás között. – A legvégén,
ha egyszer a helyzet már menthetetlen, azok, akik a fogságot

302
választják, meg fogják találni a megadás módját. Azok is, akik
az utolsó csepp vérükig akarnak harcolni. Akik el akarják
dobni az életüket, majd megszervezik. Óhajt még valamit,
rabbi?
Levin rabbi tekintetében fájdalom keveredett
viszolygással. – Lám: Jacob Hausner Salamon bölcsessége.
Hát hallgassa meg a következő, szokatlan bölcsességet. Ha
egykor az a két asszony hisz Salamon király szavának, és
beletörődik, hogy kettéhasítsák a gyermeket, akkor ma
Salamon királyról nem mint tiszteletre méltó bíróról, hanem
mint gyilkosról beszélnénk. Magából is az lesz: gyilkos. A maga
megoldása számomra elfogadhatatlan. – A rabbi dühösen
hadonászva kiabálni kezdett: – Ragaszkodom hozzá, hogy aki
meg akarja adni magát, annak tegye lehetővé, az
öngyilkosságot pedig, de még a róla való beszédet is, tiltsa
meg!
Hausner észrevette, hogy a rabbi tart valamit a kezében.
Nézte, ahogy mozgatja a levegőben. Levin még mindig
kiabált, de Hausner egyszerűen kikapcsolta a hangját. Hirtelen
rátette a kezét a rabbi vállára, és halkan megszólalt: – Nem is
tudom. – Lehajtotta a fejét. – Nem is tudom, rabbi.
Belefáradok lassan. Nem akarom már ezt a parancsnokságot.
Nincs meg bennem, ami kell hozzá. Én…
Levin rabbi gyöngéden megfogta Hausner kezét. –
Sajnálom. Nézze, hagyjuk ezt most abba. Maga nagyon
fáradt. A szavamat adom rá, hogy most egy darabig nem
nyaggatom a döntésért, csak ha majd jobban érzi magát.
Hausner hihetetlen gyorsasággal összeszedte magát.
Kihúzta a kezét a rabbi kezéből. – Jól van. Akkor erről nem

303
akarok többet hallani… csak majd később. – Lenézett a rabbi
másik kezében lévő tárgyra. – Az meg mi az ördög?
A rabbi rájött, hogy ügyes fogással túljártak az eszén.
Mérges volt, de magában kalapot emelt Hausner előtt. –
Micsoda? – Lenézett a kezére. – Ja, ez? Förtelem! Hozzáérni is
utálok. Hamis bálvány. – Feltartotta a tárgyat a napfénybe. –
Becker találta a gödörben, amelyet sírnak ás.
Hausner közelebb lépett. Szárnyas démon, szemmel
láthatóan terrakottából készült, bár egy őrült percre valami
múmiafélének hitte. A szobor csont és bőr férfit ábrázolt,
hatalmas hímvesszővel s olyan utálatos arccal, amilyet
Hausner még életében nem látott ilyenfajta műalkotásban. –
Azt hiszem, a jó öreg Dobkinnak bearanyozná a napját.
Mindenkit azzal nyaggat, hogy ráérő idejében álljon neki
homokot szitálni. Adja ide, legyen szíves.
A rabbi megforgatta kezében a szobrot, és alaposan
megnézte. –Túl ocsmány, meg sem érdemli, hogy az isten
napja rásüssön. Egy másik kor szülötte. A sötétségben van a
helye. – Addig markolta az agyagfigurát, amíg belefehéredett
az ujja.
Hausner dermedten állt. A perzselő szél egy fuvallata
felkapta körülötte a finom homokot, és egy másodpercig
minden sötétbe borult. A szél és a por függönyén keresztül
kiáltotta: – Ne bolonduljon meg! A huszadik században
ilyesmit nem szabad tenni. Adja ide!
Levin rabbi elmosolyodott, lazult a keze szorítása a
szobron. A szél elállt, a barna felhő leszállt a földre.
Odanyújtotta Hausnernak a szobrot. – Tessék. Nem jelent
semmit. Az Úr csak nevetne a babonás lelkemen, ha

304
összetörném. Adja át Dobkin tábornoknak. Szívélyes
üdvözletemmel.
Hausner elvette. – Köszönöm. – Néhány másodpercig
farkasszemet néztek, aztán Hausner megfordult és elment.
Hausner gyors léptekkel haladt végig az Eufráteszra néző
lejtő fölötti gerincen. Lepillantott. Száz méter magasan állt a
folyó fölött, nem tudta elképzelni, hogyan akar Dobkin
észrevétlen lejutni, akár ha éjszaka is.
A meredély tövében, ahol valaha az erődítmény alja volt,
néhány apró, poros bokor nőtt a parton, Hausner
ricinusbokornak nézte őket. Pár kákacsomó is árválkodott ott.
Hausner tudta, hogy a gyér növényzet mögött asbálok lesnek.
Az Eufrátesz hűvös és hívogató látványt nyújtott. Hausner
megnyalta cserepes száját, és dél felé indult a védelmi vonal
mentén. A védők félbehagyták az ásást, amikor elment
mellettük, utána néztek. Gyorsabbra vette a lépteit.
McClure és Richardson őrhelyénél állt meg. Észrevette,
milyen bonyolult védőállást építettek ki. A lőrésekkel
szaggatott, mellkasig érő állás olyan volt, akár egy apró vár.
Az üléshuzatokból és kiegyenesített rugókból napvédő ernyőt
készítettek, melyet rángatott az erősödő szél. Úgy festett,
aligha fog kitartani. – Olyan, mint Alamo.
McClure kettéharapott egy gyufát, és kiköpte a végét.
Nem olyan. Ez maga Alamo.
A két férfit tetőtől talpig izzadság és mocsok lepte.
Richardson kék repülőzubbonya a lövészárok falába vájt
polcon feküdt. Szépen összehajtva s félig becsavarva egy női
bugyiba. Hausnert nem zavarta a látvány: Richardson már a
jövőre készül. Egyenesen becsülte érte. Elővette a

305
hivatalosabb hangját. – Mint bizonyára tudják, megadási
ajánlatot kaptunk. A feltételeket nem fogadhatjuk el. Maguk
azonban elfogadhatják. Méghozzá szégyen és félelem nélkül.
Rís csak addig fogja fogságban tartani magukat, amíg
titkolnia kell a világ elől a saját tartózkodási helyét. Bármi
történjék, önöket szabadon engedi. Szinte biztos vagyok
benne, hogy ezt a pontot tiszteletben fogja tartani. Az önök
kormányával nem akar ujjat húzni. Kérem, távozzanak. Az
mindenkinek csak jobb lesz.
McClure leült a gödör szélére, és kinyújtotta hosszú lábát.
– Én itt fontosnak érzem magam. Végül is a nyugati fronton
egyedül nekem van fegyverem. Tegnap este én érkeztem ide
elsőnek, és még az is lehet, hogy kis barátaink miattam nem
merészelnek ezzel a lejtővel próbálkozni. Amellett jelentősen
feljavítottam az ingatlan minőségét. Szóval én maradok.
Hausner megrázta a fejét. – Semmi szükségem itt
magukra. Csak fölösleges bonyodalmat okoznak.
McClure egy darabig a cipőjét bámulta. – Hát, ha tudni
akarja az igazságot, én magam sem szívesen vagyok itt.
Másfelől azonban nem vállalom a kockázatot ezzel a mi kis Rís
barátunkkal sem. Ha maguk holnap hülyére verik, azonnal el
fogja felejteni, hogy semlegesek vagyunk, elkapja a tökünket,
és addig csavargatja, amíg ki nem szedi belőlünk a védelem
gyönge pontjait. Gondoljon csak bele.
Hausner belegondolt. Richardsonra pillantott. – Ezredes úr?
– Látta, hogy Richardson kínban van. A két férfi között
szemmel láthatóan történt valami.
Richardson megköszörülte a torkát. – Maradok. De a
fenébe is! Szerintem azért naplemente előtt még

306
próbálkozhatnának egy utolsó tárgyalással.
–  Megfontolás tárgyává teszem a javaslatát, ezredes úr.
Ha pedig bármelyikük meggondolná magát… nos, akkor
most már annak fényében kellene szemlélnem, amit McClure
úr mondott az imént.
–  Tegyen, ahogy jónak látja – mondta McClure. – És
küldjön át néhány kerozinbombát. Este lehajítok egyet oda a
bokrok meg a káka közé, és kivilágítom vele a folyópartot.
Hausner bólintott. – Nem rossz ötlet. Különben Dobkin
tábornok ma este, naplemente és holdkelte között, elhagyja a
védelmi körzetet. Innen, az önök állásától fog indulni.
Igyekezzenek megfigyelni a lenti őrség beosztását és
viselkedését. Adjanak meg a tábornoknak minden segítséget,
amit tudnak.
McClure nem kérdezett semmit, csak bólintott.

Dobkin egy nagy, kerek, fekete labda mellett állt, mely a

mellkasáig ért.
Hausner épp McClure és Richardson állásától jött vissza, s
figyelte, amint Dobkin a gömböt nézegeti a bal oldali
deltaszárny alatt. Odalépett. – Ez meg honnan az ördögből
került elő?
Dobkin felpillantott. – Amikor a farokrész felrobbant,
kirepült belőle. Itt hevert a déli peremen, a terep takarásában.
Leiber találta meg, amikor a holmi után kutatott. Idehozattam.
– Pompás. De tulajdonképpen mi a csoda ez?
Dobkin megpaskolta a tárgyat. – Kahn azt mondja, hogy
a sűrített nitrogén palackja.
Hausner bólintott. A palackra akkor van szükség, ha
elromlik a hidraulikus rendszer. Baj esetén az összenyomott gáz

307
látja el a hidraulikai feladatokat, amíg el nem fogy. – És tudjuk
használni valamire?
–  Hogyne tudnánk! Ez a palack hatalmas erő. Energia,
mely csak arra vár, hogy megnyilvánulhasson.
– Tele van?
–  Kahn szerint tele. Rengeteg nyers energia szorult belé,
csak ki kell szabadítani. Szeleppel működik, látja?
Hausner megkocogtatta a körmével. – Közöljék
mindenkivel, hogy elvárom a legjobb ötleteket a palack
felhasználásáról. Jó kis feladat lesz, legalább leköti a
buzgómócsingokat. Az agy, ha nincs min jártatni, az ördög
játékszere… Erről jut eszembe… – Fölemelte a szárnyas
démont. – Ez micsoda?
Dobkin óvatosan vette el a szobrot, és úgy tartotta a
kezében, mint egy csecsemőt. Hosszan nézte a figura arcát,
aztán megszólalt: – Ez… Pazúzu.
–  Micsoda? – Hausner elmosolyodott, de Dobkin arca
komoly maradt.
Dobkin lekapart a körmével egy kis földet az óriás
hímvesszőről. –A szárnyas démon. Betegség és halál hozója.
Hausner egy percig nézte, hogyan vizsgálja Dobkin a
figurát. – És… értékes?
–  Önmagában nem – nézett fel Dobkin. –Terrakotta. Elég
közönséges lelet, bár jó állapotban van. Ki találta meg?
– Becker. Amikor Hess sírját ásta.
–  Illik is az alkalomhoz. – A nyálával tisztogatta a szobor
arcát. – Igazából nem számítottam itt sok leletre. Ez volt az
erődítmény tetőrésze. Az oromzat meg az őrtornyok. Több
méter föld rakódhatott rájuk. Furcsa, hogy egy ilyen sekély

308
gödörből bármi is előkerüljön. – Felnézett Hausnerra. –
Köszönöm.
–  A rabbinak köszönje. Erőt vett azon az oktalan vágyán,
hogy összetörje.
Dobkin bólintott. – Vajon csakugyan oktalan volt?

A délután fennmaradó része görnyesztő munkában telt.

Hosszabbodtak az árkok, mélyebbek lettek, közeledtek
egymáshoz. Itt-ott találkoztak is, hisz az volt a cél, hogy – ha
sokáig itt kell maradniuk – az északi és a déli peremen az
Eufrátesztől az Eufráteszig húzódó, egységes rendszerbe
kapcsolják valamennyit. A nyugati lejtő védelmi vonala csak
egyéni lőállásokból állt.
Naplemente előtt Hausner pihenést rendelt el, hogy ki-ki
rendbe hozhassa magát. A férfiaknak borotválkozást
parancsolt. Vitára számított, de senki nem tett ellenvetést. A
borotválkozóvizet aztán újra felhasználták: sarat kevertek
belőle, és álcázásul bekenték vele az arcukat.
A műszaki elmék számára szórakoztató feladványt
jelentett a nitrogénpalack. Úgy állt ki a barna földből, akár
egy kőszikla, némán, feketén. Hausner fél liter vizet ajánlott
annak, aki kitalálja: hogyan hasznosítsák.
Erősödött a serdzsi, forróbb lett, lassan por lepett el
mindent és mindenkit. A légúti betegségekben szenvedők
egyre nehezebben lélegeztek.
6 óra 16-kor lement a nap. A tűzszünet véget ért, az
izraeliek újra kezükbe vették a sorsukat. Hausner merőn
figyelte, hogyan süllyed az izzó vörös kör a nyugati
agyagsíkságok mögé. A fejük fölött a sötétben, ahol az
éjszaka találkozott a nappallal, feltűntek az első csillagok. Kelet

309
felé az ég már fekete volt és bársonyos. Az időmérés ősi zsidó
törvényei szerint a nap csaknem véget ért. Kiment a szombat.
A rabbi befolyása némileg csökkenni fog.
Hausner a gyengén őrzött nyugati lejtőhöz indult. Talált
egy földmélyedést, mindenkitől távol, és lefeküdt a homokba.
Fölnézett a változékony égre. A levegő gyorsan hűlt, mint a
sivatagban mindig, a serdzsi lágy szellővé szelídült. Hausner
hunyorítás nélkül nézett a pompás fekete égre, melyet sűrűn
borítottak a csillagok – olyan fényesnek és közelinek látta őket,
mint csak gyerekkorában. Mert akkor a nappal mindig
verőfényes volt, az éjszaka pedig csupa csillagfény és
varázslat. Nagyon régen nem feküdt már a hátán a szabad
ég és a csillagok alatt.
Kéjesen elnyúlt a meleg, puha homokban. Az ég
sötétebb fele nyugatra húzódott, a világos égfelet lejjebb,
nyugatnak tolva maga előtt. Hihetetlenül szép volt. Nem
csoda, gondolta Hausner, hogy a világ sivatagi népei mindig
is szenvedélyesebben hittek isteneikben, mint más csoportok.
Csak kinyújtod a kezed, és megérintheted a csillagokat a földi
és égi jelenségek eme kápráztató összjátékában.
Kint az agyagsíkon sakálfalka vonított. A vonítás gyorsan
közeledett, Hausner gyanította, hogy az Eufrátesz felé
szaladnak. Valami szerencsétlen kis vadat üldöznek, mely a
sötétség leple alatt kimerészkedett az itatóra. Újra felhangzott
az üvöltés, hosszan, gonoszul, majd rémes sikolyok következtek,
a küzdelem hangjai, végül a csönd. Hausner megborzongott.
Napszállta után a különös sivatagi szürkület csak pár
percig tartott, majd az az időszak következett, melyet a pilóták
és a katonák a maguk körülményes módján az esti

310
tengerészeti félhomály végének mondanak, de amely nem
más, mint a sötétség.
A hold még órákig nem fog felkelni. Vajon Rís a
sötétségnek ebben a szakaszában támad, mint a sakálok,
vagy kivárja, amikor jóval később lemegy a hold? Brin nem
látta, hogy az asbálok az Istár-kaputól előrenyomultak volna a
támadóállásaikba. Csak az őrszemek vékony vonala húzódott
a domb alján, ami nem jelent semmit. Ha Rís az éjszaka ezen
szakaszában akar támadni, embereit a teljes sötétség beállta
után küldi a kiindulóhelyzetbe. Minden parancsnok ezt tenné.
Az izraelieknek így félórájuk marad a támadás esetleges
megkezdése előtt. Elég idő ahhoz, hogy eltemessék Móse
Hesst.

Hausner fejében az is megfordult, hogy nem megy el a

temetésre. Az egésznek semmi értelme. Több lelkierőt gyűjthet,
ha az eget nézi, mint ha egy földbe vájt gödörbe bámul, és
meghallgatja, amit Levin rabbi összehord.
Kereste a csillagképeket, de már régen nem foglalkozott
ilyesmivel. A Nagymedvét könnyen megtalálta, az Oriont meg
a Bikát is, de a többi csoportosulást nem ismerte fel. A
magányos csillagokkal több szerencséje volt. Meglett a
Kasztor és Pollux, a Sarkcsillag és aVega.
Az ókori világban senki nem ismerte jobban a csillagokat
a babiloniaknál. Miként a mai Irak lakói, ők is a lapos
háztetőkön aludtak. Szinte törvényszerű, hogy hatalmas tudást
gyűjtöttek össze az égitestekről. Ezt a tudást olyan féltékenyen
őrizték, hogy sokáig rejtve maradt más civilizációk előtt. Amikor
aztán elbukott Babilónia, egykori lakói felkerekedtek, és mint
hivatásos csillagászok barangoltak az ókori világban. A régiek

311
már elfeledték Babilont, népének, a kaldeusoknak nevét
pedig ráragasztották a csillagjósokra, a varázslókra, a
boszorkánymesterséget űzőkre. A babiloni állam sorsát mint a
dölyf és a romlottság példáját jegyezte fel az emberiség.
Népének az a végzet jutott, hogy a földön szertekóborolva
árulják ősi titkaikat a betevő falatért, s végül pedig csak mint
varázslókra emlékezzenek rájuk. A világ azonban eközben
eltanulta tőlük a csillagokról szerzett hatalmas tudásukat.
Furcsa, gondolta Hausner, hogy az ókori világ művelt népei
közül egyedül a zsidókat nem érdekelte soha a csillagjóslás és
a csillagászat. Jó kis elméletet gyárthatna róla, hogy miért
történt ez így, de lusta és fáradt volt tovább gondolkodni.

Az asszony mellé térdelt, és benézett a lapos gödörbe. –

Rettenetes! Jöjjön ki onnan!
–  Mint az anyaöl. – Hausner egyáltalán nem látta
Miriamot. Hogy az ördögbe talált rá? Egyáltalán honnan tudja,
hogy ő az? Bizonyára itt volt valahol a közelben, amikor még
fent járt a nap.
– Minden, csak az nem. Száraz és élettelen odú. Álljon fel!
Kezdődik a temetés.
– Menjen csak előre.
– Félek. Koromsötét van. Kísérjen el.
–  Első randevún sose megyek temetésre. Van még egy
negyedóránk. Feküdjön le velem.
– Nem tehetem.
– Laskov?
–  Igen. Meg a férjem. Nem bírok ki még egy
bonyodalmat.

312
 –  Sok mindent állíthat rólam, Miriam, de bonyodalom, az
nem vagyok. – Hallotta az asszony lélegzését. Nagyon közel
lehet, méternyire talán. Csak ki kéne nyújtania a kezét…
–  Helytelen lenne. Teddyt meg tudtam indokolni. De
magát nem tudnám megindokolni… senkinek sem. A
legkevésbé saját magamnak.
Hausner nevetett, az asszony nevetett és sírt egyszerre.
Elállt a lélegzete. – Jacob, miért épp én? Mit lát maga
bennem?
–  Szünetet tartott. – Mit látok én magában? Mindent
gyűlölök magán. Igazán mindent. Miért történnek ilyen dolgok
az emberekkel? Ha gyűlölöm, akkor miért vagyok itt?
Hausner kinyújtotta a kezét, és rátalált Miriam csuklójára.
– Csakugyan, miért jött utánam? – Az asszony megpróbált
elhúzódni, de a férfi nem engedte. – Ha veszélyes vadat
hajszol – mondta –, fel kell készülnie rá, hogy mit tesz, ha
rátalált a barlangjában. Képzelje el, már épp indulna kifelé,
de a bejáratnál elállja az útját a vad. S ha beszélni tudna,
bizonyára megkérdezné, hogy milyen szándékkal követte.
Úgyhogy nem árt, ha készen áll a jó felelettel.
Miriam nem válaszolt, de Hausner hallotta, ahogy
elnehezül a lélegzete. Az asszony testét valamilyen ösztönös
folyamat kerítette hatalmába, Hausner kitapintotta ezt
bőrének azon a pár négyzetcentiméterén, melyet érintett.
Miriam lélegzetének megváltozott a sebessége, s Hausner az
asszonytestből párolgó illaton is hajlandóságot érzett. A
sötétségben, a látás segítsége nélkül is tudta, hogy Miriam
óvatossága és elővigyázatossága előbb közönnyé, majd
megadássá változott. Meglepve tapasztalta, mennyire

313
kiélesedtek a tulajdon érzékei, melyeknek pontosságában
vakon bízott. Szelíden maga felé húzta a puha csuklót, és az
asszony ellenállás nélkül odagördült homok lepte
pihenőhelyére.
Az asszony fölül feküdt, Hausner segített neki levetkőzni,
majd oldalra fordultak, egymással szemben feküdtek, és a férfi
is levetkőzött. Miriam bőre sima volt és hűvös, várakozó.
Hausner az ajkára illesztette az ajkát, s érezte, ahogy az
asszony válaszol. Miriam hanyatt feküdt az összegyűrt
ruhadarabokon, és széttárta a lábát. Hausner közéfeküdt,
érezte, hogy a két feszes comb körbefogja, és meglepő erővel
szorítja a hátát. Könnyedén hatolt az asszony testébe, majd
egy másodpercig csöndben feküdt ott. Kár, hogy nem látja
Miriam arcát, vajon milyen lehet? Ezt hangosan kimondta.
Miriam azt válaszolta: éppen mosolyog. Hausner megkérdezte:
vajon a szeme is mosolyog-e, mire az asszony azt mondta: azt
hiszi, az is.
Hausner lassan mozdult, Miriam azonnal válaszolt. A férfi
érezte, ahogy az asszony mellbimbója megkeményedik az ő
mellkasán, lélegzete ütemesen, forrón árad az arcára, a
nyakára.
Kezét az asszony feneke alá tette, testét fölemelte.
Miriamból kis fájdalomkiáltás tört elő, ahogy a férfi túl hevesen
beléhatolt. Hausner fölkapta a fejét, az asszony arcára
bámult, próbálta kivenni vonásait. Hihetetlenül sötét volt az
éjszaka, de amint a csillagok fénye erősebb lett, végre
meglátta a szemét: fekete volt, mint az ég, és pontokban
tükrözte vissza a csillagfényt. Úgy vélte, olvasni tud

314
arckifejezésében, de nem volt biztos benne, hogy nem
téveszti-e meg a távoli csillagtény csalóka hatása.
Miriam görcsösen mozdult alatta. A tompora érzékien
megvonaglott a meleg homokban. Hausner hallotta a saját
hangját, ahogy halkan beszél az asszonyhoz, mondja, amit
sose mondana, ha nem venné körül őket a teljes sötétség. És
Miriam ugyanúgy felelt, őt is védte a láthatatlanság, olyan
volt, mint egy gyerek, aki eltakarja az arcát, miközben
kimondja a legmélyebb titkait. A hangja dús lett, mélyen a
torkából zengett, a lélegzete gyors, görcsös. Testén lágy
remegés futott át, amit hosszú rándulás követett. Hausner
teste megfeszült egy pillanatra, aztán hevesen megrázkódott.
Némán, egymásba kapaszkodva feküdtek. Fölöttük
elcsitult a szél, és lehűtötte verejtéküket. Hausner legurult az
asszony testéről, már oldalvást feküdt. Végigsimította Miriam
mellét, érezte, hogy emelkedik és süllyed. Gondolatai még
nem világosodtak ki, de annyit már tudott, hogy
megrendítette a saját helyzetét. Milyen nagyszerű lett volna,
ha ez Tel Avivban történik. Itt nem helyes. De csak itt
történhetett meg. Félretéve minden stratégiai és taktikai
szempontot, meglehetősen biztos volt benne, hogy szereti ezt
az asszonyt, vagy nagyon hamar szerelmes lesz belé. Szívesen
kérdezgette volna Laskovról, a férjéről, de ezek a dolgok a
jövőre tartoztak. Így hát most nincs semmiféle jelentőségük.
Kereste, hogy mit mondjon, amit az asszony szívesen hallana,
de nem jutott eszébe semmi. Végül megkérdezte: – Mi az,
amit szívesen hallanál? Nem tudom, mit mondhatnék.
– Ne mondj semmit – felelte Miriam, és a mellére szorította
a férfi kezét.

315
 A csillagok most erősebb fénnyel ragyogtak és
megsokasodtak. Az Eufrátesz felnagyította a híg, hideg
csillagvilágot. Hausner mintegy húszfőnyi csoportot vett ki,
körvonalaikat sötéten rajzolta ki a széles folyam háttere a sír
körül. Közelebb lépett, de a csoport mögött maradt. Miriam
egy másodpercig még mellette állt, azután előrement a
többiek közé, a sír széléhez.
Móse Hesst óvatosan eresztették le a sírba. A rabbi
hangosan, tisztán mondta el az El Male Rahímimot, a halotti
imát, hangja szárnyalt lefelé a lejtőn, átkelt a folyón, szétáradt
az agyagsíkságon.
Becker is valamivel hátrább állt, mint az embergyűrű.
Hausner jól látta, hogy milyen feldúlt.
Különös, gondolta. Ezer meg ezer zsidó csontjai
nyugosznak Babilon földjében. Különös, hogy ma megint ide
temetnek egy zsidót. Nem hatolt el a tudata mélyére a rabbi
hangja: „…sírtunk, amikor a Sionról megemlékezénk. A
fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat…”
Hausnernak eszébe jutott, hogy a híres fűzfák már sehol
sincsenek. Egyetlenegyet sem látott.
Miriam Bernstein suttogva mondott valamit a rabbinak. A
pap bólintott. Az asszony elfordult, és halkan, alig hallhatóan
szólt a sötétben összegyűlt emberekhez. – Bizonyára sokak
előtt ismert a Ravensbrücki ima. Névtelen szerzője egy darab
csomagolópapírra írta, s a tábor felszabadulása után
valahogy előkerült. Úgy van rendjén, hogy e szertartás
alkalmából most meghallgassuk, és hogy mindenütt – akár
Babilonban, akár Jeruzsálemben, akár New Yorkban –

316
emlékezzünk rá, hogy küldetésünk mindig a béke. –
Megfordult, letekintett a nyitott sírra, és elkezdte.

Szálljon béke a rosszakaratú emberekre,

s legyen vége a bosszúnak,
ne szóljunk többet büntetésről, megtorlásról.
A kegyetlenség csúfot űz szabályból, elvből,
meghaladja az emberi értelem minden határát,
és sok a vértanú.
Ezért az Úr
nem a ti igazságtok oldalán teszi mérlegre szenvedésüket,
hogy kegyetlen számadást követelhessetek:
másképp szerez érvényt a szenvedésnek.
Írassék javára mind a hóhéroknak, árulóknak, besúgóknak,
minden rossz embernek, szolgálja őket
emezeknek minden bátorsága, lelkűknek ereje.

Miriam hangja megreszketett, ahogy tovább mondta az

imát. Majd, amikor a végére ért, újra megerősödött.

…Ami jó, mind vétessék számításba, és semmi, ami

gonosz.
Emlékezzünk meg ellenségeinkről,
és ne legyünk többet áldozatuk,
nyomasztó rémálmuk, hazajáró kísértetük,
inkább segélyük, hogy csillapítsák tébolyukat.
Ezt az egyet kell megtenniük,
hogy mi, mikor már minden véget ért,
ember módjára élhessünk az emberek közt,
hogy e nyomorult földön béke legyen újra
a jóakaratú embereknek,

317
 s jöjjön el a béke a többieknek is.

Hausner csak félig figyelte, ahogy Miriam hangja elhal a

sötétben. Értelmetlen ima ez, sőt veszedelmes olyan
embereknek, akiknek bosszúval és gyűlölettel a szívükben kell
élniük, ha egyáltalán élve akarnak maradni. Miriam, Miriam,
mikor fogod megtanulni?
A temetés véget ért. Hausner észrevette, hogy mindenki
elment, egyedül maradt. Elnézett az Eufrátesz fölött, ki a
fekete agyagsíkságra, oda, ahol a fekete bársony ég
találkozott a fekete szemhatárral, ki, Jeruzsálem felé. Azt
képzelte, hogy látja az Óváros fényeit, de csak egyetlen
csillag pislákolt, az is épp lement a látóhatáron. Abban a
pillanatban, ahogy a csillag eltűnt, Hausner megértette, hogy
soha többet nem fog hazatérni.

318
 HARMADIK KÖNYV

BABILON
AZ ISTÁR-KAPU

Menjetek ki Bábelből, fussatok el Káldeából

ujjongásnak szavával! Jelentsétek meg, tudassátok
ezt, terjesszétek a föld végső határáig; mondjátok:
Megváltotta az Ur szolgáját, Jákobot. Nem
szomjaznak, bárha pusztaságon vezeti is őket:
kősziklából vizet fakaszt nékik, és meghasítja a sziklát
és víz ömöl belőle.

Ezsajás könyve 48,20-21

319
 21

Nem sokkal a temetés után után jöttek. Nem vonalban

támadtak, ahogy előző éjjel, hanem kis rajokban, három-hat-
kilences tüzelőcsoportokban. Az egyik fedezéktől a másikig
nyomultak, gyorsan, némán. Megkeresték a legjobban
megközelíthető utakat, minthogy az előző éjszaka már olyan
fájdalmasan kitanulták őket. Meglepetve észlelték a
vízmosásokba épített alacsony keresztfalakat, de fölkúsztak és
keresztülhaladtak rajtuk, mint a kígyó, és továbbmentek előre
a gerinc felé. Fegyelmezettek voltak, némák, láthatatlanok, a
felszerelést jól magukra szíjazták, az arcukat feketére
mázolták. Minden parancsmegszegés halálbüntetést vont
maga után.
Ahmed Rís és a helyettese, Szálem Hamádi valamivel az
előrenyomuló csapatok mögött kúszott. Mindketten tisztában
voltak vele, hogy alighanem ez az utolsó erőfeszítésük. Ha
kudarcot vallanak, szégyent hoznak a fejükre, idővel halált
saját embereik kezétől vagy palesztinok bírósága előtt. Vagy
talán életük végéig vadászik majd rájuk a Mivcán Elóhim.
Megeshet, hogy amíg élnek, Ramlában fognak raboskodni. A
dolog sajátos iróniájához tartozott, hogy a Mivcán Élóhim
parancsnoka, Jichák Burg karnyújtásnyira volt tőlük akárcsak a
hír, a gazdagság és a dicsőség. Bizonyosan ez Rís és Hamádi
életének legfontosabb éjszakája. Rís eltakarta a szemét, mikor
arcába röpült egy portölcsér. Hamádi füléhez szorította a

320
száját. –Velünk vannak a régi istenek. Ezt a szelet Pazúzu
küldte nekünk.
Hamádi nem volt olyan biztos benne, hogy kinek küldték
az istenek a szelet. Kiköpte a szájából a homokot, és mordult
egyet.

Nátán Brin megdörzsölte a szemét, és újra belenézett a

távcsőbe, aztán kikapcsolta. Átölelte Naomi Haber derekát, a
lány odahúzódott hozzá. – Fáradt a szemem. Naplemente óta
egyfolytában képzelődöm. – Eltolta oldalt a fegyvert a
földhányáson. –Tessék, nézd meg te is.
Naomi beletúrt a fiú hajába, letörölte homlokáról a
verejtéket meg az álcázó földet. Az elkerülhetetlen
megtörtént, a kényszerű együttlét és magas idegfeszültség
órái után, amikor ráadásul egyikük sem tudhatta: meddig él
még. Naomi nem volt biztos benne, hogy kétszer is ránézett
volna a fiúra, ha egy Tel Aviv-i kávéházban látja. Most
azonban Babilonban voltak, s a hely hajdani feslettsége úgy
függött a levegőben, akár a pára.
Naplemente után szeretkeztek, a temetési szertartás
befejeződése előtt, éppoly sietősen, mint Hausner és Miriam
Bernstein, de sokkal vadabbul. Ahányszor egyikükön vagy
másikukon erőt vett valami sejtelem vagy hirtelen félelem,
abbahagyták a szeretkezést, és a távcsővel végigpásztázták a
lejtőt. Mindketten nevettek az idétlen helyzeten. De ez
korábban történt, amikor még nem sok esély volt rá, hogy az
asbálok a közelben vannak. Most már felöltöztek, és a
támadás veszélye nagyon is komollyá vált.
Naomi Haber a szeme elé illesztette a távcsövet, és a
lejtőt kutatta. Más feladat ez, mint a versenylövészet. Nagyon

321
más. A lány hihetetlenül pontosan eltalált mozgó és álló célt,
de abban nem volt erős, hogy zűrzavaros háttérből szúrja ki a
célpontot. Idegen volt a számára a terep éjszakai látványa is.
A kísérteties zöld derengés még jobban összezavarta.
– Látsz valamit? – kérdezte Brin.
– Azt hiszem, semmit. Ez a rohadt szél.
–  Tudom – felelte Brin. A serdzsi felkapta a homokot, és
karcsú árnyékokat kergetett a tájon át, melyeket csak a nagy
erejű távcső mutatott ki.
A lány halkan szitkozódott, és visszaadta a puskát Brinnek.
– Ez nekem nem megy.
Brin átvette a puskát, és egyenesen fölfelé tartotta, a
levegőbe. Teljes három percen át pásztázott, amíg meglátta
a Leart a fejük fölött. A magasságát több mint két kilométerre
becsülte. Ami jóval meghaladja a puskája lőtávolságát.
Hausner utasítása úgy szólt, hogy keresse a Leart, és próbálja
leszedni. Fontolgatta, hogy megereszt egy lövést, de aztán
úgy döntött, hogy nem pazarolja a lőszert. A rádiójukat
zavarják és kész. Kikapcsolta a távcsövet, visszaült. – Adjunk
magunknak és az akkumulátoroknak öt perc pihenőt. –
Rágyújtott, a tenyerével eltakarta a fényt.

Az asbálok lassan mozdultak, egy-egy fedezéknél

megpihentek, majd továbbiramodtak a következőhöz. Tudták,
hogy az izraeliek riasztókat, figyelőpontokat állítanak fel, és
mind a kettőt keresték. Emellett a parancsuk úgy szólt, hogy
ne viszonozzák a puhatolózó tüzet. Ha most a gyors és néma
fölfutás taktikáját alkalmazták volna, percek alatt áthatolnak
az izraeli mellvédeken, s elfoglalták volna az izraeliek

322
lövészárkait. De ők továbbra is néma, rövid iramodásokban
haladtak.
Messze az asbálok főereje előtt két férfi – egy orvlövész
páros – haladt. Egyikük, Amna Murád kezében orosz
Dragunov mesterlövészpuska. A fegyverre infratávcsövet
erősítettek. A másiknál, Moniem Szafárnál iránytű és egy AK-
47-és volt. Murád és Szafár ötéves kora óta együtt
nevelkedett, erre a csapatmunkára képezték ki őket.
Közelebb álltak egymáshoz, mintha vértestvérek lettek volna.
A vadászat és a gyilkolás fűzte őket össze. Mindketten előre
tudták társuk minden mozdulatát, minden érzését. Egyetlen
szó nélkül is megértették egymást. Egy érintés, egy felhúzott
szemöldök, a száj észrevehetetlen rándulása, egy lélegzet.
Délután hozta át őket a Lear a sivatagi kiképzőtáborból.
A két fiatal férfi az iránytű szerint haladt a megadott
irányba: ahhoz az oromhoz, ahol az izraeliek infratávcsövét
gyanították.
Felfelé néztek a lejtőn, s megtalálták a fekete peremet,
amint kirajzolódott a csillagos ég hátterére. A távolságot úgy
fél kilométerre becsülték. Murád letérdelt, bekapcsolta a
távcsövet, belenézett, s közben élesebbre állította a
távolságot. A domboldal vörösen izzott, a fiatalembert a
vérre, a pokolra emlékeztette. Egy pillanatra rossz érzés fogta
el. Pásztázott a távcsővel, és megtalálta az ormot. Kereste az
infratávcső árulkodó visszatükröződését, de nem látott semmit.
Hasra feküdt, és a puskát a talaj egy kis kiemelkedésére
támasztotta. Megpihent, de közben tovább figyelt.

A kettes számú figyelőponton, melyet a lejtő közepén,

csaknem fél kilométerrel az orom alatt helyeztek el, Jigael

323
Tekoa Kneszet-képviselő és személyi titkárnője, Debora Gideon
őrködött. Tekoa hallani vélt valamit elöl, majd baloldalt, végül,
hirtelen riadalommal, a háta mögül. Megérintette a lány
vállát, és a fülébe súgta: – Azt hiszem, túlmentek rajtunk.
Debora bólintott a sötétben. Mindketten annyira
megrémültek, amikor meghallották az első zajokat, hogy
képtelenek voltak mozdulni, így az ellenséges vonalak mögött
rekedtek, és már nem tudtak visszakerülni az övéikhez. Végük
volt.
Tekoa tudta: ha szabályos katonai egységben
harcolnának, volna hangerősítőjük, éjjeli távcsövük, rádiójuk és
vezetékes telefonjuk, amellyel értesíthetnék a főcsapatot. A
figyelőpontszolgálat maga az öngyilkosság. Akik benne
vannak: áldozati bárányok. De így is könnyen akadt hat
önkéntes a három figyelőpontra.
Tekoa érezte, hogy végzetes hibát követett el.
Elmulasztotta a kötelességét, nem riasztotta társait. Az izraeli
állásokból még most sem tüzelnek, amiből Tekoa azt a
következtetést vonta le, hogy sikeres volt az arabok
meglepetésszerű támadása. Előfordulhat, hogy egyetlen lövés
nélkül bekerítik az izraeli állásokat. Kiáltok és figyelmeztetem
őket.
Debora riadtan összehúzódott, akár egy kis nyúl.
– Ne haragudjon, de meg kell tennem.
Deborának sikerült fegyelmeznie magát. Megérintette a
férfi arcát. – Persze.
Tekoa most már nagyon közelről hallotta a lépéseket.
Felállt a lapos árokban, a szájához illesztette a tenyerét, és a
meredély csúcsa felé fordult. Mély lélegzetet vett.

324
 Egy asbál belebotlott egy drótba, melyen kaviccsal,
fémdarabkákkal tömött konzervdobozok függtek. A kavics és
a fém hangosan csörgött a néma éjszakában. A lejtőn teljes
volt a csönd. Tekoa, miközben lélegzetet vett, megdermedt.

Brin megmarkolta az M-14-est, bekapcsolta a távcsövet,

belenézett. Odalent semmi sem mozdult, felhő, porfelhő sem.
Az izraeliek egész védelmi vonala visszafojtotta a lélegzetét,
de az arabok a lejtőn is ugyanezt tették. Brin azon tűnődött,
vajon mi csörgeti a konzervdobozokat. A szél? Egy állat?
Kisebb földcsuszamlás? A nap során nemegyszer hallott ilyen
zajt. Megpróbálta ellazítani magát, és tovább pásztázta a
lejtőt.

A kétszemélyes orvlövészcsapat feszülten figyelt. Murád az

oromra meresztette a szemét. Hirtelen észrevette az izraeli
távcső fényét: bekapcsolták. Látta, hogy zöld. Amerikai
éjjellátó távcső. Számított rá. Élesebben lehet látni vele, mint
az övével, ami persze nem jelenti azt, hogy a kezelője is jobb
lövész volna. Murád magabiztosan megcélozta a zöld fényt,
és várt, míg meglátja mögötte a fejet.

Brin kihajolt a kis orom fölött. Odasúgta Naomi Habernak:

Nem látok semmit. Add tovább.
A lány bólintott, és halkan, mezítláb hátrafutott a
parancsnoki harcállásponthoz.

Murád meglátta Brin pirosasfehér bőrét, ahol Naomi

Haber letörölte az izzadságot és az álcázó sarat a homlokáról.
A fiatal asbál háromszor lőtt gyors egymásutánban. A

325
hangtompító lágyan köhentett, mintha egy gyönge
öregember a torkát köszörülné.
Brin csak egy kis koppanást érzett a homlokán, aztán
semmi mást. Hátrazuhant, és ott feküdt a homokban.
Végvonaglásában eldobta a puskát, le a lejtőn, kifelé.

Néhány perc, és az asbálok megint nyomulni kezdtek.

Most másvalaki botlott meg egy másik drótban. Újra
megcsördültek a konzervdobozok az éjszakában.
Hausner Burggal és Dobkinnal állt a parancsnoki
harcállásponton.
Naomi Haber alig találta a sötétben a helyet, végül
meglátta a foszforeszkáló zászlót. Odafutott a három férfihoz,
jelentett.
Hausner újra meg újra a csörgést leste, de nem hallott
semmit. Haberhez és a harcálláspont másik két futárához
fordult. – Végigvinni a parancsot a vonalon: amikor fütyülni
kezdek, a tombolás perce következik, mialatt teljes erőből
tüzelni kell. Majd hozzátette: – A perc azonban csak tíz
másodpercig fog tartani.
A futárok különböző irányokban elindultak.
Hausner várt egy kicsit, majd füttyentett. A hozzá
legközelebb állók meghallották a füttyszót, és teljes erővel
tüzelni kezdtek: ez volt a jeladás mindenkinek végig a
vonalon.
Az asbálok megdermedtek, aztán a földre vetették
ínagukat. Akit eltaláltak, nem kiáltott, elfojtotta fájdalmát, mert
attól félt: a saját tisztje fojtja meg. A tisztek és altisztek őrült
suttogással osztogatták a parancsot: nem lőni. – Ezek csak
puhatolózó lövések. Csak puhatolóznak. Ne lőjetek! – mondták

326
összeszorított fogaik közt. Ám ahogy a másodpercek
egymásba folytak – mind akárha egy évig tartott volna –, és
föntről öt izraeli AK-47-és záporozta a tüzet, még a
legfegyelmezettebbek is a biztosító és a ravasz után nyúltak. S
épp amikor az egyik fiatal asbál viszonozta volna már a tüzet,
abbamaradtak az izraeli lövések, ugyanolyan hirtelen, ahogy
elkezdődtek. A tombolás percének lőszerszűkében tíz
másodpercre mért ideje véget ért.
Az égő puskapor szagát elfújta a keleti szél, az utolsó
lövések visszhangot vertek a környező dombok közt, majd
elhaltak a védők fülében. A védők közül senki sem hitte volna,
hogy az asbálok megállják, és nem lőnek vissza a
golyózáporra, hogy akiket találat ért, képesek visszatartani a
fájdalomkiáltást, illetve hogy amint a golyó az arcukba veri a
földet, el tudják fojtani a rémület sikolyát.
Hausner Burghoz és Dobkinhoz fordult. – Azt hiszem, kicsit
rosszak az idegeink.
–  Remélem mondta Burg a figyelőpontokon senki sem
sérült meg.
– Ha mindenki követte a lőlap utasítását – mondta Dohkin,
és a figyelőpontokon őrködök a helyükön maradtak, nem
eshetett bajuk. – A keleti lejtőre nézett. – Egyébként ha az
őreink nem hallottak semmit, akkor azt hiszem, nincs is odakint
semmi. Legfeljebb állatok, szél, földcsuszamlás. Ezzel a
kockázattal járnak a botlódrótszerkezetek. Szuezban, 67-ben
leszállt egy veréb egy botlódrótos világítórakétára, és… de ki
a fenét érdekel ma Szuez és 67?
– Senkit – biztosította róla Hausner.

327
 A lejtő északi végén az egyes számú figyelőpontot két
gépíró, Mika Goren és Hanna Siloa foglalta el. Ők is rájöttek,
későn, hogy bekerítették őket. Meghúzódtak a kis
lövészgödörben, amíg a tombolás perce be nem fejeződött.
Azon gondolkodtak, mit tegyenek. Ekkor a sötétből három
asbál ugrott elő, és villanó késeikkel elvágták a két
fegyvertelen izraeli torkát.
A meredély déli végére előretolt hármas számú
figyelőponton ReubenTaber és Lea Ilsár tolmács lapult, ők is
rájöttek, mi történt. Elhagyták a lövészgödröt, és megindultak
felfelé a domb tetejére.
Amikor Murád az infravörös távcsövön át meglátta őket,
alig negyven méterre voltak. Fölemelte a hangtompítós
puskát, és egyiket a másik után főbe lőtte.

Az asbálok most kúszva haladtak előre, tapogatózva

keresték útjukban a riasztódrótokat. Haladásuk lassú volt, de
kérlelhetetlen. Legelső rajuk már háromszáz méterre
megközelítette a gerincet.
Tekoa megértette, hogy mit jelentett a tombolás perce,
és azt is tudta, hogy az izraeliek nem vettek észre semmit. –
Sok szerencsét – fordult Debora Gideonhoz. Nagy lendületet
vett, és teljes erejéből állon vágta. A lány némán a
lövészgödör aljába zuhant. A férfi gyorsan beszórta a gödör
pereméről kotort agyaggal és homokkal, majd kiugrott, és
futott felfelé a domboldalon. Kezét megint a szájához emelte,
és kiabált: – TEKOA, KETTES SZÁMÚ FIGYELŐPONT. ITT VANNAK!
ELÖZÖNLÖTTÉK A LEJTŐT!
Sose tudta meg, vajon arab vagy izraeli AK-47-és
kaszálta-e le. Mit is számított volna, ha tudja?

328
 Az asbálok rohamra indultak. Beszakadt az első csapda
egyikük, egy fiatal lány alatt. Rázuhant a karókra: átdöfték a
testét, de nem ölték meg. Sikoltása eleinte hangosabb volt,
mint a fegyverek zaja, de hamar elhalt.
Amikor az izraeliek meghallották, hogy az asbálok milyen
közel vannak, soraik némileg szétzilálódtak. Mi történt a
figyelőpontokkal? A riasztószerkezetekkel? Miért nem használt a
tombolás perce? Hol van Brin és a csodatávcsöve?
Az asbálok egy háromfőnyi csapata már elérte a
gerincet, ahol beleesett egy spanyollovasszerű fatorlaszba. A
hegyes karók átszúrták egy asbál nyakát, egy másiknak a
mellkasát. A harmadikat Ábel Geller légikísérő lőtte le közelről,
Dobkin .45-ös Coltjával.
A csapdák szedték az áldozatokat, de a lelkesen ásott
gödrökből nem volt annyi, mint amennyire szükség lett volna.
Ha beszakadtak, az áldozatok sikolya elrettentette a
többieket. A halottak magukba temették a karókat, s a
csapdák használhatatlanná váltak.
Az izraeliek ezúttal öt AK-47-és fölött rendelkeztek, s a
támadásban kevesebb asbál vett részt, mint az elsőben, de az
araboknak sikerült meglepetést okozniuk, ami mindig döntő
tény. És nem volt ott Jósua Rubin az Uzijával. Nem volt Nátán
Brin az M-14-essel meg az éjszakai távcsővel, noha ezt akkor
még senki sem tudta.
Az asbálok egyik raja az orom felé igyekezett, útvonalukat
nem tartotta fegyver tűz alatt. Az orom tövében a földön
heverő éjszakai távcső zöld fénye mutatta nekik az irányt.
Az asbálok, közelebb érve, az egész a vonalon úgy
helyezkedtek el, hogy az izraeli lövészállások közé kerüljenek,

329
hisz most már a torkolattűzből azonosítani tudták őket. Az izraeli
fegyvereket egyre többször kellett jobbra-balra kilendíteni,
hogy a holttereket is hatékony tűzzel árasszák el.
Volt még valami, ami erre az éjszakára már könnyebbé
tette az asbálok helyzetét: átestek a tűzkeresztségen. Előző éjjel
a tapasztalatlan ifjakat, lányokat meglepetésként érte az
izraeliek ellenállása. Mostanra a rájuk irányított tűz nem keltett
bennük páni rettegést, csak egészséges félelmet, amelyet a
tapasztalat hoz meg. Sok testvérüket elvesztették, és bosszúra
vágytak. Hamádi megígérte nekik, hogy győzelem esetén
minden izraelit, férfit és nőt, kedvükre használhatnak. Ahmed
Ris mindegyiküknek megígérte, hogy gazdaggá teszi, ha majd
megkapják a váltságdíjat. Ez az éjszaka abban is különbözött
az előzőtől, hogy időközben Hamádi hosszú, ihletett beszédet
tartott.
Így mára mindenki tudta – vagy legalább azt hitte, hogy
tudja miért küzd.
Jaffe, Hausner egyik embere észrevétlenül átkerült a
mellvéd túlfelére, és elindult a torlasz karóira felszúrt emberek
AK-47-eseiért. A fegyvereket sikerült a vonal mögé hajítania,
de amikor vissza akart mászni, találat érte, és legurult a lejtőn.
Hausner csapatának egy másik tagja, Marcus összeszedte
annak az asbálnak az AK-47-esét és lőszereit, akit Ábel Geller
a ,45-össel lelőtt.
A három újabb fegyvert két férfi és egy nő kapta meg,
akiket Dobkin kiképzett. A kezdeményezést azonban nem
tudták visszavenni az asbáloktól, akik a csatákban néha
előforduló, furcsa helyzetbe kerültek: a visszavonulás már több

330
veszteséget okozott volna nekik, mint az előrenyomulás. Túl
közel voltak a gerinchez.

Az izraeliek gondosan megtisztították a lőállások előtt a

terepet, lesimították a földet, eltakarították az
agyaghalmokat, de az asbálok már olyan közel voltak, hogy
fölényes tűzerejűk és szinte korlátlan lőszerük elsöprő tűzzel
borította a gerincen a mellvédet. A védők egyre többször
voltak kénytelenek behúzni fejüket, egyre kevesebb idejük
jutott a viszonttűzre. De aztán ahányszor kinéztek a mellvéd
fölött, látták, hogy az asbál torkolattüzek közelebb vannak,
mint legutóbb.
A golyók belefúródtak a mellvédbe, áthasították, s kisebb
földcsuszamlásokat okoztak, a védőfalakon réseket nyitva. A
alumínium fényvisszaverők legtöbbjét is golyó találta, és
ledöntötte a helyéről. A Concorde-ról kiemelt védőlemezek
hatásosak voltak ugyan, több ezer lövés után azonban a
nejlon foszlásnak indult, az egyes szakaszokat tartó oszlopok
kettérepedtek, felborultak. A golyózápor a mesterséges
torlaszok alumíniumkaróit is megcsonkította vagy kidöntötte, a
torlaszban nyílások támadtak. Azok az izraeliek, akik újoncok
voltak a csatában, csodálkozva nézték: mekkora kárt tud
okozni a kézifegyverek tüze.

Hausner, Burg és Dobkin a helyükön állva fogadták a

futárok hozta jelentéseket. Dobkin tudta, hogy a
kezdeményezés az asbálok oldalán van, s hogy az ellenség
néhány percen belül a tetőre ér. Rátette a kezét Hausner
vállára. – Itt maradok.

331
 Hausner durván lerázta magáról a kart. – Induljon,
tábornok úr, de azonnal! Ezt tekintse parancsnak.
Dobkin fölemelte a hangját, ami ritkán történt meg vele. –
Hát ide figyeljen! Itt szükség van katonai parancsnokra. Most
már nincs értelme segítségért menni.
–  Ez igaz – ismerte el Hausner. – Itt most már mindennek
vége. De maga, tábornok úr, akkor vállalkozott az útra, amikor
idefenn még biztonságosabbnak látszott a helyzet. Úgyhogy
most már csak menjen, és mentse az életét. Azt akarom, hogy
legyen valaki odakinn, másképp a túlélőknek semmi reményük
nem maradna a fogságban. Menjen!
Dobkin habozott.
– Menjen! – kiáltotta Hausner.
–  Menjen, Ben! – szólalt meg Burg is. – Ezt a helyzetet a
világ legjobb parancsnoka sem menthetné meg. Ez a helyzet
a katonák kezében van. És Istenében. Menjen hát!
Dobkin megfordult, és leugrott a kis halomról. Egyetlen
búcsúszó nélkül nekivágott az útnak. McClure állása felé indult
a nyugati lejtőn.

Két asbálnak sikerült elérnie a mellvédet a keleti lejtő egy

olyan pontján, melyet nem védett sem AK-47-és, sem pisztoly.
Az itt álló két izraeli légikísérő, Daniel Jacoby és Ráhel Baum
sebtében eszkábált alumínium-lándzsákat hajított rájuk, és
közben riadót kiáltott. Az asbálok félreugrottak a lándzsák elől,
és tüzeltek. Jacobyt is, Baumot is találat érte. A két asbál
átsiklott a karók között a torlaszon, átugrott a mellvéden és a
lövészárkon. Bekerültek a védelmi körzetbe.
Egy másik biztonságis, Alpern a vonal mentén rohant, AK-
47-esével tüzelve. A két asbál az izraeli lövészárokba zuhant.

332
Alpern utánuk ugrott, és egy saját tákolmányú lándzsával
végzett velük. Két férfi érkezett alumíniumrudakból és a gép
kárpitjából készült hordággyal, felszedték Daniel Jacobyt és
Ráhel Baumot, és már vitték is őket a pásztorkunyhóba. Alpern
két fegyvertelen nőért kiáltott, és a kezükbe nyomta az
asbálok géppisztolyát. Ezúttal szerencséjük volt, de Alpern, aki
végigharcolta az 1973-as háborút, jól tudta, hogy közel a vég
– hacsak nem sikerül a védelem utolsó, kétségbeesett terve.

333
 22

A Concorde-02 pilótafülkéjében David Becker kapitány

hátradőlt az ülésén, és rágyújtott az utolsó cigarettára. Az
Egyesült Államokban élő gyerekeire gondolt, és friss izraeli
feleségére. A rádió magas, átható sípjelet adott, de ő nem
vette észre. Időnként egy-egy golyó eltalálta a gép testét, és
pukkanó zajt keltett, ahogy áttörte a vékony fémet. Néhány
gellert kapott golyó táncolt az utastérben. Két lövés a
pilótafülke ablakát lyukasztotta át, pókhálórepedéseket
hagyva. Becker elnyomta a cigarettát, és a földre dobta.
Kinyújtotta kezét, hogy kikapcsolja a tartalék áramot, aztán
eszébe jutott, hogy társainak szüksége van az áramra egy
végső cselhez, amelyet terveznek. Vállat vont. A hordák ellen
a világ minden találékonysága sem ér semmit. A hordák.
Eszébe jutott egy amerikai vicc a koreai háborúból. Hogy
hány ember van egy kínai szakaszban. Két horda meg egy
tömeg. Valami ilyesmi. Jó vicc! A hordák elözönlik a civilizált
világot. Apránként. Ahogy Róma bukásakor. Felállt, indulni
akart.
A rádió elnémult, majd kellemesen zümmögni kezdett.
Rossz héberséggel megszólalt egy hang a hangszóróban: –
Adják föl! – Hadart. – Mondja meg H. – nak, hogy adja föl! –
Becker a rádióra nézett. Az arab gyorsan és ködösen beszélt,
hátha lehallgatják valahol az adást. Egy másodperc múlva
már újra a zavaró működött. – Dögölj meg! – mondta Becker.
Kilépett a pilótafülkéből, és indult, hogy a harcolók közé álljon.

334
 Az orom alatt az asbál raj száz méterre megközelítette a
zöld fénnyel derengő éjszakai távcsövet. Mellettük foglalta el
állását a kétszemélyes orvlövész-különítmény. Murád némán
és pontosan tüzelt a mellvéd fölé kibukkanó fejekre.
Burg Hausnerhoz fordult. – Gondolom, most már elég
közel vannak.
Hausner bólintott. Dobkin tanácsa úgy szólt: ne siessék el
az utolsó védelmüknek és pszichológiai hadviselési
eszközüknek tekintett cselt, várjanak vele, amíg nem lesz
végképp elkerülhetetlen. Hausner rájött: most érkezett el a
pillanat, amelynél elkerülhetetlenebb már nem lesz. Parancsot
adott futárának, hogy indítsa meg a végső védelmi akciót.
Burghoz fordult. – Megnézem, hogy áll Brin. Maga itt marad,
átveszi a parancsnokságot. – Burg nyugtázta az utasítást.
Hausner elindult, de mögötte nyomban feltűnt egy fiatal lány,
az egyik futár. – Jönnek fel a folyó felől is – jelentette.
Burg pipára gyújtott. Nem volt erős a dombtetőről csatát
irányító hedvezér szerepében. Több mint harminc év telt el
azóta, hogy katona volt. Dobkin eltűnt, Hausner kiment a
védővonalra, hogy megölesse magát – efelől Burgnak semmi
kétsége nem volt. A külügyminiszterről nem hallottak egy ideje.
Meghalt? Megsebesült? Küzd az életéért, mint mindenki más?
Most az ő, Burg nyakába zúdult minden felelősség. Itt hagyták
vele. Neki kell vezetnie a fegyverletételi tárgyalásokat, ha
egyáltalán lesz lehetőség tárgyalásra. Neki, aki pedig mindig
igyekezett a háttérben maradni. Most azonban rajta a sor,
egyedül van. Már nem jártak a futárok, hogy a csata állását
jelentsék. Bizonyára ők is mind ott harcolnak a vonalban. Nincs
vezérkar, amellyel megbeszélje a dolgokat, nincs gyűlés. Most

335
aztán belelátott, hogyan érezhette magát Hausner, és
megsajnálta. A futár ott állt mellette. Jobban megnézte. Eszter
Aronszon volt az, a külügyminiszter egyik beosztottja.
Reszketett, el-elakadt a hangja, ahogy szaggatott értékelését
előadta. – Mit fogunk csinálni? – kérdezte.
Burg megszívta a pipát. Most legalább tíz AK 47-est
hallott a keleti lejtőn. Nyilván minden egyes darabra szükségük
van, de mégsem engedhette, hogy az arabok ellenállás
nélkül feljussanak a nyugati lejtőn. Azon az oldalon a
külügyminiszter volt a parancsnok, aki – Burg feltételezése
szerint – tudta magáról, hogy alkalmatlan a feladatra. A
vonalat összesen vagy nyolc ember tartja. Meg még
Richardson és McClure. Burg a keleti lejtő felé mutatott. –
Menjen ki oda, és kérjen, kölcsönözzön vagy lopjon két AK-47-
est meg legalább két töltött pisztolyt. Vigye át őket a nyugati
lejtőhöz. Amint odaér, szóljon a külügyminiszter úrnak, hogy
kezdjék meg a végső védelmi akciót. Világos?
A lány fürgén bólintott a sötétben.
Burg ránézett, és arra gondolt: túl nagy ez a felelősség
egyetlen embernek. A lánynak egyedül kell fegyvert és lőszert
szereznie, majd a sötétben több száz méterre elcipelnie és
elhelyeznie ott, ahol a legtöbb hasznát látják, egyidejűleg
eljuttatnia a parancsokat a külügyminiszterhez, aki feltehetően
már magánkívül van a bizonytalanságtól. S mindezt addig
lebonyolítani, amíg az arabok meg nem másszák a meredélyt.
Megveregette a lány vállát. – Menni fog. Csak sorban egyik
lépést a másik után.
– Miattam ne aggódjon.
– Helyes. Nem látta véletlenül Dobkin tábornokot odaát?

336
 – Nem.
Rendben. Akkor menjen! Sok szerencsét!
A lány futva indult a fegyverropogás irányába.

Dobkin a lövészárokban állt McClure és Richardson

mellett. Tudtam, hogy idővel ezen a lejtőn is próbálkoznak
majd.
McClure előrehajolt, és két karral kitartotta a pisztolyát. A
lejtő szélére célzott, jobbra. Kétszer lőtt arrafelé, aztán kétszer
maga elé, majd a két utolsó golyóját a lejtő bal szélére
eresztette ki. Mielőtt az utolsó töltényt is kilőtte volna,
megindult a viszonttűz. Hátradőlt. – Fene nehéz dolog egy
ötszáz méteres frontszakaszt egyetlen hatlövetűvel tartani. –
Töltény után kotorászott a zsebében.
–  Jön majd az erősítés a másik oldalról – bátorította
Dobkin.
–  Remélem is – mondta McClure. Nekilátott, hogy újra
töltsön.
Richardson lefelé bámult a meredélyen, amikor elállt a
fegyverropogás. Időnként megcsörrent egy-egy kaviccsal telt
bádogdoboz, vagy arab káromkodás hallatszott lentről, ahogy
megcsúszott valaki. – Mi lesz már? Mikor kezdik el a végső
védelmi akciót? Hova a fenébe tűnt az a futár? És hol vannak
a mi AK-47-eseink?
Dobkin kimászott a lövészárokból. – Hausner tábornokot
kérdezze. Én már nem itt dolgozom. – Lekuporodott, rajtra
készen. – Adios, Texas – vetette oda McClure-nak. –
Találkozunk Haifában vagy Houstonban. – Guggolásból
indította az ugrást, és egyetlen hosszú lépéssel átvetette
magát a gerincen. Egy pillanatig mintha a levegőben úszott

337
volna. Közben lenézett és látta, hogy milyen meredek a lejtő.
Rézsű, emlékezett rá, glacis. Ferde fal, melyet a folyóparttól
építettek fölfelé. Hatalmasat zuhant a meredek oldalra, egész
teste belerázkódott. A következő lépés csaknem tíz méterrel
lejjebb vitte a szinte falszerű meredélyen, az aztán következő
pedig húsz méterrel. Futott, voltaképpen esett, csaknem
függőlegesen le, a talaj felé. Nem egészen három másodperc
alatt jutott le a lejtő közepéig. Egyszer csak felbukkant előtte
két meglepett képű arab, akik felfelé másztak a sötétben.
Ösztönösen cselekedtek: maguk elé rántották a szuronnyal
felszerelt AK-47-eseket.

Amikor Hausner odaért, Naomi Haber Nátán Brin szétlőtt

fejét ringatta az ölében. A férfi most jött rá, mi lehetett az oka,
legalább részben, a védelem kihagyásának. – Hol van a
puska? – kérdezte.
Naomi felnézett. – Meghalt.
– Azt látom, a fene egye meg! Hol az a rohadt puska?
A lány megrázta a fejét.
Hausner az oromra kuporodott. Félig kitapogatta, félig
látta, hogy hová esett a haláltusát vívó Brin kezéből a puska.
A földpárkányon golyó szántotta árkot vett észre. Valami
meleg és nedves ragacsot érzett. Letörölte a kezét. Ez a lövés
nem vaktában talált. Az araboknak van legalább egy
mesterlövész-puskájuk. Ha megszerzik Brin fegyverét, akkor
még egy lesz. Vajon még most is megfigyelés alatt tartják ezt
a mesterlövészfészket? Nos, ez hamar ki fog derülni. Hausner
átugrott a mellvéden, és lesiklott a lejtőre. Azonnal meglátta a
zöld derengést, és rávetette magát.

338
 És ekkor megjelent Murád távcsövében. A fiatal asbál
odakiabált a puska felé nyomuló kilencfős rajnak, de azok
nem vették észre Hausnert.
Hausner fölkapta a fegyvert, aztán új testhelyzetbe
gördült és célzott. Látta a rajt, alig harmincméternyire voltak,
és gyors egymásutánban megeresztett öt lövést. Egy-két
embert eltalált, a többi futásnak eredt. Hausner előre tudta,
hogy így lesz: képtelenek állni a versenyt az éjjellátó távcsővel.
Murád szálkeresztje Hausneron pihent meg. A fiatalember
sziklaszilárdan eltökélte, hogy azt a távcsövet megszerzi. Most
e miatt az őrült miatt esetleg kár esik az értékes szerkezetben,
amikor Murád lelövi. Tüzelt.
Hausner már mozdult tovább. Hallotta, ahogy a golyó
nagy port verve becsapódik a lába mellett a földbe. Lapult a
lejtős domboldalban, és végigpásztázta maga előtt a terepet.
Az arab tudta, hogy hol van Hausner, Hausner nem tudta,
hogy hol van az arab. Még néhány másodperc – ha addig
nem találja meg, akkor meghal.
Murád a szálkeresztet egyenesen Hausnerra irányította.
Meghúzta a ravaszt. Ezt a lövést nem lehetett eltéveszteni.
Az asbál gyalograj, mely közvetlenül Murád mögött
helyezkedett el, vakon tüzelni kezdett a távcsőre, zöld
nyomjelző lövedékeik sebesen cikáztak át a sötétségen. Az
égő nyomjelzők becsapódtak a földbe, és úgy világítottak,
mint egy haldokló szentjánosbogár, miközben a gellert kapott
golyók szanaszét repültek.
Murád akkor húzta meg a ravaszt, amikor az
infratávcsőben már kezdett eltűnni a kép. Csatában ennek a
távcsőnek az a legnagyobb hátránya, hogy ha égő foszforra

339
irányítják, megvakul. A Murád mögött álló raj nyomjelző
lövedékei áthasítottak az ő vörös képén, fehér csíkokat húztak
benne, melyek megvastagodtak és összeolvadtak. Ezért
akarta megszerezni az éjjellátó távcsöves puskát. Káromkodni
kezdett, vaktában tüzelt. – Hagyjátok abba, hülyék!
Abbahagyni! – Vakon lőtt, újra és újra. Társa, Szafár túlkiabálta
az AK-47-esek ropogását, s a raj végre beszüntette a tüzelést.
Hausner tudta, hogy mi történt. Más az ő helyében azt
mondta volna, hogy Isten megint vele volt. Hausner azonban
a sors játékszerének érezte magát. A bomba. Az ütközés. Az
AK-47-esek megszerzése. Most meg ez. Nem, ő nem
szerencsés, gondolta, hanem elátkozott. Miért nincs vége már
az egésznek?
Az infratávcsőben visszatért a kép, Murád körülpásztázta
azt a helyet, ahol korábban látta Hausnert, de most nem
talált semmit.
Hausner egy egészen enyhe mélyedésre bukkant a lejtőn
az orom – az egykori őrtorony – meredek emelkedője alatt, és
belevetődött. Ahogy a világ minden gyalogosa, ő is tudta,
hogyan kell kicsire összekuporodni. Minden izma
összehúzódott, kifújta a levegőt a tüdejéből, s mint egy
kipukkanó tömlő, ereszkedett le a nyomorult kis lyukba. A
mellkasa, a combja, de még az ágyéka is furcsán
összezsugorodott – ezt az érzést csak a golyózáporba került
ember ismeri –, s a kis mélyedés alja mintha még néhány
kincset érő centiméterrel lejjebb süllyedt volna.
Murád hirtelen megriadt. Meztelennek érezte magát,
védtelennek. ő is talált egy mélyedést a földben, és
belevackolta magát.

