Philippa Gregory - Plantagenet És Tudor 8. - Három Nővér, Három Királyné

Table of Contents
CÍMOLDAL
COPYRIGHT
BAYNARD-KASTÉLY, LONDON, ANGLIA, 1501. NOVEMBER
RICHMOND-PALOTA, ANGLIA, 1502. JANUÁR
GREENWICH-PALOTA, ANGLIA, 1502 TAVASZA
WINDSOR-KASTÉLY, ANGLIA, 1502 NYARA
WESTMINSTER-APÁTSÁG, LONDON, ANGLIA, 1503. FEBRUÁR
DURHAM-HÁZ, LONDON, ANGLIA, 1503. MÁRCIUS
A SALISBURY PÜSPÖK HÁZA, LONDON, ANGLIA, 1503. JÚNIUS
RICHMOND-PALOTA, ANGLIA, 1503. JÚNIUS
ÚTON RICHMONDBÓL COLLYWESTONBA, ANGLIA, 1503.
JÚNIUS
ÚTON YORKBÓL EDINBURGHBA, 1503. JÚLIUS
HOLYROODHOUSE-PALOTA, EDINBURGH, SKÓCIA, 1503.
AUGUSZTUS
ÚTON SKÓCIÁBAN, 1503 ŐSZE
A STIRLINGI VÁR, SKÓCIA, 1503 ŐSZE
EDINBURGH VÁRA, SKÓCIA, 1503 TELE
EDINBURGH VÁRA, SKÓCIA, 1504 TAVASZA
HOLYROODHOUSE-PALOTA, EDINBURGH, SKÓCIA, 1506
TAVASZA
MÁRCIUSA
KARÁCSONYA
STIRLING VÁRA, SKÓCIA, 1508 TAVASZA
TAVASZA
JÚLIUS
STIRLING VÁRA, SKÓCIA, 1509 HÚSVÉTJA
STIRLING VÁRA, SKÓCIA, 1509 NYARA
HOLYROODHOUSE-PALOTA, EDINBURGH, SKÓCIA, 1509 ŐSZE
2
KARÁCSONYA
TAVASZA
LINLITHGOW-PALOTA, SKÓCIA, 1510 NYARA
EDINBURGH VÁRA, SKÓCIA, 1510 NYARA
TAVASZA
LINLITHGOW-PALOTA, SKÓCIA, 1512 TAVASZA
NYARA
LINLITHGOW-PALOTA, SKÓCIA, 1513 AUGUSZTUSA
STIRLING VÁRA, SKÓCIA, 1513. SZEPTEMBER
STIRLING VÁRA, SKÓCIA, 1513 KARÁCSONYA
METHVEN-KASTÉLY, PERTH, SKÓCIA, 1514 JÚNIUSA
METHVEN-KASTÉLY, PERTH, SKÓCIA, 1514. JÚLIUS
KINNOUL PLÉBÁNIATEMPLOM, PERTH, SKÓCIA, 1514.
AUGUSZTUS
AUGUSZTUS
STIRLING VÁRA, SKÓCIA, 1514 ŐSZE
STIRLING VÁRA, SKÓCIA, 1514 TELE
STIRLING VÁRA, SKÓCIA, 1515. JANUÁR
STIRLING VÁRA, SKÓCIA, 1515. ÁPRILIS
NYARA
EDINBURGH VÁRA, SKÓCIA, 1515. AUGUSZTUS
LINLITHGOW-PALOTA, SKÓCIA, 1515. SZEPTEMBER
TANTALLON VÁRA, FIRTH OF FORTH, SKÓCIA, 1515
SZEPTEMBERE
BERWICK VÁRA, ANGLIA, 1515. SZEPTEMBER
COLDSTREAM-ZÁRDA, ANGLIA, 1515. SZEPTEMBER
HARBOTTLE VÁRA, ANGLIA, 1515. OKTÓBER
HARBOTTLE VÁRA, ANGLIA, 1515. NOVEMBER
CARTINGTON VÁRA, ANGLIA, 1515. NOVEMBER
BRINKBURN SZERZETESHÁZ, ANGLIA, 1515. NOVEMBER
3
MORPETH-KASTÉLY, ANGLIA, 1515 KARÁCSONYA
ÚTON DÉL-ANGLIÁBAN, 1516 TAVASZA
COMPTON WYNYATES, ANGLIA, 1516. MÁJUS
BAYNARD-KASTÉLY, LONDON, ANGLIA, 1516. MÁJUS
GREENWICH-PALOTA, ANGLIA, 1516. MÁJUS
SKÓCIA-PALOTA, LONDON, ANGLIA, 1516 ŐSZE
LAMBETH-PALOTA, LONDON, ANGLIA, 1516 ŐSZE
LAMBETH-PALOTA, ANGLIA, 1516 ŐSZE
RICHMOND-PALOTA, ANGLIA, 1517 NYARA
BERWICK VÁRA, ANGLIA, 1517 NYARA
NYARA
CRAIGMILLAR VÁRA, EDINBURGH, SKÓCIA, 1517 NYARA
NEWARK VÁRA, SKÓCIA, 1517. SZEPTEMBER
NYARA
TAVASZA
LINLITHGOW-PALOTA, SKÓCIA, 1519 ŐSZE
STIRLING VÁRA, SKÓCIA, 1521. DECEMBER
NYARA
TAVASZA
SCONE-PALOTA, PERTH, SKÓCIA, 1525 TAVASZA
TAVASZA
4
STIRLING VÁRA, SKÓCIA 1526 ŐSZE
EDINBURGH VÁRA, SKÓCIA, 1528 ŐSZE
NYARA
HOLYROODHOUSE-PALOTA, EDINBURGH, SKÓCIA, 1529 TELE
PITLOCHRY, SKÓCIA, 1530 NYARA
SUFFOLK-PALOTA, LONDON, ANGLIA, 1532 NYARA
JEDBURGH, SKÓCIA, 1532 ŐSZE
WESTHORPE HALL, ANGLIA, 1532 ŐSZE
TAVASZA
A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE
BIBLIOGRÁFIA
Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő nevében is. Vásárlásával támogatta, hogy
Magyarországon az elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre
szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.
5
PHILIPPA GREGORY
HÁROM NŐVÉR,
HÁROM KIRÁLYNÉ
Libri Kiadó
6
Copyright © Levon Publishing Ltd., 2016
Hungarian translation © Sziklai István, 2017
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült
Three Sisters, Three Queens, Touchstone, 2016
Borítóképek
Henry VIII, c. 1537 (Oil On Panel), Hans Holbein The Younger
(1497/8–1543) (After) / © Walker Art Gallery, National Museums
Liverpool / Bridgeman Images; Margaret Tudor, Queen of Scotland
(1489–1541), c. 1620–38 (Oil on Canvas), Daniel Mytens (1590 – c. 1648)
/ Royal
Collection Trust © Her Majesty Queen Elizabeth II, 2016 / Bridgeman
Images; Katherine of Aragon By Richard Burchett (Detail), Parlimentary
Art Collection, London; Mary Tudor, c. 1516, Jan Gossaert (1478–1532);
Paper Texture © Shutterstock Images
Fordította
Sziklai István
Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője
Felelős szerkesztő Papp Sándor Zsigmond
Olvasószerkesztő Ligeti Szilvia
A borítót az eredeti alapján készítette Váradi Zsolt
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Nyomdai előkészítés tété
Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
ISBN 978-963-310-546-7
7
Anthonynak
8
9
10
11
BAYNARD-KASTÉLY, LONDON, ANGLIA, 1501. NOVEMBER
A fehér és a zöld színt viselem, mint egy Tudor hercegnő. Az igazat

megvallva, úgy tekintek magamra, mint az egyetlen Tudor hercegnőre,
mivel a húgom, Mária túl kicsi ahhoz, hogy más is történjen vele, mint
hogy a dajka bekísérje az étkezésekkor, majd kivigye. Ügyelek rá, hogy
Mária dadái megértsék, a gyermeket rendszeresen meg kell mutatniuk új
sógornőnknek, de aztán már mehetnek is. Semmi értelme hagyni, hogy az
asztalhoz üljön vagy hogy cukrozott szilvát egyen. Hiszen még csak
ötéves, nagyon-nagyon fiatal még a díszes ceremóniákhoz. Tőlem
eltérően, aki már majdnem tizenkettő vagyok. El kell játszanom a
szerepemet az esküvőn, ami nem lenne teljes nélkülem. Ezt főúri
nagyanyám, maga a király édesanyja mondta.
Aztán mondott még mást is, amit nem hallottam igazán jól, de tudom, a
skót lordok figyelni fognak, hogy elég erősnek és felnőttnek tűnök-e
ahhoz, hogy egyszer férjhez menjek. Biztosra veszem, hogy az vagyok.
Mindenki arról beszél, hogy milyen csinos teremtmény lettem, masszív,
akár egy walesi póni, egészséges, akár egy fejőnő, és szőke hajú, akárcsak
az öcsém, Harry, és milyen nagy, kék szemem van.
– Te leszel a következő – mosolyog rám a nagyanyám. – A mondás szerint
egyik nász szüli a másikat.
– De én nem utazom majd olyan messzire, mint Katalin hercegnő –
felelem. – És haza fogok látogatni.
– Úgy lesz. – Főúri nagyanyám ígérete maga a kőbe vésett bizonyosság. –
Az egyik szomszédunkhoz mész majd hozzá, akiből jó pártfogónk és
szövetségesünk válik.
Katalin hercegnő egészen Spanyolországból jött idáig, sok-sok mérföldnyi
messzeségből. Franciahonnal egy ideje perben-haragban állunk, így a
tengeren kellett utaznia, ahol szörnyű viharokat állt ki, és majdnem
hajótörést szenvedett. Amikor majd én megyek Skóciába, hogy feleségül
vegyen az ottani király, akkor Westminstertől Edinburghig tart majd a
nagy felvonulás, és közel négyszáz mérföldön át nyújtózik majd az út. Én
aztán nem fogok a nagy vízen hajókázni, hogy tengeribetegen és bőrig
ázva érkezzek meg, és akkor jövök és megyek majd az új otthonom és
London között, amikor csak kedvem szottyan. De Katalin hercegnő sosem
12
látja viszont a hazáját. Állítólag sírt, amikor először találkozott a
bátyámmal. Ami szerintem nevetséges. És kislányos, ami inkább Máriához
illik.
– Táncolhatok majd az esküvőn? – kérdezem.
– Harryvel fogsz – közli főúri nagyanyám. – Miután a spanyol hercegnő és
udvarhölgyei eljárják előttünk hazájuk táncát. Utána megmutathatod, hogy
mit tud egy angol hercegnő. – Ravaszul elmosolyodik. – És akkor majd
kiderül, hogy ki a legjobb.
Hát én – fohászkodom magamban, de hangosan csak annyit mondok:
– Basse danse-t lejtünk majd? – Ez egy lassú, méltóságteljes, felnőtt-tánc,
amiben remek vagyok. Nem is tánc, inkább séta.
– Gaillarde-ot.
Nem vitázom: senki sem száll vitába főúri nagyanyámmal. Ő dönti el,
hogy mi történik a királyi udvartartásban, minden palotában és kastélyban:
főúri anyám, a királyné, csak beleegyezően bólogat.
– El kell majd próbálnunk – mondom aztán. Harryt rá tudom venni, hogy
gyakoroljunk, ha megígérem neki, hogy mindenki minket fog nézni. Imád
a figyelem középpontjában lenni, és mindig nyer a vetélkedéseken, meg
állandóan versenyzik az íjával, a pónijával pedig különféle trükköket mutat
be. Olyan magas, mint én, noha még csak tízéves, így jól festünk együtt,
ha éppen nem űz bolondot magából. Meg akarom mutatni ennek a spanyol
hercegnőnek, hogy érek annyit, mint egy kasztíliai–aragóniai leány.
Hiszen az anyám Plantagenet, az apám Tudor. Ezek már önmagukban is
főrangú nevek. Katalinnak nem szabad azt hinnie, hogy hálásak vagyunk,
amiért kegyeskedett idejönni. Én, a magam részéről, egyáltalán nem
vágyom még egy hercegnőre az udvarban.
Főúri anyám ragaszkodik hozzá, hogy Katalin még az esküvő előtt

látogasson meg minket a Baynard-kastélyban, elkíséri őt a saját
udvartartása, ami egészen Spanyolországból tartott vele idáig – a mi
költségünkre, ahogy atyám megjegyzi. Mint valami hódító sereg, úgy
zúdulnak be a kétszárnyú ajtón: ruhájuk, beszédjük, fejfedőik teljesen
mások, mint a mieink, és mindennek a középpontjában áll a gyönyörű
öltözéket viselő lány, akit ők „infantá”-nak hívnak. Ami szintén
nevetséges, hiszen tizenöt éves és hercegnő, mégis „babá”-nak nevezik.
Harryre nézek, hogy lássam, sikerül-e megnevettetnem, amikor grimaszt
vágok, és azt mondom „ba-aba” – így hívjuk csipkelődve Máriát –, de ő
most nem néz rám. Kiguvadt szemekkel bámul, mintha csak egy új lovat
vagy egy itáliai páncélt látna: valamit, amire nagyon fáj a foga. Az
13
arckifejezését nézem, és arra jutok, hogy most megpróbál beleszeretni a
lányba, mint a mesében szereplő lovag a hölgybe. Harry imádja a
tornyokban élő vagy sziklákhoz láncolt, esetleg erdőkben eltévedt,
lehetetlen hercegnőkről szóló meséket meg a balladákat, és Katalin
valahogy már akkor lenyűgözte, amikor még Londonba érkezése előtt
találkoztak. Talán díszes, lefüggönyözött hordszéke tette, talán a nagy
tudása, hiszen három nyelven beszél. Nagyon bosszant a dolog – bárcsak
elég közel lehetnék a fivéremhez, hogy belecsípjek. Nos, pontosan ezért
nem szabad a nálam kisebbeknek fontos szerepet játszaniuk a királyi
eseményeken.
A lány nem különösebben szép. Három évvel idősebb csak nálam, de
vagyok olyan magas, mint ő. Világosbarna hajába rézszín vegyül, és csak
egy árnyalattal sötétebb az enyémnél. Ami persze szintén idegesítő: ki
szereti, ha a sógornőjéhez hasonlítják? Viszont alig látom a hercegnőt,
mert magas fejfedőt visel, amiről sűrű, szinte mindent elrejtő fátyol hull
alá. A szeme kék, akár az enyém, de nagyon világos a szemöldöke, ahogy
a szempillái is: egyértelmű, hogy nem engedi festetni, szemben velem, aki
imádja. Sápadt, krémszínű a bőre, ami gondolom, csodálnivaló. Vékonyka:
karcsú derekát szoros fűző rántja még összébb, de annyira, hogy alig kap
levegőt, aprócska lábát a legnevetségesebb cipőbe bújtatták, amit valaha is
láttam: az orra arannyal hímzett, ahogy a fűzője is arany. Nem hiszem,
hogy főúri nagyanyám megengedné, hogy aranyfűzőket hordjak.
Nagyvilági hiúság és magamutogatás lenne. Biztosra veszem, hogy a
spanyolok mind nagyvilágiak. Biztos, hogy a lány is az.
Nagyon ügyelek rá, hogy a gondolataim ne tükröződjenek az arcomon,
ahogy a hercegnőt vizslatom. Úgy vélem, örülhet, amiért idejöhetett, és
igen szerencsés, hogy az apám őt választotta legidősebb fivérem, Artúr
feleségének, szerencsés, mert olyan sógornője lesz, mint én, olyan anyósa,
mint az anyám – és minden másnál előrébb –, olyan nagyanyósa, mint
Beaufort Margit úrnő, aki majd gondoskodik arról, hogy Katalin ne
merészkedjen feljebb annál, mint amire Isten rendelte.
Bókol, megcsókolja főúri anyámat, utána pedig főúri nagyanyámat. Így is
kell lennie, de hamarosan rájön majd, hogy jobban teszi, ha mindenki más
elébe helyezi a nagyanyámat. Aztán főúri anyám felém biccent, én pedig
előlépek, majd a spanyol hercegnővel egyszerre bókolunk, pontosan
egyforma mélységben, és most ő lép előre, hogy megcsókolja előbb az
egyik, majd a másik orcámat. Az ő arca meleg, és látom, hogy elpirul, és a
szemébe könnyek gyűlnek, mintha hiányolná saját lánytestvéreit. Én zord
ábrázatot vágok, akárcsak atyám, amikor valaki pénzt kunyerál tőle. Én
nem fogok beleszeretni ebbe a kék szempárba és a kedveskedésbe. Ne is
14
gondoljon arra, hogy csak úgy belibben az angol udvarba, és ettől mi máris
hájasnak és ostobának fogunk tűnni.
Egyáltalán nem ijed meg ettől: egyenesen a szemembe néz. Egy versengő
udvarba született, és ott is nevelkedett: három nővére van, így tudja, mi fán
terem a rivalizálás. Sokkal rosszabb, hogy úgy tűnik, az én komor
pillantásomat a legkevésbé sem tartja dermesztőnek, talán inkább kissé
komikusnak. Ekkor értem meg, hogy ez a fiatal nő nem olyan, mint az
udvarhölgyeim, akik mindig kedvesek velem, amikor épp azt akarom, és
nem olyan, mint Mária, akinek azt kell tennie, amit mondok. Ez a fiatal nő
velem egyenrangú, aki gondosan szemmel tart majd, mi több, talán még
kritikus is lesz velem. Franciául szólalok meg: „Üdvözöljük Angliában”,
amire ő modoros angolsággal felel: „Öröm számomra, hogy üdvözölhetem
húgomat.”
Főúri anyám nagyon igyekszik kedves lenni hozzá, az első menyéhez.
Latinul beszélgetnek, nem tudom követni, hogy miről folyik a társalgás,
így leülök anyám mellé, és Katalin aranyfűzős cipellőjét nézegetem.
Anyám zenéért kiált, én pedig Harryvel belekezdek egy rondóba, egy
angol vidéki dalba. Összhangban vagyunk, az udvar pedig a kórus szerepét
játssza, és ez így megy körbe-körbe, míg az emberek vihogni nem
kezdenek, és el nem tévesztik a dallamot. De Katalin nem nevet. Úgy fest,
mintha soha nem lenne olyan butácska és vidám, mint Harry meg én.
Természetesen túlzottan is ragaszkodik az előírásokhoz, lévén spanyol. De
látom, hogy ül – szinte teljesen mozdulatlanul, kezét összefonva az ölében,
mintha csak portrét festenének róla –, és arra gondolok: igazából nagyon is
királynői jelenség. Azt hiszem, én is megtanulok majd így ülni.
Húgomat, Máriát hozzák be, hogy bókoljon, Katalin pedig bohócot csinál
magából, amikor térdre ereszkedik előtte, hogy az arcuk egy magasságba
kerüljön, és hallhassa elsuttogott, gyermeteg szavait. Persze Mária egy
kukkot sem ért sem latinul, sem spanyolul, de átkarolja a hercegnő nyakát,
és megcsókolja, majd „nyővéré”-nek nevezi.
– Én vagyok a nővéred – javítom ki, és nagyot rántok a kis kezén. – Ez a
hölgy a sógornőd. Ki tudod mondani azt, hogy sógornő?
Persze hogy nem tudja. Selypít, amire ismét nevetni kezdenek, és azt
mondogatják, milyen bájos, én pedig így szólok:
– Főúri anyám, nem kellene már Máriának ágyban lennie? – Ekkor
mindenki észbe kap, hogy milyen későre is jár, és mindannyian elindulunk
föl-le hullámzó fáklyák kíséretében, hogy elbúcsúzzunk a távozó
Katalintól, mintha megkoronázott királyné lenne, nem pedig
Spanyolország királyának és királynőjének legkisebb leánya, aki roppant
szerencsésnek mondhatja magát, amiért beházasodhat a családunkba: a
15
Tudorokéba.
Mindenkinek jóéjtpuszikat ad, és amikor rajtam a sor, meleg arcát az
enyémhez nyomja, és így szól: „Jó éjt, húgom!”. Teszi mindezt azzal az
ostoba akcentusával, a maga anyáskodó módján. Aztán hátralép,
megpillantja ingerült képemet, mire felsikkantva felnevet: „Ohó!”, azzal
megveregeti az orcámat, mintha a legkevésbé sem zavarná a rossz
hangulatom. Egy igazi hercegnő, aki olyan természetesen viselkedik
királyi vérként, mint az anyám: ebből a lányból Anglia királynéja lesz, így
nem neheztelek a paskolásért, ami inkább csak simogatás. Hirtelen
rájövök, hogy egyszerre kedvelem és utálom.
– Remélem, kedves leszel Katalinhoz – mondja nekem anyám, amikor

másnap reggel kijövünk a magánkápolnájából a hajnali istentisztelet után.
– Akkor nem, ha azt hiszi, hogy csak úgy idejön, és uralkodik majd
mindnyájunk felett – felelem élesen. – Akkor nem, ha azt hiszi, hogy
bármit csinál, azzal nekünk tesz szívességet. Látta a cipőfűzőjét?
Anyám őszintén felnevet, látszik, mennyire jól mulat ezen:
– Nem, Margit. Nem láttam a cipőfűzőjét, és nem is kérdeztem, hogy mi a
véleményed róla. Csak elmondtam, mit remélek: azt, hogy kedves leszel
hozzá.
– Természetesen – felelek, és ránézek drágaköves borítású
misekönyvemre. – Remélem, hogy mindenkihez barátságos vagyok.
– Messze van az otthonától, és megszokta a nagy családot – mondja
anyám. – Bizonyosan szüksége lesz barátnőre, és talán te is élveznéd egy
idősebb lány társaságát. Én sok lánytestvéremmel együtt nőttem fel, és
igen sokra becsülöm őket, ráadásul évről évre egyre jobban. Majd egyszer
talán rájössz, hogy a barátnőid a leghűségesebb pártfogóid, hogy a
lánytestvéreid azok, akik megőrzik az emlékeidet és táplálják a jövőbe
vetett reményeidet.
– Ő és Artúr itt maradnak? – kérdezem. – Velünk fognak élni?
Anyám a vállamra teszi a kezét.
– Bárcsak maradhatnának! De atyád szerint jobb, ha Artúr hercegségébe
utaznak, és Ludlow-ban élnek majd.
– Mint vélekedik erről főúri nagyanyám?
Anyám kicsit megrántja a vállát. Ami azt jelenti, hogy a dolog eldöntetett.
– Azt mondja, a walesi hercegnek Wales felett kell uralkodnia.
– Én még itthon leszek neked. – A kezemet az övére teszem, hogy még
maradjon egy keveset. – Én még itt leszek.
– Számítok is rád – érkezik megnyugtató válasza.
16
Csak egy pillanatra tudok egyedül maradni Artúr bátyámmal az esküvő
előtt. A hosszú karzaton sétálunk végig. Alattunk halljuk, amint a zenészek
egy újabb talpalávalót kezdenek húzni, és idáig ér az ivó, csevegő, nevető
emberek zsivaja.
– Nem kell olyan mélyen meghajolnod előtte – szólalok meg váratlanul. –
Az anyja és az apja ugyanúgy jövevények csak a trónon, mint atyánk.
Nincs semmi, amire annyira felvághatna. Fikarcnyival sem jobbak nálunk.
A vérvonaluk egyáltalán nem ősi.
Elvörösödik.
– Büszkének véled őt?
– Ok nélkül büszke. – Hallottam, hogy nagyanyám pontosan ugyanezt
mondja főúri anyámnak, így tudom, hogy igazam van.
Ám Artúr másként vélekedik.
– A szülei meghódították Spanyolországot, visszavették a móroktól. Ők a
történelem legnagyobb keresztes vitézei. Az anyja harcos királynő.
Hihetetlenül gazdagok, és övék a feltérképezetlen világ fele. Csak van
okuk a büszkeségre, nemde?
– El tudom képzelni, hogy így van – engedek zsémbesen. – Mi viszont
Tudorok vagyunk.
– Azok – bólint, és kurtán felnevet. – De ez senkit nem nyűgöz le.
– Dehogynem – tiltakozom. – Főleg most…
Egyikünk sem mond többet: mindketten tudjuk, hogy az angol trónnak
számos örököse van, több tucat Plantagenet fiú, anyánk rokonai, akik még
mindig az udvarban élnek, vagy száműzetésbe menekültek. Atyám több
csatában végzett anyám unokafivéreivel, és nem is egy trónkövetelőt
győzött le; két évvel ezelőtt Eduárd kuzinunkat végeztette ki.
– Szóval büszkének gondolod? – faggat tovább Artúr. – Talán goromba
volt veled?
Megadóan tárom szét a karom, anyám módjára, amikor azt akarja
kifejezésre juttatni, hogy főúri nagyanyám megmásította az akaratát.
– Ó, arra sem veszi a fáradságot, hogy szóba elegyedjen velem, hiszen
nem érdekli még egy húg. Túlságosan lefoglalja, hogy elbűvölő legyen,
főleg atyánk szemében. És amúgy is alig beszél angolul.
– Nem egyszerűen csak szerény? Tudom, hogy én is az vagyok.
– Miért lenne szerény? Hiszen férjhez megy, nem? A feleséged lesz. Miért
érezne mást, mint elsöprő boldogságot?
Artúr felnevet, és megölel.
– Azt hiszed, nincs a világon jobb dolog annál, mint Anglia királynéjának
17
lenni?
– Nincs semmi – felelem egyszerűen. – És jobb lenne, ha ezt ő is
megértené, és hálás lenne érte.
– Belőled Skócia királynéja lesz – mutat rá. – Az is nagyszerű dolog.
Nyilván már alig várod.
– Várom is, és biztos, hogy én nem leszek feldúlt, nem érzek majd
honvágyat, és nem leszek magányos.
– Jakab király szerencsés férfi lesz, amiért ilyen elégedett arát tudhat majd
a magáénak.
Ennél tovább nem merészkedem el abban, hogy figyelmeztetni próbálom,
Aragóniai Katalin lenéz minket, és fenn hordja azt a hosszú spanyol orrát.
Magamban csak Arrogáns Katalinnak becézem, és Mária az egyetlen, aki
hallja is, mert ott van mindenütt, állandóan a nála idősebbek és nála
különbek szavaira figyel. Rászokik a gúnynévre, és megnevettet,
valahányszor hallom, amint kimondja, és látom, amint anyám sietve
összevonja a szemöldökét, majd halkan kijavítja.
Az esküvő ragyogóan zajlik le, amit természetesen főúri nagyanyám

irányít, megmutatva a világnak, hogy milyen gazdag és fényűző is a
családunk. Atyám egy vagyont költ az egyhetes tornaviadalra,
ünnepségekre és lakomákra: a szökőkutakból bor folyik, a smithfieldi
piacon ökröt sütnek, az emberek pedig darabokra szaggatják az esküvői
szőnyeget, csak hogy hazavihessenek egy kis darabot a Tudorok
dicsőségéből az otthoni tálalóra. Most először van lehetőségem látni egy
királyi menyegzőt, és gondosan végigmérem az arát a gyönyörű fehér
csipkés fejfedőjétől, amit mantillának hívnak, a hímzett cipője talpáig.
Bájos látványt nyújt, ezt tagadhatatlan, de akkor sincs rá különösebb ok,
hogy mindenki úgy viselkedjen vele, mintha ki tudja, milyen csodálatos
szépség lenne. Hosszú haja az arany és a vörösréz színeiben játszik, és a
vállára hullva majdnem a derekáig ér. Kecses, akár egy képecske, amitől
feszengeni kezdek, mintha nekem túl nagy lenne a kezem meg a lábam.
Kicsinyes és bűnös dolog lenne rosszat gondolni róla emiatt, de magamnak
bevallom, hogy mindenkinek jobb lesz, ha mielőbb megfogan benne egy
fiú, a Tudorok örököse, mert akkor hónapokra eltűnik a szem elől,
szobafogságra lesz ítéltetve, ahonnan kövéren kerülne csak elő.
Amint a lakomának vége, a terem végében feltárul a kétszárnyú ajtó, és
behömpölyög egy nagy, guruló alkotmány, amit a Tudorok zöldjét viselő
táncosok vontatnak. Egy irdatlan vár ez, benne nyolc, gyönyörűen öltözött
hölgy: a főtáncos spanyol hercegnőnek öltözött, és mindegyik bástyán az ő
18
dicsőségét zengi a kápolnakórus egy-egy fiútagja. Ezután újabb kerekes
dobogó érkezik, amelyik vitorlás hajó alakját ölti fel, duzzadó vitorlái
barackszín selyem, legénysége nyolc lovag. A hajó lehorgonyoz a várnál,
de a hölgyek nem hajlandóak táncolni, így a lovagok megrohamozzák a
kastélyt, úgy tesznek, mintha tornaviadalt rendeznének, míg végül a
hölgyek papírvirágokkal árasztják el őket, és kijönnek eléjük. A várat és a
hajót ekkor kivonszolják, és mind táncra perdülnek. Arrogáns Katalin
tapsol, és hálásan hajol meg atyám, a király felé, kifejezve túláradó háláját.
Annyira mérges vagyok, amiért ebben nem kaptam szerepet, hogy
képtelen vagyok mosolyogni. Észreveszem, hogy engem néz, és biztosan
tudom, hogy most kigúnyol a megtiszteltetéssel, amiben atyám
részesítette. Ő áll mindennek a középpontjában, ami enyhén émelyítő a
vacsora derekán.
Ekkor következik Artúr. Ő anyám egyik hölgyével kel táncra, majd
Harryvel én is belefogok a gaillarde-ba. Ez gyors, vidám tánc, muzsikája
épp olyan csábító, mint a falusi dzsigg. A zenészek gyors ritmust
diktálnak, mi pedig remek táncpartnerek vagyunk Harryvel: összeillünk,
egyformán hozzáértően járjuk. Egyikünk sem hibáz el egyetlen lépést sem:
senki sem csinálhatná jobban. De annál a résznél, amikor kinyújtott karral
körbeforgok, egy helyben járom a táncot, a lábfejem és bokám kivillan a
fellebbenő ruhám alól, és minden szem rám szegeződik – pontosan ebben a
pillanatban –, Harry úgy dönt, hogy egyet oldalra lép, és ledobja ormótlan
kabátját, majd lobogó vászoningében visszaugrik mellém. Atyám és
anyám tapsolnak, öcsém láthatóan kipirul, és olyan kisfiúsan jóképű, hogy
mindenki megéljenzi. Én rendületlenül mosolygok, de közben majd
felrobbanok a dühtől, és amikor a tánc során megint egymás kezét fogjuk,
olyan erősen csípek bele a tenyerébe, amennyire csak tudok.
Persze egyáltalán nem lep meg, hogy elorozta tőlem a pillanatot. Félig-
meddig számítottam rá, hogy tenni fog valamit, amivel mindenki tekintetét
magára vonhatja. Egész nap gyötrődhetett amiatt, hogy a másodhegedűs
szerepét kell játszania Artúr mögött. Ő kísérte fel Katalint az apátság
padsorai közti folyosóig, de ott át kellett adnia, hátra kellett lépnie, és
onnantól már nem volt szinte semmi szerepe. Most azonban, Artúr
visszafogott táncát követően, megragadja az esélyt, hogy tündököljön. Ha
rá tudnék taposni a lábujjára, megtenném, de aztán elkapom a bátyám
pillantását, aki látványosan rám kacsint. Mindkettőnknek ugyanaz jár az
eszében. Harry mindig is el volt kényeztetve, és anyámat meg atyámat
leszámítva mindenki ugyanazt látja, amit mi is: egy elviselhetetlenségig
elrontott fiút.
A tánc véget ér, mi pedig Harryvel meghajlunk, kéz a kézben, ugyanazt a
19
bájos benyomást keltve, mint mindig. A skót lordokra nézek, akik árgus
szemmel figyelnek. Legalább őket nem az öcsém érdekeli. Egyikük, James
Hamilton, magának Skócia királyának a rokona. Örömmel állapíthatja
meg, hogy milyen vidám királyné leszek; unokafivére, Jakab király
ugyanis szereti a táncot, a lakomákat, és bennem remek párjára lel. Látom,
ahogy a főurak néhány gyors szót váltanak egymással, és biztosra veszem,
hogy már meg is állapodnak a következő menyegzőről, az én
menyegzőmről, amire hamarosan sor kerül. Harry azon nem fog táncolni,
és nem lopja el mindenki figyelmét, mert nem fogom hagyni, Katalinnak
pedig majd a főkötője alá kell rejtenie a haját, és én leszek az, aki majd ott
áll és üdvözli a barackszínű selyemvitorlájú hajót és az összes táncost.
Sem Harry, sem én nem maradhatunk a lakoma végéig, amikor a
hercegnőt az ágyába kísérik, és elmondják a fohászokat a nászi ágy felett.
Szerintem nagyon rossz és udvariatlan dolog gyerekként kezelni minket. A
nagyanyám a szobáinkba küldet minket, és noha anyámra pillantok, arra
számítva, hogy azt mondja, Harrynek mennie kell, de én még
fennmaradhatok, ehelyett elkapja a tekintetét. Mint mindig, most is
nagyanyám szava a törvény: ő a könyörtelen bíró, és anyám az, aki nagy
ritkán gyakorolja a királyi kegyelmet. Így hát meghajolunk, bókolok a
király, anyám és főúri nagyanyám előtt, majd a kedves Artúr és Arrogáns
Katalin előtt, utána pedig mennünk kell, noha olyan lassan, ráérősen
lépkedünk, amennyire csak merünk, kifelé tartunk a kivilágított termekből,
ahol a fehér viaszgyertyák már kezdenek leégni, mintha nem kerülnének
többe a faggyúnál, a zenészek pedig úgy húzzák a talpalávalót, mintha
egész éjjel játszani akarnának.
– Nekem is ugyanilyen esküvőm lesz – közli Harry, ahogy felfelé
kaptatunk a lépcsőn.
– De csak évek múlva – felelem, hogy bosszantsam. – Engem azonban
hamarosan elvesznek.
Mikor a szobámba érek, letérdelek az imazsámolyomra, és bár Artúr
hosszú életéért és boldogságáért akartam fohászkodni, valamint
emlékeztetni Istent arra, hogy milyen különleges módon adósa a
Tudoroknak, most csak arra vagyok képes, hogy azért imádkozzak, hogy a
skót követek járuljanak a király elé, majd azonnal küldessenek értem, mert
én is olyan fényűző esküvői lakomát akarok, mint amilyen ez, és olyan
ruhatárat, ami van olyan szép, mint Arrogáns Kataliné, meg olyan cipőket
– száz és száz pár cipőm lesz, esküszöm rá, és mindegyiknek hímzett lesz
az orra, valamint arany a fűzője.
20
21
RICHMOND-PALOTA, ANGLIA, 1502. JANUÁR
Imám meghallgatásra talál, mert Isten mindig odafigyel a Tudorok

fohászaira, így aztán Skócia királya utasítja követeit, hogy üljenek le
tárgyalni atyám tanácsadóival. Megegyeznek hozományom, szolgáim, az
engem megillető járandóságok, valamint a Skóciában engem illető
birtokok értékében, és a karácsonyi ünnepség idején levelek jönnek-
mennek a Scotland Yard és a Richmond-palota között, míg végül főúri
nagyanyám felkeres, és így szól: „Margit hercegnő, örömmel mondhatom,
hogy Isten akarata értelmében hamarosan férjhez mész.”
Felemelkedem a tisztelettudó bókból, és olyan meglepetten, valamint
ártatlanul nézek rá, ahogy csak tudok. De mivel éppen ma reggel árulták
el, hogy főúri nagyanyám és anyám még vacsora előtt felkeres, és hogy a
legjobb ruhámat viseljem, ami a kivételes alkalmakhoz illik, nem
ámuldozom igazán. Az igazat megvallva, elég nevetségesek.
– Férjhez? – kérdezem negédesen.
– Igen – közli anyám. Nagyanyám előtt lépett be a szobába, de valahogy
sikerült másodikként közölnie a hírt. – Hozzámész Skócia királyához,
Jakabhoz.
– Ez atyám akarata? – érdeklődöm, ahogy arra főúri nevelőnőm kiokított.
– Az övé. – Ezúttal nagyanyámon van a beszéd sora. – Fiam, a király,
egyezséget kötött. Tartós béke lesz köztünk és Skócia között, és ezt a
frigyed pecsételi meg. Viszont megkértek rá, hogy maradj itt velünk,
Angliában, addig, míg felnőtt nővé nem cseperedsz.
– Tessék? – Végtelenül megrémít, hogy nagyanyám mindent tönkretesz,
mint ahogy azt mindig is szokta. – De akkor mikor indulok? Most kell
mennem!
– Amint betöltöd a tizennégyet – szól nagyanyám ítélete, és amikor anyám
mintha szólni akarna, felemeli a kezét, és folytatja: – Tudom… nálam
senki sem tudja jobban… hogy egy korai házasság nagyon veszélyes egy
fiatal nő számára. És a skótok királya nem… Benne nem bízhatunk,
hogy… Úgy éreztük, hogy a skótok királya netán…
Most az egyszer mintha nem lelné a szavakat. Anglia történelmében, ami a
britonok urától, Artúrtól íródik, még sosem fordult elő, hogy főúri
nagyanyám nem fejezett be egy mondatot. Főúri nagyanyám mindig,
22
minden mondatot pontosan végigmondott; soha senki nem szakította félbe.
– De mikor megyek férjhez? És hol? – kérdem, miközben gondolataim a
vörös szőnyegekkel borította Szent Pál-székesegyházon járnak, ahol
emberek gyűlnek egybe, hogy lássák, amint korona kerül a fejemre, a
vállamra aranybrokát, arany a cipőm és az ékszereim, tiszteletemre
tornaviadalt rendeznek, meg maszkajátékot, és ott az összetákolt vitorlás
hajó a barackszínű vitorláival, és mindenki engem csodál.
– Még e hónapban! – kürtöli világgá diadalmasan anyám. – A király
elküldi képviselőjét, és a megbízottja fog eljegyezni helyette.
– A megbízottja? Nem maga a király? És nem a székesegyházban kerül rá
sor? – kérdezem. Úgy hangzik az egész, mintha semmit sem érne. És két
évig nem mehetek el? Az egy emberöltő mostantól számítva. És nem a
Szent Pál-székesegyházban lesz a szertartás, mint Arrogáns Katalinnak?
Miért kapna nálam szebb ceremóniát? És nincs király sem? Csak valami
vén lord?
– Az itteni kápolnában lesz – feleli anyám, mintha a házasság lényege nem
épp a többezres tömeg meg a bort köpő szökőkutak lennének, és az, hogy
mindenki téged néz.
– De Edinburghban lesz egy nagy istentisztelet, amikor majd megérkezel –
nyugtat meg főúri nagyanyám. – Amint betöltöd a tizennégyet. – Anyámra
néz, és megjegyzi: – És ők állják az összes költséget.
– De én nem akarok várni, nekem nem kell várnom!
Mosolyog, de a fejét ingatja.
– Már döntöttünk – közli. Ami azt jelenti, hogy ő döntött, és semmi
értelme, hogy bárki másnak eltérő véleménye legyen.
– Viszont Skócia királynéjának fognak szólítani. – Anyám pontosan tudja,
hogyan vigasztaljon, hogyan enyhítse csalódottságomat. – Még idén
Skócia királynéjának fognak szólítani, amint eljegyeznek, az udvar összes
hölgyét megelőzöd rangban, engem kivéve.
Lopva pillantok főúri nagyanyám kőmerev arcára. Megelőzőm őt rangban,
és ez nincs az ínyére. Amint arra számítottam, az ajka máris némán
mozog. Azért fohászkodik, hogy ne legyek túlságosan elbizakodott, ne
essek a gőg bűnébe. Arra gondol, hogy milyen módon fog majd a
kegyelem állapotában tartani, mint nyomorult vétkest, a neki
engedelmességet esküdött unokát. Azon jár az esze, hogy miként lehet
bizonyos afelől, hogy alázatos komorna vagyok, aki csak a családját
szolgálja, nem pedig valamiféle feltörekvő hercegnő – nem is hercegnő!
királyné! –, akit folyton elönt önnön fontosságának tudata. Ám a végsőkig
el vagyok szánva rá, hogy teljesen elteljek önnön fontosságommal, és hogy
a legszebb ruháim meg cipőim legyenek, mint Arrogáns Katalinnak.
23
– Ó, engem nem érdekel ez az egész, engem csak az érdekel, hogy Isten a
házasság szent kötelékébe szólítson, és szolgálhassam családom érdekeit –
mondom ravaszul, amire főúri nagyanyám elmosolyodik, és most első
ízben ma délután maradéktalanul elégedett velem.
Ismerek viszont valakit, akit nagyon is érdekel, hogy mindenki más előtt
fogok lépdelni a sorban, hogy egyenrangú leszek anyámmal. Tudom, ki az,
akit nagyon is érdekel ez az egész, noha majd belepusztul ebbe. Harry
öcsém az, a kis, hiú páva, a hamis büszkeség sarlatánja, aki rosszul lesz,
amint elmesélem neki, rosszul lesz, akár a bűnös, akit elért az izzadásos
kór. Keresni kezdem, és az istállóknál találok rá, amint éppen befejezi
lovaglóleckéjét a tornapályán. Tompított hegyű dárdával ronthat neki a
céltáblának, amit szintén kipárnáztak. Mindenki azt szeretné, ha Harryből
félelmet nem ismerő, ügyes lovag válna, de senki nem meri rendesen
oktatni. Állandóan azért esdekel, hogy valaki mérkőzzön már meg vele, de
senki nem olyan bolond, hogy hagyja bármilyen kockázatot is vállalni.
Hiszen egy Tudor hercegről van szó: kettő közül az egyikről. Mi, Tudorok,
balszerencsések vagyunk, ha fiúkról van szó, míg anyám oldalán
túlságosan is sokan vannak a családban. Atyám egyetlen gyerek volt, és
mindössze három fia született, akik közül egyet már elvesztett. Sem ő, sem
nagyanyám nem engedi, hogy Harry bármilyen veszélynek tegye ki magát.
Mi több, főúri anyám sem mondhat neki nemet. Így ő a végsőkig
elkényeztetett, második fiú. Senki sem bánna vele így, ha egy napon király
lenne belőle: hiszen akkor egy zsarnokot nevelnének. De így nem számít,
mert úgyis egyházi pályára lép, és valószínűleg pápa lesz belőle. Fogadni
mernék, hogy szörnyen nevetséges pápa lesz.
– Mit akarsz? – kérdezi kötekedve, ahogy kantárszáron bevezeti lovát a
hatalmas udvarba. Azonnal kitalálom, hogy a lecke nem alakult túl jól.
Hiszen általában mosolyog és derűs, és többnyire kimondottan jól lovagol.
Ahogy ügyes minden sportban, és vág az esze a tanteremben is. Minden
ízében igazi herceg, ám ettől a hír, amit hozok, különösen le fogja sújtani.
– Leestél?
– Természetesen nem. Az ostoba ló elhagyta az egyik patkóját, újat kell
tenni rá. Így alig tudtam lovagolni. Tiszta időfecsérlés volt az egész. Ki
kéne akolbólítani a lovászt. De te mit keresel itt?
– Ó, csak azért jöttem, hogy megmondjam, eljegyeznek.
– Végül csak belementek? – A kantárt odadobja a lovásznak, majd összeüti
a tenyerét, hogy felmelegítse az ujjait. – Egy örökkévalóságig tartott. Meg
kell mondjam, nem úgy tűnt, hogy nagyon kapkodnának utánad. Mikor
24
indulsz?
– Még nem megyek – közlöm. Már alig várja azt a nagyszerű pillanatot,
amikor ő lesz majd az egyetlen ifjú Tudor az udvarban, hiszen Artúr
Ludlow-ba távozik, Mária pedig még mindig gyerekszobájának foglya; így
abban reménykedik, hogy nemsokára minden tekintet őrá szegeződik
majd. – Még évekig nem megyek – folytatom. – Szóval, ha ebben
reménykedtél, hát most csalódnod kell.
– Akkor nem leszel házas – mondja erre kertelés nélkül. – Minden kútba
esik. A király nem fog elvenni, hogy aztán Angliában hagyjon. Hiszen a
dermesztően hideg váraiban van szüksége a feleségére, és nem
Londonban, ahol csak ruhákat vásárolgat. Szobafogságra akar
kényszeríteni, hogy örököst szülj neki. Ugyan mi mást akarna? Gondolod,
hogy a szépségedért szeretne elvenni? Mert kecses vagy és magas? –
kérdezi, majd gorombán felnevet, és cseppet sem érdekli, hogy bosszúsan
elpirulok a külsőmet célzó élcei miatt.
– Most fogok férjhez menni – hergelem. – Csak várd ki a végét! Most
megyek férjhez, és később utazom Skóciába, amikor betöltöm a
tizennégyet, addig pedig Skócia királynéjának fognak hívni, és itt élek
majd az udvarban. Nagyobb termeim lesznek, saját udvarhölgyeim, és
előrébb állok a rangsorban mindenkinél, kivéve főúri anyámat, a királynét,
és atyámat, a királyt. – Megvárom, amíg biztosan leesik neki, hogy ez mit
is jelent, hogy milyen dicsfény fog övezni, és ő mennyire a háttérbe szorul
majd. – Előtted fogok haladni – hangsúlyozom. – Akár növök még, akár
nem. Akár szépnek gondolsz, akár nem. Előtted állok majd rangban. És
meg kell hajolnod előttem, mint királyné előtt.
Az orcája vörösen lángol, mintha pofon vágták volna. Apró,
rózsabimbószerű szája elnyílik, kivillannak mögüle ragyogóan fehér fogai.
Kék szeme rám mered.
– Sosem fogok meghajolni előtted.
– Ó, dehogyisnem!
– Nem leszel rangban előttem álló királyné. Én királyi herceg vagyok. És
York hercege!
– Herceg – mondom, mintha csak most hallanám először a címét. – Ez
igen. Nagyon szép. Királyi herceg, igazán pazar titulus. De én királyné
leszek.
Ámultan látom, hogy valóban remeg a dühtől. Könnyek szöknek a
szemébe.
– Nem leszel! Nem leszel! Hiszen még nem is vagy a felesége!
– De az leszek – mondom. – A király megbízottja fog eljegyezni, és
megkapom az összes ékszert meg a címet.
25
– Az ékszereket nem! – Úgy vonít, akár egy meggyötört farkas. – A címet
se!
– Skócia királynéja leszek! – ingerlem. – Skócia királynéja! Te pedig még
walesi herceg sem vagy.
Haragjában elbődül, és elrohan, átszalad a palotába vezető kis ajtón.
Hallom, ahogy dühösen kiabál, miközben felfelé nyargal a lépcsőkön.
Anyánkhoz szalad – hallom, ahogy lovaglócsizmája végigcsattog a
karzaton. Rohan, hogy végigvágtatva anyánk termein elsírja bánatát az
ölében, és könyörögjön, hogy ne engedje meg nekem, hogy megelőzzem
őt rangban, hogy ne lehessek királyné, amikor ő még semmi több, csak a
másodszülött és egy herceg, esdekelni fog neki, hogy tegyen engem egy
polccal lennebb, mint ahol most ő van, hogy csökkentse a fontosságomat,
hiszen csak lány vagyok, hogy ne engedjen királynévá emelkedni.
Nem futok utána, még csak nem is követem: hagyom, hadd menjen.
Anyám akkor se tehetne semmit, ha akarna – főúri nagyanyám már
mindent elrendezett. El fognak jegyezni, és két szédítően csodálatos évig
élek még az udvarban, királynéként, míg ezelőtt csak hercegnő voltam,
mindenkit megelőzök majd rangban, kivéve királyi szüleimet,
aranybrokátba öltözöm, és ékszerekkel halmoznak el. És komolyan
gondolom, hogy a Harry hiúságán esett csorbába belehal majd a királyi
öcsém. Lesütöm a szemem, mint a nagyanyám, amikor elérte, amit akar, és
ezt Istennek tudja be, majd csendes elégedettséggel elmosolyodom. Az jár
az eszemben, hogy az én kisöcsém a rosszullétig fog zokogni.
26
GREENWICH-PALOTA, ANGLIA, 1502 TAVASZA
Írok bátyámnak, a walesi hercegnek, és elmesélem, hogy eljegyzett a

király megbízottja, majd megkérdezem, hogy mikor jön haza.
Elújságolom, hogy jelentős állami esemény volt, aznap írták alá az
egyezményt, volt esküvői mise, majd anyám nagytermében több száz
ámuló ember szeme láttára elmondtuk a fogadalmunkat. Én fehérben
voltam, írom neki, aranybrokát ruhaujjakkal, aranyfűzős fehér bőrcipőben.
Férjem rokona, James Hamilton, kedves volt hozzám, egész nap mellettem
maradt. Este egy asztalnál vacsoráztunk anyámmal, már egy tálból
szedtünk magunknak, mivel mindketten királynék vagyunk.
Módfelett szomorúan emlékeztetem, hogy úgy tervezik, még a nyáron
Skóciába küldenek, mielőtt betölteném a tizennégyet, én pedig szeretném
látni, mielőtt elutazom. Csak meg akar látogatni, mielőtt elmegyek, hogy
nemcsak a nevemben, de ténylegesen is Skócia királynéja legyek? Csak
meg akarja nézni az új ruháimat? Listát írok mindenről, amikre szükségem
lesz, és azokat száz szekérre rúgó karavánnak kell majd vinnie. Az is
eszembe jut, de ezt nem írom meg neki, hogy immár magasabb rangban
állok, mint a hitvese, aki csak mögöttem lépkedhetne, és szívesen
megnézném, hogy ízlik-e neki a frissen elnyert királynéságom, míg ő
csupán királyi hercegnő maradt. Ha az udvarba jön, rá kell majd ébrednie,
hogy bókolnia kell előttem, és mögöttem kell jönnie, amikor vacsorázni
indulunk. Nem lesz több gondosan mérlegelt, egyenrangú meghajlás:
olyan mélyre kell hajolnia, ahogy egy hercegnőnek illik a királyné előtt.
Már alig várom, hogy lássam, amint megteszi. Bárcsak elhozná őt Artúr,
hogy lássam, amint porrá omlik nagy büszkesége.
Megírom, hogy Harry még mindig képtelen magához térni a döbbenettől,
amit az okoz, hogy minden állami eseményen előtte haladok, előttem
térdet hajtanak, és úgy szolgálnak, hiszen ugyanolyan nagy hatalmú
királyné vagyok, mint főúri anyánk. Megírom Artúrnak, hogy
mindnyájunknak hiányzik az udvarban, bár a karácsony vidáman telt.
Elmesélem, hogy atyánk kisebb vagyont költ a ruhákra, amiket majd
Skóciába viszek, noha minden pennyt gondosan felír. Mindenből új kell
nekem: piros taftból szabott ágyfüggönyök, minden arannyal hímezve
természetesen. A sok munka ellenére is úgy vélik, hogy jövő nyárra
27
mindennel elkészülünk, és én azonnal útra kelhetek, amint Skócia királya
megerősíti a házasságot azzal, hogy átruházza rám a hozományba kapott
birtokaimat. De Artúrnak haza kell térnie, hogy elbúcsúzzunk. Artúrnak
haza kell jönnie, hogy ott legyen, amikor indulok. Ha nem jön – mikor
látom őt újra? „Hiányzol”, írom neki.
Levelemet Ludlow-ba küldöm anyáméval és főúri nagyanyáméval egy
kötegben. A futárnak napokba telik, mire eljut Artúr udvarába. Nyugaton
az utak elhanyagoltak, javításra szorulnak, de atyám szerint nincs rájuk
költhető pénz. A futárnak saját váltólovait is magával kell vinnie, mert
félő, hogy útközben nem tud másokat bérelni. Az útba eső apátságokban és
a kolostorokban kell éjszakáznia, mert ha nem, akkor alhat odakint a
hóban, vagy ha ráesteledik, akkor valamelyik kúria vagy tanya
vendégszeretetére kell fanyalodnia. Mindenkinek kötelessége persze
segítenie a királyi hírvivőt, de ha az út ingovánnyá alakul vagy az áradat
elviszi a hidat, akkor nem igazán tehet mást, mint hogy hosszú kerülőre
kényszerül, amíg meg nem találja a legjobb lehetőséget a továbbhaladásra.
Így nem számítok gyors válaszra, és nem is gondolok rá sokat, amikor
áprilisban egy kora reggelen, amint éppen a szobám felé tartok gyertyával
a kezemben a főúri nagyanyámmal közös hajnali imádkozás után, azt
látom, hogy királyi futár száll ki a bárkából, majd indul meg gyors
léptekkel a rakparton, hogy végül belépjen a külön bejáratú ajtón a királyi
lakosztályba. Kimerültnek tűnik, ahogy nekidől a faragott oszlopnak,
miközben halkan mond valamit az egyik királyi testőrnek, aki erre ledobja
pikáját, és futva elindul befelé.
Gyanítom, hogy atyám, a király magántermeibe megy, így otthagyom
leshelyemet az ablaknál, és elindulok a karzaton, hogy kiderítsem, mi
lehetett olyan sürgős, amiért a futár a hajnal első fényével érkezett, az őrök
pedig mind otthagyták a fegyvereiket, és futásnak erednek. De még el sem
érem az ajtót, már látom, ahogy a testőr meg atyám két-három tanácsosa
gyors léptekkel siet lefelé az udvarra vezető magánlépcsőn. Kíváncsian
nézem, ahogy összebújva beszélgetnek, majd egyikük kiválik, felszalad a
másik lépcsőn, és a kápolnába rohan, hogy előkerítse atyám gyóntatóját. A
pap is sietve érkezik. Most rajtam a sor, hogy előlépjek.
– Mi történt? – kérdem.
Peter barát arca olyan sápadt, mintha minden vér kifutott volna belőle,
mintha pergamenlappá változott volna az egész ember.
– Bocsásson meg kegyelmességed – hajol meg előttem alig észrevehetően.
– Atyja megbízásával járok el, és most nem állhatok meg.
És ezzel faképnél hagy! Egyszerűen elsiet mellettem! Mintha én nem
Skócia királynéja lennék, aki jövő nyáron trónra lép! Várok még egy
28
pillanatot, miközben azon tűnődöm, hogy nem lenne-e minden méltóságot
nélkülöző utánarohanni, majd ragaszkodni hozzá, hogy igenis várja meg,
amíg elbocsátom, de aztán már hallom is, amint visszafelé jön, de olyan
lassan lépked felfelé a lépcsőn, hogy nem is értem, az imént miért rohant
le rajta oly sietve. Most már nem fut, szinte húzza maga után a lábát, és
úgy néz ki, mintha egyáltalán nem akarná atyám termei felé irányozni a
lépteit. A tanácsosok mögötte lépkednek, és olyan rosszul vannak, mintha
megmérgezték volna őket. A barát látja, ahogy ott várakozom, de mintha
nem is látna, mert meg sem hajol előttem – még csak pillantásra sem
méltat. Úgy halad el mellettem, mintha kísértetet látna, és többé már nem
venné észre a földi halandókat, még akkor sem, ha azok királyi vérből
valók.
Ekkor már bizton tudom. Azt hiszem, már korábban is tudtam. Azt hiszem,
már akkor tudtam, amikor megláttam az oszlopnak támaszkodó futárt, aki
mintha azt kívánná, inkább halt volna meg, mint hogy ezt a hírt kell
elhoznia nekünk. A pap elé lépek, és azt mondom:
– Artúrról van szó, igaz?
Szeretett bátyám nevét hallva végre észrevesz, de csak annyit mond:
„Menjen főúri anyjához!”, mintha csak parancsolhatna nekem, majd
megfordul, és besurran atyám termeibe, kopogtatás, bejelentés nélkül:
egyik kezével az ajtót nyitja, másikkal az övéről lógó feszületet markolja,
mintha erőt meríthetne belőle.
Megyek én is, nem azért, mert azt kell tennem, amit atyám gyóntatója
mond, hiszen királyné vagyok, és csak szüleimnek és férjemnek tartozom
engedelmességgel, hanem azért, mert félek, hogy felkeresik anyámat, és
valami szörnyű hírt mondanak neki. Már-már az jár a fejemben, hogy
eltorlaszolom az ajtaját, hogy ne juthassanak be hozzá. Ha nem tudunk
róla, talán meg sem történt. Ha senki nem árulja el nekünk, hogy valami
rémes dolog esett meg Artúrral, akkor talán még mindig jól van Ludlow-
ban: vadászik, élvezi a tavaszt, Walesben utazgat, hogy a nép láthassa
hercegét, és közben megtanulja, miként kell kormányoznia hercegségét.
Talán boldogan él Arrogáns Katalinnal; még annak is örülnék, ha az a nő
lenne a boldogsága oka. Aki talán már gyermekkel viselős, és csak ezt a jó
hírt hozták el nekünk. Még a hercegnőről szóló jó hír is kedvemre volna
most. Egyfolytában csak azokra a pompás hírekre gondolok, amiket a futár
hozhatott ilyen sietősen. Folyamatosan azon jár az eszem, hogy Artúr
milyen csodálatos, mennyire szereti mindenki, és milyen kedves hozzám,
biztos semmi rossz nem történhetett vele. Nem lehet, hogy a hír rossz
legyen.
Anyám még ágyban van, hálószobájában éppen csak pislákol a tűz.
29
Udvarhölgye a ruháit készíti elő, hogy kiválassza közülük az aznapi
viseletét, a súlyos fejfedők már az asztalon sorakoznak. Anyám felnéz,
amikor bevánszorgom hozzá. Gondolom, illene mondanom valamit, de
nem tudom, hogy mit.
– Korán keltél, Margit – szólal meg.
– Főúri nagyanyámmal a hajnali imán voltunk.
– Velünk tart a reggelinél?
– Igen – felelem, majd arra gondolok: főúri nagyanyám biztosan tudja
majd, hogy mit tegyen, amikor a pergamenképű gyóntatópap belép, akinek
az arcára már oda van vésve a gyász.
– Minden rendben, kis királyné? – kérdi anyám gyengéden.
Képtelen vagyok válaszolni. Leülök az ablak melletti székre, és kinézek a
kertbe, a fülemet hegyezem, hogy ne szalasszam el a súlyos lépteket,
amelyek hamarosan felhangzanak odakint a folyosó kövén. Aztán végre,
de ez oly hosszú-hosszú időnek tűnik, meghallom, amint anyám
fogadótermének külső ajtaja feltárul, és már hallom a lépteket, majd ahogy
kinyílik a magántermébe vezető ajtó, legvégül, megállíthatatlanul, feltárul
a hálószoba ajtaja is, belép atyám gyóntatópapja az anyám szobájába,
olyan mélyen lehajtott fejjel, mint a legszegényebb, ekét húzó pór. Amikor
bejön, talpra ugrok, és kinyújtom a kezem, mintha ezzel meg tudnám
gátolni, hogy megszólaljon. Váratlanul felkiáltok: „Ne! Ne!”, de ő
csendesen csak azt mondja: „Kegyelmes asszonyom, a király azonnal a
termeibe kéret.”
Anyám rémülten fordul felém.
– Mi történt? Te már tudod, igaz?
Rémült hangon felelem:
– Artúrról van szó. Meghalt.
Állítólag az izzadós kór végzett vele – ami még rosszabbá teszi az esetet
nekünk, Tudoroknak. A betegség Franciahon börtöneiből érkezett atyám
elítéltekből álló seregével. Bárhova ment is a király, Walestől Bosworthön
át Londonig, az emberekkel egy pillanat alatt végzett a kórság. Anglia
sosem látott még ilyet. Atyám ezzel a betegség gyötörte haddal győzte le
III. Richárdot, de el kellett halasztania a koronázást a magukkal hozott
rémség miatt. A Tudorok átkának hívják ezt, és állítólag az az uralom, ami
az izzadásban fogan, könnyek között végződik. És most itt vagyunk mi,
messze uralmunk végétől, mégis elönt minket a veríték és a könnyek árja,
a támadó sereg átka ártatlan bátyámat sújtotta.
Atyámat és anyámat nagyon megviseli legidősebb fiúk elvesztése. Nem
30
egyszerűen a fiukat veszítik el – aki még a tizenhatot sem töltötte be –,
hanem az örökösüket, az ifjút, akit arra neveltek, hogy király legyen, a
Tudort, akinek éljenzés közepette kellett volna trónra lépnie, a Tudort, akit
a nép akart, mert nem olyasvalaki volt, akit erőszakkal tukmáltak rájuk.
Atyámnak meg kellett harcolnia a trónért, aztán meg kellett védenie. Még
most is védenie kell, a régi királyi család ellen, amelyik megkaparintaná,
ha tudná, a Plantagenet-rokonság ellen, akik egész Európában nyíltan
szembeszállnak vele, vagy éppen azok ellen, akik itt élnek az udvarban, de
bizonytalankodnak. Artúr lett volna az első Tudor, akit egész Anglia
szívesen lát a trónon, aki egyszerre volt a régi és az új királyi família
leszármazottja. Kedves vadrózsának hívták, Tudor-rózsának, a bokornak,
ami egyesíti a két rózsatövet, a Lancasterek vörösét és a Yorkok fehérét.
Most ér véget a gyermekkorom. Artúr a bátyám volt, a barátom, kedves
fivérem. Felnéztem rá, mint nálamnál idősebbre, elfogadtam hercegemnek,
úgy gondoltam, látni fogom királyként a trónra lépni. Elképzeltem, hogy ő
Anglia felett uralkodik, míg én Skócia királynéjaként, és ezzel megszületik
az örök időkre szóló béke, hiszen rendszeres látogatjuk egymást és
leveleket írunk, hogy úgy szeretjük egymást, ahogy fivérhez és húghoz,
valamint szomszédos uralkodókhoz illik. És most halott. Most ébredek rá,
hogy mennyire dühös vagyok, azokért a napokért neheztelek, amiket nem
töltöttünk együtt, a hónapokért, amikor Katalinnal volt a walesi
határvidéken, és nem láttam őt, nem írtam neki eleget. Gyermekkorunkra
gondolok, amikor más tanítók okítottak minket, amikor elválasztottak
egymástól, hogy én varrni tanulhassak, ő pedig görögül, és hogy milyen
keveset voltam együtt vele, a bátyámmal. Nem tudom, hogy fogom kibírni
nélküle. Négyen voltunk Tudor gyerekek, de már csak hárman maradtunk,
és pont az elsőszülött, egyben a legkiválóbb távozott közülünk.
A karzaton át hagyom el anyám termeit, amikor megpillantom a felpüffedt
arcú, sírástól kivörösödött szemű Harryt, aki épp szembejön velem.
Amikor meglát, apró szája legörbed, mintha mindjárt újra könnyekre
fakadna, mire minden mérgemet és nyomorúságomat ráirányítom, erre az
értéktelen fiúra, erre a kölyökre, aki sírni merészel, mintha ő lenne a
világon az egyetlen, aki elveszítette a bátyját.
– Fogd be a szád! – rontok neki hevesen. – Mi ütött beléd, hogy itt bőgsz
nekem?
– A bátyám! – nyeldekel. – A bátyánk, Margit!
– Arra sem voltál méltó, hogy kipucold a csizmáját. – Szinte fuldoklom a
méregtől. – Arra sem voltál méltó, hogy lecsutakold a lovát. Sosem lesz
senki hozzá fogható. Sosem lesz még egy olyan herceg, mint ő.
Csudamód, erre elapadnak a könnyei. Az arca elfehéredik, már-már komor
31
lesz. Felszegi a fejét, kihúzza magát, kidülleszti vékony, kisfiús mellkasát,
mindkét öklét csípőre teszi, szinte már büszke a tartása.
– Lesz olyan herceg, mint ő – fogadkozik. – Sőt, jobb is nála. Én leszek az.
Én vagyok az új walesi herceg, és én leszek helyette Anglia királya, te
pedig jobb, ha hozzászoksz ehhez.
32
WINDSOR-KASTÉLY, ANGLIA, 1502 NYARA
Kezdünk hozzászokni. Ez a különbség, ha valaki királyi vér vagy

jelentéktelen közember. Gyászolhatunk, imádkozhatunk és összetörhet a
szívünk odabent, de kifelé attól az udvart még mindig a szépség, a
kifinomult ízlés és a művészetek középpontjává kell tennünk, atyámnak
még mindig törvényeket kell elfogadnia, találkoznia kell a Titkos
Tanáccsal, meg kell védenie az országot a lázadóktól és a szüntelen francia
fenyegetéstől, nekünk pedig mindig kell egy walesi herceg, még akkor is,
ha a valódi herceg, a szeretett Artúr herceg már soha többé nem foglalhatja
el helyét a trón mellett. Harry most Wales hercege, és ahogy azt
megjósolta, hozzá kell szoknom a gondolathoz.
De őt nem fogják Ludlow-ba küldeni, ami mindennél jobban dühít, de
mivel királyi vérből valók vagyunk, nem mondhatok semmit. A kedves
Artúrnak azért kellett Ludlow-ba mennie, hogy a hercegségét
kormányozza, megtanulja, milyen királynak lenni, hogy felkészítse arra a
nagyszerű dologra, ami az övé lett volna; de most, hogy elveszítették őt,
Harryt már nem tévesztik szem elől. Anyám otthon akarja tartani utolsó,
még élő fiát. Atyám attól tart, hogy elveszítheti egyetlen örökösét.
Nagyanyám pedig azt tanácsolja atyámnak, hogy amíg a fia trónra nem
lép, addig megtaníthatnak Harrynek mindent, amit tudnia kell ahhoz, hogy
király legyen, és hogy jobb, ha az udvarban tartják. A drágalátos Harrynek
nem kell messzi földre utaznia, nem kell egy fura hercegnőt elvennie.
Egyetlen fátylas szépséget sem kell idehozni ahhoz, hogy mindnyájunk
felett basáskodjon. Harryt nagyanyja tekintete óvja, ő veszi szárnyai alá, ő
az, aki kordában tartja, mintha csak képesek lennének megtartani annak az
elkényeztetett kisfiúnak, aki valójában.
Arrogáns Katalin – aki most már egyáltalán nem Arrogáns, hanem fehér
képű, sovány és fénytelen – zárt hordszékben érkezik vissza Ludlow-ból.
Főúri anyám megmagyarázhatatlanul kényezteti, bár semmit nem tett a
családunkért, csak ellopta tőlünk Artúr életének utolsó pár hónapját.
Anyám a menyével szomorkodik, a kezét fogja, együtt sétálgatnak, együtt
imádkoznak. Meghívja, hogy látogassa meg a termeiben, így láthatjuk
fekete selyem- és bársonyruháját, elképesztően gazdagon díszített, fekete
mantilláját, ostoba, néma spanyol jelenlétét, ahogy suhogva jár le-fel a
33
karzaton megállás nélkül, és az én főúri anyám parancsba adja, hogy nem
mondhatunk semmit, ami felzaklathatná.
Pedig igazából mi zaklathatná fel? Amikor én beszélek, úgy tesz, mintha
nem értene sem angolul, sem franciául; én pedig nem fogok
megpróbálkozni a latin nyelvű diskurzussal. Még ha rá is akarnám zúdítani
a gyászomat és féltékenységemet, akkor sem találnám azokat a szavakat,
amiket megértene. Amikor franciául szólok hozzá, teljesen értetlen képet
vág; amikor pedig mellette ülök a vacsoránál, úgy fordítom a vállam, hogy
jelezzem, semmi mondandóm nincs a számára. Ő ment Ludlow-ba a
legszebb, legkedvesebb, legbájosabb herceggel, akit a világ valaha is
ismert, és ő nem tudott vigyázni rá, mert most halott, a hercegnő pedig
Angliában rekedt – és akkor nekem nem kellene felzaklatnom őt? Főúri
anyám arra nem gondol, hogy talán éppen ő az, aki felzaklat engem?
A Durham-házban él a Stranden, mértéktelen költekezés közepette.
Gondolom, nemsokára hazaküldik Spanyolországba, de atyám nem
hajlandó kifizetni az özvegyként neki járó kegydíjat, amikor még a
menyasszonyként járó teljes hozományt sem kapta meg. Az elpocsékolt
menyegző önmagában ezrekbe került: a vár a táncosokkal, a barackszín
selyemvitorlájú, álcajátékos hajó! Anglia kincstára szinte üres. Nagy
fényűzésben élünk, ahogy az egy királyi családhoz illő, ám atyám egész
vagyont költ kémekre és futárokra, akik az európai udvarokat figyelik,
mert attól retteg, hogy a száműzetésben élő Plantagenet rokonaink a
visszatérésre és trónunk megkaparintására szervezkednek. A királyság
védelme, vagyis barátaink lekenyerezése és az ellenségeink utáni
kémkedés szörnyen költséges; atyám és főúri nagyanyám folyamatosan
adókat és járandóságokat vetnek ki, hogy előteremtsék a szükséges pénzt.
Nem hiszem, hogy atyám talál majd kellő summát arra, hogy Katalint
hazaküldhesse szülőföldjére, Arroganciába, ezért inkább itt tartja,
mondván, hogy néhai férje famíliája vigaszt nyújt neki, miközben a
hercegnő szűkmarkú apjával tárgyal arról, hogy megegyezésre jussanak a
hazatéréséről Spanyolhonba, a haszon reményében.
Állítólag gyászol, elszigetelten él, de állandóan itt van velünk. Az egyik
délután felkeresem a gyerekszobát, és nagy zsivajra érkezem: Katalin áll a
közepén, amint éppen Mária húgommal játszanak tornaviadalt. Kétoldalt
vánkosokat állítottak fel, ami a lovakat egymástól elválasztó palánkkerítést
jelzi, majd futni kezdenek a palánk két oldalán, és amikor elhaladnak
egymás mellett, párnákkal püfölik egymást. Mária, aki eddig rövid, nem
különösebben meggyőző sírásban tört ki, valahányszor meghallotta Artúr
nevét a kápolnában az emlékére mondott imáinkban, most nevetve
rohangál, sapkája már leesett, aranyfürtű haja kibomlott, a ruháját pedig a
34
derékövébe tűri, hogy úgy tudjon szaladgálni, mint a tehenet űző fejőlány.
Katalin pedig már nem a néma, sötét ruhás özvegy, mert egyik kezével
felmarkolja sötét öltözékét, hogy drága fekete bőrcipőjével a földet
kapálhassa, majd végignyargaljon a palánk felé eső oldalán, és egy
vánkossal fejbe verje a kishúgomat. A gyerekszoba udvarhölgyei, akik
most igen távol állnak attól, hogy azt lehessen rájuk mondani, illendően
viselkednek, fogadásokat kötnek, kacagnak és biztatják őket.
Bevonulok, és úgy csattanok fel, mintha főúri nagyanyám lennék:
– Ez meg mi?
Mindössze ennyit mondok, de esküszöm, hogy Katalin megérti. Szemében
elhal a nevetés, felém fordul, szembe velem; apró vállrándítása azt jelzi,
hogy nincs itt semmi komoly dolog, csak a gyerekszobában játszik a
húgommal.
– Semmi. Ez semmi – mondja angolul, erős spanyol akcentussal.
Most jövök rá, hogy tökéletesen ért angolul, ahogy azt mindig is sejtettem.
– Ezek az idők nem ostoba játékokra valók – mondom lassan és hangosan.
Ismét csak az az apró, idegen vállrándítás. Enyhe fájdalom hasít belém,
amikor arra gondolok, hogy Artúr milyen bájosnak találta ezt a
mozdulatot.
– Gyászolunk – közlöm vele komoran, majd, most először, körülnézek a
helyiségben, tekintetem megpihen minden lehajtott fejen, miként főúri
nagyanyám szokta tenni, mikor megrója az egész udvart. – Nem játszunk
ostoba játékokat, mint a falusi közlegelőn a tökfilkók.
Kétlem, hogy érti „a falusi közlegelőn a tökfilkók”-at, de senki sem értheti
félre megrovó hangsúlyomat. Az arcszíne rózsásabb lesz, amint kihúzza
magát, amennyire csak tudja. Nem valami magas, de most mintha fölém
tornyosulna. Sötétkék szeme az enyémbe mered, én pedig állom a
pillantását, hergelem, hogy szálljon csak vitába velem.
– A húgával játszottam – mondja most halkan. – Egy kis örömre van
szüksége. Artúr nem akarta…
Nem bírom elviselni, hogy kimondja a nevét ez a Spanyolországból jött
lány, aki elrabolta az udvarból, és végignézte, ahogy meghal. Mégis hogy
meri ilyen félvállról, csak úgy kimondani előttem, hogy: „Artúr” –
előttem, aki bánatában ki sem tudja ejteni a nevét?
– Őkegyelmessége azt kívánja, hogy a húga viselkedjen angol
hercegnőhöz méltóan – szakad ki belőlem, eddig még sosem hasonlítottam
ennyire a nagyanyámra. Mária felsír, és az egyik udvarhölgyhöz szalad,
hogy az ölében pityeregje ki magát. Én egyáltalán nem törődöm vele. – Az
egész udvar gyászol, nincsenek lármás játékok, sem tánc, sem pogány
időtöltések. – Megvetően mérem végig Katalint. – Özvegy hercegnőként
35
meglepő a viselkedése. Sajnálom, de be kell számolnom főúri
nagyanyámnak, hogy mennyire megfeledkezett arról, hol a helye.
Úgy vélem, jól megszégyenítettem mindenki szeme láttára, majd az ajtó
felé fordulok, csak úgy sugárzom a diadaltól. Épp kilépnék rajta, amikor
halkan és kertelés nélkül így szól:
– Nem. Ön az, aki téved, húgom. Artúr herceg kért meg rá, hogy játsszak
Mária hercegnővel, és sétálgassak, beszélgessek önnel. Tudta, hogy
haldoklik, így arra kért engem, nyújtsak vigaszt mindnyájuk számára.
A szavaira megperdülök, odarohanok hozzá, és elkapom a karját, elhúzom
a többiektől, hogy senki ne hallhasson minket.
– Hát tudta? És üzent nekem valamit?
Ebben a pillanatban biztosra veszem, hogy üzent nekem búcsúzóul. Artúr
szeretett engem, én szerettem őt, annyi mindent jelentettünk egymásnak.
Biztos küldött volna személyes búcsúüzenetet, csak nekem. Tegezésre
váltok. – Mit mondott, mit kell átadnod? Mit üzent?
A tekintete elengedi az enyémet, én meg arra gondolok: van valami,
amiről nem beszél. Nem bízom benne. Közel lépek hozzá, mintha csak át
akarnám ölelni.
– Sajnálom, Margit. Nagyon sajnálom – bontakozik ki erős szorításomból.
– Nem mondott többet, csak annyit, hogy reméli, senki sem fogja
gyászolni őt, én pedig vigaszt nyújtok majd a húgainak.
– És te? – kérdezem. – Azt is megparancsolta, hogy te se gyászold őt?
A szemhéja lejjebb ereszkedik; most már tudom, itt valami titok lappang.
– A halála előtt négyszemközt beszélgettünk. – Ez minden, amit elmond.
– Miről? – kérdem gorombán.
Hirtelen felnéz, sötétkék szeme szenvedélyesen parázslik.
– A szavamat adtam neki – árulja el. – Megkért, hogy ígérjek meg valamit,
és én a szavamat adtam rá.
– Mit ígértél meg?
A világos színű szempillák újra eltakarják a szemét; megint lehajtja a fejét,
megőrizve így a titkát és elrejtve előlem bátyám utolsó szavait.
– Non possum dicere – mondja.
– Tessék? – Kicsit megrázom a karját, mintha csak Mária lenne, de az is
lehet, hogy mindjárt felpofozom. – Beszélj angolul, te ostoba!
Ismét csak az a lángoló tekintet mered rám.
– Nem mondhatom el – feleli. – De megnyugtatom, hogy engem az ő
utolsó kívánsága vezérel. És mindig is az ő kívánsága fog vezérelni. Erre
tettem esküt.
Érzem, hogy az elszántsága teljesen megdermeszt. Nem tudom sem
meggyőzni, sem megfélemlíteni őt.
36
– De attól még nem helyes, hogy itt szaladgálsz és lármázol – mondom
epésen. – Főúri nagyanyámnak ez nem fog tetszeni, főúri anyám pedig
éppen pihen. Bár lehet, hogy már fel is keltetted.
– Áldott állapotban van? – kérdezi tőlem a fiatalasszony halkan. Az
igazság az, hogy semmi köze hozzá. Mellesleg pedig az anyámnak nem
kellett volna újabb gyerekkel teherbe esnie, ha nem hal meg Artúr.
Jószerével Katalin hibája, hogy az anyám kimerült, és újra szobafogságra
kényszerül majd.
– Igen, abban van – felelem fennhéjázóan. – Ahogy neked is kellene. Azért
küldtünk hordszéket Ludlow-ba, hogy hazahozzunk téged, és ne kelljen
lovagolnod, mert azt hittük, áldott állapotban vagy. Figyelmesek voltunk
hozzád, de úgy fest, nem volt szükséged erre az előzékenységre.
– Ó, jaj, velünk ez soha nem történt meg! – mondja szomorúan, én pedig
annyira dühös vagyok, hogy kimegyek a teremből, és becsapom magam
után az ajtót, még mielőtt lenne időm eltűnődni azon, hogy mit is értett az
„Ó, jaj, velünk ez soha nem történt meg!” alatt.
Mi nem történt meg soha?
37
WESTMINSTER-APÁTSÁG, LONDON, ANGLIA, 1503. FEBRUÁR
Azt hiszem, ez a mai életem legnyomorúságosabb napja. Azt hittem,

semmi sem lehet rosszabb Artúr elvesztésénél, de most, alig egy évvel
később, odalett anyám is, aki belehalt a szülésbe – amikor megpróbált
atyámnak és az országnak egy új fiút adni, hogy pótolja az elveszettet.
Mintha bármilyen gyermek pótolhatná Artúrt! Sértő volt rá nézve még a
gondolat is. Anyám atyámat szerette volna megvigasztalni, teljesíteni egy
jó királyné kötelességét, és két örököst adni az országnak, de a terhessége
nehéz volt, és a végén semmi más nem lett belőle, csak egy kislány: az
egész nem érte meg az erőfeszítést. A gyásztól elönt a harag, dühös
vagyok a gyerekre, atyámra, magára Istenre, amiért egyetlen szörnyű
veszteségből hármat csinált: először Artúr lett oda, majd anyám, aztán
pedig a kisded. És Arrogáns Katalin még mindig velünk van. Miért
veszítettük el a másik hármat és maradt meg ő?
A temetés főúri nagyanyám tehetségét dicséri: nagy előadást kerekít
belőle. Mindig azt mondta, hogy a királyi családnak úgy kell ragyognia a
nép előtt, mint a szenteknek az oltárképen, és anyám halála lehetőséget
nyújt arra, hogy emlékeztesse az országot, miszerint ő egy Plantagenet
hercegnő volt, aki egy Tudor királyhoz ment hozzá. Azt tette, amit az
országnak kellett volna tennie: alávetnie magát a Tudoroknak, és
megtanulni szeretni őket. Anyám koporsóját fekete gyászlepellel borítják
be, amire aranybrokátból szabtak keresztet. A koporsó tetejére gyönyörű,
kifaragott mását helyezték, és Mária, az én kishúgom, azt hiszi, ez a szobor
az ő igazi anyja, aki csak alszik, de hamarosan felébred, és akkor minden
olyan lesz, mint volt. Ez sem fakaszt azonban könnyekre, de Katalin
hercegnőt arra készteti, hogy lehajtsa a fejét, és megfogja Mária kezét.
Úgy vélem, ez is csak része a családom szörnyen bosszantó
ostobaságának, és főúri nagyanyámat leszámítva már nem is lehetünk soha
mások, csak nevetségesek. Mostanra atyám eltűnt, nem hajlandó
uralkodni, nem hajlandó enni, nem hajlandó fogadni senkit közülünk, még
engem sem. Ez az egész annyira elkeserítő, hogy alig tudok megszólalni a
rosszkedvem és a gyász miatt.
Nekem mint Skócia királynéjának kellene átköltöznöm anyám termeibe, és
vezetnem az udvart. Engem kellene, hogy megillessenek a legjobb szobák,
38
és az ő udvarhölgyeinek engem kellene szolgálniuk. De itt már semmi sem
a rend szerint megy: anyám udvartartását anélkül küldik el, hogy velem
megtanácskoznák a dolgot, hölgyei pedig visszatérnek családjaikhoz, hogy
ezután londoni házaikban, az udvarban nekik fenntartott szobákban vagy
vidéki birtokaikon éljenek. Bár mostanra én lettem a legfontosabb Tudor
hölgy, és az egyetlen királyné Angliában, maradok a régi termeimben.
Még csak új gyászruhákat sem kapok, hanem ugyanazokat kell hordanom,
mint Artúr halálakor. Folyton azt várom, hogy egyszer csak ismét
felbukkan, egyfolytában hegyezem a fülem, hátha meghallom a hangját.
Egy nap azon kapom magam, hogy a termeibe tartok, hogy
meglátogassam, de aztán eszembe jut, hogy azok üresek, az ajtókat rég
bezárták. Furcsa, hogy valaki, aki ennyire csendes és tapintatos volt, aki
mindig örömmel húzódott hátra, és hallgatott, távoztában ilyen sajgó
csendet hagy maga után. De így van.
Főúri nagyanyám azt mondja, anyám halálával Isten mutatja meg nekem,
hogy minden örömben ott rejlik a szomorúság, hogy a rangok és az e világi
fényűzés mind múló örömök csupán. Nem kétlem, hogy Isten közvetlenül
szól főúri nagyanyámhoz, mert ő mindig annyira biztos mindenben,
gyóntatója, Fisher püspök pedig a legszentebb ember, akit csak ismerek.
De Isten nem jár sikerrel, amikor arra okít, hogy megvessem az e világi
fényűzést; épp ellenkezőleg, anyám halála, ami oly hamar követi bátyám
elvesztését, csak még inkább arra késztet, hogy még jobban sóvárogjak a
vagyon és a saját koronám nyújtotta biztonság után, mint korábban
bármikor. Úgy érzem, mintha mindenki, akit a legjobban szerettem,
eltávozna erről a világról, és nem marad senki, akiben bízhatnék. Az
egyetlen bizonyosság e világban a trón és a vagyon. Az egyetlen, ami
megmaradt nekem, újsütetű címem. Nincs más javam, amiben bízhatnék,
mint az ékszeres ládikám, az eljegyzéssel járó ruhatáram, meg az irdatlan
vagyon, amihez a házasság révén jutok.
Idén nyáron elhagyom Angliát: a tervek nem változtak, és azért örülök
ennek, mivel már semmi nincs, ami itt tartana. Skóciai Jakab király állja a
szavát, ami a házassági megállapodást illeti, és egész vagyonra teszek szert
a bérleményekből – évente hatezer fonthoz jutok a tőle kapott birtokok
után, valamint ezer skót font illet meg évente járandóságom fejében. Ő
fogja állni huszonnégy angol szolgám bérét és udvartartásom költségét. Ha
olyan balszerencsés lenne, hogy meghal – ami lehetséges, hiszen szörnyen
öreg már –, akkor én tehetős özvegy leszek. Enyém lesz Newark vára és az
Ettrick-erdő, meg még sokkal, sokkal több. És ez az, amire számíthatok:
erre a vagyonra és a koronámra. Minden más, beleértve anyám szeretetét
is, egyetlen éjszaka alatt köddé válhat. Most már tudom.
39
Meglepve érzem, hogy mégsem akarom elhagyni az otthonomat anélkül,
hogy ne barátkozzak össze Harry öcsémmel, így a keresésére indulok.
Főúri nagyanyám termeiben találok rá, amint éppen egy latin nyelvű
zsoltároskönyvből olvas fel neki. Az ajtón át is hallom tiszta fiúhangját,
ahogy elragadóan ejti ki a szavakat, és akkor sem hagyja abba, amikor az
őr feltárja a kétszárnyú ajtót, noha felpillant, és észrevesz engem. Kettejük
alakját az ablak faragott íve foglalja keretbe, mintha csak egy festményhez
állnának modellt: az Ifjúság és a Kor. Mindketten csodásan festenek fekete
bársonyruhájukban: a besütő napfény sugarai glóriaként ragyogják be
Harry arany üstökét. Nagyanyám a puritán fehér fejfedőjét viseli, hozzá
fátylat, akár egy apáca. Mindkettejüknek abba kellene hagyniuk, amit
csinálnak, és meghajolniuk felém, de főúri nagyanyám éppen csak
megbiccenti a fejét, majd int Harrynek, hogy folytassa, mintha az ő szavai
fontosabbak lennének az én elsőbbségemnél. Kimerülten, neheztelve
nézek rájuk. Mindketten vékonyak, magasak, szépek, én meg testes
vagyok és zilált, ráadásul melegem is van. Ők igazi királyi vérnek tűnnek,
roppant átszellemültnek, míg én csak túlöltözöttnek.
Némán bókolok nagyanyám előtt, majd leülök az ablak melletti padra tett
vánkosra, amitől valamivel magasabb leszek nála, és várom, hogy Harry
befejezze az olvasást. Egy örökkévalóságig tart, mire nagyanyám
megszólal: „Ez gyönyörű volt, őkegyelmességed, drága fiam. Köszönöm.”
Erre Harry meghajol, becsukja a könyvet, visszaadja nagyanyámnak, és azt
mondja: „Nekem kellene megköszönnöm, amiért ilyen bölcs szavakat
ilyen gyönyörű képek kíséretében adtál a kezembe.”
Aztán kölcsönös csodálattal néznek egymásra, majd nagyanyám bevonul a
kis magánkápolnájába imádkozni, az udvarhölgyei követik, hogy a
kápolna hátsó részében letérdeljenek, így végül egyedül maradok
Harryvel.
– Harry, nagyon sajnálom, hogy olyanokat mondtam neked, amikor
meghalt Artúr – buknak ki belőlem sután a szavak.
Erre kecsesen felemeli a fejét. Harry imádja, ha bocsánatot kérnek tőle.
– Olyan boldogtalan voltam – teszem hozzá. – Azt sem tudtam, mit
beszélek.
– És aztán még rosszabb lett. – Büszkeségének pillanata már el is illant.
Szinte érzem a belőle áradó szenvedést… a még férfivá nem érett fiú
nyomorúságát, aki elvesztette anyját, az egyetlen embert, aki igazán
szerette.
Félszegen állok fel a padról, kinyújtom felé mindkét karomat, és
megölelem. Mintha Artúrt karolnám át, olyan magas és erős.
– Fivérem – próbálgatom a szavakat. Még sosem éreztem ilyen
40
gyöngédséget Harry iránt. – Fivérem – ismétlem.
– Nővérem – mondja erre.
Egy pillanatig némán öleljük egymást, és közben arra gondolok: ez milyen
megnyugtató. Ő az öcsém – aki erős, akár egy fiatal csikó, és magányos,
mint én. Benne talán megbízhatok. És ő is megbízhat bennem.
– Tudod, egy napon Anglia királya leszek – közli, és arcát a vállamhoz
nyomja.
– Addig még évek telnek el – vigasztalom. – Atyánk visszatér az udvarba,
és minden olyan lesz, mint régen.
– És el fogom venni Katalint – vallja be szégyenlősen. Kibontakozik az
ölelésemből. – Sosem lett teljesen Artúr felesége… úgyhogy hozzám fog
jönni.
Annyira kába vagyok, hogy csak némán eltátom a számat, a
meglepettségtől levegőhöz sem jutok. Harry látja kifejezéstelen arcomat,
és halkan, feszengve felnevet.
– Nem rögtön, persze. Megvárjuk, amíg tizennégy leszek. De akkor
azonnal eljegyezzük egymást.
– Már megint! – robban ki belőlem, ahogy az arany cipőfűzőkre és a
fennhéjázó esküvőre gondolok.
– Már megszületett az egyezség.
– De hát ő Artúr özvegye – mondom.
– Nem teljesen – válaszolja erre esetlenül.
– Ezt meg hogy érted? – Aztán egy szempillantás alatt megértem. Arra
gondolok, amit Arrogáns Katalin mondott: „Ó, jaj, velünk ez soha nem
történt meg!”, és hogy akkor is tűnődtem, vajon mit érthet ez alatt, és
ugyan miért mondta ezt.
– Ó, jaj! – figyelem Harryt árgus szemekkel. – Soha nem történt meg
velük.
– Nem – mondja megkönnyebbülten. Fogadnék, hogy még a szavak
értelmét is felismerte. – Sajnos, nem esett meg velük!
– Ez hát annak a nőnek a terve? – kérdem dühösen. – Így akar itt maradni
mindörökre? Így akar walesi hercegné lenni, majd aztán Anglia királynéja,
noha a férje meghalt? Csak mert erre viszi a vágy? Sosem szerette Artúrt,
mindig is csak a trón érdekelte.
– Ez atyánk terve – mondja Harry ártatlanul. – Már azelőtt megegyeztek
erről, hogy főméltóságú anyánk… főméltóságú anyánk meghalt volna.
– Nem, ezt az a nő tervelte ki – bizonygatom. – Megígért valamit Artúrnak
a halála előtt. És szerintem ez volt az.
Harry úgy mosolyog, akár egy sugárzó angyal. Úgy emeli fel az állát, mint
ahogy előbb a latin zsoltároskönyvet olvasta, és fejből idézi: „Ha testvérek
41
laknak együtt, és meghal egy közülök, és nincs annak fia: a megholtnak
felesége ne menjen ki a háztól idegen férfiúhoz; hanem a sógora menjen be
hozzá, és vegye el őt magának feleségül, és éljen vele sógorsági
házasságban.”1
– Ez a Bibliából van? – kérdem, és érzem a tudatlanságomat, ám az is igen

figyelemreméltó gondolat, hogy maga Isten ötölhette ki ezt a kényelmes
helyzetet az oly sokba kerülő özvegynek. Így megkapjuk a hozományát, és
nem kell kifizetnünk az özvegyi kegydíjat. Mily kifürkészhetetlenek Isten
útjai! Milyen remek lehetőség ez Katalinnak, és milyen olcsó atyámnak!
– Mózes ötödik könyve – világosít fel öcsém, a tudós. – Isten akarata,
hogy elvegyem Katalint.
Harry elmegy lovaglóleckét venni, én pedig maradok még főúri

nagyanyám termeiben, míg elő nem bukkan a magánkápolnájából,
nyomában udvarhölgyeivel, de azt is látnom kell, hogy mögötte Katalin
hercegnő érkezik Mária kezét fogva. A jelek szerint Katalin gyakran
fohászkodik a húgommal a magánkápolnában. Gyorsan végigmérem
főkötőjét, ruháját, cipőjét, és feltűnik, hogy egyik sem új. Ruhájának
szoknyarésze ugyan újnak tűnik, de valójában csak kifordították, a cipője
meg viseltes. Arrogáns Katalinnak spórolnia kell, mivel a szülei nem
küldik a hozományt, amíg nem erősítették meg az eljegyzést, atyám pedig
nem fizeti a kegydíját, mivel már nem számít özvegynek. Önkéntelenül is
elégedettség tölt el annak láttán, hogy mibe kerül a becsvágya.
Főúri nagyanyám megpillant, és behív a kápolnába, míg a többiek
távoznak, így egyedül maradunk az árnyékba borult helyiségben, ami
folyton a tömjén és a könyvek állott szagát árasztja.
– Beszéltél valaha is négyszemközt Wales Özvegy Hercegnéjével? – kérdi.
– Nem sokat – felelem. Nem tudom, milyen választ szeretne hallani, de a
szája sarkába vésett komor vonalak arról árulkodnak, hogy roppant
elégedetlen valakivel. Csak remélhetem, hogy nem velem.
– Mondott neked bármit szeretett fiunkról, Artúrról?
Feltűnik, hogy nagyanyám most szeretett fiunkként emlegeti Artúrt,
mintha az anyám soha nem is létezett volna.
– Egyszer azt mondta, hogy a bátyám arra kérte, vigasztaljon minket a
gyászunkban – válaszolom.
– Nem erről – csattan fel az idős hölgy. – Nem erről. Mondott bármit a
házasságáról, mielőtt a bátyád megbetegedett volna?
Ó, jaj, velünk ez soha nem történt meg! – gondolom magamban, de
fennhangon csak ennyit mondok:
42
– Nem. Velem alig vált szót.
Látom, ahogy nagyanyám arcára a mélységes elégedetlenség ráncai
gyűrődnek. Történt valami, ami nincs ínyére – és ezt valaki még nagyon
meg fogja bánni. Csontos kezét az enyémre teszi, ujján bíborszínű, vaskos
rubin lángol, a gyűrű pántja belemélyed az ujjamba.
– Kérdezd meg tőle! – parancsolja. – Kérj tőle tanácsot! Fiatalasszony
vagy, hamarosan férjhez mész. Kérj tőle anyai tanácsot! Arról, hogy mi
történik a nászi ágyban. Kérdezd meg, hogy félt-e, vagy érzett-e fájdalmat
a nászéjszakán.
Megdöbbenéssel hallgatom. Én királyi mennyasszony vagyok. Nem
tartozik a kötelességeim közé, hogy bármit is tudjak erről. Nem vagyok
köteles bármit is megkérdezni.
Nagyanyám torkából halk, elégedetlen hang tör elő.
– Kérdezd meg! – mondja. – Aztán gyere ide, és mondd el pontosan, hogy
mit felelt!
– De miért? – értetlenkedem. – Miért kellene megkérdeznem? Hiszen több
mint egy éve történt.
Az arc, ami rám mered, szinte elfehéredik dühében. Még sosem láttam
ilyennek.
– Azt mondja, hogy sosem hálták el a frigyet – sziszegi nagyanyám. –
Tizenhat évesen és majd hat hónaposan ment férjhez, most meg azt
mondja, hogy sosem hálták el? Az egész udvar szeme láttára vitték ágyba,
másnap reggel pedig mosolyogva kelt fel, és egyetlen szót sem szólt, nem
tiltakozott? Most meg azt állítja, hogy még érintetlen szűz leány.
– Ugyan miért mondana ilyesmit?
– Az anyja miatt! – Főúri nagyanyám úgy kiáltja e szavakat, mintha sértés
lenne. – Az ő okos, agyafúrt anyja, Kasztíliai Izabella tanácsolta neki,
hogy mondja azt, nem engedte magához Artúrt, hogy így felmentés nélkül
házasodhasson újra, és megint szűz ara legyen.
Annyira dühös, hogy képtelen ülve maradni. Felpattan az imazsámolyról,
és fel-alá kezd járkálni a szűk helyiségben, fekete szoknyája ide-oda suhog
a padlón, a felvert porfelhők nyomában csak úgy árad a galaj, a legyezőfű
és a levendula illata.
– Még hogy szűz mennyasszony? Inkább egy viperabőrbe bújt
mennyasszony! Tudom, hogy mi jár az eszükben, tudom, mit terveznek.
De előbb látom őt holtan, mint hogy a fiam trónjára üljön.
Megrémülök. Úgy kuporgok a zsámolyon, akár egy duci kiskacsa a
fészekben, amikor elrepül felette egy fényes tollú ragadozó madár.
Nagyanyám hirtelen megáll, majd úgy teszi a vállamra a kezét, mintha
csak egy meggörnyedt zarándok lennék. Olyan erővel szorít, mintha
43
karmai lennének. Tanácstalanul nézek fel rá.
– Nem akarja, hogy hozzámenjen Harryhez? – suttogom. – Én sem –
próbálkozom meg egy behízelgő mosollyal. – Nem kedvelem. Nem
akarom, hogy az öcsém felesége legyen.
– Az atyádé – szólal meg olyan hangon, mintha a féltékenység és a bánat
ezernyi éles szilánkjára hasadna szét. – Biztosra veszem, hogy ez a nő
atyádat akarja elcsábítani, hogy aztán elvetesse magát vele! A fiamat
szemelte ki magának! A fiamat, az én drágalátos kisfiamat! De sosem
kaparintja meg. Nem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen.
44
DURHAM-HÁZ, LONDON, ANGLIA, 1503. MÁRCIUS
Vonakodva és legkevésbé sem az akaratom szerint engedelmeskedem

nagyanyámnak, amikor meglátogatom sógornőmet, Katalint. A
magántermében találom, ahol alig pislákoló tűz fölé görnyed. Sötét
vállkendőjébe burkolózik és fekete ruhát visel, kétszeresen gyászol, ahogy
mi mindnyájan, de felpillant és máris talpra szökken, amikor meglát, és
persze ragyogó a mosolya.
– Mennyire örülök, hogy látlak! Elhoztad Máriát is?
– Nem – felelem bosszúsan. – Miért hoztam volna magammal?
Felnevet a mogorvaságomon.
– Nem, nem, nagyon is örülök, hogy egyedül jöttél, így meghittebben
leszünk. – Odabiccent a szolgának, aki bevezetett a helyiségbe. – Most
már tehet rá még egy hasábot – mondja neki, mintha megfontoltan kellene
bánni a tűzifával. – Ezután rám néz: – Kérsz egy kis pohár sört?
Elfogadok egy pohárral, de nevetnem kell, amikor látom, hogy belekortyol
az övébe, majd félreteszi.
– Még mindig nem szereted?
A fejét ingatja, és ő is felkacag.
– Nem hiszem, hogy valaha is meg fogom szeretni.
– Spanyolországban mit ittál?
– Ó, ott tiszta a víz – feleli. – De készítünk gyümölcsleveket, sörbetet,
könnyű borokat, és van jegünk a jégvermekből.
– Jég? Meg víz?
Vállat von azzal az apró mozdulatával, mintha csak meg akarna feledkezni
távoli otthona, az Alhambra palota fényűzéseiről.
– Mindenféle más is akadt – feleli. – De ez most már nem számít.
– Gondolom, szívesen hazamennél – terelem erre a szót, így
engedelmeskedve a nagyanyámnak.
– Ezt gondolod? – kérdi, mintha csak a véleményem érdekelné. – Te
szeretnél hazatérni, és elhagyni a férjed hazáját, ha megözvegyülnél?
Erre még nem gondoltam.
– Azt hiszem, igen.
– Én nem. Nekem most már Anglia az otthonom. És én vagyok Wales
Özvegy Hercegnője.
45
– Sosem lesz belőled királyné – közlöm nyíltan.
– De az leszek, ha hozzámegyek az öcsédhez – feleli.
– Nem atyámmal kelsz egybe?
– Dehogy. Milyen képtelen gondolat!
Mindketten némaságba burkolózunk.
– Főúri nagyanyám szerint ez a szándékod – mondom feszengve.
Oldalról sandít rám, de úgy, mintha mindjárt nevetésben törne ki.
– Azért küldött ide téged, hogy meggátolj ebben?
Önkéntelenül is kuncogni kezdek.
– Nem igazán ezért, hanem, tudod…
– Hogy kémkedj utánam – mondja barátságosan.
– A gondolatát sem bírja elviselni, hogy a fia újranősülhet – felelem. – Az
igazat megvallva, én is nehezen viselem.
Átkarolja a vállam. A haja rózsaillatot áraszt.
– Persze hogy nehezen viseled. De nem áll szándékomban ilyesmi, amúgy
anyám sosem adná az áldását erre.
– De nem azt akarják, hogy hazamenj?
Belenéz a tűzbe, és én most szemügyre vehetem finom arcélét. Arra
gondolok, hogy bárkihez hozzámehetne, akihez csak akar.
– Azt hiszem, most azt számolják, hogy mekkora legyen a hozományom,
és azután eljegyeznek Harryvel – mondja.
– És ha nem így lesz? – faggatózom. – Ha főúri nagyanyám egy másik
hercegnőt szán Harrynek?
Felém fordul, és egyenesen a szemembe néz: szép arcát most leplezetlenül
tanulmányozhatom.
– Margit, én azért imádkozom, hogy ez sose történjen meg veled. Mert
szeretni és elveszteni egy férjet szörnyű fájdalom. Az egyetlen vigaszom,
hogy azt teszem, amit a szüleim akarnak, amit Artúr akart, és amit maga
Isten jelölt ki sorsomként. Anglia királynéja leszek. Azóta hívnak walesi
hercegnének, hogy kisdedként a gyerekszobába kerültem, a címet a
nevemmel együtt tanultam meg. Nem fogok épp most nevet változtatni.
Elkábít a határozottsága.
– Én is remélem, hogy ez sosem fog megesni velem. De ha mégis, én nem
maradnék Skóciában. Hazajönnék Angliába.
– Ha hercegnő vagy, már nem teheted azt, amit akarsz – mondja ki nyíltan.
– Engedelmeskedni kell Istennek, a királynak és a királynénak, atyádnak
és anyádnak. Margit, te nem vagy szabad. Nem olyan vagy, mint egy
földműves leánya. Te Isten művét teljesíted be, egy király édesanyja
leszel, te az angyalok alatt állsz, a sorsod előre megíratott.
Körülnézek a spártai szobában, és most először tűnik fel, hogy a falakról
46
hiányzik egy-két faliszőnyeg, és hogy a tálalón heverő ezüsttálkészleten
milyen lyukak tátonganak.
– Van elég pénzed? – kérdem bátortalanul. – Ami elég az udvartartáshoz?
Szégyenkezés nélkül rázza meg a fejét.
– Nincs. Atyám nem küldi a járandóságomat, mert azt mondja, ezt a király
kötelessége biztosítani számomra, az ön atyja pedig nem fizeti ki az
özvegyi kegydíjamat addig, amíg meg nem kapja a hozomány összegét.
Két malomkő közé szorultam, és ez lassan felőröl.
– De mihez fogsz kezdeni?
Úgy mosolyog rám, mintha nem lenne mitől tartania.
– Kibírom valahogy. Túlélem mindkettőt. Mert tudom, hogy az én sorsom,
hogy Anglia királynéja legyek.
– Bárcsak olyan lennék, mint te! – mondom őszintén. – De én semmiben
sem vagyok biztos.
– Majd az leszel. Amikor majd megmérettetsz, biztos leszel magadban.
Mert hercegnők vagyunk, arra születtünk, hogy királynék legyünk, így
nővérek vagyunk.
Sokat érő poroszka lovam hátán hagyom magam mögött a házat állig
begombolkozva szőrmés köpönyegembe, és az jár a fejemben, hogy
nagyanyámnak arról számolok majd be, hogy bár Arrogáns Katalin
ugyanolyan büszke és szép, mint volt, de esze ágában sincs hozzámenni
atyámhoz. Nem árulom el neki, hogy a hercegnő a maga makacs
eltökéltségében főúri nagyanyámra emlékeztetett. És ha sor kerül az
akarataik csatájára, az egyenlő felek küzdelme lesz – de az igazat
megvallva, én Katalinra fogadnék.
Ezt sem fogom elmondani nagyanyámnak, mert most először kedvelem a
hercegnőt. Önkéntelenül is arra gondolok, hogy csodás angol királyné lesz
belőle.
47
A SALISBURY PÜSPÖK HÁZA, LONDON, ANGLIA, 1503. JÚNIUS
Nem tudom, hogy nagyanyám mit mond a fiának, az én atyámnak, de

végül leveti gyászát, és megindul a levélváltás Spanyolhonnal, ezután
egyetlen szó sem esik arról, hogy udvarolna Katalinnak. Ehelyett olyan
házassági szerződésre törekszik, amivel legalább annyi pénzt takaríthat
meg, mint amennyire lelkes lehet Katalin anyja a távoli Spanyolországban.
Együtt tájékoztatják a pápát, hogy küldje el a felmentést, mert így öcsém
és sógornőm összeházasodhat, Arrogáns Katalin pedig a szüzek fehérjébe
öltözik, bronzszínű haját leengedi, mint aki kész az újabb fényűző esküvői
ceremóniára.
De legalább nem az apátságban tartják meg, és nem költünk rá egy egész
vagyont. Ez csak egy eljegyzés, nem menyegző – fogadalom, hogy
hozzámegy Harryhez, amint a herceg betölti a tizennégyet. Katalin
ugyanolyan mosolygósan és királynő módjára vonul be a püspöki
kápolnába, mint ahogy tette tizenkilenc hónappal ezelőtt, és úgy fogja meg
Harry kezét, mint aki örül annak, hogy odaígéri magát egy nálánál öt évvel
fiatalabb fiúnak. Mintha Artúr, az esküvőjük, és a nász elhálása sosem
történt volna meg. Most már Harry jegyese, és ismét Wales hercegnőjének
kell szólítani. Úgy tűnik, hogy az ő nyugodt cáfolata, az „Ó, jaj, velünk ez
soha nem történt meg!” lesznek az utolsó szavak, amiket bárki is
felemleget ennek kapcsán.
Főúri nagyanyám is megjelenik. Nem mosolyog a frigy miatt, de nem is
ellenzi. Számomra ez csak egy újabb olyan e világi történés, aminek nincs
semmi értelme. Meghal az anyám, meghal a bátyám, egy asszony
megtagadja a férjét, és mégis megtartja a címét. Az egyetlen ember, aki
képes értelemmel megtölteni ezt számomra, maga Katalin. Tudja, hogy
mire született: bárcsak bennem is meglenne ez a bizonyosság! Amikor
engem követve elhagyja a kápolnát, már tudom, hogy én is igyekszem úgy
felszegni az állam, ahogy ő – mintha máris koronát hordanék a fejemen.
48
RICHMOND-PALOTA, ANGLIA, 1503. JÚNIUS
A gyerekszobába megyek, hogy elbúcsúzzam Mária húgomtól, és ugyan

kit találok ott, hát persze hogy Katalint, amint épp lanton tanítja játszani a
testvéremet, mintha nem lenne erre külön zenetanár, mintha Katalinnak
nem lenne ennél jobb dolga. Nem is igyekszem leplezni az
ingerültségemet.
– Azért jöttem, hogy búcsút vegyek a húgomtól – mondom, amivel egyben
arra is célzok, hogy Katalin esetleg magunkra hagyhatna minket.
– És erre két testvérét is itt találja!
– Máriától kell elbúcsúznom – felelem. Nem törődöm Katalinnal, Máriát
odaterelem a kiugró ablakfülkében álló padhoz, majd lehúzom magam
mellé, amikor leülök. Katalin elénk áll, úgy figyel. Jól van, gondolom,
akkor most láthatod, hogy én is tudom, mi fán terem az előre megírt sors.
– Skóciába utazom a férjemhez, és nagy királyné lesz belőlem – tudatom
Máriával. – És hatalmas vagyonra teszek majd szert, királynéhoz illő
vagyonra. Írni fogok neked, te pedig válaszolsz. Rendesen kell írnod, nem
butuska irkafirkával. És most elmesélem neked, miként fogok királynéként
uralkodni az udvarom felett.
A húgom hétéves, már nem kisbaba, de az arca most eltorzul, és felém
nyújtja mindkét kezét. Ölembe veszem a kis testét, amit teljes egészében
ráz a zokogás.
– Ne sírj! – mondom. – Ne sírj, Mária! Eljövök majd látogatóba. Talán te
is meglátogatsz valamikor.
Ettől azonban még jobban zokog, én pedig a rázkódó válla felett
megpillantom Katalin aggódó tekintetét.
– Azt hittem, örülni fog nekem – mondom. – Azt hittem, jobb, ha
elmondom neki… hisz te tudod… egy hercegnő nem olyan, mint a
földműves lánya.
– Nem könnyű neki elveszteni a nővérét – feleli Katalin előkészített
együttérzéssel. – És csak nemrég vesztette el az anyját és a bátyját.
– Ahogy én is! – mutatok rá.
A nálamnál idősebb lány rám mosolyog, és gyengéden a vállamra teszi a
kezét.
– Nehéz ez mindnyájunknak.
49
– Neked nem volt nagyon nehéz.
Látom, ahogy árnyék suhan át az arcán.
– De az volt – válaszolja kurtán. Letérdel kettőnk mellé, és átkarolja
húgom vézna, rázkódó vállát. – Kis Mária hercegnőm! – mondja
kedveskedve. – Az egyik nővéred ugyan elhagy, de jött helyette egy
másik. Én itt vagyok neked. És mind írni fogunk egymásnak, örökre
barátnők maradunk. Egy nap pedig te is elutazol egy szép országba, ahol
férjhez adnak, de mi örökké emlékezni fogunk királyi nővéreinkre.
Mária felemeli könnyáztatta arcát, és Katalin felé nyújtja a kezét, hogy
mindkettőnket magához ölelhessen. Mintha összekovácsolna most minket
a nővéri szeretet. Képtelen vagyok elhúzódni, és azt veszem észre, hogy
nem is akarok. Átölelem Katalint és Máriát, a három aranyfürtű fej
összeér, mintha csak esküt tennénk.
– Barátnők örökkön-örökké – mondja Mária ünnepélyesen.
– Mi vagyunk a Tudor nővérek – feleli Katalin, noha nyilvánvalóan nem
vagyunk azok.
– Két hercegnő és egy királyné – szólalok meg.
Katalin rám mosolyog, az arca ott van az enyém mellett, a szeme ragyog.
– Biztosra veszem, hogy egy nap mind királynék leszünk.
50
ÚTON RICHMONDBÓL COLLYWESTONBA, ANGLIA, 1503. JÚNIUS
Az utunk hihetetlenül előkelő, valahol félúton helyezkedik el az álcajáték

és a vadászat között. Először is, a menet élén, ahol nincs por, halad atyám
és én, Skócia királynéja: mi diktáljuk a tempót. Apám a királyi lobogó
mögött poroszkál, én a sajátom mögött. Lovagláshoz öltöztem, és a
ruhámat minden alkalommal tisztára kefélik, valahányszor megállunk: van
úgy, hogy naponta háromszor is. A Tudorok zöldjét, sötét karmazsint, már-
már narancsba hajló sárgát és halványkék színeket viselek. Atyám
általában feketét hord – mindig sötét színeket –, viszont a kalpagja,
kesztyűje és mellénye ékkövektől csillog, vállára pedig aranyláncok
borulnak. Lovainkat a legjobbakból választották, amink csak van. Az
enyém egy poroszka, hölgyeknek való hátas, ami nem riad meg sem a
tömegtől, sem a tűzijátéktól, mert úgy nevelték, hogy semmi se ijessze
meg, a tartalék lovamat pedig a lovászom gondjaira bízták. A lábam közé
veszem a hátát, úgy ülöm meg a lovamat, egy vastagon párnázott
nyeregben, hogy naponta sok-sok mérföldet tehessünk meg, de ülhetek a
lovászmesterem mögötti pótnyeregben is, amire a skótok jelképét
hímezték: a bogáncsot. Ha elfáradok, van egy öszvérek vontatta kis
hordszékem, amibe beszállhatok, behúzhatom a függönyt, és alhatok
egyet, amíg az szelíden ringatózva halad velem.
Mögöttünk jönnek az udvaroncok, mintha csak egy örömökkel teli napra
hagytuk volna el a palotát: miközben nyargalunk, a hölgyek hosszú
ruhaujjába belekap a szél, az urak köpenye pedig lobogóként lengedezik.
Atyám termeinek urai és udvarhölgyeim mindenféle előírást feledve
vegyülnek össze, és vége-hossza sincs a nevetésnek meg a kacérkodásnak.
Utánuk nyargal a lóra ültetett testőrök csapata, bár Angliában állítólag
béke honol, atyám gyanakvása azonban nem szűnik, folyton attól retteg,
hogy még mindig akadnak olyan ostoba és rosszindulatú népek, akik a régi
királyi családhoz hűségesek. A lovas őrség mögött zörög a sólymokkal és
héjákkal teli szekér: a bőrfüggönyeit erősen lekötözik a por miatt,
mindegyik madár az úti ülőfáján gubbaszt a kis fejükre húzott
bőrcsuklyával, hogy ne halljanak semmit a zsivajból és ne lássanak semmit
a felfordulásból, mert úgy nem ijednek meg tőle.
Körülöttük csaholnak és nyüszítenek a nagy kopók – a farkaskutyák és az
51
agarak, mellettük lovagolnak a vadászok és vadászinasok, akik kordában
tartják őket. Időről időre valamelyik eb szagot fog, és csaholni kezd, mire
a többiek elszántan vetnék magukat a zsákmány után, és követnék árkon-
bokron; de nem állhatunk meg vadászni, hiszen lakoma vagy ünneplés,
netán hivatalos köszöntés vár ránk. Persze akadnak napok, amikor reggeli
előtt vadászni megyünk, és időnként a hűs estében is, ilyenkor a kutyák
nyugodtan szagot foghatnak és üldözőbe vehetik a prédát, mire az egész
udvartartás megsarkantyúzza a hátasát, árkokon ugrat át vagy különös
erdőkön vágtat keresztül hahotázva és éljenezve. Ha sikerül elejtenünk
valamit, a húst a következő megállónál átadjuk a minket éjszakára
vendégül látó gazdának.
Előttünk halad a poggyászkaraván, ami fél nappal korábban kerekedik fel,
hogy mi szállnánk nyeregbe. Ami elsőként indul: fél tucat szekér viszi
csak a ruháimat és egy különlegesen őrzött pedig az ékszereimet. Az
udvartartásom intézője és szolgái vagy a hajtók mellett ülnek, vagy ott
lovagolnak a szekerek között, ügyelve rá, hogy semminek ne keljen lába
vagy semmi ne vesszen el. A szekerekre a Tudorok fehérjére és zöldjére
festett, királyi címeremmel ellátott, vízhatlan ponyva borul.
Udvarhölgyeim mindegyikének külön szekere van, rajtuk a saját címerük,
és amikor a szekerek egymás után eldübörögnek az úton, az pont olyan
látványt nyújt, mint a tornaviadalon a pajzsokkal teli farudak, mintha a
Kerekasztal Lovagjai úgy döntöttek volna, hogy lerohanják Északot,
egyszer s mindenkorra eldöntve a dolgot.
Atyám nem valami szórakoztató társaság ezen az amúgy nagyszerű úton.
Elégedetlen az utak állapotával és az utazás költségeivel. Felteszem,
hiányzik neki anyám, de ez nem gyászában mutatkozik meg, hanem
örökös panaszkodásban. „Ha a kegyelmes asszony itt lenne, ezt tenné”,
vagy: „Erre nekem sosem kellett parancsot adnom, ez a királyné dolga
volt.” Anyámat annyira szerették, és családja annyira megszokta az
uralkodást, hiszen nemzedékek óta ült a trónon, hogy mindig ő volt az, aki
atyámat eligazította a nagy, nyilvános események alkalmával, és
mindenkinek könnyebbség volt, amikor ő haladt a menet élén. Kezdek arra
gondolni, hogy Arrogáns Katalinnak végtelenül jót tett volna, ha erővel
hozzáadják az apámhoz: az ő szolgálatában sokkal jobban meg kellett
volna alázkodnia, mint ahogy arra valaha is rákényszerül majd Harry
mellett. Basáskodni fog az öcsém felett, tudom, miközben atyám
komolyan megdolgoztatta volna.
Aki igencsak megörül, amikor elérjük főúri nagyanyám collywestoni
házát, mivel itt mindent nagyanyám irányít a legkisebb szolgától a
legelőkelőbb úrig, és a fia itt megpihenhet, nem akad semmi teendője. Arra
52
gondolok, hogy talán beteg; fáradtnak tűnik, főúri anyja sürög-forog
körülötte, mindenféle saját készítésű főzettel és erősítő itallal traktálja. Itt
az utunk elválik egymástól – atyám visszatér Londonba, én pedig
folytatom utamat északnak, Skóciába. Nem is látom őt viszont addig, míg
nem látogathatok ismét Angliába.
Vajon atyámat bántja távozásom, csak mogorvasága mögé rejti? Valójában
úgy gondolom, hogy nem érez nagyobb bánatot, mint amennyit én érzek
emiatt. Sosem álltunk közel egymáshoz, sosem törődött velem túlzottan. A
leánya vagyok ugyan, de anyám családjának mosolygó, magas, szőke
lányaira hasonlítok. Nem vagyok olyan, mint a kecses, babaarcú
hercegnőcske, mint a kis Mária. Atyám indulatosságát örököltem, de az
anyja gondoskodott róla, hogy ezt eltitkoljam előle. Örököltem a
bátorságát – életét száműzetésben töltötte, hogy aztán fittyet hányva az
esélyeire Angliába jöjjön –, és úgy vélem, én is képes lennék dacolni a
veszélyekkel. Megvan bennem anyám bizakodása, míg atyám mindenkiről
a legrosszabbat feltételezi, és mindig azon mesterkedik, hogy rajtakapja
őket valami galádságon. Aki meglát minket egymás mellett – atyám szikár
és sötét hajú, míg az én arcom kerekded, a vállam pedig széles –, sosem
gondolna arra, hogy az apát és legidősebb lányát látja, így hát nem csoda,
ha nem érezzük rokonnak a másikat.
Letérdelek, hogy áldását adja rám, miközben az udvaroncaimból álló
csapat a napsütésben várakozik, nagyanyám pedig végigmustrál, hibákat
keres rajtam, majd amikor felállok, atyám kétfelől arcon csókol.
– Tudod, mit kell tenned – mondja kurtán. – Gondoskodj róla, hogy férjed
megtartsa a békét! Anglia sosem érezheti magát biztonságban, ha Skócia
az ellenségünk, és örökké viszályt szít az északi vidékeken. Okkal hívják
ezt örökös békének. Azért vagy ott, hogy szavatold, valóban örökké
tartson.
– Megteszem, amit tudok, felség.
– Egy pillanatra se feledd, hogy angol hercegnő vagy – mondja. – Ha
bármi történne Harryvel, amitől Isten óvjon minket, te leszel a következő
angol király anyja.
– Ami a legfenségesebb dolog e világon – teszi hozzá nagyanyám. Fiával
szívélyes pillantást váltanak. – Szolgáld Istent! – mondja nekem. – És ne
feledkezz meg a védőszentünkről, Szent Margitról.
Meghajtom fejem a szent említésekor, akit az mentett meg a szörnyű
haláltól, ami egy sárkány hasában várt rá, hogy a feszülettel addig
karistolta odabent a gyomrát, míg a szörny ki nem hányta.
– Legyen az ő élete példa számodra! – int főúri nagyanyám.
Kezemet a nyakamban hordott feszületre teszem, hogy így jelezzem,
53
amennyiben az Edinburghba vezető úton lenyelne egy sárkány, hát én
felkészülve várom.
– Isten áldjon! – búcsúzik. Vénséges arca rezzenéstelen: nem áll fenn a
veszélye annak, hogy esetleg sírva fakadjon a búcsúzásunkkor. Lehet,
hogy én vagyok a kedvenc unokája, de sem Mária, sem én nem
vetekedhetünk a fia és az unokája iránt érzett szeretetével. Egy dinasztiát
alapít éppen, és ehhez csak fiúkra van szüksége.
Megcsókol, és egy pillanatra magához von.
– Igyekezz, hogy fiút szülj! – suttogja. – Semmi más nem számít, csak az,
hogy a fiad üljön a trónon.
Fagyos búcsú ez egy anyátlanná vált lánynak, de mielőtt bármit
felelhetnék, a lovászmesterem lép előre, felemel poroszka lovam nyergébe,
a harsonások elzengik a búcsú üdvözlését, és mindenki tudja már, hogy
útra készen állunk. A király udvartartása integet, főúri nagyanyám udvara
éljenez, én pedig saját udvarnépem élén lépek ki a kapun, mögöttem leng a
lobogóm, ahogy megindulunk az Edinburghba vezető nagy, északi úton.
54
ÚTON YORKBÓL EDINBURGHBA, 1503. JÚLIUS
Anglia és Skócia határa felé tartok, és nem nagyon sajnálom mindazt, amit
hátrahagyok. Gyermekkorom java már amúgy is tovatűnt. Az elmúlt
esztendőben előbb elvesztettem bálványozott bátyámat, majd anyámat és
vele együtt az újszülött kishúgomat. De azt veszem észre, hogy nem is
nagyon hiányoznak már ebben az új életben, amibe épp belépni készülök.
Furcsamód Katalint hiányolom az északi úton. Szeretném elmesélni neki,
hogy milyen fenséges üdvözlést rendez számomra minden város, és
feltennék pár kérdést a kényelmetlenségekkel járó hosszú lovaglásról, és
arról, hogy mennyire kell ilyenkor egy öltözőszoba. Utánzom a gyönyörű
fejtartását, még az apró vállrándítását is gyakorlom. Próbálom spanyol
akcentussal kimondani azt, hogy „nevetséges”. Arra gondolok, hogy belőle
Anglia, míg belőlem Skócia királynéja lesz, és az emberek egymáshoz
fognak minket hasonlítani, ám addigra én is megtanulok annyira előkelő
lenni, mint ő.
Mindennap van lehetőségem arra, hogy gyakoroljam a pózolását, mert
kezdek rájönni, hogy a királyi származás egyik legnagyszerűbb vonása,
hogy képes vagyok némán gondolkodni érdekes dolgokról, miközben
mások értem imádkoznak vagy beszélnek hozzám, vagy akár himnuszokat
zengenek rólam. Udvariatlanság lenne ásítani, amikor valaki épp hálát ad
Istennek, hogy végre megérkeztem, így hát kitanultam azt a cselt, hogy
úgy szunyókáljak el, hogy közben nem merülök álomba. Úgy ülök, mint
Katalin, teljesen egyenes háttal, az állam felszegem, hogy a nyakam
hosszabbnak tűnjön. Igen gyakran megemelem a ruhám alját egy töredék
araszra, hogy megbámuljam a cipőmet. Olyan házicipőket rendeltem,
amiknek díszesen hímzett az orra, így ezek a jámbor elmélkedések is
érdekesebbek tudnak lenni.
Sokszor bámulom a cipőm orrát a hosszú és unalmas megállóknál, amíg a
nemesurak beszédeket intéznek hozzám, végestelen-végig az északi úton.
Atyám parancsba adta, hogy az utazásomnak fenséges felvonulásnak kell
lennie, és ebben az én szerepem csupán annyi, hogy szépnek tűnjek a pazar
ruhákba öltöztetve, és hogy szerényen lesüssem a szemem, valahányszor
az emberek hálát adnak Istennek, amiért eljöttek hozzájuk a Tudorok, de
különösen azért, amiért átutazom a pestistől tomboló, koszos kis
55
városaikon. Így amikor a cipőm orrát nézem, arra gondolok, hogy
hamarosan új hazámba, Skóciába érek. Ahol én leszek a királyné. És ott én
fogom eldönteni, hova megyek, és meddig fognak tartani a szónoklatok.
Elámulok a környező vidéken, ahogy északnak lovagolunk. Mintha úgy
nyílna ki felettünk az ég, akár egy láda fedele. A láthatár váratlanul egyre
messzebbre és messzebbre kerül, egyre jobban távolodik, ahogy föl-le
kaptatunk a hullámzó, zöldellő dombokon, miközben egyre csak
sokasodnak a hegyek előttünk, mintha egész Anglia emelkedne fel a
talpunk alatt. Felettünk Észak végtelen égboltja magasodik. A levegő tiszta
és nyirkos, mintha csak víz alá kerültünk volna. Olyan érzésem van,
mintha picinyke emberek lennénk ebben az irdatlan nagy világban, lassan
araszoló vakarcsok karavánja, és a felettünk keringő ölyvek meg az
időnként még náluk is magasabbra szálló sasok joggal látnak minket úgy,
mint holmi pettyeket az óriási, hullámzó dombok oldalában.
Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen messzire megyünk, fogalmam sem
volt róla, hogy Észak-Angliában ennyire kevés ember él: a vidéket nem
tarkítják sövénykerítések, sem árkok, a földet nem művelik, egyáltalán:
semmit sem csinálnak vele. Ez egy üres tartomány, egy pusztaság, még
csak nem is térképezték fel.
Persze akadnak olyanok, akik ettől az érintetlen tájtól várják szűkös
megélhetésüket. A távolban imitt-amott megpillantunk egy-egy durva
kőtornyot, és időnként halljuk a félrevert harangok súlyos hangját, amikor
az ottani őrök meglátnak minket. Ezeket a tájakat vad északiak lakják, akik
elveszik egymás termését és lovait, elhajtják egymás marháit, a bérlőikből
sajtolják ki azt, ami az élethez kell, valamint a többiek kifosztásával. Nem
merészkedünk őrhelyeik közelébe, ahhoz viszont túl sokan vagyunk és túl
jól felfegyverezve, hogy megtámadjanak minket; de kíséretem vezére,
Thomas Howard, Surrey grófja, már akkor is csikorgatni kezdi vén és
sárga fogait, ha csak az eszébe jutnak. Ő végigharcolta ezt a vidéket egyik
végétől a másikig, és felégette ezeket a szánalmas erődöket, hogy
megbüntesse az ittenieket vadságukért, nincstelenségükért, és azért, amiért
mindent gyűlölnek, ami déli, gazdag és puhány.
Ő gátolja meg, hogy olyan utasításokat osztogassak, amire csak kedvem
támad, mert minden felett ő parancsol, ő meg a hozzá hasonlóan mogorva
felesége, Agnes. Valami okból atyám kedveli Thomas Howardot,
megbízik benne, és őt jelölte ki a feladatra, hogy eljuttasson engem
Edinburghba, valamint vigyázzon arra, hogy Skócia királynéjához illő
módon viselkedjek. Azt gondolnám, hogy mostanra már meg lehet bízni
bennem annyira, hogy ne álljon a hátam mögött egy ilyen Howard
tanácsokat osztogatva. Egyben megbízott kém is, mivel nemegyszer
56
harcolt már a skótok ellen, így hát találkozókra jár az északi lordokkal,
hogy összebújva tanácskozzon velük minden városban, ahol csak
megállunk, hogy így szedje ki belőlük, milyen hangulatban leledzenek a
határvidéki skót főurak, és hogy még többet meg lehet-e vesztegetni
közülük, hogy mellénk álljanak. Ígéretet tesz a mi lordjainknak, hogy
fegyvereket és pénzt kapnak, és így fenntarthatják majd Anglia védelmét
Skócia ellen, noha a puszta tény, hogy én itt vagyok, máris elhozza
számukra az örökös békét.
Howard láthatóan nincs tisztában azzal, hogy milyen változásokat hozott a
világba a Skócia királyával kötött házasságom. Kifelé illő tisztelettel bánik
velem, lekapja a kalpagját, meghajtja a térdét, és elfogadja az asztalomról
neki küldött fogásokat, de van valami a viselkedésében, ami nincs
ínyemre. Mintha nem lenne tisztában a királyi uralom Istentől kapott
természetével. Mintha azt hinné, csak mert látta atyámat Bosworth
mezejének sarában botladozni, hogy felvegye a földről a koronát, azt egy
napon ismét elejtheti.
Howard akkor ellenünk harcolt, de meggyőzte atyámat, hogy ez
elismerésre méltó hűség volt, nem pedig felségárulás. Azt mondja, azon a
napon a koronához volt hű, és ma is a koronához hűséges. Ha Anglia
koronája egy afrikai pávián fején díszelegne, hát ahhoz lenne hű. A
korona, és az abból fakadó gazdagság ösztönzi Howardot hűségre. Nem
hiszem, hogy a legkevésbé is kedvelné atyámat és engem. Ha nem lenne
ilyen ragyogó hadvezér, nem hiszem, hogy a nyakamba varrták volna. Ha
az anyám élne, akkor az egyik családtagját nevezte volna ki mellém. Ha a
bátyám élne, akkor főúri nagyanyám nem lenne kénytelen az udvarban
maradni, hogy őrizze egyetlen megmaradt örökösünket. De minden balul
sült el attól kezdve, hogy Katalin az udvarunkba jött, és elragadta onnan
Artúrt, ezek a Howardok csak újabb ékes példái annak, hogy az én
érdekeim mennyire nem a legelsők a sorban, ahogy pedig lennie kellene.
Az irántuk érzett ellenszenvem minden állomáshelyen egyre csak nő, ahol
azt figyelik, miként hallgatom végig a hűségről szóló szónoklatokat, és
nógatnak, amikor felelnem kell, noha én magam is pontosan tudom, hogy
Yorkban el kell ámulnom, Berwickben, legészakabbi városunkban,
mennyire elbűvöltnek kell lennem: ez a kis kastély, ez az ékszerdoboz a
tengertől nem messze, egy folyókanyarulatba épült. Nem kell megmondani
nekem, hogy csodáljam meg az erődítményeket; látom, hogy Berwick
milyen szívélyesen üdvözöl, és tudom, hogy mennyire biztonságban
érezhetem magam vastag falai mögött. De Thomas Howard lényegében
tollba mondja a köszönőbeszédet, amit a várkapitánynak előadok. Azzal
büszkélkedik, hogy a hagyomány avatott ismerője. Ilyen-olyan módon I.
57
Eduárd leszármazottja, ami azt jelenti, hogy azt hiszi, ő megmondhatja
nekem, hogy húzzam ki magam jobban a nyeregben, és ne keressem a
tekintetemmel, hogy mikor hozzák már be a fogásokat a terembe, amíg a
vacsora előtti szónoklatok zajlanak.
Mire elérjük a skót határt, ami alig két óra lovaglás Berwicktől, már torkig,
sőt rosszullétig vagyok a két Howardtól, és elhatározom, hogy mihelyst
megalakítom az udvaromat, az lesz az első teendőm, hogy egy üzenettel
hazaküldöm őket atyámhoz, amiben az áll majd, hogy hiányoznak belőlük
az udvaroncaimtól megkövetelt képességek. Lehet, hogy neki elég jók, de
nekem nem. Szolgálhatnak Katalin udvarában, és a hercegnő majd
megtapasztalhatja, hogy milyen örömet is hoz neki Thomas Howard
jelenléte. Megtudhatja, ha annyira szeretné tudni, hogy Howard milyen
hűséges a koronához, olyannyira, hogy még az sem érdekli, ki fejét díszíti.
Komor, becsvágyó jelenléte emlékeztetheti Katalint, hogy egyszer már
hozzáment egy walesi herceghez, és most arra törekszik, hogy egy másik
hitvese legyen; mert a Howardokat is csak a korona érdekli, ahogy Katalint
is.
De mindez mit se számít akkor, amikor átlépjük a határt és végre Skóciába
érünk, amikor Dalkeith-kastély úrnője, Morton grófnője odasúgja nekem:
„Jön a király!”
Olyan hosszú volt az út, hogy már szinte elfelejtettem, mi is lesz a végén:
itt vár Skócia trónja meg a bogáncskorona, de jár hozzá egy férfi is, egy
hús-vér férfi, aki nemcsak ajándékokat és cikornyás bókokat küldözget
követei útján – hanem valóban hús-vér férfi, aki már úton van, hogy végre
megnézzen magának.
Úgy rendeztük el a dolgot, hogy akkor jön el ez a pillanat, amikor beértem
Edinburghba, de létezik egy ostoba hagyomány, miszerint a vőlegény –
akár a mesebeli herceg – képtelen türtőztetni magát a nagy
türelmetlenségében, így hamarabb kilovagol, akár egy lovagregényben a
„tökéletes lovag”, hogy találkozzon az arájával. Ez ismételten Artúrra
emlékeztet, aki az esővel dacolva lovagolt ki Dogmersfieldbe, hogy ott
találkozzon a vonakodó Katalinnal, és legszívesebben egyszerre nevetnék
fel és zokognék, amikor eszembe jut, hogy milyen hitvány fogadtatásban
részesült, és milyen kínosan érezte magát. De legalább már ennyiből is
kitűnik, hogy a skótok királya tudja, mi a dolgok rendje, és hogy hízelgő
érdeklődést mutat irányomba.
Mind kapkodva készülünk, és még főudvarhölgyem, Agnes Howard is
izgatott kissé, amikor a szobámba érkezik. Mélyzöld ruhát veszek fel
aranybrokát ruhaujjal, hozzá a legszebb gyöngyeimet, és mind úgy
helyezkedünk el, mintha festőnek ülnénk modellt, miközben zenét
58
hallgatunk, és igyekszünk úgy kinézni, mintha nem is várnánk semmire.
Thomas Howard lép be, és úgy néz körül a helyiségben, mintha őröket
készülne elhelyezni mindenhová. A vállam fölé hajol, és a fülembe súgja,
hogy jó lenne, ha úgy tennék, mintha teljes meglepetésként érne a király
érkezése. Nem szabad úgy tűnnie, mintha várnám. Közlöm vele, hogy
mindezt tudom, majd mindannyian tovább várakozunk. Órák telnek el, míg
végül felhangzik a patkódobogás a kapunál, amit hangos éljenzés, majd a
főkapu zörgése követ, aztán gyors léptek zaja hallatszik, ahogy
lovaglócsizmák rohanása veri fel a lépcső csendjét, végül az őr kitárja az
ajtót, és belép ő: a férjem.
Majdnem felsikoltok a látványtól. A legnagyobb és legnevetségesebb
szakállat viseli, amit valaha láttam, ráadásul vörös, mint egy róka, és közel
akkora is, mint egy róka. Talpra szökkenek, és halkan felsikkantok. Agnes
Howard éles pillantást vet rám, ha közelebb lenne, azt hiszem, belém is
csípne, hogy így emlékeztessen: viselkednem kell. De már nem számít,
mert a király megfogja a kezem, és meghajol, a bocsánatomat kéri, amiért
így megijesztett. Tágra nyílt szemem, tátott szájú csodálkozásomat a
váratlan érkezése miatti bóknak tekinti, és jót nevet magán, aki a szerelem
trubadúrja, aztán mosolyogva, magabiztosan üdvözli összes hölgyemet;
Agnes Howard keze fölé hajol, majd úgy köszönti Thomas Howardot,
mintha tudná, hogy ők egy napon a legjobb barátok lesznek, és már el is
felejtette volna, hogy a gróf korábban kétszer is betört Skóciába.
Gyönyörű öltözéket visel, akár egy európai herceg: aranybrokáttal szegett
vörös bársonyt, és megjegyzi, hogy lám, mindketten a bársonyt
választottuk. Kabátját a lovas kabátok módjára szabták, mert a szövet
nagyon drága, és a hátán nem számszeríjat visel, mintha vadászatra indult
volna, hanem egy lantot. Kissé elhaló hangon azt mondom, hogy valóban
trubadúr ő, mire elárulja, hogy rajong a zenéért, a költészetért és a táncért,
és azt reméli, hogy én is.
Azt felelem, hogy ez így van, mire nógatni kezd, hogy járjunk el egy
táncot. Agnes Howard velem együtt áll fel, a zenészek pedig pavane-t
húznak, amiről tudom, hogy igen kecsesen járom. Felszolgálják a vacsorát,
mi pedig egymás mellé ülünk, és amíg ő Thomas Howarddal beszélget, én
alaposan szemügyre vehetem.
Jóképű férfi. Persze nagyon öreg, hiszen már harmincéves, de nyoma sincs
benne a vénemberek merevségének vagy ünnepélyességének. Szép az
arca: magasan ívelt szemöldök, meleg, értelmet sugárzó szempár. Gyorsan
szökellő gondolatai és heves érzelmei csak úgy sütnek ebből a sötét
szempárból; a szája erős, és valami okból a csókolózás jut róla eszembe.
Persze csak akkor, ha nem lenne ott a szakáll. Mert a szakállon lehetetlen
59
átjutni. Kétlem, hogy bármi módon át lehetne vergődni azon a szakállon.
De legalább megfésülte, megmosta, és beillatosította; nem olyan ez a
szakáll, amiben tanyát verhetne az egér. De jobban szeretném simára
borotváltan látni az arcát, és önkéntelenül is arra gondolok, hogy vajon
megemlíthetem-e ezt neki. Bizonyára éppen elég nagy baj nekem, hogy
egy olyan férfihoz kell hozzámennem, aki elég öreg ahhoz, hogy az apám
lehessen, és akinek a királysága kisebb, mint az én hazám, de muszáj még
egy rókafarkat is az ágyba hoznia magával?
A király alkonyatkor távozik, és én megjegyzem Agnes Howardnak, hogy
talán szólhatna a férjének arról, hogy az uram arcát simára borotválva
szeretném látni. Jellemző, hogy azonnal rávágja, miszerint nevetséges,
amit akarok, így mielőtt lefekszem, mindketten előadást tartanak arról,
hogy mennyire szerencsés vagyok, amiért királyné lesz belőlem, és hogy
egyetlen férj sem, főleg egy felszentelt király nem fog tanácsokat
elfogadni a kinézetét illetően egy fiatalasszonytól.
– A férfit Isten a maga képére teremtette, és a nőnek, akit Isten csak azután
teremtett, hogy befejezte legkiválóbb alkotását, nem illendő ezt bírálnia –
mondja Thomas Howard olyan hangon, mintha ő lenne a pápa.
– Akkor ámen! – kontrázok duzzogva.
Az esküvőt megelőző négy napban a jegyesem mindennap meglátogat, de

leginkább Thomas Howarddal beszélget, és nem velem. Az öregember a
határ teljes széltében harcolt a skótok ellen, de ahelyett, hogy egy életre az
ellenségükké vált volna, ahogy arra bárki számítana, ők ketten
elválaszthatatlanok egymástól, és beszélgetéseik alatt mindenféle
történeteket osztanak meg a hadjáratokról és csatákról. A jegyesem, akinek
udvarolnia kellene nekem, régi háborúkat elevenít fel a kísérőmmel, és
Thomas Howard, akinek az én kényelmemről kellene gondoskodnia,
elfelejti, hogy én is itt vagyok, és a hadjáratok hosszú éveiről mesél a
királynak. Semmi nem okoz nekik nagyobb boldogságot annál, mint
amikor térképet rajzolhatnak arról, hogy ki merre harcolt, vagy amikor
Jakab király elmagyarázhatja, hogy milyen fegyverzetet ötölt ki vagy
éppen építtet a várainak. Mindketten úgy viselkednek, ahogy azt a katonák
teszik folyton, amikor összeverődnek, mintha az asszonyok teljesen
lényegtelenek lennének a világ működését illetően, és az egyetlen érdekes
tevékenység kimerülne mások birtokának megtámadásában, és a
földbirtokos megölésében. Amikor az udvarhölgyeimmel üldögélek, és a
király belép Thomasszal az oldalán, még akkor is csak alig pár pillanatot
pazarol arra, hogy elbűvöljön, mert azután máris azt tudakolja Thomastól,
60
hogy látta-e már az új ágyúkat, főként a Dardanella ágyút, ezt az újfajta
könnyű löveget, és vajon ismeri-e a híres skót ágyút, a Monst, ami a
legnagyobb Európában – és amit Jakab nagyatyja kapott Burgundia
hercegétől. Roppant bosszantó a dolog. Biztosra veszem, hogy Katalin ezt
nem tűrné el.
A nap, amikor belépünk Edinburghba, egyben az utolsó napom Tudor

hercegnőként, mielőtt megkoronáznának új királyságomban, az uralkodó
maga mögé ültet a lovára, mintha csak valami egyszerű hölgy lennék, ő
pedig a lovászmester vagy mintha elrabolt volna, és most vinné haza a
zsákmányt. Így lovagolunk be hát Edinburghba, hogy ott ülök mögötte, a
hátához simulva, mindkét kezemmel úgy fogom át a derekát, mintha
vásárról hazatartó parasztleány lennék. De mindenkinek nagyon tetszik.
Tetszik nekik a lovagregénybe illő kép, ami eléjük tárul, mintha csak
holmi fametszet figurái lennénk, a lovag és a megmentett hölgy; tetszik
nekik, hogy egy angol hercegnő úgy kerül a fővárosba, mintha trófea
lenne. Közvetlen és barátságos népek ezek a skótok. Egy árva szavukat
sem értem, nem tudom, hogy miről beszélnek, de ragyogó arcuk, csókokat
hintő kezük meg az éljenzésük elárulja, hogy mennyire örülnek, amiért
láthatják a lovon ülő, torzonborz, hosszú vörös hajú és szakállú, de jóképű
királyt, meg a mögötte ülő, sugárzó hercegnőt.
A várost falak veszik körül, bennük míves kapuk, a falakon túl pedig
házak, kunyhók és kalyibák egyvelege, de akadnak tekintélyes méretűek is
vakolt falakkal, sűrű zsúptetőkkel, meg látok néhány frissen emelt
kőépületet is. A város egyik végében, az elképesztően meredek domb
legtetején gubbaszt a vár, köröskörül meredek sziklafalak, a csúcsra pedig
egyetlen keskeny út vezet; de egy nemrégiben épült palota is magasodik a
völgyben, a város másik végében, a gondosan megerősített városfalakon
túl pedig nagy dombok és erdők húzódnak. A vártól a palotáig meredeken
fut egy széles, kikövezett út, jó egy mérföld hosszú, a céhtagok és iparosok
legjobb házai szegélyezik, felső szintjeik pedig az utca fölé nyújtóznak. A
házak mögött bájos udvarok, a beljebb, rejtve álló házakhoz már sötét
utcácskák vezetnek, amelyekhez nagy kertek, gyümölcsösök és
sövénykerítések tartoznak, azokon túl pedig újabb házak, és a dombról
lefutó, rejtélyes sikátorok.
Minden utcasarkon élőképet vagy álcajátékot adnak elő angyalokkal,
istennőkkel és szentekkel, a szerelemért és a termékenységemért
fohászkodnak. Meglehetősen kicsi ez a város, és legalább olyan magasra
nyúlik, mint amilyen széles, a vár szinte hegyként tornyosul fölé, bástyái
61
az eget karistolják, a zászlók a felhők között lengenek. Kissé kusza ez a
város, mindenfelé házakká építik át a viskókat, a fából kő lesz, a zsúpot
szürke palatetők váltják fel. De minden ablaknál, akár nyitva van, mert
nem törődnek a hideggel, akár csukott zsaluk mögé bújik el vagy éppen
mázas üveg fedi, látni valami lobogót vagy kis zászlót, és a kiugró
erkélyek közé virágfüzéreket és kendőket feszítettek ki. Minden egyes
szűk kis ajtónyílásban egymáshoz préselődve állnak a családok, és
integetnek nekem, és ahol a kőházakon van kiugró ablakfülke vagy emelet,
netán erkély, azokon gyerekek hajolnak ki és engem éljeneznek. Az
aprócska utcákba zsúfolódott emberek lármája, és a köztük utat törő
testőreink kiabálása fülsiketítő. Előttünk és mögöttünk legalább ezer ló
halad, rajtuk angol és skót főnemesek, akik elvegyültek egymás között,
hogy így mutassák ki az új egységet, amit én hoztam Skóciának, és
mindannyian együtt kanyargunk a keskeny, kövezett utcákon, amíg a
dombon leereszkedve el nem jutunk a holyroodhouse-i palotáig.
62
AUGUSZTUS
Másnap udvarhölgyeim ébresztenek reggel hatkor a kék ég hűvös

világosságában. A magánkápolnámban veszünk részt a reggeli imán, utána
pedig a fogadótermemben költöm el a reggelimet, kizárólag hölgyeim
jelenlétében. Senki sem eszik túl sokat, mindannyian túl izgatottak
vagyunk ehhez, engem pedig még a zsömle és a kevés sör szaga is
émelygéssel tölt el. Ezután visszatérek hálószobámba, ahová addigra egy
nagy kádat gurítottak be, amit aztán gőzölgő vízzel töltenek meg, az ágyra
terítve pedig ott hever a menyasszonyi ruhám. Udvarhölgyeim
megmosdatnak és felöltöztetnek, mintha csak egy fabábu lennék, majd
megfésülik a hajamat, hogy az simán és fürtökben terüljön szét a
vállamon. Ez a legszebb bennem, ez a rengeteg szőke haj, folyton
abbahagyjuk, amivel épp foglalatoskodunk, hogy megcsodáljuk, és újabb
szalagokat kössünk bele. Aztán egyszerre már nincs több idő, és sietnünk
kell. Vagy tucatnyi dolgot kell fejben tartanom, amit szeretnék magamnak,
és vagy egy tucatnyi dolgot, amit meg kell tennem. Már bele is bújtam az
esküvői cipellőmbe, aminek hímzett az orra és aranyozottak a fűzői, és van
olyan csodás, mint amilyen Arrogáns Kataliné volt, Agnes Howard pedig
készen áll, hogy elinduljon mögöttem, az ő nyomában pedig a hölgyeim
sorakoznak fel, mert már várnak rám.
Lemegyünk a kőlépcsőn, majd kisuhanok a ragyogó napsütésbe, a
szomszédos apátság nagykapuját már kitárták előttem, aztán belépek a
terembe, amit zsúfolásig töltenek meg a díszruháikba öltözött lordok és
hölgyeik, a levegő tömjéntől illatos és kórusmuzsika zeng a falak között.
Emlékszem, hogy elindulok a padsorok közötti folyosón a végében álló
Jakab felé, emlékszem az oltáron álló ereklyetartók aranyos izzására, a
több ezer gyertyából áradó hőségre, és a magas boltozatra. Emlékszem az
oltár feletti fenséges kőablakra, a szédítő méretekre, a színes üvegablakok
ragyogó árnyalataira, hogy aztán… Ne emlékezzek semmire.
Úgy vélem, van olyan fenséges ez az esküvő, mint amilyen Artúré volt.
Persze ez nem a Szent Pál, de az öltözékem van olyan szép, mint Kataliné
volt azon a napon. A mellettem álló király csak úgy ragyog a sok
ékszertől, és ő teljes jogú uralkodó, míg Katalin csak egy herceghez ment
63
hozzá. Engem pedig megkoronáznak. Őt természetesen sosem koronázták
meg, csupán egyszerű hercegnő maradt, és most még annál is kevesebb.
Nekem ellenben kettős ceremónia jut: egyszerre megyek férjhez és teszik
fejemre a koronát. Az egész annyira fényűző, és olyan sokáig tart, hogy
egészen belekábulok. Nagyon sokat lovagoltam ezért, száz és száz
mérföldön át, Richmondtól egészen idáig tartott az út, és rengeteg ember
látott közben. Évek óta vártam erre a napra; atyám élete java részében ezt
tervezte, és ez főúri nagyanyám egyik nagy diadala. Zabolátlan izgalom
kellene most átjárjon, de túlságosan borzongató ez ahhoz, hogy be tudjam
fogadni. Hiszen még csak tizenhárom éves vagyok. Úgy érzem magam,
mint Mária kishúgom, amikor megengedték neki, hogy sokáig
fennmaradjon egy lakomán. Elbódít önnön dicsfényem, és minden
állomáson – az esküvői misén, a koronázáson és a hűségeskükön, a
lakomán, az álcajátékon, az utolsó istentiszteleten a kápolnában, majd
ahogy felvonulva elkísérnek az ágyig – úgy jutok túl, mintha csak
álmomban látnám. A király egész nap a derekamat öleli – ha nem lenne
velem, azt hiszem, elájulnék. A nap mintha örökké tartana, de végül az
uralkodó elmegy gyónni és imádkozni a termeibe, és a hölgyeim fognak és
ágyba dugnak.
Agnes Howard felügyeli őket, miközben megoldják a ruhaujjamat, majd
elteszik őket levendulaillatú zsákokba, kibontják a ruhámat, és segítenek
kibújni a szűk fűzőből. A legfinomabb vászonköntösbe bújok, amit francia
csipke szegélyez, fölé pedig szaténruhát veszek éjszakára. Ágyba
fektetnek, a feltornyozott vánkosoknak dőlök, majd elrendezik a ruhát a
lábfejem körül, és úgy fordítják, csavargatják a ruhaujjamat, mintha csak
holmi viaszbábu lennék, mint amilyen az anyámé volt a koporsón. Agnes
Howard szőke hajamat fürtökbe bodorítja, hogy szétterítse a vállamon,
majd megcsipkedi az arcomat, hogy pír költözzön rá.
– Hogyan festek? – kérdem. – Kérek egy tükröt!
– Jól néz ki – mondja apró mosoly kíséretében. – Mint egy gyönyörű ara.
– Mint Katalin?
– Igen – feleli.
– Mint az anyám? – nézegetem kerekded, gyermeki arcomat a tükörben.
Bíráló, méricskélő tekintettel vesz szemügyre.
– Nem – mondja. – Nem úgy. Ő volt a legszebb Anglia összes királynéja
közül.
– De azért szebb vagyok, mint a húgom? – faggatózom tovább, mert
igyekszem valami mércét találni, ami kellő önbizalmat ad ahhoz, hogy
szembenézzek ma éjjel a férjemmel.
Ismét csak az a kimért, méricskélő pillantás.
64
– Nem – válaszolja vonakodva. – De eszébe se jusson hozzá hasonlítani
magát! Mert Mária kivételes szépség lesz.
Kis, bosszankodó kiáltás hagyja el a számat, majd odalököm neki a tükröt.
– Nyugodjon meg! – tanácsolja. – Ön a legszebb skót királyné. Érje be
ennyivel! És a férje láthatóan elégedett önnel.
– Ha ugyan lát bármit is a szakállától – mondom erre mogorván. – Ha
ugyan lát valamit egyáltalán.
– Önt látni fogja – közli velem Agnes Howard. – És nem sok minden
kerüli el a figyelmét.
A királyt udvarának lordjai kísérik a hálószoba ajtajáig, trágár nótákat
énekelnek, tréfákat eregetnek, de a mi termünkbe már nem engedi be őket.
Amikor belép, jó éjt kíván az udvarhölgyeknek, mire mindenki magunkra
hagy minket, így lemondhatnak arról a reményükről, hogy végignézhetik a
nász elhálását. Rájövök, hogy ezt nem szemérmességből teszi, mert nincs
benne semmi szemérmesség: csupán nekem akar kedveskedni. Amire
valójában semmi szükség. Nem vagyok már gyerek, hanem hercegnő
vagyok; erre születtem, erre neveltek. Egész életemet az udvar árgus
szeme előtt töltöttem. Tudom, hogy mindig mindenki tud rólam mindent,
és szüntelenül a többi hercegnőhöz hasonlítgatnak. Engem sosem magam
miatt ítélnek meg, hanem mindig úgy néztek rám, mint a négy Tudor
gyerek egyikére, most pedig a három királyi nővér egyikeként mérettetek
meg. Ami sosem volt tisztességes.
Jakab egyedül vetkőzik le, mint egy közember, ledobja magáról finom,
hosszú köntösét, és hálóingében áll elibém, amit aztán a fején át húz le
magáról. Csörrenést hallok – talán egy súlyos nyaklánc lehet –, majd
araszról araszra tárul elém a meztelensége, ahogy leveszi a hálóingét. Erős
lábát sűrű, sötét szőr borítja, ágyékánál is sötét szőrzet bozótját látom,
vesszeje pedig esetlenül mered felfelé, akár egy csődöré, lapos hasán a
szőrzet sötét vonala kúszik fel, és aztán…
– Ez meg mi? – bukik ki belőlem, amikor meglátom a derekán körbefutó,
fémkarikákból álló övet. Ez adta hát azt az árulkodó, apró csörrenést.
– A férfiasságom – mondja, szándékosan félreértve a kérdésemet. – Nem
fog fájni, gyengéd leszek.
– Nem arra gondolok – felelem. Az udvarban nevelkedtem ugyan, de épp
eleget jártam életem során az istállók és lábasjószágok környékén. – Arról
mindent tudok. Mit visel a derekán?
Ujjával finoman megérinti az övet.
– Ó, hogy ez!
Most már látom, hogy kidörzsölte a bőrét. Mert szakállas az öv, és
valahányszor Jakab megmoccan, felsérti a testét. A derekán ezért durva és
65
sebhelyes a bőre; nyilván évek óta viseli már. Évek óta szüntelenül
dörzsöli ez a kényelmetlen készség, mert minden mozdulattól a testébe
vájja apró karmait.
– Ez egy vezeklőöv – mondja. – Nyilván találkozott már ilyennel. De ön,
aki csak annyit látott a világból, hogy felismerje a férje pöcsét a
nászéjszakán, hogyhogy máris mindent tud róla?
Röviden felkuncogok.
– Nem így értettem. De mire való a vezeklőöv?
– A bűneimre emlékeztet – feleli. – Fiatalkoromban, amikor annyi
lehettem, mint most ön, elkövettem valami nagy ostobaságot, valami
nagyon rossz dolgot. Olyasmit tettem, amiért a pokolra kerülök. Azért
viselem az övet, hogy emlékeztessen az ostobaságomra, és arra, hogy
bűnös lélek vagyok.
– Ha annyi idős volt, mint én, akkor senki sem hibáztathatja érte –
nyugtatgatom. – Elegendő meggyónnia a bűnét. Gyónja meg, és megkapja
a feloldozást!
– Nem kaphatok megbocsátást csak azért, mert fiatal voltam – mondja
erre. – És ön se gondolja ezt! Senki nem kaphat feloldozást csak azért,
mert fiatal, vagy mert királyi vérből való vagy az ön eseténél maradva,
mert asszony, és az elméje nem olyan erős, mint egy férfié. Ön királyné: a
legmagasabb mércéhez kell tartania magát. Bölcsnek kell lennie, hűnek
kell lennie, a szava biztosítékot kell jelentsen, és Istennek kell számadással
tartoznia, nem a papnak, aki bármikor feloldozhatja. Senki sem oldozhatja
fel önnön ostobasága és bűnei alól, ha királyi vér folyik az ereiben.
Ügyelnie kell rá, hogy soha ne kövessen el semmit, ami bűnös vagy ostoba
dolog.
Némileg elszörnyedve meredek rá, ahogy fölém tornyosul nászi
szobámban, vesszeje még mindig felfelé meredve áll készenlétben, a nagy
öv karmai a derekába vájnak, mintegy komor ítélőbíróként.
– Muszáj most is viselnie? – kérdezem. – Mármint hogy épp most?
Kurtán felnevet.
– Nem – válaszolja, majd lehajtja a fejét, kioldja az övet, és leveszi
magáról. Az ágyhoz lép, és bebújik mellém.
– Jobb lenne, ha megszabadulna tőle – mondom, a felé a gondolat felé
terelgetve, hogy esetleg mindörökre megszabadulhatna tőle.
– Nincs semmi indok arra, hogy az én bűneimért az ön teste is
felsebesedjen – feleli szelíden. – Le fogom vetni, amikor önnel vagyok.
Mert nincs rá semmilyen indok, hogy ez bármi módon fájjon önnek.
66
Nem is fáj, mert gyengéd és gyors, és nem nehezedik rám a súlyával – nem
olyan suta, mint egy csődör a mezőn, hanem ügyes és hozzáértő. Van
valami nagyon kellemes abban, ahogy mindenütt végigsimítja a testem,
mint amikor egy macska ül az ember ölébe, a keze mindenfelé elkószál
rajtam: a fülem mögé, beletúr a hajamba, végigsiklik a hátamon, majd a
lábam közé ér, mintha nem is lenne olyan hely rajtam, ahol ne tudná a
bőrömet előbb selyemmé, majd tejszínné varázsolni. Hosszúra nyúlt a nap,
és én már amúgy is kába meg álmos vagyok, így egyáltalán semmi
fájdalmat nem érzek, inkább csak meglepődöm a behatoláson, majd egy
kis mocorgás következik, amit melegnek érzek, és mire elkezdene
súlyosnak, tolakodónak és már túl soknak tűnni, addigra vége is, én pedig
fekve maradok, és nem marad más hátra, csak a melegség és a dédelgetés
élménye.
– Ennyi? – kérdezem meghökkenve, amikor felsóhajt, aztán óvatosan
lemászik rólam, és hanyatt dől a vánkosokon.
– Ennyi – feleli. – Vagy legalábbis ma éjszakára ennyi.
– Azt hittem, fájni fog, és vér is lesz – válaszolom.
– Azért itt van egy kevés vér – javít ki. – Épp elég, hogy reggel
megmutathassuk a lepedőt. Épp elég ahhoz, hogy lady Agnes megírhassa
mindezt az ön nagyanyjának, de még nem kell fájnia. Örömet kellene
okozzon még a nőnek is. Egyes orvosok szerint a gyerekhez szükség van a
gyönyörre is, noha jómagam ezt kétlem.
Felkel, és újra felemeli a láncos övét.
– Muszáj feltennie?
– Muszáj. – Összekapcsolja a két végét, és látom rajta az apró fintort,
ahogy a fém hozzáér a felhorzsolt bőréhez.
– Mit tett, ami ennyire rossznak számított? – érdeklődöm, mintha csak egy
mesét kérnék tőle elalvás előtt.
– Lázadó főurakat vezettem atyám, a király ellen – feleli, de nem
mosolyog, mert ez egyáltalán nem kellemes mese. – Tizenöt voltam akkor.
Azt hittem, meg akar öletni, és az öcsémet akarja a helyemre ültetni.
Hallgattam a lordokra, és felségárulást elkövetve lázadásra vezettem a
seregüket. Azt hittem, foglyul ejtjük atyámat, és ezután jobb tanácsosokra
hallgatva fog uralkodni. De amikor meglátott engem, nem indult meg
felém: nem vonult a saját fia ellen. Hűségesebb apának bizonyult, mint
amennyire én hű fia voltam neki, így a lázadók és én megnyertük a csatát,
ő pedig elmenekült, de utolérték, és megölték.
– Tessék? – A rettenetes mese kiveri az álmot a szememből.
– Bizony így történt.
– Fellázadt saját atyja ellen, és megölette? – Ez a fennálló rend, Isten és az
67
apja elleni vétek. – Megölette a saját atyját?
Ugrik egyet az árnyéka a falon, ahogy az ágy melletti gyertya pislákolni
kezd.
– Isten bocsássa meg nekem, de így volt! – mondja halkan. – Így most
rajtam az átok: lázadó vagyok, trónbitorló, és az az ember, aki végzett a
saját apjával. A fiú vagyok, aki megölte a saját apját. Király- és apagyilkos
egyszerre. És azért viselem ezt az övet, hogy soha ne feledjek el
gyanakodni szövetségeseim szándékai tekintetében, és amikor hadakozom,
mindig eszembe jut, hogy bárki meghalhat véletlenül. Nagy az én bűnöm
súlya. És soha nem fogom tudni feloldozni magam.
Az ágy kötélzete megreccsen, ahogy bebújik mellém ez a királyölő, ez a
gyilkos.
– Nem mehetne zarándoklatra? – kérdem szinte elalélva. – Nem indulhatna
keresztes hadjáratra? A szentatya nem oldozhatná fel a bűnei alól?
– Remélem, egyszer majd megtehetem – szinte sóhajtva mondja ezt. – De
ez az ország sosem volt elég békés ahhoz, hogy biztonságban
itthagyhassam, noha szeretnék keresztes hadat vezetni. Remélem, egy nap
eljutok Jeruzsálembe… az tisztára mosná a lelkemet.
– Ezt nem tudtam – rebegem halkan. – Erről semmit nem tudtam.
Erre vállat vont, a takarót a hasára húzza, majd hanyatt terül az ágyon, a
két sarka felé vetve szét a lábát, karját összefonja széles mellkasán, mintha
az ágy csak az övé volna, így nekem az egyik sarokba kell kucorodnom
vagy a teste köré kell fonnom magam.
– Az ön atyja is fellázadt a koronás és felszentelt királya ellen – mondja
úgy, mintha nem ez lenne a legszörnyűbb cselekedet. – És akarata ellenére
vette el az ön anyját, akinek több rokonát is megölte, mind királyi vérből
való sarjakat. Azért hogy elfoglalhassuk és megtarthassuk a trónt, időnként
rémes dolgokat kell tennünk.
Röviden, tiltakozva felsikoltok.
– Nem, ő nem tett ilyet! Egyetlen effélét sem, semmiképpen, semmi ehhez
hasonlót!
– A bűn az bűn – mondja mellettem a gyilkos, aztán álomba szenderül.
A másnap életem legjobb napja. A hagyomány szerint a skót királyok a

nász utáni reggelen adják át hitveseiknek a hozományul szánt birtokokat,
én pedig felkeresem Jakab magántermét, ahol ő és én leülünk a súlyos
asztal egy-egy oldalára, majd elkezdi aláírni az egyik hatalmas erdőt
adományozó okiratot a másik nagy vár irata után, amíg végül már biztosan
tudom, hogy valóban olyan gazdag lettem, mint bármelyik királyné.
68
Boldog vagyok, az udvar pedig velem örül. Az én szüretemből nekik is
csurrannak-cseppennek ajándékok. James Hamilton, aki a házassági
szerződés tárgyalásait intézte, Arran grófja lesz: a címet munkája
gyümölcseként neki hozták létre, amivel egyben azt is elismerik, hogy a
király rokona. Összes udvarhölgyem adományokban részesül, az összes
skót lord pénzt kap, egyesek még címeket is.
Ekkor a király felém fordul, és ajkán halvány mosollyal így szól:
– Úgy értesültem, hogy nincs oda a szakállamért, kegyelmes asszonyom.
Ebben is az ön szava számít parancsnak. Íme, hát, én vagyok behódoló
Sámson! A szerelemért örömmel lenyíratom.
Ezzel valóban meglep.
– Megteszi? – kérdem. – De ki mondta ezt önnek? Én soha egy szóval sem
említettem.
– Jobb szeretné, ha hosszú maradna? – kérdi, majd végigsimít az állától a
hasáig lógó nagy bozonton.
– Nem, nem! – ingatom a fejem, mire nevetésben tör ki.
Ekkor elfordul tőlem, és odabiccent az egyik cimborájának, mire a férfi
kitárja a fogadóterembe vezető ajtót. Az összes kint várakozó kíváncsian
les befelé, hogy vajon mit csinálnak az uraik, mire egy szolga lép be,
kezében korsó és tál, meg egy nagy aranyolló.
Udvarhölgyeim azonnal nevetésben törnek ki és tapsikolni kezdenek, de én
kínosan érzem magam, és igencsak örülök, amikor az ajtó becsukódik
végre, így a kérelmezők és a látogatók már nem láthatnak minket.
– Nem tudom, mit szándékozik tenni. Nem küldhetnénk inkább egy
borbélyért?
– Ön fogja csinálni – csipkelődik a király. – Ön nem akarja, hogy szakállas
legyek, így ön fogja levágni. Vagy netán fél?
– Nem félek – vetem oda bátran.
– Szerintem pedig igen – villan fel a mosolya a rókafarok-bozonton át. –
De lady Agnes majd segít önnek.
Agnesre pillantok, arra az esetre, ha ez nem lenne megengedett, de ő is
mosolyog és nevet.
– Szabad? – kérdezem tőle kétkedve.
– Ha Sámson maga járul az ollóhoz, ugyan ki mondhat neki nemet? – feleli
Agnes Howard. – De nem akarjuk megfosztani az erejétől
kegyelmességedet. A világ minden kincséért sem ártanánk önnek.
– Olyan jóképű férfit faragnak majd belőlem, mint amilyen csak egy angol
udvaronc lehet – nyugtatja meg Jakab. – Ha őkegyelmessége, a skótok
kicsiny királynéja nem akar az ágyában látni egy jóvágású felföldi
szakállat, akkor nem kell elviselnie. Elég beérnie velem, aki amúgy elég
69
vad bármely asszonynak… nem kell ehhez még egy bozontos szakáll is.
Leül egy zsámolyra, asztalkendőt tűr a nyakába, és átnyújtja nekem az
ollót. Átveszem, és idegesen nyisszantok egyet a szakállból. Egész sok
vöröses szőrzet hullik az ölébe. Elszörnyedve megtorpanok, de a király
csak nevet, és azt mondja: „Bravó, bravó, Margit királyné! Csak rajta!”
Újra belevágok, aztán még egyszer, míg végül az egészet lenyírom. Még
mindig sűrű a szakálla, de a mellére omló szőrzuhatag már a padlón hever.
– És most, lady Agnes – szólal meg a király –, lefogadom, hogy azt is
tudja, miként kell megborotválni egy férfit. Mutassa meg
őkegyelmességének, hogyan kell csinálni, de ügyeljen rá, nehogy átvágja
szegény torkomat!
– Nem kellene inkább borbélyért küldetnünk? – kérdi az udvarhölgyem
ugyanúgy, ahogy én tettem az előbb.
Jakab felnevet.
– Ó, én nemesi borotválásra vágyom – feleli, így lady Agnes forró vízért,
borotváért meg a legfinomabb szappanért küldet, aztán munkához lát,
amíg én figyelem, a király pedig jót nevet elszörnyedt arcom láttán.
A legvégén udvarhölgyem meleg gyolcsot borít Jakab arcára, aki óvatosan
megveregeti frissen leborotvált képét, aztán feltárja előttem az arcát,
lehántva magáról a kelmét.
– Mit gondol? – tudakolja. – Így már tetszem önnek, kegyelmes
asszonyom?
Arca alsó felén fehér a bőr, messze sápadtabb, mint a többi részén, hiszen
a szakálla megóvta a naptól és széltől, míg az orcája felül és a homloka
erősen napbarnított, a szeme körül fehér nevetőráncok húzódnak.
Furcsának tűnik így a képe, de az álla erős, és van egy kis gödröcskéje, a
szája pedig érzéki, ajka telt és formás.
– Tetszik nekem – felelem, mert aligha mondhatnék mást.
Erre forrón szájon csókol, Agnes Howard pedig úgy csapja össze a két
tenyerét, mintha minden érdem az övé volna.
– Várja csak ki, amíg a többiek is megszemlélik! – mondja Jakab. –
Hűséges lordjaim így tudni fogják, hogy valóban megnősültem, és egy
angol hercegnővel háltam, mert annyira angollá és jóvágásúvá váltam.
Őszig a Holyroodhouse-palotában maradunk, ahol szünet nélkül zajlanak a

tornaviadalok és az ünnepségek. A francia lovag, Antoine d’Arcy, a sieur
de la Bastie a nagy esélyes, és fogadkozik, hogy az én lovagom lenne, ha
már nem ígérte volna oda magát Bretagne-i Annának. Úgy teszek, mintha
megsértődnék ezen, de utána elárulja, hogy a hölgy iránti tiszteletből visel
70
tiszta fehér páncélt, a lovát is fehérbe öltözteti, és bizony mindennél
jobban áll neki ez a szín. Egyszerűen nem cserélheti le zöldre. Ez
megnevettet, és elfogadom, hogy ő lesz a „fehér lovag” élete hátralévő
részében, de én tudni fogom, és ő is tudni fogja, hogy a szíve azért az
enyém. Aranyos kis badarság ez, főleg egy ilyen ragyogóan jóképű ifjútól,
és mindez része annak, ami egy szép királyné teendői közé tartozik.
71
ÚTON SKÓCIÁBAN, 1503 ŐSZE
Amikor kicsit hidegebbre fordul az idő, a levelek pedig ropogósabbak

lesznek és színt váltanak, a férjem körútra visz, hogy meglátogathassam
királynéi birtokaimat. Erről eszembe jut, hogy főúri nagyanyám milyen
árgus szemekkel felügyeli saját földjeit, és milyen néma fösvénységgel
gyarapítgatja tulajdonát, így nyitva tartom a szemem, ahogy nyugatnak
tartunk a városból, végig a mocsaras vidékeken átkígyózó töltéseken, a
nagy Forth folyó mentén, és bízom abban, hogy az én birtokaimat is
jövedelmezően igazgatják.
A fák egészen a vízpartig húzódnak, és a leveleik csak úgy záporoznak
ránk, mintha csak egy felvonuláson lennénk, és virágesővel árasztanának
el minket. Az erdők a bronz, az arany, a vörös és a barna színeiben
játszanak, a dombok felső lejtői pedig szinte lángolnak a vörhenyes
madárberkenyétől. Az útba eső pár falut apró szántók foltjai veszik körül,
és az összes sövény már-már izzik a sok csipkebogyótól és galagonyától, a
sűrűbb bozótosokban pedig szénfekete, húsos kökény ragyog. Fejünk felett
vadludak húznak délre, nagy rajokban szállnak az égen, egymás után, és
gyakran halljuk az erős szárnyak hangos suhogását, ahogy hattyúrajok
repülnek dél felé, maguk mögött hagyva a hideg északot. Minden reggel és
alkonyatkor szarvascsordákat látunk eltűnni az erdőkben: a vadak olyan
nesztelenül mozognak, hogy nem veszik észre őket a kopók, éjszakánként
pedig farkasüvöltést sodor felénk a szél.
Jó hangulatban zajlik az út. Jakab odavan a muzsikáért, én pedig játszom
neki, és az udvari zenészek is velünk tartanak. A király szenvedélyesen
rajong a költészetért és az irodalomért, udvara pedig magával hozza saját
makarját – a költőt, aki velünk utazik mindenhová, akár egy szakács,
mintha ugyanúgy szükségünk lenne versekre, mint a vacsorára, amikor
este megpihenünk. Meglepetten látom, hogy Jakabnak szüksége van az
efféle poétikára: úgy szomjazik rá, mint vacsora előtt a borra, és ki van
éhezve arra, hogy könyvekről meg filozófiáról beszélgessen. Elvárja, hogy
tanuljam meg a nyelvüket, mert ha nem teszem, soha nem fogom tudni
élvezni a költemények szépségét esténként. Azt mondja, ezek
lefordíthatatlanok, úgy kell őket hallani, ahogy először eldalolják őket. Azt
is mondja, hogy ezek a versek a népről és a földről szólnak, így nem lehet
őket angol szavakkal visszaadni.
– Az angolok nem úgy gondolkodnak, mint mi – magyarázza. – Ők nem
szeretik úgy a földet és a népet, ahogy a skótok.
72
Amikor tiltakozom, elmeséli, hogy északabbra az emberek csak a saját
nyelvüket beszélik, amit gaelnek neveznek, és igazából jó lenne, ha azt is
megtanulnám. A messzi szigeteken élők, kint a fagyos északi tengeren
olyan nyelvet beszélnek, ami félúton van a dán felé, és még mindig csak
erőszak hatására fogadják el Jakab uralmát, mert úgy vélik, hogy ők
különálló nép és királyság.
– És mi van azon túl? – érdeklődöm.
– Messze, nagyon messze egy hófehér vidék terül el – feleli. – Ahol nincs
sem éjszaka, sem nappal, hosszú évszakokon át a sötétség uralkodik, aztán
meg több hónapon át a vakító világosság, és az egész vidék csupa jég.
Jakabot komolyan érdekli a dolgok természete, és bárhova is megy, mindig
felkeresi a harangtornyokat, hogy megvizsgálja az ottani órák szerkezetét
vagy a vízimalmokat, hogy lássa, milyen új módon kerül a búza a
malomkövek közé. Az egyik falucskában szélkerékkel szivattyúzzák ki a
vizet az árkokból, a király pedig fél napot tölt el az azt építő hollandussal,
fel és alá sétálva a zsilip mentén, aztán végigballag a malom vitorláihoz
vezető lépcsőkön, amíg teljesen meg nem érti a működését. Van, ami
engem is érdekel, de gyakorta azt veszem észre, hogy a legkevésbé sem
értem őt. Lenyűgözi az emberi test mibenléte, még a szegények koszos
testéé is, és szívesen beszélget az orvosokkal a levegőről, amit
belélegzünk, meg arról, hogy vajon ugyanaz jön-e ki, mint amit beszívunk,
és hogy az hova jut, mi lesz vele, vagy arról, hogy a vér fröcsköl a
nyakból, de a karból csak szivárog, és ez vajon miért lehet így? Nem riad
vissza semmitől, és nem undorodik semmitől. Amikor azt mondom, hogy
nem akarom tudni, miért kékek az erek a csuklómon, de mégis vörös vér
folyik belőle, így szól:
– De Margit, ez az élet része, ez Isten műve. Meg kell értenie mindent.
Közeledünk Stirlinghez, hogy aztán egyre feljebb és feljebb
kapaszkodjunk a domboldalban fekvő kisváros tekergőző utcáin, ő pedig
figyelmeztet, hogy van itt egy filozófusa, aki az egyik tornyot saját
birodalmának tekinti, és magának a létnek a természetét tanulmányozza.
Van egy kovácsműhelye, meg lepárlóurnája, de ne ijesszen meg se a
kalapácsolás zaja, se a furcsa füstszag.
– Mégis mit csinál? – kérdezem értetlenül. – És maga mit remél, hogy
mire bukkan majd?
– Ha áldottak vagyunk, megtaláljuk az ötödik elemet – feleli. – Mert van a
tűz, a víz, a föld és a levegő, de van még valami más is, magának az
életnek az esszenciája. Mindezen dolgoknak jelen kell lenniük az élet
érdekében, és azt is tudjuk, hogy ezek bennünk élnek, de kell lennie még
egy elemnek, amit látni nem lehet, csak érezni, és ez kelt bennünket életre.
73
Ha ezt meglelem, akkor elkészíthetem a bölcsek kövét, és hatalomra
tehetek szert maga az élet felett.
– Az egész világon keresik a filozófusok az örök élet titkát, és a követ, ami
a nemtelen anyagból aranyat varázsol – jegyzem meg. – És mégis abban
reménykedik, hogy éppen maga lesz az, aki mindenki másnál hamarabb
rálel?
– Minden egyes nappal közelebb jutunk hozzá – nyugtat meg. – És a
filozófusom tanulmányozza a madarak röptét is, így talán egy nap még
repülni is fogunk majd.
A vár ágyúi robajló üdvlövéssel köszöntenek minket, amint meglátják
lobogóinkat közeledni a meredek domboldalon erre-arra indázó sikátorban,
a felvonóhíd nagy csattanással ereszkedik le, a csapórács pedig csörögve
emelkedik fel. Az irdatlan kőfalak mögé nem vezet más út, csak a velünk
szemközt ásító kapu torkán át. Most már látom, hogy a jobbra és balra
húzódó falak miként kapaszkodnak felfelé a szirt oldalában, egyre
magasabbra és magasabbra, míg végül keskeny peremmé állnak össze
odafent a szikla részeként, alattuk pedig meredek szakadék tátong.
– A legjobb váram – közli Jakab elégedetten. – Csak egy bolond állíthatja,
hogy létezik bevehetetlen erőd… de ez, Margit, a tű, ami egyben tartja a
Felföldet és a Síkságot, ez az, amit bárki ellen megtartanék a
kereszténységben. Olyan magasan emelkedik, hogy bástyáiról minden
irányba mérföldekre lehet ellátni, semmilyen ellenség nem lenne képes
észrevétlenül felmászni a falai tövébe, arról nem is szólva, hogy bevegyék
magukat a falakat. Tömör sziklára épült, amit senki sem tud aláaknázni.
Ezt a várat húsz emberrel is meg tudnám tartani ezrek ellenében. Ne
feledje ezt megemlíteni atyjának, amikor ír neki! Neki nincs semmije, ami
ennyire biztonságos lenne, semmi, ami ilyen szépséges.
– De neki nem is kell ilyen, hiszen immár örökös a béke közöttünk, hála
Istennek! – mondom szinte gépiesen. Majd egészen más hangon azt
kérdezem: – És ezek meg kik?
Amint belovagolunk a vaskos főkapun, ami olyan hosszú, akár egy alagút,
megpillantom magam előtt a nagy udvart, ami követi a domb emelkedését.
A felsorakozott szolgák térdre ereszkednek, és hirtelen, talán épp az
ágyúdörgés csalta elő őket, mindenféle korú gyermek – oly előkelő
öltözékben, mintha kicsiny főurak és hölgyek lennének – rohan le a
lépcsőn az épület legmagasabb részéből, és úgy szaladnak be az udvarra,
mintha nagyon örülnének a jöttünknek, majd hűséges sokadalom módjára
hajlonganak előttünk és bókolnak. Amikor Jakab leszökken a nyeregből,
egyből odanyargalnak hozzá, és a király mindnyájukat hatalmas ölelésbe
rántja magához, egyik nevet a másik után ejti ki, majd megáldja őket,
74
mindezt gaelül, így én egy szót sem értek abból, hogy mit is mond
valójában.
Lovászmesterem leemel a nyeregből, és gyorsan letesz a földre. A
karommal támasztom meg magam, hogy ne essek el, amikor a férjemhez
fordulok.
– Ezek meg kik? – tudakolom ismét.
Jakab akkor már a vizes utcakövön térdel, hogy megcsókolhassa a
legkisebbet is, a dadájától pedig átvesz egy kisdedet, mielőtt felállna.
Szemében a szeretet lángjai lobognak – még sosem láttam őt ilyennek. A
többi gyerkőc körülötte nyüzsög, lovas kabátját rángatják, a legidősebb fiú
pedig büszkén húzza ki magát a király mellett, mintha annyira fontos
lenne, hogy feltétlenül be kellene mutassák nekem, mintha arra számítana,
hogy roppant mód örülök majd a találkozásnak.
– Kik ezek?
Jakab csak úgy sugárzik e gyönyörű meglepetés láttán.
– Ők a gyermekeim! – harsogja, és szélesre tárt karjával átfogja mind a hat
kis fejet, meg a karon ülő kisgyereket. – Az én kis porontyaim – mondja,
majd feléjük fordul. – Kis lordjaim, úrnőim, ő itt Skócia új királynéja, aki
egészen Angliából jött idáig, hogy abban a kegyben részesítsen, hogy a
feleségem, és a ti kedves anyátok legyen.
Mindnyájan gyakorlott kecsességgel hajolnak meg vagy bókolnak. Én is
megbiccentem a fejem, de teljesen értetlenül állok: mit kellene most
tennem? A gondolataim száguldoznak: vajon volt már nős korábban is,
csak senki nem szólt nekem erről? Az biztos, hogy nincs egy titkos
felesége, aki ezeknek a gyerekeknek az anyja, és aki ebben a várban
rejtőzik. Mit kellene most tennem? Ha Katalin szembesülne ilyen rémes
helyzettel, ő vajon mit tenne?
– Van édesanyjuk? – kérdezem.
– Több is – feleli Jakab derűsen.
A legidősebb fiú meghajol felém, de nem viszonzom. Nem mosolyodom el
a kis, lehajtott fejek láttán, Jakab pedig óvatosan visszaadja a kisgyermeket
a dajkának. Az egyik stirlingi úrhölgy, látva fagyos arcomat, kézen fogja
az egyik csöppséget, a gyerekeket pedig terelgetni kezdi a toronyba vezető,
nyitott ajtó felé.
– Mondom az anyákat – szólal meg a király, és nyoma sincs rajta
semmiféle feszengésnek. – Egyikük, Isten áldja őt, Margaret Drummond
volt. Ő meghalt. Drága barátném, Marion többé már nem keresi fel az
udvart. Janet máshol él, akárcsak Isabel. Ők nem zavarják majd önt, önnek
pedig nem kell aggódnia miattuk. Nem lesznek sem a barátnői, sem az
udvarhölgyei.
75
Hogy nem zavar majd a négy szerető? Négy szerető, és közülük csak egy
halott – de legalább ezért hála az égnek? Mintha ugyan nem törném majd a
fejem rajtuk, és nem hasonlítgatnám magam hozzájuk életem minden
hátralevő percében. Mintha nem néznék majd a kislányok csinos arcába, és
nem tűnődnék el azon, hogy vajon mennyire hasonlítanak az anyjukra.
Mintha nem azon járna majd az eszem állandóan, amikor Jakab elhagyja
az udvart, hogy vajon termékeny asszonyainak háreméből most épp
melyiket látogatja meg vagy talán azt gyászolja majd, aki az ég
kegyelméből eltávozott.
– Ők lesznek a születendő gyermekünk féltestvérei – közli a király
kedélyesen. – Hát nem olyanok, akár egy csapatnyi kis angyal? Azt hittem,
örülni fog, hogy találkozhat velük.
– Nem – felelem, mert ez minden, amit ki tudok nyögni. – Nem örülök.
76
A STIRLINGI VÁR, SKÓCIA, 1503 ŐSZE
Megírom főúri nagyanyámnak, hogy a férjem a bűnben dagonyázik.

