LEGENDÁK

TÖRTÉNETEK
DAVID GEMMELL
EMLÉKÉRE

DELTA VISION
2016
 LEGENDÁK
Történetek David Gemmell emlékére

Szerkesztette: Ian Whates

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

LEGENDS: STORIES IN HONOUR OF DAVID GEMMELL
Compilation copyright © 2013 by Ian Whates
Introduction copyright © 2013 by Stan Nicholls
„Or So Legend has It” copyright © 2013 by James Barclay
„A Blade to the Heart” copyright © 2013 by Gaie Sebold
„Return to Arden Falls” copyright © 2013 by Ian Whates
„The Drake Lords of Kyla” copyright © 2013 by Storm Constantine
„A Tower of Arkrondurl” copyright © 2013 by Tanith Lee
„Who Walks With Death” copyright © 2013 by Jonathan Green
„Skipping Town” copyright © 2013 by Joe Abercrombie
„The Land of the Eagle” copyright © 2013 by Juliet E McKenna
„All Hail to the Oak” copyright © 2013 by Anne Nicholls
„Swords and Circle” copyright © 2013 by Adrian Tchaikovsky
„Fairyland” copyright © 2013 by Jan Siegel
„Mountain Tea” copyright © 2013 by Sandra Unerman
„The League of Resolve” copyright © 2013 Stan Nicholls

Hungarian translation © Sziklai István, 2016

Borító © Kovács Péter, 2016
All rights reserved!

A mű a képzelet szüleménye. A nevek, szereplők, helyszínek és

események a szerzők képzeletének termékei vagy kitalált dolgok.
Bárminemű hasonlóság valós élő vagy halott személyekkel,
eseményekkel és helyszínekkel csupán a véletlen műve.

© Delta Vision Kft., 2016

A magyar kiadást szerkesztette: Barsiné Gál Erika
Tördelés, nyomdai előkészítés: Giczi Gyula
Korrektúra: Dobos Attila

Kiadja a Delta Vision Kft.

Minden jog fenntartva!
 ISBN 978-963-395-170-5
Delta Vision Kft.

1092 Budapest, Ferenc krt. 40.

Telefon: 36 (70) 322-3093
www.deltavision.hu
 A fantasy tisztelete
Stan Nicholls bevezetője

Néhány évvel ezelőtt a díjátadó ünnepségünkön Alain

Nevant a francia Bragelonne kiadótól – első számú
szponzorunktól – úgy beszélt a nemzetközi fantasy és
science-fiction közösségről, mint egy nagy családról. Egy
olyanról, ami időnként egyszerre hasonlítható a Walton és
az Addams famíliákhoz, de attól még család marad.
A Legendákhoz történeteket írt családtagok bőkezűsége
folytán született meg ez az antológia.
Amikor David Gemmell 2006. július 28-án, ötvenhét éves
korában elhunyt, barátai és munkatársai szerettek volna
módot lelni arra, hogy leróhassák tiszteletüket élete és
munkássága előtt. Ennek konszenzusaként jött létre a
Gemmell nevét viselő díj.
A széles körben csodált szerzőre való megemlékezésen túl
szükségét éreztük egy igazi fantasy díjnak is. Ami alatt azt
értem, amit „tiszta” fantasynek hívhatunk – azt a fajtát, amit
Gemmell írt –, és ami, legalábbis itt, az Egyesült
Királyságban, nem kap figyelmet. A science-fictionnek, a
horrornak, a kriminek és a többi műfajnak mind vannak
díjai, érveltünk, akkor miért ne legyen a fantasynek is?
Rossz rajtot vettünk. Talán túl sok volt a szakács, túl sok
eltérő ötlet született arról, mit is akarunk, és hogyan is
akarjuk. Mindenesetre az ötlet jó ideig függőben maradt.
 A holtpontról Gemmell egyik védence, Deborah Miller
írónő mozdította ki a díjat. A végtelen eszmecserék és
ahelyett, hogy másokat noszogatnánk: tegyenek valamit, azt
javasolta, hogy gyűrjük fel az ingujjunkat, és lássunk
munkához. Deborah energiája és elszántsága volt az, ami
mindennél jobban hozzájárult az álom valóra válásához.
Létrejött egy központi testület, ahol Deborah lett a díj
gyámja. Gareth Wilson, aki jó eséllyel indulhatna a David
Gemmell Első Számú Rajongója címért, mint webmester
lépett színre. Mike „Sparks” Rennie, aki számos
összejövetelen felelt a technikai és a logisztikai dolgokért,
belement, hogy mindezt nekünk is megcsinálja; Christine
Harrison pedig pénzügyi tapasztalatával szállt be mint
pénztárnok. Feleségem, Anne Nicholls a díjátadó ünnepség
programfüzetének szerkesztését vállalta el, engem pedig az a
megtiszteltetés ért, hogy felkértek az elnöki posztra, amelyet
a rövid ideig tartó felindultság és álszerénység leküzdése
után elfogadtam.
Olyan díjat akartunk létrehozni, amit az adott év legjobb
fantasy regényéért ítélünk oda. Mi másnak nevezhettük
volna, mint Legend-díjnak, Gemmell első, legünnepeltebb
regénye után.
Három lehetőség állt fenn: 1) zsűri ítéli oda; 2) a
nagyközönség dönt egy szűkített listáról, és innen a zsűri
hozza meg a végső ítéletet; 3) teljesen nyílt szavazás lesz,
zsűri nélkül.
Minden zsűrizett díj, főleg egy olyan speciális területen,
mint a fantasy, azzal az örök érvényű problémával találja
szemben magát, hogy vajon hol talál megfelelő ítészeket.
Számos módszert végiggondoltunk a probléma
megoldására, beleértve azt a lehetőséget is, hogy a
döntőbizottságot a fantasyolvasók táborából sorsolással
jelöljük ki. De a szóban forgó olvasnivalók irdatlan tömege –
az első, bő listánkon több, mint kilencven cím szerepelt – és
a tény, hogy nem tudnánk kárpótolni az olvasókat a
befektetett időért és erőfeszítésért, erősen megkérdőjelezte
az ötlet létjogosultságát.
A második lehetőség – részben közönségszavazat, részben
a zsűri döntése – a bő listát kezelhető számú elemre sűrítette
volna ugyan, de nem oldotta volna meg a megfelelő ítészek
fellelésének gyakorlati problémáját.
Amikor arra a döntésre jutottunk, hogy a teljesen nyílt
szavazás mellett tesszük le a voksunkat, azzal nem a zsűrizés
útjára lépő díjakat kritizáltuk. Nem kételkedünk abban,
hogy az így hozott döntések tiszteletre méltó módon
születtek. De eltekintve az ítészek összeszedését érintő
gyakorlati megfontolásoktól, filozófiai ellenvetésnek is
nevezhető az, ahogyan a dolgok efféle lebonyolításához
hozzáállunk. Őszintén szólva, a gondolat, hogy egy kis
csoport nyilatkoztatja ki, mi érdemel díjat, és mi nem, már-
már elitista a mi meglátásunk szerint, egyben ellenkezik a
korszellemmel. Egy olyan korban, amikor az átlagemberek
tömegei a technológia segítségével döntenek meg
despotikus rezsimeket, és változtatnak a kormányzati
politikán, bizonyosan rájuk lehet bízni egy könyvdíj
odaítélését is.
Amikor a bizottságunknak nehéz döntéseket kell
meghoznia, van egy egyszerű alapszabályunk: „Mit szeretett
volna Dave?” Tudván, milyen fontosságot tulajdonított az
olvasóknak, biztosra vesszük, hogy Gemmell a lehető
legdemokratikusabb rendszert favorizálta volna, amikor a
nevét viselő díjról van szó. Így tehát a tömegek
bölcsességébe vetettük hitünket.
Egyesek bíráltak minket amiatt, hogy közönségszavazat
dönt. Persze ugyanígy bíráltak volna minket, ha a zsűri
mellett tesszük le a voksunkat. Az egyik ellenvetés úgy szólt,
hogy az olvasók majd összeállnak, hogy megszavazzák
kedvenc írójukat. De hacsak valami elképzelhetetlen módon
nem kényszerítik szavazásra az embereket, akkor
feltehetően valóban kedvelik a szerzőt, akire szavaznak, akár
összehangoltan teszik ezt másokkal, akár nem. Ha
valamiféle részrehajlás mégis beszivárogna – noha nehéz
megfejteni, ez hogyan lenne lehetséges a verseny kellően
nagyszámú szavazótáborral rendelkezik ahhoz, hogy az
efféle részrehajlást jelentéktelenné hígítsa.
A folyamat a következőképpen zajlik. A kiadók által
kibocsátott címekből összeáll egy bő lista, a nagyközönség
pedig ezt tetszése szerint egészítheti ki véleménye szerint
arra méltó és alkalmas címekkel. A bő listára szavaznak, és a
legtöbb szavazatot kapott öt cím alkotja a szűkített listát. A
szavazás második köre dönti el, ki lesz a nyertes. Megbízható
rendszerekkel szűrjük ki a többszöri szavazás lehetőségét.
Az első évben még nem tudtuk, mire számítsunk. Végül a
Legend-díjra közel tizenegyezer szavazat érkezett hetvenöt
országból.
Miközben a hogyanon munkálkodtunk, kerestük a holt is.
Számos helyszín szemre vétele után a londoni Eustonban
található The Magic Circle mellett döntöttünk. Ha csak
annyit mondanánk, hogy karakteres egy hely, azzal nagyon
keveset árulnánk el róla, mi pedig imádtuk különcségét és
bensőséges hangulatát, attól a perctől fogva, hogy átléptük a
küszöbét. A The Magic Circle mint éves
rendezvényhelyszínünk lefoglalásáért köszönettel
tartozunk a korábban már említett szponzorunknak, a
Bragelonne-nak, Franciaország meghatározó fantasy és sci-
fi kiadójának. A Bragelonne-nál Alain Nevant és Stephane
Marsan Gemmell barátai is voltak, egyben francia kiadói is.
A hogyan és a hol kérdésének elrendezése után a mire
fordítottuk a figyelmünket. Valami különlegeset szerettünk
volna trófeaként. Simon Fearnhamm a Raven Armourytól
önként állt elő a tökéletes megoldással – a Gemmell illusztris
hőse, Druss által forgatott csodálatos bárd, Snaga feleakkora
másolatával. Simon Snagája igazán gyönyörű, kézzel
készített alkotás. Mivel megrendelésre körülbelül 2500
angol fontért készítették, úgy véljük, ez a legértékesebb
trófea, ami a fantasy/sci-fi berkekben felajánlásra kerül.
David özvegyének, Stellának és a Gemmell családnak az
engedélyével és segítségével, valamint a kiadók és a
spekulatív regények közösségeinek támogatásával, az első
díjátadásra 2009. június 19-én került sor a The Magic Circle-
ben. Különösen örültünk, hogy Dave lánya, Kate és fia, Luke
is el tudott jönni az ünnepségre. Dave egyik barátja, James
Barclay nyitotta meg az eseményt a Legendából vett
lélekemelő felolvasással. Jamesnek Gemmell munkáiból vett
nyitóidézetei, valamint a díjátadót megelőző fantasy
emléktárgyak aukciója ünnepségeink felbecsülhetetlen
eseményeivé váltak.
Amiben részt vettek „a díj más barátai”, ahogy mi
szeretünk rájuk gondolni – olyan emberek, akik ugyan nem
tagjai a bizottságnak, de akik nagylelkűen segítettek abban,
hogy az esemény zökkenőmentesen folyjon –, köztük
Deborah Miller lánya, Tiffany Lau, Mark Yon, Nick Summit,
Elaine Clarke, Anna Kennedy, Rachel Oakes, és ismét csak a
családnál maradva, lányunk, Marianne Fifer.
A Legend-díj első győztese, minden várakozással dacolva
Andrzej Sapkowski Blood of Elves1 című műve lett, egy
lengyelből fordított regény. A négy másik jelölt egy-egy
„mini Snagát” kapott vigaszdíj gyanánt, és ez azóta is
gyakorlat maradt.
Első ünnepségünk sikerén felbuzdulva úgy döntöttünk,
hogy 2010-ben két új kategóriát vezetünk be. A
Morningstar-díj a legjobb első regényes szerzőt illeti, amiről
úgy véltük, különösen fontos elismerés, mivel David
Gemmell közismerten sok segítséget nyújtott az
íróaspiránsoknak, és buzdította őket. A Ravenheart-díjat
pedig azért hoztuk létre, hogy a legjobb fantasy borító
alkotóját díjazzuk vele, ami a műfaj olyan eleme, ami
szerintünk elismerésre méltó. Mára hivatalosan is David
Gemmell fantasy díjaknak hívják őket.
Abban az évben a Morningstart Pierre Pevel kapta a The
Cardinal’s Bladesért, a Ravenheartot pedig Didier Graffet Joe
Abercrombie Hidegen tálalva című művének borítójáért. A
Legend ismét meglepetést hozott, de bőven rászolgált.
Graham McNeill kapta az Empire-ért. Összesen tizenötezer-
ötszáz szavazat érkezett.
2010 szintén nevezetes év volt, mivel médiapartnerünk
lett az SFX, az Egyesült Királyság első számú sci-fi és fantasy
magazinja.
2011-ben a Morningstart Darius Hinks nyerte el a
Warrior Priesttel, a Ravenheartot Olof Erla Einarsdottir
kapta Tansy Rayner Roberts Power and Majesty című
könyvének borítójáért, míg a Legend Brandon Sandersoné
lett a The Way of Kingsért.
Patrick Rothfuss A bölcs ember félelmével gyűjtötte be a
Legend-díjat 2012-ben, Helen Lowe a The Heir of Nighttal a
Morningstart, Raymond Swanland pedig a Ravenheartot
vihette haza William King Blood of Aenarionjának
borítójáért.
Az egyik dolog, aminek a díjak kapcsán örültünk, a
nemzetköziség zamata volt, hogy a díjak francia, izlandi,
lengyel és amerikai szerzőkhöz és illusztrátorokhoz éppúgy
kerültek, mint britekhez. Íme, a bizonyíték – ha szükség volt
rá egyáltalán –, hogy a fantasztikum irodalmi kifejezése nem
ismer határokat.
 Ez az év tragédiát is hozott, és nagy szomorúsággal töltött
el mindenkit, aki a díjakkal foglalkozott. Május 6-án Deborah
Miller ötvenévesen eltávozott közülünk.
Deborahnál először 2002-ben diagnosztizáltak mellrákot,
ám többször is enyhültek a tünetei. Állapota 2013-ban
fordult ismét rosszabbra, ő pedig szokásos elszántságával
vette fel vele a küzdelmet, de a kezelés eredménytelennek
bizonyult. Békésen hunyt el, férje, Bill vele volt az utolsó
percig.
Deborah bátran és elszántan nézett szembe a rákkal.
Kitartásának tanúbizonysága, hogy betegsége dacára is
ennyi erővel, olyan sokat tett a Gemmell-díjakért. Ezt a
könyvet neki ajánljuk, szeretettel és meghatott
visszaemlékezéssel.
A Legendákból származó bevétel segíteni fog a Gemmell-
díjak állandósításában, ezért pedig Ian Whatesnek és a
Newcon Pressnek tartozunk köszönettel. Egyben hálásak
vagyunk minden írónak, aki önzetlenül rendelkezésünkre
bocsátotta idejét és tehetségét.
De egy családban ez már csak így szokás.

Stan Nicholls
elnök, David Gemmell Awards For Fantasy
2013. augusztus

www.gemmellaward.com
 Így szól a legenda
James Barclay

– Vissza a sorba! Így megnyílik a jobbszárny!

Hirad nem törődött a balról felharsanó kiáltással, hárított
egy kardszúrást, lebukott egy vad suhintás elől, pengéjét
pedig ellensége mellébe mártotta. A férfi elesett, vér
spriccelt a sebből, és fröcskölt a szájából.
A fémes szag megcsapta Hirad orrát, akárcsak a vele
szemben állók félelme. Még csak húsz év körül járhatott, és
Lord Arlenért harcolt Pontois báró ellen. Erre született. Ez
teszi majd gazdaggá. Talán még híressé is.
Hirad már lépett is, hogy még beljebb törjön az ellen
sűrűjébe, ám ekkor valaki visszarántotta: egy kéz markolta
meg bőrzekéjének nyakrészét, de úgy, hogy majdnem a
hátán landolt, és két lépésre került következő célpontjától.
Mindenütt máshol heves harcok dúltak. Varázslatok
csapódtak a földbe, feltartóztatva a tartalékosokat. A
varázspajzsok fényesen ragyogtak fel a becsapódások
hatására.
– Tartsd a sort! – vakkantott rá egy hang.
– Téged meg ki tett meg parancsnoknak?
– Én nem parancsolok, én csak nagyon szeretném megélni
a reggelt. Összpontosíts!
Az ellenség ismét meglódult. Hirad kétségbeesett
pillantást vetett a tőle balra álló harcosra. Még
kétségbeesettben szerette volna jól képen törölni, de ezzel
várnia kellett. Itt, a csatatér sarában és vérében Arlen
csapatai talán háromszáz emberrel és mágussal álltak
szemben, akik a Gyernath kikötőjébe vezető főutakat
akarták elfoglalni. Hiradék feleennyien lehettek, de
szárnyaikat gondosan védelmezték a mágusok és vagy ötven
lovas, akik sikeresen szűkítették az előcsatározás vonalát,
így az esélyek kezdtek kiegyenlítődni.
Hirad arca égett a megaláztatástól, de várt. Az ő
szakaszukon a vonal bezárult. A harcos hallotta, hogy tőle
balra egy, a földhöz ütögetett kardhegy jelzi az időt. Aztán az
ütögetés megszűnt. Hirad érezte a tőle jobbra és balra
állókból áradó feszültséget. Támadott.
Az előtte álló férfi magas volt és inas, tőrt és hosszúkardot
tartott a kezében. Hirad cselezett, mintha balra akart volna
sújtani. A férfi arra rántotta a tőrét, hogy hárítson. Hirad
ekkor jobbjába kapta a kardját, és belevágott a férfi oldalába.
Az erre hátratántorodott. Hirad lépett egyet előre.
– Ne! – bömbölte a hang balról, amihez jobbról egy másik
is csatlakozott.
Egy kétkezes penge hegye hajszálnyival vétette el Hirad
bal karját, mielőtt egy ellenséges harcos derekába hasított
volna. A balszerencsés alak oldalra dőlt, neki Pontois egy
másik katonájának, és a bele a sárba ömlött.
Hirad rászánt a harcosra egy pillantást, miközben a
pengéje átjárta ellenfele szívét. Amaz nagydarab volt,
valamivel öregebb Hiradnál, feje kopaszra borotvált,
mellkasa roppant széles. Vagyis más szóval egy jellegzetes,
lassú mozgású, csupa izom, két lábon járó hulla, akikből már
oly sokat látott. Főleg arccal a porban.
– Legközelebb belesétálsz a lendítésébe, és akkor a veséd is
bánja – mondta egy hang jobbról.
 Az előtte álló harcosok haboztak. Hirad hátrafordult, és
felmordult, intve a többieknek, hogy előre. Azok, ha
lehetséges, csak még gyorsabban hátráltak. Parancsok
röpködtek a csatatéren.
– Vissza. A. Vonalba! – tagolta a vastag szájú, lomha alak.
Hihetetlen módon ekkor egy harmadik hang is közbeszólt.
Hirad érezte, hogy szinte felforr tőle a vére.
– Kiválnak a harcból. Talán mindannyian elhátrálhatnánk
és lehiggadhatnánk.
Hirad az emberre nézett, aki a következő áldozata lett
volna. Látta az arcán a megkönnyebbülést, és látta remegő
karját. A Pontois-kutya biccentett, amit feltehetően
tisztelete jelének szánt. Hirad a földre köpött. A parancsok
ismét végighullámoztak a vonalon. A két fél elvált
egymástól, a saroglyavivők és a gyógyítócsapatok
előrohantak.
Hirad, akinek a kardjáról még mindig vér csöpögött, a
nagyszájú felé fordult. Meg is látta, kétkezes pengéjéről egy
máris koszos ronggyal tisztogatta a vérmocskot. Egy mágus
– feltehetően az, aki az előbb közbeszólt – szállt le a közelben,
megszüntetve árnyszárny varázslatát. Tünde volt, aki fajtája
szokása szerint valószínűleg fontosabbnak hitte magát
náluk. Hirad odasétált az izmos alakhoz, tökéletesen
tisztában azzal, hogy kardjáról a vér egyenesen a másik
csizmájára csöpög. Kissé felfelé kellett néznie, hogy
belebámuljon a nagydarab önelégült képébe.
– Ha még egyszer veszélybe sodrod az életemet, a beleiden
fogok táncolni, miután felnyitottam azt a hájas hasadat!
A nagydarab folytatta kardja tisztogatását, nem is nézett
Hiradra, úgy válaszolt:
– Nem érted, hogy mi történt. Bár azt javasoltam, maradj a
vonalban, te úgy döntöttél, kilépsz belőle. Egyben kissé
eltértél balra is, így a pengém útjába kerültél. Saját magad
sodortad veszélybe az életedet. Az enyémet kétszer tetted
kockára, akárcsak a jobbodon állóét is. Ne forduljon elő
többet!
– Gondolod, neked kell megtanítanod arra, hogy
harcoljak, nagyszájú? – kérdezte indulatosan Hirad, és
erősebben markolta a kardját. – Nem akarod most rögtön
megpróbálni?
Hátraszökkent néhány lépést, és harcra készen emelte fel
a pengéjét. A másik folytatta a kardpucolást, bár legalább
most már méltóztatott ránézni.
– Ha keresel valakit, akin levezetheted a dühödet, ott az
ellenfél, ami visszajön, amint a csatateret megtisztították.
Legjobb lesz, ha arra tartogatod az erődet.
Minden egyes szava csak még inkább felkorbácsolta Hirad
dühét.
– Igazán? Te meg azt hiszed, az önkényes
parancsosztogatással elrejtheted, milyen rossz harcos vagy?
Ezzel már felkeltette a másik figyelmét. A bikafejben ülő
szempár összeszűkült, az arc kipirult. A férfi a földre dobta a
rongyot. Kardja hegye vonalat húzott a sárba, ahogy
megindult Hirad felé.
– Uraim, nem most van itt a harc ideje – szólalt meg ekkor
az a fegyveres, aki másodikként szólt Hiradra.
– Maradj ki ebből, ficsúr, vagy te leszel a következő –
morogta Hirad a válla felett.
– Engem csak az érdekel, hogy túléljem – mondta a
nagydarab ember. – És ha ehhez el kell fenekeljelek, akkor
pontosan ezt fogom tenni.
– Nem vagy elég gyors, hogy legyőzz – vágott vissza Hirad.
Háromszor is kezet cserélt a kardján, hogy aztán
előrelendüljön. A nagydarab félreütötte a pengéjét a
sajátjával, lépett egyet, majd tenyéréllel mellbe vágta
Hiradot. Aki elterült, a hátán landolt. Egy szívdobbanással
később a kétkezes penge kőkemény hegye feszült a torkának.
– Mit is mondtál?
– Jól van, elég gyors vagy, de vagy annyira tökös, hogy
belém is döfd azt a kardot?
A nagydarab erre megrázta a fejét.
– Nem vágyom arra, hogy megöljelek vagy bármi más
módon ártsak neked. Azért vagyunk most itt, hogy
elvégezzük a feladatunkat, és hacsak nem tévedek, mind
életben akarunk maradni, hogy megkaphassuk a
járandóságunkat.
Tökéletesen nyugodtan beszélt. Hirad annyira le akarta
teríteni, hogy az már fájt, de ehhez nem volt éppen a legjobb
helyzetben. A sárba dobta a fegyverét, és felemelte a kezét. A
nagydarab bólintott.
– Jó. Akkor készülődjünk, és igyekezzünk segíteni egymást
a mai napon! Rendben?
Hirad vállat vont. A kardhegy elmozdult a torkától, a
nagydarab pedig hátat fordított neki, és elindult az egyik
vizeshordó felé. Hirad erre talpra szökkent, pengéjét a
sárban hagyva, azzal a szándékkal, hogy az öklével végezze
be, amit a fegyverével kezdett. Ekkor hátulról karok fogták
át, erős karok.
– Hé, barátom! – súgta egy hang a bal fülébe. A ficsúré. –
Legjobb lesz ezt ennyiben hagyni, hacsak nem akarsz még
egy leckét kapni.
Hirad megdermedt.
– Engedj el, vagy eltöröm mindkét karodat!
– A fenyegetőzés már jól megy, nem igaz? – kérdezte a
tünde, aki szintén közelebb somfordált.
Hirad erre felé köpött. A karok viszont csak még
szorosabban ölelték, az oldalához préselve a sajátjait. Hirad
hátrarúgott, és hallotta, amint a másik felmordul, ahogy
sípcsonton találja.
– Meg akar alázni. Nem tiszteli a tehetségemet. Nem
hagyom ennyiben ezt a hazugságot! Engedj már el!
Hirad megint megpróbált kitörni a harcos szorításból.
Ismét rúgott egyet, és még a fejét is hátralendítette, remélve,
hogy betörheti a fattyú orrát, de csak annak vállát találta el.
– Elég! – A nagydarab vizet zúdított Hirad arcába, és
annyira közel hajolt, hogy jóformán összeért az orruk. A vér
szaga verítékével keveredett. – A megaláztatásodat egyedül
magadnak köszönheted. Ideje lehiggadnod, és amíg ez
sikerül, hadd mondjak el valamit: ha nem tisztelném a
tehetségedet, korábban nem húztam volna vissza a
pengémet. Hány éves vagy?
Hirad erre csak vállat vont, haragja csak árnyalatnyit
enyhült.
– Húsz-egynéhány, talán huszonegy. Igazából nem
számolom.
– És mióta harcolsz?
– Nem tudom... valószínűleg öt éve.
A nagydarab hátralépett egy kicsit.
– Csak ámulok, hogy még élsz.
Hirad erre kihúzta magát annyira, amennyire az őt lefogó
szorítása engedte.
– Én a legkevésbé sem. Mert gyorsabb és jobb vagyok
náluk.
– De főleg szerencsésebb – felelte rá a nagydarab. –
Szerintem most már elengedheted... hogy is hívnak?
– Sirendor Larn – felelte a ficsúr.
És elengedte Hiradot, aki néhányszor megmasszírozta a
vállát, majd hátranézett. Sirendor úgy festett, mint aki az
imént öltözött fel. Ruhája és könnyű bőrvértje szinte
makulátlanul tiszta volt, és ha Hirad nem tudta volna, hogy
egész délelőtt harcolt, nem hitte volna el.
– Köszönöm, Sirendor – mondta most a nagydarab. – És
szeretnénk megtudni a te nevedet is.
– Hidegszívű Hirad. Ne felejtsétek el! Senki más sem fogja.
– Efelől nincs kétségem – mondta a tünde. – Bár lehet,
hogy az oka nem az lesz, mint amire vágysz. Egyébként Ilkar
vagyok.
– Akkor hát mindannyian bemutatkoztunk.
– Kivéve téged, nagyszájú – morogta Hirad. – Hogy
hívnak?
– Lényegtelen – hárította el a nagydarab.
– A fuldokló istenre, mekkora egy segg vagy!
– Viszont gyors is. Gyorsabb nálad. Ráadásul pár évvel
öregebb is, és még mindig élek. Akarod tudni, hogy miért?
Hirad nem akarta.
– Így is, úgy is elmondod.
– Igen, mert hallanod kell, különben feledhetetlen neved
után hamarosan odakerül a nyugodjék békében felirat is.
– Ezt erősen kétlem.
A nagydarab az ajkához emelte az ujját.
– Legalább megnevettetsz... Öt év elteltével már igazán
észrevehetted volna, hogy általában azok élnek sokáig, akik
együttműködnek a mellettük harcolókkal és a közelben lévő
mágussal, már ha van egy kis eszük.
– Azt vettem észre, hogy még élek.
A nagydarab felhorkant.
– Uram, adj erőt, hogy átvészeljem a rám váró
megpróbáltatásokat!
– Ne zavartasd magad, mert nincs szükségem a
leckéztetésedre! Tudok vigyázni magamra.
– Azt észrevettem! – A nagydarab akkorát ordított, hogy
Hirad varkocsai is meglebbentek tőle. – Ma délelőtt is
feltűnt, még mielőtt beálltam a vonalba. Tavaly pedig
láttalak harcolni Feketetövis embereivel, és alig harminc
napja is, a Rache-féle fiaskónál. Amit ott műveltél az...
lenyűgöző volt. Jó vagy. Igazán, de igazán jó. De
valahányszor megkezdődik a harc, meggondolatlan
lépéseiddel védelem nélkül hagyod magad és a körülötted
lévőket. Ez pedig az életedbe fog kerülni, ahogy máris az
övékbe került.
– Ez az ő gondjuk – felelte Hirad.
– Nem, te tökfilkó, ez a tiéd – vicsorogta a nagydarab.
Hirad önkéntelenül is meghökkent rajta. – Magasságos
fuldokló istenek, miért vagy ilyen makacs? Északon
születtél, nem igaz?
– És büszke vagyok rá.
– Azt én is látom. Jól van, megpróbálom még egyszer. Te
pedig tégy meg minden tőled telhetőt, hogy megérts,
rendben?
– Nem vagyok ostoba! – csattant fel Hirad.
– Nem sok mindent láttunk eddig, ami alátámasztaná ezt
az állításodat – jegyezte meg Ilkar.
– Te is befoghatod, hegyesfülű!
– Ez egy háromezer éves sértés. Micsoda lángelme! – szúrt
oda Ilkar. – Minek pazarolod rá az idődet?
– Minek ácsorogsz itt, ha nem azért, mert kíváncsi vagy,
mit fog mondani? – szól közbe Sirendor is. – Én tudom, hogy
ezért vagyok itt.
Hirad érezte, hogy ismét lángolni kezd a képe. Szerette
volna, ha a kezében tudhatja a kardját, de az ott hevert a
földön, pengéjén kezdett megalvadni a vér.
– Figyelj rám! – szólt rá a nagydarab, megvárva, míg Hirad
ismét ránéz. – Azért vagy itt, mert tehetséges vagy. Arlen
tudja, kit fogadjon fel. Pontois polgárőrsége hű és kemény
harcosokból áll, akik összedolgoznak. Mondd csak, Hirad,
mit kapsz fizetségül, ha veszítünk ebben a harcban?
– Természetesen semmit.
– Pontosan. És nagyobb részt kapsz, ha kevesebben érjük
meg, hogy felvehessük a bérünket, ha győzünk?
– Nem, de az ötlet jó.
– Higgy nekem, erre sosem kerül sor! – mondta a
nagydarab. – És mit gondolsz, jobbak a túlélési esélyeid, ha
közülünk többen harcolnak tovább?
Hirad az égre emelte a tekintetét.
– Ez nyilvánvaló.
– Remek! Akkor érted, mire célzok.
Hirad csak bámulta a másikat, miközben körülöttük egyre
erősödött az újabb harcra készülődő harcosok és mágusok
csapta zaj.
– Azt akarod mondani, hogy nekem élve kelletek, mert
azzal növelem annak az esélyét, hogy megkapom a béremet?
– kérdezte végül.
A nagydarab mosolyra húzta az ajkát.
– Pontosan. Vagyis azt javaslom, dolgozzunk össze!
Láttalak harcolni téged is, Sirendor, nagyon gyors a kezed és
fürge a lábad. Te meg, Ilkar, igen képzett mágus vagy. Lenne
kedved együtt dolgozni velem... velünk?
Azok ketten bólintottak.
– Hirad?
– Minél jobban boldogulok egyedül, annál többet kapok
legközelebb.
A nagydarab felsóhajtott.
– És annál hamarabb halsz meg. Szóval, most az egyszer,
csinálnád az én módszerem szerint?
Hirad a véletlen szülte társaira nézett. Ő egyáltalán nem
így látta ezt vagy bármely más harcot, ám akadt valami
végtelenül meggyőző ebben a nagy izomhegyben. Úgyhogy
vállat vont.
– Jó! Az egyik szárnyat fogjuk tartani, szerintem a balt.
– Hogy minél messzebb kerüljünk a harctól? – kérdezte
Hirad.
– Nem – felelte a nagydarab, és hangjába árnyalatnyi
ingerültség vegyült. – Hanem mert Pontois még nem vetette
be ellenünk a legjobbjait. Erre most fog sor kerülni, ők pedig
a szárnyakon próbálnak megtörni minket, és én úgy látom, a
bal a gyengébb, így ott próbálkoznak majd. Úgyhogy
türelmesen, hátrébb várunk. Szeretném ezt pár óra alatt
letudni, és ti segíthettek, hogy így is legyen.
– Nem akarod, hogy beálljunk a vonalba?
– Nem, hasznosabb lesz, amikor az elkerülhetetlenül
megnyíló résbe nyomulunk be – felelte a nagydarab. – Majd
beszélek a parancsnokkal. Ott találkozunk!
– Miért csinálod ezt? – kérdezte Hirad.
– Először éljük túl a napot!
Hirad elmosolyodott, kíváncsi lett.
– Ez valamiféle próba, igaz?
– Csak támadt egy ötletem. Régi történet, új megközelítés.
Ezzel a nagydarab eltrappolt. Hirad Sirendorra nézett.
– Erősebb vagy, mint amilyennek kinézel.
– Te meg büdösebb.
Hirad látta, hogy a másik szeme felcsillan, és kihallotta a
hangjából a melegséget.
– Akkor legalább tudod, hogy hol vagyok, oda sem kell
nézned.
Sirendor felnevetett, majd lehajolt, felkapta Hirad kardját,
és markolattal előre odanyújtotta neki.
– Pontois vér festi vörösre, bár látom, akad még rajta pár
száraz rész.
– Meglátom, mit tehetek ez ügyben – felelte Hirad.
 Elindultak az újraformálódó vonal mögött, miközben
Pontois polgárőrsége is gyülekezett. Hiradnak nem tűnt fel,
hogy másképp oszlanának meg az erőik. De amíg akadt
ellenség, akivel harcolhatott... Ilkar zárkózott fel mellé. Az
ifjú ránézett, és kissé elszégyellte magát.
– Sajnálom azt a hegyesfülűzést – mondta.
Ilkar felhúzta a szemöldökét.
– Ne is foglalkozz vele!
– Úgy értem, a füled még csak nem is hegyes, igaz? A
„levélfülű” pontosabb lett volna.
– Erre nem igazán tudok mit válaszolni – felelte Ilkar.
– Ez netán egy bók akart volna lenni? – érdeklődött
Sirendor.
– Igazából nemt’om – vont vállat Hirad. – És akkor te most
öreg öreg vagy, avagy fiatal öreg?
– Én? – nézett rá Ilkar.
– Szóval, azt látom, hogy Sirendor mennyi idős.
– Neked sok barátod lehet, igaz? – kérdezte Sirendor.
– Nem igazán – vallotta be Hirad.
– Ki gondolta volna?
– Hogy válaszoljak módfelett otromba kérdésedre, nem,
nem vagyok öreg. Sem a tündék, sem az emberek mércéjével
mérve.
Hirad rámeredt.
– Harminchét vagyok, érted?
– Elég öreg ahhoz, hogy az apám legyél – közölte Hirad.
– Ami igazán lehangoló gondolat.
– Kérdezhetek valami mást?
– Van választásom?
Hirad elvigyorodott.
– Nem igazán van. Szóval: nem fogsz ráunni a hosszú
életre?
– Hogy mi? Nem, persze hogy nem. Miért, te igen?
 – Én nem fogok addig élni, mint te – vetette ellen Hirad. –
Úgy sejtem, hogy mire olyan hatvan leszek, az éppen elég is
lesz. Te viszont még tovább élsz négy- vagy ötszáz évet,
nem?
– Igen, valami ilyesmi.
– Mindig az járt a fejemben, milyen lehet tudni, hogy ilyen
hosszú élet áll előtted.
Ilkar egy pillanatra rámeredt.
– Tudod, ez egy igazán jó kérdés. Mármint a te
szemszögedből. Azt hiszem, mi igen eltérő módon nézzük az
időt. Az én szemszögemből nézve, ti, emberek, alig éltek
valamit, mielőtt meghaltok. Mindig elámulok azon, hogy
nem hangol le titeket, milyen kevés idő jut nektek.
– Ki mondja, hogy nem hangol le? – kérdezte Sirendor.
Előttük gyülekezni kezdett a lovasság. Mögöttük
Gyernath városa folytatta szokásos napi tevékenységét, mit
sem törődve a határain kívül zajló összecsapással.
Tulajdonképpen ostobaság volt az egész. Egy olyan útért
harcoltak, ami az év felében egyébként is járhatatlan. Az út
Arlené volt, Pontois pedig magának akarta, mert az út
birtokosa vámot róhatott ki a kikötőbe tartókra és onnan
indulókra. És ez tekintélyes összegre rúgott.
Hirad tudta, hogy ezzel nem kellene törődnie, de míg úgy
tűnt, hogy Arlen mindig joggal és igazolhatóan cselekszik,
addig Pontois csak egy pöcs. Ami azt jelentette, hogy
mindenki, aki érte harcol, az egy pöcs, akik pedig ellene,
azokban volt valami, legyenek akár zsoldosok, akár nem.
– ...mellesleg – jegyezte meg éppen Sirendor – a mi
névtelen barátunknak úgy tűnik, van egy terve.
– És mi lenne a terve? Mármint a mai napot követően –
érdeklődött Hirad.
– Nos, a zsoldoscsapatok nagyon divatosak – világosította
fel Ilkar. – Remélem, ezen töri a fejét.
 – Ó, igazán? Ennyi lenne? – Hirad szája legörbült. – És
miért nem árulja el a nevét?
– Hogy eltűnhessen, ha nem válik be, azt hiszem – vélte
Sirendor.
– Hogy ő? A hatlábnyi termetével, csillogó fejével és olyan
testalkattal, mint apám díjnyertes bikáinak volt? Tényleg
nem feltűnő jelenség.
Mintha csak azért tenné, mert róla beszéltek, a nagydarab
alak odaügetett hozzájuk.
– Most már mind barátok vagyunk? – kérdezte.
– Nos, már nem akarom őket megölni, ha erre gondolsz –
jegyezte meg Hirad.
– Ez is megteszi. Nos, mindent elrendeztem. A
részlegparancsnokok továbbítják, hogy Pontois feltehetően
hol támad, a jobbszárnyon is lesz egy tartalékunk, a
centrumot pedig megerősítettük, hogy biztosan kitartsunk.
Nekem pedig az kell, hogy mind kövessétek a példámat.
Ilkar, ez rád is vonatkozik.
– Ööö, rendben.
– Felmerül majd benned a kétség, de várd meg, míg
kibontakoznak a dolgok, és ha bízol abban, amit teszek,
elfogadod!
– Erre hajlandó vagyok.
– Remek! És ti ketten? – Hiradra nézett, miután Sirendor
bólintott. – Gondolod, hogy sikerül megfékezned öngyilkos
lépésekre irányuló hajlamaidat?
– Fogalmam sincs.
– Rendben, akkor úgy kérdezem: elfogadod, hogy
visszahátrálsz, amikor azt ordítom?
– Megpróbálom.
– És lebuksz, amikor azt mondom?
– Erre képes vagyok.
 – Ennyi elég is lesz. Hirad, tiéd a közép, én leszek tőled
balra, Sirendor pedig jobbra. Ilkar, kezdetnek kérnék egy jó
erős, kemény pajzsvarázslatot. Azt hiszem, számíthatunk
lövedékekre.
Nem kellett sokáig várniuk. Pontois csapatai futva
közelítettek. Arlen vonalán végig parancsok röpködtek, és a
varázspajzsok energiái sercegve keltek életre, felmelegítve a
levegőt. Tőlük balra lovasok, vagy huszonöten gyülekeztek
laza alakzatban, szemüket a nyílt terepen könnyű vágtában
közeledő ellenséges lovasságon tartották. Az erőtlen
napfény megcsillant páncéljukon.
Harminc yarddal odébb a kardosok vonala kettévált: az
első sor törtetett tovább, a második megállt.
– Nyílzápor! – kiáltotta a nagydarab.
Nyílvesszők szelték át a két had között a levegőeget.
Arlen íjászai viszonozták a szívességet. Vesszők csapódtak
a pajzsoknak, gyenge pontjaikat, réseiket keresgélve. A
nyílzápor folytatódott, Hirad fülét azonban még mindig
nem ütötte meg fájdalomkiáltás. Igaz, nagyon hangosnak
kellett volna lennie, hogy áthallatsszon a rohamozó
polgárőrség csatakiáltásán és Arlen embereinek
gúnyolódásán.
A nyílzápor abbamaradt. A két vonal összecsapott. Az
ellenséges lovasság teljes vágtába ment át, Arlen pedig
válaszul szintén megindult, hogy fogadja a rohamukat.
Hirad látta, hogy az ellenség a szárnyukra mér erős csapást.
Kardmarkolata után kapott.
– Nemsokára meglesz a lehetőséged, hogy használd –
szólalt meg a nagydarab. – Ilkar, varázspajzsot!
– Azonnal!
Az ellenséges vonalak mögött több csapat mágus
mozgolódott. Míg fivéreik és nővéreik a polgárőrséget
védelmezték, addig ők különleges célpontokra
összpontosítottak. Hirad őket figyelte, már amennyire az
előtte tolongó testek sorfala ezt megengedte.
– Nyilakat a közeledő mágusokra! – kiáltotta a nagydarab.
– Szorongassátok meg őket!
Vérgejzír lövellt a levegőbe Hirad előtt. Arlen egyik
embere hátrazuhant, ahogy a torkát felhasították. Egy
másik férfi lépett oda, hogy betöltse a rést, szétvetett lábbal
állva meg a haldokló zsoldos felett. Hirad mindkettejüket
ismerte. Nyilak kezdtek záporozni a közeledő mágusok
csapataira és melléjük; varázspajzsok villantak fel.
– Elkaphatjuk őket – jegyezte meg Hirad.
– Ezért kértem a nyílzáport – mondta a nagydarab. – De
még várjatok!
A két lovasság a csatárlánctól jó húszyardnyira csapott
össze a nyílt terepen. A már eddig is szörnyen hangos
csatazaj fülsiketítővé vált, elnyomta az elharsogott
parancsokat, de még a sebesültek és a haldoklók kiáltásait is.
Az előrenyomuló máguscsapat megtorpant, és szinte
azonnal varázslásba fogtak.
– Ördög és pokol! – dörmögte a nagydarab. –
Varázspajzsokat! Azonnal!
Engedelmeskedtek a kiáltásának, de nem elég gyorsan.
Lángoló gömbök süvítettek át az égen, és vágódtak a
szárnyon harcolók közé. Pontois emberei gondosan
felkészültek, és parancsra elhátráltak, az őket védelmező
mágusok pajzsai máris a helyükre kerültek. Fentről lángok
záporoztak, és csak úgy dőlt a hőség. Gömbök robbantak a
védtelen embereken, hamuvá és gőzzé perzselve őket. A
becsapódásoktól megremegett a föld. Az ellenséges lovasság
áttört és elkanyarodott, felkészülve a rohamra, Pontois
legjobb katonái pedig már rohanva rontottak a vonalban
tátongó résekre.
 – Ilkar, jeget vagy jégesőt, ahogy tetszik! Méghozzá most!
Hirad, Sirendor, mellém!
Arlennek elég embere maradt, hogy betömjék a réseket,
de a támadás okozta döbbenet túl sok arcra ült ki, és Hirad
úgy látta, egyik-másik harcostárs már csak két lábon járó
hulla. Tőle balra Arlen lovassága vágtázva igyekezett elvágni
Pontois lovasságának útját. Akadtak, akik kiváltak, hogy a
mágusok csoportjait kergessék szét. A nagydarab alak
megindult előre, kardjával ütögetni kezdte a még parázsló
földet. Mindenütt égésszag terjengett, a füst csípte az
emberek szemét. A három harcos gyorsan
meghosszabbította az újonnan nyílt balszárnyat.
– Kész vagyok! – szólalt meg mögöttük Ilkar.
– Tökéletes – mondta erre a nagydarab. – Ilkar, bízom
benned. Hirad, Sirendor... a földre!
Hirad hasra vetette magát, szinte az előtte álló
tagbaszakadt harcos lábához. Figyelmeztető kiáltást hallott.
Szörnyű hideg söpört végig felette, üvöltő szél süvített. Hús
és szövet recsegését hallotta, ahogy azok megfagytak, és az
eljegesedett torkokban félig megrekedt, elfojtott ordításokat.
Jégszél: a leghatékonyabb varázs.
– Fel és előre! – harsogta a nagydarab. – Ilkar, talán
érdemes készenlétbe helyezni egy erőtölcsért, de rád bízom.
– Legfőbb ideje!
Hirad talpra szökkent. Ilkar varázslata szörnyen
hatékonynak bizonyult: megfeketedett hullák hevertek
előtte a földön. A varázsfuvallat széle elérte az ellenséges
lovasságot is, és szétzúzta a csatarendjüket. Három ló a
földön hevert, kettő ide-oda támolygott, miután halálosan
megsebesültek a dermesztő szélviharban. Hirad látta, ahogy
az egyik férfi karjának hűlt helyét bámulja, és újra meg újra
felüvölt. Maga a végtag megfeketedve és szétroncsolva
feküdt mellette.
 Hirad tartotta a lépést a nagydarab fickóval és
Sirendorral. A csata hangulata megváltozott. Mindkét fél
egy-egy csapást mért a másikra, és a kezdeményezés
visszakerült a védőkhöz. Hirad felemelte a pengéjét.
Mindhárman egyszerre sújtottak le. Hirad csapását részben
hárította az ellenfele, ám ettől megnyílt a védelme. Hirad
visszakézből sújtott le, és pengéje mélyen belehasított a
harcos nyakába. Mellette Sirendor kardcsapásokkal
összezavarta ellenfelét, majd a szerencsétlen nyakába
mártotta kardjának hegyét. A nagydarab viszont nem
finomkodott: egyetlen csapással félreütötte áldozata
pengéjét, és ugyanazzal a lendülettel be is zúzta a
koponyáját.
– Állj! – harsogta. – Ilkar, mid van?
Hirad megfékezte lendületét, és inkább azokat nézte, akik
a következő sorban előbb halott bajtársaikra pillantottak, és
csak utána léptek ki, zárva a sort. Hallotta, hogy a két
lovasság ismét összecsap. Egy ló felnyerített. Egy kürt az
elszakadás jelét harsogta. Paták dübörögtek a sárban.
– Erőtölcsérem – felelte Ilkar.
– A jelemre! – A nagydarab kardjával megütögette a földet.
– Elkapjuk őket. Előre!
Hirad lépett egyet előre, egyik kezéből másikba dobálta a
pengét, majd ellenfele oldalába vágta. Sirendor rövid ideig
vívott az egyik ellenséggel, mielőtt bevitte a halálos csapást,
a nagydarab pedig gyomorszájon rúgta ellenlábasát, amikor
csapását magasan hárították és félreütötték.
– Állj! – bömbölte most, amint pengéje belehasított a
földre zuhant ember gyomrába. – Ilkar, zavard szét a
lovasaikat!
– Ó, rendben! Jó terv.
Ilkar változtatott a célponton. Hirad érezte, hogy a
mágiától bizseregni kezd a válla. Balra nézett. Pontois
lovassága éppen rendezte sorait, de még mindig nem álltak
össze, amikor lecsapott rájuk Ilkar erőtölcsére, egy kifelé
terjeszkedő mágikus kör, ami olyan kemény volt, akár a kő,
és a mágus tenyeréből indult. Mivel varázstudóik még csak
most szedték össze magukat a legutóbbi összecsapásból, az
erőtölcsér szanaszét szórta a védtelen lovakat és a hátukon
ülőket. Lábak rogytak meg, lovak buktak fel, és lovasok
csontjai törtek a rájuk zuhanó hátasaik súlya alatt.
– Tovább!
A Sirendor mellett álló Arlen-zsoldosok összeszedték a
bátorságukat, és ezúttal velük együtt mozdultak. Hirad jól
megvetette a lábát, kardját erős, fej feletti vágásra lendítette,
majd előredőlt, és keresztben felhasította ellenfele mellét. A
nagydarab közben félreütött egy oldalának irányzott
fejszecsapást, lefejelte a fejszés orrnyergét, aztán felfelé
rántotta a pengét, és ágyéktól bordáig kettévágta ellenfele
testét.
– Állj!
Arlen lovassága oldalról rontott Pontois polgárőreinek. Az
őket védő varázspajzsokról sisteregve pattantak le a
kétségbeesés szülte mágikus támadások. Kürtök rivalltak
Arlen vonalán, és mindenfelé emberek nyomultak előre, a
csatazaj egyre fokozódott.
– Ezzel vége is – állapította meg Hirad.
– Így van – felelte a nagydarab. – Még két óra, nem több.
Nos, mit gondolsz, nem az én módszerem a jobb?
Hirad csak vállat vont.
– Ezúttal az volt.
– Mindig az. Gyerünk, mutassuk meg nekik, merre van az
otthonuk!

– Nem mondtam ilyet.

 – De bizony, hogy rohadtul mondtál. Sőt, azt is állítottad,
hogy ez az egyetlen ok, amiért jöttél.
Hirad ismételten nagyot kortyolt Feketetövis igen finom
vörösborából, és kinyújtotta kupáját, újratöltést kérve. A
nagydarab megtette.
– Nem ez volt az egyetlen oka – terült szét mosoly Hirad
arcán. – Azt is említettem, hogy az ingyen szállás is roppant
fontos.
– Mondtam neked, hogy csak egy potyázó – jegyezte meg
Ilkar.
– Én pedig mindnyájatokkal közöltem, hogy tudom, mit
csinálok – felelte a nagydarab.
– Szerintem most jön a lényeg – vélekedett Ilkar.
– Ahhoz jóval többet kell vedelnem – fintorodott el Hirad.
Így hát itt voltak, és Hirad szinte el sem hitte: akár ingyen
volt az étel, az ital, a szállás, akár nem. Már nekivágtak
Sirendorral és Ilkarral a Korinába vezető útnak a
Gyernathban tartott győzelmi mulatságot követő reggelen,
amikor beérte őket a nagydarab, és visszahívta őket ebbe a
fogadóba, mondván, meg akar beszélni velük valamit. Hirad
még mindig nem tudta biztosan, miért ment bele, hogy
meghallgatja, mit akar mondani a férfi. Valószínűleg azért –
bár ezt senkinek sem vallotta volna be –, mert eléggé
megkedvelte mindhármukat, pedig megesküdött, hogy nem
barátkozik össze senkivel a hadrendből. Túlságosan illékony
egy élet volt ez.
Mégsem fordított nekik hátat és lovagolt el Rache-ba vagy
Orytte-ba, ahol pedig azt hallotta, munka van kilátásban.
Úgyhogy most itt ült a Varjútanyán a két emberrel és a
tündével, akiket alig néhány napja még meg akart ölni, egy
hátsó teremben, ami tele volt kényelmes székekkel és tűz
melegítette fel.
 Hirad megcsóválta a fejét, és jót kuncogott, míg a
nagydarab ismét megtöltötte a kupáját.
– Mi az? – kérdezte a férfi.
– Semmi. Csak gondolom, az élet már csak ilyen
fordulatos. Szóval, miről akarsz beszélni? – érdeklődött
Hirad.
A nagydarab ekkor letette a boroskancsót a
kandallópárkányra, és odaállt a tűz mellé, ahol
mindannyian jól láthatták.
– Tudjátok, nem atyáskodni akarok felettetek, csak
szeretnék összerakni egy jó csapatot, ami az összes többitől
különbözik.
Hirad megvakarta a fejét. Ilkar öntötte szavakba
értetlenségét.
– Hogyhogy különbözik? Felteszem, nem az összetételére
gondolsz.
– Nem, nem arra. Nyilvánvaló, hogy a mágus által
támogatott harcosok számítanak az egyetlen szóba jöhető,
értelmes csapatnak. Noha úgy látom, van helyük a
zsoldosmágusok csoportjainak is, én nem vagyok oda értük,
vagyis a hagyományosabb felállást kedvelem. Nem: amiről
én beszélek, az a hozzáállás, a szemlélet, és ezért beszélek
most hármatokkal. És van egy másik trió, ami máris együtt
dolgozik, és ami szerintem jól illene hozzánk.
Ilkar széttárta a karját.
– És mit gondolsz, mi az a hozzáállás és szemlélet, ami
mindannyiunkban közös? Senkit nem kívánok megsérteni
Hiradon kívül, de mi nem igazán vagyunk egyívásúak, nem?
– A tisztálkodás szempontjából semmiképpen – mondta
Sirendor.
– Én évente egyszer megfürdök, még ha nem is muszáj –
közölte Hirad, és vállon bokszolta Sirendort. – Játssz nyílt
lapokkal, és akkor még a fürdővizemet is megosztom veled!
 – Bele sem férnék abba a vízbe, mert annyi más lény
próbálna úszva menekülni a koszos irhádról.
A nagydarab ekkor megköszörülte a torkát.
– Ez remek példa arra, hogy miért választottam jól.
Nemcsak hogy kiemelkedően jók vagytok abban, amit
csináltok, de egyben fesztelenebb is a hangulat a csapaton
belül mindössze két nap elteltével, mint más egységeknél
két év után.
– Balaia csataterein nem mást láttam, mint hogy a
csapatok csak azért vannak együtt, mert így többet
kereshetnek. De még mindig egyénenként harcolnak,
továbbra is civakodnak a vezérségen, a zsákmány
felosztásán, aminek aztán elkerülhetetlenül az a vége, hogy
vagy feloszlanak, vagy megölik egymást, netán végez velük
az ellenség. És én nem akarok zsoldosként hamar meghalni.
Pénzt akarok keresni, hogy aztán visszavonulhassak, és a
Varjútanyát vezethessem Tomasszal, amíg megöregszem.
Márpedig ezt csak akkor tehetem meg, ha olyanok oldalán
harcolok, akikben megbízom. Ezt az egymás közötti
bizalmat kialakíthatjuk, ha egy csapatként harcolunk. És
minél sikeresebbek leszünk, annál többet kérhetünk. De
nem csak azt akarom, hogy hatékony harcosokként
híresüljünk el. Figyeltelek titeket, kimondottan figyeltelek,
és láttam, milyen szerződéseket kötöttetek, és látom,
hogyan cselekszetek, így aztán tudom, hogy ti is abban
hisztek, amiben én. És én írásba akarom foglalni, hogy ez
mit jelent.
– Én nem szabályok szerint harcolok, izomagy – szólalt
meg Hirad, akinek nem igazán tetszett, hogy merre
haladnak a dolgok.
– Ha ezt megpróbálnám rád erőltetni, akkor rosszabb
harcossá tennélek – felelte a nagydarab. – Én csak azt
akarom, hogy esküdjünk fel egy egyszerű erkölcsi kódexre.
Amitől mi mások leszünk. Amitől minket fogadnak fel
elsőnek a bárók és a nagyurak, akikért harcolni akarunk.
Kevés csapat küzd kizárólag csak azokért, akiknek egy adott
vitában igaza van. Mi ezt a szokást megtörhetjük, és mi
lehetünk a jövendő küzdelmekben a kulcsszereplők, akik
olyanokért harcolnak, mint Feketetövis, Gresse vagy Arlen.
– Így céltáblává teszel minket – vélekedett Ilkar.
– Gazdaggá teszem magunkat – javította ki a nagydarab. –
Nézzétek meg ezt!
Azzal felkapott egy pergament a kandalló melletti
asztalról, és kiterítette eléjük. Hirad rámeredt, látta, hogy
szavak vannak rajta, és bólogatott, bízva benne, hogy ettől
bölcs ember benyomását kelti.
– Pontosan. Nos, ez nagyon... szóval tudod, érdekes és
éleslátó. – Erre mind rámeredtek. – Most mi van? Csak a
véleményemet mondtam el.
– Fogalmad sincs róla, mi áll rajta, igaz? – kérdezte
Sirendor.
Hirad érezte, hogy elvörösödik.
– Nos, van pár szó, amit csak sejtek.
– Melyek azok? – érdeklődött Ilkar.
Hirad tétován a pergamen felé intett.
– Az utolsó négy.
– Szóval tökéletesen érted, hogy mit jelent a „vagyis” –
állapította meg Sirendor. – Nos, ez is valami.
– Átkozott barbár – dörmögte Ilkar.
– Nem vagyok az!
– Az én meghatározásom szerint az vagy. Vagy tényleg
tanultál is valamit?
– Gazdálkodni – felelte Hirad.
– Csodás! Írás-olvasást?
– Alá tudom kanyarítani a nevemet.
 – Ennél többre nincs is szükségünk – közölte a nagydarab.
– Az áll ott: „Vagyis ölni igen, gyilkolni nem.” Ez az elvünk.
Azt akarom, hogy egy csapatként éljünk. Ez fog
megkülönböztetni minket Balaia összes többi csapatától.
Nemcsak azt akarom, hogy mi legyünk a legjobbak, de azt is,
hogy úgy legyünk a legjobbak, hogy a munkánkat mindig
igazságosan végezzük.
Hirad erre csak vállat vont, míg Ilkar és Sirendor úgy
néztek a nagydarabra, mintha megvilágosodtak volna.
– Ez még működhet is – vélekedett Sirendor.
– Hinnünk kell benne – mondta erre a nagydarab. –
Különben ez csak egy pergamenlap.
Lúdtollat és egy kalamárist helyezett az asztalra. Ilkar
fogta a tollat, és cikornyás vonásokkal alákanyarította a
nevét. Átadta Sirendornak, aki a tündéé alá kaparta a
sajátját. Aki odanyújtotta Hiradnak.
– Hagytam helyet az „X”-ednek, a tenyérlenyomatodnak,
vagy bármi egyébnek.
Hirad elmosolyodott. Belemártotta a tollat a kalamárisba,
és gondosan Ilkaré mellé véste a saját nevét.
– Tessék! – mondta. – Takarosabb, mint a tiéd, ficsúr.
Ilkar hangosan hahotázott.
– A fenébe is, de igaza van!
Sirendor szívott egyet az orrán.
– Seggfej!
Hirad a tollal a nagydarabra mutatott.
– Te jössz. Most megtudjuk, hogy hívnak, nemde?
A nagydarab elmosolyodott.
– Nekem nem kell aláírnom, az nem fontos. Én írtam az
elvet, és ennyi elég.
Hirad felhorkantott.
– Nem akarunk a csapatunkban egyetlen rejtélyeskedő
alakot sem, szóval vagy írd alá, vagy tűnj el!
 – Igen, ki vagy te, valamiféle misztikus, ismeretlen harcos,
vagy ilyesmi? – kérdezte Ilkar.
A nagydarab megrázta a fejét. Fogta a tollat, belemártotta
a kalamárisba, és aláírta.
– Csodás! – mondta Hirad. – Mit írt oda?
– Azt, hogy „Ismeretlen harcos” – olvasta Sirendor.
– Ismeretlen... ez tetszik – mondta Hirad. – Örülök, hogy
találkoztunk, Ismeretlen.
– Köszönöm – válaszolta Ismeretlen. – Most már csapat
vagyunk. És már gondoltam is egy névre.
– Ó, hát persze! Könyörgöm, áruld el! – kérlelte Ilkar. –
Hidegszívű Gyilkosok?
– Larn Gyötrelmei? – találgatott Sirendor.
– Ilkar... – kezdte Hirad. – Öö, Hamvasztói?
– Ezek mind rémesek – mosolyodott el Ismeretlen. – Ennél
kevésbé feltűnőt kerestem, mondjuk úgy, értékesebbet...
valamit, ami elárulja, hogy a szakmánkban kiemelkedően
jók vagyunk, és komolyan kell venni minket.
– Ó, te magasságos! – szólalt meg Ilkar. – Olyasmit, ami
közelebb áll a „Becsületes Betyárok” kitételhez?
– Semmiképpen sem akarok valami rímes marhaságot –
szögezte le Ismeretlen. – Megállapodásunkat itt, a
Varjútanyán tettük hivatalossá. A Varjak ostobán hangzik,
éppen ezért egy másik madárcsaládra gondoltam, ami
beválhatna.
– Igen? – érdeklődött Hirad. – És melyikről akarsz
elnevezni minket? A csókákról? A szarkákról? Azt
mondanám, ezzel nem vívunk ki magunknak tiszteletet.
Ismeretlen hagyta, hadd telepedjen rájuk csend: mintha
csak a drámai hatást kiváltó színész lett volna.
– Hívhatnánk magunkat Hollóknak.
Hirad egy pillanatig töprengett csak ezen.
– Nem is rossz.
 – Hallottam már rosszabbat is – vélekedett Ilkar.
– Szerintem kiállja majd az idők próbáját – mondta
Sirendor.
– Nos, csak várnunk kell, és kiderül. – Ismeretlen
felemelte kupáját. – Ránk! A Hollókra!
A többiek is felemelték kupáikat, kevés bort loccsantva az
asztalra.
– A Hollókra!
 Penge a szívbe
Gaie Sebold

Lapscar, kinek sorsa már megpecsételődött, vára felé tartott.

Merev tartással ült nagy, pikkelyes hátasán, erős vállát
hátrahúzva, fejét felszegve. A fáklyafény megvillant
agyarain és felemelt kezének karmain. Dermesztő szél
sustorgott át az esős éjjelen, meglibbentve a mellvéden álló
őrök köpenyét.
– Mi történt? – dörmögte egyikük.
– Lélekpenge – felelte egy másik. – Már elküldtek a
gyógyítókért. Nem mintha sokra mennénk vele.
Lepillantottak vezérükre. Még fajtája között is, amelyik
pedig egy fejjel magasodott a legtöbb ember fölé, és ami úgy
roppantotta ketté egy férfi karját, ahogy más az ágat szokta,
Lapscar óriásnak számított: agyarai öt hüvelyk hosszúak,
karizmai mint megannyi sziklatömb. Vicsorogva szállt le
hátasáról.
Egyetlen harcosa sem mert segíteni neki.
Lapscar felpillantott. Az őrök pillantása sietve másfelé
vándorolt, a környező vidékre, amit oly régóta, és hatásosan
védelmeztek.
– Tartsátok nyitva a szemeteket, a fene belétek! – Lapscar
hangját az udvaron álló nyirkos kút visszhangozta. –
Visszavertük őket, de elég, ha óvatlanná váltok, és ti lesztek
az elsők, akikért eljövök, akár emlékezni fogok a buta
képetekre, akár nem. Vigyázz!
Az őrök mereven kihúzták magukat. Ha remegtek is,
remélték, hogy Lapscar látása már kellően homályos ahhoz,
hogy ne vegye észre.
A benti kapu hatalmas döndüléssel csapódott be mögötte.
– Lélekpenge. Szóval ez lett a végzete... – Az őr lehalkította
a hangját. – A Karmazsinvirág. Ne feledd, hogy a Virág nem
halhatott természetes halált.
A másik rávicsorgott.
– Fogd már be! Még több balszerencsét akarsz a nyakunkra
hozni?
– Láttál bárkit is... utána? Láttál valaha is egy lidércet? –
kérdezte erre egy másik.
– Nem. De fogd be te is!
– Nem fogják hagyni, hogy itt változzon át.
– És hogy fogják meggátolni?
– Természetesen megölik.
Azzal, hogy megölik Lapscart, még nem akadályozzák
meg, hogy lidérc legyen belőle. Ez csak lelassítaná a
folyamatot, viszont így lehetőségük adódik eltávolítani azt a
valamit a várból, amivé az uruk lesz.
Az első őr elgondolkodva nyalta végig agyarát.
– Na igen. És ki fogja megtenni? Talán te?