340
 A levegőt betöltötték a domboldalon dúló csata hangjai,
de itt, ezen a helyen mintha néma csend honolt volna.
Hausner és Murád egymásra várt. Két éjszakai távcső. Két
torkolattűzcsökkentő. Két hangtompító, két nagyszerű fegyver.
Néma, láthatatlan és halálos.

Az asbálok főegysége száz méterre volt a védővonaltól,

de néhány rajuk – utászok, valamint olyan katonák, akiket
arra képeztek ki, hogyan szivárogjanak be az ellenség soraiba
– már közvetlenül a mellvédek és a spanyollovasok sora alá
ért. Ott feküdtek némán, mozdulatlanul, pusztán késsel és
pisztollyal fölfegyverkezve, a meztelen bőrüknek minden
négyzetcentimétere feketére mázolva, és várták, hogy a
főcsoport megindítsa a végső támadást. Ha lett volna
kézigránátjuk, drótakadály-robbantójuk vagy robbanótöltetük,
mely az utászok rendes felszerelése, iszonyatos pusztítást
végezhettek volna az izraeli vonalban. De senki sem számított
rá, hogy a túszok elfogásához egy egész hegyet kell
megostromolniuk. Úgy érezték, nincs kellő szerepük ebben a
támadásban. Profik voltak, minden gyalogsági egység
válogatott elitje. Aki a fő támadóerő előtt kúszik oda az
ellenséges vonalakhoz, öngyilkos vállalkozásba fog. És ezek az
elit rajok most itt álltak, de addig nem tehettek semmit, amíg
a főcsapat nem ér közel, hogy elindulhasson a végső
támadás. Akkor majd beugrálnak az izraeli lövészárkokba, és
megkezdik a gyilkolást, késsel, pisztollyal. Hisz ha csak ott volna
náluk az a kézigránát, hogy elhajíthassák…

Dobkin egy hatalmas ugrással elszállt a két megdöbbent

arab mellett. Megfordultak, hanyatt feküdtek a lejtőn,

341
sarkukkal próbáltak megkapaszkodni a csúszó agyagban és
homokban. Lefelé céloztak az AK-47-esekkel, és lőttek. Az
automaták rúgása megrázta a testüket, leszánkáztak a
padkán, letörték a talaj kemény, kérges felszínét, s testük
nyomában csupasz maradt az eredeti téglafal.
Dobkin szinte repült előre. Füle mellett hallotta a golyók
süvöltését, pukkanását. A lába megint talajt ért, de azonnal
újra elrugaszkodott. Sarkával áttört egy ricinusbokron, s a folyó
árterületén kötött ki. Megint ugrott, ezúttal fölfelé, a magasba,
mint a toronyugró.
Zöld nyomjelző golyók íve követte. Mintha hosszú, halálos
zöld ujjak között szaltózott volna. Úgy érezte: örökkévalóságig
tart, amíg így lebeg a levegőben. Fölötte Mezopotámia
csillagos, fekete ege. Aztán elsuhant mellette a gerinc széle,
alatta a fénylő Eufrátesz, s ahogy testével újabb fordulatot írt
le, ismét elvillant előtte az agyagsíkság meg az ég. Szeme
sarkából látta, hogyan követik azok a zöld foszforcsíkok, mint
halálsugarak a fantasztikus filmekben, és egyre közelebb
érnek hozzá. Az üres, szaggatott pukkanások is mind
hangosabbak, ahogy újabb fegyverek csatlakoznak az
eddigiekhez. Nem értette, miért nem zuhan, miért marad
függve a folyó fölött. Ekkor egy éles zöld nyomjelző fény
eltalálta, égő fájdalmat érzett, és minden mozdulat
visszanyerte rendes sebességét. Dobkin mintha álomból
ébredt volna. Loccsanást hallott, és az Eufrátesz sáros vize
összezárult felette.

Hausner úgy ítélte, nem fog visszajutni az izraeli

védővonalakra. A terep túlságosan nyílt, az arab mesterlövész
pedig már belőtte a helyét. Ő a maga pozíciójából nem

342
tudott hatásosan tüzelni semerre, csak előre. Ebben a
helyzetben a távcsövet nem lehet jól kihasználni, különben is,
csaknem kifogyott a lőszere.
A cipője sarkáról golyó pattant le, lába görcsbe rándult.
Káromkodva kidugta a fejét. Célzott, de az arab
láthatatlanná vált, eltűnt a maga gödrében. A gyalograj
harcmodort váltott, most már nyomjelző nélkül lőtt, nagyjából
Hausner felé. Hausner ekkor meglátta a mesterlövész társát,
amint a raj felé igyekezett, hogy pontos tájékoztatást adjon
az ő helyéről. Hausner tüzelt, Szafár az oldalához kapott, és a
földre zuhant.
Murád is lőtt. Hausner csípést érzett a fülén. A mesterlövész
felé rántotta a fegyverét, és a lyukban eltűnő alakra lőtt.
Ahogy Hausner visszakuporodott sekély gördébe, meleg
nedvességet érzett a fülén. Futólag, minden ok nélkül
Miriamra gondolt.
Elege volt. Nem ért el semmit. Érezte, hogy az asbálok
mindkét oldalán közelednek a gerinchez. Hátrakiáltott,
megpróbálta túlharsogni a lövések zaját. – Haber!
Semmi válasz.
Ismét kiáltott: – Haber!
A lány fölnézett. Brin vértől és agyvelőtől maszatos feje
még mindig az ölében feküdt. Emlékezett rá, hogy pár perce
még Hausner is ott állt, de nem tudta, hogy mi történt vele.
Hallotta, ahogy a parancsnok újra kiált, de nem válaszolt.
Hausner letépte magáról az inget, és az infratávcső köré
tekerte. Megfordította a puskát, a forró hang- és torkolattűz-
tompítót markolva. Felállt, körbelódította a feje fölött, majd
elhajította. Fölfelé repült, át a romos őrtorony magasán.

343
Naomi Haber közelében esett le a puha homokba. A lány
hallotta a puffanást. Nem is tudta, hanem érezte, hogy mi az,
és azt is, hogy mi az ő teendője. Lehajtotta a fejét, és
megcsókolta Nátán Brin szétzúzott homlokát.

Felhangzott a végső védelmi akció parancsa, melyet

szájról szájra adtak tovább a vonal mentén. Megindult a
gondosan begyakorolt művelet. Most kell megállnia a próbát
annak a sokféle cselnek, annak a sokféle összetákolt
fegyvernek, melyek a napfényben olyan okosnak, olyan
ihletettnek tetszettek, most, a sötétben azonban annyi
kétséget keltettek.
Az oromtól mintegy százméternyire északra arab kiáltás
hangzott fel: Ide, ide! Rés van a vonalban. Mindenki ide!
Utánam!
A hangra két asbál raj, összesen tizennyolc fő gyűlt össze.
Fölfelé rohantak, a parancsot követve. Senki sem lőtt rájuk.
Ötvenméternyire közelítették meg a látszólag elhagyott
mellvédet. Még néhány másodperc, és belülre kerülnek, s
ezzel a harc lényegében véget ér.
A hang újra kiáltott: – Ide gyorsan! Fel a tetőre!
Lehet, hogy az asbálok észrevették, hogy a hangnak
enyhén fémes csengése van, talán azt is, hogy a palesztin
kiejtés nem egészen tökéletes, de ezt a tudásukat nem
használták fel. Azt gondolták, talán valamelyik parancsnokuk
kiabál hangtölcsérrel. Továbbnyomultak a hang felé, mely oly
közel volt az izraeli védállásokhoz.
Ibrahim Arif a mellvéd mögött, egy kis gödörben feküdt,
és újból belekiabált a repülőgép utastéri mikrofonjába. –
RAJTA! FÖL! ÁT A FALON!

344
 A hangszóró, melyet harminc méterrel a mellvéd előtt
helyeztek el, tovább csalogatta az asbálokat. – RAJTA! FÖL!
ÁT A FALON! KIÁLTSÁTOK! KIÁLTSÁTOK: HALÁL IZRAELRE!
Az asbálok fölegyenesedtek, rohantak előre, és üvöltöttek:
– HALÁL IZRAELRE!
Kaplan saját felelősségére elhagyta a gyengélkedőt, s
most Marcusszal és egy Rebeka Livni nevű fiatal
gyorsírólánnyal, aki az imént szerzett magának egy AK-47-est,
egyszerre nyitott tüzet. Fejenként két-két harminctöltényes
tárat eresztettek bele az asbálok soraiba.
Az asbálok csak álltak a torkolattüzek fényében, bénán,
álmélkodva. Testüket szaggatták a 7,62 milliméteres töltények.
Tehetetlenül omlottak egymásra, mint a marokkó pálcikái.
Eddigi legnagyobb emberveszteségük hatalmas rést nyitott
széles támadó alakzatukon.

Eszter Aronszon eddig csak könyörögve kérte azokat,

akikbe beleütközött a sötétben, hogy hallgassák meg. Burg
parancsa úgy szólt, hogy szerezzen fegyvert: kérjen,
kölcsönözzön, lopjon. De a kérés nem segített. Mindenki csak
azzal törődött, hogy túlélje a következő pillanatot, senkit sem
aggasztott az a stratégiai kérdés, hogy mi lesz, ha hátba
támadják őket. Meghallgatták, együttérzően bólogattak,
ennél többet azonban Eszter nem ért el. Kétségbeesetten
kereste Hausnert, akinek csak egyetlen parancsot kellene
kiadnia, és Eszter megkapná, amire szüksége van. De senki se
tudta, hogy hol a parancsnok. Eltűnt, feltehetően elesett.
Eszter látta és hallotta a hangszórós cselt, amiből rájött,
hogy itt az utolsó akció, a végső védekezés ideje. A nyugati
meredélyen azonban az ilyesminek semmi haszna nem lett

345
volna. Oda fegyver kell. Átszaladt Marcushoz és Rebeka
Livnihez, akik kifelé óvatoskodtak a mellvéden, át a torlaszon,
összeszedni a lekaszált rajok fegyvereit. Kaplan fedezte őket.
Eszter Aronszon elrohant Kaplan mellett, átugrott az árkon, a
mellvéd fölött, majd keresztülcsúszott a torlasz karói között,
elhagyva a meglepett Marcust és Livnit. – Bocsánat – kiáltotta
–, a nyugati lejtőhöz kell fegyvert vinnem. Ott is támadnak. –
Hirtelen mozdulattal beugrott a leterített, halott és még élő
emberek közé, gyorsan és nagy szakértelemmel lehántotta
róluk a szíjazatot meg a töltényzsebekkel teli övet. A sötétben
kapta föl az AK-47 -eseket, tus helyett legtöbbször a forró
csövet markolva. Keze és egész teste égett, ahogy egyik
súlyos fegyvert a másik után a vállára vetette.
Marcus és Livni odafutott Aronszonhoz, segítettek. Marcus
újra és újra azt kiabálta, hogy figyeljen a még élőkre, de Eszter
Aronszon vagy nem törődött vele, vagy nem hallotta. Marcus
lelőtt egy férfit, aki megpróbált a fegyvere után nyúlni, amikor
elhúzták tőle.
–  Köszönöm! – kiáltotta Aronszon, majd eltűnt hihetetlen
terhével a mellvéd mögött.
Marcus és Livni gyorsan összeszedte a többi fegyvert,
Kaplan AK-47-esének fedezésében. A hangszóró most
valósággal üvöltött: – VISSZA! VISSZA! EL INNEN, BAJTÁRSAK!
EZEN A SZAKASZON SOK FEGYVERÜK VAN A ZSIDÓKNAK! – Az
asbálok tiszteletben tartották, amit a hangszóró mondott.

Naomi Haber új tárat tett az M-14-esbe, és célzott. Végig

az egész lejtőt kúszó, görnyedő alakok borították.
Végigpásztázta a lőállása alatti közvetlen területet. Meglátta,
hogy Hausner mozdulatlanná dermedve fekszik a gödrében.

346
Eltalálták? A lány nem tudta megállapítani. Ahhoz, hogy ilyen
messzire elhajítsa a puskát, mindenképpen fel kellett állnia.
Azalatt az arab mesterlövész bizonyára eltalálta.
Jobb keze bütykeit golyó horzsolta végig. Felkiáltott, és
csaknem elejtette a puskát. Amint elmúlt a riadalma,
behúzódott a földhányás mögé. Megnyalta a sebét, mint egy
állat, s ez a mozdulat mintha megnyugtatta volna. Tudta,
hogy aki most majdnem végzett vele, az ugyanaz az ember,
aki a szeretőjét megölte. És azt is tudta, hogy annak a
lövésznek meg kell halnia. Ezért és nem másért. Lassan
fölemelkedett, és kinézett a mellvéd fölött.
Murád mostanra felfogta, hogy Szafár meghalt. Szafár,
gyermekkori barátja. Az egyetlen igazi barátja. A szerelme. És
az a zsidó ölte meg. Még csak abban sem lehetett biztos,
hogy amikor a zsidó földobta a fegyvert, eltalálta-e. Most
mindenesetre oda a fegyver is, a távcső is. Vajon kinél lehet?
Végigpásztázta a terepet a között a gödör között, melyben
Hausner lapult, és a mesterlövész orma között. A veszély most
az orom felől fenyeget, Murádot azonban olyan heves indulat
tartotta fogságában, hogy képtelen volt levenni szemét arról
a pontról, ahol legutóbb látta az átkozott zsidót.
Haber gondosan beállította a fegyvert, és teleszívta a
tüdejét levegővel. Teljes hosszában látta a mesterlövész testét
– mintegy nyolcvanméternyire feküdt tőle. Ha a fejére lő, jó
esetben a távcsövet is megsemmisíti, de a hátlövés
biztosabbnak látszott. Ellensége derekára irányította a
szálkeresztet, és kétszer egymás után tüzelt.

Az izraeliek felállították a védővonalra a babákat,

melyeknek készítésével olyan sokat vacakoltak. Mihelyt a

347
babák megjelentek a falon, nyomban magukra vonták a
tüzet. Eldőltek, de az izraeliek újra felállították őket.
Tucatnyi védő, akinek nem jutott fegyver, szórófejes
palackot markolt, melynek illatpermetét rövid időközökben
meg-meggyújtották, torkolattüzet utánozva. Az arabok
hevesen lőtték az egész peremen végigfutó villanásokat. A
valóságosnál jelentősen többre becsülték az izraeliek kezére
került fegyvereik számát.
Eközben megszólaltak a frissen zsákmányolt és elegendő
lőszerrel ellátott valódi AK-47-esek.
Két fegyvertelen nő fölvette az elmúlt félóra csatazaját a
békeküldöttség kéttucatnyi magnetofonján, ezeket most
elhelyezték a vonalon, és bekapcsolták. Azoknak, akik kintről
hallgatták a lármát, úgy tetszett, mintha az izraeliek tűzereje
tovább növekedne.
A védelem megint felélénkült. A parancsnoki
harcállásponthoz újra érkeztek a futárok, jelentést tettek
Burgnak, kérték az új parancsot. Burg úgy osztogatta az
utasítást, mintha egész életében mást se csinált volna. A
végső védelmi akció szemmel láthatóan bevált, s a védők
egyre jobban duzzadtak az önbizalomtól. De Burg jól tudta,
hogy továbbra is hajszálon függ minden.

Eszter Aronszon a nyugati meredély felé botladozott a

sötétben. Hiába kiáltozott, senki sem hallotta meg.
Az asbálokat ideig-óráig megzavarta Dobkin
egyszemélyes támadása, egy kicsit megtorpantak,
hamarosan azonban újra megindultak kúszva a falon. Jól
látták a tetőt, amely alig ötvenméternyire rajzolódott ki a
csillagos égen. Parancsnokuk, Szájid Talib alig hitt a jó

348
szerencséjének. Attól az egy szál pisztolytól eltekintve, mely
időnként rájuk tüzelt, a gerincen nem volt senki. Ez azonban
nem marad így örökké. Nógatta embereit, hogy haladjanak
gyorsabban. Kezdetben azt hitte, hogy neki és negyven
emberének ez a küldetés öngyilkossággal ér fel, de aztán
Ahmed Rís megnyugtatta. Elmesélt egy történetet egy angol
tábornokról, aki egy ennél is bevehetetlenebb sziklán vitte fel
seregét, és így szerezte meg Kanadát az angoloknak. Rísnek
igaza van. Ebből az irányból senki sem várhatott támadást.
Talib, miközben felfelé mászott, belepirult a gondolatba.
Mást sem várt, csak hogy elérje az izraelieket. Megérintette
megcsonkított fél arcát. Amikor Párizsban élt, egyszer levelet
kapott a francia bevándorlási minisztériumtól. Kinyitotta, és
akkor ébredt csak rá, hogy a levél valódi feladója a Mivcán
Elóhim. Ez a gondatlanság a jobb arcába került, s az élete
örökre megváltozott. A nők, meglátva hajdan csinos arcát,
felsikoltottak. Még a férfiak is elfordították a fejüket.
Talib azon fohászkodott, hogy Jichák Burgot élve találja.
Ezernyi kínzást álmodott végig, majd úgy döntött: elevenen
megnyúzza, az lesz a legmegfelelőbb a Mivcán Élóhim
főnökének. Csíkokban hasítja le a bőrét, huszonnégy óra
hosszat – talán még tovább. Burg szeme láttára tulajdon bőrét
odaveti a kutyáknak. Talib fölnézett. Már huszonöt méter sem
választja el a tetőtől.

McClure berakta a pisztolyába az utolsó hat töltényt. A

mozdulatlanul álló Richardsonhoz fordult. – Hogy mondják
arabul: „Vigyen az amerikai konzulátusra”?
– Ezt tegnap kellett volna megkérdeznie Hausnertól.
– Maga tehát nem beszél arabul?

349
 – Nem. Miért beszélnék?
–  Nem tudom. Csak azt hittem. – McClure kihajolt a
lövészárokból, és lenézett. Látta, ahogy az emberek, mint a
gyíkok, másznak elő a sötétből. Célzott és lőtt.

Miriam Bernstein és Ariel Weizman rátalált a földön kúszó

Eszter Aronszonra. Szó nélkül elvették tőle a nyolc AK-47-est,
valamint a lőszert, és elrohantak vele kétfelé, végig a fél
kilométeres védelmi vonalon. Minden állásnál ledobtak egy-
egy géppisztolyt és lőszert hozzá. McClure állását Bernstein
kihagyta. A vonal déli végén egyszer csak egyedül állt az
utolsó AK-47-essel. Az orra előtt ötméternyire a sík terepen
felbukkant egy asbál lány, vállán AK-47-essel. Meglátta
Bernsteint, és lassan, megfontoltan levette válláról a fegyvert.
Bernsteinnek fogalma sem volt róla, hogyan kell használni
az AK-47-est, de azt sem tudta: egyáltalán akarja-e használni.
Ki van-e biztosítva? Van-e benne töltény? Fel kell-e húzni? A
fegyvert előző tulajdonosa természetesen kibiztosította és
felhúzta a támadáshoz, de Miriam Bernsteinnek ez nem jutott
eszébe. Egyet tudott csak, hogy a fegyvernek ravasza van.
Megtalálta, de tovább habozott.
Az asbál lány közvetlen közelről kilőtt rá egy teljes
sorozatot.
Miriam Bernstein látta a torkolattüzet, és elvakult tőle.
Eszébe jutott egy káprázóan fényes nap Jeruzsálemben. Egy
fiatal gyalogos katona mesélt arról, hogy a Golán-fennsíkon
hogyan ugrott elő az egyik házból egy arab és néhány
méterről hogyan lőtt rá géppisztollyal. A gyalogos egy fa előtt
állt, a fát pillanatonként érték a találatok, röpült róla a kéreg
és a faforgács, ráhullott a fejére, a nyakára, a hátára. Azután

350
az arab eltűnt. A gyalogos azzal fejezte be a mondókáját:
aznap egy angyal állt előttem.
Bernstein újabb sorozatot hallott, s kezében megrándult
az automata fegyver. Az asbál lány mintha hátrafelé ugrott
volna, úgy repült át a peremen.
Miriam Bernstein térdre hullott, és eltakarta az arcát.

A Concorde-ban Jaakov Leiber egy amerikai film előtt ült.

Délután már végignézte, jegyzetelve. A vetítő most gyors
előrekapcsolóval pergette a szalagot. Amikor Leiber fülét
hitelesnek hangzó csatazaj ütötte meg, visszaállította a rendes
sebességet, és föltekerte a hangerőt. A repülőgép vetítőjének
hangszórói, melyeket a védővonal mentén helyeztek el,
megújrázták a nehézgéppuska mély torokhangját. Amióta az
izraeliek szabadon bocsátották Muhammad Asszádot,
nehézgéppuskájukról megannyi történet keringett az asbál
táborban. Asszád szemmel láthatóan sokat mesélt őreinek az
izraeliek erejéről, mielőtt hazaárulóként kivégezték.
Megingott az asbálok támadása. Az izraeli vonal teljes
hosszában torkolattüzek villantak. Egyre több szapora sorozat
hangja töltötte be a lejtőt. A kézifegyverek zaja fölött
bevágott a nehézgéppuska döreje. Úgy festett: az
izraelieknek több a fegyverük, mint az emberük. Az asbál
harcosok a vereség szelét érezték. Aggodalmas pillantásokat
vetettek a parancsnokokra.

Naomi Haber látta, hogy az arab mesterlövész teste meg

vonaglik. A lány tetőtől talpig belereszketett, amint rájött, hogy
két golyót eresztett bele a fekvő ember hátába. Igyekezett
nyugodt hangon kiáltani: – Hausner úr! Elintéztem. Fedezem! –

351
Lenézett Hausner mozdulatlan testére. – Hausner úr!
Elintéztem. Fede… – Látta, ahogy Hausner int, karjának kis
mozdulatával. A lány lefelé fordította a távcsövet, és sorra
vette a célpontokat. Előrehatoló célpont nyolcvan méterre.
Tűz! Találat. Álló célpont kilencven méterre. Tűz! Találat.
Jobbról balra ötven méterre. Tűz! Mellé. Igazítani a távon.
Azonos célpont. Találat! Következő célpont.
Hausner igyekezett megkapaszkodni a feje fölé emelkedő
őrtorony meredek falában, de nem talált utat felfelé. Jobbra
indult, ahol enyhébben futott fel az emelkedő. Elöl balra
tisztán kivehető volt az M-14-és fémzávára, amint újra meg
újra hátracsúszik. Közvetlenül előtte már az izraeli mellvéd
emelkedett. Itt elvben nem volt senki – az egész szakaszt az
M-14-esnek kellett védenie, mégis hihetetlen számú
torkolattüzet látott a védővonal mentén. Honnan az ördögből
szereztek ennyi fegyvert? Vagy csupa illatpermet volna?
Amikor aztán a szeme előtt villantak a tüzek, már tudta, hogy
ez nem permet. A füle mellett hátulról is golyók röpködtek.
Megpróbálta túlkiabálni a fegyverzajt. – Tüzet szüntess! Az
isten szerelmére! Hausner vagyok! Hausner! – Beomlott alatta
a homok, kúszva, botorkálva tartott egyenesen az izraeli
fegyverek felé, s mihelyt levegőhöz jutott, teli torokból kiabált.
Aztán már egy árok fenekén feküdt. Egy fiú és egy lány,
mindkettőjük kezében AK-47-és, kíváncsian nézte. Hausner
felállt. – A két legrosszabb lövész, akit életemben láttam.
Az a maga szerencséje – mondta a lány.

A fegyvertelen harcosok most zúdították le a felhalmozott

agyagtömböket a mellvédről. Ahogy a nehéz tömbök lefelé
bukfenceztek a lejtőn, útjukban feltörték a kemény kérget, s

352
újabb tehetetlenségi erő, újabb agyagtömeg rakódott rájuk.
A földcsuszamlások rendet vágtak az asbálok sorai között, s
ahol találtak, ott lábak törtek, bordák roppantak.
Egyszerre fáklyaszerű fények világították meg az izraeli
vonalakat: meggyújtották a kanócot a Molotov-koktélokban.
A gyújtószerkezetek a magasba repültek, és az asbálok között
értek földet. Az izraeliek biztosak akartak lenni, hogy az
üvegek valóban eltörnek becsapódáskor, ezért a palackok
nyakába bőrcsíkkal fél téglákat kötöttek, melyek így mint
valami zúzószerkezet működtek. Az üvegek becsapódáskor
eltörtek, és a kerozin vagy a még biztosabb halált osztó,
kezdetleges napalm meggyulladt, és lánggal szórta be az
egész lejtőt.
Nagyobb távolságra parittyából lőttek, melyhez
melltartókat használtak. Az egész lejtő megvilágosodott, s ettől
kezdve az izraeli tűz pontosabb lett.
Az asbálok megzavarodtak, fel-alá rohangáltak. Némelyik
a homályos foltokat kereste, amelyeket nem világít meg az
égő kerozin. Akire ráfröcskölt az égő üzemanyag, annak
sikoltása túlszárnyalta a csata egyéb rémületes hangjait is.
Az a néhány utolsó csapda, amelyekbe még nem zuhant
be senki, most hirtelen megtelt. Féltucatnyi fiú és lány üvöltött,
feneküket, nyakukat, hasukat, nemi szervüket roncsolták a
mélyen beléjük hatoló lándzsák, vonaglottak rajtuk, de nem
tudtak szabadulni.
Az utászok, akik közvetlenül az izraeli mellvéd alatt némán,
mozdulatlanul feküdtek, most már tudták, hogy vége az
életüknek. Némelyik a saját csapatának tüzétől hullt el, de a
megmaradtak is érezték: egyre kisebb rá az esélyük, hogy

353
valaha megtámadhassák az izraeli vonalakat. Az ellenség
torkában voltak. Kiképzésük azonban szinte minden
eshetőségre felkészítette őket. Lassan elkezdtek lefelé gurulni a
lejtőn. Néhány méterenként megálltak, és újra mozdulatlanná
dermedtek. Tudták, hogy a védők figyelme másfelé fordul.
Méterről méterre araszolva elérték társaik főcsapatát. Lassú és
gyötrelmes volt útjuk, csaknem mindannyiukat legalább
egyszer el is találták, de a húszfőnyi elit csoport fele végül elért
a bajtársaihoz. Ám itt sem voltak még túl a veszélyen.

A nyugati lejtőn hatvan másodperccel azután, hogy az

első izraeli AK-47-és tüzet nyitott, véget ért a csata. A
Molotov-koktélok a ricinusbokrok egész sorát gyújtották fel, és
megvilágították a felfelé kúszó asbálok körvonalát. A sima,
meredek oldalt tisztára söpörte a sok agyagtömb és az AK-
47-esek golyózápora. A padka éppolyan bevehetetlen volt,
mint amikor Dareiosz kétezer-ötszáz évvel ezelőtt meglátta,
vagy mint amikor jó néhány évvel később Nagy Sándor
értékelte az erőd védelmét. Csaknem valamennyi támadót
azonnal lelőtték, vagy ott égett a ricinusbokrok között. Az a
néhány ember, aki az Eufráteszba esett, miként a legtöbb
arab, nem tudott úszni, és belefúlt a mély, sáros vízbe.
Szájid Talib mostanra már nem álmodott Jichák Burg
megnyúzásáról, hanem üvöltve futott keresztül az égő
bokrokon. Két golyó égető fájdalmától csaknem elvesztette az
eszméletét. Botorkált, kúszott, míg végre meglátta maga alatt
az Eufráteszt. Belevetette magát. Talib úszni is megtanult
Európában. Hagyta, hogy a folyó délnek sodorja. Néhány
embere körülötte csapkodott és sikoltozott, de a végén egytől
egyig megfulladtak. Talib úgy vélte, hogy ő az egyetlen túlélő.

354
 Hausner visszatért Burghoz, aki rendületlenül állt a
parancsnoki harcállásponton. – Maga vagy a legjobb
hadvezér Nagy Sándor óta, vagy volt annyi esze, hogy csak
állt itt, és nem csinált semmit.
Burgot meglepte, hogy Hausnert életben látja, de nem
szólt erről. – Gondolom, ez is, az is. – Látta, hogy Hausner
félmeztelen, és mindkét cipőjét elvesztette, az arcát vér
mocskolja. – Hol az ördögben járt?
–  Lenn a lejtőn. – Már Hausner is a halom tetején állt, és
kinézett a védővonalra. – Brint leszedte egy orvlövész.
– Értem. – Burg rágyújtott a pipájára, mely egy ideje már
kihűlve lógott a szájában. – Rengeteg veszteséget
szenvedtünk. Akik a figyelőpontokon voltak, attól félek, mind
odavesztek.
–  Attól tartok, valóban – mondta Hausner. A nyugati
irányból két lány közelített feléjük, több géppisztollyal a
vállukon. Az egyik lány, Eszter Aronszon megszólalt: – Odaát
vége van. Nekünk nincs veszteségünk. Egy fő azonban eltűnt.
– Nagyszerűen harcoltak – mondta Burg.
– Azt hiszem, ezeknek a fegyvereknek nagyobb hasznukat
veszik a keleti lejtőn – mondta a lány.
– Így van – mondta Burg. – Ki hányzik?
– Miriam Bernstein. Keresik.
– Hausner mintha meg se hallotta volna.
A két lány elsietett a sötétben.
Hlausner kinyújtotta a kezét. – Hadd szívjak bele abba a
vacakba. Burg odaadta a pipáját.
– Csodát láttunk az imént?

355
 –  Nem állná ki a vizsgálatot – mondta Hausner. A keze
reszketett.
– Miért nem?
– Mert nem hallottam az Úr hangját.
–  Épp magának kell hallania? Csak akkor érvényes a
csoda, ha maga hallja?
– Pontosan.
Burg nevetett.
Hausner visszadta a pipát. – Dobkin?
Burg vállat vont. – Az lehet csak a csoda. Ha még él.
– Így van. Nézze… én most átmegyek a nyugati lejtőre.
– Fölösleges. Ott minden véget ért.
–  Maga engem ne oktasson, Burg, hogy hogyan kell
irányítani ezt a csatát. – Leugrott a halomról, és nyugat felé
sietett.
Burg utána bámult.

Ibrahim Arif egyre csak beszélt a repülőgép utastéri

hangszórójába. Fölemelte a hangját, hogy túlharsogja a
mélyen dörgő csatazajt, ugyanakkor gunyorosra is fogta. –
Menjetek haza, csemetéim! Rendesen elfenekeltek
benneteket. Menjetek szépen haza, és bújjatok el! Szálem
Hamádi! Hallasz engem? Eredj haza, és bújj ágyba a szép,
fiatal fiúkáddal. Ezen a héten ki van soron? Ali? Abdel?
Szalmán? Vagy talán Abdulláh? Muhammad Asszád szerint
ezen a héten Abdulláh a soros, azzal fekszel össze.
Arif folytatta, s azon a magas, panaszos hangon
gúnyolódott, amely az arabokra oly jellemző. Míg beszélt, a
szíve hevesen kalimpált, a szája, mely a vízhiánytól kiszáradt,
olyan volt, mint a sivatag homokja. Közötte és Rís kése között,

356
mellyel kegyetlenül megcsonkítaná, csak maroknyi zsidó állt,
akiknek fegyvere lassan lőszer nélkül maradt. De még ha Allah
valamilyen csodája folytán élve kikerül is innen, megújult
bosszúvággyal fogják üldözni egész életében azok az
emberek, akiket valaha a testvéreinek hívott. De ez a holnap
gondja. A mai napnak az a feladata, hogy ne kerüljön Rís
késének közelébe, és teljesítse Jacob Hausner parancsait. –
Mondd csak, Szálem, ma éjszaka a teve seggén a sor? Vagy
talán urad és parancsolód, Ahmed Rís következik?
Az ifjú asbálok zavarukban és kínjukban visszakiabáltak.
Ketten felugrottak, megostromolni a gerincet, de lelőtték őket.
Némelyik úgy szorongatta fegyvere ravaszát, mint ahogy
tehetetlen dühében az öklét szorítja össze valaki, s egyik-másik
AK-47-es csöve annyira túlmelegedett, hogy felrobbant a
fegyver.
Ahmed Rís egy vízmosásban kuporgott a rádiósával. Szá
lem Hamádi néhány méterrel odább ült. Úgy festett a
sötétben, mintha zokogna, imádkozna vagy csak maga elé
mormolna. Rís odakiáltott neki: – Fel! Talpra! Még egy utolsó
erőfeszítés vár ránk. Most már aligha lehet lőszerük. A hold
még nem kelt fel. Egyetlen utolsó erőfeszítés. Gyerünk! Nekünk
kell a csapat élére állni.
Hamádi felállt, és Rís mellett nyomult előre. Az asbálok,
akik még megmaradtak, gépiesen mentek utána.
A lassuló támadókra Molotov-koktélok záporoztak,
soraikat golyók tizedelték. A lábukat kirántotta alóluk a
földcsuszamlás, mely betemette elgyengült testüket. Végül
hangosan és tisztán megfújták mögülük a visszavonulót. –
Vissza, vissza! Vége van! Visszavonulás!

357
 Abdel Dzsabari a pásztorkunyhó mellett, ült és
ellentmondást nem tűrő hangon szólt bele a hangszóróba: –
Vissza! Vissza! Vége! Visszavonulás! – Az utastéri mikrofon
hangszórója, melynek vezetéke csoda folytán sértetlen
maradt, a kettes számú figyelőpont gödréből kiáltotta: – Vissza!
Vissza! – Debora Gideon felébredt a hangra. Letörölte arcáról
az agyagot, és felnézett az ég felé, a nyílás világosabb
foltjába. A kékesfehér csillagok hihetetlen szépségű csoportja
ragyogott épp a feje fölött. Sietős lépések haladtak el
mellette, lefelé. A feje fölött emberalak takarta el a
csillagokat. A lány lehunyta a szemét.
–  Vissza! – kiáltozta Dzsabari. Jóllehet az ifjú asbálok már
tudták, hogy újabb csel tanúi, úgy tettek, mintha nem
ismerték volna fel, és visszavonultak, ahogy a határozott hang
parancsolta. Egy másik hang azonban, mely éppoly erős és
éppoly kényszerítő volt – Ahmed Rísé –, előreparancsolta őket
(vagy tán ez is csak csel?). A hang a sötétben kiáltott, majd
felhangzott a néhány, még működő tábori rádión is. – Előre!
Támadás! Utánam! – Ám a másik hang, távolabb a lejtőn, azt
kiáltotta: – Vissza! Visszavonulás! – És természetesen könnyebb
volt lefelé menni, mint fölfelé. Könnyebb és kevésbé veszélyes.
Még az izraeli tüzelés is alábbhagyott, mintha várnák, hogyan
üt ki a dolog. Az asbálok tökéletesen megértették, mit
akarnak ezzel mondani az izraeliek. „Nem kell csapdától
félnetek a lejtőn. A hátsó ajtó nyitva áll. Menjetek!”
A keleti védővonal közepénél, öt méterrrel hátrább, Peter
Kahn és David Becker a nagy nitrogénpalack mellett állt. A
csapjához hosszú teleszkópos rudat erősítettek, melyet az
elülső kerékszerkezetből emeltek ki. A rúd tetején

358
egyensúlyozott a Concorde egyik ülése. Az ülésen az első
kerékegyüttes egy gumija. Kahn megadta a jelet, mire Becker
meggyújtotta a kerozinnal átitatott ülést és gumit. Lángba
borult, s ekkor Kahn kinyitotta a szelepet. A nitrogén belelövellt
az üreges rúdba, és a teleszkópos részt fölfelé tolta. A szék és
a kerék fölröpült, keresztül a mellvéden, mint Ezékiel
könyvében a nagy fényesség. Eltalálta a lejtőt, magasra
pattant, és égő cafatokat szórt szét, majd levetette magáról a
lángoló kereket. Az ülés és a gumi még egyet bukfencezett
lefelé a lejtőn, be az asbálok sorai közé.
Kahn és Becker visszarántotta a teleszkópos rudat. Újabb
ülést erősítettek rá, valamint a második, egyben utolsó kereket.
Kilőtték az égő, ugráló lövedéket, aztán rárakták a harmadik
ülést a rúdra, a szerkezettel lejjebb céloztak a lejtőn, és újra
lőttek.
Az asbálok visszafordultak, először csak néhányan, aztán
valamennyien, köztük az életben maradt tisztek és altiszek.
Gyorsan haladtak, de nem futottak, nem zilálták össze
soraikat. Ahol és amikor tudták, fölszedték a sebesülteket, de
a halottakat meg a félhalottakat otthagyták a keselyűk és
sakálok martalékául. Azok a sebesültek, akiken nem segített
senki, kúszva, gurulva vergődtek le a lejtőn.
Az izraeliek abbahagyták a tüzelést, még mielőtt Burg
futárai továbbították volna a parancsot az egész
védővonalon. A ki nem mondott közmegegyezés úgy szólt,
hogy zavartalan és akadálytalan visszavonulási útvonalat kell
engedni az asbáloknak. Az asbálok, mivel nem lőttek rájuk, sok
szétszórt felszerelést szedhettek össze, de ez csekély árnak
látszott azért, hogy felhagytak a támadással. Az izraeliek

359
ajánlatát az asbál közkatonák fogadták el hallgatólagosan,
nem pedig a tisztek. Burg úgy érezte, hogy ez lényeges
különbség.

Csönd volt a dombon és a lejtőn, csönd, mely behatolt a

sötétségbe, ki egészen az agyagsíkságig s azon is túl, a
környező dombokig. Az állandósult keleti szél elfújta a lőpor és
a kerozin szagát, és pártatlanul, egyformán borított vékony
porréteggel élőt és holtat. Ahogy mindenki fülében elhalt a
lárma, észrevették, hogy a csönd nem több az átmeneti,
csata utáni süketségnél. Mostanra már hallották is a keleti
szelet, nemcsak érezték, s ez a szél a lejtőn szanaszét fekvő
sebesültek jajkiáltását, nyögését hozta magával. Az
éjszakában felvonítottak a sakálok – úgy vonítottak, akár a
római csőcselék, amikor véget ért az arénában a nagyszerű
küzdelem, mint amikor az átmeneti csöndbe bűvölt tömegből
egyszerre tör elő az éljenzés a mészárlásra.
Burg az órájára pillantott. Az egész összesen harminckilenc
percig tartott.

360
 23

Dobkin az Eufrátesz nyugati partján feküdt. Sebekből vérzett.

Hallotta, hogy elültek a zajok, és azon gondolkodott, vajon ez
mit jelent. A csöndre természetesen két magyarázat is volt.
Megpróbálta visszapergetni agyában a legutóbbi negyedóra
hangjait, s öreg katona módjára értelmezte őket. De a
combjában érzett fájdalom megzavarta a figyelmét. Mégis
biztos volt benne: ha az arabok szerezték volna meg a
győzelmet, már hallaná diadalordításukat. Feszülten figyelt, a
fájdalom ellenére. Semmi. Némaság. Hagyta, hogy elborítsa a
fájdalom és a fáradtság. Elvesztette az eszméletét.

Hausner a nyugati lejtő déli részén találta meg az

asszonyt. Miriam lefelé bámult a lejtő peremén, a túloldalra, a
folyó felé. Fél kézben tartotta a géppisztolyt. Hausner néhány
méterrel odább megállt, és az arcát nézte, melyet
megvilágított a folyóról visszaverődő holdfény. – Megöltél egy
embert.
Miriam gyorsan megfordult. – Én… de neked nincs semmi
bajod. Neked semmi bajod. – Leejtette a fegyvert, és a férfi
felé fordult.
Hausner habozott. Más dolog szerelmeskedni valakivel,
mint másnap reggel kinyilvánítani az érzelmeinket, mert az
jóval mélyebb kötődésre utal. A férfi most még nem tudta,
hogy vajon erre is készen áll-e. –Téged… téged eltűntnek
nyilvánítottak.

361
 Miriam is tétovázott. – Pedig itt vagyok. Nem tűntem el. –
Halkan, idegesen fölnevetett.
– Én is itt vagyok – mondta Hausner némi hitetlenkedéssel
a hangjában. – Túléltük.
– Lelőttem egy lányt.
– Aki először használ fegyvert csatában, az mind úgy érzi,
hogy lelőtt valakit.
– Nem, nem, én csakugyan lelőttem. Lezuhant a lejtőn.
– Lehet, hogy csak megsebesült és elfutott.
– Nem. A mellén találtam el… azt hiszem.
–  Képtelenség. – Holott Hausner tudta, hogy nem
képtelenség. Azt akarta mondani: isten hozott közöttünk,
Miriam. De nem tudta kimondani. – Használtad a fegyvered,
és most azt hiszed: megöltél valakit. Egyáltalán hallottad a
kiáltását?
– Én… nem is tudom. Olyan gyorsan…
– Gyere velem. Vissza kell jönnöd.
Az asszony fölemelte a fegyvert, és megindult a férfi után.
Valami semlegeset szeretett volna mondani, mondjuk:
köszönöm. Ehelyett az bukott ki a száján: – Szeretlek. – Majd
megismételte, hangosabban: – Szeretlek.
Hausner megállt, de nem fordult meg. Tudta, hogy nem
éli túl ezt a kalandot. Az életben semmit nem tudott még
ilyen biztosan. Talán Miriamra is ez a sors vár. Ha az asszony
úgy halna meg, hogy nem tudja: ő is szerelmes belé, az
tragédia lenne. Ám ha életben marad, akkor az ő szerelmi
vallomása csak újabb gyásszal sújtaná. Elindult és hallotta,
hogy az asszony léptei a homokban egyre jobban
elmaradnak tőle.

362
 Levin rabbi lelki és testi vigaszt is nyújtott a sebesülteknek.
Cipelte őket a védvonalból a kunyhóba, segített a
kötözésükben. Már-már maga is sebesültnek látszott, vérfoltok
mocskolták, szeme beesett, kriptaszag lengte körül.
Amikor minden sebesültet összegyűjtöttek a kunyhóban,
illetve körülötte, a rabbi nekilátott kis jegyzőkönyvével számot
vetni. Az első éjszakán megsebesültekhez hozzáadta a
második éjszaka áldozatait, és feljegyezte, hogyan áll a
gyógyulásuk. Tamir: változatlan. Hausner három embere –
Rubin: talpon; Jaffe: változatlan; Kaplan: újra megindult a
vérzés. Értesült Brin haláláról, vagyis Hausner eredeti hat
emberéből most már csak Marcus és Alpern volt alkalmas
teljes értékű szolgálatra. Rut Mandel még mindig lázas. Daniel
Jacoby és Ráhel Baum, akik együtt sebesültek meg, elég rossz
állapotban voltak. Abel Geller légikísérő most vérzik el a
kunyhó padlatán, fehér egyenruhája furcsa vörösre változott.
A régi téglapadló besüllyedésében elvegyült az embervér, és
nagyot toccsant, valahányszor Levin rabbi belelépett. Még
hat sebesültet látott, akiket nem ismert – míg nem sikerül
azonosítani őket, számmal látta el valamennyit.
Friss levegőre vágyott. Kilépett a kunyhóból, de ott csak
további mészárlás látványa fogadta. Simon Peled, a
külügyminiszter titkára a kunyhó fala mellett holtan feküdt.
Nem a könnyű sebesülése, hanem a szívroham végzett vele.
Bár harctéri szolgálatra alkalmatlan volt, mégis kikövetelt
magának egy géppisztolyt. Levin megcsóválta a fejét. Az
eztán következő órákban és napokban még nagyon sok
ostobaság és makacsság várható, melyet bátorságnak
neveznek. Talált néhány törülközőt, az egyikkel letakarta Peled

363
arcát. Különös szokás ez: a holtak arcát mindig eltakarjuk. A
fal mellett, ugyancsak holtan, két lány feküdt. Békésebb
tartásba igazította testüket, lezárta szemüket – még egy
különös szokás, ha belegondolunk –, s az arcukat ugyancsak
törülközővel takarta. A nevüket majd utóbb megtudakolja.
A legsúlyosabb veszteség: a figyelőpontok hat embere.
Levin rabbi beírta a könyvébe a nevüket. Debora Gideon,
Jigael Tekoa, Mika Goren, Hanna Siloa, Reuben Taber és Lea
Ilsár. Amint egy-két perc ideje lesz, imát mond értük.
És vajon hol van Hausner? Jelentették már eltűntnek,
halottnak, élőnek. De még Jacob Hausner sem lehet mind a
három egyszerre. Levin elgondolkodott: vajon jobban
járnának-e Hausner nélkül vagy rosszabbul? És Dobkin
tábornok? Vajon Ben Dobkin él-e még? Ben Dobkinért külön
imát kell mondania.
Amikor a rabbi visszament a kunyhóba, Bet Avramst a
hőségtől és a bűztől ájultan találta. Levin a karján vitte ki a
lányt, de alighogy letette, már magához is tért, és azonnal
vissza akart fordulni a munkájához, ápolni a betegeket. A
rabbi felsóhajtott és eleresztette. Igen, hosszú és borzalmas
éjszaka következik. A rabbinak furcsa gondolata támadt: ha
itt most mindekinek csak önmagára volna gondja, akkor
mindenkivel törődne legalább egyvalaki. A gondolat nem úgy
festett, mintha egy rabbi fejéből pattant volna ki, de Levin
elégedett volt vele. Mély lélegzetet vett, és bement a
kunyhóba.

Ezen az éjszakán az izraeliek nem ünnepeltek. Igaz,

hihetetlen haditettet vittek véghez, de nagy árat fizettek érte,
és azt is tudták, hogy a java még hátravan. Most éri utol őket

364
az éhezés és a szomjazás. A sebesültek rengeteg vizet
fogyasztottak. Nyögésük, jajgatásuk visszhangot vert az egész
dombtetőn, és komor sötétbe vonta a többiek hangulatát is.
Egy csapat lement a lejtőn, felkutatni az elhagyott
felszerelést. Három másik csoport a figyelőpontokat vizsgálta
át. Amikor visszahozták Mika Goren és Hanna Siloa
összeszabdalt holttestét, sok védő elsírta magát. Reuben Taber
és Lea Ilsár tetemét – mindkettőjük fején szabályos, kerek lyuk
– odatették a pásztorkunyhó mögött fekvő halottakhoz.
Időnként egy-egy lövés hallatszott a lejtő felől. A dombon
tartózkodók úgy tettek, mintha nem hallanák, de senki előtt
nem maradhatott észrevétlen, hogy a hátrahagyott arab
sebesültek már nem nyögnek olyan szívszakasztóan.
Az izraeliek kétségbeesetten kerestek erkölcsi támaszt,
valamit, ami tartja bennük a lelket, s erre Jigael Tekoában
találtak rá. Már eddig is hős volt – igaz, úgy hitték, hogy halott
hős, mert életét kockára téve kiabált, és figyelmeztette a
védőkel Most kiderült róla, hogy élő hős, akit számtalan, de
nem halálos sebbel megtaláltak. Behozták a védelmi
körzetbe. Gyakran elvesztette eszméletét, de éber
pillanataiban elmesélte, hogyan próbálta megmenteni
Debora Gideont. Megnyugtatták: Debora jól van, majd
futárral megüzenték a kutatóegységeknek, amit Tekoa
mondott a lányról.
A kettes számú figyelőpontnál megtalálták a lány nyomát,
ahol a homokban feküdt, de maga Debora már nem volt ott.
Hosszan kiáltoztak, hívták, felkutatták az egész környéket, de
aztán mindannyian belátták: a lány fogságba esett.

365
 Jacob Hausner Burggal állt az ormon, és nézte, ahogy
keleten felkel a telihold. Ha a telihold valóban nyugtalanítja a
holdkórosokat, akkor Ahmed Rís ma éjszaka vonítani fog. Az
egész lejtő kékesfehér színben úszott, s most világosan
láthatóvá vált a mészárlás nyoma. – Amíg nem megy le a
hold, addig nem folytatódik – mondta Hausner.
Burg bólintott. A legközelebbi sötét időszak másfél óra
hosszat fog tartani, a hold lenyugtától a reggeli tengerészeti
félhomály megjelenéséig. Burg szerette volna tudni, vajon Rís
megkockáztatja-e ezalatt a támadást. Mert ha igen, lehet,
hogy a pirkadat a lejtőn éri őket, ami Ahmed Rís és társai
végét jelentheti. –Talán ennyi elég volt nekik – mondta
hangosan.
Iszonyatos hangok töltötték be az éjszakai levegőt, mint
csata után mindig: nyögés, fájdalomkiáltás, zokogás, ziháló
légzés, melyet a kínlódás okoz, a határtalanul elfáradt
emberek nehéz, csoszogó járása, hányás, olykor egy-egy
kegyelemlövés csattanása odalent a lejtőn.
Ezek a hangok sokkal nyomasztóbbak, mint okozójának,
magának a csatának a zaja, gondolta Hausner. Nátán Brin
tetemére meredt. Még nem mozdították el onnan, ahol
elesett. Szerette volna hangosan megszólítani, szerette volna
megérinteni kedves emberét, de Naomi Haber, akit most az
éjszakai távcsőhöz állítottak, már így is az összeomlás határán
járt. Hausner úgy döntött: azt a csekély együttérzés-tartalékot,
melyet még sikerült megőriznie, inkább az élőkre fordítja.
Némán búcsút vett a fiatalembertől, akiből egész életében
sugárzott a derű és az erő, aztán odalépett a lányhoz, és a
vállára tette a kezét. Elgondolta, hogy a fiatalok milyen rövid

366
idő alatt összemelegednek, majd eszébe jutott a saját
helyzete. – Egy asszonynak, aki nagyon sokat jelent nekem,
ma éjjel ugyancsak embert kellett ölnie. Pedig a béke a
hivatása. De úgy látom, meg fog birkózni vele.
Haber letette a puskát. – Nekem nincs semmi bajom. Én is
meg tudok birkózni, amivel kell. Hadd végezzem a munkámat.
– Megtörülte a szemét, és tovább pásztázta a lejtőt.
Hausner otthagyta a lányt. Elkezdte magányos körútját a
védővonalon.

Ahogy az éjszaka előrehaladt, a dombon lévők lassan

kiheverték a csata megrázkódtatását, s a védők legtöbbjébe
visszatért a lelki egyensúly. Újra megindult az élet. Elosztották
az apadó víz- és gyógyszerkészleteket, a sebesülteket
gondozásba vették, és ahol csak lehetséges volt, helyrehozták
a védműveket.
Hausner végigjárta a védővonalat, mindent ellenőrzött,
majd megkereste Burgot, és együtt fölmentek a Concorde
pilótafülkéjébe. Ahogy beléptek, Beckert a rádió fölé hajolva
találták. A pilóta kikapcsolta a fülkét betöltő sipító hangot, és
a mögötte álló két férfihoz fordult. – Most is itt van fölöttünk a
Lear. Úgy fest, hogy napkeltéig nem kell leszállnia
üzemanyagért.
–  Jó. Akkor majd nappal próbáljuk meg újra. – Hausner
hosszút kortyolt az édes izraeli borból: Becker
folyadékadagjából. Elfintorodott. Nem látta a címkét, de
tudta, hogy nem hatputtonyos aszú. A pótülésre ült, fölvette a
padlóról Rís lélektani elemzését, és elgondolkodva lapozgatta.
– Az egyik nagyszerű katonai idegorvosunk azt állítja, hogy
Ahmed Rísnek használna a terápia. Azt nem írja, hogy milyen

367
terápia, de az a gyanúm, hogy a lefejezésre gondolt. –
Fölpillantott. – Jichák, maga mit tenne ezután, ha Ahmed Rís
helyében volna?
Burg körbeforgott a mérnöki széken, keresztbe rakta a
lábát, és megszívta a pipáját. – Ha tébolyult volnék, nyilván
bosszút lihegnék, és még egyszer fölhajszolnám azokat a
nyomorultakat a dombra.
– És hagynák magukat fölhajszolni? – kérdezte Becker.
–  Ezt próbáltuk kisütni az imént – mondta Hausner. – Azt
hiszem, Rís meg fogja győzni őket, hogy nekünk itt a dombon
végünk van. Most már megteheti. Van egy foglya, és bármit
mond a lány, Rís úgy fordítja ki, hogy passzoljon a
szükségleteihez.
Hosszú csönd támadt a pilótafülkében. Külön-külön
mindegyik férfi maga elé képzelte szegény Debora Gideont,
Ahmed Rís kénye-kedvére kiszolgáltatva, meztelenül,
megerőszakolva, megtörve, magányosan… haldokolva.
Hausner reménykedett, hogy a lány megtakarítja magának a
fájdalmat, és elmond mindent, amit tud. Ez nem sok,
eltitkolása nem éri meg a kínvalla tást. De félő, hogy bármit
mond is a lány, mindenkepp megkínozzák, már csak
élvezetből is. Hausner mégsem volt képes ha ragudni Rísre,
nem érzett mást, csak részvétet a lány iránt. Rísre haragudni
maga volna a képmutatás, ezt Muhammad Asszád igazán
tanúsíthatná.
Becker Burg pipadohányából cigarettát csavart, egy
meteorológiai térképet használva papírnak. Megköszörülte a
torkát, és megtörte a csendet. – És most mik az esélyeink?

368
 Hausner tudta, hogy Becker tartani fogja a száját. – Szinte
ugyanazok. – Hangosan gondolkodott. – Géppisztolyunk
csaknem harminc van, de egy-egy darabhoz nem jut több
lőszer, mint ezelőtt. Száz, nagyjából. A védelmi vonalunk
romokban, se vizünk, se erőnk az újraépítéshez. Minden cselt
elsütöttünk, ugyanannak kétszer nem fognak bedőlni. Brin
halott, s talán már az infratávcső is a végét járja. De az M-14-
eshez úgyis csak tíz golyónk maradt. Két ember most azon
dolgozik, hogy meg próbálja a távcsövet egy AK-47-eshez
passzítani. – Még egy hosszút húzott a borosüvegből, és
gyorsan lenyelte, mielőtt a nyelvén megérezte volna az ízét. –
Amúgy hogy állunk üzemanyaggal?
Becker elmosolyodott. – Alig hihető, hogy a műszerek
ennyire pontatlanok voltak. Egyszerűen nem tudom, hogy
honnan folyik még az anyag.
Hausner bólintott. – Csak a rabbi meg ne tudja, különben
prédikációt várhatunk a szentelt olaj csodájáról. Mellesleg
tartályunk szinte már egy sincs, és csaknem az összes Molotov-
koktélt elhajigáltuk. – Kiitta a bor legalját, és a padlóra
hajította az üveget. – De az esélyeinkről kérdezett. Az esélyek
továbbra is az asbálokon múlnak. Még most sem mi írjuk itt a
játékszabályokat. Mi csak várhatjuk, hogy mi lesz az asbálok
következő lépése. – Lenézett az ölében tartott dossziéra. Rís
arcképére meredt. – Ahmed – motyogta –, ha egy csöpp
eszed volna, villámgyorsan elszelelnél Babilonból, mielőtt
sírhantoddá válna. De persze neked egy csöpp eszed sincs.

369
 24

Teddy Laskov lepillantott Rís arcképére. – Mondj már valamit,

Ahmed.
IsaacTalman belehörpölt egy pohár vermutba, és
átlapozta a maga Rís-dossziéját. – Még most sem jelentkezett?
Mit akar?
A Michel kávéház zajos volt, zsúfolt, jóformán minden
beszélgetés a békeküldöttség körül forgott. Mintha
hazafiatlanság volna bármi másról fecsegni. A kávéházban
látásból legalább mindenki ismerte a Hel Avir két valamikori
tábornokát, de senki sem bámulta meg őket, nem akart
kellemetlenkedni.
Laskov vodkát ivott. – Nem hiszem, hogy Rís elkapta volna
a mieinket. Már rég jelentkezett volna, ha a kezében vannak.
– Ha nem foglyok, akkor halottak, Teddy.
Laskov az asztal fölé hajolt. A vodka kiloccsant a
poharából. – Élnek! Tudom. Itt érzem.
– Foglyok! De hol?
–  Babilonban. – A szó magát Laskovot is meglepte,
nemcsak Talmant. Talán mert a srim szóval fejezte ki magát,
amely héberül „fogságba hurcoltat” jelent, s nem a „túsz”
vagy „rab” kifejezést használta. A szóról mindkettőjüknek
ugyanaz jutott eszébe. Bizonyára a vodka is segített. De
alighanem többről volt szó, mint szesszel feljavított
gondolattársításról. – Babilon – mondta még egyszer Laskov,
és úgy érezte, hogy ennek így kell lennie. – Babilon. –

370
Kimondta hangosan, majd felállt, székét felborítva. – Babilon!
Babilon! – kiáltotta, s most már forogtak feléje a fejek. Talman
megfogta a karját, de Laskov elhúzódott. Begyömöszölte
papírjait a táskájába, és kirohant az utcára, hagyva, hogy
Talman vessen az asztalra egy marék egyfontos bankjegyet.
Odakint Talman beugrott Laskov mellé a már induló
taxiba.
–  Jeruzsálembe! – kiáltotta Laskov a sofőrnek. – Országos
vészhelyzet. Sürgős!
Talman behúzta az ajtót, a sofőr pedig, aki előtt nem volt
ismeretlen a sebességkorlát áthágása, ha egyszer azt kiáltják
neki: „országos vészhelyzet”, a Szent György téren keresztül
gyorsított, és ráfordult a jeruzsálemi útra.
– Babilon – mondta most Laskov, ezúttal nyugodtabban. –
Babiloni fogság.
A sofőr hátranézett, és attól kezdve utasai arcát figyelte a
visszapillantó tükörben.
–  Babilon – mondta Talman kevesebb meggyődéssel. –
Igen. Lehet. Talán Babilonban.

–  Babilon – szólt Jacob Hausner. Rís lélektani elemzésére

bámult. – Babilon minden sivársága sem olyan borzalmas
látvány, mint egy összeomlott emberi elme. – Ezt valahol
olvasta. Közben megtalálta Kahn fél üveg boradagját is, és
fölemelte a földről. – Szép. Helyénvaló. – Hosszút húzott az
üvegből, de már nem volt képes lenyelni, úgyhogy kiköpte a
földre. – Ha visszajutok valaha Haifába, erőimet és széles körű
képességeimet egy jó helyi bor kifejlesztésére fogom fordítani.
Beckert sem Hausner műveltsége, sem jövőbeli tervei nem
hatották meg. – Engem az ingerel igazán – mondta –, hogy itt

371
kell ülnük és várnunk erre a félkegyelműre, s nem mi szabjuk
meg az események menetét.
– Talán nekünk kellene – mondta Hausner. – Talán eljött az
ideje, hogy átvegyük a kezdeményezést, és támadjunk.
Burg veszélyt szimatolt. Fölegyenesedett az ülésben. – Ezt
hogy érti?
Hausner nyújtózott egyet a pótszéken. – Most már
valószínűleg az Istár-kapunál vannak, a táborukban. Ha
holdnyugtakor ismét támadnak, akkor előbb visszajönnek ide,
és az indulóhelyen fognak gyülekezni, valamilyen
összpontosítási körletben, távolabb a lejtő aljától. Ez a katonai
eljárás. A célra a városfal a legalkalmasabb. Ott csapdát
állíthatunk nekik. Tíz-tizenöt ember elég lenne.
Burg megrázta a fejét. – Hausner, az isten szerelmére, ne
képzelje azt, hogy hadvezér lett magából! Örülünk, ha vissza
tudjuk verni őket innen. Senkit sem ereszthetünk el ebből a
körzetből. Különben is, gondolja meg: ha a kiküldött csapat
nem találna rá az arabokra, a támadás pillanatában tíz-
tizenöt fegyveressel kevesebben volnánk.
–  Akkor az a csapat hátba támadhatná őket – mondta
Hausner. –Vagy rátörne a táborukra, végezne a
sebesültjeikkel, a szanitécekkel, szétverné a távközlési
berendezéseiket, felégetné minden raktárkészletüket, s talán
még Debora Gideont is kiszabadítaná.
Burg pár másodpercig a pipája parazsára bámult. – Ki
maga, Hausner… Attila, az Isten ostora vagy az El-Al
biztonsági főnőke? Megölni a sebesülteket… felégetni a
készleteiket… megveszett maga? Ne álljon ki többet a
holdfénybe.

372
 Becker vette át a szót. – Már akkor sem volt normális,
amikor én az El-Al-hoz kerültem – mondta, de nemcsak
tréfából.
– Valamit tennünk kell – jelentette ki Hausner. – Legalább
annyit, hogy leküldünk egy csapat embert a nyugati lejtőn
vízért.
Burg újra megrázta a fejét. – Ha egyetlen asbál is maradt
ott, akkor az a csapat soha nem ér le. Az a lejtő nem is lejtő,
valójában fal, az maga az öngyilkosság. Bizonyára számos
önkéntes akadna, aki nekivág, de még egyszer bejelentem
tiltakozásomat: senkit nem küldünk ki a védelmi körzetből! És
ez sajnos vonatkozik a figyelőpontokra is. Azok csak
mészárlásra vezettek. – Burg egyre inkább úgy érezte: nála
alkalmasabb vezető aligha akad. Amellett Hausner bizonyos
tekintetben magára hagyta, amitől Burg valahogy erősebbnek
érezte a helyzetét. Az emberek a dombon mind látták őt
paracsnoki szerepében, s ezt az érzést kimondhatatlanul
élvezte. Most már nem érte be a szenvtelen viselkedéssel.
Igenis képes összemérni erejét Hausnerral, és Hausnernak meg
kell hallgatnia az ő véleményét. – Szoros védelem, semmi
kirándulás. A víznek elégnek kell lennie. És nem lesznek
figyelőpontok. Behúzódunk, mint teknőc a páncéljába,
kitartunk, amíg valaki rá nem ébred, hogy itt vagyunk.
Hausner felállt a pótülésről. Hosszan elnézte Burgot. – És én
még azt hittem csodának, hogy a mi pacifistáinkból eltökélt
harcosok lettek. Na nem! Nagyobb csoda történt: Jichák
Burgból, ebből az egyszerre homályos és áttetsző, nyeszlett kis
hírszerzőből valóságos hús-vér embert csináltunk. Akinek még
véleménye is van. Von Burg feldmarsall. Szóval jól érezte

373
magát a szerepben, ugye? Szép dolog, ha az ember úr a
maga szemétdombján, ura a maga sorsának, és számtalan
más emberét is a kezében tartja. Ha ma éjszaka hibázott
volna, ugyanúgy kiterítve feküdne, mint ha én hibáztam
volna. De ha győz… ohó… az az igazi, Jichák! Ha győz, úgy
vonulhat be a Jaffa-kapun, akár egy római császár.
–  Marhaság – állt föl Burg. – Csak azt akartam mondani,
hogy nem ártana, ha hallaná mások véleményét is. Az isten
szerelmére, Hausner, csakugyan nem akarja, hogy segítsek?
Becker viszafordult a menetnaplóhoz, és elmerült benne.
–  Csak egyfajta segítséget tudok elfogadni – mondta
Hausner. – Amit hozzáértő katonától kapok. Az pedig Dobkin,
és nem maga. – Halkabban folytatta: – Kedvelem magát,
Jichák, de ne álljon az utamba.
–  Márpedig ott állok, ha tetszik, ha nem. És az a
szándékom, hogy részt vegyek a döntésekben. – Szájában
megrándult a pipa.
Hausner látta, hogy ez az ember nem tréfál. Hirtelen
fölnevetett. – Csirkefogó! – A pilótafülke ajtaja felé indult. –
Rendben van, ha annyira akarja, hogy még harcolni is képes
érte, megkaphatja. Isten hozta a piramis tetején. Ha én
leugrom, akkor megint egyedül lesz. – Nevetett, ahogy
végigment az utastéren, majd a vészkijáraton kilépett a
szárnyra. Még visszakiabált a gépbe: – Szerencsétlen kis
csirkefogó!

Benjamin Dobkin fölnézett a fölébe hajló hat-hét arab

arcába. Az egyik egészen lehajolt, és megrázta a vállát.
Törték az arabot, úgy beszéltek hozzá. Hogy törhetik az
arabok az arabot?

374
 Emlékezett rá, hogy a folyóparton kúszott, elájult, majd
továbbkúszott. Sejtelme sem volt róla, mennyi idő telt el azóta,
hogy elhagyta a védelmi körzetet. Magasan állt a hold, hideg
volt. Lassan mozdította meg a kezét, hogy ne riassza meg az
arabokat. A zsebébe nyúlt, és a digitáliszt kereste. Nem volt
meg.
Az egyik arab nejlonzacskót lóbált meg az orra előtt,
benne a tablettákkal. Dobkin utánakapott, de az ember
elhúzta előle. – Orvosság? – A férfi rossz arabsággal kérdezte. –
Kell?
– Igen – felelte Dobkin. – Orvosság. Kell.
Sutyorogni kezdtek. Egy másik férfi is föléje hajolt, és az
arca elé tartott valamit. – Pazúzu – mondta. – Gonosz.
Dobkin a démon elmosódó figuráját látta néhány ujjnyira
az arcától. Vad, eszeveszett, trágár vigyora csillant a
holdfényben. Dobkinnak eszébe jutott: ezzel a démonnal
aligha fogja magát a muzulmánok szívébe lopni. Azt mondta
arabul: régész, de senki nem figyelt rá. A férfi a földre hajította
a démont, és elfordult. Az arabok egymás között tárgyaltak.
Dobkin csak nagyon lassan fogta fel, hogy a furcsa arab
szövegbe héber szavak keverednek.
Benyúlt az ingébe, és kitapogatta a csillagot. Még
megvolt. Kihúzta és felmutatta a láncát. Csillogott a hideg,
kék holdfényben. – Sömá Jiszróél, Adonáj Élóhénú, Adonáj
Éhod.
Olyan hatást keltett, mintha az égből pottyant volna alá,
űrhajósruhában – ami nem állt messze a valóságtól. A
férfiaknak elállt a szavuk, tágra kerekedett a szemük.

375
 Lassan beszélt, héber nyelven, klasszikus szavakat keresett,
melyeket – úgy gondolta – az írás nyomán fel fognak ismerni.
– Benjamin Dobkin vagyok, aluf. – A hadvezért jelentő ókori
héber szóval fejezte ki, hogy tábornok. – Az izraeliták alufja.
Úgy jöttem… – az új héber szót nem értenék meg, tehát
arabul mondta – …repülőgéppel. Segítségre van szükségem.
A zsidóknak a hegyen, Babilonban szükségük van a
segítségetekre. Hajlandók vagytok segíteni rajtunk?
A legöregebb ember mellé térdelt. Olyan volt,
amilyennek Dobkin egy babiloni zsidót elképzelt. Himlőhelyes,
fehér szakállas, fekete szemű, lebegő köntöse hasonlít a
dzselebiára, mégsem egészen olyan. – Természetesen segítünk
az izraeliták alufjának – mondta. – Hisz rokonok vagyunk.
–  Igen – mondta Dobkin. – És nem felejtettétek el
Jeruzsálemet.