Órákig térdepelek a kápolnában azon emésztve magam, hogy mit is
írhatnék nagyanyámnak, amitől biztos annyira felbőszül, mint amennyire
én vagyok most dühös. Nagyon vigyázok, hogy mit mondok Jakab
biztosra vehető elkárhozásáról, mert nem akarom megemlíteni sem a
lázadást, sem atyja halálát. A lázadás igen kínos téma nekünk,
Tudoroknak, hiszen mi magunk a Plantagenetek kezéből csavartuk ki az
uralmat, akik felszentelt királyok voltak, és minden angol hűséget esküdött
nekik. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a Richárd király elleni
felkelést főúri nagyanyám szította, noha megszeghetetlen hűséget esküdött
neki. Bizonyos, hogy az uralkodó feleségének nagyszerű barátnője volt, és
amikor megkoronázták, az ő uszályát vitte.
Így inkább nem írok semmit a férjem atyja elleni lázadásáról, viszont
nyomatékosan főúri nagyanyám tudomására hozom, hogy mélyre merült el
a bűn mocsarában, engem pedig igen meglepett és boldogtalanná tesz,
hogy találkoztam ezekkel a törvénytelen gyermekekkel. Nem is tudom,
hogy mit gondoljak a legidősebb fiúról, Alexanderről, aki atyja mellett
foglal helyet a vacsoránál, ahol úgy ülnek, akár egy család, kor szerinti
sorrendben, a tízéves Alexandertől egészen a dajkája ringatta kisbabáig,
aki saját ezüstkanalával püföli az asztalt – aminek a nyelét bogáncs díszíti!
A királyi jelkép! Jakab meg úgy viselkedik, mintha örülnöm kellene, hogy
mindnyájan a királyi asztalnál ülnek, mintha ezek a helyes gyerekek
mindkettőnk üdvére válnának.
Ez bűn, írom. Egyben sértés rám nézve. Rám, a királynéra. Ha atyám
bármit tudott volna erről az esküvőm előtt, akkor úgy rendelkezett volna,
hogy ezek a gyermekek nem maradhatnak a várban. Távol kellene élniük a
hozományként kapott birtokaimtól. Csak nem várják el tőlem, hogy az én
fedelem alatt éljenek? Igazából megszületniük sem lett volna szabad. De
nem tudom, mit tehetnék azért, hogy elkerüljenek innen.
Legalább a termeimtől távol tarthatom őket. A gyerekszobájuk és a
tantermük az egyik toronyban kapott helyet, a filozófus – mintha nem
lenne épp elég baj, hogy őt is nekem kell elszállásolnom – pedig a
másikban. Én birtoklom a királyné egymásba nyíló szobáit, a fogadótermet
77
a magántermet és a hálószobát, ami a legszebb mind közül, amiket valaha
is láttam. Világossá teszem az udvarhölgyeim és a király intézője előtt,
hogy csakis a hölgyeim léphetnek be a termeimbe. Semmilyen korú vagy
küllemű „poronty”, függetlenül attól, hogy kiktől származik, nem
rohangászhat be és ki úgy, mintha kimondottan vágynék a társaságára.
Többet kell tudnom, és azt is tudnom kell, hogy mit tehetek ebben a
helyzetben. Míg főúri nagyanyám tanácsára várok, értekezem az
udvarhölgyemmel, lady Katherine Huntlyval. A Gordon klán tagja és
férjem rokona. Beszél gaelül, akárcsak a király – akárcsak itt mindenki –,
és ismeri ezeket az embereket; valószínűleg az összes gyerek anyját is.
Úgy vélem, hogy néhányan, legalább az anyák fele az ő rokona is. Ez nem
nemesség, hanem egy törzs – és itt élnek ezek a kis fattyú vademberek.
Megvárom, amíg a zenészeim befejezik a muzsikát, addig üldögélünk és
varrunk. Egy oltárterítőn dolgozunk, ami Szent Margitot ábrázolja, ahogy
épp szembeszáll a sárkánnyal. Úgy gondolom, én is kénytelen vagyok
szembenézni a bűn sárkányával, Katherine pedig elárulhatja nekem, hogy
miként győzhetem le.
– Lady Katherine, üljön mellém! – invitálom, mire ő fogja magát, és
leteszi mellém a zsámolyát, aztán dolgozni kezd a hímzésen a terítő felém
eső sarkánál.
– Tegye csak félre – mondom, és ő kedvesen, mint mindig, leteszi a tűt,
kifűzi belőle a cérnát, majd a tűt elrakja a biztonságos ezüsttartójába.
– A királyról akartam önnel szót váltani – kezdem.
Felém fordítja az arcát, úgy figyel.
– Ezekről a gyerekekről.
Nem szól semmit.
– Erről a nagyon sok gyerekről.
Bólint.
– Menniük kell! – kiáltok fel.
Megfontoltan néz rám.
– Kegyelmes asszonyom, ez az ügy csak a királyra és önre tartozik.
– Igaz, de én nem tudok róluk semmit. Nem tudom, hogy mi itt a szokás.
És nem parancsolhatok a királynak.
– Nem, nem parancsolhat neki. De azt hiszem, megkérheti.
– Amúgy meg kik ezek?
Ezen eltűnődik egy pillanatra.
– Biztos, hogy tudni akarja?
Mereven biccentek, ő pedig szelíden, együttérzően néz rám.
– Ahogy óhajtja kegyelmességed. A király nem sokkal múlt harminc, ezt
ne feledje! Szinte fiúként lett Skócia királya. Erőszakkal került a trónra, és
78
ő a heves szenvedélyek meg a hatalom embere, aki mohón vágyik sok
mindenre. Természetes, hogy gyermekeket nemzett. Csak az a szokatlan,
hogy együtt tartja őket a legszebb várában, és hogy ennyire rajong értük. A
legtöbb férfinak van házasságon kívül született gyereke, és az anyjukra
hagyják a nevelésüket vagy időnként odaadják őket másnak, és
elhanyagolják őket. A királyt talán érdemes lenne tisztelni azért, amiért
elismeri a sajátjait.
– Nem, ez nem érdem – jelentem ki határozottan. – Az én atyámnak csak
mi vagyunk a gyermekei. Sosem volt ágyasa.
Katherine úgy pillant le a kezére, mintha ezt jobban tudná. Ezt mindig is
utáltam Katherine Huntlyban: mindig úgy fest, mint aki tud valamilyen
titkot.
– Az ön atyját igencsak megáldotta a sors, hogy olyan felesége legyen,
mint az ön anyja volt – mondja. – Talán Jakab király sem vesz többé maga
mellé ágyast most, hogy már itt van neki ön.
Érzem, hogy elönt a harag még a puszta gondolattól is, hogy másvalaki
léphet a helyemre, hogy másvalakit részesít helyettem a kegyeiben. Még
csak a gondolatát sem állhatom, hogy bárki egy másik leányhoz
hasonlítgasson. Amikor elhagytam Angliát, részben azért éreztem
megkönnyebbülést, mert így többé senki sem mérhet a kecses Katalinhoz,
hogy többé senki sem vethet össze Mária húgommal. Utálom, ha
másokhoz hasonlítanak – erre kiderül, hogy a férjemnek vagy fél tucat
ágyasa volt.
– Ki volt ez a Marion Boyd, aki Alexandernek, a legidősebb fiúnak az
anyja, és aki ily magasra juthatott? – kérdem.
Felhúzza a szemöldökét, így kérdezi, hogy biztosan tudni akarom a
választ?
– Ki ez a nő? Ő is halott?
– Nem, kegyelmes asszonyom. Ő Angus grófjának rokona. Igen
befolyásos család, tudja, ők a Douglas klán.
– Sokáig volt a férjem szeretője?
Katherine eltűnődik.
– Azt hiszem, igen. Alexander Stuart már tízéves is elmúlt, nemde?
– Honnan tudjam? – kérdezek vissza élesen. – Rá sem tudok nézni.
– Igaz – feleli, és elhallgat.
– Folytassa! – nógatom mogorván. – Ő az egyetlen fattyú, akit ez a nő a
királynak adott?
– Nem, három gyereke lett Jakabtól, de az egyik fiú meghalt. Viszont a
lánya, Catherine is itt van a bátyjával együtt.
– A szőke hajú kislány az? Aki olyan hat év körüli?
79
– Nem, az Margaret: ő Margaret Drummond leánya.
– Margaret! – kiáltok fel. – Hát az én nevemet adta a fattyának?
Katherine lehajtja a fejét, és elhallgat. Hölgyeim úgy pillantanak rá,
mintha sajnálnák, amiért csapdába esett az ablakmélyedésben, velem.
Tudják rólam, hogy milyen indulatos vagyok, és egyikük sem mond
szívesen rossz hírt nekem.
– A király a családnevét adta nekik – szólal meg halkan Katherine. –
Mindegyiküket Stuartnak hívják.
– Miért nem a felszarvazott férjek nevét viselik, ha egyszer a porontyok
mind fattyak? – Most már dühös vagyok. – Miért nem követeli meg a
király, hogy a férjek adjanak otthont a gyerekeknek meg a feleségeknek is?
Hogy tartsák a házukban ezeket a nőket?
Udvarhölgyem hallgat.
– Az egyiküket viszont Jakabnak hívják. Melyikük is a Jakab?
– Ő Janet Kennedy fia – rebegi elhaló hangon Katherine.
– Janet Kennedyé? – Felismerem a nevet. – És ő hol van? Ugye, nem itt?
– Ó, nem – vágja rá Katherine gyorsan, mintha ez annyira elképzelhetetlen
lenne. – Messze él innen, Darnaway várában. Sosem fog találkozni vele.
Ennek legalább örülök.
– A király már nem látogatja többé?
Katherine úgy emeli fel a hímzés sarkát, mintha legszívesebben azon
kezdene dolgozni.
– Nem tudom, kegyelmességed.
– Szóval látogatja?
– Nem tudnám megmondani.
– És mi a helyzet a többivel? – folytatom a faggatózást.
– A többivel?
– Az összes többi gyerekkel. Szent Margitra, legalább vagy fél tucat van
belőlük!
Számolni kezdi az ujjain.
– Ott van Alexander és Katherine, Marion Boyd gyermekei; Margaret, aki
Margaret Drummond kislánya; Janet Kennedy kisfia, Jakab; és a három
legfiatalabb, akik még túl kicsik ahhoz, hogy a szokás szerint itt éljenek az
udvarban, így ők az anyjukkal, Isabel Stewarttal vannak: ők Jean,
Catherine és Janet.
– Összesen hányan vannak?
Látom, hogy számolgat magában.
– Itt heten. Persze lehetnek még többen is, akiket nem ismertek el.
Kifejezéstelen arccal bámulok rá.
– Egy sem maradhat egy fedél alatt velem – közlöm. – Ért engem? Meg
80
kell mondani a királynak.
– Nekem? – Katherine teljes nyugalommal ingatja a fejét. – Nem
mondhatom meg Skócia királyának, hogy a gyermekeit nem látják
szívesen itt, Stirling várában, kegyelmes asszonyom.
– Nos, akkor a kamarásomnak kell megtennie. Vagy a gyóntatópapomnak,
vagy valaki másnak, de meg kell mondani neki. Mert ezt nem fogom
eltűrni.
Lady Huntly össze se rezzen emelt hangom hallatán.
– Személyesen önnek kell megmondania, kegyelmességed – közli
tisztelettudóan. – Az ön férje. De ha az ön helyében lennék…
– Ön nem lehet én – jelentem ki határozottan. – Mert én egy Tudor
hercegnő vagyok, a legidősebb Tudor hercegnő. Nincs még egy olyan,
mint én.
– Ha oly áldott lennék, hogy az ön helyében lehetnék – javítja ki önmagát
erőlködés nélkül.
– Akkor egy trónbitorló hitvese lenne – vágom rá galádul. – De szemmel
láthatóan nem jutott olyan magasra, mint én.
Meghajtja felém a fejét.
– Mindössze azt mondom, hogy ha egy nagy király újdonsült hitvese
lehetnék, akkor szívességként kérném ezt tőle, nem pedig úgy követelném,
mintha megilletne engem ez a jog. Az uralkodó kedves önhöz, és
valósággal rajong a gyermekeiért. Nagy szeretet és rajongás lakozik benne.
Kérheti ezt tőle kegyként. Bár…
– Bár mi? – csattanok fel.
– Igencsak el fog szomorodni ettől – ékezik a válasz. – Mert annyira
szereti a gyermekeit.
Egy Tudor nem kér szívességeket. Tudor hercegnőként elvárom azt, ami
jár nekem. Arrogáns Katalin sem osztozott a ludlow-i kastélyon senkivel,
csak Plantagenet kuzinunkkal, Margaret Pole-lal és férjével, Artúr
gyámjával. Senki sem kért volna tőle ilyesmit. Amikor a kishúgom, Mária
majd férjhez megy – feltehetően egy spanyol herceghez –, új hazájában
illő tisztelettel fogadják majd. Nem fog találkozni fattyakkal vagy
félvérekkel vagy szajhákkal. Velem sem fognak rosszabbul bánni, mint a
másik két hercegnővel, akik vagy születésük vagy életkoruk okán nálam
alacsonyabb rangúak.
Megvárom a másnapot, amikor a kápolnába megyünk misére, és mielőtt
elhagynánk a megszentelt területet, férjem karjára teszem a kezem, hogy a
kápolna lépcsőin marasztaljam, majd így szólok:
81
– Főúri férjuram, nem tartom helyesnek, hogy az ön fattyú gyermekei az
én váramban lakjanak. Ez a hozományként kapott kastélyom, a saját
birtokom, és nem akarom őket itt látni.
Megfogja a kezem, ott tartja hosszan, majd a szemembe néz, mintha ismét
a házassági fogadalmunkat mondanánk el az oltár előtt.
– Kis feleségem, őket én nemzettem, és e gyermekek közel állnak a
szívemhez. Reméltem, hogy esetleg kedves lesz hozzájuk, és egy
kisöccssel gazdagítja majd a társaságukat.
– A fiam két királyi szülőjének nászából fog foganni – válaszolom
mereven. – Nem lesz közös gyerekszobája ezekkel a fattyú gyermekekkel.
Nemesi társaságban fog nevelkedni.
– Margit – mondja még szelídebb hangon –, ezek a kis porontyok semmit
nem vesznek el öntől, az anyáik nem vetélytársai önnek. Ön mindenki
felett álló királyné, egyetlenegy feleségem. Amikor megszületik a fia,
akkor Skócia hercege lesz és Anglia egyik trónörököse. A gyermekek
eléldegélhetnek itt, és nem fognak önnek semmi gondot okozni. Évente
csak néhányszor jövünk majd ide, ön alig fogja látni őket. Ön észre sem
fogja őket venni, én viszont tudni fogom, hogy az ország
legbiztonságosabb helyén élnek.
Nem mosolygok, noha gyengéden himbálja a kezem. Ettől sem engedek
fel, noha meleg az érintése. Láttam, hogyan zsarnokoskodnak atyám felett
nagyapám fiai, unokatestvérei és fattyai. A Plantagenetek híresek arról,
hogy úgy sarjadnak, mint a dudva, megállíthatatlanul, és nekik
köszönhetően minket, Tudorokat, valósággal ellepnek a sarjaik és a félvér
leszármazottjaik, olyan fiúk, akik a rokonaiknak mondják magukat, olyan
fiúk, akik leginkább a hazajáró lelkekre hasonlítanak, meg az olyanok,
akik egyáltalán nem tartoznak a családhoz. Nem hagyom, hogy a váramat
ellepjék ezek a semmiből jött gyerekek. Atyám a hóhér bárdja alá küldte
felesége unokatestvérét, hogy szemernyi kétely se maradjon afelől, ki is a
törvényes fia és az angol trón örököse. Katalin szülei követelték, hogy még
azelőtt haljon meg anyám kuzinja, mielőtt lányuk Spanyolországból
Angliába ér. Én sem érem be ennél kevesebbel. Nem fogom hagyni, hogy
még meg sem született fiammal rivalizáljanak a trónért. Nem fogom
hagyni, hogy vetélytársaim legyenek.
– Nem – jelentem ki kerek perec, noha a vér csak úgy lüktet a fülemben,
mert félek dacolni vele.
Erre egy pillanatra lehajtja a fejét, és már azt hiszem, győztem, de aztán
látom, hogy csak hallgat, a legkevésbé sem megalázkodva, inkább
uralkodik magán, a haragját fékezi. Amikor újra felnéz rám, nagyon hideg
a tekintete.
82
– Rendben van – mondja. – De ez igen kicsinyes öntől, kegyelmes
asszonyom. Kicsinyes és alávaló, és… ami a legrosszabb… ostoba.
– Hogy merészeli! – rántom ki a kezem az övéből, majd indulatosan szidni
kezdem, de ő csak enyhén meghajtja felém a fejét, aztán mélyen meghajol
az oltár irányába, és otthagy, még mielőtt rázúdíthatnám a Tudorok
dühének teljes arzenálját. Úgy távozik, mintha nem is érdekelné a
dührohamom, és otthagy a lépcsőn, miközben remegek a haragtól, mert
már nincs mit mondanom, és nincs senki, aki meghallgatna.
Újra írok főúri nagyanyámnak. Mégis hogy merészel Jakab ostobának

nevezni? Hogy merészel éppen ő – aki egy kastélynyi fattyút tart a
várában, aki szántszándékkal megölette a saját apját – arról álmodozni,
hogy ostobának hívhat? Ki hát a félkegyelműbb? A Tudor hercegnő, aki
királynéi jogait védelmezi? Vagy a férfi, aki nappal filozófusokkal
találkozik, éjszaka meg szajhákkal?
83
Nagyanyám első levelemre írott válasza már úton találja második, haragos
írásomat. A futárok útja keresztezi egymást, noha nem találkoznak a
fárasztó úton, és mire a levél megérkezik, addigra már visszatérünk
Edinburghba tizennegyedik születésnapomra és a karácsonyi
ünnepségekre. A levelén valaki feltörte a pecsétet. Nem megsérült, hanem
szántszándékkal nyitották fel, és ebből tudom, hogy a férjem elolvasta a
nekem küldött választ, és valószínűleg olvasta a nagyanyámnak írt
panaszaimat is.
Főúri nagyanyám ezt válaszolja:
Richmond-palota
1503 karácsony táján
Margit skót királynénak
Üdvözletem, Margit leányom!

Sajnálattal olvastam, hogy mennyire zavar férjed fattyainak jelenléte a
váradban, ezért azt javaslom, imádkozz Istenhez, hogy a férjed jó útra
térjen. Ő az urad, akit Isten és két ország törvénye helyezett föléd, így nem
tehetsz egyebet, mint hogy türelmes példával jársz elöl és Miasszonyunk
segítségét kérve terelgeted őt az illőbb viselkedés felé a jövőben. Ne feledd,
hogy a neki tett házassági esküddel engedelmességet fogadtál! Ő viszont
nem ígért neked ilyesmit.
A gyermekeket főurakként és nemes hölgyekként kellene nevelni, hiszen
azok, és egy nap rájössz majd, hogy milyen előnyös, ha van egy királyi
családod, amelynek te parancsolhatsz. Soha ne feledd, hogy olyan
országban élsz, amely bizonytalan hangulatú, és amelynek lordjai a
független szellemek oly nagy bűnében élnek. Bárkit, aki a barátod lehet, és
hű hozzád meg a tieidhez, érdemes szorosan magadhoz kötnöd. Ezeket a
gyermekeket lehet bátorítani, meg lehet őket győzni és le lehet őket
kenyerezni, hogy megszületése után a kis herceged barátai legyenek.
Semmi sem fontosabb, mint hercegi fiad biztonsága és jövője. Láttad,
hogyan barátkozom össze a rokonaimmal és hogyan veszem
pártfogásomba őket, pontosan ugyanezen okból: a fiamnak szerte az
84
országban legyenek olyan barátai, akikre számítani lehet a szükség idején.
Még egy nagy főranghoz is hozzámentem, hogy a fiam erős szövetségesre
tegyen szert. Mindennek, amit teszel, arra kell irányulnia, hogy biztosítsa
fiad trónra jutását és a trón megtartását. A fattyú gyermekeket úgy kell
felnevelni, hogy ebben téged segítsenek.
Nyilván szeretnél híreket hallani az udvarunkból. A király, az én fiam,
nincs jól, ami lesújt, és komoly aggodalommal tölt el. Megteszem, amit
csak tudok az egészsége érdekében, a kormányzás számos terhét leveszem
a válláról. Aragóniai Katalin egyáltalán nem okoz gondot az udvarban, és
ritkán látjuk. Igyekszik önmaga boldogulni a saját házában, és abból, amit
felőle hallok, úgy tudom, nagy nehézségek árán éldegél. Nem tartozunk
neki semmivel, így szinte semmit sem kap tőlünk. Addig nem engedjük
vissza Spanyolhonba, amíg teljes egészében ki nem fizették nekünk a
hozományát, de addig nem is fogadják vissza, amíg mi ki nem fizettük neki
özvegyi kegydíját. Mária hercegnő kegyelemben, engedelmesen nődögél,
és komoly házassági terveink vannak vele, bízva Isten akaratában és az Ő
békéjének szilárdságában.
Engem Isten megtart magasztos kegyében, ami az engem ért számos áldás,
valamint buzgó imádságaim és kegyes tetteim formájában nyilvánul meg.
Kérlek, ügyelj rá, hogy engedelmes és szeretetre méltó hitvese légy
férjednek! Fiút kell szülnöd neki, nem pedig a fattyai miatt aggódnod! És
figyelj arra is, hogy most barátkozz össze velük, mert úgy a jövőben is
hasznukat láthatod.
Margaret R.
Saját kezével írja alá, hogy „Margaret R.”, ami jelenthet Margaret
Richmondot – ami a címe –, de jelenthet Margaret Reginát is, vagyis
Margit királynét. Sosem árulta el senkinek, de ezt az aláírást úgy találta ki,
hogy nem tanácskozta meg senkivel, csak szép csendben kifundálta, ahogy
oly sok minden mást is. És ennek oka nem a szerénység, hanem a
titkolózásra való hajlama. Észrevétlenül köt szövetségeket és barátságokat,
de sosem szeretetből, hanem készülve a napra, amikor majd szükség lehet
rájuk. Két férjéhez is azért ment hozzá, amit azok tenni tudtak a fiáért.
Anyámat úgy szorította a háttérbe, hogy szinte szólnia sem kellett, és az ő
nyomása miatt nagy hallgatás övezi mindazt, amit Richárd uralma idején
tett. Bárcsak olyan bölcs lennék, mint ő! Bárcsak olyan agyafúrt lennék én
is! De én Tudor hercegnő vagyok, és büszkének születtem. Csak nem
akarhatom másmilyennek tudni magam?
Mindenesetre az a legfontosabb, hogy érvényesíteni fogom a saját
akaratomat. A Stuart nevet viselő két fiú itáliai egyetemre kerül: azt
hiszem, nem is nagyon várták, hogy ilyen megtiszteltetésben
85
részesüljenek. A többi gyereknek Skóciában találnak helyet, még én
magam sem tudom, hol lehetnek, és egész biztos, hogy nem is kérdezem
meg.
Sajnálom, hogy Katalin még mindig hiányt szenved pénzben, sajnálattal
gondolok arra, hogy mennyire küszködik, csak hogy fenn tudjon tartani
egy terjedelmes udvartartást abban a nagy londoni házban anélkül, hogy
nagyanyám vagy atyám segítene neki; viszont önkéntelenül is örülök
annak, hogy nem foglalta el a helyemet az udvarban, hogy nem ő lett a
kedvenc leány, nem vesz részt minden ünnepségen, nem ül a jegyese,
Harry öcsém mellett, nem táncol vele. Sokkal jobban szeretem őt, amikor
tudom, hogy nem bitorolja el az én helyemet.
Engem a levélben írottak közül leginkább az aggaszt, hogy Mária húgom
előkelő frigyre lép valakivel Európában. Azonnal rám tör a nyugtalanság,
nehogy valami öregemberhez vagy kegyetlen, fiatal zsarnokhoz adják
hozzá. Hiszen olyan kis szépség: bájos, mint egy kiscica, és olyan
gyönyörű, akár egy faragott angyal. Nem szabad, hogy a legtöbbet
ígérőnek adják oda, vagy behajítsák valamilyen rideg udvar
farkasvermébe. Hiszen megbízik mindenkiben, és oly sebezhető: nincs
anyja, engem pedig elönt a kétségbeesés és a kishúgom iránt érzett heves
védelmezőösztön. Azt akarom, hogy egy kedves és szerető férjhez menjen
hozzá. Legyen kedves és szerető, valamint – az igazat megvallva – nem túl
fontos. Mert nem bírom elviselni a gondolatát sem annak, hogy egy nagy
király hitvese lehet. Nem akarom, hogy a kelleténél magasabbra kerüljön.
Helytelen lenne. Én vagyok az idősebb nővér, és fölötte kell állnom, mind
nagyságban, mind az éveim számát tekintve. Biztos, hogy ez világos
mindenkinek? Biztos, hogy főúri nagyanyám, aki annyira bölcs a tervek
szövögetésében és annyira imádja a vagyont meg a címeket, emlékezni fog
arra, hogy engem, aki ugyanazt a nevet viselem, mint ő, nem szabad
rangban megelőzni, hogy sosem lenne szabad a kishúgomnak lefőznie
engem?
86
Januárban, a karácsonyi ünnepség végén, érkezik a hír, hogy Jakab öccse,

Ross hercege, meghalt. Ez nyilván szomorú fejlemény a férjem számára,
noha összehasonlíthatatlan azzal, amikor én veszítettem el Artúrt, de ő
elrejti a gyászát, olyannyira, hogy néha azt gondolom, nem is érez semmi
fájdalmat.
– Inkább csak púp volt a hátamon, semmint a testvérem – magyarázza, és a
hóna alá szorítja a kezemet, ahogy a karzaton ellépdelünk a számos Jakab
sötét és homályos portréja előtt, míg odalent az udvaroncok egymással
fecserésznek, ám titokban minket lesnek.
– Az öccsök már csak ilyenek – bólintok, és Harryre gondolok. – Ahogy a
húgok is.
– Attól féltem, hogy atyám jobban kedveli nálam, és az atyámmal való
civódást részben az okozta, hogy az öcsémet akarta a helyemre ültetni, őt
akarta megtenni az örökösévé, majd neki adni a trónt.
– Ez bűn – mondom szenteskedve. – Az idősebb gyermeknek meg kellene
előznie a többieket, ami a tiszteletet illeti. Isten választotta ki a családok
rendjét, és igen helytelen változtatni rajta.
– Pont úgy beszél, mint egy idősebb lánytestvér! – mondja erre, és
felvillant egy gyors és bánatos mosolyt.
– Egyszerűen ez az igazság – közlöm kenetteljesen. – Otthon szörnyű
rossz volt, amikor hagyták, hogy Mária előrébb kerüljön, de még rosszabb
volt, amikor Aragóniai Katalin próbált meg elém férkőzni, amikor a
házassága révén ő is Tudor hercegnő lett, noha én voltam a valódi, vér
szerinti sarj. Isten mindenkit a megfelelő polcra helyezett az életben, és
mindenkinek ott is kellene maradnia.
– Nos, az öcsém halála újabb nehézséget okoz nekem. Sajnálom, ha ez
nem tetszik majd önnek, de meg kell neveznem az örökösét – fog bele
mindenféle felvezetés nélkül, egyenesen, ahogy szokta.
– Miért? – kérdem.
– Kedvesem, tudom, hogy ön még tizenöt sincs, de gondolkodjon
királynéként! Természetesen az öcsém volt az örökösöm, de most, hogy
meghalt, nem maradt más.
– Vagyis most akarja megnevezi, hogy ki lesz az ön örököse? – kérdezem.
87
A rám törő reménykedéstől eláll a lélegzetem.
– Muszáj.
– És én leszek az? – tudakolom.
A kirobbanó nevetésére, amit képtelen visszatartani, mindenki felénk
fordul, és egyenesen ránk mered.
– Ó, Isten áldja meg önt! Dehogy! – hahotázik. – Ön nem lehet, kedvesem.
Alig egy hónap múlva már a határig szaladna egy szál alsószoknyában!
Sőt, egy nap múlva! Az egyetlen ok, amiért a trónunk nem ingott meg
soha, hogy én szüntelenül… és tényleg szüntelenül… járom az országot
egyik végétől a másikig, rákényszerítve akaratomat azokra a főurakra, akik
egyébként a saját fejük után mennének, mások barátságát meg esedezve
kérem, megbékéltetem azokat, akik a természetüknél fogva haragosak, és
csitítom azokat, akiket sérelem ért. Hajókat építtetek! Ágyúkat öntetek!
Egy békeszerető ember csakis egy sereggel a háta mögött tudja
összetartani ezt az országot: csak egy bölcs ember egy verhetetlen haddal.
Erre egyetlen nő sem lenne képes. A sokévnyi harc után békés és virágzó
országgá tettem a hazámat. Isten óvjon minket egy királynő uralkodásától!
Az mindent tönkretenne.
Annyira meg vagyok sértve, hogy alig jutok szóhoz.
– Ahogy óhajtja kegyelmességed – mondom roppant ridegen, de
méltóságteljesen. – Sajnálom, hogy ilyen kevésre becsül.
– Nem önt becsülöm le, szívem szerelme – mondja, és könyök alatt
megszorítja a karomat. – A nők nem tudnak uralkodni. És önt amúgy sem
okították államvezetésre: szereti ugyan a királynéi címét, de nincs
tisztában azzal, hogy ez szüntelen munkával jár.
– Úgy beszél, mintha egy patkolókovács lenne – felelem mereven.
– Az is vagyok – mondja erre. – A királyságomat egy klánok alkotta
országból kovácsolom össze. Egyetlen testté forrasztom. Még most is
küzdenem kell azért, hogy megtartsam a Szigetek hűségét, figyelnem kell
a határokat, sőt mit több, követelnem kell a vitatható birtokok tulajdonát.
Az ön atyjának ugyanezt kellett tennie, amikor trónra lépett, ám az ő
feladata még nehezebb volt, mert mindenki tudta róla, hogy nem több mint
Richmond száműzött grófja. Én legalább királynak születtem, és annak is
neveltek. Az ön atyja a lordjaival viszálykodik, akárcsak én. Hűségre,
lojalitásra és állhatatosságra kell őket szoktatnom. – Mosolyogva néz rám.
– És önt is meg kell tanítsam erre.
– De kit fog megnevezni örököséül? – kérdezem. A gyomrom rémülten
összeugrik, amikor váratlanul eszembe jut, hogy netán öcsémre, Harryre
ruházza ezt a címet. Nem tudnám elviselni, ha a fivérem az enyémnél
magasabb rangot birtokolna, és igazán szörnyű lenne, ha ezt pont a saját
88
férjem adományozná neki. – Csak nem Harryt?
– Harryt? Nem – válaszolja. – Hát egyáltalán nem figyelt? A skót lordok
sosem fogadnának el egy angol királyt. Nekünk saját uralkodó kell.
Utánam a sorban kuzinom, Albany hercege, John Stuart következik.
Csak pislogok. Ez rosszabb, mintha Harry lenne az örökös.
– Még csak azt sem tudom, hogy kiről beszél. Ki ő?
– Még nem találkozott vele. Franciaországban él, ott nevelkedett, és apám
nem kedvelte túlságosan. De akár kedvelte, akár nem, ő lesz az örökösöm
addig, amíg ön fiút nem szül nekem. Addig is Jamest teszem meg
törvényes utódommá. Istentől azt kívánom, bárcsak ön megtanulná
szeretni a fattyaimat! Ha a sajátjaként nevelné Jakabot, akkor őt nevezném
meg örökösömnek. És legalább nyilvánosan is elismerhetném.
Ezzel még jobban megaláz, mint ha Harry mellett döntene.
– De hát ki nem tud még róla? Hiszen mindenki ismeri őket! Nem sózhat
rám egy fattyút! Nem becstelenítheti meg a trónt.
– Nem becstelenítem meg. Jakabról azóta tudják, hogy az enyém, amióta
megszületett, akárcsak a többiről, aki előtte és utána érkezett. Nem akarom
megbántani önt, kis feleségem, de amíg nincs közös fiunk, addig azt
akarom, hogy ez a gyermek viselje a nevemet és élvezze az áldásomat.
Úgyhogy törvényes fiammá teszem Jakabot.
– És az melyik? – kérdem fagyosan. – Mert Stirling falai közül annyian
zúdultak elő, hogy meg sem tudtam különböztetni egyiket a másiktól.
– Jakab Janet Kennedy fia. Azt hiszem, elég jól megfigyelte ahhoz, hogy a
távozását követelje. Alexander és féltestvére, Jakab Itáliában fognak
tanulni, míg lánytestvérük, Catherine az edinburghi várban él majd. A
gyermekeimet magam körül fogom tartani, drágaságom. Hiszen eddig még
nem adott nekem egyet sem, akit a helyükre ültethetnék.
Kitépem magam a karjából.
– Soha nem engedem meg, hogy bármelyik fattyú gyermeke az asztalom
vagy akár a trón közelébe kerüljön! – dühöngök. – És ma este nem veszek
részt az étkezésen. Nem érzem jól magam. Úgyhogy nélkülem kell
elköltenie a vacsoráját.
Még csak meg sem rezzen a bejelentésemre.
– Legyen hát így! Vacsora után majd felkeresem a szobájában. A ma
éjszakát önnel töltöm.
Már a nyelvem hegyén van a „Nem, nem fogja” válasz, de ahogy
megfeszül a szája, az arra figyelmeztet, hogy ne dacoljak vele.
– Rendben – mondom, majd sebtében meghajolok előtte, és ahogy távozik,
odakiáltva lordjainak, hogy ehetnékje van, már csak a széles hátának
mormolom azt, hogy „paraszt”, de messze nem olyan hangosan, hogy meg
89
is hallhassa.
Nem merem kimutatni rosszkedvemet a férjem előtt, de az udvarhölgyeim

előtt nem kell türtőztetnem magam, úgyhogy ütlegelem a kutyákat,
korbácsolom a lovaimat, és nekik zokszó nélkül kell tűrniük mindezt.
Jakab a fiának, Alexandernek adja Saint Andrews érsekségét, néhai öccse
benefíciumát, ahonnan szép summát húz majd. A tízéves gyermeket
Itáliába küldi, ahol nem mástól tanulhat, mint Erasmustól! Magától
Erasmustól! Aki korábban meglátogatta Harry öcsémet, és elámult tudása
láttán. Morus Tamás hozta el őt. És most attól az Erasmustól tanulnak! A
két kis skót fattyú! A filozófus járt az angol udvarban, és felkeresett
minket elthami gyerekszobánkban, ahol költeményeket cserélt Harry
öcsémmel. De Jakab vak a rangra és vak az érdemekre. Ragaszkodik
hozzá, hogy a fattyai Páduába menjenek tanulni, és semmi sem fogja
meggyőzni arról, hogy már ezzel is túl magas polcra emeli őket.
Tudom, hogy téved. Mert noha engem alkalmatlannak tart az uralkodásra,
tudok bizonyos dolgokat. Láttam, hogyan kísértették atyámat a fiúk, a
Plantagenet fiúk: egyikük még Plantagenet hercegnek is hívatta magát.
Atyám vagyonokat költött kémekre, hogy a nyomára bukkanjon, aztán
lepénzelte Flandria összes hazug emberét, hogy mondják azt róla,
bizonysággal tudják, hogy valójában egy tournai-i hajós fia. Láttam,
hogyan gyötrődik atyám, miután elfogták: tudta, hogy meg kell
szabadulnia tőle. Láttam a fiút, ahogy az udvarban lebzselt félig
hercegként, félig trónkövetelőként. A riválissal viszont csak egyvalamit
tehetsz: azonnal kardélre hányod. Jakab azonban két fiút is oktat, akik
majd a fiam vetélytársai lesznek, mi több, arról beszél, hogy a legidősebbet
az örökösévé teszi. Tudom, hogy ez botorság. De minden királyi herceg és
minden királyi hercegnő az egyetlen akar lenni.
90
TAVASZA
A király ajándékokkal halmoz el a tizenhatodik születésnapomon,

karácsonykor, újév napján, már csak az öröm kedvéért is, hogy aranyat és
ékszereket adhat nekem. A karácsonyi ünnepség vidámabb és játékosabb
volt mindennél, amit valaha láttam. Jakab alkimistája, John Damien, eljött
Stirlingből, és ő lett a mulatságok mestere, mi pedig mindennap álruhákat,
táncokat, tűzijátékot, álcajátékokat és meglepetéseket láthattunk. A vén
varázsló tintafeketévé változtatja a bort, a lángok zöldes színben égnek a
keze nyomán. Minden napra jut egy új költemény, minden napra jut egy új
dal, az udvar vidám, a király pedig bőkezű a barátaival, és szeret engem.
Egyvalami árnyékolja csak be a dolgot: noha közel három éve házasodtunk
össze, és háltuk el a nászt, mégsem fogant meg eddig egy gyermek sem. És
ez nem a király hibája, szó sincs a házasságomban „Ó, jaj, velünk ez soha
nem történt meg!” helyzetről. Minden éjjel, amikor épp nem tiltja az
egyház, kihagyás nélkül felkeres, főleg a vérzésem előtti időszakban, amíg
az újra meg nem jön, csalódással töltve el engem. Azt hiszem, hogy
számontartja ezeket a napokat, és akkor a legfigyelmesebb, amikor a
legvalószínűbb a siker: talán ő és az alkimistája a hold alapján döntik ezt
el, amikor megrajzolják az ábrákat. Nem tudom, és nem is kérdezek erről.
Honnan tudhatnám, hogy mit olvas a görög nyelvű könyveiben,
amelyekben azokat a rémes képeket látni megnyúzott testekről,
lepárlóserlegekről meg kígyókról?
Angliából érkező paksamétámban találok egy levelet Mária húgomtól, aki
azzal büszkélkedik, milyen csodás tavasza volt. Kasztíliai Izabella
meghalt, és a spanyol trónörökösök, Fülöp és felesége, Johanna hajón
indultak haza, de a szél Dorset partjaira sodorta őket, így atyám és az
egész udvar meghívta az előkelőségeket, hogy szálljanak meg
Windsorban, majd Richmondban. Katalint kiragadták a feledés
homályából, és odataszigálták eléjük, hogy köszöntse a nővérét, Mária
húgom pedig az ő kísérőjeként táncolt, énekelt, és lovagolt ki a
vendégekkel, íjászkodott – amit persze ők nyertek –, és elment vadászni,
ahol az egyszarvú kivételével szinte mindent elejtettek. Álcajátékokat
tartottak, ünnepségeket… a lista pedig egyre folytatódik és folytatódik,
91
ahogy Mária részletesen felsorolja a bálokat, de még az általa viselt
ruhákat is. Elámulok, hogy főúri nagyanyám engedi, hogy húgom ennyire
az előtérbe tolja magát, de ő azt is megírja, hogy már azt fontolgatják, ne
adják-e Kasztíliai Károlyhoz, és ekkor megértem, hogy Máriát úgy
kínálgatják, mint egy tálca pitét, hogy ezzel csábítsák magukhoz a
vásárlót. Természetesen Katalin is helyet kapott a kufárok csapatában,
amely friss portékát kínál a piacon. Meglep, hogy annyira leereszkedett,
hogy atyám kérésére táncoljon, noha apám semmit nem tett érte. Ennél
büszkébbnek hittem. Bennem több büszkeség lenne. És egyértelmű, hogy
mennyire nevetséges volt ennyi figyelmet pazarolni Máriára.
Mindenki olyan kedves volt hozzám, és azt mondták, hogy meg kell
tanulnom spanyolul!, írja Mária, akinek betűi nagy hurkokat vetnek a
lapon, hogy aztán a sarkokban összezsúfolódjanak és összemenjenek.
Gondolj csak bele, ha hozzámennék Károlyhoz, én lennék a Német-római
Birodalom császárnéja! Gondold végig, milyen csodás lenne! És akkor
mindhárman királynék lennénk!
Ez a terv annyira ostoba, hogy csillapíthatatlan nevetésre ingerel, és ismét
megkedvelem a húgomat. Kasztíliai Károly egy hatéves kisgyerek. Ha
Máriát eljegyzik, akkor ő nyolc évig Angliában ragad, hacsak nem viszik
el, hogy velük éljen Kasztíliában, mint gyerekférje dajkája. Persze ott
lenne a nagy címe, de semmi biztosíték nincs arra, hogy a férje meg is éli,
hogy birtokolhassa, és Máriának még akkor is egy emberöltőig kellene
várnia, mire császárnénak hívathatná magát.
Katalinnal sokat vagyok együtt, mivel már az udvarban él, írja húgom,
szokás szerint félreértve a helyzetet, mert ez bizony komoly csapás
Katalinra nézve, aki a jelek szerint nem képes fenntartania saját
háztartását, és most atyám asztalánál lett potyaleső.
Atyánk nem folyósítja már a járandóságát, és elbocsátotta társalkodónőjét
rossz tanácsai miatt. Én viszont odavagyok az örömtől! Szeretem, hogy az
udvarnál van, még ha nehezen is boldogul, hiszen nem vacsorázhat velünk
mindennap, mivel nincsenek megfelelő ruhái. Szörnyen elnyűtt minden
öltözéke, mivel az atyja nem küld neki pénzt, de főúri nagyanyám azt
mondja, hogy én sem adhatok neki, Katalin pedig azt feleli erre, hogy nem
is bánja.
Eltűnődöm, hogy atyám és főúri nagyanyám miért hozza ilyen szorult
helyzetbe Katalint. Felteszem, még mindig a hozománya körüli
tisztességtelen eljárás miatt büntetik. Így hát üdvözletemet küldöm, és
gratulálok Máriának a ragyogó kilátásaihoz, de miközben leírom,
kuncogok egyet. Azt mondom, hogy örülök a szerencséjének, és remek
dolog királynénak lenni egy tisztességes országban. Azt is megírom, hogy
92
boldog vagyok, mert a férjem a király, aki remek férfi, felnőtt férfi, igazi
férfi, és sok boldogságot kívánok húgomnak is akkorra, amikor a
vőlegénye majd felnő – egy évtized múlva. Szegény Mária! Butácska
Mária! A férje címe annyira elkápráztatja, hogy észre sem veszi, még
évekig nem mehet férjhez, és senki nem tudja, hogy Katalin mikor kapja
meg Harryt. Igaz, hogy a két nővérem, a vetélytársaim, Európa
legnagyszerűbb frigyeit köthetik meg, de közben Katalin nem engedhet
meg magának még egy ruhát sem, amiben táncolhatna az esküvőjén, Mária
jegyese pedig még a kis póniját is alig bírja megülni. Alig bírom aláírni a
nevem a levél alá, annyira kacagok kettőjükön, az én két esztelen nővérem
butuska büszkeségén.
És aztán nyáron teljes lesz az örömöm. Büszkén írom meg levélben

Angliába, hogy tudassam főúri nagyanyámmal, meg mindnyájukkal, hogy
végre gyermekkel vagyok viselős.
93
MÁRCIUSA
Szemernyi kételyem nincs afelől, hogy a három hercegnő – sógornőm,

Aragóniai Katalin, Mária húgom és jómagam – közül ki áll az első helyen:
egyértelműen én. Katalinnak nem sikerült teherbe esnie Artúrtól, és aztán
mindenkinek elmesélte, hogy „Ó, jaj, velünk ez soha nem történt meg!”,
házasságáról pedig jelenleg egy szó sem esik, így most nem más, mint egy
szegény rokon, egy nemkívánatos ingyenélő. Az emberek dicsérhetik
ugyan Máriát, hogy milyen szép, milyen tehetséges, de eljegyzése
Kasztíliai Károllyal csupán egy terv, és a fiú sem több még egy
gyermeknél. Az atyja meghalt, így most ő a német-római császári cím
várományosa. De attól még csak egy kisfiú marad, és a húgom a következő
nyolc évnél hamarább nem is mehet hozzá, és nem adhat fiút a
Habsburgoknak. Én viszont megfogantam, kihordtam és megszültem egy
fiút. És ez majdnem az életembe került. Halálos beteg lettem, és mindenki
azt hitte, hogy elveszítenek. De a férjem zarándokútra indult, több száz
mérföldet, de legalább százat tett meg gyalogosan a whithorni Szent
Ninián-kolostorba, és abban a pillanatban, amikor letérdelt az oltár elé,
meggyógyultam. Ami kész csoda: van egy fiam és van Skóciának örököse,
Isten üzent, megáldotta mind a királynéi mivoltomat, mind a frigyünket.
Gyermekünk egyben Anglia örököse is. Ha bármi történne Harryvel
(amitől persze isten ments!), az én kisbabám lenne az angol trón örököse,
általam. Katalin és Mária ilyesmiről nem is álmodhatnak, miközben én
lehetnék a király főúri anyja, ezzel olyan magasra emelkednék, mint a
nagyanyám, aki a fia révén kormányozza az angol udvart, és aki azóta teszi
ezt, hogy atyám trónra került, megnősült és megözvegyült.
A fiú születését csodálatos tornaviadallal ünnepeljük meg, és a bajnok
vitathatatlanul az a titokzatos lovag, akit csak „vademberként” emlegetnek.
A fehér lovaggal csap össze – sieur de la Bastie-vel, a jóképű, francia
származású lovaggal, aki az esküvőmön értem küzdött. Antoine ismételten
elbűvöli a tömeget és az összes jelen lévő hölgyet jégfehér páncélzatával
és a dárdáján lengedező fehér keszkenővel. Fogadnak Jakabbal arra, hogy
miként kell megfelelően kezelni egy csatamén csüdjét, és Jakab veszít, így
egy hordó bort ad a lovagnak, hogy azzal mossa meg a lova patáit. A torna
94
legnagyobb tusájában a fehér lovag kerül szembe a vademberrel. Egy sor
elképesztő lándzsatörést láthatunk, aztán mind izgatottan felsikoltunk,
amikor a kihívó, a vadember lekapja sisakját és felfedi kilétét – az én
férjem az, aki végigküzdötte a viadalt, és mindenkit legyőzött! El van
ragadtatva saját magától, a fiunktól, akit Jakabnak hívnak, és aki Skócia és
a Szigetek királyi hercege, Rothesay hercege, így Marion Boyd fia,
Alexander visszaléphet a félvérek ismeretlenségébe, és eljátszadozhat a
gondolattal, hogy egyszer majd érsek lesz, a másik fatty, Jakab pedig
kénytelen lesz beérni a grófi címmel.
Mindennek tökéletesnek kellene lennie, hiszen frigyünket láthatóan
megáldotta az Isten, csak éppen férjemnek kétségei vannak, vagy csak azt
mondja, hogy kétségei vannak atyám jóhiszeműségét illetően. Skót
martalócok dúlták fel az angol földművesek birtokát, juhokat és marhákat
loptak, de időnként utazókat is kifosztanak, így atyám joggal tesz panaszt,
hogy ez az örökös béke egyezményének megszegése. Jakab erre azzal vág
vissza, hogy bezzeg atyám miként bánik a skót kereskedelmi hajókkal,
mire kezdetét veszi a vég nélküli levélváltás, amelyben követelésekkel és
ellenkövetelésekkel lépnek fel egymással szemben a megbízhatatlan
igazságszolgáltatás és a szüntelenül hadban álló határvidékek miatt.
Atyám arra számított, hogy a házasságom örökké tartó békét hoz Anglia és
Skócia között, de nem tudom, hogyan várják el tőlem ennek
megvalósítását. Jakab nem egy kisfiú, akit egy idősebb, tapasztalt király
elbolondíthat, mint ahogy – Mária elmondásából tudom – Harryvel tette
Kasztíliai Fülöp. Jakab felnőtt ember, már nem is fiatal, így nem fog
meghunyászkodni atyám tekintélye előtt. Eszébe sem jut, hogy tanácsot
kérjen tőlem, és amikor felajánlom, a füle botját sem mozgatja, noha tudja,
hogy angol hercegnő vagyok. Pedig igen méltóságteljesen jelentem ki,
hogy én, mint angol hercegnő, mint Skócia királynéja és a következő skót
király anyja, ezt gondolom erről meg arról, és még számos más dologról,
és elvárom, hogy figyeljenek a szavaimra.
Jakab pedig erre mélyen meghajol, és azt feleli. „Isten óvja a királynét!”
95
KARÁCSONYA
Karácsonykor ismét teherbe esem, és csak a diadalérzet segít abban, hogy

nyugodt maradjak, nyugodt, akár egy madonna, amikor hírül kapom, hogy
Mária húgomat hivatalosan is eljegyezte Kasztíliai Károly. Kétszázötven
aranykorona a hozománya, és nagyapja, a császár akkora rubint küldött
neki, hogy pár bolond még versbe is foglalta. Megbízott útján jegyezték el,
és tökéletes franciasággal mondta el a beszédét, továbbá megkapta a
kasztíliai hercegnő címet.
Saját kezűleg veti papírra, hogy így dicsekedjen el a diadalával, egy
annyira rosszul megfogalmazott és rossz helyesírással írott levélben, hogy
majd egy órába telik, mire kisilabizálom az értelmét.
Amikor a herceg tizennégy lesz, feleségül megyek hozzá, ami még hét év,
és egyáltalán nem is bánom, hogy várnom kell, mert noha ez egy
emberöltő, de itthon maradhatok, és megtanulhatok spanyolul. Ami egy
rettenetesen bonyolult nyelv, de Katalin azt mondja, majd ő tanít. Az jutott
az eszembe, hogy fizetnem kellene neki azért, ha a tanítóm lesz, mert
nagyon szerényen él az udvarnál, a szülei nem támogatják, mi pedig addig
nem fizetjük ki az özvegyi kegydíját, amíg ők ki nem fizették a hozományát.
De nem találkozhatok vele túl gyakran, és nem adhatok neki semmit.
Fényűző esküvőm lesz, de addig otthon maradok. De azonnal viselhetem a
címemet, amit már meg is kaptam! Kasztília hercegnője vagyok, és a
koronám jelét az összes holmimba belevarrják. Minden eseményen
megelőzöm rangban főúri nagyanyámat és persze Katalint is – el tudod
képzelni, mennyire örül ennek főúri nagyanyám! Dörgedelmes beszédet
tartott nekem a hamis büszkeségről, és azt mondta, nézzem csak meg
Katalint, aki Özvegy Hercegnő, ám mégis mindennap porig alázzák.
Amikor meglátogatsz minket, megmutatom majd a rubinomat. Ez a
legnagyobb kő, amit életem során láttam: egy macska is megfulladna tőle.
Szeretettel: Mária
Szinte meg sem éri kibetűzni a sógornője feletti diadalt és a saját
vagyonával való hencegést ötvöző levelet, de nem hagyom, hogy
felkavarjon a dolog. Megnyugtat, hogy én királyné vagyok, és még évekig
megelőzöm a rangsorban, viszont nagyon nehéz megmaradni olyan
nyugodtnak, mint egy madonna, amikor elküldi a rubinjáról írott
költeményt, meg egy rajzot, amin atyám és öcsém, Harry herceg éppen
szemtanúi húgom diadalának, aki egy aranybrokát tető alatt áll valamilyen
96
emelvényen. Az angol követ elmesélte Jakabnak, hogy mindenki
aranytányérból evett. Még hogy aranytányér Máriának! Már az ötlet is
szörnyen nevetséges!
97
Úgy vélem, ez a vár folyton csak balszerencsét hoz rám. Először itt
vesztem össze a férjemmel, és bár megszabadultam az itt élő fattyúktól,
gyakran eszembe jutnak a gyerekek, akiknek ez egykor otthona volt, meg a
toronyban élő alkimista. Úgy érzem, itt csak az időmet vesztegetem el,
amikor belépek a súlyos csapórács alatt, és felkaptatok az emelkedő vár-
udvaron.
És itt következik be a legszörnyűbb dolog. A legszörnyűbb dolog, ami
csak történhet velem. Az én kisbabám, Jakab, Skócia és a Szigetek királyi
hercege, Jakab, Rothesay hercege, álmában meghal a királyi bölcsőjében.
Senki sem tudja, miért, senki sem tudja, hogy meg lehetett-e volna
menteni. Már nem vagyok a következő skót király édesanyja. A
pocakomban ott várakozik a következő gyermekem, de van egy üres
bölcsőm, és azt hiszem, már soha többé nem apadnak el a könnyeim.
Felkeres a férjem, miközben eszembe jut, milyen nagy volt a sürgés-forgás
anyám és atyám termei között Artúr halálakor, így amikor Jakab belép,
felpillantok, és arra gondolok, biztos azért jött, hogy megvigasztaljon.
– Annyira boldogtalan vagyok – zokogom. – Bárcsak én is meghalnék!
– Kifelé! – fordult kurtán hölgyeimhez a király, akik úgy tűnnek el, ahogy
a hideg levegőben oszlik szét a lehelet. A homlokát ráncolja, mint amikor
épp meghallgat valakit, aki egy mechanikus szerkezet mibenlétét
magyarázza neki, mintha én is egy megoldandó rejtély lennék, nem pedig
egy ajándékokkal megvigasztalható hitves.
– Miért? – kérdezem, s közben visszafojtom a lélegzetem.
– Mit gondol, lehetséges az, hogy önt megátkozták?
Erre felülök az ágyban, a könnyeim elapadnak, és szótlanul meredek rá.
– Az ön atyjának három fia született, ebből kettő máris halott. Az ön bátyja
nem hagyott hátra utódot, noha tizenöt éves volt a halálakor. Ön közel
három évig meddő maradt, és most meghalt a fiunk. Tehát a kérdés jogos.
Hangosan feljajdulok, és a vánkosaimra hanyatlom, egyszerre dühösen és
reményvesztetten. Ez annyira jellemző rá: mintha csak arról érdeklődne,
hogy mitől rohad a koldus szájában a fog. Minden lenyűgözi, legyen az
bármilyen undorító is. Nem tudom, miért halt meg Artúr az izzadós
kórban, ami megkímélte Katalint. Honnan tudhatnám? Még csak nem is
98
gondolok Edmundra, a kisöcsémre, aki még szoptatós csecsemő volt,
amikor meghalt. Nem tudom, miért nem lett Artúrnak és Katalinnak
gyereke, és nem szívesen gondolok arra, hogy mit jelent az „Ó, jaj, velünk
ez soha nem történt meg!”, és nem is most fogom megbeszélni, mikor
vigasztalan vagyok, és amikor mindenkinek vigasztalnia kellene engem,
elterelniük a figyelmemet, nem pedig berontani a szobámba, és rideg
hangon rettenetes kérdéseket szegezni nekem.
– Mert maga Richárd herceg mondta nekem, hogy a Tudorok átkozottak –
folytatja Jakab.
A két fülemre szorítom a tenyerem, mintha így akarnám elérni, hogy a
szentségtörő szavak ne jussanak el hozzám. Hihetetlennek tűnik, hogy az
én kedves, szelíd férjem ilyenkor keressen fel ezzel, fájdalmam csúcsán, és
olyan dolgokkal álljon elő, amik alkimistája gonosz varázslataihoz
hasonlítanak, amelyek az életet halállá változtatják, az aranyat salakká, és
mindent sötét anyaggá nemtelenítenek.
– Margit, válaszolnia kell nekem – mondja, bár a hangját nem emeli fel,
mintha csak tudná, hogy így is mindent hallok az ökölbe szorított kezemen
és a vánkosomon át.
– Felteszem, most Perkin Warbeckről beszél – emelem fel a morcos
arcomat.
– Mind tudjuk, hogy nem így hívták – feleli, mintha ez közismert tény
lenne. – Mind tudjuk, hogy ezt a nevet az ön atyja ragasztotta rá. Ő
valójában Richárd herceg volt, az ön nagybátyja. Egyike a két hercegfinak,
akiket III. Richárd záratott a londoni Towerbe, és akikről az ön atyja azt
állította, hogy sosem kerültek elő onnan élve. Én tudom, mert Richárd
idejött, mielőtt megtámadtuk volna Angliát. A legkedvesebb barátom volt;
úgy éltünk együtt, mint két királyi fivér. Feleségül adtam hozzá az
unokahúgomat, az ön udvarhölgyét, Katherine Huntlyt. Az ő oldalán
lovagoltam a csatába. És ő maga mondta, hogy bárki akarja is megölni őt
és fivérét, Eduárdot, az biztos átkozott lesz.
– Még azt sem tudja, hogy egyáltalán herceg volt-e – mindössze ennyit
tudok elhebegni. – Senki sem tudja. Főúri nagyanyám nem fogja hagyni,
hogy bárki is szóba hozza a trónkövetelőt. Felségárulás még csak említeni
is a címét. És Katherine Huntly soha, de soha nem beszél a férjéről.
– Én igenis tudok erről. Richárd maga mondta el.
– Nos, nekem nem kellene elmondania! – robban ki belőlem.
– Valóban – enyhül meg. – De nekem tudnom kell. Richárd arról beszélt,
hogy átok hullt annak a fejére, aki megölte a bátyját, az ifjú királyt. Egy
boszorkány tette rá az átkot, az ön anyjának anyja, a fehér
boszorkánykirályné, Woodville Erzsébet. Megesküdött, hogy bárki taszítsa
99
is halálba az ifjú királyt, az elveszíti a fiát, majd a fiának is a fiát, és ez így
megy újra meg újra, mindaddig, amíg a vérvonal ki nem hal egy meddő
leányban.
A kezemet büszkén dudorodó hasamra teszem. Én nem vagyok meddő
leány.
– Gyermekkel vagyok viselős – közlöm dacosan.
– Nemrég veszítettük el a fiunkat – feleli erre halkan, kurtán. – Ezért
kénytelen vagyok megkérdezni. Mit gondol, azért veszítettük el őt, mert a
Tudorokon átok ül?
– Nem – felelem dühösen. – Szerintem azért veszítettük el, mert az ön
bűzlő hazája piszkos és fagyos, és a gyerekek fele halva születik a hideg
miatt, mert alig kapnak levegőt a füstös szobákban, ki pedig nem lehet
vinni őket a dermesztően gyilkos idő miatt. Az ön bűzös hazája, az ön
ostoba bábái, az ön beteges szoptatós dajkái és a híg tejük miatt van ez így.
Nem az én átkom miatt.
Úgy biccent, mintha ez érdekes értesülés lenne.
– De a többi gyermekem él – jegyzi meg. – Ebben a bűzlő országban az
ostoba bábákkal, a beteges szoptatós dajkákkal és a híg tejükkel.
– De nem mindegyikük. És amúgy is, én éppen várandós vagyok eggyel.
Egyáltalán nem vagyok meddő leány.
Ismét biccent, mintha ez olyan jogos észrevétel lenne, ami netán méltó
arra, hogy feljegyezze és megvitassa az alkimistájával.
– Valóban várandós. És jó egészséget kívánok önnek! Próbáljon meg ne
túl sokat bánkódni azon, akit elveszített. Még veszélybe sodorja azt, akivel
állapotos. A fiunk már a mennyben van. Hiszen tudjuk, hogy ártatlan
gyermek volt. Felszentelték és megkeresztelték. Félig az öné volt, egy
gyerekgyilkos trónbitorló vérvonalából származik, félig pedig az enyém,
egy király- és apagyilkos fiútól: bűnös szülők vagyunk mindketten. De őt
megkeresztelték, hogy megóvják a bűntől, így azért kell fohászkodnunk,
hogy mostanra már a mennyben legyen.
– Bárcsak én is a mennyben lennék már! – kiáltok rá.
– Hogyan lehetne ott, amikor a családja ily bűnös? – kérdi, majd magamra
hagy. Ilyen egyszerűen. Még meg sem hajol felém.
Drága Katalin, elvesztettem a kisfiamat, és a férjem roppant barátságtalan

velem. A legiszonyatosabb dolgokat vágta a fejemhez. Egyedül csak az
vigasztal, hogy gyermekkel vagyok viselős, és remélem, hogy újabb fiunk
születik. Mária azt írta, hogy igen szegényes körülmények között élsz, és
nem tervezik, hogy hozzáadjanak az öcsémhez. Sajnálattal gondolok rád.
Most, hogy engem is berángattak a sárba, már jobban megértelek.
100
Megértem, hogy mennyire boldogtalan lehetsz, szüntelenül te jársz a
fejemben. Ki gondolta volna, hogy bármi ilyen rosszul sülhet el a
számunkra, hiszen mi Isten kegyeltjeinek kellene lennünk. Mit gondolsz,
van ennek bármi oka? De az ok nem lehet az átok, ugye? Imádkozni fogok
érted. Margit királyné
101
TAVASZA
Jakab velem lovagol Stirling várából Holyroodhouse-ba, noha a dombtetők

még havasak és az út mentén a szürke folyó felszínét még zúzmara lepi el.
Kaptam egy új, biztos lábú hátast: ő visz el biztonságosan engem és szépen
gömbölyödő hasamat. Egy szót sem szólunk útközben az elveszített
gyermekről, reményünket inkább a nyáron megszületendőbe vetjük.
Amint megérkezünk Edinburghba, Jakab Leith kikötőjébe veszi az irányt,
ahol hajókat épít, és ágyúkat tesz próbára. Még egy nagy kikötőt szeretne
emelni, távol a homokpadoktól. Én megjegyzem, hogy nem értem, miért
akar ennyi hajót; atyám is tengerek övezte országot igazgat, mégsem egy
egész flotta felett rendelkezik. Jakab elmosolyodik, és úgy simogatja meg
az államat, mintha az egyik padlásműhelyének tudatlan kis vitorlavarrója
lennék, és azt feleli, hogy talán arról ábrándozik, hogy egy napon majd
uralni fogja az óceánokat, és hogy mit szólok ahhoz, ha minden tengerek
királynéjává tenne?
Így nincs is az udvarban, amikor megérkezik atyám követe, egy Thomas
Wolsey nevezetű, szemfüles tisztségviselő, aki azért jött Jakabhoz, hogy
fenntartsa az országaink közti békét. Ez különösen kínossá teszi
számomra, hogy azt kell feleljem neki, a király nincs az udvarban, mert új
és nagyobb ágyúkat próbál ki, valamint hadihajók építését felügyeli.
De ezt a Wolsey-t nem lehet eltántorítani, hiszen Skócia megszegte az
egyezséget, és őt azzal bízták meg, hogy győződjön meg arról, vajon
Jakabnak szándékában áll-e megőrizni a békét. Az egész a fattyú fiúk
hibája – ismét ők okoznak nekem gondot. James Hamilton, Arran frissen
kinevezett grófja, aki a menyegzőm napján lett nemesember, kísérte el
közülük azt a kettőt, akik Itáliába utazhattak Erasmushoz, hogy visszafelé
Anglián át jöjjenek, de menlevél nélkül, így aztán letartóztassák őt. Ismét a
férjem fattyai iránti nevetséges figyelmének rémes következményeivel
szembesülünk, de ezúttal ez komoly bajt kevert.
Lehet, hogy nem értek mindent, noha folyton megpróbálják elmagyarázni
a békeegyezmény vége-hossza nincs kikötéseit és záradékait, de most még
én is belátom, hogy mit kifogásol Thomas Wolsey, miközben arra várunk,
hogy Jakab visszatérjen Leithből. Wolsey azt mondja, hogy Franciaország
102
arra igyekszik rábírni a férjemet, hogy újítsa meg hagyományos
szövetségüket, míg atyám arra próbálja rávenni, hogy ne szegje meg az
örökös békéről szóló egyezményt. Mivel a házasságunk a békekötés része
volt, a királynak éppúgy tiszteletben kellene tartania, akárcsak a
frigyünket. Elvett egy angol hercegnőt, így mindörökre meg kell őriznie a
békét: ezt jelenti az örökös fogalma. Nem lenne szabad szövetségre lépnie
Franciaországgal, és nincs szüksége ágyúkra, hajóflottára meg a világ
legnagyobb lövegére.
Thomas Wolsey-nak ezt kell elmagyaráznia a férjemnek, így azonnal érte
küldetek, és megüzenem neki, hogy mihamarabb haza kell térnie. Wolsey
pedig csak beszél, beszél és beszél, abban a reményben, hogy majd én
meggyőzöm Jakabot, hogy utasítsa vissza a franciákat és erősítse meg az
angolokkal való szövetséget. De a király halogatja a visszatérést, majd
amikor végül megérkezik az udvarba, és sikerül váltanom vele néhány szót
négyszemközt, megveregeti az orcámat, és megkérdi:
– Mi is a jelmondatom? És mi lesz a fiúnk jelmondata?
– „A védelmemben” – mondom morcosan.
– Pontosan – feleli. – Én élem az életemet, én megkötöm a magam
szövetségeit, és minden áldott nap megteszek mindent annak érdekében,
hogy megvédjem a királyságomat. És még ön, legyen bármilyen
utolérhetetlen királyi vér, sem fog meggyőzni arról, hogy sodorjam
veszélybe a hazámat azzal, hogy megsértem a franciákat.
– A franciáknak nem vesszük hasznukat – felelem. – Az egyetlen
szövetséges, amire szükségünk van, az Anglia.
– Biztosra veszem, hogy igaza van, királyi hitvesem – mondom. – És ha
Anglia segítőkészebb szomszéd lesz, mint amilyen a jelen pillanatban,
akkor a szövetségünk még sokáig fennáll majd.
– Remélem, nem feledkezik meg arról, hogy angol hercegnőnek születtem,
mielőtt skót királyné vált volna belőlem – vágom rá.
Gyengéden megveregeti a fenekem, mintha csak az egyik lotyója lennék.
– Soha nem felejtem el, hogy ön milyen fontos – mosolyog rám. – Nem is
merném.
– És akkor mit fog mondani Thomas Wolsey-nak? – faggatom.
– Találkozni fogok vele, és több órán át tárgyalunk majd – ígéri meg. – És
a végén elmondom neki, hogy mit szándékozom tenni, amit egyébként
mindig is akartam: meg akarom őrizni a békét Angliával és meg akarom
tartani a barátságomat Franciaországgal. Miért barátkoznék az egyikkel, a
másikkal meg nem? Amikor mindegyik ugyanolyan rossz, mint a másik?
Amikor mindketten engem akarnak lenyelni? És az egyetlen ok, amiért
egyáltalán törődnek velünk, hogy így fenyegessék a másikat.
103
Wolsey levelet hozott nekem Katalintól, és amíg ők Jakabbal vitába
bocsátkoznak, én a termeimbe visszavonulva, egymagamban olvasom el az
üzenetet. A hercegnő együttérző, kedvesen beszél azokról a nőkről, akik
elveszítették gyermeküket, főleg első gyermeküket, és arra int, hogy
pihenjek sokat, és őrizzem meg a reményt, hogy Isten újra fiúval és
örökössel ajándékoz meg. Nem látom okát, hogy miért ne lehetnél
termékeny és boldog, írja beleérző szavakkal. Semmiről nem tudok, ami a
Tudorok ellen szólna. A lelkemig megérint, amit ez kifejez – a nővéri
szeretet –, de amúgy sem akarok már gondolni sem az átkokra, sem arra,
hogy belehalhatok a szülésbe.
Ami engem illet, zárul a levél, mintha az ő helyzete már nem is lenne olyan
fontos, az ügyeim nem alakulnak jól. Atyám addig nem küldi el a
hozományom fennmaradó részét, amíg hozzá nem megyek a herceghez, a
te atyád pedig addig nem fizeti ki az özvegyi kegydíjamat, amíg meg nem
kapja a hozományt. Mindkét nagy királynak én vagyok a záloga, és nincs
pénzem, ahogy a társaságom is kevés, mert noha az udvarban élek, nem
tartozom a kegyeltek közé, és gyakran átnéznek rajtam. Olyan ritkán látom
az öcsédet, hogy eltűnődöm, vajon emlékszik-e még rá, hogy jegyesek
vagyunk; attól tartok, óva intik tőlem. Húgodat, Máriát, csak akkor
láthatom, amikor atyád le akarja nyűgözni a spanyol követet. Mária egyre
gyönyörűbb, és olyan aranyos, hogy azt el sem tudom mondani! Ő az
egyetlen barátom az udvarban. Elkezdtem spanyolul tanítani, de nem
engedik, hogy túl gyakran felkeressen. Csapdába estem Londonban, a
szegénységben, és nem vagyok sem özvegy, sem menyasszony.
Mit gondolsz, tudnál pár szót szólni az érdekemben főúri nagyanyádnál,
legalább abban az ügyben, hogy a szolgáim kapjanak fizetséget? És
kölcsönözhetne is ruhákat nekem a királyi ruhatárból. Megfelelő viselet
nélkül nem mehetek el a vacsorákra, és éhesen kell ágyba bújnom, ha a
konyha elfelejt étket küldeni a szobámba. Segítenél? Nem tudom, mit
tegyek, és azok, akiknek tanácsokkal kellene szolgálniuk nekem, eltökélték,
hogy a saját céljaikra használnak fel.
104
HOLYROODHOUSE-PALOTA, EDINBURGH, SKÓCIA, 1508. JÚLIUS
Kezdetét veszi a hetekig tartó, elszigetelt és csendes szobafogság a sötét és

fülledt termeimben. Magamban megfogadom, hogy nem gondolok többé
arra, amit a férjem mondott az átokról, nem töprengek el a vádjain –
amelyek teljesen nevetségesek, ahogy ő maga is nevetséges. Mindenki
tudja, hogy a zsarnok III. Richárd ölette meg a Towerbe zárt királyi
hercegeket, hogy így kaparintsa meg unokaöccse trónját. Mindenki tudja,
hogy az én atyám azért érkezett, hogy megmentse Angliát ettől a
szörnyetegtől. Minket, Tudorokat megáldottak ezért, és nem megátkoztak.
A bosworthi csata megmutatta, hogy Isten a Tudorok pártján áll. Anyám
hozzáment Tudor Henrikhez, noha ő maga Plantagenet volt, és így a vörös
rózsa körbezárta a fehéret, és ebből lett a Tudorok rózsája, majd a
nászukból megfogant Artúr, aztán megfogantam én. Íme, a bizonyíték, a
sima és egyszerű bizonyíték, hogy a vérvonalat megáldotta Isten, hogy az
mentes minden bűntől, mentes minden átoktól. Ennél több nem is kellene
senkinek: de bizonyosan elég nekem, akit főúri nagyanyám nevelt, elég
ahhoz, hogy iszonyodjak mindenféle babonaságtól és eretnekségtől, és
hogy tudjam, ahogy ő is tudja, hogy a Tudorok Isten kegyeltjei, és ők
adják Anglia kiválasztott királyi vérvonalát. Isten az, aki engem ilyen
magasra emelt, mert én az Ő kegyeltje vagyok, és az országé.
De az is elég nekem, ha Katalinra gondolok, aki már nem arrogáns többé,
hanem csak egy elesett hercegnő, aki azért könyörög, hogy
beházasodhasson a családunkba, és aki megnyugtat afelől, hogy semmiféle
árnyék nem vetülhet ránk. Rá gondolok, aki szegénysorba süllyedt, és
magányosan tengeti napjait az udvari talpnyalóknak kiosztott kis
szobákban, míg én székvárosom legszebb palotájának legjobb termeiben
lakom, és hozzá képest úgy érzem, engem szeretnek és dédelgetnek.
Együttérző választ írok:
Drága nővérem, természetesen írni fogok főúri nagyanyámnak és

atyámnak is, és megteszem érted, ami tőlem telik. Ki gondolta volna, hogy
te, aki oly fényűző módon érkeztél Angliába – emlékszem, mennyire
elbűvöltek az arany cipőfűzőid! –, ennyire mélyre süllyedsz majd? Szívem
minden részvéte a tiéd, és imádkozom azért, hogy épségben térj haza
105
Spanyolhonba, ha az ügyeid nem rendezhetők el Angliában. Húgod,
Margit királyné
Termemben ott áll a szentségtartó, készen várja, hogy elérkezzen az időm,
a gyóntatóm meg a Holyrood apátság jó kanonokjai minden órában értem
fohászkodnak. Nem félek, bármit mondjon is a férjem. Magamban
gúnyosan arra gondolok, hogy ő az, aki szőrcsuhát visel, aki vezeklőövet
köt a derekára, ő az, aki megölette saját atyját, a felszentelt királyt: nem
csoda hát, hogy mindenfelé átkokat meg balsorsot lát. Valóban az lenne a
legjobb, ha a lehető leghamarabb elindulna Jeruzsálembe. Hogyan másként
szerezhetné vissza Isten kegyét, ha nem egy keresztes hadjárattal? Bűnei
nem hétköznapi vétkek, amit le lehetne mosni pár üdvözléggyel, amit egy
szórakozott pap róna ki rá. Nem olyan, mint én, aki Isten áldásával
született a dicsőségre.
Nem félek a szüléstől, könnyen is megy. A kisbaba nagy csalódás, mert

hercegnő, de arra gondolok, hogy Margitnak fogom hívni, és megkérem
majd főúri nagyanyámat, legyen a keresztanyja, és jöjjön el a keresztelőre.
A kisded nyugodtan fogadja el a dajka mellét, de nem szophat rendesen,
mert úgy látom, mintha az asszony feszült pillantást váltana az egyik
ringatóval. Nekem nem mondanak semmit, így hagyom, hogy
lemosdassanak és az intim részeimet bevonják mohával meg
gyógyfüvekkel, aztán aludni térek. Mire felébredek, a gyermekem már
halott.
Ezúttal a férjem kedvesen szól hozzám. Meglátogat a szülőszobámban, bár

ide állítólag férfi nem léphetne be – még a velem imádkozó pap is a fátylas
paraván túloldalán foglal helyet. Jakab azonban szép csendben belép,
félreinti az asszonyokat, akik megszólják és megpróbálják kihessegetni,
majd megfogja a kezem, ahogy ott fekszem az ágyban, noha szülés után
még nem voltam templomban, így tisztátalan vagyok. Nem sírok: különös,
hogy semmilyen megjegyzést nem tesz rá, hogy milyen csendben vagyok.
Nem érzek kedvet a síráshoz, legszívesebben aludnék. Bárcsak elaludnék,
és sosem ébrednék fel!
– Szegény szerelmem – szólal meg Jakab.
– Úgy sajnálom. – Alig tudok beszélni, de tartozom neki a
bocsánatkéréssel. Most már biztos, hogy valami baj van velem, hiszen két
kisbabám is meghalt egymás után. Katalin és Mária is hallani fognak
Angliában az engem ért veszteségről, és biztosra veszem, hogy Katalin azt
gondolja majd, valami baj van velem, valami baj van a Tudorokkal, és „Ó,
106
jaj, velünk ez soha nem történt meg!”. Mária túl fiatal és buta ahhoz, hogy
tudja, egy gyermek elvesztése a legrosszabb, ami egy királynéval
történhet, de Katalin gyorsan saját termékeny anyjához és jelképéhez, a
gránátalmához hasonlít majd engem, és sürgetni fogja, hogy mielőbb adják
hozzá Harryhez.
– Ez csupán balszerencse, semmi több – mondja úgy Jakab, mintha még
sosem hallott volna az átokról, és soha nem említette volna nekem. – Ami
fontos, hogy tudjuk, képesek vagyunk arra, hogy megfoganjon a
gyermekünk, és ön ki tudja hordani őket. Ez az élet legnagyszerűbb
kihívása, higgyen nekem, szerelmem! A következő már életben marad,
biztos vagyok benne.
– Fiú lesz – mondom halkan.
– Imádkozom ezért – feleli. – Zarándokútra megyek. Ön pedig pihenni fog,
szépen megerősödik, felépül, és amikor majd megöregszünk, és
körülöttünk fognak nyüzsögni az unokáink meg a dédunokáink, akkor
ezeknek a kis teremtményeknek a lelkéért fogunk imádkozni. Csak
imáinkban emlékezünk meg róluk, és elfelejtjük majd a bánatot. Minden
rendben lesz, Margit.
– Említette az átkot… – kezdem.
Elutasító mozdulatot tesz.
– Akkor a harag, a fájdalom és a félelem szólt belőlem. Helytelen volt így
beszélnem. Túl fiatal még ehhez, és úgy nevelték, hogy a hibák felett
állónak gondolja magát. Az élet majd megtanítja a valóságra. Nem kellek
én ahhoz, hogy alázatot tanuljon. Rossz férj lennék, ha megpróbálnám
belehajszolni a csüggedés szülte bölcsességbe.
– Nem vagyok bolond – közlöm méltóságteljesen.
Meghajtja a fejét.
– Az jó, mert én biztosan az vagyok – válaszolja.
Arra gondolok, hogy írok Mária húgomnak, hiszen a legnagyobb

keresztény király örökösével jegyezték el, és figyelmeztetem, hogy ne
legyen túlságosan büszke, mert lehet ugyan, hogy egy igen nagyemberhez
ment hozzá, de mégsem adhat neki utódot. Angliából minden hír arról
szól, hogy Mária egyre szebb és szebb lesz, de ez még nem jelenti azt,
hogy termékeny is egyben vagy fel tud majd nevelni egy erős kisbabát.
Arra gondolok, hogy jobb, ha tudja, hogy az én bánatom az övé is lehet
akár; nem lehet bizonyos abban, hogy sértetlenül lendülhet túl ezen. Az jár
a fejemben, hogy megírom neki, talán a Tudorok nem is olyan hatalmasak,
erősek és Istentől áldottak, mint hittük. Arra gondolok, hogy elmondom
107
neki, talán nem az a nagyszerű sors vár rá, mint amit mindenki oly
magabiztosan jövendöl neki, és nem szabad azt hinnie, hogy nem érheti
semmi bántódás, csak azért, mert világéletében mindenki pátyolgatta, és
mert mindig ő volt a legaranyosabb gyermek.
De ekkor valami visszafogja a kezem. Különös, hogy már előttem a penna
és a papiros, amikor rájövök, hogy nem akarom őt figyelmeztetni erre.
Nem akarok árnyékot vetni rá. Persze amikor arra gondolok, hogy ő most
ott táncolhat a Richmond-palotában, Greenwichben királynősködik, hogy
egy gazdag udvarban lehet a kifinomult ízlés, a szépség és a tékozlás
középpontja, az felidegesít, de nem én akarok az lenni, aki megmondja
neki, hogy a családunk talán nem is annyira áldott, mint ahogy azt
korábban képzeltük. Hogy talán nem mindig leszünk szerencsések. Hogy
árnyék vetülhet a nevünkre, és netán fizetnünk kell Warwicki Edward
haláláért, meg a Perkin Warbeck nevű fiú felakasztásáért, bárki volt is ő.
Nem kétséges, hogy mi húztuk a legnagyobb hasznot abból, hogy a két
Plantagenet királyi herceg eltűnt a Towerből. Talán nem tettünk semmit
ezért, de mi nyertük a legtöbbet.
Így inkább főúri nagyanyámnak írok, és beszámolok neki
csalódottságomról és bánatomról, majd azt kérdezem tőle – mert hátha ő
tudja –, hogy van-e valami oka annak, amiért Isten elfordíthatja tőlem az
arcát, és nem áld meg egy kisfiúval? Egy Tudor hercegnő miért nem tud
megszülni és felnevelni egy fiúcskát? Egy szót sem szólok a Tudorokra
szálló átokról, sem arról hogy Katalin nyomorog az udvarban – ugyan
miért hallgatna rám? –, csak azt kérdezem, hogy tud-e olyasmiről, ami
meggyengítené a vérvonalunkat. Sokat tűnődöm azon, hogy mit fog
válaszolni. Elmerengek, hogy vajon az igazat írja-e majd le válaszként.
108
STIRLING VÁRA, SKÓCIA, 1509 HÚSVÉTJA
Húsvétra Stirlingbe megyünk a csípős hidegben, a lovak küszködve törnek

előre a hóbuckák között, a holmikkal megrakott szekerek pedig
minduntalan elakadnak és napokat késnek, így a falaimat nem díszítik
faliszőnyegek. Ágyam körül nincsenek függönyök, durva
vászonlepedőkön kell aludnom, és vánkosaimra sincsenek címerek
hímezve.
A férjem ezen csak nevet, és azt mondja, hogy engem elkényeztetett
Anglia balzsamos időjárása, de így is képtelen vagyok elhinni, hogy
ennyire hideg és sötét lehet itt az évnek ebben a szakában. Már alig várom,
hogy lássam a zöldellő tavaszi füvet, és kora reggel megüsse fülemet a
vidám madárdal. Úgyhogy közlöm vele, hogy addig ágyban maradok,
amíg ki nem világosodik, és ez még akkor is így lesz, ha erre csak
déltájban kerül sor.
Fogadkozik, hogy nem baj, maradjak csak nyugodtan ágyban, majd ő
maga behozza a tűzifát, reggelire pedig az ágyam melletti tűzön forral fel
egy bögre sört. Vidám és kedves hozzám, én pedig ismét várandós vagyok,
és felmelegít a remény és a magabiztosság: úgy vélem, ezúttal valóban
szerencsével járok. Már eleget szenvedtem.
Azt hiszem, azért jött, hogy ismét felolvasson nekem, és remélem, hogy
ezúttal nem valami gael költeményt, erre gondolok, amikor az egyik
délután belép a termeimbe kezében egy papírlappal. Most már értem a
nyelvet, de ezek a versek nagyon hosszúak. Nem a szokásos helyére ül a
kandallóhoz, hanem az ágyam szélére, és az arca nagyon komoly, ahogy
körbenéz, Eleanor Verney-t, rangidős udvarhölgyemet keresve, kinek egy
apró kézmozdulattal jelzi, hogy maradjon bent. Rögtön tudom, hogy rossz
hírt kapott Angliából.
– Főúri nagyanyám az? – kérdem.
– Nem – feleli. – Bátornak kell most lennie, drágám. Az ön atyjáról
hoztam hírt. Sajnos eltávozott köreinkből, Isten nyugosztalja.
– Meghalt az atyám?
Bólint.
– Akkor Harry a király? – suttogom hitetlenkedve.
– VIII. Henrik néven lép a trónra.
– Ez lehetetlen.
Bánatosan rám mosolyog.
– Attól féltem, hogy nagyon le lesz sújtva.
109
– Ó, le is vagyok, le is vagyok – nyugtatom meg, bár nem érzek semmit. –
A megdöbbenés teszi, noha tudtam, hogy nincs jól. Főúri nagyanyám
mindig arról írt, hogy a király nem érzi jól magát.
– Nagy változások jönnek az ország életében – mondja Jakab. – Az ön
öccsét alig ismerik, nem sok mindenben próbálta még ki magát. Az ön
atyja nem adott a kezébe hatalmat, nem tanította meg, hogy miként kell
kormányozni.
– Mindig is Artúrnak szánták ezt a feladatot.
– De már évekkel ezelőtt megváltozott a helyzet.
Érzem, hogy újra könnyek szöknek a szemembe.
– Árva lettem – nyögöm ki szánalmasan.
Leül mellém, és átkarol.
– Itt van a családja – mondja. – És ha Harry megtartja a békét, ahogy azt
tennie kellene, akkor talán meglátogathatja őt, amikor trónra lép.
– Ez kedvemre való lenne – vallom be.
– De csak akkor, ha megtartja a békét. Mit gondol, megteszi? Ő is
felesküdött az örökös béke egyezményére, arra, hogy tiszteletben tartja
határainkat és felségjogunkat. Az ön atyja és én sokat perlekedtünk
egymással fosztogatók és kalózok miatt, ő megpróbálta megtiltani nekem,
hogy Franciaországgal barátkozzam. Mit gondol, Harryt meg lehet győzni
arról, hogy a béke mindnyájunk érdeke? Hogy véli, könnyebb szomszéd
lesz, mint az ön atyja volt? Rendelkezik bárminemű befolyással felette?
– Ó, biztosra veszem, hogy meg tudom őt győzni. Biztosan el tudom
magyarázni neki. Elmehetek Londonba, és megmondhatom neki.
– Miután ismét ágyba kényszerült, és ahonnan egy szép kisfiút szülve kelt
majd fel. Akkor lesz a követem. Addig szóba sem jöhet az utazgatás, amíg
nincs jól, és nem erősödött meg.
– Ó, igen, de akkor… – Arra gondolok, milyen csodás lesz visszatérni
Angliába, ahol az öcsém az ország királya, ahol a király főúri anyja titulus
már másra szállt, és veszített erejéből, akárcsak a főúri nagyanyám
hatalma, ahol Mária csupán egy hercegnő, míg én királyné leszek, aki már
a bölcsőjében tudhatja azt a királyi herceget, aki egyszerre két országban
teremt békét. A poggyászkaravánom mérföldekre nyúlik majd. Láthatják
majd a Jakabtól kapott ékszereimet és megcsodálhatják a ruháimat.
– Még örökségre is számíthat – jegyzi meg a férjem.
– Valóban?
– Igen. Nem tudom pontosan, hogy mennyi lesz, de atyja elképesztően
gazdagon halt meg. Jelentős összegre fog rúgni.
– És az mind az enyém lesz? – kérdezem. – Nem önhöz kerül?
Meghajtja a fejét.
110
– Megtarthatja mindet, én kis zsugorim. Az egész önt illeti.
Érzem, hogy ismét kibuggyannak a könnyeim.
– Megnyugvást fog nyújtani. A gyászomban. Nagy gyászomban.
– Ó, és a következőt nem fogja elhinni – mondja, és gyengéden letörli
kézfejével a könnyeimet. – Az ön öccse első teendője az volt, hogy
megbüntette atyja tanácsadóit, amiért túladóztatták a népet.
– Ó, tényleg? – kérdem, bár nem érdekelnek az adók.
– A második pedig az, hogy bejelentette házasságát az özvegy
hercegnővel. Végül csak el fogja venni Aragóniai Katalint. Már hét éve
várakozik a küszöbön, de úgy tűnik, most a frigy pár napon belül
megköttetik. Könnyen lehet, hogy már egybe is keltek; annyira rosszak az
utak, hogy ez a levél is több napig jött.
Valami rettegéshez hasonló érzés önt el.
– Nem. Azt biztos nem. Ő nem mehet hozzá. Nyilván félreértette. Hadd
lássam azt a levelet!
Átnyújtja. Hivatalos közlemény a hírnöktől. Egyszerű szavakkal szól
atyám haláláról és a Harryt érintő nyilatkozatról. Úgy meredek a címére,
mintha még mindig nem hinném el. Aztán jön a közlemény, miszerint
Harry feleségül veszi az özvegy hercegnőt. Ott van fehéren-feketén,
cikornyás kézírással. Alul a pecsétek: kétség sem férhet hozzá.
– Anglia királynéja lesz – szólalok meg. Az udvar peremén leélt,
mellőzöttségben eltöltött magányos évei – amikor úgy próbált életben
maradni, hogy eladogatta a tányérjait – iránti együttérzésem egy csapásra
semmivé foszlik. Már nem is emlékszem, hogy sajnáltam volna szegény,
megözvegyült nővéremet. Helyette arra gondolok, hogy valami iszonytató
hazárdjátékot űzött, ami mégis megérte. Feltette rá az egészségét és a
biztonságát, de végül nyert. Arra alapozott, hogy tovább fogja bírni, mint
atyám. És legyőzte őt azzal, hogy túlélte: úgyszólván a halálba kívánta. –
A hamis leány tehát győzött.
Jakab nevetése elárulja, hogy remekül mulat, amikor meghallja
hangomban a megvetést.
– Azt hitte, hogy szereti a hercegnőt?
– Szeretem is! – mondom, de féltékenységi roham tör rám. – Szerettem.
Természetesen jobban szerettem, amikor szegény és boldogtalan volt, mint
amikor diadalt arat felettem.
– Ugyan miért? Hiszen elég sokáig várt a jutalmára. Kiérdemelte. Állítólag
a végén már valósággal éhezett.
– Ön ezt nem érti. Cserben hagyta Artúrt, és én azt hittem, hogy atyám
azzal bünteti majd, hogy sosem engedi meg, hogy hozzámenjen Harryhez,
sem azt, hogy visszatérjen Spanyolhonba. Katalin több évvel idősebb az
111
öcsémnél. Nem igazán összeillő pár.
– Alig öt év a különbség.
– Ő a bátyám özvegye!
– Megkapták a pápa felmentését.
– De Katalin nem… – Ökölbe szorítom a kezem: nem tudom elmagyarázni
neki. – Ön nem ismerő őt. Becsvágyó… a trónt akarja, nem Harryt. Főúri
nagyanyám nem fogja… Én nem fogom… Az a nő büszke. Nem alkalmas
erre. Sosem fog anyám nyomdokaiba lépni.
Jakab gyengéden megfogja a kezemet.
– Harrynek az ön atyja helyére kell állnia, Katalinnak pedig az ön anyja
helyére. De persze nem az ön szívében. Csak a trónon. Angliának király
kell és királyné, és az Harry lesz meg Aragóniai Katalin. Isten áldja és
tartsa meg őket!
– Ámen! – vágom rá morcosan, de képtelen vagyok valóban így gondolni
erre, és nem is gondolok.
112
Miközben a magas skót hegyek ormán még mindig ott fehérlik a hó, és
jeges szelek szaggatják le a gyümölcsfák virágait, rájuk, kettejükre
gondolok Angliában, Harry első csodálatos nyarára, ahogy sütkéreznek a
balszerencsés véletlen révén rájuk hullt címeikben: a királyra és a
királynéra, akik mások, náluk jobbak halálából húznak hasznot. Katalinra
gondolok, amint azt mondja, hogy ez a sorsa, és várt, amíg kellett, kivárta
az idejét. Arra gondolok, ahogy azt mondja magában, túl fogja élni
atyámat, és lám, így is történt. Úgy vélem, szó sincs itt igaz szerelemről,
csupán becsvágyról és hiúságról. Harry ellopta a bátyja feleségét, Katalin
pedig rabul ejtette Anglia örökösét. Megvetendőnek tartom őket,
mindkettőjüket, és nem igazi az a bánat, ha közben a fiatalabb fiú léphet
halott bátyja örökébe, és az özvegy leveti magáról a gyászt.
Aztán újabb futár érkezik Angliából sürgős hírrel. Főúri nagyanyám
meghalt. Állítólag túl sokat evett a koronázási ünnepségen – fájdalmát sült
hattyúba fojtotta, de nekem az jár a fejemben, hogy talán már nem volt
miért élnie attól a pillanattól, hogy unokáját a trónon láthatta, és tudta,
hogy a Tudorokért végzett nagy munka – mind a nyilvános, mind a titkos –
bevégeztetett, hiszen tudta, hogy megszereztük és már mindörökre
megtartjuk a trónt. Érzem, hogy rám tör a veszteség gondolata nagyanyám
miatt, aki oly szigorúan okított, de a gondolataim folyton-folyvást
visszakanyarodnak oda, hogy az idős hölgy távoztával Katalin lesz az
udvar vitathatatlan úrnője, és senki sem uralkodik majd felette. Még
anyám sem léphetett be a királyné termeibe – azokat mindig a király főúri
anyjának tartották fenn. Katalin azonban jobban fog boldogulni az
anyámnál, mert ő olyan királyné lesz, akire nem vetül majd az anyósa
árnyéka, és aki tetszése szerint tehet meg mindent, amit csak akar.
Bizonyos, hogy Harry nem fog tudni bánni vele. Katalin úgy fog
viselkedni, mintha saját jogán lenne királynő, akárcsak cseppet sem nőies
anyja, Kasztíliai Izabella. Diadalmaskodni fog, hiszen Harry szeszélye
folytán a szegénysorból a királynék rangjára emelkedett. Úgy gondol majd
magára, mint aki mindenben győzött, úgy gondol majd magára, mintha
magának Istennek lenne a kegyeltje. Az anyja „conquistadorá”-nak
hívatta magát, Katalint pedig úgy nevelték, hogy mindenkin gázoljon át.
113
Írok Máriának:
Biztosra veszem, hogy a koronázás és az esküvő igen fényűző volt, és

biztosra veszem azt is, hogy élvezted; de légy jó húga Katalinnak és
emlékeztesd rá, hogy legyen hálás Harrynek, amiért ilyen fényes rangra
emelte, pedig előtte igen mélyre süllyedt. Az öcsénk nagylelkűen
cselekedett, amikor elismerte őt jegyesének, noha erre semmi sem
kötelezte. Neked kell óva intened Katalint, hogy ne legyen sem gőgös, sem
büszke új helyzetében. Természetesen örülök neki, hogy ilyen egészen
kivételes hatalomra tett szert, de nem lennénk jó húgai, ha nem
figyelmeztetnénk őt a becsvágy és a velünk – született Tudorokkal – való
vetélkedés bűnére.
114
Jakabnak vannak követei Harry udvarában, és ők arról számolnak be, hogy

– amint attól tartottam is – az ifjú pár bőkezűen költ ruhákra,
ünnepségekre, tornaviadalokra és zenészekre. Minden éjjel tánc van, és a
jelek szerint Henrik saját énekkarának komponál dalokat, költeményeket
ír. A terhességem így sem könnyű, de esküszöm, hogy az állapotommal
járó hányinger csak rosszabbodik attól, amikor meghallom a híreket az
aranybrokát ruháiban táncoló Katalinról, meg arról, hogy a lovagi tornán a
páholyát övező függönyöket telehímezték aprócska K és H betűkkel, és
gránátalma címerét belefaragták minden domborműbe, dereglyéjén
selyemfüggönyök lógnak, és fantasztikus lovai vannak, csodálatos a
ruhatára, miközben kapzsin vásárol újabb és újabb ékszereket.
Annyira mohón vágyom az Európa legtékozlóbban szépséges udvaráról
szóló hírekre, hogy mindenki azt gondolja, öcsém boldogságáról szeretnék
hallani. Ilyenkor erőtlenül elmosolyodom, és azt felelem: „Ó, igen.” Ez az
egész igencsak felkavaró, de a Mária húgom vagyonáról és
szabadosságáról szóló jelentések még jobban lesújtanak. Minden
tekintetben felügyelet nélkül maradt – még Katalin sem parancsol neki –,
Harry pedig szinte belefojtja az ékszerekbe és a finom ruhákba, hogy
kérkedjen vele. Mindenki azt mondogatja nekem, hogy ő a legszebb
hercegnő egész Európában. A fivérem bábnak használja, hogy
mutogathassa a koronaékszereket; megfesteti a portréját, és körbeküldi az
egész keresztény világban, hogy eldicsekedjen vele, milyen gyönyörű is
Mária. Úgy képzelem, máris fogadásokat kötnek, hogy mennyi az esélye,
hogy faképnél hagyja Kasztíliai Károlyt, és jegyzi el magát egy másik
kérővel, ha találnak neki egy még előkelőbbet. Tényleg azt hiszem, hogy
nem fogom kibírni, ha még egy rajzot meg kell néznem az újabb
eljegyzésről. Nem fogom kibírni, ha még egy levelet kapok Máriától,
amiben az eljegyzési ajándékaival henceg – mint azzal a rubinnal! És
biztosra veszem, hogy nem kérik majd vissza tőle.
Katalin maga ír nekem. Ez az első levele, amit alul már a királyi pecsét
díszít. Kimondhatatlanul bosszantónak találom:
Mindig is nővérek voltunk, de most már egyszerre vagyok a nővéred és
115
testvérkirálynéd. Öcséddel együtt meggyászoltuk drága atyádat és jó
nagyanyádat. Nagyon boldogok vagyunk együtt. Roppantul örülnénk, ha
felkeresnéd az udvarunkat jövő nyáron, amikor az utak már jó állapotban
vannak.
Nyilván szeretnél hallani híreket a kishúgodról. Velünk él az udvarban, és
úgy látom, hogy minden egyes nappal egyre szebb lesz. Annyira örülök
neki, hogy az én családommal jegyezték el, mert amikor elhagy majd
minket, egykori otthonomba utazhat, és tudom, hogy mennyire tetszeni fog
neki az ottaniak világos bőre, aranyszínű haja és szelíd természetük
szépsége. Megosztom vele a ruhatáramat és az ékszereimet, időnként pedig
együtt táncolunk este, az emberek pedig felkiáltanak az eléjük táruló kép
láttán: Kecsesnek és Szépségnek hívnak minket – micsoda butaság!
Legközelebb ő fog írni neked. Igyekszem rávenni, hogy folytassa
tanulmányait – de tudod, mennyire szeret játszani, és milyen eleven.
Remélem, hogy hamarosan mindketten egy kis herceg királyi nagynénjei
lesztek. Igen, gyermeket várok! Annyira örülnék, ha öcsédnek fiút és
örököst szülhetnék. Mily áldottak is vagyunk! Mindennap imádkozom
érted, és tudom, hogy te is gondolsz rám és húgunkra, Máriára meg drága
férjemre, fivéredre, a királyra. Tudom, hogy te is nyilván azt érzed, amit
mi mindnyájan, hogy végre magunk mögött hagytuk a sötét esztendőket, és
nekünk hármunknak azért kell fohászkodnunk, hogy a ránk hullott áldás
sokáig kitartson. Isten áldjon meg, húgom!
Katalin
A fogamat csikorgatom, de megírom a választ. Elmondom, hogy mennyire
örülök neki. Elmesélem, hogy reggelenként rosszullét gyötör, de egyesek
szerint ez annak a bizonyítéka, hogy fiút várhatok. Elmondom, hogy
marhahúslevessel kínálnak. Nem félek a szüléstől, hiszen már korábban is
átéltem, és még fiatal vagyok, csak tizenkilenc éves. És sokkal
biztonságosabb gyereket szülni, amikor az ember még fiatal anya:
mindenki ezt mondja. És hogy érzi magát Katalin? Milyen huszonhárom
évesnek lenni? Huszonhárom évesen várni az első gyermeket?
Erre nem válaszol, és először csak magamban nevetek kárörvendve a
gondolaton, hogy talán azért, mert a korával csúfolódtam, és
emlékeztettem a hosszú évekre, amikor még özvegyként várakozott, az
évekre, amikor már rég Harryhez kellett volna mennie és megfogannia a
gyermekükkel, de aztán – amikor továbbra sem ír – megsértődöm, és azon
jár az eszem, hogy túl nagyra tartja magát ahhoz, hogy kötelességének
érezze az azonnali válaszadást. Azt is említette, hogy Mária írni fog
nekem, de azzal nem használ a gyermeknek, ha hagyja, hogy lusta legyen
és hanyag. Nem lenne szabad megfeledkeznie arról, hogy én vagyok a
116
sógornője, egyben saját jogú királyné. Nem lenne szabad elfelejtenie, hogy
a barátságom értékes, hogy az örökös béke az én művem, hogy királyi
szomszédok vagyunk, és a férjem nagy uralkodó. Egész bizonyos, hogy
rögvest válaszolnia kellett volna a levelemre, ha én is vettem a fáradságot,
hogy írjak neki.
Októberben egyetlen árva szót sem hallok egyik úgynevezett húgom felől
sem, így szinte a szülés után megírom nekik, hogy fiút hoztam a világra.
Tudom, hogy úgy adom hírül ezt, mintha valami diadal lenne. De képtelen
vagyok fékezni magam – hiszen ez valóban az én diadalom. Életerős
férjemnek fiút szültem, és bármit érjen is el Katalin a jövőben a
szülőszobában, én már megcselekedtem a magamét, méghozzá őelőtte, és
ezt most már Londonban is tudhatja mindenki. Férjemnek fiút és örököst
szültem, és ez a fiú egyben Anglia fia és örököse is – amíg Katalin nem
teljesíti a kötelességét, amit én már megtettem. Addig enyém a skót és az
angol korona várományosa, az én aranybölcsőmben ring: én vagyok az
első, aki a harmadik királyi nemzedék első Tudorát világra hozta. Nem
vagyunk dinasztia, ha nincsenek unokáink, akik követnék az atyámat, fiúk
nélkül semmik vagyunk, és én – nem Mária és nem is Katalin – vagyok az,
akinek a gyerekszobájában ma egy Tudor herceg alszik.
117
KARÁCSONYA
A karácsonyt a legfényűzőbb módon ünnepeljük, amit csak Skócia

megengedhet magának, álcajátékokkal, álruhákkal, táncokkal és
lakomákkal, John Damien, az alkimista pedig olyan gépezetet épít, ami
úgy repked körbe-körbe a teremben, mint egy rab madár, az emberek
pedig rémülten sikoltoznak a látványtól. Jakabtól aranyláncot kapok meg
drágaköveket a hajamba, és azt mondja, én vagyok a legcsodásabb
királyné, aki valaha Skóciában élt. Tudom, hogy jól nézek ki. A ruháim
ugyan kissé szűkek, ezért kiengedték a varrásoknál és a fűzőrésznél, de
Jakab azt mondja, hogy szép és vidám vagyok, amilyennek egy hitvesnek
lennie kell, és egyáltalán nincs ellenére, hogy gyengéden a karjába kapjon.
118
TAVASZA
Jakabbal annyira boldogok vagyunk együtt, hogy még a két Páduából

hazatérő fattya sem ver éket kettőnk közé. Alexander, akit Saint Andrews
érsekének neveztek ki, és féltestvére, Jakab, Moray grófja, azért látogat
meg minket, hogy lerója tiszteletét, én pedig hűvös udvariassággal
üdvözlöm őket. Megmutatom mindkettőjüknek atyjuk törvényes fiát, és
közlöm velük, hogy ő Artúr, Skócia és a Szigetek királyi hercege, valamint
Rothesay hercege. Mindkét fiú letérdel a kicsiny bölcső mellé és hűséget
esküszik, Alexander pedig rövidlátóan pislog az orrára biggyesztett kerek
szemüvege mögött, majd kétkedve így szól:
– Olyan kicsi még egy ilyen nagy ranghoz – mondja, és ettől nevetésre
fakadok.
Még csak nem is tiltakozom, amikor a férjem Alexandert megteszi
lordkancellárnak.
– Kell valaki, akiben tökéletesen megbízhatom – közli.
– De még épp csak kinőtt a kisfiúkorból – mondom azért bosszúsan.
– Mi itt, Skóciában gyorsabban növünk fel.
– Nos, amíg nem feledi, hogy minden tudása féltestvére javát szolgálja –
mondom erre.
– Biztosra veszem, hogy Desiderius Erasmus egy pillanatra sem
feledkezett el erről – mondja erre Jakab fanyarul.
Meglepetésemre Katalin végre válaszol a levelemre, saját kezűleg ír, a
gránátalma pecsétjével. Magánlevél ez, amiben elmondja, hogy annyira
szomorú és szégyelli magát, mert elvetélt a babájával, és noha kislány lett
volna, mégis úgy érzi, hogy nem sikerült megadnia az egyetlen dolgot,
amiben Harry hiányt szenved, az egyetlen dolgot, ami ahhoz kell, hogy
örömük teljes legyen.
A megdöbbenéstől el is feledkezem jogos sértődésemről.
Elgondolkoztatnak a sorai, és eszembe jut a saját kislányom, aki meghalt,
előtte pedig a fiam. Arra gondolok, milyen kegyetlenség is volt azzal
gúnyolódni, aki huszonhárom évesen lett először anya. Rosszízű tréfává
vált, amikor elolvasta, majd elvesztette a kisbabáját. Elönt a lelkifurdalás,
és szégyellem magam, amiért hagytam, hogy a Katalinnal való
119
rivalizálásom átcsapjon kicsinyes gyűlöletbe. Fogom a levelet, a kápolnába
megyek, és a halott kisbaba lelkéért imádkozom. Imádkozom Katalin
bánata miatt, imádkozom öcsém csalódása miatt, imádkozom az angol
trónért. Azért fohászkodom, hogy szülessen egy Tudor fiuk és örökösük: a
fiatalasszonynak, aki már nyolc éve a nővérem, akit hol szerettem, hol
irigyeltem, és aki oly régóta beköltözött a szívembe és az imáimba.
Aztán lehajtom a fejem, és Szent Margithoz szólok suttogva, akit lenyelt a
sárkány, és aki bizonyára tudta, ahogy én is tudom, hogy milyen az a titkos
öröm, amikor az ember megmenekül a legrosszabbtól, ami csak megeshet
vele. Margit sértetlenül jutott ki a sárkány gyomrából, én pedig vajúdtam
és megszültem egy fiút, egyben trónörököst – az egyetlen Tudor fiút és
örököst. Sosem kívánnék rosszat Katalinnak, sem Harrynek vagy
Máriának –, mi több, tényleg szánom őket a veszteségükért –, de az én
fiam, Artúr, Skócia és Anglia örököse, és addig az is marad, míg Katalin
fiúnak nem ad életet. Az ő fia pedig, mihelyst világra jön, az enyém
helyére lép. Ki hibáztathatna hát azért az apró, eltitkolt örömért, amit azért
érzek, mert nekem van fiam, neki pedig nincs?
Angliai követünk megírja, hogy bár Katalin elveszítette gyermekét, egy

lányt, de – Istennek hála! – ikrekkel viselős, így még mindig maradt egy
kisbabája.
– Ez szokatlan – jegyzi meg a férjem, ahogy hangosan felolvassa a levelet
a kandalló mellett ülve a hálószobámban, miután kiküldte az
udvarhölgyeimet. – Szerencsés asszony.
Érzem, ahogy rám tör a teljesen érthető ingerültség a gondolattól, hogy
Katalin hasában még mindig ott van egy kisfiú, miközben én térden állva
imádkoztam azért, hogy leljen vigaszt a fájdalmában. Milyen nevetséges,
hogy ilyen tragikus levelet írt nekem, miközben még mindig állapotos
volt! Sok hűhó semmiért!
– Mit ért azalatt, hogy szokatlan? – kérdem mereven, mert felbőszít, hogy
a férjem ennyire érdeklődik az orvosok munkája iránt, maga is elolvassa
ijesztő könyveiket, és undorító rajzokat nézeget beteg szívekről meg
duzzadt belekről.
– Meglepő, hogy nem veszítette el mindkét gyermekét, amikor az egyikkel
megesett a baj – mondja, miközben újraolvassa a levelet. – Isten áldása
legyen rajta, és remélem, tényleg így történt, noha roppant szokatlan, hogy
valaki elveszíti az egyik ikergyermeket, de a másik megmarad. Kíváncsi
vagyok, hogy vajon honnan tud a másik gyerekről. Nagy kár, hogy nem
vizsgálhatja meg egy orvos. Az is lehet, hogy csak a vérzései nem tértek
120
vissza, és nem gyermekkel viselős.
A fülemre szorítom a tenyeremet.
– Nem beszélhet az angol királyné vérzéseiről! – tiltakozom.
Rám nevet, majd elhúzza a kezem.
– Tudom, hogy mire gondol most, de ő is ugyanolyan asszony, mint bárki
más.
– Én sosem engednék magamhoz orvost, még akkor se, ha szülés közben
haldokolnék! – esküdözöm. – Hogyan is jöhetne ilyenkor egy férfi a
királyné közelébe? Saját nagyanyám kifejezetten felhívta rá a figyelmem,
hogy a királynénak ilyenkor szobája fogságába kell visszavonulnia, és csak
nők szolgálhatják ki, egy bezsaluzott és bezárt szoba sötétjében kell lennie.
Még a papot sem láthatja, aki azért jön, hogy misét mondjon érte, a
szentelt ostyát is a paravánon kell átnyújtania.
– De mi van akkor, ha a szülőszobában lévő asszonynak egy orvos
ismereteire van szüksége? – kérdez vissza a férjem. – Mi van akkor, ha
valami nincs rendjén? Az ön nagyanyja nem halt meg kis híján a
szüléskor? Nem lett volna jobb, ha lett volna ott egy orvos, aki a
tanácsaival segíti?
– Ugyan, honnan tudna egy férfi bármit is ezekről a dolgokról?
– Ó, Margit, ne legyen ostoba! Ezek nem misztériumok. A tehén
borjadzik, a disznó ellik. Gondolja, hogy amikor egy királyné világra hoz
egy gyermeket, az bármiben is eltér egy nőstény állatétól?
Aprót sikkantok.
– Ezt nem fogom hallgatni. Mert ez eretnekség. Vagy felségárulás. Vagy
mindkettő.
Elhúzza a kezem elszörnyedt arcomtól, és gyengéden belecsókol mindkét
tenyerembe.
– Nem is kell meghallgatnia – mondja. – Mert én nem valami
jövendőmondó vagyok, aki a piac közepén álló keresztnél jósol. Én
anélkül is tudhatok dolgokat, hogy ki kellene kiabálnom.
– Bárhogy is történt, nyilván ő a legszerencsésebb asszony ezen a világon
– közlöm sértődötten. – Mert mindenki együttérez vele, amiért elveszítette
a lányát, miközben továbbra is megvan az ikerfia.
– Talán tényleg az – bólint. – Legalábbis nagyon remélem. – Hátat fordít
nekem, és leveszi az ingét. A derekán viselt vezeklőöv halkan megzörren.
– Ó, vegye már le azt a rémes izét! – kérem.
Rám néz.
– Ahogy óhajtja – feleli. – Megteszek bármit, csak hogy a kedvére tegyek
a világ második legszerencsésebb asszonyának… feltéve, ha még a
kedvére lehet tenni, hiszen ő örökre a második helyre szorul, ő a
121
másodrangú királyné egy másodrangú királyságban, amint épp arra vár,
hogy nemrég született kisfia a második helyre szoruljon.
– Nem így értettem – tiltakozom.
A karjai közé emel, és nem is izgatja magát azzal, hogy válaszoljon.
122
Májusban, amikor a tóparti palotánkban időzünk, rövid, kézzel írott levelet

kapok Katalintól, amiben az áll, hogy mindenek után úgy tűnik, még sincs
második baba. Apró, szinte olvashatatlan betűket vetett papírra, mintha
nem is lett volna kedve írni egyáltalán.
Esedeztem atyámnak, hogy ne tegyen nekem szemrehányást mindezért.

Semmi felelőtlent vagy helytelent nem cselekedtem. Azt mondták nekem,
hogy az egyik kisdedet elvesztettem, de az ikertestvére még megmaradt, és
én addig nem is tudtam, hogy semmi sincs ott, míg a hasam ismét le nem
lappadt, mintha csak felfúvódtam volna, és ismét megindult a vérzésem.
Honnan tudhattam volna? Nekem senki sem beszélt erről. Honnan
tudhattam volna?
Azt írja, hogy a férje maga volt a megtestesült kedvesség, de ő mégis
képtelen volt abbahagyni a sírást. Félrelököm a levelet, nem tudom rávenni
magam, hogy válaszoljak, annyira idegesítenek mindketten. A gondolat,
hogy Harry kedves volt a feleségéhez – az én kisöcsém, aki soha senki
mással nem törődött önmagán kívül! –, meg a másik gondolat, hogy
Arrogáns Katalin megalázkodva bocsánatot kér valamiért, amin amúgy
sem tudott volna segíteni, kissé felbőszít. A puszta elképzelés, hogy
képtelen volt abbahagyni a sírást, megvetéssel tölt el. Hát hol lennék most
én, ha nem tudtam volna abbahagyni a sírást, amikor elveszítettem
bármelyik gyermekemet? Sosem szültem volna másikat. Miért tobzódik
Katalin annyira a bánatban, és tárja a világ elé? Nem kellene neki is
megmutatnia, hogy milyen is az a királynői elszántság, ahogy én magam
tettem?
Ugyanakkor azt el kell ismernem, hogy a férjemnek igaza volt abban, hogy
látnia kellett volna őt egy orvosnak. Hogy is mondhatták neki azt, hogy
gyermekkel viselős, amikor csak elvetélt? Hogyan lehettek azok a
bábaasszonyok ennyire ostobák? És ő hogy lehetett olyan buta, hogy
hallgatott rájuk?
Felteszem, hogy mint mindig, most is mindenki megpróbál Harry kedvére
tenni. Az udvar tagjai nem bírnak neki rossz hírt mondani, mivel nem tűr
el semmit, ami dacolna az akaratával. Akárcsak főúri nagyanyám, ő is
123
elképzeli, hogy miként kellene a dolgoknak menniük, és nem figyel oda
arra, aki felvilágosíthatná, hogy a világ nem ilyen. Mindig is végtelenül
elkényeztetett gyermek volt. Felteszem, amikor elmondták neki, hogy
Katalin elveszítette a csecsemőt, az öcsém úgy nézett rájuk, mintha egy
ilyen csalódás egyszerűen elképzelhetetlen lenne, ezért mindenki úgy
vélte, meg kell nyugtatniuk a királyt, hogy hitvese még mindig terhes,
valószínűleg egy fiúval. De mostanra fény derült a hazugságra, Katalin
pedig még rosszabbul fogja érezni magát, mint eddig bármikor. De kit
hibáztasson?
Felkeresem a királyi gyerekszobát, meglátogatom az én kisbabámat,
Skócia és Anglia örökösét, aki ringatója karjában ül kigömbölyödve és
erősen.
– Jól van a csöppség? – kérdem. A bent lévők mosolyognak, és közlik,
hogy a kisbaba remekül van, rendesen eszik, és mindennap nő egy kicsit.
Visszatérek termeimbe és írok Katalinnak:
Istennek hála, az én fiam erős és nagyon egészséges. Valóban áldottak
vagyunk, hogy a magunkénak tudhatjuk. Sajnálattal hallom, hogy milyen
szörnyű tévedés történt veled. Imádkozom érted a téged sújtó
szomorúságban és szégyenkezésben.
– Ezt ne írja! – néz át a vállam felett a férjem, aki udvariatlanul elolvassa a
magánlevelemet.
Homokot szórok rá, hogy felitassam a tintát, majd a papirost meglengetem
a levegőben, hogy ne olvashassa el együttérző szavaimat.
– Ez csak egy testvéri levél – mondom.
– Ne küldje el! Épp elég baja van Katalinnak az ön együttérzése nélkül is,
ez csak növelné a terheit.
– Az együttérzés aligha lehet teher.
– Ez az egyik legsúlyosabb.
– Amúgy meg, ugyan mi gondja lehet egy olyan asszonynak, mint ő? –
kérdem. – Hiszen megvan mindene, amiről álmodott, kivéve a gyereket, és
biztosan az is meglesz nemsokára.
Látom, hogy elkapja a pillantását, mintha csak titkot rejtegetne.
– Jakab! Árulja el! Mit hallott?
Odahúz egy zsámolyt, leül rá, és felmosolyog rám.
– Nem szabad mások balszerencséjén örvendezni – oktat ki.
Képtelen vagyok leplezni a mosolyomat.
– Tudja, hogy én nem vagyok ennyire barátságtalan. Katalin
balszerencséjéről van szó?
– De akkor újraírja a levelet.
– Újraírom. Ha elmondja, hogy mit tud.
124
– Nos, minden finom neveltetése dacára az ön szent fivére, Harry
semmivel sem kisebb bűnös nálam – mondja. – Mert bármennyire megró
is ön a porontyaimért, és elküldi őket a kedves kis gyerekszobáikból, az ön
Harry öccse sem jobb férj nálam, nem jobb nálunk, többieknél. Míg a
felesége a szülőszobában töltötte a maga idejét, őt rajtakapták az egyik
udvarhölgyével.
– Ó, ne! Melyikkel? Kivel? – kapkodok levegő után. – Tényleg
rajtakapták?
– Anne Hastingsszel – feleli. Így most komolyan áll a bál a lány fivére,
Buckingham hercege, az egész Stafford família és a király között.
Akkorát sóhajtok, mintha most kaptam volna tőle valami gazdag
ajándékot.
– Ó, mily rettentően szörnyű ez! – kiáltom örömittasan. – Micsoda
balszerencse! Teljesen meg vagyok döbbenve.
– A Staffordok nagyon erősek – emlékeztet. – És III. Eduárd királyi
véréből valók. Nem fog tetszeni nekik, hogy így megszégyenítik őket,
mint ahogy az sem, hogy Henrik egy közülük valóval enyeleg. A király
pedig kész bolond, ha ellenségeivé teszi a főurakat.
– Felteszem, ön sosem tenne ilyet.
– Nem is – közli Jakab csendes büszkeséggel. – Ha valakit az
ellenségemmé tettem, akkor azt megölöm vagy bebörtönzöm, de nem
bosszantom fel, hogy aztán hagyjam hazatérni a birtokaira, ahol aztán bajt
keverhet. Tudom, hogy mit kell tennem azért, hogy ezt a királyságot
egyben tartsam. Az ön öccse még csak most foglalta el a trónt, és bizony
elég meggondolatlan.
– Anne Hastings – mondom sóvárogva. – Katalin saját udvarhölgye. A
királyné minden bizonnyal szörnyen dühös. Nyilván magánkívül van a
haragtól. Bizonyosan belebetegedett a csalódásba. És mindez egy ilyen
nagyszerű esküvő után! A szerelmi házassága után! A sok nevetséges
madrigál után!
Jakab felemeli az egyik ujját, mintha csak figyelmeztetne.
– Soha többé ne rójon meg az ágyasaimért! – mondja. – Ön mindig azt
mondja, hogy az atyja sosem nézett más nőre, és hogy a fivére szerelemből
nősült. És most nézze meg! Teljesen hétköznapi dolog, ha egy férfi
szeretőt tart, főleg akkor, amikor a felesége a szülőszobán van. Teljesen
hétköznapi dolog, ha a király az udvarából szemezget. Úgyhogy soha
többé ne rójon meg ezért!
– Ez se nem hétköznapi, se nem erkölcsös – torkollom le. – Isten és ember
törvénye ellen való – teszem hozzá, de csak eddig bírok nagyanyám
hangján beszélni. – Ó, Jakab, meséljen még! Katalinnak meg kell tartania
125
lady Anne-t az udvarhölgyei között? Szemet kell hunynia az affér felett?
Harry megtartja Anne-t mint a szajháját? – Szinte kapkodom a levegőt. –
Sosem fogja úgy a szeretőjének kikiáltani, ahogy egy francia király, igaz?
Sosem hagyja majd, hogy Anne irányítsa az udvart, és nem küldi el
Katalint?
– Nem tudom – csippent bele az államba. – Hát milyen közönséges kis
gyerek ön, hogy az összes részletet tudni szeretné! Szóljak a követünknek,
hogy azonnal jelentsen?
– Ó, igen – mondom. – Mindent tudni akarok!
126
De a legközelebbi hír, ami Angliából érkezik, nem valami szórakoztató

botrány, hanem jó hír: a legjobb. Katalin ismét állapotos. Keresztet vetek,
amikor megtudom, mert aggódom a fiam, Artúr miatt. Katalinnal felváltva
élveztük a jó szerencse áldását – a jegyességem egybeesett az ő
megözvegyülésével, atyám halála neki házasságot és koronát jelentett –,
így attól félek, hogy a Tudor trón angliai örökösének születése a jelenlegi
skóciai örökös halálát okozza.
Jakab nem neveti ki a félelmeimet, hanem a legjobb orvosát küldi az
edinburghi várba, aki felkeresi a szülőszobát, ahol mindenki lábujjhegyen
jár a ringató dajka körül, aki leveszi a kis vászoninget a fiamról, és
esküdözik, hogy a teste óráról órára forróbb, szinte lángol már.
Még csak kilenc hónapos, nagyon apró. Nem úgy néz ki, hogy elég nagy
lenne ahhoz, hogy le tudná gyűrni a lázat, amitől a bőre úgy felforrósodik,
és a szeme belesüpped az arcába. Ingét hideg vízbe mártják, bezárják a
zsalukat, kirekesztik a napot, de nem sikerül levinniük a lázat. És bár
megköpölyözik, vért szívnak a kis rózsaszín sarkából, és addig purgálják,
amíg már csak öklendezik és sír a fájdalomtól, de semmitől sem lesz
jobban. Míg én a padlón térdepelek a fődajka mellett, és nézem, ahogy a
kisfiam verejtékező bőrét nyomkodja egy hűvös törülközővel, a
gyermekem egyszer csak lehunyja a szemét, és abbahagyja a sírást. A fejét
oldalra fordítja, mintha csak aludni akarna, aztán mozdulatlanná dermed,
és a fődajka rémülettel teli hangon így szól: „Eltávozott.”
Drága nővérem, nagyon lesújt a veszteséged. Nem tudok többet írni.
Imádkozz kisfiam lelkéért, és imádkozz értem, nővérem e vészterhes
időben! A büszkeség és az irigység bűnébe estem, de nem lehet, hogy épp
ez a rettenetes csapás tanít majd alázatra? Nagyon sajnálom, ha valaha is
vétettem ellened. Kérve kérlek, hogy bocsáss meg nekem, ha bármi rosszat
mondtam vagy cselekedtem ellened. Bocsásd meg barátságtalan és
nővérhez nem méltó gondolataimat, amelyeknek sosem adtam hangot.
Mondd meg Máriának, hogy szeretem. Mindketten nagyon hiányoztok.
Porig vagyok sújtva. Sosem éreztem még ekkora kínt.
Margit.
127
128
TAVASZA
Katalin januárban bevonul a szülőszobába, mi pedig a Tudorok rózsáival

és a spanyol gránátalmákkal díszített borjúbőr pergamenből értesülünk a
diadalmas világrajövetel híréről. A betűket aranyfüsttel vonták be.
Nyilvánvaló, hogy hetekig készültek: a szerzetesek a szegélyeket
hónapokig festették kézzel. Nagyon biztosak kellettek, hogy legyenek
Isten áldásában, ha ilyen munkára adták a fejüket, ilyen tolakodó
magabiztossággal álltak neki, tekintettel arra, hogy milyen kockázatos is a
szülés. A levelet délután hozzák be, amikor az ágyamban pihenek.
Egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni a sírást. Az ujjbegyeimmel
követem a szavakat: örömük nagyon távolinak rémlik. Nem tudom,
honnan veszik ezt a merészséget!
De gőgjük büntetlen marad, mivel Isten lemosolyog a Tudorokra. Katalin
kisfiút hozott a világra. Henriknek nevezik el – még szép! Keserűen
gondolok arra, hogy mindez olyan, mintha Artúr bátyám nem is létezett
volna, mintha az öcsém elfelejtette volna, hogy az elsőszülött Tudorok az
Artúr nevet kapták, míg a Henrik a második fiút illette meg. De persze
Harry elsőszülött fiúként gondol magára, így büszkén adja saját nevét a
fiának. Így hát nincs többé Tudor Artúr. Sem a bátyám, sem a fiam nem él
már.
Katalin nem egyenesen nekem írja meg diadalát. Hagyja, hogy értesítsenek
a születésről, mintha hálásnak kellene lennem, amiért úgy kezel, mint
bármely más európai uralkodót, mintha az ő szerencséjétől nem érezném
magam rosszabbul, amiért elveszítettem a saját kisfiamat. Még csak nem is
válaszolt arra a levélre, amiben megírtam a gyászomat. Mindössze ezt az
aranymázas hencegést kapom.
A követünk révén értesülünk a fenséges lovagi tornáról és a lakomáról,
amit azért rendeztek, hogy megünnepeljék Henrik fiának és
trónörökösének születését. London szökőkútjaiból bor folyik, hogy
mindenki ihasson az újszülött egészségére. A Smithfielden sütött ökrök
révén mindenki osztozhat a királyi boldogságban. A tornaviadalon – óriási
tusát rendeznek természetesen, ami napokig tart –, Henrik most először áll
be a lovagok közé. Kockára teszi a testi épségét, mintha végre meglelte
129
volna magában a férfit. Mivel fia és örököse a bölcsőben ring, már
szembenézhet a kihívásokkal. Meggyőzően diadalmaskodik, mindenkit
legyűr, mintha csak ő, Katalin és a fia sérthetetlen lenne.
– Mosolyogjon! – parancsol rám a férjem, amikor vacsorázni indulunk. –
Barátságtalan dolog másra irigykedni azért, mert gyermeke született.
– Én a saját veszteségemet gyászolom – vetem oda csípősen, de nem túl
hangosan. – Ön azt kéri, hogy feledkezzem meg a bánatomról. Ők nem is
jutottak az eszembe.
– Önt szinte ellepi az irigység – közli erre. – Ami egészen más. És nekem
nem lesz irigy és rosszindulatú hitvesem. Ne legyenek kétségei, újabb
gyermekkel fogom megajándékozni! Reménykedjen a következő áldott
állapotban, és mosolyogjon! Vagy egyáltalán ne jöjjön vacsorázni!
Fagyos pillantást vetek rá, de mosolygok, ahogy azt parancsolja, és amikor
a serlegét felemelve tósztot mond az angol királynéra és szépséges fiára,
én is megemelem a poharam, és úgy iszom, mintha képes lennék örülni
Katalinnak, mintha a legfinomabb bor sem keseredne meg a számban.
De Katalin győzelme kegyetlenül rövid életű. Márciusban híre jön
Londonból, hogy a csecsemő Henrik, a túlünnepelt, túldicsért újszülött
meghal a bölcsőben. Még két hónapot sem élt.
A férjem akkor keres fel, amikor épp a holyroodhouse-i kápolnában
térdepelek, és a gyermek kicsiny lelkéért imádkozom. Mellém térdel, és
egy ideig némán imájába réved. Aztán megmoccan, és hallom, ahogy inge
alatt halkan megcsörren a vezeklőöv.
– Mit gondol, az öccsének vajon lehet még egészséges gyermeke? –
kérdezi teljesen hétköznapi hangon, mintha csak valami érdekes témát
vetne fel, mintha azt kérdezné, hogy vajon rendbe jön-e a lovam.
Nyugtalanul fészkelődöm a hímzett térdelőpárnán.
– Én erről semmit nem tudok – mondom, szándékoltan játszva a tudatlant.
Erre felhúz, majd leültet az oltár lépcsőjére, mintha Isten háza a sajátunk
volna, és nyugodtan ücsöröghetnénk meg cseveghetnénk itt, mintha a saját
hálótermünkben lennénk. Jakab mindig ilyen szégyentelenül fesztelen, én
viszont felállok, és elindulok kifelé, erre ő erősen megragadja mindkét
kezemet.
– De igen – mondja. – Tudom, hogy írt a nagyanyjának, és megkérdezte,
hogy van-e oka bármitől is félni.
– Ő nem mondott erről semmit – felelem határozottan. – És az anyám sem
beszélt nekem soha az átokról.
– Ami nem bizonyítja, hogy soha nem is létezett – válaszolja. – Senki sem
fog beszélni erről önnek, hiszen tudja, hogy mennyire bántaná az említése.
– Ugyan miért bántana? – kérdem, noha nem akarom hallani a választ,
130
amit mindjárt elmond.
– Ha az átok úgy szól, hogy a Tudoroknak nem lehet fiú utóduk, és
vérvonaluk egy meddő leányban ér véget, akkor maga képtelen lesz
kihordani egy gyermeket – mondja szelíden, mintha csak egy családtag
haláláról beszélne. És ekkor rájövök, hogy valóban arról beszél. Az eddigi
halálesetekről, meg azokról, amelyek csak ezután következnek be. – Sem
ön, sem Aragóniai Katalin, sem az ön húga, Mária hercegnő nem fog
egészséges fiút szülni. Mindnyájan az átok hatása alatt állnak. Egyikük
sem tud majd világra hozni egy királyi herceget, vagy felnevelni, a
Tudorok koronája pedig végül egy lány fejére száll, aki szintén
gyermektelenül hal meg.
Olyan erővel markolom meg a kezét, ahogy ő szorítja az enyémet.
– Szörnyű, rettenetes dolog ilyet mondani – suttogom.
Az arca nyúzott.
– Tudom. De vezekelnünk kell a bűneinkért – mondja. – Nekem apám
meggyilkolásáért, önnek az atyja bűneiért, amit a kuzinjai ellen követett el.
Keresztes hadjáratot kell vezetnem, mert nem tudok egyéb módot arra,
hogy miként menthetnénk meg magunkat.
A tenyerembe temetem az arcom.
– Nem értem!
Elhúzza kezem az orcámtól, hogy láthassam gyötrődő szája vonalát és a
szemébe gyűlő könnyeket.
– Dehogynem érti. Tudom, hogy érti.
131
LINLITHGOW-PALOTA, SKÓCIA, 1512 TAVASZA
A király nem igazán indulhat addig keresztes hadjáratra, amíg nincs utód,
aki követné őt a trónon. Ezt még a vallási tanácsadói is tudják, de mivel
ismét gyermekkel vagyok várandós, és közeledik az időm, Jakab folyton
zarándoklatokon vesz részt hazája szentélyeinél, hogy egyszerre
szolgáltasson igazságot és kegyelemért esedezzen magának. Megtett már
mindent, amit csak tudott, hogy készen álljon a keresztes hadjáratra, amint
megszületik a fiunk; nekünk, e kis országnak van az egyik legnagyobb
flottája egész Európában. Ötletei is vannak, hogy miként vesse be hajóit a
csatában – még soha senki nem vívott úgy tengeri ütközetet, ahogy a
férjem szerint kellene. Egy hatalmas, szépséges hajót tervez, a Great
Michaelt, és maga felügyeli az építését, ingujjra vetkőzik, és a
mesteremberei, kovácsok, ácsok, hajóépítők és vitorlakészítők oldalán
munkálkodik. Megállás nélkül igyekszik meggyőzni a pápát, hogy kössön
szövetséget Franciaország királyával, XII. Lajossal, mert így Európa
összes fejedelme egyetlen hatalmas támadást indíthatna a szent helyeket
elfoglalt és Krisztus szülőhelyét meggyalázó hitetlenek ellen.
De a pápának más tervei vannak, Spanyolország és Velence között hoz
létre szövetséget, majd az én ostoba öcsém – aki teljesen spanyol hitvese,
Arrogáns Katalin befolyása alá került – is belép ebbe, amit Szent
Szövetségnek hívnak, és ami megtöri a keresztény királyok egységét. A
felesége eléri, hogy Harry spanyol apósát szolgálja, és háborúba taszítja
Angliát Franciaországgal szemben, épp akkor, amikor Jakab azt reméli,
hogy egész Európa keresztes hadjáratra indulhat.
Minden, amiben Jakab reménykedett, felborul, Európa ismét megosztottá
válik, de annyira, hogy öcsém nyugodtan kergetheti az álmát, miszerint
visszaszerzi Aquitaniát Angliának, mintha ő lenne a hősies V. Henrik, nem
pedig egy teljesen más családból való király egy teljesen más korban.
Harryt hibáztatom a hiúságáért és ifjonti ostobaságáért, ahogy a háború
iránti rajong, de tudom, hogy Katalin befolyása alatt áll, és úgy gondolok a
feleségére, mint a maradéktalan gonoszságra, amely Harryt – és Angliát –
olyan háborúba sodorja, amit feltehetően nem nyerhet meg, és ami az
egész kereszténységet belharcokba taszítja, holott nekünk a hitetlenekkel
kellene háborúznunk.
132
Hogyan szervezzen a férjem keresztes hadjáratot, ha a keresztény királyok
egymással torzsalkodnak? De Katalin nem gondol másra, csak arra, hogy
atyja kedvére tegyen, és a rendelkezésére bocsásson egy angol sereget. Az
öcsém felett teljhatalmat gyakorol eszes hitvese. Ismét azt a fiút látom, aki
anyámnak kedvence, nagyanyámnak meg valóságos rabja volt. Ismét talált
egy asszonyt, aki megmondja, hogy mit gondoljon. Katalinnak szégyellnie
kellene magát – hiszen Anglia királya mentette ki a szegénység karmaiból,
ő most mégis arra bátorítja, hogy sodorja veszélybe magát. Katalin csak
önnön fontosságával törődik. Anyja királynő volt, aki saját jogán
uralkodott, és most a lánya is ugyanezt szeretné. Azt reméli, hogy
uralkodótárs lehet, a királlyal egyenrangú királyné. Kilátástalan háborúba
akarja küldeni Harryt, hogy ő legyen a palotában a régens. Ismerem őt.
Ismerem titkolt becsvágyát, hogy olyan akar lenni, akár az anyja: a
kereszténység legerősebb asszonya. Azért ment hozzá Artúrhoz, hogy a
férje révén uralkodhasson Anglián. Ezért ment hozzá Harryhez, és immár
jó úton halad a célja felé.
Arra gondolok, hogy írok Katalinnak, és megmondom neki, hogy milyen
rosszul teszi, amikor azt tanácsolja Harrynek, hogy induljon hadba
apósával az oldalán. De még bele sem foghatok a levélírásba, mikor futár
érkezik Angliából a nekem szóló csomaggal. Amikor kinyitom, benne egy
gondosan selyembe és pergamenbe göngyölt, szent relikviát találok:
magának a Szent Szűznek a megszentelt övét, valamint egy levélkét
Katalintól.
Drága Húgom,
Tudom, hogy közeleg az időd, ezért küldöm neked ezt, a legértékesebb
dolgot, amim csak van és ami segített mind akkor, amikor eljött az időm,
mind akkor, amikor elöntött a gyász. Ez Miasszonyunk szent öve, amit
akkor viselt, amikor életet adott a Mi Urunknak. A Szűz szentsége,
mélységes szeretetem és reménységem legyen veled és újszülött
gyermekeddel! Imádkozom, hogy erős fiút szülj. Isten áldása legyen rajtad!
Katalin
Jogos bosszúságom, amit azért érzek, mert Katalin belekontárkodik Anglia
kormányázásba, egyből szertefoszlik, ahogy megfogom e legszentebb
relikviát. Tudom, hogy Katalin mennyire vallásos – ez többet jelent
számára, mint Spanyolhon minden ezüstje. Nem is adhatott volna nekem
ennél értékesebbet, és ha ennek révén egészséges fiút hozhatok a világra,
akkor megkapom tőle azt, amire a szívem legjobban vágyakozik.
Legdrágább Nővérem, fogadd legmélyebb köszönetem, amiért kölcsönadod
eme értékes övet. Nem is adhatnál ennél becsesebb ajándékot. Ahogy
közeleg az idő, úgy nő bennem egyre inkább a félelem, hiszen láthatóan oly
133
balszerencsések vagyunk a kisdedeinkkel. A férjem lelkiismerete
fájdalmasan háborog, és attól fél, hogy a bűnei rám és a még meg sem
született gyermekünkre hullnak.
Ezért kínál vigaszt nekem az öv, amikor majd bezárkózom a szülőszobába,
és a segítségemre lesz, amikor eljön az időm, hogy a reményeim szerint
épségben vehessem majd karomba és a férjem trónjára ültethessem az
örököst. Isten bocsássa meg minden bűnünket, és hulljon ránk a kegyelme!
Isten áldjon meg érte, amiért nekem adtad ezt: igaz nővérem vagy. Kérd
meg Máriát, hogy ő is imádkozzon érettem, ahogy tudom, hogy te teszed.
Margit
A francia Lajos király, akit megijeszt az ellene irányuló szövetség, bármit
megígér a férjemnek, amit csak akar, ha megtartja a Franciaország és
Skócia közti „Régi Szövetséget”. Már készen állok rá, hogy bevonuljak a
szülőszobába, amikor Jakab felkeres a torony tetején lévő kis helyiségben,
ahonnan a nedves rétekre és a tóra nyílik kilátás.
– Gondoltam, hogy itt találom – szólít meg. – Meglep, hogy ezzel a
tekintélyes hassal meg tudta másznia ezeket a meredek lépcsőfokokat.
– Még szippantok néhányat a levegőből, és gyönyörködöm a napsütésben,
mielőtt be kell vonulnom a szülőszobába – felelem.
Leül mellém. Alig férünk el ketten a kör alakú szoba alakját követő íves
kőpadon, de az üveg nélküli ablakokon át elénk tárul az egész vár körüli
táj, és itt, a legmagasabb ponton fecskék repkednek. Mérföldekre és
mérföldekre ellátok minden irányban, és a torony fölé úgy borul az ég
irdatlan kupolája, mintha ez lenne a világ legmagasabb pontja.
– Én a békéért fogok munkálkodni, amíg ön örömet hoz nekünk – mondja
Jakab. Megfogja a kezemet és a melléhez szorítja, a szívéhez. – És amikor
legközelebb feljön ide, akkor magunkkal hozzuk a kisfiunkat, hadd lássa ő
is a királyságát.
Felállunk, és elhagyjuk a kis szobát, kihajolunk a mellvéd fölé, lepillantva
a tóra, aminek kék vizét a szél borzolja fel a kék ég alatt.
– Ha én a franciák szövetségese vagyok, akkor az ön öccse nem támadja
meg őket. Nem meri, mert attól tart, hogy amíg távol van, betörök az
északi vidékekre.
– Ezt nem teheti! A mi frigyünk a pecsét az örökös békén.
– Nem is fogom, de az ön öccse fiatal és ostoba, továbbá jól teszi, ha fél az
otthonát fenyegető vésztől, mert az visszatartja attól, hogy távoli helyeken
keresse a veszélyt.
– Ez a felesége műve – nyögöm ki szánalmasan. – A hitveséé. Ő akarja,
hogy a férje szövetségre lépjen atyjával, és az ő atyja a
legmegbízhatatlanabb ember az egész keresztény világban. Az én atyám
134
sosem állhatta.
Jakab kurtán felkacag.
– Ebben igaza van – mondja. – De önnek most a saját munkájával kell
törődnie, és ügyelnie arra, hogy ezt az országot, de még Angliát is
megőrizze annak a fiúcskának, akit világra hozhat nekünk. És ki tudja?
Lehet, hogy egy nap ő lesz mindkét királyság örököse.
Érzem, hogy a szám széle kissé megrebben, mint amikor azt próbálom
firtatni, hogy gondolt-e az átokra.
– Nem gondolja, hogy…?
Azonnal tudja, hogy mi jár a fejemben, és egyetlen gyors mozdulattal
magához von, majd megcsókolja lehajtott fejemet.
– Csitt! – int gyorsan csendre. – Az egész skót egyház a főségem alá
tartozik, és benne most mindenki önért, a kisfiáért és értünk imádkozik.
Örömteli szívvel menjen hát, Margit, és végezze be a munkáját! Jöjjön,
leviszem.
Előttem halad a csigalépcső szűk járatában, egyik kezemet a vállán
nyugtathatom, nehogy elessek. Belépünk a fogadótermembe, ahol az egész
udvartartásom vár, hogy elbúcsúzzanak tőlem, és minden jót kívánjanak. A
két fattyú, Jakab és Alexander letérdel elém, és jó egészséget kíván nekem.
A hálószobám ajtajánál a sötétségből előlépve kamarásom egy kupa sörrel
kínál, a férjem pedig szájon csókol.
– Isten önnel, szerelmem! – mondja. – Legyen jó kedélyű! Itt fogom várni
a hírt.
Mosolyogni próbálok, de lehajtott fejjel, meggörnyedt vállal lépek be az
elsötétített szobába. Félek; félek, hogy a családomon átok ül azért, amit
tettünk, hogy megkaparintsuk az angol trónt, és hogy az átok rám száll
majd meg a kisbabára, akit a világra kell hoznom.
Fiút szülök. Talán a dobként feszülő hasamra kötött Szent Szűz övének
áldása ez, talán a mi hármunk, a három nővér királyné imái az oka; de én,
Margit, skót királyné és angol hercegnő, erős, egészséges babát hozok a
világra. Amint Jakab értesül róla, némán átvág a zsúfolt fogadótermen,
belép a kápolnába, ahol térdre rogy és hálát ad azért, hogy jó egészségnek
örvendünk, homlokát a kőpadlóhoz nyomja, és azért fohászkodik, hogy ez
maradjon is így. Aztán feláll, és magánlakosztályom paravánjához veszi az
útját.
– Menjen el! – mondom. – Tudja, hogy nem lehet itt.
– Hadd lássam őt! Hadd lássam önt!
Felkelek a nagy és díszes ágyból, mert a kisebbet már kivitték, amiben
135
megszültem a gyermeket, és most aranybrokát függönyök rejtekében,
vánkosokon alszom, a bogánccsal és a rózsával díszített és aranyozott
fejtámla alatt. Odaintem a ringató dajkát, aki a paravánhoz lép a
kisbabával, én pedig odaállok az asszony mellé a gyönyörűen hímzett
köntösömben, és a kisded ruhájára terítem a csipkeszalagot, hogy az atyja
gyönyörködhessen benne. Jakab komor arccal és szigorú tekintettel hajol a
kisfia fölé: észre sem veszi a mecheleni csipkét, noha egy kisebb vagyonba
került. A kisded alszik, sötét szempillája sápadt arcocskájára borul.
Nagyon kicsi. Már el is felejtettem, hogy milyen apró egy újszülött.
Elférne az apja széles tenyerében: olyan, akár egy gyöngyöcske a
legfinomabb selymek tengerében.
– A gyermek jól van. – Jakab szava inkább parancsnak hat.
– Jól.
– Jakabnak fogjuk hívni.
Meghajtom a fejem.
– És maga: önnek nincsenek fájdalmai?
Arra gondolok, hogy belehaltam volna az első szülésbe, ha Jakab nem jár
közben értem a szenteknél. Ezúttal is nehéz volt a szülés, de
Miasszonyunk legszentebb öve átsegített a megpróbáltatáson. Sosem
fogom elfelejteni, hogy Katalin megosztotta ezt velem, hogy gondolt rám,
és rám bízta legnagyobb kincsét, hogy hozzásegített ehhez az örömhöz.
– Vannak fájdalmaim, de az ereklye megkímélt a legrosszabbtól.
Keresztet vet.
– Egész éjjel fennmaradok és imádkozom, de önnek innia kell egy kis
szülés utáni sört, aztán pedig aludnia kell.
Bólintok.
– És amikor megkereszteltük, napokon át tartó tornaviadalt és lakomát
rendezünk a gyermek születését megünneplendő.
– A viadal olyan lesz, mint…?
Tudja, hogy a Westminsterben tartott lovagi tornára gondolok, amit akkor
tartottak, amikor Harry fia, a kis Henrik született.
– Jobb lesz – feleli.
– És elintézem, hogy elküldjék önnek az örökségét Angliából, hogy
viselhesse az ékszereit. Úgyhogy aludjon jól, és mihamarabb jöjjön
rendbe, kedvesem!
Visszafekszem az ágyba. A függöny egyik fodrát a kezembe veszem, hogy
érezzem az aranyszövetet, aztán behunyom a szemem, és mielőtt álomba
merülök, még elképzelem az örökségem ékszereit.
136
137
Túlságosan beteg vagyok ahhoz, hogy nagy ünnepséget csapjunk fiunk és

örökösünk tiszteletére. Jakab közben kétségbeesetten igyekszik megőrizni
a békét a kereszténység királyai között, akik mind megfeledkeztek arról,
hogy milyen kötelesség fűzi őket Istenhez. Szinte lehetetlen Európa
uralkodóit egy nagy keresztes hadjáratba tömöríteni, ha ilyen kitartóan
torzsalkodnak egymással. Egyértelmű, hogy a legbűnösebb mind közül
Aragóniai Katalin atyja, Ferdinánd.
Írok Katalinnak, mint húga és királynői testvére, és arra kérem, hogy vesse
latba a befolyását Henriknél a béke érdekében. Nem könnyű megírnom a
hosszú levelet saját kezemmel, mivel ismét terhes vagyok, és ezúttal
szörnyű fáradtság telepszik rám. A baba súlyos és nagyon lent van, nekem
pedig sajog a hátam, a hasamba pedig folyton belenyilall a fájdalom. Jakab
azonban ragaszkodik hozzá, hogy forduljak Katalinhoz, mert szerinte meg
kell győznünk a fivéremet és a hitvesét, hogy ne zúzzák össze a
kereszténység békéjét, és hogy Harrynek inkább a Szentföldre kellene
indulnia vele, nem pedig Ferdinánd oldalán megtámadni Franciaországot.
– Mondja meg neki, hogy én félem a bűnt – noszogat. – Írjon meg neki
mindent! Mondja el, hogy ön ismét gyermekkel viselős, nekem pedig
keresztes hadat kell vezetnem, hogy teljesítsem az ígéretemet és megóvjam
az ön épségét.
Senki nem törődik annyit a békével, mint a férjem. Senki másban nincs
meg ez az ösztönző vágy, hogy keresztes hadjáratot vezessen. Az a
szomorú, hogy még csak el sem árulhatja nekik, hogy miért akar ennyire
mohón hadba indulni. Nem bízhatja királyi fivéreire bűnének titkos
történetét, sem azt, hogy mennyire retteg a Tudorokra kimondott átoktól.
Amikor elveszítem a gyermekem, mert a kislány – idő előtt jön a világra,
még novemberben – túl kicsi ahhoz, hogy éljen, már magam is osztom
férjem sietségét. Igaza van, tudom. Meggyőződésem, hogy vezekelnünk
kell a bűnünkért, mert egyikünk: én, Katalin, de még Mária kishúgom sem
érezheti magát biztonságban gyermekeink jövőjét illetően, amíg
Jeruzsálem ismét vissza nem tér a kereszténységhez, az átkot fel nem
oldják a Tudorok vérvonaláról, Jakabot pedig nem oldozzák fel a bűne
alól.
138
139
De az öcsémet senki sem állítja meg, hogy ne induljon haddal

Franciaország ellen. Még a férjemmel vívott háborútól való félelem sem
elég az északi határokon, hogy megváltoztassa háborús terveit. Sért még a
feltételezés is, hogy a házasságom tiszteletére megalkotott örökös békét
megszeghetik; Harry nemrégiben követet küldött a férjemhez, amiben arra
utasítja Jakabot, hogy ne támadja meg Angliát, amíg ő kíméletlenül
Franciahon ellen tör.
Értelmetlen bárkit is hozzánk küldeni, hogy efféléket mondjon. Jakab
sosem alacsonyodna le odáig, hogy a lovagiasság szabályai ellen vétsen,
sosem ragadna elsőként fegyvert, viszont ő a franciák szövetségese, és ők
megígérték, hogy állni fogják bármelyik megtorló rajtaütésének költségét,
mi több, az egész keresztes hadjáratot pénzelik, amint vége a háborúnak
Harryvel. Az öcsém ostoba, hogy a franciákkal hadakozik – még szép,
hogy az lesz az első dolguk, hogy felbujtják a szomszédait: keljenek fel
ellene. Miért nem képes belátni, hogy az a Sziget jövője, ha békében
élhetnek egymás mellett? Hiszen az én csecsemő fiam az ő örököse! A
háborút kockáztatja saját örököse apjával? Hadba száll saját nővére
országa és annak férje ellen?
Jakab a teljes nagyböjtöt a kolostorban tölti. Eltérően az öcsémtől – aki
annyira szeret tetszelegni teológiai ismereteivel – vagy Katalintól, a
feleségétől, aki mindig tele van feszületekkel, a férjem szívvel-lélekkel
vallásos ember. Így amikor doktor Nicholas West, akit békekötőként és
agyafúrt diplomataként dicsőítenek, megteszi a hosszú utat Londontól
idáig, az én ájtatos férjemet nem találja a várban, helyette velem kell
megállapodnia.
Végig a vacsora alatt, ami igen sovány, mivel a nagyböjt utolsó napja van,
arról beszél, hogy Harry milyen csodálatosan magasra nőtt, és milyen
jóképű lett. Majdnem elszólja magát, hogy anyánk családjára ütött, a
híresen szép Plantagenetekre, de még időben észbe kap, és inkább a
Tudorok külsejére tér át. Ami nevetséges, hiszen mind atyám, mind
nagyanyám sötét hajú, girhes emberek voltak, akik ritkán mosolyogtak és
teljesen híján voltak minden vonzerőnek. Állítólag Katalin is földöntúlian
szép, most valósággal kivirágzott. Vajon újra terhes lenne, tűnődöm, de ezt
140
nem kérdezhetem meg doktor Westtől. Magamban elmélázom azon, hogy
vajon most ki tudja-e hordani a kisdedet. Doktor West arról beszél, hogy
mindenki dicséri a királyné szépségét, egészségét és kétségtelen
termékenységét. Bólintok; mindig ezt teszik. De ez nem jelent semmit.
Doktor West azzal is eldicsekszik, hogy Henrik milyen érdeklődést mutat
a kormányzás iránt, mintha nem ez lenne az elsődleges kötelessége. Én a
szememet forgatom beszéde közben, és nem árulom el, hogy a férjem csak
a hazájáért él. Ő is komponál zenét, ír verset, és közben nagyszerű
uralkodó, mert nem pocsékolja úgy az idejét, ahogy az öcsém. Ekkor
doktor West dicsőíteni kezdi a hajókat, amiket Harry építtet. Ekkor viszont
már félbeszakítom, és mesélni kezdek azokról, amiket a férjem gondolt ki
és rajzolt meg, és hogy a Great Michael a legnagyobb vitorlás a tengeren.
Attól félek, hogy ezen kissé össze fogunk kapni, mert mintha úgy vélné,
hogy dicsekszem skót hazám nagyságával. Mivel nagyböjt van, és nincs
zene, sem tánc, közlöm vele, hogy mivel a mi udvarunk igen istenfélő,
ezért vacsora után a kápolnába megyünk, majd elbúcsúzunk nem túl nagy
örömmel.
Hiába jön el a húsvét ünnepe, a dolgok nem fordulnak jobbra, noha pazar
dolog, hogy ismét ehetünk húst. Húsvét hetének második napján majdnem
ölre megyünk doktor Westtel, amikor kereken kijelenti, hogy Harry
igencsak számít arra, hogy tartva magam az elsőszülöttségi jogomhoz,
mint angol hercegnő, gondoskodom arról, hogy Jakab megtartja a békét.
– Ön tartozik neki ezzel a hűséggel – közli fennhéjázóan. – Ön nővéri
szeretettel tartozik neki és az ön királynői nővérének.
– És mi van azzal, amivel Anglia tartozik nekem? – faggatom. – Elhozta
az ékszereimet? Az örökségemet?
Ettől láthatóan kissé feszengeni kezd.
– Itt most államügyekről van szó – mondja. – Nem én és egy királyi vérből
való hölgy folytat beszélgetést.
– Ezek nagyon is személyes ügyek – javítom ki. – Atyám örökséget, főúri
nagyanyám pedig ugyanolyan értékű ékszert hagyott rám, mint amennyit
Katalinnak és Máriának szánt. Ők megkapták a maguk jussát? Mert én
semmit nem kaptam Angliától, noha emlékeztettem erre az öcsémet, a
férjem pedig a követének is írt. Ezek az ékszerek engem illetnek. Nem
tarthatják őket vissza.
Doktor West úgy mocorog a székében, mintha egy kis fejdísz böködné a
zsebét.
– Meg fogja kapni őket – nyugtat meg. – Efelől nem lehet kétség.
141
– Nincs is kétségem efelől – felelem. – Mert az mind az enyém, szeretett
atyám és nagyanyám hagyta rám. Az öcsém nem alacsonyodna le odáig,
hogy visszatartja a jussomat, hogy dacoljon saját atyja és saját nagyanyja
kívánságával! Ha Katalinnak és Máriának kiadta az örökségét, akkor
nekem is jár az enyém.
– Nem, valóban nem tartja vissza – hebegi doktor West. Vörös lesz a feje,
annyira zavarban van, és úgy nézelődik körbe, mintha várna valakit, aki
kimenthetné ebből a csapdából. De itt annyit nézelődhet, amennyit a kedve
tartja: ez itt a skót udvar, az angolok itt sosem voltak nagy kedvencek,
ahogy most sem azok. Velem kivételt tesznek, mert Jakab minduntalan
kimutatja, hogy mennyire szeret engem, én pedig skót herceggel
ajándékoztam meg őket.
– Akkor miért nem hozta el?
– Meg fogja kapni a teljes részét az örökségből, mihelyst a király
megbizonyosodik arról, hogy az ön férje megtartja a békét.
– De hiszen tartja a békét! – robban ki belőlem. – Mindvégig a békéért
ügyködött, amíg a többi uralkodó a háborúra készülődött.
– De ő is készülődik… – szakít félbe doktor West. – Ott vannak a
fegyverei, a nagy ágyúi…
Rögtön látom, hogy legalább annyira kém, mint követ, és már sajnálom,
hogy elhencegtem a Great Michaellel.
– Tehát nem kapom meg az ékszereimet, csak ha a férjem szavatolja a
békét?
– Nem – feleli a követ, aki végre megtalálja a hangját. – Őkegyelmessége,
az ön fivére parancsba adta nekem, hogy közöljem: ha az ön férje háborút
indít ellene, nemcsak hogy megtartja az ön ékszereit, de elveszi a férjétől a
legjobb városait is.
Talpra ugrom, kezem a serlegemre fonódik, és komolyan azon
gondolkodom, hogy a boromat doktor West riadt képébe löttyintem,
amikor a nagyasztal mögötti ajtó kinyílik, és belép rajta Jakab, higgadtan
és mosolygósan, mint mindig: most tért vissza a kolostorból, szinte még
ragyog a fürdőtől, amit vett, és tökéletesen tájékozott beszélgetésünk
minden részletét illetően. Gyaníthattam volna, hogy valószínűleg
mindvégig csendben hallgatózik az ajtó mögött.
Doktor West azonnal térdre ereszkedik, amíg Jakab engem kedvesen,
csókkal üdvözöl, és átnyújt egy arany melltűt apró ajándék gyanánt. Nagy
hűhót csapok körülötte. Doktor West így láthatja, hogy máris mennyi
ékszerem van, és nem kell semmi Harrytől, de sosem fogok beleegyezni
abba, hogy Katalin tetszelegjen a nagyanyám ékszereivel. Valószínűleg
már megkapta az én örökrészemet, ahogy a sajátját is. Belesuttogom Jakab
142
fülébe, hogy a követ részben kém, részben ellenség, ő pedig finoman maga
mellé terel. Ő már tudja. Mindent tud.
Doktor West egyetlen szót sem tud kihúzni belőle sem ezen az estén, sem
húsvét hetének hátralévő napjain. A legzamatosabb húsokat és
legfinomabb borokat tálalják fel neki, ő pedig táncra kér fel engem és az
udvarhölgyeimet. Ahogy elvonulok Doktor West mellett, gúnyosan
elfordítom a fejem, mintha csak azt mondanám neki: Nézze csak! A
férjem, ő valóban király! Nem valami bolond, aki ellopja mások ékszereit,
és olyan erős hatalom ellen vonul hadba, mint Franciaország, csak mert az
apósa erre kéri. Ő valóban király, én meg a választott hitvese vagyok,
Harry pedig megtarthatja az ostoba ékszereit. A férjemtől úgyis még
többet kapok majd. Nincs szükségem rájuk, ahogy Skóciának sincs
szüksége Anglia barátságára: nem kell azzal fenyegetőzniük, hogy
elfoglalják a városainkat, mert mi ugyanolyan könnyen bevehetjük az
övéiket. És meg is tesszük, ha úgy döntünk. És a franciák fogják pénzelni a
seregünket és pénzelni a flottánkat. Így hát Harry jól teszi, ha előbb
gondolkodik, és csak utána fenyegetőzik. Katalin pedig ne gondolja, hogy
csak azért, mert nővérek vagyunk, semmibe vehet engem és a jogaimat.
Hívhatja magát drága nővéremnek, de ettől még nem jár neki az
örökségem. Nem viselheti az anyám ékszereit.
143
HOLYROODHOUSE-PALOTA, EDINBURGH, SKÓCIA, 1513 NYARA
Harry semmi mással nem törődik, csak Franciaország lerohanásával. Jakab

kérve kéri, hogy gondolja meg magát, figyelmezteti, hogy francia és angol
főurak fognak meghalni a csatatéren, és emlékezteti, hogy nekik – a
királyoknak – csak Isten dicsőségéért lenne szabad az életüket áldozni, a
Szentföld visszafoglalása közben. Türelmes sorokat ró a papírra, ahogy azt
egy idősebb, bölcsebb férfi teszi, aki egy ostoba ifjúnak ír, de az öcsém
válaszra sem méltatja. Harry – az ostoba, páváskodó Harry – pont úgy fog
hadba vonulni, mint ahogy kisgyerekként lovagolt neki a póznára erősített
forgónak, hogy gyakorolja a lándzsavetést, ahogy neki kellett megírnia a
legszebb verset vagy meg kellett tanulnia egy új táncot. Harry közönségre
talált Európa nagyszínpadán, és most gondoskodik róla, hogy mindenki rá
figyeljen. Az öcsémet mindenféle bírálat nélkül csodálja a felesége, és
Henrik mindent meg fog tenni majd azért, hogy az ő és a gonosz apja
kedvére tegyen.
Ezután az egyházon keresztül küld fenyegetést. Doktor West látogat meg
minket, aki figyelmezteti Jakabot, hogy amennyiben megszegi az örökös
béke egyezményét, a pápa ki fogja tagadni őt, és a pokolra jut. Így! És
mindezt egy olyan embernek mondja, aki keresztes hadjáratot szeretne
vezetni, aki a nagyböjt negyven napja alatt szőrcsuhát viselt, és szinte
sosem veszi le a vezeklőövét. Annak az embernek, aki tudatában van a
bűneivel, és aki annyira istenfélő, hogy évente négyszer zarándoklatra
megy, és sosem keres fel úgy a szülőszobámban, hogy előtte ne imádkozna
egész álló éjszaka. Ez egy igen alattomos fenyegetőzés, ami Jakab
legsötétebb félelmeit veszi célba, és azonnal tudom, hogy honnan
származik. Katalin mondta el Harrynek, hogy Jakab mennyire félti a testi
épségemet. Katalin mondta el neki, hogy a férjemet a bűntudat hajtja.
Katalin mesélt azokról a félelmekről, amelyeknek titkát Jakab bízta rám,
én pedig megosztottam őket vele. Ő az, aki a bizalmamba férkőzött, nővéri
bizalmamba, és most ezt használta fel a férjem ellen, ellenünk. Olyan
mérvű ez az árulás, hogy szinte fel sem foghatom.
Jakab termeibe szaladok, dühöngve, hogy Katalin méltatlan lett a
bizalmamra, és ott is találom az én boldogan mosolygó férjemet, amint a
munkaasztalánál ül, körülötte apró rézcsavarok és -gyűrűk, orrnyergén
144
komikus pápaszem, mert éppen valami szerkezetet rak össze, amiről
régebben azt mondta, hogy a hajósok használják a tengeren az északi irány
megállapítására.
– Ezt nézze, Margit! – mondja. – Szétszedtem, és most összerakom. Látott
már ennél kisebb iránytűt? Hát nem gyönyörű? Természetesen velencei: az
jár a fejemben, hogy magunk is készíthetnénk ilyet a saját hajóinknak.
– Jakab, arról beszélnek, hogy ki fogják tagadni az egyházból!
Ő mosolyog, és csak legyint erre.
– Fenyegetőzzenek csak – mondja. – Akár a pápát is megvehetik ellenem.
De Isten és én jól tudjuk, hogy mostanra már félúton lennék Jeruzsálem
felé, ha az öccsét nem hizlalná akkorára a hamis gőgje, mint egy
disznóhólyag. Nem fogom nyugtalanítani magam egy kisfiú miatt, aki a
felesége kérésére vonul hadba. Nem rémít meg egy olyan pápa kiátkozása,
akit ő kenyerezett le.
– Az egész a felesége hibája – mondom buzgón. – Amíg én béketeremtő
lettem, ő a háború szószólója.
Jakab rám néz a szemüvege felett, de nem is figyel rám.
– Bizonyára igaza van.
Katalin nővérem,
Bocsásd meg őszinteségemet, de most úgy beszélek, ahogy az északiak
szokása, mindenféle titkolózás és agyafúrt szófordulat nélkül! Ha továbbra
is kitartóan azt tanácsolod Harrynek, hogy támogassa atyádat a
Franciaországgal való perpatvarában, azzal Anglia érdekei ellen
cselekszel. Franciahon régóta a skótok igaz barátja, és ha kell, mi kiállunk
mellettük. Kérlek, ne engedd, hogy atyád ilyen szakadékot vájjon Jakab és
Harry, a férjed és az enyém, Anglia és Skócia közé, továbbá az öcsém és
közém. Ez nem nővérhez méltó és a legkevésbé sem angolos.
Továbbá nem kaptam meg az ékszereimet, amiket a nagyanyám hagyott
rám, sem az atyám után járó örökrészt. Ezek nagy fontossággal bíró
tárgyak számomra az örökhagyó iránt érzett szeretetem okán – értékük
semmit sem jelent nekem. Mária megkapta a jussát? Te megkaptad a
tiédet? Lehetséges, hogy az öcsém visszatartja az örökségemet? Képtelen
vagyok elhinni, hogy ilyesmit tenne vagy hogy te megengednéd ezt neki.
Különösen fontos nekem egy gránátköves bross, ami a nagyanyámé volt, és
amiről tudom, hogy nekem szánta. Mária aligha akarhatja magának,
hiszen övé a világ legnagyobb rubinja. Követelem, hogy küldjék el nekem.
Ragaszkodom hozzá.
Kérlek, légy igaz nővérem, és Anglia igaz királynéja, akadályozd meg a
háborút, és juttasd el hozzám az örökrészemet! Imádkozom azért, hogy
meglásd ebben a kötelességed útját. Úgy vélem, hogy világos, mi Isten
145
akarata.
Margit
Még csak válaszra sem méltat. Kitartóan buzdít a Franciaország elleni
háborúra, és én még azt sem tudom, hogy Mária megkapta-e az ékszereit.
Csak amikor a követünk közli, hogy a támadó sereg valóban elhagyta
Angliát, hogy Franciahon ellen vonuljon, akkor értem meg, hogy Katalin
miért viselkedett ilyen csúnyán, csak most értem meg, hogy mi lett a
jutalma.
Henrik vitorlát bont, és Katalinra hagyja Anglia kormányzását. Egész
Angliáét! Egy olyan asszonyra, akinek egykor még friss almákra sem
futotta Kentből. Az öcsém régensnek nevezi ki. Nem hiszem el, noha
megjósoltam: Katalin ezt akarja, ő ilyen szeretne lenni. Annyira
haragszom rá, hogy nem is tiltakozom, amikor Jakab közli, hogy őt köti a
becsület és a Franciaországhoz fűző szövetség. Vagyis meg fogja támadni
Anglia északi vidékeit.
– Valószínűleg az ön régi barátjával, Thomas Howarddal kell majd
szembenéznem – mondja Jakab, amikor belép a termeimbe, hogy engem és
udvarhölgyeimet elkísérjen a vacsorára. A haja puskaporos szagából meg
tudom mondani, hogy a lőpormalomban járt.
– Nem volt a barátom – felelem. – Ön beszélgetett vele vég nélkül.
Túlságosan büszke volt, így igen örültem, amikor hazatért.
– Nos, jelenleg rábízták Anglia védelmét – közli Jakab. – Az ön öccse a
legjobb embereivel és egész seregével elindult Franciaországba, és csak az
öreg Howardot meg a fiát, és a királynét hagyta hátra Anglia védelmére.
Úgyhogy ismét a csatamezőn fogunk találkozni.
– Howard hiányt szenved katonákban? Harry tényleg mindenkit elvitt?
Jakab megfogja a kezem, és közelebb lép, hogy rajtam kívül senki se
hallhassa, amit mondani fog.
– Elég embere van, de ha a klánok hadba szállnak értem, akkor nekem
több lesz. És velem fognak tartani, mert igaz királyuk voltam, megbecsült
vezérük, aki sosem vezette őket félre.
Előttünk a nagyteremben hangok morajlanak, a padlón megcsikordulnak a
padok, ahogy az udvar tagjai helyet foglalnak. Hallom a zene lüktetését és
a karzatról a kórus lassan hömpölygő énekét.
– Nem hagyom őket cserben – közli Jakab halkan. – Ízig-vérig skót király
vagyok, az angolokat pedig egy frissen trónra került, szörnyen
tapasztalatlan uralkodó vezeti. Én évek óta szolgálom őket, ők pedig
engem, az angol király pedig még csak egy kisfiú.
Rám pillant, és kimondja azt, amiről tudja, hogy a leginkább hallani
szeretném.
146
– És az oldalamon tudhatok egy királynét, aki ugyan még fiatalasszony, de
máris nagy királyné, míg annak a másiknak nincs semmije, csak egy
spanyol hercegnője, a bátyja özvegye, aki az apja játékszere. Hát hogyan is
vallhatnánk kudarcot?
– Thomas Howard ráadásul nagyon öreg – mondom. – Szinte bizonyos,
hogy már maga mögött hagyta a háborús éveit, ugye?
Jakab a homlokát ráncolja.
– Kegyvesztett lett az ön királyi öccsénél – mondja eltűnődve. – És
elveszítette az egyik fiát, aki a tengerbe fulladt, miközben odalettek Harry
hajói. Az ön öccse a Howardokat hibáztatja, azt mondta, hogy cserben
hagyták, ezért ellenük fordult. Howard az egyetlen gróf, aki nem ment
Franciaországba Henrik nagy hadával. Úgy gondolom, sarokba szorított
patkányként fog küzdeni, amikor szembekerülünk. Tudja, ez az utolsó
esélye, hogy visszanyerje a király kegyeit. Kétségbeesett lesz… és nem
szégyellem bevallani, hogy nem szívesen szállok szembe olyasvalakivel,
akinek nincs vesztenivalója.
– Akkor talán jobb lenne, ha nem harcolnánk? – vetem fel idegesen. –
Talán jobb lenne, ha nem támadnánk meg Angliát?
– Most van esélyünk – közli határozottan a férjem. – Évtizedek óta nem
volt ennél jobb lehetőségünk – mondja, és mosolyog, hiszen tudja, hogy
miként kísértsen meg. – Az ön sógornője és legnagyobb vetélytársa most
az angol régens. Nem akarja, hogy a serege ellen vonuljak? Nem szeretné
látni a megsemmisítő vereségét?
147
Felkeressük Linlithgow-t, hogy meglátogassuk Jakab fiunkat. Csodálatos

érzés lovagolni a meleg nyáridőben. Átszeljük a vidéket, amíg el nem
érjük a Forth széles partját, ahol az ártér mérföldeken át nyújtózik. Mivel
nyár dereka van, a fejőnők minden reggel és este kimennek a mezőkre,
hogy magukhoz hívják a csánkjukig érő, buja fűben legelésző teheneket,
mi pedig vacsorára mindig kapunk a környékről meleg aludttejet és tejből
készült pudingot, tejszínes mártást és tömör sajtokat.
A tó felőli emelkedőn közeledünk a kastélyhoz, és ahogy belovagolunk a
széles kapun, egyből megpillantom Jakab fiamat szoptatós dajkájának
karjában a bájos, belső udvaron. Istennek hála, a gyermek szépen nő és
erős, túl van a veszélyes első születésnapján, és jól érzi magát az ír
dadájával, nevetgélve integet ökölbe szorított, pirinyó kezével az apjának,
hogy aztán örömében sikítozni kezdjen, amikor az üldözőbe veszi, ő pedig
totyogva próbál elmenekülni pufók lábacskáján.
Nyugodt napokat élünk ebben az oly kényelmes palotában. Mindennap
leviszem a kisfiút a tóhoz, időnként csónakba szállunk, és ilyenkor
hagyom, hogy lábujjaival paskolja a vizet. A tó hemzseg a halaktól, főleg a
pisztrángoktól, de akad lazac is bőven. Az apja, kezében zsinóros bottal
belegázol a hideg vízbe, és fogadkozik, hogy vacsorára lazacot fogunk
enni. A szolgák vele tartanak, és együtt egész sok halat hoznak haza,
pikkelyük ezüstként csillog a fényben, és elég súlyosak ahhoz, hogy egy
ember elbírja a teli kosarat.
Esténként meghívom Jakabot, hogy bort igyunk a királynéi szárny tornyán,
amelyben a lépcsők egyre csak kaptatnak felfelé egészen a legtetején álló
kicsiny helyiségig, az esőtől védő tetővel, ahonnan belátni egész Lothiant.
Amikor a nap lenyugszik, úgy látom magam körül az eget, mintha csak sas
lennék egy fészekben, a fellegek pedig selyemre borított csipkék. Amikor
esik vagy felhők hömpölyögnek le a dombokról, óriási szivárványok
tárulnak a szemem elé, ívük mintha a mennybe vezető utat mutatná.
– Tudtam, hogy ez tetszeni fog – mondja Jakab elégedetten. – Amikor
megterveztem és megépíttettem neked, akkor elképzeltelek magamban,
pont így, ahogy a palotád legtetején állsz és körbehordozod a tekintetedet.
Mondd, hogy van olyan szép, mint Greenwich!
148
– Ó, ez nagyon más – figyelmeztetem. – Greenwich egy olyan palota, amit
az árapálynak kitett folyó menti síkra építettek, és békés célokra emeltek.
Ahol most vagyunk, az ugyan palota, de dombon áll, van várárka és
felvonóhídja. Greenwich előtt, velencei módra, hosszú, márvány rakpart
nyúlik el, ahol bárki kiszállhat és a kapui is nyitva állnak egész nyáron. Ez
inkább vár, mint palota.
Látom a csalódást az arcán.
– Nem hasonlítható össze a kettő – nyugtatom meg. – De itt vannak a
legszebb szobák, amelyek egymásba nyílnak, és itt van a legcsodálatosabb
nagyterem. Mindenki, aki csak eljön ide, elámul a láttán. És itt
körbelovagolhatom a tavat, dereglyére szállhatok, nézze csak meg a királyi
vitorlásnak épített mólót! És ha vadászni akarok, ott van a park tele
mindenféle vaddal. Ez egy szépséges palota, talán a legszebb Skóciában.
És ennek a toronynak a tetején, amit ön épített nekem, áll a legaranyosabb
szoba, amelyben valaha jártam.
– Örülök, hogy megkedvelte.
– Meg bizony. Bár szerintem nincs senki, aki ne szeretne bele egyből.
– Ezt jó hallani, mert lassan itt kell hagynom önt. Holnap Edinburghba kell
mennem – mondja Jakab úgy, mintha mindez semmiség lenne, mintha
csak elugrana valami apróságért. – Utána pedig találkozom a főurakkal ,és
Anglia ellen vonulunk.
Émelygés kerít hatalmába.
– Hogyan? Ilyen hamar? Úgy érti, hogy háborút kezd Angliával?
– Muszáj.
– De akkor a békét…
– Meg kell szegnem.
– Az egyezmény…
– Már csak egy üres lap. Henrik tette tartalmatlanná, amikor lefogatta
embereimet a tengeren, és amikor hagyta, hogy az északi főurak a
földjeinket fosztogassák. Ha a flottám útjába került volna, amikor
áthajózott Franciaországba, már háborúban állnánk. Ami azt illeti, a
francia partoknál fogunk várakozni, és a hazaúton fogjuk majd el. Addig
pedig gyorsan és keményen betörök Angliába.
A kezemmel takarom el a szemem. Hiszen angol hercegnő vagyok. Azért
jöttem ide, hogy ezt megakadályozzam.
– Férjem, nincs már esély arra, hogy visszataláljon a békéhez?
– Nincs. Az ön öccse akart harcolni. Ifjú még és bolond, én pedig azért
vezetem e hadjáratot, amit a franciák pénzelnek, hogy visszaszerezzem a
földjeinket, és hogy erős szomszéddá váljunk.
– Nagyon féltem önt.
149
– Köszönöm. De, gondolom, saját magát is félti.
– Így van – vallom be őszintén. – Meg a fiunkat.
– Már gondoskodtam róla. – Úgy mondja, mintha csak az udvartartást
rendezné el, és nem a halálra készülne fel. – William Elphinstone lesz a
tanítója, Aberdeen püspöke.
– De hisz még csak nem is kedveli!
– Ő a legjobb. És nem szükséges mindenben egyetértenie velem. Meg
aztán nem is leszek itt, hogy vitatkozhassunk.
– Ne mondjon ilyet! És ne hagyjon itt! Nem akarok itt várni önre. – A kis
torony felé intek, a szoba felé, amely olyan, mintha egy világítótorony
tetején állna. – Nem akarok ott állni és várni magára.
Lehajtja a fejét, mintha megróttam volna.
– Azért imádkozom, hogy amikor onnan szétnéz majd, lássa a
visszatértem, lássa a diadalmasan lengedező zászlóinkat. De ha nem így
lesz, kedves szerelmem, akkor nélkülem kell boldogulnia.
– Hogyan tudnék boldogulni ön nélkül?
– Amikor kineveztem a fiam tanítóját, egyben kijelöltem egy lordokból
álló tanácsot is.
– De mi lesz velem? – kérdem, és hallom a hangomat: a Tudor gyermek
nyüszítése ez, aki mindig azon töpreng, hogy ki lesz a rangban az első.
– Önt tettem meg Skócia régensének.
Kábultan állok.
– Az vagyok, ami Katalin.
Fanyarul elmosolyodik.
– Igen, éppolyan, mint ő. Tudtam, hogy ez lesz az első gondolata. Én
éppolyan nagyra tartom önt, mint amilyen nagyra tartja Henrik Katalint.
De ez nem csak arról szól, hogy egyenrangúnak érezheti magát a
sógornőjével, Margit. Azért tettem meg régensnek, mert hiszem, hogy
képes uralkodni e királyságon és felnevelni a fiunkat, továbbá megóvni
Skóciát. Úgy gondolom, hogy képes rá. Okosabbnak kell lennie a
fivérénél… de azt hiszem, ön okosabb is nála. Önnek olyan asszonnyá kell
válnia, mint amilyen a nagyanyja volt… aki csak a gyermekének szentelte
magát, és aki eltökélte, hogy a trónra ülteti. Úgy hiszem, ön is képes lehet
erre. Ne hagyja, hogy bármi letérítse az útról: sem a hiúság, sem a kéjvágy,
sem a kapzsiság. Fogadja meg a tanácsomat, és akkor remek asszony lesz
önből, mi több: igazi nagyasszony. – A dicsérete olyan most nekem, mint a
tó felett végigsuhanó, napfényes szellő.
– De talán nem is lesz szükség erre – mondom csüggedten.
– Nagyon remélem, hogy nem lesz rá szükség.
Egy pillanatig hallgatunk, lepillantunk a tó tiszta vizére, ahol emberek
150
csónakáznak a maguk örömére, mások pedig kiúsznak a partra. Pár lány
feltűri a szoknyáját, úgy evez, és sikongatnak, amikor az egyikük
lefröcsköli őket. Mindenki olyan gondtalannak tűnik, mintha semmi baj
nem történhetne.
– Nem tudom, hogy képes leszek-e rá – mondom fájdalmasan. – Ha nem
jön vissza a csatából, nem tudom, hogy képes leszek-e rá.
Megcsipkedi az államat, majd felemeli a fejem, hogy a szemébe
nézhessek. Mindig utáltam, amikor ezt csinálja, amikor kénytelen vagyok
az arcába bámulni, mintha csak valami fejőlány lennék a tejgazdaságból, ő
pedig a mindenható gazda.
– Senki sem tudja, hogy vajon ő képes lesz-e rá – közli határozottan. –
Amikor megölték atyámat, és azt a parancsot én adtam ki, így király
lehettem, szinte biztosra vettem, hogy nem fog menni az uralkodás. De
ment. Megtanultam, hogyan kell kormányozni. Tanulmányokat folytattam.
Legyen ön az az asszony, aki erre született, és gondoskodjon róla, hogy a
gyermekeim üljenek Skócia és Anglia trónján! Vagy legyen botor, de
akkor elveszít mindent. Úgy vélem, az ön öccse ostoba, és mindent el fog
veszíteni, amit most nagyra becsül, mert olyan dolgok után kapdos, amik
nem lehetnek az övé. Önben talán megvan a kellő bölcsesség, hogy
megtartsa azt, amije van. A fivére mindig azt fogja választani, hogy inkább
a saját szeszélyeit elégíti ki, ahelyett hogy igazi király lenne. Önnek
királynénak kell lenni, és nem olyan bolondnak, mint ő.
151
LINLITHGOW-PALOTA, SKÓCIA, 1513 AUGUSZTUSA
Szörnyű álmaim vannak: Jakabot látom, amint elsüllyed a hullámokban,

fuldokló szájából gyöngyök bugyborékolnak elő; a tengerparton sétálok, és
őt szólítom, a lábam alatt gyöngyök ropognak; tükör előtt ülök, és úgy
figyelem, ahogy egy fenséges gyémánt nyakláncot helyez a nyakamra, ami
aztán víztől csöpögő gyöngyökké alakul át, amint rögzíti a kapcsot.
Könnyezve ébredek, és azt mondom neki:
– Meg fog halni, tudom, hogy meg fog halni, és én soha többet nem
hordok majd gyémántot. Gyöngyöket fogok viselni gyászom jeléül, semmi
mást, csak gyöngyöket, és egyedül maradok a fiammal, de akkor hogyan
ültessem őt biztonságban a trónra?
– Csitt – mondja szelíden. – Semmi sem gátolhatja meg, hogy belevágjak a
háborúba.
Búcsúja hivatalos, mintha csak egy lovagregény királya és királynéja
lennénk. Meghajol előttem, én pedig a kezemet csökönyös, vörös üstökére
teszem, és áldásomat adom rá. Feláll és kezet csókol. Átnyújtom a nevem
kezdőbetűivel hímzett selyem zsebkendőmet, ő pedig a kabátjába rejti,
mintha kegyben részesítettem volna, ő pedig csak lovagi viadalra menne.
Legszebb karmazsinvörös kabátját viseli, aminek a gallérjára
aranycérnával hímezték fel a nevét, mellrészét pedig teljesen beborítja a
bogáncsos címere. Azt én magam hímeztem, és igazán pompásan néz ki.
Hátat fordít nekem, majd felpattan harci ménje nyergébe; úgy szökken fel
a hátára, mintha csak nekem akarná megmutatni, hogy van oly fiatal és
erős, mint az öcsém. Felemeli a kezét, mire a testőrsége felzárkózik mögé,
aztán megindulnak. A paták úgy dobognak, mintha a menny dörögne, a
több száz nagy testű paripa egyetlen hatalmas jószágként lódul meg.
Porfelleg emelkedik utánuk. Intek a dajkának, hogy vigye be a fiunkat, én
azonban addig állok ott és nézem a katonákat, amíg végképp el nem
tűnnek a szemem elől.
Kezdetét veszi a várakozás. Azon kapom magam, hogy abban

reménykedem, hogy talán az utolsó pillanatban megváltozik a terv. Én
vagyok az örökös béke jelképe: értelmezhetetlen leszek, ha megszegik az
egyezményt. Szinte naponta kapom a híreket. Jakab beveszi Norham várát,
152
majd Warkot, Etal várát és másokat. Ezek nem aprócska győzelmek:
mindegyik jelentős erődítmény, amiket szinte belevéstek a határvidékiek
szívébe, és mi a határ mentén haladunk előre, egyre messzebb és messzebb
törve délnek, Newcastle felé. Angol várakat foglalunk el, angol földet
hódítunk meg. A vidék hovatartozását, amit eddig „vitatott birtokok”-nak
hívtak, már nem vitatja senki: Skócia birtokába kerülnek. Ebből nagy
hadjárat kerekedik: ez nem valami egyszerű rajtaütés, hanem győzedelmes
invázió.
Valahányszor futár közeledik a tó partján álló várhoz, mindig királyi
lobogó leng előtte, mögötte pedig egy őr vágtat mennydörögve, és egyre
magabiztosabbak leszünk. Ahogy azt előre láttuk, Thomas Howard minden
erejét összevonja, amit csak össze tudott toborozni, de Thomas Howard
fél, és nincs elegendő katonája. Nincsenek tartalékai, nem bírja a helyiek
támogatását. Saját határvidéki főurai fosztják ki a szekérkaravánját és
lopják el a lovait. Szövetségesei bizonytalanok és morognak, hogy miért
küldjék a szolgáikat a határra harcolni, amikor már kifizették a
franciaországi háború költségeit. Harry a nemesség színe-virágát
Franciahonba vitte, hogy apósa érdekében háborúzzon és
engedelmeskedjen a hitvesének. Angliát szánalmasan védtelenül hagyta.
Bolond egy ember! Megnyerhetjük ezt a háborút a távol lévő király és a
nem szívvel-lélekkel harcoló védők ellen.
Aztán Jakab rövid üzenetben tudatja, hogy nyílt mezei csatára készül.
Birtokba veszi Braxton Hillt. Kicselezte Howardot, akinek ha lenne egy
csepp józan esze, már visszavonulna Newcastle-ba. A katonái éheznek,
szomjaznak, saját készleteiket fosztogatják, míg a határvidékiek – vad
angolok és skótok – kelepcébe csalják a lemaradozókat, végeznek velük és
csupaszra vetkőztetik őket. Jakab jól táplált és jól felfegyverzett hada
Flodden Edge-nél foglalja el a magaslatokat. Az angoloknak dombnak
felfelé kell támadniuk a skót ágyúk tüzében.
A híreket várom. Biztos, hogy összecsaptak. Thomas Howard nem mer
visszamenni Londonba, hogy úgy álljon Katalin elé, hogy még egy csatát
sem vívott meg. Ha legyőzve tér vissza, akkor a Howard család sorsa
megpecsételődött. Mindent elveszít. Hírneve és a királlyal való barátsága
egy hajszálon függ; tudom, hogy milyen szívósan és milyen elkeseredetten
fog küzdeni az egyetlen célért. De Jakabnak nem kell harcolnia, ő
visszavonulhat. Ő és a serege visszahúzódhat a határon át az országba,
majd eldicsekedhet azzal, hogy újabb sikeres betörést intézett Angliába,
ami halálra rémítette az északi grófságokat, és megmutatta, hogy Harry
nem bánhat velünk lekezelően.
Biztosra veszem, hogy Jakab ezt fogja tenni – a skótok mindig így
153
gyötörték az angolokat –, de aztán üzenet érkezik, és abban az áll, hogy
megküzdött egymással a két sereg. Fél nappal később valaki Edinburghból
azzal a hírrel jön, hogy mi nyertünk, és a skótok délnek vonulnak. Akár
Londonig is eljuthatnak! Ugyan mi állítja meg őket, ha legyőzték az angol
hadat? Aztán újabb hírt kapunk egy szökevény katonától, aki szerint
szörnyű csata tombolt, és amikor ő elmenekült, igen rosszul állt a szénánk.
Közben zuhog az eső, valóságos vízfüggöny tart minket a várban, mintha
az ég úgy döntött volna, hogy ne jusson el hozzánk újabb értesülés.
Minden reggel az ablakon koppanó esőcseppek hangjára ébredek, és
hallom, ahogy az esővíz csörgedezik a ciszternákban, meg kitódul a kőből
faragott vízköpők arcából és sugárban fröcsköl lefelé a várudvarra. A
férjemre gondolok, aki most odakint van a viharos szélben, a nedves húrú
íjászokra gondolok, a nyirkos lőporral dolgozó tüzérekre. Kikötöm, hogy
senki ne higgyen el semmilyen hírt, még csak ne is essék erről szó, amíg
nem magától Jakabtól halljuk a fejleményeket. Ahogy tanácsolta, igazi
királynénak kell lennem, a skótok királynéjának, büszkének és bátor
szívűnek. De aztán elárulják, hogy a lordok tanácsa futárt küldött
Edinburghból, igen egyértelmű hírekkel, és a fogadótermemben várnak
rám.
Azt veszem észre, hogy a szívem gyorsabban ver, rám tör a rosszullét,
mintha ismét gyermekkel lennék viselős. Megérintem a nyakam, és érzem,
hogy vadul lüktet az ér a bőr alatt. Mindenki, akinek dolga van a
szobáimban és bárki, aki talál valami ürügyet, hogy ott lehessen,
bezsúfolódik a fogadótermembe. Lassan sétálok ki a kápolnából, ahol
Jakab – legyen akár győztes, akár vesztes – hazatértéért fohászkodtam: rá
kell jönnöm, hogy a diadal már nem is érdekel, csak térjen haza. Az őrök
kitárják a kétszárnyú ajtót, és a találgatás moraja azonnal, egy
szemvillanás alatt elhal, ahogy végigsétálok a furcsa arcok népes tömegén,
és fellépdelek a trónomra, majd megfordulok és megállok előttük, hogy
végül higgadtan körbejárassam a tekintetemet. Arra gondolok – Istenem,
segíts, milyen lényegtelen ez most! –, hogy csak huszonhárom éves
vagyok. Valaki másnak kellene most ezt végighallgatnia, valakinek, aki
tudja, hogy mit tegyen. Katalin tudná, hogyan álljon, hogyan hallgassa
végig a hírt, mit feleljen. Úgy érzem magam, mintha Mária kishúgom
lennék – túl fiatal ahhoz, hogy fontos idők részese legyek.
A futár Jakab egyenruhájában áll előttem, kezében a lordok tanácsának
hivatalos irata.
– Milyenek a hírek? – kérdem, és igyekszem higgadtan szólni. – Remélem,
csak jókat hoztál.
A férfi koszos az Edinburghtól idáig megtett úttól, sáros és vizes, mert
154
folyók gázlóin kelt át, és a feje búbjától a mocskos csizmája talpáig
átázott. Nyilván megmondták neki, hogy nem késlekedhet, és csak nekem
jelenthet. Letérdel, és azonnal felismerem az arcára kiülő kínt, és hogy
mennyire értelmetlen azt mondanom, „Remélem, jó híreket hoztál”.
– Szólj! – mondom halkan.
– Vereséget szenvedtünk – feleli elfúló hangon, mintha kész lenne a
helyemre állni és sírva fakadni.
– A király?
– Halott.
Megingok, de udvartartásom egyik asztalnoka segít talpon maradnom,
mintha úgy lenne megírva, hogy állva kell végighallgatnom a híreket, noha
férjem arccal a sárban hever.
– Biztos vagy benne? – kérdezem, és a kisfiam jut eszembe, aki már
majdnem másfél éves, és most lett apátlan gyermek, és arra a kisbabára
gondolok, akit talán már a hasamban hordok. – Egészen bizonyos? A
Titkos Tanács megerősítette… semmi kétség hát?
– Ott voltam – válaszolja. – A saját szememmel láttam.
– Mondd el, hogy mit láttál!
– Valóságos csoda lesz, ha lesznek még túlélők – közli zord hangon. –
Rohamra indultunk ellenük, ők pedig alabárdokkal fogadták a pikáinkat, és
úgy metszették le a fejüket, mintha csak a sövényt nyírnák. A tüzéreink
messzebb voltak a kelleténél, és bár az angolokat lőtték, de az ágyúgolyók
elsüvítettek a fejük felett, így a soraik megmaradtak, érintetlenül,
sértetlenül. Azt hittük, hogy részegek lesznek, de kipihentek voltak. A
király hatalmas, lovas- és gyalogosrohamot indított, mögötte felsorakozott
az összes klán. Senki sem hagyta cserben, egyetlen rossz szót sem
szólhatok egyik házra sem, mert mind ott voltak, de a föld megindult a
lábunk alatt. A dombtetőről nézve szilárdnak tűnt, de igazából álnok, zöld
és dudvás ingovány volt. Beleragadtunk és elmerültünk, nem tudtunk
belőle kikecmeregni, ők pedig hagyták, hogy hadd vánszorogjunk feléjük.
Sorokba rendeződve fogadtak minket, de mi egyre lassabban és lassabban
közeledtünk, aztán elkezdték lecsapdosni a fejünket, feltépték a hasunkat,
és a földre rántották a lovainkat.
Udvarhölgyeim körém gyűlnek, rémült kérdéseket mormolnak, neveket
suttognak. Fiakat és férjeket, apákat és fivéreket veszítettek el.
– Hányan vesztek oda? – kérdem.
– Meghaltak – bizonygatja. – Halottak. Vagy tízezren.
Tízezer ember! Érzem, hogy ismét megtántorodom.
– Tízezer? – visszhangzom. – Az lehetetlen. Az egész sereg harmincezer
emberből állt. Nem ölhették meg a skót sereg harmadát.
155
– De igen. Mert végeztek azokkal is, akik megadták magukat – mondja
keserűen. – Megölték a haldoklókat. Megölték a csatamezőn heverő
sebesülteket. És azokat is üldözőbe vették, akik eldobálták a fegyvereiket
és elindultak haza. Nyíltan megmondták, hogy nem ejtenek foglyokat, és
nem is ejtettek. Kegyetlen, gonosz és hosszan elnyúló csata volt. Még
sosem láttam ehhez foghatót. Az ember azt gondolhatta, hogy valami
barbár országban jár, mint amilyen mondjuk Spanyolhon. Azt gondolhatta,
hogy keresztes hadjáraton van a pogányok között. Mintha a
konkvisztádorok ölnének válogatás nélkül. Voltak, aki az életükért
rimánkodtak, aztán csak ordítottak, amikor az alabárddal az arcukba
vágtak, végig azon a hosszú délutánon, végig a hosszú éjszakán. A
sebesültek csak akkor hallgattak el, amikor valaki elvágta a torkukat.
– A király? – suttogom. Jakab nem halhatott meg egy sövényvágótól.
Jakab nem, ő nem, aki annyira rajongott a lovagiasságért és a
tornaviadalok becsületes rendjéért. Nem halhatott meg gyönyörű vértjében
a sárba ragadva, miközben valami angol földműves kettéhasítja a fejét a
baltájával.
– Magáig Thomas Howardig verekedte előre magát… szinte egyedül, épp
úgy, ahogy arra vágyott. De egy alabárd bezúzta a fejét, pont akkor,
amikor elérte volna az angol lobogót, és egy nyíl is beleállt az oldalába.
Lehajtom a fejem. Képtelen vagyok elhinni, és nem tudom, hogy mit
mondhatnék vagy tehetnék. Noha óva intettem őt, noha álmomban láttam
az özvegyi gyöngyöket, soha nem gondoltam igazán, hogy nem tér haza.
Hiszen mindig hazajött. Újra meg újra elment a szeretőihez vagy
meglátogatta a gyermekeit, zarándoklatra indult vagy körútra, hogy
igazságot szolgáltasson, ellovagolt, hogy megnézze, miként gördül ki egy
ágyú az öntödéből vagy hogyan bocsátanak vízre egy hajót; de mindig
hazatért. Megesküdött nekem, hogy sosem hagy el. Tudta, hogy túl fiatal
vagyok ahhoz, hogy egyedül maradjak.
– Hol van a teste? – találom meg végül a hangom.
Fényűző temetést kell rendeznünk, és ezt nekem kell felügyelnem. Jakab
kisfiamat ki kell kiáltani királynak, el kell vinni a scone-i apátságba, ahol
fényes szertartás közepette megkoronázzák. Nem tudom, hogyan fogom
ezt mind megtenni a férjem nélkül, aki mindig mindent megtett értem,
mindig mindent megtett a hazájáért.
– Merre van a teste? A kápolnában kell feküdnie díszes ravatalon.
Edinburghba kell hozni.
Holyroodhouse kápolnájában ravataloznánk fel, ahol összeházasodtunk,
ahol királynévá koronázott; és az ország, tényleg az egész ország, még a
fattyai és az anyjuk is eljönnének, és lerónák tiszteletüket a legnagyobb
156
skót király előtt, aki Malcolm óta, Robert de Brus óta ült a trónon. A
törzsfők tartánjaikban érkeznek, de eljönnek a főurak is, és az ő lobogóik
lengenek majd a koporsó felett, fenségesen áradó skót siratóének szól a
nagy királyért, akire örökké emlékezni fogunk. Skót fenyőből ácsolt
koporsóban temetjük el fekete bársony szemfedéllel, rajta arannyal hímzett
kereszt, és a magasba emeljük a keresztesek lobogóját is, mert keresztes
vitéz lett volna, és a harangok egyet-egyet kondulnak negyven
esztendejének minden egyes évéért. Az általa rendelt ágyúk pedig úgy
dörögnek majd, mintha az ő szívük is megszakadna most. Megadjuk a
végtisztességet királyunknak, és sosem felejtjük el őt.
A futár térdre rogy, mintha annak súlya, amit mondani fog, már túl sok
lenne ahhoz, hogy el bírja viselni. Felnéz rám, és az arcára rakódott sár
alatt a sápadt képe kínba torzul.
– Elvitték a testét – nyögi. – Az angolok. – Elvitték a drága testét, kivették
a sárból a megtört és vérző testet. És elküldték Londonba a királynénak.
– Tessék?
– Az angol királynénak, Katalinnak. Állítólag trófeaként magának akarta a
testet. Így hát fogták a sárban heverő királyt, levették róla a mellvértjét és
a kabátját, a gyönyörű kabátját, majd levetkőztették, levették róla a
kesztyűjét, a csizmáját és a sarkantyúját. Így vitték el, mezítláb, mint egy
koldust. Elvették a kardját, a sisakjáról lefeszegették a koronát.
Lemeztelenítették, mintha csak közönséges hadizsákmány lenne. Minden
holmiját egy ládába dobálták, majd a testét kocsira rakták, és Berwickbe
vitték.
A térdem ekkor megroggyan, és valakinek segítenie kell, hogy leüljek egy
zsámolyra.
– A férjemet?
– Úgy vitték el a csatatérről azon a szekéren, mint valami vágómarhát. Az
angol királyné trófeaként magának akarta a holttestét, és most nála van.
Ezt sosem fogom megbocsátani neki. Ezt sosem fogom elfelejteni.

