London, 1527.

Férjhez menni vagy szolgálni: Honor Larke

számára egyértelmű a választás. Mivel nem szeretne
engedelmes feleségként elfásulni az unalomtól, elhagyja
gyámja, a kiváló Morus Tamás otthonát, és őfelsége Aragóniai
Katalin királyné udvarhölgye lesz. Ám Honort felháborítja,
hogy úrnőjét egyre-másra megaláztatások érik. VIII. Henrik
Boleyn Annával mulatozik, és közben a válást sürgeti Rómánál-
ezért vállalja, hogy leveleket visz a királyné híveinek. Ezzel
kockázatos játékba kezd, de biztos benne, hogy jól játszik-
mígnem kiderül, hogy téved.

A király tettei ugyanis csupán egyetlen szemet jelentenek egy

szövevényes hálóban, amely egész Európára kiterjed, és a
legalacsonyabb rangú parasztoktól a leghatalmasabb
nemesekig mindenkit érint. Az intrikák és a veszélyek
áradatában sodródó udvarhölgy lassan megtud mindent a
büszkeségről, a szenvedélyről, a kapzsiságról és a király
lelkiismeretéről…
FORDÍTOTTA: MÓDOS MAGDOLNA
 BARBARA KYLE

Az udvarhölgy
A mű eredeti címe Barbara Kyle: The Queen’s Lady
(Kensington Publishing Corp., 2008)

Szerkesztette: Zsámboki Mária

Borítóterv: Sebatian Stachowski

Műszaki szerkesztő: Haiman Ágnes

Tördelés: Szmrecsányi Mária

Copyright © by Barbara Kyle, 2008

Hungarian translation © Módos Magdolna, 2009

Copyright © Gabo Kiadó

Felelős kiadó: Földes Tamás
Irodalmi vezető: Rózsa Judit

ISBN 978 963 689 313 2

 ELSŐ RÉSZ

Majális
1517. MÁJUS – 1522. JÚNIUS

1.

MAJÁLIS

Élete végéig megmaradt emlékezetében az az éjszaka, amikor

végignézte, hogyan hal meg két ember; az egyik békében, a másik
rettenetes körülmények között. Most azonban a hétéves,
kétségbeesett Honor Larke csupán annyit tudott, hogy egyedül
van májusnak ezen az első napján, amikor tombol körülötte a
világ. Egy kocsmaajtó árnyékába húzódva azért imádkozott, hogy
a fosztogatók ne lássák meg. A szemközti házat dúlták fel lobogó
fáklyáik fényénél. Honornak az volt az érzése, mintha egy
színdarab ördögei szabadultak volna el a színpadról, s a szeme
előtt villództak volna a pokol lángjai.
Csapdába került.
A Cheapside-ra nem mehetett vissza. Ott a londoni inasok
pusztítottak. Május elsejei szokásos vigasságuk dühöngésbe
csapott át, haragjuk a gazdag külföldiek, elsősorban a
lombardoknak nevezett itáliaiak ellen fordult. Honor szíve még
mindig a torkában dobogott azután, hogy átfurakodott a
cheapside-i csőcseléken, amely kővel hajigálta egy aranyműves
műhelyét, s odabent közben asszonyok sikoltoztak valami idegen
nyelven. Csakhogy tovább sem mehetett, mivel az éjszakai
kavarodást kihasználva néhány inas és a hozzájuk csatlakozott
tolvajok ezt a félreeső kis utcát fosztogatták.
Honorral szemben egy kereskedő háromemeletes háza
magasodott, amelynek ablakaiból az utcán álló cinkosaiknak
dobálták kifelé zsákmányukat a rablók. Piros és jádeszínű
szalagokként hullottak alá a selyemkelmék kibomló kötegei. A
macskakövekhez csapódó faládákból papírok és érmék szóródtak
szét. Tucatnyi tolvaj zsákokba tömködte a megkaparintott
tárgyakat. Egyikük, egy fogatlan öregember az utca közepén
kuporgott, és dünnyögve szedegette össze a szétszóródott
velencei ezüstkanalakat. Az egyik tolvaj fáklyát tartva sietett el
Honor rejtekhelye előtt, s a kislánynak hányingere támadt az égő
szurkos rongyok maró füstjétől.
– Will, kapd el! – kiáltott le valaki az egyik ablakból, és
kidobott egy drágakövekkel díszített ládikát. – Óvatosan! Az
árából egy püspök lotyójára is futja.
Fölötte, a felső emeleten diadalittas hang harsant.
– Találtam egyet!
A kidobált holmi közt turkálók felnéztek. Az oromzat alatt
megtermett fiatal inas állt a kitört ajtóban.
– Találtam egy lombardot! – kiáltotta. – Az asztalnál
írogatott! – Kihúzott a hajából egy lúdtollat, és meglengette, mint
egy trófeát. Aztán visszaugrott, s a nyílás kis ideig üresen
tátongott, csak a bent lobogó fáklya kísérteties fénye világította
meg. Ekkor hátulról odatuszkolt egy férfit. Fehér volt a haja, s
hosszú fekete köntöst viselt. Hátratett kézzel, mozdulatlanul,
szótlanul állt. A fiú megmarkolta a férfi haját, és hátrarántotta a
fejét, mire a férfi teste kissé oldalra rándult, s látni lehetett a
vörös zsinórt, amellyel összekötözték a csuklóit.
A nyitott szájjal, döbbenten felfelé meredő Honor a
kocsmaajtóhoz tapadt, a kilincs belenyomódott a vállába.
– Nem látom – elégedetlenkedett valaki az utcán.
A fiú előrelódította a férfit, aki kénytelen volt a párkányra
lépni, ahol bizonytalanul ingott.
– Nincsen kiöltözve – gúnyolódott az iménti elégedetlenkedő.
Hol vannak a lombard selymek meg ékszerek?
– No várj csak. – Azzal a fiú nyakláncokat tett túsza fejére, és
tarka sálakat tekert a nyakára. – Így la. Török lett belőle.
Odalent nevetés harsant. A fiú kuncogva még több
csecsebecsét szórt a férfira. Az ingujja beakadt a férfi nyakában
lógó egyik láncba. A fiú bosszúsan kiszabadította az inge ujját,
mire a férfi kicsit előrecsoszogott, hogy megőrizze az egyensúlyát.
A lába egy vaspántba ütközött, s ő lezuhant. Fekete köntöse
csapkodott körülötte. Teste nagy puffanással csapódott a
macskakövekhez. Mozdulatlanul hevert. Úgy telepedett a
bámészkodókra a csend, mintha egy leplet hajítottak volna a férfi
után, amely fodrozódva beburkolja őket.
A fogatlan öreg siránkozni kezdett.
– No, ezt jól megcsinálta. – Fényes kanalai csörömpöltek,
ahogy matatott közöttük. – Ez a fiú lógni fog, mindannyiunkat
előszednek a polgármester emberei.
– Elhallgass! – förmedt rá a fiú. – Ez csak egy istenverte
lombard.
– Ám bent lévő társaival együtt pillanatokon belül kijött az
utcára, és beállt a test köré gyűlt csoportba. – Vén bolond – szólt
a fiú. – Ha nyugton maradt volna… – Indulatosan belerúgott a
testbe.
Honor zihálva kapkodta a levegőt. A fiú meghallotta, és
megpördült. Hunyorogva fürkészte a kocsma homályos bejáratát.
Honor lassan lehúzódott, ruhájának háta meg-megakadt az ajtó
durva fáján. Hevesen dobogó szívvel kuporgott a sarokban.
A fiú intett egy fáklyás férfinak. Odalépkedtek a
kocsmaajtóhoz.
– No nézd csak – recsegte a fiú a válla fölött hátranézve. –
Egy kis kém. – Megmarkolta Honor csuklóját, és előrántotta a
kislányt.
– Honnan pottyantál ide, te törpe?
Honor ugyan reszketett, de dacosan állt. A fiú a hóna alá
nyúlt, felkapta, és hevesen megrázta.
– Beszélj! – förmedt rá. A szájából savanyú sör bűze áradt.
Újra megrázta a gyereket. – Angol vagy, vagy istenverte külföldi?
Honor nem tudta, mit válaszoljon. Nem értette, mi az a
külföldi. A fiú szorításától parázslottak a bordái.
– Kérem, uram, én csak Ralph-ot akarom hazavinni.
– És ki az ördög az a Ralph?
– Apám szolgája.
– Külföldi?
– Ugyan, hagyd már – szólt oda valaki a test mellől, és
indulni készült.
Valaki más így szólt:
– Gilbynek igaza van. Mindjárt itt lesznek a polgármester
emberei. Én is megyek.
A fiú letette Honort, de olyan durván, hogy a kislány
megtántorodott, és majdnem elesett. A férfiak és a fiúk szó nélkül
összeszedték zsákmányukat, s kisebb szemétkupacokat maguk
mögött hagyva eltűntek a kis utcákban. Fáklyáik fénye lassan
beleveszett a sötétbe. A távoli kiáltozás és üvegcsörömpölés
elmosódó hangjai végigsiklottak a háztetőkön, majd
szertefoszlottak a levegőben Honor és a macskaköveken heverő
test fölött. A kislány az utca túloldalán heverő testet nézte. Az
fekete dombként emelkedett a szétszórt tárgyak között.
 Nyögés hallatszott. Honor ereiben megfagyott a vér. A hang a
test felől érkezett.
– Per favore… qualaino… O! Per pietà!
Honor dermedten állt. Félt, nem tudta, mit tegyen.
Kaparászást hallott. Egy kutya szaglászott a hulladék között.
Amikor a testhez ért, körüljárta.
A férfi nem mozdult.
– Va! Va via! – zihálta.
A kutya minden bizonnyal megérezte tehetetlenségét. Orrát a
köntös nyitott nyakába nyomta.
– Per pietà-à-à!
Honor habozás nélkül kiugrott az ajtóból. Felkapott egy
ónkupát, és odahajította. A kutya hátsó lábát találta el. Az állat
vakkantott egyet. Honor odadobott egy tálat is. A kutya erre
megfordult, és elfutott.
– Ki van ott? – kiáltott fel a férfi.
Honor óvatosan közelebb ment, majd megállt mellette. A
hold előúszott a felhők mögül, és hideg fehér fénnyel árasztotta el
az utcát. Honor most már jól látta a férfit. Összekötözött kézzel a
hátán feküdt. Nyakára élénk színű sálak és nyakláncok
tekeredtek. Nem mozdult. Szeme becsukva. Abbamaradt a
nyögdécselés. Meghalt? – tűnődött Honor.
A férfi szeme hirtelen kinyílt. A férfi és a gyermek egy
pillanatig egymásra meredt.
– Köszönöm – suttogta a férfi. – A kutya… – Köhécselni
kezdett.
– Fáj valami? – kérdezte Honor.
A férfi ajka mosolyra rándult.
– Nem fáj. Eltört a gerincem. Nem érzek semmit… –
Elhalkult a hangja. – Muoio. Meghalok…
Ha meghal, gondolta a kislány, akkor hogyan mosolyoghat?
Ekkor eszébe jutott, mit kell tennie.
– Uram, hívok egy papot.
 – Ne! Nem kell!
A heves tiltakozás meglepte Honort. Nem szerette volna
megtagadni a kérést, de mindenki tudja, hogy Isten egyetlen
lelket sem enged be a mennyországba, ha azt be nem vallott
bűnök terhelik.
– Uram – szólt a férfi tudatlanságán csodálkozva –, meg kell
gyónnia a bűneit. – Nem akarta, hogy ez az ember örök időkre a
pokol tüzében égjen.
– Nem – ismételte a férfi immár erőtlen hangon. – Gyónás…
papok… imádságok… hasztalan…
Honor hátrahőkölt. Ez az ember Istent káromolja. Ezt még
egy gyerek is tudja. Észrevette, hogy vér buggyan ki a férfi szája
sarkából, és tintaként csöppen le a macskakőre. Lehet, hogy a
haldoklás vette el az eszét, gondolta a gyermek. Különben hogyan
mosolyoghatna így?
– Uram – szólalt meg halkan –, nem fél, hogy meghal?
Teljesen egyedül?
– Te segítettél – suttogta a férfi. – Amikor nem volt
mellettem senki, te idejöttél. Mitől félnék, ha itt van velem uno
angelo, egy angyal?
Honor megdermedt, mert lépteket hallott. A hold ismét a
felhők mögé bújt, és a kislány nem látott messzire, de férfiak
hangját hallotta, elmosódó szavakat.
A haldokló is meghallotta Őket. A teste görcsösen
összerándult.
– A… köpenyben – súgta rekedtén. – Piccolo angelo… vedd
el. – Vér folyt a szájából. – Vedd el! Siess!
Honor letérdelt, és benyúlt a köntös alá. Egy férfi tenyerénél
alig nagyobb vékony könyvet húzott elő.
– Én írtam – szólt a férfi, s a szemében mintha öröm csillant
volna. – Neked.
 – Nekem? – álmélkodott Honor, noha a férfi közlésének nem
volt értelme, hiszen nem is ismerték egymást.. Honor még csak
olvasni sem tud.
– De soha… soha ne mutasd meg papnak! – Köhögni kezdett.
Honor összerándult, ahogy meleg vér fröccsent a kezére. –
Érted? Papnak… soha!
– Titok? – suttogta Honor.
A férfi ajkán ismét mosoly játszott.
– Si, piccolo angelo. Titok…
Vér buggyant elő a szájából. A feje oldalra billent. Tágra nyílt
élettelen szeme a kislányra meredt. De Honor nem rémült meg. A
szörnyűségek ellenére ennek az embernek az élete békében ért
véget.
– Valahol itt… – hallatszott egy férfihang. Két sötét figura
lépett ki a feldúlt ház sarka mögül. Honor ruhaderekába rejtette a
könyvet, és összekuporodott. A test fölött kilesve figyelte a
férfiakat. A hulladékot ide-oda rúgva közeledtek.
– Biztos, hogy volt erszénye? – mormolta az egyik.
– Láttam a derékszíján – jelentette ki határozottan a másik. –
Amikor leesett.
– Akkor keresd meg, és vágd le róla. Aztán tűnjünk innen.
– No és a gyűrűk? Azokat is levágjam?
– A nyavalyás golyóit is levághatod, ha akarod, csak szerezd
meg az erszényt.
A második férfi végül megpillantotta a testet, és rámutatott.
– Ott van.
Mindketten meglódultak. A második férfi a testtől néhány
lépésnyire megtorpant, és kinyújtotta a karját, hogy a társát is
megállítsa. – Jézusom, ott az a lapító lány.
Tőrt húztak elő. Elindultak Honor felé.
A kislány futásra készen felpattant.
Hátulról erős kar fogta át a derekát, és felkapta. A kislány
kétrét görnyedve lógott a levegőben, csak elrablója cipőjének
sarkát látta. Az illető nagy léptekkel elindult az utcán, miközben a
combjához szorított kislány levegőért kapkodott. így rázkódott
egy ideig, amikor az őt cipelő ember befordult egy kis közbe, és
megállt. A gyerek felsőtestét megmarkolva maga elé emelte őt. A
rémülettől megvadult Honor becsukott szemmel felé ütött, de a
férfi könnyedén eltartotta magától.
– Mit művelsz? – kiáltott fel.
Honor kinyitotta a szemét.
– Ralph!
Hevesen átölelte a fiatal férfi nyakát, és arcát a borostás
archoz szorította. – Jaj, Ralph – tört ki kétségbeesetten –,
kirabolták a házakat! És kilökték a külföldi embert az ablakon, és
ő leesett, és mindene eltört! És a rablók meg akartak ölni, és…
– Csitt, kis úrnőm, most már itt vagyok. – Ralph egyik erős
kezét a kislány tarkójára tette, a másikkal pedig magához
szorította. – Most már nem eshet bajod. Csitt. – Gyors léptekkel
elindult.
Honor hozzásimult, boldogan szívta be a férfi bőr
mellényének ismerős illatát, és valóban biztonságban érezte
magát a két karja közt. A tizenkilenc éves Ralph Pepperton
majdnem két méter magas volt, és olyan erős, vaskos, mint egy
fatörzs. Honornak a dajkája, Margaret mesélte – nem kis
büszkeséggel –, hogy Ralph-ot még soha senki nem győzte le.
Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, amikor átugrott a
szomszédék kertjébe, hogy meglátogassa az egyik csinos
konyhalányt, nézeteltérése támadt két ottani legénnyel, és a két
ház szolgái pénzben fogadtak Ralph-ra. – Két lábon járó ökör –
mondta rá Honor apja aznap, és elégedetten söpörte be a maga
nyereményét.
Ralph a sötét kis utcán igyekezett a Cheapside széles útját
jelző fáklyák fénye felé.
– Micsoda éjszaka – dörmögte méltatlankodva, amint állati
ürülék és csontok között lépdelt. – Május elseje a vigasság napja,
úgy bizony, de most elszaladt a ló az inasokkal. Betörtek a
Newgate börtönbe, és szabadon engedték a rabokat. Most meg
már a Lo-bard Street házait gyújtogatják. Láttam, ahogy
néhányan felkergettek egy franciát a St. Mary harangtornyába,
mint egy patkányt, aztán levonszolták, és nekiestek.
Megállás nélkül beszélt, mintha a kislányt akarta volna
megnyugtatni, noha a hangja kemény volt az indulattól.
– Elfogadom, hogy az inasoknak van miért gyűlölni a
külföldieket, de édes Jézusom, ma éjjel aztán súlyos bűnöket
követtek el egyesek. De megfizetnek érte, olyan biztos, mint hogy
nagyböjtkor halat eszünk. De sose félj, kicsi úrnőm – mormolta
velem biztonságban vagy.
Honor minden erejével átölelte a fiatalembert, de amikor az
viszonzásul megszorította, felszisszent, mert még minden tagja
fájt az inas durva bánásmódjától. Ralph megállt. Egy ablak alatt,
amelyben gyertyafény pislákolt, eltartotta magától a kislányt, és
szemügyre vette piszkos arcát és kezét. Olyan nyersen, dühösen
rivallt a kislányra, mint még sosem.
– Mi az isten csudája ütött beléd, hogy elmentél otthonról? –
dörögte. – És éppen ezen az elátkozott éjszakán.
A kislány némán, dacosan lebiggyesztette a száját, mire Ralph
felemelte, mintha ki akarná rázni belőle a választ.
– Elég legyen, Ralph Pepperton! Engem nem rázol meg
többet! – Könnyek szöktek Honor szemébe. – Tegyél le!
A fiatalember gyengéden a karjára ültette a kislányt, de
arcvonásai nem enyhültek.
– Halljam. – Honor karba tett kézzel nézett rá.
– Miattad jöttem el otthonról! Nem tudom, miért vagy
mérges, amikor csak téged akartalak megmenteni.
– Engem akartál megmenteni? – mennydörgött Ralph.
– Igen. Ellsworth mester azt mondta, elevenen megnyúz, ha
rájön, hogy kimentél a házból. – Ellsworth volt Honor apjának
kamarása. A kislány látta, hogy az esti harangszó után botját
vészjóslóan a lábához ütögetve végigjárja a házat, hogy lássa,
melyik szolga hiányzik. – Borzasztó mérges volt. Én pedig
tudtam, hogy elmentél. Délután hallottam, hogy a konyhaajtóban
azt mondtad a pékinasnak, hogy a Parasztkocsma előtt
találkoztok.
– Azt akarod mondani, hogy kilopóztál az ágyadból, el az öreg
Margaret mellett, és elmentél a Parasztkocsmához… miattam?
– Igen. De eltévedtem. – Honor az ajkába harapott. Eszébe
jutottak a bolyongás rémületes órái, a csőcselék, a lángok és a
fehér hajú ember, aki lezuhant és meghalt. – Jaj, Ralph… – szólt
a kislány a könnyeivel küszködve –, csak azért, mert Ellsworth
mester a botjával…
Ralph haragos vonásai már megenyhültek, de a hangja
szigorú maradt. – Ügyelek én Ellsworth mesterre meg a botjára,
úrnőm. – Érdes kezébe fogta a kislány állót, és szélesen
elmosolyodott. – De kedves és bátor kicsi szív súgta, hogy ezt
tegyed.
Honor visszamosolygott rá. Nagyon szerette Ralph-ot.
– Most pedig – szólt a fiatalember ellépve a faltól –
visszaviszlek az ágyadba, mielőtt Margaret felébred a saját
horkolásától, és hűlt helyedet találja. – A fejét csóválva
füttyentett egyet. – Vagy inkább megmártalak előbb egy vödör
vízbe’, mer’ esküszöm, több rajtad a sár, mint a bőr.
A kislány követte szemével a fiatalember pillantását
Cheapside felé, ahonnan fényes fáklyafény világította be a
keskeny utcát. Kiáltozás is hallatszott.
Ralph visszanézett a válla fölött, aztán a homlokát ráncolva
elvetette azt az irányt.
– A kis utcákban hemzsegnek a zsiványok – mormolta. Újra
Cheapside felé pillantott, és összeszorította az állkapcsát. Egyik
kezével magához szorította Honort, a másikkal kihúzta a tőrét, és
elindult a fény felé. Ám mielőtt elérték volna a széles utcát,
belépett az árnyékok közé, és megállt. Honor megfordult, hogy
lássa, mi történik amott.
Két csoport állt egymással szemben, mint két kis hadsereg a
csatamezőn. Az egyik, úgy húsz inasból – tizennégy és húsz év
közötti fiatalemberekből – álló csapat nézett farkasszemet a
másikkal, a városi küldöttekkel. Az utca fölött, résnyire nyitott
spaletták mögött gyertyák, hálósipkák és riadt arcok tűntek fel.
A küldöttség három tagja – a finom bársonyruhák ellenére
jelentéktelennek tűnő három városatya – lóháton ült a dárdákat
markoló tucatnyi gyalogos katona mögött. A katonák előtt még
két tisztviselő ült lóháton: egy vértet viselő, ősz hajú
őrparancsnok, és egy középkorú, sötét hajú férfi fegyver nélkül,
egyszerű öltözékben. A parancsnok kardja és acél mellvértje a
tömeg fáklyái fölött csillogott.
– Még egyszer figyelmeztetlek benneteket – harsogott a
parancsnok a tömeg felé hogy megszegitek a törvényt.
– Vizelés harangszóra – ordított egy inas. – Ez nem törvény.
A parancsnok mérgesen bökött hüvelykujjával a mellette álló,
egyszerű öltözetű emberre.
– Nekem a seriff helyettese, Morus Tamás úr mondja meg,
mi a törvény, nem a csőcselék. Most pedig távozzatok! Vagy a
bitófán végzitek mindahányan.
A tömeg első sorában állt egy fiatalember, aki véres husángot
markolva a parancsnok ménjéhez lépett.
– És mi lesz a panaszunkkal? Mi lesz a külföldiekkel?
Százával élnek itt a gazemberek, még a morzsát is kilopják a
szánkból.
– Ügy van – kiáltott valaki a tömegből. – Az az átkozott
mantovai uzsorás tizenöt százalékos kamattal tette tönkre a
gazdámat.
– Pestist meg sorvadást terjesztenek a városban – kiáltott
vissza társai felé a mén mellett álló fiatalember. – Azt mondom,
gyújtsuk fel a házaikat!
 Az inasok tomboltak, fáklyáik imbolyogtak.
A parancsnok meglengette a kardját a fiatalember feje fölött.
Az acél suhogva hasította a levegőt.
– Részeg bitangok! – kiáltotta a parancsnok. – Takarodjatok
innen!
Ekkor Morus Tamás hangja hallatszott.
– Hóha! Hó! – Barna kancája oldalra táncolt. Morus
megrántotta a kantárt, az állat azonban, ügyet sem vetve rá, a
parancsnok és a fiatalember közé nyomult, szétválasztva őket.
– Bocsánat, parancsnok – kiáltott hátra Morus tehetetlenül a
válla fölött. – A lovam még nincs egészen betörve.
A kanca engedetlenül előreszökellt a két csoportosulás közötti
üres téren. Betört az inasok első soraiba, sokan hátratántorodva
engedtek neki utat.
– Hé, te ott! Jamie Oates! – kiáltott Morus. – Állítsd meg,
fiú!
Egy tizenöt éves szőke fiú előfutott a tömegből, és a ló
zablájánál megragadta a kantárt. Az állat nyomban lecsillapodott,
és megállt.
– Köszönöm, Jamie – mondta Morus szemlátomást
megkönnyebbülve. A fiú felmosolygott rá, és tisztelettudón
megérintette a sapkáját.
Morus leszállt a nyeregből, megfordult, és a vállát felvonva
ismét bocsánatot kért. Aztán az egyszeriben kezessé vált lovat a
két elképedt csoport szeme láttára egy vályúhoz vezette és
megitatta.
Honor az árnyékból, ahol Ralph karján ülve végignézte a
jelenetet, a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson.
Miközben a ló szürcsölve ivott, Jamie heherészve az elöljáró
felé bólintott.
– Morus uram, az a kanca a tekintetes urak elé fog vizelni.
Nyugtalan nevetés söpört végig az inasok tömegén. A
parancsnők, a katonák és á városatyák azonban fagyos csendben
álltak. Morus Tamás elnézőn mosolygott a fiúra, majd felállt a
vályú kávájára. így mindenki jól láthatta.
– Az ifjú Jamie Oates tudja, hogy nem lehet egy kancát
megakadályozni abban, hogy vizeljen, ha szükségét érzi –
kiáltotta jókedvűen. – Helyén az eszed, Jamie – folytatta jó
hangosan, hogy mindenki hallja. – Addison inasa vagy, ugye?
– Igen, uram. Addison mesteré. A legjobb kovács a Thames
Streeten – felelt a fiú dagadó kebellel.
More elmosolyodott.
– Jamie-re büszke lehet a mestere. Egy napon nagyszerű
kovács válik belőle. – Elhallgatott, Jamie pedig boldogan feszített
társai körében.
– És amikor eljön az a nap, Jamie – folytatta Morus
szívélyesen –, amikor majd neked is inasaid lesznek, mit kérsz
tőlük cserébe a gondoskodásért, amelyet tőled kapnak? A
szállásért és az ellátásért, egy nagyszerű mesterség
megtanításáért mi a megfelelő viszonzás? Hűséget és szorgalmat
vársz-e majd tőlük? Vagy hűtlenséget és zúgolódást?
A fiú arcáról leolvadt a mosoly.
A csőcselék hátsó soraiból azt kiáltotta valaki:
– Mit ér a mestersége, ha a külföldiek minden munkát
elvesznek?
– Úgy van – kiáltott valaki más. – A törvény emberei meg
hagyják, hogy megkopasszanak bennünket. – Az elégedetlenség
moraja hallatszott.
Morus türelmesen várt, majd felemelte a kezét, hogy csendre
intse őket.
– Jamie tudja, hogyan szolgáltatok én igazságot. A múlt
hónapban az én bíróságomhoz fordult a mestere, amikor egy
flamand olvasztár azt állította, hogy Addison nem fizette ki neki
egy szekérnyi vas árát. Jamie előttem tett tanúvallomást. Jamie,
mondd el mindenkinek, milyen ítéletet hoztam.
 Minden szem Jamie-re szegeződött, aki a főidet nézte
kitartóan, mintha egy elgurult pennyt keresne. Morus karba font
kézzel állt, szürke szemével a fiút fürkészte.
Jamie kelletlenül válaszolt, mint egy húzódozó diák.
– Morus mester az én mesteremnek adott igazat.
– És…? – biztatta Morus.
– És utasította a flamandot, hogy az útiköltségemet fizesse
meg a műhelynek.
– És…?
Jamie arca elvörösödött.
– És utasította, hogy… hogy fizessen nekem meg a
gazdámnak egy kupa sört az Aranykutyában.
Erre a vallomásra hahotázás harsant.
A kis utcában álló Ralph jókedvűen horkantott. Honor
addigra már felkapaszkodott a fiatalember vállára, ahonnan
jobban látott, és ő is nevetett, noha nem tudta pontosan, hogy mi
történt, annyit azonban megértett, hogy nyugodt hangjával és
szavaival Morus mester megnevettette a lázongókat, s a katonák
arcára is mosolyt csalt. Még az ádáz tekintetű parancsnok is
leeresztette a kardját.
– A jogász furfangja lecsillapította őket – kuncogott Ralph.
Elfintorodott, mert Honor a hajába markolva fészkelődni
kezdett, aztán a kislány himbálózó bokáját megfogva, széles
mosollyal azt súgta: – És ha a kancája tényleg nincs még jól
betörve, ahogy mondja, akkor én vagyok a buckinghami
hercegnő.
– Barátaim – kiáltott Morus hirtelen elkomolyodva. – Az
apostol szavai szerint engedelmességgel tartozunk
feljebbvalóinknak. És nem tévednék, ha azt mondanám, hogy
azzal, hogy ma este kezet emeltetek a külföldiekre, Istenre
emeltetek kezet, s ezzel halhatatlan lelketeket sodortátok
veszélybe.
Több inas keresztet vetett.
 – Itt a földön a királyra ruházta hivatalát az Isten –
magyarázta Morus. – A külföldiek a király kegyéből élnek
közöttünk. így hát, ha a külföldiek ellen lázadtok, a király ellen
lázadtok. Ha pedig a király ellen lázadtok – az égre mutatott mi
mást tesztek, mint Isten ellen lázadtok?
A súlyos kérdés után elhallgatott. Honor szeme előtt hirtelen
megjelent a fiatal Henrik király, ezen a néven a nyolcadik, amint
drágakövektől nehéz koronával a fején díszes oltár előtt térdel, és
kétségbeesetten imádkozik tévelygő alattvalóiért.
Ismét Morus szelíd, okos hangja hallatszott.
– Tegyük fel, hogy a király kegyesen megbocsát nektek a ma
éjszakai tetteitekért. Mondjuk, nem tesz többet, mint száműz
benneteket a királyságából.
Elhallgatott, hogy mindenki végiggondolhassa egy ilyen ítélet
borzalmát.
– Azt kérdezem tőletek: az általatok elkövetett törvényszegés
után vajon melyik ország nyújtana nektek menedéket?
Frankhon? Flandria? Spanyolország? – Felvonta a szemöldökét,
mintha választ válna szónoki kérdésére. – Tegyük fel, hogy
valahol mégis menedéket kapnátok. Gondolkodjatok! Anglián
kívül mindenhol külföldinek neveznének benneteket.
Sokan a homlokukat ráncolták gondterhelten az elképesztő
paradoxon hallatán.
– Szeretnétek-e olyan országban élni, ahol az emberek barbár
módon még a fedelet is megtagadnák tőletek? – A mondat végére
megemelkedett felháborodott hangja. – Olyan országban, ahol
kést tartanának a torkotokhoz, ahol elkergetnének benneteket,
mint a kutyát? – Honor kilesett Ralph feje mögül a megrettent
inasokra. Egyesek szégyenkezve, mások értetlenül az állukat
vakargatták, és egymásra pislogtak. A kislány ismét
elcsodálkozott a bámulatos változáson, amelyet Morus mester
vitt végbe közöttük.
 A véres husángot markoló fiatalember azonban hajthatatlan
maradt.
– Elég a szavakból! – kiáltotta. Felkapott egy nagy követ, és –
Isten verjen minden mocskos külföldit! – kiáltással elhajította. A
parancsnok homlokát találta el. A parancsnok a kantárt markolva
hátratántorodott a nyeregben, s a sebből szivárogni kezdett a vér.
Mindkét csoport megdermedt.
Az egyik ablakból egy nő sikoltása hallatszott.
– Nem ölitek meg a király embereit! – Azzal ő és a
szomszédai cipőket és csontokat kezdtek hajigálni az inasokra. A
parancsnok elkiáltotta magát: – Le velük! –, és katonái élén
támadásba lendült. Husángok csapkodtak, ajkak repedtek, orrok
törtek. Morus Tamás döbbenten lépett le a vályú pereméről, és
visszahúzódott.
Ralph újra átölelte Honort. Átvetette a vállán, mint egy köteg
kelmét, s az összecsapás lármás színhelyét megkerülve Cheapside
felé futott.

Mire Ralph belépett Christopher Larke városi házának

kapuján, Honor már elaludt a karjában. Ralph átsietett az
udvaron a konyha felé, s amikor a csaholó kutyákat csitította, a
kislány felneszelt. A konyhában függő lámpás alatt Ralph
megállt, hogy kifújja magát. Felemelte az arcát, hogy a szellő
lehűtse verítéktől csatakos haját és ingét.
Honornak összerándult az arca, mert fájdalmat érzett az
oldalában. Odanyúlt, és kitapintotta a ruhaderekába rejtett kis
könyv sarkát. Kihúzta a könyvet. A kék bőrfedelet aranyozott
levelek és szirmok díszítették. A bőrön megszáradt vércseppek
sötétlettek. Honor felnézett Ralph-ra.
– A külföldi adta ezt nekem – súgta.
A könyvet két apró rézkapocs zárta össze. Honor kipattintotta
őket. Legyezőszerűen szétnyíltak a halványsárga pergamenlapok,
majd megállapodtak a címlapnál. Honor pillantása az érthetetlen
betűk alatt látható képre siklott. A gyönyörűen festett virágnak
kígyózó zöld szára volt, és ovális, csipkés szélű levelei, s a virág
fejét négy, egymással érintkező szirom alkotta. A szirmok kéken
pompáztak, kéken, mint a ragyogó ég.
– Veronika – súgta Ralph mosolyogva a vadvirág láttán.
Honor végigrajzolta ujjával a cím elegáns betűit, mintha
érintéssel megfejthetné az értelmüket. Micsoda titkokat rejt egy
ilyen gyönyörű könyv? – tűnődött. „Papnak sose mutasd meg!" –
kötötte a lelkére a külföldi, s aztán mosolygott, pedig tudta, hogy
meg fog halni. Vajon a könyvben elrejtett titok miatt mosolygott?
Honor ismét a virágra pillantott, amely olyan üdének látszott,
mintha élne.
– Veronika – súgta a kislány, s a szirmok mintha bólintottak
volna, mintha megrezzentek volna a leheletétől. – Peppers –
szólt Honor váratlanul, és Ralph szemébe nézett megtanulok
olvasni.
A fiatalember a homlokát ráncolta.
– Az olvasás papoknak meg hivatalnokoknak való, nem
hölgyeknek, úrnőm. – Két ujja közé fogta Honor orrát, és színlelt
haraggal azt mondta: – És mi ez a „Peppers”, már megbocsáss?
Ezt a nevet csak anyád használhatta, nyugodjék békében. Az ilyen
kis vadócok, mint te, nem. – Honor izgett-mozgott, megpróbálta
kiszabadítani az orrát Ralph szorításából, és kuncogott, amikor a
fiatalember eljátszotta, hogy a kislány legyőzte, ezért szabadon
engedi.
Kicsapódott a konyhaajtó. Honor tömzsi dajkája, Margaret
jelent meg benne.
– Hát itt vagy! – A dajka zilált volt, a szeme fáradtságtól
piros. – Jaj, kis úrnőm, mindenütt kerestünk. Az édesapád!
Ledöntötte az izzadás.
A hangja elvékonyodott, érződött rajta a rettegés. A dajka
keresztet vetett. – Az ég legyen irgalmas hozzánk, Ralph, az úr
haldoklik!
 Honor apja gyötrődött az ágyában.
A kislány az elsötétített szoba ajtajában állt, egyik oldalán
Margaret, a másikon Ralph. Ralph szorosan fogta a kezét. A falak
mentén szolgák álltak. Némelyikük kötényt vagy kendőt tartott az
orra elé, hogy ne érezze az izzadás bűzét.
Honor hallott már az izzadós betegségről. Ebben halt meg két
nagybátyja is, akiken kívül nem volt más közeli rokona. Tavasszal
gyakran megjelent Londonban a betegség, és mindenki rettegett
a rendszerint nagyon gyorsan bekövetkező haláltól.
– Ebédnél még nevetés, vacsorára temetés – mormolták a
szolgálók. Ám ilyenkor mindig a más házakra lecsapó betegségről
beszéltek. Most azonban itt van a kór az ő otthonukban.
Apja arcát most idegennek látta Honor. Szőke haja sötét volt
a verítéktől. Orcáján piros folt izzott. Szeméből, amelyben Honor
csak akkor, látott könnyet, amikor az apja nagyot nevetett, most
valami fehér váladék csörgött. A beteg halkan nyöszörgőit.
Az ágy mellett egy pap állt, akit Honor addig sosem látott.
Szemlátomást erős fiatalember volt, ám mivel háttal állt neki, a
kislány nem látta az arcát. Mellette az asztalon egy szál gyertya
égett, félhold alakban megvilágította a fiatalember feje tetejét,
amely a papi tonzúra miatt kopaszra volt borotválva. Alatta
tincsekben hullott a fülére sötét haja. Kopott fekete
reverendájának szegélye sáros volt. Viseltes cipőjéről
lótrágyadarabok potyogtak a padlót borító gyékényre.
– Ez ki? – súgta Ralph Margaretnek.
– Bastwick atya a neve – súgta vissza a dajka. – A
nettlecombe-i pap új segédlelkésze. Koldusszegény, mint látja.
Váratlanul érkezett a sötétséggel – mesélte Margaret a kezeit
tördelve. – A temetési költség miatt járt az inunk nyakára.
Honor érezte Margaret hangjában a félelmet. Amikor az
anyja tíz hónappal korábban Somersetben, nettlecombe-i
birtokukon meghalt, az öreg plébános a hímzett szemfödelet
kérte, jogosan, temetkezési költségként. Honor bánattól
gondolkodni képtelen apja ezt megtagadta. A pap a szószékről
emelt kifogást döntése ellen. Honor apja azonban
megmakacsolta magát, s a hónapok során csak elmérgesedett a
helyzet.
Az ágy mellett álló fiatal pap dühösen így szólt:
– Hagyomány és törvény szerint tartozol a Szent Egyháznak.
Honor keze ökölbe szorult Ralph tenyerében.
Larke tekintete bizonytalanul vándorolt ide-oda.
– Atyám – mondta zihálva az… nem fontos. Csak… azt kérem,
hogy… meggyónhassak. Készítsen fel… a találkozásra… Istennel.
– Csodálom ezt az istenkáromló megátalkodottságát –
válaszolta a pap. – Az összeg magának csekélység. Az a zafírgyűrű
az ujján bőségesen elég lenne. Fizesse meg a temetési költséget.
Ezzel megválthatja a bűneit.
– Soha! – kiáltott fel Larke meglepő hevességgel. – Nem kell
több kapzsi pap. Mind keselyű. Ki innen! – A kifakadástól
kimerült ember feje oldalra hanyatlott a verítékes párnán.
– Soha? – kérdezte Bastwick acélkemény hangon. – A soha,
Larke uram, igen hosszú idő.
Olyan indulattal kapta fel a gyertyát, hogy a láng, mintha
megrettent volna, összehúzódott és megcsavarodott. A fiatal pap
a szoba közepére ment, ahol magasra emelte a gyertyát.
Megmarkolta a mellén lógó ezüstkeresztet. Átemelte a fején a
láncot, és feltartotta a keresztet is. Karjai V-t formálva meredtek
a feje fölé. A szolgálók lélegzetüket visszafojtva, rémülten nézték.
Felismerték a kiátkozás pózát.
– Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében – kezdte a pap
éneklő hanghordozással valamint Miasszonyunk, Mária, Isten
Anyja és a többi szűz és Szent Mihály és a többi angyalok, Szent
Péter és minden apostol, Szent István és minden mártír és a
mennyek minden szentje nevében kiátkozunk téged.
A szolgák térdre hullottak, és keresztet vetettek.
 – Megtagadjuk tőled a Szent Egyház és mindeme szentek
minden jó cselekedetét és imáját, s a pokol kínjaira kárhoztatunk.
– Ne! – ült fel hirtelen Larke.
– Megátkozunk téged a Római Anyaszentegyház nevében,
légy átkozott, amikor alszol, amikor ébren vagy, amikor jársz,
amikor állsz, amikor ülsz, amikor lovagolsz, légy átkozott, akár a
föld felett, akár a földben fekszel, ha beszélsz, ha sírsz, ha iszol,
légy átkozott erdőben, vízben, mezőben, városban.
– Ne! – Larke üggyel-bajjal lehúzta magáról a takarókat.
Lehuppant a padlóra. Nyöszörögve Bastwick felé mászott. Honor
megmozdult, hogy odamenjen hozzá, de Ralph visszatartotta.
Olyan erősen markolta a kislány kezét, hogy majdnem
összemorzsolta.
A Bastwick karjaiból formázott V betű egyik szárán a gyertya,
a másikon a kereszt csillogott.
– Sújtsa őt átokkal az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Sújtsátok őt
átokkal ti angyalok és arkangyalok és a mennyek mind a kilenc
rendje. Sújtsátok őt átokkal pátriárkák, próféták és apostolok,
Isten minden szent kővetője és ti, szent ártatlanok, mártírok,
hitvallók, szüzek, szerzetesek, kanonokok és papok. Ne vehessen
részt miséken és hajnali zsolozsmákon, sem más egyéb imákon a
megszentelt templomokban.
A padlón vergődő Larke nyögve Bastwick lábához ért.
– Ne! Könyörgök… – A zokogástól elfúlt a hangja.
– Osztozzon a pokol kínjaiban Júdással, aki elárulta a mi
Urunkat, Jézus Krisztust. És töröltessék ki neve örökre az élet
könyvéből. – Bastwick ledobta a gyertyát, amely így kialudt, majd
a kiátkozás végső aktusaként Larke mellé, a padlóra köpött –
Fiat. Fiat. Ámen.
Larke nyöszörögve kaparászta a pap reverendájának
szegélyét. Honor nem bírta tovább. Az apjához futott, rávetette
magát behajlított hátára, és átölelte a nyakát.
Larke felkapta a fejét.
 – A démonok! – sikoltotta lázálmában. – Megszálltak a
démonok! – Hátrafelé kapkodott, hogy megszabaduljon a gonosz
szellemek terhétől, s közben Honor a padlóra zuhant. A kislány
zihálva az apja szemébe nézett – a sárga, véreres, rémülettől
tébolyult szemekbe –, és tudta, hogy az apja nem ismeri meg.
Larke szívet tépő sikoltással, sírva megmarkolta Bastwick lábát.
Sírása görcsös zokogásba fordult. Fuldokolva levegőért
kapkodott. Ujjai a torkát kaparászták. Arca vörös lett a
vértolulástól. A borzalom némaságában kinyílt, majd
becsukódott a szája. Ujjai hirtelen megmerevedtek, és teste
élettelenül zuhant a padlóra.
Bastwick lenézett rá. Lehajolt, és felemelte az élettelen kezet.
Lehúzta a zafírgyűrűt, és mintha egy mindkét fél számára
megfelelő megállapodást pecsételne meg, így szólt a halotthoz:
– Ez az ékszer elegendő lesz, mint mondtam. – A markába
zárta a gyűrűt, megfordult, és elindult az ajtó felé.
Margaret Honorhoz futott, felkapta a kislányt, és a keblére
szorította. – Édes Jézusom, mi lesz most veled, kicsi úrnőm?
Bastwick megpördült.
– Ki ez a gyermek? – kérdezte szigorúan.
– Gazdánk egyetlen gyermeke, atyám – siránkozott Margaret.
– Mi lesz most vele?
Bastwick nem felelt. Úgy nézett Honorra, mintha most találta
volna meg, amit keresett. Honor visszanézett, egyenesen a
rezzenéstelen, ragyogó fekete szempárba.

Jerome Bastwick a zafírgyűrűt tanulmányozta az ujján, ügyet

sem vetve a kocsma reggeli hangjaira. Odakünn az utcák
szokatlanul csendesek voltak, az éjszakai lázongásnak véget
vetett Surrey grófja, aki a hajnali órákban bevezényelte katonáit a
városba. Bastwicket azonban nem érdekelte sem a kinti némaság,
sem az eseményeket tárgyaló vendégek benti mormolása.
Figyelmét a gyűrű kötötte le. Forgatta az ujján, bámulta
szépségét, ahogyan az ablakból beeső sápadt napsugár fényében
a bíbor különféle árnyalataiban pompáztak a drágakő csiszolt
lapjai.
Csaholó agárszuka trappolt el mellette. Bastwick a fejét
felemelve visszatért a valóságba. A padlástérben öten-hatan
szitkozódtak egy kakasviadal fölött; a padlót borító gyékény
undorítóan szivacsos volt a kiömlött sörtől és a köpetektől, s
bűzlött a rothadó haltól és a kutyák vizeletétől; az asztal
túloldalán pedig borostás állát kapargatta sercegve a körmével
Bastwick törött fogú társa.
Sir Guy Tyrell a marhahúsból és kenyérből álló reggeli
maradéka fölött vette fontolóra Bastwick iménti ajánlatát.
Veszélyes ajánlat, ám mindkettőjük számára ígéretes,
– Biztos, hogy nem fiú? – kérdezte Tyrell kétkedve. Fogta a
tőrét, amely az imént evőeszközként szolgált, és a hegyével egy
húscafatot piszkált ki csorba, sárga fogai közül. – Semmi utóbb
előkerülő örökös, aki mindent tönkretesz?
Bastwick magabiztosan rázta meg a fejét.
– Biztosíthatom, hogy a lány az egyetlen örökös.
– És tényleg meg tudja téveszteni azokat a nyamvadt
tintanyalókat a Gyámügyi Bíróságon? Össze tudja őket zavarni a
latin zagy-vaságaival? Meg az intézőket is? Kockázatos… – Tyrell
elhallgatott, arca elborult a bizalmatlanságtól, hiszen bizalmatlan
volt ezzel az eljárással szemben, amelyet műveletlen fejével fel
sem tudott fogni. Lehalkította a hangját, ám suttogásából is
fenyegetés áradt. – Ne felejtse el, hogy a király rászedéséről
beszél.
– Beszélünk – javította ki Bastwick erélyesen.
A figyelmeztetésre a harag lángrózsái gyúltak Tyrell arcán.
– Igen – vicsorgott –, jól tudom, mit vállalok ezzel az
ügylettel. Tudom, melyikünk lóg majd a király bitófáján, ha
elbukunk. Nem maga. Egy drágalátos papot mégsem
akaszthatnak fel, nem igaz? – Váratlan mozdulattal Bastwick
torkának szegezte a tőrét. Bastwicknek elállt a lélegzete.
– De itt és most esküszöm, csuhás – mondta Tyrell –, ha ezt
akárkinek akármikor kifecsegi, gondom lesz rá, hogy mielőtt
engem felkötnek, maga sírva rimánkodik egy ilyen békés halálért.
Bastwick nem veszítette el a hidegvérét. Alig huszonnégy
órája ismerte a pénzre éhes Tyrellt; az előző nap beszédbe
elegyedtek a Westminster egyik folyosóján. Együtt várakoztak a
nyüzsgő tömegben, amely azért gyűlt oda nap nap után, hogy a
pártfogás Wolsey bíboros asztaláról lehulló morzsáit
felszedegesse. Mindketten üres kézzel távoztak, és búcsút vettek
egymástól. Ismeretségük felszínes volt, Bastwick azonban büszke
volt gyors és jó emberismeretére. Amikor a terv megszületett a
fejében, biztosra vette, hogy a gyors pénzszerzés lehetőségének –
az örökösnő birtokai után a gyámot megillető jövedelemnek -
Tyrell nem tud ellenállni.
– Igaza van, uram, nagy kockázattal jár – számomra – a
hivatalnokokkal és a birtok intézőivel elrendezni a dolgot –
közölte Bastwick erélyesen. – Nélkülem nem megy semmire.
Tyrell pillantása megkeményedett. A pengét továbbra is
Bastwick torkának szegezte.
Bastwicknek a szeme sem rebbent. Farkasszemet nézett
Tyrellel.
– Ebből következik, uram – folytatta –, hogy szavatolnia kell
számomra az egyházi javadalmat.
Tyrellnek Nyugat-Anglia egyik földesuraként jogában állt
javadalmat juttatni egy papnak, Bastwick szíve már a gondolatra
is hevesebben vert, hiába fenyegette Tyrell a tőrrel.
Javadalomhoz jut! Bőséges tizedekkel és a javadalomhoz tartozó
földek bérleti díjával rendelkezik majd! Ennek a. töredékét sem
remélhette Nettlecombe fukar lelkészétől. Az öreg lelkész
fényűzően él és a püspökkel ebédel, míg ő, Bastwick segédlelkészi
alamizsnán tengődik. Többet érdemel ennél. Magában elátkozta
paraszti származását, amely miatt szolgasorba kényszerül. Ám
nem feledkezett meg arról sem, hogy az apát olyan ígéretesnek
látta őt, hogy a lehető legjobb iskolázást biztosította számára; az
egyház az egyetlen intézmény, amely többre tartja a tehetséget a
származásnál. A nagyhatalmú Wolsey bíboros vajon nem
egyszerű mészáros fiaként kezdte? A bíboros állítólag olyan
gazdag, hogy külföldről hozatott illatos növényekkel szóratja be
palotája padlóit napjában kétszer. A bíboros a királyság
kancellárja, Anglia második leghatalmasabb embere, a király
jobb keze.
– Jól van, csuhás – morogta Tyrell, és visszatette tőrét a
hüvelyébe. – A haszon megfelelő. Közös a kockázat.
Megegyeztünk.
Bastwick megkönnyebbült. Figyelme ismét az ujján csillogó
gyűrűre irányult. Igen; gondolta örvendezve, a tehetséges
embernek csupán akaraterőre van szüksége ahhoz, hogy
határozottan elinduljon a dicsőséghez vezető lépcsőn.

A Larke-ház lakói bánatosan jöttek-mentek az uruk halálát

követő napon. Honor Ralph-hoz simulva ült apja kiterített
holtteste mellett, és megpróbált figyelni Ellsworth mester hozzá
intézett szavaira, de zavarosnak találta az egészet. A mester
Honor apjának birtokairól beszélt, meg a Westminsterben
székelő Királyi Gyámügyi Bíróságról, az urakról, akik ott
hamarosan alkudoznak majd az ő gyámságának jogáért. A
kislány mindebből alig értett valamit. Ralph kezébe kapaszkodott
a néma hálószobában, amelyet átjárt a halál szaga.
Este, amikor Ralph-fal az udvaron átvágva a családi
kápolnába igyekezett, ahol a szolgák már összegyűltek a
vecsernyére, lovasok léptettek be a kapun. Honor felismerte az
élen lovagló Bastwick atyát. A pap rámutatott.
– Ott a lány – mondta.
 A mellette lévő, törött fogú lord utasította egyik emberét,
hogy fogja el Honort. A csatlós leszállt a lováról.
Honor Ralph mögé menekült. Védelmezője odaszólt Bast-
wicknek:
– Miről van szó, atyám?
– Engedd el őt. Ez itt Sir Guy Tyrell. Ezentúl ő lesz a lány
gyámja.
– Micsoda? Ilyen hamar döntött a Gyámügyi Bíróság?
– Kétségbe vonod a király ítéletét, ember? – kérdezte
Bastwick lesújtó pillantással.
– Dehogyis, atyám – felelte Ralph. – Már ha ez a király
ítélete.
– Nohát – fortyant fel a lord –, minden törvényes lesz, amint
feleségül adom a fiamhoz, nem igaz, csuhás?
A Ralph-hoz simuló Honornak megfeszültek az izmai. Ralph
hátralépett, s a kislányt is hátratolta. A papra nézett.
– És mit kap jutalmul ezért az átkozott vásárért, atyám?
Honor látta, hogy a pap fekete szeme haragosan villan Ralph-
ra.
– Terhemre van ennek a fickónak a szájalása – morgott
Tyrell. Intett a többi emberének. Azok leszálltak lovaikról, és
Ralph felé indultak.
Ralph küzdött, de négy emberrel nem bírt. Azok a karjait
hátracsavarva egykettőre térdre kényszerítették a vérző orrú
inast.
Honor nem adta még magát könnyen a csatlósnak.
Rúgkapált, harapott, segítségért kiabált. Bastwick alattomban
körbepillantott az udvaron. Leugrott a lováról, csizmája szárából
tőrt húzott elő, és odament Ralph-hoz. A hajánál fogva
hátrarántotta a fiatalember fejét, és a torkának szegezte a tőrt.
Ralph visszatartotta a lélegzetét.
– Csillapodj, te lány – förmedt Bastwick Honorra –,
különben ez lesz az utolsó lélegzete.
 Honor abbahagyta a küzdelmet. Némán előrelépett. A csatlós
felültette a herélt lóra, amelyet miatta hoztak.
– Elvihetnénk ezt a fickót is – szólt oda Bastwick Tyrellnek. –
Úgy látom, kötődnek egymáshoz, ami még hasznunkra válhat.
Tyrell helyeslőn bólintott. Míg emberei a heréit ló felé
lökdösték Ralph-ot, Tyrell fenyegető hangon így szólt hozzá:
– Nyugton maradj, különben levágom a lány egyik ujját.
A két fogoly, akaratlanul is egymás börtönőreként, ugyanazon
ló hátán hagyta el a Larke-ház udvarát. A kápolnából
kihallatszott a szolgálók éneke. Bent a házban pedig, a kislány
párnája alatt hevert a külföldi ember ajándéka, a kis könyv.
A társaság Newgate-nél haladt el a város falai mellett, ahol
kettesével akasztották az inasokat. Amint maguk mögött hagyták
Londont – és a király igazságszolgáltatását elérték a nagy nyugati
országutat.
 2.

T YRELL UDVARHÁZA

Honor tizenkettedik születésnapján egész nap esett. Az

udvarház lovagterme bűzlött a nyirkos gyapjútól és Sir Guy Tyrell
csatlósainak izzadtságától. Ez a felfegyverzett banda tartotta
rettegésben a környéket. Azzal töltötték az esős délutánt, hogy
lustán heverésztek és ittak néhány szolgálólány társaságában,
most pedig a vacsorára vártak.
Honor a sarokban ült. Unatkozva nézte, ahogy az ősi
lovagterem tetejének bezsaluzott nyílásán lecsöppennek az
esőcseppek. A súlyos pénzhiánnyal küszködő Tyrell képtelen volt
bármit is rendbe hozatni a sötét házon, amelyet apjától örökölt
évekkel korábban. Sisteregve hullottak az esőcseppek a nagy
kandalló tüzébe. A nyárs alatt elszenesedett régi csontok hevertek
szerteszét. A füst homályba borította a termet.
Lady Philippa Tyrell, Sir Guy felesége lépett a terembe. Egy
rongyba fújta állandóan csöpögő orrát. Elfoglalta helyét az
asztalfőn. A szolgálófiúk elkezdték behordani a vacsorát:
marhahússal, kenyérrel, fehérrépával megrakott tálakat és sörrel
teli kancsókat. A társaság zajosan letelepedett a főasztalhoz
illesztett kecskelábú asztalok mellé. Honor épp az egyik asztal
felé igyekezett, amikor megpillantotta a boltíves bejáraton belépő
Bastwick atyát. A lehető legmesszebbre ült le attól a széktől,
amelyre a pap le szokott telepedni Lady Tyrell mellé. Bastwick
rendszeresen megjelent az udvarházban, és gyakran, amikor Sir
Guy nem volt otthon, elfoglalta a lord ülőhelyét. Akkor reggel Sir
Guy Exeterbe indult ügyei intézésére. Honor két fatányért emelt
le a szolgálófiú tálcájáról, egyet magának, egyet Ralph-nak.
Szerzett még néhány szelet kenyeret, majd közelebb húzódott a
sörfőzőben dolgozó kedves szolgálóhoz, a dundi Maryhez, hogy
helyet szorítson Ralph-nak. A fiatalember még nem érkezett meg
a lovagterembe. Biztosan a konyhában van, gondolta Honor,
mókás történeteket mesél a cselédlányoknak.
Honor tudta, miért hízeleg Bastwick Lady Philippának, miért
próbál a kedvében járni. A lady unokatestvére főesperes
Exeterben. Lady Philippa közbenjárására Bastwick máris két
további egyházi javadalomhoz jutott. Honor azt is látta, mire
törekszik Bastwick. Ott csillogott a szemében, mint a kislány
apjának gyűrűjében az ékkő. Az a gyűrű mindig ott volt Bastwick
ujján. Úgy büszkélkedik vele, mint egy vadászzsákmánnyal,
gondolta Honor, ahogyan egy vadember viseli nyakában a
meggyilkolt ellenfele fogaiból fűzött láncot. Honor gyűlölte a
papot.
Elfordította pillantását Bastwickről, s akkor meglátta egy
másik ember arcát, akit éppúgy gyűlölt. A távoli asztalnál, a nagy
kandalló túloldalán ült ennek a lármás, bűzös udvarháznak az
örököse. Hugh Tyrell. A férje.
Maga Bastwick atya vezette az esküvői szertartást egy héttel
azután, hogy Tyreli elrabolta Honort. Hozzáadták a hétéves
kislányt a tizenegy éves Hugh-hoz. Honor hamarosan megértette,
hogy ittlétének ez volt az egyetlen oka. Hugh törvényesen
rendelkezik majd az ő minden vagyonával, amint elhálják a
házasságot. Honor azt is tudta, hogy ez mit jelent. Az udvarház
szolgálói, férfiak és nők együtt aludtak a nagyteremben, és nem
lehetett nem észrevenni a piszkos zugokban éjjel-nappal zajló
üzekedést.
Honor gyomra összeugrott, amikor a túlsó asztalnál ülő
Hugh-ra nézett. Az immár tizenhat éves pattanásos fiú üvöltözött
a szolgálókkal, kegyetlenül ostorozta lovait a vadászatok alatt, és
esténként olykor úgy lerészegedett, hogy mozdulni is alig tudott.
Most is, ahogy kiszopta egy bőrflaskából a bor utolsó cseppjeit,
közel járt már a teljes bódulathoz.
 Lassan befejeződött a vacsora. Ralph azonban még mindig
sehol. Honor azon tűnődött, hogy nem a tehénistállóba ment-e
azt a borzas hajú fejőlányt meglátogatni, aki félreérthetetlen
mosollyal nézett Ralph-ra, valahányszor a fiatalember elhaladt
mellette.
Honorra rátört a féltékenység, ám ekkor Lady Philippa a
szokástól eltérő módon felállt, és beszélni kezdett.
A hangja éppolyan vékony és elgyötört volt, mint az arca,
ezért a lakomázók nem csendesedtek el azonnal, hogy
meghallgassák. A távol ülő Honor a nagy zajban nem is hall otta a
lady első halk szavait. Ám amikor az asztalok mellől vigyorgó
arcok fordultak felé, döbbenten jött rá, hogy Lady Philippa róla
és Hugh-ról beszél.
– …fiunkat, hogy eleget tegyen az esküvőn tett fogadalmának.
Ez volt uram utasítása, mielőtt Exeterbe indult. „Váljon a lány
ma éjjel asszonnyá“, így parancsolta. Ezért hát, barátaim, igyunk
együtt…
Lady Philippa ünnepélyesen megemelte serlegét. így tett
Bastwick is. Aztán sorra mindenki. Ittak Hugh-ra és a feleségére.
Aztán mindenünnen pajzán szavak hallatszottak, és nevetés
harsam. Honor Hugh-ra nézett. A fiú vigyorgott, mint egy idióta,
és üveges szemét rámeresztette. A szája sarkában habos fehér
nyál buggyant elő. Honornak összeszorult a gyomra.
– Nem! – kiáltott fel. – Nem vagyok hajlandó!
A trágárkodás elhalkult. Lady Philippa ostobán meredt
Honorra.
– Hogy mondtad?
– Azt mondtam, nem. Nem vagyok hajlandó.
A jelenlévők úgy megdöbbentek, hogy csak egy erőtlen
gúnykacaj és egy obszcén mozdulat fogadta Honor bejelentését.
Ezek azonban még jobban bőszítették, mint az iménti harsány
kitörés.
Talpra ugrott.
 – Inkább átvágom a saját torkomat, de nem fekszem Hugh
Tyrell mellé!
Kiáltása végigvisszhangzott a tágas lovagtermen.
Lady Philippa arca elvörösödött. Öklével az asztalra csapott.
– Öt éve etetünk és ruházunk, te arcátlan lány. Istenemre
mondom, teljesíteni fogod a kötelességedet.
– Soha!
A csendet lassan a csatát szimatolók vidám moraja váltotta
fel.
Lady Philippa azonban csak állt haragtól bénultan, mintha
képtelen lett volna akár beszélni, akár megmozdulni.
Ekkor Bastwick vette át az események irányítását. Felállt, és
suttogva tanácskozott Lady Philippával. A lady udvariasan,
beleegyezőn bólintott. Erre Bastwick gyorsan és határozottan
távozásra szólította fel a jelenlévőket, kivéve Honort, Hugh-t és
egy tagbaszakadt szolgálót. A pap egyértelmű parancsszavára
vonakodva bár, de nyomban felállt mindenki az asztalok mellől.
Bastwick magához intette a tagbaszakadt szolgálót, és mondott
neki valamit. A folyosóra tóduló emberek gúnyos hahotájától
Honor nem hallotta a pap szavait, de ösztönei sugallatára
megmarkolta Mary könyökét, és azt súgta neki:
– Keresd meg Ralph-ot.
A lovagterem kiürült.
Honor a helyén maradt, és várta, mi lesz. Keze azonban
védekezőn ökölbe szorult. A csendben Bastwick ismét súgott
valamit Lady Philippának. Aztán hideg, megvető pillantással
végigmérte Honort, és ő is távozott.
A testes csatlós, nyomában a ladyvel, megindult Honor felé.
Honor szíve a torkában dobogott. Lady Philippa egyetlen dühös
mozdulattal lesöpörte Honor mögött az asztalon heverő
tárgyakat; kések és fatálak hullottak kopogva a padlóra.
A férfi Honor mellére tapasztotta a tenyerét, és erélyes
mozdulattal az asztalra lökte a lányt, a hátára. Honor feje egy
fatányérhoz ütődött, de olyan erősen, hogy a szeme előtt bíbor és
zöld karikák táncoltak a levegőben. A férfi a torkánál fogva
leszorította. Honor fulladozott, levegőért kapkodott. A férfi
felhajtotta a szoknyáit, így Honor teste deréktól lefelé csupasszá
vált. A durva férfikéz szétfeszítette a lábait. Aztán egyik kezével
Honor torkát, a másikkal egyik térdét markolva a csatlós oldalra
húzódott.
Honor a szeme sarkából látta, hogy két lába között inogva
előremászik Hugh úgy, hogy az anyja hátulról tolja. Hugh
meglazította ágyékkötőjének zsinórját. Matató ujjakkal
félrehajtotta nadrágjának ezt a darabját, mire előbukkant
petyhüdt pénisze.
– Kóstold meg a lányt – sziszegte az anyja és légy férfi.
Honor rúgott egyet. Hugh térdét találta el. A fiú káromkodva
hátratántorodott. Ezt látva a testes csatlós elengedte Honor
torkát, mire a lány nagy nehezen felült. Csakhogy a férfi fürgébb
volt. Egyik öklével Honor állára csapott, a másikkal a hasába,
mire a lány visszazuhant a hátára. Belül mindene sajgóit.
Miközben hátrahanyatlott, látta, hogy Hugh szája baljós
vigyorra húzódik. A fájdalom látványa izgalomba hozta.
Félretolta a csatlóst, előrenyomakodott Honor lábai közt, és
beléhatolt. Honor úgy érezte, mintha kést döftek volna belé;
sebet tépő, vért ontó, kegyetlen pengét.
Ekkor váratlanul ott termett Ralph. Hugh-ra vetette magát,
és lerántotta az asztalról. Két kezével megmarkolta Hugh fejét.
Honor hallotta a fiú nyakának reccsenését. A teste hassal a
padlóra zuhant, arca, szörnyű látványt nyújtva, a háta felé nézett.
Lady Philippa segítségért sikoltozott. Négy férfi trappolt be. A
csatlós továbbra is az asztalhoz szorította Honort, míg a többiek a
padlóra teperték Ralph-ot. Aztán nyugtalan pillantással Lady
Philippára néztek utasításra várva. Ő azonban fia holttestére
mutatva hisztérikusan sikoltozott. Az egyik ember bizonytalan
mozdulattal a hátára fordította Hugh-t. A fiúból elszállt az élet,
pénisze a halált megcsúfolva meredt fölfelé.
Kitört a pánik. A férfiak ordítoztak. Lady Philippa
jajveszékelt. A csatlós eleresztette Honor nyakát, hogy ujjasát
Hugh nemi szervére, dobja. Valaki felkiáltott:
– A kúthoz! – mire ketten felemelték Hugh-t, és a
konyhaudvar felé szaladtak vele. Lady Philippa botladozva
követte őket, Hugh teste felé kapkodott, miközben az egyik férfi
megpróbálta őt visszatartani. A többiek talpra rángatták Ralph-
ot, és őt is kifelé lökdösték. Honor kibotorkált utánuk a szitáló
esőbe.
Az udvaron az emberek letették Hugh-t a kút mellé a víztől
síkos macskakövekre. A többiek térdre lökték Ralph-ot a holttest
mellett. Szolgálók özönlöttek ki a házból. Néhányan fáklyát
tartottak, a lángok sziszegtek az esőcseppektől. A nők félve bújtak
össze, a férfiak kiabáltak, a gyerekek szájtátva bámultak. A férfiak
eszeveszetten öntötték Hugh-ra egyik vödör vizet a másik után.
Csakhogy ő már halott volt. Amikor ez nyilvánvalóvá vált, és
Lady Philippa továbbra is őrjöngve sikoltozott, a férfiak rugdosni
kezdték Ralph-ot. ő összegömbölyödött, karjaival védte a fejét,
miközben bakancsok dobogtak a bordáin, a vállán, a hátán.
Bastwick is kijött a házból, utat tört magának a szolgálók
között.
A Ralph-ot rugdalók megálltak, és a papra néztek. Bastwick
két kezét feltartva parancsolt nyugalmat. Két embert arra
utasított, hogy vigyék Hugh testét a hálószobájába. Néhány
asszonynak meghagyta, hogy viseljék gondját Lady Philippának.
A többi szolgálót visszaparancsolta a házba, csak ketten
maradtak Ralph-ot Őrizni. Bastwick olyan ádáz dühvel nézett le
Ralph-ra, hogy Honor azt hitte, ő méri rá az utolsó, halálos
rúgást. A pap azonban megőrizte nyugalmát.
– Kötözzétek a gyilkost a pellengérhez – mondta.
 A két férfi elvonszolta Ralph-ot. Lassan kiürült az udvar.
Lady Philippa az őt támogató asszonyok között jajveszékelt,
– Atyám, atyám! – Bastwick öles léptekkel indult utána, hogy
megvigasztalja.
Honor magára maradt. Mindenki megfeledkezett róla.
Órákkal később dermedten ült az ágyán. Egy ideig a
felbolydult ház zajait hallgatta. A szolgálók siettek föl-le a lépcsőn
a Lady Philippának szánt nyugtató főzetekkel és hírekkel, hogyan
teljesülnek Bastwick utasításai a pellengérnél, s időnként
ráförmedtek a gyerekekre, akik feljöttek, hogy megbámulják az
ifjú lord holttestét. Aztán alábbhagyott a lárma, mintha mindenki
kimerült volna, s a házra végül néma csend borult.
Honor azon igyekezett, hogy megfeledkezzen sajgó testéről, a
combjára tapadó vérről, amely még ragacsos volt az ondótól.
Minden erejével Ralph helyzetét kellett végiggondolnia. Tudta
jól, hogy reggel felakasztják. A király letartóztatásról és bírósági
tárgyalásról rendelkező törvénye nem hatolt el az országnak erre
a távoli, nyugati vidékére. Gyakran volt szemtanúja annak, hogy
Tyrell akkor köttette fel saját parasztjait, amikor jónak látta.
Honor tudta, hogy ki kell innen menekítenie Ralph-ot.
És neki is el kell hagynia ezt a helyet. Hugh halálával nem
tekintik itt hasznosnak őt többé. Tyrell minden bizonnyal
elkergeti, s ő barát nélkül magára marad a világban.
Amikor biztos volt benne, hogy mindenki alszik, köpenyt
terített magára. Hugh szobájához osont, és belépett. Hugh
felöltöztetve feküdt az ágyon, úgy festett, mintha egy éjjeli
duhajkodás után részegen heverne. Honor fürge ujjakkal
kioldotta a zekéjén függő erszény zsinórját, és átrakta a pénzt a
saját zsebébe. Aztán fejére húzta a csuklyát, és kilopózott a szitáló
esőbe.
A kert mögött álló pellengér felől meghallotta Ralph halk,
dallamtalan fütyülését. Bevetette magát a gyümölcsfák árnyékai
közé. A kert falánál megtalálta Ralph-ot. Ott állt a fiatalember
kalodába zárva. Fütyüléssel próbálta elűzni a fájdalmat. Jobb
fülét ugyanis a fához szegezték.
Honort rosszullét kerülgette, de legyűrte, és odasietett a
barátjához. Ralph szeme elkerekedett, amikor meglátta.
– Ralph – szólt Honor –, megszökünk. – Felhajtotta a
pellengér felső deszkáját, így szabaddá vált a fiatalember keze.
– Jól van – mondta Ralph komoran. A következő mozdulatra
felkészülve mély lélegzetet vett. Aztán kitépte fülét a szeg
szorításából.
Elkötötték a nagy, sárga herélt mént, amelynek hátán öt évvel
korábban ideérkeztek. Ralph ült előre, mögé Honor, így
kanyarodtak rá az erdei útra, amelyen kelet felé távolodtak Tyrell
udvarházától. Az éjfekete ágakról eső csöpögött rájuk. Honor
visszanézett, de senki nem követte őket. Sikerülni fog,
mondogatta magában újra és újra, több bátorságot színlelve,
mint amennyit valójában érzett. Visszajutnak Londonba. Ott
pedig tudni fogja, hol keresse a maga igazát.
A megpróbáltatásoktól legyengült Ralph némán reszketett.
Honor látta, hogy a hevenyészett kötést – a köpenye széléről
letépett csíkot – teljesen átitatta a megcsonkított fülből ömlő vér.
Nem tudta, hogyan segíthetne Ralph-on. Erősen átfogta a
fiatalember derekát, és arcát a hátához szorította, hátha így átad
neki némi erőt.
Aztán az előttük nyúló sötét útra szegezte a tekintetét.
 MÁSODIK RÉSZ

Hit

1527. JÚLIUS – 1529. ÁPRILIS

 3.

C HELSEA NYÁRON

Paing! A nyílvessző belefúródott a célba, mire rezegni kezdett

az ott meredező két másik nyílvessző.
– Delta! – ujjongott Honor.
– Méghozzá két epszilon után – bólintott a gyámja. – Nem
rossz. Megpróbálkozol egy alfával vacsora előtt?
Honor beárnyékolta szemét a kezével a júliusi napsütésben,
és szemügyre vette a célt. A koncentrikus köröket a görög ábécé
pirossal felfestett betűi jelölték. Fürgén újabb nyílvesszőt
illesztett az íjába, és célba vette a középső pontot jelölő alfát.
– Homérosz, légy velem – mormolta, és kiröppentette a
nyílvesszőt, Az becsapódott. – Alfa! – kiáltott fel Honor
boldogan.
– Homérosz mindig velünk van – mosolygott bölcsen a férfi.
Honor elnevette magát, és türelmetlenül újabb nyílvesszőért
nyúlt, de gyámja már elindult a céltábla felé, hogy összeszedje a
többi nyilat. – Elég lesz. Ha a tökéletlen is javítani akarunk, attól
csak megbolondulunk – szólt vissza a válla fölött a férfi
jókedvűen. Félúton lehajolt egy eltévedt nyílvesszőért.
Honor mosolyogva a hátára lendítette az íját. Gyámja közel
járt az ötvenhez, sosem űzött sportokat, és elbűvölő
ügyetlenséggel próbálta kiszabadítani a nyílvesszőt a kusza fű
közül. Bokáig érő barna köpenye félrecsúszott a vállán.
– Nem tud becsapni – kiáltott felé Honor. – Biztos csak éhes.
Megérezte Lady Alice marhasültjének az illatát.
A férfi hahotázva hátrakapta a fejét, a megadás jeleként
felemelte mindkét kezét, és kijelentette:
– Újabb telitalálat!
 Honor szélesen mosolygott. Mindig boldog volt, ha meg tudta
nevettetni Morus Tamást.
Fiatal szolgálólegény jelent meg a nyíllövő pázsitot a háztól
elválasztó dombon. – Megbocsásson, Sir Thomas – kiáltotta,
miközben lefelé ereszkedett a lankán. – Látogató érkezett.
Morus a homlokát ráncolta. Honor ebből rájött, hogy a férfi
megfeledkezett a megbeszélt találkozóról.
– A croydoni lelkész, uram – emlékeztette Morust. – Levelet
írt önnek. Ön beleegyezett, hogy ma fogadja.
Honor érthetőnek találta ezt a feledékenységet, hiszen Sir
Thomasnak annyi dolga volt, hogy szinte roskadozott a súlya
alatt. Az utóbbi tíz év során előbb kincstárnok volt, majd a
parlament alsóházának elnöke, később rendkívül tekintélyes
posztot töltött be: három éven át Henrik király egyetlen
magántitkára, s mindeközben a Királyi Tanácsnak is tagja volt.
Kiemelkedő szolgálataiért a király lovaggá ütötte. Sir Thomasnak
arra is volt ideje, hogy irodalmi hírnévre tegyen szert, olyan
hírnévre, amely előtt még a király is fejet hajtott. Honor elámult,
amikor nem sokkal azután, hogy Sir Thomas gyámsága alá
került, kikötött Chelsea-ben a királyi bárka, és ő az ablakból
nézte, ahogy a magas, szőke király Sir Thomas vállát átölelve,
sétára indul vele. A király látogatásának az volt a célja, hogy
felkérje Sir Thomast, hogy nyilvános röpiratban adjon választ a
gátlástalan német eretnek, Luther egyik értekezésére. A Királyi
Tanácsban teljesített kötelességei mellett Sir Thomas a szegény
kérelmezőket is fogadta a Kérvényezők Bíróságán, valamint
nagyra becsült bírája volt Wolsey lordkancellár
Csillagkamarájának. Honor azonban tudta, hogy Sir Thomas
élvezi ezt a munkát, amelyet megkönnyített Henrik királyhoz és
Katalin királynéhoz fűződő barátsága. Gyakran vacsorázott
együtt a palota nagy kandallójánál egyikükkel vagy
mindkettőjükkel.
 Honor azt is jól tudta, hogy Sir Thomas nagy becsben tartja a
ritkán adódó nyugalmas napokat, amelyeket Chelsea-ben
tölthetett. Ma épp csak néhány órát töltött otthonában.
Sir Thomas elé érve a szolgáló átnyújtott egy levelet, amelyet,
mint Honor észrevette, a királyné pecsétje zárt le.
– Ez is most érkezett, uram.
Morus feltörte a pecsétet, és átfutotta az írást. Összevonta a
szemöldökét, és Honorra pillantott. Aztán elgondolkodva
összetekerte a papírost, és betette a köpenye belső zsebébe.
– Egyszerre egy dologgal foglalkozzunk – mondta. A
szolgálóra nézett, és beletörődőn sóhajtott. – Vezesd a lelkészt az
emeleti lakószobába, Matthew. Mi is jövünk nyomban,
Matthew nekilódult, de mintha valami most jutott volna
eszébe, hátraszólt. – Ó, és Lady Alice üzeni, hogy később lesz a
vacsora. Maud elégette a marhasültet.
Morus panaszosan felnyögött. Honor nevetve karolt belé.
Az ablakerkélynél álló lelkész megfordult, amikor Morus és
Honor a szobába lépett. A hatvanas éveiben járó férfi hajlott volt,
és szikár, de izmos, ruháján megült az út pora. Meghajolt, és
olyan izgatottan tördelte a kezét, hogy Honor már-már azt
képzelte, hogy valami belső rugót húz fel éppen. Morus odalépett,
hogy üdvözölje, mire a lelkész behunyta a szemét, mintha a nap
fénye vakította volna el.
– Évekig mesélek majd erről a diákjaimnak, Sir Thomas –
zihálta pislogva. – Arról a napról, amikor személyesen
találkoztam az Utópia szerzőjével.
Morus nagylelkű házigazda módjára elmosolyodott, és hellyel
kínálta vendégét. A lelkész Morusra függesztett szemmel
kitapogatta a széket.
Morus Honorra mutatott. – A gyámleányom, Larke
kisasszony a társaságunkban marad, uram, ha nincs ellenvetése.
 Honor udvariasan térdet hajtott, aztán szótlanul leült egy
távoli asztalhoz, hogy a Kérvényezők Bíróságához fordulók
névlistáját lemásolja.
– A titkáromat ágynak döntötte a bélhurut – magyarázta
Morus iratokkal borított íróasztala mögé lépve. – Távollétében
Larke kisasszony a kisegítőm. – Felnevetett. – Megteszünk
mindent, amit tudunk, ennek ellenére úgy szaporodnak egyik
napról a másikra az adósságkövetelések, vádemelések és
kérelmek, mint a gomba.
A lelkész nem mosolyodott el. Fanyalogva méricskélte
Honort.
– Szerfölött szokatlan – mormolta.
– Gyámleányom képzett tudós, csakúgy, mint leányaim –
jelentette ki Morus. – Ugyanazt tanulják, mint a fiam, ebben
egyenrangúak vele.
A lelkész szemlátomást elképedt.
– A helyénvaló tanulás – folytatta Morus mosolyogva – és
ebben ön bizonyára egyetért velem, jámborsághoz vezet.
– Kétségkívül, Sir Thomas. De nők esetében… – A lelkész
arca komoly kétségeket tükrözött.
– Kiváltképp nők esetében érvényes ez az elv – felelte Morus
kedélyesen. A papír fölé hajló Honor elmosolyodott. Tudta, hogy
gyámjának ez az egyik kedvenc témája. – Ugyanis – folytatta
Morus –, mivel a nők természetüknél fogva tisztátalanok, a
tanulás megtisztítja és rávezeti őket a jámborság útjára.
A lelkész hallgatott, mint a sír, láthatóan nem győzte meg ez a
forradalmi kiáltvány.
– Honor Larke nagyszerű példa erre – mondta Morus
lelkesen.
– Amikor néhány éve ebbe a házba érkezett, írástudatlan volt
és megalázott, nem értett többet Isten e világi tetteiből és
másvilági dicsőségéből, mint az a szerencsétlen, ostoba
teremtmény. – Az ablakpárkányon összegömbölyödve alvó
kismajom felé bólintott.
– Mi több, még annál is sokkal kevesebbet, hiszen ez a
majom a táplálkozás és az alvás rendszeres ciklusával elégedetten
él, nem kell rettegnie attól, hogy belerúgok a bordáiba. Ez a lány
azonban úgy érkezett ajtómhoz egy bestiális földesúrnál töltött öt
év után, hogy nem tudta biztosan, létezik-e egyáltalán elégedett
élet a nyomorultak számára ebben a bűnös világban.
Honor elpirult a két férfi pillantásától, s még mélyebbre
hajolt a papíros fölé.
– Ám a nevelésnek köszönhetően, uram – összegezett Morus
büszkén –, ez a leány immár derűsen hajtja le párnájára a fejét,
fülében latin igék ragozása és Platón szavai csengenek, és boldog
a bizonyosságban, hogy a kötelességek és Isten szolgálata által
gazdagodó élete és elméje kedvező elbírálásban részesül a végső
órán. És amikor a reggelinél tányérjára kerül szakácsunk
elégetett pirítósa, azt félbevághatja két derékszögű háromszögre,
tudván, hogy az átfogó négyzete egyenlő a két másik oldal
négyzetének összegével. – Rámosolygott Honorra. – És a görög
nyelvben is szépen halad előre.
– A görög nyelvben! – fakadt ki a lelkész. Honor tudta a
megrázkódtatás okát. A teológiát előtérbe helyező számos
oktatási intézményben, például Oxfordban, a pogánysághoz
veszélyesen közelinek tekintik a görög tanulmányokat.
A lelkész erőt vett magán.
– Nos, leányom, szerencsés vagy, hogy Sir Thomas rád talált
– mormogta. – Remélem, hálás vagy.
– Nem ő talált rám, uram. Én találtam meg őt.
Elégedetten látta, hogy pökhendi válaszára a lelkész szeme
elkerekedik.
Morus visszafojtotta nevetését, majd aggodalmasan, sietve
megjegyezte:
 – Bocsásson meg, uram, ha ez a gyermek tapintatlanul
válaszol. Félek, hogy mellettem bosszantó módon hajlamossá vált
a jogászi észjárásra, olykor túlságosan ragaszkodik a tényékhez. –
Megköszörülte a torkát, bírói akkurátussággal megigazgatta
köpenyét, végül azonban képtelen volt titkolni, hogy jót mulat. –
Az a helyzet, hogy igazat mond. Azzal kopogtatott be ajtómon,
hogy egyértelművé tette számomra, én vagyok az egyetlen jogász,
akinek nevét ismeri! – Felnevetett.
A lelkész a homlokát ráncolta.
Nyilvánvalóvá vált, hogy Honor jelenléte meghiúsíthatja a
megbeszélést.
– Gyermekem – szólt Morus komolyan –, várj meg az új
épületben. Ott adok számodra feladatot.
A gyümölcsöskert lombjai között beszűrődő napsütésben, a
körtefák boltívszerűen fölébe hajló ágai alatt énekelgetve haladt
át Honor, majd átvágott a gyepen, amely a nagy házat és a
kerteket az új kis épülettől elválasztotta. A mozdulatlan
levegőben csak a méhek döngése és a közeli templom
harangjának halk kongása hallatszott. A dimbes-dombos pázsit
alján ezüstösen csillámlott a Temze a ragyogó napsütésben.
Honor megérkezett az új épület verandájára, és belépett.
Szerette ezt a helyet, mert minden zugából Morus Tamás
jelenléte áradt. Mindössze három szoba volt benne: Sir Thomas
könyvtára, egy elmélkedést szolgáló galéria és egy apró, dísztelen
kápolna. Sir Thomas, szokás szerint, hajnali háromkor átjött ide
lámpásával, hogy néhány órán át olvasson és imádkozzon,
mielőtt háza népe egy újabb munkás napra ébred.
Honor hagyta, hogy magától becsukódjon az ajtó, s kis ideig
csak állt, beszívta a faborítású könyvtárszoba békességet árasztó
hűvös illatát. A berendezés spártai volt. Az egyetlen ablak előtt
tölgyfa asztal és egy egyszerű, kemény hátú szék állt. Hideg
napokon kis kandalló adta a meleget. A falakat könyvekkel
telezsúfolt polcok borították.
 Amikor Honor itt állt a könyvek között, emlékképek
bukkantak elő a külföldi ember különös ajándékáról, amelyet
azon a tíz évvel korábbi májusi éjszakán adott át; a kis kötetről,
amelyet a konyhai lámpás alatt nyitott ki Ralph-fal, s együtt
pillantották meg a szépséges veronika virágot. Honor soha többé
nem látta azt a könyvet. Azután, hogy elrabolta őt, Tyrell bérbe
adta apja városi házát, és hogy gyorsan pénzhez jusson,
kiárusított mindent, amit ott talált. Vajon hová került a külföldi
ember könyve? – tűnődött olykor Honor. Sosem felejtette el azt a
büszke kis virágot és a haldokló férfi derűs mosolyát, amely
akkor úgy felkavarta. Minél több tudásra tett szert Sir Thomas
szabadelvű nevelésének köszönhetően, annál kíváncsibbá vált a
könyv tartalmára. Csakhogy, jóllehet folyton figyelt, hátha
felbukkan egy másolat, attól félt, hogy ennyi év után már
reménytelen a kutatás.
Odament Morus íróasztalához. Becsukott szemmel
áhítatosan végigsimította méhviasszal bevont lapját. – Gratias –
súgta, és ujját a szívéhez érintette. Ezt a kis rituálét száznál is
többször bemutatta, noha mindig vigyázott, hogy Sir Thomas ne
lássa meg. Elképedt volna, Honor imáját istenkáromlásnak
nevezve. Az is volt, Honor tudta jól, mivel ily módon nem
Istennek adott hálát, hanem magának Sir Thomasnak.
Lassan végigsétált az egyik könyvespolc előtt, s szeretete
jeléül közben végigsimította ujjával a könyvek gerincét. Ez volt
Sir Thomas saját világa, Honor itt közel érezte magát hozzá.
Olyan közel, hogy fiatalabb korában, még az emlékre is elpirult,
olykor hagyta, hogy gondolatai tiltott ösvényekre tévedjenek.
Elképzelte, hogy ő Sir Thomas felesége. Amikor ideérkezett,
nyomban megérezte, hogy nem szerelem fűzi Sir Thomast a
jellegtelen arcú Lady Alice-hez, aki hét évvel volt idősebb
férjénél; a négy gyermek a férfi első házasságában született. Lady
Alice-t inkább házvezetőnőnek, semmint feleségnek látta Honor.
Mi lenne, kérdezte akkoriban önmagától, ha Lady Alice
meghalna, miként Sir Thomas első felesége? Nem ment
ritkaságszámba, hogy valamelyik úr a tulajdon gyámleányát
vegye feleségül, ráadásul ő, Honor tekintélyes vagyont adhatott
volna át férjének apja itt-ott fellelhető birtokainak köszönhetően.
Kinézett az ablakon, és szégyenkezve rázta meg a fejét
gyermekkori képzelgéseinek felidézésére. Most már egészen
másképp látta a világot. Először is azok a birtokok, mint
megtudta, igen rossz állapotban voltak, amikor ő Sir Thomas
gyámsága alá került. Tyrell nagy pusztítást végzett rajtuk. Több
holdnyi erdőt adott el egy fémolvasztó társaságnak, amely
kivágta a fákat. Kifosztotta a bányákat kincseiktől, aztán hamis –
és értéktelen – bányászati engedélyeket adott el. Erőszakkal és
fenyegetéssel hatalmas összegeket csikart ki a bérlőgazdáktól,
akik ebben tönkrementek, másokat pedig kipenderített
bérleményeikből, hogy a földeken juh-nyájakat legeltessen. Most,
a vagyon kezelőjeként, Sir Thomas megpróbálta jóvátenni a
pusztítást Honor apjának intézőivel.
Beszámolt gyámleányának minderről, és még sokkal többről
is. Amikor Honort gyermekként feleségül adták Hugh Tyrellhez,
keveset értett jogi helyzetéből, noha tizenkét évesen már
ráébredt, hogy amennyiben a házasságot elhálják, minden
vagyona kicsúszik a kezéből. Sokkal később ennek lényegét is
elmagyarázta neki Sir Thomas.
Egy férjezetlen nő nem rendelkezik vagyonnal, noha az ő
révén apja vagyona a férjére száll. Ilyen körülmények között,
hívta fel figyelmét Sir Thomas, gyakran megesik örökösnők
elrablása. Még törvény is született „A nők elrablása ellen”, ám
ennek, mondta Sir Thomas, nehéz érvényt szerezni, és az olyan
gátlástalan emberek számára, mint Tyrell olyan csábító egy
örökösnő birtoka, hogy sokszor az erőszakos házasság kockázatát
is vállalják.
De, mondta el neki Sir Thomas, Bastwick atya is óriási
kockázatot vállalt Honor elrablásának kieszelésével. Ő és Tyrell
csalás révén bevételtől fosztotta meg a királyt a Gyámügyi
Bíróságon, az egyik legjövedelmezőbb királyi hivatalban. A
jelentős vagyonnal rendelkező árvák, a feudális kiváltságoknak
megfelelően, a király gyámsága alá kerülnek, aki ezt követően
eladja a gyámság jogát. A vagyonos gyámfiúk és gyámleányok
feletti gondnokságért csinos összeget kell fizetni. Mivel a
gyámság alatt álló gyermek birtokainak minden bérleti díja és
bevétele a gyermek házasságáig a gyámot illeti, ezért sokszor
ádáz versengés folyik a jog megszerzéséért.
Bastwick azonban hamisítással és csalással segítette Tyrellt a
Honor feletti gyámság megszerzésében, amelyért nem fizetett
semmit. Viszonzásképpen Tyrell főesperesi állást ígért neki,
amelyet meg is kapott volna, csakhogy Honor Londonba szökött
Ralph-fal, megkereste Sir Thomast, és elrablásának ügye Wolsey
bíboros Csillagkamarájának bírósága elé került.
Honor élete egy csapásra megváltozott. Wolsey bíboros
Morusnak adományozta a lány feletti gyámságot és a vagyonát.
Sir Guy Tyrell a Fleet börtönbe került. Bastwickre egyházi státusa
miatt ugyan nem volt érvényes a polgári törvénykezés, de egy
időre a püspök börtönébe kellett vonulnia, így romba dőltek az
egyházi előmenetelről szőtt álmai.
Bastwick megszégyenülésének napján Honor ujjongott a
bíróságon. Mégis, ha a férfi arcára gondolt, még mindig
beleborzongott. Úgy érezte, sosem fogja elfelejteni, milyen düh
szikrázott Bastwick szemében, amikor Morus előadta a papot
elítélő beszédét.
– Szánjátok az egyházat – mondta Morus a bíróság
csillagdíszes mennyezete alatt Bastwickre mutatva. – Miközben
egyedül az emberi lelkek gyógyítását állítja, maga is betegségtől
szenved az ilyen romlott papok miatt, mint ez itt,
Honor látta, hogy Bastwick sötét szemében gyűlölet villan;
gyűlölte Sir Thomast, de különösen őt, Honort.
 Az ítélet megszületett, s a győztes Sir Thomas a bírákhoz
lépett, hogy elrendezze a gyámság ügyét. Ám amint a
hivatalnokok és a tisztviselők felálltak, s elkezdődött a nyüzsgés,
Honor észrevette, hogy Bastwick feléje tart. Úgy kiszáradt a
torka, hogy alig tudott nyelni, de büszkén nézett a papra.
Bastwick megállt előtte. Nyugodt volt a teste, érzelmeit
megfékezte, de a szeme sarkában rángó izom elárulta
feldúltságát.
– Megbánod még ezt a napot – mondta. Fenyegetése csupán
halk suttogás volt, de a gyűlölet égette Honor fülét.
Csakhogy Bastwick tévedett. Honor nem bánt meg semmit.
Főleg nem az egy évvel később hallott hírt, hogy Tyrell meghalt a
börtönben. S azt sem, hogy Bastwick eltűnt az életéből. Az ítélet
kihirdetésének napja óta Honor boldog.
Azaz, gondolta, ez nem egészen igaz. Egyvalami nagyon
bántotta – elvesztette szeme elől Ralph-ot. A fiatalember jobbnak
látta, ha kerüli a törvényt azután, hogy Hugh Tyrell-lel végzett.
Így hát a tárgyalásra sem jött el, egy fogadóban ült, ott ujjongott
Honorral, amikor a lány odafutott, és elújságolta a csodálatos
hírt. Aztán, amikor Honor beköltözött Sir Thomas házába, Ralph
elhagyta Londont. Honor biztosra vette, hogy a fiatalember
bárhol elboldogul, ahová csak vetődik, mégis gyakran tűnődött
azon, hogy vajon hol él, mit csinál, és most ki nevet a tréfáin és
buta történetein. Hiányzott neki a fiatalember. Drága Ralph,
gondolta, annyi mindennel tartozom neki. Hogy szenvedett
akkor éjjel a kalodában miattam…
Az új épület előtt nevetés harsant. Honor kinézett az ablakon.
Sir Thomas közeledett a gyepen vidáman. Honor az ajtóhoz
futott, és kilépett, hogy fogadja.
– Ó, gyermekem, bárcsak maradtál volna – szólt Sir Thomas.
Amikor odaért, egyik kezét a lány vállára tette. – Vagy inkább,
jobb is, hogy nem maradtál, nem tudtam volna komoly arcot
vágni, ha bárki hallja azt a beszélgetést.
 – Miért, mi történt, uram? – kérdezte Honor várakozón.
– Nahát, a világért el nem szalasztottam volna ezt a találkozót
a lelkésszel! Azt akarta… – Elcsuklott a hangja, mert újra rátört a
nevetés. Amikor lecsillapodott, a buzgóság maszkját öltötte fel
fontoskodó vendége kifigurázására. – A lelkész azért látogatott el
hozzám, hogy megtudja, hol fekszik pontosan Utópia. Az az álma,
hogy odautazik.
– Micsoda? – kiáltott fel Honor. Utópia volt a címe Morus
népszerű könyvének. A latinul írott mű élvezetes beszámoló a
szerző és egy Rafael nevű utazó találkozásáról, amelyben Rafael
az Újvilág egyik rendkívüli szigetállamának életéről mesél.
Utópia lakói következetes, rendkívül szervezett, és pogányságuk
ellenére kiváló erkölcsiségű emberek, akik szerzetesi
szigorúsággal élik az életüket. Ám a mű merőben a képzelet
szüleménye, címe „seholsincs helyet” jelent görögül. – Valóban
azt hiszi, hogy ez a sziget létezik? – kérdezte Honor.
– Meg van róla győződve. Az a vágya, hogy misszionáriusként
odautazzon! Hogy Utópia tudatlan lakosaival megismertesse az
egyház áldott intézményét. – Morus a szemét törölgette. –
Bámulatosan oktondi.
– Úgy látom, uram, hogy amit elvett öntől látogatása
szerencsétlen időzítésével, azt mulattatással fizette vissza.
– Így van, így van. Ó, gyermekem, nem becsülnék le senkit a
tudatlanságáért, hiszen mindannyian tudatlanságban születünk.
De ez egy igazán korlátolt, fontoskodó bolond. Ráadásul
veszélyes, mivel fiatal fiúk oktatását irányítja.
A lányba karolt, és elindultak egy tölgyfaliget felé, amelynek
lombjai beárnyékolták a halastavat. Amikor odaértek, Sir
Thomas a zsebeit lapogatva keresgélni kezdett valamit.
– Erről jut eszembe – mondta. – El is felejtettem. Van itt
számodra egy ajándék. – A keze megállt egy pillanatra a mellén,
és halkan megjegyezte: – Bocsásd meg gyermekem, hogy a múlt
héten megfeledkeztem a születésnapodról.
 Honor elpirult az örömtől, hogy Sir Thomas ezt is fejben
tartja.
– Nem baj, uram. Noha – tette hozzá tréfálkozó hangon –
gyenge kifogásnak tartom, hogy a király Greenwichbe kérette
önt.
– Haha! Talán követelnem kellett volna, hogy engedjen el.
Addigra már visszaértünk Westminsterbe. „Bocsásson meg
felséges uram, de a francia királynak szóló levelek várhatnak,
nekem ugyanis Chelsea-be kell utaznom, mert Honor Larke ma
tizenhét éves." A király maga is odaadó apa. Lehet, hogy
szerencsés utat kívánt volna, és megkaptam volna egyik pompás
ménjét.
– Vagy leüttette volna az ön fejét – fakadt ki Honor. – Nem,
inkább késlekedjen, de egészben lássam önt. – Együtt nevettek.
– Akkor este egyébként nem sok munkát végeztünk –
jegyezte meg Morus tovább kutatva a zsebeiben. – Szólt a zene,
lobogtak a tábortüzek.
Honor nagyon jól el tudta mindezt képzelni. Születésnapja
június huszonnegyedikén, Szent János napjának előestéjén volt, s
ezen az ünnepen máglyákat gyújtanak az utcákon, az ajtókat
virágkoszorúkkal díszítik, s az emberek dobokkal, dudákkal és
sípokkal járják a várost táncolva és énekelve. – Amikor kislány
voltam és az apám házában éltem – mesélte Honor halvány
mosollyal –, a szolgálóm, Ralph mindig azt mondta, hogy az
emberek azért táncolják körül a tüzeket a nyár közepén, hogy az
én születésnapomat ünnepeljék. És való igaz, uram, úgy
bizonygatta ezt a csalafinta arcával, hogy évekig elhittem neki.
– Elbűvölő – kuncogott Morus. – Á! – Megtalálta végre, amit
keresett. Előhúzta az egyik zseb mélyéről, és a lány elé tartotta.
Egy nyaklánc volt az, korálból és gyöngyökből készült finom
munka, egyszerű s egyben különleges.
– Ó, uram! – hebegte Honor boldogan.
Morus zavarba jött.
 – Attól tartok, félreérted. Nem ez az ajándékom. Nem, nem,
ez csak egy dísz, csecsebecse, gyerekjáték. – Ünnepélyesen
megfogta Honor kezét. – Tedd el – szólt halkan.
Honor engedelmeskedett.
– Az ajándékom ennél sokkal értékesebb. Tartósabb. A
mostanáig megtett nagyszerű előmeneteled jutalma. Valóban
hihetetlen, hogy amikor ideérkeztél, olvasni sem tudtál, most
pedig már olyan jól tudsz latinul, mint én. No jó – kacsintott –,
majdnem olyan jól. És kiváló a teljesítményed a matematikában,
a zenében, a filozófiában, de még a csillagászatban is. Az oktatód
beszámolója szerint ez utóbbi tudományban olyan magas szintre
jutottál, hogy nem csupán a sarkcsillagot és a Szinuszt ismered
fel, de arra is képes vagy – márpedig ez komoly tudósra vall –,
hogy megkülönböztesd a napot a holdtól.
Honor felkacagott.
– Igen – folytatta Morus –, a tudásod immár sziklaszilárd
alapokon áll. A szíved pedig – mosolyodott el – olyan lágy, hogy
minden bizonnyal Isten tetszésére való. Őszintén mondom,
gyermekem, nagyobb örömöt már nem is okozhatnál nekem.
Honort olyan boldogság töltötte el, hogy nem tudta magában
tartani. Hevesen átölelte a férfi nyakát, és arcát az arcához
simította. Morus a lány hátára tette a tenyerét, és magához
szorította a testét. Aztán hirtelen hátrahajolt. Vörös volt az arca.
Sietős léptekkel a tó felé indult. Honor kis ideig csak a hátát látta.
Attól félt, hogy szeretetének féktelen kitörésével megharagította
Sir Thomast.
A férfi hirtelen megfordult, és Honor megkönnyebbülten
látta, hogy mosolyog.
– Most pedig, Honor Larke – szólt Morus –, íme az
ajándékom. Egy… név. Egy görög név, amely jól illik kis
akadémiánk tudós diákjához. „Kaié kai szophé". Azt jelenti: „szép
és okos”. Mit szólsz? – Honor szemét a boldogság könnyei
futották el. – Csodálatos ajándék.
 – És egyedül a tiéd. – Morus arca fennköltté változott. – Ne
feledd, gyermekem, nyaklánca ezernyi leánynak van.
Kiáltás hallatszott.
– Sir Thomas! Jöjjön gyorsan!
Matthew állt a pázsiton, ott, ahol a füves térség a folyó felé
lejtett. Izgatottan lengette a karját.
– Gyilkosság! – kiáltotta.
Morus és Honor döbbenten nézett egymásra. A ziháló
Matthew-hoz siettek, aki a folyó széli nádas felé mutatott. A
parton egy férfi hajolt egy lány fölé, Morus egyik cselédje fölé. A
lány térdelt, s felfelé nézett a férfira, aki kést szorított a torkához.
– Állj! – kiáltott Morus. – Gazember!
A férfi meglepetten pördült hátra. A penge megcsillant a nap
fényében.
Morus lesietett a lejtőn, köpenye csapkodott körülötte, lába
botladozott és csúszkált a dús füvön. Olyan gyorsan haladt, hogy
megcsúszott, és lehuppant az ülepére. Hosszú szoknyájában
ügyetlenül mozogva Honor elfutott mellette. Tehetetlenül
lebucskázott a lejtőn, és egyenesen a gyilkosságra készülő ember
karjába zuhant, akinek kezéből kiesett a kés. Együtt tántorogtak,
mintha valami pogány táncot járnának. A folyó szélén végül
megálltak.
Dermedt csend következett. A lány lassan felállt, és félénken
nézett Morusra, aki még mindig a lejtőn ült.
– Bocsásson meg nagyságos uram – hebegte a lány a fülét
takaró főkötőjét igazgatva. – Összebogozódott a szalag. Ez az úr
felajánlotta, hogy levágja.
Morus értetlenül bámult. A lány a szája mellé tette behajlított
tenyerét, és hangosan súgta:
– Külföldi, nagyságos uram. Nem beszél angolul.
A férfi Honort megkerülve bizonytalan léptekkel Morus felé
indult, két kezét felemelte, mint egy tetten ért bűnöző. Fiatal volt,
keménykötésű, mint egy parasztlegény, holdvilágképű, ferdén
metszett kék szemmel. Elfogadható latinsággal izgatott
magyarázkodásba fogott.
– Művész vagyok, uram. Le akartam rajzolni ezt az ifjú nőt.
Kértem, hogy vegye le a főkötőjét. Csak a szalagot akartam
elvágni.
– Művész? – kérdezte Morus tétován.
– Hans Holbein a nevem. Bázeli polgár vagyok. Közös
barátunk, Erasmus ajánlásával jöttem önhöz.
Morus arca felderült. Összecsapta zöldfoltos kezét, mire
fűszálak peregtek le róla.
– Holbein mester, így, hátsó felemen ülve üdvözlöm önt
Angliában. Van kedve egy kis megégett rostélyoshoz?

A nagyteremben, az asztalfőn ülő Morus elgondolkodva dőlt

hátra székében. Mulattatta, amit hallott, ugyanakkor bántotta is.
Húszéves lánya, Cecily hangosan olvasta Erasmus levelét,
amelyet az ifjú művész hozott. Morus tisztában volt vele, hogy
népes családjában rajta kívül senki nem értette a szöveg kettős
értelmét. Látta, hogy mindenki jól mulat Erasmus hírein.
Mellette és két bosszú, alacsonyabb asztalnál ült a felesége, az
apja, a fia, s annak menyasszonya, három lánya a férjével, egy
sereg unoka, valamint válogatott zenetanárok, oktatók és
írnokok. A szolgálólányok már kihordták az első fogásokat – a
barackos kappant, az odaégetett rostélyos megmentett darabjait,
a párolt póréhagymát és a Lady Alice konyhájában készült remek
eperpudingot kanalazva mindenki Erasmus levelét hallgatta. A
kiváló németalföldi tudós ezt írta Morusnak:

„A művészeti élet errefelé megfeneklett, ezért arra

buzdítottam Holbeint, hogy látogasson el önhöz Angliába némi
pénzt keresni.”
 Helyeslő moraj hallatszott, és mindenki az elvörösödő
művész felé fordult. Mindenki, kivéve Alice-t, jegyezte meg
magában Morus. Rajta és a legkisebb gyermekeken kívül
mindenki értette a latint. Felesége még azt is elutasította, hogy
legalább angolul megtanítsa olvasni. Cecily folytatta a felolvasást:

„Miközben itt tűzvihar tombol Luther miatt, engem mindkét

oldal elítél, mert egyikhez sem csatlakozom. Úgy hallom, hogy
Luther egyik konstanzi követője, egykori diákom, kiakasztotta
arcmásomat az ajtaja mellé csakis azért, hogy valahányszor
elhalad mellette, leköphesse. Szent Cassianus sorsa jutott
osztályrészemül, akit írószerszámokkal döfködtek halálra
tanítványai.”

Az asztalnál többen felnevettek, Sir Thomas azonban

komoran ült. Hogyan tréfálkozhat Erasmus, gondolta, egy olyan
emberen, mint Luther? Gondterhelten babrálta vizezett borral
teli kupáját, miközben Cecily tovább olvasott. A levélben néhány
újabb bázeli hír következett, majd ez:

„Kérem, adja át köszönetemet az ifjú Larke kisasszonynak,

akinek Szent Ágoston Isten országa című munkájáról írott
tanulmánya nagy örömöt okozott nekem. Vagy inkább mondja
meg neki, hogy személyesen írok köszönőlevelet, amint időm
engedi.”

Morus büszke mosollyal pillantott Honorra, s a többiek is őt

nézték. Most Honor pirult el, mint az imént az ifjú művész.
A szolgálók leszedték az asztalt, s Honor és Cecily lantjátékba
kezdett. Morus Honort nézte, és eszébe jutott a köpenyében
lapuló levél. Magához intette Matthew-t, s kérte, mondja meg
Larke kisasszonynak, hogy a lantjáték befejeztével menjen a
könyvtárba. Aztán elnézést kért, és távozott az asztaltól.
 Gondolataiba mélyedve vágott át a fülledt gyümölcsösön.
Noha lassan lépkedett, a tikkasztó hőségben veríték borította a
testét, mire az új épülethez ért. A verítéktől a szokásosnál is
kellemetlenebbül dörzsölte bőrét a szőring, amelyet mindig inge
alatt viselt. Helyes, gondolta önmagán kuncogva; meg is
érdemlem, amiért kétszer vettem a húsból.
A könyvtár kellemesen hűvös volt. Az asztalra helyezte a
királyné üzenetét, s arrébb tolt egy ott heverő levelet, így a kettő
egymás mellett feküdt. Kis ideig nézte őket, aztán az ablakhoz
fordult, és a tavon túli erdőt fürkészte. Mit tegyen? Melyik kérést
teljesítse?
A szája sarka mosolyra görbült az emlékre, hogyan nevetett a
fajankó lelkészen. Ám a mosoly egykettőre eltűnt. Hogy
megváltozott a világ azóta, hogy megírta az Utópiát! Amikor
kiadták, Luther Mártonnak a nevét sem hallotta senki. Aztán
Luther már a következő évben kiszegezte az átkozott téziseit a
wittenbergi templom kapujára, és azóta semmi sem olyan, mint
korábban. Ugyanabban az évben állította csatarendbe hadseregét
a török Szulejmán. És most? Ragályként terjed Európában
Luther gyűlölködése. A török felmorzsolta a magyar sereget, és
mohó pillantását nyugatra, felénk irányítja. Rómában pedig…
Kegyelmes Isten, Róma…
Minden ízében recseg-ropog a kereszténység. Kitartanak-e a
régi eresztékek? Minden megromlott. Még itt is. A király és a
királyné, akik odaadó társakként éltek együtt, még szóváltás sem
volt közöttük…
Nem vitte végig a gondolatot. Semmi értelme végigbotorkálni
ezen az ösvényen. Ráadásul, nyugtatta meg önmagát, véget ér ez
a válság, amint a király észhez tér a Boleyn lányt illetően, aminek
hamarosan be kell következnie.
Öklével megdörzsölte a szemét. Fáradt volt, pihenésre lett
volna szüksége. Azóta nem volt egy nyugodt éjszakája, hogy a
katasztrófa híre két héttel azelőtt elért Rómából Angliába. Az
egész civilizált világ elképedt.
A német-római császár, Károly zsoldosai, akik évek óta vívták
a császár háborúját Franciaországgal az itáliai félsziget egyes
területeiért, májusban betörtek Rómába. A csapatok spanyol,
itáliai és német martalócokból álltak. Mivel hónapok óta nem
kaptak fizetséget és zsákmányra éheztek, fellázadtak.
Bedöntötték a város falait, és a keresztény világban példátlan
rémtettekkel kényszerítették térdre Rómát. A lakosság harmadát
lemészárolták. Bíborosokat hajszoltak végig az utcákon, aztán
legyilkolták őket. A kiszolgáltatott apácákat a kolostorok oltárain
erőszakolták meg. A Vatikán templomhajóit istállónak
használták, könyvtárainak értékes kéziratait alomként szórták a
lovak alá. Kelemen pápa, tiarájának palástja szegélyébe varrt
ékköveivel az Angyalvárba menekült egy folyosón. Mialatt a
zsoldosok az egyházi palotákat fosztogatták és a folyóparton
halomba rakták a bomlásnak induló holttesteket, a pápa a
megrohamozott Angyalvárban húzódott meg. Végül, amikor
Róma már romokban hevert, a császár megengedte, hogy a pápa
a várostól északra fekvő Orvietóba meneküljön.
Morus a fejét ingatta, még mindig alig tudta elhinni, hogy ez
a borzalom megtörténhetett.
Az ajtó felől halk kopogás hallatszott. Morus megfordult;
gyámleánya lépett a szobába. Félretette hát komor gondolatait.
– Igen meglepő üzenetet kaptam a királynétól – mondta
olyan könnyedén, amennyire ebben a lelkiállapotban képes volt.
Honor várakozón állt, homlokán apró redők jelentek meg,
amiből Morus tudta, hogy a lány el sem tudja képzelni, miképpen
érinthetné őt a királyné üzenete.
Sir Thomas leült az asztala mellé.
– Alighanem kedvező benyomást tettél őfelségére. Mondd
csak, gyermekem, miről beszélgettél a királynéval Bridewellben?
 Arra a nemrégiben lezajlott pompás ünnepségre utalt,
amelyre Anglia minden nemese hivatalos volt. A király akkor
adományozta hatéves töménytelen fiának, Henry Fitzroynak a
Richmond és Somerset hercege címet. Ezzel a rendkívüli
szimbolikus aktussal ismerte el a király, törvényes fiú utód
hiányában, Fitzroy jogát a trónöröklésre. Az egész családjával
jelen lévő Sir Thomas olvasta fel a fiú nemesi kiváltságlevelét.
– Őfelsége a királyné fejfájástól szenvedett – felelte Honor. –
A nagy hőség miatt olyan rosszullét fogta el, hogy távoznia kellett
a teremből. Gondolom, ön is emlékszik, mivel mindenki aggódni
kezdett.
Morus nagyon is jól emlékezett. A királyné egykedvűen állt
férje oldalán, mialatt a király az egyik ágyasa fattyát ruházta fel a
trónöröklés jogával. Ez nem csupán a királynét sértette, de
veszélybe sodorta leányuk, Mária hercegnő jogát a trónutódlásra.
Gyámleánya őszinte válasza hallatán Morus azon töprengett,
hogy Honor vajon mennyit értett meg az aznapi eseményekből.
Látta-e, micsoda megaláztatást kellett a királynénak
elszenvednie?
– Őfelsége arra kért, kísérjem a magánlakosztályába –
folytatta Honor. – Talán csak azért, mert ott álltam nem messze
tőle. Noha észrevettem, hogy Boleyn kisasszony közelebb állt.
Honor valóban nem tud semmit a Boleyn lány gyalázatos
viselkedéséről? Morust meghatotta a kijelentés ártatlansága.
Ugyanakkor elégedett is volt, hiszen ezzel megerősítést nyert a
döntése, hogy családjának Chelsea-ben, az ármánykodó várostól
messze rendezte be az otthont.
– Bármint volt is – szólt újra Honor –, őfelsége csak engem
kért meg. Fájt a szívem, hogy olyan rossz állapotban kell őt
látnom, ezért felajánlottam neki, hogy felolvasok. Louis Vives
könyvéből olvastam fel. – Aztán, mintha nem akarna saját
magának túlságosan nagy dicsőséget tulajdonítani, gyorsan
hozzátette: – A szoba hűvös volt és sötét, uram, kétségkívül ez is
jótékonyan hatott, őfelsége nagyon kedves volt velem.
Morust akaratlanul is büszkeség töltötte el. A királyné
udvarhölgyei többnyire hiú, műveletlen, ledér nőszemélyek
voltak. Szép időben kilovagoltak, hogy hódolóikkal vadásszanak
vagy solymásszanak, ha pedig esett az eső, kártyáztak,
macskabölcsőt játszottak, vagy pletykálkodtak. Noha
valamennyien előkelő családokból származtak, csak azért
kerültek az udvarba, hogy jövedelmező házasságot kössenek,
csupán néhányan tudtak egyáltalán írni és olvasni, arra pedig
végképp alkalmatlanok voltak, hogy a művelt királynét latin
nyelvű felolvasással nyugtassák meg.
– Gyermekem – szólt hirtelen Morus –, mi a véleményed a
házasságról?
Honornak leesett az álla.
– Elmenjek innen? Elhagyjam önt? – hebegte. Elpirult, és
lesütötte a szemét.
Morus meglepődött. Vajon Honor még sosem gondolt a
házasságra? Egy ilyen csinos, ilyen éles eszű lány? Talán nem;
döbbent arca elárulta, hogy szíve szerint itt maradna Chelsea-
ben. Morus azon kapta magát, hogy ez rendkívüli örömmel tölti
el. A felismerés feldúlta.
Honor azt kérdezte halkan, lehajtott fejjel:
– Arról a kövér orvosról lenne szó?
Morus kénytelen volt keze mögé rejteni a mosolyát. A
nagyböjt idején apja orvos barátja, egy köpcös özvegyember
látogatta meg őket, hogy a lánynak udvaroljon. Morus
akaratlanul meghallotta beszélgetésüket, amikor elhaladt a
lakószoba nyitott ablaka mellett. Honor igen eredeti módon,
nagyon ügyesen hűtötte le az orvos szenvedélyét azzal, hogy
könyörtelenül Szent Jeromos és Aquinói Szent Tamás műveiből
idézett neki. Szegény pára hamar elmenekült, még vacsorára sem
maradt.
 – Nem – válaszolta Morus jót mulatva. – Az orvos
visszavonult a csatamezőről. Helyébe azonban másik
reménykedő férfiú lépett. – Válaszra várt, de Honor makacsul
hallgatott. – Nem is vagy rá kíváncsi, hogy ki az?
– Nem – felelte a lány morcosán. – De ha ön azt kívánja,
hogy férjhez menjek, uram, akkor természetesen
engedelmeskedem.
Morus összevonta a szemöldökét.
– Ez nem válasz, gyermekem. Nem árusítalak ki, mint holmi
vagyontárgyat annak, aki a legmagasabb árat kínálja érte. Itt
azonban – mutatott a királyné üzenete mellett heverő levélre –
Sir John Bremelcum azt írja, hogy beszélni szeretne velem rólad
és az ifjú Geoffrey-ről. Jól kijöttél a fiúval, amikor karácsonykor
itt volt, noha köhögött és rázta a hideg. Jó család. És a fiú
ragyogóan tanul Cambridge-ben. Egy napon elsőrangú jogász
lesz belőle.
A beleegyezés jelét várta a lánytól, de hiába.
Dacos arca ennek épp az ellenkezőjét sugározta. Morus
mélyet sóhajtott. Felállt, hátat fordított Honornak, és kinézett az
ablakon.
– Azt szeretném, ha rangos férj mellett, biztonságban élnél. A
világ egyre veszélyesebb hely. – Halkan hozzátette: – Olykor attól
félek, hogy közel a vég. – Aggódó hangja kis ideig ott rezgett a
könyvtár békés csöndjében.
Hirtelen megfordult, és hivatalos hangra váltott.
– Őfelségének új udvarhölgyekre van szüksége. Két hely
megüresedett. Az a kérése, hogy az egyiket te töltsd be.
Honor szeme elkerekedett.
Morus a homlokát ráncolva sietősen hozzátette:
– Nem szívesen küldenék az udvarba egy szelíd lelkű
személyt. Burjánzik ott a gonoszság. Maga a királyné ugyan
rendkívül erényes asszony – máskülönben fontolóra sem venném
a dolgot – mégis, sok ott a gonoszság. Ha téged illetően már
szavamat adtam volna Sir John Bremelcumnak, habozás nélkül
sajnálkozva visszautasítanám a királyné kérését, mivel jól tudja,
hogy sosem szegném meg az ígéretemet, a világ minden kincséért
sem. Csakhogy nem így áll a helyzet. Semmi efféle megállapodás
nem köttetett Sir Johnnal.,.
Elhalkult a hangja. Nem sürgette Honor válaszát, mert abban
reménykedett, hogy ha némi gondolkodási időt kap, talán saját
jószántából elutasítja a felkérést. De nem halogathatta sokáig. –
Mit felelsz gyermekem a királyné kérésére?
A lány reménykedve nézett Morusra.
– Megengedi, hogy szabadon válasszak, uram?
Morus kissé habozott, majd azt felelte:
– Természetesen.
Honor tartózkodó hallgatását egyszeriben széles, ragyogó
mosoly váltotta fel. Morusba beléhasított a veszteség bánata.
Milyen hirtelen elszakította az udvar szirén éneke a Honort
Chelsea-hez – hozzá, Morushoz – fűző köteléket! És mégis, olyan
tisztán, minden ravaszságtól mentesen csillogott a lány szeme,
hogy Morus egy pillanatig elhitte, hogy gyámleánya helyes
döntést hozott.
Pillantása Honor mélyen kivágott ruhaderekára vándorolt.
Most vette észre, először, hogy a lány telt, megemelt melle fölött
az ő ajándéka, a koráiból és gyöngyökből készült nyakék csillog.
És reggel óta ruhát váltott, nem? Igen, fényes, korallszínű
selyemruhát öltött. Minden bizonnyal azért választotta ezt, mert
illik a nyakékhez. A férfi azt is észrevette, milyen jól kiemeli a
lány fénylő sötét haját és szemét.
Erőt vett magán, és elfordította pillantását. Találomra
felkapott egy papírt, mintha munkához akarna látni. De hiába.
Újra Honorra nézett. – Ó, gyermekem, légy óvatos – mondta. –
Az udvarban sok szép nyaklánccal csalogatják a vigyázatlanokat.
 4.

AZ UDVARBAN

– Levágják a kezét? – kérdezte Honor elborzadva Margery

Napiertől. A két egyidős leány hat hónapja szolgálta a királynét
őfelsége két tucat udvarhölgyének seregében. A greenwichi
palota oszlopos kerengőjében haladtak a királyné prémjeivel a
karjukon. – De miért? – kérdezte Honor. – Mit tett?
Az oszlopos folyosóról egy zárt belső udvarra lehetett látni,
ahol emberek gyülekeztek. A négyszögletű udvart a
mosogatókonyha és az éléskamra vörös téglafalai s a csűr, az
éléstár és a sörfőzde szürke kőfalai vették körbe. Ezek fölé a
kisebb-nagyobb épületek fölé magasodtak a palota oromfalakkal
és kéményekkel csipkézett tetői, amelyeknek egy-egy aranyozott
tornyocskáján megcsillant a sápadt téli nap fénye.
– Ez a büntetés jár újabban annak, aki hangoskodik a király
tenisztermében – válaszolta Margery könnyedén. Pillantása egy
formás lábú ifjú urat követett, aki éppen akkor lépett ki
farkaskutyájával egy kis folyosóról. A fiatalember és a kutya
fekete lábnyomokat hagyott a porhóban, ahogy a galériával
szemközti falnál magasodó emelvényhez, a körülötte ácsorgó úgy
húszfőnyi csoporthoz igyekezett.
Honor a galéria korlátjára tette a prémköteget.
– De hát a palotában mindenütt vannak veszekedések, aztán
ki-ki megfizeti a bírságot, és odébbáll. Még senkinek sem vágták
le a kezét emiatt.
– Ennek levágják – felelte Margery nyugodt örömmel. – A
király tombol. Azt mondja, nincs megelégedve a palotájában
szolgáló sakálcsordával, és közölte a főudvarmesterrel és a
palotamarsallal, hogy majd ő rendet teremt.
 Honor most hallott erről először. Incselkedő mosollyal nézett
barátnője csillogó madárszemébe.
– Minden ostoba szóbeszédre odafigyelsz, ugye?
Margery önelégülten vetette fel az állát. – Tudom, hogy az az
úr, aki most megválik a kezétől, öt fontban fogadott egy
teniszmeccsre Reginaid Quince-szel, és hogy Quince elveszítette
a meccset, de nem volt hajlandó fizetni. És azt is tudom, hogy
ezért az arcátlanságért betörték Quince csúf orrát. Amit
szerintem nagyon is megérdemelt. És tudom, hogy a fivéremnek
öt fonttal tartozik, sőt még többel egy múlt heti egész éjszakás
kártyázásért.
– És ki ez a szerencsétlen ifjú hangoskodó? – kérdezte Honor
a tömeget fürkészve, noha a fogoly egyelőre még nem volt sehol.
Margery az ajkát csücsörítette.
– Képtelenség nyomon követni minden zabolátlan alakot, aki
az udvarban dühöng – mondta. – Noha – kacsintott Honorra azt
hallottam, hogy pénzért házasodott, és miközben itt éli a világát,
a felesége kötelességtudóan vár rá Norfolkban.
A lenti lárma felerősödött, mivel udvaroncok üdvözölték
egymást vidáman, és hölgyek sereglettek ki a palotából fecsegő
csoportokban. Mindahányan élénksárga, vörös és kék brokát- és
selyemruhát viseltek, mintha egy csapat különleges madár
röppent volna le az udvarra a szürke galambok helyére, amelyek
a csűrből kihulló magokat szokták itt csipegetni. A
mosogatókonyha ajtói félig nyitva álltak, és az üstöket sikáló
mezítlábas fiúk a gőzfelhő mögül kukucskáltak kifelé, és
kuncogva bátorították egymást, hogy csatlakozzanak a tömeghez.
Honor tűnődő mosollyal rázta meg a fejét. Hat hónapot
töltött már el a királyné szolgálatában, és még mindig
meglepődött és elképedt a királyi udvarban kavargó káoszon. A
lakóhelyként, ugyanakkor közintézményként szolgáló palotában
zubogott az élet a király személye körül. Püspökök és főrendek,
papok és szajhák, csillagjósok, vándorénekesek és solymászok,
vándorárusok, csodatevők és bölcsek bukkantak fel lépten-
nyomon, hogy a terebélyes királyi tölgyfa alatt böngésszenek a
pártfogás makkjai után. Burjánzóit az intrika és az erőszak,
ugyanis minden urat, nemest és egyházi embert népes csapat
kísért, s ezek a különféle feladatokat teljesítő szolgák a zsúfolt
folyosókon, lépcsőkön és udvarokon kockáztak és veszekedtek.
Legalább ezer ember étkezett mindennap a király asztalánál, ahol
korbácsokkal és csengőkkel felszerelt legények vigyázták a tágas
termet, féken tartották az acsargó kutyákat és a gazembereket,
akik magukat szolgának álcázva akartak besurranni. Mindenki
fegyverrel járt, és minden – akár képzelt, akár valóságos – apró
sérelem miatt tőrt rántott.
A tenisz miatt lezajlott veszekedés nem lepte meg Honort; a
szerencsejáték itt már-már vallásszámba ment. A birkózó
viadaloktól a hölgyek erényén át a nagykövet által elfogyasztandó
bor mennyiségéig mindenre fogadást kötöttek, az udvaroncok, s
az uraknak és a hölgyeknek hideg fejjel s nagy tétekben illett
játszani. Volt olyan nap, amikor maga a király sok-sok fontot
veszített kockán. Az erszényeket leginkább fenyegető játék, a
tenisz nem a bátortalanok játéka volt.
Dobpergés hallatszott. Honor és Margery a korlát fölött
figyelte a galériájuk alól előmasírozó menetet. Hét férfi tartott az
emelvény felé. Fehér szakállú vezetőjükben Honor a királyi
sebészre ismert. Ő felügyelt a rabok megcsonkítására. Honor
összerezzent, a szerencsétlen, reszkető áldozatra gondolt, aki
még nem tűnt elő. A zord tisztviselők az emelvény öt lépcsőfokán
sorakoztak fel. Margery mindegyiküket ismerte:
– A királyi sebész. Aztán a katonai seborvos; ő hajtja végre az
ítéletet. A következő a fatelep őre, meg az embere, aki a tőkét
hozza. Aztán a király főszakácsa a bárdjával. Az ott a
patkolókovács az égetővassal…
A két lány aggodalmas pillantást váltott a gondolatra, hogy
ezzel a szerszámmal szokták kiégetni a kar véres csonkját.
 – Én ezt nem nézem végig – jelentette ki Honor. – Nem
követhet el akkora ostobaságot senki, hogy így kelljen
szenvednie. – Felemelte a korlátról a prémköteget. – És mindez
egy teniszlabda miatt. Barbárság. – Azzal elindult.
– Várj! Most hozzák!
Margery a könyökénél fogva visszahúzta Honort, aki saját
kíváncsiságának is engedve áthajolt a korláton, és a foglyot nézte,
aki éppen akkor tűnt fel alattuk.
A férfi rövidre nyírt vörösbarna fürtjei megcsillantak a sápadt
téli nap fényében. A férfi egykedvűen biccentett hol jobbra, hol
balra, mintha jókívánságokat fogadna, miközben a tömeg
áhítatos csöndben vált szét, hogy utat engedjen neki. Hosszú
léptekkel könnyedén, magabiztosan haladt előre, annak ellenére,
hogy befelé hajló jobb lábfeje csámpázásra késztette – ámbár
lehet, hogy épp emiatt, mintha hiúsági kérdésről lenne szó.
Valószínűleg eltört valamikor a lába, gondolta Honor, és rosszul
forrt össze. A férfi azonban szemlátomást ügyet sem vetett erre a
hiányosságra, mintha jelentéktelen apróság volna, amely nem
csökkenti egy férfi hatalmát és tekintélyét, ahogyan a harcedzett
katonák sem törődnek a csatákban szerzett sebeikkel.
Elérte az emelvényt, amelynek tövében háttal a tömegnek kis
ideig megállt. Finom gyapjúból szőtt, hosszú ujjú inget viselt,
amely olyan sötétzöld volt, hogy már-már feketének hatott, s a
nyakkivágáson körbefutó nyusztprémtől eltekintve teljesen
dísztelen volt. Alsó széle a sokat használt lovaglócsizma száráig
ért. A férfi karcsú derekán széles, kidörzsölt bőröv fogta össze a
gyapjúinget. A hátán másik bőrszíj nyúlt átlósan az üres
kardhüvelyig – amelyből erre az időre eltávolították a kardot ám
a férfi, megfékezett indulattal, a hüvelyen nyugtatta a bal kezét,
mintha jelezni akarná, hogy ez a kéz kard nélkül is kész a harcra.
A tisztviselők sorfala között elindult felfelé a lépcsőn. Amikor
felért, széles válla mellett eltörpült a horpadt mellkasú seborvos.
A férfi megállt, egy fejjel magasabb volt az emelvényen állóknál.
 Lassan, kimérten megfordult, mintha hódolók üdvözletét
készülne fogadni. Pillantása végigfutott az alant állók arcán,
kezdve a hozzá legközelebb lévőkkel, így szemöldökcsontja miatt
nem lehetett látni a szemét a galériáról. A vörösbarna haj és a
sötét öltözet között úgy festett frissen borotvált arca, mintha nap
és szél edzette volna barnára hosszú évek alatt. A tarka tömeg
fölé magasodó alak aranyozott ősi faragvány benyomását
keltette.
Felnézett a nyitott folyosóra, a magányosan álló Honorra és
Margeryre. Lassan vándorló pillantása röviden elidőzött Honor
alakján. A lány érezte, hogy fejébe szökik a vér, haja töve
bizsergett. A férfi elfordította tekintetét.
A lenyűgözött Margery kifújta visszatartott lélegzetét.
– Egy ilyen férfinak mindkét kezét meghagynám – búgta. –
Mindkét készséges, ügyes kezét.
Honor egykedvűen figyelte a férfit. A dacos kék szempárból
áradó megvetés kiölt a szívéből minden szánalmat, amelyet az
imént még, képzeletben, egy forrófejű, megtört ifjú iránt érzett.
Ez a férfi nem megtört. És mivel harminc év körülinek látszik,
nem is olyan fiatal.
Újra megpördült a dob. A tisztviselők az emelvény szélére
léptek. A seborvos a fogoly vállára tette a kezét.
– Richard Thornleigh – szólt ünnepélyesen –, készen áll?
Thornleigh egy pillanatig habozott. Pislogva nézett az
orvosra, mintha nem jól hallotta, vagy rosszul értette volna a
kérdést. Aztán válaszképpen lassan magasra emelte a karját,
majd meghajolva egy meghökkentően széles, groteszk
mozdulattal leeresztette. Az eltúlzott gesztustól elveszítette az
egyensúlyát, és előretántorodott. Az orvos kénytelen volt a
gallérjánál fogva elkapni, nehogy a bámészkodók közé zuhanjon.
– Részeg – jegyezte meg Honor elképedve.
– Az bizony – kuncogott Margery.
 A tömeg ugyanúgy érezhetett, mint Margery, mert kitört a
nevetés.
Thornleigh felegyenesedett, és lesöpörte az orvos kezét.
Csendet kérve mindkét karját felemelte, és a fejek fölött a távolba
pillantva megvárta, míg alábbhagy a nevetés.
– Urak, hölgyek, bocsássanak meg nekem. – Komoly
elszántsággal beszélt, hanghordozása azonban nyilvánvalóan a
város egyik ismert, dagályos beszédű prédikátorát imitálta. Kezét
a szívére tette. – E pillanatra várva fenékig ürítettem a bánat
poharát. Csak azért esedezem Istenhez, hogy megóvjon attól,
hogy ezen a napon a bánatba fulladjak. De – tette hozzá,
miközben vészesen balra dőlt, és csoszogva szélesebb terpeszbe
állt, hogy megőrizze egyensúlyát – fenékig ürítettem egy palack
spanyol bort is. – Ferde mosollyal nézett körül. – Méghozzá igen
pompás bort. Talán Isten küldte nekem mentőtutajként.
Újra nevetés harsant.
– Jaj, Honor – bökte oldalba társnőjét Margery. – Ne nézz
már olyan döbbenten. Nem ítélhetsz el senkit, ha bánatában
felhajt egy-két kupával.
– Semmiért sem ítélem el ezt az embert – vágott vissza
Honor élesen. – Nem tudok róla semmit, legfeljebb annyit, hogy
egy igen alkalmatlan pillanatban Istent káromolja.
– És hogy szerfölött jóképű – mormolta Margery és olyan
vakmerő, hogy még az ördöggel is szembeszáll.
Thornleigh váratlanul elkomolyodott.
– Egy kérésem van csupán – szólt halkan. A tömeg
elcsendesedett.
– A büntetés nem írja elő, hogy melyik végtagot kell
megrövidíteni. Azt kérem, hogy kíméljék meg a jobb kezemet –
magasra emelte jobb karját hogy továbbra is jó szolgálatokat
tehessen a királynak. – Ekkor megmarkolta az üres kardhüvelyt,
mintha hiányzó fegyverét akarná előrántani.
 Az egybegyűltek helyeslő szavakat kiabáltak felé. Sok hölgy
felsóhajtott. A királyi seborvos gyors biccentéssel nyilvánította ki
beleegyezését.
– Elfogadom, uram. Most már készen áll?
Thornleigh kihúzta magát. Noha tovább fecsegtek körülötte
az emberek, vonásai lassan megkeményedtek, és Honor
észrevette, hogy a dacos kék szempárban minden látszólagos
vakmerőség ellenére a kétségbeesés szikrája villan. Látta, hogy a
férfi valójában retteg a pillanattól. Nos, tette fel magának a
kérdést, miközben újra erőt vett rajta a szánalom, melyik épeszű
ember nem rettegne?
– Most pedig – mordult Thornleigh az orvosra –, essünk túl
rajta!
Az orvos a patkolókovács felé intett a fejével. A patkolókovács
kiemelte a vörösen izzó vasat a parázsból. A király főszakácsa az
orvoshoz csoszogott, és átadta bárdját.
Thornleigh a tönkhöz lépett. A homlokát ráncolva nézte egy
ideig, mintha erőt akarna gyűjteni a megpróbáltatáshoz. Aztán
gyorsan terpeszbe állt, kinyújtotta bal karját, kioldotta az ingujjat
összehúzó bőrszíjat, és felhajtotta az ujjat. Öklét a tönk közepére
tette. A hideg ellenére verítékcseppek gyöngyöztek a homlokán.
Fogait összeszorította, az ajka elvékonyodott, majd az orrán át
olyan mély lélegzetet vett, hogy kidagadt a mellkasa. Ajkát
biggyesztve állt, amitől Honornak egy pillanatra az a felkavaró
érzése támadt, hogy ez a férfi valami vad, természetellenes
vággyal voltaképpen örül ennek a büntetésnek.
Az orvos felemelte a bárdot. Az megcsillant a napfényben.
Honor elfordult.
– Állj! – hallatszott egy nő kiáltása.
Az udvaron állók egy emberként a galéria alatti ajtóhoz
fordultak. Honor és Margery lenézett. Fekete cobolyprémbe
burkolózó nő jelent meg az udvaron. A prém alól kivillant
selyemruhájának sárga szegélye, a sötét haját szinte teljesen
elfedő sárga bársonycsuklyán rubintok szikráztak, ő volt Boleyn
Anna.
Az orvos leengedte a bárdot. A tömeg suttogva kettévált az
emelvény felé siető Anna előtt. Thornleigh értetlenül bámult rá.
Anna felnyújtott egy írást a királyi seborvosnak. Az átfutotta a
szöveget, majd fejét felemelve bejelentette:
– A király megmásította az ítéletet. A fogoly szabadon
távozhat. A tömeg lélegzetvisszafojtva figyelt. A csaknem
önkívületi állapotban lévő Thornleigh mereven az emelvény
széléhez ment. Fél térdre ereszkedett Anna előtt. Anna
felnyújtotta a kezét. Thornleigh egy pillanatig a kézre meredt,
mintha meglepődött volna, aztán megfogta és hosszú, hálás
csókkal illette a hölgy ujjait. Aztán Anna megfordult, és fürgén
visszasietett a palotába. Prémpalástja nyomában csak úgy
örvénylett a felkavart hó.
Lelkes kiáltozás tört ki. Férfiak sereglettek az emelvényhez,
hogy gratuláljanak a kegyelmet nyert Thornleigh-nak. Ugató
kutyák futkároztak körbe-körbe. Egy hölgy elájult. Thornleigh
tántorgott az ujjongok tülekedésében.
Honor látta, hogy Anna arcán diadalmas mosoly bujkált,
mielőtt eltűnt volna a galéria alatt. Istenem, gondolta Honor,
biztosan egész idő alatt itt állt a király bocsánatával a kezében.
De addig várt, míg az esemény elérte szörnyű tetőpontját, hogy a
kegyelmet hozó hölgy szerepében léphessen színre.
– Na hát, ez is a szajha hatalmát bizonyítja – állapította meg
Margery túlkiabálva a zsibongást. – Mintha bizony szükségünk
lett volna rá. Mintha nem unnánk már halálosan a látványt, hogy
körberajongják az urak, mert azt remélik, hogy a sárga szoknya
szegélyén egyenesen a királyhoz siklanak. Gondolom, ez a
Thornleigh a legújabb játékszere. Hm! – mondta megvetőn. –
Úgy válogat a férfiak között, ahogyan Wolsey uram a sütemények
között.
 Honor Thornleigh-t nézte. A férfi már magához tért, szélesen
mosolygott, Míg a férfiak a hátát lapogatták, ő egy ragadozó
összeszűkülő szemével figyelte azt a telt hölgyet, akinek
megengedte, hogy ingujja zsinórját összekösse, s megmenekült
keze ezenközben a fehér keblek fölött lebegett.
– Mindkét mohóság eredménye ugyanaz – mormolta Honor.
– Felfúvódott has.
Margery halkan felkacagott. Honor az ajkába harapott,
nyomban megbánta léha megjegyzését. Kénytelen volt
megállapítani magában, hogy ez egy merész ember, még ha erős
italból merítette is a bátorságát. Honort azonban egyvalami
nyugtalanította; harag töltötte el a szívét úrnőjének sorsa miatt.
Sok mindent megtanult a királyné szolgálatában töltött hónapok
alatt. Már az első héten mindent tudott az Annához kötődő
botrányról. És, miként Margery mondta, íme a félreérthetetlen
bizonyíték a királyt rongybábként rángató zsinórokra!
Honor fogai összekoccantak a hidegtől.
– Eleget láttam – jelentette ki. Megfordult, és otthagyta a
lenti kavalkádot bámuló Margeryt.

Miután megszabadult a prémektől és alig várta, hogy a

szénserpenyő mellett felmelegedjen, Honor a királyné
lakosztályába lépett, ahol hat udvarhölgyet talált. Izgatottan,
suttogva beszélgettek. Volt, akinek riadalom tükröződött az
arcán. Egyikük gyors szavakkal felvázolta Honornak a
történteket. A kancellár, maga Wolsey bíboros épp az imént
távozott nagyon haragosan, mesélte. Egyszerűen megjelent itt, és
letartóztatta a királyné fiatal titkárát, Waltert.
– Mert a király után kémkedett! – mondta a lány elborzadva.
Épp most vitték el Waltert Wolsey emberei.
– Őfelsége – tette hozzá egy másik lány, fejével
aggodalmasan a királyné szobája felé intve – egészen fel van
dúlva.
 Egy harmadik lány a tálalónál állt, bort töltött egy serlegbe,
hogy bevigye a királynénak. Remegett a keze. Honor gyors
döntésre jutott. A tálalóhoz sietett.
– Hagy csak Beth, majd én – mondta. Beth átadta a serleget,
láthatóan megkönnyebbült, hogy távol maradhat a vihartól.
Honor halkan kopogott a királyné ajtaján, majd benyitott. A
királyné szobája üres volt. Honor belépett, és a hálószobába
vezető nyitott ajtóra nézett.
Odabenn térdelt Katalin királyné a házi oltára előtt, és
imádkozott. A pompásan faragott elefántcsont oltárt fogadalmi
gyertyák lángja világította meg, amelyek koszorúként keretezték
a fohászkodó asszony alakját.
Honor visszament, és becsukta az ajtót. A hálószoba ajtaja
mellett álló, iratokkal teli asztalhoz lépett halkan, és letette a
serleget. De nem távozott.
Katalin hirtelen mozdulattal kissé oldalra fordult, mintha
zavarná udvarhölgyének jelenléte, s közben mozgott a szája,
ahogy az imát mormolta. Honor ennek ellenére sem távozott.
Katalin befejezte az imát, keresztet vetett, és felállt. A
királyné láttán Honor még elszántabb lett. Elcsigázott úrnőjének
szeme és szája mellett apró ráncok húzódtak, s világosbarna
hajában ősz szálak csillantak meg a gyertyák fényében. Tömzsi
alakja ziláltnak hatott, hiába viselt pazar bíborszínű brokátruhát
és drága ametiszteket. Tartásából és nyugodt szeméből azonban
méltóság és erő sugárzott, ami büszkeséget ébresztett Honorban.
Katalin kijött a hálószobából, és a boros serlegre pillantott.
– Köszönöm – szólt fáradtan, gondolatai láthatóan messze
jártak. – Távozhat. – Becsukta az imakönyvét, és a kandallóban
ropogó tűzhöz indult.
– Kérem, engedje meg, hogy maradjak, úrnőm – mondta
Honor. – Szeretnék önnek segíteni.
 A kandalló mellől Katalin a válla fölött pillantott hátra
Honorra. Az engedékenység halvány mosolya jelent meg az
ajkán, amely a tűz narancsvörös fénye ellenére színtelen volt.
– Nekem segíteni? – kérdezte halkan, szinte önmagától.
Visszanézett a lángokba. – Most szegény Walteren kellene
segíteni. Ezt a segítséget pedig a kegyes Istenre bíztam az imént.
– Huszonhét éve élt Angliában, de enyhe spanyol akcentus
továbbra is érződött a kiejtésén, különösen, amikor elfáradt.
– De hisz erről beszélek – bökte ki Honor. – Tudok
Walterről. Tudom, hogy ő vitte ki felséged leveleit.
A bosszankodásnak ugyanazzal az apró, éles mozdulatával,
mint az imént, Katalin oldalra fordította a fejét.
– Azt akarja mondani, tudja, hogy a bíboros ezt állítja.
Honor mély lélegzetet vett. Elmondja, amit el akar mondani.
– Ennél többet. Tudom, hogy Walter vitte felséged leveleit
Dr. de Athequának, aki aztán eljuttatta azokat Mendoza
nagykövetnek. Tudom, hogy felséged ezen a módon vált leveleket
a császárral. – A kandalló másik sarkához lépett, hogy közelebb
legyen a királynéhoz. – Úrnőm – szólt kérlelő hangon hadd
lépjek Walter helyébe. Hadd segítsek felségednek!
Katalin odafordult hozzá. Arca egyszerre tükrözött
meglepődést és fáradtságot. A tűz fénye kegyetlenül megmutatta,
hogy a gondok, mint megannyi súly hatására már elkezdett
megereszkedni a bőr. A királyné negyvenkét éves volt, hat évvel
idősebb a királynál. Már nem táncolt, ritkán lovagolt, dereka
megvastagodott az egymást követő terhességektől – hat
gyermeknek adott életet, ötöt közülük eltemetett. Tíz éve fogant
meg utoljára a méhe, s az egyetlen élő gyermek, akit imádott
férjének adott, egy leány volt, nem fiúörökös, akire a király
sóvárgott.
Honor szíve elszorult a szánalomtól. Mennyit szenvedhetett a
királyné az utóbbi hónapokban. „A király nagy ügye”, így beszélt
a dologról mindenki. Micsoda fellengzős frázis, gondolta Honor
megvetően. Vajon mitől olyan grandiózus egy esztelenségig
elvakult középkorú férfi? Ám a megrészegült király arra kérte a
pápát, hogy nyilvánítsa semmisnek a házasságát. A királyné – és
mindenki – most a döntést várja Rómából.
Honor tudta, hogy amennyiben a pápa teljesíti a király
kívánságát, úgy az szörnyű következményekkel járhat a
királynéra nézve. Kolostorba zárhatják, törvénytelennek
nyilváníthatják tizenkét éves leányát, Mária hercegnőt, mi több,
meg is gyilkolhatja a királynét Wolsey valamelyik túlbuzgó
talpnyalója.
És mindez akkor vette kezdetét, gondolta Honor kissé
elcsodálkozva, amikor ő még Chelsea-ben élt, nyilazással múlatta
idejét, Platónt olvasott, és mit sem tudott az udvarban és
Rómában kavargó sötét örvényekről. Az Aragóniai Katalinnal
leélt tizennyolc évi házasélet után Henrik király négyszemközt
arra utasította Wolsey bíborost, hogy eszközölje ki számára a
válást. Pápai legátusként Wolsey-nak nagy volt a hatalma és a
tekintélye, s a király kétségkívül úgy vélte, hogy a pápa annak
rendje és módja szerint megadja a beleegyezést, hiszen nem ment
ritkaságszámba az uralkodói házasságok felbontása.
A király kérésének megvolt az alapja, noha Honor ezt az
alapot különösnek és ingatagnak látta. A királynak ez volt az első
házassága, a királynénak azonban a második, s éppen erre
alapozta a király az érvelését. Katalin Henrik bátyjának,
Arthurnak az özvegye volt, amikor Henrik feleségül vette. A
Szentírás voltaképpen tiltja a fivér feleségével kötött házasságot,
ezért tizennyolc évvel korábban az előző pápa engedélyére volt
szükség ama házasság érvénytelenítéséhez, hogy Henrik és
Katalin frigye létrejöhessen. Így hát, amikor a király úgy döntött,
hogy szabadulni kíván a kötelékből, Wolsey bíboros titkos
bíróságot hívott össze, és azt az ítéletet hozta, hogy a királyné
második házassága – amely a Szentírás szerint nem ismerhető el
– sohasem volt törvényes, és hogy a király Isten szemében nőtlen
férfinak számít. Ám aztán, mielőtt bárki – akár a királyné is –
tudomást szerezhetett volna a bíróság rendkívüli ítéletéről,
megtörtént Rómában az elképzelhetetlen. Károly császár
fellázadt zsoldosai kifosztották a várost, olyan mészárlást vittek
végbe, amely minden ízében megrengette Európát. Márpedig
Károly – az óriási német területek szent római császára, Flandria
uralkodója, Spanyolország királya, a határtalan új világ ura –
Katalin királyné unokaöccse volt.
Henrik király gyors válásról szőtt álmai egyik napról a
másikra szertefoszlottak, amikor ugyanis a királyné megtudta,
hogy férje félre akarja őt állítani, azon nyomban kérvénnyel
fordult a pápához, ahhoz az emberhez, aki immár teljes
mértékben a királyné legyőzhetetlen unokaöccsének hatalmába
került. Az angol király házassági ügye egyszeriben nemzetközi
válságot robbantott ki. A reszkető pápa, akit egyik nap a király
követei zaklattak, a másik nap a császár fenyegetett, a kezeit
tördelte, mint hírlik, és asszonyként sírt mindannyiuk előtt – és
húzta az időt. Kilenc hónapja élt a király és a királyné ebben a
megoldatlan helyzetben.
Wolsey bíboros egyre türelmetlenebb volt a királynéval.
Köztudomású volt, hogy mérhetetlenül bosszantotta az, amit ő a
királyné hajthatatlanságának tartott. Még ennél is jobban félt a
császár hadainak közbelépésétől. Valójában rabként tartotta
fogva a királynét a saját palotájában. Besúgókat küldött a
környezetébe, minden levelét elolvasta, amelyet megkaparintott,
és nem engedélyezte, hogy Katalin négyszemközt fogadja a
császár követét. Honor tudta, hogy a királynénak ennek ellenére
sikerült létrehoznia egy törékeny kapcsolatot a Spanyolországban
élő császárral titkára, Walter, gyóntatója, dr. de Athequa,
valamint Mendoza nagykövet révén. Wolsey most ennek a
létfontosságú láncnak egy szemét fedezte fel, és zúzta szét.
– Engedje meg, úrnőm – erősködött Honor. – El tudom látni
Walter feladatait. Meg tudom írni az ön leveleit. Ön tudja, hogy
éppolyan jól tudok latinul, mint ő. És kézbesíteni is tudnám a
leveleket.
Katalin továbbra is csüggedten ült.
– Valóban? Miért?
Honor habozott, de csak azért, hogy a lehető legtömörebben
fogalmazzon. Egyszerűen ennyit mondott:
– Igazságtalanul bánnak önnel.
Katalin nagyot sóhajtott, mintha ütésként érte volna a
megállapítás igazsága.
– Isten a tanúm! – kiáltott fel. Váratlanul szenvedélyesen
megragadta Honor kezét. – Tudtam, hogy önben megbízhatom!
– Gyorsan visszanyerte önuralmát. – Csakhogy, kedvesem, nagy
a kockázat. Nem tudom, helyes-e, hogy ilyen veszélyes dolgot
kérjek öntől.
– Ön nem kér semmit, felség. Én ajánlkozom. Ami a
kockázatokat illeti – megvonta a vállát –, korábban volt már
bennük részem.
Katalin megszorította Honor kezét.
– Ó, hálát adok az Úrnak, hogy önt hozzám küldte.
Honor mosolyába némi pajkosság vegyült.
– Sir Thomasnak is adjon hálát úrnőm, ő tanított latinra. Ha
ő nem változtatta volna meg a tudatlan leányt, aki voltam, ön
most semmi hasznomat sem venné.
Örömmel látta, hogy a királyné kedvesen elmosolyodik.
– Így lesz – felelte meghatottam – Imádkozom Morusért,
drága barátomért is. – Hirtelen elkomolyodott – Máris el tudná
kezdeni, kedvesem?
– Hogyne.
– Helyes. Mindenképpen meg kell kérnem Károlyt, hogy
küldjön hozzám törvénytudókat. Akik jártasak a római bírósági
eljárásokban. A bíboros a markában tartja az angol jogászokat.
Olyanokra van szükségem Károly flamand tartományaiból,
akikre nem hatnak Wolsey fenyegetései. Sürgősen szükségem van
rájuk.
Honor sietve leült, és tollat, papírt tett maga elé. A királyné
latin nyelvű diktálását követve hosszasan írt. Miután végeztek,
összehajtotta a levelet.
– Most pedig, úrnőm – nézett Katalinra –, hol találom dr. de
Athequát?
Katalin homloka ráncba futott. Az asztalhoz lépett, felemelte
a levelet, és a keblére szorította.
– Nem. Másképp döntöttem. Nem sodorhatom önt veszélybe.
Más módot keresek.
Honor az ajkába harapott. Nem félt, kész volt vállalni a
kockázatot. Azt is tudta azonban, hogy nem mondhat ellent a
királynénak.
– Miféle más módot, úrnőm? – kérdezte halkan. – Nincs más
mód.
– Kell találni egyet. A bíboros talán már ki is csikarta szegény
Walterből De Athequa nevét. Nem kergetem önt is ilyen háborgó
vizekre.
Honor kis ideig némán ült. Aztán hirtelen felderült az arca.
– A maszkabál – mondta.
– Maszkabál?
– Ma este. A bíboros úrnál. Maszkabált rendez a király és a
lady tiszteletére, és… – Elhallgatott, mert látta, hogy a királyné
összerezzen. „A lady" néven Boleyn Annát emlegette az udvarnál
mindenki, pártállásra való tekintet nélkül.
– Bocsásson meg, felség – szólt Honor. Nem volt
szándékában fájdalmat okozni a királynénak. – De mivel Sir
Thomas hivatalos a maszkabálra, én is ott leszek. És minden
bizonnyal a vendégek közt lesz Mendoza nagykövet is. Egyenesen
neki adhatom át a levelet. Nagyon könnyű lesz. Nem is kell
bevonni dr. de Athequát.
 Katalin arca reményt, ugyanakkor bizonytalanságot fejezett
ki.
– Megígérem – mosolygott Honor –, hogy nagyon óvatos
leszek.
Katalin jó ideig udvarhölgye szemébe nézett. Aztán aprót
biccentve megadta beleegyezését. Anyai gyengédséggel
megérintette Honor arcát.
– Nagyon óvatos legyen – szólt komolyan. – Nem szeretném,
ha bármi baja esne. – Ismét elmosolyodott. – Különben hogyan
néznék Sir Thomas szemébe?