Hausner újra és újra körüljárta a védelmi vonalat. Egyedül

volt. Elfáradt, szomjazott, éhség mardosta, teste fájt a tucatnyi
vágástól, sebtől. Úgy érezte, golyó csonkította fülét mintha tűz
égetné. Fejét a bor megkavarta, hányinger gyötörte.
Felnézett a csillagokra, azután le, a holdfényes tájra.
Ellenállhatatlan volt a kékesfehér síkság látványa. Halálosan
undorodott már a dombtetőtől, a nagy, szétroncsolt
Concorde-tól, mely leszakadt farkával úgy ült ott, mintha az ő
tragikus hibáján gúnyolódna. Unta az embereket, a szagokat,
feszélyezte, hogy olyan közel van mindenki és minden. Erőt
vett rajta az ostromlott erődbe zárt emberek ismert
betegsége: a klausztrofóbia. Mindenkit kiismert maga körül, és
mindenkit megvetett. Pedig alig több mint huszonnégy óra
múlt el, amióta itt van. Örökkévalóságnak érezte. Maga a

376
dombtető elég nagy volt. Az emberek miatt lett szűk.
Tekintetek követték, akárhová ment.
Átkerült a nyugati oldalra, és kinézett a végeláthatatlan
agyagsíkságra. Az égnek tárta két kezét. – Istenem, haza
akarok menni! Fáradt vagyok, és haza akarok menni. – A híres
kérdésre gondolt: „Miért éppen engem, Uram?” És a gunyoros
válasz: „És miért ne?” Nevetni, kiabálni kezdett. – Csakugyan,
miért ne? Jacob Hausner éppolyan jó a meggyötörtetésre,
mint bárki más. Köszönöm, Uram! Nem fogom elfelejteni!
Megint nevetett, azután halk zokogásban tört ki, és leült a
meleg földre. Könnyein keresztül Jeruzsálem kupoláit, tornyait
és házait látta, amint bearanyozza őket a napszállta. A város
feletti magaslaton állt, az Óváros falain túl fiatal fiúk terelték
haza a birkát. Pészah volt és húsvétvasárnap egyszerre, a
város tele emberekkel. Aztán hirtelen otthon találta magát,
Haifában, apja villájának teraszán, a kék öböl fölött, ősz volt,
szukót, a hálaadás ünnepe. Apja házában szüreti mulatság, az
asztalok tálak alatt roskadoznak, ő maga fiatal, most indul a
háborúba – a brit hírszerzéshez. Jó az élet. Mint mindig. A
háború nagy mulatság.
Temérdek a lány. Az egyik Miriamra hasonlított, jól
emlékezett rá. Miriam. Miriam akkor még gyerek volt. Míg
Miriamot és családját meztelenül hajszolták a nácik végig a
világon, ő Haifában, apja házában ült, és német filozófusokat
olvasott. Vagy háborúsdit játszott két eltávozás között. Ez
természetesen nem az ő bűne, de tény. Minden áldozat
mellett van egy feleség, egy férj, egy fiú, egy lány, egy jó
barát, egy szerető, aki életben maradt.

377
 De miért van ettől bűntudata? Előbb vagy utóbb
mindenkit elér a maga szenvedése, őt nagyon későn érte el,
de amikor elérte, mindent romba döntött: oda a becsülete,
megalázták, bűntudat gyötri, testi kín, céltalan, jövőtlen
szerelem és… a halál. A halál. Mikor jön és mi módon? És miért
nem most? Lenézett a szélesen hömpölygő Eufráteszra, és
felállt. Mi lenne, ha egyszerűen csak lelépne erről a falról?
Nem, gondolta. Haza akar menni. Haza akarja vinni Miriamot,
apja házába, a pészahi vacsoraasztalhoz ültetni, étellel kínálni
– mindenféle finom falattal, melyet kislánykorában nem
kapott meg –, el akarja magyarázni neki, hogy azért az ő
élete sem volt merő mulatság a háború alatt. Az anyja
családját legyilkolták. Vajon tudja-e ezt Miriam? Ezt akarja:
vacsoraasztalhoz ültetni Miriamot, megtalálni valami visszafelé
ható szenvedést, hogy az asszony befogadja őt az áldozatok
közé. És akkor majd bejelenti: a szenvedés véget ért.
Megtörölte a szemét és az arcát. Elgondolkodott, vajon
hirtelen ellágyulásában mennyi szerepet játszik a szesz,
menynyit Miriam Bernstein és mennyit a csata fáradtsága.
Akárhogy is, Hausner nem hitte, hogy valaha Haifában fogja
még ünnepelni a pészahot, de ha valami csoda folytán
mégis úgy történne, Miriam Bernstein akkor sem lenne
mellette.
A szél észrevehetően megerősödött, hordta magával a
homokot. Erőre kapott a serdzsi. Hausner hallgatta, ahogy a
szél keresztül-kasul jár a holt repülőgépen. Hallotta a nyögést,
mintha csak a pásztorkunyhóban szenvedő társait gúnyolná.
Ha Istennek van hangja, gondolta Hausner, a szél az, s mindig
azt mondja, amit az ember hallani akar.

378
 Keletnek fordult, és látta, ahogy a szél feléje tart. Ahogy
kilép a hegyek közül, s tömegben hordja a babiloni homokot.
A kékesfehér hold fénye alatt hatalmas portölcsérek
vágtattak lefelé a hegyekből, keresztül a dombokon.
Mögöttük homokfelhők és homoktömbök takarták el a
hegyeket és a dombokat. Hausner megfordult. Az Eufrátesz
nyugtalan volt, hallotta, ahogy vize a partot csapkodja. Az
agyagsíkságon nyugtalanul felkavarodtak a fekete tócsák. A
sakélok elhallgattak, az éjszakai madarak ezrével repültek
keletnek a síkság fölött. A folyón a vízililiomok belemerülteka
vízbe, a békák visszaugráltak a parti agyagüregeikbe,
elnémultak. Vaddisznócsorda gyülekezett. Felnézett az égre,
és arra gondolt: kavar-e a szél annyi homokot, hogy a
teliholdat eltakarja.

379
 25

Teddy Laskov a hosszú asztal végénél állt a hosszú, egyszerű

teremben. A szél megzörgette az ablakokat és zsalugátereket.
Az egyik falon Theodor Herzl és Hájim Weizman ember
nagyságú képmása függött. A másikon színes fénykép
Izraelről, Wally Schirra amerikai űrhajós csinálta az egyik Apolló
űrhajóról. A tárgyalóasztalt és körben a földet aktatáskák
lepték el. A miniszterelnök ültében a két behatolóra meredt. A
szobára csend borult – a kormány, a vezérkari főnökök és a
nemzetbiztonsági bizottság együttes ülésén emberemlékezet
óta nem volt ekkora csend.
– Babilonban? – kérdezte a miniszterelnök.
– Igen, miniszterelnök úr.
–  Nem inkább a Nílus menti piramisoknál? Ugyan,
tábornok úr, Babilonban?
– Ott, miniszterelnök úr.
– Mégis mi ez? Megérzés? Sejtelem? Isteni sugallat?
– Nagyjából. – Laskov megnyalta a szája szélét. Izraelben
még el lehet jutni a legmagasabb helyre is, ha az ember elég
kitartóan üvölt a beosztottakkal és lakájokkal. Akárhogy is, a
miniszterelnök ideiglenes jeruzsálemi irodája elég kicsi volt
ahhoz, hogy a főnök meghallja az előtérben ordító Laskovot.
Laskov a mellette álló Talmanra pillantott. Talman igyekezett
brit módra méltóságteljesen viselkedni, noha szemmel
láthatóan kényelmetlenül érezte magát, és még abban sem
volt biztos, hogy egyáltalán joga van itt lenni. Laskov újra

380
megszólalt, megtörte a csendet: – Az elektronikus adatok egy
része – a radarészlelések, a rádióadások, effélék –
véleményem szerint Irakra mutat.
–  Csakugyan? És hogy jutott ezekhez az adatokhoz,
tábornok úr?
Laskov vállat vont. A hosszú teremben általános suttogás
kezdődött. Laskov várt, és végigtekintett az egybegyűlt
főnökökön. Ez a kis piros zsindelyes épület elég történelmet
látott. Eredetileg a templomos rend lovagjai laktak benne. A
második világháború alatt a britek ide internáltak olyan
német polgári személyeket, akiket a náciknak való
kémkedéssel vagy puszta rokonszenwel gyanúsítottak. Jacob
Hausner is jó adag németet juttatott ide, de erről Laskov nem
tudott. A háború után, a mandátum idején az épületben a
brit katonai parancsnokság székelt. Itt, az egyik szomszéd
helyiségben hallgatták ki Laskovot, azzal gyanúsítva, hogy
tagja az illegális izraeli légierőnek. S most újra itt áll, és
kiszáradt szája emlékezteti rá, hogy milyen volt az élete.
Egyesek izgalmasnak és romantikusnak neveznék, ő
gyötrelmesnek és veszélyesnek mondja. Miért is nem fogadta
el szó nélkül a kényszernyugdíjazást, miért nem lépett le szép
csöndben a színről? A békeküldöttség miatt fájjon a kormány
feje! Talán így is tett volna, ha Miriam nincs az eltűntek között.
– Jól van, tábornok úr – szólt a miniszterelnök. – Adatainak
forrására később majd még visszatérünk. – A miniszterelnök
zsebkendőjével nyitott gallérú kockás ingébe nyúlt, és
megtörölgette a nyakát. A hosszú, vékony ember folyton
valami kényszeres mozgást végzett – ebben a pillanatban

381
éppen papírt tépkedett. – Nos, mit javasol, mit kezdjünk az
adataival?… vagy mondjam úgy, a sugallatával?
Laskov hangosan és világosan beszélt. – Azt javaslom,
hogy küldjünk egy alacsonyan repülő felderítőgépet
Babilonba. Még az éjjel. Fényképezzen, végezzen szabad
szemrevételezést, ha lehetséges. Ha valóban ott vannak,
próbáljuk megmutatni nekik a felségjelet, repüljünk
alacsonyan, keltsük fel bennük a reményt. A felderítőgép
mögött álljon készen légi szállítású ütőerő: előzetes
csapásmérőnek F-14-esek, a nyomukban C-130-asok,
fedélzetükön, ha találunk leszállóhelyet, kommandósokkal, ha
nem, légideszantosokkal. Esetleg csapatszállító helikopterek.
Ezen törje a fejét a hadsereg. Ha a felderítőgép megerősíti,
hogy ott vannak az izraeliek, akkor az ütőerő leszáll.
A miniszterelnök megkocogtatta az asztalt a ceruzájával.
– Nagyon ellenére volna, tábornok úr, ha felhívnám a jordán
királyt, és közölném vele, hogy szuverén birodalma fölött
átküldök egy légi armadát? – Nevetés támadt, és a
miniszterelnök a tapasztalt színész ütemérzékével kivárt. Azután
előrehajolt. – Bizonnyal megbocsátaná nekem, ha felhívnám
az iraki elnököt is, és csak úgy mellékesen odavetném neki,
hogy inváziót hajtok végre az országa ellen… egy kicsit
szétlövöm Babilont a régi szép idők emlékére.
Laskov megvárta, amíg elül a nevetés. A
miniszterelnöknek maró humora volt, amitől nem kímélte sem
a Kneszet-tagokat, sem a tábornokokat, de mihelyt elsütötte
vicceit, jobban hallgatott rájuk, és nyitottabban fogadta
javaslataikat, mint egy átlagos politikus. – Miniszterelnök úr,
nem kétlem, hogy létezik ilyenfajta váratlan eseményekre is

382
kidolgozott biztonsági terv. Mégis mit gondoltunk, hol fogjuk
megtalálni a békeküldöttséget? A herclijai tengerparton? És
mit szándékoztunk tenni, ha megtaláltuk?
A miniszterelnök hátradőlt a székében. Elsötétült az arca. –
Természetesen megvannak a mentési tervek. De Irak azok
közé az országok közé tartozik, melyek nem elég barátiak,
melyektől nem várhatunk teljes együttműködést… sőt,
barátságtalan lépésre, akár még hadüzenetre is számíthatunk.
–  Sajnálom, miniszterelnök úr, de mint a tábornokok
általában, én sem értek a politikához.
–  Mint a tábornokok általában, maga nagyszerűen ért a
politikához, csak nem akar vele bajlódni. Laskov, ne adja
előttem az ártatlant! Nagyon jól tudja, hogy milyen a
viszonyunk Irakkal. Nos, most először is Bagdadba kell
telefonálnom.
Laskov egy bólintással tudomásul vette a megérdemelt
szemrehányást, de a lényegben nem volt hajlandó engedni. –
Miniszterelnök úr – mondta érzelemtől fűtött hangon –, mióta
bíztuk rá izraeli állampolgárok biztonságát külföldi
kormányokra?
– Amikor külföldön vannak, tábornok úr.
– És Uganda?
– Más idő, más hely.
– De ugyanazok a régi gyilkosok. – Laskov mély lélegzetet
vett. – Nézze, miniszterelnök úr. A nyugatnémet kommandósok
megtették a magukét Szomáliában. Mi megtettük
Ugandában… És most újra megtehetjük Babilonban.
A miniszterelnök kétségbeesett sóhajt hallatott. – Előbb
csakugyan telefonálnom kell, ha nincs ellenére. – Előrehajolt. –

383
De még ha Babilonban vannak is, sejtelmünk sincs a
körülményeikről. Meghaltak? Élnek? Fogságban vannak? Látja,
tábornok úr, legalább félúton elébe megyek a javaslatainak.
Harminc órája ülésezünk, rettentő fáradtak vagyunk, erre
maga betör ide, azt kiáltja: Babilon, mire azonnal szót kap.
Nincs a földön még egy kormány, amely ne a fülénél fogva
hajítaná ki – hogy finoman fogalmazzak. – Kortyolt egyet a
kávésbögréjéből.
Az elcsöndesedett helyiségben csak a szél hangja
hallatszott, s a zsalugáterek újra megreszkettek. A
miniszterelnök fölemelte a hangját. – De amit mond, az nem
butaság. Én pedig hiszek Istenben, elhiszem, hogy ő súgta a
maga fülébe, Teddy Laskov, jóllehet örök rejtély marad
számomra, hogy miért a magáéba és nem az enyémbe. Nos
hát, most rögtön felhívjuk az iraki elnököt, ő kiküldi a
felderítőgépét, aztán ha ellenőrizték a felderítőgép adatait, az
iraki légierő majd visszahív minket. Így jó lesz?
– Nem, miniszterelnök úr. Túl sok időt vesztegetnénk vele.
A miniszterelnök felállt. – A fene egye meg magát, Laskov,
hagyja el a termet, mielőtt újra behívom aktív szolgálatra, és
beosztom állandó latrinapucolónak. – Talmanhoz fordult. –
Van valami mondvalója, mielőtt mindketten távoznak?
Talman nyelt egyet, és megreszketett a bajusza. Mély
lélegzetet vett, s ahogy kifújta a levegőt, megszólalt: – Nos,
miniszterelnök úr, az én véleményem szerint is magunknak
kellene elvégeznünk a felderítést, mert mi… szóval mi elég jól
csináljuk, az irakiak pedig talán nem olyan tökéletesek ezen a
téren. Nincs velük közvetlen adat-összeköttetésünk, és az
ilyesmi nagyon összekuszálódhat. Legalább annyit tegyünk

384
meg közben, hogy kérjük meg az amerikai SR-71-et: készítsen
nagy magasságból néhány felvételt… ők nem szállnak le
alacsonyra, de talán sikerül tiszta képet csinálniuk és…
A miniszterelnök fölemelte a kezét. – Megállj! – Odafordult
a vezérkari főnökökhöz, akik kezdtek már nyugtalankodni.
Magához intette őket, a katonák a miniszterelnök széke körül
suttogva tárgyaltak. A miniszterelnök feltekintett. – Köszönöm,
uraim. Mostantól már a kezünkbe vesszük a dolgokat.
Köszönöm. Igen, távozhatnak. Kérem.
Laskov lassan ment Talman mögött az ajtó felé. Furcsa
érzés, rosszabb, mint furcsa, gondolta Laskov, hogy kitessékelik
abból a teremből, ahol államtitkokról tanácskoznak. Így jár az,
aki elhagyja a hatalmi körzetet. Ezentúl csak azt szükséges
megtudnia, ami a postán jön: a havi értesítőt, melyben
elsorolják, hogy mit vettek le a szigorúan titkos információk
listájáról. A hatalom elvesztéséért cserébe békét és lelki
nyugalmat kap. És unalmat. Laskov elérte az ajtót, és
visszafordult. Nem tudta, hogy a vezérkari főnökök miről
suttognak, de azt azért nem volt rossz látni, hogy a
miniszterelnök rájuk hallgat, és nem a kormányra.
Kötelességének érezte, hogy ő mondja ki az utolsó szót. –
Babilonban vannak és élnek. Érzem. Nincs joguk óvatoskodni,
uraim. Amit most döntenek, abban az ő érdeküket és az
ország hosszú távú érdekét kell szem előtt tartaniuk. Ne a saját
pályájukra, ne a közvetlen előmenetelükre gondoljanak.
Valaki, Laskov nem látta, hogy kicsoda, felkiáltott: –
Könnyen beszél, tábornok úr, aki lelépett a pályáról.
Laskov megfordult és kiment.

385
 A miniszterelnök megvárta, amíg Laskov és Talman kikerül
a hallótávolságból. – Nem tudom, honnan szerezte Laskov az
adatait, és amint az imént önök emlékeztettek rá, azt sem
tudjuk, hogy Hájim Mazar honnan szedte az adatait. De ha
Mazarnak igaza van az amerikai légügyi attasét, ezt a
Richardsont illetően, akkor bizony az amerikaiak tartoznak
nekünk. – Ránézett a falon függő színes fényképre, az
amerikaiak ajándékára. – Igen, meg fogjuk kérni őket, hogy az
SR-71-essel végezzenek egy különleges repülést a kedvünkért
az Eufrátesz fölött. Akkor aztán majd meglátjuk, igaza van-e
Laskovnak. – Kortyolt a kávéjából. – Úgy látszik, van valahol
egy angyal vagy valami más égi lény, aki körberöpdös, és
egyeseknek a fülébe sugdos. A jelenlevők közül kapott-e
valaki valami értesülést ilyen módon? Nem? Nos, akkor mi nem
tartozunk a kiválasztottak közé. Tíz perc szünet, hölgyek, urak.

386
 26

A serdzsi keresztülsöpört Babilonon, tonnaszám hordva maga

előtt a port, a homokot. Percek alatt megteltek a lövészárkok,
lövészgödrök, melyeket oly nehéz munkával vágtak az
agyagba. A csapdákat homok borította, a riasztódrótokat
elfújta a szél. Betemette a homok azt a gödröt is, melyben a
megmaradt Molotov-koktélokat tartották, szálltak a szélben
az alumínium fényvisszaverők, rögtönzött napernyők. A
pásztorkunyhó tetejéről leröpültek a pálmalevelek, záporozott
a homok a sebesültekre. A fegyvereket műanyagba, ruhába
kellett csavarni, hogy megóvják a mozgó részeket. Az
emberek ruhát borítottak arcukra, mint a sivatagi beduinok,
és görnyedten jártak a porzivatarban.
Csak a Concorde állt biztosan a dombon, és a legújabb
méltánytalanságot ugyanazzal a pökhendi közönnyel viselte,
mint amit megpróbáltatásainak kezdete óta mutatott. A szél
keresztülsüvöltött megszaggatott héjazatán, és földkupacokat
rakott le mindenhol a belsejében.
Hausner és Burg benézett a sebesültekre, beszéltek a
rabbival és Bét Avramsszal. A legtöbb sebesült állapota nem
romlik, magyarázta Levin rabbi, de ha nem jutnak hamarosan
orvosi segítséghez, akkor a fertőzés és más bonyodalmak a
legtöbbjükkel végezni fognak.
Hausner és Burg elhagyta a kunyhót, és ismét a védelmi
körzetet járták. Burg Hausner fülébe kiabált: – Ismerem az
arabokat. Ezt a szelet égi jelnek fogják tekinteni a támadásra.

387
 Hausner visszakiáltott: – Azt hiszem, inkább arra fogják égi
jelnek tekinteni, hogy elpucoljanak innen a fenébe. –
Felnézett az égre. A hold zenitjéhez közeledett, hamarosan
letűnik az égről. A porfelhők csaknem teljesen
elhomályosították a holdfényt. Néha-néha olyan magasra
emelkedett a por, hogy eltakarta magát a holdat, s ilyenkor
néhány másodpercig teljes sötétség borult a dombra.
Hausner arra gondolt, ahogy lenézett a keleti lejtőn, hogy az
asbálok akár tíz méterre is lehetnének, akkor se látná őket
senki.
Burg pólóinget csavart az arca köré jó szorosan. – Ha
csoda történne, és megtudnák, hogy hol vagyunk, a jelenlegi
körülmények között nem tudnának kimenteni innen minket.
Hausner inkább azzal foglalkozott, hogy lerohanhatják
őket. – Ha nem állítunk fel figyelőpontokat, meglepetésszerűen
ránk törhetnek.
– Öngyilkos vállalkozásba küldenénk, akit oda küldünk.
Milyen különös érzés megosztani a felelősséget, gondolta
Hausner. Nem is különös… inkább bosszantó. – Akkor is
leküldök legalább egy embert a lejtőre, feldmarsall úr. Sőt
lehet, hogy magam megyek.
Burg kétségbe vonta, hogy ez jó ötlet volna, de hallgatott.
Ahogy nyugatnak fordultak a sima dombtetőn, rájuk
zúdult a szél, és hátulról tolni kezdte őket. Nagy erőfeszítéssel
ellenálltak, és nem váltottak futásra. A folyóra néző első
állásnál alva találtak két nőt egy kis mélyedésben, mely
nemrég még lövészárok volt. A két alvó testen két El-Al-
takaró, a homok belepte a takarót és részben a nők kilátszó
kezét-lábát.

388
 Hausnernak eszébe jutott, mit mesélt Dobkin a betemetett
városok és a halotti lepellel borított emberi testek
hasonlóságáról. Lenézett a két alakra. Nem sok valószínűsége
volt, hogy ezen a lejtőn támadjanak az asbálok. Mi több,
talán már nem is maradt asbál a nyugati oldalon. De ha
maradtak, sem biztos, hogy egyáltalán fel tudnának
kapaszkodni a meredélyen ekkora szélben. Ez azonban most
mellékes. Hausnernak, amint a két alvó figurát meglátta,
nyugtalanabbul kezdett verni a szíve. Az ellenőrzések során ő
is, ahogy előtte a világon már milliónyi tiszt és őrparancsnok,
mindig azt remélte, hogy nem fog alvó őrszemet találni. Az
alvás, a polgári életben oly természetes és ártatlan folyamat,
főbenjáró bűn, ha egy őrségen álló ember követi el, és ez
aligha van másképp a világ valamennyi hadseregében.
Hausner lekuporodott a két alak mellé, és megköszörülte
a torkát. Abban reménykedett, hogy felugranak, és akkor neki
nem kell tudomásul vennie az ügyet, de egyik nő sem
érzékelte a jelenlétét. Hausner érezte, hogy Burg tekintete
rátapad. A két nő – ezt nem lehetett kimagyarázni – aludt.
Hausner kinyújtotta a kezét, és meghúzta a takarót. Eszter
Aronszon. Továbbhúzta. Miriam.
Az egyik nő a kettő közül szolgálatban van. A másik joggal
alhat. Az egyik élni fog, osztozni valamennyiük közös sorsában,
a másikat egy órán belül főbe lőhetik. – Miriam. – Egyik alak
sem mozdult.
Burg is odalépett, ő is lekuporodott. Csendben fölemelte a
két nő mellett fekvő AK-47-est. Hausner tudta, hogy ez az
előírásos katonai eljárás, de ettől a helyzet csak egyre
rosszabb lett.

389
 Belenézett Burg arcába, de semmit nem tudott kiolvasni a
kifejezéséből. Társa a kifürkészhetetlenség maszkját öltötte
magára. Vajon hajlandó-e elsiklani a dolog felett? Hausner
azon is gondolkodott, hogy vajon ő maga elsiklana-e felette,
ha egyedül lett volna, mint rendesen. Persze hogy elsiklana.
Miriam vállára tette a kezét, és megrázta. – Miriam. –
Észrevette, hogy a hangja remeg, a keze reszket. – Miriam! –
Hirtelen megdühödött, hogy ilyen helyzetbe hozták…
megdühödött, hogy a sors egy újabb döntést sodort az
útjába. – Miriam, a fene egye meg!
Az asszony gyorsan felült. – Ó!
Burg már mozdult, és megragadta a karját. – Hánytól
hányig van őrségben?
Az asszony félig még aludt. – Micsoda? Ja! őrségben?
Éjféltől kettőig, négytől hajnalig. Miért? – Ámulva tekintett körül,
és meglátta Hausnert, majd Eszter Aronszont, aki mellette
aludt. Megértette. Éjfél negyedórával elmúlt. – Felébresztette
magát Eszter Aronszon, amikor elkezdődött a szolgálata? –
kérdezte Burg hangosan. – Halljam!
Az asszony merőn nézte Hausnert, aki elfordult.
–  Felébresztette az őrszolgálata kezdetekor? – kérdezte
Burg, és megrázta az asszonyt.
– Igen.
– Ebben az esetben letartóztatom, mert őrségben elaludt.
Figyelmeztetnem kell, Miriam Bernstein, hogy a vétség
főbenjáró.
Miriam föltápászkodott, és ott állt a szélben. Haja vadul
lobogott, arcába homok csapódott. – Értem. –

390
Kiegyenesedett, és Burgra nézett. – Értem, természetesen.
Valamennyiünk életét veszélyeztettem, és ezért fizetnem kell.
– Pontosan – mondta Burg. Hausnerhoz fordult. – Nemde?
Hausner leküzdötte magában a vágyat, hogy leüsse
Burgot, hogy lelökje a dombról. Lenézett az alvó Eszter
Aronszonra, aztán Miriamra. Hausner a múltban és a jelenben
egyaránt annak a tulajdonságának köszönhette
népszerűtlenségét, melyet az ő teuton fegyelemmániájának
mondtak az emberek. Ami soha nem zavarta egy csöppet
sem. Abban a társadalomban, amelyben élt, mindig akadt
valaki, aki közbelépett, és lazított az ő zsarnokoskodásán. Most
azonban emberére talált, aki most vagy ki akarja próbálni,
hogy neki, Hausnernak csak a szája jár-e, vagy csakugyan
elrettentő példát mutat, és agyonlöveti Miriam Bernsteint.
Hihetetlennek látszott, de itt minden lehetséges. Nem úgy
kezdődött-e, hogy őt magát is főbeiövetéssel fenyegették?
– Nem így van? – ismételte meg a kérdést Burg. – Nem így
pontos? Hogy Miriam Bernsteinnek fizetnie kell azért, mert
csaknem ötven ember életét veszélyeztette?
Hausner Miriamra bámult, aki beburkolózott a sötétségbe
és homokba, s kendőjét úgy húzta az arca elé, mint egy
eltévedt kisgyerek. – De így van – mondta. – Bíróság elé kell
állítani. Majd reggel.
–  Azonnal – szívóskodott Burg. – Talán nincs már több
reggel. A harctéren szigorú fegyelemre van szükség.
Azonnalira, így csinálják ezt mindenütt. Most azonnal.
Hausner közelebb lépett Burghoz. – Reggel.

Dobkin tábornok a sárkunyhó szalmazsákján feküdt. A szél

behatolt a csukott zsalugátereken, és finom homokkal szórta

391
be a testét. Az olajlámpa pislákolt, de nem aludt ki. A mellette
fekvő férfi megmozdult, aztán felnyögött. Ébren van,
állapította meg Dobkin. Tűrhető arabsággal megkérdezte tőle:
– Maga kicsoda?
– Maga kicsoda? – kérdezett vissza az idegen.
Dobkin tudta, hogy ezt az embert is a folyóból halászták
ki. Cipője és inge nem volt, pusztán terepszínű
gyakorlónadrágja. Az öregember, akit Sír-jasubnak neveztek,
megkérdezte Dobkintól: vajon a sebesült zsidó-e. Dobkin
hazudott, nem tudja, mondta. Pedig úgy érezte: szomszédja
asbál, de mérget azért nem vett volna rá. Sír-jasub, aki rabbi
volt a szó hagyományos értelmében – vagyis nem pap,
hanem tanító, mester –, megkérdezte, hogy van-e valami
akadálya annak, hogy a sebesültet gondozásukba vegyék és
az aluffal egy kunyhóban helyezzék el. Dobkin azt mondta:
nincs akadálya.
Most hosszan elnézte a másik szalmazsákon fekvőt, mielőtt
megszólalt. – Halász vagyok, a ladikomat felfordította a szél,
megsebesültem. Ezek a zsidók megtaláltak és kimentettek.
A férfi szembefordult Dobkinnal. Arcát megvilágította az
olajlámpa fénye, Dobkin csaknem felkiáltott, amikor meglátta.
Az eltorzult férfiarcra szegezte tekintetét. A sérülés, állapította
meg, rég beforrt, nem újonnan keletkezett. Látta, hogy az
asbál – mert most már biztos volt benne, hogy az – méricskéli
őt. A haját, a kezét, a meztelen karját a takarón. Dobkin
levetett cipője az árnyékban állt, így azt a másik férfi
valószínűleg nem látta, de bizonyára eleget látott ahhoz,
hogy tudja: Dobkin nem halász az Eufráteszen.

392
 A másik férfi közönyösen a hátára fordult. – Nos, halász,
micsoda helyzetbe kerültünk! Hogy ezeknek a zsidóknak a
segítségére és ápolására szoruljunk.
A balszerencse különös embereket sodor együvé –
mondta Dobkin egyetértőén. A szomszédjára nézett. Igen,
látta a padkán. Emlékezett az arcára, mint elmosódó
rémálomra – de ez most maga a valóság. Csakugyan ezt
látta akkor. – Hogyan szólítsam?
– Szájid Talibnak. Hát magát?
Dobkin habozott. Furcsa vágy élt benne, hogy azt
mondja: Benjamin Dobkin vagyok, az izraeli hadsereg
tábornoka. – Szólítson csak halásznak. – Nem beszélt elég jól
arabul, de nagyon vigyázott, hogy elfogadhatóan fejezze ki
magát, és Talib értelmét láthassa a színjáték folytatásának.
Most már mind a ketten csak az alkalmat várták, hogy
átharaphassák a másik torkát. Egyetlen szón múlhat az egész.
Szerette volna tudni, vajon Talib is jól megnézte-e őt a
padkán.
Vajon mennyire súlyos a sérülése? – kérdezte magában. És
milyen súlyos a saját sebe? Megfeszítette izmait a takaró alatt,
és mélyet lélegzett. Úgy érezte, hogy némileg visszanyerte az
erejét. Az agyagból készült olajlámpás – tányér és benne a
faggyúban úszó kanóc – kettejük között pislákolt a padlón.
Dobkin lassan körülnézett. Nem talált maga mellett mást, csak
az egy szál takaróját. Észrevétlenül végigtapogatta a testét. A
késének nyoma veszett. Kellett volna kérnie egy kést valakitől.
A felső zsebében megérzett valami keményet. Pazúzu.
Visszakapta az ocsmány kis szobrot.

393
 A két férfi az oldalán feküdt, és egymásra bámult.
Hallgatták a szelet, nézték a pislákoló lámpást.
– És milyen a fogás?
–  Ma estig jó volt. Mit mondott, magának mi a
mestersége?
– Datolyával kereskedem.
Olykor-olykor elcsúszott az álarcuk, és mindketten
meglátták a másik szemében a gyűlöletet, a félelmet, a
fenyegetést.
Hogy került a folyóba?
– Úgy, ahogy maga.
A beszélgetés kihunyt, sokáig egyik férfi se mozdult.
Dobkin érezte, hogy a szája kiszárad, és megrándulnak az
izmai.
A szél kivágta az egyik zsalugátert, a lámpás kihunyt, a
két férfi hosszú, állati ordítást hallatott, ahogy a sötétben
egymás torkának estek.

Debora Gideon meztelenül feküdt a vendégház igazgatói

szobájának kövezett padlóján. A hátán hosszú hurkák a
korbács nyomán, kis égési sebek – ott nyomták el a
cigarettát. Vér csorgott a combján, a lábán és a tomporán,
sebeit mintha valami állat okozta volna.
Ahmed Rís kezet és arcot mosott egy vizestálban. –
Lövesd agyon! – mondta Hamádinak.
Hamádi kiszólt a külső ajtónál álló ügyeletesnek: – Kasszim!
Rís megtörülte a kezét. A lány nem sokkal többet mondott
el nekik az izraeliek számáról, védelméről és hangulatáról, mint
amiről úgyis meggyőződött a saját kárán. Ebből azonban már
összetákolhatja a kémjelentését, s az emberek hinni fognak

394
neki. – Egy órán belül, Szálem, fönt lehetünk a dombon, ha a
serdzsi továbbra is velünk van. A szó szoros értelmében fel
fogja röpíteni a mieinket azon a lejtőn, és egy ideig elrejti
minden neszünket, mozdulatunkat.
Hamádi bólintott. A szelet csakis Allah küldhette, mert ha
nem jön, jól tudta, hogy őt és Ríst a saját embereik gyilkolták
volna meg. Erről, furcsamód, csak Rís nem tudott. –
Összehívom az embereket.
–  Jól van. – Rís lenézett Debora Gideonra, aztán a lányt
bámuló ügyeletesre. – Jól van, jól, Kasszim. Használhatod.
Aztán lődd agyon, égesd el a tetemét, és a hamvakat szórd a
folyóba. Ne maradjon bizonyíték. – Hamádihoz fordult. – A
katonai művelet az egyenes dolog. De a kínzás és gyilkosság
már más kérdés. Hiszen tárgyalnunk kell majd Izraellel a túszok
ügyében.
Hamádi bólintott. Rís elvei és szempontjai olyan
ellentmondásosak voltak, hogy másnak, mint őrültnek, nem
lehetett tekinteni. Ha nem lett volna a palesztin nép hőse,
Hamádi már rég maga gyilkoltatta volna meg. Felfordult a
gyomra a látványtól, ahogy Rís négykézláb állt, és harapdálta
a lányt. Ő, Hamádi is kínzott már meg embereket, de amit itt
Rís művelt, az más volt. A korbács és az égő cigaretta
kétségtelenül nagyobb fájdalmat okozott a lánynak, mint a
harapások, mégis a fogát csattogtató, vonító, húsát szaggató
őrülttől való puszta állati félelem bírta rá végül, hogy sikoltozva
elmondjon mindent, amit a palesztinok tudni akartak. Hamádi
nem csodálkozott a lány árulásán, őszintén remélte, hogy
odakint az emberek nem értik, mi történt. Megfordult és
kiment a szobából, át a kis előtéren a verandára.

395
 Alárendeltjei, fiúk és lányok, összesen mintegy ötvenen,
keresztbe tett lábbal, összekuporodva ültek a nyitott
szárnyékok alatt, s a kezükkel támasztották a tartórudakat.
Hamádi megfújta a sípját, mire az asbálok eleresztették a
sátorrudakat, és sietve a verandához jöttek. Ott álltak a
szélben, hosszú, lobogó kendő takarta szájukat, a kúfíját
mélyen a szemük fölé húzták. Hamádi fölemelte a kezét, és
belekiabált a szélbe: – Allah küldte nekünk ezt a serdzsit –
kezdte.

Hausner a deltaszárnyon állt, és nézte a mindenféle

ruhadarabokba burkolt embereket, akik kísértetként jártak a
szélben és a homokban a lassan múló holdfény alatt.
Megfordult és bement a gép utasterébe. A szél, amint
üvöltve keresztülsüvített a megrepedt héjazaton, és elvegyült
a gépet súroló homok zúgásával, szinte lehetetlenné tette,
hogy odabent beszéljen valaki. A gép tetejébe lyukakat
vágtak, hogy napközben ne rekedjen meg benne a hőség, s
most ott sodródott be a homok. A széksorok közt már
homokdombok gyűltek. Végigment az utastér hátsó részéhez,
belépett a hátulsó konyhához vezető ajtón. A konyhával
szemben volt egy kis csomagtér, a széthasadt
nyomáselválasztó fal tövében. A fülke romokban állt, és most
is kerozin, olvadt műanyag és égett ruha szagát árasztotta.
Miriam Bernstein matracot csinált magának a félig
összeégett ruhadarabokból, s a földön ült, hátával a gép
testének támaszkodva, a lábát felhúzta az állához. Olvasott
egy apró zseblámpa mellett, melyet valakitől kapott. A feje
fölött is égett egy vészlámpa. Hausner a meghasadt
térelválasztón keresztül kilátott a farokrész összecsavarodott

396
alumíniumhéjazatára és tartóléceire. A himbálózó
villanydrótok és hidraulikus csövek álomszerű hangulatot
teremtettek a hideg, kék holdfényben. Minden romnak van
valami torz szépsége, gondolta Hausner. Még ennek a
műszaki roncsnak is, amely mementóként áll itt, hogy őt
minden percben sértse, és hogy mindenkit emlékeztessen rá:
hogyan is kerültek ide. Lepillantott Miriamra.
Az asszony fölnézett a könyvéből. – Eljött az idő?
A férfi megköszörülte a torkát, és túlkiabálta a szél
hangját. – Eszter azt mondta, hogy nem ébresztett fel téged.
Azt mondta, elaludt az őrségen, és el se jutott odáig, hogy
felébresszen.
Miriam szelíden becsukta a könyvét, és lerakta a térdére.
– Hazudik, hogy engem mentsen. Fölébresztett, és én aludtam
el.
– Ne légy lovagias, Miriam. – Lepillantott a nő térdén fekvő
könyvre. Camus. A Közöny.
–  Miért ne legyek? – Kikapcsolta a zseblámpát. – Az
legalább változatosságot hozna ennek a csoportnak az
életébe.
– Ne bíráld azt, amit és ahogy itt csináltunk.
–  A halálraítélt azt bírál, amit csak akar. Nos… eljött az
időm?
– Még nem.
Mindketten kivárták a csöndet. Aztán Miriam szólalt meg.
A hangja kötekedő volt, és gúnyos. – Bocsánat. Nem kellene
bírálnom semmit. Most már közétek tartozom. Hiszen
megöltem azt a lányt.
– Igen, feltehetően megölted.

397
 –  Természetesen nem volt más választásom. Neked a
jelen esetben van választásod.
–  Nincs. Az önvédelem sokfélét jelenthet az embereknek.
Néhányunknak azt jelenti, hogy lelőjük azt, aki fenyeget
minket. Másoknak azt, hogy csak azután lőnek, ha már rájuk
lőttek. Most is önvédelemről van szó, Miriam. A társadalom
védekezik a léhák és semmittevők ellen. Csak ki kell vetíteni a
tényeket. Minden azon múlik, hogy hogyan fogja föl valaki a
közvetlen szükségszerűséget.
Miriam megértette, voltaképpen mindvégig értette. – Ki
kerül tehát a bíróság elé?
– Mind a ketten. Hacsak vallomást nem tesz, aki hibázott.
– Én már megtettem a vallomásomat.
– Tudod jól, mire gondolok.
– Mindketten hazudni fogunk.
–  Erről meg vagyok győződve. De a hadseregben erre is
megvan a megfelelő eljárás. Van rá példa. Mindkettőtöket
bűnösnek fognak találni Burg és a magam vallomása alapján.
–  És mi ez az egész? Színjáték vagy csakugyan főbe
akarjátok lőni egyikünket vagy mindkettőnket?
Hausner rágyújtott. Aligha sikerülne bárkit rábírnia, hogy
részt vegyen a haditörvényszékben, a kivégzőosztagról már
nem is beszélve. Akkor meg mire való ez a cirkusz?
Megmutatni a katonáknak, hogy a játékot az utolsó pillanatig
szabályosan kell játszani? Félelmet kelteni a halálra fáradt
emberekben, akik aludni akarnak az őrségben, vagy más
helyzetben nem elég gyorsan engedelmeskednek a
parancsnak? Vagy Burg ezt az eszközt találta, hogy leszállítsa
őt a magas lóról?

398
 –  Nos, agyon akartok lőni minket vagy sem? Ha nem,
akkor eressz ki innen. Dolgom van. Ha tárgyalást rendeztek,
akkor essünk túl rajta, ne várassatok reggelig.
Hausner a padlóra hajította a cigarettáját, és lenézett az
asszonyra. Miriam arcát megvilágította a repülőablakon
beszivárgó holdfény. Fölnézett. Arca egyáltalán nem volt
olyan haragos és kemény, amilyennek a szavai után lehetett
volna ítélni. Nyíltan, bizakodón nézett, mint aki kész elfogadni,
bármit mond is a férfi. Hausner egyszerre rájött, hogy talán
most látják egymást utoljára.
–  Meghúznád a ravaszt a saját kezeddel, Jacob? – A
hang kíváncsi volt, mintha a véleményét kérdezné a
halálbüntetésről általában.
Hausner odalépett hozzá. Nem tudta eldönteni, hogy mit
csináljon vagy mit mondjon. Aztán hirtelen letérdelt az asszony
elé, és rátette kezét a meztelen térdére. – Én… inkább
megölném magam, mint hogy neked ártsak. És megölnék
bárki mást, aki neked ártani próbál. Szeretlek. – Őt magát nem
annyira lepték meg ezek a szavak, mint láthatóan az asszonyt.
Miriam elfordította az arcát, és kinézett az elosztófal
repedésén.
Hausner megragadta az asszony térdét, és megrázta. –
Szeretlek.
Miriam visszafordította a fejét, és bólintott. A kezét rátette
a férfiéra. Halkan, rekedtes hangon beszélt. – Sajnálom, hogy
kínos helyzetbe hoztalak, Jacob.
–  Hát… tudod, az ember egész életén át kialakított
meggyőződése fikarcnyit sem ér, amikor egyszer csak egy

399
ilyen döntés előtt áll. A szív döntése előtt, ahogy mondják. –
Kényszeredetten elmosolyodott.
Miriam viszonozta a mosolyt. – Ez nem igaz. Igazán
következetes voltál. Következetes csirkefogó, ha szabad
kimondanom. – Csaknem nevetett. – Sajnálom, hogy ilyen
helyzetbe hoztalak. Könnyebb dolgod volna, ha Eszter
Aronszont kéne főbe lőnöd?
– Na, ebből elég. Mindkettőtöket kihúzlak ebből a bajból.
Az asszony megszorította a férfi két kezét. – Szegény
Jacob.
Otthon kellett volna maradnod az apád villájában.
Gazdag semmittevőnek.
–  Eljössz egyszer az apám házába pészahra? – Hausner
hirtelen úgy érezte, ha ezt kérdi az asszonytól, akkor talán
még ő is eljuthat oda.
Miriam mosolygott, megfogta a férfi két kezét, és az
arcához szorította.
Hausner mázsás súlyt érzett a mellkasában, amilyet sok-
sok éve nem érzett már. Égy percig várt, mielőtt annyira bízott
a hangjában, hogy meg mert szólalni. – Sajnálom… sajnálom,
hogy akkor otthagytalak.
Miriam hangja mély volt és lágy. – Megértelek.
– Csakugyan?
– A jövő miatt. Nekünk nincs jövőnk. – Arcát a férfi mellére
fektette.
Hausner közelebb húzta magához az asszonyt. – Nem,
nekünk nincs jövőnk. – Élni akart. Azt akarta, hogy legyen
jövője. De tudta, még ha élve maradna, ezt az asszonyt akkor
is elvesztené. Laskov miatt. A férje miatt. Vagy valaki más

400
miatt. Az ő kettősük nem arra született, hogy sokáig tartson.
Akkor meg majd talán azt kívánná, hogy miért nem halt meg
Babilonban.
Az asszony sírni kezdett, és Hausnernak úgy tetszett: olyan,
mint a szél, mindent maga alá temet, és végtelenül szomorú.
Érezte az arcán a könnyek árját. Először azt gondolta: a
maga könnye, és aztán valóban az lett. Minden olyan
szomorú, gondolta, mint amikor gyerekkorodban felébredsz
egy keserédes álomból, és rájössz, hogy gombóc van a
torkodban, és párás a szemed. Akkor szomorú lesz az egész
napod, de semmit nem tehetsz ellene, hisz álom volt.
Ilyenfajta szomorúságot érzett most az asszonnyal.
Kapaszkodtak egymásba, az asszony fékezhetetlenül
zokogott. Hausner nem tudott mit mondani, hogy megállítsa,
úgy gondolta: minden joga megvan a sírásra. Sírjon, ahogy
csak akar. Jól van, gondolta, sírj, Miriam, ordíts tele torokból,
csak ne szenvedj némán. Az a bolondoknak való. Ilyen volt az
a Miriam, akit mindenki ismert Tel Avivban és Jeruzsálemben.
Hadd tudja meg a fájdalmadat a világ. S ha mindenki
üvöltene minden igazságtalan, barbár, szeretetlen tett után,
akkor már megtettük volna az első lépést a valódi emberség
felé. Miért mennének az emberek tiltakozás nélkül a halálba?
Sikíts! Kiabálj! Üvölts!
S Miriam, mintha a gondolataiban olvasott volna,
hátravetette a fejét, és nyüszített, mint egy állat.
Így a jó, Miriam. Ordíts! A véredet ontották, lemészárolták
a családodat. Ellopták a gyerekkorodat, elvették a férjedet,
megölték a fiadat, legyilkolták a barátaidat, és itt hagytak

401
egyedül egy ilyen emberrel, mint Jacob Hausner. Jogod van
hozzá, hogy sírj.
Az asszony zokogása mind hangosabbá vált, már
hangosabbá, mint a szél. Hausner tudta, hogy Burg hallja,
talán mások is hallják odakint, de nem érdekelte. – Ha bármit
tehetnék, amitől egy kicsit könnyebb lenne, megtenném,
Miriam.
Miriam bólintott: érti. Aztán hirtelen a két kezébe fogta a
férfi fejét, és megcsókolta, ahogy a férjét csókolta aznap,
amikor elment a háborúba. – Jószéf – zokogta el a nevét. –
Jacob. – Valamit motyogott még, amit Hausner nem értett.
Száját az asszony arcához szorította, aztán a nyakára, és
megízlelte a könnyeit. Jószéf. Teddy. Jacob. Mi a különbség?
Ha vigasztalják az asszonyt, ha nem okoznak neki újabb
fájdalmat. Hausner arra gondolt: bárcsak visszatérne élve
Miriam férje. Megmondja neki, hogy Rís tud róla? Nem, soha!
Ezt soha nem fogja megmondani. S bár az asszony Jószéf
Bernsteinre várt, Hausner abban reménykedett, hogy
legalább Teddy Laskovtól vagy valaki mástól megkaphatja,
amire szüksége van. Szerette volna, ha ő lehet az, de tudta,
hogy ez nem történhet meg. ő nem fogja viszontlátni
Jeruzsálemet, de ha viszontlátná is, Babilonon kívül ő nem
jelentene vigaszt az asszony számára. Úgy nyalta le Miriam
könnyeit, ahogy egy állat nyaldossa a másik sebeit.

Dobkin még sosem érezte a vér vagy egy idegen ember

verejtéke ízét, s most meglepte, hogy ez is, az is mennyire sós.
Az arab a heréjét markolta, ő pedig az arab torkába
mélyesztette a fogát. Mindketten meg akarták ölni a másikat,
de fegyver nélkül eleinte nem tudták, hogyan tegyék. Úgy

402
kezdték, hogy ütötték a jól látható helyeket: a fejet, a
mellkast. Talib szétverte az olajlámpást Dobkin fején, s a
nagydarab ember hátán, nyakán lecsurgott a vér és a
faggyú. De ezeket a helyeket a természet páncélja védte. S
akkor előtörtek a lélekben oly mélyre rejtett ősi ösztönök.
Mindkét férfinak végigborzongott a hátgerince, hátán felállt a
szőr, a heréi összezsugorodtak, ahogy ráébredt, hogy mivé lett.
Megtalálták a gyenge pontokat, melyeket a természet
érthetetlen módon szabadon hagyott.
Dobkin erőlködött, hogy összecsukja az állkapcsát, és
megpróbált nem figyelni az égető fájdalomra. Nem találta el
az arab nyaki erét, de tudta, hogy a légcső porca hamarosan
összetörik, csak ki kell tartania még az erőfeszítésében.
Talib azzal próbálkozott, hogy erősebben markolja Dobkin
heréjét, de a nagy ember térde állandóan belényomódott,
ahogy ide-oda hemperegtek a sárpadlón. Talib kinyújtotta
kezét, és Dobkin szemébe döfött volna, de Dobkin szorosan
lezárta a szemhéját, és arcát még mélyebben Talib nyakába
süllyesztette. Mindketten az életükért küzdöttek, teljes
némaságban. És egyiknek sem jutott eszébe egyetlen
másodpercre sem kegyelmet kérni.
Egy másik kunyhóban, a kanyargós utcácska túloldalán a
melléjük kijelölt két ember gyógyteát főzött a ropogó
bogáncskóróból rakott tűz fölött, és történetekkel
szórakoztatta egymást. Nem hallottak semmi szokatlant, csak
a szél fütyülését meg a zsalugáter csapkodását.
Dobkin nem bírta tovább a fájdalmat. A seb a combján
megnyílt és vérzett. Úgy érezte, hogy mindjárt elveszti az
eszméletét. Kotorászva kereste a terrakottaszobrot a

403
zsebében, és teljes erővel Talib fülére csapott vele. A szél
démonának szárnya darabokra tört az ütéstől. Az arab
sikoltását elnyelte egy hirtelen szélroham, mely kitárta a
zsalugátert.
Az elkábult Talib fogása egy időre meglazult, úgyhogy
Dobkin el tudott húzódni. Dobkin fölemelte hatalmas kezét, és
a Pazúzu kicsorbult élével Talib ép szemébe csapott. Az arab
férfi hosszú üvöltést hallatott, és kezét az arca elé kapta.
Dobkin fölvette a démon szárnyának hegyes szilánkját, és
beledöfte Talib nyaki erébe. A vér szökőkútként lövellt Dobkin
arcába.
Talib összevissza hánykolódott a szobában, a nyakára
tapasztotta a kezét, és bugyborgó hangot hallatott. A két férfi
többször is összeütközött a kicsi, sötét helyiségben, és
ahányszor megérintették egymást, állati hangok hagyták el
torkukat. Talib haláltusájában vérrel fröcskölte be a falat és a
padlót.
Végül Dobkin lezuhant egy sarokba, és mozdulatlanul
maradt. Hallgatott, amíg biztos nem lehetett benne, hogy az
arab meghalt, azután lefeküdt, és küszködve megpróbálta
megakadályozni, hogy elveszítse az eszméletét. Köpködött,
hogy szájából eltüntesse a vér ízét, de tudta, hogy ettől az íztől
már soha életében nem fog megszabadulni.

404
 27

Laskov ésTalman éppúgy meglepődött, mint bárki más, amikor

újra meghívták őket a miniszterelnök értekezletére.
Laskov végighallgatta Ezra Adam fénykép-kiértékelő
jelentését. Szenvtelenül beszélt, de Laskov értette, hogy
valójában azt mondja: „Higgyenek nekem, megtaláltam az
elveszett Concorde-ot. Menjenek és hozzák haza őket.”
Laskov sok fénykép-kiértékelőt hallott életében, csalhatatlanul
felismerte a hangsúlyt. Adam egyenként végigvette az SR-71-
és tucatnyi nagy magasságból készült infravörös felvételét,
amelyeket az amerikaiak csak néhány órával az izraeli kérés
előtt készítettek.
A jelen lévő miniszterek és tábornokok, akiknek legtöbbje
semmit sem tudott kivenni a világos és sötét pöttyökből, a
maga fényképmásolatain követte Adam beszámolóját.
A kiértékelő letett egy képet az asztalra, és felnézett a
miniszterelnökre. – Láthatja, miniszterelnök úr, hogy nem
könnyű a képeket értelmezni, amikor… hogy is hívják, a serdzsi
felkavarja a port, és rendkívül nagy a magasság. Igazából el
kéne készíteni a magunk mélyrepüléses felvételeit, de
természetesen megértem, hogy vannak politikai…
–  Csak folytassa, fiatalember – vágott közbe a légierő
egyik tábornoka. – A politika meg legyen a miniszterelnök
gondja.
–  Igenis, tábornok úr. Nos, itt… lássuk a tízes számú
felvételt. Hasonló a többihez. Láttam én már ezt a képletet

405
máskor is. Kicsi, szétszórt, rendszertelen hőjelzések. Talán harcról
árulkodnak.
–  Vagy táborozó pásztorokról – mondta egy gyalogos
tábornok.
–  Vagy egy faluról – tette hozzá egy miniszter, aki egy
órával ezelőtt még semmit sem tudott az infravörös-
fényképezésről, de gyorsan tanult.
–  Igaz – hagyta jóvá Adam. – Lehetne bármelyik. De az
embernek egy idő után megérzései alakulnak ki az ilyesmiről.
Először is: ezen ponton nem tudunk falu létezéséről. Kérem,
tekintsék meg Babilon átlátszó régészeti térképét, melyet
valamennyien ráfektethetnek az önök előtt lévő képre. Kvejris
falu egy kilométernyire délre fekszik a forró pontoktól, az Istár-
kapu közelében. Azonkívül egy falunak más a képe. Egy falu
vagy egy tábor főzés céljára gyújtott tüzei, tábortüzei vagy
lámpái más jellegű hőnyomot hagynak. Ellenőrizhető ez
Kvejrisnél. A felvételek színképelemzése alapján okom van azt
hinni, hogy ezen a lejtőn foszfor égett. És itt, az egyes-hármas
síknegyedben… kérem, nézzék meg ennek a hőkibocsátó
forrásnak a méretét. Halvány, de valami nagy tárgy. Látják?
Egy repülőgép, melynek motorjait vagy huszonnégy órája
nem kapcsolták már be. Emitt meg ezt a sor csíkot mintha
mozgó teherautók húznák, vagy egy felszálló
könnyűrepülőgép. Látják ezeket a pontokat mindegyik képen?
Ez könnyen lehet egy kis repülőgép, amely a domb fölött száll.
Laskov tudta, hogy a teremben tartózkodó laikusok
számára mindez nagyon kétséges. Meglepetésére azonban a
miniszterelnök belevágott Adam szavába. – Hiszek magának,
Adam őrmester. Az isten tudja, miért, de hiszek. – Majd pedig

406
még meglepőbb módon katonai munkatársai helyett
Laskovhoz fordult. – Nos, Laskov tábornok úr, most meséljen
nekem ezeknek a nevetséges maszatoknak az alapján.
Laskov körülnézett. – Úgy tetszik… vagyis csak
feltételezhetjük…
–  Nem, nem – vágott közbe a miniszterelnök – Csak
semmi feltételezés. A maga isteni szikrájára van szükségem.
Mindez – s meglobogtatott egy különösen sejtelmes felvételt
mindez mit jelent, tábornok úr?
Laskov végigtörölte az arcát a zsebkendőjével. – Nos,
miniszterelnök úr, azt jelenti, hogy a Concorde-ot leszállásra
kényszerítették Babilonban… méghozzá a Lear, és azt is
tudjuk, hogyan. Természetesen nem volt géprabló a
fedélzeten, így Becker, a Concorde pilótája – bizonyos
vagyok benne, hogy szavazás után – a földön várakozó
terroristák ellenőrizte területen kívül rakta le a gépet.
Laskov lehunyta a szemét. Látszott, hogy gondolkodik.
Néhány másodperc múlva kinyitotta, de tekintete a távolba
veszett. Folytatta: – Ekkor az utasoknak két választásuk volt:
menekülni vagy vállalni a harcot. Nem, nem volt választásuk.
Úgy fest, hogy a Concorde az Eufrátesz partjánál áll. Vagyis el
vannak vágva a világtól, nem futhattak volna máshova, csak
bele a folyóba. A terroristák bizonyára azonnal körülvették
őket, és lezárták a lehetséges menekülési utakat. Úgy
határoztak tehát, hogy helyben maradnak és harcolnak. Az
eltemetett erődítmény tetején vannak. Védelmi állásnak nem
rossz. Tekintsenek a térképre. Volt náluk egy Uzi és egy M-14-
és infratávcsővel s talán féltucatnyi pisztoly. A terroristák

407
felmentek a lejtőn, nem számítottak semmire, és beleszaladtak
a tűzbe. Megzavarodtak.
Visszavonuláskor talán elhagytak egy-két fegyvert.
Természetesen ezek után újra próbálkoztak…
Laskov szünetet tartott. – A Concorde rádióját zavarják.
Nem tudnak adni. Tudjuk az informátorainktól, hogy valahol
Hilla közelében rádiózavaró jeleket sugároz egy adó. Ez
önmagában nem szokatlan… tucatjával kapunk ilyen
jelentéseket. Most azonban ennek az egynek különleges
tartalma van. – Ismét szünetet tartott, tekintete körüljárt a
teremben. – A mieink tehát kitartanak és várnak. Várják, hogy
valaki a segítségükre siessen. – S a miniszterelnökre nézett.
A miniszterelnök állta a tekintetét. – Derekas történet,
tábornok úr. Próbálja elintézni, hogy engem is bekapcsoljanak
az égi rádióhálózatba, amelyikre maga rá van hangolva. –
Szünetet tartott, és koppantott a ceruzával az asztalon. –
Tehát csak néhány terroristával kell számolni? Elég kevéssel
ahhoz, hogy a Concorde utasai sikeresen védekezzenek velük
szemben?
– Miniszterelnök úr – szólalt meg a kiértékelő –, ha ezen a
képen valóban csatát látunk, az nagyon kemény küzdelem
volt. A lejtő körzete egy fél kilométeren át csupa hőnyom.
–  Nos, ezek szerint – mondta a miniszterelnök – nem a
mieinkről van szó. A mieink nemigen vívhattak nagyszabású
csatát egy nagyobb arab csapat ellen. Talán amit itt látunk –
megkocogtatta a fényképeket –, valamiféle helyi lázadás.
–  Az óriás-repülőgép, miniszterelnök úr – emlékeztette
Adam. – És a fölöttük repülő gép.

408
 – Óriás-repülőgép, ugyan! – csattant fel a miniszterelnök. –
Homályos, értelmetlen maszat. – Eltolta magától a
fényképhalmazt. Kopogott ceruzájával, szaggatta a papírjait,
aztán hátradőlt a székében, és felsóhajtott. – Na, jól van.
Óriás-repülőgép. Nagyszabású csata. Miért is ne? – Az egyik
falmélyedésben ülő telefonkezelőhöz fordult: – Megvan a
kapcsolat Bagdaddal?
A vonal igen, miniszterelnök úr. Az iraki elnök egy percen
belül a telefonnál lesz.
Csönd volt a teremben, vonszolódtak a másodpercek.
A telefonos megszólalt: – Az iraki elnök a négyes vonalon.
A miniszterelnök körülnézett a teremben, majd fölvette a
kagylót. Rácsapott a négyes gombra, és tűrhető arab nyelven
megszólalt: – Jó reggelt, elnök úr. Igen, elnök úr, a Concorde-
ról van szó, persze. Babilon, elnök úr. Ahogy mondom, Bábel.

Miriam Bernstein és Eszter Aronszon elvben most is

letartóztatásban, a Concorde utasterében volt. Hausner
keresztülhúzta Burg tervét, így elmaradt az azonnali
hadbírósági tárgyalás, Burg azonban kitartó volt. Kitartó
abban – Hausner jól tudta –, hogy az esetet felhasználja az ő
félretolására. Hausner gyanította, hogy Burg már nem hisz az ő
vezetői alkalmasságában. Burg szentül hiszi, hogy ő, Burg
képviseli a csoport érdekét, és ha ez azzal jár, hogy egy-két
nőt főbe kell lövetni, s egyidejűleg megfosztja Hausnert attól a
két utolsó tényezőtől, amely még az élethez köti: Miriamtól és
vezetői posztjától – nos, annál jobb. Burg tudott Hausner és
Miriam kapcsolatáról, de ez láthatóan szemernyit sem
változtatott a viselkedésén, amiért Hausner csak becsülhette.
Sajnálta, hogy nem tud valami egészséges gyűlöletet érezni

409
Jichák Burg iránt. Balszerencséjére rokonszenvesnek találta.
Ellenkező esetben Burg nem jutott volna el oda, ahol most tart.
Hogy a belső feszültség tovább nőjön, a külügyminiszter is
hozzáfogott a maga elkésett hatalmi játszmájához. Rengeteg
híve volt, nemcsak azért, mert a csoportnak ő volt a jog
szerinti vezetője, hanem azért is, mert valamennyi
problémájukra rendkívül vonzó megoldást kínált. Ariel
Weizman abból az elméletből indult ki, hogy az Eufrátesz
partján nincsenek már arabok, így hát az izraeliek
elszökhetnének a nyugati falon keresztül, és átúszhatnák az
Eufráteszt. A sebesültek és az úszni nem tudók megkapnák a
Concorde mentőmellényeit. Hausner és Burg beleegyezett,
hogy rövid megbeszélést tartsanak a külügyminiszter
javaslatáról. A gyűlést a Concorde szeméttel borított
utasterébe hívták össze. A külügyminiszter elnökölt.
–  Belátom – mondta Hausner –, hogy az ötlet tetszetős,
csak erősen kétlem, hogy Ahmed Rís megfeledkezne arról a
legalapvetőbb taktikáról, hogy az ellenség visszavonulási útját
elvágja. – Úgy próbált magyarázni, hogy azokhoz is szóljon,
akik teljesen civil módra gondolkodnak, de egyre növekvő
ellenállás fogadta, bármit mondott.
Hausner eredeti hatalmi körét a saját hat, mindhalálig
hűséges embere alkotta: Brin, Kaplan, Rubin, Jaffe, Marcus és
Alpern. Brin meghalt, Kaplan, Rubin és Jaffe megsebesült.
Mostanra már nemcsak az ő emberei viseltek fegyvert a
dombon. És ha most adott tanácsot – ha jót, ha rosszat –,
ellenséges fogadtatásra talált.
Burg sietett a segítségére, és rámutatott: hiába sikerülne
átkelniük a folyón, nem jutnának messzire, ha egyszer Rís

410
felfedezi, hogy eltűntek. – Utánunk rohanna a nyílt
agyagmezőkön, és úgy mészárolna le minket, mint egy falka
sakál a mezőn menekülő nyulakat, vagy ami még rosszabb,
rákényszerítené a csoportot a megadásra.
Mégis, az embereknek több mint a fele el akart
menekülni Babilonból. Hausner tudta, hogy mindent meg kell
tennie, ami lehetséges, hogy a csoportot egyben tartsa. Kár
volna, sőt egyenesen tragédiához vezetne, ha minden
áldozatuk és bátorságuk semmivé foszlana egy
elhamarkodott menekülési kísérletben.
A külügyminiszter ragaszkodott hozzá, hogy megvitassa
Burggal Miriam Bernstein és Eszter Aronszon dolgát, Burg
azonban nem volt hajlandó rá. A két nő letartóztatásban
marad, amíg ő, Burg, össze nem válogatja a hadbíróság
tagjait. Levin rabbi egyszerűen leszamarazta Burgot, és
undorodva elment. A rövid tárgyalást elnapolták, és nem
jelölték ki újabb összejövetel időpontját.
Sem Hausner, sem Burg, sem jó néhány más ember nem
sajnálta, hogy ilyen gyorsan felborult a demokratikus eljárás.
Tudták, hogy ha ott és akkor szavazásra került volna sor, az
valószínűleg felhatalmazta volna a külügyminisztert: vezesse ki
őket Babilonból, de azt is tudták, hogy ez az exodus
katasztrófával végződne. Ariel Weizman nem Mózes, őelőtte
nem nyílnak meg a vizek, nem nyelik el Ahmed Rís seregét.
Hausner és Burg semmiben nem értett egyet, talán csak
egyetlen dologban voltak azonos nézeten: a sikeres
hadviselés fontosabb annál, semhogy politikusokra bízzák.

Rís és Szálem Hamádi keresztülvezette serege maradékát

az Istár-kapun, majd fel a Szent Úton, míg el nem érték

411
Ninmah istennő templomát, melynél nyugatnak fordultak, a
görög színház felé. Egy régi öntözőcsatorna medrében
haladva elhagyták a belső várfalat. Még egy kilométerrel
nyugatra rátaláltak a külső várfalra, és amellett haladtak az
északi fellegvár felé.
Rís utolérte Hamádit, és a fülébe kiabálta: – Észre sem
fogják venni, és szépen besétálunk a védelmi körzetük kellős
közepébe.
–  Így lesz. – Hamádi a hegyekből lesüvöltő szélre figyelt.
Ahol jártak, a fal megvédte őket a széltől, de a romos
építmény sehol sem volt magasabb két méternél, így a
homok és a por fojtogatásában nehezen lélegeztek az
emberek, ahogy igyekeztek lépést tartani Ríssel. – Lassítanunk
kell, Ahmed.
– Nem. A szél bármikor alábbhagyhat.
Hamádi nem tartozott a sivatagi arabok közé, a homok
belélegzésétől éppúgy viszolygott, akár az izraeliek a dombon.
Az embereire nézett, akik kísértetként haladtak előre a
kavargó sötétségben. Sokan közülük kötést viseltek,
némelyikük húzta a lábát. Nem kétséges, hogy ez már nem az
a tökéletesen fegyelmezett, megbízható sereg. Ha nem
győznek a harcban, gondolta Hamádi, fellázadhatnak és
legyilkolhatják a parancsnokokat. Ha győznek, akkor
lemészárolják az izraelieket, és nem marad túsz. Márpedig
túszok nélkül neki és Rísnek nem lesz semmiféle ütőkártyája a
tárgyaláson. Így vagy úgy, Hamádi tudta, hogy neki és Rísnek
vége. Ezt azonban Rís láthatóan nem fogta fel, ő pedig nem
fogja elárulni neki.