Franciaországban Harry csatát nyer egy Thérouanne nevű helyen, és az ő
győzelmére válaszul Katalin megírja neki, hogy ő éppen akkora diadalt
aratott, mint a férje. Azzal henceg, hogy el akarta küldeni neki a férjem
levágott fejét, de angol tanácsadói meggátolták benne. Szerette volna
Jakabot ajándék gyanánt eljuttatni a férjének, sós vízbe téve, mint valami
savanyúságot. De addigra Thomas Howard már ólomba ágyazta a testet és
szekéren Londonba vitette. A holttesttől megfosztott Katalin így hát a
királyi lobogót küldi el, valamint Jakab kabátját. Az aranyhímzéses vörös
157
kabátját, amit én magam hímeztem ki neki. Amit most a vére mocskol be,
és a csatatér sarától koszos és bűzlik a lőpor füstjétől. Férjem agya
ráloccsant a szépséges gallérra, ahová az aranybogáncsokat varrtam. De ő
diadalittasan elküldi Harrynek, mintha ez csak holmi ajándék lenne,
mintha bárhová kerülhetne, csak éppen a helyére nem: tisztességesen
eltemetve a királyi kápolnába.
Ez az asszony egy barbár, sőt rosszabb még a barbároknál is. Hiszen ez a
sógora teste, egy király szent porhüvelye. Ő, az özvegy láthatta, amint
férjét a legünnepélyesebb menet kíséri utolsó útjára, éjszaka, lángoló
fáklyák fényében, és ő volt az az asszony, aki feketét viselt, és aki
esdekelve kérte tőlem, hogy legyek kedves hozzá a fájdalmában – de
amikor én özvegyülök meg, akkor ő az én férjem testét egy kocsira
dobatja, és úgy viteti el, mintha csak Smithfieldre szánt vágómarha lenne.
Hát miféle vademberek ezek? Csak a legkegyetlenebb ember nem küldené
vissza egy király testét a népéhez, hogy az tisztességgel eltemethesse. Csak
egy állat tenné el későbbre, ahogy Katalin akarta. Ezt sosem bocsátom
meg neki. Sosem felejtem el neki. Nem a nővérem többé, hanem egy
hárpia – egy húst marcangoló szörnyeteg.
És nem is fogok erről beszélni többé. Nem tudom ugyan kiverni a
fejemből, de soha nem tudhatják meg, hogy mennyire gyűlölöm őket ezért,
és hogy sosem fogok megbocsátani Katalinnak. Békét fogok kötni ezzel a
tolvajjal, ezzel a sírrablóval. Azt fogom mondani, hogy még mindig a
nővérem ez a hullákon lakmározó ordas. Követeket fogok küldeni,
leveleket írok, és talán még találkozom is azzal az emberrel, aki egykor az
öcsém volt, meg a keselyűvel, aki a felesége. Ha királyné leszek és sikerül
trónra ültetnem a fiamat, akkor szükségem lesz a támogatásukra és a
segítségükre. Kérlelni fogom őket, de sosem hagyom, hogy lássák kiülni
az arcomra a megvetést. Annak kell lennem, amire a férjem kért: erős
asszonynak, nem pedig butuska kislánynak. De ez a nő egy démon, egy
olyan asszony, aki besározta hivatali szentségét, aki vérrel kente be anyám
trónusát. Olyan asszony, aki a királlyal akar egyenrangú lenni, olyan nő,
aki ott ült bátyám halálos ágyánál, és elrendelte férjem megölését. Lilith ő.
És én gyűlölöm.
A kis Jakabot Stirling várába kell vinnünk, az erődbe, hiszen az – épp az

apja biztosított erről – a királyság legbiztonságosabb menedéke. Ott fogják
megkoronázni. Nem merem északabbra vinni, a scone-i apátságba, ahhoz
túl nagy a veszély. Thomas Howard, aki korábban sem volt nagy barátunk,
és most halálos ellenségünk, szinte biztosan kihasználja a győzelem adta
158
lehetőséget, és megtámadja szerencsétlen hazámat. Mivel az összes
ágyúnk a hajóinkon vannak a tengeren vagy belesüppedtek Flodden
sarába, hogyan is védhetnénk meg a székvárosunkat? Mi akadályozza meg
Thomas Howard győztes seregét, hogy linlithgow-i palotám ellen
vonuljon? Vagy hogy még északabbra menjen, Stirlingig? Thomas
Howard – aki ugyanolyan jól ismeri Skócia hagyományait, mint én – talán
máris úton van, és olyan gyorsan halad, amennyire csak tud, erőltetett
menetben, hogy még megkoronázása előtt elfogja a gyermek skót királyt.
Másnap még pirkadat előtt indulunk, amikor a hold alacsonyan jár, és csak
egy szürke vonal, mint gyászruhán a szabó krétájának nyoma, jelzi keleten
a láthatárt. Előttünk halad a királyi lobogó, körülötte szinte összeérnek az
őrök vállai. Középen lovagol erős lován férjem makarja, Davy Lyndsay, a
poéta, Jakab ül előtte a nyeregkápán, aki még kétéves sincs. Mellettük
lovagol egy zászlóvivő, fejük felett a herceg címerpajzsával ékített zászló
lengedez. Senki sem támadhat ránk, és terítheti le a herceget a szívébe
szúrt lándzsával, hogy aztán úgy tegyen, mintha nem tudta volna, hogy ki
is az áldozat. Jakab egyenesen ül, magabiztosan Davy erős ölelésében.
Több tucatszor lovagoltak már együtt, de korábban még sosem üldözte
őket ellenség nyaktörő sebességgel. Davy látja, milyen fehér az arcom, és
küld nekem egy féloldalas mosolyt.
Nem sokkal mögöttük lovagolok, immár egyre biztosabban, hogy
gyermeket várok, hogy a hasam attól a kisdedtől dudorodik, akit Jakab
hagyott nekem, de a tekintetem le nem veszem a fiúról, akire vigyáznom
kell. Nem gondolok semmire. Csak nézem a fiamat, meg előttünk a
szélfútta utat. Ha elgondolkodnék egy pillanatra, akkor megrántanám
lovam gyeplőjét, rádőlnék a nyakára és félelmemben zokogni kezdenék,
mint egy kislány. Nem merek gondolkodni. Csak lovagolni tudok, és
közben reménykedni, hogy előbb érjük el Stirlinget, mint hogy az angolok
utolérnének minket.
Amint északra kerülünk Linlithgow-tól, a nyílt táj egyre vadabb és
nagyobb lesz, az ég is mintha magasabbra nyúlna a fejünk felett. Lothian
kerekded dombjai, hatalmas, tál alakú völgyei és a széles felföldek egyre
nagyobbra nőnek, ahogy észak felé haladunk Stirlingshire-be. Amikor
feljön a nap, utunk egy sűrű erdőbe vezet, ami a völgyet borítja be. A
rengetegen át csak az út szalagja vezet, mely hol egy ingoványos részt
kerül meg, hol körbeszalad egy rég kidőlt fa körül, máshol meg teljesen
eltűnik, ott, ahol egy patak áttörte a gátjait, és elmosott mindent maga
előtt. A felkelő napnak mögöttünk kell maradnia, de most alig látunk át a
159
sűrű növényzeten. Vakon lovagolunk, abban bízva, hogy nyugatnak
tartunk. Jakab nagyon jól ismerte ezt az utat. Gyakran járt erre, Linlithgow
és Stirling között, hogy aztán még északabbra menjen, fenntartani a békét
és törvényt ülni a bűnösök felett. De Jakab soha többé nem fog e
dombokon lovagolni. Nem gondolok erre. A fiamra nézek, és látom, hogy
elaludt a nyeregben, Davy óvó ölelésében. Nem gondolok arra, hogy a
fiam apja soha többé nem fog így lovagolni, hogy már soha többé nem ül
lóra.
Ezeket a fákat senki nem ültette, senki nem gondozza. Senki nem vágja ki
őket, sem tűzifának, sem azért, hogy faszenet készítsen belőlük, nem
lesznek belőlük gerendák a hajóépítő műhelyekben vagy a házakban. A
közelben nincsenek műhelyek, sem házak, nincsenek szénégető kunyhók,
sem favágók, akik kis kalyibákban tengetik az életüket. Még orvvadászok
sem járnak erre, olyan kevés a zsákmány, de útonállók sem, mivel nem jár
erre elég ember, akit kirabolhatnának, olyan kevés az utazó. Az erdőben
nem él más, csak félénk őzek, meg olyan vadak, amelyeket nem is látni:
rókák, vadkanok, farkasok. Az őrök szorosan összezárnak, térd a térd
mellé, így fogják körbe Davy Lyndsayt és az én értékes fiamat, majd
leengedik a királyi lobogót, dárdaként szegezik előre, hogy ne akadjon
bele a fák alacsony, terebélyes ágaiba.
Itt nem olyan, mint Angliában, még csak nem is olyan, mint a nagy angol
királyi vadaskertekben, ahová senki nem léphet be fát vágni vagy vadat
hajtani. Ezek a sűrű erdők olyanok, mint ahogy az ember teremtése előtt
voltak, mi pedig némán, kísértetekként vágunk át közöttük. Nem tartozunk
ide. Ezek a fák öregebbek Krisztusnál is; ezek nem keresztény erdők, ez a
kis emberek tartománya, a régieké, akikről Jakab szokott mesélni.
Megborzongok a hűvös félhomályban, noha a nap már magasan jár az
égen. De itt nem érezni a melegét, még a fényét sem látjuk déltájban. A
fák, de még mintha a levegő is, fojtogatnak minket.
Megkönnyebbülök, amikor a talaj emelkedni kezd a lábunk alatt, és némi
világosságot pillantunk meg magunk előtt, ahol már gyérül az erdő, és az
út mellett már bokrok meg cserjék nőnek a világosság felé nyújtózva,
aztán már egy nyírfaligeten lovagolunk keresztül, és lassan, szinte levélről
levélre haladva, levetjük magunkról az árnyékokat. Most már látjuk az
eget is, egyre feljebb és feljebb kaptatunk, és kiérünk egy domboldalra,
ami tovább emelkedik előttünk. A lovak fújtatnak, mi pedig, ahogy
leszegik a fejüket, előredőlünk a nyeregben, így kezdenek el felfelé, egyre
feljebb kaptatni, követve az éppen csak látható ösvényeket, amelyek
megkerülik az út másik oldalán mélybe hanyatló sziklákat, és amelyeken
végül felérünk a kerek dombtetőre. De innen nem látunk mást, csak újabb
160
meg újabb dombokat, ahogy elterülnek előttünk, mint egy végtelen tenger
toronymagas hullámai, és csak ezután érünk le újra a völgy mélyére,
immár északnak tartva és szüntelenül magunk mögé pillantva, hogy vajon
meglátjuk-e a vértek fémén megvillanó napsugarakat, vagy meghalljuk-e
Howard seregének távoli moraját.
Egész nap lovagolunk, és csak nem sokkal dél előtt állunk meg, hogy
harapjunk valamit, aztán egész délután folytatjuk az utunkat. Amint a nap
a dombok csúcsa felé kezd süllyedni és árnyékok vetülnek az útra, szinte
el is takarják előlünk az ösvényt, amitől ránk tör a félelem, hogy
elveszíthetjük a szemünk elől, ekkor Jakab halkan nyöszörögni kezd, hogy
fáradt, Davy pedig a zsebébe nyúl egy darab kenyérért, majd egy tejjel teli
flaskát is átnyújt neki. Jakab jóízűen eszik, a makar biztosan tartja őt a
nyeregben, aztán a gyermek nekidől a védelmezőjének, és elnyomja az
álom, miközben mi egyenletes ütemben lovagolunk tovább.
Még mindig északnak tartunk, a lenyugvó nap immár balra van tőlünk, én
pedig halkan odaszólok Davynek:
– Messze van még? Pár óra, és besötétedik.
– Még azelőtt odaérünk, ha Isten is úgy akarja – feleli. – Ha követnek is
minket, a sötétben nem mernek ránk törni. Inkább tábort fognak verni
éjszakára. Félnek, hogy csapdába csaljuk őket, és egyáltalán nem ismerik a
vidéket. Nem találják meg az utat a sötétben.
Bólintok. Minden csontom sajog, és féltem a testemben hordozott
gyermeket.
– Finom vacsora és nyugodalmas éjszaka vár önre a puha ágyban – mondja
nekem Davy halkan. – Erős falak menedékében.
Ismét bólintok, de arra gondolok, hogy mi van, ha téved, ha leszáll a
sötétség, és mi még mindig úton leszünk? Akkor tábort kell vernünk és a
hideg domboldalban kell aludnunk? És ha elvétettük az utat, s már el is
mentünk a város mellett? Mi van, ha csak egyre északnak és északnak
tartunk, de Stirling már rég mögöttünk van, és ez csak holnap reggel derül
ki? Aztán megint más jut az eszembe: jobb, ha nem gondolok ilyesmire,
mert különben összeroppanok, és egyáltalán nem fogok tudni lovagolni.
Töprengenem kell, most és ezentúl mindig, de egyszerre csak egy dologra
szabad gondolnom, a következő feladatra, amit meg kell tennem. Úgy kell
tekintenem ezeket az apró teendőket, mint az összeillő, nyakláncra
felfűzött gyöngyöket, mindegyik között egy-egy csomóval – és nem
aggódhatom azon, hogy ezek mind a gyász jelképei, ahogy már akkor
tudtam, amikor a férjemről álmodtam, az én elbűvölő, vidám férjemről, aki
a gyémánt nyakláncot tette fel rám, én pedig láthattam, ahogy azok
elolvadnak, és özvegyi gyöngyökké fakulnak.
161
Végül megpillantunk némi fényt magasan fölöttünk egy dombon.
– Az már Stirling, kegyelmes asszonyom – fordul vissza és lovagol
mellém a zászlóvivő, a lovak is a fülüket hegyezik, és fürgébben kezdenek
lépkedni, mintha csak tudnák, hogy ott messze istálló, széna és víz várja
őket.
Arra gondolok – arra kérem Istent, hogy ez ne legyen csapda! Azért
fohászkodom Istenhez, hogy ne az legyen, hogy Thomas Howard erőltetett
menetben megelőzött volna minket, és most egyenesen a karjai közé
futunk, menedékre számítva, de végül ütközetbe érve. Lehetetlen
megmondani, hogy mi bújik meg az út menti bokrok árnyékában, ahogy a
városka felé kanyarog az ösvény. A takarodót már elfújták, a város kapuit
bezárták. Trombitásom fújni kezdi a királyi üdvözlést, ezután várnunk kell,
amíg a király alattvalói a kapuhoz rohannak, a városi őrség pedig ráveti
magát a súlyos reteszekre, hogy aztán a nagykapu recsegve-ropogva
kitáruljon, mi pedig belovagoljunk.
A város lakói elém járulnak, leveszik fejfedőiket, van, aki még a
kabátjából is kibújik, s közben a szájukat törölgetik: egyenesen a
vacsoráról szaladtak ide.
– Kegyelmes asszonyom – mondják, és letérdelnek elém, mintha én a
skótok diadalmas királynéja lennék, a férjem pedig győzedelmes háborút
vívott volna meg.
Fáradtan intek, és ez az intés mindent elárul: a vereséget, Jakab halálát, a
végét mindennek.
– Íme, a királyotok – mondom, és rámutatok a kisfiúra, aki mélyen alszik
védelmezője karjában a nagy ló hátán. – V. Jakab király.
Ebből rögtön megértik, hogy a gyermek apja halott. Nehézkesen térdre
rogynak a hideg utcaköveken. Lehajtják a fejüket; látom, ahogy egyikük a
tenyerével takarja el a szemét, hogy elrejtse a könnyeit, egy másik a
sapkájába temeti az arcát.
A csata óta mi vagyunk az első főméltóságok Stirlingben. Senki sem
hallott semmit a pletykákon kívül, még egyetlen katona sem tért vissza
eddig az otthonába. A vereség előtt elmenekülő szökevények pedig
bizonyára mélyen hallgatnak a gyávaságukról, de egyelőre csak kevesen
juthattak el ilyen messze északra. Az emberek kicsődülnek az utcákra,
házuk kapui hangosan csapódnak be mögöttük, vagy épp kitárják az utcák
fölé nyúló ablakaikat, azt remélve, hogy győzedelmes felvonulást
láthatnak majd, mert én azért jöttem, hogy elmondjam nekik, a király már
félúton jár London felé, és a serege minden nappal csak gazdagabb lesz.
Aztán megpillantják lehajtott fejemet, és észreveszik, hogy nem integetek,
nem mosolygok, így el is hal az éljenzés, a helyét súlyos némaság veszi át.
162
Valaki hirtelen, éles és sürgető hangon felkiált:
– A király?
Mindenki rám néz, de képtelen vagyok bármit is mondani. Nem tudom
megállítani a lovamat, és nagyszerű szónoklatot tartani, amelyben
kijelentem, hogy a vereség nem egyenlő a csüggedéssel, a király halála
nem jelenti mindennek a végét, hogy Skóciára nagy jövő vár. Nem lenne
igaz. Kétségbeesettek vagyunk, mindennek vége, és nem látom, hogyan
alakul majd a jövőnk.
Felemelem a hangom.
– Meghalt a király. Isten óvja a királyt!
A néma tömegen lassan végigsöpör a felismerés hulláma. Aki eddig nem
tette volna meg, most leveszi a kalapját, a nők tenyerükbe temetik az
arcukat.
– Isten óvja a királyt! – suttogják felém, mintha képtelenek lennének
hangosan kimondani. – Isten óvja a királyt!
Elvesztették az egyik legnagyobb harcos királyt, akit Skócia valaha is
adott a népnek. Elvesztettek egy zenészt, orvost, mérnököt, oktatót, tüzért,
költőt és hajóácsot, egy mélyen vallásos keresztényt, aki éppúgy aggódott
a saját lelkéért, mint az övékért. Elvesztettek egy nagyszerű uralkodót, egy
embert az emberek között. Kabátját és lobogóit Franciaországba küldték,
teste délnek robog ólomba ágyazva egy szekéren. A helyére nem
ajánlhatok mást, csak egy gyermek királyt, egy tehetetlen kisfiút,
miközben Skócia legnagyobb ellensége a küszöbünkön áll. Megcsókolják
a kezüket, majd csókokat dobálnak felém, mintha csak azt mondanák:
Isten áldja meg önt, Isten segélje! Én pedig komoran nézek le rájuk, és arra
gondolok: képtelen vagyok megtenni azt, amit tennem kell.
163
STIRLING VÁRA, SKÓCIA, 1513. SZEPTEMBER
Beköltözöm Stirling várának gyönyörű termeimbe, és elküldetek a

legnagyobb főurak családjaiért, hogy jöjjenek el Jakab koronázására.
Nagyon sokan nem is felelnek: több mint a felük halott. Az egész
királyságban mindössze tizenöt lord maradt életben. Egy fél nemzedék
veszett oda. De elküldik azokat a fiaikat, akik még túl fiatalok voltak
ahhoz, hogy harcoljanak, és azokat az idős atyákat, akik most örököseiket
gyászolják. A királyság minden szegletéből érkeznek, hogy hűséget
esküdjenek az új uralkodónak.
Aki még kétéves sincs, csak egy kisgyerek csupán, de a sors súlyos tenyere
máris Jakab fiam vállára nehezedik. Nevelőnője ölében ül, aki most
széthajtja vászoningét az aranybrokát ruhácska alatt, a püspökök pedig
szentelt olajjal kenik meg kicsiny mellkasát. A gyermek meglepett hangot
hallat, és rám néz: „Mama?” Biccentek neki, jelezve, hogy maradjon
nyugton, és ne sírjon. Apró kezét a jogar nyelére teszi, majd piciny ujjai
összezárulnak rajta, mintha máris ragaszkodna a hatalomhoz, közben pedig
a feje fölé emelik a koronát. Álmélkodó tekintettel néz fel, ahogy
felharsannak a trombiták, ajka megremeg a zajtól, és elfordítja a
fejecskéjét.
– Isten óvja a királyt! – kiáltják a püspökök, de nem érkezik diadalittas
felelet az egybegyűlt lordoktól.
Válaszul kiáltaniuk kellene: valami szörnyen félresiklott. Elszörnyedek a
mögöttem támadt csöndtől – mit jelenthet ez? Nem fogadják el a fiamat?
Nem hajlandóak hűséget esküdni neki? Titokban úgy döntöttek, hogy
megadják magukat az angoloknak, és döbbent csendben állják végig a
Jakabnak szánt esküt? Rettegve fordulok meg, hogy megnézzem, mi
történik mögöttem a zsúfolt kápolnában, ahol a klánok és családok szerint
csoportosuló lordok teljes csendben várakoznak. Arcuk sápadt, amikor
felemelik a fejüket az emelvény felé, ahol a püspökök harsogták el
hűségesküjüket. Aztán egymás után, mindegyikük ajkán megjelenik a
válasz: „Isten óvja a királyt!” De mintha mind elvesztette volna a hangját.
Ez nem hűséget fogadó kiáltás, hanem bánatos suttogás: a főurak torka
elszorul a szomorúságtól. A templom végében valaki felzokog, majd ezek
az erős, harcedzett férfiak leszegik a fejüket, hogy könnycseppeket
164
töröljenek ki a szemükből.
„Isten óvja a királyt”, mondják halkan, egymás után, nagy nehezen
szólásra nyíló szájjal. „Isten áldja őt!”, kiáltják, majd valaki hozzáteszi:
„Isten sajátjaként vegye őt magához!” Ebből tudom, hogy nem az én
kisfiamra és a mai napon ránehezedő szörnyű teherre gondolnak, hanem a
másik Jakabra, a halott királyra, a férjemre, akinek a testét elorozták
tőlünk.
Írok Harry öcsémnek, aki vidáman ünnepli franciaországi diadalát. Mézbe

mártott pennával teszem, és kérve kérem, hogy hívja vissza Thomas
Howardot Londonba, és ne adjon parancsot arra, hogy betörjön Skócia
szívébe. Megírom, hogy a fiam még kicsi, zsenge gyermek, Skócia pedig
amúgy is a kétségbeesés szélére sodródott. Könyörgök, hogy ne feledje el,
a nővére vagyok, és hogy atyánk azt kívánta volna, védjen meg ebben a
nehéz helyzetben, ne gyarapítsa a gondjaimat. Azt írom, hogy én vagyok
az Anglia és Skócia közti béke jelképe, és hogy bárcsak ismét béke lenne
közöttünk.
A fogamat csikorgatom, amikor újabb ív papirost veszek magam elé, hogy
írjak Katalinnak is, Anglia régensének, balsorsom egyedüli forrásának.
Bárcsak leírhatnám az igazat: gyűlölöm, és őt hibáztatom Artúr bátyám
haláláért, és mert megpróbálta elcsábítani atyámat, amint azt is tudom,
hogy miként kerítette hálójába a kisöcsémet, majd miként fordította
ellenem. Őt hibáztatom az Anglia és Franciaország, Anglia és Skócia
között kitört háborúért, de leginkább a férjem haláláért. Katalin a béke és
hazám ellensége.
Legdrágább, legdrágább nővérem…

Az őr kinyitja magánlakosztályom ajtaját, ahová az egyik udvarhölgyem
lép be, hogy a székem fölé hajolva a fülembe súgja:
– Egy ember jött önhöz látogatóba, a néhai király egyik szolgája.
Berwickből érkezett.
A hangja elfúl, amikor azt mondja, hogy „a néhai király”. Senki nem képes
kimondani a nevét.
Félreteszem a levelet.
– Küldje be!
Valaki adott neki egy kockás takarót, ami a vállára vetve melegen tartja a
testét, de bélelt kabátja elárulja, hogy Jakab egyik testőre volt. Letérdel
elém, koszos kezében összegyűrve tartja a sapkáját. Látom, hogy a másik
kezét az oldalához rögzítették, vállán mocskos kötés. Valaki majdnem
165
levágta a karját. Szerencsés, hogy életben maradt.
Várok.
– Kegyelmes asszonyom, el kell mondanom önnek valamit.
A Katalinnak írott levélre pillantok.
Legdrágább, legdrágább nővérem…
Ez az ő műve.
– A test, amit Angliába küldtek, nem a királyé – közli a férfi minden
felvezetés nélkül, és máris minden figyelmem az övé.
– Mit mond?
– A király inasa voltam. Követtem az angolokat vissza, egészen
Berwickig. Arra gondoltam, ott majd megmoshatom a testet, és
előkészíthetem a koporsóba tételre. – Kiszáradt torokkal nagyot nyel,
mintha csak a könnyeit próbálná visszafojtani. – Az uram volt. Ez pedig az
én utolsó kötelességem.
– És?
– Megengedték, hogy megnézzem a testet, de azt nem, hogy
megmosdassam. Véresen és koszosan akarták hagyni. És nem volt koporsó
sem. Ólomba ágyazták a testet, hogy Londonba vihessék. – Szünetet tart. –
Hőség volt – magyarázza. – A test pedig a hőségben… a legyek… muszáj
volt…
– Értem. Folytasd!
– Láttam a testet, amikor előkészítették az ólmot, hogy beleforgassák.
Nem az övé volt.
Fáradtan nézek a férfira. Nem hiszem, hogy hazudna, de ugyanígy nem
lehet igaza sem.
– Miért gondolod, hogy nem ő volt?
– Nem hasonlított rá.
– Nem zúzták be a fejét egy alabárddal? – kérdem nyersen. – Nem
hasították szét az arcát?
– De igen. De akkor sem ő volt. Nem volt rajta a vezeklőöv.
– Tessék?
– A testnek, amit ólomba forgattak, és Angliába szállítottak, nem volt
vezeklőöv a derekán.
Felfoghatatlan. Jakab biztos nem vette volna le csata előtt a vezeklőövét.
Csak nincs olyan aljas ember, aki levágta volna róla trófea gyanánt? Lehet,
hogy mégis megmenekült az ütközetből? Lehet, hogy valaki megfosztotta
Katalint a testtől? A gondolataim örvénylenek, de semmi sem segít.
Lepillantok az utált sógornőmnek elkezdett levélre.
– Ugyan, mit számít ez már? – kérdem csüggedten. – Ha elindult volna
haza, mostanra már itt lenne. Ha nem halt volna meg, még mindig
166
harcolna. Nem számít ez már fikarcnyit sem.
Összehívjuk az életben maradt lordok tanácsát, és ők elismernek

régensnek, a király végakaratának szellemében. Az ő tanácsaikra
támaszkodva fogok uralkodni. A fiam az én gyámságom alá tartozik. Egy
főúri tanács lesz majd a segítségemre. Ennek feje Angus grófja lesz, akit
egy régi győzelem emléke miatt „Bátorszívűnek” hívnak. Most itt áll a
szemem előtt, gyásztól barázdált arccal. Két fia tartott a férjemmel
Floddenbe, de egyikük sem tért vissza. Tudom, hogy megbízhatatlan. A
határ menti háborúskodással töltött hosszú élete során felváltva pártolt hol
Angliához, hol Skóciához, Jakab egyszer még be is börtönözte egy
asszony, egyik fattyának anyja miatt. De most sötét szeme szúrós, ahogy
rám néz. „Bízhat bennem”, mondja.
A főurak egymásra vetett pillantásából látom, hogy ők maguk is alig
akarják elhinni, hogy egy angol asszony kormányzása alatt egyesítik most
erőiket. Én magam is alig akarom elhinni. De minden váratlanul fordult
így, minden rosszul sült el. Nincs az asztalnál egyetlen olyan ember sem,
aki ne veszítette volna el szeretett fiát, fivérét vagy atyját, vagy valamelyik
barátját. Mindnyájan elveszítettük a királyunkat, és még mindig nem
tudjuk, mi az, mi menthető.
Egyetértünk abban, hogy Stirlinget meg kell erősíteni. Ez lesz a
kormányzás új központja, védelmünk centruma. Egyetértünk abban is,
hogy új falat húzunk fel az edinburghi várnál, de tudjuk, ha Howard serege
nagy erőkkel támad, akkor a vár elesik. Közlöm velük, hogy írtam az
öcsémnek és sógornőmnek, esedeztem a békéért, de ők barátságtalan
hallgatással feleltek.
– Békét kell kötnünk velük – mondom. – Bárhogy is érzünk most.
Tudatom velük, hogy Henrik öcsém, Anglia királya, megparancsolta
nekem, hogy küldjem a kisfiamat Londonba, az ő őrizete alá, otthonától
távol nevelkedik majd, mint Skócia jövendő királya. Azt mondja, nem
hagyhatom, hogy a skót lordok rátegyék kezüket a kisfiúra, és elvigyék a
Szigetekre, ahol „veszélyben van, és nehezen éri majd el a király”. Erre
kurta kacaj a válasz, noha nem sok okunk van az örömre. Meg sem kell
beszélnünk, mindnyájan egyetértünk, hogy V. Jakab, Skócia új királya, a
hazájában marad az anyjával. Katalin ellophatta az apja testét, de nem
kapja meg a fiát is.
Az ország törvényei mintha már nem lennének érvényesek. Túl sok az
apátlan fiú, aki nem kapja meg az örökségét. Túl sok az özvegy, akit nem
védelmez meg senki. A határvidéken szüntelenül dúl a harc, mert a gyepű
167
őrzője, Thomas, lord Dacre, Katalin parancsának engedelmeskedve
mindennap kilovagol, hogy felgyújtsa a termést és házakat romboljon le, a
vitatott vidékeket pedig a folytonos veszély és a nyomorúság állapotába
taszítsa. Senki sem bízik a szomszédjában. Egymás ellen fegyverkeznek.
Jakab, a férjem nélkül nincs, aki egyben tartaná a királyságot, ami így
egymással hadakozó uradalmakra és törzsi területekre szakad szét.
Új törvényeket fogadunk el, parancsokat osztogatunk. A Floddenből
hazatérő katonákat segíteni kell, ők viszont nem lophatnak és
erőszakoskodhatnak. Az árvákról gondoskodni kell. Csakhogy nincs elég
főúr, hogy betartassa a törvényeket, és a velük tartó jó emberek is halottak.
Komor ez a tanácskozás, de van egy jó hírem is a számukra.
– Tudatnom kell önökkel, lordjaim, hogy gyermeket várok – mondom
halkan, tekintetemet az asztalra szegezve. Természetesen ezt a bejelentést
egy hírnöknek kellene megtennie, akit a királyné küldet királyi férjéhez: de
most semmi sem olyan, amilyennek lennie kellene.
Feszengő, noha együttérző és gratuláló mormogás kel a lordok felől, de az
öreg Bátorszívű nem főúrként, hanem apaként felel. A kezemre teszi az
övét, noha nem lenne szabad királyi személyt érintenie, és egyfajta nyers
együttérzéssel néz rám.
– Isten áldjon meg, te szegény kis poronty! – mondja ki a megdöbbentő
szavakat. – És Isten áldja meg önt, hogy Jakab hátrahagyhatott valamit
maga után emlékül. Tavasszal várható a gyermekáldás?
Levegő után kapkodok e közvetlen hangvétel hallatán, a mögöttem ülő
három udvarhölgyem pedig feláll és előrelép, mintha meg akarnának
védeni ettől az udvariatlanságtól. Valaki felszegi a fejét, másvalaki
haragos szavakat mond, de ekkor látom, hogy a gróf szemébe könnyek
gyűlnek, és rádöbbenek, hogy ő most nem királynéként vagy érinthetetlen
angol hercegnőként tekint rám, hanem olyasvalakire, aki egy közülük, egy
a számos skót özvegy közül, akik gyermekeket ringatnak bölcsőikben vagy
hordoznak méhükben, és akiknek a férje sosem tér haza többé, hogy
segítsen nekik.
168
STIRLING VÁRA, SKÓCIA, 1513 KARÁCSONYA
Csendes a karácsonyunk. Nincs pénzem, amit lakomára és táncokra

költhetnék, de amúgy sincs senki ünnepi hangulatban. Az udvar gyászol,
még mindig döbbenet ül rajtunk a rengeteg ember elvesztése miatt. Nincs
itt a jóképű király, hogy zenét vagy bort rendeljen, bár amúgy sincs pénz
egyikre sem.
A vén tanácsos, Angus grófja, visszavonul várába, ami Tantallon szikláján
gubbaszt, és a rikoltozó sirályok hangját hallja utoljára, amikor meghal
Whithornban. Címe unokájára száll, udvartartásom egyik ifjú tagjára, aki
az asztalnokom, így egy újabb tapasztalt embert veszítek el. A tanács
megosztott: vannak, akik szeretnének békét kötni Angliával, veszedelmes
szomszédunkkal, és vannak, akik sosem fogják megbocsátani az
angoloknak a veszteségeinket, és a franciák pénzére számítanak, hogy
bosszút állva folytassuk ellenük a háborút.
De érkezik egy látogatónk, aki megtette a hosszú és fáradságos utat
Londonból, lassan haladva a sáros és jeges utakon, átvergődve a
hófúvásokon, későn kelve a borongós reggeleken, hogy a sötét
délutánokon már menedék után nézzen. Bonaventure Langley barát az, aki
sógornőm részvétnyilvánítását hozza, mintha nem ő lenne minden bajom
forrása. Hihetetlen, hogy Katalin, aki tudja, hogy megözvegyültem, tudja,
hogy gyermeket várok, tudja, hogy egyedül maradtam egy veszedelmes
királyságban a gyámságomra bízott kisfiammal, aki tudja, hogy nincs egy
vasam se és összetörték a szívem, azt gondolja, hogy leginkább azzal
segíthet, ha gyóntatópapot küld.
Ő az, aki gyengéden kezébe veszi a kezem; kedvesen a kereszt jelét veti
lehajtott fejemre. Megcsókolom a felém nyújtott feszületet, majd talpra
segít, és így szól:
– Biztosra vehetem, leányom, hogy a férje valóban halott? Angliában és
külhonban az a félelmet keltő híresztelés terjeng, hogy a skót király él. A
királynénak tudnia kell. Megígérte férjének, hogy kideríti az igazságot.
Érzem, ahogy torkomba gyűl az epe és a hányinger kerülget. Az arcomra
tapasztom a kezem, és visszanyelem ezt az érzést, akárcsak a bánatot.
– Azért küldte ilyen messzire, hogy ezt megtudakolja tőlem? Annak a
seregnek a nyomdokain haladva, amelyik végzett a királlyal?
– A királyné megígérte Anglia uralkodójának, hogy az ügy végleg
elrendeztetett. Van nála egy holttest. Tudni akarja, hogy biztosan a
megfelelő test az.
169
Micsoda hullarabló kísértet ez a nő!
– Ő meghalt – felelem keserűen. – Ó, csak nyugtassa csak meg bátran! A
királyné aggódó szíve nyugodt lehet efelől. Nem ok nélkül dicsekedett el a
férjének. Nem rossz holttestet orzott el. Megölte a férjemet, és vele a skót
nemesség felét. A király valóban halott. Katalin gyöngéd szívének nincs
oka aggodalomra. Legyen olyan jó, és köszönje meg neki kedves
érdeklődését!
170
Az új esztendő hideg és sötét hónapjaiban, ahogy egyre terebélyesebb a

hasam, úgy fáraszt egyre jobban és jobban a lordok tanácsa, egyre jobban
és jobban fáraszt a gyanakvásuk, meg az, hogy a sötétség és a hóviharok a
szobámba kényszerítenek, hogy aztán a szülés miatt újra szobafogság
várjon rám. Írok a nővéreimnek – ki más maradt még nekem ezen a
világon? –, az önsajnálat könnyeit hullatva a papírosra, arra az esetre, ha
utoljára hallanának felőlem:
Drága nővéreim, Katalin és Mária,

Amikor e sorokat írom, már készülődöm a szülőszobába, tudván, hogy az
élet bizonytalan, és a gyerekek szomorúságra születnek. Amennyiben nem
élném túl a szülést, esedezve kérem mindkettőtöket, hogy gondoskodjatok a
fiamról és az újszülöttről, ha életben marad. Itt nincs senki, akiben jobban
megbíznék, mint bennetek; kettőtökben, akikről tudom, hogy szeretnek
engem és az enyéimet, bármi is történt az országaink között.
Mária húgom, kérlek, nyugtass meg afelől, hogy fiamat Skócia királyaként
nevelik majd, és hogy ellenségei nem bánthatják. Katalin, mint kétszeres
nővérem, kérlek, nyugtass meg afelől, hogy fiam megörökli az apja által
ráhagyott királyságát, és minden mást, ami jog szerint őt illeti.
Ha életben maradok, remélem, szolgálhatlak benneteket, mint kedves
nővéretek és megbízható szövetségesetek. És ha életben maradok,
remélem, megkapom főúri nagyanyám ékszereit, valamint az örökrészemet.
Isten áldjon mindkettőtöket!
Nővéretek:
Margit
Mivel születendő gyermekemnek nincs apja, aki imádkozna az épségéért,
nincs király, aki zarándoklatra induljon érte vagy keresztes hadjáratot
ígérjen neki, a szülés hosszú és fájdalmas, és semmi jele annak, hogy Isten
segíteni akarna: de végül fiút hozok a világra, újabb fiút a Stuart-háznak,
akit Alexandernek nevezek el. Utoljára Jakab ragaszkodott hozzá, hogy
felkeressen, megszegve a szülőszoba összes szabályát. Utoljára már abban
a pillanatban az ágyába vitt, hogy kijöttem a templomból, fittyet hányva az
ünneplő és böjti napokra, az egyház parancsolataira, mert annyira vágyott
171
arra, hogy újabb gyermekkel ajándékozzon meg, mielőtt hadba kellene
indulnia. Ezúttal azonban férjem nem jön oda a szülőszoba paravánjához,
nincs türelmetlen apa, aki követelné, hogy láthassa a fiát. Ezúttal egyedül
fekszem le éjszakánként, a kisded a szomszédos gyerekszobában pihen, és
így hallgatom az éjszakai dada melletti hintaszék halk nyikorgását. Ezúttal
hűvös vánkoson pihenek, és tudom, hogy senki sem zörget majd be az
ajtón, nem lesz pislákoló gyertyafény, amint a király megérkezik hozzám.
Ezúttal egyedül vagyok, szörnyen egyedül. És elviselhetetlennek tűnik ez
az egyedüllét.
Írok Harry öcsémnek, aki győzedelmesen tért haza Franciaországból, majd
azzal kellett szembesülnie, hogy a hitvese, Katalin, ugyan képes végezni
egy királlyal és elorozni a testét, de egészséges gyermeket már képtelen
kihordani. Úgy tűnik, hogy elvesztette a fiát, míg Harry odaát harcolt.
Sajnálom őt, de nem vagyok meglepve. Nem értem, hogy egy nő, aki
képes volt egyik rokona véres kabátját győzelmi jelképként elküldeni a
férjének, hogyan válhat olyan asszonnyá, aki viselős egy gyermekkel.
Hogyan kerülhetne így Katalin a kegyelem állapotába? Hogyan
bocsáthatná meg neki Isten a barbárságát? Bizonyos, hogy Neki jobban
kell szeretnie egy özvegyet egy gyilkosnál. Nem csoda, hogy Ő erős
kisfiúval ajándékoz meg engem, miközben Katalin csak egy halott
gyermeket kap. Ugyan, mit érdemelne mást? Remélem, hogy sosem lesz
kisbabája. Remélem, hogy nem sikerül élő fiút szülnie Harrynek, ha már
egyszer abban lelte örömét, hogy egy halott királyt adjon neki.
Mária húgom levélben gratulál. Alig egy gondolatot szán a hibáktól
hemzsegő, összevissza levelében gyermekem születésének, annyi sok új
hírt akar tudatni magáról. Charles Brandonból – Harry nagy barátjából és
cimborájából – lovászmester lett; Charles Brandon az öcsémmel tartott
Franciaországba, és sosem hagyta magára sem vészben, sem csatában, és
annyira udvarolt a flandriai Margit főhercegnőnek, hogy mindenki arról
beszél, el fogja venni. Azt is mondják, hogy ez a frigy méltatlan egy ilyen
nemes hölgyhöz, de Mária másképp vélekedik.
Te mit gondolsz? Nem gondolod, hogy csodálatos lenne szerelemből
házasodni? Ha te lennél Margit főhercegnő, te ellen tudnál állni ennek a
férfinak? Mert ő Anglia legjóképűbb férfija, egyben a legbátrabb, és ő a
legkiválóbb lándzsatörő a lovagi tornán.
Nagy öröm a tudat, hogy fiad született, a leveled annyira megríkatott, hogy
Charles Brandon azt mondta, a könnyeim olyanok, mint zafírok a
folyóban, és hogy egy bátor lovag szívesen inna ebből a vízből.
Röviden válaszolok neki:
Természetesen a főhercegnőnek, mint minden nemes hölgynek, a családja
172
érdekét és hazája biztonságát szem előtt tartva kell hozzámennie az atyja
vagy a gyámja választotta férjhez. Amúgy pedig úgy rémlik, hogy Charles
Brandon már eljegyezte magát.
Ezután fogok egy papírlapot, és Katalinnak írok. Elidőzöm a levéllel:
epébe mártott tollal írom e remekművet. Elmesélem, hogy gyászolok, mély
gyászban vagyok, amiért elveszített egy újabb gyermeket. Bárcsak ő is
ismerné az újszülött fiú, az újabb fiú jelentette boldogságot. Elújságolom,
hogy Alexandernek hívják, és Skócia második fiának kijáró, hagyományos
címet fogja viselni: Ross hercege lesz. Megjegyzem – arra az esetre, ha
gyilkos elméje már elfeledte volna –, hogy mindössze ennyi maradt meg
nekem a férjemből.
Hosszú volt a vajúdás, de a kisded erős. Testvére, a mi kis királyunk is jól
van. Örülök, hogy van két fiam, van két kis örökösöm. Nagyon remélem,
hogy te, Anglia királynéja és a király bizalmas tanácsadója a két
királyságunk közti békén fogsz munkálkodni az én érdekemben – lévén én a
király nővére vagyok – és két kisfiam érdekében, akik Harry unokaöccsei
és örökösei.
Nem meglepő, hogy nem veszi a bátorságot a válasz megírására, de Harry
üzen nekem a gyepű őrzője, Thomas, lord Dacre révén, aki a skótok
királyának holttestét hadizsákmányként szekérre rakatta, aki szétzúzta a
királyság békéjét, aki úgy harap bele a határvidékei várakba, mint kutya a
csontba. Az öcsém figyelmeztet, hogy a franciák ideküldik John Stuartot,
Albany hercegét, férjem francia származású kuzinját – elvileg azért, hogy
segítsen, de valójában azért, hogy helyettem kormányozza Skóciát. Henrik
követeli, hogy ne engedjem be Albany hercegét az országba, és
szavatoljam, hogy nem kerül a trón közelébe.
– De hogyan? – fordulok a főbíró John Drummondhoz, a nagy skót
lordhoz, aki a levelet hozta Edinburghból, és aki mellettem ül a
vacsoráknál. – Mégis, mit gondol, hogyan fogom ezt megtenni?
Angus fiatal grófja hányaveti ügyességgel szeleteli fel nekünk a fácánt,
majd helyez elém, a királyné és a nagyatyja elé egy szépséges darabot a
húsból. John Drummond rám mosolyog.
– Ez nem olyan kérdés, amire választ vár. Neki elég kiadnia a parancsot.
Ez a jó abban, ha valaki király.
– Királynénak lenni korántsem ilyen jó – vágok vissza. – Még a
járadékaimat sem tudom beszedetni, a bérlőim nem hajlandóak fizetni. Az
intézőim és a szolgáim fele amúgy is halott. Nem küldhetek őröket, hogy
szedjék be a pénzemet, mivel az őröket sem tudom fizetni; pénz és nagy
udvartartás nélkül pedig nem igazgathatok egy országot.
– El kell adnia a király hajóit – feleli Drummond.
173
Felsóhajtok a gondolatra, hogy a Great Michael a franciáké lesz.
– Már megtettem.
– És ha a koronának nincs pénze, akkor biztonságba kell helyezni a
kincstárat – mondja halk hangon. – Önmaga érdekében. A kis király
udvartartását bizony őrizni kell.
Elpirulok. Ez lopás – királyi lopás –, de attól még ugyanúgy tolvajlás.
– Már ezt is megtettem – árulom el. – Nálam vannak a kincstár kulcsai,
senki sem veheti ki onnan az aranyat a jóváhagyásom nélkül.
Lusta mosolyával elismeri, hogy helyesen cselekedtem, még ha nem is
törvényesen.
– És mi a helyzet a lordokkal, akik beleegyeztek, hogy önnel
kormányoznak? Nekik is van hozzá kulcsuk?
– Csak egyetlen kulcs van, nem hat.
Ismét megpillantom azt a halvány, elismerő csillanást a szemében a
könyörtelenségem hallatán.
– Hát, ezt is jól tette, bizony. Majd kimagyarázzuk, amikor a tanács rájön.
– Nem fog tetszeni nekik. Mint ahogy nem tetszik nekik az sem, hogy egy
asszony uralkodik.
Egy ideig hallgat.
– Talán tanácsos lenne újra férjet vennie maga mellé.
– Drága lord Drummond, még egy éve sem vagyok özvegy. Most hagytam
el a szülőszobát. A férjem régensnek nevezett ki, és azt mondta, az lenne a
legjobb, ha egyedül uralkodnék Skócia fölött.
– Csakhogy nem ismerte a nehézségeket, amivel ön szembekerül a
tanácsban. Nem hiszem, hogy bárki is el tudta volna ezeket képzelni. Isten
a tudója, hogy a király nélkül ez egy másik ország.
– Ott van mindjárt a császár – jegyzem meg, és azokra a nagy európai
uralkodókra gondolok, akik épp feleséget keresnek. – Nem mintha egy
évig bárkihez is hozzámehetnék. De a francia király is most vesztette el a
hitvesét.
– Szóval gondolkodott a dolgon? Mekkora bolond is vagyok! Persze hogy
gondolkodott rajta.
– A szülőszobában töltött idő alatt nem tudtam beszélgetni senkivel, és
hosszú, sötét éjszakákat töltöttem egyedül. Persze hogy töprengek a
jövőmön. Tudom, hogy azt várják tőlem, hogy ismét férjhez menjek.
– Meg is fogja tenni, és az öccse majd tanácsot akar adni ebben. Azt akarja
majd, hogy Angliának előnyös frigyet kössön. Nem szeretné, hogy a kis
skót királynak olyan mostohaapja legyen, aki az ő ellensége. Azt például
meg fogja tiltani, hogy ön hozzámenjen a francia uralkodóhoz.
– Ha Mária húgom hozzámegy Kasztíliai Károlyhoz, én pedig a francia
174
Lajos királyhoz, akkor én lennék a nagyobb királyné – jegyzem meg. – És
ha én lennék a francia királyné, akkor egyenrangú lennék Katalinnal.
– Az nem fontos, hogy magasabbra emelkedjen a nővéreinél. Inkább az
számít, hogy Skóciának erős szövetségese legyen, és nem az, hogy
melyiküknek nagyobb a koronája.
– Tudom, tudom – felelem kissé bosszankodva. – De ha látta volna
Aragóniai Katalint, amikor hozzáment Artúr bátyámhoz, akkor megértené,
hogy sosem szeretnék a második lenni mögötte… – Elharapom a
mondatot, mert eszembe jut a férjem véres kabátja. – Most még kevésbé,
mint valaha.
– Egen, ezt elég jól értem. De gondolja csak végig még egyszer
kegyelmességed. Ha hozzámegy valamelyik távoli királyhoz, akkor el kell
költöznie, és Burgundiában vagy Franciaországban kellene élnie, míg a
tanács Skóciában fogja tartani a fiait. Másfelől viszont, ha egy skót nemes
felesége lesz, attól még a skótok királynéja marad és továbbra is régens,
megtartja a címét és a vagyonát, a fiaival élhet, mégis lesz valaki, aki nem
hagyja kihűlni az ágyát éjszakánként és vigyáz magára a váraiban. –
Szünetet tart, tűnődő arcomat nézi. – És ön lenne a férje ura. Ugyan a
hitvese volna, de attól még királyné is.
Végignézek a termen, ahol az udvar vacsorázik: vadak és műveltek
egyvelege. A felföldiek tőreikkel vágják a húst, és annak hegyével veszik a
szájukba, míg a Franciaországban nevelkedett ifjak már az új villákat
használják, és vállukra asztalkendőt vetnek, hogy abba töröljék az ujjaikat.
A kecskelábú asztaloknál a közös tálból lakomázók vaskos gael
akcentussal vitatkoznak, a távoli szigetekről és hegyekből érkezett főurak
pedig, akik ritkán látogatnak el az udvarba és saját udvartartásukkal
étkeznek, büszkén hagyják figyelmen kívül a többieket, és saját érthetetlen
nyelvükön társalognak.
– Ez igaz, de itt nincs egyetlen jelölt sem – mondom lehangoltan,
leginkább magamnak. – Nincs senki, akiben megbízhatnék.
John Drummondnak igaza van, hogy előre gondolkodik. Alig kerülök ki a

szülőszobából, máris érkeznek a házassági ajánlatok. Isten bocsássa meg
nekem, de csak nehezen tudom palástolni az örömömet, amikor arra
gondolok, hogy az európai udvarok az én jövőmről pletykálnak, és hogy
ismét főúri díjként gondolnak rám. Ismét elnyerhető trófea vagyok, nem
egy feleség, aki eldugottan él egy király tulajdonaként, és aki csak akkor
érdekes, amikor gyermeket vár. Hercegnő vagyok és férjet kell
választanom – de ki lesz az? Lehet, hogy Katalin viseli az angol koronát –
175
noha az ő bölcsőjében nincs egy gyermek sem, míg nekem két fiam is van
–, lehet, hogy Máriát ékszerekkel halmozzák el és Kasztíliai Károly
jegyese, én viszont tetszésem szerint választhatok Miksa német-római
császár vagy Lajos francia király közül. Ők a kereszténység leggazdagabb
és legfontosabb emberei. Érzem, ahogy a becsvágyam erőre kap. Kegyesen
fogadom mindkét udvar követeit. Egyértelmű, hogy mindkét nagy király
örömmel elvenne, hogy mindkettő valóságos vagyont ajándékozna nekem,
és óriási birtokok meg gazdag és szép udvarok királynéjává tenne.
Egyikük pedig még császárnévá is.
De ez nem személyes ügy, ez dinasztikus kérdés. Az öcsémnek kell
megtárgyalnia a feltételeket, ő fog javaslatot tenni, nekem pedig igen
alaposan mérlegelnem kell, hogy mi a legjobb skót hazámnak, angol
otthonomnak és a jövőmnek. Skót tanácsosaimnak is lesz beleszólásuk a
döntésembe, mivel én vagyok a régens, a döntésem pedig kihat az
országra, hiszen valamilyen szövetségbe kerülünk majd általa, és új
ellenségeink is lesznek. Ha jól választok, az új férjem gazdaggá teheti és
megvédelmezheti Skóciát. Ha rosszul választok, egy zsarnokot ültetek a
nyakukba, a fiam álnok gyámot kap, rám pedig egy emberöltőnyi
boldogtalanság vár. Nincs ennél fontosabb döntés. A válás
elképzelhetetlen, és amúgy is járhatatlan út. Bárkit választok is, halálunkig
kötöm össze vele az életemet.
Hirtelen Harry kegyeiben találom magam. Egyszer csak eszébe jut, hogy a
húga vagyok, most, hogy én is egy játékos lettem az európai hatalomért
vívott szüntelen küzdelemben. A trónom kapu Angliához – bárki is vesz
el, Anglia veszedelmes szomszédját veszi el. A hazám szegény ugyan, de
tele van erődítményekkel és tanult nép lakja. A vagyonom nem nagy, de én
termékeny vagyok, fiatal, és a szépségem még teljében. Harry nagyon
szívélyes és barátságos, örömmel ad tanácsot, lord Dacre-ön keresztül ír,
és figyelmembe ajánlja őt mint jó szomszédot és megbízható tanácsadót,
sürget, hogy mihamarabb vegyem fontolóra, mi a legjobb a fiaimnak és
nekem. Harry úgy véli, hogy a legjobb a császárral való szövetség lenne.
Persze hogy így véli, hiszen a felesége a császár rokona, és alig várja, hogy
ismét hadba szállhasson Franciaország ellen.
Magam fogok dönteni, mondom, miután megkaptam Harry levelét, amit az
egyik titkára írt: tökéletes írnoki munka. Egyértelmű, hogy ő diktálta,
miközben valami mással foglalatoskodott. De a végére odafirkantja a
jókívánságait és aláírja a nevét. Katalin barátságos üzenetet kanyarít a
margóra.
Annyira boldog lennék, ha az unokahúgomnak hívhatnálak a frigy révén,
ahogy már a húgom vagy, és tudom, hogy Miksa bácsikám megóvna és
176
gazdaggá tenne téged. Hőn remélem, hogy nem gondolsz Franciaországra,
drágám. Úgy hallom, Lajos király szörnyen öreg, beteges és rossz modorú,
és ha őt választod, sosem találkoznánk. Rémes lenne, ha második férjed is
háborúba keveredne Angliával: gondolj csak az utolsó kimenetelére!
Elolvasom, majd újra elolvasom ezt a szívélyességgel, fenyegetőzéssel és
epével kevert különös egyveleget, amivel óva int attól, hogy hozzámenjek
a francia királyhoz, és még arra is veszi a bátorságot, hogy megjövendölje
következő férjem halálát.
Mária is mellékel egy oldalt, amiben beszámol spanyol stúdiumairól és
zenei tanulmányairól, valamint új ruháiról. Némi keserűséggel látom, hogy
mennyire figyelnek most rám, hogy ilyen kérőim akadnak. Ha császárné
leszek, fontosabb lennék az öcsémnél is, és soha többé nem írnék neki
saját kezűleg levelet. Császárnéként megelőzném Katalint, császárnéként
lefőzném Máriát, akinek kisfiú férje – a császár unokája –, addig nem
örököl semmit, amíg a nagyapja él.
Ezen eltűnődöm: nagy élvezetet találnék benne, ha olyan férfi mellett
ülhetnék a trónon, aki rangban magasabb, mint a nővéreim férjei – de
amikor meghal, ismét megözvegyülök. Ötvenöt éves – még meddig élhet?
Nem akarok ismét özvegy lenni, és ami rosszabb, ami mind közül a
legrosszabb, hogy én lennék az Özvegy Császárné, és a kishúgom, Mária
lépne a helyemre, örökölné a koronámat, míg nekem vissza kellene
húzódnom, és csendben tűrni az egészet. Tudom, hogy ezt nem viselném
el.
Tekintélyes férjet akarok, aki azonban egyszerre a barátom és a szeretőm,
társam jóban-rosszban. Utálok egyedül aludni, utálok egyedül enni az
egész udvar szeme láttára, úgy, hogy nincs mellettem a férjem. A nagy
vacsorákon az egyetlen vigaszom, amikor egyedül kell ülnöm az egész
udvar előtt, az asztalnokom, Archibald Douglas, az egyetlen férfi, aki az
asztalomhoz járulhat. A nagy asztalon mellém teszik le a húsos combokat,
és ő az, aki leszeli az én adagomat, meg a lordoknak járó szeleteket, ő
pedig ilyenkor rám mosolyog, és halk hangon szól hozzám, így nem érzem
magam annyira egyedül.
Azt hiszem, tényleg nem mehetek hozzá a francia Lajos királyhoz. Aki
majdnem olyan öreg, mint Miksa, valóságos vénség, és igen hitvány alak.
Elvált az első feleségétől, kijelentve róla, hogy túlságosan torz, hogy
szerelmeskedni lehessen vele, majd a második feleségét erőszakkal
kényszerítette a frigyre, de az így is csak halott fiúkat és két lányt szült
neki. Ha hozzámennék, egy nagyhatalom élére kerülnék, ami ugyan
bizonyosan a skótok szövetségese, de szüntelenül Angliával hadakozik.
Nem akarok olyan országban élni, ami ismét szembekerül az angol
177
sereggel. És azt sem hihetem, hogy egészséges gyermekünk születne. Az
szinte biztos, hogy a király hamarosan meghal, és akkor ismét
megözvegyülnék, elveszíteném a koronámat, nem sokkal azután, hogy
megszereztem. Ráadásul az az ember egy szörnyeteg.
Két rossz közül választhatok. Európában egyetlen jóképű király van: az
öcsém, és Katalin megmutatta, hogy fiatalon kell férjet fogni. Bárhogyan
is döntök, kockázatot vállalok. A nyárra Perthbe rendelem az udvaromat,
és megígérem magamnak, hogy amint a zöldellő dombok között leszek,
távol Katalin rosszindulatú leveleitől, eldöntöm, hogy mit fogok tenni.
178
METHVEN-KASTÉLY, PERTH, SKÓCIA, 1514 JÚNIUSA
– Ó, egyikhez se menjen hozzá! – nevet fel Archibald Douglas. Részt vesz

a kiránduláson, hogy felszeletelje nekem a hideg szarvashúst, de ő tölti be
egyben a pohárnok szerepét is, átnyújtva a vászonkendőket és a bort.
Élvezem, hogy olyanok lettünk, akár egy család, és lényegében magunk
vagyunk – ez a figyelmes ifjú, a gyermekeim és a dajkáik. Jakab ide-oda
szaladgál a fűben, a karjával hadonászik, a dadusa pedig kergeti, míg a
fiam végül már annyira nevet, hogy nem bír tovább futni, és letottyan a
fenekére. Őlordsága, Davy Lyndsay kamarás azt kiabálja: „Fuss, legény,
fuss!”, míg Alexander, a kisded a fák árnyékában alszik a bölcsőjében,
mellette a ringatója, szoptatós dajkája pedig egy vánkoson szendereg.
– Nem, férjhez kell mennem – mondom. – Csodás most itt, a gyerekekkel,
a napsütésben szórakozó udvarral, egészen olyan érzés, mintha semmi
miatt nem kellene aggódni, és örökre maradna a nyár. De tudod, hogy
milyen lesz, amikor eljön az ősz, majd utána a tél: a lordok szövetségre
lépnek, egymás ellen fenekednek, a franciák pedig megpróbálják rajtunk
keresztül megvívni az angolok elleni háborút, az öcsém pedig
teljesíthetetlen követeléseket támaszt, az az átkozott lord Dacre feldúlja a
határt, amitől a nép éhezni és lázongani fog. – A hangom megremeg,
ahogy a lista végére érek. – És ezzel képtelen vagyok szembenézni. Nem
tudok még egy téllel egyedül szembenézni.
Archibald arcán azonnal megjelenik az együttérző kifejezés.
– Az életemet adnám önért. Mint mindnyájan – mondja. – Az összes
határvidéki főúr a barátom. Csak egy szót kell szólnia, és szétverjük a
fosztogatókat, összehívjuk a tanácsot, és rájuk kényszerítjük az
együttműködést. Tudja, hogy nagy hírű család sarja vagyok, az egyik
legnagyobbé Skóciában. Van befolyásom. Nagyatyám, John Drummond a
Drummondok klánjának törzsfője, néhai nagyapám Bátorszívű volt, apám
Floddennél esett el, így most én vagyok a Douglas-ház feje. Skócia
leghatalmasabb családjairól beszélünk. Csak szóljon egy szót, és
megvédelmezzük!
– Tudom, hogy megtennék – felelem. – Amikor itt a nyár, minden főúr az
udvarba jön, és örül, hogy itt lehet, vagy épségben éldegél a birtokán,
vadászni pedig mindig élvezetes és minden éjjel táncmulatság van,
ilyenkor pedig arra gondolok, hogy biztonságban vagyok, és ez örökre így
marad. De fel kell készülnöm. Találnom kell valakit, aki mellettem fog
állni.
179
Archibald átnyújt némi gyümölcsöt és egy pohár bort. Olyan könnyed
kecsességgel teszi ezeket az apró szolgálatokat, mintha táncolna. Sosem ejt
el vagy önt ki semmit, nem káromkodik a saját sutaságán, és mindig
gyönyörűen öltözik. A skót lordok között, akik a lovagolj keményen,
harcolj elszántan és sose bajlódj a fürdővel jelmondat hívei, ő mindig
szépen borotvált és nyírt, a keze tiszta, és a frissen mosott vászon és a
pézsma illatát árasztja. Isten a tudója, hogy mennyire jóvágású – az
udvarom hölgyeinek fele szerelmes belé –, és úgy viseli ezt az üde
jóképűséget, mintha egy örökkévalóságig tartó kabátot hordana. Nem is
tudja, mennyire daliás. Eljegyezték egy lánnyal, aki az otthona közelében
él: gondolom, ez a bölcsőben induló skót családi eljegyzések egyike. De
nem úgy viselkedik, mint egy jegyes. John Drummond úgy vonultatja fel
jóképű unokáját, mintha csak egy díjnyertes kakas lenne: hosszú a lába,
karcsú és ruganyos teste erős, a válla széles, meglepően finomak a kelta
arcvonásai, haja az őszi levelek színét idézi, a szeme sötét, mosolya
elbűvölő.
– A traquairi Janet Stewart szerencsés lány – célzok a fiatal nőre, akit majd
elvesz.
Erre lehajtja fejét, és elpirul. De a szemével mégis felfelé pillant, és
tekintete találkozik az enyémmel.
– Én vagyok az, aki szerencsés – feleli. – Mert nekem ígérték Skócia egyik
legcsinosabb leányát, mégis a legszebb királynét szolgálhatom.
– Ó, minket lehetetlen összehasonlítani – vágom rá azonnal. – Én
kétgyerekes anya vagyok, és huszonnégy évesen öreg özvegy.
– Nem öreg – mondja. – Én ugyanannyi idős vagyok, mint ön. És én is
megözvegyültem. De én vagyok Angus grófja, egy nagy família feje, egy
nagy ház vezére. És tudom, milyen érzés az, amikor valakit folyton
megkeresnek a gondjaikkal.
– Janet Stewart fiatal lány még, nem? Hajadon?
– Majdnem tizenhárom éves.
– Ó! Még gyermek – közlöm erre lenézően. – Nem is tudtam. Mindenki
arról beszél, hogy milyen bájos: azt hittem, egy fiatalasszony. Meglep,
hogy nem hasonló korú nőt kívánsz magad mellé.
– Ő az én kis drágám. Kisded kora óta egymásnak ígértek minket. Láttam
felnőni, és soha egyetlen hibát sem találtam benne. Elveszem, amikor majd
eléri a megfelelő kort. De ön a királyném, most és mindörökké.
Éppen csak felé dőlök egy kicsit.
– Szóval nem hagysz magamra, Archibald, amikor nőül veszed gyermek
arádat?
– Hívjon Ardnak! – súgja. – A szeretőim is Ardnak hívnak.
180
Szeret engem. Tudom, hogy szeret. Tudom, hogy a szíve ugyanolyan
vadul dobog, mint az enyém, és ugyanaz a szédült ujjongás önti el, mint
engem. Egy férfit akarok, aki szeret, egy férfi kell nekem, aki szeret, és
Angus ifjú grófja – Ard, ahogy titokban és magamban hívom –
egyértelműen az. És sosem hagyna el, örökösen a szolgálatomban fog
állni, mellettem lesz a vacsoráknál, velem tart, amikor az udvar kilovagol,
édesen játszik a kisfiammal, és imádja még kisded gyermekemet. Persze
nekem egy nagyemberhez kell hozzámennem, Franciaország királyához
vagy a császárhoz, hazám és saját vagyonom érdekében, de Ard mindig ott
lesz mellettem. Ő lesz az én kóbor lovagom, a bajnokom. És én olyan
leszek, mint a fabulákban vagy a trubadúrok énekében megénekelt
hölgyek: imádottak és örökre elérhetetlenek. És igazából azt hiszem, nem
fogja elvenni traquairi Janet Stewartot. Igazából azt hiszem,
megengedhetem magamnak, hogy megtiltsam ezt a frigyet, még akkor is,
ha az a kislány egy hónapig fog zokogni a vánkosán. Megtehetem.
Királyné vagyok. Magyarázat nélkül is megtehetem.
Levelet kapok Mária húgomtól, aki tizennyolc éves és még mindig otthon
van, valamint férjezetlen. Megírja a nyári körútra indult udvar híreit.
Mindenki jól van, az izzadós kór nem érte el őket, és nem verve nagy
dobra a kirándulást Dél-Angliában utazgatnak, időnként a folyón bárkákra
szállnak, ahol zenészek kísérik őket, míg a parton egybegyűlt tömeg
éljenez, integet, és az elhaladók felé kákát meg virágokat dobál. Máskor
viszont lóra ülnek, ilyenkor elöl haladnak a királyi lobogók, és minden
város küldöttséget meneszt elébük, hogy dicsőítsék Henriket katonai
nagyságáért, a franciák és a skótok elleni győzelmeiért, és arannyal teli
erszényeket nyújtanak át.
A ruhatáram tele a spanyolok fizette ruhákkal: azt mondják, semmi sem
lehet túl jó egy kasztíliai arának. Újabb arcképet akarnak tőlem, és a festő
esküdözik, hogy én vagyok a legszebb hercegnő az egész keresztény
világban!
Azt írja, hogy jövőre hozzámegy a kis Károlyhoz, és máris elkezdődtek a
hatalmas lakomák és lovagi tornák sorozatának előkészületei, amivel az
indulását ünneplik Spanyolhonba. Charles Brandon is biztos beáll a
lovagok közé, ahogy az is biztos, hogy ő fogja megnyerni a tornát. Henrik
herceggé tette, és ezzel a ranggal mindenki képzeletét túlszárnyalja.
Egyesek szerint azért emelték ennyivel magasabbra az őt megillető
helynél, hogy házassági ajánlatot tehessen Margit főhercegnőnek, de Mária
181
ennél többet tud. És ezt el is mondja, rendetlen kézírásával, izgalmában
elírt betűivel, amihez megjegyzéseket firkant a margóra.
Nem Margit főhercegnőbe szerelmes, noha az asszony bálványozza: azt
mondja, hogy egyáltalán nem is szereti őt, nem is veti rá a tekintetét. Azt
mondja, teljesen másvalakié a szíve.
Mária úgy gondolja, hogy Charles Brandon azért kapta a hercegi címet –
ami a legnagyobb méltóság a királyságban, nem sokkal marad el a királyi
család rangjától –, mert Henrik annyira kedveli őt.
Mostanra Anglia egyik valóban nagyemberévé vált, és tisztelik is, ahogy
illik. Harry legjobb barátja, a király fivéreként szereti.
Ezen eltűnődöm. Harrynek volt fivére, egy sokkal kiválóbb ifjú, mint
amilyen Charles Brandon valaha is lehet. Lehet, hogy az öcsém már
elfelejtette Artúrt? Lehet, hogy Mária is elfelejtette, ki volt Harry igazi
bátyja? Lehet, hogy a „fivér” szót használja a nekem írt levélben, de nem
is tudja, mit jelent? Már elfelejtették Artúrt és vele engem is?
Nem is kétséges, hogy ő a legjóképűbb férfi az udvarban, mindenki rajong
érte. Elárulok egy titkot, Margit, de egyetlen szót sem szólhatsz erről.
Megkért, hogy az esküvői tornaviadalon hadd küzdhessen az én
kegyeimért! Ez lesz a legszebb torna a kereszténységben, és biztosan ő fog
győzni. Azt is mondja, hogy a színeimet a szíve mellett fogja viselni, és
hogy boldogan meg is halna így!
A levél végén eszébe jut, hogy özvegy vagyok két kisgyermekkel,
küzdenem kell egy bonyolult ország feletti uralomért, és hogy a ruhákról
meg a szerelmi ügyekről szóló pletykálkodása esetleg sérthet is, így
személyesebb hangot üt meg. Tanulta, hogy miként legyen elbűvölő, és
elég okos ahhoz, hogy tudja, miként legyen kedves is.
Annyira sajnálom, hogy nem lehetsz velünk. Annyira szeretném, ha itt

lennél. Szeretném megmutatni az ékszereimet, a ruháimat. Bárcsak
eljöhetnél! Nélküled már nem lesz ugyanolyan. Katalin is ezt mondja.
Nem Brandon az egyetlen csirkefogó, aki nemesi címet kap a bőkezű
osztogatásban. Thomas Howard, a floddeni győző végre visszakapja
Bosworthnél elvesztett rangját – Norfolk hercege lesz, fia pedig Surrey
grófja, jutalomként az alabárdért, ami széthasította férjem koronás fejét, és
a nyílért, ami átfúrta felkent oldalát. Talán azért a véres kabátért kapja a
címét, amit Franciaországba küldhettek? Talán az ólomba ágyazott
holttestért, ami temetetlenül maradt valahol Londonban?
A jelek szerint az öcsém úgy hiszi, hogy előbb illik megjutalmazni a
gyilkost, mint hogy eltemették volna az áldozatát, Thomas Howard már
hercegi eperleveleket visel majd, míg félig-meddig elfeledett férjemet még
182
csak koporsóba sem teszik, arra a pillanatra vár, amikor a pápa kimondja,
hogy a Harry kérésére kitagadott, szegény teste megbocsátást nyer, a lelke
pedig megkezdheti utazását a mennyországba.
Mária nem részletezi, hogy Norfolk milyen megbecsülésben részesül, de
tudom, hogy hercegi címere az oroszlán lesz: Skócia oroszlánja, Jakab
oroszlánja, átlőtt pofával, ami a férjem arcát széthasító alabárdot, az
oldalába fúródó nyilat jelképezi. Ez igazán nemes, gyönyörű választás a
címerpajzs. Remélem, az öcsém soha nem keserüli meg azt a napot,
amikor egy királygyilkost részesített ilyen kegyben.
Az ölemben tartom Mária hiú és butuska levelét, miközben felületes
sajnálkozását olvasom, hogy nem mehetek el az esküvőjére. Közben arra
gondolok: talán mégis elmehetnék? Kis udvart vinnék magammal, kis
testőrséget új színekben. Állami látogatás lehetne: a fényűzően utazó
királyné, aki aztán felkeresheti a városokat, ahol a nép kitódul elé és
verseket olvas fel neki. Arra gondolok, hogy Ard lovagolhatna mellettem,
megnevettethetne, és közben láthatná, hogy az angol nép mennyire szereti
első és legkiválóbb Tudor hercegnőjét. Szeretném, ha látna Angliában, ha
látná, milyen fogadtatásban részesítenek, hogy Angliában fontos asszony
vagyok, saját jogú hercegnő. És az út végén ő emelne le a nyeregből, és
mindennap megölelne. Senki sem venné észre azt a pillanatot. Mellettem
állna minden este, míg vacsorázom, és együtt járnánk a táncot. Új ruháim
lennének, megfestetném a portrémat, és talán őt is megfestetném magam
mellett, mint udvartartásom egyik kedvelt tagját. Mária annyira
elkényeztetett és buta, hogy meg sem hív, máris azt feltételezi, hogy
úgysem tudnék elmenni: de talán mégis elmegyek – amivel meglepek
mindenkit.
Persze ez csak ábránd – hamis és csalfa, mint Ard elsuttogott szerelmi
ígérete. Nincs pénzem, hogy megtegyem a fényűző londoni utat.
Nincsenek ruháim, amivel lefőzhetném a kishúgomat. Nincsenek szebb
ékszereim, mint az angol királynénak, még az atyám által rám hagyott
királyi ékszereim sincsenek meg – és meg sem hívtak, hogy részt vegyek
az ünnepségen.
Mária azt mondja, hogy Katalin hordszéken utazik a nyári körút során, erre
azonnal megfordítom a levelet, hogy újra elolvassam. Igen, egyértelműen
ezt írja. Tudom, hogy csak egyetlen oka lehet annak, amiért Katalin
hordszékben ül, és nem lóháton próbál lépést tartani Harryvel: bizonyára
gyermekkel viselős, és teljes szívével azért fohászkodik, hogy ezúttal
megmaradjon a baba.
A levelet beteszem az üres ékszeres ládikámba, és az apró, boltíves
ablakon át elnézek az egymás mögött hullámzó dombokra, amelyek a
183
láthatárig nyújtóznak, sőt azon is túl. Annyira más ez a táj, mint a Temze
völgyének termékeny, laposan fekvő rétjei. Itt nem állnak sorban, egymás
mellett a szépséges házak és a gazdag apátságok, amelyeket az újonnan
ültetett, gyümölcsöktől roskadozó, bólogató almafák öveznek. Nincsenek
fallal körülvett parkok, sem sima pázsitok a tekézéshez. Itt csak a tágas,
kupolaként fölénk boruló ég van az emelkedő dombok, meredek gerincek
és szirtek felett, meg az ősi, sötét hegyek és a felettük köröző sasok.
Idén nyáron a fiaim sok örömet okoztak nekem, majdhogynem fürödtem
Ard tisztelettudó imádatában és abban a derűben, hogy az országban béke
honol. De az örömöm ettől az egyetlen hírtől szertefoszlik. Elképzelem,
ahogy Katalin a selyemfüggönyű hordszékben utazik, mint Anglia
királynéja, és újra gyereket vár, majd arra gondolok: mindökre előttem
marad már. Ő mindörökre elnyeri a békét, míg engem csak a gondok
gyötörnek. Olyan férje van, aki megvédelmezi, aki győzelmet arat, amikor
hadba indul. Katalin hordszékben utazhat egy olyan országban, ahol nem
érheti semmilyen bántódás. És most gyermeket vár, ha pedig az a gyermek
fiú lesz, akkor ő adja majd az angol trónörököst, az én királyi hercegem
pedig csak Skóciát örökölheti, márpedig ezt a királyságot nem könnyű
megtartani.
Gondolkozom: mindig csak a második leszek mögötte. Képtelen leszek
elviselni, hogy ő legyen az angol királyné a walesi herceggel a
bölcsőjében, nekem pedig marad egy félig-meddig elfeledett élet egy
messzi és szegény királyságban. Abban a percben dacosan csak az jár az
fejemben: nos, legyen hát! Dacolni fogok mézesmázos jókívánságaival,
nővéri figyelmeztetéseivel. Hozzámegyek Lajoshoz, a francia királyhoz,
így olyan szövetségese lesz az országomnak, aki elég erős és gazdag
ahhoz, hogy legyőzze Angliát, ha ismét háborúra kerülne sor. Francia
királyné és skót királyné leszek, két erős fiúval Skóciában, és talán még
újak is születnek, ez pedig jobb lesz, mint angol királynéként a hordszék
oldalát markolni, és abban reménykedni, hogy nem vetélek el a jövőmmel
együtt.
Magánlevelet írok a franciaországi skót követnek. Elmondom benne, hogy
döntésre jutottam, és ezt tudathatja az öreg királlyal, akit én csak
szörnyetegnek hívok. Elmondhatja neki, hogy kész vagyok hozzámenni.
Lajos, francia király hivatalosan és nyilvánosan is megkérheti a kezemet,
én pedig igent mondok neki. Hozzámegyek, legyen akármilyen vén bestia
is, és francia királyné lesz belőlem, Anglia ellensége, de így magasabbra
jutok Katalinnál.
184
185
METHVEN-KASTÉLY, PERTH, SKÓCIA, 1514. JÚLIUS
Szörnyű dolog történt velem, és képtelen vagyok felfogni. Képtelen

vagyok megérteni a húgom, a saját húgom hamisságát! Nem tudom
elhinni, hogyan lehetett a saját öcsém ilyen kétkulacsos. Úgy érzem,
mintha egyiküket se ismertem volna soha, mintha gonosz egyetértéssel
elárultak volna. Méltánytalan dolog, amivel nyilvánosan is hazugnak
bélyegezik magukat. Még csak megvetésre sem érdemesek. Engem
akarnak elpusztítani – és a lehetőségeimet. Először özvegysorra juttatnak,
most meg tönkretesznek.
Mária ugyanis megtagadta a Kasztíliai Károllyal kötött házassági
szerződését. Megtagadta! Mintha sosem létezett volna! Mintha nem adta
volna a szavát, nem fogadta volna el az ékszereket, és nem került volna sor
a fogadalmakra, nem állt volna az aranybrokát tető alatt – mert én bezzeg
nem felejtettem el sem az aranybrokát tetőt, sem a kinyomtatott
fametszeteket, amiket mindenhová szétküldtek az egész királyságban.
Mária mindezt megtette, és most azt mondja, hogy mégse. Hogy ő nem
ígérte oda magát, ezért nem is került sor a fogadalomra. Mária nem fog
hozzámenni Kasztíliai Károlyhoz.
Hogyan is bízhatna bárki egy hercegnő szavában, ha Mária évekig élhetett
jegyességben – nem egy kis ideig, hanem évekig, amikor minden
hónapban ajándékok érkeztek –, hogy aztán visszavonja az ígéretét,
visszalépjen a jegyességtől, és visszautasítson egy ekkora uralkodót? Mi
van az öltözékekkel teli ruhatárral? A világ legnagyobb rubinjával?
Egyszer csak nem elég jó neki a császár unokája? Hát milyen magasra tör
a húgom? Nem bűnös hiúság ez? Ez nem az a főbenjáró bűn, amire főúri
nagyanyám figyelmeztette, amikor még kislány volt a gyerekszobában?
Egész biztos, hogy valaki csak elmondja majd Máriának, hogy az adott
szavát nem szegheti meg később: egy hercegnő szava olyan kell legyen,
mint a tömör arany.
El vagyok képedve. Haragszom. Udvarhölgyeim körém gyűlnek, és azt
kérdezgetik, beteg vagyok-e, mert előbb hófehérre sápadtam, majd a láz
vöröse öntötte el az arcom. Félretaszigálom őket. Nem mondhatom el
nekik, hogy mi a baj. Soha senki nem tudhatja meg, hogy milyen szörnyű
csapás ért: mert ez a legrosszabb dolog. A legrosszabb dolog a világon.
Hihetetlen, de a húgom hozzámegy Lajos francia királyhoz.
Abban a szent pillanatban, hogy eldöntöttem, elfogadom a francia király
ajánlatát, politikai okokból, királynéi okokból, Mária tolakodott előre, és
186
most ő lesz helyettem a felesége. Helyettem! És hogyan kérhette meg
Lajos az ő kezét, miközben nekem tett buzgón házassági ajánlatot? Nem
becstelenség ez a részéről? Mindenki arról beszél, hogy a király maga a
becstelenség és az esküszegés, de arra senki sem figyelmeztetett, hogy
félrelökhet engem a kishúgomért. És mi van Harryvel, aki tudta, hogy
Lajos megkérte a kezem, és én fontolóra vettem az ajánlatot? Nem azt
kellene Harrynek mondania: „Mégis hogy merészeled megkérni egy nagy
királyné kezét, miközben annak húgának is udvarolsz?” Ez kétszínűség
Lajos részéről – de Harry és Mária részéről is!
Ugyan miért kellene Máriának akár csak elgondolkodnia is az ajánlaton?
Hát nem olyan öreg Lajos, hogy a nagyapja lehetne? Vagy a dédapja? Hát
nem bujakóros, és ezáltal veszélyes minden asszonyra? Hát nem
kényszerítette apácasorba az egyik feleségét, a másikat pedig idő előtt a
sírba taszította? Ugyan miért fogadná el Mária a frigyet? Miért vágyna erre
Harry? Miért menne bele Katalin? Annyi szent, hogy ez az öcsém műve:
az öcsémé és Kataliné. Isten a tudója, hogy ők mozgatják a szálakat,
mintha Mária csak egy kis marionettfigura lenne egy moralitásjátékban.
Hogy miként tehette ezt Harry a saját húgával, az számomra
felfoghatatlan. Hiszen Lajos az ellensége! Az ellensége, aki ellen tavaly
viselt háborút. Spanyol hitvese és az egész család örökös ellensége!
Itt olyan kétfenekű, sőt duplán kétfenekű megállapodásról van szó, aminek
még a felszínét is alig kapiskálom. Egyvalami azonban világos – Katalin
apja meggondolta magát Franciaországot illetően, a lánya pedig
engedelmeskedik neki, és a fogadott húgát hozzáadja egy szörnyeteghez,
miközben engem is jól megaláznak, hogy férj nélkül maradjak,
tehetetlenségre kárhoztatva Skóciában – ez az a következmény, amivel
senki sem számolt.
És ha mindez nem lenne elég bajnak, akad még más is, egy még rosszabb
hír. Franciaországi követünk jelenti, hogy Harry a franciákkal tárgyal, és
azt követeli, hogy fogadják el az általa meghódított francia városok feletti
uralmát és fizessenek neki egy hatalmas summát. Ha Lajos elveszi Máriát,
másfél millió koronát kell fizetnie. Ami kész vagyon, elképzelhetetlenül
nagy összeg egy hercegnő kiváltásáért. Ezzel Harry megmutatja a
világnak, hogy milyen sokra értékeli gyönyörű kishúgát, és azt is, hogy
Lajos mi mindent képes megadni érte. De ha a francia király úgy dönt,
hogy engem vesz el, akkor engem kedvezményesen kaphat meg. Ha én
leszek a felesége, mindössze százezer koronát kell fizetnie Angliának.
Már értem. Már értem, hogy az öcsém mit gondol rólam, hogy ők mind
mit gondolnak rólam. Már értem, hogy mennyire taksálnak. Harry
mindenkinek megmutatta, mennyit érek. Nyilvánosan megszégyenített.
187
Értem, hogy Mária keze másfél millió koronát ér, illetve a francia városok
átadását; én viszont olcsón is kelendő vagyok. Harry tudatta a világgal,
hogy szerinte a húgom tizenötször annyit ér, mint én. Lajos pedig
megerősítette, hogy szinte bármit kifizet, csak hogy elvehesse. Egész
eddigi életem folyamán még nem sértettek meg ilyen kegyetlenül.
Fel-alá járkálok methveni fogadótermemben, és úgy sétálok el a nyitott
ablak előtt, hogy ki sem pillantok a meleg nyárban olvadozó tájra, a ruhám
úgy suhog minden egyes fordulónál, mintha egy dühös macska mozgatná a
farkát. Az egyik udvarhölgyem odaszalad hozzám, de gyorsan elküldöm.
Senki sem tudhat róla, hogy milyen fortyogó düh kerített hatalmába az
engem ért sérelem és a sebzett hiúságom okán. Ravasznak és titkolózónak
kell lennem, pedig legszívesebben kiordítanám a bennem forrongó dühöt
és sértettséget.
Kibírhatatlan. Folyton arra gondolok, hogy Lajosnak megírtam, elfogadom
az ajánlatát, meg arra is, hogy eldöntöttem, feláldozom magam és francia
királyné leszek, és erre tessék, Mária lesz az! Megrettenve torpanok meg
egy újabb gondolat után: mennyire megalázó lett volna, ha elmondom a
főurak tanácsának, hogy elfogadom Lajost férjemül, ha a világ tudná, hogy
beleegyeztem a frigybe – és most mindenki azt látná, hogy ő Máriát
választja! Elviselhetetlen lenne, ha bárki is megtudná, hogy mi volt a
szándékom: elviselhetetlen lenne még az is, ha bárki sejtené. Azonnal
hozzá kellene mennem a patkolókovácsomhoz, csak hogy mindenki lássa,
soha nem is gondoltam Lajosra. Hozzá kellene mennem a császárhoz.
Gondoskodnom kell róla, hogy soha senki ne tudhasson arról, hogy az az
undorító és veszedelmes francia király elvehetett volna, de inkább
máshogy döntött. Az a szörnyű vénember megkérte a kezem, majd
megkérte Mária kezét, aztán úgy határozott, hogy inkább Máriát veszi el!
A kishúgomat! Egy ostoba gyereket, aki mellett nem szól semmi egyéb,
csak a csinos pofikája! Ami tizenötször többet ér öcsém becslése szerint.
Mit árul el ez Harryről és arról, hogy mennyire tart engem?
John Drummond és unokája, Archibald, az asztalnokom, bejelentés nélkül
lépnek be, s látják, ahogy én fel s alá rohanok a fogadótermemben,
miközben az udvarhölgyeim a falhoz lapulnak, nehogy útba legyenek.
Nyilvánvaló, hogy az egyik hölgyem, akit megijesztett a mogorvaságom,
kisurrant, hogy idehozza John Drummondot. Ő csak egy pillantást vet rám,
majd máris odabiccent a hölgyeimnek, akik úgy iszkolnak ki a teremből,
mintha csak ez a két férfi lenne elég erős ahhoz, hogy elviseljék elsuttogott
átkaimat, sziszegő dühömet.
– Mit csinál kegyelmességed? – szólal meg John Drummond szelíden. –
Felteszem, rossz hír érkezett Angliából.
188
– Hogy merik… – kezdem, de elhallgatok. – Szégyelljék magukat… –
Szinte fuldoklom a dühtől. – Én pedig…
Megperdülök, és észreveszem azt az apró kézmozdulatot, amit az idősebb
férfi tesz a fiatalabbnak, ahogy a juhász int a terelőkutyának, mindössze
egyetlen ujjmozdulattal utasítva ez ebet, hogy kerüljön a nyáj túloldalára,
és terelje azt szépen az akol felé. Ard előrelép, csinos arcára kiül az
együttérzés.
– Mit tettek önnel? – kérdi hevesen. – Ki zaklatta fel önt ennyire?
– Az öcsém! – Egy pillanatra a haragom az önsajnálattal viaskodik, aztán
odaszökkenek hozzá, és a karjába vetem magam, ő erősen átölel, én pedig
belezokogok a kabátja gyönyörű bársonyába, ő ringatni kezd, úgy tart ott,
mintha csak egy gyerek lennék, akit megbántottak: a hajamat simogatja,
vigasztaló szavakat mormol.
– Ard, Ard, megszégyenítettek, letaszítottak a porba, mert mindig, mindig
ezt teszik. A bolondját járatták velem, hogy úgy érezzem magam, akár egy
félkegyelmű, és folyton fölém helyezik magukat, mert mindig ezt teszik.
Pedig azt reméltem, hogy biztonságban leszek, Skócia királynéja leszek,
hogy segíthetek…
– Drágám, szerelmem, királyném – mondja, és ez olyan a fülemnek, akár
valami édes dal a Szigetekről. A karjában ringat, ide-oda imbolyog velem,
mint valami népszerű dalokat éneklő balladaénekes. – Szerelmem, édesem,
imádottam.
– Az vagyok? – kérdem. – Ó, hogy tehették ezt velem, így együtt!
Hallom, ahogy mögöttem halkan becsukódik az ajtó, ahogy John
Drummond nesztelenül távozik a teremből. Szinte alig üt zajt, ahogy a
kulcs elfordul a zárban, ahogy bezár minket, nehogy bárki is megzavarjon.
Ard pedig a karjában hintáztat, megcsókolja könnyes szempillámat,
lehunyt szemhéjamat, remegő számat, csókolja a nyakamat, a keblemet,
majd finoman leültet az ablak melletti székre. Meleg szája az enyémre
tapad, én pedig megkóstolhatom édes nyelvének ízét, és megborzongok az
érintésétől, majd szinte magamtól is elámulva, már azt érzem, hogy
hátrahanyatlok, majd felhúzom a gyönyörű ruhámat, és azt suttogom,
„Archibald”, ő pedig megragad és a magáévá tesz, én pedig hallom, ahogy
haragvó zokogásom ismétlődő nyögésekké majd örömkiáltássá alakul át,
és többé már nem érdekel sem az önző öcsém, sem a hiú húgom, sem
Lajos francia király, vagy bárki más.
189
KINNOUL PLÉBÁNIATEMPLOM, PERTH, SKÓCIA, 1514.
AUGUSZTUS
Azonnal össze kell házasodnunk. Természetesen meg is tesszük. Azonnal

össze kell házasodnunk, mert valami sürgető vágy kerített hatalmába, és
most, életemben először énekelni, táncolni és nevetni tudnék, mert úgy
hajt az ereje. Ez most az én nyaram: korábban még sosem volt olyan nyár,
amikor nőnek érezhettem magam, amikor azt érezhettem, hogy a vér lüktet
az ereimben, hogy felforrósodik a bőröm. Szerelmes vagyok önmagamba,
sima, fiatal testembe, telt mellembe, titkos testtájaim meleg nedvességébe.
Ez az én pillanatom: korábban még sosem szeretett olyan férfi, aki csak
magamért akart, és nem két ország közti megállapodás jelképeként. Ezt a
férfit én választottam: ezt a lenyűgöző, elbűvölő, magával ragadó, vidám
férfit, aki olyan örömet szerez nekem, hogy képtelen vagyok elszakadni
tőle, se éjjel, se nappal.
Amint reggel felébredek, a vágytól bizseregve, azonnal látni akarom. Az
udvar mostanra megtanulta, hogy igen korán indulunk a kápolnába, és
hogy neki a királyi szék mellett kell állnia, ahol láthatom őt, még ha nem is
beszélgethetünk. Ahogy a pap előttünk celebrálja a misét, behunyom a
szemem, mintha imádkoznék, pedig valójában arról álmodozom, hogyan
csókol meg és hogyan érint meg majd abban a pillanatban, amikor egyedül
maradunk. Úgy érzem, mintha átjárna a láz, annyira tüzes a testem a
vágytól. A reggelinél mellettem kell állnia, hogy felszelje a sonkát és a
hideg marhasültet, én pedig egyik szeletet eszem a másik után pusztán
azért a gyönyörért, hogy fölém hajolhat, és húst csúsztathat a tányéromra.
Időnként a karja épp csak súrolja a vállamat, mire felpillantok, és látom,
hogy a tekintete a számra tapad, mintha ő is csók után vágyódna. Amikor
kilovagolunk, a lovának mellettem kell ügetnie, mert én csak vele akarok
társalogni. Bárki más közelít hozzánk, az máris zavar, és alig várom, hogy
távozzon. Hátasaink egymás mellett lépkednek, olyan közel, hogy a
térdünk finoman egymáshoz ér, ő pedig bármikor átnyúlhat és
megveregetheti kesztyűs kezemet a kantáron. Csak vele táncolok; képtelen
vagyok elviselni, amikor azt látom, hogy valaki mással járja. Amikor a
tánc lépései miatt egy másik nő felé fordul, és megfogja annak kezét,
azonnal megutálom azt az asszonyt, és azon tűnődöm, hogyan merészel itt
lenni az udvaromban és hogyan meri ennyire előtérbe tolni magát. Nem
érdekelnek az államügyek, még csak rá se pillantok lord Dacre leveleire,
amelyekben kioktat, hogy mi lenne a legjobb Angliának. Nem érdekel sem
190
Katalin, sem a terhessége, sem Mária és az eljegyzése. Különösen
Máriáról nem akarok hallani és az ő kétszínű eljegyzéséről Lajos francia
királlyal. Messze vannak, és nem törődnek velem – akkor én miért
gyötörjem magam miattuk? Elfeledkezem a lordok alkotta tanácsról, a
hazámról, még kisfiaimat is elhanyagolom az égető, szüntelen, sürgető
szükség miatt, ami arra hajt, hogy vele legyek – csak vele.
Ez szerelem, és lenyűgöz engem. Sosem tudtam, hogy ez ilyen érzés,
sosem számítottam rá, hogy valaha is átélhetem. Újraolvasom a
lovagregényeket, hogy megnézzem, erről szólnak-e a trubadúrok, és
megparancsolom a zenészeimnek, hogy szerelmes és sóvárgó dalokat
zengjenek. Vajon Harry is így érez Katalin iránt – egyáltalán képes lehet
ilyen érzésekre? Ez a feltétel nélküli vágy vezette, amikor elnézett neki
mindent, ami engem sértett? Vajon Máriát, butuska kishúgomat
ugyanilyen láz emészti Charles Brandonért? Mária, legyen bármilyen fiatal
és bármilyen bolondos, úgy vágyakozik Charles Brandon után, ahogy én
Ard után? Mert ha igen, akkor teljes szívemből szánom őt – nem azért,
mert az én emberem jobb (noha az), hanem mert míg rá a lemondás és a
magány vár, addig én, áldott szabadságomban, bármikor hozzámehetek a
férfihoz, akit szeretek. Nem is tudnám elengedni. Ha a húgom ugyanazt
érzi, amit én, akkor nem fogja tudni elengedni Charles Brandont, és ha
hozzámegy a francia királyhoz, az bizony összetöri a szívét. Istennek hála,
hogy nem nekem kell ezen a rettenetes úton járnom.
Ehelyett Archibald kuzinja, a dunblane-i esperes vár ránk hajnalban, ő
nyitja ki előttünk kápolnája ajtaját. Zöld ruhámban sétálok végig a
padsorok közti kis folyosón, hajam kibontva hullik a vállamra, mintha még
szűz ara lennék. De miért ne tenném? Hiszen Katalin ugyanígy járt el a
második esküvőjén. Egy kóristafiú énekli a zsoltárt, hangja sajgósan édes,
miközben a nap betűz a boltíves ablakokon, és a sugarai úgy hullanak a
lábunk elé, mintha azt mondanák, meleg és aranyló út vár ránk.
Felnevetek, amikor rájövök, hogy Ardnak nincs gyűrűje, így leveszem a
jobb kezemről az egyiket, ő pedig azt adja vissza nekem, ráhúzza a
gyűrűsujjamra. Még csak nem is gondolok Kasztíliai Károlyra meg a
rubinra. Az esperes celebrálja a szentmisét, mi pedig megosztozunk a
kenyéren, a boron, a pillanat szentségén, aztán csendben elhagyjuk a
kápolnát, és érzem, ahogy elönt a hála, amiért ő is szabad és én is szabad
vagyok, hogy fiatalok vagyunk és szépek, hogy jól vagyunk és Isten
megáldott minket az egymás iránti vággyal, és hogy ez immár megszentelt
vágy. Úgy gondolom, nagyon boldogok leszünk, mindörökké boldogok, és
soha többé nem fogok irigyelni senkit, hiszen hozzámentem egy ifjúhoz,
aki udvarolhatott volna a világ bármelyik hölgyének, és el is nyerte volna a
191
kegyeit, de ő mégis belém szeretett. Magam miatt választott engem,
magam miatt szeret engem, nem a nevemért, a címemért vagy az
örökségemért. Úgy gondolom, ő az első ember a világon, aki magamért
szeret azóta, hogy elvesztettem Artúr bátyámat.
– Isten áldjon meg benneteket! – mondja Archibald nagybátyja, Gavin
Douglas, az edinburghi Szent Egyed esperese, aki első férjem udvarának
egyik legnagyobb makarja. – Írnék erről egy verset, de nem hiszem, hogy
vissza tudnám adni az arcotokon sugárzó örömet. Bárcsak pompásabb
szertartás közepett kelhettetek volna egybe, és egy püspök áldott volna
meg titeket!
Felé nyújtom a kezem, mire fölé hajol, és tisztelettudóan megcsókolja.
– Majd te megáldasz, bátyám – mondom ösztönösen, és lehajtom a fejem,
mire a kereszt jelét veti fölém. – Íme! – közlöm diadalmasan. – És engem
valójában egy püspöknél is hatalmasabb pap áldott meg, mert megteszlek
téged Saint Andrews érsekének.
Ismét meghajol, hogy leplezze örömét.
– Megtisztel kegyelmességed. Szolgálni fogom önt, új férjét és Istent.
Archibalddal visszalovagolunk a kastélyba, ahol azonnal a termeimbe
sietünk, bátran, mint két ifjú szerelmes, akiknek már nincs semmi
titkolnivalója. Még mindig nem telt le az első gyászévem, Ard pedig
megszegte Janet Stewarttal kötött eljegyzését. De ez nem jelent semmit.
Semmi sem állhat az utunkba. Összeházasodtunk, a gyűrűje az ujjamon, és
lehet, hogy már a gyermekével vagyok viselős. Kéz a kézben sétálunk el
bámuló udvarhölgyeim előtt, majd bezárjuk a hálószobám ajtaját, és
kirekesztjük megdöbbent képüket. Elvégeztetett. Hozzámentem a férfihoz,
akit szeretek, és Aragóniai Katalin, akinek éveket kellett várnia, amíg
Harry kegyeskedett őt elvenni, meg Mária húgom, aki egy rothadófélben
lévő kujonhoz kötötte oda magát, a mai naptól kezdve irigyelhet. Minden
megváltozik. Immár ők fognak irigykedni rám.
192
AUGUSZTUS
A lordok tanácsa azt merészeli mondani nekem, hogy eljátszottam a

régensségemet. Azt merik mondani Archibaldnak, hogy hívatni fogják,
mert az engedélyük nélkül vett el engem. Még azt is merik állítani, hogy
Gavin Douglasből nem lesz megyés püspök, mert nem tehetem meg őt
Saint Andrews érsekévé, mivel már másvalakit neveztek ki a tisztségre.
Mintha nem hozzám tartoznának az egyházi kinevezések! Mintha nem
kértem volna Harryt arra, hogy támogassa Douglast! Én vagyok a régens,
és ahhoz megyek hozzá, meg annak adok címet, akinek csak akarok! A
tanács hívat – engem, a régenst! a régenst! –, hogy járuljak a színe elé;
Archibalddal együtt Edinburghba vágtatunk, telve dühvel és elszántsággal,
miszerint senki nem kérdőjelezhet meg sem engem, sem a jogaimat.
A trónterembe várjuk a tanácsot. Szándékosan a trón elé állok, jobbomon
jóképű férjemmel, balomon nagyapjával, John Drummonddal. Most
láthatják, hogy milyen erő támogatását élvezem: egyfelől a Douglas klán,
másfelől a Drummond klán. De a tanács lázadó hangulatban leledzik. Sir
William Comyn heroldot, a skót címerkirályt küldik hozzám, aki bejelenti,
hogy nem fogadnak el többé régensnek, és kiveszik a fiaimat a
gyámságom alól. Az első pillanatban, amikor bejelentik őt a minden herold
megkövetelte nyomatékos tisztelettel, ő pedig belép, feje felett a saját
lobogójával, hirtelen belém nyilall a rettegés. Nagyobb bajban vagyok,
mint amit valaha is lehetségesnek képzeltem. Tudtam, hogy a tanácsnak
nem fog tetszeni a házasságom, de arra nem gondoltam, hogy ellenem
fordulnak. Nem gondoltam, hogy elveszik a címemet, a fiaimat,
mindenemet. Azt hittem, itt aratok győzelmet, de ehelyett váratlanul ez
lesz a vesztem.
A herold nekem címzi a szavait:
– Özvegy királyném, úrnőm, őkegyelmessége, a királyunk anyja…
Tessék! Kimondatott. Régenskirálynénak kellett volna neveznie, de
láthatóan nem törődik vele. Archibald nagyapja, a haragtól fűtve előrelép,
és teljes erővel szájon vágja, mielőtt még újabb áruló szó hagyhatná el az
ajkát.
Ez a legiszonytatóbb tett. A heroldok teste szent. Érinthetetlen közbenjáró
193
két hadban álló fél között. Maga a lovagi rend védi őt. Sir William
meginog, majdnem elesik, de az egyik lord elkapja, és segít neki
visszanyerni az egyensúlyát, miközben Archibald ezt kiáltja:
– Nem, uram! Nem! Egy herold nem!
A herold egész testében remeg. Segítenek neki kiegyenesedni, ő pedig lord
Drummond elé áll.
– Ez becstelenség – hörgi. – Szégyelljék magukat!
Archibald ugrik elő, hogy nagyapja segítségére legyen, olyan lendülettel,
mintha ismét a földhöz akarná vágni a címerkirályt.
– Ön csak ne nevezzen becstelennek minket!
– Archibald, ne! – ragadom meg a férjemet a karjánál fogva. Lord
Drummond szinte csatakiáltásként harsogja, hogy „Angus!”, majd felrántja
belső lakosztályom ajtaját, mi hárman pedig kibotorkálunk a teremből,
hátrahagyva a teljesen elszörnyedt lordokat, a heroldot és a lordkancellárt.
Szinte bezuhanunk a magánlakosztályomba, ahol Ard karjába hanyatlok,
majd egymásba kapaszkodunk mi ketten, egyszerre sírunk és nevetünk az
iménti szörnyűség miatt, a tényleg borzalmas tett miatt, amit az imént a
nagyapja követett el.
– Milyen képet vágott! – Archibald még mindig a heroldon nevet, de én
már kezdek józanodni, és egyáltalán nem tűnik tréfásnak a dolog.
Megfordulok, és John Drummond arcán komor haragot látok, ahogy újra
meg újra ökölbe szorítja azt a kezét, amelyikkel megütötte a címerkirályt.
Ard még mindig kacag.
– Milord – mondom óvatosan.
Drummond rám néz.
– Ezért le fognak tartóztatni – mondja. – A hevességem fölém kerekedett.
– Ahogy megütötted! – vihog Archibald.
– Csendet! – mondja nagyapja bosszúsan. – Helytelenül cselekedtem. Ez
nem nevetség tárgya.
És próbál komoly képet vágni, de belőle is kibuggyan egy elfojthatatlan
kuncogás. Én is nevetek már. Ugyanakkor persze félek. A lordok komoly
panasszal élnek majd ellenünk, nekem pedig meg kell írnom Harrynek,
miként történt a dolog, de úgy, hogy elsimítsam ezt a goromba ügyet, és
lehetőleg ne tűnjünk meggondolatlan bolondoknak, akik rögtön az első
tanácsülésen verekedni kezdenek, amint a lordjaim ellenem fordulnak és
dacolnak a tekintélyemmel.
Fiatal férjemmel úgy megyünk a tanács ülésére, ahogy két megszeppent

gyerek járul a mérges gyámjai elé, és akkor még ott van a parlamenti
194
gyűlés is. Mindenki dühös, a lordok haragszanak és megosztottak, az
alantasabbak parlamentjét felbőszíti a viselkedésem. Már amúgy is
bosszúsak voltak Ardra, amiért a kezemre pályázott, engem pedig
megvetnek, amiért hozzámentem, de most csak úgy záporoznak a
panaszok a Douglas klán múltbéli viselt dolgai miatt.
Régi legendákat, amiket soha nem hallottam, fordítanak ifjú férjem ellen,
mintha a több évszázados bűnökért egyedül ő lenne a felelős. Én olyan
nyugodt és komoly vagyok, amennyire csak tudok, sokakkal személyesen
is találkozom, igyekszem elmagyarázni nekik, hogy Archibald lesz az
egységhez vezető erő a bajoktól sújtott országban, hogy segít nekem jó
királynévá válnom minden klán szemében. A Douglas klán nem élvez
majd előnyöket, a trón nem a Drummond klán zsákmánya lesz. Ők viszont
esküdöznek, hogy a Douglas család már korábban is próbálta
megkaparintani a trónt, hogy a férjem, a néhai király élete legfontosabb
tettének azt tekintette, hogy alázatra tudta inteni őket. Olyan dolgokat
mesélnek a famíliáról és John Drummondról, amiket képtelen vagyok
elhinni. Azt mesélik, hogy a saját lányát adta el a királyi férjemnek. Azt
mesélik, hogy Archibald másik nagyapja, a Bátorszívű, Jakabbal
vetélkedett Janet Kennedy kegyeiért, a férjem ezért hosszú időre börtönbe
vetette, és csak akkor engedte szabadon, amikor szüksége volt a fiaira,
hogy az embereiket Floddennél az angolok ellen vezessék.
– Ne mondjanak ilyeneket! – szakítom félbe őket. Képtelen vagyok arra
gondolni, hogy Archibald fénylő, ifjonti becsületét beszennyezték ezek a
régi vágyak. Ard és én friss házastársai vagyunk egymásnak, friss a
boldogságunk is. Semmi közünk a férjem ágyasaihoz, semmi közünk a
skót lordok zavaros viszályaihoz és perlekedéseihez. Fiatalok és tiszták
vagyunk, ez meg egy régi, mocskos történet. – Angus grófja rajong értem.
Semmi nem számít ma már, hogy mit cselekedett egykor a nagyapja vagy
az apja.
Tiltakoznak. Szerintük Ard a Vörös Douglasek feje, a Fekete
Douglasekénél is rosszabb családé, és II. Jakab óta folyamatosan veszély
jelentenek a trónra.
– Ez már egy réges-régi, szinte ősi történet – mondom. – Kit érdekel ma
már ez az egész?
Ám elszántan igyekeznek, hogy ne merüljenek feledésbe a régi sérelmek.
Skóciában nincsenek újszülöttek: mindenki örököl valami
igazságtalanságot, mindenki bosszút forral. Amikor azt mondom, hogy
Ard mellettem fog ülni és osztozik a régensi feladatokban, esküdöznek,
hogy erre sosem kerülhet sor. Bármit is mondok, hiába emlékeztetem őket
a nekem tett hűségesküjükre, a fiamra, nem hajlandók meghallani semmit,
195
csak kijelentik, hogy Albany hercegéért küldetnek, aki átveszi a helyemet,
és ő fog kormányozni.
Ő az a herceg, akit a franciák neveltek, a skót trón örököse, ugyanaz az
ember, akiről Harry öcsém azt mondta, jobb, ha távol tartom Skóciától.
– Ide be nem teszi a lábát – mondom erre.
– Megtiltjuk – szól Ard is.
Lord Hume erre kijelenti, hogy eljátszottam a régensséget azzal, hogy már
nem vagyok özvegy. Arran grófja azt mondja, hogy mivel ő Hamilton,
neki magasabb cím jár a kormányzásban, mint egy Douglasnek. Ard erre
kertelés nélkül a fülembe súgja: „Itt nem vagyunk biztonságban, vissza
kell térnünk Stirlingbe”, én pedig alig tudom palástolni az örömömet a
gondolatra, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a rengeteg haragot és
boldogtalanságot. Így még aznap éjszaka lóra ülünk és maroknyi testőr
kíséretében elhagyjuk a székvárosomat, mintha csak két csavargó lennénk,
nem pedig az uralkodó régens és házastársa – vagy régenstársa, amint
megesküszöm erre Ardnak, ahogy visszatértünk.
196
Mária húgom megírja utolsó levelét Angliából, utolsó levelét, amit angol
hercegnőként írhat. Ebben az áll, hogy legközelebb már francia
királynéként küld üzenetet. Ennek olvastán a fogamat csikorgatom, és
emlékeztetem magam arra, hogy én legalább magam választottam a
férjemet, és nem is lehetnék ennél boldogabb. Tényleg nem lehetnék
boldogabb. Szerelemből házasodtam és fikarcnyit sem törődöm a tanács
rosszallásával.
Ahogy a levelét olvasom, magától értetődő irigységem – tizennyolc
szekér, mind a francia királyi liliommal ellátva, ami elegánsabb jelkép,
mint az én skót bogáncsom – eloszlik, és sajnálatot kezdek érezni
kishúgom iránt. A levél egyes részei az olvashatatlanságig elmosódnak, és
arra gondolok, hogy minden bizonnyal sírt írás közben, és a könnyei miatt
váltak pacákká a szavai. Beszámol róla, hogy szerelmes, hogy igazán és
őrülten szerelmes egy úriemberbe, egy nemesemberbe, aki a legjóképűbb
férfi az udvarban, de valószínűleg az egész világon. Alkut kötött Harryvel,
de olyat, amire meg is esküdne, hogy a bátyja betartja. Megegyeztek, hogy
amikor a francia király meghal, Mária szabadon hozzámehet a
választottjához. Szemérmesen elhallgatja, hogy ki a jelölt, de a gyermeki
belehabarodásából ítélve, amit Charles Brandon iránt érez, csakis a friss
herceg lehet az.
Mellém állsz majd? Ó, Margit, jó testvérem leszel? Emlékezteted majd
Harryt ünnepélyes ígéretére? El kell jönnie a napnak, amikor majd
megözvegyülök, mert az öreg király nem élhet már sokáig, sőt biztosra
veszem, hogy egyre fogynak a napjai. Segítesz majd, hogy kövessem a
példádat, és először a családom érdekében házasodjak, másodszor pedig
szerelemből?
A betűk remegnek az érzelmektől, amikor arról ír, hogy képtelen elmenni
Franciaországba, hogy ott elvegye a vén francia király, csak úgy tud
odautazni, hogy szinte biztos benne, csupán egy kis ideig kell kitartania, és
egy napon majd boldog lesz.
Képtelen vagyok ezt úgy megtenni, hogy közben nem bízom a jövőben. Úgy
hallom, hogy férjed, Angus grófja fiatal és jóképű – annyira örülök emiatt,
drága Margit. Igaz nővérem leszel, és segítesz, hogy én is olyan boldog
lehessek, mint te, azzal az emberrel, akit szeretek?
Az jár a fejemben, hogy milyen nevetséges is a húgom – hiszen
197
összehasonlíthatatlan a kettő. Ard életem nagy szerelme, Skócia egyik
legnemesebb családjából való. Úgy nevelték, hogy az egyik legnagyobb
házat vezesse, rokonai a lordok tanácsának tagjai, nagyapja volt a legfőbb
bíró, apja hősi halált halt Floddennél, ereiben királyi vér csörgedez.
Charles Brandon viszont csak egy kalandor, aki pénzért nősült, aztán
haszonért jegyezte el magát. Elrabolta a feleségét, aki belehalt a szülésbe.
Hozzáment egy idős hölgyhöz annak vagyonáért, aztán elhagyta. Felfelé
vezető útján a sármja, a sportokban mutatott ügyessége repítette, és az,
hogy egyike Harry hajbókoló cimboráinak. Az én Archibaldom
nemesember, míg Brandon egy istállófiú.
De azért kedvesen válaszolok az én butuska kishúgomnak, írás közben
még mosolygok is. Megírom, hogy nászajándék gyanánt egy hóráskönyvet
küldök neki, hogy imádkozhasson és elmélkedhessen Isten akaratán; az Úr
majd a kellő időben magához szólítja a férjét. Ha eljön az a nap, szívesen
emlékeztetem majd fivérünket az ígéretére, hogy Mária maga szeretné
kiválasztani a következő férjét, de azt gondolom, noha nem írom le, hogy a
húgom ostoba, ha azt reméli, hogy érdemes tönkretennie magát, és
lealacsonyodnia a szerelem miatt. Inkább azt tanácsolom, hogy tegyen
meg minden tőle telhetőt, mint francia királyné és mint Lajos hitvese – a
királyt én vén kujonnak tartom, de ezt sem írom le. Inkább azt mondom,
hogy remélem, képes lesz megajándékozni Lajost egy gyermekkel, noha
még a szám is legörbül, amikor ezt írom. Hogyan lehetne egy ilyen beteges
vénembernek fia? Azt mondom, remélem, megleli majd a boldogságot új
hazájában a férje oldalán, és ezt komolyan is gondolom – hiszen ő az én
drága kishúgom, aki olyan bájos, akár egy játék baba, és pont annyi esze is
van. Tapasztalatom és boldogságom csúcsán megígérem neki, hogy
imádkozom érte. Félek, hogy mit tesz majd vele a király, féltem a
húgomat. Imádkozom majd, ahogy ő is, hogy gyorsan múljon ki a vén
szörnyeteg, és ezzel szabadítsa fel őt.
Keríteni egy futárt, akit éjszaka ki tudok csempészni a jól őrzött falakon
túlra, szinte olyan, mint kijuttatni egy kémet az ostromlott várból. A lordok
tanácsa sereggel érkezett, és a domb lábánál álló város házaiban vertek
tanyát. Leengedjük a csapórácsot, majd bezárjuk a kaput, és Ard
félreérthetetlen engedélye nélkül most már senki se mehet se ki, se be. Ez
itt az ő klánja, ők vigyáznak rám és őriznek engem. Imádom, hogy milyen
megtörhetetlen hűség fűzi az embereit hozzá: szolgálták a nagyapját,
szolgálták az apját, és most elég csak hívnia őket, máris felsorakoznak
mögötte. Számomra ez furcsa és megható, mert én egy frissen trónra került
család sarja vagyok. Nekünk nincs egyetlen olyan szövetségesünk sem,
amelynek tagjai évszázadokon át újra és újra felesküdtek volna a
198
szolgálatunkra.
– Ezt jelenti skót lordnak lenni – mondja nekem Archibald. – Én itt
születtem és nevelkedtem, akárcsak az embereim. Nem tehetek mást, mint
hogy vezetem őket. Ők sem tehetnek mást, mint hogy követnek engem.
Rokonok vagyunk, felesküdtünk egymásnak, egy klánból származunk.
– Ez csodálatos – felelem. – Ez a legnagyobb szeretet.
Sokan persze azt mondják erre, hogy ez is csak azt bizonyítja, én nem
vagyok Skócia igazi királynéja, hogy nem vagyok minden lord királynéja,
és a fiamat nem olyan királynak nevelem, aki mindenki uralkodója lesz.
Azt mondják, ez is elárulja, hogy én a Douglasek táborához tartozom, de
mi mást tehetnék? A parlament valóra váltotta fenyegetéseit,
megfosztottak a régensi címtől, és Albany hercegéért küldettek
Franciaországba. Mindez nagyon is ínyére van a francia királynak, aki
gondosan megfogalmazott udvariassággal azt írja, hogy ígéri, nem küldi
Skóciába Albanyt, hacsak én nem kérem meg rá, hiszen most a skót lordok
azok, akik azt követelik tőle, hogy a herceget állítsa a helyemre.
James Beaton, a lordkancellár, felkeres és magával hozza a pecsételőt,
amivel minden törvényt lebélyegeznek az országban. Megmondom neki,
hogy hagyja nálam, mire azt feleli, hogy azt neki kell őriznie. Törvényeket
akkor kell hozni, amikor a király kormányoz, és nem akkor, amikor egy
asszony, aki a királynak csupán az anyja, tele csupa szeszéllyel.
Hihetetlenül dühös vagyok, amiért így beszél velem. Archibalddal
összenézünk, és látom, hogy a szája körül elfehéredik az arca.
– Hogy merészel így sértegetni?! – mondom. – Én vagyok a régens. Ne
feledje, hogy ki hozza a törvényeket ezen a vidéken!
– Ön meg azt ne feledje, hogy kinél van a pecsételő! – vág vissza. – Én
vagyok a lordkancellár.
És akár egy hencegő bolond, az orrom alá nyomja. Nagy, ezüstös tárgy,
akkora, mint egy tányér a vacsorán, faragott és barázdált a felülete, hogy
kitölthesse a forró viasz. Úgy tartja elém, mint egy nagyítót, így láthatom a
dühtől eltorzult arcomat a faragványokban.
– Ezen könnyen segíthetünk – mondja Archibald, és akár egy gyerek,
kikapja a pecsételőt a lordkancellár kezéből, majd átszalad vele a terem
másik végébe.
Teljes rémületben, suttogva mondom, hogy: „Archibald!”, míg a nagyapja
azt kiáltja: „Angus! Ne!”. És mielőtt még bármi mást mondhatnánk neki,
már ki is rohan a teremből, kezében Skócia nagy pecsételőjével, mintha
csak egy fatányérral szaladna az asztalhoz. A lordkancellár tátott szájjal
mered rám, és úgy kapkod a levegő után, akár a partra vetett hal.
Egy szót sem tudok kinyögni. Annyira tréfás és rakoncátlan mindez,
199
annyira komoly, mégis gyerekes. Egyetlen megrettent pillantást váltok
Archibald nagyapjával, aztán mielőtt még bárki bármit mondhatna,
felnyalábolom a szoknyámat, és kiviharzok a teremből. Berohanok a
magánlakosztályomba, ahol meg is találom a táncoló Archibaldot, amint a
feje felett lengeti a pecsételőt, arcáról pedig sugárzik a diadal. Képtelen
vagyok megróni.
– Vissza kell adnunk – mondom
– Soha! – süvölti, mint egy színdarabbeli kalóz.
– Vissza fogjuk adni, már így is szörnyű nagy bajba keveredtünk.
– Mit tehetnek? Ugyan mire vetemednének ellenünk?
– Leállították minden járandóságomat. Nincs pénzem, és azt is
követelhetik, hogy jöjjön ide Albany, ahhoz is ragaszkodhatnak, hogy a
fiam az ő gyámsága alá kerüljön… – Már magamtól sorolom a listát. – És
ez csak a kezdet.
– Nem tehetnek semmit – közli Ard. – Te vagy Skócia királynéja, én pedig
a férjed. Te vagy a király anyja. Csak térden csúszva járulhatnak eléd.
Mert nem mások ők, mint lázadók és árulók, de most már nálunk van a
nagy pecsételő, amivel bármilyen törvényt hitelesíthetünk, amilyet csak
akarunk.
Szeretném, ha igaza lenne, és mind a nagyapja, mind összes rokona, a
Drummondok és Douglasek is egyetértenének vele. Azt mondják,
dacolhatunk a más véleményen lévő főurakkal. És ha kitartunk ebben a
vakmerő helyzetben, akkor más lordok is átállnak majd hozzánk. Lord
Dacre szerint azok a főurak, akik most szemben állnak velem és a francia
örökösért, Albanyért küldettek, egyértelműen és kétség nélkül az
ellenségeim, így a Douglas klán hatalmát kell felhasználnom, hogy rájuk
kényszerítsem az akaratomat. Anglia támogatni fog, ha hadba szállok
ellenük. Archibald azt mondja, saját kormányt kell felállítanunk, így a
nagybátyját, Gavin Douglas püspököt nevezem ki a mi
lordkancellárunknak, és összehívok egy parlamentet – egy
ellenparlamentet – Perthbe, ami mellettünk áll.
Nagy hazardírozásnak érzem ezt az egészet, komoly és bátor játéknak.
Végül ugyanazok a főurak, akik megesküdtek, hogy megfosztanak a
hatalmamtól, kénytelenek eljuttatni hozzám egy üzenetet Albany
hercegétől, aki tönkretette az áruló játszmájukat azzal, hogy lovagias és
tisztességes választ küldött nekik. Ugyanis csak tanácsadóként hajlandó
Skóciába jönni; nem lesz az ellenségem, és nem fogja megfosztani a
fiamat a trónjától. Az ő kérésükre nem is jön, csak az enyémre.
De mihez kezdjek a lordokkal? Lázonganak ellenem, és nincs pénzem
kiállítani egy sereget, de toborozni sem lehet, mert nincs kit. Nagyon szép,
200
hogy Ard azt mondja, készüljünk bátran az ostromra, mert sosem fogják
bevenni Stirlinget. De nem élet egy várban kuporogni, míg a parlament
Franciaországból várja az általuk választott régenst. Így aztán írok
Harrynek, és megkérem, legyen bármilyen elfoglalt is Máriával meg annak
gyönyörű ruhatárával, a fenséges eljegyzéssel és a csodálatos franciahoni
útjával, azért küldjön nekem egy sereget, mert épp a saját népem ostromol.
Megírom, hogy Stirlingbe húzódtam vissza a biztonságom érdekében,
most viszont nem tudom elhagyni. Rab vagyok a saját váramban, és senki
más nem menthet ki a kelepcéből, csak ő.
Harry a gyepű őrzőjén, lord Dacre-ön keresztül válaszol, akit most hű
szövetségesnek és barátnak kell tekintenem. Nyilvánvaló, hogy Harry nem
úgy fog segíteni rajtunk, ahogy kellene. Azt írja, hogy nem küldhet nekem
és a férjemnek, a társrégensnek sereget Skóciába, mert csak most értesült
róla, hogy bántalmaztuk a címerkirályt, és elloptuk a pecsételőt a
lordkancellártól. Harry szerint nem vagyok biztonságban Skóciában, ezért
magamat és a fiaimat ki kell menekítenem a lázadó főurak markából. Azt
írja, hogy lord Dacre-hez kell átszöknöm, aki majd Londonba kísér.
Megígéri, hogy a fiaimat angol hercegekként neveli fel, és Jakabot nevezi
meg örökösének. De ehhez ki kell jutnom Stirlingből, és át kell kelnem az
angol határon, még mielőtt Albany megérkezik, és börtönbe csukat. Harry
azt mondja, hogy ő minden tőle telhetőt megtett, közbenjárt az új
sógoránál, a francia királynál, hogy gondoskodjon róla: Albany ne keljen
útra – de ha a skót lordok ellenem fordultak, és Skóciába hívják őt, akkor
ugyan mit tehet bárki is?
Megmutatom a levelet Archibaldnak.
– Nem fog hadat küldeni – mondom röviden. – Azt írja, Angliába kell
menekülnünk. Ard, mihez kezdjünk?
Beteges félelem lesz úrrá rajta, az én bátor és ifjú férjem életében először
retteg. Érzem, ahogy elsöprő hullámként tör rám az iránta érzett
gyengédség. Arra számított, hogy az öcsém sereggel segít majd meg
minket.
– Nem tudom – feleli végül. – Nem tudom.
201
Máriát novemberben francia királynévá koronázzák, én pedig úgy hallom,

hogy a férje minden reggel gyönyörű ékszerrel lepi meg. A húgom
koronázási palástját aranybrokátból szabták, nyitott hintóban vonult végig
Párizson, a francia liliomokból és a Tudor-rózsákból emelt íves kapukon
át. A király köszvényes, alig tud állni, de mindenki az arájának szépségét
és nyugalmát dicséri. Lajos lószerszámot küld ajándékul Harrynek,
köszönetképp, hogy ilyen gyönyörű hátaslovat kapott tőle. Ezekkel a
szavakkal. Szinte rosszul leszek, amikor ezt elmondja a követünk; ezt
jelenti olyan hercegnőnek lenni, aki hazája üdvéért házasodik. Nem
élvezheti mindenki azt a boldogságot, amit én kapok Archibaldtól.
A férjem mennyei örömökben részesít! Noha a saját tervünk foglyai
lettünk, és körbezárták a várunkat, mégsem érezzük mindezt vereségnek,
amíg Ard velem van. Vágyódom az éjszakákra, amikor felkeres a
szobámban – minden éjjel eljön, legyen az bár ünnepnap vagy böjt, és
velem kacag, meg arról beszél, hogy meg kell gyónnia nekem, mert bűnös
a bujaságban, szenvedélyben, szerelemben, de még bálványimádásban is.
Ezeket a szavakat mondja, miközben a szemhéjamat csókolja, a mellem
sajgóan kemény bimbóit, a köldökömet, meg a mindenki elől rejtegetett
részeimet is. Tétovázás nélkül szeret, mintha csak a királysága lennék, és ő
most érkezne el ide. Én pedig elterülök az ágyon, akár egy szajha, és
vágyom az érintését, engedem, hogy azt mondjon és tegyen velem, amit
csak akar, mindaddig, amíg a szája az enyémre tapad. Ilyenkor
szégyentelenné válok, annyira megigéz. Fogalmam sem volt róla, hogy
létezik efféle mámor, hogy egy férfi ennyi érzékiséget képes kiváltani,
hiszen ilyenkor alig vagyok magamnál, nem vagyok anya, nem vagyok
királyné. Csupa érzékiség és sóvárgás vagyok ilyenkor. Egész nap nedves
vagyok a vágytól. Alig bírom kivárni, hogy leszálljon az éj és hálószobám
ajtaja halkan becsukódjon mögöttem. Alig bírom kivárni, hogy este rám
mosolyogjon, amivel elárulja, hogy később majd felkeres. Nem bírom
elviselni a hajnalt, amikor fel kell kelnünk és a kápolnába indulnunk,
amikor fel kell öltenünk nappali arcunkat, és úgy tennünk, mintha nem
lennénk teljesen egymásba habarodva.
Nappal királynéként kell helytállnom, úgy kell védenem a várat, akár egy
202
várkapitány, úgy kell tervezgetnem, mint egy lordkancellár. A hírek,
amiket kapok, viszont rosszak. Noha Archibald kuzinjának, Gavin
Douglasnek adtam Saint Andrews érseki címét, a skót tanács a döntésemet
nem fogadta el, és bár Harry támogatta a választottamat, a pápa
semmisnek nyilvánította a kinevezést. A skót főurak végül Saint Andrews
várához küldték a seregüket, majd ostrom alá vették Gavin Douglast,
ahogy minket is mozdulatlanságra kárhoztatnak Stirlingben. Rossz
ajándékot adtam hát neki az esküvőnk napján a tőle kapott szívességért
cserébe.
Aztán megérkeznek a karácsonyi levelek. Mária hosszan ír, elmeséli,
milyen különleges ékszerei vannak, és milyen pompás a francia udvar.
Valóságos vagyont költöttek az esküvőjére, a házassága pedig szédítően
sikeres. Charles Brandon az ő színeiben indult a menyegzői tornaviadalon,
és a pletykák szerint Ferenc, a férje örököse ugyanúgy beleszeretett a
húgomba, akárcsak Lajos, az öreg király. Mária szerint mindez igaz: szinte
magam előtt látom, ahogy elégedetten vigyorog.
Kínos, hogy olyan őrülten szerelmes belém, hogy azt mondja, meg is halna
az irántam érzett szerelemért. Férjem, a király szerint el kell őt küldenem,
mert féltékeny rá.
A húgom hosszasan sorolja, hogy mit kapott Lajostól, hányan mondták rá,
hogy olyan szép, akár egy festmény, és hogy a fényűző öltözékek milyen
jól állnak neki, a király pedig ragaszkodik hozzá, hogy megkapjon minden
tiszteletet. A megkoronázása, Párizs gazdagsága, az udvarhölgyek, a neki
szentelt mulatságok… és csak írja, csak írja, én pedig átugrom a második
vagy a harmadik oldalra, szinte oda sem figyelve a szavakra.
Elámulnál, ha látnád, hogy mennyire tisztelnek itt. A franciák annyira
bolondosak, azt mondják, olyan szép vagyok, akár egy szent, a király
szerint pedig hiába is rendelne akár tucatnyi portrét is rólam, mert egy
sem tudna visszaadni engem. Azt is mondja, hogy nincs a keresztény
világban hozzám fogható királyné, nincs, akit jobban szeretnének, és
minden királyné féltékeny rám.
Nos, én nem vagyok féltékeny, gondolom magamban. Engem ne számíts
azok közé, akik arra vágynak, hogy úgy nézzenek ki, mint te, akik
sóvárognak az ékszereid, a ruháid után! Én a hazámat a kormányzói
érdemeim révén fogom megnyerni magamnak, és nem úgy, hogy én
vagyok ott a legszebb asszony. Én uralkodó királynő vagyok, nem egy
szép baba.
Aztán ránézek Katalin rövidke levelére.
Sajnálattal kell közölnöm, hogy az újabb gyermeket is elvesztettem. Túl
korán született, és bár azt hittük, megmenthetjük az életét, eltávozott
203
közülünk. Kisfiú volt. Ő a negyedik halott gyermekem. Isten legyen kegyes
hozzám, és kíméljen meg még egy ilyen naptól! Imádkozzál érettem,
Margit, esedezve kérlek, és kisfiam szegény kis lelkéért! Nem tudom, hogy
kibírok-e még egy ilyen veszteséget. Nem tudom, hogyan fogom elviselni
mindezt, az összes eddigi fájdalom után.
A tűz mellett ülök, a levéllel az ölemben, és most az egyszer e két asszony
felemelkedése és bukása iránti lankadatlan érdeklődésem alábbhagy,
irigységem a háttérbe szorul. Nem hiszem, hogy képes lennék megítélni,
melyikünk van a jobb helyzetben: én szerelemből házasodtam, viszont a
saját népem ostromol; Máriát pompázatos rabszolgasorba kényszerítették,
pont úgy, mint ahogy bármely szajhával megesik a southwarki fürdőkben;
Katalinnak meg kell hajolnia a legszörnyűbb balszerencse előtt, a szíve
minden évben megszakad egy újabb élet elvesztése miatt.
A negyedik kisbaba is meghalt? Lehetséges ez átok nélkül? Megverné
Isten négy ilyen tragédiával azt a királynét, akit szeret? Vagy talán Isten
nem enged egy újabb Tudor kisfiút felnőni, aki Anglia trónjára ülhetne? Ez
az, amit az Úr meg akar mutatni nekünk? Vagy Katalin lenne az
elátkozott? Mert ragaszkodott Warwick kuzinom meg a Perkin nevű fiú
halálához, mert megölette a férjemet, a felszentelt uralkodót?
Ard lép a szobába, és tudom, hogy az arcom felragyog, amint meglátom.
– Itt üldögélsz a félhomályban? – mosolyog rám. – Szerintem gyertyákra
azért még telik! – Azzal gyors és kecses léptekkel körbejár a szobában,
majd egymás után meggyújtja a drága viaszgyertyákat, mintha még mindig
az asztalnokom lenne, és a szolgálatomban állna, mintha még mindig én
lennék a legszebb királyné.
204
STIRLING VÁRA, SKÓCIA, 1515. JANUÁR
Mint friss házasoknak nem valami vidám a karácsonyunk, mert körülzár

minket Arran grófjának, James Hamiltonnak a serege, aki egykor engem
választott a király hitvesének, aki táncolt velem az uralkodó
megbízottjával tartott eljegyzésen, és aki a megkoronázásomkor kapta a
címét. Mára azonban ellenségek lettünk, ő pedig a tél derekán ostromolja a
várunkat, míg Albany szüntelenül azzal gyötri, hogy addig nem hajlandó
visszatérni Franciaországból, amíg nem garantálják neki, hogy visszakapja
ősei otthonát, ahogy a címét és birtokát is.
– Hát nem látják, hogy úgy nyírja meg őket, ahogy a birkákat szokás? –
kérdem Archibaldtól. Ő csak a fejét rázza. Jakabbal játszik: egy sor
bólogató fejű játékot állít fel egymás mögé, így amikor a fiam
megmozdítja az elsőt, az összes többi is felbukik. Újra meg újra felállítják
a sort, míg én az asztalnál ülök, és a lordok tanácsának lehetetlen
követeléseit olvasgatom, és legszívesebben felordítanék kettejük zavaró
fecserészése, majd a felbukó játékok zörgése miatt. Aztán rohanó léptek
zaja hallik odakint, majd ahogy valaki gyorsan a jelszót kéri, másvalaki
pedig válaszol. Talpra szökkenek, immár megrettenve. Eddig azt hittem,
hogy a Douglas család a sajátjának tekint, és megóv, de ezzel eddig nem
értem el mást, csak annyit, hogy az ő ellenségeik is csatlakoztak az
enyéimhez. Futár érkezik egy halom levéllel.
– Felolvasod őket? – nézek Archibaldra.
– Ha kívánod – feleli kelletlenül. – De nem neked kellene elolvasnod őket?
Az öcsédtől jöttek. Menjek át addig Jakabbal játszani a gyerekszobás
toronyba?
– Az isten szerelmére, bontsd már ki őket! – szólal meg John Drummond
komoran a félhomályos sarokból. Olyan régóta csöndben volt már, hogy
azt hittem, elnyomta az álom, elaltatta Jakab és Archibald folyton
megismételt játéka. – Bontsd ki őket, és lássuk a híreket! Isten a tudója,
hogy ennél rosszabb már nem lehet.
Egy lord nem beszélhet így egy társrégenssel, de azért megpróbálok
vidáman bólintani, és leülök a padlóra Jakabhoz.
– Addig én játszom veled, míg főúri atyád felolvassa a leveleket –
mondom.
– Ne! – kezd nyafogni rögtön a fiam, én pedig körülnézek Davy Lyndsayt
keresve, hogy jöjjön és vigye el Jakabot. Nem tudom úgy felállítani a
játékokat, hogy az tetsszen a fiamnak, aki ezért csalódottan kezd
205
nyöszörögni, és azt akarja, hogy jöjjön vissza Ard, és ő játsszon vele.
– Tessék, nézd csak! – mutatja neki Davy az egyik kézzel faragott
kuglibábut meg a hozzá való kis kerek labdát.
– Ó, menjen, és játsszanak vele máshol! – mondom türelmetlenül.
– Magasságos Isten! – olvassa Archibald az üzenetet. – A francia Lajos
király már nem él. Legyengült, és meghalt.
– Méreg? – kérdi lord Drummond.
– Azt mondják, hogy elapadt az ereje – száguld Archibald tekintete a
sorokon, és hallom, ahogy nevetés bujkál a hangjában. – Aminek
szépséges fiatal hitvese az oka. Az angol király azt írja, hogy Ferenc lép a
trónra, aki nem angolbarát. Az öcséd azt írja, nem hagyhatjuk, hogy
Albany idejöjjön, mert ő átadja Észak-Anglia kulcsait a franciáknak.
Most lassabban olvas, még a szemöldökét is összevonja.
– Az öcséd arról ír, hogy megtesz mindent, amit csak tud, hogy késleltesse
Albanyt. De neked kell megfordítanod a tanács elhatározását, és
megtiltanod, hogy idejöjjön.
– De hogyan? – kérdem nyíltan. – Minden aranyat és minden mást, ami
csak volt a kincstárban, az ostrom visszaverésére fordítottam. Nincs se
pénzem, se hadseregem, se hatalmam. Az embereid közül pedig naponta
szökdösnek el: nem tudunk sokáig kitartani.
– Írja meg, mondja el ezt az öccsének! – javasolja Drummond. – Mondja
el a királynak, hogy megteszi, amire kéri, de ha nem akar francia
kormányzót Skóciában, akkor pénzt kell küldenie. Megőrizzük az ország
függetlenségét vagy Anglia hűbérbirtoka leszünk, nekünk mindegy, de
ehhez pénzt kell küldenie. Nézze! Ez a legjobb, ami csak történhetett
velünk. Most már Henriknek van szüksége ránk. Tegye világossá számára,
hogy fizetnie kell nekünk, hogy megtartsuk neki Skóciát. Mert most mi
szabhatjuk meg ennek az árát.
– De mi lesz Máriával? – kérdem, ahogy visszaülök a helyemre, és kézbe
fogom a pennám, hogy megírjam a könyörgő levelem. – Róla mit ír?
– Semmit. – Archibald tekintete végigszalad a titkár gondos kézírásán. –
Ó, de mégis, azt mondja, hogy Suffolk hercegét, Charles Brandont küldi
Franciaországba, hogy hazahozza őt, már ha Mária nem viselős a francia
király gyermekével.
– Brandont küldi? – Szinte el sem akarom hinni, hogy miként lehet az
öcsém ilyen ostoba. Ennyi erővel akár oda is dobhatná a kishúgomat ennek
a senkinek, ha már Mária özvegységének első hónapjában összeengedi
őket. Mégis mit gondolt, kit akart magának Mária, amikor megkötötték az
egyezséget, amelynek értelmében a húgom szabadon választhatja meg a
második férjét? Az öcsém nyilván nem töprengett ezen egy percig sem.
206
207
STIRLING VÁRA, SKÓCIA, 1515. ÁPRILIS
Hosszú hetekbe telik, mire értesülök róla, hogy bájos húgunk felültette
Harryt, és Mária szépen beletáncolt a kegyvesztettségbe. Levelét egy
kalmár hozza el, aki egyik párizsi vásárlójától kapta; valahogy megtudta,
hogy a kereskedő Skóciába szokta vinni a portékáját. A levelet megviselte
az út, de a pecsétje sértetlen.
Mária ezt írja:
Ez a legszörnyűbb és egyben a legcsodálatosabb dolog. Tudom, hogy
mellém állsz majd, mert megígérted, hogy így fogsz tenni. Hozzád kell
fordulnom, mint a nővéremhez. És így is teszek. A nővéri támogatásodat
kérem. Harryre is számítok, mint öcsémre, de ő most mérges. Még Katalin
sem fog írni nekem. Elmondanád neki, hogy nem tehettem mást? Hogy
most rajtam a sor a szerelemben. Meggyőznéd őt erről? Rád biztos
hallgatni fog, ő pedig meggyőzheti Harryt.
Annyira szeretem őt, Maggie, hogy nem mondhattam neki nemet.
Tulajdonképpen, ha őszinte akarok lenni, ő nem mondhatott nemet nekem,
mert zokogtam, esdekeltem, ő pedig annyira szeretett, hogy a karjába
kapott, és megesküdött, hogy elvesz, történjen bármi.
Így hát összeházasodtunk – ó!, én és Charles Brandon –,
összeházasodtunk, és senki nem tehet ellene semmit, én pedig nem is
lehetnék ennél boldogabb, mert azt hiszem, egész életemben csak őt
szerettem. Persze most mindenki rettentően haragszik mindkettőnkre, de
mit tehettünk volna? Nem hagyhattam el újra a hazámat, hogy
hozzámenjek egy idegenhez. Harry megígérte, hogy a második férjemet én
választhatom meg, így miért ne tarthatná be a szavát? Katalin is maga
választotta meg a második frigyét, akárcsak te. Én akkor miért ne tehetnék
így? De most mindenki tombol a dühtől.
A Titkos Tanács szerint Charlest felségárulással kellene megvádolni! De
én tudom, hogy megbocsátanak nekünk, ha te és Katalin kéritek. Írj
Harrynek, és esedezz, hogy bocsásson meg nekem. Én csak boldog akarok
lenni. Te és Katalin boldogok vagytok. Én miért ne lehetnék?
Annyira gyerekes és önző, hogy nem is válaszolok. Azután saját
gondjaimon elmélkedem, és már nem vagyok annyira biztos benne, hogy
egy királynénak joga lenne szerelemből házasodnia. Azt hiszem,
veszedelmes dolog közemberből királyi herceget faragni, még a szerelem
ürügyén is. Úgy vélem, nem ártana Brandonnak, ha eltöltene pár hónapot a
Towerben az elbizakodottságáért cserében. Végül Katalinnak írok:
208
Drága nővérem,
Azt hallom, hogy Mária attól tart, hogy elveszíti öcsénk pártfogását a
házassága miatt. Úgy tudom, Harry azt mondta neki, hogy a második férjét
maga választhatja meg, és íme, így történt. A húgom annyira fiatal még, és
nem volt senkije Franciaországban, akitől tanácsot kérhetett volna.
Remélem, arra ösztökéled Harryt, hogy legyen hozzá kedves, noha Isten a
tudója, hogy Mária koránt sincs olyan nagy bajban, mint én. Amikor
beszélsz Harryvel, esedezve kérlek, hogy emlékeztesd őt arra, hogy
képtelen vagyok megőrizni ezt az országot, és távol tartani a franciákat, ha
ő nem segít. Mikor küld már embereket és pénzt?
209
Végül kiszabadulunk az ostromzár alól, de csak azért, hogy királynéként

üdvözölhessem az ellenségemet: uralkodói díszruhát öltök, minden
ízemben Tudor hercegnő és Skócia régenskirálynéja vagyok. A mellettem
álló Archibald szédítően jóképű, magas, vörösbarna színben játszik a haja,
a tekintete szúrós, és e pillanatban komor és nemes, sőt: királyi benyomást
kelt. Hivatalos menyegzőnkre a lordok előtt került sor, és most is, ahogy
akkor, egymás mellett állunk, oly közel, hogy az ujjaink összeérnek, és
egymásból merítünk bátorságot. A Franciaországból érkező Albany
herceget várjuk, aki azért jön, hogy a helyemre lépjen mint Skócia
kormányzója, bármennyire is tiltakozom ez ellen.
Harry öcsém esküdözött, hogy nem fogja megújítani a békét
Franciaországgal, ha a franciák nem tartják otthon Albanyt. De aztán
mégis aláírta, a herceg pedig útra kelhetett Skóciába. A Mária
házasságával megkötött békét megújították, hiába ment férjhez ismét. Az
általam kötött béke pedig a feledés homályába hull.
Sértés számomra, hogy Albanyt a fejem felett hívták ide, de ezt az árat
fizetem a szerelemért. A parlamentet nem érdekli ragyogó férjem, nem
érdekli családja nagyszerűsége. Archibald áll a féltékenység viharának
közepén; én tudom, hogy a saját irigységükön kívül semmit sem tudnak
felhozni a személye ellen.
Mögöttünk állnak családjának, a Douglas és a Drummond klánnak kiváló
képviselői. Férjem mellett helyezkedik el nagyatyja, lord John, és
bácsikája, Gavin Douglas püspök, aki az én jelöltem Saint Andrews és
Dunkeld érseki címére. Körülöttem, ahogy arra mindig is vágytam, egy
engem támogató família áll, amely szeret és oly nagyra tart engem. Nem
hasonlítgatnak más asszonyokhoz, különleges helyet foglalok el a
körükben. A rokonuk vagyok, a királynéjuk, oly kiemelkedő, mint
nagyanyám volt unokaöccseinek nagy családján belül. Minden vagyon és
patronázs tőlem ered, minden hatalom az enyém. Azért nem
hasonlítgatnak más asszonyokhoz, mert nem tudnak, mert egyszerűen
nincs hozzám fogható. Én vagyok a szívük és a fejük: ők az én népem.
De ma hátrébb kell lépnem. Minden kegyről én döntöttem, minden
hatalom az enyém volt, de most jön Albany hercege, hogy átvegye a
210
helyemet a lordok tanácsának asztalfőjén, hogy az országot közelebb tolja
Franciahonhoz. A lábát se tehette volna be az országba, ha az öcsém
flottája el tudta volna kapni a tengeren. Harry szándéka az volt, hogy
feltartóztatja vagy akár el is süllyeszti a herceg hajóját. Meg is pillantották
a nagy Északi-tengeren, de aztán szem elől tévesztették, így most itt van,
frissen és épségben, miután Dumbartonnál partra szállt ezerfős kíséretével
– ezer emberrel! Mintha máris ő lenne a király.
Lendületesen lép be a terembe, és bármennyire is szeretném gyűlölni, az
elhatározásom szertefoszlik. Gyönyörű öltözéket visel, csupa bársony és
selyem, de nem úgy fest, mint egy király, hiányzik a hermelinszegély.
Kezén ékszerek tündökölnek, kalapján hatalmas gyémánt, mégsem egy két
lábon járó ékszergyűjtemény, mint amilyen az öcsém. Tökéletes
meghajlással fordul felém, megadván a tiszteletet a régenskirálynénak és a
Tudor hercegnőnek, de inkább úgy, mintha rokonok lennénk – és nem egy
szolga. Én bókolok, és amikor felemelkedem, megcsókoljuk egymást,
elismerve a rokonságot. Narancsvirág és a tiszta vászon kellemes illatát
árasztja. Minden porcikájában éppoly makulátlan, mint egy hercegnő az
esküvője napján, engem pedig azonnal hatalmába kerít a bámulat és az
irigység. Ő egy francia, aki a legmagasabb körökből származik, igazi
nemesember. A tanácsom többi tagja alföldi koldusnak tűnik mellette.
Mögötte, jóképű arcán szívélyes mosollyal, hajlongva érkezik a lovagom,
sieur de la Bastie, a fehér lovag, aki még akkor küzdött értem a viadalon,
amikor friss ara voltam, és újdonsült anya. Nagyon mélyen meghajol
előttem, aztán megfogja a kezem, és megcsókolja. Mintha ismét az a fiatal
lány lennék, ő pedig újra megígérné, hogy értem fog küzdeni a tornán. Ha
de la Bastie Albanyvel van, akkor úgy érzem, megbízhatok
mindkettőjükben. Bemutatom őt Archibaldnak, és némileg nyugtalankodva
látom, hogy Albany oldalról egy pillanatra rám sandít, mintha csak meg
akarna bizonyosodni arról, hogy valóban ezt a karcsú ifjút választottam-e
második férjemül – én, aki egykor egy dicső király hitvese voltam.
Félrevonulunk mindenkitől, hogy váltsunk pár szót. Intek Archibaldnak,
hogy tartson velünk, de Albany karon fog, és olyan szorosan lépdel
mellettem, hogy Ardnak le kell maradnia, így nem hall minket, és
megjegyzést sem fűzhet a beszélgetésünkhöz.
– Kegyelmes asszonyom, az ön tanácsosaitól úgy tudom, hogy a helyzet
igencsak bonyolultra fordult itt – mondja mosolyogva. – Remélem,
segíthetek önnek helyrehozni a történteket.
– Meg kell védenem a fiaim örökrészét – felelem. – Megesküdtem az
atyjuknak, az ön kuzinjának, hogy a fia örökli majd a trónt, és folytatni
fogja azt, amit ő elkezdett, hogy tehetőssé és műveltté tegye az országot.
211
– Ön is oly tudós ember, mint a férje volt? – kérdezi hirtelen támadt
érdeklődéssel.
– Nem – ismerem el. – De folytattam a férjem munkáját, mert iskolákat és
egyetemeket alapítottam. Mi vagyunk Európában az első ország, ahol a
földbirtokosok fiai iskolába járhatnak. Büszkék vagyunk a skóciai
oktatásra.
– Figyelemre méltó teljesítmény – mondja erre. – Én pedig büszke vagyok
arra, hogy segíthetek önnek ebben. Egyetértünk abban, hogy Skóciának
tovább kell keresnie a saját útját… hogy nem hajthatunk fejet az angol
befolyás előtt?
– Én angol hercegnő vagyok, ám skót királyné – felelem. – Skóciának
szabadnak kell maradnia.
– Akkor viszont a férje nagybátyjának, Gavin Douglasnek le kell
mondania Saint Andrewsra támasztott igényéről – közli halkan. – És
Dunkeldről is. Mindannyian tudjuk, hogy csak azért kapta meg őket, mert
az unokaöccse elvette önt.
Levegő után kapkodok.
– Ezzel egyáltalán nem értek egyet.
– És férje nagyatyjának felelnie kell a címerkirály elleni támadásért –
folytatja halk és türelmes hangon. – Nem hagyhatja, hogy újdonsült
rokonai bármilyen különleges kegyben részesüljenek… mert ez tönkreteszi
igazságos királynői hírnevét.
– Alig ért hozzá! – tiltakozom. – Talán csak a ruhájának ujja súrolta az
arcát.
Bánatosan néz rám, kék szeme viszont mosolygós. Tökéletesen tisztában
van vele, milyen elbűvölő, egyben milyen csodálatos a modora.
– Jobb, ha ezt átgondolja, kegyelmes asszonyom – mondja. – Nem
tarthatom önt a helyén és állíthatom vissza özvegyi járandóságait, valamint
vehetem rá a kormányt, hogy fizesse ki önnek azt, amivel tartozik,
valamint adja meg az önt megillető tiszteletet, ha nem veszi rá a rokonait
az illő viselkedésre.
– Szükségem van az illetményeimre. Lényegében nincstelen vagyok.
– Megkapja őket. De a rokonainak be kell tartaniuk a törvényt.
– Én vagyok a régenskirályné! – kiáltom.
Bólint. Látom már, hogy körüllengi egyfajta fölényesség, mintha csak
előre látta volna ezt a beszélgetést, és felkészült volna rá.
– Valóban ön az – feleli. – De sajnálattal kell közölnöm, hogy az ön ifjú
férje se nem királyi vér, se nem előkelő származású, ellenben a családja
közismert zsiványokból áll.
212
Annyira dühös vagyok, annyira sértődött és – az igazat megvallva –
annyira félek, hogy magánlakosztályomba hívatom Gavin Douglas
püspököt, lord John Drummondot és Archibaldot, majd kiküldöm az
udvarhölgyeimet, hogy nyugodtan tanácskozhassunk.
– Nem hiszem, hogy annyira ragaszkodnunk kellett volna ahhoz, hogy önt
érsekké nevezzem ki – vallom be Gavinnek. – És nem kellett volna önt
Dunkelddel lekenyerezni.
– Én voltam a legjobb választás – mondja erre nem túl bűnbánó módon.
– Ez lehet, hogy igaz, de a parlamentnek nem tetszik, hogy minden a
Drummondok és a Douglasek birtokába jut.
– Nincs ebben semmi észszerűtlenség – mondja lord Drummond, és a
férjem vállára helyezi a kezét. – Természetünknél fogva uralkodók
vagyunk.
– És nem jut minden a birtokunkba – fűzi hozzá Gavin, mintha még többet
remélne.
Archibald bólint.
– Te vagy a régenskirályné, jog szerint te adományozhatod az egyházi
címeket. És az természetes, hogy előnyben részesíted a családomat. Ki
mást részesítenél előnyben? Ki más nyújtott neked bármilyen támogatást?
– Nem kellett volna megütnie a címerkirályt – mondom, mert megjön a
bátorságom, hogy szembeszálljak John Drummonddal, noha megremegek
szúrós tekintete láttán. – Sajnálom, milord, de a herceg azt mondja, ezért
önnek felelnie kell. Nem tudtam, hogy mit feleljek erre.
– Ön ott volt, és tudja, hogy semmiség volt az egész.
– Azt tudom, hogy ön megütötte.
– Tagadnia kellett volna – feleli szemrebbenés nélkül.
– Tagadtam is! De világos, hogy a herold panasszal élt, és most az ő szava
áll szemben az önével.
– Az ő szava az önével szemben – hangsúlyozza. – Ön továbbra is tagadni
fogja a dolgot, és egy királyné szavát senki sem kérdőjelezheti meg.
– Dehogynem kérdőjelezik meg! – jajdulok fel ezúttal valóban
megrettenve. – Nem kapom meg az özvegyi járandóságaimat, ha Albany
nem úgy látja, hogy jó királyné vagyok. És akkor a gyámsága alá rendeli a
fiaimat! – A hasamra teszem a tenyeremet. – Tudják, hogy gyermeket
várok. Nem merek úgy bevonulni a szülőszobába, hogy ezt a felfordulást
hagyom magam után. Ki fog gondoskodni… – Elharapom a mondatot.
Majdnem azt mondtam, hogy ki fog gondoskodni Archibaldról. – Ki fog
gondoskodni a fiaimról? – javítom ki magamat.
213
– Majd mi gondoskodunk – válaszolja lord Drummond. – A fiúk Douglas
és Drummond rokonai, a mostohaapjuk Archibald. És az az ostoba Albany
máris elkövette az első hibát. Találkozójuk első pillanatában megsértette
lord Hume-ot, ezzel elveszítette legnagyobb szövetségesét. Hume már át is
állt hozzánk, és hozza a Bothwelleket is. A mi oldalunkon álló lordok
hamarosan többen lesznek, mint azok, akik idehívták Albanyt, így
kiakolbólíthatjuk az országból, és visszaküldhetjük Franciahonba.
Ez jó hír, de a lordok pártfogása nem szerez nekem sem hatalmat, sem
pénzt, amíg nem szavaznak mellettem a parlamentben. Addig megmarad
Albany ezer emberből álló kísérete, akiket még tízezer követ majd francia
támogatással; engem pedig csak a Douglas klán támogat, de őket sem
tudom miből fizetni. Még az udvartartásomra se jut pénz, még a
szolgáimat sem tudom etetni.
– Nem lenne jobb, ha az öcsédhez mennél? – kérdezi Archibald. – Ahogy
azt lord Dacre javasolta? Hiszen a bátyád is hívott. Az első menetet
elvesztettük. Nem lenne hát jobb, ha Angliába utaznál, és ott szereznél
pénzt meg sereget?
Lángoló pillantást vetek rá.
– Utazzak Angliába? Téged meg hagyjalak itt? Máris meg akarsz tőlem
szabadulni?
– Szerelmem, dehogy! – Megfogja a kezem, és megcsókolja. – De gondolj
a fiainkra! Nem lenne jobb, ha Henrik királyhoz vinnéd őket? Ő maga
hívott meg: saját biztonságod érdekében menj oda! És amikor már itt
minden elült, hazatérhetsz.
– Koldusként járuljak az öcsém elé? És Katalin mögött lépkedjek, mint
valami nincstelen?
Nem érti, hogy milyen fontos a sorrend.
– Itt minden rosszul alakul – magyarázza olyan egyszerűen, mint egy
kisfiú. – Az ország darabokra szakad, klánok harcolnak klánok ellen, mint
egykoron. Nem lehet a lordokat olyan egységbe tömöríteni, mint ahogy a
férjednek sikerült. Mi mást tehetnél azon kívül, hogy visszamész az
öcsédhez? Még ha nem is leszel több egy özvegy királynénál, egy
asszonynál, aki egykor királyné volt? Viszont biztonságban leszel. És a
fiúk is biztonságban lesznek. Ugyan, mit számít, ha az angol királyné
mögött haladsz, ha senki sem veszélyezteti az életed?
– Legyek átkozott, ha hagyjuk, hogy megalázkodjon! – förmed rá férjemre
a nagyapja, mire a szívem nagyot dobban a büszkeségtől. – Ugyan miért
menne Angliába? Amikor minden, amiért ez a küzdelem zajlik, itt van? És
te meg hova mennél? Vagy tán félsz a harctól? Amikor azt mondod neki,
hogy szökjön el, akkor gondolsz arra, hogy te ugyan hova mehetnél?
214
Vissza Janet Stewarthoz?
Soha nem gondoltam volna, hogy még egyszer hallani fogom ezt a nevet.
Dühös tanácsosomról a sápadt képű férjemre nézek.
– Tessék? Mit mond? Ki beszél itt Janet Stewartról?
Archibald a fejét ingatja.
– Szó sincs semmi ilyesmiről – mondja. – Csak a biztonságotok járt a
fejemben. Semmi szükség erre. – Mogorván fordul a nagyapjához. – Ez
vajon segít rajtunk? – kérdi halkan. – Hogy egymással torzsalkodunk?
Ezzel segítesz nekem?
– Visszamegyünk Stirlingbe – szólalok meg hirtelen. Képtelen vagyok
elviselni mindezt. – És te velem jössz, Archibald. Ismét felkészítjük a várat
az ostromra. Megvédjük a fiaimat, és ott szülöm meg a gyermekemet! –
mondom, majd átható pillantást vetek a férjemre. – A kisbabánkat –
emlékeztetem. – A tiédet és az enyémet, az első közös gyerekünket. Szót
sem akarok hallani Angliáról meg az utazásról. Ne is gondolj arra, hogy
elhagyjuk egymást! Isten színe előtt esküdtünk meg, egyszer csak mi
magunk, egyszer meg a lordok gyülekezete előtt, és sosem válunk el.
Letérdel a lábam elé, megfogja a kezem, és az ajkához szorítja.
– Királyném.
Lehajolok a lehajtott fejéhez, és megcsókolom a tarkóját. Puha, göndör
haját melegnek érzi ajkam; az illata üde, akár egy kisfiúé. Ő az enyém, és
én sosem hagyom el.
– És nem esik több szó traquairi Janet Stewartról sem – suttogom. – Soha
egyetlen szó sem.
Hangos, mennydörgő kopogást hallok az ajtó felől, mi pedig szétválunk,
majd egymásra nézünk. Az őreim kitárják az ajtót, amely mögött ott állnak
Albany emberei, élükön a testőrség kapitányával, aki francia divat szerint
viseli a kardját, és a kezében elfogatóparancsot tart, amelynek pecsétjéről
szalagok lógnak le.
– Mi dolga itt? – harsogom. Büszke vagyok rá, hogy nem remeg a
hangom. Felháborodottnak tűnök, mert felháborodott is vagyok.
– Lord John Drummond ellen szóló elfogatóparancsot hoztam a
címerkirály bántalmazásáért, valamint Gavin Douglas ellenit, amiért
tévedésből megyés püspökké nevezték ki, és mert csalás útján szerezte
meg magának a dunkeldi érsekséget.
– Ezt nem teheti – mondom. – Megtiltom. Én, a királyné, megtiltom.
– A régens parancsára cselekszem – feleli a kapitány, miközben az őrök
belépnek a terembe, és elvezetik a vétkeseket, majd halkan becsukják az
ajtót maguk után, magunkra hagyva minket Archibalddal. Senki sem állt
mellénk. Ard felemelte a kezét ugyan, mintha tiltakozna, de a kapitány
215
higgadt pillantást vet rá. – Ez a törvény – mondja. – Ezek az emberek
megszegték a törvényt. Ezért törvényszék elé kerülnek és ítélkezni fognak
felettük. Így szól a régensherceg parancsa.
Másnap követelem, hogy személyesen találkozhassak Albany hercegével.