Száz gyertya ontotta fényét Wolsey bíboros Hampton Court-i

dísztermében. Az egész falakat beborító flamand kárpitokon –
arany, rubinvörös és égkék fonalakból szőtt káprázatos műveken
– az erények és a vétkek életnagyságúnál nagyobb jelenetei
voltak láthatók. Az utóbbiak némelyikét nagy élvezettel
jelenítették meg a tarka öltözetű hölgyek és urak. Nevetésük és
táncoló lábuk dobogása szinte elfojtotta a galérián játszó harminc
zenész hangszereinek hangját. Az oldalsó asztalokra kirakott,
fűszerezett borok és sült húsok illatába vegyült a padlóra szórt
növények és a parfümös izzadtság illata. Alig kezdődött el a tánc,
eltűnt a király. És eltűnt a lady is. A mulatság azonban zajlott
tovább.
Honor a táncolókat megkerülve az ajtó felé lépkedett. Kimért
mozgással igyekezett palástolni izgatottságát. Elhaladt néhány
csoport mellett, és alig tudta elhinni, hogy senkinek nem tűnik fel
pírban égő arca. Az étkekkel megrakott asztaloknál idős hölgyek
pletykálkodtak és falatoztak. Egy alkóvban urak kockáztak
zajosan. Lányok dongták körül egyik társukat, aki az imént egy
herceg fiával táncolt. Távolabb ősz hajú államférfiak társalogtak
egy galéria alatt a piros ruhájában feszítő Wolsey bíborost
körülvéve. Wolsey láttán megrándult Honor keze, ő azonban
továbbhaladt. Senki nem állt az útjába, amikor elhagyta a termet.
 Mendoza nagykövet jelére indult útnak. Amikor egy órával
korábban megérkezett, odament a nagykövethez, és suttogva,
gyorsan megállapodtak a jelben. Miután megadja a jelet, súgta a
férfi, Honor várjon negyed órát, aztán menjen ki a kertbe, ahol
majd találkoznak. Honor tehát várt, végignézett egy gagliardát,
visszautasított két táncfelkérést, megtántorodott, amikor az
adósát dühösen kereső egyik szerencsejátékos félretaszította.
Végtelennek tűnt a várakozás.
A legnagyobb megpróbáltatást az jelentette, hogy titkát nem
árulhatta el Sir Thomasnak, Amint megpillantotta őt, Sir Thomas
kilépett a Wolsey-t körülvevő csoportból, és mosolyogva
odament hozzá. Honor tudta, hogy Sir Thomas ugyan a király
tanácsadója és barátja, mégis együtt érez a királynéval, és amikor
megjegyzéseket tett az összejövetelre s az ifjú piperkőcökön
gúnyolódott, Honor alig tudta fékezni magát. Majdnem kibökte,
hogy milyen új szolgálatot teljesít a királyné érdekében.
Miután mindezen túljutott, kisietett á folyóra néző kertbe,
amelyet mértani alakzatokban ültetett növények díszítettek.
Sütött a hold, a dermedt kertben szikrázott az érintetlen fehér
hó. Gyors léptekkel elindult a kavicsos ösvényen, szaporán szedte
a levegőt, s a torkába mart a hideg. Két karjával átfogta testét, a
köpenyét ugyanis odabent hagyta, nehogy gyanút ébresszen. Az
ösvény végében álló rácsos építmény felé igyekezett. Ez amolyan
háromoldalú kerti lugas volt, amelyet levágott magyalágakkal
fedtek be. Wolsey egy hónappal azelőtt rendelte el megépítését,
hogy legyen hová visszavonulnia a karácsonyi ünnepségek
közepette, amikor fiúkórus énekelt neki és háza népének.
Honor mozgásra – hosszú köpeny csapódására – lett
figyelmes a lugas közelében, és felismerte a császári követ
árnyékba boruló alakját. Amikor odaért, látta, hogy a férfi
didereg; ő is veszélyesnek találta, hogy felvegye meleg
felsőkabátját. A szikár, középkorú Don Inigo de Mendoza előkelő
családból származott, mindig gőgösen viselkedett, és Honor
önkéntelenül elmosolyodott azt látva, hogy a büszke úr vállát
behúzva, köpenye gallérját állához szorítva vacog.
– Á! Larke kisasszony – suttogta a férfi, s megfogta Honor
könyökét. Szemlátomást gyorsan végezni akart. Beléptek a
lugasba, s Honor átadta a királyné levelét.
– Őfelsége kívánsága, hogy ez mihamarabb a császár kezébe
jusson – mondta. Mendoza bólintott, és kisietett a lugasból.
Csizmája csikorgott a jeges ösvényen, aztán semmibe foszlott a
hangja. A küldetés egy szempillantás alatt végbement.
Honor úgy érezte, mintha becsapták volna. Milyen
kiábrándító befejezés ez az órákig tartó izgatott várakozás után!
Aztán elmosolyodott csalódottságán. Mégis mire számított? Hogy
maga Wolsey bíboros ugrik elő a kert egyik zugából? Lerázza a
havat termetes testéről és elrendeli az ő letartóztatását? De
minden csendes volt. A nagyterem ablakain át halkan,
hullámokban érte el Honor fülét a zene. A Temzére nézett.
Mécsesek lángja imbolygott a mólóhoz kikötött csónakokon és
bárkákon, amelyek mellett csoportokban gubbasztva várták az
evezősök, hogy a vendégeket visszavigyék a várasba, A mólótól a
palota teraszáig lobogó fáklyák szegélyezték az utat. Nem
masírozott Honor felé egyetlen fegyveres sem, hogy tömlöcbe
vesse. A lány mosolyogva vállat vont.
Didergett, úgy fázott. Lépett egyet, hogy elhagyja a lugast.
Egy férfi hangjára megtorpant.
– Veszélyes vállalkozás ez, kisasszony.
Honor megtorpant. A hang a lugas belsejéből hallatszott. A
lány megfordult. Egy férfi ült a sarokban megbújó padon.
Felhúzott térddel ült súlyos, meleg köpenyében. A magyalágak
teljesen beárnyékolták az arcát.
Honor csüggedten visszalépett. Kevés szót váltott
Mendozával. De az épp elég volt.
– Igen – szólt a férfi halkan. – Hallottam. – Mindössze két
szó, ám tartalmuk félreérthetetlen fenyegetést jelentett.
 Honor nagyot nyelt. A zárt térben brandy szaga áradt a férfi
leheletéből. Honor ekkor vette észre, hogy bőrpalack hever
mellette a padon. Talán csak egy iszákos, gondolta, aki azért jött
ki ide, hogy egyedül ihasson. Mi lenne, ha megfordítaná a
helyzetet?
– Mit keres ön a bíboros a kertjében? – kérdezte erélyesen a
férfitól.
A férfi a palota felé intett a fejével, és horkantott.
– El akarom kerülni azt a vadbarmot. Azt állítja, hogy
tartozom neki a kockázásból. És köztudott, hogy a kardjával
szokta elrendezni a számláit – nevetett fel a férfi. – Attól félek,
nem úriember.
Meg sem mozdult. Ahogy a lugas oldalának dőlve ült,
ártalmatlannak tűnt Honor szemében.
– Jó éjszakát, uram – szólt a lány határozottan, és indulni
készült.
A férfi kirántotta a kardját, s a lugas nyílását keresztben
lezáró penge elállta Honor útját. A lány lélegzete elállt.
– Ne menjen még, Larke kisasszony – mondta a férfi halkan.
– Honnan tudja a nevemet? – kérdezte hidegvérét megőrizve
Honor.
– Így szólította az imént a társa. Mint mondtam, van fülem. –
Hirtelen mozdulattal leeresztette a lábát a földre anélkül, hogy a
kard megrezzent volna. Felnézett Honorra, arcát megvilágította a
hold egy beeső sugara. A lány felismerte. Ő volt az a férfi, akinek
kis híján lecsapta egyik kezét a hentes bárdja. Az, akit Boleyn
Anna megmentett. Thornleigh. Márpedig ha ez az ember Anna
szövetségese, akkor érdekében áll a királyné megalázása. Wolsey
megelégedésére.
– Azt is tudhatná – szólt bátorságot színlelve Honor –, hogy
én Morus Tamás gyámleánya vagyok. Ő is a palotában van, uram,
és nem örül majd neki, hogy ön így háborgat engem.
Thornleigh gúnyosan füttyentett.
 – Megrémít, kisasszony. Már két ellenfelem van odabenn.
Lehet, hogy egész éjjel kint kell maradnom. Könyörüljön rajtam.
Úgy megnyugtatna a társasága, amíg itt rostokolok.
Melengethetnénk egymást. Hiszen ön didereg.
Nyilvánvaló volt, hogy a férfi játszik vele. Nos, ha csak ennyi a
szándéka, akkor egy kicsivel több merészség talán megteszi a
kellő hatást. Honor átölelte felsőtestét, és megvetően szólt:
– Köszönöm, nem. Hagyjon elmenni.
– Ugyan, ugyan – mondta a férfi nyájasan. – Vállalom a
súlyos felelősséget, hogy megőrzöm a titkát. Nem gondolja, hogy
ezért tartozik nekem valamivel? – Leengedte a kardját, szabaddá
téve a kijáratot. – Nem látszik ostobának – tette hozzá őszintén,
és kardját a padra fektette. – És igen ésszerű árat kínálok.
Vagyis, gondolta Honor, azzal fenyegeti Thornleigh, hogy
mégis kiadja a titkát. A lány elfogadta a vereséget.
– Mennyit akar?
Thornleigh elgondolkodva dörzsölgette az állát.
– Nos, lássuk csak. Montcon húsz fontot követel….
– Húsz fontot! – hüledezett Honor. Sir Thomastól ennek a
felét sem kérheti anélkül, hogy fel ne ébresztené a gyanakvását.
Erről szó sem lehet. Eszébe jutott Margery egyik megjegyzése, és
azzal vágott vissza. – Úgy tudom, hogy a felesége fizeti a
szerencsejátékokon szerzett adósságait.
A férfi arca megkeményedett. De úgy folytatta a mondatát,
mintha Honor meg sem szólalt volna.
– …csakhogy Montcon csaló, és nem áll szándékomban
fizetni neki. Ezért öntől, kedves hölgyem, csupán egy csókot
kérek.
Honor elképedt. Ostobának tartotta a kérést. Ez az ember az
ő udvari állását – talán az életét – tartja a kezében. Bármit
kérhetne.
– Önnek elment az esze – mondta megvetően.
– Csak ha csinos arcot látok.
 Honort felbőszítette, hogy milyen jól mulat ez az ember az ő
szorult helyzetén.
– És ha visszautasítom?
Thornleigh felnevetett.
– Nem túl jók az alkupozíciói, kisasszony.
Így igaz, ismerte el magában Honor. Elképzelte, milyen
következményekkel járna, ha a férfi beárulná őt Wolsey-nak.
Walter már börtöncellában sínylődik. Kínozzák vajon? Reszketni
kezdett, de már nemcsak a hideg miatt.
Thornleigh vállat vont.
– Csak egy csókot – ismételte higgadtan.
Honor úgy válaszolt, mintha átkot mondana ki.
– Rendben van. – Kihúzta magát, és összeszorította a fogát.
Felsőtestét ölelő karja merev páncéllá változott. A hideg levegő
csípte az orrcimpáját. – Essünk túl rajta.
A férfi felállt, mire Honor ajkai szétnyíltak a csodálkozástól;
el is felejtette, milyen magas ez az ember. Thornleigh odalépett
hozzá. Két kezébe fogta a lány arcát, és felemelte. Ajkát a lány
ajkához érintette. Honor megérezte a brandy édes ízét. A férfi
keze a nyakára siklott, a lány érezte a meleg tenyér alatt saját
ereinek lüktetését. A férfi a másik kezével magához vonta őt,
hogy szinte eltűnt a köpenye alatt. Honor teste elernyedt, ajka
szétnyílt a férfi ajka alatt. Két karja lehullott. Érezte a férfi
testének melegét, két kezét, amelyek mintha birtokba vennék.
Honor tudta, hogy legalábbis ebben a pillanatban így is volt.
Thornleigh elhúzta az arcát. Halkan felnevetett.
– Nyissa ki a szemét, kisasszony – szólt. – Az alku egyetlen
csókra vonatkozott, nem többre. Sajnálom.
Honor szeme felpattant.
A férfi kuncogni kezdett.
– Még sosem csókolták meg, igaz? Hát persze hogy nem.
Morus Tamás kegyelmes úr gyámleányát? Nos, hallottam
történeteket az ájtatos Sir Thomasról. Azt mondják, nagyon
erkölcsös élet folyik a házában, elkülönítette a férfi és a női
cselédeket, hogy ne barátkozhassanak egymással. Igaz ez?
Honor kiszabadította magát a férfi kezei közül. Hogy
merészel ez a züllött részeg Sir Thomason gúnyolódni?
– A mi ügyünk ezennel lezárult, uram – mondta indulatosan.
– Bízom benne, hogy megvettem a hallgatását.
– Olcsó volt, nem? – Thornleigh felnevetett. – De meg kell
elégednem ezzel – mondta beletörődést színlelve –, az udvar
ugyanis, mint tudja, a vevőknek kedvez.
– Ön pedig ügyetlenül köt csereüzletet – vágott vissza Honor.
– Nem csoda, hogy gazdag feleségre van szüksége.
A férfi pillantása elsötétült.
– Nos – szólt a lány ajkára nézve –, mindannyian azt
bocsátjuk áruba, amink van.
Túl egyértelmű volt a sértés, Honor felemelte a kezét, hogy
megüsse a férfit. Az elkapta a csuklóját, kis ideig szorította, aztán
elengedte. Egykedvűen visszahuppant a padra, és felemelte a
bőr-flaskát.
– Menjen vissza, kisasszony – mondta. – Megfagy idekint.
Honor sarkon fordult, és magára hagyta Thornleigh-t.

5.

S MITHFIELD

A kis vadászcsoport a Londonba vezető, aszálytól cserepes

úton léptetett. A középen lovagló Honor és Margery szemébe
porszemeket fújt a forró szél. Az előttük haladó két úr az aznapi
zsákmányról, korábbi vadászatokról beszélgetett, hátul pedig
három szolgálófiú vezette a véres fajdokkal és egy sárgásvörös
őzbakkal megrakott pónit.
 Honor lehúzta verítéktől nedves kesztyűjét, és megtörölte a
szemét. Istenem, gondolta, mennyire gyűlölöm a vadászatot. A
hajszát. A vért. A kutyák – és a férfiak – tombolását, amikor
lerohanják a megsebesült bakot. Ez az átkozott nap azonban
mégis meghozta a gyümölcsét. Sikerült az érsek unokaöccséből
kiszednem a királyné számára fontos értesüléseket.
A hőségtől püffedt szemű Margery a férfiak társalgását
hallgatta, amelyből ők ki voltak rekesztve. Honor együtt érzőn
nézett rá.
– Húsz perc, és Bridewellbe érünk – mondta mosolyogva –,
ott majd felüdít bennünket a velencei követ vörösbora. –
Margery azonban durcásan hallgatott.
Az urak fecsegése vitává mérgesedett arról, hogy kit hív meg
a király a következő héten vadászatra. A királynét biztos hogy
nem, gondolta Honor keserűen. A király mostanában csak Boleyn
Annával lovagolt ki; a királyné társaságára nem vágyott. Ennél is
rosszabb, hogy amennyiben a Warham érsek unokaöccséből
kicsalt hírek igaznak bizonyulnak, a királyné kilátásai igen
komorak. A válás körül zajló csatározásokban az egyház minden
jel szerint elfordul tőle. Honor szinte hallotta, hogyan mormolja
érseki palotájában az óvatos, vén politikus, Warham a
püspököknek: Indignatio principis mors est. A fejedelem haragja
egyenlő a halállal.
Rómából azonban még mindig nem érkezett válasz. A telet
felváltotta a tavasz, a tavasz után beköszöntött a nyár, lassan már
a nyárnak is vége, az udvarban pedig egyre nő a feszültség. A
király őrjöng. A királyné kitart. A pápa pedig nem cselekszik.
Honor a zsebébe gyömöszölte a kesztyűjét, miközben
megszólaltak a Szent Pál-katedrális Jézus-harangjai. Aznap volt
Szent Mihály ünnepe. Nem messze magasodtak London
városfalai, s a hőségtől vibrálva nyúlt föléjük a tornyok erdeje.
Szokás szerint több templom harangja szólt egyszerre. Különös,
gondolta Honor, hogy eltérő hangzásuk már olyan ismerős, hogy
harmóniának tűnik.
A kis csapat előrehaladását egy marhahússal megrakott
szekér lassította. Honor türelmetlenül sóhajtott. Mindennél
jobban szeretett volna visszatérni a szobájába, megmártózni egy
hűsítő fürdőben. Az egymásra rakott, félbevágott tetemek a halál
fájdalmának egyfajta meghosszabbításaként minden gödörnél
megrázkódtak, és átható szaguk lassan elvegyült a vágóhidak és
cserzőműhelyek szagával, amelyeknek a törvény szerint a város
falain kívül kellett állniuk. Belsőségekből álló hulladékukat
naponta ürítették a Fleet-árokba.
Hányingerkeltő volt a szag. Honornak elege lett ebből.
– Margery – szólt váratlanul –, én megyek.
A másik lány szeme elkerekedett.
– Micsoda? Egyedül?
Honor azonban máris gyorsabb iramra ösztökélte a kancáját.
Nevetve szólt vissza a válla fölött.
– Találkozunk Bridewellben – aztán az élettelen dolgoktól és
az unalmas társaságtól megszabadulva boldogan elvágtatott egy
keskeny ösvényen.
Az ösvény Smithfield széles vásárteréhez vezetett, ahol Honor
megzabolázta lovát, és léptetve vágott át a kavargó tömegen. A
sokaság láttán meglepődött. Tudta, hogy rendszeresen tartanak
itt lóvásárt – minden rendű és rangú ember gyakran ellátogatott
a lármás mezőre, ahol málháslovak és papoknak való öszvérek
mellett kitenyésztett csataméneket és vadászlovakat lehetett
kapni csakhogy a vásár napja, szombat, két nap múlva lesz.
Honor üggyel-bajjal eljutott az Ágoston-rendi
plébániatemplomhoz, Szent Bertalan nagy templomához,
amelynek harangja éppen akkor kondult meg, hogy nónára, a
háromórai ájtatosságra hívja a szerzeteseket. A templom mellett
előkelőségek részére épített emelvény állt üresen. Árnyékában
számos ember pihent leheverve. Honor irigykedett rájuk a hűvös
zug miatt. Az lesz az első dolgom, gondolta, hogy fürdőt veszek.
Szürke csuhás barát tántorgott ki a tömegből. Lehajtott fejjel
egyenesen Honor felé tartott. A lány részegnek nézte.
Megrántotta a gyeplőt, hogy kitérjen az útjából, ám a férfi éppen
akkor ütközött a ló combjának. Az állat megriadt, és Honor
nyugtató szavakat mormolt hozzá, hogy lecsillapítsa. A barát
felnézett. Vörös szeme tele volt könnyel. Arcát, mint az
elkeseredett szerencsétlenek, két tenyerébe temette, majd
eliramodott.
Kiáltás hallatszott. Honor jobbra nézett; Kanyargó menet
tartott felé. Bizonyára temetés, gondolta. Talán olyasvalaki halt
meg, akihez ez a barát közel állt. Oldalra irányította a lovát abban
a reményben, hogy megkerüli a teret, és elhagyja, a tömeg
azonban hirtelen úgy megduzzadt, hogy Honor megállásra
kényszerült.
Az elöl haladó három fegyveres lovas mögött egy igásló
vonszolt valamit, mögötte hat fegyveres haladt gyalog. A
csoszogó tömeg nagy port vert fel, ezért Honor nem látta, mit húz
maga után az igásló. Amint azonban közelebb ért, Honor a ló
tompora mögött két emberi fejet pillantott meg. A testüket ugyan
még nem látta, de nyilvánvaló volt, hogy farácshoz vannak
kötözve, s a ferde rács a földet karistolja.
Ez a nagy tömeg nem a lóvásárra gyűlt itt össze. Égetést
akartak látni.
– Itt van, ni! – kiáltotta valaki nevetve. – Heywood, az
eretnek.
Az emberek lökdösődve igyekeztek közelebb jutni, s közben
Honor lovát is előre terelték. A rács most közvetlenül előtte
haladt el, és Honor megpillantotta a hozzá közelebb fekvő rab
arcát. A férfi fiatal volt és törékeny, a feje tetején borotvált papi
tonzúra. Kedvesen mosolygott a nyakukat nyújtogató
bámészokra, akár egy gyermek vagy egy elmeháborodott.
Lekötözött teste fölött szabadon mozgott a karja, és ő megállás
nélkül keresztet rajzolt a levegőbe.
Egy öregember térdre esett a menet előtt, amely ily módon
megállásra kényszerült.
– Heywood testvér, Isten adjon neked nyugalmat – kiáltotta
rekedten.
Honor nagyon szerette volna elhagyni a kivégzés színhelyét.
Éppen kancája véknyába akart rúgni, amikor pillantása a rács
túloldalára kötözött másik rabra esett. Az a férfi csaknem kétszer
olyan termetes volt, mint a mosolygó barát. Arcát elfordította, így
Honor csak dús haját látta, a piszkos szőke kócot, és alatta a
hosszú szakállt. A baráthoz hasonlóan ő is mezítláb volt, csak
inget és nadrágot viselt. Rá azonban, a baráttól eltérően, hosszú
rabság mocska tapadt, testét pedig leszorították a térdét, karját
és mellkasát rögzítő kötelek.
– Lásd, mit veszítesz, szívem – szólt nevetve egy fiatal nő.
Kiugrott a tömegből, és megcsókolta a férfit. Társai füttyögéssel
jutalmazták bolondozását. Amint a nő a fogoly bágyadt szájára
szorította a száját, beletúrt a férfi hajába, s ekkor láthatóvá vált a
fél orcája és a füle. Vagyis, ami a füléből maradt. A gyűrött, vörös
porccsonk.
Honor fejbőre bizsergett a rémülettől. A kantárt markoló
ujjai fehér félholdakat vájtak két tenyerébe.
– Ralph – súgta alig hallhatóan.
A csoportot megállító öreget elráncigálták az útból. A ló
elindult, továbbvonszolta a rácsot. Úgy tódultak utána az
emberek, mint a hajó után a sirályok.
A kivégzési menet megállt a Szent Bertalan-templom előtt.
Bent-ről a szerzetesek éneke hallatszott.
Talán nem is Ralph. Hat éve nem láttam. Sérült füle másnak
is lehet. Katonáknak… vagy bűnözőknek…
Honor indulásra ösztökélte a lovát, de a tömegben lehetetlen
volt megmozdulni. Lecsúszott a nyeregből, és előrefurakodott –
félretolt egy vesszőkereszteket árusító asszonyt, kikerült egy
vállán gyermeket cipelő férfit –, így jutott el a bámészkodók első
sorába. Alig öt lóhossznyira tőle megállt a rács. A még mindig
ferdén álló tákolmányon úgy feküdt a két íekötözött elítélt, mini a
napra száradni kitett halak.
– Édes Istenem – suttogta Honor kétségbeesetten. A férfi
ugyan is nem katona volt és nem is bűnöző. Hanem maga Ralph
Pepperton. Meggyötörten és piszkosan, egy emberöltővel
öregebb arccal az az ember hevert ott tehetetlenül, aki letépte a
kalodához szegezett fülét, és megszökött vele a Tyrell
udvarházból, hogy biztonságban eljuttassa őt Londonba.
Utoljára akkor beszélt vele Honor, amikor a győztes per után
Sir Thomas gyámleánya lett. Miután közölte Ralph-fal a jó hírt,
elkísérte őt a London-híd melletti egyik stéghez. Alkonyodott.
Ralph egy Oxfordba induló bárkába dobta a batyuit. Ott álltak a
vízi lépcsőn, képtelenek voltak búcsút venni egymástól.
– Maradj itt, Ralph – könyörgött Honor. – Talán sosem
érnek el ide a hírek a Tyrell házból. De ha elérnek is, és téged
perbe fognak, itt van Sir Thomas, ez a csodálatos, tisztességes
ember. Tudom, hogy megbocsát neked. Gyere, ismerkedj meg
vele.
– Megbocsátana egy gyilkosságot? – Ralph szomorú
mosollyal rázta meg a fejét. – Ha megtenné, akkor nem olyan
okos jogász, amilyennek tartottam. Nem, úrnőm. Mi kelten
tudjuk, hogy miért és hogyan történt az a szörnyűség, de a
törvény másképp ítéli meg a dolgokat. És talán jól is van ez így,
mert esküszöm, miattad megint kitekerném annak a patkánynak
a nyakát.
Két behajlított ujja közé csippentette Honor orrát, ahogyan
kislánykorában tette, hogy megnevettesse, a tizenkét éves hölgy
azonban méltóságán alulinak találta, hogy nevessen. Ralph
megsimogatta a lány állát, és belépett a bárkába. Ahogy
visszafordult, előhúzott a zsebéből egy almát, a szájába tömte, és
mókásan kidüllesztette a szemét. Honor képtelen volt ellenállni,
nevetett, mint egy gyermek. A bárka elindult. Ralph kivette a
szájából az almát, és mosolyogva búcsút intett az aranyszínű
alkonyi fényben.
Ahogy most ott feküdt a rácsra terítve, szája a fájdalomtól
torzult el. Inge, amely alól egyik válla kilátszott, cafatokban lógott
a mellkasán, a lesoványodott mellkason, amelynek bőre fehéren
fénylett a bordákon és a kulcscsonton. Kékkarikás szemgödréből
pislogva nézte a gúnyolódókat.
– Ralph! – kiáltott Honor, a férfi azonban elnézett a feje
fölött, nem látta őt.
A templom előtti kerek térséget homokkal szórták fel, kötéllel
kerítették el, és szabályos közönként katonák őrizték. A közepén
két háromméteres cölöp állt. A cölöpök tövében rőzséből és
szalmából rakott egyméteres máglya magasodott.
Honor megpróbált valami magyarázatot találni. Tévedés
lehet… valami szörnyű tévedés…
A templom mellől felerősödött a lárma. Előkelőségek
csoportja lépett az emelvényre. A tömegben állók ujjal
mutogattak rájuk, a bársonyba öltözött polgármesterre és a
városatyákra, London püspökének kancellárjára és az Őt kísérő
egyházi emberekre.
A polgármester! Ő megálljt parancsolhat ennek a
borzalomnak!
Honor megfordult, a polgármester felé kezdett furakodni,
lábakra taposott rá, de oda sem figyelt a szitkokra. Már az
emelvény közelében járt, amikor nevetés harsant. Három bohóc
futott be a térre, ugrándoztak, mint a majmok, bukfenceztek a
cölöpök körül. A szomszédos házak tetejére sokan kapaszkodtak
fel, hogy jól lássanak. Néhányak leültek, mások falatoztak. Az
ablakokban is emberek álltak. Egy asszony kisbabát szoptatott.
Az előkelőségek emelvénye alatt egy pár hempergett az
árnyékban; a nő a férfi ágyékkötőjének zsinórját bogozta, a férfi a
nő mellét dögönyözte. A téren ugrándozó bohócok ökölharcol
imitáltak, mire a nevetés felerősödött.
Honor visszanézett a farácsra. A katonák éppen akkor vágták
el a rabok köteleit. A fiatal barát azonnal felpattant, mosolyogva
kiegyenesedett. Ralph a hátán csúszott le, térdre esett, majd előre
bukott. Ám amikor egyik keze a homokba markolt, hogy fékez:» a
zuhanást, a háta görcsösen ívbe rándult. Honort hányinger
környékezte, amikor rájött a gyötrődés okára: Ralph egyik karja
kiszakadt a vállgödörből.
Mindkét fogoly mellé katonák álltak, és megragadták
könyökű két. A barát szelíden elindult a cölöp felé, mintha
templomba menne. Ralph-ot vonszolniuk kellett a katonáknak;
ernyedt lábai árkot vájtak a homokba. A cölöpnél hátrakötözték
Ralph kezét. A bokáját is összekötötték. Láncot tekertek a
mellére, azzal erősítették a testét a cölöphöz, arccal az emelvény
felé, ahol a püspök kancellárja lefelé indult, hogy beszédet
mondjon.
Honor elkapta a pillantását Ralph-ról. Jobb oldalt lehetett
feljutni az emelvényre. Az utat egyetlen katona őrizte dárdájára
támaszkodva. Honor meglódult, és elérte az első lépcsőfokot. A
dárda ekkor a lépcső távolabbi korlátjához csapódott, s Honor a
csípőjével beleütközött a nyelébe.
– Sajnálom, hölgyem. Csak Őméltósága kísérete mehet fel.
Honor hátralépett. Megállapította, hogy a katona nem
idősebb nála.
– Üzenetet hozok a királynétól – szólt. – Engedjen át.
A katona pillantása a selyem ruhaderékra esett. A hímzett
embléma – a Tudor-rózsa, közepén az aragóniai gránátalmával –
a királyné jelvénye volt. A katona habozva az ajkába harapott.
– Könyörgök – súgta Honor.
Az arcára kiülő kétségbeesés láttán a katona megnyugodott. A
gyengeséggel könnyű szembeszállni.
– Sajnálom, hölgyem. Ez a parancs.
 Honor felnézett a középen álló polgármesterre, akit a
városatyák vettek körül. Vakmerőn odakiáltott:
– Méltóságos uram!
A polgármester azonban homlokát ráncolva hallgatta az
előtte álló férfi, egy középkorú katona szavait, aki két, rövid
kötéllel összekötött, emberfej nagyságú zsákot tartott a kezében.
– Ha ezt a puskaport a nyakára kötjük – magyarázta a katona
gyorsabban elemészti a tűz. Láttam Lincolnban, amikor ilyet
használtak, és nagyon ajánlom.
– Miért? – kérdezte a polgármester. – Még sosem
használtunk puskaport. Veszélyes lehet. Elterjedhet a tűz. Ide, az
emelvényre is.
– Nincs veszély, méltóságos uram. Ez csak sietteti a halált.
Könyörületes eljárás.
A polgármester figyelme mintha lankadt volna. Pillantása az
emelvény szélén kókadozó zászlóra siklott. Noha szürke felhők
gomolyogtak az égen, a hőség továbbra is fullasztó volt. Veríték-
csepp gördült le a férfi halántékán.
– Könyörületes? – kérdezte bizonytalanul.
– A könyörület – hallatszott egy hang a polgármester mögött
– Isten kiváltsága. – A megszólaló felemelte a kezét, és
elhessegetett egy legyet. Ujján zafírgyűrű villant.
A polgármester felélénkült.
– Ez a válasz, hadnagy. Mi itt a törvénynek
engedelmeskedünk. A többit, miként Bastwick atya mondja,
bízzuk Istenre. – Felelősségét ily módon átruházva a
polgármester, elfordult a katonától, és a városatyákkal kezdett
társalogni. A hadnagy szomorúan meghajolt, és lejött a lépcsőn.
Az őrszem leeresztette a dárdáját, hogy utat nyisson neki, aztán
újra felemelte, hogy Honor útját elzárja.
A lány előtt elsötétült a világ. Minden arc elhalványodott,
kivéve azt az egyet a polgármester mögött. Minden egybefolyt,
kivéve a zafírgyűrűt és a fölötte villogó fekete szempárt.
 Az ő keze van ebben. A gonosz a felszínre bukkant… mint a
mocsok… elpusztít mindent, amihez hozzáér.
Honort elöntötte a harag. A dárda ugyan még mindig az
útjában állt, de a katona elfordult, s a polgármestert figyelte.
Honor a katona térdhajlatába rúgott. A férfi teste megingott, a
dárda a földre hullott.
Honor elindult a lépcsőn Bastwick felé. A városatyák
döbbenten összerezzentek. Bastwick megfordult, és látta a felé
tartó lányt. Egy pillanatig úgy bámult, mint aki nem hisz a
szemének. Aztán gyűlölet jelent meg a szemében. Felpattant, és
Honorra mutatott. – Őrség!
Honor már csak három széksorra volt tőle – ujjai
megfeszültek, mert ki akarta kaparni Bastwick szemét amikor az
őrszem rávetette magát. Fájdalom hasított a karjába, mert a
katona hátracsavarta a kezét. Farkasszemet nézett Bastwickkel.
Ahogy a katona szorításában vergődött, Bastwick szája diadalmas
mosolyra rándult.
Honor karja parázslott a fájdalomtól, ám éppen emiatt
kijózanodott. Esztelenség rátámadni. Érezte, hogy a katona nem
akarja teljes erejét bevetni egy hölgy ellen, ezért hangosan
felnyögött, mintha elalélna, és elernyesztette a testét. A katona
elkapta, hogy el ne essen. Ebben a pillanatban felzúgott a tömeg.
Honor oldalra kapta a fejét. Ugyanezt tette Bastwick is. Az
emelvényen mindenki lefelé nézett. A tömeg elcsendesedett.
Az ítéletvégrehajtó lépett a térre narancsszínű lánggal lobogó
fáklyával. A mozdulatlan némaságban Honor még hallotta a két
elítélt között álló püspöki kancellár mormolva elmondott utolsó
szavait: – …második ítélet, amely miatt a döntés
megmásíthatatlan…
Acélpántként szorította Honor mellkasát a rémület. Akit
másodszor is eretneknek ítélnek, nem kerülheti el a máglyahalált.
Az egyházi bíróság első ítélete után a vádlott megtagadhatja,
visszavonhatja eretnek nézeteit, és szabadon bocsátják. Ám aki
másodszor is bíróság elé kerül, nem menekülhet. így szól a
törvény.
Senki… sem a polgármester… még a király sem… senki nem
mentheti már meg őt.
Honor elfordult, és lebotorkált a lépcsőről. Bastwickről
teljesen megfeledkezett. A látványosságra készülő városatyák
nem törődtek többé a lánnyal. A katona hagyta, hadd menjen.
Honor, erőt véve magán, a kötélhez nyomakodott. Ralph feje
ide-oda gördült a cölöp előtt. Ingének foszlányai alatt zihált a
melle, piszkos verítéktől csillogott. A szemében tükröződő
gyötrelem Honor szívébe hasított.
A püspöki kancellár egy tekercsről olvasta fel az elítéltek
eretnek tetteit. A baráttal kezdte.
A St. Giles egyházközségben számos alkalommal
kijelentetted, hogy az oltáriszentség csupán kenyér, nem Krisztus
valódi teste…
– Büdös lutheránus! – visította egy nő.
– …és kijelentetted, hogy pap nem oldozhat fel embert a
bűnei alól; hogy a tizedek, a gyászmisedíj és az adományok nem
illetik meg a papokat; hogy a püspökök feloldozása és áldása
semmit sem ér…
Amikor a felolvasás végére ért, a barátra nézett. A tömeg
felmorajlott, mert mindenki tudta, milyen kérdés következik.
Hajlandó-e Heywood barát ebben a végső percben, a pokoltól
való félelmében visszavonni szavait, és az egyház kebelében
meghalni? Kegyelemre nem volt esély, visszaeső bűnösként
mindkét embernek máglyahalált kell halnia. Ám ha megbánják
tetteiket, és feloldozást nyernek, az egyház felkínálja lelkűk
megváltását. A kancellár tehát azt kérdezte:
– Megbánod-e eretnek tetteidet, és megtérsz-e az egyházhoz?
Heywood üdvözülten mosolygott.
– Sosem hagytam el az egyházat. Tudom, hogy közelebb állok
Istenhez.
 A tömegből a meglepetés hangjai hallatszottak. Sokan
átkozták megátalkodottságáért, néhányan állhatatosságát
dicsérték. Senki sem törődött azzal, hogy a kancellár a másik
elítélthez indul. Útközben aggodalmasan pillantott fel a tér fölött
elsötétülő égre. Az esőfelhőkre. Gyorsan elhadarta a második
elítélt bűntetteit:
– Számos alkalommal téves véleményt hangoztattál a
szentségekről…
Honor áthajolt a kötél fölött, hogy jobban hallja a vádakat, de
túl messze állt, és a körülötte állók fecsegése elnyomta a
kancellár hangját. Mindenkit csak a híres barát érdekelt, nem ez
az ismeretlen. Honor csak egy röpke töredéket hallott: –
…törvénytelen, angol nyelvű Biblia árusítása… és amikor a
kancellár megkérdezte, hogy bánja-e eretnek tetteit, Ralph csak
becsukta a szemét. Hogy a visszautasítás vagy a haláltusa
jeleként-e, azt Honor nem tudta megállapítani. A kancellár épp
csak egy pillanatig várt, majd gyorsan távozott onnan. A téren
immár nem állt más, mint a két leláncolt elítélt között az
ítéletvégrehajtó. A homok fölött vibrált a levegő, mintha korábbi
máglyatüzek hevét árasztaná magából. A tömeg elcsendesedett.
Egy sikátorból kutyaugatás hallatszott. Megkondult egy távoli
harang.
A polgármester felállt, és mindkét karját a magasba emelte:
– Fiat iustitia!
Az ítéletvégrehajtó a barát felé fordult, és a rőzse közé
nyomta a fáklyát. Azonnal felcsaptak a lángok. A férfi kihúzta a
fáklyát, és Raíph máglyájába nyomta. A szalma felizzott, majd
lángra kapott. Ralph teste megmerevedett. Csak a szeme
mozgott, pillantása ide-oda cikázott a lábát és kezét nyaldosó
lángok fölött, amelyek ekkor lelohadtak, mint a játszadozó
macska karmai között gyötrődő sebzett madár kínjai.
A barátot már lángfal vette körül. Csak a feje teteje látszott ki.
Szürke füstfelhők kavarogtak fölötte. A fa sercegése elnyomta a
hőségtől hátráló emberek izgatott sziszegését. Aztán egyszeriben
bevégeztetett. A barát feje előrebukott. A füst megfojtotta.
Odalépett a máglyához a hadnagy. A könyörület jeleként egy
nagy kalapáccsal beütötte a láncot tartó szöget a cölöpbe. A lánc
lehullott. A barát teste lecsúszott a cölöp mellett, bele a tűzbe.
Egy pillanatra halotti csönd támadt. Aztán mindenünnen
csalódott moraj hallatszott, amiért a dráma ilyen gyorsan véget
ért. Aztán minden szem a másik ember felé fordult. A körülötte
lobogó lángok nem voltak ilyen mohók. Oldalt csupán nyaldosták
a nedves fát, noha elöl méternyi narancsszínű lángok csapkodtak.
A leláncolt Ralph teste vonaglott. Hasa görcsösen rángott.
Hatalmas erejével azonban szétpattintotta a bokáit szorító
kötelet. A kötél elszakadt. Két darabban tekergett kígyóként,
majd a lángok közé hullott. Ralph felemelte egyik lábát, és vadul
rugdosni kezdte a parázsló fát. A lánc a bordáiba vájt,
felszakította a bőrt.
Honor gyomra émelygett. Látta, hogy a lángfüggöny mögött
széklet folyik le Ralph combján. Egy-egy pillanatra felvillant a
férfi lába… rúgott, visszarándult, újra rúgott… talpának bőre
feketévé égett. Az ösztönös küzdelemtől felajzott tömeg kiabált és
éljenzett. Honor úgy jajgatott, mintha a saját húsát emésztenék a
lángok.
Ralph kiszáradt szeme kidülledt. Az arcára ömlő könny
pillanatok alatt elpárolgott. Ingének foszlányai felkunkorodva
füstöltek. Szikrák villantak bozontos szakállábán. A szakáll
lángra kapott, mint egy száraz fenyőgally. Honor felsikoltott.
Ralph vadul rázta a fejét, mígnem a szakálla már csak parázsló«.
Az erőtlenül sercegő lángok egy örökkévalóságig nyújtották a
férfi agóniáját. Szellő sem lengedezett, hogy könyörületesen
felszítsa a lángokat. Ralph pedig mérhetetlen erejénél fogva még
akkor is öntudatánál maradt, akkor is tovább küzdött, amikor
mások már elveszítették volna az eszméletüket.
 Honor úgy érezte, megőrül. Felugrott, mint egy megvadult
állat. Mintha Ralph ereje szállt volna belé, két katonát
félretaszítva átbújt a kötél alatt. Futásnak eredt a homokos
térségen. Ahogy Ralph közelébe ért, megcsapta a hőség, perzselte
a torkát, úgy égette a szemét, hogy be kellett csuknia. Az égő hús
édeskés szagától hányingere támadt.
Selyem reccsenését hallotta. Egy katona ragadta meg hátulról
a szoknyáját. Honor meg sem fordult, hátracsapott az öklével,
könyökét a katona oldalába bökte. A katona levegő után kapott,
és elengedte a szoknyát. Honor előrezuhant.
Négykézláb mászott előre gyorsan. Két katona futott felé.
Honor már majdnem elérte a máglyát. Elnyúlt a forró homokon.
Elméje figyelmeztette, kezei azonban, mintha saját akaratuk
volna, az izzó máglya felé kapkodtak.
Honor felnézett. Ralph lefelé fordította a vörös lángokat
tükröző vörös karikás szemét. Felismerte a lányt. Arcán öröm
villant, amely egy pillanatra megszüntette a gyötrelmeket. Aztán
felfelé fordult a szeme, a vörös karikák között csak a fehér golyó
látszott. A háta ívbe feszült. Szikrák pattantak a fejére. A haja
lángol fogott. Elborította testét a füst. Szívszaggató éles sikoltást
hallatott. Aztán elborították a lángok.
A két katona egyszerre ért Honorhoz. A feje fölé emelték a két
karját, megfordultak vele, és arccal lefelé a tömeg szélére
vonszolták, ahogyan Ralphot cipelték a cölöphöz. A kötél túlsó
felére nyomták, és térdre rántották. Honor dermedten,
mozdulatlanul térdelt, s a katonák úgy látták, magára hagyhatják.
Honor körül csoszogott, tülekedett az égő ember látványára
kíváncsi tömeg.
A lány feje hátrahanyatlott. Halványan eljutott a tudatáig két
kezének lüktetése. Ezek a kezek nehéz téglaként húzták le a
karjait. Nem volt ereje felemelni őket. Séma fejét megmozdítani.
Arca az ég felé nézett. A körülötte tolongók miatt az égnek csak
egy kis foltját látta. A felfelé keringő szikrákat nézte, a fényes kis
csillagokat, amelyek pernyévé feketedtek a szürke égen.
Az első kövér esőcseppek úgy fröccsentek szét a homlokán,
mint a meleg vér. Megnyílt az ég, ömleni kezdett az eső.
Mindenki felnézett. Volt, aki nevetett az örömtől, hogy
megérkezett a várva-várt víz. Aztán hirtelen feltámadt a szél.
Ostorként csapkodta az embereket az eső. A homokos térség
körül kisebb csoportokra szakadozott a tömeg. Egyes csoportok
még szigetként álltak, mások azonban elindultak a SmithfieldbŐl
kivezető utakon. Férfiak, nők, sivalkodó gyerekek futottak
mindenfelé. Az emelvényen ülő előkelőségek is felpattantak
üléseikről. Lesiettek a lépcsőn, áramlatként vágtak át az örvénylő
sokaságon. Ügy söpörte ki az eső az embereket térről, mint a
szemetet a csatornába.
Honor szoknyája körül tócsában állt a víz. A lány kinyitotta a
száját, hagyta, hadd szurkálják nyelvét az esőcseppek. Mélyen
beszívta a nedves levegőt, mintha azt kívánta volna, hogy tisztítsa
ki az orrát és torkát fojtogató füstöt és hamut. Balra fordította a
fejét. A homokos térség túloldalán térdelt a maga néma
bánatával a síró barát, aki nemrégiben a lovába ütközött. Rajtuk
kívül nem gyászolta a halottakat senki.
A barát testét tartó cölöp ledőlt, eső csapkodta a sistergő
parazsat, és a halott ember maradványait. A Ralphot tartó cölöp
még állt, de nagyrészt már elszenesedett. Ralph kifacsarodott
teste összeaszott tömbként feketéllett a lánc alatt.
Honor előrehajolt, és hányt.
Valami azt súgta, hogy nézzen fel. A tér túlsó oldalán állt egy
ember. Bastwick atya. A templom kapuboltozata alatt állt, és őt
figyelte.
A ferdén zuhogó esőben a Szent Bertalan-templom tornyának
vak kőszentjei álltak őrt a tér felett.
 6.

A KIRÁLY LELKIISMERETE

Henrik király és Boleyn Anna egy Oxford melletti kastély

kapuházának ablakfülkéjében ült. A király feje Anna mezítelen
keble fölé hajolt, Anna azonban az éjszakai eget kémlelte,
amelyet az ablakbordák csillagfényes négyzetekre tagoltak.
Henrik ajka és nyelve a lány mellbimbóját simogatta, szakálla a
bőrét csiklandozta.
– Ó – mormolta Anna. Henrik egy pillanatra megállt. Aztán a
lány bőrébe harapott.
– Jaj! – Anna két tenyerébe fogta a király arcát, felemelte a
fejét, és haragosan ránézett. A kék szempárban olyan riadtság ült,
mint egy gyermekében, akit torkoskodáson kaptak. A király
lenyalta szája szegletéből a nyálcseppet, és várta a szidást.
Anna szeme összeszűkült, selymes fekete szemöldöke
összefutott. Aztán visszadőlt a kő ablakkerethez. Leeresztett
ruhadereka fölött tincsekben omlott szét fekete haja az apró
kebleken. A rózsaszín mellbimbók úgy kandikáltak ki, mint
szamócák a levelek közül.
– Anna – sóhajtott Henrik –, meddig gyötör még?
Anna egy hullócsillagra figyelt.
– Anna – könyörgött a király –, jöjjön az ágyamba.
– Nem lehet.
– De miért?
– Már megadtam a választ.
– De nem értem – mondta a férfi panaszos hangon.
Anna határozottan beszélt, mintha hivatalos ügyet intézne, de
hangjába némi unottság vegyült.
 – Felséged nem vehet engem nőül, és minél tovább részesít
jelenlegi kegyeiben, annál halványabb lesz az esélyem, hogy
megfelelő partnert találjak.
– Nem vehetem nőül! Krisztus sebeire, nem megmozgatok
eget és földet, hagy ezt megtehessem?
Anna megvetően elmosolyodott.
– Az ég mozdíthatatlan, felség, még egy ilyen hatalmas
uralkodó számára is, mint ön. Ami pedig a földet illeti, az a kis
sáv, amelyen a pápa áll, igen szilárdnak tűnik. Egyébként pedig
önnek felesége van, aki megosztja önnel az ágyát.
Nekilátott, hogy felöltse citromsárga ruhaderekát annak
jeléül, hogy ez alkalommal végzett kegyei osztogatásával. Henrik
felsóhajtott. Megmarkolta Anna csuklóját, hogy megakadályozza
a műveletben. Anna dacosan ellenszegült.
A király arca hirtelen haragossá vált. Felállt az ablakfülke
padjáról, ahonnan méltatlan módon felfelé kellett néznie.
Ékkövekkel díszített vörös bársony és arany selyem öltözetében
magasan Anna fölé tornyosult. Tudor Henrik majd két méter
magas, széles vállú, hosszú lábú férfi volt. Egész életében
szenvedélyesen sportolt, s még harminchét évesen is, a dús
lakomáktól elnehezült testtel, egy sportoló ereje feszült benne. A
mögötte álló kandalló lankadó lángjai megvilágították
aranyszínű, rövidre nyírt haját, és fénykört vontak fenséges,
termetes teste köré. Széles arcán apró pettyként pirosló szája
azonban ingerülten lebiggyedt.
– Nem megesküdtem önnek, hogy már nem hálok a
királynéval? Az Isten szerelmére, mit kíván még tőlem?
Anna felfortyant. Indulatosan felállt, és a kandallóhoz ment.
A szobában, amelyet csak a kihunyó tűz világított meg, nem volt
más, mint egy ágy, egy asztal és a kandalló előtt heverő néhány
párna. Anna visszarúgott a tűzbe egy kihullott fadarabot.
– Ha ön a lombardiai herceg volna, egy itallal megszabadulna
a meddő öregasszonytól, és azt venne nőül, akit kedve tartja.
 Henrik elképedve nézett rá. Visszatért méltósága
felduzzasztottá a mellét.
– Csakhogy én Anglia királya vagyok. Keresztény király. Az
én országomban ilyen gazságok nem történhetnek meg.
Anna megpördült, és csípőre tett kézzel meredt rá.
– És jobb, ha nem felejti el – folytatta Henrik –, hogy a hölgy,
akit „öregasszonynak” nevez, spanyol hercegnő. Az ön dédapja
selyemkereskedő volt, Bullen kisasszony, Katalin ereiben viszont
királyi vér folyik.
Anna elpirult. Bűnbánó arccal térdre hullott a párnák között,
hátradobta haját, és felnézett a királyra.
– Bocsásson meg, felség. Kérem, hogy elbizakodottságomat
tudja be az izzadásos kórnak, amely oly sokáig távol tartott
bennünket egymástól. Olyan drága nekem az ön jelenléte, és úgy
meggyötört a mai napig tartó távoliét, hogy kegyetlenségeket
mondok, amelyeket nem gondolok komolyan.
Hátradőlt a párnákon, haja szétterült az aranybrokátokon.
Szoknyája alatt kirajzolódott hosszú lába. Henrik odament, és
elbűvölve megállt mellette.
– Felséged bosszúsága bánatot okoz nekem – mondta Anna
halkan. Széttárta a karját a király felé. – Megbocsát nekem?
Henrik nyomban leheveredett mellé a padlóra, megcsókolta a
száját, a ruhaderekába nyúlt, lejjebb tolta azt, hogy
megérinthesse a keblét.
– Henrik – súgta Anna a férfi fülébe. Csak a szenvedély
pillanataiban merte a királyt a keresztnevén szólítani. A király
teste megremegett. Anna lehelete forró volt. Nyelvével a férfi
fülét simogatta. Keze lesiklott szatén ágyékkötőjére. Henrik –
mormolta –, ó, hogy szeretném megnyitni a testemet önnek.
Felfedezni az ön testét…
Hirtelen elhúzódott. Felült, és szoknyáját a térdére szorította.
– Persze megteszi mindezt a spanyol hercegnő, hiszen a
spanyol hercegnő az ön felesége.
 – Pokolba a szeszélyeivel! – A király megragadta Anna vállát,
és olyan hirtelen mozdulattal fordította maga felé, hogy a lány
haja az arcába csapódott. Anna nem ijedt meg a király haragjától,
sem az erejétől; nyugodtan, egyenlő félként állta a pillantását. De
zihálva lélegzett, a szeme megtelt könnyel. Henrik enyhített a
szorításán, és értetlenül csóválta a fejét. Egyetlen nő sem
utasította vissza még soha.
Nyílt az ajtó. Henrik és Anna úgy kapta fel a tekintetét a
folyosón lobogó fáklyák fényében, mint két rajtakapott bűnös.
Morus Tamás lépett be.
A zilált hajú, meztelen keblű Anna láttán megdermedt. Olyan
hirtelen torpant meg, hogy a magával hozott nyalábnyi irat
kicsúszott a szorításából. Két tekercs a lába elé hullott, papírok
röpködtek szerteszét.
Henrik halkan elnevette magát. Anna kuncogva húzta fel
ruhaderekát. Egymásra néztek, majd hátrazuhantak a párnákra, s
úgy nevettek, mint a gyerekek.
Morus lehajtotta a fejét, és sarkon fordult, hogy távozzon.
– Várjon, Thomas – szólt rá Henrik. Nagy nehezen
feltápászkodott.
– Bocsánatot kérek, felség – szólt Morus még mindig
lehajtott fejjel, elfordított tekintettel. Megpróbálta palástolni
indulatait. – Azt hittem, felséged a díszteremben hallgatja a
zenét. Ha tudtam volna…
– Nem számít, Thomas, nem számít – mondta Henrik még
mindig nevetgélve. Felsegítette Annát. – Azok a nyomorultak
nem őrzik az ajtót. Wentworth a hibás, nem ön. Jöjjön csak be.
És csukja be az ajtót, zavar ez a pokoli fény.
– Ez sajnos így igaz – szólt Morus, miközben lehajolt a
lehullott papírokért. – Sir James emberit megzavarta felséged
megtisztelő, váratlan látogatása.
 Henrik segített összeszedni az iratokat. – Mik ezek? –
kérdezte vidáman. – Westminsterből idáig magával hozta az
aktákat? – Mosolyogva fordult Annához.
– Ezek csak Wolsey elintézésre váró ügyei – magyarázta
Morus. Felegyenesedett, és a papírokat rendezgetve igyekezett
összeszedni magát. Zavarát növelte a tudat, hogy megjelenése
kínosan ápolatlan. Aznap reggel érkezett Londonból, és a
többórás út fáradalmait tükrözte véreres szeme, az állán
ezüstösen csillogó borosta pedig a hosszasan, magányosan
végzett munkáról tanúskodott. Morus nem számított arra, hogy
másnap reggelig találkozik a királlyal. – A Hanza-kereskedők
választ sürgetnek bírósági ügyükben – mondta, mintegy
komorságát igazolva, és szelíden hozzátette: – De az várhat.
Henrik nem is figyelt rá. Anna ujjait csókolgatta, elmerült
pillantásában. Morus nézte őket. A szerelmesek csak egymást
látták. Henrik méltóságteljesen körbevezette Annát maga körül,
mintha valami csakis általuk hallott zenére táncolnának. Ajkaival
búcsúképpen megérintette a lány ujjait. Anna gúnyos mosollyal
suhant el Morus mellett. A férfi lesütötte a szemét, míg a lány
távozott.
Henrik odalépett hozzá, és átvette tőle az iratok kusza
nyalábját. Mindet az asztalra dobta.
– Most semmi papírmunka, Thomas. Nézze az éjszakai
égboltot. A csillagokat! – Az ablakra mutatott, mintha az ég is
kincstárának része volna.
Morus elnézőn mosolygott.
– Felségednek a csillagok fürkészéséhez van kedve?
Henrik kinyitotta az ajtót a szoba túlsó végében.
– Ahhoz, barátom, ahhoz. – A válla fölött hátranézve
elmosolyodott. – És a tanácsát akarom kérni, Thomas.
Morus sóhajtva követte a királyt.
 Az ajtó mögött kőlépcső vezetett kanyarogva felfelé a kapuház
négyszögletes tornyában. Néhány forduló után a torony lapos
tetejére nyíló ajtóhoz értek. Kiléptek az éjszakába.
A fogyó hold ezüstsarlóként ragyogott az ezüst csillagok
között. A tetőt lőrésekkel ellátott vállmagasságú fal vette körül,
amelyet a hatvan évvel korábbi belső villongások idején emeltek.
Erről az oromzatról íjászok küldték halálba az ellenséget,
amelynek katonái a vizesárok közelébe merészkedtek, hegy
elérjék a kaput. A ház a középső udvart vette körül, ahová most
emberek tódultak ki a termekből, közöttük Henrik kísérete.
Lobogó tűz köré telepedtek, kockázni kezdtek, nevetésük
felhallatszott a tetőre.
Henrik mélyet lélegzett a hűvös levegőből, amely felüdülés
volt a forró nap után. A tető közepén Tudor-címeres zászló
lobogott egy magas zászlórúdon. Henrik a homlokát ráncolva
nézett fel rá.
– Innen nem nyílik jó kilátás.
A távolabbi falhoz ment, ahol deszkahíd vezetett a kapuház
ikertornyához. A másik toronyhoz eredetileg az őrszemek
kapuház fölött körbefutó útján is el lehetett jutni. Csakhogy az
veszélyesen omladozott imitt-amott – a hosszúra nyúlt béke
következtében ezért állították fel ezt a deszkahidat az egymástól
tíz méterre lévő két torony között.
Henrik rálépett az ingatag szerkezetre, és intett Morusnak,
hogy kövesse. Morus megtorpant.
– Felség, a híd nem tűnik erősnek…
Henrik azonban már a felénél járt. Recsegtek talpa alatt a
palánkok. Az ötméternyire alatta futó várfalon agyarakként
meredeztek a leomlott kődarabok az udvaron lobogó fáklyák
fényében. Henrik tovább dübörgött. A túlsó oldalon nevetve
megfordult.
– Minden rendben. Jöjjön!
 Morus óvatos léptekkel követte. Minden lépésnél
előrenyújtotta a kezét, és megkapaszkodott a kétoldalt kifeszített
kötelekben. Amikor átjutott, megkönnyebbülten fellélegzett.
Henrik levetette magát a földre a torony közepén. Elnyúlt a
hátán, és a feje alá hajlította a karját.
– Micsoda éjszaka – mutatott az egére. – Nézze csak,
Thomas, hogy táncolnak a Plejádok. Ott.
Morus leült mellé, felhúzta a térdét, és felfelé tekintett.
Megelégedettség töltötte el. A csillagászat szeretete évek óta
szoros kapocsként kötötte össze őt és a királyt. Számtalan
balzsamos éjszakát töltöttek el együtt a greenwichi palota
ólomtetőin, a csillagképeket tanulmányozták, megbeszélték a nap
és a bolygók mozgását a földet körülvevő kristálygömbökön át.
– Atlasz hét leánya – szólt eltűnődve. – De Elektra, az
„elveszett plejád” sosincs közöttük.
– Nincs szükség Elektrára – mondta Henrik. – A nővérei így
is kitesznek magukért, szépséges szüzekként hunyorognak le az
emberre.
Morus halkan felnevetett. – Felséged nagyon jókedvű ma
éjjel.
– Így igaz, Thomas, így igaz. Itt tiszta a levegő. A vadászat
nagyszerű volt. Wentworth érdeme. Ez volt a nyár legjobb
vadászata. Pedig, mint tudja, pünkösd óta meg nem állok az
átkozott izzadásos kór miatt.
Morus felsóhajtott. Igen, tudta. Június óta, amikor kitört a
kór Greenwichben, csaknem mindegyik kétségbeesett
kinyargalására elkísérte a királyt. Henrik elmenekült a palotából,
és megparancsolta, hogy egy helyre tereljék a város szegényeit,
hátha így útját állhatják a betegség terjedésének. Míg a királyné
nyugodtan Bridewellben maradt, Henrik hol egyik, hol másik
barátja vidéki házába sietett, akiknek erszényét egytől egyig
kiürítette a megtiszteltetés, hogy vendégül láthatják a királlyal
érkező urak, szolgák, írnokok és zenészek hadát. A király mindig
maga mellett tartotta az orvosát, naponta többször misére sietett,
és mindenesetre meggyónta bűneit. Nem mert egyedül aludni,
ezért barátjának Francis Bryantnek ott kellett aludnia az ágya
mellett egy szalmazsákon. Morus a fejét ingatta. Mi mindenre
képesek vagyunk, gondolta, hogy túljárjunk a halál eszén.
– Tegnap este – mormolta Henrik – meghalt Hamptonban
Robert Wodehouse.
– Hallottam – válaszolta Morus szomorúan. Mintha félelmet
olvasott volna le a király arcáról; a saját halandósága miatti
rettegést.
Henrik felült.
– Együtt nőttünk fel: Robert, Will Parr és én. Együtt
tanultunk. Együtt vettünk részt a lovagi tornákon. – Halványan
elmosolyodott. – Robert ki is ütött a nyeregből. Egyszer. – A
mosoly eltűnt. – Két évvel volt fiatalabb nálam. – Szórakozottan
babrálta a nyakában aranyláncon függő, dió nagyságú
smaragdot. Felszűrődött hozzájuk a tűz mellett ülők nevetése.
– Milyen nyugodt minden, ugye, Thomas? – kérdezte Henrik,
állával a nevetők felé bökve. – De nem volt mindig így. A
zavargások idején Wentworth nagyapját ennél a toronynál ölték
meg. Tudta? Elárulta Yorkot. Értesüléseket adott át a Lancaster-
pártiaknak, akik aztán lecsaphattak a York-hívők egyik csapatára
a St. Albansba vezető úton. Egy héttel később a York-házhoz
tartozó Edward bevonult Londonba, és megszerezte a koronát.
Előbb azonban a lovagjai elrendezték tartozásukat
Wentworthszel. Miszlikbe szabdalták a saját felvonóhídján. –
Megrázta a fejét. – Istenem, azok az átkozott rózsák. A piros meg
a fehér. Anyám mindent elmesélt az akkori borzalmakról,
Thomas.
– Amelyeknek szerencsére véget vetett az ön apja – mondta
Morus. De látta, hogy a király nem figyel rá.
– Az ország akkor gyakorlatilag a törvénytelenség
állapotában volt – folytatta Henrik rosszkedvűen. – És miért?
Mert a király gyengeelméjű volt. Egy szerencsétlen féleszű, aki
még felöltözni sem tudott. Szegény Lancaster-házi Harry király.
– A holdfénytől sápadt arcát Morus felé fordította. – Ha nem
hagyok örököst, Thomas, újrakezdődnek a borzalmak? Az erős
csoportok, amelyeket az apám igyekezett megfékezni, újra
nekifeszülnek a pórázaiknak. Némelyik már el is szakította, és a
sarkamat harapdálja. Gondoljon Buckinghamre. Igaz, az életével
együtt véget vetettem az ármánykodásának is, de mit tartsunk
Norfolkról? És a mohó Percykről? A gaz skót kutyákról, akik alig
várják, hogy Anglia trónja megüresedjen? Örököst kell hagynom,
Thomas. Ha nem születik fiam, országomban újra kitör a véres
polgárháború.
– Mária hercegnő…
– Bah! Női kéz képtelen irányítani ezt a nyakas népet. De ha
képes volna is, egy napon férjhez kell mennie egy spanyol vagy
francia vagy portugál herceghez, és a férje iránti engedelmessége
miatt Anglia csupán gyenge hűbérbirtok lesz, egy idegen
vazallusa.
– Nem hinném, felség. Az ön alattvalói nemzedékek óta
megszokták a szabadságot és az angol törvény uralmát.
Henrik váratlanul elbődült.
– Fiút kell nemzenem!
Morus összerezzent. A király kitörésére abbamaradt a tűz
mellett a nevetés.
Henrik felállt, odament a falhoz, és lenézett a sötét völgybe.
A mélyen beléivódott alattvalói engedelmesség folytán Morus
is felállt a királlyal együtt. A király köpenyének szélben csapkodó
peremét nézte, és várt. A levegőben füst és hervadó növények
illata terjengett. Ma van Szent Mihály napja, gondolta Morus
borzongva. Vége a nyárnak.
Lent, az udvaron folytatódott a beszélgetés.
Henrik csüggedten hátranyújtotta a kezét, és intett.
 – Üljön le, Thomas – mondta, továbbra is a sötétséget
fürkészve. – Üljön le.
Morus leült. Az erdőből bagoly huhogása hallatszott.
Henrik ingerülten csapott a kő mellvédre.
– Hogy gyűlölöm ezt a várakozást, míg megszületik az ítélet.
Krisztus sebeire mondom, könnyebben fogok lélegezni, ha ennek
vége lesz, Thomas. Ez a pokoli várakozás! Ebbe bele lehet halni.
– Talán már nem sokáig kell várnia felségednek – szólt
Morus halkan.
Henrik megfordult.
– Hogyan? – Kérdezte, és reménytől tágra nyílt szemmel
visszafelé lépkedett. – Thomas, mit hallott?
– Csupán szóbeszédet, felség – felelte Morus. Korántsem
örült, hogy ilyen hírt kell bejelentenie. Ugyanakkor, kérdezte
önmagától, hogyan titkolhatná el tiszta lelkiismerettel? –
Vacsora előtt megérkezett felséged aranyművese. Elmondta
nekem, hogy idejövet találkozott egy kereskedővel, aki Calais-ból
hajózott át Doverbe. A kereskedő arról számolt be, hogy látta
Campeggio bíboros Rómából Calais-ba érkező kíséretét.
Henrik örvendezve összecsapta a kezét. Hónapokon át
sürgette a pápát, hogy különleges megbízottjaként küldje ide
Campeggio bíborost, hogy a válás ügyében bíróként lépjen fel.
– Tudtam! – kiáltott fel. – Éreztem a csontjaimban, amikor
Anna ma ideérkezett. Campeggio hamarosan Angliában! Hah!
Életem legjobb lépése volt, hogy Salisbury püspökévé tettem azt
az itáliait. – Felnevetett. – Isten rám mosolyog, Thomas.
– Ez mindig is így volt, felség. – Morus hangjából érződött a
szeretet.
Henrik elmosolyodott. Odament barátjához, és leült mellé. –
Thomas, nem azért hívtam ide, hogy a csillagokat nézzük. A
tanácsát szeretném hallani ebben a fontos ügyben. Mostanáig
nem kértem ki a véleményét. És – halkan felnevetett – Isten a
tanúm, hogy ön nem is törekedett annak hangot adni.
 Morus tenyere bizseregni kezdett.
Henrik folytatta.
– Mindenki más hallatta hangját, a végtelenségig. Ön
azonban rendkívül szótlan. Nos, most megkérdezem. Nagyon
fontos. Ossza meg velem a gondolatait.
Morus igyekezett szenvtelen arcot vágni, de attól félt, hogy
heves szívdobogása elárulja. Ostoba! – korholta önmagát.
Tudtad, hogy egy nap elhangzik ez a kérdés.
Henrik gyengéden Morus tarkójára tette a kezét, és közel
hajolt hozzá, mintha gyónást hallgatna.
– Nem tagadom, azt szeretném, ha támogatna ebben az
ügyben, Thomas. Ami azt illeti, nincs más, akit szívesebben
látnék magam mellett.
Ez az őszinteség, ez a nagylelkűség kibillentette Morust az
egyensúlyából. Lehajtotta a fejét, hogy összeszedje a gondolatait.
De gondolatai kavarogtak. Mi a kötelessége? A királya mellett
kell kiállnia jóban, rosszban? Vagy álljon az útjába, hogy ne
tehesse meg ezt a veszélyes lépést? Köszvényes fájdalom hasított
a térdébe. Megdörzsölte.
– Ezek az öreg csontok is hírt hoznak – szólt bocsánatkérő
mosollyal. – Azt mondják, közeleg az ősz.
– Ne váltson témát, Thomas. Halljam a tanácsát. Nem látja
ön ebben Isten kezét? Én azt látom. Megértettem, hogy ha akkor,
évekkel ezelőtt engedelmeskedtem volna a Szentírás
parancsának, akkor már volna fiam. – Hangját megemelve
mondta az idézetet. – „Ha pedig elveszi valaki az Ő
fiútestvérének feleségét: vérfertőzés az; az ő fiútestvérének
szemérmét fedte fel; magtalanok legyenek."
Morus behunyta a szemét. Már émelygett Mózes harmadik
könyvének ettől a passzusától. Elképedt, hogy angol püspökök
milyen készségesen szajkózzák ezt a király előtt. Egyedül Fisher
püspök tartott ki a házasság szentsége mellett.
 – Nyilvánvaló, mint a fönt ragyogó Sinus – jelentette ki
Henrik magabiztosan. – Vétkeztem, amikor Arthur feleségét
vettem nőül. Büntetésem a gyermektelenség.
Morus halkan megköszörülte a torkát.
– De felség… – Tétován elhallgatott. Hogyan kell egy király
értésére hozni, hogy téved? Felemelte az ujját, mint vita közben
szokta. – Mózes harmadik könyve hosszasan sorolja az effajta
parancsokat. Ezek a vándorló zsidó törzs szigorú szabályai voltak,
azé a népé, amelynek tagjai szűk lakóhelyeken, sátrakban éltek.
Tudta, hogy ha így kezdi érvelését, biztonságos talajon jár,
hiszen a király megszokta már tőle az évek során szellemi
szembenállásának effajta megnyilvánulásait. Egyik kedvenc
időtöltésük a teológiai vita volt, amelynek során mindketten
hosszú passzusokat idéztek fejből a latin nyelvű Szentírásból.
– Az egyház – folytatta Morus – Mózes harmadik könyvének
számos tilalmát érvénytelenítette, egyebek között azt is, hogy a
férfiak „szakálluk szélét le ne messék”, és azt is, amely tiltja a
disznó húsának evését.
– Pontosan, Thomas – vágta rá gyorsan Henrik. –
Érvénytelenítette. A diszpenzáció megadásával az előző pápa
nem követte a törvényt. Isten törvényét. A pápa rosszul tette,
hogy a házasságomat engedélyezte. Szembeszállt Isten írásban
rögzített törvényével.
Morus óvatosan, de határozottan válaszolt.
– Krisztus földi helytartójaként birtokolt hatalmánál fogva,
felség.
A két férfi szemben ült egymással. Morus királyának szemébe
nézett, a jóváhagyását mohón leső szempárba. Vajon útmutatást
is várnak? Ez voltaképpen az ő kötelessége? Odaadón szerette a
királyt, és nagyon szeretett volna olyasmit mondani, amivel
megelőzheti, hogy Henrik dühöngő bikaként rontson Krisztus
egyházának fényes, makulátlan lobogójára. A civilizáció több
mint tizenöt évszázados hagyományait testesíti meg az egyház
– szerette volna kiáltani. – Felséged és a királyné csaknem húsz
éve él házasságban. A szokás és a hagyomány által szentesített
házasságban. Az egyház kinyilvánította véleményét.
Miközben ezt végiggondolta, és már-már kimondta, ami a
szívét nyomta, alig láthatóan megcsóválta a fejét. Nem
rosszallón, hanem mert a gondolataira figyelt, a gesztus láttán
mégis mintha elpattant volna egy rugó Henrik fejében. Az arca
elsötétült felékszerezett gallérja fölött.
– Krisztus sebeire – kiáltott fel –, megkapom a semmissé
nyilvánítást, mert Isten azt mondja nekem, hogy így helyes! Nem
akadályozhatja meg senki!
Morus szívverése felgyorsult a félelemtől.
– Megakadályozni? – Újra felhangzott a hűvös levegőben az
erdei bagoly huhogása. – Én nem fogom, felség. – Morus
megborzongott. Tudta, hogy a bátorság pillanata elszállt, és soha
nem tér vissza többé.
Henrik a kezére meredt.
– Thomas, valamit meg kell értenie – mondta immár
nyugodtabban. – Isten szól hozzám. – Morus kellemetlenül
érezte magát. Szédült, a körülöttük magasodó fal ugyanis kizárta
a külvilágot, a fölöttük úszó felhők pedig azt a hatást keltették,
mintha mozgott volna velük a torony. Morusnak az az érzése
támadt, hogy a király és ő magányosan ülnek valami nem e világi
hajón, és a csillagok között siklanak.
– Három módon beszél hozzám – folytatta Henrik halkan,
izgatottan. – Először is az elmémen át, a kánonjog ugyanis, mint
ön jól tudja, nem ismeretlen előttem.
– Az egész világ elismeri, hogy felséged képzett teológus.
Henrik gyorsan tovább beszélt.
– Másodszor a szívemen át szólít meg, mert az minden
alkalommal megrepedt, valahányszor Katalin és én eltemettük
egy-egy gyermekünket.
 Együttérzése jeléül Morus ösztönösen, némán megszorította
a király karját, Morus ugyanis nagyon szerette a gyermekeit.
– Most pedig, Thomas, a véremen át szól hozzám. – Henrik
megszorította Morus kezét. – Úgy vágyom Annára, hogy lángra
lobban a vérem. Ilyet még soha nem éreztem.
Morus összerándult. Kíméljen meg ettől felség, gondolta, ön,
a kegyes király, kíméljen meg ettől engem.
– Elkövettem már a házasságtörés bűnét, Thomas.
– Kérem, felség, nem vagyok pap. Ezt a gyóntató atyának kell
bevallania, nem nekem. Könyörgök…
~ De ön a barátom. Egy pap ezt nem értheti. Nem férfiként
él, mint ön és én. Testem minden korábbi bűnét a kéjvágy
vezette, Thomas. Az a vágy, amelyet minden férfi érez egy szép
hölgy láttán.
Minden férfi. Morus fejében vádként visszhangoztak a
szavak. Egy pillanatra maga előtt látta, ahogyan ifjú első felesége,
Jane meztelenül feküdt előtte. Összerezzent, mintha mindez
tegnap történt volna, Felidéződött a vágy, amely a nászéjszakáján
hatalmába kerítette. Aztán Honor Larke tűnt fel lelki szemei
előtt, ahogy lefut bárkájához a vízi lépcsőn; mosolyog, sötét
hajának fürtjei ugrándoznak a ruhaderékból kidomborodó
keblén. Morus szégyenkezve ökölbe szorította a kezét. Minden
férfi, valóban.
Henrik megmarkolta Morus gallérját.
– Nem, Thomas, ez nem egyszerű kéjvágy. Isten szent célból
lobbantotta lángra a véremet. Arra kér… azt parancsolja… hogy
fiút kell nemzenem.
Morus felhördült magában. Hogy be tudja magát csapni egy
király is!
Kicsapódott a másik torony ajtaja. Egy lámpás fényfoltjában
egy férfi alakja jelent meg. Henrik odapillantott, s látta, hogy
barátja, Francis Bryant jelent meg ott.
– Mi az, Francis?
 – Az, hogy… Sir William Parr – kiáltott Bryant rekedten. –
Meghalt… az izzadástól.
Henrik elsápadt. Morus azonnal megértett mindent. Parr volt
az utolsó a király gyermekkori barátai közül.
Henrik imbolyogva felállt, és a hídhoz ment. Amikor rálépett,
pillantása a Bryant feje fölött lobogó Tudor-zászlóra esett.
Hunyorgott, mintha elveszítette volna a tájékozódási képességét.
Öregesen csoszogni kezdett, és görcsösen kapaszkodott a
csípőmagasságban húzódó kötelekbe.
Morus riadtan futott fel utána a hídra. A király mögött
lépkedett, amikor a talpa alatt megreccsent egy deszka. Egy
darabja lehullott az alattuk húzódó falra, lepattant az ott
magasodó törmelékről, és kiesett a sáncárokba. Morus billegve
próbálta megőrizni az egyensúlyát, de bokája beszorult az imént
keletkezett résbe, s ő a másik térdére rogyott. Hadonászva
igyekezett elkapni a kötelet.
Henrik hirtelen megfordult. Morus a lábát próbálta
kiszabadítani, csakhogy a súlyától újabb palánkdarab tört le, s az
így kitágult nyílásba térdig belecsúszott a lába. Hátranyújtott
karjaival kapaszkodott a kötélbe.
Henrik visszafelé indult. Ahogy a lyuk közelébe ért, a
meggyöngült szomszédos palánkok meghajoltak a súlya alatt, és
eltörtek. Morus egy hirtelen mozdulattal továbbesett, lába már
combtőig eltűnt a nyílásban. Henrik hátratántorodott. Aztán
leguggolt. Szélesre terpesztette lábait, hogy megoszoljon a
testsúlya. Mindkét kezével megmarkolta a köteleket, és, mintha
birkózó volna, közelebb araszolt Morushoz. Közelebb hajolt, és
megmarkolta Morus köpenyét. Morus azonban kétségbeesetten
kapaszkodott a kötélbe, szeme rémülten tapadt az alant
magasodó éles kövekre.
– Engedje el! – parancsolta Henrik az izgalomtól bőszen.
Morus ujjpercei már fehérek voltak. Karjai remegtek teste
súlyától, de rémülten kapaszkodott tovább.
 A két férfi egymásra nézett. Henrik elmosolyodott. Morus
elengedte a kötelet.
Henrik keze nyomban Morus karja alá csúszott. Hirtelen,
nagy erővel megrántotta őt. A csapdába esett láb kiszabadult.
Henrik araszolni kezdett hátrafelé, a torony irányába, mint egy
zsákmányát vonszoló medve.
A tetőre érve lihegve dőltek a falnak. Bryant száját is
megkönnyebbült sóhaj hagyta el, mivel a királynak nem esett
bántódása.
– Hah! – nevetett fel Henrik, szeme csillogott az átélt
izgalmaktól, majd lehajolt, hogy leporolja Morus köpenyét.
Morus nadrágja elszakadt, a sípcsontja felhorzsolódott, de egyéb
baja nem esett. Hiába tiltakozott, Henrik orvosért küldte
Bryantet. Amikor magukra maradtak, Henrik boldogan nevetett.
– Életben marad, Thomas, de javaslom, váltson nadrágot, mielőtt
a hölgyek előtt mutatkozik.
Morus szíve még mindig hevesen kalapált.
– Felség, szavakkal nem is…
Henrik intett, hogy hagyja a hálálkodást. Az ujjait
vizsgálgatta, és a kötél szálait szedegette róluk.
– Thomas, mielőtt lemegyünk, mondja meg nekem egyszer s
mindenkorra. A házasságom nagy horderejű ügyében lát-e módot
arra, hogy mellettem álljon?
Morus arca csupa ránc lett a gyötrelemtől.
Henrik sóhajtott.
– Nem, látom, hogy nem megy. Nos, nem akarom, hogy
összeütközésbe kerüljön a lelkiismeretével. És azt mondta, nem
kíván akadályozni,
– Sosem tenném! – tiltakozott Morus hevesen.
– Akkor ennyit ígérjen meg. Ígérje meg, hogy hallgat.
– Megígérem, felség. Kész örömmel.
– Helyes. Más ügyekben kérem ki a tanácsát. És továbbra is
számítok a barátságára. – Felnézett a csillagokra, és szomorúan
azt mondta: – Ezekben a sötét napokban, Thomas, egy királynak
vigyáznia kell minden barátjára.
7.

H ÍREK

Két pillangó repült el a kis tó sima tükre fölött Morus chelsea-

i birtokán. Honor a tölgyfák alatt ült, lábát a vízbe lógatta, s a
bokája körül fodrozódó vizet nézte. Morus lánya, Cecily egy
padon ült mögötte, és egy táskában kutatott valami után. Ollót,
vászoncsíkokból csavart gombolyagot és egy fiolát szedegetett
elő, s mindent letett a padra maga mellé. Egyéves gyermeke a
lábánál aludta édes álmát a füvön. A tölgyfa bronzszínű levelei
halkan hullottak köré. A Temzére lejtő pázsit végéből sást vágó
szolgálólányok kacagása szállt a késő délutáni levegőben.
Pisztráng ugrott ki a vízből, hogy elkapjon egy legyet. Vissza-
pottyanó teste nyomán gyémántszemekként csaptak fel a
vízcseppek. Cecily keze domború hasára ugrott.
– Egek Ura! – kapkodott levegő után. – Még egy ilyen mohó
hal, Honor, és bábáskodnod kell!
Honor halványan elmosolyodva felnézett. Gépies mozdulattal
gyöngyös pártája alá dugott egy elszabadult hajtincset, majd
visszafordult, és tovább merengett.
Cecily homloka ráncba futott.
– Elég az ábrándozásból – szólt korholó hangon. – Gyere ide
– hívta Honort, megpaskolva maga mellett a padot. – Bekötözöm
a sebeket. – Kihúzta a gyógyszeres fiola dugóját, és komoly arccal
nézett, mintha Honor dacos gyerek volna, aki húzódozik a
kezeléstől.
Honor végül mezítláb odament hozzá, és leült mellé.
 Cecily felemelte Honor egyik ernyedt kezét, és elkezdte a
tenyerébe dörzsölni a gyógyírt.
– Szépen gyógyulnak, kedvesem – állapította meg. – Pedig
csak két hét telt el. – Amikor mindkét kézzel végzett, friss kötést
vágott a vászoncsíkokból. – Ezekre valójában már nincs is
szükség – jelentette ki.
Bepólyálta Honor kezét, és felsóhajtott.
– Ó, ezek a szép, karcsú ujjak! Tudod, ha képes volnék egy
ilyen drága barátra bármiért is irigykedni, akkor az a csinos
tested lenne, „Finom.” Ez a szó jut róla eszembe. De ez nem
egészen jó, mivel a „finom” inkább mozdulatlanságot fejez ki.
Egyfajta női passzivitást, ami nem… nos, hát ez nem te vagy,
igaz? – Felnevetett. – Kész – szólt vidáman, összecsomózva a
kötést. Úgy tekerte be Honor mindkét tenyerét a vászonnal, hogy
csak az ujjak maradtak szabadon.
Honor egy mosollyal mondott köszönetet, és szégyellte
magát, amiért hazudott. Azt mondta ugyanis, hogy akkor történt
a baleset, amikor a királyné borát melegítette a tűznél. A királyné
viszont úgy tudta, hogy a „baleset" itt történt Chelsea-ben. Honor
gyűlölte a csalást. De Ralph halála olyan fájdalommal töltötte el,
hogy gondolni sem tudott rá, beszélni róla pedig végképp
képtelen volt. Nem mondta el senkinek.
– Megengedi a királyné, hogy itt légy a családi portré
megfestésekor? – kérdezte Cecily. – Ami csütörtökön lesz, tudod.
– Nehézkesen előrehajolt, és levett egy összepödrődött levelet az
alvó kisbaba homlokáról. Amikor felegyenesedett, nevetve
felfújta két orcáját. – Attól félek, Holbein mesternek nagyobb
vászonra lesz szüksége, hogy én is ráférjek.
– Igyekszem idejönni – felelte Honor mosolyogva. Cecily volt
a legjobb barátnője, nagyon szerette – amikor itt élt, egy ágyban
aludtak, megosztották egymással a titkaikat –, anyáskodását
azonban kicsit mulatságosnak találta. Végtére is Cecily csupán
tizennyolc hónappal idősebb nála. Ma viszont furcsa mód
megnyugtatónak találta Cecily segítő gondoskodását.
– Holbeinről jut eszembe – mondta Cecily vidáman –, halljuk
a levelet, amelyet a kedves öreg Erasmus küldött neked. És
holnap elmondom majd Hansnak a bázeli híreket, amikor
modellt ülök a vázlathoz. Tudom, mennyire várja az otthonából
érkező újságokat.
Honor erőt vett magán, és előhúzott egy papirost a
ruhaujjából. Az Erasmustól kapott levelek nagy örömöt
jelentettek, amelyet mindig megosztott a Morus-ház lakóival.
Sosem találkozott Erasmusszal – a tudós több mint tíz éve nem
járt Angliában –, de azután, hogy Honor elküldte neki a
tanulmányát, élénk levelezés kezdődött közöttük. Honor nagy
megtiszteltetésnek vette, hogy egyike lehet a nők maroknyi
csapatának a különböző országokban dolgozó kollégák között,
akikkel a tudós szót váltott.
– Bocsáss meg, Cecily – mentegetőzött Honor –, már
korábban meg akartam mutatni az írást.
– Semmi baj, kedvesem, most meghallgatom – mormolta
Cecily szívélyesen. – Ámbár, csak az ég tudja, mikor tudom
apámnak is elmesélni a híreket – sóhajtott. – Hetek óta nem
láttuk. Az izzadásos kór miatt a király elhagyta Greenwichet,
előbb Hunsdenbe ment, aztán Tittenhangerbe, most meg ki
tudja, hol van. Apámnak pedig mindenhová vele kell tartania.
Sajnálom, hogy nem tudsz vele találkozni.
Honor el sem tudta volna mondani, hogy ő mennyire
sajnálja. Gyámja volt az egyetlen ember, akinek ki tudta önteni a
szívét, és szinte sóvárgott legalább egy fél órára, hogy a bölcs Sir
Thomas enyhíthetné bánatát. Reménykedett ugyan, hogy itthon
találja, de voltaképpen tudta, hogy nem így lesz.
Kihajtogatta a levelet, és olvasni kezdett:
 „Üdvözlet Larke kisasszonynak és a Morus Tamás házában
működő akadémia minden tagjának.
Szomorúan tudatom, hogy Luther tombolása nem csitul.
Lázas buzgalommal támadja a szentek ereklyéivel folytatott
kereskedelmet, noha nem tagadható, hogy ez a kereskedelem
szégyenteljessé vált. Maintz érseke nyolcezer tárgyat tett nagy
büszkén közszemlére, egyebek között egy marék földet, amelyből
Ádám teremtetett, Szent István egyik lábujjkörmét, egy
morzsányi mannát a pusztából, egy gallyat az égő csipkebokorról,
és egy cseppet a Szent Szűz tejéből. És mindenütt ez folyik!
Urunk, Jézus Krisztus keresztjéről annyi szálkát mutatnak be az
egyházi relikviák között egész Európában, hogy egy hadihajó sem
bírná el mindet.”

Cecily tágra nyílt szemmel nézett fel.

– Így öregen is milyen friss a szelleme, nem igaz?
– Csodás elme, és sosem habozott kimondani a gondolatait –
helyeselt Honor, de csak halványan mosolyodott el, mivel
Erasmus némiképp istenkáromló élcelődése az eretnekség
Smithfieldben elsorolt vádjait idézte fel benne, amitől
megborzongott. De hát Erasmus igényes gondolkodó, mindig is
átlátott az álszent frázisokon. Noha apátságban nevelkedett pap
volt, évekkel korábban kieszközölt magának egy sajátos
diszpenzációt, amely mentesítette őt az Ágoston-rendieknél tett
fogadalma alól.
Honor folytatta a felolvasást:

„Sokan rám támadnak, mert nem ítélem el Luthert. Való igaz,

hogy amikor igazat beszél, nem ítélem el. De senkinek sem kell
aggódnia, ez ritkán fordul elő. Nemrégiben a »német lélekről«
áradozott.. Félek, ő az a fa, amely a nacionalizmus mérgező
gyümölcsét termi. Újabban Von Hutten is csatlakozott hozzá,
mondván, hogy »mi németek« tartsunk össze a jelenlegi
veszélyek közepette. Ha így haladnak tovább a dolgok,
nemsokára, franciának nyilvánítom magam!
Van egy hely, ahová sosem teszem be többé a lábam, és az
Leuven. Ott törvény sújtja azt, aki pénteken vagy nagyböjt idején
húst árusít, azt viszont nem, aki kiszipolyozza embertársát, vagy
háborúra uszít. Sokkal boldogabb vagyok itt, Bázelben, ahol
mindennap lehet húst kapni. A szívem katolikus ugyan, de a
gyomrom protestáns.”

Cecily és Honor egymásra mosolygott. Erasmus híresen

kényes gyomra is elbűvölő furcsaságai közé tartozott.
Az aranyban fürdő késő délutáni égboltot lassan vörösre
festette a lenyugvó nap. A cselédlányok előbukkantak a folyó
mellől nyalábnyi sással a karjukban, a konyha felől hangok
hallatszottak, friss kenyér és sülő alma illata lengett a pázsit
fölött a levegőben.

„De sajnos – olvasott tovább Honor – itt, Bázelben is a

polgárháború küszöbére értünk. A lutheránus evangélikusok
elfoglalták a tanácsot, elűzték a katolikus vezetőket. Arról is
hallani, hogy egy időre bezárják az egyetemet. Félek, másik
otthont kell keresnem. De hol? A háború vágya egész Európát
hatalmába keríti. Vannak, akik Luther híveinek szent
lemészárlását követelik, mások a törökök ellen hirdetnek véres
keresztes háborút. Tanulmányom, amelyben arról írok, hogy a
háborút a tapasztalatlanok óhajtják, mindenkit felbőszített, aki
nem akarja, hogy a világ észre térjen.
Nem tudok egyetérteni Szent Bernáttal, aki magasztalta a
katonákat, sem Aquinói Szent Tamással, aki elfogadta az
»igazságos háborút«. Miért hajolnánk meg eme férfiak érvei előtt
jobban, mint Krisztus szavai előtt? Keresztes háború! A törökök
már Bécs kapuinál állnak, mert a keresztényeket elfoglalja, hogy
Luther miatt acsarkodnak egymásra. Azt mondom nekik: Meg
akarjátok félemlíteni a törököket? Akkor éljetek békében
egymással.
De senki sem hallgat rám, noha szívesen dobálják fáradt öreg
nevemet ágyúgolyóként egymás táborába. Amikor utazom, az
emberek elteszik emlékbe az éjjel égetett gyertyáim csonkját. Azt
szoktam nekik mondani, hogy jobb volna, ha a gondolataimat
használnák gyertyaként.”

Csengő hangja hallatszott a ház felől.

– Egek, ilyen későre jár? – kiáltott fel Cecily. – Egy óra múlva
vacsora.
– A levélnek egyébként is vége – mondta Honor. Gyorsan
újra végigolvasta a sietősen odavetett utóiratot, de megtartotta
magának:

„Nem sikerült rátalálnom a könyvre, amelyet kért tőlem.

Nem láttam olyan címoldalt, amelyet egyetlen kék virág díszít.
Ígérem azonban, hogy folytatom a kutatást."

Honor szívét a szomorúság ismerős érzése szorította. Úgy

képzelte, hogy ha valaki meglelheti a külföldi férfi kis kötetének
egy példányát, akkor az biztosan Erasmus lesz. Nem csupán
ismert könyvgyűjtő, de kapcsolatban áll Európa minden neves
szerzőjével. Ez a csalódást okozó utóirat azonban csak mélyítette
meggyőződését, hogy már sosem tudja meg, micsoda titkokat
rejteget a külföldi ember elveszett ajándéka.
Cecily nehézkesen felállt, hogy befelé induljon. Honor
felemelte a gyermeket, és az anyja karjába tette, majd visszament
a tóhoz, hogy felhúzza harisnyáját és cipőjét.
– Ugye maradsz, Honor? – kérdezte Cecily. – Lady Alice
almát sütött. Mézzel, úgy, ahogy szereted.
Honor a cipőfűzőjét csomózta.
 – Nem maradhatok Cecily. Vissza kell mennem Bridewellbe.
A királyné szereti, ha felolvasok neki. Mostanában nagyon
hosszúak számára az esték. – Nem emelte fel a fejét, miközben
beszélt, ugyanis most is hazudott. Nem azért akart sietősen
távozni, hogy a királyné kedvében járjon. Más oka volt, olyasmi
emésztette, amitől megrémült.
Jól ismerte a ház lakóinak szokásait. A vacsoraasztalnál
Morus valamelyik lánya – Margaret vagy Cecily vagy Elizabeth –
felolvas a latin nyelvű Szentírásból. Aztán a kis kápolnában
együtt imádkozik a család. Sir Thomas megkívánta, hogy ezeket a
szokásokat akkor is betartsák, amikor ő távol van. Honor ettől
félt. Ralph halála óta képtelen volt imádkozni. Nem tudta magát
az ehhez szükséges alázatos, hálás lelkiállapotba kényszeríteni.
Könyörgés, bűnbánat, hálaadás – olyan sablonosán zajlott
mindig az imádság. Elsorvadtak szívében a szavak, még a
gondolatok is. Nem volt hajlandó, nem tudott imádkozni.
Szörnyű érzés volt.
Bánatának másik megnyilvánulása is elborzasztotta. Arra
számított, hogy a bánat tompa, tompa sajgás. Ehelyett minden
érzékszerve kíméletlen élességgel fogadta be az élet elevenségét,
az élet formáit, a derűs, egyszerű örömöket, amelyekben Ralph-
nak már sosem lesz része. A frissen kaszált széna illatát. A
tücskök zenéjét. A napraforgók vidám sárga színét. A lányok
nevetését. A só ízét. Teste és lelke gyötrelmesen éber volt
mindennap, érzékeny, mint egy seb. Bárcsak tompaságot érezne!
És ez még nem minden. Éjszakánként ennél is rosszabb
történt. Éjszaka, amikor felderengett előtte Ralph megégett arca,
harag öntötte el. Hogyan képes egy igazságos Isten ilyen testi és
lelki borzalmakat bocsátani valakire, aki ilyen jó, ilyen tiszta
keresztényvolt, mint Ralph Pepperton? A kérdés idővel Isten
elleni váddá hatalmasodott a szívében. És Isten papja, Bastwick
elleni váddá, amiért ezt a halált kimódolta.
 Ajka imák helyett kettős fogadalmat suttogott, amelyet
mindennap elismételt újra és újra. Először is megfogadta, hogy
sosem felejti el Ralph szenvedését. Ünnepélyes fogadalmat
suttogott: – Valahányszor lángot látok, mindig a te arcodat
látom, és emlékezem. – Aztán megesküdött, hogy valami módon
kideríti, hogyan hajtotta végre gonosztettét Ralph gyilkosa, és
leleplezi őt. Biztosra vette, hogy ha megtudja, hogyan került
Bastwick új, magas állásába, kiderül valami bűntény. Hogyan
másképp juthatott a per utáni szinte teljes bukás után a londoni
püspök emberének pozíciójába? Hogyan másképp csaphatott le
Ralph-ra? Honor keveset tudott Luther tanairól és követőiről,
Ralph-ot azonban jól ismerte. Bármilyen veszedelmes eretnek
szektával került is kapcsolatba, rossz emberré semmiképp sem
válhatott.
És jól ismerte Bastwicket is. Emlékezett, milyen telhetetlen
étvággyal sóvárgott a Tyrell udvarházban a felemelkedésre.
Amikor éppen nem Lady Philippának hízelgett, Tyrell sarkában
lihegett, hogy újabb egyházközséget kapjon tizedekkel és bérbe
adható földekkel, vagy a szomszédos apát ügyeibe ártotta magát,
segített beszedni az apátság hídpénzét és bírságait, hogy
hozzáférhessen az apát exeteri kapcsolataihoz. Honor ráébredt,
mi sarkallta Bastwicket. Egy nap fültanúja volt a pap és Tyrell
között zajló vitának. Tyrell azt kiabálta, hogy Bastwick apja
földművelő paraszt volt, amit Bastwick magából kikelve tagadott.
Honor szeme akkor nyílt fel. Bastwick jellemét a szegénységtől
való rettegés torzította el, ezért csúszott-mászott az egyház felé. A
Csillagkamarában lezajlott per során ugyan csúfos vereséget
szenvedett, de nyilvánvaló, hogy sikerült visszakapaszkodnia
egészen London püspökének hivatalnokai közé.
Ám Honornak sosem voltak kétségei afelől, hogy azért a
vereségért Bastwick bosszút akar állni rajta. Most jött rá, olyan
keserűséggel, amelynek ízét szinte a nyelvén érezte, hogy Ralph
halála milyen nagymértékben kielégítette Bastwick kettős vágyát.
Mi mással erősíthetné meg a püspök iránta tanúsított
megbecsülését, mint hogy eretnekeket juttat a máglyára? És mi
mással juttathatta volna kifejezésre Honor iránti gyűlöletét, mint
hogy olyasvalakit taszít a lángokba, akit a lány szeret?
Ismét megszólalt a csengő. Honor a házra pillantott. A család
közös imájában ugyan képtelen volt részt venni, az mégis nagy
udvariatlanság lett volna, ha úgy távozik, hogy nem vesz búcsút
Lady Alice-túl.
– Kis időre bemegyek, Cecily – mondta, és kart karba öltve
felsétáltak a házhoz.
Odabent aztán nem utasíthatta vissza a kupa bort, amellyel
Margaret férje, Will kínálta, és kisfiúk lelkes unszolására
megnézte a gyermek összegyűjtött gesztenyéit és fenyőtobozait is.
Aztán a család átvonult a nagyterembe vacsorázni, miután Honor
búcsúcsókot váltott Cecilyvel, s végül csaknem egy óra telt el,
mire egy tál sültalmával, amelyet Lady Alice küldött a
királynénak, elindulhatott lefelé a folyón várakozó bárkához.
Hűvös, csendes volt az alkony. Honor fölött már sziporkáztak
az első csillagok. A meleg tállal a karján már a pázsithoz vezető
kapunál járt, amikor a terem nyitott ablakán át meghallotta
Margaret ünnepélyes hangját:
– A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem
látott dolgokról való meggyőződés…
Honor tarkója bizseregni kezdett. Meggyorsította lépteit.
Szent Pál szavai azonban anyagtalanul, mégis kitartóan kísérték,
mint a füle körül zúgó szúnyograj. Sietősen lépkedett, s végül
nem érték már el a Szentírás szavai.
Ám amint a gyepen átvágva a folyóhoz vezető lépcsőhöz ért,
más hangokra lett figyelmes, a bárkából felhangzó férfihangokra.
Megállt, óvatosságra intették a bizalmasan suttogó hangok,
mintha a férfiak valami titkos ügyletet bonyolítanának. Két
alakot látott, csupán körvonalakat, a tompán fénylő folyó mellett.
 – Eretnekek, mocskos söpredék – mondta az evezős. A bárka
közepén ácsorgott, Mihály-napi maradék libacombot rágcsált,
amelyet Matthew hozott ki neki a házból. Matthew a mólón
guggolt és hallgatott. – Én mindig nyitva tartom ám a fülem, fiú
– tette hozzá az evezős.
– És ki ez a kereskedő, akire gyanakodnak? – kérdezte
Matthew izgatottan.
– Sydenham? Szőrmekereskedő, úgy hallom. Fogadok, túl
sokat járt az utálatos eretnek városokban a keskeny tengeren túl.
– Holnap? Holnap csapnak le rájuk?
– Bizony. Az estéli harangszó után. Meglehet, éjfélkor.
Legalábbis úgy hallottam a püspök emberétül. – Az evezős
cuppogva csámcsogott egy zsíros csonton. – Ebbül is látszik a
ravaszság. Ha ennél a Sydenhamnél összegyűlnek, és ha a püspök
embere mind el akarja kapni, akkor jobban teszi, ha időt hagy
nekik a pogány komédiájuk elkezdéséhez.
A fiatalember következő kérdéséből borzongó félelem
érződött.
– És megégetik őket?
Az evezős elgondolkodva böffentett.
– Hát nagyon furfangosak ám ezek a sátánfajzatok,
kiváltképp a külföldi eretnekek. Van, hogy mindent
megtagadnak, csak vezekelnek a Szent Pál körül. De ha
eretnekségeket locsognak, akkor bizony égnek. És ha engem
kérdezel…
– Evezős!
Honor hangjára Matthew felpattant, az evezős pedig a vízbe
hajította a libacomb csontját.
– Matthew, te menj be – parancsolt a fiúra Honor. A
hangjából érződött, hogy nem tűr ellentmondást. Matthew
megérintette a sapkáját, és elsietett.
Az evezős belemerítette az evezőket a vízbe, és elindultak
lefelé a folyón az egyre fényesebb csillagok alatt. Honor mereven
ült a bárka végében. A fekete hullámok zűrzavaros ritmusban
csapkodták a hajó oldalát, mintha a lány szívdobogása
hangosodott volna fel, a férfiak suttogása ugyanis újra felidézte
Ralph gyötrelmeit. Honor ismét látta a lánc alatt vergődő férfit,
és Bastwick önelégült vigyorát borzalmas bosszúja
beteljesedésén. Ekkor váratlanul ismeretlen alak jelent meg a
szeme előtt, egy meggörnyedt, leláncolt ember, aki körül
hamarosan felcsapnak a lángok. Egy Sydenham nevű ismeretlen
férfi.
Honor tenyere verítékezni kezdett a kötés alatt, tüzelt,
mintha parázs égetné. Görcsös mozdulatokkal letépte kezeiről a
vásznat. A fehér csíkok fehér kígyókként lebegtek a bárka mögött
a vízen. Honor áthajolt a hajó oldalán, és a hideg vízbe mártotta a
kezét. Megkönnyebbülést érzett, olyan megkönnyebbülést,
amilyenben Ralph-nak nem lehetett része, aki Honor
rémlátomásaiban most már örökké vonaglik és ég. Ebben a
pillanatban Honor ráébredt, mit kell tennie. Figyelmeztetnie kell
azokat az embereket.

8.

A KIRÁLYNÉ LELKIIS MERETE

Honor tolla sercegve futott a pergamenpapíron Katalin

királyné lakosztályában, a bridewelli palotában. Csaknem tíz óra
volt már, s a királyné két órája leveleket diktált. Kis szünet állt be
a latin szóáradatban, és Honor kinézett az íróasztal melletti
esőáztatta ablakon. Ha a királyné nem enged el hamar, gondolta,
késve érek Sydenhamhez, hogy figyelmeztessem. Miután
Chelsea-ből távozott, úgy döntött, hogy túlságosan veszélyes
volna üzenetet küldenie a kereskedőhöz, mert az üzenet forrása
könnyen kideríthető. Neki magának kell odamennie. Csakhogy a
királyné egész nap maga mellett tartotta; előbb az újonnan
érkezett könyveket kellett szortírozni, aztán varrni, majd
felolvasni neki, s végül nekiállt leveleket diktálni. Nem nyílt
alkalom a távozásra.
Honor az udvaron lobogó fáklyákat, a szélben és az esőben
vibráló lángokat nézte. Távolabb a szürke folyó vize futott. Honor
nem álltatta magát: kockázatos tettre készül. Annyit megtudott,
hogy Humphrey Sydenham a Coleman Streeten lakik, de semmi
többet. Annyit azonban tudott, miképp mindenki, hogy a sarokba
szorított eretnekek veszélyesek lehetnek. Sok volt közöttük a
bűnöző, a számkivetett; harcias lutheránusok, lázadó lollardok,
hisztérikus anabaptisták. És ha arra gondol, hogy a rajtaütés
során Bastwick őt is ott találhatja közöttük…
A legjobb volna nem törődni ezzel a dologgal? Őrültség
kockára tenni az életét? Számkivetettekért?
A kandalló kéken lobogó alacsony lángjaira esett a pillantása.
Eszébe jutott az esküje, és nyomban Ralph arca jelent meg a
tűzben. Nem, gondolta, ha csak egy olyan ártatlan van is
közöttük, mint Ralph, oda kell mennem. Ha ezt a kötelességét
nem teljesíti, olyan, mintha megtagadná Ralph-ot.
A királyné megszólalt, s Honor folytatta az írást. A levél a
királyné unokaöccsének, Károly császárnak szólt.

„Ezért, Károly, ha a pápa semmisnek nyilvánítja a

házasságomat, és felbontja, amit elődje jóváhagyott…”

A királyné fel-alá járkált. Arról, ahogy a kandallótól az

ablakig sétált, majd vissza a kandallóhoz, Honornak a kis
vadmacska, az ocelot jutott eszébe, amelyet Sir Thomas a ház
mögötti menazsériájában tartott. Ugyanazok a visszafogott,
mégis türelmetlen lépések, s a ketrecbe zárt állat szemében
ugyanilyen kétségbeesés csillogott, mint amilyen a királyné
szemében az utóbbi időben.

„…azzal méltatlan helyzetbe hozza az Apostoli Széket,

amelynek pedig szilárdan kell állnia a sziklán, amely Krisztus. Ha
a pápa most meginogna…”

Katalin elhallgatott.
– Fájdalmasak a sebei, kedvesem?
Honor reménykedve felpillantott. Használja ki a kínálkozó
alkalmat, és kérje elbocsátását? De visszatartotta a királyné arcán
ülő kimerültség. Milyen szánalomra méltó az úrnő helyzete.
– Sajnálom, hogy feltartom, kedvesem – szólt Katalin
nyájasan –, de ennek a levélnek ma éjszaka el kell mennie. Ugye,
megérti?
– Természetesen, úrnőm – válaszolta Honor. Legalább a
levelet nem neki kell kézbesítenie; a királyné orvosa, dr. Vittoria
az új küldönc Mendozához. – Kérem, miattam ne aggódjon –
tette hozzá Honor. – A kezem már csaknem meggyógyult. És
mindig szívesen állok felséged rendelkezésére. – Eszébe jutott a
királyné ígérete, hogy ez lesz ma az utolsó levél.
A királyné hálásan elmosolyodott, és folytatta a diktálást.

„Ha a pápa most meginogna, sokan talán úgy vélnék, hogy

nem az ő kezében van a jog és az igazság.”

A határozott, egyértelmű szavak hallatán Honor csodálattal

nézett fel úrnőjére, a jellegtelen hangú és megjelenésű, mégis
erősen elszánt asszonyra.
– Most pedig – tűnődött a királyné hangosan –, hogyan
hozzuk Károly tudomására, hogy Wolsey összejátszik a
franciákkal?
 Honor arca megrándult a királyné önbecsapásától. Az egész
világ tudja, hogy a király Boleyn Anna miatt sürgeti ilyen hévvel a
válást. Katalin azonban, rá jellemző módon, egy királyné
méltóságán alulinak tartotta az effajta fecsegésekre odafigyelni.
Meggyőzte magát arról, hogy a királyt Wolsey bíboros
ármánykodása, ama vágya távolította el tőle, hogy a császárral
régóta szövetséges Angliát Franciaország felé fordítsa.
– Nos, ezt most egyelőre hagyjuk – döntött Katalin sóhajtva.
– Ennél aggasztóbb hírt is tudatnom kell Károllyal. Campeggio
bíboros érkezését.
– Az érkezését, úrnőm? – kérdezte Honor csodálkozva.
– Bármelyik nap megjöhet.
– Tegnap még azt mondta felséged, hogy csupán lehetőség,
hogy a pápa ideküldi őt.
– Mindez megváltozott, kedvesem. Jóllehet Wolsey mindent
szeretne eltitkolni előlem, Mendoza nagykövet eljuttatott hozzám
egy üzenetet ma reggel. Campeggio bíboros elhagyta Rómát.
Franciaországban várakozik, hogy jó széllel átkelhessen a
Csatornán.
– Ó, úrnőm! – szólt Honor együtt érzőn. – És felhatalmazta a
pápa, hogy pápai legátusként járjon el?
Katalin komoran bólintott.
– Igen. De hogy pontosan milyen megbízatással, azt nem
tudom. Ez Campeggio titka. És a pápáé.
– Ön szerint lehetséges, hogy bekövetkezik, amitől felséged
tart, hogy itt, Angliában hoz ítéletet az ügyben?
– Ha igen, az súlyos csapás lesz számomra. Őszentsége nem
egyszer biztosította Mendozát és engem is arról, hogy
amennyiben tárgyalásra kerül sor, annak színhelye csakis Róma
lehet. Félek Campeggio érkezésétől. Jövedelmező angol
püspökséggel rendelkezik. Wolsey táborába tartozik.
Honor értette, mi jelenti a veszélyt.
– Wolsey is pápai legátus.
 – Pontosan. Miféle igazságtételre számíthatok egy angol
bíróságon ezzel a két bíróval?
A királyné idegesen morzsolgatta a derekán függő
rózsafüzért. Az elefántcsontból és türkizből készült olvasót a
királytól kapta ajándékba tíz éve, vigaszként az utolsó vetéléséért.
Nagy becsben tartotta.
Közösen fogalmazták meg a császárnak a figyelmeztetést
Campeggio érkezéséről. Aztán Katalin így zárta a levelet:

„Végezetül, drága Károly, hadd kérjem tanácsát. Csupán

gyönge nő vagyok, tudatlan és járatlan a kánonjogban.
Amennyiben, Isten ne adja, Angliában zajlik a per, mit javasol?
Előadjam védekezésemet, vagy ezzel veszélyeztetem elvárásomat,
hogy eme ügy elbírálásában Róma, és egyedül Róma illetékes?"

Honor tágra nyílt szemmel pillantott fel.

– Tudatlan? Járatlan? Felség, ön jobban ismeri a törvényt,
mind az egyházi, mind a világi törvényt, mint a királyi tanács sok
tagja.
Katalin kibámult az esőbe. Ujjaival finoman masszírozta a
halántékát.
– Attól tartok, hogy a tudás vajmi keveset számít az akaratok
háborújában, kedvesem – sóhajtott. Az asztalhoz ment, hogy
aláírja a levelet. – De Károly nagylelkű ifjú. Családjának
becsülete rendkívül fontos számára. Kiszolgáltatott
nagynénjének kérése talán nyomatékosabban ösztönzi a pápa
melletti kiállásra, mint akárhány törvénykönyv.
Miközben az apró, párnás kéz a papírra kanyarította az
aláírást: „Katerina”, Honor szívverése felgyorsult, hiszen itteni
feladata ezennel véget ért. Indulhat Sydenham házához.
– Mégis – mondta, míg homokot szórt a nedves tintára, és
igyekezett elrejteni izgatottságát –, felségedre cseppet sem illik a
kiszolgáltatott asszony szerepe. Az ön spanyol udvarhölgyeitől
tudom, hogy az Arthur herceg halálát követő sötét napokban
mennyire csodálták az ön erejét és elmésségét. Hogy milyen
bátran állt a néhai Henrik király elé udvarhölgyeinek fizetségét
kérve.
Honor ismerte az összes régi történetet. Amikor tizenhat
évesen, néhány hónapnyi házasság után az angol trón beteges ifjú
örökösének özvegye lett, Katalin voltaképpen diplomáciai tússzá
vált Anglia és Spanyolhon bizonytalan szövetségében. Azt a
szövetséget az uralkodók szűkkeblűsége jellemezte. Apósa, VII.
Henrik nem folyósította tovább Katalin járandóságát, szülei,
Ferdinánd és Izabella viszont kijelentették, hogy Anglia köteles
gondoskodni róla. Csaknem hét éven át várt a ködös Temze
melletti hideg lakosztályában, hitelezőkkel harcolva, miközben
büszke, ám elszegényedett spanyol személyzete az angol
udvaroncok tréfáinak céltáblája volt. Aztán egyszeriben minden
megváltozott. Henrik király meghalt. VIlI. Henrik néven csinos,
tizennyolc éves fia került a trónra, s hogy kárpótolja a gyalázatos
módon félreállított spanyol hercegnőt, feleségül vette Katalint.
– Nehéz időket élt át ön akkor, asszonyom – mondta Honor
de győzedelmeskedett. Nincs kétségem afelől, hogy ismét
győzelmet arat.
A kandalló mellett álló királyné nagyot sóhajtott.
– Sosem vágytam olyan győzelemre, amely uram útjait
keresztezi. – Hirtelen mozdulattal felvetette az állát, mintha le
akarná győzni az önsajnálatot. – Ugyanakkor mégiscsak értékes
lehet a harcban a tudás és a tanulás, kedvesem, és kész vagyok
minden rendelkezésemre álló eszközzel megvédeni magamat. –
Az asztalhoz ment, végighúzta ujjait az ott felhalmozott jogi
könyvek gerincén, mígnem megtalálta azt, amelyiket kereste.
Rámosolygott Honorra. – Túl sok csodát láttam már ahhoz, hogy
elveszítsem a győzelembe vetett hitemet.
– Milyen csodákat látott, felség? – kérdezte Honor
kíváncsian.
 – Hatéves voltam, amikor a szemem láttára omlottak le a
hitetlenek által ötszáz éven át birtokolt Granada falai. Anyám
korszerű fegyverei rombolták le azokat Krisztus nevében.
Hétévesen jelen voltam, amikor a Világtengerek Admirálisa,
Kolumbusz egy új világ felfedezése után visszaérkezett
Barcelonába. – Halkan felnevetett. – Végignéztük, ahogy az a
faragatlan itáliai kalandor végigvonult az utcákon a magával
hozott vademberekkel, akik nem viseltek mást csupasz, festett
testükön, mint tollakat és arany díszeket. Márpedig ha a pogány
Granadát vissza lehetett adni Krisztusnak és új világokat lehet
felfedezni, akkor bizonyosan én is győzhetek a fondorlatos
bíboros felett!
Honor büszkén mosolygott. Ilyen elszántságra van
szükségem nekem is ma éjszaka, gondolta. Nem halogathatta
tovább. Felállt.
– Elvigyem a levelet dr. Vittoriának, ahogy szoktam, felség?
– Igen. A bíboros hálója nem lazul körülöttem.
Nyikorogva kinyílt az ajtó. A két nő meglepetten odafordult.
Margery osont be a kezét tördelve.
– Bocsásson meg, felség – szólt –, a nagykövet úr…
A spanyol férfi peckesen belépett mellette. Vizes köpenyben
meghajolt a királyné előtt. Honor önkéntelenül elmosolyodott a
látványra, hogy ez a mindig kifogástalan öltözetű úr kisebb
tócsában áll.
– Köszönöm, Margery – szólt Katalin meglepetésről és
örömről árulkodó hangon. – Ideje nyugovóra térni.
Margery aggodalmasan pillantott Honorra, aztán pukedlizett,
és kisietett. Honor is készült térdet hajtani, mivel úgy gondolta,
hogy a királyné elbocsátó felszólítása rá is vonatkozik. Mendoza
azonban levette, s Honor kezébe nyomta vizes köpenyét és
kalapját. Ő ráterítette azokat az egyik szék magas támlájára, és
indulni készült. Mendoza méltóságteljesen hátrasimította kócos
ezüstös haját, és a tálalón álló borospalackra pillantott.
 – Egy pohár bort, Don Inigo? – kérdezte Katalin.
Noha az újabb késlekedéstől elkomorodott, Honor tudta a
kötelességét. Átvágott a szobán, bort töltött egy serlegbe, és
odavitte Mendozának. A férfi rá nem jellemző mohósággal
felhajtotta az italt – Asszonyom – felelte a királyné kérdő
pillantására –, a bíboros beteg. Azt suttogják, hogy a halálos
izzadás döntötte le. Sietve távozott London ragályos levegőjéből
Hampton Courtba. A háza népén is kitört a betegség, az emberei
nem tudják, mitévők legyenek. Kihasználtam az alkalmat, amely
megítélésem szerint most nem túl kockázatos, és idejöttem
önhöz.
– Imádkozom, hogy a bíborost elkerülje a halál – mondta
Katalin olyan őszinte hangon, amely, Honor szerint, bárkit
meglepett volna, aki nem ismerte mélyen vallásos lelkületét. –
Isten segítse. Mendoza horkantott.
– Félek, hogy az én keresztényi alázatom próba elé kerülne,
ha Wolsey hájas testére is ki kellene terjesztenem. De úgy hallom,
a nehezén túl van, és szorgalmasan mérlegeli betegágyában a
halottak birtokaiért benyújtott kérelmeket. Ennek ellenére – feje
hirtelen az ajtó felé fordult – nem maradok soká, nehogy
veszélybe sodorjam önt. – Az ablakot hevesen kezdte csapkodni
az eső, s ez is arra figyelmeztette Mendozát, hogy fogja rövidre a
látogatását. – El kell mondanom önnek, hogy veszélyes
események zajlanak Rómában, asszonyom. Ellenünk fordulhat az
áradat.
Katalin arca alig észrevehetően összerándult. Úgy meredt a
nagykövetre, mintha megfeledkezett volna Honor jelenlétéről.
Honor hangtalanul felsóhajtott. Nem szólhatott közbe, s nem is
távozhatott a királyné engedélye nélkül.
– Őszentsége a pápa visszatért orvietói száműzetéséből –
folytatta Mendoza. – Róma olyan, mint egy szétmarcangolt,
szánandó test, mint mondja, de legalább otthon van benne.
Katalin arcán halvány mosoly rezdült.
 – Attól a pillanattól kezdve, hogy megérkeztek a Róma
feldúlásáról szóló hírek, tudtam, hogy ez Isten jele számomra.
Hiszen éppen abban a hónapban történt, amikor Wolsey
kieszelte, hogyan tegyen engem tönkre.
– Isten, természetesen, az ön oldalán áll – felelte Mendoza
diplomatához illő fesztelenséggel. – Addig, amíg a császár serege
megszállva tartotta Rómát, a pápa nem merészelte volna felséged
házasságának megsemmisítésével magára haragítani őt. Ezzel a
saját halálos ítéletét írta volna alá.
Katalin bólintott.
– Ám Orvietóban – folytatta Mendoza – őszentsége
segítségre szorult. Úgy értesültem, hogy az elhagyott püspöki
palota csepegő eresze alatt táborozott, és úgy siratta sorsát, mint
egy asszony.
Henrik király követei ilyen állapotban találták. Szerencsétlen
helyzetében mindenütt barátokat és pénzt keresett. Wolsey
pedig, biztosíthatom felségedet, sietett mindezzel ellátni őt.
Most, hogy a pápa visszatért Rómába, a király követei naponta
kérvényekkel állnak elébe, és nem is titkolják, hogy őszentsége
legalább ennyivel tartozik angliai jótevőinek. Asszonyom, az
áruló császárról szőtt mesékkel mérgezik a pápa elméjét. Azzal
traktálják, hogy az ön unokaöccse egész Itáliát le akarja rohanni,
és Rómát egészben lenyelni. Hazugságaikat olyan ajánlatokkal
fűszerezik, hogy válogatott angol és francia testőröket
biztosítanak részére, hogy újabb támadástól megvédjék. Most
pedig…
– Most pedig idetart Campeggio bíboros – mondta Katalin
komoran.
Mendoza bólintott.
– Igen súlyos a helyzet.
Katalin újra fel-alá kezdett járkálni. Hamar döntésre jutott.
– Don Inigo, fel kell készülnünk a végső védekezésre.
Haladéktalanul. – Egyik szemöldökét kérdőn felvonva a
nagykövetre nézett. – Tud ön arról, hogy kik vesznek részt a
tanácsban?
Mendoza habozott, mintha nem akarta volna újabb rossz
hírrel terhelni a királynét. Megpróbált reménykedő hangot
megütni. – Úgy tudom, kiváló jogászok… Warham érsek, Fisher,
Rochester püspöke, Tunstall, London püspöke, dr. Standish,
Clerk püspök…
Katalin felemelte a kezét. – Bármilyen kiválóak is ezek az
emberek, Don Inigo, de, mint tudja, miként mindenki tudja, a
királyi tanácstól függ a megélhetésük. Warham és Tunstall urak
jó emberek, de bátortalanok és tartózkodók. Standish és Clerk
pedig puha agyagként formálódik Wolsey kezében. Tudom, hogy
Wolsey mindannyiukat figyelmeztette, hogy ne szállj anak
szembe a királlyal. Itt tehát nem sok támaszra számíthatunk. –
Ekkor reménykedve felcsillant a szeme. – Kivéve talán Fishert.
– A tanács, mint felséged is tudja, Mózes harmadik könyvére
fog hivatkozni annak bizonyítására, hogy a házasság megszegte a
Szentírás törvényét. Ám nekünk is van jó eszközünk a
védekezésre: Mózes ötödik könyve. Ama érvünk mellett, hogy a
pápa jogszerűen tekintett el a tiltástól, a következő szakaszra
támaszkodunk: „Ha testvérek laknak együtt, és meghal egy
közülük, és nincs annak fia: a megholtnak felesége ne menjen ki
a háztól idegen férfiúhoz…
– Hanem a sógora menjen be hozzá, és vegye el őt magának
feleségül, és éljen vele sógorsági házasságban” – egészítette ki
halkan a Szentírásból vett idézetet Katalin. Kis ideig némán
nézett a tűzbe. – Nem, Don Inigo.
– Hogyan, felség?
A királyné odafordult hozzá.
– Nem. Nem alapozom hitemet egyedül ezekre a jogi és
teológiai érvekre. Az előző pápa diszpenzációjának törvényessége
számomra közömbös, ugyanis védekezésemet az igazságra
kívánom alapozni.
 Mendoza értetlenül nézett.
– Az igazságra?
– Hogy sosem voltam Arthur felesége, csupán névleg. Hogy
szűzként mentem nőül uramhoz, és ezt ő is tudja. Nem kétlem,
hogy ha ez egyértelművé és nyilvánossá válik, Isten felnyitja
uram szemét a kötelességére. És akkor véget ér ez a szörnyűség.
Ezen még Honor is meglepődött. Pillantása találkozott a
nagykövet pillantásával, mintha azt kérdezték volna egymástól,
hogy nem a királyné szemét kellene-e felnyitni, mielőtt késő lesz.
Mendoza megköszörülte a torkát.
– Asszonyom, beszélhetnénk négyszemközt?
– Hogyne. – Katalin gyengéden Honor vállára tette a kezét. –
Hagyjon magunkra, kedvesem – mondta. Megcsókolta Honor
homlokát, mintha szeretett leánya volna. – Bizonyára ágyba
vágyik már a leveleimmel töltött hosszú órák után.
Honor megkönnyebbülten térdet hajtott, és távozott. Ám
miután elvitte a levelet dr. Vittoriának, nem aludni ment, hanem
elindult az esőben a Coleman Streetre.

9.

A TESTVÉREK

Honor az öklével verte meg a kereskedő ajtaját. Az eső a fejét

és a vállát csapkodta, átáztatta csuklyás köpenyét, míg
várakozott. Fémretesz zörrent, feltárult az ajtó, és egy fiatal férfi
állt előtte. Lámpása fényében fehéren világított keskeny arca.
Narancsszínű, egyenes szálú haja a válláig ért.
– Humphrey Sydenham úr? – kérdezte Honor.
A fiatalember Honor arcához tartotta a lámpást, riadt
szemmel fürkészte.
– Nem.
 – Beszélnem kell vele. – Honor hangja több határozottságot
árult el, mint amennyit magában érzett. – Veszélyben az élete.
– Tessék? – A fiatalember megrémült. – Mi történt? Ki
maga?
– Azt csak Sydenham úrnak árulom el. Itt van, vagy nincs?
A férfi bizonytalanul harapdálta az ajkát, aztán behúzta a
lányt, és becsukta az ajtót.
– Kövessen.
Végigmentek egy folyosón, el egy szép díszterem mellett, s
egy eldugott szobába léptek, amelyet kandallótűz és gyertyák
világítottak meg, noha nem volt benne senki.
– Itt várjon – szólt a fiatalember. Megfordult, s kifelé indult.
– De későre jár, és én…
– Itt várjon! – A férfi kiment, és becsukta maga mögött az
ajtót. Léptei távolodtak a folyosón.
Honor hátradobta a csuklyáját, és körülnézett. A falakat
divatos függönyredős díszítésű faburkolat fedte. A szekrényekben
drága ezüsttálak ragyogtak. A székeken puha bársonypárnák;
Honor egyáltalán nem ezt várta. Kopár, aszketikus környezetre
számított, ahol buzgó emberek énekelnek vallásos hévvel. Ez a
szoba csakis kényelemről árulkodott.
Honor járkálni kezdett. Hol ez a Sydenham? Mindjárt éjfél. A
királyné olyan sokáig tartotta maga mellett, hogy már nem
maradt idő. Ha késlekedik, ő maga is veszélybe kerül. Felkapott
egy gyertyát, és az ajtóhoz sietett.
A folyosó kihalt volt. Honor arrafelé indult, amerre a
fiatalember lépteit hallotta elhalkulni. Szobahossznyi faburkolatú
folyosón haladt végig, és elérkezett egy csukott ajtóhoz. A kilincs
könnyen megmozdult. Az ajtó mögött lefelé vezető, kivilágítatlan
lépcső kezdődött. Honor elindult lefelé. Ázott köpenyének
szegélye a lépcsőfokokat csapkodta. A falak is kőből voltak. A
levegő nyirkos. Émelyítő, kellemetlenül ismerős szag ütötte meg
az orrát, noha nem ismerte fel, hogy mi lehet.
 A lépcső alján döngölt föld volt a padló. A gyertya fénye
alacsony, dongaboltozatú folyosót világított meg. Honor tovább
lépkedett. Újabb lépcsőhöz ért, ám ez felfelé vezetett. Nagyon
halk hangokat hallott, mire megállt. A hangok elnémultak. Honor
felment a lépcsőn. Boltíves faajtóhoz érkezett. Végigfuttatta rajta
a gyertya fényét, és férfiszem magasságban kis nyílást fedezett fel
rajta. A vastag fában kialakított pár hüvelykes apró nyílás
nyilvánvalóan arra szolgált, hogy bentről meg lehessen állapítani,
ki kér bebocsátást.
Honor elfújta a gyertyát, és letette. A sötétben lábujjhegyre
állt, és bekukucskált. Elállt a lélegzete. Hatalmas raktárhelyiséget
látott, amelynek hátsó fala mellett harmincöten, talán negyvenen
álltak fáklyákkal a kezükben. Felemelt fejjel egy férfi felé
fordultak, aki a galérián állt, arcát felfelé tartva, behunyt
szemmel, mintha imádkozna. Honor megborzongott. Eretnekek
gyülekezete.
Döbbenten látta, milyen sok nő van közöttük. És gyermekek
is. Két fiú gesztenyéket gurított a földpadlón az egyik
tartógerendára erősített fáklya alatt. Az ablaktalan falak mentén
állatbőr halmok magasodtak, s a helyiség közepén három óriási
fadézsa állt, amilyeneket a sörfőzdékben látni. A távoli falban
szekér szélességű zárt kapu. Honor rájött, hogy a raktár
bizonyára a szomszédos utcáig nyúlik.
A galérián álló férfi magához tért révületéből, és járkálni
kezdett. Húszas évei elején járhat, gondolta Honor. Vékony volt,
és nagyon szőke. A feje tetején borotvált szerzetesi pilis, amely
körül rövid szálakban meredezett fehérszőke haja, valóban úgy,
mint Krisztus töviskoronája. Nem reverendát vagy csuhát viselt
azonban, hanem munkásemberek fakó ingét és petyhüdt
nadrágját. Megállt, és a lenti arcokra pillantott. A szemében
lobogó tűz a raktár túlsó végéig, a kémlelőnyílásig villant.
Tenyerével a mellére csapott.
 – Isten szeretete! – kiáltotta. – Ennek kell eltöltenie
szívünket. – Hirtelen mozdulattal kinyújtotta a másik kezét,
tenyérrel felfelé, mintha koldulna. – Az arany utáni vágy! Ez
hajtja papjainkat. – Honort meglepte a férfi zengő hangja. Ilyen
hanggal lehet tömegeket lenyűgözni.
– Az egyház gyűjtötte be eme független ország földkincsének
egy harmadát, barátaim. Gazdag püspökeink szekérszámra
küldik az aranyat Rómába, az angol homlokok izzadságával
előteremtett angol aranyat. A földbérleteinkből és tizedeinkből
harácsolják össze, hogy az egyház hercegeinek bőséges lakomáit,
buja orgiáit és gonosz háborúit pénzeljék. – Megrázta a fejét, és
szomorúan elmosolyodott. – Örülök a cölibátusi eskünek, mert
ha Glastonbury apátja feleségül venné Shrewsbury apátnőjét,
gyermekük a király birtokainál is nagyobb földet örökölne.
A hallgatóságból halk nevetés hallatszott.
– A papoknak ugyan nincs örökösük, Frish testvér – szólt fel
a galériára valaki –, de nem azért, mert nem bujálkodnak.
Frish testvér együtt nevetett a hallgatósággal. Aztán hirtelen
a magasba emelte mindkét kezét.
– Azt mondom, a papok Júdásnál is rosszabbak. Ő harminc
shillingért adta el a mindenható Istent, de a papok fél pennyért is
eladják Istent. Ügy kereskednek a szentségekkel, mint a piaci
kofák a disznócsülökkel. Áruba bocsátják a hét szentséget, a
bűnbocsánatot – újra előrenyújtotta a tenyerét, és a másik
öklével a felsorolás minden részénél belecsapott – a miséken
elhangzó énekeket, az imákat. És mindez csak ráadás a
tizedekhez, a bérleti díjakhoz, a bírságokhoz és a
gyászmisékhez…
Ennél a szónál Honor összerázkódott. Egy pillanatra újra
gyermek volt, maga előtt látta, ahogy Bastwick lecsavarja a
zafírgyűrűt halott apja ujjáról, s a fülébe csengtek a kiátkozás
szavai. Mindez a gyászmise miatt történt.
 Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a múlt látomásaitól,
és attól a kellemetlen érzéstől, hogy bűnözők közé keveredett. Be
kell fejeznem, mondta magában. Bemegyek, megkeresem
Sydenhamet, és elhagyom ezt a helyet, amíg még nem késő. Ezt
vállaltam. Ezt hajtom végre.
Kinyitotta az ajtót. Áporodott levegő csapta meg. Remegni
kezdett, a raktárnak ugyanis olyan szaga volt, amely valami
módon Smithfieldre emlékeztette. Hideg kéz ragadta meg a
csuklóját. A narancssárga hajú fiatalember keze. Behúzta Honort
a helyiségbe, végigrángatta a fal mellett, a felhalmozott
állatbőrök között.
– Mondtam, hogy várjon – suttogta dühösen. Idegesen
pillantgatott a gyülekezet felé, a prédikátor azonban tovább
beszélt, a tömeg hallgatta, szemlátomást senki sem figyelt fel a
behatolóra.
– Ismétlem, Sydenham úrral kell beszélnem – súgta Honor
éppolyan indulatosan.
– Hallgasson! – A fiatalember olyan erősen szorította a lány
csuklóját, hogy már fájt.
– De ez sürgős!
A férfi kést rántott elő a derékszíjából, és Honor oldalának
szegezte.
– Megvárja, míg a szertartás véget ér, és hallgat.
Honor hevesen dobogó szívvel, mozdulatlanul állt; túszként
nézte végig az eretnek szertartást.
– És ne feledkezzünk meg a bűnbocsánatról sem – szólt Frisb
gúnyosan. – A papok feloldozó leveleket árusítanak a bujaságért,
az esküszegésért, a gyónás elmulasztásáért, a böjt megszegéséért,
és természetesen a lelkek kimentéséért a purgatóriumból.
Purgatórium – ismételte a szót csúfondárosan. – Az egyház azt
tanítja, hogy ezen a rettegett helyen tisztul meg a bűnös ember
lelke a halál után, csakhogy a lelketekre váró gyötrelmeket
évekkel hajlandó megrövidíteni az egyház – jó pénzért. Most
pedig feleljetek. Ha a pápának hatalmában áll kiszabadítani egy
lelket a purgatóriumból, vajon miért nem teszi meg ezt pénz
nélkül? És ha egy lelket kiszabadíthat, miért nem szabadít ki
ezret? Valamennyit? Szabadon bocsátja a szegény, megkínzott
lelkeket, és ezzel megsemmisíti a purgatóriumot. – Öklével a
levegőbe csapott. – Azt mondom, hogy a pápa egy zsarnok, ha
mindaddig a purgatórium börtönében tartja a lelkeket, amíg az
emberek pénzt nem adnak neki!
Inge ujjával megtörölte a homlokát, aztán leült a galéria
szélére, és lelógatta a lábát. Újra lágy, szelíd hangon szólalt meg.
– Kedves barátaim – mondta mosolyogva –, azért jöttem
hozzátok, hogy elmondjam: a pápának nincs hatalma szabadon
bocsátani a lelkeket a purgatóriumból, purgatórium ugyanis nem
létezik. Azért jöttem hozzátok, hogy elmondjam: nincsenek
papok, csak Isten van. Hogy a szentek festett szobrai, amelyekhez
a szegény, tudatlan emberek imádkoznak, és közbenjárásukat
kérik e világi megpróbáltatásaik enyhítéséért, csupán fa- és
kődarabok. Az embernek egyedül Istenhez kell imádkoznia. Hogy
hiába mormolnak a papok varázsigéket egy darab kenyér fölött,
hogy abban Urunk testét jelenítsék meg, az csak kenyér marad,
azt olvastam ugyanis a Szentírásban, hogy Isten teremtette az
embert, de azt sehol sem olvastam, hogy ember Istent képes
teremteni.
Honor szája tátva maradt az eretnek gondolatok eme hosszú
sorától, kiváltképp az utolsótól. Az átlényegülés csodája – a
szentmise kenyerének Krisztus élő testévé változása – a katolikus
hit sarkköve. A prédikátor szavai azonban teljes meggyőződésről
árulkodtak. Honor elképedt félelem nélküli, mély
szenvedélyességétől. Úgy érezte, mintha alvás közben valaki egy
vödör jeges vizet zúdított volna az arcába.
Frish hangja újra felerősödött, arca felderült.
– Azért jöttem közétek ma éjjel, barátaim, hogy jó hírt
mondjak nektek. Lerázhatjuk magunkról Róma láncait. Én már
megtettem. Szabaddá váltam. Hogyan? – A mellette lévő
hordóhoz nyúlt, és felemelt róla egy fekete könyvet. Magasra
tartotta. – Ezzel. Ez Urunk és Megváltónk szava. Az Ő áldott
szava, amelyet William Tyndale úr emelkedett fordításában
olvashatunk anyanyelvünkön. – Ünnepélyesen, mint egy zászlót,
meglengette a könyvet a feje fölött.
Honor összerándult, mivel a Smithfielden hallott szavak
jutottak eszébe: „… angol nyelvű, törvénytelen Biblia
árusítása…”
Emiatt a könyv miatt égették meg Ralph-ot.
– Nem Krisztus meggyalázott egyházának szava – kiáltotta
Frish –, ahol a papok titokzatos latin imáira ostobán csúszunk-
mászunk, aztán, amikor hazabukdácsolunk, tudatlanabbak
vagyunk, mint előtte. Nem! Én magamnak olvastam el Krisztus
üzenetét. – Úgy ölelte a könyvet a keblére, mintha a szerelmese
volna. A szemében könny csillogott, a hangja lágyan szólt, mint
egy dal. – Az írás úgy felvidította a szívemet, már-már
kétségbeesésbe süllyedő szívemet, hogy nyomban csodálatos
béke szállt rám, a csontjaimat is öröm járta át. Ez a megváltás,
barátaim. Isten ragyogó, színtiszta szava. Jöjjetek! Lássátok! –
Egy nagy ládára mutatott, mely a raktár padlóján állt. – Hoztam
belőle nektek is. – Felállt, lejött egy létrán a galériáról, s az
emberek izgatott kérdésekkel, megjegyzésekkel nyomultak a
közelébe.
Honor nem bírta tovább türtőztetni magát. Véghez akarta
vinni, amiért idejött, és elhagyni ezt a veszélyes helyet. Az
oldalához tartott késre pillantott. Érezte, hogy a fiatalember
inkább ideges, semmint veszélyes.
– Nem fogja használni a kést – szólt határozott hangon. –
Engedjen el.
A fiatalember meghökkent a váratlan erélyességen, és határo
zatlanságát kihasználva Honor kisiklott a szorításából.
 – Itt mindenki veszélyben van – szólt. – Utoljára kérem, hogy
vezessen Sydenhamhez, vagy sorsukra hagyom mindannyiukat!
A fiatalember szemlátomást megijedt, de nem szólt semmit.
Honor elindult. A fiatalember követte, és megfogta a könyökét.
Honor éppen meg akart tőle szabadulni, amikor egy zömök,
kerek arcú férfi sietett feléjük; a kereskedők pompás, díszes
öltözetét viselte. Mögötte zavartalanul folytatódott az
összejövetel.
– Mi történt, Edward? – kérdezte a férfi fenyegető
suttogással. Bozontos ősz szemöldöke alól a rövidlátók
hunyorgásával nézett Honorra. Amikor eléjük ért, fenyegető
pillantása csodálkozássá változott. – Ki ez?
– Önnel akar beszélni. Odafönt hagytam, de idelopakodott.
Honor úgy megkönnyebbült, hogy majdnem átölelte az
idegent.
– Sydenham úr?
– Ereszd el, fiam – szólt a kereskedő. – Úgy van, Sydenham
vagyok. Mit óhajt tőlem? – kérdezte fáradt, ám kedves hangon.
Kétségkívül nagyobb volt a kíváncsisága, mint a haragja.
– Uram, figyelmeztetni akarom… – Honor elhallgatott, mert
egy asszony közeledett feléjük.
– Mi a baj, Humphrey? – kérdezte az asszony. Sydenham
mellé érve megfogta a férfi kezét, ujjaik meghitten fonódtak
össze, amiből Honor kitalálta, hogy házasok.
A félelmetes külsejű Sydenham asszony valamivel magasabb
volt a férjénél, és mindenben az ellentéte; a vaskos, pirospozsgás
férfival szemben szikár és sápadt volt. Csak ősz hajuk hasonlított,
ám míg a férfié rövid csigákban göndörödött, az asszonyé hátra
volt simítva, s keményített fehér főkötő fogta le. Arca csontos
volt, de barna szeme fürgén mozgott. Összevont szemöldökkel
nézett Honorra. Hirtelen elállt a lélegzete, és megmarkolta férje
köpenyének ujját.
– Mi az, Bridget? – kérdezte a férfi halkan.
 – Ismerem ezt a lányt.
Honor elcsodálkozott, hogy ilyen hatást gyakorolt az
asszonyra.
– Meglepetten hallom, asszonyom, én ugyanis nem ismerem
önt.
– Maga Morus Tamás lánya.
– Téved – felelte Honor.
– Hazudik! Láttam magukat együtt a Pál keresztnéL Ott volt
Sir Thomas egész családja.
Honor legyűrte haragját.
– Ha nem tudnám gyermekkorom óta, asszonyom, hogy a
hazugság bűn, akkor gyámapám bizonyára megtanított volna rá,
mivel Sir Thomast becsületes keresztény tanítóként ismeri az
egész világ.
– A gyámapja? – hűlt el Sydenham. – Maga Morus Tamás
gyámleánya?
– Lánya vagy gyámleánya – csattant fel a felesége –, ugyan
mi a különbség?
– Az a különbség, asszonyom, hogy nem hazudok!
A két nő ellenségesen meredt egymásra.
Sydenham felemelte mindkét kezét.
– Nyugodj meg, Bridget. Halljuk, mit akar mondani ez a lány.
– Férjem, ne bízz meg benne. Ártani akar nekünk.
Sydenham lefejtette felesége kezét a könyökéről, és
gyengéden fogta. Fürkészőn nézett Honorra.
– Mire akar figyelmeztetni, leányom?
– Uram – szólt Honor sürgető hangon –, a püspök emberei
idetartanak. Meneküljenek.
Sydenham szája tátva maradt az elképedéstől.
A felesége hűvösen kérdezte:
– És ezt honnan tudja?
– Meghallottam… egy beszélgetést.
 – Kinek a beszélgetését? – csattant fel Sydenham asszony
gúnyosan. – A püspökét? Gondolom, gyakran megfordul a
palotájában.
– Nem.
– Akkor kit hallott?
– Egy evezőst.
– A püspök szolgáját?
– Nem. A Westminster egyik evezősét.
Sydenham asszony szúrósan nézett.
– Szóbeszéd!
– Mit számit, hogy hol és hogyan hallottam meg? A veszély
ugyanaz.
– Az számít, kisasszony, hogy nem bízom magában.
Honor reszketett a haragtól. Sértegetésre egyáltalán nem
számított, amikor ezekhez a bűnözőkhöz indult. Bűnözők miatt
teszi kockára az életét!
– De Bridget – szólt Sydenham szelíden –, mi másért jött
volna ide figyelmeztetni bennünket, ha nem barátságból?
– Talán hogy kémkedjen utánunk. Neveket, arcokat
jegyezzen meg. Talán csak össze akar zavarni, meg akar ijeszteni
bennünket. Vagy mindkettő. És a rajtaütés meséjével kavarodást
okoz, aztán elsurran.
– De kedvesem…
– Nem tudom, miért! – fortyan fel Sydenham asszony éles,
ingerült hangon. – De azt tudom, hogy az éjféli rajtaütés nem
Tunstall püspök módszere, és…
– Nem is a püspökről van szó – vágott közbe Honor. – Van a
közelében egy gonosz ember.
Sydenham asszony továbbra is gyanakvás áradt.
– Annyit tudok, hogy ez a lány Morushoz tartozik.
Sydenham aggodalmasan pillantott hátra a válla fölött a
gyülekezetre, és a késlekedéstől elképedt Honor látta, hogy a
feleségének sikerült alaposan megingatnia bizalmát. Amikor a
férfi visszafordult, és mindkét kezét felé nyújtotta, Honor nem
tudta eldönteni, hogy barátságból teszi-e, vagy azért, hogy
lefogja.
– Köszönöm – mormolta Sydenham. Kézfogása meglepően
határozott volt. Elengedte Honor kezét. – Kedvesem – szólt
szomorúan a feleségére mosolyogva –, a testvérek barátai
nincsenek olyan sokan, hogy egyet is elkergessünk, amikor a sors
idevezéreli hozzánk. Most pedig nincs sok időnk, hogy Frish
testvért és ezeket a jó embereket kimenekítsük innen. Kisasszony
– fordult Honorhoz a fiam, Edward kikíséri…
– Várj! – Sydenham asszony eltúlzott invitáló mozdulattal a
helyiség belseje felé intett, és megvetéstől sistergő hangon így
szólt: – Kisasszony, hajlandó velünk tartani? Közénk tartozik?
– Nem! – Honor sietős válasza nyílként pattant ki szivéből.
Hátralépett, mintha leprások közé keveredett volna, és megijedt,
hogy megfertőzik.
Sydenham asszony gúnyosan elmosolyodott.
– Látja, most elhiszem, hogy igazat szólt. – Megkeményedtek
a vonásai. – Márpedig ha nincs velünk, akkor ellenünk van.
Sydenham pillantása egyik nőről a másikra ugrott. Homlokán
izzadságcseppek jelentek meg. A kezét tördelve próbált döntésre
jutni.
Honor arca vörös lett a dühtől.
– Őrültség! Asszonyom, jó szándékkal jöttem ide, hogy
megmentsem a férjét a smithfieldi lángoktól. De látom, hogy ön
az özvegységet választja. Rendben van. Nem akarom
meghiúsítani a vágyát. – Sarkon fordult. A hirtelen felbátorodott
Edward karba tett kézzel az ajtó elé állt. Honor az öklével a
vállára csapott. Erőtlen ütés volt, Edward azonban meglepetten
pislogott, és leeresztette a kezét. Honor megkerülte.
– Maradjon! – hallatszott ismét Sydenham asszony hangja.
Arcán aggodalom tükröződött, iménti keménysége elpárolgott. –
Kérem, mondja el a férjemnek, mit tud – mondta. –
Figyelmeztetem a barátainkat.
Honor meglepődött ugyan a hirtelen változástól, de
megkönnyebbülten sóhajtott.
Sydenham már elindult a gyülekezet felé.
– Várj, Humprey – szólt Sydenham asszony határozottan –,
ha te szólsz hozzájuk, pánikba esnek. Majd én beszélek.
A gyülekezet felé sietett. Az emberek, mit sem tudva a
veszélyről, a prédikátor körül csevegtek és nevetgéltek.
Sydenham asszony utat tört magának Frishhez. A füléhez hajolt,
és suttogott, miközben a többiek tovább beszélgettek. Frish
hátranézett, és Honorra pillantott. Fürkésző pillantásától
feszélyezve Honor arra gondolt, hogy díszes ruhája mennyire elüt
a jelenlévők egyszerű viseletétől, s elfordította a fejét. A mozdulat
közben furcsa mozgásra lett figyelmes a raktár távoli kapuja
fölött, mintha por szállna alá a tetőgerendákról. A fáklyafényben
szikrázva peregtek a porszemek. A többiek is felneszeltek erre, és
elcsendesedtek. Sydenham asszony felnézett. Lélegzetvisszafojtva
bámult mindenki a széles, bezárt kapura.
Csikorgás hallatszott, mintha megmozdulnának egy szekér
nagy kerekei. Egy dermedt pillanatig bedomborodott a kapu.
Aztán felpattant. Nagy fadarabok röppentek szét a levegőben.
Fegyveresek tódultak be. Férfiak és nők kiáltozása szállt a
gerendák felé, és visszhangzott a tartályokban. A fáklyákból
formált kör szétrebbent, a lángok imbolyogtak a futó emberek
csapta széltől. Honor megfordult, hogy arrafelé meneküljön,
amerről érkezett, csakhogy az ajtóban katona állt, és a folyosón
futó fegyveresek felé intett. Honor megpördült. A tülekedők
mögött tárva-nyitva állt a széttört kapu. Ha odáig eljutna,
megmenekülne. Bevetette magát a kavargó tömegbe.
Elszabadult a pokol. A nők gyerekeket kaptak karjukba, őket
pedig katonák tartóztatták fel. Lesújtó husángok alatt férfiak
rogytak a padlóra. Honor látta, hogy Sydenham a felesége felé
fut. Sydenham asszony kinyújtotta a kezét. Amikor összeértek az
ujjaik, egy fiatal katona lecsapott Sydenhamre, és félrerántotta.
Hassal egy tartálynak lökte, s a kereskedő arcán kiserkent a vér.
Sydenham asszonyt magukkal sodorták a kapu felé igyekvő
rikoltozó emberek. Honor látta, hogy Edward is közöttük van,
narancsszínű haja röpködött a levegőben. Aki kiért, azt azonnal
feltartóztatták a kis utcában álló fegyveresek, néhányan azonban
áttörtek, és eltűntek az éjszakában. Az volt az egyetlen kijárat.
Honor a kapura szegezett tekintettel egy tartályt próbált
megkerülni.
Hátulról elkapta a fejét, eltakarta a szemét valaki.
Hátrarántotta Honort, aki megtántorodott, és támadójának
testéhez csapódott. Az illető a fejénél fogva húzta őt valamerre.
Honornak a férfi ingujjába kellett kapaszkodni, nehogy
megfulladjon. A férfi a másik kezével durván lenyomta Honor
fejét, s így egész testét a földre. A hátán vonszolta végig a padlón,
átbukdácsoltak egy kiemelkedésen, amelybe beleütődött Honor
gerince, majd kijutottak egy keskeny folyosóra. Fogva tartója
odanyomakodott mellé. Ott feküdtek egymás mellett az
oldalukon, Honor háta a férfi melléhez szorult. A lány érezte,
hogy a férfi rúg egyet a lábával, mire becsukódott egy fémajtó.
A férfi keze Honor homlokáról a derekára csúszott, és
leszorította a karját. Másik kezét a lány szájára tapasztotta. A
tenyere csúszós volt az izzadtságtól. Honor az orrán át szedte a
levegőt. Bűzös helyen voltak, de a sötétben nem lehetett látni
semmit. Behajlított térddel feküdtek, szorosan, mint két kanál,
egyszerre lélegeztek, és egyformán verítékeztek kielégült
szerelmesek groteszk paródiájaként. Büdös, szűk odújukba
sikoltozás és csoszogás hallatszott be odakintről.
A férfi keze elemelkedett Honor szájáról, de ott maradta
levegőben, készen arra, hogy újra odatapadjon. – Hamarosan
elmennek – súgta a férfi. – Tartson ki! – Honor a suttogás
ellenére felismerte a hangot. A prédikátor Frish hangját.
 – Hol… – Honor köhécselni kezdett -… hol vagyunk?
– A tartály alatt. Sydenham dupla fenékkel látta el. A Bibliák
miatt.
Hát persze! A bőrök, a szag… szappanfőzéshez előkészített
állati zsír. Ugyanezt a szagot lehetett érezni Smithfielden is a
mészárosok udvara felöl Ralph halálának napján. A halál undok
szagát. Honorra rátört a hányinger.
– Tartson ki – biztatta a prédikátor. – Tartson ki!
Odakinn csodálatos íze volt a hűvös esőnek. Honor és Frish a
kiürített raktár melletti saras sikátorban guggolt az épület
falánál. A szomszéd istállójából lámpás halvány fénye világított.
Az eső már nem ömlött. Honor csukott szemmel felemelte az
arcát, hogy a szitáló cseppek tisztára mossák.
– Mint hideg víz a szomjas léleknek – mormolta Frish a lány
arcát nézve.
– A Szólásgyűjtemény – szólt Honor, és önkéntelenül
elmosolyodott, mivel görcsbe rándult izmai, az émelygés és az
átélt félelem ellenére tiszta volt a feje, felfrissítette a
megmenekülés öröme. Megnyalta sós ajkát. De jó élni!
Frishre pillantott. A férfi azonnal lesütötte a szemét. Honor
most látta őt először közelről. Kicsi, vékony volt a teste, az arca
betegesnek tűnt. Telis-tele volt himlőhelyekkel. Honor fürkésző
pillantása zavarba hozta, s a lány arra gondolt, hogy ez a férfi
bizonyára ahhoz szokott, hogy ragyás arca miatt elborzadnak tőle
az emberek. Ahogy ott állt magányosan, pulpitusáról alászállva,
kialudt benne a tűz.
– Hölgyem – hebegte. – Köszönöm. A figyelmeztetést.
Sydenham asszony csak ennyit mondott. Megtudhatom… – inge
kirojtosodott ujját húzogatta – megtudhatom a nevét?
Honor habozott.
– Testvérem, én tartozom köszönettel. – Csak ennyit tudott
kimondani. Teljes szívéből hálás volt, hiszen el tudta képzelni, mi
várt volna rá, ha elfogják. Az lett volna a legkevesebb, hogy
elbocsátják a királyné szolgálatából, és szégyent hozott volna Sir
Thomas fejére, a legrosszabb esetben pedig… A legrosszabbra
gondolva kirázta a hideg. – Mi történt Sydenham úrral? –
kérdezte. – És a fiával, a feleségével?
– Láttam, hogy Edward hátul kifutott. Aztán önt kerestem.
Ebben az öltözékben nem volt nehéz megtalálnom. Nagyon
remélem, hogy Edward után Sydenham úréknak is sikerült
elmenekülniük.
Honor tűnődve nézett rá…
– Testvérem – bökte ki végül –, ismerte Ralph Peppertont?
– Peppertont? Nem.
Hát, ennyi.
– Mennem kell – jelentette ki Honor hirtelen. – Sokáig
voltam távol. Ha őfelsége rájön, hogy…
– Őfelsége? Úgy érti…? Az udvarnál szolgál?
– Igen – felelte Honor. Vonzotta a férfi pillantása. Csúfsága
ellenére felkavaró és delejező ereje volt halványkék szemének. –
A királyné udvarhölgye vagyok.
– Tudtam, hogy érdemes önért az életemet kockáztatnom! -
Frish arca felderült a lelkesedéstől, eltűnt róla minden félénkség.
– Hölgyem, hallgasson meg. Antwerpenből tértem haza, ahol
száműzetésben voltam Tyndale-lel…
– Száműzetésben? – vágott a szavába kíváncsian Honor.
Frish vállat vont, mintha ennek a személyes dolognak semmi
jelentősége sem volna. – Lincolnban tartóztattak le prédikálásért.
Megszöktem a püspök tömlöcéből. De – folytatta elkomolyodva –
visszatértem, hogy támogassam az angol testvéreket. Olyan sok
közöttünk a szegény; tudósok, könyvkötők, üvegesek,
kőművesek. Ó, megnyertünk néhány gazdag kereskedőt, mint
amilyen a jó Sydenham úr, az Isten segítse őt most. De több
barátra van szükségünk, befolyásos barátokra. Ön segíthetne
nekünk az udvarban, hogy megtaláljuk őket. Kérem, ne
vonakodjék! – Apró kezével megmarkolta Honor vállát. – Nem
vagyok örült, higgyen nekem. Tudom, hogy vannak az udvarban
olyanok, akik támogatnának bennünket: Ön megtalálhatná őket.
Azt suttogják, hogy befolyásos férfiú rokonszenvez velünk,
Wolsey bíboros egyik embere. Egy bizonyos Cromwell úr. Én
sajnos nem jutok az ilyen urak közelébe. De ön igen. És vannak
mások is. Úgy hallom, még Boleyn Anna úrhölgy is…
– Micsoda? – Honor elhúzódott a férfi keze alól. – Azt
kívánná, hogy az úrnőm ellenségével szövetkezzem? Testvérem –
mondta Honor szigorúan szívesen figyelmeztettem önöket ma
éjjel, mert nem szerettem volna, ha bármelyiküket megégetik. De
tudnia kell, hogy nem tartozom önök közé. Az Isten szerelmére,
hiszen ön eretnek!
Frish elmosolyodott, mintha kisgyermeket látna, és azt
mormolta:
– Az Isten szerelmére, valóban. – Felvetette az állát, és
közömbös hangon azt kérdezte: – Kisasszony, hazugságon kapta
ön az atyját valaha is?
Honor elgyötörtén kérdezte:
– Hogy érti ezt, testvérem?
– Elmondok egy történetet – szólt feleletképpen Frish. –
Apám bérlőgazda volt. A földjén dolgoztam, amint fel tudtam
emelni egy megrakott villát. Kilencéves voltam, amikor a földesúr
megállt a házunknál, hogy apámmal beszéljen, s amikor elment,
apám elmondta, hogy a földesúr azzal vádol, hogy körtét loptam
tőle. Le voltam sújtva. Nemcsak azért, mert ártatlan voltam,
hanem mert a földesúr mindig barátságos volt velem, mindig azt
mondta, hogy ígéretes vagyok. Apám elvert a lopás miatt.
Évekkel később megtudtam, hogy a földesúr aznap nem azért jött
hozzánk, hogy megvádoljon, hanem hogy felajánlja apámnak,
hogy fizeti a taníttatásomat. Apám viszont maga mellett akart
tartani, hogy dolgozzam. – Honor szemébe nézett. – Az egyház
távol tart bennünket Istentől. Félelemben tart, és büntet
bennünket, hogy szolgasorban maradjunk. Csakhogy én
hazugságon értem az egyházat.
Honor szeme előtt ismét megjelent Bastwick alakja, aki a
pokol borzalmaira kárhoztatta az apját a temetési fizetség miatt.
– Biztos benne, hogy nem tartozik közénk? – kérdezte Frish
szelíden.
Honor nem talált szavakat. Az átható tiszta pillantástól nem
tudott tiltakozni, tagadni,
A pap lehajtotta a fejét a lány hallgatásától csalódottan. Újra
alázatos pózba görnyedt.
– Bocsásson meg – motyogta. – Tévedtem. Megyek. – Felállt.
– Jobb, ha nem kísérem el. Csak még nagyobb veszélybe
sodornám.
Fehérszőke fejére húzta a csuklyáját. Azonnal árnyékba
borult sugárzó szeme. Szótlanul, hangtalan léptekkel elindult.
Ahogy kilépett a lámpás halvány fényköréből, felhők takarták el a
holdat, mintha valami erős égi kéz sötétítette volna el az utcát,
hogy a pap észrevétlen maradjon.
A keskeny kis köz végéből azonban halkan még visszaszólt:
– Isten legyen önnel!

10.