412
 Rís gyorsított a léptein, s az asbálok követték. Most már
csaknem futottak, és Hamádit furcsa érzés fogta el: fejjel
rohannak a végzetbe, a történelemmel való találkozásba, a
személyes sorsukba, egy olyan összecsapásba, mely zsidók és
arabok viszonyát a következő évtizedre vagy annál is tovább
meghatározza majd. Hamádi az elmúlt huszonnégy órán át
gondosan figyelte a bagdadi rádiót, és annyit tudott már: ha
semmi mást nem értek el, legalábbis komoly veszélybe
sodorták a békekonferenciát. A világtörténelem
megváltoztatásának kilátása azonban elhalványult, amikor
előkerültek a személyes szenvedélyek és indítékok.
Visszaemlékezett Hausnerra, amikor megmotozták, s ott állt
meztelenül a tűző nap alatt, Babilon oroszlánja mellett.
Emlékezett a bőre tapintására, ahogy végigfutott rajta a keze.
Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megerőszakolja Jacob
Hausnert – hátulról, mint egy állat. Hogy megalázza, azután
megkínozza és megcsonkítsa.

Hausner egyedül hagyta el a külügyminiszter értekezletét,

meggörnyedve a serdzsi alatt. Arcába fújt a homok,
elrongyolódott ruháját szél cibálta. A megállás nélkül üvöltő
orkán hangja lassan megőrjítette, ordítani szeretett volna.
Kaplant azon a ponton találta, melyet oly sokáig Brin
foglalt el. Az infratávcsövet egy AK-47-eshez rögzítették, de
most ez sem segített kifürkészni a vad éjszakát. Kaplant sebláz
rázta, de ragaszkodott hozzá, hogy mint a legjobb éjjeli lövész,
megkapja ezt a helyet.
Naomi Haber kinézett a mellvéd fölött, s próbálta kivenni,
lát-e valami mozgást a homokfelhőben. Újonnan fabrikált
szélvédő takarta az arcát. A Concorde ablakaiból vágott

413
plexiből készült, szélén a homok ellen a székekből kiszedett
habgumi szigetelés ezzel a módszerrel tartják távol a vizet a
könnyűbúvárok maszkjából is. A lány gumipánttal erősítette a
szélvédőt a fejéhez.
Hausner félrehúzta Kaplant. – Nyilván tudja, hogy ebben
a homokviharban nem kell a hold lementéig várniuk.
– Tudom. – És Kaplan Hausnerről is tudott mindent. Ismerte
Hausner hangját, a modorosságait, és tudta, hogy amit most
mond, az nem lesz kellemes.
–  Nincs már figyelőpontunk, nincsenek olyan eszközeink,
melyek riasztanának a bajban. Sötétben tapogatózunk.
– Tudom. – Kezdett formát ölteni a dolog.
–  A helyettesem, Burg, szigorúan megtiltotta, hogy bárki
elhagyja a körzetet.
–  Ezt is tudom. – Hausner úgy bukkant fel Kaplan előtt a
sötétből és a porfelhőből, úgy érintette meg, mint a halál
angyala. És Kaplan most meg fog halni.
–  Azt mondják, legjobb védekezés a támadás. Nem
várhatunk itt, mint egy rémült szarvascsorda, puszta
sokaságunkban reménykedve, hogy netán a farkasok kétszer
is meggondolják a támadást. Ha pedig támadnak, akkor
nemigen tehetünk mást, mint hogy vállvetve odaállunk, és
rúgunk, mint a szarvasok. Át kell vinnünk a küzdelmet az ő
területükre. Meg kell fordítani a helyzetet. Támadnunk kell,
ahogy a múlt éjjel.
– Igen.
–  Ha nem tesszük, akkor egyszer csak felbukkannak a
romok közül, és itt lesznek a dombon, mielőtt az ujjunkat
mozdítanánk. Nézzen csak ki oda.

414
 Kaplan engedelmesen nézte a kavargó homokot. A
védővonalat futóhomok borította, s a mellvéden túl öt
méternél messzebb nem lehetett ellátni. Akár ott is lehetnének
– hatméternyire tőlük, akkor se tudnák. Hirtelen rossz érzés,
szinte páni félelem fogta el, és szorosabban markolta a
fegyverét. Nagyon szeretett volna elfutni, bele az éjszakába,
átvágni tulajdon testével a feketeséget és látni, hogy mi van
a lejtőn.
– Mi van odakint, Móse? Mi van odakint?
– Nem tudom.
– És nem is kíváncsi rá?
Kaplan nem felelt.
Hausner várt, aztán folytatta a helyzet értékelését. – A
leghatékonyabb stratégia most az volna, ha leküldenénk egy
őrjáratot lesállásba. A magam részéről a külső falnál állítanék
lest. Az asbálok csak úgy juthatnak ide az Istár-kaputól, hogy
a fal mentén jönnek. Aki ott lesben áll, nemcsak a támadókat
tizedelné meg, hanem minket is figyelmeztetne jó előre. –
Felsóhajtott. – Burg azonban nem hajlandó semmi további
áldozatra, sem arra, hogy erőinket kettéosszuk. Az ő személyes
döntése, de kénytelen vagyok belemenni. – Szünetet tartott. –
Másfelől azonban… Másfelől, ha egyetlenegy ember ott
feküdne kint, kezében géppisztollyal és néhány száz
tölténnyel, miközben az asbálok a fal mentén haladnak előre,
legalább egytucatnyival végezhetne, mielőtt egyáltalán
visszalőnének. – Szünetet tartott. – Ugye tudja? – Hausner a
tenyere mögött meggyújtott egy cigarettát, és átadta
Kaplannak, s ez a mozdulat bensőségesebb volt, mint bármi,
amit Kaplan valaha tapasztalt Jacob Hausnertól.

415
 Kaplan hosszút szívott a cigarettából, és nem adta vissza.
– Azt hiszem, így van… hacsak nincsenek máris félúton a
lejtőn.
– Igen – hagyta rá Hausner. – Ez a lehetőség is fennáll. És
kétségtelenül most is ott vannak őrszemeik a lejtő alján. De
egyetlen embernek nem volna nehéz átcsúsznia a sötétben.
Kaplan nem kételkedett abban, hogy Hausner szükség
esetén maga is lemenne. Ha Hausner úgy döntött, hogy nem
maga indul, annak egyetlen oka lehet: hogy fontosabbnak
érzi feladatát idefönt a dombon. Kaplan azonban egyszer
már kockára tette az életét Hausnerért, és most mohó vágyat
érzett magában, hogy tisztes öregkort érjen meg. Hausner ezt
a vágyat próbálja aláásni. – Aki oda lemegy, annak rohadtul
kevés esélye lesz, hogy vissza is térjen.
– Rohadtul kevés.
– Különösen ha sebesülés is fékezi a mozgását.
Hausner bólintott. – Tudja, Móse, ezen a hegyen csak
néhány igazi katona van. Maguk hatan, Dobkin, néhány
veterán… Burg. És a számuk egyre fogy. A hivatásos tudja,
hogy eljön a nap, amikor olyat várnak el tőle, amit az egyszerű
sorkatonától soha. Érti, amit mondok?
– Persze. – Kaplan azon gondolkodott, hogy Hausner miért
nem Marcushoz vagy Alpernhez fordult. Azok nem sebesültek
meg. Hát persze! Ez a „megtiszteltetés”, ahogy a nagy
könyvben meg van írva. Biztos van más oka is, de Kaplan
nem is próbálta megfejteni a Jacob Hausner cselekedetei
mögött rejlő indítékokat.
–  Na jó… köszönöm, hogy végighallgatta, amit
összehordtam, Móse.

416
 –  Szóra sem érdemes. – Kaplan habozott. Amikor látta,
hogy Hausner még nem indul, hozzátette: – Tulajdonképpen
az embernek pusztán attól is támadhat jó ötlete, hogy
meghallgatta valaki másnak a véleményét.
– Így van.
Kaplan megint habozott, aztán megfordult, lépett egyet.
Érezte a vállán Hausner kezét, és hallotta a hangját, ahogy
valami odaillőt mond, de magukat a szavakat nem értette. Az
volt az egészben az ördögi, hogy még csak el sem búcsúzhat
azoktól, akik az elmúlt huszonnégy órában olyan fontossá
lettek az életében. Nagyon egyedül érezte magát, ahogy
nekivágott az éjszakának.

417
 28

A miniszterelnök egyenesen ült, a telefont a füléhez szorította.

Szúrós pillantásokat lövellt a szobában ülő emberekre, akik
fülhallgatón keresztül követték a beszélgetést. Nem haladt jól
a telefonos tárgyalás Bagdaddal. Az iraki elnök
végigzongorázta az érzelmek skáláját: először meglepődött a
híren, aztán hitetlenkedett fölötte, majd pedig közönyösen
hallgatta az izraeli miniszterelnök javaslatait. A miniszterelnök
egyenletesen és határozottan beszélt. – Elnök úr, nem áll
módomban megnevezni a hírforrásomat, de a hír egy
rendszerint megbízható helyről származik. – Körülnézett a
szobában, mintha meg akarna bizonyosodni a megbízható
forrásról.
Teddy Laskov és Isaac Talman az ajtónál állt. A
miniszterelnök tekintete őket méregette.
Az iraki elnök felsóhajtott, s a miniszterelnök tudta, hogy
arabul ez azt jelenti: „nagy kár, de nem kerültünk közelebb a
megállapodáshoz”, vagy valami effélét. Az iraki azt mondta: –
Akárhogy is, mélyrepülésű felderítésről szó sem lehet. Tombol a
serdzsi. Bizonyos vagyok benne, hogy az önök amerikai
barátai nagy magasságú gépeikkel már át is repültek
törvénytelenül a terület fölött. Érjék be ennyivel.
– Ilyesmiről nem tudok.
Az iraki elnök nem törődött kollégája tagadásával, sorolni
kezdte ellenérveit az elhamarkodott lépésekkel szemben.

418
 A miniszterelnök hallgatta, ahogy a szél rázza a
zsalugátereket, s csak félig figyelt az irakira. Tudta, hogy
áradás után, homokvihar közepette, sötétben a szárazföldi
csapatszállítás éppoly lehetetlen, mint a légi. Mennél
erőteljesebben szorítja sarokba az irakit, annál jobban
kiviláglanak az iraki szállítási és távközlési hálózat hiányosságai,
azokról a hiányosságokról már nem is beszélve, amelyek akkor
merülnek fel, ha tulajdon fegyveres erők kívánnak mozogni a
saját országuk területén. Az elnököt az a körülmény, hogy be
kell ismernie valamit ezekből a gondokból, rendkívül
felingerelte. De ott van a közelben Hilla, az elég tisztes méretű
város, gondolta a miniszterelnök. – És Hillában nincs helyőrség?
– kérdezte. A felderítése már tudatta vele, hogy van.
Hosszú szünet következett. Az iraki elnök a beosztottjaival
tárgyalt. Végül ismét beleszólt a kagylóba: – Sajnálom, ez
szigorúan titkos információ.
A miniszterelnök keze megfeszült a telefonon, az ujjai
belefehéredtek. – Elnök úr… mi az ön javaslata? – Az órájára
tekintett.
– Várni, amíg a vihar elül, vagy legalább napkeltéig.
– Talán akkor már késő lesz.
–  Miniszterelnök úr… a régi kényszerhelyzet előtt állunk:
kockáztassunk-e emberéletet emberéletek megmentéséért?
Ön azt állítja: ötven izraelit bekerítettek Babilonban, s azt várja
tőlem, hogy belemenjek egy kockázatos műveletbe, mely a
puszta balesetek révén is szedhet ugyanennyi áldozatot, hogy
a költségekről már ne is beszéljünk… Akárhogy is, halvány
sejtelmünk sincs, hogy mi történik Babilonban, ha ugyan
egyáltalán történik valami.

419
 – De azt azért tudja, hogy valami történik, nemde?
Az iraki elnök habozott. – Valami történik. Épp most
erősítette meg a hillai kormányhivatalunk, hogy valami folyik
Babilon romjai körül.
A teremben az izgatottság moraja futott végig, amint az
iraki elnök ezt elismerte.
A miniszterelnök előrehajolt a telefon fölött. Most már nem
látta semmi értelmét, hogy óvatosan játssza ki a lapjait.
Hirtelen beleszólt a kagylóba: – Akkor hát, az isten szerelmére,
küldje oda a hillai helyőrséget!
Ismét hosszú szünet következett. A hang, ahogy visszatért,
csaknem bocsánatkérő volt, zavart. – A hillai helyőrségben a
421-es zászlóalj állomásozik… a maguk katonai hírszerzése
bizonnyal tud róla. Ez az egység csaknem kizárólag
palesztinokból áll. Harcoltak maguk ellen 1967-ben és 1973-
ban. A tisztek irakiak, de a katonák menekültek és menekültek
fiai. Nem volna becsületes dolog olyan helyzetbe hozni őket,
amelyben kettészakadhat a hűségük. Ezt ön igazán
megértheti.
A miniszterelnök megértette. Körülnézett. A beszélgetést
hallgató emberek láthatóan megdühödtek. A terem
hangulata a határozott intézkedések felé hajlott. – Elnök úr,
lehetséges volna, hogy most beszéljen Hillával? Addig tartom
a kagylót. Kérje meg az ottani kormányhivatalnokait vagy
azokat a tisztjeit, akikre számíthat, hogy derítsék ki, mi is történt
pontosan.
– Sajnálatos módon a telefonvonalakkal pillanatnyilag sok
nehézségünk van. A vihar és az áradások kárt okoztak

420
bennük. Hívni fogjuk őket rádión, és majd meglátjuk,
megtudunk-e valamit.
–  Értem. – A miniszterelnöknek nem volt oka azt hinni,
hogy az iraki elnök nem mond igazat a telefonvonalakkal
kapcsolatban. Volt még egy jó lapja, amelyet kijátszhatott. –
Elnök úr, katonai szakértőink úgy tájékoztatnak, hogy Babilont
a folyón akadálytalanul meg lehet közelíteni. Az Eufráteszen
bármely más helyőrségi városból órák alatt Babilonba
érkezhetne a segítség.
Az iraki elnök hangja most határozottan és türelmetlenül
csattant. – Mit képzel, hogy az Eufrátesz is olyan nyomorult kis
patak, mint a maguk Jordánja? Széles, hatalmas folyam az! Az
évnek ebben a szakaszában úgy tör rá a síkságra, mint a
szétszéledt nyáj. Átfolyik tavakon, mocsarakon, rengeteg
keskeny patakon, amelyek most felduzzadtak, s ember legyen
a talpán, aki nem téveszti össze őket magával a folyammal.
Ma éjszaka sok hamis folyó folyik Babilon körül, melyeken
nagyon el lehet tévedni.
A miniszterelnök mindezt már tudta. Azt is, hogy Babilon
maga sem a mai Eufrátesz mentén áll, hanem a régi,
keskenyebb folyamágon. Egy korszerű hadseregnek vagy
folyamőregységnek mégis el kell tudnia érni. Ezt már az ókori
mezopotámiaiak is meg tudták oldani. – Elnök úr, tisztában
vagyunk azokkal az óriási nehézségekkel, melyeken az ön
országa minden tavasszal keresztülmegy, és azzal is tisztában
vagyunk, hogy az év bármely más szakában számíthatnánk
rá, hogy önök gyorsan és biztonsággal eleget tesznek a
kérésünknek. Tudjuk, hogy ezek a… – lenyelte a terrorista szót
– …gerillák többek között azért választották az ön hazáját,

421
mert Babilon most néhány héten át megközelíthetetlen. Ennek
ellenére, elnök úr, azt is tudom, hogy ön minden segítséget
meg fog adni, amely a hatalmában áll.
Választ nem kapott.
A miniszterelnök tisztában volt vele, hogy az iraki elnök
büszkeségét már így is nagyon sok sérelem érte: kénytelen
volt beismerni, hogy katonái esetleg nem lesznek hozzá
hűségesek, hogy nem képes mozgatni országában a
haderejét, arról nem is beszélve, hogy az elrabolt Concorde-
ot az ő tudomása nélkül rakhatták le az ország közepére.
Ehhez hozzájön még az is, hogy egy kis palesztin
magánhadsereg az ő szuverén állama területén végzi
hadműveletét. A miniszterelnök megérezte, hogy az iraki elnök,
érthető módon, nincs jó hangulatban. Most már csak egyet
tehet: sértést sértésre halmozva megpróbálja rávenni
valamilyen cselekedetre. – Tud róla, elnök úr, hogy a Samija-
sivatagban palesztin kiképzőtábor működik? Valószínűleg
onnan szivárogtak át Babilonba a palesztinok.
Megint nem kapott választ.
A miniszterelnök körülnézett az asztalon. Egy ezredes, a
lélektani hadviselés szakértője, aki az évek során sokat
foglalkozott az iraki elnök tanulmányozásával, feljegyzést firkált
egy cetlire, melyet odacsúsztatott neki. A miniszterelnök
elolvasta. Ha már idáig heccelte, csinálja végig. Késő a
diplomáciához. A miniszterelnök bólintott, és beleszólt a
telefonba: – Elnök úr, egyáltalán képesek az ön fegyveres erői
ilyen késő éjszaka hadműveletet indítani?
Még most sem kapott választ. Végül újra megszólalt az
elnök hangja. Igen hűvös volt. – Képesek. Parancsot fogok

422
adni a folyami műveletre. De hajnalig nem tudnak partra
szállni. Ennél többet nem tehetek.
– Ez nagyszerű lesz – mondta a miniszterelnök, tudva, hogy
ami történik, az minden lesz, csak nem nagyszerű, de mégsem
akarta kockáztatni azt a keveset, amit eddig elért.
– Mit remél, mit találunk ott?
– Sejtelmem sincs róla.
– Nos, nekünk sincs. Az ön kedvéért reménykedem abban,
hogy lesz ott valami. Mert ha nem, az meglehetősen kínos
lenne önnek.
– Tudom. – A miniszterelnök szünetet tartott. Eljött az idő a
kérdések kérdésére. – Megengedné, hogy segítsünk? Közös
hadműveletet indíthatnánk.
Ezúttal a legrövidebb szünetre sem került sor. – Erről szó
sem lehet.
Nem lett volna értelme ezen vitázni. – Rendben van, sok
szerencsét önöknek.
Az iraki elnök kivárta a csöndet, aztán halkan mondta: –
Babilon. A fogság. Különös.
Igen, különös. – A Közel-Keleten senki sem léphet a
politika vagy a diplomácia mezején úgy, hogy bele ne
botoljon ötezer év történelmébe, ne tegyen olyan
mozdulatot, mely óhatatlanul rossz vért szül. Az amerikaiak ezt
képtelenek megérteni. A nemzetközi tárgyalások időnként úgy
hoznak felszínre három évezreddel ezelőtti eseményeket,
mintha az elmúlt héten történtek volna. Vajon mindezt
tekintetbe véve van-e remény bármelyikük számára? – De
mégsem olyan nagyon különös.

423
 –  Talán nem. – Az iraki elnök szünetet tartott. – Ne
gondolja, hogy nem érzünk együtt önökkel. A terroristák nem
tesznek jó szolgálatot nekünk sem. Nincs felelős arab kormány,
mely helyeselné tettüket. – Megint elhallgatott, és az izraeliek
valami mély, mélabús sóhajra emlékeztető zajt hallottak a
hangszórón át. Annyira arab volt ez a hang, s egyidejűleg
annyira zsidó, hogy a teremben ülők közül sokakat eltöltött az
együttérzés, egyenesen a rokonság érzése. Az iraki elnök
megköszörülte a torkát. – Most le kell tennem a telefont.
– Hajnal előtt felhívom, elnök úr.
– Rendben van.
A telefon elnémult. A miniszterelnök fölnézett. – Nos, akkor
megyünk vagy sem? – A faliórára tekintett. Alig hat óra
maradt hátra a babiloni napkeltéig. – Vagy várunk az
irakiakra? – Rágyújtott, a gyufa sercegése betöltötte a néma
szobát. – Meg kell érteniük: ez volt az első párbeszéd a
történelem során egy izraeli miniszterelnök és egy iraki elnök
között. Kockáztassuk-e azt, ami ebből származhat?
Kockáztassuk-e azt az egész békehangulatot, mely a két
Concorde-ot elindította? – Körülnézett a teremben, és próbált
olvasni a hosszú asztalnál ülő emberek arcán. Közülük nem
egy ott volt már az entebbei megbeszélésen is, de ez a
mostani sokkal bonyolultabb helyzet, mint az entebbei volt, és
még akkor is napokba telt, amíg megegyeztek a katonai
megoldásban. A tábornokok és a politikusok egymás után
álltak fel. Mindegyik két percet kapott véleménye kifejtésére.
A termet megosztotta a kérdés, és a választóvonal nem a
katonák és a civilek között húzódott. A katonáknak is épp a
fele tanácsolt óvatosságot, a civileknek is épp a fele foglalt

424
állást a katonai megoldás mellett. Ha szavazásra került volna
a sor, nagyon szoros eredményt várhattak volna.
Amos Zevi külügyminiszter-helyettes, jelenleg ügyvezető
külügyminiszter állt fel. Felhívta a figyelmet, hogy ha Ariel
Weizman külügyminiszter és Miriam Bernstein közlekedési
miniszterhelyettes jelen volna, ők a józanság mellett
szavaznának.
Hur tábornok állt fel, és gunyorosan így szólt: – Ez igaz
lehetne, ha jelen volnának, miniszter úr. De ha elküldhetnék a
szavazatukat most, Babilonból, bizonyos vagyok benne, hogy
a késedelem nélküli támadásra szavaznának. – Az amúgy
komor vitában ez a mondat váltotta ki az egyetlen nevetést.
Még mindig voltak, akik makacsul azt hitték, hogy az
izraeliek Ahmed Rís kezében vannak, és hamarosan hallani
fogják Rís követeléseit. Ez a töredék készen akart állni a
tárgyalásra a váltságdíj bejelentésekor.
Egy Jóna Galili nevű miniszter emelkedett szóra.
Emlékeztette az egybegyűlteket: Entebbe idején az ország két
főrabbija úgy értelmezte a Halahát, a zsidó vallásos
hagyomány jogi példatárát, hogy túszért terroristát cserébe
adni nem tiltja a törvény.
Nátán Dan igazságügyi miniszter, maga is rabbi és
ügyvéd, felugrott. – Én elhatárolom magam ettől az
értelmezéstől.
A miniszterelnök az asztalra csapott, és az apró darabokra
szaggatott papírok kupaca megugrott előtte. – Ebből elég
legyen! Nem a jesivában vagyunk, és nem is egy Tel Aviv-i
kávéházban. Nem érdekel az ókori Halaha és az óhéber

425
jelentéstudomány. Az érdekel, ami itt és most történik. Laskov!
Maga következik. Két perc.
Laskov a hosszú asztal végénél állt meg. Általánosságban
beszélt, klasszikus katonai érveket idézett a cselekvés
alátámasztására, de látta, hogy nem vált ki nagy hatást.
Világos volt, hogy azért hiányzik a határozottság az
emberekből, mert attól félnek: kiküldenek egy rakás
légideszantost, megtámadják Babilont, és a végén nem
találnak mást, csak vadállatot és a sivatagot. Egy
parlamentáris demokráciában az efféle kudarc az egész
kormányt és a fél Kneszetet hazavágná emlékiratírónak. Ha a
kormány cselekedne és megtalálná a Concorde-ot a
békeküldöttség nélkül – vagy isten őrizz, a holttestükkel akkor
legalább emberiességi alapon tudnák igazolni a világ előtt a
kísérletet. De ha ő, Laskov téved, ha a fénykép-kiértékelők
tévednek, ha nincs ott semmi…
Laskov úgy döntött, hogy mindent egy lapra tesz fel. –
Látom már, hogy mi a fő kérdés. Nos, rendben. Ha meggyőző
bizonyítékkal alá tudom támasztani, hogy a mieink ott vannak
Babilonban, akkor odamegyünk-e és kihozzuk-e őket? Van-e
valakinek ellenvetése?
–  Fején találta a szöget, tábornok úr – mondta felállva a
miniszterelnök. – Ha egyértelműen bebizonyítja nekem, hogy a
mieink ott vannak, én amellett szavazok, hogy menjünk.
Itt a várva várt kibúvó. Ha utóbb az események azt
igazolnák, hogy el kellett volna rendelni a támadást, akkor
majd megmagyarázzák az izraeli népnek: azért nem tettek
semmit, mert hibás és hiányos tájékoztatást kaptak. Kerek
perec kijelentik: sejtelmük sem volt róla, hogy a

426
békeküldöttség Babilonban van. Több is ez, mint kibúvó: ez az
igazság.
–  És hol szándékozik megszerezni ezt a
kétségbevonhatatlan bizonyítékot, tábornok úr? – kérdezte a
miniszterelnök. – Mert attól tartok, még egy isteni üzenetet
nem fogadhatunk el, hacsak valamennyiünket be nem
kapcsol a vonalba.
Laskov nem törődött az itt-ott felcsattanó nevetéssel. –
Teljhatalmat kapok öntől, hogy a nevében cselekedjek?
– Nem akármit kér ezzel.
– Csak hajnalig.
– Nos, ilyen rövid idő alatt, gondolom, nem tud túl sok kárt
okozni. Rendben van. Közben a légi hadművelet résztvevői
teljes riadókészültségben állnak. Ha hajnali öt óra harmincig
visszatér ide, és elém tárja a cáfolhatatlan bizonyítékot arról,
hogy legalább a Concorde Babilonban van, akkor én
megnyomom a piros gombot, mindannyian visszatartjuk a
lélegzetünket és reménykedünk. Ha azonban már előbb
jelentkeznek az irakiak, és azt állítják: megbizonyosodtak róla,
hogy nincs senki Babilonban, akkor bármilyen bizonyítékot hoz
is nekem, az ipso facto nem lesz cáfolhatatlan. Akárhogy is,
hajnaltól kezdve kénytelen leszek az irakiakra számítani: hátha
tartják a szavukat, hátha elküldik azokat a katonákat
Babilonba. Nem szeretném, ha a mieink az övéikbe
botlanának, ezért az öt óra harmincas időpont az utolsó
pillanat a művelet megindítására. Rendben van?
–  Szeretném én vezetni a vadászegységet a
vállalkozásban.

427
 A miniszterelnök leült, és a fejét csóválta. – Hihetetlen,
hogy milyen vastag a bőr a maga képén. Hiszen nem is
katona már! Miért nem adom át magának a saját
hivatalomat is? Nyilván elment az eszem.
– Kérem!
A teremben csönd volt. A miniszterelnök láthatóan
hosszan elgondolkodott, aztán újból felállt, és Laskovra nézett.
Ha meggyőz róla, hogy menjünk, akkor nagyon szeretném, ha
maga vezetné a vadászalakulatot. Senki mást nem tudok
elképzelni, akit szívesebben küldenék – mondta kétértelműen.
Laskov tisztelgett, sarkon fordult, és katonás léptekkel
kivonult az előcsarnokba. Talman szorosan a nyomában.
Talman halkan kérdezte, ahogy a zsúfolt előcsarnokban
az emberek között végigmentek: – Honnan az ördögből
tudnál ilyen rövid idő alatt információt szerezni?
Laskov megvonta a vállát. – Fogalmam sincs.

Kiléptek, átmentek az oszlopos bejáraton, egy vaskapun,

és az utcán voltak. Mindketten csendben haladtak.
Jeruzsálem nyugodt volt, csak a forró száraz szél fújt. A hőség
ellenére szép volt az éjszaka, amilyen csak Jeruzsálemben tud
lenni tavasszal. A levegőben virágok édes illata szállt, az ég
kristálytiszta volt. A növekvő hold közvetlenül a fejük fölött állt.
Fénye sárgás, meleg. Minden üres négyzetcentiméteren
virágok, kúszónövények és fák burjánzottak, mint egy kis
faluban. Az utcát régi kövek burkolták, a házak lehettek
húszévesek vagy kétezer évesek
–  Jeruzsálemben ez egyre megy. Minden egyszerre
kortalan és ókori.

428
 – Akkor meg mi a fenéért mondtad? – kérdezte Talman. –
Volt egy parányi esély rá, hogy a cselekvés mellett döntenek.
Most már megvan a kibúvójuk.
– Semmiképp sem szavazták volna meg, hogy menjünk.
Talman Laskovra nézett a halvány fényben. – Kétségeid
vannak?
–  Egyáltalán nincs semmiféle kétségem – állt meg
váratlanul Laskov. – Babilonban vannak, Isaac, tudom. –
Habozott, majd azt mondta: – Hallom őket.
–  Ostobaság. Ti, oroszok, gyógyíthatatlan misztikusok
vagytok.
– Így van – bólintott Laskov.
Talman visszatért a tekintély hangjához. – Ragaszkodom
hozzá, hogy tudjam: mire gondoltál, amikor azt mondtad,
hogy végérvényes bizonyítékot hozol?
Laskov megindult újra. – Tegyük fel, hogy valaki üzenetet
akar eljuttatni egy magasan szálló felderítőgépnek. Mit
csinálna, ha nem működik a rádiója?
Talman elgondolkodott. – Úgy érted, látható üzenetet?
Nos, hatalmas jelet csinálnék a földön… hisz tudod. Vagy
pedig, ha ez lehetetlen, vagy a gépek nagyon magasan
szállnak, sötét van vagy felhős az ég… vagy homokvihar dúl,
akkor, azt hiszem… hőkibocsátó forrást csinálnék. De mi láttuk
azokat a forró pontokat, nem meggyőzőek.
–  Akkor meggyőzőek volnának, ha az egyikük David-
csillag alakú lenne?
– De ilyen alak nem volt köztük.
– De volt.
– Nem volt.

429
 Laskov mintha magában beszélt volna, ahogy
továbbment.
– Csodálkozom, hogy abból a nagy agytrösztből senkinek
sem jutott eszébe. De ez, mármint a nagy magasságú
infravörös-felderítés, persze komoly szakma. Lehet, hogy ott
van a csillag, és arra várnak, hogy meggyújtsák, amikor
meglátnak egy repülőgépet. Nem tudják, hogy ha
megyújtanák, a levegőből akkor is le lehetne fényképezni,
amikor már jó ideje elhamvadt. Dobkin-nak és Burgnak
gondolnia kellett volna erre. De nagyon szigorú vagyok
hozzájuk. Könnyen meglehet, hogy nem maradt kerozinjuk,
hogy ezért vagy azért nem tudták megtenni, vagy hogy a
kerozinból bombát gyártanak. Különben is honnan jutna
eszükbe, hogy bárki felderítő repülést végez Babilon fölött?
Úgy értem, miért…
Talman félbeszakította. –Teddy, arról van szó, hogy nem
gyújtottak David-csillag alakú tüzet, sem más üzenetet nem
küldtek, hogy „hé, emberek, itt vagyunk”. Semmi effélét. Talán
nem volt idejük, mielőtt… – Elhalkult a hangja. – Mindegy.
Nincs ilyen jel vagy alakzat.
– És ha volna?
– Engem meggyőzne. A legtöbb embert meggyőzné.
–  Nos, akkor meg kell néznünk azokat a felvételeket,
melyeket a légierő felderítése nem tartott méltónak átküldeni
a miniszterelnöknek. Biztos vagyok benne, hogy fogunk találni
az égő kerozinból olyan maradványhőt, mely David-csillagot
formáz. Csak tudni kell, hogy mit keresel, s akkor megtalálod.
Talman lába a földbe gyökerezett. Halkan szólt, csaknem
suttogott. –Teljesen elment az eszed?

430
 – Dehogy ment.
–  Úgy értsem, hogy képes volnál nekiállni hamisítani egy
felvételt?
–  Hiszel benne, hogy ott vannak… vagy ott voltak
Babilonban?
Talman hitt benne, de nem tudta, miért. – Hiszek.
– Szentesíti a cél az eszközt?
– Nem.
–  Ha a feleséged közöttük volna… vagy a lányaid,
másképp gondolkodnál?
Talman tudott Laskov és Miriam Bernstein kapcsolatáról. –
Nem.
Laskov bólintott. Talman nem hazudik. Túl sok évet töltött
a britek között. Az érzelemnek kevés vagy semmi szerep nem
jut az ő döntéseinek folyamatában. Az ilyesmi legtöbbször
hasznos vonás. Laskov azonban úgy gondolta: Talman
lehetne néha egy kicsit zsidóbb. – Megígéred nekem, hogy
elfelejted, amit most mondtam, és hazamész aludni?
–  Nem. Sőt úgy érzem, kötelességem, hogy itt helyben
letartóztassalak.
Laskov rátette nagy kezét Talman karjára. – Az életükért
küzdenek Babilonban, Isaac. Tudom. Az oroszok csakugyan
misztikusok, és az orosz zsidók a legrosszabbak. Látom őket,
mondom. Az elmúlt éjjel álmomban láttam őket. Láttam
Miriam Bernsteint, amint hárfán játszott… és egy patak mellett
sírt. Csak az előbb, a kávéházban értettem meg, hogy ez mit
jelent. Gondolod, hogy hazudnék neked? Persze hogy nem
gondolod. Isaac, hadd segítsek nekik! Hadd tegyem meg,
amit tennem kell! Felejtsd el, amit hallottál. Amikor a

431
parancsnokom voltál, akkor is egyszer-kétszer elfordítottad a
tekinteted, amikor arra volt szükség. Igen, igen, tudom. Ne
aggódj. Menj haza. Menj haza, aludj délig, s mire felébredsz,
mindenen túl leszünk. Országos ünneplés lesz… vagy, igen,
tragédia, még az is lehet, hogy háború. De van-e
választásunk? Hadd cselekedjem! Nem érdekel, hogy mi
történik velem azután. De engedd, hogy most az utamra
menjek! – Erősen megmarkolta Talman két karját.
Talmant zavarta Laskov képtelen bensőségessége, a testi
és az érzelmi egyaránt. Kis mozdulattal jelezte, hogy jobb
szeretné, ha elengedné, de Laskov nem lazított a fogásán.
Talman számára eljött a választás pillanata, és úgy érezte:
jobban tudna dönteni, ha Laskov egy kicsit hátrább állna. Az
izraeliek túl közel állnak egymáshoz, nem annyira, mint az
arabok, de még így is közel. Túl közel ahhoz, hogy Talman jól
érezze magát. – Nos… – De Laskov közelsége úgy hatott rá…
hogyan is? Érezte a férfi testének melegét… a lélegzetét…
úgy érezte, mintha valami végigsugározna Laskov ujjain, át az
ő testébe. – Igazán, én… – Rettentő kínos volt ez így. Az az arc
egy fél méterre sem volt az övétől. És most egyszerre… érezte,
hogy mit érez Laskov. – Én azt hiszem, most elindulok haza…
nem… veled megyek. Igen, a fene vigye el! Tudod, ez
őrültség, rendes, valódi őrültség… de segíteni fogok. Persze!
Laskov lassan elmosolyodott. Igen. Éppolyan jól ismeri
Talmant, ahogy gondolta. Még Talmant is lehet befolyásolni.
Az az álom, az hatott. – Jól van. – Eleresztette Talmant, és
hátrább lépett. Ismerek Tel Avivban egy fotótechnikust a
légierőtől. A Fellegvár felé menet fölszedhetjük. Ha akarja, a

432
szemeteskosarat Elizabeth Taylor aktjává varázsolja. És
megtesz mindent, amit mondok, nem kérdez semmit.
Taálman bólintott, megint elindultak, szinte futva, a
miniszterelnöki hivatal előtt lévő taxiállomáshoz. Beugrottak
egy kocsiba. Tel Aviv – mondta Laskov lélekszakadva. –
Országos vészhelyzet.

433
 29

Benjamin Dobkin megfogta Sír-jasub kezét. Az Eufráteszbe

benyúló agyagos parton álltak. Az egész falu – néhány tucat
ember – ott állt a földmólónál, és némán figyelte őket. A hold
megmutatta a túlsó parton a porfelhőket. Ezen a parton is fújt
a szél, de a legtöbb port elnyelte a folyó. A víz színe
fodrozódott, apró hullámok csapkodták a mólót. Nem lesz
könnyű az átkelés, és a szárazon sem lesz könnyű az út. Dobkin
visszanézett az öregre. – Tegyétek ki azt az embert az
agyagsíkra a sakáloknak, aztán reggel térjetek vissza a
dolgotokhoz.
Az öreg udvariasan biccentett. Nem szorult eligazításra,
hogy hogyan kell élve maradni. A faluja több mint kétezer
éven át túlélt olyan eseményeket, amelyek az európai
népirtás mögött csak méretükben maradtak el. Isten kísérjen
utadon, Benjamin.
Dobkin a halott asbál vérfoltos, terepszinti
katonanadrágját és kúfíjáját viselte. Az asbál maga
hamarosan a sakálok gyomrában lesz, de Dobkin nem tudta
kiverni a fejéből azt a zavaró érzést, hogy Rís előbb-utóbb
eljön ebbe a faluba, megbosszulja Talibot, és hamar végére
jár a feladatnak, amelyet két évezred történetének őrlő
malmai nem végeztek be. – Nem akarnátok visszatérni…
hazatérni Izraelbe… ha meg lehet oldani?
Sír-jasub Dobkinra tekintett. – Jeruzsálembe?

434
 –  Igen, Jeruzsálembe. Akárhova Izraelben. A herclijai
tengerpartra, ha akarjátok. – Homályosan értette, hogy mi
zajlik le az öregember fejében. Számára Izrael csak egy név a
Bibliából, mint Júda vagy Sión. Semmiképp sem valóságos
hely, nem jelent sokkal többet, mint amennyit Babilon jelentett
neki, Dobkinnak két nappal ezelőttig. – Nem rossz hely –
mondta Dobkin. – Jó a föld. – Hogy a pokolba lehet áthidalni
két évezredet? Nemcsak a héber nyelv volt másmilyen, de
fogalmaikat és értékeiket is egy világ választotta el egymástól.
– Itt veszélybe kerülhettek.
– Mi itt mindig veszélyben vagyunk.
Miféle joga van egyáltalán a Jeruzsálembe való
hazatérés ígéretével kecsegtetni őket? Hogyan tudja
teljesíteni, ha elfogadják? De folytatta. – Túl sokáig voltatok
Babilonban. Itt az idő, hogy hazatérjetek. – Kitartónak kell
lennie. Olyanok, mint a gyermekek, nem tudják, hogy jó volna
nekik Izraelben. De Dobkin nem szerette látni, hogy zsidók
alávetettségben élnek. Amikor külföldön járt és látta, hogy
bizonyos országokban a zsidók meglapulnak, annyira
feldühödött, hogy rájuk akart ordítani: gyertek haza, hülyék!
Gyertek haza, és emeljétek föl a fejeteket. Most már van hely
számotokra a nap alatt. Megvettük nektek a vérünkkel.
Megszorította az öreg rabbi kezét. – Gyertek haza!
Sír-jasub rátette szabad kezét Dobkin vállára. – Aluf –
kezdte. – Azért jöttél, hogy kivezess bennünket a fogságból?
Vagy te leszel az akaratlan eszköze a végső pusztulásunknak?
Várjál, hadd fejezzem be. Az írás így szól: „S akkor felkelt Júda
és Benjamin atyáinak feje és a papok és a léviták és velük
mindazok, akiknek szellemét az Úr felemelte, hogy elinduljanak

435
és felépítsék az Úrnak házát, Jeruzsálemet.” De az Úr nem
emelte fel az én őseimnek szellemét, ők hát maradtak. De
hadd mondjam el neked, Benjamin, amikor Isten háza, melyet
a visszatért száműzöttek emeltek: a második templom is
leromboltatott, és a nép szétszóratott és vándorolt szerte a
világban, akkor a tudás lángját azok a zsidók tartották ébren,
akik Babilonban maradtak. Azokban az években Babilon és
nem Jeruzsálem volt a zsidó tanítás és kultúra legfontosabb
városa. Izraelnek, Benjamin, mindig szüksége lesz a
száműzötteire, hogy mindig legyen majd valaki, aki tovább
viszi a törvényt, és visszatér Jeruzsálembe, ha netán még
egyszer lerombolnák. – Mosolygott, és fényes, barna arcán
összesűrűsödtek a ráncok a holdfényben. – Reménykedem
benne, hogy az Úr szelleme egy napon arra indít benneteket,
hogy felépítsétek a harmadik templomot. És ha megteszitek,
emlékezzetek: ha Jeruzsálem újra elesik, akkor mindig ott
vannak a diaszpóra zsidói, sőt mi is, a fogságban maradottak,
hogy visszatérjünk és felépítsük a negyedik templomot. –
Megszorította Dobkin kezét és vállát, aztán szelíden eltolta
magától. – Eredj, Benjamin. Menj és végezd el a feladatodat.
S ha ez megtörtént, akkor talán újra beszélünk majd
Jeruzsálemről.
Dobkin gyorsan sarkon fordult, és végigment a mólón.
Visszanézett és intett a holdfényben álló, mozdulatlan, köntöst
viselő figuráknak. Mint annyiszor, most is különös érzés fogta el:
talán csak álmodik. Ez a hely, a látvány, a hangok, de
leginkább a szagok kivertek minden ésszerű gondolatot a
fejéből, egy darabig nem volt képes úgy gondolkozni, ahogy
egy huszadik századi katonaemberhez illik.

436
 Dobkin lenézett az Eufráteszre. Egy gufa nevű, fura alakú
jármű várt a folyón. Nem volt más, mint egy nagy, kerek kosár,
melyet Babilon híres bitumenjével tapasztottak. Úgy látszott,
mintha épp most kenték volna be frissen iszappal. Lehetett
néhány napos vagy néhány ezer éves. Dobkin
beleereszkedett nagy testével, s a jármű csaknem peremig
süllyedt a vízbe. Egy fiatalember, Csiszlon volt a neve,
beugrott utána, szemmel láthatóan nem aggasztotta, hogy
csak néhány centiméternyi látszik ki a jármű oldalából. A gufa
veszedelmesen imbolyogni kezdett a vízen, de végül
megállapodott, és a Csiszlon felőli oldalon mintegy tíz, Dobkin
oldalán öt centiméter látszott ki a víz fölött a széléből. Csiszlon
leemelt a mólóról egy hosszú póznát, eloldotta a jármű
kötelét, és ellökte a csónakot.

Dobkin sejtette, hogy a gufát sosem használják olyankor,

amikor az Eufrátesz árad, mint most. Perceken belül
megerősítette a sejtelmét, hogy látta: a csáklya már nem éri
el a feneket, akármilyen mélyen hajol is ki Csiszlon. A
fiatalember felnézett, és újra meg újra rámosolygott.
A gufa gyorsulni kezdett. Dobkin tudta, hogy két
kilométeren belül el kell érniük a túlpartot, különben
túlszaladnak Babilon déli határán, és gyalog kell
visszavergődnie. Nem érezte magában ehhez az erőt.
Rámosolygott a fiatalemberre, aki igyekezett nyugalmat
mutatni, de Dobkin látta rajta, hogy elég riadt. Még egy
lehetőség járt Dobkin fejében: netán továbbhajózni, Hillába.
Talán a hillabeliek segítenek. Elmehetne egyenesen a hillai
helyőrségbe, és elmagyarázhatná a helyzetet, ők
telefonálnának Bagdadba. Csakhogy a hillai helyőrség vagy

437
a helyi kormányhivatalnokok bizonyosan tudják már, hogy
valami történt Babilonban. Akkor meg miért nem járnak
utána? Belegondolt ebbe is. A zsidók sohasem bíztak teljesen
semmilyen kívülálló csoportban, hogy könyörületesek lesznek
velük, és segíteni fognak nekik. Árulásra számítottak, és ebben
elég ritkán csalódtak. Nem, nem mehet Hillába. A
vendégházba kell eljutnia vagy a múzeumba, telefont kell
találnia és felhívnia Izraelt. Segítséget csak onnan várhat. Ott
vannak azok az emberek, akiknek fontos, hogy ő meg a
többiek élnek-e vagy halnak – ami azt illeti, nagyon is fontos.

A folyó fölött erősen fújt a serdzsi, s bár a víz sodra

kevesebb homokot úsztatott, annál nagyobb volt a
sebessége. A gufa bukdácsolt, imbolygón, és a hullámok
átcsaptak a peremen minden oldalon. A kerek jármű
körbeforgott, mint egy dióhéj. És Dobkin émelyegni kezdett. Az
ágyéka sajgott, a combja tüzelt. Kihajolt a lélekvesztő
peremén, és kihányta a forró citromos teából és egy számára
felismerhetetlen, itt maszgufnak nevezett halból álló
vacsoráját.
Most már jobban érezte magát, megint kihajolt, lemosta
az arcát a folyóban. Erezte, hogy Csiszlon sincs valami jól.
Dobkin fényeket látott a túlparton, és oda mutatott.
– Kvejris – mondta Csiszlon.
Mostanra Dobkin bizonyos volt benne, hogy a
fiatalembert aggasztja az időjárás. A nyugati utazók mindig
korlátlanul hisznek bennszülött vezetőikben, az igazság
azonban az, hogy a bennszülöttek ritkán vagy sohasem
tennék meg azokat a dolgokat, amelyeket a nyugati
kalandozók természetes cselekedetként várnak tőlük. Nem

438
kétséges, hogy Csiszlonnak eddig még nem volt oka rá, hogy
akkor keljen át az Eufráteszen, amikor magas az ár, sötét az
éjszaka, és tombol a serdzsi.
Dobkin a partokat nézte, ahogy elmaradtak mellette. A
keleti parton hatalmas tömegű por burkolta fátyolba a földet
és takarta el a holdat. Ebből tudta, hogy a dombon az utolsó
felvonás már a hold lenyugvása előtt ki fog bontakozni.
Kvejris alatt kanyarodott a folyó, és a gufa felgyorsult,
ahogy a kanyarból kijött. A kis lélekvesztőt a gyorsuló víz
sodorta az egyre szűkebb partok közé. Csiszlon továbbra is
próbálta kitapogatni csáklyájával a folyó fenekét, s ahogy
még kijjebb hajolt az oldal fölött, csaknem sikerült víz alá
merítenie a gufát.
Dobkin próbálta felbecsülni, hogy útjuk mikor fogja őket a
túlpartra vezetni. Előttük nyugati irányban fordult a folyó, s ha
a gufa nem süllyed el már előbb, ott partot érhetnek. Ebben
az esetben a város legdélebbi falának közelében kötnének ki.
Legalább két kilométeren kell majd visszavergődnie az Istár-
kapuhoz és a vendégházhoz. Azon töprengett, mit tesz majd,
ha eléri.

–  A katasztrófa és a győzelem közeli rokonok – jegyezte

meg Hausner. Burg néhány cigarettacsikket gyömöszölt a
pipájába, és meggyújtotta, úgy, ahogy csak nikotinisták
tudnak a süvöltő szélben rágyújtani.
Mindkét férfi a lövészárok maradványaiba húzódott be a
keleti lejtőnél. A szél belesodorta a homokot a földvájatba,
lassan és kérlelhetetlenül töltötte fel a talajszintig.
– Hol van Kaplan? – kérdezte Burg már másodszor.

439
 Hausnernak sejtelme sem volt róla, honnan tudja Burg,
hogy Kaplan elment. Naomi Habertől, talán. Burgnak
megvannak a maga hívei. – Tudja, innen nem is olyan messze,
egy Kut nevű helyen egy egész brit hadsereget ostromoltak a
törökök az első világháborúban. – Meggyújtott egy teljes, ép
cigarettát. – A brit expedíciós hadsereg Indiából érkezett, és a
Tigris és az Eufrátesz torkolatánál szállt partra a Perzsa-
öbölben. Az volt a feladatuk, hogy elvegyék az ősi
Mezopotámiát a törököktől. Az itt lakó arabok: a sivatagi
arabok és a mocsárvidéki arabok úgy viselkedtek, mint a
keselyűk. A két sereg összecsapása után levetkőztették a
holtakat, és megölték a sebesülteket. Mind a két hadsereget
zaklatták, a hátramaradókat meggyilkolták a ruhájukért és
felszerelésükért. Tudja, mi ebből a tanulság? Hogy nem szabad
kimenni az agyagsíkságra. Ha kimegyünk, és az asbálok nem
kapnak el, akkor majd elkapnak az arab martalócok.
Burg szorosabbra húzta a kendőt az arca körül, a pipát
betolta két redő közt, és megszívta. Fölnézett Hausnerra. –
Ebben tökéletesen egyetértünk. Később elmondjuk ezt a
történetet a külügyminiszternek. Addig is, hol van Kaplan?
–  Van ennek a történetnek még egy része és még egy
tanulsága, Jichák.
Burg belenyugvó sóhajjal fújta ki a füstöt. Halljuk.
– Nos, a briteknek, miután nagy csatát vívtak a törökökkel,
ebben a Kut nevű városban kellett meghúzódniuk.
Elszakadtak a utánpótlástól. A törökök ostrom alá vették a
várost, az ostrom hónapokon át tartott. A brit felmentő
csapatok már egy kilométeres közelségbe kerültek Kuthoz, de
a törökök újra meg újra visszaverték őket. Kutban a briteknek

440
végül meg kellett adniuk magukat, amikor kifogyott a
tartalékuk. A brit parancsnokot a legsúlyosabb bírálat azért
érte – ez ott áll a hadügyminisztérium jelentésében –, amiért
nem vezetett kitöréseket, portyákat Kutból a bekerítő török
sereg soraiba. A jelentés leszögezi, hogy a jövőben véget kell
vetni a statikus védelemnek, s át kell térni a mozgó, képlékeny
védelemre. Nem a falak mögé kell behúzódni. Tüzelés és
manőverezés. Mára a hadtudomány elfogadta ezt az
álláspontot. Maga miért nem fogadja el?
Burg erőltetetten nevetett. – Nem tudom felfedezni a
párhuzamot a tanmesével. Hol van Kaplan? Odalent?
–  Van párhuzam, mégpedig az, hogy a jó taktika az jó
taktika, hívják bár a helyet Kutnak, Kartúmnak vagy
Babilonnak. S ha már Kartúm szóba jött, ne felejtse el, Burg,
hogy a brit felmentő sereg csak egyetlen nap késéssel ért
oda. Ettől azonban Gordon tábornok, a katonái és a civilek
nem kevésbé halottak. Ha néhány órán belül nem ér ide a
külső segítség, akkor mi ugyanerre a sorsra jutunk. Amikor itt
ülünk, és épp senki sem próbálkozik vele, hogy fasírtot
csináljon belőlünk, hamis biztonságérzetbe ringatjuk
magunkat. De abban a percben, hogy az a lejtő
megelevenedik, tele üvöltő, vérszomjas asbállal, mind azt
fogjuk mondani: miért nem próbálkoztunk ezzel, miért nem
próbálkoztunk azzal? Nos, én most mondom magának, Burg,
hogy minden kétségbeesett eljárás, amellyel időt nyerhetünk,
megéri a kockázatot.
– Hova ment? Az Istár-kapuhoz?
– Nem. Csak le a külső városfalhoz. Arra fognak jönni.
– Hogy lehet olyan biztos benne?

441
 – A hadszíntéren minden problémának csak véges számú
megoldása van.
–  Ha hazamegyünk, szerzek magának egy állást a
vezérkari akadémián.
Hausner nekidőlt a lövészárok falának, és cigarettázás
közben becsukta a szemét.
–  És mikor fogjuk megtartani Bernstein és Aronszon
hadbírósági tárgyalását? A magáé előtt vagy után?
Hausner megelégelte az alázatot és a behódolást. Nem
illett az alkatához. Nem szívesen osztozott semmin, de a
legkevésbé a hatalmon. Hirtelen felült, és mellbe bökte
Burgot. – Ne vigye túlzásba, Jichák, különben maga kerül a
vádlottak padjára, nem én. Ha egyszer szavazásra kerül a sor,
társaink majd az igazi vadembert fogják választani, hogy
kivezesse őket a vadonból, nem pedig magát vagy Weizman
államférfiút, aki csak szeretne vadember lenni. Abban
megbízhatnak, hogy az igazi vadember kivezeti őket. És azt is
tudják, hogy magában vagy Weizmanban nem bízhatnak, ha
népszerűtlen intézkedéseket kell hozni és végrehajtatni.
Úgyhogy hátrább az agarakkal. Hamarosan eltűnök az
útjából… még az életéből is.
Burg lenézett a pipája vöröslő parazsára. – Nem bízom
magában, Jacob. Aki úgy gondolkodik, hogy a győzelem és a
katasztrófa közeli rokonok, az olyan ember, hogy a
huszonegyben húsznál még kér lapot. A hírszerzésnél nem így
csináljuk. Elfogadjuk a legkisebb előnyt a legkisebb veszteség
fejében. Sosem keressük a nagy előnyt, ha van esély a nagy
veszteségre. Manapság minden hadsereg, minden hírszerző
szolgálat és minden külügyminisztérium így dolgozik. Maga az

442
utolsó nagy hazárdjátékos. De más emberek életével nem kell
játszani. Egyetlen emberével sem – a bátrakéval sem – Móse
Kaplanéval sem – az ő életüket sem szabad kockára tenni –
elhajítani – azért a csekély esélyért, hogy az élete árán
valamit nyerünk.
–  Nagyon jól tudja, hogy egy emberélet kis kockázatnak
számít. A maga nyomorult játékelmélete alapján ez még
elfogadható veszteség egy várható nagy eredmény fejében.
–  Gondolom, az egész ügy egyéni megítélés kérdése. Én
egy emberélet elvesztését nem tekintem kis veszteségnek.
– Vacak kis képmutató maga, Burg. Rosszabbat is tett már
ennél. Ne csináljon úgy, mintha nem örülne, hogy megkértem
Dobkint: vágjon bele. Az a küldetés, tudja, csaknem biztos
halál, és nem látom, mintha ez nagyon feldúlná.
–  Az más. Dobkin hivatásos. Az ilyen ember tudja, hogy
legalább egyszer életében bekövetkezik egy ilyen alkalom.
–  Ettől semmivel sem könnyebb sem neki, sem nekem.
Gondolja, hogy élvezem, amikor leküldöm egyiket vagy
másikat?
–  Ezt nem mondtam. Beszélhetne halkabban. Én csak az
ördög ügyvédjének szerepét vettem át.
–  Semmi szükségem újabb ördögökre, sem az
ügyvédeikre, Burg. Azt teszem, amit helyesnek tartok. És szívből
remélem, hogy akik ott ülnek Jeruzsálemben és Tel Avivban,
elfelejtik a játékelméletet, mert ha nem hajlandók nagy tétet
feltenni ránk, akkor mire rájönnek, ha egyáltalán rájönnek,
hogy hol vagyunk, addigra valamennyien halottak leszünk.
Burg lenézett a lejtőn, és mintegy mellékesen odavetette:
– Ami azt illeti, inkább legyünk halottak, mint hogy háború

443
törjön ki miattunk, vagy hogy a megmentésünk veszélybe
hozza a békekonferenciát.
Hausner egyszerre egy ihletett pillanatban hirtelen
mindent megértett. Burg hajlandó feláldozni valamennyiüket
azért, amit a magasabb jónak tekint, inkább meghalna itt
bátran és nyugodtan, mint hogy azt lássa: őket használják
eszközül arra, hogy Izraelt nehéz helyzetbe hozzák. Ha az
ember végiggondolja, ez csak fokozati kérdés. Ő, Hausner
ugyancsak hajlandó volt feláldozni Kaplant, önmagát és bárki
mást magasabb célokért. De hol van vége az áldozatnak? Ha
Izraelt lerohannák, vajon megtartóztatná-e magát
atomfegyvereinek használatától „az emberiség és a
magasabb jó érdekében”? Van-e valaki, ország vagy polgár,
akinek joga van azt mondani: „Magasabb jó? A fészkes fenét,
jogom van élni, és megölök mindenkit, aki megpróbál engem
eltenni láb alól.”
S mégis, az emberek rendszeresen áldozatot hoznak a
magasabb célokért. Kaplan most éppen ezt teszi. Kaplan, aki
nagyon egyedül fekszik valahol a sötétben, percekben
számlálhatja idejét a földön. Burg pedig hajlik rá, hogy
valamennyiük életét – az önmagáét is beleértve – odadobja,
semmint hogy Izraelt döntésre kényszerítse.
Hausner belegondolt. Készen állt feláldozni az életét.
Ennek azonban az volt az oka, hogy a sors olyan helyzetbe
hozta, amelyben élni rosszabb lenne, mint meghalni. Ő,
Hausner pedig ilyen helyzetbe hozta Kaplant. Kaplan soha
többet nem élhetett volna rendes életet, ha visszautasítja
Hausner kedves felkérését: áldozza már fel az életét. És
Hausner most rájött, hogy nem az élet és halál aggasztja

444
igazán. Itt most az forog kockán, hogy jogos-e az erőszakos
lépés. Márpedig az izraeli zsidók nem hagyhatják, hogy
belesodródjanak abba a tétlen szerepbe, amely az európai
zsidók halálát okozta.
Hausnernak már az alkata is olyan volt, hogy képtelen lett
volna elfogadni Burg érveit. Ha őt, Hausnert személyesen
kérdezné meg a miniszterelnök, ő bizony azt válaszolná: „De
még mennyire, hogy azt akarom: törjenek be ide tűzzel-vassal,
mentsenek meg minket. Hol a fenében voltak mostanáig?”
Bizonyára Burg sem gondol mást. Csak megint az ördög
ügyvédjének szerepét játssza. Úgy beszél, ahogy a
külügyminiszter – vagy Miriam – beszélne. Burgnak, a kémnek
sokféle lénye, sokféle nyelve van. Ha valóban elhiszi, amit
most mondott, akkor téved. Akkor Burgot szemmel kell tartani.
Akkor lehet, hogy Burgnak el kell tűnnie.

Hausner egyedül ült a lövészárokban. A homok és a por

bezúdult a keskeny földrésbe, befedte a lábát. Annak a
helynek, ahol az imént Burg ült vele szemben, nyoma sem volt
már. Hamarosan minden építményük is így tűnik el
nyomtalanul. A Concorde-ot is belepi a por, nem marad
belőle más, csak a körvonalak. Csontjaik itt fekszenek majd a
homokban, az emberekből és tetteikből nem marad más, csak
szenvedésük és vértanúságuk puszta feljegyzése, mely aztán
elkerül a jeruzsálemi könyvtárba. Beletúrt a lábát fedő
homokba, s a maroknyi port a szélbe szórta. Babilon.
Gyűlöletes hely. Gyűlöletes a holt homokból és agyagból
összeálló minden négyzetcentimétere. Babilon. Emberek
megrontója. Lelkek gyilkosa. Az erkölcsi süllyedés millió
cselekedetére került itt sor. Mészárlás. Rabszolgaság. Törvény

445
nem szentelte párzás. Véráldozat. Vajon hogy virágozhatna ki
az ő szerelme ezen a helyen?
Elküldött Miriamért, de nem volt semmi biztosíték rá, hogy
el is fog jönni. Hevesen dobogott a szíve. Amúgy is száraz
szája még jobban kiszáradt, a keze remegett. Miriam, gyere
hamar. Elviselhetetlenné vált a várakozás. Az órájára pillantott.
Öt perce, hogy Burg elment. Három perce, hogy futárt küldött
a Concorde-hoz. Fel akart kelni és elmenni, de nem tudta
rávenni magát, hogy elmozduljon a helyről, ahol Miriam
keresni fogja.
Két hangot hallott, két ember körvonalát látta. Az egyik
feléje mutatott, megfordult és elment. A másik közeledett. A
férfi megnyalta az ajkát, és igyekezett nyugodtan szólni. – Erre.
Miriam besiklott a lövészárokba, és mellé térdelt a
homokba. – Mi van, Jacob?
– Csak… csak beszélni akartam veled.
– Szabad vagyok?
– Nem. Nem, ez nem áll módomban. Burg…
–  Mindent megtehetsz, amit akarsz. Itt te vagy Babilon
királya.
– Hagyd abba.
Miriam hozzáhajolt. – Van benned valami, ami ijesztően
hasonlít Burgra. Az a kis részed azt mondja: „Zárjuk be a nőt, és
ne engedjük ki. Én vagyok Jacob Hausner, én hozom a
szigorú döntéseket, és nem engedek belőlük.”
– Miriam, ne…
–  Ne érts félre. Nem magamért aggódom… még csak
nem is Eszterért. Teérted. Ha tűröd, hogy ez a cirkusz
folytatódjon, az a halálod lesz, legalább részben. Állj a

446
sarkadra egyszer a szeretet és a részvét oldalán. Ne félj attól,
hogy mindenki megismeri azt a Jacob Hausnert, akit én már
ismerek.
Hausner lassan rázta a fejét. Nem tehetem. Én csakugyan
félek. Attól félek, ha itt irgalmat mutatok, akkor minden
szétesik. Félek…
–  Attól félsz, hogy te magad esel szét, ha irgalmat
mutatsz.
Móse Kaplanra gondolt. Hogy tehette vele, amit tett? S
más Móse Kaplanokra az elmúlt évekből. Visszagondolt rá,
hogyan mondta Miriam a Ravensbrücki imát.
Az asszony mintha a gondolataiban olvasott volna, azt
mondta: – Nem akarok az áldozatod, a lidércálmod, a
rémisztő kísérteted lenni. Segíteni akarlak.
A férfi felhúzta a lábát, és a térdére támasztotta a fejét.
Gyerekkora óta nem ült ilyen testtartásban. Érezte, hogy nem
ura önmagának. – Menj el.
– Ez nem olyan egyszerű, Jacob.
Fölemelte a fejét. – Nem, tényleg nem. – Miriamra nézett
a sötétben.
Milyen elveszett, gondolta most Miriam a férfiról. Annyira
magányos. – Mit akartál tőlem?
Megrázta a fejét. A hangja megtört. – Nem tudom.
– Meg akartad mondani, hogy szeretsz?
– Reszketek, mint egy iskolás fiú az első találkán, és mutál
a hangom.
Miriam kinyújtotta a kezét, és végigsimította a férfi
homlokát, a haját.
A férfi megfogta a kezét, és az ajkához emelte.

447
 Meg akarta csókolni Miriamot, megsimogatni, de csak a
karjába vette, és szorosan ölelte. Aztán szelíden odább lépett,
és fél térdre ereszkedett. Benyúlt az inge zsebébe, és kivett
belőle valamit. Kinyújtotta Miriam felé, és a nyitott tenyerén
tartotta. Egy ezüst David-csillag. Két különálló háromszöget
forrasztottak össze. A forrasztás itt-ott eltört már, és a
háromszög elmozdult. A férfi megpróbált közömbösen szólni. –
New Yorkban vettem, amikor legutóbb ott jártam. Tiffanynál.
Add be nekem javíttatni, légy szíves.
Odaadta az asszonynak a David-csillagot. Miriam
mosolygott. –Az első ajándék, Jacob, amit kapok tőled… és
még akkor is úgy kell tenned, mintha nem is ajándék volna.
Köszönöm.
Miriam arckifejezése egyszerre csak nagyon
elkomolyodott. Az árok fenekén térdelt, és az ezüstcsillagot
nézte a tenyerén. – Ó, Jacob – suttogta. – Kérlek, ne dobd el
magadtól az életet. – A tenyerébe fogta a csillagot, és a
melléhez szorította. A csillag hegye beleszúrt a kezébe,
kiserkent a vére. Lehajtotta a fejét, és a könnyekkel
küszködött, míg megreszketett az egész teste. – A fene egye
meg. A fene egye meg! – Öklével verte a földet. A szélbe
kiáltotta: – Nem, Jacob! Nem hagyom, hogy itt meghalj!
Hausner nem szólt semmit, de az ő szemét is elöntötte a
könny. Miriam reszkető kézzel lecsatolt a nyakából egy
ezüstláncot. A láncon két héber betű állt:

‫יח‬
– élet. Hausner nyaka köré csatolta, és lehúzta magához a
férfi fejét. – Élet – mondta a zokogáson keresztül. – Élet, Jacob.

448
 Móse Kaplan egy kis mélyedésben feküdt, és az
infratávcsővel pásztázta a tájat. Gyenge volt a holdfény,
vastag a por a levegőben, de könnyen kivette a terepszínű
gyakorlóruhában közeledő asbálok sorát, akik alig húsz
méterre voltak tőle az alacsony fal előtt. Egy 19. századi
nyomat jutott eszébe: Gyülekeznek az emberfarkasok. Torz,
félemberi alakokat ábrázolt, akik a holdfényben egy temető
falánál gyülekeznek a templomkertben. Ijesztő kép volt, de
nem annyira, mint a távcsövében felbukkanó zöldes látvány.
Amíg nézte őket, egyszer csak elhalványodott a kép,
tudta, hogy az akkumulátor végleg kiadta a lelkét. Még egy
utolsó pillanatra tellett, mielőtt a kép még sötétebb lett, és
akkor meghúzta a ravaszt.

A dombon mindenki tudta, hogy eljött az idő.

449
 30

Dobkin erőszakkal visszalökte Csiszlont a gufába, majd

eltaszította a lélekvesztőt a parttól. Most sokkal kevésbé
süllyedt bele a vízbe, és Csiszlonnak sokkal több esélye volt,
ha az Eufrátesszel kell megbirkóznia, mint ha Dobkin sorsában
osztozik. Emellett ő volt az egyetlen kapcsolat Dobkin és
Umma falu között, és Dobkin nem akarta, hogy ha elfogják
őket, Rís tudomására jusson ez a kapcsolat. Nézte, ahogy a
gufa lefelé sodródik Hilla irányába, míg szem elől nem
vesztette. A part felé fordult.
Teljesen elvesztette a tájékozódást, és nem tudta
pontosan, hogy merre is van az Istár-kapu. Elindult a vakító
homokviharon át, és számolta a lépteit. Mindenhol jelöletlen
ásatási gödrök borították a terepet, egyik-másikba kis híján
belezuhant. Ezek legalábbis biztosan mutatták, hogy
Babilonban van. Keresztülhatolt a különös talajon, mely
kifehéredett az ősi épületek falaiból szivárgó nitráttól; ez az
anyag a növényzetet satnyává tette, kiirtotta, s Babilonnak
még a helyét is rémséges, kietlen pusztasággá változtatta.
Ment háromszáz métert, majd felkapaszkodott egy
magaslatra, és körülkémlelt a terepen. Feltételezte, hogy a
vendégházban ég a világítás, ezért azt kereste a sötétben, de
nem látott semmit.
Zajt hallott a háta mögött, megfordult, valami mozdult a
sötétben. Látta, ahogy újra mozdul, és akkor felismerte a ferde
sárga szempárt, mely rávilágított a sötétben.