A lovamat kéretem, és a kényelem kedvéért feltetetve a nyeregvánkost a
Holyroodhouse-palotából vezető Via Regisen át fellovagolok a dombtetőn
álló kastélyig. Mindenki megéljenez, akivel csak találkozom, mert még
mindig szeretnek a székvárosomban, és az emberek még emlékeznek rá,
hogy milyen volt, amikor belovagoltam ide a férjem, a király háta mögött
ülve.
Mosolygok és integetek, és remélem, hogy az úgynevezett régensherceg is
meghallja az éljenzést, miközben elérem a dombgerincet, majd a
felvonóhídon át belovagolok a kastélyba. Majd megtanulja, hogy nem
léphet fel csak úgy ellenem és az enyéim ellen.
Azonnal beeresztenek, és a nagyteremből a magánlakosztályba megyek,
ahol ott találom Albanyt, éppoly ízlésesen és illatosan, mint mindig.
Nagyon mélyen hajol meg felém, ahogy az illő, én pedig igen szívélyes
vagyok vele, így gyorsan megállapodunk, hogy mindketten leülünk.
Székeket hoznak nekünk: az enyém kissé magasabb. Leülök, de nem
sóhajtok fel kimerülten, noha eléggé sajog a hátam, és nem is dőlök hátra,
hogy összefonjam a kezem kerek hasamon. Kezemet az ölembe ejtve ülök
a széken, éppoly egyenes háttal, mint Arrogáns Katalin, és azt mondom:
– Gavin Douglas ellen minden vád hamis, így azonnal szabadon kell
bocsátani.
– Minden vád? – ismétli meg Albany, mintha kiment volna a fejéből, hogy
tegnap lefogatta a férjem nagybátyját.
– Úgy tudom, azzal vádolják, hogy lepaktált Angliával és összeesküvést
szőtt Skócia érdekei ellen – közlöm bátran. – Azért jöttem, hogy
elmondjam, soha nem tett ilyet, és nem is tenne. A szavamat adom rá.
Erre elvörösödik, és diadalittasan arra gondolok, a színjátékom sikerrel
járt, el kell engednie Gavint, és hogy ennek mennyire fog örülni Archibald.
Ard pánikba esett a nagybátyja letartóztatása után, kételkedni kezdett az
ítélőképességemben, és legszívesebben mindannyiunkkal azonnal elrohant
volna Stirlingbe, mert attól tartott, hogy szörnyű hibát követtünk el,
miközben rettegett a nagyapja életéért. Most majd látni fogja, hogy milyen
nagy királyné is az, akibe beleszeretett, és hogy valójában még mindig én
kormányzom az országot.
De Albany nem emiatt pirult el: miattam feszeng. Megrázza a fejét, oldalra
216
néz, aztán feláll, és a terem sarkában álló asztalhoz sétál, ahonnan felemel
pár papirost.
– Van itt néhány levél – mondja némileg tétovázva. – Gavin Douglas
küldte ezeket az ön öccsének, a királynak, lord Dacre közbenjárásával: a
királynak, aki a békénk ellensége. Ezekből kiderül, hogy az ön férjének
nagybátyja arra kérte az angolokat, hogy támogassák őt Saint Andrews és
Dunkeld érseki címére támasztott igényében, és ezt meg is tették. Kiderül
továbbá, hogy fizetett az egyházi méltóságért. Vagyis megvesztegették, és
az ön fivére az ön kérésére részesítette előnyben.
– Én… – Most én nem jutok szóhoz, és érzem, hogy az arcomba forróság
költözik, amikor a herceg szembesít Gavin Douglas bűneivel. – De ez nem
Skócia érdekei ellen való… – hebegem.
– A püspök szövetkezett egy idegen hatalommal – mondja köntörfalazás
nélkül. – Ez felségárulás. Továbbá vannak leveleim az ön öccse, az angol
király és ön között zajló levélváltásból – folytatja nagyon halkan. – Ön
arra biztatta, hogy tegyen színlelt békeajánlatot a skót parlamentnek, majd
arra kérte titokban, hogy közben indítson támadást. Ön arra kérte az angol
királyt, Skócia ellenségét, hogy sereggel vonuljon az ön hazája ellen.
Titokban rejtjeles leveleket küldött neki. Ezekből pedig világosan kitűnik,
hogy ön elárulta a hazáját Angliának.
Képtelen vagyok állni a megrovó tekintetét.
– Én csupán segítségért folyamodtam a saját öcsémhez. Nincs ebben
semmi rossz.
– Ön tanácsot adott neki, hogy miként csapja be az ön főurait, a saját
lordjait.
– Ezek az emberek lázadást szítottak ellenem. Nem bízhatok a
lordokban…
– Sajnálom, kegyelmességed, de tudom, hogy ön Skócia ellen szövetkezik.
Tudom, hogy az a terve, hogy Angliába szökik, és lord Dacre kész önt az
öccséhez menekíteni.
Annyira megijedek, hogy érzem, könnyek szöknek a szemembe, de
hagyom, hadd gyűljenek össze, és csorogjanak le az arcomra. A kezemet
forró homlokomra tapasztom, míg a másikat a hasamra teszem.
– Egyedül vagyok! – suttogom. – Egy király özvegye vagyok! Meg kell
védenem a király fiait. Szükségem volt a családom segítségére. Írnom
kellett az öcsémnek. Írnom kellett a nővéreimnek, drága nővéreimnek. –
Felpillantok a könnyes szempilláim alól, hogy lássam, meghatódott-e.
A kezem után nyúl, de uralja az érzelmeit.
– Adjon kegyelmet Gavin Douglasnek! – kérlelem. – És lord
Drummondnak. Mindent az én védelmem érdekében tettek. Ön nem tudja,
217
milyenek a skót lordok! Ön ellen fognak fordulni.
Lenyűgözően udvarias a herceg: arra kér, hogy ne sírjak, majd
selyemkabátja zsebéből előhúzza a saját, szintén selyem keszkenőjét, amit
hitvese, maga is francia nemesi sarj, hímzett, és szerepel rajta a hölgy
címere, valamint nevének kezdőbetűi. Ki visz zsebkendőt Skóciába?
Hiszen itt még azt sem tudják, hogy létezik.
A szememhez emelem a kendőt. Halvány parfümillatot áraszt. Fölötte
kikukucskálok a hercegre.
– Milord? – kérdem. Azt hiszem, sikerült megnyernem magamnak.
Mélyen meghajol, de a hangja fagyos.
– Sajnos, kegyelmes asszonyom, ebben nem engedelmeskedhetek
kegyednek – mondja, majd elhagyja a termet.
Elhagyja a termet! Anélkül, hogy elbocsátottam volna! Minden további
szó nélkül! Én pedig ott maradok könnyes arccal, majd kénytelen leszek
felállni a székből, visszalovagolni Archibaldhoz, és megmondani neki,
hogy a nagyapja és a bácsikája börtönben marad, és Albany azt is tudja,
hogy mit tervezünk, és azt hiszem, végleg elvesztünk. Nem
kényszeríthetem ezt a herceget semmire. Lényegében
megvesztegethetetlen. Nincs semmi, amivel bizonyíthatnám ezt, csak a
tudat, hogy már azelőtt ismerik a terveinket, mielőtt megvalósítanánk
azokat, meg egy selyem keszkenő.
De aztán – mint ahogy előre láttam, hogy így lesz – a lordok Albany
hercege ellen fordulnak. Fura módon leginkább az idegen modor és a
francia etikett miatti felháborodásukban, majd a parlament ősszel elrendeli
lord Drummond szabadon bocsátását. Lehet, hogy helytelenül cselekedett,
amikor megütötte a címerkirályt, de attól még minden ízében skót főúr
maradt, és ha van valaki, aki helytelenül cselekedhet Edinburghban
mindenki áldásával, akkor az épp egy skót lord. Csak azoknak a
szabályoknak engedelmeskednek, amiket nagyra becsülnek, és nem fogják
hagyni, hogy egy francia jövevény tanítsa őket jó modorra.
Megírom az öcsémnek, hogy most van esélyünk. A lordok túl vannak az
Albany iránt érzett pillanatnyi fellobbanásukon, és most vissza akarnak
térni az igazi királyukhoz. Ha Harry most segít nekem, akkor közülük
párat megvehetek, másokat felbérelhetek, a többieket pedig
meggyőzhetem. De jobb, ha tudja, hogy mindenfelől ellenség vesz körül.
Ha rávesznek, hogy akaratom ellenére üzenjek neki, akkor a levelemet
főúri nagyanyánk aláírásával látom el, a Margaret R.-rel, míg ha saját
akaratomból írok, akkor az aláírásom Margit lesz. Erre oda kell figyelnie,
és muszáj velem szövetkeznie, méghozzá úgy, hogy rögvest katonákat
küld. Most már megvan mindenünk ahhoz, hogy elkezdődjön a játszma,
218
hiszen Tudorok vagyunk. És nem fogunk veszíteni.
219
Az ugyan lehet, hogy Albanyt, a régensherceget felülbírálta a parlament,

abban azonban egyetértenek, hogy fiam, a király nincs biztonságban az én
gyámságom alatt. Úgyhogy el fog jönni a fiamért. Mindkét fiamért. És
nem viszi el Jakabot úgy, hogy nem viszi vele a kicsi Alexandert is.
Mindkét gyermekemtől megfosztanak hát, és nincs hatalmam, hogy
ellenálljak.
Lehet, hogy Albany kiváló udvaronc, én viszont remek királyné vagyok.
Hagyom, hogy a parlament tagjai egészen Stirling várának felvonóhídjáig
jöjjenek fel, én pedig ott állok a nagykapu torkában, kézen fogva
legidősebb fiamat. Mindketten egyszerre tűnünk szánandónak és
hajthatatlannak. Megtanítottam Jakabot, hogyan szegje fel a fejét, és ne
szóljon egy szót sem, ne csoszogjon a lábával, ne nézelődjön ide-oda.
Nagyon jó, hogy kitanítottam őt az uralkodói viselkedés szabályaira, mert
a várfalon kívül ott tolong az egész város, mintha csak holmi vásárra jöttek
volna, mert látni akarják, hogy mi történik, amikor a francia herceg
megérkezik a frissen kinevezett királyi gyámokkal, hogy elvegyék a kis
királyt az anyjától.
Számukra ez akár egy színdarab is lehetne, én pedig ügyelek rá, hogy
valóban úgy nézzünk ki, mint egy színműben a hősnő és gyermeke.
Mögöttem százfős udvartartásom áll – szolgák és őrök – vigyázban, teljes
némaságban, komor képpel. Jóképű fiatal férjem kezét a kardján nyugtatva
várakozik, mintha csak arra készülne, hogy párbajra hívjon bárkit, aki
ellenem merészel törni.
A kis Jakab tökéletesen fest. Zöldbe és fehérbe öltöztettem, hogy
mindenkit emlékeztessek rá, ő egy igazi Tudor herceg, de a hátán átvetve
már az apja lantja díszeleg. Gyönyörű ez a finom ecsetvonás. Én fehéret
viselek, az özvegyek fehérét, aranybrokát uszályt és nehéz, csúcsos
főkötőt, ami olyan, akár egy korona. A hasam terebélyes, mintha csak
emlékeztetni akarna mindenkit, hogy én adtam Jakab királynak a fiait és az
örököseit. Mellettem a dajka tartja karjában a kis Alexandert, akire
patyolatfehér ruhácskát adtunk, és hófehér csipkekendőbe tekertük be.
Íme, itt az özvegységre jutott királyné – ennyit mondunk mindössze azzal,
ahogy ott állunk. Íme, itt van Skócia királya, és itt van öccse, Ross
220
hercege. Fehéret viselünk, mint a mennyei sereg. Ki merészelne
szétválasztani a családunkat? Ki merészelne a föld porába taszítani
minket?
Az emberek helyeslő moraja csap fel, amikor meglátnak minket,
hármunkat. Mi vagyunk a királyi Stuartok, a szeretett Stuartok. Senkit nem
lehet érteni a kiabálás miatt. Az emberek majd megőrülnek a mártírnak
öltözött kis királyuk és anyjuk láttán, az anya láttán, aki sápadt, akár egy
özvegy, és nagy hasában egy újabb skót lakozik.
A parlamenti küldöttség előlép, én pedig odakiáltok:
– Megállj! Adjátok elő, hogy milyen szándékkal jöttök!
Látom a legelöl álló tanácsos arcára kiülő fintort. Nem tűnik túl biztatónak
a helyzet, tekintettel a tömeg hangulatára, és látszik, hogy ő is szívesen
lenne most már másutt, és már abban is kételkedik, hogy egyáltalán képes
lesz-e végigvinni azt, amiért idáig jöttek. Olyan halkan szólal meg, hogy a
tömeg azt kezdi kiabálni, hogy: „Dalolj hangosabban!” meg: „Mit mond?”,
és: „Csak a gazemberek suttognak!”, ő pedig ezen a halk hangon közli
velem, hogy a királyért jött. Őt új gyámjai gondjaira kell bízni, akiket
pedig Albany hercege és a tanács nevezett ki.
Apró mozdulatot teszek a kezemmel, mire lezúdul elénk a csapórács, a
küldöttség kívül reked, míg az udvartartásom és én biztonságban vagyunk
odabent. Jakab megugrik a lánccsörgés, a lezúduló fém sikolya, meg a
kőrésekbe csapódó fogak robaja hallatán, én pedig belecsípek a kis
karjába, hogy figyelmeztessem, nehogy elkezdjen sírni. A tömeg
helyeslően felhördül, én pedig felemelem a hangomat, és odaordítom
nekik, hogy én vagyok a fiam gyámja, egyben az anyja is, és ugyan
fontolóra veszem a parlament javaslatát, de a fiam az enyém, mindig is az
én fiam lesz, és nekem kell vele lennem.
Helyeslő bömbölés fogadja a szavaimat. Hagyom, hogy az éljenzés
hullámai elöntsenek, új erővel töltsenek fel, aztán bátran, diadalittasan
belenézek a szilárd csapórács túloldalán ácsorgó parlamenti küldöttség
tagjainak szemébe. Ezt az összecsapást én nyertem, és ők veszítettek.
Rájuk mosolygok, aztán megfordulok, és kézen fogva visszavezetem a
fiam és az udvartartásomat a vár belsejébe. Archibald zárja a sort.
Igyekszem ebbe a diadalmas pillanatba kapaszkodni. Megpróbálom
felidézni a tömeg öblös hangját és a tudatot, hogy Skócia népe szeret
engem. Igyekszem az emlékezetembe vésni, ahogy Jakab kis keze
megfogja az enyémet, azt a szívmelengető érintést, a tudatot, hogy van egy
fiam, a tudatot, hogy a fiam a király. Mi lehet ennél nagyobb öröm egy
asszony számára? Elértem, amit nagyanyámnak egy életbe telt elérnie,
miközben én még mindig csak huszonöt vagyok. Van egy királyi
221
családom, van egy férjem, aki mindent kockára tenne, csak hogy velem
maradhasson.
Abba a szeretetbe kapaszkodom, amit a skótok mutatnak a férjem és a
fiam iránt, és bizonyos, hogy irántam is. Az Ard iránt érzett szerelembe
fogózkodom – képtelen vagyok azon tűnődni, hogy ezért milyen árat kell
majd fizetnem –, amikor levelet kapok Angliából, Mária
macskakaparásával az elején, és pecsétjével a hátrészén. Franciaország
királyi pecsétjét használja: tudom, hogy mindörökké francia királynénak
fogja hívatni magát.
Drága nővérem, legdrágább nővérem, annyira boldog vagyok, ez kell
legyen életem legnagyszerűbb napja. Hozzámentem imádott
Charlesomhoz, immár másodszor, Angliában, és Harry meg Katalin is
eljöttek az esküvőmre, osztoztak a boldogságomban. Szörnyű adósságokat
kell lerónunk, talán sosem lesz ennyi pénzünk, és az imádságból kell majd
élnünk, mint a ferenceseknek, de legalább elértem a célomat. Még
királynék is házasodhatnak olykor szerelemből. Katalin is megtette, te is
megtetted, és most már én is. Miért ne választanám a boldogságot, mikor
te és ő is így cselekedett? És mindenki, aki most azt mondja, hogy bolond
vagyok, felteheti magának a kérdést – ki ment hozzá a keresztény világ
legnagyobb királyához, hogy aztán szerelemből menjen férjhez? Hát én!
És így folytatódik. Tovább és tovább. Azt jósolja, hogy Harry nem sokáig
fog tudni rájuk haragudni. Szegénységbe taszította őket, talán sosem
fogják tudni leróni a királlyal szembeni adóságukat, de a király szereti
Charlest és imádja a húgomat… és így tovább, és így tovább, cikcakkban
az egész oldalon, és a boldogságáról árulkodó butácska felkiáltásokkal a
margón.
A legvégén azt írja, hogy bizonyosan feloldozást kap majd a tartozása alól,
mert Harry nagyszerű hangulatban van, amiért Katalin ismét viselős.
Ezúttal biztosan kihordja a babát, és minden orvos azt mondja, hogy jól
halad a terhesség.
A levelet az ölembe ejtem, majd kinézek az ablakon. Emlékeztetem
magam, hogy két fiú játszik most is a gyerekszobában, és várom, hogy a
harmadik is világra jöjjön. Nem egy senkihez mentem hozzá, akit
megpróbáltam elfogadtatni a családommal, és bejuttatni a főnemesség
soraiba. Ardtól születendő fiam nem lesz ugyan királyi herceg, de gróf a
saját jogán már igen. Hol volt Charles Brandon famíliája egy nemzedékkel
ezelőtt? Hogy fogja elviselni Mária, amikor a kezdeti fellángolás elfüstöl,
és egy olyan férfi áll majd előtte, akinek minden hírneve tőle függ? Vagy
azt hiszi, hogy az első, örömteli év majd örökké fog tartani?
Nekem van egy fiatal férjem, egy jóképű férjem, aki dicsőséges családból
222
való, és aki szeret, csak engem szeret, míg Katalinnak folyton félre kell
néznie Harry hűtlenkedései miatt, és úgy tennie, mintha nem érdekelné az
egész. Én vagyok olyan királyné, mint ő, talán még jobb is nála – sokkal
jobb –, mert van egy fiam, aki Skócia királya. Ő eddig csak halott
gyermekeket hozott a világra, vagy olyat, aki nem sokkal a születése után
halt meg; Katalin nyilván boldogtalan és szerencsétlen. Legyen is csak
boldogtalan. Amikor arra gondolok, hogy mit tett velem, tudom, hogy
mindörökre boldogtalanság kell várjon rá.
De ez nem nyújt vigaszt, amikor arra gondolok, hogy duzzadó hasa felett
kétrét görnyedve fohászkodik azért, hogy ezúttal Isten élő gyermekkel
ajándékozza meg, és reménykedik, hogy Harry nem lesz hozzá hűtlen
szobafogsága hónapjai alatt. Bár irigykedem rá és keserű leszek, ha csak rá
gondolok, mégis azon kapom magam, hogy nem lelek örömet benne, ha
boldogtalannak képzelem. S bár fel tudom sorolni, hogy mennyi áldott
dologban van részem – a jóképű férjem, két fiam, és hasamban az új
kisbaba –, még én is szerencsétlennek érzem magam.
Arra várunk, hogy megtudjuk, mire jut Albany hercege és a lordok

tanácsa. Archibald mindennap kilovagol Jakabbal, tanítgatja, hogyan ülje
meg a póniját, és hogyan emelje üdvözlésre a kezét. Csatákról mesél neki.
Nem szeretem, ha túl messzire kóborolnak el, mert attól félek, hogy a
tanács végül elveszíti a türelmét, és elrabolja a mi kis királyunkat. Ideges
és nyugtalan a terhességem. Néha arra gondolok, hogy holmi árnyékoktól
rémüldözök. Máskor meg azt hiszem, jó okom van a félelemre.
Élethű álmok szállnak rám a terhesség alatt. Kezdek rettegve tekinteni
Albanyre, mintha maga lenne a sátán, nem pedig egy megfontolt, udvarias
politikus. Úgy hiszem, erővel fogja elszakítani tőlem Jakabot. Az jár a
fejemben, hogy elhurcolja tán még Ardot is. Úgy gondolok rá, mint aki
megfosztja minden vagyonától Johnt, lord Drummondot, holott ő soha
nem volt több, mint hű tanácsadóm, és gyöngéd nagyapa. Noha az ígéretük
szerint szabadon engedték, mégis tönkretették, elvették birtokait és a
várait. Ard elveszítette örökségét, és mostanra semmi pénzünk sem
maradt. Gavin Douglas püspök még mindig börtönben ül, reménye sincs a
szabadulásra, Harrynek írt titkos leveleimet pedig mindenki elolvashatta.
Mindenki tudja, hogy angolokat akartam a saját hazámra szabadítani, hogy
a férjem és a családja hasznot húzott az árulásomból. George Douglas, Ard
öccse, Angliába menekült, mivel az egész családját árulónak bélyegezték.
Úgy érzem, mintha odalett volna az összes barátom, úgy érzem, mintha
Ard miattam veszítette volna el a családját, az öcsém mégsem küld sem
223
pénzt, sem másféle segítséget. Még Katalin sem emel szót Henriknél, hogy
valamiképpen ki kellene egyenlítenie az engem ért kárt – és ugyan ki más
sodort ebbe a veszélybe, ha nem a királyné?
Tudom, hogy Albany grófja nem fog örökké várni, és július végén valóban
elküldet Jakabért, a fiamért. A tanács határozottan követeli, hogy adjam át
a kis királyt a gyámjainak.
Ismételten a csapórácson át tárgyalok velük, de ezúttal nincsen éljenző
tömeg. Közlöm velük, hogy Stirling az én váram, mert a férjem, maga a
király adta nekem. Elmondom, hogy a fiamnak én vagyok a gyámja,
királyi férjem tett meg a gyermekünk védelmezőjévé. Tudatom velük,
hogy nem fogom átadni őt. Ahogy a vár kulcsait sem.
Erre a mögöttem eddig némán álló Archibaldot szólítják, és
megparancsolják neki, hogy beszéljen a fejemmel. Magabiztosan fordulok
felé, mosolyogva, de Archibald megdöbbent. Akkor és ott, a stirlingi vár
udvarán, ahol egykor szerencsésnek mondhatta magát pusztán azért, mert a
nyeregbe emelhetett, azt feleli nekik, hogy férjemként mindig is azt
tanácsolta, engedelmeskedjek a kormányzónak, Albany hercegének, akit a
parlament tett meg régensnek. Hozzáfűzi, hogy ez a skót főurak akarata, és
mindnyájunknak engedelmeskednünk kell az e világi hatalmaknak. Egy
árva szót sem szólok, csak a szemem parázslik fel a sápadt arcomban,
ahogy végignézem, hogy noha udvariasan, de maradéktalanul és mindenki
szeme láttára elárul. Semmit sem mondok addig, amíg vissza nem térünk a
várba, és be nem csukódik mögöttünk a magánlakosztályom ajtaja, amíg
egyedül nem maradunk. Akkor megáll hátratett kézzel, lehajtott fejjel és
durcás arccal, mint egy gyermek, úgy várja a korholást, amiről biztos
tudja, hogy meg fogja kapni.
– Hogy tehetted? Hogy tehetted ezt?
Fáradtnak tűnik. Sápadt az arca, mint egy kisfiúé, akit arra kényszerítettek,
hogy a korát meghaladó gondokat vegyen a vállára.
– Nem fognak engem is megvádolni felségárulással, mint a nagyapámat –
mondja.
– Hogy árulhattál el? Hiszen mindent nekem köszönhetsz. Én mindent
megtettem érted. Egy kicsivel sem vagy több, mint Charles Brandon volt a
húgomnak. Mindketten messze rangon aluli férfiakat tüntettünk ki a
figyelmünkkel, olyanokat, akik semmik lennének nélkülünk.
A fejét rázza, de ezzel csak jobban feldühít.
– Ezt sosem bocsátom meg neked – rontok rá. – Elvesztettem a trónomat
az irántad érzett szerelem miatt. Ha nem megyek hozzád, még mindig én
lennék a régenskirályné. Ez az egész a te hibád, és mégis, amikor téged
szólítanak, akkor te híven engedelmeskedsz! Csakhogy nem felelhetsz
224
nekik tetszésed szerint, mert hozzám vagy kötve! A férjem vagy, én pedig
a régenskirályné. Még csak nem is felelhetnél nekik, amikor
megszólítanak.
– Illően felelek, hogy megtarthassam a birtokaimat és a javaimat – mondja
lassan. Nincs harag a hangjában, és tőlem eltérően megfontoltan, tagoltan
beszél. – Megtartom a váraimat és a bérlőimet. Azonnal indulok, hogy
csapatokat állítsak fel a védelmedre. Itt, Stirlingben nincs egy emberünk
sem, mert nincs pénzünk kifizetni egy sereget. De ha hazaérek, és hadba
hívom a bérlőimet, beszélek a barátaimmal és pénzt kérek kölcsön, akkor
visszajöhetek, és kivihetlek innen.
– Te megvédesz engem? – kérdem, és a haragom átadja a helyét az
ámulatnak. Érzem, ahogy teljesen megváltozik a hangulatom, egy
szempillantás alatt.
– Hát még szép! Még szép!
Megragadom a kezét, könnyek folynak le az arcomon, és amilyen dühös
voltam korábban, most annyira meggyötörtnek érzem magam.
– Megesküszöl rá? Hogy nem csak egyszerűen itthagysz? Hogy nem csak
a bőrödet mented, engem hátrahagyva?
– Persze hogy nem – feleli, majd megcsókolja mindkét kezem,
megcsókolja könnyáztatta arcomat. – Mégis, kinek nézel engem? Még
szép, hogy sereget állítok, és megmentelek. A férjed vagyok, tudom, hogy
mi a dolgom.
– Az hittem, elárultál. Ott, mindenki előtt! Azt hittem, átálltál hozzájuk, és
elhagytál engem.
– Tudtam, hogy ezt fogod hinni. De ezt kellett hinned, és nekik is ezt
kellett hinniük, hogy tovább szolgálhassalak.
– Ó, Archibald, maradj velem!
– Nem, máris indulok, és összeszedem az embereimet, hogy
megmentselek. Hazamegyek az enyéimhez.
– De nem látogatod meg azt a nőt? – A szavak még azelőtt elhagyják a
számat, hogy észbe kaphatnék.
Arcáról azonnal eltűnik a gyengédség, és most olyan öregnek és fáradtnak
tűnik, mint a nagyapja.
– Meg kell látogatnom őt, ha csapatokat akarok toborozni a birtokairól.
Kedves, hűséges leány, aki mindig szeretettel viszonyult hozzám. Még
most is bármit megtenne értem. Találkoznom kell a családjával, hogy
beszéljek az ügyed érdekében. De nem hagylak el téged érte. Nem felejtem
el, hogy téged vettelek el. Tudom a kötelességem, bár soha nem gondoltam
volna, hogy egyszer majd ezt kell tennem.
– Újra boldogok leszünk – ígérem, mintha én is csak gyerek lennék, mint
225
Jakab, olyasvalaki, aki kétségbeesetten szeretné ismét a szerelmet látni a
szemében. – És akkor megint vidámabb kötelezettségeid lesznek majd. Ki
fogunk törni innen: Harry elküldi majd a seregét. Megszületik a
gyerekünk, és te is örülni fogsz. Fiút szülök neked, mert tudom, hogy az
lesz. Megszülöm neked Angus következő grófját. Ez majd a kedvedre lesz.
És visszavesszük tőlük a hatalmat.
Fáradt mosolyt villant rám.
– Biztos vagyok benne. De most indulnom kell, hogy a lehető
leggyorsabban visszatérhessek hozzád.
– Visszajössz? Nem menekülsz el Angliába, mint George öcséd?
A fejét rázza.
– A Douglasek szavát adom rá.
Egyedül ténfergek a várban. Albany csatlósai és az őt támogató lordok

bevették magukat Stirling városába, az erőd ostrom alatt áll. Meg kell
védenem a fiaimat, dacolnom kell a parlamenttel, a főurakkal és a
kormányzóval. Írok Harrynek. Elmondom neki, hogy egyedül maradtam, a
saját parlamentem ostromol. Ragaszkodnak hozzá, hogy elvigyék a
fiaimat, fivérem unokaöcséit, az örököseit. Ha nem siet a megmentésemre,
nem tudom megjósolni, hogy mi fog történni. Nem kapok választ. Lord
Dacre a nekem írt titkos levelében tájékoztat arról, hogy Harry és Ferenc,
az új francia király megegyeztek abban, hogy nem avatkoznak be Skócia
ügyeibe. Tudom, hogy ez mit jelent: Harry cserben hagyta az ügyemet, az
öcsém elárult.
Még a gondolattól is rosszul vagyok, hogy Harry belement abba, hogy a
sors kegyelmére bízzon, de aztán rájövök, hogy az egyezség mindkét felet
sújtja. Albanynek sincs pártfogója immár, miközben próbálja uralma alá
hajtani Skóciát: ő sem fog segítséget kapni Franciaországból. Ő is, én is
egyformán elszigetelődünk, egyformán magunkra maradtunk. Ő Stirling
városában táborozik, én a vár falai között rekedtem. Neki nincs királya, aki
támogatná kormányzói próbálkozásait, nekem nincs öcsém, aki segítene
megtartani a régenskirálynéi címemet. Ahogy nincsenek nővéreim sem,
akik az ügyemet támogatnák. Ezt nekünk kell végigharcolnunk, mint egy
kakasviadalon, egészen addig, míg az egyikünk fel nem tépi a másik
torkát.
Várom, hogy Archibald visszatérjen, de egyelőre semmi jele az
érkezésének. A fiúkkal játszadozom, délutánonként pihenek, és töröm a
fejem, hogy ki jöhetne még a megmentésemre, hiszen Harry elárult,
Archibald pedig ki tudja, merre jár. És tudom, hogy nincs senki más, aki
226
segíthetne.
A hét végén nem halogathatom tovább a dolgot, belemegyek, hogy átadom
a fiúkat az általam választott főuraknak. Férjemet, Angus grófját és
barátunkat, lord Hume-ot nevezem meg. Albany még csak nem is színleli,
hogy fontolóra venné a javaslatomat. Egyszerűen követeli a fiaim kiadását.
Válaszul felhúzatom a felvonóhidat és megtöltetem az ágyúkat. Tudom,
hogy a harc irányába halad minden, és tudom, hogy ennek csak
egyetlenegy módon lehet vége. Nem győzhetek. Üzenetet küldök a
férjemnek az egyik szolgájával.
„Ha nem jössz, elveszítem a fiaimat. Ments meg!”
Ugyanilyen levelet küldök Harrynek is.
Egyikük sem válaszol.
Fogytán van a kenyerünk; fogytán van a lisztünk, amiből kenyeret

süthetünk. A kút legalább elég mély, így számíthatunk rá, hogy mindig
lesz vizünk, és szomjazni sosem fogunk. De fogytán a hús és a sajt is. A
várban ugyan vannak tyúkok és tehenek, ők a pázsit füvét legelik, de kevés
a szénánk is. Parancsot adok, hogy a lovakat tereljék át a kiskapun, odakint
Albany katonái összefogdossák őket, és gúnyos kiáltásokkal köszönik meg
az ajándékot, de így legalább még marad néhány hétre elegendő szénánk.
Amikor majd elkezdjük leölni az állatukat a húsukért, onnantól fogva nem
lesz se tejünk, se tojásunk. Fiaimnak friss ételre van szüksége – hiszen
gyerekek még, nem lenne szabad éhezniük egy ostromlott várban. Nem
tudom, hogy mit tehetnék.
Hálóingemben és a köntösömben ücsörgök, kezemet megduzzadt hasamon
nyugtatom, érzem, hogy mocorog a születendő kisbabám, amikor a
magánlakosztályomba nyíló ajtó résnyire tárul. Az egyik
udvarhölgyemnek hirtelen felgyorsul a lélegzete, a jobb kezét kinyújtja,
másikat pedig a szája elé kapja.
– Kegyelmes asszonyom?
Remegő térddel állok talpra. Félig-meddig magára Albany hercegére
számítok, amint belép egy titkos ajtón, miután már lopva bevette a várat,
de helyette Archibaldot pillantom meg.
– Hát eljöttél! Eljöttél végre!
Beront a szobába, felkap, és csókokkal borítja el az arcom.
– Megígértem neked. Hát nem megígértem?
– De igen. Istenem! Hála az égnek, hogy itt vagy! Annyira féltem már.
Hány embert hoztál?
– Nem eleget – mondja az öccse, aki mögötte lép be az ajtón. – Csak
227
hatvanat.
– Ó, George! Hát visszatértél. Azt hittem, örökre Angliába szöktél.
Sötét üstökű feje a kezem fölé hajol.
– Csak azért mentem, hogy híreket halljak és segítséget szerezzek –
mondja. – Hogy a bátyámat és önt szolgáljam. – Gyors mosoly fut át az
arcán.
Elpirulok, ahogy a Douglas klán hűségére gondolok. Sokan a családjuk
halálát kívánják, és most már én is családtagnak számítok.
– Odakint hatszáz áruló van – mondja Archibald. – Én viszont nem
találtam olyanokat, akik harcolnának értünk. Csak a saját bérlőim vannak
itt, meg páran lord Hume birtokairól. Sosem gondoltam volna, hogy
Albany képes lesz ekkora hadat felállítani.
– Pedig az én ügyem az igaz ügy! Én vagyok a régenskirályné.
– Tudom – feleli George, és megdörzsöli ifjonti arcát. – De a közemberek
nem fognak a kormányzó ellen fordulni, én pedig nem tudtam segítséget
szerezni Angliában.
– Mit tehetünk?
– Szökjünk el! – sürget Archibald. – Most azonnal induljunk, vegyük
magunkhoz a fiúkat, és meneküljünk Angliába! Lord Dacre azt mondja,
hogy abban a pillanatban megmenekülünk, amint átkelünk a határon, és
akkor mind elmehetünk Londonba.
– Ez nem biztonságos terv – vágom rá azonnal.
– Biztonságosabb, mint itt – mondja George.
Archibald bólint.
– Nem tudod visszaverni az ostromot.
– Az öcsém segítséget küld, ha megtudja, hogy milyen szorongatott
helyzetben vagyunk.
– Én már megpróbáltam – meséli George. – Beszéltem Dacre-rel meg a
többi északi főúrral. Nem akarnak háborút. Az ön húga, Mária hercegnő,
békeegyezménnyel tért haza Franciaországból, és az ön öccse nem fogja
megszegni azt.
– És még én legyek hálás a húgomnak! Hát ránk nem is gondoltak?
– Nem kell hálásnak lenned semmiért – int le Archibald. – És nincs mit
megköszönnöd Harrynek. Mária diadalittasan tért haza Franciaországból,
hozzáment a férfihoz, akit szeret, az udvar pedig tárt karokkal fogadta és
megbocsátott nekik. Míg te, aki pontosan ugyanazt tette, mint amit a
húgod, csapdába esett itt, én pedig veled, ők pedig teljesen megfeledkeztek
rólunk. Írnod kell az öcsédnek! El kell mondanod neki, hogy nem árulhat
így el minket.
– De nem most – szól közbe George. – Az írogatás ideje lejárt. Alexander
228
Hume a kapunál vár lovakkal. Jöjjön azonnal, kegyelmes asszonyom, és
hozza magával a fiait is!
– Nincs hozzá merszem – nyögök fel halkan. – Mi van, ha elfognak
minket? Egyből tudni fogják, hogy Harryhez akarok szökni, és
bebörtönöznek, hogy ne juthassak el Angliába. Örökre megfosztanak a
fiaimtól, téged pedig – röviden felzokogok –, téged pedig, Ard, lefejeznek
felségárulásért.
– Menjünk! – mondja erre. – Vállalom a kockázatot.
– Nem – döntök hirtelen. – Nem sodorlak titeket halálos veszélybe. Azt
nem bírnám elviselni. Nem veszíthetlek el. Ti csak menjetek, és
rejtőzzetek el valahol! Én majd kijutok innen. És amint lehet, elindulok a
határ felé. Akkor gyertek vissza, ha már biztonságosabb lesz a helyzet.
– Én a királynéval maradok, és itt vigyázok rá – szól oda George bátran a
bátyjának. – Archibald, te állíts sereget, és jutass el egy üzenetet lord
Dacre-nek! Mondd meg neki, hogy amint lehet, a királyné Angliába megy.
Vedd rá, hogy találkozzon velünk!
– Igen – bólintok. – De nehogy elfogjanak, Archibald! Engem vagy Jakab
fiamat nem merik bántani, de téged biztosan lefejeznének. Menj hát! Menj,
szerelmem!
Kituszkolom az ajtón, de mielőtt elindulna, még szenvedélyes csókot
váltunk. George elhagyja a lakosztályomat és az őrök szobájába megy.
Amikor becsukom az ajtót és bereteszelem mögöttük, csak akkor kezd
lassulni a fülemben hangosan doboló vér ritmusa. Hátamat az ajtónak
vetem, fáradtan nekidőlök. Sajog a lábam, a férjem nincs velem, kisbabám
súlya szinte a földig húzza a hasamat, és teljesen egyedül vagyok, már
megint.
Szokásommá válik, hogy esténként a várfalon sétáljak. Időnként Jakab is

velem tart, valamint a fiam főkamarása, Davy Lyndsay. Úgy vélem, ez a
kis mozgás jót tesz nekem és a hasamat oly súlyosan lehúzó babának.
Körbejárom a várat egyik toronytól a másikig, és miközben lassan lemegy
a nap, az utat figyelem, ami a fák között kanyarog a lenti városkától a
dombunk felé. Elnézem a délen zöldellő, hullámzó tájat, az utat, ami a
szabadságba repítene, azt a zöld ösvényt, ami ennek a szirtnek a tetejéről
indul, átvág a városon, a szántók mellett fut, hogy aztán elenyésszen az
erdő sötétjében. Hirtelen megakad a szemem valamin: porfelhőt és fémes
villanást látok.
Istennek legyen hála! Megmenekültem – ez Harry serege. Harry
győzedelmes serege. Ő maga jött el személyesen, előbb északra vonult,
229
bevette Edinburghot, onnan pedig hátba támadja Albanyt, és kiszabadít
engem, a skót főurak pedig látni fogják, hogy milyen gyorsan lesújt rájuk a
bosszú, ha egy angol hercegnővel dacolnak. Legszívesebben ujjonganék a
fák közötti halvány fémes csillanás láttán, hiszen angol sereg közeleg egy
angol hercegnő megmentésére, élükön talán egyenesen az öcsémmel, mint
valami igaz lovaggal.
Hunyorgok, a szemem elé emelem a kezem, hogy ne vakítson el a nap,
hátha így ki tudom venni a lobogókat. És mintha már látnám is a Tudor-
rózsát, az én rózsámat. Látni vélem a Beaufortok csapórácsát, főúri
nagyanyám zászlaját. Mintha látnám a piros keresztet Szent György fehér
mezejében.
– Nézze csak! – szólok oda Davynek, és hangomban halk nevetés bujkál. –
Mit lát? Mi közeledik az edinburghi úton?
Davy Lyndsay felhág az őrszem lépcsőjére, és arra néz, amerre mutatok.
Némán száll le onnan, az arca hófehér. Mögötte George Douglast
pillantom meg az egyik torony szélvédett oldalánál.
– Nézd, George! – kiáltok oda neki is, és arrafelé mutatok, ahol a porfelhő
elrejti a menetelő embereket, a lovakat, a mögöttük zörgő szekereket.
Aztán mindkét öklömmel megdörgölöm a szemem, azt remélve, hogy
tévedek, azt remélve, hogy csak a lemenő nap fénye űz velem gonosz
tréfát, de nem: valóban jól látok. Mert nem hazám szeretett lobogói
közelednek az edinburghi úton a vár falai elé. Ez nem a felmentő sereg.
Most már hallom a súlyos szekerek kerekeinek dübörgését meg a súly alatt
szenvedő ökrök bőgését. Férjem, Jakab tüzérsége érkezik, és velük az
ágyúk, melyeket ő maga tervezett és felügyelte az öntésüket. És ami nagy
büszkeséggel töltötte el mindig. A szekérkaraván élén halad Mons, mind
közül a leghatalmasabb löveg, Európa legnagyobb ágyúja, az a fegyver,
amiről Jakab azt mondta, hogy a lovagkor végét és egy új hadviselés
kezdetét jelenti majd. A férjem azt állította, hogy nincs olyan vár, ami
ellenállhatna elsöprő erejének. Albany hercege férjem ágyúit hozatta ide,
hogy ellenem használja, ráadásnak meg hétezer embert: ezzel immár vége
az ellenszegülésemnek, ahogy vége a reményeimnek is, mert le kell
tennünk a fegyvert, még mielőtt szétzúzná a váram falait, és porig
rombolná Stirlinget. George Douglasre nézek.
– Meg kell adnunk magunkat – mondom. – Tudasd Arddal!
Komoran bólint.
– Máris indulok.
230
231
EDINBURGH VÁRA, SKÓCIA, 1515. AUGUSZTUS
Saját népem foglya vagyok. Fiam, a király, Skócia valódi királya és öccse,
a sorban következő örökös, Stirling várának foglya, noha vendégként
bánnak velük, ám igazából a kulcsokat őrző csalárd gróf rabjai. Engem, a
régenskirálynét Edinburgh várában őriznek, mint valami bűnözőt, mintha a
perére, kivégzésre váró fogoly lennék.
Isten tudja csak, hogy mi lesz velünk. George Douglasnek még azelőtt
nyoma veszett, hogy az ágyúkat felállítottak volna a vár előtt. Ennyi hát az
igazság abból, hogy megvéd engem, amíg a bátyja ki nem menekít – elég
volt meglátnia a Monst, hogy eltűnjön. A többi szolga is elpárolgott. Nem
tudom, hol van Archibald, nem tudom, hogy Harry miért nem követeli a
francia királytól, hogy Albany azonnal adja vissza a váramat. Jakab
kisfiammal kézen fogva sétáltunk le a lépcsőn, hogy a főkapunál állva
adjuk át a várat, és bármilyen gyermek még királynak, semmi jelét nem
mutatta a félelemnek. Még csak hároméves, de máris igazi uralkodó. A
kisfiamnál voltak a stirlingi vár kulcsai, és ő adta át őket ennek a francia
bábnak, és egy pillanatra sem remegve meg.
Igazi férfi, igazi lovag sosem választana el egy anyát a fiaitól, vagy
zavarná ki a saját otthonából. Albany azonban a hozzá és az uralmához hű
lordok felügyeletére bízott, és az edinburghi várba vitetett. Fiaim
visszakerültek a stirlingi szobáikba. Davy Lyndsay velük tarthatott, de
előtte kicsit még meghajtotta felém a fejét, mintha azt mondaná, bárhová
megy is Jakab, hűséges őrzője nem hagyja el. Albany továbbvonult a
seregével, ártatlan férjemre és családjára vadászik. Azt mondja,
gondoskodik róla, hogy a törvény szavát betartsák Skóciában, az egyik
tengertől a másikig. Azt is mondja, hogy a lordok tanácsa tette meg őt
kormányzóvá, és igazságosan fog uralkodni. De nem alkalmas erre.
Egyetlen ember volt rá alkalmas, de ő meghalt, és Aragóniai Katalin őrzi a
testét, mára már félig-meddig elfeledetten, ólomba ágyazva, valahol egy
ládában, Londonban.
Sürgető leveleket kapok Dacre-től, valamint sietve lefirkantott üzeneteket
Archibaldtól, aki arra biztat, hogy szökjek el az első adandó alkalommal.
Most már látjuk, hogy Albany milyen messzire képes elmenni, hogy
milyen szörnyű dolgokat fog cselekedni. Tudom, hogy nem vagyok
232
biztonságban az őrizete alatt, és már közeleg a szülés ideje. Rabként nem
vonulhatok el a szobám fogságába. Ha belehalok a szülésbe, akkor két
árvát hagyok ellenségem gondjaira bízva.
Üzenek Albanynek, hogy szeretnék a Linlithgow-palotába menni, hogy
világra hozzam a gyermekem, ő pedig rávesz arra, hogy írjam alá azt a
levelet, amiben Harryt tájékoztatja arról, hogy bevonulok a szülőszobába,
és örömmel bízom fiaimat a kuzinjuk kezére. Csupa hazugság. Szinte
eszemet vesztem az aggodalomtól, és a nevemet „Margaret R.”-ként
szignálom, ahogy a nagyanyám írta alá egykor – ezzel jelzem Harrynek,
hogy nem szabad akaratomból cselekszem, de még abban sem vagyok
biztos, hogy emlékszik-e még egyáltalán a megbeszélt jelrendszerre.
Ahogy azt sem tudom, hogy nem fogják-e el kémek a levelemet, és
másolják át, meghamisítva benne mindent. Nem tudom, hogy lord Dacre
beszámol-e az öcsémnek arról, milyen szörnyű veszedelembe kerültünk.
Nem tudom, hogy ma éjjel merre járhat a férjem.
Aznap éjjel a hasamban hordott gyermek súlyától lázasan forgolódom az
ágyamban, és a baba is mocorog bennem, a csontjaimat nyomja, és úgy
érzem, mintha mindjárt kitörne onnan, ahogy a diótörő roppantja össze a
dió kemény héját. Nem hiszem, hogy bárhol is biztonságban lennék.
Számomra sehol sincs biztonság, ha a fivérem nem véd meg, ahogy azt
illene. Sehol sincs biztonság, ha a nővéreim nem fogják a pártomat. És
még azt sem tudom, hogy imádkoznak-e értem, ahogy az jó testvérekhez
illik. Nem küldték el a Szent Szűz övét, ahogy a jókívánságaikat sem.
Ahogy azt sem tudom, hogy gondolnak-e rám egyáltalán.
Amint sikerül felöltöznöm az útra, belerogyok egy székbe, az

udvarhölgyemre nézek, és azt mondom:
– Nem érzem jól magam, beteg vagyok. Mondja meg a hercegnek, hogy
látnom kell a férjemet.
Tétovázik.
– Élet-halál kérdése – erősködöm. – Mondja meg a hercegnek, hogy
gyorsan fogy az erőm.
Ez megijeszti. Seprű elől menekülő, riadt egérként surran le a lépcsőkön,
majd siet a várba, hogy megkeresse a herceg számos francia szolgájának
egyikét, és megértesse vele, hogy a régenskirályné nem nyugszik, bajt
kavar… ismét. Ahogy lefelé tartunk a lépcsőn, mindkét kezemmel
hölgyeimbe kapaszkodom, ők támogatnak le az istálló udvarára, ahol a
hordszékem vár rám. A lépcsőfordulóban majdnem elájulok, így meg kell
állnunk. Képtelen vagyok talpon maradni, meg kell pihennem az egyik
233
ablakpárkánynál. Mire leérünk az istállóudvarra, ami tele van a rengeteg
poggyászommal és a rám váró kísérettel, megérkezik Albany is, aki
meghajol felém.
– Sajnálom, milord – mondom erőtlen hangon. – Nem üdvözölhetem úgy,
ahogy illene. Hosszú utat kell még megtennem, aztán ágynak fogok dőlni.
– Kérem… – mondja, és majdnem egy helyben táncol, úgy elönti az
udvarias bosszúság. – Tehetek önért bármit? Hozathatok valamit? Esetleg
hívjak orvost?
Kissé megtántorodom.
– Attól tartok… – motyogom. – Attól tartok, hogy a gyermekem idő előtt
jön világra. Igen veszélyes napok ezek. A legveszélyesebb időszakban kell
útra kelnem. Az életem pedig…
Elsápad, amikor arra gondol, hogy a velem szembeni zsarnokoskodása
miatt esetleg elveszíthetem a gyermekem, netán meg is halhatok. A francia
király arra utasította, hogy uralkodjon Skóciában, de ne tegyen semmit,
ami rontaná a Skócia és Anglia közti viszonyt. Ha most megöl, akkor a
nővéreim kénytelenek lesznek panasszal élni. Harry pedig cselekedni fog,
mert talán ráébred, hogy milyen szégyenletesen és roppant módon
elhanyagolt. Ha meghalok, a világ Albanyt fogja hibáztatni, és azokat is
lesújtja majd a bánat halálhírem hallatán, akik nem kedveltek életemben.
Kétrét görnyedek.
– Micsoda kín! – zihálom.
Udvarhölgyeim odaszaladnak hozzám, én pedig hagyom, hogy
besegítsenek a hordszékbe, meleg téglát tegyenek a lábam alá, feszülő
hasamra pedig forró vízzel teli cserépedényt helyezzenek.
– A férjem – suttogom. – Még egyszer látnom kell Archibaldot. Nem
vonulhatok be úgy a szülőszobába, hogy nem adja rám az áldását.
Látom, hogy Albany megáll, majd megfordul. Archibaldot nemrég
felségárulással vádolta meg, és feltett szándéka, hogy vérpadra jutassa.
– Meg kell kegyelmeznie neki – zihálom. – Látnom kell őt, hogy
elbúcsúzzak tőle. Mi van, ha soha nem hagyom el már a szülőszobát? Mi
van, ha soha többé nem láthatom őt?
Albany nem akarja, hogy olyan kormányzóként emlékezzenek rá, aki
halálba hajszolta a királynét, miközben annak ifjú férjét kergette a
határvidéken, hegyen-völgyön állt egy olyan helyen, ahol egyetlen idegen
sem érhet utol egy skótot.
– De hiszen áruló! – nyögi erőtlenül. – Bűnös a felségárulás vétségében.
Parancsot kapott rá, hogy csatlakozzon a többi lordhoz.
– Ugyan, hogyan is ostromolhatta volna meg saját feleségét?
Értelmetlenség volt ilyesmit kérni tőle! – csattanok fel egy pillanatra,
234
kibillenve a szerepemből, de aztán megtántorodom, és a derekamhoz
kapok. – Áá… valami baj van. Hol vannak a bábák?
– Megkegyelmezek neki, és átküldöm önhöz Linlithgow-ba – nyugtat meg
Albany. Mint minden férfi, ő is alig várja már, hogy minél távolabb
kerüljön a rejtélyes kínok gyötörte asszonyi testtől. – Küldök neki
üzenetet, és tudatom vele, hogy szabadon meglátogathatja önt. Legyen
óvatos, úrnőm! Legyen óvatos, kegyelmes asszonyom! Tényleg muszáj
most elutaznia? Nem maradhatna itt?
– Ragaszkodom hozzá – mondom erőtlen hangon. – Linlithgow-ban kell
világra hoznom a gyermekemet, a férjemmel az oldalamon.
– Mindent megteszek, hogy így legyen – ígéri meg.
Bólintok, de meg sem tudom köszönni, mert a gyöngeség szinte
végigsöpör rajtam, és én udvarhölgyeim karjaiba omlok. Lúdtollal
kitömött vánkosokra fektetnek, majd a hordszék körül kezdenek
tüsténkedni, én azonban intek nekik, hogy hagyjanak, és megparancsolom,
hogy azonnal engedjék le a függönyöket. Miután a hordszék belsejét elrejti
a vastag aranybrokát és a kíséretem lóra pattan, Albany pedig távozik,
hirtelen felülök, majd átkarolom magam, végül a számra tapasztom a
tenyerem, hogy elfojtsam örömteli kacajomat.
235
LINLITHGOW-PALOTA, SKÓCIA, 1515. SZEPTEMBER
A kandalló melletti székben ülök, ezüstszínű, bő hálóingemben. A hajam

kibontva terül szét a vállamon, akár egy aranyfátyol. Amikor Albany
testőrségének kapitánya bekíséri a szobába a férjemet, felemelem a fejem,
és apró mozdulattal intek neki, mintha csak jelezni akarnám neki, hogy
nem tudok felkelni, mire Archibald, a napbarnított és mosolygós
Archibald, aki mögött kemény lovaglással eltöltött hetek állnak, a lábam
elé veti magát, és lesimított rókaüstökét az ölembe hajtja.
– Kegyelmességed – mondja elfúló hangon. – Hitvesem, szerelmem.
– Magukra hagyom önöket – közli a kapitány, aki már alig várja, hogy
elhagyhassa az illatos szobát. – Milord, önt köti a becsületszava. Jelentem
Albany hercegének Edinburghban, hogy épségben megérkezett, és a szavát
adta, hogy nem hagyja el a palotát.
A férjem a kapitány felé fordítja a fejét, és rámosolyog az ellenségünkre.
– Mondjon neki köszönetet ezért – szólal meg. – Igen hálás vagyok. Bármi
történjen is a jövőben, ő úgy viselkedett, ahogy az egy lovagias és
előzékeny főúrhoz illik.
A kapitány kicsit kidülleszti a mellkasát, aztán meghajol, és kimegy.
Archibald nesztelenül lábujjhegyre áll, és úgy oson át a szoba másik
felébe, majd bezárja utána az ajtót. Ekkor visszafordul hozzám.
– Készen állsz? – kérdi, és sötét szeme csak úgy csillog az izgalomtól.
– Készen – felelem. Majd gyorsan levetem bő hálóöltözékemet, alatta már
a lovaglóruhámat viselem. Archibald letérdel elém, és segít belebújni a
csizmámba. Udvarhölgyem a kezembe nyom egy sötét köpönyeget, a
csuklyát a fejemre húzom.
– Minden nálad van?
– Tomnál, a szolgámnál vannak az ékszereim, és annyi pénz, amennyi kell
– felelem. – A holmimból álló karavánt majd utánam küldik.
Bólint.
– Tudod, merre van a lépcső?
Átvezetem a kis kápolnába nyíló ajtón. Az oltár mögött van egy rejtekajtó,
amit csak a látogatóba érkező papok használnak. Nyikorgás nélkül nyílik,
én pedig leveszek egy gyertyát az oltárról, majd előreindulok a
csigalépcsőn. A lenti ajtó nincs bereteszelve, Archibald kitárja, és mögötte
236
már ott vár minket George Douglas meg pár szolga és fegyveres.
– Tud lovagolni? – pillant George a dudorodó hasamra.
– Muszáj – felelem határozottan. – Majd szólok, ha meg kell állnom.
Archibald lovára nyeregvánkost tettek, és egy fegyveres a férjem mögé
ültet. Az udvarhölgyem és a cselédem felpattannak a saját hátasukra, míg a
szolgák elővezetik a váltólovakat.
– Ne vágtass túl gyorsan – fordulok Archibaldhoz.
– El kell tűnnünk innen – emlékeztet. – Találkoznunk kell Alexander
Hume-mal és a testőreivel, aztán pedig el kell érnünk a váramat, mielőtt
még felfedeznék az eltűnésedet.
Átkarolom, a hasam nekifeszül a hátának. Kisbabám apja megment
bennünket. Máris megmentett egy igazságtalan bebörtönzéstől. Szabadok
vagyunk.
237
TANTALLON VÁRA, FIRTH OF FORTH, SKÓCIA, 1515
SZEPTEMBERE
Egész éjszaka lovagolunk, ismeretlen vidéken vágunk át, amit most csak
érzékelek magam körül, de nem látok. Fölénk borul az ég tágas kupolája,
körülöttünk hullámzik a táj. Bagolyhuhogást hallok, egyszer pedig egy
gyöngybagoly fehér pofájú kísértete libben fel az utat szegélyező
bokrokból, amitől a lovak megriadnak, én pedig ijedten kapaszkodom még
erősebben Ardba. Az út java részén a tenger morajlását hallom, ami egyre
hangosabb és hangosabb lesz, aztán megüti fülemet a sirályok átható
vijjogása.
Még hajnal előtt elérjük Tantallon várát, Ard erődjét, családi otthonát, és
én levegő után kapkodok, amikor először megpillantom a fák között nyíló
résen át. Félelmetes építmény, amit gyönyörű és büszke tornyokkal láttak
el, mindegyik tetején kúp alakú tetővel. Szürke mészkőből épült, de imitt-
amott a rideg időjárás már kikezdte a falakat, a környékről hozatott
szilvakék színű kövek miatt viszont a kastély a napfelkelte meleg
színeiben izzik.
Az Északi-tenger felé néz, ahol a nap hosszú, ragyogó sugarai már
feltűntek a hullámok hátán. A tenger moraja egy pillanatra sem szűnik, és
olyan hangos, mint a paták dobogása; a tenger illatára felemelem a fejem,
és beszívom a sós levegőt. A sirályok rikoltoznak, keringenek a hajnali
fényben, a váron túl pedig megpillantom a Bass Rockot: a nagy
sziklakupola olyan, akár egy hegy, vakítóan fehér a reggeli fényben, és
tengeri madarak egész felhője lepi el a szirtet, a szárazföld felé nézve
pedig egy kis erőd magaslik rajta. A vár és a sziget egymást nézi,
egyformán bevehetetlenül. A kastély körül megállás nélkül repkednek a
molnárfecskék, és most már hallani is a hangos csivitelésüket.
– Nem maradhatunk itt sokáig – szólal meg Angus. – Túl kicsi és
kényelmetlen neked, és nem is bírna ki egy ostromot.
– De hát ez az örökkévalóságig kitartana!
Férjem a fejét rázza.
– Akkor nem, ha Albany ágyúkkal jönne. Tudjuk, hogy nála van a Mons.
Ha ostromolni kezdenek minket, megint nem tudunk kijutni a várból, ő
pedig kiéheztethet minket. Ez a vár jól helytáll a rövid csatákban, a
238
védekezésben és az ellentámadásban. De nem várhatunk sokáig az
öcsédre. Biztos vagy benne, hogy el fog jönni?
– Nem feledkezik meg rólam – mondom feszengve. – A nővéreim
megmondják neki…
– Lord Dacre-t küldi majd?
– Hidd el nekem, hogy Harry szeret engem. A hitvese majd beszél vele,
ahogy az Özvegy Francia Királyné is szót emel majd értem. A király nem
feledkezik meg egy Tudor hercegnőről. Most már cselekedni fog, hogy
megszöktem. Eljön értem, vagy én megyek el hozzá.
– Nagyon remélem, hogy így lesz – közli Archibald bosszúsan. – Mert ha
nem jön megmenteni téged, akkor nem tudom, hogy mihez kezdünk. Vagy
hova megyünk innen.
– Elmegyünk innen? – kérdezem. – De hiszen pihennem kell, Archibald.
Valami biztonságos hely kell, ahol világra hozhatom a gyermekemet. – A
szökés izgalma már szertefoszlott, és aggódom a fiaim miatt, akikre
Albany emberei vigyáznak Stirlingben. Valaki biztos elmondja majd a
fiamnak, hogy az anyja megszökött, és őt meg az öccsét az ellenségei
között hagyta.
– Itt pihenhetsz – mondja gondterhelten a férjem. – Majd tudatjuk lord
Dacre-rel, hogy megszöktél, ahogy kívánta. Közel vagyunk a határhoz. El
kell jönnie érted.
Egy keskeny ösvényen ügetünk, majd átkelünk egy jókora árkon, ami elég
mély ahhoz, hogy akár egy egész lovasezredet is elnyeljen. Ha lemennénk
a mélyére, talán sosem kerülnénk elő többé. Nyílt terepen vágunk át, majd
a várárkon átívelő fahíd következik, ami már az erőd kapujához vezet.
Az őrök felismerik a férjemet, engem pedig a büszkeség pírja önt el, ahogy
a felvonóhíd leereszkedik, a csapórács pedig zörögve felemelkedik,
anélkül hogy egyetlen szó is elhangzana. Ard úgy lovagol be a saját
otthonába, ahogy egy hozzá hasonló lordhoz illik.
A kortinán belül olyan összevisszaság uralkodik, mintha valamilyen
szegény faluba csöppentünk volna. A gazdák, a parasztok és a jobbágyok,
akik a várfalon kívül élnek, megtudták, ahogy ezek az emberek valahogy
mindig megtudják, hogy Archibald a kormányzó ellen indult, hitvese, a
régenskirályné szolgálatában. Lehet, hogy nem értik pontosan, ez mit
jelent, de tudják, hogy közeleg a baj. Mindenki, aki bármelyik irányban jó
húsz mérföldön belül él, az most a várfalak között zsúfolódik össze, a
jószágaikkal együtt. Értem már, mire gondolt Archibald, amikor azt
mondta, hogy ez a vár nem bírna ki egy ostromot. Az emberek napokon
belül megennének mindent.
– Nem lenne szabad itt lenniük – mondom halkan Ardnak, szinte csak a
239
hátának suttogva. – El kell őket küldened.
– Ők az én népem – feleli fennkölten. – Még szép, hogy hozzám jönnek
veszély idején. Az engem fenyegető veszedelem az ő veszedelmük is. Nem
akarják, hogy csak rájuk szakadjon.
Ard leszökken a lóról, majd megfordul, hogy leemeljen. A testem teljesen
lemerevedett a hosszú út alatt, fáradt és éhes vagyok.
– A legjobb szobáink sem túl kényelmesek – figyelmeztet. – De az
udvarhölgyeid majd felkísérnek.
Fogalmam sincs, hogy miért hozott ide, ha nem is kényelmes, nem is áll
ellen az ostromnak, de egyetlen zokszó nélkül megyek fel a nekem
fenntartott termekbe. Igaza van. A hideg falak között nyirkos és sivár
minden. A hálószobámban meggyújtott tűz kitartóan eregeti a füstöt, amíg
meg nem leli a kiutat, fel a lőrésszerű ablakokon át a szabadba, amikor
pedig kinézek a tengerre, megborzongok az ablakpárkány felett bekúszó
hideg levegőtől. Noha próbálok örülni annak, hogy a tornyomat a
szárazföld felől nem lehet támadni, önkéntelenül is sóvárogni kezdek a
Linlithgow-ban hagyott fényűző kényelem után.
– Hozzatok egy ágymelegítőt, lefekszem – döntök gyorsan. De nemsokára
hosszas vita bontakozik ki afölött, hogy merre is lehet az ágymelegítő, és
hogy egy tégla ugyanolyan jól megtenné-e, valamint arról, hogy a durva
szövésű és érdes lepedő nem is igazán nyirkos. Annyira fáradt vagyok,
hogy bedőlök az ágyba, és magam köré tekerem az utazóköpenyemet, míg
a többiek azon töprengenek, hogy miként tegyék a szobát kényelmesebbé,
és hogy van-e olyan ételük, ami hozzám illő.
A királyi bútoraimat és a vászonneműmet hátrahagytam Linlithgow-ban.
Még napokig nem érnek ide. Egyetlen váltás ruhám van mindössze.
Világos, hogy nem szökhettem meg a szekereimmel, összes kincsemmel
együtt, de ez így nem túl jó. Ennyire nem lehetek elhanyagolt. Kicsit
szendergek, de rögtön felébredek, mikor Ard érkezik halk léptekkel az
ágyamhoz.
– Most meg mi történt?
Beharapja az ajkát, és szörnyen idegesnek tűnik.
– Üzenet jött Albanytől. Már tudja, hogy itt vagy. A Hume-ok várába,
Blackadderbe kell mennünk. Ott van rendes helyőrség, és kellően védett,
ők pedig ígéretet tettek, hogy vigyáznak rád. Nincs semmi vesztenivalójuk,
már úgyis árulónak nyilvánították őket. És jól megfizetik őket.
– Megfizetik? – kérdezem. – De nem én!
– Hanem Dacre – feleli kurtán. – Az összes határvidéki lordnak fizet.
– De miért? – kérdem. Hiszen épp Dacre tanácsai sodortak engem ebbe a
veszedelembe. Holott eddig minden tekintetben bíztam benne.
240
– Azért fizet a lordoknak, hogy a határvidéken mindig legyen valamilyen
csetepaté – válaszolja Archibald –, mert így támadást indíthat, arra
hivatkozva, hogy ő csak a békét tartja fent. Mert így ő maga is kedvére
fosztogathat, mint holmi martalóc, bajt kavarhat és marhákat hajthat el.
Mert így lesznek lordok, akik Angliának engedelmeskednek pénzért vagy
támogatásért cserébe, és akkor az öcséd ezzel bizonyíthatja az európai
udvarokban, hogy a skótok mennyire kormányozhatatlanok. Így aztán mi
mindannyian törvényt nem ismerő fajankóknak tűnünk.
– De hiszen ő az öcsém főtanácsadója! – tiltakozom. – Engem szolgál.
Hűséges hozzám, ezt tudom. Tanácsokkal lát el, ügyel a biztonságomra.
– De ez még nem gátolja meg abban, hogy a skótok ellensége legyen –
feleli Archibald hidegen. – Amúgy meg eleget fizetett a Hume-oknak,
hogy a te oldaladon tartsa őket. Úgyhogy nyugodt szívvel lovagolhatunk
oda.
– De mi lesz a holmimmal, a ruháimmal, az ékszereimmel? A szekereim
mind idejönnek, nem?
– Azok biztonságban lesznek itt, amíg értük nem küldetünk.
– Nem maradhatnánk, hogy itt alkudozzunk Albanyvel? – kérdem elhaló
hangon.
– A fejemet akarja – közli erre Ard komoran. – Miattad szegtem meg az
adott szavam, ne feledd!
Megborzongok.
– Akkor azonnal induljunk.
A hajnal első fényénél hagyjuk el a várat, fáradtan kapaszkodom fel mögé
a lóra. Az arcomhoz érő kabátja éppúgy megnyugtat, mint egy ölelés. Az
illata, az egy-egy pillanatra felvillanó arcéle, amikor hátranéz és rám
mosolyog, majd megkérdi, „Minden rendben?” – ezek azok a dolgok, amik
miatt úgy érezhetem magam, mint akit megbecsülnek és óvnak.
Elmém rejtett zugába száműzöm az áruló gondolatokat. Nem gondolok
többé arra, hogy azért megyünk William Hume-hoz, mert Ard már nem
tudja, mi mást tehetne, vagy ami még rosszabb, mi van akkor, ha Dacre,
aki pénzelte a határvidéki főurakat, hogy lázongjanak, lefizette az én
férjemet is? Vajon már azelőtt is fizetett a Douglaseknek, hogy én Ardhoz
mentem volna? Dacre kémje lett a férjem?
Nem vezet út arra, de még egy dűlő se. Csak egy csapás, ami elég széles
ahhoz, hogy egy ember ellovagolhasson rajta egyik falutól a másikig,
ennél többet nem is nagyon látni, időnként átvágunk a földeken, a termés
már kévékbe rakva áll. Csak azért tudjuk, hogy merre kell mennünk, mert
tőlünk balra futnak a tengeri szirtek, mi pedig délnek tartunk. Az ég
kupolaként borul fölénk, a táj lustán nyújtózik előttünk, amikor
241
felpillantok, látom, hogy a dimbes-dombos szántók beleolvadnak a távoli
láthatárba, a távoli dombokba. Archibald úgy ismeri a vár környékét, több
mérföldnyire hosszan, mint más a tenyerét, utána pedig minden faluból,
amin áthaladunk, velünk jön egy legény, aki elvezet minket a következőig.
A fáradtság és a fájdalom szinte elkábít, elalszom a férjem hátának dőlve,
belecsimpaszkodom, időnként halkan felnyögök a csípőmbe hasító baljós
kíntól, mintha valami egyenesen a csontomhoz dörzsölődne.
Arra ébredek, hogy egy lovas tart felénk, hátasa a szügyéig sáros, csak úgy
dől a verejték a nyakáról és a marjáról.
– Ez ki? – kérdem ijedten.
– Az egyik emberem – nyugtat meg Archibald, és leugrik a nyeregből,
majd beszédbe elegyedik vele.
Amikor visszatér hozzám, fiatal arca komor.
– Nem szállhatunk meg Blackadder várában – közli határozottan. – Albany
csapatokat állított, és Edinburghból már el is indult érted. A határhoz kell
mennünk. – Rövid szünetet tart. – Dacre-nek igaza volt, azonnal Angliába
kellett volna szöknünk. Albany megesküdött, hogy újra elfogat téged,
máris nagyobb sereget gyűjt a zászlaja alá.
– Sereget? – remeg meg a hangom. – Sereggel jön utánam?
– Negyvenezer emberrel – feleli Archibald határozottan. – Semmi
esélyünk egy ekkora had ellen. Blackadder sem tartana ki, sehol sem
vagyunk már biztonságban, csak a határ túloldalán.
– Negyvenezer? – ismétlem sikoltva. – Negyvenezer? Ugyan miért
küldene ilyen sok embert? És miért jönne ő maga? Ha beleegyezne a
kéréseimbe, békében visszatérnék a fiaimhoz!
– Ezen már túl vagyunk, nincs visszaút – mondja Archibald őszintén. –
Erről beszél a negyvenezer ember. Ez már háború. Már nem te és ő
próbáltok egyezségre jutni, ez már nem egy magánperpatvar.
Megosztottátok az országot. A kormányzó serege akár a főkamarás várát is
ostrom alá venné, ha odabent rejtőznél el. – A hátasához lép, fejét
hozzáérinti a ló nyakához, mintha csak sírna. – Ez épp az a helyzet, amit a
férjed oly sokáig meg tudott előzni. Skócia megosztott lett, fivér háborúzik
a fivér ellen, és ennek előidézésben én segédkeztem. Én sodortalak
veszélybe. Én hagytam hátra a fiaidat az ellenség kezében, és én hoztam a
nyakunkra ezt a teljesen új háborút.
– Nem a mi hibánk – felelem makacsul. Csettintek az egyik szolgának,
hogy emeljen le a nyeregből, és nem törődöm a csípőmtől a lábujjamig
belém nyilalló fájdalommal, noha két kézzel markolom a nyereg
lábtámaszát, nehogy összeroskadjak a saját súlyom alatt. – Ha elfogadták
volna az uralmamat…
242
– De, ez a mi hibánk – erősködik a férjem. – Ha barátságosabb lettél volna
Albanyvel, amikor megérkezett, vagy ha igazságosabb a skót főurakkal, ha
vártunk volna a házassággal, és a jóváhagyásukat kértük volna…
– Miért kérném én a jóváhagyásukat?! – kiabálom mérgesen. – Mária
húgom ahhoz ment hozzá, akit ő választott, és az öcsém egy szempillantás
alatt megbocsátott neki. Miért házasodhat össze Mária egy olyan emberrel,
akit szeret? És te, a saját férjem, azt mondja nekem, hogy amiben ő szabad
akarata szerint dönthetett, abban én legyek megkötve, hogy én kevésbé
vagyok hercegnő, mint ő! Hogy nekem magányos özvegynek kellene
lennem, ő viszont másodjára is frigyre léphet abban a szent pillanatban,
hogy levetette özvegyi kötelezettségeit? Hogy mondhatod azt nekem, hogy
Mária boldog lehet, én viszont nem?
– Csak téged érdekel Mária, senki mást! – kiabál vissza rám mindenki füle
hallatára. Mindenki felénk fordul. Az udvarhölgyeim arca elfehéredik,
mert tudják, hogy egy Tudor hercegnőt, egy régenskirálynét nem lehet így
becsmérelni. Archibald viszont nagyon dühös. – Ez nem Máriáról szól, és
nem arról, hogy megkapod-e a holmidat vagy sem, és nem is Katalinról.
Nem három ostoba nőszemély vetélkedéséről! Hanem Skóciáról. Istenem!
Néhai férjed kívánságáról és bölcsességéről. Engem viszont nem ő
vezérelt, hanem te és Skócia ellenségei. És most mindnyájunknak egy
olyan ember ad tanácsot, aki a férjed testét trófeaként vitette el a
csatatérről. Igen. Dacre volt az, aki ezt tette vele! Nem kell úgy nézned
rám, mintha nem tudnád! És most azt mondja, vigyelek Angliába, mintha
te is csak egy királyi tetem lennél! És tudom, hogy sosem térsz vissza
Skóciába, ha ezt megteszem. Sosem hozzuk haza a király testét. A fiad
pedig sosem ül a trónra. Dacre azt tanácsolja, hogy semmisítsem meg a
királyi családot és romboljam le a hazámat, és ő az egyetlen tanácsadónk!
– És mit fizet neked? – vakkantom. – Mit kapsz mindezért? És mit kap
Alexander Hume? Mit nyer rajta George öcséd? Mit kapnak a Douglasek
lord Dacre-től? Mennyit fizetett nektek azért, hogy összeszövetkezzetek a
férjem, a király ellen?
Szörnyű csend támad.
Az arca hófehér.
– A becsületembe gázolsz – mondja hirtelen elcsendesült hangon, én
belém nyilall a félelem. Még sosem veszekedtünk így korábban. Még
sosem láttam ennyire kivetkőzve magából, hogy aztán hirtelen ilyen
rideggé váljon. Perlekedtünk már, mint szerelmesek, de a heves szavakat
heves csókok feledtették. Ám ez most valami egészen új és igen szörnyű. –
Biztonságban elkísérlek Angliába, aztán otthagylak. Ha azt hiszed, hogy
elárultalak, akkor nem szolgálhatlak tovább.
243
– Archibald!
Nem hagyhat itt csak úgy. Én vagyok a régenskirályné: meg kell várnia,
míg elbocsátom. De most nagyon mélyen meghajol felém, és int a
szolgának, hogy segítsen fel a nyeregbe.
– Lóra! Indulunk Berwickbe.
Arcomat engesztelhetetlen hátához szorítom, és csendesen sírdogálok.

Érzem, ahogy a nagy hasamat rázza a zokogás, és arra gondolok, hogy ez a
gyermek a lehető legrosszabb körülmények közepette készülődik erre a
világra. Bizonyos, hogy nem marad életben. Aztán arra gondolok, hogy én
sem fogom túlélni, majd azon töprengek: remélem is, hogy nem. Archibald
viaskodhat önnön becsületével és lelkiismeretével, az öcsém élhet vidáman
a feleségével és a húgommal, mindenki elfelejtheti, hogy valaha is éltem,
és megpróbáltam helyesen cselekedni a két ország és a két fiam érdekében,
míg ők egész vagyonokat tékozolnak el és uralkodói előnyöket rúgnak
félre, csak hogy kielégítsék önnön vágyaikat. Szipogok kicsit a
féltékenységtől és az önsajnálattól, miközben esni kezd, aztán elnyom az
álom, fejemet férjem hátához szorítom, arcomat eltakarja a csuklyám, a
vállam pedig egyre jobban átnedvesedik az esőcseppektől.
Felébredek, amikor megállunk, hogy megitassuk a lovakat, és mindenki

harapjon valamit. Az ég gyönyörű, kissé párás és sötétkék: a felhők szürke
fátyolként terülnek rá a kék szaténra, köztük a láthatár csíkja. Archibald
leemel a nyeregből, majd segít leülnöm a földre, ahová valaki egy
szőnyeget terített le. Udvarhölgyem bort hoz, egy kevés kenyeret és húst, a
szolgám letérdel elém, úgy tartja a kupát. Senkinek nem merem
elmondani, hogy mennyire rosszul érzem magam.
Vad és nyílt táj – igazi pusztaság, senki sem él itt, senki nem műveli a
földet, senki nem vadászik erre. Ez a zavartalan határvidék, ami túl barbár
ahhoz, hogy bárki is itt éljen, és túlságosan veszélyes ahhoz, hogy egy
tornyokkal ellátott erődnél kisebb házat emeljenek. Érzem, ahogy fölénk
borul az ég hatalmas kupolája, az óriási síkon hangyaként menetelő kis
csapat fölé. Legalább senki nem talál ránk, erre gondolok. Túl nagy ez a
vad vidék, és oly kevés az út, hogy még csak nem is sejthetik, merre
járunk.
Eszem egy kis kenyeret. Iszom némi vizet és bort. Udvarhölgyeim még
erőltetnének belém egy kis ételt, de annyira erős a hasamba hasító
fájdalom, hogy már arra gondolok, mindjárt kiadok magamból mindent, ha
még egy falattal többet kell ennem.
244
Archibald érkezik, miközben a hölgyeim noszogatnak, hogy kortyoljak
egy keveset a sörből.
– Tovább kell indulnunk – mondja könyörtelenül.
– Fáj a lábam – panaszolom. – Nem hiszem, hogy vissza tudok ülni a
nyeregbe.
– Sajnálom, de nincs más választásod. El kell jutnunk Angliába. Albany
tudni fogja, hogy Berwickbe tartunk. Még hat mérföldet kell megtennünk:
most félúton járunk. Át kell jutnunk a határon. Lord Dacre azt mondja,
hogy nagyon ügyeljünk arra, nehogy lövöldözésre kerüljön sor Albany és
köztünk. Henrik király parancsa ez. Mert egyetlen eldördült lövés is
háborút jelentene Anglia és Skócia között. És akkor Franciaország sereget
küldene a skótok megsegítésére. Azt mondja, nem szabad, hogy mi
legyünk azok, akik miatt felrúgják a békét.
– Nem érdekel – felelem makacskodva. – Jöjjön csak Albany! Vessük meg
a lábunkat, és törjön ki a háború! Igazán megérdemelne Harry egy kis
összecsapást, amiért nem jött korábban.
– Tudod egyáltalán, hogy hol vagy most? – kérdezi Archibald. Fiatal
hangja gúnyos, mintha csak egy másik gyereket gyötörne a tanteremben. –
Tudod, hogy hol jársz most, amikor háborúról beszélsz?
A fejemet rázom.
Az udvarhölgyem fölém hajol, hogy a fülembe suttogjon.
– Azon az úton járunk épp, kegyelmességed, amerre az ön régi férje, a
király haladt délnek, Floddenhez. Az én férjem is errefelé halt meg, a
közelben hantolták el.
Archibald elszörnyedt arcomra pillant, és nyersen felkacag.
– Itt nem lesz háború, amit érted vívnak – mondja. – Még azelőtt
meghalnánk mind, hogy Henrik serege elhagyhatná Londont. Még azelőtt
ágyúk szántanák fel újra ezeket a legelőket, mielőtt az öcséd egyáltalán
összehívhatná a parlamentet. Elfelejted, hogy a férjed milyen remek
hadvezér volt? Ő maga mondta, hogy az ágyúja a régi hadviselés végét
jelenti, az egész lovagkor végét, és igaza volt. Egy olyan világban kell
élnünk most, amit ő előre látott. És most kelj fel! Azonnal indulnunk kell.
Felkiáltok, és Archibaldba kapaszkodom, amikor maga mögé emel a

nyeregvánkosra. Arra gondolok, hogy talán eltörhetett a csípőm, annyira
iszonyatos a fájdalom. Valahányszor megmozdulok, mintha egy éles tőrt
döfnének belém, és minden lépésnél összerándulok, ahogy a ló ismét dél
felé veszi az irányt.
– Berwick várába megyünk – mondja Archibald, majd megfogja a kezem,
245
megszorít, hogy erősebben markoljam a derekát, aztán gyengéden,
megnyugtatóan megpaskol. Most megint kedves, hogy ismét úton
vagyunk. Sértődötten arra gondolok, hogy csak akkor tud barátságos lenni
velem, amikor épp lovagolunk. Amikor megállunk, annyira fél, hogy a
haragja mögé rejti a rettegését. – Két órán belül Angliában leszünk.
– Nem fogok tudni két órát lovagolni – suttogom. – Képtelen vagyok rá.
A kabátja alá csúsztatja a kezét, és előhúz egy szaruból faragott flaskát.
– Igyál egy kortyot! Csak egy kortyot. Uisge beatha, whisky.
Olyan a szaga, mint Jakab régi alkimistájának valamelyik főzete.
– Fúj! – mondom.
Erre bosszúsan és halkan felmordul.
– Csillapítja a fájdalmat – magyarázza. – És az indulatosságot – fűzi hozzá
alig hallhatóan.
Iszom egy kortyot, az ital égeti a torkomat, majd az égető érzés átterjed a
hasamra és eljut az egész testembe.
– Segít – mondom.
– Légy bátor! – ösztökél Archibald. – Ma éjjel már biztonságban leszünk.
Angliában.
246
BERWICK VÁRA, ANGLIA, 1515. SZEPTEMBER
A város kapuja zárva; alkonyattól pirkadatig nem is lenne szabad kilépni

az utcára. Alexander Hume odasétál a kortinán nyíló kapuhoz, és
bedörömböl. Mellette lóg egy harangkötél, meghúzza azt is. Fejünk felett
megkondul a nagy harang, és látom, ahogy az őrtoronyban világosság
gyúl. A nagykapun kinyílik egy kis ablak, majd egy komor arc bámul ki
rajta.
– Ki jár odakint?
– Skócia régenskirálynéja és férje, Angus grófja követel bebocsáttatást –
bömböli Angus.
Kihúzom magam egy kissé a nyeregben, de közben arra számítok, hogy
nyilakat lőnek majd a hátamba, miközben a hatalmas kapu szárnyai
kitárulnak. Berwick megerősített város, angol város. Otthon vagyok végre.
Otthon vagyok a saját hazámban. Emlékszem Berwickre: a város főterére,
a várra, aminek felvonóhídja és csapórácsa is van. Emlékszem, hogyan
fogadtak, amikor megpihentem itt, úton Skóciába. A vacsorára gondolok,
és hogy végre elmúlik majd bennem a fájdalom, amikor lefekszem.
– Hogy ki?
– Skócia régenskirálynéja és férje, Angus grófja követel bebocsáttatást.
Küldess a várkapitányért, hogy azonnal fogadja őket!
A kapu mögött lábak csoszogását hallani, de a reteszek még mindig a
helyükön vannak. Archibald hátrapillant a válla felett.
– Nem tudtunk senkit előreküldeni – vallja be.
Nyilvánvaló, hogy időben szólnunk kellett volna, hogy jövünk, de ő nem
gondolt erre, ezért most a fagyos fogadtatás és a késlekedés, amíg
kinyitják a kaput, és ezért kell a kelleténél is tovább várakoznom, mielőtt
kényelembe helyezhetném magam.
Fény gyullad a kis ablaknál, valaki kinéz rajta, aztán végre feltárul a kapu,
de nem azért nyílik ki, hogy beengedjenek minket. Egy férfi lép ki rajta,
mindkét oldalán egy-egy őrrel, látszik, hogy gyorsan köpönyeget húzott a
hálóruhája fölé. Egy pillanatig rám mered, aztán nagyon mélyen meghajol.
– Kegyelmes asszonyom, bocsásson meg!
– Bármit megbocsátok, ha beenged, és szerez nekem egy rendes ágyat
éjszakára! – mondom, és igyekszem, hogy ne hallatsszék ki a hangomból,
247
hogy milyen dühös vagyok. – Nagyon elfáradtam, gyermeket várok, és
mindannyian Skóciából jöttünk ilyen messzire. Ennél jobb fogadtatásra
számítottam a saját hazámban.
A férfi meghajtja a fejét, aztán Archibaldra pillant.
– És a menleveleik? Van maguknál menlevél? – kérdi.
Természetesen nincs. Ahogy nincs ennivalónk sem, nincsenek itt az
ékszereim, sem a ruháim, sem a cipőim. Nincsenek itt a lovaim, a
sólymaim, sem a bútoraim. Nincsenek itt a faliszőnyegeim vagy az ezüst
étkészletem. Nincsenek itt a könyveim, sem a zenészeim, sem a titkárom.
Nincs velünk a néhai Jakab király lantja. Nincs menlevelünk sem, mivel
épp menedéket kérünk.
– Ő a régenskirályné! – harsogja Archibald. – Nincs szüksége menlevélre,
hogy belépjen a saját öccse várába! Önnek térden csúszva kellene fogadnia
őt. A királyné az én gyermekemmel terhes! A skót király édesanyja áll ön
előtt. Nyissa ki a kaput, vagy Istenre mondom, hogy én…
Elhallgat. Nem mondja, hogy mit tesz. Hát persze hogy nem, hiszen azzal
csak mindenkit arra emlékeztetne, hogy nem tehet semmit. Alig egy tucat
emberből áll a kis csapatunk, ebből hárman nemes hölgyek, egyikünk
pedig nyolc hónapos terhes. Mihez kezdünk, ha a várkapitány nem
hajlandó beengedni minket?
– Sir Anthony – szólal meg George Douglas barátságos hangon –, a
lovagiasság, a hűség jeleként, de be kell engednie a király húgát az éjszaka
közepén, hiszen skót árulók elől menekül.
– Nem tehetem – feleli panaszosan, majd újra mélyen meghajol felém. –
Azt a parancsot kaptam, azt a mindenáron betartandó parancsot, méghozzá
magától a királytól, hogy senkit nem engedhetek be Skóciából a király
által kiállított menlevél nélkül. Aláírt és lepecsételt okmány nélkül a kaput
zárva kell tartanom.
– A király húgát sem?
Csendben meghajol, miközben arra gondolok, hogy mennyi mindent
köszönhetek annak, hogy a nővére vagyok annak a két másik asszonynak:
semmit.
– Most mit tegyünk? – kérdezi Archibald, akiben a harag helyét most a
tehetetlenség vette át. – Valahol biztonságba kell őt helyeznünk. Hiszen
alig egy hónap, és szülni fog. Valamilyen biztonságos helyre kell vinnünk!
– Mit szólnak a Coldstream-zárdához? – kérdi Sir Anthony, aki már alig
várja, hogy továbbálljunk. – Az apátnő biztosan beengedi a királynét, és
azután már segítségért küldhetnek Londonba.
– Be kell engednie minket! – bődül el ismét Archibald. – Ragaszkodom
hozzá!
248
– Milyen messze van Coldstream? – kérdem kurtán.
– Alig négy óra lovaglás – feleli a várkapitány. – Három – mondja, amikor
meglátja az arcom.
George odadobja a kantárszárat az egyik szolgának, majd közelebb jön
Archibaldhoz és hozzám.
– Nem fog beengedni minket – jelenti ki. – Csak az időnket vesztegetjük,
és a méltóságunknak is oda, ha itt koldulunk menedékért. Coldstream a
legjobb esélyünk. Már Angliában vagyunk, itt biztonságban kell lennünk.
Albany valószínűleg nem fog átkelni a határon. Vegyük rá ezt a bolondot,
hogy adjon egy kis ennivalót, aztán pedig menjünk tovább, és még az
éjszaka térjünk nyugovóra egy apátságban vagy egy házban, vagy bárhol,
és csak reggel induljunk tovább Coldstreambe.
– Annyira fáradt vagyok – mondom halkan. – Nem hiszem, hogy képes
leszek rá.
– Azonnal megállunk, amint tudunk – ígéri meg George.
– Mondom, hogy képtelen vagyok rá. – A hangom zokogásba fúl.
– Tovább kell mennünk – győzköd Archibald is. – Nem lett volna szabad
elhagynod Linlithgow-t, ha nem álltál készen arra, hogy Angliába szökj.
249
COLDSTREAM-ZÁRDA, ANGLIA, 1515. SZEPTEMBER
Ezúttal a férjem annyiban előrelátó, hogy az egyik szolgát előreküldi, aki

figyelmezteti a zárdát a jövetelünkre, és ahogy a kapu felé tartunk, az
máris feltárul, és látom, hogy apácák indulnak el a dűlőn felénk, hogy
üdvözöljenek.
Maga a zárda főnök asszonya áll meg a lovamnál, amikor Archibald
leemel a nyeregből, és felkiált szenvedésem, a nagy hasam láttán, majd
azonnal magához int három apácát, hogy segítsenek bemenni a falak közé.
A lábam már nem tart meg: valami szörnyű nagy baj lehet a csípőmmel.
Székért küldetnek, és a laikus nővérek becipelnek a zárdába.
A vendégház nagy és kényelmes, továbbá van benne egy széles ágy, finom
ágyneművel és függönyökkel. Udvarhölgyeim lehúzzák rólam a sáros
öltözékemet, és piszkos alsóneműben ugyan, de ágyba dugnak.
– Hagyjanak magamra! – mondom. – Aludnom kell.
Délutánig hagynak aludni, amikor is behoznak egy tál zabkását, és

elmondják, hogy a vacsorát akkor tálalják, amikor csak óhajtom.
Átmehetek a vendégterembe, ahol a zárda főnök asszonyával étkezhetem,
de elkölthetem a termeimben is, ahogy szeretném.
– Hol van Archibald? – kérdem. – Ő hol fog vacsorázni?
Ardot a zarándokházban szállásolják el, ami illő távolságra fekszik a zárda
épületeitől. Ott van az öccse és a férfi szolgák is, de férjem bármikor
meglátogathatja a vendégházat, amikor csak úgy kívánom.
– Azonnal ide kell jönnie – mondom. – És a nagyteremben költöm el a
vacsorát. Gondoskodjanak megfelelő székről!
– Nincs baldachinunk – emlékeztet az udvarhölgyem. – Alice ugyan
kikefélte az ön ruháját, de nem igazán lett tisztább. A zárda főnök
asszonya viszont kölcsönadott némi vászonneműt.
Ez a torkomra forrasztja a szót. Addig nem leszek önmagam, amíg nem
ülhetek az uralkodónak járó baldachin alatt, szép ruhában, és étkezhetem
királyné módjára. Egész életemben az asztalfőn ültem, a trón mellett. Mi
lesz belőlem, ha én is úgy elszegényedek, mint egykor Katalin?
– Itt fogok enni – mondom duzzogva. – És önnek új ruhákat kell szereznie
nekem.
250
Nem vitatom meg vele, hogy miként szerezhetne nekem új ruhákat itt, a
határ mellett, az udvarhölgyem pedig eléggé jól ismeri a királyi észjárást
ahhoz, hogy ne kérdezze meg, ezt mégis hogyan gondolom. Elmegy, hogy
a szobámba kéresse a vacsorát, és idehívja Archibaldot, én pedig egy
pillanatra arra gondolok, hogy tizenkét évvel ezelőtt hogyan utaztam erre,
miként érkeztem Berwickbe, ahol meghallgattam a hűségről szóló
szónoklatokat, az Istennek mondott hálát, amiért én, a legidősebb Tudor
hercegnő, megtiszteltem e városkát a jelenlétemmel.
Archibald érkezik: kisfiúsnak és üdének hat. A reggeli és a mosakodás
életerővel és egészséggel töltötte fel. Ő nem hajlik kétrét a várandósság
terhe alatt, nem bénítja meg a fájdalom. Egy fiatalember sok mindent kibír,
hogy aztán élettel telve és jókedvűen pattanjon ki az ágyból, de egy
fiatalasszonynak – és én még fiatalasszony vagyok – bizony már meg kell
küzdenie ezért.
– Szegény szerelmem – térdel le elém.
Ő is kért magának pár tiszta ruhát, és a fürdőtől még nedves haja úgy
göndörödik és fénylik, akár egy kos gyapja. Csak úgy sugárzik belőle az
életerő.
– Nem mehetek vacsorázni – mondom szánalmasan. – Hiszen nincsenek
ruháim.
– Nem tudnál kérni a zárda főnök asszonyától? – kérdezi. – Igen művelt és
figyelmes hölgy. Biztosra veszem, hogy nagyon szép vászonruhái vannak.
– Nem öltözhetek úgy, mint egy apáca – közlöm vele kurtán. – Nem
hordhatom más asszony vászonruháját, bármennyire is jó benyomást is tett
rád a főnök asszony. Királynéként kell kinéznem.
– Igen – feleli bizonytalanul. – Akkor talán írhatunk Albanynek, és
követelhetjük, hogy küldje utánad a ruháidat. Talán a szekereid már
Tantallonban vannak, és az embereim majd továbbküldik onnan.
– Írjunk Albanynek? Hogy megtudja, hol vagyunk?
– Most már nem kell félned, hiszen itt vagy Angliában. Azt hiszem, el is
kezdhetnéd vele az egyezkedést. Valójában meg is kellene mondanunk
neki, hogy mit várunk el tőle.
– Elkezdhetem? – Hirtelen felcsillan a remény. Eddig úgy éreztem, mintha
bűnözők lennénk, akik negyvenezer skót elől menekülnek, akik mind
felesküdtek Archibald elfogására és arra, hogy perbe fogják árulásért, míg
engem mindenáron be akarnak börtönözni, hogy rabként haljak meg. De
most biztonságban vagyunk, immár otthon, Angliában, így minden
megváltozik.
– Megmentettelek – jelenti ki Archibald. – Megtettem. Szinte hihetetlen.
Olyan ez, mint egy lovagregény, mint egy igazi mese. És az út!
251
Magasságos Isten, az út, ami nem akart véget érni! De most már itt
vagyunk, és győztünk.
– Keríts nekem papirost és pennát a zárda főnök asszonyától. Azonnal írni
akarok – közlöm vele.
Tudatom a herceggel egy igen jeges hangú levélben, hogy épségben

eljutottam Angliába. Nem árulom el, hogy hova, mert még mindig
megijeszt rémes seregének gondolata. Megírom neki, hogy számos feltétel
kell ahhoz, hogy visszatérjek. Nem vagyok szűkmarkú magamhoz: vissza
akarom kapni a birtokaimat és özvegyi járandóságomat, és a vagyonomat
hiánytalanul kérem vissza, akárcsak az ékszereimet, de főleg a ruháimat.
Adjanak kegyelmet Archibaldnak és mindenkinek, aki engem védelmezett,
függetlenül attól, hogy milyen vádakkal néznek szembe. Akkor láthatom a
fiaimat, amikor csak akarom, és engem illet a jog, hogy megnevezzem a
nevelőiket és az oktatóikat, és összeállítsam az udvartartásukat. Az igazat
megvallva, mindent vissza akarok kapni, amit Albany elvett tőlem, de nem
ellenzem, hogy megtartsa a kormányzói címét mindaddig, amíg mellettem
– úgy értem, az én felügyeletem alatt – ügyködik Skócia javára, mint
ahogy a parlament is minden bizonnyal ezt a szerepet szánta neki.
Pihenek. Jó étvággyal eszem. Éjszakánként már nincsenek felkavaró
álmaim. A csípőmből elmúlik a fájdalom, és érzem, ahogy a baba újra
mocorog és ide-oda fordul a hasamban, ebből már tudom, hogy jól van és
erős. Hosszas beszélgetéseket folytatok a zárda főnök asszonyával,
Isabella Hoppringle-lel, aki igen körültekintő és figyelmes, ha levelekről
van szó. Azt javasolja, hogy várjam meg, amíg lord Dacre üzen, hogy mit
tegyek a következő napokban, és ne bízzak Albanyben. Azt mondja, lord
Dacre meg fog menteni. Erre könnyedén csak annyit felelek, hogy ura
vagyok az életemnek, és nyerésre állok a herceggel szemben a szavakkal
vívott háborúban. Megmutatom a köztünk zajló levélváltást: ezekben
előbb ő ajánl valamit, amire én egészen mást követelek. Úgy vélem, jól
játszom ki a lapjaimat. A királyné sokat számít ebben a játszmában, és én
magamnak osztom a legjobb lapokat.
Nyerésre állok. Azzal, hogy már biztonságban vagyok, helyreállítottam a
hatalmamat. Olyan erőt képviselek, amivel számolni kell. Albany hercege
megbízza a francia követet, hogy közvetítsen közöttünk, ő pedig fel is
keres majd Coldstreamben, hogy átadja a herceg és a parlament bókjait és
szívélyességeit. Olyan javaslatokat hoz, amit a herceg majd elfogadtat a
parlamenttel, mert már türelmetlenül várja, hogy visszakerüljek az engem
megillető helyre. Albany a legkevésbé sem szeretné, hogy Franciaország
252
háborúba keveredjen Angliával Skócia miatt. Mi több, a francia király
kifejezetten arra utasítja, hogy ne engedje még jobban elmérgesedni a
helyzetet. Úgy volt, hogy békét és rendet teremt Skóciában, erre most
mindenki őt hibáztatja, amiért felütötte fejét az anarchia, és fennáll a
háborúskodás veszélye. Kiüldözni egy királynét a saját kastélyából: ez
minden keresztény uralkodóra nézve fenyegető. Senki nem fog melléállni.
Így visszakapom a gyermekeimet, és ott lakom majd, ahol csak kedvem
szottyan, a vagyonom ismét a rendelkezésemre áll, a férjem pedig
kegyelemben részesül. A követ déltájban érkezik majd, és az egyezség
alatt szereplő neve kötelezni fogja mindkét felet. Nem nyerésre állok: már
nyertem is.
A kertben sétálgatok Isabellával, és elmondom neki, hogy milyen örömteli
lesz majd, amikor visszatérek Edinburghba, és újra láthatom a kisfiaimat,
és hogy sosem gondoltam volna, hogy ennyire fogok sóvárogni a skót
régenskirálynéi cím után, de most ez a helyzet. Elmesélem, hogy a húgom,
anélkül hogy örököst szült volna a francia trónnak, ostoba módon elhagyta
az új hazáját, hozzáment egy közemberhez, és visszatért Angliába, és most
minden olyan, mintha el se ment volna soha. A franciák alig egy hét
leforgása alatt elfelejtik majd. Vissza kell majd adnia az ékszereit. Persze
élvezheti az angol udvar mindennapjait, és a kiváltságot, hogy ő a király
húga – de ezek egy butuska lány jelentéktelen örömei –, ám az asszony,
akit Isten szólít fel arra, hogy tegye a kötelességét férje hazájában, az nem
mehet el, annak ott kell maradnia, hogy szolgálja országát és szolgálja
Istent, ahogy én teszem. Kijelentem, hogy egy király anyjának lenni a
legnagyszerűbb hivatás, amit egy asszony csak kiérdemelhet. Olyan dicső
lettem, mint főúri nagyanyám, aki egy királyt hozott a világra, majd
segített a trónra. Minden cselekedetében Isten keze vezette, ahogy az
enyémet is ő fogta. Közelebb állok Istenhez még a zárda főnök
asszonyánál is. Van hivatásom, van kötelességem. Nagyszerű asszony
vagyok, aki Skóciát és Istent fogja szolgálni.
Roppant kellemes a füvészkertben sétálgatni a zárda főnök asszonyával,
szoknyáink folyton hozzáérnek a nyár végi levendulabokrokhoz, amelyek
erős párája megtölti az amúgy is szédítő levegőt. Séta közben Isabella
felemel egy mentaágat, beszippantja telt illatát, én végigsimítok egy
rozmaringbokron. Máshol kerti ruta nő, a kamilla szépséges virágai
bólogatnak, amonnan az árvácskák ragyogó arcocskája mosolyog ránk, és
idáig érezni a citromfű leveleinek savanykás illatát.
– Meglep, hogy ennyire bízik benne – mondja mintegy mellékesen.
– Kiben?
– Hát Albanyben. Sieur d’Albanyben. – Úgy ejti ki a francia nevet, mintha
253
a hamisságát akarná hangsúlyozni. – Becsapta és minden egyes
alkalommal elárulta önt, amikor megegyezett vele valamiről, már attól
kezdve, hogy Skóciába érkezett. Nem lehet, hogy most is hamis önnel?
Hiszen felvonultatta ön ellen azt a nagy ágyút Stirlingnél, a fia előtt
szégyenítette meg. Az ön kisfia kezéből vette át a vár kulcsait.
Elválasztotta önt a két gyermekétől. Tényleg újra az ő hatalma alá akar
kerülni?
– Albany egy herceg – felelem. – Egyben roppant udvarias ember. És most
már elismeri, hogy én vagyok a királyné. Továbbá a szavát adta írásban.
A zárda főnök asszonya vág egy apró grimaszt, majd megvonja a vállát.
– Viszont francia – mondja lekicsinylően. – Vagy olyan, mintha az lenne.
Elvett a pénzéért egy francia nőt. Felesküdött a francia királyra. Hamis,
akár egy francia, és becstelen, akár egy skót. Attól félek, hogy fel fogja
őrölni önt a parlament és a kormányzói hivatal között.
Megrémülök.
– Csak nem gondolja ezt komolyan!
– Amióta a herceg Skóciába jött, az ön vesztére tör! – kiáltja. – Nem azért
van itt, mert száműzetésbe kényszerült? Ön döntött úgy, hogy elhagyja
Stirlinget? Szabad akaratából hagyta el Edinburghot? Talán nem ön
lovagolt idáig Tantallonból egy szál ruhában?
Egy pillanatig eltűnődöm, hogy milyen jól értesült ahhoz képest, hogy egy
határ menti zárda főnök asszonya, de talán csak George-dzsal beszélgetett.
– Ha én az ön helyében lennék, Edinburghba csakis egy sereg élén térnék
vissza – jegyzi meg. – Azt tenném, amit lord Dacre tanácsol, és először
felkeresném morpethi nagy házát, és ott gyűjtenék hadat.
Bizonytalanul felnevetek.
– Azt akarja, hogy olyan legyek, mint Katalin és az ő harcias anyja.
– Biztosra veszem, hogy ön épp olyan bátornak bizonyulna, mint ő. Meg is
esküdnék rá, hogy ön mindenben egyenrangú vele.
– Ó, az is vagyok, bizony, hogy az vagyok. Katalin nem bátrabb nálam.
Ismerem őt, és tudom, hogy ez így van.
– És abban is biztos vagyok, hogy az ön férje is van olyan vitéz, mint
Ferdinánd spanyol király.
– Archibald tízszer olyan bátor.
– Akkor miért nem hódítják vissza úgy Skóciát, ahogy Izabella és
Ferdinánd tették Spanyolországgal? És akkor nem kell majd alkudoznia
egy herceggel és hajlongania előtte. Hanem egyszerűen csak hazaküldi
Franciahonba – teszi hozzá, majd rövid szünetet tart. – Vagy lefejezteti,
ahogy jobbnak látja. Ha ön lenne a valódi uralkodó, és nem csak egyszerű
régens, akkor azt tehetne, amit csak akar.
254
Hangosan dörömbölni kezd valaki a kinti kapun. Riadtan pillantok fel.
– Lehet, hogy már ilyen hamar megérkezett a francia követ? Isabella,
önnek kell átkísérnie a vendégház termébe, és ott szóval tartania, amíg én
átöltözöm. Alá kell írnunk az egyezményt.
A főnök asszony megvárja, amíg a kaputól az apáca feljön a kertbe, bókol
felém, aztán odasúg neki valamit. Isabella felnevet, és megfogja a kezem.
– Szerencséje van – mondja. – Az igazán nagy emberekre, legyenek akár
férfiak, vagy akár asszonyok, mindig rámosolyog a szerencse. És ön
rendelkezik egy olyan királyné minden szerencséjével, akire Isten vigyáz a
maga különleges módján. Mert lord Dacre áll a kapu előtt, egy nappal
megelőzte a hazug franciát, és elhozta önnek a menlevelet, amivel bárhová
utazhat Angliában. Azonnal útra is kelhet a lorddal Londonba.
Levegő után kapkodok, a kezem összezárul a sárgálló rutabokor levelein,
amitől metsző illat tölti meg a levegőt.
– Londonba?
– Lord Dacre végre megérkezett! – kiáltja olyan lelkesen, mintha ez az ő
győzelme lenne. – És ön szabad!
Szinte el sem akarom hinni, hogy a kapu előtt áll, egy csapat lovassal és a
menlevéllel, készen arra, hogy azonnal délre kísérjen. Szinte testvéri
csókot adok Isabellának, majd vidáman pattanunk fel a nyeregbe. Ahogy a
férjem mögött elhelyezkedem a ló hátán, enyhe fájdalom hasít belém, de
már látom a rám váró jövőt, ahogy szépen kibomlik előttem. Isabellának
igaza van: meg tudom győzni Harryt, hogy ne feledkezzen meg a velem
szembeni kötelességéről, és egy sereg élén fogok visszatérni Skóciába,
diadalittasan vonulok majd be Edinburghba. Úgy fogom nevelni a fiaimat,
hogy olyan férfiak váljanak belőlük, amilyeneket az apjuk akart volna, a
skót, sőt mi több: az angol trón örököseiként.
Már a nyeregben ülök, amikor eszembe jut valami:
– Ó, lord Dacre, Albany hercege ideküldi a francia követet a maga
javaslataival. Nem kellene megvárnom őt, és választ adnom rájuk? Mi van,
ha felkínálja a régensi címet? Mi van, ha megad nekem mindent, amit csak
követeltem?
– Elküldheti az ajánlatát a morpethi kastélyomba is. Morpethben is
találkozhatunk azzal a követtel – feleli a határ öreg őrzője. – Jobb lesz, ha
az általa kínált feltételeket egy olyan angol vár erős falai mögött vitatja
meg, ami még sosem esett el, mintsem egyetlen ruhájában fogadná őt egy
határvidéki zárdában, aminek közelében a floddeni holtak nyugszanak.
– És ha azért jön, hogy a teljes meghátrálást kínálja fel? – erősködöm
255
tovább.
– És azt szeretné, hogy a követ így lássa? – kérdi a vén lord. – A hosszú
úttól csapzottan? Ily rettentően megviselten? És már bocsásson meg,
kegyelmes asszonyom, de önnek már nagyon nagy a hasa. Nem kellene
már rég a szülőszobában lennie? Tényleg azt akarja, hogy a francia követ
ilyen állapotban lássa? Nem gondolja, hogy azonnal szét fogja kürtölni a
hírt, hogy ön nemsokára szülni fog, mégis egy nyeregvánkoson lovagol a
határnál, mint valami szegény asszony?
Halálra rémülök. Ha meglennének az edinburghi vászonneműim vagy a
linlithgow-i bútoraim, akkor illendően fogadhatnám, és akkor tőlem
nyugodtan pisloghatna a duzzadó hasamra. De lord Dacre-nek igaza van:
amíg így nézek ki, addig szemernyi magabiztosság sincs bennem. Amikor
majd megmosdottam és átöltöztem, akkor fogadhatom. Majd felkereshet,
amikor már baldachin alatt ülök egy nagy kastélyban. Most azonban olyan
szegényes a ruhatáram, mint amilyen Arrogáns Kataliné volt, amikor még
porig alázta a főúri nagyanyám.
– Isten áldja önt! – kiáltja Isabella. – És jutassa vissza önt ismét jogos
örökébe!
Úgy távozunk, mint az angol főurak, és nem úgy, ahogy érkeztünk:
menekülő skót bűnözőkként. Lord Dacre lobogója halad előttünk, az előtt
az angol királyi zászló, legelöl pedig az enyém, Skócia
régenskirálynőjének zászlaja lengedezik. A lord mindent gondosan
előkészített: az jár a fejemben, hogy talán már hónapok óta várt erre a
pillanatra. Előbb tudta, hogy Angliába jövök, mint én magam.
– Határozottan úgy vélem, hogy meg kellett volna várnunk a francia

követet, már csak udvariasságból is – mondom őrlordságának, aki
hátrarántja a lovát, hogy kicsit lemaradjon, és beszélgethessen velem, amíg
én a férjem mögött ülök a nyeregvánkoson. Lord Dacre még arra sem
veszi a fáradságot, hogy észrevegye a férjemet; akár a szolgám mögött is
ülhetnék. Emiatt viszont Archibald duzzog, akár egy kisfiú.
– Ó, miért nem megy inkább Londonba, ahol kényelmes szülőszoba várja,
és tölti ott a karácsonyt? – kérdezi Dacre.
– Mert úgy gondolom, hogy a követet felhatalmazták, hogy kínáljon fel
nekem mindent, amit csak akarok – felelem. – A hercegtől kapott
levelekből egyértelműen kiderül, hogy beszélt a parlamenti képviselőkkel,
és kényszerítette őket, hogy fogadják el minden követelésem.
Dacre a fejét ingatja.
– Kétszínű alak az – mondja kertelés nélkül. – És gyönge. Hazudik önnek.
256
Biztos, hogy nem jött volna el, hogy találkozzon magával, csak húzná az
időt, önt pedig itt tartaná, itt, a határ mellett, egy védtelen házban, amíg
útnak nem indítja a seregét. Önt csak váratták volna itt, hogy leveleket
írjon és beszélgessen a francia követtel, miközben ők átkelnek a határon,
és elfogják önt, de még a férjét is. Kegyelmes asszonyom, önt
bebörtönözték volna, vagy talán egy zárdába küldik, talán a glamisi
toronyba, olyan messzire vitték volna, hogy soha nem látjuk viszont. Önt
pedig, milord, sajnos, fellógatták volna, mint egy közönséges bűnözőt a
Coldstream-zárda kapujára.
Érzem, ahogy Archibald teste megfeszül a nyeregben.
– Akkor jó, hogy nem maradtunk ott – jegyzi meg. – Kimentettelek hát
Linlithgow-ból, elvittelek Berwickbe, majd Coldstreambe, most pedig
megmentettelek attól, hogy itt fogjanak el.
– Valóban ezt tette – szól Dacre, mintha csak egy gyereket dicsérne meg. –
Egész Anglia tudni fogja, hogy mit tett értünk.
– Számos veszély közepette – üti tovább a vasat Archibald. – Óriási
veszedelmek közepette, fizetséget sem kérve.
– Nem marad el a jutalma – vágja rá könnyedén Dacre.
Archibald lehorgasztja a fejét.
– Ahogy másnak sem. Mennyit kap a zárda főnök asszonya? – kérdi a
férjem.
Őlordsága erre halkan kuncog egyet, de nem felel.
– Itt viszont elválnak az útjaink – közli határozottan. – Önnek nem hoztam
menlevelet, milord. Nem vihetem Angliába, mint ahogy nem engedhetem
be a morpethi kastélyomba sem. Minden olyan sietve történt, hogy ön,
nemes öccse és lord Hume nem került fel a lajstromra. A kegyelmes
asszonyt elvihetem, ennél többet nem tehetek.
– Archibaldnak velem kell jönnie – felelem, szinte fel sem fogva, hogy
miről beszél lord Dacre. Az egyik pillanatban még egész Anglia a férjem
adósa, a következőben viszont már be sem léphet be az országba. – Ő a
férjem. A nekem szóló menlevél egyben neki is szól.
Dacre odakiált a katonáinak, akik megállnak, ahogy ő is megállítja a lovát
a keresztútnál.
– Önt a lehető leggyorsabban a kastélyomba kell vinnünk – mondja. – Egy
héten belül be kell vonulnia a szülőszobába. De önnek, milord, most
türelemmel kell lennie felém. Londonba küldetek az ön és a fivére
menleveléért, és ha megjönnek, akkor csatlakozhat hozzánk Morpethben.
Csak egy kis késlekedésről van szó, nem többről.
– Inkább most tartanék önnel – mondja erre Archibald, majd a Skóciába
visszavezető út felé pillant, és gyanítom, már el is képzeli, hogy a
257
következő kanyarban már ott dübörög a negyvenezer fős sereg.
– És velem is tart majd – nyugtatgatja Dacre. – De ön sem akarná, hogy
késedelmesen helyezzem biztonságba őkegyelmességét, igaz? Önnek nem
okozhat gondot, hogy menedékhelyet találjon, egy ideig ne mutatkozzon,
és a józan eszére támaszkodva életben maradjon, amíg nem küldetek önért,
hogy őkegyelmességét, a feleségét kísérje el Londonba! Tudom, hogy a
király alig várja, hogy új sógoraként üdvözölhesse önt. Mekkora hős lesz,
ha sikerül kijutnia Skóciából, csupán a saját képességeire támaszkodva, és
nem úgy, hogy a felesége ül maga mögött egy nyeregvánkoson.
– Persze – hebegi Archibald. – De azt hittem, hogy önnel tarthatok
Morpethbe.
– Nincs menlevele – ismétli Dacre sajnálkozva. – Leszállna a nyeregből,
milord? Friss lovakat hozattam önnek és az öccsének, a nyeregtáskában
pedig talál egy erszény aranyat, nem szeretném, ha valamelyik lovászfiú
rátenné a kezét.
Archibald félreáll a hátasunkkal, kisfiúsan átlendíti a lábát a ló nyaka
felett, majd leugrik a földre. Megfordul, majd megfogja a kezem, ahogy ott
ülök oldalt a ló hátán, immár az előttem ülő lovas nélkül, arcomon
fájdalmas fintorral.
– Ezt akarod? – szegezi nekem a kérdést. – Hagyjalak most itt, lord Dacre
gondjaira bízva, és keresselek fel Morpeth várában, amikor már meglesz a
menlevelem?
Lord Dacre-re nézek.
– Nem jöhet velünk? – kérdem.
– Sajnos, nem.
Elhagy engem. Örülnöm kellene, hogy megmenekül. Mindenki tudná,

hogy hol találja meg, ha velem marad. És képtelen vagyok elviselni a
gondolatot, hogy veszélybe sodorhatom. Így végül ő, George öccse és
Alexander Hume friss lovakon nyaktörő sebességgel elvágtatnak, én pedig
látom, ahogy a hátasaik nyakára hajolva egymással versenyeznek, mintha
még kölykök lennének, akiknek nincs miért aggódniuk. Akad egy pillanat,
amikor azt gondolom, hogy most már szabad, hogy ennek az ifjúnak
megvan mindene ahhoz, hogy nyugodtan játsszon, nem fenyegeti már
semmi veszély, tőlem is megszabadult. Úgy lovagol, mintha nyeregben
született volna. Ő, a határvidéki lord. Veszélyre, kockázatra és éjféli
portyákra született. Egy szemvillanás alatt elnyeli az út, és arra gondolok,
hogy talán már el is felejtett mindörökre.
Rideg, merev arccal fordulok lord Dacre-hez, aki állítólag a megmentőm,
258
de eddig még nem hozott nekem mást, csak szívfájdalmat.
– Szülési fájdalmaim vannak – fordulok felé. – Nemsokára meg fogom
szülni a gyermekem. Keresnie kell egy helyet, ahol világra hozhatom.
Még most sem vezet könnyű út a kényelmes menedék felé. Egész nap
lovagolunk, én pedig az előttem ülő idegenbe csimpaszkodom a nyeregben
ülve, de semmi sem enyhítheti a ló okozta rázkódást, megállás nélkül
vágtatunk. A táj lassan emelkedni kezd, a völgy buján zöldell alattunk, a
sűrű erdők árnyékában pedig megállt a hideg, én pedig folyton
körbepillantok, mert attól félek, hogy skót lordok várnak ránk a sűrűben,
kelepcét állítva. Az út a fák között kanyarog, hogy aztán a sűrű rengeteget
elhagyva magasan fekvő lápvidékre jussunk; ameddig a szem ellát, nincs
más, csak a dudva, hanga, káka és a cserjék végtelen takarója. Az utat sem
könnyű megtalálni: szinte elvész a hanga és a fű között. Erre-arra tekereg,
majd felfelé kanyarog, feljebb, egyre feljebb, amíg végül elérjük a csúcsot,
ahonnan semmi mást nem látni, csak még több dombot, a végtelen ég
kupoláját, meg az utat, ami lefelé kígyózik, újra a folyó völgyébe vezet. A
folyók errefelé szélesek, buja ártereken siklanak át. Ha akadnak is erre
férfiak és nők, hogy megműveljék ezeket a völgytalpakat, akkor
termékeny talajra számíthatnak: de nem látok egy teremtett lelket sem.
Bárki is él ezen a nyílt, fák nélküli vidéken, már kitanulta a módját, hogy
úgy lapuljon meg, mint a nyúl, amikor erre jár valaki. Vagy ha nem
tanulták meg, hát beszaladnak a táj fölé imitt-amott komoran emelkedő
kőtornyok valamelyikébe. Senki sem köszönt minket az úton. Nincsenek
utazók, mint ahogy nincs út sem. Arra gondolok, nem sok jót tettem a
királyságomnak azzal, hogy nem terjesztettem ki a békét erre a vidékre. A
nap melegen süt, de a hasam legmélyén mégis jeges hideg terjeng.
Tovább vágtatunk, én pedig magam mellé intem lord Dacre-t.

– Milyen messze van még? – kérdem a fogamat csikorgatva.
– Már nincs messze.
– Egy óra?
– Talán kicsivel több.
Nagy levegőt veszek. Akár fél napra is lehet a vár. A hosszú út alatt már
megtanultam, hogy őlordsága nem érzi kötelességének a pontos
tájékoztatást.
– Őszinte leszek: nem fogom kibírni addig.
– Tudom, hogy fáradt…
– Nem tud ön semmit. Most mondom: képtelen vagyok továbbmenni.
259
– Kegyelmes asszonyom, a házam, ami a rendelkezésére áll, kényelmes
és…
– Rejtjeles levélben kell megírnom önnek, hogy megértse? Világra fogom
hozni a gyermekemet. Nem tudok tovább várni. Keresnie kell egy
menedéket. Közeleg a szülés pillanata.
Természetesen emlékeztet rá, hogy a baba csak a jövő hónapban várható,
mire azt felelem, hogy egy asszony ezt jobban tudja, és főleg jobban és
pontosabban tudja ezt egy olyan asszony, aki már két erős fiút a világra
hozott, és aki már elvesztett párat, így aztán megállítjuk a lovakat, és
perlekedni kezdünk az út közepén, mígnem a hideg keleti szél hoz némi
esőt fölénk, én pedig azt kérdem tőle: „Hát egy árokban kell megszülnöm
ezt a gyermeket?” És ő csak ekkor mond le arról, hogy elérjük Morpethet,
majd közli, hogy letérünk az útról, és harbottle-i kastélya felé fordulunk.
– Az közel van? – érdeklődöm.
– Elég közel – feleli, és ebből tudom, hogy még többórányi fájdalom áll
előttem.
Fejemet a lovász széles hátára hajtom, és érzem, ahogy a ló lefelé lépked,
le a völgybe, aztán ismét fel a dombra, és amikor időről időre oldalra
nézek, fákat látok meg hullámzó földeket. Megpillantok egy ölyvet, ahogy
az erdő felett köröz. Látom, amint egy róka átfut az úton, majd eltűnik a
páfrányok között, vörös bundájáról eszembe jut Ard, és elmélázok, hogy
vajon merre lehet most. Aztán átvágunk egy falucskán, ami csak egy sor
roskatag viskóból áll, a házak előtt gyerekek játszanak a porban, akik
beszaladnak a falak közé, amint meglátnak minket, mire lord Dacre végül
azt mondja: „Megérkeztünk”.
A várhoz vezető út meredeken kaptat fel a faluból, és ahogy felérünk, a
felvonóhíd nagy döndüléssel leereszkedik, a csapórács pedig csikorogva
emelkedni kezd. Lovam lehajtott fejjel baktat feljebb, egyre feljebb. A
kastély a falu feletti kis szirten áll, és amíg a szem ellát, hasonló, de üres
szirteket látok. Átlovagolunk a vaskos kőkapun, és már belül vagyunk a
kortina falain, amikor a lovász végre leugrik a nyeregből, én pedig
hagyom, hogy őlordsága leemeljen a hátasomról, majd erősen
belekapaszkodom, mert a lábamban már nem maradt semmi erő, ő pedig
az őrtornyon át betámogat a várba.
260
HARBOTTLE VÁRA, ANGLIA, 1515. OKTÓBER
Pihenek és alszom. Felébredek és eszem. Az étek nem finom, de legalább

van egy kötelekkel erősített ágyam, és a fekhelyem nem egy halom
összeszíjazott szalma egy zsákban; az ágynemű vászna nem puha, és
nincsenek függönyök az ágy fölött, hogy megóvjanak a huzattól, és
mindössze egyetlen kis vánkos akad a fejem alá. Ez a vár parancsnokának
a hálószobája, és elmondhatom, hogy az őrhelyétől biztos nem fog
elpuhulni. A derékaljat mintha sziklatömbökkel tömték volna ki,
legalábbis ilyennek érzem – nincs olyan madár, amelynek ilyen tolla lenne
–, és tele van bolhával vagy tetűvel, vagy legalábbis olyasféle lények
laknak benne, amelyek csípnek. Az egész bőröm tele piros kiütésekkel. De
legalább már nem ülök lovon, így néhány nap elteltével a fájdalom is
alábbhagy, és arra gondolok, talán mégsem születik meg idő előtt a kicsim,
de ha mégis, akkor legalább tető lesz a feje felett, ahogy az
keresztényekhez illő, nem pedig egy bokor mögött hozom a világra, mint
valami állati ivadékot.
Nem nyugtalankodom Archibald miatt, aki pedig a vadonban él, Skócia és
Anglia közti vitatott vidéken, és míg az egyik országba nem engedik
belépni, addig a másikban törvényen kívülinek számít. Még csak Jakab
fiamra sem gondolok, aki Davy Lyndsayjel él Stirling várában, és nem
kétséges, hogy folyton rólam kérdezősködik, de legalább megtanulja, hogy
a trónhoz vezető út magányos és nehéz. Nem gondolok az öccsére,
Alexanderre, a kicsimre, a kicsinyemre. Nem gondolok Katalinra, aki újra
terhes, és reméli, hogy fiút szül Angliának. Nem gondolok Máriára sem,
aki szintén terhes lord Dacre szerint – bár mit számít igazán? A legjobb
esetben is Charles Brandon fiát hozza a világra, aki örökölni fogja apja
adósságát és anyja botorságát. Én vagyok valószínűleg az egyetlen
királyné, akinek élő fia van, és ujjonganom kellene emiatt, de annyira
fáradt vagyok, hogy már csak az jár a fejemben, végül igazi nővérek
lettünk, nővérek a szenvedésben és nővérek a csalódottságban.
A fájdalmaim megszűnnek, tompa semmittevésbe süppedek, mintha csak
egy tehén lennék, amelybe beszorult a borja. Semmit sem tehetek azért,
hogy a világra hozzam, és ugyanúgy semmit sem tehetek azért, hogy
megóvjam az épségét. Attól tartok, hogy az elmúlt néhány nap szüntelen
261
lovaglása miatt leszakadt rólam. Attól rettegek, hogy bennem fog
meghalni, és aztán fel kell vágniuk a hasam, és akkor bizonyosan én is
meghalok. Arra gondolok, hogy ez az én Floddenem, ezt a csatát én vívom
az ellenséggel, és szinte biztosan el fogom veszíteni. Elszántnak és
bátornak kell lennem, mert tudom, hogy a kötelességem vezérelt ide, bár
amúgy sincs innen menekvés.
Amikor megpróbálok kikecmeregni az ágyból – mert szüntelenül ürítenem
kell, és itt nincs árnyékszék, csak egy vödör az ágy alatt –, ráébredek, hogy
megbénultam. Hogy ez nem a vajúdás okozta fájdalom, hanem a csontjaim
mélyén lapuló kórság. Orvosra van szükségem, nem bábaasszonyra.
Közlöm lord Dacre-rel, hogy azonnal látnom kell a francia követet,
egyszerűen nincs más választásom: békét kell kötnöm Albany hercegével,
mert minden bizonnyal meg fogok halni, neki pedig orvosokat kell
küldenie hozzám Edinburghból.
– Küldessen a francia követért! – követelem. – Eljöhet idáig: ön adhat neki
menlevelet.
– Nem tudom, merre van. Lehet, hogy még mindig Berwickben.
– Berwickben volt?
Most eszmél csak rá, hogy elszólta magát.
– Eljött Berwickbe? – kérdezem újra.
– Ha még emlékszik rá, gyorsan kellett távoznunk onnan. De mi van, ha az
emberei letartóztatták az ön férjét? Csak nem kockáztatná meg, hogy
lefogassák a grófot?
Hát persze, Ard biztonsága mindennél előrébb való, de ha találkoztam
volna a francia követtel, és egyezségre jutunk, akkor lehet, hogy nem
kényszerültem volna ide, ebbe a nyomorúságos erődbe, ahol olyan orvos,
bábaasszony és füvész nélkül kell tűrnöm a fájdalmat, akiben megbíznék.
– Küldessen érte! – parancsolom. – Ha ő és én egyezségre tudunk jutni,
akkor jöhetnek az orvosok Edinburghből.
– Még nem fogok érte küldetni, kegyelmességed – feleli megfontoltan. –
Nem szeretnénk veszélyeztetni az ön férje bátor tettét és nagyszerű
erőfeszítéseit.
– Miért, mit csinál épp? – kérdem. – Azt hittem, addig rejtőzködni fog,
amíg nem csatlakozhat hozzánk.
Lord Dacre elmosolyodik, öreg szeme csak úgy csillog.
– Azt hiszem, nemsokára rájön majd, hogy egy olyan bátor és ifjú lord,
mint amilyen az ön férje, ennél többre is képes!
– Kimenti a fiaimat – mondom pillanatnyi kétely nélkül, mire a lord rám
kacsint.
– Azt teszi, Isten segedelmével – mondja. – Milyen érzés lesz, amikor
262
majd mindketten biztonságban tudhatják magukat Morpeth várának falai
mögött, és önnel lesznek a fiai is?
– Angliába hozza őket?
– Máshová nem mehetnek. Itt ismét együtt lesznek mindnyájan.
Megrázom a fejem. Nem tudok mit mondani erre. Azt hiszem, igaza van.
Minden megtett lépésem, minden meghozott döntésem mintha
folyamatosan olyan helyekre vezérelne, ahol nem akarok lenni, és még
több olyan döntés elé állít, amiket nem akarok meghozni.
– Értem már – szólalok meg. Főúri nagyanyámra gondolok, aki sosem
mondott nekem semmit arról, hogy mi jár a fejében vagy netán mire
készül. – Majd akkor döntök ebben az ügyben, amikor megszültem a
gyermekemet.
– Én pedig Berwickből hozatok orvosokat – mondja. – Ha el tudnánk jutni
valahogy Morpethbe, ott kényelmesebben szállásolhatnám el önt. Ott vár a
feleségem az udvarhölgyeivel. Ők gondoskodnának mindenről, önnek
pedig kedvére való szobái lennének.
– Tudom – válaszolom. – De nem kelhetünk útra. Még járni sem tudok,
nemhogy lovagolni. – Hirtelen kardszúrásszerű fájdalmat érzek a
hasamban, amitől kővé dermedek, és levegő után kapkodok.
Dacre talpra szökken.
– Itt az idő?
Bólintok.
– Itt az idő. Azt hiszem, most már tényleg szülni fogok.
De még napok telnek el, mire világra jön a kisbaba. Két nap és három
hosszú éjszaka vár még rám tele fájdalommal, amikor sokat kell innom és
aludnom, hogy aztán ismét arra riadjak fel, mennyire fáj mindenem, és fel-
alá bicegjek a szobában, az ágyban nyöszörögjek, hogy végül életet adjak
egy vászonneműbe bugyolált, sivalkodó kis csomagnak, és megüsse a
fülem: „Kislány. Kislány, kegyelmes asszonyom.”
Annyira kimerült vagyok, hogy már az sem érdekel, hogy nem lett fiú.
Örülök, hogy vége, hogy a hosszú vajúdás után élő gyermeket szültem, és
könnyáztatta arcomat végre felé fordíthatom, és megpillanthatom azt az
irinyó-pirinyó, de tökéletes kisbabát, aki olyan szép és hibátlan, mint egy
rózsabimbó, és olyan édes, mint valami válogatott finomság, mint egy
marcipánangyal. Beszélni sem tudok a fájdalomtól és a kimerültségtől.
Arra gondolok, hogy ha belehalok a szülésbe, még legalább láthattam őt,
és Archibaldnak is született tőlem egy gyermeke.
– Milyen nevet ad neki? – kérdezi valaki.
263
– Margaret lesz a neve – mondom. – Margaret Douglas. Egy kis skót hölgy
lesz belőle, még ha meg is hal az édesanyja.
Tényleg azt hiszem, hogy meg fogok halni. A fájdalmaim nem szűnnek, s
bár a baba világra jött, a vérzés nem áll el, és bármit tesznek a bábák,
semmi sem segít. Félnek. Ezek a szerencsétlen, tudatlan asszonyok abból
tesznek szert kevéske pénzre, hogy a szomszédaik szüléseinél
segédkeznek: fizetségüket általában tojásban kapják. Korábban még sosem
jártak várban, még sosem pólyáltak kisbabát finom vászonba. Megtesznek
minden tőlük telhetőt, de senki sem segíthet rajtam, amikor legyűr a láz, és
már azt sem tudom, hogy hol vagyok, mert Jakabért, a férjemért kiabálok,
azt kiáltom, hogy ne induljon el a csatába, és ne adja nekem a gyász
gyöngyeit. Azt álmodom, hogy itt jár a közelben, és Katalinnál valaki más
teteme fekszik. Azt álmodom, hogy a vadonban él, mint valami állat, és a
halálom pillanatában majd eljön hozzám.
Hosszú, fájdalommal teli napok jönnek, félig-meddig bódult vagyok a

uisge beathával kevert, karcos sörtől. Hol elveszítem az eszméletem, hol
magamhoz térek: látom, hogy nappal van, de legközelebb, amikor
kinyitom a szemem, már a viaszgyertyák pislákoló fénye fogad, aztán
pedig a hajnal hideg világossága. Mintha nagyon messziről halk sírás
hangjai szüremkednének ide, aztán ahogy valaki fel és alá járkál a
szobában, és egy sivalkodó gyermeket csitítgat.
Egy kislánynak nem sok hasznát veszem. Archibald sem bújik elő a
rejtekéből, hogy meglátogassa a lányát. A Douglaseknek nem kell lány,
nekik a klán következő vezére kell. De én örülök, hogy a gyermekem él.
Attól féltem, hogy az rengeteg lovaglás még a születése előtt meg fogja
ölni. De örülök, hogy él, bár én sem felülni, sem felállni nem tudok már
fájdalom nélkül, és a lábam olyan, mintha lebénult volna.
Felemelem a fejem.
– Írjanak az öcsémnek! – szólalok meg. – Mondják meg neki, hogy újabb
egészséges gyermeket szültem, és remélem, ő lesz a keresztapja. Írják meg
neki, hogy a kislánynak szüksége lesz egy nagybácsira, aki megóvja.
Visszahanyatlom a vánkosomra, és miközben nézem, amint bepólyálják a
kicsit, és egy deszkához kötözik, elsodornak a gondolataim. Nem találtak
szoptatós dajkát a közelben, távolabbi falvakba pedig nem tudnak
ellovagolni, mert az utak veszélyesek, hemzsegnek a martalócoktól, az
útonállóktól és egyéb fegyveresektől. Így aztán tejlevessel etetik – vizezett
tejbe áztatott kenyérből csepegtetik a folyadékot a szájába.
264
– Ó, majd én szoptatom – mondom bosszúsan, aztán feljajdulok az újfajta
kíntól, ahogy a mellemhez teszik.
Szopik egy kicsit, aztán elveszik tőlem, és azt mondják, hogy végre
pihenhetek. Vékonyka párnán nyugszik a fejem, ami már nyirkos a
verítékemtől, de nincs váltás ágyneműnk. Vérző részeimet mohával kötik
be, aztán végre csendben maradnak és leülnek, én pedig hallom, ahogy a
ringató lába ide-oda mozgatja a bölcső ívelt talpát, és amint a többiek
kimentek enni vagy aludni, minden más nesz elhal.
A gyertya pislákol, aztán kihuny a fénye, a tűz is kialszik a rostély alatt.
Alig tudom elhinni, hogy én – egy Tudor hercegnő – csapdába eshettem
itt, ebben a várban, ami alig több egy határvidéki bástyánál, és a sárral
tapasztott plafonon ugrándozó árnyékokat kell néznem meg a padlón
surranó patkányok neszezését hallgatnom. Behunyom a szemem. Nem
értem, hogyan születhettem olyan magasra, majd zuhanhattam ilyen
mélyre. A spalettákon át becsap a jeges huzat, amitől a megmaradt
gyertyalángok még felragyognak, aztán kialszanak. Az ablakokon nincs
üveg, ami kint tartaná a hideget. A dombokról idáig hallatszanak az
éjszakai neszek: egy bagoly kitartó huhogása, ahogy a kan róka vakkant
élesen, majd valahonnan, több mérföld távolságból, egy farkas vonyítása.
265
HARBOTTLE VÁRA, ANGLIA, 1515. NOVEMBER
Egy hónappal később a kisbabám él és virul. Sikerült szoptatós dajkát

találnunk, és a szülés utáni fájdalmaim is megszűntek. Lord Dacre lép a
várparancsnok hálószobájának ajtajához, és bebocsátást kér. Semmi sem
olyan, amilyennek lennie kellene. Az ágyamhoz jött a pap a misére, a
gyermeket a kis kápolnában keresztelték meg. Keresztapjának Thomas
Wolsey-t neveztük meg annak távollétében, de még arra sem volt időnk,
hogy a jóváhagyását kérjük. Olyanok vagyunk mi is, mint a martalócok,
akik a határ vad vidékén ütöttek tanyát. Kiszólok, hogy lord Dacre
beléphet. Teljességgel értelmetlen, hogy megpróbáljunk főúri nagyanyám
udvartartási könyvének szabályai szerint élni, amikor mi sem vagyunk
sokkal többek a törvényen kívülieknél.
A lord szemügyre veszi sápadt arcomat, a szegényes berendezést.
– Kegyelmes asszonyom, azt reméltem, hogy már elég jól lesz ahhoz, hogy
elkísérjem a morpethi kastélyba, ahol a feleségem gondoskodhatna önről.
Megrázom a fejem.
– Nem hiszem, hogy el tudnék lovagolni odáig. Valami baja van a
csontjaimnak. A szülésből már felépültem, de furcsán megsántultam. Nem
tudok járni. Még csak felülni sem tudok. A berwicki orvosok még sosem
láttak ilyet.
– Lassan haladnánk, több szakaszban.
– Képtelen vagyok rá – ismétlem.
Az egyik udvarhölgyem, aki valahogy idetalált, hogy tovább
szolgálhasson, most előlép és bókol az angol lord előtt.
– Nem tud felkelni az ágyból – közli kereken. – Szörnyű fájdalmai vannak.
Dacre rám néz.
– Ennyire rossz a helyzet?
– Ennyire.
Tétovázik.
– Az öccse többszekérnyi holmit küldött önnek, hogy megkönnyítse a
tartózkodását Morpeth kastélyában – közli. – Katalin királyné pedig több
szép ruhát csomagoltatott be önnek.
Érzem, hogy úgy kerít hatalmába a vágy, ahogy az éhség szokott.
– Katalin ruhákat küldött nekem?
266
– Valamint több vég sűrű szövetet, sok-sok végnyit.
– Látnom kell őket. Ide tudja hozatni?
– Kirabolnának az úton – feleli. – De önt el tudom vinni a szövetekhez. Ha
elég bátor kegyelmességed.
Ahogy Morpethre, a többszekérnyi portékára, tiszta vászonneműre, rendes
borra és a ruháimra – az új ruháimra – gondolok, elönt a bátorság.
– Orvosokat kérettem Morpethbe, hogy ott lássák el önt – folytatja a lord.
– Az ön öccse is mindent megtesz a felépülése érdekében. És az újévben
már elutazhat Londonba.
– Londonba – ismétlem bánatosan.
– Bizony, hogy oda – mondja. – Fél Európa fegyverben áll amiatt, ahogy
elbántak önnel. Hadba szólítják az embereket Franciaország és a herceg
ellen. Ön a hősnőjük. Bárcsak elég erős lenne ahhoz, hogy visszaszerezze
a trónját.
– Mégis hogy juthatnék el Morpethbe?
– Majd az embereim odaviszik az ágyában.
Az udvarhölgyem ismét előlibben.
– Őkegyelmessége ágyát nem cipelhetik közkatonák.
Lord Dacre felém fordítja viharvert arcát.
– Mit gondol? Vagy így cselekszünk, vagy itt tölti a karácsonyi ünnepeket,
ahol bármikor megtámadhatják.
– Ki fogom bírni – válaszolok. – Hány ruhát küldött a királyné?
Az ágyamhoz kötöznek, mert attól tartanak, hogy útközben baleset érhet,

én pedig a kötélbe kapaszkodom, amikor a nehéz bútort levonszolják a
szobámból a lenti nagyterembe vezető három lépcsőn. Arcomat a
vánkosomba temetem, hogy elfojtsam a nyögéseimet; minden rázkódásnál
úgy érzem, mintha izzó piszkavasat nyomnának a csípőmhöz. Még sosem
éltem át efféle kínt: biztos vagyok benne, hogy eltört a hátam.
Amint leérünk a nagyterembe, férfiak gyűlnek az ágyam köré, és hosszú
rudakat dugnak alá, mintha csak koporsót vinnének. Mindkét oldalon
hatan vannak, és igen óvatosan indulnak el, egyszerre lépnek, majd
átvágnak a termen, átkelnek a felvonóhídon, majd leereszkednek a hosszú,
kanyargós úton, ami a vár meredek lejtőjén vezet le. Előttünk haladnak az
őrök, köztük lord Dacre lóháton, a kisbabám udvarhölgyem karjában
pihen, aki nyeregvánkoson utazik.
A vár tövében élő rongyos és szegény emberek, akik itt remélnek némi
védelmet az időjárás és a fosztogatók ellen, ámultan állnak az út szélén,
ahogy elvisznek mellettük; az ágyam úgy imbolyog ide-oda, mintha
267
valami ikon lennék, amit ünnepnapon hordoznak körbe a plébánia körül.
Ostobán érezném magam, ha nem gyűrne le teljesen a fájdalom. A
vánkosomra hanyatlom, és a hátamon fekve nézem a fejem felett egyre
sűrűsödő hófelhőket, és miközben azért fohászkodom, hogy ez rázkódó,
himbálózó, lidércnyomásos út ne az utolsó utam legyen, minden Tudor-
bátorságom morzsájára szükségem van, hogy ne roppanjak össze, még
mielőtt a végére érnénk.
268
CARTINGTON VÁRA, ANGLIA, 1515. NOVEMBER
Órákba telik, mire elérjük a következő szegényes erődöt, ami egy

dombtetőn gubbaszt egy patakocska felett: falaihoz durván ácsolt kalyibák
tapadnak nagy összevisszaságban, a várfalakon belül kőfalú lakótorony áll.
Az ágyamat becipelik a nagyterembe, majd ott is hagyják. A férfiak
kimerültek, már nem képesek felvonszolni a keskeny lépcsőkön, én pedig
nem bírok továbbutazni.
Öt napig pihenünk itt. A fájdalom kábává tesz; valahányszor
megmoccanok az ágyban, érzem, ahogy a csontjaim egymáshoz súrlódnak,
és felordítok a fájdalomtól. Amikor felemelnek az éjjeliedény fölé, hogy
elvégezzem a szükségemet, le kell nyelnem egy korty erős italt, mielőtt
folytathatnánk. Fekve eszem, a húslevest úgy kanalazzák a számba.
Az ötödik nap reggelén már nem halogathatjuk tovább, újra útra kell
kelnünk.
– Már nincs messze – próbál megnyugtatni lord Dacre.
– Még milyen hosszú az út? – kérdezem. Bárcsak ne remegne a hangom,
de tudom, hogy kiérződik belőle a félelem.
– Olyan háromórányira vagyunk – feleli. – De most már, hogy
megtanulták egymáshoz igazítani a lépteiket, jobban tudják vinni önt a
szolgák.
Összeszorítom a fogam, hogy ne panaszkodjak, de tudom, hogy az öt
mérföld minden egyes lépésénél össze fogják rázni a csontjaimat.
Különösebb sajnálkozás nélkül hagyjuk el a várat, csak akkor nem tudom
elfojtani a panaszos kiáltásomat, amikor majd felbuknak a kátyúkban, és
megcsúszik a lábuk az út barázdái között.
– Már nincs messze – biztat lord Dacre rendületlenül.
269
BRINKBURN SZERZETESHÁZ, ANGLIA, 1515. NOVEMBER
A zárda szegényes, kicsiny hely, ahol féltucatnyi, Ágoston-rendinek

mondott szerzetes él, de csak ímmel-ámmal követik a regulájukat. Az
épületeket kőfal veszi körül és egy nagy harangot kondítanak meg vész
esetén, de ritkán fosztják ki őket, mert a helyiek tudják, hogy nem sok
mindent lehet elvinni innen. Mellesleg jobban is járnak, ha nem üldözik el
őket és itt maradnak a szerzetesek, mert ennivalót osztanak a
szegényeknek, befogadják a fáradt utazókat és ápolják a betegeket.
Érkezésem felkavarja őket, a perjel azt javasolja, hogy az ágyamat a kis
vendégház termébe vigyék be. Alig tudják betuszkolni az ajtón, és amikor
már bent van, szinte teljesen kitölti a cellaszerű helyiséget. A padló tisztára
söpörték, és az ennivaló is örömmel tölt el: jól megfőtt bárányhúst hoznak.
Híg vörösbort szolgálnak fel mellé, és maga a perjel áldja meg az ételt és
imádkozik a felépülésemért. Nyugtalan arcán látom, hogy szörnyen
betegnek tűnök, és amikor azt mondja, hogy fohászkodni fog az
egészségemért és kisbabám életéért, azt suttogom: „Kérem, tegyen így!”
Újabb két napot pihenek, aztán Dacre emberei ismét megragadják a
rudakat, és a köztük imbolygó, rázkódó ágyammal útra kelünk. Ez a
leghosszabb szakasz, amit megteszünk: egész nap megyünk, pirkadattól
napnyugtáig, hogy elérjük Morpethet. Déltájban Dacre megálljt parancsol,
a katonák körbevesznek minket, az alabárdjuk kifelé mered, amíg én és
udvarhölgyeim falatozunk a kenyérből, sört iszunk, aztán a férfiak esznek
állva, de közben nem veszik le a szemüket sem a mögöttünk hagyott, sem
az előttünk álló útról. Szüntelenül készen állnak a harcra, ha valaki rajtunk
ütne, mert attól rettegnek, hogy valami kóbor rablóbanda téved erre. Lord
Dacre arca az állandó neheztelés grimaszába torzul.
Úgy rémlik, mintha Archibald azt mondta volna, hogy maga lord Dacre
fizeti le ezeket a martalócokat, hogy a határon ólálkodjanak és
bizonytalanságot keltsenek, felfordulást hagyjanak maguk után, hogy a
skót királyok semmiképp se tudják igazgatni a vidéket. Eltűnődöm,
hogyan érezheti most magát, bizonytalanul, saját művének sivatagába
tévedve, azzal a tudattal, hogy azok, akiket azért pénzelt, hogy törvényen
kívüliként viselkedjenek a határokon, akár ellene is fordulhatnak.
A nap már lemenőben van, amikor megpillantom a Morpeth-kastély
270
vaskos őrtornyát, és lord Dacre is hátrarántja a lovát, mellém léptet, és így
szól:
– Itt vagyunk, kegyelmességed. Itt már biztonságban lesz.
Sírok a megkönnyebbüléstől, ahogy áthaladunk az óriási kapubejárón. Már
az is győzelemmel ér fel, hogy ideértünk, hogy végre biztonságba
kerültem. De arról már nem beszélek senkinek, miközben sietnek
üdvözölni, hogy azt kívánom teljes szívemből, bárcsak a windsori
kastélyban lennék és nem Morpethben, hogy a feltáruló kapun két
nővérem lépne ki, és köszöntene boldogan.
271
MORPETH-KASTÉLY, ANGLIA, 1515 KARÁCSONYA
Ajándékok várnak Morpethben, ahogy azt Thomas Dacre megígérte. Lady

Dacre kipakoltatta őket a nagyteremben, hogy mindent szemügyre
vehessek, amit Harrytől és Katalintól kaptam, hogy mindenki láthassa,
mennyire nagyra becsül engem az öcsém. Vannak itt aranybrokát és
aranylamés ruhák, hermelin ruhaujjak és piros meg lila bársonyszövetek
végszámra, amelyekből azt varrhatnak nekem, amit csak szeretnék.
Fejdíszek vert aranyból, ahogy az illik egy olyan dicső királynéhoz, mint
amilyen én vagyok, és még köpönyegek, arany sarkú szaténcipők.
Halmokban állnak a hímzett vászonneműk meg a szőrmével szegett
pelerinek. Az aranybrossos bársonysapkák. Az illatos bőrkesztyűk és a
mintás harisnyazoknik. Végül pedig az örökrészem ékszerei, főúri
nagyanyám gránátkövei, gyöngyös feszületek, anyám gyémánt nyaklánca
meg egy míves aranylánc. Van itt minden, ami egy királynét megillet, és
mindezt Katalin válogatta össze és küldte el nekem, hogy kimutassa, az
öcsém mennyire hálás a bátorságért, amit Anglia szolgálatában
tanúsítottam.
Az ajándékok mellett levelek is várnak. De ezektől nem leszek boldog.
Katalin a legdiadalmasabb hangulatában ír, szinte érzem, ahogy csúfolódik
velem az engem ért veszteségek miatt, amíg ő győzelmi tort ül. Remekül
alakul a terhessége, és biztos benne, hogy ezúttal fia születik. Afelől is
bizonyos, hogy ez a baba most erősebb lesz.
Mindnyájunkat annyira lesújtott, amikor hírét vettük, hogy el kellett

menekülnöd az országodból.
Erre összeszorítom a fogam, mert ha Harry segített volna, ha Katalin
megkéri, hogy mentsen meg, megtarthattam volna a trónomat.
És annyira megdöbbentünk, hogy hátrahagytad a fiaidat.

Mit gondol, mi mást tehettem volna? Azt tán elfelejtette, hogy nincs apjuk,
méghozzá az ő parancsára?
Nem kell oly sokat találgatnom, hogy rájöjjek, mi lehet az oka annak,
amiért nem erősködött, hogy megmentsenek. Miért mentené meg a fiamat
és a trónörököst, amikor azt reméli, hogy majd ő is szül egyet? Katalinnak
csak előnyére szolgál, ha én veszélyben vagyok és a fiaimat bebörtönzik.
Tudom, hogy így van, és szerető szavai sem tudnak meggyőzi az
ellenkezőjéről.
272
És drágaságom, nyilván nagyon egyedül lehetsz, és bizonyára félsz a
férjed nélkül.
Ezt az az asszony írja, akinek özvegyi mivoltomat köszönhetem! Nevetni
tudnék, ha nem lennék oly sok keserűséggel telve.
Remélem, örömödet leled az ajándékaidban – annyira szeretnénk, hogy

legyen már egy boldog karácsonyod az elmúlt év megpróbáltatásai után,
és amint tudsz, azonnal indulj el hozzánk!
Ügyelek rá, hogy az arcomra ne üljön ki a megvetés. Katalin, nagy hasú
nagyvonalúságától hajtva, együttérzéséről biztosít engem. Igen, most ő ül a
magas lovon, engem pedig letaszítottak a sárba, amilyen mélyre csak lehet.
Még állni sem tudok mankók nélkül. De fel fogok épülni, és nem számít,
hogy miként érez most, mert a szülés mindig kockázatos, így sosem veheti
bizonyosra, hogy egészséges fiút hoz majd a világra. Felesleges kérkednie
nekem. Még az is lehet, hogy visszaszerzem a királyságomat, és nekem
még mindig van két királyi utódom a gyerekszobában, neki meg csak egy
üres bölcsője. Küldhet nekem ruhákat, küldhet szőrméket, és elküldheti –
végre! – az örökrészemet, de mindez semmivel sem több, mint ami
megillet. Még mindig királyné vagyok és régens, még mindig én vagyok a
király főúri anyja.
Mária húgom is ír. Sikerült meggyőznie magát, hogy a gyermek, akivel
viselős, kisfiú. De őszintén, kit érdekel az a gyermek, aki Suffolk
hercegének örököse lesz? Mária alattam áll rangban, gyermekei az én
gyermekeim után következnek, és nekem két csinos kisfiam van, míg az ő
fia sosem fog Anglia trónjára ülni.
Mária levele tele van udvari hírekkel és azzal, hogy mi történt velük az
ősszel. Henrik építtetett és felszereltetett egy nagy hajót, Európa
legnagyobb gályáját, amit mindenki Princess Marynek hív: ilyen
nevetséges módon próbálnak bókolni a húgomnak. Mária megírja, hogy
kiválóan mulattak, és Harry felvitte a fedélzetre, a király aranybrokát
tengerészruhát viselt, és amíg ő forgatta a kormánykereket, addig Mária
számolta az ütemet az evezősöknek, verte a dobot, mint a ritmust adó
dobos, és így gyorsabban száguldottak a szélnél, gyorsabban, mint ahogy
egy vitorlás hajó szelné a habokat. Oldalakon és oldalakon át folytatódik a
dicsekvés, és még pár lapot szentel annak is, hogy mennyire megáldotta őt
az ég a hűséges férjével, amiből kiérzem a gúnyt, miszerint nekem el
kellett válnom Ardtól, és hogy milyen boldogan csinosítgatják vidéki
házukat, amiből megértem, hogy ezzel azt üzeni nekem, hogy tudja: én
bezzeg nem maradhattam Tantallonban. Az egész paksamétát átnyújtom a
273
kamarásnak, aki éppen fát dob a tűzre.
– Égesd el! – mondom neki.
Úgy veszi át, mintha a levelek égetnék a kezét.
– Titkos? – kérdi megilletődötten.
– Csak bűnös hiúság van bennük – felelem, és ugyanúgy bosszankodom,
ahogy főúri nagyanyám is tette volna.
A nagy hálószobában fekszem, ami a ház legszebb helyisége. Lord Dacre

és hitvese, Elizabeth, sietve ürítette ki a számomra, a falon Londonból
érkezett királyi faliszőnyegek lógnak, a tűz melletti szék fölött baldachin
lóg. Hatalmas kőfaragványokon a Greystoke-ok címere – mely címet lord
Dacre Elizabeth öröksége révén birtokol – hirdeti büszkén jelentőségüket.
De közben mindketten egy kisebb szobában alszanak, amíg én itt pihenek.
Nagy karácsonyi ünnepséget rendeznek tiszteletemre a hatalmas régi
teremben. Korábban még sosem járt karácsonykor királyné a kastélyban,
az intéző, a szolgák és a lovászmester kitűnő munkát végzett, amikor
felkészítették a várat a hosszú télre. Dacre felfogadott egy éles eszű
színészt, aki az ünnepség gazdája, és minden napra jut koncert, tánc,
színdarab, vagy épp a kórus énekel, de másféle szórakozásban is
bővelkedünk: vadászunk, lóversenyt nézünk, vagy egyéb erőpróbákat. A
vár körüli sivár vidék minden szegletéből begyűjtötték az ennivalót és
mindazt, ami ahhoz kell, hogy a kastélyban méltón megülhessük az
ünnepet. Még a tűzifának való hasábokról is lemetszették a zöldebb
ágakat, hogy aztán az ajtók fölé lógassanak fel egyet-egyet, és minden
tűzhelyre jut a karácsonyi rönkökből, a levegőt pedig megtölti az
örökzöldek illata. A város fényesen ragyog Észak-Anglia éjsötét mélyén,
úgy lángol, mint egy égő ág az északi esték koromsötétjében. Az utazók
több mérföldről láthatják a kivilágított ablakokat, mert minden tartóban
drága gyertyák égnek, és minden kandalló ontja magából a forróságot.
A skót nemesség fele és Észak-Anglia minden előkelősége eljön, hogy
lerója tiszteletét előttem és megünnepelje a számukra oly sokat ígérő
évszakot. Mind elszántan beszélnek arról, hogy Anglia indítson háborút
Albany hercegének Skóciája ellen. Mind azt remélik, hogy skót birtokokra
tehetik majd rá a kezüket, hogy skót javakat orozhatnak el. A csöndesen
fortyogó nyugtalanság, amit Thomas Dacre már a két király idején is
táplált, közel van ahhoz, hogy elérje a forráspontját, mert egyetlen
látogatójának sem mulasztja elmondani: az angol király nem tűri el azt a
sértést, ami a nővérét érte, és biztos, hogy megindítja a támadást, mert az
én szenvedésem révén vált az ügye igazzá, és hogy – bár ezt sosem mondja
274
ki – ő maga a legnagyobb örömmel fogadná, ha ismét hadba vonulhatna.
Nem fogadhatok senkit, noha Dacre átalakíttatja nekem nagy
fogadótermét, és azt mondja, ő maga visz majd oda át engem a saját
székében. Azt is mondja, hogy kipárnáztatja vánkosokkal, baldachint tetet
fölé, és az lesz a trónom. De már azt sem bírom ki, hogy felemeljenek az
ágyamból; a lábam majdnem akkorára dagadt, mint az egész testem. Csak
azokat fogadom, akiknek bebocsátást engedek a hálószobámba, de az
ágyat nem tudom elhagyni még az ő kedvükért sem. Nyomorék lettem, és
olyan gyenge, mint a piactéri keresztnél a koldusok, akiket kis kordékon
tolnak és visznek fel reggelente a lépcsőkön.
Lady Bothwell és lady Musgrove keresnek fel a szobámban, hogy velem
üldögéljenek, lady Dacre pedig naponta vagy tucatszor meglátogat, hogy
utánajárjon, nem szenvedek-e hiányt valamiben. Fogadom lord Hume-ot,
aki hű volt az ügyemhez, noha ez a birtokaiba és a biztonságába került, és
megbeszéljük, miként fogok hazatérni, és szerzem vissza a fiaimat. Kissé
kétkedve néz, mintha valami baj lenne, amikor róluk beszélek.
– A fiaimnak velem kell élniük – jelentem ki. – Nem áll szándékomban
sem az öcsém, sem a felesége gyámságára bízni őket. Hozzám kell
kerülniük.
– Hogyne, hogyne – mondja annak a férjnek a hirtelen támadt
nyugtalanságával, aki tudja, hogy nem érdemes felbosszantani egy
asszonyt, amikor annak fájdalmai vannak. – Ezt majd megbeszéljük,
amikor jobban lesz. Mellesleg pedig egy olyan hírt hoztam önnek, ami a
világ legjobb orvossága lesz.
Csizmás lábak trappolását hallom a szobám előtti karzatról.
– Nem fogadhatok látogatókat – kezdem.
– Ennek a látogatónak örülni fog – mondja Hume magabiztosan, és feltárja
hálószobám ajtaját, a kinti őrök pedig hátralépnek… és köztük belép
Archibald, a férjem.
Felpattanok az ágyamból, ám ugyanabban a pillanatban felkiáltok a

fájdalomtól, mire ő szinte átvágtat a szobán.
– Szerelmem, szerelmem – súgja a hajamba. Megcsókolja az arcom,
erősen megölel, aztán finoman eltol magától, hogy láthassa a szememből
csorgó könnyeket, miközben azt mondom:
– Archibald, ó, Ard! Nem hittem, hogy még valaha viszontlátlak. És itt a
kislányunk! Látnod kell őt.
Lady Bothwell már el is küldetett valakit gyorsan a gyerekszobába, és már
érkezik is a fődajka, karjában a kis Margarettel. Ard kartávolságra tartja
275
magától, belenéz az alvó gyermek arcába, és ámultan rázza a fejét a
kislány láttán.
– Annyira kicsi! – csodálkozik. – És annyira tökéletes.
– Azt hittem, elveszítjük, és hogy én is meghalok!
A férjem óvatosan visszaadja a gyermeket a dajkának, és felém fordul.
– Szörnyű lehetett neked. Hányszor fohászkodtam, hogy bárcsak veled
lehetnék!
– Tudtam, hogy nem lehetsz velem. Nem kockáztathattad meg, hogy
menlevél nélkül gyere át Angliába! – Erre azonnal belém villan egy
gondolat. – Ard, szerelmem, most már biztonságban vagy?
– Öcséd, a király menlevelet küldött nekem és lord Hume-nak, valamint a
fivéremnek is. Mindannyian megbecsült vendégként mehetünk Londonba,
amint elég jól leszel már, hogy utazhass.
– Hamarosan meggyógyulok – fogadkozom. – Rettenetes fájdalmaim
voltak. Még lord Dacre legjobb, Newcastle-ból hozatott orvosai sem
tudják, hogy mi baja a lábamnak. De ha fekszem az ágyban, az enyhít a
kínon, és biztos, hogy a duzzadás is lejjebb megy majd. Elég jól leszek
ahhoz, hogy Londonba utazhassak, és esküszöm, hogy fel fogok épülni, ha
te is velem jöhetsz.
Hattyút és kócsagot, szarvast és vaddisznót tesznek elénk. A legjobb

étkeket hozzák a szobámba, Ard pedig velem marad, és a saját kanalával
etet. A karácsony tizenkét napját a társaságomban tölti, ahogy a hideg
napokat is, és együtt hallgatjuk a teremből kiszűrődő vidámság hangjait, ő
egy szerény zsámolyon ül a lábamnál, mert nem bírom elviselni, ha bárki
ráül az ágyra, és a súlyától megereszkedik a tollas derékalj. Egyetlen,
gyönyörűen hímzett vánkosra támaszkodva fekszem, szinte teljesen
hanyatt, hogy a lábam és a hátam ne mozogjon.
– Nem vagyok már a jó feleséged – nyűgösködöm. Nem bírom megtartani
magamon, nem hálhatok vele, még csak állni sem tudok az oldalán. Alig
pár hónap leforgása alatt idős asszony lett belőlem, ő pedig sokkal erősebb
és jóképűbb, mint az az ifjú, akit annak idején mellém rendeltek asztalnok
gyanánt. A meneküléssel töltött tél megedzette és megkeményítette;
embereknek kellett parancsolnia, sok veszéllyel és Skócia régensével
kellett dacolnia. Most pedig ruganyosabb, mint valaha, fürge, mint a gyík,
éberen figyel minden neszre. Én pedig fáradt vagyok, fájdalom gyötör,
elhíztam a terhességtől, még az ágyamat sem tudom úgy elhagyni, hogy ne
kiáltanék fel a kíntól.
– Az juttatott idáig, hogy a hitvesem lettél – feleli. – Ha megmaradtál
276
volna özvegy királynénak, még mindig a stirlingi váradban élhetnél.
Megnyugtatóan beszél, szinte már gondolkodás nélkül, de aztán a
kimondott szavak súlya hirtelen elhallgattatja, és rám néz. Nagyot nyel,
mintha korábban még sosem érezte volna a kikívánkozó mondandója
sugallta kétségbeesést.
– Én okoztam a romlásodat.
Szomorúan nézek vissza rá.
– Én meg a tiédet.
Ebben is van igazság. Elvesztette tantalloni várát, szépséges családi
otthonát, ami oly büszkén magasodott a sziklaszirten, oly bevehetetlenül.
Elvesztette a birtokát és egész népét, akik mind az ő emberei voltak, és
nemzedékek óta a klánjához tartoztak, ami most vezér és a házuk feje
nélkül maradt. Törvényen kívüli lett, nincs semmije, csak ami rajta van,
földönfutóvá tették, hűséges hívei szétszéledtek: Skóciában ennyi erővel
koldus is lehetne. A végsőkig kitartott az angolok ügye mellett, ami
Skóciában egyenlő azzal, hogy árulónak nevezik, de már árulónak is
bélyegezték.
– Nem bántam meg semmit – mondja. De látom rajta, hogy hazudik.
Biztos, hogy hazudik, még jó, hogy hazudik. Ahogy én is.
– Ha majd Harry sereget küld…
Bólintok. Hát persze. Hát persze, mindig ezt mondogatjuk egymásnak. Ha
Harry sereget küldene, akkor a világ egy szemvillanás alatt megváltozna.
Akkor mi is háborúra uszítanánk, akárcsak Thomas Dacre, aki a Skócia
elleni könyörtelen támadás híve. A bosszú mellett érvelnénk, és
követelnénk, hogy küldjék a flottát. Ha az öcsém igaz fivérként viselkedik
majd, ha Katalin azt mondja neki, amit egy nővérnek mondania kell, akkor
újra régenskirályné leszek. Minden Harrytől függ. Minden a sógornőmtől,
az ő hitvesétől függ.
– Van valami, amit el kell mondanom – szólal meg Ard, óvatosan
válogatva meg a szavait. – Korábban nem mondták el neked, mert
aggódtak a testi épségedért.
Úgy érzem, mintha egy kő húzná lefelé a hasamat, mintha zuhannék.
Hirtelen rám tör valami baljós félelem.
– Mi az? Mondd már gyorsan! Mária, a kishúgom? Csak nem halt meg
szülés közben? Isten ments! Nem ő az?
Férjem a fejét rázza.
– Akkor Katalin vetélt el – közlöm határozottan.
– Nem. A fiadról van szó.
Tudtam. Tudtam, amint megláttam a komor arcát.
– Meghalt?
277
Bólint.
Arcomat a kezembe temetem, mintha így eltolhatnám magamtól az
együttérzését. Az ujjaim alatt megindulnak a könnyeim, és oldalra
csorognak, a fülembe. Képtelen vagyok felemelni a fejem, hogy
megtöröljem az arcom. Ezt az újabb fájdalmat már képtelen vagyok
kikiabálni magamból, hiszen annyit sikoltoztam már a csontjaimban érzett
kíntól.
– Isten vegye őt magához! – suttogom. – Isten áldja meg és óvja őt!
Arra gondolok, ami szinte természetes, hiába az első döbbenet, hogy
milyen jó, hogy két hercegecském volt. Ha az egyik el is távozott
közülünk, még mindig maradt egy fiam, egy trónörökös. Még mindig van
egy. Még mindig az enyém a skót trónörökös, aki egyben az angol trón
várományosa is. Még mindig én vagyok az egyetlen a három királyné
közül, akinek fia van. Még ha az egyik gyermekem el is ment, még ha el is
veszítettem a kisfiamat, az örökösömet, még mindig megmaradt egy
különleges kincsem. Még mindig megvan az én kicsinyem.
– Nem is akarod tudni, hogy melyikük halt meg? – kérdi Archibald
feszengve.
Azt feltételeztem, hogy a király. Ez lenne a rosszabb. Ha egy
megkoronázott király meghal, hogyan is akadályozná meg egyedül a
trónbitorlást egy kisgyermek?
– Nem Jakab halt meg?
– Nem. Alexander.
– Ó, istenem, ne! – Most már zokogok. Alexander az én kis drágám, az én
édes kisfiam, az én kisbabám. A férjem hagyta őt hátra nekem. Még a most
született csecsemő, Margaret sem vette át a helyét a szívemben. – Nem
lehet Alexander! Hiszen olyan szép és erős volt!
Archibald azonban sápadt arccal bólint.
– Nagyon sajnálom.
– Hogy halt meg?
Ard vállat von. Még túl fiatal ehhez. Nem tudja, hogyan halnak meg a
kicsik.
– Megbetegedett, legyengült. Drágám, annyira sajnálom.
– Ott kellett volna lennem mellette!
– Tudom. Ott kellett volna lenned. De jól bántak vele, és nem
szenvedett…
– A fiam! Alexander! Az én kicsi fiam. Ő a harmadik fiú, akit elveszítek.
A harmadik kisfiú!
– A hölgyeid gondjaira bízlak – szólal meg Archibald hivatalos hangon.
Nem tudja, hogy mit kell mondani vagy tenni ilyenkor. Pedig ő volt az, aki
278
mindig megvigasztalt. Semmi sem alakult túl jól a kettőnk számára. Most
pedig hozzáláncolták egy nyomorék asszonyhoz, aki a fia elvesztése miatt
zokog. A férjem feláll, meghajol felém, aztán elhagyja a szobát.
– A kicsim, az én kisfiam!
Megesküszöm rá, hogy Albany hercege még megfizet ezért. Bárhogy halt
is meg Alexander, a herceg felelős érte. Nem lett volna szabad erőszakkal
elválasztania a fiaimtól Stirling várában. Nem lett volna szabad elhurcolnia
onnan. Mária húgom, aki éppen olyan királyi özvegy, mint én, titokban
hozzáment egy férfihoz, mégis az őt megillető teljes tiszteletadás mellett
hagyhatta el az idegen országot. Akkor nekem miért kell száműzetésben
élnem? Úgy, hogy a férjem fejére vérdíjat tűztek, a kisfiam meg halott? Én
soha, de soha nem kaptam meg a legidősebb Tudor hercegnőnek kijáró
tiszteletet. Thomas, lord Dacre, teljesen egyetért velem, és együtt nyolc
oldalra rúgó vádiratot állítunk össze a herceg ellen, amit Londonba
küldünk. Dacre hozzátesz minden egyes esetet, amikor a skótok betörtek
az észak-angol vidékekre, minden ingóságot, amit elloptak, minden házat,
amit felégettek, minden utazót, akit kiraboltak. El fogjuk tiporni a
herceget, meggyőzzük Henriket, hogy támadja meg Skóciát. És ha ez
háborúba sodor minket Franciaországgal, még az is csekély ár lenne azért
a bosszúért, amit egy királynénak illő állnia fia haláláért.
A hamis herceg ír nekem, együttérez velem a fájdalmamban, gratulál
lányom születéséhez, és arról beszél, hogy reméli, egyezségre fogunk
jutni. Követet küld Harryhez. Reméli, hogy békét köthetünk.
– Soha – jelentem ki kereken Dacre-nek. – Majd én megmondom neki,
hogy mit kell tennie ahhoz, hogy egyáltalán fontolóra vegyünk egy
békemegállapodást. Szabadon engedi Gavin Douglast, megkegyelmez lord
Drummondnak, visszavonja a férjemre kimondott ítéletet, hogy ne legyen
törvényen kívüli a saját hazájában, elküldi az ékszereimet, továbbá
visszaadja a férjemnek a birtokait és a vagyonát.
– Ennyi mindent nem tehet meg – feleli Dacre, aki láthatóan aggódik.
– Kénytelen lesz. Magam írom meg neki.
Az idős határvidéki lord óvatos képet vág.
– Jobb lesz, ha addig nem tárgyalunk vele, amíg a követét nem küldi el az
ön öccséhez. Jobb lenne, ha ők ketten állapodnának meg.
– Egy kicsit se lenne jobb – felelem harciasan. – Én vagyok a
régenskirályné, senki más. Majd én megmondom neki, hogy milyen
követelésekkel élek, ő pedig teljesíti azokat.
279
Írok a nővéremnek is, Anglia királynéjának, Katalinnak, akinek – úgy
tűnik – e hosszú idő alatt mindvégig sikerül megtartania a gyermekét, és
elmondom neki, hogy imádkozom érte, hiszen tudom, hogy közeledik a
szülés ideje, és arra kérem, hogy azonnal írja meg, amint a baba, az én
Margaretem kis kuzinja világra jön. A két nővéremre gondolok, hiszen
közeleg már az idejük, de ők fényűzésben töltik a napjaikat az orvosaik
tanácsát követve, miközben csecsemőiket már készen várják az
aranybölcsők, és az jár a fejemben, hogy leginkább ez az igazságtalanság
fáj a legjobban. Mert nekik fogalmuk sincs a fájdalomról, amit átéltem, és
soha nem is fogják megtapasztalni. Fogalmuk sincs, milyen veszélyben
forogtam. Ők ketten együtt lehetnek, mint két nővér, én pedig olyan
vagyok, akár egy elcserélt gyermek, akit mindörökre kizártak a körükből.
Albany a levelében békét ígér és megállapodást, de a követei ugyanekkor

az öcsémnek is írnak. Talán így próbál békét kötni: miközben Harryvel
próbál beszélni, velem akar megegyezésre jutni, de én inkább szemtől
szemben tárgyalnék vele. Nem engedhetem meg Harrynek, hogy
megállapodjon Albanyvel, hogy továbbra is a herceg felügyelete alá
tartozzon a fiam, a király. Harryvel azt sem tudom megértetni, hogy
milyen fontosak az ékszereim. Mindenki azt hiszi, hogy lényegtelen
dolgokról beszélek, asszonyi dolgokról. De én tudom, hogy Albany
megvetően áll hozzám és megvetően kezeli a szövetségeseimet is.
Láthatóan senki mást nem érdekel, csak engem, hogy mi lesz azokkal, akik
azért küzdöttek, hogy kimenekítsenek Albany fogságából. Gavin Douglas
még mindig a börtönben ül. Szabadon kell engedni, és meg kell kapnia az
érseki címet, amit ígértem neki. Ezeket az ügyeket nem lehet félvállról
venni, mert ugyanolyan fontosak, mint az ékszereim meg az ingóságaim.
Bárki veszi is el őket tőlem, az közönséges tolvaj.
Időnként arra gondolok, hogy vissza kellene lopóznom Stirling várába,
majd ott ismét felkészülni az ostromra, csak hogy a fiammal lehessek.
Időnként arra gondolok, hogy Edinburghba kellene mennem, és
személyesen tárgyalnom a herceggel. Épp a tűznél üldögélek, amikor
belép a szobámba Dacre, Londonból érkezett leveleket tart a kezében.
– Adja ide őket! – kiáltom lelkesen.
– Jött egy a királynétól is – mutat a királyi címerre.
Izgatott és boldog arcot vágok, még a kezemet is kinyújtom, mint aki alig
várja, hogy feltörhesse a pecsétet, és elolvashassa a levelet. Igyekszem ezt
a benyomást kelteni, hogy Dacre-ben még a gyanakvás gondolata se
merülhessen fel, ne tudja meg, hogy igazából mennyire rettegek, mert
280
bizonyos vagyok benne, hogy Katalin végül egészséges kisfiút hozott a
világra az oly sok sikertelen próbálkozás után. Márpedig ha fia született,
akkor az én fiam már nem az angol trón örököse, így Harrynek sincs
különösebb oka, hogy megmentse őt. A szememre tapasztom a tenyerem,
mintha csak a tűz hevétől óvnám a látásomat. Az idei veszteségek közül ez
lenne a legszörnyűbb.
De aztán látom, hogy Katalin nem teljesítette a kötelességét. Isten nem
áldotta meg. Hála az Úrnak, a királyné ismét kudarcot vallott, és minden
bizonnyal össze fog törni a szíve. Mindezt a levél alján rejti el, épp csak az
aláírása fölé firkantva közli a hírt, aminek láttán elmosolyodom.
– Kislánya született – mondom határozottan.
– Isten irgalmazzon neki! Milyen kár! – mondja Dacre őszintén, ahogy
minden angol mondaná. – Isten óvja őt! Micsoda csalódás!
Arra gondolok, hogy én négy királyi fiúnak adtam életet, és még mindig
életben van egy. Katalinnak meg nincs más, csak egy lánya.
– Máriának fogja hívni. Mária hercegnőnek.
– A nagynénje, az Özvegy Királyné után? – kérdezi Dacre vidáman.
– Kétlem – csattanok fel. – Azok után aligha, hogy kegyvesztetten tért
haza az engedély nélküli házassága miatt. Mária lesz, de Miasszonyunk
után, mivel Katalin a mennyek királynőjének védelmét fogja kérni erre a
gyermekre, hiszen korábban annyi bánat érte. Imádkoznunk kell azért,
hogy a kicsi életben maradjon, hiszen rajta kívül nincs más királyi utód.
– Úgy hallom, hogy Mária hercegnő és a királyné nagyon közel áll
egymáshoz – erősködik tovább Dacre.
– Nem igazán – felelem. – Egyébként is: Mária ma már csak Suffolk
hercegnője.
– Ezt a levelet pedig az ön öccsének intézője küldte – folytatja Dacre. –
Aki nekem is írt.
– Elolvashatja itt – mondom, majd feltörjük a pecsétet, és olvasni kezdünk.
A levélben az áll, amire mindketten vártunk. Harry lovászmestere
beszámol róla, hogy szerzett nekem egy különleges hordszéket, amit a
megfelelő díszkísérettel, illetve váltólovakkal, a holmimat szállító
szekerekkel, valamint a vad északi vidéken biztonságomat szavatoló
katonákkal együtt küldenek el nekem Londonból. Maga Harry is
odafirkant egy megjegyzést a gondosan szerkesztett levél szélére; azt írja,
hogy azonnal induljak.
– És mi lesz Archibalddal? – kérdem, és az arcomra mosoly ül ki, amikor a
férjem lép a szobába.
Megáll a székem mögött, én pedig érzem, ahogy a kezét gyengéden a
vállamra teszi. Büszkén kihúzom magam, nem törődve a csípőmbe hasító,
281
lüktető fájdalommal. Tudom, hogy milyen szép pár vagyunk. Látom, hogy
Dacre figyelmét nem kerüli el sem a férjem kitartása, sem az én
eltökéltségem.
Elmosolyodik.
– Örömmel emlékeztetem, hogy az ön öccse, a király menlevelet küldött
őkegyelmességének, a férjének. Együtt utaznak Londonba, ahol együtt
fognak élni, mint a régenskirályné és a házastársa. A király megad
önöknek minden illő tiszteletet, és ön mindenki mást megelőz a
rangsorban, leszámítva a királynét. Megelőzi Mária húgát, az Özvegy
Királynét, és annak férjét is.
– Most végre te is látni fogod, amit eddig oly sokszor próbáltam leírni
neked – fordulok Ardhoz. – Láthatsz engem az otthonomban, azokban a
kastélyokban, ahol a gyermekkoromat töltöttem. Bemutatlak fivéremnek, a
királynak. A vacsorához mögöttük, ő és Katalin után megyünk majd, és
mindenki, de tényleg mindenki csak utánunk jöhet. Te leszel a legnagyobb
ember Angliában a király után, én pedig a legnagyobb asszony Katalin
után.
A férjem mellém lép, majd fél térdre ereszkedik. Jóképű arcát felfelé
fordítja, rám néz, én pedig nem bírom megállni, hogy ne érintsem meg
simára borotvált orcáját. Istenem, milyen jóvágású férfi! Érzem, hogy a
testem mennyire vágyik rá. Oly hosszú idő telt el, amíg az ágyban
feküdtem, hanyatt, mint valami hulla, mialatt ő mellettem ült, és hozzám
sem mert érni, nehogy fájdalmat okozzon. Ismét a felesége akarok lenni. A
szerelme akarok lenni. A királynője akarok lenni, aki büszkén lépked az
oldalán.
– Főúri hitvesem, kegyelmes asszonyom, én nem mehetek – mondja
kertelés nélkül.
Dacre és én hitetlenkedő pillantást váltunk a feje felett.
– Hogyan?
– Én nem mehetek Londonba.
– De hát muszáj – jelentem ki határozottan.
– Ha veled megyek, mint skót törvényen kívüli, akkor elveszik a rokonaim
összes birtokát, lerombolják a várainkat – mondja nyíltan. – Mindent, amit
atyám rám hagyott, mindent, ami a nagyatyám tulajdona, a földdel tesznek
egyenlővé. A klánom vezér nélkül marad, a népem éhen hal. Ezzel
lemondanék a születésemnél fogva engem megillető jogról, és mindenki
tudná, hogy azért hagytam őket magukra, hogy a férjedként élvezhessem
ki a londoni kényelmet, miközben az otthonomért kellett volna küzdenem.
Azt fogják hinni, hogy a biztos menedéket választottam, őket pedig
sorsukra hagytam.
282
– Nem maradhat itt, hogy harcoljon – szólal meg Dacre. – Maga a király
próbál most békét teremteni. Nem keverhet bajt.
– Lordságod egyszer csak szelíd galambbá változott? – kérdezi Archibald
csípősen. – Soha nem hittem volna, hogy egy nap az ön szájából hallom
majd, hogy skótoknak nem szabad skótokkal küzdeniük – mondja, majd
felém fordítja a tekintetét, mintha Dacre-t többé már szóra sem méltatná. –
Szerelmem, királyném, nem hagyhatom el azokat, akik mindenüket
kockára tették az ügyedért. Lord Hume is el fogja veszíteni a földjeit.
Albany máris börtönnel fenyegette meg a feleségét és az anyját. Nem
szökhetünk el, és hagyhatjuk hátra a családjainkat.
– De én a feleséged vagyok! Itt van a családod!
– Becstelenség lenne elszökni.
– A kötelességed hozzám köt!
– A kötelességem Skóciába szólít – feleli. – Az öcséd megóv majd téged,
és vigyáz rád Angliában. De az én népemet senki nem óvja meg, senki
nem vigyáz rájuk, ha én elhagyom őket.
– Ezt még gondolja át! – javasolja Dacre. – Ne kapkodja el, milord! Lehet,
hogy hosszú ideig kell még bujkálnia e dombok között. Lehet, hogy a
király olyan békét köt Franciaországgal, ami nem terjed ki arra, hogy
visszakapja a rangját. Ha nincs Londonban, az is lehet, hogy teljesen
megfeledkeznek Önről. – Most rám néz. – Ez a nagyemberek sorsa, bár
sajnálom, hogy nekem kell kimondanom. Ha az ön férje nem lesz ott,
könnyen lehet, hogy elfelejtik.
Most gúnyolódik a férjemen, és rajtam is. Dacre volt mindig is az öcsém
első számú szolgája, én csak a második helyen következem. Nagyon jól
tudom, hogy nem fog az eszükbe jutni Archibald – hiszen én is alig jutok
az eszükbe. Ki tudhatná ezt jobban annál a hercegnőnél, akit máris oly
sokan kitörölték az emlékezetükből, ahogy átlépte a skót határt? Ki tudná
jobban, mint én, hogy csak akkor harcolnak érted, amikor minden olyan
káoszba fúlt, amit már nem hagyhatnak figyelmen kívül? Én nem vagyok
Mária, aki úgy járhat-kelhet a világban, hogy az öcsém sosem veszti szem
elől, és viselkedhet bármilyen engedetlenül, lehet bármennyire hűtlen,
akkor is ünnepségekkel fogadják otthon. És nem vagyok Katalin sem, aki
évről évre kudarcot vall, és nem adja meg fivéremnek a vágyott fiút, de
akkor is ő marad a választott hitvese és az udvar királynéja. Én Margit
vagyok, a skót királyné, és egészen addig megfeledkeznek rólam, amíg az
engem fenyegető, szörnyűséges veszedelem bajba nem sodorja őket.
– Pedig ő igenis velem jön Londonba! – kiáltom hevesen. – És akkor majd
együtt fognak látni minket. Úgy majd nem felejtenek el!
Dacre halvány mosollyal az ajkán néz a férjemre, és válaszra vár. Erről
283
eszembe jut, hogy ez az ember évek óta uszítja egymás ellen a skótokat,
egymás ellen hangolja az angolokat, a skótokat az angolokkal, az
angolokat meg a skótokkal ugrasztja össze. Most pedig feleség és a férj
között szít viszályt. Dacre minden értelemben határ menti úr. Azt hiszi,
úgy ismeri az Archibaldhoz hasonló embereket, mint a tenyerét, hiszen ő
fizette a tánchoz a zenét. Mindig is úgy gondolta, hogy a férjem
megvásárolható, könnyen meggyőzhető, könnyen becsapható.
– Nem mehetek – ismétli meg Ard határozottan. – Akár emlékezni fognak
rám, akár elfelednek, akkor sem mehetek Londonba.
Nélküle kelünk útra. Még csak huszonhat éves vagyok, mégis úgy érzem,
mintha az életem azzal telne, hogy folyton elhagyom azokat, akiket
szeretek, és elveszítem azokat, akiknek vigyázniuk kellene rám. Alexander
fiamat Skócia hideg földjében hagyom, mert Albany még decemberben
eltemettette a gyermekemet, még azelőtt, hogy eljutott volna hozzám a
szörnyű hír. Még életben lévő fiamat, a négyéves királyt tanítója
felügyelete alatt hagyom. Imádkozom érte, hogy Davy Lyndsay mindig
legyen mellette, mert ugyan ki más tudná megvigasztalni a bajban?
Margaretet magunkkal visszük, akárcsak a szoptatós dajkáit és ringatóit,
állandó kíséretét. Olyan kevés holmival utazunk, amennyivel csak tudunk,
mégis hosszú szekérkaraván viszi a javaimat és Dacre javait, fegyveres
katonák őrzik a menetet, meg a velünk tartó főurak – akik örülnek, hogy
végre esélyük nyílt Londonba utazniuk a határon leélt évek után. Fél
Northumberland velünk tart, a férjemet mégis hátrahagyjuk.
Indulás előtt megcsókolja a kezem, könnyes szemem, ajkam, majd újra a
kezem. Esküdözik, hogy most még jobban szeret, amint amikor még a
csinos asztalnokom, lovagom, barátom volt. Azt mondja, nem hagyhatja
magára a barátait és szövetségeseit, az embereit, nélkülöző bérlőit, akik
mit sem tudnak királyokról, régensekről, régenskirálynékról, viszont őt
követik, bárhova is vezesse őket. Nem hagyhatja sorsára a várát, a
sóhajtozó tengerre és a rikoltozó sirályokra néző nagy erődöt. Azt mondja,
hogy egy nap ismét együtt leszünk. Hogy egy napon ismét boldogok
leszünk.
– Visszajövök – ígérem meg neki. – Visszajövök hozzád, és te várni fogsz
rám. Megparancsolom Harrynek, hogy kössön békét a franciákkal és a skót
főurakkal, ők pedig engedjenek hazatérni, és akkor én leszek megint a
régenskirályné, mint egykor, te pedig a házastársam.
Szerelmes pillantása olyan tiszta és igaz, mint amikor még az ifjú
asztalnokom volt.
284
– Jöjj vissza hozzám, én pedig megtartom majd a váraimat, birtokaimat és
hatalmamat. Jöjj vissza Skóciába, én pedig királynéként fogadlak. Térj
vissza minél hamarabb!
285
ÚTON DÉL-ANGLIÁBAN, 1516 TAVASZA
Hosszú az út, de már mutatkoznak a jelei annak, hogy visszatérőben a

hatalmam. Minél messzebb megyünk – fájdalmasan lassú és rövid
szakaszokat tudunk csak megtenni egyszerre –, annál nagyobbra duzzad a
menet. York igen ünnepélyesen fogad minket: azon a városon vonulunk át,
amelyik még emlékszik rá, hogy évekkel ezelőtt hercegnőként
üdvözölhetett. Mindennap újabb híveket vonz mellém. Új embereket
nevezek ki az udvartartásomba, és körülvesznek a talpnyalók és a
kérelmezők. Dacre arra panaszkodik, hogy ennyi udvaroncot nem tud
elszállásolni és etetni az úton, mire én vállat vonok, és azt felelem, hogy
Angliában mindig is szerettek, és hogy hinnie kellett volna nekem, amikor
azt mondtam, hogy az emberek özönleni fognak hozzám.
Levelek jönnek Londonból: Katalintól, aki megírja, hogy a kisbabája erős
és szépen fejlődik, meg Mária húgomtól, aki fiúnak adott életet.
Nehezemre esik örülni ennek. Ez a kisfiú nem az anyjának, az én
húgomnak fogja majd kikövezni a dicsőséghez vezető utat, ő nem az a
gyermek, aki magas rangra számíthat majd a világban. A szülei szinte a
csőd szélén állnak, mert házasságuk miatt súlyos bírságot kell fizetniük a
királyi kincstárnak. A kisfiúnak a címe az egyetlen jutalma, amit az apja
azért kapott, mert igen szórakoztató barátnak bizonyult; Brandon nem
tehetséges, nem csörgedezik nemesi vér az ereiben, és különleges érdemei
sincsenek. A kicsit Henrynek nevezik el, így próbálják meg visszaszerezni
öcsém pártfogását. Úgy vélem, Thomas Wolsey-t kérik majd fel
keresztapának, ahogy mi is tettük annak idején: az ő csillaga most épp
felfelé ível. Mindenképp tenniük kell valamit, hogy megforduljon a
szerencséjük. Így hát nem tudom önfeledten ünnepelni a fiuk születését,
hiszen egyelőre csak költséget jelent a családnak.
De annak örülök, hogy Mária feje fölül elmúlt a szülés minden
veszedelme. Mindig is úgy gondoltam, hogy termékeny lesz és erős.
Anyám egész családja termékeny volt, és igen szapora. A Plantagenetek 2
úgy nőnek, mint a nevüket adó dudva. Biztosra veszem, hogy a húgom
soha nem lesz olyan erőtlen kis virágszál, mint Katalin. Örülök, hogy már
felkelt az ágyból és jól van, és üdvözölni tud majd, amikor Londonba
érünk. Arra gondolok, hogy nemsokára újra láthatom, így ahogy
közeledünk a fővároshoz, egyre nagyobb és nagyobb izgalom vesz erőt
rajtam: még annak is örülök, hogy Katalint is láthatom majd. Tizenhárom
éve élek száműzetésben. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még
286
hazamegyek. Soha nem gondoltam volna, hogy ismét angol tető alatt
hajtom álomra a fejem, amelyen a Tudorok zászlaja leng. Voltak idők,
amikor az járt a fejemben, hogy soha többé nem látom viszont őket.
De még a visszatérésem örömében sem felejtem el: a balszerencsém oka,
hogy Henrik megszegte a békét, és ragaszkodott a Skóciával való
háborúhoz, és mert Katalin annak idején megparancsolta a Howardoknak,
hogy indítsanak elsöprő támadást ellenünk, és azt is megparancsolta, hogy
senkinek se irgalmazzanak. Noha a Howardok új zászlaján ott
pöffeszkedik a férjem legyőzését hirdető címer, nem ők döntöttek úgy,
hogy nem ejtenek foglyokat. Katalin volt az: aki éppoly könyörtelen és
vérszomjas, mint az anyja, aki a kereszténység kardjával döfte át
Spanyolországot. Hiába küld most nekem kedveskedő leveleket és ígéri
meg, hogy amikor találkozunk, egymás karjába borulunk majd, mert én
nem felejtem el, hogy ő akarta parancsba adni, hogy a férjem mezítelen
testét tegyék sós vízbe és küldjék el hadizsákmányként az öcsémnek. Az
az asszony, akinek ilyesmi járt a fejében, nem az az asszony, akit valaha is
a nővéremnek tudok majd hívni. Még csak azt sem tudom, hogy szegény
Jakab testét hol temették el Angliában. Még azt sem tudom, hol van a
véres kabátja – gondolom, valakinek a szekrényében. És ez rossz vért szül
köztem és Katalin között. Nagyvonalú és kedves velem az engem ért
szörnyű csapás óta, én pedig hasznot húztam nyugtalan lelkiismeretéből;
ám ő volt eme bukás oka és okozója, én pedig nem bocsátom meg ezt, és
nem felejtem el.
Aznap, amikor York elhagyására készülünk, kopogtatnak

magánlakosztályom ajtaján, az pedig feltárul, anélkül hogy engedélyt
adtam volna rá. Amikor felnézek, hogy lássam, ki érkezik bejelentés
nélkül Skócia Özvegy Királynéjának magántermébe, nem más áll előttem
kezében a kalapjával, mosolyogva, és szívet tépően vonzóan, mint a
férjem, Archibald.
Felpattanok – már fájdalom nélkül tudok állni –, felé nyújtom a kezem, ő
pedig átviharzik a szobán, és egy szemvillanás alatt térdre rogy előttem.
– Menjenek ki! – suttogom az udvarhölgyeimnek, akik gyorsan kisietnek a
szobából, és becsukják maguk után az ajtót, mire a férjem feláll, és forró,
szoros ölelésbe ránt magához. Megcsókolja könnyes szemhéjam, ajkam,
nyakam, meleg keze szoros fűzőmre tapad. Lehajtja a fejét és megcsókolja
keblem felső részét, és érzem, ahogy a keze megoldja a szalagokat.
– Jöjj! – mindössze ennyit mondok, majd behúzom a hálószobámba, és
hagyom, hogy levetkőztessen, mintha holmi parasztlány lennék a
287
szénapajtában, széthúzza a drága szoknyáimat, leédesgeti a finom,
csipkeszegélyű fehérneműmet, majd annyi vággyal telítve hatol belém,
mintha most házasodtunk volna össze, és azt hinnénk, együtt fogunk
uralkodni Skócia felett.
Mámorító érzés. Egymás mellett fekszünk az összevissza hagyott ruhák és
ágyneműk káoszában, miközben a nap betűz az ablakon, és hallom, ahogy
a yorki templom harangjai egymás után ütik el a három órát, így jelzik a
délutáni istentiszteletet, a nónát.
– Szerelmem – mondom álmosan.
– Királyném – feleli.
Két kezem közé fogom napbarnított, mosolygós arcát, és szájon csókolom.
– Eljöttél hozzám. Pedig már azt hittem, hogy örökre elveszítettelek.
– Nem mehettem el búcsú nélkül – válaszolja. – Nem hagyhattalak
elmenni úgy, hogy ne mondjam el neked, a szerelmem veled tart, olyan
hűen, amilyen mindig is voltam hozzád, és hogy az érzéseim mit sem
változtak, amióta megláttalak.
– Oly boldog vagyok – rebegem halkan. Fejemet a vállára hajtom, és az
inge vékony vásznán át érzem, ahogy egyenletes ritmusban ver a szíve.
– Hozzád méltóan bánnak veled? – kérdi. – Jól látom, hogy szép ruhákat
és remek társalkodónőket kaptál, és megint pompás az udvartartásod?
– Úgy kezelnek, mint egy Tudor hercegnőt, akinek születtem, és mint a
skót királynét, akivé váltam. Dacre a leghűbb szolgám.
– Ahogy az illő is – mondja erre Ard bosszúsan. – És odaadta már az
öcsédtől kapott pénzt?
– Újra gazdag vagyok – erősítem meg. – És mindenki azt mondja, hogy az
ékszereimet és a holmimat is visszakapom majd Albanytől. Nem kell
féltened, drágám, jól megy a sorom.
– Hála Istennek! – mondja. – És mikor tervezed a visszatérésedet
Skóciába?
– Ezt még senki sem tudja. Előbb meg kell alkudniuk Albanyvel, viszont
Harry azt mondja, addig senkivel sem beszél, amíg meg nem hallgatott
engem. Dacre-rel közösen majdhogynem egy nagy könyvre elég sérelmet
írtunk össze. Albany felelni fog értük, ahogy felelni fognak az őt támogató
skót főurak is. Érted is, értem is bosszút állunk.
Kopogtatnak, majd egy hang azt mondja:
– Kegyelmes asszonyom, a nagyteremben fognak vacsorázni?
Lustán rámosolygok Ardra.
– Mindenki értesülni fog róla, hogy az egész délutánt az ágyban töltöttük –
mondom.
– Férj és feleség vagyunk – feleli. – Úgyhogy nyugodtan megtudhatja
288
bárki. Sőt, azt is elmondhatom nekik, hogy ma éjjel a te ágyadban alszom,
ha már annyira kíváncsiak ránk.
Kuncogok egyet.
– Az ágyamban töltesz minden éjszakát, amíg Londonba nem érünk.
Apró árnyék suhan végig az arcán.
– Ó, szerelmem! Ne beszélj erről!
– Miért? – riadok meg hirtelen. Aztán kikiabálok az udvarhölgyemnek. –
Igen, a nagyteremben! Egy fertályóra múlva gyere be és öltöztess fel!
– Nem mehetek Londonba – mondja Ard. – Számomra semmi sem
változott Skóciában, hiába vagy most gazdag és vigyáznak rád oly
gondosan. Én még mindig szökevény vagyok, aki az életét féltve bujkál a
dombok között.
– De most már velem maradsz. Te is gazdag leszel, és rád is gondosan
fognak vigyázni.
– Nem lehet – feleli kedvesen. – A népemnek még mindig szüksége van
rám. Nekem kell őket vezetnem, nekem kell őket megvédenem az
ellenségeiktől.
– Csak azért jöttél, hogy elbúcsúzz?
– Nem bírtam már nélküled – suttogja. – Bocsáss meg érte! Rosszul
tettem?
– Nem, nem, dehogy! Inkább gyere el egy pillanatra, mint hogy egyáltalán
ne lássalak. De, Ard, biztosan nem jöhetsz velem?
– A váram, a birtokaim, a bérlőim mind veszélybe kerülnek, ha nem térek
vissza Skóciába. Megbocsátasz nekem?
– Ó, igen! Ó, igen! Bármit megbocsátanék, de nem bírom elviselni, hogy
elhagysz.
Felkel az ágyból, és belebújik bőr lovaglónadrágjába, ami puhára és
rugalmasra kopott a kemény lovaglástól szélben, fagyban, esőben.
– Máris el akarsz indulni?
– Itt maradok vacsorára, ha megengeded. Az elmúlt pár hétben nem sok
finom étekben lelhettem örömömet. És ma éjjel a te ágyadban alszom. Se
puha vánkosból, se gyengéd szeretőből nem jutott ki nekem mostanában.
De pirkadatkor indulnom kell. Ez a kötelességem.
– Pirkadatkor? – ismétlem remegő szájszéllel.
– Attól tartok, nem tehetek mást.
Szeretem, hogy ennyire büszke, és ily sok becsületesség munkál benne.