Lapscar öles léptekkel haladt előre. Korábban sosem zavarta

a hideg, most azonban a kőpadlóból csontig hatoló fagy
szivárgott fel a lábába, mintha csak egyesülni akart volna a
sebéből terjengő dermedéssel.
Udvaroncai már gyülekeznek – gondolta. Viszont másféle
árnyak, másféle suttogások kísérték azóta, hogy a
lélekpenge lecsapott. Oldalra fordította a fejét, és belenézett
egyik tanácsosa szemébe. Ő nem fantom volt: Lapscar érezte
félelmének a szagát.
– Túl közel vagy! – mordult rá.
– Nagyuram. – Az izzadó tanácsnok elhátrált.
Lapscar egyelőre vaskézzel uralkodott. De meddig még?
A tanácsos arca körül szürkés kipárolgásokat látott, le
kellett küzdenie a vágyat, hogy az ujjaival szaggassa őket
szét.
A sustorgó sötétségen át trónja felé botorkált, és
felkecmergett rá. A hideg kő úgy ölelte körbe, akár egy halott
keze. Nekifeszítette a testét.
A tekintete valamelyest kitisztult. Most már láthatta
megmaradt fiait, akik máris egymást méricskélték,
erősségeit és gyengeségeiket mérlegelve, míg udvaroncai a
fiait kémlelték. Hirtelen szörnyű, reszelős kacajt hallatott.
– Nos, keselyűim? Hamarosan az álmaitokat felfaló
lénnyé változom. Szeretnétek látni, hogyan megy végbe? Na,
kifelé!
Sikerült egyenesen tartania magát, míg ki nem sorjáztak,
csak utána süppedt össze trónján, és kapott az oldalához.
– Hideg – dörmögte. – Olyan hideg.
Lapscar gondolkodni próbált. Könyörtelenül uralkodott,
de nem csak a nyers erő révén maradt hatalmon – úgy
tartották róla, éppen olyan éles az esze, mint egy bárd
pengéje. Ám most éppen az elméjét kezdték eltömíteni
jégkristályok.
Az erőfeszítéstől fintorogva kissé hátraszorította a
homályt. Gondolkozz! A lélekpenge az élőlényt
elpusztíthatatlan lidérccé változtatja, akire csak erős
varázslatok hatnak. Lapscar sosem hallott még semmiféle
gyógyírról – a lidércet csak elpusztítani lehetett vagy
száműzni a szürkeség birodalmába.
 A lélekorzókról szóló igazság éppoly megfoghatatlan volt,
akár a testük. Senki nem tudta, hogy léteznek-e országaik,
vezéreik, hova köti őket a hűségük. A csaták és bizonyos
áldozatok vonzották őket. Egyesekből a pengéik minden
esszenciát kiszívtak, csak a húsburkot hagyták meg. Mások
életben maradtak, hogy maguk is lidérccé váljanak.
Lapscar saját apja is közéjük tartozott. A család
szerencséjére az átalakulásra az otthonától távol került sor.
Ám a lidércek talán leghíresebb zsákmánya
Karmazsinvirág volt, a hadvezér... Noha Lapscar ki sem
mondta hangosan, csak elméjének egyre sötétedő ködében
derengett fel a neve, mégis habozott rágondolni is. Mert a
névtől rezes véríz gyűlt a szájába, a fülében pedig sikolyok
csendültek.
Léptek zajára kapta fel a fejét, keze a tőrére fonódott.
– Ó, Brug! Tűnj el, vagy nem hallottad, mit mondtam?
A nagydarab, ostoba alak azonban csak állt ott.
– Megsebesültél. Kérsz vizet?
Lapscar nyelve végigvándorolt kicserepesedett ajkán. Egy
fagysivatagban szikkadó vén csontnak érezte az agyarát.
– Igen.
Brug elment vízért. A szegény bolond. Az egyetlen, aki
talán tényleg sajnálni fogja Lapscar elmúlását, és ő legalább
nem volt annyira fontos, hogy bárki is megölje.
Persze, ha Lapscar visszatérne új alakjában, fikarcnyit sem
habozna, hogy végezzen Bruggal, mint ahogy azon sem
töprengene, hogy agyontaposson-e egy hangyát.
Össze sem rezzent, mikor kibújt mellvértjéből, és
felhajtotta a tunikáját.
A seb semmiségnek tűnt. Alig két hüvelyk hosszú volt. A
penge pedig keskeny, akár a tű. Ám a fájdalom... Lapscar
behunyta a szemét, aztán rögtön ki is nyitotta, arra az
esetre, ha valaki belépett volna.
 A seb környékén a hús máris szürkésnek, anyagtalannak
tűnt.
Brug súlyos léptei szaggatták szét a gyülekező ködöt.
– A víz, nagyúr.
Lapscar átvette, és ivott. Az első pillanatban még frissítő
hideg víz mintha csak összeesküdött volna a sebéből sugárzó
szörnyű hideggel. Lapscar megdermedt, és küzdött a mélyre
hatoló, jeges áradat ellen, noha tudta, hogy a harc
reménytelen.
– Nagyuram? – kérdezte szomorúan Brug. – Rossz a víz?
Lapscar erőnek erejével nyitotta szóra szorosan összezárt
száját.
– Nem. De most menj!
A mindig engedelmes Brug habozott. Lapscarban
fellobbant a düh. Hát már Brug is úgy gondolta, hogy
engedetlen lehet? Vele, Lapscarral, Gaen Farkasával?
Mielőtt szóra nyithatta volna száját, Brug megelőzte:
– Elfelejtettem. Jött egy gyógyító.
Nem engedetlen hát, csak agyatlan. Mint korábban már
többször, Lapscar ezúttal is úgy döntött, életben hagyja az
ostobát.
– Ez gyorsan ment.
– Nagyuram?
Lapscar hirtelen elbizonytalanodott. Mióta ült ő itt, a
feketeség felé sodródva? Talpra lökte magát.
– Hát az a vézna tökmag, az a pap csak összeszedte
annyira a bátorságát, hogy eljöjjön ide? Mit kínáltak neki? A
lelkemet? Azzal már elkéstek.
Brug nem érti ugyan a tréfát, de még mindig jobb
viccelődni, mint nyöszörögni.
Brug azonban a fejét rázta.
– Egy asszony a’. – Rövid szünet után hozzátette: – De
vézna.
 Lapscar erre felhorkant.
– Egy ember?
– Azt hiszem.
– Vagy mohó, vagy kétségbeesett. Kísérd be! Jólesne most
egy kis nevetés.
Brug kitárta az ajtót. Lapscar megpillantotta a kicsi,
köpenyes alak mögött gyülekező tömeget. Hátrahúzta ajkát.
– Tűnés! A gyógyító maradhat. A többiek távozzanak! Brug,
te menj a szobádba, ott várj! – Nevezett szoba a trón mögül
nyílt: az erős, gyors és összeesküvéshez túl buta Brug volt az
egyetlen, akiben Lapscar megbízott annyira, hogy maga
mögé engedje.
A többiek lassan visszahúzódtak. Lapscar tudta, hogy
hatalma már nem tart sokáig, és minden erőfeszítés
megcsapolta azt. De ő egészen a végig uralkodni fog fölöttük.
A gyógyító maradt, magányos sziklatömbként a
visszahúzódó dagály után. Vékony volt, már amennyire
Lapscar meg tudta ítélni. Keskeny, sápadt képét csuklya
keretezte. A nő csendben állt, karba font kézzel,
köpönyegéről víz csöpögött.
– Szóval – kezdte Lapscar –, elmondták neked? Ha értesz a
szakmádhoz, tudod, hogy sem porrá tört gyógyfüvek, sem
varázslat, sem nyüszítő kántálás nem változtat fikarcnyit
sem a sorsomon. Semmit nem tudsz kínálni, gyógyító, csak
elszórakoztatsz arra a rövid időre, míg én azt várom, hogy az
éj elragadjon.
– Talán valamivel többet is kínálhatok, ha hajlandó vagy
megadni, amit kell. – A nő halkan beszélt, kissé érdes
hangon.
– Ha, szóval ára van! Sejtettem.
– Méghozzá az ár magas.
– Gyanítottam ezt is.
– De nem arany.
 – Akkor mi? Hatalom? Azt hiszed, uralkodni tudnál itt? –
A nevetés elfúlt, amikor a dermesztő hidegtől Lapscar
fuldokolni kezdett, és ziháló nyögés lett belőle.
Mikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a gyógyító ott áll
mellette, mire zsibbadó kezével tőre után kapott. A nő
átszelte a termet, míg te engedtél a kórságnak. Csodás vég ez
Gaen Farkasának, akit egy apró nő öl meg saját várának
mélyén.
– Segíteni jöttem, nem ártani – mondta a gyógyító, akit a
legkevésbé sem hatott meg Lapscar vicsorgása. – És mit
gondolsz, meddig jutnék, ha átvágnám a torkodat?
– Az attól függ, kik vélnék úgy, hogy hasznot húzhatnak
belőle – felelte Lapscar egy erőtlen vigyor kíséretében.
– Ezt tudom. És megengeded, hogy segítsek?
– Nem tudsz.
– Gaen Farkasa tehát megadja magát a kétségbeesésnek?
– Annak nem. Csak a valóságnak. Mellesleg még nem
nevezted meg az árat. Én óvatos fickó vagyok, és lehet, hogy
mindent elveszítek egy ilyen hazardírozáson.
– Így vagy úgy, de ez igaz. Mennyit ér az életed,
nagyuram?
– No, akkor hát rátértünk végre! Mit kérsz?
– Csak választ a kérdésre. Ez is része az árnak.
A nő szeme hűvös volt, szürke, a bal oldalit oldalra húzta
egy apró seb a sarkában.
– Gondolkodj, mielőtt válaszolsz, nagyuram!
Lapscar farkasszemet nézett a gyógyítóval. Az elméjét
beborító lepelszerű köd mozgolódott.
– A nevem hallatán még a föld is megremeg több, mint
ezer mérföldre kiterjedő birtokomon. Sziklán és tűzön át
vágtam magamnak utat idáig. És birodalmamat a végsőkig
fogom uralni.
– Nem válaszoltál a kérdésre.
 – Én... – A dermesztő hideg ismét legyűrte. Tehetetlenül
vergődött, a fagy sziszegve áradt szét az ereiben. A háta
ívben meghajlott, ahogy visszafojtotta üvöltését, nehogy
meghallja a külvilág.
Csak amikor megérezte a nő tenyerét a homlokán, ami
úgy égetett, akár a nap, szökött ki ajkán egy kurta nyögés.
Izmai is beleborzongtak, aztán elernyedtek.
Ha bárki is meghallotta, hogy úgy nyüszítek, akár egy
megrugdosott kutyakölyök, halott vagy, gyógyító.
Lapscar lerázta magáról a nő kezét.
– Senki nem hallotta – felelte a gyógyító. – És hamarosan
még kevesebbet kiabálsz majd. Kevésbé harcolsz majd. A
hideg már-már kellemesnek, örömtelinek fog tűnni. A
ködleplek selyemként tekergőznek köréd, hogy aztán kőként
verjenek bilincsbe.
– Láttál már ilyet korábban is.
– Igen. Hogy életben maradj, úgy kell harcolnod, ahogy
korábban még soha, úgy kell vérezned, ahogy korábban még
sosem.
Lapscar felmordult.
– Mit tudsz te a harcról és arról, hogyan vérzik egy harcos?
– Mindent, amit egy gyógyítónak tudnia kell – rántotta
szinte észrevétlen mosolyra a szája sarkát a nő –, és talán egy
kicsivel többet is a többségüknél. De még mindig nem
válaszoltál a kérdésemre.
– Kérdezz mást!
– Rendben van. Kiben bízol meg itt?
Lapscar felhorkant.
– Ők az én népem, a vérem, a csontom. Az enyémek.
– De kiben bízol?
– Hogy mit csinálok?
– Mi értelme kerülgetni a forró kását? Népedből, ami felett
rendelkezel, ami csontod és véred, ki az, aki nem félelemből
sietne a segítségedre? Ki az, aki melléd állna, ha minden
hatalmad elveszne? Ki dacolna a halállal érted, parancs
nélkül? – A nő már-már úgy beszélt, mintha dühös lett
volna. Mintha haragudott volna rá. Lapscar maga is a harag
és a rátörő vidámság között hányódott egy ideig, amitől
felforrt a vére.
– Csípős a nyelved, nemde? Viszont igazad van. Nincs
köztük egy sem. – Amit uralok, azt az erő és a félelem révén
uralom. És ez mindig elegendő volt.
– Ezért választottak téged.
– Engem nem a népem választott, hanem én gyűrtem le
őket.
– Nem erre értettem, nagyuram.
Lapscar összeszorította a fogát, mikor újabb fagyhullám
tört rá.
– A lélekorzókról beszélsz? Hogy érted azt, hogy ők
választottak engem? Ez csak a csata forgandósága idézte elő,
ahol én vezettem a harcosaimat. Ahogy az a törzsfők dolga.
– Ezzel tisztában vagyok, nagyuram. – A nő hangja
szárazon csengett. – A lélekorzók az erőseket veszik célba. A
keményeket, a szívósakat, a félelmet nem ismerőket. Akik
falakat emeltek a szívük köré.
Lapscar a sebére tapasztotta a kezét. Tunikája
megmoccant tenyere alatt, fájdalmat okozva.
– Nem érzek én itt semmiféle falat. Csak egy átkozottul
nagy lyukat.
– Nagyuram szeret tréfálkozni.
– Mégis, mi mást tegyek? Ha csak azért jöttél, hogy
szópárbajt vívj velem, gyógyító, akkor tűnj el innen!
– A szavaknak hatalmas lehet az ereje, nagyuram.
Lapscar szóra nyitotta a száját, hogy feleljen, de az a rémes
suttogás ismét kezdetét vette, ő pedig azon kapta magát,
hogy ismeretlen szavakat mormol, hogy nyüzsgő szótagok
tolulnak a nyelvére. A szürkeség beburkolta. És abban
dolgok csalogatták.
A hideg kellemesnek tűnik majd.
Legyek átkozott, ha ilyen könnyen megkaparintanak!
Ám a fagyosságban érzékiség is rejtőzött. A csábító
üresség.
– Nem!
Nem tudta biztosan, hogy ez az ő hangja volt-e, vagy
valaki másé. Tompa melegség öntötte el, és
belekapaszkodott.
Nem üresség, még nem.
Kezdett visszatérni a fájdalom világába, noha az árnyak
már a húsába szőtték magukat, és csak nagy nehezen,
tétován húzódtak vissza. Lapscar felnyögött, és kinyitotta a
szemét. A fáklya fénye túl vakítónak tűnt.
A gyógyító mindkét kezében tartotta Lapscar egyik nagy,
karmos mancsát. Aki még a fájdalom dacára is meglepődött
azon, milyen erő lakozik a nőben. Olyan kemény volt a
szorítása, mint egy katonáé.
– Maradj velem, nagyuram. Tudom, hogy fáj, de képes
vagy harcolni.
– Egész életemben ezt tettem.
– Tudom. Hidd el, hogy tudom!
Valami ráhullott Lapscar kézfejére.
Odanézett. Egy csillogó vízcsepp.
– Te sírsz miattam? – Lapscar úgy érezte, haragudnia
kellene, de már nem érzett dühöt. Ki az, aki megsiratja Gaen
Farkasát?
Hallotta, amint a nő nagy levegőt vesz, hogy a hangja
egyenletesen csengjen.
– Te nem siratod meg magad, nagyúr.
 – Nem. – Lapscar elhúzta a kezét, és letörölte a
könnycseppet a bőréről. Halvány melegség maradt utána,
vagy csak képzelte? – Ahogy senki más sem.
A gyógyító a begyújtatlan kandallóra nézett, és
összedörzsölte a kezét. Talán azzal, hogy megérintette, őt is
átjárta a fagyosság.
– Senki?
– Nos, talán Brug igen... már ameddig emlékezni fog rá,
hogy léteztem, ami nem tart majd soká.
– Miért ő?
– Mert hűséges, akár egy eb.
– És mivel érdemelte ki nagyuram ezt a hűséget?
– Ugyan mit számít ez? A többiek úgyis varjakként
kárognak majd a dög felett.
– Ezért hoztad hát létre a birodalmadat?
– Gondolod, hogy szándékosan döfettem a zsigereimbe
egy lélekpengét, hogy lássam, amint a birodalmam
bolondok kezére kerül?
– Akkor miért?
– Hogy birtokaim legyenek, hogy megtarthassam őket,
hogy erős legyek... ezt jelenti a hadvezérség. És a legerősebb
fog a nyomomba lépni. Igaz, hamarabb, mint reméltem. De
talán visszajövök, és megnézem, hogy boldogulnak
nélkülem. – Megpróbálkozott egy nevetéssel. – Most félnek
tőlem. Mennyivel fognak jobban félni, amikor lidérc leszek?
– Szeretsz félelmet okozni?
Lapscar vállat vont.
– Ez működik. Neked is félned kellene tőlem, kis gyógyító.
– Most vagy később? – Megint az a fanyar felhang!
Lapscar felnevetett.
– Most is, később is. Mit keresel te itt egyáltalán?
Valamelyik ellenségem küldött, hogy kárörvendhessen?
– Nem. Mesélnél Brugról?
 – Miért?
A nő ránézett, de a halvány fény és a csuklya miatt
Lapscar nem igazán tudta kivenni az arcát.
– Ez az ár.
A nagyúr rámeredt.
– A szavak fabatkát sem érnek.
– Tényleg? Az olyan szavak, mint „Még egy engedetlenség,
és a kapuházra lógatlak fel, a beleidet meg a bokád köré
csavarom!”?
Lapscar pislogott párat. Számos betöretlen ifjoncnál
használta ezeket a szavakat – na de az a hang! Halk, halálos,
és tökéletesen meggyőző. Ha ő lett volna valamelyik
betöretlen ifjonc, hát átkozottul közel került volna ahhoz,
hogy összepiszkítsa magát félelmében. Honnan szedte ez a
nő ezt a hangot?
– Vagy – folytatta a gyógyító –, az olyan szavak, mint a
„Gaen Farkasa”? Ezek sem jelentenek semmit? Pedig elég
fáradságodba került, mire kivívtad őket.
Ez legalább igaz volt.
Fagycsápok növekedtek a testében.
– És ugyan mit nyersz vele, ha válaszolok, gyógyító? Nem
a szavak éltetnek.
– Hogy éltetnek-e? Nem. De talán általuk lehet élni. Mesélj
Brugról!
– Úgy alkudozol, akár egy kufár.
A nő nem válaszolt, csak szorosabbra vonta magán a
köpönyegét.
– Ha fázol, gyújts be!
Végül a hasábok lángra kaptak, a gyógyító pedig a
forróság felé nyújtotta a kezét. Lapscar úgy vélte, mintha
fájdalmat látna az arcán, de amikor a nő visszafordult hozzá,
már ismét olyan sima volt a képe, mint egy tóé.
 A tűz fénye nem jut el a sarkokba, ahol a sustorgó fagy kél
életre, és egyre vastagodik. Kifelé kúszik, felé, bekebelezi.
– Mesélj Brugról! – A nő ráteszi a kezét az övére, enyhe
melegséget hozva.
– A többiek rosszul bántak vele, megdobálták... –
Elméjében a kép eleinte kicsi és poros, de aztán fokozatosan
kivilágosodik. – Láttam, hogy mekkora, és arra gondoltam,
hogy mégsem tud még... még harcolni se. Felbőszített, hogy
bármilyen erős, mégsem tudja megvédeni magát. Tudtam,
hogy remek testőr lenne belőle. Ahhoz ugyanis nem kell sok
ész.
– Az igazat mondd, nagyúr!
– Azt mondom – felelte Lapscar, és érezte, ahogy a fagy
bekúszik az ereibe, az izmaiba, a csontjaiba. Mind szét fog
bomlani. Ez a súlyos test semmivé foszlik. Az emlékei
eltűnnek, és nem ismeri majd, mi az a gyengeség.
– Az igazat mondd!
A nő kitartó volt, akár egy bögöly.
– Dühös voltam – mondta erre Lapscar, aki szinte oda sem
figyelt. Úgy teker majd össze, akár a selymet szokás...
–  Az igazat mondd, különben gyáva vagy, nagyuram!
Gyáva?
– Megszántam őt! – A szavak úgy gördültek ki a száján,
mintha szikladarabok lettek volna. Brug könnyektől fényes,
tompa barna szemét látta, érezte torkában a gombócot.
Hirtelen Lapscart tűz ölelte körül, a sebéből perzselő
rettentő hőség. Felbömbölt, háta ívben hátrahajlott, a trón
karfája letört, és darabokra zúzódott a padlón. A fejében
hallott csicsergés elviselhetetlenül hangos, reszelős
rikácsolássá erősödött, aztán elhalkult.
– Szép munka, nagyuram.
Kinyitotta a szemét. A gyógyító előtte állt, szemében a
könnyek csordultig teltek a fénnyel. Lapscar úgy érezte,
mintha kiszipolyozták volna. A tűz fényesebben lobogott,
visszaűzve az árnyakat.
– A fene beléd! – mordult fel. – Hogy érted azt, hogy szép
munka? Azért sírsz, mert elbuktál? Ez egyre rosszabb lesz, és
te nem teszel mást, mint hogy badarságokat fecsegsz itt.
– Mit éreztél, nagyuram?
– Hogy majd elégek, asszony.
– Így van, nagyuram. És melyiket akarod: a forróságot
vagy a hideget?
– Miről beszélsz te?
– A hozzád hasonlók, nagyuram, akik vassal és kővel
veszik magukat körül, életben maradhatnak, mint lidércek.
De harcolhatsz is. A harchoz... – A gyógyító megköszörülte a
torkát. – A harchoz kebledre kell ölelned azt, amit eddig
tagadtál. Figyelmeztettelek, hogy az ár magas lesz.
Lapscar lepillantott saját ökölbe szorított, sebhelyes
kezére. Gyakran ölt vele.
– És ha nem fizetem meg az árat?
– Akkor lidérccé leszel, nagyuram. Akaratod üressé válik,
erőd semmissé. Ha visszatérsz ide, kiszipolyozod azokból az
életet, akik melletted harcoltak, semmivel sem törődve.
Elorzod Brug életesszenciáját, végignézed, amint elzuhan, és
mivel híján leszel mind a gyengeségnek, mind az
érzéseknek, csak tompa elégedettséget tapasztalsz majd. Te
döntesz, nagyuram.
– Én... – Az árnyékok ismét kúszva indultak meg a
sarkokból. A gerincén araszoltak fel az elhadart szavak,
készen arra, hogy kiömöljenek a száján, árnyékokat szőve
köré. Az árnyékbőrbe bújva legyőzhetetlen lesz. A fagy,
akárcsak a víz, simán és tökéletesen emelkedett fel
körülötte.
 – Lapscarnak hívnak! – kiáltotta a gyógyító, mintha csak
egy barlang bejáratából szólt volna neki, aki annak mélyén
ült egyedül. – Ki nevezett így el?
– Az anyám – felelte a vezér, és dermedten, lenyűgözve
figyelte, ahogy az árnyalakok kezdenek összeállni. Kezével
ismét megérintette a sebét, és érezte, amint szétmállik a
húsa.
– Mire emlékszel?
Munkától kérges kezekre. Ételt tettek elé, összevarrták a
sebeit, gyakran kentek le neki nyaklevest, bár apja ütéseitől
eltérően ezektől sosem zuhant a földre.
– Kezekre... – Ó, ez fájt! A meleg olyan volt, mintha tőrök
jártak volna táncot a testében. – Anyám kezeire...
– Ki volt az első barátod, Lapscar?
Hallgass, boszorka!
De a nő nem hagyta ennyiben.
– Kiben bíztál meg először, aki melletted harcolt csatában?
– Derlben. Aki egy félnótás volt. Tavaly megölette magát.
– Az eddig visszafojtott könnyek most feltörtek, és úgy
égették, mint az olvadt fém.
– Mikor láttál először valami szépet?
– A fák leveleiben... – A fény és az árnyék tánca, a kecses
ágak úgy fúródtak belé, mint megannyi szilánk. Hangosan
zokogott. A nő azonban kérdezett tovább, kérlelhetetlenül,
minden kérdése tűzfejű nyíl. Lapscar minden egyes
válaszért megharcolt, és minden válasz szörnyű, fellobbanó
hőséggel járt. Mindegyiknél visszahúzódott egy kicsit a fagy,
de minden egyes kérdéssel gyengébbnek érezte magát,
mintha az ereiben keringő vért kicserélték volna valami
sűrű, zavaros folyadékra.
Sötétség és tűz ostromolta lehunyt szemhéját
skarlátvörösen. Még mindig érezte annak az apró kéznek a
szorítását.
 – Gyógyító!
– Igen, nagyuram?
– Neked ki adott nevet?
– Az apám. Thelaine-nek nevezett el... – Csönd támadt.
Lapscar érezte arcán a nő leheletét, ahogy azt dünnyögte: –
Engem az otthonom mellett növő, kis vörös virágokról
neveztek el. Maradj velem, nagyuram! Győzelemre állsz.
Lapscart nem hagyták cserben az ösztönei.
– Hallok valamit. – Nem a lélekorzók suttogását, hanem a
vasajtó előtt a dörmögést és csörömpölést. – Azért jönnek,
hogy végezzenek velem, vagy legalább megpróbálják. –
Megfeszítette testét a karfáknak támaszkodva, de mivel
elfelejtette, hogy az egyik letört, majdnem leesett a trónról.
– Igen. Maradj itt! – A nő az ajtó felé indult.
– Gyógyító! – Lapscar túl gyenge volt ahhoz, hogy
felálljon. – Brug!
Brug súlyos léptei döndültek, feltűnt egy hatalmas alak a
villózó sötétben. Lapscar, aki zihálva kapkodta a levegőt, a
törött trón segítségével valahogy talpra kecmergett: látását
árnyékok szabdalták szét. Csak halvány, mozgó alakokat
tudott kivenni.
– Segíts neki, Brug! Meg fogják ölni. Ne hagyd, hogy
bántsák...
Ezekre a szavakra hőség gyúlt benne, szörnyű hőség, túl
nagy kín ahhoz, hogy akár üvölteni tudjon. Mintha egy
nagy, forró edény, amit túl sokáig melegítettek, és előbb
skarlát-, aztán izzóvörösre hevült volna, olvadt volna bele
Lapscarba. És valami ebben a hőségben forrongva
kiszívódott belőle, miközben dühösen hadart, valami
undorító távozott belőle, mint amikor egy piócát szednek ki
a beléből. Aztán rátört az összeomlás érzete, mintha a falak
összedőltek volna, beengedve a napfényt. Majd egy
pillanatig nem történt semmi.
 Lapscar magához tért. Érezte teste alatt a követ. Fáklyák
sziszegését hallotta, meg a tűz erősebb sercegését. Brug lassú
lépteit. Kinyitotta a szemét. A gyógyító állt mellette,
nyugodtan, akár holmi fohászkodó pap. Brug is ott volt, és
vigyorgott.
Lapscar a nagy vasajtóra nézett, de az zárva volt, és
bereteszelték.
– Mi...
– Csak egy pillanat, nagyuram. – A nő a homlokára tette a
kezét. Lapscar ismét behunyta a szemét, és érezte, ahogy a
gyógyító kicsi, ámde erős tenyere hűvösen tapad a bőrére.
Mikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a nő mosolyog.
– Szép munka. Nem tudom, hogy végül mi űzte ki azt
belőled, nagyuram, de azt hiszem, győztünk.
Lapscar köhögve felnevetett.
– Úgy érzem magam, mintha egy sereg talpalt volna át
rajtam.
– Az erőd visszatér majd. – A gyógyító egy üvegcsét
nyomott a kezébe. – Idd meg ezt, segíteni fog!
– Mi történt? – Lapscar belekortyolt a fanyar ízű, ragacsos
folyadékba. – Megpróbáltak bejönni?
– Meg, de lebeszéltük őket róla. – A gyógyító felemelte a
zsákját, és a vállára vetette. – Jól sejtem, hogy van hátsó
kijárat?
– Hogy mi? Ne, várj még! Mi az ár?
– Már megfizetted, nagyúr. Ha óhajtod, pár érmével
elleszek a következő városig.
– Maradj! – kérte Lapscar. – Hasznát tudjuk venni egy jó
gyógyítónak.
A nő ránézett, arca teljesen rezzenetlen volt, tekintete a
nagyúréba fúródott.
– Hogy csata után katonákat istápoljak?
Lapscar szóra nyitotta a száját, aztán ismét becsukta.
 A nő elmosolyodott.
– Köszönöm az ajánlatot, de vár rám a munka.
– Még több ilyen.
– Úgy van.
– Akkor egy pillanatot várj! – Lapscar elindult, még
mindig lassan. Egy, a terem oldalában álló ládához sétált, és
kezét a fedelére tette. Az sötét volt a kortól, leveleket és
kígyókat faragtak rá. Lapscar felnyitotta a fedelet, és kivett
belőle egy csilingelő érmékkel teli bőrerszényt, majd
töprengve állt egy darabig. Aztán előszedett egy fadobozkát,
ami ugyanúgy festett, mint a nagy láda. Mindkettőt odavitte
a gyógyítónak, és a tenyerébe nyomta őket. A nő számolás
nélkül tette el az erszényt, de a dobozt feltartotta a
fáklyafénybe.
– Ez gyönyörű.
Lapscar elvigyorodott.
– Egy másik élet maradványa. Egykor fafaragó voltam.
– Méghozzá jó.
– Talán igen.
– Köszönöm – mondta most a nő. – Ég veled, Lapscar!
A hadúr ereje a fajára jellemző gyorsasággal tért vissza,
akárcsak végletekig fokozott fizikuma, de rögtön furcsamód
gyengének érezte magát tőle.
– Ég veled, gyógyító! – Röpke habozás után hozzátette: –
Thelaine. Köszönöm.
– Részemről az öröm, Lapscar nagyúr. – A nő köpenye
meglibbent, és gyorsan, akár az elillanó lehelet, el is tűnt.
Lapscar egy pillanatig csak állt ott, és a titkos folyosót
nézte, amelyen át a gyógyító eltűnt. Aztán megrázta a fejét,
és becsukta az ajtót. Bruggal az oldalán ekkor a kétszárnyú
nagy vasajtóhoz ballagott, és elhúzta a reteszt.
 A haditanács tagjai, a szolgái, a fiai, mind visszahúzódtak
a nyíló ajtó láttán. Lapscar rámeredt éber, mogorva képükre,
és elöntötte némi szomorúság.
– Nagyuram, te vagy az? Úgy értem... – Egyik fia, Gaflan, a
legidősebb a még élők közül, végigmérte apját; keze kardja
markolatára fonódott, az ámulat csatázott a szemében a
gyanakvással.
– Bizony. Én, oly erősen, mint mindig. – Lapscar
kinyújtotta a kezét, és fia, megnyalva agyarait, mint valami
ideges eb, ugyanígy tett, és megütögette apja mancsát egyik
karmos ujja végével. – És most talán megmagyarázhatnátok,
hogy miért próbáltatok betörni a termembe, míg a gyógyító
dolgozott.
Néhányan egymásra néztek. Gaflan megvonta a vállát.
– Kiabálást hallottunk. Azt hittük, a penge kerít éppen a
hatalmába.
– És mi történt?
Furcsa nyugtalanság hullámzott végig rajtuk. Lapscar
felhúzta a szemöldökét.
– Nos?
– A gyógyító történt, nagyúr.
– A gyógyító?
– Ő... – A tanácsos, ki majd’ hét láb magasra nőtt, és az
agyara alig maradt el valamivel Lapscarétól, irháját pedig
vagy tucatnyi csatában szerzett heg borította, kivicsorította
a fogát. – Biztos, hogy meggyógyított, nagyúr?
– Hogy érted ezt?
– Mert nem köznapi ember volt! – sziszegte a tanácsos. –
Úgy mozgott, ahogy még sosem láttam senkit. Pilsher még
mindig nem tért magához – intett a katona felé, aki
ernyedten hevert a falnál Molik meg még vagy egy hónapig
fogja babusgatni a golyóit. – Valaki, feltehetően Molik,
egyetértően felnyögött.
 Lapscar érezte, hogy valami belevillan, különös, tiszta
fénnyel. Engem egy kis vörös virágról neveztek el... A nagyúr
elindult a többiek között. Azok gyanakodva méregették,
elhúzódtak tőle, féltek hozzáérni.
– Ha közületek akad még olyan, aki azt hiszi, lidérc
vagyok, azzal bármikor kiállok! – mordult fel, és ökölbe
szorította a kezét, amitől alkarjának erős izomzata remegve
duzzadt meg. – Egyébként meg eredjetek a dolgotokra!
Gaflan, te velem jössz!
Felsétáltak a mellvédre. Lapscar elbocsátotta az őröket,
bár Brugot maga mellett tartotta. Könyökével
rátámaszkodott a fal pártájára, és végighordozta pillantását
a birodalmán. A fellegek visszavonultak, a csillagok
fényesen ragyogtak ezüstös párafelhőikben.
– Gaflan! Hallottál te a Karmazsinvirágról?
Gaflan nagyot nyelt. Amikor megszólalt, kissé remegett a
hangja.
– Hát persze! Ám a te tetteid nagyobbak.
– Badarság, fiú! Az én tetteimről talán egy nemzedéken át
beszélnek majd. De már te sem szenvedheted, ha ezt a nevet
suttogásnál hangosabban ejtik ki, és a nő tettei
évszázadokon át fognak visszhangozni a sötétben. Mellettük
az enyémek csak olyanok, mint egy hisztis gyermekéi. Ő volt
a legnagyobb és a legszörnyűbb. Tudod, mi történt vele?
– Őt... – Gaflan megköszörülte a torkát. – Lélekpengével
szúrták meg, úgy hallottam.
– Ő lett volna a legrettegettebb lidérc, nem igaz? Ám senki
nem említette, hogy látta volna lidércalakban. Talán,
akárcsak én, ő is túlélte...
– Örülök, hogy ismét jól vagy.
– Tényleg örülsz? Nos, lehet, hogy még lesz okod rá, hogy
megbánd, fiú! De most menj! – Lapscar nézte, amint a fia
távozik, és meggyászolta azt, aminek igazából még nevet
sem nagyon tudott adni.
– Nagyuram?
– Igen, Brug?
– A gyógyító már elment.
– Így van.
Brug az orrát ráncolta, és megvonta a vállát.
– Ám még mindig hat a gyógyítása.
Lapscar Brugra nézett, és elmosolyodott: a mosoly nem
volt fájdalom nélkül való, de ugyanakkor öröm nélküli sem.
– Igen. Időnként, fiú, te okosabb vagy a fiaimnál.

Néhány nappal később Lapscar ismét a mellvéden állt, a

holdfényben tekintete bejárta a vidéket, aminek
megszerzésére az életét tette fel.
– Jól vagy, nagyúr? – kérdezte Brug.
– Mondhatjuk. – Lapscar hátravetette a fejét, és úgy
nevetett, mint egy repedt harang. A hangtól hollók
rebbentek fel, és kezdtek körözni a sötétben, károgással
fejezve ki elégedetlenségüket. – Egyszerre mentettek meg, és
átkoztak el! Á, az élet nagy komédia! – Tekintete ismét a
sötétbe borult vidéket kémlelte. – Azt hiszem, ő egyedül volt,
amikor az megtörtént vele. És megharcolt vele. És győzött.
Megvolt hozzá az esze, hogy rájöjjön, miként vívjon meg
vele, meg a puszta és feneette bátorsága, hogy meg is tegye!
Ezért a lélekért érdemes harcolni. De legalább a nevét
megmondta nekem. Bár lehet, hogy bolond vagyok. –
Elmosolyodott magában. – Ó, biztosan bolond vagyok. És
csak reménykedhetek, hogy azt akarta, találjam meg.
– Nagyuram elhagyja a várat.
– A vár meglesz nélkülem. – Finoman végigsimított a
gondosan habarcsolt köveken, majd leporolta a lábát. – És én
is megleszek a vár nélkül.
 – Ahogy én is.
– Ha így akarod. Különös élet lesz. De tudnék mit kezdeni
valakivel, aki vigyáz a hátamra.
Brug felhúzta széles vállát.
– Nagyuram, te mindig figyeltél az enyémre. Hova
megyünk?
– Bárhova, ahol azt halljuk, hogy valakit megszúrtak
lélekpengével. Szakmát váltok.
– Nem lesz több harc?
– Nem, ha el tudom kerülni. Az nem méltó egy
gyógyítóhoz. – Lapscar ismét felnevetett. – „Mindent, amit
egy gyógyítónak tudnia kell, és talán egy kicsivel többet is a
többségüknél.” A fene beléd, te asszony! Megtalállak, még ha
erre rá is megy a hátralevő életem.
– Ő olyan kicsi. Nem juthatott messzire azokon az apró
lábain.
Lapscar rácsapott Brug karjára.
– Reméljük, hogy igazad lesz. Megkeressük a kis
skarlátvirágot, és addig is, Gaen Farkasa megpróbálkozik a
pásztorkodással...
Nem sokkal később két alak hagyta el a várat egy
rejtekajtón át, és indult el a holdtól ezüstös vidéken, egy
másfajta jövendő felé.
 Visszatérés az ardeni zúgókhoz
A bukott hős meséje

Ian Whates

– Meghívhatlak egy italra?

Számos olyan kérdés van, amire nemet mondhatok. Ez
nem tartozik közéjük.
A férfi tökéletesen időzített. A regős épp az imént fejezete
be előadását, miután egy szórakoztató mesét mondott a
favágó lányáról és egy kéjvágyó Famesterről – az erdő azon
titokzatos pásztorairól, akik állítólag a vadont óvják minden
bajtól. Persze tökéletes badarság az egész, de egy jó mesét
megért.
Miután az idegen visszatért a söntéspulttól a sörömmel,
amiről feltételezte, hogy felkeltette az érdeklődésemet,
helyet foglalt a velem szemközti széken, és alig ült le, máris
megkérdezte:
– Hallottál valaha is Ardenről?
A szívem kihagyott egy ütemet, de sikerült megőriznem a
nyugalmamat, így csak felemeltem a kupámat, és
ledöntöttem egy megnyugtató kortyot, miközben azon
morfondíroztam, hogy lehet az, hogy egy ártatlannak tűnő
kérdés valahogy mindig kevéssé volt ártatlan.
Csak miután visszakerült a kupa az asztalra, válaszoltam.
 – Hallottam róla. Egykor ott egy csatát vívtak, nemde?
– Igen, ez az a hely. Egy híres csata dúlt ott. Maga Gerard
vívta, az ardeni zúgóknál, a falutól északra. Gyönyörű egy
hely, festői, tudod? Ha látja az ember, egy pillanatig sem
gondolná, mennyien meghaltak ott. De ha a zúgóktól
visszaindul az ember a faluba, jobb kézre lát egy temetőt,
ahol a halottakat helyezték végső nyugalomra. Jókora az a
temető. Azt mondják, a halottak maguk ásták meg a saját
sírjukat, míg dühöngött a csata, aztán belemásztak, és
magukra húzták a földet, csak hogy kikerüljenek arról a
vágóhídról.
– Tényleg?
Az istenekre, hogy gyűlölöm ezeket a nevetséges
legendákat! Az Arden-zúgóknál lezajlott csata komor volt és
véres, szó se róla, de nem rémlik, hogy akár egyetlen hullát
is láttam volna saját lábán távozni, vagy elkúszni, vagy
akármi. Ami meg a temetőt illeti... Marhaság. Inkább egy
tömegsír az: egy nagy gödör, amibe a testeket hengergették,
miután minden, akár a legkisebb mértékben is értékesnek
tűnő javuktól megfosztották őket a falusiak meg a többi
leleményes alak.
Engem viszont jobban zavart akkorra már az a kérdés,
hogy ki a pokol lehet ez a túlságosan is barátságos fickó, és
honnan tud rólam ennyi mindent. Rendben, ez tényleg két
kérdés, de mentségemre szolgáljon, ekkor már egy ideje
italoztam.
– Láttalak harcolni korábban – jegyezte meg.
Egy nyilvános párviadalban, egy veremharcban, amit én
vívtam egy nálam kétszer izmosabb és tízszer ügyetlenebb
kardforgatóval: az összecsapásunkat beszorították két másik
harc közé. Az egyiket két alultáplált „amazon” vívta késekkel
és inkább csak jelképes csuklópajzsokkal, a másikban pedig
egy széles mellkasú ember, valóságos óriás birkózott meg
egy medvével. A csekély summa, amit azon nyertem, hogy a
medvére fogadtam – kizárt, hogy bárki is kockára tegyen egy
ilyen értékes jószágot, kivéve, ha bízik a győzelmében –,
fedezte azt az összeget, amit azon vesztettem, hogy a szőke
amazonra tettem; de hát mindig is bolondultam a bájos
pofikákért. Ami a saját párbajomat illeti, ellenfelem
rendelkezett az egykori katonák minden jellemezőjével:
értette a dolgát, pontos volt, fegyelmezett... és végtelenül
kiszámítható. Ügyeltem rá, hogy a harcunk éppen addig
tartson, amíg szórakoztatja a közönséget, de a felajánlott
összeg ahhoz már nem volt elegendő, hogy indokolatlanul
elnyújtsam.
– Jól bánsz a karddal – állapította meg újsütetű barátom.
– Jól.
– Fel akarlak fogadni, hogy kísérj el Ardenbe.
Még szép, hogy fel akart.

Nem tudom biztosan, miért mondtam igent – nos,

egyértelműen a pénz miatt de az elmúlt években mindig
kerültem, hogy visszamenjek Ardenbe, akkor hát miért
gondoltam meg magam váratlanul? Visszagondolva, azt
hiszem, ekkor jött el a kellő pillanat. Hogy eltemessem a
kísérteteket, hogy búcsút mondjak a barátaimnak és a
bajtársaimnak, akikkel akkor nem tudtam kellően békét
kötni, mivel túlságosan zsibbadt voltam – mind testi, mind
lelki értelemben.
Talán akadtak más okok is, de ha így is van, nem szívesen
rágódom rajtuk.
Castor – ezen a néven mutatkozott be új munkaadóm.
Szószátyár egy fattyú volt, de talán egyszerűen csak így
ellensúlyozta, hogy én nem vagyok az. Az ardeni út majd’
három napig tartott, aminek során elég sokat megtudtam az
életéről, míg ő szinte semmit az enyémről.
 Még csak egy órája voltunk úton, de már elmesélte, hogy
eredetileg egy falucskában született Trilmouthtól délre.
Ikertestvérénél egy órával később, öt gyerek – négy fiú és egy
lány – legfiatalabbikaként, születése pedig egyszerre volt
áldás és átok. Az ikrek ritkaságszámba mentek, az pedig még
inkább, hogy mindkettő életben maradjon: ezek voltak a
kedvező előjelek. Anyja azonban már kevésbé bizonyult
szerencsésnek, és nagyjából akkor lehelte ki a lelkét, amikor
ő először vett levegőt, ami persze határozottan átoknak
számított. Az, hogy végzel anyáddal, még mielőtt egyáltalán
kinyitnád a szemed, senkinek sem jövendöl jót. Én magam
úgy vélem, ez mindenkor nagyobb súllyal esik a latba, mint
az „ó, nézd, ikrek, micsoda szerencse!”, de hát mit tudhatok
én?
Együtt töltött utunk első délelőttjén azt is megtudtam,
hogy az apja patkolókovács volt, aki átadta mesterségét
fiainak, hogy Castor nem emlékszik az egyik bátyjára, aki
még kisgyerekként meghalt, míg a nővérét tizenéves kora
elején elvitte a szürkehimlő. Így három fivér maradt: Artur,
a legidősebb – aki apjuktól örökölte a kovácsműhelyt –,
Castor barátunk és nála egy órával idősebb ikertestvére,
Paulus.
A gondot Paulus jelentette. Úgy vettem ki, akadt némi
összezörrenés, amit az váltott ki, hogy Artur örökölte a
családi üzletet, ami miatt Paulus belevágott a sajátjába, és a
távoli Ardenben telepedett le. Castor követte őt.
Nyilvánvalóan felnézett ikerbátyjára, ami csak még inkább
megnehezítette, hogy megeméssze fivére elvesztését, aki az
ardeni zúgóknál vívott csatában esett el.
– Addigra már elköltöztem Ardenből – mondta bánatosan,
anélkül hogy magyarázatot adott volna a miértre. – De még
így is megéreztem a halála pillanatát.
 Akár elhiszi az ember azt a sok marhaságot arról, hogy
különleges kapocs köti össze az ikreket, akár nem, egyvalami
egyre inkább világossá vált: a megbízómat tévképzetek
gyötörték. Ami nem gond – aligha ő volt az első ilyen, akinek
dolgoztam, és ő legalább nem tűnt a veszélyes fajtából
valónak.
– Soha nem rajongtam különösebben a
harcművészetekért – fejtegette Castor, ahogy telt-múlt a
délután. Nem kérdeztem, miért nem; nem volt rá szükség. –
Az igazat megvallva, sután bánok a karddal. Ha valaki arra
kér, kovácsoljak egyet, semmi gond, de amikor arra kerül a
sor, hogy forgassam... – Vállat vont. – Ezért béreltelek fel
téged. Veszélyes időket élünk.
Ez már igaz. Nem mintha meg lennék győződve arról,
hogy az utak valaha is biztonságosak voltak, de manapság
egész biztosan nem azok. Castor szerény díjazást fizetett, de
a munka bevégeztekor jóval nagyobb summával
kecsegtetett. Anélkül, hogy ezzel megsértett volna, a
tudtomra adta, hogy a pénzt nem hordja magával, hogy
gondosan letétbe helyezte, és csak akkor kapom meg, ha
épségben visszatértünk. Nyilván mindenki arra gondolna,
hogy nem bízik bennem vagy ilyesmi, ám ez a józan ész első
jele volt, amit felfedeztem benne.
Mint kiderült, a hírhedt csata óta nem járt Ardenben,
hiába zengett róla dicshimnuszokat megismerkedésünkkor,
ami, mint megtudtam, az egy évtizedes és másodkézből
származó beszámolók kiszínezésének volt betudható. Ne
feledjük viszont, hogy az én emlékeim Ardenről majdnem
ilyen régiek voltak, és semmi esetre sem kellemesek.
Az első éjszakát a csillagok alatt töltöttük, de a másodikon
megszakítottuk utunkat egy fogadóban, A Leölt Szarvasban,
ahol Castor vetélytársra akadt az elbeszélés mezsgyéjén,
mivel a fogadós ragaszkodott hozzá, hogy traktáljon minket
annak a meséjével, miként kapta a hely a nevét.
Összefoglalva: egy négy lábon járó, szarvakkal ellátott
vadhúslerakatot ezen a helyen lőttek le.
– Óriási, nemes jószág volt, fenséges és ádáz – mesélte a
fogadós. – Fejedelem a szarvasok között. Az agancsa a mai
napig ennek a helynek a büszkesége.
Azzal rábökött a söntés leghosszabb falához rögzített,
lenyűgöző, elágazó csontkollekcióra. Egy kicsivel valóban
nagyobbnak tűnt, mint a többi odaerősített darab, de nem
sokkal. A falakat egyébként ellepték a balszerencsés
növényevők koponyái és agancsai, de olyan számban, hogy
eltűnődtem, vajon a vendégek hogyhogy nem nyársalták
még fel rá magukat, amikor a fogadóban nagy lett a
nyüzsgés.
Aznap este, később, mikor mi ketten az egyik sarokban
üldögélve sörünket kortyolgattuk, Castor eloszlatott minden
kétséget, ami még esetleg megmaradt volna bennem ép
elméjét illetően.
– Tudod, én láttam őt – közölte. – Paulust. A lelke eljön
hozzám az éj sötétjében, és könyörög, hogy segítsek. Sehogy
sem lel békét. Erről szól ez az egész. Meg kell keresnünk a
csontjait, hogy hazavihessem a bátyámat, és illően
eltemethessem.
Nem kerülte el a figyelmemet, ahogy finoman átváltott az
énről mire, de ezt most annyiban hagytam, eltemettem a
hiszékenységemmel együtt. Inkább azt kérdeztem:
– És pontosan hogyan akarod megtalálni a rengeteg
elesett és eltemetett között?
Az önmagukat áltatok letörhetetlen magabiztosságával
válaszolt.
– Paulus fog vezérelni, egyet se félj!
Nem is állt szándékomban. Amennyire én tapasztaltam,
egy zsák csont pont úgy néz ki, mint egy másik. Nem
kételkedtem benne, hogy Ardenből valakinek a földi
maradványaival térünk majd vissza, és ha Castor úgy dönt,
hogy szerinte azok drága elhunyt fivérének a csontjai, akkor
így minden szép és jó. Egészen addig, amíg azt nem várja
tőle, hogy én ássak.
– De miért vártál eddig? – tettem fel a kérdést. A kérdést,
amit könnyedén magamnak is feltehettem volna.
– Paulus lelke csak nemrégiben kezdett meglátogatni.
Fogalmam sincs, hogy miért most. Talán csak mostanra
tanulta meg, hogyan anyagiasuljon, vagy talán a nyugalmat
nem lelés gyötrelme erősödött minden egyes eltelt évvel,
ami végül arra ösztönözte, hogy segítséget kérjen... Először
próbáltam nem is törődni vele, ezeket a látogatásokat annak
tudtam be, hogy rosszat álmodom, de csak nem szűntek, és
az esdeklése egyre kétségbeesettebb. A kétségeim ezzel
szertefoszlottak. Ő tényleg Paulus meggyötört árnya. Nekem
pedig segítenem kell rajta, hogy mindketten békét leljünk.
Ezután a témával kapcsolatos véleményemet
megtartottam magamnak, beletörődve abba, hogy a holnap
hoz, amit hoz.

Nos, egy rajtaütést hozott, noha csak később. Addigra már

közel jártunk Ardenhez, és miután három napot eltöltöttem
vele, szívesen megfojtottam volna az útitársamat. A
lehetőség, hogy megmozgathatom kardforgató karomat,
igazi megkönnyebbüléssel járt.
Mindhárman lovon ültek. Egyikük hátulról jött, a másik
kettő pedig az egyenesen előttünk magasodó fák fedezékéből
ügetett elő: füstös képű, komor arcú férfiak voltak, az a fajta,
akikre a kétségbeesett jelzőt kitalálták. Se páncél, se sisak:
tökéletes.
 A bal oldali fickó mellesleg íjat tartott a kezében, és azzal
szerencsétlenkedett: megpróbált vesszőt illeszteni a húrra,
miközben egyidejűleg a lovát is irányította.
Erősen hiszek abban, hogy ragadjuk magunkhoz a
kezdeményezést, főleg akkor, ha az embert sarokba
szorítják. Anélkül, hogy megvártam volna, míg az íjászjelölt
összeszedi magát, vagy bárki előáll azzal a kihívással, ami
szándékában állt, kivontam a kardomat, és vágtába
ugrattam a lovamat.
A lóháton vívott harcnak megvan a maga művészete:
figyelembe kell venned hátasod ritmusát, igazodnod kell a
lépteihez és a mozgásához, mindezt öntudatlanul. Hallottam
olyasmiket rebesgetni, hogy a messzi Yulghettiben élő
síkvidékiek erre születnek, hogy előbb ülik meg a lovat,
mintsem járni tudnának, hogy egy tízévesnek semmibe sem
kerül leterítenie egy sivatagi fajdot nyargaló hátasáról, és
hogy mire tizenkét évesek lesznek, sokan meg tudják
csinálni a kézenállást egy vágtató paripa hátán, csak a balhé
kedvéért.
Jó nekik. Nekem ellenben ezért meg kellett dolgoznom.
Hosszú, verítékes órákba, sok küszködésbe, szitkozódásba,
kidörzsölt combokba, felhólyagzott tenyerekbe és sajgó
tagokba került, nem is szólva a zúzódásról zúzódás hátán,
amit a letűzött karók okoztak, amikor nekik nyargaltam,
meg amikor nem túl méltóságteljesen újra meg újra
lezuhantam a nyeregből.
Ha úgy próbálunk megülni egy lovat, és közben higgadtan
kardot lengetni, hogy legalább bizonyos mértékig ne
gyakoroltuk volna, akkor hátasunk szokványos mozgása
csak hátrányunkra lesz, ahelyett, hogy kihasználnánk azt. A
kardvágás túl magas lesz vagy túl széles, míg egy
tisztességes szúrásra irányuló próbálkozás valószínűleg
előbb vet ki minket a nyeregből, mint hogy bármit
eltalálnánk. Természetesen egy tapasztalt ló is sokat segít.
Nem először adtam okkal hálát az ifjúkoromban még
birtokolt fanatizmusomnak és elszántságomnak, főleg azért,
mivel a velem szemben álló párosnak jól láthatóan még a
nyeregbeszállás művészetét is éppen csak sikerült
elsajátítania.
A célom az volt, hogy meglepem őket. Amennyire ezt meg
tudtam állapítani, a tervem bevált. Talán az ezzel egy időben
kiadott üvöltés is segített – nem vagyok ellene egy kis
színháznak, amikor alkalom adódik rá. Nyíl süvített el
mellettem, ahogy a rettegő íjász megpróbálta az
összehangoltság valamiféle morzsáját felmutatni, de a
vessző jó messzire elkerült. Felé kormányoztam hátasomat,
arra építve, hogy mivel már lőtt az íjával, nem lesz ideje
megfelelően védenie magát. Igazam is lett. Úgy lovagoltam
el mellette, hogy tőlem jobbra legyen, egy vonalban
kardforgató karommal, és ezzel egyszerre került közém és a
cimborája közé, akadályozva az utóbbit.
Egy csapás végzett az elsővel, ahogy a pengém
széthasította védtelen arcát, miközben ő még mindig a saját
fegyverét próbálta kirántani.
A csapás ereje majdnem kitépte a kardot a kezemből, de
erősen kapaszkodtam, és hátasommal a lehető leggyorsabb
és legszűkebb ívben fordultam. Szerencsére ez sokkal
szűkebbnek és gyorsabbnak bizonyult, mint a másik,
közelben lévő ellenfél fordulója, aki azon küszködött, hogy
irányítani tudja megrettent lovát, és felém kanyarodjon.
Annyiban sikerrel járt, hogy legalább valami jelképes
ellenállást ki tudott fejteni, és hárította első csapásomat.
De nem úgy a másodikat, ami áttört a védelmén, és a
bordái közé vágódott. Kirántottam belőle a pengét, aztán a
biztonság kedvéért még meg is szúrtam, noha már lefelé
csúszott a lováról.
Gondolataim a harmadik támadóra terelődtek, de ő a
rugalmas elszakadás mellett döntött, és lóhalálában
igyekezett visszafelé arra, amerről jött. Így Castorral
maradtam, aki még mindig a nyeregben ült, de szokatlanul
sápadtnak tűnt. Csak ekkor vettem észre az ujjai között
csorgó vért: kezét a válla alatt a bal karjára tapasztotta.
– A nyíl... – mondta halkan.
Elátkoztam a vakszerencsét, és nem pazaroltam további
gondolatot arra, hogy a még élő briganti után vessem
magam. Az íjász lövése annyira félrement, hogy egy futó
gondolatnál többet nem is fecséreltem rá, de a nekem szánt
nyíl továbbrepülve nyilván eltalálta Castort, aki azért
fizetett, hogy megvédjem. Ez egy kicsit rontott egyébként
fényes győzelmemen.
– Sajnálom, és gondolom, hogy ez nem valami sok – szólalt
meg, míg én a sebét vizsgálgattam –, de korábban még
sosem sebesültem meg.
Megsebesült? Hisz alig volt több egy karcolásnál. A nyíl
még csak bele sem fúródott a karjába, csupán egy mély
barázdát szántott a karizmába, ahogy elsüvített, és az így
keletkezett vágás viszonylag sok vért fakasztott.
– Megmaradsz – nyugtattam meg. – Amint elérjük Ardent,
megnézetjük egy gyógyítóval.
Miután a „sebet” kimostuk a kulacsból vett vízzel,
visszatértem a két hullához, és átkutattam őket értékek
után.
Castoron tisztán látszott, hogy undorodik, és azt kérdezte:
– Erre tényleg szükség van?
– Hogy szükség van-e erre? Nincs. De ha én nem teszem,
akkor a következő utazó fogja, aki erre jár, és miért hagyjam,
hogy egy idegennek legyen haszna az én művemből?
 Nem tartott sokáig. A zsákmány legnagyobbrészt
szerénynek volt mondható: az íj szánalmas darab, se
megtartani, se eladni nem érte volna meg. Emellett még
találtam két kardot, ebből az egyik hitvány munka volt,
néhány kést – egyik sem ért fel azokhoz, amelyekkel már
bírtam –, néhány olcsó ékszert, és nem sok mindent ezen
kívül. Persze volt még náluk pénz is, és ekkor ért az igazi
meglepetés. Mert mindkettőjüknél, ha nem is egy egész
vagyon, de messze több érme volt, mint amit kinézetük
alapján vártam volna. Szokványos esetben haramiák ennyi
pénzzel az erszényükben a legközelebbi fogadó felé vennék
az irányt, elszántan annak kiderítésére, hogy mennyi sörre
és szajhára futja a summából, mielőtt ismét rablásra
vetemednének. Ebből pedig gyanítottam, hogy ez több volt
egy véletlen szülte támadásnál, hogy ezt a párost azért
bérelték fel, üssön rajta a megbízómon. De vajon ki?
A harmadik ember, a nyúlszívű, aki szinte azonnal
elmenekült, amint megkezdődött a harc? Talán.
Megtartottam a két kard közül a jobbikat és a pénzt,
mindent mást pedig a bokrok közé dobáltam, majd a testeket
is utánuk hengergettem. Szívesen összeszedtem volna a
haramiák lovait, amik mind közül valószínűleg a
legértékesebb zsákmányok lettek volna, de Castort kellett
elsősorban szem előtt tartanom; végtére is, abból ítélve,
ahogy kinézett, nem zárhattam ki a lehetőségét, hogy még
elájul nekem.
Így további késlekedés nélkül folytattuk utunkat
Ardenbe. Castor most az egyszer hallgatott, feltehetően a
döbbenet lett rajta úrrá. Így legalább lehetőségem nyílt az
aznapi eseményeken töprengeni, és arra a következtetésre
jutni, hogy talán megbízóm feltételeit egy cseppet túl
sietősen fogadtam el az elején. Jobb lett volna tovább
húzódozni. Nyilvánvalóan nem mondott el nekem mindent,
köztük azt sem, ugyan miért is akarja valaki
megakadályozni, hogy megtalálja bátyja maradványait, és
hogy ez mekkora fenyegetést jelent rám mint felbérelt
segítségére nézve. Úgy döntöttem, addig nem szembesítem a
gyanakvásommal, amíg többet nem tudok arról, hogy ezek
ki az ördögök lehettek; viszont az is felmerült bennem, hogy
szüntelen fecsegése más célt is szolgálhat, mint azt én
feltételeztem, hogy talán így gátolja meg, hogy
megkérdezzem, amit pedig jobb lenne tudnom.

Nem sokkal napnyugta után érkeztünk meg Ardenbe, kelet

felől, így nem láttuk a mesés zúgókat, amelyek a falutól
északra helyezkednek el. Arden megnőtt azóta, hogy itt
jártam. Nem annyira falu volt már, mint inkább egy teljesen
kifejlődött város.
A Zöld Driádban kerítettünk szobát magunknak, és
kötöttük be az istállóba a lovakat: a fogadóban, amire nem
emlékeztem, és amiről gyanítom, hogy a csata után
nyitották.
– Sok látogató utazik keresztül a városon, hogy megnézze
a zúgókat? – kérdeztem a cselédlányt, aki megmutatta
nekünk a szobáinkat. Kellemes elrendezésű, csúnyácska
fruska volt, azt mondta, Lisának hívják, amikor
megkérdeztük.
– Közvetlenül a csatát követő években rendszeresen
jöttek, uram – felelte. – Mostanában már nem igazán.
Szóval a beteges dicsfény, ami a nagy csata helyszínének
felkeresését övezte, az idő múlásával megkopott, márpedig
ez nem jelentett sok jót az effajta létesítményeknek, amelyek
erre a látványosságra építettek.
Castor igazán hősiesen viselkedett, de nyúzott arcán
látszott, hogy csak színleli a dolgot, valójában zokog
legbelül. Ezt nyilván Lisa is megérezhette, mert útba
igazított minket a helyi gyógyítóhoz.
– Jól érti a dolgát – bizonygatta –, és az árai is észszerűek.
Mivel némileg felelősnek éreztem magam a megbízómat
ért balszerencséért, eltűnődtem rajta, hogy kifizetem a
gyógyítót abból a pénzből, amit a két haramiától vettem el,
de csak röviden, mivel arra jutottam, hogy Castor minden
kétséget kizáróan sokkal, de sokkal tehetősebb nálam.
Miután a sebre kötés került, meg valami bűzös elixírt is
megitattak vele, visszatértünk a fogadóba, ahol Castor
közölte, hogy fáradt a hosszú út után, és korán nyugovóra
tér.
Ez igencsak kapóra jött nekem. Aggódtam, hogy esetleg
most azonnal fel akarja keresni a zúgókat, még mielőtt
megfelelő lehetőségem nyílna megbarátkozni a hellyel. Ha
nincs a sebe okozta megdöbbenés, valószínűleg így is tett
volna. Mindig hálás vagyok az apró kis ajándékokért.
Úgy döntöttem, inkább gyalogolok, minthogy nagy
palávert csapva kihozassam a lovat az istállóból, és újra
felnyergeljem. Végtére is nem volt messze. Találkoztam pár
emberrel, akik abból az irányból jöttek, de a nap már
lenyugodott, és az este hamarosan beköszönt, hogy
köpönyegét a világra terítse, így reménykedtem. Legkevésbé
ugyanis társaságra volt szükségem, amikor ismét meglátom
ezt a helyet.
Előbb hallottam meg a zúgókat, mint hogy láttam volna
őket. Nem bömböltek olyan harsányan, mint az esős
évszakban tehették, inkább csak szelíden mormogtak, ami
fokozatosan erősödött, ahogy közeledett az ember, így
eleinte abban sem lehettél bizonyos, tényleg hallod-e a
hangot, vagy csak a képzeleted csúfolódik. Ám a vízcsobogás
minden egyes lépéssel hangosabb lett.
 Az út megkerülte az utolsó dombocskát is, és elhaladt egy
facsoport mellett, majd már ott is voltam: az Arden-
zúgóknál.
Arra számítottam, hogy rögtön felismerem, de nem így
történt. A víz sokkal kevésbé zubogott, mint a végzetes csata
napján, noha még mindig tízembernyi magasságból hullt
alá, éppen úgy, ahogy emlékeimben élt, de a vízesés lábánál
összegyűlt tavacska alakja is mintha kissé megváltozott
volna, bár nagyjából akkora maradt, mint volt. Gondolom,
menet közben a fák megnőttek, a bokrok bizonyos esetekben
terebélyesebbek lettek, míg máshol elfonnyadtak... Hiába
vártam volna, hogy semmi se változzon, de egy pillanatig a
változások száma kellően összezavart ahhoz, hogy
keresgélnem kelljen azt az azonnali kapcsolódást, amire
számítottam.
Mindenesetre gyönyörű volt – és ezt a tényt sosem nyílt
igazán esélyem értékelni, amikor utoljára itt jártam. Előttem
és tőlem jobbra egy kicsi, kavicsos föveny terült el, amit a
vízpermettől csillogó, hagymára emlékeztető szürke sziklák
határoltak. Egy fa, ami fűz lehetett, előredőlve lógatta
páfrányszerű ágait a víz fölé, és annak felszíne finoman
fodrozódott, ahogy a vízesés okozta szelíd hullámok a
sziklákat nyaldosták, és visszaverődtek róluk. Tőlem balra, a
közeli erdő egyik nyúlványa egészen a vízpartig futott,
előttem pedig ott magasodtak a zúgók.
Egy réteges sziklafal, ahol mintha valaki türelmesen, nagy
gonddal rakosgatta volna egymásra az egyes rétegeket,
mindegyiket úgy, hogy hajszállal az alatta lévő fölé nyúljon.
A rétegek közti repedésekből mindenféle növények nőttek ki
nagy bőségben – noha főleg a hosszú, kócos fűfélék voltak az
uralkodóak –, és a zöldellő növényzetben kis sárga virágok
virítottak, mint csillagok az éjszakai égen. A fal közepe táján,
tucatnyi fehéren tajtékzó vízerecske zubogott alá a lenti
sziklákra, ami aztán tejfehér fátyollá terült szét, ahogy a
kövekről a lenti tavacskába hullott.
Ez legalább egyezett az emlékeimmel, és végre tudtam,
hogy tényleg az ardeni zúgóknál vagyok.
Lesétáltam a kis fövenyre, és tekintetem végigsuhant a
tavacskán, odáig, ahol az fehér tajtékot fröcskölt szét a
zúgókról. Tétova emlékek villantak be. A helyszín lehetett
volna nyugalmat árasztó, idilli is – a nyár megtestesítője, és
olyan természeti csoda, amit az ember bármikor szívesen lát
–, de amikor behunytam a szememet... A vértől vöröslő vizet
láttam, ahogy rózsás habtaréjt kavartak fel a csatamének
tipródó patái; arccal lefelé testek lebegtek a tóban, nyilakkal
átlyuggatva, vagy éppen a hátukon, az arcukra dermedt
kínnal, és felhasított hassal, amelyen át kikandikáltak a
beleik; fülembe hatoltak a harcoló felek szitkai és nyögései,
az acélon csattogó acél hangja, a sebesültek és a haldoklók
ordítása; ismét éreztem a megégett hús csípős, édes szagát,
az emberi izzadság és a kiürített zsigerek bűzét. Éreztem a
tagjaimat béklyózó kimerültséget, kardom annyira
elnehezült, hogy csak erőlködve tudtam felemelni; és
kristálytisztán villant belém a bizonyosság és beletörődés,
hogy nem hagyom el élve ezt a helyet.
Hosszú pillanatokig álltam ott, várva, hogy a kísértetek
megszólítsanak, de egy sem jött.
Végül kinyitottam a szememet, ismét megmerítkezve az
itt és mostban.
Nem vagyok szent, és az évek során tettem olyan
dolgokat, amelyekért sokan örömmel látnának fellógatva,
ha tudnának róluk, de mindezt összevetve a szörnyeteggel,
akit itt állítottunk meg az ardeni zúgóknál, én kiváló jelölt
lennék egy esetleges istenítésen. Az önjelölt varázsló és a
legocsmányabb fajta hadúr, akinek a nevében és a
biztatására olyan rémtetteket követtek el, amitől még a
veterán harcosok is visszaborzadtak, elérte, hogy neve
mindörökre eggyé váljon a förtelmes bűnökével.
Ha aznap ő győzött volna, ha legyőzött volna minket, a
Szabad Államok mindegyike megnyitja előtte kapuját, és a
világ sokkal kevésbé lenne kellemes hely, mint amilyen
most – ebben tökéletesen biztos vagyok. Ha közülünk azok,
akik ott voltak, életük hátralevő részében semmi másra nem
lehetnek büszkék, legalább elmondhatják, hogy: ezt mi
tettük.
Már bealkonyodott, mikor visszafordultam, és elindultam
a falu felé. De alig haladtam pár lépést, amikor egy hang
kiáltott rám:
– Hahó!
Egy öregember ült az út szélén, mellette törött botja
hevert.
– Megsérültél? – kérdeztem tőle.
– Amikor a botom eltört, a nyavalyás bokám kificamodott.
Vajon lehetne-e, hogy te, jó uram...
– Hát persze. – Felsegítettem, látva, milyen törékenynek
tűnik. – A faluban élsz?
– A szélén, ezen az oldalon, nem messze innen. És
köszönöm.
Hogy őszinte legyek, jobban haladtunk volna, ha
felkapom, és a vállamra veszem – elég könnyű volt –, de ez
nem lett volna túl méltóságteljes, így fékeztem
türelmetlenségemet, és csak támogattam, míg ő Arden
irányába sántikált és csoszogott.
Így értünk el egy tágas rétre, amelyet három oldalról fák
vettek körül, és egy sor kereszt, kör, csillag, félhold és egyéb
vallási jelképek határoltak – egyeseket póznákra szögeztek,
mások csak úgy a földbe lettek tűzve –, és ahol alkalmi
útitársam elengedte a vállamat, és így szólt:
– Köszönöm. Innen már haza tudok jutni.
 – Te a temetőben élsz?
– Nem, nem. – Mosolya inkább tűnt szívélyesnek, mint
gúnyosnak. – Az otthonom amott, a fák mögött van. Csak
éppen a leggyorsabban úgy jutok haza, ha átvágok ezen a
békés földdarabon.
– Ha biztos vagy benne...
– Igen, kimondottan, noha nagy segítségemre voltál.
Még egy darabig néztem, ahogy lassan, sántikálva elindul
a réten, de láthatóan tudta, hogy mit akar, így folytattam
utamat a Driád felé, azzal a céllal, hogy ledöntsek egy-két
sört, mielőtt berekesztem a napot, és eltűnődtem, hogy
vajon Lisa, a cseléd még a közelben lesz-e.

*****

– Igazán varázslatos, nemde?

– Határozottan – bólintottam.
Másnap délelőtt már a zúgóknál voltunk. Egy kiadós
éjszakai alvás jobbára visszaadta Castor szokásos
bőbeszédűségét. Micsoda szerencse! Amint túlestünk a
reggelin, ragaszkodott hozzá, hogy induljunk bátyja
balsorsának színhelyére.
Örültem, hogy tegnap este egyedül kirándultam el ide,
mert attól az itt töltendő idő... elviselhetővé vált. Mellesleg
Castor annyira fellelkesült az egésztől, hogy abban sem
vagyok biztos, észrevette-e volna, ha beledugom a fejemet a
tóba, és megfulladok.
A fövenyen álltunk, a sziklákon. Megérintettük a köveket,
és megállapítottuk, hogy milyen nyirkos a sziklafal. Utána
Castor elindult az úton, ami a zúgók mellett vitt. Az ösvény
az erdőn át kanyargott, egyre emelkedve, míg végül
belefutott egy keskeny folyóba, és azt követte. Nem kellett
lángésznek lenni ahhoz, hogy az ember kitalálja, hova vezet,
és hamarosan meggyérültek a fák, ahogy kiértünk a zúgók
tetejére.
Az innen nyíló kilátásban még sosem volt részem, és be
kell valljam, igazán bámulatos látvány tárult elém. Tőlünk
jobbra a folyó vetette le magát a szirtről, hogy a lenti
tavacskába zuhanjon. Távolabb a fák koronáját láttam és a
temetőrétet, azon túl pedig az ardeni háztetőket.
– Megfognád a kezemet?
Castor a jelek szerint egy-két lépéssel közelebb szeretett
volna menni a szirt széléhez, noha a sziklák itt vizesek és
alattomosak voltak.
– Csak óvatosan! – tanácsoltam, noha kevésbé a testi
épsége, mint inkább a fizetség elmaradása miatt aggódtam,
ha valami történne vele.
– Ó, az leszek.
Ahogy megérintett, a kezem szokatlanmód elzsibbadt, és
ez az érzés gyorsan átterjedt a karomra, majd még tovább.
Kirántottam a kezem a markából, és hátrabotorkáltam,
távolabb a sziklaperemtől.
– Mi a...?
Rám mosolygott: diadalittas és rosszindulatú
arckifejezése cseppet sem illett az elmúlt három napban
megismert, szószátyár útitársamhoz.
– Ne aggódj! – szólt. – Ez csak egy kisebb varázslat, célja
nem megölni, csak ártalmatlanná tenni másokat.
Kivontam a kardomat, de a zsibbadtság már átterjed a bal
karomról minden tagomra. A lábam megbicsaklott, a penge
kihullt esetlen ujjaim között, nagyot csattanva a földön.
Castor utánam indult, mint egy ragadozó, akit lenyűgöznek
sebesült prédájának hiábavaló erőfeszítései.
– Ha nem fékezném meg a varázslatot, az végül
megállítaná a szívedet, de nincs miért félned... eszem
ágában sincs ilyen messzire menni. – Ekkor egy alak
bukkant fel, feltehetően a közeli fák közül, noha nem láttam
közeledni: egy karcsú férfi, menyétszerű, éles vonásokkal és
sunyi tekintettel. – Biztosra veszem, hogy emlékszel Trystre
a tegnapi rajtaütésről. – A harmadik alak. – Egy kicsit
színpadias, de csillapítani fogom kíváncsiságodat, ami
nyilván felébredt benned, hogy miért is hoztalak ide.
Tudtuk, hogy elintézed a felbérelt fickókat, de ha sikerült
volna esetleg megsebesíteniük, akkor már múlt éjjel
egyenesen idejöttünk volna. Elsősorban a te véredre van
szükségünk, ugyanis... A kósza nyíl nem szerepelt a
terveinkben. Eléggé felzaklatott, amikor arra gondoltam,
hogy milyen közel kerültem ahhoz, hogy minden romba
dőljön egy feneette baleset miatt.
Egyvalami biztosnak volt mondható: lehet, hogy ez egy új,
önelégült és magabiztos Castor, akit most magam előtt
látok, de még mindig ugyanaz a szószátyár fattyú.
– Miért? – hörögtem.
Zavartalanul folytatta a mondandóját, vagy mert nem
hallotta, mit kérdeztem, vagy mert úgy döntött, nem
érdekli.
– Tudod, évek óta vadászom rád, és hogy megtudjam, mi
is történt itt valójában: amikor ezzel végeztem, nekiláttam
felkutatni az embert, aki a bátyám megöléséért felelős. Ó,
igen, a történet java igaz – a legmeggyőzőbb hazugságokat
mindig a féligazságok csipkéje díszíti, nem gondolod? Az
ikertestvérem valóban az ardeni zúgóknál esett el, méghozzá
a te kezedtől, noha nem Paulusnak hívták. Hanem Maliknak.
Maliknak? Kicseszett Fenséges Maliknak? Hasonlóságok
után kutattam, emlékeimet előrángatva a legvisszataszítóbb
emberi lényről, és összevetve az előttem álló alakkal. Malik
szakállas volt, Castor simára borotvált képű, a hadúr
zömökebb, izmosabb... De a szemük, igen! A szemükben
megláttam a hasonlóságot: ugyanazt a kegyetlenséget,
hidegséget, noha sosem társítottam volna azzal az emberrel,
aki az elmúlt pár napban az útitársam volt.
– Gerard... – hebegtem, amíg tudtam, mivel az arcom
ugyanúgy elzsibbadt, mint a többi testrészem.
– Ugyan, ugyan! Ismerem a hivatalos történetet, hogy a
fivéremet Arany Gerard ölte meg, de ez hazugság, és ezt
mindketten tudjuk. Kitaláció, aminek az volt a célja, hogy
növelje a Nagy Hős hírnevét, hogy örökkévalóvá tegye a
legendáját, amiből ti mind hasznot húzhattok. A híres
zsoldoskompánia, ami mindig a legjobb megbízásokat kapta,
mert a legnagyobb harcos vezetett titeket: Arany Gerard.
Azért ez nem volt ennyire egyszerű. Gerard is ott volt –
nem lehetett gyávának nevezni, bármilyen gyarló lett
légyen is különben –, és mindketten küzdöttünk Malikkal,
aki úgy harcolt, mint egy megszállott (és talán az is volt, ha
hitelt lehet adni ilyesmiknek). Addigra már legyengültünk,
megsebesültünk, kimerültünk, véreztünk... És ha én mértem
tényleg a végzetes csapást, ugyan, mit számít? Több mint
boldog voltam tőle, hogy Gerardé lett a dicsőség. Miért
állítottam volna be én magamat Malik Végzetének, hogy
aztán célpontja legyek minden zsiványnak, aki alig várja,
hogy nevet szerezzen magának? Mellesleg, engem halottnak
hittek a saját bajtársaim is, akivel a hadúr utolsó döfése
végzett, amikor én is megöltem. Mire összeszedtem magam,
és megjelentem, a többiek addigra már elfogadták Gerard
dicsőséges diadalának tényét, ami nekem tökéletesen
megfelelt.
Tryst a hónom alá nyúlt, és ellenállásra képtelen testemet
a fák felé vonszolta. Ott, az erdő szélén, a szanaszét heverő
sziklatömbök miatt láthatatlanul, az egyik nagy, és lapos
kőbe egy durva alakzatot véstek. Egy pentagrammát...
Tényleg? Tryst ledobott a közepébe.
Castor utánunk ballagott, kezében a kardjával.
 – Amíg mi a Leölt Szarvasban időztünk – mondta –,
megkérdezted, hogy miként szándékozom megtalálni
fivérem csontjait a sok másik között. Hogy kielégítő választ
adjak, ugyan miért babrálnék a csontokkal, amikor
egészséges, élő testet is tudok adni neki helyette; egy olyan
emberét, aki történetesen segített eljutnom egészen
Ardenig? Hm?
Rámeredtem.
– A bátyám nem közönséges halandó volt – folytatta
Castor, és mintegy mellékesen megtörölgette a kardom
pengéjét egy ég tudja, mivel átitatott kelmével. –
Előkészületeket tett az efféle váratlan kellemetlenségek
esetére, gondoskodva arról, hogy lelke hátramaradjon,
várva, míg visszahívják, készülve a napra, amikor Fenséges
Malik ismét feltámad sírjából. Ki gondolta volna, hogy a
gyilkosa ilyen illékonynak bizonyul? Van róla fogalmad,
hogy annak az átokverte napnak hány túlélőjét kellett
felkutatnom, mire megtudtam, mi is történt valójában? Az a
rengeteg elpazarolt idő...
Láthatóan végzett kardom bekenegetésével, és közelebb
lépett hozzám, hogy szemügyre vegyen.
– Mint mondottam, első lépésben a te véred kell.
Azzal végighúzta a penge élét a jobb alkaromon.
Lenyűgözve figyeltem, ahogy a hús szétvált, és vörös
folyadék csordult ki belőle, végigfolyt a bőrömön, és kezdett
tócsába gyűlni az alattam lévő kőlapon. Nem éreztem
fájdalmat, erről a zsibbadtság gondoskodott.
Castor hátralépett, karját kinyújtotta, szemét lehunyta. A
világ elhomályosult, a sziklák elolvadtak, és
megcsavarodtak. Pislogtam, és próbáltam összpontosítani,
harcolni azzal, ami velem történik, bármi legyen is az.
– Már a hatása alatt van? – Ezt most Tryst kérdezte.
 – Majdnem – felelte Castor. – Ideje kezdeni. – Azzal
mormolni kezdett valamit, de túl halkan ahhoz, hogy
értsem.
– Érintsd meg a fát! – Mintha ezt mondta volna egy
szellemhang.
Ami se nem Castortól, se nem Trysttől származott. Ekkor
megéreztem a nőt, jelenlétét ebben az álomvilágban, ami
nem volt velünk a valódiban. Próbáltam megtalálni, de
kezdetben nem tudtam többet felfogni belőle, mint valami
ködös zöldességet és a nőiesség lenyomatát.
Összpontosításom azonban elnyerte jutalmát: lassan egy
alak bontakozott ki a ködből, és állt össze egy nővé; egy szép,
karcsú lánnyá, aki zöldes fátylakba burkolózott. Volt benne
valami, ami ismerősnek tűnt, de nem tudtam, miért.
– Érintsd meg a fát! – unszolt ismét. – Meg kell érintened a
fát.
Azt akartam felelni, hogy nem hiszek a driádokban – mert
bizonyosan annak kellett lennie. Egyike azoknak a mitikus
erdei nimfáknak, akik állítólag a Famestereket segítik a
rájuk bízott teendőikben. De még a hangom sem
engedelmeskedett akaratomnak. Csalódást okoztam
magamnak, amiért ilyen babonás marhaságokat képzelgek
szorultságom óráján, és úgy döntöttem, nem foglalkozom a
tolakodó jelenléttel.
Castor kántálása hangosabbá vált, egyes szavakat tisztán
ki tudtam venni:
– Vér, mely véredet vette... – Hipnotizáltan figyeltem,
ahogy szavai alakot öltöttek kettőnk között, minden betűt
mintha lángból faragtak volna. – Izom, ami azt az acélt
mozgatta, mely eloldotta lelked pányváját...
– Ne is törődj vele! – mondta most a bosszantó lány. – El
kell érned a fát. Nincs messze, de máshogy nem segíthetünk.
 Segíteni? Ugyan, miként tudna a saját képzelgésem
segíteni rajtam?
– Ne add fel! Le tudod győzni. Az erdő ereje közel, ami
olyan ősi hatalom, mint maga a világ, és magában a földben
gyökerezik. Arra vár, hogy szólítsd, de ahhoz, hogy
megidézd, meg kell érintened a fát.
A világ egyre különösebbé vált. Castor körvonalai
szétfolytak, elhomályosultak. Alacsonyabb lett, rusnyább, a
homloka kiugróbb. Szarvak türemkedtek ki a halántékából,
szeme olyan lett, akár a füstölgő szikla, miközben azok
sarkából lángok sarjadtak, és képeztek szemöldököt. Mellette
Tryst igazából is menyétté alakult át: karcsú, szőrmés
állattá, ami zekét és kardövet viselt.
Az átalakulás felgyorsult, és még az árnyékbirodalom is
kezdett megfakulni.
Castor, Tryst, a driád, mind elhagytak engem, én mégsem
maradtam egyedül, bár nagyon szerettem volna. Egy sötét,
fojtogató jelenlét lebegett felettem. Erős volt, rosszindulatú,
rettenetes.
– Igen, ó, hatalmas Malik – hallottam, láttam, amint a
démon Castor hangján megszólal, de mintha nagyon
messziről beszélt volna. – Lépj be e tartályba, töltsd meg
halandó alakját, és élj ismét!
Eljön hát Malik, hogy oly sok év után elragadjon.
Érintsd meg a fát!
Nem tudom biztosan, hogy hallottam vagy csak
egyszerűen felidéztem magamban a driád erősködő
könyörgését, de felszította a bennem izzó parazsat, a dacnak
azt a megmaradt szikráját, ami nem volt hajlandó kihunyni
anélkül, hogy legalább meg ne próbálta volna. Lehet, hogy a
driád csak káprázat, de a lehetőségeim szűkre szabottak
voltak. Valamit tennem kellett. Ó, igen, érintsd meg a fát!
Innen nem láttam, de tudtam, hogy ott van; az egyetlen
jelenlét, amit még érzékeltem Rohadj-Meg-A-Pokolban Malik
fojtogató társaságán kívül.
Így erre a csekélyke reményfonálra összpontosítottam, a
nekem szánt nemezistől való egyetlen menekvésre
koncentráltam, aki már úgy kezdett rám telepedni, mintha
valami nagy súlyt tettek volna a mellemre. Ekkor már a
karomat sem igen tudtam megmozdítani, olyan volt,
mintha egy élettelen botot kötöztek volna a bal
könyökömhöz. Utolsó erőmmel ezt a botot kifelé
lendítettem, kinyújtva a karomat, és élettelen ujjaimmal
végigsimítottam egy gyökérdarabkán.
Hirtelen minden megváltozott.
Csak úgy tudom ezt leírni, mintha egy addig zárt
zsalugátert kitártak volna egy koromsötét szobában, hogy a
napfény beáradhasson, és a feledésbe űzze a sötétséget.
Malik fojtogató jelenléte eltűnt, valami vadul odébb
taszította, és a testemet birtokló zsibbadtság is elenyészett.
Ismét tudtam mozogni, felfrissültnek éreztem magam, és
élőbbnek, mint korábban bármikor.
Egy szemvillanás alatt talpon termettem, szemközt a
megdöbbent Trysttel és az elszörnyedt Castorral –
mindketten ismét emberi alakjukat viselték. Az utóbbiból
előtörő elkínzott „Neee!” kiáltás láthatóan mozgásba
lendítette Menyétképűt, de túlságosan lassúnak bizonyult.
Pengeforgató vagyok, mindig az voltam. Lehet, hogy
elvették tőlem a kardomat, viszont meghagyták a késeimet,
ami nagy hiba. Ahogy Tryst keze saját fegyvere markolatára
fonódott, én fürgén a lapockámhoz kaptam az enyémet, ahol
a dobókéseimet tartottam. Mindkét karommal kifelé
csaptam, és egyetlen, kétkezes mozdulattal elhajítottam
őket. Tryst még félig sem ránthatta elő kardját, mikor az
egyik kés a mellébe vágódott, a másik pedig a bal szemébe.
 Castornak elég lélekjelenléte maradt, hogy menekülőre
fogja, ahelyett hogy a kezem művét csodálja. Elhajítottam
egy újabb kést, amit hibátlan pontossággal küldtem útjára,
miközben Tryst élettelen alakja a földre hanyatlott.
Elhibáztam.
Ami lehetetlen. Ilyen közelről soha nem hibázok... kivéve
persze, ha a célpontom boszorkánysággal él.
Eldobtam egy újabb kést, és ezúttal láttam is, ahogy a
legeslegutolsó pillanatban elkanyarodik, hogy átrepüljön a
szakadék felett, és a lenti tó felé zuhanjon tovább. Castor
ekkor megállt, a sziklaszirt szélén, és mosolyogva felém
fordult. Korábban látott hetykesége ismét visszatért.
– Nehogy azt hidd, hogy vége! Megfizetsz azért, amit
tettél, és a fivérem ismét élni fog. Erre megesküszöm.
Előrántottam egy kést, az utolsó pár egyikét, de ezt nem
fogom elpazarolni arra, hogy elhajítsam – tanultam a
leckéből. Így inkább megindultam, a különös erő még
mindig ott lüktetett az ereimben, eltompítva minden
fájdalmat, és megerősítve elszántságomat, hogy ennek itt és
most véget vessek, akarjon bármit is Castor.
A gondolataimat uraló gyilkos szándék nyilván
látszódhatott a szememben, mert Castor minden
fennhéjázása dacára önkéntelenül is hátrált egy lépést... és a
sarka beleakadt valamibe. Egy elnyújtott pillanatig
csapkodó karral és kidülledő szemmel megállt még dőlés
közben, próbálva visszanyerni az egyensúlyát a szirt szélén
imbolyogva. Aztán a nehézségi erő győzedelmeskedett, ő
pedig hátrazuhant, és egy kétségbeesett üvöltés kíséretében
eltűnt a szemem elől.
Odarohantam és lekukucskáltam, megpillantva a víz
melletti sziklákon heverő, megtört testét. Aztán lenéztem,
hogy lássam, miben botlott meg, és egy fa gyökerére tévedt a
tekintetem.
 Az erő, ami talpon tartott az összecsapás alatt, ezt a
pillanatot választotta, hogy elszivárogjon, és olyan gyorsan
elpárolgott, mint ahogy érkezett. Visszatámolyogtam a
szakadék széléről, nehogy én is összeessek, és osztozzam
Castor végzetében, amit a sziklák hoztak el neki.
Sebesült karom ismét fájdalmasan lüktetni kezdett most,
hogy ez a hátborzongató erő elszállt belőlem. Néztem, ahogy
a vér akadálytalanul lecsorog a kezemen, és lecsöpög
kinyújtott ujjaim végéről: a sebnek esélye sem volt
összezárulni, hiszen el kellett hajítanom a késeket. Kábának
éreztem magam, összezavarodtam, és azon tűnődtem, vajon
mennyi vért vesztettem már eddig.
A fejem is lüktetett; sőt úgy éreztem, mintha egy csapat
manó használta volna színpadként az egész testemet, hogy
ott táncoljanak. Hirtelen nagyobb erőkifejtést kívánt a
talpon maradás, mint amit össze tudtam szedni.
A sziklás talaj szinte magához szippantotta a térdemet, én
pedig összerezzentem, amikor sérült karommal ösztönösen
is próbáltam átvenni némi terhelést.
A földön ülni jó lenne... vagy talán ha lefeküdnék, az még
jobb.
Egy szemvillanás alatt ott termett: a driád és mellette egy
vénségesnek, bölcsnek és jóindulatúnak tűnő ember, aki
mellesleg még ismerősnek is rémlett. Azonnal felismertem
benne az öreg fickót, akinek én segítettem előző este lejutni a
zúgóktól, bár most éppen olyan zöldes árnyalatúnak tűnt,
mint a lány.
Úgy tűnt, ismét erőt vesznek rajtam azok a képzelgéseim,
amelyeket Castor erőltetett rám a balul elsült feltámasztás
során, és ez nem jelenthetett jót. Ha az a sorsom, hogy itt
halok meg, akkor előbb valamiről meg kell bizonyosodnom.
– Castor...? – kérdeztem.
 – Halott – felelte az öreg, és öblös, telt hangja magának az
időnek a bölcsességét ígérte. – Őrült cselszövése többé nem
zargatja a világot, ahogy Fenséges Malik szelleme is annyira
meggyengült a mai sikertelen kísérletben, hogy évtizedekbe
telik, mire újra megpróbálhat testet ölteni, ha ugyan valaha
is képes lesz rá. Jól csináltad.
Ha ilyen érzés valamit jól csinálni, akkor egyáltalán nem
akarom megtapasztalni, mi a többi lehetőség.
– Most pihenj!
Hűsítő ujjak érintették meg a homlokomat, de még nem
végeztem, és makacsul küzdöttem az ájulás ellen.
– Te egy Famester vagy, igaz?
– Az lennék?
Most legkevésbé talányokra volt szükségem.
– Nem hiszek benned – mondtam.
– Kérte ezt bárki is?
– Meg fogok halni?
– Ha segíthetünk rajtad, akkor nem. Korábban már
elláttunk, és még mindig itt vagy.
Ekkor hirtelen eszembe jutott. A heves fájdalom, és hogy
ugyanez az ember hajol fölém, arca hatalmasnak tűnik,
ahogy felemeli megtört testemet, kiszabadítván a végtagok
és páncélok szövevényéből, a sárból, vérből és a holtak közül.
– A lány/driád is ott volt, ő ápolt, ő látott el, gyógyított meg.
Hogyan felejthettem el ezt mostanáig?
– Oly sok a halál, mi pedig oly keveseknek segíthettünk,
de megtettük, ami tőlünk telt – mintha ezt mondta volna a
Mester. Az öntudatom gyorsan foszlott szét. Az utolsó, amit
hallottam, ez volt: – Nem fogsz meghalni, ma nem. Még túl
sok a teendőd.