450
 A sakál egy leomlott fal tetején állt, hátával a szélnek, a
pofája Dobkin felé nézett. Szemét félig lehunyta, és
szenvtelenül kuporgott, elfogadva a maga nyomorú sorsát.
Dobkint egyszer csak elfogta az együttérzés a ragadozóval. –
Nem tudom, mit keresel itt, öreg vadász, de remélem,
megtalálod, amennyiben nem én vagyok az.
A sakál kecsesen közeledett Dobkinhoz a falon, felmérte,
megállt. Fölemelte a pofáját, és vonított. A falka nem
válaszolt, mire a sakál leugrott a falról, és eltűnt az éjszakában.
Dobkin is leereszkedett a magaslatról. Egy részben feltárt
házban ideiglenes szárnyékot talált. A sötét sarkokban
baglyok ültek és huhogtak, amikor megjelent. Dobkin
letelepedett a padlóra, s igyekezett leküzdeni bénító
fájdalmát és fáradtságát. Lehunyta a szemét, és elmerengett.
Babilon. Milyen hihetetlenül holt táj. S a halott város meg
akarja ölni őt, bedolgozni csontjait kifehéredett földjébe. „És
Babilon kőrakássá lesz, sárkányok lakhelyévé, csudává,
csúfsággá és lakatlanná lesz.” Jeremiás jóslata éppoly pontos
volt, mint Ézsajásé.
A negyedik században, emlékezett vissza Dobkin, egy
perzsa király a várost királyi vadaskertté alakította. Hihetetlen
falai, melyeket néha Szemirámisz függőkertje helyett a világ
második csodájaként tartanak számon, még álltak abban az
időben, jóllehet a falakra felhúzott háromszázhatvan őrtorony
legtöbbje már leomlott. Ez a különös sors, ahogy a világ
legnagyobb városa vadállatok tanyájává változott, még
élesebben idézte fel Dobkin emlékezetében Ézsajás és
Jeremiás próféciáit. Vadállatok tanyája.

451
 Az ötödik század elejére az Eufrátesz megváltoztatta
folyását, Babilonból óriás mocsárvidék lett, s ekkor
beteljesedett Ézsajás és Jeremiás végső jóslata, ahogy
Jeremiás nyolcszáz évvel a történtek előtt leírta: „Feljött
Babilonra a tenger, habjainak özönével elboríttatott.”
Dobkin érezte, hogy mindjárt elalszik. Felugrott.
Kiloccsantott egy kis vizet a kecskebőr tömlőből,
megnedvesítette a szemét. Különös világba repítette a sors, és
gyanította, mindennek kell hogy legyen valami jelentése, de
sejtelme sem volt, hogy mi lehet az.
Kimászott a félig eltemetett házból egy ösvényre, mely
mélyre süppedt romokon át vezetett. Északnak fordult, és az
Eufrátesz árterének partján indult el. Csaknem egy kilométert
ment egyhuzamban, teste meggörnyedt a széllel szemben,
arcát a kúfijába csavarta.

Rövid időre alábbhagyott a szél, s mintha hangot hallott

volna, ahogy fölemelte a fejét. Egy arab férfi nézett rá egy
ajtónyílásból. Dobkin rájött, hogy Kvejrisben jár. Visszabámult
az arabra, és közelebb lépett hozzá. – A vendégház – mondta
arabul, reményei szerint palesztin kiejtéssel.
A férfi azt hitte, hogy egy asbállal beszél, aki eltévedt a
sötétben. Nem sok vonzalmat érzett ezek iránt a palesztinok
iránt, de úgy tetszett, újabban ők itt a helyi hatóság. Soha
még nem látott asbált fegyver nélkül, s ez kíváncsivá tette.
Kilépett az ajtónyílásból, elment Dobkin mellett, s ahogy
odaért, jól megnézte magának.
Dobkin utána ment, de közben benyúlt az övébe, és
kivette a kést, melyet az ummai zsidóktól kapott. Egy

452
girbegurba utcán haladtak fölfelé, majd néhány perc múlva
a falusi ember eltűnt két ház között, egy sikátorban.
Dobkin óvatosan követte. Végignézett a sikátoron, de az
arabnak nyoma veszett. Dobkin a jobb oldali falnak vetette a
hátát, oldalt lépett, a kés a kezében, mindenre készen.
Az arab egyszer csak előlépett egy szemközti
falmélyedésből, és kinyújtotta a karját. – Arra van.
Dobkin bizonyosan tudta: ez az a kecskeösvény, amelyen
Hamádi vitte őt és Hausnert, s amely az Istár-kapuhoz vezet.
Bólintott, és háláját illő szavakkal fejezte ki, még egy áldást is
elrebegett. Ráébredt, hogy milyen közel kerül a férfihoz,
amikor továbbmegy. Szorosabban markolta a kést, és elindult,
a jobb válla kissé előredőlt, amint szembeért az arabbal.
Az arab a saját kését markolta. Meg akarta gyilkolni az
asbált a ruhájáért és cipőjéért meg amit még a zsebében
talál. Az asbálok sosem fogják Kvejrisig követni a nyomát.
Dobkin méteres távolságra ment el az embertől, és
rászegezte a tekintetét. Az arab rájött, hogy milyen magas az
asbál, és azt is látta, hogy készen áll. Sőt, már az jutott eszébe,
hogy vajon nem az asbál akarja-e meggyilkolni őt. Akkor
lenézett, és meglátta a nagydarab ember kését. Vajon döfjön
ő először, vagy álljon félre és imádkozzon Allahhoz, hogy a
magas férfi ne akarja meggyilkolni? Az biztos, hogy a
szegényes dzselebiájáért és a viseltes szandáljáért nem ölné
meg. – Allah legyen veled – mondta, és fejet hajtott, s ezzel a
másik irgalmára bízta magát.
Dobkin habozott. Ezer oka lehetne rá, hogy megölje az
arabot, ezer, hogy eleressze, ez most mind keresztülsuhant az
agyán. – Veled is, barátom – válaszolta aztán. Ellépett az

453
idegen mellett, és beleveszett a házak között a
kecskeösvénybe.
Ahogy beért a városba, megint elfogta az az érzés, hogy
ismerős helyen jár. Tudta, hogy csak a fáradtság és a
feszültség okozza, meg azok a régi térképek, hozzávetőleges
rekonstrukciók, melyeket látott a helyről, mégis volt benne
valami kísérteties. Úgy gondolta, hogy neki is, mint a legtöbb
zsidónak – amennyiben a babiloni fogságról szóló történetek
lényegileg igazak –, éltek ősei ezen a helyen. De az ő ősei nem
késlekedtek, amikor Kürosz azt mondta: menjetek. Nekivágtak
csak azért, hogy néhány száz évvel később a rómaiak ismét
szétkergessék őket. Attól kezdve az 1948-as évig nem volt
hely, melyet otthonnak nevezhettek. A Dobkin néven ismert
család, valahogyan, kétezer év kóborlás után,
Oroszországban telepedett meg, és Oroszországból fejezték
be az utazásukat, amikor visszatértek Palesztinába. És
Palesztinából – Izraelből – jött vissza Benjamin Dobkin
Babilonba. Az még kérdés, hogy innen visszatér-e
Jeruzsálembe.
Dobkin megtalálta az Eufrátesz eredeti medrét, s innen
már könnyedén követte a régi folyó menti falat a palota
körzetébe. Negyedórán belül már az Istár-kapu tornyain álló
mázas oroszlánokra nézett. Átlépte a kaput, és a Szent Úton
ment tovább, míg fel nem tűntek a vendégház fényei. Úgy
látta, őr nem áll előtte. A vendégházzal szemben felvert sátrak
jelezték a katonai szállást. Nem messze ki tudta venni a kis
múzeumot. Az asbálok láthatóan eltávoztak. Új támadásra a
domb ellen. Ahogy megállt és visszafojtotta a lélegzetét,
egyszerre hosszú AK-47-és sorozatot hallott a domb felől,

454
aztán minden elcsendesedett. Tudni szerette volna, ki lőtt. Egy
előretolt őrszem, gondolta. Újabb mártír, akit hozzá lehet írni
majd a nagyon hosszú sorhoz.
Egy pillanatig arra gondolt, hogy talán a múzeumban
kellene keresni Asszanni doktort, majd elvetette a gondolatot.
Az idő most kulcskérdés. Aztán meg vajon bízhat-e
Asszanniban? S ha bízhatna, bele akarja-e keverni a dologba?
Ráébredt, hogy semmi különösebb terve nincs, azonkívül,
hogy egy rendkívül fontos telefonhívást megejt, s ami azt illeti,
nem is akart túl hosszan gondolkodni a tervekről. Az egész
hihetetlen vállalkozást csak a vakmerőség, a gyorsaság és a
szerencse viheti sikerre. Eddig szerencsével járt. Megtalálta
Umma falut, és szerzett egy terepszínű egyenruhát. Megtalálta
a vendégházat, az asbálok pedig láthatóan elhagyták a
sátrakat. Most már csak annyi a dolga, hogy bemenjen,
végezzen az ügyeletes őrrel és bárki mással, akit még ott talál.
Ám valószínű, hogy a sebesülteket ott tartják benn, és ez azt
jelenti, hogy szanitécek is lesznek. Talán sokan.
Odament az elülső verandához, és benyitott a kis előtérbe.
Hunyorított, hogy jobban lásson a fényben. A titkári asztal
mögött egy fiatal, terepszínű egyenruhás arab újságot
olvasott. Az egész olyan közhelyes, gondolta Dobkin. A
fiatalember fölnézett, és Dobkin látta, ahogy megerőlteti az
emlékezetét, hogy hova is tegye őt.
– Tessék! – A fiú, Kasszim, épp most döntötte el, hogy újra
megerőszakolja a zsidó lányt, ha még él. És most megzavarják.
–Tessék! – Valami nem volt rendjén a belépőn. Az a nem
rászabott egyenruha. Vizes volt, sáros, és sötét vérfoltok

455
tarkították. Puskája nincs, helyette egy kecskebőr tömlő, a
kúfija rosszul van a fején. Kasszim felállt.
Dobkin az asztalhoz lépett, nem siette el, és előrehajolt. Bal
kézzel megragadta a fiatalember haját, és jobbjával
beledöfte kését a torkába. Megcsavarta a kést, aztán puhán
földre ejtette a férfit. Megtörölte a kezét az újságba, aztán
felitatta vele az asztalt, és mögé hajította a papírt. Az asztal
túlsó oldaláról még mind hallotta a gurgulázó hangot.
Megfordult, odalépett az ajtóhoz, melyen az állt arabul:
Igazgatói iroda, és benyitott.
A kis helyiségben egyetlen lámpa lógott a mennyezetről, s
annak fényében egy meztelen nőt látott a földön – egy lányt,
aki a hasán feküdt, mindenütt vér lepte, láthatóan halott volt
vagy csaknem. A bőréből és a hajából ítélve nem ide való
parasztlány volt, akit a nyilvánvaló céllal raboltak volna el.
Gyorsan odament a testhez, és megfordította. Ismerősnek
látta az arcát, noha zúzott sebek borították. A legrosszabb
félelmei – hogy ez a lány az övéinek egyike – váltak valóra,
ahogy lassan felismerte Jigael Tekoa titkárnőjét, a nevére nem
emlékezett. Letérdelt, és a szívéhez szorította a fülét. A lány élt.
Lenézett a véres testre. Úgy fest, mintha valami vadállatot
eresztettek volna rá.
Fölemelte a lányt, és lefektette a fal mellett álló kis
heverőre. A falon egy fogason hosszú gyapjúdzselebia
függött, levette, betakarta vele. Talált egy kancsó vizet egy
véres vízzel tele mosdóedény mellett az állványon. A
kancsóval végigöntötte a lány arcát. Egy kicsit megmozdult.
Dobkin letette a kancsót. Egyetlen másodpercet sem
fordíthatott már a szenvedőre. Odalépett az asztalhoz, és

456
felemelte a telefonkagylót. Ez az egyetlen mindennapi
mozdulat olyan furcsának hatott, mint a sínai hadjárat alatt,
amikor egyszer egy lerombolt faluban talált egy működő
telefont. Felhívta a még mindig egyiptomi kézen lévő
szomszéd falut, és bejelentette, hogy rövidesen érkezik. Az jó
móka volt. Ez nem. Türelmetlenül várta a tárcsahangot. A feje
fölött lépteket, nyögést hallott. Szanitécek és sebesültek. A fal
túlsó oldalán valakik beszéltek. Odakint a szél megrázta a
zsalukat, és megzörgette az ablaktáblákat. Dobkin attól
tartott, hogy a vonal nem működik. Lenézett a telefonra. Nem
volt rajta tárcsa. Csak a központ végzi a kapcsolást, de vajon
hogy lehet elérni a központot? Végtelenségnek tetsző időn át
nyomogatta a villát.
Egyszer csak egy bosszús és bárdolatlan férfihangot
hallott. – Hilla központ, tessék.
Dobkin mélyet lélegzett. – A nemzetközi központot kérem
Bagdadban.
– Bagdad?
– Bagdad. – Dobkin tudta, hogy a hívást egy kártyavárat
építő ember gondosságával és türelmével kell megszerveznie.
– Ki kéri Bagdadot?
Dobkin sohasem értékelte igazán a saját hazáját, amíg
csak ellenőrzött társadalmak földjére nem utazott. Azt
mondta: – Asszanni doktor. – Nem jó. A hillai központos
biztosan ismeri a doktor hangját. Durva hiba. – Azaz én Omar
Szabba doktor vagyok, Asszanni doktornak, a múzeum
kurátorának vendége. Bagdadot kérem.
Szünet következett. –Várjon.

457
 Dobkin elgondolkodott, vajon Asszanni hol tartózkodik: a
vendégházban lévő lakásában vagy a múzeumban? Vagy
netán otthon van Bagdadban? A füléhez tartotta a kagylót,
és várt. A faliórán múltak a percek. Észrevette, hogy a véres
vízzel teli edénybe bámul és elfordult. A szeme égett, egész
testében már-már összeroskadt. Átvitte a telefont a szoba
másik oldalára, és letérdelt Debora Gideon mellé.
Megnedvesítette a lány száját a tömlőjéből, és belecsurgatott
egy kis vizet. Megtapintotta a pulzusát, a sápadt bőrét, és
felhúzta a szemhéját. Sokk érte, de fiatal volt, és elég
egészségesnek látszott ahhoz, hogy kikeveredjen belőle.
Megérintette egyik-másik sebét, és megnézte közelről. Most
már nem érezte olyan rosszul magát, amiért megölte az
ügyeletest.
A legjobb tudása szerint ápolta a lányt, miközben várt, a
kagylót a válla és a füle közé szorítva. Az órán lepergett egy
negyedóra. A fal mögött erősebben szóltak a hangok.
Kártyaparti. Odafent dobbanás a padlón. Egy beteg kiesett
az ágyából, vagy meghalt, vagy hordágyra dobták.
Valaki kilépett az előtérbe, és lekiabált. – Kasszim! Kasszim!
Hol vagy?
Nyilván így hívták a halottat, gondolta Dobkin. Vajon
eszébe jut-e valakinek, hogy az asztal mögé nézzen a földre?
Lépések közeledtek az ajtóhoz. Elfordult a kilincs. Dobkin a
füle mellett tartotta a kagylót, kinyújotta kezét, és eloltotta a
lámpát. Kinyílt az ajtó, az előcsarnokból egy fénypászma egy
méternyire esett tőle, és megvilágította azt a darabot a
földön, ahol az előbb a lány feküdt. A fény épp elérte a
kerevetről lelógó lábát. – Kasszim! Hol vagy, te seggfej?

458
 Megszólalt a hillai telefonkezelő: – Babilon? Babilon?
Bagdad van a vonalban. Babilon! Itt van még? Itt van még?
Dobkin mozdulatlanul állt, lélegzetet sem vett.
A hillai központos átszólt a bagdadi kollégájának: –
Babilon letette.
Becsukódott az ajtó, sötét lett.
Dobkin halkan megszólalt: – Itt Babilon.
– Micsoda? Hangosabban. Hangosabban!
– Itt Babilon.
Bagdad! Hallja Babilont?
Hallom Babilont, Hilla – mondta a női központos a hillai
férfi központosnak.
Nagyon korszerűek ezek ott Bagdadban.
– Tessék, Babilon, beszéljen! – szólt a bagdadi nemzetközi
telefonközpontos.
Dobkin megint arra gondolt, hogy egy iraki
kormányhivatalt kér, vagy elmagyarázza a telefonkezelőnek,
hogy ő kicsoda és mit akar, de ez azzal járt volna, hogy a
nemzetközi központ átadja egy helyi központnak. Különben is,
milyen kormányhivatal van nyitva ebben az időpontban? És
vajon hogy reagálna a kezelő a történetére? Számtalan
változatot gondolt végig, és mindegyik azzal végződött, hogy
a vonal megszakad. – Babilon, beszéljen!
– Kapcsolja… – Olyan út nem volt, amelyen egy hívás az
Iszlám Földjéről elérheti Izraelt. Isztambulból hívnák Izraelt, de
nem beszél törökül, így hát Isztambulban egy olyan
nemzetközi központossal kellene tárgyalnia, aki beszél arabul.
És ha Bagdad vagy bármely más központ még hallgatja,
nagyon is gyanakodnának, amikor Tel Avivot kérné.

459
 – Babilon, ott van még?
– Igen. Athént. Kapcsolja Athént!
– Miért hívja Athént? Ki beszél?
A dög. – Doktor Omar Szabba vagyok, kisasszony, s egy
kollégámat kell felhívnom Athénban. Késlekedés nélkül
kapcsolja!
Egy ideig csönd támadt, majd azt válaszolta a
telefonkezelő: – Ez egy darabig el fog tartani, doktor úr. Majd
visszahívom, ha megvan a kapcsolás.
– Nem. – Miért nem?
– Miért nem?
–  Elromlott a… csöngő a készüléken. Sosem tudom, mikor
hívnak.
Csönd.
– Hall engem, Bagdad?
Igen, igen. Várjon! Kapcsolni fogom. Maradjon akkor a
vonalban.
–  Köszönöm. – Hallotta, ahogy Bagdad Damaszkusszal
beszél, majd Damaszkusz Bejrúttal. Bejrút, a Közel-Kelet
főközpontja gyorsan elérte Isztambult. Volt idő – sőt
néhanapján még ma is előfordult –, amikor Bejrút Tel Avivon
keresztül keresett volna kapcsolatot, mert az mindössze
kétszáz kilométerre volt délre a part mentén. De ma talán
nem olyan nap van, és ezt nem akarta megkockáztatni. A
folyamatos arab beszéd döcögő törökké változott, és
ugyanolyan rossz arabbá, ahogy a bejrúti és isztambuli
nemzetközi központ tárgyalt egymással. Az idő meg csak telt.
Dobkin azt se hitte el, hogy idáig eljutott. Azt várta, hogy
minden pillanatban megszakad a vonal, vagy kinyílik az ajtó.

460
Arcán verejték csörgött, kiszáradt a szája. Hallgatta a szíve
lüktetését a sötétben.
A kártyaparti a szomszéd szobában a vége felé járt.
Megint az ügyeletesért kurjantottak. Kiáltozás a sebesültektől.
Dobkin úgy sejtette, hogy automata fegyver tüzét hallja észak
felől. A heverőn a lány felsikoltott álmában, Dobkin
visszatartotta a lélegzetét.
Isztambul Athénnal beszélt. Athén jobban beszélt törökül,
mint Isztambul görögül. Isztambul visszaszólt Bejrútnak. Bejrút
kikerülte Damaszkuszt, és egyenesen Bagdadhoz szólt. Hilla
már nem volt a vonalban, és Bagdad egyenesen Babilonnak
jelezte: Athén a vonalban.
–  Köszönöm. – A legutóbbi athéni központos törökül
beszélt, de őt automatikusan átkapcsolták egy arabul beszélő
központoshoz. –A számot kérem.
Vajon vonalban van-e még valaki az iszlámból? Angol
nyelvű telefonkezelőt akart kérni, de aztán rájött, hogy azzal
csak zavart okozna. Húzta az időt, hogy a közbülső állomások
kiszálljanak a vonalból. A telefonkezelők kíváncsiak, és addig
hallgatóznak, amíg nincs újabb tennivalójuk.
– Athénnal beszélek? – kérdezte arabul.
– Igen, uram. Kérem a számot.
– Ki tud keresni nekem egy számot?
– Természetesen, uram. Kit parancsol?
Dobkin megállt, aztán eszébe jutott egy régész ismerőse. –
Doktor Adamandiosz Sztathatosz. A kipszeli körzetben lakik. –
Végigbetűzte a nevet.
– Tartsa a vonalat, kérem.

461
 Dobkin most már biztos volt benne, hogy az arab kezelők
letették a kagylót, de arra még volt esély, hogy a hosszú
vonal mentén valahol egy biztonsági ember hallgatja. A
nemzetközi telefonhívások a világnak e táján nem gyakoriak,
különösen nem ebben az időpontban. A nemzetközi hívásokat
még Izraelben is ellenőrzi szúrópróbaszerűen a Sín Bét.
A kezelő visszatért. – Doktor Sztathatosz Kipszeliben.
Csöngetem.
– Állítsa le a hívást!
Hogyan, uram?
–  Állítsa le a hívást! Most jutott eszembe egy másik. –
Beszélhetett volna Sztathatosz doktorral, és talán el is érheti a
célját, de most a világon mindennél jóban vágyott rá, hogy
Tel Aviwal beszéljen, és olyan közel került hozzá. –Törölje az
előző hívást!
Az athéni kezelőlány leállította a hívást. Hallhatóan
bosszankodott. – Igen, uram.
– Kapcsolja nekem…Tel Avivot!
–  Tel Avivot? – Szünet támadt. Volt már ilyen máskor is.
Nem az ő dolga beleszólni, gondolta a lány. Görögország jó
viszonyban van Izraellel. A politika butaság. De az a
szerencsétlen jobban tenné, ha óvatos lenne, ha egyszer
Irakból hívja Tel Avivot. – Tartsa, kérem, a vonalat! – Újabb
telefonkezelők, újabb kattogás, búgás, zúgás és csöngetés
végig a vonalon.
Egy új hang azt mondta: – Tel Aviv van a vonalban, uram.
Egy lány hangja héberül, gyors, hatékony, gyengén
hallható. – A számot kérem.

462
 Dobkinnak a torkában dobogott a szíve. Be akart bújni a
kagylóba és csak Tel Avivban jönni elő. Ordítani akart a
kagylóba és elmondani ennek a lánynak mindent, amit el kell
mondani.
– A számot kérem.
Erőt vett a hangja reszketésén. – Várjon. – Rengeteg szám
jöhetett szóba. A sajátja például, de a felesége valószínűleg
számtalan rokonai egyikénél van. Rengeteg telefonszám.
Barátok, katonatisztek, politikusok. De ha egyszer egy
közvetítővel beszél, az fölösleges zűrzavart okozhat, amikor a
közvetítő eléri a kormányt.
– Uram…
–  A miniszterelnöki hivatalt Tel Avivban. – Nem adhatta
meg a titkos számot a nemzetközi vonalon, úgyhogy majd a
közönséges hivatali telefonistával kell beszélnie. Kíváncsi volt,
vajon a kormány Tel Avivban van-e most vagy
Jeruzsálemben. A legkevesebb, amit elér, hogy egy ügyeletes
tiszttel beszélhet Tel Avivban. Újból hangokat hallott az
előtérben. Csak idő kérdése, hogy megtalálják az elveszett
Kasszimot. Hallgatta a telefon csengését a vonal másik végén.
– Miniszterelnöki hivatal – szólt egy női hang.
– Igen. Ott van a biztonsági ülés vagy Jeruzsálemben?
Szünet támadt. A hírt közölték az újságok, úgyhogy nem
volt oka, hogy ne válaszoljon rá. Mégis… – Ki beszél, kérem?
–  Öö… – Nem tudta, hogy reagálna vajon a lány a
nevére.
– Kohen tábornok.
A telefonos lány várt. – A Tel Aviv-i központon keresztül
kell hogy kapcsoljam a jeruzsálemi központba, tábornok úr.

463
 –  Köszönöm. – Foglalt jelzést hallott. Ma éjjel nyilván
mindenki a miniszterelnöki hivatalt hívja Izraelben, tanáccsal,
panasszal. Így volt ez minden válság idején. Izraelben
mindenki alkalmasnak képzeli magát, hogy miniszterelnök
legyen.
– Minden jeruzsálemi vonalunk foglalt, uram.
–  Interurbán telefonálok. Kormányügy. Jegyezze föl ezt a
számot. – És megadta a jeruzsálemi titkos számot.
A telefon csaknem azonnal kicsöngött. –Tessék – szólt egy
fáradt férfihang, s nem nevezte meg magát, sem a hivatalát.
– Ki beszél?
Dobkin hallotta a háttérben a polgári központosokat.
Nagy volt a forgalom arrafelé ma éjszaka. Ebből némi vigaszt
merített. – Hallgasson meg figyelmesen, és ne tegye le a
kagylót!
–  Igen, uram. – A kezelő számtalan hívást kapott ezen az
éjszakán, s kevés volt a kellemes, de soha eszébe nem jutott,
hogy bárkire letegye a telefont, aki a különvonalon hívja.
–  Benjamin Dobkin tábornok vagyok. – Megadta a
katonai azonosító jelét és számát.
– Igen, tábornok úr. – A kezelő lenyomott egy gombot, és
egy másik szobában a Sín Bét egyik embere, Hájim Mazar
beosztottja vette föl a kagylót.
–  Babilonból telefonálok, Irakból. Ahol földre
kényszerítették a Concorde-ot.
– Igen, tábornok úr.
– Ellenőrizte az azonosításomat?
– Igen, uram.
– De most sem hiszi el, hogy Dobkin tábornok beszél?

464
 – Nem, uram.
–  Nem hibáztatom ezért, fiam. Nos, ide hallgasson.
Beszélnem kell valakivel, aki ismeri a hangomat, és igazolni
tud.
– Igen, uram.
Dobkin lassan és világosan, de nem túl hangosan beszélt.
–  Írja le a következő tábornokok nevét. Akármelyikük van
jelen, kapcsolja, hogy azonosíthassa a hangomat.
– Igenis.
Dobkin gyorsan elhadarta a hadsereg és a légierő
tucatnyi tábornokának nevét. Ha bármelyiküket kapcsolja, az
igazolhatja a személyazonosságomat. – Azon gondolkodott,
vajon nem *
szakad-e meg ez a vonal a hosszú úton. Vajon
belehallgat-e valamelyik kezelő, hogy ellenőrizze, ott van-e
még, és akkor meghallja a héber beszédet? Mit tenne ebben
az esetben a telefonista? – Rendben van, fiatalember?
– Rendben, uram.

A belső biztonsági szolgálat embere a miniszterelnök egyik

titkárával beszélt a konferenciateremben a belső
telefonvonalon.
A titkár villámgyors feljegyzést készített, és átnyújtotta a
miniszterelnöknek.
Teddy Laskov kinyitotta az aktatáskáját, és kihúzott hat,
nagy magasságból készült fényképet; mindegyiken elmosódó
David-csillag látszott, egy tapasztalt légifelvétel-restauráló
munkája. Furcsán fásultnak és közömbösnek érezte magát. A
cselt előbb vagy utóbb fel fogják fedezni. A pályája már
véget ért, de ezután vége a becsületének is, s az sincs

465
kizárva, hogy börtönben köt ki. De ha csak a hadművelet
után fedezik fel a csalását, akkor nem érdekes. Fel fogják
fedezni egyáltalán? Vagy azt gondolják majd, hogy a
fénykép nem más, mint véletlen illúzió… netán csoda? A
maga módján csoda, ahogy rájött, hogy Babilonban vannak,
ahogy még mindig annyira biztos benne… annyira biztos,
hogy a börtönt és a szégyent is vállalja azért, hogy mindenki
elhiggye. Fölemelte a fényképköteget az asztalról,
eligazgatta. Talman tekintete a terem másik végéből
találkozott az övével. Szomorú, gondolta Laskov. Szomorú,
riadt, bűntudatos és zavart. De Talman nem vette le róla a
tekintetét, még mosolyognia is sikerült, és bólintott.
A miniszterelnök olvasatlanul félretolta a cédulát. – Nos,
tábornok úr, mi van ott? A Concorde színes felvételei és
térképészeti koordinátái, amelyeket Gábriel arkangyal nyújtott
át Teddy Laskovnak az Úr megbízásából? Gyerünk, lássuk!
Laskov mintha nem hallotta volna.
A miniszterelnök titkára kitartóan kopogtatta a cédulát, s
a miniszterelnök végre lepillantott rá. Fölemelte, elolvasta.

Benjamin Dobkin újra hallotta, ahogy Kasszimot hívják. A

lány felkiáltott. A fal túloldalán egy arab meghallotta, trágár
megjegyzést tett, röhögött. Gyorstüzelő fegyverek ropogtak a
szélben, és Dobkin tudta, hogy nincs sok ideje. Kattanást
hallott a vonalban. – Jeruzsálem! Jeruzsálem! Ott van még?

466
 31

Kaplan orvtámadása pusztító volt, sőt az izraelieket is riasztotta

a dombon.
Az asbálok csaknem megfutamodtak a megsemmisítő tűz
alatt, de a néhány még élő vezér, köztük Rís és Hamádi, nem
vesztette el a fejét, és viszonozta a tüzet. Kaplan most már
akár vissza is vonulhatott volna, de elfogta az őrület, ahogy az
átforrósodott AK-47-esbe egyik tárat a másik után nyomta
bele. A hang, a szag és a rázkódás, valamint a torkolattűz
sárgásvörös fénye valósággal elvarázsolta. Már vagy ezer
golyót lőtt ki – percenként mintegy kétszáz töltényt –,
megtizedelte az asbálok sorait. Hausner nem fukarkodott a
lőszerrel, és Kaplan elhatározta, hogy felhasználja mind.
Rís, Hamádi és a többi vezér nem vesztette el teljesen a
lélekjelenlétét, és észrevették, hogy csak egyetlen ember lő
rájuk. Megkerülték és bekerítették Kaplant, aki saját
fegyverének zajától és a szél süvöltésétől nem hallotta, amint
hátulról rávetették magukat.
Az izraeliek a dombon olyan tisztán hallották a fiú
üvöltését a szélben, mintha a szomszéd lövészárokban lett
volna. Hosszú ideig tartott, amíg meghalt, s az üvöltésnek
megvolt az a kétszeres hatása – ahogy az ilyenkor lenni
szokott hogy megerősítette az elszántak határozottságát, és
megrémisztetté a nyúlszívűeket.
Hausner kezébe vette az utastéri mikrofont, és
beleordított. Hangját felkapta a szél, és vitte a lenti

467
városfalhoz. – Rís! Hamádi! Barmok! Nem vagytok emberek!
Letépem a töködet, Rís! Amint elkaplak, letépem a töködet! –
Hausner ordítása őrjöngésbe torkollt, s alig lehetett már
megkülönböztetni Móse Kaplan halálsikolyától vagy a sakálok
vad vonításától, amint újra rákezdtek a domb alján.
Amíg Hausner ordított, tombolt, tajtékzott, állatias
hangokat keverve az elképzelhető legközönségesebb és
legtrágárabb jelzőkkel, fenyegetésekkel, az emberek a
dombon nem néztek egymásra. Hausner szemmel láthatóan
kifordult önmagából.
Valaki – a hang Burgé lehetett – elvette a mikrofont
Hausnertól, bátorító és vigasztaló szavakat kiabált Kaplannak.
Nem sokat használt. Móse Kaplan halála lassú volt és
rettenetes.
Az izraeliek megkezdték a puhatolózó tüzelést a lejtőn
lefelé. A négy megmaradt Molotov-koktélt belehajították az
éjszakába, hogy megpróbálják megvilágítani a domboldalt,
de nem sokáig égtek, a szél és a homok elfojtotta őket.
Az asbálok utolja, nem egészen negyven ember,
kettesével jött fel a lejtőn, elszakadozva egymástól. Hátba
kapták a szelet, mely felfelé tolta őket. A homok álcázta
mozdulataikat, a szél zúgása tompította a zajukat. Még
torkolattüzük sem látszott világosan a vakító homokviharban.
Az izraeliek kilapátolták a homokot a beomlott védelmi
állásokból, s kezdtek visszalőni. Az AK-47-esek szinte azonnal
beragadtak, de erre kiképzett osztagok rohantak a vonalon
végig, szétszedték a működésképtelen fegyvereket, és a
Concorde-ból vett kenőanyaggal beolajozták. A homok így is
tizedelte a fegyvereket mindkét oldalon, de erősebben a

468
védőknél, akiknek nem állt rendelkezésére az asbálok
fegyvertisztító és -védő felszerelése.
Úgy festett, hogy ebben a menetben az esélyek
egyenlőek, de Hausner, Burg s nagyjából mindenki más is
tudta, hogy a serdzsi végső vereséget hoz az izraeliekre. A
védelmi építmények meggyengültek, minden cselből
kifogytak, lőszer alig maradt. Az izraeliek harci erejének
fogyatkozásához éhség és kezdődő kiszáradás járult. Válságba
jutott a vezetés is, ami ragályosnak bizonyult, és az utolsó
embert is elérte.
Ráadásul Ariel Weizmannal együtt sokan azt hitték, hogy
a hátsó kapu nyitva, s a nyugati lejtőt, az Eufráteszt nem őrzi
senki. Holott Hamádi percekkel azután, hogy elvesztette a
rádiókapcsolatot Szájid Talibbal, átküldött a keleti lejtőről egy
csapatot a folyópartra. A nyugati fal aljában megbúvó
asbálok egész idő alatt mohón várták, hogy az izraeliek
megkíséreljék a szökést a padkán.
Az asbálok úgy bántak a lőszerrel, mint a homokkal,
féktelenül ontották az izraeli vonalakra. Hosszú sorozatokat
eresztettek meg, ahogy függőlegesen céloztak fölfelé a lejtőn,
s amikor oldalirányban futottak, minden alkalommal néhány
méterrel följebb is kerültek.

Hausner a parancsnoki halom tetején állt Burggal.

Némileg megnyugodott, Burg úgy vélte, rendbe jött. Burg
bosszankodott, és kellemetlenül érezte magát, mert Hausner
megkérte Miriam Bernsteint: legyen a külön futára és segítője.
Elvben Miriam és Eszter Aronszon változatlanul
letartóztatásban voltak, de senki nem bánta, amikor Hausner

469
feloldotta a mozgásuk korlátozását. Miriam nem szólt semmit
Kaplanról és a mikrofonos jelenetről.
Hausner túlkiabálta a zajt. – Amikor a lőszer már
kifogyóban lesz, néhányan a nyugati lejtő felé fognak
menekülni.
Burg bólintott. – Biztos vagyok benne, hogy ott vannak az
asbálok, és semmi másra nem várnak. Újra ki kell adnunk a
parancsot: harcolni a végsőkig.
– Ezek az emberek nem katonák – figyelmeztette Hausner.
– Azt fogják tenni, amit az ösztöneik diktálnak. – Halkabbra
fogta a hangját, alig lehetett hallani. – Néhányan öngyilkos
szerződést kötöttek… nem hibáztathatom őket… az, ami
Kaplannál történt, valóban öngyilkosságra csábít…
Hosszú csönd támadt a kis halmon. A rögtönzött zászló
szépen lobogott az egyenletes szélben, de a Tel Aviv-i látkép
színeit eltompította a barna homok, az alumínium zászlórúd
pedig egyre jobban megdőlt.
Miriam megszólalt volna, de meggondolta magát.
– Mi van? – kérdezte Hausner.
–  Nos – kezdett rá az asszony –, addig, amíg még van
lőszerünk, és amíg az asbálok lejjebb vannak, talán meg
kellene kísérelnünk… gyorsan visszavonulni, átvágni a tetőn és
lezúdulni a nyugati lejtőn, teljes erővel, szervezetten, nem
pedig rendezetlen menekülésben. Biztos vagyok benne, hogy
át tudjuk törni azt a kisebb csapatot, amelyet a folyóparton
hagytak. Vízre szállnánk, és lecsurognánk a folyón a sötétben.
Hausner és Burg egymásra nézett, aztán néhány
másodpercig az asszonyra. Hausner szólalt meg: – Nem
feledkeztél meg a sebesültekről?

470
 –  A rendezett visszavonulás ugyanúgy a végüket
jelentené, mint a rendezetlen menekülés. A többségnek
tartozunk felelősséggel.
– Nagy utat tett meg – mondta Burg. – Csak kérdés, hogy
merre.
–  Miért olyan riasztó ez, ha én mondom? – kérdezte az
asszony szónokian. – Persze csakugyan riasztó, nem? – Kivárt. –
Akárhogy is, én természetesen visszamaradnék a
sebesültekkel, néhány önkéntessel. Hiszen úgyis halálos ítélet
alatt állok, nem?
Hausner megcsóválta a fejét. – Még amikor rideg
döntéseket hozol, akkor is valahogy lágyan beszélsz. A
kegyetlen tény az, hogy amennyiben visszavonulunk, rendben
vagy rendetlenül, vagy ha lerohannak minket, és kézitusára
kerül sor, az első dolgunk az lesz, hogy agyonlőjük a
sebesülteket. – Fölemelte a kezét, hogy elhallgattassa az
asszonyt. – Ne légy ostoba, Miriam! Hallottad, mit csináltak
Kaplannál. És csak az isten tudja, mi történt Debora
Gideonnal.
– De… túszokat akarnak ejteni.
–  Talán igen – vetette közbe Burg –, de talán már nem.
Talán már semmi mást nem akarnak, csak a bosszút. De ha Rís
vagy Hamádi – ha egyáltalán él még valamelyik – meg
tudná gátolni, hogy lemészároljanak bennünket, leginkább
arra számíthatnánk, hogy lassú és igen rafinált kínzásnak
vetnek minket alá, amíg el nem mondjuk, ami államtitkot csak
tudunk. Nem, nem hagyunk hátra sebesülteket, sem ápolókat.
És nem próbálkozunk hadmozdulatokkal a sötétben. A
legjobban kiképzett és legfegyelmezettebb hadseregek is

471
tartanak az éjszakai hadműveletektől. Ha mi itt megpróbáljuk,
az, bizonyos vagyok benne, csak katasztrófával végződhet.
–  Akkor mi a választásunk? – kérdezte Bernstein Burgtól. –
Maga nem hajlandó elrendelni a visszavonulást, sem a
megadást, de ellene van a tömeges öngyilkosságnak is. Akkor
mégis mi lesz velünk?
Hausner válaszolt, de közben elfordult az asszonytól. –
Nem tudom – mondta. – Az lenne az elképzelhető legjobb
vég, mármint a felmentő sereg érkezésén kívül, ha minden
egyes ember meghalna a harcban. Ez természetesen nem
fog megtörténni. Lesz, aki megadja magát, és elfogják. Lesz
öngyilkosság, és lesz gyilkosság. Némelyikünket talán nem
látják meg a sötétben, és meg tud szökni. Olyasféle lesz, mint
ami bármely más ostromnál történik, amikor az ostromlók
áttörnek.
Nem szólt senki. A csatazaj valahogy rendezettebbé lett.
Mindkét oldalon elfáradtak, és mindkét oldalon érezték, hogy
ez az utolsó harc. Mindenki gépiesen mozgott, mintha
koreográfia szerint tenné, mintha olyan rítust végezne,
melynek a vége valamely meghatározott időben jön el,
függetlenül attól, hogy siettetik-e vagy sem.

Az asbálok megtartották a tiszteletteljes három-négyszáz

méteres távolságot, és leginkább oldalirányban mozdultak,
igyekeztek zaklatni az izraelieket, egyszersmind kipuhatolni a
védelem leggyöngébb szakaszait.
Még mindig három óra volt hátra hajnalig, de a napvilág
még annál is később fog látszani, hacsak el nem áll a szél és
le nem ülepedik a homok.

472
 A felőrlés és a készletek csatája lesz ez, és az asbáloknak
még mindig volt némi előnyük emberben és fegyverben,
továbbá óriási fölényük lőszerben, élelemben, orvosi
ellátásban és vízben. Nem kellett mást tenniük, csak egy
helyben maradni és magukra hívni a tüzet, amíg meg nem
bizonyosodnak róla, hogy az izraeliek a muníciójuk végén
járnak. Azon az alapon kockáztattak, hogy a legszigorúbb
tüzelési fegyelem esetén sem tart ki napkeltéig az izraeliek
lőszere.
Burg fejében számtalan terv megfogalmazódott.
Menekülni most? Átmenni ellentámadásba? Kivárni a véget, a
kézitusát? Megölni a sebesülteket? Megölni Hausnert?
Megmenti őket valaki az utolsó órában? Aligha. – Mi történt
Dobkinnal?
Hausner megfordult, délnyugat felé, ahol Umma falut
sejtette. Úgy nézett, mintha kapcsolatot akarna teremteni
Dobkinnal. Újra megfordult, egyenesen délnek, az Istár-kapu
felé. – Az az érzésem, hogy ő rendben van.
Miriam a karjába kapaszkodott. Már nem titkolta Burg
előtt, hogy állnak a dolgok. – Kíváncsi vagyok, vajon sikerül-e
elérnie valakit.
–  Nos – szólt Burg –, egyet mondhatok. Még ha valami
csoda folytán Dobkin beszélt is a hatósággal, nem hiszem,
hogy idejében ideérnének. – Hausnerra nézett, helyeslésre
számítva, noha igazából azt remélte, hogy Hausner, mint
rendesen, ellentmond neki.
Hausner hátat fordított a szélnek, és nyugat felé nézett. A
láthatatlan szemhatárra mutatott. – Nem tudom kiverni a
fejemből, hogy Teddy Laskov állni fogja a szavát. Hogy ott van

473
most is valahol a vadászszázadával, minket keres, és egyre
közelebb ér.
Burg Hausnerra nézett, s az égre mutatott. – Szép, derűlátó
vélemény, Jacob – mondta óvatosan. – Remélem, igaza van.
Hausner keresztbe fonta a karját a mellén. – Tudja, Burg,
nem tudom elképzelni, hogy az a rengeteg okos pofa ott Tel
Avivban és Jeruzsálemben még mindig csak a seggit vakarja
és töpreng. Többet vártam tőlük. Talán hazafiságból? Azt
hiszem, igen. Hát lehet, hogy túl sokat várok. Hiszen én is az
okos pofák közé tartoztam, és tessék, nézze meg, Jichák, hogy
eltoltam mindent. Ők is kivehetnek néhány nap szabadságot
az okosságból.
Burg csak nevetett. – De nem ma. –Valahányszor
kétségbe vonta Hausner érveinek helyességét, a másik
hihetetlen éleselméjűségről tett tanúságot.
Futár közeledett, Burg elébe ment.
Miriam néhány méterrel odább állt, nyilván hallgatta
Hausner és Burg beszélgetését. Most Hausnerhoz lépett,
megint megfogta a karját, és gyengéden megszorította.
Teddy Laskovra gondolt. Az utolsó órákban egyre
kevesebbszer jutott eszébe. Miután a Concorde földet ért,
többször elképzelte, amint éppen azt teszi, amit Hausner most
mondott: lecsap azzal a hatalmas acélsassal, és megmenti
őt… meg mindenki mást. Valójában tudta, hogy Laskov bukott
ember, s azt is tudta, hogy ez részben az ő hibája. Eleinte nem
volt hajlandó elfogadni, hogy Laskovra gyakorolt befolyásától
nem független, amit a férfi a levegőben művelt, de az
összefüggés nyilvánvaló volt, s végre ő, Miriam is szembenézett
vele, amikor rengeteg más dologgal is szembe kellett néznie.

474
 Hausner valódivá tette számára a valóságot, ahogy még
soha más férfi. Az életében felbukkanó többi férfi hallgatott
rá, úgy látták a világot, ahogy ő, hízelgésből vagy
udvariasságból. Az ilyen férfiakat vonzotta. A vékony
szemüvegeseket, akik mellette ültek az előadásokon és
bizottsági üléseken. Akik pártzsargonban beszéltek, úgy
ejtettek ki a szájukon közhelyeket és elcsépelt frázisokat,
mintha aznap reggel találták volna ki őket.
Laskov más volt, mint a legtöbb férfi, akit ismert életében,
és más volt a férje is. Valamelyest hasonlítottak egymásra, s
Miriam magában mindkettőt nemes vadembernek nevezte.
Jacob Hausner újabb változat erre a férfifajtára, csak még
szélsőségesebb. Miriammal előfordulhatott volna, hogy ezen az
egész babiloni tapasztalaton úgy esik át, hogy nem változik
lényegesen a világlátása. Hausner erővel kinyitotta a szemét.
Miriamnak nem tetszett, amit lát, de már tárgyilagosan tudta
mérlegelni, mi szól amellett és az ellen, hogy agyonlőjék a
sebesülteket, s nem öntötte el erkölcsi felháborodás. Jó ez
vagy rossz? Egyik sem. Épp csak van.
– Jól ismered Teddy Laskovot? – kérdezte Hausnert.
– Nem jól. Olykor-olykor keresztezik egymást útjaink.
A asszony bólintott. Néhány másodperccel később
habozva kérdezte: – És rokonszenvesnek találod?
–  Kicsodát? – Hosszabb szünetet hagyott. – Aha.
Gondolom, Laskovot. Könnyebb vele zöld ágra vergődni, mint
veletek, akiknek politikával van tömve a fejetek.
Miriam elmosolyodott a sötétben. Egy idő után megszólalt:
– Rád emlékeztet.
– Kicsoda? Laskov? Csakugyan?

475
 Miriam jobban megszorította a karját. A kortársai, akik
emlékeztek a koncentrációs táborokra, keserűen és
kiábrándultan gondoltak az emberiségre. Sokuknak pszichés
panaszai voltak. Ő maga elszántan arra törekedett, hogy ne
nyalogassa sebeit, de ne akarja elfelejteni se őket. Annyira jól
alkalmazkodott és annyira derűlátó volt, hogy egy pszichiáter
barátja ezt tréfásan már neurotikusnak nevezte. S persze
sebeket viselt. Az emberek látták a szemében, s látta ő is a
tükörben. – Biztos vagyok benne, hogy Teddy ezt az egészet a
maga hibájának hiszi.
– Nahát, akkor valóban van bennünk valami közös.
–  Mind a ketten csak magatokra gondoltok, s azt
képzelitek, hogy mindaz a jó és rossz, ami körülöttetek történik,
a saját csekedeteitek következménye.
– Hát nem az?
– Teddy Laskov a szeretőm volt – mondta Miriam hirtelen.
Burg meghallotta, ahogy a halomhoz közeledett. Még
mindig ingerelte az asszony jelenléte. Most még ez is. Ez már
igazán sok. Hátat fordított nekik, és elment.
– És azok lesztek megint – mondta Hausner.
– Nem hiszem.
–  Ez a kérdés jelenleg nem esedékes, Miriam. – Hausner
türelmetlen volt.
– Te ugye nem…?
–  Egyáltalán nem. Ide hallgass. Menj oda a Concorde-
hoz, és nézz utána, hogy áll Becker a rádiókkal. Ha nincs mit
jelenteni, márpedig nem lesz, akkor maradj ott.
– Miért?

476
 –  Csak maradj ott, a francba! Nem kell
megmagyaráznom a parancsaimat senki másnak, és nem kell
megmagyaráznom neked sem.
Miriam az első lépés után visszafordult. – Nem foglak látni
többet, igaz?
– De fogsz. Megígérem.
Miriam felnézett rá. – Nem látlak többet.
Nem tudta, mit feleljen.
Miriam fölemelte a kezét, lehúzta magához a férfi fejét, és
megcsókolta.
Hausner megfogta az asszony két kezét, és lefejtette
magáról. – Ne hagyd el a gépet! – mondta halkan. – Akármi
történik. Ígérd meg!
– Fogjuk még látni egymást?
– Fogjuk.
Egy darabig merőn néztek egymásra. Miriam lassan
lábujjhegyre állt, megérintette a férfi arcát, aztán lassan
megfordult, és elszaladt a sötétben.
Hausner utána nézett, amíg el nem tűnt egészen.
Homokot köhögött fel a torkából, és megtörölte könnyező
szemét, Ha van bármilyen isteni jelentése vagy üzenete ennek
az értelmetlen kínnak, ha van bármi világi tanulság, amelyet
itt le lehet vonni, ő nem tudta elképzelni, hogy mi az. A
bátorságnak és gyávaságnak, önzésnek és önzetlenségnek,
bölcsességnek visszatérő régi emberi cirkusza. Csak a bohócok
mások itt. Hányszor kell még megtartani az előadást annak a
fönti nézőnek. És miért nincs gyorsan vége az egésznek? Isten
miért nem adja meg nekik az okosságot és az erőt a
szenvedéseik meghosszabbítására, ha egyszer a vég eleve

477
elrendeltetett? Hausnert az a kényelmetlen érzés fogta el,
mintha nagy kozmikus tréfát űznének vele. Burg felé fordulva
kiáltotta: – Így büntet meg Isten azért, hogy nem szoktam le a
dohányzásról, pedig megígértem apámnak. – Nevetett a
szélben.
Burg zsebre rakta a kezét, és megtapogatta a kis .22-es
pisztolyt.

478
 32

Ott van még, Jeruzsálem?

–  Igen, itt… tábornok úr. Tartsa a vonalat! – mondta az
ügyeletes telefonkezelő.
A miniszterelnök hosszú másodperceken át kopogtatta
ceruzájával az asztalt, aztán újra lenézett a cédulára, majd
feltekintett. – Felteszem, hogy önök közül sokan felismernék
Dobkin tábornok hangját, ha hallanák. Igyekezett fegyelmezni
hangjának izgatottságát.
Hangos kérdések, felkiáltások robbantak ki, az emberek
felugráltak. A miniszterelnök az asztalra csapott, csöndet kért.
– Nyugalom, figyelem! – Intett a bemélyedésben ülő
telefonosnak, s a szobát a számtalan hangszórón át hangos
zúgás töltötte be. A miniszterelnök megnyomta a gombot az
előtte álló műszerlapon, és beleszólt a mikrofonba: – Halló, ki
beszél?
Dobkin azonnal felismerte a kissé gunyoros hangot. Egy
pillanatra szinte megszédült, aztán megacélozta magát, nyelt
egyet. – Benjamin Dobkin tábornok, miniszterelnök úr. –
Szünetet tartott. – Felismeri a hangomat?
–  Nem. – De a miniszterelnök nyilvánvalóan látta: sokan
úgy vélik, hogy nagyon is felismerik.
Dobkin fegyelmezte a hangját, igyekezett a lehető
legtermészetesebben beszélni. – Van ott valaki, aki felismeri a
hangomat, miniszterelnök úr?

479
 – Bízzunk benne, hogy van. – A miniszterelnök körülnézett.
Néhány fej habozva bólintott. Csak egy tábornok szólalt meg,
aki annak idején Dobkin alatt szolgált ezredesként. – Ő az,
vagy valaki nagyon jól utánozza.
–  Folytassa, tábornok úr! – mondta a miniszterelnök, még
most sem teljesen meggyőzve, de izgatottan. – Honnan hív?
Teddy Laskov keze szoros bilincsbe fogta a hamisított
fényképeket. Aztán lassan, egyesével visszarakta őket az
aktatáskájába.
– Babilonból – szólt a hangszóróból a hang.
Az egész terem izgatott ordítozásban tört ki, a fejek
Laskov és Talman felé forogtak. A miniszterelnök megint az
asztalra csapott, csöndet kért, melyet azonban képtelen volt
elérni. Újra beleszólt a mikrofonba: – Honnan hív, tábornok úr?
Hol van az a telefon? Szabadon beszél?
–  Igen, szabadon. Az itteni vendégházból telefonálok,
miniszterelnök úr. A múzeum mellől. – Dobkin igyekezett
fegyelmezni a hangját, mely mégis el-elcsuklott.
A miniszterelnök is törekedett a higgadtság látszatára, de
az ő hangja is egyre jobban remegett. – Jó. Rendben van.
Kaphatok helyzetjelentést, tábornok úr? Mi az ördög folyik ott?
Dobkin tudta, hogy szavait hallgatja az egész kormány,
hallgatja a katonaságtól mindenki, aki számít. Összeszedte
gondolatait, és világosan, tömören összefoglalta, mi történt
azóta, hogy a Földközi-tenger fölött nyomukat vesztették.
Fél tucat segédtiszt rohangált ki-be a tárgyalóteremből, a
terület katonai térképét lobogtatták, tényeket, számokat, a Tel
Aviv-Babilon repülési időt, magaslati méréseket, időjárás-
jelentést hoztak, a napkelte időpontját és száz egyéb adatot,

480
amelyet azóta gyűjtöttek össze, hogy Laskov megtette a
maga kijelentését Babilonról. Ezt mind tekintetbe kell majd
venni, mielőtt végső döntésre jutnának a műveletről.
Amíg Dobkin beszélt, hallotta, ahogy az ajtó előtt
emberek mászkálnak. Elvonultak valahová a járóbetegek. Az
előtérben kinyílt, majd becsukódott az ajtó. A szomszéd
szobában véget ért a kártyacsata, bekapcsolták a rádiót.
Rekedtes női hang énekelt egy véget nem érő arab dalt.
Néhány asbál együtt dúdolt a géphanggal. A zaj elfedte
Dobkin hangját, egyszersmind megakadályozta benne, hogy
meghallja, ha valaki az ajtóhoz közelít.
– Mi a javaslata, tábornok úr?
Dobkin felismerte Hur tábornok hangát. – A javaslatom?
Az istenfáját, Hur tábornok, az a javaslatom, hogy jöjjenek,
mint a villám, és mentsenek ki minket innen!
–  Mi a helyzet a nyugati parton az agyagsíksággal? –
kérdezte Kacir a légierőtől.
–  Még mindig vizes – mondta Dobkin az igazságnak
megfelelően. – De a folyótól távolabb szárazabbnak látszik.
– Mit gondol, az út, amelyen leszálltak – kérdezte Kacir –,
elbír egy C-130-ast?
Nem tudom megmondani, tábornok úr. Azt hiszem,
leszálláskor meglehetősen felszaggattuk.
– Helikoptereket kell bevetni – mondta egy hang, melyet
Dobkin nem ismert föl.
–  Nem! Vágta rá Dobkin. – Arra már nincs idő. Ebben a
percben is támadják őket.
Megszólalt egy másik hang: először vadászszázadot kell
küldeni, mondta. Dobkin most már rengeteg hangot hallott a

481
mikrofonban. Hallotta, hogy valaki Teddy Laskov nevét említi.
Pedig Dobkin azt gondolta, hogy Laskovot mostanra már
nyugdíjazták. Erre tessék, ott van az ülésen. Dobkin felelt még
néhány kérdésre, miközben hallgatta a felcsapó vitát. Hirtelen
hangosan félbeszakította: – Miniszterelnök úr, sajnos most el
kell búcsúznom. Három AK-47-essel felszerelt úriember áll
előttem, és ha felfogják, hogy mi történik, bizonnyal azt
kívánják majd, hogy tegyem le a telefont.
Jeruzsálemben valami dulakodást hallottak, aztán egy
éles csattanást, mint amikor elsül egy puska vagy eltörik
valami, majd elnémult a telefon.

Miriam Bernstein David Becker mellé ült a másodpilóta

ülésére. – Gondolja, hogy valaki egyáltalán meghallja a
maga S.O.S. jeleit?
–  Nem. – A férfi lecsavarta a rádió hangerejét, de nem
kapcsolta ki, hogy hallgatni tudja az étert. – A Lear most is
odafent köröz, de az a gyanúm, hogy bajban van.
– Miért?
–  Hogy miért? – Az, hogy Hausner nem maga jött el a
jelentésért, hanem futárt küldött, szépen mutatta, hogy milyen
kevéssé hisz a próbálkozása sikerében. De hát Miriam
Bernstein mégiscsak közlekedési miniszterhelyettes, és ily
módon nemcsak Hausner főnöke, hanem az övé is. Bár ez
mára már oly keveset számít. – Hogy miért? Mert nem tud
leszállni a homokviharban, azért. Olyan helyen kell leszállnia és
üzemanyagot felvennie, ahol nincs ennyi por a levegőben.
Akkor talán sikerül majd leadnom a vészjelzést. – Oldalvást
nézett az asszonyra. – Nem akarja megvinni a jelentést? Ennél
többet nem tudok mondani.

482
 –  Majd később – Miriam kinézett a szétzúzott szélvédőn. –
Maga nem fél a haláltól? – kérdezte hirtelen.
A pilóta az asszony felé fordult, és erősen megnézte
magának a műszerfal derengésében. Nem várt volna ilyen
kérdést ettől a zárkózott nőtől. – Nem. Azt hiszem, nem. Félek…
attól, hogy újra repülnöm kell, attól félek… de a haláltól nem.
Különös. – Maga sem értette, hogyan sodródhatott ilyen
bensőséges beszélgetésbe. – Hát maga?
–  Szinte mindenki halott, aki valaha közel állt hozzám. –
Aztán másról kezdett beszélni. – Maga hogy vélekedik Jacob
Hausnerról?
A pilóta fölnézett a repülőnaplóból, melybe éppen írni
kezdett. Gyanította, hogy időközben miféle viszony szövődött
Hausner és Bernstein között. Ez azonban nem változtatta meg
sem a nyilvánosan kimondott, sem a magánvéleményét
Jacob Hausnerról. – Náci.
– Ő kedveli magát.
Becker nem értette, mi a célja ennek a beszélgetésnek,
hová akar kilyukadni. Miriam szemmel láthatóan szavakban
akarja levezetni feszültségét. Furcsa dolgokat tesznek az
emberek, amikor szembekerülnek a halállal, ő például
beismerte, hogy fél a repüléstől, pedig azt soha senkinek, még
a pszichiáterének se vallotta volna be. – Ne értsen félre,
Bernsteinné asszony, nagyon örülök, hogy Hausner velünk volt.
Ha ő nincs, mostanra már valamennyiünknek befellegzett
volna. – Nem vette le a szemét az asszonyról. Tulajdonképpen
nem látszott olyan feszültnek. Inkább… boldognak és
izgatottnak. A pilóta levette róla a tekintetét, és újra írni
kezdett.

483
 – Szerelmes vagyok belé.
Becker kezében kitört a ceruza hegye. – Aha. – Most
hangosabb lett a fegyverropogás, Becker felnézett. A
pilótafülke plexiablakán át félelmetesebbnek,
ocsmányabbnak és baljósabbnak látszott az éjszaka, mint
amikor az ember kint áll az események kellős közepén. Becker
egész életében mindent, amitől félt, egy plexilapon át látott, s
érzésvilágában összenőtt a borzalom és a plexi. A veszély és a
plexi. A halál és a plexi. Ha kinézett a kocsija szélvédőjén vagy
akár egy közönséges ablakon, összeszorult a gyomra, s
mindmostanáig soha nem tisztázta magában, hogy miért.
Érdekes felfedezés, bár egy kicsit elkésett. – Aha. Vagyis…
Én…
– Mit ír… David… szólíthatom így?
–  Persze. – A férfi becsukta a könyvet. – Naplót. A
repülőgép naplóját.
Miriam feléje hajolt. – Naplót? Vagyis rögzíti mindazt, ami
itt történik?
– Á, csak száraz, hivatalos nyelven.
– Megnézhetem? – Kinyújtotta a kezét, Becker beletette a
könyvet. Az asszony hátradőlt, kinyitotta a naplót,
belelapozott. Találomra elolvasott egy bejegyzést. 16.02 h.
Átkapcs. takt. tart. hh. Laskov táb. utolsó adása. E-2D radarral
követ minket. Laskov a döntést a Phoenixről ránk bízza.
Vadászszázad hazatér. Lapozott néhány oldalt. 18.31 h. Rep.
vég. Hess meghal. Leszállás után koponyatörés a szélvédőn át
becsapódó téglától. Pilótának előbb kellett volna felvonnia a
szuperszonikus védőernyőt kénysz. lesz.-hoz. Megelőzhette
volna a halálát. Néhány másodpercen át nézte a bejegyzést,

484
aztán becsukta a könyvet, és felpillantott. Mosolyt erőltetett
magára. – Azt mondják, mi vagyunk az írás népe, de az az
igazság, hogy író nép is vagyunk. A szétszórattatásban az írott
szó tartott össze bennünket. Furcsa, hogy senki másnak nem
jutott eszébe naplót vezetni arról, amit itt tettünk.
–  Hát… – Becker előkotort egy cigarettacsikket, és
rágyújtott. – Nemigen mondanám naplónak, Bernsteinné
asszony.
– Miriam.
A férfi hallgatott egy sort, majd folytatta: – Miriam, nekem
az a feladatom, hogy…
– Hiszen ezt mondom, David. Mindig valakinek a feladata
volt. Egy írnoké. Egy könyvtárosé. Egy tudósé. Egy
hajóskapitányé. Egy repülőgép pilótájáé. A történelem során
mindig volt valaki, akinek az volt a feladata, hogy írott
feljegyzéseket vezessen, s ezek a feljegyzések olykor nagy
erejű, világosságot adó dokumentumokká váltak. A Babilonba
száműzöttek hazatéréséről egyetlen beszámoló maradt ránk:
Ezrától, az írnoktól. A mai körülmények között épp egy
repülőgép pilótája lehet az, aki ezt a feladatot ellátja. –
Rámosolygott a férfira.
– Hát, lehet.
Miriam hozzáhajolt. – Nem tudom meggyőzni magát a
saját fontosságáról, de meggyőzhetem-e, hogy rejtse el
valahová ezt a könyvet?
– Azt hiszem, ez jó ötlet.
Az asszony lassan visszanyújtotta a könyvet, de mozdulata
elbizonytalanodott. – Nem zavarná, ha leülnék egy kicsit és

485
leírnám a magam elbeszélését arról, hogy mi történt itt?
Igyekszem majd, hogy ne foglaljon el túl sok helyet.
Becker kényszeredetten nevetett. – Amennyit csak akar.
Azt hiszem, nekem ez volt az utolsó bejegyzésem.
– Köszönöm. Nincs véletlenül indigója? Szeretnék még egy
példányt abból, amit írok. A könyvet eláshatjuk, az én
példányomat pedig a gépen hagyjuk.
Becker a pilótaholmijában talált egy indigólapot. – A
könyvnek kell a gépen maradnia. Inkább a maga példányát
ássuk el.
–  Rendben van. – Az asszony elvette az indigót. –
Köszönöm.
–  Ugye maga is tudja, hogy soha senki nem fogja
elolvasni egyiket sem?
Az asszony felnézett rá. – A Ravensbrücki imát egy
papírfecnire írták le, David.
– Az az ima nagyon sokat jelent magának.
–  Sokat jelentett. Miriam kinézett a szélvédőn. – Nem
ismerjük a szerzője nevét, de abban a táborban főleg nők
voltak, így aztán lehet valami sejtelmünk a személyéről. –
Elhúzta az arca előtt a kezét. – Azt mondták… hogy az anyám
Ravensbrückben halt meg. Így aztán szívesen gondoltam arra,
hogy talán ő írta. – A hangja elhalkult, alig hallatszott a külső
zajokon át. – Valamikor többet jelentett számomra ez a
szöveg. Ma azt jelenti, hogy az az emberi lény, aki írta, hitt
valamiben. Hitte, hogy meg fogják találni az írást, de ami
fontosabb, hitte, hogy lesznek szabad emberek a világban az
után a szörnyű kor után. Olyan emberek, akik valamilyen
értéket találnak majd a szavaiban. Így aztán fennmaradt egy

486
papírfecni, túlélte azt, amit a szerző valószínűleg nem élt túl.
Millió példányban kiadták, és túl fogja élni a következő
népirtást is. – Újra Beckerre mosolygott. – A Genezist
eredetileg papiruszra írták korommal. Ha az a legelső írnok
hallgatott volna egy olyan szóra, mint a magáé, sose tudtuk
volna meg, hogyan vette kezdetét a világ.
– Meggyőzött – mosolygott kényszeredetten Becker.
–  Jól van. – Elvett tőle egy tollat, és a repülőnapló fölé
hajolt. Gyors folyóírással vetette papírra a héber írásjeleket.
Váratlanul felnézett, és könny csillant a szemében. – Az az
ima sokat jelentett számomra, de már nem, mert a
megbocsátás imája… felhívás arra, hogy fordítsd oda a másik
orcádat is. Aki azt írta, az a végsőkig megmérettetett ebben a
hajlandóságában, és nem találtatott könnyűnek. Én itt
mérettettem meg… nem olyan iszonyúan, félre ne értse, nem
úgy, ahogy a megmérettetés Ravensbrückben történt, s ma
már nem vagyok megbocsátó. Az az igazság, örülök neki,
hogy így alakult. Várom, hogy lelőhessem az első ellenséges
katonát, aki bedugja ide a fejét. Mielőtt meghalok, özvegyek
és árvák, gyermek nélkül maradt szülők és gyászoló barátok
fájdalmának okozója leszek, és sajnálni is fogom azokat a
szerencsétleneket, de az egészben nincs semmi személyes.
Megérti? Szörnyen hangzik?
A pilóta megrázta a fejét. – Szemet szemért.
– Igen. És fogat fogért. – Az asszony lapozott a naplóban,
és folytatta az írást.

Hausner nem nézett az órájára, de így is megérezte, hogy

közel a hajnal. A csata csaknem a végéhez ért, most már
csak itt-ott hallatszott egy-egy izraeli lövés.