Hajnalban én is felkelek vele, és nézem, ahogy belebújik régi, kopott
bricseszébe.
289
– Tessék! – mondom. – Legalább ezeket az ingeket vidd el! – Fél tucat
finom vászoninget adok neki: mind gyönyörű, kézzel varrott, csipkével
szegett darab.
– Honnan szerezted őket? – kérdi, és szikár testét máris belebújtatja az
egyikbe.
– Lord Dacre-től rekviráltam őket – vallom be. – Igencsak nehezen akart
megválni tőlük, de ő varrathat magának újakat, míg neked csak a
legszebbeket lenne szabad hordanod.
Erre kurtán felnevet, és felrángatja öreg lovaglócsizmáját.
– Eleget eszel? – kérdezem. – És hol szoktál aludni?
– A többi törvényen kívülivel együtt a határ menti várakban és
erődítésekben húztuk meg magunkat – válaszolja. – Időnként a szabad ég
alatt alszom, zord helyeken, de többnyire akad egy barát, aki hű az
ügyünkhöz, és vállalja annak veszélyét, hogy befogad az otthonába.
Időnként még Tantallon közelébe is elmerészkedek, ahol mindenki az
életét teszi kockára, csak hogy egy éjszakára szállást adjon.
Tudom, hogy Janet Stewart megnyitná előtte Traquair kapuját. De nem
említem a lány nevét.
– Pénz is kell? – kérdezem lelkesen.
– A pénz sokat segítene – feleli fanyarul. – Fegyvereket, ruhákat és élelmet
kell vennem azoknak, akik velem tartanak, de szeretek fizetni a
vendéglátásért, főleg a szegényeknek.
A ládámhoz lépek.
– Tessék! – mondom. – Dacre-től kaptam, akinek az öcsém küldte, hogy
útközben osztogathassam. Adhat még többet is. Szóval vedd el az egészet!
A kezében méregeti az erszény súlyát.
– Arany van benne?
– Igen – felelem. – És vidd el ezt is!
Kinyitom a kincsesládámat, és kiveszek belőle egy hosszú aranyláncot.
– Széttörheted és eladhatod, ha megszorulsz. Vedd el, tedd a nyakadba, és
vigyázz rá!
– Ez egy egész vagyont ér – tiltakozik.
– Ahogy te is nekem – nyugtatom meg. – Vidd csak el! És ezeket is!
Egy maroknyi súlyos aranypénzre bukkanok még a ládám alján.
– Ez túl sok – mondja, de azért hagyja, hogy a kezébe nyomjam az
aranyakat. – Hitvesem, túl jó vagy hozzám.
– Ha tudnék, még ennél is többet tennék érted – fogadkozom. – Amikor
hazatérek Skóciába, tiéd lesz a királyság fele. Ard, vigyázz magadra! És
légy hű hozzám!
Erre térdre ereszkedik, lehajtja a fejét, hogy megáldjam, majd feláll és
290
átölel. Én behunyom a szemem, beszívom az illatát, elmerülök benne
teljesen. Odaadnám neki az ujjaimon viselt gyűrűket is, odaadnám a
fejemről az ékszert, neki ígérném az egész világot.
– Jöjj vissza hozzám! – suttogom.
– Úgy lesz.
291
COMPTON WYNYATES, ANGLIA, 1516. MÁJUS
Öcsém jóbarátjának és szolgájának, Sir William Comptonnak a házában

várakozom legszebb, aranybrokát szegélyű, bíbor bársonyruhámban.
Fivéremet, a királyt várjuk ide: ő kísér majd be a városba. Nagy hűhóval
fogunk bevonulni, amit kiélvezhet a nép – mi, Tudorok aztán tudjuk,
hogyan kell nagy parádét csapni –, és a skótok szemében csak nőni fog a
tekintélyem, ha meghallják, hogy maga a király lovagolt be mellettem
Londonba, ő kísért haza. Tizenhárom éve nem láttam a hencegő, hiú
kisfiút, ezalatt elveszítettük atyánkat és nagyanyánkat, mindkettőnknek
születtek és haltak meg gyermekei. Mindenki azt mondja, hogy különösen
jóvágású férfi lett belőle, én pedig az izgatottság és az idegesség között
őrlődöm, ahogy az ablaknál állok Sir William gyönyörű fogadótermében,
és hallom, hogy az őrök fegyverei mint dobbannak a kétszárnyú ajtó előtt,
majd számos láb kopogása hallik. Aztán végül feltárul az ajtó, és belép
Harry.
Rengeteget változott. Kisfiú volt, amikor elmentem, és felnőtt férfivá vált.
Nagyon magas, magasabb Archibaldnál is, egy fejjel nagyobb nálam, és
amit először észreveszek, és amitől vissza is hőkölök, az a gondosan fésült
és nyírt, sűrű, bronzszínű szakálla. Ettől felnőtt, érett férfi benyomását
kelti, és nagyon távol áll attól a képtől, ami az emlékeimben él az én fürge,
világos bőrű kisöcsémről.
– Harry – szólalok meg bizonytalankodva, aztán eszembe ötlik, hogy ő
Anglia királya, így bókolok előtte. – Őkegyelmességed.
– Margit – mondja szívélyesen. – Nővérem. – Azzal felhúz, és
megcsókolja kétfelől az orcámat.
Szúrós szeme ragyogóan kék, vonásai szabályosak, erősek. Nem csoda,
hogy az európai udvarok a keresztény világ legjóképűbb fejedelmének
nevezik. Egy röpke, rosszindulatú pillanatig arra gondolok, hogy
Aragóniai Katalin milyen szerencsés, hogy épp akkor akadt a horgára,
amikor: abban a percben, amikor az öcsém trónra lépett. A világ bármelyik
nője igen boldog lenne, ha hozzámehetne a fivéremhez; nem csoda hát, ha
Katalin szüntelenül figyeli az udvarhölgyeit.
– Bárhol megismertelek volna – folytatja Harry.
Elpirulok örömömben. Tudom, hogy jól nézek ki. A fájdalom megszűnt a
292
lábamban, már tudok állni, és sántikálás nélkül járni. Leadtam mindazt a
súlyt, amit Margaret születése előtt szedtem fel, és csodálatos ruhát
viselek, hála Katalinnak.
– Bárhol! – ismétli. – Olyan szép vagy, mint főúri anyánk.
Színleg aprót bókolok.
– Örülök, ha annak látsz.
A karját nyújtja, majd kicsit beljebb sétálunk a teremben, közel hajolunk
egymáshoz, hogy senki más ne halljon minket.
– Igen, így látlak, Margit. Büszke vagyok rá, hogy két ilyen szép
lánytestvérem van.
Máris szóba került Mária. Még épp csak üdvözölt, és máris a húgomról
beszélünk.
– És hogy van a kis névrokona? – kérdezem. – Hogy van a leányod?
Egészséges és erős?
– Bizony – ragyog fel az arca. – Persze először fiút szerettünk volna, de
nem kétséges, hogy hamarosan lesz egy kisöccse. Mivel egy király nővére
vagy, majd elmondhatod neki, hogyan viselkedjen.
Nem voltam az ő nővére. Én a bátyám, Artúr húga voltam: neki kellett
volna a királynak lennie. De elmosolyodom, és csak annyit felelek:
– És őkegyelmessége, a királyné? Ő is jól van?
– Visszatért az udvarba – feleli. – Te pedig mellette fogsz ülni a nagy
lovagi tornán, amit erre a hónapra tervezünk. Ez lesz a legnagyobb viadal,
amit valaha rendeztünk, így ünnepeljük meg az érkezésedet, valamint a
lányom és Mária fiának születését.
Már megint Mária.
– Be szeretném mutatni neked Margaretet, az unokahúgodat. –
Odabiccentek a dajkának, aki előrelép, mélyet bókol, majd odahozza a
kisbabát Harryhez. A lányom pufók kis teremtés, barna a haja és a szeme,
és úgy integet a kis kezével, úgy mosolyog Harryre, mintha tudná, hogy a
király kegyétől függ a szerencséje.
– Ugyanolyan bájos, mint az anyukája – mondja Harry szeretettel, és az
ujjával megpaskolja a gyermek apró öklét. – És biztosra veszem, hogy
ugyanolyan kedves is.
– Nagyon jó kisbaba – bólogatok. – Pedig bőven kijutott neki a nehéz
időkből.
– Magasságos Isten, te rengeteget szenvedtél!
A fejem finoman a vállára hajtom.
– Szenvedtem, bizony – helyeslek. – De tudom, hogy te mindent
helyrehozol.
– Esküszöm, hogy így lesz – fogadkozik. – Te pedig régenskirálynéként
293
térsz vissza Skóciába. És ezentúl senki sem fog rosszul bánni veled. Még a
gondolat is! – mondja, majd mintha felfújná magát a gyönyörű zöld
bársonykabátjában, amitől az amúgy is széles válla még szélesebb lesz. –
És hol van a férjed? Arra számítottam, hogy ő is itt lesz veled.
Persze pontosan tudja, hogy nincs itt, hiszen Dacre mindenről beszámol
neki, már abban a pillanatban, ahogy megtörtént.
– Maradnia kellett, hogy megvédje a népét – felelem. – Fájt a szíve, mert
velem akart lenni; együtt akartunk lenni. Leginkább veled szeretett volna
találkozni, de úgy vélte, hogy az engem támogató főurak és azok a szegény
emberek, akik megszenvedték, hogy vigyáztak rám, veszélyben lennének
Albany bosszúja miatt, ha ő nem maradna ott, hogy megvédelmezze őket.
Ennyire nagy az ő becsülete.
Azon kapom magam, hogy túl sokat beszélek és túl gyorsan, miközben
megpróbálom Harryvel megértetni, milyen veszélyekkel és nehézségekkel
jár Skócia. Nem tudhatja, hiszen egy békés ország biztonságos várfalainak
védelmében él, nem tudhatja, milyen egy olyan országot kormányozni,
ahol minden egyezség kérdése, és még a király akaratát is el kell előtte
fogadnia a népének.
– Így Archibald Skóciában maradt, hogy teljesítse a kötelességét. Úgy
vélte, ezt kell tennie.
Az öcsém rám néz, és hirtelen megjelenik a rideg számítás a mosolya
mögött.
– Úgy viselkedik, akár egy skót. – Mindössze ennyit mond, én pedig arra
gondolok, hogy a hangja megvetően cseng, hogy megveti azt a férfit, aki a
veszélyben magára hagyja a feleségét. – Úgy viselkedik, akár egy skót.
294
BAYNARD-KASTÉLY, LONDON, ANGLIA, 1516. MÁJUS
Katalin egy fehér poroszka lovat küldött nekem, hogy ezen lovagoljak be
ünnepélyes külsőségek közepette Londonba. Küldött még arany fejfedőket
a súlyos, csúcsos fajtából, amit annyira szeret. Küldött ruhákat is, meg
újabb ruhákhoz való finom szövetet. Úgy vélem, ő adott utasítást arra,
hogy a kastély minden szobájába csodás bútorok kerüljenek, és hogy
minden padlóra szórjanak friss szittyót levendulával és legyezőfűvel
keverve. Bizonyos, hogy ő jelölte ki az udvartartásom fejét, hogy úgy
irányítson, mintha egy nagy palotában lenne, és az ő intézője szerezte be a
kamrákba kerülő élelmet is. A király fizeti az udvartartásom szolganépét:
az asztalnokomat, Sir Thomas Boleynt, a káplánomat, a különféle
feladatokat ellátó szolgákat, udvaroncokat – szertartásmesteremet,
pincemesteremet, testőreimet –, és társalkodónőimet. Katalin ékszereket is
adott kölcsön az örökrészemen felül, amit végül elküldetett Morpethbe,
továbbá a királyi ruhatárból kaptam bundákat, illetve királyi hermelinnel
szegett ruhaujjakat.
És végezetül ő maga is eljön. Az egyik udvarhölgye, Sir Thomas Parr
hitvese keres fel délelőtt, hogy közölje, a királyné megadná magának azt
az örömöt, hogy délután meglátogasson, ha én is úgy kívánom. Azt
felelem, hogy számomra lesz ez öröm, de a beleegyezésem nem több
formaságnál, ahogy azt Maud Parr-ral együtt mindketten tudjuk. Katalin
akkor jön és megy, amikor kedve tartja. Ő Anglia királynéja, megtehet
bármit, amit csak óhajt. Összeszorítom a fogam, amikor arra gondolok,
hogy kénye-kedve szerint jár-kel közöttünk, és még én adok hálát a nekem
szentelt figyelméért.
Hallom, ahogy a díszőrség átkíséri őt a Dower-kapun át, és hallom az
éljenzést, ami a nyomában jár. Az angolok odavannak a spanyol
hercegnőért, aki csak várt, türelmesen várt a napra, amikor végre királyné
lehet belőle. Az ablakomból nem láthatom ezt, noha arcomat egészen
odanyomom az üveghez. Végül át kell mennem a fogadóterembe és
leülnöm a trónusomra, hogy ott várjam meg az érkezését.
Feltárul az ajtó. Felállok és elindulok felé, hogy üdvözöljem, mert
bármennyire is úgy él az emlékeimben még lánykoromból, mint egy
sápadt, bánatos, szegény teremtés, ő most Anglia királynéja, én pedig a
295
száműzött skót királyné vagyok, és én várok arra, hogy megforduljon a
szerencsém, nem pedig ő. Bókolok előtte, ő is így tesz, aztán kitárja a
karját, és összeölelkezünk. Meglep, hogy milyen szívélyes. Megpaskolja
az arcom, és azt mondja, hogy milyen szép lettem, milyen pompás a
hajam. És mennyire jól áll rajtam a ruha.
Egyetlen fürkésző pillantást vetek rá, és máris hangosan felkacagnék. Öt
terhesség után elterebélyesedett, a bőre eltompult, megsárgult. Gyönyörű
aranyhaját előnytelen főkötő alá rejti, a fejét szinte lehúzza a nyakláncai
súlya, ami termetes derekáig ér; a nyakában feszület. Apró, pufók kezének
minden ujján gyűrűk. Gyarló diadallal fedezem fel, hogy harminc évének
minden esztendeje meglátszik rajta, hogy fáradtnak és csalódottnak tűnik,
míg én még mindig fiatalasszony vagyok, aki bármiben reménykedhet.
Azonnal azt mondja:
– Ne itt beszélgessünk, ahol mindenki hall minket! Bemehetünk a
magánlakosztályába? – Ismét hallhatom azt az ismerős, idegesítő spanyol
akcentust, amit oly rátartian megőrzött, amitől különlegesnek hiszi magát,
hiába beszél már tizennégy éve angolul.
– Hát hogyne – felelem, s bár én lakom itt, nekem kell hátralépnem, és
megmutatnom neki az utat a fogadóteremből kivezető szoba felé, ami után
már a magántermeim következnek.
Közvetlenül viselkedik: leül az ablak melletti padra, majd int, hogy
csatlakozzak, üljek le mellé, egy magasságban vele, mintha egyenrangúak
lennénk. Az ő udvarhölgyei és az enyémek zsámolyokra telepednek,
hallótávolságon kívül, bár mind majd meghalnak a kíváncsiságtól, hogy
miként kezdünk barátkozni, amikor mindenki tudja, mennyi minden történt
köztünk, és milyen sok rossz is.
– Olyan jól néz ki – mondja szívélyesen. – Igazán pompásan fest!
Mindazok után, amin keresztülment.
– Ön is – hazudom.
Amikor utoljára láttam, még ifjú özvegyasszony volt, aki minden
kedvezőtlen híresztelés dacára azt remélte, hogy atyám hozzáadja majd
Harryhez: egy törékeny nő volt feketében, kecses, akár egy játék baba.
Mára teljesült ugyan a szíve vágya, de ez mégsem olyan, mint amire
számított. Ugyan szerelemből házasodtak – ami az öcsém részéről egy
kisfiú szenvedélyes érzelme volt –, de hiába esett Katalin ötször teherbe,
csak egy egészséges gyermeke született, és az is lány. Harry pedig
mindannyiszor az ágyába visz egy szeretőt, amikor a felesége viselős lesz,
márpedig szinte minden évben várandós. Ők ketten nem váltak a Katalin
megálmodta aranypárrá. Úgy vélem, abban a hitben élt, hogy olyanok
lesznek, mint az anyja és apja, egyformán büszkék, egyformán szépek,
296
egyformán hatalmasak, és örök szerelemben töltik a napjaikat.
Hát nem így történt. Harry magasabbra nőtt és jóképűbb, gazdagabb és
királyibb lett, mint ahogy azt a felesége remélte, és tekintélyes árnyékot
vet rá – ahogy mindenkire. Katalin fáradt, titokzatos kínok gyötrik. Attól
fél, hogy Isten nem tekint jó szemmel a házasságukra, így fél napokat tölt
térden állva, és azt kérdezgeti Tőle, hogy mi a szent akarata. Nincs benne
semmi az anyja sugárzó magabiztosságából, a keresztes vitézeket
megszégyenítő bátorságból. Most azért jött ide, hogy összebarátkozzon
velem, de még ide is bűntudattal telve érkezett. Vér tapad a kezéhez: az ő
serege végzett a férjemmel, én pedig ezt nem felejtem el.
– Remélem, hogy sokáig velünk marad – mondja. – Nagy örömömre
szolgálna, ha a király mindkét lánytestvére az udvarunk fényét emelné.
– Mindketten? Hát Mária is sokat időzik itt? – kérdem. – Nem gondoltam
volna, hogy megengedheti magának.
Katalin elpirul.
– Gyakran jön hozzám – közli méltóságteljesen. – A vendégemként.
Nagyon jó barátnék lettünk, és tudom, hogy alig várja, hogy találkozzon
önnel.
– Nem tudom, meddig maradhatok. Azonnal haza kell mennem, amint a
skót főurak beleegyeznek, hogy én kormányozzak Skóciában –
válaszolom. – Ez a kötelességem. Nem hagyhatom cserben a férjem
hazáját.
– Igen, nemes hivatalra kérték fel önt – bólint. – Egy olyan országban,
amelyikről tudni lehet, hogy nem könnyű benne uralkodni. Nagyon
sajnálom, hogy meghalt a férje, a király.
Egy pillanatig szóhoz sem jutok. Egy pillanatig még ránézni se bírok. El
nem tudom képzelni, hogy miként merészel úgy beszélni a haláláról,
mintha az csupán valami távoli esemény lett volna, amiről senki sem
tehetett.
– A hadiszerencse forgandó – fűzi még hozzá.
– Szokatlanul kegyetlen volt ez a hadiszerencse – jegyzem meg. –
Korábban még sosem hallottam olyat, hogy angol katonáknak azt a
parancsot adták volna, hogy ne ejtsenek foglyokat.
Van benne annyi szégyenérzet, hogy láthatóan zavarba jöjjön.
– Ezek a határ menti háborúk mindig kegyetlenek – mondja. – Ahogy ez
szomszédok közötti összetűzéskor lenni szokott. Lord Dacre azt mondja…
– Ő találta meg a férjem testét.
– Milyen szomorú is ez! – suttogja. – Annyira sajnálom. – Elfordítja az
arcát, és óriási fejfedője takarásában megtörli a szemét. – Bocsásson meg!
Nemrégiben veszítettem el atyámat, és…
297
– Nekem azt mondták, hogy Flodden után örömmámorban úszott –
szakítom félbe, amikor hirtelen meglelem magamban a bátorságot, hogy
kimondjam e szavakat.
Erre lehajtja a fejét, de nem retten meg az igazságtól.
– Így volt. Persze hogy örültem annak, hogy Anglia biztonságban van,
hiszen a király messze járt, és ő maga is harcolt. Ez volt a királynői
kötelességem. Nekem azt mondták, hogy a skót király azt tervezte, hogy
London ellen vonul. El nem tudja képzelni, mennyire féltünk mindnyájan
attól, hogy beveszi a várost. Persze hogy örültem a győzelmünknek. De
önt nagyon is sajnáltam.
– Elküldte a kabátját Harrynek. A véres kabátját.
Hosszúra nyúlik a csend. Aztán méltóságteljesen feláll. Még sosem láttam
ilyennek korábban.
– Igen, így volt – közli halkan. Mögötte felállnak az udvarhölgyei is,
akárcsak az enyémek. Nem maradhatnak ülve, amikor az angol királyné
áll, de senki nem tudja, hogy mit tegyen. Sután feltápászkodom én is.
Máris elmegy? Megsértettem a királynét? Vitába mertem szállni Anglia
királynéjával, miközben abban a házban hajtom álomra a fejem, amit ő
bocsátott a rendelkezésemre, és ez az első tisztes lakhely a sok közül, ami
menedéket adott nekem?
– Így volt – ismétli meg halkan. – Azért tettem, hogy a hazájáért harcoló
angol király tudja, az északi határ nincs veszélyben. Hogy tudja,
megtettem érte, a férjemért azt, ami a kötelességem volt, még úgy is, hogy
ez a te férjed életét követelte. Megtettem, hogy tudja, az angol katonák
diadalmaskodtak. Mert örültem, hogy diadalt arattunk. Sajnálom hogy így
történt, drága húgom, de ilyen világban élünk. Az első számú
kötelességem mindig is a férjem szolgálata volt; minket Isten adott össze,
és azt ember szét nem választhatja. Még az önért és a családjáért érzett
szeretetem sem állhat közém és férjem, a király közé.
Oly méltóságteljes most, hogy ostobának és gorombának érzem magam
királynéi tartása mellett. Sosem gondoltam volna, hogy látni fogom
Katalint így felnőni saját királynői mivoltához. Emlékszem, milyen gőgös
voltam vele, amikor csak egy szegény élősködő volt az udvarnál: egy
percig sem hittem, hogy ennyi jogos büszkeség lakozik benne. De most
már látom, hogy igazi királyné, és immár hét esztendeje az, míg én
elveszítettem a trónomat, és hozzámentem egy olyan lordhoz, aki még
csak nem is él velem.
– Értem – mondom erőtlenül. – Meg tudom érteni.
Habozik, mintha most először látná így önmagát, méltóságteljesen,
kihúzott derékkal, készen arra, hogy elhagyja a termemet.
298
– Leülhetek újra? – kérdezi halvány mosollyal.
Nagy kegy ez tőle, hiszen nem kell ilyesmit kérnie.
– Kérlek! – mondom neki, majd egyszerre foglalunk helyet.
– Becsülettel eltemettük – szólal meg halkan. – Az obszerváns barátok
templomában nyugszik. Bármikor felkeresheti a sírját.
– Ezt nem tudtam. – A hangom zokogásba fúl. Még sosem éreztem ilyen
szégyent. – Még csak ezt sem tudtam.
– Persze hogy nem. És miséket mondattam érte. Sajnálom, nyilván
rettenetes lehetett ez az ön számára. És aztán a gyászát még szörnyűbb
idők követték.
– Azt mondják, hogy az nem is az ő teste volt – suttogom. – Azt mondják,
hogy látták a csata után. Mert az Angliába szállított halotton nem volt
vezeklőöv.
– Az emberek mindig kitalálnak meséket – feleli olyan szilárdan, mint egy
szikla. – De olyan méltósággal temettük el, ami egy királyt megillet,
kegyelmes asszonyom.
Nem förmedhetek rá, nem rázhatom meg.
– Hívhatsz Margitnak – mondom. – Ahogy mindig is tetted.
– Te pedig engem Katalinnak – válaszolja. – És talán lehetünk barátnők is,
nem csak nővérek. Akkor talán majd meg tudsz bocsátani nekem.
– Köszönöm a ruhákat, és mindent – nyögöm ki sután. – És örülök, hogy
megkaphattam az örökrészem.
A ruhámra teszi a kezét.
– Mindez semmivel sem több, mint amennyi járt neked – jelenti ki
gyengéden. – Ahogy a trón is visszajár neked, és Skócia minden kincse.
Férjem, a király megfogadta, hogy mindent visszakapsz, ami a tiéd, és
gondoskodik is arról, hogy ez így legyen. Magam is szólok az érdekedben.
– Hálás vagyok érte – felelem, noha nehezemre esik ezt mondani.
A keze meleg, a gyűrűi vaskosnak tűnnek apró ujjain.
– Nem voltunk egymás jó nővérei korábban – szólal meg halkan. –
Nagyon féltem, hogy már sosem adnak hozzá az öcsédhez, honvágyam
volt, és koldusbotra jutottam. Elképzelni sem tudod, hogy min mentem
keresztül, amíg erre vártam. Egy percig sem voltam boldog édesanyád
halála után. Amikor elment, az olyan volt, mintha az egyetlen barátomat
veszítettem volna el a családban.
– A nagyanyám… – kezdem.
Vállat von. A nyakánál egy rubin csillog.
– A király főúri édesanyja sosem törődött velem – közli kurtán. –
Hazaküldött volna, ha megteheti. Megpróbálta elhitetni… – folytatja, de
aztán elharapja a mondatot. – Ó! Mindenfélét mondott rólam. Megpróbálta
299
megakadályozni, hogy a herceg elvegyen. Ellenem beszélt. De amikor az
öcséd elfoglalta a trónt, mindennek dacára elfogadott.
– Mindig is Harry miatt fűtötte a becsvágy – jegyzem meg halkan. És
igaza volt, gondolom… az öcsém jobbat érdemelt volna egy özvegynél,
aki képtelen fiút szülni neki.
– Én tudom, milyen távol lenni az otthonodtól, és azt hinni, hogy senki
nem törődik veled, azt hinni, hogy veszélyben vagy, és senki nem fog
segíteni. Nagyon, nagyon sajnáltam, amikor megtudtam, hogy
megözvegyültél, és elvesztetted a fiad feletti gyámságot. Akkor fogadtam
meg, hogy amit csak tudok, megteszek érted, hogy segíthessek, és jó
nővéred lehessek. Mindketten Tudorok vagyunk. Segítenünk kellene
egymást.
– Mindig azt hittem, hogy lenézel – vallom be. – Mindig olyan
fennhéjázónak tűntél.
Harsogó nevetése hallatán udvarhölgyei felnéznek, majd elmosolyodnak.
– Egynapos, állott halat ettem, amit olcsón hoztak a piacról – feleli. –
Zálogba adtam az ezüsttányérjaimat, csak hogy fizetni tudjam az
udvartartásomat. Olyan hercegnő voltam, aki rongyokban járt.
A kezem rákulcsolódik az övére.
– Én is voltam rongyos hercegnő – súgom neki.
– Tudom – bólint. – Ezért noszogattam Harryt, hogy küldjön sereget, mert
az visszahelyezne téged a trónra.
– És hallgat rád? – kérdem kíváncsian, mert eszembe jut, hogy Jakab
miként csipkedte meg az államat, hogy aztán elmenjen valóra váltani
minden tervét, és egy cseppet sem érdekelte, hogy én mit mondok neki. –
Megfogadja a tanácsodat?
Árnyék suhan át az arcán.
– Régebben megfogadta. De Thomas Wolsey-nak mostanra igencsak
megnőtt a befolyása. Tudod, hogy mindenben ő a király tanácsadója? Ő a
lordkancellár, és igen tehetséges, nagyon tehetséges ember. De csak az jár
a fejében, hogy miként tehetne a király kedvére. Isten akarata már hátrébb
szorul a király kívánságával szemben. Igazából nagyon ritka manapság,
hogy valaki olyasmit tanácsolna Henriknek, ami ellenkezik az ő vágyaival.
– De hát ő a király – jelentem ki határozottan. Egyáltalán nem értem
Katalint: miért akarna bárki is az uralkodó akaratával ellentétes dolgot
tanácsolni?
– Viszont nem csalhatatlan – válaszolja nagyon halvány mosollyal az
ajkán.
– Thomas Wolsey pártolja a visszatérésemet Skóciába? Nyilván a
legjobbat akarja a lányomnak, hiszen ő a mostohaapja.
300
Katalin tétovázik, mielőtt felelne.
– Szerintem nagyobb terveket forgat a fejében, mint a te visszatérésed –
mondja ki végül. – Tudja, hogy a skótoknak el kell fogadniuk téged, és
hogy a fiadnak a te gyámságod alatt kell maradnia, de szerintem azt
reméli…
– Mit remél?
Egy pillanatra lehajtja a fejét, mintha imádkozna, mintha gondolkodnia
kellene azon, hogy mit válaszol:
– Azt hiszem, abban bízik, hogy a mostani házasságodat érvényteleníteni
lehet, és akkor hozzámehetsz a császárhoz.
Annyira megdöbbenek ezen, hogy egy szót sem tudok kinyögni. Csak
nézek rá tátott szájjal.
– Tessék? – kérdem, amikor megtalálom végre a hangom. – Tessék?
Bólint.
– Gondoltam, hogy nem tudsz erről. Thomas Wolsey igen nagy tétekben
játszik Európában. Nagyon örülne, ha eme frigy révén olyan szövetségest
szerezhetne Angliának, akinek segítségével megfékezhetné
Franciaországot. Főleg most, hogy megpróbálja a franciákat kiebrudalni
Skóciából.
– De hát már házas vagyok! Mi jut az eszébe?
– A lordkancellár szerint érvényteleníteni lehet a házasságodat – rebegi
Katalin halkan. – Harrynek pedig feltűnt, hogy a férjed nem tartott veled,
noha kapott menlevelet. Harry úgy gondolja, hogy eltávolodtatok
egymástól. Azt gondolja, hogy talán még meg is köszönnéd, ha
elválasztanának egymástól.
– Archibaldot a kötelességei szólították Skóciába! Ezt magának a
királynak is megmondtam. Köti a becsület…
– Császárné lennél. – Katalin csak ennyit mond.
Ez újra elnémít. A német-római császár hitveseként óriási területek, fél
Európa királynéja lennék. Rangban túlszárnyalnám Katalint. Valójában a
rokonához mennék hozzá. Mária, aki egy olyan senkinek a felesége, mint
Charles Brandon, eltörpülne mellettem, térdet hajtva kellene szolgálnia
engem. Bár egyiküket sem látnám soha többé, és gazdagabb lennék Harry
öcsémnél is. Ez a sors került el engem, amikor azon töprengtem, hogy a
császár vagy a francia király legyen-e a férjem, amíg ki nem derült, hogy
Franciaország ura faképnél hagyott a kishúgom kedvéért. Amikor
hozzámentem Archibaldhoz, elvesztettem annak az esélyét, hogy egyike
legyek Európa nagy uralkodóinak. Most azonban ismét megnyílik előttem
a lehetőség, hogy dicső uralkodóvá váljak.
– És hogyan lenne ez lehetséges?
301
Katalin már nem mosolyog. Elhúzza a kezét az enyémtől, mintha attól
tartana, hogy egy hűtlen feleség érintése megrontaná őt.
– Biztosra veszem, hogy ha áldásod adod rá, akkor a lordkancellár
megtalálja a módját – mondja hűvösen. – Én elvégeztem a feladatomat,
amikor megkértelek, hogy vedd fontolóra a dolgot. A király szerint Skóciát
egyházi átok sújtotta akkor, amikor hozzámentél Angus grófjához. A
lordkancellár úgy érvel, hogy ez alatt az idő alatt egyetlen megkötött
házasság sem lehetett érvényes. Ugyanakkor a férjed jegyben járt egy
másik nővel, nemde? A lordkancellár azt állítja majd, hogy az valódi
házasság volt, nem csupán eljegyzés. Hogy a férjed elvette Janet
Stewartot, és ez a frigy megelőzte a tiéteket, és akkor Skóciát Róma még
nem közösítette ki. Tehát az ő házassága megelőzi a tiéteket, és a tiéd
amúgy sem volt érvényes.
– De a férjem nem vette el. Hiszen nem is találkoznak – vágom rá hevesen.
– Nem is törődik vele. Ő engem vett el. Szabad volt, nyugodtan elvehetett.
És ma is hűséges hozzám.
Katalin rám néz, és látom, hogy nem csupán a négy elveszített kicsi miatt
oly sötét a tekintete. Harry is csalódást okozott már neki.
– Nem számít, hogy egy férfi hűséges-e vagy sem – jegyzi meg csendesen.
– Nem számít, hogy téged szeret-e vagy másvalakit. Csak az számít, hogy
arra esküdtél meg Isten színe előtt, hogy együtt lesztek. Bár a pap volt a
tanúja a fogadalmatoknak, de ti azt valójában Istennek tettétek. Egy
házasságot nem lehet csak azért felbontani, mert nagyemberek azt akarják,
hogy egy asszony újra férjhez menjen. Egy házasságot nem lehet azért
felbontani, mert a férj volt olyan ostoba és gyarló, és beleszeretett egy
másik nőbe. Az igazi házasság Isten színe előtt köttetik, és soha nem
bontható fel. – A pillantása rólam a társalkodónőire, majd az
udvarhölgyeire rebben, akik egymás közötti cseverészéssel ütik el az időt,
míg vissza nem térhetnek a Greenwich-palotába, ahol a férfiakkal
vacsoráznak majd. Egyikükön vagy talán többükön is megakad a király
szeme, egyikük vagy talán már többen is jártak az ágyában, egyikük vagy
többen is ebben reménykednek.
– Ezt én is tudom – felelem. – És azt is tudom, hogy semmi sem lehet
fontosabb a házastársi fogadalomnál. Archibalddal együtt én is letettem e
fogadalmat. Ő a férjem, és az is marad mindhalálig.
Erre lehajtja a fejét.
– Ez az, amit én is igaznak hiszek – suttogja. – Ha Harry majd a
véleményemet kéri, akkor megmondom neki, hogy te Isten színe előtt
mentél férjhez, és hogy sem a lordkancellár, sem a német-római császár,
sem maga az angol király nem változtathat ezen.
302
303
GREENWICH-PALOTA, ANGLIA, 1516. MÁJUS
Az érkezésem tiszteletére rendezett lovagi tornát Greenwichben rendezik

meg, én pedig a királyné bárkáján tartok a folyón az összes londoni
palotánk közül a legszebbikbe. Annyira szeretném, ha Archibald is velem
lenne most, ha hallaná, ahogy Greenwich népe ujjong, amint a dereglyénk
elhalad előttük, ha hallaná, ahogy a zenészek játszanak, ha hallaná, ahogy
felmorajlanak az ágyúk, így üdvözölve a hazatértemet.
Mária hercegnő, az új Tudor sarj, dajkája karjában utazik a bárkánkon.
Katalin egy pillanatra sem engedi el maga mellől, le nem veszi róla a
szemét. Az én kis Margaretem, aki alig pár hónappal idősebb nála, sokkal
gyönyörűbb és virgoncabb; rózsás az arca, szüntelenül ide-oda tekinget, és
mosolyog, amikor észrevesz engem vagy a dajkáját. De ha elnézem, hogy
Katalin és Henrik miként ajnározzák a kisbabájukat, akkor könnyen azt
hihetném, hogy még soha más gyermek nem született erre a világra.
Magamban megfogadom, hogy az én Margaretemet fogják majd szebbnek
látni az udvarban. Gondoskodni fogok róla, hogy tökéletes képzésben
részesüljön. Gondoskodom róla, hogy jól házasodjon. Lehet, hogy nem
lesz királyi hercegnő, és az atyja nem adhat neki koronát, de minden
ízében királyi vér lesz, és félig Tudor. Ki tudja, mit tartogat a jövendő
ennek a két csöppségnek? Megfogadom, hogy az én gyermekem sosem
fog szenvedni az összehasonlítgatástól. Senki nem küldi idegen országba,
hogy aztán ne kapjon semmilyen támogatást, majd végképp cserben
hagyják. Senki nem fogja előtte Máriát dicsérni. Senki nem fogja
elhanyagolni őt, és a másikat dicsőíteni, egyenesen a kis arcocskájába.
Nem mondhatom, hogy most elhanyagolnak. Gyönyörű ruhákat viselek a
királyi ruhatárból, aranybrokát öltözékeket, és bár Anglia királynéja után
lépkedek, mindenki más csak utánam következik. Úgy öltözöm, ahogy az
Skócia Özvegy Királynéjéhez illik, Thomas Wolsey pedig a királyi
kincstárból rendezi az adósságaimat – kérdés és tétovázás nélkül. Ahogy
Katalin után levonulok a királyi bárkáról, és rámosolygok a királyi palota
udvartartására, amint felsorakoztak a kastély szélesre tárt ajtajához vezető
szőnyeg két oldalán, már nincs okom panaszra. Lehet, hogy szeretném,
hogy Archibald is itt legyen velem, és lásson most, lehet, hogy szeretném,
hogy mindenki láthassa az én jóképű férjemet, és ő is részt vehessen a
304
lovagi viadalon, de én most ott vagyok, ahol illendő lennem. Ez minden,
amire mindig is vágytam.
– A ruhatárba megyünk – rendelkezik Katalin, és rám mosolyog. –
Remélem, Mária már ott van, és épp a ruháját választja ki.
Végre találkozunk hát. Mária, az én édes kishúgom, aki vidéki házából
utazott fel az én tornámra. Charles Brandon pedig azt teszi, amihez a
legjobban ért – talán ez az egyetlen dolog, amiben ügyes, leszámítva a
szajhák kergetését és a pénzszórást: ő és Harry is beszáll a viadalba.
– Már itt van? – kérdem, mert már oly türelmetlenül szeretném látni.
Egyben abban is bízom, hogy még azelőtt odaérünk, hogy kiválasztaná
magának a legszebb ruhát. Remélem, hogy Katalin már utasította a ruhatár
kamarását, hogy ügyeljen rá: mindhárom királyné egyformán szép
öltözéket viseljen. Mindent tönkretenne, ha Mária ruhája francia szabású
lenne vagy gazdagabban hímzett, netán ízlésesebb. Bár a legeslegjobbhoz
szokott, de nem lenne szabad hagyni, hogy túlragyogja az angol királynét.
Az összes királyi származású hölgynek kárt okoz, ha Máriát arra
ösztönzik, helyzetét meghaladóan viselkedjen. Lehet, hogy ő az Özvegy
Francia Királyné, de most mégis egy közember felesége, nem egy olyan
nemesé, mint amilyen Archibald. Nem akarom, hogy kitűnjön vagy
túlságosan előtérbe tolja magát. Nem akarom, hogy az emberek az ő nevét
kiáltozzák, virágokat dobáljanak neki vagy arra bátorítsák, hogy mindenki
mást megelőzve kérkedjen a szépségével, pont úgy, ahogy kislány
korunkban tette.
Az ajtó két oldalán álló királyi testőrök tisztelegnek nekünk, majd az ajtó
feltárul, és belépünk azokba az árnyékos termekbe, ahol a királyi díszruhák
lógnak nagy vászonzsákokban, a ruhaujjakba a molyok elriasztására
szolgáló levendulafejeket tömködtek, míg a lambériát tövises sünzanót
borítja, távol tartandó a patkányokat. A bezsaluzott szobák félhomályában
megpillantok egy apró, tündérszerű arcot az elegáns francia főkötő alatt, és
az az illúzióm támad, hogy a húgom semmit sem változott a tizenhárom
évvel ezelőtt itthagyott kislányhoz képest, az én kis ölebemhez,
testvérkémhez, bájos kis játék babámhoz képest.
Azonnal elfeledkezem mindenről, hogy ne az övé legyen a legszebb ruha,
vagy arról, nehogy túlöltözzön minket, mindenről, még arról is, hogy a
rangban ki az első.
– Ó, Mária! – ennyit mondok mindössze. Aztán kinyújtom felé mindkét
karom, ő pedig elbújik az ölelésemben, és belém csimpaszkodik.
– Ó, Margit! Ó, kedvesem! Ó, Maggie! Annyira sajnálom a kisfiadat,
Alexandert!
Levegő után kapkodom a neve hallatán. Senki nem beszélt róla azóta,
305
hogy elhagytam Morpethet. Senki még csak nem is említette. Mindannyian
részvétüket nyilvánították a király halála miatt, de senki nem szólt egy szót
sem a gyermekemről. Mintha Alexander soha nem is élt volna. Azonnal
sírni kezdek miatta, az elveszített kisfiam miatt, Mária pedig – aki már
nem kislány többé, hanem felnőtt asszony, aki hozzám hasonlóan tudja,
hogy milyen magányosnak lenni, milyen összetört szívvel élni – csak
magához ölel, leoldja a főkötőmet, a vállához vonja a fejem és velem
együtt ringani kezd, majd úgy suttog, mint az anya, aki fájdalom sújtotta
gyermekét nyugtatja.
– Csitt! – mondja. – Ah, Maggie! Csitt! Isten áldja meg őt, Isten áldja meg
őt a mennyben!
Katalin közelebb lép hozzánk.
– A fiát említettem – szól oda neki Mária a vállam felett. – Alexander
miatt sír.
– Isten áldja és tartsa meg őt, és vegye magához a sajátjaként! – mondja
erre Katalin rögvest, míg én és Mária összeölelkezve állunk, egymáshoz
szorítva a fejünket, majd eszembe jut, hogy Katalin is elveszített egy fiút,
nem is csak egyet. Az ő veszteségeiről sem beszéltek soha. Ő is eltemetett
kis koporsókat, és gyorsan el kell felejtenie őket. Nincs rosszabb a világon
egy gyermek halálánál, és ebben is osztozunk: nővérek vagyunk a
fájdalomban is.
Így állunk mi hárman, egymásba kapaszkodva némán a sötét teremben,
sokáig, aztán a rám törő bánat rohama elmúlik, felpillantok, és így szólok:
– Borzasztóan nézhetek ki. – Tudom, hogy a hajam összekócolódott, az
orrom pedig tiszta piros. Az arcom és a nyakam vörös és foltos, ahogy
elpirultam, a szemhéjam megduzzadt. Katalin tíz évvel öregebbnek tűnik,
a gyász megcsúnyítja. Két könnycsepp gyöngyként egyensúlyozik Mária
vastag szempilláin, rózsás ajka remeg, az arcába pír szökik, ami olyan,
akár a napfelkelte.
– Én is – mosolyog rám.
A greenwichi lovagi torna pályája van olyan kiváló, mint bármely másik
Európában. A királynéi páholy átellenben van a királyéval, és
nővéreimmel együtt én is meg az udvarhölgyeink is a lelátó közepén
foglalunk helyet, a függönyök lengedeznek a meleg szélben: kiválóan
rálátunk a pályát középen kettészelő sorompóra. Harry és barátai persze
soha nincsenek a páholyukban, hiszen mind kihívók, nem pedig nézők.
Hosszúkás zászlók lobognak mindenhol a pálya körül. A földet átrostált
homok borítja, ami fehér, akár a hó. A lelátók zsúfolásig megtelnek a
306
legszebb ruhájukban érkező emberekkel. Csak a nemességet és
kegyeltjeiket hívják meg – ide nem lehet jegyet váltani, ez az ország
krémjének fenntartott mulatság. A londoni kalmárok és az ország népe így
is tódul a nagy látványosságra, ők a pálya embermagasságnál alacsonyabb
falai mögött álldogálnak, és lökdösődnek a jobb helyekért. A fiatalabbak
és bátrabbak felmásznak a falra, hogy jobban lássanak, hogy aztán
felpofozzák és lelökdössék őket, ha túl közel merészkednek a nemesekhez.
Mindenki jót nevet, ahogy sorra lebucskáznak onnan.
A szegényebbeket persze be sem engedik a palotába, ők a folyóparton
sorakoznak fel, onnan nézhetik a nemesi házak szüntelenül érkező és
távozó bárkáit, amelyek a vendégeket szállítják. A fallal körülvett palota
kapujától a Greenwichbe és a dokkokhoz vezető út mellett is állnak. Itt
masíroznak el a lovak, ők pedig gyönyörködve nézik a fenséges nyergeket
és a csodálatos lovagi öltözékeket, ahogy a hatalmas paripák horkantgatva,
időnként oldalazva vonulnak el előttük, hátukon a fegyvernökökkel vagy
kantárszáron vezetik el őket az istállófiúk.
A lovagi torna jellegzetes szaga azonnal felismerhető. Halvány
füstoszlopok jelzik a helyet, ahol az emberek bacont sütnek a maguk rakta,
kis tüzeken, hogy a viadal végeztével falatozhassanak, ez összekeveredik a
kovácsműhelyek csípős, fekete füstjével, ahol gyorsan újrapatkolják a
lovakat és tompává kalapálják a dárdák hegyes végét. Mindenfelé érezni a
lovak átható szagát, a verejték, a trágya és az izgalom elegye pedig olyan,
mintha vadászaton vagy lóversenyen lennénk, de mindennél erősebben
illatoznak a páholyokra aggatott virágfüzérek. A gyümölcsösöket szinte
teljesen lecsupaszították az almafák szirmaiért, hogy gyönyörködtessenek
minket; a drága, rózsaszín-fehér virágok valóságos lugassá változtatták át a
királyné páholyát. Mindenfelé csokrok virítanak, a még ki sem nyílt rózsa
szálaiból állították össze, ezeket dobáljuk majd a legbátrabb kihívónak. És
a rengeteg szirom fölött, közöttük átbújtatva pompáznak a lonc csillag
alakú virágai rózsaszínben, sárgában és krémfehérben, mámorítóan kísértő
illatot árasztva, ami édes, akár a méz. A királyné, én és az összes
udvarhölgy is rózsavízben fürödtünk meg, fehérneműinket levendulavízzel
hintették meg. A méhek csak úgy rajzanak a királyné páholyában,
elbódulva a parfümünktől, mintha csak egy virágba borult gyümölcsösbe
tévedtek volna.
Hirtelen belém villan egy emlék, oly váratlan, akár nyáron a villámlás:
Jakab, a férjem, a király, amint ereje és szépsége teljében, a maga pompás
zöld színeiben szinte vademberként vágtat át a pályán, sieur de la Bastie
pedig tiszta fehérben áll ki ellene, és én ennek a viadalnak vagyok a
királynéja, amit az első fiam születésének tiszteletére rendeztek, amikor
307
még azt hittem, boldog leszek, diadalittas és mindörökké első az elsők
között azon a földön.
– Mi történt veled? – kérdi Mária kedvesen.
Lerázom magamról a rám törő bánat hullámait.
– Semmi. Semmi nem történt.
Mindenki arra vár, hogy a király bevonuljon a pályára. A homokot
gondosan elgereblyézték, most egészen olyan, mintha az apálykor
visszahúzódó tenger nyalta volna simára; minden bejáratnál pedig ragyogó
egyenruhákban feszítő fegyvernökök állnak. Az izgatott mormogás és
nevetés egyre hangosabbá és hangosabbá válik, míg hirtelen fel nem
harsannak a trombiták, hogy aztán mindenki egyszerre kapjon levegő után,
majd hirtelen nagy csend támadjon, amikor a nagy, kétszárnyú kapu
feltárul, és Harry belovagol a pályára.
Én úgy látom őt, ahogy mindenki más is látja: már nem a kisöcsémként,
hanem dicső királyként és fönséges férfiként. Hatalmas csataménen ül, egy
robusztus, fekete jószágon, amelynek széles a marja és erős a lába. Harry
parancsára ezüstpatkókat kapott, és a szögek valósággal szikráznak a
fekete patákon. A nyereg és a kantár, a mellvért és a kengyel bőrrésze
csodálatos mélykékben pompázik, olyan sötétre festették a legszebb bőrt,
mint az indigó, a fekete nyeregtakaró pedig úgy ragyog, mintha fényesre
suvickolták volna. A csótárt aranybrokátból szabták ki, és
aranycsengettyűk díszítik, amelyek az állat minden egyes erőteljes
lépésére és szökkenésére csilingelni kezdenek. Maga Harry mélykék
bársonyba öltözött, amit aranyszálas hímzés borít, loncvirágok nyílnak
rajta mindenütt, amitől szinte szikrát vet az egész ruha, ahogy
körbelovagol a pályán: az egyik kezével szorosan fogja a fenséges lova
kék kantárját, a másikkal a hosszú dárdát, aminek vége az aranyberakásos
bőrtartóban pihen, a sötétkék bőrcsizmás lába mellett.
Mint a meleg nyári szellő, úgy sóhajt fel a tömeg elámulva a király láttán:
egy mesekönyvből kilépett lovag érkezett, faliszőnyegeken látott istenség.
Harry oly magas és oly jóképű, a lova a többi ló fölé tornyosul,
bársonyruhája mélykék és játszik a fényben; inkább egy királyi portré ez,
egy dicső királyé, mintsem hús-vér alak lenne. Végül megállítja hátasát a
királyné páholya előtt, lekapja zafírberakásos kalpagját, majd a Katalinra
vetett ragyogó mosoly mindnyájunknak elárulja, hogy ez a férfi, Anglia
legjóképűbb férfija, a világ legszerelmesebb férje.
Mindenki éljenez. Még a küzdőtéren kívül állók, a folyóparton
összegyűlők, a kikötőbe vezető utakon tolongók is hallják a mély hangú,
helyeslő morajt, és ők is felujjonganak. Harry csak úgy sugárzik, akár a
színész, akit a nézők üdvözölnek a színpadra lépésekor, aztán megfordul,
308
és int a társainak.
Négy kihívó érkezik, mind a királyhoz öltözve. Charles Brandon is ott van
közöttük, csinos arcát ide-oda forgatja, megköszöni a tapsot. Mögötte
tizennyolc lovag üget ki a pályára szintén kék bársonyban és nagy
paripákon, utánuk a kísérőik, oly mélykék szaténban, hogy az szinte már
felragyog a napsütésben, őket követik a szolgák serege és a többi lovag,
majd a harsonások, a szíjgyártók, a segédek, a vízhordók, a futárok,
többtucatnyian, és mind kék damasztban.
Mind felsorakoznak a királyné páholya előtt, és Katalin, aki a kék
ruhájában hirtelen szürkének és slamposnak hat a férje tündöklő pávakék
viselete mellett, most feláll és fogadja a kihívók üdvözlését.
– Kezdődjék a torna! – harsogja a herold. A trombitások megfújják a
hangszereiket, amitől az összes csatamén oldalra ugrik, majd kapálni kezdi
a földet izgalmában, Harry pedig lassan odalovagol a sorompó neki kijelölt
végéhez, ahol fegyvernöke várja a sisakjával és arannyal kirakott
kesztyűjével.
Amikor készen áll, felcsatolják rá a gyönyörű páncélját, fejébe nyomják a
sisakot, majd leengedi a rostélyt, a lova idegességében kissé oldalra táncol
a frissen festett sorompó látványától, miközben ellenfele a túloldalon vár, a
sorompó másik felén, végül Katalin is feláll a páholyban, csupasz kezében
tartva fehér keszkenőjét. A kesztyűjét ugyanis Harry a mellvértje alá
rejtette, férjúri szíve fölé. Az öcsém igen körültekintő, ha a rajongás e
lovagi jelképeiről van szó. Hitvese a magasba emeli a keszkenőt, aztán
elengedi.
Ebben a pillanatban Harry megsarkantyúzza a lovát, majd a jószág izmos
lábait megfeszítve előrelódul, dübörgő patákkal vágtatni kezd a frissen
festett sorompó mentén. Ellenfele egyszerre lendül mozgásba vele, a
dárdák egyre közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz. De Harry karja
messzebbre nyúlik, mélyen előrehajol a nyeregben, és előredöf a
fegyverével. Rémes az a hang, ahogy a dárda hegye nekicsattan ellenfele
mellvértjének, a király pedig máris visszarántja, nehogy elveszítse az
egyensúlyát, és lebucskázzon a nyeregből. Pár pillanattal később
ellenlábasa dárdája, ami a becsapódás erejétől megbillent és irányát
vesztette, lepattan az uralkodó válláról. De Harry visszanyerve az
egyensúlyát már tovább is lovagol, hosszú dárdáját máris az ég felé
szegezi, ellenfele pedig meginog a nyeregben, páncélos kezével
megmarkolja ugyan a nyeregkápát és az állat sörényét, de hiába, már nincs
visszaút, zuhanni kezd, hátrafelé lebucskázik a lováról, hogy végül a
páncél éles reccsenésével érjen földet. Lova megugrik, a nyeregtakaró
szabadon verdesi az állat oldalát, a gyeplő vége gazdátlanul lóg, a lovag
309
pedig mozdulatlanul hever a földön, láthatóan kiment belőle a szusz, de
lehet, hogy ennél is nagyobb baja esett. Kék damasztruhás istállófiúk
fékezik meg a hátast, kék szaténba öltözött apródok szaladnak a lovaghoz.
Felnyitják a sisak rostélyát, a férfi feje oldalra nyaklik.
– Eltört a nyaka? – kérdi szorongva a húgom.
– Nem – felelem, mivel megszoktam, hogy mindig ezt mondtam neki,
amikor még kis hercegnő volt, és féltett minden lovagot, féltett minden
lovat. – Valószínűleg csak megszédült egy kicsit.
Orvosok érkeznek futva, meg egy felcser. Négy apród hozza a saroglyát,
majd óvatosan ráemelik a pórul járt lovagot. Harry közben már leszállt a
lováról, majd a sisakját hóna alá fogva, a páncélja miatt merev léptekkel
odamegy, hogy megnézze, mi történt az ellenfelével. Mosolyogva pár szót
mond a vesztes lovagnak. Látjuk, hogy összeérintik a kesztyűiket, mintha
kezet ráznának.
– Tessék! – fordulok Máriához. – Semmi baja.
Hangos morajlás fogadja, ahogy a lovagot kicipelik a küzdőtérről, Harry
pedig körbefordul, fogadja a tapsot, ragyogó mosolya csak úgy sugárzik,
vörös haját sötétre festi a verejték. Páncélos öklét a mellvértjéhez emelve
hajol meg Katalin felé, aztán távozik. Elhalad Charles Brandon mellett, aki
pej lován, egy igazi harci ménen ülve köszönti királyát bajtársi
tisztelgéssel és főhajtással, miközben körbeüget a küzdőtéren, és megáll a
páholyunk előtt, hogy köszöntse királynéját, engem és hitvesét.
– A te kesztyűd nincs nála? – kérdem Máriától, látva, hogy húgom egyik
kesztyűje sem hiányzik.
Erre kissé elfintorodik.
– Elfelejtette – feleli. – Nekem meg nem volt kedvem utánaszaladni, hogy
emlékeztessem rá.
– Akkor hát nem viseli a jeledet?
– Nem engedhetem meg magamnak, hogy csak úgy eldobáljam a
kesztyűimet, valahányszor megmérkőzik valakivel – feleli a húgom kissé
bosszús hanggal. – A király fizeti a vértjét és a nyeregtakarót, a királyi
ruhatárból kapom a ruhámat. De a kesztyűmet és a vászonneműmet
magamnak kell állnom, mi pedig szegények vagyunk, akár a templom
egere, Maggie. Tényleg azok vagyunk.
Nem mondok semmit, csak megszorítom a kezét. Igazán megdöbbentő,
hogy egy Tudor hercegnő annyira elszegényedhet, hogy aggódnia kell pár
kesztyűért. Harrynek nagyvonalúbbnak kellene lennie Máriával,
nagyvonalúbbnak kellene lennie velem. Atyám régen kifizette volna már
az adósságaimat, nem büntette volna meg Máriát, amiért ahhoz a férfihoz
ment feleségül, akit ő maga választott. Harrynek nem lenne szabad
310
elfelednie, hogy mi mind Tudorok vagyunk, még akkor sem feledkezhet el
erről, ha ő az egyetlen életben lévő fiú. Mindannyian az angol trón
örökösei vagyunk.
Egész nap új jövevények mérkőznek meg a kihívóikkal, feltúrják az immár

piszkos homokot, s mire a nap lemenni készül, a küzdőtér felett a
szépséges lószerszámok és egyenruhák már színüket vesztik és tépetten
lógnak viselőiken, de végül kihirdetik, hogy a király csapata lett a győztes,
és közülük is a legkiválóbbnak Harry bizonyult.
Katalin feláll a páholyában, amikor a férje érkezik, és meghajol felé, én
pedig arra gondolok, hogy a sógornőm éppúgy fest, mint anyánk, amikor
már fáradt volt ugyan, de azért még igyekezett eleget tenni Harry szüntelen
dicséretéhségének. A királyné olyan melegen mosolyog rá, ahogy anyánk
tette, majd lenyújtja neki a trófeát, a zafíros aranyövet, valóságos vagyont
ajándékozva a fiatal férfinak, akinek már amúgy is megvan mindene.
Katalin tapsol, mintha lenyűgözné férje győzelme, aztán, amikor már
mindent megtett, amit a király csak remélt, sarkon fordul, és mi követjük
őt vissza a palotába, ahol a hosszú lovagi torna esti lakomája vár minket.
Ahol beszédeket mondanak, álcajátékokat adnak elő, és késő estig tart
majd a táncmulatság. Oldalra pillantok, Harry gyermekére, a kis Máriára,
akit azért hoztak el a páholyba, hogy tanúja legyen apja diadalának, és
hogy megmutassák az éljenző tömegnek, én pedig tudom, hogy Katalin
szívesebben lenne a gyerekszobában, ahol nézhetné, amint szoptatják a
kisdedet, hogy aztán ő maga is nyugovóra térjen.
Nem érzek együtt vele. Ő Anglia királynéja, Anglia leggazdagabb hitvese,
a királyság legdicsőbb asszonya. A férje az imént győzte le minden
ellenfelét. Arra számítottam, hogy Katalint majd szétveti az öröm. De Isten
a tudója: ha én lennék az ő helyében, én is azt tenném, amit ő.
Nemsokára találkozni fogok a skót főurakkal, akik azért jöttek Angliába,

hogy meggyőzzék Harryt a béke fontosságáról. Arra fogják kérni, hogy
engem tartson itt, száműzetésben, arra fogják kérni, hogy Albany hercege
továbbra is vezethesse az országomat, emlékezetni fogják rá, hogy a
férjem törvényen kívüli, és azt javasolják majd, hogy ez maradjon is így,
hogy állatként vadásszanak rá, amíg el nem kapják és meg nem ölik.
Vélhetően betegre aggódták magukat amiatt, hogy én ismét Tudor
hercegnő lettem, és most főhelyen állok az öcsém szeszélyes
gondviselésében. Miközben ő még csak nem is fogadta őket.
– Előttem téged keresnek majd fel – ígéri meg nekem Harry a Greenwich-
311
palotában tartott vacsorán. A balján ülök, Katalin a jobbján, a húgom
mellettem, aki pompásan fest a halványnál is halványabb sárga ruhájában,
sűrű szőke haját elrejti a gyémántokkal kirakott fakósárga főkötője, és nem
kétséges, hogy hármunk közül ő a legszebb – viszont két székkel ül
távolabb a tróntól, és nem mellette, ahogy én. – Elmondod nekik, hogy
milyen követelésekkel élsz. Ők pedig magyarázattal szolgálnak neked.
– És utána fogadod őket? – kérdem.
Bólint.
– Előtte elmesélheted, hogy mit mondtak neked. Beszélni fogunk Wolsey-
val. Észre térítjük őket, Margit, egyet se félj!
– Mikor érkeznek? – kérdem. Nem vagyok ideges, tudom, hogy képes
leszek meggyőzni őket. Tudom, hogy jó régenskirályné lennék. Skócia az
egymással hadban álló érdekek zűrzavara, de így van ez Angliában és
Franciaországban is. Minden trón vonzza a vetélytársakat: erre Jakab
tanított meg. De mostanra készen állok, hogy megtanuljam a leckét, és az a
dicső skót királyné legyek, akinek lennem kell.
– Pár nap múlva. De szeretném, ha addigra átköltöznél. Találd ki, hova!
Egy pillanatig eltűnődöm, hogy vajon valamelyik királyi palotát nézte-e ki
nekem, és egy pillanatra Richmondban reménykedem. De tudom, hogy hol
van a helyem.
– A Skócia-palotába – felelem.
Harry nevet, látva, hogy milyen gyorsan vág az eszem, majd aranykupáját
nekikoccintja az enyémnek.
– Eltaláltad. Azt akarom, hogy a skót királyok londoni palotájában fogadd
őket. Az majd emlékezteti őket, hogy az éppúgy a tiéd, mint az edinburghi
vár.
312
Galloway püspökét és a dryburghi kommendátort küldték el hozzám. Eljön

Monsieur de Plains is, a francia érdekek képviseletében, hogy
mindnyájunkat meggyőzön arról az engedményes megegyezésről, ami a
herceget hagyná meg régensként. Velük tart fél tucat hivatalnok, valamint
pár kisebb főúr. A trónteremben fogadom őket. A palota szörnyen rozzant
állapotban van: senki nem használta azóta, hogy a skót lordok eljöttek a
király megbízottjával tartott eljegyzésemre, és ennek már bizony
tizenhárom esztendeje. A frissen elszórt szittyó azonban eltakarja az
elkopott köveket és a régi padlót, Katalin pedig faliszőnyegeket ad
kölcsön, hogy felfogjuk a megvetemedett fájú ajtók miatti szüntelen
huzatot. Maga az épület amúgy impozáns, és Harry udvari kamarása
vaskos tölgybútorokat hozatott, köztük egy ezüstberakásos trónt. Mint
mindig, a királyi megjelenés többet számít az igazságnál. Senki azok
közül, akik most a Skócia-palota tróntermébe tartanak, nem kételkedhet
abban egy pillanatra sem, hogy nagy királyné vagyok.
A trónomon ülök a baldachin alatt, amikor belépnek, olyan merev
tartással, mintha csak az a spanyol hercegnő lennék, aki a legjobb,
legelőírásosabb etikettet hozta el oly sok évvel ezelőtt közénk, és hagyom,
hogy úgy hajoljanak meg előttem, hogy felállnék a trónról.
A királyi méltóság és a diplomácia nyelvét ötvözve szólok hozzájuk.
Sokáig és alaposan gondolkodtam rajta, hogy milyen megállapodást fogok
kötni velük. Nem lehetek sem mérges, sem indulatos Jakab fiam, a férjem
vagy Alexander elvesztése miatti szörnyű fájdalmam okán. Meg kell őket
nyernem magamnak. El kell érnem, hogy ők akarják a visszatérésemet.
Látom, hogy egyre szívélyesebbek lesznek irántam. Bennem is megvan a
Tudorok vonzereje – mindnyájunkban megvan, Máriában, Harryben és
bennem –, mind tudjuk, hogy mit kell tennünk – és én most atyáskodóan
kedves vagyok hozzájuk, ahogy sorra meghallgatom őket, és úgy teszek,
mintha érdekelne, hogy mit gondolnak. Játszom velük, ahogy főúri
nagyanyám szokott volt játszadozni Anglia főuraival: kikérte a
véleményüket, és úgy tanácskozott velük, mint szakavatott emberekkel,
tiszteletet tettetett, miközben mindvégig megvolt a saját elképzelése. Ők
mindvégig itt állnak előttem, én pedig az aranybrokát alatt ülök, a királyi
313
fenséget megillető baldachin alatt. A herceg, akit régensnek hívnak,
uralkodhat ugyan, de ő nem ül aranybrokát alatt, ruhaujját nem szegélyezi
a királyi fenségek fehér hermelinje.
Őszintén beszélek velük. Elmondom, hogy vissza kell kapnom a javaimat.
Hogy ruhákat és ékszereket küldettem Archibald tantalloni várába, és a
nyári ruhatáram még mindig Linlithgow-ban van – elvárom, hogy ezeket
mihamarabb küldjék el nekem Londonba. A régens adósom összes skóciai
birtokom járandóságával: özvegyi birtokaiméval, amit férjemtől, magától a
skót királytól kaptam. Albany nem állíthatja, hogy egy békében élő ország
felett uralkodik, majd úgy tegyen, mintha nem tudná begyűjteni a
járandóságaimat. Nekem kell kijelölnöm a fiam tanítóit. Hallanom kell a
fiam, Jakab felől. Meg kell engedniük, hogy szabadon visszatérhessek
Skóciába, ahol majd velem kell élnie. Férjem és nagyatyja, továbbá az
egész család kegyelmet kell kapjon, és nekik is meg kell engedni, hogy
velem éljenek, ha ők is úgy akarják.
A skótok halk szóval, udvariasan közlik, hogy nem térhetek vissza, és ne
számítsak arra, hogy uralkodhatom az országomban. Erre én azt felelem,
hogy márpedig pontosan ezt várom el. Tévedtek, mikor Albanyt ültették a
helyemre; a francia királynak engedelmeskedtek, és nem nekem, az igazi
királynéjuknak. Nézzék csak meg francia szövetségesüket, ahogy
feltartóztathatatlanul tör előre Európában! Monsieur du Plains felé apró
mosolyt eresztek meg, mintha csak azt mondanám, tökéletesen értem,
hogy mit diktál az ő érdeke, de nem tesz engem bolonddá. Ki
kételkedhetne abban, hogy Franciahon azt reméli, ezzel az átlátszó csellel
tarthatja meg magának Skóciát? Ha az ország továbbra is Albany, a francia
kém mellett áll ki, akinek francia a hitvese, és akit a hűsége odaköt, akkor
a skótok háborúba fognak keveredni Angliával. Az öcsém pedig nem fogja
tűrni, hogy a küszöbén francia sereg verjen tanyát. A király ragaszkodik
hozzá, hogy sértetlenül térhessek vissza Skóciába. Vajon tényleg újabb
háborút akarnak Angliával? Hát annyi fiuk van, hogy még egy nemzedéket
el akarnak veszíteni egy újabb Floddennél? Amikor még mindig az előzőt
gyászoljuk?
Monsieur du Plains csendesen tiltakozik ez ellen, és azt állítja, hogy
Franciaországnak nem áll szándékában csellel elfoglalni Skóciát, hogy a
herceg skót, és a fiam után ő a trón örököse, vagyis egyáltalán nem francia.
Erre rámosolygok a mögötte álló kommendátorra és a püspökre. A
mosolyom azt jelzi: mi hárman, skótok, tudjuk, hogy hazudik. Ők pedig
visszamosolyognak rám. Mi hárman, skótok, valóban tudjuk.
314
315
LAMBETH-PALOTA, LONDON, ANGLIA, 1516 ŐSZE
A Katalintól kapott fehér poroszka lovon tartok a Lambeth-palotába, hogy

ott találkozzam Thomas Wolsey-val és Harry öcsémmel. A király
magántermében tanácskoznak, ahol Henrik alig fél tucat cimborája és
három-négy szolga tartózkodik. Egyetlen gyors pillantással felmérem,
hogy senki nem áll közelebb a királyhoz újsütetű barátjánál, Wolsey-nál,
aki egy ipswichi hentes fia. A sima beszédű közember nyilván minden
reggel megcsipkedi magát, hogy biztos nem álmodik-e. Egészen
különleges, hogy egy ilyen alacsony származású emberre odafigyel a
király. Bizonyos, hogy korábban senki nem emelkedett ily magasra az
alantas sorból. De ez már az az Anglia, amivé Harry és Katalin alakítja:
ahol a képességek többet számítanak, mint a származás, és a cselekedet
többet nyom a latban a puszta ténynél, hogy ki vagy. Olyasvalakinek, mint
én, akit teljes mértékben a születése határoz meg, ez nyugtalanító kilátás.
Rossz érzéssel tölt el. Családom anyai ágának egyetlen uralkodója sem
tette volna meg soha egy mészáros fiát lordkancellárnak, és tudom –
mintha csak a síron túlról szólna hozzám –, hogy főúri nagyanyám sem
hagyta volna ezt soha.
Ügyelek rá, hogy mindebből semmi se üljön ki az arcomra, amikor
szívélyesen és udvariasan üdvözlöm öcsémet, és a kezemet nyújtom a
tanácsosának, mintha kimondottan örülnék annak, hogy itt találom.
– Milyenek voltak? – tér Harry sietősen rögtön a lényegre.
Egyértelmű, hogy Thomas Wolsey már tudja, kikre gondol a király, és ez
is beszélgetés részét fogja képezni.
– Visszaadják az ékszereimet – mondom csendes büszkeséggel. –
Elismerik, hogy helytelen volt lefoglalni őket. Mind sértetlen, minddel
elszámolnak, és mindent elküldenek nekem. Ahogy a ruháimat is.
Wolsey rám mosolyog.
– Ön ügyes diplomata, kegyelmes asszonyom.
Tényleg azt gondolom, hogy az vagyok. Oldalra hajtom a fejem.
– És abba is belementek, hogy kifizessék a járandóságaimat. Úgy vélem,
egy vagyonnal tartoznak nekem, ami akár tizennégyezer fontra is rúghat.
Harry halkan füttyent egyet.
– És azt mondják, hogy kifizetik?
316
– Megígérték nekem.
– És mit mondtak Albany hercegéről? – kérdi Wolsey. – Miután a ruhák
kérdését elrendeztük.
Kissé oldalra döntöm a fejem, amikor hallom, hogy a hentes fia
megjegyzést merészelt tenni a követekkel folytatott egyezkedésre.
– Ragaszkodnak hozzá, hogy ő maradjon a régens, noha teljességgel
egyértelművé tettem számukra, hogy ezzel a franciák kezére juttatják
Skóciát.
Harry bólint.
– Gondoskodtam róla, hogy megtudják, ezt nem fogod tűrni – mondom
neki.
– Jól tetted – feleli erre. – Nem is fogom.
– És hogy ismét találkozunk, amikor elhozzák az ékszereimet.
– Addig én is beszélek velük – jegyzi meg Wolsey. – Noha kétlem, hogy
többre jutnék, mint amit őkegyelmessége elért. Micsoda régenskirályné ön:
két célját is elérte egyetlen találkozás során!
– A fiamat is vissza kell adniuk nekem – jelentem ki.
– Az ön fia biztonságban van – mondja Wolsey szelíden. – De rossz hírt
kaptunk Skóciából Alexander Hume-ról és William fivéréről.
Megállok egy pillanatra. Alexander Hume nevetségesen büszke
köpönyegforgató. Albanytől elpártolt, majd az én kegyeimet kereste, mert
attól félt, hogy a herceg tréfálkozni fog kis termetén. Az alacsony emberek
heves büszkesége fűti. De amióta átállt hozzám, hű és kitartó szolgának
bizonyult. Kimenekített Linlithgow-ból, és velünk tartott Angliába.
Archibald kíséretében maradt, aki nem lett volna olyan merész, ha nincs
Hume vitézsége. Ugyanakkor tudom, hogy szörnyen megbízhatatlan alak.
– Ismét átállt? – kérdem gyanakvóan.
– Már nem teszi többé – feleli Wolsey alpári humorral. – Feladta magát
Albanynek a kegyelemért cserébe, de a herceg megszegte ígéretét, és
kivégeztette árulásért. Hume meghalt, kegyelmességed.
Megtántorodom, és halkan kapkodok a levegő után.
– Jóságos Isten! Kivégezték, miután kegyelmet kapott? Ezek után senki
nem fog megbízni Albanyben!
– Nem így van. – Wolsey elég arcátlan ahhoz, hogy kijavítson. – Senki
nem fog többé megbízni a Hume-félékben. Hiszen ő volt az, aki megszegte
a szavát. Elfogadta a kegyelmet, hűséget esküdött, de aztán ismét fellázadt.
Megérdemelte a halált. Senki nem kelhetett a védelmére.
Én a védelmére keltem volna. Nem hiszem, hogy az Albanynek tett esküt
tiszteletben kellene tartani. De nem fogok vitába szállni az öcsém
pártfogolt tanácsadójával, akinek megítélésem szerint nem is lenne szabad
317
megszólalnia mindaddig, amíg nem kérik rá.
Wolsey odabólint Harrynek, mintha így jelezné, hogy lassan átadja a szót.
– Ami azt jelenti, hogy a régenskirályné elvesztette egy tekintélyes család
támogatását – mondja a kancellár, mintha hangosan gondolkodna. –
Bárcsak tudnánk egy újabb szövetségest keríteni neki! Egy erős
szövetségest, akitől félnének a franciák. Netán a császárt?
Harry megfogja a kezem, és a hóna alá szorítja. Aztán odébb lép, magával
húzva engem is, el a többiektől: Thomas Wolsey-tól, az udvaroncaitól, a
szolgáktól. Hosszú karzat vezet a magántermétől a külön bejáratú
lépcsőjéhez. Arra vesszük az irányt, szorosan egymás mellett, egy ütemre
lépve.
– A császár örömmel kérné meg a kezed – mondja ki kertelés nélkül. – És
vele olyan férjet kapnál, aki mellett te diktálhatnád a feltételeket a
skótoknak. Ha ő lenne a férjed, én pedig az öcséd, te lennél Európa
leghatalmasabb asszonya.
A gondolatra parányi becsvágy villan fel bennem.
– Már házas vagyok.
– Wolsey úgy gondolja, hogy azt érvényteleníteni lehet – válaszolja Harry.
– Akkor kötötted, amikor Skóciát épp kiközösítette az egyház: így az nem
érvényes.
– De Isten színe előtt érvényes maradt – mondom erre csendesen. – Én
tudom, ahogy az Úr is. De ha érvénytelen a házasság, akkor az én kis
Margaretem fattyú lenne. Ezt nem tehetem meg vele, ahogy te sem tennéd
fattyúvá a kis Máriát. Tudom, hogy képtelen lennél rá. Ahogy én is
képtelen vagyok.
Harry elfintorodik.
– Óriási hatalmat szereznél ezzel – emlékeztet. – És a férjed, akit annyira
védsz most, nincs melletted, legerősebb szövetségesét pedig kivégezték.
– Nem tudom megtenni. A házasság az házasság. Tudod, hogy nem lehet
csak úgy félretolni a fogadalmat. Te, aki szerelemből házasodtál, akárcsak
én, jól tudod, hogy ez milyen szent dolog.
– Hacsak Isten nem nyilvánítja ki, hogy mégis más lenne az Ő akarata –
vélekedik Harry. – Megtette a húgunk esetében is, amikor a férje alig pár
héttel a frigy után meghalt.
Nem mondom ki hangosan, hogy Máriának szerencséje volt, amiért ilyen
gyorsan túl lehetett a házasságán, de ez jár a fejemben.
– Persze ha az Úr kinyilvánítja az akaratát – bólintok egyetértően. – De
Isten megáldotta az Archibalddal kötött frigyemet, ahogy a tiédet is
Katalinnal. Egészséget és utódokat kaptunk tőle. Én egy életre kötöttem
ezt a házasságot. Ahogy te is. Míg a halál el nem választ minket.
318
– Igen, én is – enged Harry a határozottságomnak. Még mindig a főúri
nagyanyánk nevelte gyermek. Mindig el fogja fogadni az ájtatos
asszonyok tanácsát. Önkéntelenül is arra gondol, hogy az az asszony, aki
ennyire elszánt, annak igaza van. Ez a következménye annak, hogy volt
egy önelégült nagyszülőnk. Ha az öcsém valaha is levetkőzi ezt a hitét,
akkor tetszése szerint gondolkodhat a világról. – De azért fontolóra veszed,
Margit? Hiszen a férjed épp csak hogy nem hagyott el, és ki tudja, merre
jár most? Az is lehet, hogy már nem él. Lehet, hogy Isten akaratából már
vége is a házasságodnak.
– Nem hagyott el – felelem. – Pontosan tudom, hogy hol van most. És én
megfogadtam, hogy vele leszek jóban-rosszban, így nem hagyhatom el
most, amikor törvényen kívüli lett, amikor azért küzd, ami az övé, amikor
az én ügyemért harcol.
– Ha ugyan még törvényen kívüli – veti fel Harry. – Ha nem adta meg
magát Hume-mal együtt és kötött békét Albanyvel, hátat fordítva az
ügyednek.
– Sosem tenne ilyet – védem meg. – És tudom, hogy kihez köt a
becsületem és a szerelmem. – Van valami a Harryvel folytatott
beszélgetésünkben, ami mindig arra csábít, hogy úgy fogalmazzak, mintha
álcajátékban szerepelnék. Mindig olyan színpadias. Sosem beszél úgy,
hogy közben fél szemmel ne figyelne arra, hogy milyen hatást váltanak ki
a szavai. Sosem felejti el, hogy ne figyeljen közben a fellépésére.
Természetes dagályossága gondosan megtervezett.
Ekkor megcsókolja mindkét orcámat.
– Isten áldjon meg a becsületességedért! – mondja kedvesen. – Bárcsak
mindkét lánytestvérem így ügyelt volna a jó hírére!
Ez egy apró fricska neked, kis Mária, gondolom, ahogy elmosolyodom a
dicsérete hallatán.
319
De azért nem hagyom figyelmen kívül Harry célozgatásait. Írok lord

Dacre-nek, és arról kérdezem, hogy mi híre van Archibaldról, és
mindazokról, akik Skóciában segítenek nekem. Elmondom, hogy mindent
tudok Hume-ról, így nem kell tartania az igazságtól. A legrosszabbról már
értesültem. De még ilyen biztatás mellett sem válaszol, én pedig ezt annak
tudom be, hogy vagy nem hallott semmit, vagy nem akarja elmondani
nekem. Ismét találkozom a skót követekkel, és csöndes udvariasságukból
nem derül ki számomra, hogy vajon a férjem mellettem áll-e még vagy
fordított egyet a köpönyegén, és csatlakozott hozzájuk. A beszélgetés
végeztével hívatnom kell Thomas Wolsey-t.
Megmutatom neki a keresztlányát, az édes kis Margaretet, aki rámosolyog,
ahogy az illő. Édes péksüteményeket szolgálnak fel, amikhez egy pohár
malváziát kér. Majd miután körülhízelegtem és megvendégeltem, kölcsönt
kérek tőle. A skótok elküldték ugyan az ékszereimet és a ruháimat a
palotáimból, de a járandóságomat még nem. Thomas Wolsey
engedelmeskedik a kérésnek – ugyan, miért ne tenné? Lordkancellárként ő
felügyeli a királyi kincstárat, de saját magára is gondolt, mert egy egész
vagyont halmozott fel. Kövér kis ujjain ékszerek csillognak. Pénzt
kölcsönöz nekem, amit akkor fizetek majd vissza, amikor megkapom a
járandóságaimat. Dacre majd átveszi a határnál, és abból küldi el Wolsey-
nak a részét.
Gratulál a megállapodáshoz, amit a skótokkal kötöttem.
– Biztonságban hazatérhet Skóciába, ahol társrégensként uralkodhat –
mondja. – Ígéretük szerint kifizetik az ön kegydíját és kikérik a tanácsait.
Ez aztán a diadal, kegyelmes asszonyom. Le vagyok nyűgözve.
Elmosolyodom.
– Köszönöm. Én is örülök, hogy sikerült ilyen sok mindent elérnem. De
valójában Angus grófjáról akartam önt kérdezni.
Tétovázik, amikor meghallja a nevet. Nem fűlik a fogam ahhoz, hogy azt
mondjam ennek a pufók hivatalnoknak, hogy a „férjemről” akarom
kérdezni, mert túlságosan is csillog a szeme és túl éles az elméje, viszont
semmit sem tud arról, hogy milyen nehéz körülmények között élni a
határvidék veszedelmei közepette, kiszolgáltatva a szerencse szeszélyének.
320
Továbbra is némaságba burkolózik, csupán meghajol felém.
– Azt szerettem volna megkérdezni öntől, hogy tudja-e, merre van.
Aggódom… Főként azok után, amit ön mesélt Alexander Hume-ról.
Mindig együtt lovagoltak: a Hume fivérek és a férjem.
Tud valamit. És megesküdnék rá, hogy már hetek óta tudja.
– Való igaz, én magam is úgy hiszem, hogy az ön férje, a gróf, ugyanakkor
adta fel magát, amikor a két Hume, Alexander és William – közli
higgadtan. – Úgy gondoljuk, mindhárman megadták magukat Albanynek,
a régensnek, és kegyelmet kaptak. Az ön férje feladta a harcot.
Egy pillanatra egyszerűen nem értem, hogy mit mond.
– Feladta? Feladta magát?
– Én is csak nemrég értesültem erről. Micsoda csapás! – mondja Wolsey
halkan, akár egy gyóntatópap.
Ez hazugság. Csakis hazugság lehet.
– Nem tehetett ilyet – vágom rá hevesen. – Hiszen nem is írt nekem. Nem
tette volna meg, anélkül hogy szólt volna nekem. Addig nem adta volna
meg magát, amíg ki nem harcolja, hogy ismét láthassam a fiamat.
Egyszerűen nem adná fel magát.
– Úgy gondolom, visszakapta a birtokait – feleli Wolsey szelíden. – A
saját ügyét helyezte előtérbe az önével szemben. Ismét ő birtokolja
Tantallon várát. Tudom, hogy ez igen fontos az ő számára és a…
klánjának, ugye így hívják magukat? Szóval fontos neki, hogy
visszaszerezze azt, ami az övék. És persze a saját vagyonát is.
– És mi van azzal, ami az enyém? – kérdezem, mert hirtelen dühös leszek
erre a puhányra, aki ilyen szörnyű híreket mond nekem halk, magabiztos
hangon. – Ő a férjem! Harcolnia kellene értem! Azért nem jött Angliába,
hogy folytathassa a küzdelmet. Most is harcolnia kellene értem!
Wolsey széttárja a kezét, az ujjai szinte alig látszanak a gyémántgyűrűktől.
– Talán azért nem jött Angliába, hogy visszaszerezhesse a várait és
birtokait. És meg is tette. Számára ez a győzelem.
Annyira dühös vagyok, hogy alig tudok beszélni.
– De számomra nem az – felelem elfúló hangon.
Kerekded arcára megértés ül ki.
– Valóban nem – mondja. – Önt ismét mellőzték.
Sírni tudnék, amiért ilyen pontosan meg tudja nevezni a fájdalmam okát.
Mindig ez történik velem, újra meg újra. A második helyre sorolnak. Ami
fontos nekem, azt mellőzik, és noha nekem kellene az elsőnek lennem
mindenben, mégis engem állítanak félre. A saját férjem is inkább az
ellenséggel cimborál, mint hogy az én ügyemért harcoljon. Elárult engem.
– Nem tudom elhinni – motyogom. Hátat fordítok Wolsey-nak, hogy ne
321
láthassa a haragtól eltorzult arcomat. A düh és kétségbeesés között
őrlődöm. Képtelen vagyok elhinni, hogy Archibald feladná magát anélkül,
hogy engem értesítene erről. Képtelen vagyok elhinni, hogy szorult
helyzetében Edinburghba lovagolna és nem Londonba. Nem hiszem el,
hogy ő visszaszerzi a birtokait, engem meg itthagy a nagy semmivel.
– A császár hitvese Európa leghatalmasabb asszonya lenne – szólal meg
Wolsey behízelgő hangon. – Ön lenne az első az elsők között.
Mindenkinek ön parancsolhatna Skóciában.
Még a gyötrődésem közepette sem feledkezem meg a házassági
fogadalmamról.
– Lehet, hogy Archibald elhanyagolta a kötelességét velem szemben, de én
nem fogom mellőzni az övéit – közlöm vele. – Isten színe előtt esküdtünk
meg, és ezen semmi sem változtathat.
– Ha ennyire biztos benne.
Thomas Wolsey csak ennyit mond.
322
LAMBETH-PALOTA, ANGLIA, 1516 ŐSZE
Meglepem magam azzal, hogy a hírtől nem omlok össze zokogva. Azon
kapom magam, hogy kell valaki, akivel megbeszélhetem, hogy mit is
érzek – de nem olyasvalaki, akinek negédes tanácsától még rosszabbul
érzem magam. Kéretem a lovamat és az istállófiúkat. Felveszem a legjobb
lovaglóköpönyegemet, és nyusztprémes ruhámat, majd Greenwichbe
vágtatok. Nem a király fogadótermébe igyekszem, hogy találkozzam az
öcsémmel, hanem a királynéi szárny lépcsőin indulok felfelé, ahol a vezető
udvarhölgyem megérdeklődi Katalin udvartartásának fejétől, hogy vajon
fogad-e. Az udvaronc azonnal bevezet, én pedig látom, hogy a királyné
hölgyei csöndben üldögélnek a fogadótermében, míg a magántermébe
vezető ajtó csukva van.
– Bemehet – mondja a kísérőm. – Őkegyelmessége éppen imádkozik.
Halkan benyitok, majd behúzom magam után az ajtón, odakint hagyva
mindenkit, végül megpillantom őt a magánkápolnájába vezető nyitott ajtón
át, ami a magánterme mellett fekszik. Megállok az ajtóban, és onnan
nézem, ahogy a pap a kereszt jelét rajzolja Katalin lehajtott feje fölé, aztán
ő maga is keresztet vet, a királyné pedig felkel fényűző imazsámolyáról,
szól pár szót az atyának, utána pedig mosolygós, derűs arccal kilép a
kápolnából.
Őszinte öröm ragyog fel a szemében, amikor meglát.
– Épp érted imádkoztam, és erre megjelensz – kiáltja. Felém nyújtja a
kezét. – Hallottam az új híreket Skóciából. Nyilván örülsz, hogy a férjed
életben van, és visszakapta a javait.
– Nem tudok – felelem a váratlanul rám törő őszinteséggel. – Pedig tudom,
hogy illene. Tudom, hogy örülnöm kellene a jó hírnek. Inkább annak
örülök, hogy nem ölték meg. Szüntelenül rettegtem, hogy valami rossz éri,
rajtaütnek, elesik a harcban… De annak nem tudok örülni, hogy
megegyezett Albanyvel, engem meg itthagyott – mondom, s közben
visszanyelem a feltörő zokogást. – Tudom, hogy örülnöm kellene, amiért
biztonságban van. De nem megy.
Odahúz a kandallóhoz, és együtt ülünk le az egyforma magas
zsámolyokra.
– Nem könnyű ez – bólogat. – Nyilván úgy érzed, hogy cserben hagyott.
323
– Úgy érzem! – osztom meg vele a fájdalmas igazságot. – Azért maradt
Skóciában, mert értem akart harcolni, nem akart Angliába jönni úgy, hogy
olyan rosszul áll az ügyünk. Meghasadt a szívem, hogy ott kellett
hagynom, de annyira szeretett, hogy utánam jött még Yorkba is, ahol
megesküdött rá, hogy mindhalálig harcol értem, erre kiderül, hogy
egyezséget kötött az ellenségünkkel és már be is fészkelte magát a saját kis
várába! Katalin… hiszen csakis ő küldhette el a ruháimat!
Lehajtja a fejét, lebiggyeszti az ajkát.
– Tudom. Nem jó érzés, amikor azt hisszük valakiről, hogy milyen nemes
és milyen nagyszerű ember, aztán csalódást okoz. De talán így lesz a
legjobb. Amikor majd hazatérsz Skóciába, bármikor elutazhatsz a váraiba,
hogy megpihenj, és ott lesz a vagyona, hogy segítsen téged. Ő is a tanács
tagja lesz, és felszólalhat érted. Egy nagy skót főúr hitvese leszel megint,
és nem egy törvényen kívülié.
– Te is csalódtál már? – kérdem olyan halkan, hogy eltűnődöm, vajon
meghallotta-e egyáltalán a kérdést.
Kék szemével őszintén néz rám.
– Igen – feleli kurtán. – Bizonyára hallottál róla, hogy milyen gondokkal
kellett szembenéznem. Azt hiszem, mindenki tudja, hogy Henrik már a
házasságunk első évében ágyast vett magához, amikor még az első
gyermekünket vártam a szülőszoba fogságában. Azóta voltak mások is,
mert mindig akad egy újabb. Most is van egy.
– Az egyik udvarhölgyed? – szegezem neki bátran a kérdést.
Bólint.
– És ettől kétszer olyan rossz érzés – válaszolja. – Olyan, mintha duplán
árultak volna el. Azt hittem a hölgyemről, hogy a barátnőm. Kedvesen
tekintettem rá.
Alig kapok levegőt, annyira szeretném megtudni, hogy kiről van szó. De
nem hiszem, hogy megkérdezhetném. Van valami Katalinban, valami erős
tiltakozás, még így is, ahogy a tűz előtt ül a zsámolyon, a fogadott húga
mellett.
– Az ilyesmit nem kell komolyan venni – vélekedem. – Csak szórakozik,
ahogy egy fiatal férfi, mint ahogy az összes ilyen ifjú szokott. Harry az
örökös udvarló, aki szereti eljátszani a lovagregények szerelmes hőseit.
– Talán ő nem veszi komolyan – mondja erre a királyné csendes
méltósággal. – De én igen, és az udvarhölgyem még inkább. Semmit nem
szólok erről az egészről, és ugyanolyan kedvesen bánok vele, mint
korábban. De attól még zavar. Azokon az éjszakákon, amikor a férjem
nem az én ágyamba tér, azon töprengek, hogy vajon nála jár-e. És persze –
remeg meg a hangja, noha csak alig észrevehetően – félek is.
324
– Félsz? – Nehezen hiszem, hogy valaha is tartott volna bármitől. Olyan
egyenesen ül, úgy néz ki az ablakon a napsütötte folyóra, mintha a világ
összes titkát ismerné, és nem félne semmitől. – Sosem gondoltam volna,
hogy te félhetsz is: úgy gondolok rád, mint aki nem retten meg semmitől.
Erre felnevet.
– Még azelőtt hagytad el Angliát, hogy a befolyásom elenyészett volna. De
nyilván tudsz róla, hogy főúri nagyanyád legyőzött engem. Az volt a célja,
hogy a földbe tiporjon, és sikerrel járt.
– De visszaszerezted a helyed. Hozzámentél Harryhez.
Erre épp csak megvonja a vállát.
– Igen, és azt hittem, ezzel megnyertem őt magamnak, és örökre meg is
fogom tartani magam mellett. Ám az a lány… tudod, Bessie Blount, az a
kedves kislány, a szőke, aki annyira kedveli a zenét és oly bájos…
– Ó! – mondom, és a lant fölé hajoló szőke fejére meg az édes, tiszta
hangjára gondolok.
– Fiatal, és attól tartok, hogy termékeny is. Ha a királynak sikerül teherbe
ejtenie… – Katalin elharapja a mondatot, és látom, hogy könnyek gyűlnek
a szemébe. Gyorsan kipislogja őket, mintha semmit sem jelentének. – Ha
az a lány fiút szülne neki, hamarabb, mint én, akkor azt hiszem,
megszakadna a szívem…
– De legközelebb fiad lesz! – jelentem ki színlelt bizonyossággal. Eddig
négy halott kisbabája volt, és csak egyetlen lány maradt életben.
Rám néz: ez az asszony már nem enged a derűlátó hazugságoknak.
– Ha Isten is úgy akarja – feleli. – De már tartottam a karomban fiút, és az
apja után Henriknek neveztem el, aztán mégis el kellett temetnem, majd
imádkoznom kellett a halhatatlan lelkéért. Nem hiszem, hogy el tudnám
viselni, ha Bessie-nek fia születne a férjemtől.
– Ó, de az biztos, hogy a király sosem hagyná, hogy Henriknek nevezze el
a gyermekét – jegyzem meg, mintha ez számítana is valamennyit.
Katalin elmosolyodik, majd megrázza a fejét.
– Nos, valóban. Ez még nem történt meg. Talán soha nem is fog.
– Vagyis a lánynak férjhez kell mennie valakihez – javaslom. – Találhatnál
neki egy megfelelő frigyet, és az esküvő után elküldheted az udvartól. Jó
messzire.
Katalin a kezével apró mozdulatot tesz.
– Nem tudom, hogy ez mennyire lenne tisztességes vele vagy a férjével
szemben. Még nagyon fiatal ez a lány. Nem szívesen parancsolnám meg
neki, hogy menjen hozzá egy olyan férfihoz, aki megneheztelne rá ezért.
Hiszen tudná, hogy a felesége a király levetett rongya. Lehet, hogy ez
kegyetlenség lenne vele szemben.
325
Egyszerűen nem értem, hogy ugyan miért kellene törődnie Bess
boldogságával, és olyan értetlenség ül ki a vonásaimra, hogy Katalin
felnevet és megpaskolja az arcomat.
– Ó, húgom – mondja. – Engem egy olyan asszony nevelt, akinek a férje
újra meg újra összetörte a szívét. Én mindig az asszonyok pártján állok.
Még akkor is, ha ez a nő a vetélytársam. Bár a kis Bessie igazából nem is a
riválisom. Csak egy ágyas, nem az első, és kétlem, hogy ő lenne az utolsó.
De én akkor is a királyné maradok, ezt senki sem veheti el tőlem. A király
pedig mindig visszatér hozzám. Én vagyok számára az első, az igazi
szerelme. Én a hitvese vagyok, az egyetlen hitvese.
– Én pedig Archibaldé vagyok – felelem, mert megnyugtat Katalin
magabiztossága. – És igazad van, valóban örülnöm kellene, amiért a
férjem kegyelmet kapott Albanytől, és ismét a saját várában élhet. Persze
hogy örülök annak, hogy végre biztonságban tudhatom. Bármikor
hazatérhetek hozzá, és talán a fiam is velünk élhet.
– Nyilván nagyon hiányzik már – néz rám.
– Nagyon – bólintok. Ám én Archibaldra gondolok, míg ő Jakab fiamra. –
De ő legalább a saját eszét használva boldogult a határvidéken – folytatom.
– Ahol nehéz biztonságos menedéket lelni éjszakára, és még élelmet sem
könnyű szerezni. Ott nincsenek szép dalokat szerző bájos leányok.
Katalin nem mosolyog.
– Remélem, sosem fordul el tőled, bárhol éljen is. Szörnyű veszteség,
amikor a férfi, akit megszerettél, és akitől a boldogságod függ,
elfeledkezik rólad.
– Hát ezt érzed? – kérdem, és eszembe jut, hogy milyen ádáz düh öntött el
Jakab és a nyíltan űzött csalfasága miatt; eszembe jut, hogyan szaladt
hozzá az összes kis fattya, és hogy végig tudtam, az anyák kényelmesen
éldegélnek valahol a közelben, a király pedig időnként kilovagol, hogy
felkeresse őket, amikor épp valamelyik szent zarándoklatán vesz részt.
– Haszontalannak érzem magam ettől – feleli csendesen. – És nem tudom,
hogyan emlékeztessem arra, hogy a becsülete és a szíve az enyém, mert
nekem tett fogadalmat. Nem tudom, hogyan emlékeztessem arra, hogy
teljesítse a kötelességét Isten színe előtt, ahogy én is teszem. Még ha nem
is lesz többé gyerekünk, noha én minden egyes nap azért imádkozom,
hogy fiam szülessen, de még ha nem is sikerülne soha, én akkor is a
szövetségese és segítő társa maradok, aki mellette áll mind háborúban,
mind békében. A hitvese vagyok és a királynéja. Nem felejthet el engem.
Egy pillanatra rám tör a szégyen, amiért a kisöcsém ilyen rosszul bánik a
feleségével.
– Harry bolond – csúszik ki a számon váratlanul.
326
Gyűrűkkel teli kezét épp csak megemelve fojtja belém a szót.
– Nem engedhetem, hogy bíráld őt. Még te sem bírálhatod. Hiszen ő a
király. Én pedig örökös szerelmet és engedelmességet ígértem neki.
327
RICHMOND-PALOTA, ANGLIA, 1517 NYARA
Újra el fogom hagyni Angliát. Hosszú és szép esztendő van mögöttem, de

mindig is tudtam, hogy előbb vagy utóbb visszatérek északra a Skóciába
vezető hosszú úton. Ismét búcsút kell mondanom a családomnak és a
barátaimnak, ismét meg kell tennem az utat, és reménykednem, hogy a
végére érve sikerrel járok majd.
– Mindenképpen el kell menned? – kérdezi Mária gyermetegen. A
gondosan ápolt, rejtett kerten túl, a folyóparton sétálunk, majd leülünk egy
kis padra az egyik fa alá: a nap melengeti hátunkat, és innen nézzük a
látogatókat és különféle portékákat hozó bárkákat és csónakokat, amelyek
a csillapíthatatlan éhségű udvart táplálják – legyen szó akár mulatságról,
akár válogatott étkekről. Mária duzzadó hasán nyugtatja a kezét. Ismét
gyermeket vár. – Annyira reméltem, hogy mégis maradni fogsz.
Nem merem elárulni, hogy én is kezdtem már ebben reménykedni. Nagyon
nehéznek tűnik az elhatározás, hiszen míg Katalin itt élhet a királyi
palotában, Mária pedig vele, addig a három nővér közül én vagyok az
egyetlen, akinek ily messzire kell utaznia, és akire bizonytalan jövő vár
egy olyan országban, amely oly kőszívű volt hozzá.
– Olyan volt ez az év, mintha ismét lányok lettünk volna, amikor még te is
itt éltél. Miért nem maradsz tovább? Miért nem élsz velünk, és miért nem
határozol úgy, hogy soha többé nem térsz vissza Skóciába?
– Tejesítenem kell a kötelességemet – felelem mereven.
– De miért most? – kérdezi lustán. – Pont nyár elején, ami az év legszebb
időszaka.
– Abból a szempontból is ez az év legszebb időszaka, hogy megtegyem ezt
a hosszú utat, és már a skót menlevelem is megkaptam – felelem, de
képtelen vagyok úgy beszélni, hogy ne csengjenek keserűen a szavaim. –
A fiam, az én ötéves fiam küldte a menlevelet.
Ez felkelti a figyelmét, felül.
– A kis Jakab engedélye kell ahhoz, hogy meglátogathasd őt?
– Még szép, hogy kell. Ő a király, ő üti rá a pecsétet. Persze igazából nem
az ő műve. Albany döntötte el, hogy hazatérhetek. Amit feltételekhez
kötött: nem lehet huszonnégynél több fő a kíséretemben, lázadók nem
tarthatnak velem, és feltételekhez kötötte azt is, hogy miként látogathatom
328
meg a fiamat. Nem lehetek sem a tanítója, mint ahogy nem lehetek régens
sem. Csak az édesanyja.
– A franciák nagyon erősek – bólogat Mária. – De én úgy találtam, hogy
kedvesek, ha az ember engedelmeskedik a szabályaiknak. Szeretik a szép
dolgokat és az udvariasságot. Ha meg tudnátok valahogy egyezni…
– Még jó, hogy te az ő oldalukra állsz, hiszen ők fizetik a járadékodat –
felelem élesen. – Mindenki tudja, hogy egyebed sincs, csak a tőlük kapott
kegydíjad. De az enyémet bezzeg nem fizetik ki nekem, és nem teljesítik a
velem szembeni tartozásaikat, így igazán nem várhatod el tőlem, hogy úgy
táncoljak, ahogy ők fütyülnek, mint ahogy azt te meg Brandon teszitek.
Erre elpirul egy kicsit.
– Az csak természetes, hogy pénzre van szükségem – mondja. – Hiszen
koldusszegények vagyunk, királyi koldusokként tengődünk. És az
udvarban mindennap új álcajátékot tartanak, új táncmulatságra vagy új
felvonulásra kerül sor, a király pedig ragaszkodik hozzá, hogy én
vezessem fel őket. Ha lovagi tornát rendez, akkor ragaszkodik hozzá, hogy
Brandon részt vegyen rajta. Csak lovakra annyit kell költeni, amennyi a
súlyuk aranyban, és egy páncélviselet tízszer annyiba kerül, mint egy női
ruha. – A hasára teszi a kezét, hogy vigaszra leljen. – De mindegy, talán
most szülök egy újabb fiút, aki majd meghozza a szerencsénket. Végtére is
ő lesz a trónörökös a bátyja után, és a te Jakab fiad után.
– De csak akkor, ha Katalinnak nem lesz fia – emlékeztetem ridegen.
– Isten adja, hogy legyen! – feleli, és teljesen őszinte, amikor azt kívánja,
hogy a fia még hátrább kerüljön az öröklési rendben. – De Maggie, én
komolyan gondolom azt, hogy egyezségre kellene jutnod
Franciaországgal. Nem tudsz jobb megállapodást kötni Albanyvel? Hiszen
olyan finom modorú nemesember. Kedveltem őt és a hitvesét is. Aki
egyébként beteg most, ezért a férje kénytelen lesz hazatérni hozzá. Nem
mehetne vissza Franciahonba, és hagyhatná rád Skócia kormányzását?
Igazán megbízhatnál benne, beszélhetnél vele.
– Mennyit fizetnek neked ezért? – kérdezem hirtelen. – A franciáktól
kapod? Hát akkor megmondhatod nekik, amikor majd jelentést küldesz a
kémek vezetőjének, hogy én örömmel egyezkedem velük, ha kivonják
Skóciából a katonáikat és kifizetik az özvegyi birtokaim után engem
megillető járandóságaimat, ahogy neked is teszik. Téged olcsón
megvásároltak, de nekem egy országról kell gondoskodnom. Az én áram
magasabb lesz.
Látom, ahogy indulatos lesz, és az arcába szökik a vér.
– Én nem vagyok kém. Elfogadom a franciák pénzét, ahogy az udvar fele
is teszi. De nem kell ezt a képembe vágnod. És azt is tudom, hogy
329
kölcsönkértél Wolsey-tól, ahogy mi mindnyájan. Te sem vagy jobb
nálunk, semmi jogod nincs letorkolni engem.
– Nagyon is van – mondom. – Mert én a nővéred vagyok, így
kötelességem megmondani neked, ha nincs igazad. Éppoly rossz vagy,
mintha áruló lennél, mert a franciák zsoldjában állsz. Igazán
megmondhatnád nekik, hogy fizessék ki a járandóságomat, ha már ilyen
baráti viszonyt ápolsz velük.
– Nem mondhatom meg – fortyan fel. – Semmi haszna nem lenne, ha
beszélnék velük. Olyan bolond vagy! Nem a franciák tartják vissza a
járandóságodat, hanem a saját férjed. Nem Albanyt kellene hibáztatnod
ezért. A férjed gyűjtötte be a nevedben a járandóságaidat, és ő az, aki nem
küldi tovább neked.
– Ez hazugság! Legalább annyira ostoba hazugság, mint amilyen
alattomos. Archibald sosem tenne ilyet. Nem olyan, mint a te férjed, aki
csak a vagyonodért és a címedért ment hozzád. Archibald saját jogán is
nagy lord, saját jogán vannak nagy birtokai. Nem alacsonyodna le odáig,
hogy becsapjon. De ezt nem tudhatod. Hiszen nem szerettél soha mást,
csak egy kalandort. Egy közembert, egy törtetőt! Még szép, hogy Brandon
elfogadja a birtokaidat. Hiszen belőled él, ahogyan kihasznált minden
asszonyt, akit csak elvett. Istenem! Brandon mellett Wolsey előkelő
származásúnak tűnik.
Erre talpra szökken, kék szeme szinte izzik az indulattól.
– Azt hiszed, hogy a férjed nem csal meg? Amikor nélküled köt békét
Albanyvel? Amikor egy olyan asszonnyal él, akit a feleségének hív?
Amikor mindenkinek azt mondja, hogy te sosem térsz vissza Skóciába, és
hogy mennyire örül ennek? Mégis hogy mered a te áruló férjedhez
hasonlítani az én Charlesomat, aki sosem volt hűtlen sem Harryhez, sem
hozzám?
Úgy érzem, mintha hasba vágott volna, mintha kiszökne belőlem minden
levegő. Kétrét görnyedek, mintha minden erőm elhagyna.
– Tessék? Hogy mit? Miket beszélsz? – kérdezem, mintha hallanám a
fejemben visszhangzó szavait, de nem érteném őket. – Mit mondtál az
imént? Felesége van?
Azonnal megbánja őket. Nehézkesen térdre esik előttem, hogy
felnézhessen rám, az arca még mindig nedves a harag szülte könnyektől.
– Ó, Maggie! Ó, Maggie! Annyira sajnálom! Bocsáss meg! Olyan gonosz
vagyok! Ó, drágám! Nem lett volna szabad elmondanom. Megegyeztünk,
hogy nem mondunk semmit… erre én…! De csak azért, mert Charlest
vádoltad! Egy szót se lett volna szabad szólnom!
Megérinti a ruhámat, végigsimítja a vállamat, és elkezdi felfelé nyomni az
330
államat, hogy az arcomba nézhessen. Én továbbra is lehajtom a fejem,
eltakarom az arcom. A megaláztatástól szólni sem tudok.
– Nagyon sajnálom. Semmit sem lett volna szabad mondanom.
Megígértette velem, hogy nem mondok semmit.
– Kicsoda? – kérdezem. A kezemmel takarom el az arcom, hogy ne
láthassa parázsló tekintetemet, holtsápadt orcámat. – Ki mondta, hogy ne
mondj semmit?
– Katalin – suttogja.
– Ő terjeszti ezeket? Ő mondta neked mindezt? A járandóságomról? És
azt, hogy Archibald egy asszonnyal él?
Az aranyfürtű fej bólint egyet.
– De megesküdtünk, hogy nem mondjuk el neked. Azt mondta, ez
összetörné a szívedet. Megígértette velem, hogy nem mondok neked
semmit. Úgy gondolta, hogy nem bírnád elviselni, ha a férjed hűtlen lenne
hozzád. Mert neked kell beszélned vele erről. Ennek kettőtök közt kell
maradnia.
– Ó, milyen badarság! – vágom rá. Végtelenül dühös vagyok, amikor erre
a rosszindulatú pletykára gondolok. – Katalin olyan, akár egy vénlány.
Mintha a férfiak nem édesgetnének magukhoz minduntalan egy ágyast!
Mintha Ard szerzetesként élne hónapokig! Mintha ez érdekelne is egy
feleséget!
– Téged nem érdekel? – kérdezi a kishúgom elhűlve.
– Egyáltalán nem! – hazudom felbőszülten. – Az a nő egy senki. Semmit
nem számít a férjemnek, és semmit sem számít nekem. Katalin nagy hűhót
csap a semmiért, csak mert bánatos amiatt, hogy Harry az ágyába vitte
Bessie Blountot a szeretőjeként, és mert azt akarja, hogy az egész világ azt
higgye, Ard is ugyanolyan rossz, mint az öcsém. Mert ez számít, az isten
szerelmére! Mintha bárkit is érdekelne!
– Tudtál a férjed asszonyáról?
– Persze hogy tudtam. Fél Skócia tud róla, és arról is, hogy milyen
könnyűvérű az a nő. Vélhetően a főurak többségének ágyát megjárta már.
Miért törődnék én egy szajhával?
– Mert ez a nő azt mondja, hogy ő a férjed hitvese – mondja erre Mária
halkan.
– Ahogy azt minden lotyó mondja.
Mária szeretne hinni nekem. Mindig is felnézett rám. Szeretné elhinni,
amit mondok.
– De a férjed szerelemből vett el téged, nem? Az egy igazi házasság volt?
És ő soha nem ment hozzá teljesen?
– Mit értesz azalatt, hogy teljesen? Olyan kis butus vagy. Nem. Soha. Őket
331
még akkor jegyezték el egymással, amikor a lány még gyermek volt. Soha
nem gondolták, hogy valódi frigy lesz belőle. A férjem elhagyta értem ezt
a nőt, mert szeretett, mert Skócia minden asszonyánál előbbre sorolt
engem. És akkor mi van, ha most szórakozik egy kicsit, amíg én távol
vagyok? Amint hazatérek Skóciába, ismét elhagyja azt a senkit.
– De drágám, azt beszélik, hogy az az asszony a te házadban él a
feleségeként.
– Ez semmit sem jelent nekem.
– De mi van, ha már gyerekük is született?
– Mit törődöm én egy újabb fattyúval? – kiáltom, mert dühít, hogy Katalin
érzelgősségét ismételgeti papagájként. – Jakabnak több tucat is volt
belőlük, a nagyanyánk és atyánk mégis elküldött, hogy menjek hozzá,
noha nagyon is jól tudták, hogy a férjem a hozományomként kapott várban
szállásolta el őket. Gondolod, valóban érdekel, hogy Janet Stewartnak
gyereke lehet, amikor a királyi férjemnek egy egész ezrede volt
fattyukból? Az egyiküket még örökösének is megtette a fiam születés
előtt!
Erre ráül a sarkára, szempillája könnyektől sötétlik, homlokára az
értetlenség gyűr sötét ráncokat.
– Tényleg? Tényleg nem érdekel?
– Egyáltalán nem – válaszolom. – És amikor majd rájössz, hogy a férjed
összebújt valami ringyóval, akkor téged sem fog. Mert nem szabad, hogy
számítson, sem így, sem úgy.
A kezével odanyúl a nyaka tövéhez, ahol abban a kis gödröcskében jól
láthatóan lüktet a vér.
– Ó, engem érdekelne. Igenis érdekelne, és Katalint is érdekli.
– Akkor mindketten szamarak vagytok – jelentem ki. – Én királyné
vagyok, a férjem királynője. Felnéz rám és szeret: alattvalójaként, a
szerelmeként és férfiként, az én emberemként. Nem számít nekem, ha
időnként más tányérból is csipeget. Amíg az csak egy értéktelen fa, és nem
rontja az én aranytányérom értékét.
Tűnődve néz rám, kék szeme tágra nyílik.
– Erről még sosem gondolkodtam így. Mindig is úgy véltem, hogy a
férjnek és a feleségnek mindig mindenben egyeznie kell egymással. Ahogy
Brandon is egyezik velem.
– Pihenned kellene – vágok közbe hirtelen, mert váratlanul feltűnik, hogy
az arca milyen krémfehérre sápadt. – Nem egy királyi herceggel vagy
ugyan várandós, de attól még vigyáznod kell magadra. Nem lenne szabad
sírnod, sem a sarkadon ülnöd. Kelj fel!
Mogorván kinyújtom felé a kezem, és talpra rángatom. Aztán belekarolok,
332
és elindulunk vissza, a ligeten át a kerti lépcső hűvöséig.
– Biztos, hogy a férjed visszatér hozzád, amikor Skóciába érsz?
– A felesége vagyok. Hova mehetne máshová?
Néhány percig csendben lépkedünk.
– Honnan tudsz amúgy erről az egészről? – Képtelen vagyok elrejteni,
hogy mennyire bosszant, hogy ő és Katalin bánatos arccal susmorogtak
rólam. Ki nem állhatom a gondolatát, hogy a Skóciából jött hírekről
sutyorogtak, tágra nyílt szemmel, nyugtalanul.
– Thomas Wolsey mondta el Katalinnak, én pedig tőle tudom. Thomas
Wolsey mindenről értesül, ami Skóciában történik. Mindenütt vannak
kémei.
– Kémkedik a férjem után – jegyzem meg.
– Ó, biztosra veszem, hogy nem. Annyira nem érdekli. Csak akkor, ha a
férjed… – Elharapja a mondatot, mielőtt kimondaná, hogy arra
gyanakszanak, nem csupán velem szemben hűtlen, hanem a hazájához is.
Mária tétovázik. – Elmondhatom Katalinnak, hogy téged nem zavar a
szóbeszéd? Annyira megkönnyebbül majd.
– Miért muszáj neked mindent elmondanod neki? Már ő a gyóntatód is?
– Nem az, csak mi mindig elmondunk mindent a másiknak.
Felhorkanok.
– Ez nyilván tetszik a férjeiteknek. Te mesélted el Katalinnak, hogy Harry
ágyba bújt az udvarhölgyével, azzal a Bessie-vel?
Mögöttem szuszog, ahogy kínlódva húzza fel magát a lépcsőn.
– Igen – suttogja. – Mindent elmondok neki, amit megtudok, még akkor is,
ha megszakad a szívem, hogy ilyesmiről kell hírt adnom.
– Ő meg arról mesél, hogy a férjed miként csapja a szelet másnak?
Húgom kezével a kőfalnak támaszkodik, mert a lába lassan cserben
hagyja.
– Ó! Nem! A férjem soha nem tesz ilyet.
Noha elég dühös vagyok, még így sem mondhatok semmit arról, hogy a
férje udvarol-e másnak vagy sem.
– Én sem tudok ilyesmiről – közlöm mogorván. – De majd fog. Amíg így
nézel ki. Amíg akkora vagy, mint egy csűr, és nem hálhatsz vele. Minden
férfi maga mellé vesz egy ringyót, amikor a hitvese bevonul a
szülőszobába.
Ismét könnyek szöknek a szemébe.
– Ne mondj ilyeneket! Biztos, hogy az én férjem nem tesz ilyet. És nem is
fog. Az ágyamban fekszik, mellettem alszik, mert szeret magához ölelni.
Én pedig szeretek elaludni a karjában. Tényleg nem hiszem, hogy van
szeretője. És komolyan úgy gondolom, hogy nem is lesz.
333
– Ó, akkor menj, és sírdogálj együtt Katalinnal! – tör ki belőlem a
bosszúság, amikor elérjük a lépcső tetejét, már nem tudom tovább
visszatartani. – Ti ketten remek párost alkottok, ha arról van szó, hogy
semmiségeken kell zokogni. De az álnok nyelveteket ne köszörüljétek
rajtam és a férjemen!
– Nem pletykáltunk róla! – kiáltja. – Titokban tartottuk, mert attól féltünk,
hogy mennyire elszomorítana téged. Megígértem, hogy nem beszélek róla.
Nagyon rosszul tettem, hogy megemlítettem.
– Annyira buta vagy – rovom meg ismét, ahogy egykor a
gyerekszobájában dorongoltam le. – Ránézek, és csak az jár a fejemben,
hogy bár igen bájos, de Isten a tudója, hogy ő a legbutább lány, akit csak
ismerek. Katalin számára, aki megöregedett és megcsúnyult, már
egyáltalán nem maradt remény.
Elfordítja fejét a korholó szavaim hallatán, majd felsiet a királyné
termeibe. Én a saját lakosztályom felé indulok. Már kigyógyultam a
vágyból, hogy itt maradjak. Haza akarok térni Skóciába. Rosszul vagyok
eme nők udvarától, rosszul vagyok ezektől az asszonyoktól, akik a
nővéreimnek hívják magukat, de a hátam mögött rólam pletykálnak. Az
angol királynétól és a francia királynétól. Utálom mindkettőt.
Nem én vagyok az egyetlen, aki rosszul van a franciáktól és attól, ahogy

kegyenceket vásárolnak maguknak az udvar tagjai közül. Mária és a férje
nem is titkolják, hogy kegydíjat kapnak, mint ahogy az is nyilvánvaló,
hogy az angol udvar felét a franciák pénzelik. A francia kalmárok és
mesteremberek becsületes angol szájak elől vonják meg a falatot, a város
minden kereskedésére és boltjára ráteszik a kezüket. Figyelmeztetem
Harryt, hogy a franciáknak nem kell flottával jönniük, ha támadni akarnak,
mert máris oly sokan vannak, hogy alig hallani angol szót a londoni
utcákon, amiket elleptek a m’sieur-ők és milordok.
Harry ezen csak nevet – semmi sem árthat napfényes jókedvének. Egész
nap solymászik, míg a királyi teendőket Thomas Wolsey látja el, aki
különféle iratokat hoz aláíratni, amikor az öcsém épp misét hallgat. Harry
odafirkantja a szignóját, nem törődve sem Istennel, sem a kötelességével.
De London népe ugyanúgy érez, ahogy én, mivel túl sok külhoni orozza el
az angoloktól a megélhetést. Mindennap fél tucat olyan eseményről
számolnak be, amikor idegen szatócsok csalnak a vásárlóikkal szemben,
franciák csábítanak el vagy rabolnak el valakit, tisztes angolokat
szorítanak le az országútról, vagy veszik el a munkájukat. És amikor
beidézik a bűnös franciákat, akkor lefizetik a bírákat, és büntetlenül
334
megússzák. London népe egyre dühösebb és dühösebb.
Az inasok kihasználják a húsvét nyújtotta pihenőidőt, amikor bőven folyik
a sör, és mindenki mámorban úszik, hiszen véget ért végre a hosszú
nagyböjt. Leisszák magukat a sárga földig, majd felfegyverkeznek a
francia betolakodók ellen. Egy spitalfieldsi prédikáció hecceli fel őket a
franciák ellen. Mestereik kimenőt adnak nekik május első napjára, ők
pedig a város védelmében hordott fegyvereikhez nyúlnak. Mindez
igencsak a fejébe száll azoknak az ifjaknak, akik máris verekedni
szeretnének, amint isznak pár sört, és akik csakhamar rájönnek, hogy ezen
a napon mindkettőt megtehetik. A legények egyre nagyobb és nagyobb
csapatokba verődnek, és ide-oda vonulva az utcákon betörik a külhoni
kereskedők ablakait, sértő dolgokat kiabálnak az idegen főurak ajtóinál. A
portugál követ házának falait és gondosan bezárt kapuját a pöcegödör
szennyével dobálják meg, a francia kufárok behúzzák a zsalukat, és a
sötétben ülnek házaik hátsó zugában. De ahol francia név szerepel egy bolt
ajtaja felett vagy a cégéren, vagy bármi olyan szó, ami esetleg franciának
tűnhet – hiszen az inasok nem éppen a legtanultabb ifjak közül valók –,
akkor az ablakok alatt állva kifütyülik a tulajdonost, felfeszegetik az
utcaköveket, sárgöröngyöket és kavicsokat dobálnak, sértéseket
ordítoznak.
Még Thomas Wolsey – aki pedig a saját soraikból való – sem ússza meg.
Szép londoni házát körbeveszi a tömeg, és azt kiabálják, hogy felelni fog
azért, amiért túl sokat jótékonykodik a szegények javára. Figyelmeztetik,
hogy idegeneknek nem jár semmiféle jótékonyság. Nem kedvelik sem őt,
sem a ravaszdi módszereit. Mellesleg pedig, ha rendes bért fizetnének
nekik, akkor nem is lenne szükség adományokra. Egyik követelés jön a
másik után, majd jobb időkért ordibálnak, és hogy állítsák helyre az
igazságot. A lordkancellár erős kapuja mögött hallgatja mindezt
felfegyverzett és ugrásra kész háznépével, és attól tart, hogy előbb vagy
utóbb valaki a fehér rózsát kezdi követelni, a Plantagenetek fehér rózsáját,
anyám legyőzött családját, és efféle szavakat már nem tűrhet el. Futárt
küld az uralkodóhoz, hogy indítsa útnak a királyi testőröket, akik a
várostól tisztes távolságban várakoznak a Richmond-palotában.
– A saját népem ellen vonulok – jelenti ki Henrik fennhéjázóan. Későre

jár, a nyári éjfél előtti sötétkék éj borul ránk. Már túl vagyunk a vacsorán
és az éjszakába nyúló ivászaton. Katalin kimerültnek tűnik, de Mária férje,
Charles Brandon és Harry kipirult a sok mozgástól meg a bortól, és úgy
festenek, mintha hajnalig bírnák a táncot. Mária, aki csodálatosan néz ki
335
krémszínű, gyöngyös ruhájában, belekarol a két férfiba, és aggódva pillant
a bátyjára.
– Ó, ezt nem teheted!
– Nem kanászodhatnak el – jelenti ki Harry. Felém biccent. – Kérdezd
csak meg erről a skót királynét: ő aztán tudja! Megtanulta, hogy minden
leleményre szükség van ahhoz, hogy a helyén tartsd a népet. De amint
engedetlenné válnak, le kell sújtanod rájuk. Nem igaz? Le kell rájuk
sújtani!
Nem tiltakozom, noha Mária és Katalin engem néznek, azt remélve, hogy
én majd lecsillapítom Harryt.
– Amikor felkelnek, le kell őket verni – mondom köntörfalazás nélkül. –
Nézzetek rám, mit gondoltok, hol ülnék most, ha nem fordul ellenem az az
ostoba nép? Nem a trónomon?
– De ez azért történt, mert… – kezdi Mária, és látom, noha rajtam kívül
senki más nem veszi észre, hogy a férje belecsíp a kezébe, így inti
hallgatásra. Charles Brandon Harry kedvence, a barátja, társa a lovagi
viadalokon és ivászatokon, a táncban és a kártyázásban.
És ő úgy őrizte meg a helyét a király mellett, hónapról hónapra, évről évre,
hogy sosem mondott ellent királyi barátjának és urának. Bármit mond
Harry, Charles helyesel. Olyan, mint azok a mozgatható babák, amiket
Archibald adott Jakabnak, és csak bólogatni tudnak: bólogatni, bólogatni,
bólogatni. Brandon semmi mást nem tehet, kizárólag egyetérthet az urával.
Az ő nyakát a marionett kötele csak egy irányba húzza, előre és vissza:
bólint, bólint és bólint. „Igen, igen és újra csak igen.”
– Kilovagolok ellenük – erősködik Harry. A mögötte álló
testőrkapitányhoz fordul. – Küldessen Norfolk hercegéért és fiáért, a
grófért!
– Milord… – kezd bele Katalin. Harry házassága első napjától kezdve
hallgatott rá. De akkor még együtt háltak, bele volt bolondulva, és biztosra
vette, hogy a felesége fiút és örököst szül majd neki. Most, ennyi
elveszített gyermek után, már kételkedik abban, hogy a hitvese oly sok
mindent tudna. Kételkedik abban, hogy az isteni igazság szól a szájából.
Kételkedik abban, hogy bármit tanulhat még tőle. Kérkedve felszegi a
fejét, és körülnéz, hogy lássa, vajon Bessie Blount felfigyelt-e rá, hogy
milyen bátor volt. Gyorsan Katalinba fojtja a szót:
– Még ma éjjel kilovagolunk.
Brandon tudja, hogy nincs értelme a sietségnek, még csak arra sem veszi a
fáradságot, hogy kardot vegyen magához. Éjjel nem is mennek sehová,
336
késő délután indulnak el. A legszebb nyeregtakarót kéreti a lovának és
Harry mellett üget, igen kényelmes iramot diktálnak maguknak, és amíg
ők úton vannak, a két Howard, apa és fia nehézfegyverzetű katonákkal
nyomul előre az utcákon, megtisztítja azokat a lázadó inasoktól. Akik
között akadnak meglett, felnőtt férfiak, de olyanok is, akik épphogy
kinőttek a gyereksorból, és már kezdenek kijózanodni, fáradtak, és azt
kívánják, bárcsak ne lenne ilyen messze az otthonuk, és már indulnának
haza a saját kerületükbe, amikor meghallják a kockaköveken a sok-sok
pata távoli kopogását, majd látják, amint emberei élén befordul a sarkon
Norfolk hercege, lehúzott sisakrostéllyal, mögötte pedig egy kisebb sereg:
a zord, irgalmat nem ismerő arcok úgy zúdulnak rájuk, mintha az inasok
lennének a skótok Floddennél.
A kölykökre csatamének patái taposnak, és úgy néznek ki, mint az eke alá
esett gyermekek. Norfolk az esküdtszék és a bíró szerepét is magára
vállalja. Többtucatnyian halnak meg az első rohamban, negyven legényt
fellógatnak, kibeleznek és felnégyelnek: a bűnük nem több, mint hogy nem
szedték elég gyorsan a lábukat. További százat és százat – senki nem tudja
pontosan, hogy mennyit: kétszázat, háromszázat, négyszázat? – terelnek a
város börtöneibe, ahol majd tömeges per és tömeges kivégzés vár rájuk;
Harry és Brandon meg fél tucat főúr csak ekkor ér oda lóháton.
A nemeseket az udvar hölgyei követik, majd alig telik el egy hét, és az
összes fiatalember ügye bíróság elé kerül, függetlenül attól, hány évesek,
mit akartak tenni vagy mit tettek valójában. A fiúk többsége első
inasévében jár, vidékről érkeztek a fővárosba, még friss jövevények. A
prédikáció fellelkesítette és feltüzelte őket a franciák ellen, lerészegedtek a
május elsejei sörtől és attól, hogy a hosszú, négy esztendeig tartó
inaskodás során szabadnapot kaptak. Mestereik nevetve mondták nekik,
hogy gyújtsák fel a vetélytársaik házait. Senki nem szólt nekik, hogy
maradjanak inkább otthon. Senki nem figyelmeztette őket, hogy mi
történhet velük – honnan is tudták volna? Hiszen ki vezetne egy egész
sereget kölykök ellen a saját székvárosában? Ezek a gyermekek azon
szorgoskodtak, hogy elsajátítsák a sörfőzők, a nyergesek, a mészárosok, a
kovácsok mesterségét. Akadnak köztük olyanok, akiknek még tintás az
ujja a nyomdagépektől, míg mások gyertyaöntés közben forrázták le a
sajátjukat. Akadnak köztük, akiket rendszeresen vertek a mestereik,
zömüknek pedig kopog a szeme az éhségtől. De ez nem számít, az egyedi,
külön arccal járó esetek számítanak a legkevésbé. Harry túl nagy király
ahhoz, hogy aggasztaná egy fiatal legény, vagy hogy zavartatná magát egy
árva miatt. Mindnyájukat együtt, egyetlen nagy perben ítélik majd el, és
Thomas Wolsey, akinek apja egykor szintén ugyanolyan inas volt, mint
337
ezek itt, a westminsteri tárgyalást hosszú beszéddel nyitja, amelyben
megrója őket, amiért megzavarták a rendet, és figyelmezteti őket, hogy
ennek büntetése halál.
Keserűen gondolok arra, hogy ezt talán már ők is tudják, hisz mindegyikük
már kötéllel a nyakában áll a bírájuk előtt, remegő kézzel fogja a szabad
végét. Ahogy innen kimennek, felsorakoztatják majd őket a városban
mindenfelé, de főképp az utcasarkokon felállított nyilvános vérpadok előtt,
és mindegyik saját maga viszi majd az akasztófa kötelét, maga cipeli még
azt is, hogy aztán sorba állva várjanak, amíg fel nem lógatják őket.
– Valamit tennünk kell – szólal meg halkan mellettem Katalin. – Nem
hagyhatjuk, hogy több száz inast kivégezzenek. Fel fogunk szólalni.
Mária arca hófehér.
– Vajon kérhetünk nekik kegyelmet? – kérdezi. A hasa már hatalmasra
dudorodott, de ő talán még sosem látszott ilyen szépnek. Sziromszerű,
fehér arcával olyan, mint egy mindjárt kinyíló bimbó. Mi hárman szorosan
összebújunk, mint az angyalok, akik arra szövetkeztek, hogy kegyes
irgalommá változtatják át a zsarnokságot.
– Harry kért minket arra, hogy kegyelemért esdekeljünk? – kérdezem
Katalint.
Gyors, tagadó mozdulata mindent elárul nekem.
– Nem, nem, úgy kell tűnnie, mintha a mi gondolatunk lenne. Ez a
királyné előjoga. Neki az igazságért kell kiállnia, nekünk pedig irgalomért
kell esedeznünk.
– Mit fogunk tenni? – kíváncsiskodik Mária.
– Arra kérlek titeket, hogy velem együtt könyörögjetek majd kegyelemért
– feleli Katalin.
– Még szép, hogy megtesszük – mondom, belefojtva Máriába a lelkes
helyeslését. – Ez csak egy újabb tánc az álcajátékban. Úgyhogy csak
szépen érdemes csinálnunk. Tudod már, mi lesz a szereped?
Mária értetlenül néz.
– Te nem akarod megmenteni őket, Maggie? – fordul felém. – Nézd csak,
a legfiatalabbak még szinte gyermekek! Gondolj a saját kisfiadra! Hát nem
akarod, hogy a te kérésed folytán kapjanak királyi kegyelmet?
– Akkor hát rajta! – végül csak ennyit mondok. – Hadd lássam, hogyan
könyörögsz a csodálatos bátyádnak! – Majd Katalinhoz fordulok. –
Lássuk, ahogy az angol királyné a királynak esdekel a népe miatt! Ez jobb,
mint bármelyik színmű, még az álcajátéknál is jobb. Kezdődjék hát a
megindító könnyek viadala! Vajon melyikünk lehetne még ennél is szívbe
markolóbb jelenség? Melyikünk csinálja majd a legszebben?
Máriát összezavarják keserű szavaim.
338
– Én sajnálom ezeket a fiúkat.
– Ahogy én is őket – felelem. – Sajnálok mindenkit, aki valaha a
Howardok ellen tört. Mert ők nem a lovagiasságukról híresek.
Katalin oldalról rám vetett pillantása elárulja, hogy ez a döfés fájt neki. De
azért megfogja Mária kezét.
– Könyörögjünk mind kegyelemért! – mondja.
A fiatalabb legényeket megbénítja a rettegés: azt sem igazán értik, hogy
mit mondanak nekik. A kövér lordkancellár izzó vörös talárjában
érthetetlen jelenség számukra; a Westminster-palota nagytermében, ahol
aranyszínű lobogók és a főurak zászlai lógnak, számukra minden oly
letaglózóan fényes és túl gazdag ahhoz, hogy egyáltalán körül merjenek
nézni. Közülük sokan nem is rejtik el a könnyeiket; páran a nyakukat
nyújtogatják, hogy a nagyembereken – férfiakon és nőkön – túl ellássanak
oda, ahol a köznép áll csendben. Egyikük felkiált – „Anya!” –, mire valaki
pofon vágja.
– Hát nem akarod, hogy szabadon távozzanak? – súgja oda Mária.
– Nem szeretem az álcajátékokat – felelem kurtán.
– Ez igazi, nem játék! – csattan fel Katalin.
– Nem, ez nem az.
Thomas Wolsey feláll a bírói székről, és odamegy, ahol Harry ül a
trónusán, feje felett arany baldachinnal, vörösbarna üstökén a koronával:
jóképű arca most zord. Wolsey, a hájas, kövér bolond lassan leereszkedik
arra a hatalmas térdeplőre, amit történetesen és véletlenül pont a király
lába elé tettek le. Wolsey-n túl három kisebb, arannyal hímzett térdpárnát
látok, egymás mellett. Úgy vélem, ezeket nekünk készítették oda. Várok.
Katalin tudni fogja, hogy mit kell tenni. Már kitervelte ezt a férjével. Az is
lehet, hogy még egy táncmesterrel is megtanácskozták.
Hatalmas sóhaj szakad ki a négyszáz fiúból, mikor látják, hogy Wolsey
összeteszi a kezét a király előtt hűsége jeleként. Most értik csak meg, hogy
az a nagyember az életükért könyörög a dicső királynál, aki még mindig
csendben ül. A közemberek egyike-másika azt suttogja: „Kérem!” Néhány
anya sír. „À Tudor”, kiáltja valaki, mintha csak emlékeztetni akarná Harryt
a régi hűségre.
Henrik arca olyan komoly, akár valami szépséges szoboré. A fejét ingatja.
– Nem – mondja ki végül.
Borzongás fut végig a termen. Ennek a rengeteg fiúnak mind meg kell
halnia? Mindnyájuknak? Még a kicsiknek is, akik a szemüket dörgölik, és
akik szurtos képén a könnyeik húznak nedves csíkot?
Katalin a mellette álló Margaret Pole-hoz fordul.
– A fejfedőmet – suttogja. Margaret Pole, anyám unokahúga, aki látott már
339
ilyet korábban, tudja, hogy mit kell tennie. Mária azonnal utánozni kezdi
Katalint, mintha csak a kisebb tükörképe lenne, ő is leveszi a fejfedőjét. Én
az udvarhölgyeimhez fordulok.
– Vegyétek le a főkötőmet! – rendelkezem. Egy pillanat alatt mindhárman
fedetlen fővel állunk ott. Katalin őszülő haja a vállára terül; én hátravetem
a fejem, amitől a fürtjeim, amik világosabbak, mint Harryé, ernyedten a
hátamra hullanak. Mária mindkét kezével hátrasimítja finom szálú, szőke
hajkoronáját, ami aranysörényként omlik le, egészen a derekáig.
Katalinnal az élen indulunk el a trón felé, mire a lordkancellár még
mélyebbre hajol. Először Katalin, utána én, majd Mária térdel le Harry elé,
és úgy nyújtjuk felé a kezünket, mint fényes ruhájú koldusok.
– Irgalomért esdekelek – szólal meg a királyné.
– Irgalomért esdekelek – ismétlem.
– Irgalomért esdekelek – mondja Mária könnyektől elfúló hangon.
Közülünk vélhetően ő az egyetlen, aki hisz is ebben a színjátékban. Ő
tényleg elhiszi, hogy Harry azért bocsáthat meg e bajba jutott fiúknak,
mert mi könyörgünk értük.
Csendes mennydörgésként hat az a sustorgás, ahogy az összes inas térdre
rogy, majd pedig a köznép is mögöttük. Harry körbepillant az összes
lehajtott fejen a Westminster nagytermében, hallgatja az elmormogott
esdekléseket, aztán feláll, és kinyújtja a kezét, mintha ő maga lenne
Krisztus, aki megáldja a világot, és így szól:
– Kegyelem.
Mindenki sír, még én is. Az inasok leveszik a hóhérkötelet a nyakukból, az
őrök félreállnak, és hagyják, hadd szaladjanak ki a tömegbe, a szüleikhez.
Az emberek áldásukat szórják a királyra, arannyal teli erszények
záporoznak, amit a hóhérnak szántak, hogy gyorsan vessen véget a
szenvedésüknek, megrántva egy-egy legény rúgkapáló lábát, amitől eltörik
a nyakuk, még mielőtt kibeleznék szegényeket: Harry lábához hullanak
most, ahonnan az apródjai fürgén felkapkodják. Norfolk hercege, Harry
hóhéra, úgy mosolyog, mintha örülne a megbocsátásnak. Mindenki
hajlongva fordul a trón felé, sapkáját lekapja, és azt kiabálja: „Isten áldja
Harry királyt! Isten áldja Katalin királynét!” London még sosem szeretett
uralkodót jobban, még Plantagenet királyait sem szerették így. Harry
megkímélte a legényeket. Élni fognak e nagy király miatt. Ő egy fordított
Heródes, aki egy nemzedéknek adott életet. Az emberek éljenezni
kezdenek, valaki merészen rázendít a Te Deumra.
Katalin elpirul az örömtől, hogy gesztusa ily sikert aratott. Mögötte
Margaret Pole erősen fogja az aranydíszes fejfedőt – ő az egyetlen, aki
nem bízik a tömegben. Harry, főúri mozdulattal, a kezét nyújtja
340
hitvesének, aki odaáll mellé, és melegen mosolyog a hűséges éljenzőkre.
Mária hívatlanul a király másik oldalára áll, mint aki biztos abban, hogy
szívesen látják, és az ő hármasuk olyan sugárzó fényként vetül a tömegre,
mintha három angyal állna ott: szebbek, hatalmasabbak és gazdagabbak
annál, mint amit ezek a közemberek egyáltalán el tudnának képzelni.
Harry rám mosolyog, kiélvezve a bámulatot, amit bennem is kiváltott a
hármójuk alkotta tabló.
– Hát így uralkodom én Anglián – szól oda nekem. – Ez a királyi fenség.
Elmosolyodom és bólintok, de magamban azt mondom: nem, ez biztosan
nem az.
Skóciába hármójuk – az angol király és két nővérem – élesen élő képével

indulok, melyet jól bevéstem az emlékezetembe: ez az egyetlen fénylő
dolog bensőm sűrű sötétségében. Úgy érzem, kitaszítottak az édenkertből,
ami a Tudorok Angliája, kitaszítottak a gazdag és csillogó udvarból, ahol
öcsém játssza a király szerepét, és ahol hitvese is – bár még egy fiút sem
tudott szülni neki – úgy tesz, mintha királyné lenne. Ahol vagyontalan
húgom, akinek a férje egy senki, jár élen minden táncban, mint az udvar
legszebb leánya. Arra gondolok, hogy ez az egész csak színlelés, ez az
egész csak egy beállított tabló és nem a valóság, ez az egész álcajáték, és
nem igazi ütközet. Önnön dicsőségükben fürdenek, abban a képben, amit
azoknak az embereknek teremtenek, akik oly szerencsétlenek, hogy meg
sem tudják különböztetni a valódi életet a hamis tablótól. Nővéreim
szépségükkel kérkednek, hiszen megáldotta őket az Úr, és meggyőzik
magukat arról, hogy joggal áldotta meg őket.
De ez nincs ínyemre. Mindenemet, amim csak van, ki kellett vívnom
magamnak. Az én királyságomban a népem nem fog elém térdelni az
akasztófa kötelével a nyakában, a férjem nem fog büszkén megölelni
mindenki előtt. A nővéreim nem állnak majd mellettem. Nekem messzire
kell mennem, végig a hosszú, északi úton. Nem Máriának való minden
reggel felkuporodni a nyeregbe, és összeszedni a kellő bátorságot havas
esőben, hideg szélben a lovagláshoz. Nem Katalinnak való türelmesen
várakozni egy fáradt ló hátán, míg éjszakai vendéglátóm hosszú
üdvözlőbeszédet tart. Nem Harrynek való a szünet nélküli szervezkedés
egy királyság megszerzéséért, és küzdeni a jogos hatalomért. Kislányom a
dajkája karjában utazik: nem aranybölcsőben szundikál, mint a kuzinjai.
Míg én északnak tartok, addig öcsém és két nővérem Walsinghambe
mennek zarándoklatra, ami igen rövid út lóháton, szép időben, hogy
Miasszonyunk áldását kérjék Katalin üres méhére, tagadva a meddőség
341
baljós jeleit. Én pedig csak megyek és megyek, és azon tűnődöm, hogy
vajon mit csinál most Ard. Magányos vagyok, egyedül vagyok, mindennap
utazom, minden éjjel fáradtan dőlök az ágyba: olyan vagyok, akár egy
kivert kutya az éjszakában.
342
BERWICK VÁRA, ANGLIA, 1517 NYARA
A testőreimmel és mögöttük kis udvartartásom főuraival és hölgyeivel

Berwick városkája felé lovagolunk, miközben a szépen csillogó kövekről,
a vár előtti folyóról, a falakon túli tengerről fecsegnek. Eszembe jut,
amikor még Ard kezét szorongatva jöttem ide, és a várkapitány nem
engedett be minket. Most komoran elmosolyodom, mikor az egyik ágyú
engem üdvözölve dörren egyet, a felvonóhíd csörömpölve lezuhan, a
csapórács recsegve felemelkedik, a várkapitány pedig elém siet, mögötte a
tisztjei, azok mögött pedig a hitvese. A kapitány a hóna alá csapja
kalpagját, arcvonásai alázatos mosolyba futnak össze.
Nem szállok le a nyeregből. Hagyom, hogy a kengyelhez lépjen, és a
térdemig meghajtsa a fejét. Hagyom, hogy felolvassa üdvözlőbeszédét.
Nem rovom fel Berwick városának, amiért annak idején kizavart a sötétbe,
hogy a Coldstream-zárdában keressek menedéket, de nem is feledem el.
Ekkor veszem észre, hogy a kaputorony árnyékából kilép egy sovány,
magas alak. Pislogok egyet. Nem vagyok benne biztos, hogy jól látok-e. A
kézfejemmel megdörgölöm a szemem. Nem lehet ő, de mégis ő az.
Archibald. A férjem eljött, hogy üdvözöljön engem.
– Szerelmem – ennyit mondok mindössze. Egy szemvillanás alatt
elfelejtek mindent, amit hallottam róla, mindent, amitől rettegtem.
Ő gyors léptekkel a lovamhoz siet, és felém nyújtja a kezét. A karjába
vetem magam, ő pedig szorosan magához ölel. A fejemet a vállára hajtom,
szája a nyakamat csókolgatja, én pedig újra érzem ruganyos testének
ismerős keménységét, és enyhe, izgató borzongással ismerem fel
idegenségét. Több mint egy éve nem találkoztunk. Hátradőlök a karjában,
hogy az arcába nézhessek. A bőre a határon eltöltött rideg élet hónapjai
után oly sötét, akár egy cigányé. Az arcéle szigorú, és ez két idős főúrra
emlékeztet, két nagyemberre, a két nagyapjára. Én egy kölyökhöz mentem
hozzá, de most egy férfi jött elém, hogy a karjába zárjon. Mellette Harry
azonnal puhánynak és henyének tűnik, udvara felfuvalkodottnak és
tehetősnek. A húgom egy törékeny baba, aki egy lovagi tornákon
kakaskodó alakhoz ment hozzá, egy álharcoshoz. Az olyan férfinak, mint a
férjem, olyan asszony kell, amilyen én vagyok, akinek a bátorsága
vetekedhet az ő bátorságával, és a becsvágya lépést tart az övével.
343
– Hallottam, hogy jól vagy. Semmi más hír nem érkezett felőled, csak a
dicséretedet zengték végig az úton – súgja a hajamba. – És hol van a
lányom?
Megfordulok, és intek a dajkának. Margaret, akinek a haja vörösbarna,
mint egy Tudoré, rámosolyog az idegenre, és integet, ahogy azt
megtanították neki.
– Igazi hercegnő! – kiált fel az apja, valódi gyengédséget hallok a
hangjában. – Az én kislányom.
Karja ráfonódik a derekamra.
– Gyere be! Vár a lakoma, és az ünneplést is előkészítették. Skócia vissza
akarja kapni a királynéját. Már alig várom, hogy átlépjük a határt.
A várkapitány ismét meghajol, udvarhölgyei bókolnak, az udvartartásuk
minden tagja lekapja fejéről a kalpagját, majd térdre ereszkednek, ahogy
Archibald kéz a kézben ellépdel előttük velem. Látom, ahogy körbepillant
a több száz hajlongó emberen, miközben befelé tartunk a várba, látom,
hogy büszke mosolyra húzódik az ajka, és tudom, hogy jobban fog szeretni
engem Skócia bármelyik asszonyánál, amíg minden férfi térdre rogy
pusztán attól, hogy meglát. Archibald arra született, hogy egy királyné
férje legyen. Én pedig az ő királynője vagyok.
Megáll egy hihetetlenül jóképű férfi előtt, aki tiszta fehérbe öltözött.
– Emlékszel sieur de la Bastie-ra? – kérdi Archibald, és a hangjából nem
sok melegséget vélek kihallani. – Ő tölti be a régens szerepét, amíg Albany
hercege Franciaországban időzik. – Hangsúlya világossá teszi, hogy
Albany hercege mit sem számít nekünk, legyen akár Franciahonban, akár
Skóciában, nekem pedig van annyi eszem, hogy ne bámuljam meg a
szédítően jóvágású nemest, aki a kezem fölé hajol, majd megcsókolja.
– Még szép, hogy emlékszem a lovagra. Régi barátok vagyunk.
– Üdvözöllek itthon, kegyelmes asszonyom – szólal meg, majd
felegyenesedik, és hátraveti a fejét, hogy gesztenyebarna sörényét kirázza
az arcából. Rám mosolyog. – Biztosra veszem, hogy jól tudunk majd
együtt munkálkodni.
344
Minden okom megvan rá, hogy bizakodással nézzek a nyár elé, amikor
visszatérek az országomba és az uralkodáshoz. Ard remek dolgokat tett a
távollétemben. Nemcsak hogy kialkudta magának a kegyelmet Albany
hercegétől, de visszakapta a birtokait, vagyonát, és újra elfoglalta a helyét
a tanácsban, ahol ő választhatja meg a fiam mellé rendelt gyámot. A
tanácsot már felkészítette a visszatérésemre, és arra bátorította Albanyt,
hogy térjen haza Franciaországba a beteg hitveséhez.
– Mindent megtettem, hogy meggyőzzem őket, a mi jövőnk csak az lehet,
hogy te vagy a régensünk és szövetségre lépünk Angliával – súgja halkan a
fülembe, miközben leemel a nyeregből a palota előtti udvaron. – Úgy
vélem, együtt meghódíthatjuk Skóciát, szerelmem.
Mint mindig, amikor lesegít a lóról és magához ölel, érzem, hogy a
lehelete a nyakamat melengeti.
– Mennem kell, azonnal látni akarom a fiamat – mondom kissé
bizonytalanul. Az igazat megvallva, már nem is emlékszem az érzésre,
hogy anya vagyok, hercegnő vagyok. Elfelejtettem, hogy özvegy királyné
vagyok, akit egy országhoz köt a becsvágy. Egy szemvillanás sem telne el,
és máris a hálószobámba sietnék, mint egy mohó fruska, hogy ágyba
bújjak a férjemmel.
Úgy mosolyog rám, mintha mindezt ő is olyan jól tudná, mint én.
– Menj! – mondja. – És amikor visszatérsz, elköltjük a vacsoránkat, majd
nyugovóra térünk. Egy évet vártam rád, amíg távol voltál. Egy-két órát
még tudok várni.
– Ard… – suttogom.
– Tudom – feleli. – Siess, amennyire csak tudsz! Én is ugyanúgy akarlak!
Ki vagyok éhezve rád.
Halk, elfúló zihálás hagyja el az ajkam, majd visszasétálok a szekerekhez,
hogy megnézzem az ajándékaimat. Azonnal elkezdik kipakolni a
csomagokat, amiket a kisfiamnak hoztunk, én pedig szólok a
lovászmesteremnek, hogy egy pihent hátaslovon felmegyek a várba a Via
Regisen. A hátasomra az angol nyerget kell feltenniük, amit az
aranyszállal átszőtt fehér damaszt borít, ezt Henrik külön nekem rendelte
az útra; az emberek bámulni fognak, ahogy fellovagolok a meredek, köves
345
úton, és én azt akarom, hogy lássák: immár visszatértem a királyságomba,
ráadásul gazdag és kifinomult holmikkal körülvéve érkezem. A helyettes
régens, Antoine, sieur de la Bastie, oly jóképű és mosolygós, mintha nem
is lennének oly nehéz évek a hátunk mögött, mintha ugyanaz az ifjú lenne,
aki az esküvőm alkalmából rendezett lovagi tornán szállt be a küzdők
közé. Közli velem, hogy elkísér, és a szokásos vakítóan fehér öltözékében
meg is jelenik az istálló udvarán, amire azt találom mondani, hogy lám,
igazodott a színeimhez. Erre felnevet.
– Ön pontosan az a délceg férfi, akinek mindenki mondja – mondom. –
Túl fog ragyogni engem.
– Én csak a holdja vagyok az ön napjának – feleli erre vonzó francia
akcentussal. – És megtiszteltetés lenne önnel tartani a várba, hogy
meglátogassa a fiát. Én abban az örömben részesültem, hogy gyakran
találkozhattam vele, és sokat meséltem neki a tornaviadalokról, és arról,
hogy milyen kiváló lovag volt az apja. Megígértem neki, hogy azonnal
felkísérem hozzá az édesanyját, amint megérkezik. De elég csak szólnia,
és én itt maradok, ön pedig egyedül lovagolhat fel hozzá. Úgy lesz, ahogy
ön óhajtja, kegyelmességed.
– Ó, nyugodtan velem tarthat – mondom, mintha mindez nem számítana,
de azért hízeleg, hogy velem szeretne jönni. Jóképű férfi: bármelyik nő
örülne, ha maga mellett tudhatná. Mivel Albany távollétében ő a régens,
össze kell melegednem vele. Isten a tudója, még mindig nincs elég
barátom a tanácsban.
A lovak patái kissé csúszkálnak a köveken, és előredőlnek, ahogy felfelé
kaptatnak a dombon. Ahogy arra számítottam, az emberek jókívánságokat
kiabálnak felém az ablakokból, és a sötét kapualjakból előlépve integetnek
nekem mosolyogva. A piacoló asszonyok is megállnak, kosaraikat a
csípőjükhöz nyomva, és az áldásaikat ordítják felém gaelül és a
határvidékek tájszólásában. Én értem őket, de Antoine de la Bastie csak
nevet érthetetlen nyelvükön, majd lekapja a fehér tollas kalpagját, és ide-
oda hajlong.
– Remélem, hogy csupa jót kívánnak nekem – fordul hozzám. – Mert
amennyire értem őket, akár a pokolba is küldhetnének.
– Annak mindenesetre örülnek, hogy végre itthon láthatnak engem –
mondom. – És, higgye el, nincs kilencvenévesnél fiatalabb asszony, aki
rosszat mondana önre. Hiszen Szép M’sieurnek nevezik.
– De csak azért, mert nem tudják kimondani a címemet – kacag fel. –
Hiszen itt csak egyetlen szépség van.
Elmosolyodom.
– Csodálják önt, de nem hiszem, hogy régensként is népszerű lenne az
346
emberek körében.
– Senki nem szeret adót fizetni, senki nem szeret engedelmeskedni a
törvénynek. Ha a skót főuraknak nem lenne régensük, hogy parancsoljon
nekik, egymást ölnék halomra.
– Nekem kellene a régensnek lennem – felelem. – A férjem, az ön barátja,
a halála előtt rám hagyta ezt a tisztséget.
– Ó, igen – feleli szörnyen vaskos akcentussal. – De azt már nem tudhatta,
hogy ön hozzá fog menni az első jóképű legényhez, akire szemet vetett!
Ugyan, ki gondolt volna ilyesmire?
– Archibald Angus grófja és nemes lord a lordok között – vágok vissza
dühösen. – Nem egy egyszerű legény. Önnek pedig illene emlékeznie rá,
hogy egy angol hercegnővel és Skócia Özvegy Királynéjával beszél.
Meghajtja felém a fejét, miközben azt suttogja:
– Nem felejtettem el, hogy ki ön. Ott voltam az esküvőjén. Sosem fogom
elfeledni az első férjét, aki dicső király volt. De én mondom, méghozzá
félelem és részrehajlás nélkül, hogy az ön jelenlegi férje nem ér fel hozzá.
– Hogy merészeli? – dörren a hangom.
Csak vállat von. Valaki megéljenez minket, ő pedig felvillantja ragyogó
mosolyát egy emeleti ablaknak, ahonnan virágot dobnak elé.
– Kegyelmességed sokáig volt távol. Az ön jóképű, ifjú asztalnoka ma már
önmagát szolgálja ki.
– Ezt meg hogy érti?
– Ah, hagyjuk! Ki vagyok én, hogy megszóljak egy tévelygő férjet? Önnek
kell megkérdeznie, hogy vajon ő irányítja-e a főurakat? Kérdezze csak
arról, hogy hol vannak az ön járandóságai! És kérdezze csak meg ön, hogy
hol is élt, amíg ön száműzetésben volt, és hogy vajh nehéz volt-e az élete?
Kérdezze csak meg, kinek szelik mostanában a legfinomabb falatokat!
– A határvidéken élt – felelem határozottan. – Mindenről tudok. És nagyon
kemény volt hozzá az élet. Törvényen kívüliként élt, mígnem sikerült
megkötnie a maga különbékéjét a régenssel, Albany hercegével.
– Nem kétséges, valóságos hősről beszélünk: kijárna már neki egy külön
makar, mint az ön első férjének, aki számos diadaláról zeng majd
költeményt – mondja, majd felint az edinburghi vár falán álló őröknek, így
jelezve nekik, hogy eresszék le a felvonóhidat, és húzzák fel a csapórácsot.
De nem történik semmi. Mindketten megállítjuk a lovainkat, és várunk.
Lovászmesterem előreüget.
– Őkegyelmessége, Skócia Özvegy Királynéja van itt! – kiált fel.
Büszkén ülök a nyeregben, és várom, hogy a híd nagyot dörrenve
lecsapódjon, a rács pedig felemelkedjen, de még mindig nem történik
semmi. Mosolygok, mert arra gondolok, hogy két év után végre láthatom a
347
fiamat, amikor Antoine megszólal:
– Úgy tűnik, támadt némi nehézség.
A főbejárat melletti kitörési kapun kilép a várkapitány, lekapja a sapkáját,
és mélyen meghajol előbb felém, majd Antoine felé.
– Bocsánatukat kérem – mondja. Láthatóan feszeng. – Nem nyithatom
meg a vár kapuját addig, míg a tanács írásban nem engedélyezi a belépést.
– De ő a kegyelmes asszony, a király édesanyja – kiált fel a lovag. – Én
pedig a régens helyettese vagyok, az ő oldalán.
– Tudom – feleli a fülig vörösödő kapitány. – De levél nélkül nem
nyithatom ki a kaput. Ugyanakkor pedig pestis dühöng a városban, és
amúgy sem engedhetnék be senkit, hacsak nincs irománya egy orvostól,
ami kezeskedik arról, hogy egészséges.
– Capitaine! – harsogja Antoine. – Én vagyok az! Én kísérem az özvegy
királynét. Be akarja zárni az orrunk előtt a kaput?
– Levél nélkül nem léphetnek be – feleli a kapitány, és látszik rajta, hogy
nagy kínban van. Meghajol felém, majd meghajol a lovag felé. –
Bocsásson meg kegyelmességed, de én semmit sem tehetek.
– Ez igen nagy sértés rám nézve – kapkodok a levegő után. Majdnem sírva
fakadok dühömben és csalódottságomban. – Ezért lefejeztetem ezt az
embert!
– Ő semmit sem tehet – erősíti meg Antoine is. – Térjünk vissza
Holyroodhouse-ba! Aláírattatom azt a levelet, és mihamarabb elküldetem
ide. Így kormányozzák most Skóciát. Mindez a hivatalnokok műve. Csak
így tudjuk megőrizni a békét. A legszigorúbb szabályokkal és úgy, hogy
mindent engedélyhez kötünk. Ha nem lennének szabályok, szüntelen
háború dúlna. Olyan rossz lenne, mint a határvidéken, és abba mind
tönkremennénk. Én vagyok ezért a hibás. Eleve engedélyt kellett volna
kérnem. De nem jutott az eszembe.
– A fiam odabent várja, hogy találkozzunk! Skócia királya! Akkor most
csalódást okozunk neki?
– Elmondják majd, hogy ön azonnal idejött, és azt is megmondják neki,
hogy vissza fog térni. Én is elmondom majd, amikor ma este, vacsora után
találkozom vele. És megszerzem az engedélyt, hogy ön holnap
meglátogathassa.
– Archibald sosem hagyta volna, hogy zárva maradjon előttem az a kapu.
A lovag erre elhallgat, diplomatikus némaságba burkolózik.
Archibald már a trónomnak támaszkodva vár a fogadótermemben. Amint

belépek, elém siet, és a karjába zár. Látja kipirult arcomat, könnyes
348
szememet, és rögvest vigasztalni kezd, szerelmes szavakat sugdos a
fülembe, elhúz azoktól, akik mind arra vártak, hogy találkozzanak velem:
a mérföldeket utazó bérlőktől, a peres ügyeikben eljáró kérelmezőktől, az
adósleveleket szorongató hitelezőktől, és a bajok végtelen sorával elém
járulóktól.
– Őkegyelmessége holnap fogad majd mindenkit – tudatja a teremben
állókkal, és átvezet a magánlakosztályomba, gyorsan elhaladunk az
udvarhölgyeim mellett, majd belépünk a hálószobámba. Az ajtót becsukja
mögöttünk, aztán megoldja a köpönyegem csomóját.
– Ard, én…
– Szerelmem.
Óvatosan kikapcsolja a lovagláshoz használt bársony főkötőmet, és
félreteszi. Kihúzza a befont hajamat helyén tartó elefántcsont hajtűket,
amitől a hajam a vállamra omlik. Majd, mintha már nem tudná fékezni
magát, beletemeti az arcát, és beszívja az illatomat. Tétovázom, pedig már
reszketek a vágytól.
– Zárva maradt a vár kapuja…
– Tudom.
Ügyes kezével megoldja a ruhám szalagjait a hátamon és a vállamon,
kiszabadít merev fűzőm fogáságából, majd kibontja a szoknyám pántlikáit,
amitől az hamar a földre hull.
– Nem tudtam…
– A lovag gyönge és ostoba. Imádlak.
Lehámozza karomról a hímzett ruhaujjat, felemeli a gyönyörű és finom
vászon alsószoknyám, majd áthúzza a fejemen. Meztelenül állok előtte,
leszámítva az egyetlen lenge alsóruhát. Összefonom karomat a mellem és
a hasam előtt. Hirtelen szörnyű szemérmesség önt el. Fényes nappal nem
álltam előtte csupaszon közös gyermekünk születése óta, és tudom, hogy
milyen terebélyes lett a hasam, milyen telt a mellem.
Ő gyengéden megfogja az egyik kezemet, és a tarkójára teszi, mintha csak
azt akarná, hogy húzzam magamhoz egy csókra. Fogja a másikat és
térdnadrágja előrészéhez nyomja. Nem visel gatyapőcöt: a tenyerem alatt
érzett meleg keménység ő maga, minden irántam érzett vágya.
– Ó, Ard! – suttogom.
Minden, ami ma reggel történt – a csalódás, hogy nem engedtek a fiamhoz,
a zárva maradt kapu, a lovag célozgatásai –, mindez elhalványul érintése
nyomán, ahogy nekem nyomja a testét, ahogy keze a félig meztelen
fenekemet fogdossa, és ahogy a szája az enyémhez tapad.
349
Egy órával később, ahogy a nagy ágyon heverészünk, eszembe jut mindez.
– Pletykálkodnak rólad – szólalok meg.
– A nagyemberekről mindig pletykálkodnak – feleli. Az összegyűrt,
vetetlen ágy szélén ül, és szikár combjára húzza fel a lovaglónadrágját. Én
felülök az ágyban, a lepedőt a nyakamig húzom, úgy figyelem. Még most,
egy órányi szerelmeskedést követően is érzem, hogy a teste láttán rám tör
a vágy. Ezt ő is tudja. Megáll előttem, és hagyja, hadd nézzem, amint
megköti a bricsesze előrészét, vászoninget húz széles, sima mellkasára,
napbarnított nyakánál pedig hurkot köt a fehér fűzővel.
Mászni kezdek felé az ágyban. Feltérdelek, hogy ajkamat a nyakához
szorítsam, ahol érzem, hogy érintésem hatására felgyorsul a szívverése.
Mindkét kezét a vállamra teszi, visszanyom az ágyra. Álmosan engedek
neki.
– Mennünk kell a vacsorára – emlékeztet. – Mindenki minket vár.
– Hadd várjanak! – mondom, mire ő lehúzza rólam a lepedőt. Lassan,
kényelmesen belemarkol a hajamba, valamivel a fülem alatt megcsókolja a
nyakam. Engedem, hogy csókok sorával haladjon lefelé a mellemig.
– Azt mondják, nálad vannak a járandóságaim – mondom neki, noha a
figyelmemet elvonja a bennem ismét feltámadó kéj.
– Hm, egy része – feleli. – A bérlőknek nincs pénzük. A határvidéket meg
nem érdekli a törvény. Hogyan szedhetné hát be bárki is a járandóságokat?
– De egy része nálad van?
Felhagy a gyengéd cirógatással.
– Nálam – válaszolja halkan. – Természetesen. Egy percig sem hagytam
fel az érted való munkálkodással, noha messze jártál. Megtettem mindent,
hogy begyűjthessem azt, ami jár neked.
– Köszönöm.
Hozzám nyomja a combját. Átfogom a derekát, magamhoz vonom.
Lovaglónadrágja a legfinomabb bőrből készült, és pusztán az, hogy
meztelen testemhez ér, a kéj hullámait indítja útnak a bőröm alatt.
– És a házaimban laktál?
– Hát, még szép! Hogyan tudtam volna másképp őrizni a birtokaidat és
begyűjteni a járandóságaidat?
Megoldja bricsesze fűzőjét, én pedig mohón vágyom rá, hogy hozzám
érjen. Kihúzgálom a zsinegeket a lyukakból, és tapogatózni kezdek.
– Akkor beszéltek neked Janet Stewartról is – találgat, miközben a kezem
végre megtalálja, amit keresett, és ettől halkan felsóhajtok.
– Egy szavukat sem hittem – esküdözöm.
– Nincs is mit elhinned – feleli. Már nagyon közel van hozzám, végül
gyengéden belém hatol, én pedig érzem, hogy elolvadok a vágytól. – Csak
350
pletykálnak. Most nekem kell hinned, nem nekik! Ebben kell hinned!
Bennünk kell hinned!
Minden egyes parancsot követően gyengéden döf egyet a férfiasságával,
én pedig azt suttogom:
– Igen, igen, igen.
351
CRAIGMILLAR VÁRA, EDINBURGH, SKÓCIA, 1517 NYARA
Fiam, a király átköltözik a pestis dúlta városból Craigmillar várába, ami

alig egy órára fekszik déli irányban Edinburghtól, ahol sieur de la Bastie
él, aki azt mondja, bármikor, tetszésem szerint látogathatom és addig
maradhatok, amíg jólesik, így végre gond nélkül lehetek együtt a fiammal.
Amúgy is okos dolog lenne elhagyni Edinburghot a ragály idején. Közlöm
vele, hogy Archibald is velem tart majd, mire Antoine csak forgatja szép
barna szemét, és rám nevet:
– Ön egy szerelmes asszony, és én nem fogom többször figyelmeztetni.
Úgyhogy csak jöjjön, és hozza magával a grófot! Mindig örömmel látom,
bárkinek is legyen a férje manapság.
Nem törődöm egyébbel, csak a meghívással, így Arddal másnap reggel
rögvest nekivágunk az útnak, visszük magunkkal Jakab ajándékait is.
A vár igazából francia stílusban épült torony, udvarát csinos fal veszi
körbe.
– Ez egy játék vár – mondja Archibald megvetően. – Illik is egy
állovaghoz.
– Nem minden erőd nézhet ki úgy, mint Tantallon az Északi-tenger partján
a maga várárkával – csipkelődöm.
Átlovagolunk a kőből faragott boltív alatt, a kétoldalt álló őrök kihúzzák
magukat. Igen fess látványt nyújtanak. Feltűnik, hogy újak az ajtók és
csillogóan újak a zsanérok is. De la Bastie igen komolyan veszi a
kötelességét Jakab gyámjaként.
A vár kapujában üdvözöl minket, majd gyorsan odalép hozzám, hogy
lesegítsen a nyeregből. Ard mint egy kölyök, úgy szökken le a lováról,
hogy ő érjen oda elsőnek, de én egyiküket sem látom már – sem a
jóvágású franciát, sem a ragyogó skótot –, mert a kapuban ott áll Davy
Lyndsay, akivel két éve nem találkoztam, mellette pedig, egyedül
ácsorogva, ott az én kisfiam, az ötéves Jakab.
– Ó, Jakab! – sóhajtom. – Fiam, kisfiam!
Abban a pillanatban, amint meglátom, ismét belém vág a tudat, hogy
elvesztettem a kisöccsét, Alexandert, és alig bírom megállni, hogy ne
fakadjak sírva előtte. De nem akarom összezavarni a könnyeimmel, így
beharapom az ajkam, és óvatos léptekkel elindulok felé, mintha csak egy
352
kis sólymot, egy sólymocskát környékeznék meg, amely bármikor
elröppenhet előlem. Felnéz rám, a szeme olyan fényes és sötét, akár egy
sólyomfiókáé:
– Főúri anyám? – kérdi tisztán csengő kisfiúhangján.
Látom, hogy nem biztos benne, ki is vagyok valójában. Mondták ugyan
neki, hogy jövök, de nem emlékszik rám. Nem nehéz elképzelni, hogy
milyen sokat változtam azóta, hogy utoljára megcsókoltam és elbúcsúztam
tőle, amikor megesküdtem, hogy hamarosan visszatérek hozzá. Akkor
szörnyű veszélyben forogtunk: én várandós voltam, és abban a biztos
tudatban hagytam el a fiamat, hogy őt megóvja majd a koronája és királyi
vére, míg Archibald neve és tettei csak veszélybe sodornák. Elhagytam a
fiamat a férjem szerelme kedvéért, és még most sem tudom, hogy vajon
helyesen cselekedtem-e.
Térdre ereszkedem, hogy az arcunk egy magasságban legyen.
– Én vagyok az édesanyád – suttogom. – Nagyon-nagyon szeretlek.
Mindennap hiányoztál nekem. Minden este imádkoztam érted. Arra
vágytam… – újra vissza kell nyelnem a könnyeimet –, arra vágytam, hogy
veled legyek.
Még csak ötesztendős, de már sokkal idősebbnek és tartózkodónak tűnik.
Nem mintha nem hinne nekem, de egyértelmű, hogy nem akarja hallani a
szeretet megnyilvánulásait, és nem akarja látni az anyja könnyeit sem.
Félénknek tűnik, és mintha jobb szeretné, ha nem térdelnék előtte az
udvaron, síró szemmel és remegő szájszéllel.
– Isten hozott Craigmillarban – üdvözöl úgy, ahogy tanították neki.
Davy Lyndsay mélyen meghajol felém.
– Ó, Davy! Ön a fiammal maradt.
– Sosem hagynám el – feleli. Aztán kijavítja magát. – Ó, ez nem az én
érdemem, amúgy sem volt hova mennem. Ki akarna magának egy költőt
ezekben az ínséges időkben? Így aztán ő és én hol itt, hol amott voltunk,
de mindig együtt. Sosem feledkeztünk meg önről az imáinkban, és még
egy dalt is írtunk önnek, nem igaz, kegyelmességed? Emlékszik a kis
dalunkra az angol rózsáról?
– Tényleg írtatok egy dalt? – kérdezem Jakabot, de ő hallgat, így a makar
felel helyette.
– Bizony. Ma este el is énekeljük önnek. A fia is van olyan jó zenész, mint
amilyen az apja volt.
Jakab elmosolyodik a dicséret hallatán, majd felnéz a tanítójára.
– Korábban azt mondtad, olyan süket vagyok, mint egy vipera.
– És itt van a mostohaapád is, aki szintén eljött meglátogatni téged!
Azt hiszem, ettől egy kicsit megfagy a levegő. Davy Lyndsay meghajol
353
Archibald felé, Jakab megbiccenti a fejét. De egyikük sem üdvözli őt sem
szívélyesen, sem úgy, mint egy jó ismerőst.
– Gyakran látogattad őket? – kérdezem Ardot.
– Nem túl gyakran – feleli. – Ne feledd, hogy a fiad írta alá a
kivégzésemről szóló parancsot!
– Ahogy aláírta az ön kegyelmét is – szól közbe Davy Lyndsay.
Fiam, a király oldalra dönti a fejét, és nem fűz ehhez megjegyzést. Még
gyerek, de mégis ügyel a modorára, és megfontolja, hogy mit mond.
Érzem, hogy lassan forrni kezd bennem a harag, amiért a fiam egy
pillanatig sem lehetett gondtalan. Aragóniai Katalin adott parancsot az apja
megölésére, amivel tönkretette a gyermekkorát. Király lett belőle, még
mielőtt kikerült volna a pólyából: az angol királyné formálta őt a maga
fegyelmezett képére. Ő, akinek nem lehetett saját gyereke, elragadta tőlem
az enyémet.
– Nos, mostantól sokat látjuk egymást – jelentem ki. – Angliában jártam,
Jakab, ahol sikerült fegyverszünetet kötnöm Skóciának. Béke lesz az
országaink között, béke a határokon, én pedig akkor látogatlak meg,
amikor csak kívánod. Anyádként ismét veled élek majd. Hát nem
csodálatos?
– De igen – feleli a kisfiú tiszta skót akcentussal. – Amit óhajt, úgy lesz,
főúri anyám. Az lesz, amit a gyámom megenged.
– Megtörték a lelkét – mondom dühöngve Ardnak, miközben fel és alá

járkálok a craigmillari toronyban kapott termünkben. – Összetörték a
szívét.
– Egyáltalán nem így történt – feleli szelíden a férjem. – Gondosan és jól
nevelték. Örülnöd kellene, hogy a fiad előbb gondolkodik, és csak azután
beszél, hogy igen óvatos.
– Nevetve kellene szaladgálnia. Csónakáznia kellene, meg kerülnie az
iskolát, a szabadban lovagolnia és almákat csennie a gyümölcsösből.
– És mindezt egyszerre?
– Te csak ne gúnyolódj!
– Rendben, látom már, hogy milyen zaklatott vagy.
– Elűznek az országomból, elválasztanak a fiamtól, aztán úgy nevelik,
hogy olyan hallgatag lesz, akár egy szerzetes!
– Dehogy! Szeret játszani és imád fecsegni. A saját fülemmel hallottam.
De az csak természetes, hogy szégyenlősen viselkedik veled ilyen hosszú
idő után. Nagyon várta már, hogy mikor jössz vissza, hát még szép, hogy
most kissé letaglózta a találkozás. Ahogy mindannyiunkat. Mert szebben
354
tértél haza, mint ahogy emlékeztünk rád.
– Nem erről van szó – felelem dühösen, de azért már megenyhülten.
Kézen fog.
– Erről van szó, szerelmem. Bízz bennem, és minden rendben lesz!
Tudom, hogy nemsokára olyan erősen szeretheted majd, amennyire most
vágysz erre, ő pedig pár nap múlva ismét a te kisfiad lesz. Játszani fog
majd a húgával, és ők ketten olyan hangosak lesznek és olyan huncutok,
amennyire csak szeretnéd.
Közelebb hajolok hozzá.
– De Ard, amikor elhagytam, még volt egy kisöccse. Volt egy kisöccse,
aki ahányszor csak meglátott, mosolygott rám és gőgicsélt nekem.
Átkarolja a derekamat, és a fejem a vállához húzza.
– Tudom. De legalább még itt van nekünk Jakab. És bármikor szülhetsz
neki egy öcsikét.
Fejemet befészkelem a meleg nyaka és a válla közé.
– Szeretnél még egy gyereket?
– Méghozzá most rögtön. De ő már Tantallonban fog a világra jönni, illő
kényelemben és olyan fényűzésben, amit csak szeretnél. Én pedig
aranybrokát ruhába öltöztetlek, és minden ujjadra gyűrűt húzok, amikor
majd bevonulsz a szülőszobába. És én megóvlak mindentől a
szobafogságod hónapjaiban. Olyan ágyat készítettek neked, amit arannyal
vonatok be, és neked egy fél évig fel sem kell majd kelned belőle.
Elmosolyodom.
– Szörnyű megpróbáltatásokat éltem át a kis Margarettel.
– Tudom. Azt hittem, belehalok a rettegésbe, annyira féltettelek. De ma
már minden sokkal jobb.
– Nincs semmi, amit meg szeretnél magyarázni, vagy amit meg kellene
bocsátanom? – kérdem. – Mindenféle pletykát hallottam.
– Ki tudja, hogy miket beszélnek az emberek? – mondja, majd vállat von,
hogy aztán ismét magához húzzon. – Hallanod kellett volna, hogy miket
mondtak nekem rólad!
– Ó, és miket mondtak rólam?
– Azt, hogy elválsz tőlem és hozzámész a császárhoz, mert az öcséd
elhatározta, hogy mindenáron megköti ezt a frigyet. Azt, hogy Thomas
Wolsey olyan békeszerződést szövegezett meg, amitől szegény Skóciám
kiszolgáltatott és tehetetlen áldozata lesz Angliának és a császárnak. Azt is
beszélik, hogy a mi házasságunk soha nem is létezett.
– Soha eszembe sem jutott még csak fontolóra se venni mindezt – hazudok
a szemébe.
– Tudtam, hogy nem teszed. Bíztam benned, bármit beszéltek is rólad.
355
Tudtam, hogy egy életre kötöttük ezt a frigyet, hogy az jóban-rosszban
érvényes, mindörökre. Mindenfélét hallottam felőled, de én soha nem
figyeltem a szóbeszédre.
– Ahogy én sem – felelem, és érzem, ahogy fellángol bennem az iránta
érzett szenvedély. Szeretem kihallani a hangomból a hűséget. – Soha nem
figyeltem oda egyetlen szóra sem, amit valaha is ellened mondtak.
Az ezt követő napokat arra szánom, hogy a fiammal töltsem minden

időmet, és bepótoljam a kihagyott hónapokat. Tudom, hogy ez persze
lehetetlen. Nem én tanítottam meg lanton játszani, sem azokat a dalokat,
amiket Davy Lyndsay énekel vele. Nem én tettem fel az első, bozontos
sörényű, felföldi pónija hátára, és nem én szaladtam mellette, hogy
egyenesen tartsam a nyeregben. Nem én vittem ki tavaly télen, hogy
játsszon a hóban, nem én építettem neki tornyos jégvárat. Mindezt elmeséli
nekem, én pedig arra gondolok, hogy igen – ekkor éppen a Morpeth-
kastélyban voltam, ahol az ágyból sem tudtam kikelni a csípőmet hasogató
kín miatt, és azt hittem, meg fogok halni; ez meg akkor volt, amikor a hírt
hozták nekem, hogy a kisebbik fiam meghalt. Minél közelebb kerülünk
egymáshoz, annál többet mesél a kis kalandjairól, amíg én távol voltam, én
pedig annál élesebben idézem fel azt, hogy Katalin adott parancsot
Thomas Howardnak: ne ejtsenek foglyokat a floddeni csatában. Minél
többet mesél a vár falai között töltött életéről, én annál jobban gyűlölöm
Albany hercegét, amiért magához ragadta a régensi hatalmat, és amiért
Katalin nem erősködött, hogy engem a fiammal együtt menekítsenek ki
Skóciából.
Bemutatom őt kis féltestvérének, Margaretnek, és a fiam úgy grimaszol,
hogy a húga nagyokat nevet rajta, és ettől annyira felbátorodik, hogy
szaladni kezd utána. Amikor elesik, Jakab összerezzen a hangos sírástól,
én meg kacagni kezdek, és azt mondom a fiamnak, hogy olyan a vére, mint
egy igazi Tudornak.
Thomas Dacre, aki mindig mindent tud, megírja nekem, hogy Mária
húgom szép kisbabának adott életet, akit Francesnek neveztek: a húgom
jól van és már visszatért az udvarhoz. Pár nappal később levelet kapok
magától Máriától, aki a kisdedet dicséri, és elmondja, hogy ezúttal
könnyen telt a szülőszobában töltött idő. Megírja, hogy hiányzom, és azért
imádkozik, hogy megleljem a boldogságot férjem oldalán az otthonomban,
és hogy mindketten ismét ellátogathatnánk Angliába, amint ezt
biztonságosan megtehetem. Azt mondja, hogy még mindig a kishúgom,
pedig már valóságos matróna, aki körül a gyerekei nyüzsögnek. Arra kér,
356
hogy írjam meg, jól vagyok-e, biztonságban élek-e, és találkoztam-e már a
fiammal.
Úgy hallom, hogy a férjed most veled van, és remélem, boldogok vagytok.
Ezt írja, mintha kételkedne abban, hogy mindez lehetséges.
Vidám levélben válaszolok. Megírom, hogy azt hallottam: Albany, a
régens, aki még mindig Franciaországban van, nem is akar visszatérni
Skóciába, én pedig azért imádkozom, hogy ez ne is változzon.
Távollétében béke honol az országban. Elmesélem, hogy Antoine d’Arcy,
a sieur de la Bastie igazi lovag, és olyan jóképű, mint egy fametszet
valamelyik könyvben, és hogy szívesen vagyunk a vendégei, mivel
minden tekintetben nemes ember. Egy szót sem írok arról, amit ő és
Katalin összehordtak Archibald jó hírneve ellen. Nem érdekel, hogy
izgatja-e a boldogságom. Majd a hallgatásom megtanítja rá, hogy máskor
tartsa féken a nyelvét.
Beszélek Antoine-nal, és felvetem, hogy osztozzunk a hatalmon.
Mindketten lehetnénk Skócia régensei; össze is dolgozhatnánk. Nem
tagadja egy percig sem, hogy ez lehetséges, de mindig arról beszél, hogy
létfontosságú, hogy Anglia megtartsa a békét a határon. Skóciába minden
baj erről a lázongó vidékről érkezik. Ha meg tudnám győzni öcsémet, a
királyt, hogy parancsolja meg Thomas Dacre-nek, hogy tartsa tiszteletben
a határ békéjét, akkor együtt szövögethetnénk terveket Skócia jövőjére
nézve.
– Megbízik bennem? – csipkelődik Antoine.
– És ön megbízik bennem? – felelem, mire nevetésben tör ki.
Megfogja a kezem, és megcsókolja.
– Én megbízom Skócia Özvegy Királynéjában és a királyban. Senki
másban. Nem tennék ilyen ígéretet sem a férjének, sem bármely más skót
főúrnak. Egy szavukat sem hiszem el.
– Őt nem bírálhatja előttem – mondom erre.
Felnevet.
– Nem emeltem ki külön. Róla sem mondok rosszabbat, mint bármelyik
másik főúrról. Mind azt hiszik, hogy az ő vagyonuk, az ő hatalmuk, és az ő
becsvágyuk az előrébb való mindennél. Mindegyikük csakis a saját
klánjához hű. Egyikük sem tanulta meg még azt sem, hogy miként kell
szolgálni a királyát. Fogalmuk sincs, hogy mit jelent ez az ország. Kevesen
gondolnak másként Istenre, mint egy láthatatlan klánvezérre, aki
mindegyiknél kiszámíthatatlanabb és veszélyesebb. Egyszerűen nincs
képzelőerejük.
– Fogalmam sincs, hogy miről beszél – mondom határozottan.
357
Megint felnevet.
– Mert önnek sincs képzelőereje, kegyelmes asszonyom. És teljesen jól
boldogul nélküle is. De most meséljen inkább az angol udvar botrányairól!
Úgy hallom, hogy fivére, a király, szerelmes lett.
Erre a homlokomat ráncolom.
– Nem fogok önnel pletykákat megvitatni – jelentem ki ellentmondást nem
tűrően.
– És a fiatal hölgy valóban oly nagyon, de nagyon szép?
– Nem különösebben.
– Viszont igen művelt, imádja a zenét és szelíd a természete?
– Ugyan, mit számít ez?
– A király, az ön fivére, nem fontolgatja azt, hogy félreállítsa a hitvesét?
Mivel Isten a jelek szerint nemigen hajlik arra, hogy fiúval áldja meg a
frigyüket. A felesége, a királyné nem gondolkodik azon, hogy esetleg
visszavonuljon egy zárdába? Hogy a királynak örököse lehessen ettől a
szép ifjú hölgytől?
Egy pillanatra gyarló módon felvillan bennem az öröm lángja, amikor
azokra a pletykákra gondolok, amelyek szerint Katalint nemsokára porig
fogják alázni. De aztán rögtön belém villan, hogy mennyire összetörték a
szívét – hiszen még azt sem bírja elviselni, hogy Harry egy másik nővel
hentereg.
– Ez soha nem fog megtörténni – mondom. – Az öcsém az egyház és az
összes egyházi intézmény jeles védelmezője. A sógornőm pedig sosem
mondana le arról, ami a kötelessége. Ő Anglia királynéjaként fog élni és
meghalni.
– Komoly ellensége volt ő Skóciának – mutat rá a lovag. – Lehet, hogy
jobban járnánk, ha a király az új hitvesére hallgatna.
– Tudom. Ez igen nagy szomorúság mindkettőnk számára. De Katalin a
nővérem. És a hűség köteléke fűz hozzá.
Az a tervünk hogy Arddal Craigmillar erődjében maradunk még pár hétig,

aztán elutazunk özvegyi birtokomra, Newark várába. Antoine azt mondja,
hogy amint visszatérünk Edinburghba és a pestis elvonult, összehívja a
lordok tanácsát, ahol megjelenhetek és felszólalhatok. Ha sikerül
meggyőznöm őket arról, hogy társrégense lehetek az országnak, ő
örömmel megosztja velem a hatalmát. Attól a pillanattól kezdve bármikor
meglátogathatom a fiamat, aki minden nappal egyre fesztelenebbül
viselkedik velem. Széket kapnék a tanácsteremben is. És elismernek
özvegy királynénak.
358
– Archibald széke pedig az enyém mellett fog állni – közlöm. – Velem
egyenlő magasságban.
A lovag erre apró mozdulatot tesz a kezével.
– Á, ezt ne is kérje! Ön szereti a férjét, tudom. De neki nagyon sok az
ellensége! Ha ezt leerőlteti a torkukon, akkor azok az ön ellenségei is
lesznek. Legyen csak a király édesanyja, a köznép felé pedig az Özvegy
Királyné. Legyen ura hites felesége a termei magányában! Ha kívánja, ott
lehet a férje rabja! De ne erőltesse, hogy a tanácsteremben önnel egyenlő
magasságú széket kapjon!
– Ő a férjem – mondom erre nyomatékosan. – Még szép, hogy ő az uram.
Nem fogom bezárni egy szekrénybe.
– Csak Albany herceg nagyvonalúsága okán kapott kegyelmet –
emlékeztet de la Bastie. – Kuzinját, aki társa volt a törvényen kívüli
életben, árulásért lefejezték. Sokan vélik úgy, hogy Hume csak azt
cselekedte, amit az ön férje is tett volna, ha megvan benne a kellő kurázsi.
– Felemeli a kezét, nehogy félbeszakítsam. – Hallgasson rám
kegyelmességed! Skócia csak akkor marad életben királyságként, amit az
ön fia örököl majd, ha sikerül megőriznünk a békét. Az ön férje és annak
családja, meg az egész rokonsága ennek a békének az ellensége. A
váraikat arra használják, hogy onnan indítsák a rablóportyáikat, a
bérlőiknek megengedik, hogy marhákat lopjanak, feldúlják a piacokat,
kifosztják mások bérlőit és a szegényeket. Begyűjtik a királyi adókat, de
nem adják be a kincstárba. És amikor veszélybe kerülnek, átiszkolnak a
határon Thomas Dacre-höz, aki még biztatja is őket, hogy csak folytassák
a törvényszegéseket, és fizet nekik, hogy még több kárt okozzanak. Önnek
meg kell lelnie a módját, hogyan tarthatja férje becsvágyát és hevességét a
hálószobája falai között, ahol, felteszem, ön igencsak kedvét leli benne.
Mi, többiek, viszont nem akarjuk, hogy körülöttünk sürgölődjön és
táncikáljon. Mi, többiek, tudjuk, hogy sosem azt csinálja, amit mond.
– Mégis hogy meri… – fognék bele, amikor hangosan kopognak az ajtón.
Az feltárul, és a várkapitány áll a küszöbön, sisakjával a hóna alatt. –
Bocsásson meg – hajol meg felém, majd de la Bastie-hoz fordul. – Üzenet
jött Langton tornyától. A wedderburni George Hume és a rokonsága
ostromolja.
De la Bastie azonnal talpra szökken.
– Már megint a Hume-ok? – kérdi, és odabiccent nekem, mintha csak
emlékeztetne rá, hogy ezek Archibald szövetségesei és rokonai. – Hányan
vannak?
A futár lép elő.
– Ötszáznál nem többen – mondja. – De azt híresztelik, hogy fel fogják
359
gyújtani a tornyot, és mindenkit, aki odabent van.
Antoine rám pillant.
– Szükségünk van a békére. Ismeri George Hume-ot?
– Alexander rokonát? – kérdezem.
– Igen, pont őt. Egy törvényen kívüli, aki a rokona művét viszi tovább. Le
fogom tartóztatni. Az ön férje kilovagol velem e törvényszegők ellen?
Erre elnémulok. Tudom, hogy Ard sosem vonulna a kuzinjai, a Hume-ok
ellen.
De la Bastie felnevet.
– Gondoltam, hogy nem – mondja. – Hát hogyan lehetne ő a király
védelmezője, ha nem védi meg a király békéjét?
Azzal odabiccent nekem, és az ajtóhoz lép, miközben a kapitány
parancsokat harsog: azonnal sorakozzon fel a testőrség, mert kilovagolnak.
– Meddig lesz távol? – kérdezem, és hirtelen rám tör az idegesség.
A lovag a futárra néz a válaszért.
– Jó félnapi lovaglásra van innen – feleli a férfi.
– Holnapra itt kell lennem – mondja Antoine félvállról. Meghajol felém,
kezét a szívére téve felvillantja a mosolyát, majd távozik.
Úgy hittük, másnap ő is velünk vacsorázik majd, de nélküle tálalják fel az