C HELSEA ŐSSZEL

– A gyaloghintó a bíborost várja, DeVille uram? – kérdezte

Honor a nyüzsgő udvarra pillantva.
Az ablaknál állt a londoni püspök palotájának könyvtárában.
Campeggio bíboros, a pápa különleges megbízottja egy hete
érkezett Londonba, azóta a palota vendége. Odalent gyülekezett a
kísérete, hogy a városon át a lakhelyére vigye. A palota
közvetlenül a Szent Pál-székesegyház szomszédságában állt, s a
templomtorony árnyékában szolgák és írnokok sürgölődtek
kiabálva a lovak, öszvérek és málhásszekerek között. Az udvar
közepén mozdulatlanul állt a két ló, amelyek között a bíboros
hordszéke függött. Honor hátranézett a válla fölött a fiatal
írnokra, aki egy könyvekkel megrakott asztalnál írt. – A bíboros
beteg?
– Köszvény kínozza – felelte Percy DeVille fel sem pillantva.
Egy Firenzéből érkezett könyvszállítmányt katalogizált. DeVille a
püspök könyvtárosának titkára volt. Honor már többször
találkozott vele, amikor könyvritkaságokat kölcsönzött a
királynénak. – Hetekig tartott, míg Doverből ideért a
gyaloghintóján – tette hozzá a titkár.
Honor újra kinézett, és megpillantotta a sápadt, kopaszodó
férfit, amint homlokát ráncolva a brokátbélésű hintó függönye
mögül kiles. – Talán a késlekedés a stratégiája – szólt a lány.
– A stratégiája? – kérdezte DeVille felpillantva.
– Talán abban reménykedik, hogy a király idővel megmásítja
döntését a válásról. így a pápának egyáltalán nem kellene
cselekednie.
– Megmásítja döntését? – DeVille szemüvege fölött nézett
Honorra. – Ne hagyja, hogy a királyné iránti szeretete
elhomályosítsa a gondolatait, Larke kisasszony.
Honor elfordult az ablaktól.
– Az ön szeretete viszont a király felé hajlik?
– Csak az egyház felé, kisasszony – mormolta a férfi csak az
egyház felé. – Tolla sercegett a papíroson.
Honor egy távoli sarokra pillantott, ahol két pap diskurált. Az
egész könyvtárban csupán ők voltak négyen. Honor a két pap
távozására várt. Egy héttel ezelőtt megfizette DeVille-t, hogy a
püspök iratai között Ralph haláláról keressen anyagot, s ma
délután azért jött ide, hogy megtudja, mit talált. A papok
azonban halkan felnevettek, egyáltalán nem siettek távozni.
Honor az íróasztalhoz ment, és nyugtalanul végighúzta ujjait
Cicero írásainak nagy, díszes kötetén.
– És a király „nagy ügyében” vajon merre hajlik az egyház
szeretete? – kérdezte.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Halászik, Larke kisasszony?
– Csak ami a csalira akad, DeVille uram.
A férfi halkan felnevetett.
– Attól tartok, ezeken a vizeken nem lesz nagy fogás. Annyit
azért mondhatok, hogy szokásos körülmények között a király
ügye szilárdan áll, mivel Mózes harmadik könyvének előírásán
alapul.
– Csakhogy a királyné ügye bizonyosan szilárdabb – érvelt
Honor. – Az előző pápa semmisnek nyilvánította ezt az előírást
abban a bullában, amely a házasságot engedélyezte. Ott áll
feketén, fehéren.
– A kérdés azonban az, hogy egy pápa törvényesen
semmisnek nyilváníthatja-e a Szentírás bármely előírását.
– Ugyan, DeVille uram. A történelem során százával adtak ki
pápák hasonló diszpenzációkat, és ezek alapján mindenféle
királyi házasságok köttettek. Hogyan lehetne egy pápai
diszpenzációt törvénytelennek nevezni?
– Éppen ez az ügy lényege – mormolta szűkszavúan a férfi.
Homlokát ráncolva vizsgálgatta eltompult tollát, majd fogott egy
kést, és nekilátott kihegyezni. – Az egyik jogász elejtett
megjegyzéséből tudom, hogy még a király is ravaszul kerüli ezt a
kérdést. Úgy hallom, az a terve, hogy Mózes harmadik könyvét a
háttérben tartja, és Campeggio bíboros előtt egyszerűen azzal
érvel majd, hogy a diszpenzációt kimondó pápai bulla
megfogalmazása hibás, tehát érvénytelen.
Honor pörgetni kezdte ujjai között a Ciceró-kötet lapjait,
hogy a jogi helyzet eme hirtelen változása feletti izgalmát
leplezze. A hír bizonyára nagyon érdekli majd a királynét.
 – Vagyis – szólt – a király nem meri megtámadni a pápai
tekintély alapelvét.
– Nem, ha győzni akar.
– És ön szerint győzni fog?
DeVille elmosolyodott, és szemügyre vette a kihegyezett tollat
– Ha látnoki képességgel volnék megáldva, Larke kisasszony,
nem szegény segédkönyvtárosként tengetném az életem. –
Megvonta a vállát. – Ki tudja, milyen döntést hoz Campeggio
Róma nevében? Mint mondtam, szokásos érvek szokásos
körülmények között érvényesek, nem ezekben a válságos
időkben, amikor a császár a pápa nyakába liheg. És nézze a pápa
szemszögéből. A király válási követelése csapda felé taszítja
őszentségét. Ki kellene jelentenie, hogy az előző pápa ítélete
hibás volt. Ha ezt elismeri, egész Európa tudomására hozza, hogy
egy pápa tévedett, márpedig Luther, az a főeretnek éppen erre
vár, mivel szerinte a pápák mindig is kiforgatták Isten örök
törvényét, és saját romlott ítéleteiket állították a helyébe.
– Hogy kerül ide Luther?
– Szent egek, kisasszony, nézzen körül! A császár német
földjeit elárasztja a lutheránus eretnekség. Az a csavargó
szerzetes az anarchia szélére sodorta a német népet. Luther és
követői széthasítják a keresztény világot. Ha most Kelemen pápa
egyetlen rossz lépést tesz, bekövetkezik a végzetes szakadás.
– Nem teszek úgy, mintha búsulnék az effajta lehetőségek
miatt, ha a királyné ügyét szolgálják – mondta Honor őszintén.
Aztán legyintett. – Ez a felfordulás német területeken zajlik. Ez a
válás viszont Angliát érinti.
– Csakhogy következményei lesznek az egész egyházra nézve.
Egyrészt a válás engedélyezése megbonthatja a keresztény
egységet. Másrészt sokan attól félnek, hogy amennyiben a király,
kívánsága nem teljesül, akkor itt következik be szakadás, Anglia
és Róma között, súlyos károkat okozva az angol népnek. És akkor
milyen gyorsan terjedhet a lutheránus eretnekség mételye ebben
a meggyengült országban?
– De ez képtelenség. A király hithűsége közismert. Maga a
pápa adományozta neki a Hit Védelmezője címet.
– Á, csakugyan, ám az még azelőtt volt, hogy a lady
elvarázsolta volna. Ki a megmondhatója, hogy hová vezet
mindez? – DeVille letette a tollát, levette a szemüvegét, és
megdörzsölte a szemét. – Micsoda üst alatt gyújtott tüzet a
király! És mindezt – horkant fel – egy nőért. Egyébként, hallotta,
hogyan nevezik ezt a nőt az emberek? A dülledt szemű szajha.
Ámbár úgy hiszem, hogy erre a megnevezésre még nem szolgált
rá.
– A dülledt szeműre vagy a szajhára? – kérdezte Honor
szárazon.
– Az utóbbira. Úgy hiszem, még nem engedte meg királyi
szeretőjének a végső egyesülést. Meglepettnek látszik, Larke
kisasszony – mondta a férfi elégedetten. – Merem állítani, hogy
az udvarban sokan gondolják, miként ön is, hogy a lady
megosztja ágyát a királlyal. Én viszont ezt kétlem. Annyit meg
kell hagyni, hogy ravasz nő. A nővére példáján megtanulta,
mennyit ér a tisztátalan áru.
Honor elgondolkodott ezen. Boleyn Anna nővére egykor a
király ágyasa volt, s amikor a király ráunt, feleségül adta egyik
szerencsejátékos cimborájának, és valami isten háta mögötti
birtokra küldte. Honor tudta, hogy Anna nagyravágyó. De Ville-
nek igaza lehet, gondolta. Ám ő most nem a király magánéletéről
szóló pletykák miatt jött ide. Türelmetlenül pillantott a két papra,
akik még mindig a túlsó sarokban beszélgettek.
DeVille azonban fontoskodón suttogva folytatta.
– És mondok még valamit a ladyről. Sok angol püspök fél
tőle.
– Mi okuk volna rá?
 – Sok csodálója van az udvari szélhámosok között, akiknek
némelyikére az eretnekség gyanújának árnyéka vetül. Mivel a
lady látja, hogy az egyház nem neki kedvez, hát bátorítja ezeket
az embereket. Mármost, ha Katalin királynét félreállítják s ez a
ravasz nő emelkedik a helyére, miféle gonoszságot forralhat az
egyház ellen?
Honor meglepődött. Két hete, Sydenham raktárának falánál
Frish prédikátor a testvérek magas rangú támogatóiról beszélt,
ám Honor akkor ezt merő ábrándozásnak tartotta.
– De jelenthet ilyen nagy fenyegetést néhány bajkeverő? –
kérdezte.
– Nem néhányan vannak, kisasszony. Ráadásul sokakat
támogatnak a városban, akik szorgosan dolgoznak. Nemrégiben a
püspök úr emberei felfedtek egy helyet, ahol tiltott könyveket
terjesztettek. Angol nyelvű Bibliákat.
Honor megdermedt.
– Valóban? – kérdezte, – Hol?
– A Coleman Streeten, ha jól emlékszem. Lecsaptak rájuk, és
a főkolompost letartóztatták.
– Mi lesz vele?
– Bűnbánatot tart a katedrális mellett, ha megtagadja tanait.
Ha nyakaskodik a kihallgatásnál, egy időre a Lollard-toronyba
zárják. – Fejével a Szent Pál-székesegyház délnyugati tornya felé
intett.
Honor megrémült. Vajon beszél-e róla Sydenham a
kihallgatáson? Rémületét egykettőre szégyenkezés váltotta fel;
elég jól ismerte az embereket ahhoz, hogy meglássa, kiben bízhat.
Sydenham biztonsága felől nem aggódott. A lágyszívű, puhány
kereskedő nem a mártíromságot választja. Megbánja
eltévelyedését, és hazasiet.
Honor visszament az ablakhoz, és kinézett. Végigfutott a
hátán a hideg, ugyanis Bastwick lépett az udvarra. Honor tudta,
hogy itt dolgozik a püspöki palotában, ám nem számított rá, hogy
ezen a zsúfolt, óriási helyen megpillantja. Bastwick nagy
bársonypárnával a kezében a gyaloghintóhoz sietett, és
felajánlotta azt Campeggio bíborosnak, valószínűleg a köszvényes
lába miatt. A bíboros átvette tőle az ajándékot. Bastwick
mosolyogva beszédbe elegyedett vele. Honor szeme összeszűkült.
Mire ez a hízelgés? Eszébe jutott, hogyan ugrálta körül a pap
Lady Philippát. Most vajon milyen hálót sző?
Ajtócsapódást hallott, és megfordult. A két pap végre távozott
a könyvtárból.
– DeVille uram – szólt Honor sürgető hangon. A férfihoz
sietett, és leült mellé egy székre. – Mondja el, mit talált.
DeVille körbepillantott, hogy valóban egyedül vannak-e.
– Semmit – felelte. – Sajnálom.
Honor nem értette.
– Semmit?
– Semmit abban az ügyben, amelyre ön kíváncsi. A püspök
szeptemberi bejegyzéseiben nincs említés Ralph Peppertonról.
– Hogy lehet ez? – Vajon Bastwick keze van a dologban? –
tűnődött Honor. Ezt tette volna, ha Ralph kivégzésével átlépte
volna a hatáskörét. Okirat-hamisítást pedig legalább egyszer már
korábban is elkövetett az ő gyámságát érintő dokumentumokban.
– De ellenőrizte a dátumot? Milyen feljegyzés készült a
szeptember 22-i smithfieldi eretnekégetésről?
De Ville a tenyere vonalait fürkészte szórakozottan.
– Ön nem ezt az információt kérte. Csak annyit, hogy a
Pepperton nevet keressem.
Honort elfutotta a düh, de nem mutatta. Derekán függő
erszényéből előhalászott egy pénzérmét, és a férfi tenyerére tette.
– Akkor most kérem. Keresse ki.
A paták csattogása visszavonzotta az ablakhoz. Campeggio
bíboros kísérete elindult. Bastwick pedig, aki már lóháton ült, a
gyaloghintó közelében léptetett. Miért tart a bíborossal, amikor
itt a helye a püspök mellett? Szolgálatai és hízelgései ilyen gyors
eredménnyel jártak? A bíboros hívta magával? – Na és Bastwick
atya? – kérdezte Honor, miközben kifelé nézett. – Remélem, ezt
illetően elég világos volt a kérésem.
– Egészen világos – válaszolta DeVille nyájasan. – Ez ügyben
több sikerrel jártam. Ámbár, persze – tette hozzá alázatos
mosollyal –, mivel Pepperton neve nem szerepel…
– Nem talált kapcsolatot közte és Bastwick között – fejezte be
a mondatot Honor ingerülten. Napokig, esetleg hetekig kell még
várnia, mire a könyvtáros újra hozzáfér a feljegyzésekhez. – Nos,
mit talált?
DeVille hátradőlt, és beszámolásra készen karba tette a kezét.
– Bastwick egy senki. És úgy tűnik, a semmiből érkezett.
Noha a diakónus azt mondja, látta őt évekkel ezelőtt a Szent Pál
körül lézengeni. Urakat környékezett meg valószínűleg azért,
hogy a kápolnájukban alkalmazzák.
Hát persze, gondolta Honor. Hat évvel ezelőtt, amikor csúfos
vereséget szenvedett a perben, és hónapokat töltött a püspök
börtönében, Bastwick számára úgyszólván lehetetlen volt, hogy
újabb egyházközséghez jusson. Ezt azonban Honor nem árulta el
DeVille-nek. Semmit sem szólt arról, hogy milyen kapcsolat fűzi
Bastwickhez.
– Végül aztán – folytatta DeVille – egy norfolki falucskába
került, ahol gyászszertartásokat vezetett. Egy ilyen nyomorúságos
állás szűkös megélhetést is alig biztosít. Aztán törvényszolga lett
előbb a főesperes bíróságán, majd Nix püspök norwichi
bíróságán.
Meglehetősen szokványos pálya, gondolta Honor. A
plébániával nem rendelkező szegény papok általában az egyházi
bíróságokhoz kerültek, amelyek seregnyi jelentéktelen
hivatalnokot alkalmaztak. Ezek a bíróságok ítéltek
kötelességmulasztásokban, házassági ügyekben, dézsmát illető
perekben és természetesen eretnekségben. Számtalan ilyen
bíróság működött, igen hatékonyan, és folyvást üléseztek. Anglia
lakosainak többsége polgári bíróságot ugyan sosem látott
belülről, ugyanakkor egyházi bíróságokkal mindenkinek akadt
dolga élete során legalább egyszer. Mivel az ügyek túlnyomó
többsége szexuális kicsapongásokat érintett, az emberek
„bordélyudvaroknak” nevezték ezeket a bíróságokat, és gyűlölték
a törvényszolgákat, ezeket az ügybuzgó felügyelőket, akiknek az
volt a feladatuk, hogy az egyházközségben bujálkodás,
házasságtörés és szentségtörés után szaglásszanak.
– Nix püspök végül proktorrá nevezte ki Bastwick atyát –
mondta DeVille gúnyosan.
– De hiszen nincs is jogi végzettsége – hűlt el Honor.
– Nincsenek szigorú szabályok. Egy papnak csupán meg kell
esküdnie, hogy három évig tanulta a kánonjogot és a polgári
jogot. Így hát Bastwick atya tavaly érkezett vissza Londonba Nix
püspök elismerő ajánlásával. Azóta szolgálja proktorként
Tunstall püspök kancellárját. Az utóbbi napokban pedig
szemtanúja voltam, hogyan ravaszkodta be magát Campeggio
bíboros kíséretébe. Egy nap még püspök lesz belőle – mondta
fintorogva. – Képzelje csak el. Ebből a senkiháziból.
Honor a bíboros mellett lovagló Bastwicket nézte. A menet
végighaladt a templomudvaron, el a temetői kolostor és kápolna
mellett Cheapside felé haladva.
Beszámolója végeztével DeVille visszatette a szemüvegét,
hogy folytassa az új könyvek lajstromba vételét.
– Egyvalamit azért el kell ismernem – mondta. – Ez a
Bastwick igen erélyes, és figyelemre méltó buzgalommal küzd a
romlottság ellen.
– Figyelemre méltó – hagyta jóvá Honor halkan, majd
távozott.

Honor szemére nem jött álom Chelsea-ben. Az előző nap

folytatta Percy DeVille-lel a kiábrándító beszélgetést. Nyomasztó
hőség volt egész nap a természet október végi szeszélyes
játékaként, mintha a nyár egy utolsó, kétségbeesett támadással
próbálta volna feltartóztatni a közelgő, pusztító telet. Forró volt
az éjszaka, a szoba levegője fullasztó. Honor úgy vonaglott
keskeny ágyán, mintha kínpadra vonták volna.
Azért jött Morus házába, hogy Cecily újszülöttjének, egy
újabb kisfiúnak a keresztelőjén jelen legyen. A családi
kápolnában zajló esti imánál erőt kellett vennie magán, hogy
letérdeljen Sir Thomas és a többiek mellé, és az imákat is csak
mormolta Istenhez, aki, Honor félelmei szerint, úgysem hallja
meg azokat. Ahogy kábult félálomban az ágyán forgolódott, két
látomás gyötörte, amelyek minden éjszaka megjelentek: Ralph
leláncolt, megégett teste és Bastwick bosszútól rideg arca.
Felült. Vászoninge összetapadt a verítéktől. Ebből elég,
gondolta. Fölkelt, könnyű köpenyt terített a vállára, és halkan
leosont a lépcsőn, ki a fullasztó levegőjű házból.
Ezüstösen fénylett a telihold. A fűszálakon már
harmatcseppek ültek, és finoman peregtek Honor csupasz
lábfején. Mélyen beszívta a nedves föld illatától súlyos éjszakai
levegőt. Lenézett a lejtőn. A távolabb álló új épület ablakán
ragyogott a holdfény. A tó békésen szunnyadt a tölgyfák alatt, a
holdtól csillogó sima tükrével csalogatta Honort.
A lány lement, leült a partjára, és a vízbe lógatta a lábát. A
hűs hullámoktól egész teste boldogan megborzongott, izmai
megfeszültek, majd elernyedtek. Újabb ötlettől vezérelve hirtelen
felállt, leeresztette válláról a köpenyét, és derékig begázolt a tóba.
Előrenyújtott karral ráfeküdt a vízre, átadta magát neki, miként a
madarak adják át magukat a levegőnek.
Inge az alászorult levegőtől dagadtan lebegett a nyaka körül,
így a felszín alatt meztelenné vált a teste. Honor hangosan
felkacagott korántsem méltóságteljes állapotán. Hosszú, lusta
karcsapásokkal úszott előre, és élvezte, hogy minden porcíkáját
simogatja a hűvös, bársonyos víz. Ellenállhatatlanul hatalmába
kerítette a víz világa. Elmosta a gyötrő rémképeket és
darabkáikat messzire sodorta, mint folyó hullámai a faleveleket.
Édes volt a megkönnyebbülés. Ez a valódi vízkeresztség! Milyen
különös így felidézni a Cecily kisbabája körül végzett délutáni
szertartást, gondolta Honor a víz nyugodt felszínén ringatózva.
Családtagok és barátok gyűltek a fülledt plébániatemplom
keresztelőmedencéje köré. Mindenki ünneplőben, állig
begombolkozva. A pap először elűzte az ördögöket a gyermektől,
aztán latin imákat énekelve a vízbe merítette. Amikor kiemelte, a
gyermek apró teste merev volt, mint a deszka, a keze ökölbe
szorult, a szeme kerek, mint a pénzérme. A szülők aggodalmasan
próbálták megnyugtatni a szerintük halálra rémült gyermeket. A
többiek megkönnyebbülten keresztet vetettek az újszülött
lelkének megmenekülésétől, hiszen ha a gyermek a keresztelő
előtt meghalt volna, lelke a pokol tornácára jut, s így Istent
sohasem láthatta volna meg, mi több, egyes teológusok szerint az
elkárhozottak gyötrelmeit kellett volna elszenvednie.
Honor hátrasimította víztől nehéz haját, és azon tűnődött,
hogy emberemlékezet óta milyen mérhetetlen félelmek és
remények kötődnek a kereszteléshez. Eme egyszerű aktus révén
megtisztul az ember az eredendő bűntől, megmenekül a pokol
kínjaitól, elnyerheti az örök életet. Honor figyelte a csecsemő
arcát. Úgy látta, hogy a gyermek izmai nem a félelemtől feszültek
meg – mit tudhat egy újszülött a félelemről, amíg arra meg nem
tanítják? – sokkal inkább attól, hogy verítékes bőre a hideg vízzel
érintkezett, amit az imént Honor is átélt. A keresztelőkápolnában
azonban, ahol csupán eleven érzékeivel válaszolt az újszülött az
őt ért hatásokra, a felnőttek nem láttak mást, mint halált. A
láthatatlan lélek küzdelmére gondoltak, s hálát adtak a halált
legyőző papnak és Istennek.
Honor a hátára gördült. Egyre jobban zavarta a körülötte
lebegő ing. A parthoz úszott, és megszabadult az átázott
ruhadarabtól. Egy bokorcsoport mellé hajította.
 Így már teljesen szabadnak érezte magát. A hátán fekve a tó
közepe felé siklott. Haja a nyaka körül lebegett, mellének halmai
kiemelkedtek a vízből. Csiszolt, nedves márványként fénylettek a
hold fényében, a bimbók ébenfeketén sötétlettek.
Meztelensége láttán a lány azon tűnődött, milyen lehet a
házasság, milyen lehet együtt hálni egy férfival. A gondolatra
váratlanul Richard Thornleigh-t látta maga előtt. Vagy inkább
érezte a testében, mintha hónapokkal ezelőtti csókját – ölelését –
megőrizték volna az izmai. Nem most úszott elő a férfi képe
hívatlanul. Valahányszor ez történt – ábrándozás közben, vagy
éjszaka –, a heves csók emléke ellenállhatatlan hullámként
söpört végig Honor testén. És a teste mindig ugyanúgy válaszolt.
Mint most is. Mellbimbói bizseregtek, ágyéka felforrósodott.
Kis ideig mozdulatlanul lebegett a vízben, majd felállt. A
hűvös vízbe merítette az arcát, és hevesen megrázta a fejét, hogy
kitisztuljon. Az az ember egy iszákos szájhős, semmi más.
Ráadásul nős. Egek Ura, ha van valaki, akire végképp nem akar
gondolni, az Richard Thornleigh.
A part felé gázolt, majd megállt a combig érő vízben. Felemelt
egy elsárgult tölgyfalevelet, aztán visszapöckölte a vízre. Richard
Thornleigh, még csak az kellene, korholta önmagát. Jelentéktelen
szalmabáb Sir Thomashoz képest. Noha most már csak nevetett
Lady Alice haláláról szőtt korábbi ábrándjain, eszményképe Sir
Thomas maradt. Melyik férfi ér fel hozzá? Ó, sokan
felkínálkoztak azóta, hogy Honor az udvarba került. Mindig volt
egy-két gáláns úr, aki a kegyeit kereste. Ő azonban hamar beleunt
vadászatot és solymászatot taglaló fecsegésükbe, s hogy ki
érkezik, ki távozik. Egyébként sem siettette a férjhez menést;
örömmel szolgálta a királynét.
A part felől surrogás hallatszott. Honor odafordult. A parton
állt Sir Thomas. Honor riadtan maga elé kapta két kezét, de
rádöbbent, hogy nem takar el semmit.
 Az új épület felé tartó Morus megkövülten meredt a tóban
álló szoborra. A lány haján, testén vízcseppek csillogtak,
könyökéről a tóba hullottak. Legördültek holdfénytől fényes
keblére, s kristályos tejcseppekként peregtek alá a
mellbimbókról. Végigfutottak a hasán a háromszög formájú
szőrzetig, amely úgy csillogott, mint a harmatos, éj fekete fű a
férfi talpa alatt. A lány kerek szemmel nézett, mint a csalitosba
űzött őz, fogai fehéren csillogtak a csodálkozó „0”-t formáló ajka
mögött.
Honor a part felé gázolt, karjait a bokrok mellé ejtett köpenye
felé nyújtotta. A köpeny a férfi mögött néhány lépésnyire hevert a
füvön. Honor kiugrott a csúszós partra, s Morus elfordult, amikor
elhaladt mellette. A lány lehajolt a köpenyért, s a mozdulattal
önkéntelenül a férfi felé fordította a fenekét, amely sima volt, és
hűvös, mint egy márványmadonna keble, s olyán közeli, hogy a
férfi akár el is érhette volna a kezével.
Honor megfordult, s közben azon igyekezett, hogy összevonja
maga előtt a köpenyt, az azonban rátapadt vizes testére, és alig
takarta el mezítelenségét. Honor addig küszködött, míg egyik
kezével a keblei elé, a másikkal a hasa alá tudta szorítani az
anyagot. Zihálva kapkodta a levegőt.
Erőt véve magán, Morus elfordította a tekintetét. Üveges
szemmel a félig kopár ágak között világító holdra nézett,
gondolatai azonban a lány testénél időztek.
– Forró az éjszaka – hebegte Honor. – Nem tudtam aludni.
– Én sem – felelte Morus felfelé bámulva, hogy ne lássa a
köpeny által el nem fedett kerek csípőt. – Imádkozni indultam. –
Merev léptekkel, elfordított fejjel elhaladt Honor előtt, aztán
hirtelen megállt. – Menj be a házba, gyermekem. Takard el
magad, és menj be.
Kimérten elindult. Honor nézte, ahogy sötét alakja beleolvad
a szürkeségbe, aztán hallotta, hogy léptei felgyorsulnak, mintha a
feketeségbe burkolózva próbált volna elsietni a veszélytől.
 Másnap reggel Honor a fallal bekerített konyhakertben állt a
hideg, ólomszürke ég alatt. Lady Alice térdelt mellette, s
szorgosan szedegette gyógynövényeinek takaros sorai közül a
lehullott levelekét. Mintha a virágok és a levelek hullásával, a
távozó madarakkal egyszeriben elillant volna a nyár, ám lady
Alice kertje az őszi hideg ellenére teljes díszben pompázott.
– Őfelsége szereti az édes majoránnámat, tehát bőségesen
szedj belőle – adta ki utasítását büszkén Lady Alice, és egy csokor
tárkonyt tett Honor kosarába.
Ollóik csattogása közben hangos dörrenés zavarta meg a
reggeli nyugalmat, mintha egy ajtó csapódott volna valahol nagy
robajjal. A hang az új épület felől hallatszott. Honor nyugtalanul
pillantott a téglaépület felé. Azt remélte, hogy hamar
visszaindulhat a folyón Greenwich felé, még mielőtt találkozna
Sir Thomasszal. Még mindig riadtan úgy érezte, nem tud
szégyenkezés nélkül elébe állni, ezért a gondolatra is elpirult,
hogy megpillantja őt a kertkapuban az olvasással és imával
töltött órák után. Honor éppen azért kelt jó korán, hogy elkerülje
őt, Lady Alice azonban feltartóztatta, mert mindenképpen
ajándékot akart küldeni a királynénak, hogy elkápráztassa
Őfelségét kertjének gazdag termésével. Honor az ajtóra
függesztette pillantását, hevesen lüktetett karján az ér a kosár
füle alatt.
– Biztosan valami mihasznát hoznak elő a zárkából –
horkantott Lady Alice. Gyökerestől kirántott egy gazt. –
Esküszöm, több időt rabolnak el tőle ezek a gazfickók, mint a
király ügyei.
Honor megkönnyebbült. Hát persze, gondolta, és mosolyogva
tett magának szemrehányást. Az ajtócsapódás nem Sir Thomas
távozását jelezte az új épületből. Békebíróként mindig is
készenlétben tartott egy zárkát a kisebb kihágásokat elkövető
bűnösöknek. Amikor még itt élt, Honor is gyakran hallotta az ajtó
csapódását, midőn részegeket és tolvajokat zártak oda be, vagy
engedtek onnan szabadon. Csaknem hangosan felnevetett
nyugtalan lelkiállapota miatt. Ahogy visszafordult Lady Alice-
hez, Morus szolgájának, Holtnak nyers hangja harsant a falon
túl, mintha őt akarná meggyőzni.
– Mozgás! – mordult Holt a fogolyra.
Honor a homlokát ráncolta. Gyűlölte Holtot. Tudta, hogy a
többi szolga is megveti. Egy alkalommal elárulta Sir Thomasnak,
hogy a szomszédos birtokon az egyik mosólány és egy lovász
szökni készül. Sir Thomas természetesen kénytelen volt
közbelépni, ám a lány olyan szégyenlős, olyan szűkszavú volt,
hogy senkinek sem vallotta be, hogy gyermeket vár. Négy
hónappal később találtak rá egy árokban dideregve koraszülött
csecsemője mellett, akit a sárba temetett. Az esetet követően
Honor sosem bízott többé Holtban. Gyakran gondolt rá, hogy Sir
Thomas vajon miért tartja maga mellett.
– Várjon egy kicsit, könyörgök – hallatszott a fal túlsó feléről
egy halkan esdeklő hang. – A bokám…
Honornak egy pillanatig úgy tűnt, ismeri ezt a hangot.
Megrázta a fejét. Ügy látszik, ez a reggel a furcsa képzelgések
ideje.
A férfi léptei alatt csikorogtak az út kavicsai.
Amikor pár perccel később Honor lesietett a mólóhoz,
oldalán a királynénak címzett bókjait mormoló Alice-szel,
rémülten látta bárkája mellett London püspökének előkelő vízi
járművét. Nem a püspök jelenléte aggasztotta, hiszen tudta, hogy
ő és Sir Thomas régi barátok. Csakhogy számos szolgája őgyelgett
a parton urára várva. Honor tekintete végigfutott az arcokon;
Bastwicket kereste. Nem volt közöttük. Hála az égnek, gondolta a
lány. Ma reggel erre a találkozásra sem vágytam. Sok mindent
meg kell még tudnom, mielőtt ez bekövetkezik. Miközben az
evezős ellökte a bárkát a mólótól, és evezni kezdett, Honor
megkönnyebbülten elhelyezkedett a párnákon, örült, hogy
visszatérhet Greenwichbe, a királynéhoz.
 Hajnali háromkor Morus az új épülethez tartozó kopár
magánkápolnájában térdelt. Felsőteste csupasz volt. Körülötte
vércseppek piroslottak a kövön. Izzadt kezében ernyedten lógott
egy korbács. Három csomózott szíjból állt, mindegyik végén apró
horog. Morus újra felemelte a korbácsot.
Ssh! A szíjak lecsaptak a hátára. Kampós végük belevájt a
húsába. Behegedt sebek fakadtak fel.
Két órakor arra ébredt elborzadva, hogy a bűn jelétől csúszós,
nedves a combja. Nem vigasztalta, hogy az egyház ezt nem tekinti
bűnnek; nem számít bűnnek, ha egy férfi álmában, a testét
megszálló ördögökről mit sem tudva ontja magvát. De valóban
aludtam? – gyötrődött kétségek között. Nem szándékosan
idéztem-e fel félálmomban a tónál látott mezítelen testet? Nem
vezette-e a kezemet bujaság?
Ssh!
Mit jelent ez a megalázó vágy? Miért tör elő, amikor Jane
halála után, oly sok éve, biztosra vettem, hogy megszabadultam
béklyóitól? Ó, Istenem, de akkor is, Jane-nel is ocsmányul
vétkeztem. Elbuktam. Szent Pál bocsássa meg nekem, szajhaként
használtam a feleségemet. Már a házasságom előtt vétkeztem.
Milyen nevetséges kísérletet tettem a jámborságra, amikor a jó
karthauzi szerzetesekkel éltem, és olyan tiszta akartam lenni,
mint ők. Két éven át törekedtem a szüzességre, mivel ezt az
állapotot az egyház mindig is a házasság elé helyezte. De egy ilyen
eskühöz csak az erősek tudnak hűek maradni. A gyengéknek,
mint amilyen én vagyok, meg kell házasodni…
Ssh!
Uram, Istenem, minden erőmmel megpróbáltam őrizkedni a
bűntől. Jane halála után nálam idősebb nőt vettem feleségül. Egy
csúnya és buta nőt. Olyat, aki már túl volt a termékeny koron,
ezért tilos volt vele együtt hálni. Kiűztem ágyamból a kísértést, s
azt hittem, biztonságra leltem a visszafogott házasságban. De a
tüzet máshonnan mindig felszítja valami.
 Ssh!
A hús fájdalmától fojtott kiáltással előrebukott. Elejtette az
ostort, és vérfoltos kezével megtámaszkodott a hideg kövön. így
maradt négykézláb. Fejét lehajtva lihegett. A szőring, amelyet
titokban mindennap a ruhái alatt viselt, mellette hevert a padlón,
mintha a kudarcán gúnyolódna. Hamarosan fel kell állnia, újra
felöltenie az inget, és a hátán, a vállán, a bordáin tátongó sebekbe
beleragad a szúrós szövet, ismét kiserked a vér, és ez egész nap
nyomorult hitványságára emlékezteti majd.
Ám miközben tulajdon becstelenségére gondolt, megjelent
előtte gyámleányának holdfényben fürdő teste, s a kínok kínjaival
gyötörte. Ahogy ott állt négykézláb, mint egy kutya, képtelen volt
elfojtani a vad vágyat, hogy a testébe hatoljon. Erekciója miatti
szégyenében némán sírni kezdett.
Ssh! – csattant a korbács.
Édes Istenem, micsoda testi, lelki, szellemi agónia ez! Úgy
szenvedek, mint Alexandriai Örigenész, aki végül kasztrálta
önmagát, hogy ne mocskolja be testét a kéjvágy. Úgy szenvedek,
mint Szent Jeromos, aki kövekkel verte mellét, mégsem tudta
kiűzni szívéből azt a lányt. Nem! Nem úgy szenvedek, mint az
anyaszentegyház áldott atyái. Alávaló büszkeség, a legaljasabb
bűn hozzájuk hasonlítani magamat.
Ssh!
Végigcsapott a hátán a korbács. Vér fröccsent a padlóra. Az
oltáron álló gyertya pislákoló fényénél Morus feje a mellére
bicsaklott, meghajolt a bűn és a szégyen elviselhetetlen súlya
alatt.
 11.

KI A RÉGIVEL , JÖJJÖN AZ ÚJ

Honor még a havat rázta köpenye szegélyéről, amikor

belépett a királyné greenwichi lakosztályába, amelynek
előszobájában az egyház néhány várakozó tagját találta.
Szemlátomás kisebb küldöttség érkezett a királynéhoz. A férfiak
forralt bor és sült gesztenye mellett társalogtak őfelsége
udvarhölgyeivel. A királyné szobájának résnyire nyitott ajtaja
mögül férfihangok hallatszottak. Katalin éppen elsétált a rés
előtt, amikor megpillantotta Honort, és feszülten intett neki,
hogy lépjen be.
Honor bement. Katalin halvány mosollyal ránézett, majd a
fejével intett, hogy csukja be az ajtót maga mögött.
– Bort, uraim? – kérdezte Katalin, szemlátomást
megkönnyebbülve a változástól, amelyet Honor érkezése
jelentett.
Honor kötelességtudón a tálalóhoz ment, hogy bort töltsön. A
kandallóban sercegve felszöktek a lángok, mintha a három ember
közötti feszültségből táplálkoznának, akiknek beszélgetését
Honor érkezése félbeszakította. Háromszöget alkottak: a királyné
az ablaknál állt, Campeggio bíboros az ajtónál ült, a testes Wolsey
bíboros pedig a tűz felé fordulva állt. A két férfi a sapkától a
cipőig vörös szatént viselt, amely az egyház hatalmát sugározta.
– Felséged szívtelen – mondta Campeggio a királynénak,
mintha beszélgetésüket semmi sem szakította volna félbe. Arrébb
helyezte köszvényes lábát, szemlátomást fájdalmai voltak. – Én
teljesen pártatlan vagyok ebben a szomorú ügyben. Egyetlen
célom, hogy ön és a király megbékéljen. Hogy visszaállítsam az
összhangot. Az egyháznak mindig ez a célja ilyen ügyekben.
 – Megbékélés. Bah! – mordult fel Wolsey bíboros a kandalló
mellett. Terebélyes vörös vállát mutatta a szoba felé, és amikor
Honor felkínált neki egy borral teli serleget, olyan hevesen
hessegette el, hogy Honornak hátra kellett lépnie, s így bor
csöppent a török szőnyegre. – Ki lehet-e békíteni az oroszlánt és
a hiénát? – gúnyolódott Wolsey.
Katalin ajka megremegett, de nem szólt semmit.
Campeggio becsukta a szemét, mintha össze akarná szedni
magát. Honor a bíboros szürke arcából látta, hogy a két hónapos
angliai tartózkodás kiszívta minden erejét. Amikor Campeggio
megkapta a bort, felhajtotta, majd visszaadta Honornak a
serleget.
– Ha a megbékélés lehetetlen – folytatta makacsul –, akkor
miért nem egyezik bele felséged, hogy fátylat ölt? Ha zárdába
vonulna, ott elérhetné az áldott békességet. A király ígéri, hogy az
elvonultságban gazdagabb és örömtelibb életet élhetne, mint
bármelyik udvarban. Bármelyik zárdát választja is, királynéhoz
méltó bánásmódban részesül.
– De nem leszek királyné – felelte Katalin elhaló hangon.
Campeggio felsóhajtott.
– Nem.
– És ha ezt választom, a férjem szabadon újranősülhet, igaz?
– kérdezte Katalin.
Campeggio lesütötte a szemét.
– Nem így van? – erősködött Katalin. – Hogy ön belátása
szerint felbonthatja földi házasságomat, hogy egy zárdában lelki
frigyre léphessek?
– Erre van egy jámbor példa – bizonygatta Campeggio. – XII.
Lajos francia király felesége felöltötte a fátylat…
– Igen, bíboros uram – vágott a szavába Katalin keserűen.
Hallottam már. Számtalanszor.
 A tűz sistergésén kívül kis ideig nem lehetett mást hallani,
mint a királyné olvasójának halk neszét, ahogy a szemek egymás
után végigsiklottak ujjai között.
Wolsey rátaposott egy kipattanó szikrára.
– Mindenre, ami szent – mordult fel –, ön nem veszítene
mást, mint a király személyét, azt pedig már amúgy is elvesztette.
– A megjegyzés gonoszságát az is súlyosbította, hogy a bíboros a
lángokba beszélt, nem fordult a királyné felé.
Katalin Wolsey hátához intézte szavait.
– Legalább annyi bátorsága legyen, hogy hozzám szól. Ha
felveszem a fátylat, az egyház özvegynek tekinti a férjemet?
Wolsey súlyos teste megfordult. Gúnyosan felelt, már azzal
sem törődött, hogy megvetését palástolja.
– Ön is tudja, hogy igen.
– Miként a kötelességemet is tudom! – csattant fel Katalin
hangja. – Kötelességgel tartozom Istennek, aki a házasságot
jelölte ki hivatásomul. Kötelességgel tartozom a lányomnak, akit
nem hagyok el. És kötelességgel tartozom férjemnek, aki, efelől
nincs kétségem, hamarosan megszabadul az őt szorongató
gonosz hálótól és a haszontalan tanácsadóktól, és ráébred a saját
kötelességére. Oroszlánokat említett bíboros úr. Vigyázzon, hogy
a királyi oroszlán, akit ön szolgál, és aki most szunnyadni látszik,
nehogy felébredjen, és szétmarcangolja önt.
Wolsey viaszszínű arca alatt fodrozódó tokája rezegni kezdett
a dühtől. Campeggio bemerészkedett az ellenfelek csatamezejére,
akik termetre korántsem illettek egymáshoz, ám elszántságukban
egyenrangúak voltak.
– Kérem, bíboros úr. Kérem, felséges asszonyom. Meg kell
őriznünk a nyugalmunkat. – Orrnyergét fáradtan két ujja közé
csípte.
– Felséged Mária hercegnőt említette. Megértjük, milyen
nehéz önnek, hogy leánya nincs ön mellett…
 – Kegyetlenül távol tartanak tőle! – kiáltott fel Katalin. –
Wolsey bíboros hónapokkal ezelőtt megtiltotta, hogy lássam,
vagy akár kapcsolatba lépjek vele. És – tette hozzá éles hangon –
önnek igaza van. Valóban nagyon nehéz nekem.
– No lám! – mondta Campeggio felderülve. – Csupán bele
kell egyeznie, hogy felveszi a fátylat, és máris együtt lehet
gyermekével. Ezzel a csekély áldozattal kinyilváníthatja Isten
iránti szeretetét, és elcsitíthatja lelkiismereti aggályait, mivel
nem kell lemondania sem saját, sem leánya e világi vagyonáról.
Fogadja el ezt az ajánlatot, úrnőm, a saját és a leánya érdekében.
– Lelkiismereti aggályaimról beszél? – meredt rá Katalin,
mint aki nem hisz a fülének. – Isten engem a házasság szent
kötelékébe szólított. Ez olyan csekélység? Gyalázzam meg a
házasság szentségét? Nevezzem magam szajhának? És
gyermekemet fattyának? Nevezzem Isten egyik felkent királyával
történt egyesülésemet bűnnek, amely tizenkilenc éven át
szennyezte becsületemet és az ő becsületét? Ítéljem kárhozatra a
lelkemet? Soha! Teljes anyai szívemmel arra vágyom, hogy újra
láthassam gyermekemet, de halhatatlan lelkem árán nem vagyok
hajlandó alkudozni.
– Csodálom a makacsságát, asszonyom – fröcsögte Wolsey. A
vereséget szenvedett Campeggio átcsoszogott egy Honor mellett
álló székhez, s lerogyott a szélére, kétségkívül azért, hogy lába
lüktetését enyhítse. Wolsey a szoba közepére lépkedett zihálva.
Olyan hangot adott ki, mint a nedves moha, amikor rálépnek.
Honor önkéntelenül a tálalóhoz hátrált. Tudta, mi okozza Wolsey
haragját. Ennek a drámai eseménynek kibontakozásában egész
Európa őt figyeli, Anglia kancellárját. A király belévetett bizalma
– de talán egész jövője – attól függ, hogy sikerül-e elérnie a
válást. – Ön a lelke biztonságáról fecseg – mondta a királynénak
–, de mi lesz az ország biztonságával, ha őfelsége, a király
akadályokba ütközik jogainak gyakorlásában? Örökös nélkül ön
véres háborúskodásba taszítja ezt az országot. Ezek volnának a
„csekélységek”?
– Mindaz, amiről ön beszél, Isten kezében van – felelte
Katalin. – Lelkem biztonsága azonban az én kezemben van. –
Nyugalmat erőltetett magára, majd monoton hangon, mintha
katekizmust mondana, így folytatta: – „Nem szükséges sokra
igyekezni, mert egy a szükséges dolog.”
– És a király biztonsága? – kiáltott fel Wolsey. – Egyesek
gonosz terveket szőnek. A király életére törnek. És ne feledje,
asszonyom, ha bizonyos árulók végrehajtják gálád terveiket, a
vádló ujjak önre mutatnak majd.
Katalinnak a lélegzete is elállt a megdöbbenéstől.
– A férjem élete drágább nekem, mint a sajátom. Semmit
sem tudok ilyen tervekről.
– Valóban? – kérdezte Wolsey fenyegető pillantással.
– Ha gyilkosokat keres – kiáltott Katalin –, elég Fisher
püspök házáig tekintenie. Az a nagyszerű ember betegen fekszik
ágyában, a saját konyhájában tettek mérget a levesébe. Háza
népe közül ketten bele is haltak, noha, hála az Úrnak, a püspök
immár túl van a veszélyen, önmagától kérdezze meg, hogy ki
mérgezné meg az egyháznak ama egyetlen képviselőjét, aki az én
jogaimat veszi védelmébe? Ó, tudom, a szakácsot vádolták meg,
és elevenen megfőzték Smithfielden, a saját üstjében. De ki vette
rá a szerencsétlen bűnöst, hogy tettét véghezvigye? Azok között
keresse a gyilkost, akiknek érdekében áll egyetlen védelmezőmet
elpusztítani. Azok között keresse, akik kiszolgálják a Boleyn
házat.
– Felség! Bíboros uram! – kiáltott fel Campeggio
kétségbeesetten felemelve kezét, hogy véget vessen az
értelmetlen vitának. Wolsey mogorván féket tett a nyelvére.
Campeggio felállt, és bágyadtan a királynéra mosolygott. –
Felség, belátom, hogy magányos. Nem nyugtatná meg a szívét, ha
viszontlátná szeretett leányát? Ez könnyen megvalósítható.
Csupán annyit kell előttünk kijelentenie, hogy lehetségesnek
tartja zárdába vonulását, és leánya olyan gyorsan itt lesz önnel,
amilyen gyorsan egy ló ideér vele. A visszavonulás most nem
több mint engedelmesség az egyháznak. Mondja ki a szót, és
Mária hercegnő idejön.
Katalin elfordította az arcát. Honor látta rajta, hogy
megszakad a szíve.
Wolsey szemlátomást észrevette a változást, a királyné
védekezésében támadt rést.
– Fogadja el ezt az ajánlatot – dörögte, mintha faltörő kossal
akarná kihasználni előnyét vagy örökös száműzetés vár önre.
Honor riadtan a szája elé kapta a kezét. Campeggio
felhördült. Katalinnak azonban arcizma sem rándult.
– Fogadja el a tanácsomat – folytatta Wolsey. – Ha száműzik
az udvarból, nem lesz szüksége jelenlegi népes kíséretére. A
szolgái el lesznek bocsátva. Ám ha beleegyezik ajánlatunkba,
méltósága cseppet sem csorbul.
Katalin mélyen Honor szemébe nézett, mintha
udvarhölgyének szánalmán kívül választ is keresne benne. Talán
megtalálta, mivel ajka finom mosolyra húzódott.
– Bíboros uram, a szegénység fenyegetésével nem ijeszt rám.
Éltem már szegénységben, barátok nélkül. Nem félek a
szegénységtől. – Hálószobája nyitott ajtaján át az ágya mellett
álló kis oltárra pillantott. Elidőzött az ezüstkeresztre szegezett,
elefántcsontból faragott szenvedő Krisztus látványánál. –
Hagyják meg ezt az egy szolgálómat – fejével Honor felé
biccentett –, és dr. de Athequát, gyóntatómat, és boldogan élem
le életemet Isten szolgálatában.
Campeggióhoz fordult.
– Jó uram, az egyház engedelmes leánya kívánok maradni.
Ott fogok élni, ahová a férjem küld. Egyvalamiből azonban nem
engedek: én vagyok a király törvényes hitvese. Ha
kijelentésemért egyenként szakítják is ki végtagjaimat, és azután
feltámadhatok, másodszor is vállalnám a halált ezért az
igazságért.
– Ám legyen! – kiáltott fel Wolsey. – Végeztem! – Nehéz
léptekkel az ajtóhoz ment, heves mozdulattal kinyitotta, hogy az
előszobában tartózkodó udvarhölgyek és egyházi emberek is
hallják szavait. Megfordult, és kövér ujjával a királynéra
mutatott.
– Ön sok szívet megrontott – mondta – és ki tudja, miféle
tetteket hajlandók még egyesek végrehajtani az ön reménytelen
ügyéért. őfelsége, a király nincs biztonságban az ön közelében,
őfelsége parancsára közlöm önnel, hogy Őfelsége nem óhajtja önt
az udvarban látni többé.
A királyné arcára kiülő megdöbbenéstől Wolsey mintha újabb
erőt merített volna. Utolsó szavainak kegyetlenségét az is fokozta,
hogy halkan mondta ki azokat.
– Ön ezennel száműzetik a király ágyából és asztalától. A
parancsnak megfelelően már ma este távoznia kell.
Két nappal később Honor ismét megjelent a királyné
lakosztályában, s a hálószoba nyitott ajtajához ment. Odabent
nagy volt a sürgés-forgás. Boleyn Anna barátai sétálgattak vagy
álldogáltak az élénk reggeli tűz mellett. Szolgák siettek ki-be,
Honornak félre kellett állnia, hogy utat engedjen nekik.
Néhányan a királyné könyveinek és falikárpitjainak utolsó
kötegeit cipelték, mások Anna tárgyai alatt roskadozva érkeztek;
ruhákat, madárkalitkákat, kottákat, ékszeres dobozokat, egy
spániel kölyköt hoztak. Anna a szoba közepén ült egy székben,
unott arccal. Festőállványánál állva Hans Holbein készített róla
vázlatot.
Hógolyó csapódott az ablakkerethez. Anna felugrott, az
ablakhoz szaladt, és kitárta a táblákat. Újabb hógolyó csattant.
Anna hangos kacagással hátraugrott, hogy elkerülje a röpködő
hódarabokat, aztán nyomban visszafutott. Kihajolt a havas
párkányon, és lekiáltott az udvaron álló lovasokhoz.
 – Elvétette, felség! – Fölmarkolt egy nedves hócsomót a
párkányról, összegyúrta, és lendületes, gyakorlott mozdulattal
elhajította a kristálytiszta levegőben. Kihajolt, úgy figyelte a
repülő hógolyót. – Eltaláltam! – kiáltott, és ugrándozni,
tapsikolni kezdett, mint egy gyermek.
Felhangzott a király nevetése, és vidám megjegyzéseket tettek
solymászni induló társai. Aztán paták dobogása hallatszott, majd
puha pufogássá halkult, végül elnémult.
Anna válla megemelkedett a boldog sóhajtástól. Nedves kezét
a szoknyájába törölte, és mosolygó barátai felé fordult. Öccsére,
George-ra kacsintott, aki lantjának húrjait hangolta egy üde
orcájú ifjú hölgy mellett. Anna az öccse felé indult, s útközben
vidám piruettet mutatott be, amelynek láttán George hangosan
felnevetett.
A festőállványnál álló Holbein átkiáltott a szobán:
– Lady! Leül! Marad veszteg!
Olyan arcátlan, olyan nyers volt a parancs, hogy az egyik úr
fuldokolni kezdett a félrenyelt korty bortól, néhány hölgy pedig
kuncogott. Anna gúnyos mosollyal fordult meg.
– Holbein mester igen eredeti módon használja az angol
nyelvet, ez adja sajátos báját – jelentette ki.
– Ellenben a festményei ékesszólóak – mondta George.
– Már ha eljut a festésig – morgolódott Anna. – Ennyit ülni
csak a vázlat miatt! – Visszaült a székbe, és barátságtalanul
összevonta a szemöldökét. – Elégedett, Holbein mester? –
kérdezte egy nagy tükröt cipelő szolgálólány mögül kihajolva.
Megemelte a hangját, és eltúlzott tagolással, mintha egy félig
süket emberhez szólna, azt mondta: – Holbein, látja? Lady ül!
A vendégek erre nevetésben törtek ki, de Holbein csak a
homlokát ráncolta, miközben elmélyülten összpontosított a
rózsaszín papírra, amelyen surrogva futott fekete krétája.
 George Boleyn egy balladába kezdett a lantján, s ekkor Anna
végül észrevette az ajtóban ácsorgó Honort. Mosolya lehervadt az
arcáról.
– Gondolom, az egynapos hosszabbítás alatt volt ideje elvinni
úrnője tárgyait. Miről van szó? Itt maradt valami csecsebecse? –
Ártatlanságot mímelve arca mellé kapta két kezét. – Bármi is az,
esküszöm, hozzá sem értem! Ezek a hölgyek és urak a tanúim.
Nem csentem el az ő egyetlen kincsét sem.
Honornak a szeme sem rebbent, de a szíve hevesen dobogni
kezdett Anna pimaszsága láttán. És ez a páváskodó népség,
gondolta. Potyalesők, akik részesedni akarnak a zsákmányból,
– Nem felejtettünk el semmit, hölgyem – felelte Honor
udvariasan. – Őfelsége azt kérdezteti általam, hogy van-e a
tárgyai között olyasmi, amit ön szeretne megtartani. – Pillantását
Annára szegezte, de érzékelte, hogy a vendégek leesett állal,
csodálkozva bámulnak. George Boleyn ujjai megálltak a lant
húrjain.
– Azt üzeni, hogy szívesen átenged bármit – folytatta Honor
kedvesen –, különösen a hálószoba kis oltárát ajánlja az ön
figyelmébe. Ájtatos elmélkedésekhez. Az ezüstből és
elefántcsontból készült különleges oltár egy spanyol mester
munkája. Az ön számára természetesen nem kereskedelmi értéke
miatt lehet fontos, hanem mert felbecsülhetetlen jelentőségű az
Istennel folytatott beszélgetésben.
Az elcsendesedett szobában Honor nyugtázta a királyné
ajánlatának kettős élét, hiszen az nem csupán nagyvonalúságról
árulkodott, hanem magabiztosságról is.
Anna észrevette a csapdát. Szeme összeszűkült.
– Mondja meg úrnőjének – válaszolta –, hogy nincs
szükségem az ő házi oltárára. Templomban és kápolnában
imádkozom, mint a jó keresztények. Az ennél több imádság
túlzásnak tűnik. Fakó és mogorva lesz tőle az ember arca. –
Ingerülten megigazgatta zöld brokátruhájának rojtjait. – Nos, ne
álldogáljon ott, Larke kisasszony – szólt már-már haragosan
Honorra –, jöjjön be. Viheti a házi oltárt. Mondom, hogy nincs rá
szükségem.
Honor elmosolyodott. Intett két, nehéz csizmás szolgálónak,
akik szerszámos ládákkal álltak mögötte, és a szomszédos
hálószobára mutatott. George Boleyn újabb balladával törte meg
a csendet. Tiszta baritonja hangosabban szólt, mint lantja. A
vendégek fecsegni kezdtek. Bor csobogott, kacér nevetés
hallatszott. Anna átvett egy felé nyújtott boros kupát, és George
énekét hallgatta.
Honorról azontúl tudomást sem vettek, neki azonban itt
kellett maradnia az ellenséges területen, amíg a munkások le
nem bontották az oltárt. Holbeint nézte. A mester és
festőállványa a nyugalom szigeteként állt a kavargó áradatban.
Honor a barátságos terep felé indult. Azóta figyelte nagy
örömmel a kerek arcú művész sikereit, amióta az másfél évvel
azelőtt megjelent Chelsea folyópartján. Sir Thomas nyomban
megrendelte tőle családja tagjainak képmását, aztán megmutatta
azokat a királynak, aki el volt ragadtatva a mesteri munkától.
– Valóban itt van Angliában egy ilyen csoda – kiáltott fel a
király – és pénzért hozzá lehet jutni? – Holbein immár alig
győzte az udvari uraságok és hölgyek megrendeléseinek
teljesítését.
Honor megérintette a férfi könyökét, finoman, nehogy
megzavarja munkájában. Holbein haragosan nézett fel, majd a
lány láttán azonnal felderült az arca.
– Hogy megy a munka, Hans? – kérdezte Honor. Közelebb
hajolt, és a férfi fülébe súgta: – Mégis lehet egy koca füléből
selymet készítem? – Holbein szeme felcsillant, s válla
megemelkedett az elfojtott nevetéstől.
– Holbein mester a levegőből is tud selymet készíteni –
mormolta egy férfihang.
 Honor meglepetten nézett fel. Az állvány másik oldalán egy
férfi lapozgatta lehajolva Holbein rajzmappáját. Honor a
festőállványtól nem látta, kicsoda ő. Elpirult a gondolatra, hogy
valaki meghallotta a megjegyzését.
Amikor két rajzot kiemelve felegyenesedett, hogy tovább
szemlélje azokat, Honor aggodalma szertefoszlott, úgy érezte
ugyanis, hogy a férfi mintha nem tartozna ehhez a gyülekezethez.
Először is, kissé megereszkedett orcái és kezdődő tokája arról
árulkodott, hogy valamivel idősebb a többieknél, a negyvenes
évei elején járhatott. Ezenkívül bokáig érő fekete bársony köpeny
volt rajta a rangját jelző széles cobolyprém gallérral, s
önmagában már ez is megkülönböztette Anna barátainak tarka
tömegétől. Ám volt még valami, ami elválasztotta tőlük, és
felsőbbrendűségét jelezte – apró barna szeméből sugárzott az
értelem, fürgén mozogva mérte fel Holbein rajzait, mégis hűvös
távolságtartás áradt belőle. Egyenes, széles szája szigorúságról és
határozottságról árulkodott.
– Rendkívüli – mormolta. Fürkésző pillantása Holbeinre
siklott, mintha kapcsolatot akart volna felfedezni a nagyszerű
alkotások és a mester arca között. Aztán újra a rajzokra nézett, és
álmélkodva ingatta a fejét. – Szeretem, ha egy mű a valóságot
mutatja, nem képzelgést. És ez itt maga a valóság, vagy még
annál is valóságosabb. Az ember azt várná, hogy ezek az arcok
kinyitják a szájukat, és elkezdenek panaszkodni az időjárásra. –
Visszatette a rajzokat az albumba.
Holbein zavart mosollyal vállat vont, szemlátomást jólesett
neki a dicséret. Honor elnevette magát.
– Hans, még sosem láttam, hogy ilyen kedvesen fogadja a
dicséretet.
A mester bólintott, és folytatta az Annáról készülő rajzot.
Ezúttal ceruzával vázolt fel sebtében valamit a lap egyik sarkába.
A papírnak mind a négy sarkát ilyen ábrák foglalták el. Honor
tudta, hogy a mester így örökíti meg a modell öltözetének egy-egy
apró részletét: az anyag szövését, a hímzés mintáját, az
ékszereket. Később, a portré festésekor ezekre hagyatkozik. Az
emlékeztetőül felvázolt részletek között állatpofák és növények
árulkodtak a művész csapongó fantáziájáról. Honor kaján
örömmel állapította meg, hogy Holbein éppolyan unalmasnak
találta Anna portréjának megrajzolását, amilyennek Anna azt,
hogy modellt üljön.
– Cromwell úr járt Rómában és Firenzében – jegyezte meg
Holbein rajzolás közben. – Látta Leonardo da Vinci műveit.
Michelangelo Dávidját. Raffaellót. Cromwell úr ismeri a
zseniálist. Dicsérete jó.
Cromwell – Honor fülének ismerősen csengett a név. De hol
hallotta? Abban biztos volt, hogy sosem találkoztak.
Fürkésző pillantására a férfi bemutatkozott.
– Thomas Cromwell vagyok. Szolgálatára, kisasszony. –
Finoman, mereven meghajolt.
Honor elmosolyodott.
– Beutazta Itáliát, de minden bizonnyal angol, ugye, uram?
– Putney-ból, kisasszony – hangzott a pattogó válasz olyan
dísztelen közvetlenséggel, amelytől az ékesszólást kedvelő ifjú
udvaroncok elhűltek volna. – És réges-rég volt már, hogy
Itáliában időztem. De remélem, maradt valami a firenzeiek
bölcsességéből a koponyámban, hogy jó szolgálatot tegyek
uramnak, a bíborosnak.
– Én pedig…
– Larke kisasszony – fejezte be a mondatot a férfi. – Morus
Tamás úr gyámleánya.
Honor apró térdhajtással, büszkén vette tudomásul, hogy
Cromwell tudja, ki ő.
– A bíborost említette…
– Cromwell úr Wolsey bíboros tanácsadója – jegyezte meg
Holbein krétájával Anna orrát formázva, majd játékosan,
ahogyan a külföldiek egy számukra ismeretlen kifejezést
próbálgatnak, hozzátette: Wolsey „jobb keze”.
Felvillant egy emlékkép. Honor maga előtt látta a Sydenham
raktárába beözönlő katonákat, a bűzös tartályt, Frish testvér
himlőhelyes arcát. Frish erről az emberről beszélt, Cromwellről,
amikor azt akarta, hogy a testvéreknek támogatót keressen!
Eszébe jutott a kedves, aggodalmas arcú Humphrey Sydenham,
ahogy karót nyelt feleségével vitatkozott. Mi történhetett
Sydenhammel? Honor remélte, hogy otthon van, nem esett baja,
és a szerencsétlen eltévelyedés után többé nem adja fejét
törvénytelenségekre. Na és Frish testvér? Vajon lecsapott rá
Bastwick, vagy továbbra is szabadon tevékenykedik? Végül talán
mégis sikerült felvennie a kapcsolatot Cromwell-lel? Honor szíve
hirtelen nagyot dobbant. Ha Frish így reménykedett abban, hogy
Cromwell figyelemmel kíséri ezeket a titkos ügyeket, akkor
lehetséges, hogy Cromwell tud valamit Ralph-ról? Percy DeVille-
től nem sikerült megtudnia semmi újat, mivel beszélgetésük után
nem sokkal a férfi egy walesi apátságba utazott egy kéziratért, s
ezért még hetekig távol lesz. Cromwell érdeklődő arcát figyelte,
ahogy a férfi halkan beszélgetett Holbeinnel Anna arcképe fölött,
és tömzsi ujjával az áll keresztvonalkákkal mesteri módon
megrajzolt árnyalására mutatott. Megkockáztassak egy kérdést?
– tűnődött Honor. Éppen azon volt, hogy a beszélgetést
valamiképpen abba az irányba terelje, amikor Anna hangja
csattant.
– Cromwell úr, mire szövetkezik ott Holbeinnel? Szarvakat
rajzol a fejemre a gazfickó? Netán agyarakat? – A barátai
felnevettek, mivel Anna hangja jókedvű volt, de volt benne
árnyalatnyi élesség is, pillantása ide-oda siklott a három ide nem
illő emberen, és bizalmatlanul szikrázott, amikor Honorhoz ért.
Cromwell határozott hangon adott választ.
– Holbein mester keze csupán a valóságot rajzolja meg,
hölgyem – mondta. Kifejezéstelen arca nem árulta el, mennyire
van tudatában kijelentése kétértelműségének, Honor azonban
kénytelen volt palástolni mosolyát. Cromwell egyáltalán nem
tagadta, hogy szarvak vagy agyarak lennének jelen a rajzon,
hiszen ott a helyük, ha a valósághoz tartoznak. Valóban jogászi
elme, gondolta Honor, és tisztelettel fürkészte a férfit. Még Sir
Thomas finom észjárásával is vetekszik.
– Bíznod kell a művészben, Anna – szólt George Boleyn. – Az
ő tehetségének köszönhetően ismeri meg képmásodat a világ.
Amikor mi, szegény ördögök már rég a sírban leszünk, a te arcod,
Holbein mesternek hála, tovább él. Őrzi ezeknek a boldog
napoknak az emlékét.
Anna lehúzta egyik gyűrűjét, s az ablak felé tartotta.
Hunyorogva nézte rajta keresztül a hulló hópelyheket.
– Nincs szükségem ceruzaforgatókra ahhoz, hogy
fennmaradjon az emlékem – mormolta. A szeméhez tartott
gyűrűvel körbefordította a fejét, mígnem Honor került a
látómezejébe. – Abban viszont igazad van, George, hogy boldog
napok ezek. Anglia boldog napjai, egyetért, Larke kisasszony?
– Az országot nem pusztítja sem háború, sem járvány –
válaszolta Honor magabiztosan. – És Istennek hála, őfelsége jó
egészségnek örvend. Elégedett vagyok.
– Hah! Őfelsége valóban jó egészségnek örvend. Minden
erőmmel azon vagyok! – Anna felnevetett, a barátai
visszafojtottan kuncogtak. – De ez örömteli feladat – folytatta
jókedvűen –, mivel őfelsége szereti az élvezetes időtöltést és a
vidám társaságot, márpedig ágyastársától ezek egyikét sem kapta
meg hosszú évek óta. Itt volt az ideje a változásnak.
A hölgyek és az urak suttogni kezdtek, kíváncsian nézték,
felveszi-e a kesztyűt a királyné hű udvarhölgye, de Honor
összeszorította a fogát.
Vérszagot szimatolván, Anna folytatta.
– Úgy látom, Larke kisasszonynak nincs erről véleménye.
Milyen kár, pedig ez engem módfelett érdekel. Ön mit mond,
Holbein mester? Ön sokat tud a változásokról, hiszen országát
egy jobbra cserélte, pártfogóját királyi pártfogóra. Új énjének
kiteljesítéséhez már csak egy új vallás hiányzik. Mondja csak, ezt
a változást is véghez vitte? Hazájának felbolydulása bizonyára
hatással volt önre. Mi is zajlik pontosan az ön honfitársai
körében?
Holbein tágra nyílt szemmel nézett Annára a festőállvány
fölött, egyrészt haragosan, amiért ismét félbeszakították a
munkáját, másrészt zavartan, mivel Anna mindig olyan gyorsan
beszélt, amilyen fürgén mozgott, és a művész, a maga hiányos
angol tudásával, csak részben értette a szavait.
Anna horkantva fölnevetett.
– Cromwell úr, tudna ön válaszolni ehelyett a szegény, néma
teremtés helyett? – Felemelte kupáját, mintha köszöntőt
mondott volna. – Ajándéka, ez a vörösbor egyébként nagyon
finom. Kérem, válaszoljon a szótlan Holbein mester helyett, így
még nagyobb örömmel fogadjuk. Világosítson fel bennünket.
– Igazat mondott, Lady Anna – szólt Cromwell. – A német
vidékeken óriási változások zajlanak.
– De magyarázza el ezeket a változásokat, ha kérhetem.
– Ön bizonyára tudja, hogy számos területen hivatalosan is
elfogadták Luther Márton új tanait. Sok város elöljárói, így
Holbein mester szülővárosának, Augsburgnak és választott
városának, Bázelnek vezetői is befogadták Luther követőit.
– Igen. Hogyan is nevezik magukat?
– Evangélikusoknak, hölgyem.
Anna elmosolyodott.
– Elragadó. Folytassa.
– Nos, a nagy központok, mint Nürnberg, Bern, Magdeburg,
Strasbourg, Zürich, kikerültek a római anyaszentegyház köréből.
Ezekkel a változásokkal együtt természetesen megváltoztak az
intézmények és a kereskedelem hagyományos rendszere is, ami
újabb változásokat hoz magával. – Cromwell a sarkán hintázott,
összefont ujjait a pocakjára tette, szemlátomást kész volt arra,
hogy a témáról hosszasan értekezzen. Hangját az egész szobában
tisztán lehetett hallani, de Honor észrevette, hogy kifejezéstelen
arcán semmiféle érzelem nem tükröződik. Nem lehetett tudni,
hogy Cromwell vajon elítéli vagy üdvözli a németek vallási
kísérleteit. Egyszerűen csak felsorolta azokat.
– De hogyan történhetett mindez ilyen gyorsan, Cromwell
úr? – kérdezte Anna komolyan, ám feszes mosollyal, mint egy
tanár, aki tudja a választ, csak éppen csapdát állít a diáknak.
Honor ezt elképesztőnek találta.
– Valóban gyorsan történt – folytatta Cromwell. – Ön
bizonyára emlékszik a wormsi ediktumra, amelyet a császár hét
évvel ezelőtt hirdetett ki. Az ediktum kiközösítette és törvényen
kívül helyezte Luthert. Ezt követően megalakult Regensburgban
a katolikus liga, amely ausztriai Ferdinánd és a délnémet
püspökök szövetsége volt, és a pápa is áldását adta rá, mely liga
megkísérelte érvényesíteni az ediktumot. Angliában azonban
kevesen tudják, hogy ennek folyományaként jött létre Torgauban
a lutheránus liga, amely az ediktum érvényesítését igyekszik
meghiúsítani.
– Na és milyen jelentősek ezek a lutheránus erők?
– Jelentősek, de megosztottak, hölgyem. Vannak közöttük
összeütközések, ugyanis egyáltalán nincs egyezség a reformerek
között. A Zürichben élő Zwingli például a megreformált tan egyes
pontjain vitázik Lutherrel, és mivel fél, hogy a császár északi
Habsburg rokonai, valamint a déli katolikus kantonok
szövetségre lépnek, ezért most teljes körű evangélikus háborúról
prédikál. E nagy forrongás közepette mind a kormányzás, mind a
kereskedelem hatalmi emberei naponta változtatják
álláspontjukat.
– És melyik oldalon állnak a német tömegek?
– Sok ezren kétségkívül az új rendet támogatják, és egyes
nagyhatalmú hercegek is üdvözlik. Igen, valóban óriási változás
zajlik. Ezt az új német valóságot valamennyiünknek el kell
fogadni.
A lényeg összefoglalása után Cromwell elhallgatott. Mindenki
aggodalmasan nézett rá, kivéve Honort, akire nagy hatást
gyakorolt az előadás, és Annát, akinek szemében érdeklődés
csillogott.
– Igen jól értesült, uram – szólt mosolyogva a szenvtelen
beszámolón Anna.
– Igyekszem mindenről tájékozódni, ami Őméltósága ügyeit
érinti.
– Őméltósága a bíboros vagy Őméltósága a király ügyeit? –
kérdezte Anna célzatosan.
– Mindkettőjükét, hölgyem – hangzott a száraz válasz. –
Wolsey bíboros csakis úgy szolgálhatja megfelelően a királyt, ha
szolgáitól folyamatosan tájékoztatást kap.
– Ha megfelelően szolgálná a királyt – csattant fel Anna
váratlan hevességgel –, akkor már megsemmisítette volna a
király törvénytelen házasságát! – Aztán, újra mosolyogva,
hozzátette: – A király jól tenné, ha olyan rátermett szolgákkal
venné körül magát, amilyenekkel a bíboros van megáldva, uram.
Cromwell a maga merev meghajlásával vette tudomásul a
bókot, Honor azonban biztosra vette, hogy egy pillanatra az
izgatottság szikráját látta a férfi szemében. Ez volna a titkos
óhaja? – tűnődött. Ezért látogatta meg Annát, ezért hozta
ajándékba a bort? A királyhoz akar közelebb kerülni? Ha igen,
úgy nagyszerűen ért az egyensúlyozáshoz, hiszen a jelenlegi
helyzetben, amikor buzgón igyekszik pártot választani – és vagy a
királyné vagy a lady hívéül szegődik –, Cromwellről lehetetlen
volt megállapítani, hogy melyik oldalon áll. És noha a német
eretnekekről szóló beszámolójában nyoma sem volt az
elítélésnek, urához, az egyház bíborosához fűződő lojalitását nem
lehetett volna vitatni.
Anna egyre jobban belemelegedett a témába.
 – Valóban jó szolgálatot tenne a királynak, ha mindenki
olyan üdítő nézeteket vallana a német reformokról, mint
Cromwell úr. Bevallom, magam is szeretném alaposabban
megismerni némely új tanukat. Nagy kár, hogy könyveik olvasása
nálunk törvénybe ütközik.
Egyeseknek hallhatóan elakadt a lélegzete. Anna szeme
csillogott, mintha tudná, hogy veszélyes terepre tévedt, ám élvezi
a látványt – Igen, úgy hallom, sok bölcsességet tartalmaz
némelyik reformer írása – mondta. – Az olyanok, mint William…
– A homlokát ráncolva kutatott az emlékezetében. – Ó, Istenem,
mi is a neve annak a száműzött angolnak, Cromwell úr?
– Tyndale, hölgyem – hangzott a válasz.
– Ó, uram – mosolyodon el Anna. – Ne nézzen ilyen
szemrehányón.
– De hölgyem – mondta Cromwelí higgadtan –, ön is tudja,
hogy ezek a könyvek tele vannak hazugságokkal, botrányos
kijelentésekkel, szentségkáromlással. Ez az egyház megállapítása.
– Hogy tudom-e? Lássuk csak. Tudom, hogy a reformerek a
hét szentség némelyikének eltörléséről prédikálnak. Kijelentik,
hogy ennek a hétnek – a keresztségnek, a bérmálásnak, a papi
rendnek, a házasságnak, a bűnbocsánatnak, az eucharisztiának és
a szent kenetnek – nyoma sincs a Szentírásban.
– Ez kétségkívül eretnekség – jegyezte meg Cromwell
higgadtan. Anna szemöldöke felfutott.
– Kétségkívül, uram.
Honor lenyűgözve nézte őket Megértette, hogy egymás
gondolatai felől puhatolóznak. Mint két gyermek, aki a gyors
sodrású folyó partján a másikat biztatja, hogy elsőként az
ugorjon.
– De azt is tudom – folytatta Anna, aki szemlátomást élvezte
a rászegeződő pillantásokat és a veszélyes légkört –, hogy Luther
szerint a jámbor fejedelem isteni küldetése az egyház
megreformálása. Például hogy elűzze a kapzsi papokat. Ezt a
felvetést nagyon érdekesnek találom, mivel egyes visszataszító
papok túlzott hatalommal rendelkeznek, az emberek verítékén
híztak kövérre, a királynak semmi haszna belőlük, és akiknek
pusztulása áldás volna országunk számára. Ami a lutheránusok
pápaellenességét illeti…
– Antikrisztusnak nevezik! – suttogta elképedve egy ifjú
hölgy.
– Valóban – mondta Anna maró gúnnyal. – És ha már erről
van szó, én például könnyen el tudom képzelni az egyházat pápa
nélkül. Mert feltehetjük a kérdést: vajon jó szolgálatot tesz-e a
kereszténységnek az, aki bizonytalankodik és siránkozik, ígérget,
aztán visszavonja az ígéreteit, aki képtelen a kereszténységhez
leghűbb uralkodók legegyszerűbb és igen méltányos kéréseit
teljesíteni a házasság dolgában? Lehet, hogy a pápa az eretnek?
A szobában halálos csönd támadt.
– Azt is tudom – folytatta Anna –, hogy a reformok hívei
házasságra buzdítják a papokat, miként maga Luther is
megházasodott. Méghozzá apácát vett feleségül. – Jókedvűen
elmosolyodott. – Képzeljék csak el. A szerzetes és az apáca. Vajon
csuhában jönnek a világra a gyermekeik?
Az urak ajkát akadozó nevetés hagyta el, s elhalt a csendben.
Anna körülnézett. A legtöbben lehajtották a fejüket, vagy
elfordultak. A lady váratlan tapssal törte meg a síri csendet.
– De elég a filozofálásból! Rajta, George, énekelj valamit. És
hol az én kis spánielem? Láttam, hogy Eleanor behozta.
Szeretném megölelni. Lucy, töltsön még Cromwell úr kitűnő
borából…
A szoba megkönnyebbült sürgölődéssel új életre kelt.
Honor Cromwellre nézett Holbein háta mögött. Ravasz
szemét a férfi nem vette le Annáról, de mosoly bujkált abban a
szempárban, amikor Honor felé hajolt, és azt mormolta:
– Lady Anna kiválóan ismeri a tiltott könyvek tartalmát,
amelyeket állítása szerint nem olvasott.
 Honor azon tűnődött, hogy melyikük nyerte meg a menetet.
A maga részéről döntetlennek látta az állást; mindketten
sértetlenül visszaléptek a partról, és újult tisztelettel adóztak a
másik képességeinek. Cromwell arca azonban nem árult el
semmit. Honor szerette volna színvallásra bírni.
– Cromwell úr, jól értettem a lady szavait? – kérdezte
csodálkozást színlelve. – Valóban pápa nélküli egyházat
szeretne?
– Valóban, kisasszony – felelte Cromwell. Honorra fordította
a pillantását, és színtelen hangon, ámbár halvány mosollyal
hozzátette: – Ahogy a fiam tanár nélküli iskolát szeretne. De meg
kell maradnunk a valóságnál, ahogyan festő barátunk teszi. A
fiam ugyan szabadságra vágyik, mégis beül a padba minden nap,
hiszen továbbra is a tanár az irányítója. A mi szemünkben a pápa
továbbra is a pápa. És – fejezte be jelentőségteljesen – az ön
úrnője még mindig Anglia királynéja.
Holbein hátralépett az állványától, és fekete krétájával
Cromwellre mutatott, hogy mondandójának nyomatékot adjon.
– Az ön fia azonban egy nap befejezi a tanulmányait, és nem
lesz többé szüksége tanárra. – A körülötte állók csodálkozását
látva felcsillant a szeme. – Azt hiszem, egyre jobban beszélek
angolul! – nyugtázta szerényen.
Cromwell és Honor egymásra hunyorított. Aztán felnevettek.
Csizmák dobogása hallatszott a hálószoba ajtaja felől. A
mesteremberek jelentek meg szerszámosládáikkal és a szétszerelt
házi oltárral. Tisztelettudóan fejet hajtottak Honor előtt, amint
elhaladtak mellette, és az előszoba ajtajában megálltak, hogy
megvárják.
Honor azonban nem csatlakozott hozzájuk. Figyelmét
lekötötte Holbein papírjának bal felső sarkában az emlékeztető
vázlatok között egy virág. Hevenyészett rajz volt ugyan, mégis
pontos mása annak a virágnak, amely a haldokló külföldi könyvét
díszítette. Még így, színek nélkül is megegyezett minden vonás –
a négy szirom erezete, a levelek és a szár minden találkozási
pontja. Az egyezéshez kétség sem fért, az eredeti ábra beleégett
Honor emlékezetébe. Ujjbegyei bizseregni kezdtek, ahogy
felidéződött a pergamen és a festék tapintása, ahogy a konyhai
lámpás alatt, Ralph karján ülve végigsimította az oldalt. –
Veronika – mondta ki Ralph a virág nevét. Évek óta a
szomorúság három szálaként fonódott össze emlékezetében a
könyv, a virág és Ralph. Valahányszor Ralph-ra gondolt, mindig
eszébe jutott a veronika is. De mind e percig sejtelme sem volt
róla, hogy a rajz alkotója Holbein.
Felnézett, alig várta, hogy megtudjon végre valamit a
könyvről, a szerzőjéről és arról a rendkívüli idegenről, aki
tizenegy évvel azelőtt neki ajándékozta a könyvet május elsejének
éjszakáján. Ajka szólásra nyílt, de melyiket tegye fel elsőként a
száz kérdés közül?
– Larke kisasszony? – Anna türelmetlen hangja acélként
hasított át a szobán. – Úgy hiszem, elvégezte feladatát. Nem
tartóztatjuk tovább.
Mindenki Honorra pillantott – a rá váró mesteremberek,
Anna, a két nő között vitát szimatoló vendégek, Cromwell. És
Holbein, aki látta, hogyan fut ki Honor arcából a vér, mintha
kísértetet látott volna az állványra függesztett papíron.
– Isten önnel, kisasszony – mondta Anna búcsúzva.
Honor nem tehetett mást, távozott.
 12.

A PÁPAI IRAT

– Újabb pápai bulla? Magasságos Isten, ez az asszony

túlságosan messzire ment!
Wolsey öklével az asztalra csapott Campeggio
magánlakosztályának ebédlőjében, ahol vacsorájuk maradéka
mellett ültek. Dühös mozdulatától megremegtek a velencei
kristálykelyhek. Összegyűrte a levelét, amelyet Campeggio adott
át neki. Percekkel korábban érkezett a királynétól
Campeggiónak.
Az itáliai bíboros a fejét csóválta, és egyetértőn horkantott.
– További késlekedés.
– Rosszabb – mondta Wolsey. A levelet a válási iratok közé
hajította, amelyeket a bíróság ülése előtt egy utolsó mérlegelés
kedvéért megtárgyaltak. – Teljes kudarc.
Wolsey első kifakadására felkapta a fejét a sarokban álló
asztalnál Jerome Bastwick. A bíborosokat fürkészte. Azok kis
ideig rémült csendben ültek. Bastwick halkan megköszörülte a
torkát, és megszólalt.
– Elnézésüket kérem, eminenciás uraim. De
megkérdezhetem, mi a baj?
– Baj? – bődült el Wolsey a mennyezetre nézve. – Ez nem
baj, hanem átkozott összeomlás! – Behunyt szemmel
megdörzsölte a homlokát, mint akit teljesen lesújtott a
katasztrófa. Campeggióra nézett. – Négyszemközt kell
beszélnünk. Küldje el az írnokát.
– Jobb szeretném, ha maradna.
– Bah – mordult fel Wolsey. – Bosszant a talpnyalása. Ön
papok seregét hozta magával Rómából, mindegyik képzettebb,
mint ez a fickó. Miért tartja maga mellett?
 Campeggio szomorúan nézte a párnázott széken nyugvó
duzzadt lábát. – Római segítőim apátiába süllyedtek ettől a
végtelen várakozástól – mondta. – Alig várják, hogy
visszatérjenek a civilizációba. – Sokatmondón Wolsey-ra nézett,
jelezve, hogy a sértő megjegyzés szándékos volt, majd halk
keserűséggel hozzátette: – És, bevallom, már én is várom.
Wolsey megbántottan kapta el a pillantását.
– Ám míg mi, rómaiak gyengülünk – szólt Campeggio –,
Bastwick atya erői kiapadhatatlanok. Úgy látom, fáradhatatlan.
Wolsey türelmetlenül intett a kezével.
– Ahogy önnek tetszik.
Campeggio Bastwickre nézett.
– Mit kérdezett, atyám?
– Csupán nem értem a királyné értesítését, eminenciás uram
– mondta Bastwick alázatosan. – Azt mondja, megtalált egy
külön pápai bullát a diszpenzációról?
– Ez voltaképpen nem bulla – magyarázta Campeggio. – Egy
irat. De bárminek nevezzük is, a királyné állítja, hogy éppolyan
érvényes, mint Gyula pápa hivatalos bullája a diszpenzációról,
amelynek értelmében a király nőül vehette őt, fivérének özvegyét.
Ez az irat is Gyula pápától származik, hangsúlyozza a királyné, és
ugyanaz a keltezése, mint a bullának. A királyné azt állítja…
– Azt állítja – vicsorgott Wolsey –, hogy amikor a császár
spanyolországi ügyvédei a házassági szerződés okmányait
vizsgálták át, ezt az iratot dr. de Puebla okmányai között találták.
– Ki ez a De Puebla? – kérdezte Bastwick.
– Ki volt – helyesbített Campeggio. – Spanyolország angliai
követe a házasság idején. Már meghalt. A helyzet lényege, hogy
ez az irat is semmisnek nyilvánítja a házasságot, csakúgy, mint a
bulla, csak éppen a megfogalmazásában vannak jelentős
különbségek.
– Végzetes különbségek – tette hozzá Wolsey komoran.
Felkapta a pápai irat másolatát, amelyet a királyné küldött a
levelével. Míg átfutotta, egyik ujjával a halántékát ütögette. – Itt
őrzöm a bulla szövegét – mondta, majd a tekercs egyik szavára
bökött. – Ez jelenti a gondot. Ez a megfogalmazás csak ebben az
iratban szerepel: …et aliis causis animum nostrum moventibus,
„eme és egyéb okoknál fogva”.
– Aliis causis, eminenciás uram? – kérdezte Bastwick. –
Miféle „egyéb okokról” van szó?
– Nem részletezi – nézett Wolsey sötéten Campeggióra.
– Ez a megfogalmazás mindent megváltoztat – mondta
Campeggio. – A diszpenzációt illető kánonjog pontos. Elegendő
causae, megfelelő okok szükségesek egy felmentés
engedélyezéséhez.
– De az eredeti bulla felsorolta ezeket – hívta fel a tényre
Bastwick a figyelmet. – Először is azt, hogy a házasság megerősíti
Anglia és Spanyolország barátságát. Másodszor, hogy
megakadályozza háborúskodásukat.
– Pontosan – vágta rá Wolsey igyekezvén megállítani a lába
alól kicsúszó talajt. – A király pedig a háborús fenyegetésre
vonatkozó mondatot támadja. – Jóllehet Bastwickhez beszélt,
elárulta Campeggióra vetett reménykedő pillantása. – A király
úgy érvel, hogy az előző pápát félrevezették a helyzetet illetően,
akkor ugyanis nem volt háborús veszély Anglia és Spanyolország
között. Ebből következik, hogy a bulla csalárdság következtében
született, létrejöttének okait helytelenül értelmezték, tehát
érvénytelennek kell nyilvánítani.
– Csakhogy – szólt Campeggio szigorúan – ha a pápa
kijelentette, hogy „egyéb okok” is késztették, noha nem sorolta fel
azokat, ki tudhatja, milyen súlyosnak látta egy háború
fenyegetését? Talán olyan értesülések birtokában volt, amelyek
miatt ő, és csakis ő, háborútól tartott. A kánonjog szerint nincs
jobb causa, mint az országok közötti jó kapcsolatok elősegítése.
Wolsey hangjában rá nem jellemző könyörgés érződött.
– De Kelemen pápa megígérte a királynak…
 – Nem ígért meg semmit – jelentette ki Campeggio
határozottan. – Sajnálom, de ezt a bizonyítékot nem hagyhatjuk
figyelmen kívül. Azt jelzi, hogy Gyula pápa tudott egyéb okokról,
ki nem mondott, ám kényszerítő okokról, amelyek miatt megadta
a diszpenzációt.
– És ezt az okot magával vitte a sírba – sóhajtott Wolsey. Két
kezét felemelve ismerte el a megfellebbezhetetlen következtetést,
amelyre jutottak. – Hogyan küzdhetnék egy halottal? Miféle
védelemmel hozakodhatom elő ismeretlen késztetések ellen? Az
aliae causae, az egyéb okok megsemmisítik a király érvelését. –
Tenyerével megtörölte izzadó felsőajkát.
Campeggio kimerültén sóhajtott.
– Talán nem, eminenciás uraim – szólt halkan Bastwick. A
bíborosok ránéztek.
Bastwick már felállt, és feléjük tartott.
– A királyné csupán másolatot küldött önöknek, igaz? –
kérdezte. – Egy másolat másolatát? Nos, honnan tudhatjuk, hogy
az állítólagos levél egyáltalán létezik?
Wolsey felbámult rá.
– Hogy érti ezt?
– Úgy értem, eminenciás uram, hogy a királyné
kétségbeesett.
Wolsey arcán mosoly terült szét.
– Eminenciás uram – fordult Campeggióhoz kelyhét
felemelve – gratulálok, hogy rátalált erre az éles eszű írnokra. –
Bastwick felé is megemelte a kelyhet, és alaposan szemügyre
vette a papot. – Amikor ezzel az üggyel végeztünk, atyám, és
Campeggio bíboros visszatér szeretett Rómájába, keressen meg.
Jó hasznát veszem egy éles elméjű embernek.
Wolsey hátradőlt a székében, és ivott.
 – Olvassa.
Honor megérezte a királyné hangjában az aggodalmat.
Felnézett a kandalló mellől, ahol tüzet készült gyújtani a márciusi
hideg ellen.
Katalin felé nyújtotta a levelet. – Wolsey bíboros meg akar
félemlíteni – mondta. – Tegnap bejelentette, hogy a legátust
bíróság, amelyben ő és Campeggio lesz a bíró, júniusban ül össze.
Ma pedig ez. Ó, igen, meg akar félemlíteni. Olvassa.
Honor felállt a hideg kandalló mellől, és átvette a levelet. A
királyné Richmond-palotában lévő lakosztályának kis előszobája
hideg volt, falait sötét fatáblák borították, és nem volt benne
bútor, csak egy pad a keskeny ablak alatt, és a házi oltár a
sarokban. Katalin órákon át imádkozott az oltár előtt a reggeli
mise után, és az esti istentisztelet előtt. Megfogyatkozott
személyzetén és rajta kívül senki nem tartózkodott
Richmondban. A király és az udvari emberek nem látogattak már
ide.
– Mivel félemlítheti meg önt, felség? – kérdezte Honor,
mielőtt olvasni kezdett.
Katalin felkapta a padról az imakönyvét és a kebléhez
szorította, mintha attól remélne meleget. Járkálni kezdett.
– A tapintatosság sosem tartozott a bíboros erényei közé.
Milyen csodás, mondja, hogy ez a pápai irat húsz év után kerül
elő, pedig a létezéséről sem tudott senki. Még csodásabb,
mondja, hogy ilyen nagyszerűen erősíti a helyzetemet.
– Arra céloz, hogy felséged hamisította? – hüledezett Honor.
Egészen mostanáig azt hitte, hogy Wolsey kíméletlen taktikái
már nem tudnak neki meglepetést okozni. A király ellen folyó
perben a hamisítást felségárulásként lehet értelmezni. A
felségárulás pedig halált jelent.
– Nem csupán céloz rá – válaszolta Katalin. – Azzal
fenyegetőzik, hogy nincs olyan bíróság, amely elfogadná a pápai
irat másolatát, nem hitelesített másolatát, mint amilyen az
enyém. Azt mondja, hogy csakis az eredeti iratot lehet tekintetbe
venni.
– De az eredeti a császár kincstárában van Spanyolországban.
– Pontosan. Wolsey szándékosan fogalmaz ilyen
félreérthetetlenül. Nem is próbálja leplezni kétségeit az irat
létezését illetően. Azt javasolja… hogy is hangzott pontosan?…
„Az ön és a leánya érdekében”. Ravasz fenyegetés, mint látja…
hogy eszembe ne jusson a bíróságnak bemutatni a másolatot. –
Megállt a szoba közepén, és a hideg rácson heverő fahasábokra
bámult.
– Ha valaki a császárhoz utazna az ön megbízásával… –
tűnődött hangosan Honor.
Katalin megrázta a fejét.
– Wolsey tudja, hogy el vagyok vágva Spanyolországtól.
Kémei úgy figyelik az ajtómat, mint a börtönőrök.
– Bocsásson meg, felség – szólt Honor –, de valóban
szüksége van önnek erre az új bizonyítékra? Ha jól értettem, az
ön védekezése azon a tényen alapul, hogy ön szűzen ment a király
ágyába, tehát nincs jelentősége a diszpenzációt kimondó bulla
törvényessége körüli csűrés-csavarásnak.
– Igen, továbbra is ez a fő érvem – felelte Katalin. – De nem
vagyok olyan ostoba, hogy egyetlen érvet használjak, ráadásul
olyat, amely bizonyíthatatlan. A védelem mellékszálaként ezt az
újonnan felfedezett pápai iratot mintha az égből küldték volna a
segítségemre. Legalábbis így hittem. – Csüggedten az égre emelte
a tekintetét. – Azt hittem, Istentől kaptam egy fegyvert, de
most… – Egy fahasáb lecsúszott a halomról, és a kandallórácshoz
csapódott, amitől Katalin összerezzent. Magához ölelte az
imakönyvet, mintha viharban az árbocba kapaszkodna.
Bizonytalanul inogni kezdett, és az imakönyv leesett a padlóra.
Honor elengedte a levelet, és kitárt karral futott a királyné
segítségére, ám mielőtt elérte volna, Katalin térdre rogyott.
Honor letérdelt mellé, és átölelte. Katalin reszketve hátrahúzta a
fejét, és aggodalmasan pislogva úgy nézett Honorra, mintha nem
tudná, kicsoda,
– Felség, hadd hívjam ide dr. De la Sát!
– Nem! Nem! – suttogta Katalin.
– De ön beteg!
Katalin lehunyt szemmel, görcsösen intett nemet a fejével.
Ügy tűnt, hogy Honor ölelő karjában sikerül lassan úrrá lennie
páni félelmén. Merev izmai elernyedtek, légzése egyenletessé
vált. Ott térdeltek egymás mellett, mivel Honor nem akarta
elengedni a királynét. Katalin felemelte hideg kezét, és
megsimogatta Honor arcát.
– Őszintén mondom, kedvesem, nem vagyok beteg. –
Megpaskolta Honor kezét, és erőt vett magán, hogy felálljon, de
ismét megingott, s elkapta Honor könyökét. – Noha, Isten a
tudója, nagyon el vagyok keseredve.
Honor arca megrándult az elgyötört hang hallatán. Katalin
negyvenhárom éves arca ötvennek tűnt. Ékköves főkötője alól ősz
hajszálak kandikáltak ki, és Honor riadtan vette észre, hogy a
királyné kék bársony ruhadereka tele van kenyérmorzsákkal.
Édes Istenem, gondolta Honor, titokban kenyeret tart ebben a
sötét szobában, hogy megtörje a böjtjeit? Azt eszegeti imával
töltött óráiban? Ez az egykor kifinomult ízlésű királyné?
Katalin a pislákoló áldozati gyertyák felé fordította arcát, de
továbbra is Honor könyökébe kapaszkodott, mintha a fiatalabb
nő erejéből szeretett volna meríteni.
– Wolsey félre akarja söpörni ezt a bizonyítékot – suttogta. -
Meg akarja ölni az utolsó reménységemet. És azt kell tennem,
amit ő mond. Ha nem teszem, a királyi tanács a legsúlyosabb
következményekkel sújthat engedetlenségemért. – Homlokát
Honor vállára hajtotta. – Jóságos Szűzanya, mit tegyek?
– Felség – szólt Honor határozottan –, hadd menjek a
császárhoz én.
Katalin elképedt arccal nézett fel. – Mit mond?
 – Küldjön engem Spanyolországba. Esedezni fogok az
unokaöccsének Valladolidban, hogy adja ki a kincstárából ezt az
iratot. A Mennybemenetel napja előtt visszatérek, és átadom
önnek. Felséged meglepheti ezeket a bíborosokat a legátusi
bíróságukban.
Katalin értetlenül nézett rá.
– De kedvesem! – suttogta. – Merjem remélni…? Olyan kevés
az idő. És… nem, nem, túlságosan veszélyes.
– Egy zarándok számára nem – mosolyodon el Honor. –
Nem érti, felség? A húsvét a legmegfelelőbb idő egy ilyen
fortélyra. Zarándokként utazom Santiago de Compostelába. Sok
száz angol zarándokkal együtt.
– De Wolsey kémei…
– Biztosíthatom, hogy el tudom kerülni őket. Ó, asszonyom,
hadd tegyem meg ezt önért!
Katalin kis ideig Honor arcát fürkészte az ajánlaton
csodálkozva. Végül lassan elmosolyodott.
– Hogyan kételkedhettem Isten bölcsességében? – mondta
könnyes szemmel. – Ön az eszköz, amelyet ő nekem küldött. Az
ön segítségével valóban meglephetem ezeket a bíborosokat!

Honor egyedül állt a Richmond-palota kikötőjénél, és

bárkára várt. A tavaszi szélben ide-oda csapkodtak a szoknyái,
mintha éppolyan türelmetlenül várnák az utazás kezdetét, mint a
gazdájuk. Honor nem hozott magával semmit, nehogy gyanút
ébresszen. Ügy intézte, hogy az első éjszakát Exeter
márkinőjének londoni házában tölti. Eszébe jutott, hogy a
márkinő nemrégen rendelt Holbeintől egy arcképet. Szegény
Hans, gondolta Honor. Az Anna lakosztályában töltött délelőtt
után egy ízben egyedül találta a festőt, és elárasztotta
kérdésekkel.
– Semmit sem tudok arról a könyvről, Honor kisasszony –
tiltakozott Holbein. – A veronikát valóban én rajzoltam.
Emlékszem rá. De sejtelmem sem volt arról, hogy miféle könyv
az. Akkoriban százával készítettem rajzokat fametszetekhez. –
Elmondta Donornak, hogy sok festő nem dolgozik fával vagy
fémmel. Elkészítik a rajzokat, olykor magára a fára, s a többit a
fametsző végzi el. Nem tudta, milyen könyvhöz kell a veronika
rajza, mesélte, és sosem látta a kiadott példányt. Még a nyomdász
nevét is elfelejtette, aki a rajzott megrendelte tőle. – Ugyanis –
mondta bocsánatkérőn megemelve a vállát – csak rövid ideig
voltam Luzernben, ott rajzoltam a virágot. – Megrázta a fejét. –
Sajnálom.
Honor is sajnálta. Újabb zsákutcába jutott. .
Bárka közeledett a kikötőhöz, de még többcsónaknyi
távolságban volt. Honor felemelte a kezét, hogy intsen. Ám
mielőtt intett volna, valaki megrántotta a ruhaujját. Megfordult.
A vörös hajú Edward Sydenham állt mögötte.
Titokban hátrapillantott a palota felé. Nagyon sápadt volt.
Egy darab papírt nyomott Honor kezébe. Aztán, amilyen gyorsan
előbukkant, olyan gyorsan el is tűnt.
A bárka odasiklott a kikötő mellé. Honor belépett, és közölte
az evezőssel, hogy a Barnard-kastélyhoz megy. Ahogy kisiklottak
a folyón úszó csónakok közé, Honor elhelyezkedett, majd
széthajtotta a levelet. Az alján a „Bridget S” aláírást pillantotta
meg.

„Kisasszony!
Tiszta szívvel üdvözlöm. Nem felejtem el azt a bátor
szolgálatot, amelyet ön tett értem és az enyéimért, noha
bizalmatlanságom végül mindannyiunk vesztét okozta. Mivel
nem hallgattam figyelmeztetésére, értékes percek vesztek kárba,
és a férjemet elfogták. Hosszú hónapok óta tartják fogva a
Lollard-toronyban. Az mégis boldogsággal tölt el, hogy szívét
Urunk és Megváltónk szeretete vidámsággal tölti el.”
 Honor megdöbbent. Nem tudta, hogy Sydenham a Szent Pál-
katedrális börtönében senyved. Olyan biztos volt benne, hogy
bűnbánatot gyakorolt, és hazaengedték.

„Kisasszony, ezek a megpróbáltatások férjemet és engem

sújtanak, és nem szeretném önt a bánatunkkal terhelni. Levelem
lényege a következő. Ma beszéltem F. testvérrel. Ön után
érdeklődött. Amikor arról a szörnyű éjszakáról beszéltünk, amely
romlásba döntött engem és enyéimet, F. testvér elmondta, hogy
ön egy bizonyos Ralph Pepperton felől érdeklődött. F. testvér
természetesen nem ismerte ezt a nevet. Valójában talán csak két
ember van, aki ebben felvilágosítással szolgálhat, s mindketten
csak egy-egy darabját ismerik a teljes képnek. E kettő egyike én
magam vagyok, mivel tudom, hogy azt az embert, akit ön
említett, egykor Ralph Peppertonnak hívták.
Három évvel ezelőtt Coventryben ismerte meg őt a férjem.
Évekkel korábban érkezett oda gazdátlan emberként, mert egy
múltbéli bűntett miatt menekült, amelyről én semmit sem tudok.
Sosem beszélt azokról a régi időkről, de egyszer bizalmasan
elárulta nekem, hogy a neve Pepperton, és hogy a biztonság
kedvéért, a régi bűntett miatt, a Roger Pym nevet vette fel.
(Akkor is mókázott, mint mindig, s elárulta, hogy a lelkiismerete
tiszta, csak éppen a bíróság nem így gondolja.) Egy cserzővarga
szekérhajtójaként kereste a kenyerét, és elvett egy Coventrybe
valósi lányt, aki a mi körünkhöz tartozott. Két szép fiuk született.
Nem ismertem keresztényibb lelket, mint amilyen ez a jó Roger
Pym volt. Mindig boldogan segített szerény fáradozásainkban,
hogy Urunk igéjével felvidítsuk az emberek szívét. Halálakor
biztosan sírtak az angyalok.
Ha rettenetes haláláról akar megtudni valamit, akkor azt a
másik embert kell megkeresnie, akit említettem. Ennél többet
nem merek papírra vetni. A másik személy – aki az én híreimet
kiegészítheti – az ön gyámja.
 Azért mondom ezt el önnek, mert hiszem, hogy nekünk,
élőknek tanúskodnunk kell azok ügyében, akik szenvedtek és
meghaltak. A jónak diadalmaskodnia kell.
A levelemben leírtakat tetszése szerint használja fel. A
szívemben csak hálát érzek ön iránt a segítségért, amelyet
megpróbált nekünk nyújtani. Biztos vagyok benne, hogy levelem
tartalmáról nem beszél senkinek, legfeljebb jó szándékkal a
gyámjának.
Imádkozom, hogy adjon önnek Jézus hosszú életet az Ő
megelégedésére.
Londoni házamban élek, jóllehet boldogabban feküdnék a
börtön mocskos szalmáján a férjem mellett. Örökké jó barátja
Bridget S.
Kérem, semmisítse meg ezt a levelet.„

Honor izgatottságtól kipirultan nézett fel. Most megtudja

végre az igazat! Sir Thomas elvezeti az üldözött vadhoz. Szinte
érezte, hogy Bastwick a markában van. A szeszélyes szél
végigfutott a hullámokon, és belekapott a levélbe.
– Evezős – szólt Honor, miközben összetépte a levelet, és
szétszórta a darabokat a vízen –, álljon meg előbb Chelsea-ben.
Morus Tamás házánál.

13.

A MENAZSÉRIA

– Sir Thomas, kisasszony? – válaszolta Honor kérdésére a

szolga bent a házban. – Hát ő az állatait eteti odakint.
Honor az állatkerthez ment, ahol két ketrecsorban éltek az
állatok, amelyeknek szokásait Morus oly kedvtelve figyelte meg.
Amikor a bejárathoz ért, Sir Thomas épp egy ketrec fölé hajolt,
szemlátomást nem vette észre Honor megérkezését. A lány
mosolyogva nézte, ahogy gyámja egy majomnak kínálgat egy
darab húst a ketrec rácsain át.
– Uram! – szólt Honor szemrehányást tettető hangon. –
Ebben a házban nem tartják a böjtöt?
Morus meghökkenve nézett fel. Aztán felegyenesedett, hogy
üdvözölje a lányt.
– Azt hiszem – szólt mosolyogva a kezében tartott húsra
mutatva –, egy pogány teremtésnek elnézhetjük, hogy
ragaszkodik pogány szokásaihoz.
– Ő, az éhség valóban pogány sajátosság – nevetett fel Honor,
és belépett a félhomályos pajtába. Lehajolt, hogy belásson a
majom ketrecébe, és megdöbbent azon, amit ott látott.
Lesoványodott kis állat kuporgott a sarokban megbámult
zöldségdarabok között. A bundája csupa kosz volt, és egy kopasz
folt, piros nyers hús éktelenkedett a bőrén. Fénytelen szeme
kevés érdeklődéssel követte a lány mozdulatát. – Mi a baj vele? –
kérdezte Honor.
Morus aggodalmas sóhajtással nyújtotta be a húst újra a
ketrecbe.
– Cecily szerint az anyja után vágyódik. Kezdem azt hinni,
hogy igaza van. Hozzá sem nyúl az ételhez. – Honorra kacsintva
hozzátette: – Böjt ide vagy oda.
A fiatal majom gépiesen, ösztönösen előre-hátra kezdte
mozgatni a fejét. Az ujja végigfutott a lábán, és a sebhelyet
tapogatta. Honort úgy elszomorította az állat nyomorúsága, hogy
elfordította a fejét.
Morus felhagyott a kísérletezéssel, hogy megetesse. Bedobta a
húst a ketrecbe.
– Igen szokatlan – jegyezte meg.
Egy papagáj rikoltása hallatszott:
 – Szokatlan! Szokatlan! – ismételgette rikácsolva.
Mindketten felnevettek, örültek, hogy elterelődött a figyelmük a
majom kétségbeejtő állapotáról.
Arrább, a papagáj felfüggesztett kalitkája alatt, egy fiatal
vadmacska, egy ocelot kaparászta a rácsot. Morus és Honor
odament hozzá, megálltak a ketrec két oldalán, s a vadmacska
pettyes bundájában gyönyörködtek.
– Velünk maradhatsz néhány napig? – kérdezte Morus. –
Legalább nagypéntekig?
Honor megrázta a fejét.
– Átutazóban vagyok, uram. – Tudta, hogy Sir Thomas a
nagyhetet szereti a legjobban egész évben. Ilyenkor mindig
igyekezett itthon tartózkodni, családja körében. – Sajnálom. A
bárkám odalent várakozik, máris indulnom kell – felelte Honor,
majd, mivel tudta, hogy a gyámját ezzel felvidítja, hozzátette: – A
királyné ügyében.
Morus elmosolyodott.
– Pompás! – Két kezét felemelve jelezte, hogy nem kíván
többet hallani. – Nem, nem. Nem kérdezem, hogy miféle ügyben.
– Nem is mondanám el – mosolygott Honor.
Morus felnevetett.
– Helyes. Sem nekem… sem senki másnak. – Hirtelen
mozdulattal átnyúlt a ketrec fölött, és megfogta Honor kezét. –
Gyermekem, nagy örömmel látom, hogy ilyen hűségesen
szolgálod őfelségét. Tudom, Richmond unalmas hely lehet
számodra. Sok vidám udvarhölgy hagyta el a királynét, még
többet elbocsátottak. De tőle tudom, milyen sokat jelentesz neki
ezekben a nehéz időkben, milyen vigaszt talál a társaságodban.
Nagyon büszke vagyok rád.
Honor elpirult. Azért ragaszkodik a királynéhoz, mert szereti
öt, és ez semmiféle nehézséget nem jelent neki; úgy érezte, ezért
nem jár dicséret. Mégis örült neki, mert a legnagyobb
boldogságot Sir Thomas jó véleménye okozta neki.
 Morus elkomorodott.
– Némelyikünket másfajta hűség kötelez, nem hallathatjuk
szavunkat a király nagy ügyében. De a szívem mélyén veled
vagyok, nemes hölgy. Imádkoznunk kell, hogy a királyné
kitartson ebben a viharban. – Szemében riadalom jelent meg. –
Rettegek attól, hogy milyen sorsra jut az egyház ebben az
országban, ha a királynétól elorozza címét Lady Anna. – Honor
kezére pillantott. – Hideg a kezed, gyermekem. Beteg vagy?
Honor megrázta a fejét, és zavartan elmosolyodott, mert
rátört az érzés, hogy milyen mohón várja Sir Thomas válaszát.
– Nem uram, nem vagyok beteg. – Elhúzta a kezét – Egy
kérdéssel jöttem önhöz, amely elmondhatatlanul izgat.
Morust szemlátomást mulatatta gyámleányának szenvedélyes
kitörése. – Ügy elmondhatatlanul gyorsan választ kell rá
találnunk.
– Uram – szólt Honor mit tud mondani nekem egy Roger
Pym nevezetű emberről?
Morus meglepettnek látszott.
– Egészen más kérdésre számítottam – felelte. – Olyasmire,
ami az üzenetemhez kapcsolódik. Megkaptad? A legújabb
kérődről írtam benne. A márki fiát, noha ő a legfiatalabb, nem
lehet félvállról venni, ugye tudod?
Honor újra megrázta a fejét, ezúttal türelmetlenül.
– Erről majd később. Tehát, mit tud ön Roger Pymröl.
– Pym? – tűnődött Morus. – A név nem…
– Smithfielden égették meg Szent Mihály napja előtt.
– Eretnek? – Ettől Morus még jobban elcsodálkozott. –
Lássuk csak. Szeptember – mormolta az emlékezetében kutatva.
– Igen, megvan. Pym. Szekérhajtó. Coventryből.
Honor türelmetlenül várta a továbbiakat.
– Tévedésből égették meg, ugye? Az igazságszolgáltatás
hibájából.
Morus összevonta a szemöldökét.
 – Nagyon remélem, hogy nem. Nincs tudomásom ilyesmiről.
Honor zavarba jött. Királyi tanácsosként Sir Thomas esküt
tett, hogy nem árul el ilyesfajta tényeket? Erre korábban nem is
gondolt.
– Ó, uram, kérem, mondja el. Közvetlenül érint engem.
Bastwick atyát a legaljasabb indítékok vezérelték. Bosszút akart
állni. Gyűlöl engem, amiért tönkretettem, mindenkit gyűlöl, aki
velem kapcsolatban áll. De tudom, hogy túl messzire ment, egy
ártatlant ítélt el. Kérem, mondja el, hogy tehette ezt meg.
Morus értetlenül nézett.
– Kicsoda?
– Bastwick atya.
– Aki bűnrészes volt az elrablásodban?
– Igen. Most Tunstall püspök bíróságában szolgál, de…
– Valóban? Cuthbert bíróságában? – Morus homlokát már
valóságos aggodalom redőzte. – Beszélnem kell Cuthberttel, ha
ez így van. Bastwick rossz pap és rossz ember.
Fölöttük krákogva csattogtatta a szárnyait a papagáj. Morus
mosolyogva nyújtotta fel a kezét, hogy megsimogassa.
Honor nézte, ahogy a madár fejét cirógatja. Vajon mégsem
tud semmit Ralph peréről? Bridget Sydenham tévedésből
irányította volna őt ide? – Uram, ön nem tud arról, hogy
Bastwick atya tartóztatta le és vallatta Roger Pymet?
– Nem ő volt – szólt Morus a válla fölött Honorra pillantva. –
Én tettem.
Honor csak pislogott.
– Hogyan?
– Igazság szerint én vezettem mindkét kihallgatását. Tunstall
püspökkel együtt, természetesen. Ámbár – emelte fel ujját, hogy
önmagát kijavítsa –, a második kihallgatás alatt Cuthbert
fejfájásra panaszkodva távozott. A főesperesre és rám maradt a
munka. Máglyára küldtük a bitangot.
Honor keze görcsösen szorította a ketrec rácsát.
 – Ön?
Morus pillantása a papagáj melletti három ketrecre
vándorolt.
– Igen – szólt szórakozottan. – Emlékszem, az eset után
jutalmat adtam Holtnak. Ügyesen találta meg azt az embert. –
Honorra nézett, mint akiben váratlanul kíváncsiság ébred. – De
miért kérded? Ismerted Pymet?
Honor hirtelen forrónak érezte a rácsot.
– Ő volt… – Tenyerét veríték öntötte el. – Apám szolgája volt.
– Sosem beszéltél róla.
– Ralph Peppertonról beszéltem. – Honor fejében köd
kavargóit. – Ez volt a neve… amikor ismertem.
Morus bólintott.
– Á, valóban. A vidám történetek „Ralphról“. – Szomorúan
ingatta a fejét. – És eretnekként végezte. Szent egek, micsoda
pestist zúdított ránk Luther! És valami oknál fogva, nem is
értem, miért, mintha a szolgálókat méteiyezné meg a
legkönnyebben. Még ebben a házban is…
– Ralph nem egyszerű szolga volt. A barátom volt.
– Á, gyermekem, nehéz ez, tudom – mondta Morus együtt
érzőn. – Nehéz látni, hogy egy barát így eltévelyedik. Szívemből
sajnálom. – Gyengéden megszorította Honor könyökét, aztán,
mintha túl akarna lépni a kellemetlenségen, intett a lánynak,
hogy kövesse egyik új szerzeményéhez. – Hiéna – mondta
elragadtatva. – Gardiner küldte nekem egyenesen Tuniszból!
Ám Honor nem mozdult. A fejében kavargó köd mintha
összetömörült volna, szikladarabként nehezedett az agyára.
Nézte, ahogy Morus egy hordó vízbe merít egy kupát, kinyitja a
hiéna ketrecét, és behelyezi a kupát. A leláncolt állat közelebb
lépett.
– A letartóztatása – szólalt meg Honor – hogyan…? –
Elhallgatott, mert nyelnie kellett. – Hogyan történt?
Mórus az ivó hiénát nézve vállat vont.
 – Hogyan történik az ilyesmi? Van, hogy részegek suttognak
istenkáromló szavakat egy sorházban, máskor ragacsos
lutheránus röpirat terjed egy bordélyban…
– Nem – szakította félbe Honor fakó hangon. – Mi vezetett az
ő elfogásához?
– Ó. Nos, először tiltott árut szállított, amikor megállítottuk.
Alkonyatkor az északi út felé hagyta el a várost a szekerén.
– Tiltott árut?
– Bibliákat. – Morus egy kampó felé nyúlt, ahol egy táska
függött, valószínűleg a házból hozott hússal tele. – William
Tyndale angol nyelvre lefordított Bibliáit. Pym ökörbőrök alá
rejtette őket. Másnap kihallgattam. – Kinyitotta a táskát. Honor
orrát romló hús bűze csapta meg. A szagra a leláncolt ocelot
körözni kezdett a Honor melletti ketrecben, és a rácsot kaparta
mancsával.
– De ön világi ember – mondta Honor. – Vallatásra pedig
csak az egyház van felhatalmazva.
– Ó, dehogy. A törvény megengedi, hogy világi tisztségviselők
is részt vegyenek gyanúsítottak kihallgatásában, természetesen
egyházi emberek jelenlétében. Erről egyértelműen rendelkeznek
a lollardok ellen hozott törvénycikkelyek.
– Tehát – szólt Honor – ön vallatta.
– És megvádoltam.
– Mivel?
Morus meglepetten mosolygott, hiszen a választ
kézenfekvőnek vélte.
– Angol Bibliák? Ez természetesen eretnekség. – Megetette a
hiénát. – Elképesztő válaszokat adott.
– Ön bűnösnek találta?
– Igen.
– És megbánta tetteit?
Morus bólintott.
 – Tudod, a többségük megbánja. – Honor mögött az ocelot
ketrecéhez lépett, és bedobott némi húst. Az izgatott állat
lecsapott rá. – Nem akarnak ők meghalni a képzelgéseik miatt,
ha hamis esküvel elkerülhetik a máglyahalált. Pym akkor
kicsúszott a kezünk közül.
– És aztán?
– Nos, volt egy sejtésem a fickót illetően – felelte Morus az
evő állatot figyelve. – Ismerem a fajtáját. A visszaeső eretnek
olyan, mint a hányadékához visszatérő kutya. Tudtam, hogy el
fog csúszni.
Honor érezte, hogy a gyomra összeugrik. A történet darabkáit
illesztgette össze. Az imént azt mondta Sir Thomas, hogy
jutalmat adott a börtönőrének. – Tehát elküldte Holtot, hogy
szemmel tartsa őt – mormolta Honor szinte csak magának.
Morus bólintott.
– És igazam volt. Alig három hét múlva Holt lecsapott rá,
amikor egy part menti kocsmában eretnekségről fecsegett a
nyomorult csőcseléknek. Rájuk támadt, mint egy részeg
boszorka, hogy az átlényegülés csodája az egyház hazugsága. Holt
lecsapott rá, mielőtt a sörös kupája a szájához ért volna.
– És elvitte… a püspök börtönébe? – Honor előre rettegett a
választól.
– Nem. Idehozta. – Morus elégedetten horkantott. – Az én
zárkámban már nem hősködött a szentséggyalázó kijelentéseivel,
efelől biztosíthatlak.
Honor nagyot nyelt, mert hányinger kerülgette. Ralph-ot itt
láncolták meg, Chelsea-ben! Holt marcangolta szét! Mély
lélegzetet vett, hogy erőt gyűjtsön.
– Mit mondott a második kihallgatáson?
– Semmit. – Morus arcáról eltűnt a kedélyes jókedv. – Pym
kemény ember volt. Kemény és makacs. Nem volt hajlandó
beszélni, pedig hetekig itt tartottam a zárkámban. Pimaszul
motyogott valamit arról, hogy a hite egyedül rá tartozik. De egy
szóval sem többet.
– Mi mást kellett volna mondania?
– Válaszokat. A Bibliák nyomtatójáról. Coventrybeli
kapcsolatairól. Az eretnekek bandájáról, az úgynevezett
testvérekről, akik elárasztják a Coleman Streetet. De egy szót sem
mondott.
– Nem is védekezett?
Morus gyengéd szemrehányással nézett gyámleányára.
– Gyermekem, nincs védekezés. Az egyház, ha arcul ütik,
odafordíthatja a másik orcáját is, ám ha arra is lesújtanak, meg
kell magát óvnia. – Akkurátusan még hozzátette: – A visszaeső
eretnek büntetése az 1401-ik törvénycikk, De heretica
comburendo szerint egyértelmű.
– Máglyahalál – súgta Honor. Szíve acélhideg golyóként
rándult össze. ~ Holt tanúvallomása elégséges bizonyíték volt?
– Holté és a fivéréé – válaszolta Morus, miközben az utolsó
húscafatokat dobta a mohó ocelot elé. – Jobban örültem volna a
fivérnél józanabb életű ember vallomásának, de az is elég volt.
Eretnekek ügyében két tanút ír elő a törvény.
– A törvény – súgta Honor reszketve. Undor szorongatta a
torkát. Magából kikelve csattant fel. – Miféle törvény az, amelyik
megöli az igazságot? Hogy emlegetheti ön, aki a törvény
tiszteletére nevelt engem? Ön, aki az egyenlőség helyességét
hirdeti, és hogy a bíró kötelessége irgalmasan enyhíteni a szigorú
törvényeket! Hogyan magasztalhatja a törvényt, amikor jó
emberek bántalmazására és elpusztítására használják?
Morus elképedve nézett fel.
– Az ég szerelmére, gyermekem, az az ember tiltott könyveket
terjesztett! Igaz, a polgári törvénykezésben, amikor csupán
néhány maréknyi pénzről van szó, a bíró irgalmasan járhat el. De
itt telkekről van szó. Pym eretnek volt, sokkal veszélyesebb, mint
egy tolvaj vagy egy gyilkos.
 Heves mozdulattal becsukta az ocelot ketrecének ajtaját. A
hangja megkeményedett.
– William Tyndale szava tisztátalan.
– De hiszen az is a Szentírás. Hogyan lehet embereket
megölni azért, mert a Szentírást olvassák?
Morus kis ideig szótlanul meredt Honorra.
– Természetes, hogy egy gyermekkori barát halála után fel
vagy zaklatva – mondta szigorúan, mintegy önmagát is
emlékeztetve. – És azt sem szabad elfelejtenem, hogy te
bizonyára nem ismered Tyndale gazságát. – A hangja újra
higgadtan csengett, mint egy türelmes tanítóé. – Hadd tárjam fel
előtted néhány tévedését. A fordítása…
– Az engem nem érdekel. Előttem az ön gazsága tárult fel! –
Honor megfordult, hogy távozzon, de Morus elélépett, hogy
megállítsa. Honor nem tudta kikerülni a ketrecek között. –
Engedjen ki! – kiáltotta.
Morus azonban nem engedte.
– Megértem a bánatodat – mondta erélyes hangon –, de nem
hagyhatom, hogy semmit ne tudj ezeknek az embereknek az
istenkáromlásairól. Hallgasd meg, az Isten szerelmére, hogy
miféle borzalmakat írt ez a Tyndale. A görög „presbiter” szó az ő
fordításában nem „pap”, hanem „elder”, mintha egy öregember
kiszolgáltathatná a szentségeket. Egyedül ezzel a papi tekintély
ezerötszáz évét söpri el. Az „ecclesia” nála nem „egyház”, vagy
Anyaszentegyház, hanem „gyülekezet”. Mintha bizony a
szentáldozás holmi haszontalan baráti összejövetel eseménye
volna. Még rosszabb, hogy a „bűnbánatot” egyszerű
„megbánásra” fordítja. Az egyház mindig, mindenütt azt
tanította, hogy a bűnösök bűnbánatot tartsanak, Tyndale viszont
azt mondja, hogy Isten megelégszik azzal, ha szívünkben
megbánjuk helytelen tetteinket. Hát nem látod? Ezeket a
hazugságokat terjesztette Pym.
 – Azt látom, hogy ön szőrszálhasogatás miatt ölte meg őt! –
Honor hangja megemelkedett, sikítássá vált, majd elfulladt. –
Szócséplés miatt. – Újra megpróbált kijutni. Morus mindkét
karját oldalra nyújtva megfogta a ketrecek tetejét, hogy útját
állja.
– Szócséplés? – kiáltott fel. – Leányom, nem tudod, mit
beszélsz. – Aztán úrrá lett felháborodásán, karja azonban
továbbra is sorompóként zárta el Honor útját. – Elismerem, hogy
önmagában talán nem rossz dolog az angol nyelvű Biblia. Egy
ilyen könyv azonban csakis úgy születhet meg, hogy a fordítást
tanult emberek végzik, és az egyház hitelesíti. Ha valaki ilyen
vakmerőén, önállóan, meggondolatlanul keresi Istent a Szentírás
útvesztőjében, óhatatlanul ijesztő hibákat vét. Az összes eretnek,
a lutheránusok, a lollardok, az anabaptisták mind azt üvöltik,
hogy a megváltást egyedül a Biblia adja – sala scriptum de az ő
romlott elméjük szerint értelmezett Biblia.
– Ha ez a vérontás az értelmezés körül forog – csattant fel
Honor –, akkor ki dönti el, hogy melyik elme romlott? Lehet,
hogy az öné?
Látta, hogy elképesztette Morust. Ennek örült.
– Itt van Erasmus – kiabálta Honor. – Éppolyan tanult
ember, mint ön, és üdvözli a Biblia lefordítását különféle
nyelvekre. Azt szeretné, ha elterjedne a tudás, hogy a Szentírást
minden halász és szántóvető elolvashatná. Még a törökök és a
szajhák is.
– Öreg németalföldi barátomat gyakran elragadja a
lelkesedés – jegyezte meg Morus fanyarul. – Nem. Én azt
mondom, hogy az Anyaszentegyház írja elő a keresztényeknek,
hogy hogyan éljenek, nem a Biblia. A keresztények hite akkor is
tiszta lenne, ha a Biblia sosem íródott volna meg. A tan
szóbeliség útján hagyományozódik egyik nemzedékről a másikra
az Anyaszentegyház révén, amely Isten eszköze a földön. Quod
semper, quod ubique, quod ab omnibus, mindig, mindenütt,
mindenkire érvényesen. Ez a hagyomány. Az apostolok indították
el, és mind a mai napig töretlenül folytatódik. Krisztus egyházat
alapított. Nem írt könyvet!
– Töretlen hagyomány? – pislogott Honor. – Hallja ön, miket
mond? Az egyház évtizedekre szétszakadt, három pápája volt
egyidejűleg. A görögkeleti egyház, a több millió hívővel, a mai
napig szakadár. És a tan is megváltozott. Már nem érvényes a
körülmetélés parancsa… az étkezés törvényét… a keresztelés
előirt szövegét… még a Szűz szeplőtelen fogantatását is… mindet
megváltoztatták.
Morus elnézőn mosolygott.
– Dicséretes a tudásod az egyházi zsinatok rendelkezéseiről.
Örömmel látom, hogy itteni tanulmányaid nem vesztek kárba.
Éppen eme zsinatok elsőbbségére szeretném felhívni a
figyelmedet. Láthatod, hogy az egyház önnön kebelén belül oldja
meg a válságait az egész kereszténységet képviselő zsinatokon,
miképp a világi kormányzásban a parlament hoz döntéseket az
ország ügyeiben. Ha egyes emberek döntenek a tan – vagy a
törvény – megváltoztatásáról, az rosszabb, mint az őrület.
A ketrecek közé szorított Honor egész testében remegett.
Forrt benne a düh, amiért gyámja hatalommal rendelkezik
felette, amiért képtelen kimozdítani őt önelégültségéből.
Morus azonban valószínűleg úgy értelmezte a lány
hallgatását, hogy a tomboló kitörés véget ért.
– Így helyes – szólt halkan. – Hallgass a józan észre. –
Elvette két kezét a ketrecek tetejéről, teste azonban továbbra is
elállta az utat. Elmosolyodott. – Te jó ég, mi lenne, ha hagynám,
hogy a bíróság döntése ellen háborgó faragatlan alakok
becsörtessenek a könyvtáramba, és addig bújnák a
törvénykönyveket, amíg rá nem akadnának arra a szóra vagy
fordulatra, amely mentesíti őket a bíróság ítéletétől? Nos, az
eretnekek pontosan ezt teszik. Lecsapnak a Szentírás egy-egy
szavára vagy fordulatára, és azt remélik, hogy így lerázhatják
Isten iránti kötelességüket. Az egyház azonban döntést hozott, és
a keresztényeknek engedelmeskedniük kell.
Morus szemében az az őszinteség csillogott, amelyet Honor
számtalanszor láthatott korábban az élete fénypontját jelentő
lelkes viták során; ez a szempár hívta az elfogadott hit gondozott,
biztonságos ösvényeire. Elméje azonban azt sikoltotta, hogy
ezeket a meggyőző szavakat Ralph gyilkosa mondja, és szívét a
hit és a józan ész gyilkos csatája marcangolta.
– Engedelmeskedni – ismételte fásultan.
– Igen – mosolygott Morus ez a kötelességünk.
– És ha ezzel vitába merek szállni, engem is máglyára küld?
Morus arcáról eltűnt a mosoly.
– Ne gúnyolódj, gyermekem – mondta fagyos
határozottsággal. – A tekintély nagy elve forog kockán. Ha
tudatlan emberek felforgatják a Bibliát a számukra megfelelő
válaszokért, akkor még hamisnak nevezik az egyházat. A lázadás
gyújtózsinórját lobbantják lángra, holott az egyház a társadalmi
rend lényeges oszlopa és tartozéka. Ne feledd, hogy egyház nélkül
kitör az anarchia.
– Az egyház viszont szemlátomást a vérontást választja –
vágott vissza Honor. – De nem emlékszik, uram? Krisztus azt
mondta Szent Péternek, hogy tegye hüvelyébe a szablyáját.
Morus szája megrándult.
– Nincs ínyemre ez a forrófejű kioktatás. Mint tudod, Szent
Ágoston és Szent Ambróziusz azt tanítja, hogy a keresztény
fejedelmeknek szörnyű halállal kell büntetniük az eretnekséget,
hogy alattvalóik hite és a közöttük fennálló békesség
megmaradjon. Az eretnekek a törvény és a rend ellenségei.
– De Krisztus arra intett bennünket, hogy bocsássunk meg
ellenségeinknek! Ön bölcsebb Krisztusnál?
– Krisztusnak sejtelme sem volt a bűnnek azokról a
mélységeiről és arról a fertőről, amelybe világunk süllyedhet –
felelte Morus higgadtan. – Nem láthatta előre a jelenlegi
válságot. Ha hagyjuk, hogy a Lutherhez és Tyndale-hez hasonló
veszett kutyák darabokra marcangolják az egyházat, akkor
káoszba zuhanunk. A káoszból pedig egyenesen a pokolba.
A Sir Thomas szemében felvillanó félelem megdöbbentette,
megrémítette Honort. Már csak arra vágyott, hogy távol legyen
tőle. Remegő lábbal lassan hátralépett néhány lépést a ketrecek
között.
– Nem ismerem Luther írásait – mondta –. de biztosra
veszem, hogy még egy ilyen őrült sem kívánhatja a világ végét.
– Mégis romlást hoz rá. Arról képzeleg, hogy az embereket
egye-dűl a hit váltja meg – sola fide bármilyen bűnös életet élnek
is. Mi más következik ebből, ha nem az őrjöngő anarchia? Mi
tartja vissza az embert a gonosz tettektől, ha nem retteg a pokol
büntetésétől? Mi ösztönzi a jóra, ha nem vágyik a mennyei
jutalomra? És ki döntse el, hogy mi a jó, és mi a rossz?
Megtagadhatja az ember az egyházi és a világi törvényeknek az
engedelmességet az egyéni lelkiismeret hitvány parancsára?
A hátráló Honor a falba ütközött.
– De nem létezhet ésszerű vizsgálat? – kérdezte elkeseredve.
– Biztos lehet az egyház minden részletben?
– Nem részletekről van szó. Luther arról szájal, hogy az
embernek nincs szabad akarata. És az emberek ezrével követik. A
szabad akarat tagadása azt jelenti, hogy Isten a hibás az emberek
bűneiért. – Morus elindult Honor felé a ketrecek közötti szűk
folyosón. Honor a falnak vetette a hátát. Morus megállt előtte.
Szinte összeért a testük. – Meg kell értened ennek a súlyát. Ha az
ember nem szabad akaratából választ jó és rossz között, a
jámborság és az istenkáromlás, a tisztaság és a léhaság között,
akkor nem jobb az állatnál. A léhaság és a szabadosság persze
hozzátartozik Luther evangéliumához. Mi mást is várhatunk egy
kéjvágyó szerzetestől, aki megtagadja szüzességi szent
fogadalmát, és feleségül vesz egy apácát? Bordéllyá változtatja az
Anyaszentegyházat!
 A lány arcát fürkészte, mintha arra hívná fel, hogy osztozzon
elborzadásában. Honor azonban csak gyámján borzadt el. Nem
tudta, nem is akarta ezt leplezni. Látta, hogy ezzel megsebzi Sir
Thomast, és ennek örült.
– Félek, rögeszméddé vált ez a Pym – mondta Morus. –
Elszomorította a szívedet a halála. El kell őt felejtened. Azt
mondod, a barátod volt, de tudnod kell, hogy voltak más barátai
is, nagyon sötét lelkű barátai. Olyan bűnbandához tartozott,
amelynek Londonban, Coventryben, Norwichban, Lincolnban
vannak sejtjei. Én magam vezettem egy rajtaütést egyik
vezetőjük, egy kereskedő raktárában a Coleman Streeten.
Honor torka elszorult. Sydenham.
– Ön?
– Halomban álltak ott a röpiratok és a tiltott Bibliák –
mondta Morus és férfiak és asszonyok gyűltek köréjük
révületben, mint boszorkányok a sátánimádáson. Mindezt
Tyndale egyik tébolyult tanítványa, bizonyos Frish vezette.
Istenem, gondolta Honor, Frish testvér mentett meg akkor
éjjel… öntől!
– És ez az eretnek kereskedő, szeretett Pymed barátja, ne
feledd, Luther züllött korhelyei közé tartozik. Itt tartottam
néhány hétig a zárkámban. Elborzadtál volna a vallomása
hallatán.
Honor alig hitt a fülének. Sydenham volt az a fogoly, akit az
úszás utáni reggelen a fal túloldaláról hallott? Akkor vezette Holt
a házba kihallgatásra? Eszébe jutott, hogy akkor reggel látta a
püspök bárkáját a mólóhoz kikötve. Sydenham egyházi bírája a
püspök volt… és Sir Thomas?
Mintha kérdésére válaszolt volna, Morus így szólt:
– Az a megátalkodott kijelentette Tunstall püspök előtt és
előttem, hogy jobb szolgálatot tennének Istennek a papok, ha
házasodhatnának.
 Honor lelki szemei előtt megjelent a gömbölyded Sydenham
és szikár felesége. Emlékezett, ahogy a rémült kavarodásban
egymás felé nyújtották a kezüket, hogy megérinthessék egymást
egy megnyugvást kérő és kínáló érintéssel, amely a házastársi
köteléket jelképezte. Honor szemét elfutotta a könny,
elhomályosult körülötte a világ, s érezte, hogy elhagyja az ereje.
– Lehet, hogy azért – mormolta –, mert boldog házasságban
él…
– Azért, mert buja! És ahelyett, hogy bevallaná bűneit,
elferdíti Krisztus szavait, hogy a bujaság mocskában
hentereghessen!
Honor nem tudta, hogy Sir Thomas Sydenhamről vagy
Lutherről beszél, vagy az egész emberiségről, olyan különös fény
gyúlt a szemében.
– Ez az eretnek kereskedő – mondta Morus megvetően –
most is a Lollard-toronyban senyved, és nem hajlandó a
bűnbánatra. No, majd meglátjuk, meddig ragaszkodik eretnek
tanaihoz, ha megérzi talpa alatt az égő szalma szagát.
Honor a szájára tapasztotta a tenyerét, hogy elfojtsa a
sikoltást. Lába elgyöngült. Kénytelen volt Morus vállába
kapaszkodni, hogy össze ne essen. Morus megfogta a könyökét,
hogy megtámogassa.
– Te beteg vagy! Ó, bocsáss meg, gyermekem, hogy ilyen
nyersen beszéltem veled. Bárcsak úgy élnéd le az életedet, hogy
semmit sem tudsz ezekről az emberekről, erről a romlottságról.
Honor a férfi arcát nézte. Miközben szemlátomást aggódott
gyámleányáért, pillantása végigsiklott Honor homlokán, arcán,
száján, nyakán. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy a lány érezte,
ahogy saját kapkodó, forró lehelete visszaverődik a férfi nyakáról.
Egy pillanatra az az esztelen érzése támadt, hogy Sir Thomas
azért szorítja ilyen erősen, hogy ő maga el ne essen.
 Morus elfordította a fejét, és kinézett az épület nyitott ajtaján,
mintha a kinti friss levegőre szomjazna. Amikor visszafordult,
pillantása metsző volt.
– Azt mondod, hogy Pym megváltoztatta a nevét? Ó,
gyermekem – intette Honort –, óvakodj mindenkitől, aki hamis
név mögé rejtőzik.
Hirtelen támadt erővel Honor kiszabadította a karjait.
– Ralph sosem rejtőzött semmi mögé egész életében! –
kiáltott fel a lány, és eleredt a könnye.
– Eretnekség mögé rejtőzött. Némaság mögé rejtőzött. Végül
azonban Isten rátalált.
– Nem Isten pusztította el őt, hanem ön! Isten látta volna
Ralph szívét, ön csak szavakat lát. Tanokat. Bandát. Tekintélyt.
Lázadást. Ön az, aki rejtőzik. Szavakkal vakítja el önmagát, hogy
ne lássa a gyilkolást, amit művel. De ha félredobjuk a szavakat,
akkor mit látunk? Mit művelt ön? Gyilkolt! Brutálisan
megkínzott és megölt egy jó embert!
Kinyomakodott Morus mellett, és az ajtóhoz szaladt. Csípője
nekiütődött egy halom üres ketrecnek, s azok lezuhantak,
megrémítve az állatokat. Kifutott a napfényre, le a bárkához.
Mögötte Morus állatainak rikoltozása és vonítása hallatszott.

14.

A TALÁLKOZÓ

Honor Exeter márkinőjének londoni házában állt a hosszú

folyosó egyik ablakánál, és nézte, ahogy a reggeli nap eloszlatja a
ködpárát a szemközti Szent Pál-katedrális fölött. Kimerült volt.
Éjszaka; mintha valami elkábította volna, sötét és zavaros
,rémálmok gyötörték. Miután ólmos végtagokkal felkelt,
felöltözött és megfésülködött, kibotorkált a szobájából, hogy
lemenjen a márkinőhöz. Ám a csendes folyosó becsalogatta.
Miközben a katedrális körüli nyüzsgést bámulta, lassan észhez
tért.
Egészen felrázta az elébe táruló kép hétköznapisága.
Galambok röppentek a kereszthajó hajlatában lévő nyolcszögű
emelvényre, Szent Pál keresztjének tetejére. Fecskék köröztek a
magas, karcsú Lollard-torony körül. Nagy volt a sürgés-forgás a
katedrális falain belül álló egyházi épületek között. A püspöki
palotát ma reggel üvegesek állványai vették körül; a temetői
kolostorba látogatók sétáltak, hogy megnézzék a híres festményt,
a Haláltáncot; a Szent Pál Iskolában fiúk cikáztak fürge
halakként a csapódó ajtókon ki és be. Egy sírásó csontokkal
megrakott kordélyt tolt a csontház felé, a Pál úton pedig a
londoniak szokásos folyama áradt keresztül a katedrálison.
Honor tudta, hogy az épületben már kereskedők alkudoznak az
árfolyamokon, jogászok üzleteket hajtanak fel, és szajhák,
koldusok és kutyák vegyülnek közéjük lökdösődve.
Honor csodálkozva nézte a nyüzsgést. Hogyan folyhat az élet
éppolyan vidáman, mint korábban? Hogyan nyomakodhatnak be
az emberek az óriási katedrálisba pletykálkodni, vásárolni,
eladni, mintha semmi sem történt volna? Az ő szemében már
soha nem lesz semmi olyan, mint korábban.
Hogy becsapta önmagát! Milyen elvakultan szomjazott a
bosszúra! És milyen nagyot tévedett. Hónapokon át minden
áldott éjszaka megfogadta, miközben a gyötrődő Ralph-ot látta
maga előtt, hogy bosszút áll gyilkosán, és biztosra vette, hogy az
nem más, mint az az ember, aki rettegésbe kergette az apját a
halálos ágyán, majd elrabolta őt, a kicsi lányt. Úgy fonta
gyűlöletét, mint egy kötelet, magabiztosan erősítgette, hogy rabul
ejtse Bastwick atyát.
 Csakhogy Sir Thomas lépett a hurokba. Most mit tegyen?
Arra az emberre ontsa gyűlöletét, aki befogadta a házába és a
szívébe, s kinyitotta elméjét a világra?
Kacagás hallatszott. Kisvártatva megjelent a folyosó túlsó
végében a márkinő, a negyvenes éveiben járó elegáns hölgy.
Három jókedvű lady kísérte.
– Ó, hát itt van! – kiáltott a márkinő Honor felé még mindig
nevetve. – Nem, nem, miattunk ne hagyja el a helyét, kedvesem.
Vagyis ha van kedve primerót játszani, csatlakozzon hozzánk.
Foglalja el Nell helyét – egy zöld szemű szépség felé biccentett. –
Szívességet tenne nekünk. Nell túl veszedelmes ezen a korai órán.
Nagyon fortélyos, igaz, Nell? – fordult jókedvűen a barátnője
felé. – Ügy pörög a huncut nyelve, hogy nem tudunk a lapokra
figyelni, így aztán mindig ő nyer.
A zöld szemű hölgy a folyosó közepére sétált. – Lehet, hogy
így nyerte meg és vitte az ágyába nevelőanyját a gróf fia is, akiről
meséltem – mosolygott. – Úgy hallom, annak a fickónak igazán
ügyes, ravasz nyelve van. – A hölgyek visongva nevettek. A
márkinő gömbölyded húga kénytelen volt magas barátnője
karjába csimpaszkodni, hogy el ne essen.
Asztalt, székeket hoztak sietve a szolgák, s hideg fácánnal és
kappannal megrakott tálakat. Inasok jelentek meg kártyával és
borral. Míg mindent elrendeztek, a márkinő barátnői fecsegve
sétáltak a folyosón.
A márkinő megfogta Honor könyökét.
– Mindent elrendeztem – suttogta pajkosan csillogó
szemmel. Sietősen elmondta a tervet, amellyel segíteni akart a
királynén, akihez legalább húszéves barátság fűzte. – Ma este ön
visszavonul a hálószobájába az enyém mellett, éppúgy, mint
tegnap, reggel aztán azt mondom a szolgáknak, hogy önt ágynak
döntötte a láz, és nem szabad zavarni.
– És az orvos?
 – Igen, igen, őt már lekenyereztem. Naponta meglátogatja
„betegét”, így Wolsey emberei – amennyiben még figyelik a házat
– úgy hiszik majd, hogy ön betegen fekszik idebent.
Honor bólintott. A tervet ő maga eszelte ki, csak az orvos
hallgatása volt kérdéses.
– Ma este – folytatta a márkinő – szolgám, Owen kíséretében
ön elhagyja a házat a zenészekkel. Köpenyben, hegedűtokkal a
kezében elvegyül közöttük. Lovak várnak önre az Aranykutyánál,
ahogy kérte. Hajnalban elindul Skócia felé. Owen önnel tart.
Csendes, higgadt öreg, de kiválóan forgatja a kardot.
Honor köszönetet mondott. Elégedetten nyugtázta, hogy a
márkinő elhitte történetét arról, hogy a királyné kérésével az ifjú
skót királyhoz, a pápaság odaadó támogatójához igyekszik.
Biztonságosabbnak látta, ha a márkinő nem tud valódi úti
céljáról. így hát mindent sikerült elrendezni. Honor boldog volt.
Alig várta, hogy elhagyja Londont. Elhagyja Angliát. Elhagyjon
mindent, ami Morus Tamáshoz kapcsolódik. Csak jönne már a
hajnal!
– Jöjjenek, hölgyeim, játsszunk – kiáltott a márkinő tapsolva.
– Szolgálják ki magukat borral, kedveseim, én pedig megteszem
első tétemet, három koronát. – Honorra kacsintva hozzátette: –
Azt hiszem, ma reggel szerencsém lesz. – Selyemszoknyák
suhogása, poharak csengése közepette a hölgyek kártyázni
kezdtek.
Honor kimentette magát. Még sok dolga volt az utazás
megszervezésével. A nagy, bordás ablak mellett haladt el, amikor
dobpergést hallott az utcáról, és megfordult. Emberek igyekeztek
Cheapside-on, és beözönlöttek a templom falában nyíló kapun.
A zöld szemű hölgy kíváncsian az ablakhoz sietett.
– Mi történik, Larke kisasszony? Rablás?
– Nem tudom, hölgyem – felelte Honor, és kijjebb hajtotta a
zsalut.
 A lady az emelvény felé intett a poharával. – A Szent Pál-
kereszt köré gyűlnek – mondta. Az emelvény körül sokan
tülekedtek, hogy helyet találjanak maguknak a katedrális
támfalai közötti falépcsőkön.
A többi hölgy is az ablakhoz ment, hogy lássa az eseményt.
Mindegyiküknek volt valami ötlete a csődület okáról. A magas
nő, aki még mindig a kártyáit rendezgette, úgy vélte, hogy
bizonyára a nagycsütörtöki szertartások kihirdetése következik. A
márkinő arra gondolt, hogy talán most lesz a gyászbeszéd
Pembroke gróf anyjának emlékére, aki az előző héten halt meg
vértolulásban.
– Nem, nézzék! – kiáltott fel a márkinő húga, s egy
fácántollal előre mutatott.
Menet érkezett a Lollard-torony mögül, Tunstall püspök
haladt az élen, őt egyházi tisztviselők és három lovas követte.
Mögöttük könyvekkel megrakott öszvér húzta szekér tűnt fel. A
szekér után hét mezítlábas férfi és nő lépkedett; eretnek tanaikat
visszavonó bűnbánók voltak. A bűnbánók fahasábokat cipeltek a
vállukon azt a tüzet jelképezve, amelytől megmenekültek.
A márkinő húga izgatottan így szólt:
– Nézzék, égetés is lesz, Smithfield felé indulnak.
Honor azonban addigra már látta, mi folyik ott lenn. A hét
bűnbánó mögött fekete igásló húzott egy farácsot. Egy férfi volt
rákötözve arccal lefelé. A felsőteste és a lába mezítelen. Arcát
félrefordította, mire Honor lélegzete elállt. Még innen, távolról is
felismerte Humphrey Sydenham arcát.
Hogy lesoványodott! És hogy megőszült. Bordáin lötyögött a
szürke bőr. Piszkos ősz haja meg-meglebbent a szélben. Szeme
szürke gödörben ült. Honor rádöbbent, hogy mi történt.
Sydenham nem volt hajlandó megbánást tanúsítani. Sir Thomas
fogta el, Holt gyötörte a Chelsea-ben lévő zárkában, majd
hónapokon át a Lollard-toronyban raboskodott, mégsem volt
hajlandó olyan válaszokat adni kínzóinak, amelyekkel
megmenthette volna az életét. És most máglyán megégetik a
hitéért.
Megállt a menet. A püspök két embere lapáttal a kezében
felmászott a szekérre, és elkezdte ledobálni a könyveket. A
többiek az öszvér nyakáig érő halomba rakták azokat. A tömeg
hátrébb csoszogott, hogy helyet adjon a fáklyával érkező
főesperesnek. A főesperes rádobta a fáklyát a könyvhalomra. A
könyvek füstölni kezdtek, majd felcsaptak a narancsszínű lángok.
A fekete ló megijedt, valaki elkapta a kantárszíját, hogy
megállítsa.
Miközben égtek a könyvek, az arany püspöksüveget és
hímzett palástot viselő Tunstall püspök felment az emelvény
csigalépcsőjén, és nekifogott a szertartásnak. A tömeg tudomást
sem vett róla, mindenki a testes katona felé nyújtogatta a nyakát,
aki ostorral a kezében előrelépett. Az ostor viperaként tekergeti
mögötte a földön. A katona széles terpeszben állt a rácshoz
kötözött Sydenham mellett, és magasra lendítette az ostort. A
tömeg felzúgott a szakszerű mozdulat láttán.
– Okos gondolat megállni útközben – szólt az egyik hölgy
Honor mögött. – A környéken élő emberek is láthatnak valamit a
büntetésből. – Beleharapott egy fácáncombba. – Nem mindenki
tudja egyszerűen csak otthagyni a munkáját, hogy kimenjen a
smithfieldi vásártérre.
– Ó, ez nagyszerű előrelépés – nevetett fel a zöld szemű
hölgy. – Biztosra veszem, hogy az a gazember is elismerné, akit
megkorbácsolnak. Behozathatná a szolgák lakóhelyére, Bess,
hogy lássák, milyen a büntetés. Jó lecke volna a hanyag
szolgálólányoknak és a taknyos orrú konyhalegényeknek.
A fecsegő nők között álló Honor lehajtotta a fejét. Képtelen
volt nézni, ami következett, s nem akarta hallani. A nők azonban
elhallgattak, odalenn elcsendesedett a tömeg. Honor óhatatlanul
meghallotta a csattanást: a bőrszíj belehasított a húsba. Egyszer,
kétszer, háromszor. Honor összeszorította a fogát, míg végül
megfájdult az állkapcsa. Hét, nyolc, kilenc csattanás. Tíz!
– Nos – szólalt meg a márkinő, amikor a korbácsolásnak vége
szakadt –, jól teszik az emberek, ha most kiélvezik az effajta
látványosságot. Ha a dülledtszemű szajha befészkeli magát a
királyné palotájába, nem büntetik meg többé az eretnekeket. Az a
szajha maga is lutheránus. Ez is egy ok arra – tette hozzá
elsősorban Honornak szánva szavait –, hogy imádkozzunk, hogy
őfelsége, a királyné legyőzze.
Honor felkapta a fejét. Sir Thomas ugyanezt mondta.
– Nos, hölgyek – fuvolázta a zöld szemű –, a szertartásnak
vége. Honor kinézett. Tunstall püspök már lejött a pulpitusról, és
elindult vissza a palotájába. A bűnbánókat, mivel a megalázás
szertartása befejeződött, elkezdték körbeterelni a székesegyház
körül, és végül szabadon engedik őket. Nem maradt a téren más,
csak az égő könyveket vigyázó őr, a három lovas katona, és a
fekete ló, amely a vesztőhelyre vonszolja majd Sydenhamet. A
menet lassan elhagyta a St. Martin le Grandot, és elindult
Smithfield felé. A tér kiürült, s újra felhangzottak a szokásos
zajok – kalapálás, iskolásfiúk zsivaja, madárdal, kutyaugatás. A
hölgyek visszaültek a kártyaasztal mellé.
Honor magára maradt, nézte a ló vontatta rács mögé szegődő
utcagyerekeket. Megszólaltak a katedrális harangjai. Honor
összerezzent. Olyan hangos volt a harangzúgás, mintha a fejében
dübörögne. Elnyomta az utca lármáját. A madarak énekét.
Magabiztosan, harsányan kongtak a harangok, mintha azt
hirdetnék fennhangon, hogy minden élő teremtmény fölött ők
uralkodnak. Honor kábán a zsaluhoz hajtotta a homlokát. Érezte
a falécek finom rezgését. Amikor a harangzúgás megszűnt, eszébe
jutottak Bridget Sydenham levelének szavai:
„… nekünk, élőknek tanúskodnunk kell azok ügyében, akik
szenvedtek és meghaltak. A jónak diadalmaskodnia kell…"
 Valamivel éjfél előtt Honor elhagyta a házat a zenészekkel
együtt. Testére a zarándokok csuklyás köpenye borult, szoknyái
elrejtették a lovagló csizmát. A márkinő szolgája, Owen mellette
lépdelt. Az ásítozó zenészek átvágtak a fáklyafényes udvaron,
kiléptek a főkapun a sötét Cheapside-ra, elbúcsúztak egymástól,
és lámpásokkal a kezében ki-ki hazafelé indult. Honor három
ember között, mélyen lehajtott fejjel haladt el Wolsey emberei
mellett, akik buzgón kockáztak A gazda pihenőjének nevezett
fogadó cégére alatt. Tudta, hogy a nyomában vannak, amióta
elhagyta Richmondot, majd Chelsea-t, ám amint ellépett
mellettük, azok csak felpillantottak, s már folytatták is a
kockázást.
A „menekülés” képtelenül egyszerűnek bizonyult.
A London-híd árnyékában előreküldte Owent az
Aranykutyához. Amikor magára maradt, pislákoló lámpásával
megállt, és hallgatózott. Nevetés foszlányai hallatszottak a folyó
túlsó oldaláról, Southwark bordélyai felől. A város egyetlen
hídján fáklyák világítottak, fényük pirosán tükröződött a húsz
tartóoszlop alatt a fekete folyó felszínén. Az oszlopok felsőfolyás
felőli részénél sűrűn örvénylett a víz, az alsófolyás felőli oldalnál
sima tükörként sötétlett.
Honor felnézett. A hídon álló házakból és boltokból –
amelyeknek némelyike négyemeletes volt – fények pislákoltak a
sötétben. A kapurostély fölött két ősz hajú áruló karóra tűzött feje
vicsorgott az ezüstös felhőkre. Honor lesietett a vízpart ledöngölt
útjára.
A Trident fogadó cégére nyikorogva lengett az ajtó fölött,
amikor Honor belépett. A fogadós elvezette a lányt néhány zord
vendég mellett. Kinyitott egy ajtót, amely egy kis szobába
vezetett, és intett Honornak, hogy lépjen be. A helyiségben
csupán egy ütött-kopott kecskelábú asztal és néhány poros hordó
állt. A fogadós megharapta a pénzérmét, amelyet Honor a kezébe
nyomott, becsúsztatta a zsebébe, majd csoszogva távozott,
becsukva maga mögött az ajtót. Honor az asztalra állította a
lámpását, és az üveg nélküli ablakhoz ment. A folyót nézte
elgondolkodva, amikor ismét megnyikordult az ajtó. Megpördült.
– Egy úr – mondta a fogadós.
Thomas Cromwell lépett a szobába.
A fogadósnak szemlátomást nem volt kenyere a
kíváncsiskodás. Csak addig maradt, amíg a látogatótól újabb
pénzérmét kapott, aztán becsukta maga mögött az ajtót.
Cromwell az ajtó mellett maradt.
– Hideg az éjszaka az utazáshoz, Larke kisasszony – szólt
fáradtan.
Honor ledobta csuklyáját, és előre lépett.
– Azt hiszem, hogy az üzlet, amelyet kínálok, megéri a
kellemetlenségeket, uram.
– Erről biztosított az üzenete is. – Cromwell mozdulatlanul
állt, komoly arccal nézte a lányt. Közöttük volt az asztal, rajta a
lámpás.
Honor szája kiszáradt. Hogyan kezdjen bele? Hevesen
dobogó szíve elfojtott minden ésszerű gondolatot. Megfordult, s a
fekete folyó láttán egyszeriben csapdában érezte magát. A
fogadóból egy öregasszony szomorú éneke hallatszott a zárt ajtó
mögül, az asszony hangján részegség és bánat érződött. A
reménytelen énekből Honor furcsa módon erőt merített.
Visszafordult. De hogyan kezdjen bele?
Úgy, hogy belevág.
– Cromwell úr, mindenki tudja, milyen jó és hűséges szolgája
ön Wolsey bíborosnak.
Cromwell kellemes, udvarias mosollyal meghajtotta a fejét.
– De mit szólna ahhoz – kérdezte Honor nagy merészen –, ha
hozzásegíthetném, hogy a királyt szolgálja?
A könnyed mosoly fátyla egy pillanat alatt eltűnt, s felvillant a
férfi szemében a nagyra törés szikrája. Honor tudta, hogy a
céltábla közepét találta el. Cromwell szemében azon nyomban
újra az öntelt elégedettség tükröződött. Lépett egyet, és szólásra
nyitotta a száját, amikor Honor a kezét felemelve megállította.
– Kérem, uram, hogy ma éjjel mellőzzük az udvari fecsegést.
Nagy vállalkozásba fogtam, nincs időm effajta
haszontalanságokra. Legyen nyugodt, nagyon keveset tudok
önről, és ön rólam, így semmiféle fenyegetést nem jelentünk
egymás számára. így hát, mint közömbös idegenek, bízzunk meg
egymásban. Azért hívtam önt ide, hogy mindkettőnket érdeklő
célokról beszéljünk. Ezek a célok ugyan különböző területeken
helyezkednek el, de azt hiszem, a hozzájuk vezető utak
keresztezik egymást. Ebben a hitben csak igazat mondjunk. Ön a
királyt óhajtja szolgálni. – Az utolsó mondatot
ténymegállapításként közölte Honor.
– A király szolgálata – szólt Cromwell óvatosan – nagy
megtiszteltetés.
– És gazdagság – tette hozzá Honor.
A férfi várakozón nézett a lány szemébe. Honor végül
megértette, mi táplálja a vágyát. Mintha apró kulcs fordult volna
meg a fejében.
– Ugyanakkor – mondta – hatalmat is jelent.
Cromwell arca elkomorult.
– Nem kedvelem a játékokat, Larke kisasszony. Miért hívott
ide?
Honor az asztalhoz lépett, és szétterpesztett ujjakkal
rátámaszkodott.
– Ön, mint a bíboros jogi tanácsadója, kétségkívül tud arról
az iratról, amelyet az előző pápa írt, és amelyet nemrégiben
hozott nyilvánosságra a királyné.
– Természetesen.
– Ezzel az irattal, mint ön is tudja, a királyné romba döntheti
a király ügyét. A király azt állítja, hogy a diszpenzáció
hiányosságai miatt házassága érvénytelen, csakhogy a pápai irat
helyrehozza a hiányosságokat, ezért a házasság törvényes.
 – Valóban – mondta Cromwell. – Kérjem, térjen a lényegre.
– A bíboros vitatja az irat hitelességét, mivel a királyné csak
másolattal rendelkezik.
– Tudok róla.
– Spanyolországba tartok, hogy a királyné nevében
megkérjem a császárt, adja át nekem azt az iratot. Az eredetit.
Akkor majd kétség sem fér a hitelességéhez.
Cromwell szemében kíváncsiság csillant.
– Miért mondja ezt el nekem?
– Felkínálom, hogy önnek adom át azt az iratot.
A férfinak leesett az álla. Egy pillanatig szótlanul bámult.
– A bíborosnak adja át?
– Nem. Önnek.
– Miről beszél?
– Arról beszélek, hogy szeretném, ha titokban ön mutatná
meg az iratot a királynak.
– Miért szeretné?
– Megvan rá az okom.
– De ha az az irat a király kezébe kerül, minden valószínűség
szerint eltitkolja majd. Úgy tehet, mintha nem is létezne.
– Számolok ezzel – felelte Honor.
– Értem – mondta Cromwell lassan, szemlátomást elhűlve.
– Érti?
Cromwell az asztalhoz lépett, és a lámpás fényénél
összeszűkült szemmel fürkészte Honor arcát.
– Őszintén mondom, hogy elképeszt, Larke kisasszony. Miért
tesz nekem ilyen ajánlatot?
– Hadd válaszoljak egy kérdéssel. Ha Lady Anna lenne a
királyné, szívesen fogadná az új vallást, nem igaz?
Cromwell szeme elkerekedett.
– Úgy látom, ön örülne ennek az úgynevezett új vallásnak.
– Annak örülnék, ha a régi vallás eltűnne! Az egyház
valóságos csapás. Arra használja a hatalmát, hogy felkutassa és
elpusztítsa azokat, akik csupán az igazságot keresik. Meg kell
tisztítani az országot a felfuvalkodott papoktól és a befolyásuk
alatt álló hivatalnokoktól, akik halálra gyötrik a becsületes
embereket. – Honor elfordult. Tisztában volt vele, hogy túl sokat
árult el az érzéseiből.
– Értem – mondta újra Cromwell, ezúttal halvány mosollyal
az arcán. – A retorika kissé zaklatott, ám az őszinteség
mindennél ékesszólóbb. Kiváltképp öreg füleimnek. A harag
olyan érzelem, amelyre csak a fiatalok képesek egy tökéletlen
világ igazságtalanságai ellen. Az öregek visszafogottak, a
fiataloknak szabadjára kell engedniük a dühüket.
Honort zavarba hozta, hogy Cromwell úgy néz rá, mintha
jelentéktelen személy volna. Erélyes hangon azt kérdezte tőle:
– Elfogadja az ajánlatomat, Cromwell úr?
A férfi meghökkent arca átváltozott, mintha gúny ült volna ki
rá. A gúny a hangjában is érződött.
– És az ön elképzelése szerint miképp menne végbe ez a
rendkívüli ügylet? Ha visszaérkezik, eljön hozzám vacsorára
Stepney-be, miközben az udvar kémei a galéria résein át
figyelnek bennünket?
– Van egy tervem.
– Mi volna az?
– Megszerzem az iratot Valladolidban Károly császártól,
ahogyan a királyné kérte. Visszaindulok vele Angliába. Csakhogy
a király külföldi kémei, mint tudjuk, éberek. Mi volna, ha rám
támadna egyikük útközben? Mi volna, ha megkaparintaná a
dokumentumot? Végtére is, uram, én csak egy magányos, gyenge
nő vagyok, aki egyetlen szolgával utazik. Ki vagyok szolgáltatva
egy ilyen támadásnak.
Amikor Cromwell újra megszólalt, nyoma sem volt hangjában
a gúnyolódásnak.
– Igen elmés – ismerte el.
– Nos, elfogadja az ajánlatomat?
 Cromwell összefonta ujjait nagy pocakján, úgy vette
szemügyre Honort.
– Kisasszony, a gazdák, akik el akarják adni állataikat, azért
szidják az egyházat, mert túl sok a böjt, amikor csak halat
ehetünk. A halkereskedők azért szidják az egyházat, mert adót
vet ki az angolnákra. És lefogadom, az angolnák is szidják az
egyházat, amiért megáldja a kifutó hajókat. Mármost önnek is jó
oka volna az egyházat szidni, de attól félek, hogy a papok
befolyása alatt álló tisztviselők közül ön egyre haragszik, az pedig
az ön gyámja, Morus Tamás úr.
– Kegyetlen ember! Mindenki tudja, hogy védelmébe veszi az
egyház túlkapásait!
Úgy tűnt, Cromwell nem talál szavakat. Végül azt mondta:
– Kisasszony, ma este másodszor okozott nekem
meglepetést. – Ujjaival végiggereblyézte ritkuló haját, és halkan
felnevetett. – Ez pedig épp kétszer több annál, mint ahányszor az
emberek engem meg tudnak lepni. – Ismét összekulcsolta maga
előtt a kezét. – Szóval – mondta eltűnődve – ön azt a napot várja,
amikor bekövetkezik az- egyház reformja. Ebben sok jó ember
osztozik önnel.
– Ön is?
Cromwell a maga halvány, titokzatos mosolyával nézett a
lányra, de nem válaszolt.
– Nos, nem számít – mondta Honor. – Ha Lady Anna
királyné lesz, ez úgyis megvalósul. Tehát, elfogadja az
ajánlatomat? Bevallom – tette hozzá kicsit kedvesebben –, több
köszönetet vártam.
– Valóban?
– Az ön jövőjéről van szó – kiáltott fel Honor. – A király
azokra támaszkodik, akik jól szolgálják őt.
– Miért nem tette meg ajánlatát egyenesen a bíboros úrnak?
–kérdezte a férfi. – Vagy miért nem adja át az iratot magának a
királynak? Mire kellek én?
 – Nem kívánom felfedni magam. De ettől eltekintve is, sosem
egyezkednék a bíborossal, ő képviseli mindazt, amit az emberek
az egyházban gyűlölnek. Fényűzően él a palotáiban, fattyú fiát
magas egyházi rangra emelte, számtalan előnyt élvez, és
egyházmegyékkel rendelkezik. Wolsey testesíti meg a régi
egyházat. Ön viszont, uram, a jövő embere. Az udvarban
mindenkinek jó véleménye van az ön mértékletességéről és a
képességeiről. Magam láttam, milyen nyitott a változásra. És
Lady Anna megbízik önben. Nyitva az út ön előtt – mondta
Honor, majd halkan, de erélyesen hozzátette, mintegy
figyelmeztetésként hogy nagy emberré váljon, vagy elbukjon.
Mindketten mozdulatlanul álltak. Az asztal fölött egymást
fürkészték.
– Mégis van valami, ami nem hagy nyugodni, kisasszony.
Mind a mai napig elsősorban azt tudtam önről, hogy a királyné
legkedvesebb és leghűségesebb udvarhölgye. Ez a pápai irat
pedig az ő utolsó esélye arra, hogy megmentse a házasságát és
királynéhoz méltó helyzetét. Ez az utolsó reménye.
– Az egyház haragját naponta kockáztató emberek százainak
viszont semmiféle reményük nincs – csattant fel Honor. – A
királyné oltalma alatt tovább virul a bűnös egyház. Imádkozom,
hogy Lady Anna segítségével eltűnjön.
– Úgy tudom, hogy ön szereti őfelségét. Valóban kész arra,
hogy az ön magasabb célja érdekében lerombolja a boldogságát?
Honor úgy érezte, mintha a férfi arcul ütötte volna. Tudta,
hogy nem feddésnek szánta, mégis annak vette. Végighúzta
merev ujjait az ócska asztal szélén, mintha vissza akarná nyerni
erejét.
– Őfelsége jó bánásmódban részesül majd – mondta. – Akár
zárdába vonul, ami megfelelne alkatának, akár úgy határoz, hogy
magányosan él, mindenképpen jól bánnak majd vele. A király
nem alázhatja meg. Nem merné kihívni a császár haragját. A
királyné újra együtt élhetne szeretett lányával. A királyt pedig
már egyébként is elvesztette. Becsapja önmagát, ha azt hiszi,
hogy nem így van, pedig a király többé sosem él vele együtt. Ezt,
a királyné kivételével, mindenki tisztán látja.
Felszisszent. Olyan erősen dörzsölte a fát, hogy egy szálka a
körme alá fúródott. Ám mivel tudta, hogy Cromwell le sem veszi
róla a szemét, nem törődött a fájdalommal.
– Az önbecsapás az ellenségünk – jelentette ki. – Tudom.
Egykor én is becsaptam önmagam… valaki miatt. – Elhalkuló
hangja hallatán feldühödött. – Nem – szólt határozottan a
királynénak el kell fogadnia a valóságot. Mindannyiunknak ezt
kell tenni, miként ön egy ízben bölcsen megjegyezte, uram. El
kell fogadnia a világot olyannak, amilyen. Csendben félre kell
állnia, ahogyan a józan ész diktálja.
– Ön ellenben nem teszi – válaszolt Cromwell hűvösen.
– Mit nem teszek?
– Nem fogadja el a világot olyannak, amilyen.
Honor a férfi szemébe nézett. Most először érzett nyugalmat
azóta, hogy az előző nap elhagyta Chelsea-t. Csupán annyit felelt:
– Képtelen vagyok rá.
 HARMADIK RÉSZ

Remény

1529. ÁPRILIS – 1534. ÁPRILIS

 15.