487
 Az asbálok óvatosan, mégis nyeglén, nevetve,
egymásnak kiáltozva nyomultak előre a homokviharban.
Számoltak vele, hogy az izraeli lőszer látszólagos kifogyása
esetleg csak újabb csel, de ha az, akkor az izraeliek nagyon
sokat kockáztatnak. Mi több, az asbál utászok előőrse már át is
törte a védelmi vonalat az orom közelében a déli oldalon, s a
lövészárkokban nem talált senkit.
Lassan mentek előre a szélfútta sötétségben. Érezték az
ölés szagát, és kiélvezték az ízét. Átkeltek az összeomlott
torlaszokon, majd a gerincen. Kíváncsian megálltak a
lövészárkoknál, aztán átvágtak rajtuk. Azt a furcsa, visszafojtott
izgalmat érezték, amely akkor fogja el a katonát, ha az
ellenség sokáig megközelíthetetlen fészkébe végre erőszakkal
betör.
Olykor-olykor egy-két izraeli lövéstől szétspricceltek és
lelassultak, de a kitartó széltől eltekintve, melyet tudatosan
már senki sem hallott, többnyire kísérteties csönd ült a
dombtetőn.
Katonailag az ellenállás gyönge volt és szétszórt. Minden
az asbáloknak kedvezett, de még mindig türelmesnek és
óvatosnak kellett lenniük. Miután idáig eljutottak, egyik túlélő
sem akarta, hogy itt haljon meg, a végső győzelem előtti
percekben. Mindannyian részesülni akartak annak a
győzelemnek a gyümölcseiből.
Az asbálok nem viszonozták a gyér izraeli lövöldözést,
mert attól féltek, hogy ezzel magukra vonják a tüzet.
Csöndben adtak jeleket egymásnak, megpróbáltak együtt
maradni és egyetlen kutató vonalban söpörni végig a sima
terepen. Azt akarták, hogy előrenyomulásukon senki se

488
csúszhasson keresztül. A kialakuló vonal közepén haladó
asbálok előtt már kirajzolódott a Concorde, valahányszor egy
kis rés támadt a homokfelhőben.
Az izraeliek lassan és csöndben vonultak vissza, csak
annyit lőttek, amennyi elegendő volt, hogy az asbálokat távol
tartsák és lassítsák haladásukat. Nem volt végső terv, nem jött
eligazítás a parancsnoki harcálláspontból, de a visszavonulást
rendezetten hajtották végre. Az izraelieknek mintegy a fele
úgy döntött, hogy megpróbál menekülni a nyugati lejtőn, a
másik fele elhatározta, hogy megveti a lábát és ott várja ki a
sorsát, ahol van.
A sebesülteket kihordták a pásztorkunyhóból, fel a
Concorde-ra, mert úgy gondolták, hogy jobb esélyük van
túlélni a mészárlást, ha ideiglenesen nincsenek szem előtt,
amíg a bosszú a legféktelenebbül tombol. Így is állandóan
pletykák keringtek arról, hogy a sebesülteket meg fogják ölni,
mielőtt az asbálok kézre kerítik őket. E téren némi
bizonytalanság támadt.
A nyugati lejtőn az izraeliek lefelé lőttek az Eufráteszra, így
próbálták meg kipuhatolni, hogy vannak-e ott asbálok.
Ahmed Rís a rádióján parancsot adott a másik oldalon
lévő kis csapatának, hogy viszonozzák a tüzet. Nem akarta,
hogy az izraeliek tájékozatlanul belerohanjanak odalent egy
hatalmas mészárlásba. Magának akarta őket, fent a dombon.
A folyóparton várakozó asbálok fellőttek a padkán, és
mindenkiben meghűlt a vér, amikor megbizonyosodtak arról,
amit valójában eddig is tudtak: hogy nincs menekülés.
Zűrzavar tört ki, és néhányan azok közül, akik hittek benne,
hogy arra visz a szökés útja, zokogni kezdtek.

489
 Hamádit rádión hívta a mögöttes terület parancsnoka, Al-
Bakr. – Itt Hamádi. Micsoda? Ki az? Hát szedd ki belőle! Sikerült
a hívása? A bagdadi telefonkezelő megerősíti? Mit mondott?
Igen, tudom, hogy nem beszélsz héberül, a fene egye meg.
De biztos vagyok benne, hogy ő beszél arabul. Azonnal
kivágni a fél szemét, akkor beszélni fog. Igen. Tájékoztatást
kérek folyamatosan. – Visszaadta a telefont a kezelőnek. Rísre
nézett. – Ahmed.
Rís feléje fordult, ahogy lassan nyomultak előre a
homokban. – Eleget értettem. Nem számít.
– De ha sikerült neki…
– Nem számít!
Hamádi elfordult. Egyre inkább úgy érezte, hogy a sorsuk
bevégeztetett. Minden oldalról olyan erők közé szorultak,
amelyekbe nincs beleszólásuk. Ha most hátat fordítana és
eltűnne az éjszakában, megláthatná még, ahogy feljön a nap
Perzsiából. De éppúgy nem tehette meg ezt, ahogy nem
ölhette meg Ríst.

John McClure a nyugati oldal aljáról a felfelé ívelő zöld

nyomjelző lövedékeket nézte, ahogy elhúztak a lövészgödrük
előtt. – Nos, errefelé aligha megyünk le. – Betöltötte a két
utolsó töltényét a Rugerjébe. – Tehát, ezredes úr, tudja már,
hogy mondják arabul: „vezessen az amerikai nagykövethez”?
Richardson gondosan felöltötte kék zubbonyát, és
begombolta. A most következő néhány percben nagyon
óvatosan kell eljárnunk, McClure. Az életünk múlhat egy
félreérthető szón vagy mozdulaton.
McClure közvetlenül az ütőszegtől jobbra fordította az első
tele töltény tárt. Miért csinálta, Tom?

490
 Richardson megigazította a nyakkendőjét, és fölöslegesen
lesöpört némi port a válláról.
– Azt kérdeztem, miért csinálta.
Richardson ránézett. – Micsodát?
McClure felhúzta a kakast, a tölténytár balra fordult,
úgyhogy a töltény most a felhúzott ütőszeg előtt feküdt.
Richardson megtalálta a sapkáját, kiöntötte belőle a
homokot. Belenézett a feketén tátongó pisztolycsőbe. –
Pénzért. Gyöngém a költséges holmi.
– Mennyiért, Tom?
– Kerek egymillióért. Amerikai pénzben.
McClure halkan Rittyentett. – Nem rossz.
–  Nem bizony. Biztonságosan egy svájci bankban, ezt
hozzátehetem. Úgy volt, hogy utólag kapok még egymilliót,
de már nem hiszem, hogy erre sor kerül.
– Lehet, hogy fizetni fognak, Tom. Annyi a pénzük, mint a
pelyva.
–  Így van, John. Ezeknek az embereknek annyi
olajdollárjuk van – mellesleg a mi dollárjaink –, hogy nem is
tudnak mit kezdeni vele. A nyugat kivérzi a pénzét, és cserébe
olajátömlesztést kap.
–  Érdekes szókép, Tom. De most nem erről beszélek. És
nem is Izraelről. Magáról, Tom, az Egyesült Államok
légierejének ezredeséről, aki egy idegen hatalom ügynöke. Ez
törvénytelen – még Amerikában is.
Richardson megigazította a fején a sapkát. – Hát, rég
voltam otthon ahhoz, hogy ezt megerősíthetném, John. Annak
idején teljesen rendben volt, hogy valaki a szigorúan titkos

491
Pentagon-iratokat nyilvánosságra hozza. Biztos benne, hogy
törvényellenes, ha valaki idegen hatalom ügynökévé lesz?
– Ne beszéljen mellé, Tom.
–  Helyes. Ha hazamegyek, majd elnyerem méltó
büntetésemet. Nem bánnám, ha letenné azt a vacakot. Nem
fogok elszaladni sehová.
– Mindenki jobban vall, ha a fegyver csövébe néz, Tom. –
McClure kiköpött egy gyufaszálat. – Azt hittem, szereti ezeket
az embereket.
– Manapság nem divatos nyíltan antiszemitának lenni.
– Értem.
Richardson arca jelentős változáson ment át. A szája
megkeményedett, a két szeme összeszűkült. – Így aztán ittam
egyet a győzelemre a tiszti klubban az izraeli repülőkkel, akiket
1967-ben a Travisen kiképeztem. És együtt sajnálkoztam velük
1973-ban a hajszálon múlott tragédián. Valami hülye meg
szólt értem egy jó szót, és áthelyeztek ide. Majd elhánytam
magam, amikor megkaptam a megbízatást.
McClure nem felelt.
Richardson néhány másodperc után felnézett rá. –
Különben is, arról nem volt szó, hogy sebesültek lesznek –
mondta halkan.
– De nem róluk beszélünk, Tom. Lehet, hogy én se vagyok
oda értük, de előbb hagynám magam megkínozni, mint hogy
eláruljam őket. És tudja, miért, Tom? Azért, mert Samu bácsi azt
mondja, hogy ezt kell tennem. Ezért húzom a fizetésemet…
Tom.
Richardson eleresztette a füle mellett, amit a honfitársa
mondott. Újra meglágyult az arckifejezése. – Erről jut eszembe,

492
John – mondta felvillanyozva. – Mi lenne, ha megvásárolnám
magát? Száz darab ezres.
– Sajnálom.
– Fele-fele?
– Nem. – McClure megtalálta az utolsó gyufáját.
– Plusz az egész második millió, ha megkapom?
McClure láthatólag nem figyelt oda. A gyufát rágta, és
közben beszélt. – Azt mondta, nem volt szó róla, hogy bárkit
bántalom ér. De itt nagyon sokan megsérültek, Tom. Nagyon
megsérültek.
–  Tudom. És őszintén sajnálom, John. Mindennek nem lett
volna szabad megtörténnie. Ki láthatta ezt előre? Ezt sajnálom
igazán. Az összes veszteséget. – Kinézett a homokfelhőkbe.
–  Ha úgy volt, hogy senkinek sem esik bántódása, Tom,
akkor maga miért választotta a 02-est?
Richardson megnyalta kicserepesedett ajkát. – Hát igen…
na, jól van… úgy volt, hogy amennyiben lesz valami baj, akkor
a 01 lesz a… demonstráció. Tudtuk, hogyha ellenállásra
számíthatunk, az Avidártól fog jönni. Nem Beckertől.
McClure kurta nevetést hallatott. – Tudták? Hogy tudhat
valaki ilyesmit? És ha mindazzal ellentétben, amit az emberi
természetről meg effélékről tudunk, Becker szállt volna szembe,
és Avidár lett volna a készséges? Ez esetben maga néhány
ezer méter magasságban taposhatta volna a levegőt,
barátom.
– Kiszámított hazárdjáték, John. Látja, én a magam életét
is kockára tettem. Nem vagyok gyáva. – Továbbra is kifelé
nézett a homokviharba. Hangokat hallott. – Kimegyünk és

493
megadjuk magunkat, vagy ülünk mozdulatlanul, és
megvárjuk, amíg ideérnek?
– Már alig várja, hogy megadhassa magát ezeknek az ifjú
dzserbileknek, vagy mi a túrónak hívják magukat. Gondolja,
Richardson, hogy hősként ünnepük majd? Meg fogják gyilkolni,
szerencsétlen féreg! És meg fognak gyilkolni engem is, hogy
biztosak legyenek benne: senki nem tud a maga szerepéről.
Richardson megrázta a fejét, és elmosolyodott.
– Nem, engem nem fognak megölni. Rísnek van főnöke, s
ez a főnök és én kidolgoztuk a garanciákat a biztonságomra.
Láttuk előre, Ríssel bajok lehetnek. Ha engem megölnek, akkor
a követségen lévő páncélszekrényben kinyitnak egy borítékot,
és abban neveket találnak… az arab terroristák ügynökeiét
Izraelben, köztük az én kapcsolataimat és másokat. Előrelátó
ember vagyok, John. – Szünetet tartott. – Nem fogom hagyni,
hogy magát bántsák.
–  Köszönöm, Tom. Maga jobb, mint az amerikai
nagykövet. Nos, szeretném tudni, vajon Rís még mindig ura-e
ezeknek az alakoknak vagy akár önmagának. Az a gyanúm,
már annyira felhergelték magukat, hogy magából is fasírtot
csinálnak – siskebabot… De persze lehet, hogy nem. –
Elgondolkodott. –Tudja, Tom, az amerikai igazságszolgáltatás
nagyon elnéző manapság. Ezért nem érdekli magát, hogy mi
lesz, ha hazaér. A világ legtöbb országában felkötnék a bal
heréjénél fogva egy kazamatában, aztán ottfelejtenék. A jó
öreg Egyesült Államokban egy általános hadbíróság vagy
egy szövetségi bíróság tíz-tizenöt évig terjedő börtönt szabna
ki magára… ha egyáltalán elérnénk, hogy bűnösnek találják.
Azután hat év múlva vagy még hamarabb kisétálna. Meg

494
sem állna Svájcig. Az Egyesült Államok pedig utána se
szolgáltatná ki Izraelnek, mert abból óriási botrány lenne.
–  Nem én csinálom a szabályokat. – Richardson
kényelmetlenül érezte magát.
–  Nem. Én azonban igen. Néha. Amikor felhatalmazásom
van erre. – Szünetet tartott. – Mi a véleménye, ha meghalna,
azzal valóban leleplezne egy csomó terroristát?
–  Várjon! Semmi szükség a véres megoldásokra, John.
Rengeteg mindent kell itt tekintetbe venni.
–  Igen, csakugyan. És ha több időnk volna, talán
találhatnánk valami köztes megoldást. Időnk azonban nincs.
–  Megálljon! – Richardson ösztönösen maga elé kapta a
két kezét. – Szavatolni fogom a biztonságát! Ezek az
emberek…
McClure előretolta a nagy, 357-es Magnumot Richardson
két keze között, és a szívétől néhány centiméterre sütötte el.
Az ütéstől Richardson feje hátrabicsaklott, tiszti sapkája
elrepült, a szél felkapta, és nyugatra vitte.
David Becker lesietett a feljárón. Kezében fémtartályban
Miriam Bernstein rövid beszámolójának másolata, olajos
rongyba és műanyagba csavarva. Helyet keresett a
földfeljáró tövénél, és gyorsan lyukat fúrt egy
alumíniumrúddal. Úgy gondolta, hogy hasztalan az egész, de
az asszony annyira akarta. Miriam elég bátran nézett szembe
a halállal, hisztériának nyoma sem látszott rajta, másrészt ezzel
a beszámolóval kapcsolatban egy kissé ésszerűtlenül
viselkedett, így a pilóta a legjobbnak látta, ha nem ellenkezik.
Berakta a dobozt a lyukba, és gyorsan betakarta földdel.
Maga a repülőnapló, melyben az asszony beszámolójának

495
eredetije is volt, az utastér egyik meglazult lemeze alatt
feküdt. Előfordulhat, hogy Izrael visszakapja valamikor a
Concorde-ot, talán akkor egy munkás megtalálja a könyvet.
Ami azonban az elásott beszámolót illeti, azt Becker
kétségesnek látta, hogy valaha is felfedezik. Talán igen. Végül
is ő is megtalálta Pazúzut.
Kiegyenesedett és megtörölte a kezét. Két arabot hallott,
ahogy egymásnak kiabálnak a szél zúgásán át. Alig kétszáz
méterre voltak. Egy izraeli a hangok felé lőtt, s az egyik arab
fájdalomkiáltást hallatott. Nem, gondolta Becker, nem lesznek
jó hangulatban, amikor ideérnek. Mégis, egy percig sem
bánta meg, hogy a harcot választotta, és senki mástól sem
hallotta, hogy megbánta volna.
Átment az elülső leszállókerék aknájához, és megszólította
Peter Kahnt, aki még mindig a segédáramforráson dolgozott.
– Jöjjön ki, Peter! Egy kicsit elkéstünk már ezzel. Jöjjön fel a
pilótafülkébe!
Kahn kidugta a fejét az aknából. – Mi a fenének? Nézze,
én azt akarom, hogy amikor ideérnek, lássák, hogy Peter Kahn
még mindig ezen a rohadt áramforráson kínlódik. Talán
megsajnálnak, és repülőjegyet nyújtanak át Lodba.
Becker elmosolyodott. – Rendben… majd… találkozunk.
Kahn fölnézett rá. – Helyes. Találkozunk, kapitány úr.
Becker a feljáró felé fordult, és lassan fölment, nem
törődve a körülötte süvöltő golyókkal.
Keresztülment a szárnyon, és belépett az utastérbe. A
sebesültek között kellett végigegyensúlyoznia, hogy elérje a
pilótafülkét.

496
 A pilótafülkében elfoglalta a helyét Miriam mellett. –
Megvan.
– Köszönöm.
Hosszú csönd következett. Végül Becker szólalt meg: –
Mindig tudtam, hogy ebben a masinában fogok meghalni.
Miriam kinyújtotta kezét, és megérintette a karját. – Azt
hiszem, maga a legbátrabb ember, akivel életemben
találkoztam.
Becker lenézett a műszerfalra. Tudta, hogy kellene tennie
valamit, de Hausner parancsa úgy szólt: maradjon a helyén,
bármi történik. Felcsavarta a rádió hangerejét, és kezdett
végigfutni a hullámhosszokon. Addig abba nem hagyja, amíg
hátulról le nem lövi valaki. Sajnálta Miriamot. Valamennyi nőt.
Biztos volt benne, hogy az asbáloknak különleges céljaik
vannak velük. – Akar itt maradni? Úgy értem…
–  Nekem is megvan a magam parancsa – mondta
Miriam, és mosoly ragyogott fel az arcán.
A férfi kinézett a szélvédőn. – A pásztorkunyhóban
emberek gyülekeznek. Az hiszem, hogy az a szánd…
– Igen, látom őket. Itt maradok magával, ha nem bánja.
Becker habozott, aztán előrehajolt, megfogta az asszony
kezét, és megszorította.
Az izraelieknek az a csoportja, mely öngyilkosságra szánta
el magát, a véráztatta, bűzlő pásztorkunyhóban gyűlt össze,
miután a sebesülteket kivitték.
Az arabok általában ritkán követnek el öngyilkosságot, de
a kunyhóban senkit nem lepett meg, amikor Abdel Mádzsid
Dzsabari és Ibrahim Arif belépett. Mindenki tudta, hogy ennek
a két embernek mindenki másnál jobb megoldás a halál.

497
 A kunyhó teljesen sötét volt, s ez mindenkinek
megkönnyítette a dolgot. Kevesen beszéltek, csak itt-ott
hallatszott egy elsuttogott, majd félbemaradt mondat, ahogy
egy újabb személy érkezett.
Néhány perc múlva nyilvánvalóvá vált, hogy más nem
jön, de a jelenlévők közül senki sem tudta, mi a teendő, és a
kunyhóra csend telepedett.
Összesen tizenegyen gyűltek össze három kis csoportban
a kunyhó sarkaiban. Az egyik csoportban ott volt Jósua Rubin,
aki az öngyilkos vállalkozás elsődleges mozgatója volt.
Mellette a földön feküdt Jigael Tekoa. Őt elkeserítette az a
tény, hogy nem halt meg, amikor az arab golyók lekaszálták,
amíg a figyelmeztetést kiáltotta. Most újra szembe kellett
néznie a halállal. Rubin és Tekoa mellett ott volt négy fiatal
parlamenti tisztviselő, két lány és két fiú, valamennyien a
Maszada Védelmi Liga tagjai.
Egy másik sarokban Jaakov Leiber légikísérő és két
légikisasszony, Bét Avrams és és Ráhel Baum volt. Bét Avrams
az utolsó két éjszakát a sebesültek ápolásával töltötte, és látta
szenvedésüket. Víg kedélyű lány volt, de csüggedtté vált ez
alatt a rövid idő alatt. Ráhel Baum a földön feküdt Leiber és
Avrams között. Ő ugyanúgy, mint Tekoa, nem volt hajlandó a
Concorde-ra szállni a többi sebesülttel. Rendkívüli
fájdalommal jártak a sebei, és nem sok értelmét látta, hogy a
Concorde-on várja a további fájdalmakat. Ő ápolta Kaplant,
és hallotta, hogyan halt meg. Ez kellően megrémisztette
ahhoz, hogy ezt az utat válassza.
Jaakov Leiber a három gyerekére gondolt, mielőtt
döntött, de Rubin meggyőzte, hogy azt, amit az asbálok

498
terveznek számukra, senki sem fogja túlélni. Most mégis
elfogta a bizonytalanság. Látta, hogy a két lánynak szüksége
van itt rá. Halkan beszélt velük a sötétben. Bét Avrams sírt, de
Ráhel Baum csöndben volt. Letérdelt mellé, és kezébe vette a
kezét. Bét Avrams is odatérdelt, és megfogta mindkettőjük
kezét.
Egy harmadik sarokban Abdel Dzsabari és Ibrahim Arif
guggolt. Magányosan éltek ezek között az emberek között, és
magányosan fognak meghalni közöttük. Dzsabari rágyújtott
az utolsó cigarettára, és odasúgta Arifnak: – Mindig tudtam,
hogy nem fogok természetes halált halni.
Arif sápadt volt és reszketett. Ő is rágyújtott a sötét
helyiségben, és vadul szívta a cigarettáját. Megpróbált
tréfálkozni. – Nekem még lehet szerencsém, és szívrohamban
meghalok. – Újból beleszívott a cigarettába. – Hogy fogjuk
csinálni?
– Azt hiszem, két-három pisztoly van. Majd körbeadják.
Arif keze annyira reszketett, hogy alig tudta tartani a
cigarettát. Nem tudta elképzelni, hogy fogja majd a pisztolyt.
– Nem hiszem, hogy képes leszek megtenni – mondta. Felállt.
Dzsabari megfogta a karját, és hevesen visszarántotta a
sarokba. – Ne őrüljön meg! – sziszegte. – Hallotta, mit csináltak
Móse Kaplannál? Képzelje el, hogy magával mit csinálnának.
Óvja meg magát ettől, öreg barátom.
Arif elsírta magát, Dzsabari vigasztalta. Dzsabari csak azt
sajnálta, hogy nem búcsúzott el Miriamtól. Mi több, ebben a
két napban alig látta. Nem akart a terhére lenni, de most
mégis azt szerette volna, ha több időt töltött volna vele.
Gyanította, hogy az asszony szerelmes lett Jacob Hausnerba,

499
és aggasztotta a választása. Dzsabari hitt benne, hogy
valóban létezik egy hely, melyet mennyországnak hívnak,
ahogy a Korán olyan élénken leírja, és hitt benne, hogy ő
odakerül, de azt nem tudta elhinni, hogy Miriam Bernstein
nem lesz ott vele. – Nyugodjon meg, Arif. Szebb világ vár ránk
a túlsó parton. Hűvös kertek, szökőkutak, folyik a bor, szűz
lányok. Kell ezen sírni?
Jigael Tekoa, aki nem szerette az arabokat, és nem értett
egyet azzal az ötlettel, hogy a békeküldöttség tagjai
legyenek, most halkan szólt nekik: – Abdel! Ibrahim! Bátorság!
Dzsabari visszaszólt: – Nincs semmi bajunk, Jigael,
köszönöm. – Dzsabarit változatlanul bántotta, hogy nem
láthatja Miriamot, mielőtt meghal. Már-már indult, hogy
kimenjen a kunyhóból és megkeresse, de nem akarta egyedül
hagyni Arifot. Az asbálok túl közel voltak. Nem szeretett volna
Rís prédájává válni. De ez a várakozás senkinek nem tett jót.
Végül ő törte meg a csendet, és megkérdezte, hogy milyen
eljárás várható. Senki sem válaszolt.
A lövések közelebbről hallatszottak, és azok az izraeliek,
akik még mindig visszalőttek, a kunyhótól nem messze
foglaltak el tüzelőállást. Egy sorozat csapott bele az
agyagfalba. Ez mozgósított a cselekvésre, és Rubin a kunyhó
közepére lépett. Megköszörülte a torkát, és megszólalt: –
Hamarosan kezdenünk kell. – Hallgatott egy kicsit. – Ha
akarjátok, én megteszem nektek. Nálam van a két pisztoly.
Dzsabari fölállt, a helyiség közepére lépett. – Kérlek.
Gyorsan.
Rubin nem válaszolt, csak fölemelte az egyik pisztolyt, és
odanyomta a két fénypont közé, melyeket Dzsabari két

500
szemének tudott. Úgy tartotta a pisztolyt, hogy ne érintse
Dzsabarit, és beleeresztett egy golyót a homlokába.
Amikor a hangos csattanás elhalt, imádkozás és halk
zokogás hangja hallatszott.
Rubint valami nedvesség öntötte el, ösztönösen letörölte
az arcáról és a karjáról. Reszketni kezdett, és nem bírt
megszólalni. Nem tudta, mit tegyen ezután. Az elszántsága,
hogy mindenkiről gondoskodjon, elhagyta. Megfordította a
pisztolyt, és szíven lőtte magát. Hátrazuhant a négy fiatal
tisztviselő közé. Az egyik lány sikoltott és elájult. A másik három
óvatosan a földre fektette a holttestet. A két fiú fölvette a
pisztolyokat. Kapkodva suttogtak egymás közt, majd fölálltak,
és átmentek abba a sarokba, ahol Leiber, Avrams és Baum
kuporodott össze. Meggyújtották az öngyújtójukat, céloztak,
aztán kioltották az öngyújtót, és kezdték meghúzni a
ravaszokat. Bét Avrams felzokogott. Leiber a lányok és a két
fiatalember közé vetette magát. Az egyikük lőtt, de láthatóan
nem talált el semmit. A másik fiatalember újból meggyújtotta
az öngyújtót.
Ebben a pillanatban Levin rabbi rontott be a kunyhóba,
és mielőtt az öngyújtó kialudt, látott mindent, amit látni akart.
Galléron ragadta a két fiatalembert, és a földre lökte őket.
Ordított és káromkodott, miközben rúgta és ütötte őket a
sötétben. – Azt hiszitek, túljártatok az eszemen? Megtaláltalak.
Tudtam, hogy mire készültök. Kifelé, kifelé! Ki innen! – őrjöngve
rohant körbe a kis kunyhóban, vaktában rugdosott és
csapkodott a sötétben. Meg-megbotlott Jósua Rubin és
Abdel Dzsabari tetemében. Többször beléjük rúgott, míg rá
nem jött, hogy halottak. – Kifelé, kifelé! Ki innen! Hogy

501
merészelitek? Hogy merészelitek ezt tenni? Vigyétek a gépre a
sebesülteket! Kifelé!
Amint belépett, a megjelenése megtörte azt a különös
varázslatot, mely a helyiség fölött lebegett, és aki csak
mozdulni tudott, kiszaladt.
Levin rabbi egyedül állt a kunyhó közepén, egész
testében reszketett, és könnyek mosták az arcát. Megtette,
amit meg kellett tennie, de egyáltalán nem volt biztos benne,
hogy neki van igaza és nem amazoknak. Azon törte a fejét,
hogy fogja eltemetni a két halottat a hátralevő időben.
Szerette volna tudni, kik azok.

Ariel Weizman külügyminiszter összegyűjtött egy kis,

gyengén felfegyverzett csoportot a védelmi vonal nyugati
részén, McClure lövészgödre mellett. Látta, hogy Richardson a
gödör fenekén fekszik, s már vékony homokréteg fedi kék
egyenruháját, de nem volt ideje, hogy ennek jelentésén törje
a fejét vagy azon töprengjen, hogy hova lett McClure.
Ariel Weizman elszánta magát, hogy levezeti kis csoportját
a meredek falon. Az volt a terve, hogy lezúdulnak a
meredélyen, és beugranak a folyóba, ahogy Dobkin tette.
Sebesültek nélkül talán lehetséges. Szerette volna, ha Miriam
Bernstein megváltoztatja az elhatározását, és velük tart, de az
asszony erősen Hausner befolyása alá került, és biztos nem fog
elmozdulni a Concorde-tól. Felsorakoztatta narancssárga
mentőmellényt viselő embereit a meredély szélén,
rajthelyzetbe kuporodott, és mindenkit ugyanerre utasított. –
Amikor hármat számolok, indulunk. Vigyázz! Számolásra
figyelni!

502
 A parancsnoki harcálláspontból már alig jöttek utasítások.
A futárok még mindig működtek, de csak a rossz híreket
hozták Hausnernak és Burgnak, és visszafelé már nem vittek
parancsot, legfeljebb javaslatot és bátorítást.
Hausner és Burg egyetértett benne, hogy mindig eljön az
idő, amikor a legjobb parancsnok sem parancsnok, így aztán
hagyták, hogy a magányos cselekedetek, az életben
maradás civil ösztönei vegyék át a szót.
Hausner Burghoz fordult. – Akarja átvenni a teljes
parancsnokságot, Jichák? Készen állok a lemondásra.
Burg szárazon elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Nem,
köszönöm.
–  Gondolja, hogy van valami, amit megtehettem volna,
de nem tettem?
Burg egy pillanatra elgondolkodott. – Nem. Őszintén szólva
nagyszerűen csinálta. Lehet, hogy talán egy kicsit
diplomatikusabbnak kellett volna lennie… de lehet, hogy
nem. – A közeledő fegyverropogásra figyelt. – A mieink
csodálatosak voltak.
– Igen, azok voltak.
Hausner két utolsó harcképes embere, Marcus és Alpern
jött oda hozzájuk. Marcus lezseren tisztelgett. – Most mit
csináljunk, főnök?
Hausner nem tudta, hogy mit mondjon neki.
Kötelességének érezte, hogy mondjon valamit, de nem jutott
eszébe semmiféle parancs, sem pedig a hála szava. –
Kapjanak el a nyomorultakból, ahányat csak tudnak. –
Elhallgatott. – És köszönöm. Maguk voltak ennek a

503
védelemnek a gerince és a szíve. Nagyszerű volt, fiúk! Aki ezt
túléli, sosem fogja elfelejteni.
A két férfi bólintott, és beleveszett a sötétségbe.
Burg Hausner vállára tette a kezét. – Azt hiszem, jobb, ha
odamegy a Concorde-hoz, mielőtt elvágják az utat.
Megígérte, és Miriam várja. Én itt maradok, és megkísérlem
megtenni, amit tudok.
Hausner megrázta a fejét. – Nem. Éppúgy nem kívánom
látni, hogy mit művelnek Miriammal, ahogy ő sem kívánja látni,
hogy mit művelnek velem. Miriam tudja ezt, és nem vár rám.
– Értem. Megteszi?…Tudja.
–  Nem, az nem az én esetem. Még van mondanivalóm
Ahmed Rísnek, mielőtt meghalok.
Burg bólintott. Torz mosoly suhant át az arcán. – Megálltuk
a helyünket, igaz?
– Mi az hogy… Figyeljen!
– Mire?
– Nem hallotta?
– De igen!
Hausner felfelé meredt. Úgy látta, mintha fény villanna. És
hallotta a lökhajtásos motorok távoli, éles sivítását. Odakiáltott
Burgnak: – Megtaláltak minket, Jichák! Megtaláltak, a fene
egye meg!
Burg vadul hadonászott. – Ide! Itt vagyunk! – Hausner
mosolyt erőltetett magára. – Késő már, hogy rajtunk
segítsenek, de ahhoz nem késő, hogy Ríst és a bandáját
szétlőjék. – Burghoz fordult. – Újra hiszek az izraeli katonai
hírszerzésben.

504
 Burg izgalmában alig értette, amit Hausner mondott.
Aztán megértette. Megérkezett a légierő – vagy az izraeli,
vagy az iraki de túl későn. Burg lecsillapodott, a teste mintha
összement volna. Bólintott. – Remélem, Dobkin túléli. – Más
nem jutott eszébe.
Hausner és Burg felfelé nézett, és látta, ahogy egy rakéta
tűzcsíkja keresztülhasít az égen.

505
 33

Laskov első dolga az volt, hogy teljesítse Beckernek tett utolsó

ígéretét. Radarján célba vette a Leart, és százhatvan
kilométerről megeresztett egy nagy hatótávolságú Phoenix
rakétát.
A Lear pilótája ásított, és álmosan kinézett a szélvédőn.
Legszívesebben elfelejtette volna, hogy a robotpilóta milyen
hosszú ideje tartja már folyamatosan bal kanyarban a gépet.
Úgy érezte, lassan elszédül. Lent a talajt eltakarta a por, de itt
fenn minden világos és holfényes volt. Perzsiából előbújt a
hajnal, és úgy festett: jó nap lesz a repülésre. Lehet, hogy
nemsokára vissza kell térni a Samija-sivatagba, a
kiképzőtáborba, gyorsan újratölteni a tartályokat, aztán újra
ide, hacsak azok a hülyék ott lenn be nem fejezik végre ezt
az egészet. Újra ásított.
Kinézett a bal oldali ablakán, és észrevette az égen
keresztülszáguldó lángot. Egy másodperccel később
megrökönyödve látta, hogy a fény őfeléje tart.
Megkocogtatta az alvó másodpilóta vállát, és mind a ketten
együtt nézték, ahogy a szerkezet irányt változtat, és követi
őket a körpályán. A pilóta hosszú, éles sikolyt hallatott, amikor
rájött, hogy mi az. A Phoenix felvillant, és úgy festett, mintha
megállna a levegőben a pilótatülke előtt. Az izraeli
fegyverszakértők szépséges főnixmadár képét festették
rettenetes druszájára. A nagy madár mintha mosolygott volna
a kelő nap első sugarainál, a robbanófejen elhelyezett egyik

506
szeme mintha rákacsintott volna a két pilótára abban a
töredék másodpercben, mielőtt rémséges narancsszín
lánggömbben emésztette volna el önmagát és zsákmányát.
Ellentétben a druszájával, vele nem fordulhatott volna elő,
hogy felkeljen hamvaiból és új életre támadjon.
Laskov radar segítségével vezette célra a századát. A
számítógépei lehetővé tették, hogy az egész éjszakai repülés
során szinte a földhöz tapadva haladjanak, a jordániai és az
iraki radarernyők hatósugara alatt. Nagyon kevés idejük volt,
hogy megismerkedjenek a tereppel, de minden pilóta tudta,
hogy ami az előkészítésből hiányzik, azt hozzáértéssel és
akarattal pótolni lehet. 2 Mach sebességgel repültek Jordánia
és Nyugat-Irak felett ezer kilométert, az út még háromnegyed
órát sem tartott. Laskov gépe két Phoenix rakétával volt
fölszerelve, a többi vadászgép azonban csak levegő-föld
fegyverzetet vitt magával.
Ahogy a Lear eltűnt a radarernyőről, Laskov beszólt a
mikrofonjába: – Concorde-02, itt Gábriel 32. Hall engem?

Miriam Bernstein hallotta a feje fölött a robbanást, ahogy

egyedül ült a pilótafülkében. Nem tudta elképzelni, mi lehet
az, de nem is igazán érdekelte.
– Concorde-02, itt Gábriel. Hall engem, Concorde?
Mintha egy távoli hangot hallana. Ködösen ismerős is volt.
– Concorde-02, Concorde-02, hall engem?
Miriam lenézett a rádióra, mint aki sosem látott még
ilyesmit.
– Concorde-02, itt Gábriel 32. Hall engem? Vétel. Vétel.
Miriam babrált a hangerőtárcsákkal és a mikrofonnal, de
igazában nem értette, hogy mit kell tennie. Rákiabált a

507
műszerfalra: – Teddy, Teddy! Hallom, amit mondasz! –
Kétségbeesetten ledobta a mikrofont, és kirohant a
pilótafülkéből. Az elsötétített utastérben futott, az ápolók és
sebesültek között. – Megjöttek! – kiáltotta. – Megjött a légierő!
A légierő! – Az utastérben kitört a lárma, és ő dermedten állt
ott egy másodpercig. A háta mögött hallotta Teddy Laskov
hangját, mint az álomban. – Concorde-02, itt Gábriel 32. Hall
engem? Hall engem? – Kifutott a szárnyra, és kiabált: – David!
David! Becker kapitány!
Becker ismét lement a gép alá, hogy megpróbálja Kahnt
felhívni a pilótafülkébe, vagy ha nem sikerül, legalább
rendesen elbúcsúzni tőle. Hallotta a rakéta és a robbanás
hangját, és rögtön tudta, mi az. Már félúton volt fölfelé a
feljárón, amikor Miriam a nevét kiáltotta. Elrohant az asszony
mögött, be az utastérbe, és keresztülvergődött a széksorok
közti zsúfolt térben a pilótafülkéig. – Concorde-02! Itt Gábriel
32. Concorde-02! Concorde-02! Nyugtázza, kérem!
Becker fél kézzel reszketve markolta a mikrofont, és
nyomta a gombot, másik kezével pedig a tárcsákat állította.
Olyan erősen nyomta a beszélő gombját, hogy attól félt: a
műanyag szerkezet beroppan. – Tisztán és világosan, Gábriel.
Tisztán és világosan. A helyzetünk válságos. Arabok a védelmi
körzeten belül. Hall engem, Gábriel?
Laskov csaknem kiugrott az üléséből. – Tisztán és
világosan. Tisztán és világosan. Megértettem, 02: kritikus a
helyzet. Kitartás! Kitartás! Charlie 1-3-0 úton a
kommandósokkal. Képesek kitartani?
Becker hangja reszketett. – Igen. Nem. Nem tudom. Képes
támogatni bennünket?

508
 –  Elég messze vagyok még, és lassítanom is kell az
érkezéshez. Ott leszek… négy percen belül. Tudja jelezni a
helyzetét világítással?
– Igen! Bekapcsolom a leszállófényeimet.
– Vettem. Egyéb?
–  Vannak Molotov-koktéljaink. Az állásaink határát tűzzel
tudjuk jelölni. Figyelje a nyomjelzőket is, Gábriel. Ritka és
befelé: az övék – ritka és kifelé: az a miénk.
– Értettem.
A pilótafülkébe betódult egy csomó könnyebb sebesült
Becker háta mögé. Hausner biztonsági embere, a sebesült, de
járóképes Jaffe kiverekedte magát a fülkéből, keresztül az
utastéren. Kiállt a szárnyra, és kikiabált a viharba. – Jön a
légierő! Itt a légierő! Jelöljétek meg az állásainkat kerozinnal!
Hol van Hausner? Hol van Burg? Tartsatok ki, már jönnek!
Eszter Aronszon elfutott Jaffe mellett, és leugrott a
szárnyról. Megbotlott, elesett, aztán felpattant. Nyugatnak
rohant a dombtetőn át, hogy megpróbálja megállítani a
külügyminisztert és csapatát, akik indulni akartak le, a nyugati
lejtőn.
Mindenki kiabált, s néhány perc múlva már az asbálok
sem tudták, hogy mi történt, akárcsak maguk az izraeliek.
Rís és Hamádi a megmaradt katonáit nógatta. A
Concorde-ra összpontosították a támadást, minthogy az
izraeliek oda vonultak vissza. Meggyújtották és elhajították az
utolsó néhány Molotov-koktélt. Az izraeliek kezdték
felhasználni a végső lőszertartalékokat, azt, amit a legutolsó
szemtől szembeni összetűzésre tartalékoltak, és így erősebb lett
a tüzük.

509
 Az asbálok, akik már annyi holtat és sebesültet vesztettek,
vonakodva nyomultak előre. Minden újabb asbál veszteség
általános káromkodásra és jajgatásra vezetett. Lelkükben,
érthetően, harc dúlt: be akarták végezni a céljukat, de
egyidejűleg hátramaradni és várni, hogy a dolog magától
megoldódik, nem kell áldozatul esniük s így kimaradniuk sem
az elkerülhetetlen erőszaktételből és mészárlásból. Most az
izraeli légierő érkezése egyszerre megváltoztatta a helyzetet. El
kell fogniuk legalább néhány izraelit élve, méghozzá gyorsan,
ha azt akarják, hogy legyen túszuk az alkudozáshoz.
A Concorde-ra tüzeltek, ahogy kigyúltak a leszállófények,
de Rís nem akarta, hogy az üzemanyag robbanása megölje
az izraelieket, ezért elrendelte, hogy a Concorde-nak csak a
pilótafülkéjére célozzanak. A hajnal első fényében
kirajzolódott a hosszú gép körvonala, mindahányszor a szél
alábbhagyott.
A fejük fölötti robbanás után a Lear néhány darabja a
földre hullott, és az asbálok tudták, hogy már csak kevés
idejük van. Sajnálatos módon a vadászgépek megérkezése
óta a legbiztonságosabb hely az izraeliek tőszomszédsága lett.
Lehetőleg mindjárt bent a Concorde-ban, a túszul ejtett
izraeliek mellett. Szoros verseny lesz. Néhány perc eldöntheti,
így is, úgy is.

A külügyminiszter visszavezette a csoportot a Concorde-

hoz. Magukkal hozták Tom Richardsonnak, az Egyesült
Államok légiereje ezredesének holttestét. Keresték McClure-t
is, de nem találták. A külügyminiszter beszélt Levin rabbival, aki
beszámolt a kunyhóban történtekről. Közösen eldöntötték,
hogy most az az egyetlen helyes eljárás, ha a kunyhóból

510
előkerült túlélőket őrizet alá helyezik, és a hét személyt, aki nem
sebesült meg, köztük Leibert, beparancsolták a hátsó
csomagtérbe.
Jósua Rubin tetemét a Maszada Védelmi Liga két tagja
hozta ki a kunyhóból, és elhelyezte egy gödörben, melyet erre
a célra korábban ástak.
Ibrahim Arif a karján hozta Abdel Dzsabari testét, mint egy
gyereket. Meg-megingott a súly alatt, és elvakították a
könnyek, úgy bolyongott a tetemmel. Nem engedte meg
senkinek, hogy eltemesse.
Miriam Bernstein a szárnyon kuporgott, és meglátta
barátja tetemét Arif karján. Könnyek szöktek a szemébe, felállt
és nézte, ahogy a férfiak vitatkoznak a holttest sorsáról. – Arif!
– kiáltotta.
A nagy testű férfi felnézett. – Arif, én ugyanúgy szerettem
őt, ahogy maga. De most már halott, és a földben a helye. Ezt
mindkét vallás kötelezően előírja. Múlik az idő, kérem, tegye,
amit mondanak.
Arif fölnézett, megpróbált beszélni, de nem volt ura a
hangjának. Végre mély lélegzetet vett, és azt kiáltotta: –
Szerette magát. Gyorsan megfordult és futott, ahogy csak
tudott, a súllyal. Elérte a kiásott gödröt, lebámult Jósuára, aki
már ott feküdt a gödör fenekén. Belenézett Dzsabari nyitott
szemébe. – Hát, isten veled, öreg barátom. – Szelíden
leeresztette barátját Jósua Rubin tetemére, és némi földet
szórt rájuk. Ugyanebben a percben két izraeli fegyverrel
odarohant, és beleugrott a szűk gödörbe. Érezték, aztán már
látták is a holttesteket a lábuk alatt, de nem akarták feladni
az egyetlen fedezéket közel s távol. Tüzelni kezdtek a

511
porfelhőn át a levegőbe. Egyikük Arifhoz fordult. – Ha nincs
fegyvere, vonuljon vissza! Itt vannak a nyakunkon.
Arif bólintott, és a Concorde felé irányította lépteit. Az
élet, töprengett el, ostobaságból, félelemből, gúnyból és
fájdalomból áll. Irigyelte Abdeltől a hűs kerteket, a patakzó
bort és a szűz lányokat.

A kerozinból rakott tüzeket először Laskov másodpilótája,

Danny Lavon látta meg. A kis fénypontok nagyjából oválist
rajzoltak a Concorde leszállófényeinek pontjai köré. Zöld
nyomjelző lövedékek süvítettek be patakokban keletről és
nyugatról a Concorde-ra. Az ellenkező irányba csak nagyon
kevés nyomjelző röpült. Egyszer-egyszer egy különösen nagy
porfelhő eltakarta a lenti fényforrásokat. Lavon a magasból
látta a Zagrosz-hegység csúcsai fölött a napot, de a
közvetlen fénysugarak még nem érték el Babilont. A visszavert
sugarak mostanra meghozták volna az első fényt, de a por és
a homok láthatóan túl sűrű volt, nem tudott áthatolni rajta.
Átszólt a mikrofonon Laskovnak: – Egy óra irányában tüzek,
kapitány. A folyó kis hajlatában. Csaknem fölöttük vagyunk.
–  Vettem, látom – Laskov kiadta a századnak a
parancsot, hogy egyszer repüljenek át a célpont fölött.
A tizenkét F-14-és kötelékben csapott le. Úgy zúdultak alá
az égből, mint nagy ragadozó madarak – hisz valójában azok
voltak. Süvöltve csaptak le a nyugati sivatagból, majd élesen
jobbra fordultak. Elsőként Laskov. Az első átrepülést a
számítógépre bízta, nehogy egy porfelhő takarta
földkiemelkedésbe vezesse századát. Nem egészen húsz
méterre a dombtető és még kevesebbel a Concorde fölött
repült el. A tizenkét F-14-és robaja, ahogy sorban lecsaptak,

512
fülsiketítő és félelmetes volt. Az amúgy is felkavart por nagy
felhőkben a magasba emelkedett, és a Concorde alatt
reszketett a föld.
Minden vadászgép ugyanúgy csapott le, számítógépük
és szenzoraik követték a talajt, s a félelmetes sugárhajtású
gépeket közel röpítették a földhöz. A dombon mindenki
ösztönösen a földre vetette magát vagy fedezékbe ugrott,
ahogy a nagy vadászok megbénították a látó- és
hallóidegeiket.
A próbarepülés után Laskov a fele századát délre
rendelte, hogy álljanak készen a C-130-asok és a kiszemelt
leszállópálya védelmére, fegyverrel, ha szükséges. Nem hitte,
hogy volnának ott asbálok, de tartotta magát a szabályos
eljáráshoz.

Hausner fél térdre ereszkedett, és fölsegítette Burgot. –

Majdnem kiverték a pipát a szájából, Jichák. Jól van,
barátom, itt most elválnak útjaink. Maga visszamegy, és
átveszi a gép, illetve a rajta lévő emberek irányítását. Én
pedig megyek, és átveszem a késleltető hadművelet
irányítását.
Ha azt hinném, hogy van időm vitatkozni magával,
megtenném. Isten vele, Jacob, sok szerencsét! – Hátba
veregette Hausnert, és futva távozott.
Hausner hallotta, ahogy az asbálok kelet felől közelednek
a parancsnoki halomhoz. Délről is hangok hallatszottak, ahogy
az asbál vonal ívben kanyarodott. Hausner elővett egy .22-és
pisztolyt, letérdelt és várt. A porfelhőből kibukkant Marcus és
Alpern. Hausner kiáltott nekik, odafutottak. – Adjanak egy AK-
47-est és az összes lőszerüket! Ennek a halomnak a

513
fedezékéből fel tudom tartóztatni őket. Maguk kerüljenek
villámgyorsan vissza a Concorde-hoz, és segítsenek
megszervezni a védelmet! Használják a védőlemezeket, és a
feljáró meg a kunyhó legyenek a támpontjaik. Másodlagos
védővonalat kellett volna ásnunk a gép körül, de most már
eső után köpönyeg. Rendben van. Burg a parancsnok. Semmi
vita. Indulás!
A két férfi odaadott egy fegyvert és két félig tele tárat.
Hausner fölvette a földről a meghajlott zászlórudat, a pólót a
Tel Aviv-i látképpel, és Alpern kezébe nyomta. – Emlékbe,
Sam. Mindig vegye föl, amikor majd az unokáinak meséli ezt a
történetet. Micsoda vén hülyének fogják tartani!
Alpern mosolygott, és átvette a zászlót. A két férfi
bizonytalan intéssel búcsúzott és mentek.
Hausner elhelyezkedett a halom mögött. Néhány
puhatolózó lövést eresztett meg, amivel némi viszonttüzet
váltott ki.
Amikor meglátta Laskovot és az F-14-eseit, olyan
boldogságot érzett, amilyet még soha életében. Valójában
persze késő már. Jaffe jelentést tett a C-130-asokról és a
kommandósokról, akik úton vannak, de már akkor is késő
volna, ha ebben a percben leszállnának. Az agyagsíkságon
kell leszállniuk, kirakodni, felfújni a csónakokat és átkelni az
Eufráteszen. Ha viszont az úton landolnak, és a gurulásuk ott ér
véget, ahol a Concorde letért róla, akkor még mindig
legalább egy kilométerre lesznek. S Hausner egyelőre még
nem hallotta a négymotoros, légcsavaros gépek nehéz
zúgását.

514
 Ejtőernyősök menthették volna meg őket, de ebben a
sötétben és porban az öngyilkos vállalkozás volna. A talaj
borzalmas, minden második ejtőernyős a folyóban kötne ki.
Nem, ez a jó kis erőfitogtatás már nem sokat változtat, mi
több, ront a helyzeten. Eddig az asbálok arra törekedtek,
hogy lemészárolják őket, ami legalább véget vetett volna az
egésznek. Most azonban túszokat kell szedniük, hogy mentsék
az irhájukat. Ha pedig túszt szednek, akkor még csak most
kezdődik a hajcihő. Hausner abban reménykedett, hogy
Laskov átlátja a helyzetet, s amikor elérkezik a vég, habozás
nélkül gyújtóbombát vet az egész dombra. Ha más
eredménye nem lesz a harcuknak, legalább kinyírják Ríst és
Hamádit. Hamádiból, ha életben marad, veszedelmesebb
ellenfél lehetne, gondolta Hausner, s közben Miriamtól
búcsúzott. Szétszakította a vágy: ment volna vissza a
Concorde-hoz, búcsút venni az asszonytól, és maradt volna
itt, ahol legalább az érzelmeit nem fenyegeti veszély.

Az elülső futómű alatti helyzetéből a segédáramforráson

dolgozó Peter Kahn mindent hallott, ami történt. Hallotta a
kiabálást és a gép felé futó lépteket. Látta, hogy néhány
fegyvertelen ember fölmászik a följárón a Concorde
szárnyára. A távolban látott másokat, akik térdre ereszkedtek,
és a torkolattüzekre lőttek. A sárkunyhó falaiba lőréseket
ütöttek. Néhányan tüzelőpozícióba ereszkedtek a följáró körül,
egy lány épp az ő kis földhányása mögé húzódott. A vég, így
vagy úgy, el fog jönni, és ő közben mégis tovább dolgozott a
segédáramforráson.
A mérnök egyszer csak legurult a földtöltéséről, ki a
kerékaknából, átlépett a hason fekvő géppisztolyos lányon, és

515
letörölte a kezét meg az arcát. Gyorsan a feljáróhoz ment,
felmászott néhány más, fáradt, rongyos emberrel együtt. A
szárnyon Miriam Bernstein elkapta a karját. – Nem látta Jacob
Hausnert?
–  Nem, asszonyom. Én az első futómű alatt voltam. De
tulajdonképpen én is őt keresem. – Látta, hogy a védőlemezek
egy részét a védelmi vonalról bevitték a gépbe. A héjazat és
az ablakok elé szorították. Tetszett neki, hogy a találékonyság
és a józan gondolkodás kitart még az utolsó pillanatokban is.
Aligha lesz haszna, de legalább jó próbálkozás. – Nézze,
asszonyom, legjobb lenne, ha bemenne a gépbe. Mi itt
célpontot kínálunk. – Kihúzta magát az asszony kezéből, és
odament Burghoz, aki a jobb oldali szárnyvég legtávolabbi
pontján állt. Fél tucat védő a szárnyon feküdt mellette, és
kifelé tüzelt a sötétbe.
Burg és mások előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy az asbálok
nem akarnak a szárnyakra tüzelni, mert ezzel azt kockáztatják,
hogy felrobbantják a gépet és lehetséges túszaikat. Így a
szárny biztos tüzelőállás lett.
Kahn megkocogtatta Burg vállát. – Bocsánat. – Burg
megpördült. – Ó, Kahn, isten hozta. Derék próbálkozás volt ez
az áramforrással, fiam.
Igen, Burg úr, erről szeretnék beszélni önnel… vagy
Hausner úrral…
– Beszéljen velem. Hausner még mindig odakint van.
– Igen, uram. Nos, azt hiszem, rendbe hoztam.
–  Rendbe hozta? – Burg hirtelen akaratlanul is elnevette
magát. – Micsoda? Ki a fenét érdekel az, fiam? Menjen be a
gépbe, és húzza be a fejét!

516
 Kahn a sarkára állt. – Azt hiszem, Burg úr, nem érti. A
mieink nem fognak idejében ideérni. Megtehetjük…
Hangos robbanás döntötte le őket a lábukról. Átsüvöltött
a fejük fölött egy F-14-és. De azonnal odaért egy másik is,
húsz milliméteres gépágyúja tüzet okádott. Egy harmadik az
Eufrátesz felől érkezett, és levegő-föld rakétákat eresztett meg
a Concorde fölött. A rakéták tüzes csíkot húztak, és a régi
lövészárkoknál csaptak be. Egy újabb F-14-és lézervezérlésű
bombát oldott ki, mely becsapott a nyugati lejtőbe, szétverte
a sok évezredes földréteget, az ősi téglákat a levegőbe
röpítette, s velük együtt tonnaszám zúdult le a föld a
meredeken, át a parton és bele a folyóba. Útjában elsodort
néhány asbált is.
Az F-14-esek újra kezdték a műsort. A föld reszketett és
ingott, a lökéshullámok megtöltötték a levegőt, miközben
tonnaszám robbant a bomba és rakéta a régi erődítményen,
mely ezer éven át védte Babilon északi kapuját, és vagy
kétezer éven át nem védett semmit.
A föld meghasadt és hullámzott, több száz méter
magasra hajítva a homokot és agyagot. Narancssárga felhők
égették fel a port, és emberkéz okozta hullámok csaptak
össze az ősi serdzsivel. A rakéták vörös nyomvonala
keresztülhasított az égen, mint a hullócsillagok, melyek annyira
elbűvölték az ókori babiloni csillagjósokat. Az F-14-esek olyan
tűzijátékot rendeztek, amilyet Babilon még nem látott. De nem
többet. Látványosságot. Laskov nem mert semmilyen tűzzel
közelre célozni, így nem is volt elég eredményes. De még így
is megvolt az a hatása, hogy a fejeket be kellett húzni, és

517
lelassultak a földi események. A cél az időnyerés volt. Idő,
hogy megérkezzenek a kommandósok. Idő.
Burg ott feküdt, ahová esett. – Micsoda? – kiáltott a
robbanások fölött. Micsoda?
–  Azt hiszem, hogy megindíthatjuk a segédáramforrást és
vele a motort – kiabálta Kahn.
–  És akkor? Attól mi fog megváltozni? Nincs szükségünk
légkondicionálásra, Kahn.
– Mehetünk innen a fenébe! Ez az értelme.
– Megőrült?
Egy rakéta közelebb hullott le, felszántotta a talajt a farok
közelében, és felrobbant, föld- és srapneldarabokat röpítve a
Concorde-ba. Kahn fölemelte a fejét. – Nem! Nem őrültem
meg. Megmozdíthatjuk a nagy madarat.
– Mozdítani? Hova?
–  Ki a frászt érdekel, hogy hova? Csak el innen, sebesen.
Akárhova.
Burg hátratekintett. Azt remélte, hogy meglátja Hausnert a
feljárón, mostanra már hírhedetté vált, egyszerre laza és
fenyegető testtartásában. De csak Miriam Bernsteint látta ott,
aki kifelé lesett a tüzes éjszakába. Rá akart kiáltani, de úgyse
hallotta volna meg. Visszafordult Kahnhoz. – Mondja meg a
kapitánynak, hogy próbálja meg elindítani a motorokat!
Kahn felpattant, mielőtt Burg visszavonhatta volna a
parancsát, és a vészkijárathoz ugrott. Valósággal bezúdult a
gépbe, és átverekedte magát a pilótafülkéig.
– David!
Becker Laskovval beszélt a rádión, és intett Kahnnak, hogy
hallgasson.

518
 – David!
Becker elvégezte az amerikai légierő légicsapás-kérő és
irányító tanfolyamát, ami most aranyat ért. Nem sokat látott a
pilótafülkéből, de igyekezett hasznossá tenni magát. És be
kellett látnia, hogy egyenesen élvezi. – Jól van, Gábriel. Ha
van még lézerbombája, itt az idő munkába állítani őket. Egy
futamot a folyópart mentén a lejtő alján, ha netán kihagytunk
valakit. Még mindig lehet, hogy arra próbálunk menekülni,
nem ártana, ha tiszta volna a terep. Egy másikat jobbra elénk
kétszáz méternyire. Kezdek villogni a gurulófényekkel.
–  Értettem, 02, a folyóra, de az ablak elé nem megy. Túl
közel van.
Kahn a vállánál rángatta Beckert, angolul kiabált rá, az
anyanyelvükön. – Nem hallja, a rohadt életbe? Rendbe
hoztam azt az átkozott segédáramforrást. – Szerette az
amerikai fordulatokat, de héberül nem tudta visszaadni őket. –
Gyújtsa be azt a nagy seggű, kurva madarat, és söpörjünk a
búsba ebből a mocsokból!
Becker csak egy töredék másodpercig hallgatott. –
Rendbe hozta?
– Rendbe, rendbe. Talán, gondolta Kahn.
Becker ujjai a segédáramforrás kapcsolójára siklottak.
Nem hitte, hogy elég töltés maradt az akkumulátorokban
ahhoz, hogy megindítsák az áramforrást, de próba szerencse.
Bekapcsolta, és a műszereket leste. Megróbált hallgatózni a
szél és a robbanások közepette, melyek a szétzúzott plexin
keresztül áradtak a pilótafülkébe. A segédáramforrás
határozottan megindult, forgott, de nem akart begyújtani.
Becker kikapcsolta a gép fényeit. Vajon van-e elég áram az

519
akkumulátorokban, hogy tovább forgassák a
segédáramforrást, amíg begyullad az üzemanyag? Becker és
Kahn egyetlen szó nélkül figyelte a segédáramforrás hőmérő
lapját. Szemük azt nézte, mozdul-e a tű, amely a sikeres
indítást jelezné. A fehér tű azonban továbbra is a hőmérő lap
legalján feküdt. Becker megpróbálkozott a szokásossal. – Csak
most az egyszer, istenem! Csak most az egyszer! – De nem
történt semmi.

520
 34

A két óriási C-l30-as teherszállító gép alacsonyan röpült be

nyugatról a sivatag fölé. Jóval előbb indultak Izraelből, mint az
F-14-esek, de óránként ötszáznyolcvanöt kilométeres
legnagyobb sebességükkel csaknem két órába tellett, amíg
megtették az utat.
A jordániai király gyorsan engedélyt adott, hogy
használhassák az ország északi légi folyosóját az iraki határig.
A bagdadi kormányt kész helyzet elé állították: az F-14-esek
már Babilonban voltak, a C-130-asok közeledtek a határhoz.
Bagdad erre vonakodva bár, de beleegyezett, hogy
légterébe fegyvertelen szállítógépek lépjenek. A másik
lehetősége az lett volna, hogy nem engedi be a C-130-
asokat, és kiutasítja az F-14-eseket, ami kínos
magyarázkodásokat igényelt volna, hogy egyáltalán hogyan
juthattak be észrevétlenül Irak szívébe.
A telefonok számtalan baljós kijelentést közvetítettek oda-
vissza, végül Bagdad beleegyezett, hogy Jeruzsálemmel közös
hadműveletet folytasson, és az izraeli miniszterelnök, valamint
az iraki elnök el is készítette közös sajtónyilatkozatát. Hogy a
hírt hihetővé tegyék, Bagdad az iraki hadsereg egy kis
folyamőregységét elindította Hasimijábúl felfelé az Eufráteszen,
és készenlétet rendelt el a hillai helyőrségnél, jóllehet mindkét
kormány tudta, hogy az ottani megbízhatatlan katonák
egyenesen megtagadják, nem pedig végrehajtják a
parancsot. Sejtették, hogy a katonák jelentős része Ahmed Rís

521
zsebében van, és az iraki tisztek szigorúan szemmel tartották
őket. Mindkét kormány tisztában volt vele, hogy a Hasimijából
indított folyamőregység nem fog idejében Babilonba érni,
hogy részt vegyen a hadműveletben, de a támogatás jelzése
fontos volt.
Hillából más iraki tisztek, továbbá kormánytisztviselők és a
kicsiny repülőtéren szolgálatot teljesítők szárazföldi járművekkel
indultak északnak, Babilon felé. Valamivel délre attól a
ponttól, ahol a Concorde leszállt, ellenőrzés alá vették a Hilla-
Bagdad utat, és kirakták a jelzőfényeket, hogy láthatóvá
tegyék a homokviharos hajnalban. Egy másik csoport
motorcsónakban átkelt az Eufráteszen, hogy az
agyagsíkságon jelöljön ki leszállópályát. Egyik eljárásra sem
volt feltétlenül szükség a C-l30-asok landolásához, de
mindkettő jelentősen csökkentette a kockázatokat.
Az irakiak megtették a magukét, és a bagdadi kormány
most már megnyugodva figyelhette az események menetét.
Egy izraeli katonai kudarcot nem tekintenének tragikusnak
bizonyos iraki körökben, a sikeres hadművelet ellenben egész
nyilvánvalóan az iraki közreműködés eredménye lesz. Bagdad
csak nyerhet az ügyön. Lehet, hogy sok bírálat éri majd őket
palesztin részről, netán bizonyos arab kormányoktól is, de
olyan idők járták, hogy humanitárius alapon sok arab kormány
hivatalosan üdvözölni fogja a történteket, és Bagdad
besöpörhet némi jóakaratot a Nyugattól – olyan jóakaratot,
amelyet később majd kézzelfoghatóbb dolgokra válthat.
Mindent egybevetve úgy látszott, hogy ez a helyes cselekvés
– különösen minthogy Izrael már amúgy is
visszafordíthatatlanná tette a dolgot.

522
 Ismáel Bloch százados és Efrájim Hercel hadnagy, az első
C-l30-as vezetői meglátták a hillai úton a fényeket, és balra
kanyarodtak lassítás közben. A védelmükre kirendelt F-14-esek
közül három elsuhant a szélvédőjük mellett a leszállás
védelmére kijelölt irányba.
A nagy teherszállító gép rendkívül gyorsan szállt le, ahogy
harci helyzetben tennie kellett.
A gép belsejében ötven izraeli kommandós fogta
szorosabbra a pántjait, és megkapaszkodva várták a harci
leszállással együtt járó megrázkódtatást. Ellenőrizték és
meghúzták a két terepjárót lekötő pántokat. A kocsik egyikén
százhat milliméteres rakéta-páncéltörő ágyú, a másikon egy
kétcsövű, .50-es kaliberű gépfegyver volt fölszerelve.
Az orvosok és ápolók újra megvizsgálták a mozgó műtő
szíjait, pántjait és a sebészeti felszerelést és anyagokat.
Bloch százados ismét csökkentett a hajtóművek erején, és
figyelte, ahogy a sebességmérő lassan lefelé mutat. Hercel
hadnagyhoz fordult. – Mondhatta volna, hogy mi vár ránk.
Tudja, amikor feldobtuk a pénzt, hogy az úton vagy az
agyagsíkságon landoljunk-e, és én győztem az úttal. – Mintha
úszott volna az óriási repülőgép néhány méterrel a szélfútta út
felett. Bloch igyekezett a csaknem hajtóerő nélkül haladó
gépet a jelzőfények kijelölte egyenes irányban tartani, de erős
keresztszél tolta az úttól balra, s amikor Bloch megpróbálta
visszakormányozni, csúnyán legyezni kezdett.
Hercel a műszereket figyelte. – Azt gondoltam, hogy azért
választotta az utat, mert tudta, hogy azzal lesz több baj.
Bloch egy pillanatig azt hitte, hogy fel kell rántania és új
körrel próbálkoznia, ám a szél egy pár másodpercre

523
alábbhagyott, ő visszahozta a gépet az út fölé, és hirtelen
leszállt.
A lazára felfújt gumik lecsaptak a töredezett aszfaltra, és
hatalmas betondarabokat röpítettek szerteszét. A szél az óriási
felületű gépet balra tolta, Bloch megpróbált egyenlíteni, a
repülő megcsúszott, és a szó szoros értelmében szétzúzta
maga alatt az utat, ahogy észak felé gurult, nyomában
kövezett út helyett homokösvény maradt. – Bajnak ott a
feleségem – mondta. – Bajnak ott a barátnőm. Miért keresnék
újat? – Fékezőmenetbe kapcsolta a motorokat, rálépett a
fékpedálra. A sivító motorok és kerekek hangja fülsiketítő volt,
a gép belsejében az emberek befogták a fülüket.
Hercel kinézett az oldalablakon, ahogy a gép kis
kanyarral az út vonalát követte. Azt kiabálta: – Hagyjon
valami aszfaltot, hogy fel is tudjunk szállni, Ismáel!
–  Felszállni, még mit nem? Ha ennek vége, elgurulunk
Bagdadig.
Odakint a leszállólámpáik és a földi jelzőfények néhány
iraki járművet világítottak meg, melyek egymástól nagy
távolságra várakoztak az út mentén. Néhányan integettek a
tovadübörgő C-130-asnak, Bloch és Hercel visszaintegetett. –
És a bennszülöttek? Barátságosak? – kérdezte Hercel.
–  Amíg ötven kommandós áll mögöttünk, a legjobb
barátaink.
A hatalmas gép csaknem ugyanazon a helyen gurult át
az utolsó métereken és állt meg, ahol a Concorde földet ért.
Blochnak a leszállófénye pontosan mutatta, hogy a
Concorde hol kezdte felőrölni az utat. A C-130-ast egyenesen
ilyen helyzetekre tervezték. A Concorde-ot azonban nagy, sík

524
területekre, sima kifutópályára. Csodálta azt az őrült pilótát, aki
képes volt itt letenni. Bloch felnézett. Látta a távolban, a
megvilágosodó ég hátterében Babilon magas dombjait. –
Babilon.
Hercel kinézett a szélvédőn át. – Babilon… Babilon…
A hátsó ajtót leeresztették, még mielőtt a gép egészen
megállt volna, a kommandósok kiugráltak, és felfejlődtek az út
két oldalán. Iraki tisztek és hivatalnokok csoportja nézte őket
kíváncsian egy kis dombon álló khakiszínű kocsiból. A
kommandósok is feszültek voltak, az irakiak is. Mindkét fél szánt
némi időt integetésre s egyéb baráti megnyilvánulásokra.
A két terepjáró legördült a rámpán. Épp elfértek kétoldalt
az úton a C-130-as mellett, ahogy előresiklottak az óriás
szárnyak alatt. Egy kommandósraj védelmi vonalat alkotott a
gép biztosítására. A fedélzeten maradó orvosi személyzet a
sebesültek fogadására készült.
Három lövészraj – Szet Arnon őrnaggyal az élen – az út két
oldalán húzódott szét. Futva haladtak a két autó előtt. Első
célpontjuk, az Istár-kapu körzete, a vendégház és a múzeum
felé tartottak.
Bloch százados a C-130-as pilótafülkéjének magasából
figyelte őket. – Nem nagy élvezet gyalogosnak lenni.
Hercel hadnagy fölnézett az ellenőrző listából. – Aludtak
egész úton, és aludni fognak visszafelé is. Inkább sajnálja egy
kicsit a másodpilótáját.
Bloch százados felnézett a C-130-as orrából oda, ahol az
északi fellegvár narancsszín, sárga és vörös lángokat okádott.
Mennydörgésszerű zaj dübörgött Babilon felől az út mentén. –
Azokat a szerencsétleneket sajnálom ott fönt. Tudja, Efrájim,

525
amikor péntek délután felszálltak, azt gondoltam, rohadt
szerencsések. New Yorkba utaznak, minden fizetve, s más
dolguk sincs, csak hazahozni egy darab papírt, amelyen az
áll, hogy béke.
Hercel fölpillantott a munkájából, és kinézett a szélvédőn
a távoli domb villanásaira. – Gondolom, békeküldöttnek lenni
se nagy élvezet.