Egy ágyban tértem magamhoz. Talán nem a legpuhább

ágyban, de sok helynél így is jobb volt, ahol felébredtem. A
jobb karomat bekötözték, és nehéznek, erőtlennek éreztem,
míg a fejem lüktetett. Valami volt a homlokomon. Mikor bal
kezemmel kitapogattam, egy borogatást találtam ott. Kissé
nyirkosan tapadt a bőrömhöz.
Az ajtón ekkor halkan kopogtattak. Lisa, a cselédlány
lépett be, kezében egy kupával.
– Úgy hallottam, mintha mozgolódnál, uram – jelentette
ki. – Üdvözöllek ismét itt!
Megnyerő mosolya volt, azt meg kell hagyni. Szerettem
volna felelni, de a szám rejtélyes módon kiszáradt, így
inkább csak nyeltem egyet, és megnyaltam az ajkamat.
Vajon mióta lehettem ájult?
– Több, mint egy napja – mondta a lány, mintha csak
olvasott volna a gondolataimban. – Egy kis vizet hoztam.
Mohón ittam.
– Mi történt? – sikerült végül krákogva kinyögnöm.
– A zúgók fölött találtak rád, uram. Azt mondják, valahogy
megvágtad magad a kardoddal. Emlékszel erre?
Rámeredtem, és egy pillanatig a driád arca nézett vissza a
cselédéből. Csak ekkor villant belém a hasonlóság: a
zúgóknál látott tündéri teremtmény Lisa eszményített
változata volt. Nem kétséges, hogy felkavarodott
képzeletem honnan merítette ezt a képet. A felismerés révén
eltűnődtem, vajon mennyire bízhatok meg saját
emlékezetemben a tegnap történt bizarr eseményeket
illetően.
– Nem számít – folytatta a lány, mivel én hallgattam. –
Biztosra veszem, hogy idővel minden eszedbe jut majd,
uram. Már készül a húsleves, ha elég erősnek érzed magad az
evéshez.
– Kérek – feleltem gépiesen, anélkül hogy végiggondoltam
volna, tényleg akarom-e.
 Ő megállt az ajtóban, habozva, mintha csak azon
tépelődne, mondjon-e valamit vagy sem.
– Igen? – nógattam.
– Én csak... Nos, sajnálom a barátodat, uram.
– A barátomat?
– Aki veled érkezett. Leesett a zúgó tetejéről. Kitörte a
nyakát, vagy nekem legalábbis ezt mondták.
– Ó! Hát ez... – Mi is volt pontosan, áldás,
megkönnyebbülés, ok az ünneplésre? – ...nagy kár! –
fejeztem be.
Lisa rám villantott egy mosolyt, bólintott, majd távozott.
És amikor elfordult, a haja mintha egy pillanatra tényleg
zöldes fényben játszott volna, ahogy az ablakon át besütő
napfény ráesett? Végtére is, én még elég kába voltam, és még
mindig csak felépülőfélben az átélt szörnyű
megpróbáltatások után.
Bármit jelentsen is az egész.
 Kyla sárkányurai
Storm Constantine

A Ködök Városába tízezer lapos lépcsőfok visz, ami Agyar

tartományának zöldellő földműves völgyeiből emelkedik
egészen a felhőkig és tovább. Olyan, mintha a túlvilágra
merészkednénk, vagy egy titokzatos vidékre, ami egy
elvarázsolt liánlajtorja tetején vár: ez Kyla.
Félúton, amikor a tüdő már forró az azt perzselő
fájdalomtól, ahogy próbáljuk belélegezni a ritkás levegőt,
tagjaink pedig olyanok, mint a messzi déli partok meleg
vizében tenyésző kocsonyás tengeri csillagok,
megpillantunk egy mesébe illő építményt, ami kimagaslik a
ködből, és alakot ölt számos emeletével, fadúcával és
védelmező kígyófaragványával. A füstölők fellege lengi
körül, ami se felszállni, sem lesüllyedni nem tud a sűrű
levegőben. Ez Az Utolsó Fogadó A Hegyek Előtt, és noha a
neve nem teljesen pontos, az utazókat az elkerülhetetlenség
és a veszély pazar borzongása járja át a név hallatán. Ezen túl
már egy eddig ismeretlen világ kezdődik.
Ezen a vidéken a ködöt valójában felhők adják, mivel itt a
föld az éggel érintkezik. A fellegek nincsenek mindig itt, és
amikor eloszlanak, úgy érezhetjük, mintha az a sajgóan szép
kékség, ami a szemünk elé tárul, maga lenne a Paradicsom.
Olyan dolgokat látunk az égen, amit korábban sosem: szárny
nélkül repülő lényeket, csillagokat nappal és oroszlán
nagyságú madarakat.
Kylába csak ez az egyetlen út vezet. Északon a hideg
óceánra néz, több ezer láb magas sziklafalak tetején. Az
összes többi oldalról a Fekete-hegység veszi körül, kivéve ezt
a szűk folyosót, a lépcsőket, és a fogadón túl húzódik a víz
által a hegybe vájt járat, az Ősi Ösvény.
Az Utolsó Fogadónál és a körülötte elterülő falucskánál,
Semumnál találkozunk először lighurdokkal. Nem kétséges,
hogy nagyon vártuk már ezt a találkozót, és gondolatban
mindenfélét képzeltünk róla. Aztán megpillantjuk az első
kettő-hármat, ahogy a fogadó előtt a fagyos földön
kuporognak, a talaj pedig teli van meleg, úszóhártyás lábuk
nyomaival. Lehet, hogy ujjcsontokkal kockáznak a vezetők
egy csapatával, egymásra meresztve tüskéiket, kiadván azt a
különös, mégis életteli brekegést, ami náluk a nevetés. Ez a
faj egykor sárkány volt. Ezért jöttünk ide: hallani akarjuk,
ahogy sziszegve mesélnek a dicsőbb időkről.

Nem messze Gyth romjaitól áll a Ködök Városa, ami az

Utolsó Fogadótól érhető el: csak a hegyi alagúton kell
áthajózni, aztán gyalog folytatni az utat, ami alig két nap.
Vezető akad bőséggel, és mind várva várja, hogy
megtömhesse az erszényét – amit nem nehéz megtömni,
mivel ez egy szegény vidék, mi pedig természetesen
gazdagok vagyunk. Füstös képű szarkok, fekete és sárga
bőrű meronnok, tündérszerű fardok: az itteni bennszülött
fajok mind egzotikusak, és érdekes a velük megtett út. De
lighurdokat is fel lehet fogadni, és ugyan ki tudna jobban
elvezetni minket a suttogó ködök földjére, mint ennek az
elveszett birodalomnak a legősibb lakói? Nem, valójában
sosem veszett el, csak elfelejtették, elhanyagolták. Ám ettől
eltekintve szemünk megakadhat egy magányos lighurdon,
aki társaitól külön kuporog lefelé hajló tüskékkel, elnyúlva a
hátán, kígyószerű képén misztikus csigavonalakkal.
Rápillantunk kecses, hosszú ujjú, karmokban végződő
kezére, az izmos combokra, amelyeket türkiz, kobalt vagy a
legmélyebb smaragdszínű pikkelyek borítanak. Sosem
láttunk még ilyen teremtményt, ami egyszerre primitív,
mégis fenséges. Lehet, hogy megérzi az érdeklődésünket, és
felénk fordítja hosszúkás arcát, visszanéz ránk azzal az
aranyszínű kígyószempárral, és bólint egyet, mintha csak
azt mondaná: „Igen, felfogadható vagyok.” A szívünk ekkor
lehet, hogy kihagy egy ütemet, mintha csak egy nagy és
elképzelhetetlen díjat nyernénk, egy kincset a múltból.
Annak dacára, amit közelről látunk ebből a hihetetlen
lényből – hosszú és hegyes karmait, széles pofáját, ami túl
sok fogat rejthet –, nincs okunk félni. A lighurd vezetők –
mind hím, nőstényeket csak ritkán látni – sem kirabolni
nem fognak minket, sem ártani nekünk. Nagyon
keveseknek, valami kifürkészhetetlen okból, még a
kölykeiket is eladják, hogy hazavigyük őket. Az ezekről az
ifjakról keringő történetek, miszerint sóvárogni és epekedni
fognak a Fekete-hegység után, nem igazak. Túl fognak élni
minket, és vagy leszármazottainkra kell őket hagynunk,
vagy oda kell ajándékoznunk őket valakinek, aki kedveli az
efféle díszeket az otthonában. A lighurdfélék sosem
alkalmasak szolgának – nem igazán –, és nem, nem hallottam
még olyasmiről, hogy bárki is szeretőnek fogadta volna őket.
Fajaink között nincs efféle rokonság.

Így tehát, most, hogy általam tudunk már ezt-azt erről a

vidékről, népéről, hallani akarjátok, mi történt akkor,
amikor én Kylában jártam, és hogyan tettem szert a
társamra.
 Azt tanácsolták, hogy a Gyöngyöző Esők havában keljek
útra, ami a legkellemesebb idő a tízezer lépcső leküzdéséhez.
Látni akartam Gythet, ahogy minden ifjú történetíró vágyik
rá; ez a beavatás hivatásunk rejtelmeibe, ez a távoli,
kísértetjárta kőrom. Kevesen juthatnak el oda, és ennek
elsődleges oka inkább az expedíció költségessége, mintsem
más, fizikai jellegű nehézség. Kyla a messzi kontinens, Oort
közepén terül el. A Tasmagore-ból induló kereskedőhajók
hajlandóak utasokat felvenni, de nem olcsón. Az út nehéz, az
óceán háborgó. Az én utamat a rendem fizette, és egy éven át
tanultam Oort nyelvét, mielőtt elhagytam volna az
Egyetemet, hogy Tasmagore-ba induljak. Oktatóim
megbíztak bizonyos feladatok elvégzésével, mint hogy
találkozzam bizonyos emberekkel, kedveltessem meg
magam, szerezzek be ereklyéket, jegyezzek fel történeteket.
Az útitervem sűrű volt, és négy hónapja időztem már
Oortban, mire egyáltalán jutott időm gondolatban a Fekete-
hegységgel foglalkozni. Addigra lassan eljutottam Agyarba
és a buja Lépcsőkön Túli Völgybe. Itt köszöntött Völgyszív
polgármestere, és vendégül látott tekintélyes faházában. Az
idelátogató külhoniakat rendre egyetlen vágy vezérelte:
hogy megmásszák a lépcsőket. Az itt élőket láthatóan
szórakoztatja mindez. A polgármester azt mondta nekem.
„Kyla rátelepszik az álmainkra. Igen, feljárunk oda, de a
lighurdok sosem jönnek le ide. A kaptató hosszú, a levegő
híg, és nem sok maradt meg ott az emlékeken kívül. Ha
emlékekre vágysz, akkor a vidék természetesen szólítani
fog.”
Minden éjjel erről álmodtam, mielőtt megkezdtem volna a
mászást. Gigantikus madarak rikoltása vert fel, és
fojtogatott azoknak a ciklopszi maradványoknak a képe, ami
egykor kő volt, egykor hús volt, egykor kő volt.
 Az út álomszerűen indult. Völgyszívben kaptam egy
vezetőt, aki elvisz Semumig, mivel amúgy is dolga akadt a
Fogadóban. Ami azt illeti, a Völgy és Kyla közti legtöbb
ügylet ebben a fogadóban történik, és a Szívben élők nem is
nagyon szeretnek ennél tovább utazni. A kereskedés főleg
ereklyékre korlátozódik; a Szívben élők saját terményeikkel
fizetnek értük, aztán pedig továbbadják őket a partvidékre és
azon túl utazó kalmároknak, akik olyan tájakra mennek,
ahol Kyla régiségeit nagy becsben tartják.
Vezetőm, Zharn a polgármester lányunokája volt. Nem
sokkal pirkadat előtt indultunk útnak: Zharn két, egy-egy
yard hosszú szarvú szürke kecskével, amik az ingóságainkat
viszik, meg én. Zharn alacsony volt és köpcös: tizenhat
évével a legidősebb a csapatban. Mindketten vastag,
krémszínű gyapjúujjast és – nadrágot vettünk, ahogy az
Oortban szokás, derekunkat élénk színű kendőkkel öveztük,
az ujjasok kézelőjén és szegélyén díszes hímzéssel.
Csizmáinkat keményített kecskebőrből varrták, és
hemzsegtek rajtuk a spirituális jelképek.
A mászás a sziklafalba vágott hatalmas, kő boltívnél vette
kezdetét, és az első pár mérföldet teljesen árnyékban tettük
meg. Itt még nem volt köd, csak a fejünk fölött húzódó
sziklák és a pirkadat előtti szürke fény – ami nem világított
meg semmit – vont mindent félhomályba. Zharn
meggyújtott egy fáklyát, amit az egyik kecske szarvára
rögzített tartóba helyezett.
Mindössze egy óra elteltével már szörnyen sajgott a
combom, noha még éppen csak elhagytuk a sziklaalagutat,
és a lépcsők itt kezdtek kiszélesedni. Nem volt már többé
szükségünk fáklyára. Zharn vigyorogva fogadta
gyengeségemet, de azért megpihentünk, mialatt ő tüzet
rakott, hogy megfőzze a reggeli teát. A kecskékre aggatott
csengők halkan csilingeltek, miközben a jószágok az út
mellett növő kemény, sárgás füvet rágcsálták. Míg én
üldögélve, hálásan kortyoltam a nyelvet forrázó, édes teát,
szemügyre vettem a környéket, ezt az egyszerre széles és
keskeny lépcsőt, amit oly sok láb koptatott, és ami oly ősi
volt. Éreztem, ahogy megcsap a történelem szele, mintha az
idő csak illúzió volna. A sárkányok kora rég letűnt, puszta
legendává satnyult. Néhányan tényleg elhiszik, hogy a
lighurdok a sárkányok alantas leszármazottai, de inkább a
sárkányok fajának története nőtt a gyíkemberek köré, akik
egykor egy nagyobb civilizációt tudhattak magukénak, ám
valamiként elvesztették az egészet. Akkor én erről még nem
tudtam, igaz-e vajon, de az tagadhatatlan, hogy Kylában
rengeteg a hatalmas rom. Bárkik éltek is itt, egy nagy és erős
fajt alkottak, és termetre is óriásiak voltak, már ha a
romokból indulunk ki.
Miután megittuk a teánkat, Zharn eloltotta a tüzet, és
ismét felkerekedtünk.
– Marala úrnő, majd’ egy napig fogunk mászni – jegyezte
meg Zharn. – Ne számítson arra, hogy minden órában
teázunk majd.
Sikerült felnevetnem.
– Sok messzi földre elvetődtem már, másztam meg
hegyeket ezelőtt is. A lábam majd megszokja a kaptatót.
Zharn csak önelégülten mosolygott: nem hitt nekem.
Furcsamód a lépcsőn nagyobb volt a forgalom, mint
gondoltam. Az út kanyarulataiban kereskedők táboraira
bukkantunk, ahol bőven akadt gyógynövényektől illatozó
hely, ahol fel lehetett verni a sátrakat, és ki lehetett teríteni a
szőnyegeket, szemlére bocsátva a portékát. Elhaladtunk más
utazók mellett: ők túlnyomórészt megint csak kalmárok
voltak, akik már lefelé jöttek. Zharn szinte mindenkivel
elcserélt ezt-azt, akivel csak találkoztunk. Különösen
odavolt egy bűbájos kis fekete kecskéért, amit egy meronn
fiú akart eladni neki, de aztán megkeményítette a szívét,
mert az állat túl sokba került.
Jó néhányszor meg kellett szakítania az utunkat, mert
bármennyire is szívósnak hittem magam, a testem alaposan
megszenvedte a kaptatót. Délre már alig kaptam levegőt.
Zharn szerencsére szívesen időzött az utunkba eső
táborokban, és jól megnézte a szőnyegekre kitett árut. Én
vettem egy kis kígyófejet, amit szappanszerű, sötétzöld
kőből faragtak: elképesztően ősi relikvia volt. Zharn azonban
megrótt.
– Úrnőm, ilyeneket tucatjával találsz Gythben. Miért adtál
érte pénzt?
De én úgy véltem, ez is a kaland része.

Késő délutánra jókora utat megtettünk – talán nem is

bizonyultam annyira gyengének, ahogy attól Zharn tartott
–, és elértük az Utolsó Fogadó A Hegység Előttöt. Soha nem
felejtem el az izgalmat, ahogy bevettük az út utolsó
kanyarját, ahogy átléptünk az utolsó lépcsőfokon, és
megpillantottam az előttünk tornyosuló hatalmas épület
magas, csúcsos tetőzetét. Széles veranda övezte, teli
székekkel és asztalokkal: még véletlenül sem akadt két
egyforma. Itt vezetők, kalmárok, rablók, de még talán
rabszolga-kereskedők is ültek, beszélgettek és hahotáztak,
fennhéjázó mozdulatokat tettek, és egyértelműen jó úton
haladtak egy komoly lerészegedés felé. A levegőt sűrűn
megülte a füstölők mámorító illata és a makh füstje, amit
sok utazó szívott. Három zenész lármázott olyan különös
hangszereken, amilyeneket korábban még sosem láttam:
húrok és finom fagyámfák bonyolult hálóján játszottak. Egy
másik kézi dobot püfölt, és jódlizott hozzá. Összességében
igen kaotikus kép fogadott. Abban a pillanatban még nem is
gondoltam a lighurdokra, nemhogy egyet is láttam volna.
 – Általában nincsenek ilyen sokan – fordult felém Zharn. –
Most azonban vásárt tartanak Yee-Ananban, ami az első
város az Ősi Ösvényen túl. És a mai nap az utolsó. – Mohón
elvigyorodott. – Sok eladnivalójuk lesz, és majd’ mind
részegek. Miért nem veszel ki egy szobát kettőnknek ma
éjszakára? Holnapig úgysem indulok haza, és úgy
emlékszem, a szállásom is benne van az árban.
– Így van.
Felverekedtem magam a fogadó zsúfolt lépcsőjén meg a
verandára összevissza kitett székek között, de különösebben
senkit nem érdekeltem. Aztán már ott álltam egy óriási
belmagasságú teremben, ahol mindent világos fából
faragtak, és ami szintén tömve volt – többségükben foglalt –
asztalokkal meg székekkel. Itt sokkal melegebb és fülledtebb
levegő fogadott, mint a verandán, és a zaj is hangosabbnak
tűnt. Az egyik sarokban sütőrácsot láttam, ami bőségesen
ontotta magából a füstöt, de egyben sülő, fűszeres hús és
gyökérzöldségek mennyei illatát is árasztotta. Sáfrányos rizs
gőzölgött nagy serpenyőkben, szinte tömjénillatot
varázsolva. Csak most ébredtem rá, mennyire éhes is
vagyok.
Az épületben lévő vendégek nagy száma miatt tartottam
tőle, hogy nem lesz könnyű szobát találnunk, de a fekete
selyembe öltözött nő, aki az ajtó melletti magas asztal
mögött állt, és a foglalásokat intézte, a legkevésbé sem
támasztott nehézségeket. Egy kétágyas szobát vettem ki,
takarékosságból.
– Kereskedni jöttél ide? – kérdezte a nő. Hosszú, hegyes
körmeit igen fényes obszidiánszínre lakkozta. Arcára
csíkokban fekete krémet kent, amelyben megdöbbentően
fehér szeme szinte világított tintafekete szembogarával.
 – Én egy tasmagore-i történetíró vagyok – feleltem. –
Azért jöttem, hogy felkeressem a romokat... és bármi mást,
amit a Fekete-hegységen túl lelek.
A nő elvigyorodott. Több fogát drágakövekkel rakatta ki –
kék és fehér kristályokkal.
– Akkor szükséged lesz vezetőre. Vagy csatlakozz egy
karavánhoz!
– Igen, holnap reggel utánajárok a dolognak.
– Nyitva tartom a fülemet – mondta erre a nő. – Itt a
kulcsod! Harmincnyolcas szoba. Harmadik emelet. – A kulcs
kicsi volt és fekete, ráadásul nem is nagyon tűnt kulcsnak:
inkább látszott olyasminek, ami az épület összes zárját
nyitja.
Zharn eddig a kecskék elhelyezéséről gondoskodott, és
most bedübörgött a fogadóba. Ahol karon ragadott.
– Menjünk hátra!
– Étel – könyörögtem a sütőrácsra mutatva.
– Jobb lesz odakint – makacskodott Zharn –, a meleg
forrásnál.

A fogadó mögött csendesebb volt a hangulat. Tucatnyi

morajló parázstartó melegítette fel a levegőt. Mindkét
nemből való vendégek üldögéltek csupaszon a sziklák között
bugyborgó tavacska felhevült vizében, amit a körülöttünk
álló fákról lelógatott számtalan kicsi szentjánosbogár-
lámpás világított meg. A vízben heverők mintha kissé
bódultak lettek volna; halkan beszélgettek, és visszafogottan
nevetgéltek. A közelben egy másik sütőrácsot láttam, ahol
egy aranyos fiú volt a szakács. Ahogy óvatos, kecses
mozdulatait figyeltem, az olyan volt, mintha egy rituálét
néznék: nyilvánvalóan komolyan vette a feladatát.
A gyönyörűen illatozó fogásokkal megrakott fatálcánkkal
a kezünkben letelepedtünk egy asztalhoz a vörös és kék
fénypontoktól villózó egyik fa alá. A szelíd fény megszínezte
Zharn bőrét, amitől már-már természetfeletti lénynek tűnt.
Rám mosolygott, azt mondta, hogy: „Üdvözöllek Kyla
küszöbén!”, aztán jókora kanálnyi halványsárga rizst
lapátolt a szájába.
– Csodálatos – feleltem én, a lány mögé nézve.
Mert előttünk, észak felé, a csillagokkal telehintett égbolt
alatt magas a hegyek alkotta gát, ami elvágta Kylát az ország
többi részétől, leszámítva a rajta keresztülfutó alagutat. A
Fekete-hegység elképzelhetetlenül öreg volt, az istenek
birodalma, ami rég kiveszett már az emberek képzeletéből,
de talán a lighurdok gondolataiban még ott élt.
– Szükségem lesz egy vezetőre – mondtam.
Zharn bólintott.
– Ő talál majd rád, ne aggódj! A fogadó tulajdonosa
elterjeszti rólad a hírt. Már most azon vitatkoznak, hogy
melyikük csapolja meg az erszényedet.
– Mesélj a lighurdokról! – kértem. – Egyet sem láttam erre.
És lighurd vezetőt szeretnék.
Zharn lesöpört egy hosszú rizsszemet a szája sarkából.
– Nektek, külhoniaknak, ők a rögeszméitek.
– Hát, otthon nálunk nincs semmi, ami hozzájuk fogható.
Mondd csak, tényleg olyan kegyetlen, eszetlen és vad
teremtmények?
– Kígyóbőrbe bújt emberek, akiktől nem kell jobban
tartani, mint bármely más embertől, de mégis... Mégis
mások, köszönhetően fajuk korának. E világon nincs náluk
ősibb faj, legalábbis ezt mondta nekem a nagyanyám. És
időnként ez súlyosan nehezedik rájuk.
– És mi a helyzet az asszonyaikkal? Különböznek
kinézetben a hímektől?
Zharn bólintott, evett egy újabb falást, majd teli szájjal
beszélni kezdett.
 – Ha szerencsés vagy, talán láthatsz egyet. Nem nagyon
állnak szóba az emberekkel.
– A Völgyben mégis azt mondta nekem egy férfi, hogy
időnként eladják a gyerekeiket külhoniaknak...
– Ez igaz, noha ritkaság. Csak mert régiek és primitívek,
még vágyhatnak arra, hogy a fiataljaik világot lássanak. Az
emberek, akik idejönnek, gazdagok, és jó lehetőségeket
kínálnak bármely faj vagy fajta ifjainak. Ezt azért el kell
ismerned.
– Jogos meglátás – feleltem, noha igazából nem éreztem
igaznak. Ez túlságosan köznapi magyarázatnak tűnt.
– Viszont – folytatta Zharn, aki hirtelen bánatosnak
látszott –, hallottam olyasmit is, hogy egyesek nem bírják
elviselni a lighurdféléket az otthonaikban, mert bizonyos
éjjeleken annyira sóvárognak népük letűnt dicsősége után,
hogy szépséges és iszonyatos dalokat zengenek, amelyek az
érzékenyebb hallgatóságot a legmélyebb búskomorságba
taszítják. A nagyság hiábavalóságáról szólnak ezek a dalok,
az illékony dicsőségéről, és hogy minden nemesség
odaveszhet. Ezek a hosszú, pikkelyes torkok, amelyekből
nem tör elő tűz, dalaikkal perzselhetik meg az embert.
– Ez gyönyörű, Zharn – mondtam, noha kissé
meghökkentett ez a hirtelen támadt ékesszólás.
A lány vállat vont.
– A nagyanyám mondja ezt mindig az embereknek.

Még aznap este többen is megkörnyékeztek, azt állítván,

hogy ők lennének a legjobb vezetők Kylába. Szemtől szembe
mindegyikük érdekes utazást ígért, de én valami másra
vártam. Ti persze kitalálhatjátok, hogy mire. Már majdnem
éjfélre járt, mikor megérkezett ő, és egy csapatnyi Roosha-
pap már rá is zendített a Napfordító Istennőnek szóló
énekre. A fogadó részeg vendégei csatlakoztak a daloláshoz,
akárcsak a közeli tavacskában vagy féltucatnyian.
– Az itteni félkegyelműek nem ismerik úgy az utat, mint
én – mondta éppen a legutolsó jelentkező, egy tagbaszakadt
szark, aki hatalmas, mégis selymes fekete szakállt viselt. –
Olyan helyekre tudlak elvinni, ahol csak kevés utazó járt.
Mindannyian ezt mondták. Talán nem mind
ugyanazokról a helyekről beszéltek.
Lassan bólintottam a szavak hallatán, némileg elbódulva
a sáfránnyal átitatott bortól, amit Zharn szerzett
kettőnknek.
– Mi az árad? – kérdeztem.
– Túl sok – szólalt meg mögöttem egy erősen sziszegő,
suttogó hang. Ekkor még azt sem tudtam volna
megmondani, hogy férfi vagy nő torkából szól.
Az előttem álló vezető jóízűen felnevetett. Bárki állt is
mögöttem, a barátja volt. Orromat megcsapta a szaga: a
száraz, forró pézsmaillat.
„Ő engem akar.” Ez áradt belőle.
Az előttem álló férfi szeme résnyire szűkült.
– És téged miért érdekel annyira ő? – Aztán rám nézett,
miközben ujjával a vállam felett mögém mutatott. –
Figyelmeztetem: ne hagyja magát megtéveszteni! Ő ebben
valami hasznot szimatol.
Megfordultam, mert ha nem teszem, akkor az most már
furcsának tűnt volna. Egy hét láb magas lighurd tornyosult
fölém. Smaragd és fekete csíkos tüskéi a derekáig értek, és
számosat ezüstkarikákkal díszített. Orrlyukai mindkét
oldalán finom szálak konyultak lefelé, leginkább egy harcsa
bajszára hajaztak. Úgy beszélt, mint egy ember, mégsem volt
az. Lehetetlenségnek tűnt, hogy beszéli Oort nyelvét, még ha
erőlködve is, hiszen az állkapcsát nem ezeknek a szavaknak
a kiejtésére tervezték. Hiányzott a puha ajak a szavak
megformálásához, de még így is tisztán ejtette azokat. Ez
mindig is meghökkentett.
– Mennyibe kerülsz? – kérdeztem. De bármennyit
mondott volna, megfizetem.

Agouzinak hívták, noha nem ez volt a valódi neve. Egy

lighurd településről jött a hegynek erről az oldaláról: népe
természetesen kereskedéssel foglalkozott. Zharnnal együtt
leültünk a vezetővel és lighurd barátjával, csatlakoztak
hozzánk még páran, és legalább hajnali kettőig
beszélgettünk. Amint az üzletet megkötöttük, Agouzi többet
nem szólt hozzám, de én folyamatosan tisztában voltam a
jelenlétével, és azt is tudtam, hogy ez az érzés nagyon
hasonlít ahhoz, mint amikor olyasvalaki közelében
vagyunk, akihez erősen vonzódunk, noha esetében nem így
állt a helyzet.

Zharn és én későn ébredtünk, mindketten szenvedtünk még

a túl sok szesz ilyen nagy magasságban történő
elfogyasztásának kellemetlen hatásaitól, amire ráadásul egy
hosszúra nyúlt napi mászás után került sor. Míg reggelinket
fogyasztottuk a fogadó hatalmas földszinti termében, rám
tört a vágy, hogy Zharn is velem jöjjön, amit óvatosan fel is
vetettem neki.
– Nem tehetem – felelte Zharn. – Holnap a Jade-
dombságba kell mennem, az ottani piacra. De ne aggódj! Elég
nagy biztonságban leszel. A lighurd majd vigyáz rád.
– És ők... megbízhatóak?
– Mint mindenki ezen a helyen, ők is tudják, honnan jön a
pénz. Csak egy bolond bántana egy utazót, hisz mindegyikük
két lábon járó pénzes erszény.
– Szóval nincsenek is rablások?
 – Akit kirabolnak, az nem ajánlja a helyet a barátainak –
rázta meg a fejét Zharn. – Még kevésbé teszi, ha halott.
– Valamit hozok majd neked. A romoktól. Jó voltál
hozzám, Zharn, és ezt nagyra tartom.
A lány csak vállat vont.
– Megünnepeljük majd a visszatértedet. – Felállt. – Á, itt is
van a vezetőd! Jó utat, barátom, Marala! – Azzal meghajolt
felém, és távozott.
És ott állt Agouzi, kifürkészhetetlen arccal méregetve.
Hosszú, fekete nyelve kivillant, és megízlelte a levegőt.
– Akarsz teázni, mielőtt indulnánk? – intettem az
asztalomon álló csészék és kanna felé.
Válaszul megrázta a fejét, amitől a tüskéi összezörrentek.
– Indulnunk kellene – mondta különben lekéssük a
következő tutajt Yee-Ananba.
Eddigre már rendeztem a számlámat a fogadóban, így
csak fel kellett kapnom az úti málhámat, hogy elkészüljek.
Zharn felvilágosított, hogy Yee-Anan előtt ne vegyek
teherhordó kecskéket, mivel ott olcsóbbak. Úgy terveztem,
alaposan megpakolva térek majd vissza velük.

Két tucat ember zsúfolódott a tutajra, ami majd átvisz

minket a sziklaalagúton. Egy lány meggyújtott fáklyákat
helyezett az alkotmány négy sarkába, mielőtt beúsztunk
volna a sötétségbe. Én Agouzi mellett ültem egy padon,
nekipréselődve a nagy tömeg miatt. A teste
természetellenesen melegnek érződött. A jelek szerint alig
vett rólam tudomást, és egy árva szót sem szólt. Nekem még
mindig nehezemre esett elhinni, hogy ott ül mellettem:
mint egy életre kelt mítosz. Vajon mire gondolhatott, és
egyáltalán hogyan gondolkozhatott?
A hegy alatti utat két óra alatt tettük meg. Kimondottan
vidám hangulat uralkodott a tutajon, mivel a révkalauz
segítője, aki a fáklyákat is meggyújtotta, frissítőket osztott
ki, aztán különféle dalokkal és elbeszélésekkel szórakoztatta
a vízen hajózó hallgatóságát. Dallamos hangjától félig-
meddig el is szenderültem, és révetegen bámultam az alagút
falait, az időnként kristályerektől csillámló fekete sziklát.
Amikor elértük Yee-Anant, a révkalauz a széles, de rozoga
mólóhoz kormányozta a tutajt, Agouzi pedig udvariasan
felvetette, hogy bérbe vehetnénk a kecskéket, és azonnal
folytathatnánk is az utunkat. Talán megérezte, hogy
elcsábulnék a kereskedők mindenfelé található asztalai
láttán már itt, a falunál nem sokkal nagyobb városkában. Az
épületek régiek voltak és alacsonyak, púposak, mint a
kivénhedt gebék. Papírpénzt nyomtam Agouzi forró, karmos
mancsába.
– Vedd meg a kecskéket – kértem –, és minden mást, amire
szükségünk lehet.
Erre fejet hajtott, és elügetett, hosszú farkát úgy csóválva,
amit én az enyhe bosszúság jelének vettem. De talán a
lighurdok nem ugyanazt mondják a farkukkal, mint amit a
macskák.
Leültem a móló mellett egy fatönkre, míg vártam, és
egyik kezemmel leárnyékoltam a szememet, hogy
körülnézzek. A híg levegő tisztán szikrázott, a néhány
felhőfolt magasan úszott, nagyon magasan felettem.
Megborzongtam, de nem fáztam. A nap akadálytalanul
sütött le rám. A város zászlókkal teleaggatott északi kapuján
túl megpillantottam a terpeszkedő hegyi síkságokat,
amelyeket aranyló vagy zöldes mohák vagy fűcsomók
borítottak. A légáramlatokat kihasználva hatalmas
dögmadarak siklottak odafent gyászos kiáltásokat hallatva.
Egyszer csak Agouzi érkezett vissza két fekete kecskével és
mindegyiken négy öblös málhás kosárral. Úgy tűnt, hogy
két kosarat a készletek és a tábori felszerelés tölt meg. Nem
számítottam rá, hogy a neki adott pénzemből bármit is
visszakapok, és nem is kaptam. Nem volt jelentősége.
– Ha a kecskék nem lesznek elegendőek, később még
felfogadhatsz egy egni teherhordót – közölte Agouzi. – Kyla
népe hozzászokott a nehéz terhek cipeléséhez.
– Ez attól függ, hogy mennyire lesz sikeres a gyűjtőutam –
feleltem, és összerezzentem, amikor ráébredtem, milyen
kacér hangsúllyal mondtam. – Remélem, hogy olyan csodás
helyekre vezetsz el, ahol kifoszthatom a mesébe illő múltat.
Csak ekkor villant belém, milyen nehéz is megítélni a
másiknak az elhangzottakra adott válaszát vagy a
hangulatát, amikor az ember egy olyan teremtménnyel
társalog, aki képtelen mosolyogni vagy a homlokát ráncolni,
mivel hiányoznak az ehhez szükséges izomszövetei az arcán.
Agouzi csak rám meredt. Talán csak nem volt humorérzéke.
Így inkább felálltam.
– Jól van, mutasd az utat!
Kátyús út haladt északnak, aminek közepén szalmaszál
vékonyságú fű nőtt, mint valami merev sörény. A málhás
állatainknál valamivel nagyobb kecskéken lovagolva más
utazók előztek meg minket, és ahogy elügettek mellettünk,
üdvözlésképpen odaintettek. Eltűnődtem, hogy vajon a
hátaskecske olyan fényűzés lett volna-e, amit
megengedhetnék magamnak. A vidék bennszülötteit a jelek
szerint főként alacsony, sötét bőrű népség tette ki, akiknek
arca szinte láthatatlan volt nagy kalapjaik, sisakjaik,
bonyolult fátylaik és turbánjaik miatt, amelyeket
előszeretettel hordtak. Agouzin kívül más lighurdokat eddig
még nem láttam.
– Hol él a néped? – kérdeztem gyaloglás közben, ahogy az
út füves közepének két felén baktattunk. – Azt hittem, Kyla a
ti földetek, ám mindenfelé csak ezeket a különös kis népeket
látom, akik minden vitán felül állóan emberek. –
Rámosolyogtam.
Agouzi oldalról rám sandított.
– Az évnek ebben a szakában ez így van – mondta, mintha
ez ugyan bármit is jelentett volna nekem.
– Értem... vallási ünnep ideje van, vagy valami hasonló?
– Valami hasonló – válaszolta. – Amint elhagyjuk a főutat,
talán többet is láthatsz a fajtámból. Lehet, hogy készleteket
kell majd vennünk tőlük az egni települések között.
– Az egnik a... kis nép.
– Igen.
– Sosem beszélnek róluk, amikor Kyla szóba kerül: a
diskurzusok tárgya mindig a lighurdok.
– És még így is keveset tudtok mindkét fajról – jegyezte
meg Agouzi, noha nem csípősen.
– Mélyen meg vagyok lepve, hogy többen nem jönnek ide –
mondtam. – Olyan szép ez a táj... olyan romlatlan.
– Egyáltalán nem jönnek ide majd többé, ha a fosztogatást
befejezték, és már mindent elvittek.
– De fontos a múlt megőrzése. – Tisztában voltam vele,
hogy túlságosan is úgy hangzik ez, mintha védekeznék. –
Sokat tanulunk belőle, ami segít megérteni, hogyan
jutottunk idáig.
– Ez nem a ti múltatok – felelte Agouzi mindenféle
hangsúly nélkül.
Ezután hallgatásba merültem, mert éreztem, hogy bármit
is mondanék, az csak hasonló válaszokhoz vezetne, ami más
szájából bírálatnak és keserűnek hatna. Agouzitól hallva
viszont nem tudtam eldönteni, mire is gondolhat valójában.
Mivel útitársam elvette a kedvemet a további társalgástól,
a nap hátralevő részét szinte teljes csendben tettük meg.
Agouzi időnként felhívta a figyelmemet bizonyos jellegzetes
tárgyakra, és mondott néhány szót a történelmükről. Ezek
mindig romok voltak – időnként csak zuzmóval borított
földkupacok. A lelkesedésem lelohadt, hiába volt tiszta,
szédítően friss a levegő; a vidék ugyanis inkább hatott
temetőnek, ahol a világ összes faját elföldelték. Túl
közömbösnek éreztem magam, hogy feleljek Agouzi
megjegyzéseire, vagy tovább kérdezgessem.
Egyszer álltunk meg, hogy déltájban felfrissítsünk
magunkat, de miután kis tüzet raktunk, és megfőztük a teát
meg a forró, fűszeres rizst, Agouzi távolabb sétált, hogy
egyedül maradhasson. Rizzsel teli tálkáját egy nem messze
lévő sziklahalomhoz vitte, ahol letelepedett, és nekem háttal
elköltötte az ebédjét.
Napnyugtakor beértünk egy egni településre, ahol Agouzi
azt javasolta, vegyek ki egy szobát az egyik helyi családnál.
Így is tettem, és némileg felpezsdített a faluban élő vidám
törzs, ami szinte azonnal szállást kínálgatott, amint
beléptünk a kapun. Az itt élők olyan nyelvjárást beszéltek,
amit alig értettem, de ők láthatóan már annak is örültek,
hogy beszélhettek hozzám, és nem úgy néztek ki, mint akik
válaszokat igényelnek. Csacsogva rángattak be otthonukba,
és rengeteg ételt-italt hordtak elém. Én mostanra nagyon
elfáradtam, és vacsora után valósággal rárogytam a
padláson letett matracra, ahova felvezettek, és mélységes
mély álomba merültem. Hogy Agouzi hol aludt, arról
fogalmam sincs.

Reggel a család ébresztett, és még több ételt diktált belém.

Agouzi pár perccel azután tűnt fel az ajtóban, hogy végeztem
az evéssel. Kifizettem vendéglátóimat, és ismét útra keltünk.
Még ma elérjük Gythet.
A levegő itt hidegebb lett, és egyszer még egy hózáporban
is volt részünk, ami azonban szinte pillanatok alatt elállt,
mintha csak az időjárás istenei tréfálkoznának velem. Az
úton most már nem járt senki, amin meglepődtem. A
fosztogatók egyenletes áramlására számítottam, akiknek az
indítékai talán nem olyan nemesek, mint az enyémek. A szél
magányos és szépséges dalt dúdolt. Már-már szelídnek tűnő
hópárducok heverésztek, üldögéltek vagy járkáltak az út
melletti magas sziklákon, nem igazán törődve velünk.
Csuklóvastagságú füstölőrudak égtek szabályos
távolságokra egymástól az út szélén, erős szagot árasztva.
Vajon ez csábította ide a párducokat?
A délelőtt derekán Agouzi letért a főútról egy kicsi,
kanyargós kecskecsapára, ami éles fekete sziklák között
haladt. Itt erős illatú gyógynövények nőttek csomókban a
mély hasadékokban, amitől a levegő már-már bódító lett.
Hallottam a kecskék csengőinek csilingelését, de a közelben
egyet sem láttam. És ekkor megérkezett a köd, hogy
bekebelezzen minket: mint valami puha léptű macska, úgy
osont a közelünkben, foszlányai mind megannyi puha
mancs és farok, vagy egy ragadozó forró lehelete. Ezeket a
képzelgéseket egyáltalán nem említettem Agouzinak, ennek
ellenére odaszólt:
– Shah-Mahra, a Nagy Hópárduc szolgái utaznak a
ködben. És megvizsgálják az ideérkezők szívét.
– És meg is ítélik? – kérdeztem éles hangon.
Agouzi halkan felnevetett.
– Az nem az ő dolguk. Nézz csak fel oda!
Felemeltem a fejemet, és hatalmas, mozdulatlan sötét
alakokat pillantottam meg a táncoló ködfoszlányokban.
Ahogy a szememet meresztettem, ezek az alakok két fekete,
egyenesen ülő gránitpárduccá álltak össze, ám a fejüket
lehajtották, mintha csak éberen figyelnének.
– Közeledünk Tin gurra Lath-hoz, Gyth kapujához –
mondta Agouzi és itt vannak az őrei. A letűnt időkben e
város tornyai olyan magasra nyúltak, hogy a tetejük az égi
birodalmat súrolta. Népe csak ritkán merészkedett le, a
tornyokat pedig arany kötélhidak kötötték össze. Neve a
maiak nyelvén annyit tesz: Város A Madarak Felett.
A szavait követő csendben a szememet guvasztottam a
táncoló ködben, de már nem maradt itt más, csak csonkok:
nem láttam belőlük egyebet. A messzeségbe nyúló, leomlott
kövek temetője terült el előttem. Agouzi ment elöl, át a
romokon, kecses léptekkel haladt hosszú lábain. Én már
jobban imbolyogtam, még mindig kábán, köszönhetően a
sziklák közt növő gyógyfüveknek. Időnként
megpillantottam egy arcot a kövekben, egy leomlott szobor
sebhelyes képét, vak meghökkenését. Ám ezek túl nagynak
bizonyultak ahhoz, hogy felszedhessem őket. Minden az
volt, a leomlott kövek maguk is hegynyiek, és sűrű, sötét
árnyékot vetettek. Fojtogatónak találtam a levegőt.
– Milyen messze van még Gyth? – kérdeztem, és hangom
nyugtalanítóan tompán csendült.
– A kapun túl kezdődik – állt meg előttem Agouzi, és
bevárt. – Tin gurra Lath északi kapujánál indul a Királynő
Lépcsője, vagyis a Gythbe vezető széles út. A két város szinte
egy, csak éppen Gyth a földön épült.
Talán csak egyszerűen a ritka levegő és az illatos
gyógyfüvek együttes elegye miatt voltam olyan kába, de
egyre nehezebbnek találtam a járást. Agouzi mostanra ismét
jókora előnyre tett szert, és újra megállt, hogy bevárjon.
Felmérte, hogy milyen állapotban vagyok, aztán fél térdre
ereszkedett, és azt mondta:
– Mássz fel a hátamra!
Így hát Gyth városába úgy léptem be, mint egy gyerek,
egy felnőtt hátán lovagolva.
A Királynő Lépcsője hosszúnak bizonyult, és amint
kiértünk a leomlott Tin gurra Lath lehangoló kövei közül, az
út kecsesen lefelé indult egy arany füvű völgybe. A ködben
fehér kérgű, arany levelű fákat pillantottam meg, mintha
őszre járt volna az idő, noha még csak tavaszodott. Ijedős
fehér szarvasok legelésztek a fűben, remegve hagyták abba,
hogy megnézzenek maguknak minket, ahogy lefelé
haladunk, majd eliramodtak, beleolvadva a körülöttünk
lebegő felhőkbe. A Királynő Lépcsője viszonylag jó
állapotnak örvendett, és felületének minden egyes kőlapjára
más ábrát faragtak. Maguk a képek némileg megkoptak már,
de biztosra vettem, hogy lighurdféléket ábrázolnak. Ahogy
közeledtünk a városhoz, a köd önmagába göngyölődött,
visszahúzódott, hogy felfedje előttem Gyth rejtélyeit.
– Tegyél le! – kértem Agouzit.
Nehéz leírni, mit is láttam. Először azt gondoltam, hogy a
várost lekaszálták, hogy az épületeit mintha egyforma
magasságban lemetszette volna egy óriási penge. Még így is
gigantikus maradt, a napfényben csak úgy csillogtak a
sápadt kövek, amelyekből emelték. Az oszlopok és tornyok, a
rejtett sétányok, keskeny utcák és tágas terek városa volt.
Szertartásokra használt utak – vagy inkább széles utcák,
amennyire ki tudtam venni – indultak sugarasan a város
közepéből a szélrózsa minden irányába. Úgy éreztem, a hely
mindenfelől azt suttogja: „Jöjj, arra várok, hogy felfedezz!
Hogy megnézz! Hogy lásd számos utamat, üres palotáimat,
amelyek talán nem egészen üresek, templomaimat, amelyek
tömve vannak az istenek ékszereivel. Jöjj máris hozzám, és
merülj el bennem!”
Gyth, minden kétséget kizáróan a városok istennője volt.
Én pedig késztetést éreztem, hogy futásnak eredjek, ismét
csak mint egy gyerek, hogy az istennő várakozóan széttárt
karjába vessem magam. Ahogy futni kezdtem, mintha az
évek lehámlottak volna, Gyth és én magam is
megfiatalodtam, az épületek megnőttek körülöttem. Olyan
szaporán szedtem a lábam, hogy alig bírtam megtartani
magam; valósággal bezuhantam a városba. És ahogy
bezuhantam, ahogy végigszáguldottam a Királynő
Lépcsőjének utolsó szakaszán, egyre és mindegyre robogva,
mintha egy kaleidoszkóp ejtett volna csapdába, ahogy az ég,
a város és a vidék színei összefolytak.

*****

Az ég olyan, akár egy királynő ragyogásból szőtt ruhája,

amit olyan sűrűn raktak ki a csillagokkal, hogy az már szinte
fénytakarónak tűnik. A hátamon fekszem, a köveken.
Hallom a saját ziháló légzésemet, és ahogy a vér dobol a
fejemben. Nem, nem is fekszem, hanem ülök. A képek
körülöttem árnyékba burkolóznak, ám minden múló
pillanattal egyre kivehetőbbek. Álmodom? Nem tudom
biztosan, de nem félek. Ott vagyok, ahol lennem kell.
Hallom, ahogy sok-sok hang izgatottan felkiált. Alólam, a
földből olyan lüktetés érződik, ami nem egészen hang, de
ahogy figyelni kezdek rá, hangosabbá lesz, felismerhetőbbé
válik, olyan, mint egy öblös, mérhetetlenül hatalmas
nyögés. A bálnák hangjára emlékeztet, de nem az. Most már
látom, hogy sokakkal együtt ülök egy kisebb város méretű
kőamfiteátrumban. A többiek mind lighurdok,
mindannyian, és jóval magasabbak Agouzinál: valóságos
óriások. Fémpikkely ruhákat viselnek, amelyek természetes
pikkelyeiket utánozzák. Egyesek hivalkodóan felcicomázták
tüskéiket szalagokkal vagy éppen hegyes dísztárgyakkal.
Körülnézek, a nőstényeket keresve, de mind olyan
egyformának tűnnek. Ugyan, hogyan is lehetne
megkülönböztetni őket? Most már észreveszem, hogy az
építmény sziklaszirtszerű falain nagy kürtök vagy dudák
vannak, és ezekből származnak a hatalmas, nyögő hangok. A
különös zenétől felpezsdül a vérem, mert tudom, hogy
valaminek a közeledtét hírleli. Aztán az amfiteátrum
mindkét végén feltárulnak a fakapuk: lassan,
méltóságteljesen. Rajtuk túl csak a sötétség honol. A kürtök
még egyszer elzengik a dallamot – ebbe a futamba
belereszket minden idegszálam – és ekkor alakok
cammognak elő a sötétből.
Ezek a lények akkorák, mint egy-egy katedrális, és
óvatosan lépkednek meglepően kecses, úszóhártyás
lábukon. Vajon sárkányok, töprengek el, de én a sárkányokat
mindig szépséges, karcsú lényeknek hittem, amelyek egyek
a levegővel. A most látottak pedig eltéveszthetetlenül a föld
teremtményei. Bőrük agyagszínű, noha az egyiküké
világosabb, mint a másiké. Óriási fejük hüllőszerű, de
legömbölyített, és nincsenek olyan tüskéik, mint a
lighurdoknak. Felegyenesedve járnak, és lábuk arányosan
nagyobb a karjuknál, hosszú, vaskos farkuk pedig a
természet alakította tüskés husángban végződik. Egymással
szemben állnak, összecsapják karmos tenyerüket, a fejüket
ingatják, a farkukat lengetik. Felettük a kürtök ismét
felbúgnak, körülöttem pedig a tömeg kiáltozva talpra ugrik.
Arra számítok, hogy a fenevadak halálig harcolnak, és ez
váltja ki a mohó vérszomjat a nézőkből. Nem kétséges, hogy
fogadásokat kötöttek a küzdelemre.
Ekkor egy magányos lighurd lép az arénába. Olyan
tizenegy-tizenkét láb magas lehet, ám mégiscsak egy apró
rovar a horkantgató óriások mellett. Amik most oldalra
hajtott fejjel néznek rá. Mozgatható lábujjaik megfeszülnek a
küzdőtér padlatán. A lighurd áldozati célból érkezett? Nem
akarom látni, meg vagyok győződve róla, hogy valami
szörnyű és émelyítő fog történni. A lighurdnak réz- és
smaragdszínű pikkelyei vannak, és olyan öltözéket visel,
amit mintha fémkorongok alkotnának, mégis úgy követi
teste mozgását, mint a vászon. A lighurd most felemeli a
karját, hátraveti a fejét, és lassan elindul a gigantikus bestiák
felé, Mikor közéjük ér, tüskéi felmerednek, és most úgy
veszik körül, mint egy csillagot a belőle kiáradó fénykévék. A
rajtuk lévő kristálydíszeken megcsillan az égi fény, és ő
maga is csillagfénnyé változik.
A fenevadak ekkor körözni kezdenek a lighurd körül,
roppant lassan. A tömeg zümmögő hangot hallat, szikár
testük egyetlen, kígyózó ritmusra mozog. Mellettem valaki
megfogja a kezemet, és most először látom, hogy én is
lighurd vagyok, hogy a kezem hosszú és karmos, és az egyik
ujjamon gyűrűt viselek, rajta egy hatalmas drágakővel, talán
egy topázzal. Én is éneklek. Ismerem a dalt. A csillagokat
szólítjuk, őseinket. Az ahn tothok bölcsességét szólítjuk, az
előttünk lévő két hatalmas jószágot. A Szent Csúcsról hívtuk
le őket, hogy mágiát szőjenek nekünk. Több mint egy hétbe
telt, mire ideértek. Ők fajtájuk utolsó tagjai.
Az arénában lévő lighurd Kurra’Koor, az évszak
kiválasztottja. Az ahn tothok fölé magasodnak, a levegőt
szövik karmaikkal, olyan anyagot nyerve belőle, amit én
nem láthatok, nem érthetek. Ők is énekelnek, és a kiadott
hangokkal változtatják meg a valóságot. Kurra’Koor teste
körül a csillagfény infernóvá változik. Már alig lehet látni őt
odabenn, aztán az egész valahogy ráomlik, és mintegy
ruhaként borítja be. Egy istenség áll előttünk
fényöltözékében. Kurra’Koor pikkelyei ragyogó gyöngyök.
Ami egykor tüske volt, abból mostanra szétterülő szárnyak
vagy úszók lettek, amelyek szelíden lengedeznek a
levegőben: elmondhatatlanul gyönyörűen. A tömeg térdre
hullik e látomás előtt, köztük magam is. Érzem, hogy
lényem legmélyén felkavarodik valami, ami egykor szent és
sóvárgó volt. És egyben érzem a megkönnyebbülést is,
mintha egy részem attól félt volna, a rituálé talán nem is
működik.
 A sápadtabb ahn toth gyengéden felemeli Kurra’Koort az
egyik kezével, mintha csak egy baba lenne, csak éppen ő már
nem hím, hanem nőstény, akárcsak az őt tartó lény. Ami
most a vállára helyezi Kurra’Koort, ahol az kényelmesen
elfér a csontszerű kitüremkedések csomói között. Követjük
Kurra’Koort a Tavaszi Virágok Fehér Templomába, ahol új
nemzedékünk létrejön. Nem sokkal ezután Kurra’Koor
tojásokat fog rakni a templom menedékében.
Mindannyiunknak születik egy fia, és ha meglátjuk,
felismerjük majd, melyik a miénk. A tévedés lehetősége
kizárt.
Ennél többet nem látok.

Mikor ismét magamhoz térek, Agouzi az ölében tart. Egyik

forró keze a homlokomon. Érzem a bal oldali halántékomon
karmainak hegyét. Nem rám néz, hanem a város felé.
– Még ma is így zajlik ez? – kérdem.
Oldalra döntött fejjel mér végig, ahogy a nagy ahn toth
tette Kurra’Koorral.
– Láttam – mondom. – Kurra’Koort... az ahn tothokat...
– Ők voltak fajtájuk utolsó példányai – feleli végül Agouzi.
– Meg kellett tanulnunk, amit ők tudtak.
– Ők voltak... az őseitek?
– Így is fogalmazhatunk – feleli Agouzi. – Bizonyos, hogy
kapcsolódtunk egymáshoz. Egykor az ahn tothok uralkodtak
azon a vidéken, amit Kylának hívnak. Gondoskodtak róla,
hogy túléljük őket, de mielőtt elhagyták e földet, sok
mindent kellett megtanítaniuk nekünk.
Kibontakozom a karjai közül, mozdulataim még mindig
suták, nem tudom, merre van a le és a fel. Meglepődtem,
hogy nem kérdez arról, mit láttam, vagy hogyan láttam, de
most már egyáltalán nem csodálkozom.
 – Olyan elmondhatatlanul régen történt. A néped... mi
történt vele? – intek a körülöttünk emelkedő romok felé.
– Mások jöttek, akiknek a földünkre fájt a foga. A hegyek
felett repülve érkeztek. Háborúk sora tört ki. És háborúk
mindig is vannak. De ahogy te mondtad, ez már réges-régen
történt, és mára a hódítók is porrá lettek. – Felállt. – Innod
kell.
Agouzi vizet vett elő a készleteinkből, amit mohón
felhajtottam, míg ő leguggolt mellém, és engem figyelt:
talán aggasztotta, nem lettem-e rosszul az élménytől. Az ég
mintha úgy csengett-bongott volna, akár egy hatalmas
harang, ami talán csak a fejemben zúgott.
Nem tartozott magyarázattal. Amit láttam, az csak az én
dolgom volt, fajtájának faji emlékezete. Hogy miért pont én
láthattam, nem tudom. Ám attól még meg kellett
kérdeznem:
– Mindannyian hímek vagytok egy bizonyos évszakig,
aztán egyikőtökből lesz a királynő?
– A Királynő Lépcsőjén jöttünk le – felelte, mintha ez
mindent megmagyarázna. Kiegyenesedett, és a kezét
nyújtotta nekem. – Jöjj!
Mire elértük az arénát, vagyis ami megmaradt belőle, a
hold már felkelt, kéken a bársonyos égen, csillagos
udvartartásával övezve. A hely már csak a csillagfényről
álmodó fakó kövek egyvelege volt. A múlt lighurdjai
eltűntek, korszakokkal ezelőtt. Akik most Kylában éltek,
rendkívüli mértékben különböztek tőlük. Vajon még mindig
építkeztek? Vajon léteztek mesés akadémiák, elrejtve
valahol, teli misztikus csillagászati eszközökkel? Vajon az
utolsó ahn tothok csontjai egy szentélyben pihentek valahol,
egy hatalmas föld alatti barlang mélyén, titkokkal és
labirintusokkal és nem e világi őrökkel övezve? Szerettem
volna hinni, hogy igen.
 – Ti sárkányok voltatok? – kérdeztem szomorúan.
Agouzi megszorította a kezemet.
– Ha ezt szeretnéd. – Ezzel hátravetette a fejét, és huhogó
hangot hallatott. Az egy ideig visszhangot vert az irdatlan és
néma romok között, aztán más hangok érkeztek rá feleletül.
A bőröm bizseregni kezdett.
– Ma már rajtunk áll a döntés – mondta Agouzi.
Aztán gyűlni kezdtek a romos kövek között: lighurd
hajadonok lobogó hajjal, ami nem haj volt, macskára hajazó,
ám inkább kígyószerű vonásokkal, hihetetlen kecsességgel,
leírhatatlan, ősi szépséggel megáldva.
– Neked adom a fiamat – szólalt meg Agouzi. – Vidd el őt a
fiatalabb világba, mesélj neki, mutasd meg neki a csodákat,
ami hivatásod kiváltsága! Cserébe ő is mesélni fog neked.
Amikor pedig meghalsz, visszahozza nekünk a történeteidet.
– Kinyitotta a száját, szemét résnyire húzta: ez egy vigyor
volt. – Talán még hamarabb is.
Sikerült egy reszketeg nevetést kipréselnem.
– A nekünk adott gyermekek a krónikásaitok.
Agouzi ismét résnyire húzta a szemét, ami elárulta, hogy
mosolyog.
– Kíváncsivá tesz minket az ifjak bolondsága.
Az éteri lighurd nők mostanra körbeálltak minket.
Ragyogásuk nem volt természetfelettinek mondható,
csupán halúszószerű hajuk ejtette foglyul a csillagfényt, és
nem eresztette.
Egyikük felém nyúlt, és megfogott gyöngyházfényű
kezével. Bizonyos értelemben kiválasztott engem, és
kiválasztotta Agouzit.
– Lehetsz olyan, mint ő? – kérdeztem Agouzitól halkan. –
Ha szeretnéd?
– Én olyan vagyok, mint ő – felelte. – Hadd ragadjanak el a
többiek, akik táplálni fognak! Pirkadatkor visszatérek.
 A nők egy lugasba vezettek az arany levelű fák között. Itt
arra kértek, hogy heveredjek le egy virágokból és fűből szőtt
ágyra, majd a népük kedvenc finomságaival traktáltak. Az
ideges szarvasok visszatértek, hogy megnézzék, mi történik,
és a nők őket is megetették. Én a hátamon fekve néztem a
firmamentumot. Egy kecses, karcsú alak úszott ár rajta – egy
égi kígyó, ami szárnyak nélkül szállt. Vagy talán csak
egyszerűen éjszakai énekesmadarak raja volt, csipkeként
terülve szét a csillagok előtt.

Agouzi reggel visszatért hozzám, ahogy ígérte, én pedig

talán a legpihentetőbb álomból ébredtem, amiben valaha is
részesültem. A lighurd nők eltűntek, de ajándékokat
hagytak hátra; ezüstkorongok alkotta, finom művű stólát,
istennőket és a vidék szellemeit formázó szobrocskák
gyűjteményét, négy hálónyi gyümölcsöt, két sült madarat,
több szelet húst, amit kecskének véltem, muszlinba tekert
fűszeres krumplit és egy kancsónyi aranyszínű szeszt.
Agouzi is elégedettnek tűnt a hátrahagyott ételek és italok
láttán.
Ismét útnak indultunk, magunk mögött hagyva Gythet,
hogy még ősibb romokat keressünk fel. Láthatjátok, mit
hoztam vissza magammal – mindezeket a kincseket. Három
hónapig utazgattam Agouzival Kyla roppant romjai között.
Rengeteg csodára leltem, nagyra és kicsire, olyan sokra,
hogy vennem kellett egy újabb kecskét, és fel kellett
fogadnom két egnit is. Megmásztuk a világ legmagasabb
hegyét, és a csúcsáról a szélbe kiáltottam, hogy mire vágyom
a jövőben, mivel ez a csúcs van a legközelebb az istenekhez,
és onnan tisztán hallják az embert. Hatalmas katakombákba
látogattunk el, amelyek átfúrják a hegyeket, teli kriptákkal
és szörnylények alkotásaival, olyanokéival, amilyeneket
sosem láttam korábban. A lighurdok velük összevetve
emberszerűbbek voltak. Felkerestünk egy olyan titkos
tartományt, amit nagyon kevés külvilági látott, és ami
olyan, mint a Teremtés Kertje, és egy olyan szépséges faj
lakta, amit az isteneknek el kellett rejteniük önmaguk
védelme érdekében. Számos történet vár elmesélésre, de az
egyetlen, amit igazán szeretnétek, ha befejeznék, az
Agouzitól kapott ajándéké, nem igaz?
Aki már várt ránk, mire visszatértünk Gyth romjaihoz. A
szegény gyermek már napok óta ott lehetett, mire
megpillantott minket. Odakiáltottak egymásnak Agouzival,
jóval azelőtt, hogy a szememmel megpillanthattam volna.
Inkább vezetőm kisebb változata volt, mintsem emberi
mércével vett gyerek. Tüskéi sápadtnak és puhának tűntek,
és nem lógtak még a válláig sem.
– Leshi elmondta neki, hogy veled fog menni – közölte
velem Agouzi, ahogy a fia felé haladtunk. Leshi nyilván az a
lighurd lehetett, akivel ő... nos, azt hiszem, a szó, amit
keresek, a „párosodott”.
– Félted őt? – kérdeztem.
– Nem – felelte Agouzi, ismét csak a megszokott,
hangsúlymentes hangján. Magabiztossága sok mindent
jelenthetett: megbízhatónak tart, vagy a gyerek képes
vigyázni magára, vagy Agouzi már látta, mit hoz a fiának a
jövő. Még most sem tudom, melyik volt a háromból. Az ifjú
lighurdot Ran’zarnak hívják, és magammal hoztam haza.
Megbízóim természetesen élénken érdeklődtek iránta, ő
pedig szintén erősen érdeklődött – érdeklődik – irántuk. Igen
kíváncsi a világra, és nem törődik annyira a múltunkkal,
mint amennyire mi törődünk vele. A látványt és a
tapasztalatot szinte táplálékként veszi magához. Ismeri
fajtája múltját – az egészet, mert úgy hiszem, hogy náluk
egyik nemzedékről a másikra hagyományozódik a tiszta
emlékezet –, de nem fog beszélni róla nekem. Még nem.
Lévén gyerek, jobban érdeklik a saját vágyai, és a rólunk meg
a világról szóló ismeretek.
Hogy énekel-e? Igen, minden lighurd énekel, de még
engem nem kergetett a kétségbeesésbe a dalával. Esténként
arról szerez dalokat, amit napközben látott. De még fiatal, és
egyelőre örülök, hogy ártatlan és rácsodálkozik a világra.
Csak az idő múlásával válik számunkra fontossá a
történelem.
Ran’zar élete kevéssé fog megváltozni a köztünk töltött
idővel, mint amennyire az enyém megváltozott, bármilyen
kevés ideig voltam is Kylában. Ahova vissza fogok menni.
Olyan, mintha e témában nem lenne választásom. Kylában
egy olyan titkos élet folyik, aminek felfedezése valósággal
sarkall a visszatérésre. Nem, még nem most, de néhány év
múlva igen. És akkor újra fogom látni Gyth sápadt romjait,
körülötte az aranyló gyümölcsösöket és az ott legelésző
fehér szarvasokat. A köd ritkábban használt ösvényeit
fogom tapodni, a nagy párducok és az égen úszó
teremtmények árnyékában lépdelek majd. A kísérteties
harangozástól vezetve felfedezem a legősibb kriptákat és
palotákat, és megtudom, kik igázták le a lighurdokat, kik
rombolták le városaikat, ám mégsem pusztították el őket
azok, akikből mára por lett. Igen, az a föld beszivárgott a
vérembe, és dalai még most is szólítanak onnan,
éjszakánként, álmaimban. Úgy hiszem, Agouzi tudta, hogy a
Gythről szóló látomásom hatással lesz rám, és ezért bízta a
felügyeletemre Ran’zart. Aki velem marad a halálig, ahogy
azt ígérték. És amikor eljön az idő, hazavezet, bármi is várjon
rám ott.
 Arkrondurl tornya
Tanith Lee

Ó, jaj, szegény szellem!2

William Shakespeare: Hamlet

A Varázsló régóta halott volt már. Ám a tornyát, magas és

vaskomor tornyát még mindig rettegték, és gondosan
kerülték.
Aki e vidékre jött, az mérföldeken át nem találkozott
emberi településsel, de még emberek lakta házzal sem. Az
erdő követte a dimbes-dombos környék vonulatait. De
mintha még itt sem lett volna nyoma állati életnek. Egyszer
látott egy fehér baglyot, ami szélesre tárt szárnnyal szelte
ketté az alkonyt – hogy aztán hirtelen elkanyarodjon az is.
Nappal azonban ragyogott a nap, éjjel pedig a csillagok; a
fogyó hold felkelt, noha olyan vékony volt, akár a sarló. A
hold... egyik pillanatban a férfi még engedett a kísértésnek,
hogy a lányról álmodozzon – az aranysárga haján
megcsillanó gyertyafényen de aztán elzárta ábrándjait.
Cyveth lova mostanra elfáradt: ez volt ennek az útnak a
hetvenhetedik estéje. A fáradtság egyáltalán nem volt
érthetetlen. A jószágnak nemcsak Cyvethet kellett
hordoznia, hanem személyes javait is, amibe beletartozott
egy súlyos, lepecsételt ládika, benne az egyik oka annak,
hogy egyáltalán útra keltek. Amikor a hátas magától
megállt, Cyveth nem hajtotta tovább. Körülnézett az alkonyi
tájon. Alatta egy völgy terült el, jobbára az árnyak fojtó
szorításába fogva. A rést egy széles kőtöltés hidalta át,
aminek legtávolabbi végén egy torony állt.
Cyveth azonnal felismerte a tornyot. Minden mástól
eltérően erről egyfolytában hallott mostani, északi útja
során. Beszéltek, bizony hogy beszéltek, vagy nyíltan,
hadarva, vagy suttogva Arkrondurlról, a Varázslóról.
Mintha csak muszáj lett volna emlegetniük. Mintha azzal,
hogy szóba hozták, így vagy úgy, de imádkoztak vagy éppen
– akkor és ott – okádtak volna. Mintha így könnyítettek
volna magukon, ha csak egy keveset is.
Percekig vagy órákig citálták elő természetfeletti
kegyetlenkedéseit és gyilkosságait, gonosz játszadozásait
vagy rémisztő, erőszakos istencsapásait. Semmi jót nem
mondtak róla. Sem unalmasat. Újfajta, szabadon értelmezett
szókincsre volt szükség ahhoz, hogy be lehessen mutatni a
tetteit. Az időről időre adott különleges leírások mindig is a
kérlelhetetlenség érzetét keltették. Mire valaki, de főként
olyasvalaki, mint Cyveth, elérte e töltést, és átpillantott a
túloldalán álló toronyra, már akarva-akaratlanul is
Arkrondurl ismerője lett.
Arkrondurl pedig halott volt. Noha minden elmotyogott
vagy elordított mondat, híresztelés, mese vagy önkéntelen
bizonyíték – a három nappal korábbi félszemű vagy az egy
hónappal ezelőtti háromlábú ember – szerint a halál csak
rövid ideig gátolta, majd végül csak átalakította a Varázsló
rosszindulatú figyelmét. Lehet, hogy többé volt nem hús-vér
ember, ám továbbra is aljas maradt minden testetlensége
dacára, egyben pedig kérlelhetetlenül hatalmas is.
 Denevérek repkedtek a dombok felett, mint gyorsan
pislogó, hol kivilágosodó, hol elsötétülő szemek.
Cyveth leszállt a lováról, levett róla annyi málhát,
amennyit kellett, aztán magára hagyta tapasztalt hátasát,
hadd pihenjen. Egyedül és gyalogosan indult el a töltésen.
A torony aljába érve megállt, hogy felnézzen rá, és meg
sem lepődött, hogy noha évtizedek teltek el, de az teljesen ép
maradt.
Ahogy belökte a fémkaput, annak zsanérjai alig
nyikordultak meg, arra viszont felfigyelt, hogy élő
denevéreket nem látott keringeni odafent. Csak a haldokló
fény tolakodott be a csendbe.