S PANYOLORSZÁG

Félúton Santiago de Compostela és a spanyol partvidék

között Honor egy fogadóban ült az ágyon, keresztbe tett lábakkal,
ölében könyvvel. Halálosan fáradt volt, de annyira irtózott a háta
mögötti fal penészfoltjaitól és a mocskos szalmazsáktól, hogy
nem tudott lepihenni: A lenti kocsmából duhaj nótázás
hallatszott fel. Megfájdult tőle a feje. A halántékát dörzsölgetve
pásztázta végig már harmadszor ugyanazt a szövegrészt. Az ágya
mellett álló bűzös faggyúgyertyára pillantott. Csonkig égett a
lapos lemezen. Pár pillanat múlva kialszik. Honor egyébként is
túlságosan dühös volt ahhoz, hogy olvasmányára figyeljen.
Cromwell embere nem jött el a találkozóra. Bárki volt is az illető,
délre itt kellett volna lennie.
Honor keze felsiklott a két melle közé. Ruhaderekán át
megtapogatta a nyakában lógó bőrtokot. Abban lapult
összegöngyölve az értékes pápai irat. Azt remélte, hogy mostanra
már rég megszabadul súlyától és a felelősségtől. Agyoncsapott
egy svábbogarat, és lesöpörte a matracról. Ördög vigye Cromwell
emberét. Mi történhetett?
Odalent részeg nevetés harsant, aztán folytatódott a bömbölő
dalolás. Honor nagy csattanással becsukta a könyvet. Ha
sikerülne is megfeledkeznie gondjairól, akkor sem tudna aludni
ebben a lármában. Mégis vágyódott az alvásra. Az utóbbi
napokban nagyon kevés alkalma volt rá.
A huszonnégy óra, amelyet a császári udvarban,
Valladolidban töltött – a sok szökőkút, a zene, az illatos, puha
ágy – délibábként reszketett mögötte, mintha csupán a képzelet
szüleménye lett volna. A visszaúton kíméletlen iramot diktált
önmaga és Owen számára. Bevágtattak Santiago de
Compostelába, ahol épp csak annyi időre álltak meg, amíg Owen
elmondott egy imát Szent Jakab híres szentélyénél, és vásárolt
egy fésűskagylót a feleségének ajándékba, s már igyekeztek is
tovább, hogy időben elérjenek a találkozó helyszínére. De hiába.
Odalent órák óta tartott a mulatozás. Azzal kezdődött, hogy
egy csapat lovas zsoldos katona beviharzott vacsora után az
udvarra, amitől a néhány vendég, közöttük Honor, sietve
visszahúzódott a szobájába. Épp elég rémisztő történetet hallott
már a zsoldosokról. Kisebb csapatokban járták a vidékeket,
utasításokat csakis saját parancsnokuktól fogadtak el, aki bérbe
adta őket Európa bármelyik uralkodójának vagy hercegének,
püspökének vagy bankárának, ha az fizetett a szolgálataikért. A
csatamezőn jól szervezett alakulatban támadtak rövid kardjaikkal
és lándzsáikkal. Ahogy az itáliaiak mondták, mala guerra,
kegyetlen harcmodor jellemezte őket. A háborúk közötti
szünetekben sok ilyen csapat rablóbandákra oszlott, és a
parasztokat sanyargatta. Amikor Honor a szobájába sietett,
Owen bekopogott hozzá, és suttogva intette, hogy ki ne
mozduljon, reteszelje be az ajtót.
– Magam is ezt teszem – mondta a szolga. – Józan eszű
ember távol tartja magát ettől a bandától. Vigyázzon, hogy ne
lássák meg, hölgyem.
A gyertya sercegve kialudt. Honor magában füstölögve,
szaggató fejfájással ült a sötétben. Börtönnek érezte a hitvány
szobát. Nem tudott ugyan az olvasásra figyelni, de világosságot
szeretett volna. Felfelé jövet látott néhány gyertyát a
szekrényben, amely az ivóra néző lépcsőfordulóban állt.
Megkockáztassam, hogy lesurranok egyért? – tűnődött magában.
Miért ne? Olyan részegek azok a dúvadak, hogy egy földrengésre
sem figyelnének fel. Óvatosan elhúzta a reteszt az ajtón, kiosont a
sötét folyosóra, majd a lépcsőfordulóra. Leguggolt a korlát
mögött, és lekukucskált a rácsok között.
 A férfiak – tizenkettőt számolt meg Honor – olyanok voltak,
mint a puskatűztől szétrebbent egzotikus madarak – tarkák,
bozontosak és mocskosak. Színes, bő kabátot viseltek és
térdnadrágot, amelyet hivalkodva felhasogattak, hogy úgy
tűnjön, csatában rongyolódott el. A kosztüm az Európa-szerte
rettegett német zsoldosok, a Landsknechtek öltözékét imitálta.
Kalapjaikon foszlányokban lógó jókora tollak lengedeztek.
Mellüket zsíros, de élénk színű szalagok szelték át átlósan,
harisnyakötőnek selyemszalagokat kötöttek a térdükre.
Némelyikük élénk színű rövid köpenyt viselt. Kócos hajuk a
vállukat verdeste.
Hatan a dalukat bömbölték az ételmaradékkal teleszórt asztal
körül, és sört vedeltek. Egy a hátán feküdt az egyik átázott
asztalon, és a maga dalát, a lutheránus himnusz világi változatát
dünnyögte. A többiek a padlón ültek a sarkokban, és horkoltak,
kivéve egyet, amelyik a kandalló előtt állt, és a fahasábokra vizelt.
Honor undorodva megrázta a fejét. Igaz, hogy túlságosan
részegek ahhoz, hogy veszélyesek legyenek, gondolta, de ha
gyertyát akar szerezni, akkor végig kell mennie a lépcsőfordulón
– amely hosszabb volt, mint amire emlékezett –, s a mozgás
felkeltheti a figyelmüket. Nem volt érdemes kockáztatni. Felállt,
hogy visszamenjen önként vállalt cellájába, ahová az ilyen alakok
jelenlétében minden tisztességes ember menekül. Ám amint
felegyenesedett, észrevette, hogy a távolabbi sarokban a padlón
ülők egyike épp az ő irányába néz. Keze ösztönösen a
ruhaderekába rejtett bőrtokra siklott. Gyorsán hátralépett az
árnyékok közé, és mozdulatlanná dermedt.
A férfi száját eltakarta a vállán átvetett kék köpeny, így
kalapjának lelógó karimája alatt szinte semmi nem látszott az
arcából. Honornak azonban úgy tűnt, mintha érdeklődés villant
volna a férfi szemében. Az megdörzsölte a szemét a tenyere
aljával, mintha az ital mámorát akarná elűzni, s a füstös levegőn
át újra a lépcső felé nézett. Honor visszatartotta a lélegzetét. Egy
kutya kezdett szimatolni a férfi csizmájánál, mire ő lenézett, és
tessék-lássék belerúgott az állatba. A kutya elkotródott, és a férfi
unottan pillantott vissza a lépcsőre. Végül keresztbe fonta a
karját, és a falnak dőlve aludt tovább. Feje a mellére bukott.
Honor megkönnyebbült. Visszasietett a szobájába, halkan
becsukta és bereteszelte az ajtót. Visszaült az ágyra. A lenti tűztől
fényes rést nézte az ajtó alatt, mígnem erőt vett rajta a fáradtság,
és nyugtalan álomba merült.

Virradatkor már fel-alá járkált a szobában. Az ivó padlóján

heverő zsoldosok köhögve, nyögdécselve, szellentve, civódva
ébredeztek. Végül aztán kibotorkáltak. Honor az ablaknál állva
nézte őket. Az istálló mellett megtömték nyeregtáskáikat
palackokkal, kenyérrel, kolbásszal, amelyeket az öreg
fogadósnétól loptak, aki néma kétségbeeséssel figyelte őket. A
zsoldosok ekkor katonás gyorsasággal felpattantak lovaikra, és
kiléptettek az udvarból.
Honor délig várakozott. Ám addigra nyilvánvalóvá vált, hogy
Cromwell embere valahol utat tévesztett. A lány terve, hogy
„elveszti” az iratot, dugába dőlt. Nem maradhatott tovább ebben
a rettenetes fogadóban. A többi vendég már kereket oldott. A
kamrát a zsoldosok kifosztották, s a kandalló mellett magába
roskadva ülő fogadósné hol sóhajtozva imádkozott, hol
átkozódott az utolsó kancsó bort iszogatva.
Honor és Owen léptettek lovaikon. Már nem volt miért sietni.
La Coruna kikötője mindössze tizenöt mérföldre van, s az
Angliába induló hajó csak másnap reggel bont vitorlát. Sík,
bokros vidéken poroszkáltak, ahol parasztok dolgoztak a köves
földön. Az út egy völgybe ereszkedett, ahol szegényes kis falu bújt
meg. Amikor azt elhagyták, dombos vidékre értek, és a szél is
feltámadt. Honor lehajtotta a fejét, hogy óvja arcát a portól.
Egyik kezével összemarkolta zarándokköpenyének csapkodó, bő
nyakát, és azon gyötrődött, hogy most mit tegyen,
 Visszavigye az iratot Angliába? Wolsey emberei minden
bizonnyal megmotozzák, amint partra lép. A fortéllyal, hogy
betegen fekszik a márkinő házában, csak időt nyert, de mostanra
a bíboros már nyilván rájött, hogy elhagyta a házat, és gyanítja,
hogy a királyné érdekében ügyködik. Veszélyes helyzet. De
valamiképpen tudathatná Wolsey-val, hogy szándéka szerint át
akarta adni az iratot, Cromwell közbenjárna az érdekében. Ha
pedig Wolsey emberei elkoboznák az iratot, a bíboros egyszerűen
átadná azt a királynak, ezzel ugyanazt érné el, amit eredetileg
eltervezett. A pokolba! Bántotta a gondolat, hogy Wolsey kezébe
kerül az irat. Ha a sok hányattatásnak ez lesz az eredménye, akár
az óceánba is hajíthatná a pápai iratot. Cromwellt akarta
megnyerni. Azt akarta, hogy a férfi leköteleződjön neki, a király
kegyeibe férkőzzön, és Boleyn Annával együtt egy új rend
kialakításán munkálkodjon.
Nos, ebből a grandiózus tervből nyilvánvalóan nem lesz
semmi. Dobja be mégis az iratot az óceánba, s aztán jelentse ki,
hogy ellopták? Ha ezt tenné, a király legalább el tudna válni.
De így lenne-e? Lehet, hogy az irat megsemmisítése több kárt
okozna, mint jót? A királyné az irathoz fűzött reménybe
kapaszkodik; bizonyára azt kérné a jogászaitól, hogy fogadtassák
el a nem hitelesített másolatot bizonyítékként. Hónapokig
húzódna az ügy. Nem, a király csak akkor söpörheti félre a
másolatot, ha az eredeti irat a kezében van, mert akkor
tagadhatja létezését, vagy hamisítványnak nyilváníthatja a
másolatot. Különben elkerülhetetlen a késlekedés. Márpedig,
amíg az egyház megőrzi hatalmát, Sir Thomas minden napot arra
használ, hogy megtörje a vele szembeszálló bátor lelkeket. Tehát
mi a teendő?
Némán poroszkált lefelé Owen mellett egy dombról. Látta,
hogy negyed mérföldnyire folyón átívelő híddá keskenyedik az út.
Egy pásztor terelte nyáját a hídra. Honor csüggedten nézte a
juhokat, amikor különös hangot hallott a háta mögül, a távolból.
Mintha egy nagy madár szárnya csattogna.
Hátranézett a válla fölött. Egy lovas állt a domb tetején
mozdulatlanul. Rövid kék köpenye csattogott a szélben.
A zsoldosok! Honor és Owen rémült pillantást váltott. A lány
sebtében felmérte a helyzetet. Balra meredek szikla szegélyezi az
utat. Elöl juhnyáj torlaszolja el a hidat. Jobbra sűrű erdő borítja a
folyóig nyúló lankát.
Hátranézett. A lovas ügetve elindult lefelé a dombról.
Megsarkantyúzta a lovát, s az vágtázni kezdett féléjük. Honor
nem várta meg, hogy a banda előbukkanjon a domb mögül. A
lova véknyába vágta a sarkát, és a fák felé indult. Honor és Owen
előnye csekély volt, de a lány abban bízott, hogy megbújhatnak az
erdőben. Lova nyakára hajolva Owenhez fordult, hogy szóljon
neki. A férfi azonban csak az utat figyelte, azt hívén, hogy Honor
is a híd felé tart, mint ő. Bégető juhok örvénylettek előtte a felvert
sűrű porfelhőben.
Honor egyedül vágtatott az erdő felé. Záporozott a kő lovának
patái nyomán. Hallotta maga mögött a másik ló dobogását.
Belemarkolt lova sörényébe, lábait a ló két oldalára szorította.
Elérte az első fákat. Az alacsonyra lógó ágak az arcát csapkodták,
és beleakaszkodtak a szoknyájába. Kénytelen volt lassítani, noha
minden idegszála és izma menekülésre ösztönözte. Levegő után
kapkodva lelassította, majd megállította a lovát.
Hallgatózott. A paták dobogása megszűnt. Hátranézett, és a
fatörzsek között nem látott mozgást. A bokrok félreérthetetlen
suhogásából azonban arra következtetett, hogy legalább egy
ember a nyomában van. A lova horkantott, s Honor ebből tudta,
hogy az illető közel jár.
Mindenáron ki akart szabadulni a fák nyomasztó sűrűjéből.
Megrúgta a lova oldalát, és az ágak között átfénylő kék ég felé
irányította az állatot. Hamarosan kijutott a fák közül, és
megkönnyebbülten látta, hogy tágas mező terül el előtte. Amikor
azonban felpillantott a környező meredek hegyekre, újra
elhatalmasodott rajta a félelem. Három oldalról vették körbe a
mezőt.
Reccsenést hallott a háta mögött. Hátra sem nézett, nyomban
a mező közepére vágtatott. Arra gondolt, hogy az egyik szikla
lábánál kell lennie egy kivezető ösvénynek. Legalább egy
szekérútnak. Balra rántotta a kantárt, ám mivel ott nem volt
semmiféle út, jobbra rántotta. A szeme sarkából rémülten látta,
milyen közel jár az üldözője. Kék köpenye csattogott mögötte.
Ösvény! Amott, egy nyárfasor mellett! Ám hogy arrafelé
elinduljon, még tovább kellett fordítania a lovát jobbra. Túl
erősen rántotta meg a kantárszárat. A ló riadtan fújtatott, és
megtántorodott. Honor azonban keményen fogta a kantárt,
megtartotta az imbolygó állatot, s már vágtára akarta fogni,
amikor meghallotta maga mögött a másik lovat. Bőrkesztyű
érintését érezte a tarkóján. A kéz megmarkolta a köpenye nyakát,
hátra és oldalra rántotta őt, és kiemelte a nyeregből. Honor olyan
erősen szorította a kantárszárat, hogy égett a tenyere. Lezuhant a
fűre, az oldalára, s hirtelen elakadt a lélegzete.
Megpróbált felállni, de úgy szédült, hogy csak térdelni volt
ereje. Azt azonban érezte, hogy a lovas egy kört leírva visszatér
hozzá. Mielőtt megfordulhatott volna, hallotta, hogy a férfi
leugrik mögötte a nyeregből. Megfogta Honor zarándokköpenyét,
és talpra állította a lányt. Heves mozdulattal magához rántotta.
Honor feje a férfi mellkasához csapódott. A férfi két Iába közé
szorította a lány lábát, kardjának markolata a lány csípőjéhez
nyomódott. Egyik keze átlendült a lány teste előtt, és
megmarkolta Honor könyökét, így mindkét karja a testéhez
szegeződött. Honor hallotta, hogy a férfi a fogával lehúzza a
bőrkesztyűt a szabad kezéről, és kiköpi. Aztán végigtapogatta a
testét.
Honor vergődni kezdett. A férfikéz lassan, már-már
bágyadtan végighaladt Honor combján, csípőjén, hasán. Honor
néma haraggal összeszorította a fogát, tudta, hogy ezen az
elhagyatott helyen hiába is sikoltana, mi több, azzal talán még
több gazembert idevonzana. Arra azonban elszánta magát, hogy
ha a férfi meg akarja erőszakolni, foggal, körömmel védekezik.
Ha csak kicsit is lazul a szorítása.
A férfi megfogta a lány övén függő erszényt, és megrázogatta
benne az érméket. Aztán hirtelen elengedte, és folytatta a
tapogatást. Keze a lány két melle közé ért. Az elrejtett bőrtokhoz
érve megállt. Gyors mozdulattal benyúlt a ruhaderék alá. Ujjai
megérintették Honor mellét. Megmarkolta a tokot, kiemelte, és
letépte a tartószíjról. Honor arca összerándult, ahogy a szíj a
nyakába hasított.
A férfi ekkor elengedte Honort. Lehajolt a kesztyűjéért, és
oldalra lépett. A hirtelen jött szabadságtól Honor
megtántorodott. Aztán megfordult, és felemelte két kezét, hogy a
férfira támadjon. Ő azonban már elindult. A lány elhűlve bámulta
a hátát. A férfi mozdulataiból elégedettség áradt. Feldobta a
levegőbe, majd elkapta a megszerzett kincset, s kabátja belsejébe
rejtette. Odafüttyentett a mezőn legelésző lovának. Miközben az
állat odanyargalt hozzá, a férfi a teste előtt a vállára csapta
köpenyének egyik sarkát, és a ló felé lépkedett. Könnyed,
megvető mozgása láttán Honort elöntötte a düh.
És akkor beléhasított a felismerés. Ráismert a hanyag járásra,
a jobb láb sajátságos csámpás csapódására. De hiszen ez Richard
Thornleigh! Fejében száguldani kezdtek az emlékképek: Boleyn
Anna megmentette Thornleigh-t a megcsonkítástól. Boleyn Anna
a maga oldalára csalogatta Cromwellt. Cromwell embere minden
bizonnyal Thornleigh.
– Hé! – kiáltott Honor. A kiáltás pengeként hasított az álmos
levegőbe.
A férfi megfordult. Köpenyének szegélye eltakarta arca alsó
felét. Honor dühösen futásnak eredt, hogy letépje a köpenyt a
férfi arcáról. Ő azonban gyorsabb volt. Keményen megmarkolta
Honor mindkét csuklóját. A lány lélegzete elállt. Most először
okozott neki fájdalmat a férfi, és Honor hirtelen rájött, hogy
foggal és körömmel semmire sem ment volna, ha szembe akar
szállni vele. Az azonban hirtelen el is engedte. Arca alsó felét
továbbra is elfedte a köpeny, ám, mintha csak Honor felismerését
akarta volna megerősíteni, a lányra emelte kobaltkék szemét.
– Thornleigh – sziszegte Honor szemrehányó hangon.
Elkapta a rövid köpeny szélét. – Nem elég, hogy elkésik, de még
el is rejtőzik, mint egy gyáva alak.
A férfi szeme összeszűkült a sértésre. Lassan leeresztette a
köpenyt, és felfedte az arcát. Aztán elnevette magát.
Honornak villogott a szeme.
– Min mulat, uram?
– Ön tesz szemrehányást nekem. A cselszövés és a kettős
játék nem éppen egy illedelmes kis zarándokra vall.
– Tegnap délben ott kellett volna lennie abban a hitvány
fogadóban, hogy találkozzon velem. Ez volt a terv.
– Úgy van – felelte Thornleigh hanyagul.
– Mi tartotta vissza?
– Ó, csupán az erős ital, tehát ne aggódjon az épségemért. Ez
a csata nem fosztott meg az erőmtől. – Fanyar mosoly ült ki az
arcára.
– Azt akarja mondani, hogy azért nem jelent meg a
találkozón, mert… ivott?
– Nem. Azért nem jelentem meg, mert ostoba volt a terv. –
Bőrkesztyűjével lesöpört a combjáról néhány fűszálat. – Ön
eszelte ki?
Honor némán füstölgött.
Thornleigh újra elnevette magát.
– Szóval ön volt az.
– Ön pedig – szólt Honor lesújtó pillantást lövellve a férfira –
félt a terv bizonytalanságaitól, ezért egyszerűen semmibe vette.
A férfi vállat vont, mintha unná a témát, és a lova felé indult.
 Honor gúnyosan szólt utána:
– Arra számítottam, hogy Cromwell úr olyasvalakit küld, aki
nem riad meg egy kis kockázattól.
Thornleigh csak ment.
– Jól van – kiáltott Honor, mivel kíváncsisága végül legyőzte
büszkeségét. – Miért volt a terv ostoba?
A férfi megállt és megfordult. – Tudja, kik voltak ott azok tíz
emberek? – kérdezte.
– Miféle emberek?
– Hát a fogadóban.
– Sejtelmem sincs. Utazók. Kereskedők. Ki tudja?
– Én igen. Egyikük egy madridi borkereskedő, név szerint
Gomez. Olykor árut hoz a greenwichi palotába. A másik egy
winchesteri posztókereskedő. A vele utazó felesége Wolsey
kamarásának a húga. Ugyanahhoz a hajóhoz tartanak,
amelyikhez ön. Ha a fogadóban ön és én találkozunk, egész úton
erről fecsegtek volna. Ön talán olyan vakmerő, hogy nem bánná,
ha Wolsey eleget tudna önről ahhoz, hogy mától kezdve ne legyen
tőle nyugta, én azonban nem vagyok ilyen bátor. Veszélyes volt a
terv. És igenis ostoba, mert önnek tudnia kellett volna, hogy az a
koszfészek az egyetlen fogadó Santiago és a kikötő között.
Minden angol utazó megáll ott. Ami az álruhát illeti, a fogadósné
ismer engem. És azért vettem önt üldözőbe, mert nem akartam,
hogy a szolgája szemtanú legyen. Hogy miért viselem még mindig
az álruhát? Az ön érdekében. És a saját érdekemben. Minél
kevesebbet tudunk egymásról, annál biztonságosabb
mindkettőnknek. – Fáradtan felmordult, és erős rántással
felhúzta a kesztyűjét. – Vagyis lett volna, ha ön képes lemondani
a hősködésről. – Széttárta a kezét mintegy jelezvén, hogy az
indokok litániája véget ért. – Elégedett?
Honor megszégyenülten harapott az ajkába.
– Mielőtt még a fejébe száll a dicsőség – mondta
reménykedjen, hogy ezek az utazók, akiket ön olyan jól ismer,
nem jönnek rá, hogy azok közé a gazfickók közé tartozik, akik
tegnap éjjel megrémítették őket.
– A saját hajómon térek vissza Angliába – felelte Thornleigh,
s szája sarka kis mosolyra görbült. – Nem, hölgyem, a rablás nem
a mesterségem, ámbár az arcáról azt olvasom le, hogy ön szerint
illik hozzám. De amikor nem pápai iratokat szerzek meg balga
lányoktól, akkor gyapjúkereskedéssel foglalkozom. Jelenleg
veszteséggel. Most pedig, ha megbocsát, biztonságban haza kell
juttatnom a rakományomat és a legénységemet. – Gépiesen fejet
hajtott. – Mindamellett kellemes volt ez a csevegés – tette hozzá.
Megfordult, és a lovához ment. Miközben kézbe vette a lelógó
kantárszárat, elnézett a fák fölött.
– Öreg társa már biztosan az erdőt járja, hogy önt megtalálja.
Természetesen úgy véli, hogy önt kirabolták. – Szemöldökét
összevonva bizalmatlan pillantást vetett Honorra. – A zsoldosok
épp kapóra jöttek, tehát legyen annyi esze, hogy úgy tesz, mintha
kirabolták volna.
– Remek ötlet, uram – szűrte fogai közt a szavakat Honor.
Ügyet sem vetve rá, Thornleigh bedugta a lábát a kengyelbe,
és könnyedén nyeregbe pattant.
– Mivel valóban kiraboltam, csak az igazságot kell mondania.
– Lenézett a lányra. – A kísérője valószínűleg azt is feltételezi,
hogy erőszakoskodtam önnel. Hogy erről mit mond, azt a saját
belátására bízom. Némely hölgyek úgy hiszik, az effajta élmény
pikáns színezetet ad a múltjuknak. – Elmosolyodott. – Bocsásson
meg, amiért ma erre nem volt időm. Noha – tette hozzá halkan,
és pillantása elismerőn végigfutott Honor alakján – édes a
kísértés. Emlékszem egy csókra, amely igen sokat ígért.
Honor önkéntelenül elpirult.
– De sajnos – mondta Thornleigh sajnálkozást mímelve –,
szólít a kötelesség. – Kezét a kabátja alá rejtett szerzeményre
tette, szenvedő arckifejezéssel felvetette az állát, mint egy csatába
induló lovag, aki most búcsúzik szíve hölgyétől. Aztán halkan
felnevetett, és felemelte a kantárt.
Honor ismét haragra gerjedt.
– A kötelesség? – kérdezte éles hangon. – Cromwell
emberének vagy Lady Anna talpnyalójának a kötelessége?
A férfi arcáról eltűnt a mosoly. Megrántotta a kantárt, mire a
lova néhány lépést visszafelé táncolt.
– Várjon – szólt Honor. Odament a lóhoz, megfogta a
kantárt, és homlokát gyanakvóan ráncolva azt kérdezte: – Mit
kezd most az irattal?
– Természetesen átadom Cromwellnek, és elteszem az
aranyamat. Mi mást?
– Ennyit jelent önnek ez a küldetés? Aranyat?
– Annak is megvan a maga haszna, kisasszony – felelte
Thornleigh szárazon. – Van két hajóm, sokba kerülnek.
– Látom, uram – csattant fel Honor –, hogy másoknak
nagyobb álmaik vannak, mint önnek. Vannak, akik az
igazságosság új rendjéről álmodnak, amelyet ez a válás segíthet
elő.
A férfi arca elkomorult.
– Az igazságosságról szőtt álmok éppolyan könnyen
összetörnek, amilyen könnyen ébrednek. – Honort meglepte a
férfi hangjából áradó keserűség. – Ami Lady Annát illeti –
folytatta Thornleigh, s közben arca újra közönyössé vált neki sok
szerencsét kívánok. Nagy falatot nézett ki magának. Remélem,
emészthető lesz számára a nyughatatlan királya.
– Biztosra veszem, hogy ön a keze ügyében lesz, ha netán
vigasztalásra szorul. És azért a szolgálatért is bezsebeli a
jutalmat?
Thornleigh kék szemében harag lobbant. Honor ezt örömmel
látta. Kicsit könnyebbnek érezte a megalázás súlyát
– Ön fennkölten szónokol az igazságosságról, kisasszony –
szólt a férfi. – Bocsásson meg, ha kétségbe vonom a komolyságát,
hiszen azért jött ide, hogy elárulja nemes úrnőjét, aki teljes
szívből megbízik önben.
Honor le volt forrázva. Elengedte a kantárt.
Thornleigh megrántotta a gyeplőt. A ló megrázta a sörényét,
és nekiindult.
– Várjon! – kiáltott Honor. A férfi, szemlátomást
bosszankodva, megállt a mező közepén.
– A lovam megszökött – kiáltotta a lány. – Nem hagyhat itt
egyedül.
– És együtt tér haza az áldozat és a rabló? Még ön is
beláthatja, hogy ez képtelenség. Meg fogja találni a szolgája.
Felülhet mögé, csak készüljön fel egy kis zötykölődésre a
kikötőig.
Csizmáját a lova véknyába döfte, és vágtatás közben nevetve
még hátrakiáltott:
– Tökéletes vezeklés egy ilyen komoly képű zarándoknak.

16.

A TÁRGYALÁS

– Henrik, Anglia királya, lépjen a bíróság elé!

Honor úgy meg volt illetődve, hogy remegett a térde. A
királyné mellett állt a folyosón a dominikánusok Blackfriarsben
lévő kolostorának nagyterme előtt. Odabent a törvényszolga
szólította a királyt.
Ilyet még soha senki nem látott Angliában, mi több, ahogyan
a francia nagykövet, Monsieur du Bellay megjegyezte, talán az
egész keresztény világban sem, hogy egy uralmon lévő király és a
királynéja eleget tesz a felszólításnak, hogy a saját országában,
egy bíróság előtt megjelenjen, és mint minden egyszerű alattvaló,
védekezzen. Henrik király, Róma végeláthatatlan halogatásaitól
felbőszülve, szemlátomást nem törődött azzal, hogy voltaképpen
a pápa hatalmát ismerte el, amikor hozzájárult, hogy országában
legátusi bíróság üljön össze. Csak az érdekelte, hogy az ítélet az
legyen, amelyet Wolsey és kétségbeesett küldöttségei
közbenjárásával a pápából ki akart csikarni. A válás.
A törvényszolga újra kiáltott.
– Katalin, Anglia királynéja, lépjen a bíróság elé!
Katalin belépett a masszív boltíves bejáraton a terembe.
– Itt vagyok, eminenciás uraim – szólt jól hallhatóan.
Honor mögötte ment. Amint beléptek, megálltak. A kőfalakat
drága falikárpitok borították, a magas, csúcsíves ablakokon
milliónyi ezüst sugárban áradt be a napfény. A terem túlsó
végében emelvény állt, ott ült arany baldachin alatt egy trónon a
király méltóságteljesen, gyémántokkal ékesített fehér
szaténöltözékben. Az emelvény a jobb oldalon volt. Valamivel
alacsonyabban ült a két bírólegátus, Wolsey és Campeggio, vörös
talárban és bojtos bíborosi kalapban. Kicsit még alacsonyabban,
baloldalt állt a királyné széke. Ennek lábánál ültek sorban a
püspökök, s mindkét oldalukon egy sereg jogász.
Honor a bejárat mellett maradt. Száznál több ember
pillantása kísérte a termen végigvonuló királynét. Fisher
püspöknek, a félelmetes bírák között Katalin egyetlen
védelmezőjének szeméből hűség sugárzott. Amikor a királyné
helyet foglalt, minden tekintet a király felé fordult.
A király jóindulatúan mosolygott a bíboros-bírákra, aztán
előrehajolt a trónján. Nyugodt, őszinte hangon előadta kételyeit.
Elmondta, hogy hite szerint azzal, hogy fivére özvegyével élt
olyan közösségben, amelyet egyértelműen tilt a Szentírás, halálos
bűnt követett el. Retteg lelke üdvéért. Ezt nem tudja tovább
elviselni. Lelkiismerete ítéletet követel. Aztán szaténöltözete
suhogása közepette hátradőlt, és elegánsan kinyújtotta selyembe
bújtatott, rubinos pánttal átkötött egyik formás lábát.
 Kis időre csend telepedett a teremre, amíg az egybegyűltek
végiggondolták uralkodójuk ájtatos, ésszerű okfejtését. Püspökök
és jogászok fordultak egymáshoz suttogva. Inasok léptek előre,
hogy iratokat adjanak uraik kezébe. Az írnok tolla sercegve futott
a pergamenen.
Kék bársonyon csillantak meg a napsugarak. A királyné
felállt, anélkül hogy erre felkérték volna, s ezzel megszegte a
procedúra menetét. A királyra függesztett tekintettel elindult,
megkerülte a bírákat, és felment a baldachinos trónhoz vezető
lépcsőn. A király lábánál letérdelt, és lehajtotta a fejét. Mindenki
lélegzetvisszafojtva figyelt. A király hátrahőkölt, szemlátomást
megrökönyödött Katalin vakmerőségén, közelségén. Keze
végigcsúszott a trón aranyozott karfáján, és megmarkolta az
oroszlánmancsot.
– Felséges uram – szólt a királyné –, könyörgök önnek,
emlékezzen a kettőnk szerelmére, szolgáltasson nekem igazságot.
Szánjon meg, hiszen nekem itt nincsenek barátaim, idegen
vagyok, nem az ön országában születtem. Letérdelek ön előtt, aki
az igazságról dönt ebben az országban, mivel nem látok itt
elfogulatlan bírákat. Nem ismerem el e bíróság fennhatóságát.
Határozott hangja végigcsengett az elnémult nagyteremben.
– A világot hívom tanúként, hogy húsz éve igaz és
engedelmes felesége voltam felségednek, aki meghajolt az ön
akarata és kedve előtt, mindent boldogan fogadtam, ami önt
örömmel töltötte el. Isten a tanúm, hogy amikor ön először
magáévá tett, szűz voltam, akit férfi addig nem érintett. Az ön
lelkiismeretére bízom, hogy ez így igaz-e, vagy sem.
Az elképedt bíróság felől suttogás sem hallatszott. Honor is
lélegzetét visszafojtva állt. A királyné mindent egy kockára tett
fel. A nyilvánosság előtt szembesítette a királyt azzal az állítással,
amelynek igazáról rajta kívül egyetlen élő ember sem
tanúskodhat.
 A király mereven ült, tekintete a semmibe révedt a királyné
feje fölött. Két keze továbbra is a karfák oroszlánmancsait
szorította, vértelen ujjai karmoknak látszottak.
Mivel hallgatott, a királyné újra beszélni kezdett.
– Uram, alázatosan kérem, ne kényszerítse rám eme elfogult
bíróság eljárását.
A király némán ült. A síri csendben hallani lehetett a
madarak kinti csiripelését.
– Ha megteszi – zárta beszédét a királyné erőtlen hangon –,
úgy egyedül Isten kezébe teszem sorsomat.
Felállt, mélyen meghajolt férje előtt, és lelépett az
emelvényről. Egyetlen pillantásra sem méltatta a bíboros-bírákat
és a püspököket, méltóságteljesen a nyitott ajtó felé indult.
Honor látta, hogy a királyné éppolyan nyugodt, mint máskor,
arcáról azonban eltűnt a ragyogás, testéből mintha minden erő
elszállt volna. Az egyik egyenetlen kőlapon megbotlott. Gyorsan
visszanyerte egyensúlyát, de csak állt ernyedten lógó kezekkel,
mintha nem tudná, merre induljon. Honor nyomban mellette
termett, a karját nyújtotta felé, és elvezette úrnőjét a tömeg
bámuló pillantásai elől. A törvényszolga felszólította a királynét,
hogy menjen vissza. Ő azonban tovább lépkedett.
– Asszonyom – súgta Honor, amint az ajtóhoz közeledtek –,
visszahívják önt.
– Nem számít – szólt Katalin színtelen hangon. – Ezt a
bíróságot nem tekintem pártatlannak. Nem maradok tovább.
A szolga újra kiáltott, ám a királyné és az udvarhölgy alakja
eltűnt a bejárat árnyai között.

Hetekkel később egész délelőtt zajlott a vita Campeggio

bíróságának zsúfolásig megtelt, fullasztó levegőjű termében
arról, hogy húsz évvel korábban elhálta-e házasságát az ifjú
Arthur herceg Katalin spanyol hercegnővel, vagy sem. A
bíborosok és a püspökök órákon át hallgatták idős emberek
visszaemlékezéseit, találgatásait arról, hogyan viselkedett az ifjú
herceg azon a réges-régi nászéjszakán. A vőlegény tizennégy éves
volt akkor, a menyasszony tizenöt.
Honor undorodva nézte a karzatról az eseményeket. Milyen
vontatottan halad ez a megalázó procedúra! A bírák már ama
első napon elhangzott rendkívüli beszéde után megállapították a
királynéról, hogy ellenszegül, így nélküle folytatták a tárgyalást
további négy héten át. Most, hogy egy újabb koros úr jelent meg
imbolygó léptekkel, hogy a király kedvére való vallomást tegyen,
Honor felhorkant. Lökdösődve utat vágott magának a karzaton
álló izzadó emberek között, és távozott.
A Blackfriars-kolostort elhagyva átkelt a piszkos vizű Fleet
Ditch fölötti hídon, amely a Bridewell-palotához vezetett.
Egyenesen a királyné szobájába ment. A helyiségre félhomály
borult, súlyos flamand szőttesek rekesztették ki a déli verőfényt.
Katalin egyedül ült az egyik sarokban, egy hímzésen dolgozott.
Felnézett, amikor Honor belépett, és elmosolyodott.
– Mi újság, kedvesem?
– Nincs sok vidám hír, asszonyom.
– Kevés vidám hírt várok. Azért hallani akarom.
Honor leült a királyné melletti székre. Kivett a varrókosárból
egy bordó gombolyagot, és forgatni kezdte.
– Esztelenség, ami ott folyik, felség – kezdte. – Aggastyánok
léptek elő sorra, és ostobaságokat fecsegtek felséged
nászéjszakájáról. – Vidámságot színlelve felnevetett, de érződött
a hangján a kedvetlenség. – ősszintén mondom, asszonyom,
némelyikük meséje olyan hihetetlen volt, hogy azon tűnődtem,
hogy-hogy nem fojtják meg a beszélőt a saját sületlenségei.
– Hallani szeretném – szólt Katalin halkan.
Honor a fonalat tekergette az ujja köré.
– Dorset márkija volt az első. Elmondta, hogy az esküvői
szertartás után több úrral együtt ő is elkísérte Arthur herceget az
ön hálószobájába, és látta önt a takaró alatt feküdni. A herceg jó
színben volt, „pirospozsgás és tele tűzzel”, mondta a márki, és
késznek látszott arra, hogy egy nőt az asszonyává tegyen. Azzal
fejezte be, hogy ő mindig is azt feltételezte, hogy a herceg él férji
jogaival, mivel – Honor elhallgatott, mert eszébe jutott a
nevetgélés, amely ekkor a teremben hallatszott, majd folytatta –
mivel ennyi idős korában ő is így tett saját arájával.
Katalin hallgatott. Tűjét a hímzésbe szúrta, és meghúzta a
fonalat.
– Őszintén mondom, asszonyom – bizonygatta Honor –, a
többi üres fecsegés ehhez képest.
– Folytassa, kedvesem.
Honor lesütötte a szemét.
– A következő tanú Fitzwater vicomte volt. Emlékezett, hogy
a herceg hálóinget viselt.
Katalin szája szegletében halvány mosoly játszott.
– Ez valóban terhelő bizonyíték. És én még erdőhasználati
engedélyt adtam Fitzwater unokájának a múlt hónapban az egyik
lancashire-i birtokomon. – Felsóhajtott. – Ki volt a következő?
– Sir Charles Willoughby. Ő némi újdonsággal szolgált. Az ön
nászéjszakája után, mint mondta, a herceg több inas előtt így
szólt hozzá: „Willoughby, kérek egy kupa sört, mert egész éjjel
Spanyolország belsejében jártam!”
Katalin csüggedten, elborzadva csóválta a fejét.
– Ez történt, felség – mondta Honor gyorsan.
– Hogyan? – kérdezte Katalin csodálkozva. – Senki más nem
állt elő azzal, hogy látta, amint férjem és én ugyanabban a
szobában tartózkodunk? Több vénember nem tette le az esküt
arra, hogy egy zavart fiú kérkedése elegendő bizonyíték egy leány
elvesztett szüzességére? – Eltűnt a mosolya, helyét végtelen
szánalom foglalta el. – Egy rémült, betegeskedő fiúé, aki alig öt
hónap múlva meghalt, mert ahhoz sem volt ereje, hogy a lenge
tavaszi szélnek ellenálljon. – Keresztet vetett. – Adjon Arthur
egyszerű lelkének nyugalmat az Isten, aki ismeri az igazságot.
 Honor némán csavargatta a bordó fonalat.
– Látom, hogy történt még más is, kedvesem – szólt Katalin a
hímzésbe öltve tűjét. – Hadd halljak mindent.
Honor ezúttal felnézni sem mert.
– Sir Andrew Talbot – mormolta. – Azt állította, hogy a
felesége, aki már nem él, másnap reggel a szolgálójával
beszélgetett. A lány korábban szót váltott egy mosónővel. A
mosónő közölte a lánnyal, aki elmondta asszonyának… hogy az
ön ágyának lepedője vérfoltos volt.
Katalin megdermedt a hazugság hallatán, tűt tartó ujja
megállt.
– Az utolsó tanú, akit hallottam – folytatta Honor, de szinte
már hadart, csak hogy a végére érjen –, Sir Joshua de Pencier
volt. Azt állította, hogy látta felségedet másnap reggel, amint a
kápolnába ment. Azt mondta, hogy ön mereven lépkedett.
„Ahogy egy nő, aki fájdalmat érez teste alsó részében, mondta,
mert hosszú időt töltött egy férfival.”
Katalin a szája elé kapta a kezét, hogy visszatartsa
hányingerét vagy talán kiáltását.
Honor ösztönösen előrehajolt, és megérintette úrnője
reszkető térdét. Katalin behunyt szemmel ült. Megfogta Honor
kezét. Kis ideig így ültek együtt; Katalin a megalázottság fala
mögött, Honor szánakozva.
Mégis ilyen érzelmektől szorult el a szíve. Nem a bűntudattól.
Túlságosan tisztán látott mindent ahhoz, hogy bűntudatot
érezzen. Nem bánta meg, amit tett. A szíve mélyén hitte, hogy
helyes célért küzd – hogy az egyház fojtogató karjait el kell
távolítani. Mindennap reszketett az ismeretlenekért, akiknek
életét olyan eretneküldözők fenyegetik, mint Morus Tamás.
Keserűség béklyózta a szívét. Rozsdás súlyként nyomta.
Csakhogy a királyné szenvedésének mindennapos látványa
másik bilincset vert köré. Újra és újra hallotta Richard
Thornleigh vádját: „Elárulja nemes úrnőjét, aki teljes szívből
megbízik önben.”
A színlelés volt a legrosszabb. Térden állva esedezett a
királyné bocsánatáért, amiért a pápai iratot „elrabolták” tőle
Spanyolországban. Megjátszotta, hogy bánkódik a rablás miatt,
noha a királyné erősködött, hogy biztosan az áruló Wolsey műve
az egész. Égette a királyné gyengéd csókja, amellyel
megköszönte, hogy ennyi veszélyt vállalt az érdekében. Honor
gyötrődött.
A per úgy zajlott, mintha a pápai irat nem is létezne. A
királyné mindennap elküldte Honort a tárgyalás helyszínére,
ahol az iratról egyetlen szót sem ejtett egyik fél sem. Honor tudta,
hogy a király hét lakat alatt őrzi az eredeti dokumentumot, a
királyné Jogászai pedig, akik Wolsey fenyegetésére elfogadták,
hogy a nem hitelesített másolat értéktelen, nem hozták többé
szóba az irományt. A királyné nem tett panaszt. Ismét
kijelentette, hogy nem ismeri el a bíróság fennhatóságát, és
csakis Rómának hajlandó engedelmeskedni. Honor azonban
rájött, hogy a királyné helyzete megrendült, miután nyoma
veszett az egyetlen bizonyítéknak, amely megmenthette volna.
Eme béklyók szorításában Honor már csak abban
reménykedett, hogy a király tetszésének megfelelő ítélet hamar
megszületik, és megszabadítja a királynét is és őt is a várakozás
gyötrelmétől. Délután lassan vánszorgott az idő.
Nem sokkal öt óra előtt, amikor a királyné le akarta tenni
hímzését, hogy esti áhítatra a kápolnájába vonuljon, nyílt az ajtó.
Arányló délutáni fény árasztotta el a szobát, a léghuzattól
meglebbentek a függönyök. Margery állt az ajtóban kifulladva,
arcán széles mosollyal.
– Asszonyom! – kiáltotta. – Jó hírt hoztam! Felmentették
önt!
A királynéhoz futott, és térdre esett.
 – Ó, felség, vége! Őeminenciája, Wolsey bíboros elismerte,
hogy nem találnak kiutat a jogi nehézségekből. Campeggio
bíboros pedig bejelentette, hogy a legátusi bíróság munkája véget
ért. Feloszlatta a bíróságot! Az imént hirdette ki. Wolsey bíboros
kénytelen neki engedelmeskedni. Asszonyom, Campeggio
bíboros Rómába viszi az ügyet. Rómába, ahogyan ön követelte.
Ott igazságot szolgáltatnak önnek. Hát nem csodálatos? Ön
győzött!
Katalin sápadt ajka szétnyílt. Margeryre meredt.
Margery vidáman tapsikolt.
– Ó, a legjobbat majdnem elfelejtettem. Amikor Campeggio
bíboros felállt, hogy a döntést bejelentse, felbolydult a terem.
Néhányan kiszaladtak, hogy terjesszék a hírt, sokan meg
csodálkozva befutottak, és mindenki egyszerre beszélt. Úgy
lármáztak, mint egy seregélycsapat. És akkor Suffolk uram
haragosan előlépett, rácsapott egy asztalra, és azt kiáltotta: „A
szentekre, már látom, milyen igaz a régi mondás, hogy Angliának
még sosem tett jót sem legátus, sem bíboros!” Erre nagy zűrzavar
támadt, voltak, akik helyeslőn kiáltoztak, mások tiltakoztak, és
ahogy kifelé futottam, hogy meghozzam felségednek a jó hírt,
összevissza kiabáltak a bíborosok, a jogászok és az írnokok. Ó,
asszonyom, bárcsak ott lett volna! Hitemre mondom, sosem
látott még ilyet!
Katalin lassú mozdulattal újra felemelte a hímzését. Az ujjai
között remegett a tű.
– És az uram? – kérdezte halkan suttogva.
Margery nem hallotta jól, mit kérdezett a királyné.
– Hogyan, felség?
Honor Margery győzelmi beszámolójának már az első
szavainál az ablakhoz sietett, és félrehajtotta a függöny sarkát.
Odakint nem látott semmit. Körmeit a szőttesbe vájva próbálta
megemészteni az elkeserítő hírt. Az ügy Rómába kerül. Újabb
késlekedés. Folytatódik a jogászok végeláthatatlan szócsatája. És
a várakozás alatt még több eretnek kerül máglyára. Talán
hónapokon át. Az árulás, amelyet elkövetett… nem vezetett
sehová!
Megfordult, és a királyné lesújtott arcát nézte. Ismét
szánalmat érzett, mivel látta, hogy a királyné most ébred rá,
milyen rosszul számított. Ez a hír nem azt jelentette, hogy ő
győzött, hanem hogy a király veszített. Akkor ütötték arcon,
amikor térdet hajtott a pápa előtt. Hiába reménykedett hát
Katalin kétségbeesetten, hogy a per végeztével Henrik
szerelmének kihunyó parazsa újra fellobbanhat, mivel ezt a
parazsat Campeggio bíboros épp az imént taposta szét. Ezzel az
ítélettel olyan biztosan elveszítette imádott férjét, mintha Henrik
meghalt volna.
– Őfelsége azt kérdezi – szólt Honor Margeryhez –, hogy mit
felelt a király.
– Ó, asszonyom, azt nem tudom – válaszolta Margery
vidáman. – Őfelsége nem volt jelen. Egy ideig ott ült, de úgy két
órával ezelőtt elhagyta a termet. Úgy hallottam, Greenwichbe
ment, hogy jelmezt válasszon Lady… – Észbe kapott, és nem
mondta ki a nevet.
Ám Honor látta, hogy a királyné tűje alatt vér festi pirosra a
vásznat. Látta a lesütött szempillák alól előbuggyanó
könnycseppeket – az első könnycseppeket, amelyeket ez a
rendíthetetlen asszony a szeme láttára ontott. A vörös folt egyre
nagyobb lett a vásznon, és Honor tudta, hogy az a csepp csupán
halványan jelzi a királyné szívén ejtett vérző sebet.

Henrik Anna mellett ült, és teli torokból énekelt a greenwichi

palota nagytermének karzatán – ahol zenészei az esti
maszkabálra írt szerzeményét gyakorolták –, amikor megérkezett
a hír a Blackfriars-kolostorból. A kottapapír kihullott a kezéből.
Akkorát kiáltott, hogy hangja betöltötte a nagytermet.
 – Hát már senki nem szabadít meg ettől a meddő
vénasszonytól?
A zenészek hegedűi és sípjai egyszeriben elhallgattak. A
királyt körülvevő urak arcáról lefagyott a mosoly.
– Rómába menjek tanúskodni? – bömbölte Henrik. – Előbb
borítja jég a poklot!
Thomas Cromwell, aki a hírnökkel együtt érkezett a bárkán,
pocakján összekulcsolt kézzel állt a háttérben, és várta, hogy
elüljön a vihar.
Anna megfogta Henrik inge ujját, megpróbálta kihúzni a
királyt a karzatról. A lady arca fehér volt, de elfojtotta saját
haragját.
– Jöjjön, felség – súgta. – Ez a hely nem alkalmas arra, hogy
a király ilyen ügyeket végiggondoljon. Nézze, itt a jó Cromwell úr,
hogy tanáccsal szolgáljon. Jöjjön, felség! – Villogó szeme
félreparancsolta az urakat és a zenészeket, s Anna kivezette a
királyt a karzatról.

Magánlakosztályában a hideg kandalló előtt járt fel-alá a

király dúlva-fúlva. – Megidéznek! Mint akármelyik hitvány
vargát. Hogy meghajoljak egy idegen ország bírósága előtt. Én, a
szent olajjal felkent uralkodó!
Anna szótlanul, komoly arccal állt, és gondolkodott.
Cromwell le sem vette tekintetét a királyról.
– Nyilvánvaló, felség – szólt tiszteletteljes, nyugodt hangon
hogy nem volna bölcs dolog Rómában lefolytatni a pert.
– Nem volna bölcs? Öngyilkosság lenne! A pápa Károly talpát
nyalja! Tudjuk jól, mi lenne az eredménye annak a tárgyalásnak!
– A király a kandallópárkányra csapott az öklével. – Mint
ahogy ennek a nevetséges bohóckodásnak az eredményét is
tudhattuk volna előre. A hónapok, évek óta tartó őrlődés vége:
kudarc! Wolsey-nak tudnia kellett volna.
 – Szánalmas szolgálatot tett a kancellárja, felség – szólt
Anna.
A büszkeségében sértett Henrik kapva kapott a felkínált
lehetőségen.
– Úgy van! Félrevezetett. Krisztus sebeire, Wolsey megfizet,
amiért így szégyenben hagyott.
Cromwell kis ideig várt a fenyegető csendben. Aztán halkan
így szólt a háttal álló királyhoz:
– Az a szándéka felségednek, hogy elbocsátja a bíborost?
Henrik megpördült.
– Az a szándékom, hogy kivágatom a szívét!
A zárt ajtó mögül tompa kutyaugatás hallatszott be a
folyosóról.
– Ez esetben – szólt Cromwell szenvtelen hangon – önnek új
lordkancellárra lesz szüksége.
Úgy tűnt, mintha Henrik nem hallotta volna meg a
kijelentést. Miután céltáblát talált haragjának, lecsillapodott, és
Anna felé indult, ám közben Cromwellhez beszélt.
– Miért? – kérdezte gúnyosan. – Úgy képzeli, hogy olyan
elégedett vagyok a tanácsaival, hogy megkaparinthatja az állást?
így van, gyapjúkártoló uram?
Cromwell nem sértődött meg a jelzőn, amellyel a király volt
szíves megsérteni őt. Ez volt az igazság; mielőtt önerőből
kitanulta a jogot, gyapjúkereskedő volt.
– Korántsem, felség – felelte. – De természetesen a szívemen
viselem az ön birodalmának megfelelő kormányzását. Bárki
töltse is be a lordkancellári hivatalt, kiváló képességű embernek
kell lennie.
– Hűségesnek – mondta Henrik felé fordulva. – Nem akarok
több olyan haszonleső parazitát látni magam körül, amilyen
Wolsey. A saját fényűzésén kívül semmi más nem érdekelte.
– Való igaz, felség – mormolta Cromwell. Gondolatban máris
a számításba vehető jelölteket vette sorra, s gyorsan felmérte,
milyen hasznukat vehetné ő maga. – Az illetőnek rátermettnek és
hűségesnek kell lennie – hagyta jóvá a király szavait, miközben
tudta, hogy Wolsey mindkét kritériumnak megfelelt. –
Őeminenciája, Winchester püspöke igen rátermett férfi –
jegyezte meg Cromwell puhatolózva.
– Nem kell több pap. Muszáj mindig az egyház bábjait
elviselnem?
– Erre valóban nincs szükség, felség. Csak éppen ezt a posztot
a hagyomány szerint mindig egyházi ember töltötte be.
– Akkor megváltoztatom a hagyományt. Fogadok, éppilyen
jól szolgálhat egy becsületes világi ember. Aki nem tesz
hűségesküt idegen hatalmaknak, amivel engem gáncsol.
– Suffolk hercege…
– Norfolk sosem fogadná el – mondta Henrik ingerülten. –
Norfolk hercegét meg Suffolk nem szívelné. Nem, szó sem lehet
Brandonról és Howardról. Olyanok, mint két buldog, akik a
közöttük heverő csontot méregetik. Inkább éhen maradnak, mint
hogy a másik kaparintsa meg.
A szellemes megjegyzésre Anna hangosan, rekedten
felnevetett. Ez meglepte Henriket, aki a homlokát ráncolva nézett
rá a válla fölött. Ő azonban mosolygó szemmel nézett vissza,
mintha hívná, hogy hágjon fel vele az engedetlenség ormára, és
onnan nézzen le megvetőn a világra. Henrik megfogta a lady
kezét.
Anna végigsimogatta ajkaival a király kézfejét, és az arcához
szorította.
– Felség – mondta –, ön idegen hatalmakról beszél, de
valójában az idegen egyház gáncsolja önt. Szabaduljon meg tőle,
miként önbecsülése parancsolja. Ön független uralkodó.
Henrik a lady száját nézte.
– Független – mondta elgondolkodva, mintha most mérné fel
első ízben a szó súlyát és hatalmát. – Igen, az vagyok –
mormolta. – Birodalmam szuverén uralkodója. – Cromwellre
pillantott.
Cromwell figyelmét nem kerülte el a diadal lángja, amely a
király szemében lobogott. Aztán, mintha kipattant volna belőle
egy szikra, amilyen a bozóttüzeket okozza. Cromwell fejében
világosság gyűlt. Már látta, melyik útra lép.

Két hónappal később, egy október eleji esős napon Honor

besietett Cromwell greenwichi magánlakosztályába. Az asztalánál
ülő Cromwell éppen egy írnokot bocsátott el egy halom levéllel.
Honor hátradobta köpenye csuklyáját.
– Igaz? – kérdezte egy szék támláját markolva, hogy
uralkodjon a haragján. – Sir Thomas a lordkancellár?
– Hivatalosan még nem – felelte Cromwell tollát letéve –, de
a hónap végén leteszi az esküt. Még mindenszentek napja előtt.
Én magam ajánlottam őt.
– De miért? Hogy tehette?
– Higgadjon le, Larke kisasszony. Kérem, üljön le. Betegnek
látszik.
– A szívem beteg, uram, erre a hírre! – fakadt ki Honor
hevesen. – És megbetegít a gondolat, hogy megbíztam önben!
– Kisasszony – mondta Cromwell váratlan ridegséggel –, a
politikában az ember nem csap le arra, amit akar, ahogy egy
paraszt a kolbászra egy lakodalomban. Üljön le végre, és mindent
elmagyarázok.
– Elmagyarázza, hogy miért emelte az ország legmagasabb
törvényi méltóságába ezt a szörnyeteget, az igazságosság
ellenségét? Magyarázza el, uram, ha tudja.
– Leülne? – csattant fel Cromwell.
– Nem!
A feldühödött férfi mély lélegzetet vett, kis ideig benn
tartotta, s amikor kifújta a levegőt, lemondó sóhajtásként hagyta
el a száját, amely kuncogásban végződött.
 – Az ön állhatatossága igazán dicséretes, kisasszony. Erre is
szükség van a politikában.
Honor Cromweltre meredt.
– Nos?
– Nos. Wolsey bíboros, mint ön is tudja, kegyvesztett lett.
Máris a királynak ajándékozta földjeit és palotáit abban a
reményben, hogy így mentheti a bőrét.
Honor megborzongott.
– Most, hogy ön a király számára nélkülözhetetlenné vált,
uram, gyorsan megfeledkezik előző uráról.
– Korábbi hűségekről kíván most beszélgetni, vagy Sir
Thomas-ról? – Honorra szegezte nedves kövekként fénylő, apró
szemét. – Vagy e kettő az ön számára ugyanaz?
Honor zokon vette a feddést.
– Bocsásson meg – mondta hűvösen. – Folytassa.
Cromwell hátradőlt, és összefonta ujjait a pocakja fölött.
– A király világi embert akart látni a lordkancellári
hivatalban. Azért ajánlottam Sir Thomast, mert hitem szerint ő a
megfelelő ember. Mindenki ragyogó és becsületes bírónak tartja,
nem olyannak, aki gőgtől vagy nagyravágyástól elbizakodott.
Őfelsége nyomban elfogadta javaslatomat. „Olyan ember ő,
akinek kedvesebb a családja, mint a gazdagság és a magas
hivatal”, mondta. Olyan, mondta a király, akit büszkén tekint
barátjának. Lady Anna egyébként jelen volt ezen a
megbeszélésen, és azt kérdezte, hogy rábízható-e egy ilyen fontos
hivatal olyasvalakire, aki egyetlen szót sem szólt a válás
érdekében. „De ellene sem emelt szót, jegyezte meg a király.
„Ebben is hűségét bizonyította, mivel megesküdött nekem, hogy
sosem száll szembe velem.” Ez a megjegyzés…
– Az az átkozott válás! – fakadt ki Honor. – Hát már
mindenki csak erre tud gondolni? És mi lesz azokkal, akiket Sir
Thomas a máglyára küld majd?
– Az eretnekeket az egyház ítéli el. Ön is tudja.
 – Az állam égeti meg őket.
– Nem így lesz majd, ha az egyház átalakul, és megváltoztatja
szabályait. Az ön szeme előtt kétségkívül ez a cél lebegett, amikor
hat hónappal ezelőtt a Trident fogadóba hívott engem. Tartsa
magát eredeti tervéhez, Larke kisasszony. Igen ésszerű. Új
királyné, új egyház. A válás a kulcs mindehhez. Ön ezt akarja. Én
ezt akarom. Mivel, és ez a legfontosabb, a király ezt akarja. És én
el tudom érni a számára,
– Hogyan? – kérdezte Honor gúnyosan. – Wolsey képtelen
volt rá. És a tárgyalás berekesztése után Rómához került az ügy.
– A királynak viszont itt van hatalma. Országunkat a király és
a parlament irányítja. A parlament pedig mindenszentek után ül
össze.
Honor felemelte mindkét kezét.
– Egek Ura, mi köze ehhez a parlamentnek?
Cromwell ismét halkan felnevetett.
– Őfelsége ugyanígy gondolta. Pontosabban, amikor
felhívtam a figyelmét arra, hogy az alsóházat kell célba vennünk,
azt kérdezte: „Mit kezdek azokkal a fajankókkal?”
Honor nem értett az egészből semmit. Bosszúsan az asztal
fölé hajolt. – Csak annyit tudok, hogy Sir Thomas…
– Ne törődjön Sir Thomasszal – mondta Cromwell. – A
hatalom iránti köztudott közönye jól jön most nekünk. Lényeg,
hogy nem avatkozik közbe, így én szabadon cselekedhetem. –
Hűvös, magabiztos mosollyal hajolt Honor felé. – Türelem, Larke
kisasszony. Állhatatosságra valóban szükség van ebben a
csatában, de ha nem akar közben felőrlődni, türelmet kell
tanúsítania. És bízzon bennem. Az út ugyan ködösnek látszik
előttünk, de jó csapáson haladunk.
Honor, gombóccal a torkában, felegyenesedett. Bízzon
Cromwellben? Legyen türelmes? Tudta, hogy nincs más
választása.
 A Cambridge-be vezető utat téli sár borította. A cserzővarga
szekerének kerekei nyikorogva haladtak a csúszós vágatokban. A
bakon ülő Edward Sydenham nyugtalanul rángatta a gyeplőt. A
ló azonban ugyanabban a lassú tempóban baktatott, amióta
elhagyták Londont.
Ez a vacsora órája Cambridge-ben, és sötétedik. Aki tehette,
visszahúzódott a házába. Hideg köd lepte el a csendes utcákat,
mintha magának követelne minden helyet, amelyet a polgárok
elhagytak.
Edward hátrapillantott mögötte ülő két társára, és igyekezett
úrrá lenni izgatottságán. Szemlátomást sem anyja, sem Frish
testvér nem aggódott. Mormolva, elmélyülten beszélgettek.
Edward az anyja vékony szájának mozgását figyelte. Haditervről
beszélt már megint. És már megint egyedül Frishsel. Frishsel, a
Nagy Emberrel.
Frish miatt indultak erre az útra. Miatta és az állatbőrök alá
rejtett, betiltott antwerpeni könyvek miatt. Az egyik Tyndale
műve, a Példázat a gonosz Mammonról volt, a másik Frish
értekezése a purgatórium tanáról. Edward a cambridge-i
testvérek gyülekezetébe hozta Frisht, aki aztán itt marad,
irányítja őket. Bridget Sydenham kijelentette, hogy Frish testvér
ma esti prédikációja és a könyvek szétosztása megerősíti majd az
itteni elcsüggedt testvérek szívét. És férje megégetése óta a
köreikben soha senki nem kérdőjelezte meg Bridget Sydenham
kijelentéseit.
Edward a komoly beszélgetésbe merült két embert nézte.
Hogyan tudnak ilyen nyugodtak maradni? Az új kancellár szigorú
intézkedései miatt tömegével tartóztatják le az embereket szerte
az országban. Igaz persze, gondolta Edward kicsit irigykedve,
feladataik fontosak és egyértelműek. Az anyja a kapcsolatot
létrehozó személy, ő mutatja be a prédikátort a gyülekezetnek. A
prédikátor feladata a lelkesítés. És én? Gondolta Edward
keserűen. No igen, valakinek le kell rakodnia a könyveket a
szekérről.
Rávillant az anyja szeme.
– Az utat nézd, Edward. – Homlokát ráncolva nézte a ködben
felsejlő házakat. – Nehogy rossz helyen fordulj be. Már így is
késésben vagyunk.
– Igen, anyám. – Edward visszafordult. Nem szabad késni a
Nagy Emberrel.
Megpillantotta a posztókereskedő ködfátyol mögül előtűnő
ablakát, és hátraszólt:
– Price úr házánál járunk, anyám. – Nem volt nehéz
megtalálni a házat. Edward járt már itt, akkor az apjának segített.
Épp el akarta ezt mondani az anyjának, de az Frishsel volt
elfoglalva, a csuklyáját igazgatta, hogy elrejtse az arcát. Edward
egy szót sem szólt.
A posztókereskedő háza előtt megállította a lovat. Lopva
végigpillantott az utcán, de az egy-két járókelő hazafelé
igyekezett vacsorára, ügyet sem vetett az érkezőkre.
Bridget Sydenham leszállt a szekérről. Frish követte.
– Tartsd nyitva a szemed, Edward – parancsolta Bridget a
fiának. – Megkérdezem Price uramat, hová vigyük a szállítmányt.
Biztosan van hátsó kapu.
Edward hát várakozott az utcán. Egyre sűrűbb lett a hideg,
nedves köd. A fiatalember vacogott, átkarolta saját magát, és
fülelt. Egy keskeny utcában valaki fűrészelt. Kisbaba sírt fel, A
közelben egy kutya foga koccant egy csonthoz. Edward gyűlölte,
ha egyedül kellett maradnia a könyvekkel. Azt remélte, hogy
Price kiküld egy vagy két embert, hogy segítsenek lerakodni.
Minél előbb végeznek vele, annál hamarabb útnak indulhat ő és
az anyja.
Csapódott a posztókereskedő ajtaja. Edward megdermedt. Az
anyja termett mellette, de senki más, aki segíthetne.
 – Price úr nyugtalan – suttogta Bridget ingerülten. – Mivel
már tart a gyűlés, nem akarja, hogy itt rakjuk ki az árut. –
Edward kiérezte anyja hangjából a bosszúságot. Tudta róla, hogy
nehezen viseli el a gyávákat. – A raktárába kell vinni az árut, a
sarkon túl – mondta, és felmutatott egy lakatkulcsot.
– Ránk nézve veszélyes – morgott Edward. Azonnal meg is
bánta, hogy elárulta nyugtalanságát, anyja ugyanis, szemöldökét
összevonva, felmászott a bakra. Edward nem tiltakozott, tudta,
hogy hiába is tenné, de arca égett a megalázástól. Az anyja
annyira sem bízott meg benne, hogy egyedül küldje ahhoz a
raktárhoz. Az asszony intett Edwardnak, hogy fogja a gyeplőt.
– Induljunk
Edward befordult a szekérrel a sarkon egy mocskos, szűk
utcácskába. A raktár kapujánál megállította a lovat, és leszállt a
bakról. Bridget kinyitotta a kaput.
– Én őrt állok – mondta. – Te meg igyekezz. – Visszament az
utcára, ki a sarokra, azzal sem törődött, hogy a szoknyája a sarat
söpri.
Edward lerángatta a könyveket takaró állatbőröket. Negyed
órán át cipelte a könyvstószokat a szekértől a raktárba, átgázolva
a sáron. Alaposan megizzadt. Az utolsó rakománnyal lépkedett
fújtatva a kapu felé, s közben a vállába törölte a szája fölött
gyöngyöző verítéket, amikor az anyja futó lépéseit hallotta.
Megfordult. A lába megcsúszott a sárban. Elveszítette az
egyensúlyát, elesett, és a halom könyv – legalább húsz –
szétszóródott körülötte.
Bridget lihegve érkezett a szekérhez. Edward félrerúgott egy
könyvet, és feltápászkodott.
– Mi az? – kérdezte rettegve.
– Attól félek, a kancellár emberei – suttogta Bridget, és
megmarkolta a szekér oldalát, hogy felmásszon.
Edward megdermedt.
– Idejönnek?
 – A Poultry Streeten közelednek. Talán ide. Vagy Price
házához. Az még rosszabb.
Elszántsága újra erőt öntött Edwardba. A szekérhez ugrott,
hogy ő is felüljön.
Bridget azonban felemelt kézzel megállította.
– Te maradsz. El kell tüntetned a bizonyítékot. Price
érdekében. Mindannyiunk érdekében! – Felkapta a gyeplőt.
Edwardnak leesett az álla.
– Itt hagy, anyám?
– Előbb kell Frish testvérhez érnem, mint nekik. Hát nem
érted? Nem szabad őt elveszítenünk!
– De anyám…
– Fejezd be ezt itt, Edward – parancsolta az asszony. – Aztán
fuss a hídon át a keresztúthoz. Ott felveszünk a szekérre. A híd
alatt várj ránk.
Megrántotta a gyeplőt. A lovak elindultak. A szekér
végiggördült az utcán, és befordult a sarkon.
Edward nagyot nyelt. A félelem fémes íze éppolyan keserű
volt, mint a megalázás. A pokolba azzal a prédikátorral! Elkezdte
felkapkodni a besározódott könyveket. De úgy reszketett, hogy
amint felnyalábolta őket, kicsúsztak a kezéből, mint a nyálkás
halak.
Kiáltást hallott. Az utcácska bejárata felé fordult. Megjelent
egy lámpás, és megállt. Fátyolos fény körében csak a kezet
lehetett látni, amely tartotta. Újabb lámpás tűnt fel mellette.
Aztán még egy. És még egy.
Edward ledobta a könyveket a sárba. Megfordult és futásnak
eredt. Nem tudta, hová vezet a szűk utca. A sűrű ködben nem
látott semmit. Hallotta maga mögött a lábdobogást. A sárban
csúszkálva továbbfutott. Az utca még szűkebb lett. A végén
deszkafal magasodott. Mindkét oldalon házak. Nem volt kiút.
Isten az égben, ez egy csapda…!
 Edward hátranézett. Kiabálás hallatszott. A lebegő lámpások
egyre közelebb értek…
Edward a deszkafal felé fordult.
– Anyám! – kiáltotta. Felemelt kézzel, begörbített ujjakkal
nekilódult a falnak.

Londonban havazott. Bridget Sydenham unokái ágyán ült, s

az ablakon át az odakint kavargó hópelyheket nézte. Aztán
visszapillantott a kis Jane-re, és kisimította homlokából a
hajfürtöket. A Jane mellett fekvő kisfiú már aludt, ők Bridget
idősebb fiának gyermekei.
– Nagymama – kérdezte a kislány álmosan –, mindig
imádkozni kell Edward bácsiért? Meddig tartják még börtönben
a rossz emberek?
Bridget igyekezett nyugodt arcot vágni, amikor a kislány
szemébe nézett. Edwardot elfogták. Sok cambridge-i testvérrel
együtt Price úr is börtönben. Edward miatt. De Bridget naponta
elmondta magában, hogy ez bizonyára isten terve. Hiszen Isten
megengedte, hogy Frish testvér elérje a szekeret, és biztonságban
visszajusson Londonba. És miért? Mert Frish testvér az ügy
fontos szereplője. Vajon Isten nagy feladatot tartogat Edward
számára is, noha Ő, Bridget ezt még nem látja? Dicsőséges
feladatot? Mindennap imádkozott, hogy így legyen, ÉS
imádkozott, hogy Edward bátran vállalja. Ahogyan a drága
Humphrey tette.
– Igen, gyermekem, imádkozz – felelte Jane-nek. – Isten azt
akarja, hogy légy büszke Edward bácsira. – Kinézett a némán
hulló hópelyhekre. – Az Úr nevében szenved.
 17.

A POKOLTANYA

Jégeső verte az ablakot, mintha egy haragos isten dobálta

volna kődarabokkal. Honor letette kézimunkáját, és odament a
bölcső mellett elhaladva, ahol Cecily éppen legkisebb gyermekét,
egy leánykát takarta be. Az ablakhoz érve Honor fázósan
átkarolta saját magát, mert hideg levegő áradt be a táblák szélén.
A Morus-ház kikötőhídjához vezető kavicsos ösvényt nézte.
Aljában kavargott a megduzzadt Temze. Ilyen időben senki nem
volt odakint. Az ösvény és a pázsit elhagyatottan viselte a
márciusi büntetést.
– Sir Thomas nem szállhat bárkába ma reggel – mormolta
Honor. Jó ideje halkan beszélgettek Cecilyvel, mert a kisbaba
elaludt, de ez a megjegyzés szinte csak suttogás volt. Honor
tudta, hogy önmagát kívánja meggyőzni. Olyankor látogatta meg
Cecilyt, nagy ritkán, amikor biztosra vette, hogy Sir Thomas
nincs otthon. Ma Hampton Courtban tartózkodott.
– Te jó ég, dehogy – súgta Cecily, miközben betakarta a
csecsemő lábát. – Odaveszne ebben a tomboló viharban. Még
szerencse, hogy te jókor ideértél, mielőtt elkezdődött. – Ujját a
szája elé téve intett Honornak, hogy menjenek ki a szobából,
Honor óvatosan becsukta maguk mögött az ajtót. A lépcsőn lefelé
menet köhécselni kezdett. Az előtte haladó Cecily riadtan nézett
hátra.
– Gyertyaszentelő óta így köhögsz, Honor. – megcsóválta a
fejét. – Huzatosak a szobák Richmondban, ugye? Biztosan nem
kapsz elég fát, hogy tüzet gyújts. Menjünk a konyhába, készítek
egy főzetet. Saját recept. Körömvirág és csorbóka meleg sörben,
egy csipet fehérgyömbérrel. Csodát tett Lady Alice rekedt
torkával.
 Beléptek a nagyterembe, és Cecily karon fogta Honort.
– És le is fogytál, kedvesem, amióta utoljára láttalak, Nem
kapsz elegendő ételt a királyné mellett? Ámbár – tette hozzá
gyorsan kétségkívül jól áll neked. – Elnevette magát. –
Esküszöm, azzal akar Isten leszoktatni a hiúságról, hogy én,
akinek megvan mindene, amire egy asszony vágyhat, minden
szülés után terebélyesebb leszek, te meg egyre csak fogysz azon a
rideg, kihalt helyen, mégis napról napra szebb vagy. –
Vágyakozva pillantott Honor karcsú derekára, és felsóhajtott. –
Szerencse, hogy nem sokra tartom az ilyesmit.
Átvágtak a nagytermen. Távolabb, az elfüggönyözött
folyosónál Matthew söpörte a kőpadlót. A kandallónál Morus két
másik unokája játszott vadgesztenyével az alacsonyan lobogó tűz
előtt. A fiúk spánielje odacsattogott Honorhoz, hogy üdvözölje.
Honor leguggolt, hogy megsimogassa, és behunyta a szemét,
amikor a kutya megnyalta az arcát.
– Matthew – kiáltott oda Cecily az inasnak –, lohad a tűz, és
nincs bent fa. Hozz néhány hasábot.
– Igenis – mormolta Matthew, és a konyhaajtó felé indult.
– Nem a konyhából – szólt rá Cecily, – Az a fickó megint
nedves fát hozott. A malátaraktárba menj. Az a fa már kiszáradt.
– Matthew bólintott, és elbaktatott a bejárati ajtóhoz vezető
folyosón.
– Ó, míg el nem felejtem – fordult Cecily Honorhoz –,
becsomagoltam már némi cukrozott gyümölcsöt és marcipános
süteményt őfelségének, de emlékeztess, hogy a tegnapi
őzcombból is csomagoljak neked és neki.
A spánielt simogató Honor felnevetett.
– A király megvonta ugyan kegyeit őfelségétől, de azért nem
éhezteti. És sajnos el kell oszlatnom azt a képzelgésedet is, hogy
elsorvadok őfelsége szolgálatában, ugyanis esténként
marhasültet vacsorázunk sörrel, és olyan nagy tűz mellett
üldögélünk, amivel még te is meg volnál elégedve.
 Csapódott a bejárati ajtó, mire Honor felugrott. Nyugalom,
mondta magában, csak Matthew ment ki. Újra lehajolt a
kutyához.
– Ennek ellenére – erősködött Cecily –, manapság
egészségtelen hely az udvar. – Felemelt egy saras gyerekcipőt. –
És veszélyes is. Itt van szegény Wolsey bíboros. Felségárulás
miatt letartóztatták a király parancsára. Minden vagyonát
elkobozták. Aztán – csettintett az ujjaival – meghalt, mielőtt a
Towerbe vitték volna.
– De én már nem az udvarnál vagyok – figyelmeztette Honor.
– Nem, hála az égnek – mondta Cecily hevesen, iménti
érvelését meghazudtolva. – De marhasült ide vagy oda, úgy
hallom, nincs vidámság a királyné környezetében sem, mivel a
király újabb udvarhölgyeket parancsolt el mellőle. Nem sokan
maradtatok, ugye?
Honor, a kutya fülét vakargatva, szomorúan megrázta a fejét.
– Csak néhányan. Azok közül is sokan távoztak, akiket nem a
király bocsátott el. Végül még Margery Napier is maghajolt
családja kérése előtt, és távozott. Feleségül ment Lord Sandys
fiához.
– Ahhoz az együgyű alakhoz? – fintorgott Cecily. – Hát, igen
– sóhajtott –, mindannyian azt tesszük, amit kell. De te, Honor,
olyan vagy, mint a szikla. Kiszolgálod őfelségét, a királynét. A
szemedet erőltetve éjjel-nappal felolvasol neki. Nem hagyod el
soha.
Honor éppen tiltakozni akart az odaadás eme túlzóra sikerült
képe ellen.
– Igen – erősködött Cecily –, szerintem csodálatos a hűséged.
Remélem, őfelsége értékeli. Mármint az áldozatkészségedet. Te is
feleségül mehettél volna két vagy három gróf fiához.
– Azt hiszem, az egyház továbbra sem engedélyezi a bigámiát
– mosolygott Honor.
Cecily felnevetett.
 – Jaj, tudod, hogy értem. Több mint egy év eltelt a
Blackfriarsben tartott tárgyalás óta, és te hűségesen kitartasz a
királyné mellett jóban, rosszban – többnyire rosszban –, pedig
már rég családod lehetne. Szóval csak annyit mondok, hogy
remélem, őfelsége hálás neked.
Honor nemegyszer feltette már önmagának a kérdést, hogy
vajon miért igyekszik ennyire a királyné életét kellemesebbé
tenni. Vezekelni akar az árulása miatt?
Cecily odalépett elé, megsimogatta az arcát.
– Ne tarts kotnyelesnek, kedvesem, de aggódom érted. Azt
hiszem, ez az utóbbi tizenkét hónap nagyobb megpróbáltatás volt
neked, mint amennyit elárulsz. Olyan szomorú az arcod,
amilyennek sosem láttam. És nem tudok másra gondolni, mint
hogy a házasság és az anyaság hiányzik az életedből. Istenem, a
legtöbb húszéves nő mellett ott horkol a férje, és gyerekek
bukdácsolnak a lába körül. Te viszont magányosan töltöd a
napjaidat a búslakodó királyné mellett. Ez nem természetes. Nem
egészséges.
Honor csak állt. Megfogta barátnője kezét, és szeretettel
megszorította.
– Drága Cecily – mosolyodott el. – Ne aggódj miattam. Jól
vagyok.
– Végül mégiscsak férjhez kell menned – jelentette ki Cecily
tárgyilagosan. – Ez a nők sorsa. Nem szolgálhatod örökké a
királynét. – A konyhaajtó felé indult. – Elkészítem a főzetet a
köhögésedre. – Eltűnt az ajtó mögött.
Honor felsóhajtott. A kutya a hátára gördült, szemtelenül
további becézést követelt. Honor újra leguggolt, és
megvakargatta az állat meleg hasát. A kutya kilógatta a nyelvét a
kéjes gyönyörtől. Igaza van vajon Cecilynek? – tűnődött Honor.
Ő semmi másra nem jó, csak a házasságra? Egyetlen haszna,
hogy apjának vagyona az ő révén egy férjre szálljon? Mostanáig
valóban nem tett semmi hasznosat. A spanyolországi kalanddal is
csak azt érte el, hogy Cromwell megkapta, amire vágyott: a király
bizalmasa lett. Cromwell figyelmeztette, hogy legyen türelmes,
csakhogy – ördög vigye az atyáskodását – Honor nem értette,
mire készül, és még mindig semmi jele a változásnak. Honor
elárulta a királynét, és mi lett az eredménye? Cromwell előbbre
lépett, Sir Thomas kancellár lett, az ő új rendről szőtt grandiózus
terve viszont porba hullott. Hogy elrontott mindent! A
kandallónál játszadozó fiúk felnevettek. Honor odapillantott, és
önkéntelenül irigyelte őket egyszerű, gondtalan életük miatt.
Újra csapódott az ajtó. Honor felállt, s a spániel is talpra
ugrott, és csaholva, ugrándozva a szoknyája után kapkodott. A
fiúk rákiáltottak. A zűrzavarban Honor nevetve hátraszökkent,
hogy kikerülje a kutyát, és egyenesen Sir Thomas karjai közé
esett.
– Óvatosan, gyermekem – mosolygott Sir Thomas. – Tetőtől
talpig sáros vagyok. – Hátulról gyengéden megfogta Honor
vállát, hogy eltartsa magától a lányt.
Honor kirántotta a vállát, és megpördült.
Három férfi lépett be Morus után. Csuromvizesek voltak, a
csizmájuk csupa sár. Cuthbert Tunstall, London püspöke vizes
köpenybe burkolózott. Egyenesen a tűz felé tartott, miközben
széles karimájú kalapjáról lerázta a vizet. Utána Morus
börtönőre, Holt lépett be lánccal a kezében. A láncon vezette a
harmadik férfit. A kezén, lábán bilincsbe vert ember
becsoszogott. Holttal együtt megállt Morus mellett.
Honor a fogolyra meredt. Nem ismerte. A magas, sovány férfi
csaknem kopasz volt. A szája elkékült a hidegtől. Nem viselt sem
kalapot, sem köpenyt, csak vékony, rövid szárú gyapjúnadrágot,
didergő bőréhez tapadó inget és egy csöpögő bőrzekét. A zekéről
Honornak nyomban Ralph jutott eszébe, amitől elszorult a szíve.
– Örülök, hogy látlak, gyermekem – mondta Morus, kalapját
levéve de hol van a ház népe? – A püspök felé biccentett. –
Vendégünknek meleg borra és száraz öltözetre van szüksége. Hol
van Lady Alice?
Honor torka elszorult. Meg sem tudott szólalni. A tűz mellett
álló püspök őt fürkészte a csendben. A spániel a fogoly lába körül
szaglászott.
Cecily lépett ki a konyhából, kezét egy kendővel szárogatva.
– Apám! Püspök úr! – hajtott térdet meglepetten. – De
hiszen bőrig áztak! Bocsánat, hogy nem fogadta önöket senki.
Lady Alice a bort rendezi a pincében a borkereskedővel, John és
Anne látogatóban van Megnél és Elizabethnél… jaj, istenem, nem
vártuk önöket.
– Nem csodálom – nevetett Morus, lefejtve magáról vizes
köpenyét. – Én sem hittem, hogy valaha ideérünk. Még sosem
volt ekkora sár a hamptoni úton. A püspök úr lova bemenekült
egy fa oltalma alá, és jó ideig nem volt hajlandó elindulni.
– Francia gebe – zsörtölődött Tunstall. – Az orléans-i püspök
ajándéka. Tudhattam volna.
– Nos – szólt Morus vidáman –, mindjárt jobban érzi magát,
ha Cecily megkínálja egy szép szelet angol marhasülttel. –
Börtönőre felé biccentett. – Zárja be a foglyot, Holt. Aztán vegyen
fel száraz ruhát.
Holt meglódította a foglyot a folyosón. Csörögtek a kőpadlón
a láncok: A kandalló előtt térdelő fiúk a nyakukat nyújtogatták,
lenyűgözte őket a távozó gonosztevő nyomorúsága.
Morus a homlokát ráncolva nézett a halványan lobogó
lángokra.
– Ez így nem lesz jó, Cuthbert. Menjen át a konyha
kandallójához. Cecily, keress elő a vendégünknek némi száraz
ruhát. – Átadta lányának saját vizes holmiját, és elvette tőle a
törölközőt. – És küldd be Matthew-t, hogy szítsa fel ezt a bágyadt
tüzet.
– Igen, apám. Az előbb ment ki fáért. – Cecily intett a
püspöknek, hogy kövesse. – Vigyázzon, eminenciás uram,
nehogy megcsússzon azon a nedves folton. – Eltűntek a
konyhában.
– Segítek… – szólt hirtelen Honor utánuk eredve.
– Maradj, gyermekem – kérte Morus. – Egy szóra csak.
Odaállt a kandalló mellé, és mosolyogva fogadta, ahogy
unokái felálltak és meghajoltak előtte, aztán intett nekik, hogy
játsszanak csak tovább. A tűz felé fordult, és a haját dörzsölte a
törülközővel. – Hogy van őfelsége? – kérdezte a válla fölött.
– Amilyen jól lehet – felelte Honor.
– És te? – Morus megfordult.
Honor hallgatott.
– Te hogy vagy, gyermekem? – Morus hangja gyengéd volt,
aggódásról árulkodott. – Sosem látunk már.
– Ön rendkívül elfoglalt az új hivatalában, uram.
Honor hangján akaratlanul neheztelés érződött, de Morus ezt
mintha nem vette, volna észre. Fáradtan, helyeslőn bólintott.
Lerakta a törülközőt a kandallópárkányra, és a kezét lassan
összedörzsölve a tűzbe bámult. Honor a gyámapja hátát nézte. A
férfi rövidre nyírt fekete haja nedvesen fénylett, elrejtette az
ezüstös szálakat – noha Honor tudta, hogy ott vannak –, így
fiatalabbnak láttatta Morust a koránál.
– Ennek a fogolynak – kérdezte Honor óvatosan,
közömbösnek tetsző hangon – mi a bűne?
– Tiltott írásokat árusított. Coventrybe való. Hamptonba jött
a nővérét meglátogatni, és megpróbálta eladni a portékáját a
falusiaknak. – Fásultan felsóhajtott. – Újabb átkozott könyvárus.
Honor lehajtotta a fejét, nehogy Sir Thomas meglássa az
arcát, ha megfordulna, mert kiült rá a megvetés. Megvetette
gyámapját, amiért az emberek megfélemlítésével gyakorolja
hatalmát. Amint elfoglalta lordkancellári hivatalát, Morus Tamás
kijelentette, hogy legfőbb célja az eretnekség eltiprása, és két
proklamációban is szigorú nyomdai cenzúrát hirdetett meg. Az
első elrendelte, hogy a polgári hatóságoknak azonosítaniuk kell a
tiltott könyveket előállító személyeket, és a gyanúsítottakat nem
a püspök elé kell kísérniük, mint korábban, hanem
Westminsterbe, a Királyi Tanács elé.
Ez újdonság volt. Továbbá a Szentírással kapcsolatos
könyveket Angliában csakis püspöki jóváhagyással lehet
kinyomtatni, és az engedélyezett könyveken fel kell tüntetni a
nyomdász nevét.
A második proklamációnak mint törvényerejű rendeletnek
„az eretnekség elutasítása és legyőzése” volt a célja. Lázadásnak
nyilvánította és elítélte a lutheranizmust, utasított minden
hivatalos személyt – a főrendektől a falusi békebírókig hogy
legyenek éberek, nem zajlanak-e a környezetükben
eretnekgyűlések, és törvényellenesnek nyilvánított, engedély
nélküli prédikációk.
Végül Morus személyesen állította össze a tiltott könyvek
listáját, és önmagát hatalmazta fel arra, hogy a Csillagkamarában
a tanács elidegeníthetetlen, ám ritkán alkalmazott jogával élve a
proklamációk megszegőit megbüntesse. A proklamációk
kihirdetését könyvégetés követte a Szent Pál-keresztnél.
Honor elborzadt a gondolatra, hogy így lezüllesztik a
Csillagkamarát, a kérvényezők ügyeinek gyors elbírálására
Wolsey által létrehozott különleges bíróságot, ahol Sir Thomas
olyan ékesszólóan védte meg őt Tyrelltől és Bastwicktől. Most
pedig könyvkereskedők és röplapírók állnak csillagokkal díszített
mennyezete alatt az új lordkancellár előtt, aki nyilvános
bűnbánatra utasítja, s aztán a Fleet börtönbe záratja őket.
A kandalló előtt álló Morus megfordult.
– Miért érdekel ez a könyvkereskedő? – Szája sarka mosolyra
rándult. – Remélem, nem szolga volt ő is, aki most az ördöggel
cimborái. – Honor úgy látta, hogy gyámapja mulatságosnak
találja a gúnyolódást. Ezzel még mélyebben megbántotta.
– Minden szenvedő ember érdekel, ahogy Krisztus tanította –
felelte Honor állát felvetve.
 Morus mosolyogva bólintott.
– Megrósz engem, gyermekem. Valóban megrovást érdemlek,
ha nem keresztényi aggodalom irányítja tetteimet. De higgy
nekem, ezek a gazfickók nem érdemlik meg a szánalmadat. Ők
döntöttek úgy, hogy elhagyják a keresztény emberek közösségét.
Kőből van a szívük. Elvesztek. Hacsak nem sikerül őket
bűnbánatra ösztönöznünk. A máglyán sokan megteszik.
– És akkor megmenekülnek?
– Természetesen – felelte Morus kedvesen, mintha egy
gyermeket nyugtatna, hogy minden rendben van. – A lelkük
aztán Istenhez szállhat. – Honorhoz lépett, és lehalkította a
hangját. – Elmondok neked egy hírt, noha még nem hivatalos.
Nemrégiben értesültem egy különleges vizsgálat eredményéről,
amely egy bizonyos Heywood barát ügyében folyt, akit
Smithfieldben égettek meg valamikor. Az emberek arról
suttogtak, hogy Heywood nem bánta meg bűneit, nekem azonban
bizonyítékom van rá, hogy igenis megtette. Látod? Írásos
bizonyíték létezik a tűz általi halál jótékony hatásairól. Nemcsak
azok a tudatlan emberek kerülnek biztonságba, akiket téves tanai
egykor talán megmételyeztek, de maga Heywood is az egyház
kebelében halt meg. A lelke megmenekült.
Honor elképedve bámult. Ez nem igaz! Heywood volt az a
fiatal barát, akit Ralphfal együtt égettek meg. ő azonban nem
vont vissza semmit a máglyán. Honor tisztán emlékezett. A barát
csupán ennyit mondott: „Sosem hagytam el az egyházat. Tudom,
hogy közelebb állok Istenhez.” Nem szólt mást. Honor egészen
biztos volt benne. Hogyan is felejthetett volna el egyetlen szót,
egyetlen mozdulatot is arról a szörnyű napról? Elborzadva ébredt
rá, hogy egy állítás igazolására Sir Thomas a törvényt
felhasználva forgatja ki az igazságot. Morus Tamás hazudik.
– Különleges vizsgálat? – kérdezte Honor szigorúan. – Ez
nem szokatlan?
Morus lelkesültsége elpárolgott.
 – Nos… de igen. Formálisan sem panasz, sem feljegyzés nem
érkezett. Ezt sajnálom. – Elhúzta vizes gallérját a nyakától.
Szemlátomást kellemetlenül érintette a kérdés. – Le kell vetnem
ezt a vizes ruhát – mormolta. – De lásd be, a helyzet úgy kívánta,
hogy hatalmamat felhasználva ex officio járjak el… a
Csillagkamara törvényes eljárásaival ellentétben…
Honor undorodva másfelé nézett.
Morus sóhajtva megrázta a fejét.
– Borzalmas az eretnekségnek ez a járványa. A püspök és én
alig győzzük. És olyan sok tragikus – a megfelelő szót kereste,
tudván, hogy mennyi kelepcét rejtenek a helytelen szavak olyan
sok előreláthatatlan következménye van a méregnek. Vegyünk
téged és engem. Eltávolodtunk egymástól. Amióta… attól a
naptól fogva, hogy a régi szolgádról kérdeztél. Pym volt a neve,
ugye?
Honor újra lehajtotta a fejét, mert félt, hogy ha pillantásuk
találkozik, nem tudja megfékezni a nyelvét. De érezte, hogy Sir
Thomas nézi.
– Gyermekem, hiányzik a társaságod.
Honor érezte a kedvességet, a jóakaratot gyámja gyengéd
hangján. Küszködve tudott csak ellenállni a csábításnak.
Felnézett Sir Thomas arcára.
– Úgy lesoványodtál – mondta Morus váratlanul. Aztán,
mivel Honor még mindig hallgatott, hunyorítva hozzátette: –
Nem kapsz enni a királynétól?
A lány némán állt.
– Értem – szólt Morus. – Tudom, súlyos teher hárul rád
úrnőd mellett. Méltósággal viseled.
Honor képtelen volt tovább tűrni gyámja kutakodását,
jelenlétét.
– Uram, ha nem kíván mást, mennem kell.
– Máris? Azt reméltem, beszélgethetünk… miután
átöltöztem…
 – Őfelsége vár.
– Ilyen szörnyű időben?
Honor nem felelt.
– Természetesen – hebegte Morus –, ha menned kell…
Honor merev udvariassággal térdet hajtott, és kisietett a
teremből.
Éppen a bejárati ajtóhoz vezető folyosóra fordult, hogy
távozzon, amikor megjelent Holt, aki a könyvárust vezette ki a
zárkába.
– Minden rendben, kegyelmes uram – kiáltott be a börtönőr
a nagyterembe.
Morus hangja hallatszott:
– Helyes.
Holt gúnyos mosollyal végigmérte Honort, amitől a lányt
kirázta a hideg. A börtönőr meglengette karikára fűzött kulcsait.
– Szépen, rendben betakargatva, mint egy alvó kisgyerek,
igaz-e, Honor kisasszony? – Kezét átázott kalapjához érintette, és
beballagott a nagyterembe Morushoz.
Honor megemelte a kilincset, hogy kinyissa az ajtót. Hallotta,
hogy Morus így szól Holthoz:
– Még ma este kivallatom.
Honor megmerevedett.
– Azt már elintéztem, kegyelmes uram – mondta Holt
büszkén.
– Valóban? – Morus hangja kíváncsiságot árult el.
– Olyanformán tettem föl neki a kérdést, hogy lekössem a
figyelmét, ahogy kegyelmes uram mondaná. Úgy csúszott ki
belőle a válasz, mint pap fütyköse az apáca lyukából. –
Megköszörülte a torkát. – Megbocsásson, kegyelmes uram.
Annyira örülök az eredménynek, hogy megfeledkeztem
kegyelmed kényes füléről.
– Megbocsátok – mordult fel Morus. – Ha valóban megtudta,
hol találjuk Frisht.
 – Megtudtam, kegyelmes uram. Ez a gyalázatos elmondta,
hogy éppen Frishhez ment, amikor elfogtuk. Méghozzá olyan
házhoz, amit kegyelmed ismer. A Coleman Streeten.
– A pokoltanya – mondta Morus. – Jól van, szedje össze
néhány emberét, és induljon.
– Eltart egy ideig, mire összeterelem a kutyákat, kegyelmes
uram. Meg aztán, hogy esik is…
– Az eső alábbhagy, Holt uram. És öt shillinget kap, ha
napnyugtáig idehozza Frisht.
– Meglesz!
Csapódott a bejárati ajtó. A kandalló mellett álló Morus és
Holt felkapta a fejét a nagy robajra.

Honor nem felfelé indult el a folyón Richmond irányába,

hanem lefelé, a város felé. A régi zsidónegyeden át északnak
tartott, aztán újra északnak a Coleman Streeten. Mire Humphrey
Sydenham házához ért, elállt az esó. Öklével megdöngette az
ajtót, és várt a csöpögő eresz alatt.
Az udvar néptelen volt. Az üres istálló előtt egy szekér állt
sután oldalra billenve. Három kereke és egyéb részei is
hiányoztak, s a váz körül korhadó fadarabok, rozsdás vasak
hevertek szerteszét.
Nyikorogva kinyílt az ajtó. Honor a vörös hajú Edwardra
számított, de lejjebb kellett vinnie pillantását, mert az ajtóban
fehér arcú, maszatos, göndör hajú kislány állt. Magasra tartott
két kezével a kilincsbe kapaszkodott. Mezítláb állt a kőpadlón.
– A ház asszonyához jöttem – szólt Honor kedvesen.
A gyermek gyanakodva pislogott, futásra készen.
Honor előhúzott köpenye alól egy doboz mézes bonbont,
amelyet Cecily küldött a királynénak. A kislány szeme
elkerekedett az aranyszalag láttán, és amíg figyelte, ahogy Honor
kibontotta a csomagot, kicsi szája csodálkozva szétnyílt. Honor
odanyújtotta a dobozt. A gyermek kivett egy bonbont maszatos
kezével, és a szájába tömte. Elmosolyodott, minden gyanakvása
eltűnt, és megrántotta Honor ruhaujját.
– Odavezetem – mondta.
Honor követte a kislányt a nagyterembe. Az egykor pompás
helyiség úgy festett, mint egy katonai tábor. A távoli ajtókat két
hosszú, felfordított asztal torlaszolta el. A sarkokban tíz-tizenkét
szalmazsák hevert. Az egyiken piszkos takaró alatt feküdt valaki,
és köhécselt. A magas ablakok alatt ruhahalmok – vagy inkább
rongykupacok – magasodtak. A kandalló mellett a falakat egykor
borító tölgyfa táblák felhasogatott maradványai álltak egy
rakáson, szemlátomást tűzifaként. Honor elképedt a pusztulás
láttán.
A tűz fölött nagy üst függött, amely fölé egy asszony hajolt, és
kevergetett valamit, aminek áporodott káposzta szaga volt. A
lábánál két gyermek kacarászott egy kosárnyi macskakölyök
fölött.
– Asszonyom – szólt Honor halkan.
A tűzhelynél álló asszony megpördült, kanalát fegyverként
szegezte előre. Másik kezével magához rántotta a térdéhez
közelebb álló gyermeket.
Honor nyomban felismerte a magas, erős testű, csontos arcú,
ádáz tekintetű Bridget Sydenhamet. De hogy megváltozott! A
hölgy, akire Honor emlékezett, a ház szigorú úrnője, egy
kereskedő jómódban élő felesége volt. Most azonban egy eretnek
szegény özvegye állt előtte. Ruhája durva háziszőttesből készült,
egykor ropogós, fehér főkötője lekonyult, alig takarta kócos ősz
hajat.
– Larke kisasszony! – kiáltott fel Bridget Sydenham.
Félretolta a gyermeket, és Honorhoz indult a padlón szétszórt
szalmán. – Nem hittem, hogy valaha is újra látom, legalábbis
ezen a világon. Isten hozta, kisasszony! – Két kezével
barátságosan megszorította Honor kezét. Bőre száraz volt, mint a
pergamen.
 – Jane, hozz egy széket a vendégnek. Anthony, vedd el a
kisasszony köpenyét. – A gyermekek nyomban teljesítették
Bridget Sydenham parancsait. Az asszony a tűzhöz vezette
Honort. Apró kezek támlátlan széket toltak alá, és lefejtették róla
a köpenyét. Bridget Sydenham egy másik székre ült, és úgy
fürkészte Honort, mintha a múlt emlékeit kutatná. Honor Jane-
re pillantott, a kislányra, aki ajtót nyitott neki, és aki most víztől
nehéz köpenyét terítette küszködve a tuskóbakra.
– Az unokáim – szólt Sydenham asszony, mintegy választ
adva. Hangjában nem volt sem büszkeség, sem elégedetlenség,
de szomorú arccal hozzátette: – Az idősebbik fiam, a lányom és a
kicsinyeik visszaszálltak a családi fészekbe.
Honornak meg sem kellett kérdeznie, hogy miért. Az eretnek
Humphrey Sydenhamet kiközösítette az egyház; családjának
tagjai számkivetettekké váltak. Az egyház minden kereszténynek
megtiltott bármiféle kereskedelmi kapcsolatot a
kiközösítettékkel, és noha a tiltás a családtagokra hivatalosan
nem terjedt ki, az óvatos szomszédok és kereskedők elkerülték az
eretnekséggel fertőzött családokat. Az eltévelyedésnek ezek a
következményei is arra intették az egyszerű embereket, hogy ne
térjenek le az igaz hit ösvényéről.
– Az idősebbik fiát említette – szólt Honor. – De hol van
Edward?
Bridget szégyenkezve lesütötte a szemét.
– Börtönben. Eretnekség miatt.
Honor Humphrey Sydenbamre gondolt, akit a megégetés
előtt megkorbácsoltak. – Édes Istenem – súgta.
– Ó, ne aggódjon Edward biztonsága felől – mondta Bridget.
– A testi épsége miatt legalábbis ne. Megbánta bűneit. Tiltott
könyvek árusításáért ítélték el. Mindössze három évre.
A hangján csalódottság érződött. Honor nem tudta, mit
feleljen.
 – Tehetek valamit? – kérdezte végül. – Nincs szükségük
valamire?
Mrs. Sydenham röviden, nyersen felnevetett, de, meglepő
módon, minden keserűség nélkül.
– Ha! Mindenünk megvan!
– De van mit… enniük?
– Megvagyunk. A fiam ezeket a ruhákat árusítja. – Göcsörtös
ujjával a rongykupacokra mutatott. – A menyem mos és varr.
Megvagyunk.
A kis Jane nagyanyja térdére könyökölve boldogan
szopogatta az édességet, és kíváncsian bámult a finom hölgyre,
aki meglátogatta őket.
– Ők a mi gazdagságunk – biccentett Sydenham asszony Jane
felé, aki nagyanyja lapos mellére hajtotta a fejét. Sydenham
asszony úgy beszélt, mint egy tisztán látó kereskedőasszony, aki
elégedett a napi bevétellel, de keze szórakozottan, végtelen
gyöngédséggel végigsiklott a kislány sötét fürtjein.
– A gyermekek az igazság ösvényén járnak. Ha együtt a
család, az idősebbek felolvasnak a Bibliából. De a kisebbek is ott
ülnek velünk, hogy Isten szavát hallgassák. Nem nagy szenvedés
káposztán élni máról holnapra, ha ennek az a jutalma, hogy
Krisztus a szívünkben él. Egyébként is, mit tehetnénk?
Gyűjtögessük az aranyat, és finomságokkal tömjük a bendőnket,
mint a bűnös papok?
Jane abbahagyta az édesség szopogatását, és bűntudattal
pillantott fel a szigorú arcra. Honor elfojtott egy mosolyt.
Sydenham asszony tovább beszélt, Jane azonban, biztos, ami
biztos, a nyelve alá csúsztatta a bonbont, és ártatlanul a
nagyanyjára mosolygott. Sydenham asszony pedig mit sem
tudott a torkosság orra előtt elkövetett bűnéről.
– Ez Isten akarata – összegezte az asszony. – Elégedettek
vagyunk.
 Köhögés hallatszott a sarokban heverő szalmazsák felől. A
törött ablakon befújt a hűvös szél. Elégedettek? – gondolta
Honor. Én viszont nem vagyok elégedett azzal, hogy ennek a
családnak ennyit kell szenvednie!
Dél volt. Hamarosan ideér Holt az embereivel.
– Asszonyom – szóit Honor –, azért jöttem, hogy
figyelmeztessem. Már megint.
– Minket? – Sydenham asszony védelmezőn átölelte az
unokáját.
– Szerencsére nem. De olyasvalakit, aki közel áll önhöz.
Megtudtam, hogy az én… hogy a lordkancellár át akarja kutatni a
házat Frish testvér után. Itt van?
Sydenham asszony arca ingerült lett.
– Frish testvér nem a rokonom. Miért keresnék nálunk?
– Egy ember, akit Sir Thomas most tartóztatott le, egy
könyvkereskedő, vallott. Attól félek, kényszer hatására. Ha Frish
testvér itt van a házban, akkor figyelmeztetni kell. – Sydenham
asszony arcát fürkészte megerősítés után kutatva, de az arc nem
árult el semmit. – Mármint – hebegte Honor – ha valóban itt
van. Talán tévedett a könyvkereskedő. Önmagát akarta menteni.
Talán félrebeszélt.
A szoba túlsó végéből érkező férfihangra Honor összerezzent.
– Nem, Larke kisasszony. Nicholson nem tévedett.
Honor felugrott. Jane elszaladt. A sarokban, a szalmazsák
mellett Frish egyenesedett fel. Ő köhécselt a piszkos takaró alatt.
Honor hirtelen mozdulattal Sydenham asszonyra nézett,
szeméből sértettség áradt.
– Azt hittem, megbízik bennem – kiáltott fel.
Az asszony megbánás nélkül viszonozta pillantását.
– Ne nehezteljen rá, hölgyem – mondta Frish, és a takarót
maga előtt összehúzva a kandalló felé csoszogott. – A hűség
olykor köntörfalazást követel. Kérem Istent, hogy szükség esetén
éppilyen állhatatosan hallgassanak a barátai az ön érdekében,
mint ez a jó asszony teszi az én érdekemben.
Honor tudta, hogy a pap igazat beszél. Elfogadta a feddést. És
az intést.
– Testvér – mondta –, mennie kell. Most, azonnal. Sir
Thomas emberei már elindultak.
– Mennem kell? Úgy bizony – mondta Frish. Reménytelenül
vállat vont. – De hová?
– Nincsenek barátai, aki elrejtenék?
Frish és Sydenham asszony komor pillantást váltott.
– Annyit segítettek már a barátaink, hogy többet nem
kívánhatunk tőlünk – mondta az asszony.
– A lordkancellár szigorú intézkedései a testvérek minden
családját megviselték – magyarázta Frish. – Buzgó katonái miatt
nincs már biztonságos ház Londonban,
– De nincs segítség az udvarból, amiben ön egykor
reménykedett? – kérdezte Honor. – Semmi támogatás
Cromwelltől? Vagy Lady Annától?
Frish komoran megrázta a fejét.
– Cromwell a ladyre vár. A lady a királyra vár. A király
Rómára vár. Az udvarból senki nem nyújt nyíltan kezet felénk.
Morus szigorú pillantása alatt ezt senki sem kockáztatja.
– Akkor külföldre kell mennie – jelentette ki Honor.
– Hogyan? – csattant fel Frish növekvő haraggal. – Ússzak át
Flandriába?
Arca elvörösödött, de a homlokán, orcáján és nyakán
éktelenkedő ragyák fehérek maradtak, Honor már el is felejtette,
milyen csúnya szegény. Frish újra felköhögött. A vékony takaró
és az elnyűtt ing alól átsejlett a teste, amely olyan cingár volt,
mint egy öregemberé. Színtelen szeme fátyolos volt a
kimerültségtől. Szemlátomást súlyos betegség gyötörte.
– Hogyan, kisasszony? – kérdezte újra, ezúttal halkan,
megbánva kitörését. Honor még emlékezett a férfi erőteljes
hangjára, ezért megbocsátott neki, szinte szépnek látta a férfit. –
Ha sikerülne is kijátszanom Morus londoni vérebeit – folytatta
Frish –, katonái minden kikötőt figyelnek. Ismernek engem.
Megnyalnák a szájuk szélét a jutalom gondolatára, amelyet
megkötözött testemért kapnának.
– Sok testvért fogtak már el, akik megpróbáltak átjutni
Flandriába vagy Calais-ba – mondta Mrs. Sydenham. – Sokszor a
kormányosok árulják be őket. Pénzért – tette hozzá indulatosan.
Honor egyikről a másikra pillantott. Frish a takaróját
markolva üveges szemmel bámult a tűzbe. Sydenham asszony
komor megadással kulcsolta össze kezeit az ölében. Mindketten
fáradtnak, éhesnek, levertnek látszottak. Honor nagyot nyelt.
Frish élete most nyilvánvalóan az ő kezében van.
Elgondolkozva fel-alá kezdett járkálni. Sydenham asszony
pénzt emlegetett. A szóról hirtelen eszébe jutott valami. Egyes
férfiak sok mindenre hajlandók pénzért. Megállt és a két
elkeseredett emberre nézett.
– Thornleigh – mondta.
Azok ketten értetlenül néztek rá.
– Tessék? – kérdezte Frish.
– Richard Thornleigh. Hajói vannak. Ez az ember hajlandó
pénzért elindítani a hajóit.
– Közénk tartozik? – kérdezte Frish mohón. – Hogyhogy
nem tudunk róla semmit?
– Nem tartozik önök közé – szögezte le Honor gyorsan.
Sydenham asszony szeme elkeskenyedett
– És ön kisasszony? Még mindig nem tudja kimondani, hogy
„közénk”?
– Asszonyom, azért jöttem ide, hogy segítsek – fakadt ki
Honor –, és nem szeretném, ha gyanúsítgatna! Nem tartozom
önök közé. Nem tudom elhinni, mint ön, hogy ez a nyomorúság
Isten akarata szerint való. Jobban örülnék, ha a férje megbánta
volna eltévelyedését – igen, hazudott volna –, és megmentette
volna önmagát. – Visszafogta haragját. – De az egyházat és
Morus Tamást éppúgy gyűlölöm, mint önök. Jó okom van rá.
Önnek tudnia kell, hogy miért. Bízzanak bennem. Senki másban
nem bízhatnak.
Sydenham asszony elkapta a tekintetét. Honor félt, hogy
túlságosan elvetette a sulykot. Hogyan is gondolhatja, hogy az ő
felindulása súlyosabb lehet, mint ezé az éhező özvegyé?
– Mit javasol? – kérdezte Frish óvatosan reménykedő
pillantással.
– Ez az ember, akiről beszélek – Honor gondosan
megválogatta a szavakat –, zsoldosként vesz részt ebben a
küzdelemben. Ha megtalálom, biztosan teljesíti kérésünket. Pénz
fejében.
Frish felnyögött. Megkapaszkodott a kandallópárkányban;
minden remény elhagyta.
– Nem tudok fizetni.
– De én tudok – jelentette ki Honor.
A két másik ránézett.
– Sir Thomas mindig biztatott, hogy adakozzam.
Szegényházaknak, egyebeknek. Ilyenkor egyedül tárgyalok apám
vagyonának kezelőivel, akik megszokták már, hogy pénzt kérek
tőlük. – Keserűen felnevetett. – Most először arra fogok
adakozni, hogy egy eretneket megmentsek Sir Thomastól.
Így, hogy elhatározásra jutott, erősnek érezte magát.
Barátságosan nyújtotta két kezét Frish és Sydenham asszony felé.
– Lehet, hogy ez a Thornleigh nevezetű ember annyit kér
majd, amennyi egy király váltságdíja, de nincs más reményünk.
Megengedik, hogy távozzam, és felkeressem őt?
Frish buzgón bólogatott. Kis idő elteltével Sydenham asszony
így szólt:
– Ám legyen. – Mindketten megfogták Honor kezét.
Megállapodtak.
Honor sietősen felvette köpenyét, és visszafordult Frishhez.
 – Most jöjjön velem, testvér, a bárkámba. Valahogyan
elrejtem Richmond egyik melléképületében. Eltarthat egy-két
napig, mire Thornleigh-t megtalálom.
Frish mosolyogva csóválta a fejét, és ledobta válláról a
takarót.
– Nagyon köszönöm, hölgyen, de a „valahogyan” nem elég
biztonságos. – Átvágott a termen, magához vett egy köpenyt és
egy tarisznyát itt, egy falat kenyeret amott. – Egyedül
próbálkozom. Ha megbeszélte, amit kell, üzenjen. Ismeri a
Kékdisznó fogadót a London-híd mellett? – kérdezte az ajtóhoz
érve. Honor bólintott. – Rendben. Oda küldjön üzenetet. Ha itt
az ideje, találkozom ezzel a Thornleigh-val, ahol ő kívánja. Isten
áldja!
Azzal távozott.
Sydenham asszony komor arccal felállt.
– Téved, Larke kisasszony. Bízom önben. Bárcsak korábban
is bíztam volna, akkor az uram talán még mindig közöttünk
lenne. Hiszem, hogy az ön szíve igaz és bátor. De Morus emberei
értik a módját, hogyan nyissák meg a legkitartóbb szívet is.
Megfogta Honor kezét, és megszorította.
– Ez a Thornleigh tehát pénzért tesz szolgálatokat?
Vigyázzon, nehogy ez a zsoldos átadja önt az ellenségeinek.

18.

AZ ELSŐ MENEKÍTÉS

Honor már aznap este kiderítette, hol találja Thornleigh-t.

A Kelmeárusok Céhében és a Kereskedők Társaságánál
szerzett értesülései nyomán a greenwichi palota környékén
fellelhető kocsmákhoz és kakasviadaloknak helyt adó házakhoz
jutott. Egy csaposlegény elmondta, hogy déltájban szolgálta ki
Thornleigh-t, és egy zajos sörkimérés udvarára irányította
Honort, ahol ordibáló, füttyögő nézők álltak körül két ökölvívót.
A fogadások feljegyzésével elfoglalt tulajdonos fel sem pillantott,
amikor Honor a fülébe kiabálta a kérdését.
– Thornleigh? – bömbölte a férfi a lármát túlharsogva. –
Órákkal ezelőtt elment.
– Meg tudja mondani, hová ment? – kérdezte Honor egy
shillinget felmutatva.
A sörkimérés tulajdonosa tetőtől talpig végigmérte a hölgyet,
inge ujjába törölte az orrát, és zsebre tette az érmét. – Odalent
találja a tölgyfáknál. – Az erdő felé intett. – A király vadőrét
zsebeli ki.
A szeles alkonyatban Honor rátalált a vadőrlakra, egy
háromszintes kapuházra a vadaspark szélén. Felment a
csigalépcsőn a legfelső emelethez, és egy ajtó nélküli boltív alatt
belépett egy helyiségbe, amelyet pattogó tűz füstje töltött meg. Az
alacsony, gerendás mennyezet alatt sűrű volt a levegő az
izzadtságtól és az olcsó faggyúgyertyáktól, amelyeknek lángja
megvilágította a sok agancstartót. Hat férfi kártyázott egy kerek
asztal mellett, de Honor azonnal látta, hogy Thornleigh nincs
közöttük. Az asztal alatt, a padlóra szórt mocskos szalmán üres
borosflaskák és lerágott kappancsontok hevertek a játékosok
régóta tartó foglalatosságának ékes bizonyítékául. Honor
közeledtére a férfiak felnéztek kártyáikból. Durva, borostás
arcukat fenyegetőn fordították felé. A kandalló előtt heverő
farkaskutya is felemelte a fejét, és vicsorogva morgott.
Honor nagyot nyelt a barátságtalan fogadtatásra. De
mégiscsak eljött idáig. Magabiztosságot színlelve felvetette az
állát. – Vadőr uram? – kérdezte.
Egy horgas orrú, vastagszájú férfi felmordult: – Ehol ni. Mit
akar?
– Azt mondták, itt találom Thornleigh urat.
 A vadőr ingerülten egy bezárt ajtó felé bökött vaskos
hüvelykujjával. – Ott van bent – mondta.
Honor az ajtóra pillantott. Hálószoba bejáratának vélte.
– Sürgősen beszélnem kell vele. Felébresztené?
A férfiak felnevettek. A vadőr komor maradt.
– Nem – dörmögte.
Egy borzas szakállas férfi gúnyosan megszólalt: – Várj, amíg
sorra kerülsz, lotyó.
– Várjak? – kérdezte Honor feszengve a faragatlan társaság
miatt. – Meddig?
– Má’ nem soká, különben gatyamadzagot csinálok a beléből
– vicsorgott a vadőr.
Honor úgy állt a bűzös terem közepén, mintha valami
kóborlovag udvarába érkezett volna kérésével, és várnia kell, míg
a ház ura előkerül. A férfiak folytatták a kártyázást, attól kezdve
ügyet sem vetettek rá. A kutya nagyot ásított, elnyúlt és elaludt.
Honor fel-alá járkált. Már besötétedett, és még éjszakai
szállást is kell keresnie. Miután távozott Bridget Sydenham
házából – és mivel nem tudta, mennyi ideig tart Thornleigh-t
megtalálni és Frisht biztonságba helyezni –, üzenetet küldött a
királynénak. Betegség tört ki Chelsea-ben, írta őfelségének, nem
súlyos, de szükség van az ő segítségére. A királyné szíves
engedelmével, írta Honor, egy két napig távol marad. A
lakosztályán és a kápolnáján kívüli világgal olyan halvány volt a
királyné kapcsolata, hogy Honor biztonságban érezte magát
hazugsága álcája mögött. Így nyert némi időt, csakhogy nagyon
sok mindent kellett elrendeznie. Frish pedig betegen, szaglászó
kopókkal a nyomában lézeng London utcáin. Azonnal beszélnie
kell Thornleigh-val.
Éppen az ajtóhoz akart menni, hogy bekopogjon, amikor az
hirtelen kivágódott. A benti sötétségben felvillant Thornleigh
csupasz karja, hogy megállítsa az ajtót, nehogy a falnak
csapódjon. Másik karja, kezében flaskával, egy fiatal nőt ölelt át,
egy telt, pirospozsgás szépséget. A nő szőke haja a vállára omlott,
ruhája rendezetlen volt. Thornleigh meztelen felsőtestébe
csimpaszkodott, mindketten tántorogva léptek ki, és nevetve
hunyorogtak a fénytől.
Thornleigh megállt, megfogta a nő állát, és lehajolt, hogy egy
csókot adjon neki. A nő keze lesiklott a férfi hátán
térdnadrágjának derekáig. Alácsúsztatta ujjait. Thornleigh
megborzongott. A nő lábujjhegyre állt, és a fülébe súgott valamit.
Thornleigh hahotázva hátrahajtotta a fejét, és akkor
megpillantotta Honort. Meglepetten pislogott. Behunyta a
szemét és megrázta a fejét, mintha egy látomást akarna elűzni.
Aztán újra Honorra nézett, ujjaival végigszántott a haján, és
csodálkozva felnevetett.
– Zarándok érkezett közénk! – rikkantotta.
Honor dühösen rámeredt.
Thornleigh megjátszott ájtatossággal fordult társnőjéhez.
– Nekem senki nem mondta, hogy ez megszentelt hely.
Ugyan, Farquhar asszony, rejteget Ön valami szent ereklyét,
amelyhez zarándokok szoktak járulni, hogy megérinthessék?
Valami megszentelt kincset? Netán a párnája alatt? – Nevetett, és
könnyed illetlenséggel megdörzsölte a nő fenekét a szoknyáján
át. – Ámbár, Isten a tudója, itt is van egy édes kincs.
A nő tréfálkozva ráütött a férfi kezére.
– El onnan! – szólt rá kuncogva. Thornleigh megsimogatta
orrával a nő nyakát, és a szőke hajfüggönyön át Honor dühös
arcára pillantott. Felegyenesedett.
– Őt nyertem – jelentette ki ártatlan arccal. – Kártyán. – A
vadőr felé biccentett, aki egészen elmerült a játékban. Thornleigh
szélesen elmosolyodott. – A férje veszített. – Magához húzta
nyereményét, a vadőr felesége pedig félig leeresztett szemhéja
alól nézett fel rá, szemlátomást elégedetten férje
adósságkiegyenlítési módjával.
 Honor azt latolgatta, hogy azonnal távozik, ám Thornleigh
hirtelen elkomolyodott, felé hajolt, és behajlított tenyere mellől
azt suttogta:
– Ez nem az, amire ön gondol, kisasszony. Nem a bujálkodás
éjszakája.
Honor a férfi melléhez simuló nőre nézett, majd vissza
Thornleigh arcára. Szemöldökét kétkedőn felhúzta.
– Ó?
A férfi rezzenéstelen arccal bizonygatta:
– Egyáltalán nem. – Újra szélesen elmosolyodott. – A férjjel
kötött egyezség csupán egy órácskára vonatkozott. – Hangosan
felnevetett saját viccén.
Honor sarkon fordult.
– Várjon – szólt utána Thornleigh még mindig nevetgélve. –
Kérem, várjon, Larke kisasszony.
De Honor nem állt meg. Már a bejárathoz ért, amikor
Thornleigh utána kiáltott:
– Ugyan már, csak nem megy el így? Amikor ilyen messzire
jött, hogy megtaláljon?
Honor megállt. Ez igaz. Bármilyen dühös volt is, nem
távozhatott. Frish bízik benne. Ő pedig ki máshoz fordulhatna?
– Kérem, bocsásson meg – mondta Thornleigh eltúlzott
udvariassággal a lány hátának. – Neveletlen voltam.
Honor mereven megfordult.
– Még egy pohár borral sem kínáltam meg – mondta a férfi.
Lefejtette magáról a vadőr feleségét, és a kezében lévő flaskát
mintegy békeajánlatképpen odanyújtotta Honor felé. Aztán a
homlokát ráncolva belenézett. – Üres – mormolta. Ledobta a
padlóra, és másikat keresve körülnézett. Meg is pillantott egyet a
kandallónál. Elsétált Honor mellett, ám mielőtt elérte volna a
flaskát, csupasz lábujja beleakadt egy piszkavas nyelébe. A
piszkavas vörösen izzó hegye kicsapódott a lángok közül.
Thornleigh hátraszökkent, valószínűleg a nyél is olyan forró volt,
hogy majdnem megégette. Halkan szitkozódva felhúzott egy ott
heverő bőrkesztyűt, megfogta a piszkavasat, és felemelte. Kis
ideig az izzó vasat bámulta, szemlátomást megfeledkezve a borról
is, és Honorról is. Lassan elsötétült az arca.
Visszanézett Honorra, és mintha félbeszakadt volna a
társalgásuk, így szólt:
– Azaz, úgy hiszem, miattam jött ide. Vagy – cinkos mosollyal
nézett a lányra, amitől apró ráncok jelentek meg a szeme
sarkában – a romlás útjára tért, amióta utoljára láttam? Éjféli
mulatozásokra vágyik? Nos, kisasszony, akkor jó helyen jár. –
Felemelte a flaskát, Honor felé nyújtotta, majd széttárta két
karját, mintha önmagát is felajánlaná. – Csatlakozik?
Honort majd szétvetette a düh ettől az arcátlanságtól. A
vadőr felesége is bosszantotta, aki gúnyos mosollyal dőlt az
ajtófélfának, és figyelt. Honor odalépett Thornleigh-hoz, és
félrelökte a felkínált flaskát.
– Tartsa meg a trágár ajánlatait a szajháinak – mondta. –
Más ügyben jöttem ide. Hol beszélhetünk négyszemközt?
– Ó, akár itt is – nevetett fel a férfi. A piszkavassal és a
fiaskóval a kezében átlépett a kutya fölött, és lehuppant egy
székre. A flaskát letette a padlóra. A kutya zavartalanul horkolta
lábánál. Thornleigh az állat hátára nyújtotta a lábát, mintha
lábzsámoly volna. – Velük ne törődjön – intett a fejével a
kártyázók felé. – Az ítéletnapi harsonákat sem hallanák meg.
Hacsak nem maga Isten jelenne meg utána, hogy beszálljon a
játékba. – Szórakozottan megvakarta lapos hasát, és kuncogott. –
Ámbár az Úr jelenléte emelné a téteket, mi? – Felnézett Honorra.
– Na. Vajon mit kíván tőlem?
Honor közelebb lépett, Thornleigh megnyugtató szavai
ellenére nem szerette volna, ha meghallják a mondandóját. A
férfi jelét sem adta annak, hogy fel akarna állni.
Honor leguggolt a széke mellett.
– A hajójára lenne szükségein – mondta.
 – Hah! Nemcsak önnek, az összes hitelezőmnek. – Egyik
csupasz lábát végighúzta a kutya bundáján, mire az állat álmában
összerázkódott.
– Hallgasson meg, uram – folytatta Honor. – Egy ember élete
forog veszélyben. Segítenem kell neki, hogy átjusson Flandriába.
Most azonnal. Át tudná vinni? Van London közelében hajója?
– Most azonnal! – utánozta a férfi Honor sürgető szavait. –
Annyi időt sem kapok – dörzsölgette borostás állát –, hogy
megborotválkozzam, és felvegyek egy inget?
– Tehát van a közelben hajója?
– Biztonságban horgonyoz a torkolatnál. És ott is marad.
– Hajlandó vagyok fizetni. Busásan. Aranyban.
– Így is van rendjén egy „azonnali” út esetében, kisasszony. A
csatornán tavaszi viharok tombolnak, gonoszabbak, mint egy
faképnél hagyott aggszűz. – Gyanakodva fürkészte Honor arcát.
– És ki ez a titokzatos rakomány? Csak azt ne mondja, hogy most
is valamiben settenkedik, forral valamit kedves úrnője háta
mögött!
Honor dühösen felállt. – Ni csak, ki beszél settenkedésről! –
csattant fel, lopva a vadőr feleségére pillantva. Az asszony a haját
fonta a hálószoba ajtajában.
– A férje áldásával lett az enyém – tiltakozott Thornleigh
vidáman. A nyakát kinyújtva Honor mellett a kártyázókra nézett.
– Nem igaz, Farquhar? – kiáltotta.
A vadőr, lapjaiból fel sem pillantva, egyik ujjával trágár jelet
mutatva a levegőbe bökött.
– Vigyen el az ördög, Thornleigh!
Thornleigh elvigyorodott, és diadalmasan széttárta két karját.
– Látja? – kérdezte Honortól.
– Egy részeg disznót látok – vágott vissza Honor. – Egy
hitvány alakot, akire nem bízhatom ezt a feladatot.
 Thornleigh szemében kialudt a mókázás fénye. Lehajolt a
fiaskóért, nagyot húzott belőle, és a keze fejével megtörölte a
száját.
– Pontosan mérte fel a helyzetet, kisasszony – mormolta a
flaskának. Gúnyosan villanó szemmel felnézett Honorra. –
Találjon magának más bolondot.
Letette a flaskát, és mogorván a forró piszkavassal kezdett
foglalkozni. Úgy fogta a nyelét, hogy a forró hegye a két szeme
közé mutatott. Tágra nyílt szemmel nézte, nem törődött semmi
mással. Úgy néz vele farkasszemet, gondolta Honor, mintha
valami élőlény volna, és le akarná győzni. Aztán Thornleigh
lassan, kimért mozdulattal a szegycsontja felé irányította a
piszkavas hegyét. Két kézzel markolta a nyelet, a forró vas
majdnem a bőrét érte. Mintha meg akarta volna bélyegezni
magát.
Honor elképedve nézte. Miféle esztelen játék ez? Arra
kíváncsi, hogy el bírja-e viselni a fájdalmat? Eszébe jutott, hogy
ugyanezt a kemény elszántságot látta a férfi szemében azon a
napon is, amikor Greenwichben minden erejét összeszedve a
tuskóra csapott az öklével, készen arra, hogy levágják a kezét.
Honor emlékezett, hogy akkor az volt az érzése, mintha a férfi
valójában örülne a büntetésnek.
– Nincs idő arra, hogy máshol keressek segítséget – mondta
hevesen. – A barát élete az ön kezében van.
Thornleigh pislogott egyet. Felnézett Honorra.
– Barát?
A lány tudta, hogy ezt nem lett volna szabad mondania, de
legalább kizökkentette a férfit a révületéből.
– Frish testvérnek hívják – felelte Honor mindent
kockáztatva. – A lordkancellár üldözi eretnekség miatt. Egyszer
már elítélték, de megmenekült a lincolni püspök börtönéből. A
második ítélet máglyahalált jelent. Frish testvér nem árt
senkinek, de a kancellár megégeti, ha ön nem helyezi
biztonságba.
Egy pillanatra mintha érdeklődés csillant volna a férfi kék
szemének mélyén.
– Túl sokat kockáztat egy tévelygő barátért, hölgyem – szólt
Thornleigh. Az érdeklődés szikrája hamar elhamvadt, s a kék
szemekben újra gúny villant. – Azt mondja, a lordkancellár? A
nagyhatalmú Sir Thomas? – halkan füttyentett egyet. – Úgy
látom, önnek az a szokása, hogy beleharap a kézbe, amelyik
táplálja.
Honor a legszívesebben arcul ütötte volna a férfit.
– Ha pénztől lesz egyenes az ön gerince, akkor, mint
mondtam, jól megfizetem.
– Lássuk.
– Mit lássunk?
– Az aranyat, hölgyem – mordult rá Thomleigh.
Honor elhűlt. Egyrészt a követeléstől, másrészt a mögötte
érezhető keserűségtől.
– Nem hoztam magammal – hebegte. – Idő kell, míg…
– Nagy kár – vágott a szavába Thomleigh. – Jó éjt. – A maga
részéről ezennel szemlátomást befejezettnek nyilvánította a
beszélgetést.
Újra a mellének szegezte a piszkavas hegyét. Megbűvölten
nézte, egyre közelebb vitte a bőréhez, míg végül már csak egy
ujjnyira volt tőle. Honor látta, hogy a férfi meg akarja égetni
magát.
Végtelen elkeseredésében Honor hirtelen cselekedett. Kirúgta
a piszkavasat a férfi kezéből. Az nagy csattanással esett a kőre. A
kutya egy vakkantással talpra ugrott. Az asztal körül ülő férfiak
felnéztek.
Thornleigh tátott szájjal, elképedten felnézett, keze a
levegőben maradt, mintha a tárgy, amelyet az imént markolt,
valami érthetetlen okból elpárolgott volna belőle. Olyan
ámulattal nézett Honorra, mint egy gyermek.
Mintha hirtelen megszállta volna az erő, felállt, a lány fölé
tornyosult. Olyan átható pillantással nézett Honor szemébe,
amely lehetett volna harag vagy megvetés is, Honor azonban
valami oknál fogva úgy érezte, hogy az nem más, mint meglepett
kíváncsiság. Ez érződött a férfi arcán, testén, lélegzésén.
Honor rezzenéstelen szemmel nézett vissza rá, éppúgy
megdöbbent a férfi váratlan közelségén, ahogy az az előbb
fogadta az ő hirtelen mozdulatát. Thornleigh fölébe magasodott,
6 azonban mozdulatlanul állt, éppolyan kíváncsian, mint a férfi.
Honor szólalt meg elsőnek.
– Miért akar mindenáron fájdalmat okozni önmagának?
– Miért akar mindenáron bajt okozni önmagának?
Thornleigh lélegzése lassan egyenletessé vált. Ahogy mellkasa
emelkedett és süllyedt, Honor észrevette bőrén a tűz fényének
ragyogását. Érezte, hogy vér szökik az arcába. Nagy nehezen
elfordította pillantását, ám akkor meglátta, hogy a vadőr felesége
rámosolyog a hálószoba ajtajából. Az asszony rákacsintott,
mintha jelezni akarná, hogy mégis van valami, ami
mindkettőjüknek tetszik.
– Thornleigh! – kiáltotta az egyik kártyázó.
Honor és Thornleigh odafordult. A férfi feléjük mutatott.
– Mögötted!
Thornleigh hátranézett. Füst gomolygott a padlóról. A
lehullott piszkavastól felgyulladt a szalma, s apró lángnyelvek
táncoltak a kőpadló fölött.
Thornleigh felkapta a flaskát, és a tűzre öntötte belőle a bort.
A lángok nyomban kialudtak. A fekete kör szélén tovább füstölt a
nedves szalma. Az asztalnál ülők folytatták a kártyázást.
Thornleigh felemelte a piszkavasat, visszatette a helyére,
majd odament Honorhoz. Melle előtt karba tett kézzel fürkészte a
lány arcát. Honor feszengve ébredt rá, hogy ezennel ő került a
férfi figyelmének középpontjába.
– A következő az ajánlatom, kisasszony – mondta
Thornleigh. – Közlöm önnel, mennyit kérek. Aztán eldönti, hogy
megér-e ennyit annak a barátnak a bőre.
Kiderült, hogy Honor igazat mondott Frishnek. Thornleigh
valóban királyi váltságdíjat kért.

Két karjával magát melengetve Honor egyedül állt a

Kékdisznó fogadó előtt a Botolph dokk mellett. Fehéren
gomolygott körülötte a köd, amelyben homályos körökként
derengtek a London-híd fényei, noha még csak három óra volt.
Nem, inkább négy, gondolta a lány. Legalább egy órája
várakozott.
Nyílt a kocsmaajtó, és kibotorkált rajta egy vendég. Honor
elfordította az arcát. A vendég elindult, alakját hamar elnyelte a
köd. Léptei elhalkultak. Űjra csend lett.
Csoszogás halk hangja hallatszott, majd kaparászás a keskeny
köz kőfalán. Köhögés. Honor befordult a sarkon, és a homályba
meresztette a szemét. Megjelent egy arc. Frish arca.
Honor megkönnyebbülését egyszeriben harag váltotta fel.
– Merre járt?
A barát közelebb csoszogott, s Honor elképedt a látványtól.
Frish arca fehér volt, és nedves, mint a nyers tészta. Szeme
helyén két fekete lyuk. Fehérszőke haja a koponyájához tapadt,
szalmaszálak meredeztek belőle. Keze az inge aljából letépett
csíkkal volt bekötözve, megszáradt vér sötétlett rajta. Egyik lábán
szakadt saru. A másik csupasz volt és vérzett.
Frish kiolvasta Honor szeméből a riadalmat.
– London veszélyes hely a menekülő számára – mormolta.
– A lába… – suttogta Honor.
Frish vállat vont.
 – Csontért harcoltam egy kutyával. A kutya győzött.
Lecsukott szemmel a falnak dőlt, mintha maradék erejét is
kiszívta volna ez a rövid beszéd.
– Istenem – sajnálkozott Honor –, ugye azóta nem pihent,
hogy elhagyta Sydenham asszony házát?
– Hogy pihenhetne az, akinek Morus emberei járnak a
nyomában? – Hirtelen felpattant a szeme, félelem tükröződött
benne. – Miért ön jött ide? – kérdezte. – Abban maradtunk, hogy
üzen. összeomlott a terv? Thornleigh visszautasította? Nem…
– Minden rendben – nyugtatta meg Honor gyorsan. –
Egyszerűen csak úgy gondoltam, biztonságosabb, ha magam
intézem a dolgot. Én vagyok a hírnök.
– Akkor… valóban minden rendben? – suttogta a reszkető
Frish.
– Igen. Thornleigh hajója, a Róka Gravesendnél várja önt.
Most odalovagol, és a holnapi dagállyal Bruges-be indul. Vigye a
lovamat. Az utca végén kötöttem ki. Nem, ne aggódjon, én
bárkán megyek vissza Richmondba. – Átnyújtott egy pénzzel teli
erszényt.
– Ezt adja oda Thornleigh-nak.
Az erszény csak a Thornleigh által megszabott összeg
negyedét tartalmazta, de Honor csak ennyit tudott megszerezni
délelőtt oly módon, hogy eladta aznap viselt ékszereit egy
cheapside-i aranyművesnek. Remélte, hogy az ígérvény, amelyet
az erszénybe tett, kielégíti Thornleigh-t, amíg apja vagyonának
intézőjétől megszerzi a pénzt.
– Figyeljen rám – mondta Honor. – Thornleigh a következő
instrukciókat adta. Amikor a mólóhoz ér, a jel… – Látta, hogy
Frish összerázkódik. Talán az örömtől, gondolta Honor. Ám
azonnal rájött, hogy a barátot láz gyötri. – Testvérem, ez legalább
kétórás út. Képes lesz megtenni?
Távolról kutyaugatás hallatszott.
 – Igen – felelte Frish rekedten, és ellökte magát a faltól, hogy
elszántságát jelezze. – Morus börtönőre és a kutyák a közelben
vannak. Muszáj odajutnom. – Megroggyant a térde. Az erszény a
földre hullott. Honor elkapta a férfit, hogy össze ne essen. Olyan
könnyű volt a teste, mint egy kislányé.
Frish kiszabadította magát Honor öleléséből, és lehajolt az
erszényért. Felegyenesedett, de a lány látta, hogy ez milyen nagy
erőfeszítésébe telt. A férfi arcán verítékcseppek gördültek le.
– Mindent köszönök, hölgyem, teljes szívemből – suttogta
Frish.
– Nem akarok önnek több gondot okozni… búcsúzom. –
Megpróbált mosolyogni, de láztól fátyolos tekintete nem találta a
lány arcát.
Honor elvette tőle az erszényt.
– Nem, testvérem, még nem búcsúzunk.
Átölelte a férfi derekát, és támolyogva az utca végében
kikötött lovához vonszolta. Az állat oldalához támasztotta Frisht,
megvetette a lábát, és összekulcsolt kézzel lehajolt, hogy a
nyeregbe segítse, ahogy a királyt szokta a lovásza.
Frish szégyenkezve habozott.
– Erre most nincs idő – sürgette Honor. – Hadd segítsem fel!
A férfi megalázott nyögéssel Honor összekulcsolt kezébe tette
véres lábát. A lány szilárdan állt, míg Frish küszködve nyeregbe
szállt. Aztán ő maga is felült a férfi elé, és megmarkolta a
gyeplőszárat. Az elgyengült Frish homloka önkéntelenül Honor
hátára bukott, amikor elindultak.
Nem sokkal azután, hogy elhagyták a városfalat, felszállt a
köd.
– Kegyes az ég – mormolta Honor, és szemét meregetve
kereste az útjelzőket a sötétben.
Három órával később, teljes sötétségben érték el Gravesend
kikötőjét.
 Honor kikötötte a lovát, és miután lesegítette a barátot és
odavonszolta a mólóhoz, hideg veríték borította a testét, s a lába
remegett az erőfeszítéstől. Frisht gyengéden egy nedves
kötélcsomóra ültette, és körülnézett. A móló kihalt volt. Az ég
újabb apró kegye. Honor a sötét folyót nézte. Thornleigh azt
mondta, ott horgonyoz a Róka valahol kint.
– Kis időre itt kell hagynom, testvérem – suttogta Honor.
Egy közeli kocsmába sietett, és lámpással tért vissza. Zihálva
leült Frish mellé a kötélcsomóra, és mélyeket lélegezve próbálta
lecsillapítani önmagát. Frish feje Honor vállára csuklott. A lány
egy nagy kendővel letakarta a lámpát, a víz felé tartotta, és ötször
felemelte a kendőt.
Egy ideig a feketeségbe bámult, majd megismételte a jelet.
Vajon Thornleigh észrevette? Figyelt, a víz csapkodását és Frish
szaggatott lélegzését hallgatta. Úrrá lett rajta a rémület.
Egyáltalán ott van Thornleigh, ahol mondta? Vagy részegen
hever valamelyik bordélyban? Mégsem olyan ember, aki állja a
szavát?
Újra jelzést adott. Újra semmi válasz.
Frish szörnyen reszketett. Honor a keblére vonta a férfi fejét,
és megsimogatta ragyás arcát. Frish félrebeszélt a láztól.
– Tartson ki, testvér – mormolta Honor. – Tartson ki.
De meddig? – kérdezte önmagától egyre növekvő pánikkal.
Most mit tegyen? A fogadó, ahonnan a lámpást kölcsönözte, tele
volt vendégekkel, de ha találna is egy másikat, végül
mindenképpen vissza kell menniük Londonba, amennyiben
Thornleigh cserbenhagyta őket. így vigye vissza Frisht
Londonba? A barát nem lesz képes még egyszer a nyeregben
maradni. Ha magához kötözné is, és visszajutnak a szuroksötét
éjszakában, hol rejtőzhetnének el? Egy kocsmában?
Behúzódjanak egy lyukba, mint a patkányok? Várnák, hogy
Morus emberei és kutyái kiszimatolják rejtekhelyüket?
A távolban lámpás fénye villant. Aztán újra, és újra. Ötször!
 – A jel, testvér! Thornleigh közeleg!
Honor megmarkolta a férfi inge nyakát, úgy segítette talpra
állni. Frish ernyedten dőlt a lányhoz. Lebotladoztak a lépcsőn a
vízhez. Honor a férfi imbolygó testét tartva várt. Evezők
csobbanását hallotta, és megkönnyebbülten látta, hogy egy
lámpás hunyorgó fénye közelít, mintha egy eltévedt, részeg
csillag volna. Egy szkiff hegyes orra bukkant elő a sötétségből, s a
csónak a vízi lépcső mellé siklott.
Az evezős háttal ült Honornak. A cingár férfi zsíros sapkája
alól ősz haj meredezett szerteszét. Nem Thornleigh az. Honor
szíve nagyot dobbant. Csapda! Thornleigh elárulta őket! Ez
Morus embere, és most mindkettőjüket elfogja!
Honor halkan felsikoltott rémületében, megfordította a
félájult Frisht, és botladozva felfelé indult vele a lépcsőn.
– Álljon meg! – szólt az evezős.
Honor kétségbeesetten tovább küszködött.
– Larke kisasszony! – hallatszott a hangos suttogás.
Honor, Frish súlya alatt lihegve, már elérte a felső
lépcsőfokot.
– Álljon meg, kisasszony, a Rókáról jöttem!
Honor tántorogva megállt, elszánta magát a menekülésre, de
képtelen volt tovább cipelni a terhet.
– Nem igaz! Sir Thomas küldte magát! Különben honnan
tudná a nevemet?
Az evezős zavartan bámult fölfelé. – A nevét…? De az uram
azt mondta…
– Miféle úr?
– Thornleigh úr.
– De ő nem tudta, hogy én is jövök!
Ettől az evezős szemlátomást még jobban zavarba jött.
Megvakarta a fejét, amitől félrecsúszott a sapkája.
– Az uram azt mondta, önnek adta az utasítást, hölgyem. Ki
más jött volna?
 Honor száját nagy, megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Mégsem
csapda. Ez itt Thornleigh embere. Rájött, hogy elvakította a
félelem. Eredetileg valóban egyedül akarta ideküldeni Frisht, de
erről egyedül ő tudott. Thornleigh nyilvánvalóan úgy gondolta,
hogy ő is idejön Frishsel.
– Jinner a nevem – mondta a cingár férfi, és letette a
lámpást. – Samuel Jinner, szolgálatára, úrnőm. – Levette zsíros
sapkáját, de nem mosolygott. A szája sarka lefelé fittyedt. A
szemhéja is, az orra is, a bajusza is. Még a szakálla, az álla
közepén növő szürke pamacs is lekonyult két csüggedt
szárnyként. Roggyant térddel, de határozottan felállt a szkiffben,
és szolgálatkészen előrenyújtotta egyik kezét. Honor nyomban
bizalmat érzett iránta.
– Nagyon örülök, Jinner mester – szólt Honor
megkönnyebbülten, a karjában tartott terhet ugyanis egy lépéssel
sem tudta volna tovább cipelni. – Ez itt Frish testvér.
Jinner visszatette sapkáját a fejére.
– Kiviszem a hajóhoz, úrnőm – mormolta, miközben fejét
csóválva Frishért nyúlt ámbár úgy látom, nem egészséges. – A
csónak végébe fektette a nyöszörgő embert.
– Nagyon beteg – hagyta jóvá Honor –, de sokkal rosszabb
sors vár rá, ha tovább marad Angliában. Kérem, mondja meg az
urának, hogy nagyon vigyázzon rá.
– Ne féljen, kisasszony – nyugtatta meg Jinner
ünnepélyesen. – Rájöttem, hogy az ember és a törvény között
hullámzó széles tenger csodákat tud művelni az egészséggel.
Honor elmosolyodott. Letörölte a verítéket az arcáról, szinte
kótyagos volt az örömtől. Ugyanezt érezte azon az éjszakán is,
araikor a katonák betörtek Sydenham raktárába, és ő Frish
mellett kuporgott a szemerkélő esőben. A veszélyből
megmenekülve akkor árasztotta így el a boldogság, hogy él, és
szabad. Sikerült, gondolta mámorosán, megszabadítottam
Frisht Sir Thomastól. Megtettem!
 Jinner imbolyogva az evezőkhöz ment, majd megérintette a
sapkáját. – Megyek, úrnőm. Az én életemre se fogadna senki egy
fabatkát se, ha nem igyekszek vissza a Rókához.
– Thornleigh olyan szigorú?
Jinner savanyú képet vágott.
– Annyit mondok, maga az ördög is tanulhatna az uramtul,
amikor rosszkedvűje’ van. – A vízbe merítette az evezőket.
– Várjon! – szólt Honor. Előhúzta az erszényt a köpenye alól.
– Hamar elfogná a rosszkedv, ha pénz nélkül vinné oda ezt az
embert. – Letérdelt az alsó lépcsőre, és előrenyújtotta az
erszényt.
Jinner mogorván bólintott, szemlátomást ezzel helyettesítette
a mosolyt. Behúzta az evezőket.
– Lekötelez, úrnőm. Egészen elfelejtettem. – Átvette az
erszényt, de nem tette el, hanem kinyitotta.
Honornak elállt a lélegzete. Tudja vajon, mennyi pénzre
számít Thornleigh? Segíthet egy kegyes kis hazugság?
– Megvan a pénz, Jinner mester – szólt Honor erélyesen –,
csak egy kevés…
– Nem is kétlem, úrnőm – vágott a szavába a férfi. Kivett egy
érmét. – Ezt leszámítva megvan. Az uram adja a szolgálatomér’.
– Az érmét a zsebébe rejtette, majd összehúzta a zsinórt, és
Honor lába elé hajította az erszényt. Felnézett a lány
csodálkozó arcára.
– Az uram azt üzeni, hogy a nevezett összeggel a szolgálat
értékét szabta meg. A fizetség formája meg… – Jinner
elhallgatott. Lemondóan sóhajtott, és megvakarta a tarkóját. – Az
átkozott török lotyó anyjára esküszöm, itt vót a fejembe az
istenverte beszéd, amikor elindúltam. – Az evezőkre hajolt, és a
száját csücsörítve próbált emlékezni. – Tudom má! – Becsukta a
szemét, és nagy igyekezettel elhadarta az üzenet többi részét. –
Ami a fizetség formáját illeti, azt kéri az uram… hogy találjon egy
elmésebb megoldást… az adósság kiegyenlítésére… és… alig
várja, hogy rendezzék a számlát… ha legközelebb találkoznak.
Megkönnyebbülten kinyitotta a szemét.
– Most, hogy megszabadjam ettől a súlytól, megyek is,
úrnőm.
Meghúzta az evezőket, és a csónak kisiklott a folyóra.
Honor kis ideig elhűlten meredt utána. Thornleigh végül nem
pénzt akar. Őt akarja. Az arcátlan ajánlaton felhorkanva felkapta
az erszényt. Csak nem azt gondolja ez az ember, hogy rá,
Honorra alkudni lehet, hogy meg lehet szabni az árát, mint a
vadőr pufók feleségének? Ám ahogy Jinner lámpásának fénye
elhalványult és Honort újra sötétség vette körül, lassan eltűnt a
felháborodás álarca. Követelőzni kezdett a képzelet, mint az
anyja kezét fogó gyermek a vásárban. Milyen lehet Thornleigh
módján kielégíteni a számlát?

19.