étkeket, nélküle ülünk asztalhoz. Archibald megjegyzi, hogy talán a híres
francia lovagnak mégsem sikerült olyan könnyen elkapnia George Hume-
ot, mint ahogy azt várta. Arról beszél, hogy egészen más a lovagi torna,
egészen más a lándzsatörés, de gyorsan végigvágtatni a vad vidéken, és
parancsolni azoknak, akik maguk sem sokkal jobbak a martalócoknál, az
olyan bátorságot kíván, amire a lovagnak korábban még sosem volt
szüksége.
– Akik miatt kilovagolt, azok mind megszegték a békét – felelem kurtán. –
Még szép, hogy le kell fogatnia őket.
– Ők azzal a régenssel dacolnak, akik téged száműztek és eltávolítottak a
fiad mellől – mondja erre. – A régenssel, aki előtt kegyelemért kellett
esdekelnem, mielőtt megengedte volna, hogy visszakapjam, ami az enyém.
– Nekünk most békére van szükségünk – ismétlem.
– De nem mindenáron – válaszolja a férjem. – Bárcsak én is velük
lehetnék!
– De la Bastie úgy gondolta, hogy esetleg te is kilovagolsz vele! – kiáltok
fel.
Ard felnevet.
– Nem, azt nem gondolhatta komolyan, csak azért mondta, hogy zavarba
360
hozzon. Ő is tudja, és én is tudom, hogy addig nem lesz béke ebben az
országban, amíg nem te uralkodsz, az Özvegy Királyné, a fiad, a király
nevében. Tudja, hogy soha nem harcolnék azért a régensségért, aminek ő a
feje vagy valamilyen másik francia. Én a királyné és Anglia oldalán állok.
– Ez meg mi? – állok fel, amikor meghallom, hogy a csapórács láncai
csörögni kezdenek, a csiga pedig recseg-ropog, ahogy a rács felemelkedik.
– Végre visszatért?
Együtt megyünk le a várkapuhoz, arra számítva, hogy de la Bastie és a
testőrsége lovagol be rajta. Ehelyett fél tucat ember érkezik egy lobogóval.
Mintha leeresztve hoznák, mert gyászolnak, mintha meghalt volna valaki.
– Mi történt? – kiáltom, mire Ard odasiet a testőrkapitányhoz, és gyorsan
vált vele néhány szót. Amikor visszafordul, az arca csak úgy ragyog az
ellobbanó fáklyafényben.
– De la Bastie-t legyőzték. George Hume elmenekült – mondja kurtán.
– Azonnal jöjjön, és tegyen jelentést nekem! – szólok oda a
testőrkapitánynak. – És hozza az összes emberét! Nem beszélhetnek
senkivel. Nekem kell először tudnom a dologról. – Visszamegyek a várba,
és de la Bastie fogadótermének nagy kőkandallójánál várok, míg a testőrök
bekullognak, és megállnak egy csomóban a terem közepén.
A kapitány beszél mindnyájuk nevében.
– Kelepcébe csaltak minket – kezdi lassan. – Nem is vették ostrom alá azt
a tornyot. Hazugság volt, egy csel, hogy kicsaljanak minket.
Látom, hogy Ard a fülét hegyezi a kapitány mögött. Az arcára nem ül ki
sem a megdöbbenés, sem a nyugtalanság. Lehet, hogy egy sikeres terv
végrehajtását hallgatja épp, talán épp a saját terve az?
– Mi végre? – kérdezem. De már tudom a választ.
– George Hume-mal és csapataival Kelsótól nem messze találkoztunk,
északon, a lovag megparancsolta neki, hogy jöjjön a városba, és adjon
magyarázatot a történtekre. Együtt lovagoltunk velük, egymás mellett, de
alig hagytuk magunk mögött Langtont, minden rosszra fordult. Hume
hirtelen kardot rántott, és így tett az összes embere is. A lovag ránk
kiáltott, hogy kövessük őt, és vágtassunk vissza Dunsba. A Hume-ok
mindvégig a nyomunkban voltak. Ez nem csata volt, hanem egy csapda,
igazi kelepce. Már azt hittem, hogy a lord egérutat nyer. A vár felé
vágtatott. De ott igen sűrű az erdő, három lábnál messzebb nem is lát az
ember, ráadásul az út egyik oldalán a szirtfal magasodik, a másik pedig
meredeken lejt a folyó felé. – Archibaldhoz fordul. – Ön tudja ezt.
Ard bólint. Ő valóban tudja.
– Ott értek utol minket, leszorítottak bennünket az útról, lefelé
kényszerítettek a domboldalon. A folyókanyarulat pedig merő ingovány.
361
Harcoltunk ugyan, de az övék volt a magaslati fölény, és persze a
meglepetés ereje. Dunsból is özönleni kezdtek az emberek, gyalogszerrel,
a fákat kerülgetve, átugorva a lehullott ágakat. A mi lovaink küszködtek,
sok fel is bukott, és egyre lejjebb nyomtak minket a dombról, őlordsága
hátasa pedig már a folyó, a Whiteadder partjára kényszerült. Ott mély a
víz. A többi ló is belegázolt, és teljes volt a felfordulás: emberek
csapkodtak a vízben, ordibáltak, fuldokoltak.
Kezem már a kéménypillér tégláján, úgy kapaszkodom belé, mintha az én
lábam alatt is megnyílna a föld.
– És aztán? – kérdem, és hallom, hogy milyen kásásan cseng a hangom. –
És aztán?
– Őlordsága leesett a lováról. A páncélja súlya lehúzta, de az egyik
karjával a ló nyakába kapaszkodott, így úsztak együtt, így evickéltek
tovább. Már azt hittem, elérik a biztosabb talajt. Ekkor az egyik Hume,
John volt az, odakiáltott neki: ő az egyik kezével a mocsár fölé nyúló fába
kapaszkodott, lábával pedig a fa gyökerein tapodott, száraz lábbal állt az
ingoványban. Őlordsága felé nyújtotta a kezét, aki meg is fogta.
– Kimentette? – kérdem hitetlenkedve.
– Maga felé húzta, mintha csak ki akarná szabadítani az ingoványból, meg
akarná menteni a megfulladástól, aztán a hóna aljába döfte a kardját, oda,
ahová a penge utat talált a páncélon át. Őlordsága elterült, és ekkor Patrick
Hume is kardot rántott, és levágta a fejét.
A többiek is bólogatnak, túl kábultak ahhoz, hogy szóljanak.
– És ti ezt végignéztétek? – kérdezi most Archibald. – Hol voltatok?
– Én felbuktam egy facsonkban – feleli az egyik férfi.
– Én a lovam hátán ültem az úton.
– Én az ingoványból kecmeregtem ki éppen.
– Én leestem a lovamról. Isten legyen irgalmas hozzám, de fekve
maradtam.
– És utána mi történt? – kérdem remegő hangon.
Lehajtják a fejüket, idegesen állnak egyik lábukról a másikra.
Elmenekültek, de nem akarják bevallani.
– Hányan tértek haza? – tudakolja Ard. – A Hume-ok nem üldöztek
titeket? Nem vall rájuk, hogy nem fejezik be azt, amit elkezdtek.
A fejüket ingatják.
– Csak nekünk sikerült elszöknünk, azt hiszem – mondja a kapitány. – De
már sötétedett, a fák között semmit nem lehetett látni: egyáltalán nem
olyan volt ez az egész, mint egy csata. Inkább volt ez verekedés. Életben
maradhattak mások is, akik hazaszaladtak. De a legtöbben, akik
tehetetlenül ott ragadtak, megfulladtak, mint a kismacskák a folyóban.
362
– Ez nem olyan, mit egy lovagi torna – vet rám Ard futó mosolyt. – Pedig
ő hogy tündökölt a viadalokon!
363
NEWARK VÁRA, SKÓCIA, 1517. SZEPTEMBER
Ahogy terveztük, Newark várába indulunk, magunk mögött hagyva a

mélységes gyászba borult Craigmillart, ahol a lovag lobogóját félárbócra
eresztik. Rémes az út a hideg és szakadó esőben. Örülök, hogy Jakab
kisfiam nem tart velünk, Margaretet pedig szintén a gyerekszobában
hagytuk. Azért furcsa úgy lovagolni a saját váramba, hogy azt már alig
ismerem. Azt veszem észre, hogy ide-oda tekingetek, annak a jelét
keresve, hogy vajon élt-e itt egy másik asszony, amíg távol voltam, de a
termeim tiszták és spártaiak, a friss ágyneműt nemrégiben cserélték, a
padlóra szólt szittyó pedig még zöld. Az égvilágon semmi sem mutat arra,
hogy bárki is élt volna ebben a házban. Az jár a fejemben, hogy a lovag
bizonyosan csak megfeledkezett a becsület szabályairól, amikor Archibald
ellen beszélt. Ardnak pedig igaza van – minden nagyember a rágalmak
célpontja.
Jakab fiam nem tarthatott velünk, mert a tanács lordjai ráparancsolnak,
hogy térjen vissza a biztonságosabb edinburghi várba. Antoine de la Bastie
halála óta a saját árnyékuktól is rettegnek. Nem bíznak bennem, azt hiszik,
képes lennék Angliába menekíteni a fiamat, és mivel a régens helyettesét
lekaszabolták, attól tartanak, ez a régensség elleni lázadás kezdetét jelenti.
– Úgy sejtik, hogy a bácsikád, Gavin Douglas rabolná el a fiamat az én
parancsomra – mondom Archibaldnak. – Nem bíznak senkiben.
– Botorság – feleli erre higgadtan. – Emeltek vádat?
– Dehogy! Csak ez a szóbeszéd járja – mondom, de aztán látok valamit az
arcán, amitől habozni kezdek. – Bizonyos, hogy ez nem több mint pletyka,
igaz? – kérdezem. – Senki nem lenne annyira bolond, hogy megpróbálja
elrabolni Jakabot, és elhurcolja a saját hazájából? A bácsikádnak se jutna
eszébe ilyesmi, igaz? De ha igen… te akkor sem hagynád, ugye?
– Nem lenne Jakab nagyobb biztonságban Angliában? – néz rám
Archibald. – Nem lenne nagyobb biztonságban a határ túloldalán? Hiszen
megölték a régens helyettesét, a társkormányzódat.
– Nem! Jakabnak itt kell maradnia. Hogyan kapná vissza a trónját, ha
száműzetésben él?
– Ha Angliában lenne, nem érezné úgy az öcséd, hogy a becsület arra
kötelezi, hogy visszahelyezze a trónra? Hiszen neked is pénzt adott és
364
hazaküldött, hogy itt uralkodj.
– Nem tudom – felelem, nem ígérhetek semmit Harry nevében. Alig
hallottam felőle azóta, hogy hazatértem. Félek, hogy amint nem vagyok a
szeme előtt, máris megfeledkezik rólam. Hiszen olyan nemtörődöm. Egy
nemtörődöm ifjú.
Nem csak a főurak tanácsát tölti el félelem és megdöbbenés de la Bastie
halála miatt. Azt beszélik, hogy George Hume a lovag levágott fejét a
szép, barna hajánál fogva kötötte a nyeregtakarójához, mint valami trófeát.
És így lovagolt egészen hazáig, Dunsba, a térdének ütődő fejjel, ahol aztán
kiszögeltette a piactéri keresztre.
– Ez barbárság – mondom.
– Ez egy lehetőség – javít ki Ard. Kézen fog, és távolabb von a nagyterem
közepén füstölgő tűztől. Kora délelőtt van, az őszi napfény tiszta és derűs.
Ha Angliában lennék, vadászni mennék ebben a napsütésben. Tökéletes a
mai nap: a levegő csípősen hideg, a talaj keményre fagyott, ragyogó és
világos az idő. Itt azonban be vagyok zárva a négy fal közé, csak az
ablakból bámulhatok ki, azon tűnődve, hogy vajon biztonságban vagyok-e.
– Sétáljunk egyet! – javasolja Ard kedvesen.
Hagyom, hogy a hátához vonja a kezem, majd az övébe csúsztassa,
miközben karját a derekam köré fonja. Otthagyjuk a termet, amit már a
vacsorára készítő elő az udvartartás, kilépünk a súlyos faajtón, és
lesétálunk a lépcsőkön a gyepre. Még pár lépés, és már át is ballagtunk a
felvonóhídon, és rálátunk az alattunk húzódó dombon növő erdőre, a
vörös- és sárgaréz fejű fákra, amelyek között csak a fenyők sötétlenek
mélyzölden.
– Az országnak nincs feje – mondja Ard. – Albany távol van, és soha nem
is jön vissza, de la Bastie halott. Az egyetlen ember, aki a régens lehetne,
te vagy.
– Nem fogok hasznot húzni a halálából – felelem hirtelen támadt undorral.
– Miért nem? Ő is megtette volna, ha lett volna rá esélye. De mivel
meghalt, te elfoglalhatod a téged megillető helyet.
– Nem bíznak bennem – mondom sértődötten.
– Mert mind a franciák zsoldjában állnak. De a francia régens most messze
van innen, a francia helyettese pedig már nem él. Itt az esély Anglia és
azok előtt, akik szeretik az angol hercegnőt.
– Maga Harry mondta, hogy békére van szükségünk. Én azért mentem
férjhez, hogy békét hozzak Skóciának, és azért tértem vissza, hogy újra
megpróbáljam.
– És most meg is próbálhatjuk. Korábban nem tehettük, mert egy idegen
hatalom alatt éltünk. De most békét hozhatunk a te uralkodásoddal és
365
Anglia erejével.
Ard csábító hangon beszél, a derekam köré font karja legalább annyira
meggyőző, mint a derűlátása.
– Gondolkozz! – suttogja. – Gondolj arra, hogy ismét régens leszel, és
trónra ülteted a fiadat. Harryvel és Katalinnal felérő királyi család lennénk.
Most övék a trón, de nincs fiuk, aki örökölné. Te lennél a régenskirályné.
Én a házastársad, a fiad pedig a király. Uralkodó família lennénk egy fiatal
királlyal. Gondolj csak arra, hogy milyen lenne!
Meggyőzött. A puszta gondolat, hogy ismét királynéként uralkodhatok,
elég ahhoz, hogy elcsábuljak. Nem tudok ellenállni a gondolatnak, hogy
nagyobb királyné lehetek Katalinnál.
– De hogyan érjük el ezt?
Férjem ravasz mosolyt vet rám.
– Félig már el is értük, szerelmem. De la Bastie halott, és én itt vagyok
melletted.
Skócia úgy terül el előttünk, mint egy terített asztal a lakomán. Thomas
Dacre azt írja: javasolja, hogy ragadjam meg a lehetőséget a régensi cím
megkaparintására. Céloz rá, hogy az öcsém elintézi, hogy Albany grófja
soha ne térhessen vissza Skóciába. Az országnak egy régensre van hát
szüksége – aki én kell, hogy legyek.
– Fogadd el – súgja Ard a fülembe, ahogy a vállam felett elolvassa a
levelet. – Ez a te győzelmed lesz.
Elfogadom. Úgy gondolom, végre felvirradt az én napom. Ezt jelenti
királynénak lenni. Így érezhette magát Katalin is, amikor Harry őt tette
meg régensnek. Erre születtem, és tudtam, hogy ennek kell lennem. Én
vagyok a szeretett hitves, én vagyok az uralkodó királynő, én vagyok a
király anyja. Az öcsém és a férjem vívta ki ezt nekem: így hát
megragadom a lehetőséget. A fiam az én gyámságom alá kerül. Már így is
azok a legszebb napjaim, amiket együtt töltöttünk, és senki figyelmét nem
kerülheti el, hogy miként ragyog fel a kis arca, amikor meglát.
A főuraknak elegük van a francia igából. Inkább követnek egy asszonyt,
mint egy francia nemest. Belefáradtak a szüntelen hatalmi harcba – olyan
királynét akarnak, aki mindnyájuknál nemesebb születésű. Képes vagyok
végre megtenni azt, amit halott férjem, a király kért tőlem: törődni az
országgal és a fiával, okos asszonyként, és nem úgy, mint valami
félkegyelmű. Igazi özvegye lehetek hát. Betarthatom a neki tett házassági
fogadalmamat, hű lehetek mindahhoz, amire tanított. Megbecsülhetem az
emlékét. Még arra is képes vagyok, hogy úgy gondoljak rá, mint aki
366
titokban túlélte a csatát, és talán most is a vadont rója valamerre, szörnyű
heggel a fején, beérve azzal, hogy halottnak hiszik, hiszen tudja, hogy
visszatértem a hazájába, ismét elfoglaltam a trónt, tudja, hogy megteszek
minden tőlem telhetőt, és azt is tudja, hogy amikor eljött a pillanat, nem
hagytam őt cserben.
Ezért aztán úgy hiszem, hogy az első tanácsülésem lesz a döntő: ha
üdvözlik a visszatértemet, kegyes leszek hozzájuk. Az a tervem, hogy
emlékeztetem őket, én hoztam el a békét Angliával, ők pedig özvegy
királynéként és angol hercegnőként is szolgálhatnak engem.
Egyedül megyek, Ardot arra utasítom, hogy várjon rám Holyroodhouse-
ban, és csak akkor jöjjön, amikor hívatják. Amint a lordok helyet
foglalnak, közlöm velük, hogy elfogadom a régensi posztot, és a férjem
lesz a társrégens. Erre azonnal kitör a felháborodás, egymás után pattannak
fel a helyükről, öklükkel verik az asztalt, tiltakoznak, kiabálnak.
Megdöbbent ez a dühkitörés, a jól ismert régi rivalizálás, ugyanaz a harag,
amire Archibald figyelmeztetett. Skócia ismét darabokra szaggatja magát,
csak azért, mert a főurai nem tudnak közösen munkálkodni. De ekkor az
általános lármát néhányuknak sikerül túlharsogniuk. Felkeltik a
figyelmemet. Megértetik magukat velem. Lassan meghallom, hogy mit
mondanak. Lassan, egyre erősödő borzongással felfogom a szavaikat.
Azt kérdezik – nem mondják –, hogy milyen járandóságokat kaptam
Angliában a skót birtokaim után. Rögvest panaszkodni kezdek – tudniuk
kellene, hogy erre mi a válasz, hiszen az ő feladatuk lett volna elküldeni a
pénzt. És a válaszom az, hogy: semmit! Semmit! Szinte semmit! Erre azt
felelik: ők márpedig kifizették. Hallgasson meg minket! Azt mondják,
hűen megfizették a járandóságokat. Elküldtük a pénzt, mondják.
Csend támad. Megvetően néznek rám, hogy lehetek ilyen lassú felfogású,
ilyen ostoba.
– Kinek fizették ki? – kérdem jeges méltósággal, de már tudom. És mivel
ők is láthatják, hogy tudom, ezért elmondják. Azt mondják, a
járandóságokat Archibaldnak, a férjemnek fizették meg, és ő az, aki
semmit nem küldött el nekem belőle. Ő hagyta, hogy Angliában koldulni
kényszerüljek egy hentes fiától, miatta kellett hagynom, hogy
udvartartásom számláit gazdag nővérem fizesse ki helyettem, miatta
hordtam levetett rongyokat.
Azt kérdik, mit gondolok, hol élt Archibald azután, hogy kegyelmet
kapott? Amire azt felelem, nem az ő dolguk, hogy hol élt, amíg nem szegte
meg a kialkudott kegyelem feltételeit. Eddig a percig abban a hitben éltem,
hogy Tantallonban élt. Ők csak a fejüket rázzák önteltségem láttán, és azt
mondják: „nem”. Hogy alig látták a saját várában. Ehelyett az egyik
367
nászajándékként kapott házamból a másikba ment, begyűjtötte a
járandóságaimat, kiitta a pincéim tartalmát, vadászott az erdeimben,
elvitette a termést a parasztok csűrjeiből, munkára fogta a szakácsaimat, és
úgy élt, mint valami főúr.
– Minden joga megvolt hozzá, hogy a házaimban éljen, hiszen ő a férjem –
vágok vissza makacsul. – Mindenem, ami az enyém, a törvény szerint őt is
megilleti.
Erre az egyik öreg főúr lehajtja a fejét, és szörnyű erővel veri bele az
asztalba a homlokát, mintha csalódottságában legszívesebben az
öntudatlanságot választaná.
Üres tekintettel meredek rá: nem tudok erre mit mondani. Bolondnak
érzem magam, a bolondnál is rosszabbnak: olyan asszonynak, aki a vakság
és a kéj mellett döntött az értelem helyett.
– Úgy van! – szólal meg az egyikük. – Ő az ön férje, az ön házaiban lakik,
begyűjti a járandóságait, és nem küldi el önnek.
Az öreg főúr felemeli a fejét, homlokán ott a vöröslő folt, és rám néz.
– És ki a ház úrnője? – kérdezi. – Az ön házáé? Ki alszik az ön finom
ágyneműjében, ki lakmározik az asztalfőn, ki utasítja a szakácsot, hogy a
legfinomabb étkeket tálalja fel, amit aztán az ön aranytányérjaiból ehet
meg? Ki hordta az ön ékszereit? Ki küldet az ön zenészeiért? Ki lovagol az
ön lovain?
– Nem foglalkozom a botránykeltőkkel – figyelmeztetem. A kezem olyan
hideg, akár a jég. Minden gyűrűm lazán csüng elfehéredő ujjaimon. –
Fikarcnyit sem törődöm a mendemondákkal.
Az jár a fejemben: majd én megmutatom nekik. Olyan királyné leszek,
mint Aragóniai Katalin, még csak megjegyzést sem teszek, amikor a
férjem beleszeret az egyik udvarhölgyembe. Katalin szívét összetörték, a
bizalma megrendült, de soha egyetlen panaszos szót sem emelt ezért
Harrynél. Még a homlokát se ráncolta, amikor Bessie Blountra nézett.
Tudom, hogy egy férjnél a hűség nem számít. Majd én megmutatom nekik,
hogy mi az a királynői büszkeség. Majd én megmutatom nekik, hogy
fikarcnyit sem törődöm a kicsinyes aggodalmaikkal. Királyné vagyok.
Senki sem állhat a helyemre. Még ha valaki más is eszik a tányérjaimból,
még ha valaki más is hordja az ékszereimet, én még mindig Archibald
felesége vagyok: még mindig az Özvegy Királyné vagyok, még mindig a
király édesanyja vagyok, egyben Ard lányának anyja.
– Az ön férje a feleségét ültette az ön házába – mondja valaki az asztal
végéről, amiből kiderül számomra, hogy még a legkisebb főurak is tudnak
mindent. A megszólaló olyan jelentéktelen, hogy a terem végében álldogál
a közemberekkel. – A saját feleségét, akivel már jóval azelőtt
368
megesküdött, hogy a nagyapja rávette volna, lépjen frigyre önnel. A szép
traquairi Janet Stewartot. Aki a férje hölgyeként él, ahogy az illő, ahogy
egy becsületes feleséghez illik. És ők ketten remekül mulattak az ön
járandóságaiból, kiélvezték az ön pincéjének borait és használták az ágyát.
Ön nem feleség. Soha nem is volt az. Ön csak a férje becsvágya, a
klánjának fekélyes becsvágya. A férje évekkel ezelőtt elvette azt a lányt,
nem csupán eljegyezte. Már házas volt, amikor önt színleg oltár elé kísérte,
ön pedig mindent nekiadott, most pedig Skóciát is neki akarja adni.
– Ebből egy szót sem hiszek el – felelem, mert ez az első, ami eszembe jut.
Tagadni! Mindent tagadni! Ezt mondogatom magamban. – Ön hazudik.
Hol éltek együtt? Hol élvezték a házasság örömeit?
– Newark várában – mondják egymás után. Ebben egységesek, így tehát
igaz kell, hogy legyen. – Hát nem tűnt fel önnek a felsöpört padló, a friss
szittyó, a tiszta ágynemű?
– Janet Stewart egy nappal azelőtt költözött ki, hogy ön visszajött, és
tisztán, takarosan hagyta ott a férjének, ahogy egy jó feleséghez illik.
– Még az ön harisnyáit is megstoppolta.
Egyik dühös férfiról nézek a másikra. Nincs bennük együttérzés, csak a
harag, hogy engem lóvá tettek, én pedig cserébe őket próbáltam lóvá tenni.
Gondolkodom: a férjem Janet Stewartot választotta helyettem. Amikor
elmentem Angliába, ő elindult a lányhoz. Míg én a követekkel vesződtem
és pénzt kunyeráltam Wolsey-tól, addig ő boldogan élt első választottjával.
Nem tudom, hogyan jutok ki a tanácsteremből, hogyan megyek le a
dombról, hogyan teszem meg a Holyroodhouse-ig tartó meredek
mérföldet. Nem tudom, hogyan szállok le a lovamról, intem félre az
udvarhölgyeimet, és megyek be a hálószobámba, hogy aztán szörnyen
egyedül érezzem magam a szépséges királyi termekben.
Úgy bújok ágyba, mintha a nap történéseitől kifáradt kislány lennék.
Udvarhölgyeim bejönnek, és azt kérdezgetik, hogy jól vagyok-e? Az
udvarral fogok vacsorázni? Azt felelem, hogy női bajok gyötörnek. Azt
hiszik, azt értem ezalatt, hogy vérzem, de én közben arra gondolok, hogy
valóban női bajok kínoznak – mint amikor egy asszony olyan férfit szeret,
aki elárulta őt. Ráadásul ez az árulás teljes – gondolatban, szavakban és a
tettekben is ott lapul. Ott van az elgondolásokban, a suttogásokban, nappal
és éjjel, és – ami a legrosszabb – nyilvánosan, a világ előtt történik.
Behoznak egy kis édes és sötét sört, forró mézbort hoznak. Nem árulom el,
hogy nincs rá szükségem, hogy a női bajaim a féltékenység, a harag, az
irigység és a gyűlölet. Megiszom a sört, kortyolgatom a mézbort. Szólok,
hogy Archibald ma ne keressen fel, ma egyedül kell lennem. Csak fekszem
az ágyban, és átadom magam a sírásnak. Aztán elalszom.
369
Éjszaka felébredek, és arra gondolok, én vagyok a valaha élt legnagyobb
bolond, és hogy botorságomért most porig aláztak. Katalin jár a fejemben,
aki hozzáment az angol királyhoz, és ott áll mellette, sosem tűnődik a saját
érzésein, sosem kergeti önnön vágyait, hanem szüntelenül, makulátlanul
hű a férjéhez, mert a szavát adta neki. Állandóan egy cél lebeg előtte.
Kitűz maga elé valamit, és attól semmi sem tántorítja el. Ezért nagyszerű
asszony.
Aztán magamra gondolok, aki hozzáment egy királyhoz, a szavát adta
neki, hogy jó régens lesz belőle, de aztán beleszeretett egy csinos
arcocskába, egy ifjúba, akiről pedig tudta, hogy már másnak ígérte oda
magát. Az eltökéltségemre gondolok, hogy neki kellett volna a leginkább
kedvelnie engem, még úgy is, hogy tudtam, már valaki más jegyese. Az
örömre gondolok, amit akkor éreztem, amikor elvettem őt attól a
másiktól… Az az igazság, hogy jobban tetszett úgy, hogy nem volt szabad.
Diadalmaskodtam egy lány felett, akit még csak soha nem is láttam.
Elvettem tőle a szerelmét, eloroztam a jegyesét. Most először szégyellem
magam miatta.
Annyira letaglóz mindez, hogy még az is eszembe jut, hogy Mária
kishúgom életének is több értelme van, mint az enyémnek. Én őt hívtam
bolondnak, ám ő mégis ügyesebben játszotta ki a lapjait, mint én.
Szerelemből ment férjhez, pusztán a tekintélye révén kötötte őt magához,
így lett a felesége. És most vele él. Tudom, hogy a férje sosem néz más
asszonyra. Soha nincsenek távol egymástól. Míg én arcomat a párnába
fúrom, és elnyomom kétségbeesett nyögéseimet a saját ostobaságom
láttán. Lassan ismét elalszom, fejemet a párnába temetve, mintha soha
többé nem akarnám látni a hajnalt.
Amikor másnap felébredek, megtudom, hogy Archibald vadászni ment, de

vagy egy tucat szerelmes üzenetet hagyott nekem, és megígérte, hogy
vacsorára kövér bakkal tér vissza. Felteszem, már értesült róla, hogy mit
meséltek nekem a főurak: ez a város tele van kémekkel és szóbeszéddel.
Úgy vélem, az a terve, hogy majd ebből is kivágja magát pimaszul, vagy a
derekam köré fonja a karját, és ismét rávesz, hogy valami ostobaságot
csináljak. Ahogy udvarhölgyeim csendesen és figyelmesen kiszolgálnak,
felöltöztetnek és elém hozzák az aznapi dolgaimat, arra következtetek,
hogy ők is tudják már. Úgy képzelem, Edinburghban mindenki tudja, hogy
a királynénak elmesélték, hogy a férje fosztotta meg a vagyonától, aki
végig egy másik asszony ura volt – azé, akit ő maga választott. Az
emberek fele betegre neveti majd magát az angol hercegnő
370
megaláztatásán, a másik fele meg a vállát vonogatja: jöjjön bármilyen
népből is, a nő mind ostoba. Azt fogják majd mondani, hogy a nők nem
alkalmasak az uralkodásra. Azt fogják mondani, hogy én csak azt
bizonyítottam, a nők nem valók a trónra.
Részt veszek a hajnali misén, de nem is hallom a fohászokat. Elmegyek
reggelizni, de nem tudok enni. A tanácstól egy főúri küldöttség érkezik, én
pedig a fogadótermemben hallgatom meg őket. Gondosan felöltözöm,
rizsport hintek a megdagadt, vörös szemhéjamra, egy kis pirosítót kenek a
sápadt orcámra és ajkamra. Fehér ruhát választok a Tudorok zöld
ruhaujjával, a lábamra ezüstszínű házicipőt aranyfűzőkkel. Csak amikor
már a trónomon ülök az udvarhölgyeimmel körülvéve, akkor engedem be
őket; udvartartásom szolganépe engedelmesen sorakozik a fal mentén.
Tőlünk telhetően igyekszünk a legjobb benyomást kelteni, de ez a
színielőadás tartalmatlan és üres, mint a vászonra festett vár az
álcajátékban. Nincs hatalmam, és ezt ők is tudják. Nincs vagyonom, és azt
ők is tudják, hogy kinek van. Nincs férjem, és rajtam kívül ezt már
mindenki tudja, hónapok óta.
Tiszteletet mímelve hajolnak meg. Felfigyelek rá, hogy James Hamilton,
Arran grófja, aki Jakab király nevében vezette az esküvői szerződésemről
szóló tárgyalásokat, és aki grófi címet kapott eme szolgálataiért, hátul áll,
szokatlanul szerényen, míg az elöl álló lord egy papirost tart a kezében,
amin csak úgy hemzsegnek a pecsétek. Egyértelmű, hogy egyetértésre
jutottak valamiben, és most azért jöttek, hogy ezt bejelentsék. Nyilvánvaló,
hogy nem James Hamilton fog elsőként felszólalni.
– Milordok, köszönet kitüntető figyelmükért – mondom nekik. Nem
szabad kimutatnom a mogorvaságomat, noha Miasszonyunk a tudója, hogy
így érzek.
Meghajolnak. Nem kétséges, hogy feszélyezi őket leplezett
szégyenkezésem.
– Új régenst választottunk – szólal meg az egyik főúr halkan.
Látom, hogy hátul kinyílik a fogadóterem ajtaja, és Archibald lép be.
Csendben megáll, és úgy figyel, a tekintete rám mered. Talán azt hiszi,
hogy sikerült az ő akaratára hajlítanom a lordokat. Talán azt reméli, hogy
az ő nevét fogják kimondani. Vagy talán csak arra vár, hogy lássa, szembe
tudok-e nézni az általa okozott megaláztatással.
A főurak a kezembe nyomják a papírtekercset. Az új régens nevére
pillantok. Ahogy sejtettem, James Hamilton az, Arran grófja, II. Jakab
unokája, első férjem, a király rokona. Felpillantok: Archibald engem
figyel, a tekintetével akar szóra bírni.
– És ez mindnyájuk közös akarata? – kérdem.
371
– Az – felelik.
Maga James Hamilton roppant szerényen csak egy aprót bólint, és elindul
előre.
– Azt javaslom, legyen két régens, akik együtt kormányozzák az országot
– mondom. – Én és Arran nemes grófja, James Hamilton, aki mindig
jóbarátunk volt. – Teljesen figyelmen kívül hagyom Archibaldot,
tekintetemet Hamilton arcára szegezem, aki épp a homlokát ráncolja. –
Biztos vagyok benne, hogy ön is szeretne közösen munkálkodni velem,
igaz, milord? Hisz oly régóta vagyunk barátok.
Hamilton megáll. Annyi bizonyos, hogy nem veti rá magát a lehetőségre.
– Amennyiben a tanács így akarja – feleli minden lelkesedés nélkül.
Az egyik idősebb lord, egy számomra ismeretlen férfi szólal meg a terem
végében, és nem válogatja meg a szavait.
– Akkor nem, ha ön egy áruló hitvese, akinek köteles engedelmeskedni.
Archibald erre odafut hozzám, és mellém áll. Még mindig a vadászathoz
öltött ruháját viseli, és noha az udvarba tilos fegyvert hozni, mindenki
tudja, hogy a csizmájában ott lapul a vadászkése.
– Ki meri ezt állítani? – dörren a hangja. – Ki mer engem és ki meri a
királynét, az én hitvesemet ócsárolni? Ki mer dacolni velünk és az angol
királlyal?
Azonnal dühös hangzavar támad, ahogy a főurak kikérik maguknak a
szavait. Ard ügyet sem vet rájuk, felém fordul.
– Javasolj engem! – mondja éles hangon.
– Sosem fognak…
– Megnézem majd, hogy ki mer nemet mondani.
– Elfogadnátok Arran grófjának és Angus grófjának közös régensségét? –
kérdem Archibald teljes címét használva, majd körbenézek a haragvó
arcokon.
– Soha! – vágja rá valaki kurtán hátulról, mire az összes lord, az összes
jelen lévő lord, azt harsogja: „Nem!”.
Archibaldra nézek.
– Azt hiszem, épp eleget láttál – közlöm vele keserűen. – Így James
Hamilton a régens és a fiam gyámja, engem pedig semmibe vettek.
A lordok ismét meghajolnak, majd sorjában elhagyják a fogadótermet.
Alig fogom fel, hogy elmennek.
– Most nézd meg, mit csináltál! – mondom Archibaldnak. – Mindent
tönkretettél!
– Ez a te műved! – vág vissza gyorsan, szavai kész ostorcsapások. – A te
öcséd hagyott téged cserben. Ő köt békét a tanáccsal úgy, hogy előtte nem
beszél veled. Ő az, aki titokban belement abba, hogy Arran legyen a
372
régens, te meg egy semmi. Ő az, aki itt megfosztott téged mindentől.
Ez csakis hazugság lehet: Harry nem kötne alkut a hátam mögött a
tanáccsal.
– Ő szeret engem – kapkodok a levegő után. – Sosem hagyna cserben.
Megígérte… Ő küldött vissza ide, és ígéretet tett!
– Ő hagyott cserben – ismétli Archibald. – És most láthatod, hogy mi az
eredménye.
– Te hagytál engem cserben – válaszolom csípősen. – Mindent tudok Janet
Stewartról.
– Semmit nem tudsz róla – mondja erre fagyosan. – Semmit nem tudsz
róla sem most, sem a jövőben nem fogsz tudni semmit. El sem tudod
képzelni, hogy milyen.
– Egy ringyó! – tör ki belőlem. – Mit képzeljek el egy szajhában?
– Nem hagyom, hogy így beszélj róla! – feleli furcsa méltósággal. – Te a
királyné vagy, viselkedj hát úgy!
– A feleséged vagyok! – ordítok rá. – És hallani sem akarok róla!
Némán meghajol.
– Tőlem aztán semmit sem fogsz hallani róla – közli jegesen, aztán kisétál
a teremből.
373
Vidám híreket kapok az angol udvarból. Vajon mi lenne, ha tudnák, hogy

szinte testi kínokat okoz, amikor azt hallom, milyen jól vannak, mennyire
boldogok és talpraesettek, hogy magabiztosan tervezgetik a jövőjüket,
bíznak a szerelmeikben és a szerencséjükben? Vajon Máriának eszébe jut-
e egyszer is, hogy a ruhákról írott szüntelen macskakaparásai vagy a kis
Mária hercegnő és a francia király fiának fényes eljegyzéséről szóló
tervezgetések olvastán csak azt érzem, hogy nyomorúságosan
kirekesztettek mindenből? Egyik oldalt írja tele a másik után, én pedig
igyekszem megfejteni izgatott, cikcakkos sorait, meg az álcajáték, a
táncmulatság és a lovagi torna tervének képeit, és amiket a feltétlenül
megrendelendő ruhákról, a megvarrandó cipőkről, az aranyszálakkal,
virágkoszorúkkal és apró gyémántokkal sürgölődő-forgolódó szolgákról ír,
meg arról, hogy Harry mennyit nevet, hogy Harry milyen boldog, hogy
Harry diadalmas, mert békét köt Franciahonnal, és ezt a lánya
eljegyzésével pecsételi meg, a lányáéval, aki még alig múlt kétesztendős.
A legvégén azt írja:
És mind közül a legjobb hírt a végére tartogattam – drága nővérünk,

Katalin ismét várandós, walsinghami Miasszonyunk meghallgatta
imáinkat. Ha Isten is úgy akarja, karácsony táján megszületik a kicsi.
Gondolj csak bele, hogy milyen karácsonyunk lesz idén, ha egy új Tudor
ring majd a királyi bölcsőben!
Szinte rám parancsol, hogy az ő örömükkel törődjek – de erre semmi
szükség! Nem is tudok másra gondolni. Kínoz és gyötör a boldogságuk.
Nagyon is jól tudom, hogy miféle karácsony lesz az udvarban, de én nem
vagyok ott, és még a nevemet sem említik meg. Míg engem cserben
hagyott a férjem, szégyenbe hozott a tanács előtt, az öcsém összeesküdött
a hátam mögött, addig Katalin bevonul a szülőszobába, és Mária lesz az
egyedüli, kihívó nélkül maradt királyné az udvarban, ő vezet majd minden
táncmulatságot, ő nyer el minden díjat az összes játékban, ő lesz Európa
legtehetősebb udvarának úrnője. Aztán, amikor Katalin visszatér egy
kisbabával a karjában, égre-földre szóló keresztelőt tartanak a drága kisded
tiszteletére, és akkor kezdődhetnek elölről a mulatságok. Ha kisfiú lesz,
374
akkor nagyszabású lovagi tornát rendeznek, az ünnepségek napokig
tartanak majd, és az egész királyságra kiterjednek. Ha Katalinnak kisfia
lesz, Harry átadja neki az angol kincstár kulcsait, ő pedig az év minden
napján új koronát viselhet, és az én fiam örökösödési joga semmibe vész.
Kinézek az ablakon a záporozó esőre, a szürke hegyeket elrejtő
felhőtakaróra, és a mindenre nyomasztóan ráboruló égboltra. Szinte el sem
hiszem, hogy létezik az a vidám, muzsikával és boldogsággal teli világ
valahol, és hogy egykor az az én világom is volt. Még csak nem is
neheztelek azért, hogy boldogok nélkülem. Nem tudom őket komolyan
hibáztatni, amiért elfelejtettek engem. Hiszen én magam is alig emlékszem
már az arcukra.
375
TAVASZA
Eljön a karácsony, majd el is múlik, és semmi hírem a férjemről. Nehéz

úgy vidámnak lenni, hogy nem ő szeli fel a húst, nem táncol az
udvarhölgyekkel. Senki nem beszél róla, de úgy hallom, hogy Newark
várában rekedt a hó miatt Janet Stewarttal. A tanács nem tárgyal velem. Én
sem adok tanácsot Lord Dacre-nek. Mintha kiléptem volna a régensségből,
a házasságomból, és magából az életből is.
Szegény öcsém ismét elvesztette a gyermekét. Noha nagy reményeket
fűztek a Katalin terhességéhez, mindez semmivé foszlott, és most igazán
sajnálom őt és Katalint is. Későn értesülök róla, már jóval a gyász leteltét
követően: lord Dacre levele csak azután érkezik meg, hogy a tavaszi
olvadás járhatóvá teszi a déli utakat. A lord levelébe csomagolva üzenetet
kapok Katalintól is.
Isten nem ajándékozott meg minket a születés boldogságával. Áldott az Úr
szent neve, és ugyan ki kételkedhetne az Ő akaratában? Kislány lett, és túl
korán jött a világra. Reméltem, hogy talán mégsem lesz neki túl korai, az
orvosok meg a bábák már készen álltak, amikor úgy éreztem, hogy elő
akar bújni, és igyekeztem megtartani őt ebben a bizonytalan életben… de a
mi Atyánk jobban tudta nálam, én pedig meghajlok az Ő akarata előtt,
noha ettől még nem értem.
Tudom, nem könnyű az életed, de arra buzdítalak, hogy tölts minél több
időt a fiaddal, aki valóságos mennyei ajándék egy királynénak és anyának.
Nekem ez volt a hatodik gyermekem, és még mindig csak egy játszik a
gyerekszobában, a kislány pedig nem az a herceg, akiért fohászkodtam.
Legyen meg Isten akarata, mondogatom magamban: legyen meg Isten
akarata. Újra meg újra elismétlem e szavakat, egész éjjel, amikor nem
tudok aludni a sírástól.
Mária húgunk ismét állapotos, Istennek hála, de mivel ilyen bánatos
vagyok, nem sokat tudok tenni érte. Szinte elviselhetetlen érzés, amikor
nem láthatom őt, és azért imádkozom, hogy ne legyen semmi baja a rá
váró megpróbáltatások során. Bárcsak jobban érezném magam, hogy
segíthessek neki, de a csalódás miatt fáradt vagyok és kimerült. Te érteni
fogod, hogy mi kavarog bennem, amikor azt írom, hogy fiatal
376
udvarhölgyem, a kis Bessie Blount, elhagyta az udvart, hogy világra hozza
a gyermekét. Képtelen vagyok többet írni erről. Isten útjai valóban
kifürkészhetetlenek. Remélem, imádkozol majd értem, hogy tanuljam meg,
miként fogadjam el örömmel az úr akaratát.
Ó, drága Margit, úgy érzem, kész vagyok akár bele is halni a bánatba…
Katalin
Nem tudok olyan bátran szembenézni a tavasszal, ahogy kellene. Minden
egyes nap Tudor-zöldbe öltözik, és minden nappal egyre jobban olvad a
hó, s kicsivel mindig erősebben süt a nap. A templom előtt hóvirágok ütik
fel a fejüket, kiemelkednek a fehér zúzmarából az ezüstös nyírfák alatt.
Reggelenként dalolni kezdenek a madarak, a nyitott ablakokon át beárad
az új bimbók és a felásott föld illata, amitől úgy érzem, lehetséges a
megújulás, hogy én is magamhoz térhetek még e hosszú, sok csalódást
hozó télből.
A tanács csak hetente egyszer engedi, hogy meglátogassam a fiamat, de
legalább megengedi. Nem küldök üzenetet Archibaldnak, úgy gondolom,
soha többé nem látom már őt viszont, így olyan, mintha megözvegyültem
volna. Bárcsak meggyászolhatnám az elvesztését! Ismét özvegy lettem, aki
nem tud kit eltemetni. Ő sem küld nekem sem üzenetet, sem pénzt.
Mindent megtart, holott az összes járandóságomat kifizetik neki. Azért,
hogy átvészeljem a hideg napokat, kénytelen voltam zálogba adni az
összes, Angliából hozott ajándékomat. Utolsó két aranyserlegemet lord
Dacre-nek küldöm el, és kölcsönt kérek tőle. Most, ahogy a már a tél
végéhez közeledünk, elbocsátom udvartartásom java részét, így csak
maroknyian maradnak a szolgálatomban. Lovaimat nyilvános istállóknak
adom használatba, az udvarhölgyeimet hazaküldöm. Úgy élek, mintha
szerény jövedelmű, egyedülálló nemesasszony volnék. A tanács teljes
mértékben együttérez velem, de nem tehet semmit. Archibald férjemként
gyűjti be az összes járandóságomat, és főúri módon él a newarki várban,
azzal a nővel, akit ő a feleségének hív. Aki gyermeknek adott életet – egy
leánynak. Jól élnek, a várat kellően megerősítették, nagy udvartartás áll a
rendelkezésükre. Gazdagok a bérlőim fizette járandóságokból.
Tagadhatatlan, hogy Archibald a férjem, így jog szerint megilleti őt a
vagyonom. Ő házaim ura és gazdája, és ott él, ahol neki tetszik: az, hogy
miként bánik velem, nem szolgáltat alapot a váláshoz. Rossz férj, de ezzel
az egyház nem foglalkozik. Attól még a férjem, és attól még az övé a
vagyonom.
Csak úgy tudnám megvédeni magam, ha kijelenteném, hogy ő ténylegesen
lady Janet férje, hogy a hitvese Angus grófnéja, és a mi frigyünk bigámia,
a lányunk fattyú, én pedig egy házasságtörő szajha vagyok. Az a kérdés,
377
hogy elárult hitvesnek vagy bűnös házasságtörőnek tartam-e magam: kora
reggelenként erre ébredek, és ez kísért egész nap.
Elvesztettem feleség mivoltomat, egyben királynői tekintélyemet. Egy
másik asszony éli vígan az életét az én házamban, és merítkezik meg férje
szerelmében, ami egykor az enyém volt. Nem látogatok senkit, nem járok
el sehova: olyan leszek, akár a halott férjem – kísértet, akiről az emberek
még mindig úgy tartják, hogy él, de akit senki sem látott. Majd balladákat
írnak rólunk, és azt fogják regélni, hogy egy napon visszatérünk ide, hogy
békét teremtsünk Skóciában, és a trónra ültessük a fiunkat. Az emberek
minket látnak majd a ködben, amikor lerészegednek, és meséket költenek
rólunk.
Tudom, hogy küzdenem kellene ezzel a félig-meddig halállal, ezzel a
nemlétezéssel. Már lemondtam minden reményről Archibald kapcsán, és
lemondtam róla is. El kell fogadnom a szégyent, hogy szajha vagyok, és az
ellenségemmé kell nyilvánítanom őt. El kell felejtenem, hogy valaha is
szerettem. Angliába kell mennem, az öcsém karjába kell vetnem magam,
és felszólítani, hogy segítsen elválnom Archibaldtól.
Szomorúan gondolok arra, hogy ha megfogadtam volna a jó Thomas
Wolsey lordkancellár tanácsát, akkor mára én lennék a Német-római
Birodalom özvegy császárnéja, lenne egy kincstárra való ékszerem meg
egy öltözékekkel teli ruhatáram. Senkinek nem lenne elég hatalma hozzá,
hogy nemet mondjon nekem, ha azt akarnám, hogy a fiam velem éljen.
„Őfelségének” hívnának, és császári udvart honosítanék meg Skóciában.
Olyan bolond voltam, amiért azt mondtam Thomas Wolsey-nak és az
öcsémnek, hogy hű maradok Archibaldhoz! Wolsey-ból mostanra pápai
legátus lett, ő egyetlen levéllel kijárhatná számomra a válást. Sosem lett
volna szabad azt mondanom, hogy a fogadalmak megszeghetetlenek, hogy
a szerelmet nem lehet megtagadni. Csak egyetlen kötelékben bízom: ami
egy asszony és a nővérei között feszül. Csak a mi hármasunk köteléke
eltéphetetlen. Sosem veszítjük egymást szem elől. Szerelemben és
rivalizálásban mindig egymásra gondolunk.
Írok Harrynek. Nem számolok be neki Archibald hűtlenségéről, csak
annyit mondok, hogy nem vagyunk együtt, és elvette a járandóságaimat.
Megírom Harrynek, hogy visszatérek Londonba, hogy az udvarnál éljek,
és ezentúl csakis az ő tanácsát megfogadva megyek férjhez. Amilyen
világosan csak lehet, tudatom vele: el fogok válni. Ismét a nővére leszek:
teljesen Tudor és semennyire Stuart. Tetszése szerint használhat fel, oda
adhat feleségül, ahol a legjobban tudom őt szolgálni, amíg úgy
gondoskodik rólam, ahogy az illő. Nem várom el, hogy rivális uralkodó
legyen belőlem, nem várom már, hogy túlragyogjam a hitvesét, Katalint.
378
Belátom, hogy ő megtette azt, amit én nem tudtam – még a kishúgom,
Mária is jobban csinálta, mint én. Ők ketten szerelemből mentek férjhez,
és megtartották őket. Egykor féltékenyen hasonlítgattam magam hozzájuk,
és tele voltam büszkeséggel; mára megalázkodtam. Írok Katalinnak és
Máriának, és a leveleket egy csomagban küldöm el. Elmondom nekik,
hogy porig aláztak, és szeretnék hazamenni.
379
Hosszúra nyúlik a nyár, mire választ kapok Harry öcsémtől. Hosszú a

nyár, miközben a fiam elköltözik a pestis sújtotta Edinburghból, de engem
meg se kérnek, hogy tartsak vele. Hosszú a nyár, miközben egy árva lélek
sem téved erre, és én szomorú királynéból fagyos királynévá változom át,
amikor arra az elhatározásra jutok, hogy ettől a nyártól kezdve soha többé
nem hagyom majd, hogy a szenvedély irányítson, csakis az érdekeim.
Hosszú ez a nyár, miközben belátom, hogy egyetlen barátaim, egyetlen
igaz szeretteim a nővéreim, akik tudják, milyen elveszíteni egy gyereket,
akik tudják, milyen bánatot jelent ez egy asszonynak, akik írnak nekem.
Harry hallgat, és én tudom, miért. Távol jár a zsúfolt és koszos Londontól,
utazgat. A Temze-parti gyönyörű palotákat látogatja végig, meg vadászni
jár a dél-angliai nagy házak környékén, ahol mindig örömmel fogadják, és
ahol mindig a legjobbat kínálják neki: amit a vidék csak adhat. Thomas
Wolsey-ra hagyja a királyság összes teendőjének intézését; a legkevésbé
sem zavartatja magát azzal, hogy leveleket irkáljon bárkinek is, főként
nekem. Nem is gondol rám, a királynéra, akit elhagyott a férje, akit nem
véd meg az öccse, aki szüntelenül próbálja megtalálni a hangot a lordok
tanácsával, aki folyton a távol lévő Albany hercegéhez folyamodik.
Mária húgom nem hanyagol el. Megírja, hogy újabb kislánynak adott
életet – úgy tűnik, a Brandonoknál a női ág az erősebb –, akit Eleanornak
neveztek el. Biztos, hogy jobban szerettek volna még egy fiút, de hát
mindenki így van ezzel. Egy második Brandon fiú újabb trónörökös lett
volna az én Jakabom után. Legidősebb fiuk egy lépéssel áll az enyém
mögött, és úgy tűnik, hogy az én Jakabom minden egyes nappal egyre
közelebb és közelebb kerül az örökléshez. Ha az utolsónak elveszített baba
volt Katalin utolsó kísérlete, hogy örököst adjon Harrynek – és biztos,
hogy hamarosan termékeny évei végére ér –, akkor az én kisfiam fog
trónra lépni az öcsém után.
Lehetetlen nem gondolni erre, bármennyire is kőszívűnek tűnik ettől az
ember. Noha mélységesen szánom Katalint. Sírtam, amikor elolvastam a
levelét, amiben beszámolt a kisbabája elvesztéséről, de önkéntelenül is
tisztában vagyok vele, hogy amíg nincs fia, addig az enyém örökli az
angol, az ír és a skót királyságot. Biztos, hogy Máriának is eszébe jut ez,
380
nem? Biztos Mária is azt kívánta, hogy bárcsak még egy fia született
volna. Annyira önzetlenül nem szeretheti Katalint, hogy ne reménykedjen
abban, nemsokára ő is elérkezik termékeny évei végére. Szeretheti bárki
annyira a nővérét, hogy ne a saját érdekeit helyezze előtérbe?
De lehet, hogy Mária jobb húga a királynénak, mint én, mert nagyon
vidáman ír arról, hogy az újszülött a legeslegszebb kisded a világon, a bőre
olyan, akár a halvány rózsaszirom, és hogy mind nagyon örülnek a
kislánynak.
Viszont történt valami igazán rettenetes. Bessie Blount, aki a nővérünknek

oly kedves ifjú udvarhölgye volt, anélkül hagyta el az udvart, hogy
engedélyt kért volna erre a királynétól: egyszerűen eltűnt. A fiatalasszony
megszülte gyermekét, és ó, Maggie, ezt sajnálattal kell mondanom – de
fiúnak adott életet, aki minden kétséget kizáróan Harry fia.
Leteszem a levelet, az ablakhoz sétálok és kinézek rajta, de hiába: nem
látom a szürke vízen a fehér taréjos hullámokat, amint a szél kergeti őket a
tavon. Előbb arra gondolok, hogy nincs miért aggódnom, hogy ez
lényegtelen. Ennek a gyereknek nincs helye az öröklési sorban, hiszen
csak egy fattyú, és az fikarcnyit se számít. De aztán higgadtabb fejjel arra
jutok, hogy ő az első Tudor fattyú, akit Harry nemzett, így mégis számít
valamennyire. Sőt, igen sokat számít. Bessie megmutatta a világnak, hogy
Harrynek lehet fiút szülni, és ha a gyerek életben marad, akkor ő lesz a
bizonyíték a világ szeme előtt, hogy Harrynek igenis lehet egészséges fia.
Ez már önmagában sem csekélység. Viszont – cserébe – annak
bizonysága, hogy az összes halott örökös esetében Katalinban kell keresni
a hibát, nem pedig a jóképű öcsémben. Korábban is mindenki így hitte, de
senki nem merte kimondani. Most viszont bebizonyosodott, hogy ez az
igazság. A királyné idősebb a királynál – igaz, csak pár évvel, de már
harminchárom esztendős, és a háta mögött egy sor vetélés és halva
született gyermek áll. Olyan családból származik, amit halál és betegségek
sújtanak, és az eltelt sok-sok év során mindössze egyetlen törékeny
kislányt sikerült világra hoznia. Ellenben Harryt a szeretője, az életteli,
egészséges és fiatal Bessie egy szép kisfiúval ajándékozta meg ötéves
viszonyuk alatt. Ez öcsém férfiasságának diadalmas bizonysága, és örökre
megcáfol, meghiúsít, továbbá elnémít minden olyan vélekedést, miszerint
a Tudorok átkozottak lennének, mert megtámadták Angliát, és mert
eltüntették a királyi hercegeket a Towerből. Bárki is ölte meg a hercegeket,
és lett ily módon átkozott a vérvonala, azok nem mi vagyunk. Mert nekem
is van egy erős fiam, Máriának meg ott van Henry Brandon, és most az
öcsémnek is született egy kövér kis fattya. Henry FitzRoynak hívják.
381
Henrynek a király után, FitzRoynak pedig azért, hogy jelezzék, királyi
fattyúról van szó. Két olyan nevet választottak, ami ennél jobban már nem
is sérthetné Katalint. Arra gondolok, hogy ez biztosan összetöri a szívét.
Most majd ő is megtudja, mi fán terem a bánat. Egykor tőle tudtam meg,
hogy milyen az, amikor meghasad az ember szíve, most Bessie Blount
tanította meg neki ezt a leckét.
382
Akkor kapok választ az öcsémtől, amikor a levelek bronz- és aranyszínűvé

válnak a tavat övező erdőkben. A lord Dacre pecsétjével ellátott
csomagban érkezik, az ő a futárjai hozzák el nekem, és az ő a kémei
olvassák el, jóval előttem. Nem érdekel. Végre megérkezik a menlevelem,
amivel elszökhetek innen. Tudtam, hogy a fivérem válaszolni fog, és hogy
Thomas Wolsey megleli a módját, hogyan tegye indokolhatóvá azt, amit
szeretnék. Nem kétséges, hogy a levélben meghívnak Londonba, ahol
aztán felbonthatom az elátkozott házasságomat – és ha jól ismerem
Thomas Wolsey-t –, találnak majd egy hozzám illő ragyogó frigyet. Miért
is ne tenné meg? Hiszen éppen ő könyörgött ezért három éve, miközben az
öcsém azt bizonygatta nekem, hogy ez lenne a legjobb döntés, amit valaha
is meghoztam az életemben.
A levelet a torony legtetején álló kis, kőfalú szobába viszem fel
magammal, ahol senki nem fog háborgatni, és annyira kapkodok, hogy
szinte szó szerint letépem róla a pecsétet. Azonnal látom, hogy ez nem
Harry macskakaparása. Egy írnoknak diktálta. Elképzelem, ahogy az
asztala mögött ül mosolyogva és elterpeszkedve, kezében egy pohár bort
tart, míg Thomas Wolsey aláírásra váró papírokat tereget szét előtte,
mintha csak egy nyertes leosztás lenne a kártyapartiban, majd a pohárnoka
felszolgálja a számára kiválogatott falatokat. Charles Brandon, az én önző
sógorom, nem messze heverészik tőlük, míg mások – Thomas Howard,
Thomas Boleyn – a falnál álldogálnak, mindig készen arra, hogy gyorsan
nevetésre fakadjanak vagy gyors tanácsot adjanak, amíg Harry sebesen
levelet diktál nekem, ez most egyike a számos kötelességének, amit túl
sokáig elhanyagolt, de most már nem igazán halogathatja tovább. Számára
ez semmiség – meghívót küldeni nekem Londonba. Számomra viszont a
börtönből való szabadulást jelenti.
Először nem is értem a lapon sorakozó szavakat. El kell őket olvasnom
újra meg újra, mert annyira távol állnak attól, amire számítottam. Harry
üzenete egyáltalán nem bátorító. Mintha úgy döntött volna, hogy ezúttal
merev lesz és olyan fontoskodó, akár egy kis kóristafiú. A felbonthatatlan
házasság isteni elrendeltetéséről ír, és azt mondja, hogy a férj és feleség
közti minden nézeteltérés igen rossz dolog, így bűn. Meg kell fordítanom a
383
lapot, hogy megbizonyosodjam róla, valóban ő írta alá ezt a zagyvaságot.
Ezt az az ember mondta tollba, akinek a fattya miatt összetört a felesége
szíve!
Aztán visszatérek az olvasáshoz. Hihetetlen, de arra utasít, hogy térjek
vissza Archibaldhoz mind gondolatban, szóban és cselekedetben. Együtt
kell élnünk, mint férj és feleség, különben az öcsém pokolra való
bűnösnek fog tartani, és soha többé nem leszek a nővére. Archibald, a
sógora, szintén írt neki, Harry pedig inkább az én hűtlen férjemre
hallgatott helyettem. Talán ez a legrosszabb az összes szörnyűség közül,
amit elmond: Archibaldra hallgat, és nem rám. Egy férfi szavának hitt, és a
saját nővére panaszai süket fülekre találtak nála. Segítőkészen leírja, hogy
Archibald zokszó nélkül visszafogad, és csak a férjemmel az oldalamon
remélhetem, hogy visszanyerem a tekintélyem Skóciában. Csak
Archibalddal az oldalamon fog ő, a király, vagy kémei vezetője, lord
Dacre támogatni. Éppoly tudatlanul, mint mindig, azt magyarázza nekem,
hogy Archibaldnak hatalma van a skót főurak felett, és csak ő képes
engem a trónon tartani. A tenyerembe temetem az arcom: ezt Dacre is
olvasta. Meg az összes kéme.
Aztán Harry ír még másról is. Mintha nem lenne elég, hogy összetöri a
szívemet, még mást is tollba mond, amitől a döbbenetem haraggá változik.
Azt mondja, hogy Katalin is egyetért vele. A jelek szerint Katalin
véleménye sokat nyom a latban ebben a kérdésben, és a királyné úgy
döntött, ha dacolni szándékozom Istennel és nyomorult bűnösként akarok
élni, akkor ő nem lehet többé a nővérem. Nem megyek hát Angliába, és
nem leszek boldog: Katalin határozott így, és ez nem is lesz másként.
Katalin nem fog meghívni magához: egy elvált asszony sosem lehet az ő
vendége, az udvart nem érheti ilyen szégyen, egy házasságtörő asszony
még a közelébe se kerülhet.
Mert testiek vagytok – idézi nekem Harry Szent Pált, mintha nem tudnám
fejből a vén nőgyűlölő szavait –, amikor ugyanis vetélkedtek és civódtok,
nem vagytok-e testiek?3
Annyira megdöbbenek Harry hangvételén, a szándékán, és azon, hogy az

öcsém egyik napról a másikra átváltozott prédikátorrá, királyból pápa lett,
hogy magamban többször is elolvasom a levelet, aztán csendben elindulok
lefelé a meredek kőlépcsőn. Egyik udvarhölgyem az alján vár az ablak
melletti padon ülve. Csak legyintek, amikor felkiált sápadt arcom és
kivörösödött szemem láttán.
– Imádkoznom kell – szólalok meg halkan.
– Londonból érkezett egy obszerváns barát – figyelmeztet. – Az angol
királyné küldte, hogy segítsen önön. Arra vár, hogy fogadni méltóztassa.
384
Már megint? Szinte el sem hiszem. Katalin ismét egy gyóntatópapot
küldött nekem, hogy tanácsot adjon, ahogy azt tette Jakab halála után is,
miután az ő parancsára lekaszabolták a férjemet. Tehát tudja, jól tudja,
hogy halálos csapást mért rám, és azt reméli, hogy ezzel enyhítheti
valamelyest.
– Ki az?
– Bonaventure atya.
– Kérje meg, hogy a kápolnában várjon! – mondom. – Egy perc, és
megyek.
A haragnál is több, amit most érzek amiatt, hogy Harry nem enged be
Angliába, több mint csalódás, amiért félreérti az itteni helyzetemet – és
milyen irtózatos, hogy nincs elég esze ahhoz, hogy belássa, milyen
veszélyben vagyok én, a fiam és az egész ország! És mindennél nagyobb
az afeletti csalódottságom, hogy Katalin is egy követ fúj vele, ő, aki
biztonságban él engedékeny házassága menedékében, egyetért vele abban,
hogy ami a legtöbbet számít ebben az esetben – többet nálam! többet
mindkettőjük nővérénél! –, az nem más, mint Isten akarata. Istent és az Ő
szent törvényeit idézik nekem gyógyírként az én túlságosan is halandó
bajaimra, pedig Katalinnak nem így kellene írnia, hanem úgy, mint egy
nővérnek, aki segítséget ajánl egy hozzá hasonló asszonynak, akit
nyilvánosan megaláztak, a mellőzöttséggel összetörtek, de aki még így is
igyekszik emelt fővel járni a világban, ami a keze mögé rejti a nevetését –
a legrosszabb ebben a két, közösen küldött, önelégült levélben, hogy nem
egy barátot küldenek hozzám, hanem egy szerzetest, azt tanácsolják, hogy
térjek vissza a férjemhez, és azt írják, hogy nem kereshetem fel őket.
Hogyan képes egy asszony nem azt mondani ilyenkor, hogy: igen, jöjj
hozzám, ha boldogtalan és magányos vagy? Hogyan fogadhatta Katalin
Máriát, aki bejelentés nélkül érkezett az udvarba, és aki titokban ment
hozzá a szeretőjéhez, és hogyan utasíthat el engem? Hogyan lehetett olyan
kedves és szívélyes, vendégszerető és barátságos hozzám egy éven át,
hogy aztán később azt mondja: térj vissza a férjedhez, és tűrd, bárhogy is
bánik veled? Hogyan mondhatta nekem: légy oly elhagyatott, mint
amilyen én vagyok, légy boldogtalan! Viseld el, hogy faképnél hagytak!
Ne is reménykedj jobb életben! Nekem sincs esélyem már a szebb
napokra, hát neked se legyen!
Katalin a nővérem, az idősebbik sógornőm. Az öcsémhez ment hozzá,
Anglia királynéja. Mindez elég ok kellene legyen ahhoz, hogy kedvesen,
együttérzően, szerető módon viszonyuljon hozzám. Meg kellene értenie,
hogy milyen veszteség ért, hogy mennyire bántanak, mennyire
megaláznak. Hiszen jól tudja, milyen sóvárogni egy férj után, azon
385
tűnődni, hogy mit művel a hátam mögött, mit tesz épp a szeretőjével.
Nyilván ő is elképzeli – amint én is elképzelem, hogy egy fiatal és szép nő
teste összefonódik a férjemével, hogy zokog a kéjtől a férjem meztelen
vállához simulva. Enyhítenie kellene a kínjaimon mindenféle módon,
ahogy csak tud. Milyen nővér az olyan, aki azt mondja a férjének: meg
kell tanítanunk ennek a fiatalasszonynak, hogy Isten igéje szerint éljen,
ahelyett, hogy azt tenné, ami a legjobb neki? Hogyan tudnék hát mostantól
nővérként gondolni rá? Ilyet csak a legalattomosabb vetélytárs és ellenség
művel.
Semmi reményem nincs rá, hogy Harry támogatása nélkül befolyást
szerezzek a tanácsban. Ha megtagad, akkor senki leszek, Skóciában
éppúgy, mint bárhol másutt a világon. Ha Archibalddal szövetkezik
ellenem, akkor nem vagyok több egy elhagyott feleségnél, még a
járandóságaimat sem nevezhetem a magaménak. Ha nem vagyok angol
hercegnő, akkor csak egy kísértet vagyok, mint az első férjem, akinek
nincs hol és nincs miből élnie. Álmomban sem képzeltem volna, hogy épp
Harry – a kisfiú, aki még a katekizmust sem tanulta meg – lesz ilyen
ájtatos felnőtt, aki Istennel példálózik, aki úgy beszél, mintha ő maga lenne
az Isten.
Katalin áll a levél minden szava mögött, Katalin áll a Szent Pál-idézet
mögött, Katalin követeli, hogy béküljek ki a férjemmel, Katalin az, aki úgy
határozza meg a házasságot, mint olyan mennyei szakramentumot,
amelyből nincs menekvés. Katalin – akinek a férje megkeresztelt és
elismert sajátjaként egy fattyú fiút – természetesen elszántan ellenzi a
válást, ellenez mindenféle válást.
Igazi bolond vagyok, hiszen gondolnom kellett volna erre. Katalin sosem
fogja megengedni, hogy a válásnak akárcsak az ideája is beférkőzze magát
Harry ide-oda röpködő, szétszórt gondolataiba. Így inkább ideküld nekem
egy obszerváns frátert, hogy ledorongoljon, és akárcsak korábban,
rávezessen arra, hogy milyen mélységes is az én nyomorúságom, és
elhitesse velem, hogy minden rosszat, ami velem történt, azt Isten mérte ki
rám, és jobban tenném, ha elfogadnám az Ő akaratát.
A kápolna árnyékok nyújtotta félhomályában, miközben a nap lassan

lenyugszik odakint a tó felett, a pap gyertyát gyújt az oltáron, majd
Bonaventure barát megró, amiért megfeledkeztem hitvesi és anyai
kötelességeimről, amiért Angliába szöktem, és a férjemet meg fiamat
hátrahagytam Skóciában. Azt mondja, nincs abban semmi meglepő, ha egy
olyan nemesember, mint Archibald, az én házamban él, és távollétemben
386
beszedi a járandóságaimat. Isten szemében ő a férjem: minden, ami az
enyém, az övé is. Miért ne élhetne Newark várában és vadászhatna az
erdeimben? Ugyan miért emelnék szót az ellen, hogy Archibald a saját
házunkban él? Ő a férjem, aki zokszó nélkül tűri a távollétemet.
Annyira megalázó még a gondolat is, hogy Archibald közben lady Janet
Stewarttal él egy fedél alatt, hogy az a nő az én asztalom végében ül mint a
felesége, és az én bérlőimnek mutatja be a férjemmel közös csecsemőjét,
hogy ezt még csak fel sem tudom hozni Archibald ellen. Az oltár mellett
térdepelve a kápolnában a kezembe temetem az arcom, és csak annyit
suttogok:
– De atyám, a férjem megszegte a házassági fogadalmát, méghozzá
nyilvánosan. Mindenki tudja. És már nem szeret engem.
A zord barát máris félbeszakít.
– Ön hagyta el őt, kegyelmes asszonyom. Ön hagyta el, hogy Angliába
menjen.
– Azt mondta, hogy ő is jön velem! – kapkodok a levegő után.
– De nem üdvözölte önt, amikor visszatért Skóciába? Nem fogadta önt
férjeként Berwickben? Ön pedig nem mindenki szeme láttára ment vele a
hálókamrájába, ahogy az férjhez és feleséghez illik? Nem bocsátott meg
önnek, amiért elhagyta őt, és nem vette ismét oltalmába?
Katalin mondta ezeket a barátnak. Elárulta a bizalmamat, talán még a
levelemet is elolvastatta e szerzetessel, amit arról írtam, hogy milyen
mámort éltem át férjem a karjában, és hogy reméljük, megint kisbabánk
születik majd.
– A férje idejön, hogy meglátogassa – közli Bonaventure barát. – Engem
kért meg rá, hogy forduljak önhöz az illő fogadtatás érdekében. Az angol
királyné kérése is az, hogy fogadja őt.
– Ezt ő maga mondta?
– Hogy férjeként fogadja.
– Atyám, a férjem hagyott el engem. Egy olyan férfival éljek együtt, aki
fikarcnyit sem törődik velem?
– Isten szereti önt – mondja erre. – Ha ön az őt megillető szeretettel és
tisztelettel bánik vele, akkor Isten ismét lángra gyújtja férje szívében az ön
iránti szerelmét. Sok házasságban akadnak nehéz idők. De Isten akarata,
hogy harmóniában éljenek. – Kissé habozik, mielőtt folytatná. – Egyben ez
a király akarata is. És a királyné nővéri tanácsa.
Nincs választásom. Katalin nővéri tanácsa fogja meghatározni az életemet.
Úgy élek majd, ahogy óhajtja. Bebizonyítom Harrynek, a világnak, hogy a
házasság felbonthatatlan szentség, és a sírig tart. Katalin ebben nem ismer
irgalmat, nem ismer engedményt. Minden Tudor házasságának a sírig kell
387
tartania. Én lettem a királyné élő példája.
Bonaventure barát ahogy jött, úgy megy el, szavai kétségbeesésem sziklás
talajára hullnak. Archibald nem mer megkockáztatni egy látogatást. Én
viszont nem szenvedek hiányt Katalin lelki tanácsadóinak áradatában, mert
Bonaventure atya helyét nemsokára mások veszik át. Oly megbízhatóan
jönnek, akár egy önjáró szerkezet: amint az egyik kis alak távozik – tikk-
takk –, máris egy másik lép a helyére; egy új obszerváns fráter érkezik
linlithgow-i palotámba, akit masinaként felhúznak és azonnal útra is
bocsátanak, amint Katalin meghallja, hogy nem vagyok hajlandó
találkozni Archibalddal, és Harry arról értesül, hogy a franciáknak írok.
Katalin halhatatlan lelkem miatt gyötrődik, és elszántan vallja, hogy
egyetlen házasságból sincs menekvés, míg Harry csak franciaországi
szövetségével törődik. Nem érti meg, hogy ha ő nem támogat engem,
akkor ismét a távol lévő francia régenshez kell fordulnom, és vele kell
megpróbálnom együtt munkálkodni. Így aztán elküldik hozzám Henry
Chadworth barátot, az obszerváns testvériség általános rendfőnökét, egy
igen tanult, de zsarnoki embert, aki alig váltott szót asszonyokkal azóta,
hogy az anyja kolostorba küldte.
Nincs türelme a nőkhöz, hozzám pedig még annyi sincs. Azzal a feladattal
bízták meg, hogy törje meg az akaratosságomat, és vegyen rá, ismét
alakítsak ki szerető közösséget Istennel és a férjemmel, és fogadjam el
öcsém elképzeléseit.
– Ők ezt nem értik – mondom Chadworth barátnak olyan türelmesen,
amennyire csak képes vagyok rá. – Atyám, semmi értelme azt mondogatni
nekem, hogy béküljek ki a férjemmel. Mert ő nem marad itthon velem.
Nem törődik sem az én, sem a fiam érdekeivel. Lop tőlem. És most azt
mondja, hagynom kellene, hogy elvegye a birtokaimat?
– Ezek az ő birtokai. Ő pedig a király szolgája – közli Chadworth atya.
– Minden bizonnyal a király jól fizetett szolgája is – vágom rá gyorsan. –
Thomas Dacre egy vagyont költ rá meg az összes határ menti lordra, akik
bajt kevernek, és egész Skóciát megfertőzik haraggal és a
megosztottsággal.
Most, hogy elfordultam Archibaldtól és az összes Douglastől, a tanácsban
akad pár főúr, aki bizalmasan megosztja velem, hogy mi is az igazság.
Bebizonyítják, hogy Thomas Dacre bizalmatlanságot és megosztottságot
szít Skóciában, mintha csak az lenne a célja, hogy saját magunkat
szaggassuk darabokra, és így megkíméljük őt attól, hogy megtámadjon
minket.
388
– Isten önt angol hercegnővé tette – harsogja túl Chadworth barát az én
hangomat. – Önt a kötelessége Istenhez és Angliához fűzi.
Olyan dacos pillantást vetek rá, mintha még mindig az a kis hercegnő
volnék a tanulószobában.
– De kötelességgel tartozom magamnak, saját magamnak is – felelem. –
Boldog akarok lenni. Látni akarom, ahogy a fiam férfivá érik. Egy jó
ember felesége akarok lenni. Nem fogok lemondani erről a
becsvágyamról, sem a hazám, sem az egyház miatt, és főleg nem mondok
le róluk csak azért, mert a sógornőm, a királyné jobb szeretné így. Azt
akarja bebizonyítani, hogy egy hűtlen férj a csalfaságtól még házas marad.
De én nem.
– Ez bűn – közli erre az atya kereken. – És Isten meg a király megbünteti a
vétkest.
A barát leveleket hozott a nővéreimtől, Máriától és Katalintól. Mária arról

ír, hogy sokáig tartott, mire felépült a kis Eleanor világrahozatala után, de
a férje figyelmes volt, a király pedig a saját orvosát küldte hozzá. Elmeséli,
hogy kapott egy kis bársonypelerint, így nagy, díszes ágyában ülve
fogadhatta a jóakaróit. Elmondja, hogy milyen mulatságos, hogy Miksa
német-római császár, akihez hozzámehettem volna, távozott az élők
sorából, és hogy az unokája, akihez ő is hozzámehetett volna, lett az új
császár. Csak gondolj bele!, írja vidáman. Te lehetnél most az özvegy
császárné, én pedig az örökösöd. Igazi császárné! Mindketten azok
lennénk! Mennyire mulatságos! Na persze, nincs ebben semmi mulatságos.
Pontosan ez az oka annak, amiért nem a német-római császárt választottam
magamnak, csak túl későn kaptam észbe. Egyáltalán nem mulatságos.
Mária azt írja, hogy Harry bosszús, amiért neki nem kínálták fel a császári
koronát, és hogy Katalin úgy tűnik, nagyon lehangolt.
Ami nem meglepő. Azt, hogy Bessie Blountot fiúval áldotta meg az ég, ő
módfelett rejtélyesnek találja. Mindannyian elmentünk Walsinghambe
azért, hogy az Úr kisfiúval áldja meg Katalint, de Isten ehelyett Bessie-nek
adott fiút – az Ő útjai valóban kifürkészhetetlenek.
Ezután arról beszél, hogy mindannyian Franciaországba utaznak jövőre,
hogy ott ünnepeljék meg a franciákkal kötött új békeszerződést. Azt írja,
hogy már alig várja a látogatást, hiszen az nagyszerű esemény lesz.
Charles új lovagi páncélt készíttetett magának, de neki is kell majd néhány
tucat új ruha.
„La reine blanche”-nak hívnak, és azt mondják, még sosem volt nálam
389
szebb királynéja Franciaországnak. Butaság az egész, de nagyon kedves
tőlük. Csodás dolog, hogy két országban is így szeretnek, az egyikben
hercegnőként, a másikban királynéként, és mindkét helyen dicsérnek!
Ez minden, amit ír. Ez minden, amit a kishúgom ír nekem, pedig tudja,
hogy a levelét egy olyan barát viszi el, akit azért küldenek hozzám, hogy
arra ösztökéljen, cselekedjek saját érdekeim ellenében és szolgáljam az
országét, hogy térjek vissza egy olyan házasság kötelékébe, amelyben a
férjem elárult engem. És azt is tudja, hogy egyedül vagyok egy bonyolult
helyzettel küszködő országban, ahol azért harcolok, hogy egyáltalán
láthassam a fiamat, és ahol megpróbálok kimenekülni egy olyan frigyből,
ami kész sértés a számomra. Mindössze a harminc új ruháról meg a
bámulatos kis koronáról ír, amit Harry rendelt meg kifejezetten neki.
Aztán eszébe jut, noha már majdnem túl későn ahhoz, hogy találjon még
egy kis helyet a lap alján, hogy a francia hölgyek igen rövid köpönyegeket
hordanak, főkötőiket pedig hátracsúsztatják a fejükön. Senki, tudatja
velem, és ezt háromszor aláhúzza, egyáltalán senki nem visel már csúcsos
főkötőket.
Leteszem a levelét. Nagyon távolinak érzem most Máriát. Olyan messze
vagyok a gondolataitól, hogy még arra sem emlékszik, valójában miért ír
nekem. Ha Harry Franciaországba megy, és Ferenc királlyal megújítja a
békét, valamint meggyőzi őt, hogy soha ne küldje vissza Skóciába Albany
hercegét régensnek, akkor a főurak és a köztem folyó kötélhúzás
folytatódni fog, és nem igazán beszélhetünk majd békéről, inkább még egy
olyan év következik, amit a lázadás szélén töltünk. Még abban se vagyok
biztos, hogy egyáltalán kibírjuk-e mindezt akár egy hónapig is. Nem
tudom, hogy Mária tud-e erről, vagy csak nem érdekli. Egyértelmű, hogy
nem sokat törődik a gondjaimmal. Kétlem, hogy egyáltalán eszébe jutnék
azon kívül is, hogy esetleg engem is érdekelhet, miként hordják a francia
főkötőket.
Kibontom Katalin levelét. Eltérően Mária macskakaparásától, ez igen
rövidke. Megírja, hogy elküldte Chadworth barátot, aki majd beszél nekem
Isten akaratáról. Azt mondja, hogy már attól örök kárhozatra ítélem a
lelkem, ha csak gondolok rá, hogy elhagyom a férjemet. Azt írja, hogy
mindent megtesz, ami a hatalmában áll, hogy segítsen nekem elállni e
szörnyű tervemtől. Arról beszél, hogy ő és Harry elszörnyedve hallották,
hogy Albany hercegéhez fordultam segítségért. Kifejti, hogy ezzel a világ
elé tártam a szégyenemet, miközben nincs okom elválni, és nincs okom
így beszélni, ami amúgy is bűn. Azt mondja, nem bírja elviselni, hogy így
juttatom magam a pokolra. Talán jobb lett volna Jakab fiamnak, ha én is
meghaltam volna az apjával együtt, mint hogy megtudja, hogy az anyja
390
egy szajha volt.
Hát tényleg azt hiszi, jobb lenne holtan, mintsem hogy szégyenben éljek?
Némán olvasom végig a levelét, majd a kandallóhoz lépek, ahol egy kis
tűz tartja távol az esti hideget, és a lángok közé vetem az irományát. A
papiros felizzik, a vörös pecsét a forróságtól megolvad és felpöndörödik, a
szalag pedig halk pukkanó hangot ad, aztán már csak hamu borítja a
fahasábokat.
Hát a nővérem tényleg azt hiszi, hogy jobb lenne holtan, mintsem hogy
szégyenben éljek?
Bizonyos, hogy soha nem szeretett engem, ha csak Isten igéjére tud
gondolni, és nem a nekem mondott szavaira. Soha nem törődött velem igaz
nővéremként, ha a válás bűnén jár az esze, és nem azon, hogy a bűnös –
vagyis én – valójában egy magányos és boldogtalan asszony. Miért nem
érti, hogy a férjem elvesztése összetörte a szívem, nyilvánosan megaláztak,
hogy félek a bűntől és messzire kerültem Isten kegyelmétől?
Arra gondolok, ahogy Katalin épp azt nézi, hogy Mária miként próbálgatja
a koronáit, mint a két királyság legszebb asszonya, aki szüntelenül, a
legkisebb erőfeszítés nélkül is elhomályosítja Katalint. Arra gondolok,
hogy tudja: Bessie kisbabáját Henry FitzRoynak hívják, és mindenki tudja,
hogy a király sajátjának ismerte el a gyermeket. Arra gondolok, hogy egy
olyan büszke asszony, mint Katalin, vajon mit érezhet, amikor csak
második lehet saját udvarában, mert sem a szíve alatt nem hord fiút, sem a
bölcsőben nem ring egy, és erre minden múló évvel egyre kevesebb és
kevesebb esély marad. Aztán az jut eszembe – nos, nem rajtam kell
kitöltenie a haragját.
Chadworth barát csendben figyeli, amíg a levél el nem ég.
– Szóval? – kérdezi. – Meggyőzték a levelek arról, hogy bánja meg
bűneit?
– Nem – felelem. – Semmi nem volt bennük, ami vigasztalóan hatna, és
semmi okom azt hinni, hogy segítenek rajtam.
– Nem is fognak – helyesel. – Önön addig semmi nem segíthet, amíg nem
békül ki a férjével. Nincs választása. Én azért vagyok itt, hogy
megmondjam: nincs választása. Ha a férje nem áll ön mellett, akkor
Anglia nem küld segítséget. Márpedig, ha Anglia nem küld segítséget,
akkor ön soha nem fog parancsolni a tanácsnak. A tanács nélkül pedig nem
tud uralkodni a királyságán, és soha nem látja viszont a fiát. Aki anya és
apa nélkül nő fel. Árvaként.
Hosszúra nyúlik a csend. Eltűnődöm azon, hogy miként lehet valaki ilyen
kegyetlen.
Aztán lehajtom a fejem.
391
– Jól van hát – ennyit mondok mindössze. – Ön győzött.
Képtelen vagyok mindenki szeme előtt találkozni Archibalddal.

Megaláztak, hiszen olyan ez az egész, mintha én loptam volna, és én éltem
volna házasságtörő latorként. Tudom, hogy az udvarhölgyeim egyre
kevesebbre fognak tartani, amiért visszafogadom, és amikor a fiam értesül
majd erről, azt fogja gondolni, hogy nincs bennem büszkeség, mert olyan
vagyok, akár egy megvert kutya. Mindenki, aki látott minket Berwickben,
amikor még szerelmes bolond voltam, azt gondolja majd, hogy ismét a
vágy mámora vett erőt rajtam. Ezért azt mondom, hogy a torony tetején
keressen fel, ahol az én kis sasfészkem fekszik, az apró, kőből emelt szoba,
ahol – oly régen – a férjem, Jakab búcsúzott el tőlem, és arra kért, ne
nézzem, ahogy elmegy. Udvarhölgyem felküldi Archibaldot a
csigalépcsőn, én pedig hallom a fokokon csattogó csizmája zaját, és a
hölgyem odalent becsukja az ajtót, hogy senki se hallhassa, mit beszélünk
egymással. Azt fogja hinni, csupán egy légyottot rejt el így, azt fogja hinni,
hogy az ajtó majd a szerelmeskedés neszeit fojtja el.
Oly mérges és zaklatott vagyok, hogy mire felér a torony kis ajtajához, és
fejét lehajtva belép a kőből faragott szemöldökfa alatt, már remegek.
Letérdel előttem: úgy rogy le, akár egy vezeklő zarándok, egyetlen szó
nélkül. Megfogja kezem, érzi, hogy reszketek, majd felkiált hideg ujjaim
láttán.
– Szerelmem – mondja.
– Ehhez nincs jogod! – mondom elfúló hangon.
Hevesen ingatja a fejét.
– Egyáltalán nincs jogom.
– Elloptad a járandóságaimat!
– Isten legyen hozzám irgalmas. De jó állapotban őriztem meg a
birtokaidat, megvédtem a bérlőidet és megóvtam hűbérúri neved.
– Egy másik asszonyt ültettél a helyemre!
– Szerelmem, szerelmem, egyetlen asszony sem foglalhatja el a helyedet.
Bocsáss meg!
– Sosem fogok megbocsátani.
Lehajtja a fejét.
– Nem is lenne szabad. Olyan voltam, mint egy eszelős. Te jó vagy, és
sokkal kedvesebb, mint amit megérdemelnék, már azzal is, hogy
megengedted, hogy eljöjjek hozzád, és a bocsánatodért esedezzem. Nem
akarok ily lelkiismerettel meghalni. Az akaratomat és a boldogságomat
szétzúzták a bajaink, mind a személyesek, mind a közügyeink. Szörnyű
392
dolgokat kellett megtapasztalnom a szolgálatodban. Rettenetes bűnökön
kellett törnöm a fejem, hogy visszaültesselek a téged megillető helyre.
Trónod védelmében vétkeztem Isten ellen. Nem meglepő, hogy
megroppant az akaratom, és cserben hagyott az elszántságom.
Felpillant rám.
– De képtelen voltam tovább folytatni. Nem volt már elég erőm, hogy
továbbvigyem az ügyedet – mondja. – Egy-két eszeveszett hónapig azt
hittem, talán elmenekülhetek. Egy pillanatig azt hittem, közember lehetek,
valaki, akinek felesége és kislánya van, és egy házikóban éldegél valahol.
Amikor de la Bastie meghalt, neked pedig nem sikerült megszerezned a
hatalmat, majd engem hibáztattál miatta, egyszerűen csak el akartam
szökni. Úgy éreztem, csúnyán cserben hagytalak, hogy noha oly sok
mindent tettem érted, mégis elbuktam. Szerelmem, hitvesem, hiba volt
elmennem. Én nagyobb dolgokra vagyok hivatott. Arra vagyok hivatott,
hogy a férjed legyek. Bocsáss meg, amiért ez egyszer cserben hagytalak.
Soha többé nem foglak.
– A bajok elől akartál elszökni?
Lehajtja a fejét.
– Csak akkor, csak egyszer hagyott cserben a bátorságom. Az öt év alatt.
Nem láttam, hogyan segíthetnélek győzelemre. Hibáztam. Azt hittem, ha
nem sikerült visszaadnom a fiadat, téged pedig nem tudtalak a megfelelő
helyre ültetni, akkor az a legjobb, ha már nem teszek semmit, hanem
azonnal elmegyek. Még az is eszembe jutott, hogy végeznem kellene
magammal, hogy jobb lenne neked, ha meghalnék.
Érzi, hogy erre gyorsan megszorítom a kezét, aztán rám emeli a tekintetét,
és elmosolyodik. Mintha újra megérintett volna – az a mosoly, az a
kedves, kisfiús mosoly olyan, akár egy simogatás, egy mélyről érkező,
titkos lüktetés. Ezt ő is tudja. Tudja, hogy nem is bírok arra gondolni, hogy
meghalhat. Bizalmaskodó, kedves hangon beszél.
– Megérted, te, aki oly bátor vagy, hogy kevesebb szerettem volna lenni?
El tudod képzelni, hogy alantasabb életre vágytam, egy köznapi asszonyra,
egy senkire egy kis világban? Hogy egy pillanatra, mindössze egyetlen
pillanatra, nem tudtam az a férfi lenni, aki veled van, vágyaim
asszonyával?
– Tehát hozzá mentél tőlem – suttogom. Még most is fájdalmat okoz,
amikor arra gondolok, hogy egy másik nőt fogadott a kegyeibe.
– Ó, Margit, te soha nem szerettél volna elszökni innen, és Angliába
menni? Visszatérni a kislánykorodhoz?
– Ó, de igen. De igen, hát persze. – Nem mondom el neki, hogy levélben
könyörögtem, hadd mehessek vissza, de nemet mondtak.
393
– Velem is ez történt. Volt egy álmom, hogy talán együtt élhetek azzal a
lánnyal, akinek a kezét egykor nekem ígérték, egy kis várban, mint
amilyen a miénk lehetett volna. Arra gondoltam, hogy a legjobb lesz
otthagyni a főurak tanácsát, jó messze kerülni tőled és az udvartól. Úgy
éreztem, már nincs szükséged rám, mert sokkal jobban boldogulsz
nélkülem, talán jobban tudsz együtt munkálkodni James Hamiltonnal,
Arran grófjával, hogy esetleg írsz Albany hercegének. Az járt a fejemben,
hogy így kedved szerint beszélhetsz ezekkel a nagyemberekkel, mint az a
tekintélyes asszony, aki valójában vagy, anélkül hogy én visszafognálak,
és kínos helyzetbe sodornálak. Tudom, hogy én vagyok az akadálya, hogy
visszakapd a fiadat. Úgy véltem, jobb lesz neked nélkülem. A tanács
gyűlöl és fél tőlem. Azt akartam, hogy nélkülem lássanak téged. Az járt a
fejemben, hogy az utolsó dolog, a legszebb és legszerelmesebb dolog, amit
még megtehetek érted, hogy megszabadítalak magamtól. Arra gondoltam,
így jó ürügyet szolgáltatok rá, hogy megtagadd a házasságunkat, ha meg
akarnál szabadulni tőlem. Arra gondoltam, hogy a legjobb és legkedvesebb
dolog, amit érted tehetek, ha elengedlek.
– Nem szabadulhatok meg tőled – felelem egyenesen. – Nem fogják
hagyni. Katalin nem fogja hagyni.
– Ahogy én sem – mondja. – Sem Isten színe előtt, sem az irántad érzett
szerelmem miatt nem hagyhatlak el. Ezért vagyok itt, ezért térdelek a
lábad előtt. A tiéd vagyok a sírig. Elváltak útjaink, már nem először, de
most visszajöttem hozzád. Engedj vissza! Engedj vissza magadhoz,
szerelmem, vagy halott ember vagyok!
– Vissza kell fogadjalak. A nővérem ragaszkodik hozzá. Harry
ragaszkodik hozzá.
Lehajtja a fejét, majd halk, elfúló zokogás üti meg a fülem.
– Istennek hála!
– Felállhatsz – közlöm bizonytalanul. Nem tudom, hogy higgyek-e neki
vagy sem.
Nem úgy egyenesedik fel, és áll elém, ahogy egy kérelmező. Teljes
mivoltában kihúzza magát, miközben nem engedi el a kezem, így engem is
felhúz, odavon magához, egész teste az enyémhez simul, karjával átfogja a
derekamat, keze az állam alá kerül, majd felfelé fordítja az arcom, és
megcsókol. Azonnal érzem, hogy a vágy úgy vágtat át rajtam, mint a
közelgő dagály első, új hulláma, a megkönnyebbülés, a diadal és a
féltékenység elegyeként. Már el is felejtettem, hogy milyen mámorító
érzés ez, hogy milyen a férjem íze, illata, de most ismét megízlelhetem.
Arra gondolok, hogy sikerült elhódítanom őt Janet Stewarttól, hogy
másodszor is elhódítottam tőle. Mert én vagyok a férjemnek az első, ahogy
394
az mindig is illendő volt.
– Nem szabadulhatsz meg tőlem – mondja, miközben a szája az enyémre
tapad. – Soha nem szabadulsz tőlem. Sosem szabadulunk meg egymástól.
395
Diadalmasan vonulunk be Edinburghba. Archibald emberei kísérnek

engem dudákkal és dobokkal, mire az összes ember kitódul a házakból, az
istállókból, a boltokból és a műhelyekből, hogy lássák, amint az özvegy
királyné és jóképű férje visszatér Holyroodba. Odakiáltanak, hogy Isten
hozott újra a fővárosban, és hogy mutassam meg nekik a fiamat, a kis
királyt. Van, aki azt süvölti, hogy Archibald áruló, hogy egy áruló lovagol
mellettem. Ilyenkor elfordítom a fejem. Sokféle módon lehet valaki hű
skót, Archibald pedig nem a Hamiltonok útját követi. Van, aki felemeli az
erszényét, és a feje fölött lengeti. Elpirulok, és Archibaldra pillantok:
dühös képet vág. Arra céloznak ezzel az emberek, hogy elfogadja az
angolok kegydíját, hogy Thomas Dacre megvette Thomas Wolsey
pénzéből, és öcsém, a király szolgája. Azt mondják ezzel, hogy olcsón adta
magát, és olcsón vették meg: az angolok rabja, nem szabad skót.
– Mindegyiküket lefogatom – szűri a szót Archibald a foga közt.
– Ne tedd! – vágom rá sietve. – Hadd emlékezzenek úgy erre a napra, mint
hazatérésünk napjára, amikor nem történt semmi baj.
– Nem tűröm, hogy sértegessenek.
– Ez nem jelent semmit, egyáltalán semmit.
A palota hívogató és vendégszerető hely most: ismét az özvegy
királynéhoz illő az udvartartás, az istállóban lovak állnak, a konyhában
szakácsok sürgölődnek. Archibald fizet mindent: azt mondja, azt veszek
magamnak, amit csak akarok. Körbetáncol velem a termekben,
megnevettet, majd arról beszél, hogy okvetlen küldessek a varrónőkért és
csináltassak új ruhákat magamnak és leányunknak, a kis lady Margaretnek,
aki sikongat és tapsol örömében, hogy újra láthatja a papáját, így aztán úgy
követi mindenhova, mint egy kölyökkutya. A férjem arról beszél, hogy
díszvacsorát adunk, és mindenki eljön látogatóba. Nagyembereknek kell
látszanunk, ha már nagyemberek vagyunk.
– Na, de a költségek… – tiltakozom.
– Bízd csak rám a dolgot! – feleli főúri módon. – Kivívtam az öcséd
bizalmát, aki pénzt küldött a céljaid támogatására. Én szedem be a
járandóságaidat, és van saját vagyonom is. Mindez a tiéd. Mindannak a
királynője vagy, amit csak látsz itt. De leginkább az én királynőm, én
396
pedig még mindig a legalázatosabb szolgád. – Felnevet. – Majd meglátod,
hogy így van, mert amikor ma este behozzák neked a sült húst, én szelem
fel neked.
Önkéntelenül is vele nevetek.
– Az már régen volt.
– Életem legboldogabb időszaka volt az – mondja. – Egy szemvillanás
alatt mérhetetlenül beléd szerettem, és csak utána kezdett úgy tűnni, hogy
esetleg te is szerethetsz. Nem volt az olyan régen még, csupán tegnap.
Szeretnék hinni neki. Még szép, hogy hiszek neki. Olyan ez, akár egy
álom, hogy végre visszatért hozzám. Arra gondolok, Katalinnak volt igaza,
hogy Isten akarja úgy, hogy férj és feleség soha ne választassék szét, mert
férjem visszatérése Isten műve. Archibald és én ismét együtt vagyunk,
házasságunk áldott, Skóciát ismét én fogom uralni, és békét teremtek. Nem
akarok azon tűnődni, hogy honnan származik a férjem vagyona, nem
tűnődöm azon, Dacre elengedi-e vajon az adósságaimat. Nem gondolok
arra, hol alszik ma éjjel Janet Stewart.
Meglátogatom a fiamat. Szégyenlősen viselkedik velem: Craigmillar vára

óta nem éltünk együtt.
– Nem fogják hagyni, hogy veled éljek – mondom neki. – De azért újra
meg újra megpróbálok eljönni hozzád. Noha nem fogják megengedni.
Nem tudom elhinni, hogy már hétéves: olyan gondosan válogatja meg a
szavait.
– Majd megmondom nekik, hogy szeretnélek látni, de még parancsolni
nem parancsolhatok – feleli. – Arran grófja azonban udvarias és igen
kedves velem. Azt mondja, hogy Albany hercege hamarosan visszatér, és
akkor beköszönt a béke. Azt is mondja, hogy akkor te is velem élhetsz,
mint főúri anyám, és akkor boldogok leszünk.
– Nem, nem, Skóciának meg kell szabadulnia a franciáktól – mondom erre
kendőzetlenül. – Te egy angol asszony fia vagy, az angol trón örököse.
Nem akarunk francia tanácsadót. Ezt soha ne feledd!
Davy Lyndsay, a fiam állandó társa és barátja, ekkor előlép, és meghajol
felém.
– Őkegyelmessége igen büszke az örökségére – jelenti ki körültekintően. –
De tudja, hogy francia gvardiánjai egyben a barátai és a rokonai is.
– Ó, Davy! – tiltakozom. – Amikor James Hamilton francia kegydíjat kap,
és a férjemet bajkeverőnek nevezi! Hogy lehetne hát a barátunk!
– Őkegyelmességének mindenki barátjának kell lennie – emlékeztet engem
Davy higgadtan. – Nem kedvezhet az egyik oldal javára, és a másik kárára.
397
A kisfiú egyikünkről a másikunkra pillant, mintha azt próbálná eldönteni,
kinek higgyen, kiben bízhatna. Ő az a fiú, akinek nem volt fiúkora, egy
gyermek gyermekkor nélkül.
– Azt kívánom Istentől, bárcsak atyád nevelt volna fel! – szólalok meg
keserűen.
A fiam rám néz, nagy és sötét szeme fényesen csillog a könnyektől.
– Én is ezt kívánom.
Archibald Holyroodban hagy engem, azt mondja, hogy dolga van a

birtokain.
– Ó, veled tarthatok? – kérdezem. – Én is kilovagolok veled. Merre
megyünk?
A rövid tétovázás, és egy oldalra vetett pillantás elég, hogy egy pillanatra
elhallgassak.
– Vadászni mész? – firtatom. – Archibald, hova indultál?
Olyan közel lép hozzám, hogy a körülöttünk lévők ne hallhassák.
– Thomas Dacre-rel lesz találkozóm – súgja a fülembe. – A te ügyedben
járok el, szerelmem. Egész éjszaka lovagolni fogok, hogy odaérjek a
megbeszélésre, és híreket halljak az öcsédről meg a terveiről, utána pedig
sietek haza.
– Mondd el lord Dacre-nek, hogy ki kell egyeznünk a francia régenssel.
Nem szállhatunk szembe James Hamiltonnal, aki most az országot
kormányozza. Albany hercege pedig előbb vagy utóbb visszatér.
Mindkettejükkel együtt kell munkálkodnunk, de egy nap majd engem kell
a régensi székbe ültetni, és meg kell szereznünk Jakab gyámságát.
– Albany sosem tér már vissza – győzköd Archibald. – Soha nem jön
vissza. Az öcséd kívánsága az, egyben én magam is ezt szeretném, hogy
soha többé ne lássuk viszont. A fivéred jó szolgálatot tett nekünk.
Csapdába ejtette Albanyt Franciaországban, elérte, hogy maga mögött
hagyja Skóciát a franciákkal kötött béke részeként. Annyi mindent tett
értünk! Nélküle pedig Hamilton nem több egy újabb klánvezérnél.
Hívhatja magát a régens helyettesének, annak hívhatja magát, aminek csak
akarja! De a franciák nem fogják Hamiltont támogatni az angolok
ellenében. El tudjuk őt söpörni, amint készen állunk.
– Nem, nem – intem óvatosságra. – Csak harc nélkül! Minden tőlünk
telhetőt meg kell tennünk a béke megőrzéséért addig, amíg Jakab elég idős
nem lesz ahhoz, hogy trónra léphessen. Hamiltonnak vagy Albanynek, a
régensnek vagy a régens helyettesének kell vezetnie a tanácsot, neki kell
megőriznie a főurak közti békét. Nekem velük kell együtt munkálkodnom.
398
– Elmondom Dacre-nek, hogy te miként vélekedsz erről – ígéri meg
Archibald. – Tudod jól, hogy én is meg akarom őrizni Skócia békéjét a
fiadnak. Semmi mást nem akarok.
Egymás derekát átfogva sétálunk le az istálló udvarára, összefonódunk,
mint a fiatal szerelmesek. Búcsúcsókot adok neki a lépcsőfordulóban, ahol
senki más nem láthatja, hogy miként ölel magához, én pedig hogyan
csimpaszkodom belé.
– Még ma éjjel visszatérsz hozzám? – kérdem sóvárogva.
– Csak holnap éjjel – válaszolja. – Sötétedés után nem biztonságos a
határvidék.
– Ne kockáztass! Inkább maradj még egy éjszakát, mint hogy napnyugta
után nyeregbe szállj!
– Épségben térek haza.
– Két éjszaka – suttogom.
– Nem több.
– Tudja, hogy merre jár a férje? – szegezi nekem a kérdést James

Hamilton, a régens helyettese. – Pedig ez köztudomású.
A hangjától reszketni kezdek, mintha csak egy jeges tenyér simítana végig
a tarkómon.
– Mit ért azon, hogy köztudomású? – kérdezek vissza.
Kilovagoltam Holyroodból, átvágtam a Canongate-en, megkerültem a
magasra tornyosuló hegyet, amit a nép csak Artúr Székének hív, tudva,
hogy James Hamilton és a franciabarát főurak a várostól délre, a vad
réteken és lápokon vadásznak. Hamilton, Arran grófja személyes üzenetet
küldött nekem: beszélni akar velem ott, ahol a falnak nincs füle, és a város
ablakait sem kémlelik. Mert nekem tudnom kell arról, amit el fog
mondani. Önkéntelenül is megbízom benne, hiszen évek óta ismerem.
Természetesen hallani szeretném, hogy milyen tervei vannak Skóciával
kapcsolatban, hogy milyen hírek jönnek Franciaországból, viszont a
férjemről szóló híresztelésekre nem vagyok kíváncsi.
– Archibald a határvidéki birtokait látogatja végig – közlöm határozottan.
A lovam, mert a gyeplőjét túl szorosan fogom, amikor megragadom a
nyeregkápát, oldalra táncol, és a fejét rázza. – A birtokainkat. A
földjeimmel kapcsolatos teendőket látja el. De csak két éjszakáig marad
távol.
– Sajnálattal kell közölnöm kegyelmességeddel, hogy ismét hazudik
önnek. Lady Janet Stewarthoz ment Newark várába – mondja kíméletlen
őszinteséggel. – Gondoltam, hogy ön nem tudja.
399
– Bizonyos, hogy ezt nem önnek kell elmondania nekem – vágom rá
élesen. Igen fennhéjázóan beszélek, miközben valami baljós érzés, rossz
előérzet kerít a hatalmába. Nem akarom, hogy a régi barátom ennél többet
mondjon. Nem akarom, hogy ez az ember, aki hercegnőként látott atyám
udvarában és úgy ítélte meg, alkalmas vagyok egy király feleségének,
most bolondnak bélyegezzen, aki egy hűtlen férjbe kapaszkodik, és hagyja,
hogy az megszégyenítse a világ előtt.
– Ki más mondaná el önnek? – kérdezi. – Hát ki áll ön mellett? A férje
egész klánja titoktartást fogadott, és ő csak hozzájuk hűséges. Dacre azért
védi, mert szőröstül-bőröstül megvette az ön férjét az angol aranyaival. Az
ön nővérei nem adnak önnek ez ügyben tanácsot?
Kelletlenül rázom a fejem.
– Nem fognak szót emelni a törvényes házasság ellen.
– Akkor hát nincsenek tanácsadói.
Körülöttünk az udvarhölgyeim csevegnek a gróf embereivel. Látom, hogy
sólymokkal vadásznak: a fényes tollú madarak a solymászok öklén várják,
hogy útjukra bocsássák őket, amint őlordsága kiadja a parancsot. A hajtók
felverik a vadat, a solymászok meg elengedik a madarakat, azok pedig
felröppennek a fejünk fölé, a tág égre, ahonnan majd lenéznek ránk. Abból
a magasságból mi semmik vagyunk, néhány szétszórt pötty csupán a
hatalmas, feltérképezetlen vidéken.
– Vannak tanácsadóim – felelem fagyosan. – Ők majd figyelmeztetnek.
– Nincs önnek egy sem. Lord Dacre az ön férjének gazdája. Ő aztán nem
fogja figyelmeztetni semmire. Anglia királyát szolgálja, és nem önt.
Megvették a férjét, ezért nem is fognak semmit mondani önnek.
Ez már olyan közel jár ahhoz, amitől rettegek, hogy először nem is találok
szavakat. Röpke kacaj hagyja el a szám.
– Ha Dacre megvásárolta őt, akkor majd parancsba adja neki, hogy legyen
hű hozzám és az enyéimhez. James, rosszul teszi, amikor ilyesmikre
figyelmeztet. Archibalddal kibékültünk. Nincs közöttünk nézeteltérés.
Haza fog térni hozzám. Rosszul teszi, hogy a férj ellen beszél a feleségnek.
– Ó, tehát ő a férje? Nem úgy volt, hogy mást is elvett már? Dacre-t a
legkevésbé sem érdekli ez az ügy. Dacre nem csinál mást, mint lefizeti a
férjét, hogy az angolok oldalán tartsa. Nem érdekli, hogy kinek az ágyába
bújik, kinek az asztalánál eszik. Thomas Dacre félrenéz, amikor Douglas
ellopja az ön járandóságát és hűtlen önhöz. Thomas Dacre lehet, hogy
jelenti a királynak, hogy az ön házastársa nem Skócia legjobb férje, de arra
nem fogja figyelmeztetni, hogy a Vörös Douglas klán szét akarja verni a
lordok tanácsát. Mert Dacre-nek egyvalami számít, és az az angol befolyás
Skóciában, és ő úgy véli, hogy ezt úgy éri el a legbiztosabban, ha
400
Archibald továbbra is a férje marad, és önt magához láncolja.
– Engem nem fognak felhasználni! – kiáltom. – Engem nem fognak
rászedni. És nem láncol magához senki.
– Ezt önnek kell megítélnie – mondja halkan. – De azt elmondom, hogy a
férfi, akit ön a férjének nevez, ma éjjel egy másik asszony ágyába bújik.
Akit a hitvesének nevez. A tanácsot megvesztegeti, önnek pedig azért
udvarol, mert így szolgálja azt, aki pénzeli: Angliát.
– Én vagyok a régenskirályné.
– Akkor vegye át a hatalmát! Tárgyaljon velem és Albany hercegével, és
hagyja ki a dologból az árulót!
– Mi van akkor, ha Albany sosem tér vissza?
– Vissza fog jönni. Tudja, hogy az a kötelessége, hogy az ön fiát épségben
a trónra ültesse. És az ön érdeke is azt diktálja, hogy visszatérjen.
– Angol hercegnő vagyok. Ezt az ön ura, a király is tudta, amikor elvett
feleségül. Ön is tudta ezt, amikor Londonba jött, hogy felkeressen, noha
akkor még csak kislány voltam. Azért mentem férjhez, hogy szövetség
köttessen Anglia és Skócia között. Azért jöttem ide, hogy megtörjem a
franciákkal való szövetséget, és nem azért, hogy megóvjam.
– Jakab király azt mondta, skótot farag önből, és hogy az ön fia igazi skót
lesz, származása és neveltetése szerint is – mondja Hamilton kedvesen. –
Úgy gondolja, hogy békében élt az ön rokonaival, amikor Floddenhez
lovagolt? Tudta jól, hogy nincs egyetértés az angolok és skótok között.
Ami pedig az ön rokonságát illeti, az angolok eddig nem nagyon adták a
jelét annak, hogy annyira szeretnék önt. Nemcsak a skótok békéjét zúzzák
szét, de az ön békéje és boldogsága se számít nekik, egyiküknek sem.
Ujjaimmal beletúrok a lovam sörényébe. Igaz, amit James Hamilton mond.
Senkit nem érdekel sem a lelki békém, sem a boldogságom, még a
nővéreimet se. Nem akarnak mást, csak azt, hogy ne vessek rájuk rossz
fényt.
– Megesküszik arra, hogy biztonságban leszek, ha Albany hercege
visszatér? Újra látogathatom a fiamat? A tanács tagja leszek?
– A herceg önnel fog osztozni a régensi címen – nyugtat meg. – És nem
Angus grófjával. Vele soha. Egyikünk sem bízik benne. De magával
hajlandó osztozni, csak magával. Közösen kormányoznának a herceggel,
visszakapná a hatalmát, ön lenne a fia gyámja, és maga mögött állna
Franciaország vagyona és ereje.
– Írok neki – döntöm el. Archibald iránti bizalmatlanságom, a szörnyű
érzés, hogy a nővéreim elárultak a saját céljaik miatt, Katalin rideg szíve,
Mária teljes tudatlansága a fontos dolgokkal szemben – mindezek arra
ösztönöznek, hogy magamért munkálkodjak, mindnyájuk ellenében. – Írni
401
fogok a hercegnek, és megkérem, hogy térjen haza.
Thomas Dacre természetesen abban a pillanatban értesül róla, hogy mit

cselekszem, amint megteszem, hiszen a kémei ott vannak mindenütt.
Megírja, hogy tud róla: titokban találkoztam James Hamiltonnal és az
embereivel. Azt mondja, épp annyira aggódik a házasságom jó híre miatt,
mint Katalin, és az, hogy egyedül mentem a találkozóra, méghozzá az éj
leple alatt, foltot ejtett a becsületemen. Tényként közli, hogy titokban, éjjel
hagytam el a várost, amíg a férjem távol járt az otthonától. És
megdöbbentő a viselkedésem. Így kénytelen volt elmondania öcsémnek, a
királynak, hogy immár mindenfelé úgy ismernek, mint James Hamiltont,
Arran grófjának szeretőjét.
Dacos levélben válaszolok, dühösen, amiért Dacre meg merte kérdőjelezni
a jó híremet. Akkor csak figyeljen! Ezt felelem neki: írtam Albany
hercegének, és arra kértem, hogy térjen haza Skóciába, és uralkodjon
régensként, mivel az ország a kíméletlen barbárság állapotába süllyedt,
ahol egyik főúr a másik ellen fenekedik, a lordok felét pedig Anglia
pénzeli, hogy így szaggassa darabokra Skóciát. Azt is elmondom, hogy a
levél megírására a főurak tanácsa miatt kényszerültem, mivel sem Dacre,
sem a férjem nem véd meg a tanácstól. Nekem Skóciában kell élnem, és
így megegyezésre kell jutnom a főurakkal, hogy láthassam a fiamat. Dacre
segít ebben vagy nem?
Így bánnak itt az asszonyokkal: ha a saját érdekükben cselekszenek, akkor
bűnösöknek bélyegzik őket, ha pedig sikert aratnak, akkor szajháknak.
Thomas Dacre a kisujját sem mozdította, hogy segítsen megszerezni a
járandóságaimat Archibaldtól vagy hogy rendes férjet faragjon belőle.
Ellenben James Hamilton és a főurak tanácsa beleegyezett abba, hogy
elküldjék nekem a hozományként kapott birtokaim után járó pénzem. Tett
vajon ennyit értem valaha is Thomas Dacre? Hallgatása ékesszóló válasz.
Archibald is hallgat. Ebből tudom, hogy Dacre elmondta neki is, akárcsak
az öcsémnek, valamint a nővéreimnek, hogy szerinte James Hamiltont a
szeretőmmé tettem, és Albany hercegét próbálom visszaédesgetni
Skóciába. Még csak azt sem tudom, hogy merre lehet a férjem. Nem
küldök futárt Newark várába, mert egy pillanatra sem akarom elhinni,
hogy ott lenne Janet Stewarttal. De ha nincs ott, akkor hol lehet? És miért
nem tért haza, miután letelt a két éjszaka, ahogy ígérte? És miért nem
küldetett értem?
Sok éj múlik el, és én egyedül alszom a nagy ágyunkban a hideg ágynemű
között, mire ráébredek, hogy talán nem is jön vissza egyáltalán. Dacre
402
figyelmeztette, hogy tudok róla, Newark várába ment, Janet Stewart pedig
kikönyörögte, hogy maradjon vele. A férjem határvidéki lord, aki
hozzászokott ahhoz, hogy a szerencse forgandó. Nem érdekeli, hogy tetten
érik. Nem érdekeli, hogy tudom, hol él. Nem jön vissza Edinburghba, én
pedig nem keresem őt a palotában. Arra gondolok, hogy olyan ő, mint
ősszel az eget elsötétítő, délre húzó vadkacsarajok. Jön és megy, és senki
nem tudja, miért. Annyi szent, hogy én nem tudom az okát.
De amikor kezd hidegre fordulni az idő, és az ezüstös nyírfák levelei
megsárgulnak, reszketnek a fagyos szélben, a tölgylevelek pedig
körülöttünk kavarognak, ahogy ellovagolunk a tó ezüstös vize mellett, az
úttól megviselt csomagot kapok Franciaországból, benne egy levelet
magától a hercegtől, a távol lévő régenstől, amiben azt írja, hogy úgy véli,
még hosszabb időre marad távol, mint remélte (azt nem írja, de gyanítom,
hogy az öcsém és a francia Ferenc király közti megállapodás értelmében
lényegében fogoly). Addig is, veti fel könnyedén, járuljak a lordok tanácsa
elé, mint az általa kijelölt helyettes. Ismét régensnek kellene lennem,
foglaljam el hát a helyem.
Szinte el sem hiszem, hogy ilyen kedvesen írt. Végre valaki, aki az ország
javát akarja, végre valaki, aki rám is gondol. Természetesen ez a jó
megoldás. Ez az a régensség, amit a néhai király akart, ez az a régensség,
amit én is akartam. Ki lehetne jobb régens a király anyjánál? Aki csak
látta, hogyan intézte Anglia ügyeit főúri nagyanyám, az tudhatja, hogy egy
ország kormányzására mindig a király anyja a legalkalmasabb ember.
Albany egyértelműen leszögezi, hogy Archibaldnak nincs helye a
tanácsban. Világosan megmondja, hogy szerinte Archibald Dacre kémje –
az ő kis világos szőrű kopója, az ölebe. Archibald elfogadta az angolok
shillingjeit, és Skóciában soha többé nem fognak bízni benne. Elég
különös, hogy engem – egy angol hercegnőt – függetlenebbnek tartanak,
mint őt, hogy engem elfogadnak.
Igent fogok mondani az ajánlatára. Ez számomra jó megoldás, még úgy is,
hogy ezzel szoros szövetségre lépek a franciákkal. De van még más is.
Albany cserébe felajánlja a szolgálatait, ha eleget teszek a
kötelességeimnek. Azt írja, Rómába utazik, és igen nagy a befolyása a
Vatikánban. Mivel ő a régens, ő rendelkezik a skót egyház összes
benefíciumával. Hatalma van az egyházban, és találkozhat magával a
szentatyával is – felajánlja: szól az érdekemben, hogy elválhassak
Archibaldtól. Ha akarom. Ha úgy hiszem, hogy a férjem elhagyott egy
másik asszonyért, és meg akarok szabadulni tőle.
Mintha a tornyom tetején, a kis kilátómban állnék, ahol végre tiszta
levegőt szívhatok be. Végre szabad lehetek. Dacolhatok Katalinnal,
403
megbüntethetem Archibaldot a nyílt házasságtörésért. Lehet, hogy
Katalinnak el kell viselnie egy hűtlen férjet, és úgy kell tennie, mintha a
király szépséges fattyúja meg se született volna, de nekem nem. Lehet ő
nálam különb feleség – aki elfogad mindent, amit a férje művel –, de én
viszont különb királyné lehetek, aki magához ragadja a mindenkitől
független hatalmát. Majd elválik, kinek lesz nagyobb hírneve a végén.
Vidáman, önfeledten száguldanak a gondolataim. Archibald lehet felőlem
Janet Stewart férje; és a nő is megtarthatja magának. De én nem leszek
holmi lépcsőfok számára a régensséghez, felvonóhíd a fiamhoz, bejárat a
hatalomhoz. Ott maradhat Janet Stewart és az unalmas lánya mellett,
megtarthatja a saját jelentéktelen életét, én pedig nélküle foglalom el
Skócia régensi székét. Skócia régense leszek, a franciák és nem az angolok
támogatásával. Elfelejtem az öcsémhez fűzött reményeimet, ahogy ő is
elfelejthet engem. Nem fogok nővéreim szeretete után sóvárogni. Katalin
kitagadhat, Mária meg nyugodtan törődhet a főkötőivel, és ha emiatt nem
lesznek többé a nővéreim, akkor hát legyen így. Én vagyok a király főúri
anyja és a régens. Ami jobb, mint nővérnek lenni, és sokkal jobb, mint
hitvesnek lenni.
404
A főurak végül elfogadnak Skócia régensének és a tanács fejének.

Beléphetek az edinburghi várba, hogy meglátogassam a fiamat. Ha akarok,
akár ott is élhetek. Már nem félnek attól, hogy Angliába szököm vele: már
nem gondolják, hogy átadom a Douglas klánnak a vár kulcsait. Kezdenek
bízni bennem, kezdik megérteni, hogy elhatároztam: fiamat az ország
királyává teszem, mert így van esélyünk a túlélésre. Kezd kialakulni
közöttünk az egyetértés, hogy Anglia kellemetlen szomszéd, egyben a
legközelebbi és legveszedelmesebb is. Csalódottan beismerem nekik, hogy
Skóciában nem én rendelkezem a legnagyobb angol befolyással, holott én
a békéért munkálkodom, hanem Thomas Dacre, aki zűrzavart akar kelteni.
Lassanként meggyőzöm őket arról, hogy Archibald nem az én nevemben
beszél, hogy ő csak névleg a férjem, nem bízhatjuk rá az érdekeim
képviseletét. Felvállaltan is külön élünk. Óvatosan ugyan, de arról
kezdenek beszélni, hogy muszáj megvádolni őt árulással a Skócia elleni
cselekedeti miatt, és amiért az öcsémnek kémkedik. Bólintok. Felesleges
többet mondaniuk. Tudom, hogy Archibald ugyanúgy elárulta a hazáját,
mint a feleségét.
– Egyetért azzal, hogy adjunk ki ellene elfogatóparancsot árulás vádjával?
– kérdezik tőlem.
Tétovázom. Az árulás büntetése halál, hacsak nem kap kegyelmet a vétkes.
Hirtelen rám tör a vágy, ami azt súgja nekem, hogy Ard talán kegyelemért
fog könyörögni. És akkor talán én leszek előnyben. És még az is lehet,
hogy megbocsátok neki.
– Fogják le! – mondom.
Nagy örömömre beléphetek a fiam lakosztályába, és vele hallgathatom a

leckéit, és játszhatok vele a szabadidejében. Kora reggel találkozunk, még
reggeli előtt, a vár mellvédjén, hogy elpróbáljunk egy háromfelvonásos
komédiát, amit Davy Lyndsay írt. Jakab, Davy és én vagyunk a színészek
ebben a kis álcajátékban. Vacsoránál fogjuk előadni a színművet az
udvarban, és ahogy a nap felkel, eltüntetve a palatetőkről a zúzmarát,
belekezdünk a próbába.
A történet a rókáról és a szőlőről szóló régi fabulára épül. Davy, Jakab,
405
majd végül én felváltva ülünk le a mellvédre, hogy elszavaljunk egy-egy
verset a fejünk felett, túlságosan is magasan himbálózó, elérhetetlen és
képzeletbeli szőlőfürthöz, hogy aztán mindenféle mondvacsinált okokat
találjunk ki, miért is nem kívánatos a szőlő. Davy különösen mulatságos,
amikor arról szaval, hogy a szőlő angol, és túl magas az ára. Meg kell
venni a fürtöt, de fizetned kell a falért is, meg a földért, amiben a szőlő
termett, az esőért, ami ráhullt, és amitől a tőke ily nagyra nőhetett,
valamint a napfényért, ami megérlelte a szemeket. Azután pedig az
angolok elvárják, hogy légy hálás a szőlő édes ízéért, és adj pénzt a
kertésznek. Jakab csak kacag és kacag, aztán jön a saját kis felvonása
franciául, amelyben arról beszél, hogy a szőlő nagyon finom ugyan, de
nem olyan finom, mint amilyet Bordeaux-ban termesztenek, hogy a
bordeaux-i szőlőhöz semmi sem fogható, és ha lenne egy kis eszünk, akkor
kivágnánk az egész tövet, és hajót építenénk a fából, amivel Bordeaux-ba
utaznánk, hogy ott vegyünk szőlőt.
Ekkor jövök én, hencegni kezdek a fal mentén, viszonylag jól utánozva a
páváskodó Thomas Dacre-t, amikor megakad valamin a szemem odalent.
A tavaszi napsütés fényesen villan meg egy távoli fémtárgyon, mire azt
kérdezem:
– Az meg mi?
Davy követi a tekintetemet, és a jókedv menten lefagy az arcáról.
– Katonák – mondja. – A Douglasek színeiben.
Aztán szó nélkül megfordul, és odakiált a csapórácsnál álló őrnek.
– Vak vagy? – kérdi, majd megereszt egy sor káromkodást. – Le a ráccsal!
Megmarkolom Jakab hideg kezét, miközben hallom, hogy a csapórács
leereszkedik, a keréken sivítva szaladnak fel a láncszemek, aztán a
felvonóhíd nyögve-recsegve felemelkedik, majd rögzítik a kötelekkel. A
várban mindenfelé trombiták harsannak fel, őrhelyeikre szólítva a
katonákat, az ágyúkat pedig nagy robaj közepette kigördítik a lőrésekhez,
parancsokat osztogatnak, mire a várvédők egyik őrhelyről szaladnak a
másikra, majd mindenki kifelé fordul, és a lenti szűk utcákat kémleli.
– Mi történik itt? – kérdezem Davy Lyndsaytől.
– James Hamilton épp most próbálja letartóztatni az ön férjét, Archibald
Douglast árulásért – feleli halkan. – Úgy fest, hogy ez nem megy szép
csendben.
– Archibald a városban van? Nem is tudtam – felelem, majd lepillantok, és
látom, hogy Jakab fiam engem figyel résnyire húzott szemmel, mintha
értené, hogy mit is lát, mintha átlátna rajtam, átlátna a szavakon, és tudná,
hogy amiket mondok, az igaz-e. – Nem tudtam – mondom neki. –
Esküszöm, hogy erről semmit sem tudtam. Sem azt, hogy a tanács hívatta,
406
sem azt, hogy a városban van.
– Nem tudhatta, mert nem mondták el önnek – szólal meg Davy Lyndsay.
– A feleség semmit sem titkolhat el a férje elől a törvény szerint. Ha
bármit kérdezne öntől, kénytelen lenne becsületesen felelni neki. Ettől
akarták megkímélni… Nem akarták, hogy tudjon róla.
– James Hamilton most akarja lefogatni Archibaldot?
– Igen, és úgy tűnik, mintha a Douglas klán ellenállna. Menjek le, és
derítsem ki, hogy mi siklott félre?
– Persze, menjen csak! Menjen!
Hamarosan vissza is tér.
– Mi történt? – kérdi most Jakab, én pedig elmosolyodom, amikor
meghallom a parancsoló hangsúlyát, legyen bármilyen kis király még.
Davy viszont nem mosolyog, hanem mindkettőnknek címezi a válaszát:
egyformán az urai vagyunk.
– Ahogy gondoltam. A tanács lezáratta a város kapuit, hogy Archibaldot és
az udvartartását a városban tartsa, de aztán kiderült, hogy amazok többen
vannak. A Douglas klánból ötszázan tartózkodnak a városban, mindnek
fegyvere van és mind harcra kész.
Látom odalent, hogy a Netherbow-kaput lezárták, és a körülötte lévő
összes ház ajtaját is bereteszelték, a zsalugáterek mind csukva. Míg
nézelődöm, a Via Regis mentén az összes ház ajtaját sietve becsapják,
férfiak és nők tűnnek el odabent, majd bereteszelik a spalettákat. Az
iparosok, akik kecskelábú asztalaikon árulják a portékáikat, gyorsan
összepakolnak, majd a jó üzlet reményében reggel még hívogatóan kitárt
ajtókat és ablakokat gondosan bezárják maguk mögött. Mindenki tudja,
hogy közeleg a baj.
– A gróf kitört, és embereit a vár felé vezeti, mintha el akarná foglalni, és
foglyul ejteni önt meg a királyt – közli Davy, akinek arca komor az
aggodalomtól.
– Nem kellene a várkapitánynak is kivinnie az őrséget a városba, hogy ott
tartsa fenn a rendet? – kérdezem Lyndsaytől.
A fejét ingatja.
– Jobb, ha itt maradnak, és őrzik a királyt.
Jakab ismét engem néz sötét, méricskélő szemével.
– Menjünk be! – kérem őket idegesen.
– Látni akarom – szólal meg a fiam hosszú idő után. – Nézzétek!
Most, hogy a napfény első sugarai átbuktak a domb felett, már látni lehet,
amint gyorsan és némán, mint fényes szőrű patkányok, emberek futnak be
minden zsákutcába, majd a házak közti udvarokba, minden kikövezett
utcába, minden sikátorba, aztán már jönnek is ki onnan.
407
– Douglasék emberei – közli Davy Lyndsay. – Korán keltek. Mintha előre
kitervelték volna az egészet.
– Mi lesz most? – kérdezi a fiam. Nem a félelem beszél belőle, inkább
egyfajta tartózkodó kíváncsiság. Nem így kellene beszélnie egy nyolcéves
fiúnak. Ez a látvány nem neki való.
– Jobb lenne, ha bemennénk – mondom újra.
– Maradunk – feleli, majd engem is magával ragad az alattunk
kibontakozó dráma.
Látom, amint a városkapu egyik őre kitárja a kaputorony ajtaját, majd
figyelmeztetés gyanánt elkiáltja magát. Erre azonnal kivágódik az összes
ajtó, és kizúdulnak rajtuk Hamilton emberei. Az első katona egy pikákkal
és fejszékkel felszerelt csapatba fut bele. Egy szemvillanás alatt elterül a
záporozó ütések alatt, de mindenki, aki hallotta a figyelmeztető kiáltást,
előbújik a házából, felcsatolja a sisakját és segítségért kiált. Eldördül egy
szakállas puska, akit eltalál, élesen felordít, aztán lángnyelveket meg
sötéten gomolygó füstöt látunk, és újabb üvöltéseket hallunk, azokét, akik
elevenen égnek el az épületekben.
– Ó, Isten irgalmazzon nekik! – kiáltok fel. – Davy, ki kell küldenünk az
őrséget, hogy véget vessünk ennek.
De ő a fejét ingatja, a várost nézi alattunk, az arca ráng a szomorúságtól,
szemébe könnyek szöknek.
– Nem vagyunk elegen, hogy véget vessünk ennek – feleli. – Csak ahhoz
vagyunk elegen, hogy leölessük magunkat. Skótok harcolnak skótok ellen,
és helytelen lenne még több skótot a halálba küldeni.
Jakab néma csendben figyel.
– Gyere innen! – szólok oda neki.
Perzselő nehezteléssel pillant fel rám.
– Ezek a Douglasek? – kérdezi tőlem. – A férjed emberei? Akik a mieinket
ölik? A Hamiltonokat?
– Ez nem az én művem – mondom kétségbeesetten.
Látjuk, hogy odalent a Douglasek elfoglalták az összes jelentősebb utat,
sikátort, és most, mint a patkányfogók, arra várnak, hogy Hamilton
emberei kimeneküljenek az égő házakból, hogy aztán elkeseredetten
küzdjenek az életükért egy jobban felfegyverzett és náluk jóval
felkészültebb ellenséggel szemben. Látjuk a puskákból felszálló
füstpamacsokat. Még a haldoklók üvöltését is halljuk. Szörnyű harc dúl
odalent, ember az ember ellen a keskeny utcákban, ahol nincs kegyelem,
pillanatnyi irgalom sincs, még akkor sem, amikor valaki térdre rogy, és azt
ordítja: megadja magát. A Douglasek megrészegülnek a vér látványától és
a győzelem elsöprő áradatától, a fegyvereikkel csak vágnak és döfnek, ők
408
pedig kergetik és legyűrik Hamilton embereit, csúszkálva rohannak utánuk
a vértől iszamós utcaköveken. Végig az egész Via Regis, a vártól a
Holyroodhouse lábánál elterülő otthonomig, hemzseg a tusakodó,
pengéiket forgató gyilkosoktól, ahogy egymásnak feszülnek, és Edinburgh
városa nincs többé: mészárszék, vesztőhely lépett a helyére.
– Menjünk a kápolnába! – tör ki belőlem, Davy Lyndsaynek és fiamnak
címzem a szavaimat. – Az Isten szerelmére, menjünk, és imádkozzunk,
hogy legyen már vége ennek! – Ők ketten pedig velem együtt krétafehér
arccal fordítanak hátat a városnak. Szinte lefutunk a falról levezető
lépcsőn, átpréseljük magunkat azok mellett, akik ágyúkkal veszik célba a
városból idevezető utakat, arra az esetre, ha a Douglasek feljönnének ide,
értünk, majd szinte beesünk a Szent Margit kápolna kis ajtaján,
mindhárman letérdelünk, egymás mellé, a vállunk összeér az apró oltár
előtt.
A kápolna békéje azonnal körbevesz minket. Odakintről, a távolból halljuk
még a fegyverropogás zaját, az üvöltéseket, halljuk a morajt, ahogy az
erőd felkészül a támadásra. Összekulcsolom a kezem, de rá kell ébrednem,
hogy nem tudom, miért fohászkodjak. Odakint a férjem, egykori
segítőtársam, szerelmem és a lányom apja harcol Skócia egyetlen
reménysége, barátom és szövetségesem, James Hamilton ellen, akinek
vagy ezer híve rohan fel s alá a keskeny sikátorokban, tör ki a házak
ajtaján, harcol sarokba szorított patkányként, hogy kiverekedje magát
valahogy a sötét udvarok csapdájából. Edinburgh utcáin elkeseredett
közelharc tombol: a határvidék káosza bevette magát a székváros szívébe.
Ez Skócia vége, ez a reményeim halála, ez a béke végzete.
– Ave Maria, gratia plena, Dominus tecum. Benedicta tu in mulieribus, et
benedictus fructus ventris tui, Iesus. Sancta Maria, Mater Dei, ora pro
nobis peccatoribus, nunc, et in hora mortis nostrae. Amen. Imádkozzál
érettünk! – teszem hozzá. – Imádkozzál érettünk!
A fiam felemeli lehajtott fejét, és felnéz rám.
– Idejön, ugye? – kérdezi kertelés nélkül. – Archibald Douglas, a férjed.
Amikor odalent már megölt mindenkit, eljön értünk.
A küzdelem szinte egész nap tart, de Jakab és én a kis kápolnában

maradunk, a békéért fohászkodunk. Délután bejön, és jelentést tesz az
őrség kapitánya, én pedig azt mondom neki, hogy térdeljen le mellém, és
úgy mondja el a híreket, mintha a megszentelt csend tompítani tudná
rettenetes szavait.
– A Vörös Douglasek elfoglalták a várost – mondja. – Majd száz halott
409
hever az utcákon. A gyalogútról a dögvész halottszállító kordéin viszik el a
tetemeket. Odakint valóságos háború dúlt, míg mi bezárkóztunk ide, és
nem tettünk semmit.
– Önnek a várat és a királyt kellett védenie – erősködöm.
– De a helyettes régenst, James Hamiltont majdnem megölték. Nem
védtük meg őt. Nem védtük meg a király békéjét.
– James Hamilton túlélte?
– Egy szénégető málhás lován oldott kereket – fogalmaz szűkszavúan a
kapitány. – Elmenekült a csatatérről, és a tavon kellett átúsztatnia, hogy
biztonságos helyre kerüljön. James Beaton érsek a főoltár mögött keresett
menedéket, onnan rángatták ki. Darabokra tépték volna, de Gavin Douglas
közbelépett, mondván, hogy egy megyés püspököt bűn lenne megölni.
– A férjem nagybátyja is ott volt, ő parancsolt a csőcseléknek?
– Ízig-vérig Douglas, nem pedig egyházfi – mondja erre mogorván.
– A csőcselék mind a Douglasek embereiből került ki?
– A Vörös Douglasek támadtak a Hamiltonokra. Klánháború dúlt a város
utcáin: az egyik a helyettes régens, a másik pedig Anglia képviselője.
– De Beaton érseket megkímélték, ugye?
– Meg, majd felszólították az összes Hamiltont és a rokonaikat, földijeiket
meg a barátaikat, hogy azonnal hagyják el a várost. Az összes Hamilton
távozni készül.
– Nem mehetnek el. Edinburgh nem kerülhet egyetlen család kezére.
– A kapukat kinyitották, a Hamiltonok elmenekülnek. A Douglas klán
kezén van a város. Az ön férje hamarosan parancsot ad, hogy nyissuk meg
előtte a vár kapuját.
Látom, hogy a fiam rám néz. Egy szót sem szólt, amíg a kapitány a
szörnyű híreket sorolta. Vajon mire gondolhat a kifejezéstelen maszk
mögött? Megfogom a hideg kezét.
– Ki tudunk tartani? – kérdezem.
– Meddig? – kérdez vissza élesen a kapitány. – Igen, vissza tudunk verni
egy ostromot, de mi van, ha behívja ellenünk az angol sereget?
– Nem tudjuk addig visszaverni őket, amíg megjön a felmentő sereg?
– És ki mentene meg minket? – teszi fel a legfontosabb kérdést. – A
helyettes régens még csak most szökött el szénégetőnek álcázva magát, és
a Nor’ Loch lápjaiban bujkál. A régens messze van, Franciaországban.
Önnek nincs serege, az öccse pedig senkit nem fog a saját embere… az ön
férje ellen küldeni. Akkor hát ki mentené meg önt és a királyt?
Nagyon fázom. Kezem a fiam vállára teszem, és érzem, hogy az izmai úgy
feszülnek meg a bőre alatt, mint az íjhúr.
– Azt mondja, hogy be kell engednünk a Douglas klánt a várba?
410
A kapitány komor arccal meghajol.
– Sajnálom, de ez a legjobb tanácsom.
– És a Douglaseket a férjem vezette?
Bólint.
Davy Lyndsayre nézek.
– Nem félek – hazudom.
Jakab a trónján ül a fogadóteremben, én mellette foglalok helyet mint az

özvegy királyné. James Hamilton a szénégető lován menekül és lápokban
bujkál, így senki sem védhet meg minket Archibaldtól, aki besétál a
terembe, térdre rogy a fiam előtt, aztán felemeli a fejét, és rám kacsint.
– Visszatértem.
Mindössze ennyit mond.
411
A lordok tanácsát a Douglas klán uralja, és a vezérük az én győzedelmes

férjem, Archibald. Világossá teszi számunkra, hogy elfoglalta a várost, és
ezzel együtt foglyul ejtett engem is. Azt követeli, hogy úgy éljünk együtt,
mint a királyi család: én az oldalán, mint a hitvese, aki éjszaka megosztja
vele az ágyát, nappal pedig a jobbkezeként munkálkodik, és közben ő
lenne a fiam és lányom gyámja: az apjuk és egyben a királyi udvartartás
feje.
Nem fogok behódolni neki. Nem fogom hagyni, hogy úgy szerezzen meg
magának, mint valami hadizsákmányt. Nem fogom hagyni, hogy ez a
gyilkos az ágyamba bújjon. Nem fogom hagyni, hogy hozzám érjen.
Megborzongok a rémülettől, amikor arra gondolok, hogy miként rejtette el
az embereit a városban, majd szólította elő őket, hogy mészároljanak le
mindenkit. Edinburgh népére gondolok, a népemre, akiknek a vérét most
mossák le az utcakövekről, majd elhagyom a várost, hogy egyedül éljek
Linlithgow-ban.
Ismét elválasztanak a fiamtól, ismét hátra kell hagynom őt mint az
edinburghi vár foglyát. Megint nincs pénzem. Archibaldnál vannak a
járandóságaim, ő birtokolja az összes földemet, a lordok tanácsa pedig
nem mer panaszt emelni. Nem számíthatok segítségre lord Dacre-től, aki
Archibald barátja és zsoldosa. Nem várhatok segítséget Harrytől, aki
parancsba adta, hogy az lesz a legjobb, ha visszatérek a férjemhez, és azt
mondta, igen szerencsés vagyok, amiért visszafogad. Nincsenek nővéreim,
hogy tanácsot adjanak: nem is írnak nekem. Nagyon egyedül maradtam.
Hideg és esős a nyár, sokan megbetegednek Edinburgh városában, és még
vidéken is rettegnek a pestistől. Nem írok Katalinnak, mert ugyan mit
felelne majd? Tudom, mit gondol, és tudom, hogy miért mondja azt, amit
mond. Tudom, hogy nem képes úgy gondolni a „válás” szóra, hogy közben
ne jutna eszébe Harry öregedő, meddő feleségeként múló élete, ami úgy
pislákol el, mintha csak gyertyán mért idő lenne. De aztán a nyár derekán
levélcsomagot kapok Londonból.
Az elsőt Mária húgom írta. Arról számol be, hogy tavasszal ugyan
betegeskedett, de aztán felépült, már elég jól volt ahhoz, hála Istennek,
hogy a királlyal és a királynéval Franciaországba utazhasson. Majd
412
kicsattan a vidámságtól, levele tele van elírt betűkkel és hemzseg az
izgatottságában ejtett tintapacáktól. A firkálmányából sikerül
kihámoznom, hogy a látogatás célja nem volt más, mint aláírni egy nagy
egyezményt, megerősítve ezzel az Anglia és Franciaország közötti békét,
és hogy mindennap álcajátékkal szórakoztatták őket. Harry száz sátrat,
vagyis inkább ezret állíttatott fel a Calais melletti mezőn, és az egész angol
nemesség magával vitte az udvartartását, lovait, sólymait és szolgáit, hogy
a saját nyári palotáikat húzzák fel vászonból és fából, így dicsekedve el a
vagyonukkal és szerencséjükkel. Harry valóságos várost hívott életre
egyetlen nyári nap kedvéért, és annak közepén egy bort köpő szökőkút állt,
mellette számos ezüstkupával, és azokból bárki ihatott.
Máriának harminchárom ruhája volt, majd azt is felsorolja, hogy mennyi
cipője, a feje fölé pedig aranybrokátból szabott tetőt tartottak, amikor
sétára indult a ragyogó napsütésben. A legszebb lovakat ülte meg, és
bármerre ment, mindenütt éljenzés fogadta.
Bárcsak eljöttél volna! Annyira imádtad volna!

Bátran mondhatom, hogy igen, imádtam volna. Hosszú idő telt el azóta,
hogy bárki is megéljenzett volna, vagy azóta, hogy a skótoknak lett volna
okuk bármit is megéljenezni. Kinyitom a Katalintól jött kis csomagot is.
Drága Húgom,
A király, az én férjem, nagy meglepetéssel értesült őkegyelmességétől,
Ferenc francia királytól, hogy írtál Albany hercegnek, és arra ösztökélted,
hogy térjen vissza Skóciába. Szégyenkezve hallottam, hogy a herceg
beszélt a szentatyával, és arra próbálta rávenni, hogy bontsa fel a
házasságodat, azon az alapon, hogy IV. Jakab király nem halt meg
Floddennél – noha te is tudod, ez nem igaz. Tudod, hogy kénytelen voltam
a testét elvitetni, hogy efféle hazugság soha ne terjedhessen el. Azt
beszélik, te és Albany herceg az ő skóciai visszatértén munkálkodtok, hogy
aztán hozzámehess, amikor a felesége meghal.
Margit, szépen kérlek! Rémisztő, hogy ilyen botrány kötődik a nevedhez.
Azonnal írj az öcsédnek, és tudasd vele, hogy ez nem igaz, majd mindenki
szeme láttára térj vissza a férjedhez, hogy kétely se merülhessen fel a
tekintetben, hogy nem lettél a francia herceg szajhája. Isten legyen hozzád
irgalmas, ha elfeledkeztél róla, hogy mivel tartozol a családodnak és a
nevednek! Azonnal írj, és nyugtass meg, hogy a mennyei kegyelem
állapotában leledzel, és a jó Angus grófjának a felesége vagy. Szeretettel
gondolok drága fiadra – Margit, gondolj rá te is! Örökölheti-e a trónt, ha
kérdésessé válik a becsületed? És mi van a leányoddal? Egy válás után
fattyú lesz belőle. Hogy tudnád ezt elviselni? Hogyan lehetsz a királyi
413
húgom, miközben szajhának nyilvánítod magad?
Katalin
Átsétálok az udvaron, és kimegyek a kisebbik kapun, aztán elindulok, a
dombról lefelé, a tóhoz. A víz mellett nyújtóznak a nedves rétek, ahol
kurta lábú marhák legelnek a buja fűben, közöttük fecskék cikáznak. Vagy
egy tucat fejőlány megy el mellettem a vállukra vetett igán himbálózó
sajtárakkal és a kezükben cipelt fejőszékkel. Odakiáltanak a teheneknek,
mire az állatok, ahogy meghallják a nevüket, egyből felemelik a fejüket, és
magas, édes hangon elzengett énekükkel válaszolnak. Jakab régebben
szeretett kimenni a fejőlányokkal, azok pedig adtak neki egy merőkanalat,
és megengedték neki, hogy friss tejet igyon a sajtárból. Ettől aztán apró kis
tejbajusza lett, én pedig a ruhaujjammal törölgettem meg a kerekded arcát,
aztán kétoldalt megcsókoltam.
Az Angus és Hamilton közti csata óta, amit csak a „gyalogút

megtisztításának” hívnak az utcakövekről felsikált vér után, nem láttam a
kisfiamat. Archibaldot azóta nem láttam, hogy bevonult a várba, én pedig
elindultam Linlithgow-ba, néma csendben lovagolva át a seregén. James
Hamiltont azóta nem láttam, hogy az életét mentve elvágtatott a városból.
Nincs lányom: nyilván az apjával él. Nincs fiam: lényegében rab. Egyetlen
szövetségesem sincs. Nincs férjem, és most Katalin azt mondja, hogy csak
ilyen lehetetlen feltételekkel maradhatnak meg a nővéreim.
Mária sem olyan bolond, amilyennek tetteti magát. Elszántan igyekszik
kimaradni a Katalin és köztem zajló perpatvarból. Örökösen csak ruhákról
meg lantokról és vadászatokról fog írni, folyton kerülve a kényes témát,
noha tudja, hogy egyedül vagyok, boldogtalanul élek és veszélyben forog
az életem. Nem fog értem szót emelni Harrynél – ahhoz túlságosan is félti
a helyzetét az udvarban. Ő lesz az angol hercegnők példaképe, a ragyogó
szépség, a feleség, akit nem érhet bírálat. Nem fogja kockáztatni az
udvarban elfoglalt helyét akár csak azzal is, hogy egyetlen szót szól az
érdekemben.
Tudom, hogy Katalin szemében elvesztem. Ő az, aki tizenöt évesen hagyta
el az otthonát, és átvészelte a magány és a nélkülözés esztendeit, csak hogy
hozzámehessen a királyhoz és Anglia királynéja legyen. Sosem fog még
csak eltűnődni sem olyasmin, ami veszélyeztethetné a helyét. Lehet, hogy
szeret, de képtelen rávenni magát arra, hogy a házassági fogadalma ellen
cselekedjen. Lehet, hogy szeret, de az egész élete attól függ, hogy a
frigyének semmi más, csak a halál vessen véget.
414
415
STIRLING VÁRA, SKÓCIA, 1521. DECEMBER
A szerencsém végre, végre megfordul.

Maga Albany hercege sétál be a termembe, jóképűen, mint mindig,
udvariasan, ahogy szokott, majd a franciák cikornyás módján hajol a
kezem fölé, mintha csak azért lépett volna ki a házából, hogy utasítást
adjon köpönyege lekefélésére, és az egész nem is tartott vajmi sokáig.
– Kegyelmességed, állok szolgálatára – mondja burgundi franciasággal,
ami az elegancia és a kellem csúcsa.
Talpra szökkenek, alig kapok levegőt.
– Kegyelmes uram!
– Az ön hű szolgája – mondja erre.
– Hogyan jutott be egyáltalán az országba? Hiszen figyelik a kikötőket!
– Az angol flotta a tengeren keresett, de nem talált meg. A kémeik
Franciaországban leskelődtek, de csak annyit láttak, hogy elhagyom az
udvart, azt viszont már nem tudták, hogy hova indultam.
– Istenem, ezért fohászkodtam – mondom ki őszintén.
Megfogja mindkét kezem, és melegen megszorítja.
– Olyan gyorsan jöttem, ahogy csak el tudtam szabadulni. Több mint egy
éve könyörgök Ferenc királynak, hogy hadd jöhessek el önhöz. Azóta,
hogy meghallottam, milyen szörnyű bajba került – feleli. – Az a sok halott
Hamilton! Az Edinburgh utcáin dühöngő csata! Nyilván azt gondolta,
hogy a szeme láttára pusztul el a királyság.
– Rettenetes volt. Rettenetes. És arra kényszerítettek, hogy hagyjam hátra
a fiamat.
– Irgalomért fognak esedezni, a fia pedig visszakerül ön-höz.
– Újra látni fogom Jakabot?
– Ön lesz a gyámja, erre megesküszöm. De mi van a férjével? Most az ön
ellensége? Lehet szó még kibékülésről?
– Köztünk örökre vége mindennek – felelem, és csak most veszem észre,
hogy a herceggel még mindig egymás kezét szorongatjuk. Elpirulok, majd
elengedem. – Számíthat rám – fogadkozom. – Sosem térek vissza hozzá.
Habozik, aztán ő is elengedi az én kezemet.
– Ön pedig bízhat bennem.
416
417
Egyetlen puskalövés nélkül vesszük vissza Edinburgh várát. Archibald

egyszerűen megadja magát, hátrahagyva az erődöt és a gyermekeimet, a
herceg pedig Franciaországba viteti szigorú őrizet alatt. Férjem
nagybátyja, Gavin Douglas Angliába menekül Harryhez, ahol szakajtónyi
rágalmat szór ránk.
A herceg és én, egyforma fehér lovakon, az erőd előtt várakozunk,
mígnem a mellvédeken felharsannak a trombiták, és leeresztik a
felvonóhidat. A város teljes népe a várdombon gyülekezik, hogy tanúi
legyenek ennek a hatalmi álcajátéknak. A kapitány a Stuartok színeiben
pompázó egyenruhában jön elő – fanyarul arra gondolok, hogy nyilván
sietve öltözött át, és hogy Archibald színeit berugdosta az ágy alá –, aztán
meghajol, majd átnyújtja a vár kulcsait a régensnek, Albany hercegének,
aki kecses mozdulattal átveszi, majd felém fordul. Elmosolyodik az
arcomon felderengő öröm láttán, és átnyújtja a kulcsokat. Míg az emberek
éljeneznek, a kezemmel megérintem a kulcsokat, mintegy jelezve, hogy
elfogadom azokat, aztán átengedem a régensnek, és mindannyian
belovagolunk.
Jakab fiam a belső várban áll. Mindenféle szertartást nélkülözve leugrom a
lovamról, és gyorsan elindulok felé. Davy Lyndsay szakállára pillantok –
megőszült az elmúlt hónapok alatt, amíg távol voltunk egymástól –, és
legszívesebben megátkoznám Archibaldot mindazért, amit
mindnyájunknak el kellett viselnie miatta, de most nem látok mást, csak a
fiam sápadt arcát és türelmetlen vonásait. Bókolok, ahogy az egy
alattvalóhoz illő, ő pedig letérdel elém anyai áldásért, hogy aztán átfogjam
a karommal, és szorosan megöleljem.
Másmilyennek érzem most. Kicsit magasabb lett, kicsit erősebb, amióta
utoljára láttam. Most már kilencéves, tartása kissé merev és suta. Nem
hajol és nem simul hozzám. Úgy érzem, mintha soha többé nem
csimpaszkodhatna már belém. Megtanították neki, hogy ne bízzon
bennem, és látom, hogy előttem tornyosul a feladat, hogy ismét
megtanítsam rá: mindennél jobban szeressen, és mindennél többre tartson
engem. Amikor felnézek, látom, hogy Davy barna szeme könnyben úszik.
Letörli őket a kézfejével.
418
– Isten hozta itthon kegyelmességedet! – Mindössze ennyit mond.
– Isten áldja meg önt, Davy Lyndsay! – felelem. Jakab meleg fürtjeihez
szorítom az arcom, és valóban áldom Davy Lyndsayt, amiért a fiam
mellett maradt mindvégig, és megóvta őt.
Nem én vagyok az egyetlen skót, aki örül annak, hogy Albany hercege
visszatért. A Hamiltonok tudják: azzal, hogy visszajött Skóciába, háta
mögött a franciák erejével, most ők is összeszedhetik magukat. A skót
főnemesek már látnak kiutat a Douglas klán zsarnokságából. Az ország,
amelynek határvidékét Dacre szüntelen dúlásai tönkretették, fővárosát
vérrel szennyezték és káoszba taszították, olyan régens uralmára áhítozik,
aki már korábban is békét teremtett.
Vidám hangú, gúnyolódó levelet írok lord Dacre-nek, amiben elmondom,
hogy baljós megérzései dacára, most, hogy a herceg visszatért
Edinburghba, beköszönt a béke Skóciában, Anglia pedig nem mer
megtámadni minket úgy, hogy Franciaország védelme alatt állunk.
Megírom, hogy jóbarátja, a férjem, úgy fest, cserben hagyta mind vállalt
tisztségét, mind a családját, én pedig esedezve kérem, hogy senki ne rója
fel nekem, amiért nem vagyok hajlandó az árulóval tartani a száműzetésbe.
Végre ismét boldog időszak köszöntött be Skóciába. Nevetek, miközben
írom: Dacre most majd megtudja, hogy fordult a kocka, én pedig ismét
szabad vagyok, és újra van hatalmam.
Arra gondolok, hogy az öcsém megőrült. Nem hiszem el, hogy bárki is
merészelne olyan hangnemet megütni egy uralkodó királynéval, mint
amilyet ő használ velem szemben. Nem hiszem, hogy a fivérem egyáltalán
figyelne rám. Egy igazi testvér nem törődik a pletykával. Ha a hitvese igaz
nővérem lenne, akkor ragaszkodna hozzá, hogy némítsák el az efféle
hangokat. Az angol patkolókovácsokat a törvény arra kötelezi, hogy
vágják ki azok nyelvét, akik a királyi családot gyalázzák, de a saját öcsém
gyalázatos dolgokat ír Dacre-nek, és engedélyt ad rá – egy határvidéki
lordnak! –, hogy megvádoljon mindenféle kimondhatatlan bűnnel.
Archibald bácsikája, Gavin Douglas, a londoni udvar megbecsült vendége,
és mindenkinek azt meséli, hogy én Albany hercegének szeretője vagyok.
Esküdözik, hogy a jó herceg csak azért jött Skóciába, hogy elcsábítson,
meggyilkolja a fiamat, majd maga üljön a trónra.
Ez az egész színtiszta téboly: őrültség ilyet mondani, még rosszabb effélét
hallgatni, de Gavin Douglas még ennél is többet mond. Azt állítja, hogy a
herceg szegénysorban tartja a fiamat, ellopja a vörös bársony és
419
aranybrokát ruhaujjait és a saját apródjainak adja, nem engedi, hogy a
fiamat felkeressék a tanítói, de még enni sem ad neki. Azt mondja, a
régens halálra fogja éheztetni az ifjú királyt, én pedig hagyom, hogy ezt
cselekedje, azután együtt lépünk majd a trónra. Ennél is szörnyűbb – ha
még lehet szörnyűbb egyáltalán –, hogy azt állítja, a herceg mérgeztette
meg szegény kisfiamat, Alexandert, akit évekkel ezelőtt veszítettem el. Azt
mondogatják, hogy a fiam gyilkosával bújok ágyba. Ezt beszélik a
Westminsteri udvarban és a Greenwichi trónteremben, és senki – sem
öcsém, a király, sem a sógornőm, a királyné, sem kedvencük, a saját
húgom, Mária – nem pattan fel, és utasítja vissza a vádakat. Még Mária
sem kiált fel, hogy ez nem lehet igaz.
Hogyan lehet, hogy ők hárman nem szólalnak fel értem? Katalin alig pár
hónappal azután találkozott velem, hogy értesültem Alexander haláláról.
Látta, hogy a gyásztól még a nevét is képtelen vagyok kiejteni. Ő és Mária
vigasztalt, amikor zokogásban törtem ki miatta. Hogyan hallgathat hát,
amikor valaki, aki bevallottan az ellenségem, azt a szörnyűséget terjeszti,
hogy a szeretőm gyilkoltatta meg a fiamat az én jóváhagyásommal?
Ők ketten, a nővéreim már korábban is bántottak, mellőztek, félreértettek.
De ez most rosszabb mindennél, ami eddig történt. Ezúttal olyan vádakat
vágnak a fejemhez, amiket én még egy boszorkányra sem tudnék
ráolvasni. Azt kell gondolnom, hogy elment a józan eszük. Azt kell
gondolnom, hogy mindnyájuknak elment a józan esze, és elfeledkeztek
mindenről, amit egymás számára jelentettünk. Korábban azt mondtam, ők
már nem a nővéreim, hogy elfelejtem őket. De ők most ennél is tovább
merészkedtek: az ellenségeimmé váltak.
420
Az öcsém Clarenceux címerkirályát küld Edinburghba, hogy kiderítse, mi

az igazság az ország ügyeit tekintve, mivel a jelek szerint az én
beszámolóimban már nem lehet megbízni, a szavam értéktelen. A
nagyember szolgákkal és inasokkal érkezik, írnokai Mária húgom és
Katalin sógornőm leveleit hozzák.
– Őkegyelmessége, a királyné arra kért, hogy ezeket nem hivatalosan
adjam át, és azt javasolja, egyedül olvassa el őket – mondja nekem a
herold feszengve. Nem tudja, mi áll bennük pontosan, de mint mindenki
Angliában, ő is tudja, hogy mit fognak nekem írni.
Bólintok, és a hálószobámba viszem a leveleket. Bezárom magam mögött
az ajtót, majd feltöröm a pecsétet. Két levél van benne. Elsőnek a
Katalintól, a királynétól érkezett levelet olvasom el.
Legdrágább Húgom,
Képtelen vagyok és nem is fogom elhinni mindazokat a dolgokat, amiket
rólad hallottam. Férjed nagybátyja, Gavin Douglas ocsmány dolgokat
beszél. Kérlek, higgy nekem, hogy a jelenlétemben soha nem fogok eltűrni
efféle beszédet!
Sajnálom, hogy Wolsey bíboros és a király viszont hallgat rá. Ennek
kapcsán semmit nem tehetek, és nem is merek megpróbálni semmit. Az
öcséd régebben odafigyelt a szavamra, de ma már nem teszi.
Biztosra veszem, hogy magányos vagy és szomorú. De higgy nekem,
időnként egy jó feleségnek szenvednie kell, míg a férje tévelyeg. Ha
Archibald visszamegy hozzád Franciaországból, és a bácsikája esküszik
rá, hogy vissza fog térni, akkor vissza kell őt fogadnod. Csak az fogja
elhallgattatni ezeket az embereket, megcáfolni ezeket a rettenetes
történeteket, ha ismét együtt leszel a férjeddel. Ha most is vele élnél, senki
nem mondhatna rád semmit.
Kedvesem, Isten akarata, hogy a feleségnek ne legyen más választása, mint
megbocsátani tévelygő férjének. Nincs más választása. Bármennyire is fáj
közben a szíve. Nem könnyedén adom neked ezt a tanácsot. Én magam is
nehezen tanultam meg. Nővéred:
Katalin
Dühösen gombóccá gyúrom a levelet, és a kandalló végében vöröslő
421
parázsra hajítom. Majd felbontom az Özvegy Francia Királyné levelét,
mert a cím használatához még mindig ragaszkodik, és a térdemen simítom
ki Mária gyűrött sorait. Mint mindig, most is az udvarról ír, a ruhákról meg
az új ízlésről; mint mindig, most is önnön szépségével kérkedik, meg az
álcajátékkal, amit ő vezetett, és a Henriktől kapott ékszereivel. De most az
egyszer van egy fordulat a jól ismert történetben. A szép Máriát kiütik a
nyeregből, mert az udvarban egy másik lány vezeti fel a táncot, és ez igen
vidám táncnak tűnik. Ettől máris érteni kezdem, hogy miért oly szörnyen
boldogtalan Katalin levele. Megpróbálom kisilabizálni Mária rettenetes
kézírását, és kordában tartani a bennem titokban felbuzgó, szégyellni való
örömöt. Mária arról ír, hogy Henriknek újabb hölgyön akadt meg a szeme,
és rabul is ejtette a képzeletét, ám ezúttal sokkal nyíltabban udvarol, mint
az előző afférnál. A király őt választja társának az álcajátékokban, vele
sétálgat, vele beszélget, vele lovagol ki és vele kártyázik. Mint Katalin
udvarhölgye állandóan a királyné szeme előtt van: nem titkolja a király
érdeklődését, hanem nyíltan felvállalja. Az udvar legfontosabb asszonya
lett belőle, aki még a királynénál is nagyobb kegyben áll, hiszen virágzó,
ifjú szépség. Mindenki tudja, hogy a király ágyasa és legközelebbi társa.
Nem kellene mosolyognom ezen. De amikor arra gondolok, hogy Katalin
kénytelen megalázkodni, amíg egy ifjú hölgy szórakoztatja fiatal férjét, az
máris jobb kedvre hangol. Ha értette volna, hogy milyen kínokat okozott
nekem Archibald hűtlensége, akkor most minden együttérzésem az övé
lenne. De akkor is csak azt szajkózta, hogy Isten akarata, hogy a feleség
megbocsásson mindent.
Ez a lány sokkal rosszabb Bessie-nél, mert hírből sem ismeri a tapintatot.