Mert a dolgok nem mindig azok, mint aminek látszódtak.

Cyveth ezt már évekkel ezelőtt megtanulta. Apja értett
némileg a mágiához, és adottságát főként arra használta,
hogy pénzért szórakoztassa a tömeget, vagy betegségek,
sérülések gyógyírját kutassa – általában ezzel a megélhetését
fedezte, de időnként fizetség nélkül, pusztán szenvedélyétől
hajtva tette. Ha Cyveth apja elkövetett is bármi gonosztettet
az adománya révén, a fia ezt se nem látta, se nem hallott
róla.
De persze akadtak mások is, akik ezt a szakmát űzték. Ott
volt például a magas, sovány ember, akit Waspionnak
hívtak. Vagy az alacsonyabb, pufókabb férfi, aki csak
Magamnak nevezte magát. Amit ők tettek, vagy amiről az a
hír járta, hogy tettek itt vagy ott, önmagában is tanulságos
volt, mind aljasságukat tekintve – mind az emberi
késztetésre nézve, ami felfedte őket, és nagy nyilvánosságot
adott nekik.
 Ám akadtak meleg és csillagfényes éjszakák azokon a déli
vidékeken, ott a múltban, amikor a szabadban vagy
mindenféle elszigetelt zugokban ücsörgött. És akkor
mágikus csodákat látott – a hattyúszárnyakon repülő lovat,
meg a lányt, aki azon a sziklaomláson sétált, sőt táncolt, ami
húsz nappal korábban eltörte a gerincét.
A varázslás tehát nemcsak gonosztettekre,
haszonszerzésre és mulattatásra szolgált.
Mint ahogy a világ valósága sem gránitból volt, csupán
úgy tűnt. A világ valóságossága alakítható volt. És a halál,
természetesen, nem jelentette a véget.

A torony belseje egy üreges kőgyomor volt, kőlépcső vezetett

felfelé belőle egy kiugró, zárt részig, ami magába nyelte. A
közelgő éj is segített elrejteni, ahogy az árnyak hosszú és
vastag függönyét terítette rá, fátyolról fátyolra...
Cyveth, hátán a legfontosabbakkal, elindult felfelé a teljes
sötétbe.
De most már számolt. Korábban a harmincharmadik
(kétszer), a hetvenhetedik (ötször) és a kilencvenkilencedik
(egyszer) lépcsőfokon történt valami. Itt azonban nem.
Mindazonáltal Cyveth habozott a századik fokra lépni.
Figyelemre méltóan erős és edzett lévén el sem fáradt, és ki
sem fulladt. Ám valami érzés – nem annyira az óvatosság
diktálta, mint inkább a várakozás – megállásra késztette.
Ennek dacára nem történt semmi. A torony üresnek
érződött – nem értelmes lakó híján volt, hanem az uralkodó
élettelen lét, élőhalott híján.
Cyveth kisvártatva folytatta útját felfelé. Százegy,
százkettő, százhárom...
És ekkor valami odébb gördült a lába alatt.
 Meg sem ingott tőle, sem testi, sem lelki értelemben. A
hármas, a hetes vagy a kilences szám szüntelen fejben
tartása sosem okozhatott gondot egy mágus fiának.
Maga a lépcső mozdult meg. Egyszerűen előre és oldalra
lendült, magával ragadta a felkészült és egyensúlyát
megőrzött férfit, egy nyitott, kövek alkotta, tágas kőszájba.
Ami, alighogy a mágikus kőszőnyeg bevitte oda Cyvethet,
kísérteties, zöldes fényben ragyogott fel. Lidércfények – a
mocsarakban kísértőkhöz hasonlók – ragyogtak fel minden
irányból. Egy magas boltozatot világítottak meg, amin
mintha patina látszott volna, meg belevésett matematikai
jelek, amelyeknek csak egy részét értette a látogató. Különös
oszlopok nyújtóztak felfelé mint bazalttá kövült, eltorzult
végtagok, hogy megtartsák vagy inkább csak megragadják a
mennyezetet. Az üres padlót halványan, ám baljósan
összevissza fedte a por, benne megfejthetetlen nyomok: igen
keskenyek és szegdeltek, amelyek mindig elhalványultak,
mielőtt bárhova is vezettek volna – sőt, mielőtt bárhonnan is
kiindultak volna.
Cyveth leugrott a lépcsőről. Málháját a poros padlóra
dobta. Nem számított. Ha sikerrel jár, ismét felveszi majd.
Ha elbukik, ő és a csomagja is egyszerűen itt marad, hogy
egyesüljön a porral.
Az összes többi, különféle képzéssel együtt Cyveth
gyerekkorától tanulta, hogyan szóljon színészekével
felérően érces és higgadt hangon.
– Üdv néked, ha jelen vagy, páratlan és hatalmas
máguslord, a Tornyok Arkrondurlja.
Semmi sem moccant. Cyveth nem is számított rá. Mint
színész, nem először és nem egyetlenként vett részt ilyen
előadáson. És bár a díszlet változhatott, a másik
főszereplőnek a végszóra kellett érkeznie szokványos
esetben, annak dacára, hogy annak idejét 6 maga
választhatta meg. Ezt éppen annyira előírta a varázslás
törvénye, mint a színházé.
Ekkor a félhomály és a szürkés-zöldes fény adta függöny
szétvált.
Belépett a főszereplő, a semmiből, és a csendet a süket
taps moraja törte meg.
– Ki szól? – kérdezte.
– Én.
– Nem ismerlek – mondta Arkrondurl, a Varázsló.
Cyveth felsóhajtott. Ez volt az egyetlen, egyben végtelenül
félreérthetetlen jele annak, hogy egy hangyányi feszültség
azért maradt benne.
– Hogyan – kérdezte – ismerhetnél egyáltalán, nagyuram?
Hisz semmi vagyok. Míg dicső neved maga a hírnév.
Hiúság. Az erre való rájátszás gyakran beválik – és be is
vált. Szinte csalhatatlanul. Ahogy most is.
– Ez igaz – erősítette meg a pokolbéli szellem. Arkrondurl
megfeszítette hosszú ujjú, sápadt kezét, és látványos
villámot küldött körbe a teremben egy röpke pillanatra. –
Ám most csak hazajáró lélek valék. Miért kellene hát félned?
– Úgy festett, macska-egér játék lesz. Ez sem teljesen
ismeretlen...
– Hallottam a történeteket, nagyuram.
– Hallottad. Mindet?
– Eleget hallottam, hogy megfagyjon tőle a szívem és
porrá legyenek a csontjaim.
– Ám így is – mondta a Varázsló – itt vagy. Te magad is egy
történetté akarsz válni?
Cyveth halkan felnevetett.
– Talán.
Arkrondurl hosszúkás, sápadt arcára, ami egyszerre volt
értelmes és szigorú, rút a maga esztétikus eleganciájában,
rémisztően savanyúan és szadistán lebiggyedő szájával és
színtelen szemének gúnyos pillantásával, most rákövült
egyfajta... öröm?
Cyveth szólalt meg ismét:
– Egy olyan semminek, mint ami magam vagyok,
nagyuram, a dicsőséget csak egy nála sokkal erőteljesebb
lény szolgálata hozhatja el.
– És mily lény lenne ez? – Olyan volt az egész, mint
szópárbajt vívni egy léha leánnyal.
– Nem más, mint te magad, páratlan Varázsló.
– Hadd mutassak – mondta a szellem – néhány képecskét,
múltbeli eseményt, ami itt játszódott le, e toronyban, mint
ahogy máskor más tornyaimban. Összesen kilenc tornyom
van. Tudtad ezt?
– Ó, igen, nagyuram.
– Úgy tűnik, tanulmányoztál engem, akár egy könyvet.
Legyen hát az a jutalmad, hogy megtudj még egy-két
apróságot! Lásd hát!
A villám ismét felsercegett, és ágaiban hirtelen és
élénken, szörnyűséges jelenetek villantak fel töredékesen,
mint színes üvegablak összetört paneljei, mindegyik
kellőképpen undorító és ocsmány, hogy kiégessen minden
szemet, ami rápillant: férfiak és nők – gyerekek – tűntek fel
ezekben a töredezett darabkákban. Emberi lények, akik
olyan kínokat és obszcenitásokat szenvedtek el, ami le- és
megírhatatlan, akik vergődtek, sikoltoztak és meghaltak, a
legkülönfélébb árnyalatokban, olyan hangok dallamára,
amelyek önmagukban is megrepesztették mindenkinek a
fülét, aki hallotta őket. Bárki más összerogyott, okádott,
elájult, talán meg is halt volna. De Cyveth, noha kellőképpen
fehér volt már ahhoz, hogy vetekedjen a szellem sápadt
ábrázatával, talpon maradt, mozdulatlanul és némán.
Figyelmesen szemlélte a képeket. Noha, persze, mint oly sok
minden mást, nemegyszer látott korábban ilyesmit.
 4

Kilenc – Arkrondurl szentségtelen életeinek száma. És a

tornyainak a száma, amiket épített, és amik, noha nem
egyformák, mégis testvérek a világ északi és keleti térképein.
Erdőkben vagy rengetegekben találjuk őket,
domboldalakban, mint itt, hegytetőkön, egy kicsiny
szigeten, ami egy tóból emelkedik ki, vagy egy sziklán, ami
lábát mélyen a nyílt tengeren veti meg. Akadt egy, vagy
legalábbis ez a hír járta – és így még felfedezésre várt –, ami a
föld alatt emelkedett, messze lent, egy barlangban, ahova
sem az éj, sem a nappal fénye nem jut el – és talán örültek is,
hogy kívül rekedtek onnan.
Hogy miként alkotott kilenc tornyot, azt könnyű
megérteni: varázslat útján. És bennük, egyiket a másik után,
kilenc különböző halandó élete követte egymást, bizonyos
balesetek után – amikor cserben hagyta hitvány ravaszsága,
vagy éppen a Sors, amint azt egyszer-kétszer megtette, olyan
hőst küldött, aki elég okos és gyors volt ahhoz, hogy
megküzdjön vele, és elpusztítsa. Arkrondurl kilenc élete
révén visszatért, minden esetben megőrizve – mígnem még
egyszer meg nem ölték – elképzelhetetlen hatalmát és
kellemetlen jelenlétét. Egész léte három évszázadra nyúlt.
Ám aztán következett egy másik lét, amint azt a mai este is
példázta. A szellem léte. Mindig volt egy fantom, amelyben
megmaradt a perverz és lélektelen hozzáértés és értelem, ha
ugyan nem fokozta őket még tovább a testetlen állapot.
Állítólag szellemként való ténykedése – és nem hazudtak –
túlszárnyalta még egyszerű halandóként űzött tetteit is.
De hogyan sikerült Arkrondurlnak a síron túl is
megmaradnia e világban?
Ismét csak az a hír járta, és volt, aki el is hitte, hogy nincs
olyan isten, aki ezt a lelket beengedné a Másvilág kapuján, de
még a pokol jeges vermeinek démonjai is nemet mondtak rá.
Úgy tűnt, csak a sokat szenvedett világnak nem lehetett
ebbe beleszólása. Így aztán továbbra is ott lakozott, mint
mindig, tovább gyötörve őt, őt, a lakóhelyét, és többé már a
bérleti díjat sem kellett megfizetnie. Egy névre, egyben az
ember titulusra is méltatlan birtokháborítóként létezett.
A történeteket és az azokat övező cikornyákat Cyveth már
évekkel korábban megemésztette, évekkel azelőtt, hogy a
mai este a kilencedik toronyba szólította. Hallotta mindet
mások szájából, és tanácstalan maradt. Egészen addig, míg
máshonnan nem értesült egy rejtélyről – ami önmagában
egy másiknak volt a második fele, de az elsőről akkor már
tudott. Mindkettő üdvös dolog volt, noha kétségtelenül
bámulatra méltó – és a források többsége szerint egyszerre
szentségtörő és megbocsáthatatlan.
Eme második ismeretig nem ismerte a választ arra a
kérdésre, hogy miként pusztítsa el a szellemet, aki ellenében
a szelleműzés – ahogy azt már megpróbálták Arkrondurllal
oly sok, rémséges alkalommal – iszonyatos módon ugyan, de
kudarcot vallott.
Mert lehetett máshogyan is visszaküldeni a halálba egy
olyan nem érző lényt, ami nem fog meghalni, ami nem is
halt meg? Egy halottól nem rabolhattad el – az életét.

A mozgó képek bemutatója befejeződött.

Arkrondurl pózolt, mire újabb oszlop jött létre – csak ez
éppen mérget ontó sóbálvány volt a hátráló árnyékok
között.
– Nos, tetszett, amit láttál? – A könyörtelen hang
büszkeségtől és elégedettségtől dagadt, ahogy faggatózott.
 – Nagyuram, bármi, amit te jónak látsz tenni, az az én
szememben aranyként csillog és gyémántként ragyog. Az én
szememben, nagyuram, az egyetlen bűn, téged megtagadni.
Nem minden önimádat vak. Arkrondurlé, úgy tűnik, az
volt, és most is az. Közömbösen és kérkedve, mint egy páva,
várt ott, a jelek szerint abba a gondolatba fogódzva, hogy
ajándékot kínálnak fel neki.
– Nagyuram – mondta Cyveth –, megengeded, hogy
segítsek neked?
– Te – nevetett fel Arkrondurl. – Hogy te... segíts... nekem.
– A legegyszerűbb és legalázatosabb módon, nagyuram.
Kizárólag csak így. Elmondhatom, mi a tervem?
– Mulattass hát! Rajta, tedd meg!
Cyveth mélyen meghajolt. És engedelmeskedett.
Hány mutatványt szánt erre a szerepre? Magabiztos volt –
épp annyira, mint minden remek és higgadt színész?
Mármint szó szerint! Ó, igen.

Waspion osztotta meg vele az első titkot. Az akkor tizenhat

éves Cyveth, aki mindig is kíváncsi volt, és – időnként
botorul vakmerően – szomjazott a tudásra, egy fél napon át
élvezte Waspion kellemetlen társaságának kockázatát, csak
hogy az okítsa. Cyveth egyben kidolgozott egy stratégiát
Waspionra is, mint ahogy mindenki másra, akiben nem
tanácsos megbízni. Úgy tett, mintha ő maga csak csekély
tehetséggel bírt volna a mágia művészetében. Elő tudott
adni furcsa, a nézőknek tetsző trükköket, de ennél többhöz
már nem tűnt elég fogékonynak. Ily módon azonban elég
szép számú dolgot mutattak meg neki, amit el is sajátított.
Ugyanakkor igen mértékletesen élt ezekkel. A mágia
egyszerre nyűgözte le, és ejtette zavarba. Mint a tűz, ez is
melegen tudta tartani az embert, és étvágyat csinált, de
általában megállt, még mielőtt felgyújtotta volna a házat.
Waspion hajlamos volt a lerészegedésre. A feketebor és a
vöröspálinka hatására fedte fel eme varázslat rettenetes
formuláját. Ha utána eszébe is jutott, mit tett, nem említette
többé, ahogy Cyveth sem célzott rá, nemhogy megmutatta
volna, hogy képes lemásolni a szokatlan felfedezést.
Persze nyilvánvaló volt, hogy a csel két részből áll össze.
Az egyiket nem lehetett végrehajtani a másik nélkül. Ebből a
másodikat és talán a legszükségesebbet magának Cyvethnek
kellett elsajátítania évekkel később. És Cyveth ekkor hallott
először Arkrondurlról, a Varázslóról, annak kilenc tornyáról,
kilenc életéről és a gondról, amit szívósan elpusztíthatatlan
szelleme jelentett.

– Íme, nagyuram! Ebben a dobozkában...

A ládika, ami egy szamár háta hosszának felét tette ki és
mindössze férfikar széles volt, most a porban hevert. Igen
egyszerűen festett, és gyenge acélkapcsai egyelőre zárva
maradtak.
(A szellem éppen elég szúrós szemmel és rideg képpel
nézte így is.)
Aztán a kapcsok rozsdás hang kíséretében csikorogva
elhagyták foglalataikat, a fedél feltárult, és nagy
csattanással bukott hátra a padlóra.
– Mi ez? – A nagy Varázsló netán nem tudta? Biztosan
tudta... de nem, nem. Mégsem.
– Ez, utolérhetetlen uram, egy ember. Vagyis egy ember
miniatűr teste. Megkérhetlek, nagyuram, hogy vedd
szemügyre?
– Ugyan, miért bajlódnék ilyesmivel?
 – Mert, nagyuram, talán méltó lehet figyelmedre.
Egyébként nem is merészelném felvetni.
Egy pillanatig nem történt semmi. Aztán Arkrondurl
előresiklott, lefelé szegezve tekintetét.
Noha kisebb volt még egy egyéves újszülöttnél is, a
ládikában a férfialak arányait tekintve összes és minden
részletében felnőtt volt és tökéletes. Ha teljesen kifejlődött
volna, akkor termetét és nagyságát tekintve több mint hét
láb magasra nőtt volna, széles vállal, karcsú csípővel, izmos
és formás testtel – nemcsak szép, de hibátlan testtel –, finom
bronzbarna bőrrel, olyan sötét hajjal, mint amilyen maga a
halál folyója és – mivel a szemhéja nyitva volt – ezüstszínű
szemmel. Azt mesélték, hogy Arkrondurl fiatal korában így
festett. Ez a hősi és szép alkat feltehetően sosem tartozott
hozzá igazán, csak illúzió, csak varázslat teremtette meg. Az
arcot sem lehetett eltéveszteni – még babaméretben sem –,
az is Arkrondurlhoz tartozott, és az az arc nemcsak hogy
fiatal és testileg hibátlan volt, de egyben kivételesen jóképű
is. Nyoma sem látszott rajta a szadizmusnak, sem a
romlottságnak vagy aljasságnak, még a legcsekélyebb
mértékben sem. Kevés nőt, vagy ami azt illeti, kevés férfit
hagyott volna hidegen a halandó szépségnek ez a pirkadata.
– Nagyon csinos – mondta a Varázsló. Közönyös
hangszíne csak a legostobábbakat vagy a legbárgyúbbakat
tévesztette volna meg. – De mire képes?
Cyveth, a mutatványos, a színész, a szemfényvesztő és
mágus, halkan és tiszteletteljesen felelt.
– Először is, nagyuram, az én csekélyebb és messze
alantasabb művészetem révén, meg tudom növeszteni teljes
méretűre, minden kiterjedését, erejét és férfiúi hatalmát
tekintve. Azután, egy másik hatalmas titok révén, aminek
birtokába jutottam, megnyitom, hogy befogadja az
életerődet és gigantikus értelmedet. Ami mellett saját
csekélyke tudásom, vagy annak java csak olyan, mint sóhaj a
mennydörgés mellett.
Arkrondurl ekkor Cyvethre fordította rémítően lobogó
tekintetét. Ami már nem ezüstszínű volt többé – hanem
semmilyen. Bizonyos színek a jelenéseknél sosem alakultak
ki.
– És aztán – élni fogok... ismét ebben a hús-vér testben?
Vajon tényleg a leghalványabb gyermeki remegés
érződött a hangban? Vagy nem? Ugyan, ki mondhatná meg?
Cyveth képes volt rá. Már korábban is hallotta ezeket az
árulkodó jeleket – és képtelen lett volna feledni őket.
– Élni fogsz, nagyuram – felelte lelkesen és
szenvedélyesen –, és nemcsak hús-vér testben, mint egykor,
hanem a legvégső határig elmenve, amit hatalmad,
lángelméd és tudásod megszolgált és kiérdemelt. Hogy
ehhez csekélyebb embereknek kell meghalniuk, hogy a
kedvedre tegyenek? Hadd csináljanak helyet... csináljanak
helyet a kiválasztottabbaknak! Kiérdemelted ezt a
megújulást, fennkölt mesterem! Hadd szolgáljalak!
Arkrondurl csak ekkor vetett rá egyetlen apró, játékosan
kérdő pillantást.
– És mi lenne a te jutalmad?
Cyveth felnevetett.
– Hogy egy legendában élhetek. Az árnyékban lapul a
farkas – eltakarva –, ám mégis ott van. Egy emberként – aki
visszahozta Arkrondurlt az életbe.
– Átkozott lesz a neved. Az is lehet, hogy felkutatnak és
elpusztítanak.
Cyveth erre vállat vont.
– De nem fognak elfelejteni.
Arkrondurl ekkor úgy igazán felnevetett. Szükségszerűen
taszító hang volt.
 – Vagy az is lehet, hogy én öllek meg. Hiszen túl sokat
fogsz tudni.
Cyveth erre lesütötte a szemét – ismét csak, mint egy
álszemérmes, kacér leány.
– Akkor hát lássuk! – mondta, és kiemelte a lényt a
ládikából.

Maga a varázslat, miután a technikáját elsajátította,

viszonylag egyszerű volt, mi több, még gyors is. Mostanra
pedig Cyveth igencsak kitanulta, hiszen már többször is
előadta. (A halandó tartály – a miniatűr férfialak –
elkészítése messze tovább tartott, és számos színből álló
felvonás volt, amelyik mindegyike harminchárom napot és
éjszakát emésztett fel. Akárcsak a fogantatás eredeti
csodájánál, ezt a lényt is biztonságosan el kellett ültetni,
majd felnevelni, csak éppen ez egy alkímiai kristályméhben
történt, aminek jellege olyan bizarr volt, hogy Cyvethet
minden egyes alkalommal meghökkentette, amikor
belevágott.) De mostanra a varázslat – működött.
A gyorsaság, ahogy az alak nőtt, legendákba illett. Alig
három perc alatt elérte egy tizenkét éves gyermek méretét.
Újabb három elteltével eljutott a szobortestű férfiistenség
teljesen arányos magasságáig és szélességéig. A fejéből sűrű
hajfolyam sarjadt. Nyitott szemében nedvesség csillant, ajka
szétvált, felfedve egy húsz év körüli, egészséges ember fehér
és csillogó fogsorát. A kilencedik percre minden
befejeződött. Ha a tökéletessége korábban nyilvánvalónak is
tűnt, most egyszerűen elsöprő erejű volt.
Egy isten sem átallott volna ilyen testet birtokba venni.
Cyveth nem nézett a Varázslóra. Mostanra kevés kétsége
maradt afelől, mit fog tenni Arkrondurl.
 De amikor Arkrondurl megszólalt, hangja csak úgy
csöpögött a mohó vágytól:
– Igen. Beköltözöm e testbe. Egyet se félj, megjutalmazlak
érte! És most rajta... siessünk! Helyezz át engem!
Cyveth felkiáltott, jelezve, hogy tudomásul vette.
És sietve engedelmeskedett.
Amint felrajzolta a szükséges misztikus szimbólumokat a
lehető leghalványabb fényben a padlóra, a falakra, a
levegőbe, és erszényeiből széthintette a szükséges
tinktúrákat, füstporokat és homokot, kordában tartotta
saját, vadul zakatoló gondolatait. Eme utolsó pillanatokban
az egyetlen veszélyt az jelentette, hogy végtére ő is
elkövethet valami hibát, noha az elmúlt rengeteg év során
soha, egyszer sem vétett egyetlenegyet sem. Nem annyira a
gondatlanság, mint inkább a túlzott megszokás fenyegette...
Mialatt dolgozott, elméje egy távoli zugában fel-felvillant
Arkrondurl előéletének egy-egy fejezete. A kardos hősök,
akik azért jöttek, hogy megöljék a Varázslót, még életében:
volt, akinek sikerült, akadt, akinek nem. És a szelleműzők,
akik viszont mindannyian elbuktak. És a számtalan ártatlan
meg azok, akik nem szolgáltak ilyen sorsra, mégis
odavesztek. És ott volt maga az idő. És végül egy hős, aki
egyáltalán nem az, és akinek a hőstette nem szerez neki sem
hírnevet, sem tartós dicsőséget, lévén túlságosan
hétköznapi, túlságosan alkalmas arra, hogy megismétlődjék.
Vagy, máshonnan nézve, benne rejlett a túlzott kudarcra
kéltség, a túlzott hatástalanság. Emiatt volt ez a hős (Cyveth)
még fiatal és erős. De később... később... Mi lesz azután?
Arkrondurllal töltött idejének tizenhetedik percében
Cyveth mozdulatlanná dermedt.
– Nagyúr, minden elő van készítve. Az átlépés három
másodpercet vesz igénybe. Az elsőben eltűnsz. A
következőben belépsz abba, aki arra vár, hogy segítse az
avatárodat. A harmadikban bekerülsz annak hús-vér
testébe, ahol úgy rögzülsz, mint minden élő ember halandó
alakjában. Te ő leszel, ő pedig – te magad. A tartályod és a
birodalmad. Élj hát soká, és teljesedj ki, amennyire csak ez
lehetséges, felülmúlhatatlan nagyúr, ebben a kiérdemelt és
helyénvaló halandó létben!
Arkrondurl olyan volt, akár egy vigyorgó sebhely a torony
szürkés ragyogásában. Ezt a képet csak még taszítóbbá tette
a megkettőződés.
Aztán kimondatott két szó.
A mutatványos és a szemfényvesztő semmit sem hibázott
el, mindent jól csinált, ahogy kellett is, és ahogy mindig is
tette. Ismét csak szó szerint értve. Minden szó szerint,
tökéletesen történt. Ez maga volt a tökély.
Láng villant, mintha csak egy csillag robbant volna fel.
Perzselő világosság támadt, félretaszítva a sötétséget.
Hangtalan kakofónia. Süketítő csend.
Cyveth lassan és mereven megfordult, mint egy több száz
éves aggastyán. A Varázsló szelleme eltűnt. A padlón
mocorogni kezdett a szépséges és teljesen kifejlett ember.
Cyveth saját rettegése keltette félbénultságába zárva
figyelte, elakadó lélegzettel, remegő szívvel, tágra nyílt
szemmel.
Egy ismét testet töltött isten emelkedik fel, visszanyerve
életerejét, izmait próbálgatva, mosolyogva, úgy hahotázva,
mint egy bömbölő oroszlán... De nem. Nem ez történt.
Ehelyett... a földön heverő alak... fetrengett, vergődött,
habzott a szája, őrült tekintetű szeme tágra nyílt, hangok
szöktek ki a torkán és az orrlyukán, kezével a földet
karmolta... Aztán az egész, ez az összetett káosz, talpra
szökkent, hogy azonnal ismét összerogyjon, kússzon-
másszon, elterüljön, nyivákoljon és visongjon... és csinos,
hibátlan koponyáját újra meg újra a kőfalba verje.
 Cyveth felkapta varázslóholmiját, és vele együtt az üres
ládikát is. Még hogy egy kardos hős? A lova által idecipelt
málha, az volt az ő kardja.
Elszaladt a bömbölő, földön fetrengő eszelős valami
mellett, ami valamiért nem látta őt. Elérte a lépcsőt,
átugrotta az észrevétlen rést, és rohanni kezdett lefelé.
Ahogy kifelé tartott Arkrondurl tornyából, majd a kapun át
kiszökkent a töltésre, végigkísérte egy újra meg újra
felhangzó, értelmetlen kiáltás, magából a toronyból. És míg
Cyveth rohant visszafelé a töltésen át a csillagpettyes ég
alatt, a gyötrődő és kétségbeesett kiáltások folytatódtak, ha
lehet, még hangosabban. Az isteni test erős volt. Elképesztő
mennyiséget elbírt, amint arra szükség is lesz. Akárcsak a
tornyot, a lényt is tartósnak alkották meg.
Miután épségben visszaért az erdőbe a töltés túloldalán,
Cyveth megkereste a lovát. Az oldalpillantásokkal méregette
a tornyot, nem annyira rémülten, mint inkább elismerően,
de egyben helytelenítőleg is. Ami megint csak nem
nélkülözte a logikát. Akárcsak Cyveth, a lova is már
nyolcszor volt tanúja hasonló hangzavarnak.
Cyveth ekkor kimondta a lezáró szót, a varázslat
harmadik harmadát – mindig háromnak kellett lennie (vagy
hétnek, vagy kilencnek).
Noha fény nem támadt – a kiéheztetett hold éppen a fák
mögé bújt – bárkinek feltűnhetett, hogy a torony furcsán
megváltozik. Mintha megerősödött, szilárdabbá lett volna.
Igen, szilárdabbá vált, mintha a kövek tömege hirtelen
belülről is összefonódott volna. Egyetlen ablak vagy ajtó sem
nyílt kifelé. Odabent nem maradt egyetlen lépcső, üres tér,
boltozat vagy mennyezet, a legkisebb lyuk vagy repedés
sem. Csak egy gránittömb. És benne, valahol a mélyére
zárva, bezsúfolva, csapdába ejtve ott volt Arkrondurl, a
Varázsló frissen nyert, kínlódó és jajongó teste, és vele
Arkrondurl életereje. Amit cserébe duplán fogva tartott
mind a teste, mind a torony. Ha Arkrondurl az lett volna, ami
korábban volt, akár hús-vér alak, akár szellem, egy
szemvillanás alatt magától értetődően darabokra zúzhatott
volna bármilyen börtönt, legyen az akár kő, akár hús. De
Arkrondurl most nem az volt, aki egykor. Hogy miért nem?
Élő emberként egykor meg tudott születni, és így
visszatérni ismét az életbe – még ha csak nyolcszor is az első
után –, és ekkor képességeinek lényegében nem létezett
határa. Szellemként hatalma mit sem változott, elsöprő
maradt. Testetlen életereje továbbra is megőrizte
személyiségét, megtartotta az egykor agya testi mivolta
szolgáltatta akaratot és éles eszét – méghozzá
maradéktalanul. Ha eztán ezt a testetlen, de létfontosságú
erőt ismét beletöltöttük egy üres, ámde életképes hús-vér
alakba, az azonnal birtokba vette a megörökölt új test agyát.
Csakhogy...

Ahogy a lován ült, ami egyenletes, nyugodt tempóban

ügetett, vissza a távoli dél felé, Cyveth engedélyezte
magának, hogy – végre, végre – az otthonára gondoljon.
Bizonyos családtagjai még mindig ott éltek, a szelíd és
langymeleg vidéken, a gyümölcsösök és szőlőtőkék, az ennél
sárgább nap és az éjszakai csillagok alatt, amelyek olyan
sűrűn ragyogtak ott, mint réten a virágok, és csak az
alacsony, barna hegyek meg az emberek hite tartotta ott
őket. De Cyveth gondolt a lányra is, amit most nyugodtan
megtehetett – végre –, legalábbis egy időre. A fiatal nőre, akit
el fog venni. A nála egy évvel idősebb, magas és karcsú
lányra, akinek a haja olyan, mint egy borostyán vízesés.
Magam, a másik megbízhatatlan mágiahasználó, akit Cyveth
ifjúként ismert meg, előre megjósolta ezt a szerelmét, és
most az egyszer, ez a jövendölése őszintének és pontosnak
bizonyult. Három eljövendő fiút is jósolt, akik gond nélkül
születnek, szerencsésen és bátran. Hogy öröklik-e a
mutatványos adottságait, és a kellő mágia megismerésének
képességét, arról Magam sosem beszélt. Cyvethnek bíznia
kellett abban, hogy legalább egyikük alkalmas lesz rá. Vagy,
ha ez nem valósulna meg, akkor még mindig találhat egy
másik fiút, aki alkalmas lesz és készen áll a tanítványaként
szolgálni, majd amikor Cyveth megöregszik, és elveszíti
szimatát, hajlandó lesz továbbvinni mestere elkerülhetetlen,
ismétlődő feladatát. Mert természetesen az ember nem
hazudhatott önmagának – és valakinek meg kell ezt tennie.
Mert amíg élt és jó erőben volt, Cyvethet ismét
szólíthatták, hogy tegye meg ezt az egészet újra. Meg újra.
Lehet, hogy ez csak egyszer fordul elő, de ebben kételkedett.
Legalább háromszor lesz még. Vagy hétszer. Vagy megint
csak egy teljes körként, még kilencszer. Ahogy az elmúlt sok
esztendőben megtette, és csak itt ért véget, a kilencedik
felkeresett toronynál, Arkrondurl kilencedik, teljesen elzárt
élőhalott változatánál. Ismét.
Hogyan lehet elpusztítani egy halált nem ismerő
élőholtat? Élővé kell tenni. Csakhogy ezt az életet egy
feltételhez kötve.
Az alkímia révén megalkotott emberi férfitest, ami
annyira csábította – és végül csapdába ejtette – a szellemet,
minden hibátlan szépsége dacára is tökéletlen volt: egyetlen
láthatatlan, ám odaillő hiányossággal bírt. Nem volt agya. A
szerv bizonyos csökevényei kifejlődtek ugyan, annyi
mindenképp, hogy tudatot adjon neki, bizonyos fajta látást,
hangot, gesztusokat és mozgást kölcsönözzön – ám ezek
csupán a legelnagyoltabb és alapvetően haszontalan
képességeket tudták működtetni. A Varázsló feltehetően
megpróbálkozhatott azzal, hogy ellenőrzi a lényt, ahogy az
csábító ajándékként ott hevert előtte, de minden
természetfeletti vizsgálódás, amivel csak kísérletezett,
kielégítő eredményt hozott. Bizonyára felfigyelhetett a
működő szívre és tüdőkre, a gyomorra és a többi kényes
belső szervre, mint ahogy a csontozatra meg a ruganyos és
szívós izomzatra is. Ami azonban az agyat illeti, az csak egy
utánzott burok volt, benne erőtlen csökevényekkel, egy
kerék nélküli szekér, ami akár kicsi, akár nagy elme nélkül
nem mozdul egyetlen araszt sem. De arra elég volt, hogy
bolonddá tegye ezt az önimádó szörnyeteget, a gonosz
lángelmét, akit saját maga vakított el, hogy ne lássa a teljes
valóságot. Annyira bízott a hibátlan tartályban, amibe
belebújni készült – hogy ezt csak az ő végső diadalára
alkothatták. Így hát beleköltözött, és ekkor bezárult mögötte
hús-vér teste kapuja. Arkrondurl pedig ott találta magát
bebörtönözve egy olyan testben, ahol varázslói hatalmának
egyetlen cseppjét sem birtokolhatta, nem is szólva önmaga
irányításáról. Mostanra olyanná lett, mint minden emberi
lény, akinek sem az agya, sem az elméje nem működik többé.
Noha mindörökre megőrizte értelem nélküli tudatát, értelem,
remény és segítség nélküli tudatát. Az üvöltés képességét.
A test pedig egyébiránt egészséges és életerős volt. Akár
tíz vagy még több évtizedet is kibír – hacsak, mint ahogy
arra háromszor sor került már, testi irányíthatatlanságának
markában vergődve, a Varázsló véletlenül meg nem öli
magát. Ekkor a szellem ismét kitör belőle. És nemcsak
egyetlen szellem, mert az életei miatt kilencen voltak,
mindegyik toronynak jutott egy.
És a jelek szerint ez a kilenc szellem sosem emlékezett
semmire Cyvethből – semmire a szemfényvesztőből, aki az
eszményi testet öltést és dicsőséget ígérte, ám ehelyett e
világi pokolba zárta. Nem lévén agyuk, nem tudták
megőrizni az emlékét. Így Cyveth visszatérhetett, és ismét
felállíthatta a csapdát. (Cyveth, aki ismét megjárta ezeket az
utakat, hónapokat és mérföldeket, végighallgatta a
korábban már hallott összes lidércnyomásos történetet...
Cyveth, a foglár, aki talán maga is rab volt – önnön küldetése
rabja, mindörökké.)
Vagy nem mindörökké. Amikor megöregszik, megvénül
és kimerül – akkor a fia, vagy valami fogadott örököse, veszi
át a főszerepet. Háromszor, hétszer, kilencszer. Újra meg
újra, újra és örökké, mert a Pokol bugyra nem fogadja be
Arkrondurlt, az annál kellemesebb Másvilágok pedig
bezárulnak előtte. E világnak kell őt bebörtönöznie, és az e
világi embereknek, Cyveth vérvonalának, nekik kell ezt az
ügyletet bonyolítaniuk.
Cyveth, aki délnek lovagolt a napsütéses nappalokon, a
magasan járó telihold fürösztötte éjszakákban, eltűnődött,
hogy végül hogyan mondja majd el a fiának, mi ez a feladat,
és hogy ő is örökre hozzá lesz láncolva. Cyveth pedig úgy
képzelte, sokkal nehezebb lesz ezt elmondani, mint
felkeresni Arkrondurl tornyát, és ott mindent kockára tenni,
hogy megmentse a világot. De ezt is megteszi. Mert bár
többnyire nem fűlik hozzá a foguk, de nincs más választás,
és egy napon minden halandó embernek meg kell halnia. És
habár talán ezt sem mindig akarják, de ismét vissza kell
térniük az életbe.
 Aki A Halállal Jár
Jonathan Green

– Sothra! – szitkozódott Jormungard, és döbbent rémülettel

meredt a látványra.
Minden leélt éve és tapasztalata dacára is, ami most
rezzenetlen tekintete elé tárult, attól felkavarodott a belseje.
Halott katonák a csatatéren, akiket halálos harcban ért a
dicső vég, és lelkük feloldozva várja a hollók lakomáját:
Farrvár minden harcosa ebben reménykedett. Vagy ebben,
vagy abban, hogy olyan ivászat során lehelik ki lelküket,
amiről a farrok ősi mondái regéltek.
Ám nők és gyermekek szétszaggatva, zsigereik szanaszét
szórva a tanya körül, mint napfordulókor a virágfüzérek?
Farrvár egyetlen férfija sem vágyott ilyen látványra – senki
más, csak Namarr romlott, kannibál kultuszai –, és ez nem is
lehetett volna igazabb a Vanyr-házból való Jormungard
esetében. Az ártatlanok lemészárlása olyasmi volt, amiről
azt remélte, hogy soha nem kell látnia.
– Sothra? – nézett rá kérdően a társa.
Jorm a másik férfira pillantott. Thorkill a sarkára ülve
guggolt, tapasztalt tekintetével a látványt pásztázta,
remélve, hogy megfejtheti titkát a nyomokból és a többi,
számára árulkodó véres jelből.
– Ez nem a féregisten műve volt, bár ma éjjel degeszre
zabálja magát. Ezt egy fenevad művelte.
– Biztos vagy benne?
– Mindig ügyesen bántál azzal a karddal, ifjú mester –
nevetett fel rekedten az idősebb férfi –, és értesz az íjhoz is,
de nem bírsz a nyomolvasók szemével, nemde? Soha nem is
bírtál.
Jormungard felmordult.
– Ezért viszlek mindig magammal.
Az elmúlt öt tél óta már férfi volt, ám ez az őszülő veterán
időnként még mindig úgy beszélt vele, mintha csak egy
suhanc lett volna. Pedig bizonyosan nem volt az. Már régóta
nem, azóta, hogy bosszút esküdött a halálisten rabszolgái
ellen családja lemészárlásáért. Olyasféle mészárlást nem
kívánt soha többé látni, most mégis itt volt...
– Látod ezt itt – kérdezte Thorkill, miközben gyűrűkkel teli
kezével egy vér kitöltötte bemélyedésre bökött a földön –,
meg ezt?
Jormungard kénytelen-kelletlen ismét az öldöklés képeire
fordította figyelő tekintetét, és igyekezett mást is látni a
véren meg a maradványokon, a döbbenetbe és a rettegésbe
dermedt arcokon kívül. Látta a nyomokat, most már látta,
ahogy Thorkill rájuk mutatott. Bármi hagyta is őket, nagy
volt, nagyobb egy medvénél is, és ami ennél is
nyugtalanítóbbnak bizonyult: mindennél jobban ember
hagyta nyomra hasonlított.
– Mit gondolsz, mi volt ez?
Thorkill összeszorított fogain át fújtatott egyet.
– Ebben nem vagyok biztos.
– Egy troll – tűnődött hangosan Jorm ami otthagyta hegyi
erődjét, hogy élelmet keressen e fagyos hónapokban?
 – Talán. – Thorkill hangja nem csengett meggyőzően.
– Biztos vagy benne, hogy ez nem... martalócok műve
volt?
– Egy ilyen barbár tett? Igen erősen kétlem... – Thorkill
elhallgatott, látva a fiatalabb férfi tekintetét. – Szerinted
namarrok tették?
– Ilyen barbár vérontást korábban csak egyszer láttam –
mutatott rá Jorm, és családja lemészárlásának emléke
elfedte ezt a mostanit, ahogy felderengett lelki szemei előtt,
minden apró részletében kristálytisztán.
– Nem, ez egy állat műve volt. Látod ezeket a sebeket?
Nem valami éles penge ejtette, hanem egy állat karmai
okozták.
Ismét csend ereszkedett közéjük, ahogy megvizsgálták a
földműves és családja kizsigerelt tetemeit. A gazda mellett
egy fejsze hevert, valamint kiontott beleinek lilás-szürkés
hurkái. Hogy a fejsze pengéjén lévő vér a tanyát megtámadó
lénytől vagy magától a földművestől származott-e, azt
lehetetlen volt megmondani.
A csendet aztán egy kiáltás törte meg, egy vadállati és
barbár kiáltás – ami halálról, haragról és éhségről árulkodott
–, és amit a völgyteknő vert vissza. A két férfi egyszerre
pillantott a ködlepte kaptatókra, majd egymásra. Thorkill
acélos pillantással tartotta fogva Jorm tekintetét, mintha
csak azt sugallta volna: „Én megmondtam.”
A kiáltás visszhangjai elültek, de még így is beletelt némi
időbe, mire bármelyikük megszólalt, vagy Jorm kardforgató
keze tokjában pihenő pengéjének markolatára siklott.
Az ott talált fából máglyát raktak, a családot pedig
ráfektették, lábukat nyugatnak, fejüket keletnek fordítva,
hogy távozó lelkük láthassa a lenyugvó napot, és tudja,
merre menjen, hogy követni tudja a lángoló gömböt a
másvilágra.
Tiszteletteljes csendben álltak, és a messzi láthatáron túl
elmerülő napot figyelték, míg a lángok erőre kaptak. Mire
végeztek, leszállt az éj. A máglya tüzénél melegedő két férfi
kigöngyölte derékalját, és leheveredtek, hogy nyugovóra
térjenek a tanya romjai mögött.
Csak amikor napfelkeltekor induláshoz készülődtek, vette
észre Jormungard a melltűt, ami a véráztatta földbe taposva
hevert, és a napfény megcsillant csiszolt felszínén.
– Ne! – kiáltott fel, ahogy lehajolt, hogy felszedje a tárgyat
a mészárszék földjéről. – Ismerem ezt a melltűt.
– Kié? – kérdezte Thorkill, és hátára lódította málháját,
majd gondosan eligazgatta a súlyt.
– Te is ismered – nyújtotta át Jorm a társának a
bronzlevelet. – Skarrsgardi Svené.
– Skarrsgardi Svené? A részeges mihasznáé, aki velünk
tartott a Reggel-buckák megtisztítására, ahol a félholtak
ütötték fel tanyájukat?
– Ő az.
– A Reggel-buckákéra, ahol véletlenül rábukkantunk a
csillagfémből kovácsolt talizmánra? A talizmánra, aminek
megtartásához Sven ragaszkodott?
– Ugyanaz. Aznap nemegyszer mentette meg az irhámat,
emlékszel? És a tiédet is. Vagyis akkor neki is itt kellett
járnia.
– És abból ítélve, hogy a melltűt a földbe taposták, vagy
még a támadás előtt járt itt, vagy alatta – tűnődött Thorkill.
– De azt kétlem, hogy utána érkezett volna.
Jormungard aggódó arcot vágott.
 – Az ember nem veszít el csak úgy egy ilyen csodás
köpenycsatot.
– Viszont igencsak elveszítheti a csata hevében.
– Vagyis akkor itt járt, és egymaga nézett szembe a
fenevaddal? – Jorm erre elsápadt. – Viszont a teste nem volt a
holtak között.
– Akkor hát még van remény a barátod számára – mondta
Thorkill –, noha világos, hogy ő sem végzett itt a bestiával.
– Nem végzett vele – ismerte el a fiatalabb –, de ugyan ki
mondhatná meg, hogy nem sebesítette-e meg, vagy ugyan
nincs-e éppen úton, hogy leterítse? Az sem kizárt, hogy már
meg is tette.
Ebben a pillanatban ismét felzendült a völgyben az előző
este hallott állati üvöltés. A köd még mindig úgy ülte meg a
felettük emelkedő kaptátokat, mint a mocsárgáz a
Daromarr-lápot.
– A fenevad még él – szisszent fel Thorkill. – A barátodról
inkább nem mondanék semmit.
– Akkor sietnünk kell – csendült Jorm ellentmondást nem
tűrő hangja.

A köd sűrűn ülte meg a sziklás hegyek csúcsát, akár valami

élőlény, ami saját birodalmának tekinti ezt a vidéket.
De valami más is saját birodalmaként tekintett e gyepűkre
az elmúlt három hónapban. Farrenfell Végzete. A lény, amit
az ősi földet lakó babonás népek csak úgy hívtak: „Aki A
Halállal Jár”. Az ősi nyelven Nam’karillnak nevezték.
Jormungard és Thorkill most erre a fenevadra vadászott.
 A törzsek gyepűkirályai mondhatták ugyan, hogy ez a
vidék Farrvár területéhez tartozik, de idekint, a Dragomyr-
hegység előhegyeiben valójában egyetlen ember sem
mondhatta igazán magáénak az ilyen sivár és elszigetelt
helyeket.
Ezeken a vidékeken a Vad volt az úr, és a Vad már jóval
azelőtt prédára lesett a hegyekben és a völgyekben, hogy
Dromgarr királyai és Farrenfell arany és a kincset érő fa után
kutatva bemerészkedett a felföldre.
A Vad már a farrvári emberek előtt itt volt, ahogy most is,
avatárja, a fenevad alakjában, és itt fog élni jóval azután is,
hogy Farrvár is bekerül a letűnt birodalmak tiszteletre méltó
lajstromába.
– Közel járunk – állt meg Thorkill, és beleszimatolt a hideg,
nyirkos levegőbe. Jormungard is nagyot szippantott, és állati
pézsma, fújtató horpasz, alvadt vértől iszamós agyarak és
rosszindulat szagát érezte.
– Ismerem ezt a helyet – mondta szinte suttogva.
A menhirek árnyalakjai megszilárdultak, és állókövek
halma lett belőlük, ahogy egy kósza, de erős szélroham
szétszaggatta a fölébük magasodó dolmenekbe
csimpaszkodó ködöt.
– Igen – bólintott Thorkill, aki a foga között szívta be a
levegőt. – Én is ismerem ezeket a köveket – pillantott fel a
toronyló megalitokra –, bár nem hiszem, hogy jártunk volna
már itt korábban.
A feltámadó szél folytatta a szirttetőn a köd
szétoszlatását, így odébb omladékos lejtők, dombocskák, és
harmattól csillogó, mohlepte föld bukkant elő.
– Nem, nem jártunk – felelte Jorm, és gyorsabban kezdett
beszélni, ahogy izgalom és nyugtalanság járta át –, de láttuk
már ezt a helyet, messziről.
 – A Reggel-buckák megtisztítása után – mondta Thorkill
komoran. – Annyira lekötött, hogy kövessem a nyomokat
ebben a ködben, hogy fel sem tűnt, hova kerültünk.
– Mostanáig.
– Mostanáig – biccentett ismét Thorkill.
Később Jormungardnak mintha úgy rémlett volna, hogy
ebben a pillanatban a köd elsötétült, mintha Namarr
kezének árnyéka hullott volna az ősi kövekre. Amiben
viszont nem kételkedhetett, az a dögmadarak vijjogása volt,
ami megijesztette, és még a kősziklanyugalmú Thorkill is
meglepetten nézett körül. Csakhogy nem hegyi rúkhok vagy
dögvarjak rontottak rájuk váratlanul a hegycsúcsról.
A szívósan megmaradó ködből alakok bontakoztak ki a
kövek között, rongyos, tollas köntösük lobogott mögöttük,
amitől úgy festettek, mint egy varjúraj, ahogy madárszerű
csatakiáltásukat rikoltozták.
Jormungard a kardja után kapott. Thorkill már elő is
rántotta a pengéjét a tokjából, és készen tartotta a kezében.
Egy sereg sápadt, dértől csípett képű alak rontott rájuk,
akiknek viaszos bőre alatt sötét erek lüktettek, fogaikat
pedig tűhegyesre reszelték. És ezeknek a rémítő arcoknak a
tulajdonosai csontos kezükben karmos tőröket markoltak.
Jormungard megfeszült, amikor tanítója harci állást vett
fel, megvetve lábát, térdét kissé megrogyasztva, készen
várva a kultisták rohamát.
Namarrok – gondolta Jormungard, és ereiben megfagyott
a vér. Végig neki volt igaza, ám ettől sem érezte magát
jobban. Csak felidézte benne annak a napnak az emlékét,
aminek elnyomásért oly keményen küzdött, a jelenetet, ami
akkor fogadta, amikor hazatért a vadászatról Thorkill-lal,
apja jobbágyával, a vérfröcskölte kőlapokat, a vértől lucskos
szalmát, az udvar zsigerektől eltömődött csatornáit.
 Thorkill pengéjét felemelve hárította a vezér rohamát. A
férfi felüvöltött, ahogy medvekarom tőre végigcsikordult a
vadász pengéjének hideg acélján. Újra felrikoltott, amikor
Thorkill meglendítette kiszabadított kardját, és két kézzel
fogva oldalról lecsapott, eltalálva a kultista vadul röpködő
köpenyét, hogy aztán a bordáin csússzon tovább, noha a
durva anyag tompította a megfent él ütését, és még bele is
gabalyodott.
A namarri ismét felüvöltött, noha inkább dühében, mint
fájdalmában, vagy legalábbis a döbbent Jormungardnak így
tűnt. Most ráadásul a kultistán volt a sor, hogy vadul
lesújtson Thorkillra, miközben jobbról egy újabb társa
közeledett.
Jormungard szenvedélyes „Sothért!” kiáltással fogadta a
namarrok támadását, magasba emelve kardját, készen arra,
hogy süvítő ívben sújtson le fentről minden védtelen nyakra
vagy szabadon hagyott hasra.
Az egyik kultista belenézett az ifjú dühödt, vad
tekintetébe: az ő pillantása eszelős volt, véreres, szúrós
szempár meredt Jormra, ahogy a koponyaszerű arcba
süppedt, szürkés, karikás szem rábámult. A namarri szélesre
tátotta fekete ajkú száját, és Jormungard képébe üvöltött.
Jormungard állt már szemben goblinokkal harcban,
egyszer még egy ogréval is, de önkéntelenül is rátört a
félelem a kultisták nem emberi rikoltásai hallatán. Legyűrte
a rátörő vérfagyasztó rettegést, miközben annak a képébe
bámult, aki ha testben még nem is, de fejben már átadta
magát a halálnak, és lesújtott a pengéjével. Ám a namarri
felkészült erre.
Az eszelős felemelte balját és az abban szorongatott kést.
Jorm kardja beleremegett a két penge találkozásába. Érezte a
nyúlánk alak feszes izmainak erejét, ahogy a kultista
csapdába ejtette kardját medvekarmos pengéje és a markolat
között, ahogy oldalra és lefelé csavarta Jorm karját,
miközben jobbjában készenlétben tartott második tőrével
lefelé csapott, döfő mozdulattal, Jormungard védtelen
nyakát célozva.
Jorm, aki ugyanolyan gyorsan mozdult, mint a kultista,
balját felfelé rántotta csípőmagasságból, hogy hárítsa a
második támadást, menet közben kirántva acélpengéjű tőrét
ugyanolyan könnyed mozdulattal, ahogy ellensége tette.
A lefelé sújtó medvekarmot a penge tövéből szétágazó
villái között találta, ott, ahol az a markolatba süppedt.
Miután megállította a tőrt, ismét felfelé lendítette mostanra
kiszabadított kardját. Karizmai megfeszültek; felmordult,
mikor pengéje kifent éle átmetszette támadója hasát, és
megérezte, hogy a fegyver ellenállásba ütközik, miközben a
halálhívő kétrét görnyedt, majd hátrazuhant, és hollószerű
rikoltásából nem maradt más, csak hörgő halálsikoly.
Jorm odébb penderítette a haldokló namarrit, figyelme
pedig ismét Thorkillra szegeződött, aki szintén végzett a
támadójával, és máris harcban állt egy másikkal.
Még csak – mennyi is? – néhány perce harcoltak, de Jorm
már így is érezte, hogyan égnek a karjában az erőfeszítéstől
az izmok. Veríték csörgött le a fejbőrén, bele a szemébe, arra
kényszerítve, hogy egyik kezével elengedje a markolatot, és
letörölje a látását elhomályosító izzadságot. Viszont a teste
mostanra azt tette, ami a dolga volt, a vér gyorsabban
keringett az ereiben, pótolván megfeszített izmainak
lankadó erejét, ahogy a természetadta túlélő ösztön is erősen
lüktetett benne.
Még mindig túlerő ellen harcoltak, és a legrosszabb az
egészben az volt, hogy a kultistáknak sikerült őket
elszakítaniuk egymástól és körülvenniük. Úgy tűnt, a
taktika és a harcban alkalmazott stratégia nem sokat
számított a namarrok körében, ám a barbár, őrjöngő
hozzáállás bőségesen pótolta a taktikus gondolkodás
hiányát. Nekik nem számított semmi más, csak az itt és
most, a pillanat adta durva közelharc, egy újabb lehetőség,
hogy haláltalan mesterüket még több lélekkel táplálják. És
ha ez történetesen az övék lenne, ám legyen.
A legveszedelmesebb ellenfél mindig az volt, aki
fikarcnyit sem törődött a sorsával.
A kultisták úgy rikoltoztak, mint a dögmadarak a varjak
lakomáján, és újult erővel támadtak. Lecsaptak a két
utazóra, éjfekete szárnyak képzetét keltve, miközben
nyakukban hangosan csörögtek a hollószárny amulettek és
ujjcsont nyakláncok.
Vadállati üvöltés hasított a namarrok kísérteties
rikoltásaiba, a még mindig kavargó ködbe, és a két
szorongatott barát nyögéseibe.
A fenevad a ködből rontott rájuk, izmos testébe
csimpaszkodó párafoszlányokkal, olyan fekete szőrmével,
akár a holdtalan éjfél, és bűzlött a haláltól; csupa izom, harag
és gyilkos szándék érkezett.
Kétszer olyan magas volt, mint egy ember, válla olyan
széles, mint amilyen magas: a jelenés Jormungardot azokra a
hatalmas, emberszerű majmokra emlékeztették, amelyekről
a messze elvetődött hajósok meséiben hallott, akik olyan
különös lényekről regéltek, amik a déli, izzasztó
dzsungelekben éltek.
Izomtömegek moccantak a szörnyeteg tépett irhája alatt,
karja csomós, fekete húsköteg, ami elsöprő erőről
árulkodott. Mintha maga az éjszaka öltött volna testet,
mintha az árnyék szilárdult volna meg, mintha minden
ember rémálmainak legiszonyatosabb rettenete költözött
volna hús-vér alakba.
A namarrok szétszóródtak, ahogy a szörnyeteg áttört két
megdőlt állókő között, varjúszerű rikoltásaik helyére rettegő
ordítás költözött. Úgy tűnt, bármily készségesen küldözgetik
mások lelkét halálistenük színe elé a varjúkultisták, azért
már nem lelkesednek annyira, hogy saját maguk is elébe
járuljanak.
Jormungard szíve vadul vert. Namarrok rohantak felé
összevisszaságban, tessék-lássék védekezve erőtlen
támadásai ellen: most mindkét felet a kőkörben felbukkanó
fenevad kötötte le.
– Cselekedj! – rikoltotta Thorkill, ahogy kibelezett egy
menekülő varjúembert, pengéje gondosan megfent élét a
szaladni próbáló ellenség gyomrába mártva.
Cselekedjek – gondolta Jorm. – De mit?
– Ellenségem ellensége a barátom – dünnyögte aztán az
orra alatt, leginkább csak magának. De ki volt most az
ellenség? A fenevad, amire vadásztak, vagy a halottgyalázó
kannibálok, akiknek a fajtája mészárolta le és becstelenítette
meg a családját, és akik most azzal fenyegettek, hogy
elveszik az ő életét is ocsmány, feledésbe taszító istenük
nevében?
Jormungard gyorsan szemügyre vette az ősi, repedezett és
rücskös kövek övezte csatateret, és taktikus döntést hozott.
Még ha a fenevadat az oldalukon tudhatják is, és jelenlétét
úgy veszik, mintha még három ember harcolna mellettük, a
namarrok akkor is háromszoros túlerőben voltak.
Két kézre kapta kardját, érezte, hogy karizmai most a harc
szülte borzongástól vibrálnak, kiválasztotta célpontját, és
rohamra lendült.
A namarri húsa szürke volt, akár az őrölt csontliszt, és
szőrtelen. Az egyetlen színt, ami a testén látszott, a nyakán
büszkén kidudorodó, mérgezett erek adták – amelyek
ugyanolyan tisztán látszottak, mint fején a pókhálós erezet
–, valamint véreres szemfehérje és az a lüktető, lilás heg,
amit Jormungard jól látott, és ami cikcakkban haladt lefelé a
kultista válláról, átszelve annak törzsét, egészen a bal
csípőjéig. A férfi köntöse elöl meglazult, kinyílt, és csak a
derekánál fogta össze csillogó, fekete haj alkotta öv – a férfi
saját haja, ha hinni lehetett a mendemondáknak, amiket
Jorm hallott a kultuszról. A heg régi sérülés is lehetett – volt
valami a namarri arcának pergamenszerű, repedezett
bőrében, ami alapján harmincnak, negyvennek, vagy akár
ötvennek is nézhette –, de akár rituális sebhely is, a
kannibálkultusz ocsmány szokásainak egy újabb öröksége.
Jormungard artikulálatlan csatakiáltást hallatott, és
meglendítette a pengéjét. A kultista a kardfogú macska
agyarából készült tőrrel viszonozta az ütést. Gyors volt és
erős. Közelebb lépett, így Jorm igazán szemtől szembe került
ellenfelével. Láthatta a szentségtelen nyomorult arcának
minden egyes részletét, a nyakán lüktető fekete erektől
kezdve a csúcsosra reszelt fogak között kilökődő nyelv
hegyes végéig.
Ellenfele mögé nézett, és Jorm tekintete egy villanásra
összeakadt a fenevad őrjöngő, eszelős tekintetével. A bestia
melle és válla hevesen hullámzott, a lény hörögve fújtatott
nagyokat torz száján át. De ebben a pillanatban
Jormungardnak úgy tűnt, mintha felvillanna közöttük a
megértés szikrája, az ember és a bestia között. Vagy ennél
többről volt szó?
Jormungard nagy erővel rántotta felfelé a térdét. A
kultista kétrét görnyedt, erőtlenné vált fogása a kés nyelén.
Ezután már egyszerű volt végezni vele a ballal gyorsan
előrántott tőr segítségével.
Ekkor egy másik rontott Jormnak, egy varjúfekete
kultista, akinek arca bal felére élénk színű, rituális billogjelet
égettek. Csontos kezében a kardfogú macska fogaival kivert
husángot markolt – és ezek a fogak nem sokban különböztek
a Jorm vadállati szövetségese torz pofáját kitöltőktől.
 Jormungard vére mostanra már szinte lángolt, és többé
nem dermesztette a fagy. Hárította a kultista vad
suhintását, és egy erős rúgással ágyékon találta a férfit.
Ahogy az összeesett, Jorm vadul, csontroppantó erővel
felrántotta a térdét, bele a másik képébe.
Újabb varjúkultista rogyott össze Thorkill pengéjének
hála, és a kannibál teste olyan hirtelen ernyedt el, mint a
marionett, aminek elmetszik a zsinórjait. A fenevad ekkor
vérfagyasztó bömbölést hallatva félbetépett egy embert,
majd oldalra hajította a hulla véres maradványait. Bűzlő
zsigerek omlottak a lábuk elé a feltúrt sárba.
A körülötte rikoltozó varjúemberek miatt Jormungard
teljesen belefeledkezett a csatába, csak egyik kardcsapástól a
következő hárító mozdulatig létezett...
Aztán egyszer csak nem volt már több namarri, akivel
harcolhatott; nem maradt több megölendő kannibál. Mindet
gazdájuk színe elé küldték, akit annyira tiszteltek és
rettegtek hitvány életükben.
A három szövetséges – Jormungard, Thorkill és a fenevad
– megálltak ott, ahol eddig harcoltak, levegőért kapkodva, és
ostobán bámulták egymást, amint lassan ráeszméltek, hogy
egyetlen eszelős kultista sem menekült meg előlük.
Bármilyen céllal csalták is ide a namarrok a vadászokat,
kudarcot vallottak – hacsak nem az volt a tervük, hogy
öngyilkosságot követnek el, mások kezétől leöletve.
Jorm tekintete azonban most elidőzött az idomtalan
fenevadon. Az előredöntött vállal állt ott, súlyát öklére
támasztva, erős hordómellkasa zihált, és pára gőzölgött
izzadó horpaszából.
A fenevad ránézett, és Jorm nem tudott ellenállni haragos
tekintetének.
 Amit abban látott, a velejéig megdermesztette. Ugyanazt
a fajta rokonságot érezte, mint korábban, amikor először
pillantotta meg a lényt.
Azt találta volna meg benne, amit önmagáról látott meg a
bestiában, önmaga egy sötétebb, vad oldalát, ami lassan
bontakozott ki, míg a bosszúját kereste? Vagy valami mást?
A kövekről mostanra gyorsabban szállt fel a köd, mintha a
namarrok sötét természete idézte volna elő korábbi
állandóságát. Napfénypászma hatolt át a szertefoszló
homályon, aranyos ragyogásában fürösztve az ősi kőkört, és
ebben a pillanatban valami ezüstösen megvillant, magára
vonva Jorm figyelmét. Valami a fenevad torkánál.
A bestia összerezzent a fénytől, és loboncos szőrzetű
karját felemelve védte apró, sötét szemét a naptól.
Jormungard érezte, hogy Thorkill teste megfeszül, készen az
újabb harcra, ha a körülmények változása arra
kényszerítené. Jorm egyetlen izma sem rándult, szinte
hipnotizáltan meredt a lényre.
Először arra gondolt, hogy valamiféle gallért lát, vagy
netán egy láncot. Minél tovább fürkészte, annál inkább
láncnak tűnt.
Jormungard megigézve, önkéntelenül is lépett egyet előre.
A fenevad morogva vakkantott egyet, és elhátrált: súlya már
nem az öklére nehezedett, hanem teljes magasságában
kihúzta magát, amivel Jormot is kibillentette transzszerű
merengéséből.
Az ifjú megdermedt. A lánc belevágott a lény húsába, így
kiemelve egy nyers, még mindig jól láthatóan gennyes sebet.
És a vérrel borított láncszemeken megfeszülve, félig a
szörny nyakának húsába mélyedve egy sötét fémkorong
látszott: egy talizmán.
 Ismét belenézett a fenevad szemébe. Volt ott valami a
rezzenetlen szempár mélyén. Valami az emberi értelemhez
hasonlatos.
– Sven? – kapott levegő után Jormungard. Imbolyogva
lépett előre még egyet.
A fenevad fekete ajkát hátrahúzva megmutatta tompa
végű agyarait, torkából torokhangú morgás tört elő.
Jorm megfeszült, eddiginél is erősebben markolta véres
kardját. A szeme sarkából látta, hogy Thorkill is lép egyet
előre.
A fenevad váratlanul rontott rájuk. Jormungard egy
pillanatig azt hitte, azon nyomban végezniük kell a
teremtménnyel.
De aztán a behemót alak újabb mérges vakkantást
hallatva megfordult, és négy lábon kiügetett a kőkörből a
szertefoszló köd nyomában. Arrafelé távozott, amerről
érkezett. Jormungard és Thorkill a tekintetükkel követték.
Hosszú idő elteltével, amikor a fenevad távozását már
semmi más nem jelezte, csak a párás ködben kavargó
örvények, Jorm társára nézett, arcán tökéletes
hitetlenkedéssel.
– Láttad?
Thorkill szeme résnyire szűkült.
– Mit láttam?
– A láncot! A talizmánt! A fenevad... nem más volt... – Jorm
hangja elhalt, ahogy küszködve kereste a szavakat, ahogy
egy része képtelen volt elhinni az igazságot, amit most
próbált meg kimondani.
– Skarrsgardi Sven?
– Igen.
– Egykor talán, de már nem. – Thorkill szavai jeges tőrként
döftek a gyomrába. – A talizmán rontó hatalma
átváltoztatta. Most már ő Nam’karill, „Aki A Halállal Jár”.
 Jorm mentoráról a hegyeket beburkoló ködre nézett. Ha
Sven volt a fenevad, és Namarr sötét hatalma változtatta
meg őt ilyen iszonyatosan, alakította át testi valóját, akkor
csak a puszta véletlen tette, hogy a bestia akkor érkezett,
amikor a leginkább szükség volt nyers erejére és vadságára?
Vagy Sven szándékosan vezette őket ide, és ekkor?
Vajon Sven tanúja volt a földműves és családja
lemészárlásának, amit a namarrok követtek el? A
sérüléseket, amelyekről Thorkill azt mondta, egy állat
karmai okozták, okozhatták a kultisták medvekarom kései
és kardfogú agyaras fegyverei is. Vajon ezeknek az ártatlan
embereknek a leöldösése valójában a halálhívők műve volt,
ahogy azt Jormungard eleve gyanította?
Nyilvánvalóan az ember, aki a Svenné-Változott-Fenevad
szörnyetegtestében megmaradt, felfogta, hogy a namarrok
felette gyakorolt hatalmát nem törheti meg mások segítsége
nélkül, de azt is tudta, hogy amint ez az erő meggyengül, ő
maga is bosszút állhat.
Jormungard viszont azt tudta, hogy nem hagyhatja
ennyiben a dolgot kettejük között. Sven a rontás szülte
lénnyé változott, Namarr halálosztó hatalma alakította át.
Soha többé nem lesz belőle ember, és minél tovább marad
állat, annál inkább azzá is válik, elveszítvén minden nyomát
annak a férfinak, aki még ott lapult mágiától eltorzított
elméjében. Csak idő kérdése, mielőtt a fenevad ismét ölne, és
Jorm nem lehetett biztos benne, hogy legközelebb is csak a
halálhitű kultisták esnek áldozatul a lény vad haragjának és
barbár éhségének.
Nem, nem hagyhatta, hogy egykori barátja így éljen
tovább. Ennyivel tartozott neki.
Gyászos üvöltés hasított a hideg levegőbe, és egy jeges
szélrohamtól ismét meglebbent a szeszélyesen változó köd.
Az állókövek fölé magasodó rézsű sziklás tetején ott
kuporgott a fenevad, torz fejét hátravetve, kihívóan az égre
bömbölve.
A Sven-Fenevad várt rájuk.
Jormungard mentora, Thorkill segítségével egyszer
elfogadja a kihívást, erre ekkor megesküdött. Ám amikor
eljön az idő, nem szívesen teszik majd.
Csatában meghalni, becsülettel fogadni a véget,
megbékélt lélekkel: ez volt, amire Sven Skarrsgard vágyott
volna. Farrvár összes harcosa erre vágyott.

Aki szívében bosszúval vadászik ellenségeire, a halállal jár.

És aki a halállal jár, az sosem lel békét.

Régi farr közmondás

 Városkerülés
Joe Abercrombie

– Talán jobb lenne, ha elkerülnénk a várost – mondta Javre.