CROMWELL ÚR

– Öt font. Csak ennyit kérek – könyörgött Honor. – Épphogy

elég a rakomány biztonságba helyezéséhez. Sürgős, különben
nem kérném.
– És nem fogadta volna el a meghívásomat a vacsorára –
tette hozzá szárazon az asztal túloldalán ülő Thomas Cromwell.
Kettesben vacsoráztak Cromwell hivatali szobájában, a Whitehall
Palotában.
– Ne gondolja, hogy nem vagyok hálás a segítségért, amelyet
eddig nekünk nyújtott – mondta Honor. – A kikötőkből kapott
hírek, a lordkancellár embereinek hosszabb-rövidebb
feltartóztatása áldásos könnyebbség. De önnek sejtelme sincs a
küldetések költségeiről. Meg kell fizetni a legénységet. A
menekültek flandriai szállását. A dokumentumok beszerzését. És
mindenütt a sok kenőpénz. El sem tudom sorolni.
– Meg fogja oldani, önnek mindig sikerül. Még egy kis
burgundit?
Cromwell a palackért nyúlt tintafoltos ujjaival. A
marhasülttel, póréhagymával, fogollyal, fügével és édességekkel
megrakott tálakra oszlopokba halmozott főkönyvek és iratok
árnyéka vetült, amelyek elborították a kis hivatali helyiség
asztalait. – De van finom madeirái borom is, ha azt kíván –
mondta Cromwell. – Lady Hales ajándéka.
– Ő, milyen kedves tőle – mormolta Honor. Kényszeredetten
udvariaskodott, pedig a legszívesebben a pénzről tárgyalt volna.
Azt azonban megtanulta már, hogy Cromwellt nem lehet
sürgetni. Honor négy menekülést szervezett meg azóta, hogy hat
hónappal korábban szerencsésen átjuttatta Frisht Brugés-be – ez
ideig tizenegyen utaztak biztonságos helyekre Thornleigh hajóján
–, és Cromwell gyakran segített, noha lépéseinek ütemét Honor
sosem találta elég gyorsnak. Most kezét felemelve utasította
vissza a bort. – A legfőbb ügyész felesége mit kíván elérni
mostanában?
– Ónbányászati engedélyt – felelte Cromwell, miközben
sajtot vágott magának. – A devoni birtokomon.
– Ami korábban Wolsey bíborosé volt?
Cromwell igenlőn dünnyögött, miközben a sajtot rágta.
Honor önkéntelenül elmosolyodott. Mint mindig, most is
ámulatba ejtette a férfi hidegvére. A korábbi urának bukása után
tetemes jövedelmekre tett szert, ám ezek említésére jelét sem
mutatta megbánásnak; igaz, diadalnak sem, noha Wolsey
halálában Cromwell keze is benne volt. A bíboros hatalmas
birtokait úgy osztotta fel, hogy abból a királynak számottevő
haszna származott – a Whitehall-palota korábban Wolsey yorki
palotája volt és Cromwell úgy vette át a halott bíboros posztját és
hatalmát, mint egy elhajított köpenyt. Ám közönyös arccal
viselte. Honor tudta, hogy a férfi megelégedését egészen más
szolgálja. Cromwell egészen más ember, mint Wolsey volt.
Wolsey tobzódott a pompában, fényűző életének
fitogtatásában, egyesek szerint még a pápai trónust is meg akarta
szerezni. Megszállott módjára mesterkedett, hogy Anglia érdekeit
Európában előmozdítsa, és az ország ügyeit irányító
intézményeken nem változtatott semmit, voltaképpen
feleslegesek voltak abban a hálóban, amelynek középpontját a
király és közvetlen környezete foglalta el. Cromwell viszont
keveset törődött a külsőségekkel. Az egyszerűen öltözködő,
visszafogottan viselkedő ember zsenialitása a szervezésben
mutatkozott meg, az ügyek rendkívül aprólékos, rendkívül
személyes irányításában. Honor csodálattal figyelte, hogy
Cromwell milyen gyorsan átvette a kormányzat pénzügyeinek
irányítását. Azt is tudta róla, hogy most a három nagy hatalmú
királyi titkári hivatalt tartja szemmel. Figyelte Cromwell lassú, de
biztos emelkedését, és nem kételkedett benne, hogy ez az ember
képes elérni célját: a birodalom átformálását.
– Elmaradott nemzet ez az angol – füstölgőit egy ízben
Honor füle hallatára, miután egy éltes lovag Franciaország újabb
lero-hanása mellett kardoskodott, noha Henrik király, trónra
lépése óta, két megalázó vereséget is elszenvedett ott. – Ugyan
miért pazarolnánk embert és pénzt arra – kérdezte Cromwell
akkor Honort –, hogy megpróbáljunk elfoglalni néhány
nyomorúságos odút Franciaországban, vagy kardunkat rázzuk
Flandria felé? Nézzük a tényeket. Flandria gyapjúkészítői nélkül
felkopna a kereskedőink álla. Mesterembereink még tűből sem
képesek annyit előállítani, hogy az itthoni keresletet kielégítsék.
Hadseregünk nem erősebb, mint a pápáé. Még hogy lerohanás! –
Honor már akkor csodálta Cromwell tisztánlátását.
Félretolta a tányérját.
~ Majd egy más alkalommal iszom önnel Lady Hales
burgundijából, uram – szólt Honor. – Már eleget ittam. – Az
asztal fölé hajolt. – A segítségére azonban nagy szükségem volna.
Nem adhatna legalább öt fontot? Nem nagy összeg.
– Nem nagy összeg? Ennyit keres az írnokom egy évben.
– Az ön írnoka hálás lehet, hogy állása van és szabad –
csattant fel Honor. – Vannak, akiknek menekülniük kell, hogy
életben maradjanak.
Cromwell halkan felnevetett.
– Mint már mondtam, Larke kisasszony, ön igazán
állhatatos.
– Nagyon fontos lenne, kegyelmes uram – erősködött Honor.
– Ezeknek az Amszterdamba induló embereknek azt jelentené,
hogy biztonságos szálláshoz juthatnának, nem kellene árokban
meghúzniuk magukat az esőben, kutyáktól félve. Az egyik férfi
ráadásul már hatvan is elmúlt.
– Miért nem használja a saját pénzét?
– Egy hónapig most nem merek újabb összeget kérni. Apám
vagyonának intézői máris gyanakodnak. Ha netán megírnák Sir
Thomasnak… – Nem kellett befejeznie a mondatot. A törvény
értelmében még mindig Morus Tamás gyámleánya – vagyonának
kezelését Sir Thomas látja el, amíg Honor férjhez nem megy,
amikor is az a férjére száll és ő is, Cromwell is tudta, hogy Morus
nem értesülhet azoknak a tetemes összegeknek a valóságos
rendeltetéséről, amelyeket Honor „jótékonyságra” kér az
intézőktől.
– Na és Thornleigh? – kérdezte Cromwell. – Minden küldetés
után, ahogy ön nevezi ezeket az utakat, áruval megrakva térnek
vissza a hajói, amelyet Angliában ad el. Csinos haszna lehet.
Honor megrázta a fejét.
– A hajói falják a pénzt, és ezt mindig hangsúlyozza is
előttem. Ez jelenleg történetesen igaz is, mivel épp most építtet
egy harmadikat, egy új gályát. Ezenkívül ki kell fizetnie a
kőműveseket és az ácsokat, akik az új kallómalmán dolgoznak
Norwichban, ráadásul az aylshami gyapjúraktárában tűz volt, ki
kell cserélni a tetőt. Minden pénzére szüksége van.
– De ezt az összeget, amelyre önnek van most szüksége,
biztosan kölcsön tudná adni a jövő hónapig.
– Nem – vágta rá gyorsan Honor. Lesütötte a szemét. – Már
így is túl sokkal tartozom neki. – Noha még sosem követelte a
számla kiegyenlítését, gondolta Honor, semmilyen formában.
Nem is panaszkodott a küldetések folyamatosan emelkedő
költségeire. Honor adóssága egyre halmozódott Thornleigh-nál,
és tudta, hogy képtelen volna elegendő mennyiségű aranyat
előteremteni, ha a férfi egy nap előállna a követelésével. Ám erről
eddig szót sem ejtett. Honor gyakran eltűnődött ennek okán.
Néha az volt az érzése, hogy a férfit valami személyes harag fűti
az egyház ellen, noha erről sosem tett említést. Az utóbbi időben
azonban Honor valami mást sejtett. Frish menekülésekor
Thornleigh egyetlen gondja a fizetség volt – ilyen vagy olyan
formában. Ám mostanában egészen másképpen viselkedik, s
Honor gyanította, hogy valószínűleg maga a veszélyes munka
idézte elő a férfiban a változást. Persze goromba volt, mint
mindig, mi több, a szokásosnál is gorombább, amikor úgy vélte,
hogy Honor vakmerően cselekszik. Ez a munka azonban
ravaszságot és erős idegeket követelt, Thornleigh-nak pedig, meg
kell hagyni, mindkettőből bőven kijutott. Mintha a veszélyes
kalandok éltetnék.
A küldetéseket azonban teljes egészében Honor szervezte;
Thornleigh, hallgatólagos megegyezésük szerint, csupán az ő
megbízottjaként tevékenykedett. Az egyre növekvő adósság tehát
nyomasztotta a lányt. Napról napra erősödött benne a gondolat,
hogy a fizetség követelésének halogatásával a férfi valójában reá
támasztott igényét nyomatékosítja. Honor sejtette, hogy végül
elérkezik a kiegyenlítés napja. És azon tűnődött – nem egyszer
hogy mit tegyen majd azon a napon. Mert a veszélyes munka
nemcsak Thornleigh-t változtatta meg, Honorral is ugyanezt
tette. Megtanulta, hogy bízzon a férfi ítéletében; és nagyra tartsa
őt. Hogy a rátermettségére hagyatkozzon a válságos helyzetek
megoldásában. Sőt hogy felszabadultan élvezze a társaságát egy-
egy szerencsés küldetés végeztével. És már nem is tagadta
önmaga előtt, hogy nagyon vonzódik hozzá.
Ekkor ébredt rá, hogy Cromwell közben beszél.
– … az ön erőfeszítéseit, és tudnia kell, hogy segíteni
szeretnék, Larke kisasszony. Csak éppen a jelenlegi pozícióm… –
Széttárt karral körülmutatott szobájában.
– Ó, hogyne. Megértem – szólt Honor közömbösséget
erőltetve a hangjába, noha inkább keserűség érződött benne.
Thornleigh-t kellett volna megkérnie, hogy ezt a költséget is állja.
De okosabbnak tartotta, ha nem erőszakoskodik Cromwell-lel,
aki ráadásul nem is utasította el kereken. Talán még
megváltoztatja döntését. Talán az lesz a legjobb, ha még egy
megbeszélést kér tőle.
Honor felállt, és az ablakhoz ment. Egy teraszra nyílt kilátás,
amelyet hordókba ültetett narancsfák szegélyeztek. Lombjuk
alatt Boleyn Anna két udvarhölgye sétálgatott, és labdát dobált
egy felszalagozott úrnak. Honor fejcsóválva nézte a léha
bolondozást. Anna már királynéként élt Whitehallban. A király
megnagyobbít-tatta és újrabútoroztatta számára Wolsey régi
palotáját. Mérnökök felügyeletével zajlott több száz környező ház
lerombolása, huszonnégy hold megtisztítása. Bajvívótereket,
teniszpályákat, tekepályákat épített a seregnyi munkás. A
karzatok mennyezetét Holbein csodálatos festményei díszítik. Mi
minden megváltozott, gondolta Honor, sok minden mégis
bosszantóan változatlan maradt. Érezte, hogy kimerültség kúszik
a csontjaiba, a leikébe. A mostani küldetés szervezésével eltöltött
idő kiszívta az erejét, és még napokig nem pihenhet meg.
Mégsem a feszült munkával járó fáradtság kedvetlenítette el,
hanem az egyre erősödő meggyőződés, hogy igazi változásra már
sosem kerül sor.
 – Jut eszembe – szólt Cromwell –, úgy hallom Thornleigh-
nak valami kellemetlensége támadt Bruges-ben. Sajnálom.
Felteszem, hogy ön talált egy másik, biztonságosabb kikötőt.
Honor megfordult és bólintott.
– Igen, Amszterdamot. Van ott három segítőnk.
– Megbízhatók?
– Thornleigh meg van velük elégedve. Én csak ezt az oldalt
ismerem, mint tudja. Úgy hallom, egyikük, egy német lutheránus
egykor zsoldos volt. Képzelje csak el. Frish hozta az antwerpeni
gyülekezetbe, majd hozzánk küldte. Másikuk anabaptista.
– Egek Ura, azokhoz a fanatikusokhoz tartozik? Lázálmok a
közös tulajdonról meg ilyesmi?
Honor kényszeredetten elmosolyodott.
– Meg ilyesmi – mondta. – Úgy tudom, kedves, csendes lélek.
Nem értem, hogyan tudja összeegyeztetni az ellenállást elvető
hitével azt, hogy segít nekünk.
– Veszélyes népség ezek az anabaptisták – figyelmeztetett
Cromwell. – Megtagadják a katonai szolgálatot és minden
eskütételt. Gondja legyen rá, hogy ennek a fickónak az őrülete ne
ragadjon át a legénységre.
Honor vállat vont.
– Én csak egy őrületet látok, azt, hogy egyesek milyen
megszállottan meg akarják ölni azokat, akik mást gondolnak,
mint ők.
Cromwell nem feszegette tovább a témát.
– Frish testvér jól van Amszterdamban?
– Olyan jól, ahogyan az lehet, aki keveset eszik, még
kevesebbet alszik, szinte egyedüli tápláléka a Szentírás. – Honor
elmosolyodott. – Thornleigh látta őt Haarlemben nem sokkal
gyertyaszentelő után, amint boldogan prédikált egy sereg
halásznak.
– Thornleigh-t tehát nem érte bántódás Bruges-ben?
– Nem.
 – Mi történt pontosan?
– Amikor befutott a kikötőbe, hivatalnokok várták.
Mostanában buzgón igyekeznek a lordkancellár kedvében járni.
– Érthető – bólintott Cromwell. – Hogy megőrizzék a jó
kereskedelmi kapcsolatokat Angliával.
– Bármi is az oka – veszítette el Honor a türelmét szorgosan
együttműködnek a kancellár kémeivel. Odaküldi őket eretnekek
után szimatolni az ottani angol kereskedők között. Mindenesetre
– gyűrte le Sir Thomas elleni haragját Honor –, anabaptista
segítőnk kievezett, hogy figyelmeztesse Thornleigh-t. ő
visszafordult, de a hivatalnokok a nyomába eredtek.
Megpróbáltak átjutni a fedélzetre. Az összetűzésben Thornleigh
egyik embere megsérült, a tengerbe esett, és megfulladt, de
Thornleigh végül jó szelet kapott, és elvitorlázott.
Cromwell együtt érzőn csóválta a fejét.
– Napokon át a part közelében haladt rossz időjárási
körülmények között – folytatta Honor de végül kénytelen volt
kikötni egy halászfaluná) a francia határ közelében, A két
menekültünk kisurrant a partra. Thornleigh viharban hajózott
vissza Norwichba. Nix püspök kancellárja, dr. Pelle tudomást
szerzett az esetről, és kihallgatta. Thornleigh kénytelen volt
kimagyarázni magát.
– Hogyan? Pelle nem ostoba.
– Azt mondta neki, hogy kalózoknak hitte a flamandokat.
Száj-hősködött. – Honor szája sarka legörbült. – Ahhoz
nagyszerűen ért.
– És mi lett a menekültek sorsa?
Honor arcáról eltűnt a mosoly.
A francia hatóságok elfogták és börtönbe zárták őket. Csak
ennyit tudunk róluk
– Ó, egek – sóhajtott Cromwell.
Honor vállrándítással ismerte be a vereséget.
 – De két hét múlva sikeres volt a következő küldetés.
Zökkenő-mentes. Ráadásul, azt hiszem, sikerült végre rávennem
egy szegény, aggodalmaskodó gyertyamártót, aki már hónapok
óta bujkál, hogy hadd küldjem biztonságos helyre a jövő
hónapban.
– Nagyszerű. – Cromwell érdeklődve hallgatta a beszámolót.
-Hallottam egy gyertyamártóról, aki nagy feltűnést keltett Moor-
fieldsben az aratóünnepen. Lehet, hogy ugyanarról a személyről
van szó? Mi a fickó neve?
Honor habozott. Nem szívesen árult el semmit senkinek,
legfeljebb ha feltétlenül szükséges volt. De Cromwell már
egyébként is mindent tud, legalábbis az ő törvényszegő tetteiről.
Ha tönkre akarná tenni őt és azokat, akiken segít, elég
bizonyítéka van ahhoz, hogy egy börtöncellát megtöltsön.
– Rivers mester – felelte.
– Á. Rivers.
Honor elmosolyodott.
– Egy feltétellel hajlandó elhagyni az országot. Ha elegendő
grogot kap, és részegen hajózhat át a Csatorna hullámain.
Cromwell halkan felnevetett, majd csodálata jeleként a fejét
ingatta.
– Nagyszerű munkát végez, Larke kisasszony. Megemelem ön
előtt a kalapomat. – Hirtelen elszántsággal az asztalra csapott. -
De még ennél is többet teszek. Odaadom az öt fontot, amit kér.
– Ó, kegyelmes uram!
– Nem kell megköszönnie – mondta Cromwell, miközben
megírt egy üzenetet. – Végül is együtt vívjuk ezt a harcot. –
Átnyújtotta a papírszeletet. – Adja ezt oda Eustace-nak kifelé
menet. Megkapja tőle a pénzt.
Honor hálás köszönetét mondott, és felállt, hogy távozzon.
– Máris mennie kell?
– Igyekeznem kell, kegyelmes uram, ha holnapig
Yarmouthba akarok érni.
 – Utasokat visz Thornleigh-hoz.
– Igen. – Honor felemelte a köpenyét, de közben már a rá
váró nehézségeken töprengett. – A királyné úgy hiszi, hogy
könyveket vásárolok a könyvtár részére, és a hét végére vissza
kell érnem. -Úgy érezte, hogy a hirtelen távozás
udvariatlanságnak tűnhet. -De uram – tette hozzá gyorsan
élveztem az ön társaságát.
– Örülök – felelte Cromwell szárazon. – Különben azt
hinném, hogy csak a pénzemért jött.
20.
A VERONIKA
– Csónak jobbról! – kiáltott a vitorlamester.
Richard Thornleigh felnézett az új hajójának tatja fölé
magasodó kabinjában, ahol az asztalon szétterített térképeket
tanulmányozta. Olyan hirtelen tolta hátra a székét, hogy annak
lábai csikorogtak a padlón, és a térképeket megvilágító lámpa
megremegett. Nagy léptekkel az ajtóhoz sietett, és megrántotta,
de az nem nyílt ki. Az ördögbe ezzel a friss ácsmunkával,
gondolta, és az ajtó aljába rúgott, hogy meglazítsa. Dübörögve
leszaladt a négy lépcsőn a föfedélzetre. Ahogy a jobb oldalra
sietett, a legénység néhány tagja kihátrált az útjából.
A korláthoz érve Thornleigh a szürkületben közeledő szkiffet
fürkészte. Az orrban álló Honor eltakarta az evezőkkel
foglalatoskodó Jinnert. Smaragdzöld köpenyének egyik sarka
hatalmas lepkeszárnyként csapkodott mögötte. Thornleigh
összeszorította a fogát. Az ördög vigye el! Ez a nő megtanulhatta
volna már, milyen fontos a rejtőzés. Homlokát ráncolva
visszapillantott a válla fölött a part felé. A Yarmouth falai fölé
magasodó tornyokban és a part mentén álló szélmalmokban
fények pislákoltak. Thornleigh vitorlásától nem messze három
hajó – két holland gálya és egy angol kereskedelmi hajó –
horgonyzott. Bárhonnan figyelhetik őket. Thornleigh visszanézett
a szkiffre, és akkor megértette, miért áll ott Honor. Közte és
Jinner között egy halom magasodott. Legalább annyi esze volt,
gondolta a férfi, hogy egy vitorlavászonnal letakarta az öreget.
A szkiff bukdácsolva a hajó mellé siklott. Thornleigh a fejével
intett egy matróznak, hogy eressze le a kötélhágcsőt. Honor
felkapaszkodott rajta. Thornleigh odalépett hozzá, és dühösen
suttogta:
– Mi a kénköves ménkű ütött önbe?
– Meghoztam a rakományát – felelte Honor suttogva.
– Jobb későn, mint soha, mint mondják.
– Ki mondja? – dörgött Thornleigh, majd súgva folytatta. –
Az átkozott törökre, az én matrózaim ilyet nem mondanak. Az
akasztófa árnyékában sem! Hol a pokolban…
Honor azonban elfordult, és a szkiff felé intett. Thornleigh
lenézett, és azt látta, hogy a vitorlavászon alól egy pergamenszerű
arc bukkan elő. A menekült, egy hajlott hátú, ráncos öregember
előmászott és felállt. Óvatosan felhajtotta a vásznat, amely három
összegömbölyödött alakor rejtett: egy négy év körüli fiút, egy
fiatal nőt és karjában egy csecsemőt. Thornleigh elnémult a
megdöbbenéstől.
Honor intett a menekülteknek, hogy igyekezzenek felfelé a
hágcsón. Egymás után áthúzta a korláton és gyengéden a
fedélzetre segítette őket, ahogyan egy raacskaanya menti a
kicsinyeit. Azok egymáshoz bújtak. Thornleigh látta, hogy
haragos arcától megbénítja őket a félelem. Jinner mászott fel
utolsónak.
Honor közben átölelte a reszkető kisfiú vállát. Bátorító
szavakat súgott neki, de szeme villámokat szórt Thornleigh felé.
– Ne félj Thornleigh úrtól, gyermekem – mondta. – Csak a
hajóját félti.
Thornleigh a legszívesebben megrázta volna a lányt, de
lenyelte haragját. Őrültség volna itt kinn pörlekedni.
– Jinner – mordult az evezősre. – Vigye a szemem elől ezeket
az embereket.
 A menekültek, Jinner nyomában, átsiettek a fedélzeten a
kabinlépcsőhöz, majd lementek. Honor utánuk indult.
Thornleigh elkapta a könyökét, és maga felé fordította a lányt.
– Ön az én kabinomba megy – közölte vele.
Miután beléptek, becsapta maga mögött az ajtót. Az megint
beragadt, nem zárt rendesen. A férfi szitkozódva belerúgott.
– Halljam – lépett Honorhoz –, mi folyik itt.
– Hogy érti ezt? Paycocke mester…
– Paycocke rendben van. őt vártam. De kik a többiek?
– Az unokája, Alwyn és az ő gyermekei.
– Kikísérték, ugye? – kérdezte a férfi a tőle telhető
legnagyobb gúnnyal. Tudta, mi következik.
– Nem – válaszolta Honor határozottan. – Holnap ők is
önnel mennek.
Thornleigh felhördült. Ám mielőtt tiltakozhatott volna,
Honor kijelentette: – Nem hagyhattam őket magukra, Richard,
nincs más hozzátartozójuk.
– Krisztus az égben! Hogyan helyezzük el őket odaát?
Gondolt a költségekre?
– Tudtam, hogy a lelkén viseli a sorsukat – mondta gúnyosan
Honor. Köpenye alól erszényt húzott elő, és az asztalra dobta. –
Öt font. Cromwelltől. És Alwynnek is van egy kis pénze az
induláshoz. Okmányokra nem lesz szükségük, mert Paycocke
családtagjai. Elégedett?
Thornleigh a szemöldökét összevonva csóválta a fejét. Nem
volt értelme vitázni. Veszélyesebb lenne a nőt és a gyerekeket
visszaküldeni a partra, mint itt tartani a hajón.
– Nos, ha minden rendben… – mormolta Honor összehúzva
köpenyét. Nem nézett a férfi szemébe. – Hosszú volt az út. Ha
megengedi, itt maradok éjszakára. – Aztán, hogy egy újabb
szóváltásnak elejét vegye, gyorsan hozzátette: – Korán reggel
távozom, nem is fogunk találkozni. Jó lesz így?
 Thornleigh az asztala melletti keskeny kis ablakhoz ment, és
kinézett. A pokolba, egyáltalán nem lesz jó.
Honor várt. Á csendben csak az imbolygó hajó nyikorgását
lehetett hallani.
Thornleigh-ból végre kitörhetett a harag.
– Egy nap késés! Egy teljes istenverte nap! – Megpördült. –
Ön túl sokat kockáztat.
– Ön is kockáztat.
– Az más.
– Miért?
A férfi nem felelt a kérdésre. Hüvelykujjával az ablak felé
bökött, amelyen át hajókat lehetett látni köztük és a part között.
Behúzott vitorláikkal csontvázszerű árnyaknak tűntek a sűrűsödő
homályban.
– Épp elég baj, hogy itt kell rostokolnunk mindenki szeme
láttára. Elég baj, hogy nem vehetünk fel rakományt az öbölben,
mint régen, mert Nix püspök és az az átkozott dr. Pelle minden
lépésemet figyeli. De istenemre mondom, itt vesztegelni egy
végtelen napig… két menekülttel a fedélzeten… Most pedig, hogy
Paycocke megjött, figyelmeztetem, kettővel többen vannak, mint
amennyit biztonságosnak tartunk. Itt vesztegelni… mindenki
szeme előtt… könnyű prédaként. És már öten vannak, az ég
szerelmére! Egyikük ráadásul nő. Hatan, ha azt a nyavalyás
csecsemőt is számoljuk!
Honor hallgatott. Thornleigh visszafordult az ablakhoz,
összeszorított szájjal tartotta magában a még durvább szavakat.
Tenyerével a falra csapott. Megpördült, és vádló hangon bökte ki
az utolsó gondját. – És közben azt sem tudom, hogy ön él-e vagy
meghalt!
– Higgye el, idejében jövök, ha lehetett volna – mondta
Honor ingerülten. – Az üldözöttek nem tudnak mindig
megfelelni az ön szigorú terveinek.
Dacosan farkasszemet néztek egymással.
 Honor enyhült meg elsőként.
– Túl fáradt vagyok a veszekedéshez – sóhajtott. Halkan,
megfontoltan elmondta, mi történt. – A tervek szerint elmentem
Paycocke-ért, ő azonban kétségbe volt esve az unokája biztonsága
miatt. Alwyn férjét néhány hónappal ezelőtt eretnekség vádjával
elítélték. Bűnbánatot tartott, de a kancellár kétévi börtönre ítélte.
Egy héttel ezelőtt halt meg a Marshalsea-ben. Az öreg és az
unokája most már csak egymásra számíthat. Szegény öreg úgy el
volt keseredve, hogy felajánlottam neki, elvisszük a gyermekeket
is. Csakhogy így húsz mérföldes kitérőt kellett tennünk, és
Paycocke olyan gyönge, és a gyermekek miatt is lassan
haladtunk… – Elhalkult a hangja. Kétségbeesetten, amilyennek
Thornleigh még sosem látta, halkan hozzátette: – A kancellár
hálója napról napra messzebbre ér.
Thornleigh most vette csak észre, milyen karikás Honor
szeme. Kétségkívül nagy megpróbáltatás volt számára az út.
Persze neki, Thornleigh-nak sem volt könnyebb. Álmatlanul
töltötte az éjszakát, és olyan rémlátomásai voltak, amelyek
mindig gyötörték, ha a lány késett. Elképzelte, hogy meztelenül
vonaglik valami kőpadlón egy hörgő börtönőr teste alatt. Vagy
hogy a püspök kínpadjára feszítik.
– Azt mondja, jobb későn? – mormolta. – Ha minden
összeomlik, jobb lesz, ha a halált kívánja.
Honor felvetette az állát.
– Az ön élete mindenesetre könnyebb lesz, igaz? – Sarkon
fordult, hogy távozzon.
Rángatni kezdte a beragadt ajtót. Thornleigh önkéntelenül
elmosolyodott. Honornak végre sikerült kinyitnia az ajtót. Űjra
méltóságteljes pózt vett fel, és távozott.

Két órával később Thornleigh az asztal végéről a szemben ülő

Honort nézte, aki egy mulatságos történetet mesélt. Az asztal
melletti padokon ültek az utasok, és Thornleigh sörét
kortyolgatták nevetve. Az egyik oldalon ült Paycocke és unokája;
a fiatal nő az alvó kisbabát dajkálta, az öreg ölében a kisfiú ült,
akinek majd leragadt a szeme. A másik oldalon két fiatalember –
egy szemüveges könyvkötő és egy tömzsi, szakállas bognár –
foglalt helyet, akik egy éjszakát és egy napot már a hajón
töltöttek.
A kabinban vidám volt a hangulat. Thornleigh azonban tudta,
hogy utasainak jókedvét inkább a zaklatottság, semmint a
megnyugvás táplálja, hiszen valamennyien félnek a bizonytalan
jövőtől, és nem kis aggodalommal tölti el őket az ő jelenléte is.
Ennek ellenére élvezettel hallgatták Honor mulattató
beszámolóit arról, hogyan járt túl a hatóságok eszén. Most éppen
Thornleigh London püspöke elleni merész fellépéséről mesélt.
– Így hát – mondta Honor –, Thornleigh úr a maga
behízelgő, hazug kereskedő hangján – hallgatói felnevettek, és
lopva Thornleigh felé pillogtak – megnyugtatta a püspököt: „Mi
sem könnyebb ennél, eminenciás uram!” – a férfit utánozva
Honor mély hangra váltott, amit olyan elragadóan tett, hogy még
Thornleigh is elmosolyodott. – Az ön nevében fogok fellépni, és
összegyűjtöm azokat a mocskos könyveket, hogy elégesse.
Legközelebb gyapjút szállítok Antwerpenbe, és akkor az utolsó
szálig kiirtom Tyndale-nek ezt a bűnös kiadványát…
– Ismerem azt a könyvet – szólt sípoló hangon, lelkesen az
öreg Paycocke. – Válasz Morus Tamás dialógusára. Morus
írását, a Dialógus az eretnekségről! cáfolja benne Tyndale.
– Bizony, erről van szó, Paycocke mester – erősítette meg
Honor. – Csakhogy a püspök arról nem tudott, amiről
Thornleigh úr igen, hogy a könyvet elrontották a nyomdában, és
Tyndale új kiadást akart. „Eminenciás uram, mondja Thornleigh
a vén egyházi rókának. Bocsásson rendelkezésemre eszközöket,
és illő fizetséget, én pedig felvásárolom az összes könyvet, és
idehozom önnek.” Nos, meg is kapta a pénzt, és hiánytalanul
megvásárolta a könyveket. Az Antwerpenből hazafelé tartó hajó
raktere tele volt bruges-i selyemmel, édesgyökérrel, gyűszűvel és
húsz láda könyvvel, Tyndale Válaszával. így aztán a püspök
megkapta az égetni való könyveit, Thornleigh úr a bőkezű
fizetséget, William Tyndale pedig a püspök aranyát… és abból
megjelentethette a szép új kiadást!
Az öreg Paycocke hátravetette a fejét, és törékeny alkatát
meghazudtolva harsányan hahotázott. A többi férfi előrehajolva a
kupájával verte az asztalt, levegőért kapkodtak a nevetéstől.
– Ez maga a költészet, kisasszony – rikkantott Paycocke –,
hallgassa csak.

A püspök kapott égetni könyveket,

Emberünk bezsebelte hasznát,
S Tyndale kapta a püspök aranyát,
Hogy újra nyomtassa…

A többiek kórusban zengték:

a Válaszát.

Elszabadult a jókedv.
Thornleigh a hangulattal elégedetten, mosolyogva dőlt hátra
a székében. Kezével intett az inasnak, hogy töltsön sört mindenki
kupájába. Akkor vette észre, hogy az inas a sarokba kuporogva
alszik. Honor is észrevehette ezt, mivel a korsóért nyúlt, és ő
maga járt körbe, hogy sört töltsön mindenkinek.
Thornleigh a pillantásával követte mozdulatait. Honor arca
ragyogott, lelkesültsége minden fáradtságát eloszlatta. A férfi
rájött, hogy ez a lelkesültség ezekbe a félénk emberekbe is
bátorságot öntött. És milyen könnyedén érte el ezt a lány. Amikor
csak akarta. Bámulatra méltó nő. Haragjában az izzó piszkavasat
is kiütötte Thornleigh kezéből, hogy magára vonja a figyelmét,
ezekkel a szorult helyzetben lévő emberekkel pedig olyan
gyengéden bánik, mint egy szerető anya.
Thornleigh nézte Honor mozdulatait, ahogy oldalra fordítja a
fejét, lehajol, sört önt. Szerette a lányt nézni. Selyemruhája
csillogott a lámpa fényében. Szoknyája halványzöld volt, mint egy
fényes, friss alma, ruhadereka, mint az alma korai pírja. Sötét
haját lefogó főkötőjén harmatcseppekként fénylettek a gyöngyök.
Ez a lány ragyog, gondolta Thornleigh. Különösen a barna és
szürke gúnya mellett, amelyet ezek a protestálók viselnek. Vagy
hogy is nevezik magukat mostanság? Á, igen, protestánsok. De
hát Honor bármely környezetben feltűnne, akkor is, ha nem
előkelő öltözetet viselne. Egy ilyen arc, egy ilyen termet melyik
férfi figyelmét kerülné el?
Eszébe jutott az éjszaka, amikor a bíboros hideg téli kertjében
rávette a lányt a csókra. Ostoba, gyors diadal volt, amelyet
Thornleigh nyomban el is felejtett. Mi minden megváltozott
azóta! A bíboros halott. Most meleg nyári éjszaka van. És ma már
valószínűleg senki sem tudná Honor Larke-ot rávenni semmire.
Viszont – és ez volt a legnagyobb változás – Thornleigh az egész
világot odaadná, ha a lányt újra megcsókolhatná.
– Hónapok óta nem hallottam ilyen vidám történetet, Larke
kisasszony – mondta Paycocke, miközben inge ujjával a szemét
törölgette. Honor mosolygott, és teletöltötte az öreg kupáját. – Jó
uram – fordult aztán Thornleigh felé, és elkomolyodó arccal
felállt. – Önnek is mindent köszönök. Mert a mulatságos
történetek ellenére is jól tudom, milyen nagy veszélyt vállal, hogy
nekem és a családomnak reményt adjon, és ezeknek a
barátainknak is – mutatott a két fiatalemberre. – Igen, biztosra
veszem, hogy itt mindenki köszöni ezt önnek. – Megemelte a
kupáját. – Thornleigh úrra, és szép új hajójára!
– Úgy van! – mondták a többiek is megemelve kupájukat.
Thornleigh egy kézmozdulattal hárította el a köszönetet.
 – Meg kell hagyni, gyönyörű, igaz? – Elmondhatatlanul
büszke volt erre a hajóra.
– És igaz, amit hallottam, Thomleigh úr? – kérdezte
bátortalanul a fiatalasszony, Alwyn. – Holnap, velünk indul első
útjára a hajó?
– Így igaz, hölgyem. – Thornleigh érezte a fiatal nő hangján
az aggodalmat, és tudta, hogy a többieket is elbizonytalanítja a
félelem, hiszen még sosem jártak a tengeren. – És pompás út
lesz, ígérem. Ez a hajó olyan erős, mint egy tölgyfa. Sosem láttam
jobban megépített gályát.
– Látja, Alwyn asszony, minden rendben lesz – mosolygott
Honor, s közben Thornleigh-hoz ért a korsóval. – Az úr csak
akkor hagyta abba a zsémbelést a költségekről, amikor meglátta,
milyen tökéletes ez a hajó.
A többiek felnevettek. Thornleigh azzal rejtette el mosolyát,
hogy belekortyolt a sörbe.
– És milyen nevet adott neki, jó uram? – kérdezte a
könyvkötő.
– Megmondom őszintén – felelte Thomleigh a száját
törölgetve –, még nincs neve. – Körbepillantott. – Van valami
javaslatuk?
Mondjanak egy jó nevet, és ezentúl így hívjuk.
– Mit szólnának a „Morus Tamáshoz”? – kérdezte
csúfondárosan a bognár. – Hálából, amiért elküld bennünket,
hogy világot lássunk.
– Vagy „Tamás, ki más?” – próbálkozott egy szójátékkal a
könyvkötő.
Többen felsóhajtottak.
– Vagy „Morus végzete" – mormolta Honor. Thornleigh
homloka ráncba futott a szigorú hangtól. Észrevette, hogy
valahányszor Morust említi, Honor arcán is, szavain is harag
érződik. Sejtelme sem volt, hogy miért gyűlöli ennyire Morust a
lány.
 – Önnek nincs ötlete, Thornleigh úr? – kérdezte Paycocke.
– Még nem jutott eszembe semmi. De csakis jó nevet fogadok
el. Dallamosat. Olyat, amitől ez a szépség boldog lesz, és gyorsan
szeli a hullámokat.
Az asztal körül halkan folyt a beszélgetés egy jó hangzású
névről.
– Megvan! – szólt Honor.
Thornleigh felnézett a mellette álló lányra, és meglepetten
látta, hogy elpirul.
– Azt mondta, dallamos nevet szeretne – mondta Honor.
Letette a korsót az asztalra, és térdre esett a férfi mellett. – Hadd
legyen a neve Veronika.
A lány tágra nyílt szeme szenvedélytől csillogott.
Pehelykönnyű, meleg kezét természetes mozdulattal Thornleigh
térdére tette, miközben felnézett rá. A férfi egész testében
megborzongott. – Richard, kérem – súgta Honor. A kérés, a
reménykedő , szívből jövő könyörgés meghatotta Thornleigh-t, és
mosolyt csalt az arcára.
Honor elhúzta a kezét, és kiegyenesedett. – Ezen ne
gúnyolódjon – mondta. – Okom van, hogy ezt kérem. – Felállt,
arca elkomolyodott. – Személyes ok. Ön ezt úgysem értené.
A férfi arcáról eltűnt a mosoly. Újra Larke kisasszony állt
előtte a személyes sérelmeivel és gyűlöletével. Fennhangon így
szólt a többiekhez:
– Nos, nem érthetünk mindent, ugye, Paycocke mester? –
önhittség volna így gondolni.
– Való igaz, uram – felelte Paycocke barátságosan, noha csak
a kérdést hallotta, de azt nem, ami előtte elhangzott. – Mindent
csakis isten tudhat.
Honor felemelte a korsót. Elvonult Thornleigh mögött, hogy
az asztal túlsó felén ülőket is kiszolgálja. Amikor a másik oldalon
mellé ért, Thornleigh megfogta a lány csuklóját.
 – Rendben van – mondta halkan. – Ha ez ilyen sokat jelent
önnek, legyen a hajó neve Veronika.
Honor olyan hálás, olyan beszédes szemmel nézett rá, hogy a
férfi azt kívánta, bárcsak újra és újra ekkora boldogságot
okozhatna neki, csak hogy ez a pillantás legyen a jutalma. Aztán
Honor továbblépett.
A többiek el voltak ragadtatva a név hallatán. A sikeres utakra
emelték kupájukat. Mindenki mosolyogva beszélgetett. A
keresztelő – már az elnevezés édes, angolos meghittsége miatt is
– mintha a biztonság megnyugtató kötésével erősítette volna meg
az elcsigázott menekülőket.
Az asztal körül ülők sorra fojtották el ásításaikat. Mindenki
fáradt volt, így aztán hamar aludni tértek. Paycocke az alvó
kisfiúval, unokája a kisbabával a karján az ajtó felé indult, s a
könyvkötő és a bognár is követte őket. Honor Thornleigh-ról és a
püspökről elmesélt történetének egy-egy részletét felidézve,
kuncogva vonultak hálóhelyük felé.
Honor is elindult utánuk. Már az ajtónál járt, amikor
Thornleigh hangja megállította.
– Aludjon itt ma éjjel.
A lány megfordult, és a fekhelyre pillantott. Félreértette
Thornleigh-t, szemében korántsem boldog várakozás villant. A
férfi ezt szomorúan tudomásul vette, ugyanakkor nem esett neki
jól.
– Ne féljen, kisasszony – mondta. – Én majd a matrózokkal
alszom.
Honor elpirult tévedése miatt.
– Pirkadatkor legyen ébren – utasította Thornleigh, majd
távozott.

Elgondolkodva lépdelt végig a főfedélzeten a csillagos ég

alatt. Megivott egy merő vizet a főárboc mellett álló esővizes
hordóból. Meghúzta az egyik kötelet, hogy elég erős-e rajta a
csomó. Az ördög vigye, mintha libikókán járna a szíve föl-le,
valahányszor ezzel a nővel van dolga. Felszáll, amikor
mosolyogni látja, leereszkedik, amikor összetűznek. Ami, Isten a
tanúja, igen gyakran megesik a menekítések során. Honor
folyvást veszélyeknek teszi ki magát.
Megfordult, és a matrózok előfedélzeti szálláshelye felé
nézett. Legalább az új legénységgel elégedett lehet. Persze ő maga
válogatta ki őket. Ráadásul, hogy lojalitásukat megnyerje, a
szokásos tizenöt shilling dupláját fizeti nekik a Németalföldre s
onnan hazatartó útra.
A partot fürkésző alakot csak akkor vette észre a korlátnál,
amikor a szállás ajtajához ért. A szélben lobogó szoknya vonta
magára a figyelmét. Aztán halk sírást hallott. Honor volna az?
Vigasztalásra vár? A nő mellé sietett és átölelte. Minden habozás
nélkül.
A nő rémülten megfordult. Az öreg unokája, Alwyn volt az.
– Kérem, ne haragudjon, uram – szólt a nő könnyeit
törölgetve. – Tudom, hogy azt parancsolta, ne jöjjünk a
fedélzetre. De úgy gondoltam, hogy a sötétben nem lehet baj.
Csak még egyszer látni akartam. – Remegett a hangja, ahogy a
sírással küszködött. – Utoljára látni akartam Angliát.
Thornleigh felnézett az égre. Mivel nem sütött a hold,
szurokfekete volt az éjszaka, s a hajó egyetlen lámpája a hátsó
fedélzeten világított. Először maga Thornleigh sem vette észre a
nőt.
– Rendben van – mondta. – Csak egy pillantás. – A fekete
vizet nézte, hogy időt adjon Alwynnek.
– A kicsik alszanak? – kérdezte végül.
Alwyn némán bólintott. Kis ideig még ott álltak egymás
mellett. A legénység szállása felől az egyik matróz sípjának édes-
bús dallama hallatszott. Az asszony váratlanul felzokogott.
 – Nem beszélek se hollandul, se flamandul, Thornleigh úr –
panaszolta Alwyn. – Semmit se tudok az idegen országok
szokásairól!
Thornleigh a korlátra könyökölt, és egy éjjeliőr lámpásának
tűhegynyi fényét figyelte, ahogy végighalad Yarmouth városfalán.
– Szereti a sajtot, asszonyság?
Alwyn meglepetten nézett rá.
– Rendkívül finom sajtokat kapni Amszterdamban – folytatta
a férfi. – Mennyei íze van érett almával vagy egy karéj
rozskenyérrel. Úgy hívják, „gouda”. – Alwynhez fordult. – Ki
tudja mondani?
– Gouda? – próbálkozott Alwyn.
– Helyes. Máris tud valamit hollandul.
Alwyn már-már elmosolyodott.
– Ilyen egyszerű, asszonyság. A fia egykettőre megtanulja,
majd meglátja. Lehet, hogy a kislánya meg a „gouda” szót mondja
ki először.
Alwyn arcát aggodalom felhőzte.
– Inkább külföldiek lesznek, mint angolok, ugye?
– Két nyelven fognak beszélni, kétszer több eszközük lesz a
világ megértésére, mint a legtöbb embernek. Ez nem lehet rossz
dolog, igaz? – Barátságosan az asszonyra mosolygott. –
Külföldön is vannak jó és rossz emberek, mint mindenhol. Mint
Angliában. Mint a maga falujában, lefogadom.
Alwyn bólintott, megnyugodott, és már enyhe mosoly is
megjelent a szája sarkában.
Thornleigh a sápadt, aggódó fiatal arcot nézte. Annyi idős
lehet, mint Honor, gondolta, mégis milyen más, milyen
bizonytalan. Ellenre emlékeztette.
– Sajnálom, ami a férjével történt.
– Istennel van – felelte Alwyn röviden. Kis idő elteltével
felnézett a férfira. – Ön nagyon kedves, uram. Egyáltalán nem
olyan, amilyennek Larke kisasszony… – Elhallgatott, ujjait a
szája elé kapta.
Thornleigh horkantva felegyenesedett.
– Larke kisasszony és én néha eltérően látjuk a dolgokat. De
ez nem azt jelenti, hogy mindig neki van igaza.
Az őrséget figyelmeztetve megszólalt a hajó harangja.
– Jobb, ha most lemegy – mondta Thornleigh. – A gyerekek
miatt ki kell pihennie magát reggelig.
– Így igaz. Jó éjszakát, uram – mondta Alwyn, és megfordult,
hogy távozzon. Néhány lépés után megfordult, s félénken
suttogta: – És köszönöm.
Thornleigh újra a korlátra könyökölt, és kinézett. A félelmei
ellenére bátor fiatalasszony, gondolta. Mégsem olyan, mint Ellen.
Ellen. Amikor Thornleigh utoljára otthon járt, Ellen piszkos
ingben feküdt összegömbölyödve az ágyon. Thornleigh húga,
Joan elbeszélése szerint négy nap óta szomorúság gyötörte. Négy
napja nem öltözött fel, nem fürdött, ki sem kelt az ágyából.
Amikor megérkezett Honor üzenete, hogy menekülteket kell
szállítani, a férfi ugrott a lehetőségre, hogy elmehet otthonról.
A fekete vízbe bámulva az otthonára gondolt. Ó, hányszor
sarkantyúzta meg a lovát az utóbbi években, hogy kiszabaduljon
a házából, Great Ashwoldból! Alig került a kapun kívül, máris
vágtatni kezdett, hogy maga mögött hagyja a házat, a feleségét.
Belékapaszkodó, kiszámíthatatlan feleségét.
És a felelősségeket. Adam egyre vadabb. Ellen képtelen féken
tartani a fiút, azt az izgága nyolcéves gyermeket, aki olyan
kíváncsi, mint egy farkaskölyök. Joanra hárult a feladat, hogy
megóvja őt a bajoktól, és tanulásra fogja. Csakhogy Joan is
megérdemelné, hogy saját háza, saját családja legyen. Ha Giles
Tremont végre összeszedi a bátorságát és megkéri, Joan
bizonyára lelkesen igent mondana. Thornleigh-nak nincs joga ott
tartani őt, rábízni a háztartást, mint egy cselédre. Engednie kell,
hogy férjhez menjen.
 Ám Ellen teljességgel alkalmatlan egy nagy udvarház
ügyeinek intézésére. Thornleigh dühösen szorította össze a fogát,
miközben a feleségére gondolt. Noha tudta, hogy leginkább
önmagára kellene haragudnia. Nem ő sietett feleségül venni egy
tizenhét éves lányt, akit alig ismert? Még Ellen apja is
figyelmeztette, aki pedig a házasságot pártolta.
– Jó lány, csak egy kicsit… furcsa – mondta neki az öreg
lovag az esküvő előtt. Thornleigh azonban bájosnak találta a
csendes, halk szavú lányt. Ennél jóval kevesebbel is beérte volna
a hálás apa által felkínált busás hozomány fejében. Az valóban
vonzó volt. Az élettel teli Great Ashwold udvarház. A jól fizető
bérlők és a számos juhnyáj biztos hátteret jelentett egy feltörekvő
ifjú kelmekereskedőnek.
Csakhogy Thornleigh-nak akkor még sejtelme sem volt arról
a feneketlen mélabúról, amely minden előjel nélkül egyfajta
pokolba húzza le fiatal feleségét, ahol aztán napokon át
gyötrődik. Joan, a szomszédokkal és az egyházközség papjával
együtt úgy hitte, hogy egy démon költözött Ellen fejébe, és olykor
tombol, olykor alszik. Kilencévi házasság után Thornleigh úgy
vélte, hogy inkább valami betegségről van szó. Csakhogy az 0
elméleteivel Ellen nem sokra ment. Thornleigh képtelen volt
megtalálni a módját annak, hogyan segíthetne rajta.
Kivéve a kisbabákat. Ellen rajongott a kisbabákért. Nagyon
jól bánt Adammel, amíg a fiú kicsi volt. Gyöngéden vigyázott,
odafigyelt rá. Boldoggá tette az anyaság. Aztán egy sor vetélés
következett, és az a kis fiaskó a püspök bíróságán. Alattomosan
visszakúszott a melankólia. Később megszületett a kis Mary, és…
Thornleigh keze önkéntelenül ökölbe szorult.
Vége. Nem lesz több kisbaba.
Gyorsan elfordult a korláttól, mintha az otthoni
gondolatoktól próbált volna szabadulni, mint amikor rövid
látogatásai során kivágtázott lovával a kapun. Nem volt erre
büszke. De hát, Isten a tudója, így áll a helyzet.
 A Veronika felgöngyölt vitorláira esett a pillantása. Ami
igazán büszkeséggel töltötte el, az a Honor kérésére vállalt
második út volt. És az utána következők. A sikeres küldetések.
Még az összetűzés is Bruges kikötői hivatalnokaival; sokkal
rosszabbul is végződhetett volna. Thornleigh még sosem érezte
magát ilyen elevennek. A munka kiszámíthatatlan, kihívásokkal
teli, lelkesítő volt. És gyakran láthatta Honort.
Felnézett a tat fölé magasodó kabinjára. Ő ott van most benn,
az ajtó mögött. Thornleigh egy fajankónak érezte magát, amiért
olyan ostobán hagyta el a lányt, mint egy szerelemre éhes
duzzogó ifjú. Honor reggel távozik. Aztán legalább egy hónapig
nem látja.
Az ajtó alatt vékony fénycsík szűrődött ki. Thornleigh
odabámult, és elképzelte, hogy Honor mezítláb járkál a padlón. A
haja kibontva. A teste kiszabadult a selyemruha alól. Thornleigh
ellökte magát a korláttól, odament az ajtóhoz, és bekopogott.
Honor kinyitotta. Még fel volt öltözve. A férfi gyorsan kitalált
valami mentséget.
– Elfelejtettem elzárni a térképeket – mondta, és belépett.
Összegöngyölte a pergamenlapokat, berakta mindet egy
ládába, és bezárta. Szempillantás alatt elkészült. Nem volt miért
maradnia. Az ajtóban visszafordult. – Bocsánat. Amiért úgy
kiabáltam, amikor megérkezett.
Honor bólintott. Thornleigh látta, hogy a lány arcára újra
kiült a fáradtság.
– Én is bocsánatot kérek – mondta Honor. – Igaza volt. Néha
olyan… vakmerő vagyok.
Még sosem volt ilyen őszinte önmagával kapcsolatban.
Beismerése a bensőségesség, a kapcsolat fonala volt, amelyet
Thornleigh szeretett volna legombolyítani és kettőjük köré
tekerni, hogy szorosan összefonja kettejüket. Képtelen volt
távozni. Még nem.
– Miért jelent önnek olyan sokat a Veronika név? – kérdezte.
 Honor felsóhajtott. Az ablak mellé lépett. Az álla a párkányig
ért. Thornleigh odament mellé. Honor a kinti sötétséget nézte, és
elmondta a történetet. A könyvről. Ralph-ról. Sir Thomas
álnokságáról.
Mire a végére ért, Thornleigh vállával a falnak támaszkodott,
és karba font kézzel nézte őt.
– Tehát ezért nem tud Morusnak megbocsátani – mondta.
– Soha.
Újra a hátborzongató hang, gondolta a férfi, könyörtelen,
mint a sírásó lapátja.
– Akkor viszont – szólt – örülök, hogy nekem megbocsátott.
– Önnek? – A megvetés révületéből magához térő lány
zavartnak látszott.
– A korábbi hevességemért.
A lány ajka mosolyra húzódott. Thornleigh gondolatban
végigsimította hüvelykujjával a puha ajkat.
– Nincs mit megbocsátanom – mondta Honor. – Valójában
köszönettel tartozom. Sok mindenért, amit ön az utóbbi
hónapokban tett.
– Igen? Mert megbántottam a bíboros kertjében? Mert
megtámadtam Spanyolországban, s aztán magára hagytam? Mert
folyton ellenzem a vakmerő terveit?
Honor egyre kedvesebben mosolygott.
– Természetesen mindezekért – felelte színlelt komolysággal.
– Meg azért is – tette hozzá halkan mert megment az…
eszeveszett terveim következményeitől.
– Megéri a fáradságot – felelte Thornleigh komoly arccal.
Isten a tudója, hogy így is gondolta.
Honor arcára bizonytalanság ült ki.
– Ön olyan más… nos, egészen más, mint a bíboros
kertjében.
– Ön is.
A lány lesütötte a szemét.
 – Mindenesetre – szólt végül – bocsásson meg nekem.
Tévedtem önt illetően. Eleinte részegesnek és semmirekellőnek
gondoltam, de egyik sem igaz.
A kétélű bók hallatán Thornleigh felvonta egyik szemöldökét.
– Köszönöm.
Honor a férfi arcát fürkészte.
– És Boleyn Anna. Vele kapcsolatban is tévedtem, ugye?
Mármint, hogy önt… barátság fűzi hozzá?
– Igen – mosolyodott el a férfi. – Abban is tévedett.
Látta, hogy Honor szem felcsillan. Huncutságon töri a fejét?
– Abban azonban nem tévedtem – tette hozzá a lány –, hogy
szerintem Anna pontosan ezt szerette volna elérni.
Thornleigh megrántotta a vállát.
– Nehéz elhinni, igaz?
– Nem – felelte Honor határozottan, a férfi szemébe nézve. –
Egyáltalán nem nehéz.
Thornleigh megborzongott ettől a kendőzetlen őszinteségtől.
Istenem, micsoda nő! Átölelte Honor derekát, és lehajolt, hogy
megcsókolja a lányt.
Honor gyorsan elhúzódott.
– Ne. – Meleg tenyerét a férfi mellére tapasztotta. Erő
sugárzott belőle. Thornleigh gyengéden magához húzta.
– Honor…
– Ne, Richard. – A lány most már megpróbálta kiszabadítani
magát az ölelésből. Thornleigh azonban látta a vágyat a
szemében. Félreérthetetlenül. Erősen ölelte. Érezte, hogy Honor
izmai ellazulnak.
– Hacsak… – kezdte a lány.
– Hacsak? – Kérjen bármit! – gondolta a férfi.
– Hacsak nem tévedek valami másban is. Hogy felesége van.
Thornleigh úgy érezte, mintha arcul csapták volna. Ellen. Míg
a halál el nem választ.
 Farkasszemet néztek egymással. A fedélzet felől egy matróz
halk éneke hallatszott.
– De – mondta Honor halkan – úgy látom, nem tévedtem.
– Nem tévedett – felelte Thornleigh. A csalódottság és a vágy
hullámai viharzottak lelkében. – Feleségem van. Ezen nem tudok
változtatni.
Elengedte a lányt. Honor ellépett, és elfordult. Thornleigh
érezte, hogy a bensőségesség fonala elpattant. Honor nem nézett
rá, nagyon halkan azt mondta:
– Nem leszek egy házas ember szeretője.
Thornleigh az ajtóhoz ment, kinyitotta, és kiment.

Honor eloltotta a lámpát. Kioldotta ruháján a zsinórokat, és a

padlóra hullatta a nehéz öltözetet. Felhajtotta Thornleigh ágyán a
takarót, és meztelenül alábújt. Nyitott szemmel feküdt a
sötétben, beszívta az ágyneműből a férfi illatát. A távolból
édesbús furulyaszó hallatszott.
Feleségem van, mondta Thornleigh.
És én? – gondolta Honor. – Irigylem azt a nőt.
Átengedte fáradt testét a Veronika ringásának, és álomba
merült.
Hajnalban már a fedélzeten volt. Matrózok trappoltak el
mellette a helyükre, némelyikük még álmosan dörzsölte a szemét.
A felső fedélzetről Samuel Jinner parancsai harsogtak. Visított a
vitorlamester sípja. Fiúk másztak fel majomfürgeséggel a
kötélzetre, hogy kibontsák a vitorlákat. Az egyik, a reggeli szélben
lengedezve, hullámozva, éppen Honor fölött bomlott ki, mintha
most ébredezne. A nap első sugarai beragyogták az árbockosár
fölött csapkodó piros-fehér zászlókat. Csillogtak az olajozott
tölgygerendák. A hajótest külső felületét díszítő sávok, ék alakú
jelek és csillagok alatt piros, zöld, fehér és aranyszínben
gyűrűzött a víz. Honor a látványban gyönyörködve mélyen
beszívta az édes, sós levegőt. A Veronika valóban gyönyörű!
 Thornleigh a kabinja előtt állt az aranyló reggeli fényben, és
parancsokat osztogatott, hogy az indulásra előkészítse hajóját.
Honor mély lélegzetet vett, és felment hozzá.
Thornleigh dühösen kiáltott oda Jinnernek.
– Ki az őrszem az orrárbocon?
– Rawlings – kiáltotta vissza Jinner.
– Mindjárt elalszik! Mondja meg neki, hogy húzza ki magát,
vagy megkorbácsoltatom.
– Igen, uram! – felelte Jinner futás közben.
Thornleigh felnézett az árbocokon lengő feszítőkötelekre, úgy
szólt oda Honornak:
– Azt hittem, már a parton van.
– Azonnal indulok.
A férfi ránézett.
– Ne féljen. Biztonságban átviszem őket.
– Nem ezért jöttem. Szívességet szeretnék kérni.
– Igen? – Thornleigh elfordult, és a matrózt nézte, aki egy
vásznat erősített meg.
– Tudja, van egy igen sürgős ügy. Egy Rivers nevű
gyertyaöntő.
– Wade mester! – kiáltott Thornleigh. – Küldje fel az ácsot,
hogy megnézze ezeket a gyűrűket. Kettő megrepedt.
– Igen, uram!
Thornleigh visszanézett Honorra.
– És?
– És, nos, újabb küldetésre lesz szükség, mielőtt ön visszatér.
Thornleigh a szállásmestert figyelte, aki egy hordót görgetett
el mellettük.
– Stonor – mordult rá Thornleigh –, remélem, ez a grog jobb
lesz, mint az a lötty, amit legutóbb itatott velünk. – Az egyik
párkányhoz lépett egy térképért.
Honor követte.
 – Ezért – szólt minden bátorságát összeszedve – kölcsönadná
a Rókát?
A férfi odafordult hozzá, és mintha nem hinne a fülének,
felhorkant.
– Minden hajómra igényt tart?
– Nem mindegyikre. A szegény öreg Dorothy Beale-re nincs
szükségem.
– Még nincs – gúnyolódott a férfi. Keményen a lány szemébe
nézett. – Ezt is hiteké, ha jól sejtem? A legénység bére, meg
minden?
Honor farkasszemet nézett vele, és bólintott.
– Ráadásul – tette hozzá Thornleigh halkan – olyan
kezességvállalással, amelyet nem tudok behajtani.
A megbánással teli hang hallatán Honor kénytelen volt
elfordítani a pillantását. Félt, hogy ha túl sokáig néz a férfi
szemébe, mindenről megfeledkezik. Hűvösen azt mondta hát:
– Ez szigorúan üzleti megállapodás.
– Értem. Nos, az üzleti vállalkozásokban úgy járja, hogy
mindkét fél megkapja, amit akar.
Az éles hang rosszul esett Honornak. Ugyanakkor
bosszantotta. Egy ember élete forog kockán, de Thornleigh csakis
a saját megsértett büszkeségére tud gondolni.
– Nézze – szólt Honor –, már nem sokáig kell velem
üzletelnie. Cromwell megnyugtatott, hogy a király hamarosan
elválik, és ha Boleyn kisasszony lesz a királyné, megszűnik ez az
eretneküldözés. Addig viszont két hajóra lesz szükségem.
– És a pénzemre.
– Richard, ha abbahagyjuk, emberek halnak meg. Ön is
tudja. Máris túl sokan vannak, akiket nem érünk el.
– Vannak, akik nem is akarják ezt. És vannak közöttük
őrültek is.
 – És olyanok is – csattant fel Honor –, akiket olyan
szánalmas porhüvellyé tett a kancellár, hogy már nem képesek
emberként viselkedni!
– Önnek minden útja a kancellárhoz vezet, igaz? Csakhogy,
mint tudja, az az ember nem egyedül cselekszik. Nem ő a
megtestesült sátán..
– Közel jár hozzá.
– Honor, ön nem mentheti meg az egész világot.
– Elég embert megmenthetek ahhoz, hogy változás történjen.
Thornleigh a szemöldökét összevonva nézett rá, de nem szólt
többet.
– Tudom – szólt Honor a szemét lesütve –, tudom, hogy
tartozom önnek… rengeteg pénzzel tartozom már azért is, amit
eddig tett. És állom a szavam, mindent megfizetek… egy napon.
De most gondoljunk arra, amit még meg kell tennünk. Gondoljon
Paycocke-ra és Alwynre. Hagyhatjuk-e, hogy a hozzájuk
hasonlókra lecsapjon a kancellár?
Körülöttük folytatódtak az indulás előkészületei.
– Jinner! – kiáltott Thornleigh még mindig Honor szemébe
nézve. – Engedje le a szkiffet. Larke kisasszony kimegy a partra.
Megfogta Honor könyökét, és úgy vezette le a lépcsőn, át a
fedélzeten, mintha valami bajkeverőt távolítana el a hajójáról. A
szkiff egy csattanással vizet ért, és Jinner áthajította a korláton a
kötélhágcsót. Honor elindult lefelé, a hágcsó legfelső fokán állt,
amikor Thornleigh így szólt:
– Tate.
Honor kérdőn nézett fel rá.
– Van egy jó kormányosom, a neve Tate – mondta
Thornleigh. – Megküldöm majd neki az utasításokat.
Találkozzon vele itt a St. Nicholasnál vasárnaphoz két hétre
délben. Tate az öné, és a Róka is.
Honor arca felderült.
– Köszönöm. – Elindult lefelé.
 Thornleigh áthajolt a korláton, és utána kiáltott.
– És Isten irgalmazzon önnek, ha még egyszer késik!

21.

A RAKTÉR

Hónapokkal később, egy viharos májusi délelőttön tíz órakor

Honor és Jinner Yarmouth városfalának Tű-tornyánál állt, és
aggódva figyelte a vizen ringó gályák és kereskedelmi hajók
árbocait. Még ott állt lehorgonyozva Thornleigh három hajójának
legöregebbike, a Dorothy Beale. A hajónak, amely Thornleigh
távollétében Tate mester irányítása alatt állt, már órákkal
korábban el kellett volna indulnia.
Honor fázósan fonta át a karját a mellkasán, és a nyugtalan
menekültre gondolt, akit az előző este küldött a hajóra. Edward
Sydenhamre. Minden bátorságát összeszedve, a fiatalember, egy
hete megszökött a püspök börtönéből, ám hiányzott belőle mind
apjának szelíd béketűrése, mind anyjának elszánt
rendíthetetlensége. Ez a késlekedés bizonyosan meggyötri,
gondolta Honor.
Azt is tudta, hogy csak önmagát okolhatja. Thornleigh
figyelmeztette, hogy a Dorothy Beale komoly javításokra szorul.
Azóta nem indították útnak, amióta a Veronika és a Róka járja a
tengert. Ám amikor a menekülő Edward felkereste Honort, és a
segítségét kérte, a lány úgy határozott, hogy munkára fogja a vén
bárkát. A baj súlyosságára azonban csak reggel hétkor döbbent
rá, amikor a hajónak el kellett volna indulnia. Éppen felébredt
Thornleigh yarmouthi házában, amikor Jinner dörömbölt az
ajtón.
– Szétrágták a patkányok a köteleket, a hajófenék
megvetemedett – jelentette piros sapkáján át a fejét vakarva. –
Nem jobb, mint egy hordó, kisasszony. Órákig tart, amíg
csinálunk vele valamit.
Honor és Jinner szótlanul, nyugtalanul éppen leült, hogy
megreggelizzen, amikor hírnök érkezett Norwich püspökének
kancellárjától. Dr. Pelle egy órán belül látni akarja a
hajóraklevelet a vámházban. Honor és Jinner nyomban a Tű-
toronyhoz sietett, de megkönnyebbülten látták, hogy a Dorothy
Beale mellett nincsenek hatósági csónakok.
Még nincsenek, gondolta Honor. Aggodalmas pillantást
váltott Jinnerrel, majd mindketten elindultak a vámház felé.
Pelle magas támlájú székében, ült a vámház csarnokának
boltíves ablaka előtt. Makulátlan fekete bársony talárja kiemelte
fehér haját és pergamenfehér bőrét. Gondosan átlapozta Honor
iratait, majd felnézett rá.
– Gazdag gyapjúrakomány, Larke kisasszony. Az ön társának
virágzik az üzlete.
– Igen, uram. Köszönöm, uram. – Honor halványan
elmosolyodott. Thornleigh és ő azt terjesztette magukról, hogy
Honor tetemes összegeket fektetett be a férfi
gyapjúvállalkozásába. Szokatlan volt ugyan, hogy egy nő
bekapcsolódik egy vállalkozása, de nem állt példa nélkül. Ez
megmagyarázta, miért utazik olyan gyakran Yarmouthba, és
miért tűnik fel Thornleigh hajói körül. Ami Katalin királynét
illeti, ő zarándokútra ment Halesbe, hogy Krisztus Szent Vére
előtt imádkozzék, így Honor szolgálataira legalább egy hétig nem
lesz szüksége. Ám amikor Katalin otthon volt, akkor is az
imádság révületében töltötte örömtelen napjait, Honor gyakori
távollétét mintha észre sem vette volna.
Pelle az úti célt ellenőrizte az okmányokon.
– Amszterdam. Ki fogadja ott Thornleigh rakományait?
– Ó, hát… – Honor úgy tett, mintha az emlékezetében
kutatna a név után. – Azt hiszem…
– Deurvorst?
 Honort páni félelem fogta el. Klaus Deurvorst volt a fiatal
anabaptista, aki az Amszterdamba juttatott menekültek
letelepedésében segédkezett.
– Nem, „S" a kezdőbetűje – mondta, látszólag továbbra is a
néven törve a fejét. – Sajnálom, uram, de nagyon nehéz fejben
tartani a sok külföldi nevét, akikkel Thornleigh úr kapcsolatban
áll. – Hirtelen felderült az arca. – Spreckles! Igen.
Amszterdamban Mineheer Spreckles a közvetítője. Különös név,
nem?
– Hol van most?
– Spreckles?
– Thornleigh – mondta Pelle szenvtelenül.
– Hazafelé tart a Veronikával, uram. Az antwerpeni tavaszi
vásárról. És remélem, nem feledkezett meg a bruges-i csipkéről,
amelyet megrendeltem. Legutóbb…
– És a másik hajójuk? – vágott a szavába Pelle.
– A Róka? Ó, a hátsó árboca eltört egy viharban a calais-i
partoknál, uram. Most javítják. Micsoda költség! El sem hinné,
mennyibe kerül…
– Valóban. Nos, felteszem, alig várja, hogy a Dorothy Beale
kihajózzon, amint elkészülnek vele. – Barátságosan hozzátette: –
Remélem, nem zaklatta fel az utasokat a késlekedés.
Honor szíve nagyot dobbant.
– Utasokat! Higgye el, dr. Pelle, nekünk kellene fizetnünk, ha
utasokat akarnánk szállítani a Dorothy Beale-en, olyan rossz
állapotban van a hajó! Abban viszont igaza van – mosolyodon el
Honor –, hogy szeretném már útnak indítani.
Pelle a lány arcát fürkészte.
– Elnézést a kellemetlenségért – mondta halvány mosollyal
de nehéz időkben szigorú törvényekre van szükség.
– Valóban kegyetlen kor ez, miként kegyelmed mondja –
csacsogta Honor. – De Norfolk becsületes emberei nyugodtak
lehetnek, hiszen kegyelmed mindent elkövet a kikötő
biztonságáért. – Ha elég unalmas vagyok, gondolta Honor, talán
további kérdések nélkül elbocsát. – Véleményem szerint
mindannyiunknak jobban kellene igyekeznünk, hogy
kegyelmedet segítsük, és én meg is tenném, ha tudnám, de
szavamra mondom, nem tehetek mást, mint hogy Thomleigh úr
rakományait szemmel tartom. Emlékszem egy ízben, amikor egy
együgyű inas felcserélt jó néhány bála finoman kártolt…
Ecsetelni kezdte egy buta kis történet számtani részleteit,
miközben Pelle arca ingerülten rángott. Kikötői ügynökei – a
szobában lebzselő tucatnyi ember – unottan hallgatták a
beszámolót.
– Egek Ura! – mondta Honor befejezésül. – Ezek a mamlasz
inasok nagy megpróbáltatást jelentenek! Mondhatom, kész
csapás egy szegény, kiszolgáltatott nőnek. – Nagyot sóhajtott, és
csábos, már-már buja mosollyal nézett Pellére. A férfi
hátrarántotta a fejét, mintha fenyegetés érte volna. Honor tudta,
hogy Pelle, sok egyházi emberrel ellentétben, irtózik a nőktől.
Rájött, hogy ha kiváltja ezt az ellenszenvet, hamarabb
szabadulhat ezekről a kihallgatásokról.
– Thornleigh úr keservesen szokott panaszkodni. Éberen kell
figyelnem ezeket az inasokat, mondja, mert a végén még jól
megkárosítanak. Ó, hogy szokott haragudni! De hát – vonta meg
a vállát, mire zöld köpenye szétnyílt, és látni engedte ruhadereka
fölött domborodó keblét – én hamar megnyugtatom. – A Pelle
mellett álló harcedzett katonára kacsintott. – Végtére ő is csak
olyan, mint minden férfi, hagyja magát vezetni, igaz, kapitány
uram? Ha egy nő megismeri a férfi pórázát, hamar megtanulja,
hogyan bánjon vele.
A jelenlévők nevetgélni kezdtek. Honor szinte szégyenkezett
színjátéka és annak sugallata miatt, ugyanakkor látta a Pelle
szemét elhomályosító undorból, hogy fortélya bevált. A férfi
minél előbb meg akart tőle szabadulni.
 Pelle előrehajolva visszaadta az okmányokat, és
összedörzsölte ujjait, mintha bepiszkították volna a kezét.
Honor jól palástolta megkönnyebbülését.
– Ha nincs több kérdése, dr. Pelle… – szólt kedvesen.
– Nincs, nincs – vágta rá Pelle, és intett, hogy távozhat.
Honor térdet hajtott.
– De arra kérem – tette hozzá a férfi felemelkedve –, adja át
üdvözletemet Morus Tamás őkegyelmének. Derék férfiú, az
egyház hőn szeretett gyermeke.
Honor érezte, hogy eltűnik arcáról a negédes mosoly. Félt,
hogy ezt Pelle is észrevette, és szidta magát árulkodó arca miatt.
Ha ez az ember tud Sir Thomashoz fűződő kapcsolatáról, akkor
mi mindent tudhat még?
– Minden jót, kisasszony – búcsúzott Pelle mogorván.
Honor ismét térdet hajtott, és megfordult. Jinner a
nyomában baktatott a termen át. Pelle emberei a szépségét
csodáló tekintettel nézték, ahogy távozik.
Odakint, a lépcsőn Honor boldogan szívta be a hűvös reggeli
levegőt. – Megint sikerült, Sam. Menjünk, nézzük meg a hajót. A
második dagállyal talán elindulhat Tate.
Több szót nem ejtettek, mivel Pelle három embere haladt el
mellettük a lépcsőn. Honor az ólomszürke égre nézett, aztán
sietve a Déli Mólóhoz indult. A karikalábú Jinner mellette
kacsázott.
Éppen beszálltak szkiffjükbe, amikor egy túl gyorsan
közeledő piszkos kis halászcsónak nekik ütközött.
– Lassan a testtel, Claypole – kiáltott oda Jinner az
evezősnek. A szikár, hosszú hajú öreg öltözéke éppolyan piszkos
volt, mint a csónakja, lefestett foltjai lifegtek a szélben.
Claypole gúnyos pillantást vetett Jinnerre, és motyogott
valamit az orra alatt. Kiugrott a partra, és kapkodva kikötözte a
csónakját. Lesütött szemmel végigsietett a mólón, csak úgy
csapkodtak ruháján a foltok.
 – Vén bolond ganéjtúró – morogta Jinner, és felemelte az
evezőket.
Honor a csónak orrából nézte a távolodó városfalat, ahogy
kisiklottak a kikötő bejáratához, majd a horgonyzó hajók felé.
Elszorult a szíve Edward Sydenham gondolatára. Tudta, hogy a
fiatalember rossz állapotban van azután, hogy egy hétig bujkált a
hatóságok elől. Még ennél is rosszabb volt, hogy büntetésének
nagy részét Ely püspökének szenesházában, egy szűk cellában
töltötte, ahol hónapokon át nem látta a nap, de még egy gyertya
fényét sem.
Szegény Edward. Raboskodása és menekülése épp elég
gyötrelmet jelentett számára, de Honor szerint közel sem viselte
meg annyira, mint az anyjával való találkozása. A fiatalember
végigküszködte az utat Londonig, csak hogy lássa őt. Bridget
azonban, Edward elbeszélése szerint, egyáltalán nem rejtette
véka alá rosszallását.
– Azt várta, hogy mártírként haljak meg, akkor büszke lett
volna rám – mesélte Edward rosszkedvűen Honornak. Így hát
felkapott pár holmit, hogy örökre elhagyja az anyja házát. Bridget
pedig csak annyit mondott, hogy magával viheti az apja Bibliáját.
Aztán Edward becsapta maga mögött az ajtót, és menekült
tovább.
Jinner hangja riasztotta fel Honort a gondolataiból.
– Kisasszony! – Felemelt evezői megálltak a levegőben.
Honor elnézett a férfi válla fölött. Három csónak siklott ki
sebesen a kikötő bejáratán. Az egyikben Honor felismerte a
vámházban látott kapitányt. Dühösen a csónak peremére csapott,
s magában elátkozta a gyanakvó Pellét.
– Igyekezzen, Sam – kiáltott. – Ha át akarják kutatni a
Dorothy Beale-t, el kell rejtenünk Edwardot.
Jinner nekifeszült az evezőknek. Pár perc múlva már a
Dorothy Beale elnyűtt kötélhágcsóján kapaszkodtak felfelé.
Honor a fedélzetre ugrott, és visszanézett a kapitány csónakjaira.
Azok egyenesen feléjük tartottak. Honor elküldte Jinnert, hogy
riassza Tate kormányost, aztán átsietett a fedélzeten, majd le a
lépcsőn. A hajóács kabinjában találta Edwardot, amint apja angol
nyelvű nagy Bibliájából olvasott fel az ács elbűvölt inasának.
Amikor felpillantott és meglátta Honort, az üldözött ember
ösztönével azonnal becsukta a könyvet, és hátradobta arcába
hulló, ernyedt vörös haját.
– A püspök emberei ide tartanak – mondta Honor. – El kell
rejtőznie. Jöjjön velem!
Edward elsápadt. A hírtől dermedten ült. Honor kikapta az
öléből a Bibliát. De kicsúszott a kezéből, és a súlyos könyv
kettejük között a padlóra esett. Legyezőként nyíltak szét a lapjai.
A belső címlapon Honor egy kézzel írt hosszú névlistát pillantott
meg. Felismerte Edward kézírását, és néhány nevet, s rémülten
jött rá, hogy a testvérek listája az.
– Ostoba! – kiáltott. Összeszedte magát, s lenyelte haragját. –
Edward, nincs időnk! Gyorsan!
A fiatalember még mindig nem mozdult. Honor felkapta a
Bibliát, és a könyökénél fogva kihúzta Edwardot a kabinból.
Üres függőágyak mellett futottak el, amelyekből összezsúfolt
tengerészek két generációjának szaga áradt, majd egy újabb
lépcsőn leereszkedtek. Itt, a hajó gyomrában volt a raktér.
Honor bukdácsolva haladt a homályban. A levegőben a
hajófenékbe beszivárgó víz poshadt szaga terjengett. A
deszkapadló nyálkásan csúszott. A szétszórva heverő ládák és
hordók felsértették Honor lába szárát. Haragosan lökdöste szét
őket egyik kezével; a másikban a nehéz Bibliát szorongatta.
Szoknyáját felemelve átlépett a belső hajógerincbe erősített
főárboc fészkén, majd elhaladt a téglatűzhely és a hideg üstök
mellett. Egy alacsony rámpához ért, amely a tűzifát és a
nehezéket tartalmazó két rekesz fölötti emelvényhez vezetett.
Felsietett a rámpán. A két rekesz között letérdelt, és letette a
Bibliát. Ujjaival végigtapogatta az emelvény alját, mígnem
rátalált egy görcslyuk nagyságú mélyedésre. Diadalmas mosollyal
nézett Edwardra. A fiatalember a lépcsőn állt. Honor
felegyenesedett, terpeszbe állt, hogy megvesse lábát,
beleakasztotta ujját a mélyedésbe, és megrántotta. Kinyílt egy
kisméretű fedélajtó. Honor felemelte, s láthatóvá vált egy kis
gödör, amely feketébb volt, mint a raktér sötétje. Hátrakapta a
fejét a kicsapó, hányingerkeltő bűztől.
– Jöjjön – szólt Edwardnak.
Edward azonban dermedten állt a lépcsőn. Kezét a torkához
kapta. Mintha fuldokolna a bűztől.
– Itt biztonságban lesz – sürgette Honor. – Itt nem találják
meg, higgye el.
Edward üveges szemmel meredt a lyukra. Feje görcsösen
intett nemet. – Nem… nem megyek… megint… – Képtelen volt
megmozdulni.
– Nem tart sokáig, Edward. Legfeljebb egy óra. Azután
elmennek. Siessen!
– Nem! Addig maradnak, amíg meg nem találnak! Tudják,
hogy itt vagyok!
– Dehogy tudják – bátorította Honor. Rájött, hogy az irtózás
felnagyította Edward szemében a veszélyt. – Pelle rendszeresen
elrendel ilyen ellenőrzéseket nálunk is, másoknál is. Ez a
módszere. Csak itt kell várnia csendben egy órán át, vagy még
addig sem. Távoznak, és ön kijöhet.
– Hát nem érti? Tudják!
Honor hátán végigfutott a hideg.
– Edward, miről beszél?
– A kormányosa sokáig babrált… kötelekkel, meg ilyesmivel…
órákkal ezelőtt el kellett volna indulnunk. Azt hittem,
megbolondulok… odalent… levegőt sem kaptam. Ki kellett
mennem a fedélzetre. Mielőtt ön visszajött, felmentem. A
korlátnál álltam. Csak egy pillanat volt. Esküszöm! Jaj, Istenem…
honnan tudhattam volna, hogy Claypole itt evez el? Meglátott.
Ismer!
Honor arcából kifutott a vér. Claypole. A kikötő
hulladékgyűjtője, aki nekifutott Jinner csónakjának. Nyilván ő
értesítette Pellét.
– A pokolba! Mondtam, hogy maradjon lent!
– Nem tehettem róla! A sátán… ő bujtott fel!
Honor elindult a fiatalember felé.
– Szó sincs róla. Ezt a galibát ön idézte elő. És bizony ön fogja
jóvátenni, az ördögbe is! – Karját mereven kinyújtva a gödörre
mutatott. – Uralkodjon a félelmén, másszon be oda, amíg én
megpróbálok megszabadulni Pelle embereiről. Igyekezzen!
– Nem! – A pánikba esett Edward megingott a lépcsőn, és
megcsúszott. Begörbített ujjakkal a feje fölötti csúszós gerenda
felé kapott. Sikerült megkapaszkodnia, és futva felfelé indult.
Honor utána rohant. A hajóács kabinja előtt érte utol. Noha
alacsonyabb volt Edwardnál, megmarkolta a vállán az inget, s a
fiatalembert a csukott ajtónak szegezte az álla alatt összeérő két
öklével. Edward tehetetlenül, rémülten pislogott rá.
– Hallgasson rám! – mondta Honor erélyesen. – Ha
megtalálják, veszélybe sodor engem is, a hajón lévőket is, és
sokakat a parton. Le kell mennie. Nincs más biztonságos hely.
ígérem, lerázom ezeket az embereket.
Ökle alatt megrázkódott Edward teste, könny nélküli görcsös
zokogás rázta. Vékony hangon felsírt. Honor elképedve
elengedte. Edward lecsúszott az ajtó előtt, térdre rogyott, és
keserves sírásba kezdett.
Honor belátta, hogy nem hajlandó lemenni. Ha
levonszolnánk a lyukba és letakarnánk is, sikoltozásával felhívná
magára a figyelmet.
Felnézett. A lépcsőn rémült matrózok álltak némán. A
rezzenéstelen arcú Taté várakozón figyelte Honort. Sőt Jinner is,
a bajuszát rágva. A felső fedélzetről lekiáltott a vitorlamester,
hogy Pelle emberei már közel vannak. Honor hátán
verítékcseppek gördültek végig… nehéz köpenye szinte
megfojtotta…
A köpeny!
Lekapta a válláról, és leguggolt.
– Edward, figyeljen ide. Nem megy le a raktérbe. Hall
engem? Nem megy le oda. Fel tud állni?
A fiatalember felemelte könnyáztatta arcát, és bólintott.
Honor odaintette a kormányost, és két matrózt, hogy
segítsenek Edwardot feltámogatni. – Vegye ezt fel – mondta, és a
fiú vállára terítette a köpenyét. – A katonák meglátják majd, de
azt hiszik, én vagyok az. Tudják, hogy elhagyom a hajót, mielőtt
kifut. Jinner kievez önnel a partra. Csak húzza össze az arca előtt
a csuklyát, és tegye, amit Jinner mond, és nem lesz semmi baj.
Érti?
Edward a szemét törölgetve, reszketve bólintott.
– Sam – szólt oda Honor a lépcsőn álló Jinnernek, miközben
az emberek a felső fedélzetre támogatták Edwardot –, vigye őt a
móló túlsó végéhez. Thornleigh egyik gyors lovát küldje Lynnbe.
íves mester talán át tudja őt vinni a Sólyommal. Mondja meg
Edwardnak, hogy adja ezt át Ivesnak. – Erszényt nyomott Jinner
markába, majd belékarolt. – És óvatosan, Sam. Az a ganéjtúró
Claypole árult el bennünket.
Jinner arca megkeményedett.
– A gazember!
– Most menjen.
– De kisasszony, magával mi…?
– Induljon! – kiáltott Honor, és feltolta Jinnert az utolsó két
lépcsőfokon.
Pár perc elteltével résnyire kitolta az egyik ágyúcsőrés fedelét,
s azt látta, hogy Jinner besegíti a köpenyes alakot a szkiffbe. A
kapitány három csónakja közeledett. Látniuk kellett a hajó mellől
távozó szkiffet, de Edward az arca elé húzta a csuklyát, Jinner
pedig széles ívben kikerülte a csónakokat. Honor
megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a kapitány nem törődött a
zöld köpenyes „hölggyel”. Amikor partra érnek, gondolta Honor,
Pelle talán nem kíván azonnal beszélni vele. Nem gondolhatja,
hogy Thornleigh szajhája, tudatlan kis „partnere” bármiről is
tudhat. Később talán, amikor a kutatás nem jár eredménnyel,
maga elé rendelheti a vámházba, de Sam addigra már
remélhetőleg eltüntet minden nyomot. És Edward eltűnik.
A három csónak a hajó mellé ért. Honor a rejtekhelyhez
futott, és felkapta az árulkodó Bibliát. Leguggolt az emelvényen,
és belendítette lábait a lyukba. Mély lélegzetet vett. Alaposak
lesznek, gondolta, de üres kézzel távoznak majd.

Pelle emberei dübörögve járták végig a rakteret.

Félrelökdösték a hordókat, arrébb rúgták a ládákat, az üstök
körül kutattak, benéztek a tűzifás rekeszbe. Úgy húsz perc
elteltével a kapitány dörgő hangon felparancsolta őket a
fedélzetre. Honor hallotta a lépcsőn dobogó csizmákat. Aztán
nem volt más hang, mint a fán csúszkáló kötelek surrogása,
deszkák nyikorgása… és saját szívének dobogása.
Most már kijöhet? Elmúlt a veszély? Csak fel kell emelnie a
csapóajtót, és kimászni. Nem, ostobaság volna előjönni.
Valószínűleg még itt vannak a hajón. Türelemmel kell lennie. Ha
szerencséje van, a katonák hamarosan úgy gondolják majd, hogy
Claypole tévedett. Felhagynak a kutatással, és távoznak. Taté
lejön érte. Türelem.
De olyan undorító ez a lyuk! Olyan sötét van itt… a saját kezét
sem látja. És szűk. Nem állhat így… ki sem tud egyenesedni, a
csapóajtó a nyakát nyomja.
Ujjai végigfutottak a melléhez szorított Biblia borítóján.
Kitapintotta a domború, aranyozott keresztet. Egy pillanatig
kívülről látta önmagát; úgy áll itt lehajtott fejjel, a Bibliát
szorongatva, mint egy imába mélyedt zarándok.
 Nem bír tovább állni… de milyen mocskos, nyálkás a padló…
meg a fal is, ó, Istenem! Hagyd ezt abba, szidta meg önmagát.
Maradj nyugton. Tedd le a Bibliát. így… ülj a Bibliára. Igen.
Most jobb…
Csak felhúzott térdekkel tudott leülni. A lábujjait így is
nyomta a szemközti fal. Egyik lábával valami puhaságot érzett.
Nem tudta mi az. Aztán borzongva rájött. Egy döglött patkány.
Könyörgök, könyörgök, menjenek már el!

– Nyugalom, hékás!
Thornleigh házának istállója mögött Jinner még a ló
nyeregszíját húzta meg, amikor Edward felkapaszkodott a
nyeregbe, és az űzött vad pillantásával nézett le a válla fölött. Már
ledobta Honor köpenyét – ott hevert a földön Jinner lábánál de
árulkodó vörös hajára fekete sapkát nyomott, amelyet az
istállóban talált.
– Ne féljen, uram – nyugtatta Jinner, és egy nyögéssel
megerősítette a szíjat. – Csillag a gazda leggyorsabb heréltje. Úgy
száguld ez magával Lynnig, mint a nyúl. Akkor ne felejtse el,
hogy íves mestert keresse a Salter Streeten. Szembe a…
– Hol az erszény? – suttogta Edward izgatottan.
– A nyeregtáskában – felelte Jinner. Utoljára még erősen
megrántotta a szíjat.
– Jó az már! Indulok! – mondta Edward, és félretolta
Jinnert.
– Minden jót, uram – morogta Jinner a fogai között, és
rácsapott a ló tomporára. Az állat meglódult, fújtatott Edward
dühös rúgásaira.
Jinner befutott a házba, és lihegve lesett ki az utcai szoba
ablakának sarkából. Az utcán katonák masíroztak a ház felé, egy
hadnagy és öt közkatona, mindannyian kardot viseltek. Jinner a
kezében tartott zöld köpenyt szorongatta.
 Dörömböltek az ajtón. Jinner egy ládába dobta a
gombolyaggá gyűrt köpenyt. Észrevette, hogy a konyhaajtóból
egy szolgálófiú figyeli. Ujját a szája elé emelve csendre intette a
fiút, majd ujját a torka előtt keresztben elhúzva, mintha kés
volna, figyelmeztette az engedetlenség következménye. A fiú
visszaosont a konyhába.
Jinner kinyitotta az ajtót.

Honor begörbítette a hátát. Parázsló fájdalom futott rajta

végig. A szomjúságtól megdagadt a torka.
A lábujjait már nem érezte… bárcsak a lábait sem érezné,
megszűnne a milliónyi tű szurkálása. És a gyomorgörcs. Mit nem
adna, ha kinyújtózhatna… legalább az egyik lábát kinyújthatná…
mintha tűz égetné…
Ne gondolj a lábadra! Kibírod. Kibírod! De mi történhet a
fedélzeten? Órák teltek el…
Összetűztek. Igen. Taté nem hagyta.magát. Megölték.
Minden matróz halott, és senki sem tudja, hogy ő itt rejtőzikl
Elég! Semmi oka nem volt Tate-nek a csatára. Hamarosan
idejön. De mikor? Nappal van, vagy éjszaka?
Csak az óceán csapkodását hallotta, mintha egy óriási kagyló
sóhajtott, lélegzett volna a koponyájában, amitől még vadabb
képzelgései támadtak…
Tate vallomást tett Pellének! Mindent elmondott. Ott ülnek
fenn a fedélzeten, mosolyognak egymásra, mint két nyálkás béka,
mosolyogva várják, hogy ő elpusztuljon ebben a sírboltban!
Hevesen a térdéhez ütögette a homlokát, hogy kiverje a
fejéből ezt a látomást.
Még meddig…?

Jinner a néptelen kocsmában ült kupa sörébe bámulva. A

Benedek-rendiek szomszédos kolostorából a komplétán, a
nyolcórai istentiszteleten részt vevő szerzetesek lassú kántálása
hallatszott. Jinner két tenyerébe temette az arcát. A kisasszony
tíz órája van a raktérben.
A házhoz érkező hadnagy elfogadta Jinner meséjét, hogy
Larke kisasszony Norwichba lovagolt.
– Onnét vissza Londonba – mondta Jinner. Aztán,
meglepetést színlelve azt kérdezte: – Mirül van szó, hadnagy
uram?
– A Dorothy Beale-t lefoglaltuk.
– Micsoda? Mért?
– Dr. Pellének megvan rá az oka. A legénységet is kihoztuk a
partra.
Jinner kis időre elnémult.
– És mikor mehetnek vissza? – kérdezte.
– Túl sokat kérdez, cimbora.
Legalább a matrózokat nem tartóztatták le. A Dorothy Beale
inasa surrant be Thornleigh házának hátsó ajtaján, hogy
meghozza a hírt. Pelle potyautasra gyanakodott, mondta a fiú
Jinnérnek, de nem talált bizonyítékot a letartóztatáshoz,
A kupája fölé hajló Jinner mindkét kezével megdörzsölte az
arcát, és elátkozta Pellét, elátkozta Edward Sydenhamet.
– Verje meg az Isten azt a kikötői patkányt, Claypole-t is!
Égjen a pokol legmélyén!

Honor hangot hallott fentről. Egy férfi káromkodott halkan.

Nagyon közel. Megjött Taté! Nem, várjunk csak! Meg kell róla
bizonyosodnia!
Olyan feszült volt, hogy fogai leharaptak egy darabot szája
belsejéből, és át kellett karolnia a térdét, hogy csillapítsa lábizmai
rángását. Felnézett, s lámpa fényét látta beszivárogni a csapóajtó
peremén. Hegyezni kezdte a fülét.
– Ez az én fertelmes, átkozott szerencsém – hallatszott egy
panaszos hang.
Honor elcsüggedt. Ez nem Tate.
 – Ugyan hagyd már abba! – szólt egy másik, mélyebb,
dörgőbb hang. – Minél előbb végzünk itt, annál előbb
felmehetünk a fedélzetre. – Olyan mélyen dörgött a hang, hogy
Honor úgy képzelte, rezeg a háta mögött a fal, és noha az ember
sietségről beszélt, szavai lassan, komótosan gördültek elő.
– Ki ebből a fertelmes tömlőéből – sipított az előbbi hang. –
Krisztusom, hogy utálom a raktereket!
– Mondtam, hogy hagyd már abba.
– De csak időpocsékolás. Nincs itt egy átkozott potyautas se.
Különben is, mit keresünk?
– Lehet, hogy van itt nyomtatott lutheránus mocsok. Két
pennyt kapunk, ha találunk valamit.
– Csak két pennyt? Krisztusom, Legge, te biztos az ördög
torkába is bemennél, ha egy penny lenne a nyelvén.
– Idehallgass, nekem hat szájat kell etetnem – felelte a mély
hang legalább te fogd be a tiédet, és segíts megemelni ezt itt.
A kapitány azt mondta, az üstök körül kutassunk.
Honor hallgatta a dobogást, zsörtölődést. Amikor azok ketten
a raktér távolabbi részeiben kutattak, hangjuk elmosódott. A
fény-csík kialudt. Aztán messziről – a lépcső tetejéről? – kiáltás
hangzott. – Hé! Legge! A kapitány azt mondja, feljönni!
– Jól van – felelt a mély hang.
– Épp ideje – tette hozzá a siránkozó. A csizmák a lépcső felé
dobogtak.
A basszus felszólt:
– Aztán ki a partra?
– Nem találtad el – válaszolt a lépcső tetejéről a hang. – A
kapitány azt mondja, váltásban őrködünk. Minden fedélzetet
figyelünk, rendszeresen kutatunk, amíg meg nem találjuk az
átkozottat. Dobson, te itt maradsz lent.
– Én? – kiáltott a siránkozó. – Krisztusom, meddig?
 – Amíg meg nem jön a váltás, komám – felelte a hang a
lépcső tetejéről. Aztán felnevetett. – Ne búsulj. Csak pár napig
tart. Vagy meglátjuk a gazembert… vagy kiszagoljuk.
A távozók léptei elhalkultak.
A siránkozó hangját alig lehetett hallani. Mintha egyedül
gubbasztott volna a lépcsőn.
– Fertelmes ez az egész.
Csönd.
…pár napig!
Honor érezte, hogy a rémület bogarai futkosnak a bőrén. Ki
kell innen mennie! Most! Felnyitja a csapóajtót, és kimászik
ebből a pokoli lyukból. A katona elfogná. Kivallatnák. De egy
hölggyel nem bánnának durván. Igen! Kitalál egy mesét, mint
annyiszor. Kifundál valami mentséget, hazudik valamit,
összezavarja őket valami női fecsegéssel, hogy mentse önmagát…
mentse önmagát!
Hirtelen, mintha jeges szél csapta volna meg, elméjében
megdermedtek a gondolatok. Egyetlen szó süvöltött a fejében,
önmagát. Nyögdécselt a szó, mint a panaszos lélek a sivár
pusztaságban. Önmagát… lemondjon a többiekről… mentse
önmagát…
Ha megmentené önmagát, megtalálnák a Bibliát, s benne a
neveket. Sokan szenvednének. Egyesek meghalnának.
Tudta, hogy ezt nem teheti meg, bármi legyen is az ára. Nem
olthat ki egy sereg életet, csak azért, hogy mentse önmagát…
És ha a saját életével kell fizetnie?
Nagyot nyelt.
De hát ezek elmennek, mielőtt…

Alkonyodott, amikor Leonard Legge kilépett a nyüzsgő

fedélzetre.
 Komótosan lépkedett felé, és egy fatányérról ételt tömött a
szájába egy katona, akinek olyanok voltak a fogai, mint a
penészes sajt.
– Az előfedélzeten kapsz hideg babot meg grogot – mondta
teli szájjal. – Találtatok lent valamit?
– Semmit – felelte Legge. Ingerülten beletúrt őszülő, hosszú
fekete hajába, és hátra simította a homlokáról. Büszke volt sötét
sörényére, ám az nem tudta elrejteni durva, vörös arcát. A férfi a
homlokát ráncolta. – Hallom, maradunk.
– Maradunk. De van jó sok grog – felelte a katona, és arrább
csoszogott.
Legge odament a korláthoz, rákönyökölt, és elgondolkodva
kibámult. Csak egy hónapja dolgozott Pelle parti őrségében, és
nem tudta, mit kezdjen azzal, amit reggel látott. A kapitány
csónakjában evezett, és éppen akkor értek a hajóhoz, amikor
Larke kisasszony szkiffje elindult. Ahogy Legge utána nézett,
szentül meg volt győződve róla, hogy egy vörös hajcsomót látott a
csuklya alól előbukkanni, de a kisasszony keze gyorsan
visszafésülte. Nagy kéz volt az. És a formája… az előreeső váll, a
lehajtott fej, a merev nyak… hogy volna a kacér kis nőé – a
sötéthajú kis nőé –, aki úgy megnevettette őt és a többi katonát a
történetével a vámházban? Vissza se nézett, amikor ők
felkapaszkodtak a hajóra.
Letépett egy kis fadarabot a száraz korlátról, és piszkálni
kezdte vele a fogát. Jól mondta Dobson, gondolta, fertelmes ügy.

…Nappal van, vagy éjszaka? Hány napja már? Vagy hány

éjszaka?
A hajó ringott, Honor feje ide-oda gördült a fal mellett, mint
egy bábué. A haja összetapadt. A szája kicserepesedett.
Öklendezett, de összeszűkült gyomrában nem maradt nedv…
 Az őröket rendszeres időközönként váltották. Mindig volt egy
a raktérben. Egy lélegzetvételnyi levegőért sem lehetett
előbukkanni a csapóajtó alól.
Amikor Honor először érezte, hogy meleg vizelet csorog végig
a combján, sírva fakadt szégyenében. Sírás közben széthúzódott
és felrepedt cserepes ajka, s vér fémes izét érezte a szájában. Ez
történt először. Most már… most már nem érezte a csorgást…
ernyedten szétnyílt lábain nem érzett semmit… talpa széttörte a
patkány csontjait, és nem érzett semmit… felrepedt szája vérzett,
és nem érzett semmit…

A második éjszakán, nem sokkal tizenegy óra után Jinner és

Tate a városfalon állt mozdulatlanul, mint két kőszobor. Eső
csapkodta az arcukat, miközben a távoli Dorothy Beale
lámpáinak szikránál nem nagyobb fényét nézték. A dűnéken túl
fehér tarajos hullámok ugrottak dühös harci kakasokként a
partnak, a lehorgonyzón hajóknak, a ringó Dorothy Beale-nek..
– Ugyan megtalálták-e? – kérdezte Tate.
– Kihozták volna a partra.
– Ebben a viharban aligha.
Szótlanul kémlelték a távolt.
– Biztos kijött – mondta Tate. – Senki nem bír ilyen soká
odalent maradni.
Jinner a bajusza végét rágta.
– Nem ismered a kisasszonyt.
– Jézusom – mormolta Tate –, hogy bírja?
Jinner véreres szeme körül esőcseppek csordogáltak lefelé.
– Ebben az átkozott viharban nem jut ki oda egy szkiff.
– Ha kijutnánk is, nem tudnánk fölmenni Pelle embereitől.
– Mintha én nem tudnám – csattant fel Jinner. – De, a
Szűzanyára, meddig bírja még? – A hajóra meredt. Végül halkan
így szólt: – Menjünk.
Megfordultak, és elindultak.
 Egy sötét utcán baktattak, amikor nem messze tőlük nyílt egy
ajtó, gyertyafény áradt ki rajta. Egy férfi lépett a küszöbre
tántorogva. Claypole volt az. Tate és Jinner megállt. Nézték,
ahogy amaz visszafordul egy testes, ledér öltözetű nőhöz.
Megfogta a nő két hatalmas mellét, majd búcsúzóul rácsapott a
hátsójára. A nő becsukta az ajtót. Az esős, hideg utcára újra
sötétség borult. Claypole a fejébe húzta a kalapját, és fütyörészve
elindult.
Jinner és Tate egymásra pillantott, és utána eredt. Egy szűk
köz sarkán lecsaptak. Jinner hátulról megragadta Claypole
mindkét karj t, és behúzta a férfit a közbe. Míg így tartotta, Tate
ököllel Claypole arcába csapott, szétzúzta az orrát, majd nehéz
csizmájával gyomron rúgta. Claypole lezuhant a sárba, zihálva
vergődött, és vért köpött. Jinner kést húzott elő. Taté leguggolt,
megmarkolta Claypole haját, és hátrarántotta a fejét, tarkóját a
térdéhez szorította.
Claypole rettegő szemmel nézte, ahogy Taté szétfeszítette a
száját. Jinner terpeszben föléállt. Kése hegyével kihúzta a besúgó
nyelvét, megmarkolta, és lenyisszantotta.
– Ha még egyszer ránk mutatsz, te patkány – sziszegte Jinner
–, a következő a torkod lesz.

…Nappal van, vagy éjszaka? Hány nap… vagy hány éjszaka?

Csukva van a szeme… vagy nyitva? Sötétség van… mindenütt?
Mindenütt… ubique. Quod semper, quod ubique, quod
omnibus… Amit mindig, mindenhol, mindenki hisz. De nincs
mindenhol sötét… igaz? Nem süt a nap… valahol? Tavakra…
vízesésekre… csillogó hűvös vízre… vízre…
Honor fájdalomtól ködös elméjében egyetlen fényes fonal –
hajszálvékony selyemszál – csillogott: megőrizte a hitét. Úgy
határozott, hogy inkább meghal, mintsem másokat a halálba
küldjön. Teste minden kényszerítése ellenére megőrizte a hitét.
 Annak a testnek azonban már nem ő parancsolt. Nem tudta
elfojtani a halk zokogást, amely a gyomra mélyéről tört fel.
Amikor elérte a fülét, mintha máshonnan jött volna… valaki
mástól… egy elfeledett rabtól, akinek elméje őrülten csapong… a
hajógerincbe zárt főárboc eleven sírjából… a rabság éneke a
feneketlen tengeren ringó koporsó mélyéből…
És más hangok is hallatszottak…
…a szüntelenül éneklő szirénhangok: – Gyere ki! Gyónj meg,
és megmenekülsz!
…Kyrie eleison… Kyrie… „Mennyei Atyánk, könyörülj
rajtunk…"
Atyám!… „Christopher Larke, a pokol kínjaira kárhoztatunk
téged. Légy átkozott… amikor alszol, amikor ébren vagy… akár
a föld felett, akár a földben… erdőben, vízben, mezőben,
városban…"
Ralph!… „angol nyelvű tiltott Bibliák árusításáért…"
Richard!
Honor hirtelen megértette, hogy haldoklik. Egy szakadék
peremébe kapaszkodik, de az szétporlad az ujjai között. Nem
bírja tovább tartani magát. Egy pillanatig tébolyult rettegés lett
úrrá rajta – vörös robbanás a koponyájában.
Megadta magát.
Ám zuhanás közben nem vicsorgott rá a halál a lyukból. Nem
támadt rá agyaraival. Gyengéden, némán ölelte át. Honor ekkor
megértette, hogy a halál csupán a test mozgásainak lassú
megszűnése. Olyan, mint az erős, meleg nyári szél a dombtetőn,
olyan erősen fúj az arcba, hogy lezárja a szemeket, elállítja a
lélegzetet. Honor átengedte magát ennek a nagyhatalmú nyári
szélnek, és miközben ernyedten beléhullott, az megnyugtató
öleléssel ringatta.
Ezt a halált választotta. Három napig küzdött a fájdalommal
és a rettegéssel. Végül győzedelmeskedett. És eljött a béke.
 A harmadik nap estéjén szélben lobogó vitorlákkal siklott be
a lágyan fodrozódó habokon Yarmouth kikötőjébe a Veronika.
Thornleígh kettesével vette a lépcsőfokokat a felső fedélzetre,
végigsietett a jobb oldali korlát mellett, és mélyeket lélegzett az
édes esti levegőből. Megállt a felfüggesztett bronzharang mellett,
amelyet Antwerpenből hozott magával. Gyönyörű darab volt,
Petervan den Ghein öntötte Mechlinben. Thornleigh
rátapasztotta széttárt ujjait a csillogó fémre. Érdes tenyerén
érezte a domború betűket. Egy vagyonba került, gondolta, de
micsoda munka! Neki is tetszeni fog. Egyik ujjával
megkocogtatta, csak hogy hallja a friss pengést.
Már olyan közel jártak, hogy látni lehetett a parton álló
malmok lustán forgó vitorláit, amikor az őrszem lekiáltott.
– Csónak az orr baloldalán!
Thornleigh átment a baloldalra, és kinézett. Egy szkiff
bukdácsolt az alacsony hullámokon a hajó felé. Az evezős piros
sapkát visel. Jinner az. A szkiff elérte a hajót.
– Mi a baj, Sam? – kiáltott le Thornleigh.
Jinner felnézett. Szürke volt az arca, szeme mély, sötét
gödörben ült.
– Krisztusom – hűlt el Thornleigh –, mintha magával az
ördöggel sétált volna egyet. Mi történt?
– Hadd megyek föl. Elmondok mindent. – Jinner a hajóhoz
erősítette a csónakját, és felállt, ám amikor ledobták neki a
hágcsót, nem mozdult. Lehajtotta a fejét, és sírt.

22.

A BIBLIA

Előbukkant a vízből Thornleigh feje; fogai közt tőrt tartott.

Levegő után kapkodott, és megkönnyebbülten látta, hogy a
Dorothy Beale orrától pár méternyire emelkedett a felszínre.
Lihegve hátranézett. A holdat eltakarták a gyülekező viharfelhők,
így a szkiff-ben ülő Jinner szinte láthatatlan volt.
Thornleigh a horgonyhoz úszott, és megmarkolta a láncot. A
domború hajótesttől nem látott fel a fedélzetre, de tudta, hogy
őrszemek állnak odafönn. Jinnerrel kettőt láttak lomhán őgyeleg-
ni; egyet az orrban, egyet a taton. Thornleigh úgy gondolta, hogy
nincs belőlük több, senki nem számít támadásra. Megigazította a
meztelen felsőtestére erősített viaszosvászon zsákot, még egy
mély lélegzetet vett, és elkezdett felfelé kapaszkodni.
Nem sokkal a felsőfedélzet alatt felkapaszkodott egy
peremszerű kiszögellésre, ahol a láncok futnak fel a merevítő
kötelek felé. Lengedezve végigaraszolt a peremen, míg
megkerülte az előfedélzetet. Felhúzódzkodott, hogy lássa a
fedélzetet. Az őr éppen akkor sétált el a feje előtt. Thornleigh kis
ideig várt, megpróbált biztos fogódzót keresni a csúszós tölgyfán.
Amint az őrszem a főárboc felé lépkedett, hosszú mennydörgés
hallatszott. A robajt kihasználva Thornleigh felhúzódzkodott,
fürgén felmászott az előfedélzeti létrán az orrárbochoz, és
lekuporodott mögötte.
Abban a pillanatban Jinner hangja harsant a sötétben, ahogy
rázendített egy kocsmai nótára. Épp időben. A két őrszem a part
felőli korláthoz ment, és kinézett. Thornleigh lekapta válláról a
zsákot, és előkeresett egy gyújtódobozt. Összeütötte a kovát és az
acélt. A szikra nyomban lángra lobbantotta a vászoncsíkot.
Thornleigh rádobta az égő anyagot az árboc alatti kötélcsomóra.
Amint az lángot kapott, Jinner sikamlós dallal folytatta
előadását- Az őrök nevettek a láthatatlan részeg szabad szájú
handabandázásán. Nem látták, hogy Thornleigh sebtében
levágott egy darabot az égő kötélről, a főárbochoz futott vele, és
ott beledobta egy szurokkal teli hordóba. Jinner óbégatásától azt
sem hallották, hogy átosont a fedélzet túlsó felére, és
visszaereszkedett a vízbe.
 Álmos katona jelent meg a kabinokhoz vezető lépcsőn, és
egyszeriben megtorpant. Megpillantotta az orrárbocot nyaldosó
lángokat.
– Tűz van! – üvöltötte.
Az őrök megpördültek. Mindkét árboc töve, és alsó kötélzete
égett. Az egyik katona az orrba futott, hogy megkondítsa a
harangot.
– Tűz van!
Odalent, a vízben, Thornleigh hallotta a harangot és az őrök
kiabálását. A hajótörzsbe kapaszkodva a vízszint fölötti egyik be-
deszkázott lőréshez úszott és várt. Hallotta, hogy a katonák fel-
alá futkosnak a fedélzeten, de ki akarta várni, míg valamennyien
felmennek. Amikor a kiabálás hangzavarrá vált, tőrével
felfeszítette a lőrést fedő deszkát. Egyik lábát fellendítve
bekapaszkodott a lyukba, átpréselte testét a szűk nyíláson, és
leugrott a padlóra.
Kikapta szájából a tőrt, és harcra készen lekuporodott. De jól
időzített. Nem volt ott senki, csak üres függőágyakat és szerteszét
heverő takarókat látott. Elindult a raktérbe vezető lépcsőhöz.
Abban reménykedett, hogy egyetlen őrszem sem maradt ott lenn.
Lement a hajó néma gyomrába. A félhomályban
megkönnyebbülten nyugtázta, hogy nincs ott egy őrszem sem.
A rámpához sietett. Csupasz talpa csúszkált a síkos, hideg
padlón. Az emelvényre ment a két rekesz közé. A hideg víztől
elgémberedett ujjakkal tapogatva kereste a rejtekhelyét nyitó
zárat. Megtalálta. A derékszíjába dugta a tőrt, és éppen fel akarta
nyitni a csapóajtót, amikor a fentről tompán leszűrődő lármában
hát-borzongató hangot hallott. A rémülettől a szívverése is elállt.
A hajógerincbe ágyazott főárboc nyöszörgött szomorúan.
Thornleigh félresöpörte rossz előérzetét. Kinyitotta, és
félrehajtotta a csapóajtót. Bűz csapta meg az orrát. Benézett a
sötét lyukba. Összegömbölyödött, mozdulatlan forma rajzolódott
ki előtte. Egy test.
 A dühtől ökölbe szorult a keze. Nem akarta elhinni; nem
akart hinni a halál átható szagának sem. Térdre rogyott, és
benyúlt a lyukba. Megmarkolta a lány hátán a ruhát, és felhúzta a
testet. Végigvonszolta az emelvényen, és a hátára fektette. Két
kezébe fogta az arcot. Hideg volt és mozdulatlan. Erősen
megütötte. Semmi. Fülét a lány mellére tapasztotta, hátha hallja,
érzi, az élet lüktetését. Semmi. Két kezébe fogta a lány kezét,
mintha így átadhatna belé egy kis életet. A kéz azonban hideg
volt és mozdulatlan.
Thornleigh hirtelen füstszagot érzett. Tudta, hogy nincs sok
ideje, de képtelen volt elengedni a lány kezét, átadni őt a
halálnak. Ám azt is tudta, hogy nincs más választása. Ég a hajó.
Ki kell innen jutnia, és ki kell juttatnia a testet is. Kényszerítette
magát, hogy elengedje a lány kezét. Ujjai végigcsúsztak a kis
tenyéren. És akkor megérezte a csuklóján az ér lüktetését.
Halvány lüktetését.
Édes Jézusom, életben van!
Karjaiba kapta a testet, felsietett a lépcsőn, és a felnyitott
lőrés felé indult. A felsőfedélzetről hallatszó kiáltozás már
pánikról árulkodott. Erős füstszag érződött. A felfelé vezető
lépcső mellett elhaladva úgy fordult, hogy óvja Honor testét a
lefelé csapkodó lángnyelvektől. A lőréshez érve megállt. A nyílás
túl szűk ahhoz, hogy a lánnyal a karjában átférjen rajta. Előbb őt
kell kijuttatnia, majd utána ugrania. Nincs más megoldás.
Felemelte az élettelen testet, átbujtatta a résen, és gyengéden
elengedte, ahogyan egyszer egy halott gyermek tengeri temetésén
látta. Hallotta a test halk csobbanását. Megmarkolta a nyílás
peremét, és már ugrani készült, amikor eszébe jutott a rejtekhely
csapóajtaja. Nyitva maradt! Ha Pelle megtalálja a rejtekhelyét,
mindannyian gyanúsítottakká válnak. Rohanjon vissza, és zárja
be az ajtót? Úristen, addig Honor megfullad. Tépelődve
visszanézett a válla fölött a raktérbe vezető lépcsőre. Csakhogy
nincs választása. Lenézett a vízre. Újra megmarkolta a nyílás
peremét, és azt gondolta: sosem tudják meg, ha a tűz elpusztítja a
hajót.
Kivetette magát.

Leonard Legge a lépcső felé tántorgott az üres függőágyak és

széthányt takarók között. A fedélzeten támadt felbolydulást
otthagyva visszafutott a hálóhelyre a kártyán nyert pénzéért.
Felmarkolta a pénzt, de most még ki kell innen jutnia. A füst
csípte a szemét, és mire a lépcsőhöz ért, a felső fokok már
lángokban álltak. Körülnézett, hogy mivel fojthatná el a tüzet, és
akkor, a lőrések táján, egy alakot – egy férfit? – látott kiugrani.
Épp csak egy pillanatig látta, s italtól mámoros fejjel, a
gomolygó füstben nem tudta biztosan, mit is látott. A hátán
érzett forróság eszébe juttatta a veszélyt. Felkapott egy takarót, és
csapkodva kioltotta a lépcsőt nyaldosó lángokat. Fentről
néhányan több vödör vizet zúdítottak rá, így a tűz kialudt. Legge
elindult a csöpögő lépcsőn, de visszanézett oda, ahol azt az alakot
látta. Úrrá lett rajta a kíváncsiság. Visszafutott.
Kidugta a fejét a lőrésen. A fekete vízen nem látott semmit.
Lángoló vitorlafa zuhant le mellette, ezért visszahúzta a fejét.
Lefelé irányuló pillantása megakadt a padlón sötétlő tócsán.
Látta, hogy vizes lábnyomok vezetnek a tócsához. Végignézett a
raktérig tartó lábnyomokon. Habozott. A tűz komoly dolog, ki
kell innen jutnia. De ha van valami odalent…
Megragadta az egyik ágy fölött függő lámpát, és leszaladt a
raktérbe. A sötétben le kellett hajolnia, hogy lássa a vizes
nyomokat, de annyit kivett, hogy a rámpáig vezetnek. A foltokat
követve felment az emelvényre, ahol megbotlott egy
csapóajtóban. Káromkodva előreesett. Egyik lába egy lyukba
csúszott. Sikerült visszanyernie az egyensúlyát, mielőtt
belezuhant volna. Leengedte a lámpát a lyukba. A mélyben egy
aranyozott, domború kereszt csillogott. Egy Biblia.
 Honor szemhéja reszketve felnyílt. Homályt látott. Nem
nyomasztó, sűrű homályt. Olyan volt inkább; mint a
nettlecombe-i gabonahombár, ahol kislánykorában játszott,
amelyben az átrostált gabona aranyló pora úszott a levegőben.
Oldalra fordította a fejét a puha fekhelyen. Egy kis szobában
feküdt. A magas ablakon be volt hajtva a zsalu, szélein aranyló
fény szivárgott be. Bőr, frissen fűrészelt fa és veríték
megnyugtató illatát érezte. Ez Thornleigh ágya a Veronika
kabinjában.
Ahogy felült, mintha kalapács dobolt volna a fejében. Le
kellett hajtania a fejét felhúzott térdére, hogy szűnjön a dübörgés.
Amikor összegömbölyödött, szörnyű, megmagyarázhatatlan
lidércnyomás kerítette hatalmába. Hogy megszabaduljon tőle,
lelógatta lábát az ágy szélén. Görnyedten ült, halkan pihegett,
megpróbálta összeszedni az emlékképek sötét foszlányait.
Emlékezett, hogy… meghalt? De az hogyan lehet, ha most itt van?
Minden elmosódott a fejében, és amint el akart kapni egy-egy
foszlányt, az mindig szertefoszlott, mint az éjjeli árnyak a kelő
nap fényében. Csak egyvalami volt biztos: nem halt meg.
Váratlanul heves éhséget érzett. Felemelkedett az ágyról.
Lába megrogyott, s ő az asztalba kapaszkodott, hogy el ne essen.
A csukott ajtó felé csoszogott. Amikor a kilincs után nyúlt,
ruhaujja lecsúszott a kezéről. Végignézett a testén. Csak egy
vászon férfiing volt rajta. Így nem mutatkozhat, mivel az ing,
jóllehet túl nagy volt rá, csak a térdéig ért. A vágy azonban, hogy
levegőn legyen, legyőzte az illendőséget. Kinyitotta az ajtót. Egész
testén végigömlött a fény. A yarmouthi kikötőben horgonyzó
Veronika a végtelen, vörös égen lenyugvó nap sűrű
aranyfényében fürdött.
– Kisasszony! – ámult el Jinner, és fel akart állni ajtó melletti
zsámolyáról. Ám Honor meztelen lábát megpillantva félúton
megállt, és kiejtette kezéből a szilfadarabot, amelyet farigcsált.
Honor nem törődött Jinnerrel, aki úgy dermedt mozdulatába,
mintha egy tündér babonázta volna meg. Hunyorogva a fedélzet
korlátjához lépett.
Jinner magához tért, s eltette a kését. – Köpenyt – mondta,
és bement a kabinba.
Honor pislogva bámulta a mindent elárasztó ragyogást. A
sugárzó naplementét. A kék tengert. És mindenütt sziporkázó
fehérség. A feje fölött fehér sirályok köröztek. A víz fehéren
csillámlott. Saját testén is fehér ing. A szédítő fehérségen túl
pedig hosszan elnyúló aranyszalagok a vörösen izzó ég alján.
Becsukta a szemét, de a szemhéján át is látta a vörös-arany
ragyogást.
A naptól meleg deszkából átáradt talpába a hő. Érezte erejét,
a nap élő tölgyfának átadott tüzét, s ez az erő szétömlött az
ereiben, minden inában, elérte a két karját, és mintha könnyedén
felemelte volna. Csukott szemmel széttárta a karját, s érezte,
hogy az ing puha ujja langyos vízként végigsiklik rajta, és még
nagyobb bőrfelületen árad szét a meleg fény. A feltámadt szellő
végigsimogatta a combját, a hasát, a mellét és a vállát, belekapott
a hajába. Honor mélyen beszívta a sós levegőt, és nagy, hálás
sóhajjal kifújta. Milyen csodálatos élni!
Kinyitotta a szemét, és Thornleigh-t pillantotta meg. A
fedélzet túlsó végében állt, szemben Honorral. A korlátra
támaszkova, mosolyogva nézte a lányt.
Honor lassú mozdulattal odaintett. A nap megcsókolta
csuklóján az eret. Thornleigh felemelt kézzel, némán viszonozta
az üdvözlést.
Zöld villanás takarta el Honor szeme előtt a látványt. linner
terítette vállára a köpenyét. Emlékképek villantak elő: a köpeny,
Edward, a raktér. Jinnerhez fordult.
– Hol van Sydenham? – kérdezte, s már előre félt a választól,
hogy micsoda veszélyeknek tette ki őket Edward.
– Biztonságban elmenekült – nyugtatta meg Jinner. Honor
fellélegzett.
 Jinner a fejét csóválta. – Hogy van az, hogy a kisasszony az
első szavával egy semmirekellőről kérdez, aki még az árnyékától
is megijed – morogta. – Istenuccse, nem értem.
Honor felnevetett. Bódult volt a boldogságtól, hogy él. Még
hasizmainak fájdalmát is örömmel fogadta.
– Most, hogy átéltem, ami ellen ő úgy tiltakozott, azt kell
mondanom, Sam, hogy a fiú kiváló ítélőképességgel rendelkezik.
Jinner ismerős, mogorva vállrándítása elbűvölte. Átölelte a
férfi inas nyakát, és megcsókolta a száját. Jinner megtántorodott
a döbbenettől.
Thornleigh nevetése hallatszott a fedélzet túlsó végéről.
Honor is felnevetett, ám hódoltsága hirtelen szédüléssé
változott. Lába meghajolt, mint a fűzfavessző. Keze végigcsúszott
Jinner sovány mellkasán, és teste, mint egy rongybábué, lezuhant
a padlóra.
Jinner a zsámolyért ugrott. Honor, már ismét nevetve,
hagyta, hogy a férfi ráültesse.
– Olyan erőtlen, kisasszony, mint egy kiscica – zsémbelt a
férfi. – Üljön itt békén, hozok ennivalót. Ilyenkor kenyér kell,
meg grog.
Honor megfogta Jinner kezét.
– Nem, Sam, barát kell, aki mellettem áll. És néhány válasz. –
Számtalan kérdése volt. Annyit értett, hogy mindenki
biztonságban van, de hogyan sikerült ezt elérni?
Jinner boldogan morgott, és törökülésben Honor lábához ült.
Felemelte a szilfadarabot, és elővette kését. Valahol a hajón egy
matróz kezdett sípján egy dzsiggbe.
– Angyalt faragok magának – közölte Jinner egy forgácsot
lehasítva. – Úgy hiszem, azt, amelyik a kisasszonyra vigyázott.
Ördögbe is, amikor fölhoztuk a hajóra, tudtam, hogy életben
marad.
– Fölhoztak?
 – Hát én meg a gazdám. – Hüvelykujjával a fedélzet túlsó
vége felé bökött, és mindketten odanéztek.
Thornleigh a homlokát ráncolta. Jinner nagyot bólintott felé,
jelezve, hogy az esés után Honornak semmi baja. Thornleigh
szemlátomást megnyugodva a kormányoshoz fordult, aki
mellette állt, és várta, hogy ura rá figyeljen. Mindketten
hátraléptek, és folytatták munkájukat egy asztal mellett, ahol
térképtekercsek és különféle rézműszerek hevertek.
Jinner felpillantott Honorra.
– Az uram úszott, mivelhogy én ahhoz nem értek. De mind a
kettőjüknek szerencséjük volt, hogy egyenesbe tudtam tartani azt
a hitvány szkiffet. Aztán meg, mit gondol, ki kanalazta magába az
erőlevest két napon át?
Honor elkerekedő szemmel várta a történetet. Jinner pedig
nekilátott, és elmesélte, hogy előző éjszaka hogyan gyújtották fel
Thornleigh-val a Dorothy Beale-t.
– Hogyan? Felgyújtották, amikor én a raktérben voltam?
– Úgy bizony. Nagyon szépen lángolt. Ment minden, mint a
karikacsapás. De amikor kimentettük magát, és idehoztuk a
Veronikára, mer’ hogy Pelle figyeltette a házat, no szóval, az úr
olyan haragos volt, amilyennek még sose láttam. Mer’ amikor
visszanézett, hát nem azt látta, hogy Pelle emberei eloltották a
tüzet?
– És ez miért haragította meg?
– Hát, mer’ ahogy magát kihozta, nyitva felejtette a
csapóajtót. Attul félt, hogy megtalálják, pedig a kutatás alatt az
csukva vöt, így aztán majd kérdezősködnek.
Honor megpróbált visszaemlékezni valamire a
megmeneküléséből, de sűrű homály fedte az egészet.
– Itt járkált a fedélzeten hajnalig – folytatta Jinner. – Aztán
úgy határozott, hogy lecsap.
– Lecsap?
 Jinner behunyta a szemét, mintha élvezettel töltené el az
események felidézése.
– El se hiszi, kisasszony. Máskor is csinált má’
bolondságokat, a legtöbbet a magam szemével láttam, de ez
mindegyiken túltett. Elment Pelle házába, ott vótam mögötte,
aztán az öklével hadonászott Pelle hitvány arca előtt, és
bocsánatkérést követelt!
– Micsoda?
– Ügy bizony! Amiért törvénytelenül lefoglalta a hajóját, és
hagyta, hogy leégjen! No, ilyet még nem láttam. Az úr
dobbantott, meg mérgelődött, káromkodott, Pellének meg végig
kellett hallgatnia, közbe’ meg a hüvelykujjával malmozott, mint
egy átkozott pap, akit rajtakaptak, hogy megdézsmálta a perselyt.
No és mi lett? Az úr nemcsak visszakapta a Dorothy Beale-t, de
még kártérítést is követelt. Ráadásul meg is kapta! Hát,
kisasszony, ez lett a nagy hűhó kimenetele. Mármint semmi.
Honor vándorló pillantása Thornleigh-n állapodott meg.
Micsoda kockázatot vállalt! A lány önkéntelenül elmosolyodott,
mert szinte látta maga előtt a Pellénél lejátszódott jelenetet,
ahogy tollait felborzolva, nagy garral játssza el Thornleigh a
dühöngő hajótulajdonos szerepét. Miközben kétségkívül amiatt
aggódott, hogy mikor verik rá a bilincset. Komoly kockázat volt,
valóban!
Figyelte, ahogy Thornleigh a számításait ellenőrizve a
kormány-tájolóra pillantott, s kiterített egy térképet. Bő fehér ing
volt rajta s egy rézvörös térdnadrág, és a nap aranyló fényében
csillogott barna haja. A férfi maga volt az alkonyati fény
megtestesítője.
Arrébb lépett, hogy eltegyen egy térképet, és akkor Honor
elképedve pillantott meg az asztal túlsó végénél egy gyermeket;
egy jólöltözött, kilenc év körüli fiút. Egy körzőt a térképre
illesztve az asztal fölé hajolt, s kisimította arcából leomló barna
haját.
 – Ki az a fiú, Sam? – kérdezte Honor.
Jinner felnézett.
– Az úr fia – felelte, majd tovább farigcsált.
Honor tudott a fiúról. Jóllehet a gyermek Thornleigh Great
Ashwold-i udvarházában lakott Norwich mellett, Honor pedig,
amikor egy-egy küldetés úgy kívánta, csak Thornleigh yarmouthi
házában fordult meg. A fiút most látta először. Helyes fiú,
gondolta eltűnődve. Magas, egyenes tartású és könnyed
mozgású, mint az apja. Az arcán azonban egyfajta zárkózottság
érződött.
Nagy őzikeszemei kíváncsivá tették Honort, hogy vajon
milyen egyéb vonások vegyültek ebben a szép kis teremtésben.
Nem, helyesbített Honor, nem puszta kíváncsiságról van szó.
Sosem képzelte vonzónak Thornleigh feleségét. Talán
méltóságteljes, magabiztossá tette a gazdagság és a rang,
amelynek köszönhetően ehhez az emberhez feleségül mehetett;
gőgös nő lehet, aki mellől egy forróvérű férfi gyengéden ölelő
karokba menekül. Ilyen képet festett magának Honor Thornleigh
feleségéről. A fiú arca azonban kedvességről árulkodott, nem
büszkeségről. Honort féltékenység mardosta. Talán több oka van
Thornleigh-nak otthon tartózkodni, mint ő, Honor hiszi?
– Mondja csak, Sam, milyen a fiú anyja?
Jinner a homlokát ráncolva nézte a fában kirajzolódó
angyalarcot.
– Az úr nem beszél róla. Meghagyta, hogy én se beszéljek.
Különös válasz, gondolta Honor. Méltóságteljesen
kiegyenesedett.
– Talán nem az egyszerű emberek előtt – mondta –, de
nekem beszélhet. – Szavai, szándéka szerint, szinte parancsnak
hangzottak, s neki magának sem tetszett élességük. Gyáva fortély
volt ez. De hát furdalta a kíváncsiság.
Jinner bólintott, sorscsapásként fogadta a parancsot.
 – Az úrnő neve Ellen. Egyszerű teremtés. Ó, jobb nálam,
tudom, hisz híres lovag lánya, én meg csak Swaledale ólombányái
között nőttem föl. De neki a természete egyszerű, ha érti,
kisasszony, mit akarok mondani. Csendes. Néha magának
énekelget. Sok éve ismerem.
Tehát semmiképpen sem gőgös arcú családanya. Meglepő új
kép tárult Honor lelki szemei elé.
– De miért nem beszél róla az úr? – kérdezte. Alig hagyta el a
kérdés a száját, fejében máris előtolakodott egy másik: vajon
Thornleigh annyira szereti a feleségét, hogy még a nevét is óvja
másoktól? Tétován hozzátette: – Ennyire szereti őt? – Teljes
szívvel azt kívánta hallani, hogy nem. Tudta, hogy ehhez nincs
joga; tudta, hogy miután nem engedte magához Thornleigh-t, ez
a kívánság kicsinyes. Mégis, szinte sóvárgott rá, hogy Jinner
cáfolja a szavait. A férfi megrándította a vállát.
– Hogy szereti-e? Nem tudnám megmondani. Nem sokat
beszélnek. Az úrnő sokszor inkább olyan, mint egy gyerek, nem
mint egy feleség.
– Akkor az úr miért hallgat róla? Mondja el, Sam.
Jinner kis ideig mozdulatlanul ült, aztán folytatta a faragást.
– Egyszer, régebben behívatták az urat a püspök bíróságára.
Ott tartották fogva az úrnőt.
Ez egyre furcsább.
– És mi volt a vád?
– Nem volt vád. Egy szomszéd pletykálkodása miatt arra
gyanakodott a törvényszolga, hogy az úrnő eretnek könyveket
olvas. – Jinner kirázta ingujjából a forgácsokat. – Nincs ő
megtébolyodva, nem dühöngő boszorkány, amilyent má’ láttam.
A gyanúból nem is lett semmi. Csip-csup ügy vót. Az úrnő vett
valami írást egy írnoktól, aztán a szomszéd, aki meglátta,
furcsának gondolta, hogy könyvet vesz a kezébe.
 – De hiszen ez valóban csip-csup ügy. Ilyen apróságért senkit
sem szoktak zaklatni. Különösen nem egy lovag lányát, akinek
köztiszteletben álló kereskedő a férje.
– Csakhogy az apja akkor má' meghalt, kisasszony, a férje
meg messze járt. Aztán meg, ahogy mondtam, egyszerű lélek ő.
Nagyon szégyellte szegényke, hogy bíróság elé viszik. Szó, mi szó,
az úr odament, és vitatkozott velük, mer’ hogy nem vót joguk ott
tartani őt. El is engedték, hazament az úrral, aztán minden jóra
fordult.
Honor bólintott. A magyarázat azonban feldúlta. Megértette,
hogy Thornleigh is neheztel az egyházra, megvan az oka rá, hogy
ezekre a veszélyes küldetésekre vállalkozzon. Vagyis nem csupán
a fizetség reményében dolgozik, amelyet, Honor ígérete szerint,
egy napon majd megkap. Honort meglepte a felismerés, de a
hirtelen támad érzés is; mintha elveszített volna valamit.
Mindamellett, gondolta,; nem olyan szörnyű ez az egyházi
bírósági incidens. Sejtette, hogy Jinner hallgatása még mást is
takar.
– Sam – kérdezte –, szigorúan mi van még?
– Van, hogy Ellen asszonyt nagy szomorúság szállja meg –
mondta Jinner.
Honor megvonta a vállát.
– Ezzel néha mindannyian így vagyunk.
– De az övé más – felelte Jinner komor arccal. – Időnként
belélopózik egy démon, és kiszívja belőle a boldogságot. Azelőtt is
ismertem, hogy az úr elvette vóna, de az a démon mindig ott vöt
vele. Egy nap aztán… az a nap vót a legrosszabb. – Pillantása
felsiklott a fejük felett lengő összegöngyölt vitorlákra.
Magányosan hevert ölében az angyalfigura. – Mindenszentek
napján, ha jól emlékszek, négy éve lehetett, mer ez a fiú akkor lett
hatéves, az úr meg én hazafelé lovagoltunk. Akkor jöttünk meg
Flandriából a Rókán. A raktere tele vót damaszttal meg
naranccsal meg fűszerekkel. Ha jó becsukom a szemem, még
most is érzem a fahéj illatát.
Becsukta a szemét, mire Honor szeretetteljesen
elmosolyodott, és várt.
– Belovagoltunk az udvarra, ahol olyan csend vót, mint a
sírba, Az úr azt mondta, hogy az úrnőt netán megint megszállta
az a furcsa szomorúság. Aztán meg azt mondta, hogy az nem
lehet, mer az úrnő nemrégiben szült egy kislányt, és a kicsinyek
mindig felvidítják őt. No, a lovászok semmit se szóltak, csak
gyorsan eltűntek az istállóba. Az úr odament egy szolgálóhoz, és
megkérdezte, hogy mi van. Először az se beszélt. Aztán meg,
amikor az uram megrázta, a sírástul nem tudott megszólalni.
Végül kibökte.
Nagy a baj, mondta a lány. Nagyon nagy. Pár napja besétált
az úrnő a tehénistállóba a kislánnyal, és leült, hogy
megszoptassa. De az ördög elvette az eszét, s úgy sétált ki az
istállóból, hogy a kicsinyét meg otthagyta. Egész éjjel ott vót az
magába. Aztán, amikor reggel bementek a fejőlányok, má’ halott
vót. Szétrágták a patkányok.
Honor álla leesett, egy hang sem jött ki a torkán.
– Az úr jött a koporsó előtt. Olyan fehér vót az arca, mint a
kicsi szemfödője. Az úrnő meg sírt, és amikor meglátta, sikoltozni
kezdett, mintha fájdalmai lettek vóna, mint a nyest, akit egyszer a
hurokba láttam vergődni. Az úrnő felugrott, késér szaladt, aztán
elvágta a csuklóját, előbb az egyiket, aztán a másikat. Ömlött a
vére. Az úr megütötte az arcát, hogy lecsillapítsa. Utasította a
szolgálókat, hogy kötözzék be a sebeket. Aztán az úrnő elaludt, és
csak aludt, aludt.
– Irgalmas Isten – suttogta Honor.
– Ámen – mondta Jinner halkan.
A fenti furulyaszó elvegyült a sirályok rikoltásával. Az ég
ragyogása fátyolossá vált. A nap vörös gömbként süllyedt a
látóhatár alá.
 – Nagyon megviselte az uramat – összegezett Jinner. – Aztán
hosszú ideig úgy éreztem, mintha arra biztatná az ördögöt, hogy
vigye el magával. Egészen tönkrement. Ivott, kockázott,
dorbézolt. Egyszer kutyaszorítóba került, mégpedig a királyi
palotában.
– Vitába keveredett a teniszudvarban – mormolta Honor,
miközben összeillesztene az emlékképeket.
– Úgy bizony. Maj'nem levágták a kezét a király parancsára.
Honorban felidéződtek azok az események, amelyek Thornleigh
önpusztító hajlamára utaltak. Vajon bánatában viselkedett úgy?
– Még valamit mondok – szólt Jinner. – Amikor ott találta a
kicsi babát holtan, önmagát okolta. Azt mondta, ha előbb hazaért
vóna, megakadályozhatta vóna. – Jinner kiköpött a deszkákra. –
No hát az cudar idő vót.
Aztán fürgén, mintha a sötét emlékektől akart volna
szabadulni, újra nekilátott a faragásnak.
– De most má jól van – mondta. – És én ezt annak a jó
munkának tudom be, kisasszony, amelyikbe belevonta őt.
Kevesebbet iszik, kevesebbet kockázik, és jóval kevesebbet
bujálkodik. – Észbe kapott, és elvörösödve lesütötte a szemét. –
No, most meg má’ túl sokat is beszéltem.
Honor fejében cikáztak a gondolatok. Thornleigh, aki gyászol.
Thornleigh, aki önmagában bizonytalanul gyötrődik. Ezek
valóban újdonságok. És a gyöngédség új érzéseit ébresztették
benne. Valahányszor úgy hitte, ismeri ezt az embert, mindig
bebizonyosodott, hogy tévedett. És egyre inkább vonzódott
hozzá.
Zavarba hozták a saját gondolatai, s hogy eloszlassa őket,
lehajolt, hogy szemügyre vegye Jinner alkotását. Az angyal
inkább egy kimerült szajhára hasonlított. Elgyötört arca üres
volt, szánalmasan ernyedt.
– Samuel Jinner – nevetett fel Honor –, ön igazán becsületes
ember, az életemet is önre bíznám, de művésznek nem művész.
 – Értékesebb az ön élete, mint hogy Jinnerre bízza.
Ez már Thornleigh hangja volt. A lebukó napot eltakarva
Honor elé állt. Vele volt a fiú is.
Honor szorosabbra húzta magán a köpenyt.
Jinner felpattant.
– Fázik, kisasszony? Ideje visszamenni a meleg ágyba. Hozok
egy kis erőlevest, és gyertyát gyújtok odabe. – Azzal elsietett.
Thornleigh szertartásosan a fiú vállára tette a kezét.
– A fiam szeretne önnel megismerkedni. Adam, bemutatom
Larke kisasszonyt.
A fiú komoly arccal meghajolt. Honor is igyekezett komoly
arcot vágni, de önkéntelenül elmosolyodott a félénk barna
szempár láttán.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Adam úrfi – mondta. – Most
jársz először a Veronikán?
– Igen, hölgyem.
– És hogy tetszik? – Miután látta, hogy a fiú milyen
igyekezettel szorgoskodott a térkép körül, hozzátette: – Szeretnél
egy nap a parancsnoka lenni?
Adam komolysága nyomban elpárolgott, és az arca
felragyogott.
– Az leszek! Apám azt mondja, bead inasnak Fulford
mesterhez, és Fulford mester már Poroszországban is járt. –
Bizakodón, minden félelem nélkül nézett fel az apjára.
– Majd ha tizenhárom éves leszel, fiam – mondta Thornleigh.
Adam arca megnyúlt, noha nyugodt bólintással vette
tudomásul az ítéletet. Aztán Honorra pillantott, mintha attól
tartott volna, hogy csalódott arckifejezése kisfiúsnak tűnhetett.
Újra harcias arckifejezést öltött.
– Nem baj – mondta magabiztosan. – Addigra többet tudok,
mint Fulford mester kormányosa, mert apám megtanít nekem
mindent a csillagokról és a tengerről.
 – Akkor bizony még Fulford mesternél is többet tudsz majd –
mondta Honor kedvesen. Adam elmosolyodott, fölényessége
magabiztossággá változott, amely, Honor szerint, jól illett hozzá.
Honor érezte, hogy Thornleigh figyeli. Ugyanolyan komoly
arccal, ahogyan az imént Adam nézett rá.
– Most menj – szólt a fiúnak. – Rakd el a térképeket. Mára
végeztünk.
Adam újra meghajolt Honor felé, ám ezúttal könnyedén,
hiszen barátok lettek. Honor és Thornleigh a fiú után nézett,
ahogy lement a lépcsőn, és áthaladt a fedélzeten.
– Köszönöm – szólt Honor kis idő elteltével a férfira
mosolyogva. – Az életemet.
Thornleigh szigorúan a szemébe nézett.
– Már mondtam. Ön túl sok kockázatot vállal.
Honor megbántottan elfordult.
Jinner közeledett a lépcsőhöz egy tál levessel. Szótlanul
figyelték, ahogy óvatosan feljön, becsoszog mellettük a kabinba,
és rakosgatni kezd odabent.
Thornleigh zavartan beszélni kezdett.
– A raktérben… az egy… nagy megpróbáltatás lehetett. Hogy
van?
Honor élénken megfordult.
– Nagyon jól, köszönöm. Gyenge vagyok, de minden
rendben.
Felnézett a főárboc körül köröző három pólingra. Hazafelé
indultak.
– Vajon mikor lesz ennek vége? – sóhajtott. – A bujkálásnak,
az üldözésnek. A gyilkolásnak. És mindez miért? Mert az
emberek a Bibliát akarják olvasni. Azt hihetnénk… – Elakadt a
lélegzete. – A Biblia! – A felépülés boldog kábulatában
megfeledkezett róla. Hadarni kezdett. – Richard, amikor kihozott
a gödörből, magához vette a Bibliát is?
– A Bibliát?
 – Edward Bibliáját. Levittem oda magammal. Neveket írt
bele.
– Jézus Krisztus.
– Nem hozta fel?
– Nem.
– Akkor bizonyára ott van még.
Thornleigh megrázta a fejét.
– Nincs ott. Amint visszaszereztük a hajót, magam mentem
le, hogy visszazárjam a csapóajtót. Az üregben nem volt semmi.
– Mi történhetett vele? – kérdezte Honor értetlenül.
A férfi elgondolkodott
– Ki tudta, hogy önnél van?
Honor megpróbálta felidézni az Edward távozása előtti
feszült hangulatot a Dorothy Beale-en. – Néhány matróz. A
hajóács kabinjában vettem el a Bibliát Edwardtól.
– Bizonyára Timothy tudott róla.
– Ki az a Timothy?
– A Dorothy Beale hajóácsának az inasa. Taté mondta, hogy
nagyon összebarátkozott Sydenhammel.
– De hogyan…?
– Amikor visszamentem a hajóra, sok matróz velem jött a
holmijáért. Timothy talán előbb ment az üreghez, mint én.
Kivette a Bibliát.
– Hol van most? Meg lehet őt kérdezni?
Thornleigh újra csak a fejét rázta.
– Elment. Azt mondta, elege van, nyugodtabb munkát
szeretne. Jó fiú volt. Kifizettem, és elbocsátottam. De a Bibliáról
szót sem ejtett.
Tanácstalanul néztek egymásra.
– Biztosan Timothy vitte el – jelentette ki végül Thornleigh. –
Nem Pelle valamelyik embere.
– Miért nem? – kérdezte Honor. – Sam úgy mesélte, hogy ön
csak reggel ment Pelléhez, hogy visszaszerezze a hajót, vagyis a
tűz után bőségesen volt ideje valamelyik emberének arra, hogy
rátaláljon a nyitott csapóajtóra. Alaposak voltak. Hallottam,
ahogy kutattak.
– De ha megtalálták volna a Bibliát, akkor mi most nem
beszélgetnénk itt. Nix püspök börtönében kuksolnánk
mindahányan.
– Hacsak…
– Hacsak?
– Lehet, hogy van egy ismeretlen barátunk az ellenség
soraiban.
Thornleigh-nak ez eddig szemlátomást nem jutott eszébe.
– Meglehet – mondta. – Ha igen, akkor nincs veszély.
Felteszem, előbb-utóbb jelentkezik nálunk. – Kis ideig némán
tűnődött. – De kétlem, hogy ez történt volna. Sokkal valószínűbb,
hogy a tűz körüli felfordulásban meg sem találták a nyitott
csapóajtót. Pelle visszaadta a hajót, Timothy kivette a Bibliát, és
távozott. – A rejtélyt megoldva vállat vont. – Mindegy is. Ön él.
Nem ülünk Nix börtönében. Visszakaptam a Dorothy Beale-t.
Minden rendben.
– Igen – mondta Honor. – Visszakapta, és Pelle pénzéből
rendbe is hozathatja, mint hallom. Az ön számára szerencsésen
végződött az ügy.
A férfi elégedett pillantással bólintott, amit Honor
megbocsáthatónak tartott ilyen körülmények között.
– De azért – szólt Thornleigh –, általában nem úgy teszek
szert plusz bevételre, hogy felégetem a saját hajómat.
– Tudom – mondta Honor, és önkéntelenül elmosolyodott. –
És örülök, hogy a jó öreg Dorothy Beale-en kellett elrejtőznöm. –
Talán kétszer is meggondolta volna, hogy hőn szeretett
Veronikáját felgyújtja-e.
Thornleigh felnevetett.
 A yarmouthi Szent Miklós-templom tornyából halk
harangszó hallatszott. Thornleigh a város mögött eltűnő utolsó
napsugarakat nézte.
– Ami a fiamat illeti – szólt hirtelen. – Elnézést, hogy
zavartam vele.
– Dehogy zavart. Örülök, hogy megismertem. Remek fiú.
Thornleigh büszkén elmosolyodott. De éppilyen gyorsan
ráncba futott a homloka. Lenézett, és lazán meglendítette a lábát,
mintha egy láthatatlan homokbuckába rúgna. – Távol akartam
tartani öntől. Kellemetlen volna megmagyarázni neki a kettőnk
kapcsolatát. De amint meglátta önt, mindenáron meg akarta
ismerni. Most pedig… nos, szemlátomást jó benyomást tett rá.
Honor megdermedt.
– Értem – szólt fagyosan. – Ne aggódjon. Nem láncolom
magamhoz a szívét.
– Nem úgy értettem…
– Nem érdekes. – Honor kinézett az immár hidegnek tetsző
vízre. Kimerültség áradt szét benne, ahogyan a sötét árnyékok
vették birtokukba a fedélzetet. – Nagyon fáradt vagyok –
mormolta, és felállt a zsámolyról.
Ismét úgy érezte, hogy összecsuklik alatta a lába. Thornleigh
gyorsan átölelte a derekát, hogy megtámassza. A köpeny
lecsúszott Honor válláról, és a fedélzetre esett. Thornleigh még
szorosabban ölelte.
A lány felnézett rá.
– Köszönöm, jól vagyok – mondta gyorsan.
Jinner lépett ki a kabin ajtaján. Honorhoz sietett, és megfogta
a könyökét.
– Rendben, uram, már itt is vagyok – mondta segítőkészen.
Honor nem tehetett mást, hagyta, hogy Jinner átvegye őt
Thornleigh-tól.
– Jöjjön, kisasszony – szólt kedveskedve Jinner, miközben
lehajolt a köpenyért. – Egy kis leves meg egy kis alvás csodákat
tesz majd. – A kabin felé vezette Honort. Miközben belépett,
Honor nem mert visszanézni a válla fölött. De érezte magán a
férfi pillantását.
Leült az ágyra. Kibámult az ajtón, miközben Jinner a tállal és
a kanállal bíbelődött, felakasztotta a köpenyt, megigazította a
lámpát. Végül megérintette a sapkáját, jó éjszakát kívánt, és
távozott. Becsukta maga mögött az ajtót. Honor jobban örült
volna, ha nem teszi. Csak ült mozdulatlanul, és várta, hogy
Thornleigh belépjen.
Helytelen, hogy ezt kívánja. Helytelen, önző kívánság, és
lehetetlenség. Ezt újra és újra elmondta magában. Felállt, és
járkálni kezdett. Helytelen. Önző. Lehetetlen. És nyilvánvaló,
gondolta fanyar mosollyal, hogy nem is történik meg.
Felhajtotta a takarót. Hallotta, hogy megmozdul az
ajtókilincs. Megfordult.
Thornleigh belépett, és megállt. Hosszan nézte a lányt.
– Azt mondta, jól van – kezdte. – Nos, én nem vagyok jól.
Amikor kihúztam az üregből, azt hittem, halott. Az volt életem
legborzalmasabb pillanata.
Honor torka elszorult.
– Én is azt hittem, hogy meghalok. És Richard, emlékszem,
hogy az utolsó gondolatom ön volt. – Tudta, hogy ez egyértelmű
„igen”-t jelent. De nem törődött vele. Éppen ezt akarta.
Thornleigh becsukta az ajtót és odament Honorhoz. Átölelte.
– Nehogy még egyszer meghaljon nekem – mormolta.
Lehajolt és megcsókolta a lányt. Honor lába ismét elgyengült, de
most nem a kimerültségtől. Átölelte a férfi nyakát, és
szenvedélyesen viszonozta a csókot. A férfi keze végigsimította a
hátát, a vállát, a nyakát, s az inget félrehúzva, a mellét. Honornak
elállt a lélegzete.
Az ajtó felől zaj hallatszott. Thornleigh megpördült, testével
védte Honort. Nyílt az ajtó. Adam állt a küszöbön.
– Mehetünk csillagokat nézni, apám? – kérdezte vidáman.
 Honor lehajtott fejjel, piros arccal lépett hátra.
Thornleigh vágytól feszült arccal visszanézett rá. Aztán
gyorsan úrrá lett az érzelmein. A fiához lépett. Nem nézett vissza
Honorra.
– Jó éjszakát – mondta rekedten, és kiment

Thornleigh megállt a fedélzetre vezető lépcső tetején, és

hátranézett. A lefelé induló Adam is megállt mellette. Szeme apja
pillantását követte a kabin ajtóig.
– Tetszik nekem Larke kisasszony – jelentette ki a fiú. –
Szép.
– Nagyon szép – mormolta Thornleigh. – És nagyon bátor.
Az ajtó alatti fénycsík elsötétült.
Thornleigh átölelte a fia vállát, és mindketten elfordultak.

Leonard Legge egyedül álldogált a Hampton Court egyik

termében. Két kezével idegesen hátrasimította hosszú fekete
haját. Kényelmetlenül érezte magát az aranyozott díszek között,
és gyűlölte ezt az érzést. Mintha egy paraszt volna. Tudta, hogy a
palotát még Wolsey bíboros építtette, de most a királyé. A folyosó
végéről zene szűrődött be a zárt ajtók mögé. Léggé felemelte a
kalapját az asztalról, és forgatni kezdte izzadt kezében.
Nyílt az ajtó, és Léggé úgy pördült meg, mint egy tetten ért
bűnöző. Meghajolt a belépő pap felé.
– Jó napot, atyám.
Jerome Bastwick egyenesen egy íróasztalhoz ment, amelyen
rendezett oszlopokban álltak az iratok Meghízott, amióta egy
ideje jómódban élt – a Campeggio bíborosnak tett kimagasló
szolgálataiért királyi kápláni hivatalt kapott –, de minden
mozdulatából áradt az energia, amely apja viskójából, ahol a
disznókat etette, a király magánkápolnájába juttatta, ahol
Krisztus vérét mutatta fel a királyi felség előtt.
 – Nos, Legge mester? – kérdezte szenvtelen hangon.
Átlapozott néhány iratot, felemelt egy levelet, és olvasni kezdte. –
Mi járatban van ma nálam?
Legge felemelt a padlóról egy vászonzsákot. Megoldotta rajta
a zsineget, és tétova mozdulattal az íróasztal fölé tartotta.
– Ön azt mondta, figyeljem a kisasszonyt, ha dr. Pellének tett
szolgálataim engedik. Úgy alakult, hogy a kettő egybeesett.
Felfordította a zsákot. Barna bőrkötésű nagy könyv csúszott
ki belőle.
Bastwick letette a levelet. Ujjaival végigsimította a borítón
látható domború, aranyozott keresztet. Egy Biblia volt az.
– Az övé? – kérdezte.
– Az övé.
– Kitűnő, Legge mester. Kitűnő.
– Most lefogjuk, atyám?
– Nem. Még nem. – Bastwick tudta, hogy a Biblia nem
elegendő bizonyíték. Ráadásul, ha vár még, a lány nyomán
nagyobb zsákmányhoz juthat, lecsaphat egy egész
eretnekbandára. Egy ilyen teljesítményre még a király is
odafigyelne. Érdemes hát egy ideig kivárni.
Emellett a lány most Cromwell védelmét élvezi. Ez azonban
egy nap megváltozhat. Akkor majd nem lesz barátja. Szabad
prédává válik. Amilyen szabad préda volt ő, Bastwick azon a
réges-régi napon a Csillagkamarában, amikor a lány vallomása
után megfosztották mindentől, amit addig elért. Szabad préda
lesz, amilyen ő is volt a püspök börtönében, ahol meggyötörtén
farkasszemet nézett a piros szemű patkányokkal. Ettől a mai
napig lidérces álmai vannak. Mindezt Honor Larke hozta rá.
– Később – mondta. – Majd ha meginog. És akkor, Legge
mester, készen állunk.
 23.