Baruh Geis százados és Jószéf Stern hadnagy nem tudta

kivenni az iraki jelzőfényeket az agyagsíkság hatalmas
területén, de nem találta meg őket a három F-14-és sem,
amelyeket a védelmükre rendeltek. Geis azt fontolgatta, hogy
megvárja, amíg a nap felbukkan a távoli hegycsúcs mögött,
de a Laskov tábornokhoz beszélő David Beckert hallgatva és
dialógusuk lángoló következményeit látva tudta, hogy nincs
már idő. Mi több, valószínű, hogy máris elkéstek, de elszánta
magát, hogy teljesíti a megbízatás rá eső részét.
Geis százados egész közel akart kerülni a küzdőkhöz,
mégis kívül maradni a fellegváron elhelyezkedő kézifegyverek
lőtávolán. Feladta a jelzőfények keresését, és kiválasztott egy
sík darabot alig egy kilométernyire délre a csatától – a térkép
a helyet Umma néven jelöli. Furcsa, gondolta Geis, hogy az
arab nyelv mennyire hasonlít a héberre. Umma. Közösség. A
három F-14-es vezető pilótáját hívta. – Úgy akarok leszállni,
hogy a gurulópályám vége valahol az Ummaként jelzett pont
közelében legyen. Meg tudja világítani?
Hermán Safrán hadnagy, a vadászok vezető pilótája
visszaszólt:
– Értettem, rakéta indul. Vége.

526
 Az F-14-és nyugat-keleti tengely mentén repült, és
kibocsátott egy hétszázötvenezer gyertyányi fényerejű
ejtőernyős világítófáklyát. Eget és földet elárasztott a ragyogó,
különös fény.
Geis egyenesen szembeszegezte gépét a vadul fúvó
serdzsivel, és kezdte csökkenteni a hajtóerőt. Maga előtt látta
Umma körvonalait a mesterséges fényben. Balra irányította a
falu mellé a gépét, és kibocsátotta a fékszárnyakat. A szél
tombolva fújt a gép alatt, amely mintha lebegett volna az
agyagsíkság fölött.
Stern hadnagy hátrafelé nézett az oldalablakon. Úgy
látszott, hogy Umma házai között szabadtéri tüzek égnek. A
serdzsi nyugatra sodorta az ejtőernyős fáklyát, ingaként
függött továbbvitorlázó ejtőernyője alatt, és torz árnyékokat
vetett a földre. A fáklya elröpült a gép orra előtt, Geis és Stern
elfordította a szemét, amint vakító fényáradattal öntötte el a
pilótafülkét. Az F-14-és a folyó fölött még egy fáklyát eresztett
ki, mely rögtön nyugat felé kezdett úszni az ő irányukban.
A gép belsejében az ötven kommandós hallgatta a
szélfúvást és a motorsüvítést. Ebben a gépben a terepjárók
helyett tucatnyi motoros gumicsónak várakozott. Mindenki
úgy érezte, hogy a gép a levegőben lóg, lebeg, és nem
halad előre. Megfeszültek az emberek izmai, és ahogy a
fáklya megvilágította a repülő ablakait, verejték csillant a
homlokokon, a szájak fölött.
Az orvosok, ápolók és ápolónők suttogva beszélgettek.
Mindegyik C-130-as huszonöt sebesült ellátására volt
felkészülve. De mi van akkor, ha ezt a számot kitöltik pusztán a
békeküldöttség sebesültjei? Valamennyi sebesült bizonyára

527
lesz a kommandósok között is. És mi lesz az esetleges sebesült
foglyokkal?
Geis századosnak végül sikerült leszorítania a gépet a
talajhoz és odalent is tartani. Több ezer köbméternyi sár, illetve
agyag csapott fel, ahogy a gép keresztülvágott a mocsáron,
és a falu felé gördült. Lassan kihunyt az ejtőernyős fáklya a
fejük fölött, és a környék elsötétült.
Umma néhány sárkunyhója emelkedett az orruk előtt a
gyönge fényben. Umma mögött Geis az Eufráteszt látta.
Fékezőmenetbe kapcsolta a hajtóműveket, és rálépett a
fékre. Az óriásgép az első kunyhótól alig százméternyire állt
meg, és egy kicsit hátrazökkent.
Kinyílt a hátsó ajtó, és három raj kommandós tódult ki a
gépből. Arcvonalat alkottak, és előrenyomultak a falu felé. A
negyedik raj felfejlődött, és száz méterről körülvette a C-130-
ast. Késedelem nélkül nekiláttak, hogy lövészgödröket ássanak
az agyagban.
Samuel Bartok őrnagy a levegőbe lőtt az Uzijával, de senki
sem lőtt vissza. Észak felé, a folyó túloldaláról hallotta a csata
hangjait, és látta a felvillanásokat. Lepillantott a térképére.
Még ha nem találkoznak ellenállással ebben a faluban, és ha
sikeresen tudnak feljutni a folyón a dombig, melyen a csata
zajlik, akkor is mintegy húsz percbe telik, hogy hatékony tűzzel
támadhassanak az arabokra. De még ez esetben sem tudja
szavatolni, hogy megállíthatja előrehaladásukat a Concorde
felé, amennyiben hátvédet hagynak a kommandósok ellen.
Vajon hány palesztin van ott? A Concorde pilótája szerint a
több mint százötvenből alig háromtucatnyi maradt.
Békeküldöttségtől ez hihetetlen haditettnek tetszett. Bartok

528
őrnagy komoran elmosolyodott. Nem, ez lehetetlen. Bármilyen
létszámra is készen kell állnia.
A kommandósok arcvonala behorpadt, ahogy
körbevették a falut. Az északi szárnyon az első raj elérte az
Eufráteszt. Az első katona, aki a parton megállt – Irving Feld
közlegény –, belevizelt a folyóba.
Néhány perccel később a harmadik raj is jelentette
rádión, hogy elérték a folyót a falutól délre.
A második raj Bartok őrnagy vezetésével középütt az első
kunyhók felé nyomult.
A keskeny, girbegurba utcán egy öregember jött eléjük. A
meddő agyagsík, a lassan mozduló kommandósok fölött
elnézett a gép magasan álló faroksíkjára, melyen kirajzolódott
a nap első sugaraiban a David-csillag. Fölemelte a jobb
kezét. – Sálóm aléhem.
– Szálem – válaszolta Bartok őrnagy arabul.
– Sálóm – mondta nyomatékosan az öreg.
Bartok őrnagy csak kevéssé lepődött meg. Tájékoztatták
róla, hogy valahol Babilon közelében egy zsidó közösség
élhet. Ha lett volna ideje, akkor beszélt volna az öregemberrel,
de egy percet sem vesztegethetett. Intett. – Aléhem sálóm. –
A sárkunyhók számából úgy becsülte, hogy a falu lakossága
nem lehet több, mint ötven ember. Hátrakiáltott a rádiósnak,
miközben keresztülvezette a falun a rajt: – Közölje
Jeruzsálemmel, hogy találtunk egy zsidó falut! – A térképére
pillantott. – Umma. Kérdezze meg, hazavihetjük-e őket. Ha
nem érjük el idejében a Concorde-ot, ennyit legalább akkor
is végeztünk.

529
 Geis százados a C-130-asban vette az üzenetet a
rádióstól, és Jeruzsálemet hívta.

A miniszterelnök a Geis százados által továbbított

üzenetet hallgatta. Lassan bólintott magának. Zsidók
Babilonban. Igen ám, de iraki állampolgárok. Márpedig iraki
polgárokat elrabolni kevéssé minősíthető barátságos
megnyilvánulásnak. Ha rádión engedélyezi, akkor Bagdad
lehallgatja, és az egész hadművelet kerülhet veszélybe. Mégis,
a visszatérés joga bármely zsidó előtt nyitva áll, aki Izraelbe
akar jönni. Olykor egy kis segítségre van szükségük, hogy
eljussanak. Volt már példa erre. Körülnézett a zsúfolt
teremben. A jelenlévők közül néhányan bólintottak, néhányan
a fejüket rázták. Számtalan arcra kiült a fájdalmas kétség,
melyet valamennyien éreztek. A döntést azonban neki kell
meghoznia. Vitára nincs idő. Beleszólt a mikrofonjába: – Helyük
van?
Geis százados elmosolyodott. – Előfordulhatna, hogy az ő
számukra ne legyen helyünk?
– Igen… nos, ha akarnak jönni… ha haza akarnak jönni…
akkor jöjjenek. Vége. – Hátradőlt a székében. Történelem,
alakulóban. Vagy talán katasztrófa, alakulóban. Már eddig is
messzire ment el, nem lesz nehéz fütyülnie a további veszélyes
döntések következményeire. Amint az első döntésen túlesett,
minden könnyebb lett. Kért még egy csésze kávét.

530
 35

Laskov nézte a hegyek fölött felragyogó és az alanti síkságot

bevilágító első napsugarakat. Egy pillantásra látta Babilont, és
azon gondolkodott, vajon milyen lehet odalent. Azt érezte,
hogy szeretne leszállni, mint amikor egyszer az egyiptomi
piramisok felett repült el. De az ő sorsa az volt, hogy erről a
bőrülésről, mint egy sasfészekből figyeljen, míg orrát betölti a
hidraulikus szerkezetek olajszaga. Életéből túl sok időt töltött el
a nyüzsgő, rajzó föld felett, és alig várta, hogy ezután többet
vegyülhesen el lakói közt a földön.
Kapcsolatba lépett a két C-130-ast kísérő gépekkel. –
Most feladatot cserélünk, és maguk veszik tűz alá a dombot.
Óvatosan! – Mélyen berepült egy utolsó megsorozásra. Az ég
ragyogott, de a talajon a homokvihar továbbra is néhány
száz méternyi látási távolságot engedélyezett csak.
Megnyomta a gombot, és a húsz milliméteres gépágyú
ösvényt vágott keletről nyugatra a külső városfaltól fel a keleti
lejtőn. Ahogy a becsapódások átvágtak az elhagyott izraeli
lövészárkokon, gyorsan eleresztette a gombot. Még most sem
lehetett eleget látni ahhoz, hogy hatékony tűzzel árassza el az
arabokat és ne kockáztassa, hogy az övéit találja el.
Hirtelen feltornyosult előtte a Concorde, visszarántotta a
magassági kormányt, és elsuhant fölötte. Ebben a töredék
másodpercben egy nőt látott a deltaszárnyon állni, és azt
képzelte, hogy Miriam az. Láthatóan valakit hívott.

531
 Laskov nagyon szerette volna Beckert megkérdezni
Miriamról. Sajgott a szíve az el nem hangzott kérdéstől.
Csakhogy Izraelben százával vannak emberek, akik
ugyancsak tudni akarnak a szeretteikről. Várnia kell és majd
mindenki mással egyszerre megtudnia, hogy mi történt.
Élesen elkanyarodott, ahogy átrepült az Eufráteszen, és
délnek fordult hat F-14-esével, hogy százada másik felével
feladatot cseréljen. Most majd nekik is alkalmuk lesz könnyíteni
a terhükön. Megnézte az üzemanyagjelzőit. A teljes sebességű
mélyrepülések nagyon sokat fogyasztottak. Kiszámított lett a
hazaút. Bekapcsolta a duplexet. – Nincs valahol egy
benzinkút itt az utcán?
–  Hogyne volna – válaszolta Danny Lavon. – Forduljon
jobbra, menjen ezer kilométert az első közlekedési lámpáig, és
álljon meg Lodnál. Minden nagyobb hitelkártyát elfogadunk.
Laskov elmosolyodott. Így jelezte Lavonnak, hogy figyelni
kell az üzemanyag-fogyasztást, ahelyett hogy kimondta
volna: „tartsa szemmel a fogyasztást”. Vajon miért ugratják
egymást folyton a pilóták? Miért beszélnek ilyen
nyakatekerten? Ez az idétlen szokás még a Vörös Hadsereg
légierejénél is meghonosodott. De a nagymesterek az
amerikaiak. Nyilván ők találták fel. Mára aztán mindenki
átvette tőlük.
Ahogy a síkságon álló C-130-as fölött elrepült, látta, hogy
a kommandósok vízre dobják a gumicsónakjaikat egy kis
sárkunyhókból álló falu mólójáról. Az órájára pillantott. A C-
130-as hét perccel ezelőtt állt meg. Nem rossz időeredmény.
Geis századosnak rádiózott. – Gábriel 32, egyenesen föntről.

532
Szép leszállás volt. Még most sem látom azokat a
jelzőfényeket. Figyelem az esetleges csapdát.
–  Vettem, 32-és. Szép mutatvány volt Babilonban. Hogy
állnak lent a földön?
– Kényes a helyzet. Vége.
Az egyik F-14-és levált, és körberepülte a C-130-ast. Két
másik a csónakok felett körözött.
Laskov a folyó keleti partja fölött volt. Átrepült a hillai úton
álló C-130-as fölött. A nagy teherszállítót erős széllökések
támadták, és Laskov látta, hogy a pilóta nem kapcsolta ki a
motorokat, hogy a gép ura maradhasson odalent is.
Laskov megpillantotta a vendégházat, a múzeumot és az
Istár-kapu tornyait. Szíve szerint az utolsó lézerbombáját a
vendégházra dobta volna le, de Jeruzsálem ezt megtiltotta.
Azt gondolták, hogy Dobkin még él odabent. Laskov ezt
erősen kétlette. Arról is találgattak Becker egyik adása,
valamint Dobkin jelentése nyomán, hogy netán van ott bent
egy élő női fogoly is. Ebben sem igen hitt. De ezt hamar meg
fogják tudni. Látta, ahogy a kommandósok vonala és a
terepjárók már közelednek az épülethez. Laskov tudta, hogy
itt harc következik, és hogyha a kommandósokat tíz percnél
tovább feltartanák, és nem tudnák megkerülni ezt a körzetet,
akkor engedélye van rá, hogy lebombázza a vendégházat,
akár a múzeumot is, ha szükséges. Ha vannak odabent izraeli
foglyok, tudta, hogy megértenék. Ő is megértené fordított
helyzetben. Nem örülne, de megértené. S ezzel Dobkin is így
volna. Végtére Dobkin katona.

David Becker újra bekapcsolta a segédáramforrást.

Pörögni kezdett, ezúttal lassabban. Az akkumulátorok gyorsan

533
veszítettek erejükből, s közben se gyújtást, se hőmérséklet-
növekedést nem észlelt. Átnézett Kahnra, aki a másodpilóta
székében ült. – Sajnálom, Peter.
Egy golyó becsapódott a pilótafülkébe, mind a ketten
lebuktak. Becker érezte az üzemanyag szagát, és tudta, hogy
valamelyik tartályt vagy tartálycsövet eltalálták.
–  Próbálja újra! – mondta Kahn. – Próbálja újra, David!
Nem veszíthetünk semmit.
Becker visszakiabált a zajban: – Mindent elveszíthetünk.
Nem érzi a kerozinszagot?
– Nem érzek semmit, csak a forró ólom szagát. Kapcsolja
be!
–  Az akkumulátor maradékára szükségem van a
rádióadáshoz.
– Az istenért, próbálja meg még egyszer!
Becker azt szokta meg, hogy Kahn mindig udvarias és
szűkszavú, és most csodálkozott. Lepillantott a
segédáramforrás kapcsolójára, aztán fel a szétzúzott
szélvédőre. Három-négy asbál közeledett a dombtetőn, alig
száz méterre. Valaki, talán Marcus, egyetlen lövést eresztett
meg feléjük az AK-47-eséből, s mindhárman a földre vetették
magukat, kétségbeesve kerestek fedezéket a sima talajon. A
kelő nap fénye úgy-ahogy áthatolt a homokviharon, s most
már valamivel többet lehetett látni. Becker homályos alakokat
is kivett a távolban, a szürke, porteli hajnalon. Szerette volna
tudni, kik azok.
Egy F-14-és olyan alacsonyan repült át, hogy a
Concorde megrázkódott. Hatalmas homokfelhők vették körül
és borították homályba a gépet. Becker gondolkodás nélkül

534
bekapcsolta a segédáramforrást. Lassan Kahn felé fordult. –
Jól hallom?
Kahn nem hallott semmit, de érezte a fenekén. Egy
rakétarobbanás hangját leküzdve kiabálta: – Van gyújtás!
Megcsináltam ezt a szart egy fogóval és egy csavarhúzóval!
Megcsináltam! Hausner elmehet a francba!
Becker agyán átvillant, hogy Kahnt nem is érdekli, mi
történik ezután. Megcsinálta, és ezzel vége. Most már Beckeré
a terep. Egy percig járatta a segédáramforrást, és ennek
minden másodpercében arra várt, hogy a kerozingőzök szikrát
fognak, és a napsugaras jövőbe repítik mindannyiukat. De a
szél láthatóan elvitte a gőzöket. Valamennyire megnyugodott.
A tartalék áram kikapcsolt, ahogy a generátor feltöltötte az
akkumulátorokat, s újra a fő áramellátás vette át a szerepét.
Az utastér fényei erősebbek lettek, a pilótafülkében életre
támadtak a műszerek és jelzőfények.
Becker megdörzsölte az arcát, aztán beletörölte kezét az
ingébe. Végigfutott a külső jobb motor indításának lépésein.
Olyan könnyen gyújtott be, mintha most hozták volna az El Al
karbantartó hangárjából. Kahnra pillantott, Kahn pedig
diadalmasan fölfelé bökött a hüvelykujjával. Becker az
üzemanyagmutatót nézte. Meg sem rezdült. Döglötten állt a
pirosban, mozdulatlanul a 0 jelzésen. Az az egyetlen motor
óriás mennyiségben égette el a nem létező üzemanyagot.
Becker csak nem értette. Talán valamelyik szenzor nem
működik. Valahol ezen a gépen, ebben biztos volt, a
tizenhárom üzemanyagtartály egyikében ott hullámzik a
kerozin. Bekapcsolta a bal oldali külső hajtóművet. Gyorsan
beindult, de a gyújtás néhány másodpercig késett. Aztán

535
egyetlen fehér füstfelhő a kipufogóján, majd normálisan
gyorsult. Bekapcsolta a jobb oldali belső motort, amely
vonakodott beindulni. Babrált vele, nógatta.
Kahn felállt, és odalépett a műszerfalához, ahonnan
mégiscsak többet segíthetett. Végigpásztázta tekintetével a
műszereket, egy szempillantással felmérte a sokszoros
rendszerhibát. A Concorde-02 repülni már sohasem fog, de
egy kis szerencsével egy utolsó gurulásra még képes lesz. –
Na, mozdulj már, vén csataló!
Begyújtott a belső jobb oldali motor, a hangja nem volt jó.
Becker a bal oldali belső motort kapcsolta, de nem történt
semmi. Még egyszer. Semmi. Mint amikor úgy fordul a
gyújtókulcs az autóban, hogy kimerült az akkumulátor.
–  Ez a motor nem kap áramot – szólt Kahn. –
Megszakadhatott a vezeték. Hagyja.
–  Rendben. – Becker rálépett a fékre, és felpörgette a
három működő motort. A beszívott homok másodperceken
belül mind a hármat tönkreteheti, minden pillanatban
elfogyhat az üzemanyag is, Becker mégsem akarta kiengedni
a féket, amíg a motorokat az utolsó pondnyi tolóerővel is el
nem látja. – Mindenki a gépbe! – kiáltott oda Kahnnak.
Kahn kinyitotta a pilótafülke ajtaját. Az utastérben a
sebesültek a padlózatnak azokon a darabjain feküdtek,
ahonnan kiszedték az üléseket. Aki tudott, ült, és a
védőlemezeket szorította a gép falához. Akik gondozták őket,
térden csúszva közlekedtek. Néhányan, akiknél fegyver volt,
kidugták a csövet a kivert repülőablakokon, és vártak az
asbálok végső támadására.

536
 Kahn kifutott a vészkijáraton a szárnyra. A hatalmas
deltaszárny valósággal lüktetett a két jobb motor erejétől.
Legalább egytucatnyian térdeltek a hatalmas
alumíniumborításon, és vaktában lődöztek a homokfelhőbe.
Odalent a földön néhányan kétségbeesett gyalogsági csellel
éltek: elkattintották üres fegyverüket, és úgy tettek, mintha
visszarúgna, amitől a közeledő asbáloknak újra meg újra le
kellett bukniuk. Néhány magnetofonból még mindig bőgött a
puskaropogás hangja, de ezen és az üres lövöldözésen kívül
nem maradt más fortélyuk. Kahn a szárny végén látta meg
Burgot, ahol korábban hagyta, és feléje futva kiáltotta: –
Elindítjuk! Mindenki a gépbe!
Burg jelezte, hogy értette. Igyekezett számba venni az
embereket. A külügyminiszter csoportja megvolt, a korábban
öngyilkosságot megkísérlő társaság túlélői őrizet alatt a
csomagtérben. Minden sebesült fönt a gépen, és nagyjából
biztos volt benne, hogy mindenki más vagy a szárnyon, vagy
a gép alatt, vagy a pásztorkunyhóból tüzel. Mindenki, kivéve
Hausnert és John McClure-t: e kettőt egy ideje senki nem
látta. Burg kiáltott a szárnyról, de akár nem is kellett volna
ezzel bajlódnia. Most már mindenki értette, mi történik,
beleértve az asbálokat. Az utolsó fegyveresek feljöttek a
földről a töltésen. Néhányan átmásztak a gép testén, és
lőállást foglaltak el a bal szárnyon. Mások a jobb szárny szélén
feküdtek mozdulatlanul, két férfi pedig a géptest tetején
helyezkedett el. Alpern futva jött a rámpán, Marcus élettelen
testét cipelte. Az utóvéd öt másik embere szorosan a
nyomában. Burg még egyszer lepillantott a névsorára.
Láthatóan rendben volt. Majd a kommandósok kiássák az

537
eltemetett holtakat. Biztos volt benne, hogy megtalálják
Kaplan tetemét és Debora Gideonét és Ben Dobkinét is talán.
Hausner és McClure kivételével láthatóan mindenkiről számot
adott. A kis könyvbe odafirkantott néhány feljegyzést, majd
lehúzta a cipőjét, belegyömöszölte a noteszt, és messze
hajította a géptől. Ha a Concorde felrobban, a
kommandósok legalább megtalálják a jegyzeteit, amikor
átfésülik a dombot, és lesz valami alapjuk arra, hogy
összeszámlálják a halottakat.
Burg átfutott Alpernhez, aki Marcus testét vonszolta be a
vészkijáraton. – Hausner?
Alpern vállat vont, ahogy behúzta Marcust a gépbe. –
Tudja, hogy nem fog jönni.
Burg bólintott. Elkapta Miriam Bernstein pillantását. Miriam
meghallotta Alpern megjegyzését.
Az asszony a szárny széle felé futott, és le akart ugrani.
Burg megmarkolta a karját, és visszarántotta. Miriam rugdosott
és kapálózott, de a férfi erősen tartotta. Miriam rákiáltott, hogy
engedje, de Burg egy másik asszony segítségével bevonszolta
a vészkijárathoz.
Az asbálok tudták, hogy az izraeli kommandósok a
sarkukban vannak. A bátorságuk határán jártak, és közülük
sokan ezt a határt már át is lépték. Annyira fáradtak és kábák
voltak, hogy alig tudták érzékelni a környezetüket. Már
minden lépés fájdalmat okozott. Szemüket, orrukat, fülüket
eltömte a homok, látásukat akadályozta a porfelhő. Most már
nem az előttük lévő izraelieken járt az eszük, hanem a hátuk
mögött lévőkön. Valamennyi külön-külön kezdte szervezni a

538
menekülési útvonalát arra az esetre, ha nem tudnának túszt
szedni, mielőtt a kommandósok bekerítik őket.
De továbbnyomultak előre, most már nemcsak az a tudás
hajtotta őket, hogy az életért izraeli foglyokat kell ejteni,
hanem Ahmed Rís és Szálem Hamádi kiáltásai és fenyegetései
is. És az asbálok a jelen állapotukban is veszedelmes erőt
alkottak. Olyanok voltak, mint a tigris – mert tigriskölyöknek
már aligha lehetett volna nevezni a nyomorultakat –, mint a
sebzett tigris, amelyet jobb tisztelni és messze elkerülni.
Rís rajtakapott két lányt, két testvért, akik rossz irányban
indultak. Kérdőre vonta őket, mire a lányok azt állították, hogy
megzavarodtak a hátulról jövő tüzelésben, és elvesztették a
tájékozódást: fáradtak, nem látnak a porfelhőben, a sötétben.
Rís kapott az alkalmon, hogy megerősítse a fegyelmet. Térdre
kényszerítette a két lányt, és mindkettőt tarkón lőtte a
pisztolyával.
Hamádi egy másodpercig azon töprengett, vajon ez lesz-
e a közmondásos utolsó szalmaszál, amelytől összerogy a teve,
de a kivégzések a Rís várta eredményt hozták. A kis csapat,
most már alig kéttucatnyi harcos, gyorsabban nyomult előre a
dübörgő Concorde felé. Hamádi csodálta, hogy az emberek
mennyi zsarnokságot képesek eltűrni, mielőtt fellázadnának.
Ebből tanulnia lehet, ha valaha olyan helyzetben lesz még,
hogy embereket vezet.

Hausner először meglepődött, amikor hallotta, hogy a

Concorde motorjai életre robbannak. Aztán eszébe jutott
Kahn fáradhatatlan elszántsága, és mosolygott. Nem nagyon
hitt benne, hogy Becker elég tolóerőt tud összeszedni ahhoz,
hogy a sérült gépet, amelynek hosszú, hegyes orra a földbe

539
fúródik, és a fő leszállókerekei kidurrantak, megmozdítsa. Még
így is ragyogó húzás. A kommandósok, ha gyorsan haladnak
is, nem lesznek elég gyorsak. Élet és halál különbsége lehet,
ha a Concorde a keleti lejtőn elébük megy. Ez mindenkinek
meglepetést okozna – Hausner gyanította, hogy magának
Beckernek is.
Kahn végig tudta, hogy meg fogja javítani, és végig
tudta, hogy ki fog gurulni ebből a helyzetből.
Hausner letérdelt, tüzelt és hátrált, aztán újra. A
Concorde-ról érkező golyók némelyike közel fütyült el
mellette, de ezen nem lehet segíteni. Most már észlelte, hogy
az izraeli tűz nagyon esetleges, és miközben figyelt, lassan
meg is szűnt. A motorok egyszer csak felvisítottak, és tudta:
Becker arra készül, hogy kiengedje a féket. Hátranézett és
látta a motorok vörös izzását. Megint megfordult, s a
porfelhőből az asbálok vonala közeledett futva, botladozva.
Hallotta Ahmed Rís hangját az F-14-esek zaján, az AK-47-esek
tüzelésén, a nagy hajtóművek zúgásán keresztül is. –
Gyorsabban! Gyorsabban! Ez az utolsó erőfeszítésetek. Most
vagy soha! Gyertek, tigriskölykeim, utánam, hogy végezzünk
velük!
Hausner értette, hogy az emberek miért követik Ríst. A
hang ereje és színe ismerős volt, s ha a nyelv arab helyett
német, akkor nem is lett volna kérdés, hogy minek vegye.
Vannak emberek, akik parancsolásra születtek, s ha egyszer
az elméjük megzavarodik, annak végzetes a kimenetele.
Hausner visszavonult a felé a lövészárok felé, amelyet –
úgy emlékezett – temetőhelynek használtak. Megtalálta és
leereszkedett bele. Érezte a talpa alatt a tetemeket, és azon

540
gondolkodott, vajon kik végezték itt. Leguggolt, és várta a
sötétben Ahmed Ríst.

Jósua Giddel hadnagy kommandósraja a kis múzeum

mögött maradt, miközben a másik két raj az egyik
terepjáróval megkerülte a vendégházat, és előrenyomult a
Szent Úton.
Giddel tíz embere arcvonalba fejlődött, öt-öt a kocsi két
oldalán, melyen a százhat milliméteres, rakéta-páncéltörő
ágyú állt. Elindultak a sima homokon, mely a múzeumot a
vendégháztól elválasztotta.
A terepjárón Giddelen kívül ott volt a vezető, a két
ágyúkezelő és Asszanni doktor, a múzeum kurátora. Giddel
hadnagy fedezte fel őt kis irodájában a múzeumban. Asszanni
doktor a tavaszi leltárt ellenőrizte, mintha az ablakán túl
minden rendben volna. Giddelt Arkhimédészre emlékeztette,
aki a történeti feljegyzések szerint épp egy matematikai
feladvány megoldásán fáradozott, amikor az ostromló
rómaiak betörtek a városába. A görög bölcs elmélyülten
tovább dolgozott, nem tűrte, hogy a külső események
megszakítsák a gondolatmenetét, amitől az egyik római
katona akkora haragra gerjedt, hogy megölte. Így lett
Arkhimédész, gondolta Giddel, az értelmiség hőse és
vértanúja, a katonák pedig akkor is megkapták a maguk rossz
pontját. Giddel erőt vett indulatán, amely a hajdani római
katonát is mozgathatta, és beérte annyival, hogy a leltári
íveket dühödten a földre seperte.
A kurátor most ott volt Giddel terepjáróján, mely zötyögve
tette meg azt a pár száz méteres utat, mely Giddelt a
következő céljától elválasztotta. Giddel Asszannihoz beszélt a

541
motorzajban. – Mit gondol, hány asbál lehet a
vendégházban?
Asszanni doktornak lakása volt a házban, de mostanában
inkább a múzeumban aludt egy priccsen. Az étkezést,
tisztálkodást továbbra is a vendégházban végezte.
– Nem bíznak ők bennem, fiatalember. – Megigazította a
szemüvegét.
Giddel szigorúan összevonta szemöldökét.
– Hát… becslésem szerint legalább ötven súlyos és könnyű
sebesült van ott, tíz vagy annál több szanitéc, egy orvos,
néhány őrszem meg az ügyeletes tiszt.
– Van pincéje a háznak?
– Nincs.
– Minden betonból?
– Igen.
– Vendég van? Vagy személyzet?
– Nincs. Még nem kezdődött meg az idény.
– Bárki más civil vagy nem harcoló személy?
– Olykor egypár lány a faluból. Tudja.
–  Van-e rádió? Van-e összeköttetésük a harcban álló
asbálokkal?
–  Igen. Van. A rádió az előtérben. A titkári asztalnál, ahol
az ügyeletes ül.
– A sebesülteknél ott van-e a fegyverük?
– Igen.
–  Nehézfegyverek? Géppuska? Gránátvető? Aknavető?
Kézigránát?
– Ilyet nem láttam.
– Ha foglyuk van, hol tartanák?

542
 – Volt egy foglyuk… egy lány, az igazgatói irodán.
–  Izraeli? – Giddel tudott a fogolyról Dobkin tábornok
Jeruzsálembe eljuttatott jelentése nyomán.
– Azt hiszem, igen.
–  És mi a helyzet a tábornokkal? – Giddel már mindent
elmondott a doktornak, amit Dobkin tábornokról tudott, de
látta, hogy Asszanni erős kétkedéssel fogadja ezt az értesülést,
és talán azt hiszi, hogy az izraeliek vissza akarnak élni a Dobkin
tábornokhoz fűződő barátságával, hogy őt a maguk céljaira
használják. – A tábornokot nem látta?
– Megmondtam már, hogy nem.
– Nem hallott semmit róla?
– Nem.
– Hol tartanának még foglyot?
–  Nem tudom. Nem a szobákban. Azok tele vannak a
sebesültekkel. Nem a konyhában. Az ebédlőt étkezésre
használják. Van egy közös terem, de azt is használják. A
legvalószínűbb az igazgatói iroda. Én nem voltam a
vendégházban, amióta, mint mondja, magukat felhívta, így
talán mégis ott van.
Giddel felnézett a vendégházra. Kivette a körvonalát, és
látta, hogy néhány ablakban ég a villany. – Hol van pontosan
az igazgatói iroda?
–  A halltól balra, ahogy belépünk. A főbejárattól rögtön
balra. Az ablakok előrenéznek.
– Ki a parancsnok odabent?
– Egy Al-Bakr nevű férfi.
– Kiszámítható ember?
Asszanni doktor felnevetett.

543
 – Úgy értem, gondolja, hogy inkább tárgyalna, mint hogy
a sebesültjeit tűzharcba keverje?
– Kérdezze meg tőle!
Giddel hadnagy kinézett a masszív épületre. Alig hihető
módon senki sem vette észre a közeledtüket. A terepjáró
változatlanul öt kilométeres sebességgel haladt, és a
kommandósok mellette futottak. A vendégház most jól
látszott. Giddel a szeméhez illesztette az éjszakai távcsövet.
Látta, hogy az épület előtt sátrakat vertek fel. A ház körül
néhány eukaliptuszfa állt, s ezek némileg eltakarták a kilátást
a verandákról. A háztól balra járművek. Látta a fényeket
némelyik ablakban s a kéményből szálló füstöt. A reggeli.
Mindegyik verandán néhány férfi ült. Az izraelieket láthatóan
még most sem vette észre senki sem. Még egyszer
Asszannihoz fordult. – De gondolja-e, hogy hallgatni fog a
józan ész szavára? Van-e valami befolyása rá?
–  Nekem? – Megrázta a fejét. – Én a foglyuk vagyok…
vagy voltam. Ne legyen félreértés. Én nem tartozom ezek
közé.
Giddel visszafordította tekintetét a vendégházra.
Asszanni doktor óvatosan a hadnagy vállára tette a
kezét. – Fiatalember, ha én azt gondolnám, hogy a barátom,
Dobkin tábornok odabent van és él, mindent megtennék, ami
rajtam áll, hogy kiszabadítsam, de nem mondhatok semmi
olyat, ami hatna ezekre az emberekre. Láttam, hogy mit
tettek a másik fogollyal. Higgye el, ha Dobkin tábornok a
foglyuk volt, akkor halott, vagy pedig könyörületből kéne
agyonlőni. Ne pazaroljon időt és embert erre.

544
 Giddel hadnagy élesre állította a távcsövét. Látta, hogy
többen áthajolnak az oldalsó verandák korlátján, és figyelnek.
Fehér köntösben voltak, s némelyikükön látta a kötést is. Az
északi fellegvár felé tekintettek, ahol hang- és fényparádé
vonta magára a figyelmüket. Ezek láthatóan nem vették észre
őt. Ekkor azonban meglátta, hogy az elülső fölső verandáról
néhányan feszülten errefelé figyelnek. Asszanni doktorhoz
fordult, ahogy nézte őket. – Köszönöm, doktor úr. Kérem,
ugorjon le a terepjáróról. Hacsak nem akar velünk együtt
bemenni.
–  Nem. Köszönöm. Sok szerencsét! – A doktor oldalt
kiugrott, és elgurult a mozgó terepjárótól.
Giddel hadnagy látta, hogy több férfi beszalad a házba.
– Gyorsíts! – A terepjáró gyorsult, a kommandósok a futólépést
futásra váltották. – Betonromboló gránátot tölts, tüzelésre
készülj! – A százhat milliméteres kezelői töltöttek, és igazítottak
a célon.
Egyszer csak két hosszú sorozat zöld nyomjelző golyó
röppent ki a vendégházból és ívelt át a fejük fölött.
Giddel hadnagy ezzel feladta a tárgyalás utolsó
reményét.
Újabb géppisztoly nyitott tüzet, még újabb. Zöld nyomjelző
lövedékek süvöltöttek el a terepjáró felett, aztán
alacsonyabban jöttek, ahogy az asbálok kezdték belőni a
célt.
A terepjáró sofőrje átadta Giddel hadnagynak a
rádiótelefont. – A légi biztosítás.
Giddel átvette. – Itt a keleti part kettő-hatos.

545
 –  Vettem. Itt Gábriel 32. Eltüntethetem maguknak azt az
épületet?
–  Nemleges a válasz. Lehet, hogy a mieink is odabent
vannak. Kézzel kaparjuk ki a gesztenyét.
– Vettem. Ha meggondolta magát, csak szóljon.
–  Vettem, köszönöm. – Giddel a tüzérekhez fordult. – A
földszint bal oldalát kíméljék. Tüzelést megkezdeni!
A tüzérek egy .50-és bemérőlövedéket eresztettek meg a
százhat milliméteres csőhöz illeszkedő célzópuskából. A
nyomjelző az épületet a bejárat fölött, a másodikon találta el,
és a tüzérek azonnal utána eresztették a főlövedéket. A
százhat milliméteres gránát átsüvöltött a nyílt terep fölött, s
egyméternyire a bemérőlövedéktől talált. Fülsiketítő robbanás
hallatszott, és a beton szétfröccsent. Láng, füst, törmelék lövellt
ki a környező ablakokból. Az épületben minden fény kialudt.
Giddel hadnagy utasította a sofőrt, hogy újból gyorsítson. A
kommandósok futás közben, csípőből tüzeltek M-79-és
gránátvetőikkel, Uzi géppisztolyaikkal és M-16-os
gépkarabélyaikkal. A százhatos legénysége újra töltött, és
újból tüzelt. A lövedék áttörte a bejáratot, és az
előcsarnokban robbant. Két kommandós megtorpant, és
felállította az M-60-as golyószórót. Hozzáfogtak, hogy az
épületet 7,62 milliméteres golyók hosszú sorozataival
végigkaszálják.
A terepjáró és a kommandósok kétszáz méternyire voltak
az épülettől. Az asbálok tüzelése az első százhat milliméteres
találata után rögtön megszűnt. Egy harmadik százhat
milliméteres egy zsalugáteres ablakon hatolt be az elülső
ajtótól jobbra, és a házban robbant. Az épület jobb oldala

546
kezdett bedőlni. Az ablakokból láng és füst áradt, és az elülső
verandák egymásra rogytak. Fehér ruhás nők és férfiak
ugráltak ki az ablakokon, és az autók felé futottak. Az M-60-as
célt változtatott, és gyújtógolyókat eresztett meg a
járművekre. Egyik a másik után robbant fel, és a feléjük futó
emberek gyalog menekültek tovább a sötétbe.
Giddel hadnagynak nem nagyon vette be a gyomra,
hogy egy olyan épületre lőjön, ahol sebesülteket ápolnak, ám
doktor Asszanni és Dobkin tábornok szerint ugyanezen
épületben foglyokat is tartottak, továbbá ez volt a
főhadiszállás. Ezenfelül onnan rájuk lőttek. Az asbálok
megszegték azt az alapszabályt, hogy az orvosi és katonai
intézményeket külön kell választani, és most fizetnek érte.
Ötvenméteres távolságból a páncéltörő ágyú újra tüzelt,
az elülső bejáraton keresztül, s a gránát újra a hallban
robbant, de ezúttal könnygázt tartalmazott.
Az épület homlokzatát tömegesen csúfították a
golyónyomok, a fazsalugáterek szétforgácsolódtak és égtek.
Füst áradt valamennyi ablakból, és vastagon ülte meg a
levegőt a puskapor szaga. Az épület belsejéből sikolyok
hallatszottak.
A terepjáró keresztülgördült a felvert sátrakon, fel a
lépcsőn, a verandák romjain, és a hallban állt meg. A sofőr
bekapcsolta a fényszórókat. A kommandósok kiválasztottak
egy-egy ablakot, és fejjel előre beugrottak.
A szétrombolt vendégházban holtak és haldoklók
feküdtek a romok és vakolat között. Az előcsarnok fölötti
emelet egy része lezuhant, égő ágyak és betegek hevertek a
sarokban egy kupacban. Az izraeliek gázmaszkot vettek föl, és

547
könnygázgránátót dobtak be az előcsarnokra nyíló
valamennyi ajtón. Két kommandós gránátvetővel lőtte fel a
gránátokat a lépcsőn és a mennyezeten tátongó lyukakon.
Két másik kifutott a hátsó ajtón, még idejében, hogy lássanak
egytucatnyi fehér köpenyes, illetve egyenruhás embert eltűnni
a szürke hajnalban. Hagyták, hadd menjenek.
Az előcsarnokban sikoltás, nyögés hallatszott fölülről is.
Sokkos emberek támolyogtak le a lépcsőn félig égett,
vérfoltos hálóruhában, kezük a fejük tetején, köhögve,
elvakulva, a gáztól öklendezve.
Giddel hadnagy benyomult az igazgatói irodába. Nem
érte kár, kivéve a repedéseket a vakolatban, ami várható
volt. Mészpor lepett be mindent, s még most is pergett a
mennyezetről. Giddel először a lányt látta meg, és ahogy
feléje szaladt, megbotlott egy földön heverő testben. Egy férfi,
arccal a föld felé, összekötözött kézzel-lábbal feküdt ott.
Termetéről és magasságáról megismerte, hogy Dobkin
tábornok az. Óvatosan a hátára fordította. Arcát vér borította,
és az egyik szemét kivájták. A szemidegen lógott, úgy feküdt
az arcán. Giddel hadnagynak össze kellett szednie magát, és
egy másodpercre elfordult. Mély lélegzetet vett, és visszatért
feladatához. A tábornok kínzója szemmel láthatóan a munka
közepén tartott, amikor az első százhat milliméteres lövedék
becsapott. De nem tudta megmondani, hogy Dobkin él-e,
amíg meg nem látta a törött orra és feldagadt ajka körül
formálódó vérszínű buborékokat.
A raj egészségügyise befutott, és egyenesen a lányhoz
ment. – El, sokkban van. – Megfordult és letérdelt Dobkin
mellé. Gyorsan megvizsgálta. – A tábornok életjelei

548
halványabbak. – A véres, rongyos ruhájára nézett. Isten tudja,
milyen sérülései vannak. Gyorsan mind a kettőt a terepjáróra
és vissza a C-130-ashoz!
–  Helyes. – Giddel kikiabált az ablakon a terepjáró
sofőrjéhez. – Utasítsa a C 130-ast, hogy készüljenek két
sebesült fogadására! Sokk és vérzések. Hívják rádión
Jeruzsálemet! Kihoztuk az első két babiloni foglyunkat… élve. –
Az egészségügyishez fordult. – De nagyon remélem, hogy a
többiek ennél jobb állapotban vannak. Azokra a
nyomorultakra nézett, akiket kifelé vezettek a házból. A
sofőrhöz fordult. – És jelentse, hogy néhány babilonit is
elkaptunk.

549
 36

A meredek fal tövénél a két élve maradt asbál látta az izraeli

katonákat, ahogy a folyón felfelé jönnek gumicsónakon.
Legalább harmincan voltak az izraeliek, de a kínálkozó
célpontnak nem tudtak ellenállni. A két asbál fedezékbe
vonult egy földhányás mögé, és géppisztolyából tüzet nyitott
a nyílt vízen úszó csónakokra. A járművek körül fölcsapott a
víz. Három csónakot azonnal eltaláltak, és több ember
megsebesült. Az izraeliek gyorsan viszonozták a tüzet, de a
lehető legrosszabb taktikai helyzetben voltak. Bartok őrnagy
parancsot adott, hogy a járművek fussanak ki a keleti partra.
Az izraeli kommandósok partra szálltak, és libasorban
vonultak előre az áradási vonal mentén. Még mindig fél
kilométernyire voltak attól a ponttól, ahol a meredek fal
kezdődött, és Bartok őrnagy nem volt meggyőződve róla, hogy
tíz perc alatt ki tudják füstölni az asbálokat, akik továbbra is
tüzeltek rájuk. Hogy időt nyerjen, ahhoz beljebb kell hatolnia a
szárazon, megkerülni az asbálokat és a keskeny déli oldalon
indulni felfelé a régi erődítményre, a valahai folyó menti fal
tetején. Ha minden jól megy, tizenöt percen belül
látótávolságban lehet a Concorde-tól. Ahogy Bartok
embereinek hosszú sorával futott, elvette a rádiótelefont a
rádióstól. Arnon őrnagyot hívta. – Keleti part hatos! Itt nyugati
part hatos! Hogy állnak odaát, Joni?
Arnon őrnagy hallhatóan zihálva vette a levegőt, és
Bartok őrnagy megállapította, hogy ő is fut. Arnon gyors, kurta

550
mondatokban beszélt. – Átléptünk a város külső falán… Egy
saját elesettet találtunk… Megcsonkítva… Tizenhárom
ellenséges elesett… Láthatóan lesállás volt… A keleti lejtő felé
haladunk… A tetőig fél kilométer… Várjon! – Szünetet tartott,
és megállt egy helyben. – Hallok valamit, úgy hangzik, mint a
lökhajtásos motor. Lehetséges, hogy megindították a
Concorde-ot?
–  Várjon! Bartóok átkapcsolt egy másik hullámhosszra,
hallgatta Beckert és Laskovot, akik az El-Al-hullámhosszon
beszélgettek. Visszakapcsolt. – Igen, ismétlem, igen. Azt
mondják, a Concorde elindult. Nem tudom, mi a fenét
terveznek, de legyenek éberek.
– Vettem. Vége.

Laskovot az egyik pilótája hívta vissza a Concorde fölé.

Dühösen szólt bele a mikrofonjába: – Mi a fenét művel, 02?
Becker föltette az egyensapkáját, jó érzés volt. Beszólt a
mikrofonba: – Megyünk a fenébe, ki innen.
– Ne tegye! Mindenkit megöl vele.
– Épp megkérdeztem az igazlátó számítógépemet erről, és
azt mondta: „Csinálj, amit akarsz, te hülye. Csak engem hagyj
ki belőle.” Úgyhogy hallgatok a jó tanácsra. Sajnálom, Gábriel.
–  Mindenkit megöl, a fene essen magába! – Laskov
csaknem elvesztette a fejét. Halkabbra vette a hangját. –
David… hallgasson meg… – Becker megszakította a
kapcsolatot. Laskov elengedte a beszélő gombját.
Becker újra megszólalt: – Mi mindenképpen halottak
vagyunk egytől egyig. Nem érti? Túl későn jöttek, hogy
segíthessenek rajtunk. Későn.

551
 – Nem. A leghatározottabban… – Becker ismét elvágta a
szavát, és ő újra eleresztette a beszélő gombját.
Becker halkan mondta: – Sajnálom, tábornok úr.
Nagyszerű, amit csinált. Igazán. Kívánjon szerencsét nekünk,
szegény nyomorultaknak! Vége.
– Sok szerencsét! Vége.

David Becker kieresztette a fékeket, és várt. Nem történt

semmi. Szemmel tartotta a műszereket, a motorrobbanás jeleit
várta, de ezenkívül mást nem tehetett. Most már nem az ő
kezében vannak a dolgok. A repülőgép mintha előrefelé
erőlködne, és elkezdett vészjóslóan rezegni. Hátranézett
Kahnra.
Kahn felpillantott a műszeroszlopról. – Ne kapcsolja ki,
David! Csak várjon!
Becker bólintott. A repülőgép, így vagy úgy, darabokra
fog esni. Hiába gurulna a három megmaradt motor puszta
tolóerejével a keleti lejtőre, a lefelé szánkázástól minden
bizonnyal széttörik, és amikor a lejtő aljára ér, belefúródik a
földbe. Az agyongyötört géptestet kikezdő állandó rezgések
akár már most, mielőtt még egyetlen centimétert megtettek
volna, anyagszerkezeti katasztrófát idézhetnek elő. De a
legrosszabb – vagy talán a legjobb –, ami történhet, hogy
meggyullad a szivárgó üzemanyag, és valamennyiüket a
levegőbe röpíti. Voltaképpen Becker abban reménykedett,
hogy az üzemanyag valóban meggyullad vagy elfogy, és
nem értette, miért nem történik meg egyik sem.
Különös nyugalommal kinézett a szélvédőn. Látta a
tulajdon két szemével, hogy emberek tüzelnek a Concorde-

552
ra. Golyók csaptak be a pilótafülkébe, és az éles elektromos
recsegés elárulta, hogy eltalálták a műszerfalat.
A Concorde nem moccant.
Kahn megpróbálta megfejteni, mit közöl a műszerfal, de
annyi kár érte a gépet, hogy már nem lehetett eldönteni:
vajon a műszerek hibásak-e vagy a rendszerek.
A két külső motor csaknem teljes tolóerőt fejtett ki, de a
jobb belső alig fél erővel dolgozott. Kahn mindent megpróbált,
ami csak eszébe jutott, hogy több tolóerőre bírja. Ha csak egy
pillanatra leküzdhetnék a kezdeti tehetetlenségi erőt! Minden
test megtartja nyugalmi állapotát mindaddig… Ha a repülő
egyszer megindul, akkor minden rendben lesz. Minden test
megtartja egyenes vonalú egyenletes mozgását… Gyerünk,
te dög! Kahn hirtelen odaszólt Beckernek: – Vegyen le a
hajtóerőből a bal külsőn!
Becker megértette. Ha a gép nem hajlandó előremenni,
talán elfordíthatják balra. Visszahúzta a bal oldali motor
gázkarját. A két jobb oldali motor felsivított. A jobb szárny
lassan, először alig észrevehetően, elkezdett előremozogni.
A Concorde megkezdte a bal fordulatot, az orra a
homokban szántott körkörös mozdulattal. A jobb szárny súrolta
a pásztorkunyhót, és leborotválta a tetejét, ahogy
körbefordult. A jobb oldali főfutómű eltalálta a földfeljárót. A
gép csaknem megállt, de aztán továbbmozdult előre, és a
kerékszerkezet keresztülvágott a feljáró sarkán.
Amint legyőzték a kezdeti tehetetlenséget, Becker most
már bekapcsolta a megmaradt bal oldali motort. A gép
némileg előregördült, de továbbra is bal felé csúszott el
mozgás közben. Becker ösztönösen úgy manipulált az

553
oldalkormánnyal és az elülső kerékkel, hogy egyenesbe hozza
a gépet, aztán egyszer csak eszébe jutott, hogy se hátsó, se
első kereke nincs.
Kahn látta, mit csinál, és odaszólt: – Szép mutatvány, ha
meg tudja csinálni, David.
Becker elmosolyodott. – Azt hiszem, a nyaka közé dobom
a gyeplőt, és majd meglátjuk, hova visz. Ide hallgasson, ha
később nem lenne módom rá, hadd gratuláljak most. –
Hátranézett. – Akármi…
Kahn teste teljesen előredőlt az ülésén, arca az előtte lévő
műszerfalon feküdt. Fehér ingét átitatta a vér. – Szent Isten!

Jacob Hausner közvetlenül a lassú, döcögő Concorde

mögött futott, és mozgás közben teljes körben rövid
sorozatokat eresztett meg, miközben őt magát eltakarta a
motorokból fújó por. A latrinaárokból képtelen volt eltalálni
Ríst. Rís nem volt bolond. Trapéz alakban vonuló hét-nyolc
ember közepén nyomult, és ha Hausner elengedi maga
mellett, még hátulról sem tudta volna elkapni. Leszedhette
volna Hamádit, de nem akarta odadobni az életét egy
második vonalbeli ellenségért. Kénytelen volt visszavonulni a
következő fedezékbe, a pásztorkunyhóba, ami csaknem az
életébe került, amikor az asbálok egészen körülvették. Most
megint futott, fedezte a Concorde-ot, és valami búvóhelyet
keresett, ahová beugorhat, amíg elég közel tud kerülni
Ahmed Ríshez, hogy beleeressze a tüzes, hússzaggató ólmot.
Ahogy a Concorde lendületet kapott, és keresztülzökkent
a talajon, a szárnyak hátsó éléről tucatnyian tüzeltek vadul.
Alpern a farokrész szétszabdalt merevítőibe kapaszkodott, és

554
lefelé lőtt az asbálokra a hatalmas porfelhőkön keresztül,
melyeket a repülő maga mögött hagyott.
A szárnyon tartózkodók közül sokan kiabáltak Hausnernak,
hogy siessen, mielőtt a gép felgyorsul, de Hausner szemmel
láthatóan nem hallotta. Összekötöttek néhány inget, és
lelógatták a szárnyvég fölött, hogy belekapaszkodhasson, de
nem érdekelte a dolog.
A hátsó csomagtérben azok, akik öngyilkossággal
próbálkoztak, még mindig együtt voltak, inkább gyakorlati
okokból, mintsem büntetésből. A csaknem hisztérikus Miriam
Bernsteint is közéjük csukták. Bét Avrams próbálta nyugtatni,
és a karját fogta, miközben a gép hátulja zökkent és
rázkódott.
Ibrahim Arifot a meghasadt nyomáselválasztó fal tátongó
nyílásának szorították. Ahogy a magas és meredek farok alatt
hátrafelé elrohanó földet nézte, látta, hogy egy ember fut a
porfelhőben a gép mögött. Rákiáltott az ifjú tolmácsra, Ezékiel
Rabatra, akit őrül jelöltek ki hozzájuk. Rabat odavergődött a
falhoz, kidugta a fejét és az AK-47-esét, és úgy célzott,
nehogy valamelyik merevítőt találja el. Hajszál híján lőtt már,
amikor felismerte a rongyos, mezítelen, porlepte alakot. –
Jacob Hausner!
Miriam Bernstein keresztülverekedte magát az
összezsúfolódott emberi testeken, és átpréselte magát Arif és
Rabat mellett a nyíláshoz. Hihetetlen sebességgel elkezdett
kimászni rajta, mielőtt bárki észbe kapott volna. Arif
megmarkolta az egyik bokáját, Rabat a másikat. Csaknem
sikerült rúgásokkal kiszabadulnia, de akkor Jaakov Leiber is
megragadta a lábát, és hárman együtt elkezdték visszahúzni.

555
Bét Avrams hátulról rájuk vetette magát, és üvöltött: –
Engedjék el! Engedjék el, ha menni akar!
A zűrzavar csak növekedett, ahogy Bét Avramst
elvonszolták onnan.
Miriam a farokrész két keresztrúdjába kapaszkodott,
melyek a tizenegyes számú stabilizáló üzemanyagtartályt
támasztották meg. Kiabált, vadul rugdalózott, ahogy a lábát
fogták. Nem tudták bevonszolni, de ő se jutott ki.
Miriam rekedtre kiabálta magát, arcán könnyek
csurogtak.
– Jacob! Jacob!
A Concorde kezdett gyorsulni, és eltávolodott Hausnertól.
Hausner elesett, ahogy megfordult, hogy rálőjön egy közeledő
alakra. Feküdt a homokban, és visszanézett a kék-fehér
Concorde-ra, amint eltűnik a szélfútta homokfelhőben. Búcsút
intett a gépnek. Miriam Bernstein azt hitte: neki, és visszaintett.
– Jacob! Jacob! – Újra és újra elzokogta a férfi nevét.

Ahányszor Becker megpróbált úrrá lenni a gép fölött,

hogy az egyik vagy másik motorban lejjebb vegye a tolóerőt,
a repülőgép fenyegetően lelassult, s neki ismét teljes gázra
kellett kapcsolnia. Az eredmény: a Concorde félig perdült,
félig csúszott bal felé. Becker kíváncsian várta, vajon le fog-e
törni az egész főkerék egy ilyen mozgás nyomán. Pár
másodpercenként hátranézett Kahnra, valami életjelet
keresve, de nem látott.
Olykor-olykor egy rövid pillanatra kibukkant a homokból
egy arab, aztán újra eltűnt a szeme elől, ahogy a gép lassan
oldalra fordult, és főirányként nyugatra mozdult el a lejtőtől,
amelyet el akart érni.

556
 Becker tudta, hogy további embereket is találat ért az
utastérben. Az volt az érzése, hogy mire a gép leáll, hullákkal
lesz tele. Lelki szemei előtt látta, ahogy az alumíniumhéjazat
lyukain át vér csorog kifelé. Aztán, ki tudja, miért, azt látta,
hogy mindenki lefelé botorkál a fő beszállóajtó elé rakott
földfeljárón. Mindenkit vér borít, a szemük fekete és üres. Az
agyuk… károsodott. Erezte, hogy a gallérját átitatja az
izzadság, a keze reszketett. Valahol át kell vergődni ezzel a
rohadt géppel a peremen. A domb lábánál meghalni jobb,
mint így.
Bal szélvédőjén át látta a nyugati lejtő szélét. Mi történne,
kérdezte magában, ha azon a meredeken csúszna le, be a
folyóba? Vajon széttörne-e a gép a zuhanáskor? Vajon
gyorsan elsüllyedne a folyóban, és mindenki megfulladna
benne? Erre a kérdésre csak egy módon lehetett feleletet
találni. Kockáztatott, és levette a bal oldali motor hajtóerejét.
A jobb szárny gyorsan körbelendült, Becker teljes erőre
kapcsolta a bal oldali motort, és egyidejűleg lezárta a sérült
belső jobb oldali motor tolóerejét. Most mindkét szárnyon
egyforma volt a tolóerő, de ez a manőver egyenesen a lejtő
széle felé irányította a Concorde-ot. A gépet előrevitte a
tehetetlenségi erő. Mindkét működő motornak olyan volt a
hangja, mintha már eltömődött volna a homoktól – zihált,
kellemetlenül zörgött.
A Concorde onnan közelítette meg néhány méterre a
perem élét, ahol egykor McClure és Richardson ásta be
magát. Becker azért fohászkodott, nehogy egy keréktartó rúd
beleakadjon egy árokba, ahogy a Concorde keresztülhaladt
az egykori védővonalon. Jobbra látta a kis halmot, Móse Hess

557
nyugvóhelyét. Azt a helyet, amelyet ő választott ki a
bajtársának az Eufrátesz fölött. Becker hátrakiáltott az
utastérbe: – Mindenki jöjjön be! Zuhanáshoz készülni! Párnákat!
A földre! Fejet le!
A szárnyról az emberek már elindultak be a gépbe. Az
utastérben mindenki a menetiránnyal szembefordult s a
földön ült vagy feküdt. A héjazatot és az elosztófalakat
párnákkal, takarókkal rakták körül. Mindenki megpróbálta a
lehető legjobban tartani a sebesülteket.
A Concorde hosszú, sérült orra kinyúlt a fal széle fölött.
Becker elképzelte, hogy a gép úgy festhet, mint valami
lidérces álomból támadt szörnyalak, amely a meredély szélén
guggol, szárnyai – vagy köpönyege – szétterül mögötte, s
készen áll, hogy ugorjon, bele a levegőégbe.
Becker bekapcsolta a sérült hajtóművet, hogy némi
ráadás tolóerőt nyerjen. A Concorde mintha
megkapaszkodott volna, mintha nem volna képes dönteni – s
ez talán a pilótája bizonytalanságát tükrözte. Becker kinézett
az orron keresztül, és látta odalent a fényesen hömpölygő
Eufráteszt. A szürke fény meg-megcsillant a folyó nyugtalan,
szélfútta fodrain.
Becker a műszerfalra tekintett. Műszerei azt mutatták, hogy
a külső jobb motor veszít erejéből, s lassan, hallotta is, kimúlik.
Hogy az üzemenyaga fogyott-e ki vagy megtelt homokkal, az
már közömbös – haldoklik. Aztán egyszer csak fellángolt a bal
oldali külső motor és a jobb oldali belső, amely egy percig
sem nyújtott többet fél erőnél, s fekete füstöt köhögött. A
Concorde a meredély fölé nyúlva függött.

558
 Ahmed Ris félőrült ordítozásától sarkallva a megmaradt
asbálok makacsul tovább üldözték a repülőgépet, ahogy az
keresztültántorgott a talajon, mint egy nagy, sebzett madár. A
gépről csak igen szórványos tűz érte őket, egy vagy két
ablakon át. De a szétzúzott farokrészen ott kapaszkodott egy
ember. Nem ment be a többiekkel, és magaslati helyéről
pontos, célzott lövéseket adott le. Rís megparancsolta, hogy
minden fegyvert irányítsanak rá. A nyomjelző golyók
keresztülhasították a napkeltét, föl a magas farok irányában.
A férfit láthatóan találat érte, de ő tovább tüzelt.
Az asbálok, legutolsó erőtartalékukat bevetve, Szálem
Hamádi vezérletével megközelítették a billegő repülőgépet.
Ahmed Rís mögöttük futott, hol a sarkuk mögé lőtt a porba,
hol a puskatusával verte őket hátulról. Egy félőrült vezette és
egy teljesen őrült kergette őket, s az alig húsz, összetört
fiatalember és lány futott, botladozott, kúszott tovább előre.
Aki ismerte a mítoszt, annak e jelenet olybá tűnhetett,
mintha Kharón, az Alvilág révésze ütné-verné evezőjével az
elátkozott lelkeket, ahogy keresztülviszi őket a Sztüx folyón.
Pedig olyan jól indult az egész. Százötven ember, büszke harci
egység, mostanra nem egészen két tucat rettegő, megalázott,
nyomorult emberi lény, akik sokkal inkább hasonlítottak
sakálra, mint tigriskölyökre.
Rís agyonlőtt egy fiút, aki elesett, és nem tudott elég
gyorsan feltápászkodni. Hátulról, miközben a Concorde-ot
üldözte, hallotta a kommandósok lövéseit, akik viszont őt
üldözik.

Laskov fölülről figyelt. Próbálta leszedni az asbálokat, akik

időről időre most már láthatók voltak, de szinte hozzátapadtak

559
a Concorde-hoz, és a közeledő kommandósokat sem tudta
pontosan bemérni. Az F-14-és kritikus sebessége is túl nagy
volt ahhoz, hogy elég hatékony közeli támogatást nyújtson. A
sebességük és a hatósugaruk miatt választották erre a
küldetésre az F-14-eseket. Szóba sem jöhetett, hogy a
versenypálya méretű dombtetőre, hajnali fényben, erős
szélrohamok között, porfelhőben, legkevesebb 195 kilométeres
sebesség mellett, pontosan célozzon bombával vagy
rakétával, miközben a terepen annyian vannak az övéi is.
Gondolkozott rajta, hogy megkéri a kommandósokat:
maradjanak hátra, de végül csak nekik volt esélyük, hogy
megmentsék az embereket. Újra arra jutott, hogy alacsonyan
át-meg átrepül a terep fölött, és olyan irányban tüzel, hogy
ne kerüljön túl közel sem nyugaton a Concorde-hoz, sem a
kommandósokhoz, akik délről és keletről nyomultak előre. Még
egyszer utoljára felvezette hat Tomcatját egy sorozásra,
amellyel ki is fogyott a maradék húsz milliméteres lőszerük.

Hausner egy sekély bemélyedésben feküdt, és a homok

alól figyelte a körülötte becsapó kisméretű ágyúlövedékeket.
Az asbálok nem látták, ahogy elesik a homokban, és
elfutottak mellette. Ahogy fedezékbe bújt, hallotta, amint a
Concorde motorjai sivítva lassítanak, és egyenként kimúlnak.
Óvatosan felnézett. A Concorde hajszálon függött a
meredély szélén. A hajnal sápadt fényében látta, hogy hal el
a tűz óriás hajtóműveiben. Az asbálok már-már elérték a
gépet. Kelet felől hallotta a kommandósok szaggatott
tüzelését, ahogy felfelé nyomulnak a lejtőn. Fél térdre
emelkedett, és ellenőrizte az AK-47-esét. Ahogy újra töltött,
körülnézett, és ráébredt, hogy ugyanabban a gödörben

560
térdel, ahol Miriammal egymáséi lettek. Beletúrt a meleg
homokba, mely ágyuk volt.
Ahogy befejezte az újratöltést, felnézett a Concorde-ra.
Az volt a terve, hogy megöli Ríst, noha tudta, akár sikerül, akár
kudarcot vall, ő is meg fog halni. De ebben a pillanatban úgy
tetszett, hogy ő életben marad, és mindenki más meghal,
mert még ha Rís nem éri utol, nem mészárolja le, nem ejti
túszul őket, akkor is bizonnyal végez velük ez az eszeveszett
kísérlet, hogy lecsússzanak a folyóba. Hausnernak most mást
sem kellett volna tennie, mint hogy megvárja, amíg beérik a
kommandósok, aztán már mehet is haza. De úgysem lett
volna képes megtenni, és ezt jól tudta. Felállt és elindult a
Concorde felé.

Becker nem tudta eldönteni, hogy le akar-e menni a

folyóparti oldalon vagy sem. Minél tovább nézte a folyót,
annál távolabbinak tetszett. De vajon mi mást tehet?
Burg előrejött a pilótafülkébe, és beszíjazta Kahnt a
fedélzeti mérnöki ülésbe. Kahn lélegzett, de tüdőlövése ezt
egyre nehezebbé tette. Burg körülnézett, talált egy térképet,
és belenyomkodta a vérhabos lyukba. A szörcsögő hangok
elnémultak. Becker nézte egy másodpercig, aztán rákiabált
Burgra: – Hozzon egy tucat embert az elülső konyhába!
Burg bólintott, kifutott az ajtón, és odavakkantotta a
parancsot.
Tucatnyi sértetlen ember és járó sebesült gyorsan felállt és
összezsúfolódott a kis elülső konyhában. A Concorde
továbbbillent, és csúszni kezdett előre. Burg visszament a
pilótafülkébe, és beszíjazta magát a másodpilóta helyére.

561
 Szálem Hamádi, aki messze a bukdácsoló asbálok előtt
futott, oldalról közelítette meg a felfelé néző jobb oldali
szárnyat, amíg elérte azt a pontot, ahol csak kétméternyire
volt a meredély szélétől. Egy másodperccel azelőtt, hogy
lezuhant volna, a vállára vetette a fegyverét, és felugrott a
magasba.
A szárnyon kötött ki, fekve, kezét-lábát szétterpesztve. E
pillanatban a talaj, melyen a pilótafülke alja támaszkodott,
beszakadt. A Concorde még lejjebb billent, és néhány métert
előrecsúszott. Hamádi felfelé mászott, próbált fogódzót találni
a tükörsima szárnyon. A lába megakadt egy golyó tépte
lyuksorban. Onnan elrugaszkodva a nyitott vészkijárathoz
ugrott, és megkapaszkodott az ajtókeretben. Senki sem nézett
ki az ablakokon vagy az ajtón. Az ajtónyílás felé húzódzkodott.
Még több föld szakadt be a gép alatt, és a Concorde
mintha átvetette volna magát az omladozó élen. Lefelé
szánkázott a meredek padkán az Eufrátesz irányába. A
magasban köröző vadászgépek pilótái nagyon kecsesnek
találták.
Szálem Hamádi a nyitott ajtón át látta, hogy mindenki a
zuhanásra készülő helyzetben van, a fejek a lábak közé húzva,
az arcok előtt párna vagy takaró. Beugrott a sötét utastérbe,
és eleresztette az ajtókeretet. A meredeken megdőlt gép
előrezúdította a pilótafülke ajtajához, majd nekivágta. Hátát
az acélajtónak vetette, és várta a becsapódást. Hamádi
elképzelni sem tudta, milyen sors várja – fulladás,
agyonlövetés, fogság, valamely végtagjának elvesztése –,
egyet tudott: amikor eljön a vég, nem szeretne Ahmed Rís
közelében lenni.