– Ó, nem, nem, nem, ezúttal nem! – csattant fel Shev. –
Nem kanyaroghatsz úgy az életben, hogy a hibáid romjait
magad mögött hagyod.
Csend támadt, ahogy a két lány végigsuhant az árnyékok
között, Shevnek pedig már majdnem szaladnia kellett, hogy
tartsa a lépést, míg előtte Javre haladt öles lépteivel, és
elgondolkodva ráncolta a homlokát.
– De akkor mit csináltunk az elmúlt évben?
– Nos... mi... Éppen ez a lényeg! Hogy nem folytathatjuk
így tovább!
– Értem. Vagyis odaadjuk Tumnornak a drágakövet,
begyűjtjük a beígért pénzt, kifizetjük a szerencsejáték-
adósságainkat...
– A te szerencsejáték-adósságaidat! – fortyant fel Shev.
– És utána mi lesz, gyökeret verünk itt? – húzta fel Javre
egyik vörös szemöldökét az omladozó épületekre, a
szeméttel teleszórt utcára meg az egyik kapualjban
betegesen köhögő, haltól bűzlő koldusra utalva.
– Nos, nem. Továbbállunk.
– És amit ma magunk mögött hagytunk? – intett Javre a
fejével visszafelé, arra, amerről jöttek. – Ezt neveznéd
romoknak?
 – Ezt inkább úgy hívnám, hogy... – Shev eltűnődött, hogy
még meddig nyújthatja ezt a bizonyos igazságot, mielőtt
darabokra szakad. – Balesetsorozat.
– Nekem inkább romhalmaznak tűnt. Mármint amikor a
kúria homlokzata összedőlt, azt romhalmaznak kellene
hívnod, nem?
Shev gyors pillantást vetett hátra a válla felett, hogy
újfent megbizonyosodjon róla, nem követik.
– Felteszem, hogy egy könyörtelen ember annak nevezné.
– Akkor elmagyaráznád nekem, ha lennél olyan kedves,
Shevedieh, a te módszered miben különbözik az enyémtől,
azt leszámítva, hogy kevesebb pénzzel hagyjuk el a várost?
– Valamint kevesebb ellenséggel is! – fortyant fel Shev. –
Fárasztó minden lyukban egy új nézeteltérést magunk
mögött hagyni, amin csak áthaladunk, úgy potyogtatva
őket, mint a nyúlürüléket! Előbb-utóbb lehet, hogy
szükségem lesz egy rendes lyukra is, amin kétszer is
átmehetünk. Az összes átkozott ellenségünk miatt
éjszakánként verítékben úszva ébredek!
– Ez mind a fűszeres ételek miatt van – vágta rá Javre. –
Nem tudom, hányszor figyelmeztettelek már az étkezési
szokásaidra. Az ellenség pedig jó dolog. Az ellenség mutatja
meg, hogy sikerült... benyomást keltened.
– Ó, te aztán tényleg benyomást keltesz, ez már igaz. Ezt le
sem tagadhatnám. Ma éjjel is pokoli mély benyomást tettél
azokra a fiúkra.
Javre elvigyorodott, kivillantva rengeteg fehér fogát,
miközben egyik sebhelyes öklével kérges tenyerébe csapott,
ami akkorát csattant, mintha egy ajtót vágtak volna be.
– Azt tettem, nem igaz?
– Én tolvaj vagyok, Javre, nem az... bármi legyél is te.
Nekem igazából kerülnöm kellene a feltűnést.
 – Á! – Javre ismét felhúzta ugyanazt a vörös szemöldökét,
ahogy oldalra sandított. – Hát innen ez a rengeteg fekete.
– Egyben jól is áll rajtam, és szerintem ezzel neked is egyet
kell értened.
– Bizonyos, hogy te az ártatlan lányság árnyékba
burkolózó és csábító megrontója vagy! – Javre játékosan
oldalba bökte a könyökével Shevet, amitől a lány majdnem a
legközelebbi falnak vágódott, de társnője még időben
elkapta a kezénél fogva, hogy medveölelésbe rántsa, amitől
annak arca Javre hónaljának préselődött. – Akkor hát
csináljuk a te módszereddel, Shevedieh barátom! Egyenesen,
őszintén, erkölcsileg emelkedetten, pont úgy, amilyennek
egy tolvajnak lennie kell! Kifizetjük az adósságaidat, aztán
rúgjunk be, és keressünk pár férfit!
Shev még mindig azon küszködött, hogy levegőhöz jusson
a könyökös után.
– És pontosan mire gondolsz, én mihez kezdenék velük?
Javre elvigyorodott.
– A férfiak nekem lennének. Én thondi nő vagyok, és
hatalmas az étvágyam. Te addig őrködhetsz.
– Ezer köszönet ezért a hatalmas megtiszteltetésért –
mondta Shev, és kicsusszant Javre hihetetlenül izmos
karjának szorításából.
– Ez a legkevesebb, amit megtehetek. Eddig remek
segítség voltál.
– Azt hittem, hogy ez egyenlő felek társulása.
– A legjobb segítők mind ezt gondolják – indult meg Javre
határozott léptekkel a Síró Rabszolga-kereskedő felé, aminek
cégére egy rozsdás póznáról lógott le bizonytalanul egyetlen
hurkon.
Shev karon ragadta Javre-t, és minden erejét megfeszítve,
sarkát a sárba vájva sikerült meggátolnia, hogy megtegyen
még egy lépést.
 – Van egy olyan érzésem, hogy Tumnor számít ránk.
– Éppen ebben állapodtunk meg – nézett le rá Javre
értetlenül.
– Tekintettel arra, hogy nem volt teljesen egyenes a
munkát illetően, lehet, hogy megpróbál átejteni minket.
Javre a homlokát ráncolta.
– Azt gondolod, lehet, hogy megszegi az egyezséget?
– Nem tett említést a csapdákról, igaz? – kérdezte Shev,
még mindig Javre karjába csimpaszkodva. – Sem az
árnyékszékről. Sem a falról. Sem a kutyákról. És két őrt
mondott, nem tizenkettőt.
Javre izmai megmoccantak, ahogy a nő állkapcsa
megfeszült.
– És a varázslóról sem mondott semmit.
– Pontosan. – Shevnek sikerült levegő után kapnia, mert
minden egyes ina remegett az erőfeszítéstől.
– Az Anya Leheletére, igazad van!
Shev megkönnyebbülten felsóhajtott, és lassan
kiegyenesedett. Megveregette Javre karját, ahogy elengedte.
– Én majd hátul szépen besurranok, és megbizonyosodom
róla...
Javre rávillantotta hatalmas vigyorát.
– Hoskopp Nőstényoroszlánja sosem használja a hátsó
ajtót! – Ezzel felrohant a lépcsőn, felemelte egyik csizmás
lábát, szilánkokra rúgta a bejárati ajtót, hogy az már csak
fityegett a zsanérjain, és beugrott, egykor fehér kabátja
koszos szárnyai csak úgy lobogtak mögötte.
Shevedieh rövid időre, de igen komolyan elgondolkodott
azon, hogy elrohan, de aztán felsóhajtott, és társnője után
osont a lépcsőn.
A Síró Rabszolga-kereskedő nem volt éppen a
legprosperálóbb ivó, bár Shevnek be kellett ismernie, látott
már rosszabbat is. Mi több, az elmúlt néhány év nagy részét
ennél rosszabb helyeken töltötte.
Igencsak méretes volt, nagy, akár egy csűr, az első
emeleten karzattal, amit egy jókora, kör alakú csillár
világított meg úgy-ahogy, amelynek koszos üvegbúráiban
füstölgő gyertyák égtek. A padlót mocskos szalma borította,
egymáshoz nem illő asztalok meg székek álltak összevissza,
az egyik oldalon pedig a megvetemedett söntéspult kapott
helyet, ami mögött a polcokon tucatnyi és tucatnyi kultúra
legolcsóbb szeszei sorakoztak.
A hely füsttől és verítéktől, kiömlött italoktól és szétfolyt
hányástól, a kétségbeeséstől és az elpocsékolt esélyektől
bűzlött, és nagyon úgy nézett ki, mint három éjszakával
ezelőtt, amikor elvállalták a munkát, éppen azt megelőzően,
hogy Javre kockán elvesztette a beígért fizetség felét. Most
azonban volt egy egészen jól látható különbség. Aznap éjjel
ugyanis a hely nyüzsgött mindenféle söpredéktől. Ma éjjel
úgy tűnt, hogy csak egyetlen vendég van.
Tumnor a terem közepén ült egy asztalnál, pufók arcára
merevült vigyorral, és homlokán gyöngyözött a veríték.
Szörnyen idegesnek tűnt, még egy olyan emberhez képest is,
aki éppen két hírhedt tolvaj átverésén ügyködik. Úgy festett,
mint aki retteg az életéért.
– Ez csapda – nyögte összeszorított fogain keresztül,
anélkül, hogy felemelte volna a kezét az asztal lapjáról.
– Ennyire mi is rájöttünk, barátom! – mondta Javre.
– Nem – mordult fel Tumnor, és szeme vadul oldalra
vágott, aztán visszaugrott rájuk, majd ismét oldalra
sandított. – Csapda.
Shev csak ekkor vette észre, hogy a kezét az asztalhoz
szögezték. Követte a férfi pillantását a nagy, barna folt
mellett, ami gyanúsan vérnek tűnt, egészen az árnyékokig.
Ahol egy alakot pillantott meg. Szempár csillant. Acél
villant. Egy férfi volt ott, harcra készen. Shev egyéb árulkodó
csillanásokat is észrevett a fogadó sötét sarkaiban – az
italszekrény mögé egy fejszés szuszakolta be magát, a fenti
karzatról egy laposíjas fickó orra ért ki a fénybe, a
pinceajtóban egy pár csizma látszódott, amiből arra
következtetett, hogy az Tumnor egyik halott bérencének
lábához tartozik.
Shevre rátört a csüggedés. Gyűlölt harcolni. Nem volt
benne rossz, de ettől még gyűlölte, és volt egy olyan erős
megérzése, hogy hamarosan ismét harcolni fog.
– Úgy tűnik – dünnyögte, miközben odahajolt Javre-hoz –,
hogy a rohadékot, aki átvert minket, egy másik rohadék
szintén átverte.
– Igen – súgta vissza Javre. A suttogása erősebb volt, mint
a legtöbb ember megszokott beszédhangja. – Érzem is, hogy
gyötör a bizonytalanság. Kit öljek meg előbb?
– Talán még kibeszélhetjük magunkat belőle – kockáztatta
meg Shev reménykedve. Fontos volt, hogy megőrizze a
reményt.
– Shevedieh, szembe kell néznünk azzal az eshetőséggel,
hogy erőszakra kerül sor.
– Hátborzongatóak a megérzéseid.
– Amikor a dolgok elkezdődnek, roppant hálás lennék
érte, ha foglalkoznál azzal a laposíjásszal ott, a karzaton.
– Értettem – dünnyögte Shev.
– A többiek zömét valószínűleg rám hagyhatod.
– Túl kedves vagy.
Most egy súlyos csizma eltéveszthetetlen léptei
következtek. Fém pendült a fogadó hátsó traktusában,
amitől Tumnor arca még nyúzottabb lett, és verítékcsöppek
gördültek le az arcán.
Javre résnyire húzta a szemét.
– És a gazfickó felfedi magát.
 – A gazfickók hajlamosak egy kis színpadiasságra, nemde?
– mormogta Shev.
Amikor a nő kilépett az imbolygó gyertyafénybe, látszott,
hogy szikár és nagyon magas. Talán majdnem olyan
magasra nőtt, mint Javre, fekete haját rövidre nyírta, egyik
inas karja meztelen volt és kék tetoválások borították, míg a
másikat viharvert acéllemezek, rajta pedig páncélkesztyű,
ami valami karomszerűségben végződött, a görbe, élesre
fent fémkörmök meg-megcsörrentek járás közben. A
jövevény zöld, nagyon zöld szeme felcsillant, ahogy rájuk
mosolygott.
– Jó ideje volt, Javre.
Javre csücsörített.
– Ó, az Anya seggére! – szólalt meg. – Hoztak az istenek,
Weylen! Vagy inkább vigyenek!
– Ismered? – dünnyögte oda Shev.
Javre összerezzent.
– Be kell valljam, hogy nem teljesen ismeretlen számomra.
Ő volt a Tizenötök közül a Tizenharmadik.
– Már a tizedik vagyok – mondta Weylen. – Mióta
megölted Hanamát és Birke-öt.
– Ugyanolyan választás elé állítottam őket, mint ami elé
hamarosan téged foglak. – Javre megvonta széles vállát. – Ők
a halált választották.
– Öö... – emelte fel Shev kesztyűs kezét. – Ha
megkérdezhetem... Mi a pokolról beszéltek?
A nő smaragdzöld tekintete átvándorolt rá.
– Nem mondta el neked?
– Mit nem mondott el?
Javre ismét összerezzent.
– Ők azok a barátaim, akiket már említettem. A
templomból.
– A thondi templomból?
 – Igen. De nem annyira a barátaim.
– Szóval... akkor semlegesek az irányodba? – kockáztatta
meg Shev reménykedve. Fontos volt, hogy megőrizze a
reményt.
– Inkább ellenségesek – felelte Javre.
– Értem.
– Az Aranyrend tizenöt templomos lovagjának tilos
elhagynia a templomot, kivéve a főpapnő parancsára. Aki
megszegi, arra a halál kínja vár.
– Jól sejtem, hogy neked nem volt ilyen engedélyed? –
kérdezte Shevedieh, és végignézett a közszemlére tett
rengeteg hegyes acélon.
– Nem volt ennyire egyértelmű parancsom.
– Nem ennyire?
– Semennyire.
– Eljátszotta az életét – közölte Weylen. – Ahogy mindenki
életét, aki felajánlja, hogy egy tálból cseresznyézik vele. –
Azzal a nő kinyújtotta acélkarmú mutatóujját, és Tumnor
feje búbjába nyomta. A férfi olyan hangot adott ki, mintha
szellentett volna, aztán előredőlt, és vér bugyogott ki a fején
nyílt takaros kis sebből.
Shev felemelte üres tenyerét.
– Nos, én nem cseresznyézem vele egy tálból, ezt bátran
állíthatom. Én is éppen olyan szívesen cseresznyézem egy
tálból, mint bármelyik lány, ha ugyan nem sokkal inkább,
na de, hogy Javre-ral? – Shev finoman mozgatta a kezét,
ügyelve rá, hogy a szerkezet működésbe lépjen, és remélte,
hogy nem tűnik a mozdulat többnek, csak egy kifejező
gesztusnak. – Nem akarom megbántani, mert bátran
mondhatom, hogy egy napon több férfiből is remek férjet
farag majd, de egyáltalán nem az esetem. – Felhúzott
szemöldökkel nézett Weylenre, aki, ezt be kellett, hogy
vallja, sokkal inkább az ő esete volt, főleg a szempár miatt. –
És tudod, nem akarok ugyan dicsekedni, de mi az, hogy
felajánlom, hogy egy tálból cseresznyézem vele? Általában
megkapok én minden olyan cseresznyézést, amit egy nő
csak...
– Úgy érti, hogy segítesz – szólt közbe Javre.
– Hm?
– Az egy tálból cseresznyézésnek nincs köze a
szeretkezéshez.
– Ó!
– Megölni őket! – parancsolta ekkor Weylen.
A laposíjász felemelte fegyverét, a gyertyafény
megcsillant betöltött vesszejének élesre csiszolt hegyén,
miközben a többi rosszarcú kirobbant az árnyékok közül,
kellemetlen kinézetű fegyverek egész tárházát lóbálva. De
hát melyik fegyver tűnik kellemesnek, amikor az ember arca
előtt lengetik?
Shev csavart egyet a csuklóján, mire a hajítókés a kezében
termett. Sajnos a rugót túl feszesre húzta, így a kés
átsüvített utánakapó ujjai között, hogy a mennyezetbe
fúródjon, és szépen, tisztán átmetssze a csillárt tartó kötelet.
Csigák surrogtak, és a hatalmas tárgy zuhanni kezdett
feléjük.
A laposíjász mosolyogva húzta meg a ravaszt, egyenesen
Shev szívére célozva. Egy keményfiú a feje fölé lendítette
kétkezes fejszéjét. Ekkor a fa, üveg és viasz alkotta súlyos
alkotmány rázuhant, laposra préselte, a laposíj vesszeje
pedig rezegve fúródott bele oldalról a csillárba, egy
pillanattal azelőtt, hogy a készség hatalmas erővel
becsapódott, két újabb rosszarcút terítve le, port,
szilánkokat, faforgácsot és gyertyákat röpítve a levegőbe.
– A fenébe! – suttogta Shev, aki döbbenten és pislogva állt
ott, míg a visszhangok elültek. Javre-ral együtt a kör alakú
csillár romjainak legközepén bámészkodott; a jelek szerint
mindketten teljesen sértetlenek maradtak.
Vak Crin, a csekély esélyek istene nem túl gyakran
avatkozott a dolgokba, de amikor megtette, akkor pokolian
jó védőistenség volt.
Shev diadalittasan felujjongott, amiből, ahogy az számos
diadalittas ujjongásánál megesett, elfojtott, rémült hörgés
lett, amikor az agyon nem nyomott nehézfiúk egyike lendült
át a csillár romjai felett, és kardja a gyorsan meglendített
acél foltjává olvadt. A lány hátraugrott, megbotlott egy
asztalban, átbukott egy széken, odébb hengeredett, látta,
amint elvillan mellette egy penge, négykézláb beiszkolt egy
másik asztal alá, miközben por szitált körülötte, ahogy
valaki rásújtott az asztalra a fejszéjével. Csattanásokat,
acélcsengést, hangos szitkozódást meg a fogadóban
folytatott harc ismerős neszeit hallotta.
Ördög és pokol, Shev gyűlölt harcolni. Gyűlölt.
Bármennyire is gyűlölt azonban, rengeteg harcba
keveredett. Ami azt illeti, az, hogy összeállt Javre-ral, nem
segített ezek számának csökkentésében, és egy gyors
átgondolás után arra jutott, másban sem. Kisiklott az asztal
alól, felpattant, kapott egy ütést az arcára, amitől
fájdalmasan nekiesett a söntéspultnak, majd köpködve és
támolyogva igyekezett kipislogni a szemébe gyűlt
könnyeket.
Egy fogait vicsorgató nehézfiú rontott rá feje fölé emelt
késsel, mire behúzta a hasát, az acél pedig elvillant mellette,
és belefúródott a söntéspultba. A lány előrelendült, arcba
fejelte a férfit, kiütötte annyira, hogy az az orrához kapott
kézzel támolyogjon, majd Shev kirántotta a kést a fából, és
egyetlen könnyed mozdulattal pörögve elhajította, ami
aztán a laposíjász homlokába vágódott, éppen akkor, amikor
az célra emelte újratöltött fegyverét. A férfi szeme
fennakadt, és az íjász lezuhant a karzatról, rá a lenti asztalra,
amitől palackok és poharak repültek szanaszét.
– Micsoda egy késdobó – dünnyögte Shev magának –,
tudnám mire... örgh! – Önelégültsége úgy foszlott szét, mint
a tüdejében lévő levegő, amikor egy férfi vágódott neki
oldalról, és megpördítette.
Kimondottan rusnya, nagydarab ember volt, aki hol erre,
hol arra lendítette buzogányát, ami majdnem akkorának és
olyan rondának bizonyult, mint ő maga. Poharakat és
bútorokat zúzott szét: a levegőben csak úgy repkedtek a
szilánkok. Shev elnyüszített minden szitkot, ami csak eszébe
jutott, miközben kitért és eltáncolt, kétségbeesetten ugrált
és mászott négykézláb, még csak arra sem pazarolva az időt,
hogy rést keressen a másik védelmén, és szép komótosan
kezdett kifogyni a helyből és az időből, ahogy az egyik sarok
felé terelték.
A férfi felemelte buzogányát, hogy lesújtson, széles képe
eltorzult haragjában.
– Várj! – jajdult fel a lány, és a másik válla mögé mutatott.
Bámulatos, hogy ez milyen gyakran bevált. A férfi arrafelé
kapta a fejét, és ez a megtorpanás bőven elég volt ahhoz,
hogy a lány tiszta erőből ágyékon térdelje. A buzogányos
levegő után kapott, megtántorodott, térdre esett, Shev pedig
lesújtott rá a tőrével, és erősen megdöfte azon a ponton, ahol
a nyaka a vállával találkozott. Az áldozat felnyögött,
megpróbált felállni, hogy aztán arccal elterüljön a terjengő
vértócsában.
– Sajnálom – mondta Shev. – A fenébe is, sajnálom! – És
tényleg sajnálta, ahogy mindig is. De jobb volt sajnálkozni,
mint meghalni, ahogy mindig is. Ezt a leckét még évekkel
ezelőtt megtanulta.
További harcra nem volt szükség. Javre a csillár romjai
mellett állt, piszkos fehér kabátjára vér fröccsent, és vagy
tucatnyi nehézfiú teteme hevert mellette kitekeredett
tagokkal. Egyik hónalja alá egy újabb fejét szorította, egy
másikat az asztalhoz szegezett a nyakánál fogva kinyújtott
karral, az pedig teljesen hiábavalóan rugdalózott és
vergődött.
– A helyzet nyilvánvalóan egyre csak romlik. – Arca
rándult egyet, és ezzel egy időben izmos karját megfeszítve
elroppantotta az első férfi nyakát, majd hagyta, hogy a teste
a padlóra zuhanjon. – A templom régebben ügyesebb
keményfiúkhoz nyúlt. – Leengedte a vállát, és kihajította a
másik fickót az ablakon az utcára, aminek során kitörte a
zsalukat, és a férfi kétségbeesett üvöltése azonnal
félbeszakadt, mikor a feje kiszakított egy darabot az egyik
tartóoszlopból.
– Ezek voltak a legjobbak, akiket rövid idő alatt össze
tudtam szedni – nyúlt a háta mögé Weylen. – De amúgy is
mindig ide jutunk. – Azzal kivonta görbe kardját: Shev úgy
látta, mintha a hosszú penge gomolygó fekete füst lett
volna.
– Nem okvetlenül – felelte Javre. – Két választásod van,
ahogy Hanamának és Birke-nek is volt. Visszatérhetsz
Thondba. Menj vissza a főpapnőhöz, és mondd meg neki,
hogy nem leszek senki rabszolgája! Soha, de soha. Mondd
meg neki, hogy szabad vagyok!
– Szabad? Ha! Gondolod, hogy a főpapnő beéri ezzel a
válasszal?
Javre vállat vont.
– Akkor mondd neki, hogy nem találtál meg! Mondj neki,
amit csak tetszik!
Weylen szája keserűen lefittyedt.
– És mi lenne a másik...
– Megmutatom a kardot – felelte Javre.
 Megroppantak az ízületei, amint megmozdította a vállát,
csizmája megcsikordult a padlón, ahogy terpeszbe állt, és
kabátja alól előhúzott egy hosszú és vékony csomagot, egy
rongyokkal bepólyázott valamit, aminek a végén azonban
Shev aranyos csillanásra lett figyelmes.
Weylen felszegte az állát, és kivillantotta fogait, noha
nem mosolygott.
– Tudod, hogy számunkra nincs választás.
Javre bólintott.
– Tudom. Shevedieh?
– Igen? – krákogta Shev.
– Hunyd be a szemed!
Szorosan behunyta hát, miközben Weylen magas hangú,
nyers és rémisztő harci üvöltést hallatva átlendült az asztal
felett. A padlódeszkán sietős léptek dobbantak nem emberi
sebességgel.
Fémcsengés hallatszott, és Shev összerezzent, mikor
hirtelen támadt éles fény szivárgott át rózsás színben a
szemhéján. Valami csörrent, aztán egy elfúló zihálást
hallott, majd a fény kihunyt.
– Shevedieh!
– Igen? – harákolta.
– Most már kinyithatod.
Javre még mindig a csomagot tartotta egyik kezében –
tépett rongycafatok repkedtek körülötte –, a másikban pedig
Weylent fogta, akinek ernyedt karja az oldala mellett lógott,
acéllemezes ujjai a padlón súrolták. A nő mellén vörös folt
éktelenkedett, de ő maga nyugodtnak tűnt. Leszámítva a
hátából ömlő fekete vért, ami spriccelve és fröcskölve
szóródott szét a deszkákon.
– Megtalálnak, Javre – suttogta a nő vérpettyes ajakkal.
– Tudom – felelte Javre. – És mind megkapják a választás
lehetőségét. – Azzal leengedte Weylent a padlóra, az egyre
terebélyesebb vértócsába, és gyengéden lezárta zöld, nagyon
zöld szemét.
– Az Anya kegyelme legyen veled! – dörmögte.
– Előbb velünk legyen az Anya kegyelme! – dünnyögte
Shevedieh, és letörölte a sajgó orrából csöpögő vért, ahogy
kivont tőrrel elindult a söntéspult felé, és bekukucskált
mögé. A fogadó tulajdonosa kuporgott ott, és még jobban
összerezzent, mikor megpillantotta a lányt.
– Ne ölj meg! Kérlek, ne ölj meg!
– Nem foglak. – Azzal tőrét a háta mögé rejtette, és
felmutatta üres tenyerét. – Senki sem fog. Minden rendben,
a többiek... – Azt akarta mondani, hogy „elmentek”, de ahogy
a fogadó romjaira pillantott, némi köhécselés után
kénytelen volt így folytatni: – ...meghaltak. Felkelhetsz.
A férfi reszketve, lassan felállt, kikukucskált a söntéspult
mögül, és ettől leesett az álla.
– Az...
– Bocsánatodat kell kérnem a kárért – mondta Javre. – De
rosszabbnak tűnik, mint amilyen.
A távolabbi fal egy repedésekkel teli része ezt a pillanatot
választotta, hogy kidőljön az utcára. Shevnek köhögve hátra
kellett lépnie a felcsapó kőporfelhőtől.
Javre ajkát csücsörítette, miközben eltűnődve nyomta
neki egyik ujját.
– Talán pontosan olyan rossz, mint amilyennek tűnik.
Shevből kiszakadt egy fájdalmas sóhaj. Nem először azóta,
hogy Javre, vagyis Hoskopp Nőstényoroszlánja társaságába
keveredett, és kételkedett benne, hogy utoljára.
– De mit tehet egy lány? – dünnyögte. Azzal előhúzott egy
erszényt az inge alól, megoldotta a zsinegét, és hagyta, hogy
a drágakő kigördüljön belőle a kettéhasított pultra, ahol
csillogva állapodott meg.
 – A költségeidre! – mondta a tátott szájú fogadósnak.
Aztán megtörölte tőrét a legközelebbi ember zubbonyában,
visszacsúsztatta a tokjába, majd egyetlen szó nélkül
megfordult, átlépett az ajtó széthasogatott maradványain,
és kilépett az utcára.
Közelgett a hajnal. A nap a lehető leghalványabb szürke
foltot mázolta a keleti égre az összevissza háztetők felett.
Shev vett egy nagy levegőt, és megrázta a fejét ennek láttán.
– A fenébe is, Shevedieh – suttogta maga elé –, a
lelkiismeret pokoli teher egy tolvajnál.
Meghallotta maga mögül Javre súlyos lépteit, a vállánál
megérezte a másik fölé tornyosuló alakját, aztán fülét
megütötte társnője öblös hangja, ahogy előrehajolt, hogy a
fülébe súgja:
– Most már szeretnéd elkerülni a várost?
Shev bólintott.
– Igen, azt hiszem, jobban tennénk.
 A Sas Földje
Juliet E. McKenna

– ...és a rézsas büszkén magasodott a várkapu legmagasabb

ormán, az őrgróf falai körül kinőtt városkát figyelve.
Magasan lobogó zászlainkon hírelte szerencsénket, és magát
a sast vitték csatába a Folyamkirályság serege ellen...
Nedirin leszegte a fejét, hogy elnyomjon egy ásítást.
Fárasztó napja volt, csökönyös kecskéket terelt a folyó és a
felföld közti vízmosásokban és bozótosokban. Mostanra az
állatokat már karámba zárták éjszakára, és kutyák vigyázták
őket, ő pedig legszívesebben a takarójába burkolózott volna,
hogy átadja magát a fáradtságnak. Olyan gyakran hallotta
már a vén Thulle meséit, hogy álmában is fel tudta őket
mondani.
Mind fel tudták, a Nedinél is fiatalabb kutyás fiúktól
kezdve az olyan öreg, ősz szakállú nyájmesterekig, mint
amilyen a nagyatyja volt. Városuk még Thulle karon ülő
csecsemő korában adta meg magát a Folyamkirályság
embereinek.
Ha bárki más mesélte a történetet, a rézsas mindig a
csatamező halottaival együtt került a nekik ásott gödörbe,
vagy a folyóba veszett, vagy éppen a Legfőbb Király emberei
lopták el, hogy messze délen a hámoraikba vessék,
fővárosukban, ahol a felföldről kanyargó rozsdabarna Tane
egyesült a hatalmas Dore sápadt, hordalékos vizével. Az a
távoli folyó a füves pusztákon vágott át, ami keletre és
nyugati a láthatárig nyújtózott, délen pedig hatalmas
rengetegek határolták. Vagyis így mesélték a népek, de
Hatalysból senki sem vetődött el olyan messze, hogy
próbára tegye szerencséjét, és visszatérjen, megerősítve a
végtelen erdőségekről szóló efféle mondákat.
De a vén Thulle meghallgatása volt az ár, amit Nedinek
meg kellett fizetnie azért, hogy a tűzgödör mellett ülhessen,
az idő pedig hidegebbre fordult, ahogy a mogyoróbokrok és
a kőrisek őszi arany ruhájukba öltöztek, így hát eltitkolta,
hogy mennyire unatkozik, és közelebb araszolt a parázshoz.
– Ha a sas valaha is visszatér – folytatta Thulle –, Hatalys
felszabadul.
Ez volt az egyetlen, amiben minden rege egyetértett, noha
Nedi már kiskorában is azon tűnődött, hogyan kerülhetne
sor erre, ha a madarat beolvasztották, és ajtókilincs vagy egy
csinos mellény gombjai lettek belőle.
– Add már fel, az ég szerelmére! – mordult fel Uderil a
kővel kirakott peremű gödör másik oldaláról.
Egyesek, akik már a tűzről lemondva takaróikba
burkolóztak, helyeslően bólogattak. Nedi anyjának
legfiatalabb öccse és Nedi apja után annak legidősebb fivére
is közöttük volt. Megígérték, hogy vigyáznak rá, amíg a fiú a
család kecskéit terelgeti, addig, míg apja törött bokája össze
nem forr. Nem engedhették meg maguknak, hogy kihagyják
ezt az utolsó utat a dombok közé, mert így híztak kövérre a
tavasszal megszületett bakkecskék, amik az őszi vágások
után besózásra és füstölésre kerülnek majd.
Uderil még mindig beszélt.
– Többre becsülöm a Folyamkirályság gabonáját, erős
lovait és lőporos fegyvereit, amivel meggátolom, hogy a lápi
kutyák leöldössék a kecskéimet, mint hogy gyümölcsöt és
makkot gyűjtögessek, meg dombi jávorszarvasra vadásszak
íjjal és nyíllal.
Mikor Nedi látta, hogy Thulle szeme kerekre tágul
felháborodásában, némán a lángokba meredt, és olyan
semmitmondó, üres volt a képe, mint amilyen a frissen
letörölt palatábla. Sosem volt jó ötlet ellentmondani a
rosszindulatú vénségnek. Nedi a legjobb kesztyűjében
fogadott volna rá, hogy Uderil legértékesebb kecskéi
elveszítik majd kolompjaikat és az elkövetkező pár napban
elkószálnak, vagy a bűzlő vértolulás áldozatai lesznek. Nem
mintha bárki rajtakapta volna valaha is Thullét, amint
beteljesíti bosszúját.
– Megéri, nemde? – A tűz túloldalról, az árnyékból egy új
hang szólalt meg: – Fizetni a lőporért meg az ólomgolyókért,
amit száz leguáról hoznak fel a folyón? Tizedet fizetni
pénzben és terményben, hogy a Legfőbb Király táplálhassa
és ruházhassa a minket figyelő helyőrségét? Meghajtani
fejünket idegenek igazságszolgáltatása előtt?
– Inkább csak megnyújtatni a nyakunkat – szólalt meg
halkan Plore.
Nedinek erről eszébe jutott apja és anyja halk
beszélgetése, ahogy otthonukban székeikben üldögéltek a
kályha két oldalán, azon az estén, mikor Plore kuzinját
felakasztották. Nem tudtak róla, hogy Nedi éppen
kihallgatja őket, hogy a fiú a lépcsőt eltakaró függöny
mögött lapul, ahol a padlásra lehetett jutni, és ahol a
testvéreivel aludtak, négyen egy ágyban. Nedinek mostanra
hozzá kellett szoknia, hogy egyedül alszik takaróiba
burkolózva, hogy már elég idős ahhoz, hogy kecskéket
tereljen apjával a nyáron, és hogy a városba csak a vásáros
napokon térjen vissza.
Plore kuzinja erőszakos bolond volt. Ebben a szülei
egyetértettek. De megérdemelte, hogy felakasszák, mint az
egyetlent, akit a lovas katonák elcsíptek a részegek között
kitört verekedés után, ahol egy másik verekedő meghalt? A
húsz emberből bárki bevihette a végzetes ütést. Még a halott
fivérei és felesége is ezt mondták.
Apa még emlékezett az öreg őrgróf enyhébb ítéleteire. Az
ember esélyt kapott, hogy megjavuljon, ha csak
korbácsolásra ítélték, vagy egy időre kalodába zárták vagy a
pellengérre állították. Ám az új őrgróf délre ment, és a
várnagynak a Legfőbb Király pecsétjével ellátott ítéletei
mindig a bitóra küldték az embert.
Nedi anyja még inkább elszörnyedt, mikor meghallotta,
hogy a felakasztott ember testét a Szarvas Isten
templomának adták, ahol a maszkos papok titkos rítusokat
végeztek rajta, mielőtt eltemették. Zokogva mondta, hogy
Plore családja egy temetési vízmosásba fektette volna, hadd
tépjék szét a dombok és a völgy vadjai és madarai, hogy így
szabaduljon ki a lelke.
Nedi nesztelenül visszalopózott a zsúfolt ágyba, és
magában megesküdött, hogy sosem kerül összetűzésbe a
Legfőbb Király helyőrségével.
– Elismerem, az édeshez keserű is vegyül – pillantott
Uderil bocsánatkérően Plore-ra. – De nekünk minden megélt
napból a lehető legjobbat kell kihoznunk.
– Valóban? – kérdezte a hang kihívóan. – Nem hozhatnánk
saját döntéseket?
– Mégis hogyan? – ült fel Zanner, anyja fivére.
Nedi riadtan hallotta a fiatal bácsikája hangjában
felcsendülő reménykedést.
– Hogy vigyázunk a tanainkra – válaszolta Thulle
határozottan. – Mind tudjuk, hogy a sas elrepült, amikor a
Szarvas Isten papjai szörnyeket idéztek, hogy lerontsák a vár
kapuit. Az egek királya elindult, hogy összehívja a vadakat és
a madarakat, hogy őseink oldalán harcoljanak. De mielőtt
elhozhatta volna a megváltást, a bolondok megadták
magukat, mert elfogyott a hitük!
Nedi, mint mindenki más, Thulléra nézett. Csak az égő fa
ropogása törte meg a tábortűz körüli csendet.
Az öreg tényleg elhitte, hogy a Szarvas Isten papjai
ogrékat idéztek meg a város védelmének lerontására? Hogy
griffek röppentek fel a mellvédekre, halálos karmaikkal és
csőreikkel szaggatva szét a bátor védőket?
– A sas visszanyerheti szabadságunkat, bátorságunkkal és
elszántságunkkal egyetemben. – Az idegen most besétált a
halványnarancs fénybe, kezében egy súlyos, zsákvászon
csomaggal.
Uderil odébb csusszant, és a férfi letérdelve bontogatni
kezdte a málhát, bármi volt is az. Ugyanúgy öltözött, mint
mindenki más: puhított bőrnadrágot és magas szárú
csizmát hordott, hogy védje magát a tüskebokroktól,
többrétegű gyapjúinge fölé bőrzekét vett, távol tartandó a
hideget. Övébe vastag kesztyűt dugott, fejét kötött sapka
melegítette. Viharvert képe volt, szemöldöke és borostája
sötét, szeme barna, mint mindenkié, akit csak Nedi eddigi
életében ismert.
A pásztorok mind levegő után kaptak, ahogy a zsák utolsó
rétege is lekerült. Mert egy szobor csillogott aranyszínűen a
tűz fényében. Egy ágaskodó sas volt, amint széttárja
hatalmas szárnyát, fejét pedig oldalra hajtja. Tollait
aprólékosan mutatták a kecses ívű vonalak, soklapúra
faragott szeme pedig szúrósan meredt egyenesen Nedire.
– Az egek királya visszatért! – Thulle annyira elragadtatta
magát, hogy majdnem beleesett a tűzbe, miközben talpra
kecmergett. Ami azt illeti, olyan közel került a lángokhoz,
hogy Nedi orrát megperzselt bőr szaga csapta meg. A ráncos
arcon könnyek csillantak, az öreg térdre rogyott a rézszobor
előtt.
 Tekintélyes darab volt, legalább egy sing magas; a madár
egy szögletes kőtalapzaton állt, aminek négy, zömök lába
volt. Thulle remegő kézzel nyúlt felé, hogy aztán
visszarántsa, mielőtt akár csak az ujjhegye is megérintette
volna a csillogó fémet.
– Ezt hol találtad? – kérdezte Uderil.
– És hogyan fogja ez a jelkép visszaadni a szabadságunkat?
– faggatózott Zanner bácsi. – És ki vagy te?
– A nevem Sincai – felelte a jövevény – és azt hiszem, ez a
szobor segíthet Hatalysnak visszanyernie a szabadságát, ha
ti elég bátrak vagytok ahhoz, hogy kövessetek a városba.
– Bárhová követni fogunk! – Thulle még mindig
elbűvölten meredt a szoborra.
– Beszélj a magad nevében! – csattant fel Uderil.
– Hallgassatok meg, mielőtt bármilyen döntést hoznátok!
– A jövevény szemügyre vette az egybegyűlteket. Még azok is
ledobták takaróikat, akik már elaludtak, hogy tágra nyílt
szemmel, tátott szájjal bámuljanak.
– A Folyamkirályság túl nagyra hízott. – Sincai felállt, és a
gödörtől nem messze felhalmozott tűzifából kihúzott egy
hosszú botot. Gyorsan vonalakat karcolt vele a földbe. – Itt
van a síkságra érkező Tane, ez itt pedig Hatalys. Ez itt a Dore,
ami kettészeli a füves pusztát napkelettől napnyugatig.
Ekkor Nedi meglepetésére egy újabb folyót rajzolt, ami
messze nyugaton a Dore-ba folyt.
– Ez itt a Fasil, és Gotesh városa. – Sincai egy kis lyukat
fúrt a földbe ott, ahol a két folyó találkozott. – Öt
nemzedéken át volt folyamkirálysági város, de Hedvin és
Bastrys – bejelölt két másik várost nem sokkal odébb, feljebb
mindkét folyón –, még nagyapáik idejében kiűzte a Legfőbb
Király seregeit, és a síkvidékiek sosem tértek vissza.
 Botját átlendítette a földbe rajzolt térkép túloldalára, és
négy folyót karcolt a talajba, amelyek keletnek ágaztak ki
legyezőszerűen a Dore-ból.
– Hallottak már a Nalgeh-mocsárról? Három város
határolja: Scafet, Julah és Avesir. Sosem foglalták el őket a
síkföldiek. A legkeletibb folyamkirálysági város itt van. – A
terpeszkedő mocsártól jó messzire döfte le botját a földbe. –
Usenas a neve.
– De mi köze ennek hozzánk? – tudakolta Zanner
türelmetlenül.
Sincai lassan egy kört rajzolt a térkép köré. Nedi látta,
ahogy a bot vége áthalad a keleten Usenast és nyugaton
Gotesht jelző pontokon. A Tane kacskaringós vonalát
Hatalystól délkeletre szelte át. A Tane és a Dore közti
háromszög, ahol a főváros uralkodott a hidak és a folyókon
zajló összes fel- és lefelé irányuló kereskedelem felett, a
középpontba került.
– A Mothar-folyó itt ömlik a Tane-be. – Sincai egy újabb
vonalat rajzolt, ami északról érkezett. A Tane-nel pontosan
ott találkozott, ahol a kör áthaladt a folyón. – Ahol a
síkföldiek Mithesst uralják.
Nedi szerette volna felkeresni Mithesst. A város csak négy
napra volt folyásirányban, dereglyével. Három nap, így
mondta Zanner bácsi, amikor tavasszal a Tane megárad a
hóolvadástól, ami a felföldeken messze túli hegyekből indul.
Amikor öregebb lesz, majd elmehet, mondta az apja. Ha az
anyja is beleegyezik.
– Várj! – Nedi másik bácsikája, Isom lépett előre, hogy
szemügyre vegye a talajba karcolt térképet. – Mi vagyunk az
egyetlen város a körön kívül, ami a Folyamkirályság
rabigáját nyögi?
Sincai bólintott.
 – Azon kívül minden túl messze esik a Királyság szívétől,
amint azt Hedvin és Bastrys népe megmutatta, akárcsak
Scafet és a Nalgeh-mocsár férfiai és asszonyai. Amikor
népük fellázadt, a Legfőbb Király lovassága nem ért oda
időben. Csak azután, hogy a városlakók kiűzték mindazokat,
akik felesküdtek az uralkodóra.
Sincai figyelmeztetően felemelte az ujját, mikor az
emberek elismerően kezdtek dünnyögni.
– Élelemmel megrakva bocsátották őket útjukra – kaptak
ők maguk és a lovaik is. Nem hányták kardélre a
folyamkirálysági várnagyot, sem a helyőrséget, ahogy nem
is hurcolták őket bitóra. Nem dúlták fel a Szarvas Isten
templomát, nem rombolták le a Napistennő szobrait.
Egyszerűen csak visszaállították a régi rítusokat az újak
mellett.
Felemelte a hangját, meghallva Thulle eldörmögött
felháborodását.
– Megbízható embereket választottak ki arra, hogy a rend
őrzőiként fenntartsák a békét minden kerületben, és
felállítottak egy esküdtszéket, ami minden harmadik
teliholdkor összegyűlt, és közülük sorshúzással döntötték el,
ki legyen a bíró. A kalmárok betartották megkötött
megállapodásaikat a többi kereskedővel a folyó minden
szakaszán. Bebizonyították, hogy nincs szükségük a Legfőbb
Király uralmára ahhoz, hogy biztosítani tudják a békét és a
virágzást, így az uralkodónak nem volt ürügye arra, hogy
ellenük küldje a lovasságát.
– Jó nekik! – gúnyolódott az egyik vénember.
– Mi is megtehetjük – biztosította Sincai. – A tél közeleg.
Űzzétek ki a várnagyot és embereit, és még ha valamelyikük
galambot is küld a hírrel, a Legfőbb Király serege nem ér ide,
mire lehull az első hó!
 – A mithessi várnagy elküldheti a lovasságát, hogy
egyesítse erőit azokkal, akiket kiűztünk – vágott vissza
Uderil.
– Amíg hatalysiak kezében vannak a falak és a kapu, nem
tehetnek mást, mint hogy leülnek a vár előtt, és a faggyal
csatáznak – erősködött Sincai.
– Miközben azon töprengenek, hogy vajon Mithess népe
nem éppen most tervez-e fellázadni – mélázott el Isom –, míg
a helyőrség máshol van.
– Pontosan – vigyorodott el az érkezett.
– Az aratást már mind betakarítottuk – jegyezte meg
valaki a tűz mellől. – Még ha nem is járhatnánk ki vadászni a
Legfőbb Király embereitől tartva, a városban akkor sem
halnánk éhen.
– A raktárak csak addig maradnak teli, míg a várnagy el
nem kezd bárkákat küldözgetni lefelé a folyón – szólalt meg
váratlanul Zanner.
Nedi látta, hogy erre mindenki megfeszül, és komor arccal
egymásra merednek. Még emlékezett az elmúlt tél végi
éhínséggel teli napokra, amikor a szokásosnál egy fél
teliholddal tovább kitartott a hó és a folyón a jég.
Még a legtakarékosabb pék is kifogyott a lisztből, így nem
volt kenyér, az emberek pedig nem tudtak sem vadászni,
sem halászni, hogy enyhítsenek feleségeik dolgán, kipótolva
az éléskamrák egyre apadó készleteit. Az öreg Tigad
asszonyságot, aki azt az elemi iskolát vezette, ahol Nedi
megismerkedett a betűkkel és a számokkal, kihűlve találták
meg az ágyában.
– De ki vagy te? – A kérdés még azelőtt hagyta el a száját,
hogy rájött volna, hangosan mondja ki a gondolatait.
Sincai elmosolyodott.
– Én az vagyok, aki az elmúlt nyolc évben rendszeresen
kiszökött a városból, hogy átkutasson minden vízmosást és
zegzugot, ahova csak a sast temethették, miután hallottam
nagyapám meséjét arról, hogy az ő apja volt az, aki elrejtette.
A férfi tekintete végigjárt a többi emberen.
– A családnevem Dorsin. Cserzővargák vagyunk, és az
Aspen-kapu környékén élünk.
– Én már adtam el bőröket egy Rever Dorsinnak – szólalt
meg Uderil eltűnődve.
– A sast nem elvitték, hanem elrepült. – Thulle még
mindig elbűvölve meredt a szoborra.
Senki nem törődött vele. Isom bácsi Plore-ra és Nedire
nézett, és a tekintetükből látta, hogy azok kimondatlanul is
ugyanarra gondolnak.
– Mit forgattok a fejetekben? – kérdezte óvatosan.
– A régi őrgróf idején fellógatták az embereket, ha azon
kapták őket, hogy árulásról beszélnek. – Plore újabb
fahasábot dobott a tűzgödörbe, amitől szikrák zápora
csapott fel.
Sincai bólintott.
– Nem beszélhetjük és vitathatjuk meg terveinket az
utcákon és a kocsmákban. Ennek híre eljut a helyőrséghez, a
várnagy pedig tíz embert küld egyenként mindnyájunkra,
hogy lefogasson. Olyan váratlanul kell lesújtanunk, mint a
villám, és olyan sok helyen, amennyin csak tudunk.
Próbáljon csak meg a helyőrség tíz különböző tüzet eloltani,
amikor húsz újabb gyullad még az első kioltása előtt!
– Tüzeket? – nézett körül Thulle nyugtalanító
lelkesedéssel.
– Senki sem igazi tüzek meggyújtásáról beszél, te vén
bolond! – förmedt rá Uderil.
– Csak a szabadság iránti vágy felszításáról az emberek
szívében. – Sincai szeme kihívóan csillogott.
– Szép szavak – vélekedett Uderil. – De mi az, amit
ténylegesen akarsz tőlünk?
 – Emeljétek fel a hangotokat Hatalysért és a sasért! – vágta
rá Sincai azon nyomban. – Lázítsatok fel mindenkit, hogy
jöjjön a várba, és lássa a saját szemével! Utána közöljük a
várnaggyal és az embereivel, hogy már nem látjuk őket
többé szívesen. Ha kijönnek, és szembeszállnak velünk,
túlerőben leszünk ellenük, és kiűzhetjük őket a kapun. Ha a
vár falai mögé bújnak, eltorlaszoljuk annak kapuját, így
bennrekednek, míg fel nem élik az éléskamráikat. És akkor
az étel-ital ára a távozásuk lesz.
– De miért nekünk kellene indítanunk ezt a
földcsuszamlást? – kérdezte Zanner.
– Ugyan kik tudnának észrevétlenebbül járni-kelni a
városban, mint a kecskepásztorok és asszonyaik? –
vigyorodott el Sincai.
Igaza van – döbbent rá Nedi. Azok, akik túl öregek voltak
ahhoz, hogy kibírják a dombok között, éjjel-nappal hajtották
a frissen vásárolt jószágokat az egyes kerületek henteseihez,
a zsenge és finom húsú gödölyéktől kezdve a leveses fazékba
szánt vén nőstény kecskékig. Az asszonyok tejet és sajtot
árultak, amivel reggelenként indultak házalni, míg a
kutyákra és a kisebb gyerekekre maradt a városfalak mellett
legelésző, tejet adó nyájak gondos felügyelete.
– A városiak a képünkbe fognak nevetni – jósolta az egyik
ősz szakállú pásztor.
Nedi meglepetésére Sincai erre csak vállat vont.
– És akkor mit veszítettetek? Mit kockáztattatok?
Összehívni a népet, hogy gyűljön egybe, és lásson csodát,
nem árulás. Még bolondnak sem fogtok tűnni, amikor a
gúnyolódok megtudják, hogy a sas miatt ment oda
mindenki.
Isom bácsi felemelte a kezét.
– És hogyan tervezel visszacsempészni egy ekkora valamit
a kapuház ormára?
 – Kell valaki, aki jól tud mászni – nézett körül Sincai a
tűznél. – Ez a másik ok, amiért idejöttem.
Az elfojtott nevetés némileg oldotta a feszültséget. A
kecskepásztorok közismerten biztos léptűek voltak.
Ugyanolyan ügyesnek kellett lenniük, mint a gondjaikra
bízott állatoknak, tekintettel arra, hogy a jószágok
élelemkeresőben megátalkodottan szerettek a
legmeredekebb szirteken is felkaptatni. Telente, amikor
mindenki beszorult a városba, Nedi apja és bácsikái lyukas
tetőket foltoztak és ingatag kéményeket erősítettek meg.
Ekkor hirtelen rádöbbent, hogy mindenki őt nézi. A fűzből
áradó hőség dacára úgy érezte, mintha csontja velejéig
átjárná a hideg.
– Az a legény itt a legjobb mászó. – Thulle rezzenetlen
pillantása több volt mint nyugtalanító.
Nedi magában némán elátkozta magát, amiért olyan
készségesen segített az öregnek tegnapelőtt megmenteni
egy szirten rekedt kecskét.
– A helyőrség azt fogja gondolni, hogy csak a legények
bolondoznak – mondta ki lassan Uderil.
– Én nem tehetem! – Nedi hangja szégyenlősen csendült,
és a fiú nagyot nyelt. – Anélkül nem, hogy apám
beleegyezne.
– Az apád egy szó nélkül beleegyezne. – Plore higgadtan
nézett rá, és Isom is bólintott.
Zanner elvigyorodott.
– Te felmászol, lemászol és eltűnsz, mielőtt még
bármelyik folyamkirálysági akár csak egy kapaszkodót is
találna.
– Ha meg akarjuk ezt tenni, akkor tegyük mihamarabb! –
állt fel Plore.
A többiek fele is követte példáját, arcuk lelkesedést
árasztott a tűz fényében. Ez azt jelentette, hogy
beleegyeznek? Nem lesz kézfeltartással szavazás? Sem
további megbeszélés? Nedi szerette volna ezeket
megkérdezni, de a szavak a torkán akadtak.
– Ha most indulunk, pirkadatkor a kapunál lehetünk –
mondta gyorsan Sincai. – Bemehettek, felébreszthetitek
asszonyaitokat, és azok mind megvihetik a dolog hírét.
– Majd mi elmondjuk anyádnak és apádnak – nyugtatta
meg Isom Nedit.
– Ha megtiltják, azonnal szólunk – ígérte Zanner.
– A kecskéket addig bezárjuk a karámba, míg visszajössz –
tette hozzá az egyik öregember. – A kutyás fiúk pár napig
vágnak majd nekik takarmányt, és ellapátolják a szart.
Nedi látta, hogy a többiek máris göngyölik össze a
takaróikat, és bepakolják zsákjaikba azt a kevés ingóságukat,
amit minden pásztor magával hordott. Remegő kézzel
dörzsölte meg az arcát, és érezte serkenő borostáját. Hát
ennyit az emiatt érzett büszkeségről. Ebben a pillanatban
bármit megadott volna azért, hogy még mindig sima képű
kutyás fiú legyen.
– Gyerünk, ifjú hős! – lépett mellé Sincai. – Nem akarsz te
lenni az, aki visszahozza a sast Hatalysba?
Nedi feltételezte, hogy ez nem akármi lesz, mivel úgy
tűnt, nincs más választása. A szoborra nézett. Thulle ismét
visszagöngyölte a zsákba, olyan óvatosan, ahogy kisbabát
szokás betakarni.
– Ki fogja a terhet cipelni, vissza a városig?
– Én fogom – nyugtatta meg Sincai.
Nedi felnézett rá.
– Hol lelted meg?
Sincai elvigyorodott.
– Ahol a legkevésbé számítottam rá.
Mielőtt Nedi tovább faggathatta volna az idegent, Isom
jött oda.
 – Az apád büszke lesz rád.
És ennyi volt. Az éjszaka hátralevő része gyorsabban telt,
mint a hogy azt Nedi gondolta volna. Az emberek mind
ismerték a levezető ösvényt, majd jött a megszokott út,
amelyen a hideg kellően megdermesztette a sáros kátyúkat,
így aztán gyorsan haladhattak. A hold magasan járt az égen,
telten, pufókon, megvilágítva útjukat.
Mire derengeni kezdett, a város falai már fűrészfogú sötét
vonalként emelkedtek a láthatáron. Nedi támolygott a
kimerültségtől, de azért tartotta a lépést bácsikáival a
szétszakadozó oszlop élén. Attól való félelme, hogy lemarad,
és eltéved az úton, mostanra elmúlt, ám az elkövetkező
eseményektől való rettegés lépett a helyébe.
Valaki bosszankodva felkiáltott hátul.
– A kaput pirkadatig nem nyitják ki!
– Nekem kinyitják! – kiabált vissza a válla felett Sincai.
Nedi egy villanásra megpillantotta arcát az erősödő
fényben. Az idegen egészen eddig cipelte a sast, ám léptei
nem lankadtak, magabiztossága fikarcnyit sem gyengült.
Nedi arra gondolt, talán mégis sikerülhet ez a hebehurgya
terv.
Mikor elérték a kapuházat, Sincai háromszor gyors
koppintást eresztett meg a nagy, kétszárnyú tölgykapuba
vágott kiskapun.
Nedi, mint minden fiú, tudta, hogy a kaput kinyitni
tökéletesen tilos a várból felhangzó alkonyi és pirkadati
kürtszó között. Ha kizárnak, figyelmeztették őket az anyák,
akkor egész éjjel kint fagyoskodhattok és éhezhettek, ha
ugyan a lápi kutyák meg nem töltik veletek a bendőiket.
De a kiskapu feltárult, és Sincait egy férfi üdvözölte lelkes
mosollyal, aki mindnyájukat beterelte a kapun, mielőtt
ismét gondosan bezárta volna.
 A kecskepásztorok gyorsan szétszóródtak, mindegyikük
hazafelé indult. Zanner vállon veregette Nedit.
– Találkozunk a várnál! Nem kell felmásznod, ha a szüleid
megtiltják.
Mielőtt Nedi válaszolhatott volna, már el is sietett, hogy
beérje Isomot.
– Mi a gond? – dörmögte Sincai.
Amikor Nedi arra fordult, látta, hogy a kapuőr magához
húzza Sincait, és valamit hadarva odasúg neki. A fiú egy szót
sem hallott belőle.
– Hadd vigyem én! – Thulle annyira Sincai nyomában járt,
hogy szinte a fiatalabb férfi lábnyomaiba is lépett. Most
kinyújtotta a kezét, hogy lecsúsztassa Sincai válláról azt a
kötélpányvát, amivel az idegen eddig cipelte a zsákba
bugyolált sast.
– Én megyek a fiúval a várhoz. Egy olyan vén bolondra,
mint én, senki nem pazarol egy pillantásnál többet.
Sincai hagyta, hogy az öreg átvegye a madarat, mielőtt
átható tekintetét Nedire szegezte.
– Van valamit, amit el kell intéznem. Meg tudjátok ezt
oldani nélkülem?
Engem kérdez – ébredt rá Nedi idegesen, de büszkén.
Vontatottan bólintott, kiszáradt szájjal, amit nem csak a
hosszú éjszakai út okozott.
– Gyerünk! – Thulle, karjában cipelve a sast, előrelökte a
fiút, mintha csak egy vénülő kutya lett volna, ami a fiatal
bakkecskét terelgeti. De Nedinek nem volt szüksége az öreg
noszogatására. Ismerte a várba vezető legrövidebb utat a
város mellékutcáin át, ami egészen a fallal övezett domb
legmagasabb pontjáig tartó emelkedő utcákon át húzódott.
Nem is egyszer pillantott hátra a válla felett, hogy lássa,
amint Thulle a sas súlya alatt küszködik, és ilyenkor le
kellett lassítania, hogy beérje.
 Időközben egyre világosabb lett. Nedi megpillantotta az
ébredő házak első jeleit, a kéményekből kiáradó
füstcsíkokat, a kinyíló felső zsalukat, ahol az éjjeliedényeket
ürítették ki a lenti csatornákba.
A vár kapuja még mindig erősen el volt reteszelve, mikor
megérkeztek az ősi erődítmény előtti kövezett térre.
Ikertornyok, kerekek, mint a dob, álltak a kapu hegyes
boltívének két oldalán. A megvasalt tölgykapu felett a
tornyokat összekötő fal a magasba nyúlt, meredeken, mint
egy szirt. Mindkét oldalon lépcsőszerűen emelkedett a
falazat a vár mellvédjét övező gyilokjáró feletti oromig.
Ennek legmagasabb pontja az a talapzat volt, amelyen a sas
egykor állt.
Hogy gondolták, miként jut fel oda? Elég, ha egyszer
megcsúszik, és a halálba zuhan. Nedi Thulléra nézett.
– Nem tudom...
Levegő után kapott, mikor Thulle kése a hasának
szegeződött. Az öreg mostanra már letette terhét, és kivonta
hosszú, szögletes végű pengéjét, amit minden kecskepásztor
magával hordott, hogy így vágjon magának utat a
bozótosban, vagy aprítsa fel a takarmányt.
– Megteszed – biztatta Thulle.
– Különben kizsigerelsz? – kiáltott fel Nedi hitetlenkedve.
– És akkor ki viszi fel oda a sast?
– Majd azt mondom, hogy a lovasok végeztek veled. – A
vénember szemében eszelős ravaszság csillogott. – Míg a
városiak nagy patáliát csapnak, én belopózom, és felviszem
a lépcsőn.
Nedi ráébredt, az öreg elég őrült ahhoz, hogy azt higgye,
sikerrel fog járni.
– Szóval mássz fel – vicsorgott rá Thulle –, mielőtt az a
bolond apád vagy a bácsikáid megjönnek!
 Kiáltsak vajon segítségért – tűnődött Nedi –, ha kinyílik a
várkapu? – Nem tudna, jött rá, mert a vén holdkóros még
előtte megölné.
Remegve vette szemügyre a legközelebbi torony és a kapu
felett átívelő fal ívét. A falazat már az építésekor is durva
munka volt, és az esők meg a fagy hosszú évek munkájával
még jobban kikezdte a habarcsot. A mohák hasznos
párkányokat jelöltek, míg imitt-amott sárgás fűcsomók
nőttek. Nedi és a barátai már másztak meg ilyen megviselt
szakaszokat a városfalon, mikor éppen fejőskecskéket kellett
volna legeltetniük.
– Vidd fel! – bökte meg Thulle a pengével a karját.
Nedi úgy érezte, mintha megcsípte volna egy darázs.
Vajon a holdkóros vért is ontott?
– Jól van! Jól van!
Megragadta a kötélhurkot, és átlendítette a vállán. A sas
nem bizonyult olyan nehéznek, mint amitől tartott, de azért
tekintélyes súlya volt. Nedi átdugta a másik karját a
második hurkon, így a dudorodó zsák ráfeszült a
lapockájára.
– Hadd nézzem meg, mi a legjobb út! – förmedt Nedi
Thulléra, aki ismét fenyegetően felé bökött a pengéjével.
Eltűnődött a hasas tornyokon. Csak két emelet magasak
voltak, noha nagy belmagasságúak. Ha eljutna valamelyik
tetejére, viszonylag könnyedén felmászhatna a gyalogjárón
túl emelkedő meredek falazaton. Nem volt olyan magasan.
Nem annyira, mint a szirtek, amelyeket jó néhányszor
megmászott a dombok között.
Nedi megragadta a kapuház falán az egyik kapaszkodót,
és a torony oldalában talált egy másikat. Ahogy egyre feljebb
tornászta magát, lábujjait a sokat segítő repedésekbe dugta.
Hálát rebegett erős csizmájáért, noha tudta, hogy anyja
lehordja majd, amiért elcsúfította a bőrt.
 Újabb kapaszkodók kínálkoztak. Nedi olyan gyorsan
mászott, ahogy csak mert, hogy mielőbb elkerüljön Thulle
közeléből, és testével szorosan a köveknek lapult.
„Két kezed és két lábad van. Ebből a négyből hárommal
mindig erősen tartsd magad!” Apja szavai jutottak eszébe,
mikor először küldték fel egy bércre, hogy letereljen onnan
egy fiatal kecskét, ami nem látta indokoltnak, hogy
éjszakára karámba zárják.
Ahogy feljebb ért, már lassabban mászott, a hideg
kövektől elgémberedtek az ujjai. Fonák módon ujjbegyeinél
mégis úgy érezte, hogy azok durván lekopnak. Fel kellett
volna vennie a kesztyűjét.
Amikor megállt egy pillanatra, lába megcsúszott a vizes
mohán. A hátán a sas oldalra lendült, majdnem lerántva őt
végzetébe. A kötelek erősen a vállába vágtak, pokoli kínt
okoztak. Nedi vadul dübörgő szívvel, kétségbeesetten
kapkodott kapaszkodó után. Végül a csizmája rátalált egyre.
Kifulladva próbálgatta a lábtámasz erejét. Megtartja vajon
a súlyát? Fél kézzel kapaszkodott a kövekbe, miközben másik
csizmája orrát mélyebbre fúrta egy repedésbe. A következő
kapaszkodót megragadta a kezével, és felfelé húzta magát.
Valaki felkiáltott odalent a téren, hogy aztán egy
maroknyi ember figyelmeztető moraja azonnal el is
hallgattassa. Nedi nem tudott most lenézni. Még abban sem
volt biztos, hogy le tudna-e mászni. Nem maradt más
választása, mint folytatni ezt az őrültséget, még úgy is, hogy
keze-lába remegett a félelemtől és a megerőltetéstől.
Arcát a hideg kőnek nyomta, és nyakát nyújtogatva
kémlelt felfelé, ügyelve, nehogy végzetesen elveszítse az
egyensúlyát. Felderítette, amikor azt látta, hogy közelebb jár
a torony mellvédjei kínálta kétes biztonsághoz, mint
képzelte.
 Fojtott hangok ütötték meg a fülét a toronyból. A kapura
néző és a két hosszanti várfalon végig keskeny ablakok
nyíltak. Nedi gyanította, hogy a kapu mögötti udvarra
továbbiak néztek. A helyőrség tehát felriadt. Mi történne, ha
valaki felébresztené a várnagyot?
Vajon volt már őr fent a torony tetején? Nedi nem
láthatta. Vajon csak azért jut fel a csúcsra, hogy ott kezek
ragadják meg, és rángassák át ólomtetőre, azt tudakolván,
mit művel?
Aztán elveszik tőle a sast, és akkor a semmiért kockáztatta
az életét. Thulle sosem bocsát meg neki. Bármit mondana is
Sincai meg a többiek, a vén eszelős valamelyik sötét éjjel
elvágná a torkát. Ebben Nedi biztos volt. Vagy a várnagy
emberei dobják le a toronyból, hogy úgy lelje halálát,
szétzúzódva, összetörve a lenti kövezeten.
Mégis gyorsabban kezdett el mászni. Olyan hamar fel kell
érnie a kapuház ormára, amennyire csak lehetséges. Az
egyetlen reménye, hogy biztonságba kerüljön, az volt, ha
magasabbra jut, mint ameddig a nála nagyobb és súlyosabb
emberek mászni mernek.
Senki nem várta a torony tetején. Nedi feltornászta
magát, és mellvéd fogai között átevickélve fájdalmasan,
keményen ért talajt zsibbadt, egyben sajgó tenyerén. A
lapockái között a sas súlya könyörtelenül húzta lefelé.
Négykézláb átevickélt a tető túloldalára. A kapu felett
átívelő fal lépcsőzetes homlokzata lehetetlenül keskenynek
tűnt. Hogy is reménykedhet abban, hogy ezt megmássza?
De hogyan fordulhatna vissza? Mikor kiáltásokat hallott a
várudvarról, Nedi lenézett, és azt látta, hogy emberek
mutogatnak felfelé. Leoldotta a hátáról a sast, és ismét
átdugta a karját a köteleken, de most az otromba súly a
mellére feszült. Mászni kezdett a gyilokjáró mögött
emelkedő lépcsőzetes köveken, tenyerét és térdét használva,
noha a fal alig volt elég széles ehhez.
Tekintetét mindig a következő lépcsőre szegezte, majd az
azt követőre. Ha megcsúszna, akkor megpróbálhat oldalra
esni, a kapuház külső fala felé. Úgy esetleg még a
gyilokjáróra érkezhetne. A fogság és egy törött kar vagy láb
viszonylag tisztes ár az életéért.
Nedi kifulladva és verítékben úszva ért fel a csúcsra,
bármennyire hideg is volt. Szörnyen óvatosan,
lovaglóülésben elhelyezkedett a talapzat előtti utolsó kövön,
térdével és bokájával szorítva a falat. A vászonzsákba
bugyolált csomag biztonságban pihent ölelő karjában,
miközben a további megnyugvás érdekében a talapzatba is
kapaszkodott.
Most már le mert nézni. A váron kívül nagy tömeget
látott, felfelé fordított sápadt arcokat és mutogató kezeket: a
helyőrség tagjaiét is. Mind eljöttek, hogy megnézzék a sas
visszatértét. Jobb lesz hát, ha nem okoz nekik csalódást.
Így hát nekilátott sajgó, dermedt ujjaival kibogozni a
köteleket. Gyorsabban, kapkodva vette a levegőt, miközben
körmei letörtek, ahogy a sas súlyától megfeszült csomókkal
birkóztak. Végül a háncs engedett, Nedi pedig kibonthatta a
durva zsákvásznat, ami alól előbukkant a sas feje.
Közelről látszott, hogy durva megmunkálású. Az
olvasztott fém nyers sorjáit nem csiszolták simára. A tollait
jelző vésett vonalak szabálytalanok és befejezetlenek voltak.
Feje és csőre inkább tűnt varjúénak, mint sasénak, és Nedi
még sosem látott igazi madarat, amint ilyen nevetségesen
karikába görbítené a szárnyát. A madár lába nem nagyon
volt több egy rúdnál, ami karmos lábfejben végződött, és
ami mintha beleolvadt volna a négyszögletes talapzatba.
Odalent a tömeg mégis éljenezni kezdett, ahogy az egyre
erősödő napsütés aranyló tűzbe vonta a rezet. Nedinek még
hozzá kellett rögzítenie a szobrot a talapzathoz. Látta a négy
lyukat a réztalapzat zömök lábazatának helyén. Térdével és
lábfejével tartva magát, felemelte a sast.
A karja lángolt, a mászástól már teljesen elfáradt. Nedit
ekkor a rettegés kaparintotta a markába. Nem fogja tudni
megcsinálni. Az utolsó pillanatban aztán, egy utolsó,
kétségbeesett erőfeszítéssel, még egy kicsit feljebb és kijjebb
emelte a madarat. Az ereje elapadt, de ebben a pillanatban a
talapzat nyílásaiba becsusszant a rézláb.
A kapu előtti tömeg diadalittasan felujjongott. Újonnan
érkezettek dagasztották egyre nagyobbra a csődületet.
Edényeket és serpenyőket vertek össze hangosan,
alátámasztva a ritmikus kántálást.
Durva zene volt ez. Nedi hallotta már néhányszor. Amikor
egy férfi rendszeresen verte a feleségét. Amikor egy anya
éhesen, és mezítláb engedte el a gyerekeit. Amikor valami
házasságtörő párocska megbecstelenítette fogadalmát és
ezzel a házastársat. Amikor minden tiltakozás haszontalan
volt már. Amikor a segítséget elutasították, vagy visszaéltek
vele. Akkor tört ki ilyen zaj. És ez minden este felzendült,
addig, míg a kimerültség kikezdte a dacot, és a bűnös lopva
elmenekült, és nem vitt magával semmit, csak a ruhát, ami
rajta volt.
Megértették a folyamkirályságiak? Ráébredtek, hogy
Hatalys népe azt üzeni nekik, távozzanak? Hogy nem tűrik el
a nemleges választ? Nedi lenézett a várudvarra, és olyan
vadul rándult össze, hogy majdnem elvesztette az
egyensúlyát. A kőbe csimpaszkodott, arcát a sas
talapzatának nyomta.
A helyőrség tömött sorokban gyülekezett. Lőporral és
ólomgolyókkal töltötték meg mordályaikat. Nedi halvány
füstpamacsokat látott felszállni az összetekert
alkimistakanócokból, amit minden ember fegyvere
kígyószerű závárzatához szorított. Isom bácsi megmutatta,
miként csapódik le a ravasz meghúzásával az ívelt závárzat,
hogy meggyújtsa a gyújtóserpenyőben a felporzásra
használt lőport. Ez aztán a vascsőben lévő puskaport a
szemvillanásnál is gyorsabban belobbantotta.
Nedi elszörnyedt. A kövezetet vörösre fogja festeni a vér.
Az idősebb, bölcsebb emberek miért nem látták előre, hogy a
várnagy parancsba adja az embereinek, lőjenek a tömegbe?
Isom bácsit meg fogják ölni? Zanner bácsit is? Hol lehetett az
apja? Anyja is az asszonyok között állt, akik kanalukkal az
edényeiken doboltak?
A hirtelen a közelében felhangzó éles rikoltozásba
majdnem belesüketült. Nedit teljesen körülvették a
csapkodó szárnyak, meg a mindenféle méretű és színű
madár vijjogása. Vajon a zaj riasztotta fel őket fészkükről?
Ahogy lebukott a számtalan karistoló karom és hegyes
csőr elől, egyszer csak döbbenten dermedt meg. Mert
bármennyire rettegett is attól hogy ilyen magasan van a föld
felett, a családja sorsa iránt érzett minden rémülete úgy
foszlott szét, mint a reggeli harmat. A kavargó madárfelhő
dacára is tisztán látta a sast. Csak éppen ez már nem az a
durva megmunkálású réz képmás volt, amit ő cipelt fel ide.
Az aranyszínű fémmadár valóságos szépség volt, minden
élethű részletében tökéletes. Szárnyát ívesen széttárva
gubbasztott, készen arra, hogy lecsapjon az égből valami
gyanútlan prédára. Kampós csőrét kitátotta. A szeme olyan
fényesen csillogott, mint a gyémánt. Fejét elfordítva, egy
kérlelhetetlen vadász tekintetével nézett Nedire.
A többi madár zuhanórepülésben rontott a várudvarra. A
helyőrség tagjai kiáltozni, szitkozódni kezdtek, kezükkel és
mordályaikkal csapkodtak. Hasztalan. A szürkebegyektől
kezdve a bérci varjakig a madarak karmoltak, csíptek, még
rá is ürítettek a folyamvölgyiekre és fegyvereikre.
 Mikor a madárraj ugyanolyan gyorsan, ahogy jött,
szétrebbent, az udvar üresen állt. Nedi látta, hogy az
emberek visszamenekültek a barakkjaikba. Volt, aki
megőrizte fegyverét, de még többen a földre dobták értékes
mordályaikat. Kiömlött lőpor borította a kövezetet, és
alkimistakanócok hevertek szanaszét: mind bemocskolva,
használhatatlanul.
Valaki pedig már kinyitotta a várkaput. Nedi látta, ahogy
a nép beözönlik az udvarra.
Hamarosan mindenütt dörömbölni kezdtek az ajtókon. A
helyőrség felemelt kézzel jött elő, megadta magát. Egy
csomó díszes öltözetű folyamkirálysági férfit gyorsan
körbevettek Hatalys legrangosabb kézművesei és kalmárai.
Máris komoly beszélgetésbe elegyedtek velük.
Nedi ismét lenézett, a várfalon kívülre. A tömeg egyre
csak nőtt. Egyre többen és többen érkeztek, hogy tanúi
legyenek a csodának, és csatlakozzanak a diadalmas
éljenzéshez.
Felfelé mutogattak, a sasra. Ami most ugyanolyannak
látszott, mint amikor először előkerült. De már nem
számított. Mert odalentről senki nem vehette észre, milyen
durva és rút.
Nedi eltűnődött a szobron. Vajon csak képzelte az életre
kelt réz mágikus szépségét? Nem, nem képzelte. Még a
halálos ágyán, öreg, nagyon öreg emberként is biztos lenne
benne, mit látott. Noha nem hitte, hogy bárkinek is
elmondaná. Nem tenné meg, nehogy kigúnyolják érte az
olyan bolondok, mint Thulle.
Előbb azonban, ha meg akarja élni az öregkort,
biztonságban le kell jutnia erről a veszedelmes magaslatról.
Nedi számba vette a lehetőségeit, és úgy döntött, lassan és
óvatosan lemászik a mellvédig, és ott várja be, míg valaki
megérkezik, hogy megmutassa a megfelelő utat a váron át.
 Csak amikor már biztonságban leért a gyilokjáróra, villant
belé egy igazán nyugtalanító gondolat. Ha a sas mágiája
idézte meg a helyőrséget legyűrő madarakat, ez azt
jelentette, hogy Thulle többi meséje is igaz? Hogy a Szarvas
Isten papjai tényleg képesek szörnyeket előszólítani?
Nedi felpillantott a sasra, és aranyszínű csillogás
vakította el. Egy pillanatig arra gondolt, a madár újabb
átalakulását látja. Míg pislogott, őszintén remélte, hogy a sas
így ígért segítséget, ha a Folyamkirályság maszkos papjai
tényleg képesek ilyen varázslatra, és megpróbálnák
visszaszerezni Hatalyst a Legfőbb Királynak.
 Éljen soká a Tölgy
Anne Nicholls

Kataljid a sikoly felé rohant. Annak forrásától mindössze a

kúria fala választotta el, ami egyben a börtöne is volt. Sötét
indák lepték el a sima márvány kert felőli oldalát. Valahol
odakint, magányos léptek visszhangoztak a késő éji
fellegvárban, hogy aztán rémült sikoly kíséretében
torpanjanak meg.
Kataljid felnyalábolta köntösét, felkecmergett a fal
tetejére, és ösztönösen is a kardja után nyúlt, aminek a
derekán kellett volna lógnia. De persze a Birodalom vendégei
– vagyis túszai – nem viselhettek fegyvert, főleg nem itt, a
fővárosban. De a meglepetésnek elégnek kell lennie. Kataljid
a növényzet rejtekből vette szemügyre a teret, amire
árnyékot vetett a hold.
Három ifjú vett körül egy negyediket: a fiú még nála is
alacsonyabb volt. A lány nem látta tisztán. Az egyik bugris
nagy erővel rátaposott a fiú lábára, így ejtette csapdába.
Egy másik, akinek olyan testfelépítése volt, akár egy
ökörnek, a háta mögé csavarta az áldozat kezét. A harmadik
oldalról ugrott elő, és egy lángoló ágat nyomott a fejéhez.
Szikrák sisteregtek a fekete fürtök mentén, a megperzselt
haj bűzét hozva magukkal. Kataljid az ifjú arcán látta, hogy
megveti magát, amiért felsikoltott.
 Várjunk csak! Ez Salrivos volt! A lány bensője összeugrott,
látva az egyetlen barátját fenyegető vészt. Annyira csak a
fiúra összpontosított, hogy nem vette észre a kiapadt
szökőkút mögött lapuló alakot.
Kataljid ugrás közben csatakiáltást rikoltott. Csak a
levegőből vette észre, hogy az ágat lengető alak a császárné
fia, de ekkor már késő volt. Közöttük termett.
A megdöbbent rovalaiak könnyű zsákmánynak
bizonyultak. A Salrivos mögött álló tagbaszakadt fickó
hátraugrott, magával rántva áldozatát a földre. Az előtte álló
hájas kölyök elvesztette egyensúlyát, és rázuhant a barátja
bordáira. Kataljid csont reccsenését hallotta.
Ám a harmadik kínzó, Herricus herceg csak
hátratántorodott, és inkább csak szerencsével, mint
ügyességgel, de talpon maradt. Beletelt egy szívdobbanásba,
mire eszébe jutott a meggyújtott ág, és bevetette.
Ekkorra azonban a lány már ütéstávolságon belülre ért, és
egyben a pézsma, veríték és jázmin alkotta bűz távján
belülre is. Könyökével lecsapott a herceg torkára. Lángok
suhantak el tenyérnyire a szemétől, és az ifjú szikrazáporral
övezve rogyott össze. Feje rémes hangot adva koppant a
kőlapoknak. A lány már át is szaltózott a teste felett, míg a
barátai még mindig csak nyöszörögtek. A hájas ékköves tőre
után kapkodott. Kataljid megrúgta az álla alatt, és
megperdült, hogy szembeforduljon a császár fiacskájával, de
az már négykézláb iszkolt tova, szolgái után kiabálva. Újabb
léptek dobbantak és közeledtek felé futva, riadókiáltások
csendültek.
A lány felrántotta a földről a megmentett legényt, és
becibálta a bazár területére. Salrivos félájult volt a
fájdalomtól. Kataljidnak minden erejét össze kellett szednie,
hogy magával vonszolhassa. Végül aztán lekuporodott egy
halom kecskelábú asztal mögé, és lehúzta maga mellé. Az
ifjú viaskodott ugyan, de ő egyik kezével betapasztotta a
száját, és ott is tartotta, míg az üldözők hangja el nem
enyészett az éjszakában.
– Minden rendben, most már biztonságban vagy – mondta
végül a lány, és elengedte.
A fiú erre ellökte magától.
– Te ostoba kanca! – zihálta. – Soha többé nem leszek
biztonságban.
Kataljid szeme kiguvadt.
– Nem érted, ugye? Egy lány mentett meg, ráadásul egy
makkevő! A dolgok már így is elég rosszul álltak, de a herceg
meg a bandája most már igazán rám fog szállni. Azt pedig
kétlem, hogy te megéred a reggelt. Úgyhogy tűnj el!
– Makkevő?
– Majd megérted. Ha ugyan a herceg nem végez veled
előbb. – Salrivos ezzel elsántikált a sötétbe, a lány pedig
legszívesebben sírva fakadt volna. Lévén szintén túsz, a fiú
volt az egyetlen, aki igazán kedvesen bánt vele a császárnő
fogadásán, ami alig néhány órája ért véget. Kataljidra rátört
a csüggedés.
– Szívesen – dünnyögte, és figyelmét arra a félelmetes
feladatra fordította, hogyan kerül majd vissza az Oroszlán-
kúriába, feltehetően eleve anélkül, hogy Nalix hercegnő
rájönne, megszökött onnan. Ami, tekintettel a fal
magasságára, a kivilágított kapunál posztoló őrökre és a
hercegnőtől kapott, immár rongyokban lógó
selyemöltözékre, nem ígérkezett könnyűnek. A „Ne feledd a
rangodat!” lesz a legkevesebb, amit kapni fog.