ELBOCSÁTÁS ÉS KÉTSÉGBEESÉS

– Későre jár, kegyelmes uram – mondta Honor egy sóhajjal

Cromwellnek. – Még el kell kísérnem egy aggódó házaspárt
Yarmouthba, aztán visszasietnem a királyné új szállására.
Felállt, és kinézett Cromwell whitehalli irodájának ablakán.
Ismét finom vacsorát költött el a férfi társaságában. A lenti
teraszon ismét Boleyn Anna udvarhölgyei labdáztak vidáman. És
Honor ismét azon tűnődött, hogy meddig tudja még kézben
tartani veszélyes munkájának kibomló szálait. Kimerítették az
utóbbi idők kudarcai és félelmei. A szegény gyertyaöntőt, Riverst
elfogták, és megégették. Ő maga is a halál torkából menekült
meg. Az is megviselte, hogy nagy izgalmak közepette, sűrűn
hagyta el a királyné lakóhelyét, és sietett oda vissza. Aztán ott
volt Thornleigh. Honor nagyon megalázónak érezte, hogy éppen
szenvedélyük tetőpontján zavarta meg őket a fiú; megfogadta,
hogy azontúl visszafogja a férfi iránti érzelmeit. Ennek azonban
az lett az eredménye, hogy minden Thornleigh-val töltött perc
kínszenvedés volt, emésztette a tudat, hogy mi mindenről kell
lemondaniuk. Honor úgy érezte, hogy egy szakadék szélén táncol.
A teraszon játszó lányok jókedvűen felkacagtak. Honor
elkeseredetten fonta maga köré a két karját.
– Vajon elérünk mindezzel valamit, kegyelmes uram? –
kérdezte az ablakon kinézve. – Lesz új királynénk? Másfajta
országunk? Néha kételkedem. Sok ember teszi ki magát sok
veszélynek. De mit is valósítottunk meg?
– Türelem, kisasszony.
Türelem. Cromwell örökké ajánlgatott csodaszere. Honor
már visszavágni készült, de meggondolta magát.
– Tudja, az a különös – mondta a lent folyó játékot figyelve –,
hogy mindig a királyné lelki ereje lebeg előttem példaként.
Tegnap, amikor Suffolk lord uram megfenyegette, hogy jelenlegi
lakóhelyéről, Rickmansworthből is el kell költöznie, még
távolabbra Londontól, őfelsége tett egy megjegyzést. Azt mondta,
hogy oda megy, ahová a férje küldi, de legszívesebben a Towerbe
költözne, mert akkor Anglia népe megtudná, hogy milyen sorsra
kényszerítik, és imádkozna érte.
– Á, igen, az ön úrnője – horkantott Cromwell. – Hogy el tud
rontani egy finom vacsorát és egy kellemes beszélgetést az özvegy
hercegnő említése.
Honor megfordult. Bosszankodva csücsörítette az ajkát a
sértő megnevezés hallatán, amellyel a király parancsára a
királynét kellett illetni.
– Őfelsége úgy nevezi úrnőmet, ahogy kívánja, de amíg Róma
nem hajlandó cselekedni, úrnőm továbbra is a király felesége és
Anglia királynéja. És a méltatlan körülmények, amelyek között
élni kényszerül, egyszerűen gyalázatosak. Nem beszélne a
királlyal, uram, hogy megkérje, engedélyezze néhány udvarhölgy
visszatérését, és a körülmények némi javulását?
– Úrnője önmagát juttatta ebbe a helyzetbe. Ön is tudja, hogy
nem fogad be olyan szolgálót, aki nem „királynénak” nevezi.
– De hiszen királyné.
– Az ön odaadása igen dicséretes, de, már megbocsásson,
kissé érthetetlen.
Honor vállat vont. Nem várta Cromwelltől, hogy megértse.
Hogyan is érthetné, amikor ő maga sem ért semmit.
– Tökéletes álca, hogy az ő szolgálatában állok – mondta
Honor csüggedten. – Ezt még ön is elismerte.
Cromwell igenlőn horkantott.
– Egek Ura, micsoda buldog lett belőle. A természet tévedése,
hogy nem férfinak született.
Honor meglepődött.
– Tehát csodálatra méltónak tartja állhatatosságát.
 – Azt hiszem, előbb-utóbb teljesülhet a kívánsága, hogy a
Towerbe kerüljön – felelte Cromwell mogorván. – De ne
beszéljünk róla többet. – Felállt, és odament Honorhoz. Közben
összehajtott papírlapot húzott elő a talárja alól. Széthajtogatta, és
Honor elé tartotta. – Látta már ezt?
Nyomtatott fehér papír volt, egy röpirat. Honor a címre
pillantott. Párbeszéd, az egyház féktelen túlkapásairól.
Végigfutott a hátán a hideg, de Cromwell szemébe nézett.
– Igen – felelte határozottan.
– Az ön műve?
– A szerző neve lent olvasható – mutatott Honor a lap aljára.
– Ephos.
– Én is látom. Különös név. Kérdésem ugyanaz. Az ön műve?
– Átható pillantással nézte a lányt.
Honor habozott. A röpirat szélsőséges eretnek gondolatokat
tartalmaz, ennélfogva lázító, Cromwell pedig a király legbensőbb
tanácsadója. De Honor megint csak arra gondolt, hogy
amennyiben Cromwell ártani akarna neki, akkor ennél az írásnál
sokkal súlyosabb bizonyítékokat is fel tudna hozni.
– Az enyém – felelte állát felvetve. Furcsa elégtételt érzett a
név láttán, amely annak a görög névnek egy része volt,
megfordítva, amelyet Sir Thomas adott neki.
Cromwell, a lányt nézve, összehajtotta a lapot, és visszatette
talárja alá. Elmosolyodott.
– Remek munka, Larke kisasszony. Nem is tudtam, hogy ön
ilyen ékesszólóan fogalmaz. A stílusa kimért, mégis szenvedélyes.
Határozottan lebilincselő.
Honor megnyugodott.
– Az írásművészet legnagyobb alakja volt a mesterem –
mondta halkan, keserűen. – Sir Thomas Morus.
– Ha! Valóban. – Cromwell elsétált, szemlátomást mulattatta
az irónia.
Honor nem osztozott jókedvében.
 – Ezért kívánt beszélni velem?
– Hogy őszinte legyek, igen. – Cromwell megkerülte az
asztalt.
Közben elvett a tálcáról egy almát. Visszaült a székébe, és
egyik kezéből a másikba gurította az almát. – Örülnék, ha több is
születne az effajta írásokból. Határozott, egyértelmű szövegekben
kell eljuttatni az üzenetet országunk írástudóihoz. Mi a
véleménye? Tudna még ilyeneket írni?
Honort óvatosságra intette egy belső hang.
– Tudnék – felelte.
– Nagy mennyiségben kinyomtatva?
– Igen.
– Itt vagy külföldön?
– Külföldön biztonságosabb.
– De itt is lehetséges? Hopkin nyomdájában esetleg?
– Túl kicsi. De ismerek másokat. Lehetséges.
– Utasításomra egy biztonságos lerakatba szállítva?
– Természetesen.
– Helyes. Megbeszéltük. – Cromwell egy ezüstkéssel hámozni
kezdte az almát.
Honor a férfi arcán kutatott egy jelre, amelyből kitalálhatná a
gondolatait, ám a mindig titokzatos arc most sem árult el
semmiféle érzelmet. Noha eretnekséget és felségárulást jelentő
szavaik még ott vibráltak a levegőben, Cromwell higgadtan csak
arra figyelt, hogy az alma héját egyetlen hosszú csíkban hámozza
le.
– Nem uram – szólt Honor erélyesen. – Nem beszéltük meg.
Cromwell meglepetten nézett fel.
– Dühömben fogalmaztam ezt a röpiratot – mondta a lány. –
Nem hiszem, hogy folytatnom kellene.
– Ugyan miért nem?
 – Nincs időm effajta foglalatosságokra. A küldetések minden
órámat lefoglalják, és… nos, őszinte leszek… – Honor
elbizonytalanodott.
– Ó, kérem, legyen őszinte, Larke kisasszony.
– Az ön többi munkálkodását egyáltalán nem értem. Nem
látok semmiféle előrehaladást.
– Badarság. Minden pontosan úgy halad, ahogyan akarjuk.
– Akarjuk? – csattant fel Honor. – Kegyelmes uram, a minap
négyen haltak máglyahalált! Thomas Bilney, Richard Bayfield,
John Tewkesbury, Thomas Bemet; valamennyien a kancellár
jóváhagyásával, mielőtt elértem volna őket. És valószínűleg a
szerencsétlen James Bainham lesz a következő. Ők nem ezt
akarták, uram. És biztosíthatom, én sem!
Cromwell homlokráncolásából Honor megértette, hogy
kifakadásával végre kizökkentette őt a nyugalmából. Helyes.
– Stádiumok kérdése az egész, kisasszony – felelte a férfi
higgadtan.
– És melyik stádiumban vagyunk most, könyörgök? A
hanyatlás stádiumában? Minden a terv szerint halad, nem igaz,
kegyelmes uram?
– Talán nem tettem jól, hogy nem magyaráztam el önnek a
stratégiámat. Megengedi, hogy most megtegyem?
Honor a pörlekedéstől fáradtan vállat vont.
– Van értelme? Valóban mennem kellene már.
– Hogyne volna értelme. Szeretném, ha elkészülnének azok a
röpiratok. A nyomtatott szót mind ez ideig nem használták a nép
akaratának befolyásolására. Szerintem ez hiba. Az eljövendő
harcban nagy előnyt remélek az olyan szerény fegyverektől, mint
az ön egyoldalas írása. Kifejthetem?
Honor sóhajtott, de visszaült, és figyelt.
– A Blackfriars-apátságban bekövetkezett fiaskó után –
kezdte Cromwell – a király egyik kijelentése egyértelművé tett
számomra mindent. Dühében azt mondta, hogy ő a saját
birodalmának szuverén uralkodója. Mármost ha a király egy
birodalom feje, okoskodtam, akkor nem állhat Róma
szolgálatában. Rómától függetlenül cselekedhet. Megállíthatja
például az angol aranyak Rómába áramlását. Úgy láttam, hogy
pontosan egy ilyen, nem mondom, hogy fenyegetés, de józan
meggyőző lépés esetleg arra ösztönözhetné a pápát, hogy
engedélyezze a válást.
– De nem így lett.
– Azt is tudtam – folytatta Cromwell a megjegyzést figyelmen
kívül hagyva –, hogy óvatosan kell eljárnunk. Egy Rómát
megijesztő merész kiállás megijesztheti hívő honfitársainkat is. A
pápa mint az Egyetemes Egyház feje az ő szemükben olyan
biztos, mint az, hogy holnap felkel a nap. A félelem lázongást
okozhat, a lázongás pedig aláássa egy király biztonságát.
Szomorú példaként áll előttünk II. Henrik és Becket érsek esete,
hogy a János királyunk uralkodása idején született pápai
interdiktumról már ne is beszéljünk, amikor az egyházi igazgatás
önállósága megszűnt, és az angol kereskedelem nehéz helyzetbe
került. Nem. Ez ellen a király ellen ne morgolódjon senki. Nem
keltheti a zsarnokság látszatát. Róma uralma ellen maguknak az
embereknek kell felszólalniuk.
Honor egyre türelmetlenebbül hallgatta az előadást.
– De hiszen ön épp az imént mondta, hogy az emberek buzgó
hívők, és félnek a változástól.
– A második esetben az emberekről mint népről, mint
politikai entitásról beszélek. Mint parlamentről. Úgy
okoskodtam, hogy ha a parlament törvényt fogadna el az egyházi
pénzek visszatartásáról, az éppolyan egyértelmű fenyegetés volna
Róma számára, ugyanakkor a királyt senki nem nevezné
zsarnoknak, mivel a parlament, meghatározás szerint, maga a
nép.
– Valóban bölcs terv – mondta Honor ingerülten. Tányérja
fölött szórakozottan morzsolgatott egy kenyérdarabot. –
Felteszem, a király el van ragadtatva. Ön elérte, hogy a parlament
végzi el a piszkos munkát, és a pápa aranyát a király és a
törvényhatóságok teszik zsebre. De ez a fenyegetés, ez a józan
meggyőző lépés, miként ön nevezi, amelynek következtében
Róma Angliából származó bevételei jelentősen megcsappantak,
éppenséggel semmihez sem vezetett. Azok a törvények,
amelyeket ön a hőn szeretett parlamentjével elfogadtatott – a
hagyatékokra és a kettős adózásra, az egyház kereskedelmi
tevékenységének ellenőrzésére vonatkozó törvények
nagyszerűek, de mi az eredményük? Nem hallottuk, hogy a pápa
felsikoltott volna fájdalmában. A püspöki bíróságok továbbra is
működnek. És Sir Thomas megállás nélkül küldi az embereket a
máglyára.
– Ezért érkezett el az idő arra, hogy a második stádiumba
lépjünk.
– A második stádiumba?
Cromwell elmosolyodott.
– A politikusok a csata parancsnokai; annyit érnek, amennyit
a taktikájuk. – Rágcsálni kezdett egy szelet almát. – Igaz, eddigi
tetteink nyomán nem sok haladás vált nyilvánvalóvá a pápát
illetően. De vegye fontolóra, mi mindent értünk el itthon.
Átszerveztük a játékteret, mégpedig a saját előnyünkre. A király
támogat engem. A parlament tagjai most ízlelgetik a valódi
hatalom ízét, s látva, hogy az aranyak visszagurulnak hozzájuk,
élnek is vele. Az egyház angliai képviselői reszketnek,
védekeznek. Itt a támadás ideje.
– Támadás?
– Róma igazi megfenyegetése.
– Mivel?
– Anglia birodalmi önállóságával. Hogy a pápa itt nem
ítélkezhet. És megint csak azt a látszatot kell keltenünk, hogy a
parlament kezdeményez. Most az a feladat, hogy megnyerjük a
támogatását.
 – De mihez? Mit kíván a parlamentnél elérni, az ég
szerelmére?
– Hogy a királyt az angliai egyház legfőbb fejévé nyilvánítsa.
Honor elképedve bámult. A királyt? Az egyház fejévé?
Megrázó erővel hatott a példátlan elgondolás. Egyszerűsége
lélegzetelállító volt. Ha a király mindenek fölött áll, kihirdetheti
saját válását, megtisztogathatja saját egyházát. Mesteri mű.
Gondolatmenete itt hirtelen megakadt.
– De nem fenyegeti-e önt vereséggel az, hogy a parlament
jelenleg holtpontra jutott? Tudom, hogy az alsóházban sikerült
átvinnie egyházellenes megszorításait, de a lordok háza nem
fogadja el azokat, igaz? Ha a püspökök és a rendházfőnökök régi
gárdája hátráltatja a reformokat, akkor hogyan várhatja tőlük,
hogy még ennél is tovább menjenek?
– Pontosan így van. A lordok fontoskodó válasza voltaképpen
ideális. Bevallom, jobb, mint reméltem. – Cromwell kipiszkált
egy almadarabkát a fogai közül.
Honor értetlenül nézett.
– Ön remélte, hogy a lordok ellenkeznek?
Cromwell bólintott.
– Minden tökéletesen megjósolható. Az is, hogy az alsóház
megharagszik a lordokra az előrelépés akadályozása miatt.
– Egek Ura – suttogta Honor. Egész testében megborzongott,
s végül szélesen elmosolyodott. – Cromwell uram,
bocsánatkéréssel tartozom önnek. Alulbecsültem önt. – A
ragyogó tervet megértve felnevetett. – Lássuk, jól értem-e. Minél
makacsabbul ragaszkodik az egyház a régi kiváltságaihoz, és
visszautasít minden reformot, annál hevesebb lesz az emberek
haragja. Bármilyen igaz hívők is, mert bizonnyal így van, látják a
különbséget Isten és a mohó papok között, ön pedig az alsóház
haragjával mint faltörő kossal zúzza szét a lordok ellenállását.
Miközben önnek a kisujját sem kell megmozdítania. Csodálatos!
De eredményes lehet-e? Elég dühösek az emberek?
 – Azok lesznek – felelte Cromwell. – Ha továbbra is
háborognak Sir Thomas egyházi kiváltságokat védő tettei ellen.
– Hát persze! – kiáltott fel Honor mindent megértve. – Ez a
terv kelepcébe zárhatja azt a szörnyeteget!
– Feltéve – szólt Cromwell nyomatékkal –, ha az ön
röpiratainak százai szítják a haragjukat.
– Értem – felelte Honor mosolyogva.
– Számítottam rá. Tehát hajlandó megírni őket?
– Kész örömmel.
– Nagyszerű. – Cromwell felállt. – A részleteket később
beszéljük meg.
Ez volt az elbocsátás.
– Hogyne – mondta Honor, és ő is felállt.
– Igaz is – szólt Cromwell –, elszomorító hírt kaptam. Attól
félek, Sir Thomas tudomást szerzett Hopkin mester kis
nyomdájáról.
Honor megdermedt.
– Hogyan?
– Nem tudom. De figyelmeztetni kellene.
– Figyelmeztetem. Köszönöm.
Cromweil az ajtóhoz kísérte a vendégét.
– Ha kívánja, magam küldök üzenetet Hopkinnak. Ön
nagyon elfoglalt manapság.
– Megtenné?
– Természetesen. A régi helyen lakik?
– Nem. Átköltözött a Milk Streetre. Montgomery
szomszédságába. Kegyelmes uram – mondta Honor megérintve
Cromweil karját –, kérem, biztassa, hogy vegye fel velem a
kapcsolatot. Közölje vele, hogy segítek, ha szüksége van rám.
A férfi megpaskolta Honor kezét.
– Rendben van.
Az ajtóhoz értek. Honor elhúzta a barna bársonyfüggönyt.
 – Larke kisasszony – szólt Cromweil –, van még valami.
Önnek nem kell többé aggódnia amiatt, hogy folyvást vissza kell
sietnie az özvegy hercegnőhöz. A király úgy határozott, hogy
felmenti önt úrnője körüli szolgálatai alól.
Honor meglepetten fordult meg.
– Tessék? De miért?
– Őfelsége igen visszatetszőnek találja, hogy az özvegy
hercegnő konokul királynénak tekinti önmagát. A király tovább
kívánja csökkenteni személyzetének számát. Önt külön
megemlítette.
– Engem? – hűlt el Honor. Vajon miért várt a hírrel
Cromweil mostanáig? – De úrnőm számít rám.
– Éppen ezért. Félek, a király megbünteti azt, aki az útját
keresztezi.
– Egek Ura – suttogta Honor. – Mit tegyek?
– Arra számítottam, hogy örülni fog. Mondhatom, meglep a
válasza. Ezentúl ön szabadon cselekedhet, anélkül, hogy gyanút
ébresztene úrnőjétől való távozása,
– Szabadon nézhetem munkám kudarcát – kiáltott fel a lány.
– Semmiképpen. Mindent elvégezhet Chelsea-ből. Sir
Thomas minden idejét a Westminsterben tölti.
– Nem megyek vissza abba a házba.
– Akkor költözzön másik házba. Menjen férjhez.
– Menjek férjhez? – ismételte Honor.
– Ezrek tesznek így – felelte a férfi szárazon. – Nem élhet
egyedül. – Honor tudta, hogy ebben Cromwellnek igaza van. A
városi rendeletek tiltják, hogy férjezetlen nők egyedül éljenek,
mivel ez, az elöljárók félelmei szerint, egyértelmű bizonyítéka
annak, hogy a házban bordély működik. Ha Honor nem tartaná
be ezt a rendeletet, csak gyanút ébresztene.
– Fogadja el valamelyik kérőjét, akit Sir Thomas javasol –
vetette fel Cromwell. – Vagy azt a yorkshire-i öreg bárót.
Duncombe-ot. Hónapok óta epekedik önért. Még nálam is
érdeklődött ön után.
– És azontúl ő rendelkezik a vagyonommal? Tegyem kockára
eddigi művemet?
– Ugyan, ugyan. A báró már aggastyán. A csöpögő orra előtt
ön mindent ugyanúgy folytathat. Észre sem venné.
Valaki kopogott. Nyakigláb fiatal írnok állt az ajtóban.
Cromwell higgadtan fürkészte Honort.
– Menjen férjhez, kisasszony. Legyen egy csendes, nyugodt
férfi felesége távol mindettől. Egy nap talán hálás lesz a
biztonságos menedékért. – Az írnok felé bólintott. – Jöjjön be,
Andrew. Larke kisasszony már távozik.
Kis idő múltán Cromwell feljegyzést diktált írnokának: egy
nevet és egy vádat.
– Ennyi, kegyelmes uram? – kérdezte Andrew.
– Igen. Azaz várjon. Lehet másik Hopkin is a Foster Lane-en.
Írjon egy megjegyzést, hogy ez a Milk Streeten található.
Montgomery mellett.
– Igen, uram – mondta Andrew írás közben. – A
lordkancellárnak megy ez is?
Cromwell bólintott.
– És ez is névtelenül.
Az írnok elsietett az írással.
Amikor Cromwell magára maradt, az ablakhoz ment, és
kinézett a lombok alatt labdázó jókedvű fiatalokra. Vajon ötből
egyet méltányos aránynak tartana Larke kisasszony? Hogy egy-
egy istápoltja időnként Sir Thomas karmai közé kerül? Végül is
minél többet fal fel a sárkány, annál hamarabb fordulnak ellene
az emberek, hogy megöljék.
 24.

BIRKANYÍRÁSKOR

Honor Yarmouth kikötőjében értesült a hírről. Ismét

menekülőket, egy protestáns házaspárt vitt a Rókára, és
meglepetten látta, hogy a hajó parancsnoka ezúttal Taté, nem
Thornleigh. Thornleigh-nak otthon van sürgős elfoglaltsága,
mondta Tate.
– Gyapjú? – kérdezte Honor, mivel akkor volt a birkanyírás
időszaka.
– Az. És a felesége ügyei.
– A felesége?
– Nem tudta, kisasszony? Meghalt.
Honor elszégyellte magát, hogy milyen boldoggá – milyen
hirtelen boldoggá – tette a hír. Megpróbált illő tisztelettel
gondolni a halottra. De hiába. Nem ismerte ezt az asszonyt.
Boldog volt. Szégyentelenül boldog, mint egy kislány.
Tudta, hogy Thornleigh Great Ashwoldban álló udvarháza
csupán tizenöt mérföldre van. Ha most elindul, még alkonyat
előtt láthatja őt.
Késő délután szállt le a lováról Great Ashwold udvarán.
Átadta kancáját az istállófiúnak, és meghagyta, hogy gondosan
keféljék le és etessék meg. Sietségre nem volt ok.
A bizonytalanság kellemes érzésétől bizsergő gyomorral
kopogott be a bejárati nagy ajtón. Csoszogó, szakállas szolga
jelent meg a küszöbön. Honor azonnal az úr után érdeklődött. A
szolga egy nagy teremhez vezette, aztán elcsoszogott. Még
frissítőt sem kínált, gondolta Honor magában mosolyogva a
szűkszavú fickón. Nem baj. Richard arca majd felfrissíti. Belépett
a terembe.
 Thornleigh volt ott egyedül. Egy zsámolyon ült a kandalló
előtt, háttal Honornak, de a lány látta, hogy egy piszkavassal
szórakozottan a kihunyó parazsat igazgatja.
– Richard – szók a férfihoz közeledő Honor.
Thornleigh felnézett rá. Arca borostás volt, a szeme véreres.
Arca kifejezéstelen.
– Á – szólt halkan. Honor szíve elfacsarodott. Milyen
kimerült, gondolta. Letérdelt a férfi mellé. – Richard, úgy…
sajnálom. – Pár perccel korábban ez még hazugság lett volna, de
a férfi csüggedt arcának látványa mindent megváltoztatott.
– Szóval hallotta – mondta Thornleigh színtelen hangon,
majd visszafordult a parázshoz.
– Hallottam. – Honor körülnézett a teremben. Az asztal
poros volt, az egyik sarok felől rothadó gyümölcs szaga érződött.
A padlót borító összetört, száraz sást szemlátomást hetek óta
nem cserélték. Nagyon csendes volt a ház.
– Hol van Adam? – kérdezte Honor.
– A nővéremnél. Joan a múlt hónapban férjhez ment. –
Thornleigh Honorra nézett. – Hallotta, hogy Ellen… hogy hogyan
történt?
– Nem.
– Az az átkozott törvényszolga össze-vissza hazudozott neki.
Halálra rémítette. – A férfi keserűen elmosolyodott. – Nem, nem
egészen így történt. Én magam vagyok az oka.
– Törvényszolga? Hogy érti? Mi történt?
– Bevitték Nix börtönébe. Eretnekség miatt. A tárgyalásra
várt, amikor bement hozzá a törvényszolga szaglászni. Azt
mondta neki, ha nem árulja el a cinkosai nevét, akkor máglyára
kerül, engem kiátkoz az egyház, Adamet pedig fattyának nevezik.
Volt a cellában egy koldusasszony is, ő mondta el mindezt…
később. – Megrázta a fejét. – Ellennek csak meg kellett volna
bánnia a tetteit, és elengedték volna. De ő ezt nem tudta. Elhitte
a hazugságokat. Felkötötte magát.
 Honor a szája elé kapta a kezét.
– Jaj, Richard!
A férfi nem nézett rá.
– És tudja, milyen bizonyítékra hivatkoztak azok a sakálok,
amikor letartóztatták? Minden jel szerint az egyik jó
szomszédunk bejelentette, hogy hallotta, amint Ellen angolul
mondta a Miatyánkot a fiunknak. Ennyi. Egy átkozott imádság
miatt. Az átkozott angol nyelven. Ó, persze, nagyon gyanús.
Krisztusom, úgy ismételte ezeket a dolgokat, énekeket,
versikéket, mint egy papagáj. Nem jelentettek számára semmit.
Én elmondhattam volna azoknak a gazembereknek! – A tűzbe
bámulva hozzátette: – De persze nem voltam ott.
Honor megborzongott a férfi hangjától. Nem tudta, mit
mondjon.
– Hozhatok valamit? Egy kis bort?
Thornleigh meg sem hallotta.
– Megszentelt földbe temetni természetesen nem lehetett. A
falu mellett, a keresztútnál kaparták el. De előbb, mivel
önmagára emelt kezet… – A fejét ingatta, és nem fejezte be a
mondatot.
Nem is volt rá szükség. Honor tudta, mindenki tudta, mik az
egyházi előírások az öngyilkosok holttestével kapcsolatban. Meg
nem bocsátott bűnök szennyezik őket, ezért az egyház tanítása
szerint karót kell a szívükbe döfni, különben sosem nyugszik meg
a lelkűk. Így szólt a törvény.
Honor lehajtotta a fejét. Korábban nem érzett semmit Ellen
Thornleigh iránt, most azonban kétszeres súllyal nyomta a bánat.
De ami megtörtént, megtörtént, gondolta. Együttérzése az élők
felé irányult.
Közelhajolt a férfihoz, és a vállára tette a kezét.
– Richard – mormolta.
Thornleigh a vállán nyugvó kézre nézett. Ráhajtotta az arcát,
és behunyta a szemét. Remegtek a szempillái. Honor érzete, hogy
küszködik magában. Hogy ne sírjon? Újra elfogta a szánalom, de
sokkal gyöngédebben, mint azért a szomorú halott asszonyért. A
férfi haját, arcát simogatta. Halkan kimondta újra meg újra a
nevét.
Thornleigh megcsókolta a lány kezét. Felnézett rá. Honort
elmondhatatlanul meghatotta a férfi fájdalma. Közelebb hajolt,
és ajkát lágyan a férfi ajkához érintette. Csak meg akarta
vigasztalni, de az érintés nyomban lángra lobbantotta. Többre
vágyott. Ajkát a férfi ajkára szorította.
Thornleigh azonnal válaszolt. Megfogta a lány tarkóját, és
újra megcsókolta. Erősebben, hosszabban. Honor érezte, hogy a
férfin elhatalmasodik a vágy.
Kiszabadította magát az ölelésből, de csak addig, amíg
felegyenesedett, és a férfi lába közé állt. Thornleigh felnézett rá,
egyre szaggatottabban lélegzett. Honor lehajolt, és megcsókolta
meleg nyakát, ujjai kibontották az ing zsinórját, és szája lesiklott
a férfi mellkasára. Thornleigh felsóhajtott. Átölelte a lány
derekát, és magához húzta a testét. Arcát Honor kebléhez
szorította.
Honor letérdelt a férfi két lába közé. Csókolta a homlokát, az
arcát – ajka égett a borostától –, és a száját. A férfi erősen
markolta a lány vállát, csókokkal borította el a nyakát, keble
duzzadó felső domborulatát.
– Richard – súgta Honor. – Vegyél engem feleségül.
A férfi megbénult. Zavartan nézett. – Micsoda?
– Már semmi nem áll közénk – mondta Honor türelmetlenül.
Thornleigh úgy nézett a lányra, mintha próbálná felfogni
szavai értelmét. Még mindig zihált.
– De…
– Kívánsz engem, igaz?
– Egek, de mennyire!
– Most már együtt lehetünk. Vegyél el.
 A férfi megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani. Vágyat,
egyben bizonytalanságot tükröző arccal nézett a lányra. – A
feleségem csak két napja halott, és te…
– Így van – szakította félbe Honor. – A feleséged halott. Én
pedig élek.
A férfi keze mozdulatlanul pihent a lány csípőjén.
– Honor, nem érted, mi történt itt…
– De igen, értem, és nagyon sajnálom. Tragikus. De
megtörtént. És megmásíthatatlan. – Vágyakozva újra Thornleigh
felé nyújtotta a kezét. – És már az is megmásíthatatlan, amit
irántad érzek.
A férfi karja megmerevedett, karnyújtásnyira tartotta
magától Honort. – Nem. Nem érted – mondta szigorúan. –
Megöltem a feleségemet. Mintha én tettem volna a hurkot a
nyakába. Megöltem.
– Nem így van, Richard. Bizonytalan volt a kedélye. Samtől
tudom. Elmondta, hogy már akkor ilyen volt, amikor elvetted. Te
nem tehetsz semmiről.
– Mindenről én tehetek. Sosem voltam itthon. Képtelen
voltam itt tartózkodni. Mindig mélabús volt. Magára hagytam.
Mindig. És aztán, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám…
– Nem okolhatod saját magadat. Semmit sem tehettél volna.
Thornleigh megrázta a fejét.
– Talán mégis. – Úgy pillantott a parázsra, mintha
inkvizítorra nézett volna. – Gyerekek, Szerette a gyerekeket.
Talán, ha… – Elhallgatott.
– Ott volt neki Adam – mondta Honor erőtlen hangon.
Thornleigh azonban csak a parázsló szén között látott
inkvizítorral törődött.
– Volt egy kislányunk. Ellen… elhanyagolta. A kislány…
meghalt.
– Tudom, Richard. Sam elmondta. Ne gyötörd magad.
 – Azt követően – folytatta a férfi komoran – nem voltam
Ellen… férje. Nem bíztam meg benne. Arra gondoltam, hogy egy
másik gyermeket is magára hagyna, ezért… képtelen voltam…
vele hálni.
Honor nem szólt semmit. Amikor Thornleigh újra a szemébe
nézett, a lány attól félt, hogy meglátja benne a meglepetést. Nem
akarta kimutatni, nem akarta még jobban megbántani a férfit, ő
mégis észrevette.
Thornleigh megalázottan elfordult. Felállt, és az ajtóhoz
sietett. Félig megfordult, kerülte Honor pillantását.
– Aylshambe kell mennem a birkanyírásra. Maradjon, ha
akar. Távozott, Honor szinte azonnal hallotta az udvarból kiügető
ló patáinak dobogását.

– Óvatosan, Thornleigh úr – szólt a birkanyíró. – Az a jerke

szép gyapjút ad.
Thornleigh gondolatai csapongtak. Újra a jerke lábához hajolt
az ollóval. Máris a térdéig ért a gyapjú. Befejezte a nyírást,
elengedte a jerkét, és felegyenesedett. Inge ujjával letörölte
arcáról a verítéket, és körülnézett. A forró, poros akol tele volt
bégető juhokkal és nyögdécselő birkanyírókkal. Az ollók pengéi
az állatok hátán csattogtak.
A nyírók vándorló mesterek voltak. Amint Thornleigh
nyájával végeznek Aylshamben, mennek is tovább a szomszéd
aklába. Ügyes, tapasztalt munkások voltak, Thornleigh tudta,
hogy nincs szükségük az ő segítségére. A legtapasztalatlanabbal
sem vehette fel a versenyt.
Mégis belevetette magát a munkába, hogy lefoglalja a
gondolatait. Ellen halálát már elfogadta. Remélte, hogy
feleségének lelke már békére lelt. Ám két napja, amióta itthon
volt, semmi másra nem tudott gondolni, csak Honorra.
Hátát tapogatva kilépett a karámból. Egy gyermek futott
hozzá habzó kupával anyja közelben álló asztalától, ahonnan a
birkanyírókat kiszolgálták sörrel. Thornleigh a gyerek kezébe
nyomott egy pennyt, és felhajtotta a sört.
Letörölte szájáról a habot, és a poros ösvényen a mezőhöz
sétált. Megállt, és az ott folyó munkálkodást figyelte. Ez volt a
posztószárító udvar. Hat férfi és nő teregette a nedves, széles
gyapjúszövetlapokat két hatalmas fakeretre. A feszítőhorgokkal a
kerethez erősített szövet idővel megszárad a napon.
Thornleigh elégedett volt, amiért sikerült birkanyíró akolja
mellett kiépíteni ezt a posztószárító udvart. És nem messze, a
pataknál működött új kallómalma is, ahonnan tompán
idehallatszott a gyapjút döngölő fakalapácsok hangja. E három
létesítménynek köszönhetően sok időt takaríthatott meg, hiszen
nem kellett bejárnia a grófságot, hogy a különböző helyeken neki
dolgozó mestereket ellenőrizze.

Itt nem volt több dolga, amely elterelhette volna figyelmét a

nehéz feladványról. Egyre Honor járt az eszében. Vissza akart
menni hozzá, látni akarta.
Milyen ostoba volt! Milyen szemellenzős, önkínzó, ködös
agyú bolond. Milyen sokáig tapogatózott az önostorozás
sötétjében. Hidegvérűnek képzelte magát, és mégis, amikor
letérdelt előtte a nő, akinek szerelmére minden másnál jobban
vágyott a világon – aki az igazi boldogság lehetőségét kínálta fel
neki –, mit tett ő? Visszautasította. Megrettent, mint egy
zavarodott szerencsétlen nyomorult, aki sokévi börtön után
megijed a napsütéstől. Visszautasította őt! Eszement bolond.
De Honor – ő csodálatos. Bátor, kitartó és nagylelkű.
Rendíthetetlenül el akarja érni a céljait. Átadja magát az
ölelésének. Egek Ura, mennyire szereti ezt a nőt!
Miközben Honornál jártak a gondolatai, nyugtalanul figyelte
a posztó teregetését. Itt minden rendben zajlik. A kallómalom
rendben működik. A birkanyíróknak kétségkívül nincs szükségük
az ő ügyetlen kezére. Távozzon? Menjen Honorhoz? Van
értelme? Vajon ott van még a házban? Meg tudja érteni, hogy 6,
Thornleigh kész maga mögött hagyni az Ellennel szemben
elkövetett számos ballépését, és megtalálni a boldogságot?
– Uram! – kiáltott valaki a birkanyíró akol melletti kis
hivatali szobából. – Ide tudna jönni, uram? Egy yarmouthi
fuvaros nem tudja, melyik gyapjúbálákat viheti. És a kelmefestő a
fizetségét kéri.
Thornleigh becsukta a szemét, még egyszer utoljára maga
előtt akarta látni Honor mosolygó arcát. Van-e bármi joga is azt
várni a lánytól, hogy kitartson mellette? Nincs. Lelki szemei előtt
Honor szomorúan elfordult tőle. Elszalasztottam a lehetőséget,
gondolta Thornleigh lemondóan. A veszteség soha nem tapasztalt
keserűségével hagyta szertefoszlani a képet.
Visszatért a munkájához.

Honor az istállóban állt, kancája orrát simogatta

gondolataiba merülve, miközben az istállófiú felcsatolta a
nyerget.
– Készen van, kisasszony – mondta a fiú félszegen.
Honor kizökkent merengéséből.
– Majd én kivezetem, Harry. Köszönöm. Menj csak be. Nem
várnak rád az ebéddel. – Adott a fiúnak egy pénzérmét.
– Köszönöm, kisasszony – mosolyodon el a fiú szélesen. – Jó
utat. – Búcsúzásul megérintette a sapkáját, és elsietett.
Honor megfogta a kantárt, és kivezette a kancát az istállóból.
Lassan lépkedett. Nem szívesen távozott Great Ashwoldból.
Nagyon megtetszett neki a majorság. A lehető leghosszabbra
akarta nyújtani itt-tartózkodását. Három napig járta a vidéket,
beszélgetett a bérlőkkel, bemutatkozott Thornleigh húgának,
Joannek és férjének, Gilesnak a faluban álló új házukban,
lóháton bebarangolta a környéket, meglátogatta az intézőt,
elbeszélgetett vele a gyapjúkereskedelemről, mintha valóban
Thornleigh üzlettársa volna. Vagy a felesége. Leendő felesége.
Abban a reményben, hogy visszatér ide. Ám az itt-tartózkodásra
felhozott indokai elfogytak. Távoznia kell.
A kanca patkói kopogtak az udvar kövein. A déli óra forró
volt, és bágyadt. Egy szolgálólány vágott át az udvaron komótos
léptekkel, szemlátomást nem sietett a közös ebédre. Harry, az
istállófiú a bejárati ajtó mellett ácsorgott. Piros arccal a
szolgálólány elé ment, és suttogva beszélgetni kezdtek. Honor
elmosolyodott. Tehát ezért nem igyekezett a lány. A kanca lassan
lépkedett a kapu felé. Amikor elindult a gyapjúraktár mellett
zöldellő édes fűhöz, Honor hagyta, hadd menjen oda és legeljen.
A ló nyakát simogatva Thornleigh-ra gondolt.
Miért is viselkedtem bolond módjára? – gondolta. A bánkódó
férfival alkudozott. A rajta elhatalmasodó szerelem viszonzását
követelte. Elpirult, ahogy felidézte oktalan viselkedését. Az itt
töltött három nap legalább a gondolatait lecsillapította, ha a
szívét nem is. A férfi iránti érzései nem változtak. De már belátta,
hogy bejelentését szánalmasan rosszul időzítette. Thornleigh
elképedt. És ki hibáztathatná? Ó, milyen önző voltam, gondolta a
lány. Milyen meggondolatlan. Átkozott bolond.
Sóhajtva a ló meleg, puha orrára hajtotta a homlokát. Újra
azon töprengett, miként három napja folyamatosan, hogy hová
menjen. Londonba, természetesen. De ott melyiket válassza a
rendelkezésére álló kevés lehetőség közül? Honnan folytathatná
legbiztonságosabban megkezdett munkáját? Ugyanis semmi, a
világon semmi nem tántoríthatja el a Sir Thomas ellen folytatott
harcától. Exeter márkinője szívesen látná, és befogadná.
Csakhogy a márkinő és tétlen, fecsegő, szívtelen barátnőinek
gondolatára elkeseredett. Micsoda meddő élet. Ráadásul nem
volna veszélyes onnan irányítani eddigi munkáját? Biztonságban
szervezhetné-e a küldetéseket egy ilyen figyelmet keltő házból?
De ha nem a márkinőhöz megy, akkor hová? A ráncos öreg
yorkshire-i báró városi házába? Fogadja el a vénember házassági
ajánlatát? A ló megrázta a nyakát, hogy elkergessen egy legyet.
Honor önkéntelenül elmosolyodott, mivel ő is pontosan így
fogadta a reszketeg báró gondolatát.
A kancától nem látta a kaput, de hallotta az udvarra érkező ló
patáinak csattogását. Két napja szünet nélkül érkeztek a szekerek
Aylshamből, Thornleigh másik birtokáról a töméntelen
mennyiségű gyapjúval. Honor felsóhajtott. Thornleigh
Aylshamben van. Neki Londonba keli mennie. Kiegyenesedett.
Elszánta magát, hogy nem tölti álmodozással a délután további
részét. A márkinőhöz megy. Nem kószálhat tovább tétlenül ő és a
lova.
Megfogta a kantárt, és meghúzta. A legelésző kanca nem volt
hajlandó megmozdulni.
– Gyere, lovacskám – hízelgett neki Honor. – Ideje
indulnunk.
A paták csattogása egyre közelebbről hallatszott. Honor
felnézett.
Thornleigh érkezett meg lóháton. Egyedül léptetett be a
kapun.
Egymás szemébe néztek. A férfi meglepettnek látszott.
– Hát itt van még – mondta.
Honor elpirulva sütötte le a szemét. Thornleigh látta, hogy
miatta maradt… elárulta az arca. Ledérnek hisz, gondolta Honor.
órákkal, napokkal ezelőtt el kellett volna mennie… bolond!
Thornleigh leszállt a lováról. Honor felnézett. A férfi a lányt
nézte, lazán fogta a gyeplőt, mire a lova, fejét lehajtva, a kanca
mellé állt legelni.
Honor nagyot nyelt.
– Most indulok.
– Látom.
– Azért maradtam… Hogy meglátogassam Adamet –
magyarázkodott a lány ostobán. – Úgy látom, boldog az ön
húgánál.
– Tehát megismerkedett Joannel.
 – Igen.
Thomleigh bólintott, a gondolatai nyilvánvalóan máshol
jártak, de áthatóan nézett Honorra.
– Helyes.
A lány nagy nehezen elfordította a pillantását a férfi
nyakának naptól barna bőréről, amely kilátszott a hőségben
meglazított ing és zeke alól.
– Nos… indulnom kell. – Lenyúlt a kantárért.
– Honor, tudom, hogy nincs hozzá jogom, de… – A férfi nem
fejezte be a mondatot.
Honor felnézett. Arca bizonytalanságot tükrözött.
– Nincs joga? – kérdezte halkan. Szíve nagyot dobbant az új
reménységtől.
Thornleigh mély lélegzetet vett.
– Hogy megkérjem, maradjon. A minap, amikor
megérkezett… – Űjra elhallgatott. Homlokát ráncolva nézett a
földre. – Istenem, milyen fajankó voltam, hogy itt hagytam önt.
Honor szívét boldogság töltötte el.
– De most… visszajött.
Thornleigh felemelte a pillantását. A lány mosolya láttán
meglepetten kifújta a levegőt. Megfogta a lány kezét.
– Honor… – Ekkor észrevette, hogy a ház ajtajából az
istállófiú és a cselédlány nézi őket. – Itt nem tudok beszélni –
mormolta. A lovak mögött magasodó gyapjúraktárra nézett. –
Jöjjön – mondta, és magával húzta a lányt.
A raktár zsúfolva volt gyapjúval tömött zsákokkal – az ajtó
két oldalán puha oszlopokként magasodtak csaknem a
mennyezetig, körülpárnázták a kis ablakot. Honor a térség üres
közepéhez lépkedett. Thornleigh becsukta az ajtót. Egyedül
voltak.
Honor megfordult. A férfi odament hozzá. A lány szemébe
nézett, még mindig habozott, mintha attól félt volna, hogy
félreértette az iménti mosolyt. Honor viszont mindent értett. Alig
tudta türtőztetni magát, hogy ne ölelje át a férfi nyakát. Ujjai
megérintették a férfi ajkát. Végigsimították az arcát, majd
visszatértek az ajkára. Thornleigh váratlanul megfogta a lány
vállát. Arcán csodálkozás tükröződött.
– Egek Ura, ön valóban az enyém?
A lány elmosolyodott.
– Azóta az öné vagyok, amikor először átölelt. A bíboros
havas kertjében.
Az ablak előtt egy paraszt imbolygott el szamárháton, és
bekukucskált. Honor és Thornleigh ösztönösen lehajolt, és
letérdelt. Egymást nézték, tenyérnyi távolság sem volt közöttük.
A férfi úgy fogta a lány vállát, mintha a paraszt kíváncsi
pillantása elől akarná lenyomni, aztán még erősebben markolta.
Eltűnt korábbi bizonytalankodása. A szeméből már csak vágy
sugárzott.
Megfogta a Honor haját összetartó pántot, leemelte a lány
fejéről, és a padlóra ejtette. Két tenyerébe vette a lány arcát, és
megcsókolta a száját. Magához húzta a testét. Honor remegve
kapaszkodott a férfi karjába. Érezte feszes izmait, testének erejét.
A férfi, miközben csókolt, kibontotta a ruhaderék elején a zsinórt,
s előtűnt alóla a puha ing. Végigsimogatta ajkával a lány nyakát.
Honor érezte, ahogy a férfi ajka a nyakához szorítja a haját.
Thornleigh zihálva lélegzett. Miközben a lány nyakát csókolgatta,
kibontotta az ing szalagját, és lefelé húzta a puha anyagot. Honor
megdermedt. Elhúzódott. Most ő tétovázott, ő vált
bizonytalanná. Még sosem hált férfival. Hugh Tyrell erőszakos
behatolásának szörnyű emléke megriasztotta. – Én… még soha…
– hebegte.
Thornleigh a lány szemébe nézett. Zihálva szedte a levegőt. A
megértés halvány mosolyával gyöngéden elsimította Honor
homlokáról a haját. Ezzel megnyugtatta a lányt. Ő is
elmosolyodott.
 A férfi hirtelen elengedte. Elővette tőrét, és oldalra hajolt.
Beledöfte a tőrt egy hatalmas zsákba, amelyből kiömlött a gyapjú.
A puha hóbucka a derekukig ért. Honor felnevetett örömében.
Thornleigh szélesen elmosolyodott. Újra átölelte a lányt, és a
pelyhes gyapjúágyra fektette.
Honor teste belesüppedt a lágy gyapjúba. A mellette fekvő
Thornleigh fölé hajolt, és gyengéden megcsókolta. Keze az ing
nyílásába siklott, és lehúzta a puha vásznat a lány melléről. Egyre
hevesebben csókolt. Tenyerével végigsimította a lány mellét.
Honort hatalmába kerítette a vágy. Ajka szétnyílt a férfi ajka
alatt. A zeke zsinórját bogozta, érezni akarta a férfi bőrét.
Thornleigh kibújt zekéjéből, majd az ingéből, és a lány testéhez
simult. Honor érezte a férfi testén a vágyat. A férfi szája a lány
mellére siklott, nyelve a mellbimbót simogatta. Honor lélegezni
is alig tudott, amikor a férfi felgyűrte a szoknyáját. Kezét
végighúzta a lány combján, s amikor ujjai megérintették a meleg,
nedves nyílást, Honornak a lélegzete is elállt a forróságtól, amely
az érintés nyomán elöntötte. A férfi félrehúzta ágyékkötőjét, és
széthajtotta a lány combjait. Habozott. Honor érezte, hogy fél
fájdalmat okozni neki. A testére húzta a férfit, és szorosan
átölelte. – Igen – lehelte. A férfi beléhatolt, és a gyönyör sóhaját
hallva hevesen előremozdult. Aztán újra és újra. A forró lüktetés
hullámzássá változott. Honor maga volt az eksztázisban
csapkodó hullám. Érezte a férfi gyönyörének erőteljes lüktetését.
A háta ívben meghajolt. Úgy érezte, ő maga a hullám… a
forróság… eggyé olvadt a férfival…
Fejét a férfi mellkasán pihentetve feküdt, élvezte a saját
csituló zihálásával egy ritmusban emelkedő, süllyedő mozgást.
Arra gondolt: Ettől a pillanattól kezdve más vagyok. Az egész
világ megváltozott.
Thornleigh gyengéden a hátára fordította Honort a
gyapjúágyon. Keze lágyan végigsiklott a lány mellén, hasán, ahol
össze volt gyűrve a szoknya, meztelen combján, aztán vissza a
nyakáig. Érdes tenyerének érintésétől, a testét fürkésző
pillantásától Honor újra megborzongott.
A férfi elmosolyodott.
– Honor – suttogta. Elkomolyodó arccal a lány szemébe
nézett. – Maradj – mondta. – Légy a feleségem, és maradj itt
örökre.

25.

A VISSZAVONULÁS

Morus Tamás a Whitehall királyi kertjének egyik kőpadján

ült a királyra várva. A kis fülke, amelyben ült, csendes volt,
három oldalon gondosan nyírt magas sövény vette körbe. A
távolból idehallatszott a gyepen tekéző nők és férfiak nevetése. Itt
azonban, a kis fülkében méhek döngtek békésen a piros és fehér
rózsák körül. Morus megjegyezte magában, hogy a virágok már
hervadásnak indultak. Míg nézte őket, néhány megbámult szélű
szirom a földre hullott. Kellemetlen érzéssel pillantott a pádon
mellette heverő fehér bőrzacskóra. A lordkancellár hatalmának
jele, a birodalom nagypecsétje volt benne. Ma visszaadja a
királynak.
Morusnak jólesett a hely békéje. így könnyebben össze tudta
szedni az erejét. A posztjával járó nyomás szinte elviselhetetlenné
vált számára. Hónapok óta arra vágyott, hogy visszavonulhasson,
Még régi barátjának, Norfolk hercegének is könyörgött, hogy
járjon közbe a királynál annak érdekében, hogy távozhasson. A
király azonban hagyta, hadd himbálózzon bizonytalanul, mint
kukac a horgon. Tőle is elvárta, mint mindenki mástól, hogy
hajlongjon ágyasa előtt, az előtt a Boleyn lány előtt. Vele
olvastatta fel a parlament előtt a külföldi egyetemek véleményét,
amelyek a förtelmes válás mellé álltak, és amelyeket hatalmas
összegekért vásárolt meg Cromwell főtanácsos. Ezután
következett be Cromwell manőverezésének szörnyű tetőpontja:
az angol egyház teljes alávetése a király akaratának. A püspökök
végül egytől egyig – az öreg John Fisher áldott kivételével –
alázatosan aláírták az okmányt, amely megfosztotta őket
önállóságuk sok száz éves jogától. Ezentúl a király mondja meg a
püspököknek, hogy mikor gyűlésezhetnek, mely törvényeket kell
elfogadniuk, s hogy ki irányítja őket. irányítja! Utálatos szó.
Cromwellre jellemző szó. Úgy akarja irányítani Isten földi
képviselőit, mint a vargák vagy a halkereskedők céheit?
Rettenetes. Megszégyenítő vereség. Morus pedig nem
tehetett mást, mint elfogadta a kudarcot. Amióta ez az áldatlan
ügy elkezdődött, minden tettével arra törekedett, hogy a szükség
órájában megvédje az egyházat mindaddig, amíg a király
kéjvágya lecsillapul, és alázata visszatér. Most már azonban
tisztán látta, hogy teljes vereséget szenvedett. Az ágyas uralkodik,
az egyház pedig sebzetten, zihálva a földön fekszik.
Hogyan engedhette a király, hogy egy nő ilyen pokoli kárt
okozzon?
Egy nő. Egy virágportól aranyló testű méhet figyelt, amint
felemelkedik az egyik virágról, és Honor Larke-ra gondolt
Férjhez ment. Az üzenet, amelyben erről értesítette, már-már
udvariatlanul kurta volt. Férjhez ment egy norwichi
gyapjúkereskedőhöz. Olyasvalakihez, akiről Morus életében nem
hallott. A hír szenvedést okozott neki. Miért hozta meg Honor
egymaga ezt a döntést? Ó, persze, joga volt hozzá; Morus nem
akadályozhatta volna meg. Hacsak nem mélységesen rangon aluli
lett volna a házasság, ami ebben az esetben nem áll. De miért
nem kereste fel őt, miért nem beszélte meg vele? Valószínűtlen,
hogy a halott szolga miatti bánkódása ne múlt volna el. Miért
kerüli őt ilyen régóta?
A megbántottságtól elfacsarodott a szíve. A hír, Honor
eljárása, neheztelése miatt – és még valami más miatt is –
sértettnek érezte magát. A lány egymaga választott.
Visszautasított minden kérőt, akit ő, Morus Tamás pártolt, nem
volt hajlandó békés, keresztény házasságra. Ehelyett maga
választott férjet. Szerelemből. Akivel szenvedélyből bujálkodik.
Morus tenyere izzadt. A férfira gondolt, akinek Honor
odaadta magát. Ki lehet az az ember? Ki ébresztett buja vágyakat
abban a lányban? Megtörölte izzadt tenyerét a köpenyében.
Utána kell járnia. Elküldi Holtot, igen, Holt majd kideríti.
Megtud mindent.
– Á, Tamás!
Morus felnézett. Henrik király állt a kert csendes zugának
bejáratánál szétterpesztett lábbal, ahogyan hatalmát mindig
hangsúlyozta. Morus nyomban felállt.
– Örülök, hogy időt tudott szakítani – mondta Henrik
barátságosan. Bocsánatkérőn mutatott Morusra és a padra, majd
letörölte a verítéket pirospozsgás arcáról, és szélesen
elmosolyodott. – A hölgyek nem engedtek el a gyepről – mondta.
Jókedve már-már megnyugtatta Morust, noha mindketten
tudták, miért van itt a kancellár. A király parancsára jött ide a
nagy pecséttel. Henrik börtönbe vetheti, vagy lecsapathatja a
fejét. Ennek ellenére, gondolta Morus, úgy viselkedik, mint egy
elégedett kereskedő, aki társát látja vendégül vacsorára. Milyen
elragadó tud lenni a király, ha akar.
Henrik nagy léptekkel a padhoz ment, és leült. Az iménti
testmozgástól még lihegve elhelyezkedett termetes testével- A
fehér bőrzacskóra pillantott, ám aztán megfeledkezett róla.
– Többet kellene mozognia, Tamás. Nagyon sápadt.
Csatlakozzon a fiatalok játékaihoz, ahogyan én. Csodákat tesz a
testtel. Ámbár – halkan felnevetett – Anna mindig megver.
Micsoda karja van annak a nőnek!
Morus még mosolyra is képtelen volt.
– Ma pedig, mondhatom, tele van erővel. Magammal viszem
Boulogne-ba, ahol Ferenc királlyal találkozom, és örül, mint egy
gyermek, aki kiszabadult az iskolából. Ruhákat és ékszereket
rendel. Boldog, mint egy gyermek!
Morus minderről már hallott. Henrik küldöncöt menesztett
Katalin királynéhoz, hogy elvigye a királyi ékszereket annak a
Boleyn lánynak. A királyné kijelentette, hogy csakis a király
írásos parancsának engedelmeskedik. Henrik dühösen papírra
vetette a parancsot, ily módon megfosztotta Katalint minden
ékszerétől, egyedül a jegygyűrűjét tarthatta meg, mert ahhoz
ragaszkodott.
– Igen – mondta Henrik boldogan –, az én Annámnak
ragyognia kell. Tündökölni fog Ferenc fonnyadt öreg felesége
mellett.
Morus elfordította a pillantását. Gyötrelmet okoztak neki a
szavak.
– Mi a baj, Tamás? Nem szereti, hogy Annáról beszélek? – A
király éles hangja meglepte, megijesztette Morust. Amikor újra a
királyra nézett, látta, hogy gyanakvón összehúzott szemmel
fürkészi őt.
Henrik hirtelen felállt. – Nos, mostantól kezdve nem kell
többé hallania semmit, amit mondok – közölte szinte morogva. –
Az ön ideje itt lejárt. Lejárt! Nem tűrök a közelemben
hálátlanokat, akik azt híresztelik, hogy buja zsarnok vagyok.
Noha dühös volt, visszafogta a szavait. A nagy pecséthez
lépett, és hirtelen mozdulattal lesöpörte a pádról, mintha jelezni
akarná, hogy nincs helye az ellentmondásnak. A pecsét a fűre
hullott kettejük közé.
– Felség – szólt Morus ijedten meghajolva, azt sem tudva,
honnan jön a hangja –, én soha nem mondtam ilyen gonosz
szavakat. Sosem mondanék. Ön az uram és királyom.
– De nem a barátja, igaz, Tamás?
Morus felnézett. A király sértetten, egy elhagyott kisfiú vádló
pillantásával nézett a kancellárra. Morus önkéntelenül szánalmat
érzett iránta.
 – Felséged nagyon megtisztelt azzal, hogy elfogadta alázatos
barátságomat – mondta érzelmekkel teli hangon. – Mindig is
kitüntető bizalomnak tekintettem. Kimondhatatlanul nagy
értéknek. Hibáim nem a szeretet hiányából következtek.
Henrik kedvesen Morus vállára tette a kezét. Szemében
könny csillogott.
– Igen – szólt szomorúan –, elhiszem. – Elvette a kezét, és
kiegyenesedett. – De cserbenhagyott engem, Tamás. Ezt pedig
nem tűrhetem.
Morus érezte, hogy a lába kihűl, és rettegett, hogy mi
következik most. Szeretett volna leülni.
– Az ön uralkodójaként – mondta Henrik hivatalos
szenvtelenséggel –, elbocsátom önt a hivatalából. – A fűben
heverő zacskó felé bólintott. Adja azt ide.
Morus lehajolt, és remegő ujjakkal felemelte a bőrzacskót.
Átnyújtotta a királynak.
Henrik elvette.
– Menjen haza Chelsea-be, barátom. Éljen békében a
családjával. És soha ne kerüljön az utamba.
Morus majdnem összecsuklott a megkönnyebbüléstől.
Henrik megfordult, és távozott.

Thornleigh a londoni Billingsgate kikötőben, a híd és a Tower

közötti forgalmas rakparton állt, és kezet rázva búcsúzott londoni
megbízottjától. Arra készült, hogy a Veronikával átszeli a
Csatornát, és kelmét ad el a bergen-op-zoomi nagy novemberi
vásáron. De előző este előbb Londonba jött, hogy rakományának
egy részét átadja megbízottjának, aki az országos gyapjúpiacon,
Blackwell Hallban bocsátja azt áruba. Most fejeződött be a
megbeszélésük. A megbízott irányításával targoncások
szállították el a londoni árut. Thornleigh készen állt arra, hogy
visszaevezzen a folyó közepén horgonyzó Veronikához. De Honor
még mindig nem érkezett meg, hogy elbúcsúzzon tőle, ahogy
megígérte. Megint késik, gondolta Thornleigh.
Bárcsak magával vihetné. Tudta, hogy Honor nagyon élvezné
a különböző országok kereskedőinek vásárát. Meg aztán maga
mellett akarta tudni őt. Az időzítés tökéletes lett volna, mivel
Adam éppen Joannál és Gilesnál tölt néhány hetet. Csakhogy
Honor azt mondta, nem utazhat, mert sok dolga van a
nyomdában. Azok az átkozott röplapok, amelyeket Cromwellnek
ír, gondolta Thornleigh bosszankodva. Néha hetekig Londonban
tartózkodott miattuk. Szent Mihály napja óta nem látta őt.
Tegnap estig. Az emlékre halványan elmosolyodott. Legalább
tegnap éjszaka együtt lehettek.
Az idegőrlő küldetéseknek mindenesetre vége, gondolta
megnyugvással, amióta Morus Tamás visszavonult. Most már
mindenki szeme láttára búcsút vehetnek egymástól, ahogy
házastársakhoz illik, nem kell menekülőket rejtegetve bujkálniuk.
Thomleigh örült, hogy ennek már vége. Jóllehet még mindig
lúdbőrös lett a háta az emléktől, ahogyan Honor fogadta Morus
visszavonulásának hírét.
– Micsoda? – fakadt ki mérgesen. – A király egyszerűen
hazaengedi? Nem alázza meg, amiért gátolta a politikáját? Nem
vonja meg tőle a kegyeit? – A király kétségkívül kegyesebb volt,
mint Honor.
A menekítések azonban befejeződtek, hála az Úrnak. Most
már csak ennek a nyomda körüli esztelenségnek lenne vége. Ez is
veszélyes munka, az eretnekséget illető törvények ugyanis nem
változtak meg. Thornleigh azt szerette volna, ha Honor otthon él
biztonságban.
Hirtelen az jutott eszébe, hogy Honor talán azért késik, mert
Cromwell-lel tárgyal Whitehallban. Ha igen, ott eléri. Legalább
elbúcsúzik tőle. Bőven van idő a dagályig, amikor vitorlát kell
bontani.
 Hogy csónakba szálljon, végigment a rakparton, ahol a
lehorgonyzott hajókról beérkezett árut rakodták ki a munkások.
Halas- és boroshordókat görgető fiúk, gabonával és sóval tömött
zsákokat cipelő férfiak siettek el mellette. Mások öszvérek hátára
raktak velencei üveggel, svéd kötéllel, német fegyverekkel, keleti
borssal és gyömbérrel teli ládákat.
Csónak oldala koppant a vízi lépcsőknél, és Thornleigh
beszállt. Ilyenkor, a dagály fordulásakor nyugodt a folyó. Hamar
el lehet érni a hidat, amelynek húsz tartóoszlopa körül huszonegy
kis zúgó alakul ki. Olykor akár öt láb is lehet a folyó két partja
közötti vízszintkülönbség.
A hídhoz közeledő csónakról Thornleigh kisebb csődületre
figyelt fel. Egy résnél két bolt között jó néhány ember hajolt ki, és
kiabálva a folyó felé mutogatott. Thornleigh a fejét ingatta.
Gyakran megesett, hogy állatok estek a folyóba, és megfulladtak.
Néha emberek is. Az állatok a torony kapitányát illették egyfajta
mellékes jövedelemként. Kiderült, hogy ezúttal egy tehén hullott
a vízbe. De a múlt hónapban egy cselédlány esett le, és egy inas
mentette ki. Thornleigh elmosolyodott a gondolatra, hogy a
kapitány vajon a lányra is igényt tartott-e.
Nyugat felé nézett, a folyó kanyarulatához, ahol Whitehall
terült el. Bárcsak egy hetet tölthetne Honorral.

– Szem elől tévesztette a feleségét. Thornleigh? – kérdezte

asztala mögül Cromwell némi derűvel.
Thornleigh-t bosszantotta a megjegyzés, de elengedte a füle
mellett.
– Nem tudja, hol lehet?
– Gondolom, Hopkint noszogatja a nyomdában – felelte
Cromwell, és a tintába mártotta a tollát, jelezvén, hogy dolgozni
akar. – Már rég meg kellett volna jelenniük a röplapoknak. Lassú
az az ember, mint egy csiga.
 Thornleigh sebtében körbepillantott, mert nem tartotta
helyesnek, hogy Cromwell ilyen nyíltan beszél. Egyedül voltak a
teremben, ám amikor az írnok bevezette, zsúfolt folyosón
haladtak át, ahol mindenki arra várt, hogy Cromwell főtanácsos
meghallgassa kéréseit és panaszait, átvegye ajándékait. Egy-két
kém is volt közöttük, Thornleigh-nak efelől kétsége sem volt,
ezek nyilván jelentést kívántak tenni. Bárki meghallhatja, miről
beszélnek itt bent.
– Ne aggódjék, barátom – szólt Cromwell fel sem pillantva az
írásból. – Tudom, mit teszek.
No igen, de kinek származik haszna belőle? – gondolta
Thornleigh. Ha a falaknak is fülük van, nyomdák és röpiratok
emlegetése könnyen gyanúba keverheti Honort.
Cromwell abbahagyta az írást, és felnézett.
– Ennél is fontosabb – jelentette ki –, hogy az ön felesége is
tudja, mit tesz. Jobban kellene benne bíznia. Igen tehetséges.
Hagyja őt békén.
– Úgy hiszem, uram, kellőképpen értékelem a feleségem jó
tulajdonságait – mondta Thornleigh, és nem törődött vele, hogy
hangján harag érződik. Pokolba ezzel a leereszkedő
magatartással! – És nem is rabolom tovább a drága idejét. Jó
napot.
– Thornleigh – szólt Cromwell megállítva a távozó férfit.
Thornleigh mereven megfordult. Cromwell letette a tollát, és
bocsánatkérőn mutatott az asztalán halomban álló iratokra. –
Kész felfordulás van itt ma. Kihozott a béketűrésből. Bocsásson
meg.
Thornleigh kurtán, félig-meddig udvariasan bólintott és várt.
– Tudja, örülök ennek a házasságnak – közölte Cromwell
barátságosan. – Tökéletesen megfelel Larke kisasszonynak. –
Elmosolyodott. – Elnézést, Thornleigh asszonyt kellene
mondanom. – Hátradőlt a székében. – Őszintén szólva,
némiképp a magam érdemének tudom be – mondta lelkesen. –
Én buzdítottam, hogy menjen férjhez. Nem említette?
– Nem. De örülök, hogy ezt tette – felelte Thornleigh
békülékenyen.
– Én is örülök. És sok boldogságot kívánok mindkettőjüknek.
Thornleigh csak bólintott. Úgy érezte, egyszerűbb volt,
amikor nem bízott meg ebben az emberben. De nincs oka
önmaga ellenségévé tenni. – Nos – szólt feszengve –, akkor
távozom.
– Hopkinhoz megy?
– Nem. Túl nagy kerülő lenne. A dagállyal kihajózom. –
Habozott. – Köszönöm uram – mondta őszinte hangon. – A
jókívánságokat.
– Nem, nem – intett a kezével Cromwell. – Én tartozom
köszönettel önnek. Hogy otthont kínált Larke kisasszonynak,
amikor a legnagyobb szüksége volt rá. Ő fontos nekem. Amikor
elbocsátották, bevallom, kicsit aggódtam a jövője miatt.
– Elbocsátották?
– Igen. Az özvegy hercegnő mellől.
– Ó? – Thornleigh nyugtalan lett. Honor sosem szólt arról,
hogy elbocsátották. – Mikor történt? – kérdezte.
– Hmm? – Cromwell tolla már a papíron futott. – Ó,
júliusban, ha jól emlékszem – mondta kissé bizonytalanul. –
Igen, már emlékszem a napra, Mária Magdolna napja volt. A
király igen mérges volt, hogy az özvegy hercegnő továbbra is
királynénak neveztette magát. Ezért további udvarhölgyek
elbocsátását követelte. Ezt azonnal tudattam Larke
kisasszonnyal. Igencsak aggódott munkája folytatását illetően. –
Felnézett, és a beszélgetés befejezéseképpen elmosolyodott. –
Igen, ez nagyszerű megoldás az ő számára, Thornleigh. Valóban
nagyszerű. – Határozott hangon jó utat kívánt látogatójának, és
utasította írnokát, hogy vezesse be a következő kérelmezőt.
 Mária Magdolna ünnepén, gondolta Thornleigh, miközben
becsukta az ajtót, és átfurakodott a folyosón álldogálók között.
Vagyis július huszonkettedikén. Alig egy hét múlva látogatta meg
őt Honor Great Ashwoldban. Amikor ő megözvegyült. És a lány
csaknem azonnal felajánlotta, hogy házasodjanak össze.
Hát ezért volt ilyen fontos neki a házasság? Hogy a munkáját
segítse? Ez volt a „megoldás”, ahogyan Cromwell fogalmazott?
Badarság. Elhessegette a gondolatot. A gyanú is sértés volna
Honorra nézve. Olyan kedves. Olyan boldog, amikor együtt
vannak. És amikor szeretkeznek, annyi jelét adja a gyönyörnek,
amennyit csak remélhet egy férfi.
Amikor együtt vannak. Csakhogy Honor gyakran van távol
az átkozott munkája miatt. Úgy követte Thornleigh-t a folyosón
végig a gyanakvás, mintha Cromwell valamelyik lopakodó kémje
szegődött volna a nyomába.
Kilépett a ragyogó napsütésbe, és sietve maga mögött hagyta
a palotát. Ez a probléma, gondolta, a lármás, bezárt udvar. Örült,
hogy távol kerülhet tőle. Mély lélegzetet vett, és nagy léptekkel a
folyó felé igyekezett. A Cromwell szavai nyomán támadt
képzelgései lassan elhalványodtak, majd elpárologtak. Beszállt
egy csónakba, és remélte, hogy Honor már vár rá Billingsgate
rakpartján. Elbúcsúzik tőle, és szóba sem hozza ezt az egészet.

Nagy volt a hőség a konyha mögötti nyomdateremben, ezért

Honor ruhája átnedvesedett a verítéktől. A levegő is áporodott
volt, mivel a szomszédok miatt be voltak csukva a spaletták.
Honor és Hopkin, a nyomdász, gyertyafénynél dolgozott egész
nap. Miközben Honor két kézzel görgette a festékhengert a
sajtóágyba erősített fémbetűkön, veríték csiklandozta a
felsőajkát. A vállával letörölte, így újabb festékfoltot kent az
arcáról a ruhaujjára.
Sajgott a lába és a karja. Dél körül megrepedt az ívtartó keret,
és Hopkinnal együtt órákon át bajlódott a csavarszerkezet
helyreállításával. Most viszont már újra működik a sajtó, és
néhány percenként újabb és újabb nyomtatott oldal kerül ki
alóla.
– Nem vagyok elégedett ezekkel az új betűkkel, amelyeket az
öntő küldött – zsörtölődött Hopkin, miközben egy szűzpapírt
helyezett a préslapra. – Nem reszelte le jól a széleket. Nézze meg
ezt. Mint a homok. Holnap visszaküldöm neki a felét.
Honor magában morgolódott Hopkin túlzott igényességén,
amit mindig megpróbáltatásként élt meg. De nem szállt vele
vitába, majd holnap megbeszélik, miután elkészültek a röpiratok.
Nyílt az ajtó, és Hopkin felesége nézett be a szobába.
– Gyere vacsorázni, Jonathan. És természetesen önt is
szívesen látjuk, Thornleigh asszony.
– Vacsora? – hűlt el Honor. Észre sem vette, hogy ilyen
későre jár. Az ablakhoz futott, és résnyire megnyitotta a spalettát.
Odakint sötétvolt. Honor leeresztette a vállát, és nagyot,
keserveset sóhajtott. Richard már bizonyára kihajózott, és ő el
sem búcsúzott tőle.

26.

SZENT JÁNOS-NAP ESTÉJE

Június huszonnegyedike volt; a nyár közepe, Keresztelő Szent

János ünnepe és Honor születésnapja. Honor utat vágott
magának a tömegben Yarmouth vásárterén, ahol ünnepi tüzek
égtek, s férfiak és nők táncolták körül a lángokat furulyák
hangjára. Tömeg kavargott az utcán felállított asztalok mellett,
amelyeket süteménnyel és sörrel raktak meg a város módosabb
polgárai. A lányok vadvirágból font koszorút viseltek a fejükön,
és tarka jelmezes, maszkos fiatalemberekkel kacérkodtak. Az
egész város ünnepelt azon a balzsamos, csillagfényes estén.
 Honor Thornleigh-t kereste. Délután hajózott be
Yarmouthba, miután egy hónapig távol volt az antwerpeni tavaszi
vásáron, és nyomban üzent, hogy amint kirakodják az árut, indul
haza Great Ashwoldba. Honor azonban, mivel már alig várta,
hogy lássa, a kikötőbe sietett, hiszen közös életükben ez volt
eddig a leghosszabb elválás, ráadásul Thornleigh elutazása előtt
Honor ismét heteket töltött Londonban. Izgatottságába most
némi bűnbánat is vegyült. Nagyon rövid lesz az idő, amit együtt
tölthetnek.
Honor kitartóan tolta félre útjából a vigadozókat. Egy
sivalkodó malacot kergető fiú nekiütközött a gyomrának, ám szó
nélkül továbbfutott. Honor elképedve meredt utána.
A Szent Miklós-templom felé igyekezve kikerült egy kövér,
pityókás párt, akik olyan nehézkesen táncoltak, mint két medve.
Váratlanul egy férfi – vagy egy démon – ugrott elé, mintha az
égből pottyant volna oda. Honor ijedten megállt. A férfi szakállas
volt, magas és izmos, a ruhája fekete, és felemelt karjai úgy
lebegtek Honor fölött, mint egy ragadozó madár szárnyai. Fekete
farkas álarcán arany, vörös és zöld festékcsíkok csillogtak, s
köröskörül fényes tollak rezegtek. Honor szemébe nézett, és
fenyegetőn morgott.
Megcsillant a szeme. Kékszemű farkas. Honor megfogta az
álarc orrát, és felhúzta. A férfi felszisszent, amiből Honor sejtette,
hogy megkarcolta az orrát.
Felnevetett.
Thornleigh az orrát dörzsölgette.
– Örülök, hogy nem rémítettem meg, asszonyom – morogta,
és feltolta a homlokára az állarcot, ahol az egyszeriben
élettelenné vált.
– Szakállat növesztettél – állapította meg Honor, és a
szemöldökét összehúzva szemügyre vette a rövidre nyírt
szőrzetet.
 Thornleigh oldalra fordította a fejét, és egy udvari piperkőcöt
imitálva felvetette az állát.
– Tetszik?
– Nem.
A férfi felnevetett.
– Mindig az igazat! Van, ami sosem változik. Hála Istennek.
– Azért lélegzetelállító szörnyeteg tudsz lenni – mondta
Honor megsimogatva férje arcát. – Isten hozott itthon.
Thornleigh átölelte Honort, hogy megcsókolja, de a felesége
háta mögé pillantva megállt. Egy részegségtől keresztbe álló
szemű férfi imbolygott feléjük, öve alatt matatva. Thornleigh épp
időben látta meg a sárgán spriccelő vizeletet, és arrébb rántotta
Honort. A részeg imbolyogva tovább lépkedett, az emberek
félreugráltak előtte. Thornleigh felnevetett.
– Hatásos eljárás az előrehaladáshoz!
– Csak éppen otromba – mondta Honor, és átölelte a férje
nyakát. – Mit is kezdtél mondani?
– Csak ezt – mormolta a férfi, és lehajolt Honorhoz.
Csókjuk hosszú volt, és vágyakozó.
– Ó, Richard – sóhajtott Honor, és csak annyira távolodott el,
hogy a férfi arcába nézhessen –, de csodás újra látni téged.
– Hát még téged – felelte a férfi meleg hangon. – Nyolc hét
éppen nyolc héttel hosszabb a kelleténél. – Mosolyogva nézte
Honor arcát. – Örülök, hogy idejöttél ma este. – Magához
szorította a feleségét. – Menjünk haza – mondta halkan,
sürgetőn.
– Nemsokára – felelte Honor elkapva a pillantását. Azt
remélte, hogy itt, a sok ember között könnyebb lesz elmondani,
mint otthon, hogy újra el kell mennie. – Sétáljunk egyet.
A férjébe karolt, és elindultak a mulatozók között.
– Hogy van Adam? – kérdezte Thornleigh. – Sok baj volt
vele?
 – Ó, dehogy. Erasmus szólásgyűjteményét adtam fel neki
olvasni – felelte Honor, majd mosolyogva hozzátette: – Mármint
akkor olvas, ha sikerül elcsalogatnom a szkiff mellől, amelyet a
malomároknál épít. – Felnézett Thornleigh-ra. – Sikeres volt az
út?
– Nagyon. – A férfi felhúzta egyik szemöldökét. – És
kellemesen unalmas.
Honor kedvetlenül mosolygott. Tudta, hogy Thornleigh örül,
amiért véget értek a mentő küldetések. Neki, Honornak azonban
a kormányzás lazulása ellenére is tovább kell dolgoznia. Az új
kancellár, Thomas Audeley szolgálatkész hivatalnok, és
szorgalmasan igyekszik érvényesíteni a király egyházellenes
politikáját, a püspökök viszont minden erejükkel e politika ellen
küzdenek saját megélhetésük érdekében. Ebben az új politikai
légkörben senki sem törődik sokat az eretnekekkel. Kivéve Morus
Tamást, gondolta Honor rosszkedvűen. Noha, amióta
visszavonult, megszállott módjára ír.
Mivel Morus sorra jelentette meg heves kirohanásait,
Honornak egyre több időt kellett töltenie röpiratai megírásával,
és a Londonban zajló nyomdai munkálatok felügyeletével. Már
éppolyan elkeseredett dühvei írt, mint Morus, csak éppen
álnéven. Ezért többet kellett otthonától távol töltenie, mint
amennyit szeretett volna. Többet, tudta jól, mint amennyit
Thornleigh szeretett volna.
– Vannak újságok – szólt Honor vidáman.
– Igen?
– Bizony. Először is, koronázás volt.
– Azt én is hallottam. Anna királyné. Jelen voltál?
Honor bólintott.
– Fél Londonnal együtt. Háromnapos vigasság. Fellobogózott
hajórajok a folyón. Ágyúdörgés a Towerből. Ünnepélyes
felvonulás az utcákon. Az új királyné a gyaloghintójában ült, a
haja szabadon lobogott, mint egy szűzlányé… és a hasa ekkora.
 Thornleigh felnevetett.
– Azt mondják, öt hónapja várandós.
– Szemlátomást ezzel ért célba, noha senki sem tudja, hol és
mikor vette feleségül a király. De hát így születhet törvényes fia,
az új érsek pedig hajbókolva nyitotta meg az utat az oltárig. -
Warham érsek halála után Honor jót mulatott azon, hogy milyen
gyorsan emelkedett Canterbury érsekének székébe a Boleyn
család káplánja Thomas Cranmer, aki nyomban kijelentette,
hogy a király minden kétséget kizáróan, Isten szemében, nőtlen.
– És hogy van Katalin királyné? – kérdezte Thornleigh, majd
kijavította magát. – Mármint az özvegy hercegnő.
– A pápa nem hajlandó elismerni az új házasságot, és
megparancsolta a királynak, hogy vegye vissza Katalin királynét.
A király olyan haragra gerjedt, hogy a buckdeni lápvidékre
száműzte Katalint, ahová csak a gyóntatója, az orvosa és néhány
fős személyzete követhette.
Thornleigh halkan füttyentett együttérzése jeléül.
Honor lesütötte a szemét. Nem volt büszke a szerepre,
bármilyen jelentéktelen volt is, amelyet a királyné szerencsétlen
sorsának alakulásában játszott.
– Találkoztál Cromwell-lel Londonban? – kérdezte
Thornleigh.
– Igen – mosolyodott el Honor önkéntelenül. – Gratuláltam
neki, mivel a királyné felemelkedése pontosan úgy zajlott,
ahogyan eltervezte. De amikor találkoztunk, arról panaszkodott,
hogy a koronázás alaposan kimerítette a királyi kincstárat. Azt
mondta, hogy a király eszelős módjára válogatta ki magának az
öltözetet. Szinte csöpögött az aranytól. De hát a felvonuláson
láttam, hogy minden angol nemes és főnemes ezt tette.
Némelyikük a vagyona felét viselte magán. Egymással versengve
biztosították a királyt a királyné iránti hűségükről.
Thornleigh elmosolyodott.
– Kíváncsi vagyok, ki maradt otthon a juhokra vigyázni.
 – Morus Tamás.
– Nem hívták meg?
– De meghívták, csak ő távollétével tüntetett.
– Nyilván szótlanul borongott a könyvtárában. Nincs ínyére
ez az új rend.
– Talán borongott, de korántsem szótlanul – csattant fel
Honor.
– Egymás után jelennek meg a szörnyűséges írásai. Vaskos,
vitriolos kötetek. Amíg Flandriában voltál, megjelent a Tyndale
válaszának cáfolata. Eddig öt kötet! És más könyvek is, tele az
eretnekek iránti gyűlölettel, Figyelj – Honor becsukta a szemét,
hogy minél pontosabban idézzen –, „…napjaink eretnekei
serényen magasítják mocskokat az égig, erre a szennyes
trágyadombra dobálják a régi és új hamis, bűzlő eretnekséget,
amelyet Krisztus igaz katolikus hite ellen gyűjtögetnek…” Így
fűzi a szavakat egymásba a hányingerig. Azt is hosszasan
fejtegeti, hogy a démonok vajon szép, bűnös nők alakját öltik-e
manapság, és ha igen, akkor a fiatal férfiak álljanak ellen a
csábításuknak. És így tovább, és így tovább. Rendkívül lehangoló
az egész.
– Mégis ki olvas ilyesmit? Annak az embernek már nincs
hatalma. Senki nem figyel rá. Emellett az új angol egyházat,
Rómától elszakítva, hamarosan körülássák.
– De még nincs így.
A Szent Miklós-templomot övező kőfalhoz értek. Thornleigh
megállt a falon függő egyik lámpa alatt, és Honorhoz fordult
– A munka befejeződött – mondta határozottan. – Elérted,
amit akartál. Ideje, hogy visszatérj a megszokott élethez. –
Komolyan a felesége szemébe nézett. – Honor, vége.
– Számomra nem – mondta Honor halk keserűséggel. –
Addig harcolok Sir Thomas ellen, amíg tudok.
Thornleigh a homlokát ráncolta. Honor tudta, hogy ezzel a
kijelentéssel felzaklatta. Elfordította a pillantását, hátha
lecsillapíthatja férje háborgását. Végignézett a téren, és felderült
az arca.
– Nézd csak – mondta a tér túlsó oldalára mutatva, ahol kis
csoport gyűlt össze egy nagy ekhós szekér körül. A kétszintes
mozgószínpadot fáklyák világították meg. Jól hallatszott az előtte
álló emberek nevetése.
– Nézzük meg – szólt Honor, és megfogta Thornleigh
könyökét.
A férfi azonban továbbra is mogorván állt.
– Csak a pékek céhe, az utolsó ítéletet adják elő – jegyezte
meg ingerülten.
– Menjünk oda – kérlelte Honor. Odahúzta a férjét a téren át,
és megálltak a bámészkodó csoport mögött. A vidám előadást
nézve Thornleigh fagyos arca felengedett.
A felső színpadon két pékszínész állt. Az egyik kövér
szerzetesnek öltözve könyörgött a másiknak, a szigorú arcú Szent
Péternek, hogy engedje be őt a mennyország kapuján, amelyet
kék szövetre festett sárga csíkok jeleztek. Szent Péter azonban
megmakacsolta magát. A szerzetes sírós hangon bizonygatta,
hogy bűntelen életet élt. – Hazudik! – kiabálták a lelkesebb
nézők. Miközben a szerzetes egyre elkeseredettebben könyörgött,
angyalok – hétköznapi ruhás pékek, malomépítők és ladikosok –
sorakoztak fel mögötte. Valahányszor hazudott, egyikük fenékbe
billentette, a nézők pedig minden rúgás után helyeslőn dobogtak
és füttyögtek.
Szétnyílt a függöny az alsó színpadon, ahol narancsszínű
lángok jelezték a poklot. Halk, elismerő „Aáá” hallatszott a nézők
soriból, amikor egy pikkelyes, hatalmas zöld fakígyó siklott előre
görgőkön, és az ajtók mögül furulyák és tamburinok
hátborzongató zenéje hallatszott. Egy pék lépett méltóságteljesen
a színpadra a sátán jelmezében, kardot lengetve. Szarvakat viselt,
csupasz felsőteste pirosra volt festve. Fenyegető pillantással felült
a kígyóra. Odafönt az angyalok a mennyországot a pokollal
összekötő lépcsőhöz vezették a nyüszítő szerzetest, és
kényszerítették, hogy lepillantson a sátánra. A tömeg elbűvölve,
némán állt.
Thornleigh Honorhoz hajolt.
– Ez feladja a leckét a serfőzőknek.
– Micsoda?
– Évente lezajlik ez a csata a pékek és a serfőzők céhe között.
Versenyeznek, hogy melyikük előadása jobb. De – tette hozzá
halk nevetéssel – ha a serfőzők nem javítottak a tavalyi özönvíz-
darabjukon, ennek a közelébe sem jönnek.
Hangos mennydörgés hallatszott. A sátán a feje fölé
lendítette a kardját, mire a kígyó szája szétnyílt, és feltárult vörös
torka. A nézőknek elállt a lélegzete. A kígyó torkából lángnyelvek
törtek elő.
A nők felsikoltottak. Egyikük a fejére borította a kötényét.
Egy gyermek felsírt. Honor látta, hogy egy öregember keresztet
vet.
Thornleigh karba tette a kezét a mellkasa előtt, és szemügyre
vette a tűzokádó kígyót.
– Puskapor – állapította meg a levegőbe szimatolva. – És
kén. Honor a fejét csóválta a rémült arcok láttán.
– És botokkal dobolnak az üstökön. Hogy lehet így félni
szikráktól, festéktők és zajtól?
Thornleigh vállat vont. – Az emberek azt látják, amit látni
akarnak.
– Vagy amit elhitetnek velük.
– Vagy amit félnek látni – tette hozzá Thornleigh.
– Vakok – mondta Honor lemondóan –, és ami még
rosszabb, így boldogok.
A sátán már nagy élvezettel tombolt. Le-fel lendítette a karját,
és a kígyó minden mozdulatra tüzet okádott. Az egyik néző
váratlanul egy káposztafejet hajított a sátán szarvakkal ékesített
homlokához. Az oldalra dőlt, és nagy puffanással a hátára zuhant
a padlón. Dühös arccal ült fel. Előrenyújtott lábbal ülve sokkal
inkább mérges, piros arcú csecsemőhöz hasonlított, mint a
Sötétség Urához.
A nézők harsány hahotában törtek ki. Záporozni kezdtek a
zöldségek a színészekre, amitől még hangosabban derült a
közönség.
Ekkor hirtelen ökölharc bontakozott ki az első sorban.
Futótűzként terjedt a sokaságban, és a fiatalok lökdösődni,
verekedni kezdtek. Pillanatokon belül kiabálva taszigálták
egymást az emberek.
– Most egyenlítenek a serfőzők – nevetett hangosan
Thornleigh. Egy vérző orrú férfi Honor felé tántorgott, de néhány
lépésre tőle megállt. Kiegyenesedett, és újult erővel vetette magát
a verekedésbe. Thornleigh átölelte Honor derekát. – Menjünk
innen – mondta.
A lármás kavarodást maguk mögött hagyva átsétáltak a téren,
ahol derűsebb mulatozók között vitt az útjuk. Elhaladtak egy
tábortűz mellett, amely körül férfiak dzsiggeltek. Sikongató
gyerekek futottak el a közelükben. Elsétáltak egy ajtó előtt, ahol
egy pár csókolózott. Thornleigh a szerelemesekre nézett, majd
Honorra mosolygott. – ők a legokosabbak – mondta, és Honort
átölelve megállt. Honor átadta magát a csóknak. – Ne menjünk
fel a Veronikára? – kérdezte Thornleigh felesége nyakát
simogatva az orrával. – A legénység itt van a parton. Egyedül
lennénk. – Honor szemébe nézett, és azt mormolta: – A
legszívesebben magunkra zárnám az ajtót, és három napig csak
szerelmeskednék veled.
Honor vonakodva kibontakozott az ölelésből.
– Richard, reggel Londonba kell mennem,
A férfi hirtelen felegyenesedett. Nyilvánvaló haraggal
elfordította a pillantását.
– Richard, kérlek, hallgass meg…
 Szamárbőgés szakította félbe. Kénytelenek voltak szétválni,
hogy egy szamáron ülő pap elhaladhasson közöttük. Három
kacagó gyermek futott a szamár után, és virágokat kötözött a
farkára. Egyikük, egy csillogó szemű kislány, megtorpant, és
Thornleigh álarcára bámult. A férfi lehúzta homlokáról a farkas
fejet, és a kislány arcára illesztette. A gyermek kitörő örömmel
rohant a barátai után.
Thornleigh akkor sem nézett Honorra, amikor már messze
jártak.
– Most mennyi ideig leszel távol?
– Két hétig. Talán háromig.
– Vagy négyig. Vagy ötig.
– Nem. Ígérem.
– Máskor is tettél ígéretet.
– Hogy Billingsgate-ben elbúcsúzom? De hiszen elmeséltem,
mi történt a nyomdában. Nagyon sajnálom.
– Én is sajnálom. – Thornleigh végre a feleségére nézett.
Kemény és hideg volt a pillantása. – Nem megy túl jól ez az
egész, igaz?
Honor megborzongott.
– Hogy érted?
– Ez a házasság. Ha annak nevezhetjük. Talán van rá más szó
is. „Megoldás"?
– Richard, ne beszélj úgy…
Tűzgömb lobbant Honor szeme előtt. Fáklyát tartó fiú rohant
el mellette. A hőség megcsapta az arcát, a láng szélzúgásként
suhant el a füle mellett. Felvillant a borzalmas emlékkép, amikor
a hóhér a Ralph alatt felhalmozott fahasábok közé nyomta a
fáklyáját Smithfieldben. A fiú hasábokból és botokból
embermagasságúra rakott halomhoz ért, és vad örömrivalgással
odatartotta a fáklyát. A halom nyomban meggyulladt. Honor
tágra meredt szemmel megdermedt, keze ökölbe szorult.
Thornleigh közben merőn nézte.
 – Mi az? – kérdezte. – Mi a baj?
Honor a lángokba bámult. Zihálva kapkodta a levegőt.
– Nem látom őt – suttogta rémülten.
Thornleigh a tűzre pillantott.
– Kit?
Honor két orcájához kapta a kezeit, s a lángokba bámulva
előre-hátra hajlongott.
Thornleigh ijedten megmarkolta a felesége csuklóját, és maga
felé fordította őt, hogy ne lássa a tüzet.
– Mondd el. Mi a baj?
– Megesküdtem! – kiáltott Honor. – Megesküdtem, hogy
sosem felejtem el. Hogy a tűzben mindig Ralph arcát látom. De…
már nincs ott!
– Helyes – felelte Thornleigh erélyesen. – Ha elment, engedd
el.
– Soha! – Kirántotta a kezét a férfi szorításából, és
megfordult, hogy lássa a tüzet. Két öklével ütötte a halántékát. –
Megígértem, hogy őt látom… mindig. Hogy sosem felejtem el a
fájdalmát.
– Hagyd abba! – Thornleigh megmarkolta Honor vállát, és
heves mozdulattal maga felé fordította.
Honor rángva próbált szabadulni.
– Nem érted! – kiáltotta. – Sosem értetted. Vagy nem
törődtél vele.
Thornleigh erősen fogta Honort.
– Igenis értem. Ha már nem látod a lángok között a halált,
ideje az élettel foglalkozni.
– Miről beszélsz? Hát nem érted? Esküt tettem! Hogy
megőrzőm a hitet. Hogy…
– Megőrizted a hitet, hiszen legalább száz nyomorult bűnöst
mentettél meg. Ha volt is tartozásod, vége.
– Nem hagyom el Ralph-ot!
– Ralph meghalt!
 Honor a fejét rázta, mintha a szavaktól akarna szabadulni, és
a férje válla fölött a tüzet akarta látni. A szeme megtelt könnyel.
– Ha megpróbálom… ha tovább nézem… tudom, hogy
meglátom.
Thornleigh hirtelen a tűz felé fordította Honort.
– Akkor nézd! – mondta. Keményen markolta felesége vállát.
– Mit látsz? Lenézed az embereket, mert ördögöket látnak egy
összetákolt színpadon, kigúnyolod őket, mert vakok a valóságra,
de te sem vagy jobb. Kísérteteket akarsz látni. Hát akkor nézd
tovább. Mi van ott valójában?
Emberek gyűltek a tűz köré, iszogatva álldogáltak és
beszélgettek. Valaki a lángok közé hajított egy törött deszkát,
mire szikrák pattogtak felfelé. Honor a lángokba bámult, de
akárhogy igyekezett, nem tudta felidézni Ralph arcát. Különös,
de ehelyett a fiatalember nevetését hallotta, és vidám szavait,
ahogy kislánykorában azt mondta neki, hogy az emberek azért
gyújtanak tüzeket Szent János napján, hogy Honor
születésnapját ünnepeljék. Szavak – Ralph szavai? –
visszhangoztak a fejében; „Ha volt is tartozásod, vége!” Úgy
érezte, talán így is van. A szoros láncok – a bűntudat, a bánat, a
megbánás láncai – lassan sorra szétpattantak. Különös bódulatot
érzett. De maga köré fonta a két karját, mert hirtelen rátört a
félelem, hogy a láncok megszokott súlya nélkül csak sodródni
fog, ezért újra a tüzet fürkészte. Nem körvonalazódott semmiféle
látomás. Csak a hasábokat nyaldosó lángokat látta. A valóságot.
Könnycseppek csorogtak végig az arcán.
Reszketett. Thornleigh enyhített a szorításon.
– Nézd csak – szólt halkan, a tűzre mutatva. – Nem a halál.
Élet. – Halkan felnevetett, és Honor azonnal megpillantotta
jókedvének okát. A tűz mellett egy motyogó öregasszony
felemelte a szoknyáját, hogy aszott hátsóját melengesse, mintha
téli alkonyat volna, nem meleg nyári este. Az öregasszonnyal
szemben egy fiatalember segített egy telt keblű lánynak
gesztenyéket forgatni egy serpenyőben. A fiatalember, az
alkalmat kihasználva, a lány melléhez ért a karjával, mire a lány a
könyökével oldalba lökte. Kissé távolabb egy kisfiú guggolt a tűz
mellett, és dúdolva kislibákat rajzolt egy bottal a hamuba.
Honor szája lassan, önkéntelenül mosolyra húzódott. Ám
hirtelen észbe kapott, és a mosoly eltűnt. Könnyes arcát a keze
fejével törölgetve visszafordult Thornleigh-hoz. A férfi újra
megfogta felesége vállát, de most gyengéden.
– Természetesen igazad van – szólt Honor halkan, üres
hangon. – És most engedj.
De a férfi nem engedte.
– Megígéred, hogy felhagysz ezzel a rögeszmével?
– Ígérem… hogy csak a valóságra figyelek – felelte Honor. –
És a valósághoz tartozik, hogy esküt tettem. Engedj. Fontos
munkám van. Értekezéseket kell írnom. Hazugságokat
cáfolnom…
– Egek Ura, hallod magadat? Úgy mormolod ezt, mint a
katekizmust.
– Mit tudsz te erről? – csattant fel Honor.
– Mindent. Egykor a bűntudatnak ugyanebben a gödrében
vergődtem. Magamnak ástam, ahogy te is. Tudom, milyen az,
amikor méreg marja az embert.
– Akkor ne bánts!
– Hallgass ide! Ez a harag csak téged mérgez. Nem
változtathatja meg azt, ami megtörtént. Csak a lelkedet pusztítja.
Honor vissza akart vágni, de nem talált szavakat. Mintha
kifutottak volna a fejéből.
– Én… nekem… muszáj…
– Miért muszáj?
Honor zavartan pislogott. Nem tudta megmondani, miért.
– De…
Thornleigh erősebben fogta.
 – Honor, tudod, hogy amit mondok, igaz. Felejtsd el ezt a
gyűlöletet.
– De hogyan tehetném? Amíg Sir Thomas mérgezett nyilakat
lődöz…
– Krisztusom, Sir Thomas! – horkant fel Thornleigh. –
Mindig Sir Thomas. – Széttárta a kezét. – Egy férfi vetélytársa
rendszerint olyasvalaki, akit a hölgy szeret, nem pedig gyűlöl!
Honor kissé szédült. Mintha duruzsolt volna körülöttük a
sötétség.
– Hogy érted ezt?
A férfi a fejét csóválta, mintha egy nehéz felfogású
gyermekkel beszélne.
– Úgy értem, hogy attól a naptól fogva harcolok Sir Thomas
ellen, hogy kiütötted a kezemből a piszkavasat. Amikor engem
visszahoztál az életbe. Most pedig itt az idő, hogy válassz
közöttünk. Vagy velem éled az életet – a valóságos életet vagy
folytatod a bosszúhadjáratodat Morus ellen. Vagy ez, vagy az.
Nem választhatod mindkettőt.
Honor elhűlten nézett fel a férjére.
– Ultimátum?
– Istenem, Honor, mit tehetnék? – Tanácstalanság érződött a
férfi hangján. – Nézz rám – mondta, tenyerét a mellkasára téve.
– Milyen valóságot látsz itt? Milyen férfit?
Honor minden porcikájában érezte a választ. Thornleigh volt
a mérce, amelyhez minden más férfit mért, és elégtelennek talált.
A férje gyengéden a tenyerébe vette az arcát.
– Ha mást látsz, mint azt a férfit, aki szeret téged – mondta –
aki arra vár, hogy kigyógyulj a gyűlöletnek ebből a lázából, akkor
valóban vak vagy.
Honor szemébe nézett. Forró tenyere felesége arcához simult.
– Honor – fakadt ki a férfi. – Nem tudok tovább várni. Dönts.
Melyiket választod?
 Természetesen téged! – akarta kiáltani Honor. De
abbahagyhatja-e azt a munkát, amely olyan sok jót hoz?
– Újra meg kell kérnem a kezedet? – kérdezte Thornleigh. –
Hogy valóban a feleségem légy?
Sóvárgó kérése ellenállhatatlan volt. Honornak elszorult a
torka.
– A törvény előtt – kezdte a férfi óvatosan – a hallgatás
beleegyezést jelent. – Lehajolt, és bizonytalanul megcsókolta a
feleségét. Honort forróság öntötte el. A férfi hátrahúzta a fejét.
Elmosolyodott.
Honor ajka szétnyílt, alig várta, hogy újra érezze a férje
érintését, ízét.
Zenészek és akrobaták jelentek meg a téren nagy
zenebonával, és körülvették őket.
– Honor – suttogta Thornleigh, ám mielőtt még egy szót
szólhatott volna, Honor beletúrt férje vörös-arany hajába, és
ajkát az ajkára tapasztotta.

27.

CROMWELL ÜZENETE

Honor elnyúlt a levendulabimbókkal teleszórt meleg

fürdővízben, hosszan, mélyen beszívta a finom illatot, és
elmosolyodott. Great Ashwold hálószobájának nagy ablakán
beáradt a márciusi napfény, ám ezen a korai órán s a napsugarak
ellenére is hűvös volt, ezért Honor padlóra ejtett
selyempongyolájának kék halmán túl vidáman táncoltak az
újonnan megrakott tűz lángjai a kandallóban, és elűzték a reggeli
hideget.
Honor a kád mellett álló zsámolyról elvett három bontatlan
levelet, amelyek a levendulászacskó mellett hevertek. A levelek,
amelyeket az imént hozott be Honor szolgálólánya, bőséges
beszámolót ígértek a Great Ashwoldon túli világ forgatagáról,
amelyet Honor igen izgalmasnak talált.
Örült, hogy Thornleigh nem látta a megérkező leveleket. Ő
még aludt, amikor a férje felkelt, és már biztosan felnyergelte a
lovát a Norwichba tartó kétórás útra. Honor korábban azt az
utasítást adta a szolgálójának, hogy az ilyen leveleket mindig neki
adja át személyesen. Kicsit furdalta a lelkiismeret, de jogosnak
érezte az ügyeskedést, mivel Thornleigh-nak tett ígéretét
megtartotta – nagy vonalakban. Szent János ünnepe óta, a
csendes ősz és tél idején, nem is látta Londont. Nem jutott
messzebbre, mint olykor férje társaságában Aylshambe vagy
Yarmouthba, mivel Thornleigh mindig megkérte, hogy tartson
vele.
És Honor boldog volt. Élvezettel sajátította el a gyapjúipar
fortélyait. Csodálatos barátság alakult ki közte és Adam között.
Mélységesen szerette a férjét. Mi másra vágyhatna még?
Bűntudattal nézett a levelekre. Nem, gondolta védekezőn,
nem mond le a levelezés ártatlan örömeiről. És az írással sem
hagyott fel, noha a nyomdai munkálatokban már nem vett részt.
Most már csak önmagának irt; nyugodtabban, ugyanakkor
összefogottabban fogalmazta mega gondolatait az
igazságosságosságról, amely még mindig nem érte el az angliai
egyházi bíróságokat, a király ugyanis, miután megkapta új
királynéját, nem törődött a régi törvények megváltoztatásával.
Ennek a személyes szenvedélyének azonban Honor csak
Thornleigh távollétében hódolt. Bármilyen ártatlanok voltak is
ezek az írások, Thornleigh szemében a Honorra leselkedő
veszélyt jelentették. Bosszankodna, ha tudna róluk. Jobb így.
Honor szemügyre vette a leveleket. Az egyik, a jellegtelen
külsejű, nem árulkodott írójáról, a másik kettőt azonban azonnal
felismerte. Az első gyűrött barna papír volt, barna viaszpecsétje
megrepedezett, és a címzés tintáját zsír maszatolta el. Mindez
arra utal, gondolta Honor, hogy ez a levél hosszú, viszontagságos
utat tett meg, míg ideért hozzá. A második ropogós volt, és fehér,
akkurátusán nyomott vörös viaszpecsétjén domborműként
emelkedett ki egy kép – Terminus, a római isten feje. Ám Honor
már azelőtt felismerte az elegáns kézírást, hogy a levél írójának,
Erasmusnak ezt a jól ismert jelét megpillantotta volna.
Erasmus és az ismeretlen levelét visszatette a zsámolyra, és
felbontotta a megviselt barnát. A papíron nem szerepelt aláírás,
de az első szavak megerősítették Honor feltevését, vagyis hogy az
iromány Frish testvértől érkezett. Ahogy széthajtotta a papírt,
paták csattogását hallotta az udvarról. Ez biztosan Richard, most
indul, gondolta. Jókedvűen hátradőlt a kádban, miközben
ringatóztak a vízen a levendulabimbók, és olvasni kezdett.
Frish leveléből nagy izgatottság áradt. Megnősült!
Gyengédséggel írt vidéki német feleségéről, és metsző gúnnyal az
egyház által a papokra és a szerzetesekre kényszerített
cölibátusról, ami, mint írta, „Isten szeretetének megcsúfolása”.
Végre egész ember, lelkendezett, arra használja a testét, a lelkét
és az elméjét, amire Isten teremtette, mivel bizonyos volt benne,
hogy a férfi és a nő egymás iránti szerelme Istennek kedves,
hiszen „Ő plántálta azt belénk”.
Honor egyetértőn mosolygott. Kinézett a rügyező
gesztenyeágakra, a duzzadó bimbók úgy nyomakodtak a második
emeleti ablak üvegéhez, mintha barátságukat jeleznék. Milyen
szép a világ ma reggel! A távolban, a gesztenyefán és az udvar
falán túl felszálltak az erdő fái közül az ezüstös pára utolsó
foszlányai, és az erőre kapó nap bearanyozta Honor karját, ami
az első sárga vérehulló fecskefüveket és körömvirágokat juttatta
eszébe, amelyeket az előző nap látott Adammel az erdőben. Igen,
gondolta, milyen szép is a világ, és milyen kedvesek, kifejezők
Frish szavai. „Egész ember” lett, írta. Ez az ékesszólás ma reggel
különösen megindította, mivel csaknem biztos volt benne, hogy
gyermeket vár. Felfedezését még titokban tartotta, addig nem
akart beszélni róla, amíg egészen biztos nem lesz benne. Olyan
boldogan dédelgette ezt az érzést, mintha ajándékot rejtegetne,
és azon tűnődött, hogy mi volna a legjobb időpont arra, hogy
Richarddal közölje.
Szánta a két másik nőt, a két boldogtalan királynét. Boleyn
Anna megszülte első gyermekét, egy leányt, nem fiút, aki után a
király annyira sóvárgott. A kislány az Erzsébet nevet kapta a
keresztségben, de Honor hallotta, hogy a csalódottságtól haragos
király nem vett részt a szertartáson. Honor azután Katalin
királynéra gondolt. A rettegő, reszkető pápa végül aláírta a
válásra vonatkozó végzést, hét hosszú évvel azután, hogy a király
először kérelmezte. De mintha kegyetlen tréfát űzött volna
minden érintettel, a pápa ugyanis Katalin javára döntött. Most
már sokra megy vele az úrnő, gondolta Honor, rózsafüzérével,
házi oltárával és gyóntatójával Anglia mocsaras vidékén elzárva.
Félresöpörte a borús gondolatokat és visszatért Frish
híreihez. A férfi elragadtatva írt elmélyült munkájáról, amelyet
William Tyndale mellett Antwerpenben folytat. Elkezdtek
héberül tanulni, írta, hogy nekiláthassanak az Ótestamentum
fordításának, amelynek eredménye, reményei szerint, méltó
párja lesz Erasmus tizennégy évvel korábbi úttörő munkájának,
az Ótestamentum eredeti görögből való lefordításának. Évekig
birkóznak majd a feladattal, írta Frish, de ilyen boldog még
sosem volt. A levél végén szeretettel üdvözölte Honort, és áldását
küldte rá. Honor összehajtotta a papírt. Frish testvér kétségkívül
viruló egészségnek örvend.
Honor ekkor Erasmus levelét vette kézbe, és feltörte a
pecsétjét; kíváncsian várta az akkor Freiburgban élő tudósnak az
eseményekhez fűzött szellemes kommentárjait. Az ismerős,
enyhén gunyoros hangba azonban most csüggedés vegyült. A
vallási csatározások, mint írta, szörnyű vérfürdővel árasztották el
a német vidékeket. Honor persze tudta, hogy a lutheránus
evangélikusok számos német várost és svájci kantont foglaltak el
fegyveres erővel, elűzve a katolikus hatóságokat. Azt is tudta,
hogy a háborúskodás során mindkét fél erkölcsi munícióként
használta fel Erasmus írásait. Ebben a levélben a tudós arról írt,
hogy ha tudta volna, milyen kor köszönt rájuk, sok művét meg
sem írta volna.
Honort ez elszomorította. Erasmus azok közé tartozott, s
vitathatatlanul azok legkiválóbb képviselője volt, akik elsőként
vádolták hanyatlással és romlással a régi egyházat. Évekkel
korábban gratulált Luthernek, amiért „a pápát a tiarájánál, a
papokat a hordóhasuknál fogva ragadta meg", és abban
reménykedett, hogy a német szerzetesek mélyreható eszméiből
sok jó származik majd.

Csakhogy [írta most Honornak] nézze csak meg, mi lett az

evangélium embereiből. Jobbá váltak? Mutasson nekem egyet
közülük, akit az Evangélium részeges korhelyből józanná,
brutális alakból kifinomult teremtménnyé, szerencsétlen
nyomorultból szabadelvű emberré változtatott. Kevés ilyenről
tudok. Sokan valójában el-korcsosultak. Sosem jártam a
templomaikban, de láttam őket az istentisztelet után; mintha
valami gonosz szellem szállta volna meg őket, arcukon különös
düh és kegyetlenség tükröződött.

Honor átfutotta a lehangoló levél további részeit, de alig fogta

fel, mi áll bennük. Nem szívesen gondolt vérfürdőre és vallási
gyűlölködése ezen a csodálatos reggelen. És nem is volt sok
vesztegetni való ideje, hiszen előtte állt az egész nap. Adam
hamarosan a nagyteremben lesz közös latin órájukra, és még elő
kell készíteni Thornleigh húgának és férjének fogadását. És ha
marad még egy kis idő önmagára, gondolta Honor, talán
továbbírhatja értekezését az eretnekségre vonatkozó, mind ez
ideig változatlan angol törvények reformjának szükségességéről.
Gyorsan feltérdelt, hogy befejezze a mosakodást, amikor eszébe
jutott a harmadik levél. Széthajtotta a minden megkülönböztető
jel nélküli egyszerű, fehér lapot.

Hölgyem!
Szívélyes üdvözletemet küldöm, és bízom abban, hogy
jóllehet arra kért, ne zavarjam nyugalmát, mégis megbocsátja
tolakodásomat, ha megtudja, ml késztet e levél megírására.
Komoly ügyről van szó, amely őfelségét, a Királyt érinti. Sürgősen
szükség van itt Önre. Bocsássa meg szűkszavúságomat, de többet
csak személyesen mondhatok, amikor megtudhatom az Ön
véleményét is.
Kérem tehát, hogy a lehető leggyorsabban jelenjen meg itt.
Sürgetésem oka, hogy Őfelsége iránti kötelességemnek eleget
tegyek, valamint kifejezzem az Ön iránti készséges
jóindulatomat.
Kelt Londonban, március 10. napján.
Thos. Cromwell

Honor csizmák dobogását hallotta a folyosóról, egy férfi

nehéz, közelítő lépteit. Cromwell levele lelibbent a padlóra, mivel
Honor önkéntelenül karba fonta kezét a melle előtt. Ám ekkor
eszébe jutottak a levelek. Gyorsan kihajolt a kádból, felkapta a
két papírlapot a zsámolyról, és Cromwell levelével együtt a
zsámoly alá rejtette őket. A levendulászacskót rájuk állította,
hogy elfedje őket.
Kitárult az ajtó. Thornleigh iratokat böngészve már a
szobában járt, amikor észrevette Honort.
– Ó, bocsánat – szólt, és megállt. – Itt felejtettem egy
számlát.
Honor megnyugodott. A sarkára ült, és a csípőjéig érő vízben
a szappan után tapogatózott. Elmosolyodott. Szerette, hogy
valahányszor egy szobába belépett a férje, minden más eltörpült
mellette. Nézte, ahogy az állát dörzsöli. A szakállát már rég
levágta.
Honort melegség árasztotta el az emlékképre, ahogy
Yarmouthban, a Szent János-ünnep utáni reggelen
megpillantotta az ablaknál borotválkozó férjét.
Thornleigh mozdulatlanul állt. A kezében tartott iratokról
megfeledkezve nézte, ahogy felesége a nyakát szappanozza;
minden üzleti ügy elhomályosult a fejében.
Honor ezt is szerette. Hogy a férje mindig ilyen leplezetlen,
egyszerű gyönyörűséggel nézte a testét.
Elmélyülten nézte. Honor haja fénylett a napfényben, a kék
szalag, amellyel átkötötte, nedvesen tapadt a nyakához. Vizes
melle csillogott, mellbimbója megmerevedett férje pillantásától.
Thornleigh megköszörülte a torkát.
– Csak magamhoz veszem a könyvet. Mármint a számlát.
Az asztalhoz ment, gyorsan előkereste a papirost, és az ingébe
tette. Visszafordult Honorhoz, és a csípőjére csatolt övre csapott.
– Mennem kell – mondta földbe gyökerezett lábbal.
Honor elmosolyodott.
– Jó utat.
– Köszönöm. – Nézte, amint egy fehér habfolt lecsúszott
Honor nyakáról a mellére, s megkerülte a pirosló mellbimbót.
Honor fölemelte a szappant, és behajlította a karját, hogy elérje a
hátát.
– Majd én – szólt a férfi előrelépve. Bő köpenyét leemelte a
válláról, és a padlóra dobta. Letérdelt a kád mellé, elvette
Honortól a szappant, és bevizezte a kezét.
Honor felsóhajtott, amikor a férje apró, majd egyre nagyobb
körökben a lapockáját masszírozta. Feje lassan előrehajolt,
mintha olvadó viaszból lett volna a nyaka. Behunyt szemmel
kitapogatta a kád szélét, és mindkét kezével belekapaszkodott.
A férfi tenyere lesiklott a hátán, gömbölyű csípőjén, majd
vissza a válláig.
 Onnan azonban nem lefelé indult, hanem előre, Honor
kulcscsontjára. Onnan habtól síkosan lecsúszott feszes mellére.
Honor érezte, hogy a férje tenyere alatt olyan kemény a
mellbimbója, mint egy kavics. Hátrébb tolta a kezét a kád
peremén, és a férfi izmos karjának dőlt.
Az udvarról egy fiatal lovászfiú mutáló hangja hallatszott:
– Ágnes asszony, hol a gazda? Várjam itt a felnyergelt Tess-
szel?
De a fiú kérdését és a választ, ha érkezett rá válasz, sem
Honor, sem Thornleigh nem hallotta. Honor ajka szétnyílt a
csókra, miközben a férfi a hasát simogatta a szappannal a víz
fölött. A csók közben a férfi felemelte Honort, aki feltérdelt. A
háromszögletű göndör szőrcsomóról csöpögött a víz. A férfi ujjai
lassan, lágyan becsúsztak a meleg nyílásba, amely csúszós volt a
szappantól és a vágytól. Honor halkan felnyögve átkarolta a férfi
nyakát, s az arcát az arcához szorította. Megremegett a teste,
majd a hajánál fogva lehúzta a férfi fejét, hogy újra megcsókolja a
száját.
A férfi vizet vett a tenyerébe, végigcsorgatta Honor vállán, s
azután a karjába vette a feleségét. Kiemelte a kádból, lefektette a
kandalló előtt heverő selyemköntösre, és a sarkára ült, hogy
kicsatolja a szíját.
Honor széttárt karokkal fogadta a gyönyört, önmaga
elvesztését, önmaga megtalálását, a férje mámorát.
Amikor szétváltak, újra a fiatal lovászfiú nyűgös hangja
hallatszott:
– Akkor most bevigyem Tesst? Merre jár a gazda?
Ezt már meghallotta Honor és Thornleigh.
– A mennyországban – mormolta a férfi a felesége nyakába.
Aztán felállt, és szétszórt ruháiban botladozva az ablakhoz ment,
és lekiáltott: – Azonnal megyek!
Sietősen öltözködött, miközben Honor félkönyékre
támaszkodva nézte, és hangosan nevetett, ahogy egy lábon
ugrálva próbálta felhúzni a csizmáját. Ő is elmosolyodott,
felkapta a köpenyét, és az ajtó felé indult.
– Richard – szólt Honor váratlanul. – Holnap Londonba kell
mennem.
A férfi megfordult, még mindig mosolyogott, mivel Honor
könnyed hangon tette a bejelentést,
– Ezüst gyertyatartókat szeretnék vásárolni Joannak –
mondta Honor, és valójában nem hazudott, mivel egy ideje azon
törte a fejét, hogy mit adjon ajándékba sógornőjének. – Olyan
kedves mindig. Szeretném magam megvenni a gyertyatartókat.
– Elviszlek – mondta egyszerűen Thornleigh, és ismét kifelé
indult.
– Ne. Úgy értem… holnap délutánig úgyis Norwichban leszel,
én pedig kora reggel indulni akarok.
– Semmi baj. Vacsora után, még ma este hazalovagolok
Fowlertől. És reggel elviszlek.
– Sötétben lovagolsz haza? – tiltakozott Honor. – Semmi
szükség rá. Sam majd elkísér. Minden rendben lesz.
– Elviszlek – közölte Thornleigh nyomatékkal, lezárva a vitát.
Honor ugyan elképedt, mégis elmosolyodott férje kemény
elszántságán.
– De hiszen, szerelmem – mondta kedvesen –, épp ezt tetted
az imént.
Thornleigh felnevetett. Újra az ajtó felé indult, de közben
megfordult, és hátrafelé lépkedve csókot küldött Honor felé a
levegőben. Ekkor megbotlott a kád mellett álló zsámolyban,
felborította, és önkéntelenül félrerúgta a levendulászacskót.
Bocsánatkérő arccal lehajolt, hogy felállítsa a zsámolyt, de
rálépett a levelekre. Lehajolt, és felemelte az egyiket. Honor
felszisszent magában, mivel éppen Cromwell levele volt az.
Thornleigh előbb az aláírásra, majd Honorra pillantott.
– Olvasd el – mondta halkan Honor.
 Thornleigh elolvasta. Először nem szólt semmit. A zsámolyra
ejtette a levelet.
– Mikor akartad elmondani? Vagy ki akartál osonni az
ezüstműves hátsó ajtaján?
– Dehogy – tiltakozott Honor. Feltérdelt, és belebújt a
selyemköntösbe.
– De elmész Cromwellhez?
– Oda kell mennem. Richard, tartozunk ezzel neki. Mindig jó
barát volt. Egyébként – tette hozzá tétován –, valószínűleg
semmiség az egész.
Thornleigh felhorkant.
– Bele fog rángatni valami törvénybe ütköző balgaságba.
Kihasznál téged. Honor. Ostoba vagy. Miért nem veszed észre,
hogy kihasznál?
Honor megbántódott.
– Igenis hasznomat veszi – mondta védekezőn. – Azt
használja fel, amit örömmel felkínálok neki. És most is
felkínálom a segítségemet, ha tehetek valamit.
– Krisztusom – morogta Thornleigh. A fejét rázva elfordult.
Majd hirtelen visszafordult. – És ha nem engedlek el?
Honor meghökkent. De közömbösséget színlelve így szólt:
– Mit teszel, szerelmem? Bezársz?
– Ez nem tréfa, Honor. – Thornleigh halálosan komoly volt.
– Itt tartalak, ha muszáj. A saját érdekedben.
Honor megborzongott. Miért ássa ki a férje közöttük újra az
árkot? Erélyesen így szólt:
– Remélem, nem teszel ilyen ostobaságot.
Thornleigh nem válaszolt, de arca elsötétült a haragos
elszántságtól.
Hogy gyűlölte Honor ezt a vitát! Felállt, és odament a
férfihoz.
– Richard, kérlek, hallgass meg. Meg kell tennem, amit
helyesnek tartok. Hagyd, hadd fontoljam meg magam.
 – Hiszen épp ez az! Te nem fontolsz meg semmit. Beleugrasz
az ügyekbe. Ismerlek. – Már fel-alá sétált. – És egy napon még
belehalsz. Márpedig én azt nem hagyom. Nem hagyom, hogy ezt
te előidézd. Soha többé. – Hirtelen megtorpant, és
sziklaszilárdan állt. – Megtiltom, hogy odamenj.
Honor érezte, hogy felforrósodik az arca a felháborodástól.
Szembeállt a férjével.
– Azt hiszed, ismersz? Nem tudsz rólam semmit. Nem tudod,
mit gondolok. Vagy mit tartok fontosnak. Vagy mit kell
feltétlenül megtennem.
– Mi az, amit fontosnak tartasz? Részt venni egy
cselszövésben? Hagyni, hogy Cromwell zsinóron rángasson,
mintha bábu volnál?
– Hogy részt vegyek valami nagyszabású ügyben – kiáltotta
Honor. – Istenem, hát nem érted?
– Ó, dehogynem. Értem, hogy ezt az ostobaságot mindennél
fontosabbnak tartod. Az átkozott izgalmáért imádod a
cselszövést!
Honor hirtelen felemelte mindkét kezét.
– Látod? – Zihált a haragtól. – Nem vagy hajlandó
megérteni engem. Nem vagy hajlandó bízni bennem. Szeszélyből
bánsz így a feleségeiddel? Megtagadod tőlük azt, amire a
legnagyobb szükségük van? Tőle megtagadtad a testedet. Tőlem,
azon kívül, minden mást megtagadsz.
A férfi arca megkeményedett, mintha a felesége arcul ütötte
volna.
Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek egymással.
Végül, nagy önuralommal, Thornleigh azt mondta:
– Nem tudok így élni. Ha Londonba mész, ne is gyere vissza.
Nagy léptekkel az ajtóhoz ment, és távozott.

– Ez hihetetlen! – hüledezett Honor.

 Cromwell elégedetten dőlt hátra székében whitehalli
hivatalának iratokkal megrakott asztala mellett. A hasa fölött
összefonta az ujjait. – Hihetetlen – mondta –, de igaz.
– A király valóban szívesen látná itthon Frisht? – kérdezte
Honor. Reménytől csillogó szemmel állt az asztal előtt. Azt
akarta, arra volt szüksége, hogy ez a küldetés óriási jelentőséget
kapjon. Olyan jelentőséget, amely igazolja a férjével folytatott
heves vitát és azt a gyűlöletes dolgot, amit a fejéhez vágott. Olyan
jelentőséget, amelynek láttán a férje elfogadja, legalábbis ezt a
tettet illetően, hogy neki volt igaza. Akkor vissza kell őt
fogadnia… nem igaz? Végül is ő, Honor a szíve alatt hordja a
gyermeküket. – A királynénak köszönhető ez a csodálatos
változás?
Cromwell csitítón felemelte két kezét.
– A királynéért nem felelek – mondta. – Ez a király
kívánsága. Javaslatomra, teszem hozzá. És a „szívesen látná"
talán erős kifejezés.
Honor arca elborult. – De Frish tökéletes biztonságban lesz
itt, igaz? Biztonsága teljes szavatolása nélkül nem adom a
beleegyezésemet.
Cromwell magasabbra emelte a kezét, most azért, hogy
felszítsa Honor lelkesedését, amelyet épp az imént hűtött le. –
Biztonságban lesz, ne féljen. A király személyesen kíván vele
találkozni. Ha ön rá tudja venni Frisht, hogy hazajöjjön,
oltalomlevéllel utazik majd, amelyet én magam írok alá.
Honor tudta, hogy ez felér a király szavával. Cromwell
főtanácsos úr immár a birodalom leghatalmasabb embere a
király után. Csakhogy Honor izgatottságának első buborékja már
szétpattant, és őt most elfogta a kételkedés. Igenis megfontoltan
fog dönteni!
– Vagyis. Hazahozzák, hogy a király találkozzon vele. És
mindez, ha jól értettem önt, a látványosság kedvéért? – kérdezte
elkedvetlenedve.
 – Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a meggyőzés kedvéért.
– És kit kellene meggyőzni?
– Őfelsége külföldi jóváhagyást szeretne szerezni a
házasságához.
Honornak akaratlanul is az jutott eszébe, hogy a külföldi
jóváhagyásnál többet a király nagy valószínűséggel nem kap. Az
új királynét az angolok a legjobb esetben is szemlátomást
felkapaszkodónak tartják, a legrosszabb esetben pedig szajhának.
Honor hallott róla, hogy amikor vasárnaponként a pap közös
imára buzdítja a hívőket Anna királynéért, az emberek
tömegesen távoznak a templomokból.
– A király – folytatta Cromwell – új barátságokat, új
szövetségeket kíván kötni a befolyásos német uralkodókkal.
Vagyis a protestáns uralkodókkal. Azt reméli, hogy nyitott
elméket talál közöttük, és úgy véli, hogy az angol menekültek
tökéletes összekötőkapocsként szolgálhatnának közte és
közöttük. Ha jóakaratot tanúsít a menekültek iránt, azzal
jóakaratát jelezheti eme uralkodóknak.
– De miért Frisht választotta? Tyndale sokkal ismertebb.
– Tyndale gyűlölködő és ellenséges. Kétlem, hogy hajlandó
volna a királyt segíteni. Frish viszont bizonyára boldogan térne
haza.
Honor a fejét ingatta.
– Nekem ez nem tetszik. Az ön számára ez csak egy ravasz
politikai csel. De ha bármi is balul sülne el, Frish fizetné meg az
árát. Bele sem merek gondolni, hogy milyen formában.
– Csodálkozom az ön habozásán – mondta Cromwell
hűvösen. – Csodálkozom, hogy ön mennyire nem törődik azzal,
amit ez az ember akarna. Kérdezze meg őt. Mit szólna ahhoz a
lehetőséghez, hogy Anglia királyát a protestáns hitre téríthetné?
Szavatolom, hogy már a hajón, amelyen hazaindul, Bibliával a
kezében istentiszteletet tarthat a hajóinasoknak. Mindig erről
álmodott.
 Ez igaz, gondolta Honor.
Cromwell előrehajolt. – És ehhez, Thornleigh asszony, ön a
kulcs. Felteszem, ön az egyetlen, akiben Frish megbízik, s akinek
a szavára hazaindul. Ezenkívül ön tudja, hol találhatjuk meg őt.
Honor kétkedőn mosolygott.
– Ön nem tudja? Úgy értesültem, főtanácsos uram, hogy
ügynökeinek hálója olyan sűrű, hogy ön még arról is értesül, ha
valaki belerúg a szomszédja macskájába.
– Kémek? – Cromwell egy kézlegyintéssel hessegette el a
felvetést, mintha egy tál zsíros mártást utasítana vissza. –
Feleslegesnek tartom az effajta titkos praktikákat. Nem teszek
mást, mint számos területen számos emberrel tartok fenn
kapcsolatot. Miért fizetnék kémeket, amikor az emberek szíves
örömest, önszántukból megsúgják, hogy ki rúgott bele kibe?
Honor nem tudott megbékélni Cromwell hidegvérű
szemléletével. Az ablakhoz ment, és kinézett. Különös, de a
főtanácsos szavai emlékeket ébresztettek benne, egy történetet,
amelyet Sir Thomas egykor élvezettel mesélt. Volt egyszer egy
ember, szólt a történet, aki egy faluba költözött, és meg akarta
tudni, milyenek az új szomszédai. Az éjszaka közepén úgy tett,
mintha a feleségét verné, mert kíváncsi volt, odasietnek-e, hogy
megszidják. Ostorral csapkodott egy báránybőrt, a felesége pedig,
a maga szerepét játszva, sikoltozott és siránkozott, csakhogy nem
jött oda senki, így aztán a férfi és a felesége másnap reggel
elhagyta a falut, hogy tisztességesebb lakóhelyet keressen.
Milyen furcsa, gondolta Honor, hogy e percben Sir Thomas
jámbor meséje jut eszébe kedves emlékként. És Cromwell átható
pillantásának tudatában csodálkozva ébredt rá, hogy a két ember
közösségről alkotott nézeteit szakadék választja el egymástól. Sir
Thomas eszményei szerint az összhang tartja össze a békés,
rendezett társadalmat, ám ezt a nézetet világok választják el attól,
ahogyan Cromwell az emberek indítékait értelmezi.
 – Ösztönzésképpen tetemes összeget tudok felajánlani – szólt
a főtanácsos.
Honor hirtelen megfordult.
– Ha megteszem, az igazságosság fog ösztönözni.
– Ahogy óhajtja.
A férfi mosolyában bujkáló gúny felbosszantotta Honort, és
nem bírta ki, hogy meg ne jegyezze:
– Az ilyen kéretlen bőkezűséget hálás szívvel fogadtam volna
egykor, amikor úgy üldözték az embereket, mint a kutyákat.
Cromwell arcáról lefagyott a mosoly.
– Foglalkozzunk a jelennel, ha megengedi. A parlament előtt
van egy törvényjavaslatom, amely átrajzolja a birodalom
arculatát. Lehetőséget kínálok önnek, hogy kicsiny, ám
létfontosságú szerepet vállaljon ebben az átrajzolásban.
Amennyiben ettől elzárkózik, ha a múltban él, és az után
sóhajtozik, ami megtörténhetett volna, akkor nem is rabolom
tovább az idejét. – Indulatosan felállt, és várakozón nézett
Honorra, olyan haragosan, amilyennek Honor még sohasem
látta.
– Természetesen vállalom – szólt Honor higgadtan,
miközben megpróbált nem gondolni a férjére. – Kötelességnek és
kitüntetésnek tekintem. – És korábbi tevékenysége igazolásának.
Lehetőségnek arra, hogy – hogyan is fogalmazott Cromwell? –
Anglia királya protestáns hitre térjen. Ez mindörökre szétzúzná
az „eretnekség” gondolatát.
– Helyes – felelte Cromwell barátságosan. Haragja egy
pillanat alatt elszállt, és Honornak az a kellemetlen érzése
támadt, hogy a főtanácsos valóban sosem kételkedett a
beleegyezésében.
Az asztalt megkerülve Cromwell odament hozzá.
– Szeretném, ha azonnal indulna. Egy-két napon belül, ha
lehetséges.
– Semmi akadálya.
 – A férje is önnel tart?
– Nem. – Honor nem adott magyarázatot.
– Akkor kísérőre lesz szüksége. Küldjem két emberemet az ön
szállására?
– Köszönöm, de velem van Sam Jinner. Őt viszem
magammal, és egyik londoni inasunkat.
– Nos, kérem, tudassa velem, ha bármire szüksége van.
Azonnal elküldöm önnek az oltalomleveleket. Most pedig, ha
megbocsát. Szívesen meghívnám vacsorára – Lord Lisle nagy
mennyiségű vadhúst küldött ma reggel de már idehívtam a
parlament néhány makacs tagját, s attól tartok, beszélgetésünk
csak untatná önt.
– A politika lovagot faragott önből, főtanácsos uram. Ez az
elbocsátás igen udvarias gesztus.
Cromwell vállat vont, amiből kiderült, hogy nem értette meg
a tréfát.
Honor elmosolyodott.
– Nos, akkor átengedem önt örömtelen fondorlatainak. –
Még Norfolkban is hallott arról, hogy Cromwell milyen vaskézzel
bánik a parlament tagjaival. A készségeseket ostromolja és
lefizeti, az ellenségeseket megfenyegeti; kétségkívül biztosra akar
menni az alsóház elé terjesztett új törvényjavaslatával. – De
mondja csak – szólt Honor felemelve a köpenyét. – Olyan régóta
húzódik ez a parlamenti ülésezés. Remélhetőleg mikor kerül
napvilágra az ön nagyszerű pièce de résistance-a? – Jóllehet a
király eltörölte a püspökök kiváltságait, azt a végső, forradalmi
lépést azonban még nem tette meg, hogy önmagát az egyház
fejének nyilvánítsa.
Cromwell szeme, beszélgetésük során most először,
felragyogott, hiszen a szívének legkedvesebb téma került szóba.
– Tehát hallott a király tizenkét nagyágyújáról? – kérdezte. –
Az apostolokról, miként nevezik őket. Tucatnyi ló húz egyet-
egyet, és egy tizennégy láb széles várfalban is lyukat tudnak ütni.
Nos, az én apostolaim, noha számuk ennek csak a fele, azok a
törvényjavaslatok, amelyek most a parlament elé kerültek.
Segítségükkel végre megrendülnek Angliában a pápai
igazságszolgáltatás falai.
Az ujjain számlálva sorra ismertette a javaslatokat. Az első öt,
amelyet ő bombázásnak nevezett, azt szorgalmazta, hogy minden
Rómából érkező idézést nyilvánítsanak semmisnek, hogy az
angol klérus egyedül a koronának engedelmeskedjék, hogy az
angol püspökök által korábban a pápának fizetett adók ezentúl a
királyhoz kerüljenek az egyházmegyékből, hogy a trónörökösök a
király és Anna királyné fiúgyermekei legyenek, s hogy többé ne
számítson eretnekségnek a pápa felsőbbségének tagadása.
– Ezzel a zárótűzzel betörjük a falakat – jelentette ki
Cromwell.
– A hatodik, s egyben utolsó lépés a bástya elfoglalása lesz –
a pièce de résistance, miként ön nevezte –, vagyis az a törvény,
amely szerint a király az angol egyház feje. Reményeim szerint ez
karácsonyra fait accompli lesz.
– Nagy munkát végzett, kegyelmes uram – nevetett fel
Honor. – Végighallgatni is kimerítő.
Cromwell nem mulatott vele.
– Egy új rend kialakítása verítékes munkát igényel,
asszonyom. Honor nem egészen értette, hogy miért nem
lelkesedik jobban a győzelem hírére, hiszen ezért küzdött. Ám a
Great Ashwoldban töltött hónapok békéje – és igen, az
elégedettség – nyilvánvalóvá tette számára, hogy milyen fontos
az otthon melege. Cromwell egyetlen célt szem előtt tartó
törekvése most kissé nyomasztotta.
– Egészen biztos ön e törvényjavaslatok elfogadásában? –
kérdezte.
– Van néhány lemaradozó, és egy-két vicsorgó buldog. De
összetereljük, és térdre kényszerítjük őket.
– Értem. És mit kezdenek Sir Thomasszal?
 Cromwell kissé meglepődött a kérdésen.
– Feladta ugyan a hivatalát – magyarázta Honor –, de
tudom, milyen nagy továbbra is a befolyása. Szokott vele
találkozni?
Cromwell horkantott egyet.
– Sir Thomas makacs ember.
– Valóban az – mondta Honor elmosolyodva, és örült, hogy
korábbi gyámjának neve hallatán már mosolyogni tud. Tudta,
hogy ez az enyhülés Thornleigh-nak köszönhető. Ő tisztította
meg a szívét a gyűlölködéstől. Most azonban szomorúan gondolt
a férjére, és a köztük lezajlott vitára. Ismét elhessegette a képet.
Sir Thomasra irányította a figyelmét. – Mi a baj?
– Morus továbbra sem hajlandó a házasság mellé állni.
– De nem tesz ellene semmit, ugye?
– Nem nyilvánosan. Nem élőszóban. De az írásaiban harsog.
Minden eretnekség elleni irománya – számtalan műve – az
átalakított angol egyháznak, és ezzel együtt a király házasságának
az elítélése. Ó, persze óvatos, sosem említi a házasságot, okosabb
ő annál. Jóval okosabb annál, aminek a király örülne, annyit
mondhatok.
– Ön is okos – mondta Honor. – Miért nem méri vele össze
az erejét? Itt vannak az ön törvényjavaslatai, például az, amelyik
az új királyné gyermekeit ruházza fel a trónöröklés jogával. Kérje
fel Sir Thomast, hogy tegye le az esküt erre a törvényre. Nem
mondhat nemet az ország törvényére.
Cromwell szeme felcsillant.
Lehet, hogy ez eddig nem jutott eszébe, gondolta Honor.
– Nagyon egyszerű – mondta. – Sir Thomas azért verhette
eddig vissza az egyház tekintélye elleni támadásokat, mert
megtehette. De ha a parlament elfogadja az új törvényeket, és ön
ragaszkodik hozzá, hogy hű alattvalóként ő is engedelmeskedjen
nekik, akkor ez az út bezárul. Sir Thomas tiszteli a törvényt,
különösen, ha a parlament jóváhagyja. A törvény, az angol
törvény a vezércsillaga.
Cromwell még mindig csak bámult.
– Hogy esküt tegyen?
– Úgy van. Szólítsa fel, hogy tegye le az esküt. Akkor aztán
karmok nélkül, ártalmatlanul hazaküldheti.
Cromwell fagyos vonásai megenyhültek, arcán mosoly terül
szét.
– Nahát, hölgyem, micsoda ötlet! És egyszerű… Hogy nem
jutott az eszembe?
– Ön túl közelről látja az ügyet, kegyelmes uram – szólt
Honor könnyedén. – Én már kicsit távolabbról szemlélem. –
Ideális megoldás, gondolta Honor magával elégedetten, és Sir
Thomas érdekét szolgálja. Így megmenekülhet Cromwell
ellenségeskedésétől, a király haragjától, s talán még nagyobb
veszedelemtől is. Igen, tűnődött Honor, az igazi jótékonyság
elégedettséggel tölti el az embert. Tudta, hogy ezért Thornleigh-
nak tartozik hálával. Annyi mindenért tartozik neki hálával. A
gondolat, hogy nem látja hamarosan újra – nem szeretheti újra,
nem oszthatja meg vele az életét –, hirtelen mélységes bánattal
töltötte el. De elűzte a gondolatot. Ezt a küldetést végre kell
hajtani. Jó ügyet szolgál. Thornleigh is belátja majd, hogy így
van.
Az ajtóban megfordult.
– Jó étvágyat a vadhúshoz, kegyelmes uram. Ha sikerül
hamar Antwerpenbe érnem, Lord Lisle következő ajándékából
már talán Frish testvért is megvendégelheti, mivel vállalom, hogy
még ebben a hónapban önhöz vezetem őt. Minden jót!
 28.

„ERETNEKSÉG!”

A tizenhét éves vörös hajú lány szeplős volt, és széles csípőjű.

A windsori palota egyik zsúfolt szalonjában tétlen udvaroncok
mellett elsétálva a király felé igyekezett, aki egy ablak alatti
pádon üldögélt. A lány kezében tálca, rajta fácán, s ringó lépteire
úgy gördültek a fácán körül a kis piros szilvák, mint hajó
fedélzetén az elszabadult hordók. Egy fátyolos szemű úr hajolt a
király fölé, mondott neki valamit, de az ablakon doboló
esőcseppek és a természet lármájától tompán hangzó furulyaszó
miatt nem lehetett hallani a szavait. A király mindenesetre
tudomást sem vett róla. Széttárt térdére tett kézzel a közeledő
lányt figyelte.
Egy szilva leugrott a tálcáról, végiggurult a padlón, és a király
izmos lába között állt meg. A lány térdre ereszkedett, hogy
felvegye. Dundi hüvelykujja és mutatóujja közé szorítva
felemelte, és bedugta a király szájába. A király rágni kezdte a
szilvát, s a lány felnevetett.
A terem túlsó végéből Anna nézte a lányt. Átfurakodott az ott
álldogálók között, és a királyhoz ment. Az ablaktábla opálos volt a
testek kipárolgásától.
– Elénekelne a kedvünkért egy dalt, kisasszony? – kérdezte,
és felhúzta a térdelő lányt. – Az öcsém készen áll, hogy
fuvolájával kísérje az ön édes hangját. – Körmeit a lány karjába
mélyesztve kipenderítette őt a terem közepe felé. A közelben
állók elfordították az arcukat, megtanulták már, hogy az ilyesmit
ne vegyék észre.
Anna hirtelen mozdulattal Henrik felé fordult, és merev
ajakkal azt suttogtam
– Gúnyt űz belőlem, felség.
 – Ön teszi magát nevetségessé, amikor úgy viselkedik, mint
egy halaskofa. Legyen elégedett.
– Legyek elégedett? Amikor a szemem láttára gyönyörködik
minden ugrándozó szajhában?
– Akkor csukja be a szemét! Csukja be, és tűrjön, ahogyan az
önnél különbek tették.
Anna szólni sem tudott a sértésre.
Henrik feltápászkodott.
– Torkig vagyok ezzel a hellyel – morgott. Ellépett Anna
mellett, s közben úgy lökte félre a vállát, mintha egy
koldusasszony volna a tömegben. Anna tágra nyílt szemmel
nézett utána, majd kisietett. Udvarhölgyeinek csoportja követte.
Henrik végigcsörtetett a termen. Olyan nyugtalan volt, mint
egy láncra vert medve. Lakájok ugrottak félre az útjából, ahogy a
frissítőkkel megrakott asztal felé tartott. Hideg vadhússal, félig
meg-kopasztott fürjekkel és fácánokkal teli tálcák, spanyol
naranccsal és pettyes téli almával megtöltött tálak sorakoztak az
asztalon.
Jerome Bastwick atya mézes sárgabarackot kínált a
királynak.
– Egy kis édességet, felség?
Henrik bekapott egy sárgabarackot, és morcosán megnyalta
az ujjait.
– Ön kedvesebb velem, atyám, mint a feleségem.
– A királyi fő alamizsnaosztónak ez kötelessége és kiváltsága,
felség – felelte Bastwick, akit még mindig izgatott borzongás
fogott el nemrégiben elnyert címétől. Miután Legge elhozta neki
a Dorothy Beale-en talált Bibliát, az abban olvasható névlista
alapján egy sereg eretneket letartóztatott, s ezzel kivívta a
püspökök elismerését, – Ön az én nagy jó uram – mondta
mélyen hajbókolva a király előtt.
– Á – horkant fel Henrik –, ez itt egy börtön, atyám.
Nincsenek karzatok, kertek, nincs tenisz. – A fejét lehajtva
megvakarta a tarkóját. – És ebben az állandó esőben még
lovagolni sem lehet.
– Igaz, ami igaz – siránkozott egyetértőn Bastwick –,
Windsor nem mérhető Whitehallhoz.
– Itt még a kellemes foglalatosságok is érdektelenné válnak
három esős nap után – mondta Henrik a szeplős lányra pillantva.
Három nappal azelőtt az udvar – urak, katonák, szolgák,
lovak, öszvérek és kutyák kisebb hadserege – végigvonult a
vidéken a barátságtalan, régi wíndsori kastélyhoz, amelyre nem
terjedt ki Henrik újjáépítési szenvedélye. Zuhogó esőben
érkeztek, s az időjárás azóta sem változott, noha úgy tűnt, nincs
az a vízmennyiség, amely a rendkívüli hőségen enyhíthetne. A
kastélyban kába lassúsággal telt az idő. A sötét sarkokban szolgák
ácsorogtak söröskupáikkal, s mindenütt nyirkos gyapjú és párálló
unalom szaga terjengett. A levegőtlen folyosókon férfiak és nők
kószáltak, és ingerülten ugrottak egymásnak minden apróságért.
Henrik intett Bastwicknek, hogy kövesse egy távoli ablakhoz.
Egymás mellett állva bámultak ki a csapkodó esőre.
– Vannak hírei? – kérdezte Henrik.
– Csak annyi, amennyit tegnap közöltem felségeddel – felelte
Bastwick. – Az egyik pillanatban azt halljuk, hogy a császár
katonái Rotterdamnál vagy a spanyol partvidéken gyülekeznek, a
másikban megtudjuk, hogy mindez csupán rosszindulatú
szóbeszéd.
– Adja Isten, hogy így is maradjon.
– Ámen, felséges királyom. Ennek ellenére ébernek kell
lennünk.
Henrik komoran bólintott.
– Császári invázió… Édes Istenem… – mormolta borzongva.
– Cromwell nem tájékoztat úgy, ahogyan kellene.
Gyapjúkereskedő agyát egészen lefoglalja a parlament.
Mögöttük vékony hangon énekelni kezdett a lány George
Boleyn fuvolájának kíséretével. Henrik arca megrándult;
kifinomult hallását sértette a vékony hang. Kibámult az
ólomüveg ablakon. Vizes fekete levelek csapkodták az üveget, s
reszkettek, mint az üldözöttek, akik bebocsátásért könyörögnek
egy gazdag ember kapujánál.
Henrik oldalra hajolt, és azt suttogta Bastwicknek:
– A pápa kiátkozott, atyám. Megharagudtam emiatt Rómára,
mert a pápának nem volt hozzá joga. Nem volt joga! De a lelkem
mélyén reszketek. Valami nem hagy nyugodtan aludni.
Kiátkozás. Istenem, ezentúl az egyház áldásával bármelyik
hatalom elfoglalhatja a birodalmamat, ha tudja. Ráadásul a
kiátkozás semmissé tesz minden hűbéri esküt, amelyet eddig
nekem tettek.
– Egy hűséges alattvaló nem így gondolja, felség.
– Egy hűséges alattvaló. De mit kezdjek az árulókkal, akik
sötét lyukakban bújnak meg egész országomban? Mit kezdjek az
ellenem szőtt terveikkel, mi?
– Szét kell őket zúzni – felelte halkan Bastwick.
Henrik nem is hallotta.
– Olykor azt kérdezem magamtól: mire vár az egyház? Egy
jelre a hitszegő nemesek valamelyik falkájától? Kik árulnak el?
Annyi ellenségem van… itt is, külföldön is… – Nagyot sóhajtott,
majd halványan elmosolyodott. – Bocsásson meg, atyám. Össze-
vissza fecsegek. Ez az átkozott hely teszi. Ez, és a feleségem
vetélése gyertyaszentelőkor. Egy fiú… – Elhallgatott. A kisfiú
halva született.
– A királyné majd újra megfogan, felség. Hamarosan
megajándékozza önt azzal az életerős kis herceggel, akiért
mindannyian imádkozunk Istenhez.
– Úgy gondolja? – kérdezte Henrik bizonytalanul.
– Isten nem hagyja el önt, felség.
– Van úgy, atyám – a király Bastwick mellkasára ejtette a
kezét –, esküszöm, nem értem, mit mond nekem Isten. Ezek az
elvesztett gyermekek… – Könnyes szemmel fürkészte a pap arcát
együttérzés után kutatva.
– Jobb így, hogy meghalt – jelentette ki Bastwick kegyetlen
őszinteséggel. – Csenevész volt, és torz. – Nem vette észre a
király arcának rándulását.
– Félbeszakítottam az étkezését, atyám – mondta Henrik
színtelen hangon. A mögöttük álló asztal felé intve elbocsátotta
királyi káplánját.
Bastwick azonban nem mozdult. A válla fölött
körbepillantott, hogy nincs-e valaki a közelben, aki hallaná
szavait.
– Felség, van itt valami, amit önnek látnia kell. –
Reverendájából előhúzott egy bőrkötéses kis könyvet.
– Mi ez? – kérdezte Henrik.
– Könyörgök, bocsássa meg felséged a merészségemet. Ez itt
– emelte fel Bastwick a könyvecskét – egy angol barát műve, aki
Antwerpenben él száműzetésben. A neve Frish.
– Nocsak, azt hiszem, ő az, akit Cromwell be akar nekem
mutatni – mondta Henrik érdeklődéssel. – Úgy tudom, hazafelé
tart. Igen különös ügy. Cromwell azt mondja, hogy a száműzöttek
némelyike meglepően értelmes elméletet dolgozott ki. Például a
hithű uralkodóról, aki megreformálja az egyházat. Meg hogy az
alattvalók mindenben királyuknak tartoznak engedelmeskedni. –
Óvatosan átvette a könyvet Bastwicktől. – Tudja, sosem olvastam
semmit Tyndale-nek és társainak az írásaiból. – Le-föl mozgatta
a könyvet tartó kezét, ahogyan a kereskedő méricskéli valami
egzotikus fűszerrel teli zacskó súlyát, s azon tűnődik, hogy milyen
nyereséget vagy veszteséget hozhat ez az újdonság.
– Talán olvashatna most valamit felséged, mielőtt ezzel az
emberrel találkozik.
– Úgy is van – mondta Henrik, majd rosszkedvűen
hozzátette: – Ma úgysem lehet kilovagoíni.
– Remélem, nem sértettem meg…
 – Dehogy.
– Kötelességemnek éreztem. Hogy felséged tudja…
– Hát persze. Jól tette, atyám – mondta Henrik lelkesen.
Miközben Bastwick hajbókolva hátrált, Henrik arcán kisfiús
mosoly jelent meg. – De azért ne menjen túl messzire, atyám.
Lehet, hogy önért kiáltok, ha veszélyben érzem a lelkemet.
Az ablak alatti pádhoz sétált, és lehuppant, hogy átlapozza a
könyvet. Kényelmesen hátradőlt, mintha Arthur király legendáját
vette volna kézbe, hogy azzal töltse az esős délutánt. A terem zaja
lassan elmosódott, s a király elmerült Frish Keresztény
látomásának olvasásában.
Az unatkozó hölgyek és urak ásításukat elfojtva sétálgattak,
falatoztak körülötte. George Boleyn befejezte duettjét a lánnyal,
aztán egyedül énekelt el két balladát. Az asztal alatt heverő agár
halkan morgott álmában.
Ekkor váratlanul felharsant a király hangja az ablak alatti
pádról.
– Eretnekség!
Egy villám fehér fénye világította be a termet. Az emberek,
akik a király felé akartak fordulni, a mozdulat közben
megdermedtek. Henrik felpattant, és úgy dobta el a könyvet,
mintha egy férget rázna le a kezéről. A könyv végigcsúszott a
padlón, egészen Bastwick lábáig. A pap megmerevedett, és
riadtan nézett.
– Szentséges Szűzanya! – dörögte Henrik. – Azt állítja, hogy
Isten kegyelmében egyedül a hit által részesedhetünk! Azt állítja,
hogy Krisztus teste nincs jelen a misekenyérben! A szentek
tiszteletét bálványimádásnak nevezi!
Bastwick megnyugodott. Lehajolt a könyvért, miközben
igyekezett palástolni elégedettségét.
– Bocsásson meg, felség, hogy ilyen fájdalmat okoztam. De
most már ön is láthatja, micsoda mocskot próbálnak egyesek
elterjeszteni az ön birodalmában. Megengedheti felséged, hogy
ilyen gyalázat szennyezze be az ön új egyházát?
– Mindenre, ami szent, nem! Förtelmes, bűnös eretnekség! –
Henrik elvörösödő fejjel újra ordítani kezdett. – Hozzák elém
Cromwellt! Hozzák ide azt a gyalázatos gyapjúkereskedőt!

Honor és Jinner egész álló nap lovagolt. Amikor kora este

Cromwell stepneyi házának kapujához értek, Honor egész teste
fájt. Vízhólyagos öklével dörömbölt, hogy engedjék be.
A kapu csörömpölve kinyílt. Honor otthagyta Jinnert a
lovakkal, és a kapust lehagyva előresietett. Kinyílt előtte az ajtó,
de még öt lépést sem tett a nagyterem felé, amikor megjelent
Cromwell kamarása, és megállította. A sápadt, zárkózott férfi
arcán mindig megvető, gúnyos kifejezés ült. A főtanácsos úr,
közölte Honorral, fontos előkelőségeket lát vendégül vacsorára.
Magánjellegű összejövetel, hangsúlyozta a kamarás.
– Mondja meg neki, hogy beszélnem kell vele – szólt Honor.
– Ha volna szíves várni a…
– Nem – szakította félbe Honor. Nem kockáztathatta, hogy
Cromwell bármelyik vendége meglássa. – Mondja meg neki, hogy
kint leszek a kertben. És azt is mondja meg, hogy sürgős!
Fél órán át várt fel-alá sétálva egy öreg tiszafa alatt az esti
árnyékok között. Képtelen volt lecsillapodni. Dühös volt, nem
akarta elhinni azt, amire rájött. Mi lehetett a baj? Gondolatban
újra és újra sorra vette az utóbbi hetek eseményeit.
Küldetése, hogy hazahozza Frisht, eseménytelenül indult.
Abban a biztos tudatban kelt útra Sam Jinnerrel és Thornleigh
londoni emberének inasával, hogy minden rendben zajlik majd.
így is történt. Zökkenőmentes volt a hajóút Antwerpenig, aztán a
boldog Frish felkeresése, majd a visszaút Harwichba. Négy hétig
sem tartott az egész.
 Honornak az volt a terve, hogy egészen Cromwell ajtajáig
kíséri Frisht, ám Colchesterben Frish ragaszkodott hozzá, hogy
elváljanak útjaik.
– Menjen haza – mondta a férfi mosolyogva. – Látom, hogy
otthon járnak a gondolatai. Megtette, amit tehetett. Menjen haza,
és legyen boldog.
– Legalább Samet vigye magával – kérte Honor. Frish
beleegyezett. Megcsókolta Honor arcát, elbúcsúzott, majd
Jinnerrel délre indult,
Honor, Jeremy kíséretében, északnak tartott, és semmi
másra nem gondolt, csak arra, hogy hogyan békíti meg
Thornleigh-t. Az éjszakát egy jól ismert ipswichi fogadóban
töltötte. Reggeli után Jeremy rosszul érezte magát, és Honor a
fogadó udvarán sétálgatva éppen azon töprengett, hogy egyedül
lovagoljon-e haza, vagy maradjon egy-két napot, amíg a fiú
felépül, amikor tajtékos lován bevágtatott Jinner.
Levegő után kapkodva közölte a szörnyű hírt. Frish és ő elérte
Chelmsfordot, mesélte. Megálltak, hogy megitassák a lovakat, és
falatozzanak valamit. Frish a Szentírásról kezdett beszélgetni a
lóvásszal, és Jinner mondta neki, hogy menjen utána a szemközti
fogadóba. Éppen felemelte a korsóját, mesélte, és az ajtóhoz
sétált, hogy kinyújtózassa a lábát, amikor azt látta, hogy három
ember vonszolja Fisht az utcán.
– A bíró emberei vótak, úrnőm. A csapostú tudtam meg.
Követtem őket, azt gondótam, ha baj van, jobban segíthetek, ha
készenlétbe állok. Hát azok az átkozottak a vásártér kalodájába
állították a jó testvért. Az emberek meg trágyával dobáták,
mintha közönséges gazember vóna. Elsiettem a bíróhoz, hogy mit
lehetne tenni, de az csak széttárta a kezét. Azt mondta, valami
hivatalos emberek jöttek Londonból Frish testvérért. Többet nem
mondott. Mire visszaértem a térre, úgy egy órával később, a jó
testvér már nem vót ott. E’vitték. De hogy hova, vagy miér’, vagy
hogy ki, azt nem tudom, úrnőm.
 Honor éktelen haragra lobbant, és nyomban visszaindult
Londonba Jinnerrel.
Hol van már Cromwell, az ég szerelmére? – gondolta
elkeseredetten. A nagyterem ívelt ablakait megvilágították a
vacsoraasztal gyertyái, és a vendégek nevetésének foszlányai
úsztak a levegőben. Honor az ösvény kavicsaiba rúgott, és öklével
a tenyerébe csapott. Csak a haragját akarta valamilyen módon
kifejezni, hogy elhallgattassa rossz előérzetét: azért hozta haza a
barátját, hogy itt haljon meg? Nedves föld és pézsmarózsa illata
szállt a levegőben, mint az éjszakára szabadon engedett félénk
lelkek csapata. Honor didergett.
Fűszálak susogására lett figyelmes. Gyorsan megfordult, s
közben megbotlott a tiszafa kidomborodó gyökereiben. Az
árnyékokat fürkészte. Az ösvény, amelyen állt, tömzsi
gyümölcsfák között vezetett egy homályba vesző rácsos kapuig.
De az ösvényen nem mozdult semmi. Minden nyugodt volt.
A tiszafa ágai között bagoly huhogott. Honor felnézett a sötét
levelekre. A bagoly dermedten ült, mint pogány sírkövön a kö-
szobor.
Újra susogtak a fűszálak. Egy férfialak lépett ki a gyümölcsfák
közül, és megállt.
– Hölgyem, távozzon! – suttogta. – Itt nincs biztonságban!
Noha sötétben állt, arca elmosódott, Honor felismerte a
magas alakot. Cromwell kamarása volt az.
– Andrew? – kérdezte az árnyat. – Mi a baj? Mi történt?
– Mindenfelé keresik önt, hogy elfogják!
Honor torkát rémület szorította el.
– Hogy érti? Kicsodák?
– Nem mondhatok többet. Csak… – A terem felől nevetés
hallatszott, és a férfi elhallgatott. – Veszélyben van, úrnőm.
Menjen el, amíg lehet.
 – De mi történt a… ? ~ A magasban valami reccsent, mire
Honor felnézett. A bagoly emelkedett fel az ágról szélesre tárt
szárnyakkal, kísértetiesen lassan, hangtalanul.
Honor visszanézett. Andrew nem volt sehol.
Ellenkező irányból léptek hallatszottak, s Honor megfordult.
Lengő lámpás közeledett a vas főkapuhoz, Honor nem látta a
lámpást tartó férfi arcát, de abban biztos volt, hogy a léptek nem
egyetlen ember érkezését jelzik.
A kis rácsos kapuhoz futott, s onnan Jinnerhez az istállóba.
Elvették lovaikat a meghökkent lovásztól, és elvágtattak.