562
 Becker látta, hogy a kiégett ricinusbokrok nagyon gyorsan
szaladnak fölfelé. Látta, a két súlyosan sérült asbál jobbra-
balra elfut a folyóparton. Érezte, hogy összecsuklik a főfutómű,
és a Concorde még gyorsabban szánkázik lefelé. A gép orral
keresztülvágta a magas partot, hassal átcsúszott rajta, s
valamelyest megemelkedett, mint egy szánkó, amikor átröpül
egy huppa nón. A Concorde hasast ugrott az Eufráteszbe, s
Becker egyidejűleg hallotta a becsapódás tompa puffanását,
és érezte a megrázkódást. Látta, ahogy a folyó eléri a
szélvédőjét, és beömlik rajta, üvegtörmelékkel és vízzel lepve
el őt és Burgot. Aztán minden elsötétedett.
Nagy gőzfelhők emelkedtek a magasba, ahogy a tüzes
Olympus motorok párává forrósítottak az Eufrátesz vizéből
néhány ezer litert. A gép belsejében zubogó hang hallatszott,
ahogy gyomra vízzel telt, és megült a folyóban, majd csönd
lett, ahogy elérte azt a szintet, ahol már úszni tudott. Az utasok
kezdtek felnézni. Szálem Hamádi villámgyorsan keresztülbújt az
ajtón a félig megvilágított pilótafülkébe. Először a fedélzeti
mérnöki székbe szíjazott repülőst látta, akinek vére elszínezte a
pilótafülkében csobogó vizet. A pilótaülésen is volt valaki, aki
előredőlt a műszerfalra. Mellette, a másodpilóta helyén egy
civil ruhás ugyancsak eszméletlennek látszott. Mindent csillogó
plexiüveg-törmelék borított. Ahogy nézte, a műszerek fénye
halványulni kezdett, aztán fölül kialudt a fény. Hamádi
előhúzta hosszú kését. Ösztönösen tudta, hogy a civil ruhás
ember fontos személy. Feléje indult először.

563
 37

Jacob Hausner megállt az asbálok vonala mögött. Nézte őket,

ahogy lefelé tüzelnek a Concorde-ra, mely lassan csurgott a
folyón. Fölemelte a fegyverét, és megpróbálta megkeresni
Ríst, de a fehér homokréteg alatt nem lehetett
megkülönböztetni egyik asbált a másiktól.
Odafent Laskov F-14-ese lomhán körözött az agyagsíkság
fölött, aztán hirtelen vijjogva lecsapott a hegygerincre,
egyenesen az asbálokra. Laskov előzőleg utasította Arnon
őrnagy egységét, hogy állítsák meg az előrenyomulást, és
vonuljanak fedezékbe további értesítésig. Bartok őrnagy
katonái irányt változtattak, és teljes erővel robogtak vissza a
csónakokhoz, hogy megpróbáljanak a Concorde elé vágni.
Az ég jól láthatóan kivilágosodott, a szél alábbhagyott. Az
asbálok, akik oly sokáig a homok és a sötétség leple alatt
haladtak, egyszer csak ráébredtek, hogy már nem takarja
őket semmi. Az F-14-és kilőtte négy utolsó rakétáját, és
meredeken felhúzott. Az asbálok vonala narancsszín lángok
és repeszek pokoli kavargásában tűnt el a dombgerincről.
A légnyomás ledöntötte Hausnert a lábáról, és amikor
felnézett, azt látta, hogy Ahmed Rís egyedül áll, jó messze a
gerinctől, ahol utolsó katonáinak szétszaggatott teteme hevert
füstölögve. Égő haj és hús szaga lengte be a dombot, míg a
szél odább nem fújta.
Hausner fölemelkedett és körülnézett. Amennyire látta, ő
és Rís maradtak talpon egyedül a dombon. Rís mintha a

564
legbiztonságosabb visszavonulási utat kutatta volna. Háttal állt
Hausnernak, amikor Hausner könnyedén odalépett hozzá. – Jó
reggelt, Ahmed.
Rís nem fordult vissza. – Jó reggelt, Jacob Hausner.
– Győztünk, Rís.
Rís megrázta a fejét. – Nem egészen. Hamádi ott van
azon a gépen. De még el is süllyedhet az egész szerkezet.
Biztos vagyok benne, hogy a békekonferenciának is
befellegzett. És kérem, ne felejtse el az összes halottjukat és
sebesültjüket. Mondjuk, döntetlen?
Hausner szorosabban megmarkolta az AK-47-esét. –
Mocskos állat! Dobd le a géppisztolyodat és a pisztolyodat!
Lassan megfordulni! Kezeket a fejedre!
Rís engedelmeskedett, s rámosolygott Hausnerra. – Rémes
színben van. Meghívhatom egy italra? – Fejével a vászonövére
függesztett kulacs felé bökött.
–  Fogd be a pofád! – Hausner keze reszketett,
fegyverének csöve gyors, rövid, cikázó mozdulatokat tett.
Nem tudta eldönteni, hogy most mit csináljon.
–  Remélem, tudja, hogy ez mind a maga hibája – Rís
továbbra is mosolygott Hausnerra. – Ha maga nem
alkalmatlan a feladatára, semmi sem történhetett volna meg
mindebből. El sem képzelheti, hogy az elmúlt évben hány
éjszakán át riadtam föl verejtékezve, mert azt álmodtam,
hogy Jacob Hausnernak eszébe jut töviről hegyire
végigvizsgálni a Concorde-jait. Jacob Hausner. Az El-Al
biztonsági erejének legendás lángelméje. Jacob Hausner.
Nem tudja, mit aggódtunk mi a túlértékelt Jacob Hausner
miatt. – Nevetett. – Senki sem árulta el nekünk, hogy Jacob

565
Hausner nem más, mint az izraeli propaganda terméke. Az
igazi Jacob Hausnernak nincs több esze, mint egy tevének. –
A földre köpött. – Lehet, hogy maga élni fog, és én meghalok,
de nem cserélnék magával. – Fölnevetett.
Hausner kitörölte a homokot a szájából és a szeméből.
Tudta, hogy Rís addig akarja hergelni, amíg meg nem húzza a
ravaszt. – Befejezted?
– Be. Elmondtam, ami mondanivalóm van magának. Most
végezzen velem, de gyorsan!
– Attól tartok, hogy ez nem felel meg a szándékaimnak. –
Mintha látta volna, ahogy Rís elsápad az arcára álarcként
tapadó homok alatt. – Elfogtátok Dobkin tábornokot? És mi
van a lánnyal, aki a figyelőponton esett fogságba? A
kezetekben vannak? Gyerünk, Rís! Pontos, igaz választ kérek,
és akkor tiszta, gyors véged lesz, beleeresztek egy golyót a
fejedbe. Különben…
–  Igen – vont vállat Rís. – Mind a kettőt elfogtuk. Amikor
legutóbb láttam őket, mind a kettő élt. Időközben viszont
rádióüzenetet kaptam a vendégházból, ahol fogságban
voltak, hogy a maguk katonái fölrobbantják a házat, és
legéppuskázzák a sebesülteket. – Megint vállat vont. – Nos, ki
tudja megmondani, élnek-e még.
–  A kórház és a főhadiszállás nem együvé tartozik, Rís,
úgyhogy ezzel ne akarjon engem etetni. – Tüsszentett és
kiköpött egy kis port.
– Egy kis vizet?
– Kuss! – Rís az évtized hírszerző fogása lenne. A józan ész
azt diktálná, hogy élve fogja el. Rís nagyon sok kérdést
megválaszolna, amelyek egy ideje nyugtalanítják az izraeli

566
hírszerzést. Hausner maga is meg akart tudni egy-két dolgot. –
Kitől kapták meg a repülési adatokat?
– Richardson ezredestől.
Hausner bólintott. Hirtelen megkérdezte: – És Miriam
Bernstein férje? A többiek? Hát ők?
Rís mosolygott.
– Felelj, rohadt állat!
–  Azt hiszem, az idevonatkozó információkat magammal
fogom vinni a sírba.
Hausner ujja megfeszült a ravaszon. Ha élve elfogja Rist,
az az élete hátralévő részét úgy fogja eltölteni, hogy a ramlai
szögesdróton keresztül bámul kifelé. Az életfogytiglani börtön
irtózatosabb büntetés lenne, mint egy golyó a fejbe és a
feledés. De abban az ősibb világban, ahová Hausner most
visszasüllyedt, szemet vesznek szemért. Eltöltötte az emberiség
minden ősi szenvedélye és gyűlölete, és azt akarta látni,
hogyan folyik Rís vére. Rís volt a kimondhatatlan gonosz, és a
szögesdrót sem biztosíték arra, hogy maga mögé zárja
iszonyatosságát. Amíg Rís él és lélegzik, olyan fenyegetést
jelent, mint a járványos betegség. – Megöltük a szeretődet,
ugye? Ami kettős csapás, hisz a húgod is volt.
A lélektani elemzés ezen a ponton bizonytalankodott, de
Hausner tudta, hogy ez az igazság.
Rís nem felelt, de a szája olyan vadállati vigyorra rándult,
hogy Hausner gerince beleborzongott. Hausner azt látta: a
hajnali szélben széttárt karral, a halott föld színébe öltözött
arccal és ruhában, a felkelő nap gonosz csillogását
visszatükröző tekintettel itt áll Pazúzu, a keleti szél, a pestis és a
halál hírnöke. Hausner egész teste reszketni kezdett a

567
kimerültségtől és az indulattól. Lejjebb eresztette a fegyver
csövét, és lőtt.
Rís térdkalácsa szétzúzódott, és az asbálok vezére
lezuhant a homokba. Üvöltött a fájdalomtól. – Egy gyors
golyó! Megígérte!
Hausner megmagyarázhatatlanul megkönnyebbült,
ahogy látta, hogy Rísből vér fakad, ahogy látta a
csontszilánkokat, a velőt, ahogy hallotta az üvöltést. Teljesen
ésszerűtlenül azt gondolta, hogy nem lesz vér és fájdalom.
– Megígérte!
–  S vajon mikor tartottuk meg az egymásnak tett
ígéreteinket? – Újra lőtt. Ezúttal Rís másik térdkalácsát lőtte szét.
Rís üvöltött, mint az állat. Az öklével verte a földet,
beleharapott a nyelvébe, az ajkába, úgy, hogy vér fakadt
belőle. – Allah szerelmére! Az isten szerelmére, Hausner!
–  Babiloniak voltak az őseid, Rís? És az én őseim? Ők is ott
voltak a fogságban? Azért vagyunk itt a homokban annyi
évszázad után? Ezt akartad? – Kétszer tüzelt. A golyók eltörték
Rís jobb csuklóját és könyökét.
Rís összeomlott, arca a homokban, és azt zokogta: –
Irgalom! Irgalom! Könyörgök.
–  Irgalom? Mi, sémi népek sosem tanúsítottunk irgalmat
egymás iránt. Tanúsítottál valaha irgalmat Móse Kaplan iránt?
Vagy ő teirántad, ha már arról van szó? A mi népeink irgalom
nélkül mészárolták egymást, amióta csak visszahúzódott az
özönvíz vagy talán már előbb. A Tigris és a Földközi-tenger
közötti térség a föld legnagyobb temetője, és mi tettük azzá.
Ha az ítélet napján feltámadnak a halottak, talpalatnyi helyük

568
sem lesz. – Megeresztett egy egész sorozatot. A golyók Rís bal
alsókarját találták, és valósággal levágták.
Rís elájult. Hausner odament hozzá, új tárat tett a
fegyverbe, és egy golyóval tarkón lőtte.
Hausner nagyot rúgott az élettelen testbe, mely átgördült
a peremen, lecsúszott a meredek falon, és belezuhant az
Eufráteszba.
Ahogy Hausner figyelte az elsüllyedő tetemet, észrevette,
hogy még mindig lapul két asbál a perem alatt. A vízen úszó
Concorde-ot lőtték, és nyomjelző lövedékeik tanúsága szerint
találtak. Hausner célba vette őket, és sorozatra állította a
fegyverét. Közben a szeme sarkából látta, ahogy az F-14-és
egyenesen őrá csap le a fényes égből. Arra gondolt, ha
eldobná a fegyverét és integetni kezdene, talán nem nyitna
rá tüzet a pilóta. Kivárt, aztán lefelé lőtt a két asbálra egy
hosszú, kérlelhetetlen sorozatot.
Teddy Laskov egy másodperc töredékéig habozott,
azután megnyomta a gombot, és kieresztette az utolsó
rakétáját. Hausner fegyvere üresen kattant. A meredély
tövében megszűnt a mozgás, nem látszottak már a
Concorde-ot követő nyomjelző lövedékek. Hallotta, hogy
hátulról feléje tart a rakéta, aztán látta, hogy az F-14-és felhúz
az Eufrátesz fölé. És tudta, hogy mindaz, amit cselekedett,
nemcsak az elmúlt napokban, hanem az elmúlt években is,
maga volt az önpusztítás. Isten – a bosszúállás ura, nem a
jóságé – csak arra várt, amíg Hausner azt hihette: van valami,
amiért élnie érdemes, és akkor kihúzta alóla a talajt. Hausner
tudta, hogy ez így lesz, és nem volt sem keserű, sem szomorú.
Ha valamit sajnált, az Miriam volt.

569
 Utoljára Laskov gépének számát látta: Gábriel 32. Vakító
fény borította, majd arany melegség járta át, és felvillant
benne egy kép: Miriam vacsorái derűsen, egy napsütötte
szobában.
Laskov visszanézett és látta, hogy a nyugati gerinc teteje
narancsos fényben robban szét.

Szálem Hamádi gyorsan mozgott előre. A magas támlájú

repülőülések sokat eltakartak a célpontból, egy pillanatig
elgondolkodott, hogyan lásson neki a legügyesebben. Burg
mögé került, megragadta vékony ősz haját, hátrahúzta a
fejét, és feltárta a torkát. Lepillantott a férfira, és felismerte a
gyűlöletes Mivcán Élóhim főnökét. Reszketett a keze. Olyan
volt, mintha maga a Sátán szolgáltatná ki nyakát az ő hosszú
késének. Mozdult a penge, és belemetszett oldalról Burg
nyakába. Át akarta húzni a kést a nyaki ütőéren és a
légcsövön, amikor mozgást észlelt baloldalt. Beckerre
pillantott, aki magához tért, és őt nézte. Becker szemében
nem látott egyebet, csak megvetést és undort. Félelmet egy
fikarcnyit sem. Hamádi keze megreszketett, a szeme és a szája
rángatózott. Lenézett Burgra. Ráébredt, hogy ha megöli ezt az
embert, az az események végkimenetelét semmiben sem
fogja megváltoztatni. Ha nem öli meg, az talán változtathat
az ő életének esélyein. Ez lenne az első eset, hogy nem öli
meg egy ellenségét, noha módja van rá. Kíváncsi volt, képes-
e erre. Elhúzta a kést Burg nyakától.
Becker a szétzúzott szélvédőre mutatott. Hamádi bólintott.
Lassan szólalt meg, héberül: – Mondja el nekik Izraelben, hogy
Szálem Hamádi megkímélt egy életet. Mondja meg Jichák
Burgnak, hogy adós nekem egy szívességgel. – Egy nap talán

570
behajthatja ezt az adósságot. Az ember sose tudja. Az efféle
szívességeket a legtöbb ügynök mindkét oldalon
életbiztosításként hordozza magával. – Szálem Hamádi.
Szívesség. – Átsiklott Becker és Burg között, keresztülmászott a
műszerfalakon, kipréselte magát az átlyuggatott szélvédőn a
gép orrára. Legördült róla, és eltűnt a vízben.
Becker most már teljesen magánál volt. Tudta, hogy nem
álmodott, mert a metszés ott volt Burg nyakán. Túl különös volt
az egész, hogy sokat töprengjen rajta. Furcsa eset egy furcsa
földön. Hamádi. Szálem Hamádi. Ezt jelenteni fogja, ha újra
látja még Jeruzsálemet.
Becker hátrakiáltott az utastérbe. Ránézett Kahnra, és
szólongatta: – Peter! – Nem kapott választ. Most nem látta a
mellkasán a vér habzását, ami vagy azt jelentette, hogy
sikerült eltömni a lyukat, vagy azt, hogy Kahn meghalt.
A Concorde leginkább a hatalmas szárnyfelületeinek
köszönhette, hogy a víz színén úszott. De Becker tudta, hogy a
szárnyak már sokáig nem tartják fenn őket. Máris, amint
hátranézett az oldalablakon, látta, hogy apró hullámok
csapnak át a nagy delták fölött. Az utastér alatti részekben
lévő víz lefelé húzta a gépet, és a súlyos motorok mélyen
leültették a szétzúzott farkat. Becker érezte, hogy a gép orra
emelkedni kezd, s a farok egyre lejjebb csúszik.
Az utastér felől felrántották az ajtót. Jaakov Leiber rohant
be. – Kapitány úr, a hátsó csomagtér… – Meglátta Kahnt és
Burgot az ülésbe roskadva.
Becker látta, hogy Leiber teljes birtokában van
képességeinek most, hogy ismét hivatásos minőségében van
szükség rá. – Folytassa, Leiber! Tegye meg a jelentését!

571
 – Igen, uram. A hátsó csomagteret és a konyhát elöntötte
a víz, és én evakuáltam… az öngyilkosjelölteket, de mindenhol
vizet látok a padlón át az alulsó terekben. Azt sem tudjuk, mi
van Alpernnal. Azt hiszem, a farok külső részén volt, amikor
lezuhantunk.
Becker bólintott. – Rendben. Kérem, küldje ide Bét
Avramst és még valakit, hogy gondoskodjanak Kahn és Burg
úrról. Aztán utasítson mindenkit, hogy öltsék fel a még
rendelkezésre álló mentőmellényeket, ha eddig nem tették
meg. Majd pedig állítson össze nekem részletesebb
kárjelentést.
–  Meglesz, uram. – Leiber visszarohant az utastérbe. Az
utasok szinte sérülés nélkül úszták meg a zuhanást, de most
mindannyian szorongva nézték a hat lehetséges kijáratot, és
kezdtek ezek köré csoportosulni. Leiber megtalálta Bét
Avramst, aki a konyhai nyomáselválasztó falnak támaszkodott
Miriam Bernsteinnel. Súgott neki valamit, aztán továbbment, s
Eszter Aronszonnal és a külügyminiszterrel beszélgetett.
Bét Avrams, Eszter Aronszon és Ariel Weizman előresietett
a pilótafülkéhez. A két lány habozás nélkül kioldotta Kahn és
Burg biztonsági övet. Egyiket a másik után hátravitték az
utastérbe.
A külügyminiszter áthajolt Burg válla fölött, és halkan
megkérdezte: – Süllyedünk?
Becker megvárta, amíg a két nő elhagyta a fülkét
Burggal. – Igen, süllyedünk. Ha a géptest hirtelen fog
elsüllyedni, valamennyien megfulladunk. Nem akarja
elrendelni az azonnali kiürítést?
– De a sebesültek…

572
 – Húzzanak mentőmellényt rájuk. Itt úgysem maradhatnak.
– Nem juthatunk ki valahogy a parthoz?
Becker kinézett az oldalablakon. Bal felől látta, ahogy
elmaradnak Babilon dombjai. Visszanézett az erőddombra,
ahol, úgy hitte, be fogja végezni az életét. Látott egypár
kommandóst a perem tetején és néhányat a parton, feléje
integettek. Más kommandósok gumicsónakot eresztettek a
vízre, és utánaeredtek a Concorde-nak. A távolban, elöl, a
folyó nyugati oldalán látta a földmólót és egy kis falut. Ott is
kommandósok vártak. Köröskörül itt a segítség, mintha csak
Jeruzsálemben volnának. Az Eufrátesz a sodrás közepén
kapta el őket, és nem tudta elképzelni, hogyan tudja partra
vinni a repülőgépet. Senki se mondhatja, hogy erre akkor
kellett volna gondolnia, amikor átbukott a peremen. Gondolt
rá, csakhogy tíz perccel ezelőtt ez még tökéletesen
értelmetlen kérdésnek tetszett. Kinézett a jobb oldali ablakon.
Ha a gép a felszínen maradna még egy darabig, partra
futhatna. De nem marad. – Eddig jutottunk el – mondta.
–  De olyan közel vagyunk – mondta Ariel Weizman. – És
nem azért jutottunk el eddig, hogy belefulladjunk siralmunk
eme átkozott folyójába, mint a patkány. – Kinézett az őket
bekerítő zavaros vízre.
– Hausner felért? – kérdezte Becker.
– Nem. Ott maradt.
Becker bólintott. – Hogy van Miriam… Bernsteinné
asszony?
Weizman Beckerre pillantott. – Semmi baja, kapitány úr –
mondta hivatalos hangon.

573
 Becker a két lány felé fordult, akik most Peter Kahnt vitték
ki az utastérbe. Lenézett a földön csobogó véres vízre, mely
visszafelé folyt a kabinba, ahogy a gép óra felfelé billent.
Hátrafordult az ülésen. – Szálem Hamádi itt volt.
– Hogyan?
–  Semmi, miniszter úr, csak hangosan gondolkodtam. –
Nézte a két elsuhanó partot. A gép most lassabban
sodródott, ahogy egyre több víz szivárgott be a testébe.
Valakinek – a kommandósoknak, a vadászpilótáknak vagy
neki magának – nagyon gyorsan ki kell találni valamit.
Becker hátradőlt az ülésen. Végre hozzászokott, hogy egy
lefelé dőlő plótafülkében üljön, erre tessék, most fölfelé dől.
Különös, hogy ezek az apró zavaró tényezők milyen
hatalmasra nőnek válságos helyzetben. Próbálkozott a
rádióval, csak hogy megnyugtassa magát, hogy megtett
mindent, de néma volt, nem működött, ahogy semmi
elektromos szerkezet nem működött már. A külügyminiszterhez
fordult, aki leült a másodpilóta helyére. – Én vagyok a gép
kapitánya, elrendelhetem a kiürítést, ha ön nem szívesen
tenné, miniszter úr.
Ariel Weizman nyílegyenesen előrenézett. – Kapunk
előrejelzést, ha süllyedni kezdünk?
Becker megfordult, és szembenézett a külügyminiszterrel. –
Máris süllyedünk, miniszter úr. Csak az a kérdés, hogy milyen
sebességgel. Ha továbbra is lassan süllyedünk, akkor még
ücsöröghetünk itt egy kicsit. Ha hirtelen elmerülünk a
folyóban, akkor vége.
A külügyminiszter a távolban látható mólóra nézett, majd
hátra, az oldalablakon át a gumicsónakokra, melyek

574
közelebb értek. – Várunk – mondta habozva.
– Rendben van. – Becker hátradőlt, és kinézett az ablakon
az új nap fényére. Műveltek egy s más meglepő dolgot a
Concorde-02-essel, de az újítás és a találékonyság kifogyott.
Akármilyen csuda tengeri madárnak látszik, ez a gép
egyáltalán nem tud a víz színén úszni.

Miriam Bernstein kifelé nézett a gép ablakán az

Eufráteszre. Aztán fölfelé fordította tekintetét, és nézte, hogy
fut visszafelé a sivár keleti part. Szemét elborították a könnyek,
nem látott tisztán, a szétzúzott üveg is eltorzította a táj
látványát, mégis tudta, hogy most is Babilont látja. Felbukkant
egy csoport sárkunyhó, emberek mozgolódtak a parton.
Sokan közülük sorfalat álltak a víz mentén, és őket bámulták. A
fekete dzselebiák és szürkésbarna kunyhók a törött üveg
prizmáján át szivárványszínt mutattak. Akár Babilon színes
téglái. Úgy gondolta: érzi, csaknem látja a babiloni fogságban
élő zsidókat, ahogy a folyóparton robotolnak, hárfáik a
kísérteties fűzfákra akasztva. Felsóhajtott, az üveg nyomta a
homlokát, arcán végigcsordult a könny. Tudta, hogy a férfi
halott. Eleve elrendeltetett a találkozója Ahmed Ríssel – vagy
valaki mással, ugyanolyannal. Miriam csak azt remélte, hogy
Jacob a végén némi békére talált.

Danny Lavon beleszólt a duplexbe: – Az üzemanyag,

tábornok úr.
Laskov a műszerre pillantott. A légi manőverek többet
fogyasztottak, mint amennyivel számolt. – Látom. Küldjön haza
mindenkit. Nekünk még itt kell lötyögnünk egy kicsit.
– Vettem. – Lavon rádión hívta a századot.

575
 A század V alakba fejlődött, és elrepült Laskov mellett.
Mélyen leszálltak a folyó fölé, és egyszerre billentették meg
szárnyukat, aztán nyugatnak fordultak, hazafelé.
Laskov kinézett a pilótafülkéjéből, ahogy eltűntek, aztán
elfordult. A nap Iránban, a legmagasabb hegycsúcson ült,
sugarai lefelé áradtak Mezopotámiára, és bearanyozták a
szürke tájat. A szél elállt, Laskov csak néha-néha látott egy kis
porfelhősort keresztülfutni a lapos ártéri síkságon. Lenézett a
két C-130-as-ra, a füstöt okádó vendégházra, Babilon
romjaira és a mindennek közepén ülő arab falura. Aztán a
zsidó falut nézte a másik parton és a hatalmas, fehér,
deltaszárnyú Concorde-ot, amely lefelé úszott. – Hihetetlen –
szólt be a mikrofonba.
– Hihetetlen – mondta rá Danny Lavon.
Laskov azon gondolkodott, vajon Miriam rajta van-e a
Concorde-on. Most már a szárnyak is homályosabban
látszottak, ami azt jelenti, hogy átcsapott rajtuk a víz. Nem
adott két percnél többet a repülőnek. Újra megpróbálkozott
az El-Al-hullámhosszon. – Concorde-02, itt Gábriel 32. Ki a
gépből, a fenébe! Ki a gépből! Hall engem? – Nem kapott
választ. Látta, hogy a Concorde-ot hátulról lassan már utoléri
az öt gumicsónak. Azon gondolkodott, vajon Becker tudja-e,
hogy ott vannak. Öt csónak nem sok, de legalább a
sebesültek egy részét elbírja. A többinek úsznia vagy lebegnie
kell a vízen, ha van még mentőmellényük. De mi a fenéért
nem másznak ki? Laskov egymás után hívta a két földi
kommandóscsapatot és a két C-130-as pilótáját. Mindenkinek
volt egy-két ötlete, de igazából senki sem tudta, mit kéne
tenni. Létezett vészterv szinte a világ minden vészhelyzetére,

576
de ezt a helyzetet senki, még a Tel Aviv-i agytröszt sem
képzelhette el előre. Úgy látszott, hogy a mentésre még a
legjobb esélye a gumicsónakkal közeledő Bartok őrnagynak
van. Az Ummában megállt kommandósraj a falubeliek közül
toborozott mentőket, és sokan valóban vízre is szálltak egy-
egy gufával, és megpróbáltak fölfelé csáklyázni, a közeledő
Concorde elé.

A külügyminiszter bólintott. – Lesznek veszteségeink, de mi

mást tehetnénk? Kezdjük el a kiürítést.
– Várjon egy percig! – Becker nézte, ahogy Laskov élesen
kanyarodik, hogy velük maradjon a folyó fölött. Éles kanyar.
Jobb kanyar. Lepillantott a döglött műszereire. Keze a
szükségáram kapcsolójára tévedt. Bekapcsolta. Döglött. Ezt
persze tudta. De áram mégiscsak kell. Erő. A hajtóművek
döglöttek, így a generátor is döglött. Az akkumulátor víz alatt.
A nitrogénpalack ott maradt Babilonban, az elsődleges
hidraulikus szivattyúk víz alá kerültek és megsérültek. És mégis
maradt itt valami erőforrás, és Becker elképzelni sem tudta,
hogy miért nem gondolt rá hamarabb. Gyorsan lenyúlt az
ülése alá, és meghúzott egy kézifogantyút, amelyről úgy
gondolta, hogy soha életében nem fogja használni – a
levegőben valóban nem is akart volna soha olyan helyzetbe
kerülni, hogy használnia kelljen. Bekapcsolódott egy nem
villamos hidraulikus szivattyú, a Concorde alján kinyílt egy
csapóajtó, és kibukott egy kis dinamómeghajtó légcsavar.
Becker azonnal látta, hogy néhány műszer feltámadt,
ahogy a légcsavar körbefordult a víz alatt, és életet lehelt a
dinamóba. A légcsavar emellett működésbe hozott egy
biztonsági hidraulikus szivattyút is, és Becker látta, hogy a

577
rendszerek némelyikében ismét nyomás keletkezik. A
Concorde-ot ebben a pillanatban vízikerék hajtotta.
Kétségbeesett, de trés pratique megoldás. Ha Kahn most a
fedélzeti mérnöki műszerfal előtt ülne, azt mondaná, hogy a
kilátások fényesek.
Becker jól tudta, hogy csak néhány másodperce van, és
bedöglik ez a legutolsó végveszélyre tartogatott rendszer is.
Az elektromos és elektronikus alkatrészek máris inogtak,
reszkettek a műszerfalon. A hidraulikus nyomás azonban
kitartott. Becker elfordította a kormányt, és a jobb oldali
hatalmas csűrőlap lefelé hajlott, a bal oldali pedig fölfelé. A
jobb szárny a vízbe süllyedt, a bal szárny elkezdett
körbefordulni.
A külügyminiszter megrázta a pilóta vállát. – David! Azt
mondtam, hogy…
–  Várjon! – A Concorde mozdulni kezdett, kanyarodni
jobb felé. Félig elfordult, és oldalvást siklott a nyugati parthoz.
Becker a szeme előtt látta az ummai mólót, mely mélyen
benyúlt a folyóba. El akarta találni a mólót és a gépet
bevezetni a folyópart és a móló ölelő karja közé. Ha a móló
alatt ér partot, akkor könnyen meglehet, hogy a repülőgép
nem fenekük meg, csak továbbcsúszik, pörög a part mentén,
és darabokra szakad.
Mostanra a Concorde ugyanolyan gyorsan süllyedt, mint
ahogy fordult. Az irányváltoztatás kibillentette egyenletes
süllyedéséből, és a víz már gyorsabban dőlt a belsejébe.
Becker olyan erősen szorította a kormányt, hogy ujjpercei
belefehéredtek. Ahogy felváltva figyelte a műszereket és a
csűrőlapokat, látta, hogy mind a hidraulikus, mind az

578
elektromos energia halódik. A műszerek megreszkettek, a
vezérsíkok kezdtek kiegyenesedni. Most megint vízszintes volt
mind a kettő, és lazán vonszolódott a gép után a vízben.
Becker angolul káromkodott.
Ennek ellenére a Concorde megkezdte a fordulást, és ha
úgy viselkedne, ahogy a repülőgép a maga elemében, akkor
a tehetetlenség befejezteti vele ezt a mozdulatot.
De egy száguldó folyó mégsem egészen ugyanaz, mint a
puszta lég, és ezt Becker nagyon gyorsan megtapasztalta. A
Concorde a legkisebb ellenállás irányába állt be, orra és
farka a sodrást jelölte. De most legalább már közelebb voltak
a parthoz, itt a víz gyorsabban folyt, a Concorde-nak alig
észrevehető újabb felhajtóerőt adott. Becker úgy gondolta:
talán még éppen nekimennek a mólónak.
Becker hirtelen ujjongó kiáltásokat hallott az utastérből.
Hátranézett. Jaakov Leiber bukkant fel az ajtóban és lépett
be a pilótafülkébe. – Itt vannak mellettünk a kommandósok a
gumicsónakokkal.
A külügyminiszter kinézett az oldalajtón. – Talán meg
kellene próbálni kitennünk a sebesülteket.
–  Senki nem mozdul! – mondta Becker. – A szó szoros
értelmében. Senki ott hátul meg ne mozduljon! Még öt fok, és
hátradőlünk, és belesüllyedünk az Eufráteszbe.
Leiber óvatosabban ment vissza az utastérbe, és
továbbadta Becker parancsát.
Becker látta, amint egy gumicsónak az ő oldalán a
pilótafülke mellé ér. A benne ülő tiszt, Bartok őrnagy valamit
kiabált a kiürítésről, de Becker megrázta a fejét, és egy fél
mozdulattal jelezte, hogy a gép helyzete válságos.

579
 Bartok őrnagy jelezte, hogy érti. Felfelé bökött a
hüvelyujjával, és valami olyasmit kiáltott, hogy Becker nem
rossz pilóta.
Becker elfordult az oldalablaktól, és lefelé nézett a folyón.
A móló most már csak százötven méternyire volt – vagyis
kétszer annyira, mint a Concorde hossza. Mindkét oldalon
gufák suhantak el mellette, látta ezeket a fura külsejű zsidókat
a kezdetleges csónakjaikban. Megint előrenézett. Nem úgy
festett, mintha a Concorde képes volna elérni a mólót. De
valahogy mégis tudta, hogy eléri. Hirtelen megérezte, hogy
mepróbáltatásaiknak vége, és most már nem lesz több
viszontagság. Nagyon hosszú idő óta először könnyed
nyugalom szállt rá, ellazult, ahogy a törött szélvédőn át
kinézett, és érezte az arcába fúvó szellőt. S most már látta,
hogy a Concorde jobb felé siklik. Vagy csak a fénytörés és a
víz játéka okozza? Lehet, hogy azóta, hogy megfordította a
Concorde-ot, egyfolytában csak a móló felé tartanak? Erről
utólag majd megkérdezi Laskov tábornokot.
Jobb szárnya hirtelen a parthoz súrolódott, és most már a
part fölött siklott tovább, útjában leborotválva néhány
sárkunyhót. A húzóerő még erősebben jobbra fordította a
Concorde-ot, s ahogy a part magasodott, a jobb szárny is
magasabban siklott, az ellenkező szárny pedig mélyebben a
víz alá nyomódott.
S már gyorsan közeledett a móló. A kommandósok és a
falusiak hátráltak, oldalt léptek, de továbbra is figyelték a
jelenetet. A mólót a Concorde lefelé irányuló orra találta el,
épp a vízvonal alatt, mint egy vas vágósarkantyúval fölszerelt
római hadihajó. A földből rakott benyúló megremegett és

580
meghasadt, ahogy a gép orra beleásta magát az őskori
agyagtéglákba és iszapba. Becker egyszer csak egy pár cipőt
látott alig egy méterrel a szélvédője előtt. A Concorde
érzékelhetően mélyebbre süllyedt, és Becker érezte, ahogy a
főfutómű, illetve ami maradt belőle a nagy szánkázás után,
leül a fenékre. A gépet ellepték az emberek, kommandósok,
falusiak s a túlélők. Hallotta őket a tetőn, hallotta, ahogy
átgázolnak a bal szárnyon, és belépnek a gép ajtóin.
Ködösen észlelte, ahogy kiabálnak, zokognak, összeölelkeznek.
Aztán, maga sem értette, hogy került oda, már a mólón állt,
és tisztelgett a Concorde-nak. Valaki elvezette.

581
 38

Miriam Bernstein és Ariel Weizman rálelt Bartok őrnagyra a

mólón kavargó zűrzavarban. A külügyminiszter bemutatkozott,
és gyorsan azt kérdezte: – A békekonferencia?
Az őrnagy mosolyogva bólintott. – New Yorkban még
mindig várják az izraeli küldöttséget.

A C-130-as személyzetének egyik tagja megkérdezte

David Beckert, vajon a megpróbáltatásaik alatt nem voltak-e
szűkében a víznek.
–  Dehogynem – felelte Becker. – Nem látja, hogy
mindenki milyen szomjas?
–  Azt látom – mondta a repülős. – Csak azt nem értem,
hogy lehet, hogy a férfiak mind frissen borotváltak.
–  Frissen borotváltak? – Becker végigsimított az arcán. –
Aha. Az az ember elrendelte a borotválkozást.

Levin rabbi sarokba szorította Bartok őrnagyot, és

követelte, hogy vigyék fel őt Arnon őrnagyhoz a dombra, mert
felügyelni akarja, ahogy megkeresik és kiássák a holttesteket.
Bartok őrnagy biztosította a rabbit, hogy nem szükséges
visszamennie, de Levin rabbi nem hagyta magát: precízen
elmagyarázta Bartok őrnagynak, hogy miért téves a
véleménye.

Umma faluja még soha hasonlót sem látott, mint az egy

szem girbegurba sikátorán végigvonuló menet, s az sem
valószínű, hogy még valaha lát ilyet. A falusiak segítettek,

582
hordágyat cipeltek, élelmet és bort adtak annak, aki kért.
Egymásba keveredett a sírás és a kiáltozás, rögtönzött dal és
tánc. Fuvolák kerültek elő, és mélabús hangjuk a móló és a
falu fölött szállt, ahogy a Concorde utasai lassan vonultak a
magasba tornyosuló óriás C-130-as felé. Egy öregember
húros hangszert adott Miriam Bernsteinnek. Egy hárfát.
A túlélők számára minden túl gyorsan történt, s igen
keveset fogtak fel belőle. Mindenki tele volt kérdésekkel, s
minél többet kérdeztek a kommandósok, annál több
kérdéssel válaszoltak a Concorde utasai.
Bartok őrnagy látta, hogy Geis százados ott ül a C-130-as
hatalmas pilótafülkéjében. Az őrnagy fölemelte
rádiótelefonját,
Geist hívta. – Továbbítsa Jeruzsálembe… továbbítsa
Jeruzsalembe, hogy a foglyok kiszabadították magukat a
babiloni fogságból. Hazaszállítjuk őket. Veszteséglista és
jelentés az akcióról később.
– Vettem – mondta Geis, és továbbította a rádióüzenetet.

A miniszterelnök hátradőlt a székében, és megtörölte a

szemét, ahogy a hangszórón elhangzott a rádióüzenet. Arra
gondolt, milyen bizonytalanok voltak magukban, s mennyire
kételkedtek. És hogyan mondta a végén: zanek! indulunk!, és
hogy csak ez a fontos. Még nem tudta, ki él és ki halt meg.
Vajon él-e a külügyminiszter? A küldöttek? Bernstein? Tekoa?
Tamir? Szapir? Dzsabari? Arif? Hát Burg? És mi van Dobkinnal?
Életben marad-e? És Hausner, a rejtélyes bajkeverő? Hogy
milyen sokáig megakadályozta a közlekedési
miniszterhelyettes – Miriam Bernstein – a miniszterét, hogy ezt
az embert kirúgja. De most, ha él, lesz mire válaszolnia. A

583
miniszterelnök kinyitotta a szemét, és körülnézett a szobában. –
Hősök, mártírok, bolondok, gyávák. Beletelik legalább egy
hónapba, amíg eldöntjük, hogy ki micsoda.

Ismáel Bloch százados a hillai úton gurult a C-130-asával.

A fedélzeten ott volt Arnon őrnagy valamennyi kommandósa,
tizenöt a földből kiásott vagy el sem temetett holttest a
dombról, köztük Alperné és egy megcsonkított holttest a
domb aljáról. A kommandósok megtalálták Burg cipőjét a
belegyömöszölt notesszal, és ez segített nekik, hogy gyorsan
végére járjanak kellemetlen feladatuknak.
Találtak még egy tetemet, melyet olyan rútul
szétszaggatott a gránátrepesz, hogy csaknem hátrahagyták,
arabnak gondolva, de egy éles szemű katona meglátta, hogy
két héber betű:

‫יח‬
függ vastag láncon a nyakán. Ugyancsak a fedélzeten volt
harmincöt sebesült asbál és féltucatnyi arab halott, akiket
lehetséges körözött terroristaként azonosítottak. Úgy
gondolták, hogy Ahmed Rís és Szálem Hamádi nincs közöttük.
A műtőasztalokon: Dobkin tábornok és Debora Gideon. A
két sebész arra várt, hogy a gép felemelkedjen a levegőbe,
és folytathassák a munkájukat.
Levin rabbi, aki diadalmasan visszajutott a dombra, most
átjött a műtőasztalokhoz, és az orvosokra pillantott. A Debora
Gideont operáló doktor felnézett, és gyorsan bólintott. A
doktornő, aki Dobkint operálta, lehúzta a sebészmaszkot. –
Soha ilyen vadállati elbánást nem láttam. – Elhallgatott. – De

584
túl fogja élni – tette hozzá. – Magára, rabbi, itt nincs szükség. –
Elmosolyodott és visszahúzta a maszkját.
Levin rabbi megfordult, és a gép hátuljába ment. Giddel
hadnagyot kereste, hogy tovább folytathassa vele vitáját,
miszerint a harcmezőn is csak kóser élelmet szabad vételezni
a katonáknak.
A C-130-asnak sok időbe telt, amíg a levegőbe
emelkedett. Bloch százados kezdte elveszíteni a türelmét. –
Ugye megmondtam, hogy gurulva megyünk Bagdadba?
–  Csak abban reménykedem, Ismáel, hogy nem szednek
útpénzt.
Végre fölemelkedett a hatalmas repülőgép, és Bloch éles
kanyarral balra fordította az Eufrátesz fölött. Lenézett a
Concorde-ra, mely épp alattuk volt. –Tudja, Efrájim, szívesen
találkoznék azzal az őrülttel, aki azzal a micsodával berepült
ide, aztán kivitorlázott.
–  Becker. Repültem együtt vele tartalékoskiképzésen.
Nagyon jó pilóta.
Bloch mosolygott. – Hallja, csodaszép egy hadművelet
volt ez!

Bartok őrnagy nézte a szamárháton ülő öregembert, amint

ráérősen kocog feléje az agyagsíkságon. A C-130-as
csaknem teljesen meg volt rakva, a motorjai beindítva, de
mindez láthatóan egy cseppet sem imponált az
öregembernek. Bartok türelmesen állt a hatalmas hátsó
rámpán, és várt.
Sír-jasub láthatóan nem félt a gépszörnytől, és nem félt a
szamara sem. Az öreg felléptetett vele a rámpán, és az

585
őrnaggyal szemben állt meg. Nem szállt le, csak megkérdezte
hirtelen: – Mi lett Dobkin aluffal?
– Fent van a gépen, rabbi. – Fölfelé mutatott. – Él.
Az öreg bólintott. – Átadná neki az üzenetemet?
– Persze.
–  Egyben válasz a maga kérdésére is. – Sír-jasub kihúzta
magát a szamáron. – Mi, az ummaiak megköszönjük szíves
ajánlatukat, de nem mehetünk el Izraelbe.
Az őrnagy tehetetlenül rázta a fejét. – De hát miért nem?
Miféle jövőjük van itt?
–  Mi nem a jövővel foglalkozunk itt – mondta,
megnyomva az utolsó szót.
–  Jöjjenek haza Jeruzsálembe, rabbi. Van helyünk.
Vezessen be mindenkit a repülőgépbe. Nincs mitől félni.
Menjen, gyűjtse össze a nyáját. Hozzák a holmijukat és az
állatokat is, ha akarják. Egész Umma be fog férni a nagy
madár hasába. Menjen és szedje össze őket, Sír-jasub. A
fogság véget ért. Jöjjenek el Babilonból.
Az öreg bekukkantott a jármű barlangszerű belsejébe.
Különös fények és zajok áradtak belőle. Látta ott azokat a
másféle zsidókat – az izraelitákat –, jöttek-mentek, ültek, sírtak,
nevettek. Nem értett meg mindent, ami történt, de eleget
megértett ahhoz, hogy tudja: egy erős, nagy nemzetből jöttek,
melyhez Umma csatlakozhatna, s Umma fiai és lányai e
nemzet kebelén nőhetnének fel. – Sok barátunk és rokonunk
van Hillában és Bagdadban. Hát mit gondolnának, ha
eljönnének Ummába, és látnák, hogy mind elmentünk? Nem
mehetünk el csak úgy.

586
 Bartok türelmetlen mozdulattal válaszolt. – Nem tudom
elhinni, hogy itt akarnak maradni. Borzalmas ez a hely.
– Ez a mi helyünk. Hadd mondjam el magának is, amit az
alufnak elmondtam. Mindig kell hátramaradni valakinek.
Nekünk minden nemzetben ott kell lennünk: mi vagyunk a
diaszpóra. Soha többé nem végezhetnek velünk pusztán
azzal, hogy Jeruzsálemet elfoglalják. Érti?
Bartok őrnagy pillantása végigsiklott az agyagsíkon, aztán
újra megállapodott az öregen. – Igen, ennyit értek. De ez az
ország más. Ezen a helyen a gonosz tanyázik. Ide a zsidók
rabszolgának jöttek, és itt még most is annak tekintik őket. –
Látta, hogy nem jut semmire, felsóhajtott. A fedélzetre felvitték
az utolsó sebesülteket, az őrnagy tudta, hogy tovább már
nem húzhatja az időt. Az első feladata ezeknek a mentése.
Erőltetetten mosolygott. – Rabbi, emlékezzen a szavamra! Ha
sikerül ez a brit sálóm, akkor ebből az országból minden zsidó
Izraelbe jöhet, ha akar. Mondja el nekik Hillában és
Bagdadban, hogy várunk rájuk. Várunk Ummára is… és Sír-
jasubra.
– Emlékezni fogok rá.
Bartok őrnagy bólintott. – Szeretném, ha volnának szavaim
rá, hogy meggyőzzem. Talán ha az aluf itt volna… Nos, isten
vele, Sír-jasub. Indulnunk kell Jeruzsálembe.
Az öregember elmosolyodott a város nevének hallatán. –
Ma erős és hatalmas város.
– Így van.
–  Isten veletek. – A kötelénél fogva megfordította a
szamarat, és lekocogott a rámpán.

587
 Bartok őrnagy nézte még néhány másodpercig, aztán
megfordult, és jelt adott a technikai őrmesternek. A rámpa
emelkedni kezdett, és az őrnagy elindult rajta a nagy
utastérbe. Odafordult az őrmesterhez. – Mondja meg a
pilótának, kérem, hogy készen állunk a hazaútra.
Az utastérben hallotta, hogy egy csoport Jeremiás
könyvét olvassa. …mint nagy sereg jőnek ide vissza.
Siralommal jőnek…

588
 UTÓHANG

Mert ezt mondja az Úr: Énekeljetek Jákobnak

vígassággal, és ujjongjatok a nemzetek fejének.
Hirdessétek dicséretét, és mondjátok: Tartsd meg,
Uram, a te népedet, az Izráel maradékát. Imé, én
elhozom őket észak földéből, és összegyűjtöm őket a
földnek széleiről, közönök lesz vak, sánta, viselős, és
gyermekszülő is lesz velők, mint nagy sereg jőnek ide
vissza. Siralommal jőnek és imádkozva hozom őket,
vezetem őket a vizek folyásai mellett egyenes úton,
hol el nem esnek… Halljátok meg az Úrnak szavát, ti
pogányok, és hirdessétek a messzevaló szigeteknek,
és ezt mondjátok: Aki elszórta az Izráelt, az gyűjti őt
össze, és megőrzi, mint a pásztor a maga nyáját.
Mert megváltotta az Úr Jákobot, és kimentette a
nálánál erősebbnek kezéből.

Jeremiás könyve 31,7-11

589
 

A két C-130-as nyugat felé repült kötelékben az iraki síkság

fölött. Jichák Burg egy tábori széken ült, és halkan
beszélgetett Bartok őrnaggyal, aki a jelentését készítette. Burg
karja és meztelen felsőteste csupa jódfolt, a nyakán fehér
szorítókötés, melyet újra meg újra kíváncsian megérintett.
Bartok csak a fejét csóválta, ahogy Burg egymás után
válaszolt a kérdéseire. Bartok, a katona, fel nem tudta fogni,
hogy egy békeküldöttség hogyan tizedelhetett meg egy
feltöltött lövészszázadnyi hivatásos katonát. Szakmai
kíváncsiságból és személyes érdeklődésből kutatta azt a
mozzanatot vagy mozzanatokat, melyek ezt a katonai csodát
lehetővé tették. – Talán a hadseregnél is elkelne néhány
zászlóaljnyi békeküldöttség – mondta.
Burg elmosolyodott. – Azt hiszem, annyira hittek a
békében, hogy amikor valaki bele akart pancsolni,
feldühödtek, mint a kölykeit védő anyaoroszlán. Tudom,
nehezen hihető, de ennél jobb magyarázatom nincs.
–  Egész jól hangzik – mondta Bartok őrnagy. – De
mindenesetre én azt írom, hogy a hozzáértő vezetés, a jól
védhető terep és a találékony védelmezők együtthatója tette.
– Egész jól hangzik – mondta Burg.
Burg elfogadott még egy csésze kávét a légikísérőtől, és
hátradőlt. Rövid repülés volt, mégis élete leghosszabb
repülése.
Az őrnagy kezdte felolvasni, amit körülírva úgy nevezett:
első vonalbeli, második vonalbeli, harmadik vonalbeli.
Elesettek, sebesültek, eltűntek.

590
 Burg körülhordozta pillantását a nagy utastérben. Oly
sokan hiányoznak. Oly sokan, akik megérdemelték volna,
hogy itt legyenek, s nem egy zöld műanyag zsákban a másik
gépen.
– A biztonsági embereikre igencsak rájárt a rúd – mondta
Bartok.
Burg bólintott. Hihetetlen arány: hat biztonságiból öt
halott. Brin, Kaplan, Rubin, Alpern és Marcus. Csak Jaffe
maradt meg, ő is sebesülten. Hausner pretoriánusgárdája.
Eszköze az államcsínyhez. Hűségesek voltak hozzá és ő is
hozzájuk. Mit várhatnak emberek ennél többet egymástól?
Hivatásosak voltak, és a hivatásosak mindig aránytalanul
nagyobb veszteséget szenvednek, de hát ez így van rendjén.
Aztán az El-Al-személyzet. ők is hivatásosak voltak, és ők is
aránytalanul sokat szenvedtek. A gép az ő gépük volt, s ha
Lodban állt, ha Babilonban, egyformán felelősséget éreztek az
utasaikért. Daniel Jacoby és Ráhel Baum nagyon csúnyán
megsebesült. Burg látta, hogy még mindig a műtőasztalon
fekszenek, ami mégiscsak jobb, mintha a zöld viaszosvászon
alatt a gép farkában. Peter Kahn ugyancsak súlyos
állapotban volt, de túl az életveszélyen. Ő már nem a
műtőasztalon. A sebész megmutatta Burgnak a véres térképet,
amelyet ő gyömöszölt be Kahn sebébe. – Ez mentette meg az
életét – mondta a sebész. – Adósa lesz magának, ha kijön a
kórházból. – Összegyűrte és bedobta a sebészi
hulladékvödörbe.
Aztán ott voltak a halottak, a titkárok, tolmácsok,
munkatársak. Ott voltak a figyelőpontokon lemészároltak, két
férfi, két nő, meg azok, akik meg fognak halni, mielőtt a gép

591
földet ér Jeruzsálemben. Burg nem ismerte mindannyiukat, és
örült, hogy nem mindannyiukat ismeri, mert most éppen nem
volt hely több bánatra a szívében.
És akkor még az eltűntek. A legkegyetlenebb statisztika.
Gyászold-e a halálukat, vagy reménykedj, hogy ott hevernek
valahol sebesülten, de élve, vajon azért fohászkodj-e, hogy
fogságban tartsák őket valamilyen arab pokolban? Miriam
Bernstein talán jobban tudna válaszolni erre. Neki most már
kettőről kell töprengenie.
Naomi Haber eltűnt. Burg azt hitte, hogy mindenkit
számba vett odafent, de láthatóan nem. Senkinek sem volt
fogalma sem, hogy mi történt a lánnyal. Valaki arra gondolt,
hogy talán lelopódzott a lejtőn, és sikerült elég közel kerülnie,
hogy golyót eresszen Móse Kaplanba. Azt a lövést mindenki
hallotta, és abban semmi logika nem lett volna, hogy Kaplan
kínzói egyszer csak irgalmat mutassanak és megöljék. De
vajon hova lett a lány? A kommandósok nem leltek nyomára.
És akkor még ott van John McClure. Az árnyékember
eltűnt. Burg ismerte McClure világát, hisz ő is ugyanabban
mozgott. Az ő világukban minden lehetséges, de hogy valaki
eltűnjön a megmentői elől, az még az ő mércéjük szerint is
különös. Ő ölte meg Richardsont? Burg gyanította, és azt is
tudta, miért. Az orvosok a másik C 130-asról azt jelentették,
hogy a golyó, mely végzett Richardsonnal, nem került elő.
Közvetlen közelről lőttek rá, és a golyó keresztülment rajta.
De hol lehet McClure? Mostanra talán már a bagdadi
amerikai követségen vagy Hillában, a CIA valamelyik
kapcsolatának otthonában? Talán egy nap majd felbukkan a

592
United Information Service bejrúti kirendeltségén
könyvtárosnak álcázva. Mindig így bukkannak fel.
Bartok őrnagyot az érdekelte, vajon Burg jól ismerte-e
Jacob Hausnert. ő volt a dombon a parancsnok?
–  Ő volt. – Hausner. Hol van Jacob Hausner? Bizonyára
meghalt. De vajon megtudják-e valaha, mi történt?
Olyan bonyolult ember volt, hogy halála – vagy eltűnése –
zavaros érzéseket hagyott az emberben. Az, hogy ott maradt,
nem pusztán az Ahmed Ríssel szembeni személyes
bosszúvágyból eredt, de kétségtelenül ennek is része volt
benne. Ennél azonban sokkal bonyolultabb az ügy. Meg akart
halni, de élni is akart. Ilyen téten senki sem veszíthet. És
Hausner egészen a végéig nyerésben volt, sőt győzött is. Ha
visszatér Jeruzsálembe, olyan kérdéseknek kellett volna
kitennie magát, amelyeket egy ilyen végletesen büszke
ember nem kívánna megválaszolni. Így hát ott maradt
inkább.

Miriam Bernstein a fedélzeten ült, hátát egy keresztfának

vetette. A lábát felhúzta, arca a térdén nyugodott. A motorok
egyenletes zúgása elringatta fáradt testét. A külügyminiszter
mellette ült egy pótülésen, melyet a gép faláról hajlítottak le.
A lelkesedés elmúlt. Körülötte néhányan lassan álomba
merültek. Némelyikük nem tudott lecsillapodni, és megállás
nélkül beszélt társaihoz, akik alig voltak maguknál. A
katonákon is az látszott, hogy nem akarják hallgatni, ezért
inkább távolabb mentek, és külön csoportosultak a gép
farokrészében. A gép gyomra holttestektől, étertől és
gyógyszertől bűzlött.

593
 Lenézett David Beckerre, aki tőle nem messze ült, hátát a
gép falának vetve. Ébren volt, de a gondolatai messze jártak.
Sok hős volt itt, gondolta Miriam, de ha egyetlenegyet kellene
megnevezni, az David Becker. Geis százados és Stern
hadnagy szakmai dicséretét szerényen, de csaknem gyerekes
örömmel fogadta. Jóképű pilóta. Tökéletes hősjelölt. Fejedelmi
fogadtatásban lesz része Jeruzsálemben. S hogy amerikai, az
még jót is tesz neki. Miriam nem tudta levenni a szemét a
kapitányról. Magányosnak látszott.
Becker gondolatai visszatértek a jelenbe, és azt vette
észre, hogy Miriam Bernsteinre bámul. Megpróbált
rámosolyogni, de tudta, hogy ez nem sikerült. Megköszörülte a
torkát, és halkan mondta: – Elvesztettük a naplót.
Miriam mosolygott. – Az én beszámolómat meg
valószínűleg egy bomba röpítette a levegőbe.
– Nem bizonyultunk valami jó írnoknak.
– A szándék a fontos.
– Igen. – Mosolygott és behunyta a szemét.
Miriam látta, hogy a kapitány alszik, és nagyon vágyott rá
maga is. Lehunyta a szemét.
A külügyminiszter megkocogtatta a vállát. – Egységes
nyilatkozatot kell előkészítenünk, hogy mire leszállunk,
meglegyen. Mindenekelőtt külön kell választanunk a
békekonferenciától, ami itt történt. Újra kell építenünk, meg
kell ragadnunk azt a szellemet, amely jelen volt, mielőtt ez… –
széles mozdulatot tett a kezével – mielőtt ez itt megtörtént.
Miriam Bernstein fölnézett a miniszterre. – Én nem megyek
magával New Yorkba.
A külügyminiszter megdöbbent. – Hogyhogy nem jön?

594
 – Mert nem hiszek benne.
– Ostobaság!
Az asszony vállat vont. Vajon mit tanácsolna most Jacob
Hausner? Mindig cinikusan beszélt a békeküldöttségről, de
most talán azt tanácsolná neki, hogy menjen el és adja
tudtukra: nagyon kemény tárgyalópartner lesz. Ha az arabok
arra számítottak, hogy ő lesz az izraeli küldöttség leggyengébb
láncszeme, szolgáljon nekik meglepetéssel.
– Egy-két nap múlva másképp fog érezni, Miriam.
–  Talán igen. – Nem volt kedve vitatkozni. Hallotta Eszter
Aronszon hangját valahonnan a barlangnyi tér közepéről.
Jeremiásból olvasott. …megszabadítlak téged a messze
földről, és a te magodat az ő fogságának földéből; és visszatér
Jákob… Magodat… Jacobét? Jacob magva Babilonból?
Miért ne? Keze akaratlanul is a hasához tévedt.
A külügyminiszter kinyújtotta a kezét, és még egyszer
megveregette Miriam vállát. – Azt mondtam, hogy ez igazán
önzetlen, hősies cselekedet volt… az övé, úgy értem… hogy
ott maradt, hogy az asbálokat visszatartsa.
Miriam mosolyt erőltetett az arcára. – Önzetlen? Jacob
Hausner azt se tudta, hogy mit jelent ez a szó. Ó, nem, önző
volt, erről biztosíthatom. Nem akart odaállni a vizsgálat elé…
nemcsak a bombákról, hanem a vezetéséről is, a
parancsnokság elbitorlásáról és azokról, akik a
parancsnoksága alatt elestek. Inkább választotta a halált,
gondolom, mint hogy a vádlottak padjára kerüljön. – Megint
mosolyogni próbált, de könnyek csordultak le az arcán.
Ariel Weizman kínosan érezte magát. Megveregette
Miriam vállát. – No, no, talán nem is halt meg.

595
 Miriam a férjére gondolt. Őróla is váltig ezt mondták.
Európában még mindig vannak zsidók, akik szánalmas
cédulákat tűznek ki hirdetőtáblákra, a férjüket, feleségüket,
fiukat, lányukat keresik ennyi év után. Ariel Weizmanra nézett,
s arca keményebb volt, mint amilyennek a miniszter valaha
látta. Az összeszorított foga között jött ki a szó. – Halott, a
rohadt életbe, halott! És átkozott legyen, hogy eldobta
magától az életet! – A karjába temette az arcát, és zokogott.
Halottak mind a ketten, s neki nincs hova mennie, hogy
meglátogassa a sírjukat, ahogy nem látogathatja meg a
szülei vagy a nővére vagy a nevelőapja sírját sem. Sehol
semmi megfogható a múltból, amihez odanyúlhatna, amit
megérinthetne. Mintha azok az emberek soha a világon sem
lettek volna. S az életükkel összekapcsolódó helyek közül
olyan sok esik kívül az ő világán. Európa. Babilon. Elborította a
veszteség érzése, a mindent elsöprő szomorúság. Jacob azt
mondta: ordíts és kiabálj, ne hagyd abba, folytasd, hadd
tudja meg a világ, hogy szenvedsz, de Miriam nem tudta,
nem akarta ezt tenni. És még ha megtenné, az sem szüntetné
meg a fájdalmat. Legalább azt ne mondta volna Jacob,
hogy szereti őt. Annyival könnyebb lett volna az egésszel
leszámolnia, úgy gondolnia rá, mint szenvedélyre,
bizonytalanságra, valami másra, mint ami valójában volt.
Valaki megkocogtatta a vállát. Felnézett. Egy fiatal
repülős állt elébe mosolyogva. Egy összehajtott papírdarabot
adott a kezébe. – Rádióüzenet.
Miriam pár másodpercig csak bámult, aztán elolvasta az
odafirkantott ceruzavonalakat. Szeretlek, Teddy. – Van válasz?

596
 Miriam két kézzel megtörölte a szemét. Habozott, aztán
megrázta a fejét. – Nincs. Köszönöm.
A meglepődött repülős megfordult és elment.
Miriam még egyszer lepillantott a cédulára, aztán zsebre
vágta. Az ujja megérintette az ezüstcsillagot, melyet Jacobtól
kapott. Kihúzta a kezét a zsebéből. Előbb tudnia kell, mi a
helyzet Jacob magvával, s csak azután döntheti el, mi legyen
Teddy Laskovval.

Teddy Laskov még egyszer utoljára átrepült Babilon fölött.

Semmi sem mozdult a földön, csak a szél, a homok, és egy
magányos ember kocogott szamáron nyugat felé az
agyagsíkon, aztán felnézett az égre. A nagy, kék-fehér
Concorde az ummai móló mellett a vízbe süllyedve hevert. Kirí
a környezetéből, de nem eléggé, gondolta Teddy Laskov. A
falu és a gép a különvált fejlődés kétezer-ötszáz évének egy-
egy csúcsa, mégis van közös szál a kettő között.
Laskov éles fordulatot vett, és nyugatnak tartott, el a
civilizáció bölcsőjétől, el a babiloni fogság földjéről, kifelé a
Samija-sivatag fölött, nyugatra, Jeruzsálemnek.
Repülőgépének nyitható szárnyait, melyeket a légi harc
idejére széttárt, most, hogy fölfelé száguldott, összecsukta,
akár egy köpenyt.
Percek alatt megelőzte a két C-130-ast.
Miriam nem válaszolt, amikor ő nyilvánosan bejelentette
szerelmét, s ettől egy kicsit hülyén érezte magát, mégis tudta,
hogy tisztelegnie kell a két gépen tartózkodóknak. Jót tesz a
hangulatnak. Besiklott a két gép közé, és megbillentette
szárnyait. Körberepült, lassított, kitárta szárnyait, hogy

597
lassabban tudjon repülni. Még egyszer elröpült mellettük, és
intett a pilótafülkéje félgömbjéből.
A C-130-asok minden ablakából visszaintegettek az
emberek, ahogy körberepülte a hatalmas gépeket. Miriam
Bernstein habozva fölemelkedett, és ott állt a többiekkel, akik
kibámultak az ablakokon. Késve, nem teljes szívvel integetett
a vadászgépnek, ahogy újra elröpült mellettük, majd elfordult
az ablaktól, lecsúszott a földre, és mielőtt még elfeküdt volna,
már aludt is. David Becker betakarta.
Laskovnak elege volt az akrobatikából, nem körözött
tovább, hanem felfelé vágott nyugatnak, s a szállítógépekből
már nem lehetett látni. Irányt vett Jeruzsálem felé, átlépett a
hanghatár küszöbén. Ott fogja várni őket a földön – miután
lezuhanyozott és civilbe öltözött újra –, amikor megérkeznek,
és még ott tapad rajtuk Babilon pora. A mai világban
hihetetlenül gyorsan változnak a helyzetek. Mintha egyetlen
szilárd pont sem volna – mint a Sarkcsillag –, amelyhez
igazíthatod röptödet. Elgondolkodott, vajon nagyon
megváltozott-e Miriam Babilonban. Nem, Miriam aztán nem.
Ő szilárd, csaknem közömbös. Ott lesz az a kezdeti furcsaság,
hűvösség, mely néha két szerető közé áll, ha hosszú távollét
után újra találkoznak, de majd elmúlik.
Laskov fölsüvített a sztratoszférába, amire semmi egyéb
oka nem volt, mint hogy látni akarta alant a föld görbületét,
fent pedig, a fekete égen az örök csillagokat. Idefent más
távlatban látta mindenki a dolgokat. Babilont. Jeruzsálemet.
Istent. Miriam Bernsteint. Teddy Laskovot. Ebben a hideg,
levegőtlen űrben lassan mindannyiukat kezdte megérteni.

598
Meg fogja érteni az egész históriát, mielőtt meglátja
Jeruzsálem kupoláit és tornyait.

New Yorkban este tíz óra volt. Az ENSZ

konferenciaépületében összegyűlt az arab és az izraeli
küldöttség. Minden negyedórában jelentések érkeztek a
helyzetről Bagdadból és Jeruzsálemből. A legújabb
telexjelentések végre biztató híreket hoztak az egybegyűlt
küldötteknek.
Valaki kinyitott egy üveg arakot, és körbeadták. Nem
sokan szóltak az ülésteremben, de ahogy enyhült a feszültség,
némi bizalom, sőt baráti érzés alakult ki a két összegyűlt
csoport között. Egy arab küldött pohárköszöntőt mondott.
Hamarosan mindenki pohárköszöntőre emelkedett, folyt az
arak és az édes bor.
Saul Ezer, Izrael állandó ENSZ-küldöttségének tagja úgy
ítélte, hogy ennyire rokon lelkű előkészítő csoportokat talán
még egyetlen konferencia előtt sem látott. Termékeny lesz a
talaj, melyre az Izraelből és az arab országokból érkező
küldöttek lépnek. Csöndben fölállt, és az egyik szomszédos
irodába ment telefonálni. Egy városi szállodát hívott, és újra
lefoglalta a békeküldöttség szobáit.

Sír-jasub már nem látta a repülőgépet. Visszafordította a

szamarát az agyagsíkságon keletnek, Umma felé. Különös
közjáték zajlott le az Eufrátesz időtlen, változatlan életében.
A nép egy maradványa ismét visszatért Babilonból, egy
másik maradványa pedig ismét úgy döntött, hogy marad. Az
öreg azt képzelte: nagy ünnepség lesz Jeruzsálemben, de
Ummára bizonytalanság vár. Am ha Umma nem marad is

599
meg, a bagdadi és hillai közösség megmarad. S ha azok sem,
akkor megmarad Jeruzsálem vagy valamely más hely. Az Úr
egy nap majd nem teszi többet próbára az ő gyermekeit, és
akkor valamennyi szétszórt maradvány visszatérhet az ígéret
Földjére, abban a biztos tudatban, hogy Sión földjén kívül
nincs immár szükség a diaszpórára ahhoz, hogy vérük
fennmaradjon.
A távolban a nap már Babilon dombjai fölé ért. Sír-jasub
fölemelte a fejét, és tiszta hangon énekelt. Az ének végigszállt
a sivár sík földek felett, átzengett az Eufráteszen, s behatolt
Babilon romjai közé: „Juhaimnak maradékát pedig
összegyűjtöm minden földről, amelyre elűztem őket, és
visszahozom legelőikre, és szaporodnak és megsokasodnak. És
pásztorokat rendelek melléjük, hogy legeltessék őket, és többé
nem félnek és nem rettegnek, sem meg nem fogynak – azt
mondja az Úr.”

600
 Table of Contents
FRANCIAORSZÁG: ST-NAZAIRE
ELSŐ KÖNYV
IZRAEL
A SARON-SÍKSÁG
1
2
3
4
5
6
7
8
9
MÁSODIK KÖNYV
AZ ŐRTORNYOK
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
HARMADIK KÖNYV

601
 BABILON
AZ ISTÁR-KAPU
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
UTÓHANG

602