Nalix hercegnőt az ágyából ugrasztotta ki az őr, aki

rajtakapta a visszasurranni igyekvő Kataljidot. A hercegnő
olyan heves grimaszt vágott, hogy még a sminkje is
megrepedt tőle. A tiráda, amit kivágott, éppen csak elfedte
egy férfinak a termeiből kihallatszó vihogását.
„Ne feledd a rangodat!”; gyámja ezért mondott le minden
ismerkedési lovaglást és pikniket a következő három
hónapra. A történetnek persze híre ment. A rovalai pletykák
gyorsan szerteágaztak arról, hogyan kellett megmentenie a
fellegvár szívében egy makkevő tolvajnak egy gyáva túszt. A
jelek szerint Herricus herceg sokáig fennmaradt, hogy
oktatójával vitatkozzon, és nagyon sajnálta, amiért nem
lehetett ott, hogy felnyársalja a betolakodót, aki minden
kétséget kizáróan csakis valami alsóvárosi söpredék lehetett.
Hála az égnek, a lány nevét nem emlegették.
Ahogy a napok egyre hosszabbra nyúltak az izzasztó
nyárban, Kataljid kénytelen volt idejét Laratusszal, a
hercegnő főeunuchjával tölteni, aki történetesen utálta őt.
Ahelyett, hogy estélyekre járt volna, a lány egyedül vett
leckéket viselkedésből, jó modorból, költészetből és
címertanból. Mindezt a nyelvtan-, történelem- és
táncórákon túl, amit olyan merev, vén tanárok okítottak,
akik úgy festettek, mintha karót dugtak volna az...
Még időben megfékezte a gondolatot, és az nem szökött ki
fogai kerítésén. Nemcsak Herricus herceget és Salrivost
sértette meg, noha utóbbit egyedül az istennő tudta, miként.
Most már nem labdázhatott az őrkapitány lányával sem, az
egyetlen másik lánnyal az Oroszlán-kúriában, akivel
valamennyire egykorú volt.
Kataljid íróvesszeje végét rágcsálva, üres tekintettel
meredt ki az ablakon, felidézve azt a napot, amikor a gálya
idehozta, és ismét eltűnődött, hogyan siklott minden
ennyire félre. Az első napon kezdődött, nem sokkal azután,
hogy elhagyta a hajót, amikor a császári audiencia vendégei
közé terelték. A rovalaija akkor még elég gyengécske volt. A
felét nem értette annak, amit mondtak neki, és ami
körülötte történt. Hogy elpirult, amikor az egyik nyafka azt
sziszegte neki, hogy: „Behemót barbár!”, és ez a gúnyos
suttogás eljutott a trónterem túlsó végébe is. A lány – aki,
mint kiderült, a császárné lánya volt – kuncogott egy sort,
így a körülötte állók is így tettek. Nalix hercegnő rájuk
meredt, majd elterelte onnan Kataljidot, de hátuk mögött
ismét kitört a vihogás. A hercegnőnek a kúrián előadott
dühös szóáradata űzte ki Kataljidot az éj illatát hordozó
kertbe, hogy ott keressen menedéket. Ahol meghallotta a
sikolyt, aminek eredményeként elvesztette az esélyét, hogy
szövetségesre tegyen szert a Birodalom ellenséges szívében.
Tizenöt esztendős volt, az istennő alázatos tanítványa, akit
sosem szántak arra, hogy a politika halálos táncát járja.
Csoda volt hát, hogy leckéiben kudarcra ítéltetett, amikor
nem várt rá más, csak az udvarnak nevezett medvebarlang?
Amikor Kataljid először meglátta a székvárost, leesett az
álla. Az eunuch, aki az utolsó kikötőben várt rá, hogy már ott
megkezdje az idomítását, megköszörülte a torkát.
Laratusnak hívták, és pirkadattól napnyugtáig nyaggatta.
Ahogy a gálya elhagyta a világítótornyot, a napkelte arany,
vörös és fekete színekre festette a szirten álló várost. A szirt
a lány fölé tornyosult, és onnan épületek meghökkentő
sokasága terült el egészen a tengerig. Kataljid sosem
gondolta volna, hogy ennyi ember él a világon.
Összecsukta az állkapcsát. Lenézett alacsony, borotvált
fejű kínzójára, tudatában annak, mi a szándéka: olyan
gyorsan, ahogy csak lehet, egy életre illemre szoktatni őt,
férjhez adható bábként. Nem volt kétséges, hogy Laratust
jutalmul felszabadítják, ha sikerrel jár. Mialatt ő ostoba
virágos ruhákban támolygott ide-oda, a legénység
fogadásokat kötött arra, hogy a férfi még nagyon sokáig
rabszolga marad.
 – Ne mereszd a szemed, úrnőm! – mondta az eunuch. –
Nem szabad úgy tűnnie, mintha nem tartoznál ide.
De Kataljid tudta, hogy nem tartozik ide. Öltöztethetik őt
szaténba, gyöngyöket csavarhatnak a hajába, de a nyüzsgő
palotáknak ez a méhkasa fel sem ért vad szülőföldjével. Itt a
legmagasabb pont nem egy hegy volt, hanem a Kastély. Oly
sok császár erőszakolt tornyokat és bástyákat a helyre, hogy
úgy tűnt, mintha lándzsakoronája volna. Komoran
emelkedett a kék vízben látszódó tükörképe fölé. Kataljid
odakapott, ahol többé már nem lógott a kardja az oldalán.
Még időben félbehagyta a mozdulatot, de Laratus így is
meglátta.
– Nincs mitől félned, úrnőm! A rabszolgáid
megvédelmeznek.
A lány szőke szemöldöke ívbe görbült.
– Tévedel – felelte suta rovalaisággal. – Csak azt próbáltam
eldönteni, hova menjek először, Acarius színházába vagy
vadászni a parkba.
– Szép hárítás, úrnőm, egy nálad sokkal idősebb embernek
is javára válna. – Mielőtt tiltakozhatott volna, az eunuch
könnyedén hozzátette: – Ami azt illeti, most az Oroszlán-
kúriába mész, hogy Nalix hercegnő illően felöltöztessen a
császárné audienciájára. Látod azt? – mutatott rá a parton
egy sor apró, színes zászlócskára. – Abban a pillanatban
felhúzták őket, amint megkerültük a világítótornyot. Ami
azt jelenti, hogy erre még ma délután sor kerül. Te vagy hát
az utolsó, aki megérkezett.
Kataljid ritkán hivatkozott a rangjára, de mostanra elege
lett a kibírhatatlan vén aszalt szilvából.
– Hercegnő vagyok, Laratus – mondta megfontoltan. –
Magam fogok dönteni.
– Ez így igaz, úrnőm, de itt csak egy hercegnő vagy a sok
között. Nem kétséges, hogy szeretnéd felfrissíteni magad,
mielőtt megérkeznél a fellegvárba. – Azzal hátat fordított, és
féltő aggályossággal odaintette a rabszolgákat, hogy vegyék
gondjaikba a lányt. Kataljid még sosem érezte magát ilyen
jelentéktelennek.

A kúriáról kiderült, hogy egy erőd, tele oroszlános

mozaikokkal. Úgy tűnt, mintha sokat közülük aranyból
készítettek volna. Kataljid azt hitte, hogy apja
lakomacsarnoka nagy, ám az eltörpült az itteni Nagycsarnok
mellett, aminek oszlopos folyosói és mellékhajói voltak, no
meg karzat a zenészeknek és egy emelvény, amelyen annyi
szobor és festmény kapott helyet, hogy a lány úgy érezte,
mintha egy óriás ékszeres ládikájában rekedt volna. Félt
megmozdulni. Még egy fél napja sem volt itt, és a hercegnő
már azt sikoltozta, hogy: „Csak óvatosan! Az a paraván két
talentumot ér!”, meg: „Hát nem tudod, hogy az a váza a
császár személyes ajándéka?”, amivel az idegeire ment. De
azért csak kilépett a paraván mögül a legutóbb átvett
köntösében, hogy feszenghessen még egy sort Nalix
hercegnő megvető tekintete előtt.
– Nos, Candis...
– Kataljid.
– Már mondtam neked, gyermek, hogy mostantól Candis
vagy. Milyen civilizált ember lenne képes ilyen nyelvtörő,
morgó hangokat kiadni? – A hercegnő lebiggyesztette festett
száját, és körbejárta, megrángatva a fodrokat, amelyek
elrejtették az Oroszlán jelét. – Azt hiszem, ez megteszi. Az
összes többi túsz napokkal ezelőtt megjött.
– Nem tehetek a viharról!
– Csitt, gyermek! Nem várathatjuk tovább a császárnét. És
igyekezz ezt a... makkevő kiejtést kordában tartani! – Azzal
kiviharzott az első udvarra, ahol őrök sora vett körül egy
hosszú, rudakkal felszerelt ládát, amibe a hercegnő beszállt.
Laratus utánaterelte a frissen átnevezett Candist.
Makkevő? Nem ismerte a szót. Kell majd találnia egy
kétnyelvű írnokot, hogy elmagyarázza neki, mit jelent.
Semmit nem fog kérni ettől az eunuchtól, még fordítást
sem.

Kataljid utálta a hordszék szűk belsejét. Csapdába esve a

faragott rácsos falak között az illatszere valósággal
fojtogatta. Mikor ki akarta nyitni az egyiket, Nalix élesen
rászólt:
– Nem, nem, Candis! Nem illik hozzád, hogy megmutasd
magad a város lakóinak! – Aztán az orra alatt motyogva az
idősebb nő még hozzátette: – Legalábbis addig, míg úgy
viselkedsz, mint egy majom.
Kataljid erre felhorkant.
– Mondtál valamit?
– Mondtál valamit, felség – javította ki Nalix.
Ekkor egy tőr csapódott az egyik rácsos falba. Ahogy a
hordszék meglódult, hogy imbolyogva nagyobb sebességre
kapcsoljon, az ajtó kinyílt. Kataljid majdnem kizuhant a
kövezetre. A kiáltások és acélcsattogás közepette Nalix
hercegnő meglepő erővel rántotta vissza a lányt, az egyik
hordszékvivő pedig a helyére csapta a panelt. Kataljid levegő
után kapkodva, ugrásra készen lekuporodva próbált
kileskelni, de ahhoz túl hevesen rángatózott a szerkezet.
Nem látott mást, csak egy vékony férfit, aki a földre rogyott
a kardok áradata alatt, miközben valamit kiáltott, amit a
lány nem értett. A hordszék ekkor befordult a sarkon.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Kataljid, és a selyemöve alá
rejtett kése után tapogatózott. Nem ment könnyen, mert a
hordszék épp egy meredek kaptatón haladt felfelé.
Kiáltásokat hallott, és a hordszékvivők valósággal fújtattak,
mert a domb utolsó szakaszán jártak már.
– Semmi – csattant fel Nalix, aki egy fogantyúba
kapaszkodott. – És add ide azt a kést! Vagy azt akarod, hogy
lefogjanak minket? Már majdnem a Kastélynál járunk. Ülj
rendesen, és az istenek szerelmére, simítsd ki a stólád! Elfedi
házaink címereit. Ha el kell rejtened azt a kis diófádat, az rád
tartozik, de kérlek, ne fedd el a mi Oroszlánunkat!
– Ez nem egy diófa! – tiltakozott Kataljid. – Ez Tölgyföld
Pajzsa.
– Ami, amint azt látni fogod, alantasabb a Birodalom
Oroszlánjánál. Á, megjöttünk!

A Kastély a fellegvár fölé magasodott, éppen annyira, ahogy

Kataljid érezte, hogy a rovalaiak tömege fölé tornyosul. A
hordszék elhaladt a kapuőrök, majd a csarnokőrök, aztán a
különféle ajtónálló őrök mellett, és végül nagyon döndülve
megállt. Kataljid, aki a faragványok között leskelt kifelé,
csak az udvar egy szeletét látta. Valahonnan a látóterén
kívülről tokjukból előcsusszanó kardok csikorgását hallotta.
Harcra készen, magát összehúzva ugrott ki, hogy az élete
árán is megóvja a hercegnőt.
Ekkor meghallotta, ahogy a tömeg levegő után kap, majd
rengő hahotában tör ki. A zaj visszhangot vert, hangos
menekülésre késztetve a megijesztett galambokat. Nalix
hercegnő szenvtelen arccal lépett ki a hordszékből. A
mulatságnak vége szakadt.
Mindenki, aki a lépcsőkön állt, kiegyenesedett a
meghajlásból, mikor Nalix hercegnő áthaladt közöttük a
fent elhelyezkedő pavilonba. Kataljid lángoló arccal, és
sutábbnak érezve magát, mint valaha, a fejdíszét igazgatta
éppen, amikor Laratus szaladt oda hozzá.
 Megigazgatta a lány köntösét, és eközben tekintete
folyamatosan egy vörös ruhás nőre villant újra meg újra, aki
az oroszlános baldachin alatt várakozott. Mindenki más
hatalmas legyezőalakot formázva állt, aminek az asszony
volt a középpontjában. A nő tiarájának rubinjai rázkódtak a
visszafojtott nevetéstől. Laratus elnyomott egy nyögést.
Kataljid oldalra fújt egy kósza hajtincset, és felszegte az
állát.
Vöröslő képpel, darabos rovalaisággal azt mondta:
– Elég, Laratus! Nem kérek bocsánatot a képzésemért.
Vadászatnál ez mentette meg az életemet.
– Viszont Rovalában egy kissé megnehezíti majd.
Kataljid legszívesebben összement volna, hogy ne
magasodjon mindenki fölé. Ám ehelyett kihúzta magát, és
elviharzott az eunuch mellett.
– Mindig tiéd kell, hogy legyen az utolsó szó, igaz, Laratus?
Ám gőgössége ezzel ki is szenvedett. Abban a pillanatban,
ahogy az udvaroncok elkiáltották magukat, hogy: „Éljen
soká az Oroszlán!”, az eunuch őt is meghajlásra
kényszerítette.

Ekkor látta meg őt először. Ó, nem a császárt. Aki kifejezte

sajnálatát, de Nalix hercegnő már korábban elárulta
Kataljidnak: ne számítson arra, hogy őfelsége jelen lesz az
ilyen jelentéktelen túszok bemutatásán. Vendégeként. Őket
Haladra császárné és fia, Herricus koronaherceg fogadja
majd.
A legfelső lépcsőn Kataljid megállt. Nalix hercegnő
továbblökdöste a karmazsin köntösű császárné felé, aki a
jóval fiatalabb féltestvére volt. Mellette, félrekapott
tekintettel, hogy így rejtse el derűjét, egy aranybrokátba
öltözött ifjú állt, ruháján az Oroszlán-ház jelképeivel. Nem
tudta megfékezni nevetéstől rázkódó vállát.
 Nem, Kataljid tekintetét nem ők, hanem az a fiú vonta
magára, aki előtte állt az audienciára várók sorában.
Nemcsak hogy jóképű volt, de ugyanolyan idegesnek tűnt ő
is, mint saját maga. Olcsó illatszer szaga érződött felőle, ami
a herceg pézsma- és jázminillatát igyekezett utánozni.
Egzotikusnak tűnt, és eltörpült a cifra hivatalnokok között.
Alacsonysága miatt a lány először azt hitte, jóval fiatalabb
nála, de aztán meglátta a tunika nyakánál kilátszódó
szőrpelyheket. Fürtjei a legsötétebb fürtök voltak, amelyeket
valaha látott, bőre meleg aranyszín. Mikor megfordult, hogy
kíváncsian körülnézzen, a gyámja könyökével oldalba lökte,
amitől a fiú majdnem vigyázzba vágta magát. A nyaka
elvörösödött. Előrehajolt, hogy megdörzsölje vádliján
sarujának szíját. Gyámja, páncéljának bőséges
aranyozásából ítélve feltehetően egy hadvezér, ingerülten
előretaszigálta. A fiú úgy mozgott, mintha a talpa nem is
érintkezett volna a padlóval. A császári család előtt
majdnem földig hajolt. Patrónusa bólintott, meglebbentek
sisakjának aranyozott tollai.
Kataljid, legutolsóként, a sorára várt. Mindenhonnan
tekintetek meredtek rá. Az egész udvar majd belepusztult a
kíváncsiságba, hogy mikor csinál magából ismét bolondot.
Imbolyogva lépdelt a nyomorult magas sarkú cipőben.
Amikor rákerült a sor, Nalix hercegnő és császári húga úgy
mosolyogtak egymásra, mint két cápa.
Egy intéző hangosan elkiáltotta magát:
– Kataljid, Tölgyföld trónjának várományosa!
Herricus herceg felfelé fordította a fejét, és elnyújtott
hangon azt kérdezte:
– Milyen az idő odafent? – Anyja erre könyökével oldalba
vágta, de ez sem gátolta meg abban a herceget, hogy ő és két
cimborája a kezük mögött jót vihorásszanak. A jelek szerint
ők voltak Lilixar és Belden, de a lány nem tudta, melyikük
melyik. Az egyikük petyhüdt volt, a másik ellenben csupa
izom, de semmi ész.
A császárné kifejezésre juttatta részvétét Kataljid
bátyjának halála miatt. A lányban ekkor parányi derűlátás
villant – vajon Haladra szövetkezne vele a gyámja ellen? –
míg rá nem döbbent, hogy a megjegyzést egy írnok súgta
oda egy tekercsről.
Ez jellemezte a császári vendégek audienciájának
hangvételét. Néhány vendég atyáskodva mondott neki pár
szót, talán Tölgyföld fáira, drágaköveire és bölényeire
gondolva, mindarra a vagyonra, amit most ő fog örökölni,
akármennyire is vonakodott ettől. Egy olyan királyság
vagyonát örökli meg, aminek uralmára sosem okították.
Bárcsak ne halt volna meg a nagytestvére! Szörnyen
hiányzott neki.
Egyesek viszont, a Herricus herceghez legközelebb állók,
hidegen bántak vele. Mások vihogtak, és egyáltalán nem
szóltak hozzá.
Nem úgy az egzotikus legény. Kataljid éppen egyedül
álldogált a teraszon, amikor kiballagott az alacsony, de szép
ifjú, és így szólt:
– Elveszettnek tűnsz. – A lány üdvözlésképpen
rámosolygott. A fiú vetett egy pillantást a hercegre, aki
bólintott, mire visszamosolygott. Ezután az ifjú már
elbűvölően viselkedett.
Salrivosnak hívták, és azóta itt élt, amióta csak az eszét
tudta. Addig beszélgettek, míg lement a nap, és a fiú egyszer
sem gúnyolta a kiejtéséért. Mikor rabszolgák füstölőket
hoztak ki, hogy távol tartsák a rovarokat, a fiú tökéletes
rovalaisággal azt mondta:
– Ne aggódj! Nem olyan rossz a császárság vendégének
lenni. Odahaza én vagyok a legkisebb fiú, és kétlem, hogy túl
sokáig élnék, ha a bátyáim kiszemelnének. Nem, az én
otthonom Adraius hadvezér és Adraia úrnő palotája.
Nyilván azt várta, hogy a lány szája tátva marad az
ámulattól, de ő csak vállat vont, és megrázta a fejét.
– Tudod, a Sas-kúria. – Azzal rámutatott a tunikájára
hímzett ezüst madárra, ami alatt egy olyan címer díszelgett,
amit a lány nem látott tisztán. Salrivos folytatta: – Még azt
sem tudnám, hogy néz ki az anyám, ha nem küldték volna el
a portréját. – Ezt olyan közömbösen mondta, mintha csak
egy kidobott cipőfűzőről beszélt volna.
Bizonyára csak úgy tesz, mintha nem törődne vele. Talán
csak így akarta megőrizni a méltóságát. A lánynak ez volt itt
az első napja, és a harminchetedik, amióta elhagyta
otthonát, de máris hatalmába kerítette a honvágy.
Mennyivel rosszabb lehet a fiúnak! Hogy elrejtse sajnálatát –
és lopva azért is, mert feszélyezte, hogy a másik fölé
tornyosul – nekidőlt az erkély korlátjának. Odalent
lámpások kezdtek felragyogni az alkonyi szürkeségben. Az
öböl túloldaláról tompa villogás felelt nekik.
A zsúfolt csarnokból nyerítő nevetés hallatszott. Kataljid
biztosra vette, hogy róla beszélnek. Ám Salrivos kedves volt
hozzá. Úgy döntött, a fiú biztos kedveli őt, legalábbis egy
kicsit. A lány neve dallamosan csendült az ajkáról, de az is
lehet, hogy a bor szállt a fejébe. Már majdnem elég
bátorságot gyűjtött, hogy megkérdezze: „Mit jelent a
makkevő?”, de ekkor egy lakáj érkezett, és odasúgta a fiúnak:
– Herricus herceg üdvözletét küldi, úrfi, és azt kérdi, miért
pazarlod az idődet erre a szőke trollra, amikor egy egész
vagyont is veszthetnél vele. – A rabszolga szavait nem a lány
fülének szánták.
Salrivos elfintorodott, és egyetlen szó nélkül elsietett a
császári kölyökhöz. Kataljid elhagyatottnak érezte magát, és
eltűnődött, hogy vajon a fiú egyáltalán kedvelte-e őt.
 Aztán még aznap éjjel mindent elrontott, mikor
megmentette.
Az oroszlános császár fiától.

*****

– Vállat hátra, Candis! – mondta ingerülten Laratus. –

Belefáradtam ebbe a színjátékba!
Az elmúlt nyolc hétben a lány ott vetett gáncsot a ráncba
szedési kísérleteknek, ahol csak tudott. Az eunuch ennél
nyíltabban már nem is utálhatta volna. Az érzés amúgy
kölcsönös volt. Annak például mi értelme volt, amikor
Laratus arra kényszerítette, hogy a fején egy üres kancsóval
lépkedjen finomkodva? Az ostoba magas sarkúja ide-oda
csúszkált a márványon. Éppen csak sikerült elkapnia az
edényt, mielőtt az eltört volna.
Az eunuch vad sziszegése egyáltalán nem illett alantas
rangjához.
– Hogyan várod el, hogy elegánsan lépdelj, amikor még
egyenesen állni sem tudsz?
– Nekem nem kell vizet hordanom – vágott vissza a lány. –
Nem tartozom a földműveseitek közé.
– Akik közül bármelyik kecsesebb lenne nálad. – Az
eunuch savat csepegtetett tökéletes rovalaiságába,
elnyújtott hanghordozása pedig még úrnőjénél is
hangsúlyosabb volt. Kataljid biztosra vette, hogy még
sznobságban is lefőzi.
Visszatette a fejére az edényt. Az kilengett a másik
irányba. A szemét hirtelen csípni kezdő könnyeken
meglepődött. E szörnyű megaláztatások helyett neki
Tölgyföldön kellene lennie, hogy segítsen enyhíteni az
ottani éhínségen. A honvágy sebként lüktetett benne.
Végül aztán megemberelte magát.
 – Sajnálom, hogy csalódást okozok neked, Laratus, de az
én erősségeim a gyógyítás és a vadászat, nem pedig annak
elsajátítása, hogyan mosolyogjak mesterkélten az
udvaroncokra, akik vagy utálnak, vagy ki akarnak
használni.
– Akkor hát használd ki őket te, Kataljid! – Most az egyszer
az eunuch nem a rovalai nevén szólította. Ehelyett levette a
kancsót a fejéről, és puha mancsába fogta a lány kezét, majd
lehúzta maga mellé egy padra. – Van szülőfölded, családod. –
Nyelt egy nagyot. – Mindezt a pózolást, amit próbálok
megtanítani neked, nemcsak az én kedvemért kell
elsajátítanod. Ez óv meg az udvarban. Hát nem jöttél még
rá? Ez egy másféle csatára való felkészítés, így hát hagyd
abba, hogy úgy tégy, mintha semmire sem volnál jó. Vagy
minden tölgyföldi gyáva? Te gyáva vagy?
A lány megpróbált talpra ugrani, de az eunuch fogása
meglepően erősnek bizonyult. Laratus ezúttal külhoni
kiejtéssel szólalt meg. Kataljid először azt hitte, csak
gúnyolódik, amire felvillant a szeme, de ez nem úgy
hangzott, mint az ő anyanyelve. Lágyabb volt, puhább
torokhangokkal.
– Kérlek, Kataljid! Ülj vissza mellém! – A lány olyan messze
huppant le tőle, ahogy csak tudott. Az eunuch megveregette
a karját, és szelíden azt mondta: – Tudom, hogy hallottad, a
fedélzeten azok a bolondok fogadtak ránk. Azt hiszed, csak
azért nógatlak, mert szabad akarok lenni. Az elején ez
valószínűleg igaz is volt.
– És most?
– Én láttalak a túszok audienciájának éjszakáján,
emlékszel? Nem, hát persze hogy nem. Hiszen nem figyeltél.
Túlságosan lefoglalt, hogy megmentsd azt a hálátlan
hercegfit. Az volt csak a csatakiáltás! Éppen hazafelé
tartottam egy költői estről, és láttam, ahogy a herceg
végrehajtja galád csínyét.
– Láttad? Várj egy pillanatot? Akkor miért nem te
mentetted meg azt a fiút? Azt hittem, nem akarsz bajba
keverni.
Laratus arcáról lehullott az alázatosság maszkja.
Savanyúan a halántékára billogozott oroszlánra mutatott.
– Ne feledd, hol a helyem, úrnőm!
Hát persze. Az eunuch rabszolga volt, Rovalában az
alacsony rangúaknál is alacsonyabb. Nem számított, hogy ő
irányította az Oroszlán-kúriát, hogy ő volt Nalix hercegnő
jobbkeze. Attól még rabszolga maradt. A férfiasságát már
elvették. Ha egy ujjal is hozzányúlna egy nemeshez,
lefejeznék érte. De akár azért is, ha ferdén néz
valamelyikükre...
A lányt meghatotta az eunuch, aki szó szerint a kezébe
tette az életét.
– Benned igenis van bátorság, Kataljid, vagy legalábbis
tavasszal még volt. Nem az önfenntartás ösztönére
hallgattál, hanem azért tettél így, mert még mindig hiszel a
méltányosságban. Gyors voltál. Okos. Nem vagy buta, így
kérlek, ne tettesd tovább!
– De én nem akarok ilyen emberekkel lenni!
– Nincs semmi de. Vár rád egy feladat. A néped elvárja
tőled. Északon az aszály meggyengítette az országodat több
másikkal együtt, ami egyenesen az ellenségeid kezére
játszik. A farkasok odakint már lesben állnak, te meg itt
bújócskázol...
– Nem bújócskázom!
– Fogalmad sincs róla, hogy mire készülnek. Máris itt
vannak az udvarban, és azon fondorkodnak, hogyan szeljék
ki maguknak a legnagyobb darabot, amikor a hazádat
meghódítják. – Az eunuch ekkor váratlanul felállt, és
elindult, majd megtorpant, de nem fordult meg. – Ahogyan
az enyémmel is tették.

Kataljid először az Oroszlán-kúria ablakain beszűrődő

füstből értesült a nagy gabonalázadásról. Az szörnyű szagot
csempészett az erős őszi szélbe. A lány köhögve engedte el a
tekercset, amit eddig biflázott, és ment, hogy becsukja a
zsalukat. Rengeteg mindent megtanult az elmúlt egy
hónapban, nem utolsósorban, hogy a disznók makkot
esznek. A disznók, a féleszűek és a parasztok. Meg az olyan
tudatlan barbárok, mint ő.
Az ablakból tüzeket látott szerte a fél városban.
Váratlanul lángok törtek elő a gabonatőzsde épületéből. Már
az ostoba szoknyáját hajította félre, amikor a robbanás
hangos bumm!-ja felzúgott.
Kataljid begombolta térdnadrágját, aztán leugrott a
lépcsőkön, és szinte kiszáguldott a kapun. Az utat lándzsás
őrök állták el.
– Nalix ’ercegnő parancsára, úrnőm. Éhséglázadás van.
Odakint nem biztonságos. – Ezt persze Camadus kapitány
mondta, aki megtiltotta a lányának, hogy beszélgessen vele.
Kataljid, hogy megőrizze hidegvérét, arra a gúnyrajzra
gondolt, amit ő készített a férfiról, és amit mindannyiszor
megperzselt tűzzel, amikor a kapitány zaklatta valamivel. A
Nalixról készült rajzból mostanra már alig maradt valami.
– Na de a tüzek! – kiáltotta Kataljid. – Az emberek odalent
halálra égnek!
A távolból üvöltések szaggatták szét az alkony csendjét. A
kapitány egy pillanatra behunyta a szemét.
– Ez nehéz, kisasszony, nehéz, de egy csitri sem kezdhet
többet ezzel, mint amennyit én tudnék.
 – Vannak nálam orvosságok. Ne, ne küldjön el! A fivérem
halála előtt gyógyítónak tanultam. Soha nem engem szántak
örökösnek.
– De, Nalix ‘ercegnő...
– Nincs semmi de! A hercegnő hű a császárhoz, nemde?
Így ő a felelős a népéért, míg az uralkodó... gyengélkedik. –
Nem fogja elkövetni azt a hibát, hogy azt mondja, az
oroszlános császár hirtelen berúgott. Ismét.
A kapitány összerezzent, mikor újabb sikolyt hallott,
ezúttal egy gyermekét. Megvakarta az arcát, jól láthatóan
tépelődött. Ekkor Laratus sietett elő az alkonyi
félhomályból, és azt sziszegte:
– Nem mehetsz! Te azért vagy felelős, hogy a lehető
legjobb frigyre lépj a néped érdekében. És ezt nem teheted
meg holtan!
Kataljid hallótávolságon kívülre vonszolta.
– Laratus, te ezt nem érted! Ez a mi királyságunk mágiája.
A királyaink a földhöz kötődnek, és királynéink gyógyítók.
Amikor az embereket kín gyötri, az olyan, mintha kést
szúrnának belém. Még ha lekötözöl is, ezek a sikolyok
pengeként marnak a testembe. Érted? És már elkezdődött. –
A másik elé tartotta a karját. A csuklóján vér csordult le. –
Kérlek, Laratus! Segítenem kell!
Az eunuch a földre hulló, ott tócsát képező vérvörös
cseppekre nézett, aztán beleegyezően bólintott. A lány
diadalittasan pördült meg, és nem sikerült teljesen elrejtenie
az orvosságos szütyőjében tartott ollót. Az eunuch
elgondolkodva figyelte távozását.

Kataljid örült, amikor megérkeztek a friss kötszerek. A

hordszékvivők hozták őket, meg a kenőcsöket, és a
mákfőzeteket, egyenesen abba a lámpafényes templomba,
ahol a papokkal dolgozott. Meglepetésére maga Laratus
hozta el ezeket. Vagyis inkább ő is elkísérte a
hordszékvivőket meg azt a halom oroszlános őrt, akik a
tömegtől védelmezték a szállítmányt. Most utasította a
nagydarab férfiakat, hogy segítsenek a nyöszörgő
sebesülteknél, és töltött egy italt Kataljidnak.
– Méghozzá a saját kezemmel, és remélem, ez neked is
feltűnik. Megtiszteltetésnek kellene tekintened.
– Szívesen látnám, ha valaki másnál is így tennél.
– Nagyon mulatságos, úrnőm. Nalix hercegnő rájött,
milyen segítséget nyújthatunk a császár alattvalóinak.
A szőke lányban csak ekkor derengett fel, hogy az eunuch
milyen köntörfalazva beszél. Ugyanilyen óvatosan válaszolt:
– Biztosra veszem, hogy a császárné kellőképpen hálás lesz
érte. – Kettejük között kimondatlan adósságok és
kötelezettségek egész rétegei húzódtak.
– Jó kislány! – kacsintott rá Laratus. Aztán sóhajtott egyet,
és nekilátott szervezésnek. Mivel a gabonaraktárak leégtek,
az élelmiszer-kereskedők raktárai estek áldozatul a
fosztogatóknak. A fellegvár alatti részen szörnyű magasra
rúgott a halottak száma.
Kataljid kihúzta magát, és fáradtan visszasétált a
megégett és megcsonkított közemberek egy frissen érkezett
csoportjához. Egy pillanatra kevésbé mart belé élesen a
fájdalom, ahogy elfojtott egy apró, önző mosolyt.
Bármennyire is szánta ezeket a szerencsétlen, félig-meddig
az éhhalál szélén járó embereket, most bekerült Nalix
kegyeibe, így nem kell újabb három hónapot elzárva
töltenie. Ekkor egy apa szaladt be sikoltozó gyermekével. A
lány háborgó gyomorral futott oda, hogy ellássa az égési
sebeket.

*****
Két éjszakával később Kataljid részt vett a holdvirágok
megszemlélésén Adraia úrnő taván a Sas Házában. Ez volt a
második alkalom, hogy egy rovalai nagy házba
merészkedett. Salrivos is ott lesz, tudta, meg Herricus is.
Egyfelől alig várta a találkozást, de ugyanennyire rettegett is
tőle. Amikor a császári küldöttség megérkezett, ő is
meghajolt, és csatlakozott az „Éljen soká az Oroszlán!”
kórushoz. Remélte, hogy a herceg nem veszi észre.
Szerencsére a kert árnyai elrejtették, amikor bemutatták
az úrnőnek, aztán pedig Nalix hercegnő támogatói is
bevonták a csevegésükbe. Észben tartotta Laratus leckéit,
nem hagyta, hogy a mosolyaik megtévesszék. Halandra
császárné kegyeskedett köszönetet mondani neki a császár
nevében, amit ürügyként használt fel egy önmagát ajnározó
beszédre. Szerencsére ekkor már Herricust túlságosan
lekötötte a flörtölés, semhogy odafigyeljen. Ezután a
császárné hívei bókokkal halmozták el. Egymásra vetett
diadalittas pillantásaikból Kataljid látta, hogy még nem érti
minden szóbeli tüskéjüket. Salrivos sem mutatta semmi
jelét, hogy ismerné őt, noha a lány azért egyszer-kétszer
rajtakapta, hogy nézi. A fiú eltört bordáit óvandó, merev
léptekkel mozgott, Herricus herceg és talpnyalói közelében
őgyelegve, úgy koldulva annak figyelmét, mint a
maradékért kuncsorgó eb. Kataljid jól emlékezett rájuk, és
most már a nevüket is tudta. Ott volt Pocakos Belden,
Lilixar, az erős, és persze a visszataszító Herricus herceg.
Ahogy eszébe jutott a meggyújtott ág, még jobban az arca elé
húzta a fátylat.
Mindazonáltal, mivel három hónapja csak tanítókkal és
rabszolgákkal beszélgetett, akik túlságosan féltek attól, hogy
feleljenek, élvezte az estélyt. Még akkor is, ha a
rendezvényen fülhasogató rovalai zenét játszottak. Lányok
gyűltek köré, és úgy fecsegtek, akár a papagájok, míg a fiúk
magukat kellették, hogy megakadjon rajtuk a szeme.
Kataljid fátyla mögé rejtette vigyorát. Mellesleg pedig, míg a
magassága el nem árulja, valószínűtlennek tűnt, hogy
Herricus herceg felfigyelne rá. Úgy tűnt, jobban tetszett neki
egy-két kancsó bor. Íme, nem esik messze az alma a fájától!
De a lány, biztos, ami biztos, azért olyan gyorsan leült, amint
csak tehette. Két kőmerev arcú matróna foglalt helyet
mellette, hogy figyeljenek rá. Szegény rokonok voltak,
kiszolgáltatva Nalix szeszélyének.
Amikor feljött a hold, a fehér liliomok kinyíltak. Illatuk
mámorító volt. Szó szerint. Laratus előre figyelmeztette,
hogy ne szívja be a fátylán át. Mivel a túszok nem szoktak
hozzá az aromához, könnyebben elbódulhattak, mint az itt
élő rovalaiak. „Ez lesz a következő próba”, figyelmeztette az
eunuch. „Ne engedj a kicsapongásnak! Ne ájulj el attól, amit
látsz! És ne hagyd, hogy egy bizonyos oroszlánkölyök
kihasználja az alkalmat nálad!”
Ahogy telt-múlt az este, az árnyékokból kihallatszó
zörgések és sóhajok versenyre keltek a zenével. Valóban
kicsapongásról volt szó. Kataljid feszengve ült ott, ahol
mondták neki, Nalix hercegnő lekötelezettjei között, akik
közül bármelyik képes lett volna egyetlen pillantással
visszaverni egy lovasrohamot. De legalább nyíltan nem
gúnyolódtak a szenvedélytől kábult külhoniakon. A lány azt
kívánta, bárcsak sose jött volna el erre az estélyre.
Egy rovalai leány a herceg nyaka köré fonta a karját, és azt
vihogta:
– Nézd csak, mi folyik amott, a pálmák mögött, felség! Ha
arra gondolok, hogy ezek a túszok! Császári atyád nyakába
értéktelen makkevőket sóztak!
– Makkevőket – mondta összefolyó hangon Belden, aki
nem kicsit volt részeg. A jelek szerint úgy vélte, csak a
tisztavérű rovalaiak elég józanok ahhoz, hogy meghallják
szavait. – Mivel elég ostobák ahhoz, hogy felgyújtsák a
gabonatőzsdét, ugyan ki más...
– Azt a seregből tette valami tökfilkó, aki nem tudta, hogy
a liszt felrobbanhat! – torkolta le Lilixar.
Herricus ráförmedt mindkettőjükre:
– Fogjátok be, tökkelütöttek! – sziszegte. – Azt akarjátok,
hogy a csőcselék minket hibáztasson azért, mert éhezik? –
Majd hangosabban hozzáfűzte: – Ez az ő javukat szolgálja. A
fejadagrendszer józan politika.
– Igen, a makkevőknek – kuncogta Belden szégyenkezés
nélkül.
– Egy különbség van a makkevők és a túszok között –
közölte Lilixar olyan hangon, mint aki mindjárt elér a
csattanóhoz.
Herricus is csatlakozott cimborái kórusához.
– Hogy az udvarnál lévők csak azért nem esznek makkot,
mert ők a rovalai lakomákon laknak jól. És most fogd be,
Tulok!
A szavak mintha nagyon messziről jutottak volna el
Kataljidhoz. Álmodozva nézett el a sötét, szirmok borította
víz felett, és hazája dombjaira gondolt. Aztán eszébe jutott a
lenti sztyeppéken heverő lócsontok garmadája, ott, ahol az
emberek levágták méneseiket, mert nem nőtt sem fű, sem
gabona. Tölgyföldön nem volt olyan rossz ott, ahova a
hegyekből indult hóolvadás vizet vitt. És egyedül apja
királysága állt az éhező Birodalom és a meggyengült hordák
között?
A holdliliomok igézetéből nagy ricsaj szakította ki.
– Elég! – kiáltotta Adraia úrnő. A rovalaiak elnémultak. A
házból felhangzó jajveszékelés hasított az éjszakába. Az úrnő
és férje, Adraius, ügyet sem vetve a bozótosból hallatszó
neszekre, a császárnéhoz siettek.
 Nalix hercegnő ujjával csettintett főszolgájának, aki
elrohant, hogy kiderítse, mi történik. Kataljidon éberség
söpört végig, megtörve a holdliliomok varázsát. A távoli
sírástól felzaklatva odasietett volna, hogy segítsen, ha a két
özvegyasszony nem préseli oda a kerevetre, lepisszegve
elsuttogott kérlelését.
Mindenki gyanúsan nagy csendben várta, hogy a futár
visszatérjen. A vendégek és a rovalaiak két külön, egymás
között mormogó csoportra váltak szét. A túszok közül a
legutolsók is előbukkantak, ártatlan arccal igazgatva
ruházatukat, és azt kérdezgették: „Mi baj?” Az, hogy kikhez
fordultak, most már sokat elárult Kataljidnak, aki eddigre
megismerte az összes háznak és azok leágazásainak címerét,
valamint hogy melyik ház támogatta a világ összes
királyságból érkezett túszokat.
Salrivos jól láthatóan habozott, hogy a külhoniak
csoportját vagy a herceg körül gyülekező rovalaiakat
válassza. Még mindig tétovázott, amikor Nalix hercegnő
lépett elő, elterelve a figyelmet császári húgáról.
– A jelek szerint valami csőcseléknek sikerült bejutnia a
fellegvárba. Azt állítják, azért, mert nincs mit enniük.
A császárné bosszúsan testvére szavába vágott:
– Uraim és egybegyűlt vendégek, Adraius hadvezér és
kiváló hölgye megnyitják a Sas-kúriát előttetek, míg a
csőcseléket le nem verik.
– Ó, ugyan már, Haladra! – esdekelt egy nem császári
herceg, aki alig egy hete bújt vele ágyba. – Nem
maradhatunk itt. Meg kell védenünk az otthonainkat!
A császárné olyan magasra húzta fel a szemöldökét, hogy
homlokáról fehér festékdarabkák töredeztek le. Adraius
hadvezér megragadta az alkalmat, hogy szónokolni kezdjen:
 – A császárné és Herricus herceg maga a Birodalom.
Minden hű alattvaló kötelessége maradni és megvédeni
őket.
A herceg riadtan meghajolt, és visszahúzódott. Egyik
hatalmi klikk sem fogadja most be, hogy árulás szaga úszott
a levegőben. Még gyermekkorú arája is elhúzódott tőle.
Kataljid a fosztogatókra gondolva remélte, hogy
Laratusnak nem esik baja.
Talán az erőszakos Nalix sem volt immunis a
holdliliomokra, ugyanis a hercegnő suttogva vitázott
valamin a húgával. Nem kétséges, azon járt az esze, hogy a
kincsei a köznép kezére kerülnek. Túlságosan felizgatta
magát, hogy felfigyeljen Haladra tekintetére, és a hercegnő
csak akkor hallgatott el, amikor kísérete meggyérült
körülötte.
Kataljid nagyon szeretett volna kikerülni ebből a
darázsfészekből, de őrei rövid pórázra fogták. Az Oroszlán
Gárda emberei a Sasokkal együtt járőröztek a Sas-kúria
falain, Kataljid pedig rájött, hogy nincs más választása, mint
nyugton várni.
Sajnos, amikor a nem császári herceg elhaladt mellette, a
szél belekapott köpenye szélébe, a fellibbenő ruhadarab
pedig oldalra söpörte a lány fejdíszét. Kataljid elharapta,
ahogy levegő után kapott. A gondot nem az jelentette, hogy
levegő érte égési sérüléseit, hanem a Herricus szemében
megcsillanó kegyetlenség, és ahogy oldalba bökte barátait. A
mellettük őgyelgő Salrivos félrenézett.
A lány most örült, hogy kőarcú őrei között ül, mert
csapdába esett a Sas Házában a herceggel, egyedül az istennő
volt tudója annak, hogy meddig. Kataljid elhatározta,
mindenáron ébren marad.

*****
Hosszú volt az éj a kemény priccsen. A csőcselék zajongása,
„Kenyeret akarunk!” kiáltásai a fellegvárba is elhatoltak.
Kataljid hallotta, amint lemészárolták őket pont az illatos
kert falának túloldalán.
Hajnalra a lázadókat legyőzték. A felkelés utolsó fészkeit
is felszámolták a lenti, füstölgő városban.
Nalix szobájába egy rabszolga rontott be, egy vörös hajú
lány, akit a Sassal billogoztak meg. Az ajtócsapódásra
Kataljid felriadt szendergéséből. Vadul nézett jobbra-balra,
arra az esetre, ha Gyújtogató herceg érkezett volna, de csak a
rabszolgalány tapsolt egyet, és közölte:
– Éljen soká az Oroszlán! A császárné lépései
megmentették a fellegvárat. A császár nevében arra kér
titeket, térjetek vissza otthonaitokba, és készüljetek!
Kataljid megragadta a mellette elhaladó lány ruhaujját.
– Mire készüljünk?
A rabszolga lefeszegette a hercegnő ujjait a karjáról.
– Természetesen a belháborúra.
Kataljidnak beletelt egy pillanatba, mire ráeszmélt, hogy a
szolga lényegében hozzáért. De addigra a vörös hajú lány
már ki is surrant.

Senki nem tudott magyarázattal szolgálni, hogyan törhettek

össze a hordszékek. A császárné elkobozta az egyetlen
megfelelőt. Nalix hercegnőnek majdnem sikerült szereznie
egy másikat, ami szinte teljesen egyben maradt, de Herricus
herceg pillantásától végül visszariadt. Ez is új dolog,
gondolta Kataljid, látva gyámjának meglepett arckifejezését.
A jelek szerint Herricus csillaga felívelőben volt. Ő pedig
nyugtalanul azon tűnődött, hogyan sikerült ezt elérnie.
Az Oroszlán-kúriába visszainduló menet siralmas
látványt nyújtott. A meredek utcákon a magasított
sarukban szinte lehetetlen volt közlekedni. A felbőszült
Nalix parancsot adott a kapitányának, hogy szablyájával
metssze le a sarkakat. A semmivel sem takart fatalp persze
ide-oda csúszkált Kataljid alatt, aki, hogy talpon maradjon,
vadul csalapált a kezével. Sajnos az ujjai beleakadtak Nalix
stólájába. A már korosodó hercegnő elvágódott a kövezeten,
és sikolya hirtelen maradt félbe. Kataljid megpróbált a
segítségére sietni. Orrát erős olajszag csapta meg, aztán a
feje nagyot koppant a kövön, és minden elsötétült.

A sötétségből olyan süvítés ütötte meg a fülét, mint amikor

egy kard hasítja át sziszegve a levegőt. Csakhogy ez a hang
nem szűnt meg, hanem egyre hangosabb és hangosabb lett,
amitől Kataljidot szédítő kín ragadta magával. Agyrázkódás.
Kinyitotta a szemét, de a sötétség sem múlt el tőle. A
nyirkos barlang szaga árulta csak el, hogy nem vakult meg.
És egy csipetnyi... olcsó, pézsmaillatú jázmin?
– Nalix hercegnő? – krákogta, de nem érkezett válasz.
Szédelegve kezdett el négykézláb mászni a börtönében.
Hirtelen kinyújtott keze nekiütközött valaminek. A
kilazított kavics végtelenül hosszú pillanatokon át
bucskázott keresztül a sötétségen. Remegve húzódott vissza
a biztonságba. Hosszú időbe telt, mire a szíve abbahagyta az
őrült dörömbölést.
Végül csak összeszedte a bátorságát, hogy végigaraszoljon
a mélység peremén. Hamarosan falnak ütközött. Minden
egyes bosszantó tapintás csak még inkább megerősítette,
hogy hiába keres ajtót, ahogy a mennyezetet sem tudta
kitapintani. Talán kötélen eresztették le.
Ahogy bekúszott középre, rábukkant a gyámjára, akinek
köntösét átáztatta a vér. Nalix hercegnő nem fog több férfit
zsarolással ágyba vinni, a szíve nélkül nem, amit kivágtak a
mellkasából.
 Kataljid próbálta letörölni kezéről a fémes ragacsot, de az
kitartott. Elfojtva rettegését, lerogyott a sziklafal mellé,
olyan messze a hullától, ahogy csak tudott. Ha nem töri el
Nalix lábát, élne még a gyámja? Nem, döbbent rá. A kőlapok
olajtól voltak síkosak. De attól még ártott az Oroszlán-ház
egyik leányának. Miért nem végezték még ki? És ha
meggyilkolták Nalixot, miért nem ölték meg őt is?
– Kataljid?
Arra gondolt, hogy a hang csak a fejében létezik, de az
messze lentről ismét a nevét kiáltotta. Kinyitotta a szemét,
és megpillantott egy halvány fénypontot a lenti
mélységben.
Egy fáklya volt az! Majdnem felkiáltott, de csak a foglyul
ejtői tudták, hogy itt van. Nem volt hova rejtőznie.
A fény erősebb lett, kiemelte az árnyékokat. Kataljid egy
repedésbe húzódott, úgy markolva fel egy követ, mintha
fegyver lett volna. Aztán a lángok megjelentek a perem
felett, és egy rabszolga mászott be a cellájába. A halántékára
nyomott Sas-billog mintha a szárnyait próbálgatta volna az
imbolygó fényben. Mögötte egy kopasz férfi érkezett, akit az
Oroszlánnal billogoztak meg.
– Laratus! – Ügyet sem vetve arra, hogy tilos volt
rabszolgához érni, Kataljid átölelte tanítóját, az pedig
viszonozta az ölelést. Tunikája mellrészére ugyanolyan
fémszemcsék tapadtak, mint a lány kezére.
– Mi folyik itt? – kérdezte Kataljid.
– Palotaforradalom. Haladra megkaparintotta a trónt. Úgy
sejtem, megmérgezte a császárt. Herricusszal közösen fog
uralkodni. Téged hibáztatnak Nalix hercegnő haláláért,
hogy kárpótlást kérhessenek atyádtól. Egy csorda tölgyföldi
bölény elég lesz, hogy a sereg a határ innenső oldalán
maradjon. – Az eunuch megfordult, és meggyújtott egy
második fáklyát a már pislákoló elsővel. – Gyerünk! Ki kell
jutnunk innen!
Kataljid a falba tudta volna verni a fejét önnön
ostobaságától. Ha elég bátor, hogy kitapogassa a mélység
szélét, megtalálta volna a sziklába vágott lépcsőket. Övébe
tűrte az ingét, és lemászott. Amikor már az alagút
biztonságában siettek, azt zihálta:
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
Laratus a Sas-rabszolgára mutatott.
– Vetrus jött el hozzám, hogy elmondja.
– Megmentetted a kisdedemet, hercegnő – szólalt meg
Vetrus. – Akinek megégett a melle, emlékszel? Meghalt
volna, ha te nem vagy.
A lány erre azt hebegte.
– Én... én örülök, hogy jól van. De hogyan...?
– Salrivos egyik személyes rabszolgája vagyok. Herricus
herceg elküldte a barátait, hogy megbizonyosodjon róla, az
uram követi a parancsokat. Nekem kellett bort vinnem
nekik. Salrivos elmondta, hogy a hadvezér éléskamrájába
záratott téged, de esdekelt, hogy legalább azt árulják el,
miért. Erre Belden azt felelte: mit szólnának egy kis
mókázáshoz bosszúból? Már csak Lilixarra várnak.
Már majdnem elérték a folyosó végét, mikor Vetrus
megnyomott egy követ a falban. Válaszul az egyik kőtömb
elfordult, feltárva egy négyszögletes szobát, ahol halomban
álltak a fegyverek.
A lány kiválasztott egy kardot meg egy viharvert, de
alkalmas pajzsot. Laratus felmarkolt egy számszeríjat, ami
egyszerre három nyilat lőtt ki. A pocakja annyira
kidomborodott, hogy egy felnőtteknek való íjat sosem
tudott volna kihúzni. A szegény, rémült eunuch minden
lépésnél hangosan csörgött. Miért nem kapott magára
inkább egy mellvértet? Maga Vetrus, aki inas férfi volt
csontos arcvonásokkal, egy parittyát vett elő a hozzávaló
ólomgolyóbisokkal.
Valahol megnyikordult egy zsanér.
– Csitt! – húzta helyére sietve a kőtömböt Vetrus. Az
alagútból érkezve fény szűrődött át a keskeny résen, és
fegyverek meg egyéb harci eszközök csörgése vert
visszhangot egyre közelebbről. Majdnem elnyomta az
izgatott sustorgást. A hangokat, amiket ismert. Lilixarét, a
tulokét, Beldenét, a zsírseggűét... és a csinoska Salrivosét. A
menekülők még szinte levegőt sem mertek venni. Sietve
eloltották fáklyájukat egy homokkal teli cserépben.
– Hogy mi? – kapott levegő után Salrivos, akinek kettőt
kellett lépnie, míg a többieknek egyet. – Nekem kellett volna
elvennem azt a makkevőt?
Elhaladtak a rejtekhely mellett. Belden felcsattant.
– Igen, te tökfilkó! Hát nem figyeltél?
– Figyelnék, ha bárki mondana nekem bármit is.
– Ó, hagyd már abba a nyöszörgést, te mihaszna kisember!
A hangok ezután elenyésztek. Kataljid nesztelenül
kinyitotta a titkos panelt, és utánuk vetette magát.
– Jól figyelj, mihaszna! Elveszed a szukát, Herricus
kivégezteti felségárulásért, te úgy teszel, mintha elszöktél
volna a kisbabájával...
– Milyen kisbabával?
– Nem tudom! Bármilyennel, amilyet csak szerezni
tudunk. Utána pedig a gyerek helyett régens lehetsz, amint
eljutsz Tölgyföldre. Behívod a csapatainkat, és egyszer csak
te leszel a király.
Kataljid, aki túl dühös volt, hogy tisztán tudjon
gondolkodni, kitépte magát Laratus markából, és olyan
közel osont hozzájuk, amennyire csak mert. Szüksége volt
fényre, hogy lásson. A legények hangja mostanra eltorzult,
ahogy mászni kezdtek felfelé a sziklafalon. A lány a hátára
csatolt tokba dugta a kardját, és vakmerően fellépett lábával
az első repedésbe. Sokkal nehezebb volt így, hogy a fáklyájuk
messze fölötte imbolygott. Erőlködve fülelt, hogy Lilixar
szavai eljussanak hozzá a sötétben.
– Aztán te meg elhozod nekünk azokat a négy lábon járó
húsokat, amivel lefizetjük a sereget, hogy az ne csatlakozzon
a felkeléshez. Mindenki odalesz érted. Mit felejtettem ki, Bel?
– Hogy ó, jaj, a drága császárnőt baleset éri, és Herricusé
lesz egyedül a trón.
– Egyébként meg, Salrivos király, te leszel az új császár
jobb keze.
Mostanra felértek a cellához. Belden, a legutolsó, hátba
veregette az alacsony túszt.
– Ne felejtsd el, hogy kik a barátaid, amikor annak a
makkevőnek udvarolsz, jó? – Kataljid összeszorította az
ajkát, és némán kapaszkodott, éppen csak átkukucskálva a
perem felett.
Lilixar nem törődött barátja szavaival. Odadübörgött a
korosodó asszony testéhez, megállt, aztán megperdült, és
fáklyáját meglengette minden sötét sarok felé.
– Hol a pöcsben van?
Belden megragadta Salrivost.
– Igen, te kapcarongy. Mit műveltél vele?
– Semmit! – Salrivos akkor sem tűnhetett volna
kétségbeesettebbnek, ha megpróbálja. – A rabszolgáim itt
hagyták őt a hercegnő mellett.
– Ő egyedül ezt nem tehette. – Lilixar megütötte a fiút. –
Mire készülsz, te nyavalygó kis pöcs?
Kataljid csak ekkor döbbent rá, milyen botor módon
viselkedett. Innen nem volt más kiút. Amazok bármelyik
pillanatban lemászhattak, és ő egyedül állt volna hármukkal
szemben. Kitapogatta az utat, és elindult lefelé, lába
megcsúszott siettében. Szíve a fülében dobogott, de sikerült
lábtámaszt találnia, mielőtt lezuhant volna a mélybe. Ha a
herceg baráti köre nem egymással pörölt volna, elkapják.
Végül leért.
De náluk még mindig volt fáklya, ami azt jelentette, hogy
sokkal gyorsabban fognak lejutni. Kataljid előbb az egyik,
majd a másik lábán ugrált fél lábon, letépte saruját, aztán
mint egy szellem, eliramodott a folyosón.
Éppen csak visszajutott a fegyvertárba, mire a herceg
baráti társasága befordult az utolsó kanyarba. Az ajtórésen
át leste őket. Pocakos Belden haladt az élen. Lilixar, a tulok
Salrivos kezét a túsz háta mögé csavarva haladt mögötte.
Laratus kilőtte az íját. A három vesző legyező alakban
szállt. Az egyik átütötte Belden torkát, fáklyájuk kirepült a
zsírseggű kezéből. Egy másik súrolta Lilixar vállát, de a
harmadik célt tévesztve csapódott egy sziklának.
Belden elzuhant, a nyakából bugyogó vért próbálta
elállítani a mancsával. Lilixar támadói felé lökte Salrivost, ő
maga pedig hátrálni kezdett, félrerúgva a fáklyát, hogy
kisebb célpontot nyújtson, de a Sas-rabszolga ekkor
elgurított felé egy maroknyi golyóbist, és a tulok
megcsúszott. A feje nekicsattant a falnak, és ő ájultan a
földre rogyott.
Salrivos valahogy felkecmergett, összegörnyedve vett fel
harci állást. A monoklija láthatóan nem okozott neki gondot.
Kardja csillogó mintázatot szőtt, ahogy megindult előre.
Laratus sietős mozdulatokkal töltötte újra számszeríját. A
folyosó túl szűk volt ahhoz, hogy Vetrus elhajítsa utolsó
megmaradt parittyagolyóbisát. Köztük és a szabadság között
azonban mindössze egyetlen megviselt ifjú állt.
Kataljid előrearaszolt, rést keresve a másik védelmén.
Salrivos előhúzta a tőrét is.
A földre hullott fáklya megvilágította mindkettőjük arcát.
 – Te! – kapott levegő után a fiú, aztán felfigyelt a lány
kardjára és alkarpajzsára. – De...
– Folytasd csak, te fondorkodó, gyilkos fattyú! – A lány
cselből előreszúrt. A fiú nem dőlt be a csapdának, és pimasz
könnyedséggel hárított. Ügyesen hagyta, hogy Kataljid
kifárassza magát soha nem pihenő pengéje ellenében.
Bármilyen alacsony is volt Salrivos, jobban vívott nála. A fiú
gúnyosan rávigyorgott.
A lány zihálva ugrott hátra.
– Ez nem fog működni, tudod. Sosem nyered el
Tölgyföldet. Azt hiszed, az is olyan, mint a birodalom, igaz?
Nos, hát nem. Az otthonomban a királyság nem vér szerint
öröklődik, így egy találomra kiválasztott kisdeddel nem
nyered el a koronát.
– Igazán? Az új vérvonalnak is kell valahonnan indulnia. –
A fiú egy apró csuklómozdulatot tett, mire egy ezüstcsillag
repült pörögve Kataljid felé. A lány lebukott, így az csak
súrolta a haját, mielőtt nagyot csattant volna egy sziklán.
Kataljid talpra szökkent, arra számítva, hogy a szűk alagút
miatt a másik nem lendítheti meg a kardját. Salrivos
azonban meg sem próbálta. Tőrét, amit eddig dobásra
készen tartott, most átfordította döfésre, és lesújtott.
Gyorsabb volt mindenkinél, akit a lány valaha is látott.
Kataljid nagy erővel kirúgott, és eltalálta a másik lábát.
Salrivos felüvöltött és elesett, pengéje eltört a padlón,
akárcsak a bokája. A fehérlő csontot markolászta, mintha
visszanyomhatta volna a bőre alá. Nyüszítve rogyott össze.
– Ne bánts! – Belecsimpaszkodott a lány köntösébe. –
Kérlek, Candis! Nem tudom, mit hallottál, de nem tettem
volna meg, bármi volt is az.
A lány kitépte magát. Ha Salrivos nem ennyire csak rá
összpontosít, észrevette volna, hogy a titkos falszakasz
ismét feltárul.
 – Kérlek, Candis, kérlek! – Veríték gyöngyözött a fiú
hamuszürke arcán. Mindent félreértettél! El akartam
menekülni veled, amint mindketten biztonságban vagyunk.
– És ezzel elhajított egy újabb csillagot.
Saját csele ütött vissza. Salrivos nem vette számításba a
tölgyföldi gyógyítók mágiáját. Kataljid átélte a fájdalmát,
mintha csak a saját csontja tört volna el. El is esett volna, ha
nincs a kardja, ami megtartsa. A csillag erről pattant vissza,
de ettől a lány elvesztette egyensúlyát, és elesett.
A számszeríjból három nyíl vágódott ki, és becsapódásuk
ereje hátrataszította Salrivost a folyosón. A parittyagolyó a
szíve felett találta el. Szép arca elernyedt.
Halálával a lányt gyötrő kín is elmúlt, legalábbis amit a
lábában érzett, még ha a szívében csírázó nem is. Most
hallotta csak meg a kúriából kiszűrődő csatazajt.
– Úgy tűnik, mi állunk győzelemre – szólalt meg Laratus.
– Talán. – Vetrus vad vigyort vetett rá, és felkapta az
elejtett fáklyát. – De azért biztos, ami biztos, használjuk a
hátsó ajtót!

Egy barlangi útvesztőbe vezette őket. Helyenként az üregek

olyan hatalmasak voltak, hogy teljesen elvesztek az
árnyékban, mások viszont rettentően szűkek. Ahogy
Kataljid átvergődött egy résen, úgy érezte, mintha a
sötétben maga a hegy nehezedne rá. Előtte a fáklya már csak
pislákolt, mire rátört a félelem. Mantrákat kántált magában
az Istennőhöz, azért küzdött, hogy elfojtsa erősödő
rettegését. Ha elveszne idelent a végtelen éjben...
De Vetrus talált egy újabb fáklyát, ami addig világított
nekik, míg egyszer csak meg nem pillantották egy
napsütötte vízfelület hullámait. A barlang teteje verte vissza
annak képét, most már látta, miközben Laratusszal
igyekezett beérni társukat. Sós vizű, türkizkék és aranyszínű
tó hullámzott a barlang szájánál. A felkelő nap világította
meg, és az is látszott, hogy alacsonyabban áll a víz, mint
szokott.
– Szerencse, hogy nem tetőzik a dagály, mi? – vigyorodott
el a Sas-szolga. – Úgyhogy jobb lesz, ha megyünk, mielőtt
tetőzne. – Azzal beleugrott a vízbe. Vett három nagy levegőt,
aztán egy csukafejessel mélyen lemerült. Egy pillanatig
látták, amint teste nyílként hasítja a vizet a felszín alatt,
hogy aztán elnyelje a ragyogó napsütés. Nem tudhatták,
hogy épségben kijutott-e a túloldalt.
– Nem megy! Nem megy! – Laratus maga köré fonta
karját, a foga vacogott. – Ez nem megy.
Kataljid átkarolta a vállát, de ekkor valami éles hasított a
mellébe. Ellökte magától az eunuchot, fájdalmas kiáltását
még a hullámok locsogásánál is hangosabban verték vissza a
falak.
A még mindig magát átkaroló Laratus bezuhant a vízbe.
Kataljid szorongva figyelt, de az eunuch nem bukkant fel
ismét.
A lány lapos ívben fejest ugrott, aztán visszakanyarodott,
hogy átkutassa a sötét tavat. Buborékok emelkedtek fel a
fénybe fortyogó aranygömböcskeként. Követte őket a kékes
homályba.
Markolászó ujjai egyszer csak ráakadtak. Megrántotta a
karját, de az eunuch többet nyomott, mint egy bölény,
Kataljid meg sem bírta mozdítani. Laratus vadul csapkodott,
kétségbeesetten próbált kirángatni valamit a tunikája hóna
alól. Egy kehely került elő, megriasztva egy halacskát.
Kataljid lefejtette magáról a másik görcsösen kapaszkodó
ujjait, és kioldotta annak övét. Drágakövek kezdtek
potyogni, mintegy lassítva, fémesen és színesen csillogva
süllyedtek le a homokba. Laratus utánuk kapott, de a lány
felcibálta a felszínre.
 – Hagyd már azt, te tökfej! Később majd visszajövök,
amint kijuttattalak.

– Nem is vagyok akkora tökfej – vigyorodott el az eunuch,

ahogy a kibérelt hajó megkerülte a hegyfokot.
– Csak annyira, hogy egy talentum arannyal próbáltál
meg úszni. – Kataljid, aki úgy tett, mintha a fejét takaró
jókora kendőt igazgatná, barátságosan oldalba bökte.
Ügyelnie kellett rá, hogy a legénység ne vegye észre. Végtére
is egy rabszolgának nem lett volna szabad megérintenie a
nemesi kaszt egyik tagját. – Semmi bajom a tényleges
kincsekkel, csak nem szeretem, ha a barátaim megfulladnak.
Mellettük, egy ponyvatető árnyékában, Vetrus
felkönyökölt kerevetén, és magához intette északi, kék
szemű szolgálólányát.
– Bort a társaimnak, ha kérhetem, és friss gyümölcsöt a
fiamnak!
– És néhány datolyát – mormogta a felesége, akinek a szája
tele volt fűszeres báránnyal.
A fejkendőt viselő rabszolga rovalai létére szokatlanul
magas volt, és a szörnyű égési sérülésekből gyógyulgató
kisded imádta.

Amint elérték Északfölde partjait, Kataljid már nem tettette

tovább, hogy rabszolga. Mivel a birodalomban felfordulás
uralkodott, mindnyájuknak biztonságosabb volt, ha utazó
kalmárokként haladnak tovább. A vagyon, amiért
visszament, bőségesen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy
vegyenek belőle egy szekeret, mindenféle árut, és őröket
béreljenek fel. Laratusnak még így is maradtak tartalékban
zafírjai és rubinjai.
Amikor elérték a hegyek lábát, Vetrus és családja elvált
tőlük. Szerettek volna csatlakozni a felkeléshez, de előbb
törzsüknél, a rokonaiknál kellett hagyniuk a kisbabájukat.
Emellett az úton szerzett haszon is a lázadók zsebét fogja
gyarapítani. Ebben mindannyian egyetértettek.
A szekér eldülöngélt a távolba. Kataljid és Laratus lovon
haladtak a hágó felé. A lány szomorúan intett búcsút nekik,
de minél beljebb jutottak Tölgyföldön, annál izgatottabb
lett.
Több mérföldes út és sok-sok kanyar után elérték az
utolsó két csúcs közti hegynyerget, és megálltak, hogy
lenézzenek a Királyvölgybe. Alattuk a mezők és az erdők
inkább barnák voltak, mint zöldek: az aszály mindent
kiszárított. Kivéve a tó körül, ahol megtanult úszni, akkor,
amikor bátyja, Torgil még élt, és kisöccse, Astwin éppen csak
kikerült a bölcsőből.
Hideg eső kezdett hullani. Laratus mogorván kámzsát
csinált magának egy takaróból.
– Tudtam. Mindig esik a barbár északon.
A lány felnevetett.
– Ezt nevezed te esőnek? – Beszívta az otthon édes illatát,
és lefelé ösztökélte sarkával a kancáját a lejtőn. – Gyerünk,
Laratus! Még semmit sem láttál.

Már alkonyodott, mire elérték a Gyógyítás Templomát.

Kataljid egyszerre érzett megnyugvást és fájdalmat. Három
évet élt itt, tanulta az istennő munkáját, és barátságokat
kötött. Soha nem akart mást, mint gyógyító lenni, attól
fogva, hogy makkból faragott kupákban „orvosságot” adott
a babáinak. Most azonban kénytelen lesz trónörökössé válni.
Az egyik falusi felismerte, mikor ellovagolt mellette.
– Ez a gyógyító hercegnő! – kiáltotta, mire az emberek
azonnal odagyűltek. Ételt, száraz ruhát, friss hátasokat
hoztak; alig akarták abbahagyni, és szüntelenül nevettek,
meg évődtek a lánnyal. Laratus álcázta meglepetését.
 – Túl sok időt töltöttél Rovalában – dünnyögte magának,
és igyekezett nem mutatni, mennyire viszolyog a juhsajttól.
Kataljid élvezte, hogy hallhatja a saját nevét, és hogy
anyanyelvén beszélhet. Fél éjszakán át diskuráltak az
apáttal, miközben futárt küldtek az egyik Tölgy-járőrnek.
Pirkadatkor a lány kilépett hazája dermesztően hideg
levegőjébe, és ráébredt, hogy az egyszerre történő ásítás és a
vigyorgás fájdalmas elegy. Amikor a Tölgy-őrök pajzsaikhoz
ütötték lándzsáikat, kis híján kiugrott az állkapcsa. Laratus
hátul reszketett, de Kataljid futva megindult előre – először
még tétován, aztán már lelkes léptekkel.
Az egyik járőr ledobta szárnyas sisakját, és odarohant
hozzá.
„Lerica!”, „Kataljid!”, visították egyszerre, és örömükben
fel-le ugrándoztak.
A legjobb azonban az volt, mikor fellovagolt Tölgy-
csarnokba, ahol láthatta, amint kisöccse totyogva indul el
felé, maga után vonszolva apját, aki megfeledkezett minden
királyi méltóságról, és nyíltan zokogott, ahogy átölelte
lányát. Kataljid felkapta Astwint, és a vállára ültette, majd
vidáman kacagott annak boldogságtól ragyogó szeme láttán.
Csak ekkor tűnt fel neki valami. A kisgyermek
tölgylevelekből font koszorút viselt.
– Csak nem...?
– De igen, szerelmem. – Az apja alaposan megszorongatta.
– Máris mutatkozik rajta az Ország Ereje, hála az Istennőnek!
– A király elhallgatott, és kérdően nézett lányára, akinek
arcán könnyek kezdtek csorogni. – Vagy meggondoltad
magad? Már szeretnél te uralkodni?
– Csak olyan boldog vagyok! – szipogta Kataljid. – Mindig
az volt az álmom, hogy a Templomban tanulhassak. És
biztosra veszem, te megtanítod őt rá, hogy sokkal jobb
uralkodó legyen, mint én lennék. – A király és családja karba
font kézzel fordult meg, hogy bemenjenek. Ekkor a lány
hátranézett. – Siess, Laratus! Nem kellene királyokat váratni,
nem emlékszel? – mondta nevetve, és kinyújtotta a kezét az
eunuch felé, aki immár szabad emberként fogta meg azt.

Mit számított, hogy szűkös volt a köszöntőlakoma? Kataljid

tudta, Tölgyföld azért nélkülöz, hogy segíteni tudjon a
sztyeppén éhezőkön. Beérte annyival, hogy apja csarnoka
fényesen ragyogott a fáklyafényben, és őrizte a meleget a
kinti fagyos széltől. Családja öröme tapintható volt.
És éppen olyan valóságos, mint Laratusé, amikor
Olleyrand király parancsot adott rabszolgabélyegének
kifehérítésére, majd hűbérbirtokot adományozott neki. Az
eunuch meg sem várta a fordítást. Olyan mélyen hajolt meg,
hogy leesett a kalapja.
– Éljen soká a Tölgy! – kiáltotta, és a szavakat törve
beszédet mondott. Kataljid csak most ébredt rá, hogy az
eunuch éppen annyira figyelt is, mint tanított.

A tél derekán egy hírnök rohant be a csarnokba, körülötte

hópelyhek táncoltak, és azt kiáltotta:
– Felség! Egy rovalai küldöttség érkezett!
Olleyrand király felállt, és felhúzta a szemöldökét.
– Az évnek ebben a szakában? Nyilván sokkal
kétségbeejtőbb a helyzet, mint gondoltam.
Kataljid hátraállt, nem mutatkozott. Figyelte, ahogy a
férfi öles léptekkel bemasírozik a trónterembe, Sas-címeres
köntöse csak úgy repkedett mögötte. Még aranyozott
vértjében sem volt több alacsony külhoninál, akinek a térde
elkékült a hidegtől. Egyike volt a két jelenlevőnek, aki nem
ismerte a mondást: „Elég ostoba, hogy térdnadrágot viseljen
hóban.” Laratus, aki kényelmes helyi gúnyát viselt, a saját
kárán tanulta meg ezt.
 A hadvezér, aki mellé odaügetett a tolmácsa, belépett a
trón előtti fénykörbe. Mikor öklével rácsapott a mellére,
hogy tisztelegjen, olvadt hólé csöpögött le sisakja tollairól.
– Éljen soká a... – körülnézett a zsúfolt csarnokban, és
nagyot nyelt. – ...a Tölgy! Szomorú híreket hozok leányod
árulásáról, Olleyrand király. – A tolmács gépiesen kezdett
fordítani, aztán inába szállt a bátorsága, mikor rádöbbent,
mit mondott a hadvezér. Rossz hírt hozni hatalmas
embereknek nem volt éppen a hosszú élet titka.
A csarnokon úrrá lett a harag. A hadvezér vetett egy futó
pillantást a mögötte álló thánokra, de azért makacsul csak
folytatta.
– Elszomorít, hogy nekem kell meghoznom árulása és
halála hírét. Megölte gyámját, az Oroszlán-ház tagját. A
császár kárpótlást követel cserébe. Ezer darab bölény lesz az
első váltság.
Laratus odasúgott valamit Kataljidnak, aki gőgösen, mint
maga Haladra császárnő, előlépett az árnyékok közül.
– Te? – kapott levegő után a követ. – Itt?
– Amint azt látod, Adraius hadvezér, halálom híre erősen
túlzó volt. – Tökéletesen beszélte már a rovalait, ami rendjén
is volt, mert a tolmács mostanra rettegve temette kezébe
arcát. – És korántsem én követtem el a gyilkosságot. Pont
hogy elraboltak. És szerencsével menekültem meg a
belháborútokból.
A Sas nyugtalanul fészkelődött a szavak hallatán.
– Az csak... egy kisebb zavargás, gyermek.
– Kisebb? Talán nem vagy tisztában azzal, milyen messze
jutottak a hírek. Új hadurak metszenek ki maguknak
területeket balról, jobbról és középről. – A lány széttárta a
kezét. – És amint látod, élek, hogy cáfoljam az állításaidat.
 A téli hideg dacára Adraius hadvezér izzadni kezdett.
Elbocsátóan intett a kezével, és dölyfösen a királyra nézett.
Ami hatásosabb lett volna, ha nem remeg közben.
– Felség, Lalixir császárnak bizonyítéka van a
gyilkosságokra, amiket a lányod elkövetett. És mivel él, ő is
része a bűnei miatt fizetendő vérdíjnak. Ami azt jelenti, hogy
jövőre kevesebb adót fizetsz.
Kataljid kuncogott egy sort.
– Szép próbálkozás! Lalixir egyszerűen csak le akarja
kenyerezni a sereget, mert nem bízik benne. Mellesleg,
túlságosan lefoglalja a felkelések elleni harc, hogy időt
pazaroljon rám. És most hallgasd meg, milyen feltételeket
szab atyám a zsarnoknak!
Olleyrand királyra nézett, aki bólintott, és megkérte, ő
tolmácsoljon. Kataljid sem akarta, hogy a szerencsétlen
tolmács bevizeljen a félelemtől.
– Szánom a népedet – mondta a király –, de akiket az
istenek elpusztítanak, nem támogathatom.
– Ó, atyám, ez szörnyen igazságtalan tőled. – Hogy
Adraius biztosan megértse az üzenetet, a lány mindkét
nyelven elismételte. Kataljid elfojtott egy kuncogást, amikor
a király rákacsintott. Tudta, mi lesz a következő lépés a
játszmában. Mindezt jó előre kitervelték már, mivel
tisztában voltak vele, hogy el fog jönni ez a nap. – De, atyám,
ha a birodalom egyszer áldozatot mutatott be az
istennőnknek, bizonyára megilleti őket egy kis adomány.
Olleyrand faarccal köszönte meg lányának a kegyes
felvetést.
A birodalomban dúló éhínség és lázongás kísértete
tornyosult a tárgyalások fölé. Végül a hadvezér valóságos
vagyont költött el ezer darab bölényre, amit Tölgyföldnek
kell leszállítania. Láthatóan nem tűnt fel neki, hogy senki
nem tett említést arról, hova fogják azokat vinni. Amint azt
gyanították, kellően rovalai volt ahhoz, hogy azt higgye, a
főváros jelenti a birodalmat.
Laratus írta meg az egyezséget, miközben a tolmács ott
őgyelgett körülötte. Olleyrand király a vérével írta alá.
Adraius, az orra alatt szitkozódva a makkevők szokásai
miatt, a tenyerét karcolta meg, hogy odafirkanthassa a
nevét.
Kataljid kikapta a pergament a markából, és
elmosolyodott. A szeme jól láthatóan csillogott, ahogy ráfújt
az aláírásokra, hogy azok megszáradjanak.
– Természetesen Tölgyföld örömmel segít a birodalomnak
e nehéz időkben. Szállítmányunkat egyenlően fogjuk
megosztani a tartományok között.
Adraius elfehéredett.
– De... de...
Olleyrand fagyosan elmosolyodott.
– Udvartartásom harcosai gondoskodnak róla, hogy
épségben visszajuss a táborodba... ó, hogy is, Agriljus
hadvezér... nem azt mondtad? A császár nem örülne, ha
bármi bajod esne, míg haza nem érsz, nem igaz?
Adraius, aki kétségkívül félt attól, mi vár rá Lalixirnál,
elengedte füle mellett a sértést. Ráadásul a magas harcosok,
akik megtöltötték a csarnokot, hirtelen köré gyűltek.
Nyilván rájött már, hogy soha egy rezet sem fog viszontlátni
abból, amit ő zsákmányolt a lázadó városokból.