És persze nagyon szép is, de mind közül az a legrosszabb, hogy Harry
nagyon beleszerelmesedett. Az ő keszkenőjét viselte a szíve felett egy
lovagi tornán, és azt mondta Charlesnak, hogy szüntelenül csak rá gondol.
A lány még tovább rontja a dolgokat azzal, hogy amikor csak tud, a király
után szaladgál, Katalin pedig nem küldheti haza a férjéhez, mivel az ifjú
Carey hitvese, aki végtelenül segítőkész, és a szégyent hírből sem ismerő,
felszarvazott férj. Birtokokat és hivatalokat kap cserébe azért, hogy folyton
másfelé nézzen. Szánnád Katalint, ha most látnád őt. És semmi jele az
újabb kisbabának. Elég nyomorúságos most a helyzete. Tudom, hogy te is
sajnálnád.
Amikor megfordítom a levelet, látom, hogy megváltozik az írása, mert
eszébe jut, hogy nekem is megvannak a saját gondjaim. Igen szörnyű
dolgokat mesélnek rólad, írja le Mária arra az esetre, ha ez netán elkerülné
a figyelmemet.
422
Nagyon kell ügyelned rá, hogy soha ne legyél kettesben Albany hercegével.
A hírnevednek makulátlannak kell maradnia. Ennyivel tartozol nekünk,
Katalinnak és nekem, főleg most. Hármunknak – neked, nekem és
Katalinnak – minden botrány és minden gyanú felett kell állnunk. Ha
Katalin át akarja vészelni Harry mostani botorságát, akkor messze felette
kell állnia minden effélének. Ha a bátyám visszatér hozzá vezekelve,
amikor ez az egész véget ér, akkor senki nem szólhat majd egyetlen rossz
szót sem ránk, Tudor nővérekre és a frigyeinkre. Margit, kérlek, nem
hagyhatsz cserben minket! Ne feledd, hogy te is Tudor hercegnő vagy!
Felette kell állnod minden botránynak és szégyennek. Mindnyájunknak
felette kell állnia.
Levelét azzal zárja, hogy ölel engem, a fiamat meg Margaretet, és
emlékeztet rá, hogy Archibald vissza fog térni Skóciába, hogy kegyelmet
kérjen Albanytől, és igen lényeges, hogy szót emeljek az érdekében. A
feleség kötelessége a megbocsátás, szajkózza. Aztán végül a legalsó
sarokba beszúr még néhány aprócska, szétszórt mondatot.
Ó, Isten legyen hozzám irgalmas, alig tudok írni. Henry fiam ma meghalt,
elvitte az izzadós kór. Imádkozzál érettünk!
Elhagyom a szobámat, hogy megkeressem Clarenceux címerkirályát.
– A húgom elveszítette a fiát?
Feszélyezi, hogy beszélgetnie kell velem, mintha bármikor letéphetném
magamról a ruhaderekat, hogy aztán meztelenül lejtsek táncot előtte, mint
Szalóme. Isten a tudója, hogy miket hallott rólam. Isten a tudója, hogy
miket gondol rólam.
– Igen, sajnos így történt!
– Írni fogok neki – mondom sietve. – Elviszi a leveleimet Angliába,
amikor visszatér?
Képtelenségnek hat, de úgy tűnik, mintha nemet akarna mondani.
– Mi a gond? – dörrenek rá. – Miért vág ilyen képet?
– Azt az utasítást kaptam, hogy egyetlen levelét sem pecsételheti le. Írhat,
és én el is viszem a leveleit, de a tisztesség úgy kívánja, hogy
figyelmeztessem, egyiket sem zárhatja le.
– Miért?
Idegesen áll egyik lábáról a másikra.
– Mert így egyértelmű, hogy nem szerelmes leveleket ír – böki ki.
– Mégis kinek? – kiáltom.
Nagyot nyel.
– Bárkinek.
Ha nem lenne annyira szörnyű, amit mond, nagyot nevetnék.
423
– A magasságos Istenre, uram! Ön nem tudja, hogy lord Dacre elolvas
mindent, amit írok, és hogy ez mindig is így volt? Nem tudja, hogy ő már
azelőtt ismeri a gondolataimat, hogy azok megfogannának a fejemben? És
hogy még mindig nincs semmilyen bizonyíték ellenem? Mit képzel, ki
lenne szerelmes belém Angliában, ahol Gavin Douglas az öcsém szemébe
mondhatja, hogy szajha vagyok, mégsem vonja kérdőre senki?
Erre elszörnyedt csend támad. Rádöbbennek, hogy túlságosan szabad
szájúan beszéltem. Sosem lenne szabad kimondanom azt a szót, hogy
„szajha”. Nekem, ahogy azt Mária oly esetlenül kifejtette, valóban minden
botrány felett kell állnom.
– Nos, ha nincsenek pecséttel lezárva, akkor el tudom vinni a leveleit –
feleli a herold erőtlenül. – De most beszélnem kell a régenssel.
– Rendben, Önnel tartok.
Nyilvánvaló, hogy a herold inkább egyedül találkozna Albanyvel, és

hamarosan azt is megértem, hogy miért. Levelet hozott Harrytől, amiben
azzal vádolja a herceget, hogy elcsábított engem, „gyalázatosan
viselkedik”, és jól felfogott érdekeim ellenében a válásomon munkálkodik,
a maga javára. Annyira elszörnyedek az öcsém szavai hallatán, amit egy
idegennek írt rólam, hogy szinte képtelen vagyok Albanyre nézni,
miközben a herold halk, színtelen hangon felolvassa ezeket a vádakat,
mintha ő is azt szeretné, hogy senki ne hallja a szavait, és bárcsak ne
kellene azokat kimondania.
Albany elfehéredik a dühtől. Megfeledkezik a lovagiasság szabályairól és
megvetően beszél a herolddal. Azt mondja, valóban a szentatyához fordult
a válásom ügyében, az én kérésemre, de ő maga házasember, aki hű a
hitveséhez. Nem néz rám, de én tudom, hogy lángoló arcom, valamint a
kicsorduló könnyek miatt ostoba bűnösnek tűnök. A herceg csípősen
tudatja az angol herolddal, hogy válásom ügye a pápára tartozik, és
egyedül csak a szentatya ítélkezhet erről. Maga Albany csupán az
üzenetemet adta át.
– Mégis hogy írhat az öcsém efféléket? – kérdem suttogva a heroldtól, aki
rám pillant, aztán enyhén meghajtja a fejét.
Albany azt mondja, igen különösnek találja, hogy pont az angol király
vádolja meg a saját nővérét azzal, hogy egy másik férfi ágyasa. A herold
erre néma csöndbe burkolózik. Csak annyit motyog, hogy a levelet a skót
főuraknak is meg kell mutatnia, azzal távozik a teremből.
Ahogy azt én is megmondhattam volna neki, a skót főuraknak nincs idejük
424
az Angliából jött heroldra, főleg olyanra nincs, aki azért jött, hogy egyként
gyalázza a régensüket és az özvegy királynét. Mogorva képpel hallgatják,
aztán az egyik idősebb, a többinél is dühösebb lord kivágtat a
tanácsteremből, és bevágja maga után az ajtót. A herold komor és
ellenséges képpel, halk hangon olvassa fel Harry nevetséges állításait,
amire a skót lordok azt felelik neki, hogy mind önként szolgálják a régenst,
Albanyt, mindaddig, amíg a király fia el nem éri a megfelelő kort. És ők
igen elégedettek azzal, hogy a régens közülük választja ki a tanítókat és a
fiam patrónusait, az én kívánságaimnak megfelelően. Kijelentik, hogy a
férjem és a nagybátyja árulók, akiket elűztek az országból, és hogy
mindenki tudja, Alexander fiam, Ross kis hercege betegség áldozata lett. A
herold egyik lábáról a másikra áll, majd távozik. Elégedetten nézem végig
a megaláztatását.
Remélem, visszamegy Londonba és elmondja Harrynek, hogy mennyire
ostoba, amiért így beszél a skótokkal. Remélem, visszamegy Londonba és
elmondja Katalinnak, hogy nem élek együtt Archibalddal, sosem fogok
visszatérni hozzá, és nem értek egyet azzal, hogy a feleségnek meg kell
bocsátania a tévelygő férjnek, mint ahogy nem értek egyet azzal sem, hogy
egy Tudor hitvesnek minden bírálat felett kell állnia. Remélem, visszatér
Londonba, és elmondja Máriának, hogy sajnálom, amiért meghalt a fia, de
inkább örülnie kellene annak, hogy senki sem célozgat arra, hogy
meggyilkolták. Remélem, a herold elmondja azt is, hogy amióta
Archibaldot száműzték, ismét megkapom a járandóságaimat és a
bérlőimtől járó összegeket, és új ruhákat tudok venni. Egyikük
támogatására sincs már szükségem. Lemondtam mindhármójukról.
425
A háború volt az egyik, amit a skót királlyal kötött frigyem meggátolni

volt hivatott, a szülőföldem és a házasságom révén nyert hazám között.
Próbáltam megőrizni a békét Skócia és Anglia között, így hát keserű
számomra az a nap, amikor Albany hercege inkább a francia királyt
szolgálja, semmint skót hazáját, amikor inkább hű a francia zsoldhoz, mint
hozzám, és Anglia ellen vonulna. Még az sem kínál vigaszt, hogy a
hadjárat lord Dacre megaláztatását ígéri.
E vészhelyzetben az öcsém ismét hozzám fordul, mintha sosem
perlekedtünk volna, és titokban üzeneteket küldözget, azt firtatva, hogy
miféle sereget küldenek rá a franciák. Emlékeztet arra – mintha valaha is
elfelejtettem volna –, hogy angol hercegnő vagyok, a szeretet és a hűség
eltéphetetlen köteléke fűz hozzá és a hazámhoz. Igyekszem a tőlem telhető
legjobb tanácsokat adni neki, amikor Albany hirtelen lemond arról, hogy
Anglia ellen vonuljon, és inkább elhajózik Franciaországba, hogy ott még
több pénzt és még több embert szerezzen a terveihez, így egyszer csak
magamra maradok Skóciában: a régens távozott, a férjemet száműzték, az
ellenségeimet legyőzték. Végül mégiscsak én vagyok a béketeremtő, az
egyetlen talpon maradt uralkodó.
426
A nem túl jó esélyeim ellenére, bámulatos módon, mégis azt látom, hogy
egyedül élő asszonyként, aki saját vagyonnal bír, én maradtam az egyetlen
régens az országban, egyben a fiam gyámja is. Karácsonykor
megbetegedtem, de mostanra, mikor ismét hosszabbodnak a nappalok, már
megerősödtem. Ekkor levelet kapok, amit Dacre küldött tovább: Mária
húgomtól jött. Igen röviden ír csak a szülőszobából. Isten megáldott, és
újabb fiam született, akit Henriknek fogok hívni.
Tudom, hogy így hívták az elvesztett gyermekét is, és tudom, hogy Mária,
minden más örömét megelőzve, arra a kisfiúra gondol, aki oly fiatalon halt
meg. Viszont a Lancaster-ház királyainak nevét adja neki, a bátyja nevét,
atyánk nevét. Biztosra veszem, titokban azt reméli, hogy belőle lesz majd
Anglia királya, Harry örököse. Nyilván azt szeretné, hogy Harry hagyjon
ki engem és Jakab fiamat az öröklési rendből, és az ő gyermekére testálja e
címet. Charles Brandon persze abban reménykedik, hogy az ő fia ül majd a
trónra, és nincs Londonban senki, aki az én és a fiam pártját fogná, még a
húgom és a sógornőm sem.
Mária természetesen odafigyel az engem bemocskoló hírekre, és nem
csoda, ha szajkózni is kezdi őket. Minden szempontból az az érdeke, hogy
mindenkinek azt sugallja: nem vagyok igazi feleség, sem igazi Tudor, sem
igazi királyné. Ha Harryt még arról is meg tudná győzni, hogy nem vagyok
igazi anya sem, akkor ezzel megfosztaná a fiamat az örökségétől. Lehet,
hogy Mária engem makulátlan életre ösztönöz, de tudja, hogy a valódi
világ nem könnyű egy olyan asszonynak, akinek gonosz a férje. Egyedül
maradt asszonyként kell élnem, nem meglepő hát, ha az emberek
szóbeszédeket terjesztenek rólam. De vajon Mária engedi majd, hogy
addig-addig pletykáljanak rólam, amíg az végül ártatlan fiam ellen
fordulhat?
Vajon Katalin mit hámoz ki az öröklésért vívott rejtett csatározásból?
Vajon mennyire keserű falat ez neki, hiszen mégiscsak az ő hibájából
nincs még a Tudoroknak királyi hercege? Vajon meginog-e majd a húgom
iránti hűséges szeretete? Hiszen Mária házassága áldott, a húgom
termékeny, és amint az egyik Henrik meghal, máris szül helyette egy
másikat. Mária megállás nélkül ontja magából az utódokat, míg Katalin
427
már egyértelműen nem képes erre.
Anglia békében él Skóciával Albany távozása után, én pedig már azt

hittem, sikerült rávennem őket, hogy meg is őrizzék. Harry azonban
Norfolk hercegének, a floddeni gyilkosnak a fiát küldi ide, hogy
fegyverezze fel Északot, és nem kétséges, az a terve, hogy tönkretegye az
ellene fenekedő országot. Dacre módszerét használják majd – sivataggá
változtatják a határvidéket. Minden építményt lerontanak, minden
zsúptetőre lángot vetnek, minden várat lerombolnak. Egyetlen asztag búzát
sem hagynak a szántókon, egyetlen szalmakévét sem. Egyetlen jószág sem
éli túl ezt a dúlást, ahogy a borjaikat, csikóikat is leölik. A szegények
pedig fogják, amijük maradt, és északnak meg dél felé kezdenek özönleni,
mint valami rettegő folyó: bármerre, ahol segítséget remélhetnek. A
katonák ellopják a javaikat, folyton rájuk rontanak, az asszonyaikat
meggyalázzák, a gyerekek pedig rémülten sikítoznak. Dacre úgy tervezi,
pusztasággá változtatja a határt, hogy egyetlen sereg se kelhessen át rajta
újra, és mire beköszönt a nyár, már le is igázta a vidéket – semmi nem nő
ott többé, semmi nem szökken szárba, semmi nem hoz termést. Amikor
Skóciába érkeztem, ezek termékeny földek voltak, ahol bárki megélhetett
volna, ha nem zavarják a folyton üres utak és a kicsiny falvak. Bárki
menedékre lelhetett éjszakára az ezernyi kis várban, ahol az idegenek
ritkaságszámba mentek, és a vendégbarátság volt a törvény. Mostanra
sivár pusztasággá vált az egész vidék. Csak a farkasok szökdösnek át a
határon, éjjelente pedig úgy vonyítanak, mintha azokat siratnák, akik
egykor itt éltek, akiket az angol rosszakarat söpört ki a földjeikről.
428
Jakab fiammal és Margaret lányommal együtt töltjük a nyarat, ahogy az

egy igazi királyi családhoz illik a tó melletti szépséges palotában, ahol oly
sok időt töltöttem már – boldog időket és bánatosakat egyaránt. Jakab
mindennap kilovagol, ahogy a fiam önbizalma és ereje gyarapszik, a
lovászmestere egyre nagyobb és izmosabb lovakat ad neki. Asztalnoka,
Henry Stewart tart vele. Ifjú ember, húszas évei derekán jár, és annyi
természet adta kellemmel és vonzerővel áldották meg, hogy Jakab is
csodálja, én pedig hőn remélem, hogy megpróbálja majd utánozni is.
Henrynek, a skótoktól szokatlan módon, világosbarna, göndör fürtű haja
van, ami egészen a tarkójáig ér: úgy néz ki, akár egy görög istenszobor.
Nem kimondottan szép fiú, ellenben, ahogy az összes ifjúnak, kemények a
vonásai, ezeket a háborúhoz szokott családjaiktól örökölték, de ő viszont
mindig vidám. A legelbűvölőbb mosoly tulajdonosa, és a barna szeme
valósággal táncol, amikor nevet. Az udvar többi ifjú tagjával együtt ő is
tanítgatja Jakabot az összes, lóról űzhető játékra: kopját dobnak, nyeregből
nyilaznak, karikákat kapdosnak fel a földről dárdával, és – ezen mind jót
derülünk – arra, hogy miként kapjon el egy eldobott keszkenőt a lándzsája
hegyével, ha egy hölgy így juttatja kifejezésre a kegyét.
– Dobja nekem, főúri anyám! – kiáltja Jakab, én pedig kihajolok a bajvívó
tér királyi páholyából, és odadobok neki egy keszkenőt, ő pedig a lovát
megsarkantyúzva hibázza el újra meg újra, amíg végül el nem kapja, a
mutatványt így a társai és én is megtapsolhatjuk.
A skót főurak esedezve kérik Albanytől, hogy térjen vissza, csak én nem.
A távollétében Harry levelet ír, egy Anglia és Skócia közti tartós
békekötés lehetőségét említi, ami nyugalmat hozna a határvidéken is.
Hosszú, elmélkedő levelet ír, mintha sosem sértegetett volna. Foglalkozik
az unokaöccsével, a fiammal is, elismerve Jakabot mind az angol, mind a
skót trón örökösének. Elmondja, hogy Isten nem áldotta meg őt és a
királynét fiúval, senki nem tudhatja, hogy miért – Isten akarata
megkérdőjelezhetetlen –, de megtörténhet, hogy egy napon Jakabot hívják
majd az Egyesült Sziget királyának. A becsvágytól szédelegve arra
gondolok, hogy Artúr óta sosem volt még olyan királya Britanniának, mint
Jakab. Wolsey bíboros a szokásos tisztelettel ír nekem – szinte el sem
429
tudom hinni, hogy esténként az engem elhagyott férjem nagybátyjával
vacsorál, és nem hall tőle mást rólam, csak rosszat. Még lord Dacre is
hangnemet vált, újra elismer angol hercegnőnek és Skócia Özvegy
Királynéjának – és mivel Albany Franciaországban tartózkodik, én vagyok
az egyetlen régens is.
Nincs semmilyen ok rá, hogy jövő tavasszal ne koronázzák királlyá a
fiamat, amikor betölti a tizenkettőt. Miért is ne lenne az? Uralkodónak
nevelték az első perctől kezdve, tudja hát, hogy mi a sorsa, királynak
készítették fel a tanítói, Davy Lyndsay pedig szüntelenül és hűen
védelmezte. Ő volt az, aki egész életében mélységes tisztelettel szolgálta.
Nincs olyan ember, aki ha találkozik vele, egy pillanatig is kételkedne
abban, hogy ez a fiú férfivá, királlyá érett, hiszen láthatja megfontoltságát
és könyörületességét. A tizenkét éves kor remek alkalom arra, hogy egy
fiú a saját lábára álljon – ha elég idős a házassághoz, akkor miért ne lenne
az a koronázáshoz is? Mi lehet jobb módja egy királyság egyesítésére,
mint koronát tenni az uralkodó fejére?
Amikor már eldöntöttem, hogy keresztülviszem a szándékomat a főurak
akaratával szemben, akik inkább várnának még a koronázással, Albany
hercege mindenféle figyelmeztetés nélkül visszatér. Elszántan érkezik,
hogy hadba szálljon Anglia ellen, ám erre Norfolk fia, Surrey grófja – aki
könyörtelen parancsnok, egyben egy másik könyörtelen parancsnok fia –
megtámadja Jedburgh városát, és feldúlja az ottani apátságot, hogy az
angolok hatalmát fitogtassa a védtelen skótok felett.
Csüggedten írok Harrynek. Így nem lehet meggyőzni a skót főurakat, hogy
fogadják el a fiamat királynak! Ha Jakab útján kíván parancsolni
Skóciának és nekem, akkor küldjön pénzt, hogy lefizethessem a tanácsot,
és tüntessen fel a béke megteremtőjének. Ha viszont erővel akarja mindezt
elérni, akkor jobb lesz, ha sereggel jön Edinburghba, és ő maga ül
törvényt; mert a határon élő szegények állandó gyötrésével nem ér el mást,
csak azt, hogy még dühödtebb ellenségeivé válnak az angoloknak, a főurak
pedig még gyanakvóbbak lesznek velem szemben.
Természetesen Albanynek válaszolnia kell a támadásra, így új csapatokat
hoz Franciaországból Anglia ellenében: nehézágyúkat és több ezer
zsoldost. Ezúttal nagy sereget gyűjt egybe. Én közben őrlődöm. Még szép,
hogy szeretném kiterjeszteni Skócia hatalmát és befolyását, még szép,
hogy beleborzongok a gondolatba, ha az új király országának új határai
lennének – ha Albany délebbre tudja tolni a határt, és Carlisle-t meg
Newcastle-t Skóciába olvasztaná, akkor a fiam akkora örökséget tudhatna
a magáénak, amilyet az apja álmodott meg neki.
– És szövetségesünk, a Fehér Rózsa ezzel egy időben támad majd délről –
430
ígéri Albany, aki biztos benne, hogy ebben is támogatom.
Kezemet a kéménypillér hűvös kövére teszem, hogy megtámassza magam.
Gyerekkorunk, a Tudor sarjként megélt időszak nagy rettegését az keltette
bennünk, hogy eljönnek ők – a rivális királyi család, az én famíliám anyai
ága –, hogy eljönnek a Plantagenetek. Anyám számos lánytestvére és azok
tömérdek gyermeke – a mindig termékeny, mindig becsvágyó
Plantagenetek – örökösen királyságunk szélén ólálkodtak, várva az esélyt a
visszatérésre. A Fehér Rózsa – ahogy ők nevezik a trónkövetelőt – az
utolsó a sok közül. Richard de la Pole, anyám elsőfokú unokatestvére
láthatta, amint egyik fivére a másik után hullik el az atyám ellen vívott
csatákban, vagy bevégzik atyám vesztőhelyein. Atyám megesküdött rá,
hogy a régi királyi családból soha senki nem szerzi vissza azt, amit a
Tudorok Bosworthnél kivívtak maguknak, engem pedig úgy neveltek,
hogy minden trónkövetelőre úgy gondoljak, mint a biztonságunkat és
hatalmunkat fenyegető lidérces ellenségre.
Ők voltak gyermekkorom rémképei, és semmi sem volt ahhoz fogható a
szörnyűségben, mint amikor megtudtuk, hogy egyik kuzinunk a nyílt
ellenségeskedés miatt tűnt el az udvarból. Még most is emlékszem anyám
elképedt arcára, amikor ráébredt, hogy újabb rokona fordult ellenünk.
Bármi hasznot is húzzon ebből a fiam, sosem tudnék egy Plantagenet
unokafivér mellé állni Tudor öcsém ellenében. Albany ezt nem tudhatta,
amikor ilyen szövetségest keresett. Ki nem állhatom a Plantageneteket. El
sem tudom képzelni, hogy ilyen ellenséggel cimboráljak. Végiggondoltam
volna egy Anglia elleni támadást – támogattam is volna, hogy így
növeljem a fiam hatalmát és királyságának méretét –, elviselnék egy
francia szövetséget is, de soha, soha, soha nem állnék össze egyik átkozott
kuzinommal sem.
Aznap éjjel elárulom Albany hercegét, és – a Tudorokhoz fűző
gyermekkori hűségtől hajtva – levelet írok az öcsémnek:
Albanynek német zsoldosai és francia katonái vannak, de télre nem tudja
őket itt tartani. Ha elég sokáig fel tudod tartani őt Wark váránál, az idő
elvégzi a többit. Védj meg mindnyájunkat a Fehér Rózsától! Ha Richard de
la Pole Skóciába jön, azonnal átszököm hozzád, és viszem Jakabot is. Mi,
Tudorok, együtt állunk ellen a Fehér Rózsának – mindörökre.
Nővéred: M.
431
A tanácsomnak köszönhetően Albany hercege vereséget szenved, és

Surrey grófja nyugtalan békét köt, anélkül hogy előtte tanácskozna velem.
Egyikük sem avat a bizalmába. Arról már nem esik szó, hogy Angliába
megyek, nem esik szó arról, hogy Jakab egy év múlva trónra lép, és arról
sem hangzik el semmi, hogy az angol trón örököseként neveznék meg.
Ehelyett Harry megnyirbálja angol juttatásaimat, amitől a franciák adósa
leszek. Nem értem, hogy miért lett hirtelen ilyen rideg hozzám, amikor
alig pár hónapja még a bizalmasa és a kéme voltam. El sem tudom
képzelni, hogy mivel sértettem meg. El sem tudom képzelni, mi baj lehet;
hiszen nem szolgáltam úgy, ahogy korábban még egyetlen uralkodótársa
vagy lánytestvére sem? És ekkor érkezik egy levél Mária húgomtól:
Drága nővérem,
Katalin – nővérünk és királynénk – arra kért, hogy mondjam el, miszerint
férjed, Archibald, Angus grófja, felkeresett minket Franciaországból, és az
egész udvar úgy köszöntötte, mint Wolsey bíboros barátját és a király
fivérét. Szándékában áll azonnal visszatérni Skóciába, Katalin és én pedig
együtt ösztökélünk téged arra, hogy kedvesen fogadd, és éljetek együtt,
mint férj és feleség. Oly szépen beszél rólad, és arról, hogy azt reméli,
hamarosan kibékültök.
Sajnálattal kell tudatnom, hogy fivérünk szemlátomást nagyon
belehabarodott Mary Carey-be (a volt Boleyn Máriába), és a lány folyton
Henrikkel van. Ha mindketten szabadok lennének, azt hiszem, a fivérünk el
is venné őt. De egyikük sem élhet ezzel a lehetőséggel. Mert a házassági
fogadalom felbonthatatlan. Ha egy férfi eldobhatná a feleségét, mert már
egy másik asszonyt szeret, akkor mivé lennénk mindannyian? Melyik
házasság tartana tovább az első esztendejénél? Mit jelentene az oltár előtti
eskü, ha azt félre lehetne söpörni? Hogyan bízhatná bárki is a király és
alattvalója, az úr és a szolga közti hűségesküben, ha a házassági
fogadalom is csupán átmeneti? Ha a frigy bizonytalan, akkor minden
bizonytalan. Nem lehetsz épp te az egyetlen Tudor, aki azt mutatja
mindenkinek, hogy a világunk megbízhatatlan.
El kell játszanod a magad szerepét e darabban, vissza kell fogadnod a
férjedet, és el kell őt tűrnöd magad mellett, amennyire csak tőled telik.
Esedezve kérlek erre! Nem élhetünk olyan családban, ahol szóba kerülhet
a házassági fogadalom érvénytelenítése vagy a válás. Túlságosan új még a
trónunk ahhoz, hogy a magatartásunkat megkérdőjelezzék, és az
432
örököseinket fattyúvá tegyük. Kérlek, Margit, fogadd vissza a férjedet
mindnyájunk érdekében, és azonnal írd meg, hogy így cselekszel-e majd.
Szerető húgod, Mária, az Özvegy Francia Királyné
Magamhoz veszem a levelet, és átsétálok a meredeken lejtő várudvaron, ki
a tárva-nyitva álló vaskos kapun, ahol két francia őr figyeli a várból kilépő
és betérő embereket. A tekergőző gyalogúton át az erdőbe visz az utam,
ahol követem a patakot, ami a domb lábánál elterülő, a piactéri kereszt
körül elnyújtózó falu irányába csobog. Senki nem tart velem. Egyedül
vagyok a lombjukat levető fák alatt, csizmám a porszagú őszi leveleket
tapossa. Csípős, tiszta a levegő, az ég olyan kék, akár egy kacsatojás héja,
és hűvös van, bár ragyogóan süt a nap. Máriára gondolok, aki veszi
magának a bátorságot ahhoz, hogy ilyen levelet írjon nekem, amiről
pontosan tudja, hogy nem fog tetszeni nekem, majd Katalinra gondolok,
amint hidegen figyelmezteti a húgomat: amennyiben Harry félredobja a
feleségét, akkor Angliában egyetlen asszony sincs biztonságban. Tudom,
hogy ez igaz. Ebben a világban a nőknek nincs hatalma: nincs semmijük,
még a testük sem a sajátjuk; nem birtokolhatnak semmit, még saját
gyermekeiket sem. A feleségnek a férjével kell élnie, aki úgy bánhat vele,
ahogy neki tetszik, hiszen a férje asztalánál eszik, az ő ágyában alszik. A
leány az apja tulajdona. A házasságon kívül élő asszonnyal senki sem
törődik. Jogilag nincs semmije, és senki nem fogja megvédeni. Ha egy nő
nem tud úgy férjhez menni, hogy tudja: halála napjáig feleség lehet, akkor
hol találhat biztonságra? Ha egy férfi eldobhatja a feleségét puszta
szeszélyből, akkor egyetlen asszony sem bízhat a vagyonában, az életében,
a jövőjében. Ha a király példája azt mutatja, hogy a házassági fogadalom
semmit sem jelent, akkor az összes többi eskü sem jelent semmit, akkor az
összes többi törvény is semmis – és akkor a semmi világában fogunk élni,
mintha nem lenne se törvény, se Isten.
Rogyadozó léptekkel sétálok haza a meredek dombon. Noha mindezt
tudom, mégsem élhetek Archibalddal, mert nem bírom elviselni azt a
férfit, akihez szerelemből mentem hozzá, akinek mindenem
odaajándékoztam, amim csak volt, de aki mégis valaki mást szeretett
inkább. Nem tudok visszatérni ahhoz a férfihoz, akinek vér tapad a
kezéhez. Ugyanakkor nagyon is értem, miről beszél Katalin és Mária – a
házassági fogadalomnak örök időre kell szólnia. A királyi házasság
felbonthatatlan.
Máriának nem válaszolok, ellenben aprólékos levelet fogalmazok Wolsey
bíborosnak, hiszen tudom, hogy ő majd pontos összegzést ír róla, és azt
tárja Harry elé, amikor majd az öcsém szakít időt a szerelmi légyott
közepette arra, hogy meghallgassa a szavam.
433
El kell mondanom önnek, hogy a franciák biztos menedéket ígértek nekem
Párizsban, ha Archibald valaha is visszatérne Skóciába. Ünnepélyesen
megesküszöm rá, hogy soha többé nem fogok vele élni, de megértem, hogy
nem szabad a válásra törekednem. Esedezve kérem, intézze el nekem, hogy
Archibald soha ne térjen vissza Skóciába, hogy a király, az én öcsém ne
adjon neki menlevelet, és inkább tanácsolják azt a férjemnek, hogy éljen
továbbra is száműzetésben. Albany hercege hamarosan Franciaországba
utazik, még mielőtt a téli viharok miatt a tenger túl veszélyessé válna, én
pedig a távollétében megpróbálom biztonságban megkoronázni a fiamat.
Remélem, sikerül kivinnem Jakabot a stirlingi várból, ahol a franciák
pénzelte őrök vigyázzák. Úgy hiszem, ezt végig tudom majd vinni a tanács
lordjainak és James Hamiltonnak a segedelmével, amíg a Douglas klán
nyugton marad, Archibald pedig száműzetésben él. Mert én nem vagyok
sem szeszélyes, sem csalfa, ellenben az ön kiváló barátja, Archibald
Douglas, Angus grófja: mindkettő.
Istent és Skóciát úgy szolgálná a legjobban, ha mindörökre távol maradna.
És engem is.
434
Szinte el sem hiszem, hogy a saját utamat járhatom, miközben úgy tűnik,
ismét mellém szegődik a szerencse. Angol arannyal és angol testőrséggel
hozatom ki a fiamat a francia gvardiánjai kezei közül, a stirlingi várból, és
viszem Edinburghba. Győzedelmesen költöztetem be a palotámban a saját
termeibe, ahol az ágyát aranybrokát függöny díszíti, és mi ketten együtt
ebédelünk a királyi baldachin alatt.
Edinburgh népe majd megőrül, hogy láthassa. El kell torlaszolnunk a
palota kapuját, hogy távol tartsuk a jóakarókat a kertektől és az udvaroktól,
és naponta egyszer a kisfiam kimegy az erkélyre, hogy onnan integessen
az odalent összegyűlt népének. Amikor a delet jelző ágyú eldördül az
edinburghi várban, a fiam úgy üdvözli a tömeget, mintha az ágyút a
tisztelet jeleként sütnék el, nem pedig a delet hirdetné. Az összes templomi
harang egyszerre kondul meg, Jakab pedig mosolyogva integet a fedetlen
fővel álldogáló, saját kezüket csókolgató és jókívánságokat kiabáló
csődületnek. „És mikor lesz belőle király? Mikor lesz a koronázás?”,
kiabál fel valaki, én pedig, aki a fiam mögött állok, elmosolyodom, és
lekiáltok: „Hamarosan! Olyan gyorsan, amennyire csak lehet! Amint a
lordok beleegyeznek!”, erre pedig dörgő éljenzés a válasz.
Albany Franciaországba távozott, és távollétében én vagyok a tanács
meghatározó hangja. Minden főurat bekéretek, egyesével, hogy hűséget
esküdjön a kis királyának, és mindenki meg is teszi, kettő kivételével: őket
bebörtönzöm. Többé már nem tétovázom, és nem várok arra, hogy netán
meggondolják magukat, hogy talán meg tudom győzni őket. Megtanultam,
hogyan legyek irgalmatlan. Nem fogok semmilyen kockázatot vállalni.
Henry Stewart, aki immár fiam testőreinek hadnagyaként szolgál, rám
mosolyog.
– Ön úgy csap le, akár a vándorsólyom – mondja. – Váratlanul és gyorsan.
– És magasan is szállok, mint a sólyom – mosolyodom el.
Olyan gazdag és szép királyi udvart állítok fel Holyroodban, mint amilyen
akkor volt, amikor Jakab, a férjem először hozott ide. A fiam köré olyan
embereket gyűjtök, akiktől szeretném, ha tanulna, és akiket csodálna:
szépséges és ízléses udvarhölgyeket, a testmozgást és zenét kedvelő
435
művelt udvaroncokat. Közöttük a legkiválóbb Henry Stewart, aki kitűnik
közülük éles eszével és vonzó külsejével. Jakab udvartartásának
kincstárnoki tisztségét bízom rá, ami előléptetés a számára: körültekintően
bánik a pénzzel és teljesen megbízható. Egyfajta kuzin ő, látom benne a
királyi vért. Noha még ifjú, mégis előrelátó, mindenki másénál többre
tartom a tanácsait a királyságban, James Hamiltonét, Arran grófjáét
kivéve, aki visszakerül az udvaromba mint első számú tanácsnokom és a
régens helyettese.
A fiam áll mindennek a középpontjában, úgy őrzik és tanítják, ahogy egy
ilyen korú fiút szokás, de mégis ő királyként áll a hatalom szívében.
Természetesen semmit nem tesz és mond a tanácsom nélkül, de mindent
ért – azt, hogy a skót főurakat a mi oldalunkon kell tartanunk, hogy az
Angliából érkező pénztől függünk, és fennáll a veszélye a franciák
visszatérésének, de a mindig jelen lévő veszélynek is megvan a maga
előnye, mert Harry csak akkor emlékszik rá, hogy van egy nővére, és ő az,
aki megtartja az országot Angliának és neki, amikor Skóciát veszedelem
fenyegeti.
Így hát elégedett vagyok, amikor Harry két kiváló urat küld az udvarából,
akik majd arról számolnak be neki, hogy Holyroodhouse éppoly nagyszerű
palota, mint Greenwich. Thomas Magnus főesperes és Roger Radcliffe
csodaszép ajándékokat hoz Jakabnak. Aki igen örül nekik. Egy
aranybrokát öltözéket nyújtanak át, aminek csodálatos a szabása, az
anyaga mesés, és – ami a legjobb egy tizenkét éves fiúnak – jár hozzá egy
pont megfelelő méretű ékköves kard.
– Nézd, főúri anyám! – mutatja nekem a kardhüvelyt, a markolatán a
rubinokat, majd jól begyakorolt ügyességgel megragadja a pengét,
próbálgatja az egyensúlyát, hogy aztán ide-oda suhintson vele.
– Csak óvatosan, nehogy lefejezzen! – inti Davy Lyndsay, mire Jakab
sugárzó mosolyt vet az udvartartása fejére.
A küldöttek térdet hajtanak előttem, úgy nyújtják át az ajándékukat.
Bekukucskálok a selyemcsomagolás alá. Egy nagy vég szövetet látok, ami
két ruhához is elég, vagy több ruhaujjhoz. A kedvencem az: aranybrokát, a
királyok vászna, amit aranycérnával szőttek, kincstárnyi vagyon egyetlen
tekercsben.
– Köszönöm. Kérem, adják át köszönetemet a fivéremnek – mondom
halkan. Nem akarom, hogy azt gondolják, sikítozni fogok majd
örömömben vagy ruhákat varratok belőlük, amiket kiterítettek magam elé,
hogy állandóan a szemem előtt legyenek és eldicsekedhessek öcsém
irántam kinyilvánított szeretetével. Mind nagyon, nagyon hosszú utat
tettünk meg Morpeth óta, és már nem olyan könnyű nekem örömet okozni,
436
mint egykoron.
Közelebb intem magamhoz a küldötteket, mire a zenészek hangosabban
kezdenek játszani, az udvarhölgyeim pedig távolabb vonulnak, hogy az
urak úgy mondhassák el a londoni híreket, hogy ne tudjon róluk fél órával
később Canongate minden pletykafészke.
– Olyan ajánlatot hoztunk, amiről úgy véljük, nagyon boldoggá teszi
kegyelmességedet – hajol meg a főesperes. – Egyben önnek szóló
magánleveleket is.
Kinyújtom a kezem, ők pedig átadják a csomagokat.
– És az ajánlat?
Ismét meghajol; mosolyog. Egyértelmű, hogy érdemes lesz meghallgatni.
Összeakad a tekintetem a terem túlsó felén álló Henry Stewartéval.
Huncutul rám kacsint, mintha csak értené, hogy igen örülök annak, hogy a
csillagom ismét emelkedőben van, és az öcsém úgy bánik velem, ahogy az
illő egy olyan uralkodóval, aki a saját jogán lett az. Legszívesebben
visszakacsintanék, de azután a követre nézek, és halkan azt mondom:
– Szóval, mi az ajánlat?
Közelebb húzódnak, már szinte csak suttognak. A kesztyűmet az arcom elé
kapom, mintha csak az illatos bőrt szagolgatnám, így rejtem el vakítóan
sugárzó örömömet. Jakabnak felajánlják, hogy vegye el az unokahúgát,
Máriát: Katalin és Harry egyetlen leányát. Épp csak meg nem erősítik: őt
fogják megnevezni az angol trón örökösének. Ez a lehető legjobb
megoldás Harry számára – a törvényes lánya angol királyné lesz, akinek a
címét úgy biztosítja be, hogy hozzáadja a kuzinjához, az én fiamhoz, a
skót királyhoz és az angol trónörököshöz.
Gyorsan elrendezem a vonásaimat, majd kedélyes közönnyel pillantok
rájuk.
– A hercegnőt nem jegyezték már el a német-római császárral? – kérdem.
– Jelenleg valóban ő a jegyese – feleli a főesperes, majd széttárja puha,
fehér kezét. – Ám az efféle megállapodások gyakran változnak.
Az efféle megállapodások gyakran változnak, és ehhez elegendő az öcsém
szeszélyes akaratának egyetlen sugallata is. Mária hercegnőt már éppúgy
eljegyezték a franciákkal, mint a spanyolokkal. De ha fivérem a kis Mária
hercegnőt eljegyzi a fiammal, azt olyan szerződés pecsételi majd meg, ami
tartós lesz. Amit én teszek majd megszeghetetlenné.
Henry Stewart siet át a termen, és áll mellém. Érzem, hogy felhevül az
arcom. Közel hajol, hogy bizalmasan a fülembe súghasson.
– Kegyelmességed uralkodjon magán, mert rossz hírt fogok közölni!
Uralkodjon a vonásain!
Ez olyan hirtelen és bensőséges mozdulat ettől az ifjútól, aki eddig
437
jóbarátnak bizonyult, hogy azonnal ismét az orromhoz emelem a
kesztyűmet, és lesütöm a szemem, elrejtve a tekintetem, hogy ne tűnjön
fel, mennyire megijedtem.
– Mi az? – kérdem röviden.
– Az ön férje, Archibald Douglas, Angus grófja a városban van.
A követekre nézek, és közben érzem, hogy mint egy angyal szárnyaként
simít végig Henry Stewart keze a lapockámon. A mozdulat erővel tölt el,
mintha az ifjú a puszta akaratával tartana vissza az ájulástól.
– Úgy hallom, Angus grófja visszatért Skóciába – jegyzem meg hűvösen,
és kicsit sem reszket a hangom. Henry Stewart hátralép, a szeme résnyire
szűkül, miközben váratlanul mosoly ül ki az arcára, mintha bennem
testesülne meg minden reménye.
A követek meghajtják a fejüket, majd feszengve egymásra néznek.
– Valóban visszatért – szólal meg végül Radcliffe. – De reméljük, hogy ez
nem jelent kellemetlenséget kegyelemességednek. Nem tudtuk
Franciaországban tartani, és nem volt semmilyen indok, amivel Angliában
lefogathattuk volna. Kegyelmességed fivére, a király, nem kívánta, hogy
az ön férje háborgassa önt, de a gróf szabad ember… így akkor jön és
megy, amikor csak akar. Aligha zárhattuk volna börtönbe.
– És nem akartuk önt ezzel a hírrel felkavarni… – teszi hozzá a főesperes.
– A gróf nem fogja felkavarni őkegyelmességét – szól közbe váratlanul
Henry, megfeledkezve arról az óvatosságról, amiről eddig nekem
prédikált. – Őt semmi sem kavarhatja fel. Ő az özvegy királyné a saját
országában, ő a régens. Ugyan, mi kavarhatná fel őt itt? Ugye önök hozták
magukkal a grófot? Együtt utaztak, mint jóbarátok?
Kellő önbizalmat önt belém a szavaival, hogy királynőként viselkedjek
akkor, amikor épp a legnagyobb fájdalmat élem át.
– Az öcsémnek nem ártana elgondolkodnia a királynői jogaimról, mielőtt
fontolóra veszi Archibald grófi előjogait – szólalok meg. – Őlordsága
lemondott minden felettem gyakorolt jogáról, amikor a férjemként
elhagyott. Megmondhatják neki, hogy nem veszem át a tőle érkező
leveleket, nem tarthat negyven főnél nagyobb kíséretet, és tíz mérföldnél
nem jöhet közelebb az udvarhoz.
Két tanácsadóm, James Hamilton, Arran grófja és Henry Stewart,
egyszerre bólint. Ez csupán a biztonságunkat szolgálja. Senki nem felejti
el, hogy mit tett Archibald, amikor a városfalakon belülre csempészte a
klánját. James Hamilton nem szeretne ismét egy szénégető lován vágtatva
menekülni a városból, Henry Stewartban pedig él az odaadó ifjak tüzes
büszkesége: inkább meghalna, mintsem hagyná, hogy veszélybe kerüljek.
438
Kápolnám nyugalmába vonulok a leveleimmel, ahol nem zavar senki: sem
a fiam, sem csacsogó leányom, de még Jakab jóvágású kincstárnokának
csendes mosolya sem. Egyetlen személyes hangvételű levelet kaptam,
Mária húgomtól. Katalin hallgat, ám az, hogy a királynétól nem jött levél,
ugyanolyan sokatmondó, mint húgom három teleírt oldala. A hallgatás
kulcsára Mária utolsó lapján találok rá. Ezt írja:
Lady Carey (aki kedvesebb nő volt Boleyn Máriaként) megszült és kislányt
hozott a világra. Természetesen mindenki tudja, hogy Harry az apja. A
Boleyn család földbirtokokat, címeket és Isten tudja, mi mindent kap még.
Ami kiváló fejlemény egy semmiből jött családnak. Harry, Isten áldja meg
őt, örül, hogy egy újabb gyermeke született meg épen és egészségesen,
Charles pedig azt mondja, mindnyájunknak meg kell érteni, hogy ő egy
férfi, méghozzá büszke férfi. Charles szerint buta vagyok, amiért ez zavar
engem, mert ez semmiség, de ha látnád, mennyire fáj mindez a
nővérünknek, te is úgy éreznél, ahogy én. Charles azt is mondja, hogy kár
törődni ezzel: egy fattyú itt, meg egy másik amott senkinek se számít, de
mindenki tudja – noha senki sem mondja ki –, hogy a királynénak már
véget értek azok az évei, amikor még gyermeket szülhet. Harry vele
vacsorázik, kifejezetten kedvesen viselkedik vele, időnként még az éjszakáit
is a hálótermében tölti, de már csak udvariasságból; Katalin már nem a
szerelme, csupán névleg a felesége, és a tény, hogy nem született fiuk, csak
még feltűnőbbé teszi azt, hogy Bessie Blount fia erős és egészség
gyermekké cseperedett, Boleyn Mária lánya pedig egyből gügyögni kezd,
amint meglátja az apját. Mi lesz akkor, ha Harrynek születik még egy
fattyú fia? És aztán még egy?
Katalin böjtölni kezdett, és szépséges ruhája alatt szőrcsuhát visel, mintha
mindez az ő hibája lenne. De nem panaszkodik, nem mond semmit.
Egyáltalán nem mond semmit. Azt hiszem, Harryt feszélyezi a hallgatása,
emiatt lett olyan kérkedő és hangos, amitől az egész udvar megvadult
kissé. Charles erre azt mondja, kezdek zsémbes vén hárpia lenni, de ha
látnád Katalint, amint esténként korán visszavonul, hogy imádkozzon, míg
a többiek hajnalig táncolnak, akkor értenéd, hogy miről beszélek.
Mindenki úgy iszik áldomást az újszülött egészségére, mintha valódi
hercegnő született volna. Az emberek Henry FitzRoy ügyét még
tapintatosan kezelték, de ezt a Boleyn fattyút már nyíltan ünneplik.
Mindenki tudja, hogy Henry FitzRoy minden nappal egyre nagyobb és
erősebb, és a gyerekszobájában úgy bánnak vele, mintha ő is egy lenne
közülünk. Persze Harry a király, azt tehet, amit csak akar. De, ó! Maggie!
439
Ha látnád Katalint, te is azt éreznéd, amit én: a boldog idők végleg
leköszöntek.
Igen, gondolom, hogy így történhetett. A világ valahogy mindig fordul
egyet, de főleg a nőknek. A Spanyolhonból jött fiatal hercegnő, aki
hozzáment a szépséges bátyámhoz, Artúrhoz, elbűvölte atyámat,
elcsábította az öcsémet, majd a házasság megszeghetetlen törvényeiről
papolt nekem, most végignézi, hogy a férje miként mellőzi őt egy fiatalabb
nő kedvéért. Most azt látja, hogy ez a fiatalasszony bevonul a
szülőszobába, ahonnan egy vörös hajú Tudor csecsemővel jött elő. Katalin
mindig elérte, amit akart, mert ötvözni tudta lehengerlő báját és határozott
véleményét. Katalin mindig maga mellett tudhatta Istent és a törvényt.
Mára azonban a bája megkopott, és az égvilágon senki nem kíváncsi már a
véleményére. Nem maradt neki más, mint Isten és a törvény. Úgy hiszem,
látni fogjuk még, ahogy beléjük csimpaszkodik.
Persze sajnálom őt, és tudom, hogy a fogadalmakat meg kell tartani, főleg
a királyoknak és királynéknak, de ugyanakkor úgy vélem, ebben rejlik az
én lehetőségem is. Nyíltan kijelentettem, hogy Archibald nem jöhet az
udvarom közelébe, száműztem őt a közelemből. És ettől semmi nem
tántoríthat el. Most úgy gondolom, lehetőségem nyílt még ennél is tovább
lépni. A fiamat Skócia trónjára ültetem, és kijárom a válásomat. Mivel
Harry egy férjes asszonyba szerelmes, és fattyakat nemz, nem tilthatja meg
nekem, hogy szabad legyek, ennyire nem lehet álszent. Az, hogy Katalin
már nem a régi – noha mindez szomorú és igen sajnálatos –, jó lehetőséget
kínál nekem. A világnak nem parancsol már. Nem kell úgy élnünk, ahogy
ő azt helyesnek gondolja. Nem fogom feláldozni magam, hogy
bebizonyítsam az igazát. Szabad leszek, bármit gondoljon is rólam. Van
bátorságom véget vetni a házasságomnak, ahogy az öcsém is meg merte
törni a fogadalmát.
440
A sötétben arra riadok, hogy vadul konganak a templomi harangok,

fülhasogató és bántó a zaj: a félrevert harangok riadót fújnak. Kiugrom az
ágyamból, a velem alvó udvarhölgyem gyorsan vállamra teríti a
köpenyemet, és zihálva kérdi:
– Mi ez a hang? Mi történik?
Nagy lendülettel nyitom ki a magánlakosztályom ajtaját, a túloldalon
ekkor tépik fel az őrök a másikat, majd Henry Stewart szalad be
térdnadrágban, csizmában, csupasz mellkasára akkor húzkodva fel az
ingét.
– Öltözzön! – sürget. – A Douglasek, dacolva az ön tiltásával, bejutottak a
városba.
– Archibald?
– A falakon másztak át, és belülről nyitották ki a kapukat. Több százan
vannak. Megadja az engedélyt, hogy felkészüljek az ostromra?
– Itt? De hát itt nem tudunk visszaverni egy ostromot!
– Az attól függ, hogy mennyien vannak – feleli kurtán.
Azzal sarkon fordul, és kirohan a teremből, parancsokat osztogat az
őrségnek, mindenkit a helyére küld. Én visszafutok a szobámba, belebújok
a köntösömbe, a lábamra házicipőt húzok. Udvarhölgyem lerogy egy
zsámolyra, és a félelemtől sírva fakad.
– Kerítse elő a többieket! – utasítom. – Mondja meg nekik, hogy menjenek
a fogadótermembe, és minden ablakon reteszeljék be a zsalukat!
– Jönnek a Douglasek? – kérdi remegve.
– Ha meg tudom állítani őket, akkor nem – felelem.
Öles léptekkel robogok be a fogadótermembe, ahol Davy Lyndsay vár rám
Jakabbal. A fiam sápadt és ideges. Megpróbál mosolyogni, amikor meglát,
majd meghajolva üdvözöl.
– Tartjuk a palotát – szólok oda Davynek Jakab lehajtott feje fölött.
Felhúzom Jakabot, bókolok, majd megcsókolom. – Légy bátor, és figyelj
arra, hogy ne menj se az ablakok közelébe, se fel a falakra! Ne lássanak
meg, ne légy célpont!
– Mit akarnak? – kérdi a fiam.
– Azt mondják, hogy helyre akarják állítani a főurak tanácsának régi
441
összetételét, és azt akarják, hogy vonják vissza a vádat, miszerint árulók
lennének – feleli Lyndsay. – Furcsa módját választották az akaratuk
érvényesítésének.
– Archibald már csak ilyen – mondom keserűen. – Elrejtett fegyverek,
titokban tartott sereg… szégyellnie kellene magát. Hány embert öletett le a
múltkor?
A félig felöltözött angol követek érkeznek rohanva, a főesperes még cipőt
sem tudott húzni.
– A franciák?
– Rosszabb – válaszolom csípősen. – Az önök barátja, Archibald Douglas.
Több száz irányíthatatlan emberével.
Szó szerint fehérré válnak a félelemtől.
– Mit fog most tenni?
– Elpusztítom őket – fogadkozom.
Holyroodhouse palota, nem pedig vár, de a falai magasak, minden sarkán

bástya áll, és a nagykapu elreteszelhető. Hallom, ahogy az ágyúk odafent a
várban eget-földet megrengetve dördülnek el egymás után, és tudom, hogy
Harry Stewart akár egy őrült vágtatott fel a Via Regisen, hogy fegyverbe
szólítsa az őrséget, és az lövegeket azok felé fordítsa, akik veszélyt
jelentenek rájuk; a vár nem eshet el.
– Készítsék fel az ágyúinkat! – fordulok a testőrök kapitányához. – Nem
juthatnak be ide.
Itt nincsenek olyan ágyúállások, mint a várban, de kigördítik őket a kapu
elé, az embereim pedig zord arccal sorakoznak fel a lövegek és a halomba
hordott ágyúgolyók mögött: készek arra, hogy lőni kezdjék a Via Regist,
saját városukat. Előttük, az utcaköveken térdelnek a puskákkal és íjakkal
felszerelkezett testőrségem tagjai.
– Isten színe előtt esedezve, kérem, ne lőjön a saját férjére! – A főesperes
tűnik fel mellettem, ahogy a teherkapunál állok, és éppoly idegesnek
tűnhetek, mint tüzéreim, akik a Douglas sereg feltűnését várják a magasba
kapaszkodó Via Regisen. – Az már a hitvesi engedetlenség jele lenne.
Lehetetlenné válna bármiféle békítés önök között, a pápa sem nézhetné
el…
– Térjen vissza a szállására! – vakkantok rá. – Ez skót ügy. Ha nem adnak
a férjemnek menlevelet, akkor most nem lenne itt.
– De kegyelmességed!
– Menjen! Különben én magam lövöm keresztül!
Meglepetten kezd hátrálni. Még vet egy szörnyülködő pillantást a várhoz
442
vezető, meredek és köves utcára, mintha attól félne, hogy egy hordányi
tébolyult zúdul le mindjárt rajta tartánban, késekkel a fogaik között, majd
gyorsan elkotródik.
Hátrapillantok. Jakab áll ott, angol kardjával a csípőjén.
– Most bemész a fogadóterembe – parancsolok rá. – Ha minden rosszul
alakul, akkor a trónon ülve találjanak rád! Ha bejutnak, légy higgadt, és
add meg magad! Davy majd eligazít. Ne hagyd, hogy hozzád érjenek!
Tilos kezet emelniük rád. – James Hamiltonra, Arran grófjára pillantok. –
Vigyázzon rá! – mondom neki. – És készítse elő a lovakat arra az esetre,
ha a fiamnak menekülnie kell!
– Ön hol lesz? – kérdi.
Nem felelek. Ha bejutnak, meghalok. Csak a holttestemen át foghatják el a
fiamat. Ez most nem színjáték: ez háború köztem és Archibald között, a
Douglas klán és a régensség között, a törvényen kívüliek és a trón között.
Tudom, hogy ez az utolsó csata.
Davy Lyndsay betereli a palotába a fiamat.
– Isten áldja! – mondja még nekem röviden. – Hol van az ifjú Henry
Stewart?
– A várat védi odafent – mondom. – Amint biztonságos lesz, felmegyünk
hozzá. Álljon készen!
Bólint.
– Vigyázzon magára kegyelmességed!
– Ez az utolsó csepp vérig tart – felelem.
Egész nap készen állunk: kevés áldozatról jön hír, van egy kis lázongás,
némi fosztogatás, nőket becstelenítenek meg. Egész nap arról hallunk,
hogy a város minden kerületét és sikátorát a Douglasek járják be, és
megpróbálják rávenni az embereket, hogy rohamozzák meg a palotát, de
nem kapnak segítséget. A városlakók félnek a vár és a palota ágyúitól,
rosszul vannak a csatározás gondolatától is, főleg a városfalakon belül
vívott harctól. De mindennél jobban elegük van a Vörös Douglasekből.
Végül aztán déltájban, vagy tucatnyi hamis riadót követően, lábdobogást
hallunk, felrikolt egy duda, és a Douglasek színeit viselő had rohanni kezd
felénk az utcán, a pikáikat előreszegezve, a haragtól eltorzult arccal,
mintha azt gondolnák, hogy a félelemtől hanyatt-homlok menekülünk
majd.
– Tűz! – kiáltom.
A tüzéreknek nem kell kétszer mondani. Az íjászok elengedik a
megfeszített a húrokat, eldörrennek a puskák, aztán nagy durranással
felmorajlanak az ágyúk. Három vagy négy ember terül el jajgatva a
köveken. Kezemet a számhoz kapom, a fülem cseng, szinte megsiketít a
443
lárma, elvakít a szúrós szagú füst, de nem mozdulok a testőrségem mögül.
– Tűz! – üvöltöm ismét.
A Douglas rokonság szétspriccel még a második ágyútűz előtt,
elvonszolják a nyöszörgő sebesültjeiket, akiknek a vére foltot hagy a
kövezeten. Már senki nincs előttünk, de tartjuk az állásainkat; az ágyúkat
hátravonják, újratöltik, a puskások az izzó kanócokat fújkálják. Egymásra
nézünk: élünk, az elszántságunk töretlen, és olyan rideg harag tölt el
minket, hogy bárki jöhet ellenünk, próbálja csak megtámadni a
királyunkat. Nem lankad a figyelmünk, ahogy őrt állunk. Úgy gondolom,
hogy éjfélig is itt leszünk. De az sem érdekel, ha napokig maradunk itt.
Nem érdekel a fájdalom. Nem érdekel a halál. A düh kerített hatalmába.
Ha Archibald most itt lenne, magam ölném meg.
A füst lassan kezd szétoszlani. A fülem még cseng, amikor félúton a
meredek domboldalon, fölém magasodva megpillantok egy embert a
fekete lován. Ard az. A füstön át is megismerem, a sötétben is
megismerném. Egyenesen rám néz, én pedig ráemelem a tekintetem,
viszonzom a pillantását.
Mintha megállt volna az idő. Nem látok mást, csak egy lovon ülő alak
körvonalait, és csak elképzelni tudom a sötét szemét, amivel egykor oly
szenvedélyesen nézett rám, és amivel most oly nyugodtan tekint felém.
Mozdulatlanul ül, csak a lova mozgolódik az utcaköveken, ahogy
szorosan, kemény kézzel fogja a gyeplőt. Felém néz, mintha mondani
akarna valamit, mintha fel akarna lovagolni hozzám, hogy ismét kijelentse:
az övé vagyok és senki másé.
Nem sütöm le a tekintetem, ahogy az egy szemérmes asszonyhoz illik.
Nem pirulok el, mint egy szerelmes fruska. Farkasszemet nézünk, és
hangosan, elég hangosan, hogy ő is hallja, azt kiáltom:
– Tüzérek, célozzatok! Mindenki a lovasra!
Állítanak az irányzékon. A tűzparancsomra várnak. A férjem, az
ellenségem, megbillenti felém a kalpagját – szinte látom, ahogy
elmosolyodik –, aztán megfordítja a lovát, és lassan, lépésben, félelem
nélkül felfelé kaptat a Via Regisen a sziklás dombra, és eltűnik a szemem
elől.
Várunk, majdnem biztosak vagyunk abban, hogy Ard átszervezi az erőit,
vagy titokban átmásznak a palota hátsó falán, hogy hátulról törjenek ránk.
Várunk, a félelemtől idegesen: minden ajtóban őr áll, minden íjhúron
nyílvessző, a tüzérek óvatosan fújkálják az izzó kanócokat, hogy azok ne
hamvadjanak el. Aztán, végre, Szent Egyed óratornya elüti a négyet, majd
élesen, édes zeneként a fülünknek, egyetlen hangot kezd el ütni újra meg
újra, a békére szólítva fel mindenkit.
444
– Mi folyik itt? – fordulok a kapitányhoz. – Küldjön ki valakit!
Mielőtt bármit is felelhetne, látom, hogy egy lovas vágtat felénk,
gyorsabban, mint ahogy az biztonságos lenne: a ló patája meg-megcsúszik
a köveken, de azért nyargal tovább, lefelé a várból a meredek lejtőn. A
lovas válla felett egy pillanatra megpillantom a Stewartok fellibbenő
tartánját. Henry Stewart az. Csak egy őrült kölyök lovagolhat ilyen
szélsebesen dombnak le az utcaköveken. Lefékezi hátasát az ágyúk előtt,
majd leugrik a paripájáról.
Meghajol előttem.
– Nem sérült meg? – kérdi.
Megrázom a fejem.
– Engedje meg, hogy jelentsem: a Douglas klán Archibald Angusszal az
élen kivonult a városból, és mögöttük bezárultak a kapuk.
– Elmentek?
– Egyelőre. Most pedig jöjjön velem! Hadd vigyem fel önt és a királyt a
várba, ahol biztonságban lesznek!
A kapitány futárt küld az istállókhoz, valaki elrohan Jakabért. Egész nap
erre a pillanatra vártunk, a lovak már felnyergelve, készen állnak az
indulásra. Könnyű vágtában kaptatunk fel a dombra. A felvonóhídat
leeresztették, a csapórácsot felhúzták, a kapu nyitva áll, a vár szívélyesen
üdvözöl minket, mi pedig átlovagolunk a hídon, és már bent is vagyunk a
falak között. A kaput bereteszelik mögöttünk, és már halljuk is, ahogy a
felvonóhíd nyikorogva felemelkedik, majd a vason csattanó vas hangos
sikolya és a lánc csörgése hallatszik, ahogy a csapórács is a helyére
ereszkedik.
Henry Stewart rám néz.
– Biztonságban van. Istennek hála, most már biztonságban van! – mondja,
és a hangja elcsuklik a feltörő érzelmektől, majd leemel a nyeregből, és
úgy ölel meg, mintha szeretők volnánk, mintha igen természetes lenne,
hogy így ölelgethet, én pedig a vállára hajtom a fejem. – Istennek legyen
hála, szerelmem, biztonságban van.
Szeret. Azt hiszem, valahol a szívem mélyén mindvégig sejtettem, már az

első naptól fogva, amikor felfigyeltem rá Jakab társai között, ahogy egy
fejjel a többiek fölé magasodott. Azt hiszem, már akkor észrevettem,
amikor a fiamnak dobáltam a keszkenőmet, és láttam, hogy éljenez.
Amikor segített Jakabnak kibújni a vértjéből, ő fogta meg a keszkenőmet,
a hímzett rózsával a sarkában, majd megtartotta magának. Most, több mint
egy évvel később, megmutatja, hogy még mindig megvan neki. Attól
445
kezdve, attól a pillanattól fogva tudta, hogy mit érez irántam. Én csak
annyit tudtam, hogy kedvelem, mert megnevettet, örülök, amiért törődik
velem, és biztonságban érzem magam, amikor velem van. A szerelem meg
se fordult a fejemben. Ard ismétlődő árulásai annyira megrendítettek, hogy
azt hiszem, el is felejtettem, hogy még szerethetnék is valakit az
életemben.
Azonnal kihátrálok az öleléséből. Óvatosnak kell lennünk. Egyetlen rossz
szót sem mondhatnak rám, míg a válási folyamodványom lassan, lépésről
lépésre halad a maga útján Rómában, míg én vagyok az ifjú király régense,
míg az öcsém nyíltan hirdeti a szabad szerelmet és a sógornőm úgy
ragaszkodik a házassághoz, mintha az lenne a mennyország egyetlen
bejárata.
– Ne! – mondom sietve.
Erre azonnal elenged, hátralép, az arcára kiül az aggodalom.
– Bocsásson meg! – mondja komoly hangon. – Csak nagy
megkönnyebbülés volt viszontlátni önt. Egész nap a poklok kínjait kellett
kiállnom.
– Megbocsátok – suttogom szenvedélyesen. Az Ard szemében látott
mérhetetlen fenyegetésre gondolok, meg az ágyúk csípős füstjére, ahogy
köztem és a férjem között gomolyog. Az élet iránt hirtelen fellobbanó
sóvárgásra gondolok, amikor a halál közel jár hozzánk, és arra, hogy a
gyűlölet és a szerelem egyformán szenvedély. – Ó, Istenem, megbocsátok.
Ma éjjel keressen fel!
446
TAVASZA
Senki nem tudhatja meg, hogy Henry Stewart belém szeretett. Ó, Davy
Lyndsay persze tudja, mert ő mindent tud. Az udvarhölgyeim is tudják,
mert látják, hogyan néz rám – huszonnyolc éves, és még nem ismeri a
módját, hogy miként titkolja el a vágyát. James Hamilton, Arran grófja is
tudja, mert a vár lakótornyában látta, hogyan ragadom karon Henryt, de
olyannak már nincs tudomása róla, aki Angliának árulkodhatna, hogy van
egy rendes ember, aki szeret, és többé már nem egyedül állok szemben a
világgal.
Élvezem a figyelmét, hiszen úgy hat rám, mint az égett sebre kent gyógyír.
Egy olyan férfi szerelme, mint Archibald Douglas, megperzseli az embert,
és amikor eltaszít magától, heget hagy. Gyógyulni szeretnék, és teljesen
elfeledni, hogy valaha ismertem őt. Szeretnék Henry Stewart rajongásában
megpihenni. Mellette akarok aludni a hűvös skót éjszakákon, és soha többé
nem álmodni Archibaldról.
Henry mellett békére lelhetek, ami igen jó lenne, mert oly számos az
ellenségem, miközben szövetségesem egy sem akad. Archibald
visszavonul Tantallon várába, és egy sor panasszal fordul Harry öcsémhez
– ellenem. Azt írja, megpróbált kibékülni velem, de én eszelős és
veszélyes vagyok. Azt mondja, hogy Harry követei majd megerősítik,
hogy én ágyúkat fordítottam ellene. Harry és szócsöve, Wolsey bíboros
arra ösztökélik Archibaldot, hogy ne adja fel, próbálja meg újra és újra.
Azt akarják, hogy a Douglas klán tartsa távol a franciákat. Azt mondják,
hogy a férjemnek kell parancsolnia nekem, és kényszerítsen engem a
kibékülésre. Csúf tanács ez, erőszakos szavakkal.
Nem fognak rám hallgatni, nem fognak támogatni. Egy árva hírt sem
hallok felőlük a karácsonyi időszak alatt, aztán kapok pár szép ajándékot,
meg Mária húgom küld üzenetet. Azt mondja, az egyik legszebb karácsony
volt a mostani… a ruhák, a táncmulatságok, az álcajátékok meg az
ajándékok… a legvégén meg elárulja, hogy az idősödő királyné
kormányozta udvar ugyan miért is olyan boldog.
Mary Carey-nek riválisa támadt, méghozzá a húga, Boleyn Anna
személyében – de komolyan! Ilyenek ezek a Boleyn lányok! Ő az én ifjú
447
udvarhölgyem volt Franciaországban, és nagyon bájos, nagyon szellemes,
nagyon okos lány. De soha nem lettem volna vele olyan kedves, ha tudom,
hogy mire használja fel a tőlem tanultakat. Sajnálattal közlöm, hogy ő és a
nővére felforgatják az egész udvart, egymást követik a soha véget nem érő
mulatságok. Harry szinte kábán támolyog kettejük között. Ridegen
viselkedik Katalin nővérünkkel, aki bármit kitalálhat, úgyis képtelen a
kedvére tenni, és tőlem is eltávolodott. A Boleyn lányok voltak idén
karácsonykor az udvar valódi királynői, és mindenféle mulatságot meg
játékot agyaltak ki, és mindet Boleyn Anna nyerte meg. Aki mellett a
korábban oly hőn szeretett nővérkéje unalmasnak tűnik, aki mellett én is
egyszerűnek tűnök. Gondolj csak bele, milyen lehet akkor Katalinhoz
képest! Valósággal sugárzik. Isten a tudója, mi lesz ennek a vége, de ez a
lány már nem egy bájos kis lotyó, ő jóval többre szomjúhozik.
Rólam egy sort sem ír. Mintha soha nem parancsoltam volna Holyroodnak,
és fordítottam volna az ágyúkat a Via Regis felé, dacolva a férjemmel,
farkasszemet nézve vele, majd legyőzve őt. Senki nem tudja, hogy én
hagytam el őt, és nem én vagyok a faképnél hagyott hitves, hogy én lettem
a saját sorsom kovácsa. Az egész világ rólam beszél, Londont kivéve, ahol
Harry új hóbortjának áldoz, és boldogtalanságba taszítja a királynét.
Londont csak ez érdekli. Nem kétséges, hogy Archibald addig nem nagyon
talál megértő fülekre, amíg ez tart. Ezért feledkeznek meg rólam is.
Küzdhetek a fiam jogaiért, szervezkedhetek, hogy megóvjam őt,
kétségbeesetten kérhetek segítséget Angliából, töprenghetek Skócia javán,
Londonban akkor is csak azon jár az emberek esze, hogy mit árul el
Boleyn Anna sokatmondó, sötét szeme és Harry rajongó mosolya. Hála
Istennek, hogy amikor megjön ez a levél, Henry Stewart vállára hajthatom
a fejem, mert tudom, hogy van valaki, aki szeret. Lehet, hogy Londonban
szinte teljesen elfelejtettek már, de most van valaki mellettem, aki végre
csak önmagamért szeret.
De Archibald elől nincs menekvés. Az angol követ ragaszkodik hozzá,

hogy a Douglas klánt engedjék be Edinburghba, és hogy az angol zsoldban
álló főuraknak be kell kerülniük a tanácsba. Cserébe azt ígérik nekem,
hogy támogatnak régensként, és mind egyetértünk abban, hogy legyen
béke Anglia és Skócia között, és minél hamarabb jegyezze el egymást
Jakab és az unokahúga, Mária hercegnő.
– Ön békét és szövetséget köt Angliával – fogadkozik Magnus főesperes. –
Ezzel mindkét hazáját szolgálja. És mindkettő hálás lesz érte.
448
Még a gondolattól is rettegek, hogy ismét a közelemben tudjam
Archibaldot. Úgy érzem, mintha képes lenne varázsigét olvasni rám, és
akkor megint tehetetlenül állnék előtte. Tudom, hogy butaságokat
beszélek, de annak az egérnek a tehetetlen rémületét érzem, amelyik
megdermedve nézi az udvaron az egyre közelebb és közelebb sikló kígyót,
és tudja, hogy a halál közeledik felé, mégis képtelen elszaladni.
– Nem igazán akarok beszélgetni Archibalddal a bevonuláskor – közlöm
erőtlenül Henry Stewarttal és James Hamiltonnal, Arran grófjával. Hogyan
is mondhatnám el ennek a két férfinak, hogy még a gondolattól is
megremegek, hogy Archibald a közelembe jön?
– Inkább neki kellene szégyellnie magát, amiért az ön közelébe
merészkedik – vágja rá Henry hevesen. – Miért nem ragaszkodhatunk
ahhoz, hogy távol maradjon?
– Mikor látta őt utoljára? – fordul felém Hamilton.
Megrázom a fejem, hogy kiverjem a fejemből Ard éles sziluettjét, ahogy
egyenes háttal ül a fekete lován, és körülötte kénes füst gomolyog.
– Nem tudom. Már nem is emlékszem.
– A bevonulásnak meg kell történnie – mondja James Hamilton. – Nem
kell egymás kezét fogniuk, de együtt kell haladniuk a menet élén. A
világnak látnia kell, hogy a tanáccsal munkálkodnak majd Skócia jövőjén.
Henry megereszt egy káromkodást, majd ellép a magánlakosztályom
kandallójától, és az ablakhoz megy, kinéz a kavargó hófúvásba.
– Hogyan kérhetnek öntől ilyesmit? – dörren a hangja. – Hogyan kérhet
ilyet az öccse a saját ártatlan nővérétől?
– Ez a határozott kérésük – pillant rám aggódó arccal James Hamilton. –
Meg kell mutatnia, hogy egyetlen főúr sem hiányzik a tanácsból, hogy a
tanács egységes. A népnek látnia kell, hogy a tanács teljesen egy
véleményen van. De ez a férjének is ugyanolyan rossz: le kell térdelnie ön
előtt, és hűségesküt kell tennie.
– Az arcába kellene köpnie! – szitkozódik Henry. Hirtelen támadt
kétségbeeséssel fordul felém. – Ugye nem áll szándékában megtenni, nem
megy vissza hozzá?
– Nem! Soha! És nem csókolhat meg – felelem, és érzem, ahogy hirtelen
rám tör a rettegés. – Még a kezemet se foghatja meg.
– A férjének hűséget kell esküdnie – ismétli Hamilton türelmesen. – Nem
bánthatja önt. Mindannyian ott fogunk állni ön mellett. Letérdel majd ön
elé, összekulcsolja a kezét, utána pedig kinyújtja a jobbját, és ön megfogja.
Azután a férje meghajtja a fejét, és megcsókolja az ön kezét. Ez minden.
– Minden! – tör ki Henryből. – Mindenki azt fogja hinni, hogy ők ketten
újra férj és feleség.
449
– Nem fogják azt hinni – felelem, és megpróbálom összegyűjteni a
bátorságomat e kétségbeejtő pillanatban. – Ez csak azt jelenti, hogy
hűséges hozzám. Azt jelenti, hogy én győztem. Harminc lépés… valamivel
több, mint harminc lépést kell megtennünk együtt. Ne gondolja, hogy ez
bármit is jelent, ne gondolja, hogy nem szeretem önt, és főleg ne gondolja,
hogy Archibaldot ismét visszafogadom magam mellé a férjemként, mert
esküszöm, hogy nem így lesz. Sosem fogom megengedni. De mellette kell
lépdelnem, meg kell fognom a kezét, és addig én leszek az özvegy
királyné, ő pedig a férjem, Angus grófja, hogy az összes lord élén
bevonuljunk a tanácsterembe.
– Ezt képtelen vagyok elviselni! – kiáltja. Henry olyan féktelen, akár egy
dühös gyermek.
– Viselje el a kedvemért! – kérem higgadtan. – Mert nekem is el kell
tűrnöm Jakab fiamért.
Erre azonnal ellágyul a pillantása.
– Jakabért!
– Miatta kell megtennem.
– Ez csak egy nyilvános hűségeskü – emlékeztet mindkettőnket James
Hamilton.
Ügyelnem kell rá, hogy mozdulatlanul álljak, és ne reszkessek a
félelemtől.
Az aranybrokátba öltöztetett Jakab fiammal az oldalamon lépek be az

edinburghi városházára, mindketten koronát viselünk a fejünkön.
Archibald vezeti a menetet, amely a koronát hozza, James Hamilton, Arran
grófja követi őt a sorban, kezében a jogarral, utána pedig Argyll grófja
lépked Jakab díszkardjával. Az ő hármasuk után jövünk mi, Jakab és én,
egymás mellett haladunk, fejünk fölé baldachint tartanak. Csípős hideg
van – menet közben látjuk a levegőbe kicsapó leheletünket –, és apró
hópihék örvénylenek körülöttünk. Nagy árat készülök fizetni az Anglia és
Skócia közötti békéért, nagy árat a fiam biztonságáért. A ma esti
vacsoránál, a Holyroodhouse-palotában közös kupát kell majd ürítenem a
férjemmel, szerelmet mímelve, és a válogatott fogásokat kell küldenem az
asztalához. Ő pedig mosolyogni fog, és úgy fogadja majd a legízletesebb
hússzeleteket, mintha ismét jogában állna begyűjteni a járandóságaimat a
birtokaimról. Nem is nézek a terem túlsó felébe, ahol Henry Stewart ül
hófehér képpel Jakab udvartartásában, és egy falat sem megy le a torkán.
Este van már, amikor Magnus főesperes, az angol követ átnyújtja Katalin
450
levelét.
– Önnek küldte? Miért nem egyenesen nekem? – csodálkozom.
– Azt akarta, hogy ezen a napon adjam át. Azon a napon, amikor ön és a
férje vezeti fel a tanácsot.
– Ó, szóval a gróf diktálta a levelet? És ő határozott a bevonulásról is? –
kérdem keserűen.
A főesperes felemeli a levelet, hogy jól láthassam.
– Ezt a kegyelmes asszony írta – mondja. – Láthatja, a pecsét érintetlen.
Nem tudom, hogy miről írt önnek, ahogy senki más sem. De azt mondta,
akkor kell megkapnia, amikor Angus grófja elfoglalta helyét a tanácsban,
és hűséget esküdött az ön fiának.
– Tudta, hogy így fog történni?
– Imádkozott érte, mint Isten akaratáért ezen a földön.
Átveszem a levelet, a követ meghajol, majd elhagyja a termet, hogy
magamban olvashassam el.
Drága húgom,
Harry elmondta, hogy megparancsolta a férjednek, a grófnak, hogy
támogasson téged és fiadat a lordok tanácsában. A király elégedett lesz,
amennyiben a gróf, mint a férjed, tiszteletben tartotta az irántad való
kötelességét és a neked tett fogadalmát. Annyira örülök, és oly hálás
vagyok, amiért a megpróbáltatásaid végre véget érnek, és a férjed
visszatért hozzád, a fiadat pedig elfogadták királynak, és régensként tiéd a
hatalom. Bátorságod elnyerte a maga jutalmát, én pedig hálát adok ezért
Istennek.
Mivel ismerlek, esedezve kértem Harryt, hogy arra ösztökélje a férjed,
hogy legyen nagylelkű és türelmes hozzád, ő pedig megígérte, hogy
pünkösdig nem kell visszatérned Archibaldhoz, és férj-feleségként élnetek,
mert így lesz elég időd újra hozzászokni a jelenlétéhez, és arra is, hogy
újra közel engedd őt magadhoz, aki oly hű volt – Angliában és a
száműzetésben is – hozzád. Láttam őt, és meggyőzött róla, hogy hűséges és
szerető férjed. Nincs okod arra, hogy ne fogadd vissza őt.
Saját becsületemre megfogadtam Harrynek, hogy a rólad hallott pletykák
nem igazak. A szavamat adtam, hogy rendes asszony vagy, és soha nem
engednéd, hogy fattyúvá váljon a gyermeked, és azt sem hagynád, hogy
gúny tárgyává tegyék a királyi nevedet azzal, hogy el akarsz válni, főleg
nem egy olyan férjtől, aki a bocsánatodat kéri.
A jó feleség erénye a megbocsátás. Egy olyan királynénak, mint amilyen te
vagy, és amilyen a húgunk, Mária is, még inkább kötelessége megmutatni
a világnak, hogy a házasság nem érhet véget, és a könyörületünk
határtalan.
451
Így hát megegyeztem Harryvel, hogy pünkösdkor visszafogadod
Archibaldot immár a férjedként is, és bízom benne, hogy ismét boldog
leszel. Mint ahogy remélem, hogy én is az leszek majd, egy napon,
hamarosan.
Nővéred, a királyné:
Katalin
Még csak nem is haragszom, amiért egy csélcsap áruló karjába akar
taszítani, aki sereggel tört ellenem. Ehelyett arra gondolok, hogy ez igazán
mesteri húzás tőle.
Archibald Holyroodban fog élni a lányunkkal, a fiammal és velem, és azt

mutatjuk majd a világ felé, hogy megbékélt család vagyunk. Bebizonyítjuk
Harrynek, hogy szó sem lehet semmiféle válásról, a férj mindig visszatér a
hitveséhez, és a házasság tényleg a sírig tart. És amikor eljön a köznép,
hogy megnézze, miként vacsorázunk, azt látja majd, hogy egymás mellett
ülünk a fenséges terem főhelyén, és úgy festünk, mint egy igazi família: a
lord, a felesége és a fia. A baldachin fölém és Jakab fölé nyúlik majd,
székeink valamivel magasabbak lesznek, mint Archibaldé, de ő küldözgeti
majd szét a fogásokat a teremben, ő jár körbe, és tereferél a barátaival, és ő
rendeli a zenét, ahogy azt a saját asztaluknál ülő nagyemberek szokták.
A szakácsaink sok fogásból álló lakomákkal lepnek meg, hiszen úgy
örülnek, hogy ismét magának a lordnak főzhetnek és süthetnek. A
zenészek fülbemászó rigmusokat játszanak majd, Archibald pedig
mindenkinek megtanítja az új londoni tánclépéseket, amiket Boleyn Anna
tett oly divatossá. A színészek új álcajátékokat adnak elő – kiválasztanak
valakit az udvarból, és bevonják őt is, hogy táncoljon és játsszon el
valamilyen szerepet a színműben. Gyakran választják majd ki Archibaldot,
aki a kavargó kör közepén ropja, majd sötét szemével rám mosolyog, és a
vállrándítása is mintha csak azt mondaná, hogy nem ő keresi ezt a sok
dicsőséget, egyszerűen csak zuhog rá. Nem tehet róla, de megállás nélkül a
figyelem középpontjában áll.
Barátságos lesz Jakabbal – de nem tünteti ki túlságosan a figyelmével,
mert az csak gyanút keltene az én óvatos tizenkét éves fiamban: csupán
egy hajszálon múlott megmeneküléseiről, csatákról, haditervekről, a
keresztény világ háborúiról, az angol király elképzeléseiről, valamint az
európai udvarok szüntelen vetélkedéséről és hatalmi játszmáiról mesél
neki. Hiszen nem vesztegette az idejét sem Franciaországban, sem
Angliában. Minden történésről tud, és rövid történeteket mond majd
Jakabnak, amikkel a kormányzás rejtelmeibe avatja be a fiamat, hogy
452
aztán vállon veregesse, és megdicsérje kiváló felfogóképességét. Elviszi a
könyvtárba, térképeket tereget szét a nagy, kerek asztalon, és megmutatja,
hogyan lettek naggyá és még nagyobbá a Habsburgok, és hogy a birtokaik
szinte már ellepik egész Európát. „Ezért kell szövetségben állnunk
Angliával és Franciaországgal”, mondja majd. „Mert a Habsburg família
egy igazi szörnyeteg, amely egy nap felfal minket.”
Kedves és fesztelen Margarettel, aki ámulattal tekint fel csodával határos
módon előkerült apjára. A férjem dicsérni fogja, hogy milyen bájos, és
mindenhová magával viszi, szalagokat vesz a hajába, valahányszor a piac
közelében járnak. Velem ugyanolyan elbűvölő és csupa kellem, mint
amikor az asztalnokom volt, és nem győz majd a kedvemre tenni. Jakab
feje felett szívélyes mosolyokat küldözget felém, mintha újra és újra
megdicsérne, hogy milyen fiút neveltem, felnevet, valahányszor
valamilyen tréfás megjegyzést teszek, és mindig készen tartja a karját,
hogy az udvarba kísérjen. Amikor az udvar táncol, a zenészek játszanak, és
előkerülnek a kártyák, akkor minden úgy történik majd, ahogy én akarom.
Nagyon jól ismer, már azelőtt kitalálja, hogy mit akarok, mielőtt időm
lenne parancsba adni. Érdeklődik, hogy van a csípőmben az a régi fájás,
felidézi nyaktörő menekülésünket a biztonságos Angliába; a mi
történetünk szerelmi történet, amit időről időre röviden felelevenít, hogy
megidézze a múltat, és folyton azt kérdezgeti, emlékszem-e arra, hogy…?
Emlékszem arra az éjszakára, amikor…? Ahogy telnek a napok, a közös
érdeklődés és a közös emlékek szelíd hullámverésébe csábít.
Gyakran fordul oda Jakabhoz, és megdicséri a bátorságomat, elmondja a
fiamnak, hogy milyen szerencsés, amiért ilyen hősies anyja van. Beszél
Margaretnek a többtucatnyi ruháról, amit királyi öcsém küldött nekem a
bátorságomért. Szüntelen azt mondogatja, hogy ő is az én ügyemért
harcolt, hogy Jakab biztonságban legyen. Mintha csak egy régi történetről
zengene balladát, amit mindannyian ismerünk, csak éppen furcsa, új
hangnembe öltözteti.
Archibald figyelő tekintetén, oldalra döntött fején túl látom a mogorva, de
tehetetlen Henry Stewart arcát. Semmit nem tehetek, amivel értésére
adhatnám, hogy ez az új és szelíd Archibald cseppet sem nyugtat meg és
nem is engesztel ki, mivel látja – ahogy mindenki más is –, hogy igazából
ez történik. Oly kevés szeretetet kaptam életem során, hogy éhezem a
figyelemre, még akkor is, ha ezt attól kapom meg, aki az ellenségem volt.
Szerelmes vagyok Henry Stewartba: a szívem nagyot dobban, amikor
belép az udvarba, és meghajol felém, vörösesbarna haja csak úgy csillog a
gyertyafényben, mogyoróbarna szeme őszinte és egyenes. De amikor
Archibald megáll a székem mögött, és kezét a vállamra teszi, akkor tudom,
453
hogy biztonságban vagyok, hiszen az egyetlen ember Skóciában, aki
megkérdőjelezhetné a hatalmamat, az én oldalamon áll, az öcsém barátja
és szövetségese az én pártomat fogja. A férjem, akihez szerelemből
mentem hozzá, és aki oly fájdalmas árulást követett el ellenem, most
hazatért.
– Így ér hát boldog véget a történetünk – hajol oda hozzám és súgja a
fülembe. Én pedig nem vagyok elég bátor hozzá, hogy ellentmondjak neki.
Henry Stewart vacsora előtt egy órával keres fel a magánlakosztályomban,

amikor mindenki öltözködik. Az udvarhölgyem bejön, és közli, hogy ő vár
rám odakint, én pedig elküldök mindenkit, majd kimegyek hozzá a zöld
bársonyruhámban, az ezüst ruhaujjakkal: úgy, ahogy egy királynéhoz illik.
Meghajol, és arra vár, hogy leüljek, de ehelyett odalépek hozzá, felnézek a
mogorva arcába, és már érzem is, hogy ellenállhatatlan vágy tör rám, így
hát a mellkasára teszem a kezem, és azt suttogom:
– Henry?
– Az engedélyed kérem, hogy elhagyhassam az udvart – mondja hűvösen.
– Ne!
– Nyilván belátod, hogy nehezen élhetnék egy fedél alatt veled és a
férjeddel.
– Nem bírnám elviselni, ha elmész. Nem hagyhatsz itt vele!
Gyönyörűen hímzett kabátjához húzza a kezem, majd megszorítja.
– Nem akarok elmenni. Tudod, hogy nem. De nem élhetek úgy ebben a
házban, mintha a férjed katonája lennék.
– Ez az én házam! A hűséged hozzám köt!
– Ha ő a férjed, akkor itt minden az övé – mondja szomorúan. – És én is az
övé vagyok. Szégyellem magam.
– Miattam szégyenkezel?
– Dehogy, soha! Tudom, hogy osztoznod kell vele a hatalmon. Tudom,
hogy kénytelen vagy eltűrni itt. Ezt megértem. Értem, hogy ezt jelenti az
angolokkal kötött egyezség. De én képtelen vagyok rá.
– Szerelmem, kedvesem, tudod, hogy nemsokára megjön az engedély a
válásra, és akkor megszabadulok tőle!
– De mikor?
Komor hangsúlya kijózanít.
– Most már bármelyi nap, akármelyik nap megkaphatom.
– De az is lehet, hogy soha nem jön meg. És én nem várhatok rád a férjed
házában.
– Ne menj vissza Avondale-be! – felelem, és még szorosabban markolom
454
meg a kabátját. – Ha már itt nem maradhatsz, legalább ne menj vissza oda!
– Akkor hova menjek?
– Stirlingbe – vágom rá gyorsan. – Az az én váram, ezt senki sem
tagadhatja. Menj Stirlingbe, és tarts szemlét. Ellenőrizd a várőrség
utánpótlását, és tedd biztos menedékké nekünk, ha itt valami rosszul
alakulna.
Munkát fogok adni neki, olyan feladatot, amitől majd fontosnak érzi
magát.
– Kérlek! – mondom. – Ha már itt nem tudsz megvédeni, azért még
megteremthetsz egy biztonságos menhelyet nekem, ahová
visszahúzódhatok, ha szükségem lesz rá. Ki tudja, mit fog még tenni a
Douglas klán?
– Azt, amit az angolok parancsolnak – közli szárazon. – És te is azt fogod
tenni.
– Igen, egyelőre azt fogom – bólintok. – Mert jelenleg nincs más
választásom. De tudod, hogy azon munkálkodom, hogy újra szabad
legyek, és szabad legyen a fiam is, hogy egy szabad ország királya
lehessen.
– Mégis magad mellett tartod Douglast és a klánját – jegyzi meg
éleslátóan.
Egy kicsit tétovázom, mielőtt bevallanám az igazat. Annyira
ellentmondásosak az érzelmeim, hogy magamnak is alig tudom
megmagyarázni őket.
– Félek tőle – vallom be. – Tudom, hogy a férjem könyörtelen, és nem
tudom, hogy milyen messzire menne el velem szemben. Így aztán, ha
mellettem áll, akkor úgy érzem, hogy biztonságban vagyok – mondom,
majd boldogtalanul felnevetek. – A falakon kívül nincs ellenségem, ha a
férjem bent van a várban. Amikor jó hozzám, tudom, hogy semmi sem
árthat nekem.
– Hát nem látod, hogy meg kell szabadulnod tőle? – kérdi az ifjak
türelmetlen tisztánlátásával. – Hiszen puszta félelemből élsz vele.
– A nővéreim ragaszkodnak hozzá, hogy vele maradjak – felelem. – Az
öcsém is ragaszkodik hozzá. Jakabért teszem.
– De ugye csak szavakban leszel a felesége, és nem tettekben?
Henry még fiatalember, nem tudja, hogy mikor hazudok neki.
– Hát persze! – mondom, és közben arra gondolok: Katalin pontosan azt
javasolta, hogy ezt tegyem pünkösdkor. – Még csak eszedbe se jusson
ilyesmire gondolni!
– Akkor mégsem szereted?
Még nem tudja, hogy egy asszony egyszerre szerethet, retteghet és
455
gyűlölhet is.
– Nem – válaszolom megfontoltan. – A szerelem egészen más.
Erre ellágyul, lehajtja a fejét, majd megcsókolja a kabátjába kapaszkodó
kezem.
– Jól van – mondja. – Elmegyek Stirlingbe, és ott várom ki, amíg értem
küldetsz. Tudod, hogy csak téged akarlak szolgálni.
Fiatal szeretőm nélkül kell kibírnom a tavaszt, hiányzik a mogorvasága és

a terem végéből rám vetett féltékeny tekintete. Minden nappal csak nő a
nyugtalanságom, ahogy Archibald becsvágya egyre világosabbá válik
előttem, ahogy befolyása egyre nő a lordok tanácsa felett, és egyre
egyértelműbb, hogy a Skócia feletti uralomra vágyik. Angliával nagyon
szoros kapcsolatot ápol, vagyona (az én vagyonom) hatalmas, férfias
tekintélye mindenkit legyűr. Hozzám továbbra is gyengéd, figyelmes és
készséges, de rettegek a húsvéttól és a pünkösdtől, amikor majd visszatér
az ágyamba, és egyelőre nem látok semmilyen ürügyet, hogy mivel
utasíthatnám vissza. Csak még rosszabb, hogy úgy beszél erről, mint
valamiféle megállapodásról, amibe mindketten önként mentünk bele, és
már csak a nyarat szeretnénk megvárni, hogy így pecsételjük meg végleg a
kibékülésünket, s talán egy újabb gyermekben is reménykedünk, akár az
almafán fészket rakó, bájos feketerigópár. Katalin terve – időt ad nekem,
hogy újra megszokjam a jelenlétét – olyan udvarlássá alakul át, ami
feltartóztathatatlanul vezet vissza minket a házasság kötelékébe.
A férjem túl okos ahhoz, hogy ezt nyíltan kimondja, de új függönyöket
rendel az ágyamhoz meg új ágyneműket, és azt mondja a varrónőnek,
hogy pünkösdre kell elkészülnie velük. Magabiztosan beszél a nyárról,
közli velem, hogy elmegyünk Linlithgow-ba, majd még északabbra, mert
Jakabbal körbe kell utaznunk az országot, királyi körutat tervez, ahogy
régebben a fiam atyja is bejárta Skóciát. Azt mondja, megtanítja majd
Margaretnek, hogy a fiúk módjára, terpeszben ülje meg a lovat, mert úgy
örömét lelheti a vadászatban és a hosszú lovaglásban. Szemernyi kétség
sincs a hangjában afelől, hogy együtt fogunk élni, férjként és feleségként
ezen a nyáron és ezután majd minden nyáron.
Magabiztosan, Wolsey bíborosra hivatkozva használja ki teljes mértékben
a birtokaimat: összes járandóságom, a bérlőimtől beszedett pénz, és az
összes terményem mind hozzá kerül, mint mindenki által elismert
férjemhez. Semmilyen hírt nem kapok arról az asszonyról, akit egykor a
feleségének hívott, traquairi Janet Stewartról. Nem tudom, hogy vajon
Tantallon várában él-e még mint a férjem hitvese, vagy valamelyik
456
birtokomon, erről senki sem mer beszélni. Még csak azt sem tudom, hogy
eltaszította-e a férjem, hogy elhagyta-e őt, így az asszony most valahol,
mondjuk, Traquair House-ban húzta meg magát, és abba a mákszemnyi
reménybe kapaszkodik, hogy a férjem talán visszatér hozzá, és néha retteg
is attól, hogy valóban beállít. Archibald soha egy szóval sem említi őt, és
az én nyelvemet is gúzsba köti a szörnyű feszélyezettség. Már elvesztettem
a bátorságom, hogy effélével ingereljem.
Azzal, ahogy a boldogságunkról dalol, a rossz esélyekkel is dacoló
házasságunkról, a küzdelmünkről, hogy együtt legyünk, egészen újfajta
képet fest rólunk. Most már értem, hogyan tudta ezt oly ügyesen űzni
Londonban, hiszen itt, Edinburghban is ezt teszi. Meggyőzi a fiamat, sőt
szinte engem is, hogy szerelmesek vagyunk, és csak a véletlen választott el
minket, hogy végig hűségesek maradtunk egymáshoz a sok nehézség
közepette, és most ismét egymásra találunk. Már nem tudok tovább
kapaszkodni a saját tapasztalásomhoz. Kezdem azt hinni, hogy neki van
igaza, tényleg szeret, és csak ő adhat nekem biztonságot. A
világszemlélete, a rólam alkotott véleménye, a közös életünkről szőtt
szavai lassan maguk alá temetnek.
Egy napon pedig még ezzel is elő mer rukkolni:
– Ahogy az ágyúk füstje eloszlott, és megláttalak a lövegek mögött, arra
gondoltam: Istenem, ő az egyetlen asszony, akit valaha is akartam
magamnak. Mindig erős lánggal lobogott köztünk a szenvedély, Margit,
egyszerre volt ez gyűlölet és szerelem.
– Kiadtam a parancsot, hogy készüljenek fel a tüzelésre. És tudtam, hogy
te állsz ott – árulom el neki.
Elmosolyodik, magabiztossága szinte megingathatatlan.
– Tudom, hogy megtetted. De azt is láttad, hogy téged nézlek, és közben
pontosan tudtad, hogy mire gondolok.
Eszembe jut a lovon ülő alak, ahogy ott magasodik fölöttem a Via
Regisen, mintha csak arra biztatna, hogy lövessek újra, csak bátran, ne
féljek semmitől.
– Nem, egyáltalán nem tudtam, hogy mire gondolsz – felelem makacsul. –
Nem akartam semmit, csak azt, hogy tűnj el a szemem elől.
– Ó, ezt sosem fogom megtenni.
Ő az öcsémet képviseli, a nagy királyt. És a sógornőm, az angol királyné
Istentől kapott magabiztossága rejtőzik benne, amit az emberi és isteni
hatalom szentesít. Már a bűvkörébe vont. Nem vagyok szerelmes – Isten
óvjon egy ilyen csapástól! –, de látom, hogy uralja az udvart, megfőzte
Jakabot és lassan lehengerel engem is, és ettől úgy érzem, hogy már nincs
semmi, amit mondhatnék vagy tehetnék azért, hogy megszerezzem a
457
szabadságomat. Megmondja, hogy mit gondoljak, mintha az eszem is az ő
alattvalója lenne. Már csak arra számíthatok, hogy hírt kapok Rómából,
miszerint a pápa engedélyezi a válásomat, mert akkor a szemébe
mondhatom, hogy szabad vagyok, ő pedig csupán a tanács egyik főura,
számomra már semmi többet nem jelent. Azon a napon közölhetem vele,
hogy nem a férjem, nem a király mostohaapja. A lányomnak ugyan ő az
atyja, de nekem nem parancsolhat. Lehet ugyan az angol király
szövetségese, de többé már nem a rokonom. Minden este letérdelek a
feszület elé, és azért fohászkodom, hogy a szentatya írnokai küldjék el
végre a megváltó üzenetet, és szabadítsanak meg ettől a furcsa fél élettől,
amelyben egy olyan férjjel élek, akivel nem merek szembeszállni, és egy
olyan férfi után sóvárgok, aki még csak nem is láthatok.
Elviselhetetlen már ez az egész. Idén nyáron el kell szöknöm. Nem
lovagolhatok ki minden áldott nap Archibalddal, és nem nézhetem minden
este, ahogy táncol. Nem térdelhetek mellette a kápolnában, és vehetek
részt a misén az ő oldalán, mintha együtt innánk a szeretet kupájából.
Tudom, hogy hamarosan, nem sokkal húsvét után felkeres a
hálószobámban, az udvarhölgyeim kinyitják előtte az ajtót, beengedik,
bókolnak előtte, aztán magunkra hagynak minket. Annyira uralkodik
felettem, annyira birtokol és maga alá gyűr, hogy tudom: képtelen leszek
ellenállni neki. Tudom, hogy a törvény szerint nem is állhatok ellen. Egyre
jobban félek attól, hogy el is fogom felejteni, miként kell
szembeszegülnöm az akaratával: nem is fogok többé dacolni vele.
Meg kell szegnem a kötelezettséget, amit az öcsém varrt a nyakamba, meg
kell törnöm a Katalin keltette varázst. Ők ketten döntöttek úgy, saját
érdekeiktől vezérelve, hogy Archibaldnak és nekem tiszteletben kell
tartanunk a házassági fogadalmunkat, és ki kell békülnünk egymással.
Archibalddal kötött házasságom révén Harry hódolhat Boleyn Mária iránt
érzett szenvedélyének, mert az én példám bizonyítja, hogy semmiféle
árulás nem semmisíthet meg egy házasságot. Nekem kell megmutatnom
ezt a világnak. Ők ketten – Katalin és Harry – végig azon ügyködtek, hogy
mi ketten megállapodásra jussunk. Harry fizeti Jakab testőrségét, ő pénzeli
a főurak tanácsát, és támogatja Archibaldot, azzal a feltétellel, hogy a
férjem Anglia érdekeit képviseli, és hű marad az angol hercegnővel kötött
házasságához. Harry ír nekem, Katalin ír nekem, még Mária húgom is ír
nekem, és mind azt mondják, hogy a jövőm és a hazám jövője, meg a
fiamé is az én derék férjuram kezében van. Aki hű lesz hozzám, így vissza
kell fogadnom őt. És akkor boldogan élünk majd.
Titokban, leplezve, hogy az én kezem műve lenne, kerülő utakon levelet
küldök a kikötőbe, ahonnan egy francia kereskedőhajó viszi tovább
458
Franciaországba: a távol lévő Albany hercegnek írok. Megírom, hogy
megteszek bármit – bármit! –, ha kijárja a válásomat a pápánál. Tudom,
hogy képes diadalt aratni értem a Vatikánban. Elmondom neki, hogy ő
vezetheti majd a főurak tanácsát, és átadom Skóciát a franciáknak, csak
szabadítson meg Archibaldtól és ettől a szörnyű, álomszerű fél élettől,
amiben fuldoklom, még most is, miközben e levelet írom.
459
SCONE-PALOTA, PERTH, SKÓCIA, 1525 TAVASZA
A Scone-palota egy apátsági palota, amelyet a scone-i templom mellett

álló apátság közelében építettek fel. Az összes skót király híres
koronázóhelye, és én beleszerettem ebbe a szürke kőből emelt apátságba, a
palotába és a Perth felett magasodó dombon álló kis templomba, még
akkor, amikor először voltam itt a férjemmel, Jakab királlyal. Zord vidék
ez: a hegyek nagyon magasak, az alacsonyabb lejtőkön olyan sűrű erdők
feketéllenek, hogy nem is él ott senki, a keskeny csapásokon csak
szarvasok és vaddisznók járnak. A hegytetők az évnek ebben a szakában is
fehérek a hótól, noha a folyópartokon már a sárga nárciszok bólogatnak.
Túl hideg van ahhoz, hogy sétálni lehessen a zubogó folyó mellett, ami
fehéren tajtékzik a téli árvíz miatt, vagy a kolostor körüli, fallal védett
kertekben, ahol a veteményesek első zöld hajtásai már kidugták a fejüket a
sötét talajból.
Archibald nem tartott velünk ezen a szokatlan évszakban tett északi
látogatáson, Edinburghban maradt a főurak tanácsával, így Jakab és én
hirtelen szabadok leszünk. Csak most, hogy végre távol lehetek a
férjemtől, döbbenek rá, hogy mennyire elnémít a közelsége, mennyire
figyelek rá. Mintha a fiammal együtt lábujjhegyen közlekednénk körülötte,
mintha csak egy szendergő kígyó lenne, amely bármikor lecsaphat ránk.
Csak Margaretnek hiányzik – a férjem annyira elbűvölő és kedves vele,
hogy a lányunk nem fél tőle még titokban sem.
Mindennap vadászunk vagy lovagolunk, a lovászmesterem vezet minket
az erdőben vagy felvisz minket a magasabb területekre, a sivár lápvidékre,
ahol erős, hideg és csípős szél fúj. Fiam, a király, imádja Skócia
felvidékét, ami királysága tekintélyes részét adja. Egész álló nap lovagol
maroknyi társaságával. Reggelijüket egy apró kolostorban költik el,
vacsorára valamelyik elszigetelten álló tanya ajtaján dörömbölnek be. Az
emberek örülnek, hogy a körükben vendégelhetik meg a királyt, Jakab
pedig élvezi a szabadságot a sok-sok év után, amikor szinte saját várainak
foglya volt. Hasonlít az apjára: szereti meglepni az embereit,
közemberként lovagol közöttük, és úgy beszél velük, mintha egyenrangúak
lennének vele. Elmesélem neki, hogy apja ballengeichi Gudeman néven
utazgatott – ez egy falu Stirling mellett –, és egyszerű embernek adta ki
460
magát, hogy táncolhasson a falubéli lányokkal, a koldusoknak pedig pénzt
adott. Erre Jakab felnevet, és azt mondja, belőle is Gudeman lesz, csak ő a
„Gudemanson” nevet fogja használni.
Henry Stewart is velünk tart, Jakab oldalán lovagol, tökéletes társasága az
ifjú királynak, akit lovagokról és a nemességről szóló történetekkel, régi
skót mondákkal szórakoztat. Egész nap Jakab társaként és barátjaként
lovagol mellette, éjszakánként pedig csendesen felkeresi a szobámat, és a
karjába von.
– Te vagy az én szerelmem, egyetlen szerelmem – súgja a fülembe, mire
én csak annyit mondok: „csitt”, majd suttogva szerelmeskedünk, ő pedig
még pirkadat előtt elillan, így amikor felkelek a hajnali imára, úgy érzem
magam, mintha csak álmodtam volna egy ifjú szeretőről, és szinte el sem
hiszem, hogy a karjai között lehettem.
Annyira boldogok vagyunk északon, annyira messze kerülünk az

edinburghi gondoktól, hogy szinte meglepődöm, amikor Thomas Magnus
főesperest jelentik be a vacsoránál, aki nemrégiben tért vissza angliai
látogatásáról. Itt korán étkezünk, és máris ágyba bújunk, amint a
viaszgyertyák pislákolni kezdenek a gyertyatartókban. Idefent az ég olyan
sötét, akár az éjszakai bársony, a csillagok ezüstös tűfejek. Perth fényei itt
már nem látszanak, ahogy Scone kis falucskájának fáklyái sem. Nincs itt
semmi más, csak ez a titokzatos fénysugár dereng – ami nem is a pirkadat
és nem is a csillagok fénye –, valahol ott, ahol a föld találkozik az éjfekete
éggel, és az egyetlen neszt a baglyok kísérteties kiáltásai jelentik.
– Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan visszatér Skóciába, főesperes
uram – köszöntöm. – Nagyon szívesen látjuk.
Ő viszont már nem annyira szívélyes. Tudom, hogy Londonban járt, és
Angliából hoz üzenetet. Nem kétséges, hogy megállt Edinburghban, és
minden hírt megosztott Archibalddal, majd ellátták őt a megfelelő
utasításokkal.
– Öcsém, a király, jó egészségnek örvend? És őkegyelmessége, a királyné?
– Istennek legyen hála – mondja ájtatosan –, mindketten igen jól vannak.
De nemrég szörnyű csatára került sor. Sajnálattal kell tudatnom, hogy az
ön egykori szövetségese, a francia királyság, vereséget szenvedett. Maga a
francia király is fogságba esett.
– Hogyan? – kérdezem kifejezéstelen arccal.
Látom, hiszen senki figyelmét nem kerülné el, hogy aprócska öröm villan
fel a szemében a megdöbbenésem láttán, hiszen tudja, hogy így
szövetséges nélkül maradtam az öcsémmel és a megbízottjával szemben.
461
– Ferenc királyt elkapta és fogva tartja a császár – közli hűvösen. – Az ön
barátja, Albany hercege, aki ura katonáinak parancsolt, teljes vereséget
szenvedett. Richard de la Pole, a trónkövetelő és az ön öccse ellensége,
meghalt.
– Ő az én ellenségem is volt – mondom erre határozottan. – Egyszerre a
rokonunk és az ellenségünk. Istenek hála, hogy már nem hoz ránk több
bajt!
– Ámen! – feleli erre gyorsan a főesperes, mintha inkább ő szeretne Istenre
hivatkozni. – És így, mint azt majd látni fogja, hiszen egy olyan éles eszű
hercegnő, mint amilyen ön, ezt gyorsan belátja… Ön erős pártfogók nélkül
maradt, leszámítva persze az angolokat, hiszen a francia sereg
megsemmisült, és ez egy emberöltőig így is marad, a királyuk fogságban
sínylődik, uralma megtört. A szövetségese volt, de most már a Habsburg
Birodalom foglya. Az ön öccsének királyságát nem fenyegeti többé francia
támadás, az ön jóakarója, Albany herceg megalázó vereséget szenvedett.
– Mindennek örülök, ami Anglia védelmét szolgálja – mondom találomra.
Alig tudom már, hogy mit beszélek. Ha a franciák vereséget szenvednek,
és a herceget megszégyenítették, akkor nem szólhat az érdekemben a
Vatikánban, és nem lehet a segítségemre Skóciában sem. A főesperesnek
igaza van: elvesztettem egy pártfogót és egy szövetségest. Harrytől fogok
függeni és mindörökre Archibald hatalmának rabja leszek.
– Ez igen megrendítő az ön számára – folytatja a főesperes nem túl
meggyőző együttérzéssel. – Hiszen ez a vereség egyben Franciaországnak,
mint számításba vehető hatalomnak, a végét is jelenti. Az összes, francia
zsoldban álló skót főúrnak is feltűnik majd mindez, amikor elapad a
fizetségük. – Szünetet tart; tudja, hogy a franciák nekem is küldenek pénzt.
Tudja, hogy függök a kegydíjuktól és a testőrségüktől, és hogy a főurak
felét ők pénzelik a támogatásukért cserébe.
– Örömmel tölt el az öcsém sikere – nyögöm ki bágyadtan. – Nagyon
örülök Anglia diadalának.
– Ez az ön nővérének, a spanyol infánsnőnek is a sikere, hiszen az
unokaöccse immár egész Európát uralja – fűzi hozzá a főesperes.
– Az ő diadalának is örülök – szűröm a szót a fogaim között.
– Írtak önnek – mondja, és azzal átnyújt egy csomagot, ami a királyi
pecsétektől súlyos.
Biccentek az egyik udvarhölgyemnek.
– Mondja meg a zenészeknek, hogy idekint játsszanak. Én a
magánlakosztályomba megyek, hogy elolvassam a londoni híreket.
– Remélem, jó hírek érkeztek – jegyzi meg.
Olyan magabiztossággal bólintok, amit valójában nem is érzek.
462
Megvárom, amíg az őrök becsukják mögöttem az ajtót, azután az apát
nagy székéhez lépek, ami az üres és néma teremre néző emelvényen áll,
leülök, és feltöröm a pecséteket.
Még soha életemben nem olvastam ilyen levelet. Tudtam, hogy Harry tud
arcátlan lenni, de azt nem hittem volna, hogy ennyire. Tudtam, hogy képes
haragra gerjedni, de ez rosszabb mindennél. Úgy ír, mint akivel nem
szabad ujjat húzni, úgy ír, mint az az ember, aki meg tudná ölni azt, aki
vitába mer szállni vele. Őrjöng a dühtől, pennája pacákat és tintafoltokat
fröcsköl a lapra, mintha csak ő köpködne mérgében. Eszelős haragra
gerjedt, ez már tényleg tébolyult düh. Azt mondja, tudja, hogy bizalmas
viszonyban álltam Albanyvel, de jobb, ha tudomásul veszem, hogy a
herceg immár megtört ember, teljes vereséget szenvedett. Azt írja, hogy
elfogta a levelem, amiből kiderült, hogy míg színleg és mindenki szeme
előtt kibékültem Archibalddal, addig mindvégig azért esedeztem
Albanynek, hogy siettesse a válásomat a Vatikánban. Azt mondja,
rémülten olvasta a soraimat, főként azt, hogy bármit, de tényleg bármit
megteszek azért, hogy szabad legyek. Arról beszél, hogy nagyon is
tudatában van annak, hogy mit értek ezalatt – felajánlottam magam
Albanynek, és így szégyent hoztam önmagamra és a családomra. Tudja,
hogy megvettek engem a franciák, és a francia hercegnek esdekeltem:
használja fel a befolyását, és tegyen szabaddá. Azt mondja, álnok vagyok,
tetőtől talpig hamis, és hogy sosem lett volna szabad a feleségére
hallgatnia, aki pedig megesküdött rá, hogy rendes asszony vagyok, és meg
lehet bízni bennem. Azt írja, a királynét cserben hagyta az ítélőképessége,
mert azt mondta, hogy végleg kibékülök a férjemmel. Azt mondja,
bebizonyítottam, hogy a királyné nemcsak hazug, de egyben rossz
tanácsadó is, és soha többé nem pazarolja az idejét arra, hogy
meghallgassa a javaslatait, és ez az én hibám. Közli, hogy hazug vagyok, a
királyné pedig ostoba bolond.
Azt mondja, Katalin unokaöccse Európa győztese, és a francia királyság
ugyanolyan gyorsan bukott el, mint ahogy felemelkedett. Közli, hogy
Mária hercegnő soha nem megy hozzá Jakab fiamhoz, hanem azonnal
eljegyzik a császárral, és ő lesz a legnagyobb császárné, akit a világ valaha
ismert. Arról beszél, hogy amikor majd eljön az ideje, személyesen vezet
majd sereget Skócia meghódítására, és Jakab az angol trón uralma alá
kerül. Oda, ahová Skócia mindig is tartozott. Azt írja, nem kell már azon
töprengenem, hogy Jakab örökli-e az angol trónt, mert neki is van egy fia,
egy erős, derék sarja, aki ízig-vérig Tudor, és akit törvényes gyermekévé
463
tesz, hogy aztán IX. Henrik néven lépjen majd trónra, és így nekem már
nem kell azon törnöm a fejem, hogy vajon Jakab látja-e majd valaha is
belülről a Westminster-apátságot. Sőt azon sem kell már gondolkodnom,
hogy látja-e valaha Londont. Esetleg akkor, amikor majd lerója tiszteletét,
én viszont soha nem fogom újra látni az angol fővárost. Harry arról ír,
hogy figyelmeztetett erre, és Katalin – az az ostoba nőszemély – is
figyelmeztetett rá. Arra, hogy a férjemmel szembeni hűtlenség
kegyvesztéssel jár, az Angliával szembeni hűtlenség pedig pusztulással.
Figyelmeztettek a végzetre, és íme, ez a vesztem.
Magam előtt tartom a levelet, és csak ekkor figyelek fel egy ismétlődő
neszre, a papír zizzenésére. A kezem remeg, amiben a levelet fogom.
Leejtem a padlóra a macskakaparással teleírt lapokat, és csak ekkor tűnik
fel, hogy egész testemben reszketek, mintha a hideg rázna, mintha valami
eszelős falusi asszonyság lennék, akit mindjárt leterít a görcsös roham.
Alig kapok levegőt, és azt veszem észre, hogy szörnyen fázom, de annyira,
mintha jeges szélben vacognék odakint. Megpróbálok felállni, de látnom
kell, hogy a lábam nem tart meg. Visszarogyok az apát székére, majd
segítségért kiáltanék, de egy hang sem jön ki a torkomon, mert nem kapok
levegőt. Csattogó hang üti meg a fülemet, ahogy a lehulló gyűrűim
nekikoppannak a szék aranyintarziás fájának. Megmarkolom a szék
karfáját, hogy megállítsam valahogy a reszketést, de az ujjaim
elfehérednek, és tovább remegnek. Az jár a fejemben, hogy át kell
vészelnem ezt a rohamot, ezt a zuhanást az őrületbe, ahogy átvészeltem
más szörnyű megrázkódtatásokat is, rettenetes veszteségeket. Az öcsém
ellenem fordult, a pártfogómat legyőzték, a francia sereget szétverték: úgy
érzem, ez most túl sok nekem. A férjem győzött, én pedig elvesztem.
Leszáll az est, mire ki tudom bontani Katalin levelét. Igen rövid, és úgy
tűnik, mintha elöntötte volna a bánat, de én tudom, hogy igazából
diadalittas.
Egyetértünk a férjemmel abban, hogy ha elszántad magad a válás mellett,
akkor alkalmatlan vagy a fiad gyámjának, mint ahogy királynénak is.
Száműzetésbe kell vonulnod, ahol majd az új szeretőd vigyáz rád –
hallottuk, hogy Henry Stewartot részesíted a kegyeidben. Margit, ha
megtagadod a házassági fogadalmadat, akkor senki leszel, aki örök
kárhozatra ítéltetett, és nem lehetsz többé sem az én, sem férjem nővére.
Katalin
Semmi sem vethet véget egy igazi házasságnak. Majd meglátod, hogy mit
464
kell nekem elfogadnom Isten akarataként és a király óhajaként. De ez sem
vet véget a házasságomnak. Semmi nem fog. Soha semmi nem fog véget
vetni. K.
Beszélnem kell Jakabbal. Még csak tizenkét éves, de ő a király. Tudnia
kell, hogy rettenetes hibát követtem el, amikor rávettem, hogy
Franciaországgal szövetkezzen: a franciák hatalmát megtörték, az
eljegyzését felmondták, engem pedig nyilvánosan megszégyenítettek. A
hálószobájába megyek, ahol Davy Lyndsayjel imádkozik, aki
meghökkenve mered nyúzott és fehér arcomra, én pedig tudom, hogy
kudarcot vallottam anyaként, gyámként és királynéként.
Jakab letérdel az áldásomra várva, én pedig bókolok, és megcsókolom. Ő
ezután beugrik az ágyba, és olyan vidáman néz rám, mintha még mindig
kisfiú lenne, én pedig csak azért jönnék, hogy esti mesét mondjak neki.
Davy Lyndsay meghajol, és már fordulna is meg, hogy távozzon, de én azt
mondom:
– Maradhat. Holnap már úgyis tudni fogja az egész udvar. Úgyhogy akár
tőlem is hallhatja.
Jakab meglepetten néz össze Davyvel, az idős férfi csendben hátralép,
majd megáll háttal az ajtónak, mintha csak őrködne. A fiamra nézek.
– Hallottad a hírt Paviáról? A franciák döntő vereségéről?
Jakab bólint.
– Magnus főesperes elmondta, de nem tudom biztosan, hogy ez mit jelent
nekünk.
– Ne félj, nem lesz rest, hogy elmondja. Mindez azt jelenti, hogy
Franciaország, a mi szövetségesünk, évekre meggyengült, a serege szinte
teljesen megsemmisült. Már királyuk sincs. Elfogták, és nem engedik
vissza Franciaországba.
– A franciák majd kiváltják – vélekedik Jakab. – Vissza fogják vásárolni
maguknak.
– Már ha tudják. De a császár mindent megszerez magának, amit csak tud:
birtokokban, városokban és fizetségben, mielőtt visszaengedné a francia
királyt a hazájába. Át fogja rajzolni Európa határait. Elveszítettünk egy
szövetségest, pártfogó nélkül maradtunk. Nincs más választásunk, mint
teljes körű békét kötni Angliával. Ha valaha is úgy döntenek, hogy háborút
indítanak ellenünk, nem lesz senki, aki megvédene minket.
Jakab bólint.
– Az én nagybátyám, a király amúgy is békét akart kötni velünk – mondja
végül.
– Valóban ezt akarta. Békére törekedett egy kis országgal, ami
szövetségben állt egy nagyon nagy és veszedelmes hatalommal. Most
465
azonban már nincs miért félnie tőlünk. – Némi habozás után folytatom. –
És most nagyon, de nagyon haragszik rám.
A kisfiam felnéz rám a tiszta tekintetével.
– Miért?
– Mert megpróbáltam elérni, hogy érvénytelenítsék a házasságomat
Archibalddal, Angus grófjával – felelem nagyon halkan.
– Azt hittem, kibékültetek – mondja erre a fiam.
– Nem teljesen. A szívemben nem békültem meg.
Még én is hallom, hogy ez mennyire kétszínűen hangzik. Davy Lyndsayre
nézek, aki szenvtelen arccal áll, tekintetét a védencére szegezi.
– Írtam Albany hercegének, és arra kértem, hogy vesse latba a befolyását
és gyorsítsa fel a válásomat a Vatikánnál. Azt reméltem, hogy még
pünkösd előtt sor kerülhet rá. És akkor megmondtam volna a grófnak.
– De a herceget legyőzték, és Franciaország elveszítette a királyát – jegyzi
meg a fiam.
– Ennél is rosszabb a helyzet. Öcsém, Anglia királyának a kezébe került a
hercegnek írott levelem, és így tudja, hogy megpróbáltam elválni a
férjemtől, ezzel pedig megszegtem az Angliával kötött megállapodást, és
csalárd játékot űztem velük. – Reszketve szívom be a levegőt. – Most
nagyon mérges rám, és elveszítettem a barátságát.
Jakab ifjonti arca nagyon komoly.
– Ha a főurak tanácsa ellened fordul, akkor egyedül maradunk, főúri
anyám. Ha nem vagy Angus grófjának felesége, sem a franciák választotta
régenskirályné, sem az angol király kegyelt nővére, akkor elveszett a
befolyásod.
Bólintok.
– És Angus grófja sérelmezni fogja, hogy megpróbáltál elválni tőle a háta
mögött, miközben a hitveseként vele éltél.
Ez sokkal szörnyűbbnek hangzik a fiam tiszta és éles hangján.
– Tudom.
– És hamis játékot űztél vele? Úgy tettél, mintha kibékülnél, de közben
mindvégig a Vatikánnak írogattál, hogy válasszanak el tőle?
– Igen.
– És hűtlen voltál hozzá? – kérdi a fiam fagyosan.
– Szabad akartam lenni – motyogom szánalmasan. – Meg akartam
szabadulni Archibaldtól.
– Szeretőt vettél magad mellé?
Lehajtom a fejem fiam jogos haragja láttán.
– Szabad akartam lenni.
– De én nem vagyok szabad – figyelmeztet Jakab. – Én a férjed és a főurak
466
gyámsága alatt állok. Ha elvesztetted a hatalmadat, akkor az ügyeim
minden eddiginél rosszabbul állnak. Te kegyvesztetté válsz, én pedig a
foglyuk leszek. A férjed a mostohafiaként fog kezelni.
– Nagyon sajnálom…
Mogorva arccal néz rám.
– Nagyon rosszat cselekedtél. Tönkretettél minket.
467
Elveszítem minden befolyásomat a lordok tanácsa felett, Archibald még

csak fel sem keres. Stirling várába megyek, ahol egyedül élek, mint egy
özvegyasszony. Kis udvart tartok, de őket is alig tudom fizetni. Semmit
nem kapok már Franciaországból, és a birtokaim után járó összegnek és a
járandóságaimnak is csak egy töredékét – ezt a szánalmas járadékot
Archibald fizeti nekem, szánalomból. Ő a sértett férj, jogában állna
elhagyni, hogy akár éhezzek is: senki nem hibáztatná érte. Henry Stewart
örömmel üdvözöl, de hamarosan megtudja ő is, hogy kegyvesztett lettem,
és sosem fogunk összeházasodni. Nyilvánosan tiltakozom, mondván, hogy
az ügyem még mindig a pápai udvar előtt van, és a járandóságaim engem
illetnének, nem Archibaldot, a fiamnak pedig az én gyámságom alatt
kellene állnia, míg a döntés meg nem születik. A főurak tanácsa erre azt
válaszolja, hogy amíg a házasságomnak nincs vége, addig a férjemmel kell
élnem, és Edinburghba kell mennem, hogy mindnyájuk előtt adjak
magyarázatot a tetteimre. Gyűlölnek, mert férjes asszonyként próbálom
visszaszerezni a szabadságomat. Tudják, hogy mindnyájukat eladnám
szőröstül-bőröstül, csak hogy elnyerjem a szabadságom. Gyűlölnek, amiért
elárultam őket. Ugyanolyan árulásnak érzik ezt, mint Jakab – tudják, hogy
megpróbáltam elmenekülni, és hátrahagytam volna őket Archibald uralma
alatt.
Nem megyek Edinburghba. Még Jakabot sem látogatom meg, aki
visszakerül Archibaldhoz, és a távollétemben mondják ki, hogy
elvesztettem minden hatalmamat és tisztségemet. Azt mondják, hogy a
fiam a nemesi tanács felügyelete alá kerül, egymást fogják váltani a
gyámjai, és Archibald lesz az első. Ő veszi magához, és ő vigyáz rá. Jakab
a férjem hatalma alá kerül, és sosem fog visszatérni hozzám. Még csak azt
sem tudom, hogy Jakab akar-e látni egyáltalán. Úgy érzem, elárultam őt,
és soha nem fog nekem megbocsátani.
Archibald veszi magához Margaretet is. Még csak nem is tiltakozhatom
ellene. Hiszen ő a férjem lánya, és Archibaldnak bizonyítéka van az angol
királytól, hogy az anyja megszégyenült. Margaret örül: ő az apja kis
kedvence, imádott gyermeke. Arra gondolok, hogy meg kellene próbálnom
meggyőzni őt, maradjon velem, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy
468
könyörögjek neki, és parancsolni már nem maradt erőm.
Írok öcsémnek, a királynak, és a levélben a kuzinja nevében folyamodom
hozzá, hiába haragszik rám. Írok Katalinnak, és azt mondom, hogy
anyaként meg kell értenie, mennyire elviselhetetlen a számomra, hogy az
ellenségem tartja fogva Jakabot. Egyikük sem válaszol, de aztán levelet
kapok Mária húgomtól, amiben emlékeztet rá, hogy az én gondjaim és
nyűgjeim milyen keveset számítanak Londonban, ahol mindenkit
megrázott az újabb szóbeszéd.
Öcsénk nemesi címet ajándékozott fattyú fiának, Henry FitzRoynak. A

kisfiúból herceg lett – Richmond és Somerset hercege –, és most a
királyság legnagyobb hercege. Nagyobb birtokai és jövedelme van, mint a
férjemnek, Charlesnak. Charles szerint Harry FitzRoyt fogja kinevezni
örökösének, és egy napon övé lesz az angol trón.
Látom, hogy megváltozik az írása, amint rájön, hogy most épp a törvényes
örökös anyjához beszél.
Biztosra veszem, hogy ez téged fel fog kavarni, de csak azt írom le, amit
Charles mondott. Lehet, hogy végül mégis a te fiad örökli majd a trónt. Ha
már erről van szó: mivel mindenki nagyon rosszakat mond rólad, Harry
nem nevezheti meg a fiadat az örökösének. Azt is kérdezgetik, hogy vajon
egész biztosak lehetünk abban, hogy ki volt Jakab apja? Hiszen ha most
házasságtörésre adtad a fejed, akkor nem lehet, hogy korábban is
megtetted már? Rettenetes ezt hallani is – sajnálom, hogy le kellett írnom.
Bárcsak kibékülnél Angus grófjával! Hiszen mindenki oly sokra tartja.
Nem tudod visszavonni a pápai kérelmedet? Hiszen amúgy sem járhat
most már sikerrel.
Természetesen a királynét nagyon elszomorította Henry FitzRoy hercegi
címe, és Mary Carey ismét teherbe esett, mindenki tudja, hogy a király
gyermekét hordja a szíve alatt. Húga, Boleyn Anna is az udvarnál van, a
király pedig minden napját vagy vele tölti vagy a másik Boleyn lánnyal,
mintha csak vetekednének a figyelméért, és Katalin is pont ugyanezt érzi. A
vetélytársai között él, és most azt is végignézheti, hogy a fattyú akkora
házba költözik, mint az a palota, amit az ő lánya, egy igazi hercegnő
kapott. Mária hercegnő a ludlow-i kastélyba megy, de nem lesz belőle
walesi hercegnő. Nem értem, hogy miért nem, de Charles szerint az
angolok sosem fogadnának el egy asszonyt a trónon. Így senki sem tudja,
hogy mi lesz, legkevésbé a királyné.
Ez már nem egy boldog udvar. A két Boleyn lány szinte eszeveszetten
igyekszik, hogy szórakoztassa Harryt és a kedvére tegyen – különféle
sportokat űznek, táncolnak, zenélnek, darabokat írnak, vadásznak,
469
csónakáznak és flörtölnek, miközben a királyné nagyon fáradtnak tűnik. Én
is fáradt vagyok. Belefáradtam az egészbe.
Ez minden. Semmilyen tanácsot nem ad azon kívül, hogy térjek vissza
Archibaldhoz, de ez ugyanaz, amit mindenki más is hajtogat. Nem hiszem,
hogy valóban gondolna rám. El sem tudja képzelni, hogy milyen az
életem, milyen szűkös pénzből élek, mennyire magányos vagyok, társaság
nélkül, mert nem látogathatom a fiamat, a lányom magamra hagyott, nem
léphetek be a székvárosomba, és csak névleg vagyok királyné, mert
megfosztottak a hatalmamtól, a vagyonomtól és a hírnevemtől. Mária
számára most London és a két csinos Boleyn lány közti vetélkedés a világ
közepe; az angol trón fölött pedig egy nagy kérdőjel lebeg fénylő
baldachinként. Engem sokkal több minden kavar fel, mint gondolnák, de
mind Mária, mind a sógornőm, Katalin elfordítja a fejét.
470
TAVASZA
Végre visszatérhetek Edinburghba, és láthatom a fiamat, aki több mint egy

éve áll Archibald gyámsága alatt. Én semmi mást nem tudtam tenni ez idő
alatt, mint hogy írtam neki, apró ajándékokat küldözgettem, és kérleltem,
hogy ne felejtse el, az édesanyja szereti őt, és vele lenne, ha tudna. Nem
tudom kiverni a fejemből a fagyos hangját, ingerült arcát. Engem hibáztat
a vereségünkért – és igaza van. Én is magamat hibáztatom.
Meglepő módon épp Harry öcsém az, aki lehetővé teszi a visszatérésemet
az udvarhoz. Harry parancsba adja Archibaldnak, hogy adja át a
járandóságaimat, a bérlőimtől nekem járó összeget, és ne tartsa meg őket.
Azt is közli Archibalddal, hogy el kellene válnom, ha valóban
bizonyítható, hogy a házasságunk már a legelejétől érvénytelen volt. Harry
teljesen meggondolta magát: olyan, mint egy szélkakas. Megbocsátott,
nekem, és már boldognak akar látni.
Elámulok. Nem értem, mi lehet az oka ennek a színeváltozásnak, ami ilyen
lehetőséghez juttatott. Annyira felbátorodom, és annyira bizakodni kezdek,
hogy írok neki és Katalinnak, és megköszönöm az irántam tanúsított
kedvességüket, és felajánlom a hálámat, valamint hűségemet a
szülőhazámnak. Valamilyen oknál fogva ismét élvezhetem a király
pártfogását, és visszakerültem a családba. Nem tudom, hirtelen miért
szeretnek újra, de olyan hálás vagyok, mint egy megvert kutyakölyök,
amelyik már az ostort tartó kezet is megnyalja. Harryé minden hatalom, és
egyik napról a másikra kiterjeszti rám az áldását.
Mária szolgál magyarázattal:
Nyilván hallottad, hogy a Boleyn lány, Mary Carey fiúnak adott életet.
Öcsénk, a király igen örül ennek, ahogy minden férfi örülne, ha egészséges
fiúgyermeket mutathatna fel a világnak. Ez már a második ép fattyú fia.
Henrynek hívják őt is, de a Boleyn lány férjének nevét, a Carey-t fogja
viselni. Így a királyné megmenekül a megaláztatástól, hogy egy újabb
fattyút nevezzenek el FitzRoynak, de ez a legtöbb, amiben bízhat. Mindenki
tudja, hogy a kisfiú apja maga a király, és így mindenki tudja azt is, hogy a
királyné hibája, amiért csak egy szem gyermekük van, és az is egy törékeny
kislány. Katalin minden eddiginél komolyabban böjtöl, szinte alig eszik
471
valamit a vacsoránál, a szőrcsuhája teljesen kidörzsölte a bőrt a vállán és
a csípőjén. Komolyan úgy vélem, hogy képes lenne a halálba sanyargatni
magát, és így Harry megszabadulna tőle. Megszakadna a szíved, ha
látnád; te, aki annyira szereted őt. Én, a másik húga, semmit nem tehetek
érte, csak nézem, ahogy gyötri magát. Elviselhetetlen maga a látvány is.
Úgy tűnik, öcsénk elvesztette érdeklődését Mary Carey, a Boleyn lány
iránt, és most már nyíltan a húga, Anna lábai előtt hever. Aki olyan
királynői fenséggel jár-kel az udvarban, mintha királyi vér folyna az
ereiben. El se hinnéd, hogy ez a sehonnai leány mit meg nem enged
magának a királyi udvarban, a mi udvarunkban. Sem neked, sem nekem,
pedig mi vérbeli királyi hercegnők vagyunk, nem lehetett részünk efféle
szabadságban. Bárhova is megy, mindenben elsőbbséget élvez, de még ott
is, ahol nem lenne szabad, és maga Harry kíséri őt a vacsorához, és táncol
vele, mintha csak ő lenne a királyné. Egészen elképesztő, hogy milyen
hercegnőket előz meg a rangsorban, mintha joga lenne hozzá. Katalin
szinte szentekhez illő méltósággal mosolyog ezen, de bárki láthatja, hogy
már a kétségbeesés szélén áll. Engem néha azért hívatnak az udvarba,
hogy csodáljam és kísérgessem a Boleyn lányt, de gyakran felelem azt,
hogy nem vagyok jól, vagy túl fáradt vagyok, esetleg haza kell mennem.
Inkább rosszullétet tettetek, csak hogy ne kelljen megjelennem a
szolgálatában. Mert az igazat megvallva, ő ezt épp ilyen színben tünteti
fel: szolgálatnak. Eldönti, hogy megtesz valamit, majd Harryre néz, és a
következő pillanatban már mind rohanunk, hogy eleget tegyünk a
kérésének. Olyan ez, akár egy szörnyű udvari álcajáték, mintha holmi
színészek próbálnák meg eljátszani a királyi családot. Nem maradt itt már
sem kacagás, sem szépség, sem kellem, csak pózolás és keserű nevetés, az
ifjak rettentő önzése és a királyné magánya.
Ám ami még rosszabb: még mindig nem hiszem el, hogy ez a lány az
öcsénk ágyasa. Úgy viselkedik, mintha eszelős kínzómestert játszana, aki
nem hagyja békén Harryt, de nem veti alá magát az akaratának. Anna
folyton hozzáér, megérinti az ajkát, hízeleg neki, majd a saját csípőjére
teszi a kezét, de azt már nem engedi, hogy a király is megsimogassa. Úgy
tűnik, mintha szeretné az öcsénket, még a kárhozatot is vállalná, de
mégsem fog bűnbe esni. De ha nem lesz a király szeretője – akkor mi fog
történni? Charles szerint, ha Harry a magáévá tenné, egy hét alatt vége
lenne az egésznek, de Charles mindig ilyeneket mond, ám a Boleyn
kisasszony nem az a lány, akit ilyen egyszerűen el lehetne csábítani.
Emlékszel, amikor még gyerekek voltunk, és Morus Tamás elhozta
magával az udvarba Erasmust, Harrynek pedig folyton csak ez járt a
fejében, olyannyira, hogy végül verset írt, és azt fel is olvasta a nagy
472
bölcselőnek? Hát, most is ilyen. Azt akarja, hogy Anna különlegesnek
lássa őt. Vagy emlékszel, amikor először találkozott Katalin nővérünkkel?
Most megint úgy viselkedik. Mintha nem lenne önmaga, ha a lány nem
csodálhatja. Új kabátokat rendelt magának, költeményeket ír, és úgy
törekszik kitűnni, mint egy fiú, akit az ifjúkori szerelem hajtott rabigába.
Katalin meg csak böjtöl és a férje lelkéért imádkozik. Ahogy én is.
Most már tudom, Harry miért olyan elnéző velem szemben. Most már
tudom, hogy Katalin szabályai miért nem érvényesek többé ránk. A diadal
ízét érzem a nyelvem hegyén. Táncot lejtek a fejemben felcsendülő
dallamra. Végre fogyatkozni kezd Katalin hatalma Harry felett. Az
öcsémnek született egy fia, és ezt a hitvese nem tudta megadni neki, és a
király most már örököseként tekint erre a fiúra. És most egy másik asszony
egy második fiúval is megajándékozta, így most már a napnál is
világosabb, hogy Katalin hibája, amiért Harrynek nincs törvényes
fiúgyermeke és örököse, aki a fejére tehetné a frissen elnyert Tudor-
koronát. Katalin csalódottsága és szomorúsága évekig Harry csalódottsága
és szomorúsága is volt egyben. Azt, hogy a királyné nem hajlandó
megkérdőjelezni Isten akaratát, a király követendő példának tekintette, és a
nővéremnek a közös csalódásra végül csak egyetlen válasza maradt: a
ragaszkodás a soha meg nem szűnő házasság törvényeihez. De ez többé
már nincs így. Most már maga a király is láthatja, hogy Isten nem arra
szánta, hogy fiúörökös nélkül haljon meg. Most már a második fia ring a
bölcsőben. Olyan ez, mintha Isten azt mondaná a világnak: Harryt
megáldották egy fiúval, Harrynek lesznek még örökösei. Mindvégig
Katalin volt az, aki nem tudott kihordani és világra hozni egy fiút. Az őket
ért szomorúság nem Istentől ered, nem ő sanyargatja ezzel a dicső párt,
akiknek sokáig úgy tűnt, hogy mindenük megvan: ezt a szomorúságot
Isten egyedül csak Katalinnak tartogatta. A házasságuk már nem az a
szilárd árbóc, amibe kapaszkodniuk kell a hajótörést szenvedett remények
között, hiszen maga a házasságuk futott zátonyra. Katalin az, aki zátonyra
futott. Nélküle Harry már tud fiút nemzeni.
Ezért erősen kétlem, hogy Katalin ismét parancsba adja nekem, hogy
térjek vissza a férjemhez, mint ahogy azt is kétlem, hogy az öcsém
ragaszkodni fog a sírig tartó frigyhez. Most már értem, miért mondta
Archibaldnak, hogy ha létezik erős bizonyíték a házasságunk
érvénytelenítéséhez, akkor még egy királyi vérből való Tudor is elválhat.
Most már tudom, hogy Harry, a hit felkent védelmezője, aki esküvel
fogadta meg, hogy a házasságnak a sírig kell tartania, már meggondolta
magát.
És Katalin, a nővérem, aki korábban azzal fenyegetőzött, hogy nem lesz
473
többé a nővérem, egy szép napon majd azt veszi észre, hogy többé már
nem a király hitvese. És földre szállt angyalnak kellene lennem ahhoz,
hogy most ne gondoljak arra, hogy a velem szembeni keményszívűségét
milyen igazságosan fizeti vissza neki az élet.
A magánlakosztályában fogom meglátogatni a fiamat, és nem lesz jelen

más, csak egykori férjem, Archibald, és Jakab megbízható gyámja, Davy
Lyndsay. Nem viszek magammal kíséretet, egyedül megyek. Értelmetlen
lenne a férjem jelenléte ellen tiltakozni, mivel ugyanolyan nagy a hatalma,
mint magának a királynak; ő uralkodik a tanácsban, ő gyámkodik Jakab
felett. Minden, amit ad, az az ő ajándéka.
Gondosan öltözöm fel erre a találkozóra: Tudor-zöld ruhát veszek fel,
halványzöld ruhaujjakkal, smaragd nyaklánccal, és a főkötőmön is
smaragdok szikráznak. Vajon Jakab milyennek lát majd, sokat változtam?
Harminchat éves vagyok, már nem fiatal asszony többé, és a
halántékomnál ősz hajszálakra bukkanok. Kitépdesem őket, és azon
tűnődöm, hogy Máriának vajon vannak-e már ezüstös szálak az
aranyhajában? Időnként azon jár az eszem, hogy úgy festek, mint akinek
nehéz élete volt, mint akinek folyamatos küzdelemben telt az élete, máskor
meg, amikor egy villanásra megpillantom magam a tükörben, és épp
nevetek, akkor arra gondolok, hogy még mindig szép nő vagyok, és ha
hozzámehetnék ahhoz, akit szeretek, és Skócia trónján láthatnám a fiamat,
akkor boldog asszony és jó feleség lennék.
A magánlakosztály, az egykori magánlakosztályom kétszárnyú ajtaja
feltárul, én pedig belépek. Ahogy Archibald megígérte, a terem üres, csak
ő, Davy és a fiam várnak odabent, aki a trónon ül, a lába épp csak eléri a
padlót. Azon nyomban elfelejtem a beszédet, amivel készültem, és futni
kezdek felé.
– Jakab! Ó, Jakab! – kiáltom. Aztán hirtelen megtorpanok, bókolok, de
fiam már le is szökkent a trónról, leugrál a lépcsőn, és a karomba veti
magát.
Ő az én kis szerelmem, az én kis fiam: más, és mégis teljesen ugyanolyan.
Szorosan magamhoz ölelem, érzem az állam alatt a meleg fejét: megnőtt,
amióta utoljára láttam. És súlyban is gyarapodott, mert a derekamat átölelő
karja erősebb. Annyit mond csak, „Főúri anyám”, és hallom a mutáló fiúk
imádni valóan mélyülő, férfias hangját. Kezdi elveszíteni a kisfiús
szopránját, és soha többé nem fogom már hallani. A gondolattól zokogni
kezdek, ő pedig felnéz az arcomba, és becsületes mogyoróbarna szemét
egyenesen rám szegezi, én pedig tudom, hogy visszakaptam őt, és
474
ugyanolyan, mint amilyen volt. Megbocsátott nekem, hiányoztam neki.
Nagyon sajnálom, hogy cserben hagytam, de most elönt az öröm, hogy
ismét a karomban tarthatom. Ő pedig mosolyog, én kitörlöm a
könnycseppeket a szememből, és visszamosolygok rá.
– Főúri anyám… – mindössze ennyit mond.
– Olyan boldog vagyok… – felelem, de képtelen vagyok befejezni a
mondatot, mert elakad a lélegzetem. – Annyira, de annyira boldog vagyok.
Mivel annyira örülök, hogy ismét láthatom Jakabot, elönt a hála Archibald
iránt, aki megengedte, hogy visszatérhessek Edinburghba. Margaret ismét
a leányom, mindennap felkeres a termeimben. Én felügyelem a taníttatását,
ő pedig követi az útmutatásaimat. Archibald teljhatalmat gyakorol a főúri
tanács felett, senki nem mer szembeszállni vele. Ha ki akarna tiltani a
városból, megtehetné, senki sem védene meg. Nagylelkű velem – ezt nem
tagadhatom. Harryt szolgálja, teljesíti Anglia óhajait: az igazat megvallva,
nincs más választása, de attól még kedves hozzám.
– Te nem tudsz igazán félni tőlem, ugye? – kérdezi halk, cirógató hangon.
– Amikor arra a királynéra gondolok, akivel legelőször találkoztam,
eszembe jut, hogy nem féltél semmitől, én pedig annyira alacsony rangú
asztalnok voltam az udvartartásodban, hogy még csak észre sem vettél.
Amikor pedig szembeszálltál velem az ágyúk mögött állva, én a füstön át
is láttam, hogy mosolyogsz! Egy pillanatig sem hittem el, amikor azt
mesélték nekem, hogy te rettegsz. Te képtelen vagy félni tőlem, Margit.
– Nem ám – felelem azonnal dacos hangon.
– Még szép, hogy nem. Olyan voltál az életemben, mint a láthatárom fölött
lebegő hold. Egy kicsit sem voltál hétköznapi asszony.
– Nem tudtam, hogy így érzel – mondom erre óvatosan.
– Pedig ez természetes. Szerelmesek voltunk egymásba, férjként és
feleségként, egy gyönyörű leány szüleiként, aztán álltunk ugyanannak az
ágyúnak a különböző végén is, de mindig a legfontosabbak maradtunk a
másiknak. Nem így van? Kire gondolsz a legtöbbet egy nap? Kire
gondolsz minden áldott nap? Mit gondolsz, én kire gondolok, állandóan?
Állandóan!
– Ez nem ugyanolyan, mint szeretni valakit – tiltakozom. – Egyetlen
szerelmes szót sem akarok hallani. Tudom, hogy neked van egy másik
asszonyod, és te is tudod, hogy én Henry Stewartot szeretem. És
hozzámegyek, ha a pápa engedélyezi a válásomat.
Erre halkan felkacag, és olyan mozdulatot tesz a kezével, mintha azt
mondaná, hogy Henry Stewart semmit sem jelent neki.
475
– Nem, Istenem, ez valóban nem ugyanolyan, mint szeretni valakit: ez
több annál. Sokkal több. A szerelem jön, és már megy is, és ha eltart
addig, amíg egy balladát vagy mondát költenek róla, akkor az már elég
hosszúnak számít. Ezt mindenki tudja, és már az angol királyné is közéjük
tartozik, Isten áldja meg! Mert a szerelemnek számára vége. De az együvé
tartozás tovább él. Te több vagy nekem, mint életem valamelyik szerelme.
Én pedig több vagyok egy kitüntetett kedvencnél. Számomra mindig te
leszel az első az alkony csillagai közül.
– Holdról beszélsz, meg csillagokról – mondom kissé elfúló hangon. –
Csak nem poétának készülsz?
Rám veti megfontolt, csábító mosolyát.
– Csak mert éjszakánként rád gondolok. Mert az éjszakák azok, amikor a
legjobban hiányzol – suttogja.
Archibald hozzám való kedvessége és a fiam iránti nemeslelkűsége nem

lanyhul: meggyőzi a tanácsot, hogy hirdesse ki, Jakabot a nyáron,
tizennégy évesen királlyá koronázzák. Végre útilaput köthetek a Jakab
udvartartását alkotó és a nevében kormányzó hivatalnokok talpára. A
francia gvardiánok távoznak, a tanács főurai elveszítik tisztségeiket, Jakab
és én pedig kiválaszthatjuk a saját udvartartásunkat, és átvehetjük az
irányítást. Ujjongva fogunk neki, hogy lajstromba szedjük azokat, akikről
úgy döntünk, hogy a szolgálatunkba állhatnak majd, de ez végül nem úgy
megy végbe, ahogy kellene. Mert ahelyett, hogy hagyná, mi jelöljük ki a
megfelelő udvaroncokat, Archibald veszi magára a kiválasztás terhét. Saját
embereit nevezi ki a királyi udvartartásba, így világossá válik számunkra,
hogy Jakab még mindig csak névleg lesz uralkodó.
Minden levélre Jakab pecsétje kerül, de azokat Archibald diktálja, és az ő
írnokai másolják le. Minden vagyontárgyat Archibald lordkincstárnoka
vesz át és felügyel, és a várkatonák vigyáznak rá. Ismét Archibaldnál van
az összes pénz. A királyi testőrség a férjem kapitányainak és magának
Archibaldnak felel; mindannyian a Douglas klán tagjai. A külvilág felé
Jakab a király, de a magas falak mögött nem több Archibald
mostohafiánál. Én az özvegy királyné vagyok, de elsősorban és leginkább
Archibald hitvese.
Nem kétséges előttem, hogy a férjem ezt az állapotot az örökkévalóságig
fenn kívánja tartani: Jakabnak soha nem lesz valódi hatalma, én sosem
fogom kinevezni az udvartartásom tagjait, és sosem rázom le magamról
Archibald igáját. A Saint Andrews-i érsek, James Beaton, aki a múltban
még oly elszánt ellenségem volt, megneheztel, amiért elveszti a
476
lordkancellári hivatalát, de sikerül bejutnia a holyroodhouse-i kápolnába és
találkozik velem, amikor egyedül imádkozom, majd felajánlja a segítségét.
Azt mondja, mások is követnének, ha elszánom magam. Arról beszél,
hogy segít Jakabnak megszabadulni az őt elnyomó mostohaapától.
De először nekem kell kiszabadulnom. Minden egyes nap Archibald
asztalánál ülök, oldalamon Jakabbal, ami csak tovább erősíti azt a hitet,
hogy kibékültünk a férjemmel. Valahányszor Archibald átnyújtja nekem a
legfinomabb szelet húst vagy átengedi az első kortyot a legzamatosabb
borból, az olyan, mintha szeretettel és megbecsüléssel szolgálná ki a
feleségét. Még Jakab is úgy pillant rám ilyenkor, mintha meg akarna
győződni róla, hogy nem estem-e áldozatul Archibald elbűvölő
varázsának. Én pedig a láthatáron függő holdra meg az alkony első
csillagára gondolok, és megmondom Jakabnak, hogy el kell mennem.
Erre elsápad.
– És engem itthagysz? Vele? Már megint?
– Ezt kell tennem. Nem tudok támogatókat gyűjteni magam köré, ha egy
fedél alatt élek Archibalddal. Éjjel-nappal figyel engem. És nem írhatok
Londonba sem segítségért, amíg ő fizeti a futárokat, és feltöri a pecséteket.
– Mikor jössz vissza? – kérdezi a fiam hűvösen. Érzem, hogy a szívem
belesajdul a fájdalomba, amint metsző hangja mögé rejti a félelmét.
– Remélem, hogy pár hónap múlva, és talán egy sereg élén – fogadkozom.
– Nem fogok tétlenkedni, abban biztos lehetsz. Kiszabadítalak a
mostohaapád markából, Jakab. Kiszabadítalak.
Olyan boldogtalan képet vág, hogy azt mondom:
– A francia Ferenc király is kiszabadult a császár fogságából, pedig senki
sem gondolta volna, hogy ez valaha is bekövetkezik.
– Sereget toborzol? – suttogja.
– Igen.
– Megesküszöl a becsületedre?
Egy pillanatra nagyon erősen megöleljük egymást.
– Gyere vissza értem! – mondja. – Főúri anyám, gyere vissza!
477
STIRLING VÁRA, SKÓCIA 1526 ŐSZE
Három kísérletet is teszek, hogy kiszabadítsam Jakabot Archibald karmai

közül, de a férjem túl ügyes, és az udvartartása hű hozzá, egyben elszántan
őrzi a fiamat. Vereséggel zárul az a rajtaütés, amikor a határvidéken
csapnák le rá és Jakabra lovaglás közben, ahogy az edinburghi vár falain
belüli kísérlet is elbukik, amikor a fiamat próbálják elragadni. De egyre
több és több skót főúr áll az oldalunkra, akiket igencsak taszít, hogy
Archibald visszaél a hatalmával. De így is rémes az a nap, amikor Davy
Lyndsay sétál be a fogadótermembe, és térdel le elém.
– Davy? – Egy szempillantás alatt talpon termek, és kezemet a szívemre
tapasztom. – Ön itt? Csak nem betegedett meg Jakab? Értem jött?
– Elbocsátottak a szolgálatából – feleli a mélységesen elkeseredett Davy. –
Angus grófja küldött el, és nem is maradhattam a kastélyban, noha
megmondtam, hogy fizetség nélkül is a szolgálatában maradnék, az sem
baj, ha enni sem adnak, csak Jakab tudja, hogy ott vagyok vele, egy fedél
alatt. Azt mondtam, ha nincs más, akkor az istállóban is elalszom.
Megmondtam, hogy akár a kutyák között is. De az ön férje mégis
elküldött. A fia udvartartásának immár más a feje. Nem engedik, hogy
tovább szolgáljam.
Elszörnyedek. Jakab eddig egy napra sem vált meg Davytől. Egész
elválások és halál tarkította életében mindig maga mellett tudhatta a
tanítóját.
– Egyedül maradt? Az én kisfiam?
– Van társasága – feleli, majd furcsa fintorba torzul az arca, így árulja el,
hogy nem sokra tartja őket.
– Ki a tanítója?
– George Douglas. – Davy Archibald öccséről beszél, akit semmi más nem
érdekel, csak a Douglas klán győzelme.
– Istenem, ő fogja okítani a fiamat?
– Igen. Megtanítja, hogyan bánjon a szajhákkal és mennyit igyon – mondja
erre az öregember fanyarul. – Semmi máshoz nem ért.
– Az én fiamat?
– Szándékosan rontják el. Bordélyokba viszik, ahol leitatják. Kinevetik,
amikor összecsuklik, és egy szajha magával cibálja. Isten bocsássa meg
azt, amit a fiacskánkkal művelnek.
A számra tapasztom a kezem.
– Ki kell hoznom őt onnan.
478
– Muszáj. Istenre mondom, hogy nincs más választásunk.
– És Davy, ön mihez fog most kezdeni? – kérdezem. Neki ugyanolyan
nehéz ez a helyzet, mint nekem. Születése óta nem hagyta magára Jakabot.
– Ha lehet, akkor csatlakoznék az ön udvartartásához, és amikor katonákat
küld, hogy kimentse a királyt a Douglas klán markából, akkor engem is
küldjön velük, és én visszahozom a fiamat.
– De hát ön egy költő. Mégis harcolni akar érte?
– Isten a megmondhatója, hogy örömmel meg is halnék érte.
Mindkét kezét a magaméba fogom, ő pedig egymáshoz illeszti a két
tenyerét, a hűségeskü régi mozdulatával.
– Elviselhetetlen érzés, hogy nem lehetek vele – mondja ki kertelés nélkül.
– Hadd hozzam el őt onnan!
– Igen – felelem habozás nélkül. – Ki fogjuk szabadítani. Megígérem.
Írok a főúri tanácsnak, írok magának Archibaldnak, írok Harrynek. Írok

Katalinnak:
Engedtem a kérésednek, és azóta, hogy visszatért Skóciába, mindenki
szeme előtt együtt éltem Angus grófjával mint a hitvese, s bár most ő
Edinburghban, én pedig Stirlingben tartózkodom, mégsem távolodtunk el
egymástól, és nem is hallottam semmit a Vatikánból arról, hogy miként
halad a válásom ügye. Amennyire én tudom, el fogják utasítani a
kérésemet, én pedig Archibald hitveseként élek és halok meg.
De Archibald megszegte a veletek és velem kötött egyezséget. Miközben ő
a fiam, a te unokaöcséd, a király gyámja, Jakabot mégis szigorú őrizet
alatt tartja. Nem mehet sehova a Douglasek fegyveres őrei nélkül, csak a
város közelében vadászgathat, a népe nem láthatja, és nem is fordulhat
hozzá a kéréseivel. Esedezve kérlek, beszélj öcsémmel, a királlyal, és kérd
meg rá, adjon parancsot Angus grófjának, hogy biztosítson nagyobb
szabadságot Jakabnak, ahogy az egy királyhoz illő. Én megtettem mindent,
amire kértél, Jakabnak nem lenne szabad bűnhődnie ezért.
Ez a levél nem az, aminek látszik – nem nővéri segítségkérés. Ez Katalin
hatalmának próbatétele. Úgy vélem, napról napra csökken az uralma. Ha
Katalinnak még mindig van befolyása Harry felett, akkor azt kihasználva
el tudja érni Jakab kiszabadulását, de hitem szerint a királyné már
elvesztette egykori nagy hatalmát, amit az öcsém felett gyakorolt.
Harrynek a bíborosa ad tanácsokat államügyekben, Morus Tamással vitatja
meg a vallási és filozófiai kérdéseket, és egyre inkább más asszonyok
határozzák meg az életét. Boleyn Anna bizonyosan nem fogja beérni azzal,
amivel a nővére megelégedett: a férje kapott valamilyen címet azért
479
cserébe, hogy ő szült egy fattyú gyermeket a királynak. Úgy képzelem,
Anna inkább olyan fiatalasszony, aki éppúgy kivenné a maga részét Harry
hatalmából, mint ahogy ő osztja majd meg vele az ágyát. Nem valami szép
kis szajha, hanem egy új játékos a hatalmi játszmában. Ő lesz az udvar
koronázatlan úrnője, egyben az új vallási gondolkodás vezére. Elterjeszti
majd a francia módit Londonban, és lesz egy olyan királyunk, akinek
egyfelől ott van az öreg felesége, másfelől pedig a társalkodónője.
Mária húgom csak megerősíti mindezt. Egy hosszú levélben számol be az
egészségéről, valamint kisfia cseperedéséről, majd hozzáfűzi:
… a királyné nagyon hallgatag és zárkózott, míg az udvar mind lármásabb
és lármásabb. Azt hinnéd, hogy beteg, hiszen mindenki látja, mennyire
sovány és hogyan hevíti a láz. Mintha már csak a lelke maradt volna erős
benne, és ez az erő lobogna a szemében. Éjszakánként fel szokott kelni a
hajnali zsolozsmákra és ájtatosságokra, így hát természetes, hogy estére
már kimerült, a vacsoránál olyan sápadtan ül, akár egy kísértet. Semmit
nem tehetek azért, hogy megvigasztaljam. Senki nem képes vigaszt nyújtani
neki.
Mindenki arról beszél, hogy a Carey fattyú születése a legfőbb
bizonyosság arra, hogy a király nemzőképességével nincs semmi baj, hogy
bármikor lehetne fia és törvényes örököse, ha a nővérünk félreállna, és az
öcsénk újra elvenne valakit. De hogyan is állhatna félre Katalin? Isten
szólította őt Anglia királynéjának trónjába, és úgy hiszi, hogy Őt hagyná
cserben, ha kolostorba vonulna. Egykor hozzáment Artúrhoz, de őt
elvesztette, ám Harry révén, Isten közbeavatkozására, mégis elnyerte a
trónt, így nem mondhat le róla. Képtelen vagyok elhinni, hogy Isten ezt
akarná tőle, és Fisher püspök is azt mondja, semmilyen alapot nem lehet
találni arra, hogy a házasságát érvénytelennek mondják ki.
Szörnyen fájdalmas a királyné számára, de számomra is, hogy még mindig
várod a Vatikán engedélyét a válásod ügyében. Mivel oly sokáig tart
választ adniuk, nem lenne jobb, ha visszavonnád a kérésed, és
bejelentenéd, hogy kibékültél a férjeddel? Akkor te magad
gondoskodhatnál arról, hogy jól bánjanak a fiaddal, ahelyett, hogy tőlünk
kérsz segítséget. Ha ezt megteszed, minden bajodnak azonnal vége szakad.
Drága nővérem, el kell mondanom neked, hogy Katalin királyné ugyanúgy
gondolkodik erről, mint én. Mindketten úgy véljük, hogy az lenne a
legjobb, ha visszatérnél a férjedhez, és így megvédhetnéd a fiad.
Mindketten bizonyosak vagyunk benne, hogy ez a helyes cselekedet – nem
látunk más kiutat a számodra.
Néhány engem támogató főúr követeli, hogy felkereshessék Jakabot az
edinburghi várban, ezért Archibald ünnepélyes keretek között átviszi oda a
480
fiamat. A lordok nyilvánosan felteszik neki a kérdést, hogy valóban
szabadnak érzi-e magát Archibald gyámsága alatt, amire az én kisfiam azt
feleli, hogy senkinek, még az édesanyjának sem kell féltenie őt, és nem is
élhetne vidámabb és örömtelibb életet annál, mint amilyet most él a
férjemmel, akit kedves kuzinjának hív.
– Ez igaz lehet? – kérdi Henry Stewart. Ő van velem, továbbá Beaton
érsek meg Lennox grófja, aki a mellettem álló főurak közül jött el hozzám,
hogy beszámoljon a találkozóról. Davy Lyndsay az ajtóban áll, és úgy
figyel, akár egy hű kopó, amelyik már nagyon hiányolja a gazdáját. –
Vajon Archibald tévesztette meg a fiút azzal, hogy az élete már csak
mulatozásból áll? Kitette a romlás igézetének?
A hírnökre nézünk.
– Az ifjú király kényszer nélkül beszélt – mondja a lord. – Angus grófja
végig vele volt ugyan, de a fiú nyugodtan szólhatott. Mindössze három
lépést kellett volna tennie a nagyteremben, hogy csatlakozzon hozzánk. De
nem tette. Kifejezetten e szavakat mondta: az édesanyjának nem kell őt
féltenie.
– De mégis féltem! – robban ki belőlem.
Henry szelíden a vállamra teszi a kezét.
– Ahogy mindannyian – mondja.
Zajongás támad a fogadóteremben, egyre erősödő moraj hallatszik. Az
odakint várakozók felől jön, akik hozzám jöttek. Észreveszem, hogy Henry
az oldalához kap. Oda, ahol a kardja szokott lógni.
– Vár valakit? – kérdezi.
Megrázom a fejem, amikor az őrök kitárják az ajtót, és egy ifjú lép be a
királyi udvar színeiben. Felismerem benne Jakab egyik szolgáját. A
jövevény egyenesen elém áll, és letérdel.
– Őkegyelmességétől, a királytól jövök – mondja.
Davy Lyndsay előlép.
– Én ismerem ezt a legényt. Jól van a király, Alec?
– Igen jó egészségnek örvend.
– Felállhatsz – mondom.
Felegyenesedik, majd beszélni kezd:
– Üzenetet hozok. Őkegyelmessége nem akarta leírni. Azt üzeni, hogy
kénytelen volt úgy szólni a főurakhoz, ahogy szólott, mivel Angus
grófjának foglya, és kérve kér téged, hogy mentsd meg. Azt mondja,
megígérted, hogy eljössz érte. Azt üzenni, hogy el kell menned érte.
Kezemet a szívemre teszem, mert hevesen dobogni kezd a fiam kérlelése
hallatán. Az ifjú csak most kap észbe, hogy nem úgy szólott hozzám,
ahogy egy királynéhoz illene, mire lángvörösre gyúl az arca, fél térdre
481
rogy, és lehajtja a fejét.
– Őkegyelmessége szavait tolmácsolom – motyogja. – És ő pontosan így
tanította.
– Értem – felelem, majd könnyedén megérintem lehajtott fejét. – Elviszed
neki a válaszomat?
– Igen. Senki nem látott, amikor eljöttem, és senki nem tudja, hogy hol
vagyok.
– Csak így reméled – mondja erre Lennox mordan.
A fiú arcán gyors és bátor vigyor jelenik meg.
– Ezt remélem – helyesel.
– Mondd meg neki, hogy elmegyek érte! – szólok hozzá. – Mondd meg
neki, hogy nem hagyom cserben! Mondd meg neki, hogy felállítok egy
sereget, ami Angus grófja ellen vonul majd, és akkor kiszabadítjuk.
A fiú bólint.
– Van tudomása arról, hogy George Douglas, Angus grófjának öccse
jelenleg a királyi udvartartás feje?
– Ő a feje? – kérdi Davy Lyndsay.
Rémült csend támad.
– Akkor a király élete veszélyben forog – mondja Lennox grófja
higgadtan. – Senki nem maradt a közelében, aki szeretné őt. Egyetlen
olyan ember sincs már mellette, aki ne húzna hasznot a halálából.
– Archibald nem ölné meg a fiam – tiltakozom hitetlenkedve. – Hogy is
mondhat ilyet?
Lennox rám néz.
– Archibald királyi vérből származik, és egy király minden hatalmával
rendelkezik. Ő az uralkodó gyámja, és senki nem tudja kiszabadítani a fiát
a fogságából. Mi ez, ha nem az utolsó lépés azon az úton, ami a király
bebörtönzéséhez vezet, hogy aztán őrültnek vagy betegnek kiáltsák ki? És
akkor már csak egy kis lépés választja el őket attól, hogy halottá
nyilvánítsák, és maga Archibald legyen a király.
Hátrahőkölök, majd szinte eltűnök a székemben.
– Nem tenné meg. Ismerem őt. Sosem ártana a fiamnak. Hiszen szereti őt.
– Majdnem hozzáteszem: „És engem is szeret”.
– Nem teszi meg, ha időben megállítjuk – jelenti ki Henry Stewart.
Felállítunk egy sereget, számos főúr áll a zászlónk alá felfegyverzett

csatlósaival. Ott vannak köztük Archibald esküdt ellenségei is, akik
bármilyen, ellene irányuló szervezkedésbe belevágnának, egyesek a
haszon és a harc reményében csatlakoznak, míg mások – szép számmal –
482
azért, hogy kiszabadítsák a fiamat. Az a tervünk, hogy Archibald új
szövetségesét, egykori barátomat, a köpönyegforgató James Hamiltont,
Arran grófját támadjuk meg, méghozzá a Linlithgow-híd mellett fekvő
falunál, még azelőtt, hogy Archibald felvonultathatná edinburghi seregét.
Arran grófja és a Hamilton klán őrzi a hidat, így Lennox a hadával átkel a
folyón, és a lápos területen oldalba támadja őket. Erre azok megfordulnak,
hogy szemből fogadják a rohamot, ám ekkor délről sietve megérkezik a
Douglas sereg is. A lordjaim rémülten veszik észre a királyi lobogókat
Archibald serege mögött. Férjem, ez a gyalázatos ember, Jakabot is
elhozta: ez a fiam első csatája. Elhozta Jakabot, hogy végignézze, hogyan
halnak meg az anyja szövetségesei, miközben az ő megmentéséért
harcolnak.
Persze ez nem pusztán rosszindulat, hanem briliáns taktika is. A férjem
ugyanúgy használja fel Jakabot, mint amikor én küldtem ki őt a falak elé,
alig háromévesen, hogy adja át Stirling várának kulcsait. Ezt a gyermeket
születésétől kezdve már-már szentképként hordozták a nép előtt, és most
Archibald őt és a királyi lobogót az áruló seregének szívébe helyezi. Az
embereink fele nem fog harcolni a királyi zászló ellen: az szentségtöréssel
érne fel a szemükben. Lennox grófja tehetetlenül néz körül, amikor a
szövetségesei meghátrálnak, de a két sereg élén küzdők már elkeseredett
közelharcot vívnak: sértéseket vágnak egymás fejéhez, a pikáikkal
döfködnek, baltáikkal vagdalkoznak, és vadul lengetik hatalmas kardjaikat.
Véres és irtózatos a csata, Jakab pedig, aki az utóvédben ragadt, hallja a
haragtól őrjöngők kiáltásait, meg a leterítettek fájdalmas üvöltését. Úgy
véli, most van esélye elszökni, így megsarkantyúzza a lovát, hogy
átfurakodja magát a két had között, de ekkor a király udvartartásának új
feje, George Douglas, a férjem öccse a karjánál fogva megragadja a
fiamat, és fémkesztyűs kezének irgalmatlan szorítása nem enged. George
beleordítja a fiam arcába, hogy jobb, ha veszteg marad, mert a Douglas
klán úgysem engedi ki a markából soha.
– Maradjon nyugton, uram, mert ha kivonja a kardját a hüvelyéből, inkább
darabokra szaggatjuk, mint hogy megváljunk öntől.
A megfélemlített Jakab elfordítja a fejét attól a férfitól, aki a lován ülve
föléje magasodik, és vasmarokkal tartja, de végül engedelmeskedik.
Többször már nem is meri megpróbálni, hogy eljusson Lennox grófjához.
A csata félbeszakad – amint megjelentek a királyi lobogók, már kudarcra
volt ítélve –, az embereink visszavonulnak és szétszóródnak. Az egyik
vezérünknek nem sikerül elszakadnia az ellenséges hadtól: Lennox grófja
megsebesül, így a csatatéren kell hagynunk, csak amikor visszaszerezzük a
testét, akkor látjuk, hogy összevissza vágták és döfködték. Megmaradt
483
embereinkkel a stirlingi vár felé tartunk, Archibald pedig üldözőbe vesz
minket. A sáros utakon vágtat mögöttünk, míg mi a dombokon át
menekülünk, gázlókon kelünk át, majd a várhoz vezető sziklás úton
kaptatunk egyre feljebb és feljebb, hogy aztán felérve belovagoljunk a
falak mögé, felhúzzuk magunk mögött a hidat, leengedjük a csapórácsot,
és felkészüljünk az ostromra.
Ahogy Jakab, a férjem oly sok évvel ezelőtt megmondta, Stirling vára a
legerősebb erődítmény. Archibald addig nem fogja tudni bevenni, amíg
nem hozat ágyúkat, viszont nincs senki, aki megmenthetne minket.
– Mennünk kell – mondja Henry nekem és Beaton érseknek. – Át kell
adnunk a várat, és jobb lesz, ha a férje nem talál itt minket.
Szomorúan nézek rá.
– Megadjuk magunkat?
– Elvesztünk – közli kereken. – Jobb lesz, ha ön visszatér Linlithgow-ba.
Bízzon benne, hogy Archibald kiegyezik önnel. Nem maradhat itt, és
várhatja meg, amíg foglyul ejti.
Az érseknek nem kell kétszer mondani. Ledobja magáról finom
köpönyegét és vastagon bélelt kabátját.
– A kisebbik kapun megyek ki – mondja. – Elkérem az egyik juhász botját
meg a köpenyét. Engem nem kaphat el a Douglas klán. Lefejeznének,
ahogy a lovaggal is tették. Nem akarom, hogy a fejemet a piactér
keresztjére szögezzék.
Arról az emberről, akit szeretek, arra nézek, akiben megbízom. Mindketten
alig várják már, hogy elhagyják a várat, és elrejtőzzenek a férjem elől.
Rettegnek az embertől, aki eljön értük, aki eljön értem. Ismét kénytelen
vagyok rádöbbeni, hogy senki nem fog segíteni rajtam, magamnak kell
megmentenem magamat.
Maroknyi, engem őrző emberrel vágok át az országon. Esik, és az
özönvízszerű zivatar elmossa a nyomainkat, elnyomja a lovak patáinak
dobogását. Archibald, aki emberei élén szélsebesen vágtat át a viharon
Stirling vára felé, nem is sejti, hogy alig egy mérföldnyi távolságban
haladunk el egymás mellett. Tudom, hogy ott vágtat a serege az úton, és
észak felé tart, de látni nem látom őket, ahogy hallani sem hallom a vizet
fröcskölve felverő, zörgő-csörgő lovasságot. A táj annyira sivár és
elhagyatott, hogy nincs senki, aki elárulhatná neki, hogy nyaktörő iramban
tesszük meg a Stirlinget Linlithgow-tól elválasztó húsz mérföldet.
Mostanáig senki nem vett észre minket, még a bőrig ázott halászok sem,
még a pásztorfiúk sem. Amikor a stirlingi vár leereszti a felvonóhídját, és
megnyitja a kapuját, gyalázatos módon megadva magát a sereg előtt,
Archibald csak akkor tudja meg, hogy ismét nem sikerült elkapnia, hogy
484
képtelen magához láncolni, mert megint eltűntem.
485
De tudja, hogy ő győzött. Nem kell ehhez Wolsey bíboros Londonból

küldött levele, amiben kifejti, hogy a férjem ellen viselt nyílt háborúság
igazi katasztrófa. Senki sem támogathat egy háborúskodó királynét, főként
akkor nem, ha fegyvert ragad saját ura és férje ellen. De a bíboros igen
szelíden mondja mindezt, már korántsem fogja oly harciasan pártját a
Tudorok házasságának, mint egykor.
Drága leányom Krisztusban, természetesen lehetséges, hogy a szentatya
arra jut majd, hogy van alapja a házasság érvénytelenítésének, és ha így
van, akkor is azt tanácsolnám, hogy meg kellene próbálnia egyezséget
kötnie a férjével a birtokait és a leányát illetően. Az ön férje továbbra is
uralkodni kíván a lordok tanácsa felett, és önnek el kellene ismernie az ő
kitüntetett helyzetét és kiválóságát. Mindannyian egyetértünk abban, hogy
uralkodóként ő a legjobb Skóciának, aki csak szóba jöhet, egyben a
legnagyobb biztonságot nyújtó gyámja a fiának. Ha sikerülne kiegyeznie a
gróffal, akkor önnek megbecsült helye lenne az udvarában, és így
látogathatná a fiát és a leányát, még akkor is, ha a jövőben egy másik
férfival lépne házasságra.
Ez annyira messze áll a szokásos londoni követelőzéstől, hogy mindenáron
házasnak kell maradnom, különben magát az egyházat döntöm romba,
hogy gyorsan újra elolvasom a levelet, miközben azon tűnődöm, vajon
mire célozhat a bíboros a simulékony szavaival, amit egy írástudó kezével
vetett papírra. Végül úgy döntök, hogy feladom, a bíboros észjárásnak
megfejtése feltehetően meghaladja az erőmet, de amikor Archibald
kedvesen megírt levelét is kézbe veszem, ami oly udvarias és figyelmes,
mintha a serege nem is kaszabolt volna le egy sebesült embert, Lennox
grófját, mintha az öccse nem ragadta volna meg oly durván a fiamat, akkor
megértem, hogy az angol politika megváltozott, méghozzá gyökeresen
megváltozott.
Most külön élünk hát, de már nem szükséges megdöntenem Archibald
uralmát. Szabad lehetek akkor is, ha lemondok a hatalmamról.
Nyilvánvaló, hogy Angliában valaki már nem úgy gondol a királyi válásra,
mint holmi egyházi átokra. Londonban valaki már úgy véli, hogy a királyi
válás is megtörténhet, és a férj meg a feleség kiegyezhet egymással. Valaki
486
Londonban úgy hiszi, hogy egy királyi frigy is véget érhet, és a felek újra
megházasodhatnak. Úgy sejtem, ez a valaki nem más, mint Boleyn Anna.
Milyen kár, hogy egy selyemkalmár dédunokája diktálja az angolok
skóciai politikáját! Katalin visszaélt ugyan a hatalmával, és zsarnokibb
lett, mint amit egy királyné még megengedhet magának, de legalább
királyi vérből való. Boleyn Anna egy közember, az apja büszkén szolgált
az udvartartásomban, a nagyszülei pedig még alacsonyabb sorból
származtak, mint Charles Brandon, Mária férje. De, hála annak, hogy
Harry rajong a közönségesért és a tetszetősért, Charles elvehette a
húgomat, Anna pedig Anglia királyának osztogathat tanácsokat. Nem
csoda, hogy az én gondjaim Archibalddal eltörpülnek emellett. Nem csoda,
hogy alig számít nekik, hogy szerelmes vagyok Henry Stewartba, aki
királyi vérből származó skót főúr. Ugyan mit hozhatnának fel ellene? Mit
hozhatnának fel ellenem, amikor Anglia királya a barátait és a szajháját az
ország szemetéből válogatta ki, és közben úgy tesz, mintha színaranyból
lennének?
Archibald meghív, hogy látogassam meg a fiamat Edinburghban. Azt

mondja, Holyroodhouse megbecsült vendége leszek, és tanúk nélkül
kereshetem fel Jakabot, mindezt olyan gyakran és olyan hosszan, ahogy
csak akarom. Azt is elmeséli, hogy Margaret lányunk jól van, és boldogan
él Tantallon várában, de ő is Edinburghba jön, hogy lásson engem, az
édesanyját. A férjem hűvös udvariassággal felajánlja nekem azokat a
fényűző termeket, ahol egykor Albany hercege lakott: a régens
lakosztályát. Ebből megértem, hogy szó sincs arról, hogy osztoznánk a
hitvesi ágyon, így a pünkösdre szánt ágynemű marad a
vászonneműraktárban. Megértem a meghívásból, hogy ő is hallotta a hírt
Londonból, a válás immár engedélyezett, és most már tisztességgel és
tisztelettel kell bánnia velem. Ebből világos számomra, hogy bár a csatát
elveszítettem Archibalddal szemben, még mindig megegyezhetek vele.
Mosolyogva válaszolok neki, hogy örömmel keresem fel ismét a fiamat,
Jakabot, a leányomat, és drága kuzinomat, Archibaldot.
487
Edinburgh polgárai felsorakoznak az utcákon és megéljeneznek, amikor

belépek a városba és elindulok Holyrood felé: inkább tűnök győztesnek,
mint egy legyőzött, elhidegült feleségnek. Csatlósok és szolgák, Stewartok
és Douglasek, egyként hajolnak meg előttem és emelik meg a kalapjukat,
amikor leszállok a lovamról, Archibald pedig olyan udvariasan üdvözöl,
mintha sosem lettem volna más, csakis királyné és a tanács feje. Elkísér
Jakab magánterméig, ahol magamra hagy az ajtóban.
– Bármit mondjon is – biccent a csukott ajtó felé, ami előtt a Douglasek
zord arcú őrei strázsálnak –, bármit mondjon is, soha nem bántanám. Saját
fiamként szerettem. Ezt te is tudod.
– Igen, ezt nagyon is tudom – felelem kelletlenül. – De vajon élhetne
panasszal ellened?
Bánatosan elmosolyodik.
– Távol tartom a tróntól – vallja be. – Nem veheti kezébe a hatalmat.
Nekem addig kell uralkodnom a főurak felett, amíg meg nem
bizonyosodom róla, hogy én és a házam népe biztonságban van, és a
királyság Anglia szövetségese marad. Ezt is tudod.
Bólintok. Ezt is nagyon jól tudom.
Az ajtószárnyak kitárulnak, én pedig bemegyek a fiamhoz.
Azonnal felugrik a padlóról, ahol eddig magában kockázott, jobb keze a
bal ellen, de most öles léptekkel vág át a termen. Mára valódi
fiatalemberré serdült, ezt rögtön látom rajta. Még tavaly is úgy szökellt
volna hozzám, akár valami őzgida. Most gyors léptekkel közeledik, a válla
olyan széles, akár egy férfié, és határozottan lép, nem szökdécsel. Van
megjelenése – ami korábban még sosem volt.
– Akárhányszor találkozunk, mindig másnak tűnsz – mondom búsan, és a
tekintetem végigfut a vonásain, már látom a bajusza árnyékát, az arca két
oldalán pedig a gubancos szakállkezdeményt. – Szakállad van! Eddig még
sosem növesztettél szakállt!
– Te viszont mindig ugyanolyan vagy – feleli lovagiasan. – Mindig
gyönyörű.
– Szörnyű volt – mondom ki kereken. – Próbáltalak, egyre csak
próbáltalak kiszabadítani innen.
488
– Tudom. Én is megpróbáltam átszökni hozzád – válaszolja, majd
lehalkítja a hangját. – Kezet emeltek rám. Azt mondták, darabokra tépnek.
Te azt tanácsoltad nekem, hogy sose engedjem, hogy hozzám érjenek, de
ők meg is csonkítottak volna. Semmilyen tekintélyem nincs előttük. Ők
eddig sem tiszteltek, és képtelen voltam rávenni őket.
Szomorúan nézünk egymásra.
– Cserben hagytalak – hajtom le a fejem. – Isten bocsássa meg nekem, és
remélem, hogy te is megbocsátod majd!
– Ez nem így van – vágja rá gyorsan. Már gondolkodhatott ezen. – Te
mindig a legjobbat próbáltad tenni értem: megtartani a hatalmam, a trónra
segíteni. Az öcséd, a király és a férjed, a gyámom, meg azok a főurak
fordítottak nekem hátat, akik hagyták magukat az orruknál fogva vezetni,
akik birkaként követtek egy ordast. Te nem vagy hibás, amiért ilyenek az
emberek, ilyenek ezek a bolondok.
– Nincs már se pénzem, se seregem, és Anglia sem segít – mondom ki
nyíltan. – És tervem sincs.
– Tudom – feleli, és hirtelen az apja vidám mosolya dereng fel az arcán. –
Ezért is gondoltam arra, hogy érjük be annyival, hogy boldogok vagyunk
együtt. Még ha be is zárnak minket. Az jutott eszembe, hogy idén télen
boldogok lehetünk, és együtt tölthetnénk a karácsonyt hármasban. És
tudom, hogy minden múló évvel öregebb leszek, és minden hónapban nő
majd valamennyit a szakállam, de így kerül egyre közelebb a Vörös
Douglasek uralmának a vége is. Archibald már nem tarthat fogva többé,
amikor belépek a felnőtt éveimbe. A végén úgyis mi fogunk győzni:
egyszerűen túléljük őt.
Megfogom a kezét, és megcsókolom kétfelől az arcát, ahol a sarjadó, sötét
szőrpihék olyan puhák, mint amilyenek kisbaba korában voltak a fürtjei.
Egyforma magasak vagyunk már, a fiam olyan nyúlánk, mint én, és még
nőni fog.
– Legyen hát a kívánságod szerint! – felelem. – Küldessünk Margaretért,
és legyünk mind boldogok!
489
Szinte elámulok azon, hogy mi négyen együtt élünk, és boldogok vagyunk.