Forró dél volt. Morus Tamás az ablakkerethez szorította a

tenyerét. A kő hideg volt, üdítően hideg. Valamennyit segített; a
férfi kezének remegése csillapodott.
Egyedül volt a canterburyi érsek lambethi palotájának
második emeleti szobájában, s a nagy kertet nézte, ahol húsz-
harminc egyházi ember, püspökök és apátok, s az ő káplánjaik és
írnokaik hemzsegtek. Néhányan már bent jártak az épületben a
bizottság előtt, s aztán visszatértek sorukra váró társaik közé.
Azért hívták ide valamennyiüket, közöttük őt, Morus Tamást is,
hogy letegyék az esküt.
Morust émelyítette az egyházi emberek viselkedése. Kart
karba öltve sétálgattak az úton. Padokon ülve fecsegtek. Az
almafák alatt nevetgéltek, a sövények nyílásaihoz érve integettek
egymásnak.
A magasban, ahol állt, monotonnak, ugyanakkor izgatottnak
hallotta a beszélgetésüket, mintha méhek zümmögnének az
átforrósodott, tarka növényeken. Össze kellett húznia a szemét a
szikrázó napfénytől, amelyben mintha vibráltak volna a piros
virágok és a fényes, zöld levelek, vakítóan ragyogott a napóra
reze, és csillogtak a selyemreverendák. Aztán visszahúzta a fejét a
hűvös félhomályba. Nem. Semmi kedve nem volt csatlakozni a
verítékező, vigyorgó sokasághoz.
 A lent ülő bizottság tagjai kétségkívül azt remélték, hogy
közéjük áll. – Sétáljon egyet, és gondolkodjék – javasolta
Audeley. A lomha észjárású Audeley, aki lordkancellárként a
helyét betöltötte. Ó, igen, gondolta Morus, a bizottság tagjainak
terve nyilvánvaló: ha elvegyülök és fecsegek a kertben a
többiekkel, elszántságom bizonyára meginog.
A többiek. Újra eltűnődött azon, hogy vajon miért az egyház
méltóságaival együtt hívták ide őt is. Egyetlen világi emberként.
Küldöttek járták a birodalom megyéit, ahol a békebírókkal együtt
felügyeltek minden egyes angol alattvaló eskütételére. A
példátlan eseményt Cromwell szervezte a maga alaposságával.
Vajon miért kellett idejönnöm ezekkel az egyházi méltóságokkal
együtt, tűnődött magában, amikor otthon, Chelsea-ben is
felkereshettek volna? Megtiszteltetésnek szánta ezt Cromwell?
Vagy fenyegetésnek?
– Sétáljon és gondolkodjék – javasolta Audeley.
Ám Morus végiggondolt már mindent, s inkább behúzódott
ebbe a hűvös szobába.
Ránézett az ablak keretére tapasztott kezére. Még mindig
remegett. Ujjal körül látta a kövön a tűz nyomait, amely évekkel
korábban fenyegette a palotát. Elhalványult koromcsíkok
szegélyezték a réseket a kőhasábok illesztésénél. Az a tűz réges-
rég lobbant lángra, gondolta, és mégis megmaradtak a sebhelyek,
mint a meg-perzselődött bőrön, jóllehet a bőr érdes volna és
fehér, ez a kő viszont kísértetiesen fekete. Érezte, hogy ismét
megborzong. Elszorult a szíve, s a remegés végigfutott a
gyomráig, amelyet egyfajta elemi rettegés rántott össze. Vajon a
testét érő erőszak is ilyen kitörölhetetlen sebeket hagy majd? A
borzongástól újra hevesebben remegett a keze, s ő ismét a kőhöz
szorította, hogy csillapítsa a reszketést. A gyomrát összehúzó
félelem azonban nem enyhült.
Szemét becsukva ismét végiggondolta a jelenetet, amely az
imént zajlott le a bizottság előtt. Vétett-e valami hibát?
 – Megnézhetem az eskü szövegét? – kérdezte. Nem ült le, az
asztal előtt állt, amely mögött a bizottság tagjai ültek: Audeley,
Cromwell, Cranmer érsek, William Benson, a westminsteri apát,
és még néhányan. Morus libabőrös lett, amikor meglátta az
asztalnál Jerome Bastwicket, a király új fő alamizsnaosztóját.
Udvariasan megmutatták neki a birodalom nagypecsétjével
ellátott nyomtatott szöveget, és az örökösödési törvény
másolatát. Udvariasan megvárták, míg csendben végigolvasta
mindkettőt.
Az eskü utalt az utódlási törvényre, amelyben az állt, hogy az
eskütevő „hűséget fogad Henrik király utódainak, akikét drága és
hőn szeretett törvényes felesége, Anna királyné szül”. Morus
reménykedni kezdett. Megelégszenek azzal, ha egyszerűen csak a
parlament által megszavazott utódlásra teszi le az esküt? Az ellen
nem volt kifogása. Az utódlás világi ügy, és a parlamentnek joga
van kimondani, hogy ki a törvényes trónörökös. Több száz éve
számtalanszor így történt.
Továbbolvasott: „Az eskütevő tudomásul veszi, betartja és
védelmezi eme törvényt, és annak teljes tartalmát és minden
következményét, valamint minden egyéb törvényt és rendeletet,
amelyet a jelenlegi parlament fennállása óta hozott.” Morus
gyomra összeugrott. Ez ingoványos talaj……minden egyéb
törvényt és rendeletet…’' Az utódlási törvény hosszú
preambuluma megállapította, hogy a király és a korábbi királyné,
Katalin házassága kezdettől fogva érvénytelen volt, mivel Isten
törvényei ellenében köttetett. Amennyiben tehát Morus elfogadja
az utódlási törvényt, úgy elfogadja azt is, hogy az egyház tévedett.
Ennél is rosszabb volt, hogy a jelenlegi parlament az angol
egyház legfőbb fejének nyilvánította a királyt, márpedig ezt
elfogadni Morus számára… lehetetlen volt.
Ahogy ott állt a bizottság előtt, s egy pillanatra becsukta a
szemét, hogy elfojtsa a reszketést, éles nevetés hallatszott be a
kertből. Otromba, harsány nevetés. Morus felemelte a fejét, és
kinyitotta a szemét.
– Kegyelmes uraim – szólt –, ezt az esküt nem tehetem le.
A bizottság tagjai egymásra pillantottak, mintha nem jól
hallottak volna.
– Nem teheti le? – kérdezte Cromwell.
– Nem engedi a lelkiismeretem.
– Az ország törvénye követeli meg – mondta Cromwell.
– Úgy vissza kell utasítanom a törvényt.
Néma csend lett. Méh ütődött zúgva az egyik ablak üvegéhez.
Audeley kancellár megköszörülte a torkát.
– Sir Thomas, a kertben tartózkodó tanult, tiszteletre méltó
férfiak, püspökök és apátok, valamennyien letették az esküt.
– Úgy vélem, nem mindenki teszi ezt meg a birodalomban.
– Mindenki megteszi, akinek kedves az élete! – hallatszott
Cromwell szigorú válasza.
Morus már azon volt, hogy kijavítsa, a fenyegetés ugyanis
nem volt egészen pontos. Az eskü megtagadása
kötelességmulasztásnak minősült, amely a felségárulással
ellentétben nem volt főbenjáróbűn. Ennek ellenére rettenetes
büntetés járt érte: teljes vagyonelkobzás , és, amennyiben a király
úgy kívánta, akár életfogytig tartó börtönbüntetés. Morus
azonban nem felelt.
– Sir Thomas – szólalt meg Cranmer püspök mintegy
egyértelművé téve a helyzetet ön tehát azt állítja, hogy a tanult
egyházi méltóságok, akik már letették az esküt, helytelenül
cselekedtek?
– Kegyelmes uraim, nem állítom, hogy ezek az urak rosszul
tették, hogy felesküdtek. Cselekedjék mindenki a saját
lelkiismerete szerint, s engedje meg mindenki, hogy én is aszerint
cselekedjem.
 A bizottság tagjai kis ideig suttogtak, tanácskoztak. Aztán
megszólalt Bastwick. Olyan önuralommal leplezte diadalittas
mosolyát, hogy csupán Morus vette észre.
– Sir Thomas, ön tehát nem fogadja el a trónutódlás
törvényét?
A bizottság tagjai elhallgattak, hogy hallják a választ,
– Kegyelmes uraim – szólt Morus –, készségesen leteszem az
esküt az utódlás parlament által meghozott törvényére. – De
többre nem, gondolta.
– Akkor miért nem esküszik? – kérdezte Audeley
értetlenkedő homlokráncolással. – Mi az oka?
– Az ok: makacsság – horkantott Cromwell. – A király ezt
nem tűri, uram.
– Ha a király szavatolja sértetlenségemet, örömmel közlöm
indítékaimat.
– A sértetlenségét? – gúnyolódott Cromwell. – Lehetetlen.
– Ebben az esetben, ha nem tárhatom fel az okokat
fenyegetettség nélkül, ki nem mondásuk nem makacsság.
– Közölje a bizottsággal, hogy miért nem teszi le az esküt –
követelte Cromwell.
– Nem közlöm, kegyelmes uram – válaszolta Morus.
Cranmer püspök halkan, békítőn felnevetett.
– De ha – ó, keressük meg a kivezető utat ebből a sűrű
bozótból –, Sir Thomas ha ön nem esküszik, ugyanakkor nem
állítja, hogy azok, akik letették az esküt, helytelenül cselekedtek,
akkor önnek kétségei lehetnek afelől, hogy le kell-e tenni az
esküt, vagy sem. Márpedig azt ön bizonyára elfogadja, hogy egy
alattvaló kötelessége, hogy uralkodójának engedelmeskedjék. A
király azt parancsolja, hogy tegye le az esküt. A kötelesség
bizonysága feltehetőleg erősebb az ön kétségeinél.
Morus elrejtette gúnyos mosolyát. Csak annyit mondott:
 – Ha ez így volna, eminenciás uram, akkor kijelenthetnénk,
hogy ha bárkinek bármi kétsége támadna lelkiismerete szavát
illetően, a király parancsa mindent megoldana.
– Ez volna kívánatos – kiáltott fel Cromwell.
– Hacsak nem helyezi az illető önmagát a király fölé – tette
hozzá Bastwick éles hangon.
– Sosem helyeztem magam a király parlament által
szentesített törvényei fölé – felelte gyorsan Morus és sosem
fogom. Jól tudom, hogy vannak idők, amikor az állam rendeletéi
feltétlenül előbbre valók, mint az egyes ember ítélkezéshez
fűződő joga. Ám az állam a keresztény lelkek közösségétől kapja
tekintélyét… Hirtelen elhallgatott. Félt, hogy túl sokat mondott.
Westminster apátja szólalt meg.
– Sir Thomas, ön bizonyára belátja tévedését, ha tekintetbe
veszi, hogy a parlamenttel és a király teljes birodalmi tanácsával
szemben ön egyedül maradt!
– Apát uram, ha úgy hinném, hogy egyes-egyedül állok,
valóban elrettennék attól, hogy ilyen sokasággal
szembehelyezkedjem. Csakhogy nem vagyok egyedül. Az én
oldalamon éppilyen nagy, még nagyobb tanács áll: a
kereszténység hatalmas tanácsa, Nem teszem le az esküt.
Cromwell széttárta a kezét.
– És nem hajlandó megmondani, hogy miért nem.
– Nem szabad megmondanom.
Mindannyian rábámultak.
– Sétáljon egyet, és gondolkodjék – javasolta Audeley.
Az egykor kiégett szoba ablakánál állva Morus a kőkerethez
hajtotta a homlokát, és megpróbált úrrá lenni reszketésén.
Ezenközben elhalkult a kerti zsivaj. A félhomályos, kopár szoba
csöndje úgy borult rá, mintha szentélyben állna. Amikor
felemelte a fejét, látta, hogy verítéke a koromhoz hasonló sötét
foltot hagyott a kövön.
 Hamarosan újra a bizottság elé kell állnom, gondolta. Ám
akkor csak egy kérdést tesznek majd fel. Hallgatnom kell. A
hallgatás, a törvény értelmében, nem tekinthető a bűn
beismerésének. A hallgatás lesz az én szentélyem. Becsukta a
szemét, és rájött, hogy megszűnt végre a reszketés, kezének
remegése. Legyőzte a testét. Úrrá lett sóvár sürgetésén, hogy adja
be a derekát.
– Köszönöm, Uram – suttogta. – Megnyertem a csatát.

29.

AZ ESEDEZŐ

A padlásszoba ajtaján túlról halk nyikorgás hallatszott. Az

ablaknál álló Honor megpördült. Egy tőr hevert a hordón a
gyertya mellett. Honor megmarkolta, felemelte, és az ajtóra
szegezett tekintettel várt. Újra csend lett. Honor megnyugodott.
Sydenhamék egykor pompás háza kopár, pusztuló lakhellyé vált,
és noha a lenti szobák zsúfolásig tele voltak, a lakók a szegénység
kimerült álmát aludták. Honor felosont a rozoga lépcsőn a
padlásszobába, miközben a csupasz folyosó minden apró neszére
megdermedt. Karikás volt a szeme a kialvatlanságtól. Ebben a
padlásszobában húzta meg magát, amióta Cromwell kertjéből
elmenekült.
– Azt hiszem, követnek – suttogta Bridget Sydenhamnek az
ajtóban. Még be sem fejezte a mondatát, a beesett, elgyötört arc
láttán máris megbánta, hogy idejött. – Veszélyt hozok önre –
mondta, s már fordult is, hogy távozik. – Jobb, ha megyek.
A csontos kéz azonban behúzta a házba.
– Ha Isten hozzám irányította, ki vagyok én, hogy
megkérdőjelezzem az ő bölcsességét?
Ez két nappal ezelőtt történt.
 Honor visszament a padlásszoba ablakához, és kinézett
London épületeinek hideg holdfényben fürdő körvonalaira – a
Szent Pál-székesegyház tornyára, a London-híd egyenetlen
háztetőire, a Towerre. Gondolatai még mindig nem rendeződtek.
Semmit sem értett. Csak azt, hogy minden összekuszálódott. Ez
rémületesen egyértelmű volt.
Az ajtó elől motoszkálás hallatszott. Honor elfújta a gyertyát,
a falhoz tapadt, az árnyékok közé, és felemelte a tőrt. Az ablakon
beáradó ezüstös holdfény félbevágta a szobát, és épp az ajtó előtt
ért véget.
Félig kinyílt az ajtó. Bridget Sydenham hajolt be kezével egy
gyertya lángját óva. Honor megkönnyebbülten sóhajtott. Ekkor
egy férfi teste takarta el a lángot. Honor ismét a falhoz lapult, és
dobogó szívvel felemelte a tőrt. Nem volt hová menekülni, de
elszánta magát, hogy a végsőkig küzd.
A férfi egy rúgással szélesre tárta az ajtót, és belépett. Térde a
hordón koppant.
– Ördög és pokol – mormolta. – Hol van?
– Richard! – Honor előreugrott, és átkarolta a férje nyakát,
amitől az megtántorodott. – Hát eljöttél!
Bridget Sydenham megfordult, és halkan becsukta az ajtót.
A sötétben Thornleigh eltolta magától Honort. Amikor a
felesége átölelte a nyakát, penge villanását látta. Elvette Honortól
a tőrt, és a hordóra dobta.
Egymást nézték. Honor a félhomályban kifejezéstelennek
látta a férje arcát. De eljött hozzá!
– Jól vagy? – kérdezte Thornleigh.
– Most már igen.
– Honor, én…
– Ó, Richard, bocsáss meg. A szörnyűségekért, amiket
mondtam.
– Az én hibám volt. Úgy viselkedtem, mint egy félnótás.
 – De igazad volt! Nem lett volna szabad eljönnöm. Már azt
sem tudom, mi történik. Nagyon, nagyon igazad volt.
– Nem. Nem volt igazam, amikor azt követeltem… amikor azt
mondtam, amit mondtam. Segítenem kellett volna neked, nem az
utadba állni. De mostantól fogva ezt teszem. Mármint segítek.
Bármi legyen is a terved.
– Csak veled akarok lenni. Ez az egész… egy téboly.
Befejeztem. Örökre.
A férfi átölelte és hosszan, szenvedélyesen csókolta. Amikor
ajkuk szétvált, Honor zihálva átölelte a férjét, a mellére szorította
az arcát. Thornleigh-nak ló- és verítékszaga volt, a csókjának sós
íze. Honor kicsit eltávolodott tőle, és a holdfénybe húzta őt, hogy
lássa. A ruhája sárfoltos volt. Borostás állán elkenődött a kosz.
Szeme piros volt a fáradtságtól. Honor azt számítgatta, mekkora
sebességgel tehette meg az utat idáig. Amint Sydenham asszony
befogadta, ő azonnal hazaküldte Jinnert a hírrel, a férfi azonban
csak dél körül érkezhetett meg Great Ashwoldba.
– Istenem – szólt Honor megállás nélkül vágtattál. –
Megsimogatta Thornleigh állát. – Szerelmem – súgta.
A férfi megfogta a felesége kezét, és megcsókolta. Arca
elárulta aggodalmát, hangja halk volt és sürgető.
– Elhagyjuk Angliát. Pirkadatkor.
– Hogyan? – kérdezte Honor elkerekedő szemmel. – Mit
hallottál?
Thornleigh két kezébe fogta Honor kezét, mintha erőt akarna
önteni belé.
– Chelmsfordban váltottam lovat. Láttam… – Lesütötte a
szemét. – Honor, Frisht megégették.
Honor lába elgyöngült. Thornleigh elkapta a könyökénél
fogva, és megtartotta. Honor a kezébe temette az arcát.
– Istenem – suttogta. – Mit tettem?
A férfi magához vonta, átölelte, és a haját simogatta.
– Semmit sem tettél. Mások viszont egyszerűen gyilkoltak.
 Honor felnézett a férfi szemébe. Úgy kihűlt hirtelen a teste,
hogy remegni kezdett, a foga vacogott.
– Én hoztam őt ide nekik!
– Te nem tudhattál semmit – mondta Thornleigh, és
szorosabban ölelte a feleségét. – Nem a te hibád. Frish tudta,
milyen veszélyek fenyegetik. Mindig is tudta.
Az igazságtalanság, a színtiszta, aljas gonoszság
felháborította Honort. Öklével ütni kezdte a férje mellkasát.
– Gazemberek! Megtalálom őket! Esküszöm, bárki tette is…
Thornleigh megrázta.
– Nem! – Szorosan fogta. – Honor, nem itt kell meghalnunk!
Frishért már nem tehetünk semmit. El kell innen mennünk.
Honor szívében harag és bánat viharzott, de tudta, hogy a
férjének igaza van. Frish meghalt. Ezen már nem lehet
változtatni. Ostoba és gyermeteg dolog azzal az emberrel
kiabálni, aki szereti, és lélekszakadva jött ide hozzá. Meg kell
oldani ezt a rettenetes helyzetet. Lenyelte a haragját, és
bólintással jelezte, hogy lehiggadt.
– De elhagyni Angliát? Hogy tehetnénk ilyet?
– Mi mást tehetnénk? Frisht megölték, és most téged
keresnek. Nem maradhatunk.
– És Adam?
– Ő most biztonságban van a húgomnál. Majd érte küldünk.
Ha lecsillapodnak a dolgok.
– És ha figyelnek engem? Richard, azt hiszem, követtek
Cromwell házától.
– Ha így lett volna, nem jutottál volna be ebbe a házba. Mire
várnának?
– Nem tudom. Azt sem tudom, ki akar elfogni. Vagy miért.
Hónapok óta nem tettem semmi törvénybe ütközőt.
– Kivéve, hogy hazahoztad Frisht. Az egyik főeretneket –
emlékeztette Thornleigh komoran.
 – A király parancsára! Ezt én nem értem. Ki lehet a
háttérben?
– Feltehetőleg az egyház valamelyik embere. Neked és
Frishnek nincs más ellenségetek. A londoni püspök?
– Miért törődne ezzel? Elfogadta az új rendet a többi pappal
együtt.
– Cranmer érsek?
Honor megrázta a fejét.
– Ő híven szolgálja a királyt, én pedig a király kívánságára
cselekedtem.
– Cromwell nem lehet. Miért árulna el téged, amikor az ő
parancsát teljesítetted? Hacsak – dörzsölte meg Thornleigh az
állát –, hacsak nem változtatta meg valaki a parancsot.
– De kicsoda? Miért?
– Nem lehet, hogy a király meggondolta magát? Frisht
illetően? Ha igen, összetűzhetett Cromwell-lel.
– De amikor Cromwell házánál jártam, nevetést és zenét
hallottam a nagyteremből. Ez furcsa volna, ha kiesett volna a
király kegyeiből.
– Cromwell az a fajta, aki mindig a talpára esik.
– Úgy érted, hogy ha a király valami miatt Frish ellen
fordult…
– Akkor Cromwell olyan gyorsan megszakítaná veled a
kapcsolatot, mint a püspökök Rómával. Az ő kenyerüket a király
vajazza, ahogy Cromwellét is. Nyugodt szívvel feláldozna téged.
– De kinek? A királynak? Ó, Richard, ilyen bosszúszomjas
volna a király?
Thornleigh megrázta a fejét, mintha a lényeges tényeken
kívül minden mást el akart volna távolítani belőle.
– Most nincs idő ezt találgatni. A legjobb, ha azonnal
indulunk. Üzentem egy régi barátomnak, egy Hanza-
kereskedőnek. Holnap hajózik ki Rotterdam felé.
 – A Steelyardról? – Honor reménykedni kezdett. A Keleti-
tenger melléki Hanzá kereskedők különleges előnyöket élveztek,
egyebek között az ő irányításuk alá tartozott a Steelyardnak
nevezett, raktárakkal teli folyami partszakasz. Mivel
felbecsülhetetlen szerepet játszottak a kereskedelemben, a
hatóságok nem háborgatták őket, jóllehet olykor törvényellenes
módon eretnek könyveket is hoztak Angliába. Ha Thornleigh-val
együtt eljut a Steelyardra, eszmélt rá Honor, akkor abból a védett
szentélyből biztonságosan kihajózhatnak.
– Hajnalban ott kell lennünk – mondta Thornleigh. – És
bízzunk benne, hogy barátom, Guttman megkapta az
üzenetemet.
– De szerinted…
Honor elhallgatott, mert zajt hallott odakintről. Mindketten
mozdulatlanul álltak, és hallgatóztak. Valaki felcsoszogott a
lépcsőn, és bekopogott. Bridget Sydenham lépett be gyertyával a
kezében.
– Thornleigh uram – mondta –, talán nem fontos, de egy
ember van a kapu előtt. Egy ideje ott ólálkodik.
Thornleigh odament az ajtóhoz.
– Maradj itt – szólt vissza Honornak.
Kiment Sydenham asszonnyal, és becsukta az ajtót.
Honor némán várt. Fel-alá járkált, míg végül nem bírta
tovább. Tudni akarta, mi történik.
Nesztelenül leosont a lépcsőfordulóig. A bejárati ajtó
csapódását hallotta, és lenézett. Thornleigh egy férfit húzott be a
gallérjánál fogva. A férfi megfordult, hátrasimította hosszú,
őszülő fekete haját, s akkor Honor láthatta az arcát. Nem ismerte
ezt az embert.
– Mondom, uram – tiltakozott a férfi csak menedéket
kerestem! Azt mondták… – Hirtelen elhallgatott, mint aki
megijedt, hogy túl sokat mondott.
– Mit mondtak? – förmedt rá Thornleigh.
 A férfi habozott, becsukta a szemét, majd, mint aki mindent
egy kockára tesz fel, kibökte: – Azt mondták, hogy ez a ház
biztonságos.
– Ki mondta? – Thornleigh erősen megtaszította a férfit, aki
ne-kitántorodott a falnak. Bridget Sydenham az ajtónál állt, hogy
elállja a menekülőutat,
– Ó, uram, egy titkos találkozón történt, és az az ember nem
árulta el a nevét. De azt mondta, ha bajban lennék, itt elbújhatok.
A férfi hangja meglepte Honort. A mély, dörmögő, még ebben
az izgatott állapotban is lassú hang bizonyos emlékeket ébresztett
benne. A nyers, vörös arc azonban nem jelentett számára
semmit.
Thornleigh gyanakvón méregette az idegent.
– Miért ma éjjel jött?
– Ó, uram, Isten a tanúm, menedékre van most szükségem!
Megvan! – gondolta Honor. Ezt a hangot hallotta a Dorothy
Beale rakterében; ez az a katona, aki siránkozó társával a
raktérben kutatott, miközben ő a sötét lyukban gubbasztott.
Mintha meghallotta volna a gondolatait, a férfi felpillantott a
lépcsőre, ahol Honor állt, és meglátta őt. Már semmi értelme
nem volt visszahúzódni. Elindult lefelé a lépcsőn.
– Úrnőm! – kiáltott a férfi felderülő arccal. Honor
meglepetten megtorpant.
A férfi a lépcső aljához ment, és térdre vetette magát. Acél
surrogása jelezte, hogy Thornleigh kivonta a kardját hüvelyéből,
és előrelódult. A férfi felemelte mindkét kezét, mint a tetten ért
bűnös. Thornleigh a torkának szegezte a kardját.
A férfi mereven tartotta a fejét a penge fölött, vállig érő sötét
haja azonban remegett.
– Könyörgök, úrnőm, mentsen meg egy fuldoklót.
– Ki maga? – kérdezte Honor elcsigázottan. – Honnan ismer
engem?
 – Yarmouthból, úrnőm – kiáltott fel a férfi boldogan. – Ön
nem ismer engem, de én láttam önt. Ismeri az uramat. Dr. Pellét.
A kikötői őrséghez tartozom.
Honor és Thornleigh feszülten egymásra pillantott.
– Igen – kiáltotta a férfi –, tudok az ön titkos munkájáról.
Arca összerándult, ahogy Thornleigh a torkához érintette a
kardot. – Kérem, úrnőm! – kiáltott a férfi. – Önökkel vagyok!
Hónapokon át titkoltam dr. Pelle előtt, hogy hová tartozom!
– És tovább dolgozott neki – mordult fel Thornleigh.
– Elismerem, nem tettem jól, hogy titkolóztam, és közben
engedelmeskedtem neki. – A férfi arca ráncokba gyűrődött a
bűntudattól. – Nem tettem jól… – Elhallgatott, és bűnbánóan
nézett Honorra. – Sok mindent nem tettem jól. Szívemből
sajnálom már. De hát szegény ördög vagyok, úrnőm, és
gyerekeim vannak. Imádkozom, hogy az Isten bocsásson meg
nekem, a bűnösnek, akinek felesége van, és öt gyermeke. Mert
azóta az áldott nap óta, amikor először hallottam Isten szavát
azon a titkos összejövetelen…
– A lényeget – mordult rá Thornleigh, és erősebben nyomta a
pengét a férfi torkához –, különben rossz vége lesz.
A férfi felemelt fejjel beszélt tovább Honorhoz.
– Nem tudom, hogyan lehet, de dr. Pelle gyanakszik rám.
Tudja, hová tartozom! Elmenekültem… Londonba hoztam a
családomat. De érzem, hogy a sarkamban van. Idejöttem, mert
azt mondták, itt segítséget kapok. És most, Istennek hála,
megtaláltam önt!
Mialatt beszélt, Honor óvatosan lement a lépcsőn. Thornleigh
kicsit hátrébb húzta a kardját, s az alkalmat kihasználva a férfi
megragadta Honor ruhájának szegélyét, és megcsókolta.
– Ez olyan, mint egy csoda – kiáltott a férfi. – Ó, úrnőm, át
kell jutnom a keskeny tengeren. Ön segíthet. Tudom, hogy
segíthet. Könyörgök, ne hagyjon cserben. Ön az egyetlen
reményem!
 – Túl sokat vár tőlem, uram – mondta Honor továbbra is
fáradt pillantással fürkészve a férfit.
Thornleigh nem tette vissza a kardját a hüvelyébe.
– Pelle bármelyik embere előállhat egy ilyen történettel –
mondta gúnyosan.
– Uram, hinnie kell nekem!
– Egy okot mondjon, hogy miért.
A férfi szeme ide-oda cikázott Thornleigh és Honor között.
– A Biblia miatt – mondta fásult hangon.
– A Biblia miatt? – kérdezte Honor felélénkülve. – Miről
beszél?
– Akkor, amikor Pelle parancsára átkutattuk a Dorothy
Beale-t, tudtam, hogy ön ott bújt el a raktérben.
Honor teste megmerevedett.
– Tudtam, hogy nem ön hagyta el a hajót a szkiffen. Onnan
tudtam, hogy láttam egy vörös hajcsomót a csuklya alatt.
– Egek Ura – suttogta Honor.
– Aztán, amikor kitört a tűz, megtaláltam a Bibliát. Tele volt
nevekkel.
Honor meglepetéssel vegyes örömmel nézett rá.
– Ön találta meg? Sokat gondolkodtam rajta…
– Szóval maga találta meg – vágott közbe Thornleigh. Őt nem
lehetett ilyen könnyen megingatni. – Miért nem keresett meg
bennünket korábban? Több hónapja volt rá.
– Féltem, uram. Gondolnom kellett a családomra.
– Mit csinált a Bibliával?
– Megszabadultam tőle.
– Hogyan?
– Elégettem. – A férfi visszanézett Honorra. – Könyörgök,
úrnőm, miért tettem volna, ha ártani akartam volna önnek?
Honor meghatódott.
 – Örülök, hogy megismertem, uram. – Elbűvölő mosollyal a
férfi felé nyújtotta a kezét. Thornleigh hagyta, hogy a férfi
megfogja és megcsókolja a felesége kezét.
– És – folytatta Honor –, segíteni szeretnék cserébe azért,
amit értünk tett. Ha össze tud készülni holn…
Fájdalom nyilallt a karjába Thornleigh erős szorításától. A
férje félrehúzta őt,
– Ne tedd ezt – suttogta indulatosan. – Ha igazat mond is,
erre most nincs lehetőségünk. Majd én elküldöm.
– Richard – szólt Honor –, tartozunk neki, amiért eltitkolta
azt a bizonyítékot. Megmentett bennünket Pellétől.
Bebizonyította, hogy a barátunk. És Pelle most üldözi. Pellének
még a kutyát sem adnám át, aki megharapott, nemhogy egy
barátot. Ráadásul – mondta halkan, Szinte csak magának – ma
már elveszítettünk egy barátot.
Thornleigh megdörzsölte a tarkóját.
– Nekem ez nem tetszik.
– Hazugnak neveznéd? Olyan világosak a tények.
Thornleigh csak vállat vont.
Honornak ez elég volt.
– Richard – szólt izgatottan –, ha ragaszkodsz hozzá,
elküldöm ezt az embert. Nem ellenkezem veled. De őszintén
hiszem, hogy szüksége van ránk. Nem segíthetnénk?
Thornleigh, noha korántsem volt meggyőzve, végül így szólt:
– De igén. Amit mondtam, komolyan gondoltam.
Honor elmosolyodott.
– Ez az utolsó. Ígérem.
Thornleigh bólintott.
Honor visszament az esedezőhöz, aki még mindig térdelt.
– Mi a neve, uram?
– Legge – mondta a férfi hálásan. – Leonard Legge.
 – Legge mester, jöjjön hajnalban a Steelyard kikötőjéhez. Ha
nincs kifogása az ellen, hogy a szolgánkként utazzon –
mosolyodott el –, akkor átvisszük Rotterdamba.
Thornleigh morgott egyet, amikor Honor visszament hozzá.
– Legalább azt engedd meg – unszolta feleségét suttogva –,
hogy itt tartsam éjszakára.
Legge ezt meghallotta. A két férfi tekintete egy pillanatra
összeakadt, és egyik a másikat fürkészte.
Legge visszanézett Honorra.
– Esedezem, úrnőm, hadd búcsúzzam el a családomtól. Csak
Isten a tudója, mikor látom őket viszont. És a feleségem most
várja a hatodik gyermekünket.
Honor a férjére nézett, aki továbbra is Legge arcát figyelte.
Honornak óhatatlanul az jutott eszébe, hogy mi volna, ha
Richard könyörögne egy idegennek, mert attól fél, hogy soha
nem látja meg nem született gyermekét. Érezte, hogy Thornleigh
már nem bizalmatlan Léggé iránt. Ha az lett volna, nem engedi
elmenni. Visszafordult a férfihoz, és beleegyezőn bólintott.
Thomleigh a fejét rázva arrébb sétált.
Legge megmarkolta Honor ruhájának a szegélyét, és hálásan
köszönetét mondott. Bridget Sydenham talpra segítette, és
kikísérte.
Thornleigh visszatette kardját a hüvelyébe, és néhány lépést
tett az ajtó felé.
– Csodálom, hogy nem adtad át neki az összes pénzünket is –
mondta. – Hogy zabkását vehessen a haldokló anyjának, meg
húsz éhező unokatestvérének.
Honor odament hozzá, és a hátára hajtotta a fejét.
– Ne légy dühös, szerelmem – mondta. – Frish testvér
meghalt, de ezt az embert még megmenthetjük. Minden rendben
lesz. Érzem.
Thornleigh horkantott.
– Még mindig sokat kockáztatsz.
 Honor maga felé fordította a férfit.
– De ez az utolsó. – Kezét férje vállára téve megcsókolta az
arcát. – Ne fecséreljük az időt veszekedéssel. Csak néhány óránk
van hajnalig.
Kéz a kézben felmentek a padlásszobába.
Szótlanul levetkőztették és nézték egymást a holdfényben.
Beitták egymás látványát, szemükkel, kezükkel, szájukkal,
testükkel kérdeztek és válaszoltak. Még soha nem szeretkeztek
ilyen odaadóan, ilyen adakozón, mivel olyan szövetséget
pecsételtek meg, amelynek kifejezéséhez kevés lett volna minden
szó.
Aztán Thornleigh meztelenül feküdt a hátán, a padlóra szórt
friss szalmán. A szeme csukva volt. Honor, mezítelenül,
terpeszben térdelt a férfi csípője fölött.
Szerelmesen nézte a férje arcát. Esőcseppek koppantak a
tetőn, és a tavaszi éjszaka párás levegőjében nyári mezők illata
áradt a szalmából. „Menjen haza, és legyen boldog”, mondta
Frish testvér. Jó tanács, gondolta Honor. És noha Frish meghalt,
minden megváltozott, s ő nem mehet haza, tudta, hogy amíg ez a
férfi mellette van, ő bárhol boldog lesz. Közölje vele most, hogy
gyermeket vár? Nem. Majd holnap. Amikor kinn járnak a vizen,
innen távol. Ez a férfi mindent maga mögött hagyott miatta. Ez a
hír ajándék lesz, hogy felviduljon. Olyan ajándék, amilyet csak ő
tud adni neki.
Végighózta ujjait a férfi hasán, és nézte, ahogy érintésére
megrándulnak az izmok. Leereszkedett, hogy mellbimbója a férfi
melléhez érjen, s haja függönyként omlott le arca két oldalán. A
férfi keze végigfutott a hátán, le a fenekéig, s Honor érezte, hogy
a férfit újra elfogja a vágy.
– Az égvilágon semmi? – suttogta a férfi nyakába.
Thornleigh felnevetett Azóta tréfálkoztak ezzel, amióta a férfi
először mondta a szavakat. Azon az estén történt, amikor először
szeretkeztek a gyapjúraktárban. A nagyteremben álltak,
miközben a ház népe zajosan távozott a vacsoraasztaltól. Honor
észrevette, hogy Thornleigh a terem túlsó végéből figyeli
vágyakozó szemmel. Honor távozott elsőként.
A hálószobájában az ágy szélén ülve várt a férfira. Thornleigh
bejött, megállt előtte, és megcsókolta, aztán levette a zekéjét.
Nadrágban és ingben állt ott. Honor türelmetlenül huzigálni
kezdte az ing zsinórját, de az lett a vége, hogy összecsomózta.
Miközben a férfi éppolyan türelmetlenül nekilátott kibogozni a
csomót, Honor pillantása végigfutott a testén, és megállt
előredomborodó ágyékkötőjén. Megérintette. A férfi összerándult
a meglepetéstől. Honor elkapta a kezét, mert megijedt, hogy
valami rosszat tett, hiszen olyan keveset tudott a férfiakról.
– Ezt nem szereted? – kérdezte.
Thornleigh felnevetett.
– De szeretem! Hidd el, hogy szeretem. – Gyengéden,
szerelmesen Honorra nézett. – Nincs semmi, amit ne szeretnék,
ha te teszed. Az égvilágon semmi.
Honor félénken újra megérintette. Erősebben fogta, s nézte,
ahogy a férfi becsukja a szemét, mintha szenvedne. Amikor végre
megszabadult az ingétől, s gyorsan kibontotta az ágyékkötőjét.
Honornak csak annyi ideje volt, hogy lerúgta a cipőjét, mert a
férfi máris rávette magát, és egymás után vágyódva
végighemperedtek az ágyon.
Most itt, a holdfényben, az emlék hatására Thornleigh halkan
újra felnevetett. A hátára gördítette Honort, és fölé hajolt. Honor
felnézett férje kék szemébe, amely a félhomályban sötét volt,
mint az esti tenger.
– Nincs semmi, amit ne szeretnék, ha te teszed – súgta a
férfi. Kisimította Honor arcából a hajtincseket, és komoly arccal
hozzátette: – Csak azt, ha elhagynál.
– Akkor – felelte Honor könnyektől fátyolos szemmel –
valóban az égvilágon semmi.
 30.

A LONDON-HÍD

Thornleigh gesztenyebarna ménje párát fújtatva ügetett a

Coleman Streeten. A dupla súly ellenére könnyedén mozgott.
Honor ült hátul Thornleigh derekát szorosan átölelve. Senki nem
követte őket. Richardnak igaza volt, gondolta Honor. Ha
Cromwell házától követték volna is, bizonyára megszabadult
tőlük. A férje föl-le mozgó meleg hátához tapadva úgy érezte,
hogy az utóbbi két nap félelmei és a Frish testvér miatt érzett
szomorúság úgy párolog el a szívéből, ahogyan a hajnali pára
szállt fel a tornyos épületek fölé. Mindent maguk mögött
hagynak, amit eddig ismertek, de a jövő furcsa mód nem
rémisztette. Együtt vannak, valamennyi időre van elég pénzük –
nagy részét az alsószoknyájába rejtette és homályosan, de
határozottan meg volt róla győződve, hogy minden rendben lesz.
Az utcakő nedvesen fénylett a várost megtisztító eső után.
Verebek raja keringett a Szent Tamás-templom tornya felett, s az
ólomtetőkön megcsillant a nap első sárga fénye. Honor
elmosolyodott. Alig fél mérföldre van a Steelyard, ahol egy bárka
kiviszi őket a német hajóra.
Miközben a mén becsattogott velük a régi zsidónegyedbe,
megélénkült az utca. Kötényes háziasszonyok söprögettek,
elkergették az élelem után szaglászó sovány kutyákat, és a még
soványabb nyomorékokat, akik gubbasztva töltötték az éjszakát
az eső elől menedéket nyújtó bejáratokban. Ásítozó inasok
nyitották az üzletek ajtaját, zsákokat cipeltek, talicskát toltak. Egy
fuvaros a makacs gebéjét szidta.
Thornleigh és Honor a Bucklersbury Streeten, majd a Budge
Row-n folytatta útját. A folyó hangjai – rakodók kiáltozása, hajók
kürtje – belevegyültek a harangok zúgásába. A mén orrlika
megremegett a halszagú levegőben.
 A Candlewick Streeten egy gazda és a családja zöldségeket
pakolt ki az asztalára, s egy szőke kislány – ötévesnél nem több,
gondolta Honor –, szüleit és testvéreit otthagyva a mén nyomába
szegődött. A ló mellett szökdécselve egy csokor ibolyát nyújtott
fel. Honor mosolyogva elvette a virágot, előhalászott egy egy-
pennyst, és beletette az apró tenyérbe. A kislány visszafutott a
családjához.
Honor beledugta ruhadereka kivágásába a csokrot, és újra
átölelte Thornleigh-t. Hat hónap múlva, gondolta, nekünk is lesz
gyermekünk. Alig várta, hogy elújságolja férjének. Már nagyon
közel jártak a folyóhoz. Az épületek közötti egyik kis résen már
meg is pillantotta a Steelyard emelődaruját. Befordultak a
sarkon. Nagy volt a tömeg. A Thames Street a Steelyardhoz
vezetett. Honor nem bírta tovább magában tartani az újságot. –
Richard… – Hirtelen elhallgatott, mert egy kakas röppent el
lovuk előtt.
– Mmm? – mormolta Thornleigh előre szegezett pillantással.
A járókelőket kémlelte. – Csak hogy tudd – mondta ha Legge
nincs a kikötőben, nem várunk rá.
Honor elfogadta.
– Richard – szólt újra –, gyermeket várok.
Thornleigh megrántotta a kantárt, mire a ló nyomban
megállt. A kereszteződés közepén álltak, özönlött körülöttük a
nép. Thornleigh balra kapta a fejét, hogy lássa Honort. Oldalról
csak a csodálkozástól nyitott száját és elkerekedett szemét
lehetett látni, de hogy örült-e vagy elképedt, azt Honor nem tudta
volna megmondani. Ahogy így balra fordult, Thornleigh egyszer
csak megpillantott valamit a kereszteződésen túl. Arca
megkeményedett. Honor érezte, hogy az izmai megfeszülnek.
– Honnan szerezte azt a lovat? – mormolta Thornleigh.
Honor is abba az irányba nézett. Egy fogadó udvarának ívelt
bejáratában Legge ült egy pompás szürke arabs ménen, egy
rendkívül drága lovon. Azzal volt elfoglalva, hogy oldalra álljon,
elengedjen egy szekeret. Aztán hátrafordult, és a fejével intett.
Négy mogorva, martalócnak beillő, karddal felfegyverzett lovas
léptetett mögé U-alakban. Mind az öten az utcát kémlelték.
– Richard, igazad volt! – suttogta riadtan Honor. – Milyen
ostoba voltam, hogy hittem neki. Ez Pelle műve. És Nix püspöké.
– Erre most nincs idő. – Szemét Legge kis csoportján tartva
Thornleigh meghúzta a kantárt, s a mén hátrafelé táncolt, így
még több ember került közéjük, s a lovasok közé.
– Vissza tudunk menni, hogy tegyünk egy kört? – kérdezte
Honor. – Ha nyugatról érkezünk, talán nem vesznek észre
bennünket.
Thornleigh megrázta a íejét, majd a másik irányba intett. –
Nézd.
Az utca túloldalán három másik lovas várakozott. Ezeknek íj
függött a hátán. Gyanakvó börtönőrökként vizslatták a tömeget.
E két fegyveres csoport között Thornleigh és Honor nem
juthatott be észrevétlenül a Steelyardra.
– Egyikük sem Nix egyenruháját viseli – suttogta Honor. –
Kik lehetnek, az Isten szerelmére?
– Egyenruhának elég a kard és az íj – mormolta Thornleigh.
Lassan, óvatosan megfordította a mént. – Nem láttak meg
bennünket. Visszamegyünk, és nyugatra tartunk Ludgate felé.
Legalább a városból ki kell jutnunk. – Gyorsan ellenőrizte a
kardja markolatát, majd kihúzta a tőrét, és hátracsúsztatta
Honornak. – Én kormányozok, te a fegyverzetet kezeled. – Míg
Honor az övébe illesztette a tőrt, Thornleigh hátranyúlt, és
megfogta a térdét. – Bocsáss meg, szerelmem – mondta –, ma
nem hajózunk.
Épp felemelte a sarkát, hogy útnak indítsa a lovat, amikor egy
köpcös pap sietett elő a tömegből, és a zabla karikájába
akasztotta az ujját.
 – Jó reggelt, uram – üdvözölte Thornleigh-t szélesen
mosolyogva. – Ez az út megy a Szent Márton-templomhoz?
Eltévedtem, mert…
– Ne most, atyám – mondta Thornleigh összeszorított foggal.
Megrántotta a kantárt, hogy kiszabadítsa a zablát, mire a pap
keze fellendült. Csuhájának ujja a ló szeme előtt repült el. A ló
riadtan hátrálni kezdett. Egy asszony meglátta, hogy gyermeke az
állat felemelt patája mellett áll, és hangosan felsikoltott.
A Legge-gel a boltíves kapu alatt álló katonák hirtelen
odafordultak. A sarkon figyelő íjászok is odakapták tekintetüket.
Honor hátranézett rájuk. Újabb lovas jelent meg mellettük, egy
fekete köpenyes férfi. Honor gyomra összerándult. Bastwick.
Találkozott a pillantásuk.
– Kapaszkodj! – kiáltotta Thornleigh, és sarkát a ló véknyába
mélyesztette. A mén előreugrott.
Honor csak elmosódó színeket látott, összefüggéstelen
kiabálást hallott, amint a ló szekereket és gyerekeket, asztalokat
és ugató kutyákat kerülgetve végigvágtázott a Thames Streeten.
Az emberek félreugrottak előle, majd pár pillanattal később
kezüket arcuk elé kapva védekeztek a felfröccsenő sár ellen,
ahogy Bastwick és emberei elnyargaltak közöttük.
Thornleigh észak felé kanyarodott, végigvágtázott az Old Fish
Street egy néptelen szakaszán, aztán egy keskeny utcán, s
befordult egy szemetes sikátorba. A Ludgate Hill felé közeledtek.
Honor tudta, hogy Thornleigh ki akar jutni a városból, át a széles
mezőn, amelynek túloldalán, az erdőben el akar tűnni Bastwick
szeme elől.
Ám amint a Szent Pál-katedrális alatt kijutottak a Carter
Lane-re, ahol a Creed Lane felé vették útjukat a Ludgate felé,
Honor rémülten látta, hogy egy temetési menet zárja el útjukat.
Thornleigh meghúzta a kantárt. A mén fújtatva megcsúszott a
sárban, majd megállt. Honor és Thornleigh kétségbeesve nézett a
Szent Pál felé tartó feketeruhás gyászolók széles áradatára.
 Thornleigh szitkozódott.
– Hogy pont ma reggel tartják ezt a temetést! – A katedrális
Jézus-harangjainak zúgása elnyomta az utca minden zaját, még a
gyászolók lábdobogását is.
Thornleigh megfordította a lovat. Honornak a lélegzete is
elállt Bastwick lobogó fekete köpenyének láttán. Egyre közelebb
ért az embereivel.
Thornleigh pillantása ide-oda cikázva keresett menekülőutat.
Nyugatra a temetési menet. Délre Bastwick. Keletre a Szent Pál-
katedrális masszív épülete. Északi irányba fordította a ménjét, ott
azonban sűrű tömeg bámulta szájtátva az előkelő temetési
menetet. Lehetetlenség átgázolni közöttük.
– Honor, megpróbálok megszabadulni tőlük, aztán a híd felé
vágtatunk. Tudsz kapaszkodni? – kiáltotta Thornleigh.
Válaszképpen Honor még szorosabban ölelte a férje derekát.
Becsukta a szemét, amint a ló vágtába kezdett. Hirtelen azt
érezte, hogy a ló fara megemelkedik alatta. Csikorgott a patkó.
Honor szeme kipattant. Felfelé bukdácsoltak a katedrális
lépcsőjén!
Odafönt, ahol a hatalmas ajtó nyitva állt a temetési menet
fogadására, riadt papok és jogászok ugrottak szét a ló elől. A
lépcső alján Bastwick és bandája dühösen szitkozódva fékezte
meg lovait.
A mén csattogó patákkal ügetett be a katedrálisba. A napfényt
félhomály váltotta fel. Odabent az alkudozó kereskedők
elnémultak, az oszlopok mellett álldogáló szajhák keresztet
vetettek, amint a látomásszerű ló és lovasai végignyargaltak a
főhajón. A kutyák vicsorogva meglapultak. A kereszteződésben,
ahol a nagyoltár arany és ezüst díszei csillogtak a gyertyafényben,
Thornleigh balra rántotta a lovát, s elhappoltak egy felékszerezett
szent szobra mellett, amelynek felemelt karja mintha a
borzalomtól merevedett volna meg.
 Amint egyenesen a nyitott északi kapuban álló papok felé
nyargaltak, Honor ismét behunyta a szemét. Hallotta, hogy a
papok félreugrálnak. Érezte, hogy napfény éri az arcát, s a ló
lefelé fut a lépcsőn. Mire kinyitotta a szemét, már a
templomudvaron száguldottak a Little Gate felé, majd maguk
mögött hagyták a katedrális falkerítését.
Ezután már akadály nélkül vágtattak keletnek a Cheapside-on
át. Az út ugyan zsúfolt volt, de elég széles ahhoz, hogy a mén
végigügessen rajta. Délre fordultak. Feltűntek előttük a London-
híd háztetőin lengő zászlók. Honor szíve nagyot dobbant a
reménytől. Ha szerencséjük van, egykettőre a Sothwarknál
lehetnek. London városhatárát a southwarki hídfőnél álló
kőoszlopok jelezték, ha tehát azokon túljutnak, megmenekülnek
a városi hatóságoktól, s elrejti őket a Southwark bordélyokkal és
kocsmákkal teli keskeny utcáinak útvesztője. Honor
hátrapillantott. Nem látott üldözőket, nem látta Bastwicket.
– Sikerült! – kiáltotta Thornleigh fülébe. – Megmenekültünk
tőlük!
Ekkor pont előttük Bastwick száguldott ki egy mellékutcáról.
De a híd felé nézett, nyilvánvalóan azt hitte, hogy odatartanak.
Thornleigh elvágtatott mellette. Honor visszanézett. Bastwick
utánuk eredt, lovára hajolva, lobogó fekete köpenyében úgy
festett, mint a száguldó Halál. Emberei, Legge-gel az élen,
előnyargaltak az utcából, s követték őt.
Honor Thornleigh-hoz simult, mintha így akarná átsegíteni a
híd boltíves bejáratán. Olyan közel volt már! Honor látta az
esővíztől csepegő felemelt kapurostélyt. Legge azonban egyre
közelebb ért hozzájuk szélsebesen vágtató arabs ménjén. Már
majdnem utolérte őket.
Thornleigh lova dobogva rányargalt a híd padlójára. A
kétoldalt magasodó boltok alagútjában elhalványult a fény. A
hídlábak körül örvénylő folyó zúgása betöltötte a levegőt.
Középen ökrösszekér haladt feléjük komótosan.
 Thornleigh lassítva cikázott a gyalogosok között. Ekkor
hirtelen oldalra fordult az ökrösszekér, majd megállt. Elállta az
utat. Léggé előreszáguldott, s az ökör hámját megmarkolva úgy
fordította az állatot, hogy az a szekérrel együtt teljesen lezárta az
utat. Thornleigh-nak nem volt más választása, lefékezte lovát.
Mögöttük, a boltíves bejáratnál, Bastwick jelt adott. Lovasai
széthúzódva elállták a bejáratot. Az ökrösszekér megrémült
kocsisa levetette magát a bakról, és a Southwark felé futott. Egy
állványzatról két munkás igyekezett le a létrán, majd eltűnt egy
ajtó mögött. A riadt járókelők menekülni akartak, s Bastwick
emberei kiengedték őket a lovaik között. A boltok ajtói
becsapódtak.
Honor és Thornleigh csapdába esett az ökrösszekér és az
üldözők közötti kiürült térben. Bastwick Íjászai leugrottak a
lovukról, és lekapták hátukról az íjaikat. Beillesztették a
nyílvesszőkét. Bastwick előrenyújtotta a kezét. – Az asszonyt –
adta ki a parancsot.
Thornleigh vérfagyasztó csatakiáltást hallatott. Fejét leszegve
megsarkantyúzta a lovát, és az íjászok felé vágtatott. Azok
meglepetten hátrahőköltek. Thornleigh azonnal megfordult, és a
szekér felé nyargalt. Honor tudta, hogy az ökör és a szekér közötti
rúdon akar átugratni.
Erősen kapaszkodott. Hátulról két nyíl suhant el a füle
mellett. Az egyik a szekér oldalába fúródott rezegve. Honor
érezte, hogy a mén izmai megfeszülnek az ugráshoz. Ám mielőtt
elrugaszkodott volna, nyílvessző találta el a farát. A ló
megtántorodott. Honor oldalra lendült, elveszítette az
egyensúlyát, és a földre zuhant. Négykézláb igyekezett kikerülni a
kalimpáló paták alól.
Thornleigh hátrapillantott rá, ám akkor a riadt ló, lovasa első
parancsát vakon követve nekirugaszkodott, és ugrott. Átrepítette
Thornleigh-t a szekérrúdon, és biztonságosan földet ért.
 A csatatéren magára maradt Honor tántorogva felállt.
Szoknyája elszakadt, két megsérült tenyere vérzett. Hátranézett.
Az íjászok új nyílvesszőt illesztettek íjukba. Honor ösztönösen a
hasára szorította vérző kezét, hogy a bent sarjadó életet óvja.
Thornleigh látta a mozdulatot. Gyötrődve nézte az íjászok
szabad prédájaként álló Honort, miközben igyekezett
lecsillapítani megriadt lovát.
Az ökör fejénél álló Legge is látta a mozdulatot. A homlokát
ráncolta. – No nézd, ez a nő gyermeket vár – mondta a mellette
álló embernek.
Az nem jól hallotta. – Micsoda?
– Öt kicsinyem van, elégszer láttam, ahogy Mary ugyanígy
fogta a nagy hasát. – Szitkozódni kezdett. Az átkozott pap azt
mondta, el kell fogni az asszonyt, nem azt, hogy meg kell ölni. Az
éjjel könnyen elkaphatták volna, de amikor elmondta
Bastwicknek, hogy a Steelyard németjei is benne vannak a
tervben, a pap úgy döntött, hogy várnak, és egyszerre csapnak le
rájuk. – A mohó papja – morogta magában.
Thornleigh ezenközben széles ívben megfordította a lovát, és
arra készült, hogy visszaugrasson, és megmentse Honort.
Megsarkantyúzta a mént. Az állat dobogva meglódult. Éppen
akkor szökkent át a szekérrúd fölött, amikor az íjászok kilőtték
nyilaikat. A ló felnyerített, mert egy nyílvessző a szügyét, egy
másik a nyakát érte. Rázuhant a rúdra. Vasszegek hasították fel a
bőrét, fröcskölt a vére. Thornleigh hátrafelé lezuhant róla, így
közte és Honor között továbbra is ott tornyosult a szekér.
Honor újabb nyílvessző suhogását hallotta. A nyíl a felső
karját találta el. Szivárogni kezdett a vére, de a nyílhegy csak a
húsát érte.
– Krisztusom – morogta Legge. – Nincs ínyemre egy
várandós asszony legyilkolása.
Honor felkapaszkodott a szekér bakjára, hogy a túloldalra
jusson. Könnyű célpontot kínált az íjászoknak.
 – Hölgyem! – kiáltott Léggé. – Hölgyem, fogja a lovamat –
mondta, és lecsúszott a nyeregből.
Honor meglepetten nézett rá.
– Sose féljen – biztatta Legge széles mosollyal, és átadta a
kantárt. – Jól úszom!
Az íjászok előrefutottak. Honor nem habozott. Felkapta
szoknyáját, és rápattant az arabs ménre. Végre ő is, Thornleigh is
a szekér túloldalán volt. Legge átfutott a hídon, és két épület
között egy résen, ahol békés volt a folyó, a mélybe vetette magát,
és alámerült.
Honor Thornleigh felé irányította a lovat. A férfi megpróbált
felállni, de összecsuklott, mert bal bokája eltörött az esésben.
Honor megkerülte, és lenyújtotta érte a kezét. Akkorra az egyik
íjász már a szekéren termett. Felállt a bakra, és megfeszítette a
húrt.
Thornleigh Honor felé bukdácsolt, amikor a nyílvessző
eltalálta a lapockáját. Thornleigh hátrakapta a kezét, mint aki
vakaródzik.
Bastwick elordította magát. – Ne őt! Az asszonyt!
Bastwick parancsát hallva Thornleigh hirtelen mindent
megértett. Rácsapott az arabs mén farára. A ló megugrott. – Át a
hídon! – kiáltott Thornleigh Honornak.
Honor meghúzta a kantárt. – Nélküled nem! – Megpróbálta
megfordltani a lovat, de az, mivel erősebb kézhez szokott,
oldalirányban toporzékolt.
Thornleigh odasántikált a munkások létrájához. A hátából
kiálló nyílvesszővel, sérült lába miatt ügyetlenül felkapaszkodott
az állványra, felkapott egy ácskalapácsot, és lovagló ülésben felült
az épület kis tornyára.
Bastwick ebben a pillanatban ugratott át a szekér rúdja fölött.
– Honor! – üvöltötte Thornleigh. – Menekülj! Siess! –
Bastwick felé hajította a kalapácsot. A ló lapockáját találta el,
mire az állat megbokrosodott.
 Bastwick őrjöngve mutatott fel a háztetőre.
– Leszedni! – kiáltotta.
Az íjászok célba vették Thornleigh-t.
– Richard!
Thornleigh a háztetőhöz simult, ahogy felé suhantak a
nyílvesszők. Nem találták el. Az íjászok új nyilakat vettek elő, és
újra céloztak.
– Ne! – sikított Honor.
Vadul a ló véknyába rúgott, és Bastwick felé indult.
– Állítsa meg őket! – kiáltotta a pap mellé érve. Bastwick
elkapta az arabs mén kantárját. Fekete szemében gyűlölet vörös
lángja lobogott. Honor kihúzta övéből Thornleigh tőrét,
felemelte, és beledöfte Bastwick térdébe. A pap fájdalmas sikolyt
hallatva hátrahőkölt.
Honor felpillantott a toronyra. Egy íjász éppen akkor lőtte ki
a nyilát. A nyílvessző Thornleigh combjába fúródott. A férfi
megcsúszott a palán, s ki kellett egyenesednie, hogy megvethesse
a lábát. A másik íjász célzott. Pengett a húr. A sebes nyílvessző
csillogott a napfényben, színes tolla rezgett. Thornleigh szemét
találta el. A férfi véres arcához kapott. A testéből kiálló három
nyílvesszővel hátratántorodott a tetőn. Aztán lezuhant.
Honornak elállt a szívverése. A falak közötti réseken beszűrődő
napfényben látta, hogy férje lefelé zuhan, a hídláb körül vadul
örvénylő vízbe.
Nem tudott megmozdulni. Nem tudott gondolkodni. A ló
megérezte lovasa elernyedését. Mivel nem volt, aki irányítsa, és
megrémült a vér szagától, vágtatni kezdett a hídon át a
Southwark felé.
Az üldözők nem érték utol. Bastwick nagyszerű ajándékot
adott Legge-nek jutalmul. A szürke arabs mén kivételesen gyors
ló volt.
 NEGYEDIK RÉSZ

Könyörületesség
1534. JÚNIUS – 1535. JÚLIUS
 31.

AZ ÚJ JERUZSÁLEM

A csenevész ló mögé kötött, szerény bútorral megrakott

szekér lassan araszolt a kietlen vesztfáliai síkságon. Kerekeken
gördülő apró várnak tűnt, amelynek bástyája a felfelé fordított
szék, tornya az állódra, szomorú zászlaja pedig egy seprűről
lelógó vászontörlő.
A forró délutánon szellő sem rebbent. A vándorlak élén
baktató sovány ló megtorpant egy kopár kaptató előtt. A bakon
ülő Hermann Deurvorst, Amszterdam városának szabómestere a
nyelvével csettintgetve bátorította a vén gebét. Sosem használt
ostort. Mormoló szavaira az állat, inait megfeszítve megindult a
dombra fel. Hermáim naptól barna kerek arcán mosoly terült
szét, mivel a rábeszélés ismét hatékonyabbnak bizonyult a
kényszerítésnél. Vagy századszor áradt szét benne az öröm, hogy
feleségével hamarosan eléri a várost, ahol az anabaptista tanítás
szerint az erőszak már a múlté.
Nem úgy Amszterdamban. A város életveszélyessé vált az
olyan anabaptista családok számára, mint amilyen az övé.
Meggyőződésük, hogy a keresztelés örökre az egyház szolgájává
teszi a gyermeket, ezért a felnőtteket újra meg kell keresztelni,
hogy érett fővel dönthessenek Isten mellett, ellenük fordította
mind a katolikusokat, mind a lutheránusokat. Károly császár
elrendelte, hogy birodalma területén minden anabaptistát vízbe
kell fojtani. Hermann hallotta, hogy Salzburgban hármat
bekergettek egy égő házba. Amikor feleségének fivére
Zutphenben járt, jó néhány anabaptistát a nyelvénél fogva
szegeztek egy emelvényhez, azt pedig a saját szemével látta, hogy
Amszterdam mellett hosszú póznák sorakoztak a tengerparton,
tetejükön anabaptisták fejével.
 Kétségbeesett. Aztán egy reggel elolvasott egy levelet, amelyet
egy münsteri prédikátor írt, és az emberek titokban adták kézről
kézre. A levél a Münsterben bekövetkezett csodákról számolt be.
Egy anabaptista csoport, amelyet egy Jan Matthyjs nevű –
követői által prófétaként tisztelt – holland vezetett, kivívta az
emberek támogatását mind a katolikus nagyurak, mind a
lutheránus kereskedők ellen. A münsteri keresztény testvérek és
nővérek immár szabadon követhetik hitük belső hangját. Az Úr
szemében egyenlőnek vallják magukat, és közösségük tagjai
mindenben osztoznak egymással. Az erőszak s a papoknak és az
uralkodóknak való alávetettség számukra már csak a régi barbár
idők emléke. A levélben minden hívőt felkért a prédikátor, hogy
csatlakozzék hozzájuk:

Aki az örök üdvösséget keresi, mondjon le minden földi

javairól, és feleségével, gyermekeivel együtt jöjjön ide hozzánk,
az Új Jeruzsálembe.

Hermannt úgy fellelkesítették a szavak, mintha maga isten

szólt volna hozzá.
Ahogy a szekér felfelé kapaszkodott a dombon, Hermann a
mellette ülő alacsony, éles vonású felesége, Alma felé fordult. Az
asszony a domb mögött felszálló sűrű füstöt nézte összehúzott
szemmel.
– Persze, lehet, hogy tovább akar menni – szólt Hermann a
beszélgetést folytatva, amelyet a ló megtorpanása szakított félbe.
– Kölnbe vagy Strasbourgba.
A házaspár most is, mint gyakorta, a csendes, fiatal angol
nőről beszélgetett, aki a szekér fedett részén utazott velük. Egy
hónappal ezelőtt érkezett hozzájuk, és felnőtt fiukat, Klaust
kereste.
Klaus régebben Angliából menekülő protestánsoknak segített
letelepedni Amszterdamban, és Hermann, óvatos kérdezősködés
után – mert már megtanulta, hogy a vallás dolgaiban nagyon
körültekintően kell eljárni – megtudta, hogy azokat a
meneküléseket ez a hölgy szervezte. Igen figyelemreméltó
teljesítmény.
– Klaus most Deventerben él – mondta Hermann, büszkén a
fiára. – Megnősült, és három évvel ezelőtt odaköltözött. ~
Hermann angolul beszélt az ifjú hölgyhöz; egész jól megtanulta
ezt a nyelvet, amikor Klaus olykor menekülőket hozott hozzájuk
vacsorára. A hölgy azonban csak néhány szót tudott hollandul és
németül.
A Klausról szóló hírek szemlátomást elcsüggesztették.
– Nincsenek itt más barátai? – kérdezte Hermann
aggodalmasan, a hölgy ugyanis nagyon sápadt és kimerült volt.
Úgy tűnt azonban, hogy Klauson kívül senki másról nem tudott
Amszterdamban. – Bárcsak segíthetnék – mondta Hermann de a
feleségemmel együtt hamarosan én is elmegyek innen.
Az ifjú hölgy szótlanul bólintott, és távozott. Hermann és
Alma az ajtóból nézte, ahogy eltévedt gyermekként lépked a
zsúfolt utcán. Egy lovas ráförmedt, amiért az útjába került. Alma
utána futott, s amikor a Deurvorst házaspár elindult
Amszterdamból, magával vitte az angol hölgyet is.
– Remélem, velünk marad – mondta Hermann, miközben
nézte, ahogy a ló elhessegeti farkával a legyeket. – Félek, nem
tudna megállni a saját lábán.
– Mondtam neki, hogy szívesen látjuk, amíg csak akarja –
jegyezte meg Alma. – Az ég a tanúm, nincs vele semmi baj. Szinte
nem is eszik. És olyan szépen hímez, hogy azért jó pénzt kapunk
Münsterben. Még sosem láttam ilyen finom munkát, és éjjel-
nappal ezzel foglalkozik. Pedig sokszor mondtam már neki, hogy
ne erőltesse a szemét, de azt mondja, megnyugszik, ha ezt
csinálja. Szegénykém. És hamarosan itt a gyermek.
Hermann higgadtan vállat vont. Hiába próbálta szóra bírni az
ifjú hölgyet ő is meg a felesége is. Az csak szótlanul hímezett, és
zokszó nélkül segített Almának a háztartási munkában, de még
több időt töltött azzal, hogy némán bámult a gyertya lángjába.
Hermann biztosra vette, hogy valami titkos bánat nyomja a
szívét.
– Hát bármiféle megpróbáltatásokon ment is át – szólt
felélénkülve –, zúgolódás nélkül tűri. Isten ezt örömmel veszi.
Minden rendben lesz.
A felesége bólintott, de mintha nem figyelt volna, mert újra a
távoli, sötét füstöt nézte. Egyenes oszlopban magasodott a
szikrázó kék ég felé.
– Mi lehet az? – mormolta az asszony. Házkéményből néni
száll ilyen sűrű füst. Elhaladtak ugyan néhány kiégett kastély
romjai mellett, amelyek a kilenc évvel korábbi véres
parasztháborúra emlékeztettek, de azokat leszámítva, erőszaknak
semmi újabb jelét nem látták. Nem is hallottak zavargásokról
útközben. Igaz persze, hogy semmiféle hírt nem hallottak, mivel
megállás nélkül haladtak át a falvakon, és magányosan
táboroztak le. A levélben az állt, hogy Matthyjs próféta kívánsága
szerint Isten kiválasztottjai tartsák távol magukat a pogányok
világától.
A szekér nyikorogva kapaszkodott felfelé a dombon. Amikor
felértek, Hermann szeme elkerekedett. Megállította a lovat.
Almának a lélegzete is elakadt a látványtól.
– Magasságos Isten – suttogta Hermann.
Az előttük elterülő síkságon Münster város falai ragyogtak a
déli verőfényben. A fekete füstoszlop a város mögött emelkedett a
magasba. Járőr vágtatott feléjük kavargó fehér porfelhőbe
burkolózva.

A fiatal járőr a zárt nyugati kapuhoz vezette a szekeret.

Hermann és Alma szájtátva nézett fel a városfalra. Több százan
álltak ott fenn tülekedve, nyakukat nyújtogatva, hogy lássák a
jövevényeket. Volt, aki kaszát, mások villát markoltak.
Szemlátomást sokkal több volt közöttük a nő, mint a férfi. A nagy
tömeg ellenére súlyos, kísérteties volt a csend.
– Kik azok ott? – kiáltott valaki az egyik toronyból.
– Amszterdami testvéreink, azt mondják – kiáltott vissza a
járőr.
Sok száz szempár meredt lefelé. Senki sem mozdult.
A várakozó, izgatott járőr a szája sarkából suttogta
Hermannak:
– Bizonnyal Isten vigyáz rátok, testvérem. Hihetetlen, hogy
az ellenség nem látott meg benneteket.
– Az ellenség? – kérdezte elhűlve Hermann. Nem volt benne
biztos, hogy jól hallotta-e. A járőr nyelvjárását nem volt könnyű
megérteni.
– A hercegpüspök serege – felelte a járőr.
– De egy katonát sem láttunk – mondta Hermáim. – Senkit
sem láttunk!
– Hiszek neked. Az a kérdés – fejével a falakon bámészkodók
felé intett –, hogy ők hisznek-e.
Valaki felkiáltott:
– Jön a Próféta!
A tömeg csoszogva kettévált. A megjelenő férfi szakálla
őszcsíkos fekete volt, arca savanyú, mintha vadalmába harapott
volna. Mellette karcsú, jóképű szőke fiatalember lépkedett.
Selyemöltözete kék volt, mint az ég, ujjain gyűrűk csillogtak.
Mosolygott. Az öreg úgy nézett le a szekérre, mintha villámokat
akart volna szórni rá.
Míg az emberek arra vártak, hogy a Próféta megszólaljon,
Honor lelépett a szekérről. Alma egyik egyszerű fehér ruháját
viselte, kibontott haja fénylett a napfényben. Felnézett a falakra,
és a szekér félhomálya után hunyorgott a fénytől.
Ebben a pillanatban paták dobogása hallatszott, s a
bámészkodók egyszerre emelték pillantásukat Honor mögé a
távolba. Felnyergelt, ám lovas nélküli fehér ló jelent meg a domb
mögül, majd eltűnt. A falon álló öreg a melléhez kapott, és
hátratántorodott.
– Ez a jel! – károgta. – Mennyei Atyánk szól a Prófétájához!
„Fakó lovat láttam, a Halál ült rajta.”
Lenézett a jövevényekre.
– A Mennyei Atya csak a tisztákat, csak a kiválasztottakat
fogadja be városába! – Csontos ujjával Honorra mutatott.
A sok száz szempár összeszűkült.
– Ő a nővérünk! – kiáltotta a Próféta. – Az úr átvezette őt a
halál árnyának völgyén! Engedjétek be!

A kapu dörögve kinyílt.

Honor bement a városba a szekér mögött, és álmélkodva
nézett fel. Az emberek éljeneztek, mintha hőst üdvözölnének.
Nevető férfiak és nők ragadták meg a szekeret, és befelé húzták.
– Isten hozott benneteket, nővéreink! Isten hozott fivérünk!
– Egy kislány virágkoszorút dobott le a falról.
Honor hallotta, hogy Hermann halkan odaszól a mellettük
lovagoló járőrnek.
– Ez csakugyan a nagy Matthyjs próféta volt?
– A maga valójában – felelte a járőr örömittasan. – Csodát
tett velünk.
– Csodát tett?
Miközben az emberek az éljenző tömeggel teli utcákon húzták
a szekeret, a járőr elmesélte a történetet. Franz von Waldeck
hercegpüspök, aki az igazságos forradalom előtt a terület ura
volt, zsoldoshadseregével letáborozott a várostól néhány
mérföldre. Aznap reggel támadta meg a keleti kaput. A
münsteriek kiözönlöttek, és Isten segítségével, mesélte a járőr,
súlyos veszteségeket okoztak a zsoldosseregnek. Visszaverték az
ostromlókat, és a hercegpüspök páncélos lovagjai szégyenszemre
elmenekültek, s a keleti síkságon magukra hagyták sebesült,
haldokló katonáikat. A nyugati oldalon azonban, ahonnan
Deurvorsték érkeztek, nyoma sem volt az öldöklésnek. Mindez
alig két órával korábban történt.
A nagy zsivajban Hermann feszülten figyelt, hogy követni
tudja a hihetetlen történetet.
– Te is harcoltál? – kérdezte a járőrt álmélkodva. Honor is
elcsodálkozott. Az anabaptistáknak tilos fegyvert fogniuk.
– És győztem! – vigyorodott el a járőr, és előrenyargalt.
Az ajtók mögül lelkes emberek futottak elő ajándékaikkal,
kolbásszal és borostömlőkkel. Férfiak, nők, gyermekek táncolták
körül a szekeret zsoltárokat énekelve. Örömmámorban úsztak,
amiért megmenekültek az ellenségtől, és mert Isten kegyét látták
megtestesülni az ártatlan érkezőkben.
A Deurvorst házaspár szekerét a széles vásártérre húzták. A
tér egyik oldalán a katedrális, a másikon a hercegpüspök palotája
állt. Hermann és Alma leszállt a bakról, és Honorral együtt
fogadták a hagymaszagú asszonyok öleléseit. A lovat és a szekeret
valaki elvezette.
Egy vassisakos katona lépett oda hozzájuk. Ferde orrán
látszott, hogy azt nem is egyszer betörték.
– Testvérem, megkeresztelkedtetek már újra? – Honort
gyanakodva mérte végig tetőtől talpig.
– Hát persze! – jelentette ki Hermann boldogan.
– No, akkor jó – morgott a katona. – A prédikátorok majd
meghallgatják a történeteteket. Addig viszont – bökött
hüvelykujjával a katedrálisra –, ott kapsz szállást a családoddal.
– Szállást – hüledezett Hermann. – Egy templomban?
– Menekültek százai fordultak már meg ott. Hollandok,
németek, még spanyolok is. Többen vagytok, mint mi. És most –
mondta mogorván – adjátok ide az erszényeteket. Itt minden
közös. Az Elöljárók – mutatott a tér túlsó oldalán, a palota
ajtajában álló jól öltözött emberekre, közöttük a savanyú képű
Prófétára és a szőke hajú ifjúra –, ők őrzik a kincseket, amíg Isten
meg nem kapja. – Előrenyújtotta piszkos tenyerét.
 – Örömmel, örömmel, testvérem – nevetett fel Hermann.
Fürgén előhúzott három, pénzérmékkel teli kis erszényt a
ruhájából.
Izgatottságtól kipirult arccal adta át vagyonát a katonának.
Aztán rámosolygott a feleségére.
– Minden az emberek közös vagyona, Alma. Hát nem
csodálatos? Az Új Jeruzsálem. Olyan, amilyennek reméltük.
Alma nem felelt. Nézte, amint megtakarított pénzük eltűnt a
katona inge alatt. A férfi köszönésképpen csak horkantott egyet,
majd elmasírozott.
Honor eltűnődve megtapogatta az alsószoknyájába rejtett kis
erszényt. A southwarki bordély tulajdonosa, aki bújtatta,
valamint a kormányos, aki Amszterdamba hozta a hajóján,
hatalmas összeget követelt. Deurvorsték nem kértek semmit
azért, hogy befogadták, így ebben a kis erszényben őrizgette
maradék pénzét. Vigyáznia kell rá.
Hermann mosolyogva körülnézett.
– Kedvesem – szólt a feleségéhez –, a járőr, aki idehozott,
olyan furcsa nyelvjárásban beszélt, ráadásul túl nagy volt a zaj,
biztosan félreértettem, amit mondott. Nem tudom elhinni, hogy
ezek a vidám jó emberek harcoltak.
Kürtök szólaltak meg. Dobok peregtek. Honor és a Deurvorst
házaspár az izgatott embereket követve felment a katedrális
lépcsőjén, hogy jobban lásson, noha nem tudták, mi következik.
Egy hajlott hátú öregasszony megbökte Honor oldalát.
– A győzelmi ünnep – karattyolta. – Amit félbeszakítottatok.
Kiabálások és éljenzések közepette piszkos, ám mosolygó
katonák masíroztak be a térre. Őket fekete ruhás prédikátorok,
azokat jelmezes, bolondozó színjátszók követték. A palota
ajtajában egy sorban állt a tizenkét Elöljáró, és elégedetten nézte
a menetet.
A színjátszók az egyház urait figurázták ki. Egyiküket, aki
pápának öltözött, egy saroglyára kötözték a derekánál fogva, és a
szájába sárgarépát dugtak. Mögötte, egy kerekeken mozgó
emelvényen bíborosok számlálgatták pénzes zacskóikat, és
kacsingató szentek paskolgatták nők kebleit. A tömeg harsányan
hahotázott. Az emelvényt hat béklyóba vert, lószerszámba
bújtatott verítékező rab húzta.
Hermann elszomorodott a rabok nyilvánvaló szenvedésétől.
Megrángatta a rikoltozó öregasszony ruhaujját.
– Kik ezek? – kérdezte előremutatva.
– Foglyok? – érdeklődött izgatottan Alma.
– Nem – válaszolta az öregasszony. Kiköpött a porba. –
Közénk tartozott ez az aljanépség. De részegeskedtek.
Bujálkodtak. Mocskok.
Kamasz fiúk csoportja vágott át a tömegen. Egy szent
életnagyságú, festett faszobrát vonszolták kötélen. Mögöttük, a
távolban továbbra is felfelé szállt a sűrű füst, amelyet Alma
idejövet látott.
– Az ott a Szent Móric-templom – kacsintott az öregasszony
Alma tekintetét követve. – Elszáll, mint a füst! – Felnevetett.
A fiúk arccal lefelé fordítva vonszolták templomi
zsákmányukat, mint egy foglyot. A faragott, merev lábak árkokat
vájtak a fehér porba. Az emberek körbeállták a fiúkat. Az egyik
kamasz lovaglóülésben ráült a szoborra, kést vett elő, és
belevágta a szemébe. Repkedtek a fadarabok.
Honor megborzongott. Látása elhomályosult. Becsukta a
szemét, és újra maga előtt látta a London hídon álló ház keskeny
tetejét, látta a Thornleigh szemébe fúródó nyílvesszőt, látja,
ahogy férje, vértől piros szemmel lezuhan. Honor reszketve leült
a lépcsőre.
A tömegből két férfi csörtetett elő, és kardjukkal a szentre
támadtak. Levágták előbb a két karját, majd a fejét. Egy asszony
sietett oda konyhakésével, és dühödten belevágta a pengét a
törzsbe ott, ahol a nemi szervet sejtette. A tömeg tapsolt és a
lábával dobogott.
 – Te jó Isten – suttogta Hermann.
Léptek dübörgése hallatszott. Honor kinyitotta a szemét. A
tömeg rohant a katedrálishoz, ahol hársfákhoz kötözték a hat
béklyóba vert rabot.
– Bűnösök! – rikoltotta egy asszony.
Tizenkét muskétás katona sorakozott fel a rabok előtt, és
Matthyjs próféta felment a katedrális lépcsőjének tetejére. Az
égre emelte két kezét. A katonák célba vették a rabokat. A tömeg
elcsendesedett.
– „Fegyver által halnak meg az én népemnek minden
bűnösei” – kántálta a Próféta. – Isten nem tűr tisztátalanságot
ebben a városban. Jámbor emberek élnek itt, akik az Ő nevét
dicsőítik! – Leejtette egyik karját. A katonák tüzeltek. A rabok
felsőteste előrebukott a kötelek fölött. Az emberek
üdvrivalgásban törtek ki.
Hermann Deurvorst arcáb.ól kifutott a vér, olyan fehér lett,
mint a por.

32.

A KIVÁLASZTOTTAK

A győzelem ünnepe három napon át tartott.

A vörös szemű, tomboló lakosok életének központja a
vásártér volt. Napközben ezrek étkeztek a közösség asztalainál a
KÖZEL AZ ÚR ELJÖVETELE feliratú lobogók alatt, és a
prédikátorok a szabadban végezték a tömeges kereszteléseket a
személyes szabadság áldott megnyilvánulásaként. Számos fiatal
nyomban a rítus után végzett magával az Ősi tanítástól
fölbuzdulva, amely örök dicsőséget ígér azoknak, akik a szent
megmerítkezés utáni ártatlanságban halnak meg. A teret
esténként a hercegpüspök seregét elhagyó zsoldosok tábortüzei
világították meg.
 Honor egész nap az utcákon kószált. Nehezen viselte a
magányt, mivel valahányszor Thornleigh-ra gondolt, szinte
belebetegedett a bánatba. Ezért járta a várost, ahol elkábították a
megrázó jelenetek, elterelték a figyelmét a saját fájdalmáról.
Amikor a síkságról végre belopózott az este, kimerülten
visszament a katedrálisba, a díszeitől megfosztott kopár
kőépítménybe. A városlakók hónapokkal korábban felnyitották a
főhajó sírjait. Betörték a festett üvegablakokat, lemeszelték a
falfestményeket, állati ürüléket dobáltak a szenteltvíztartókba.
Honor a menekültek főzéshez gyújtott füstölgő tüzei mellett
jutott el a fülkébe, az északi kereszthajó kis kápolnájába. A
kápolna egy keresztesnek állt báró sírhelye volt, akinek alvó
márványszobra csaknem betöltötte a teret. Honor ilyenkor evett
némi kenyeret és sajtot, kortyolt egy kevés vizet, s aztán sötét,
álomtalan alvásba zuhant.
Kóborlásai során kifosztott katolikus házakat, kiürített
templomokat látott. A templomtornyokat ledöntötték, és
lőállássá alakították a város lakói. A harangokat és a
toronysisakok borítását beolvasztották, és lövedékeket öntöttek
belőlük. Felbecsülhetetlen értékű faragott oltárokkal és ősi
sírkövekkel torlaszolták el a városkapukat.
Maszatos kisfiúk csapatai – akiket az emberek Angyaloknak
neveztek – hajnaltól alkonyaiig keresgéltek, gyűjtögettek
mindenütt. Egy este Honor megpillantotta egy kis utcában
Deurvorsték felborított szekerét. A székek eltűntek róla, az óra
sem volt sehol, s az Angyalok, mint megannyi egér, ellepték a
kocsit, és Alma törött edényei között turkáltak. Honor egy reggel
vadvirágokkal benőtt üres parcella mellett állt meg, ahol azt látta,
hogy két Angyal egy macskát próbál elkapni egy árnyékszék
mögött, és hirtelen megpillantott egy gyönyörű festményt, amely
a Szent Szüzet ábrázolta. A csodálatos képen Honor felismerte
Hans Holbein keze nyomát. A festmény az árnyékszék egyik
falaként szolgált.
 Az utcákat járva Honor észrevette, hogy az egyszerű öltözetű
emberek furcsa ruhadarabokat viselnek – egy asszony bársony
ing-vállban gyűjtötte az ürüléket a téren, egy szutykos vízhordó
tollas selyemkalapban parádézott és lassan rájött, hogy ezek a
darabok a rég elmenekült katolikus polgárok házaiból
kerülhettek elő. És különös módon sokkal több volt a nő, mint a
férfi. A fiatal járőr, akivel Honor egy nap a kútnál találkozott
össze, elmesélte – Honor ugyanis többet értett németül, mint
amennyit beszélt –, hogy a katolikus polgárok többsége már a
forradalom kezdetén elhagyta a várost, s a házakat asszonyaik és
lányaik őrizetére bízták, míg vissza nem térnek. Ám még hat
hónap elteltével sem jöttek vissza, így most a lakosok
kétharmada nő. Arról is beszámolt, hogy az Elöljárók az előző
februárt jelölték ki a hitetlenek – az újrakeresztelést elutasítók –
elűzésének határidejéül. Százakat kergettek ki a kapukon a
zuhogó havas esőbe egy dermesztő téli estén. Azokat, akik nem
fagytak meg, a hercegpüspök katonái mészárolták le másnap. Azt
követően senki sem merészelte elhagyni a várost.
Honor és Deurvorsték amennyire tudtak, berendezkedtek az
itteni életre.
Megérkezésük után úgy két héttel, egy délután Honor vizet
vitt a lakóhelyükre, a katedrálisba. Vödrét cipelve elhaladt a
közös vacsorára terítő polgárok mellett, amikor a katedrális
melletti kis utcához érvé dühös kiabálást hallott. A válla fölött
hátranézett. Két nő ütlegelt egy kislányt, hogy elkergesse a téren
álló asztaltól. Egyikük ürülékkel dobta meg a gyermeket. Az
futásnak eredt. Néhány asszony üldözőbe vette. A kislány
beszaladt a kis utcába, szőke haja lobogott, s az asszonyok
köveket hajigáltak utána. A gyermek bemenekült az egyik
kápolna előterébe. A nők csoportba gyűlve megálltak, kiabáltak,
és köveket dobtak a nyitott kapuba. Honor nem értette a német a
szóáradatot, de ellenséges hangzása nyilvánvaló volt. Miután az
asszonyok kiadták haragjukat, visszamentek a térre. Indulatosan
mormolva trappoltak el Honor mellett. Honor tudni szerette
volna, mi történt, ezért letette a vödröt, és elindult az
utcácskában.
Benézett a kápolna előterébe. A hét-nyolc év körüli kislány
egy sötét sarokban ült a padlón. Felhúzott térdeit átölelte, fejét
két karja közé hajtotta. Rongyos ruhájából lehántott gallyakként
meredtek elő fehér, sovány lábai és karjai.
Honor el sem tudta képzelni, mit követhetett el a gyermek,
amivel ilyen féktelen haragot ébresztett. Kinyújtotta a kezét.
– Megsérültél? – kérdezte.
A kislány felkapta a fejét. Vicsorogva felemelkedett, és
beleharapott a kinyújtott kézbe. Honor hátraugrott. A kislány
visszahuppant a kőre, és tovább gubbasztott. Egymásra
meredtek. Honor megdöbbent. Nem sérült meg, a harapás
inkább csak csípés volt, a fogak át sem hatoltak a bőrén. De
miféle rettegés válthat ki ilyen támadást?
A szutykos kislánynak nagy zöld szeme volt, hosszú göndör
hajához száraz levelek és gallyak tapadtak. Honor a piszok
ellenére is észrevette, milyen gyönyörű ez a gyermek. Közelebb
lépett. A kislány összerezzent, és beljebb húzódott a sarokba.
A belső ajtónál egy férfi ácsorgott, egy fadarabbal a fogait
piszkálta. Hátrahajolva bedugta fejét az előtérbe.
– Ne aggódj, húgom – nevetgélt –, ez már nem tud harapni.
– Ki ez a kislány? – kérdezte Honor a szép arcocskát nézve.
– Ez? Ha! Hát nevezheti így is. Ez egy istenfiú. Papok kis
csemegéje. Itt maradt, amikor a gazdái eliszkoltak. Először az
Angyalokhoz akart szegődni, de azok elzavarták. – A férfi a szája
sarkába tette a fadarabot, és elvigyorodott. – Mocskos kis
szarházi, de nem bánt senkit.
Honor most már értette, miért kergették el az asszonyok ezt a
gyermeket a közösség asztalaitól. Tudta, hogy az erényes
polgárok nem tűrik meg maguk között a papok kis kedvencét.
Leguggolt a fiú elé – most vette csak észre, hogy a „ruhája”
valójában kis reverenda, amelyet kinőtt és óvatosan újra
kinyújtotta a kezét, mintha sebesült kutyát próbálna megérinteni,
amely esetleg ismét haraphat. – Ne félj – mondta bizonytalan
német tudásával. Az ajtónál álló férfi rosszallón morgott, és
visszament a katedrálisba.
Honor várta a fiú válaszát. A gyermek nagy zöld szeme
gyanakvón villogott. Kezét ökölbe szorította. Vacogott. Honor
azon tűnődött, hogyan győzhetné meg jóakaratáról. Ha ez a fiú a
papokkal élt, gondolta, akkor a katedrális életén kívül mást nem
nagyon ismer. Újabb kísérletet tett. – Éhes vagy? – kérdezte
latinul.
A fiú szája szétnyílt a csodálkozástól. Szeme még nagyobbra
kerekedett.
Honor tovább beszélt hozzá latinul:
– Hány napja nem ettél?
– Én… nem tudom. Ettem répát… egyszer. – A halk hang
remegett, de a latin hibátlan volt.
Honort büszkeség töltötte el apró kis győzelme miatt.
– Gyere – szólt. – A barátaimnál kapsz kenyeret és levest.
Alma és Hermann a kápolnában pihent a napi munka után.
A márvány síremléknek vetett háttal ültek a padlón;
Hermann hangosan olvasott fel hollandul a Bibliájából.
Rámosolyogtak a belépő Honorra. Honor óvatosan ment el
mellettük, hogy ne zavarja a felolvasást, amelyet Hermann nem
hagyott abba, ám közben feleségével együtt kíváncsian
pillantgatott a kisfiúra.
Honor a kedves mosoly ellenére is látta, hogy mindketten
kimerültek. Az utóbbi hetek nagy megpróbáltatást jelentettek a
házaspárnak. Hermann a város posztóműhelyében végezte
verítékes munkáját, miközben Alma délelőttöket töltött a
kérelmezők tömegeivel a palota előcsarnokában, hogy házat
kaphasson a várost irányító Elöljáróktól. Amikor nem ott volt,
Honorral együtt hímezett a kápolnában, az Elöljárók feleségei
ugyanis jól megfizették a szép hímzéseket, a fizetség pedig – sajt,
néhány tojás, mi több, néha só – üdvösen egészítette ki a
közösség tagjainak kiosztott zsíros disznóhúst, kenyeret és
káposztát.
A fiú lekuporodott az egyik sarokba. Olykor a főhajóban
elszállásolt menekültekre pillantott, de jóformán le sem vette
szemét Honorról, aki vágott egy szeletet a puha sárga sajtból, és
rátette egy nagy darab rozskenyérre. Az átható illatoktól a
gyermek egész teste remegett. Amikor Honor mosolyogva felé
nyújtotta az ételt, mindkét kezével mohón megmarkolta, és
kitátott szájához emelte. Aztán szégyenlősen Honorra nézett,
mintha tudná, hogy illetlenül viselkedik. Nagy önuralommal,
amelytől Honor szíve elfacsarodott, leeresztette kenyeret
markoló kezét, keresztet vetett, és hálaadó imát mormolt latinul.
Hermann hirtelen abbahagyta a felolvasást.
– Mit csinál?
– Olyasmit, amit napok óta nem tett – válaszolta Honor
mosolyogva. – Eszik. – Örült, hogy Hermann jól beszél angolul.
Nehéz volt megérteni a házaspár holland beszédét, és a
münsteriek német szavait.
– De mi ez a pápista karattyolás? – kérdezte Hermann. –
Mondja meg neki, hogy hagyja abba!
A fiú, aki nem értette az angol szavakat, sietve elhadarta az
imát, hogy minél előbb ehessen. Gyorsan újra keresztet vetett.
– Elég ebből! – förmedt rá Hermann. Összecsapta a Bibliát. A
teste megfeszült, az arca vörös volt. Alma is rosszallóan nézett a
fiúra.
A fiú rávetette magát a sajtos kenyérre. Rágás nélkül nyelte a
falatokat, és már harapta is a következőt.
– Istenverte kis gazember – morogta egy hang németül.
Honor felismerte a fogát piszkáló férfit. Az a kápolna boltívéhez
dőlt. – Papok játékszere – magyarázta Hermannak fejével a
gyermek felé intve, és obszcén mozdulatot tett az ülepe mögött.
 – Törődjön a maga dolgával – csattant fel Honor.
Hermann és Alma azonban felpattant, mintha elszabadult
állatról kaptak volna hírt.
– Vigye el innen! – kiáltott Hermann.
Honor elhűlt.
– De hiszen éhezik, Herr Deurvorst. A miénkből jut neki.
– Nem tűrök itt ilyen mocskot!
– Miről beszél?
– Bűnös!
– Csak egy gyermek.
– Nem bánta meg a bűneit!
– Mit kellene megbánnia?
– A fertelmes szodómiát! Vigye el innen! Az Új
Jeruzsálemben csak a tiszták, a Kiválasztottak maradhatnak. –
Belerúgott a kisfiú lábába, mintha kígyótól akarna
megszabadulni. A fiú meglapult a sarokban.
Honor el volt képedve. – Herr Deurvorst, mit művel? Az
anabaptisták mindig is kiálltak az erőszak ellen.
– Az ostoba anabaptisták. Már tudom, hogy a pogányok
megvetése nem bűn. Itt csak a bűntelenek maradhatnak.
– A bűntelenek? Édes Istenem, a győzelmi ünnepen láttam,
hogy szajhákat kergettek be a sikátorokba, és megfojtották Őket.
– Mert Így kellett lennie. Az újrakeresztelt és az Elöljáróknak
engedelmeskedő Kiválasztottak nem követhetnek el bűnt.
– De hiszen ön a papoknak való engedelmeskedés elől
menekült!
– A Kiválasztottak csak látszólag uralkodnak. Ők isten
akaratának beteljesítői. A papok visszaéltek az Ő Szavával. –
Felemelte a Bibliát. – Az üdvösséghez elég a Szó.
Honornak Sir Thomas éppilyen szenvedélyes kitörése jutott
eszébe: „Az üdvösséghez elég az Egyház!”
– A Szóval Ők élnek vissza ott – mutatott Honor a tér
irányába. – Ők zárták be a törvény és a gyógyítás házait, mert
istenkáromlásnak nevezték azokat. Fekete mágiának
nyilvánították a matematikát. A Biblián kívül minden könyvet
betiltottak.
Honor végül már kiabált angolul, a felbőszült Hermann pedig
hollandul kiabált vissza. A nyeldeklő, rémülten figyelő fiú latin
imát mormolt. A főhajóból néhány menekült jelent meg a fogát
piszkáló ember mögött, aki németül válaszolt a kérdéseikre. A
nagy lármában már senki nem hallott semmit.
Hermann kirántotta a gyerek kezéből a kenyeret, és a
padlóhoz vágta, mintha be lett volna szennyezve. A fiú
összerezzent. Hermann a főhajóra mutatott.
– Kifelé! Kifelé!
Honor, aki már féltette a gyermek biztonságát, a könyökénél
fogva talpra állította. Maga után húzva kifelé indult vele, bár a fiú
megpróbálta felkapni az élelem maradékát. Honor átfurakodott a
tömegen. Valaki azt sziszegte:
– Pápista! – Egy asszony leköpte Honor nyakát. Döbbenten
megállt, érezte, hogy a nyál végigcsorog a bőrén. Letörölte.
Mindenki elhallgatott.
– Bujálkodó mocsok! – ordította egy férfi, és bakancsot
hajított feléjük. A fiú fejét találta el. A gyermek szorosan
Honorhoz simult. Honor átölelte. Elindultak. A menekültek
követték őket. Honor és a fiú meggyorsította lépteit, s közben
szitkok és sértések hallatszottak mindenfelől. Mire a katedrális
túlsó végébe értek, már szinte futottak, s a lábbelik és csontok
zápora elől az oldalkápolnán át kimenekültek.
Honor végignézett a sikátoron, ahol emberek igyekeztek a
térre, a közös vacsorára. Oda nem viheti a fiút. Az a tömeg még
rosszabb, mint a katedrálisban lakók.
A fiú megrántotta a ruhaujját.
– Erre! – mondta. A sikátoron át a hársfákhoz futottak, ahol
a kivégzett rabok oszló teteme még mindig ott volt lánccal a
törzsekhez erősítve.
 Kiégett, üres épületek – a kanonoki kollégium, a zárda, a
könyvtár, a csontkamra – mellett robogtak el. A katedrális fallal
körülvett környéke kihalt volt, mintha pestis pusztított volna ott.
A fiú egy fákkal szegélyezett útra vezette Honort. Egy kétemeletes
házhoz érve megálltak. A nagy kőépület fekete volt a pusztító
tűztől, és olyan üresnek, kifosztottnak tűnt, mint a többi. A fiú
hátranézett, hogy nem követte-e őket valaki.
– Jöjj – mondta.
A feldúlt csarnokban Honor a lépcsőt vette szemügyre.
Vagyis, ami a lépcsőből maradt. Volt kezdete, a megégett első fok.
És volt vége, a felső szinthez épített két fok. De nem volt közepe.
Nyilvánvalóan a tűz emésztette fel, amely kihunyt, mielőtt a felső
szintet elérte volna.
A fenti korlátról kötél lógott le. A fiú megmarkolta, és
felkapaszkodott. Honor elbűvölte nézte a fürge gyermeket, aki
most először valóban nem tagadta meg fiú voltát.
Fölérve, a fiú kiugrott a folyosóra, és lenézett Honorra.
Szemlátomást azt várta, hogy ő is utána mászik, de szoknyásan,
és méhében a magzattal ez lehetetlen volt. Tehetetlenségét
jelezve megvonta a vállát. A fiú lesiklott a kötélen.
– Várj – mondta, és egy sarok mögött eltűnt. Honor
kaparászást, dübörgést hallott, majd létrát vonszolva megjelent a
fiú. Együtt felállították, és a felső szinthez támasztották. A fiú
fürgén felmászott rajta, Honor pedig követte.
A fiú a nagy hálószobához vezette Honort. Ő csodálkozva állt
meg az ajtóban. A szobából kihordtak mindent, kivéve egy
nagyon értékes tárgyat, egy faragott keretben magasodó, tollal
töltött puha matracot. Az ágynemű és a függönyök eltűntek.
Eltűnt a szobából minden – a székek, a könyvszekrények, az
asztalok, a falikarok, még a zsalugáterek is –, csak a fényűzésnek
ez a kis szigete maradt meg. Talán az ágy puszta mérete
tántorította el a fosztogatókat, de lehet, hogy a tűz kergette ki
őket, mielőtt az ágyat magukkal vihették vagy elpusztították
volna. Bármint történt is, most ott állt a kopár szobában
magányosan, fenségesen.
A fiú mosolyogva nézett fel Honorra.
– Üdvözöllek otthonomban, asszonyom – mondta latinul
olyan választékosán, mintha egy apát beszélt volna.

Honor és a fiú keresztbe tett lábbal ült az esperesi lak puha

ágyán. Olykor-olykor kipillantottak a csupasz ablakon, amikor
egy katona kiáltása vagy nevetése hallatszott a tér felől. Úgy
lopózott köréjük az éjszaka, ahogy a koporsókészítő közelít a
halott házához. Honor és a fiú azonban elmerülten beszélgetett.
A gyermek mesélt az életéről.
Pieter volt a neve. Csecsemőként kirakták a várostól
egyórányi járásra lévő Szent István-apátság elé, ahol a
szerzetesek nevelték fel, ezért tud ilyen jól latinul. Egy évvel
ezelőtt a katedrálisba hozták, hogy a főesperes, Müller atya
ministránsa legyen. Ez itt az ő háza. Pieter itt élt, és Müller atya
tanította; naponta két órát, mondta a fiú büszkén, „bármilyen
elfoglalt volt is az atya”. Aztán, folytatta Pieter, megérkeztek a
barbárok. A papok sorra távoztak. Az utolsókat, közöttük Müller
atyát, vízkeresztkor kergették ki a városból vasvillákkal. Pieter
egy farakásban bújt meg, s amikor a fosztogatók távoztak,
felköltözött a szétdúlt ház második emeletére. Az éléskamrában
felhalmozott ételt ette, amelyet a rablók nem találtak meg,
nemrégiben azonban elfogyott a készlet, s ő kénytelen volt a
téren elcsenni, amit tudott, amikor a polgárok nem figyeltek.
– Nem félek tőlük – jelentette ki a fiú makacsul. – Az atya azt
mondta, Isten majd megbünteti őket.
Honor nem akart Müller atya felől kérdezősködni, aki, a
hallottak alapján, szodómiára kényszerítette a fiút. Ezért amilyen
vidáman csak tehette, ezeket mondta: – Örülök, hogy a
szerzetesek ilyen sok mindenre megtanítottak. Jó beszélgetni
valakivel. Olyan keveset tudok németül.
 Pieter elfintorodott.
– A parasztok nyelve.
– Te nem beszélsz németül?
A fiú megrázta a fejét.
– Egyáltalán semmit?
– Miért tenném? Nem vagyok paraszt.
Honor majdnem felnevetett. Hogy fennhordja az orrát ez a
gyermek!
– Ha Müller atya visszajön, és befejezi a tanításomat, elküld a
kölni egyetemre. Azt mondja, hogy püspök leszek.
Honor egy félmosollyal kinézett az ablakon, ahol a fogyó hold
próbálta túlragyogni a téren lobogó tábortüzeket. Nem volt szíve
megmondani a gyermeknek, hogy amíg ez az anabaptista
csőcselék uralja a várost, egyetlen pap sem térhet vissza. És a
szívébe belopódzó félelemmel sem akart szembenézni.
– Későre jár – mondta. – Ideje aludni.
Pieter kinyújtotta a lábát, mintha le akarna feküdni, majd
bizonytalanul Honorra nézett.
– De itt maradsz, ugye?
Honor mosolyogva bólintott.
– Itt alhatok melletted? – kérdezte.
– Hát persze. Ez a te ágyad.
– Nem – mondta a fiú némi bűntudattal. – Ez az atya ágya. –
A sarokba mutatott. – Én ott aludtam mindig. Kivéve szombaton.
Szombaton itt aludtam.
– Értem – mormolta Honor.
Pieter lehajtotta a fejét.
– Remélem, nem lesz mérges.
– Pieter – szólt Honor halkan –, nem kell többé félned tőle.
– Kitől?
– Müiller atyától.
A fiú értetlenül nézett.
 – De én szeretem Müller atyát – jelentette ki. – Hiányzik.
Vasárnap reggel mindig aszalt sárgabarackot és cukrozott
mandulát kaptam tőle. A barackot szerettem a legjobban. És
mókás történeteket is mesélt. – Újra félénken nézett Honorra. –
De azt hiszem, nem haragszik meg az atya, amiért az ágyában
alszom, amíg nincs itthon. Te pedig a vendégem vagy.
A bűntudat tehát csupán emiatt mardossa, gondolta Honor.
Csak az aggasztotta a fiút, hogy a pap ágyába feküdtek.
– Biztosra veszem, hogy nem lesz semmi baj – mondta.
Pieter megnyugodva nyúlt el mellette. Honor ülve maradt, és
elgondolkodva kibámult az ablakon.
Kisvártatva megszólalt Pieter.
– Asszonyom?
– Igen?
– Te… olyan vagy, mint a többi barbár?
– Mire gondolsz?
– Eretnek vagy?
Honor mosolyogva nézett le rá, és megsimogatta
aranyfürtjeit.
– Ember vagyok Pieter, ugyanolyan éhes és tanácstalan, mint
te.
– Ó, én már nem vagyok nagyon éhes. Köszönöm neked a
kenyeret és a sajtot. És ne aggódj. Isten hamarosan mindent
elrendez. – Alváshoz készülődve az oldalára fordult. – Tudtam,
hogy nem tartozol közéjük – mormolta elégedetten. – Egy barbár
sem tud latinul.
Honor a falnak támasztotta a fejét. A szobában sötét volt, de a
sápadt holdfényben kirajzolódtak a sarokban a pókhálók, és látni
lehetett az ablakpárkányon a port. A falak mögött egerek
kaparásztak és cincogtak.
Honor önkéntelenül elmosolyodott a fiú magabiztosságán,
boldog ábrándjain, mosolya azonban bizonytalanságról,
kétségekről árulkodott. Annyi mindenben tévedett már életében,
és most is kiderült, hogy az áldozatnak vélt kisfiút illetően is
tévedett. Pieter nem tartotta magát sem elhagyatottnak, sem
kihasználtnak. Az őt befogadó papról csak szép emlékei voltak –
a kedvesség, a tanulás, a történetek, a finomságok.
Csakhogy a gyermek egy álombuborékban élt.
Ahogyan én, gondolta Honor keserűen.
Még sosem érezte magát ilyen magányosnak, ilyen
nyomorultnak. Félreértett, rosszul ítélt meg mindenkit. Semmi
nem olyan, amilyennek látszik. Mint kiderült, ez az éhező,
törékeny kisfiú felsőbbrendűnek, legyőzhetetlennek érzi
önmagát. Herr Deurvorst kedvessége csupán látszat volt. Honor
most ébredt rá, hogy mindent és mindenkit illetően tévedett – a
kezdetektől fogva. Milyen biztosra vette, hogy Ralph halála
Bastwick műve volt, holott, mint kiderült, Sir Thomas állt
mögötte. Korábban tisztelte Sir Thomast, a tudóst, a szerető apát,
ám rá kellett jönnie, hogy a szíve tele van gyűlölettel; a művelt
férfiú könyveket és embereket égetett meg. Honor elárulta a
királynét abban a reményben, hogy új felesége hatására a király
majd véget vet az egyház túlkapásainak, de rá kellett jönnie, hogy
a királynak semmi ilyesmi nem állt szándékában. Tévedés volt
megbízni Cromwellben, és tévedés, nagy tévedés – Honor
legnagyobb hibája – volt, hogy Frisht visszavitte Ang-
liába, a biztos halálba. Még Richaidot illetően is becsaptam
magamat, gondolta Honor, és elszorította szívét a fájdalom.
Sokáig makacsul kitartott amellett, hogy Richard önző, hogy
képtelen megérteni az ő fontos munkáját. Ő pedig, miközben
egyre mélyebbre süllyedt Sir Thomas elleni gyűlöletének kútjába,
mindaddig nem látta meg Richard szerelmének fényét, amíg a
férje ki nem húzta onnan, és fel nem nyitotta a szemét Richard
végül mindent kockára tett érte. Honor óriási hibája miatt
veszített el mindent… érte halt meg…
Tévedéseinek szörnyű eredményei miatt gyötrődve ide-oda
görgette a fejét kínozta ballépéseinek, szándékos vakságának
tudata. Ennek ellenére, gondolta, miközben eleredt a könnye, a
sok szörnyű veszteségnek talán mégis lett volna valami értelme,
ha egy morzsányi jó származik belőle. De nem így történt, mivel,
és ez volt a legrosszabb, abban is tévedett, hogy a reformereknek
hitt. Azt hitte, új világot teremtenek majd, de csak egy új
egyházat hoztak létre. És íme, ez éppolyan rémületes, éppolyan
gonosz, éppolyan kegyetlen, mint a régi. Egek Ura, miféle
pokolba került, ahol gyermekeket köveznek meg Krisztus
nevében, és hagyják őket éhezni?
Úgy érezte, hogy a lelke pörögve száll alá a reménytelenségbe.
Minden elveszett, amit szeretett, minden ártatlanság
bemocskolódott. Vajon a nagy tévedésekért jutott osztályrészéül
ez a földi pokol? Miért is ne? – gondolta. Mi mást érdemelne
megátalkodott önfejűségéért? És micsoda mesteri iróniája a
sorsnak, hogy most pogányként kiközösítik, mert segített egy
katolikus gyermeken!
Jeges vízként szivárgott szívébe a kétségbeesés. Újra a
fülében csengtek Hermann Deurvorst szavai: Itt csak a
bűntelenek maradhatnak. Mi lesz ezzel a gyermekkel? Mi lesz
vele, Honorral? És a kisbabájával? Az a sorsuk, hogy itt halnak
meg, itt tapossa össze őket az őrjöngő város, ez a megtébolyodott
világ? A falnak hanyatlott. Képtelen volt azon gondolkodni,
hogyan maradhat életben a münsteri csőcselék között. Mennyi
időbe telik, míg megtalálják Pietert és őt, és… kivégzik?
– Nem tudom, mit tegyek… – suttogta a sötétben.
– Asszonyom? – neszeit fel a fiú, és odafordult hozzá.
Honor tovább beszélt a levegőbe.
– Nagyon félek…
– Én tudom, mit tegyünk – mondta Pieter. Felugrott, és a
kezénél fogva lehúzta Honort az ágyról. – Megmutatom. És akkor
te is tudod.
A sötét folyosón odavezette Honort egy ajtóhoz, és kinyitotta.
Odabent sötét volt, de az áporodott levegő kicsiny helyiségre
utalt. Pieter elengedte Honor kezét, besietett, és kaparászott.
Láng lobbant, s a fényében előtűnt a fiú boldog mosolya. Honor
körülnézett; egy kápolnában álltak.
Ez a helyiség is kopár volt. Nem állt benne oltár, sem faragott
szent, sem kereszt, sehol egy kehely, egy ostyatányér. Honor
mégis érezte, hogy ez csak egy kápolna lehet. Ott, ahol egykor
feltehetőleg az oltár állt, kereszt formájú világosabb forma
rajzolódott ki.
Egy kis szekrényből Pieter gyertyát vett elő, meggyújtotta a
kezében tartott taplóról, és a padlóra állított. Aztán egy nehéz
arany-keresztet vett elő óvatosan, A gyertya mellé helyezte, a
falnak támasztotta, s kirajzolódott rajta a szenvedő Krisztus
alakja. A fiú Honor mellé lépett, keresztet vetett, és letérdelt.
– Ezt kell tennünk, asszonyom – mondta Pieter. összetette a
két kezét, és mosolyogva nézett fel Honorra. – Isten meghallgat
bennünket.
Az apró láng megvilágította a keresztet, a kereszténység szent
jelképét. Megnyugtató halvány fénye betöltötte a kis helyiséget. –
Valóban? – suttogta Honor.
– Csodáért imádkozom – közölte Pieter. Fénylő zöld szemét a
keresztre szegezte. – Te is imádkozz – súgta.
Ez a válasz? – gondolta Honor. Az ima? Ezt kell tennie?
Minden másban tévedett…
Térdre ereszkedett Pieter mellett, és összetetten kezét. Az
aranykeresztet nézte, a kifacsarodott testű Istent, aki azért
szenvedett és halt meg, hogy megváltsa az emberiséget a
bűneitől. Delejes ereje ellenállhatatlan volt. A bűnbánat és a
könyörgés régóta ki nem mondott szavai bukkantak elő Honor
elméjében. Vétkes büszkeségem szörnyű tévedésekhez vezetett.
Elhagyott az erőm. Uram, könyörülj rajtam.
– Egyszer, az apátságban – suttogta Pieter –, a Corpus Christi
alatt a pap elővette Szent Móric csontját az ereklyetartóból. A
lábszárcsontját. Egy kis hús is volt még rajta.
 Honor figyelme alábbhagyott. Összevont szemöldökkel nézett
a fiúra.
– Így igaz, asszonyom. Láttam! És aznap egy sorvadt lábú
ember, aki tíz éve nem tudott járni, a Szent csontja előtt
imádkozott, aztán eldobta a mankóit, és végigtáncolt a templom
hajóján. Csoda történt! Egy néma asszony is imádkozott a csont
előtt, és aztán a kápolnában a szeme láttára eleredt Urunk
sebeiből a vér, és az asszony rátett a nyelvére egy csepp vért, és
újra tudott beszélni. Akkor is csoda történt! Velünk is
megtörténhet, ha buzgón imádkozunk, asszonyom. – Becsukta a
szemét, ám akkor ő is összevonta a szemöldökét.
– Kár, hogy nincs itt áldott Szent Móric lábszárcsontja –
mondta. – Az biztosan csodát tenne most velünk.
Honor felnevetett. Tudta, hogy ez nem helyes, de amikor
elképzelte ezt a rendkívüli fiút, amint egy csontra száradt hús
előtt csodáért fohászkodik, óhatatlanul elnevette magát. Abban a
pillanatban megmozdult valami a hasában. Megfeszült valami ott
benn. Olyan váratlan, olyan különös érzés volt – mintha
hullámzás indult volna meg a testében –, hogy elakadt a
lélegzete. Életet rejt a méhe. Most először megértette, most
értette meg valóban, hogy élet sarjad a véréből!
A sarkára ült.
– Gyermekem lesz! – kiáltott fel.
– Most? – kérdezte Pieter.
Honor szájára bámult, mintha azt várta volna, hogy kicsúszik
rajta egy apró, kopasz fej. Honor ismét felnevetett.
Újra érezte méhében a rezdülést. Olyan csodás érzés volt,
hogy újra felnevetett.
Hirtelen minden megvilágosodott előtte. Ráeszmélt, hogy az
imént egy ábrándozó gyermek rábeszélésére letérdelt egy
megmunkált aranydarab előtt. Ráeszmélt, hogy ezt
tehetetlenségükben cselekedték. Leginkább azonban arra ébredt
rá, hogy erőt kell kapnia – valóságos erőt –, s ezt az erőt
önmagában kell megtalálnia. Semmi más, senki más nem óvhatja
meg ezt a testében viruló életet. Richard gyermekét.
Isten nem segíthet rajta. Csakis ő segíthet saját magán.
Csakis ő cselekedhet, és ahhoz, hogy cselekedjék, gondolkodnia
kell. A vallásos szertartások – a könyörgések, hogy az ember
elkerülje a büntetést, hogy jutalomban részesüljön, az önámítás,
hogy Isten gondunkat viseli – csupán a tiszta gondolkodást
gátolják.
Tiszta gondolkodás, ismételte magában Honor. Most erre van
szükség.
A kereszten szenvedő testre nézett. Most, hogy megmozdult
méhében az élet, a látvány egyszeriben elkeserítette. A bűnt és a
büntetést, s mindenekelőtt a halált sugallja. A halálkultusz
jelképe. Neki azonban most az élettel kell törődnie – a saját
életével, Pieter életével, a gyermeke életével. Sok mindenben
tévedett ugyan, és balgaságának rettenetes következményei
voltak, ám ha tisztán gondolkodik, láthatja, hogy sok jót is
cselekedett. A küldetések, amelyek során két tucatnál is több
ember életét megmentette, helyesek voltak. És a jövőben is sok
jót tehet még, sok jót kell tennie.
A folyosó végén lévő nyitott ablak felől behallatszottak a tér
zajai: üveg csörömpölése, harsogó nevetés. Tenyerét a hasára
csúsztatta, és néma fogadalmat tett. Ahogyan egykor életeket
menekített el a katolikus elöljárók haragja elől, most azt fogadta
meg, hogy gyermeke nem ebben a protestáns pokolban születik
meg.
Amszterdamban Leonard Legge nyájasan megköszönte a
holland háziasszonynak, hogy meghallgatta, majd megérintette
kalapját, és távozott. Amint az asszony becsukta az ajtót, Léggé
abbahagyta a mosolygást, és a földre köpött.
– Ördög vigye az összes külföldit – morogta. Abban sem volt
biztos, hogy ez az ostoba asszony megértette, amit kérdezett tőle.
 Annyiszor feltette már a kérdést, hogy szinte értelmetlennek
érezte.
– Nem látott-e az asszonyság vagy az úr egy Thornleigh
asszony nevű angol hölgyet a környéken? Nincs-e az
asszonyságnak vagy az úrnak tudomása bárkiről, aki ezt a hölgyet
látta volna?
Legge végignézett az utcán. Egy házzal arrébb, az utca
túloldalán ura ugyanezeket a kérdéseket tette fel egy kócos
cselédlánynak. Legge látta, hogy a lány megrázza a fejét. Az úr
sem járt szerencsével. Ahogy máskor. Legge azon tűnődött, hogy
vajon meddig folytatja ura ezt a hiábavaló kutatást. A múlt
hónapban Antwerpen házait járták sorra. Most pedig, egy
félrészeg antwerpeni tengerész homályos emlékeinek
köszönhetően Amszterdam kövér háziasszonyait kérdezgetik.
Legge-nek az volt az érzése, mintha egy különleges formájú
homokszemet keresnének a tengerparton.
Látta, hogy ura elindul a háztól – mintha minden elutasítás
után egyre jobban előregörnyedne a válla –, és a következő
ajtóhoz lépdel. Láthatóan ki volt merülve. És nem is volt még
teljesen egészséges. Miután Legge kihalászta a Temzéből és
hazavitte a saját házába, a feleségével együtt szentül hitte, hogy
bele fog halni a sebeibe. De nem halt meg. Egyik szeme világát
elvesztette, és hetekig nem tudott talpra állni, de kapaszkodott az
életbe. Miként az új gazdára szoruló Legge is kapaszkodott a
lehetőségbe, hogy ennek az úrnak a szolgálatában egy időre
elhagyja Angliát.
Sóhajtott egyet a haszontalan próbálkozások miatt, és
bekopogott a következő ajtón. Egy öregember jelent meg a
küszöbön, és homlokát ráncolva nézett az idegenre. Legge újra
feltette a kérdéseket azon a förtelmes holland nyelven. Az öreg
ingerülten megrázta a fejét, és készült, hogy becsukja az ajtót.
Ekkor egy fiatal, kíváncsi nő lépett oda. Legge megismételte a
kérdéseket. Igen, felélte a nő vidáman, kezét a kötényébe
törölgetve. A szomszédaikhoz, Deurvorstékhoz érkezett egy fiatal
angol hölgy. Szolgálatkészen a mellettük álló házra mutatott.
A hírtől izgatottá váló Legge kérte, hogy várjon egy kicsit.
Átfutott az utcán az urához, majd mindketten visszasiettek. A
fiatal nő megismételte, amit Legge-nek mondott.
Richard Thornleigh szeme elkerekedett a reménységtől.
Köszönetet mondott a nőnek, és a szomszédos házhoz indult. A
nő azonban utána kiáltott.
– Nincs már ott, uram. Jaj, dehogyis. Deurvorstékkal együtt
elment Amszterdamból. Már vagy két hónapja. De hogy hová, azt
csak jó Isten tudja.

33.

HALHATATLANSÁG

Honor és Pieter kitaszítottként élt a romos főesperesi lakban,

de Honor feltette magában, hogy megtalálja a menekülés útját.
Óvatosan, rendszeresen kijárt a városfalhoz, hogy apránként
felderítse. Ha ki akarnak innen szabadulni, a fal lesz az első
akadály. Minden kapu előtt torlaszok magasodtak, és az Elöljárók
katonái szüntelenül őrködtek, nehogy valami áruló, egy Júdás
beengedje az ellenséget. A falakon kívül viszont a hercegpüspök
serege táborozik készen arra, hogy lemészároljon mindenkit, aki
kimerészkedik a városból. Ez a második akadály.
Egyik felderítő útja során Honor felfedezett egy kis ajtót a
nyugati kapu mellett. A kapu elé hordott torlasz elrejtette, de
nem zárta le a kis ajtót. Nyilvánvalóan nem tartották fontosnak,
hiszen ki igyekezne kifelé, az ellenség sortüze elé?
Honor emellett jó barátságba került a járőrrel, aki érkezésük
napján idevezette Deurvorstékat. A férfi a katedrálistól távol
lakott, és nem tudott arról, hogy Honort és a fiút elűzték a
többiek. A hosszú, békés délutánokon őrhelyén, a keleti kapu
mellett beszélgetett vele olykor Honor. Egy alkalommal a férfi
felvitte a falra, noha ez tilos volt, és megmutatta neki a
hercegpüspök távolban táborozó seregét. Beszélgetéseik során
Honor feltűnés nélkül megpróbált tudakozódni a városfalat őrző
katonák mozgásáról. Azt remélte, hogy kellő ismeret birtokában
eltervezheti a menekülést.
Lassan teltek a forró júliusi hetek.
Honor és Pieter rendszerint a hűvös főesperesi lakban
töltötte a napokat, mert senki nem kószált az elhagyott épületek
között. Amikor aztán leszállt az éj, kiosontak a vásártérre. A
kutyákkal és az Isten tudja honnan elősurranó néhány más
árnyalakkal együtt – a többi „pogánnyal”, gondolta Honor –
átkutatták a közös vacsora maradványait. A víz legalább nem
jelentett gondot. Volt egy kút a katedrális közelében.
Honor rájött, hogy ha egyedül van és siet, napközben sem
kelt feltűnést az utcákon. Pieternek óvatosabban kellett
mozognia. Honor levágta a fiú hosszú fürtjeit, ministránsruháját
pedig egy nem túl rongyos nadrággal és inggel helyettesítette,
amelyet egy rongygyűjtőtől könyörgött ki. Pieter most már úgy
nézett ki, mint egy fiú, csakhogy ez nem volt elég. Aranyszőke
haját, zöld szemét és bájos arcát nagyon ismerték. Ám mivel
ügyesebben gyűjtögetett – fürgébb volt a keze, és gyorsabban
futott –, gyakran indult útnak élelmet keresni. Ilyenkor mindig
többet hozott haza, mint Honor, noha sok esetben minden
leleményességére szüksége volt, hogy kerülőutakon
megszabaduljon egy-két felbőszült embertől, és észrevétlenül
térjen vissza búvóhelyükre.
Csakhogy a téren feltálalt közös vacsorák is napról napra
szegényesebbé váltak. A katonák gyűrűjébe zárt Münster lakói
éhezni kezdtek. Kutyák és macskák kerültek a főzőüstökbe.
– Hát igen – mormolta Honor, amikor egy este, bármilyen
éhesek voltak is, gyanakvóan vizsgálgatták Pieterrel a csontokat
ezentúl legalább a kutyákkal nem kell megküzdenünk. – Pieter
felnevetett. Másnap azonban már korántsem látszott
mulatságosnak a helyzet, araikor a hálószoba ablakán kinézve
Honor azt látta, hogy a téren összegyűlt tömeg előtt egy
prédikátor bejelenti, hogy élelem rejtegetéséért a büntetés: halál.
Egy reggel zajt hallott lentről. A korláthoz osont, de nem
látott senkit. Lemászott a létrán, és az ajtóhoz ment. A küszöbön
kis batyu hevert, hímzett vászonkendőbe kötött valami. Honor
kibogozta a csomót, és jókora darab füstölt kolbászt, ököl
nagyságú sajtot, és egy fél rozskenyeret talált a batyuban.
– Ez egy csoda – jelentette ki Pieter a kincsek láttán. – Isten
küldte nekünk.
Honor kinézett az ösvényre. Tömzsi asszony sietett el a fák
között.
– Nem – mondta bágyadt mosollyal. – Frau Deurvorst hozta.
– Igen – hagyta jóvá Pieter, majd fölényesen azt kérdezte: –
De ki küldte őt?
Honor felnevetett.
– Te kis teológus.
A kolbász felét eltette, a többit ott helyben felfalta Pieterrel
együtt.
Ezt követően lassan egyre rosszabbra fordultak a dolgok.
Egy este, miután a város egész nap furcsa mód csendesnek
tűnt, Honor éppen lehajolt a tér egyik asztala alá egy kis
ételmaradékért, amikor két másik guberáló, egy öreg házaspár
suttogására lett figyelmes. Kiderült, hogy előző este Matthyjs
próféta jelet látott az égen, két egymást keresztező kardot. Szent
lelkesültségében egy kis csapat élén kilovagolt, hogy lecsapjon az
ellenségre. Kudarcot vallott. A hercegpüspök katonái a városfal
mellé állított póznára tűzték levágott fejét. Honor elképzelte a
perzselő júliusi naptól összeaszott fejet, amely körül legyek raja
dong.
A vezető nélkül maradt városon úrrá lett a bénult rettegés. Az
emberek bezsaluzott házaikban suttogtak. Az aggodalmas
prédikátorok végül gyűlést hívtak össze. A tér megtelt
polgárokkal. Mint a megriadt állatok, gondolta Honor a
hálószoba ablakában állva.
Kiáltás hallatszott. Matthyjs tanítványa, a csinos, szőke
fiatalember lépett ki a palotából kék selyemöltözetben. Azután,
hogy Deurvorstékkal a városba érkezett, Honor megtudta, ki ő:
Jan Bockelson, a Leydenből származó huszonnégy éves színész-
költő, akit Leydeni Jánosnak neveztek el. Sugárzó arccal állt a
palota lépcsőjén, ahonnan az emberekhez beszélt. Kijelentette,
hogy felveszi a Próféta köntösét. Mostantól kezdve, mondta, Ő
irányítja a Kiválasztottakat. Megkönnyebbült moraj hullámzott
végig a tömegen. Asszonyok rogytak térdre felsóhajtva.
Leydeni János széttárta karját, ujjain csak úgy szikráztak a
gyűrűk, és bejelentést tett. Mivel aránytalanul sok a városban a
magányos nő, mondta, és mivel az Elöljárók megvetik a
paráználkodást, ezért elrendeli, hogy attól a naptól fogva minden
Kiválasztott több feleséget tartson.
– Házasságtörés? – hüledezett a tömegben valaki.
– Szó sincs róla – nevetett Jan. – Többnejűség.
Sokan hitetlenkedve mormogtak. Egy férfi halkan felnevetett.
Leydeni János mosolygott.
– Az Ótestamentum patriarcháinak, Ábrahámnak, Izsáknak
és Jákobnak a példáját követjük. Ezzel véget vetünk a
bujálkodásnak, és növeljük a Kiválasztottak számát.
Súlyos csend telepedett a térre.
– Ez bűn! – kiáltotta valaki.
Leydeni János arcvonásai megkeményedtek.
– Az Úr akarata, hogy a Kiválasztottak sokasodjanak, annyian
legyenek, mint a tenger homokja. Az ellenszegülők Isten haragját
vonják magukra, amely lesöpri őket a föld színéről! – Azzal
sarkon fordult, és visszavonult a palotába.
A prédikátorok napokon át hirdették emelvényeikről az új
rendeletet. Bejelentették, hogy minden nőnek feleségül kell
mennie a Kiválasztottak egyikéhez. A házasságtörőket kivégzik.
Azt a nőt, akinek két férje van, lefejezik. Leydeni János nyomban
feleségül vette a Próféta szép, fiatal özvegyét, és még tíz másik
nőt.
Amikor Honor ezt megtudta, elborzadva csóválta a fejét.
Újabb tünete annak a betegségnek, gondolta, amely ezt a
tébolyult várost emészti. Nemsokára azonban ízelítőt kapott az új
rendeletből. Négykézláb szedte a pitypangleveleket azon az
elhagyott területen, ahol Holbein Madonnája szolgált az
árnyékszék falául, amikor egy nagydarab ember megmarkolta a
csuklóját, és talpra állította. Honor teste kifacsarodott az erős
rántástól. Másik kezével beárnyékolta a szemét, és a férfira
nézett. Felismerte. A Harz-hegységből érkezett vastagnyakú
parasztok egyike volt, akik a katedrális főhajójában táboroztak.
Amikor még Deurvorstékkal élt, Honor gyakran észrevette, hogy
ez az ember végigméri, amikor elhalad a közelében.
– Elveszlek – szólt a férfi. De bejelentése csak morgásnak
hangzott, és Honor, mivel a nyelvjárást nem értette, tágra nyílt
szemmel bámult rá.
– Elveszlek! – förmedt rá a férfi hangosabban, mintha
sikettel beszélne.
Honor megértette.
– Nem! – kiáltott fel. Megpróbált kiszabadulni a szorításból.
A férfi erősebben markolta, és fenyegetőn nézett, mintha ütni
akarna. Honor kétségbeesetten körülnézett. Nem volt a közelben
senki.
Szabad kezével megfeszítette hasán a szoknyáját.
– Nézd! – mondta angolul. – Nem akarhatsz engem, öt
hónapos terhes vagyok! – Karcsú teste azonban egészen
lesoványodott a megpróbáltatásoktól, s alig domborodott a hasa.
A férfi mohón nézte terhességtől duzzadt mellét. Ahelyett, hogy
eltántorította volna, Honor csak feltüzelte a vágyát.
 A férfi magával akarta vonszolni. Honor megvetette a lábát,
de a férfi erős szorításától fájdalom nyilallt a karjába. Éles
rikoltás hallatszott, mire mindketten megdermedtek. Pieter
jelent meg a férfi mögött, és hátulról nekirohant. A férfi nem
eresztette el Honor csuklóját, másik öklével hátracsapott. Pieter
arcát találta el. A fiú megtántorodott, ajkából kiserkent a vér. A
paraszt újra megrántotta Honort. Újra felharsant az éles rikoltás.
Pieter most a vastag csuklóba harapott. A férfi felordított
fájdalmában, és elengedte Honort, aki Pieterrel együtt futásnak
eredt. Meg sem álltak a főesperes házáig.
Honor ezután nappal már nem merészkedett ki, nehogy a
paraszt meglássa, és magának követelje. Nem voltak kétségei
afelől, hogy az Elöljárók a rendelet engedetlenekre vonatkozó
passzusát olvasnák a fejére. „Az ellenszegülők Isten haragját
vonják magukra, amely lesöpri őket a föld színéről."
Kiderült azonban, hogy a münsteriek közül sokan ellenezték a
rendeletet. Néhány nappal a paraszt támadása után Honor
dobpergésre ébredt. Az ablakhoz sietett. Emberek futottak a
térre. Két különálló csoportban gyülekeztek. Kiabálás hallatszott,
és az egyik mellékutcából puskaropogás. Honor kisietett, majd
végig az ösvényen a katedrálishoz tartozó térség széléhez.
Néhányan két ágyút vontattak át a téren a városháza felé. Az
emberek futásnak eredtek. Az egyik csoport, a nagyobbik, a
kisebb felé nyomult. Honor nem mert közelebb menni, de látta,
hogy a nagyobb tömeg körülveszi a másikat. Az utca végén
eldördült az ágyú. A tömeg üdvrivalgásban tört ki. Egy
fiatalember sántikált el Honor mellett, homlokára rongyot
szorított.
– Mi történik ott? – kérdezte Honor kiáltva.
Lázadás tört ki, felelte a fiatalember zihálva. Egy
elégedetlenkedő korábbi városatya, bizonyos Mollenbecke
összegyűjtött egy csapat forrófejű férfit, és éjfélkor
megrohamozták Jan Bockelson és az Elöljárók otthonait. Foglyul
ejtették és a városházára vitték őket. Oda gyűjtötték a
főkolomposokat. Csakhogy, mosolyodott el a férfi, a polgárok
gyülekeznek.
– Most össze kell tartanunk – mondta és vissza kell vernünk
a püspököt, azt a sátán fattyát.
Egy óra alatt minden véget ért. Az ágyútűz kikergette a
lázadókat. Jan Bockelson és a többi fogoly kiszabadult, a tömeg
éljenzett, és ölelgette őket. Honor visszasietett a főesperes
házába.
Onnan nézte, hogy a hársfákhoz láncolják Mollenbeckét és
hét másik lázadót. Bírói széket hoztak oda Jan Bockelsonnak. A
tömeg, gyűrűjében mosolyogva beleült, és térdére fektette az
igazság kardját. Kihirdette a halálos ítéletet, majd megkérdezte,
hogy melyik jó polgár tenné meg Istennek azt a szolgálatot, hogy
elsőként lő. Két fiatalember furakodott előre, hogy övék legyen a
kiváltság. Amikor a nyolc főkolompos holtan előrebukott, a
tömeg ismét üdvrivalgásban tört ki.
Aztán ötvennyolc lázadót vezettek elő. Jan és az Elöljárók
személyesen végeztek velük, az igazság kardjával sorra levágták a
fejüket. A holttesteket elvonszolták. Az emberek elégedetten
tértek haza.
Másnap reggel, amikor Honor felébredt, nem hallott
madárdalt. Akkor ébredt rá, hogy napok óta nem hallja a
madarak énekét. Minden madarat megöltek és megettek az
emberek. Honor tudta, hogy a tervezgetés ideje lejárt.
A lázadás napján megkérdezett fiatalember beszámolójából
visszacsengett egy mondat. „Vissza kell verni a püspököt, azt a
sátán fattyát.”
Honor hagyta Pietert, hadd aludjon, betette zsebébe Alma
füstölt kolbászának maradékát, és elhagyta a házat. A városon át
a keleti kapuhoz ment, ahol azt látta, hogy a járőr éppen a fal
tetejére igyekszik a lépcsőn. Üdvözölte a férfit, és megkérdezte,
hogy felmehetne-e körülnézni. Elővette a kolbászdarabot és
felkínálta a férfinak. Az körülnézett. Dél volt, forróság és csend, a
többi őrszem az imitt-amott fellelt árnyékban üldögélt vagy
heverészett. Úgy tűnt, senki nem figyeli őket. A férfi vállat vont.
– Miért ne? – mondta, és intett Honornak, hogy kövesse.
Az elébe táruló látványtól Honornak hevesebben vert a szíve.
Egy hónappal korábban, amikor először nézett ki a fal tetejéről,
az ostromló sereg mérföldekre táborozott a várostól. A katonák
időközben közelebb húzódtak. Árkokat ástak. Ágyúkat állítottak
fel. Szemlátomást serényen dolgoztak. A hercegpüspök
támadásra készült.
Elmondta észrevételét a járőrnek. A férfi a többi őrnek háttal
a kolbászt rágcsálta elgondolkodva. Nyelt egyet, megtörölte a
száját, majd magabiztosan így szólt:
– Készen állunk rá.
Honor tudta, hogy elérkezett az ő lehetősége. Ha a
münsteriek visszaverik a támadást a keleti kapunál, tűnődött
Honor, akkor a hercegpüspök katonái talán éppúgy fejüket
vesztenék a vereségtől, mint azon a különös napon, amikor ő
Deurvorstékkal megérkezett. Ebben az esetben a másik, a nyugati
kapu körül nem volnának katonák.
Megköszönte a járőrnek a szívességét, majd visszasietett a
búvóhelyre. Most már csak ki kell várni a pillanatot.
A támadás már másnap bekövetkezett. Késő délután Honor
kiáltozást és puskaropogást hallott, és több száz futó láb
dobogását a tér felől.
A járőr jól mondta, a münsteriek készen álltak a támadásra. A
keleti kapuhoz sereglettek, és csodák csodájára másodszor is
visszaverték a hercegpüspök katonáit. A városban győzelmi
ünnepségek kezdődtek.
Honor már mondta Pieternek, hogy úgy egy órát várniuk kell,
míg besötétedik, mert ha számításai nem bizonyulnak helyesnek,
szükségük lesz az éjszaka sötétjére, hogy a falakon kívül életben
maradjanak. A katedrális kertjéből nézték az ünneplést.
 Az emberek szökdécselve járták az utcákat, zsoltárokat
énekeltek, ujjongva felgyújtották a katolikus kerületek korábban
már kifosztott házait, és hagyták, hogy porrá égjenek.
Alkonyaikor nevetve vonult ki palotájából tizenegy felesége
körében Leydeni János. A város lakosait szabadtéri lakomára
látta vendégül, amelyhez megnyitották az Elöljárók
magánkamráit és pincéit. Több ezer ember árasztotta el a teret.
Asztalokat hoztak. Lobogtak a tüzek. Zenészek és színészek
fuvoláztak, énekeltek, János és az Elöljárók pedig a meglepett
emberek között sétáltak, és étellel kínálták őket. Az emberek
falatoztak, s a bor rég elfeledett mámorában táncot jártak a tüzek
fényénél. Honor és Pieter a teret övező lángok mögül, a katedrális
árnyékából figyelt. Honor aggódva nézte az egyre jobban
lerészegedő embereket. Ezen a tömegen kell áthatolnia Pieterrel
együtt, hogy elérje a nyugati kapu melletti kis ajtót.
Az ünneplés tetőpontján egy prédikátor fellépett a palota
lépcsőjére, és a magasba emelte karjait.
– Fivéreim! Nővéreim! – A zenészek elcsendesedtek. –
Mennyei Atyánk kinyilatkoztatta parancsolatát! – kiáltotta a
prédikátor. – Isten kívánsága, hogy az ő jámbor szolgája, Leydeni
János, Isten prófétája, az Új Jeruzsálem védelmezője királyként
uralkodjon e szent városon. Az Új Sión királyaként!
Leydeni János felszökkent a lépcsőre, narancsszínű ruhája
úgy fénylett, mint a tér tüzei. Tizenegy felesége patkó alakban
sorakozott fel mögé.
– Testvéreim – kiáltott János mosolyogva –, Isten engem
jelölt ki az egész világ királyává. Legyen meg az ő akarata!
Éljenzés harsam, amelybe asszonyok sírása vegyült. Az egyik
Elöljáró aranykoronát tett az új király fejére, majd két inas sietett
két oldalára. Egyikük az Ótestamentumot, másikuk az igazság
ékköves kardját tartotta a kezében. János a feleségei felé fordult,
maga mellé intette a Próféta özvegyét, királynőjének nevezte,
megcsókolta, és úgy kacagott, mint egy gyermek. Az emberek
önkívületben tomboltak.
Megdördült az ég. Honor fölnézett. Vihar közeledett.
– Induljunk – súgta oda Pieternek. Megfogta a fiú kezét, és
előléptek az árnyékok közül.
Az volt a terve, hogy a tér peremén mennek végig, majd a
nyugati kapuhoz futnak, de olyan nagy volt a tömeg, hogy az
utcákat is elárasztotta, ezért Honornak és Pieternek át kellett
furakodnia az emberek között. Ennek ellenére gyorsan haladtak
előre, s már az út háromnegyedénél jártak, amikor egy hosszú
asztalba ütköztek. Számtalan ember állt, ült, nevetett, ivott
körülötte. Honor maga után húzta Pietert.
– Erre – súgta neki.
Pieter azonban elbűvölten nézett egy ropogósra sült
malaccombot. Megállt, és odahajolt, hogy letépjen róla egy
maréknyit.
– Nem lehet – mondta Honor, és elhúzta a fiút.
– Hadd vegyen belőle a kicsi, kedvesem – szólt oda nekik egy
asszony. – Miért ne? – Nevető piros arca fénylett az izzadtságtól.
– Úgy is van – helyeselt mellettük egy férfi. – Jut
mindenkinek.
– Tenyerével rácsapott az asztalra. – Gyerünk, fiú, egyél csak.
Az asszony a hónaljánál fogva felemelte Pietert, és az asztalra
ültette. – Nocsak, hiszen ez a kis istengyermek! – kiáltotta. –
Idenézz, Hans.
– Úgy – horkant fel a férfi a kis disznó egy kis disznóhúst
akar, mi? Jól van. – Letépett egy darab húst, és meglengette
Pieter arca előtt. – Halljunk valamit a pápista röfögésből, fiú.
Gyerünk. Imádkozz érte.
Pieter a zamatos húst nézte, és megnyalta a szája szélét.
Honor csak állt, nem tehetett semmit. Ha felhívja magukra a
figyelmet, nem tudnak elmenekülni. Pieter nem értette a paraszt
német szavait, s Honor látta, hogy nem érti, mit akarnak tőle,
noha szemlátomást bármire hajlandó volt egy falat húsért.
– Úgy van, halljuk a pogány karattyolást – nevetett az
asszony. – Énekelj a vacsorádért, fiú. – Nagy keresztet rajzolt a
levegőbe Pieter melle előtt, s a végén megérintette a gyermek
combja közét. Pieter mintha megértette volna, mit akarnak tőle.
Keresztet vetett, és a hús után kapott.
A férfi elrántotta a falatot.
– Hol az illem, papok kedvence? A hölgy a karattyolást is
akarja hallani. – Elvékonyított hangon miséző pap kántálását
utánozta.
– Valahogy így.
Pieter felfogta. A malachúsra függesztett szemmel a Kyrie
Eleisont kezdte énekelni bájos hangján. A férfi hagyta, hadd
harapjon bele a húsba.
Pieter rágott, nyelt, aztán még hangosabban folytatta. Mások
is csatlakoztak a vidám mókához, s Pieter énekelt, rágott, és
eszeveszettül hányta magára a keresztet, mint egy bábu, akinek
zsinórjait vadul rángatja a bábos.
Honor utálkozva nézte a jelenetet. Bárcsak elunnák, és
elengednék a fiút!
Váratlanul egy hang harsogta túl a lármát a tér túlsó
oldaláról. Haragtól fűtött férfihang.
– A király nevet, de a gyermekeim holnap tovább éheznek!
A hosszú asztalok körül álló emberek elcsendesedtek. Csak a
tüzek pattogását lehetett hallani.
– Testvérem – nézett a király a férfira barátságosan
mosolyogva –, ezekkel a nehézségekkel csak próbára tesz
bennünket az Isten. A Kiválasztottaknak be kell bizonyítaniuk,
hogy kiérdemlik helyüket mellette a mennyekben.
Üdvözült arccal mindenki önmagába nézett, hogy vajon
kiérdemli-e a helyet a mennyek országában.
 A király oldalra fordult, mert egyik felesége, egy vékony,
sápadt, fehér ruhás fiatal nő odalépett mellé.
– Annak az embernek igaza van – szólt a fiatal nő. – Hogyan
dúskálhatunk mi és az Elöljárók, amikor az emberek éheznek?
János arca hamuszínűvé vált. Az igazság kardjáért nyúlt.
Felemelte, a suhogó pengén tűz fénye villant, és lesújtott felesége
nyakára. A fiatal nő feje legurult a lépcsőn.
Döbbent csend támadt. Honor eltakarta Pieter szemét.
A király az ingujjába törölte fénylő arcát. A szája mosolyra
húzódott. Ellentmondást nem tűrő zengő hangon így szólt:
– „És adaték azoknak hatalom a földnek negyedrészén, hogy
öljenek fegyverrel.” Csak a tiszták éljenek!
Néma csend.
Ekkor felvisított egy vékony hang.
– Dicsőség a Királynak!
Helyeslő, fülsiketítő kiáltás harsant. Újra megszólalt a zene. A
fiatal nő véres testét és fejét taligán eltolták. Törpék
bukfenceztek. Az emberek zsírtól csöpögő ujjakkal tömték
szájukba az ételt, nevettek, lelkesítette őket előkelő, dicsőséges
rangjuk. Ők Isten Kiválasztottjai.
Honor leemelte Pietert az asztalról, amikor valaki felkiáltott:
– És halál a bűnösökre!
A férfi és az asszony, aki az imént még Pieteren mulatott,
most villogó szemmel nézett rá. A férfi morogva megismételte:
– Halál a bűnösökre.
Honor maga mellé rántotta Pietert. Futásra készen
megfordult, ám azt látta, hogy pár lépésnyire a katedrálisban
lakó vastag nyakú paraszt bámulja. A férfi lépett egyet felé.
Honor megrántotta Pieter vékony vállát, és a fenyegető pár mögé
tolta.
– Állítsátok meg a bűnösöket! – ordított mögötte a paraszt.
A fiúval együtt átfurakodott a tömegen. Amikor a tér szélére
értek, futásnak eredtek.
 A sarkukban loholó néhány ember elől sötét mellékutcákba
menekültek, kéz a kézben loholtak a nyugati kapu felé.
Elfutottak a katolikusok még mindig parázsló házai s a
törmelékkupacokon patkányok módjára turkáló Angyalok
mellett. Már majdnem elérték a nyugati kaput – egy saroknyira
jártak tőle –, amikor egy lángoló bolthoz értek, amelynek eleje
éppen előttük zuhant ki az utcára. Honor hátrarántotta Pietert a
lángoló gerendák elől. Hátrapillantott. Az üldözők hangja, és
fáklyáik lángja egyre közelebb ért.
Visszafordult, cikázó pillantással kereste a menekülés útját. A
ház elülső fala kidőlt az utcára, de a lángoló gerendák és az égő
ház között nyílt egy keskeny ösvény. Úgy számította, átférnek
rajta. Az épületbe pillantva megállapította magában, hogy egy
könyv-kereskedés volt, de már hiányoztak belőle a könyvek.
Lángok nyaldosták az üres könyvszekrényeket és az
olvasópolcokat. Ekkor megpillantott a fal mellett valamit. Nagyot
dobbant a szíve, aztán, mintha megállt volna.
A faltól elhúzott üres könyvszekrény mögött, egy
bemélyedésben megereszkedett polcok sorakoztak. A polcokon
összevissza álltak, hevertek a könyvek, s a legfelső polcon,
címlapjával Honor felé, az a könyv állt, amelyről nem hitte, hogy
valaha is látja még az életben. Borítóját letépték, talán véletlenül,
amikor a könyvárusnak sikerült erre a titkos helyre menteni
néhány kincsét. A címlapról Holbein élénk kék veronika virágja
ragyogott a tűz fényében csupán néhány lépésre Honortól.
Honor habozás nélkül előrelépett. Fájdalom hasított a
csuklójába. Hátratántorodott, a combjához csapkodta lángra
kapott ruhaujját. A tűz elérte a könyvszekrény oldalait, így
megközelíthetetlenné vált a mélyedés a falban. Az alsó polcokon
álló könyvek már elfeketedve füstöltek. Az egyik meggyulladt.
Pillanatokon belül elhamvad mind. Őrültség az életét kockáztatni
e miatt a könyv miatt. Még a gondolat is őrültség. És mégis,
lehetetlen nem kockáztatni.
 – Pieter! – kiáltott Honor. – Fuss! Fuss a kiskapuhoz, és
menekülj!
A fiú engedelmesen átfutott a keskeny ösvényen, de a tűz
túloldalán megállt, és visszanézett.
– Te is gyere! – kiáltotta.
Nincs idő, gondolta Honor. Az üldözői közelednek… ki kell
jutnia Pieterrel. Mégis… ha gyorsan cselekszik…
Felkapta szoknyája szegélyét, a fogaival letépett róla egy
csíkot, és a keze köré tekerte. Köhögött a gomolygó fekete füsttől.
Forró volt a levegő. Megmarkolta a lángoló könyvszekrényt, és
elhúzta. A szekrény felborult. Honor a falmélyedésbe nyúlt.
Füstölgő könyvek potyogtak a padlóra. Megragadta azt az egyet,
és úgy ölelte magához, mint egy megmentett csecsemőt.
Megfordult, átfutott az ösvényen, és megfogta Pieter karját. A
lángnyelvek hirtelen felcsaptak mögöttük. Honor és Pieter
hátraugrott, és futva befordult az utcasarkon.
– Ott van! – kiáltott Pieter előremutatva.
A kis ajtóhoz értek.
A fiú előreugrott, hogy kinyissa. Honor tántorogva közeledett
hozzá. Egyszeriben elhagyta az erő a belső súlytól nehéz testét. A
nyitott ajtón át megpillantotta az éjszaka odakint tátongó
sötétjét. Kilépett. Érezte a csillagtalan fekete ég alatti tágasságot.
Aztán hogy megállás nélkül botladozik előre. Végül eleredt az
eső. Nemsokára minden ruhájuk átázott. De Pieter ismerte az
utat a folyóparton vezető ösvényhez, amely az erdei Szent István-
apátsághoz vezetett.
Honor a fiúra bízta magát.

Éneklésre ébredt.
Félálomban érezte, hogy szalmán fekszik a szerzetesek
tehénistállójának egyik meleg sarkában. A vesszőből font falak
hasadékain át beszűrődött a nappali fény. Könnyű eső susogott a
szalmatetőn. Honor behunyta a szemét, nyújtózkodott. A
szalmából nyári rétek illata áradt. Hirtelen eszébe jutott
Sydenham asszony padlásszobájának szalmája, amelyen utoljára
feküdt Thornleigh-val, és fájdalmas érzés áradt szét a testében,
hogy bárcsak újra férje karjaiban lehetne, meleg, erős testéhez
simulhatna. Élesen beléhasított a valóság – őt már sosem látja
többé! Végtelen szomorúságot érzett.
Megmozdult a méhében a magzat. Honor rájött, hogy nagyon
éhes.
A tehénistálló szegletében tovább szólt az ének. Pieter
énekelte édes, vékony hangján a Kyrie Eleisont. Botot faragó
késének csattogása diktálta a tempót.
– Mennyei Atyánk, irgalmazz nekünk…
Honor elmosolyodott. A terv tehát bevált. Nem találkoztak
katonákkal, az apátság szerzetesei örömmel befogadták őket,
noha az apát mentegetőzött, hogy a vendégház nemrégiben
leégett, a kórházba pedig, természetesen, nem léphetnek nők.
Honor nem bánta. Az apáttól kaptak száraz ruhát, az istálló
meleg volt, és barátságos, és amint Pieter és ő fáradt testükkel a
szalmára rogytak, nyomban elaludtak.
Igen, mosolyodott el Honor. Sikerült.
– A könyv – kiáltott fel, és hirtelen felült. Végigtapogatta a
szalmát, de nem volt sehol. Csak álmodta, hogy rátalált?
Pieter előrehajolt. Félretette a kést és a botot.
– Nálam van, asszonyom! – Előhúzta az ingéből a könyvet, és
odaadta Honornak. – Látod? Vigyáztam rá. És ezt hoztam neked.
~ Zsebeiből előhúzott két kis piros almát, és egy káposztalevélbe
göngyölt tojásnagyságú fehér, lágy sajtot.
Honor hol a könyvre, hol az ételre nézett vágyakozón. Éhség
és kíváncsiság csatázott benne. Az éhség győzött. Az ölébe tette a
könyvet, s előbb a sajtot falta fel, aztán egy almát. Pieter boldog
arccal térdelt mellette.
– Elvonult a vihar, asszonyom – mondta a tetőre pillantva. –
Már csak szemerkél. És Karl testvér most fogja be a lovat a
szekérbe, mert Hágába indul. Azt mondja, vele mehetünk, ha
akarunk. Megyünk?
Mire kiértek Karl testvérhez, teljesen elállt az eső. Honor
megköszönte az elpiruló fiatal barátnak, hogy elviszi őket. Pieter
és ő felmászott a szekérre a szalmába ágyazott, kalap nagyságú
kerek kecskesajtok közé. A szekér kidöcögött az apátság kapuján,
és elindult a csepegő lombú erdőben. Pieter Honor mellé
gömbölyödött, és elszundított. Honor kis ideig a szerzetes ide-
oda imbolygó hátát nézte.
Aztán izgatottan dobogó szívvel a kezébe vette a könyvet. Azt
ugyan nem tudta, hogy ez vajon az ereded, vagy másolat, ahhoz
azonban kétség sem fért, hogy ezt a könyvet nyomta kezébe – az
eltévedt, olvasni nem tudó gyermek kezébe – a külföldi férfi azon
a májusi éjszakán, tizenhét évvel. Holbein kék veronikája fölött
ott sorakoztak a fekete betűk, amelyek akkor makacsul eltitkolták
előtte jelentésüket. Ez állt ott latinul:

Értekezés a lélek halhatatlanságáról

Giulio della Montagna
A filozófia doktora Bolognai Egyetem

Nem volt hosszú írás. Honor egy óra alatt elolvasta. Fő tétele
egyszerű volt, de – noha higgadt bölcseleti logikába volt ágyazva
– kihívóan eretnek szellemiségű. Helyesen tenné az emberiség,
javasolta Della Montagna, ha lemondana a halál utáni élet
meséjéről.
Honor keze az utolsó oldalon pihent A szíve hevesen
dobogott. A halhatatlanság mese? Csupán az emberi szív
megnyugtatására szolgál, mint Pieter képzelgése a szent
csontjáról és a csodákról? Igen, gondolta Honor, az emberek
minden áron hinni akarnak a halhatatlanságban. Ám bármilyen
erősen akarjuk is, hogy valami valóságos legyen, az attól még
nem lesz valóságos.
 A felfedezésből erőt merítve száguldani kezdtek a gondolatai.
Ha a halhatatlanság álma pusztán képzelődés, akkor nem
lehetséges-e, tűnődött Honor, hogy a vallás többi úgynevezett
törvénye is merő agyszülemény? A halhatatlanságba vetett hit
ugyanis a vallás alapja, akár katolikus a hívő, akár protestáns
vagy akár török. És ha ez az alap csupán látomás – vágy, remény
–, akkor az egész nyikorgó építménynek óhatatlanul le kell
dőlnie.
Egyszeriben világosan látta, könnyedén felfoghatónak találta,
hogy a mennybéli örök élet utáni gyermekes sóvárgás
odavezetett, hogy az emberiség hazugságok hálójában él a földön.
Ő ezt tudta. Úgy érezte, hogy mindig is tudta.
Vajon már Ralph halála napján is tudta? Az emberektől
elforduló Istent okolta, képtelen volt imádkozni, de már akkor
látta – hiszen így történt! –, hogy az emberek nem Isten
követelték, hanem a gyilkosságokat. És amikor olyan magányos
volt Münsterben, amikor bánatának és bűntudatának súlya alatt
térdre esett Pieter mellett, hogy imádkozzon, igen, akkor ismerte
fel az igazságot, hogy egyedül ő maga cselekedhet – vagy együtt él
a körülötte lévőkkel, vagy fellázad ellenük –, s hogy ebben
Istennek, bármi legyen is az, nincs szerepe. De felismerte-e akkor
éjjel a teljes igazságot? Azt a rendkívüli, szédítő igazságot,
amelyet Della Montagna írása tárt fel előtte?
Mindaz, amiben régen hitt, darabokra tört és szertefoszlott,
mint a pöfeteggomba spórái a szélben, és ugyanolyan
anyagtalannak tűnt. Miközben új gondolatok rángatták ki
elméjéből a babonaság és a dogma elhalt gyökereit, ráébredt,
hogy most már ismeri a teljes igazságot. A mesék – a lélek
halhatatlanságáról, a mennyországról és a pokolról, a sátánról és
a bűnről (és Istenről?) – csupaszon, reszketve, leleplezve álltak
előtte hitvány emberi félelmekként és vágyakként, amelyek
mindig is léteztek. A jutalomról és a büntetésről szóló mesék csak
arra szolgálnak, hogy gyermekeket kényszerítsenek
engedelmességre, hogy gyermekké tegyék a felnőtt embereket.
Pezsdítő volt a felismerés. A felszabadulást hozta.
A szekér kidöcögött az erdőből a napfényre. Honor
hátrahajtotta a fejét, és szemét becsukva élvezte a nap melegét a
szemhéján és az arcán. Az élet bájos iróniája nevetésre késztette.
Tizenhét éven át tűnődött azon, hogy miféle különleges titkot
rejthet az elveszett könyvecske, most viszont, hogy rátalált,
kiderült, hogy ő már felfedezte ezt a titkot – teljesen egyedül jött
rá azon az éjszakán, amikor Pieter mellett térdelt a főesperesi lak
kápolnájában: ez az egy életünk van.
Elhajtotta az utolsó lapot, hogy becsukja a könyvet, amikor
megpillantotta a hátsó borító belső oldalát. Tintapacákkal
tarkítva három kézzel írt sor futott az oldalon átlósan, amelyet
kislány-korában csupán három gyöngysornak látott.

„Sietve írok. Betörtek a házamba. Ha művemet megtalálja

valaki, kérem, juttassa el ahhoz az emberhez, aki oly sokakra
hatott inspiráló erejével. Rotterdami Erasmushoz.”

Honor csodálkozva érintette meg ujjával a sorokat. Tehát a

haldokló külföldi a könyv szerzője volt, maga Della Montagna!
Hát persze! Felidézte a férfi szavait, amelyek akkor olyan
különösen hangzottak: „Neked… írtam!” Honor végre
megértette, hogy miért tudott az az ember akkor éjjel
mosolyogni, pedig haldoklott. Mert békében halhatott meg, az
ember alkotta Isten borzalmaitól háborítatlanul. Órákkal később
Honor apja is meghalt, csakhogy ő rettegett, hogy az egyházi átok
a pokol kínjaira kárhoztatja. Bárcsak megérthette volna, hogy az
átok nem volt több puszta szavaknál!
Honor testét, lelkét átjárta a megkönnyebbülés, amelynek
fényében most egészen másképp látta azt a két halált. A
felismerés úgy rázta meg az elméjét, ahogy a heves tavaszi szél
cibálja a fák ágait és lesöpri róluk az elszáradt tavalyi leveleket,
hogy a tiszta, erős ágakon új élet rügyei fakadhassanak. Sokkal
értékesebb ajándék volt ez, mint amilyet Della Montagna
szeretett volna egy gyermeknek átadni.
De így volt-e valóban?
„Neked… írtam.“
A bakon ülő fiatal szerzetes hátranézett a válla fölött, és
bátortalanul azt mondta:
– Hága még negyven mérföldnyire van. Remélem, nem
fárasztja ki az út, hölgyem.
– Nem, dehogy, fivérem – felelte Honor. – Jó alkalom az
elmélkedésre. Ráadásul – tette hozzá halkan – még csak az út
elején járunk.
Hangjának furcsa csengésére Pieter hátrafordította a fejét.
Aztán felült, és lesöpörte szőke hajáról a szalmaszálakat.
– Az út elején? – kérdezte. – Hová megyünk, asszonyom?
Addig a pillanatig Honor sem tudta. A napfényben fürdő
gabonatáblákat nézte az út két oldalán. Ragyogásuk ereje mintha
előretolta volna a szekeret. – Meglátogatunk egy papot – szólt
Honor elmosolyodva saját meghökkentő bejelentésén. – A
legbölcsebb papot. Desiderius Erasmust.

34.