*****

Két nappal később Laratus boldogan vette át a hiánytalan,

többszekérnyi fizetséget. Új aranyfoga megcsillant, ahogy
elmosolyodott. Holnap megkezdi rövid pihenőjét a birtokán.
 A birtokon, amit mint Tölgyföld szabad embere
magáénak tudhat. És ami közvetlenül a gyógyítóház mellett
állt, ahol Kataljid ápolta a betegeit.
De előbb még elmegy, gondolta Laratus, hogy lovacskásat
játsszon a gondjaira bízott Astwinnal. Az eunuch végül igazi
családra lelt.
 Kard és kör
Adrian Tchaikovsky

Neki kiabáltak. Először azt hitte, a nevét hallja a tolongásban

– „Ineskae! Ineskae!” –, de ezt csak alkoholtól gőzös képzelete
hitette el vele. A moraj nem szavakból állt össze, csak azt
követelte, hogy jelenjen már meg, és vérezzen értük. Kint
várt rá a sebtiben összeütött amfiteátrum: igazából csak egy
verem a földben. Egyenetlen oldalai voltak, körülötte pedig
vérszomjas tekintetű, rekedt hangú tömeg állt, akik arra
vártak, hogy a halálával szórakoztassa őket.
Szinte egyetlen Darázsszerzet sem akadt a nézők között,
ami szégyen volt. A Közjóban egykor létezett a hozzáértő
mesterek közti emelkedett és illemszabályok kötötte
párviadal hagyománya. Mint oly sok minden, ez sem
vészelte át a háborút. A Darazsak nem hoztak magukkal
mást, csak vérszomjat és durva erőszakot, és ezek a leigázott
helybeliek szívesen fogadták a kívülről érkezett eszméket.
Végtére is, miért ne próbálták volna utánozni a győztes
felet? Több évszázados tradíciók nem állították meg a
fekete-arany seregeket.
Kiitta a bögréjét, a karcos gabonapálinka égette a torkát.
Az egyes hangok moraja annyira összefolyt a fülében, hogy a
kinti csődület, a hazardőrök, brigantik, katonaszökevények
és menekülők zaja olyanná lett számára, mint a hullámzó
tenger, ami a saját, élő ritmusában emelkedik-süllyed.
 – Menned kell! – kiabálta valaki a fülébe.
– Innom kell! – Már most imbolygott: a Sáskaszerzetek
közül való ráncos nő, szikár és szikkadt, akár a szárított hús,
minden vonása olyan fonnyadt, akár az aszalt szilváé.
Loboncos fehér haja felhőként repkedett a feje körül, szeme
véreres volt. Népe páratlan gyilkosok hírében állott. Ezt a
hírnevet elszántan igyekezett cáfolni, de az eddig szeszben
feloldhatatlannak bizonyult.
Mikor lépett egyet előre, megbotlott, aztán arcán
fenyegető pillantással megperdült, mintha valaki
elgáncsolta volna. Ha nem lett volna az az átkozott billog,
senki nem veszi komolyan.
És nem is vették komolyan. Kinevették. Mint rádöbbent,
éppen annyira lépett előre, hogy szó szerint az ellenfele elé
kerüljön. Akivel állítólag harcolnia kellett.
– Nagyanyó. – Az ellentétes számot a Szitakötők egy széles
vállú tagja viselte, akinek oldalán hosszú markolatú kardjaik
egyike lógott. – Talán rossz helyre jöttél. Mert ez itt egy harci
ring. Harcosoknak.
Pfujolás, gúnykiáltások. Végül csak elveszítette hatalmát
a billoga? Ezért voltak hát ilyen dicséretet érdemlően
lenézőek?
Nem. Ineskae csak most ébredt rá, hogy foltos, rendetlen
köntöse eltakarja a billogot. Kezének egyetlen mozdulatával
felrántotta köntösét, az ellensége és a csőcselék elé tárva azt.
A körbe zárt kard aranyszínben ragyogott bal mellén, mire a
gúnykacajok és a kifütyülés foltokban kezdett elhallgatni.
Erre fordult, arra fordult, és érezte, ahogy a világ forog
körülötte, a talaj pedig meginog a talpa alatt.
– Igen! – harsogta. – Nézzétek! Pontosan ott van! –
Megpróbált rámutatni, de a végén csak sikerült fájdalmasan
mellkason böknie magát.
 – Hogy mered? – ütötte meg fülét ellenfele hangja, a
névtelen Szitakötő harcosé. – Hogy merészelsz elorozni egy
ilyen dolgot, és bemocskolni? – Ineskae gyanította, hogy a
férfi részt vett a háborúban. Az ilyenek számára a
Fegyvermesterek parancsa olyan eszmény volt, ami
valahogy átvészelte népe vereségét.
Rászolgált ugyan a harcos minden megvetésére, de azért
összefolyó hangon azt felelte:
– Nem loptam. – A bemocskolás vádja ellen nem is próbált
védekezni.
Aztán a férfi már ott is termett, egyetlen tiszta vágást
irányozva felé, hogy megszabadítsa a világot e sérelemtől.
Ineskae megpróbálta, de tényleg megpróbálta állva várni és
elfogadni a csapást, de a billog hajthatatlan gazda volt. A
billog nem engedte.
Penge nélkül kellett belépnie a körbe, de az már ott volt a
kezében, ahogy az ellenfele meglendítette fegyverét,
markolata olyan ismerősen simult oda, mint amilyen a
lélegzés: a Közjó egyik fegyvere volt, hasonló a férfiéhoz, öt
láb hosszú a markolatgombtól a hegyéig, és ennek fele
markolat.
A csapás még félútig sem ért, mikor félreütötte, pengéje
rántotta magával fáradt, öreg karját, és nem bajlódott
semmiféle riposzttal, hanem magát a hárítást fordította át
támadássá. A mozdulat végén a kard fenti védőállásba
került, ő uralta a középvonalat, hegye a férfi arca felé bökött.
A Szitakötő görcsös igyekezettel próbálta oldalra nyomni a
kardját, hiszen nagyobb és erősebb volt a nőnél. Ő azonban
csuklója legkisebb mozdulatával került pengéjével a
másikén belülre, és átlósan lefelé nyomva a harcos
fegyverét, azzal vágta át a torkát. Szánalmas halált halt a
férfi, ahogy szánalmas volt az előadás a nézőknek is,
nyomorúságos kudarc egy öregasszonynak, aki csak
szeretett volna meghalni.
Halj meg méltósággal! – emlékeztette önmagát, de ez a hajó
már rég elment, kifutott az olcsó szesz dagályával.
Később, mikor ott ült csészéje felett, amiben valami
átlátszó volt, akár a víz, az íze meg olyan keserű, mint a
vereségé, megérezte, hogy valaki közeledik felé hátulról.
Volt idő, nem sokkal a háború után, amikor csak sarkokban
ült, falnak vetett háttal, megfosztva az orgyilkosokat
jutalmuktól. Mostanában, amikor csak tudott, a nyitott
ajtóknak háttal ült le. Valahol csak akad egy gyilkos, aki elég
ügyes ahhoz, hogy megszabadítsa tőle a világot?
De ez nem az volt, így hát megfordult, és könnyed
mozdulattal felállt, kartávolságra nyújtva italát, hogy
pengéjével egyetlen sima mozdulattal lefelé sújtva jobbról
balra kettészelje ellenfelét. Csak éppen a kard nem volt ott a
kezében, sem bárhol kézzelfogható közelségben. Ez a
kibaszott vacak mindig jobban tudja. Így hát most ott volt ő,
tökéletes védőállásban, akár egy kézikönyv illusztrációja,
csak éppen üres kézzel. A vele szemben álló fiú alig töltötte
be a tizenkettőt. Emlékezett rá, hogy volt neve is.
Eshe: egy alultáplált Szitakötőszerzet, beesett arcú,
beesett szemű. Az asszony már nem emlékezett rá, honnan
halászta ki és miért. De egyik reggel ott volt, és éppen a tüzet
élesztgette, mikor ő felébredt a hideg földön. A gyerek csak
egy volt a tízezer árvából, akit a háború termelt ki.
– Kérlek, Fegyvermester, mennünk kell! – A kölyök
ennyire tiszteletteljesen viselkedett vele. Mintha valaki mást
látott volna maga előtt, valakit, aki még mindig birtokolta a
háború előtti aranyló dicsőség visszhangját.
– A nyeremények – nyögte a nő. A csészéje üres volt. El
sem tudta képzelni, megitta vagy kiöntötte belőle a
tartalmát.
 – Nálam vannak, Fegyvermester. Indulnunk kell. Hírt
kaptam: kérdezősködtek felőled.
– Hadd tegyék fel a kérdéseiket szemtől szembe!
Ebben a kölyökben volt valami acélos gerinc, amit a
Darazsak nem törtek össze.
– Vadásznak rád, Fegyvermester.
A nő erre csak pislogott könnyező szemével. Tökéletes
védőállása lassan, izomról izomra összeomlott, míg végül
ismét a padlón ült, körülötte szétterült foltos köntöse.
– Remek! Menj, és mondd meg nekik, hol vagyok! Lehet,
hogy jutalmat is kapsz.
Ez túlságosan kegyetlenül hangzott, a fiú arcán is látszott.
A nő időnként utálta Eshét.
Soha nem kérte, hogy felelős legyen érte. Megpróbálta
elzavarni, de a fiú nem ment. Az asszony nem volt hajlandó
enni adni neki. A kölyök azonban több mint tehetségesnek
bizonyult abban, hogy mindkettejüknek elég ennivalót
szerezzen. Mostanra pedig már ő vigyázott a pénzükre is.
– Ezek rossz emberek – makacskodott a fiú. – Gyilkosok.
Nem fogja őket érdekelni, ki hal meg, ki ég meg, csakhogy
eljussanak hozzád. – Az egyik lábáról a másikra állt. – Kérlek!
Ugyan, miért kellene törődnöm ezzel? – De a billog törődött.
A Fegyvermesterek balvégzetű rendjének kardja és oly-
nagyon-becsülendő köre törődött, és ezek rángatták talpra. –
Keressem meg őket? – tűnődött. A jelek szerint nem fogja.
Ehelyett sietve elhagyta a várost, a helyet a megszállt Közjó
szívében, aminek a nevére már nem is emlékezett. Arra azért
ügyelt, hogy jól lássák, merre ment.
Amint sikerült kellően messzire botorkálnia, és az alkohol
úgy gőzölgött el a testéből, mint a pára, elrejtette nyomait,
és visszafelé indult rajtuk. Meg akarta nézni üldözőit. Talán
egyikük elég jó lesz hozzá, hogy megölje. Mindig volt rá
remény.
 Józanon úgy tudott lopakodni, mint az árnyék. Egy öreg,
vén árnyék, az igaz, de hát minden árnyék öreg volt. Még a
felkelő nap sem tudta őket megújítani: vagy el kellett
pusztítania őket, vagy hagynia, hadd bujkáljanak tovább.
Recsegő ízületű tolvajként lopózott vissza a településre,
rejtőzködve, osonva, kétségbeesett vágyat érezve a
pusztulásra.
Eshének megmondta, hogy maradjon tőle távol, kint a
mezőn. Persze a fiú nem fog hallgatni rá, sosem tette, de ő
maga is legalább elment egy félárnyéknak, és ugyan ki
venne észre egy újabb éhező Szitakötő gyermeket egy olyan
vidéken, ahol a Darazsak seregei törtek előre?
Emlékezett még a háborúra, a nemrégiben véget értre.
Akkor még egy herceg bajnoka volt, billoga a büszkesége
forrása. Kard a kard elleni harcban nem akadt párja, még
Közjóban sem, ahol a bajvívás művészetét évszázadokkal
ezelőtt tökélyre fejlesztették. Amikor a Darázs Birodalom
kihívást intézett hozzájuk, ő csak nevetett, ahogy mindenki
más is. Ó, az igaz, hogy a Darazsak mindig is ellenségként
viselkedtek Közjó keleti határain, de hát barbárok voltak,
akiket könnyű felingerelni, és könnyű lecsapni.
Azt a néhány kereskedőt és vándort, aki arra
figyelmeztetett, hogy a Birodalom megváltozott az elmúlt
nemzedék során, meg sem hallgatták. Közjó fejedelme olyan
nemességnek parancsolt, ami páratlanul bánt a karddal, a
dárdával és az íjjal, és annyi földművest tudott besorozni,
ami százszor képes lett volna elnyelni a Birodalmat. A
háború kimenetele egy pillanatig sem tűnt kétségesnek.
Az összes jóslat közül csak ez az utolsó bizonyult igaznak.
Szökevényként saját hazájában, az asszony lekuporodott,
és a férfiakat kémlelte, akik azért jöttek, hogy elkapják. Nem
lehetett elvéteni őket: nem katonák voltak, hanem
nyomkeresők bandája, akik a vérdíj után szimatoltak, amit a
Birodalom tűzött ki a fejére. Húsznál is többen voltak,
egykor földművesek, később katonák, most pedig csupán
túlélők. Soraikban látott Szitakötő- és Szöcske-szerzeteket,
meg egy maroknyi Darazsat, akik valószínűleg
katonaszökevények lehettek. A vezérük viszont magára
vonta Ineskae figyelmét.
Nem mintha nem lehetett volna Darázs-szerzet nőket
látni. A sereggel tartottak ők is, de mint rabszolgák vagy
kitartottak és szajhák. A Darazsak határozott elképzeléssel
bírtak arról, hogy a nőknek hol a helye a Birodalomban. Most
mégis itt járt egyik törékeny leányuk, teljesen egyedül,
ráadásul egy falka gyilkos parancsnokaként. Bár úgy tűnt, ő
is látott már jobb időket. Szikár volt és szögletes, térdig érő,
megviselt, összevissza varrt brigandint viselt. Haját rövidre
vágta, és minden ízében ugyanolyan ellenségesen
viselkedett, mint bármelyik embere. Hátán keresztben
átvetve éppolyan Közjó stílusú kardot viselt, mit amit maga
Ineskae is.
És akkor mi van? – kérdezte magától a vén Sáska. – Mit akar
ez a nő? És én mihez kezdek vele? – A válasz viszonylag hamar
megérkezett. – Gondolom, meg fogom ölni. Általában így
szokott ez menni.
Valami mégis zavarta ebben a nőben, amit sehogy sem
tudott meghatározni, és sehogy sem tudott figyelmen kívül
hagyni. Ineskae a kardjáért nyúlt – ezúttal nem a teste,
hanem az elméje határozott így –, de a keze üres maradt.
Valami nem volt rendjén.
Túlontúl megöregedett már ahhoz, és túlságosan
belebetegedett saját létezésébe, hogy tudja, mi az a félelem.
Sőt, ebben a szedett-vedett zsoldosnőben még csak ámulatba
sem ejtette semmi. Csak egy újabb szökevény volt egy
Szitakötő pengével, egy felfogadható vadász. Nem volt itt
semmi.
 De a kardja még mindig nem ugrott a markába, így
elosont onnan. Máshol kerül majd sor a tiszta halálra. Jobb
lesz meghalni úgy, hogy holmi tudatlan haramiával csap
össze, vagy fenevadakkal küzd a Darazsak egyik vermében.
Annyi sok jobb módja van a halálnak.

Eltelt még két éjszaka, és Ineskae azóta nem keveredett

harcba senkivel.
Egy nyomorúságos kis faluban voltak, ami alig fél tucat
fakunyhóból meg pár karámból állt. Nem látták itt szívesen.
A helyiek féltek tőle. A kései órán bedörömbölt az ajtajukon,
italt követelve, de mindegyik család bezárkózott, behúzta a
zsalukat, mintha csak a csípős téli szél süvöltött volna
odakint. Eshe a falu közepén állt, ő volt a nyugvópont, ami
körül az asszony keringett, és szomorúan figyelte.
A nő nem akart kijózanodni. A józanság úgy vonta maga
után az emlékeket, mint valami leprás koldus. Odakint, a
csillagtalan és tiszta ég alatt Ineskae két kézre foghatta a
kardját, de ezzel az ellenséggel nem tudott megbirkózni.
Elmúlt már éjfél, ő pedig láztól vacogott, ahogy a
részegség utolsó fátyla is szertefoszlott. Önkéntelenül is
Aleth Raelre gondolt.
A Fegyvermesterektől elvárták, hogy továbbadják
tudásukat, de ő egész életében csak egyetlen tanítványt vett
maga mellé: Aleth Raelt, a gyors és nevetős Aleth Raelt. Akit
szeretett. Szinte sóvárgott azért, hogy lássa harcolni,
táncolni, festeni. Amikor a fiú elnyerte saját billogát rendjük
titkos próbatételén, Ineskae úgy érezte, a szíve annyira
dagad a büszkeségtől, hogy mindjárt szétrobban. Ő volt
számára a gyermeke, az egyetlen családja, amiről valaha is
úgy érezte, szüksége lenne rá.
Aztán a fiú nekivágott a nagyvilágnak, és az asszony
tudta, hogy hatalmas dolgokra rendelte a sors. Hogy
hadvezér, diplomata lesz belőle, olyan férfi, aki akár
alakíthatja is a jövőt.
Majd eljött a Birodalom, a férfi pedig hazatért, és elment a
háborúba, ahogy mindannyian tették. Az asszony, amikor
berúgott, már el tudott feledkezni arról, hogy a másik halott.
Eshe ezt nem értette. A kölyök jó szándékú volt, és azért
akarta távol tartani őt az italtól, mert azt hitte, akkor a
dolgok jobbra fordulnak. De amikor az asszonynak eszébe
jutott, hogy a tanítványa, fogadott fia, Aleth Rael meghalt,
akkor valami olyan mélyen hasított bele, ahogy egyetlen
kard vagy karom sem, soha.
Reggelre mindketten eltűntek a faluból. Az asszony a
vadonban lépdelt támolyogva. Eshe némán haladt a
nyomában, követve a szomszédos településre vezető, lassan
kihűlő nyomot. A hideg nem fogja elvinni a nőt, a vadállatok
és a banditák is elkerülték. Így a vége az lett, ami mindig is:
az asszony az italban keresett menedéket, mivel csak itt
találta meg a feledést.

Három nappal később bevonszolta magát egy másik

névtelen helyre, épp, amikor felkelt a nap: hullafáradt volt,
de még mindig nem hulla. Ezúttal még arra sem maradt
ereje, hogy bezörgessen az ajtókon, és követelőzzön. Leült a
megtisztított helyre, ami a falu közepét alkotta,
félrerugdosta a leégett gyertyák csonkjait meg a
füstölőpálcák megperzselődött végeit. A háború alatt az
ehhez hasonló helyek a hagyományokba menekültek, mikor
megjöttek a Darazsak. Hitüket az elmúlt nemzedékektől
leszármazott megnyugtató hazugságokba és rituálékba
fektették. Mindhiába. Körös-körül annak a csatatérnek a
törmeléke hevert, ahol a jelen végzett a múlttal.
Nem tudta volna megmondani, mióta ült ott a reggeli
hidegben. Aztán meghallotta, amint Eshe a nevét suttogja,
és egy árnyék vetült rá. A kardjáért nyúlt, bárhol hagyta is,
de a keze üres maradt.
Egy csizmás láb bökdöste meg a térdét nem túl
gyengéden. Egy köpcös Szitakötő férfi állt előtte, husánggal
a kezében. Őszült, arca cserzett volt, és az asszony
gyanította, hogy a helyi főnök lesz.
– Mit akarsz? – kérdezte tőle.
– Azt akarjuk, hogy távozz.
– Előbb adjatok inni!
A férfi arca elkomorult. Az asszony foltos köpenyéből
kiolvashatta lecsúszásának históriáját.
– Távozz!
– Küzdj meg velem! – A nő hirtelen termett talpon, de
kardja még mindig nem volt hajlandó előkerülni. Valahol
útközben elejtette, de úgyis pillanatok alatt a kezében terem,
amint szüksége lesz rá. A jelek szerint most nem volt.
– Harcolni akarsz? – vakkantotta a végsőkig megvetően a
Főnök. – Menj a helyőrséghez! Ott találsz harcot. Azok
csatáznak, vedelnek, és szajhákká teszik a lányainkat. Menj a
Darazsakhoz, asszony! Közéjük illesz.
– Valósággal paradicsomnak tűnik – krákogta a nő
savanyúan. – Csak mutasd, merre van!
– Ne, Fegyvermester! – suttogta a fülébe Eshe, és
megrángatta a ruhaujját. – Csak a Darazsakhoz ne!
– Nos, egy napon belül ideérnek a vadászok, és utánam
kérdezősködnek majd – förmedt rá felcsattanva Ineskae. –
Én megküzdöttem volna velük, de... nem engedted. – A
kardja és a billoga nem engedte, nem pedig a gyerek, villant
ekkor az eszébe. De tiltakozott vajon a kard és a billog, hogy
véres párbajt keressen a Darázs helyőrségben? A jelek szerint
nem. Szeszélyes rohadékok voltak ezek ketten.
A főnök a jelek szerint egyszerűen csak örült volna, ha
elküldheti a Birodalomba, feltehetően azért, mert így azok,
akiket megvetett, vagy így, vagy úgy, de pórul jártak volna.
Mondott valamit Eshének is, Ineskae úgy gondolta,
felajánlotta a fiúnak, hogy kerít neki valami helyet.
Igen, mondj igent! – formálta némán a szavakat, de Eshe
büszke kölyök volt. Vele akart maradni. A nőnek fogalma
sem volt róla, hogy miért. El kellett volna küldenie.
Ettől a gondolattól hirtelen dermesztő ürességet érzett
legbelül: attól, hogy nem lesz láb alatt a bosszantó gyerek.
Aki nem Aleth Rael volt, tündöklő pártfogoltja, de azért
mégis valaki. Miért volt neki szüksége bárkire ebben a
romhalmazban, amivé a történelem rombolta az életét? Meg
nem mondhatta, a szükség mégis létezett, éppolyan
kitartóan, ahogyan a kardja.

*****

Ahol jelen voltak a Birodalom katonái, ott harc is akadt. Ahol

katonák voltak, ott ital is akadt. Régen gondolnom, kellett
volna már erre.
Maga a helyőrség holmi nemes várában kapott helyet,
amit még az ősidőkben emeltek: négy magas fal vette körül a
központi udvart. Az ősi építmény nem viselte jól a korok
múlását, így már csak három fala maradt, meg egy alacsony,
romos sánc a negyedikből, amit a Birodalom hadigépei
leromboltak.
Egyetlen pillantással felmérte a jelenetet, gyanítván, hogy
a szolgálaton kívüli katonák ott gyűltek össze éjszakánként,
fél tucat nagy tüzet gyújtva, és azoknál melegedve a
közönyös ég alatt. A ledöntött fal döglött köveit
felhalmozták, emelvényt építettek belőlük. Itt megtűrt
kereskedők és szőlősgazdák sajátították ki maguknak a fal
egy-egy darabját. Amikor Ineskae felbukkant, azonnal
körülvette a fekete-arany öltözékű, savanyú képű csődület,
akik koldusnak nézték. Amikor megjátszott méltósággal
közölte, hogy ő egy Sáska, aki harcolni jött, átengedték, és
egyetlen kérdést sem tettek fel neki.
Aznap éjszakára több összecsapást is terveztek, így jutott
ideje, hogy a megfelelő lelkiállapotba kerüljön. Amikor Eshe
nem hozott neki inni, nem volt méltóságán aluli, hogy maga
szerezzen, és amikor talált egy Bogár-szerzetet, aki azt az
olcsó és karcos szeszt árulta, amit ő annyira szeretett, nem
látta okát, hogy miért ne üljön le hozzá, és fizessen. Így az
előtte zajló harcok összefolytak a szeme előtt: ember ember
ellen, ember egy nagy tarantula ellen, egy csapat megláncolt
bűnöző egyetlen Darázs katona ellen.
Mellette ott kucorgott nyomorultul Eshe, akin minden
arra járó Darázs taszított egyet.
– Mennünk kellene. – Mindössze ennyit tudott mondani.
– Ugyan miért? – kérdezte az asszony. – Nézd csak, milyen
jól boldogulunk! Azt hinné az ember, soha nem is volt
háború.
– Fegyvermester, ha vannak vadászok, van vérdíj is. És a
Darazsak semmit nem szeretnek annyira, mint az aranyat –
erősködött a fiú.
– Hadd jöjjenek csak! – jelentette ki a nő hangosan, mire
egy csomó fej fordult feléjük. A Bogár csapos riadtnak tűnt,
és késlekedett újabb teli ivócsészét adni neki. Az asszony
rászegezte acélos pillantását. – Csak próbáld meg, te hájas!
Csak próbálj meg közém és a szerelmem közé állni! – Amikor
a szavak előtörtek a szájából, azt sem tudta, honnan szedte
őket. Hirtelen szánalmasnak tűntek.
Ekkor valaki ismét megrángatta a ruhája ujját, mire
Eshére förmedt:
– Nem megyek el! – Csak ekkor vette észre, hogy egy nem
egyenruhás Darázs az. – Mi van?
 – Azt mondtad, harcolni jöttél ide – zúgott fel a férfi
hangja, túlharsogva a tömegét. – Eljött a pillanat.
– Átkozottul ideje volt. – A nő felállt, megingott, aminek a
végén a férfiba kapaszkodott, aztán botladozva elindult
homlokegyenest a tömegen át, és igyekezett a kövekből
emelt magaslat felé venni az irányt. Amikor odaért,
fájdalmasan lepattant róla, mire valaki nem túl okosan
megpróbálta felsegíteni rá. Egy ökölcsapással leterítette az
illetőt.
A körülötte állók, leszámítva meghökkent áldozatát,
mindezt igen mulatságosnak találták, megéljenezték,
hangosan kurjongattak, ahogy felkecmergett az emelvényre,
köntösét a két térde köré gyűrve. Mikor odafent állt inogva,
valaki felkiáltott: „Nem felejtettél el valamit, nagyanyó?”,
majd egy másik következett: „Hova lett a kardod?”
– Elitta! – kiáltott fel valami szellemes fickó, a nő pedig azt
kívánta, bárcsak így lenne.
A levegőbe lökte a kezét, mintha csak csendet kérne, és
most az egyszer kardja vette a jelet, és benne termett.
Hallotta, amint a meglepetés szülte zajok hullámként
terjednek, ahogy a csomó jó eszű katona – akik számára a
Fegyvermesterek mágiája csak mese volt – sietve igyekszik
logikus magyarázatot találni a látottakra.
– Ide a harcommal! – bődült rájuk, mint aki arra számít,
hogy azok mindjárt megrohamozzák a színpadot, hogy
leterítsék. – Gyertek, kurafiak!
Ám ekkor valaki mást taszigáltak oda elé. Nem Darazsat:
az asszony valahogy sejtette, hogy saját fajtája lesz.
A Szitakötő egykor finom ruhája mára rongyokban lógott.
Az asszony persze tudta, hogy nem Aleth az. Aleth halott
volt. Ez csak valami elfogott harcos vagy nemes lehetett,
akit most azért rángattak elő, hogy a legények
szórakozhassanak egy jót. Ahogy azonban ott állt előtte, a nő
mindegyre Aleth Raelt látta benne. Könnyektől fátyolos
szeme nem a valóságra összpontosult. A szesz elárulta, és az
emlékek tengerárként öntötték el.
Amikor a férfi felvette védőállását vele szemben, kardját
magasra tartva, ahogy az Aleth kedvenc szokása volt, az
asszony kiabálni kezdett, hogy: „Nem! Nem!”, és
elimbolygott onnan, de minden egyes alkalommal derűsen
visszalökdösték az emelvény közepére.
– Gyerünk! – rikoltott rá az ellenfele, ő pedig felismerte a
hangot: a kétségbeesés hangját, olyasvalakiét, aki meg akar
halni. Elég gyakran hallotta a saját torkából feltörni ahhoz,
hogy most ráismerjen.
Így hát ment. A kard harcolni akart. Meg akart szabadítani
valakit a szenvedésétől, és valószínűleg nem törődött azzal,
hogy melyiküket. Ezért, amikor megindult, akarattal tette,
és bosszúvággyal eltelve.

Eshe összehúzta magát, és addig hátrált, míg végül a Bogár-

szerzet hordóinak vethette a hátát. Ineskae és Szitakötő
ellenfele háromszor csapott össze, mindegyik után
szétváltak, hosszú kardjaik csillogtak és lángnyelvekként
verdestek a tűz fényében. Mint mindig, amikor harcolt, az
öregasszony olyan hajlíthatatlannak bizonyult, akár az acél:
ő részeg volt ugyan, de a kardja józan.
Az emberek azt hitték, hogy az asszony irgalomból
fogadta be őt. Nem vették észre, hogy pont fordítva történt a
dolog. Eshe a Fegyvermesterekről szóló történeteken nőtt
fel. A háború után, család és otthon nélkül maradva csak
ezek a mesék maradtak meg számára a világból, amit egykor
ismert. Mindentől megfosztották, kivéve az álmait.
Éppen koldult, mikor meglátta a nőt – és az
eltéveszthetetlen billogot. Nem azért csüngött rajta, mert az
asszony megmentette, hanem azért, mert ő volt az, aki
megmenthette Ineskaét. Nyomorúságosan érezte magát a
felismeréstől, hogy ebben kudarcot vall.
Ekkor leült mellé valaki, aki így szólt:
– Üdv néked! – Természetesen mondta, de amikor Eshe
felnézett, a Darázs nőt látta, aki Ineskaére vadászott. Itt volt
ő, és elsöprő magabiztosság sugárzott belőle, miközben saját
fajtájának férfijai vették körül, akik megerőszakolták és
keresztre feszítették volna, ha tudják, kicsoda.
A kölyök megpróbált eliramodni, de a jövevény ollóba
fogta a karját.
– A nevem Terasta – közölte kedélyesen. – És téged hogy
hívnak? – A fiú a tömeg moraja dacára is tisztán hallotta a
szavait.
Nem válaszolt, de ekkor a szorítás kétszer olyan erős lett,
mire azt zihálta:
– Eshe!
A nő bólintott, miközben végig a harcot figyelte.
– Üdv, Eshe! Tudod, hogy érdeklődésünk tárgya közös?
Mondhatnám, hogy van egy közös ismerősünk, de még nem
mutattak be minket egymásnak. De be fognak, méghozzá
nagyon hamar.
A fiú fel akart kiáltani, hogy figyelmeztesse Ineskaét, de
kizárt volt, hogy meghallja a hangját, és félt attól, hogy
Terasta további fájdalmat okozna neki.
– Nézd csak, hogy harcol! – lehelte a nő csillogó szemmel,
miközben az emelvényt figyelte. – Fenséges asszony, nem?
A párbaj hevesebbé vált, ahogy mindkét küzdő fél
gyorsabban csapott le, a pengék csikorogva pattantak le
egymásról. Ineskae arca kifejezéstelen maszkká merevült,
minden keserűsége és részegsége kilúgozódott belőle a harc
pillanataiban. Eshe szomorúan vette tudomásul, hogy ez az,
amit keres, hogy így akar megszabadulni önmagától.
Amikor Ineskae önmaga volt, az a külön bejáratú poklot
jelentette a számára.
– Úgy tűnik, kezdenek felgyorsulni errefelé az események
– állapította meg Terasta, azzal rámutatott egy csapat
Darázsra, akik nagy nehezen a tömegen át vergődtek előre.
Eltérően a többségtől, akik nem voltak szolgálatban, ők teljes
vértezetüket viselték, és egyértelműen látszott, hogy az
emelvény felé tartanak.
– Miért? – suttogta Eshe, és valahogy a nő meghallotta.
– A vérdíj, ami az én torokmetszőkből álló bandámat
mozgatta, igen erős ösztönzést gyakorol a sereg
megvesztegethetőbb tagjaira. És most... – Terasta felállt, és
talpra rángatta Eshét. – Ideje magunkra vonni az ő
figyelmét.
Egy áldott pillanatra lekerült róla a nő keze, mire Eshe
megfeszítette izmait, hogy elfusson, de Terasta már le is
hajolt, és erőfeszítés nélkül emelte fel. Már-már büszke
anyaként lódította a magasba.
Eshe nem hitte, hogy Ineskae meglátja. Nem hitte, hogy
akár törődik vele. Egy pillanattal később viszont, ahogy az
asszony elhajolt egy csapás elől, és nem támadott vissza,
találkozott a tekintetük.
Elhatározta, hogy nem fog segítségért kiáltani. Egy
Fegyvermester sem tenné. Rúgkapált és karmolt, de nem ért
vele semmit, mert a Darázs mindannyiszor könnyedén
fogást váltott, számított minden mozdulatára. Aztán a nő
elindult vele, az egyenruhás Darazsak elérték az emelvényt,
a fiú pedig nem látta, mi történik ezután.

Ineskae Aleth Raellel küzdött. Az emlék erősebb volt, mint a

mostani harc a rongyos Szitakötő nemessel. Rengetegszer
megvívott gyakorlásképpen szeretett tanítványával a bukás
előtti dicső napokban. Átélni ezeket az elveszett harcokat
sokkal nagyobb megelégedettséget nyújtott, mint bevallani
az igazságot.
Képzelete sivár tájain túl a Darazsak pfujoltak és
éljeneztek, ahogy táncoltak, ahogy a penge pengéhez ért. Ki
várt volna egy ilyen jó előadást két vénségtől?
Azt ugyan nem tudta, mi járhat ellenfele eszében, de
amikor a kardjaik keresztezték egymást, amikor
összecsattanó acéljaik borotvaéles pengéikkel oly lázasan
igyekeztek végezni a másikkal, a férfi az ő játékát játszotta.
Mintha csak ő kérte volna arra, hogy viselje tanítványa
arcát, mintegy szívességként a nő iránt, aki egykor volt.
De közben tudta, hogy mindez csak a fejében történik.
Tudta, hogy csak ámítja önmagát. Könnyek csorogtak le
viharvert ábrázatán, ahogy harcolt. De amíg a küzdelem
tartott, addig ámíthatta magát, és emlékezhetett rá, milyen
volt boldognak lenni.
Aztán egyszer csak egy fals hangot hallott, mire kiesett a
gyilkos merengésből, és kinyitotta a szemét.
A gyerek: a bosszantó, nemkívánatos, haszontalan gyerek,
aki ott ügetett a sarkában, valami olyan okból, amit nem
tudott megfejteni. A gyerek bajban volt.
Meglátta a Darázs nőt, a vadászt, akinek karja közt Eshe
vergődött, és aki éppen elhurcolta a gyereket. Miért tette...?
A tömegnek fel sem tűnt, hogy elterelődött a figyelme,
mert a kardja tovább táncolt. Hirtelen azonban valahol
máshol termett.
Változtatott a mintán, és nagy örömére ellenfele is
követte, a férfi kardja egyenesen az ő tervére játszott, ahogy
az ellenségből egy csapásra cinkos lett. A nő a tömeg felé
lódult, a férfi pedig ment vele.
Ineskae fekete-arany vérteket látott, és hallotta, amint az
egyik Darázs a nevét kiáltja. Le akarták tartóztatni. Mit
jelentett ez? A letartóztatás azt jelenti, hogy meg kell állnom,
gondolta az asszony végtelen nyugalommal, ahogy a kardja
előreszúrt. És erre most nincs időm.
Az élen haladó Darázs, a tiszt, nyitott szájába kapta a
pengét. De eddigre már vagy fél tucat verekedés kitört,
ahogy a többi Darázs neheztelését fejezte ki a harc
félbeszakítása miatt.
Ineskae benyomult a tömegbe, fejekre és vállakra
taposott, karokra sújtott le, félrehajolva a döfések elől.
Mögötte az ellenfele megállt, és harcolni kezdett, időt nyert
számára, noha nem tartozott neki semmivel.
A Darázs nő mostanra már eltűnt szem elől, és vele együtt
Eshe is.

Terasta közel negyven gazfickót gyűjtött össze itt, akik

sátraikban és a tüzek körül melegedtek. Ez a vidék, jó
mérföldnyire a helyőrségtől, ahol Ineskae harcolt, sziklás
volt és szegdelt. A vadász-haramiák ott bújtak meg, ahol
sikerült menedéket találniuk a szél elől. Egy maroknyian
elvileg őrködtek, egy Szitakötő pedig ide-oda járkált
közöttük, felrugdosva azt, akit éppen alva talált.
– Azt hiszed, ők le tudják győzni Ineskaét – vélte Eshe.
Terasta felhorkant.
– Még le sem lassítanák nagyon.
– Senki nem tudja őt legyőzni. Meg fog ölni
mindnyájatokat.
A fiú arra számított, hogy a nő felpofozza, vagy legalább
kigúnyolja. Ehelyett elgondolkozó arcot vágott.
– Képes lenne rá?
– Tudod, hogy milyen billogot visel! – csattant fel Eshe
hevesen.
Terasta bólintott.
– Jobban is, mint képzeled. És tudom, hogy megvívott már
Közjó minden kétségbeesett és halálra ítélt teremtményével
a harci vermekben. És megvágták, Te Sorában, majd Mian
Laében. El tudod képzelni? Hogy egy Fegyvermestert, az ősi
rend egy tagját megvágja valami rosszarcú kardforgató a
sereg egyik lebuja mögött? – A nő nem úgy beszélt, mintha
gúnyolódott volna, sőt épp ellenkezőleg.
– Remélem, a vérdíj megéri, hogy mindnyájan
meghaljatok érte – sziszegte Eshe.
– Ó, az embereim a vérdíjat akarják, és eddig már három
másik vadászcsapatot győztünk le, akik szintén arra
pályáztak. Mi másért lenne szükségem ilyen söpredékre? De
ez nem erről szól. Nálam nem...
Ekkor az egyik őrszem felkiáltott, mire a gazemberek
csapata azonnal a fegyvere után kapott, és úgy ugráltak fel,
mintha a vegyszerrel teli lámpás köpködő fénye a birodalmi
sereg érkezését jelezte volna.
– Ideje, hogy ez a söpredék még egyszer, utoljára
megkeresse a bérét – dünnyögte Terasta.
Az idevonuló katonák talán feleannyian lehettek, mint a
vadászok, de arcuk csak megvetést tükrözött a náluk
alacsonyabb rendűek láttán.
– Ki itt a parancsnok? – harsogta a vezérük. Eshe
gyanította, hogy ez ugyanaz a csürhe, ami a helyőrségnél is
kirobbantotta a harcot.
– Miben segíthetek, őrmester? – Terasta keze váratlanul
lekerült Eshe válláról, és a nő magára hagyta a kölyköt a
tábor közepén.
A Darazsak vezére felhúzott szemöldökkel fogadta a hírt,
hogy egy nő a főnök.
– A Fegyvermestert akarjuk.
Terasta bólintott.
– Ti is őt akarjátok, meg mi is.
Az őrmester kihúzta magát.
– Tudjuk, hogy erre jött. Úgyhogy ne játszadozz velem!
 – Nem szokásom – felelte a nő a félelem legcsekélyebb jele
nélkül. – Okmányaim vannak, amelyek feljogosítanak arra,
hogy vadásszak a birodalmi igazságszolgáltatás elől
menekülőkre.
Eshe körülnézett, és észrevette, hogy senki nem figyel rá
különösebben. Lassan, araszolva kezdett eltávolodni a tábor
közepétől, a tüzeken túli sötétséget vette célba.
– Szarok a papírjaidra, asszony! – horkant fel a Darázs
őrmester.
– Érdekes – jegyezte meg Terasta gondolataiba merülten.
Az átmenet aközött, ahogy az előbb még ott állt, és ahogy a
kardja előröppent tokjából, átmetszve a férfi testét a nyaka
és a válla között, gyorsabb volt, mintsem Eshe követni tudta
volna, mégis olyan természetesnek hatott, hogy csakis
begyakorlott mozdulatsor lehetett. A Darázs hörögve
felnyüszített, és elterült, majd kitört az igazi harc, Eshe
pedig futásnak eredt.
Elég messze jutott a szegdelt terepen ide-oda szökkenve és
botladozva, ahogy Szitakötő szeme annyi fényt facsart ki a
fogyó holdból, amennyit csak tudott. Azt hitte,
megszabadult tőlük, mert a csatazaj annyira elhalkult, hogy
az már valaki más gondjának tűnt.
Aztán lecsúszott egy omladékos lejtőn, és nekiütközött
egy kiugró sziklának, elég erővel ahhoz, hogy kiszorítsa
belőle a szuszt, ekkor pedig Terasta kilépett a kő mögül, és
ismét megragadta a karját, mintha csak mindketten
ugyanazokat a tánclépéseket járnák.
Eshe szabad kezével felé sújtott, de a nő a fiú feje fölé
csavarta a karját, amivel térdre kényszerítette.
– Értékelem az ösztöneidet, fiú – mondta szelíden. –
Bármikor máskor helytállóak is lennének. De én pontosan itt
akartalak tudni. Pont itt. – Oldalra döntötte a fejét, és
hallgatózott, ahogy felé sodorta a csatazajt a szél.
 – Az embereid vesztésre állnak – vakkantotta oda Eshe. Ez
éppannyira találgatás volt, mint ahogy igaz is lehetett.
– Valószínűleg. De ez egy falka gyilkos, tolvaj és
katonaszökevény, akik hozzájuk hasonlóan kapzsi
katonákból álló osztaggal harcolnak. Miért kellene értük
könnyet ontanunk? – Vállat vont. – A söpredékem betöltötte
célját, eljuttatott engem idáig, és elintézte azokat, akik
Ineskae fejére pályáztak.
Ekkor felmordult egy új hang, egy mély és veszélyes hang:
– És azt hiszed, te leszel az, aki begyűjti, igaz?

Ineskaénak szándékában állt távol maradni a Birodalom és a

rá vadászok közti véres összecsapásból, de valahogy végül
mégis a sűrűjében találta magát, mert kardja és részeg
mámorának maradéka egyszerűen a lehető legrövidebb utat
követte Eshéig, így hát itt vágott át. Vér súlya húzta le
köntösét, leginkább mások véréé. Ajándékba azért ő is
kapott egy vékony vörös csíkot az egyik szemöldöke fölé,
meg egy egyenetlen vágást a bal kézfejére.
A Darázs nő hűvösen mérte végig.
– Nem a vérdíjért jöttem – közölte. – Hanem érted.
– Ez valami személyes ügy, igaz? – sandított rá Ineskae. –
Pedig nem ismerlek. – A teste megfeszült, készen arra, hogy
lesújtson. Kardja és elméje tucatnyi megoldást ötlött ki erre
a gondra: hogy a nőt ölje meg, ne a fiút. Eshe lángoló
szemmel meredt rá.
– Én ismerlek, Fegyvermester – felelte a Darázs nő. – Több
történetet hallottam rólad, mint amennyinek a létezéséről
valószínűleg tudomással bírsz. Mindent tudok rólad, a
múltadról, a győzelmeidről, a származásodról.
– Hogyhogy? – kérdezte Ineskae gúnyosan.
 – Aleth Raeltől. – A Darázs fáradtan elmosolyodott.
Elengedte Eshét, és hirtelen nem volt más, mint egy koszos
zsoldos rá nem illő páncélban. – Aleth Raeltől, vénasszony.
Ineskae mozdulatlanná dermedt.
– Hogy mered kiejteni a nevét? – suttogta.
– A tanárom volt.
– Neked? Egy Darázsnak? – Az asszony dühe gépiesen,
üresen lángolt fel. Valami új csendült fel Terasta hangjában,
őszinteség, ami meghazudtolta tanult pózait. Ineskae
gyakorlatilag arra készült, hogy sértések özönét zúdítsa rá.
Kétségbeesetten vágyott arra, hogy ezt a beszélgetést
egyszerű keretek között tartsa: hogy ez csak egy újabb,
átvágandó torok legyen. De egyetlen szó sem jött az ajkára. A
kardja remegett kettejük között, harcolt vele, és a keze nem
mozdult.
– Terasta vagyok, a Birodalomból, és a tanítványa voltam,
amíg élt.
– Az lehetetlen – buggyant ki Ineskaéből. – Hol a billogod?
– Sosem volt esélyem kiérdemelni – mondta erre a Darázs
keserűen. – Kitört a háború. Ő hazament, hogy harcoljon a
népéért az enyém ellen. Aztán meghalt.
– Igen. – Valami létfontosságú elhagyta Ineskaét. Hirtelen
sem neki, sem a kardjának nem maradt kedve folytatni a
viaskodást.
– És tudtam, hogy vele kellett volna mennem – fűzte
hozzá Terasta még ha ez azt is jelenti, hogy saját fajtámat
kell ölnöm. Cserben hagytam.
– Igen. – Ineskae egyszer csak odatámolygott egy lapos
sziklához, és lerogyott rá. – Igen – ismételte. – De mégis itt
vagy.
– Egyetlen dolgot hagyott csak nálam – mondta a Darázs. –
A rólad szóló emlékeit, az asszonyét, akitől mindent kapott.
Szeretett téged.
 Az öreg Sáska komoran nézett rá.
– Akkor hát miért vagy itt? Hogy átadd messzemenő
jókívánságait? – Eshe mostanra visszahúzódott hozzá, félig
mögé bújt, és az asszony most kinyújtotta felé a kezét. A fiú
tenyere olyan volt az övében, akár egy mentőöv a kifakuló
világban.
– Követtem a nyomaidat. Követtelek egyik értelmetlen
harctól a másikig – folytatta Terasta. – A halált keresed. Az
illő halált. A Fegyvermesterhez méltó halált, ami illik a kard
és a kör billogához. És nem találod. Itt nem. Többé már nem.
– Olybá tűnik – morogta Ineskae. – De te megadod nekem,
nemde?
– Ha tudom. Mert értem a kardot és a kört, még ha magam
soha nem is érdemeltem ki.
A vén Sáska a nőre meredt. A Darázs-szerzetek nem arról
voltak híresek, hogy akadna bennük bármiféle olyan
becsület, amit az elbukott Közjóban elismertek, de
Terastában meglátta: a nyugalmában, a csendességében. Ez
a nő a kardnak áldozta az életét, lemondva saját magáról, és
nemcsak azért, amit az éles pengével kivívhatott. Valami
feltámadt benne erre a gondolatra: egy illő harc, egy végső
harc, egy méltóságteljes távozás a világból, ami többé már
nem volt kíváncsi rá.
Kardja és a billoga erre vágyott. Rossz célokra használta
őket a háború befejezése óta. Meg akartak szabadulni tőle.
De legyen átkozott, ha ennek a nőnek a játékszere lesz.
– Nem – felelte halkan.
A Darázs meglepve szólalt meg:
– De... mindeddig mi mást kerestél, ha nem ezt?
– Tudom. – Ineskae behunyta a szemét, érezni akarta ezt
az új valamit önmagában, ami olyan volt, akár egy szakállas
nyílhegy, amit nem lehetett kihúzni. Vagyis át kell döfnöm
hozzá a húson. – Mostanáig én is ezt gondoltam.
 – De akkor mi változott? – kérdezte Terasta, akit
furcsamód feldühített, hogy eddig gondos munkája és
tervezése a jelek szerint hiábavalónak bizonyult.
– Hogy elvitted őt – szorította meg finoman Eshe kezét. –
Én pedig vissza akartam kapni. Ez volt az első alkalom a
háború óta, hogy bármit akartam, ami nem ital vagy a halál.
Jelentett valamit. – Kipréselt egy erőtlen mosolyt. – És
helyesen cselekedtél, úgy, mint Aleth Rael és én tettem
volna. Mindvégig, mindenben igazad volt. Ha ki akarod
vonni a kardodat, és próbára akarod tenni a szerencsédet,
nem hiszem, hogy meg tudlak gátolni ebben. Csakhogy már
nem állok készen a távozásra. Más, elintézésre váró ügyeim
vannak. – Az asszony tudta, hogy abszurdum, amit mond.
Túl öreg volt, túl megviselt, de valamiképpen mégis
fiatalabbnak érezte magát, mint hosszú ideje bármikor.
Valahol érzelmei áradatában ott rejtőzött annak a nőnek a
kísértete, aki Rael halála előtt létezett, még akkor, amikor
akadt mivel törődnie.
Terasta teljesen elveszettnek tűnt. Hosszú utat tett meg,
rengeteget tervezett, és a megfelelő szabályok szerint
játszott, de mit ért el vele?
– Nem értem – panaszolta. – Mit jelent neked ez a fiú, de
úgy őszintén?
– Ki tudja? – állt fel Ineskae, és érezte, amint
megreccsennek az ízületei. – Talán ideje, hogy újabb
tanítványt fogadjak. Nem hagyhatom, hogy a régi
módszerek még kihaljanak, nem? – A gondolatot mérlegelte,
és érezte, amint a kardja, a billoga tétován és átmeneti
jelleggel rábólint. – Talán kettőt is fogadhatnék. – Tekintete
még mindig véreres volt és vad, de hosszú idő óta nem érezte
magát ilyen higgadtnak.
Terasta egy pillanatig még kővé dermedten állt, keze
megakadt félúton kardja markolata felé, ahogy kirántották
alóla a világot. Ineskae pedig látta, hogy a nő vadászata – a
tanítójának tanítója utáni kérlelhetetlen hajsza – semmiben
nem különbözött önnön önpusztító törekvésétől, legfeljebb
csak más-más stratégiát választottak arra, hogy betöltsenek
egy egyforma űrt.
– Megvívok veled, asszony – mondta a Darázs kerek perec,
Ineskae pedig felsóhajtott, és várta a csapást, de aztán
Terasta válla megrándult, ahogy éppen csak láthatóan
megvonta. – De addig nem, míg készen nem állsz – fűzte
hozzá. – Addig megtiszteltetés és kiváltság lenne tanulni.
Ekkor hangok csendültek a sziklák között, a Birodalom
még életben lévő katonái szóródtak szét, hogy megleljék
illékony zsákmányukat. Ineskae tanácskozott kardjával és a
billoggal, de azok nem érezték szükségét annak, hogy még
több Darázs vért ontsanak aznap. Nem kellett már oly sietve
keresni a harcot, úgy nem, hogy Ineskaének még annyi más
teendője akadt.
 Tündérföld
Jan Siegel

Először is, nem volt ajtó. Csak egy bozótos az erdei völgyben,
ahol váratlanul rés nyílt, ahol az ágak visszahúzódtak,
boltívet alkotva és egymásba csavarodó szárakként
összecsomózódva. Madarak nem merészkedtek ide, noha
titokban a levelek alatt talán fészket raktak; a rovarok is
elkerülték a rést; az avar borította mohán a kis
csúszómászók is megriadtak, ha túl közel kerültek, és
visszaiszkoltak arra, amerről jöttek. Időről időre egy
ragadozó elől menekülő lény átlépte a láthatatlan határt,
üldözője azonban megtorpant annak szélén, beleszimatolt a
levegőbe, és értetlenül meredt távolodó prédája után. Az
emberek nem ismerték ezt a helyet, akkor még nem, mert
akkor még kevesen és gyéren lakták a vidéket. De aztán
falvakat húztak fel, visszaszorították a fákat, a gyerekek
pedig átmerészkedtek az erdő határán, hogy ők is
megtorpanjanak a völgy szélén, végigfusson rajtuk a libabőr,
és egymást noszogassák, hogy úgysem mernek beljebb
menni.
Egy nap aztán az egyik gyerek nem tért vissza. Ekkor az
erdő csúf nevet kapott, a gyerekeket távol tartották tőle, az
emberek pedig virágokból és ételből álló ajándékokat
hagytak itt, hogy így engeszteljék ki a tündenépet, nehogy
azok ellopják kisdedjeiket. Az arra kóborló állatok megették
az ételt, a virágok elrothadtak, és csak a falu bolondja
merészkedett a fák árnyékába.
O’Driscoll, a kovács nem hitt a tündérekben, vagyis ezt
mondta, de volt egy fiatal felesége, Bridie, aki tündérek
módjára volt csinos: könnyű tagokkal és hosszú nyakkal
büszkélkedett, szeme színe, akár az erdő, haja légies, mint a
köd. A madarak a kezére szálltak, hogy etesse őket, és a
nyulak sem futottak el tőle, amikor a közelükbe ment, a falu
bolondja pedig leült vele a fák alatt, és olyan nyelven
diskurált vele, amit csak ők értettek. Az egyik este a
kocsmában a bajkeverők és a borisszák róla kezdtek
suttogni, azt mondogatva, hogy ő és a bolond nemcsak
beszélgettek, és O’Driscoll is hallotta ezeket a suttogásokat,
míg ott ivott, és a feleségén meg annak különös dolgain
borongott. Aztán a borisszákat átdobta a válla felett, a
bajkeverőket meg kihajította az utcára, anélkül hogy akár
csak kifulladt volna, mert erős ember volt. Utána viszont
hazament, és még komorabb gondolatok gyötörték, mint
annakelőtte.
Bridie igyekezett apróságokkal a kedvében járni. Nem
értette, hogy mi zavarja az urát, mert ő nem figyelt oda a
bajkeverők és a pletykafészkek beszédére, és a suttogások
nem jutottak el a fülébe. Minden mogorvasága dacára is
szerette férjét, és kedves volt minden teremtményhez, mert
azok közé tartozott, akik nem látják meg a rosszat. Ezért
kedvenc ételeit főzte urának, és halkan énekelgetett a házról,
hogy jobb kedvre derítse, és nem látta meg benne a démont,
ami azt dünnyögte a kovácsnak, hogy így csak a bűnös
viselkedik, aki leplezni akarja bűntudatát.
Aztán eljött a nap, amikor O’Driscoll keresni kezdte
hitvesét, és nem találta. Nem tudta, hogy a bolond betegen
fekszik a pap házában, és Bridie odament ápolni; túl büszke
volt ahhoz, hogy másoktól érdeklődjön a hollétéről.
Berohant az erdőbe, és a fák ágai alatt, a félhomályban
botorkálva a nevét kiabálta. Nemsokára a kis völgybe ért, és
megpillantotta az ajtó nélküli rés körül görbülő ágakat, és
azon túl még többet a völgyből: a helyet, ahova soha nem
sütött be a nap, ahol az avar csak gyűlt, és évről évre rothadt,
a levelek közti apró sötétséget, a pókhálók szabadon lengő
végeit, ahogy lakók nélkül lengedeznek, noha szellő sem
rezdült, és ahol a mérges gombák kalpagjai úgy meredeztek
felfelé, mint a behatolót kémlelő apró manók sapkái.
Közeledett az este, az erdő pedig egyre sötétebb lett, a fák
között egy madár rikoltott vészjóslóan, de O’Driscoll nem
törődött vele. A levelek alól kifolyó sötétség olyan volt, mint
holmi mérges miazma, és az erdő talaján a soklábú
csúszómászók megdermedtek álltó helyükben, és a zörgő-
ropogó csendben megszólaltak a sípok, halkan, mint a
neszező szél, de zabolátlanabb ritmusban, mint a madárdal.
A tilinkózásban szavak rejlettek, hívó varázsszavak, amik
egyre csak szólongattak, O’Driscoll pedig úgy követte őket,
mint akit megidéztek, egyenesen be a völgy mélyére, az ívet
alkotó szárak között, amelyek megnőttek, hogy elnyeljék
magas alakját. Aztán az erdő elenyészett, ő pedig egy köves
ösvényen lépkedett egy éber álomban.
Az út egy sziklás völgybe vezetett, egy olyan mély
völgybe, ami akár a világ feneke is lehetett volna. Mindkét
oldalon vörös sziklák meredeztek, túl magasan ahhoz, hogy
sejtse, meddig nyúlnak, az ég pedig egy kék érré vékonyuk.
Az ösvény egyre csak tekergőzött lefelé, lefelé a vöröslő
félhomályba. Aztán végre a völgy elkezdett kiszélesedni, és a
nap is utat talált oda, a rézsútos, lapos napsugarak
árnyékokat metszettek a sziklákba, kirajzolva a szél vájta
különös formák körvonalát, amelyek lehettek alakok vagy
arcok, vagy éppenséggel semmi megfogható. Az út mindkét
oldalán tavacskák terültek el, sokszínűen tündökölve a
szikla vörhenyes árnyalatában: skarlátan, citromsárgán,
türkizkéken és savzölden. A kovács közelebb merészkedett
az egyikhez, és belenézett: roppant mélynek tűnt, és gőz
gomolygott a felszínéről, ami csípte a szemét, így hát
visszahúzódott, és követte az utat lefelé, egyre csak lefelé.
Egy korábban soha nem látott fajtájú madár röppent fel
valahonnan a közelből, és körözni kezdett a gőzben. Csőre
görbe volt, akár a sarló, tollai sokszínűek, mint a tavak, és
nyomában szikrák pattogtak. Úgy tűnt, nem tud énekelni,
csak vékony, síró kiáltást hallatott. És mint eddig végig,
hallatszott a sípszó, ami egyre csak csábította, tovább.
Nemsokára megpillantotta a zenészt, nem messze előtte:
egy alak emelkedett ki a sziklaformák közül, árnyékból
öntött, árnyékkal foltozott, ami hol felbukkant, hol eltűnt a
sziklagerincek és – kanyarulatok között. Az alak pedig
szökellt, táncolt, forgott, arca kerekre puffadt, ahogy fújta
hangszerét, ujjai szinte röpültek a sípokon – három, négy, öt,
meg sem tudta számolni –, tagjai szőrtelenek voltak vagy
szőrösek, lába hasított pata. Mintha zömök szarvak nőttek
volna ki a koponyájából, szeme sötét volt a napsütésben, és
vörös, mint a vér, amikor árnyék hullt rá. A sípszó szavakat
formált O’Driscoll fejében, és egyre csak hívta, csalogatta őt.

Jöjj bátran, e völgy Azmodelé,

íme, a kapun túli ország!
Hív a furulyás, ki varázst sző –
a tenger szólít, hol a kagyló is kő –
fent a Menny, lent a Pokol, és a kénkő –
sziréndal, bölcsődal, mézevő –
lejts a küszöbig, mi Samaelé,
íme, Sohamár, a királyság!

Vár az Orzott Álmok országa –

 a kert, hol a rózsák nyílnak –
a szivárvány-tavak, hol hold ragyog –
főnix száll, hol a gőz gomolyog –
a napsugár csillagtüzet kiolt –
liliom, mandragóra tája,
Lenti Világ csodái hívnak.

Mint bizonyos álmoknál, amelyek annyira elevennek

tűnnek, hogy teljesen félresöprik a valóságot, úgy járt
O’Driscoll is a sziklavölgyben. Megfeledkezett az erdőről, a
kis völgyről, a faluról, borisszáiról és bajkeverőiről; ez volt az
egyetlen világ, amit ismert. Kétoldalt a szirtek elfogytak, és
hirtelen – maga sem tudta biztosan, hogyan – egy kertben
találta magát. Emlékeztette őt egy kicsit a paplak kertjére,
rózsákkal benőtt lugasaira, tekergőző ösvényeire és
keszekusza virágágyásaira, meg az alaktalanul elburjánzott,
egykor nyírt sövényre. De persze nem őrzött magában
világos emléket a paplakról: nem maradt belőle más, csak
valami elveszett és ismerős visszhang, egy rég letűnt,
hátborzongatóan eltorzult hely. Furcsa növényeket nyírtak,
kényszerítettek és csábítottak természetellenes formákba,
növényzet alkotott kerengőket és kolonnádokat, terebélyes
kupolákat, egymásba fonódó szálak formáltak tekergőző
oszlopokat. Virágok lükkentek elő, mindmegannyi apró
szájként, rózsaszínűen, csücsörítve, míg mások porzószálai
és szirmai hosszú kocsányokon lógtak, és mintha vér
pöttyözte volna őket. A bokrokat és a sövényeket állatok és
démonok alakjára nyírták. Rovarok vagy olyasmi lények,
amelyek rovarok lehettek, zümmögtek és cikáztak ide-oda,
túl gyorsan mozogva ahhoz, hogy tisztán lássa őket, de
mintha megpillantott volna egy hüllőfejű szitakötőt, egy
kecses női testű molylepkét meg egy rosszindulatú
manóarcot viselő darazsat. És a sípos még mindig ott ropta
előtte a táncot, és levelek hullottak az ágakról meg a
gallyakról, hogy örvényként keringjenek a szökkenő alak
körül, és irizáló szárnyú rovarok keringtek a feje felett.
A nap lesüllyedt a völgy torkába, a vérnarancs színű
gömböt elnyelte a megdöntött sziklafalak közti rés. Az
utolsó fénysugarak hosszú árnyékokká olvadtak, és ezek
rohanva száguldottak a kovács felé, az alkony árjába
burkolva a kertet; sokszínű szentjánosbogarak bukkantak
fel, hogy keringeni kezdjenek a sípos körül, O’Driscoll pedig
minden irányból neszezést, dünnyögést és szőrös
tappancsok lépteit hallotta. Úgy vélte, mintha látná, amint a
sötétség foszlányai elválnak a fák gyökereitől és törzseitől,
és felemelkedve fűzszerű formát öltenek körülötte, majd
légies tánclépések és repdeső tagok mintázatát szövik.
Másféle árnyak siklottak elő a bokrok alól, az üres
lugasívekből és a tüskebozótosból, olyan csődületként
tömörülve körülötte, hogy alig látott. Érezte, hogy lökdösik,
hogy rángatják a tánc felé, bár egyetlen kéz sem érintette.
Szökdécselve, imbolyogva, támolyogva vonzotta valami
előre, követve a fantommenetet, ahogy az átkígyózott a
kerten, a napnyugta utolsó zöldes foltjait űzve, mielőtt azok
teljesen belevesztek az előtte nyíló hasadékba.
A talaj kissé felfelé emelkedett, lába széles, csiszolt
kőlépcsőkön tapodott. Aztán oszlopok alkotta körhöz ért,
ami talán húsz yard átmérőjű lehetett, talán harminc; az
alkony után maradt izzásban, és elbódult állapotában nem
tudta megállapítani. A szellemtáncosok az oszlopok között
tekergőztek, füstként bomolva fel a félhomályban, de a sípos
áthaladt közöttük, O’Driscoll pedig követte, míg végül egy
hatalmas kupola alatt találta magát, ami
csillagdrágakövekkel kirakva szikrázott, hogy fényük
elenyésszen, mint a láthatatlan csillagoké odafent az égen. A
túloldalon egy oltár állt, rajta egy ősinek és torznak tűnő
bálvány kuporgott, hullámos ajka a mosoly paródiájára
görbült, szemét résnyire húzta bütykös szemöldöke alatt.
Mindkét kezében egy-egy örökégő olajjal teli tálat tartott,
amiben lobogott a tűz.
A sípon játszó alak meghajolt a bálvány előtt, aztán
minden korábbitól eltérő dallamsort fújt a sípján, olyan
áthatót és nem e világit, mint amilyen az éji madár rikoltása
a madaraktól néptelen sivatagban. És a bálvány
megmozdult. Felemelte súlyos fejét, keskeny szemében
baljós tűz izzott. A formátlan mosolyból fogvicsorítás lett,
amitől repedések támadtak a kőarcon, és torz ajkai között
mintha egy fújtató lépett volna működésbe. Az ikerlángok
felcsaptak. Mintha csak megidézték volna őket, a
fantomcsődület visszatért, az oszlopok között a kör alakú
templomba áramlottak. A hirtelen támadt fényben mintha
megszilárdultak, keskeny arcú, éhségtől űzött manókká
változtak volna, kökényszemű, sunyi tekintetű faunokká és
koboldokká, goblinokká és gremlinekké, meg még furcsább
lényekké: találomra elrendezett tagú groteszk alakokká, ahol
a száj olyan, mint az ánusz, az ánusz, mint a száj –
morlokhokká, pakwidzsikké, vendigókká, moguaiokká. A
templomon kívül teljes lett a sötétség. A sípszó élesebb lett,
ahogy a szedett-vedett alakok csapata O’Driscoll körül
keringett, de még tánc közben is kifejezték hódolatukat az
oltár felé. A varázslat hívása többé már nem a szél suttogása
volt, hanem vad és diadalmas kórus.

Kövesd, ó, kövesd, Azmodelhez,

a kertbe, vérző rózsákhoz!
Halld a végső szózat dalát,
nótát, gyászzenét, mi tör varázst –
kioltva lehullt csillagparázst –
szólítva Éjt, lakozó homályt –
 mézevőt, Caspielt, halált hírlelt –
későn néz hátra, jövőt minek kémlelt –
idd ki kívánságkút vizét, mit lelt –
Jezabel nyomában táncot lejt –
hol démonok lakomája rejt!

És ott volt ő, ahogy a kovács mindvégig tudta, hogy ott lesz –

Bridie, az ő Bridie-je, amint úgy táncolt át a hordán, hogy a
lába szinte nem is érintette a földet, haja pedig úgy lebegett,
mint a pára, szemében a tűz visszfénye égett. Mezítelen,
fehér teste volt az egyetlen tiszta dolog a völgyben;
O’Driscoll úgy látta, ragyog a lány, akár egy hullócsillag. És
vele lejtett táncot a falu bolondja, csak éppen már nem tűnt
többé bolondnak: szarvak nőttek ki a haja alól, arca
gonoszságtól csillogott. Homlokát olyan virágokból font
koszorú ékesítette, amelyek nevét O’Driscoll egykor ismerte:
nőszőfű, boszorkányujj, öreg holtcsalán, nefelejcs. A
lánybotorság rózsás szélű virágai fészkeltek a lány combjai
közti szőrzetben. A kovács megpróbált eljutni a feleségéhez,
de a tömeg közéjük állt, körülvette őt, elsodorta – a férfi
pedig látta, amint a bolond kacagva a magasba emeli a lányt,
a tánc pörgése fölé –, és látta, hogy a lány olyan arccal pillant
a bolondra, amit ő sosem látott rajta, soha nem is lenne
szabad, nem az ő arcán, az ő Bridie-jén. Aztán a lány zuhant,
zuhant a karjába, O’Driscollt pedig elragadta a pörgő áradat,
uszadékként hurcolta át a sötétségen, míg végül a csődület
magára hagyta őt, ő pedig partra vetődött valahol másutt,
mint egy vízbe fúlt.
Később, sokkal később magához tért. A reggel fénye
halványan szűrődött át a fák között. A kis völgyben a
levéltakarón feküdt, mellette a bozótos az üresen álló
boltívvel. Lassan felállt, de úgy, mint aki lázas, még mindig
verítékezve és álomittasan az átéltektől, és baktatni kezdett
az erdőn hazafelé. Bridie a nappali szobában aludt, ahova
nyilván azért ült, hogy megvárja, amikor látta, hogy a férje
nincs otthon. Könnycsíkos volt az arca, mert a bolond
meghalt aznap éjjel, és hervadó virágok voltak a hajában,
amit valami falusi gyerkőc szedett neki. O’Driscoll
megsimogatta az arcát, roppant gyengéden, mert nem
akarta felébreszteni. Aztán a torka köré csavarta a lány
haját, és megfojtotta vele.
Amikor nem érkezett meg a műhelyébe, a falusiak
keresték fel őt. Ott találták, amint Bridie-t tartja a karjában.
Hosszú ideig meg sem szólalt. Felakasztották, mert ugyan
mi mást tehettek volna? De ettől nem leltek megnyugvást.
Az utolsó éjszakáján kovács elmesélte a történetét a papnak,
és amikor meghalt, és teste ide-oda himbálózott a tölgyfa
ágán, ami recsegett a súlya alatt, a pap a megye legjobb
ácsáért küldetett. Az erdő mélyén egy boltíves szemöldökfát
állítottak fel, hozzá faajtót – egy ajtót falak nélkül, egy
sehová sem vezető bejáratot –, és bezárták egy kulccsal, amit
a pap őrzött, és nem varázslattal kötötték meg, hanem
imával, noha igazából a pap sem tudta, hogy az ima ilyen
esetben hatékonynak bizonyul-e.
Teltek-múltak az évek, ahogy az az évek szokása, az
évtizedekből évszázadok lettek, az erdő immár csalitossá
satnyult, a csalitost pedig kivágták a tűzifa miatt, és immár
házak emelkedtek ott, hol egykor fák. Az ajtót mindig zárva
tartották, immár egy pince mélyén, és őrzők vigyáztak a
kulcsra, előtte más zárt ajtók rekesztették el, fölötte pedig
lépcsők és folyosók nőttek ki, és még maga az Idő dzsinnje is
ásított egyet, ahogy egész korok teltek el. A kérészéltű
emberek jöttek-mentek, és velük együtt a mesék,
híresztelések, suttogások is az ajtókon túli varázsos földről,
ahol bele lehet lesni a múltba, meg lehet látni olyan
királyságokat, amelyek sosem léteztek. És a pletykákkal
érkezett a félelem, a sötétben rejtőző dolgokról szóló
mormogás, meg a varázslatról, ami mindig gonosszá lett, így
a ház lakatlanul állt, a kijelölt őrző pedig távol tartotta a
betolakodókat, és aztán végül még a kíváncsiság is szinte
elenyészett. Azmodel elveszett völgyére a feledés köde
borult, ezer éve elfeledték, meséjét csak egy réges-régi pap,
senki által nem olvasott könyvében jegyezték le.
A világ megváltozott. A tudomány és a technika száműzte
a babonaságot és a mágiát. A nép- és a tündérmeséket
villódzó képernyők, speciális effektek és a gépek korának
kivágott-beillesztett fantazmagóriái vették át. Egy napon
egy ember érkezett a házba, a modern kor szülötte,
felvértezve annak minden bölcsességével és tudásával, de a
szemében látszott, hogy más időkről ábrándozik. Az őrző
köszöntötte, és teával kínálta, ahogy az szokás volt. Később
whiskyvel is. A modern világban számos szokás uralkodott.
– Eljött az idő – mondta a látogató –, hogy sok mindenről
beszéljünk. Cipőkről, hajókról, pecsétviaszról, ősi királyok
bukásáról. Örökre lezárt ajtókról, és azokról az időkről,
amikor a disznóknak szárnya volt.
Így hát beszélgettek, és a férfi maradt az ősi könyvtárban
egy napot, egy hetet, egy hónapot, és elolvasta a megfakult
kéziratot, amit soha senki nem látott. Aztán felkereste az
őrzőt, és a kulcsokat kérte tőle – az ajtókon túli vidékek
kulcsait, és azt a bizonyosat, a legrégebbit, a kulcsot az
ajtóhoz, ami számolatlan évszázada állt zárva a használaton
kívüli pincében.
– Furcsa dolgok vannak ebben a házban – felelte az őrző. –
Engem azért neveztek ki, hogy senki ne léphessen be rajta,
senki ne hagyhassa el, senkinek ne essék bántódása. De ki
tudja? Lehet, hogy ez az egész csak kitaláció és pletyka.
Tündérföld már több mint egy évezrede van elzárva és
elfelejtve.
 – Akkor hát nincs mitől félni – vélte a látogató.
– Igaz – ismerte el az őrző. – De mégis... ha léteznek a
fantomok, az ajtón túl, valahol másutt, egy másik
valóságban, alig egy molekulányira a sajátunktól, lehet,
hogy nem fognak örülni, ha ily hosszú idő után háborgatjuk
a menedéküket. Azt mondják, aki oda belépett, egy sem
úszta meg sértetlenül.
– Kik mondják? – kérdezte a látogató.
– A pletykák – sóhajtott fel az őrző. – A pletykáknak
mindig rengeteg a mondanivalójuk. Természetesen semmi
kézzelfoghatót nem tudunk. De mondd csak, miért
kockáztatnád meg ezt az utat?
– Csak – felelte a látogató. Többet nem is mondott.
Felhajtották a whiskyjüket, az őrző pedig átadta a
kulcsokat: a ház kulcsait és azt a bizonyosat, az elveszett ajtó
kulcsát. Az ember átvette, és a kezében méricskélte a
súlyukat, a tudományt és a kor bölcsességét ismerő kezében,
de tekintetében ott villogott az elfeledett dolgok utáni vágy.
– Mindössze annyit kérek – mondta az őrző –, hogy amikor
végeztél, bármilyen állapotban légy, még ha egy sárkány
vagy démon szemébe nézel is, még ha beleszeretsz egy
tündérasszonyba, és a szíved örökre el is vész, még ha
Azmodel fantomhordái addig ropják veled a táncot, míg
össze nem esel... de hozd vissza a kulcsokat! Ahogy mondani
szokás, esdekelve kérlek, mindenre, ami a legszentebb és a
legszörnyűbb, hogy hozd vissza a kulcsokat!
– Nem viszem ki őket a házból – felelte a látogató, mire az
őrző fanyarul elmosolyodott.
Aztán az ember fogta a kulcsokat, belépett a házba, és
eltűnt.
Eltelt egy hónap, majd még egy, és az őrző még mindig
várt. Eltűnődött, hogy vajon egy évszázadot vagy még
többet kell-e várnia – mert ezek az őrzők ilyen hosszú életűek
voltak –, hogy az ember végül fehér hajjal, a rémségektől
megöregedve vagy rejtélyes mód fiatalon, a varázslattól
védve tér vissza végül, miközben a világ nélküle zakatolt
tovább. Aztán Szent Iván éjének estéjén az ember, a modern
kor embere visszatért, és visszaadta az őrzőnek a kulcsokat.
A haja nem lett fehér, az arca sem öregedett, higgadt
tekintetében sem varázslatos fiatalság, sem őrület nem
lakozott. De a szemén látszott, hogy őrzi más idők álmait.
– Nos, mit láttál? – kérdezte az őrző.
– Ezt meg azt – felelte a látogató, és felhajtotta a teát,
amivel megkínálták. A szokásos teával. A kertben daloló
madár csak egy madár volt, a virágok körül zümmögő
méhnek pedig nem volt emberi arca.
– Ki vagy te – kérdezte az őrző –, ki belépsz a házba, és úgy
hagyod el, hogy nincs történet, amit elmondhatnál, nem
vetül árnyék az arcodra, nem hebegsz lidércnyomásos és
hagymázas meséket? A ház üresen áll immár... a fantomok
elmenekültek... én pedig hiába őrködöm?
– Nem – felelte az ember. – Őrizd a kulcsokat! Ne engedj be
senkit! A feladatod változatlan.
Azzal felemelte a teáscsészét a kezével, ami nem remegett.
– Mit kerestél te ott? – faggatta az őrző, akit nagyon
kíváncsivá tett. – Miféle ember vagy te, hogy átlépsz a tiltott
határon, kockáztatva a gyilkosságot vagy az őrületet, és úgy
térsz vissza, hogy a hajad nem vált fehérré, hogy még csak
újabb ránc sincs az arcodon?
A látogató elmosolyodott.
– Író vagyok – felelte.

Jöjj hát, ó jöjj, szép Azmodel vár,

a kertbe, hol minden mesél!
Halld a dübörgő dal hívását
a völgyét, sípok, hattyúk danáját –
álmot láss, s Pokol kapuját,
harangot rázz, zörgesd ajtaját –
ne engedj, s ne dacolj hát –
eksztázis, hollári, törd a héját –
költs ki démont, kapd a varázst!
Táncolj, kövesd Csingiling nyomát
Hol Lenti Világ regél!
 A hegyi tea
Sandra Unerman

A három kérő véletlenül találkozott össze a fogadóban, és

morcos képpel méregették egymást. Az első, Lord Pertinax,
középkorú volt, erős és füstös képű, a második, Sir Lambert,
fiatal, magas és szőke hajú, a harmadik, Sir Rufus, vörös
üstökű, kortalan, sima állú és sovány. Mind sokszínű, finom
öltözéket viseltek, ékköves kalaptűket, szalagos ruhaujjakat.
Hajukat és szakállukat illatosították, kesztyűik újak voltak.
Nem vesztegették hát az időt arra, hogy megtévesszék a
többieket szándékukat illetően. Együtt ültek le reggelizni, és
Lord Pertinax azt mondta:
– Merre tartanak?
Sir Lambert elmosolyodott.
– Az Aranyjárdás Házhoz, hogy udvaroljak a polgármester
leányának. És ön?
Lord Pertinax bólintott, és így felelt:
– Egy frissen felhúzott kastélyban fog élni, ha hozzám jön,
és a nyugati országrész legkiválóbb szántói és gyümölcsösei
felett rendelkezik majd.
Sir Lambert erre azt mondta:
– Én hét tornagyőzelem babérjait helyezem a lába elé. Ha
hozzám jön, városról városra lovagolunk, és én az ő színeit
fogom viselni, amikor lándzsámat a többieknek szegezem.
Sir Rufus így szólt:
 – Furcsa pletykákat hallottam a hölgyről. Tudják, hogy
eleddig hány kérőt utasított el?
Lord Pertinax azt felelte:
– Vagy egy tucatot. De azt is beszélik, hogy az apja már
nagyon szeretné férjhez adni. Hogy egy megfelelő vejre
vágyik, aki segítené vállalkozását.
Sir Lambert erre azt mondta:
– Én harmincról hallottam. De apjáé a város legnagyobb
vagyona, és a lány az egyetlen örökös.
– Akkor miért nem az apja választ számára férjet? –
kérdezte Sir Rufus.
Sir Lambert felnevetett.
– Állítólag megígérte a feleségének annak halálos ágyánál,
hogy a lányuk szabadon dönthet. És jelen voltak tanúk is,
akik elmesélték az egész városban, így most nem vonhatja
vissza a szavát anélkül, hogy folt ne essen a hírnevén.
Lord Pertinax megcibálta a szakállát.
– De atyja tanácsa csak hatni fog rá?
– Eddig nem – felelte Sir Lambert. – Különben már férjnél
lenne. Apja barátait éppúgy elutasította, mint az ellenségeit.
Sir Rufus most azt kérdezte:
– És arról már hallottak, hogy mi történik a kérőkkel
utána?
A másik kettő egymásra nézett, és a fejüket ingatták.
– Ahogy én sem. Azt rebesgetik, nem fogadja annak az
udvarlását, akivel még nem találkozott.
– Ez észszerű. – Sir Lambert a fényesre suvickolt
ónkancsóban megnézegette tükörképét, és félrebillentette
kalpagját. Sir Rufus így szólt:
– Talán az. De nem találok senkit, aki beszélt volna
bárkivel is, akit ő küldött el.
Lord Pertinax erre vállat vont.
 – Kétségkívül szégyenkezve kullogtak haza. Ugyan, miért
törődnénk velük?
– Azt reméltem, tanulhatok a hibáikból.
Lord Pertinax elvigyorodott.
– Ha várni akar, akkor majd visszajövök, és elmesélem,
amit csak tudok. De persze csak akkor, ha csalódnom kell.
Még ma délelőtt felkeresem a leányt.
– Magával tartok – közölte Sir Lambert.
Sir Rufus erre megvonta a vállát.
– Akkor menjünk együtt!

*****

Megérkeztek a házhoz, és a hallban kellett várakozniuk, ahol

rengeteg mindent megcsodálhattak. A falakon
vadászjeleneteket ábrázoló faliszőnyegek lógtak, a
mennyezetre tüzes felhőket festettek, a padló márványból
készült, és arany vonalak határolta labirintus volt rajta a
mintázat.
Kisvártatva egy fiú érkezett, akinek nyomában elhaladtak
a nagy lépcső mellett, és beléptek egy szobába. Körülnézve
némileg meglepődtek, mivel ez a szoba nem illett az eddig
látott pompához. Dísztelen volt és félhomályos, szürke
faberakással, és mindössze egy üres asztal meg pár durva
faragású zsámoly állt benne. A fényt az alacsony
kandallóban égő pislákoló tűz adta, ami mellett egy nő állt,
várva, hogy észrevegyék.
Meghajoltak felé.
– Hol van a hölgy? – kérdezte Lord Pertinax.
– Azért jöttünk, hogy megkérjük a kezét – mondta Sir
Lambert. Sir Rufus hallgatott, de rámosolygott a nőre. Az
kicsi volt és nem valami szép, ruhája durva és iszapszínű,
haját kontyba fogta össze.
 – Én fogok mesélni a hölgyről – érkezett a válasz. – Addig
üljenek le, és igyanak egy kis teát, míg hallgatják!
Töltött nekik, és maga is helyet foglalt. Egyik arcról a
másikra nézett, és ezt többször megismételte, míg beszélt.
– Gyerekként nagyon félénk voltam. Régebben attól is
megijedtem, és elszaladtam, ha egy macska csak rám nézett,
és nem bírtam megérinteni a régi gyertyák megolvadt
csonkjait, attól félve, hogy azok ismét életre lobbannak, és
megégetnek.
Lord Pertinax közbeszólt:
– De mi van a hölggyel?
– Igya a teáját, és hallani fog róla!
A férfi türelmetlenül mordult egyet, de tette, amire
kérték.
A nő folytatta:
– Nem a sötétségtől féltem, hanem az erős fénytől és a
hirtelen mozdulatoktól. Meg a zajoktól: a varjak károgásától,
a kutyák ugatásától, az emberek kiabálásától. – A tűzbe
nézett, úgy mesélt tovább: – Ahogy cseperedtem, úgy
kezdtem nagyobb biztonságban érezni magam. Kisétáltam a
kertbe, és a fűszálak nem vágtak meg. Kaptam egy pónit,
amin lovagolhattam, és mivel gyengéden bántam vele, ő is
türelmes volt hozzám. Keményen dolgoztam, hogy
megtanuljam a leckéimet, legyen az zene, nyelv vagy
számvetés, és a tanítóim elégedettek voltak velem.
Sir Rufus fészkelődni kezdett a székén, és hangosan
beszívta a levegőt. A nő azonban csak ránézett, ő pedig
inkább a teájából kortyolt egyet. Erre a nő így szólt:
– Felüdít az íze, nemde? Nem édes, ám tisztító a hatása.
Mindhárom férfi az ajkához emelte a csészét, a nő pedig
visszafordult a tűzhöz.
– Kezdtem megbízni a természetben és a tanulásban. De a
többi gyerek kicsúfolt vagy kinevetett a hátam mögött.
Egyszer egy fiú áttáncolt velem egy egész estét. Azt hittem,
kedvességből teszi, de később rájöttem, hogy elvesztett egy
fogadást, miszerint képes rávenni arra, hogy egyszerre
három szónál többet szóljak. Így amikor elég idős lettem,
hogy álmodozni kezdjek a szerelemről, jobban féltem, mint
bármikor előtte. Kénytelen voltam elviselni az udvarlást
vagyonom és atyám befolyása miatt, és nem tudtam,
hogyan különböztessem meg az igaz szerelmest a hamistól.
A férfiak homlokráncolva meredtek egymásra. A nő most
azt mondta:
– Soha nem tanultam meg, hogyan ítéljem meg az
embereket, de léteznek más módszerek is a helyes döntés
meghozatalára. Amikor nagyanyám meghalt, örököltem
tőle egy nyakláncot, egy gyöngyökkel és ametiszttel
berakott, aranylevelek alkotta hosszú láncot. Elvittem egy
boszorkányhoz, aki a hegyen élt, és a segítségét kértem.
A nő lehunyta a szemét.
– Hazudtam apámnak. Azt mondtam neki, vidéken élő
nénikémhez megyek látogatóba, de ehelyett a boszorkányt
kerestem fel. A szolgálóm halálra rémült, mikor beavattam a
tervembe, de jobban félt attól, hogy otthon maradjon, és
szembenézzen apámmal, mint hogy velem tartson. Elkísért
minket apám három fegyverese, és ők kerítettek egy vezetőt,
aki ismerte a hegyeket.
– Ez az út volt a legnehezebb, amit valaha is megtettem, és
azt sem tudtam, túlélem-e. Gyalog mentünk, és az összes
ösvény észrevehetetlennek tűnt a fekete sziklák között, míg
a göcsörtös fák mintha vad, éhes szempárokat rejtettek
volna, amelyek csak arra várnak, hogy meginogjunk.
Lord Pertinax elmerengve így szólt:
– Ennek a teának hegyi zamata van.
A nő kinyitotta a szemét.
 – Annál jobban oltja a szomját – felelte, és újratöltötte a
férfi csészéjét. – Az egyik éjjel, amikor egy üreges fa
menedékében húztuk meg magunkat, egy fehér farkas
érkezett, és ránk vigyorgott. Leült az ösvényre, és amikor
felvonyított, a társai feleltek neki lentről és fentről. A férfiak
arról vitatkoztak, hogy azonnal támadják-e meg a
farkasokat, mielőtt még az egész falka összegyűlik, vagy
várjanak, míg feljön a nap. Nekik voltak kardjaik, de a
szolgálóm és én csak apró késeket vittünk magunkkal. Nem
akartam, hogy a férfiak magunkra hagyjanak minket, de
nem is fekhettünk ott egész éjjel, úgy, hogy semmit nem
csinálunk, csak hallgatjuk a farkasvonyítást. Így hát
rázendítettünk a leghangosabb dalokra, amiket csak
ismertünk: harci dalokra és indulókra. És addig lengettük a
fegyvereinket a holdfényben, míg a farkasok el nem mentek.
Sir Rufus erre azt mondta:
– Akkor hát szüksége volt erre a teára, hogy így óvja meg
magát a kétségbeeséstől.
– Nem annyira, mint amennyire azóta van rá szükségem –
felelte a nő. – Olyan gyorsan haladtunk, ahogy csak tudtunk,
de az idő még gyorsabban téliesre fordult, ahogy feljebb
jutottunk. Egy nap láttunk egy hegyi nyulat, ami odafagyott
a talajhoz, ahol lekuporodott, magasan felettünk a
hegyoldalban. Észre sem vettük volna, ha nincs arany szeme
és piros füle, ami ide-oda csapkodott, ahogy próbált
kiszabadulni. Sok napja nem ettünk már akkor friss húst.
Mielőtt megállíthattam volna, apám emberei közül a
legfiatalabb így kiáltott fel:
„Ez a fazékba való!”, azzal már neki is iramodott a
kaptatónak, hogy megfogja a nyulat. A jószág felsírt, de
aztán mozdulatlanná dermedt, ahogy a férfi közeledett.
Amikor azonban kiszabadította a kövek közül az állatot, az
kirúgott a hátsó lábával. A legény elvesztette az egyensúlyát,
és lezuhant a mélybe, viszont a nyúl elszaladt.
Sir Lambert szólalt meg:
– Ennek a teának szomorú az íze.
– És még sok minden más is van benne. – A nő ismét
töltött neki. – Meglátja majd, hogy még mennyi ízt lel benne.
– A vezető értette a dolgát, és mi, többiek épségben elértük
a boszorkány barlangját. A banya darabosabb volt, mint azt
vártam: egy nagy, súlyos asszony, vastag nemezruhába
bugyolálva, sápadt arca kerek, akár a hold. Mintha félig
aludt volna, és nem akart beengedni minket.
– Túl későn érkeztetek – mondta. – Én ritkán teljesítek
kívánságokat, télen pedig soha.
– Könyörögtünk neki, de őt nem érdekelték az úton átélt
nehézségeink. Csak amikor meséltünk neki társunk
haláláról, akkor ébredt fel annyira, hogy megkérdezze, mi
történt a nyúllal. Megmondtuk neki, hogyan szaladt el, mire
azt felelte:
– Ha bármi baja esett, ha csak a bajsza, mancsa vagy farka
megsérült, akkor balszerencse fog üldözni titeket. Itt
várjatok, amíg kiderítem, mi történt!
Kijött a hidegbe, mire vadállatok sereglettek köré:
szarvasok és hollók, kecskék és nyulak. Hallgatta bőgésüket
és rikoltásukat, aztán ránk nézett, majd felnevetett, és így
szólt:
– A nővérem nyula életben van, de ha ti nem vagytok,
elpusztulhatott volna a hidegben. Noha ártani akartatok
neki, vagyis az embered akart, eme jótett jutalmat érdemel,
még ha véletlenül is történt. A nyúl kedvéért meghallgatom,
miért jöttél, habár kétlem, hogy ennél többet is teszek.
A nő most először mosolyodott el.
– Nem hittem, hogy megvan bennem az ékesszólás,
amivel meghathatom, így olyan egyszerűen meséltem el,
milyen gond gyötör, ahogy csak tudtam, és megmutattam a
neki hozott ajándékomat. És az egyik vagy a másik, vagy
együtt mindkettő hatására meggondolta magát. És azt
mondta:
– Nem vagy te olyan ágrólszakadt, mint amilyennek
látszol. Jól választottad meg az ajándékodat: én azokat a
kincseket szeretem, amelyekben erő és a mesterség ismerete
lakozik, nem pedig az aranyrudakat vagy a csiszolatlan
drágaköveket. Ezt nem sokan értik. És igazad van. Túl sok nő
nem ismeri ki férje természetét, csak már a házasság után.
Majd én megtanítalak, hogyan végy rá egy férfit, hogy az
feltárja valódi énjét, mikor először találkozik veled.
A nő ismét a tűzbe meredt. És azt mondta:
– A boszorkánytól kaptam egy szárított levelekkel teli
zsákot, amit arról a bokorról szedett, ami csak az ő kertjében
nő, és elmondta, hogyan főzzek belőle teát. Amikor egy férfi
megissza a teát, ha a szíve és az elméje igaz, ember marad.
Ha nem, átváltozik azzá, ami a leginkább illik hozzá.
A nő ekkor ismét felnézett, de a szobában már egyetlen
ember sem volt, aki viszonozhatta volna a pillantását. Egy
borz, egy vizsla és egy róka forgatta a fejét ide-oda zavartan,
a nő pedig felnevetett, és kinyitotta az ajtót, hogy kizavarja
őket rajta.
 Elszántak szövetsége
Stan Nicholls

Az istenölő kirántotta pengéjét a haldokló mellkasából, és

hagyta, hadd hulljon a földre.
Újabb harcos rontott rá csatakiáltást harsogva. Megpördülve
nézett vele szembe. Kardjaik összecsattantak, kezük
beleremegett, és mindketten meginogtak. Csapást csapás után
váltottak, felváltva buktak le és perdültek félre, a rést keresve a
másik védelmén.
Ő látta meg először. Pengéje megvillant, mélyre vágott,
talált. A férfi vért hányva terült el.
De pihenésre nem volt idő.
Bezúzta egy rohamozó támadó koponyáját, kis híján levágta
egy másik karját, egy harmadiknak pedig a hasába mártotta a
pengét. Ezután egy tiszt következett, legalábbis a vérmocskos
zekéjét díszítő császári rangjelzés alapján. A férfi fürge volt, de
egy hajszállal lassabb a kelleténél, hogy elkerülje a szívét átjáró
döfést.
Egy apró, csodálatos pillanatig egyetlen ellenfele sem került
kardtávolságon belül, és egyfajta nyugalom honolt a káoszban.
Az istenölő csak most ébredt rá az elszenvedett sebekből áradó
lüktetésre, és tudta, hogy az őt borító vérből nem mindet
ellenségei ontották. Zihálva, erősen izzadva vette szemügyre a
környezetét.
 Hatvannégy emberrel indult. Istenölőkkel. Mostanra a felük
halott volt. A túlélők visszavonultak egy dombocska tetejére, és
elszántan verekedtek, miközben az ellenség számolatlanul
özönlött mindenfelől.
Maga az igazi csata mögöttük, a völgyben dühöngött, akár
holmi fortyogó, pokoli tusa. Amikor az ő egységét elvágták a
főerőktől, a völgyszáj akkor még viszonylagosnak tűnő
menedékébe vezette őket. Ami azonban illúziónak bizonyult. A
valóságot a végső ellenállás jelentette.
Az illékony nyugalom tovatűnt, ahogy ráébredt a körös-
körül csattogó acél és fájdalmas üvöltések zajára.
Az emberei összetömörültek, ahogy egyre hátráltak a
rohamok elől.
Rekedten rájuk kiáltott, hogy tartsák az állást.
Összezsúfolva, körülvéve nem remélhettek többet, minthogy
annyi ellenséget visznek magukkal, amennyit csak tudnak.
Az öldöklés folytatódott, és egyre hevesebb lett. A
csúcspontján több embere is a nevét kiáltotta, és az égre
mutogattak.
Árny vetült rájuk.
Aztán villanás, hőség és lángok következtek. Maga a föld is
meggyulladt. Az emberek égtek. A megperzselt hús émelyítő
bűze töltötte meg a levegőt.
Fájdalom hasított az istenölőbe, amit az égető hőség szült.
És elragadta a sötétség.

A rögtönzött tábor nagy volt, és rengeteg fáklya meg lámpás

világította meg. Vagy száz, különféle alakú és méretű sátrat
vertek fel, ott, ahol a szükség megkívánta, nem pedig
bármiféle elrendezést követve. A tábor peremén és benne is
zászlók lobogtak, rajtuk a körbe foglalt háromszög, zölden a
fehér háttér előtt. Világossá tették, hogy milyen célt szolgál
a hely, és hogy az semleges.
 Szekerek sorakoztak bebocsátására várva, rajtuk polgári
és katonai áldozatok. A járóképes sebesülteket oszlopokban
terelték, azok pedig hevenyészett mankókon ugrándoztak
vagy bekötött szemmel botorkáltak, kezüket az előttük
haladók vállára téve. A seregek sebesültjei az összecsapás
mindkét felének egyenruháit viselték.
Szürke köntösű férfiak és nők fogadták őket, ellátták a
kisebb sérüléseket, míg a legrosszabbakat adott sátrakba
irányították, ahol szigorúbb felügyelet alá kerültek. A
sürgés-forgást nyögések, kiáltások, időnként üvöltések
központozták.
Az egyik gyógyító ugyanolyan szürke köntösben, mint a
többiek, csendes céltudatossággal haladt át a táboron.
Talán harminc nyarat láthatott, szikár volt, fején
tintafekete hajcsomó. Az uralkodó szokással ellentétben
simára borotválta az arcát.
Megfigyelt, tanácsokat adott és parancsokat osztogatott.
Ahol kellett, segédkezett. Segített lefogni egy embert, míg
annak levágták a lábát, és csak karcos szesz enyhítette a
szörnyű fájdalmat. A férfi vágásokat varrt össze, sebeket
forrasztott egybe. Igyekezett megvigasztalni a haldoklókat,
és lecsukta a szemüket, mikor elragadta őket a halál.
– Deras mester! Deras mester!
Az egyik segédje szaladt felé. A férfi majd’ kétszer idősebb
volt a fiúnál.
– Mi az, Ismey?
– Yoreth Dunisten!
– Mi van vele?
– Itt van. Személyesen. A hadvezér itt van!
– Mintha nem lenne elég dolgunk. Mit akar?
– Látni akarja azt, aki itt a főnök.
– Miért?
– Nem várhatod el tőle, hogy elmondja nekem, mester.
 Deras felsóhajtott. Halálosan fáradt volt, és ahogy a
dolgok alakultak, el sem tudta képzelni, mikor lesz ideje
pihenni.
– Rendben, vezess oda!
Átvergődtek a felforduláson, és a tábor bejáratától nem
messze egy sátorhoz értek. Az előtt két őr állt,
egyenruhájukról látszott, hogy lyceriánok. Deras
elbocsátotta Ismey-t, és belépett.
Odabent a hadvezér egyedül várakozott. Élemedett korú
volt, bajusza fehérre vált, de még mindig szálegyenesen állt,
tekintete pedig, akár az acél.
– Te vagy itt a parancsnok? – vakkantotta.
– Igen, én vagyok az egyik felügyelő. – A férfi a sátorlap
felé intett a fejével. – Nem rajongok érte, hogy fegyveresek
vannak a táborban.
– Vannak, akik a halálomat akarják. Itt is számos ilyet
ápoltok.
– Nekik ugyanannyi joguk van itt lenni, mint az ön
embereinek. Ez semleges terület, ahogy az egyezmény is
megfogalmazza. Ha fél idejönni, akkor talán jobb lenne, ha
távol maradna.
Dunisten dühbe gurult.
– Ha a parancsnokságom alatt állnál, most
megkorbácsoltatnálak az ilyen beszédért.
– Milyen jó hát, hogy nem állok. Egész pontosan mit akar,
hadvezér?
A férfi láthatóan lenyelte a mérgét.
– Azt akarom, hogy gondoskodjanak az embereimről.
– Az Elszántak Szövetsége mindenkit gyógyít, akár ezt
követeli, akár nem. Ha azért jött ide, hogy emlékeztessen
minket, mi a feladatunk, akkor csak az idejét vesztegette.
– Nem érted. Sebesültjeink között vannak... különleges
sérülést szenvedettek.
 – Meglátja majd, hogy mennyire értjük a dolgunkat, ha
arról a sok módozatról van szó, ahogy az emberek
igyekeznek elpusztítani egymást.
– De ebben az esetben...
– Hadvezér, netán képzett gyógyító lenne? Mert ha nem,
akkor azt javaslom, bízza ránk az orvoslás tudományát.
– Biztosan te vagy itt a parancsnok?
– Elrángathatok egy másik felügyelőt a feladatától, aki
valószínűleg éppen az egyik emberét istápolja, de ő is
ugyanezt mondaná.
– Bizonyára ezt mondaná, tekintettel arra, hogy
köztudott, hova húz a Szövetség.
– Hova? A békéhez? Az összetörtek egybefoltozásához? A
méltó halál megadásához azoknál, akiket nem tudunk
meggyógyítani? Erre gondol, amikor arról beszél, hova
húzunk?
A hadvezér vett egy nagy levegőt.
– Nézd, én megértem, hogy nem különösebben rajongsz a
hadseregért. De ma egy csatát vívok, és annak kimenetele
még mindig bizonytalan. Nem akarom az estét újabb
ellenségeskedéssel zárni.
– Ahogy én sem. És rengeteg munka vár rám, míg
eltakarítom azt az összevisszaságot, amit ön és a császárság
előidéztek. Ezért, hacsak nincs valami más, vissza kell
térnem dolgozni.
Dunisten végigmérte a gyógyítót.
– Hogy hívnak?
– Deras Minshalnak.
A hadvezér meglepettnek tűnt.
– Minshalnak?
– Mi van vele?
– És lyceriai vagy?
– Történetesen igen.
 – Azt hittem, csak véletlen hasonlóság.
– Mivel? Kivel?
– A sors alaposan megtréfál minket ma éjjel, Deras
Minshal.
– Miről beszél?
Az egyik őr dugta be a fejét a sátorba.
– Már jönnek, uram.
Dunisten hadvezér elsöpört Deras mellett, és kiment. A
gyógyító követte.
Ekkor újabb szekerek sora érkezett lyceriai sebesültekkel.
A hadvezér intett a karavánnak, hogy álljon meg. Derasszal
együtt a legközelebbi szekérhez indult. Fél tucat
mozdulatlan alak hevert a kocsin, de nem volt elegendő fény
ahhoz, hogy ennél többet ki lehessen venni. A hadvezér
kurtán parancsot vakkantott, mire valaki hozott egy fáklyát.
A szekéren fekvő emberek csúnyán megégtek, de annyira,
hogy a húsuk is megfeketedett. Ruhájuk java elhamvadt, és a
maradék foszlányokban lógott.
Néhányan még vergődtek. Az egyikük felnyögött.
– Ők azonnali ellátásra szorulnak – közölte Deras.
A hadvezér bólintott, és intett, hogy a szekerek
továbbmehetnek.
– Nos, mit gondolsz, Minshal?
– Volt dolgunk égett sebekkel korábban is.
– Olyanokkal, mint ezek? Ilyen súlyosakkal? Ami ráadásul
ott keletkezett, ahol nem használták fegyverként a tüzet?
– Hogy a sebek miként keletkeznek, az nem a mi dolgunk.
Minket csak a sérülések meggyógyítása érdekel.
– Ezek az emberek egy elit osztag tagjai, már ami maradt
belőle. Értékesek. De van közöttük egy, akit különösen
szeretnék megmenteni. A legjobb közülük: a kapitányuk.
– Senki nem kap kiemelt kezelést.
 – Lehet, hogy másként gondolod, amikor meglátod, hogy
kiről beszéltem.
– Kiről? Eddig nem mondott semmit, csak rébuszokban
beszélt. Legyen már egyértelmű!
A hadvezér füle botját sem mozgatta.
– Őt már korábban behozták. Akik megégtek, azokat hova
viszik?
– Van egy különleges egységünk, ahol...
– Vezess oda!
– Mint mondtam, sok a dolgom. Kerítek valakit, aki
odakíséri.
– Én téged akarlak vezetőnek. Tégy a kedvemre! – tette
hozzá fagyosan.
– Nem engedem, hogy fegyveresek kószáljanak szanaszét
a táborban – intett Deras az őrök felé.
– Ők felfegyverezve maradnak. Ám engedményt téve a
szabályaidnak, elrejtjük a fegyvereinket.
– Ettől még semmivel sem lesznek kevésbé felfegyverezve,
hadvezér.
– Minél hamarabb befejezed a vitatkozást, annál
hamarabb visszatérhetsz a kötelességedhez. Szóval,
indulhatunk?
– Ez az egyezség megsértése.
– Ami alapjában véve is betarthatatlan, és ezt te is tudod.
– A Tanács elé fogom terjeszteni a dolgot.
– Sok szerencsét hozzá!
Deras egy pillanatig habozott, majd azt mondta:
– Menjünk!
Elindultak, kétoldalt a hadvezér éber őreivel.
Nagy volt a sürgés-forgás a jókora sátorban, ahol a
megégettek feküdtek. A hadvezér körülnézett, jól láthatóan
gondot okozott neki, hogy felismerje a sápadt, viharvert
arcokat. Végül felkiáltott, és előrebökött.
 A priccsen, amire mutatott, olyasvalaki feküdt, aki első
pillantásra ugyanúgy festett, mint a többiek. Egy Deras korú
nő ápolta. A casimariakra jellemző módon sápadt volt a
bőre, a haja szalmaszőke. A szeme kék, akár a nyári ég.
– Velda! – üdvözölte Deras.
A nő felpillantott, és halványan elmosolyodott.
– Deras!
– Hogy van? – kérdezte a hadvezér.
– Nem jól. – A nő finoman megérintette a beteg arcát egy
puha, balzsammal átitatott gyolccsal.
Deras a sebesültre meredt. Az éppen csak eszméletén volt,
de önkívületi állapotban, repedezett ajka hangtalan szavakat
formált.
A megfeketedett, megviselt arc valósággal hipnotizálta
Derast.
– Igazam volt, nemde? – érdeklődött a hadvezér.
A gyógyító lassan bólintott.
A férfi a fivére volt.

Az ezt követő napokban a háború áldozatai vég nélküli

áradatban érkeztek. Egy héttel később a csata kifulladt.
Mindkét fél győztesnek kiáltotta ki magát, és visszavonult
sebeit nyalogatni, hogy újra harcba szálljon. Az áldozatok
folyama előbb erecskévé szelídült, majd elapadt.
A háború továbbvonult, de sok sebesült bizonyult
túlságosan gyengének ahhoz, hogy elmenjen. Mint mindig, a
Szövetség maradt, és elengedték az ápoltakat, amikor
meggyógyultak, amikor pedig nem, a temetési máglyákra
kerültek.
Deras gondoskodott róla, hogy a lehető legkevesebbet
tegye fivéréért, Goranért. A miértet firtatókat elriasztotta.
Velda azonban folyamatosan tájékoztatta, és beszámolt az
egyre biztatóbb felépülésről. E tekintetben Goras
szerencsésebb volt, mint számos bajtársa. Hamarosan eljön
a pillanat, amikor teljesen magához tér, és képes lesz
beszélni.
Sokan nem értették, hogy Deras miért habozik a
testvérével foglalkozni, főleg a segédje, az ifjú Ismey Cleam,
akinek kíváncsisága a legtöbbször állandó táplálékot kívánt.
Majd egy hónappal a csata befejezése után a Szövetség
tábora kezdett kiürülni. Csak a súlyosabb eseteket, mint
Goran Minshalt kezelték még mindig. És Velda Piran volt a
gyógyító, aki a legállhatatosabban ápolta.
Egyik éjjel, egy hosszú, fárasztó virrasztás után Ismey ült
le Velda mellé a gyógyítók ebédlőjében.
– Hogy van az ápoltad? – kérdezte.
A nő letette a kupáját.
– Melyik?
– Deras mester fivére.
Velda elmosolyodott.
– Goran elképesztően gyorsan gyógyul.
– Mókás, hogy egyesek megússzák, mások meg nem, még
akkor is, ha kevésbé iszonyatosak a sebeik.
– Ez az egyén akaratától függ. Egyesek igazi, izzó
szenvedéllyel élnek. Goran is ilyen.
Ismey összeszedte a bátorságát, hogy megkérdezze, amit
igazából tudni akart.
– Miért kerüli őt Deras mester? Majdnem leharapta a
fejemet, amikor megkérdeztem.
– Ez fájó pont Derasnak.
– Azt hinné az ember, hogy mivel ő a fivére, meg minden,
szeretne eltölteni mellette egy kis időt, megtudni, mi újság,
meg ilyesmi.
– Ismey, te még fiatal vagy – vigyorodott el a nő. – Ne vágj
ilyen sértődött arcot, nem akarok ezzel semmit mondani. De
vajon mennyit tudsz te Lyceriáról?
 – Tudom, mit szoktak mondani Lyceriáról. Nem mintha
bármi rosszat láttam volna annál a pár embernél, akivel a
Szövetségben találkoztam. És tudom, hogy igazából nincs
szülőföldjük.
– És ennek megvan az oka.
– Mindez réges-régen történt, nem?
– Te a császárság polgára vagy. Nem tanultál arról, hogy
mi történt?
– Arról az időszakról nem sokat tanítottak, csak annyit,
hogy gyűlölnünk kellene őket. Talán később került volna
szóba, ha maradok, hogy befejezzem a tanulmányaimat. De
gyógyító akartam lenni, ezért léptem be a Szövetségbe.
– Hogy vélekedtek erről a szüleid?
– Árva vagyok.
– Ó, sajnálom! Ezt nem tudtam.
– Higgy nekem, még a Szövetség szemináriuma is jobb
volt, mint egy eagamari lelencház. A szeminárium pedig
csak a gyógyítással foglalkozott, a történelemmel nem.
– Nálunk ez kissé másként zajlott, talán mert Casimar
közvetlen szomszéda az egykori Lyceriának. Mondhatjuk,
hogy népem az első sorban foglalt helyet.
– És mi történt?
Velda belekortyolt a vízbe.
– Lyceria, a régi király, Ezüstkövi Eynoss idején vitába
keveredett a szomszédos Chessolmmal. Nem tudom
biztosan, emlékszik-e még rá bárki, hogy miért.
Mindenesetre Chessolm egy városállam volt, Lyceria pedig
ostrom alá vette. Ami veszélyes lépésnek számított, mert a
császárságot egyezmény kötelezte Chessolm védelmére. A
paktum azért köttetett, mert Ranald Amentinusnak az volt a
székhelye.
– Róla hallottam már.
 – Igen, kellett is, hogy hallj. Ő egy szent ember, akit sokan
messiásnak tartottak, a császárságban és azon kívül is.
Egyesek igazából istennek tekintették.
– És az volt?
A nő vállat vont.
– Ki tudja? Keringtek történetek csodákról, meg a többi.
De mint mondtad, ez réges-régen volt. A lényeg, hogy
rengetegen hittek benne.
– És a császárság betartotta az egyezséget?
– Igen, de Eagamar csak lassan gyűjtötte egybe erőit.
Chessolm búzamezői elárvultan álltak a város falain kívül,
és a lyceriánok többhetes ostromát követően kitört az
éhínség. És egyszer csak Amentinus meghalt. Hogy az
éhségtől, a kórtól, vagy ahogy egyesek mondták, egy
ostromló nyilától, azt senki sem tudta.
– El tudom képzelni, mit válaszolt erre a császárság.
– Nem tudod, Ismey. Ami következett, barbárabb volt
minden csatánál, amit remélhetőleg valaha is látni fogunk.
A császárság iszonyatosan keményen csapott le a
lyceriánokra, elűzte őket, és közben sokakat megölt. Amikor
Amentinus halálára fény derült, a lyceriánokat törvényen
kívülinek bélyegezték, az összes többi államnak
megtiltották, hogy befogadja őket. Magát Lyceriát a
császársághoz csatolták, és a határain belül maradt
polgárait, legyenek azok bármilyen öregek, fiatalok vagy
betegek, lemészárolták. Ami megmaradt a népből, az
szétszéledt. A lycerián egyet jelentett a törvényen kívülivel
és a bűnözővel. A mai napig is gyakran nevezik őket
istenölőknek.
– És ekkor tört ki a háború.
– Pontosabban a háborúk. Egy vége-hossza nincs, véres
tusakodás Eagamar és Lyceria leszármazottai között.
– De mi köze ennek Derashoz és Goranhoz?
 – A lyceriánok ezrei, akik túlélték a megtizedelést,
nemcsak testi valójukban léptek külön útra, hanem
eszméiket tekintve is. Egyesek elfogadták sorsukat, és más
vidékeken telepedtek le. Mások viszont kardot ragadtak,
hogy szent háborúban szerezzék vissza otthonukat.
Néhányan a harmónia útjára léptek, és megpróbáltak
változtatni a világon.
– A mesterem és a fivére más-más oldalra álltak.
– Pontosan. A harcos és a békeszerző ifjúkoruk óta más
véleményen voltak. Aztán egy vita szétválasztotta őket, és
évek óta nem látták egymást.
– Mindezt Deras mesélte el neked?
– Öö, nem. – A nő kissé mintha feszengeni látszott volna. –
Goran.
– Vagyis visszanyerte az öntudatát?
– Majdnem teljesen. Annyira mindenképp, hogy beszélni
akarjon a fivérével.
– És tényleg akar is? Vagy ugyanúgy érez, mint Deras?
– Azt mondanám, hogy óvatos. De nem ellenséges.
– Mit gondolsz, leülnek beszélgetni?
– Nem tudom, de remélem. Ám ha megteszik, van még
valami más is, amit Derasnak nem lesz könnyű elfogadnia.
– És mi az?
– Hogy Goran szerint mi ölte meg hajszál híján.
Újabb hét telt el. Goran megerősödött, Velda pedig egyre
kitartóbban győzködte Derast arról, hogy keresse fel.
A nő és a lycerián éppen az egyik raktárban ellenőrizték a
készleteket, amikor a szóváltás a tetőpontjára hágott.
– Nem értem, mi kár származna belőle – erősködött Velda.
– Ő vér a véredből, hús a húsodból. Meg kellene...
– Hagyd ezt, Velda! – Deras indokolatlanul nagy erővel
csapott le az egyik polcra egy csomag kötszert. – Nem
akarom őt látni, és erről ennyit.
 – Legalább azt mondd meg, miért!
– Összerúgtuk a port.
– Annyira, hogy nem tudod lenyelni a büszkeségedet?
– Ő le tudja? Goran volt az, aki eltépte a köteléket.
– Ő ezt nem így látja.
– Úgy fest, ti ketten... közel kerültetek egymáshoz. Ez
mindenkinek feltűnt.
– Mi van akkor, ha igen, és több mint közel? Mi köze ennek
hozzátok?
– Hogy teheted, Velda? Hiszen amit ő képvisel, ellentétes
mindazzal, amiben mi hiszünk.
– Ő csak azt teszi, amiről úgy érzi, hogy tennie kell.
– Aminek az eredménye azok a megtört testek, akiket
idehoznak összefoltozni. A fivérem egy gyilkos, Velda.
– Goran csak azt az igazságtalanságot akarja helyrehozni,
ami a népeddel történt. Te nem?
– De igen, csak a könyörület révén. Nem egy karddal.
– Vagyis más a módszeretek. És ez kell elválasszon titeket?
– Az ő módszere az öldöklés. Hogyan békélhetnénk meg?
– Ő úgy tekint magára, mint az igaz ügy harcosára.
– Nyilvánvalóan befolyásol téged.
– Nekem is megvan a kellő sütnivalóm, Deras.
– Mégis egy pillanat alatt rá tudott venni, hogy vágd sutba
az elveidet.
– Ezt hívják nyitott gondolkodásnak. És nem hagytam
cserben az értékeimet.
– Tényleg? Ismerem a fivéremet, tudom, milyen
meggyőző tud lenni.
– Jól van, elég! – fortyant fel a nő. – Te engem használsz,
ahelyett hogy Gorannal vitatkoznál, Deras. Ha neheztelsz rá,
akkor viselkedj felnőtt módjára, és ezt átkozottul neki
mondd el! Vagy nincs hozzá merszed?
 Deras az egész beszélgetés alatt a készletekkel babrált,
mintha a figyelemelterelés megóvhatta volna attól, amit a
nő mond. Most lecsapta a kezében tartott ládát.
Majd egyetlen szó nélkül sarkon fordult, és az ajtó felé
viharzott. Velda utána sietett, remélve, hogy a harag, mint
kiváltó erő, elvégezte azt, amire az értelem nem volt
elegendő.
A tábor sokkal kevésbé volt már zsúfolt, mint korábban,
és a sátor, ahol Gorant ápolták, szinte üresen állt, leszámítva
néhány szendergő alakot. Maga Goran éppen ült.
Deras először látta fivére arcát azóta, hogy behozták. Az a
benyomása támadt, mintha skarlátszínű festékkel kenték
volna be, amire aztán kékesfekete foltokat fröcsköltek, hogy
azok nagy véraláfutásokra emlékeztessenek. Természetes
színű, látható bőrfelület nem sok akadt. A férfi csupasz karja
hasonló állapotban volt.
Deras hozzászokott már a sérülésekhez és a
torzulásokhoz, de mikor testvérét ilyen állapotban látta, az
nagyobb hatással volt rá a vártnál, bármennyire el is
idegenedtek egymástól. Megtorpant, és érezte, hogy a
haragja lelohad.
– Üdv, Deras! – köszöntötte Goran.
A fivére megbiccentette a fejét.
– Goran.
– Magatokra hagylak titeket – szólalt meg Velda. Ő és
Goran bensőséges, gyengéd pillantást váltottak, majd a nő
távozott.
A harcos szinte közömbös mozdulattal mutatott rá arcára
sebhelyes karjával.
– Szép, nem?
Deras leült.
– Idővel egy része begyógyul majd.
– Egy része, igen. De a zöméhez hozzá kell majd szoknom.
 – Sajnálom.
– Miért kerültél?
– Aligha a legbarátibb viszonyban váltunk el. Úgy véltem,
az lesz a legjobb, ha távol maradok tőled.
– Még a velem történtek után is?
Deras hallgatott egy sort, mielőtt válaszolt.
– Nem mondom, hogy nemes cselekedet volt.
– Ne érts félre! Nem hibáztatlak. Én sem tudtam biztosan,
hogy látni akarlak-e.
– A múlt tehát téged is fogva tart.
– Akkor azt hittem, tévedsz. Még mindig ezt hiszem. És
felteszem, nem gondoltad meg magad azóta, tekintettel
arra, hogy itt vagy.
Deras megrázta a fejét.
– Még mindig ugyanaz a jó öreg Deras. Aki még mindig
meg akarja változtatni a világot.
– Te nem ezt teszed?
– Mindig szívesebben beszéltél, mint harcoltál, és egy
békés jövőről álmodsz.
– Erről a jövőről egy a véleményünk. Minket az odavezető
út választ el.
– Csak akkor következik el ez a jövő, amikor a népünk ott
áll majd Wyndell füstölgő romjai között, és a fattyú császár,
Phylimorn a lábunk előtt reszket.
– Hiába minden háborúd, a lyceriánok még Eagamar
határait is alig lépték át, nemhogy a fővárosig jutottak
volna. A viszálykodás lezárására lenne szükség, nem másra.
– Jobb esélyünk van céljaink elérésére fegyverrel, mint
jámbor szavakkal.
– Ugyanaz a jó öreg Goran. Makacs és túlságosan
kardpárti.
– Akkor talán mindketten bolondok vagyunk.
Csend telepedett rájuk.
 Deras törte meg:
– Sosem tudtuk rávenni a másikat, hogy gondolja meg
magát, Goran. És nem valószínű, hogy erre bármelyikünk is
képes lenne. Nem tehetnénk hát félre a nézeteltérésünket?
– Megpróbálhatjuk.
– Akkor beszéljünk nyíltan! Aggódom.
– Mi miatt?
– Velda miatt. Úgy fest, köztetek kialakult egyfajta
kötelék.
– Mondhatjuk.
– Nem szokatlan, hogy a beteg bizonyos érzelmeket kezd
táplálni a gyógyítója iránt, és...
– Azt hittem, félretesszük a nézeteltérésünket, nem pedig
újabbat teremtünk. Bármit is érzek Velda iránt, az több a
hálánál. És ennek semmi köze hozzád.
– Ő az alárendeltem, egyben a barátom. Nem akarom,
hogy bántódása essék.
– És mit teszel, ha bántódása esik? Kihívsz párbajra? –
Goran látta, hogy erre milyen képet vág a fivére. – Csak
tréfálok, Deras. Nem áll szándékomban bántani. Igen
szánalmas jutalom lenne azért, amiért ápolt, még ha
leszámítunk minden mást is.
– A szavadon foglak.
– Nem lesz rá szükség.
Deras úgy vélte, bölcs lenne témát váltani.
– Mi tette? Mi okozta ezt a sérülést?
– Mi az, ami a levegőből támad, és tüzet fúj?
– Ó, Goran, kérlek!
– Ez csak egy újabb példa rá, mennyire másként látjuk a
dolgokat.
– Ha úgy érted, hogy én az értelemben hiszek, te meg a
hiszékenyeknek kitalált mesékben, akkor igen, bizony ez így
van.
 – A közelünkben sehol sem volt tűz. Valami jött fentről, és
lángot okádott ránk. Mi más lehetett volna?
– Még ha létezik is ilyesmi, honnan jött volna, és miért
támadná meg az embereidet és téged?
– Eagamar irányította. A császárság ismeri a mágiát,
ahogy egykor mi is.
– Állítólag.
– Nos, akkor te milyen magyarázatod tudsz rá adni?
– Sarangela tűz volt, amit valószínűleg egy hajítógép lőtt
ki.
Goran jegesen felnevetett.
– Na, ez tényleg mítosz, ha ugyan létezett is valaha
ilyesmi.
– Miért kellene annak lennie? Hiszen ti is használtok tüzet
csatában, nem?
– De semmi olyasmit, mint a sarangela tűz, amiről az a hír
járja, hogy tízszer hevesebben ég az olajnál, és szívósan
megmarad mindenen, ami csak a közelben van, beleértve az
embert is.
– Én könnyebben elhiszem, hogy a császárság
gondolkodói kitalálták, hogyan javítsák fel az olajban rejlő
erőt, és miként alkossanak kitartóbb tüzet, mint hogy olyan
varázslatokat használnának, amivel mitikus lényeknek
parancsolnak.
– Én még sosem láttam, hogy sarangela tüzet használtak
volna azokban a csatákban, melyekben harcoltam. Te
gyógyítottál valaha is olyan embert, akit ez égetett meg?
– Csak téged és az embereidet.
– Nincs rá bizonyítékod. És ha ez az anyag ragadós, akkor
miért nem volt nyoma egyikünkön sem?
– A hőség elégette.
– Sosem veszel tudomást az igazságról, ugye?
– Én is pont ezt gondolom rólad.
 A beszélgetés folytatódott. Igyekeztek kerülni a
zátonyokat, átkormányozni közöttük újsütetű
fegyvernyugvásukat, de nem sok mindenben értettek egyet.
Végül Deras úgy határozott, a fivérének pihennie kell, és
otthagyta. Egymással tusakodó gondolatokkal a fejében
távozott.
Egyben eltűnődött, vajon Velda hogyan állhat össze egy
emberrel, aki hisz a sárkányokban.

A két fivér a következő hét majd minden napján beszélgetett

egymással. Találkozásaik már kevésbé voltak feszültek,
mintha csak megtanulták volna elkerülni a másik számára
kényes pontokat. A fontos kérdések dolgában a köztük
tátongó szakadék áthidalhatatlan maradt. Éberen figyelték a
másikat, elviselve egymást, időnként még derűsen
csevegniük is sikerült.
Ez a megszokott ritmus a nyolcadik nap hajnalán tört
meg.
Valaki nagy erővel kezdte rázni Derast.
– Mester! Deras mester! Ébredjen!
A férfi pislogva tért magához, és gyorsan felkelt. Ismey
volt ott, véres arccal.
– Mi az? Mi történt?
– Fosztogatók, mester. Ők... ők végeztek néhány
emberünkkel.
– Micsoda? Hol vannak? Megtámadtak minket?
– Már elmentek. És... magukkal vitték Veldát!
Az Ismey-re fröccsent vérről kiderült, hogy a betolakodók
által meggyilkolt három gyógyítótól származik. A fiút
helybenhagyták ugyan, de megúszta könnyebb sérülésekkel,
és nem nagyon tudott mást mondani a haramiákról, mint
hogy vagy tucatnyian lehettek sötét gúnyában.
 A tábor átkutatása során kiderült, hogy tényleg elmentek,
de Deras azért átfésültetett minden sátrat és raktárt.
Míg ez folyt, Goran kereste fel fivérét.
– Ez miattam történt – mondta.
– Tudom. – Azzal Deras a kezébe nyomott egy
pergamendarabot. – Ők hagyták itt.
Goran átfutotta a sietve odafirkantott macskakaparást.
– Szóval kicserélik Veldát értem, holnap délben a Wilburr-
hegyfoknál álló elhagyatott erődben. – Összegyűrte a cetlit,
és eldobta. – Miért nem kaptak el rögtön, az éjszaka?
– Biztosra veszem, ez volt a céljuk, de megzavarták őket,
mielőtt megtalálhattak volna. Gyanítom, hogy Velda
egyébként is másodlagosan célpont volt, akit azonnal
elkaptak, amint felfedezték őket. A sátra a tábor peremén
állt, így könnyű volt elragadni. Csak azt nem értem, honnan
tudták, hogy te kapcsolatban vagy vele.
– Nincs itt semmi titok. Valaki, akit itt ápoltatok a
császáriak közül, hírét vitte a dolognak. Mint magad
mondtad, mindenkinek feltűnt, hogy szoros a kapcsolatunk.
Ne vágj ilyen fájdalmas képet, fivérem! A Szövetségnek szóló
hála egy dolog, de az ügyükhöz való hűség ezt felülírja.
– Vagyis úgy véled, hogy ez a császárság műve volt, nem
egy haramiabandáé?
– Így kellett, hogy legyen. Rengeteg kárt okoztam már
nekik, és szeretnék, hogy megfizessek érte. Gyanítom, hogy
egy szép kis nyilvános kivégzést forgatnak a fejükben.
– Rá kell venned Dunisten hadvezért, hogy rohanja le a
helyet.
– Veldát biztosan megölik, ha ezt tesszük. És ezt nem
bírnám elviselni.
Olyan meggyőződéssel beszélt, hogy eloszlatott minden
kétséget, amit Deras eddig fivére, Velda iránt táplált
érzéseiről gondolt.
 – Akkor hát mi lesz?
– Természetesen odamegyek.
– Hogy feladd magad? Úgy, hogy nincs rá biztosíték,
miszerint el fogják engedni Veldát?
– Nem annyira arra gondoltam, hogy feladom magam,
mint inkább arra, hogy kihozom őt onnan.
– Hogyan?
– Kitalálok valamit.
– Veled megyek.
– Most tréfálsz.
– Úgy nézek ki, mint aki igen?
– Tisztelettel mondom, Deras, de ehhez nincs szükségem
egy békéltetőre.
– Törődsz Veldával, akárcsak én. Bármit megteszek, amit
csak tudok, hogy segítsek rajta. Emellett, lehet, hogy örülsz
majd, amiért van veled egy gyógyító.
– Most nincs időm vitázni. Gyere, ha muszáj, de ne légy láb
alatt! Most viszont gondolkodnom kell, egyben hívnom pár
szövetségest. A Wilburr-hegyfok nincs messze. Úgyhogy
holnap pirkadatkor indulunk.

Jóval hajnalhasadás előtt fent voltak, útra készen.

Deras Goran sátrába ment, ahol a fivére mutatni akart
neki valamit.
– Nézd meg ezt! – kérte.
Egy fekete bőrmaszkot tartott a kezében. Lyukakat vágtak
rajta a szemnek, a szájnak és az orrnak, és szegecsekkel volt
kiverve. Valami puha szövet adta a bélését.
– Megkértem az egyik női gyógyítót, hogy készítse el
nekem – magyarázta Goran. – Mint kiderült, nem csak a
sebek összevarrásához ért. És most hadd vegyem fel! –
Felöltötte a maszkot, és hátul összehúzta a szíjakat. – Mit
gondolsz?
 – Nos, kimondottan hatásos. Nem fáj a viselése?
– Csak egy kicsit. Majd megszokom.
– Nos, megvan a terved?
– Megvan, és te is benne vagy. De veszélyes. Nagyon
veszélyes. Hajlandó vagy vállalni a kockázatot?
– Hajlandó.
– Remek! De most már menjünk ki! Várok pár embert. Míg
várakozunk, elmondom a tervem.
Nemsokára húsznál is több lovas érkezett a tábor
bejáratához. Többségük férfi volt, de akadt három-négy nő
is. Mindnek íj lógott a hátán.
Egy vörös hajú, lángszakállú, óriás termetű férfi vezette
őket. Leszállt a lováról, és a harcosok kézfogásával üdvözölte
Gorant.
– Az istenekre, Goran – kiáltotta az óriás –, ez a maszk
sokat javít a szokásos komor képeden!
A harcos jókedvűen fogadta az ugratást.
– Azt hiszem, te is hasznát vennéd egynek, Gled.
Az óriás dörgő hangon nevetett.
– Ő a fivérem, Deras – folytatta Goran. – Deras, ő Gled
Brackenstall.
Brackenstall megszorította a gyógyító kezét, amitől Deras
úgy érezte, lehet, hogy eltörtek az ujjai.
– Ez itt pedig – intett nagy ívben a többiek felé Goran – az
íjászcsapata.
– Mind istenölő – tette hozzá Brackenstall fanyar
iróniával.
– Gled csapata önálló egység a lycerián seregben –
magyarázta Goran. – Ma egy kis különmunkát fognak
végezni velünk. Felteszem, nem vetted a fáradságot, hogy
tudasd a hadvezérrel a távozásod, Gled.
– Mi, íjászok, általában szeretjük a függetlenséget. Nem
láttam szükségét, hogy papírokkal bonyolítsuk a dolgot.
 – Hálás vagyok érte. És mind belementek ebbe?
– Tartozunk neked, Goran. Sokkal tartozunk. Mind
örülünk, hogy törleszthetünk valamicskét.
A lovas íjászok bólintottak, és egyetértően dörmögtek.
– Köszönet érte. Mellesleg pedig Deras is velünk jön.
– Magunkkal viszünk egy gyógyítót! Nem sértésnek
szántam, Deras.
– Nem vettem annak.
– Van egy tervem, Gled, és a fivérem is része – mondta
Goran, és a felkelő nap felé nézett. – De indulnunk kellene.
Útközben majd elmesélem.
– Minél hamarabb elkapjuk azokat az eagamari fattyakat,
annál jobb – felelte Brackenstall. – Úgyhogy induljunk!

A Wilburr-hegyfok nem messze emelkedett Megaka

határától, ami jelenleg éppen a császárság szövetségese volt,
noha ezek a szövetségek állandóan változtak. A vidékért
harcok folytak, ebből következően veszélyesnek számított,
és feltételezhették, hogy az emberrablók őrszemeket
állítottak az úton.
Ez utóbbiról kiderült, hogy tényleg így van, és az íjászok
bizonyították hasznukat.
Amikor már közel jártak céljukhoz, de még nem látszott az
erőd, beértek egy erdőbe. Az ezen keresztülfutó, elhanyagolt
út volt az egyetlen, közvetlenül a várhoz vezető csapás.
Mivel ez jó helynek tűnt egy rajtaütéshez, vagy legalább a
riasztáshoz, Gled Brackenstall gyalogosan előreküldött hat
íjászt. Legyezőszerűen haladtak a fák között mindkét
oldalon, míg a főcsapat az ösvényen maradt.
Ez a húzás bevált. Alig jártak félúton az erdőben, mikor
messze fent, a zöld lombkoronákban mozgolódás támadt.
Két ember zuhant le a magasból nyilakkal átlyuggatva. A
császáriak egyenruháját viselték.
 Ahogy feltűnt előttük az erdő széle, az eset
megismétlődött. Ezúttal azonban csak egyetlen ember
hullott le fentről a melléből és a hátából kiálló vesszőkkel.
Újabb őrszemeket már nem láttak.
Végül kiértek a fák közül, és egy rézsűn találták magukat,
ami az elhagyatott erődítményre nézett. Az egykori
félelmetes bástya réges-régen esett el egy mára majdnem
elfeledett csatában. Mostanra csak romhalmaz maradt
belőle, himlőhelyes falait benőtte a borostyán, és a tűz
megfeketedett nyomai látszódtak rajta. Csak egyetlen
tornya állt, és az is megdőlve.
Igyekeztek takarásban maradni, és meg is pillantottak egy
csapat embert, úgy húszat, akik az erdő egykori bejárata
előtt várakoztak.
Goran felnézett az égre. Átkozottul közel volt már a dél.
– Állítsd fel a csapatot, Gled! Deras, te készen állsz?
A fivére bólintott, mivel ez könnyebbnek tűnt számára,
mint a szavakat keresgélni.
– Akkor hát eljött az idő! És sok szerencsét
mindnyájunknak!
Az erdőnél állók pfujolni és gúnyolódni kezdtek, amikor
megpillantották a gyalogszerrel feléjük tartó magányos,
álarcos embert. Többen odarohantak, megragadták, és karját
hátracsavarva vitték vezérük színe elé.
Aki az őrmesteri rangot viselte, izmos volt, borostás, fogai
töredezettek.
– Nocsak, nocsak! – gúnyolódott. – Goran Minshal, végre!
Egyhavi zsoldomat tettem volna rá, hogy nem jelensz meg
itt egy nő kedvéért.
– Látni akarom.
A férfiak ránevettek.
 – Nem vagy olyan helyzetben, hogy bármit is követelj –
közölte az őrmester. – De rendben, láthatod őt, istenölő. –
Azzal intett.
Velda bukkant fel egy nagy, ledőlt kőfal mögül: egy
katona taszigálta előre. A kezét megkötözték, és rémültnek
látszott. Homlokát véraláfutás csúfította el, de egyébként
sértetlennek tűnt. A szerelmére meredt.
– Jól vagy? – kérdezte az.
Ez újabb gúnyos röhögéshullámot váltott ki.
Velda furcsa arcot vágott, és mintha mondani akart volna
valamit, de aztán csak bólintott.
– Valami különlegeset tartogatunk a számodra, amint
visszaviszünk Wyndellbe, Minshal – ígérte az őrmester. –
Addig végignézheted, ahogy a szajha meghal.
A Veldát fogva tartó férfi kést rántott, és a nő torkának
nyomta. A többiek harsányan nyerítettek.
Az őrmester felemelte a kezét.
– Várjatok csak, legények! – Közelebb lépett a fogolyhoz.
Bűzlött a lehelete. – Abból a maskarából nem látsz ki éppen a
legjobban, igaz, Minshal? Mellesleg pedig mind szeretnénk
egy pillantást vetni az elfuserált képedre. – Önelégülten
elvigyorodott, és a maszk kapcsai után nyúlt.
Az álarc lehullt.
– Mi a...
Velda felkiáltott.
– Deras!
Egy nyíl süvített elő, és fúrta át az őrmester karját, hegye
véresen bukkant elő. Az elhátrált, a döbbenettől és a
fájdalomtól felkiáltott.
A Velda torkának kést szegező ember nyilat kapott a
szemébe, és felbukott. A Derast őrző egyik katonát is
eltalálták. A másik otthagyta, és fedezéket keresve futni
kezdett, hogy aztán arccal előre essen el, amikor az egyik
vessző utat talált a hátába.
A nyilak úgy hullottak, mint az eső, mindenfelé célba
találva. Egy ember üvöltve zuhant ki a megdőlt torony
derekán az egyik ablakból.
Ekkor az íjászcsapat berontott, íjaikat immár kardra
cserélve. Brackenstall vezette őket, mellette Goran futott,
elcsúfított arcát mindenki tisztán láthatta.
Az acélon csattanó acél kakofóniája vette át az uralmat,
ahogy a két fél összecsapott.
– Megölni a nőt! – harsogta az őrmester. – Valaki ölje meg!
Az egyik embere Velda felé kezdett futni, pengével a
kézben. Kiszemelt áldozata hátát az erdő falának vetve állt,
megkötözött kezét hiába emelte maga elé, hogy védekezzen,
szeme tágra nyílt. Goran rémülten látta a helyzetet, de nem
tudott megszabadulni a vele harcoló ellenfeleitől. Mindenki
mást is lekötött a harc.
Deras kezdett el rohanni Velda felé, imádkozva, hogy
előbb érjen oda, mint jövendő gyilkosa. De a férfi volt ott
előbb, és a magasba emelte fegyverét. A gyógyító futás
közben meglátott egy elejtett kardot, felkapta, és azt maga
elé tartva rohant tovább. A leendő gyilkos félig már felé
fordult, mikor Deras odaért, és a kard a bordái közé siklott. A
fickó fennakadó szemmel, értetlen arccal rogyott a földre.
A gyógyító a kezében tartott véres kardra meredt, és
akkor sem tudta volna gyorsabban eldobni, ha akkor kerül ki
éppen a hámorból. Velda odaszökkent hozzá, és megragadta
a karját. A ledőlt fal tömbje felé vették az irányt, fedezéket
kerestek.
De a harc eddigre már majdnem véget ért. Testek hevertek
a földön, köztük néhány íjászé is, bár Deras
megkönnyebbült, mert azok inkább sebesültnek tűntek,
mintsem halottnak. Bajtársaik máris a segítségükre siettek.
 Goran térdre kényszerítette a nyüszítő őrmestert, kardját
a torkának szegezve.
– Ami pedig téged illet, te szarzsák...
– Ne! – kiáltott oda Deras. – Hagyd békén!
– Hogy mi?
– Kíméld meg!
– Azok után, amit művelt? És amit Veldával tenni akart?
– A kedvemért – esdekelt Deras. – Tekintettel arra, amit
épp az imént tettem, ha már másért nem – fűzte hozzá
csüggedten.
– Igaza van, Goran – szólt közbe Velda. – Én sem akarom,
hogy ez az ember meghaljon, a történtek dacára sem. A
Szövetség nem így intézi a dolgait.
– Engedd el! – nógatta Deras. – Elvisz egy üzenetet a
társainak. Elmondja, hogy Goran Minshal legyőzhetetlen.
Hogy a lyceriánok olyan erő, amivel számolni kell.
Goran tétovázott. Egy pillanatig úgy tűnt, képtelen
dönteni. Végül aztán elhúzta a kardját a másik torkától, és
belerúgott a férfiba, amitől az elterült a porban.
– Mi a pokol! Valószínűleg úgyis kivégzik ezt a disznót,
amiért kudarcot vallott.
Az őrmestert felkötözték az egyik lóra, és útnak
indították.
Velda és Goran megölelték egymást. A nő szeméből egy
könnycsepp csordult ki, a férfi igyekezett vigasztalni.
– Remegsz, fivérem – szólt oda később Goran.
– Megöltem egy embert. – Derast megrázta a felismerés.
– És én hálás vagyok érte.
– De megöltem egy embert – ismételte a gyógyító.
– Én pedig nem. Két csoda egy napon.
– Hogyan vehetek el egy életet, és hívhatom magam
gyógyítónak?
– Mi lett volna a másik lehetőség? Ha szavakkal csitítod el?
 – Az első alkalom mindig furcsa – vetette oda Brackenstall.
– Az első és az egyben az utolsó – felelte Deras.
Goran megszorította fivére karját.
– Nézd ezt másképp! Nézd úgy, hogy megmentetted
Veldát! Arról nem is szólva, hogy meggyőztél, kíméljem meg
valakinek az életét, pedig erre még sosem volt példa.
– Én is hálás vagyok érte – szólalt meg Velda. – Nem mi
döntöttünk így, de te mégis helyesen cselekedtél. – Azzal
csókot nyomott az arcára.
Goran szemügyre vette az öldöklés nyomait.
– És kellően elterelted a figyelmüket, hogy a mentés
sikeres legyen. Mi többet akarsz még, Deras?
– Végig ezen jár az eszem. Miért volt rám szükséged
egyáltalán?
– Te akartál részt venni a dologban, nem? Amúgy meg, ha
úgy döntenek, hogy azon nyomban megölnek engem, vagy
azt, akiről azt hiszik, hogy én vagyok, én még mindig élnék,
hogy leszámoljak velük.
– Most csak tréfálsz, igaz, Goran?
A fivére erre csak mosolygott.
– Sebesültjeink vannak. Lásd el őket, gyógyító! Na,
gyerünk!
Deras felocsúdott, és a földön fekvő íjászokhoz indult.
Velda vele tartott, hogy segítsen.

*****

Ahogy az erdőn lovagoltak át, Velda megszólalt:

– Tudtam, hogy te vagy az, Deras. A maszkban. Vagyis,
hogy nem Goran az. Még mielőtt megszólaltál volna, már
akkor tudtam.
– Hasonló a testfelépítésünk. Eléggé hajazunk is
egymásra. Akkor honnan tudtad?
 A másik elmosolyodott.
– Egy nő tudja az ilyesmit. Ha valaha is találsz valakit,
majd rájössz.
– Csak egy szent illene a fivéremhez – vetette közbe Goran.
– És meg is érdemel egyet.
– Hű! – kiáltott fel Brackenstall, mire az egész menetoszlop
megtorpant.
– Mi az? – kapott a kardja után Goran.
Az íjász felnézett.
Hatalmas árnyék suhant át a fák felett, egy pillanatra
eltakarva a napot. Olyan gyorsan, ahogy jött, el is tűnt.
Velda Derasra nézett.
– Ez meg mi lehetett?
A gyógyító hátán végigfutott a jeges borzongás.
– Azt hiszem, inkább nem szeretném tudni.
 A szerzőkről

Joe Abercrombie Lancasterben született 1974 utolsó

napján, ifjúkora jelentős részét képzelt világokban töltötte,
és úgy fejezte be tanulmányait, hogy az a jó ötlete támadt:
szórakoztató történeteket fog írni. Egy nagyvárosba
költözött, megtanult teát főzni, és végül vágó lett a
televízióban, ahol dokumentum-, rendezvény- és
koncertfilmeken dolgozott. De az éjszaka sötétjében még
mindig szórakoztató történeteket írt, és első műve, A penge
maga, 2006-ban jelent meg. Ma Bathban él feleségével, Lou-
val, és három gyermekükkel: Grace-szel, Eve-vel és
Teddyvel. És főállásban írja a szórakoztató történeteket.

James Barclay elsősorban író, de időnként ő Scott Barclay, a

színész. Tizenkét könyve jelent meg: hét a Raven-sorozatban,
kettő az The Ascendants of Estorea-ban, három pedig a saját
brandjének számító Elvesben. Írt két kisregényt is a PS
Kiadónak – a Light Stealert és a Vault of Deadset. Az írás és a
színészkedés mellett James zajos, de boldog életet él Clare-
rel, fiaikkal, Oscarral és Oliverrel, valamint Mollie-val, a
magyar vizslával.

Storm Constantine huszonnyolc könyvet adott ki a

regényirodalomban és más műfajokban, valamint jóval
több, mint ötven novellát. Az írónő művei az irodalmi
fantasy, a Science fiction és a dark fantasy műfajaiba
sorolhatók. Legismertebb alkotása a Wraeththu-trilógia.
Storm az Immanion Press független kiadó alapítója, amit
azért hozott létre, hogy elismert szerzők klasszikus műveit
éppúgy újra kiadják, ahogy újító jellegű, kezdő alkotók is
lehetőséget kaphassanak. Közép-Angliában él férjével,
Jimmel és öt macskájukkal.

Jonathan Green a spekulatív regényirodalomban alkot, több

mint ötven könyv fűződik a nevéhez. Írt már mindent a
Harcos Képzelet játékkönyvektől a Ki vagy, Doki? (Doctor
Who) regényekig, ezek közül sok jelent meg a Black
Librarynél, valamint ezernyi novellája van. Egyben ő az
Abaddon Booksnál megjelenő steampunk sorozat, a Pax
Britannica egyik szerzője is. Ha többet akar tudni aktuális
projektjeiről, keresse fel honlapját:
www.jonathangreenauthor.com.

Tanith Lee 1947-ban született, és már majdnem nyolcéves

volt, mikor megtanult olvasni, majd kilencévesen kezdett
írni. Amióta 1974-ben főállású írónő lett, mintegy száz
könyvet, közel háromszáz novellát, négy rádiójátékot írt,
valamint a Blake’s 7 két epizódját. Novellagyűjteménye, a
Colder, Greyer Stones (Newcon Press) a 2013-as brightoni
World Fantasyconon jelent meg, ahol Tanithot életműdíjjal
tüntették ki. Tanith a sussexi Wealdben élt férjével, az
író/festő John Kaiine-nel, egy könyvekkel, színes
üvegablakokkal, növényekkel és macskaszőrrel teli házban
2015-ben bekövetkezett haláláig.

Juliet E. McKennát mindig is lenyűgözték más világok és

más emberek, a mítoszok és a történelem. Első fantasy
regénye, a Veszélyes játszma 1999-ben jelent meg, az
Einarinn első legendája sorozatban. 2012-ben tizenötödik
regényével, a Defiant Peaksszel zárta le a Hadrumal Crisis-
trilógiát, ír különféle novellákat is, valamint recenziókat
netes és nyomtatott magazinoknak. Oxfordshire-ben él,
igazodva férjéhez, kamaszkorú fiaihoz és macskájához, ami
fordítva is igaz.

Anne Nicholls eleinte Anne Gay néven adta ki műveit,

köztük a nagy sikerű Mindsail és The Brooch of Azure
Midnight regényeket. Novelláját, a „Roman Games”-t újra
kiadták a Year’s Best Fantasy antológiában.3 Anne jelenleg
elsősorban pszichoterápiával foglalkozik, leginkább
önsegítő írásairól és rádióműsorairól ismert, de
festményeivel is kezd teret hódítani.

Stan Nicholls több mint harminc könyv és mintegy ötven

novella szerzője, de valószínűleg leginkább Orcs-sorozatáról
ismert, amit világszerte több, mint egymillió példányban
adtak el. Hat éven át volt a Time Out sci-fi és fantasy
szemlézője, és újságcikkei mintegy hetven országos és
szakkiadványban jelentek meg. A David Gemmell-fantasy
díjak zsűrijének elnöke annak 2009-es létrehozása óta.

Gaie Sebold első regényében mutatkozott be a szex és a

háború egykori avatárja, a bordélytulajdonos, egyben a kötet
címszereplője, Babylon Steel (Solaris, 2012), a folytatás pedig
2013-ban jelent meg, Dangerous Gifts címmel. Írt novellákat
is, volt többféle munkája, és jelenleg a T Party Writers
írócsoport tagja. Jelenleg főállású írónő, megszállott kertész,
időnként pedig erdőkben rohangál, latexfegyverekkel
csépelve másokat. Többet tudhat meg róla honlapján:
http://gaiesebold.com/. A vele kapcsolatos legújabb
botrányokról és nyalánkságokról pedig a Scalentine-on
értesülhet: http://scalentine.gaiesebold.com/.
Jan Siegel több különböző műfajban alkotott több
különböző álnéven. Egyben költőnő, újságíró, szabadúszó
szerkesztő, időnként tanár, érdeklődése széles spektrumot
fog át. Míg egy írót lehet úgy definiálni, mint aki sok
mindenről tud egy keveset, Siegel bevallása szerint ő az, aki
pokolian sok mindenről tud nagyon keveset. Lévén idealista,
folyamatosan meglepődik azon, hogy a kitalált dolgoknál is
furcsább tényekre bukkan, és hogy léteznek olyan valóságos
emberek, akik bizarrabbak bármely könyv szereplőinél.

Adrian Tchaikovsky Lincolnshire-ben született,

Readingben tanult és képezte magát, jelenleg Leedsben él. A
Shadows of Apt fantasy sorozatról ismert, aminek első kötete
az Empire in Black and Gold, és jelenleg a tizedik kötetnél, a
Seal of the Wormnél jár. Hobbija a színpadi vívás és az asztali,
élő és online szerepjáték. További információkat találhat
honlapján: www.shadowsoftheapt.com.

Sandra Unerman Londonban él, és nyugdíjas

kormányjogász. Hosszú évek óta ír fantasyt, és novellái
megjelentek a Scheherazade és All Hallows magazinokban. A
Milford írói műhely tagja volt, és nemrégiben végzett a
Middlesex Egyetem mesterkurzusán Kreatív írás (fantasy és
science fiction) szakon. Jelenleg a London Clockhouse
írócsoport tagja.

Ian Whatesnek a közelmúltban jelent meg két

regénysorozata: a Noise könyvek (Solaris) és a City of
Hundred Rows-trilógia (Angry Robot). Emellett több mint
ötven kiadott novella fűződik a nevéhez. Munkásságát
méltatták több Years Best antológiában, és két novellája is
felkerült a BSFA-díjak, a brit Science fiction szövetség
díjainak szűkített listájára. Growing Pains címen kiadott
második novellagyűjteménye 2013 márciusában jelent meg
a PS Publishingnél. 2006-ban megalapította a NewCon
Presst, mintegy véletlenül. A „Visszatérés az ardeni
zúgókhoz” a negyedik eddig megjelent Fallen Hero története.

További információkat a Legendák létrejöttéről az alábbi

blogon talál:
http://www.ianwhates.co.uk/uncategorized/david-
gemmell-and-legends/.
A szerkesztővel készített interjú pedig a Fantasy Book Critic
honlapon olvasható:
http://fantasybookcritic.blogspot.hu/2013/08.
 Kiadja a Delta Vision Kft.
Felelős kiadó: Terenyei Róbert
Nyomtatta és kötötte a NestPress Kft.
Felelős vezető: Fekete Iván
Megjelent 2016-ban, Budapesten
24,5 ív terjedelemben
Jegyzetek
1
Eredeti címe: Krew elfów – a ford. megjegyzése
2
Arany János fordítása – a ford. megjegyzése
3
Ezt a kiadványt 1987 és 2008 között minden évben megjelentette a St. Martin’s Press, és mindig az
adott év legjobb írásai kerültek bele – a ford. megjegyzése