A FREIBURGI KERT

– Ez ehetetlen!
A hetvenéves tudós, Desiderius Erasmus életének nagy része
azzal telt, hogy harcot vívott a szűklátókörűség, a türelmetlenség,
a zsarnokság és a sózott hal ellen. Miért volna más a mai nap? –
gondolta az asztal túloldalán ülő Honor.
– Nem jobb annál a mosléknál, amellyel az apátságban
akartak bennünket megmérgezni! – dohogott Erasmus ékes
latinsággal, mint mindig. Egyik ujjával, mintha félne, hogy
beszennyezi a többit, eltolta maga elől a tányért.
Házvezetőnője, a Fekete-erdő egyik vastag derekú, vörös
arcú, félelmetes megjelenésű leánya haragosan állt mellette, a
szeme villámokat szórt.
– Finom csuka az, maga vén trotty. Egy egész pfenniget
spóroltam rajta! Különben is mit vár azér‘ a kevés pénzér’, amit
ételre ad? – Német nyelve, amelyet éppolyan ékesszólóan beszélt,
mint gazdája a latint, csupán falra hányt borsó volt. Négy éve
éltek ketten ebben a házban, mint Bábel tornyának valamelyik
cellájában; egyikük sem értett egy szót sem abból, amit a másik
mondott,
– Azt hitte, becsaphat, mi? Elrejti azt a poshadt halat a
borzalmas mártása alá. Csakhogy, asszonyság, alábecsüli ezt! –
károgta Erasmus diadalmasan a levegőbe emelt orrára mutatva.
Hosszú, hegyes orra volt, mint a hegyesszögű háromszög. Honor
nem tudta megállni nevetés nélkül, ahogy a felfelé fordított arcon
úgy festett, mint egy napóra mutatója.
– Semmi baj, Marthe – szólt Honor, és elvette Erasmus elöl a
perpatvart okozó ételt. – Átküldjük Frobenékhez. Pieternek ízleni
fog.
Honor egyetértett Erasmusszal, ugyanis Marthe főztje
csapnivaló volt, s a háztartást is igen hanyagul vezette. A tudós
nemes lelkűségét bizonyította, hogy megtartotta az asszonyt, aki
korábban is ebben a házban szolgált, és nem volt hová mennie.
– Csakúgy, mint ön és én – mondta Erasmus egy alkalommal
Honornak az önsajnálat eleganciává tökéletesített sóhajával ez az
asszony is egy menekült. Más-más városból igyekeztünk
Freiburgba, hogy oltalmat találjunk a felbőszült protestánsok
elől.
– Azt azért kétlem, uram – tréfálkozott akkor Honor –, hogy
a francia király, Magyarország Mária királynéja és a lengyel
Zsigmond versengett azért, hogy hozzájuk szegődjön.
 Erasmus megvetően legyintett.
– Mármint hogy báb legyen az udvarukban. – A nagyravágyás
nem tartozott Erasmus gyarlóságai közé. Elsősorban azért
fogadta el ezt a freiburgi házat, amelyet barátja, Ferdinánd király,
Károly császár fivére bocsátott rendelkezésére, mert az éghajlat
jót tett törékeny egészségének.
Marthe felkapta a halas tányért.
– Akkor koplaljon, pedig már zörögnek a vén csontjai! –
kiáltotta németül.
Erasmus nem értette ugyan, de latinul replikázott:
– Inkább éhen halok, de nem eszem ilyen moslékot!
Honor a felpaprikázott házvezetőnőről a durcás tudósra
nézett. Nem tudta eldönteni, melyiküknek legyen hálásabb. Noha
Honort csak levelei révén ismerte, a rigolyás öreg agglegény
mégis befogadta a pénztelen várandós fiatalasszonyt a fiúval
együtt, és nem kérdezett semmit. Amikor Honor végül mégis
elmesélte, hogy az egyház és az állam ellen lázadó bűnözőként
elüldözték Angliából, Erasmus, aki mindig is szigorúan
ragaszkodott pártatlanságához, csupán bólintott, nem
nyilvánított véleményt. De Marthe is köszönetet érdemel, mivel
hat hónappal ezelőtt az ő nyugodt bábáskodása mellett hozta
világra Honor hosszú vajúdás után egészséges kislányát.
– Csak gyümölcsöt kérünk, Marthe – mondta Honor békítő
hangon. – Kimegyünk a kertbe, és hozza ki Isabelt is, ha ébren
van. – Marthe morgolódva elfogadta Honor engesztelését, és
kisietett a konyhába.
– Tényleg moslékot kellett enni az apátságban? – kérdezte
Honor mosolyogva, amikor felálltak az asztaltól. Latinul
beszéltek, mivel Erasmus ugyan egy időben Cambridge-ben
tanított – ami, bizonygatta Honornak, nagy megpróbáltatás volt,
alig várta, hogy vége legyen, annyira elborzasztották a piszkos
angol házak és annyira elkedvetlenítették az elmaradott angol
írásművek –, ennek ellenére igen hiányos volt az angol tudása.
 – Szürke sózott hal minden áldott nap – felelte. –
Körülöttünk penészes falak és bűzlő árnyékszékek. És ha valaki
megszegte a milliónyi szabály egyikét, megvesszőzték. –
Összerázkódott. – Így torzítják el a zsenge éveket a vallás
nevében.
– Hol nevelkedett?
– Árvagyerekként kerültem egy kolostorba. Miután találtam
egy-két barátot, akik enyhítették nyomorúságomat, elkövettem
azt a szörnyű hibát, hogy letettem az esküt. Durva, rideg élet volt
– összegezte emlékeit rosszkedvűen, és összehúzta magán vastag,
prémes köpenyét, holott kellemesen langyos volt az este.
Karonfogva kisétáltak a fallal kerített kertbe. Lassan
lépkedtek egyrészt Erasmus fájó ízületei miatt, másrészt mert
mindketten élvezni akarták a kora esti fényt, amely mindent
bearanyozott: a gesztenyefa széles leveleit, a cseresznyefa ágairól
lehulló virágokat, a futóbab tűzvörös virágait.
– Á – mosolyodon el Erasmus, amikor egy asztalhoz értek,
amelyen vászonzacskó hevert. – Pieter ismét megetette a
madarakat.
– És itt hagyta a magokat. Ismét.
– Nem számít. Látja? Megjöttek a vacsorájukért. –
Kibontotta a zacskó zsinórját, és szétszórt egy maréknyi magot.
Madarak röppentek elő az ágak közül, és csipegetni kezdtek. –
Ma is Frobenéknél marad a fiú?
– Igen – mosolygott Honor. Pietert, aki már folyékonyan
beszélt németül, elbűvölte a nyomdagép, amely Erasmus
kiadójának házában állt. – És egyre nehezebb lesikálni róla a
festéket. Még nem is mondtam. Frobenék felajánlották, hogy
odaveszik inasnak.
– Pompás – mondta Erasmus. – Boldog ott.
– Boldog? El van ragadtatva. Másról sem beszél, mint
préslapokról és ívtartó keretekről. Úgy sorolja a gótbetűk és
dőltbetűk típusait, mintha verset mondana.
 Erasmus kuncogott.
– Mint az ifjú Froben apja. Forradalmasította a nyomtatást.
Nem tetszett ugyan az antikva betűtípus, amelyet bevezetett, de
áldom az emlékét, amiért kis alakban, olcsón állította elő a
könyveimet. Még egy pék fia is meg tudja őket venni. Tudja,
amikor kisfiú voltam, még a nyomtatás feltalálása előtt, huszonöt
bárány bőrére volt szükség egy kétszáz oldalas könyv
pergamenjeinek előállításához. Egy egész vagyoni És öt hónapig
másolta egy írnok.
Leültek a padra a cseresznyefa alá. Erasmus újabb marék
magot szórt a földre.
Honor a madarakat nézte, ahogy a lapos kövek közötti fűben
csipegetnek.
– Szereti ezt a helyet, ugye? Ezt a kertet, ahol bíborosok,
uralkodók és tudósok látogatják meg önt.
– Többségüket nem ismerem, és túl sok közöttük az ostoba –
felelte Erasmus csillogó szemmel. – De ez a kert valóban áldás. A
legkedvesebb hely számomra a világon.
– Az én számomra is – mondta halkan Honor. – A józanság
szigete a tébolyult világban. Kinyújtóztatta a nyakát és a lábát,
amely teljesen elgémberedett, mivel egész délután az íróasztalnál
ült Erasmusszal, hogy annak latin nyelvű szólásgyűjteménye, az
Adagiorum új kiadását előkészítsék. Mélyen beszívta a virágoktól
illatos levegőt. Itt megtalálta a békét. Pieter kivirult.
A Thornleigh halála miatti bánatot Honor minden erejével
igyekezett legyőzni, miként az itt élők javasolták. Megpróbálta
elképzelni azt a napot, amikor úgy szűnik meg a szomorúság,
ahogyan a seb vérzése eláll. Voltak azonban éjszakák, amikor
képtelen volt útját állni az áradatnak, és ömlött a könnye. Mégis
arra kényszerítette magát, a kislánya kedvéért, hogy a jövőre
gondoljon. Hogy elképzelje, egy napon visszatér Angliába. Mind
ez ideig levelet sem írt haza. Tudta, hogy Adamnek gondját viseli
a nagynénje. Jelenleg mindenki számára az a legbiztonságosabb,
ha nem tudnak a hollétéről. Igen, itt biztonságban van,
kényelmesen él, és Erasmus mellett értékes munkát is végezhet.
Miért ne békélne meg? Megdörzsölte a nyakát, hogy elhessegesse
a kérdést, mivel tudta, hogy noha minden nap minden órájában
érzi Thornleigh hiányát, a válasz valamiképpen mégis Sir
Thomasszal függ össze. Rá pedig nem akart gondolni.
– Epikurosz szerint kertben kellene töltenünk a napjainkat –
szólt Erasmus.
Honor elmosolyodott.
– De barátokkal. Egy bolond se legyen a közelben.
– Akkor én mindkét értelemben szerencsés vagyok,
kedvesem, amióta ön ideérkezett – felelte Honor kezét
megpaskolva Erasmus.
– Nagy megbecsülés ez nekem, uram – mondta Honor
meghatottam
– Nagyon is illik önre – kuncogott Erasmus –, hiszen az ön
neve is becsületet jelent.
Honor a fa törzséhez dőlt. A távolban, a borostyánnal
befuttatott falak mögött valahol altatót énekelt egy asszony.
– Ez az ön Édenkertje – mormolta Honor.
Erasmus a homlokát ráncolta.
– Remélem, nem. Az Ótestamentum kertje riasztó hely.
Gyanakvás és félelem, csalás és harag színhelye. És az örökös
kiűzetésé. Ez nyugtalanít – mondta komoly arccal, de Honor
elnevette magát. – Nem – folytatta Erasmus jobban szeretem a
békésebb kerteket. Morus Utópiájának helyszíne ideális. Úgy
képzelem, hogy az ő nyájas mesélője, Rafael egy ilyen pádon
üldögélhetett.
Honor végighúzta ujját a kőpadon. Emlékképek tolultak elő,
hiába próbálta őket elhessegetni.
– Amikor először olvastam a történetet, én is egy ilyen padon
ültem Sir Thomas tölgyfája alatt, a tónál – mondta.
 – Elbűvölő – mosolyodott el Erasmus, ám mosolya nyomban
el is halványodott, amiért figyelmetlenségből Morusról kezdett
beszélni. Mostanában mindketten kerülték a neve említését is.
Szomorú hírek érkeztek Angliából.
Morus tizenhárom hónapja a londoni Tower foglya. Egy
nappal azután, hogy Honor Freiburgba érkezett, Erasmus
elmondott neki mindent, amit tudott. Itt ültek kinn a kertben, és
vacsoráztak.
– Morus nem volt hajlandó letenni valami kifogásolható
esküt – mondta. – A király az angol egyház legfőbb fejének
nevezi önmagát- a hiúságok hiúsága! –, és Cromwell főtanácsos
elrendelte, hogy az ország minden lakójának esküvel kell ezt
elismernie. Morus ezt megtagadta. – Ingerülten elhessegetett a
gyümölcsről egy legyet, mintha az képviselné az uralkodók
zsarnokságát. – Morus és Fisher püspök most bírósági tárgyalás
nélkül raboskodik, árulás fel nem fedése a vád ellenük, bármit
jelentsen is ez az utálatos kifejezés.
Honor igyekezett palástolni az elképedését.
– Azt jelenti, hogy az illető vétkes ellenállást tanúsít az ország
irányítóival szemben, ami szinte felér az összeesküvéssel vagy a
lázadással – magyarázta a tőle telhető higgadtsággal. – Büntetése
börtön, a király belátása szerint.
– Szégyentelen király! – fakadt ki Erasmus elkeseredetten. –
Morus húsz éven át szolgálta ezt a gőgös embert.
Honor megpróbálta felmérni Cromwell cselfogásának
horderejét. Ezt az esküt ő ajánlotta a főtanácsosnak Sir Thomas
lecsendesítésére. De hogy az egész birodalomnak esküdnie
kelljen? – ez rendkívüli. Igen, gondolta, előre tudhatta volna
Cromwell lépését, amilyen buzgón törekszik mindig a legnagyobb
hatékonyságra. Csakhogy Sir Thomas válasza még ennél is
rendkívülibb. Ezt ki láthatta volna előre? Hirtelen heves
felháborodás lett úrrá rajta, de Erasmusszal szemben ő nem a
királyra haragudott.
 – Mire ez a vakmerőség? – kérdezte. – Hogyan lehel ilyen
esztelen?
Erazmus vállat vont.
– Morus szenvedélyes férfiú.
Aztán, egy esős novemberi napon, nem sokkal Isabel
születése után, újabb elképesztő hír érkezett a freiburgi házba.
Cromwell és Henrik király ismét elfogadtatott a parlamenttel egy
törvényt, egy új felségárulást törvényt. Ennek értelmében
felségárulásnak minősült a király bármely címének megtagadása,
illetve a király ellenében leírt vagy kimondott minden szó. A
felségárulás büntetése pedig halál.
– Hogyan engedhetik ezt az angolok? – fakadt ki Honor. –
Hogy egyedül szavakkal felségárulást lehet elkövetni.
– De azért ezeket a szavakat le kell írni vagy ki kell mondani
ahhoz, hogy az illető veszélybe kerüljön, és ha helyesen
értelmezem ezt – mutatott Erasmus az egyik korábbi angliai
tanítványától kapott levélre –, akkor Morus megtagadta annak
indoklását, hogy miért nem teszi le az esküt. Úgy tűnik, amíg
nem mond semmit, addig biztonságban van. Hallgatásért nem
végezhetnek ki valakit.
Ezt követően nem kaptak híreket Angliából egészen május
első napjáig, amely két héttel ezelőtt volt. Kivégeztek négy
karthauzi szerzetest az eskü megtagadása miatt. Morus Tamás
még mindig a Towerben raboskodott.
A konyha felől edények csörömpölése hallatszott, mire a
csipegető madarak hullámformában, mint a megrázott takaró,
felröppentek, és vártak, hogy háború vagy béke következik-e. A
takaró szétszakadt, néhány madár visszaereszkedett a fűre, a
többi félénken a cseresznyefára telepedett. Szirmok hullottak
Honorra és Erasmusra.
Mintha a Morus nevének említésére bekövetkezett
szomorúságot akarná eloszlatni, Erasmus lendületesen beszélni
kezdett.
 – Tudja, Epikurosz athéni iskoláját Ligetnek nevezték. És
Platón Akadémiájával s Arisztotelész Lükeionjával ellentétben ő
női diákokat is fogadott. Igen – mondta lesöprögetve öléből a
szirmokat –, Epikurosznak szép látomása volt.
Komolyságot színlelve, mint egy leckét felmondó diák, Honor
összegezte a látomást. – Az erények gyakorlása, mely önmagában
élvezetet nyújt. Csendes, visszavonult, egyszerű élet, ahol
életmóddá válik a filozófia, s ahol az emberi kapcsolatok
legmagasabb rendű kifejeződése a barátság.
Erasmus elmosolyodott.
– Olvasta Lucretiust.
– Itt, önnél, mivel mostanáig nem ismertem a filozófiáját. Az
ön könyvtára olyan kincseket rejt, amilyeneket nem találtam Sir
Thomas vagy a királyné könyvei között.
Erasmus elégedetten karba fonta a kezét, és becsukta a
szemét, hadd érjék a délutáni nap aranyló sugarai.
– Epikurosz tökéletes példája a könyvek által élvezhető
halhatatlanságnak. Mert mit tudnánk Epikurosz gondolatairól,
ha tanítványa, Lucretius nem írja meg A dolgok természetéről
című nagyszerű művét?
– Lucretius szerint csak ez a fajta halhatatlanság létezik –
mondta kihívóan Honor. Felemelt a kőpadról egy barna pettyes
cseresznyevirág-szirmot, és eltűnődve morzsolgatta. – Az Isten
haragjától való félelem ott, az Édenkertben, amelyről ön beszélt,
valójában a haláltól való félelem, ahogy én látom.
– Hmmm – mormolta a tudós elgondolkodva.
– Nem találja kegyetlen büntetésnek azt, hogy Isten csak
azért haragudott meg az emberre, mert evett a tudás fájának
gyümölcséből? Lucretius azt írja, hogy a tudás eloszlathatja a
haláltól való félelmet. Ha megértjük, hogy a lélek a testtel együtt
elenyészik, s hogy azután nem létezik semmi, írja, akkor nem
félünk a haláltól.
 – Így mondja – bólintott Erasmus merengve. – A nemlét
gondolata ébreszti a félelmet, amely szerinte az emberek életét
felbolygató szenvedélyek oka.
– Ezért aztán – folytatta Honor tűnődve, a virágszirmot
dörzsölve – a halhatatlanságról szőtt álommal vigasztaljuk
magunkat.
Erasmus kinyitotta a szemét. Mocorogni kezdett a pádon.
– Giulio della Montagnát idézi. Újfent. Megbocsásson –
háborgott a tudós –, de én nem lelkesedem annak az embernek a
megállapításáért úgy, mint ön.
Honor eldobta a szirmot.
– Annyit azért elismerhet, hogy igen viszontagságos utat tett
meg ez a kis kötet, amíg elért önhöz.
– Nem ismerem el – fortyan fel Erasmus. – És el sem tudom
képzelni, miért ragaszkodott Della Montagna oly sok évvel ezelőtt
ahhoz, hogy ez a különös ajándék a kezembe kerüljön.
– Azért, uram – mosolyodott el Honor –, mert mindig is önt
tekintették a jóakarat jelzőfényének azok, akik a hagyományokat
elhagyva magányosan járták útjukat. Ön az ember gondolkodásra
való képességének legnagyszerűbb védelmezője.
– Á, az ősi küzdelem az ész és a hit között – sóhajtott
Erasmus nyilvánvaló keserűséggel. – Mintha Isten nem állított
volna bennünket épp elég kihívás elé ahhoz, hogy békében éljünk
egymással. És láthatja, milyen siralmasan megbukott a világ e
tekintetben!
Honor kis ideig hallgatott.
– Sir Thomas gyakran mondta nekem, hogy a hit erősebb,
mint az ész. Hogy mivel az egyház sok-sok évszázada tanítja a
lélek halhatatlanságát, amelyben sok-sok millióan hisznek, a
szokás igazsággal ruházza fel a hitet, miként igazsággal ruházza
fel a törvényt. Aquinói Szent Tamás megállapítását idézte, amely
szerint a halhatatlanság utáni természetes vágy bizonyítja, hogy a
lélek halhatatlan, ahogyan a gyermek evés utáni veleszületett
vágya bizonyítja az étel létezését.
– Az ismeretlen dolgok törvényre emelése hiábavaló
igyekezet.
Engem például teljesen lefoglal az, hogy úgy éljem ezt az
életet, ahogyan Krisztus meghagyta.
– Én pedig – mondta Honor kedvetlenül – messze kerültem
Aquinói Szent Tamástól.
Erasmus aggodalmasan pillantott rá.
– Kedvesem – szólt a lélek halhatatlansága Isten ígérete
számunkra. Az az édes bizonyosság, hogy az Ő kegyelme által egy
napon Vele élünk majd.
– Attól még nem válik igazzá valami, hogy bizonyosak
vagyunk benne – válaszolta Honor határozottan. – Nézzük ezt a
lengyelt, aki rendkívüli bizonyítékokat írt le önnek arról, hogy a
Föld forog a Nap körül. Kopernikusz? Ez a neve?
– Ez csupán matematikai feltevés.
– És ha igaz? Akkor mindazok tévednek, akik bizonyosak
abban, hogy a Nap forog a Föld körül. Évszázadok óta tévedésben
élnek. Ugyanígy lehetséges, hogy a lélek életét illetően is
becsaptuk önmagunkat. Della Montagna azt állítja, hogy az
öszvérhez hasonlóan, amelynek megvan minden szerve az
utódnemzésre, mégsem tudja azt megvalósítani, az ember
halhatatlanság után sóvárog, de nem tudja elérni. Della
Montagna azt állítja…
– „Della Montagna azt állítja"… Mi ön, papagáj? – kiáltott
fel Erasmus. – Nincsenek önálló gondolatai?
– De vannak, uram – felelte Honor halkan, ám hevesen. – De
ha őszintén elmondanám, hogy hová juttattak a gondolataim,
akkor csak még jobban elszomorítanám önt, azt pedig
semmiképpen sem szeretném.
Kis ideig feszült csendben ültek.
 – Hol van már az a gyalázatos nőszemély a borunkkal? –
fakadt ki Erasmus.
– Uram – szólt Honor hirtelen –, vegye fontolóra a
következőt. Ha az ember csupán azért alkotta meg a
halhatatlanság fogalmát, hogy enyhítsen a halálfélelmén, akkor
kétségkívül fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon nem
elmeszülemény-e sok minden más is, amiben hisz. Hogy a
mennyországról és a pokolról szóló mesét csupán azért hirdetik a
papok és a törvényhozók nemzedékek óta, hogy az embereket
tisztességes életre ösztönözzék. Mi több…
– Nem! – Erasmus felemelte a kezét, és elfordult. – Ki ne
mondja. Ezen a meredélyen nem követem önt. – Arcán
valamiféle szánalommal visszafordult Hunorhoz. – Isten nélküli
világ? Hogyan képes ilyet elképzelni? Hogyan élhetnénk ilyen
sötétségben? Hogyan találnánk bármiféle fogódzót az erkölcsös
élethez?
– De engedhetjük-e, hogy a félelem hazugságokat hozzon
létre?
– Vannak dolgok, amelyeket nem tudhatunk. Ezekben
hinnünk kel.
– Amit ön hitnek nevez, az Epikurosznál a feltételezés. Ami
nem jelenik meg, mondja, arról csak feltételezésünk van, és
felhívja a figyelmet, hogy ebben az esetben olyan területre
lépünk, ahol lehetséges a tévedés.
– Jó ég, gyermekem, Epikurosz az előtt élt, hogy Isten
felfedte az igazságot a keresztények előtt!
– De az emberek továbbra is egymás torkának esnek
feltételezések miatt, mégpedig Isten nevében!
– Ezt mindig is őrültségnek tartottam.
– És ezért tisztelem önt. Mégis hű marad az egyházhoz, amely
embereket küld máglyára, csak mert kérdéseket tesznek fel. Mert
megízlelik a tudás fájának gyümölcsét.
 – Éveken át könyörögtem az egyháznak – pápáknak és
bíborosoknak –, hogy hagyjanak fel az erőszakkal. Gyűlöletesnek
tartom az inkvizíciókat és az eretnekek utáni hajszát.
– De az egyház azt tanítja…
– Az egyházat, mint minden más intézményt, az emberi
vágyak természete gyengíti. A visszaélések és a gonoszságok. De
ezekben nem az igaz keresztény magatartás mutatkozik meg.
Hitben és szerzetben kell élnünk, és Istenre hagynunk azt, ami
nem tudható. – Nagyot sóhajtott. – De az én hangomat
túlharsogja korunk hangzavara.
Honor hallgatott, mert észrevette, hogy felzaklatta Erasmust,
a türelmetlenség ellen vívott harc egyik régi katonáját, az elsők
egyikét, akinek fegyvere csupán az ékesszólás volt. Amikor
körülötte mindenki azt üvöltötte, hogy békevágya gyávaság, vagy
a keresztény állhatatosság hiánya, magára maradt, a vezetők
közül egyedül ő nem akart gyilkolni meggyőződéseiért. Továbbra
is megszállottan és kétségbeesetten kiállt a türelem mellett.
– Reményre az adhat okot – szólt Erasmus fáradt arcát
meghazudtoló határozottsággal –, hogy valamennyien elutasítjuk
a vallás külsőségeit. A lényegre kell irányítanunk a figyelmünket,
a béke és a testvériség utáni vágyra, mert ez Krisztus
legvalóságosabb utánzása. Nem – rázta meg a fejét nem tudom
megtagadni azt az egyházat, amely tizenöt évszázadon át
megmaradt, milliók számára elhozta a művelődés és a remény
fényét, és alapjában véve továbbra is az egymás iránti szeretet
üdvös üzenetét tanítja, amelyet Krisztus hagyott ránk. Az egyház
az anyám, és amíg jobb út nem kínálkozik, vele maradok.
Honort megindította a tudós meggyőződése, és elszégyellte
magát, amiért felizgatta. Nem ő az ellenség. Kicsinyesség volt így
felingerelni. Békítő mozdulattal megérintette a férfi karját.
– Vele marad, de nem fogad el magasabb egyházi rangot? –
kérdezte felcsillanó szemmel. Kelemen pápa nyolc hónappal
korábbi halála után az új pápa, III. Pál nyomban felkínálta
Erasmusnak a bíborosi kalapot.
– Nem – mosolyodott el megkönnyebbülten Erasmus
beszélgetőtársa furfangján. – Azt nem. Ha majd Isten magához
szólít ebből a tébolyult világból, úgy akarok meghalni, ahogyan
éltem. Szabad emberként.
Csapódott a kertkapu. A földön csipegető madarak újra
felröppentek és fölöttük köröztek.
– Körte és bor! – kiáltotta Marthe, mintha a portékáját
kínálná.
– Körte és bor – fordított Honor halkan Erasmus számára.
A férfi savanyú arccal mormolta:
– Az utóbbi, kétségkívül, jó sok vízzel. Csodás burgundi volt,
a krakkói püspöktől kaptam. Hála az Úrnak, a körtét legalább
nem tudja elrontani ez a nőszemély.
– Jól van, jól – duruzsolta Marthe a csípőjén ülő
kisgyermeknek. – Elég legyen, aranyom. Te ebből nem kapsz,
kicsikém. – Tálcát tartva közeledett feléjük, miközben a kislány
az asszony dús keble előtt nyújtogatta kezét a gyümölcs után.
Marthe letette a tálcát az asztalra.
– Hát megjött – lelkendezett Erasmus, és felállt. – Kicsi
Isabel! – Rajongó nagyapaként lehajolt, és megcsiklandozta a
gyermek állát.
Marthe ráütött a kezére.
– Meg ne fojtsa ezt a szegény gyereket! – Elfordulva arrébb
húzta a kislányt.
– Boszorkány! – fortyant fel Erasmus. – Még eltöri a nyakát!
– Hozzá ne érjen a karmaival! – figyelmeztette Marthe.
– Adja csak ide – nevetett Honor. Kinyújtotta két kezét, és
azok ketten behódoltak az anyai parancsnak. A térdére ültette a
kis Isabelt, megcsókolta puha arcát, és belenevetett a fénylő,
kerek szempárba, amely éppolyan veronikakék volt, mint
Richard Thornleigh-é.
 Marthe és Erasmus egymás mellett állva gügyögött a gyermek
felé, aki jókedvűen gőgicsélt. Honor nem tudta megállni nevetés
nélkül.
– És én még amiatt aggódtam, kicsim, hogy család nélkül
nősz fel.
– Egy gyermek körül sosem elég nagy a család – jelentette ki
Erasmus határozottan. – Én nem ismertem az apámat. Szegény
szüleim… meséltem?…
Marthe felnyögött, sejtette, hogy valami érthetetlen, hosszú
történet következik, majd sarkon fordult, és bekacsázott a házba.
Erasmus diadalmasan vette a karjába a gyermeket.
– Szegény szüleim – folytatta Honornak – nagyon szerettek
volna összeházasodni, de amint anyám állapota nyilvánvalóvá
vált, erőnek erejével szétválasztották őket, és azt a gonosz
hazugságot juttatták el apámhoz, hogy a szerelme meghalt,
Bánatában apám papi fogadalmat tett.
Honor elmosolyodott. Olyan sok éven át ismételgette
magának Erasmus ezt a regényes történetet, hogy végül már
maga is elhitte. Johannes Froben azonban elmondta Honornak a
tényeket. Erasmus szemlátomást örömmel megfeledkezett arról
is, hogy az apja már pap volt, amikor a leánnyal megismerkedett,
s arról is, hogy hosszú kapcsolatukból másik gyermek is született,
Erasmus három évvel idősebb bátyja.
Erasmus visszatette a kislányt az anyja ölébe, és hosszú,
önsajnáló sóhajjal visszaült a padra.
– Azután, hogy így elárvultam, beadtak egy szörnyűséges
apátságba.
Honor átölelte kislányát, és orrával a nyakát simogatta,
miközben ajka a selymes hajhoz ért. Egyre sápadtabb lett a
kertben a fény.
– Apátságok – mondta eltűnődve, és gondolatait az
emlékezés újabb hullámai ragadták magukkal. – ön gyűlölte az
ottani életet, Sir Thomas viszont mindig szeretettel beszélt a
karthauzi szerzeteseknél töltött éveiről.
– Á, a karthauziak – mormolta Erasmus megborzongva.
Egymásra pillantottak Honorral. Május elején mélységesen
megrázta mindkettőjüket az Angliából kapott legfrissebb hír. A
négy karthauzi szerzetest, akik szintén megtagadták az eskü
letételét, lovak húzták ki farácson a Towerből. Óriási tömeg előtt
mészárolták le őket Tyburnben – előbb felakasztották őket, s
amikor már fuldokoltak, levágták őket a kötélről, majd egymás
szeme láttára sorra levágták nemi szervüket, kibelezték s végül
lefejezték őket. Morus Tamáson és Fisher püspökön kívül csupán
ez a négy szerzetes tagadta meg az eskü letételét. Ez a barbár
kivégzési mód volt az árulók büntetése.
A kisbaba nyűgösködni kezdett. Erasmus lassan felállt.
Gondolataiba merülve összehúzta magán vastag köpenyét, Honor
pedig kibontotta az ingvállát, hogy megszoptassa a gyermeket.
– Bárcsak ne keveredett volna Morus ebbe a veszedelmes
ügybe – mondta Erasmus. – Az életével játszik, aki uralkodókkal
száll szembe] – Mélyet sóhajtott. – Hideg van. Bemegyek.
Visszanézett az elégedetten táplálkozó gyermekre és az
anyára.
– A békesség képmása – mondta szeretetteljes mosollyal. –
Igen, maradjon még, kedvesem. Élvezze az esti fényt. Én még
ellenőrizni akarok egy Ciceró-idézetet, mielőtt aludni térek. –
Ahogy végigment a kövezett úton, a madarak újra felröppentek, s
rajba verődve elhagyták a kertet.
Honor kis ideig még a kertben maradt. Gyengéden ringatta az
alvó gyermeket, aki rózsabimbó szájacskájával álmában is
cuppogott. Az ég olyan kék volt, mint egy zafírbarlang, amelyben
fekete csipkeként rajzolódtak ki a falra futó borostyánindák
levelei.
Nem, gondolta Honor, Erasmusnak nincs igaza. Ő nem a
békesség képmása. Amikor lefekszik, bűntudat ujjai szorítják a
homlokát egész éjszaka, nem lel nyugtot. És a hangzatos előadás,
amellyel Erasmust traktálta? Mi haszna nagy merészen a világ-
egyetemről fecsegni, amikor a saját lelkében dúló vihart sem
képes lecsendesíteni? Összevisszaság, harag, bűntudat. A király
és Cromwell becsalogatta Sir Thomast a börtönébe. Csakhogy ő,
Honor adta kezükbe a kulcsot.

35.

A BÍBOROSI KALAP

Henrik király széttárt karokkal állt, mint egy keresztre

feszített ember, míg a szabó inasa mértéket vett a derekáról.
– Hogy érti, hogy igazításra van szükség? – horkant fel a
király. Lenézett, s közben tokává gyűrődött az álla alatt a hús. –
Meghíztam?
A szabómester idegesen kapta ki a mérőszalagot inasa
kezéből.
– Bocsásson meg felséged! Tévedett ez az együgyű fiú. –
Nyakon csapta az inasát, és ő maga vett mértéket a királyról. A
mérőszalag negyvenöt hüvelyket mutatott, ami tetemes hízás volt
karácsony óta. A szabó homlokán gyöngyözni kezdett a veríték.
Húsz évvel korábban, amikor ő volt inas, a király derékbősége
csupán harmincnégy hüvelyk volt. Évente egy hüvelyknyi
vastagodás! Nagyot nyelt, és kínos mosollyal nézett fel a király
pufók arcára. – Bármint van is, felség, mit jelent egy-két hüvelyk
az ügyes mestereknek? Semmit. – Hátralépett, és intett két
inasának, hogy csomagoljanak össze. – Ígérem, felség, hogy az új
öltözet ragyogó lesz.
Henrik horkantásába keserű önsajnálat vegyült.
– Az egekre mondom, egykor engem mondtak ragyogónak,
nem az öltözetemet. – Vigaszt keresve elhagyatottan nézett körül
á teremben, de Anna az ablakon bámult kifelé, Bastwick pedig
egy asztalnál körmölt, mintha nem is hallotta volna a
párbeszédet.
– Ragyogó, valóban, felség – helyeselt a szabó kifelé terelve
inasait. Hajlongva, mormolva kihátrált. – Köszönöm, felség. Jó
napot felségednek…
Anna Henrikhez fordult, és dühösen kitört.
– Igaz, amit hallok? Máriáról? – Nem sokkal korábban ezzel
a kérdéssel viharzott be a szobába, de visszafogta magát a szabó
távozásáig. – Mondja el!
Henrik összeszorította a fogát.
– Erről suttog az egész palota – folytatta Anna. – Hogy ön
térden csúszott a lánya előtt. Aki megtagadta az esküt. Megint.
– Hölgyem, nem alkalmas az idő efféle indulatos kitörésekre.
Bármelyik pillanatban megérkezhet az új pápai küldött, és…
– Csak annyit mondjon, hogy igaz-e.
Henrik minden udvariasságát összeszedve azt felelte:
– Igaz.
– Mindenre, ami szent! – tört ki Anna. – Ha ilyen makacs
gyermekem volna, addig verném a fejét a falba, amíg puha nem
lenne, mint a sült alma. Hogyan nézheti el ön ezeket a sértéseket?
– Egek ura – fortyant fel Henrik ingerülten. – Mária a
gyermekem.
– Van másik leánya is. Erzsébet a mi gyermekünk. És ő nem
fattyú.,
– De fiam még mindig nincs! – bömbölte Henrik.
Hirtelen haragjától szinte meghajoltak a szoba falai. Bastwick
ujjal önkéntelenül szorosabbra fonódtak a tollszáron. Anna
elsápadt. Suhogó brokátszoknyájában az ajtóhoz sietett és
távozott.
– Bah! – Henrik lerogyott a Bastwickkel szemben álló székre,
és meglazította a torkát szorító gyöngyberakásos gallért. Az új
pápa küldöttének fogadására rubinokkal élesített fehér
szaténzekét és aranyhímzésű vörös taft köpenyt vett fel. –
Szerencsés, atyám, hogy cölibátusban él – sóhajtott
rosszkedvűen. – Tudja, én is papnak készültem. Néha arra
gondolok, jobban jártam volna, ha Arthur fivérem kerül a trónra.
– Istennek dicsőbb tervei voltak önnel, felség – mormolta
Bastwick írás közben.
Henrik egy lúdtollat forgatott az ujjai között, mint egy
tanácstalan kisdiák. – Ezt nem tudhatom – morogta. – Isten
eltitkolja előlem a terveit. – Félredobta a tollat. – Ez az átkozott
asszony túl messzire megy Máriát illetően! Megfosztotta
mindentől. Arra kényszerítette, hogy Erzsébet udvarhölgye
legyen. Máriának, a tizenkilenc éves hercegnőnek egy csecsemőt
kell kiszolgálnia. Anna meg akarja törni. – Elgondolkodva rágta
az ajkát. – Az emberek meg összesúgnak. Úgy hírlik, hogy Anna
meg akarta mérgezni Máriát, azért betegedett meg a múlt
hónapban.
Bastwick kimért mozdulattal mártotta tollát a tintába.
– Az emberek oktalan barmok, felség. Azt is beszélik – tette
hozzá megvetően –, hogy a királyné boszorkány.
Henrik a kezét vizsgálgatta. Duzzadt szemhéja és a szeme
alatti táskák között úgy villogott keskeny szeme, akár egy gyíké.
– Valóban van hatodik ujja. Egyfajta félig kialakult duzzanat.
Gondosan elrejti a hosszú ruhaujjak alá. – Felnézett. Résnyi
szemében félelem csillogott. – Vajon nem a sátán jele ez, atyám?
Bastwick óvatosan megköszörülte a torkát.
– Nem esztelenség, hogy a királyné fél az ön számos
ellenségétől.
– De ellenségem-e a saját leányom? – siránkozott Henrik.
– Felség – mondta Bastwick higgadtan –, beszéltem már
önnek a császári követ ármánykodásáról. Gonosz terveit az
özvegy hercegnőre és Lady Máriára alapozza. Rajtuk keresztül
csaphat le önre a császár.
Henrik még jobban összegörnyedt.
 – Tudjuk – folytatta Bastwick hogy északon a graystocki
Thomas Dacre kért támogatást az özvegy hercegnőtől. Most azt
gyanítjuk, hogy ugyanezt teszi Nothumberland earlje és két báró,
Lord Hussey és Thomas Darcy is.
– Hogy növekszik a viperafészek.
– Attól félek, napról napra. Nyugaton George Neville, Lord
Abergavenny…
– Neville? Egek Ura, tizennégy éve végeztettem ki az apósát,
Buckinghamet. Most ő is a nyomomba ered? – Henrik a múlton
merengve felsóhajtott. – Nem emlékszem… mit is tett
Buckingham akkor régen? Felségárulást követett el,
természetesen, de miféle cselszövést leplezett le Wolsey? Furcsa,
de elhomályosodtak a részletek.
– Délkeleten – folytatta Bastwick monoton hangon –
félelmetes mozgolódás kezdődött Ön ellen, felség, Sir Thomas
Burgoyne és Rutland earljének vezetésével. És úgy hallom, Lord
Edmund Bray azt közölte a császári követtel, hogy legalább húsz
nemes, és száznál több lovag kész megvédeni az öreg királynét és
a régi vallást. Aztán ott van Shrewsbury earlje, Exeter márkija és
a Pole család -Henrik, Montague lordja, valamint Sir Geofffey –,
mi több, a száműzetésben élő Reginaid…
– Tudom, tudom. Katalin mindig is remélte, hogy Reginald
Pole és Mária összeházasodik.
– Ezt nem szabad megengednie, felség. Ahogy jelenleg a
dolgok állnak, ezek az emberek a birodalom különböző sarkaiban
felségárulásról pusmognak, de ha összeházasodna Pole, akinek
királyi Plantagenet vér folyik az ereiben, és Lady Mária, akit
sokan az ön törvényes örökösének tekintenek, akkor e házasság
mögött egykettőre összefognának az ön ellenségei.
– Igaz – mordult fel Henrik. – Ellenségek vesznek körül a
saját birodalmamban. És elszigeteltség gyengíti Angliát. A
franciák kihátráltak a Mária és a dauphin házasságáról folyó
tárgyalásokból. A skótok szövetségre akarnak lépni a császárral.
De hol vannak az én szövetségeseim? Hol vannak a barátok? És
most már – kiáltott fel – a saját leányomban sem bízhatom.
– Nem jobban, mint az özvegy hercegnőben – intette
Bastwick.
Henrik nemet intett felemelt ujjával.
– Ebben téved, atyám. Igaz, az öreg hercegnő nagy
megpróbáltatás a betegágyából írt siránkozó leveleivel, de a
hatalmamat sosem kérdőjelezte meg. Nem is fogja, még azért
sem, hogy az életét mentse. Ezért is szeretik az emberek – tette
hozzá epésen. Egy levélre mutatott, amely Bastwick gondosan
összerendezett irathalmai mellett hevert az asztalon. – Olvassa
csak el, és megérti, miről beszélek.
Bastwick átfutotta a levelet. Katalin újra azért könyörgött,
hogy a király engedélyezze, hogy Mária vele élhessen. Így zárta a
levelet:

„Ami engem illet, mindent megbocsátok önnek, és buzgón

imádkozom Istenhez, hogy Ő is megbocsásson. Ami a többit
illeti, gondjaira bízom leányunkat, Máriát, és könyörgök, legyen
jó apja. Végezetül, mindennél jobban vágyom arra, hogy önt
láthassam.”

– Szánalmas, nem? – horkantott Henrik.

– Legyen óvatos, felség – intette Bastwick barátságosan. –
Katalin úrhölgy nagyon bátor, büszke, konok asszony. Ha a
fejébe vette, hogy leánya számára elérjen mindent, akkor nem is
nagy erőfeszítéssel hatalmas sereget gyűjthet, és még annál is
hevesebb háborút indíthat ön ellen, amilyet anyja, Izabella vívott
Spanyolországban.
Henrik szeme összeszűkült. Spanyol Izabella háborúja
megdöntötte Kasztília trónját.
– Az ő nyílt bátorításával vagy anélkül – bizonygatta
Bastwick –, ezek a lázadó urak készek a lobogója alá seregleni,
mert abban bíznak, hogy így megerősíthetik előnyeiket, bíznak
abban a vezetőben, aki éppúgy ragaszkodik a régi valláshoz, mint
ők, és akinek népszerűsége az ő oldalukra állítja a tömegeket.
Márpedig ha ezek az urak valóban felkelnek ön ellen az ő
nevében, a császár nem tehet mást, mint hogy támogatja a
nagynénjét. És persze Róma püspöke is.
A pápa említésére, akinek ediktuma értelmében Henrik
továbbra is kiközösített maradt, a király úgy megszorította a szék
karfáját, mintha meg akarná fojtani. Ingerülten és hitetlenkedve
nézett Bastwickre.
– De hogyan vihetné ezt végbe Katalin Kimbolton lapályos
vidékéről? Krisztus vérére, jobban őrzik, mint egy szüzet. És
amióta a katonáim foglalták el a személyzete helyét, még a
lakosztályát sem hajlandó elhagyni. Szigorúbb börtönbe zárja a
saját büszkesége, mint az én bármelyik parancsom.
– Alázatosan kérem felségedet, hogy körültekintőbben
szemlélje a dolgokat – kérte Bastwick. – Az özvegy hercegnő
feltehetőleg nem áll a lázadók élére, de megteszik ezt a nevében
mások.
Henrik gondterhelt arccal nézett maga elé, mint az az ember,
aki egy szilárdnak látszó hídhoz ért, amely azonban állítólag
korhad. Óvatos volt, de nem akaródzott neki számot vetni egy
láthatatlan veszéllyel. – De kik? Ismerem azokat, akiket ön
felsorolt. Northumberland. George Talbot, Edmund Bray.
Courtney Exeterből. Ismerem a természetüket. Katalin harci
riadója nélkül, amelyet, én mondom, sohasem fúj meg, ezek a
lordok nem mernek lépni.
– És akik nem lordok?
– A kocsmai részegekre gondol? A hőzöngésekre, hogy azóta
rossz a termés, amióta eltávolítottam az öreg királynét? – Henrik
a fenyegetést elhessegetve csak legyintett. – Ezt elintézi
Cromwell. Az akasztottak nem hőbörögnek.
 – Nem, felség, azokra gondolok, akiket ön fogva tart a
Towerben. Fisherre és Morusra. Mindenki tudja az egész
birodalomban, hogy szembeszálltak felséged akaratával, és hogy
szeretik az öreg királynét. A lehetséges lázadók legalább letették
az esküt, Fisher és Morus viszont nem. Elég egyetlen szó
valamelyiküktől, és a békédének már nemcsak zúgolódnak,
hanem összefognak.
Henrik összerándult, aztán feltápászkodott a székből. Az
ablakhoz ment, és két öklét a kőkeretnek támasztva kinézett.
Bastwick a terebélyes hátnak beszélt tovább.
– Kettejük közül pedig, felség, Morus Tamástól kell jobban
tartania. Fisher püspök öreg, nincs már ereje a harchoz, és a régi
egyház ilyen meggyengült harcosáért nem rajonganak az
emberek. Olyan hosszú ideig ágált felséged intézkedései ellen,
hogy sokaknak az a véleménye, hogy saját maga előtt egyengette
az utat a Towerbe. Morus viszont világi ember. És sokan szeretik.
Hallgatása sok szívet megindított.
– Thomas mindig is el tudta ezt érni – mondta alig
hallhatóan Henrik. – Ékesszólásával mindig is megindította az
embereket. Most még a hallgatásával is ezt teszi.
Öklével a falra sújtott.
– Ellenem indítja meg őket! Krisztus testére, mindenki
ellenem fordult. – Öklével ütemesen verte a falat. – A feleségem.
A lányom. A barátaim. Mind ellenséggé váltak.
Halk kopogtatás hallatszott. Nyílt az ajtó. A királyi kamarás
lépett be izgatottan mosolyogva.
– Megérkezett a pápa küldötte, felség. A fogadóteremben
várakozik.
Henrik válla megrándult, mintha Morus Tamást akarta volna
lerázni a hátáról. Megfordult, és széles terpeszbe állt.
– Halljam, milyen?
– Szerfölött szívélyes, felség. Koros, előkelő úr. És azt
mondja, alig várja, hogy közölje felségeddel a jó hírt.
 Henrik szemöldöke felfutott a homlokára.
– Valóban? – Hüvelykujját széles selyemövébe akasztotta,
kihúzta magát, mellkasa királyhoz illő méltóságtól dagadt. A
király Bastwickre nézett. – Nos, atyám, fogadjuk ezt a Rómából
érkezett buzgó postagalambot? Jóvoltából talán fátylat
boríthatunk a múltra. Jöjjön!
A kamarást követve végigmentek a lakosztály termein. Egy őr
kinyitotta a fogadóterem ajtaját, mire a baldachinos trón körül
csevegő urak elhallgattak a király közeledtére. Henrik egy
pillanatra megállt az ajtóban. Halvány királyi mosollyal a római
küldöttre nézett, aki olyan mélyen meghajolt, hogy ősz feje
pálcájának ezüstgombja alá került.
Henrik arca felderült a hódolat eme megnyilvánulásától.
Oldalra hajolva azt súgta Bastwick fülébe:
– Lehetséges, atyám, hogy Isten meghallgatta imáimat. Ez az
új pápa talán kész alkut kötni.

– Úgyis megszerzem! – nevetett Honor. Lihegett a

kergetőzéstől. – Nem tudsz elfutni! – Széttárt karokkal a
kapuhoz vezető ösvényre állt Erasmus kertjében, hogy elállja a
menekülő Pieter útját.
A fiú szélesen mosolygott, és ő is lihegett. Az imént érkezett
meg Frobenékkel. Johannes Froben nyomdászmester büszkén
bejelentette Honornak, hogy Pieter elkészítette első önálló
nyomtatott művét. Pieter azonban, aki elvörösödve húzta elő
zsebéből a papírt, mentegetőzött, hogy sok hiba van benne.
Honor nevetve nyújtotta érte a kezét, de Pieter hátraugrott, s
egykettőre kergetőzés kezdődött. Már háromszor körbefutották a
zöldségeskertet, ahol Marthe térden állva egyelte a sárgarépát.
Honor letörölte felső ajkáról a verítéket.
– Ohó, most bajba kerültél! – Ragadozó léptekkel nevetve
közelített Pieter felé.
 – A fához, fiú! – kiáltotta Froben hahotázva. A cseresznyefa
alatti padról nézte a hajszát a feleségével együtt. A lábuk előtt ülő
kis Isabel is figyelt. – A gesztenyefa mögé! – biztatta Froben a
fiút.
Pieter oldalra szökellt a vastag fatörzs felé. Honor utána
vetette magát. Elkapta Pieter vállát, de a fiú kicsusszant a kezei
közül. Honor elveszítette az egyensúlyát, s karjával hadonászva
igyekezett talpon maradni.
A kislány boldogan kacagott, és izgatottságtól merev
kezecskéivel tapsikolt. Ettől Katerina Froben olyan nevetésben
tört ki, hogy a férje vállának kellett dőlnie.
Honor is nevetett, és térdére tett kézzel, előregörnyedve
próbálta kifújni magát, amikor meghallotta, hogy a háta mögött
becsukódik a kertkapu. Kisvártatva Erasmus csontos kezének
szorítását érezte a könyökén. Megfordult, hogy elmesélje, mi
történt, de a férfi félbeszakította.
– Híreket kaptam – közölte.
Elkínzott tekintetét látva Honor tudta, hogy csakis rossz
hírről lehet szó.
– Angliából?
Erasmus nagyot nyelve bólintott. Ő is alig kapott levegőt.
Szemlátomást sietett, hogy mielőbb hazaérjen. Honor az emeleti
dolgozószoba alatt előrenyúló ponyvatetőhöz vezette egy székhez.
Amikor kifújták magukat, visszanézett a többiekre. Pieter egy
napraforgót az arca elé tartva a pad körül futkosott, és az ott ülők
nagy derültségére oroszlánbőgést hallatott.
Erasmus döbbent arccal csóválta a fejét.
– Különös. Érthetetlen. Elvakult ez az új pápa, vagy csak
együgyű?
– A pápa? Hogy érti, uram? Mi történt?
– A pápa bíborossá nevezte ki Fisher püspököt!
– Vagyis Henrik király szabadon engedte Fishert? – Honor
szeme előtt felcsillant a remény. Ha az egyik fogoly kiszabadul,
gondolta, miért ne menekülhetne meg a másik is? – Sir Thomast
is kiengedték?
– Ugyan, dehogy – horkantott Erasmus.
– Akkor hogyan…?
– A pápa vagy nem veszi észre, mi zajlik Angliában, vagy – ki
tudja, mi okból? – egyszerűen csak meg akarja félemlíteni a
királyt, Londonba küldte megbízottját azzal, hogy Fishert
bíborossá léptette elő. Most találkoztam össze Hendrichhel a
téren. Az embere éppen a londoni udvarban intézte ügyeiket,
amikor mindez történt. Azt mondta, a király úgy tombolt, mint
még soha.
Honor szívét mintha jeges kéz szorította volna össze.
– Miért, mit tett?
Erasmus levette bársonyfövegét, és ujjaival szórakozottan
végiggereblyézte ősz haját. – A bejelentés hallatán a király
állítólag odalépett a pápai megbízotthoz, egy törékeny idős
emberhez, kikapta a kezéből a botját, és eltörte a térdén. A
szálkás végével a megbízott arca előtt hadonászva kiabálta, hogy
nagy örömmel látja majd püspöke fején az új, bíborszínű kalapot,
és a pontos méret kedvéért elküldi Fisher fejét Rómába!
Honor becsukta a szemét.
– Aztán kiviharzott, és többen hallották, amint azt mondta,
hogy addig nem nyugszik, míg mindkét áruló fejét ki nem tűzik a
London-hídra. Megesküdött, hogy ezt még Szent János napja
előtt véghezviszi.
Erasmus tehetetlenül felemelte mindkét kezét.
– Á! – sóhajtott. – Micsoda szerencsétlenségbe hajszolta
magát Morus barátom. Valóban életveszélyes dolog uralkodókkal
szembeszállni.
Felállt. – Megyek, üzenetet kell küldenem a püspökünknek.
Talán lehet még tenni valamit… levelet írni a pápának… kérelmet
a királynak. Habár – mormolta a ház felé lépkedve – félek, nincs
sok remény. – Az ajtóból visszanézett Honorra. – Kegyelmes
Isten, micsoda világ! – Azzal besietett.
A vászontető alatt magára maradt Honor a kertet bámulta. A
napfénytől eleven színeket egyszeriben vakítónak érezte. Sir
Thomas hamarosan meghal. Még ebben a hónapban, ő, Honor itt
ül majd ebben a csendes kertben, a Csatorna túloldalán, amikor
lehull a bárd, és leválasztja Sir Thomas fejét a testéről. És azzal
lezárul minden. Meghal az, aki meggyilkolta Ralph Peppertont.
Aki habozás nélkül máglyára küldte Humphrey Sydenhamet, és
Frish testvérre uszította a kutyáit.
Honor, kissé kábán, oldalra fordította a fejét. A konyhaablak
mellett két karcsú szitakötő lejtette néma násztáncát a levegőben.
Leereszkedtek a párkányra, és reszkető testük egyesült a
napfényben.
Honor észrevette, hogy Pieter áll előtte. A fiú szégyenlősen
mosolyogva nyújtotta felé a Froben mester nyomdájában
készített oldalt. Honor kezébe nyomta a papirost, majd
visszaszaladt a többiekhez.
Honor olvasni kezdte a latin szavakat. Gyakorlásképpen
Szent Pál Korinthoszbeliekhez írt levelét nyomtatta ki Pieter.

Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet

pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc, vagy
pengő cimbalom.
És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden
tudományt ismerek is, és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy
hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet pedig nincsen
énbennem, semmi vagyok…
Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy
gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek:
minekutána pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermekhez illő
dolgokat…
 Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek
között pedig legnagyobb a szeretet.
Honor nézte a papírt. Némelyik betű kicsit ferdére sikerült.
Az utolsó sor egészen halvány lett, a „fides", hit szóba pedig hiba
csúszott. Mégis… Gyermekek szája által, gondolta Honor.
Mindannak ellenére, ami vele történt, Pieter gyűlölet nélkül él.
Imáiban továbbra is megemlékezik a papról, aki kihasználta és
elhagyta. Pieter szeretetben él.
Honor leeresztette a kezét az ölébe. Fejében lassan
megfogalmazódott egy válasz. A hetek óta tartó nyugtalanság, a
hónapok óta emésztő rejtélyes harag szertefoszlott. Mindebből
csupán annyi maradt, hogy Sir Thomas hozzá tartozik. Ha
belegondol a halálába, kicsit ő maga is meghal.
Sir Thomas tanította meg olvasni. Megtanította gondolkodni.
– A könyv hasonló a makkhoz – mondta neki egy ízben, amikor a
tölgyfa alatt ültek. – Miképp a makk hatalmas fát zár magába,
úgy hordoz magában egész világokat egy könyv is. – Honor
belátta, hogy mindaz, ami az azt követő években történt vele – a
lelkiismeretével vívott küzdelem, a fáradozás egy jobb világért, a
szerelem beteljesedése, majd az elvesztése után érzett
kétségbeesés, a világ önámítása miatti kiábrándultság, a vágy,
hogy megtudja, miért csapják be önmagukat az emberek –,
mindez a zűrzavar nem más, mint maga az élet. Ez a zűrzavar
pedig, ez a szép, elkeseredett keresés – valójában a feleszmélés –
Sir Thomas mellett kezdődött. Ha a feleszmélés az élet, úgy ő az
életét köszönheti annak az embernek.
Kinézett a kertbe. Pieter mosolyogva állt Isabel fölött, és a
napraforgóvirágot ingatta, amely akkora volt, mint a feje. Úgy
körözött vele a kislány feje fölött, mint varázsló a pálcájával,
mintha valami védőpajzsot akart volna vonni köré. Isabel
felnyújtotta a kezét, hogy elérje a virágot. Pieter mosolyogva
térdre ereszkedett a kislány előtt, mint aki behódol, és
átnyújtotta a napraforgót. A Froben házaspár vidáman nevetett.
 Honor szemét elfutotta a könny, de ő is mosolygott. Milyen
csodás társaságba vezette őt a keresés! Della Montagna kis
könyvéből erőt merítve megtisztította elméjét, hogy feltehesse a
legtiltottabb kérdést: vajon az ember teremtette Istent? Szent Pál
– és Pieter – viszont a szívét tisztította meg, hogy feltegye az
egyetlen kérdést, amelyet érdemes feltenni. Mit számít, hogy
létezik-e Isten, vagy sem, ha az e világon érvényes szeretet és
kötelesség az ember lényének egészét, szívét és lelkét eltölti?
Honor néhány pillanat alatt ráébredt, hogy nem akarja Sir
Thomas halálát. A következő szívdobbanásnál már azt is tudta,
nem engedheti, hogy meghaljon.
A király Keresztelő Szent János ünnepét szabta meg
határidőként. A nyár közepének napját. Alig több mint három hét
van addig. Huszonnégy nap alatt kellene Freiburgból szélsebesen
Londonba érni.
Felsírt Isabel. Honor érezte, hogy gyermeke éhes hangjára
megfeszül a melle. A kislányra nézett, és beléhasított az elválás
fájdalma. Te jó ég, hát megőrült? Elhagyná a gyermekét?
Visszatérne Angliába? Nem, túl nagy a kockázat! Ha Bastwick
lecsapna rá… Erasmusnak igaza van. Sir Thomas maga hozta
önnön fejére a bajt. Hogyan is gondolhatta ő, Honor, hogy
megmenti?
Sietve a padhoz indult, ahol a síró Isabel Frobenékkel ült.
Pieter a karjaiba vette a gyermeket. Isabel tovább sírt, és a már
álló házaspár felé nyújtotta két karját. Marthe is felállt, és
kötényét tisztogatva feléjük bicegett. Honor megtorpant. Aggódó,
kedves arcok vették körül a kislányát. Még Erasmus fehér arcú
felesége is kinézett a dolgozószoba nyitott ablakán. Pieter
magához ölelte és ringatta Isabelt. A kislány abbahagyta a sírást,
és belemarkolt a fiú szőke hajába.
– Aúú! Isabel! – kiáltott fel Pieter fintorogva, mire mindenki
felnevetett, még a gyermek is.
 Honor látta, hogy nincs rá szükség. Gondolatai visszatértek
Sir Thomashoz. Ha odautazna, gondolta gyötrődve, mi lenne a
kislányával? Épp elég nagy fájdalom, hogy Richardot elveszítette,
de ha Isabelt is elveszítené…
Elveszítette Richardot. Ez a szörnyűség mindent fölülmúlt.
Még mindig heves fájdalmat okozott. Még mindig vérzett a seb.
Honor kimerültséget érzett. Mit számít, kérdezte magában, ha
Bastwick elfogja? Ha megöli? Richard nélkül üres az élete. És ha
az életét kockáztatva megmenthetné Sir Thomast… ha még
egyszer, utoljára bátran cselekedne szeretetből, nem
gyűlöletből…
Honor nézte a boldog arcokat, s közben dermedtséget érzett,
mintha láthatatlanná vált volna. Mégis úgy érezte, hogy fölöttük
lebeg a lelke, miként Pieter óriási napraforgója Isabel fölött.
Rájött, hogy nincs más választása. Az élet tárt karokkal várja
Isabelt, és akár az anyja, akár mások állnak mellette élete
kezdetén, a ragyogó jövőt semmi nem homályosítja el, amíg van
szeretet. E kedves barátok láttán hogyan is kételkedhetne abban,
hogy van szeretet?
Sir Thomast azonban már csak a halál várja.
Honor arra eszmélt, hogy reszket. Becsukta a szemét.
– Bocsáss meg, Richard – suttogta. – Bocsáss meg, hogy még
utoljára vállalom a veszélyt. Tartozást kell lerónom.

Thornleigh hagyta, hogy a gyermek kézen fogva bevezesse a

münsteri katedrális sötét főhajójába, noha félt attól, amit látni
fog.
– Deurvorst – ismételte a fiú buzgón, és Thornleigh ingujját
megrántva az északi kereszthajó kápolnája felé mutatott. A
Deurvorst nevet mondogatta Thornleigh, miközben órákon át
bolyongott a lesoványodott emberek holttestével teli füstölgő
városban. Ez a piszkos kisfiú felfigyelt a névre, és egy marék
pénzért, amelyet Thornleigh hálásan a gyerek szutykos kezébe
nyomott, a főhajó végébe vezette az idegent. Thornleigh kába volt
a félelemtől és a reménységtől, mert minden jel arra mutatott,
hogy kutatóútja itt véget ér. De olyan bizonysággal végződik-e,
amelyet el tud viselni?
A kutatás során – a reményt keltő pillanatokkal tarkított
csüggesztő hónapok után – ma reggel Münster külvárosába
érkezett, ahol egy fogadós megesküdött rá, hogy Honor nem
sokkal az ostrom kezdete előtt lépett a városba, egy holland
házaspárral együtt. Úgy állt Thornleigh Münster falai előtt, hogy
itt vagy beteljesednek, vagy szertefoszlanák reményei. Ez utóbbi
sokkal valószínűbbnek látszott – lélekben megpróbált rá
felkészülni mivel azt a napot követően ért ide, amikor von
Waldeck hercegpüspök katonái végül betörtek a városba, és
kegyetlen bosszút álltak.
A pusztítás utáni reggelen Thornleigh és Legge nagy tömeggel
– a katonai tábor kísérőivel, rokonokat kereső kétségbeesett
emberekkel, fosztogatókkal, gyűjtögetőkkel – együtt
nyomakodott be a kapun, és olyan látványban volt része, amelyet,
tudta jól, soha nem lesz képes elfelejteni, noha minden erejével
erre törekszik majd. Tízéves kislányokat erőszakoltak és fojtottak
meg. Az öregeket – az anabaptista „Elöljárókat” – megnyúzták,
néhányan láncokon himbálóztak a városháza falán, másokat a
templomtornyokból hajítottak le az utcakövekre. Az itteniek
egykori vezetőjét, Leydeni János „királyt” meztelenül izzó
vastrónra ültették a vásártéren, fejére izzó koronát nyomtak.
Kifacsarodott, oszló holtteste a királyi rang torz jelképeként még
mindig látható volt. A gyűjtögetők keresztet vetve kikerülték.
A katonák kardélre hánytak mindenkit, aki itt élt.
Csak néhány csontsovány – magát Angyalnak nevező – fiú
volt elég fürge ahhoz, hogy elmeneküljön a fegyveresek elől.
Most, hogy a katonák vérszomja lecsillapodott, ezek a fiúk
előmerészkedtek. Thornleigh vezetője is közéjük tartozott. De
úgy tűnt, hogy rajtuk kívül nem maradt más túlélő. A lakosok
többsége valójában már a támadás előtt éhen halt.
Thornleigh tudta, hogy csoda volna, ha Honor életben marad
ebben a katedrálisban.
A gyermek egy kis kápolnához vezette.
– Deurvorst – mondta újra, és boldogan előremutatott.
Thornleigh-nak földbe gyökerezett a lába. Egy keresztes lovag
márvány síremlékén egy középkorú asszony meztelen holtteste
feküdt széttárt karral és lábbal, combja között megszáradt vér
sötétlett. Lába alatt egy férfi fej nélküli ülő teste támaszkodott a
síremlékhez, nyaka véres üregébe holland nyelvű Bibliát
nyomták. A kápolnában nem volt más a holttesteken kívül.
Egyetlen élő ember sem.
Thornleigh kibotorkált a katedrálisból a napfényre. Leült a
lépcsőre, mert félt, hogy elhányja magát. Az utcák holttestektől
bűzös levegőjétől még jobban felfordult a gyomra. Két térde közé
hajtotta a fejét.
Nem akarta tudni, hogy Honor ott van-e valahol a városban a
megcsonkított holttestek között.
– Uram?
Thornleigh felemelte a fejét. Léggé állt előtte. Ő is sápadt volt
a rettenetes látványtól.
– Ez egy véres mészárszék – mormolta Legge, és lehuppant
Thornleigh mellé.
Thornleigh a teret nézte. Egy csapat lovas katona csattogott
végig a köveken gőgösen, a gyűjtögetők csoportokban rebbentek
szét előttük. A katedrális lépcsője mellett egy asszony rángatta le
egy halott férfi csizmáját, és átadta egy gyermeknek, aki egy
nálánál jóval nagyobb zsákba tette a csizmát.
– Uram – szólt Legge szomorúan. – Csoda lenne, ha túlélte
volna.
Thornleigh összerezzent a saját gondolatait visszhangzó
kijelentésre. Lassan bólintott. A hosszú ideig ostromolt
Münsterben a lakosok többsége éhen halt, a többieket
lemészárolták a katonák.
Reménykedhet-e csodában?
Thornleigh a kezébe temette az arcát. Sosem hitt a
csodákban.

36.

A HARANG-TORONY

A londoni Tower fölött mennydörgés robajlott a nyári égen.

Alkonyodott. Honor a Tower bejáratát őrző három kaputorony
egyikének, az Oroszlán-toronynak a hullórácsa felé lépkedett egy
ői háta mögött. Az ősrégi erődhöz vezető útján kivégzés előtti dob
pergésként kísérte a mennydörgés. Szemét az erőd kőfészkére
függesztve átment a vizesárok hídján. A négyszázötven éve királyi
helyőrségként és arzenálként szolgáló Tower köré újabb és újabb
falakat emeltek a királyok nemzedékeken át, hogy palotájukat,
fegyvereiket, kincseiket és pénzverdéjüket megvédjék. Noha
polgárháborúk során a helyőrség többször is feladta az
erődítményt, erőnek erejével soha senki nem vette be.
Közepén magasodott a Hódító Vilmos által épített Fehér-
torony, amelynek négy, kupolás saroktornyát időnként
megvilágították a fekete égből előfénylő száraz villámok. A Fehér-
torony egy kettős falrendszerrel behatárolt négyzet közepén állt,
a párhuzamosan futó falakat tornyok erősítették meg. A
kikötőnél ágyúk csöve meredt a folyóra.
A sáncárok hídján átérve Honor egy őr kíséretében végigment
a külső falba épített Byward-tornyon. Jobbra az Árulók kapuja
nyílt a folyó felé. Balra, a belső fal sarkán magasodott a Harang-
torony. Nevét a kör alakú tetőn álló harangról kapta, amely
háromszáz év óta jelezte az esti tűzkioltás idejét. A Harang-
toronyban csupán kél szoba volt. Az alsóban raboskodott Sir
Thomas.
A torony belső udvarán beléptek a parancsnok, Sir Edmund
Walsingham házába.
– Tíz perc, asszonyom – mondta Walsingham a Harang-
torony vasrácsos ajtajába illesztve kulcsát. Lakosztályán belül,
egy folyosó végében álltak. Morus cellájába csak innen lehetett
belépni.
– Tíz perc! – méltatlankodott Honor. A férfi kezében lévő
papirosra mutatott, amelyet az imént adott át neki. – Sir William
engedélyében nem áll semmi ilyesmi. – Sir William Kingston,
Walsingham felettese a Tower kormányzója volt, és régi barátja
mind Morus Tamásnak, mind Katalin királynénak. Honor aznap
reggel látogatta meg Sir Williamet londoni házában, arra
gondolván, hogy a kormányzó hű maradt régi barátaihoz, és nem
tud arról, hogy őt, Honort ellenségnek nyilvánította az egyház. A
látogatás óriási veszélyeket rejtett, ám amikor Sir William széles
mosollyal fogadta, Honor látta, hogy jól okoskodott: Bastwick
bosszúja személyes, nem tudnak róla a magas rangú emberek. Sir
William nyájasan megkérdezte, hogy miben lehet Honor
szolgálatára. Honor azt kérte, hogy beszélhessen Morusszal.
Walsingham megmarkolta a papírt.
– A kormányzó ugyan engedélyt adott önnek, asszonyom –
mondta –, de Cromwell főtanácsos is ad utasításokat. Márpedig
ha a főtanácsos nincs megelégedve, mindenki tudja, hogy az
egészséges méretnél hosszabbra nyújtja az ember nyakát. Tíz
perc.
Kitárta a vasajtót. Honor benézett a csigalépcsőre. Mivel
csupán egyetlen keskeny ablakon férkőzhetett be a fény, a
lépcsőház homályos volt a közeledő vihar sápadt fényében,
Honor mögött villám világította be a folyosót.
Belépett. Becsukódott az ajtó. A távozó Walsingham léptei
elhaltak. Honor elindult lefelé. A kanyarodó lépcső sötétségbe
vezetett. Odalent gyertya sápadt lángja világított. Honor gyomra
összeugrott a félelemtől. Sir Thomas tizennégy hónapja
raboskodik itt. Rongyokban gubbaszt a sarokban, és zavarosan
hebeg? Honor lelépett az utolsó fokról, és megállt. Morus egy kis
szoba közepén állt egyenesen, nyugodtan. Teste eltakarta az
asztalon világító lángot. Az arcára árnyék borult, mivel egyenesen
Honorra nézett.
– Csak nem…? – Habozva kémlelt a sötétbe.
Honor a szemébe nézett. Sir Thomas nagyon lesoványodott.
Ősz haja bágyadt csomókban lógott a vállára, mint a vakok ujjai.
Honor mindig borotvált arccal látta, most azonban a mellkasáig
ért ősz szakálla. Piszkos köpenyének gallérja mellett mindkét
oldalon előmeredeztek szőringének szálai.
– Igen! – lelkendezett Morus halkan. Szomorúan felnevetett.
– Ha tudtam, volna, gyermekem, hogy csak börtönbe kell
kerülnöm, hogy meglátogass, akkor már sokkal korábban
szembeszálltam volna a törvénnyel.
Honor megnyugodott, mivel két félelme is elpárolgott: Sir
Thomas nem tébolyodott meg, és nyilvánvalóan nem tud az ő
korábbi ténykedéséről. Bármelyik esetben hiábavaló lett volna ez
a vállalkozás.
– Jöjj beljebb! – hívta a férfi felélénkülve.
Honor tett egy lépést a kőfalú cellában. Egérjárta szalma,
nedves kő, vizelet szaga terjengett a levegőben. Két hosszú,
keskeny nyíláson jutott be az alkony borongós világossága. Az
asztal előtt, amelyen nem volt más, csak egy gyertya, egy szék és
egy zsámoly állt. Az egyik sarokban szalmazsák, egy másikban
rostély állt.
– Ülj le, kérlek – intett Morus a székre. – A szolgám –
emlékszel John Woodra? – elment, hogy egy-két tojást vegyen a
kapitány feleségétől vacsorára. Van néhány szép tyúkja, de a
tojásaik kicsit kemények. – Köpenye sarkával leporolta a széket.
– Ám egy tojás mégiscsak tojás – nevetett fel. – Oxfordi diákként
ennél rosszabbat is elszenvedtem. Ülj le, kérlek. Úgy örülök, hogy
látlak, gyermekem! De hogy jutottál be? Nem engednek hozzám
látogatókat.
Honor elképedt Sir Thomas kedélyességén. Erre végképp
nem számított. Morus elégedettnek, már-már boldognak tűnt.
– A kormányzó… – dadogta. – Emlékezett rám azokból az
időkből, amikor őfelségét szolgáltam…
– Á, a jó öreg Sir William. Mindig is a királyné barátja volt.
A Temze egyik hajójáról halk, de éles kiáltás hallatszott be a
cellába.
– Uram, nagyon kevés az idő, és…
– Akkor mondd el gyorsan, hogy vagy – utasította Morus
kedvesen egykori gyámleányát. A zsámolyra ült, és ismét a székre
mutatott, hellyel kínálva Honort. Ő mereven leült. Térdük
majdnem összeért.
– Most pedig – szólt Morus olyan derűsen, mint Chelsea-ben,
amikor a királyné melletti szolgálat kezdetén Honor olykor
hazalátogatott –, mondj el mindent. Van férjed, akit sosem
láttam. – Tréfásan megfenyegette Honort. – Közölnöd kellett
volna velem a szándékodat, hogy férjhez mész. De már mindegy.
– Hirtelen lesütötte a szemét, mintha kellemetlenül érintené az
emlékezés. – El is küldtem akkoriban valakit Norfolkba, hogy
érdeklődjön utánad, mivel aggódtam érted. De hát – vont vállat
higgadtan – éppen visszavonultam a hivatalomtól, és már nem
futotta ilyen alkalmazottakra. Az az ember úgy ment el tőlem,
hogy nem mondta el, mit tudott meg rólad.
Honornak lúdbőrös lett a háta, mivel az illető minden
valószínűség szerint Holt, Sir Thomas börtönőre volt. Holt az a
fajta ember volt, aki beszámolt volna az ő tevékenységéről, ha Sir
Thomas erre utasítja, és Honor most megkönnyebbült, hogy az az
ember minden jel szerint csak jól fizető úrnak szolgált.
– Bármint volt is – folytatta Morus –, a kósza hírek alapján
elégedetten nyugtáztam, hogy ez a Richard Thornleigh derék
ember. Beszélj róla. Jól érzed magad Norfolkban? Gyermekek?
Megáldott már Isten gyermekekkel? Tudod, több mint egy éve
hoztak ide engem, és azóta nem jutnak el hozzám a hírek.
Thornleigh nevének hallatán Honor szíve nagyot dobbant.
– Uram, nem azért jöttem… Most önről kell beszélnünk.
Arról, hogy hogyan kerülhetne ki innen.
Morus nyugodt mozdulattal összefonta ujjait az ölében.
Honor látta, hogy a körmei beszakadoztak, és piszkosak.
– Ha jól tudom, a királynak is van valami hasonló terve.
Ámbár – kuncogott – az a megoldás, amelyet ő forgat a fejében,
nincs éppen kedvemre. – Felnézett az ablakra. – Megeshet, hogy
elveszíti ugyan az ember a fejét, mégsem éri bántódás. A végső
állomás, Isten kegyelméből, mindenért kárpótol.
Előrehajolt, és megérintette Honor kezét.
– Ne aggódj. Nem olyan rossz hely ez. Tudom, hogy ebben a
cellában éppolyan közel vagyok Istenhez, mint a szép házamban.
Talán még közelebb. Nem kellemetlen Itt az élet. Olyasmi, mint a
karthauziak kolostorában. Vagyis – sóhajtott – olyan volt, amíg
néhány nappal ezelőtt Riche úr el nem vitte minden könyvemet
és papíromat. Ő is azért jött, mint mindenki más, hogy
megpróbáljon kiszedni belőlem… valamit, amire nem vagyok
hajlandó.
Kudarcot vallott. Ezért aztán, mint egy duzzogó gyermek,
elvitte a könyveimet.
– Valamit, amire ön nem hajlandó? – csapott le Honor a
megnyíló kis résre. – Az esküről beszél?
Morus hosszan beszívta a levegőt és elmosolyodott, amiből
Honor sejtette, hogy kikerüli a kérdést.
– Tudod, mielőtt Riche úr megérkezett volna, könyvet írtam.
Azt a címet adtam neki, hogy Dialógus a balsorsban való
vigasztalásról. Míg körmöltem, azon tűnődtem, hogy a börtön
milyen nagyon hasonlít a földi élethez. Az emberek tévesen
hiszik, hogy szabadon járhatnak a világban. Nem így van. Isten
igen elmésen megépített börtönbe zár bennünket itt a földön,
amelynek ugyan nincsenek falkerítései a világban, és jóllehet
olyan nagy utakat tehetünk meg benne, amilyeneket csak
akarunk, az innen kivezető utat azonban sohasem találjuk meg.
És – hát nem különös? – ezen a börtönön belül az emberek
másik börtönt építettek fel. Arannyal díszítik. Adnak, vesznek,
pörlekednek és zúgolódnak, kockáznak és kártyáznak benne,
vétkeznek sötét zugaiban. Isten pedig haragszik ránk, amiért e
balgaságok közepette megfeledkezünk magukról és a
börtönünkről, de még a legfőbb börtönőrről, róla is. Isten
azonban nem feledkezik meg rólunk. Mindvégig látja a gonosz
törvényt, amelyhez börtönünkben alkalmazkodunk, így hát
elküldi a bakót, a Halált, hogy végrehajtsa a kivégzéseket.
Ne reszkess, gyermekem. Áldottak a hozzám hasonló rabok,
mivel van időnk ezekről a balgaságokról, a bűn béklyóiról
elmélkedni. Belátjuk, hogy milyen hiábavalóak a világ javai, csak
újabb bilincseket jelentenek. Van időnk felkészülni Isten
örökkévalóságának igazi szabadságára. – Majd nagyon halkan
hozzátette: – Fisher püspök már Vele van.
Honor lesütötte a szemét. A püspököt két nappal azelőtt
fejezték le.
– Igen – szólt Honor. – Azon a napon érkeztem, amikor…
amikor kivégezték.
Morus bólintott.
– Rendkívül bátor ember volt. A király pedig
méltányosságból, kegyesen megengedte, hogy szembenézzen a
bárddal. Végül is nem felségárulóként halt meg.
– Kegyesen? – hüledezett Honor. Még abban a kis fogadóban
is hallotta a beszámolókat, ahol megszállt. Fishert reggel
kilenckor végezték ki, aztán levetkőztették fej nélküli testét, és
mezítelenül ott hagyták a vérpadon a legyeknek egészen este
nyolcig, majd Barkingban, a Mindenszentek temploma mellett
egy sekély sírban ásták el. A fejét leforrázták, és karóra tűzve a
London-hídon tették közszemlére. – Ha ilyen a kegyes király,
akkor remélem, sosem látunk zsarnokot.
Morus szeme vidáman csillant.
– Amikor utoljára beszéltem Fisher püspökkel, azon a napon,
amelyen a testület tagjai elé álltunk Lambethben, elsétáltam
mellette a kertben, és abban a feszült órában, ugyanis
mindketten tudtuk, milyen sorsra juttathatnak bennünket az
aznapi ítéletek, tréfásan megjegyeztem, hogy remélem,
legközelebb a mennyországban találkozunk. Mire ő azt felelte,
hogy az általunk választott út elég egyenes és szűk ahhoz, hogy
bizonyosan a mennyországba vezessen! – Morus felnevetett.
Honor nem nevetett vele. Kezdte elveszíteni a türelmét Sir
Thomas hidegvére és mókázása miatt. Az ablakhoz ment, és
kinézett a nyár közepét ünneplő városra. Hahotázás távoli
foszlányai úsztak a levegőben a Towert körülvevő falak fölött. A
hatalmas, vakító villámok alatt eltörpültek a tábortüzek lángjai.
Az eső azonban még mindig nem eredt el.
– Nyár közepi téboly – mormolta Honor. Hirtelen
megfordult. – Sir Thomas, nem maradt sok időnk. Azért jöttem…
– Úgy van – szólt Morus kedvesen. – Azt mondtad, két napja
érkeztél. Norfolkból, ugye?
Honort elfogta a csüggedés. Mi értelme ennek a fecsegésnek?
– Nem, uram. Németországból.
– Németországból? – Morus összehúzta a szemét, mintha
kellemetlen hírekre számítana. – Elhagytad Angliát? Miért?
Honor térdre esett a férfi előtt a szalmán, és megfogta a
kezét.
– Most nincs idő ezt megmagyarázni, uram. Legyen elég
annyi, hogy csaknem egy éve Freiburgban élek az ön egyik régi
barátjának, Erasmusnak a vendégeként. Csendes és kényelmes a
háza, tele van az ön barátaival, és azért jöttem, hogy önt is
odavigyem.
 – Erasmus! – súgta Morus. Honor látta, hogy meglepte
nevelőapját, és hallotta hangjából a derűs megkönnyebbülést.
Ám azt is észrevette, csak most, hogy Sir Thomas szeme sötét,
mély gödörben ül, és a szeme fehérje vörös.
– Hallgasson rám – szólt Honor sürgető hangon. – Nem
ítélhetik el önt tárgyalás nélkül. Fisher püspök a király elleni nyílt
kirohanásával írta alá a halálos ítéletét, ön ellen azonban nincs
bizonyítékuk. Bíróság elé kell önt állítaniuk, és akkor le kell
tennie az esküt. Lepje meg őket. Aztán szabad emberként
hagyhatja el ezt a nyomorúságos helyet. Jöjjön Freiburgba a
családjával együtt!
Morus szája széle megremegett.
– Nem. – Végleges döntésként mondta ki ezt az egyetlen szót.
Honor azonban észrevette a remegést, amely elárulta Sir
Thomast, résnyire megemelte az önuralom álarcát. Lecsapott rá.
– Uram, olyan boldog lenne velünk Freiburgban. Az utóbbi
időbeni Prédikátor könyvében segítettem Erasmusnak. Gigászi
munka, ahogy ő mondja, és valóban az. Máris négy kötet. És
hányszor sóhajtozott, hogy bárcsak ön a közelében lenne, hogy
tanácsokkal látná el! A dolgozószobája egy álomszép kertre néz.
önnek ott a helye. Megírhatna mindent, ami a szívét nyomja.
Tudósok látogatnak hozzánk. Johannes Froben a szomszédban
lakik, Firenzéből és Párizsból érkező kéziratokat nyomtat ki új
nyomdagépén, és… és ott van a kislányom is. Isabelnek hívják. Ó,
uram, ha úgy növekedhetne és tanulhatna, mint én, az ön
irányításával.
Morus csillogó szemmel nézte Honort, akinek hevesen
dobogott a szíve, mert érezte, hogy sikerül őt meggyőznie.
– Erasmus olyan szeretettel beszél az önnel töltött
hónapokról folytatta. „Morus akadémiájaként” emlegeti az ön
otthonát.
Ilyenkor eszembe jutnak a boldog emlékek. Azokra a napokra
gondolok, amikor Pliniusról és Vergiliusról beszélgettünk a tónál,
a tölgyek alatt. Amikor éjszaka a csillagokat néztük, és nevettünk
az Utópián. Emlékszik az együgyű croydoni lelkészre, uram, aki
arról ábrándozott, hogy elutazik Utópiába? Én mindenre
emlékszem. Az életem azóta egészen más útra került, de mindig…
– Elég! – parancsolt rá Morus zaklatott suttogással. Elhúzta a
kezét, – A király könyörületesebb, mint te. ő nem gyötör.
– A király meg akarja önt ölni! Én meg akarom menteni!
Uram, tegye le az esküt, és jöjjön velem. Ezekért a köntörfalazó
egyházi és világi dogmákért nem érdemes meghalni. Tegye le az
esküt, és éljen.
– Köntörfalazó dogmák? – Morus elgyötörten felemelte a
fejét. – Máskor is mondtad már ezt. A menazsériában voltunk,
emlékszel? Pym felől kérdezősködtél, akit Peppertonnák
neveztél. Veszekedtünk.
Honor lesütötte a szemét.
– Emlékszem. – Amikor felnézett, gyanakvást látott Morus
tekintetében.
– Tudod, folyton idejön valaki, hogy vallasson – mondta
Morus.
– Cromwell, Audeley, Thomas Boleyn. Richard Riche. Még
Bastwick atya is – tette hozzá mosolyra görbülő szájjal. Hirtelen,
gonoszul kapta elő Bastwick nevét, mint egy tőrt, amivel
megriasztotta Honort, aki nem tudta, hogy Bastwick is tagja az
ebben az ügyben eljáró bizottságnak. – Idejönnek – folytatta
Morus –, és mind ugyanazt a refrént fújja. „Tegye le az esküt, és
kijut innen!”
– Pillantását Honor szemébe fúrta. – Most téged küldtek?
– Nem! Hogy gondolhat ilyet? Gyűlölöm, amit önnel tettek.
– Mégis ugyanazt követeled, amit ők.
– Az ön érdekében.
– Cromwell is ezt mondja.
– Hogy biztonságban tudja önt.
 – És mi lesz a lelkem biztonságával? Hogyan biztosíthatja egy
hazugság a lelkem biztonságát?
– Nem hazudik, ha leteszi ezt az esküt. Hitvány eskü, hitvány
munka. – Ingerülten felállt a szalmáról. Haragját csak fokozta a
szörnyű tudat, hogy ő maga adta Cromwellnek az ötletet,
csakhogy akkor eszébe sem jutott egy effajta büntetés! – Milyen
ígéret az, amelyet a halál fenyegetésével kell kicsikarni valakiből?
Melyik alattvaló válik hűségesebbé a királyhoz csak azért, mert a
bárd árnyékában esküszik? Milyen király az, aki ilyen
feltételekkel követeli ezt?
– Ez a törvény.
– Rendben – mondta Honor –, akkor beszéljünk a
törvényről. Az eskü a törvény betartását jelenti. Márpedig ön
mindig is tiszteletben tartotta a törvényt, és engedelmeskedett
neki. Engedelmeskedjen hát most is!
– Mást is jelent, olyasmit, ami túlmegy a törvényen. Isten
törvényén. A lelkiismeretem nem engedi ezt meg.
– Azt viszont megengedi a lelkiismerete, hogy hagyja
elpusztítani a testét?
– Szegényes dolog az én testem. Csodálom, hogy olyan sokan
harcolnak érte.
– Ez nem tréfa, uram! – fakadt ki Honor. – Ön kegyesnek
nevezte a királyt, amiért megkímélte Fisher püspököt az
árulóknak kijáró haláltól, csakhogy ez a kegy nem biztos, hogy
önre is kiterjed.
Morus megborzongott.
– Tudom – mondta, és szemének csillogása eltűnt a sötét
üregekben. Honor látta benne a rettegést. – Bastwick atya
gyakran lefesti a képet… a karthauzi szerzetesek gyötrelmeit…
ahogy lassan feldarabolják a testüket. Élvezettel meséli nekem
ezt, és… – Honor szemébe nézett és még ennél is rettenetesebb
dolgokat.
 Honor ismét gyanakvást látott Morus pillantásában. Ez
megijesztette és elbátortalanította.
– De kibírom – jelentette ki Morus. Felállt, és a vitát lezárva
az ablakhoz ment.
Honor azonban nem akarta ilyen könnyen feladni.
– És a családja? Nem szánja őket? Szűkölködnek, mivel az ön
vagyona a koronára szállt. Hallottam, hogy Lady Alice a ruháit
adja el, hogy az ön itteni költségeit kifizesse, pedig az ön egész
családja letette az esküt.
– Nincs vitám senkivel, akinek megengedi a lelkiismerete,
hogy így tegyen. Az enyém nem engedi meg.
– És a biztonságuk? Az ön hallgatása veszélybe sodorja a
családját, noha azt hiszem, hogy éppúgy nem tudnak semmit az
ön valódi indítékairól, mint bárki más.
Morus hirtelen megfordult.
– A hallgatásom tartja tőlük távol a veszélyt! Hát nem látod?
Ha úgy tették le az esküt, hogy nem tudnak annak valóságos
értelméről, akkor bejuthatnak a mennyekbe. De ha elmondom
nekik, hogy miért kárhozott ez az eskü, akkor Isten előtt többé
nem menti meg őket a tiszta lelkiismeretük.
– Kárhozott? – kérdezte Honor halkan.
Morus hátralépett. Arca kifejezéstelenné vált.
– Újra és újra kijelentettem, hogy nem teszem le az esküt,
nem mondom meg, miért. – Válla megemelkedett a végtelen
fáradtság sóhajától. – Nem ártok senkinek. Nem mondok semmi
ártalmasat. Nem gondolok ártalmasat, mindenkinek jót akarok.
Ha ez nem elég ahhoz, hogy az ember, hitét megőrizve, életben
maradjon, akkor én nem akarok élni.
– Ha ennyire áhítja a halált – szólt Honor kegyetlenül, abban
reménykedve, hogy így észre téríti Sir Thomast –, akkor mire ez a
tartózkodó hallgatás? Miért nem szól a törvények ellen, és azzal
mindennek vége?
Morus szomorúan elmosolyodott.
 – Most valóban úgy beszélsz, mint a vallatóim. – Kinézett az
ablakon. – Nem. Nem éltem olyan tiszta életet, hogy elég bátor
lennék felkínálni magam a halálnak, nehogy elhagyjon Isten az
elbizakodottságomért.
Honor végtelen bánattal nézett gyámapjára. Remélte, hogy
valami módon sikerül Őt elbűvölnie, felráznia, vagy könyörgéssel
meggyőznie, hogy engedjen. De már belátta, hogy hiába
reménykedett. Sir Thomas mindig is a maga elvei szerint élt,
most pedig kész volt értük meghalni.
– Előttem nem kell tartózkodón viselkednie álláspontjának és
hallgatásának okairól – mondta, és szórakozottan söprögette
szoknyájáról a szalmát. – Tudom, mik azok.
Morus szemében érdeklődés csillant.
Honor kissé ingerülten nekilátott, hogy elmondja, szerinte mi
indította tettére Morust.
– Ha ön nem hiszi, hogy a király az angol egyház feje…
– És nem mondom, hogy hiszem vagy sem – tette hozzá
gyorsan Morus.
– Igen – ismerte el Honor feszülten. – De ha ön ezt nem
hiszi, akkor az esküvel, hite szerint, örök kárhozatra ítéli
halhatatlan lelkét. Ám ha közli, hogy mely okokból tagadja meg
az esküt, akkor eldobja magától az életet. Önt tehát kétélű kard
fenyegeti, amelyet csak még élesebbé tesz az egyház tanítása,
hogy mivel az élet Isten adománya, bűnt követ el, aki eldobja azt
magától.
Morus szája halvány, de büszke mosolyra húzódott.
– Jól tanítottalak.
Valahol fölöttük vasajtó dörrent. – Mégis, úgy tűnik –
sóhajtott Morus hogy a király nem elégszik meg kevesebbel, mint
azzal, ha teljesen behódolok.
– Megtagadja a nézeteit – mondta halkan Honor.
 Morus a szeme sarkából nézett Honorra. A szavak
szemlátomást belémartak. Emlékeket idéztek. Megalázzam,
gondolta Honor, hogy észre térítsem?
– Ön is éppilyen kegyetlen volt másokhoz – mondta éles
hangon. – Az úgynevezett eretnekekhez.
A vád szinte sistergett a levegőben.
– Ismerje be – folytatta Honor kihívóan. – Anglia
kancellárjaként ön arra kényszerített eretnekséggel vádolt
embereket, hogy válaszoljanak a kérdésre: hiszik-e, hogy az
egyház feje a pápa, holott ön tudta, hogy ha igent mondanak,
lelkiismeretük ellen cselekszenek, ha nemet, akkor máglyán
égnek el. Miért ütközik meg azon, hogy most önt kényszerítik
ugyanilyen esztelen választásra?
– Van egy különbség. Amikor én eretnekeket vallattam, a
keresztény világ minden országában törvény mondta ki, hogy az
egyház feje a pápa. Az a doktrína, hogy az angol egyház legfőbb
feje a király, egyedül itt elfogadott, de egyetlen keresztény
országban sem.
– De ön máglyára küldött embereket azért, mert kitartottak a
lelkiismeretük mellett! Az ön akkori álláspontja szerint lázadás,
ha egy protestáns nem égeti el a Bibliát a király parancsára. Most
viszont ön ugyanennek a királynak a parancsát tagadja meg,
– Protestánsok? – mondta Morus megvetően. –
„Protestánsoknak” nevezed ezt a csőcseléket?
– Az önkényeskedés ellen protestálnak. Miként ön is. Az az
eskü, amelyet ön az élet és halál fölött uralkodó egyház
támogatásával követelt tőlük, fölháborító volt. Ahogyan
felháborító ez az eskü is, amelyet az állam támogatásával a király
követel most öntől.
– Az eretnekek tettekkel ítélték önmagukat halálra. Én nem
teszek semmit. Egyszerűen hallgatok.
– Ralph Peppertont azért küldte máglyára, mert hallgatott!
Morus arca elsötétült.
 – Már megint ez a név. Fel kellett volna ismernem a valódi
érzéseidet aznap? Amikor Pepperton miatt veszekedtünk?
Elhidegültél, és azután kerültél engem. Elmondanád, hogy te mi
ellen „protestálsz”? Annyira tiltakozol a hatóságok ellen, hogy
gazembereket menekítesz el a törvény elől? Hajókon elviszed
őket, hogy más országok ártatlan embereit fertőzzék nézeteikkel?
Ez a te protestánsod?
Honor elképedve bámult. Aztán egyszeriben mindent
megértett.
– Bastwicktől tudja.
– Szóval nem tagadod! – Morus vékony hangon felsikoltott. –
Istenem. Eddig a pillanatig nem hittem el. Úgy véltem, azért önti
Bastwick ezt a mérget a fülembe, hogy bántson. Hogy
meggyengítsen. És én ellenálltam! – Kétségbeesetten fogta a
fejét. – Biztos voltam benne, hogy hazudik. – A zsámolyhoz
tántorgott, kitapogatta, és lezuhant rá. – Ezen a helyen valóban
számot vethet az ember az igazsággal! Honor Larke, a keblemen
melengetett kígyó. Honor Larke, az eretnek!
Honor úgy érezte, eláll a szívverése. Sir Thomas mindent tud.
És most már gyűlöli. Mintha minden kötelék elszakadt volna,
amely összefűzte őket.
Üresség süvített a közöttük tátongó szakadékban, amely
olyan széles volt, mint a pokol valamely képzeletbeli nyiladéka.
– Abban a hitben éltem, hogy a gyermekeimet körültekintően
oktattam. Téged, aki olyan gyorsan tanultál… azt hittem, olyan
jól tanítottalak. – Morus üres tekintettel megfordult, a hátát
mutatta Honornak. – Micsoda fertővé változtattuk Isten
teremtését! – nyögte. – Magának beszélt, a falaknak, már
tudomást sem vett Honorról. A falon függő keresztre emelte
tekintetét. – Uram, bemocskoltuk szent áldozatodat. Minden,
amit ezen a földön szeretünk, gyűlöletessé változik. Valóban arra
vágyom, hogy itt hagyjam!
 Honor oda akart lépni hozzá, de nem tudott megmozdulni.
Mintha egy szakadék szélén állt volna, amelynek túloldalán Sir
Thomas távolodik a halál köde felé, s lassan eltűnik a szeme elől.
Égett a vágytól, hogy visszahívja. Lehet-e szavakból hidat építeni,
a ragyogó, erős szavakból, amelyek immár új fényben világítják
meg Honor számára a világot? Akkor elérhetné Sir Thomast,
megfoghatná a kezét, és visszahúzhatná az ő oldalára, az élet
oldalára?
A Morus elméjét bénító látomások hirtelen haragra
lobbantották, és a legszívesebben azt kiáltotta volna oda neki:
Mindez csak káprázat. Én már láttam az önbecsapás minden
fajtáját, amelyek-bői különféle istenhiteket kovácsoltak az
emberek. Láttam, hogyan gyilkolják le egymást a hitért az
emberek, és most azt látom, hogy ön halálért könyörög, egy
kereszten kivérzett ember lábai előtt esdekel. Az ön vallása a
halál kultusza! Szerette volna azt kiáltani: Miért sóvárog arra,
hogy elhagyja az életet a mennyország ábrándképéért? Miért?
Hiszen itt vannak pézsmarózsák és fecskék, és szerelem férfi és
nő között, és munka és tanulás, és nézhetjük a gyermekek
felnövekedését! Ez nem maga a mennyország?
De nem szólt egy szót sem. Valami visszatartotta. Sem
megszólalni, sem megmozdulni nem tudott.
Morus, Honorról megfeledkezve, reszketve felsóhajtott.
– A székesegyház fénye mennyei fény. A szentek
aranyglóriája… csontjaik fehér színe… vörös vérük a köveken… a
köveken, amelyeken Szent Tamást legyilkolta királya.
A szürke falat bámulta, mintha látná rajta a színeket, és
Honor rájött, hogy a negyvenöt évvel korábbi időkben jár, amikor
kisfiúként a canterburyi érsek házában szolgált. Canterburyben,
amelynek katedrálisa rejti a féltékeny királya által legyilkoltam« s
később szentté avatott Becket Tamás csontjait.
– Békére vágyom, Uram – mormolta Morus. – Menedékre a
világ zűrzavara elől, az arany utáni sóvárgás, a gyönyör
hajszolása, a hitvány törekvések elől. Egykor, az apátságban,
megadtad nekem ezt a menedéket, Uram. Akkor nem voltam rá
méltó. De hamarosan… hamarosan, ha Isten úgy akarja, ott állok
az angyalok kórusában, a mennyeket benépesítő apostolok,
szentek, mártírok áldott közösségében…
Látomásába mélyedve felállt, továbbra is háttal Honornak.
Tenyérrel felfelé mereven széttárta a karját, testével nyílvesszőt
formálva ajánlotta fel magát az ő Istenének, és így imádkozott:

Légy hozzám kegyes, Uram,

Hogy lemondjak a világról,
Gondolataim egyedül hozzád szánjanak,
És ne halljam az emberek gyalázkodását,
Hogy megnyugvást leljek a magányban,
Ne vágyódjam emberi társaságra…

Honor megértette, mi fogja vissza. Végre a maga valójában

látja ezt az embert, akiről lehullott a tréfálkozás és a szellem
vékony páncélinge. De még az eretnekek iránt érzett gyűlöletének
horpadt vértje is. Azt az embert látja, aki csupaszon áll hitében.
Aki határtalan képzeletének mennyei tájain az évszázadok
méltóság-teljes szentjeit és mártírjait szemléli, és ez a fenséges
álom egyetlen érintésre szertefoszlana.

Hogy felismerjem önnön hitványságomat és alávalóságomat,

Hogy engedelmesen megalázkodjam
A mindenható Isten előtt…

Ekkor Honor egyszeriben tudta, mit kell tennie. Sir Thomas

döntött saját sorsa felől. A halált választotta. És neki, Honornak
hagynia kell, hogy meghaljon. De éppilyen erővel visszhangzott
elméjében az imént felfedezett igazság. Itt, a földön van a
mennyország? Igen! A rózsákat és a fecskéket akarom látni.
Vissza akarok menni a gyermekemhez. Mellette akarok állni,
ahogy felnő. Micsoda átalakulás! Engedni kell, hogy Sir
Thomas meghaljon, és én újra megláthatom, miért akarok élni!
Elpárolgott minden haragja, helyét betöltötte a tiszta szeretet.
Morus tovább imádkozott:

Hogy Krisztussal együtt vigyem a keresztet,

Sose feledkezzem meg a végső óráról,
És szüntelen előttem legyen a halálom,
Amely bármikor bekövetkezhet…

Honor végre megmozdult. Szinte odaugrott a férfi elé.

– Sir Thomas, ön igenis jól tanított engem. Ön nyitotta fel a
szememet, ön adta kezembe az igazság kereséséhez az
eszközöket.
Ahogy ott állt, olyan erővel tört rá a szeretet, hogy átölelte Sir
Thomas nyakát. Magához szorította őt, és megcsókolta az arcát.
Morus összerezzent. Hirtelen mozdulattal, mintha görcsbe
rándult volna a keze, beletúrt Honor hajába. A másik keze
lesiklott Honor hátán a fenekéig. Forró ajka Honor homlokát
perzselte.
Aztán elhúzódott. Félelem ült ki az arcára.
– Sátán! – kiáltotta. – Tudtam, hogy egy nap ebben az
álruhában jössz hozzám! Édes szavakkal, édes testtel kísértesz,
hogy elhagyjam istent!
Mindkét kezével megmarkolta Honor haját, és hátrarántotta
a fejét. Honornak elakadt a lélegzete a fájdalomtól. – Már látom,
ki vagy! Maga a sátán tett eretnekké. A testedbe költözött. –
Honor nyitott szájába kiabálta: – Tudom, mit akarsz, te ördög!
De sohasem kaparintod meg halhatatlan lelkemet!
Elengedte Honor haját, és megszorította csuklóját. Olyan
hevesen csavarta hátra a karját, hogy Honor felkiáltott.
 – Mióta lakozol ebben az édes testben, sátán? – kiáltotta. –
Évek óta ennek a lánynak a vérét szívod, és arra kényszerítesz,
hogy a sárban fetrengjek? – Minden erejével magához szorította
Honort. – Így mulattál? Betáncoltattad a keresztény házasság
botrányos imitációjába, hogy egy másik ördöggel mocskos
paráználkodásba süllyedjen? – Lehelete Honor nyakát érte. – És
az az ördögférj ezen élősködött? – Nyitott száját Honor torkához
szorította.
Saját tetteitől elborzadva hirtelen felnyögött. Elengedte
Honort, mintha a teste égetné a tenyerét.
Honor levegő után kapkodva, elképedten állt.
– Ön megtébolyodott!
– Távozz tőlem, sátán! – kiáltotta Morus. Keze fejével olyan
erősen csapott Honor arcába, hogy ő csaknem beleszédült. –
Távozz tőlem!
Újra ütésre emelte a kezét, de Honor elkapta mindkét
kezével. Úgy álltak felemelt karokkal, mint két harcos.
A lépcső felől rövid, éles nevetés hallatszott, Morus és Honor
odafordult.
Jerome Bastwick állt a cella bejáratánál.
– Mi folyik itt? – kérdezte Bastwick a nyelvével csettintve. –
Nézeteltérés a Morus családban?
Walsingham is megjelent, és Bastwick mellé állt.
– Nos – folytatta Bastwick nyájas hangon –, talán mégis
helyreállíthatjuk az összhangot. Emlékeznek arra a napra,
amikor utoljára találkoztunk így hármasban? A
Csillagkamarában tizenkét éve? Csak néhány aranycsillag kellene
a mennyezetre, és azt hihetnénk, újra a bíróságon vagyunk, nem
igaz? Csupán méltóságteljes bíránk hiányzik. De távollétét
tekintsük további változtatásnak.
Mereven biccentett Walsinghamnek, aki Honor felé indult.
– Itt van például az ítélet – folytatta Bastwick. – Egyáltalán
nem volt kedvemre az az Ítélet. Most viszont, hogy igazságot
szolgáltassunk, megbüntetjük az igazi bűnösöket. Az árulót és az
eretneket.
Wolsingham elkapta Honor karját, mire Bastwick
elmosolyodott.
– Fiat justicia.

37.

A KIRÁLY JÓ SZOLGÁJA

A tömeg korán gyülekezni kezdett Morus Tamás kivégzésére.

Ő még nem jelent meg, de a Tower-domb kötéllel elkerített
vesztőhelye körül tolongtak az emberek: közemberek, lóháton ülő
lordok, lándzsás katonák, udvaroncok és hölgyeik. Az udvar egyik
felemelkedőben lévő embere, Richard Riche úr azonban nem volt
közöttük.
Riche a korona tanújaként állt a bíróság elé Morus
Westminster Hallban tartott tárgyalásán, július első napján. Arra
kérte a tizennyolc tagú – Cromwellt, Audeleyt és Thomas Boleynt
is magában foglaló – bírói testület egyik tagja, hogy számoljon be
arról a beszélgetésről, amely közte és Morus Tamás között zajlott
azon a napon, amikor a tömlöcbe küldték, hogy elvigye a rab
könyveit.
– Mielőtt távoztam – mondta Riche –, elméleti kérdést
tettem fel a fogolynak. „Tegyük fel, hogy a parlament királlyá
tenne engem”, szóltam. „Elfogadna-e engem királynak, Sir
Thomas?” „Igen, uram, felelt a fogoly, elfogadnám.” „És ha ezt
követően a parlament pápává tenne, elfogadna-e engem
pápának?”, kérdeztem. „Válaszképpen, szólt a fogoly, hadd
vessek fel egy másik lehetőséget. Tegyük fel, hogy a parlament
törvényt hoz arról, hogy Isten nem Isten. Ön kijelentené, Riche
úr, hogy Isten nem Isten?” „Nem, uram, feleltem, mivel ilyen
törvényt egyetlen parlament sem hozhat.”
 – És mit felelt erre a fogoly? – kérdezte az egyik bíró.
– Azt felelte: „Nem, Riche úr, ahogy a parlament nem teheti
meg a királyt az egyház fejének.”
A színjáték láttán Morus felsóhajtott. Védekezésül így szólt:
– Uraim, valóban úgy hiszik, hogy miután több mint egy éven
át, nap nap után oly elővigyázatosan megtagadtam a választ az
önök körmönfont kérdéseire, egy ilyen ember előtt kifecsegném
lelkiismeretem titkait?
A felségárulás megállapításához azonban csupán egy tanú
vallomására volt szükség. Riche hamis tanúskodása elegendő
volt. Tizenöt percnyi fontolgatás után a bírák halálra ítélték
Morust. Az árulónak kijáró barbár ítéletet azonban kegyesen
lefejezésre változtatta a király.
Morus ekkor némaságát megtörve elmondta tette indítékait.
– Uraim – szólt felállva a bírók előtt. – Az ítélet ellenem
olyan törvény alapján fog születni, amely nyilvánvalóan
ellentmond Isten és az Anyaszentegyház törvényeinek, és ezt a
legfőbb hatalmat egyetlen világi uralkodó sem gyakorolhatja,
bármilyen törvény alkot is magának.
A zsúfolásig megtelt teremben megdöbbenés moraja
hullámzott végig.
– Az angol birodalom – folytatta Morus – éppúgy nem
tagadhatja meg a római Szentszék iránti engedelmességet,
ahogyan egy gyermek sem az atyja iránti engedelmességet.
Anglia csak kis része az egyháznak, ezért nem jogosult arra, hogy
olyan törvényt hozzon, amely ellentétes Krisztus egyetemes
katolikus egyházának törvényével, miként London városa, mivel
csupán az egész birodalom egyetlen kis alkotóeleme, nem hozhat
a parlament ellenében az egész birodalomra érvényes törvényt.
Ez a rendelkezés ellentmond országunk Magna Chartában
lefektetett törvényeinek és rendeletéinek, amelyek értelmében
„az angol egyház szabad, törvényei nem változtathatók,
szabadsága nem csorbítható", ellentmond továbbá a szent
eskünek, amelyet őfelsége a király tett megkoronázásakor,
felesküdvén az egyház védelmére.
Ami pedig lord uraim afeletti csodálkozását illeti – folytatta –
egyre hevesebben hogy olyan konokul szembeszállok a birodalom
püspökeivel, egyetemeivel és tanult embereivel, arra azt felelem,
hogy a törvényt elfogadó minden egyes püspökre száz elutasító –
jut, nem ebben a birodalomban, hanem a keresztény világ más
országaiban. És nemcsak püspökök, hanem az élők és holtak
többsége és a mennyek minden szentje is, és a kereszténység
minden tanácsa még ezer évig.
Nincs több mondandóm, uraim, már csak annyi, hogy miként
Szent Pál apostol hozzájárult Szent István megkövezés általi
halálához, és miként e két áldott szent immár barátságban él
együtt a mennyek országában, úgy én is bízom benne, hogy noha
önök földi bíráimként elítélnek engem, együtt örvendezhetünk
majd a mennyekben örök üdvösségünknek.
Most, a Tower-domb felé lépkedve, Morus hallotta, hogy
amint az elöl állók megpillantották őt és kísérőit, elcsendesedik a
tömeg. Igyekezett határozottan lépkedni. Mindkét kezével egy kis
vörös keresztet szorongatott. Elűzte a gondolatot, hogy a vörös a
mártírok színe, hiszen a büszkeség a legfőbb bűn.
Egy asszony kinyújtotta a kezét, és megérintette a vállát.
Morus hallotta, hogyan súrolják körmei a köntösét, miközben
elhúzzák onnan az asszonyt. Egyenesen előrenézett.
Látta a vesztőhely szalmája fölött lebegő port. A seriff és a
hóhér már ott állt várakozón. A tönk fényes fája fölött legyek
zümmögtek. A tönk nagyon alacsony volt, Morus látta, hogy
hasra kell feküdnie, hogy a fejét ráhajtsa.
Léptei alatt recsegett a vesztőhely lépcsője. Ahogy felfelé
haladt, egy pillanatra az egyik katona karjába kellett
kapaszkodnia. A bakó odament elé, és a hagyományoknak
megfelelően térdre ereszkedett, hogy a megbocsátását kérje.
Morus felsegítette, át ölelte, és áldását adta. Aztán a felfelé
fordított arcokra nézett.
A seriff felemelt kézzel odasietett hozzá.
– Engedelmével, Sir Thomas, őfelsége azt az utasítást adta,
hogy ön ne tartson hosszú beszédet.
Morus hunyorogva felnézett a ragyogó júliusi napra, majd
újra az arcokra.
– Jó emberek… – Meglepte saját vékony hangja. Vékony volt
és száraz. De az emberek előrehajoltak. Hallani akarták.
Megköszörülte a torkát, hogy újra kezdje. Érezte a fűrészpor
szagát a vödörben, amelybe majd levágott fejét teszik.
– Jó emberek – mondta. – Kérlek benneteket, imádkozzatok
értem itt a földön, én is imádkozom értetek a mennyekben.
Észrevette, hogy a seriff a homlokát ráncolja, mintha attól
félne, hogy félbe kell őt szakítania. Morus azonban már csak
egyvalamit akart mondani. Elnézett a fejek fölött a fehér
felhőkre. Hangja határozottan, tisztán csengett.
– A király jó szolgája voltam… de elsőként Istené!
Bridget Sydenham szorosan fogta unokája kezét, és amint Sir
Thomas felment a lépcsőn, elfordította a kislányt. Indultak.
Bridget nem akarta hallani Morus szavait, és nem az a fajta
asszony volt, akit örömmel tölt el ellensége vérének kiontása.
Csak meg akart bizonyosodni az igazság győzelméről. A saját
szemével akarta látni. Férje, Humphrey miatt.
A tömeget elhagyva Bridget és unokája Cheapside felé indult.
A kis Jane csak üggyel-bajjal tudott lépést tartani nagyanyja
lendületes lépteivel. Amikor a boltok közelébe értek, üdvrivalgás
hallatszott mögöttük a távolban. Bridget visszanézett a Tower-
dombra. A vesztőhely körül csend volt. Befejeztetett.
Jane egy süteményesasztalra mutatott izgatottan a forgalmas
piactéri kereszteződésben. Bridget úgy döntött, kiadja azt a fél
pennyt. Ahogy az asztal felé tartottak, kikiáltó jelent meg a
kereszteződésben. Felállt egy ládára, s az emberek
odaszállingóztak, hogy hallják mondandóját. Bridget csak fél
füllel figyelt, ám az utolsó bejelentés felkeltette érdeklődését. A
kikiáltó közhírré tette, hogy három nap múlva eretnekégetés lesz
Smithfieldben. Egy alávaló eretnek nyeri el büntetését, közölte,
egyrészt az emberek okulására, másrészt, hogy remélhetőleg ő
maga megbánja tetteit. A kikiáltó Honorként nevezte meg a
bűnöst.
Bridget Sydenham meglepődött. Nem azért, mert Honort
elfogták, hiszen nagyon is rávall, hogy valami sajátos okból
visszatért Angliába. Inkább azért csodálkozott, mert tudta, hogy
Honor sosem hitt teljes szívvel az ő ügyükben. És íme, inkább
máglyára megy, mintsem megbánja tetteit. Az Úr végül
mégiscsak kiterjesztette rá szeretetét.
Bridget behunyta a szemét. Humphrey-ra gondolt, és
elképzelte, mint mindig, hogy Isten lábánál ül. Elmondott
magában egy imát azért, hogy hamarosan Honor lelke is ilyen
békére leljen.
– Édes Istenem – suttogta –, fogadd magadhoz az érted
meghalni készülő újabb mártírt.

38.

SMITHFIELD

A Honor bokájára erősített láncok csörömpöltek a Szent Pál-

székesegyház letaposott kövein. Honor épp most érkezett meg
őreivel a Lollard-toronyból a székesegyházba. Bastwick
vezetésével és három katona kíséretében mezítláb lépkedett a
főhajóban a kapu felé. Durva háziszőttes inget viselt, a fején nem
volt semmi, ruháit ugyanis élelemért eladta a foglár feleségének.
A háziszőttes öltözetet tőié kapta.
A székesegyház kapuja kinyílt. A beáradó napfény eloszlatta a
félhomályt. Honor hunyorogva lépett ki az erős fénybe. Egy
pillanatra megállt a lépcsőn, a naptól felhevült kő melegítette a
talpát. Mély lélegzetet vett, majd köhögni kezdett a friss
levegőtől. Két hete raboskodott már egy dohos cellában.
Elmondhatatlanul édesnek érezte a reggeli levegőt.
Egy katona lehajolt, levette lábáról a bilincseket, majd
meglökte, hogy induljon lefelé. A lépcső aljánál már ott állt a tó, a
hozzákötött faráccsal. Honor a hátára feküdt a rácson, s a
katonák oda szíjazták. A bőr belevágott a csuklójába. Bastwick és
az emberei nyeregbe szálltak, kettő elöl, kettő hátul haladt.
Egyikük a vonta tóló kantárját fogta. A tó megrázta a fejét, és a
kis menet elindult kifelé a székesegyház udvaráról. A rács
minden döccenésére össze rázkódtak Honor csontjai.
Az emberek utat nyitottak az Új kapu alatt elhaladó
menetnek. Mögötte fiúk ugrándoztak. Honor tudta, hogy zaj és
lárma veszi körül, de nem hallott mást, mint szíve dobogását, és
saját lassú, mély lélegzését. A ragyogó kék ég alatt sorra
elmaradtak mögötti a szeme sarkából látott csúcsos háztetők,
harangtornyok, kocsmacégérek és a fájdalmasan élénk színű,
bágyadt lobogók.
Smithfieldhez közelítve lassan elvonultak egy terebélyes
gesztenyefa alatt. Honor elbűvölve nézte a zöld szín milliónyi
árnyalatában tündöklő lombkoronát. A telt virágok illata
emlékképekei idézett fel – a nyári széna üdeségét Bridget
Sydenham padlásszobájában, ahol utoljára szeretkezett
Thornleigh-val; kislánya hajának illatát; a veronika tavaszi
virágát. Mélyen beszívta tüdejébe a balzsamos levegőt, és érezte,
hogy vérré válik benne, mint a növényekben a duzzadó életnedv.
Miközben végighaladt a fa alatt, a levelek közt bujkáló napfény
hol elérte az arcát, hol eltűnt, hol újra felragyogott; úgy simogatta
Honor arcát a melege, mint egy szerelmes csókjai. Körös-körül
pezsgett a gyönyörű világ. Honor behunyta a szemét, hogy
ellenálljon a kísértésnek, amely elkezdte megingatni
elhatározását. Kész volt meghalni, nem félt a haláltól, de a sok
szépség, amely arra emlékeztette, amit itt kell hagynia,
egyszeriben olyan kegyetlennek tűnt.
Kegyetlenebbnek, mint Bastwick.
– Megtagadja tévelygéseit? – kérdezte a pap a Szent Pál-
székesegyházban zajló kihallgatáson, ahol ő volt a három egyházi
emberből álló bizottság elnöke. Honor készségesen igennel
válaszolt, mert élni akart.
Ráadásul igazat mondott, mivel egészen addig olyan
véleményekre irányultak a kérdések, amelyeket Honor már nem
vallott magáénak, ha valaha is hitt bennük egyáltalán. Majdnem
elmosolyodott, mivel a másik két pap a lutheranizmus ellenesség
talaján állva faggatta, csupán a szokásos eretnekségekkel vádolta.
Ennél mélyebbre nem hatoltak, mivel sejtelmük sem volt arról,
milyen messzire távolodott Honor a szemükben egyetlen, igaz
hittől. Az istentagadás meg sem fordult a fejükben.
Ám bármennyire elégedettek voltak is ők ketten, Jerome
Bastwick nem hagyta annyiban a dolgot, és amikor egyenesen a
hitéről kérdezett, Honor végül kénytelen volt hazudni. A hazug
szavak keserűek voltak a szájában, mint az üröm, de hazugságnál
többet egy zsarnok nem érdemel. Honor nem volt hajlandó a
kezébe tenni az életét.
Bastwick akkor nem tehetett mást, elengedte. Honor szabad
emberként távozott. Átvágott a templom udvarán, s már
majdnem kiért a zsúfolt utcára, amikor Bastwick írnoka megfogta
a könyökét. Visszaeső eretnekként újra a bizottság elé vitte. Ha
most bűnösnek találják, nem lesz lehetősége tetteinek
megbánására.
Bastwick társai némi aggodalmuknak adtak hangot mondván,
hogy ugyanazon gyanúsítottat egy napon kétszer kihallgatni
szerfölött szokatlan. Ám Bastwick erőszakos igyekezete láttán
meghátrált a bátortalan lelkész és a törekvő fiatal főesperes.
Bastwick ezúttal Cromwell korábbi szolgái közül hívott be kettőt
tanúságtételre. Honort végül saját írásai ítélték halálra; Bastwick
diadalmasan mutatta fel a pamfleteket, amelyeket Cromwell
rendelt, és a tanúk Honor műveinek nevezték.
Az igásló megállt a smithfieldi tér előtt. Egy tízévesnél nem
idősebb lovászfiú futott elő. Bastwick és emberei leszálltak a
nyeregből, és a fiúra bízták lovaikat, Bastwick öles léptekkel az
emelvényhez, a méltóságok számára fenntartott széksorokhoz
ment. Kicsit még sántított a seb miatt, amelyet Honortól kapott a
London-hídon. Felment a lépcsőn, és leült.
Honor száját elöntötte a por, amelyet a kötélkorláthoz tóduló
emberek lába vert fel. A peréről és az ítéletről szóló hírek sebesen
terjedtek, s általános izgalmat keltettek a városban, mivel nők
ritkán kerültek máglyára. A térséget körbeálló katonák ráütöttek
egy vállra itt, szitkozódtak ott, hogy fegyelmezzék az embereket,
de a tömeg nem féktelenkedett, inkább le volt nyűgözve.
Az egyik katona elvágta Honor csuklóján és bokáján a
szíjakat. Honor a térségnek háttal felállt. Megtántorodott, izmai
elgyengültek, a feje ködös volt, mivel minden testi és lelki erejét
arra összpontosította, hogy kibírja a rá váró megpróbáltatásokat.
– Forduljon meg, asszonyom! – kiáltotta valaki. – Erre van a
mutatvány!
Nevetés harsant. Egy katona a vállánál fogva megfordította
Honort. A térség közepén egyetlen cölöp magasodott a
homokban. Tövében fadarabok hevertek, mint elszórt csontok.
Valamivel arrébb, a kötél mellett szalmával megrakott szekér állt.
Honor elnézett a cölöp mellett, a térség túloldalára. A Szent
Bertalan-templom ablakos tornya mögül akkor tűnt elő a nap.
Sugarai hirtelen elárasztották az arcát. Fel akarta emelni a kezét,
hogy beárnyékolja a szemét, de izmai alig engedelmeskedtek. Egy
örökkévalóságig tartott a mozdulat. Hunyorogva állt – még a
szemhéja is lassan mozgott –, miközben a napfény elvakította.
Halk suttogást hallott.
– Larke kisasszony!
Jobbra fordította a fejét. Csak tátogó idegeneket látott.
 – Ide, ide! – suttogott a hang.
Honor balra nézett. Fiatal nő hajolt a kötél fölé, kis
fakeresztet nyújtott előre. Honor valahonnan ismerősnek találta
az arcát.
– Vegye el, asszonyom – kínálta fel a keresztet a fénylő szemű
fiatal nő. – És legyen bátor! Ha hisz az Úrban és Jézus
Krisztusban, akkor megmenekül!
A lárma közepette tompán bongtak Honor fejében a szavak.
Idegennek érezte a semmitmondó frázist. Ezt is el kell viselnem?
– gondolta. – Életem utolsó percében is üldöz ez az istenes
nyüszítés? Az értelmetlen áhítat szavait kell utoljám hallanom?
Olyan volt ez, mint egy utolsó megalázás.
A tömeg elcsendesedett. A hóhér, fáklyával a kezében, öles
léptekkel a térség közepe felé tartott. A tűz füstje kígyózva szállt
felfelé a mozdulatlan levegőben. Két katona ragadta meg Honor
könyökét két oldalról. Lépni próbált, de a lábai fatuskókként
viselkedtek.
Egy csokor ibolya hullott elébe. Honor jobbra nézett. A kötél
túloldalán Samuel Jinner ráncos arcát pillantotta meg. Honornak
elállt a lélegzete, mintha sebet kapott volna, mivel az ismerős arc
felidézte Thornleigh-t, majd Isabelt, a mellét szopó rózsabimbó-
szájacskát. Az emlékképek hatására heves megbánás áradt szét
benne, olyan kín, amely féltve őrizgetett utolsó erejét is kiszívta.
Nem a haláltól félt. Egyszer már meghalt, a Dorothy Beale
rakterében, ezért tudta, hogy a halál csupán a test mozgásainak
lassú megszűnése. De megbénította a bánat, a veszteség kínja, a
szeretett arcok emléke, amelyeket már sosem lát többé.
Összeroskadt a teste. A két katonának a cölöphöz kellett őt
vonszolnia.
Egy pap lépett mellé, és belekezdett szertartásába.
– Noha istenhívő királyunk meg akarja szabadítani
birodalmát az eretnekségtől…
 – Lépj fel! – Az egyik katona megtaszította. Honor rájött,
hogy a karó tövében lévő keskeny deszkaemelvényre kell
felállnia. így jobban láthatják a bámészkodók.
Honor felállt rá. A nyersfa emelvényből két lábujja közé
fúródott egy szálka.
– Ennek ellenére – folytatta a pap – az eretnekek Luther
bemocskolt köpenye alá futnak, vagy a festett szajha, Róma
kebelére…
Fiatal katona tartott Honor felé koromtól fekete vastag
lánccal a kezében. A katona ingujja is kormos lett. Honor mögé
állt, és várt, míg egy másik katona zsineggel összekötötte az
elítélt kezét.
A tömeg felé néző Honor látása elhomályosodott, de hirtelen
kirajzolódott előtte egy arc. Egy magas, egyenes tartású asszony
csontos arca; ősz haját keményített főkötő szorította le. Bridget
Sydenham volt az.
Honor szívét újra bánat szorította össze. Ennek az
asszonynak a szelíd férjét nem tudta megmenteni a haláltól,
barátját, Frish testvért pedig hazacsalogatta a halálba. Mennyi
kudarc! Sydenham asszony méltóságteljes, mozdulatlan arcán
azonban nyoma sem volt szemrehányásnak. Mi több, keskeny
szájának sarka megmozdult – jól látja, valóban? –, mintha
halvány mosolyra húzódott volna. Az a mosoly megértést,
tiszteletet, szeretetet sugárzott. Eme utolsó, nagylelkű ajándék
láttán Honornak kicsordult a könnye.
– …az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében…
A pap keresztet rajzolt Honor teste előtt. Aztán, dolga
végeztével, távozott. Elléptek mellőle a katonák is, akik a
cölöphöz kötözték. Ekkor a fiatal katona kormos keze jelent meg
Honor dereka előtt, hogy testét a cölöphöz erősítse a lánccal.
Dörrenés hallatszott. Honor úgy hitte, elméje tiltakozik, vagy
mondja fel a szolgálatot. Ekkor felsikoltott egy asszony. A katona
jobb kezéből kihullott a lánc.
 Újabb dörrenés. Újabb sikoltás. Félelem lármája söpört végig
a tömegen, mint erdőn a szél.
– A templomból! – kiáltott valaki. – Ott fenn! Nézzétek!
Minden arc, Honoré is, a templom felé fordult. Néhányan az
ablakos toronyra mutattak. Lapos teteje fölött sötét füst
gomolygott. Előtűnt benne egy alak.
– Egy ördög! – sikította egy nő.
Valóban az volt. Majomhoz hasonló fekete szőrű rém. Fehér
arcán fekete-vörös szem villant. Fekete boszorkányhajjal fedett
fején szarvak meredeztek. A teremtmény táncolva ugrándozott a
torony tetején, piros köpenye lángnyelvként csapkodott. Tőrszerű
hosszú karmai a füstöt csapkodták. Szélesre tárta a karjait, mire
tűz csapott fel a lábánál fehéren, mint a háta mögött ragyogó nap.
– Maga a sátán! – bődült el egy férfi. – Eljött az eretnekért!
Elviszi, ami az övé! – A férfi lökdösődve furakodott ki a
tömegből. Sok nő térdre rogyott. Az emberek keresztet vetettek,
és kezükbe temették az arcukat.
Az ördög hosszú, vérfagyasztó sikoltást hallatott. Ismét
széttárta két karját, mire tűzgolyó indult el lefelé a toronyból.
Ahol földet ért, szoknyákat lobbantott lángra. Az embereken úrrá
lett a félelem. A teremtmény újabb lövedékeket indított útjukra.
Lángoló szurokgolyókat, kénszagú gömböket. Lobogva égtek a
homokon. Az egyik eltalálta a szalmával teli szekeret, amely
nyomban lángra lobbant.
A tömegben kitört a pánik. Az elöl állók rémülten menekülni
próbáltak, de a mögöttük lévők földbe gyökerezett lábbal
bámulták a rémalakot. Az elülsők ekkor fejveszetten
megfordultak, és a kötelet áttörve a középső térségen át
igyekeztek szabadulni. Szerzetesek özönlöttek ki a templomból,
és nyakukat nyújtogatva nézték a toronyból tüzet szóró démont.
A polgármester és az elöljárók felállva kiabáltak. Néhányan
elindultak lefelé a lépcsőn. Az ördög tűzesőjétől megriadt férfiak,
nők, szerzetesek, gyermekek a lángokat kerülgetve kerestek
kiutat.
Hideg kéz ragadta meg Honor karját. Honornak elállt a
lélegzete a férfitestű, rókaarcú szörny láttán. A férfi tőrt rántott
elő. Honor megdermedt a torka előtt villanó pengétől. A férfi
azonban lehajolt, és elvágta a Honor csuklóját szorító zsineget. A
sikoltozva futkosó tömegből két másik félig emberi teremtmény
ugrott Honor mellé. Ezek női alakok voltak, egyiküknek
kecskearca, a másiknak, a magas, félelmetes teremtménynek
sólyomarca volt. A földre lökték a cölöp mögött álló katonát.
Csörögve kihullott a kezéből a lánc.
A rókaember lerántotta Honort az emelvényről.
– Meneküljön! – parancsolt rá a sólyomarcú nő. A pillanat
tébolyában Honor úgy hitte, Bridget Sydenham hangját hallja.
Két katona futott Honor felé. Fehérarcú ördögök pattantak
eléjük, és felbőszült majmokként ugrándozva elállták az útjukat.
A rókaember megmarkolta Honor kezét, s ő vakon botladozott
utána. Senki nem állította meg őket, az emberek elugráltak a
villogó tőr elől, Honor és a rókaember a földön heverő kötélhez
ért. Előtűnt egy ló és lovasa. A rókaember Honor vállára terítette
köpenyét, és felsegítette a lovas – egy oroszlánarcú férfialak –
mögé. Amint Honor fenn ült, a férfi a ritkuló tömegbe ugratott
rémült lovával, Keletre indult, ahol az elöljárók emelvénye állt.
Honor látta, hogy Bastwick lesiet a lépcsőn, és dühtől vörös
arccal rámutat.
– Állítsák meg! – üvöltötte.
A katonák nyomban a lovaiknál termettek, a lovászfiúkkal
kiabáltak, de ott olyan zűrzavar volt – a lovak körül gyerekek
nyüzsögtek –, hogy egyikük sem tudott nyeregbe ülni.
A templomtorony tetejéről továbbra is szórta tűzesőjét az
ördög, de Bastwick nem törődött vele. Egyenesen Honor felé
tartott sántikálva, ám egyre közelebb ért, mivel a ló alig haladt
előre a tömegben. Honorra függesztett tekintettel úgy vágott át
Bastwick az emberek sűrűjén, mint hajó orra a hullámokon. Az
oroszlánfejű lovas nem tudott kijutni a forgatagból.
Bastwick végül odaért hozzájuk, és a ló felé nyúlt. Elkapta a
zablát. A ló egy helyben toporzékolt. A toronyból repülő egyik
tűzgolyó Bastwick hátát érte. A pap döbbenten elengedte a
zablát, és a válla fölött a hátához kapott. A lángoló szurok
azonban a ruhájához tapadt. A tűz belekapott a hajába. Bastwick
üvöltve a földre vetette magát, és ide-oda gördült. Körülötte
hátrahőköltek az emberek. A ló, a menekülés lehetőségét
megérezve, felnyihogott, izmai megfeszültek. A lovas
megeresztette a kantárszárat, mire a ló nekiindult.
Honor visszanézett. Menekülők hulláma érte el Bastwicket,
és igyekezetükben, hogy kijussanak innen, egyszerűen átgázoltak
rajta.
Amint a ló elszáguldott az emelvény mellett, a lovas a
homlokára tolta oroszlánálarcát. A sárga sörény az őszülő, hosszú
fekete haj fölött lobogott.
– Nem emlékszik rám, asszonyom! – kiáltott hátra a férfi. –
Legge a nevem. Egyszer segíteni akart rajtam. Emlékszik?
– Bastwick embere! – sikoltott Honor. Elengedte a férfi
köpenyét, és ugrani készült.
Legge azonban harcedzett katona volt, erős kezével
hátranyúlt, és a vágtató ló hátán megfogta Honor derekát.
– Voltam, de már nem vagyok – közölte. Honornak hirtelen
eszébe jutott, hogy a London-hídon, amikor szorult helyzetbe
került, Legge átadta neki gyors lovát. A férfi most elengedte a
derekát, és mindkét kezével megmarkolta a gyeplőt. A tér
széléhez értek.
Legge köpenyébe kapaszkodva Honor még egyszer
visszanézett a templomtorony tetején ugrándozó rémre. A
szerzetesek kiabálva kövekkel hajigálták, a szörnyeteg pedig,
miközben arcát védte a kőzáportól, a torony széléhez ment, hogy
lássa, Honor biztonságban távozik, és akkor Honor észrevette,
hogy egyik lábfeje befelé hajlik. Elállt a lélegzete. A szíve még
azelőtt felismerte ezt a kedves bicegést, mielőtt agyába villant
volna az igazság.
– Richard!
– Úgy bizony – kiáltotta Legge. – Több mint egy éve őt
szolgálom. Nehogy elájuljon asszonyom, mert szavamat adom,
hogy ez az igazság!
Richard él!
– De hogyan…?
– Ezt majd később! Megesküdtem neki, hogy biztonságban
elviszem önt innen. Kapaszkodjon! – A ló nyakára hajolt, és
sarkát a véknyába döfte.
Beszáguldottak egy sikátorba, ahol visítva futottak szét a
disznók, aztán keskeny utcákon cikáztak, mígnem Honor már
nem ismerte ki magát a labirintusban. Legge szélsebesen és
magabiztosan irányította lovát, mintha nagy gyakorlata lett volna
a törvény kikerülésében.
Elérték Cheapside-ot, ahol beleolvadtak a széles út tömegébe.
Honor nem bírta tovább.
– De a London-hídon a szemem láttára ölték meg Bastwick
íjászai. Láttam, hogy beleesett a folyóba. Hogyhogy…?
– Ó, a nyilak jól eltalálták, annyi szent – felelte Legge. – És
bizony le is esett. A partról láttam, hogy úgy dobálják a hullámok,
mint egy tüskés sügért. De amikor a pap emberei Southwarkba
indultak ön után, kihalásztam az urat. Sok hétig feküdt a
házamban, és a feleségem állította, hogy ha elkapta volna egy
örvény, hát ott leli halálát. De Thornleigh úr kemény legény.
Hah! Ezt már akkor láttam Sydenham asszony házában, amikor
azt mondta önnek, hogy vigyázzon velem!
Honor megszólalni sem tudott. Túl nagy boldogság volt
egyszerre visszakapni az életet és a szerelmet. Aztán hirtelen
kíváncsiság tört rá. – De hogyan sikerült ez ma? És kik voltak a
többiek?
 – Felismerte Sam Jinnert, amikor megragadta önt?
– A rókaember? – kiáltott fel Honor.
– Kikötötte, hogy ő akarja a köteleket elvágni.
– És a sólyomasszony? Valóban Bridget Sydenham volt?
– Úgy ám. És vele egy derék fiatal özvegy…
– Alwyn! Tudtam, hogy láttam már azt az arcot! Ott volt a
Veronika első útján öreg nagyapjával, Paycocke mesterrel. De ő
Amszterdamban él…
– Hazajött, amikor az öreg meghalt. Azt mondta, nem tudta
megszokni az idegen országot.
Honor alig tudta befogadni a híráradatot.
– És a többiek?
– Azok a mafla festett ördögök? Azok is asszonyom barátai. A
mutatványt az kezdte, amelyik felkiáltott, hogy „Ott fent! Az
ördög!". – Legge a fejét csóválta a menekítés sikerén ámulva. –
Hogy rémüldöztek az emberek!
– Barátok? – kérdezte Honor értetlenkedve.
– Néhányan azok közül, akiket asszonyom megmentett. Vagy
a rokonaik. Mindenki ugrott Thornleigh uram hívására, mert ő
nem sokkal azután érkezett Sydenham asszonysághoz, hogy az
asszonyság az ön sorsáról hallott.
Honort elárasztották az érzelmek. Gondolkodni sem tudott a
sok megrázkódtatástól.
– De ő… de most mindannyian veszélyben vannak.
– Dehogy. Leveszik a maskarát, és senki sem jön rá semmire
abban a megtébolyodott tömegben. De ha egyet-kettőt elkapnak
is, nem bűn az, ha valakinél álarc van.
– De Sam megtámadott egy katonát…
– Ó, Jinner kereket old, amiatt ne féljen. Ha másért nem, hát
azért, hogy elkérje tőlem a fogadáson nyert pénzét. Olyan büszke
volt a rókaruhájára, mint egy páva, ezért, csak hogy ugrassam,
egy shillingbe fogadtam vele, hogy asszonyom rögtön fölismeri.
De hát – horkantott egyet – nem ismerte föl. – Hátranézett
Honorra, és dörgő hangját lehalkítva azt kérdezte: – Nem tenné
meg, hogy füllent neki egy kicsit, asszonyom?
Honor felnevetett.
– Legge uram, én örökre lemondtam a hazugságokról és a
csalásról!
Hátranézett az utcai forgatagra.
– Hihetetlen. Nincs a nyomunkban senki.
Legge kuncogott.
– A gyerekek elintézték.
– A gyerekek? – A mese minden fordulattal egyre
hihetetlenebbé vált.
– Úgy bizony. Amikor három nappal ezelőtt megtudtuk,
milyen sors vár asszonyomra, Sydenham asszonyság elküldte a
kis unokáját, Jane-t Smithfieldre, hogy barátkozzon össze a
lovászfiúval. Amikor asszonyomat a térre vitték, az a kis kópé
meg a barátai munkához láttak. Némelyik lovat megbéklyózták,
némelyiknek mételykórót adtak. Így aztán, amikor a katonák
rájuk akartak ülni, mind összeesett, semmire se lehetett őket
használni. Nekem csak meg kellett találnom a kiutat.
Honor hátravetett fejjel kacagott. Egy gyerekcsapat túljárt
Bastwick eszén!
Ahogy ügetve befordultak a Thames Streetre, Honor
megérezte a folyó szagát, és megpillantotta a kikötő körül a
hajókat és a csónakokat.
– És most, Legge uram, beszéljen az uráról. Mondjon el
mindent. Mi a terve, hogyan menekül el a smithfieldi toronyból?
Legge a Pál kikötőhöz irányította a lovát.
– A feleségem bátyja halkereskedő – mondta vidáman. – Itt
vár a bárkája.
Ez nem válasz. Honor feszült lett.
– Legge uram, mondja el.
A férfi sóhajtott.
 – Már most figyelmeztetem, asszonyom. Lehet, Thornleigh
úrnak nem lesz könnyű kijutni Smithfieldből.
Elérték a kikötőt, ahol némán léptettek el a csónakosok és a
várakozó utasok mellett. Léggé megállította a lovat, a nyaka fölött
átlendítette a lábát, leugrott, és kikötötte az állatot. Megfordult,
hogy segítsen Honornak leszállni, de ő már hason lefelé csúszott,
csupasz lába a föld felé nyúlt. Legge megfogta a könyökét, és
rekedten suttogta:
– Azt parancsolta, hogy negyedóránál tovább ne várjunk rá. –
Látta, hogy Honor elsápad, de szó nélkül a bárka felé vezette.
A piszkos, foltozott járműnek két pár repedezett evezője volt.
A fart lényegében elfoglalta a kis kabin, egy fakeretre erősített
gyékényszőnyeg, amelynek nyílását zsákvászon fedte. A bárka
elhagyatottnak tűnt. Ám amint közelebb értek, egy kéz
fellendítette a vásznat, és előbújt egy kócos fej.
– Adam! – kiáltott fel Honor, majd hirtelen a szája elé kapta
a kezét. De késő volt, mert néhányan már feléjük fordultak.
Honor azonban nem vett észre semmit Thornleigh fiának
ragyogó szemén kívül.
Legge betolta mindkettőjüket a kabinba, s ő is utánuk ment.
Míg Honor és Adam megölelte egymást, a férfi egy halomba gyűrt
hálóra ült, és a gyékényszőnyeg lyukain kémlelt kifelé.
– Most pedig várunk – morogta. Szemlátomást ez volt a
tervnek az a szakasza, amelyet gyűlölt, és amelyben bizonytalan
volt.
Honor és Adam kézen fogva, egymás szavába vágva mesélte
történeteit.
– Így aztán Joan néném és a férje intézte apám ügyeit, amíg ő
téged keresett.
– Ennyi hónapon át külföldön keresett engem?
– Azt hittük, meghaltál.
– Úgy gondoltam, jobb, ha ezt hiszitek. Én meg őt hittem
halottnak.
 – Apám azt írta, hogy Amszterdamig követte a nyomodat, de
ott elvesztette. Délre indult tovább. Még Franciaországban is járt.
A hegyekben egy útonállóval kellett harcolnia, aki el akart lopni a
lovát.
– Én pedig ezenközben biztonságban éltem Freiburgban.
– Eszünkbe sem jutott Erasmus neve.
– Hát persze hogy nem. Miért jutott volna? Az öreg tudóssal
én magam sem találkoztam soha.
– Végül – folytatta Adam – apám megtalálta azoknak a
barátait, akikkel Münsterbe mentél. Azt mondta, biztos volt
benne, hogy ott raboskodsz. Aztán, csak néhány hete, Münsterből
írt újra. A hercegpüspök serege kifosztotta a várost, és mindenkit
megölt. Apám akkor azt írta, hazajön.
Honor szomorúan gondolt szegény Deurvorstékre. Aztán
Legge-re pillantott. A férfi kifelé nézett a gyékényszőnyeg
lyukain. Hol lehet Thornleigh?
Legge felállt. Adam is nyomban követte példáját. Arcára a
tettre kész férfi kifejezése ült. Elhúzta kezét Honor kezéből.
– Bocsáss meg – mondta –, elő kell készítenem a térképeket.
Honor az immár tizenhárom éves fiút nézte, és miatta
leküzdötte magában félelmét. Van még idő, biztatta önmagát,
hogy Thornleigh elérje a bárkát.
Adam elfoglalta magát a térképekkel. Legge ide-oda lépkedett
a kis kabinban, remegett a keze a kardja mellett. Megszólaltak a
Blackfriars-templom és a Szent Pál-székesegyház harangjai, és
dühödt versenyt vívtak egymással.
– Ennyi – mordult fel Legge. – Sajnálom, asszonyom, de
indulnunk kell, ha életben akarunk maradni.
– Még ne! – könyörgött Honor. – Nem hagyhatjuk itt őt. Még
egy negyedórát. Könyörgök!
Legge összeszorította a fogait, elmormolt egy halk
fogadalmat, majd újra járkálni kezdett. Eltelt a negyedóra.
Kintről paták dobogása hallatszott.
 – Richard! – kiáltotta Honor szája elé kapva a kezét. Ám
amikor meglátta Legge kardjának és Adam előrántott tőrének
villanását, rájött, hogy nem Thornleigh érkezett meg.
A ló megállt. Erélyes, sietős léptek közeledtek. A kabinban
ülők a fellebbenő vásznat nézték lélegzetüket visszafojtva.
A nyílásban megjelent egy arc.
– Sam!
Honor átölelte a férfit. Mögötte egy fiatalember lépett a
kabinba. A homlokán vágott seb véres volt.
– Átsegítette a fivérét Antwerpenbe, asszonyom – mondta
Jinner gyorsan, bemutatásképpen. – ő is utána mégy, ha ön
megengedi.
Honor hálás köszönetet mondott mindkettőjüknek. Aztán
valamennyien leültek, és vártak.
Léggé végül nem bírta tovább.
– Nincs tovább, asszonyom. Túl sokat vártunk. Elsőnek a
kikötőket vizsgálják át. Indulnunk kell!
Honor egyik arcról a másikra pillantott. Mindannyian őt
nézték a beleegyezésére várva. Ezek az emberek már
bebizonyították bátorságukat azzal, hogy őt megmentették, és
tudta, hogy tovább is várnának, akár egy órát is, ha erre kérné
őket. De azt is látta a szemükben, hogy indulni szeretnének, alig
várják, hogy biztonságban érezzék magukat. Hogyan hagyhatná
cserben őket? Csüggedten bólintott Legge-nek.
– Indulás! – kiáltott a férfi, és kiugrott. – Az evezőkhöz! – A
másik három kiment utána. Lassú léptekkel Honor is követte
őket.
Leguggolt a fedélzeten, nehogy meglássa valaki, de nem tudta
levenni a pillantását a kikötőről. Thornleigh-t kereste az emberek
között. Ő azonban nem volt sehol.
Siklott a bárka a nyugodt vízen, és a folyón úszó vízi
járművek közé vegyült. Elhagyták a Steelyard kikötőjét. Előttük
magasodott a London-híd. Ha túljutnak az ívei alatt kavargó
örvényeken, hamar elérik Gravesendet. Gravesendnél pedig,
miként Honor Adam-től megtudta, lehorgonyozva várja őket a
Veronika.
A kikötő beleolvadt a messzeségbe. Honor hirtelen fázni
kezdett. Felemelte a vásznat, hogy visszatérjen a kabinba, amikor
halk csobbanást hallott. A válla fölött visszanézett.
Kiejtette a kezéből a vásznat. A Steelyard kikötője felől valaki
feléjük úszott.
– Álljanak meg! – kiáltotta Honor az evezősöknek.
Legge és Jinner behúzta az evezőket.
– Krisztusom, sikerült neki! – dörmögte Jinner. Imbolyogva
a bárka oldalához ment.
Honor már kihajolt, kezét a vizet csapkodó karok felé
nyújtotta. A fedélzetre húzták Thornleigh-t, aki lehuppant a
deszkákra. Felsőteste meztelen volt, ördögjelmezét valahol
elhagyta. Felhúzott térde közé ejtette a fejét, és levegőért
kapkodott. Nyakán csíkokban folyt le a piros festék és a fekete
korom. Felkapta a fejét, mire vízcseppek röpködtek a hajából.
Honorhoz fordult, akinek elállt a lélegzete. Thornleigh bal szemét
vizes bőrfolt takarta el.
Honor átölelte férjét, aki zihálva felállt. Egy pillanatig
szótlanul nézték egymást.
Honor szólalt meg elsőként.
– Túl sokat kockáztatsz, szerelmem.
A férfi nevetve hajtotta hátra a fejét.
– Te pedig – szólt két kezébe fogva felesége arcát –, tőled
pedig eláll a lélegzetem.
– Van egy kislányod – mondta Honor halkan, és amikor látta,
hogy könny szökik a férje szemébe, amely olyan kéken ragyogott,
mint a nyári ég, hozzásimult, és négyszáz nap és éjszaka minden
vágyakozásával megcsókolták egymást.
– Elöl híd! – kiáltott Jinner. Thornleigh és a többi férfi az
evezőkhöz ugrott, hogy megbirkózzanak a folyó egyszeriben
megvaduló hullámaival. A hid kőlábai között haragosan
hullámzott és dübörgött a víz.
Honor és Adam a hajókorlátba kapaszkodott a rázkódó
bárkán. A hídról lándzsákra tűzött fejek néztek le rájuk. Morus
Tamás fején táncolt a napfény. A tágra nyílt szemek a halál
ürességével meredtek előre. Ahogyan oly sok mindenre vak volt
életében is, gondolta Honor. Most már egy örökkévalóságig vak.
A bárka biztonságosan haladt át a boltív alatt. A folyó
lecsillapodott. Thornleigh a két másik férfira hagyta az evezést.
Odalépett Honorhoz, és átölelte.
Honor felmosolygott rá, és letörölt az arcáról egy
koromfoltot.
– Férjem, az ördög. – Ámulva ingatta a fejét. – De honnan
tudtad, hogy ez a terv beválik?
Thornleigh szélesen elmosolyodott.
– Az emberek azt hiszik, amit hinni akarnak.
Honor átkarolta, és visszanézett Morus fejére. Adam követte
a pillantását.
– Az az ember biztosan gonosz áruló volt – szólt a fiú
összerázkódva.
– Csak önmagához – mormolta Honor. Eszébe jutott valami.
– Ha átjutunk a Csatornán, Adam, kapsz tőlem egy könyvet.
Utópia a címe. Szeretném, ha elolvasnád. – A fiú arcát fürkészte,
hátha megpillant rajta valamit a saját múltjából, a réges-régi
pillanatból, amikor az az idegen férfi a kezébe nyomott egy
könyvet, amelyet akkor nem tudott elolvasni.
Aztán újra a fejet nézte, amely szürke folttá vált a ragyogó ég
előtt.
– Utópia – mondta. – Amíg az élőkhöz szól, sosem hal meg
az írója. Így lesz Morus Tamás halhatatlan.
 A SZERZŐ UTÓSZAVA
A történelmi regény magvát a történelmi tények adják.
Amikor valóságos személyekről írtam, vigyáztam, hogy ne térjek
el a történelmi feljegyzésektől. Henrik király, Katalin királyné,
Holbein, Erasmus és a bámulatosan összetett személyiségű
Morus Tamás – de még a münsteri János „király" és számos,
felesége is – ahol csak lehetséges, a valóságos helyszíneken, a
valóságnak megfelelő időben jelenik meg. (A londoni inasok
valóban fellázadtak 1517 májusának első napján, amikor Morus
Tamás a seriff helyettese volt, Katalin királyné valóban térden
állva könyörgött Henrik királynak a Blackfriarsben zajló
tárgyaláson, Morus valóban szőringet viselt és gyakran ostorozta
önmagát, a münsteri anabaptisták valóban tömeges
kereszteléseket, tömeges kivégzéseket tartottak, és poligámiában
éltek.) A regényben szereplő történelmi alakok szavai és
gondolatai jórészt az én elmém szülöttei, tetteik viszont
valóságosak.
Ez alól két kivétel van, mindkettő az időrendet illeti. Morus
Tamás 1532 májusában mondott le kancellári hivataláról,
történetem dramaturgiája miatt azonban hat hónappal későbbre
tettem visszavonulását. A másik kivétel Cuthbert Tunstallhoz,
Morus barátjához kapcsolódik, aki 1522-től volt London
püspöke. 1530-ban a durhami püspökségre került, amikor is
London püspöke John Stokesley lett. Regényemben azonban az
egyszerűség kedvéért Tunstall 1532 végéig marad London
püspöke.
Ami az általam teremtett szereplőket illeti, ők – elsősorban
Honor Larke, Richard Thornleigh, Ralph Pepperton, Bastwick,
Frish, a Sydenham és a Deurvorst házaspár, Pieter – csupán a
lehető világok legjobbikában, az olvasó képzeletében „élnek".
 Megjegyzés Morus Tamás családjáról. Honor mint Morus
gyámleánya ugyan az én képzeletem szülötte, de Morusnak a
valóságban is volt két gyámleánya és egy gyámfia. Kettőt közülük
két gyermekével, Cecilyvel és Johnnal házasított össze. Ezek a
házasságok minden jel szerint boldogok voltak.
Kegyetlenség volna tudatlanságban hagyni az olvasót a
regényben megjelenő szenvedélyes és kitartó valóságos
személyek sorsát illetően, ezért hadd tegyek néhány megjegyzést
arról, hogy mi történt velük 1535 júliusát, történetünk lezárulását
követően.
Aragóniai Katalin, aki mindvégig szerette Henrik királyt,
1536 januárjában halt meg természetes halállal.
Azon a nyáron, amikor Morust lefejezték, Erasmus visszatért
Baselbe. A következő évben halt meg, miközben még mindig A
prédikátor könyve kiadásán dolgozott az öreg Froben
nyomdájában; Erasmus „olyan emberséges, toleráns hitszónok
volt, amilyenre az emberiségnek ma is nagy szüksége volna".
(Huizinga) 1536. május 19-én lefejezték Boleyn Annát. Mivel nem
szült fiú utódot, Henrik utasította Cromwellt, hogy találja meg a
kiutat ebből a házasságból. Cromwell emberei egykettőre
házasságtöréssel vádolták meg Annát, mondván, hogy több
udvaronccal – közöttük a saját öccsével – megcsalta a királyt, és
a házasságtörést, saját törvényértelmezésük szerint,
„felségsértésnek" minősítették. Henriknek ráadásul ismét kapóra
jött a kánonjog vérrokonságot tiltó cikkelye, ugyanis, miként J. J.
Scarisbrick írja; „Két nappal Anna kivégzése előtt egy
Lambethben, Cranmer püspök elnökletével ülésező bíróság azt az
elképesztő döntést hozta, hogy mivel Henrik korábban Anna
nővérével, Maryvel tartott fenn házasságtörő viszonyt, ezért
Annával kötött házassága eleve érvénytelen volt.” Anna
kivégzésének másnapján Henrik eljegyezte Jane Seymourt, Anna
egyik udvarhölgyét, majd május 30-án feleségül vette. 1537-ben
Jane császármetszéssel világra hozta Edward herceget, a fiút,
akire Henrik olyan régóta vágyott. Tizenkét nap múlva a
„rettenetes Tudor-orvoslás” hatására Jane meghalt.
Cromwell rábeszélte Henriket, hogy következő feleségként
Klevei Annát válassza. A házasság egyértelműen politikai célokat
szolgált, hiszen Henrik az 1540-ben tartott esküvő előtt csupán
néhány nappal látta a német hölgyet személyesen. Akkor
azonban olyannyira taszította a „flamand kanca”, hogy nem hálta
el a házasságot, s hamarosan semmisnek nyilváníttatta. Henrik
megalázónak tartotta ezt a megpróbáltatást, és dühösen
elrendelte Cromwell letartóztatását. 1540. július 28-án
Cromwellt lefejezték. (Egy évszázaddal később unokaöccsének
dédunokája, a puritán Oliver Cromwell kormányozta Angliát
köztársasági államszövetségben [Commonwealth].)
Henrik nyomban elvette ötödik feleségét, a tizenkilenc éves
szenvedélyes Catherine Howardot. Másfél év elteltével Henriket
annyira felbőszítették Catherine sorozatos házasságtörő
kapcsolatai, hogy lefejeztette őt. Utolsó felesége egy intelligens,
jóságos özvegy, Catherine Parr volt, aki tovább élt Henrik
királynál.
Henrik király 1547. január 28-án halt meg. Kilencéves fia VI.
Edward néven foglalta el a trónt, hivatalos vallássá tette a
protestantizmust, ám hat évvel később meghalt. Ekkor került
trónra Henrik és Aragóniai Katalin immár harminchét éves
leánya, I. Mária királynő, „Véres Mária” (Bloody Mary). Mária
visszaállította a katolicizmust, máglyára küldött háromszáz
protestánst, feleségül ment a spanyol II. Fülöphöz, majd ötévi
uralkodás után gyermektelenül halt meg. Ekkor Henrik és Boleyn
Anna leányát, a huszonöt éves Erzsébetet koronázták meg. I.
Erzsébet kemény kézzel fogta vissza mind a katolikus, mind a
protestáns szélsőségeseket, jóváhagyásával szabadon
kalózkodhattak a tengereken az angol tengerészek (és
zsákmányukból részt követelt magának), megsemmisítette a
„legyőzhetetlen” spanyol Armadát, sosem ment férjhez, és
negyvenöt éven át uralkodott a fénykorát élő Angliában.
1536-ban máglyán elégették Antwerpenben az Angliából
odamenekült William Tyndale-t. Noha szereplőként nem jelenik
meg a regényben, tevékenysége nagy hatást gyakorolt saját
korára és a miénkre is. Az angol egyház ádáz harcot vívott a nem
latin nyelvű Bibliák ellen, és Tyndale fordításának minden
példányát elégette, amely a keze közé került. Ám amikor végül
elfogadták a Szentírás angol nyelvű változatát, a bizottság ezt az
„eretnek” munkát tekintette sarokkőnek; Jakab király Bibliája
(King James Version) jórészt Tyndale fennkölt szövegén alapul.
Az aljas Richard Riche, aki Cromwell megbízására hamis
tanúvallomást tett Morus Tamás ellen, ami Morus halálos ítéletét
jelentette, öt évvel később Cromwell ellen is tanúskodott. Riche
1547 és 1551 között lordkancellár volt, és bárói címet kapott. VI.
Edward uralkodása alatt tevékenyen részt vett a katolikusok
üldözésében (egyebek között elűzte a szerzeteseket a smithfieldi
Szent Bertalan-templomból, s az épületet saját használatára
lakóházzá alakíttatta); majd Mária uralkodása alatt a
protestánsok megégetésében buzgólkodott. 1567-ben halt meg
nagy tiszteletnek örvendő békebíróként és essexi
földbirtokosként.
1935-ben a Római Katolikus Egyház szentté avatta Morus
Tamást.