A hosszú és hideg skót tél végre felenged, és a csoda, amit skót tavasznak
hívnak, lassan, nagyon lassan, de megérkezik: először az eső áztatta, a
megolvadt hótól még lucskos fű zöldjében, aztán a fejünk felett elhúzó
ludak gágogásában, majd a hajnalban megszólaló halk és összekeveredő
madárdalban, és végül a sárga nárciszokban, az ágakon duzzadó
rügyekben, és minden élőlényben, amelyek azonnal életre kelnek, amint a
nedvek megindulnak a fák kérgei alatt, és szinte érzem a kikelet ízét a
langyos időben, miközben az idő lassan átfordul a nyárba.
Archibald uralja a tanácsot. Nem kétséges, hogy minden hatalom az ő
kezében összpontosul, de a törvényeket mégis Jakab aláírásával szentesíti,
és úgy is hirdeti ki. Jakab írja alá és pecsételi le az iratokat, úgy, ahogy
mondják neki, s bár enyhe kis grimasz játszik az arcán, de sosem mond
ellent a gyámjának. Jakab örül, hogy ismét vele vagyok, én pedig az
udvartartásomba veszem Davy Lyndsayt, hogy a fiam ismét maga mellett
tudhassa szeretett társát, aki megint vele van mindennap, már azért is,
hogy ne telepedjen ránk teljesen a Douglas klán.
Az udvar körülöttem és a fiam körül forog, ahogy az illő, mi pedig együtt
járunk vadászni és mindennap kilovagolunk; kisebb lovagi tornákat és
egyéb versengéseket rendezünk. Amikor az idő melegebbre fordul,
mindannyian átköltözünk Linlithgow-ba, ahol csónakázunk a tavon, Jakab
pedig lazacra halászik. Esténként álcajátékokat, táncmulatságokat tartunk,
Jakab pedig megmutathatja, hogy milyen remek táncos és zenész. De
másban is remekel: akit Davy Lyndsay nevelt, az nem vallhat kudarcot
költőként, így Jakab maga írja saját dalainak szövegét. Fiatal nemesekből
álló csapat verődik köré. Úgy vélem, akadnak köztük olyanok, akik rossz
irányba befolyásolják, akik túl sokat isznak, nagy tétekben kártyáznak,
talán még szajhákhoz is járnak. De ezek egy ifjú időtöltései, és Isten a
tudója, hogy Jakab apja sem volt egy szent. Aki látja Jakabot lóháton vagy
lándzsát törni, aligha felejtheti el, hogy ki volt az atyja. Mindenki úgy
vélekedik, hogy idén vagy jövőre átveheti az ország kormányzását.
Hírek érkeznek Angliából és Európából. A császár katonái folytatják
diadalútjukat, és még Róma kapui sem állítják meg őket: kifosztják a
490
várost. Úgy beszélnek erről, mintha minden keresztényt megöltek és
minden templomot megszentségtelenítettek volna, mintha most már
biztosan eljönne a végítélet. Magát a pápát is foglyul ejtették a császári
hadak, és noha tudom, hogy imádkoznom kellene érte, csak magamra
tudok gondolni, hogy ezzel befellegzett a szabadsághoz fűzött minden
reményemnek. Az összes egyházi ügyet a császár, Katalin unokaöccse
fogja felügyelni, így nem kétséges, hogy a házasságom
érvénytelenítésének kérése elkeveredett vagy éppen elégett a Vatikán
romjai között. Nem hiszem már, hogy valaha is el fogok válni
Archibaldtól, Henry Stewart pedig örökké az udvaron kívül reked, és csak
akkor találkozhat velem, amikor sikerül egy-egy délutánt elcsípnünk
magunknak, de azokat is panaszkodásra és a sajnálkozásainkra pazaroljuk.
Mindketten úgy véljük, hogy sosem engedik meg nekünk, hogy egymással
éljünk, így őt mindörökre megfosztják a királyi szolgálat
megtiszteltetésétől és előnyeitől, én pedig sosem adhatok neki egy félig
királyi örököst.
Az öcsém most már egyáltalán nem küld levelet. Skócia és Anglia aláírt
egy békeszerződést, és a jelek szerint úgy érzi, hogy az én
munkálkodásomnak vége, és már nincs szüksége a ragaszkodásomra.
Mária olyan kétségbeesett levelet ír, hogy egészen belekábulok, és miután
elolvastam, újra el kell olvasnom, hogy egyáltalán megértsem, mit mond.
Isten tudja csak, hogy mi folyhat Londonban.
A Boleyn lány úgy döntött, elhagyja az udvart, hogy atyja otthonában,
Hever várában éljen, Harry pedig gyakran ír neki – a saját kezével! –, és a
visszatéréséért könyörög. Valamilyen okból megengedi neki, hogy ne
engedelmeskedjen a királyi parancsnak, és a megérdemelt büntetés helyett
ékszerekkel és pénzzel halmozza el.
Maggie, elmondani sem tudom, mennyire megalázó mindnyájunk számára,
hogy végig kell néznünk, amint Harry úgy üldözi a szerelmével ezt a nőt,
mintha holmi trubadúr lenne, a cafka pedig királynőkkel vetekedő nemes
hölgy. Katalin viszont bámulatosan, csodálatra méltóan viselkedik: nem
mond semmit, és úgy tesz, mintha semmi sem adna okot aggodalomra,
ugyanolyan gyengédséggel és szeretettel bánik Harryvel, mint mindig, és
nincs egyetlen haragos szava sem senkire, még a zárt ajtók mögött sem,
még úgy sem, hogy mind Mária, Boleyn Anna szajha nővére, mind az
anyjuk, Elizabeth Boleyn – aki most már lady Rochford, akár hiszed, akár
nem –, továbbra is az ő termeiben szolgál, neki pedig mindennap el kell
tűrnie a félig bocsánatkérő, félig diadalittas mosolygásukat. Katalin úgy
véli, ez az egész éppúgy feledésbe merül majd, mint ahogy Harry összes
többi afférja is feledésbe merült, én pedig elhiszem neki, hogy ennek így
491
kell lennie – ugyan ki törődik ma már Bessie Blounttal? De ha láttad
volna, hogy Harry milyen vég bársonyt küldött a lánynak, te is ugyanolyan
dühös lennél, mint én.
Az udvar megosztott: egyfelől vannak az ostoba ifjak, akik élvezik ezt a sok
izgalmat meg a botrányt, amit az udvarlás kelt maga körül, másfelől pedig
az idősebbek, akik szeretik a királynét, és még emlékeznek rá, hogy mennyi
mindent tett Harryért és Angliáért. De miért bujkál a Boleyn lány
Heverben? Attól tartok, hogy gyermeket vár. De bizonyosan ki fog derülni.
Miközben épp ő csapott olyan nagy hűhót a szüzessége körül.
A szentatya pápai legátust küld Angliába, hogy kibékítse Harryt és
nővérünket. Talán ő majd megmondja Boleyn kisasszonynak, hogy
maradjon csak szépen Heverben. Úgy hallom, csak akkor tér vissza az
udvarba, ha saját termeket kap és saját kísérőket, mintha csak királyi
vérből született hercegnő volna. Nagyobb udvartartást akar az enyémnél.
Nem kell azon törnöd a fejed, hogy ki fogja állni a költségeket. Senki sem
csodálkozik már ezen, mivel mindenki tudja, hiszen nyílt titok: egyenesen a
kincstárba küldi majd a szeretőjét.
Az udvar már nem az a vidám hely többé, de nekünk itt kell maradnunk,
mert Charles azt mondja, nem veszítheti el a király pártfogását, ezért vele
kell lennie mindennap, én pedig úgy érzem, hogy Katalin mellett kell
állnom, míg túl nem léphet ezen a megpróbáltatáson. A kín lassan kiül az
arcára – olyan asszonynak tűnik, mint akit a férgesség fájdalma gyötörne.
Senki sem mondja el neki, hogy a lányát, Mária hercegnőt Ludlow-ban
tartják, olyan távol, amennyire csak lehet; Margaret Pole, az a vén
sárkány őrzi, de persze a királyné tud erről, hiszen hogy is ne tudna?
Egész Anglia tudja. Henry FitzRoy folyton itt van az udvarban, és királyi
hercegként bánnak vele. Elmondani sem tudom, hogy milyen
boldogtalanok vagyunk. Harryt kivéve, és persze Boleyn Annát – ő bezzeg
úgy örül, mint tehén a búzában.
Úgy halljuk, visszatértél a férjedhez, és nagy egyetértésben éltek. Annyira
örülök neki, Maggie! A királyné azt mondja, te adsz neki reményt:
eltávolodtál tőle, háborúztál vele, de végül kibékültetek. Olyan ez, akár egy
csoda.
Lehet, hogy én adok reményt a királynénak, de erősen kétlem, hogy bárki
más is gondolna rám. Nyilvánvaló, hogy Harry örömmel hagyja, hogy a
sógora uralkodjon Skóciában. Mi több, még ki is nevezi Archibaldot a
gyepű őrzőjének, őt bízza meg, hogy tartsa fenn az összes határ menti
vidék békéjét és biztonságát: mintha arra kérnék az oroszlánt, hogy
feküdjön a bárány mellé. Mivel Archibald a férjem, a törvény szerint ismét
ő szedheti be a birtokaim minden járandóságát és bérleti díjait. Ha úgy
492
döntene, hogy nincstelenné tesz, megtehetné, de ehelyett igen nagyvonalú
velem, és ügyel rá, hogy a tanács kifizesse az özvegy királynéként nekem
járó összeget, továbbá gyönyörű szövetet küld nekem Margaret ruhájához.
Ha meg is látogatja néha a traquairi Janet Stewartot, akit számos birtoka
egyikén rejtett el, nekem senki sem beszél róla. Bárki látná őt, ahogy
tisztelettudó a kápolnában, udvarias a vacsoránál, vidám a táncmulatságon,
azt hihetné, hogy hű férj, én pedig szerencsés feleség vagyok.
Mi több, azt gondolhatnák, hogy a férjem szívélyes és gyengéd hozzám.
Amikor belép a terembe, mindig meghajol felém, egyik kezét a szívére
teszi, mintha nem feledné, hogy egykor mennyire szeretett. Amikor kezet
csókol, elidőzik az ujjaim felett. Időnként, amikor a székem mögött áll,
kezét szelíden a vállamon nyugtatja. Lovaglás után mindig elsőként terem
mellettem, hogy leemeljen a nyeregből, és mielőtt letenne a földre, egy
pillanatra magához ölel. A világ előtt szerető férjnek tűnik, és Angliába is
nyilván ennek a híre jut el, mert Mária húgom, mintegy utógondolatként,
még odabiggyeszt pár sort a megfordított lap sarkába:
Írj Katalinnak, és mesélj a boldogságodról – megvigasztalja a tudat, hogy
férj és feleség ismét boldogan élhet ilyen hosszú, külön töltött idő után is.
Nagyon zavarja az a sok szóbeszéd, ami szárnyra kelt a királyi frigy
kapcsán. Ha bárki kérdez erről, Margit, akkor ügyelj arra, hogy ezt
mondd: tisztán emlékszel rá, hogy atyánk még a halála előtt döntött úgy,
hogy Harrynek Katalint kell elvennie, és hogy Katalin és Harry teljes
felmentést kaptak a pápától. Ha bárki bármit beszélne arról, hogy Isten
nem áldotta meg őket fiúgyermekkel, akkor mondd azt, hogy Isten útjai
valóban kifürkészhetetlenek, viszont van egy gyönyörű és egészséges
hercegnőnk, aki az örökösünk, hála az égnek! Ne mondj semmit Henry
FitzRoyról, ne is említsd őt soha! Mindennap azért fohászkodom, hogy ez a
Boleyn nőszemély egyezzen bele egy mindennapos afférba, és bizonyuljon
meddőnek. Jelenleg mind arra várunk, mint a szolgák a fürdőházban, hogy
megmondja, mi az ára a szerelmének. Talán csak maga az Úr tudja, hogy
mennyire becsüli majd magát.
Ujjonganom kellene, hogy Katalin hosszú uralma véget ért az öcsém felett.
Arra gondolok, hogy örülnöm kellene, de mégsem ezt érzem.
Egyfolytában azon jár az eszem, hogy ez a diadalom pillanata – de akkor
miért nem érzem a győzelem ízét?
Hiszen amíg ő él, noha kitaszította őt ez az új, vidám és fiatal udvar,
amelyet Harry új kedvenckéje ural, amíg mellőzi őt a Boleyn család és
annak kiterjedt rokonsága, a Howardok, amíg ő néma marad a bíboros és
az ország ügyeit intéző főurak tanácsadójaként, addig nem tudja ellenem
hangolni Harryt. Egyetlen embert sem tud meggyőzni a házasság
493
szentségéről, amíg a király minden erejét leköti a csábítás. A Boleyn-féle
udvar csak a mulatozásra gondol, felpezsdíti a hódítás szenvedélye, elfúló
lélegzettel figyeli a botrányt, így Katalin mélyenszántó gondolatai a
hűségről és az állhatatosságról süket fülekre találnak. Mivel a befolyása
gyengül, el fog jönni az én időm. De ez a pillanat még nem az enyém –
mintha a balszerencse áldozata lennék –, a pápa épp a császár foglya, és
minden ügy és kérés, ami a Vatikán előtt áll, nem halad tovább a maga
útján.
– Tudod, szerintem mi örökké együtt maradunk, mint Deukalión és Pürrha
– mondja a termeimbe belépő Archibald, és úgy biccent oda az
udvarhölgyeimnek, mintha minden joga meglenne bejelentés nélkül
besétálni hozzám.
Nem mosolyodom el. Nem emlékszem már, hogy ki volt Deukalión és
Pürrha, de semmiben sem fogok közösködni Archibalddal.
– A hűséges férj és feleség, akik újra benépesítették a világot – ad máris
magyarázatot. – Úgy vélem, egy új Skóciát teremthetünk majd, amikor a
fiunk elég idős lesz ahhoz, hogy uralkodjon.
– Már most is elég idős hozzá – felelem barátságtalanul. – És ő az én fiam,
nem a miénk.
Archibald halkan felnevet, majd a szívére teszi a kezét, és aprót bólint.
– Annyi szent, hogy ebben igazad van. De legalább van egy közös
lányunk, aki boldoggá tesz minket.
– Ha már ennyire boldogok vagyunk, akkor biztosra veszem, hogy Beaton
érsek is visszatérhet az udvarba – vetem fel puhatolózva.
– Ó, hát belefáradt a pásztorkodásba? – kérdi Archibald csillogó szemmel.
– Úgy hallottam, az arany pásztorbotját egy jóval szerényebbre cserélte,
amikor oly sietve távozott Stirling várából.
Bosszúságomban elvörösödöm.
– Nagyon jól tudod, hogy mi történt – felelem.
Rám kacsint.
– Tudom, bizony. És igen: felőlem bátran visszatérhet az udvarba. De
természetesen a fiadnak kell meghívnia, annak rendje és módja szerint.
Van még más is?
– Hogy érted?
– Valaki más, akit szeretnél visszahelyezni? – kérdi évődve. – Hogy végre
boldogan és örökké együtt élhessünk? Van még valaki más is, akit
szeretnél magad körül tudni? Csak előtte beszéld meg Jakabbal! Én
boldogan látom itt bármelyik barátodat, udvartartásod akármelyik tagját.
Amíg…
– Amíg mi? – szegezem neki a kérdést, készen arra, hogy megsértődjek.
494
– Amíg megértik, hogy a hírneveden nem eshet csorba – mondja olyan
fennkölten, akár egy kóristafiú. – Amíg velem élsz egy fedél alatt, mint a
feleségem, addig nem akarok semmiféle szóbeszédet hallani rólad. A
becsületeden, hiszen te vagy Jakab és egyben a lányunk anyja, valamint az
özvegy királyné, nem eshet folt, annak makulátlannak kell lennie.
– Az én becsületem makulátlan – felelem jegesen.
Megfogja a kezem, mintha csak ki akarna engesztelni.
– Ó, drágaságom, mindig lesznek pletykák. Attól tartok, hogy az öcséd az
hallotta a franciáktól, hogy folyamatos érintkezésben állsz Albany
hercegével.
– Még szép, hogy leveleznem kell vele! Hiszen ő Skócia régense!
– Akkor is. Az öcséd szerint abban bízol, hogy majd feleségül vesz.
– Ez nevetséges!
– És valaki azt mondta a fivérednek, hogy Henry Stewart személyében
szeretőt is tartasz.
Meg se remeg a hangom.
– Ezt teljes mértékben visszautasítom.
– Valaki azt is mondta neki, hogy te és Henry Stewart a fiad elrablását
tervezitek, hogy aztán a fiút a Stewart klán bábjaként ültessétek a trónra.
– Ó, és kitől hallotta ezt? – kérdem keserűen. – Ki az öcsém kémje, aki
ilyen részleteket ismer, és aki láthatóan ennyire szívén viseli Anglia
sorsát?
Archibald az ajkához emeli a kezem.
– Az igazat megvallva, nem én vagyok az. De mivel tudom, hogy a
családod milyen sokat jelent neked, és mivel a király most épp a saját
frigyének érvényességét firtatja, mindennél fontosabb számára, hogy te ne
keveredj semmiféle botrányba.
– Harry a saját házassága érvényességét vizsgálja?
– Természetesen.
– Mit gondolsz, el akarja hagyni Katalint? – suttogom.
– El kell hagynia – mondja erre Archibald, mintha máris ítéletet hirdetne
fölötte, e makulátlan asszony fölött, akinek már amúgy sincs semmi
hatalma.
– Úgy hallottam, pápai legátus érkezett Angliába, hogy kibékítse őket.
Archibald erre kurtán felkacag.
– Azért jött, hogy megmondja a királynénak, mondjon le a férjéről.
Hátat fordítok neki, és az ablakhoz sétálok, hogy kinézzek a kertbe. Az
almafák fölött a lehulló virágszirmok kavarognak a szélben, mintha
tavasszal is havazna. Nem tudom, hogy diadalt érzek-e vagy fájdalmat.
Mintha az Artúr Székének hívott magas szirt hirtelen megmozdulna és
495
süllyedni kezdene: a láthatár teljesen megváltozott. Az életemet eddig
Katalin uralta; irigyeltem és szerettem őt, időnként fel is bosszantott, és
nem is egyszer közel járt hozzá, hogy tönkretegyen. És most hirtelen képes
lenne eltűnni? Hirtelen jelentéktelenné válna?
– Ebbe soha nem fog belemenni – jósolom.
– Nem, de ha a házasságáról bebizonyosodik, hogy érvénytelen, akkor ez
már nem is tőle függ majd.
– És mégis milyen indokkal lehetne érvényteleníteni?
– Azért érvénytelen, mert Artúr bátyád felesége volt – mondja Archibald
egyszerűen, mintha ez olyan nyilvánvaló volna.
Erről eszembe jut Mária levele, amiben óva intett attól, hogy bármit is
mondjak. A két nővérem sugdosva beszélhetett össze, hogy minden
kérdésre legyen már kész válaszuk. Velem bezzeg nem tanácskoznak,
engem csak utasítanak.
– De megkapta a felmentést – felelem azt, amire Mária kért.
– Talán a felmentés sem volt érvényes.
Üres tekintettel meredek rá.
– Ez meg miféle érv? Még szép, hogy a pápai felmentés érvényes.
– Ez most már aligha számít. A pápát jelenleg a királyné unokaöccse tartja
fogva. Kétlem, hogy a szentatya elég bátor lenne ahhoz, hogy szégyenbe
hozza a porkolábja rokonát. Sosem fog beleegyezni az öcséd válásába.
Ahogy a tiédbe sem.
– Ennek semmi köze hozzám! – kiáltom.
– A pápának megvan most a maga baja, nem fog törődni a tiéddel. És
Harry sem akarja, hogy bárki is csak úgy elválhasson, mármint önmagán
kívül.
Archibald tökéletesen foglalja össze Harry egyre erősödő hiúságának és
szokásos önzőségének lényegét.
– Nem akarja, hogy bárki is azt higgye, hogy egy Tudor bármikor,
bármilyen okból a házassága érvénytelenítéséért folyamodhat, hacsak nem
ez Isten kinyilvánított akarata. És a legkevésbé szeretné azt, hogy te, aki a
múltban már a saját vágyainak engedve mehetett férjhez, és aki a
botrányos élete miatt igen távol került Istentől, őt megelőzve éred el a
válásod kimondását, mert ezzel besároznád a hírnevét. Azt akarja, hogy
mindenki feddhetetlen életet éljen körülötte, mert akkor nyugodtan kérheti
az érvénytelenítést, anélkül hogy szóba kerülne az ő… – mondja, majd
elhallgat, mintha a megfelelő szót keresné.
– Az ő mije?
– Önző kéjvágya.
Döbbenten nézek rá, amiért ilyen őszintén megfogalmazta Harry
496
gyarlóságát.
– Nem lenne szabad ilyeneket mondanod. Még nekem sem.
– Nyugodj meg, ő sem akarja, hogy ilyeneket mondjanak rólad!
Az jár a fejemben, hogy esetleg Henry Stewart is az udvarba jöhetne, hogy

vigaszt merítsünk egymás társaságából, ha már soha nem lehetünk
szabadok, hogy összeházasodjunk, de meglepetésemre Jakab fiam nemet
mond a kérésemre. Teljes mivoltában kihúzza magát, noha alig valamivel
magasabb nálam, és azt mondja, hogy semmilyen erkölcstelenséget nem
szentesíthet az udvarban.
Majdnem a képébe nevetek.
– Na de, Jakab! – szinte úgy beszélek hozzá, mintha csak egy mérges
kisfiú volna. – Nem ítélkezhetsz a pártfogoltjaim felett.
– De igen, és meg is teszem – feleli. Rideg a hangja. Már egyáltalán nem
az én kisfiam többé. – Ne feledd egy percig sem, hogy ez az én
udvartartásom, és én fogom eldönteni, hogy ki kerülhet bele. Épp elég
nekem egy mostohaapa, nincs szükségem egy másikra is. Azt hittem, már
épp elég férjed volt.
– Henry nem basáskodna feletted! Meg se próbálná! – kiáltok fel. –
Mindig jóbarátod volt. És olyan elragadó. Nagyon kedvelem, kész öröm a
társasága.
– Pontosan ezek azok az okok, amiért nem akarom őt itt látni – közli Jakab
mereven.
– Ő nem a mostohaapád, és soha nem lehet a férjem.
– Épp ettől lesz még rosszabb. Azt gondoltam volna, hogy erre te magad is
rájössz.
– Fiam, megfeledkezel magadról – mondom élesen, ahogy elönt az indulat.
– Főúri anyám, a legkevésbé sem feledkezem meg magamról.
– Felettem senki sem fog basáskodni. Ahogy feletted sem, fiam. Én Tudor
hercegnő vagyok.
– Ami lassan a botrány másik nevévé vált – közli Jakab fennhéjázóan. –
Az öcséd házasságtöréséről beszél az egész világ, és így a te nevedet is
bemocskolja. Nem fogom megvárni, hogy minden kocsmában az anyám
nevét emlegessék.
– Mégis hogy merészeled? Amikor mindenki tudja, hogy te meg az
udvarod tagjai milyen hazardőrök és paráznák vagytok, hogy milyen
feslett társaság ez, és milyen mértéktelenül vedeltek! Hogy merészelsz épp
te megszólni engem? Semmi mást nem tettem, mint hogy egyszer
szerelemből mentem férjhez, aztán álnok módon elárultak. Most pedig újra
497
meg szeretnék házasodni. Ugyan, mi rossz lehet ebben?
A fiam elhallgat. Higgadt tekintettel méreget, ahogy az apja is tette volna.
Végül meghajlás nélkül hátat fordítok neki, és kiviharzok a teremből.
498
Stirlingbe megyek, mire valaki azonnal azt súgja Harrynek, hogy

kitiltottak a saját fiam udvarából, mert házasságtörő viszonyt folytatok a
szeretőmmel. Valaki azt meséli neki, hogy a fiam kérlelt, javuljak meg,
fordítsak hátat a bűnnek, és amikor nem hallgattam rá, akkor joggal
küldött el. Harry felháborodott levelet ír, amiben az örök kárhozattal
fenyeget, ha nem hagyok fel a bűnös viszonnyal. Jakabnak is ír, és abban
közli, hogy neki is meg kell javulnia. Abba kell hagynia az ivászatot, a
szajhák hajkurászását, helyette a lovagi gyakorlatoknak és a nemes
időtöltéseknek kell szentelnie magát. Értetlenül állok eme új és zord
erkölcsi kioktatás előtt, egészen addig, amíg üzenetet nem kapok Mária
macskakaparásával:
Anna kisasszony nem fog engedni a királynak. Rengeteget beszélnek a lány
erényéről, és hogy miként veti őt ide-oda a vihar. Még sosem láttam efféle
csábítást, mind az erkölcsi tisztaságán tanakodunk, miközben ő mélyen
kivágott ruhákat hord, a főkötőjét pedig hátracsúsztatja. A francia
akcentust majmolja, és eretnek könyveket olvas. Nagyon a mai világ
gyermeke ez a fiatalasszony, szó se róla. Úgyhogy lázas igyekezettel
társalgunk a szemérmességről, miközben olyan táncokat lejtünk, mint a
szajhák. A királyné beteg; elképzelni se tudom, hogyan vészeli át a
vacsorákat, amikor igen ízletes fogásokat szolgálnak fel a fiatal nőknek,
akik még a kanalukat is megnyalják utána.
Már szinte elviselhetetlen az udvar. Egyáltalán nem is mennék oda, ha
Charles nem kényszerítene. Katalin arra kér téged, hogy nyugtasd meg,
nem teszel semmit, amivel aláásnád a házasságát. Azt hallotta, hogy
elhagytad a fiad udvarát, hogy a szeretőddel élhess. Megmondtam neki, ez
csakis hazugság lehet. Tudom, hogy nem tennél ilyet. Sem magad miatt,
sem miattunk. Mert nem lennél rá képes, ugye? Esküdj meg nekem, hogy
soha nem tennél ilyet!
499
Nem válaszolok azonnal. Nem adhatom meg Katalinnak azt a

bizonyosságot, amit kér, nem áldozhatom fel a boldogságomat csak azért,
hogy megtámogassam az övét. Nem lehetek olyan álszent, mint az öcsém.
Nem állíthatom, hogy egyedül Isten akarata vezérel. Életemben először
nem félek semmitől, és nem vagyok veszélyben. Jakab biztonságban van, a
lányom boldogan él Tantallonban, az országban nyugalom honol
Archibald uralma alatt, Henry és én pedig elvonultan élő főúrként és
úrnőként igazgatjuk a saját birtokunkat, és közben jól érezzük magunkat.
Úgy gondolom, soha életemben nem voltam még ilyen boldog, nem
ismertem efféle békét. Végre távol kerültem Archibaldtól, és
megszabadultam a rettegés és a vágy folyton jelen lévő keverékétől, amit ő
kelt bennem. Legalább azzal a férfival lehetek, aki szeret, és egyszerűen
felelhetek neki, hazugságok és köntörfalazás nélkül. Ez az én őszöm, az én
évszakom.
Hasábfát hozatunk a téli, nagy tüzekhez. Feltöltjük a vár tátongó
éléskamráit sózott hallal és füstölt hússal. Épp a fák között lovagolunk,
melyek a rubin és a vörösréz, az arany és a smaragd ékszerek színeibe
öltöztették a leveleiket, amikor Henry a várkapu felé int a fejével, ami
felettünk magasodik a dombtetőn, és így szól:
– Nézd csak! Az nem a pápai lobogó? Nem a szentatya zászlaját húzzák
fel épp? Nyilván a pápától érkezett futár.
Hunyorogva pillantok fel a vöröslő alkonyban.
– De az – mondom, és kezemmel a nyakamhoz kapok. – Ó, Henry, lehet,
hogy a válás ügyében jött a hírnök?
– Megtörténhet – feleli higgadtan. Kezét a gyeplőt markoló kezemre teszi.
– Nyugodj meg, szerelmem! Bármit jelenthet a zászló. Azt is, hogy végre
kiszabadult a pápa vagy újat választottak. Lehet a válás, de még egy tucat
egyéb dolog is.
– Gyerünk! – mondom erre, és megsarkantyúzom a lovam, így nyargalunk
át az erdőn, felkaptatunk a dombra, körbe-körbe a tekergőző úton egészen
a tetejéig, majd bevágtatunk a várba. A nagyteremben meg is találjuk a
pápai futárt, kezében egy kupa forralt sörrel áll a kandalló előtt.
Meghajol, amikor belépek, majd olyan mélyen hajol meg Henry felé, hogy
már tudom: győztünk.
– A szentatya engedélyezte a válásomat – közlöm teljes bizonyossággal.
A hírnök ismét meghajol, egyformán mindkettőnk felé, mintha Henry
500
máris a férjem lenne.
– Igen, megadta az engedélyt.
Végre. El se tudom hinni. Végre megszabadulok Archibaldtól. Ez az én

keresztségem, megtisztulok a bűntől és elnyerem a szabadságot:
megszületek újra. Megújulok. Már majdnem pogánnyá váltam, most meg
úgy is mondhatjuk, hogy ez a második világrajövetelem. Esélyt kaptam,
hogy ismét boldog legyek. Esélyt kaptam, hogy ismét férjhez mehessek.
Én leszek Henry életének középpontja, és felszegett fejjel fogok járni
Skóciában és a világ színe előtt. Pontosan az történik, amiről Katalin azt
állította, hogy sosem valósulhat meg – de megtörtént, hiába próbált
közbeavatkozni. Maga a pápa és én is dacoltunk vele. Azt mondta, nem
válhatok el, hogy tilos elválnom – most mégis szabad vagyok. Az én
akaratom diadalmaskodott az övé felett, és most határtalan a boldogságom.
Aznap este nagy ünnepséget tartunk: szarvascombot szolgálnak fel,
énekesmadarakból készült pástétomot, sült libát szeletelve, rengeteg halat
és sült vadkant, majd a vacsora végén édességek egész sora érkezik a
tálcákon. Mindenki tudja, hogy a pápai futár jó hírt hozott, hogy
megszabadultam Archibaldtól, és valaki már biztosan kiosont a kapun,
hogy Edinburghba indulva elvigye Archibaldnak a hírt, hogy végül csak
veszített, és én szabad vagyok. Margaret nem lesz fattyú, és követelni
fogom, hogy velem élhessen.
Felnevetek a gondolatra, hogy szabad nő lettem. Alig akarom elhinni,
hogy ez igaz lehet, miután oly sok éven át vártam erre, miután oly sok
rettenetes levelet kaptam Angliából. Arra gondolok, hogy hamarosan ők is
értesülnek róla, aztán a sógornőm jut eszembe, aki térden állva imádkozik
a lelkemért és a férje lelkéért. Az jár a fejemben, hogy sajnálom őt.
Katalint, a feleséget, akit el fognak hagyni, de közben örülök, és büszke
vagyok magamra, mert ismét férjhez mehetek, méghozzá ahhoz az ifjúhoz,
aki csak magamért szeret. Arra gondolok, hogy ugyanolyan fiatalasszony
vagyok most, mint az a rima Boleyn Anna, aki elég bátor ahhoz, hogy
szembeszálljon a régi szabályokkal, és maga válassza meg a jövőjét. Arra
gondolok, hogy Katalin meg az összes vénember, akik ott tartanák a nőket,
ahová szerintük valók, a férfiak igája alatt, mind az ellenségeim. A világ
változik, és én ennek a változásnak az élén állok.
– Mi hír járja az öcsémről, az angol királyról? – kérdem a pápai futárt,
amikor az egyik szolga újabb pohár bort tölt neki.
– A szentatya megkapta a folyamodványát – feleli a hírnök. – Pápai
legátust küldött Londonba, aki meghallgatja a bizonyítékokat.
501
Annyira meglepődöm, hogy elejtem a kanalam.
– Milyen bizonyítékokat? Azt hittem, a legátus azért jött, hogy kibékítse
őket vagy hogy szót váltson a királynéval.
– Az érvénytelenítésre vonatkozó bizonyítékokat fogja meghallgatni –
feleli a férfi, mintha ilyen egyszerű lenne az egész. – A szentatya teljes
körű vizsgálatot rendelt el.
Tudhattam volna, hogy ez lesz, de Harry azon képessége, hogy mond
valamit, majd egészen mást cselekszik, szüntelenül ámulattal tölt el.
– Az öcsém érvényteleníteni akarja a házasságát?
– Kegyelmességed nem is tudta?
– Tudtam, hogy vannak kétségei. De azt hittem, a pápai legátus azért ment
Londonba, hogy választ adjon ezekre a kételyekre. Nem tudtam, hogy
vizsgálat folyik. Azt sem tudtam, hogy van-e az érvénytelenítéshez
bármiféle bizonyíték. Eddig abban a hitben éltem, hogy öcsém, a király,
ellenzi a házasság felbontását.
Apró, majdhogynem rejtett mosoly árulja el, hogy a futárnak is ezt
mondták.
– Itt nem egy érvényes frigy felbontása a kérdés – feleli megfontoltan. –
Úgy tudom, hogy a király szerint soha nem is volt érvényes a házassága a
királynéval. És erre bizonyítékokkal is szolgált. És természetesen továbbra
sincs örököse.
– Tizennyolc éve nincs fiúörököse – mondom erre fanyarul. – De van egy
királyi hercegnője. Akkor miért folyamodna most az érvénytelenítésért?
– A jelek szerint nem azért, hogy egy másik hölgyet vegyen el – válaszolja
a hírnök óvatosan. – Hanem azért, hogy megbizonyosodjon róla, nem él
bűnben. Nem önzésből teszi, hanem mert úgy véli, Isten azért nem áldotta
meg a házasságát, mert az nem volt házasság. Sosem volt az.
Henryre pillantok, aki a lordok asztalának főhelyén ül, nem mellettem,
mivel még nem a férjem.
– Még itt, Skóciában is hallottunk Boleyn Annáról – jegyzem meg.
A pápai hírnök a fejét ingatja lassan, kiélvezve a nyilvánvaló tagadás
csavaros diplomáciáját.
– De a Vatikánban nem. A kúria még nem hallott a hölgyről – hazudja
folyékonyan. – A neve egyetlen iratban sem szerepel. Jelenléte a londoni
udvarban lényegtelen a bizonyítékokat tekintve. Az ön öccse vallási
okokra hivatkozva kívánja házassága érvénytelenítését, nem személyes
érzelmek vezérlik. Kételyei vannak, nem vágyai.
502
503
Henryvel a stirlingi kis várkápolnában kelünk egybe. Ez az egyik

legrégebbi épület, ami a meredek várfalhoz tapad, a kővel kirakott
padlózat az oltár felé emelkedik, hogy aztán pár elkopott kőlépcső
vezessen fel elé. Ahogy Henryvel lépkedünk kéz a kézben a
gyóntatópapom színe elé, az olyan, mintha a dombra mennénk fel, mi
több, úgy is érzem, közös életünk mindig is ilyen volt: folyamatosan
emelkedett a célunk felé.
Tanúkat is hívtunk – soha többé nem hagyom, hogy bárki is azt állítsa,
nem kötöttem valódi házasságot, csak egy eldugott eljegyzésem volt,
semmi több; a pap egy kóristafiút hoz magával, aki a himnuszokat énekli,
de ezt leszámítva senki nem vesz részt a ceremónián. Henry átnyújtja
nekem a klánja gyűrűjét, rajta a családi címer a pelikánnal a közepén. És
ad egy erszény aranyat is. Még aznap délután ágyba bújunk, így a
házasságunk immár felbonthatatlanul megköttetik. Végre egy jó ember
felesége lettem, és a saját váram biztonságában élhetek Skóciában. Míg a
karja közt szendergek, és a hideg tavaszi délután estére vált odakint,
Katalinra gondolok, meg a hite nyújtotta fagyos vigaszra. Az jár a
fejemben, hogy mennyire együttérző volt, amikor tudta, hogy igaza van,
amikor tudta, hogy ez Isten akarata. De itt vagyok én: az ő messze nem
annyira okos, kevésbé ájtatos, kevésbé tanult, szegényebb, ékszerekben is
szűkösebb sógornője, aki minden lehetséges módon mögötte áll a sorban,
mégis én megyek hozzá egy jóképű és ifjú férjhez, és előttünk áll az egész
élet. Ő viszont, a királyné, míg az udvar a nagyteremben táncol, addig
egyedül imádkozik, mert a király elhagyta, és most azt mondja, hogy ő
lehetett volna a legkiválóbb feleség, akit csak kívánhatott magának, de ó,
jaj, mégsem volt a hitvese soha.
Nem békések a stirlingi mézesheteink. Alig pár héttel az esküvő után a

várfalon őrködők riadót fújnak. Amint elkezdik félreverni a harangokat,
hogy a vár előtti erdőben legelésző marhákat behajthassák az udvarba,
máris felhúzzák a felvonóhidat, a csapórácsot pedig nagy zajjal leengedik.
Akik a barátaikat vagy családjukat látogatták meg a váron kívül, a domb
lábánál fekvő városkában, azok most kívül rekednek, kizárják őket, amíg a
504
vész el nem múlik, míg azok a falusiak, akik a konyhára jöttek be dolgozni
vagy a várban szolgálnak, bent ragadnak velünk együtt. Hamarosan ostrom
alá vesznek minket, én pedig kiszaladok a magánlakosztályomból, ahol
eddig imádkoztam, és megkeresem a főkapu feletti őrtoronyban álló
várkapitányt. Látom, hogy tőlem balra már gördítik is ki a nagy ágyúkat a
hatalmas lőállásokba, és célba veszik a domb lejtőjét, ahonnan az
ellenséges sereg közeledhet, mi pedig a védtelen oldalukat lőhetjük.
Mögöttem, a palota kapujánál lázasan osztják ki a fegyvereket, és kanócos
puskákat is szorongató íjászok rohannak át az őrtorony előtti téren, hogy
végül felsorakozzanak a falon, amely a várba vezető egyetlen útra néz.
– Mi történt? – kérdezem kurtán. – A Douglasek?
– Csak az előőrsöt láttuk. Egyelőre nem tudni, hogy ki lehet az.
Egy heroldot pillantok meg az úton, mögötte két ember poroszkál. Eléggé
idegesnek tűnnek, mint ahogy bárki az lenne, ha negyven ágyú szegeződne
rá. Zászlók lobognak előtte és utána is.
– Megállj! – bődül el a várkapitány. – Mondd, ki vagy!
– Elfogatóparancsot hozok – feleli a herold, majd felemel egy darab
papirost, de túl messze van ahhoz, hogy látni lehessen, hogy valódi-e, vagy
csak hamisítvány.
– Kinek szól?
Ez roppant szokatlan. Vajon kit akarnak lefogni?
– Az ismert áruló, Henry Stewart ellen, amiért úgy vette el a
régenskirálynét, hogy nem kért rá engedélyt annak fiától, a királytól.
A kapitány oldalról rám sandít, és látja elszörnyedt arco-mat. Ez a
legutolsó dolog, amire számítottam. Azt hittem, megegyeztünk
Archibalddal, hogy szabad leszek. Azt hittem, Harry is ezt adta parancsba
neki. Azt hittem, Ard beéri a megszerzett hatalommal, és a birtokaim
használatával.
– Skócia királya nevében nyissátok ki kaput! – kiált fel a herold.
Ennek a szónak lehetetlen ellenállni. Nem dacolhatunk a skót király
nevével, hacsak nem akarjuk, hogy minket is árulónak kiáltsanak ki.
Beharapom az ajkam, amikor a kapitány rám néz, hogy mi a parancs.
– Ki kell nyitnunk – mondja.
– Tudom, hogy ezt kell tennünk – felelem. – De előbb küldjön ki valakit,
hogy megbizonyosodjon róla, tényleg a király pecsétje van azon a papíron.
Húzom az időt, de nincs semmilyen tervem az így nyert tíz perccel. Henry
bukkan fel mögöttem, és ő is végignézi a kapitánnyal együtt, ahogy a
lovászmesterünk kimegy a vár elé és megvizsgálja a pecsétet. Látjuk, hogy
int a kapitánynak, jelezve, hogy a pecsét eredeti, mire a kapitány lekiabál
az embereinek, és a csapórács lassan emelkedni kezd.
505
– Ki tudsz lovagolni a hátsó kapun, amíg ők bejönnek a nagyon? –
kérdezem. Csüggedten fogom Henry kezét, és nézem a sápadt arcát.
– Elfognák még a faluba vezető úton – jegyzi meg a kapitány. – Őrséget
állítottak, és mindenütt hemzsegnek az embereik.
– El tudjuk bújtatni a férjemet?
– Akkor mi is az árulás bűnébe esünk.
– Hogy nem gondoltam erre! Ez még álmomban se jutott volna az
eszembe!
– Menlevelet fogok kérni – szólal meg Henry halkan. – És tárgyalást
követelek. Ha az én embereim is ott lesznek, amikor nyilvánosan
megvédem magam, te pedig írsz a főúri tanácsnak, talán akkor is
megpróbálnak majd elítélni árulásért, de kegyelmet kaphatok. Senki sem
hibáztathat azért, mert elvettelek. És téged sem hibáztathat senki. A
törvény szerint váltál el.
– Ez semmivel sem rosszabb, mint amit Charles Brandon és Mária, a
húgom tett – felelem. – Rájuk csak bírságot szabtak ki, amit sosem fizettek
be a kincstárnak.
– Mindenesetre még Archibald se merne kivégeztetni – jegyzi meg Henry
fanyarul.
– Csak megpróbál ránk ijeszteni – felelem. Remegő kezem elárulja, hogy
sikerrel járt.
– Lemegyek – mondja Henry. – Inkább megyek önként, mint hogy
lefogjanak.
Vissza akarom tartani, de aztán elengedem, ő pedig lesétál a kőlépcsőn,
hogy az őrtorony előtti téren üdvözölje a hírnököt. Lassan lépdelek
mögötte, amikor kinyílik a belső udvar kapuja, Henry pedig parancsot ad
az udvartartásának, hogy a lovaival együtt menjenek vele Edinburghba.
Beszél a herolddal, látom, hogy többször feltesz neki egy kérdést, aztán a
fejét rázza.
– Követlek majd – mondom neki halkan. – És beszélek Archibalddal, hogy
gondolja meg magát. Nekem nem fog nemet mondani, ha majd ott állok
előtte, és elmondom a melletted szóló érveimet.
– Nem Archibald a ludas – feleli a férjem döbbent arccal. – Ez a parancs
tényleg a fiadtól, Jakabtól jött. Ő pedig az angol király tanácsát
megfogadva cselekedett így. Az öcséd akarja, hogy elítéljenek árulásért, és
a fiad akar holtan látni.
506
Mind írnak nekem: Harry, Thomas Wolsey, Katalin, Mária. Mind a

válásomat helytelenítik, Harry a házasságtörőkre váró kárhozattal
fenyegetőzik. Katalin esedezve kér, hogy gondoljak a törvényes
gyermekemre, a lányomra, majd azt mondja, ezzel a tettemmel letaszítom
őt az alacsony származásúak sorába. Thomas Wolsey arról beszél, hogy
Harry felháborodott tombolását hűen tükrözik a leírt szavak, Mária pedig
arról számol be, hogy a köpönyegeket mostanában vállban kissé bevágják.
Írok Archibaldnak, írok Jakabnak, írok William Dacre-nek, lord Thomas
Dacre örökösének, írok Máriának, írok Katalinnak, Harrynek; írok Wolsey
bíborosnak is. Ha mernék, írnék Boleyn Annának is, aki Henrik udvarában
jelenleg a legnagyobb befolyással bíró tanácsokat osztogatja.
Megpróbálom kordában tartani a rettegésemet, és olyan nyugodtan rovom
a sorokat, ahogy csak tudom: megírom, hogy a házasságomat maga a pápa
érvénytelenítette annak alapján, hogy előző férjem már korábban
elkötelezte magát a traquairi lady Janet Stewarttal. És mivel így szabad
lettem, úgy döntöttem, hozzámegyek Henry Stewarthoz, és noha engedélyt
kellett volna kérnem a frigyre, én, akárcsak Mária húgom, az esküvő után
kérek majd engedélyt. Mindössze ugyanolyan bánásmódot kívánok
magamnak, mint amilyenben Mária húgom részesült, aki a bátyja
engedélye nélkül ment hozzá Charles Brandonhoz. Nem kérek mást, csak
annyit, hogy ugyanolyan tisztességesen és igazságosan bánjanak velem,
mint ahogy Máriával is tették. Miért kellene nekem szigorúbb büntetést
elviselnem, mint amilyet neki kellett? Miért akarna bárki szívtelenebbül
bánni velem, mint ahogy Máriával tették – aki a francia király özvegye
volt, és még a gyászéve alatt hozzáment a választottjához? Mi lehet ennél
tiszteletlenebb?
Békés és higgadt levelet írok Archibaldnak. Arról beszélek, hogy örülök,
amiért a leányunk biztonságban tudhatja magát az ő védelme alatt, de
emlékeztetem, hogy Margaret előkelő származású és törvényes leány.
Megtartja jól csengő nevét. Ugyanakkor elvárom tőle, hogy amikor kérem,
látogasson meg. Elvárom, hogy akkor mehessek hozzá, amikor csak
akarom.
Jakab fiamtól válasz érkezik. De nem is felel arra, hogy kegyelemért
507
folyamodtam Henry Stewart ügyében. Semmi személyes dolgot nem ír:
bármit vet is a papírra, azt elolvassák Archibald tanácsadói. Ebben a
levélben csak annyit közöl velem, hogy összehívja a főúri tanácsot a
határvidéken tapasztalt törvénytelenségekkel kapcsolatos panaszok miatt.
Nem tudom, hogy a fiam hirtelen miért kezdett el foglalkozni a határ menti
siralmas állapotokkal, sem azt, hogy ezt miért kell tudatnia velem, amikor
én csak ifjú férjem kiszabadításáért esedeztem.
Újabb leveleket és folyamodványokat írok épp az egyik este, amikor
hallom, hogy odakint felkiált egy őr, aztán hirtelen a harangok is
megszólalnak. Háromszor kondul a harang, ami azt jelzi, hogy néhány
ember közeledik a főkapuhoz: nem az ellenünk vonuló seregre
figyelmeztető, dörgő-dübörgő zúgás ez. Ismét azért fohászkodom, hogy
Henry Stewart érkezzen haza hozzám, majd leteszem a tollamat, köpenyt
terítek a vállamra, és kimegyek a külső várudvarra. A kapuhoz vezető
főbejáratot kinyitották, és ahogy ott állok és figyelek, látom, hogy a
nagykapu is kitárul, anélkül hogy erre a várkapitány parancsot kapott
volna, a katonák pedig éljenezni kezdenek.
Ez igen különös. Henry Stewartot nem éljeneznék meg, én pedig el sem
tudom képzelni, hogy ki más érkezhetne az esti takarodó után. Átszaladok
a külső várudvaron, hogy megnézzem, ki az az esti látogató, aki előtt az
őrség éljenzése közepette tárul ki a kapu, majd megpillantok egy nagy
csatamént, és végül a fiam ragyogó mosolyát.
– Jakab! – mindössze ennyit tudok mondani, ő pedig megállítja a lovát,
leugrik róla, a gyeplőt pedig odadobja a szolgájának.
– Jakab!
Ruházata, akár valami szegény emberé: barna gyapjúköpönyeget visel, a
vállán átvetve pedig szürke és barna tartánt. Derekán vastag öv, a csípőjén
olcsó tokban nagy kés fityeg. Viszont a saját, finom lovaglócsizmája van
rajta, és összetéveszthetetlenül sugárzik az arca a diadaltól.
– Elszöktem! – mondja, majd a karjába von, mindkét orcámra cuppanós
csókot nyom, aztán derékon ragad, és körbetáncol velem az udvaron,
miközben a lova horkanva hátrál tőlünk, az emberek pedig éljeneznek. –
Elszöktem! Végre-valahára megtettem. Elmenekültem tőlük.
– De hogyan, hogy csináltad?
– Archibald a határvidékre ment, hogy összecsapjon a saját gazembereivel,
én pedig mindenkinek azt mondtam, hogy már pirkadatkor kimegyek
vadászni. Korán lefeküdtem, így mindenki más is. Jockie Hart meg ez a
két másik ember felszerszámozták a lovamat, kerítettek egy váltás ruhát, és
megesküdtek rá, hogy velem jönnek. Kivezettük a lovakat az istállóból, és
már pirkadat előtt az északi úton voltunk, mielőtt egyáltalán rájöttek volna,
508
hogy elmentünk.
– Utánad fog jönni – pillantok délre, mintha máris azt lesném, hogy
érkezik-e már Archibald serege Edinburghból.
– Annyi szent. És azt is tudni fogja, hogy ide jöttem. Úgyhogy menjünk
be, zárjuk be a kaput, és állítsunk őröket!
Azzal karját a vállamon nyugtatva be is terel a várba, én pedig gyertyákért
kiáltok, amint beléptünk a terembe, és körülöttünk máris ébredezni kezd az
udvartartásom: a szolgák fele a terem kecskelábú padjain alszik, de amikor
feltápászkodva meghallják a hírt, hogy itt a király, maga a király jött el
hozzánk, akit többé már nem ejtenek foglyul, máris éljenzésben törnek ki.
– Fel kell húznunk a királyi lobogót – adom ki a parancsot. – Így ha majd
ellenünk mernek vonulni, árulóknak nyilvánítjuk őket. Neked pedig
parancsba kell adnod, hogy a Douglas klán egyetlen tagja sem jöhet a
közeledbe.
– Írd meg! – feleli Jakab. – Én majd aláírom, és lepecsételem a
gyűrűmmel.
– Hát magaddal hoztad?
– Soha nem húzom le. A nagy pecsét Archibaldnál maradt, de nekem itt
van ez.
– Hirdessük ki, hogy a Jakabhoz hű lordok jöjjenek ide, és csatlakozzanak
őkegyelmességéhez. Összehívjuk a főúri tanácsot, azután pedig a
parlamentet Edinburghba – fordulok a főírnokomhoz, aki vadul körmöl a
nyakába akasztott írótáblán, majd máris homokot szór a levélre, hogy
felszárítsa a tintát. Halk, izgatott nevetésben török ki. – Ez olyan, mint egy
álcajáték, ami most új felvonáshoz érkezett. Csak ezúttal nálunk vannak a
jelmezek, és ismerjük a lépéseket.
– És írj az edinburghi várba, elrendelem Henry Stewart szabadon
bocsátását! – teszi hozzá Jakab.
Felnézek rá.
– Ez az óhajod? – kérdi tőlem.
– Persze hogy ez. De azt hittem, ellenzed a frigyünket.
– A botrányt elleneztem, nem a frigyet – feleli tudálékosan, ahogy az már
az ifjak sajátja. – Archibald adott parancsot a férjed lefogására az én
nevemben. Így akart az öcséd kedvére tenni, én pedig belementem, hogy
azt higgye, te és én ellenségek lettünk. Természetesen én nem Henry
Stewartot választottam volna férjedül, de ha már így döntöttél, akkor
legyen szabad, én pedig megteszem főúrnak. Merre van a birtoka?
– Methvenben – felelem. – Lehetne lord Methven.
– Írasd le ezt is! – nevet fel Jakab. – Ezek az első törvényeim tényleges
uralkodóként.
509
510
Diadalmenetben vonulunk be Edinburghba, de ez most sokkal nagyobb

menet, mint az előző volt. A főurak a városházán várnak ránk, a nép
virágokat szór elénk és illatos vizet hint ránk az emeleti ablakokból,
teljesen ellepik a szűk utcákat, hogy együtt láthassanak engem és Jakabot,
amint mosolyogva fogadjuk az éljenzést. Jakab, a királyuk, végre valódi
uralkodó lett, Archibaldnak pedig se híre, se hamva.
A várat azért fegyverben tartjuk, élelemmel megpakoljuk a kamrákat, és
felkészítjük az ostromra, mert szüntelenül attól tartok, hogy Archibald
visszatér, a háta mögött az egész Douglas klánnal. Jakab hálószobájának
ajtaja előtt őrök strázsálnak, az ágya mellett egy priccsen pedig
felfegyverzett testőr vigyázza az álmát. Harry öcsém újfent megírja, hogy
az örökkévalóságig tartó kárhozat vár rám, amiért megszegtem házassági
fogadalmamat, és házasságtörő módjára élek. Még csak válaszra se
méltatom. Szörnyű dolog az, amikor az ember öccse ilyen gyalázkodó
szavakat ír a saját nővérének, de annak a fivérnek, aki mindennap magára
hagyja a hitvesét, hogy egy másik asszonyt üldözzön a szerelmével, és
csak azért él erényes életet, mert az ágyasa hosszúra nyújtja a játszadozást,
nincs joga így beszélni velem. Soha többé nem gondolom már azt, hogy a
férfiakra más erkölcs vonatkozik.
A városban az a szóbeszéd kering, hogy a Douglas sereg a kinti dombokon
gyülekezik, és ostromra készül. A polgárok és a kereskedők ifjú királyuk
mellett állnak, de félnek a Douglasek erejétől. Alig hat éve történt csak,
hogy a Douglas klán vért ontott Edinburgh utcáin, és alig négy éve, hogy
én nyittattam tüzet Holyroodhouse ágyúiból. Az emberek nem akarnak
ismét csapdába esni a saját városukban két hadat viselő hatalom között: a
világon nincs rosszabb a belháborúnál.
A főurak egyetértenek abban, hogy a Douglas klán árulást követett el.
Közhírré teszik a határozatot – a herold a piactéri keresztnél hirdeti ki az
árulók nevét három harsonaszót követően. Volt férjemre, Archibaldra
halálbüntetés vár. Az ellenségeskedésünk végül idáig fajult. Nemcsak
hogy elváltam tőle, és hozzámentem egy másik férfihoz, de még a halálát
is elrendeltem. Lehet, hogy végig kell néznem majd a kivégzését is. Ez
lenne hát a vége mindannak, ami köztünk volt.
511
– Az lenne a legjobb, ha Stirlingbe mennénk – javasolja Henry. Jakab
magánlakosztályában tanácskozunk. Én a trónon ülök, míg Jakab öles
léptekkel jár fel s alá, és ki-kinéz az ablakon. Az idősebb lordok közül
többen a mi oldalunkon állunk. Zömük a királyt választotta a mostohaapja
helyett. Szinte mindegyik azt mondja, hogy ők mindvégig hűségesek
maradtak, de angol arannyal pénzelték le őket, és féltek Archibaldtól.
– Vissza Stirlingbe? – kérdi Jakab. – Nem fogok olyan színben feltűnni,
mint aki fél. Nem futok el.
– Stirlingben átszervezzük az erőinket – javaslom a fiamnak. – Archibald
nem tudja bevenni a stirlingi várat, és ha a királyi lobogó ellen vonulva
ostrom alá vesz minket, akkor saját magát nyilvánítja árulónak, és úgy már
senki sem támogatná. Menjünk oda, amíg meg nem tudjuk, hogy megadja-
e magát neked, és átadja-e a várait.
Jakab a többi lordhoz fordul.
– Ez lenne az önök tanácsa is? – érdeklődik visszafogott udvariassággal.
– Bizony – mondja egyikük. – De tudnunk kell azt is, hogy angliai Harry
mihez kezd velünk most, hogy az unokaöccse trónra került, a nővére pedig
egy másik lord hitvese.
Erre mind rám néznek, én pedig elszégyellem magam, amiért nem
ígérhetem meg nekik, hogy az öcsém engem fog támogatni.
– Az angol király mindig Angus grófját pártfogolta – mondja ki valaki
őszintén.
– Most csak nem fogja!
– Még a saját nővére ellenében is? – kérdezi másvalaki.
Elfordítom a fejem, hogy ne lássák a fintorom. Mert igenis megeshet, hogy
így fog tenni.
512
EDINBURGH VÁRA, SKÓCIA, 1528 ŐSZE
A parlament összeül, és mivel Archibald nem jött el a lordok tanácsába,

nem esküdött hűséget Jakabnak, nem adta át várait és birtokait, ahogy arra
utasították, megerősíti, hogy áruló, akire halálbüntetés vár.
De még így, szemben a skót főurak akaratával, szemben a királyt megillető
jogokkal, szemben nővére óhajával, az öcsém még most is Archibaldot
támogatja, hiába ragadott ellenem és egyszersmind a fiam ellen fegyvert.
Alig tudom elhinni, de alig pár héttel a fiam szökése után levél érkezik
Angliából egy írnok kézírásával, Jakabnak, mint a királynak címezve,
amiben azt tanácsolja neki az öcsém, hogy helyezze vissza Archibaldot a
hatalomba és adja vissza a birtokait, mert ő a legjobb és legbölcsebb
tanácsos, akit csak Skócia fel tud mutatni.
– Rólad egy sort sem ír – állapítja meg Jakab.
– Nem – bólintok. – Talán mert nem ír személyes leveleket. Szinte egész
Anglia betegen fekszik.
Az izzadós kór – amit egyesek Tudor-betegségnek is hív-nak – terjeng
mindenfelé, Harry pedig azóta retteg tőle, hogy főúri nagyanyánk
megfogadta, sem őt, sem Artúrt nem engedi soha senki közelébe, aki ettől
szenved. A Tudor fiúk oly kevesen voltak, hogy nem mehettek oda, ahol a
kór dühöngött. Így amíg alattvalói sorra hullanak a boltokban, a söntések
mögött, a templomokban ima közben, az utcán vagy úton hazafelé, Harry
nyaktörő iramban körútra indul Angliában, egyik nagy háztól utazik a
másikig, és csak akkor enged a vendégszeretetnek, ha megesküsznek rá,
hogy a magas falak mögött nyoma sincs a kórságnak. Boleyn Anna is
megbetegszik, és Heverbe megy. Ha Katalin Istene kegyes lenne a
királynéhoz, aki oly buzgón imádkozik hozzá, akkor Boleyn Anna ott
halna meg.
Jakab nem hallgat Harry parancsára, hogy helyezze vissza Archibaldot, és

azt mondja, épp ellenkezőleg cselekszik majd: egykori mostohaapját a
törvény elé fogja citálni. Ő és hűséges főurainak kicsiny serege Tantallon
vára alá vonul, és ostromolni kezdi. Erről eszembe jut a tengerre néző kis
vár, mögötte a fehér csúcsos szikla, a szirtek lábánál megtörő tenger.
Rettegek a leányom, Margaret miatt, Jakab pedig jutalmat kínál fel érte,
amivel Archibald hetekig kitart, hogy aztán villámgyorsan kitörjön és
megszerezze az ágyúinkat. Átvág a vidéken, amelyet az ő parancsára
513
dúltak fel, majd portyázó csapatokat küld ki, hogy felgyújtsák az őszi
páfrányt az Edinburghtól délre húzódó dombokon, így még annak utcáin is
érezzük a tűzvésszel fenyegető füst szagát. Hónapokon át követeli, hogy
kapjon kegyelmet, és helyezzék vissza a hatalomba, ez idő alatt pedig
nyomorúságossá teszi a vára körül élők mindennapjait a fosztogatásaival
és gyújtogatásaival. Végül az Angliába vezető nagy déli úton indul el,
leányomat Norham várában hagyja, hogy aztán – bámulatos módon –
Londonban tűnjön fel, ezúttal a béke híveként: mint a nyugalom halk
hangja vétkeim viharának közepén.
Noha házasságtörő, csaló és áruló, mégis szívélyesen fogadják azok,
akiknek az én pártomat kellene fogniuk, köztük a nővéreim is. Még csak
válaszra sem méltat, amikor a lányomat követelem tőle. Azt sem tudom,
egyáltalán hazakerül-e még valaha. Úgy nő majd fel, mintha nem lenne
anyja? Archibald azt hiszi, hogy úgy tarthatja őt magánál, mintha én
meghaltam volna? Képtelen vagyok megértetni, hogy ez milyen égbekiáltó
igazságtalanság. Archibald elhagyott engem, hátat fordított az ügyemnek,
elvette a birtokaimat, elrabolta mindkét gyermekemet, önnön becsvágyától
hajtva hadat üzent a saját népének, most mégis úgy tekintenek rá, mint
holmi száműzött hősre és sértett férjre. Nap napot követ, majd Mária
húgom ír levelet Archibald Londonba érkezését követően, de teljesen
egyértelmű, hogy miben nem mond igazat.
Campeggio bíboros, a pápai legátus, megérkezett, és találkozott mind
Wolsey bíborossal, mind öcsénkkel, a királlyal. Harryt meggyőzték, hogy
vonja kétségbe házassága érvényességét – nem túl nehéz kitalálni, hogy ki
volt –, miközben tagadhatatlanul súlyos gondok gyötrik. Boleyn kisasszony
sajnálatos módon felépült a betegségből, és most Heverben bujkál, hogy
senki ne vethesse fel az önző vágy kérdését öcsénk kapcsán.
Az igazat megvallva, azt remélem, hogy Campeggio bíboros véget vet
ennek a szörnyű bizonytalanságnak. A királyné megmutatta neki Gyula
pápa régi levelét, amit a felmentésről írt, és ebben az áll, hogy ő és Harry
szabadon házasodhatnak, akár elhálta Katalin a házasságát Artúrral, akár
nem, így semmilyen törvényes alapja nincs egy ilyen vizsgálódásnak, a
királyné pedig egyértelművé tette, hogy ő nem fog megjelenni semmilyen
bíróság előtt.
Ó, Maggie… ott voltam, amikor a bíboros megkérdezte tőle, nem venné-e
fontolóra, hogy zárdába vonuljon és így elhagyja Harryt. Katalin oly
csendes és oly méltóságteljes volt. Azt felelte, hogy Isten szólította őt a
házasság kötelékébe, és ő mindig rendes hitves volt. A bíboros képébe
mondta, hogy Harry barátait – ami alatt a szajháit értette, és eleve milyen
szégyen az, hogy kénytelen volt egy fedél alatt élni velük – úgy fogadta,
514
mintha a sajátjai lettek volna… ami színigaz. Arról beszélt, hogy sosem
hagyta cserben a királyt, csak éppen Isten úgy látta helyesnek, hogy
magához vegye a gyermekeit. De nem fog kolostorba vonulni, Campeggio
pedig sosem fogja meggyőzni erről. Azt hiszem, Boleyn kisasszonynak be
kell érnie a szeretőséggel – ennél magasabbra nem juthat, a hozzá
hasonlók számára ennél nem vezet feljebb út. Katalin szilárdan kitart, és
mindenki csodálja ezért. S bár ez felemészti az egészségét, a boldogságát
és a szépségét, de akkor sem fog meginogni. Azt mondja, a házasság egy
életre szól, és ennek igazságát senki nem tagadhatja.
A férjed, Angus grófja, itt van az udvarban, igen jóképű és egészséges.
Nagy szeretettel beszél rólad, és hogy milyen szörnyű következményekkel
járt az ellene elkövetett árulásod. Szerinte a Henry Stewarttal kötött
frigyed érvénytelen, a fiad rossz tanácsokra hallgat, te pedig vétkezel.
Margit, imádkozom azért, hogy vess véget eme boldogtalanságnak, és hívd
haza Archibaldot. Katalin a példa rá, hogy milyennek kell lennie egy
feleségnek. Azt mondta nekem, írjam meg, hogy még nem késő. Arra kért,
könyörögjek neked, hogy helyezd vissza a grófot a hatalmába az udvarnál.
Margit, kérlek, gondolkozz el ezen – ha így folytatod, soha többé nem
látjuk viszont egymást. Gondolj erre, gondolj Katalinra, és gondolj a
fiadra! Gondolj a leányodra is, akit szintén nem látsz soha viszont, hacsak
nem békülsz ki az igazi férjeddel. Annyira boldogtalan vagyok miattad és
Katalin miatt; elviselhetetlen végignézni, hogy a családunk darabokra
szakad, és elviselhetetlen végignézni, hogy bolondot csinálsz magadból a
világ előtt. M.
515
Az öcsém most először ír nekem úgy, ahogy korábban kellett volna:

elmondja a félelmeit a házasságával kapcsolatban. Elmagyarázza, hogy
nem jár az esze más hölgyön, noha én tudom, hogy Boleyn Anna a
Thomas Wolsey által rendelkezésére bocsátott szép termekben lakik, és az
egész udvari sereg mindennap látja, ahogy utóiratokat firkál az öcsém
leveleihez, talán ezt a levelet is úgy írta Harry, hogy a lány közben ott
időzött a fivérem vállánál, és ő is alakította a gördülékeny mondatokat.
De még így is együttérzek a fivéremmel. Ő a kisöcsém. Azt gondolja – és
Isten a tudója, hogy jó oka van ezt gondolni –, hogy házasságát már az első
napon megátkozták. Erről eszembe jut főúri nagyanyám keserű
gúnyolódása, és hogy megfogadta, Katalin sosem lesz Harry felesége,
majd azon töröm a fejem – mi van, ha neki volt igaza? Mi van, ha nem volt
igazi a felmentés? Mi van akkor, ha Katalin végig Harry sógornője volt, és
soha nem a hitvese? Mi mással lehetne magyarázni a halott kisbabák
rettenetes sorát? A világon mi más indokolhatná ezt a sok bánatot?
Az öcsém azt írja:
Ha a házasságunk Isten törvénye ellen való volt, és egyértelműen semmis,
akkor nemcsak azt bánom, hogy búcsút kell intenem egy ilyen derék
hölgynek és szerető társnak, de sokkal inkább bánkódom azért és fájlalom
a balszerencsét, hogy ilyen sokáig házasságtörő viszonyban kellett élnem
Isten mérhetetlen neheztelésére, és nincs a véremből való igazi örökösöm,
akire ezt a birodalmat hagyhatnám. Ezek a gondok nyugtalanítják az
elmémet, ezek a fájdalmak gyötrik a lelkiismeretemet, és ezekre a kínokra
keresek gyógymódot. Így hát, legdrágább nővérem, szükségünk van rád:
beléd vetjük bizalmunkat és reményünket, hogy kinyilvánítsuk
alattvalóinknak és barátainknak, a te alattvalóidnak és barátaidnak
akaratunkat és szándékunkat, és imádkozz velünk, hogy a valódi igazságra
fény derüljön lelkiismeretünk megtisztulása és lelkünk megmentése
érdekében.
– Isten áldja meg őt – mondom férjemnek, Henry Stewartnak. –
Bármennyire is vágyakozik ez után a Boleyn Anna nevezetű nőszemély
után, tényleg rettenetes, hogy ilyesmi megeshet valakivel… Oly sokáig él
egy házasságban, amiről végül kiderül, hogy nem is érvényes.
516
– Olyan, akár egy rémálom – feleli Henry. – Bár úgy fest, igencsak
ragaszkodik hozzá, hogy a palotája legszebb termeit nem foglalta el egy
szépséges fiatal nő.
– Mindig vannak szépséges fiatal nők – felelem. – Harry korábban sosem
gondolt arra, hogy a házassága nem érvényes. Mindig is voltak szépséges
fiatal nők, akiktől gyerekei születtek… még fiai is. De ha azt mondja, hogy
a lelkiismeretét gyötri ez a gond, akkor én hiszek neki.
– És mit gondolsz, Katalint félreállítják az útból?
A Spanyolországból jött lányra gondolok, a durcás arára Artúr esküvőjén,
az özvegyre, aki a rettentő szegénységből és megaláztatásból egyszer csak
Anglia királynéjává lett, majd a harcos királynéra, aki a férjem ellen
vonultatta fel a seregét, és azt akarta, hogy sós vízbe tegyék a testét, majd
úgy küldje el, mint valami trófeát.
– Sosem gondolt másra, csak magára – mondom ridegen. – De a fivérem
most csak Isten törvényén töpreng.
Mária karácsonyra levelet ír nekem, de nincs benne más, csak azoknak az

ajándékoknak a gyötrelmesen hosszú listája, amiket Henrik adott Annának.
A húgom nem érdeklődik felőlem, sem Henryről, az új sógoráról; nem
érdeklődik a fiamról, aki királyként ül a trónon. Mint mindig, Mária most
is a legfontosabbat téveszti szem elől. Rengeteget ír a csodálatos
termekről, amiket Anna foglalt le magának a Greenwich-palotában, meg
arról, hogy mindenki őt keresi fel, miközben Katalint mellőzik. Azt
mondja, hogy Anna drágakövekkel kirakott aranyszegélyt visel a ruháin,
és szív alakú drágakövek csillognak a fejdíszein, amelyek úgy néznek ki,
mintha kis koronák lennének. A karkötőiről beszél az egész udvar; a jelek
szerint belesajdulna a szívem, ha látnám azokat a fényes rubinokat. Mária
viszont egy szót sem ejt öcsénk gyötrelmeiről és gondjairól, sem a lelke
állapotáról.
Katalint már nem szolgálják ki kellőképpen a termeiben, és a Boleyn meg
a Norfolk udvarhölgyek már nem is kísérik el, ha megy valahová. Öcsénk,
a király, nem vacsorázik vele, mint ahogy az éjszakáit sem tölti már a
hitvesi ágyban.
Türelmetlenség önt el Mária kapcsán. Ugyan miért kellene a királynak az
éjszakáit Katalinnal töltenie? Mintha attól megkapná a hőn óhajtott walesi
hercegét, hogy abban a meddő ágyban alszik. Lehet, hogy a pápai legátus
azon a véleményen van, hogy ők már nem is férj és feleség többé. És miért
kellene Katalint kiszolgálniuk a nem királyi hercegnőknek? Ha ő már az
özvegy walesi hercegné, akkor nem királyné többé, így nem is illeti meg a
517
szolgálat. Mária – aki maga is özvegy királyné – igazán gondolhatna arra,
hogy be kell tartani az udvar szabályait. Katalin oly sokáig sütkérezett a
címe és rangja dicsőségében. És minket, a többieket, megalázott, míg ő
királynéként páváskodott. Talán most változóban van a világ. Az én
világom már vagy százszor változott meg, mégsem kaptam tőle semmiféle
segítséget. Most az ő világa is változik, én pedig nem lelek magamban
semmiféle szánalmat iránta. Egyszer már tönkretett engem, most ő teszi
tönkre magát.
518
Jakab fiam természetesen még a gondolatát is elveti, hogy elvegye az

unokahúgát, Mária hercegnőt. Hiszen könnyen megeshet, hogy az anyja
nemsokára csupán egy özvegy hercegnő lesz, a lány maga pedig királyi
fattyú, és így már teljesen alkalmatlan egy uralkodó hitvesének. Ebben
mindketten egyetértünk, majd hozzánk is eljut a szóbeszéd, miszerint
Archibald javasolja Harrynek a házasságot és a békekötést Skóciával.
Jakabban erre fellobban a düh, és kijelenti, hogy sem a bizonytalan békére,
sem a bizonytalan helyzetű hercegnőre nincs szüksége. Közli, hogy
Franciaországgal akar szövetségre lépni és francia hercegnőt kíván
elvenni.
– Jakab, kérlek! – mondom neki. – Nem dönthetsz ilyen hirtelen ezekben a
fontos ügyekben. Senki nem tudja, hogy mi fog történni Angliában.
– Azt tudom, hogy a nagybátyám sosem becsült meg sem téged, sem
engem – vágja rá tömören. – Tudom, hogy mindig Archibaldot, Angus
grófját tüntette ki a figyelmével a mi rovásunkra, és most is ezt teszi.
– Biztosra veszem, hogy a békét és az eljegyzést meg fogja becsülni. És
tartja is magát hozzá.
Jakab, a fiam, aki már férfinak látszik, a fiam, akire egy férfi feladatai
várnak, engem hibáztat, valahányszor Archibald valamilyen bajt kavar.
– Ha te mondod! De mikor tartotta be a szavát? Amikor egy országnak
esküdött fel, vagy amikor egy asszonynak adta? Öcséd, a király, pontosan
tudja, hogy mit akar, aztán bevonja az egészet a szentség mázával. Majd
nézd csak meg, hogy mit fog mondani a bíborosoknak a bíróság színe
előtt! Eléri a célját, aztán úgy tünteti fel, mint Isten akaratát. Nos, engem
nem fog ezzel a mázzal bekenni.
519
Várom a levelet Máriától; tudom, hogy ő akarja elsőként elmondani,

miként döntött a legátusi bíróság öcsém ügyében. Amikor meghozzák a
mindkét végén szalaggal átkötött levelet, rajta a súlyos pecséttel, hogy
senki ne olvashassa el, már szinte azt sem tudom, hogy miben
reménykedjek: abban, hogy a bíborosok semmisnek nyilvánították Harry
házasságát, vagy inkább abban, hogy arra utasították, maradjon Katalinnal.
Az nem kérdés, hogy Máriát hova köti a hűség: mindig is a királyné kis
híve volt. Hiszen csak segítséget és gyengédséget kapott tőle. Egymás hű
nővérei voltak. Számomra Katalin már messze nem volt ekkora áldás.
Nem hűtlenség a nővéremmel szemben, ha eltűnődöm azon, tényleg azt
akarom-e, hogy örökre ő maradjon az angol királyné. Hiszen miatta
távolodtunk el egymástól, újra meg újra. Amikor valódi hatalma volt,
szörnyű és pusztító dolgokat művelt velem, amíg csökkenni nem kezdett a
befolyása, mert akkor már azt követelte, hogy segítsek neki.
Boleyn Anna minden lehető módon visszaél a helyzetével!
Mária üdvözlés nélkül indít, a megbotránkozása csak úgy süt a
krikszkrakszos lapokról. A térdemre terítem a papirost, és kinézek az
ablakon a tóra meg a vízen túli dombokra. Jakab kilovagolt, csak vacsorára
tér haza. A világ minden ideje rendelkezésemre áll, hogy megfejtsem
Mária macskakaparását.
Idén húsvétkor eskórgyűrűket áldott meg a szegényeknek, mintha
legalábbis bírna az isteni kézrátétel csodájával. Úgy él, mint maga a
királyné – sőt sokkal jobban, mivel Katalin minden pénteken és a szentek
napjain teljes böjtöt tart. Ez a Boleyn nőszemély nem mert megjelenni a
legátusi bíróság előtt: azt hiszem, ha megtette volna, lázadás tör ki a
királyné mellett. A City és Anglia összes asszonyai készek fegyvert ragadni,
amennyiben ez a Boleyn lotyó (így hívják őt!) arról álmodozna, hogy
megpróbálja átvenni a királynénk helyét. Ha Harry ügyében úgy döntene a
bíróság, ahogy szeretné, akkor erősen kétlem, hogy a nép tűrni fogja, hogy
megkoronázzák ezt a nőt. Ez már túl rettenetes mindenkinek. Még beszélni
sem tudok erről az öcsénkkel, mert nem tanácskozik senki mással, csak
Annával és Wolsey-val.
Felteszem, a főesperestől hallottál már a bírósági eljárásról, de lehet,
520
hogy azt nem mondta el, miszerint John Fisher püspök, aki oly kedves volt
főúri nagyanyánknak, felszólalt a bíróságon, és megesküdött rá, hogy nem
ő írta alá azt az okiratot, amely az egyházfiak egyetértését rögzíti. Harry
erre azt mondta, hogy a püspök aláírása és pecsétje is ott van az iraton,
aki viszont azt felelte, az nem az ő kézjegye és nem az ő pecsétje. Szörnyen
rémes volt, és igen megrázó, mert mindenki láthatta, hogy az ő
beleegyezését odahamisították. Harry szerint ez nem számít, de igenis
számít, Margaret. Mindenkinek számít. Mert ez elárulja, hogy a Boleynek
bármire képesek.
Maga Boleyn Anna Heverbe utazott, Katalin pedig folyton imádkozik.
Charles azt mondja, hogy a bíborosok összehívása csak időpazarlás,
Harry pedig jobban tenné, ha azonnal ágyba vinné Annát, mert akkor
reménykedhetnénk, hogy hamar ráun. Mindenki arról beszél, hogy valami
megváltozott, kivéve a kedves John Fishert, aki szerint Katalin házassága
érvényes volt, és mindenki tudta, hogy az volt, és ő sosem mondana mást.
Én nem mondhatom ugyanezt, mert akkor még túl fiatal voltam. Jobb, ha
az ember nem mond semmit, gondoljon bármit is. Egyébként mindenkinek
van véleménye, mindenki csakis erről beszél. Olyan rossz érzés, amikor a
király színeit viselő szolgákat kipfujolják Londonban, és még az én
udvartartásom is sárral dobálta meg a lovaikat. Azt hiszem, Harry a
romlásba fogja taszítani ezt a családot, csak azért, hogy egy nő kedvére
tegyen. De mind közül az volt a legszörnyűbb, amikor John Fisher
mindenki előtt elismételte, hogy Harry mit mondott neked, amikor
megfogant a fejedben a válás rémes ideája (és most mennyire sajnálhatod,
hogy megtetted!). Emlékszel még? „Ezt a házasságot a király és királyné
között nem bonthatja fel semmilyen hatalom, sem emberi, sem isteni.”
Most megint ujjal mutogat rád mindenki, és a válásodról beszélnek, azt
mondják, hogy ha te elválhattál, akkor Harry is megteheti – miért ne
tehetné? Vagyis éppolyan rossz a helyzet, mint ahogy arra
figyelmeztettelek, az emberek ismét rólad beszélnek, Katalin pedig igen
feldúlt.
Nem sokat mesélek Jakabnak erről a levélről, amikor hazajön a
lovaglásból farkaséhesen, és azt kiabálja, hogy azonnal tálalják a vacsorát,
amint megmosakodott és átöltözött. Csak annyit mondok, hogy a legátusi
bíróság elkezdte tárgyalni Harry ügyét Londonban, de nem kétséges, hogy
Magnus főesperestől többet is megtudunk majd. Henry teszi fel nekem a
kérdést vacsoránál ülve:
– Rólunk is beszélnek?
– Nem – felelem. – Csak a válásomról, és hogy Harry mennyire ellenezte.
Bólint.
521
– Jobban örülnék, ha szót sem ejtenének rólunk.
Megrázom a fejem.
– Mostanra már annyi botrány tapad a Tudorok nevéhez, hogy jobb lenne,
ha egyáltalán nem beszélnének egyikünkről sem.
522
Mielőtt megkezdenénk a nyári körutazást a tengerparton, visszatérünk

Edinburghba, ahol találkozunk az angol követtel.
– Milyen hírek jöttek Londonból? – kérdezem. – A bíborosok döntöttek
már a király nagy ügyében?
– A bírósági döntést elnapolták – feleli. – Campeggio bíboros most arról
beszél, hogy a pápának kell meghoznia a döntést Rómában. Azt mondja,
hogy a legátusi bíróságnak nincs jogosultsága ítéletet hozni.
Mintha villám csapott volna belém.
– Akkor minek ment Londonba a bíboros, és nyitotta meg a tárgyalást?
– Mert úgy értesültünk tőle, hogy rendelkezik a kellő felhatalmazással –
válaszolja erőtlenül Thomas Magnus. – De most már úgy véljük, csak
azért jött, hogy rábeszélje a királynét, vonuljon vissza egy apátságba, és
tegye le a fogadalmát. Mivel a királyné erre nem hajlandó, vissza kell
térnie a bizonyítékokkal Rómába, hogy ott döntsenek.
– És a tárgyalás?
– Részrehajló volt – vallja be. – A királynét nem kérdezhették ki.
Nem tudom elhinni, hogy Katalin képes volt dacolni a szentatya
bíróságával, pont ő, aki mindig oly elszántan engedelmeskedett Rómának.
– Nem volt hajlandó megjelenni a két bíboros előtt?
– Elment, beszédet tartott, aztán távozott.
– Beszédet? És a bíróságnak címezte?
– Nem. A feltételezett férjéhez, a királyhoz szólt.
Még megjegyzést sem teszek a „feltételezett férj” oly agyafúrt
kifejezésére.
– És mit mondott?
Még Jakab is felnéz erre, aki eddig csak félig-meddig figyelt, inkább
játékosan huzigálta a vadászkutyája fülét.
– Mit mondott a királyné?
– Letérdelt a király elé – mondja Magnus úgy, mintha ez sokkal jobb
színben tüntetné fel a helyzetet. – Azt mondta, hogy amikor férjhez ment,
ő valóban hajadon volt, akihez nem ért egyetlen férfi sem.
– Ezt mondta a bíróságon? – kérdi Jakab, aki most már ugyanúgy figyel,
ahogy én.
523
– Azt is mondta, hogy húsz éven át hűséges hitves volt, soha egy rossz szót
nem szólt, még egy fintort sem vágott, és az elégedetlenségnek még a
szikráját se mutatta soha.
Jakab hangosan felnevet, amikor elképzeli maga előtt, ahogy ez az öregedő
asszony térden állva bizonygatja réges-régi szüzességét, de engem valami
furcsa, szörnyű érzés kerít hatalmába, mintha legalábbis a sírás kerülgetne.
De ugyan miért kellene nekem emiatt könnyeket ontanom?
– Folytassa! Folytassa! – kiáltja Jakab. – Ez legalább olyan izgalmas, mint
egy színdarab.
– Még mondott mást is – mondja Magnus, de már láthatóan kezdi
elveszíteni a fonalat. – Letérdelt a király elé. És ott térdelt, lehajtott fejjel.
– Igen, ezt már mondta, de mi volt még?
– Arról beszélt, hogy ha lenne bármi, a törvény szentesítette igaz ügy, amit
bárki felhozhatna ellene, vagy bármilyen becstelenség, esetleg a frigy előtt
tornyosuló akadály, akkor távozik, de ha nincs semmi efféle, akkor
esedezve kéri a királyt, hogy hadd maradjon meg a mostani rangjában, és
így várja be az ítélethirdetést.
– Istenem – nyögi Jakab, akinek csak most kerekedik el a szeme az
ámulattól. – Ezeket mind ő mondta? Mindenki előtt?
– Ó, még többet is, aztán azt mondta, hogy legyen hozzá kegyes a bíróság,
és végül ügyét Istennek ajánlotta.
– És aztán mi történt? – Meg kell köszörülnöm a torkomat, hogy beszélni
tudjak. A szívem vadul kalapál. El sem tudom képzelni, hogy mi ütött
belém.
– Azután távozott.
– Csak úgy kisétált?
Magnus mosoly nélkül bólint.
– Bókolt a király előtt, és elhagyta a termet. A király erre azt mondta, hogy
hívják vissza a bíróság elé, mire kiabálni kezdtek a királyné után, hogy:
Aragóniai Katalin, járuljon a bíróság elé!, de ő még csak a fejét se
fordította feléjük, hanem egyszerűen kisétált. És odakint…
– Mi történt odakint?
– Az asszonyok kiáltozva áldották a nevét, a férfiak pedig azt
mondogatták, hogy nem lett volna szabad a bíróság elé citálni. Azt
kiáltozták, hogy szégyen, szégyen a királyra nézve, hogy egy ilyen
feleségnek védenie kell magát.
Felállok a székemből. A szívem olyan gyorsan kalapál, hogy már az jár a
fejemben, biztos beteg vagyok. Katalinra gondolok, amint Harry szemébe
mondja, hogy hazudik – az öcsém világéletében egy kis hazudozó volt –,
és lepipálja a két bíboros, a főurak, a világot uraló férfiak előtt, aztán
524
bókol, és elsétál. Honnan vette ehhez a bátorságot?! És mit fog most tenni
az öcsém?
– Mihez kezd most az öcsém? – kérdezem szinte krákogva. Miért nem
tudok beszélni?
A követ komoly arccal néz rám.
– A bíborosok a szentatya elé terjesztik az ügyet, hogy ő hozza meg a
döntést. A király ügye megtorpant, és a királyné is nyíltan szembeszállt
vele. Azt mondta, hogy nem bízik sem a király tanácsadóiban, sem a
bíróságában. Követelte, hogy úgy bánjanak vele, mint Anglia
királynéjával, majd hozzátette, hogy ő hiba nélkül való. Nem tudom, mi
lesz ezek után. Nem kaptam semmiféle utasítást, még soha ehhez fogható
nem történt Angliában.
– Hol van most Harry?
– Körútra indul – feleli a követ, majd lesüti a szemét, és megköszörüli a
torkát. – A királynét nem viszi magával.
Ebből kiderül számomra, hogy ez a szakadás már végleges közöttük, talán
örök életre szól. Az öcsém Boleyn Annát viszi magával, a kalmár
dédunokáját, aki a spanyol infánsnő helyett lovagol majd mellette. Harry
elhagyta Katalint. Azt is felfogom, hogy ami most elszorítja a torkom, az
nem más, mint az érzelmek kavargása. Diadal, hiszen most olvasták Harry
fejére az ellenem szóló szavait. Ez a tiéd, te kis képmutató! Ennek ellenére
annyira, de annyira fájlalom, hogy mindez megtörténhetett: Katalinnak le
kellett térdelnie a király elé Anglia összes főura előtt, és ki kellett
jelentenie, hogy nem bízik sem Harryben, sem bennük. A meseszerű frigy,
ami számomra oly sok féltékenységgel és kínnal járt, most véget ért, a
gyönyörű hercegnőt elhagyták, én pedig nem tudok változtatni ezen,
viszont örömmel tölt el. Ahogy nem tudok változtatni azon a mérhetetlen
fájdalmon sem, hogy Katalin, aki egykor a nővérem volt, most végleg
magára maradt.
525
Az udvarunk van oly ragyogó és művelt, mint bármely másik Európában.

A régi karácsonyi hagyományt követve hatalmás fát hozatunk be az
erdőből, és minden este szól a duda, mi pedig éppúgy ropjuk Skócia
zabolátlan, fürge táncait, mint a francia udvarbélieket. Minden vacsoránál
a kiváló makarok költeményeit hallgatjuk, ahogy a maguk morajló, skót
nyelvén szavalják el a verseiket a szabadságról, a hegyek szépségéről és a
viharos északi tengerekről. Balladák szólnak az ország sík vidékeiről,
elhangzanak szerelmes dalok és trubadúrstrófák, franciául és latinul. Jakab
ugyanúgy rajong a zenéért, mint ahogy az apja is odavolt érte, a lantján
játszik az udvarnak, hogy aztán egész éjjel táncoljon. A nők és az ital
bolondja lett – ahogy az apja is az volt –, én pedig egy szót sem szólok
emiatt karácsonykor, mert az év ezen szakában minden ifjú tivornyázik és
szajhákhoz jár, és minden ifjú kábultra issza magát. Nem úgy neveltem,
hogy szent legyen belőle, hanem király, és inkább legyen egy olyan fiam,
aki nyíltan lángol az erkölcstelen nőkért, mint egy meggyötört és titkolózó
férfi, akivé az öcsém vált.
Jakab az udvar tagjai közül megjutalmazza azokat, akik idén jól szolgálták,
és gazdag ajándékokat ad összes pártfogoltjának. Davy Lyndsayt, aki még
mindig a király szolgálatában áll, és akinek szeretete és hűsége egy
pillanatra sem ingott meg a gondjaira bízott gyermek iránt, lovaggá ütik, és
a skót címerkirály lesz belőle – nagy befolyással bíró herold. Davy
különösen jó választás erre a tisztségre, hiszen egész életét a lovagi
eszmények és a költészet tanulmányozásának szentelte. Ki képviselhetné
jobban Jakabot, amikor üzeneteket küld a többi királynak vagy
császárnak? Jakab maga tünteti ki az új heroldot, majd nyilvánosan
megöleli.
– Mintha az apám lettél volna – súgja neki. – Ezt sosem felejtem el.
Az öregember nagyon meghatódik. Megcsókolom kétoldalt, és érzem,
hogy könnyektől nedves az arca.
– A mi fiunkból nagy király lesz, hála az ön tanításainak – mondom neki.
– Azért lesz nagy király, mert egy nagy királyné fia – feleli erre.
Ajándékok érkeznek Angliából, de semmi olyasmi, ami arról a szerető
526
gondoskodásról árulkodna, mint amikor Katalin küldte nekem a maga
válogatta több vég selymet vagy a Jakabnak varrt és hímzett ingeket. Ezek
azok az udvarias ajándékok, amiket egyik udvar küld a másiknak a
szertartásmesterek útján, akiknek épp ez a feladata: nem egy nővérét
szerető asszonytól jönnek. Vajon milyen karácsonya lesz most Katalinnak,
hogy még feleség, de már nem a szeretett hitves, még királyné, de már alig
szolgálják ki. A tizenkét nap letelte után levelet kapok Máriától, aki a
számára legfontosabb dologgal kezdi. Nevetnék, ha nem tudnám, hogy
amiről ír, az most épp Harry udvarába zajlik. Ez az eddigi rend vége,
annak a rendnek, amit még főúri nagyanyám vésett be az udvartartási
könyvébe. Ez mindennek a vége:
Az öcsém elém engedte ezt a nőt.

Mária fájdalmas egyszerűséggel fogalmaz. Szinte látom, ahogy ingatja az
aranyfürtű fejét, mert ismét tanúja lesz annak, hogy Anne kisasszony
felrúgja előtte a sorrend szent szabályait, a nemesség etikettjét, ahogy
felmarkolja szoknyája szegélyét, és betáncol a húgom elé, az angol király
testvére elé, az Özvegy Francia Királyné elé.
Maggie, ő előttem vonult be a terembe. Akkor történt, amikor az atyját, aki
amúgy igen kedves ember, és egy rossz szavam sincs ellene, nemesi rangra
emelték; Margaret kuzinunk intézőjeként szolgált, és a te asztalnokod volt
– biztos emlékezni fogsz rá. Persze tudom, hogy Thomas Boleyn a korona
hű szolgája.
Szinte hallom, ahogy Mária addig megy vissza a gondolataiban, amíg el
nem jut a szűnni nem akaró döbbenetig.
Harry Ormond grófjává tette, de nem csak ezt a címet kapta meg, mert
Wiltshire grófja is lett, ami nem túl nagy megtiszteltetés Wiltshire-nek,
abban biztos vagyok. A fiát Rochford vikomtnak fogják hívni.
Félreteszem a hátralevő oldalakat, hogy gondolkodni tudjak. Ez lenne hát a
Boleyn lány ára? Azzal, hogy Harry nemesi rangra emelte az apát, egyben
megvásárolta a lánya becsületét? Ha így van, akkor ezzel véget érhetnek a
megpróbáltatásaink. A lány apja magára ölti a dupla grófság díszeit, az
anyja pedig ugyanazon pillanatban lesz grófné és madám, a fivére pedig
vikomt és kerítő. Miért is ne? Ha Boleyn Anna elfogadja mindezen
címeket az oly sokat magasztalt szüzességéért cserébe, akkor újra
boldogok lehetünk mindannyian.
Harry nagy vacsorát rendezett a nemesi cím megünneplésére.
Természetesen a királyné nem vehetett részt rajta, így az ő helyét én
foglaltam el, én vezettem be az udvarhölgyeket, ahogy Norfolk hercegnője
527
is mögöttem haladt, és már éppen el akartuk foglalni a szokásos helyünket,
amikor észrevettem, hogy a királyné széke is ott áll az asztal mögött,
Harryé mellett, és amikor megtorpantam, a szertartásmester odakísért a
Harry melletti asztalhoz, Boleyn Anna pedig (aki mostantól fogva lady
Anne), elsétált mellettem, majd fellépdelt az emelvény lépcsőin és Harry
mellett foglalt helyet, tőle jobbra, mintha már megkoronázott királyné
lenne.
Norfolk idős hercegnőjével egymásra néztünk, de még a szánk is tátva
maradt, mintha csak holmi parasztok lennénk, akik kétfejű malacot látnak
a vásárban. Nem is tudtam, mit mondjak vagy mit tegyek. Maggie, én még
soha nem voltam ilyen boldogtalan. Még soha nem sértettek meg ennyire.
Rápillantottam a férjemre, ő pedig intett, hogy üljek le és kezdjek enni,
vagyis tegyek úgy, mintha semmi sem tűnt volna fel. Így hát leültem, és
akkor EZ A NŐ EGY ÉTKET KÜLDÖTT NEKEM! Egy fogást küldött.
Kegyet gyakorolt velem, mintha ezért hálásnak kellene lennem. Harry
végig figyelt, de nem szólt semmit: nem is állította le, de nem is bátorította.
Az a nő pedig kigúnyolt. Magam vettem a tálból, és úgy tettem, mintha
ennék. Az járt a fejemben, hogy belebetegszem a szégyenbe. Harry nyilván
megőrült, amiért így bánik velem, a saját húgával. A szajháját a hitvese elé
sorolta, elém sorolta – azt a nőt, aki egykor ifjú udvarhölgyem volt. Azt
hiszem, bele fogok halni ebbe a gyalázatba.
Neked boldogabb karácsonyt kívánok, mint amilyen nekünk lesz. Katalin
azt mondja, szerinte Boleyn Anna elhatározta, hogy áttéríti Harryt az új
vallás hitére, így a királynak nem kell majd a pápával tanácskoznia, és az
egyház törvényeinek engedelmeskedni, csak azzal kell foglalkoznia, hogy
mit súg a lelkiismerete. Ez minden, amiben ezek a lutheránusok hisznek.
De hát milyen lelkiismerete lehet az öcsénknek?
528
PITLOCHRY, SKÓCIA, 1530 NYARA
Míg az öcsém arra vár, hogy a Vatikán elbírálja az érvénytelenítés

ügyében írt folyamodványát, a szentatya épp ezt a pillanatot választja ki,
hogy pápai követet küldjön hozzánk látogatóba. Ez nem lehet véletlen,
mondom Jakabnak, ahogy a kietlen vidéken lovagolunk, Scone-tól
északra, és a követ hatalmas hátasa mögöttünk fújtat, őméltósága pedig a
tájat csodálja, mert az, ahogy el is mondja nekünk, legalább oly zabolátlan,
mint a Rómát óvó Appenninek. A szentatya nyilván megnyugtatást vár,
hogy bármilyen eretnek könyveket forgat is az öcsém, bármilyen kihívást
is intéz Róma uralma ellen, legalább én, a szent életű nagyanyánk, lady
Margaret Beaufort hű gyermeke engedelmes szolgája maradok a pápai
hatalomnak. Jakab fiam őszintén vallásos, ellenzi Luther eretnek tanait, de
még a német és svájci egyházi újítók szelídebb kutakodásait is. Mint sok
gyermek, aki nehéz körülmények között nevelkedett, ő is a régi világ
bizonyosságaiba kapaszkodik. Miután e világi atyját még kisgyerekként
veszítette el, majd szembeszállt a mostohaapjával, esze ágában sincs
megtagadni a pápát.
Szeretjük ezeket a nyarakat, amikor kilovagolhatunk az északi vidékre,
amely minden mérfölddel egyre barátságtalanabb, egyre kihaltabbá és
kihaltabbá válik, minél messzebbre jutunk. Időnként napnyugtakor vad
színekben pompázó, különös fények jelennek meg az égen, és csak nagyon
későn sötétedik be, míg a hajnal igen korán érkezik. A nyár derekán szinte
nincs is éjszaka: az északi vidékek a fehér éjszakák birodalmába tartoznak,
az emberek pedig dorbézolással fogadják a nyarat, vedelnek, táncolnak,
alig alszanak, kiélvezik a sok napsütést.
Jakab – akárcsak az apja –, amerre csak elvetődik, igazságot tesz, ott
helyben hallgatja meg és ítéli el a vétkeseket. Hangsúlyozza, hogy a királyi
békének a törvényt nem ismerő síksági határoktól a törvényt nem ismerő
felföldekig kell tartania. Az északi klánokhoz is eljuttatja annak a
királynak az álmát, aki ugyanúgy szolgáltat igazságot a háborgó északi
tengerektől – ahol örökösen fúj a viharos szél – a Tyne és az Eden lázongó
vidékéig. A pápai követ csodálja őt, és elmondja, hogy fogalma sem volt
róla, milyen gazdagok és erősek ezek az északi vidékek. Be kell valljam,
hogy én magam is, amíg nem jöttem el Skóciába, igen keveset tudtam
529
ezeken az elszigetelt helyeken élő férfiakról és asszonyokról, de
megtanultam szeretni és tisztelni őket.
– Például nem tudtam… – kezdi a követ precíz franciasággal, hogy aztán
elhallgasson, mert kiérünk az erdőből a széles és mély folyó melletti rétre,
és máris egy élő fák köré épített palota magasodik előttünk, ami olyan,
mintha egy álombéli házat ültettek volna el a földbe. Különleges látvány:
három emelet magas, minden sarkán nagy bástyával, melynek
mindegyikén zászlók lobognak, még kaputornya is van, meg felvonóhídja,
amit óriási fák törzseiből ácsoltak össze. Ahogy megállítjuk a lovainkat,
hogy felkiáltsunk az őröknek, a felvonóhíd máris leereszkedik a várárok
fölé – a folyó elterelt ága hömpölyög benne, és ahogy átöleli a kastélyt,
szikrát vet a felszínén a nap –, és John Stewart, Atholl grófja, lovagol ki
rajta, az oldalán pedig egy poroszka lovon Grizel Rattray, a gróf hitvese,
virágokból font koszorúval a fején.
– Hát ez meg mi? – kérdi ámultan a követ.
– Ez – feleli Jakab elrejtve a meglepetését –, ez a nyári palota, amit hű
barátom, John Stewart húzott fel nekünk. Kérem, kövessen!
A király üdvözli Stewartot, majd a két jóbarát nevetve öleli meg egymást.
Jakab hátba veregeti, és megdicséri a különleges építményt, míg őladysége
engem üdvözöl, én pedig gratulálok neki, hiszen ez egy valóságos kis
ékszerdoboz az erdő mellett.
Leszállunk a fatörzsekből ácsolt felvonóhíd előtt, a lovakat elvezetik a
szolgák, a gróf és a grófné pedig körbevezetnek a gyönyörű házukban.
Ami odabent még álomszerűbb, mint ahogy kívülről tűnt, hiszen a
földszint nem más, mint maga a rét, amit sűrűn beültettek virágokkal. A
palota négy sarkában, az emeleten találhatók a hálószobák, ahol mindegyik
ágy a falban kapott helyet és kamillákat ültettek köré, amitől olyanok, mint
valami illatozó lugas, majd állatbőröket terítettek le. A nagy vacsoratermet
a régi módi szerint a középen kialakított tűzhely melegíti át, a padló pedig
döngölt agyag, amit tisztára söpörtek és sok-sok láb súrolta fényesre. A
főasztal egy emelvényen áll, ahova néhány durván ácsolt lépcsőfok vezet,
és a terem belseje zölden dereng a legkiválóbb viaszgyertyák fényében.
Gyönyörködve nézek körül.
– Jöjjön, hadd mutassam meg a szobáját! – kér a grófné, és felvezet a
falépcsőkön a termembe, ami a folyóra és az azon túli dombokra néz.
Minden falon selyem faliszőnyeg lóg, ám minden kárpit egyben erdőt,
rétet vagy folyót ábrázoló tájkép is, amitől olyan az egész, mintha minden
fal egy ablak lenne a kinti vidékre. Maguk az ablakok fakeretesek, és a
legtisztább velencei üveg van bennük, így amikor kinézek a folyóra, látom,
hogy a lovam az ártéren legel, de be is csukhatom a spalettákat, ha melegre
530
vágyom.
– Ez valóságos csoda! – nézek a grófnéra.
Ő vidáman felnevet, hátraveti virágkoszorús fejét, majd így szól:
– Annyira nagy megtiszteltetés az uramra és rám nézve, hogy itt szállnak
meg, hogy azt szerettük volna, legalább olyan szép legyen ez a palota,
mint a Holyroodhouse.
Lemegyünk vacsorázni. A tűz már ropog és a fa füstje elkeveredik a piruló

hús illatával. Mindenféle madarat és háromféle vadat sütnek. Ahogy
belépünk a terembe, az egész udvartartás feláll az üdvözlésünkre, és a
magasba emelik csillogó ónkupáikat. Helyet foglalok, az egyik oldalamon
Jakab, a másikon a követ, míg Atholl grófja a fiam másik oldalára
telepszik, a grófné pedig az udvarhölgyek asztalának főhelyén ül.
– Ez valóban pompás – súgja oda nekem a követ. – És igen váratlan.
Micsoda kis kincsesház a semmi közepén! Atholl grófja, gondolom,
nagyon, de nagyon gazdag?
– Igen – felelem. – De nem azért építette fából a palotáját, mert attól félt,
hogy Jakab majd el akarja venni tőle. Mi nem olyanok vagyunk, mint az
angolok. Egy kiváló alattvaló megtarthatja a vagyonát és a birtokait,
legyenek azok bármennyire is fényűzőek.
– Ah, ön szegény Wolsey bíborosra gondol – ingatja fejét a bíboros. –
Elkövette azt a hibát, hogy fényűzőbben élt, mint maga a király, és most az
uralkodó elvette mindenét.
– Nem hiszem, hogy a fivérem lenne féltékeny – felelem szelíden. – Harry
mindig azt mondta, hogy Wolsey megérdemli, hogy megjutalmazzák a
királyság szolgálatában végzett munkálkodását. Azt hiszem, ki fog majd
derülni, hogy az a hölgy áll a bukása mögött, aki most a bíboros szép York
Place-i házában lakik.
A követ bólint, és nem mond semmit.
– A szentatyát igen zavarja ez az ügy. – Végül ennyit jegyez meg csak
csendesen.
– Való igaz, ez a legrosszabb, ami csak történhetett – felelem. – Jól tudom,
hogy lady Anne lutheránus?
Komor arcot vág, de ahhoz túlságosan óvatos, hogy a király kedvencét
eretneknek nevezze.
– Szokott írni sógornőjének, a királynénak?
– Mária húgomnak szoktam, mivel a királynénak most oly sok a baja és
oly zaklatott, hogy nem akartam szaporítani a gondjait.
– Spanyolország új követet küldött, hogy a tanácsaival segítse.
531
– Nincs szüksége semmilyen spanyol követre, hiszen ő Anglia királynéja –
felelem röviden. – Bíznia kellene az angolok tanácsaiban.
A követ meghajol.
– Való igaz. De mivel Spanyolország támogatja őt, a szentatyának is
támogatnia kell. És nincs olyan egyértelmű bizonyíték, ami az ön öccsével
kötött frigye ellen szólna. Bárcsak meg lehetne győzni, hogy vonuljon
zárdába! Talán, ha ön felvetné, hogy legyen apátnő, és éljen szent
életet…? Vajon hallgatna önre?
A zenészek muzsikája a karzaton, a poharak csengése, a beszélgetések
moraja egy csapásra eltompul körülöttem, a terem ragyogása, a
falikárpitok, a faragott fa, a tűz villódzó és ugráló fénye egy szempillantás
alatt elhalványul körülöttem. Egy pillanatig eltűnődöm rajta, hogy mit
mondanék Katalinnak, ha felkérnének, hogy adjak tanácsot neki. Arra
gondolok, milyen élvezet is lenne ez nekem, milyen önelégültséggel
töltene el, ha felcserélné a világi létet egy zárda magányára, és akkor csak
Mária maradna meg én, a két özvegy királyné, és Katalin többé nem
basáskodna az udvar felett. Az jár a fejemben, hogy mennyivel jobb
életem lett volna, ha ő sosem jut ilyen magasra, ha nem lett volna Anglia
régense, ha nem küldött volna angol sereget Floddenhez azzal a
paranccsal, hogy ne ejtsenek foglyokat, csak kaszaboljanak le mindenkit,
akit csak tudnak, ha sosem uszította volna ellenem Harryt.
Aztán még egyszer végiggondolom. Eszembe jut, hogy milyen volt walesi
hercegnéként, amikor Artúr meghalt, és nem maradt semmije. Főúri
nagyanyám iránta táplált szörnyű irigységére és gyűlölködésére gondolok.
Majd arra, hogy átvészelte a szegénységet és a nehézségeket, hogy az
udvar peremén élt, kifordította a ruháit és megfoltoztatta a szegélyeiket,
alig evett, és még kevésbé szolgálták ki, de közben mindvégig abba
kapaszkodott, amiről úgy hitte, Istentől ered: egy nap ő lesz Anglia
királynéja.
– Nem javasolnám neki, hogy mondjon le a koronáról – felelem kertelés
nélkül a követnek. – Egyetlen asszonynak sem javasolnám, hogy
lemondjon arról, amit sikerült kivívnia. Minden nőnek azt tanácsolnám,
hogy úgy munkálkodjon, ahogy tud, szerezze meg, amit csak tud, és azt
tartsa is meg. Egyetlen asszonynak sem lenne szabad lemondania sem a
javairól, sem önmagáról. Egy bölcs asszony mind csak gazdagodna ezek
révén, úgy, mintha egyenrangú lenne a férfiakkal, és az lenne a jó törvény,
ami megvédené a jogait, és nem az, ami kifosztaná, akár egy irigy férj.
A követ elbűvölő mosolyt vet rám, majd a fejét ingatja.
– A királynék testvériségét, a nők testvériségét javasolja ezzel – mondja. –
Azt sugallja, hogy egy asszony feljebb is emelkedhet, mint ahová Isten
532
eredetileg helyezte: minden tekintetben a férje alá. Ön megdöntené az
Isten alkotta rendet.
– Nem hiszem, hogy Isten azt akarná, hogy szegény és műveletlen legyek
– válaszolom rendíthetetlenül. – Nem hiszem, hogy Isten azt akarná, hogy
bármelyik nő szegénységben vagy tudatlanságban éljen. Úgy vélem, hogy
Isten azt szeretné, ha az Ő képmására lennék hasonlatos, hogy
gondolkodásra használjam a Tőle kapott elmémet, hogy azokkal a
készségekkel tegyek szert vagyonra, amiket Ő adott nekem, és hogy azzal
a szívvel szeressek, amit Tőle kaptam.
A gróf káplánja belefog az asztali áldásba, mi pedig lehajtjuk fejünket a
hosszú fohász alatt.
– Nem vitázom önnel – közli végül a pápai követ diplomatikusan. – Mert
ön a szép asszonyok szépséges észjárásával érvel, amit egyetlen férfi sem
érthet meg.
– Én pedig nem vitázom önnel, mert ön azt hiszi, hogy most bókol nekem.
Megőrzöm a saját békémet, ám tudom, amit tudok.
Három napig maradunk az élő fák köré ácsolt palotában, és Jakab, a gróf
meg a pápai követ mindennap elmennek vadászni. Máskor halásznak; az
egyik nap oly meleg az idő, hogy a király meztelenre vetkőzik, és a gróffal
meg az udvar néhány tagjával úsznak egyet a folyóban. A lugasra
hasonlító hálószobám ablakából nézem őket rettegve, nehogy elragadja
Jakabot a víz. Hiszen ő Skócia reménysugara, az ország jövője – nem
szeretem, ha bármiféle vész is fenyegeti.
A harmadik napon köszönetet mondunk a vendéglátásért, és bejelentjük,
hogy ideje továbbindulnunk. Jakab megcsókolja a grófot és a grófnét, majd
leveszi nyakából az aranyláncát, és nekik ajándékozza. Én az egyik
gyűrűmet adom oda. Nem tartozik a kedvenceim közé: az örökségemből
származó rubingyűrű.
Alig távolodunk el, amikor a pápai követ hátranéz, és felkiált:
– Isten szent anyja!
Mind megfordulunk. Ahol korábban a palota magasodott a bástyáival,
most füstoszlopok gomolyognak, a tűz már belekapott a fákba és hangosan
ropog. A falak mögül hallatszó, halk, puskaporos dördülések elárulják,
hogy a tüzet szándékosan gyújtották, hogy így pusztítsák el a nyári palotát.
Jakab megállítja lovát, hogy végignézzük, amint a vörhenyes lángok
mohón felfutnak a száraz leveleken, apró gallyakon, és nemsokára már
lángol az egész páfránytető. Hangos morajlással a falak is tüzet fognak,
aztán az első bástya nagy csattanás közepette beleomlik a tűzvész szívébe.
533
– Vissza kell mennünk! Az árokból vehetnénk vizet, hogy eloltsuk! –
kiabálja a pápai követ. – Még megmenthetnénk.
Jakab felemeli a kezét.
– Nem: a tüzet szántszándékkal gyújtották. Ez a hagyo-mány – mondja
előkelően. – Hiszen oly nagyszerű ez a látvány.
– Hagyomány?
– Amikor egy felföldi törzsfő nagy lakomát rendez, akkor megépíti a
lakomához illő termet, és amikor vége az ünnepségnek, mindent eléget:
asztalokat, székeket, magát a termet is. Hogy többé ne használhassa senki,
hiszen ez egyszeri alkalom volt.
– És a falikárpitok? Az ezüstnemű?
Jakab vállat von, ízig-vérig királyi vér.
– Minden odalett. Ez a szép a felföldi vendégbarátságban: maradéktalanul
teljes. Egy nagy lord vendégei voltunk, aki mindenét nekünk adta. Ön
gazdag királyságban jár, ez az ország tündérmesébe illő.
Úgy vélem, Jakab kicsit messzire ment, de a követ most úgy veti magára a
keresztet, mintha csodát látott volna.
– Fenséges látvány volt – ismeri el.
– A fiam nagy király – emlékeztetem. – Ez is csak azt mutatja, hogy
milyen sokra tartja őt a népe.
Egy pillanatig sem kétlem, hogy a grófné összeszedette a faliszőnyegeket
és az összes értéket. Valószínűleg kivették az ablakokat is, mielőtt
felgyújtották volna a falakat. Ám így is fenséges volt a látvány, és elérte a
hatását. A pápai követ úgy megy haza Rómába, hogy azt mondhatja majd a
pápának, Jakab fiam távolabbra és magasabbra is vetheti a tekintetét, mint
az unokahúga, Mária hercegnő. Skócia nagyszerű ország, és kedve szerint
léphet szövetségre bárkivel. Azt is elmondhatja majd, hogy nem fogok
össze az öcsémmel a sógornőm ellen. Királynék vagyunk mindketten, és
nővérek. És ez elég sokat jelent.
534
Jakab komoly figyelmet szentel Margaret Erskine-nek, a bájos,

húszesztendős fiatalasszonynak, a lochleveni Sir Robert Douglas
feleségének. Nem nyeri el tetszésem az ügy. A lány minden kétséget
kizáróan a legbájosabb hölgy az udvarban, és van benne valami szikra, ami
megkülönbözteti a többi fiatal nőtől, akivel Jakab táncol vagy kilovagol,
továbbá – legalábbis így gondolom – titokban találkozgat, hogy
szerelmeskedjenek. De az is bizonyos, hogy ez a leány nem egy közember,
akit csak úgy ágyba vihet, aztán faképnél hagyhat. Erskine báró lánya, és a
családjukkal nem ajánlatos tréfálkozni.
– Ki mondja, hogy tréfálkozom? – vet rám Jakab egy félmosolyt.
– Aligha csinálsz mást, mint amikor álruhában lovagolsz be Stirlingbe,
hogy kalmárfeleségektől lopj csókot, aztán felfedd magad, hogy te vagy a
király.
Jakab felnevet.
– Ó, én nem állok meg a csókolózásnál.
– Pedig jobb lenne megállnod ott, Jakab; Anglia példájából láthatnád, hogy
milyen bajba keveredhet egy király egy asszony miatt.
– Nem keveredem bajba – feleli. – Imádom Margaretet, ugyanakkor
nagyon kedvelem Elizabethet is.
– Miféle Elizabethet?
Rám mosolyog, nem tűnik túl bűnbánónak.
– Igazából több Elizabeth is van. De egy pillanatra sem feledkezem meg
róla, hogy a királyságom egyik szövetségese közül kell arát választanom
magamnak. De nem hiszem, hogy az az unokahúgom, Mária hercegnő
lenne.
– Harry sosem taszítja el magától Máriát, bárhogyan is döntsön a pápa a
házassága ügyében. Kedveli Máriát. És tudod jól, hogy bár az én
házasságomat érvénytelenítették, a lányom mégsem lett fattyú. Margaret
neve lady Margaret Douglas, és Londonban teljes tisztelettel fogadták.
Mária hercegnő akkor is megtarthatja a címét, ha az anyja már nem
királyné többé. És az apja nagyon szereti.
– Azt mondta, hogy Katalint is szereti, ez mégsem menti meg a királynét.
Üres tekintettel meredek a fiamra.
535
– Ezt el sem tudom képzelni. Nem tudom elképzelni úgy Angliát, hogy
nem ő a királyné.
– Mert túl régóta gondolsz úgy Katalinra, mint a vetélytársadra, egyben a
példaképedre – mondja a fiam igen találóan. – Eddig az árnyékában éltél,
de most minden megváltozik.
Szinte villámcsapásként ér a fiam észrevétele.
– Ez még akkor volt, amikor mindhárman királynék voltunk. Nővérek és
egyben riválisok.
– Tudom és értem. De Katalin már nem az a királyné, aki akkor volt,
amikor sereget küldött Skócia elpusztítására. Az idő gyűrte le, míg erre
Skócia színe-java nem volt képes.
– Nem az idő volt – lobban fel bennem hirtelen a bosszúság. – Az idő elér
minden asszonyt, és minden férfit is. Nem az idő győzte le, hanem egy
közönséges vetélytárs vonzereje, az öcsém önzősége és a családja
gyengesége, amelynek abban a pillanatban hajóhadat kellett volna
küldenie, amikor eltávolították az udvartól.
– De nem tették – állapítja meg Jakab. – Mert csak egy asszony volt, és
noha királyné, de már hatalom nélküli királyné.
– Hát mindössze ennyi véd meg egy asszonyt? – kiáltok fel. – A hatalom?
És mi van a lovagi eszménnyel? Mi van a törvénnyel?
– A lovagi eszmény és a törvény akkor ad hatalmat a hatalom
nélkülieknek, ha úgy akarja – feleli Jakab, a király, aki egész gyerekkorát
fogságban élte le. – Akinek van egy csöpp esze, az nem számít a lovagi
eszményre. Te sem tetted.
– Mert a férjem volt az ellenségem – felelem.
– Ahogy Kataliné is.
Jakab gondolkodóba ejt Margaret lányom, a kis Mária hercegnő és anyja, a

vetélytársam, Katalin, és a másik nem kapcsán. Ha Harry törvénytelennek
nyilvánítja a lányát, azzal feláldozza az utolsó, még élő törvényes
gyermekét azok javára, akiket a Boleyn nőszemély ígér neki; ha megteszi,
akkor egyáltalán nem marad közvetlen, törvény szerinti örököse. Eszembe
jut, hogy Katalin a pokollal fenyegetőzött, ha hagyom, hogy Margaretet
törvénytelennek nyilvánítsák – ismét az jár a fejemben, hogy kéz a kézben
megyünk mindketten a veszedelem felé: az ő élete az enyém, az ő
rettegése az enyém.
Ha Harry eltaszítja magától Katalint, és megtagadja a lányukat, akkor az
én fiam lesz az örököse, és így ő lehetne a valaha élt legnagyobb király: az
első Tudor–Stuart uralkodó, aki az egyesített királyságok élén áll, Írország
536
legnyugatibb pontjától Skócia legészakibb pontjáig terjedne az uralma.
Milyen király lenne a fiamból! Milyen királyságot örökölne! Persze a
becsvágy fűti a gondolataimat, és imádkozom, hogy a Boleyn nőszemély
soha ne szüljön törvényes fiút Harrynek. Amikor Londonból futár érkezik,
és pecsétes levelet hoz Mária húgomtól, nem számítok semmi jó hírre,
még csak azt sem tudom, hogy mit remélhetnék attól, ha elolvasom.
Nyilván hallottad, hogy Thomas Wolsey meghalt a rabságban, ami megint
annak ékes példája, hogy ez a nő milyen messzire volt kész elmenni a
királyság egyik nagyembere és Harry egykori kegyeltjével szemben. Most
már láthatod, hogy milyen hatalommal bír, és ugyan melyikünk lehet
ezentúl biztonságban tőle? Olyan álcajátékot és táncmulatságot gondolt ki,
amilyen szörnyűségeset még nem látott ez az udvar, egyetlen udvar sem, és
nem érdekel, hogy ki mit mond erről. Hírhedt fivérei és barátai feketére
mázolták az arcukat, hogy móroknak tűnjenek, aztán illetlen táncokat
lejtettek. Egy másik szereplő bíborosnak öltözött – szegény Thomas Wolsey
–, és a darab „A bíboros a pokolra száll” címet kapta. Ennek a nőnek az
apja és fivére rendelte és rendezte meg a francia követ szórakoztatására.
Istennek hála, hogy sem én, sem az öcsénk nem látta. Harryt lesújtotta régi
barátja, a bíboros halála, és az jár a fejemben, hogy ezzel elvesztette az
egyetlen embert a királyságban, aki meg merte mondani neki az igazat.
Bizonyos, hogy soha senki nem kormányozta még úgy ezt az országot, mint
Wolsey. Nincs is senki, aki a helyére léphetne.
A királyné a karácsonyt Greenwichben tartja, Boleyn Anna is ott lesz a
maga rivális udvarával. Harry az egyikből megy át a másikba, és duplán
kap majd ajándékot. Igazán lidérces lenne az egész, de már olyan régóta
tart, hogy egészen hozzászoktunk az egymással viaskodó udvarokhoz, és
mostanra már mindennaposnak tűnik. Az európai királyok nyilván remekül
mulatnak rajtunk.
Katalin belebetegszik az aggodalomba, és én is betegeskedem. Felszedtem
némi súlyt a hasamra, aminek biztosan a Harry miatti nyugtalankodás és a
bizonytalan jövő az oka. Charles szerint olyan a hasam, akár egy kő, és
hogy a Boleyn nőszemélynek is ez van a szíve helyén. Úgy tudjuk, hogy
boldog vagy, a fiad szilárdan ül a trónján. Örülök neki. Imádkozzál
érettünk, Maggie, mert idén nincs semmi jó Angliában.
537
A követtől tudom meg, hogy mi fog történni Angliában, noha szinte

megbénul, hogy milyen hírekről kell jelentést tennie.
A magánlakosztályomban keres fel, azt remélve, hogy így elkerülheti a
kíváncsi füleket, mert igen kényes, amit el kell mondania. Meghajol, és
közli, hogy beszélni fog a fiammal is, de úgy vélte, előbb velem kell szót
váltania. Már-már azt kérdezi, hogyan ossza meg az értesüléseit Jakabbal.
Előbb azonban azt kell fontolóra vennie, hogy mit mond nekem:
– Szörnyű hírt kaptam Angliából – kezdi a főesperes.
Azonnal a szám elé kapom a kezem, mert arra gondolok: csak nem halt
meg Katalin? Könnyű elhinni, hogy az éhhalálig böjtölt, vagy a szőrcsuha
feldörzsölte a szép bőrét és kelevények nyíltak a testén, hogy meghasadt a
szíve a sok fájdalomtól. De aztán más villan az eszembe – ő nem, ő sosem
hagyná a lányát, Máriát védtelenül. Ő sosem fog zárdába vonulni és nem
adja meg magát a halálnak. Sosem adja fel, sosem hagyja veszni az ügyét.
Harrynek két kézzel kellene elvonszolnia a trónjáról, Istennek kell őt
felvinnie a mennybe, mert magától nem fog menni. Azután arra gondolok:
talán Archibaldnak esett baja? Neki, aki egész életét a biztonság és a
veszély, Skócia és Anglia közötti határon töltötte. Hol van most, és mit
csinál? Ezeket a kérdéseket sosem fogom hangosan feltenni.
– És mi az a hír? – kérdem higgadtan. A zenészek épp ezt a pillanatot
választják, hogy elhallgassanak, és összes udvarhölgyem meg oldalamon
az apródok, a pohárszéknél és az ajtónál álldogáló szolgák mind a válaszra
kíváncsiak. A követnek a néma teremben kell kimondania szavait.
– Sajnálattal közlöm, hogy a szentatya túllépte a hatalma adta kereteit, és
tévedést követett el – mondja.
– A szentatya tévedett? – ismétlem meg eretnek szavait.
– Pontosan így történt.
Jól tette, hogy nem Jakabnak próbálta ezt elmondani. A pápát Isten vezeti
az útján, így tévedhetetlen. A főesperes ellenben a királyt szolgálja, aki
szintén hallja Isten szavát, de ez a király jobban hall a többinél; ez a király
mindent jobban tud, mint a pápa.
– A szentatya végre határozott öcsém házasságáról? – kérdem.
Meghajol.
538
– Még nem döntött, mivel a szentatya még töpreng, de addig is, amíg a
döntését kihirdetik, megkövetelte, hogy a király lakjon együtt az özvegy
hercegnével.
– Hogyan? Kivel?
A főesperes majdnem rám kacsint, csak hogy megértsem, amit mondani
szeretne.
– Az özvegy hercegnével, Aragóniai Katalinnal.
– A pápa hívja így? Már nem is királynénak?
– Nem, nem, a király mondta, hogy ezzel a címmel kell illetnünk őt. Én
csak neki engedelmeskedem, amikor így említettem. A király maga a
nővérének nevezi.
– Katalin elvesztette a rangját.
– Igen.
Ezt meg kell emésztenem.
– És mit mondott a szentatya?
– Azt, hogy a királynak kerülnie kell egy bizonyos hölgy társaságát.
– És ki ez a hölgy? – kérdem, mintha nem tudnám.
– Lady Anne Boleyn. A pápa szerint a királynak le kell mondania róla, és
együtt kell élnie a ki… ki… – elharapja a tiltott szót. – Az özvegy
hercegnével.
– A pápa arra utasítja az öcsémet, hogy Katalinnal éljen, noha a fivérem
esküdözik, hogy nem a felesége?
– Így valahogy. Ezért véljük úgy, hogy a szentatyát félretájékoztatták, és
tévedést követett el.
– Úgy véljük?
– Anglia véli így – feleli. – És ön is, kegyelmességed, hiszen angol
hercegnő. Aragóniai Katalint ezentúl özvegy hercegnének kell hívnia. És
azt kell mondania, hogy a szentatya tévedést követett el.
Szenvtelenül nézek rá, amiért azt hiszi, megmondhatja nekem, hogy mit
gondoljak. Hogy azt hiszi, azt mondom majd, amit Harry akar.
– Őkegyelmessége, Anglia királya úgy döntött, hogy a szentatya nem
uralkodhat az angol egyház felett – folytatja a főesperes. Nyugodt hangját
lehalkítja, ahogy az égbekiáltó hírt megosztja velem. – Mivel a király a
birodalma ura, nem lehet más uralkodó. A király ennélfogva az angol
egyház legfőbb feje lesz. A pápa legjobb tudomásunk szerint püspök, aki a
lelkek felett uralkodik, de nem e világon: ő Róma püspöke.
Ez számomra felfoghatatlan. Majdhogynem üres tekintettel meredek rá.
– Ezt megismételné?
Megismétli.
– És Harry arra kért, hogy ezt mondjam? Ezt az összes külhoni udvarban
539
kihirdetik? Azt mondja a pápának, hogy a pápa nem uralkodhat az angol
egyház felett?
A főesperes úgy bólint, mintha cserben hagynák a szavak.
– És a király ezt az angol egyháznak is elmondta? A papságnak?
– Egyetértenek vele.
– Nem tehetik – ingatom a fejem. Főúri nagyanyám gyóntatópapjára
gondolok. – Fisher püspök sosem fog belemenni ebbe. Letette az esküt,
hogy engedelmeskedik a pápának. Nem fog ezen változtatni, csak mert
Harry nem kíváncsi a pápa véleményére. – A nagy egyházfira gondolok,
az eretnekek ostorára, Morus Tamásra. – És a többiek sem. Nem hiszem,
hogy egyetérthetne ezzel egyház.
– Ez nem a pápa véleményét kérdőjelezi meg, hanem a hagyomány
diktálta jogát – szajkózza a főesperes.
– Nos, akkor még láthatóan volt joga uralkodni, amikor Harry arra kérte,
hogy küldjön hozzá egy bíborost.
– De most már nincs. Már nincs – mondja a főesperes.
Rémülten meredek rá.
– Ez eretnekség – suttogom. – Mi több: őrültség.
A fejét rázza.
– Ez az új törvény. Remélem, ön majd elmagyarázza a fiának, hogy milyen
előnyei vannak…
– Mint például?
– A dézsma – motyogja. – Az egyház gyümölcsei. A zarándoklatok, az
egyház nagy vagyona. Ez most mind az angol korona tulajdona. Ha a fia
ugyanerre a szent döntésre jut, akkor ő is uralkodhatna a saját egyháza
felett, ő lehetne annak legfőbb feje, és így az övé lenne a skót egyház
vagyona. Úgy tudom, hogy Skóciában az adókból alig jut…
– Azt szeretné, hogy Skócia királya is tagadja meg a pápát?
– Előnyösnek találná, ezt biztosra veszem.
– Jakab nem fog lopni az egyháztól – csattanok fel. – Jakab vallásos. Nem
fogja magát felkenni a skót pápává.
– A király sem keni fel magát – próbál meg kijavítani a főesperes. – Csak
visszaállítja az angol királyok hagyományos jogait.
– És mi lesz a következő lépés? – érdeklődöm. – Milyen más
hagyományos jogokat állít még vissza? A nők feletti uralmat, Skócia
hódoltságát?
Ahogy a főesperes szeme megvillan, miközben némán meghajol, elárulja,
hogy Harry ezekre is igényt fog tartani, ha majd lát rá lehetőséget. Az a
nőszemély bujtotta fel, hogy megint olyan elkényeztetett gyermek legyen
belőle, mint akinek született. Azt hiszem, ez a nő szörnyű hibát követ el.
540
Megmutatja Harrynek, hogy mekkora hatalma van. De vajon azt is
megmutatja majd, hogy mikor kell megállnia?
A főesperes nem jár sikerrel Jakabnál, ahogy azt előre tudtam.

– Azt merte javasolni nekem, hogy megújíthatnánk a skóciai egyházat –
háborog a fiam. Vacsora előtt ront be a magánlakosztályomba, amikor
egyedül vagyok, leszámítva pár udvarhölgyet, akik közül az egyikről pont
tudom, hogy Jakab ágyasa. A hölgy felugrik az ablak melletti padról, és
hallótávolságon kívülre vonul. Bármit szeretne is a fiam a tudomására
hozni, majd elmondja neki később. Most velem akar szót váltani.
– A pápa jóbarátja volt Skóciának – folytatja Jakab. – És az öcséd sem
panaszkodott Róma uralma ellen, amíg nem akarta, hogy nyilvánítsák
érvénytelennek a házasságát. Annyira kilóg a lóláb! Oly szégyentelenül
kilóg a lóláb! Darabokra szaggatja az egyházat, hogy elvehesse azt a
szajhát.
Nem tudok vitatkozni a fiammal, amikor ilyen mérges.
– És mi lesz az egyházzal? Mert nem minden pap fog beleegyezni ebbe.
Mit fog tenni az öcséd azokkal, akik nem hajlandóak elfogadni őt az
egyház fejének? Mi lesz majd a kolostorokkal? Az apátságokkal? Mi van
akkor, ha nem hajtanak fejet az uralma előtt?
Érzem, hogy remegek.
– Talán megengedi nekik, hogy visszavonuljanak – felelem. – A főesperes
azt mondta, esküt kell tenniük. Mindenkinek le kell tennie az esküt. Talán
azoknak, akik nem értenek egyet, megengedik, hogy visszavonuljanak.
Jakab rám néz.
– Mindnyájuknak? Te is tudod, hogy erre nem kerülhet sor – mondja
gúnyosan. – Vagy leteszik az esküt, vagy nem. Ha nem teszik le az esküt,
akkor az öcséd árulással vagy az egyházzal szembeni eretnekséggel
vádolja meg őket. És tudod, hogy mi az árulás és az eretnekség büntetése.
– Fisher püspöknek el kell hagynia Angliát – suttogom. – El kell mennie.
De sosem hagyná Katalint gyóntatópap nélkül, egyházi tanács nélkül.
– Nem hagyja el Angliát – jósolja Jakab komor hangon. – Így viszont
halott ember.
541
SUFFOLK-PALOTA, LONDON, ANGLIA, 1532 NYARA
Drága nővérem,
Boleyn Anna hívei – a családja, ami olyan szépen megszedte magát a lány
felemelkedéséből, és rokonai, a Howardok – egyre elviselhetetlenebbé
válnak. Az a nőszemély beköltözött a királyné termeibe, és úgy szolgálnak
neki, mintha királyi vér lenne. El tudod képzelni, hogy érzem magam,
amikor látom őt Katalin székében, és tudom, hogy Katalin ágyában alszik.
Már azt is megparancsolta, hogy hozzák át Katalin ékszereit a királyi
kincstárból, hogy ünnepélyes alkalmakkor felvehesse. A koronaékszereket
– mintha már koronázott királyné lenne.
Én hangosan kimondtam, amit mindenki gondol: attól még senki sem válik
királynévá, hogy selyemruhába bújtatják a földműves unokáját.
Aranyláncot akaszthatsz a disznó nyakába is, de attól még sonka lesz
belőle. Az udvartartásunkban persze mindenki ezt ismételgette, össze is
verekedtek a Howardok szolgáival – vagy tucatnyi ilyen csetepaté tört ki.
És nem az én hibámból, mert én csak azt mondtam, amit mindenki más.
Mindenesetre hű emberünket, Sir William Penningtont legyűrték a
harcban, ő pedig elmenekült, és a Westminster-apátságban keresett
menedéket, de a Norfolk ház vadállatai üldözőbe vették, és megölték,
lekaszabolták az oltár előtt, úgy, hogy kezével a megszentelt követ fogta, a
vére pedig kifolyt a kápolna lépcsőjére. Charles lefogatta és börtönbe
záratta őket a menedékjog megszegésének és gyilkosság vádjával, de a
Howardok azonnal a királyhoz rohantak, mondván, hogy az embereik csak
annak a nőszemélynek, Annának a becsületét védték – mintha ugyan lenne
neki. Harrynél meghallgatásra találtak a szavaik, figyel rájuk, ők az új
kegyencei, így most Harry haragszik Charlesra és rám, és nem tudom,
hogy mihez fogok kezdeni.
El kellett hagynunk az udvart – udvartartásunk egyik tagját megölték az
oltár előtt, mégis nekünk kell elmennünk! Meg kell várnunk, amíg elvonul
a vihar, de egyszerűen nincs pénzünk, sosincs elég pénzünk, és ha Charles
nincs az udvarban, ahol Harry folyamatosan pénzzel tömi a zsebét, akkor
nem tudom, hogyan fogunk boldogulni. Amúgy meg, hogy is mehetnék úgy
az udvarba, ha az a nő lép első helyre a rangsorban, és máris úgy
viselkedik, mint egy királyné? Nem engedhetek neki. Alig bírom rávenni
542
magam, hogy bókoljak előtte. Mi lesz, ha majd azt akarja, hogy ott legyek
a termeiben? Ha Harry az ő udvarhölgyévé akar tenni? Mennyi
szörnyűségnek kell még történnie, mire az öcsénk belátja, hogy összetöri a
szívemet, megtöri Katalin lelkét, és elpusztít mindent, amit valaha is
elértünk?
Elmesélik, hogy a karácsony nagyon csendesen telt, az udvar
Greenwichben volt, és hogy most először, Katalin nem volt jelen, hanem
egyedül maradt Wolsey régi házában, More-ban. Most ott él. Mert
elküldték az udvarból. Az az Anna nevezetű nőszemély ajándékokkal
halmozta el Harryt, de azt az aranykupát visszaküldte, amit Katalin adott
neki. Visszaküldte, mintha csak az ellensége lenne.
Egyáltalán nem érzem jól magam, de azt hiszem, ez inkább azért van, mert
aggódom. Az életed, oly távol Angliától, ahol van egy szép fiad és szerető
férjed, sokkal jobbnak tűnik az enyémnél. Ki gondolta volna, hogy valaha
is irigyelni foglak? Ki gondolta volna, hogy mindketten boldogabbak
leszünk Katalinnál? Imádkozzál érettünk, boldogtalan nővéreidért!
Mária
És… azt beszélik, hogy Morus Tamás le fog mondani a

lordkancellárságról, mert képtelen felesküdni arra, hogy Harry legyen az
egyház valódi feje. Harrynek fontos Tamás lelkiismerete, és azt mondja,
hogy meghagyhatja magas hivatalában, és élhet visszavonultan. Hánynak
kell majd közülünk elhagynia az udvart, és visszavonultan élnie, amikor
ebből a nőből királyné lesz?
543
JEDBURGH, SKÓCIA, 1532 ŐSZE
Délre lovagolok ki a határvidékre, hogy ott csatlakozzak Jakabhoz. Épp

igazságot szolgáltat: birka- és marhatolvajokat végeztet ki, függetlenül
attól, hogy a határtól délre vagy attól északra élnek-e, noha ez Angliával
való háborúval fenyeget.
– Békét fogok teremteni a határvidéken – közli tömören. – Addig nem
nyugszom, amíg az angolokat ki nem űzöm az istállóinkból és a
tornyainkból.
– Ennek nem ez a módja – mondom szelíden. – Félelemmel nem
kényszerítheted békére az embereket.
– A Douglasek így csinálták – jegyzi meg.
– Így.
– Gondolsz még rá?
Elmosolyodom, és a fejemet csóválom, mintha teljesen hidegen hagyna
Ard.
– Alig-alig.
– Tudod, hogy biztonságossá kell tennem a határt.
– Tudom, és szerintem te vagy az a király, aki ezt meg is fogja tenni. De
ne fenyegesd háborúval Harryt! Azzal csak felhergeled. Több gondja van
az életben, mint amennyit meg tudna oldani. Ha továbbra is a pápa
ellenében beszél, ha sértegeti a császár nagynénjét, akkor nagyon hamar
eretnek királynak fogják kikiáltani, és az összes katolikus uralkodó
felhatalmazást nyer arra, hogy sereget állítson fel ellene. Ekkor kellene
majd neked szembehelyezkedni vele. Egy pillanattal sem korábban. És
most, amikor oly rémes hírnevet szerez magának, hogy a többi király
kerülni fogja, neked most lenne érdemes alkudoznod vele arról, amit
szeretnél.
– Azt hittem, hogy angol hercegnő vagy, és nálad mindig a Tudorok az
elsők – jegyzi meg Jakab. – Változtattál a szemléleteden.
– Azért jöttem ide, hogy békét hozzak Angliának és Skóciának, de Harry
ezt lehetetlenné tette – mondom őszintén. – Én újra meg újra hűséges
voltam hozzá, de ő nem volt hű hozzám, sem a húgomhoz, sem a
sógornőmhöz, a feleségéhez. Szerintem lassan olyan emberré válik, aki
senkiben nem tud majd megbízni.
544
– Ez igaz – bólint Jakab.
– A sógornőmet egy kis Bishop’s Hatfield-i házba költöztette, és
megtiltotta a lányának, hogy meglátogassa. Anyám termeiben egy szajha
lakik. Most túl messzire ment. Képtelen vagyok már támogatni az
öcsémet, a nővéreimhez kell ragaszkodnom. Nem állhatok mellé.
Jakab rám néz, a szándékaimat fontolgatja.
– De amikor kéret, mégis futva sietsz hozzá.
– Ezúttal nem – felelem. – Soha többé.
545
WESTHORPE HALL, ANGLIA, 1532 ŐSZE
Harry újabb díszes látogatásra készül Franciaországba, és egy vagyont

költ ruhákra és ékszerekre, lovakra és tornaviadalokra, hogy lenyűgözze a
francia Ferenc királyt – akit kiváltottak a fogságból (bár ugyanolyan
büszke, mint egykoron). Én azt mondtam, túl beteg vagyok az utazáshoz,
mert elviselni sem tudom az út gondolatát, ráadásul olyan nehéznek érzem
a hasam és a beleimet, hogy tényleg túl beteg vagyok ahhoz, hogy vele
tartsak. Egy ilyen nagy mulatságon már nem is tudnék táncolni, a lábamat
sem tudnám felemelni. Az Aranybrokát-mezőre gondolok, amikor még
olyan fiatalok és boldogok voltunk! Most meg képtelen vagyok úgy
Franciaországba hajózni, hogy egy szégyentelen nőszemély ül a valódi
királyné helyén.
Harrynek esze ágában sincs magával vinni Katalint, idén még csak meg se
látogatta. A legfagyosabb üzeneteket küldi neki, és a királynénak ismét
költöznie kell, ezúttal Enfieldbe, mert annyian keresték föl, hogy szégyenbe
hozták Harryt. Írni szoktam neki, de Charles azt mondja, ne látogassam
meg. Túlságosan bántanám ezzel Harryt, nekem pedig mindenki mást
megelőzve kell kimutatnom az iránta, királyom és öcsém iránt érzett
hűségemet. Az ország legkiválóbb asszonyának kijáró tisztelettel kell
köszöntenem azt a Boleyn nőszemélyt. Egyetlen szót se merek szólni ellene.
Megteszem ezt is. Megteszek mindent, amire Harry és Charles kér, noha
nehéz a szívem, mint a kő, és amikor étket küld nekem, úgy teszek, mintha
ennék, de közben felfordul a gyomrom.
Az a nő csupa mosoly. Csupa mosoly, és közben Katalin ékszerei
csillognak rajta. Úgy ragyog, akár a méreg.
Tíz hónapja nem láttam Katalint, idén egyáltalán nem, míg korábban
szinte mindennap találkoztunk. Nem gyakran ír nekem, mert azt mondja,
nincs semmi, amiről írhatna. Szörnyű lyuk tátong az életemben ott, ahol
korábban ő állt. Olyan, mintha meghalt volna, mintha az öcsém eltörölte
volna a föld színéről. Azt fogod hinni, hogy túlzok, de tényleg úgy érzem,
hogy Harry megölte – mintha egy király kivégeztethetné a királynéját!
Semmi esetre se megyek Franciaországba ezzel az Anna nevű
nőszeméllyel. Egyikünk sem fog. És nem is hallok semmit arról, hogy
királyi vérből való francia hölgyek fogadnák. Hogy is tehetnék? Hiszen ő
546
Harry szeretője, az apjának pedig még annyira friss a címe, hogy meg is
feledkeznek róla, és megszokásból még mindenki Sir Thomasnak hívja. Az
egyetlen társaság, akinek ez a nő parancsolhat, azok a becsvágyát szítók:
a nővére, a sógornője és az anyja. A pletykák szerint mindhárom
megfordult Harry ágyában. Anglia-szerte gyűlölet övezi őket. A nőnek és
Harrynek korán haza kellett térnie az idei körútjukról, mert Annát
mindenhol kifütyülték, bárhová is mentek.
Esküszöm, időnként úgy ébredek reggel, hogy elfelejtem mindazt, ami
történt velünk. Azt gondolom, hogy Harry még mindig az a jóképű király,
aki most lépett a trónra, Katalin a szeretett királyné, egyben férje
legbizalmasabb tanácsadója, én pedig ismét fiatal lány vagyok, és egy
pillanatra elönt a boldogság, de aztán eszembe jut minden, és olyan
szörnyű émelygés fog el, hogy olyan sárga epét öklendezek fel, mint
amilyen az irigység. Istennek hála, hogy drága anyánk meghalt, mielőtt
megérhette volna, hogy ez a nőszemély ül az ő helyére, és ekkora szégyent
hoz ránk, a nővérünkre és a nevünkre.
Mária
547
Davy Lyndsay érkezik az udvarba a poétaviadalra. „Szópárbajt”

rendezünk, ahol az egyik költő nevetve sértegeti a másikat egy sor
rögtönzött strófával. Jakab szellemes, és az udvar bömbölő kacagással
fogadja, ahogy egykori mentorát sértegeti, panaszáradatot zúdít rá a
rettenetes horkolásától kezdve olyan nevetséges vádakig, hogy rímeit egy
régi könyvből szedte. Davy válaszul komoly panasszal él a fiam szerelmi
kicsapongásait illetően. Tenyeremet a fülemre szorítom, hogy ne halljak
erről többet, de Jakab csak nevet, és azt mondja, Davy nem állított semmi
olyasmit, ami valótlan lenne, és hogy meg kell nősülnie, vagy a végén még
ő fogja újra benépesíteni a kopár gyepűt a kis Jakabokkal.
Amikor a nevetés elhal, és a költőverseny befejeződik, kezdődik a
táncmulatság, Davy pedig hozzám lép, kezet csókol, és mellettem állva
figyeli a táncolókat.
– Nem rosszabb, mint bármely másik ifjú – jegyzem meg.
– Sajnálom, de nem értek egyet önnel – feleli Davy. – Mert rosszabb.
Minden éjjel kilovagol, hogy meglátogasson egy nőt a városban vagy azon
kívül, és amikor nem hagyja el a palotát, akkor valamelyik szolgálólánnyal
vagy épp udvarhölggyel múlatja az időt. Olyan, akár egy nyúl, kegyelmes
asszonyom.
– Nagyon jóképű – mondom erre elnézően. – És fiatal még. Tudom, hogy
az udvarhölgyek kacérkodnak vele, hát miként is mondhatna nemet?
– Meg kellene házasodnia – vélekedik Davy.
Bólintok.
– Ez így igaz.
– Mária hercegnő szóba sem jöhet a számára – mondja Davy határozottan.
– Sajnálom, hogy efféle megjegyzéssel kell illetnem a családját,
kegyelmességed, de az ön unokahúga nem megfelelő a frigyre. Nem
megbízható a címe. A helyzete is bizonytalan.
Ezzel nem tudok vitába szállni. Harry nem vitte magával a saját, törvényes
lányát az ünnepélyes franciaországi látogatásra, viszont elvitte a fattyú fiát,
Henry FitzRoyt, és vele maradt akkor is, amikor meglátogatta a francia
király gyermekeit, mintha legalábbis királyi hercegnek született volna.
Senki sem tudhatja biztosan, hogy milyen címet kap legközelebb Henry
548
FitzRoy, de nagyon úgy tűnik, hogy Harry az uralkodásra készíti fel. Senki
nem tudhatja biztosan, hogy Mária hercegnő címe megmarad-e, még csak
azt sem tudja senki, hogy el lehet-e venni egy hercegnőtől a jogos címét. A
történelem folyamán még egyetlen király sem próbálkozott ilyesmivel.
– A lány királyi vérből származik. Ezt senki sem tagadhatja.
– Sajnálatos! – Mindössze ennyit mond.
Jó egy percig csak hallgatunk.
– Szokott hallani híreket a saját leánya, Margaret felől? – kérdi végül Davy
kedvesen.
– Archibald nem engedi ide. Lady Anne Boleyn szolgálatába állította. –
Érzem, hogy a szám megvetően legörbül, amikor kiejtem a nevét, de aztán
máris rendezem a vonásaimat. – Nagy kegyben áll a nagybátyjánál, a
királynál. Állítólag irigylésre méltó a helyzete.
– Az ifjú Jakab a francia király lányát szeretné elvenni – veti fel Davy. –
Évek óta fontolgatja, a lánynak tisztes hozománya van, és hát ez egy igen
régi szövetség.
– Harrynek nem fog tetszeni a frigy – jósolom. – Nem akarja majd, hogy
Franciaország beleavatkozzon Skócia ügyeibe.
– Nem is kell beleavatkozniuk – vélekedik Davy. – A lány csak a király
felesége lesz, nem a régens. És szükségünk van a pénzre, amit magával
hoz. Ehhez fogható hozományt nem adnak az olyan skót leányokkal, mint
Margaret Erskine!
– Legyen hát akkor a francia Magdolna hercegnő – mondom. – Hacsak
nem kapunk jó híreket Angliából.
Davy Lyndsay fanyar mosollyal néz rám.
– Jó hírekben reménykedik Angliából?
– Nem igazán, többé már nem. Lehet, hogy soha többé nem fogok már jó
hírt kapni Angliából.
549
TAVASZA
Valóban nem kapunk jó híreket. Maga Harry ír nekem az újesztendőben:

Nővérem,
Nagy örömömre szolgál, hogy megírhatom, feleségül vettem Pembroke
grófnőjét, lady Anne Boleynt, egy kifogástalan erényű és hírnevű hölgyet,
aki beleegyezett, hogy a hitvesem legyen, mivel korábbi frigyem nem volt
házasság – ahogy abban minden tudós fő egyetért. Anna királynét
júniusban koronázzák meg. Wales Özvegy Hercegnéje csendesen
morzsolgatja majd napjait vidéken. Leánya, Mária úrnő, megmarad
tiszteletre méltó hölgynek, és a királyné termeiben fog szolgálni.
550
Azt hiszem, akkor itt a vége.

Vége, mindennek vége Katalin számára. A vetélytársamat, a nővéremet,
ellenségemet és barátomat megsemmisítették ezzel a büszkeségére, nevére,
puszta lényére mért végső csapással. Ismét elköltöztetik, ezúttal egy régi,
rossz állapotban lévő palotába, a cambridgeshire-i Buckdenbe, ahol igen
szerény udvartartása és túl kevés járandósága lesz ahhoz, hogy megőrizze
királynéhoz méltó helyzetét. Ismét szegény, mint amilyen akkor volt,
amikor egynapos, állott halat evett. Úgy hallom, hogy a ruhája alatt még
mindig viseli a szőrcsuhát, és most már foltozza a ruhaujjait, kifordítja a
szegélyeket. De ezúttal nem meríthet erőt a becsületéből, sem ifjonti
bátorságából, vagy a szebb napokba vetett reményéből. Egyedül maradt.
Gyóntatópapja, Fisher püspök házi őrizetbe került, a lányát távol tartják
tőle. Mária úrnőnek nem engedik, hogy meglátogassa az anyját, de még az
udvarba se mehet, csak akkor, ha bókol Boleyn Anna királyné előtt.
Anyja lánya.
Nem fogja megtenni.
Mindkét nővéremnél jobb helyen vagyok. Ebbe a csekélyke örömbe
kapaszkodom, oly makacsul, mint amikor az elsőbbségért vetekedtünk
lány korunkban. Jó ember a férjem, és a váram tetején, a kis, kőfalú
szobámban üldögélek, ahonnan belátom a békés tájat, és a fiamat
elfogadták királynak. Bárcsak elbúcsúzhattam volna Katalintól! Arról se
volt tudomásom, hogy Máriától is el kellene búcsúznom, csak amikor
megérkezik a levele:
Drága nővérem,
A hasfájásom rosszabbodik. Érzem, hogy nő benne valami, és nem tudok
enni; úgy vélik, hogy nem érem meg a karácsonyt. A koronázástól
megmenekültem – az esküvőt titokban tartották, mert annak a nőnek már
növekszik a hasa –, azt meg már nem hiszem, hogy megérem a Boleyn
fattyú születését. Isten bocsássa meg nekem, de azért imádkozom, hogy
veszítse el a gyermekét, hogy az ő duzzadt hasa is olyféle követ rejtsen,
mint az enyém. Írni szoktam Katalinnak, de felbontják a leveleimet, ő meg
nem válaszolhat, így nem tudom, hogy lehet. Most először életemben nem
tudom, hogy van, közel két éve nem láttam.
551
Most ismét magam előtt látom azt a három lányt, akik annyi mindent
reméltek egykoron, de ez egy rideg világ, ami oly sok bajt zúdított
hármunkra. Amikor a férfiaknak hatalma van az asszonyok felett, akkor
letaszíthatják őket a sárba – és oda is fogják taszítani őket. Időnket arra
pazaroltuk az időnket, hogy csodáljuk és irigyeljük egymást, pedig
segítenünk és védelmeznünk kellett volna egymást. Én haldoklom, te olyan
férfival élsz, aki nem a férjed, míg az igazi férjed az ellenséged, a lányod
eltávolodott tőled, Katalin pedig elvesztette a csatáját a herceggel
szemben, akihez szerelemből ment hozzá. Mi értelme a szerelemnek, ha
nem tesz minket kedvessé? Mi értelme annak, hogy nővérek vagyunk, ha
nem vigyázunk egymásra? M.
552
A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE
Ahogy azt a bibliográfia is mutatja: Margitról, Skócia Özvegy

Királynéjáról kevés életrajz született. Számos róla készült beszámoló
nyíltan ellenséges. Ő is áldozata lett annak – ahogy oly sok nő a
történelemben –, hogy igen hézagosak a róla szóló feljegyzések, így
legtöbbször nem tudjuk, hogy mit is csinált, és szinte soha nem tudjuk,
hogy mit gondolt. A történelmi kirakós játék váratlan irányváltások és a
hűségében bekövetkezett pálfordulások képét rajzolja ki, és nagyon sok
történész jutott arra a feltételezésre, hogy a királyné vagy alkalmatlan volt
a szerepére, vagy irracionálisan viselkedett. Ezt azzal magyarázzák, hogy
szerintük vagy a megalománia, vagy a kéjvágy hajtotta, netán egyszerűen
(és hagyományosan) csak tipikus változékony nő volt.
Természetesen én elvetem a női „természetről” alkotott felfogást (főleg ha
erkölcsi és szellemi gyengeséget értenek alatta), Margit esetében pedig úgy
vélem, hogy minden kétséget kizáróan átgondoltabb és stratégiailag
érettebb személyiség volt, mint ahogy azt a női viselkedést nőstény
farkas/nehézfejű modellre redukáló elképzelés állítja. Ez a regény arról
szól, hogy Margit valószínűleg minden tőle telhetőt megtett olyan
körülmények között, amelyek számos emberen túlnőttek volna – férfiakon,
nőkön egyaránt. A késő középkori Európában a hatalomra törők
mindegyike megdöbbentő gyorsasággal és a becsületet sokszor sutba
dobva váltogatta, hogy kihez is fűzi a hűség. Margit esetében is, akárcsak
férfi ellenfeleinél és barátainál, a túlélés egyetlen módját a szövetségesek
cserélgetése, a különféle ellenség elleni szervezkedés, valamint a lehető
leggyorsabb és legváratlanabb húzások jelentették.
A királyné 1489-ben született a korábbi királyi család, a Plantagenetek
közül származó Yorki Erzsébet és Tudor Henrik, a bosworthi győző
érdekházasságából, második gyermekként, és azt hiszem, az az érzés, hogy
ő egy új dinasztia első nemzedékébe született bele, éppolyan erős volt
mind az ő, mind ismertebb öccse, VIII. Henrik esetében, és ez
mindkettejüket egyszerre töltötte el önnön fontosságuk tudatával és
bizonytalansággal. Úgy hiszem, hogy az ő fejében mindig megmaradt
önnön jelentőségének a tudata, hiszen a legidősebb Tudor lány volt,
valamint a kishitűség, hiszen nő is volt egyben, így nem tartozott a fontos
Tudor fiúörökösök közé. Annak a lánygyermeknek volt a kevésbé tetszetős
nővére, akiből híres szépség lett, majd ifjú felesége a jóval idősebb
férjének: frigyük politikai érdekházasság volt.
553
Regényes formában írtam meg a történetét, jelen időben, első szám első
személyben, mert szerettem volna ezt a pszichológiai magyarázatot jobban
kibontani, és bemutatni a jellemét. Szerettem volna, ha saját belső
tapasztalataival ő maga írja le mindhárom házasságát, amelyekről csak
néhány feljegyzés árulkodik. Nem maradt fenn semmiféle beszámoló arról,
hogy mit érzett, amikor elvesztette Margaret lányának felügyeletét, sem
azt, hogy milyen érzés volt elhagynia Jakab fiát, sem azt, hogy milyen
bánat emésztette Alexander halálakor. A történelemírás szabályai szerint a
történészek csak találgathatják, hogy milyen érzések munkálhattak benne,
a regényírónak viszont lehetősége van rá, mi több: kötelessége
megalkotnia a maga verzióját a sok közül. Ez az a pont, ahol a történelmi
regény – ez a vegyes műfaj – olyasmit tesz, ami engem nagyon is érdekelt:
fogja a történelmi forrásokat, és kifordítja őket. A belső élményvilág
magyarázza a kinti világ tényeit.
A regényben szereplő jelenetek között vannak valóban megtörtént
események. Amikor Margit megérkezik Stirling várába, és férje fattyai elé
özönlenek, hogy üdvözöljék őt, azt egyenesen Maria Perry életrajzából
vettem:
Margit, aki nyilván hallott már különféle történeteket a férje „múltjáról”,
meghökkenve szembesülhetett azzal, hogy a hozományba kapott várát a
király törvénytelen sarjainak gyermekszobájává rendezték be. Összesen
heten voltak.
(Perry, 45. o.)
Margit férjének fanatikus vallási meggyőződését és bűntudatát szintén
feljegyezték, akárcsak lelkesedését a házasságon kívüli kapcsolatok iránt.
Hogy ifjú életét Floddennél oltották ki tragikus módon, a testét pedig
trófea gyanánt elvitték, mind igaz, és erre a parancsot valóban Margit
sógornője, Aragóniai Katalin adta ki.
Tragikus ez a történelmi esemény, ám végtelenül inspiráló egy
regényírónak! Az, hogy maga Katalin adott utasítást arra, hogy ne ejtsenek
foglyokat – lényegében megparancsolta, hogy gyilkolják le a sebesülteket
és a megadás mellett döntő katonákat –, vagyis a sógornője férje ellen
kíméletlen háborút folytató királynő gondolata adta az ihletet, hogy ezt a
regényt a három nővér történeteként írjam meg: a szépséges és
elkényeztetett Özvegy Francia Királyné, a közismert Aragóniai Katalin,
akinek uralma oly reménykeltően indult, és oly szomorúan ért véget,
valamint a szinte ismeretlen Margit történeteként, akinek élete a politikai
hatalomért és a személyes boldogságért való viaskodás jegyében telt.
Mindezt szem előtt tartva egészen megdöbbentett, hogy az életük
mennyire összefonódott, és mennyire tükrözte egymást. Mindhárman
554
megtapasztalták, milyen az érdekházasság, mindhárman megözvegyültek,
majd hozzámentek a maguk által választott férfihoz. Mindhárman
vesztettek el gyermeket csecsemőkorban. Mindhárman VIII. Henrik
jóindulatától függtek, mindhárman kegyvesztetté váltak, mindhármukra
fenyegetést jelentett Boleyn Anna felemelkedése. Mind királyi
hercegnőnek születtek, de volt részük eladósodásban, sőt szegénységben
is. Katalin házassága előtt fiatal lányokként találkoztak, majd immár
megözvegyült nőkként, amikor Margit visszatért Londonba, ahol közösen
léptek fel, amikor kegyelmet kértek a bajba került inasoknak.
Szokatlan, hogy egy Tudor nő a szerelem reményében megy férjhez. A
társadalomtörténészek szerint az elit körében a házasságok szinte teljesen
érdekalapúak voltak a tizennyolcadik századig. De Margit és húga, Mária
személyében két olyan Tudor asszonyt – mi több: Tudor hercegnőt –
láthatunk, akikben erős romantikus ambíciók éltek, és akik másoktól
függetlenül cselekedtek, sőt még dacoltak is a férfi gyámolítóikkal. Margit
elképesztően modern nő volt, akit a szerelem utáni vágy vezetett a
házasságba, hogy azután elváljon csalódást okozó férjétől, majd ismét
férjhez menjen, továbbra is abban bízva, hogy sikerül megőriznie politikai
hatalmát és a gyermekei feletti felügyeletet. Az, hogy mindezt sikerült
véghez vinnie egy olyan világban, ahol a törvényeket és az egyházat úgy
alkották meg, hogy a férfiakat szolgálja, egy olyan országban, amelyben az
erőszak és az állandó veszélyérzet dominált, egy olyan korban, amikor sem
Skóciának, sem Angliának nem volt Margit előtt tényleges hatalommal
bíró királynője, ez épphogy nem az irracionalitásról árulkodik, hanem
elszántságról, tehetségről és szenvedélyről.
Annak kapcsán, hogy Margit milyen érzelmeket táplált három férje iránt,
csak találgatni lehet: semmilyen személyes feljegyzés nem tanúskodik
erről. Én úgy érzem, hogy megszerette a férjét, aki mellett királyné lett, és
mélyen meggyászolta az elvesztését. Bizonyos, hogy nyilvánosan soha
többet nem beszélt róla a halála után. Ezután következett nagy és
katasztrofális szerelmi házassága Archibald Douglasszel, aminek
viharosságáról a feljegyzett tetteik is árulkodnak: a titokban tartott esküvő,
a kísérlet a tanácsba való bejuttatására, számos kibékülésük. Az Angliába
történő lidércnyomásos menekülés úgy történt, ahogy leírtam, de hogy a
férje miért maradt Skóciában, és hogy valóban hűtlen lett volna-e a
feleségéhez már a házasságuk elejétől fogva, azt még a történészek sem
tudják, és talán már soha nem is derül rá fény. Annyit tudunk, hogy a férje
Janet Stewartot a feleségének nevezte, és hogy született egy lányuk, aki az
apja nevét vette fel, de Archibald többször is visszatért Margithoz. A
regényben azt a látszatot keltem, hogy a királyné mindig is vonzódott
555
hozzá, hűtlensége és csalfasága dacára; azt biztosan tudjuk, hogy halálos
ágyán is gondolt rá:
Az az óhajom… hogy kérd meg a királyt, legyen kegyes Angus grófjához.
Istenhez könyörgök irgalomért, amiért annyira megbántottam a grófot.
(Henry VIII, Letters and Papers, 16. kötet, 1541. október 16., 1307. o.)
Köszönöm a történészeknek, hogy feltárták ezt a bámulatos karaktert és
korát; alább következik azoknak a könyveknek a listája, amelyeket annak
érdekében tanulmányoztam át, hogy megírhassam ezt a fiktív portrét
Margitról. Ugyanakkor jártam a főbb helyeken, ahol lakott, és bátran
javaslom az olvasóknak is a skóciai várak és paloták megtekintését.
Legyenek azok akár romok, akár felújított építmények: valódi szépségek,
amelyek illő hátteret adnak egy ilyen összetett és érdekes asszony
történetéhez.
556
BIBLIOGRÁFIA
KÖNYVEK
Alexander, Michael Van Cleave: The First of the Tudors: A Study of

Henry VII. and His Reign. [Az első Tudor. VII. Henrik és uralkodása.]
London: Croom Helm, 1981. Első kiadás: 1937.
Anderson, William: The Scottish Nation; or The Surnames, Families,
Literature, Honours, and Biographical History of the People of Scotland.
Vol. I. [A skót nemzet; avagy Skócia népének vezetéknevei, családjai,
történelme, kitüntetései és életrajzi története.] Edinburgh: A. Fullarton,
1867.
Barrell, A. D. M.: Medieval Scotland. [A középkori Skócia.] Cambridge:
Cambridge University Press, 2000.
Bernard, G. W., ed.: The Tudor Nobility. [A Tudor nemesség].
Manchester: Manchester University Press, 1992.
Besant, Walter: London in the Time of the Tudors. [London a Tudorok
korában.] London: Adam & Charles Black, 1904.
Bingham, Caroline: James V: King of Scots, 1512–1542. [V. Jakab: a
skótok királya, 1512–1542.] London: Collins, 1971.
Buchanan, Patricia Hill: Margaret Tudor, Queen of Scots. [Tudor Margit, a
skótok királynéja.] Edinburgh: Scottish Academic Press, 1985.
Carroll, Leslie: Inglorious Royal Marriages: A Demi-Millennium of
Unholy Mismatrimony. [Dicstelen királyi frigyek: a szentségtelen
tévházasság.] New York: New American Library, 2014.
Cavendish, George: Thomas Wolsey, Late Cardinal, His Life and Death.
[Thomas Wolsey, a néhai bíboros élete és halála.] Edited by Roger
Lockyer. London: Folio Society, 1962. Első kiadás: 1810.
Chapman, Hester W.: The Sisters of Henry VIII. Margaret Tudor, Queen
of Scotland; Mary Tudor, Queen of France. [VIII. Henrik lánytestvérei:
Tudor Margit, Skócia királynéja; Tudor Mária, Franciaország királynéja.]
London: Jonathan Cape, 1969.
Chrimes, S. B.: Henry VII. [VII. Henrik.] London: Eyre Methuen, 1972.
Claremont, Francesca: Catherine of Aragon. [Aragóniai Katalin.] London:
Robert Hale, 1939.
Clarke, Deborah: The Palace of Holyroodhouse: Official Souvenir Guide.
[A Holyroodhouse-palota: hivatalos ajándékbolti kalauz.] London: Royal
Collection Enterprises, 2012.
557
Cooper, Charles Henry: Memoir of Margaret, Countess of Richmond and
Derby. [Margaret, Richmond és Derby grófnője emlékiratai.] Cambridge:
Cox, Adrian: Linlithgow Palace: The Official Souvenir Guide.
[Linlithgow-palota: hivatalos ajándékbolti kalauz.] Edinburgh: Historic
Scotland, 2010.
Cunningham, Sean: Henry VII. [VII. Henrik.] London: Routledge, 2007.
Dawson, Jane E. A.: Scotland Re-Formed, 1488–1587. [A megreformált
Skócia, 1488–1587.] Edinburgh: Edinburgh University Press, 2007.
Dixon, William Hepworth: History of Two Queens. Vol. II., Anne Boleyn.
[Két királyné története. II. kötet, Boleyn Anna.] London: Hurst and
Blackett, 1873.
Donaldson, Gordon: Scotland: James V. to James VII. [V. Jakabtól VII.
Jakabig.] Edinburgh: Oliver & Boyd, 1965.
Douglas, Gavin: The Poetical Works of Gavin Douglas, Bishop of
Dunkeld, with Memoir, Notes and Glossary by John Small, M. A., F. S. A.
Scot.: Volume First. [Gavin Douglas, dunkeldi püspök költeményei
emlékiratokkal, jegyzetekkel és szójegyzékkel, John Small, M. A., F. S. A.
Scot által: Első kötet.] Edinburgh: William Paterson, 1874.
Elton, G. R.: England Under the Tudors. [Anglia a Tudorok korában.]
London: Methuen, 1955.
Fellows, Nicholas: Disorder and Rebellion in Tudor England. [Zavargások
és lázadások a Tudor-kori Angliában.] London: Hodder & Stoughton,
2001.
Goodwin, George: Fatal Rivalry: Flodden 1513; Henry VIII., James IV.
and the Battle for Renaissance Britain. [Végzetes rivalizálás: Flodden,
1513; VIII. Henrik, IV. Jakab és a csata a reneszánsz Britanniáért.]
London: Weidenfeld & Nicolson, 2013.
Gregory, Philippa, David Baldwin, and Michael Jones: The Women of the
Cousins’ War: The Duchess, the Queen and the King’s Mother.
[Magyarul: Asszonyok a rózsák háborújában: a hercegnő, a királyné és az
anyakirályné; ford. Görbe Angéla], Budapest: Új Palatinus Könyvesház,
2012. London: Simon & Schuster, 2011.
Gunn, Steven: Charles Brandon: Henry VIII.’s Closest Friend. [Charles
Brandon: VIII. Henrik legközelebbi barátja.] Stroud: Amberley, 2015.
Guy, John: Tudor England. [A Tudorok Angliája.] Oxford: Oxford
University Press, 1988.
Harris, George: James IV.: Scotland’s Renaissance King. [IV. Jakab:
Skócia reneszánsz királya.] London: Amazon, 2013.
Harvey, Nancy Lenz: Elizabeth of York: Tudor Queen. [Yorki Erzsébet:
558
Tudor királyné.] London: Arthur Barker, 1973.
Hay, Denys: Europe in the Fourteenth and Fifteenth Centuries. [Európa a
14. és a 15. században.] 4th ed. New York: Longman, 1989. Első kiadás:
1966.
Hutchinson, Robert: Young Henry: The Rise of Henry VIII. [Az ifjú
Henrik: VIII. Henrik felemelkedése.] London: Weidenfeld & Nicolson,
2011.
Innes, Arthur D: England Under The Tudors. [Anglia a Tudorok idején.]
London: Methuen, 1905.
Jones, Michael K., and Malcolm G. Underwood: The King’s Mother: Lady
Margaret Beaufort, Countess of Richmond and Derby. [A király anyja:
Lady Margaret Beaufort, Richmond és Derby grófnője.] Cambridge:
Jones, Philippa: The Other Tudors: Henry VIII.’s Mistresses and Bastards.
[A többi Tudor: VIII. Henrik szeretői és fattyai.] London: New Holland,
2009.
Kesselring, K. J.: Mercy and Authority in the Tudor State. [Kegyelem és
tekintély a Tudor államban.] Cambridge: Cambridge University Press,
2003.
Kramer, Kyra Cornelius: Blood Will Tell: A Medical Explanation of the
Tyranny of Henry VIII. [A vér majd elárulja: VIII. Henrik zsarnokságának
orvosi magyarázata.] Bloomington, IN: Ash Wood Press, 2012.
Licence, Amy: Elizabeth of York: The Forgotten Tudor Queen. [Yorki
Erzsébet: Az elfeledett Tudor királyné.] Stroud: Amberley, 2013.
Licence, Amy: In Bed with the Tudors: The Sex Lives of a Dynasty from
Elizabeth of York to Elizabeth I. [Egy ágyban a Tudorokkal: a dinasztia
szexuális élete Yorki Erzsébettől I. Erzsébetig.] Stroud, Gloucestershire:
Amberley, 2012.
Lindesay, Robert: The History of Scotland: From 21 February, 1436 to
March, 1565. [Skócia történelme: 1436. február 21-től 1565 márciusáig.]
Edinburgh: Baskett, 1728.
Lisle, Leanda de: Tudor: The Family Story. [Tudorok: Családi história.]
London: Chatto & Windus, 2013.
Loades, David: Henry VIII.: Court, Church and Conflict. [VIII. Henrik: az
udvar, az egyház, a konfliktus.] Richmond, Surrey: The National Archives,
2007.
Loades, David: Henry VIII. and His Queens. [VIII. Henrik és királynéi.]
Stroud: Alan Sutton, 2000.
Loades, David: Mary Rose: Tudor Princess, Queen of France, the
Extraordinary Life of Henry VIII.’s Sister. [Mary Rose: Tudor hercegnő,
559
Franciaország királynéja, VIII. Henrik húgának különleges élete.] Stroud:
Amberley, 2012.
Macdougall, Norman: James IV. [IV. Jakab.] Edinburgh: John Donald,
1989.
Mackay, Lauren: Inside the Tudor Court: Henry VIII. and His Six Wives
Through the Writings of the Spanish Ambassador, Eustace Chapuys. [A
Tudorok udvarában: VIII. Henrik és hat felesége a spanyol nagykövet,
Eustace Chapuys írásai alapján.] Stroud, Gloucestershire: Amberley, 2014.
Mattingly, Garrett. Catherine of Aragon. [Aragóniai Katalin.] London:
Jonathan Cape, 1942. Első kiadás: 1941.
Murphy, Beverley A.: Bastard Prince: Henry VIII.’s Lost Son. [A fattyú
herceg: VIII. Henrik elveszett fia.] Stroud: Sutton, 2001.
Newcombe, D. G.: Henry VIII. and the English Reformation. [VIII. Henrik
és az angol reformáció.] London: Routledge, 1995.
Paul, John E.: Catherine of Aragon and Her Friends. [Aragóniai Katalin és
barátai.] London: Burns & Oates, 1966.
Perry, Maria: Sisters to the King: The Tumultuous Lives of Henry VIII.’s
Sisters – Margaret of Scotland and Mary of France. [A király
lánytestvérei: VIII. Henrik lánytestvéreinek, Margit skót királynénak és
Mária francia királynénak hányatott élete.] London: André Deutsch, 1998.
Plowden, Alison: House of Tudor. [A Tudor-ház.] London: Weidenfeld &
Nicolson, 1976.
Porter, Linda: Katherine the Queen: The Remarkable Life of Katherine
Parr, the Last Wife of Henry VIII. [Katalin királyné: Parr Katalin, VIII.
Henrik utolsó felesége nevezetes élete.] New York: St. Martin’s Press,
2010.
Read, Conyers: The Tudors: Personalities & Practical Politics in 16th
Century England. [A Tudorok: személyiségek és gyakorlatias politika a
16. századi Angliában.] Oxford: Oxford University Press, 1936.
Reese, Peter: Flodden: A Scottish Tragedy. [Flodden: skót tragédia.]
Edinburgh: Birlinn, 2013.
Ridley, Jasper: The Tudor Age. [A Tudor-kor.] London: Constable, 1988.
Sadler, John, and Rosie Serdiville: The Battle of Flodden 1513. [A
floddeni csata, 1513.] Stroud: The History Press, 2013.
Scarisbrick, J. J.: Henry VIII. [VIII. Henrik.] ]London: Eyre &
Spottiswoode, 1968.
Searle, Mark, and Kenneth W. Stevenson: Documents of the Marriage
Liturgy. [A házassági liturgia dokumentumai.] Collegeville, MN:
Liturgical Press, 1992.
Seward, Desmond: The Last White Rose: Dynasty, Rebellion and Treason.
560
[Az utolsó Fehér Rózsa: dinasztia, lázadás és árulás.] London: Constable,
2010.
Sharpe, Kevin: Selling the Tudor Monarchy: Authority and Image in
Sixteenth-Century England. [A Tudor monarchia eladása: tekintély és
imázs a 16. századi Angliában.] London: Yale University Press, 2009.
Simon, Linda: Of Virtue Rare: Margaret Beaufort, Matriarch of the House
of Tudor. [A ritka erényről: Margaret Beaufort, a Tudor-ház
nagyasszonya.] Boston: Houghton Mifflin, 1982.
Simons, Eric N.: Henry VII.: The First Tudor King. [VII. Henrik: Az első
Tudor király.] London: Muller, 1968.
Smith, Lacey Baldwin: Treason in Tudor England: Politics and Paranoia.
[Felségárulás a Tudorok Angliájában: politika és paranoia.] London:
Jonathan Cape, 1986.
Soberton, Sylvia Barbara: The Forgotten Tudor Women: Margaret
Douglas, Mary Howard & Mary Shelton. [Az elfeledett Tudor asszonyok:
Margaret Douglas, Mary Howard és Mary Shelton.] North Charleston:
CreateSpace, 2015.
Starkey, David: Henry: Virtuous Prince. [Henrik, az erényes herceg.]
London: Harper Press, 2008.
Starkey, David: Six Wives: The Queens of Henry VIII. [Hat feleség: VIII.
Henrik királynéi.] London: Chatto & Windus, 2003.
Thomas, Paul: Authority and Disorder in Tudor Times, 1485–1603.
[Tekintély és zűrzavar a Tudorok korában: 1485–1603.] Cambridge:
Thomson, Oliver: The Rises & Falls of the Royal Stewarts. [A királyi
Stuartok felemelkedése és bukása.] Stroud: History Press, 2009.
Vergil, Polydore: Three Books of Polydore Vergil’s English History:
Comprising the Reigns of Henry VI., Edward IV. and Richard III.
[Polydore Vergil angol történelme három könyvben: VI. Henrik, IV.
Eduárd és III. Richard uralmának összefoglalása.] Edited by Henry Ellis.
London, 1844.
Warnicke, Retha M.: The Rise and Fall of Anne Boleyn. [Boleyn Anna
felemelkedése és bukása.] Cambridge: Cambridge University Press, 1989.
Weir, Alison: Elizabeth of York: The First Tudor Queen. [Yorki Erzsébet:
az első Tudor királyné.] London: Jonathan Cape, 2013.
Weir, Alison: Henry VIII.: King and Court. [VIII. Henrik: király és
udvara.] London: Jonathan Cape, 2001.
Weir, Alison: The Lost Tudor Princess: The Life of Margaret Douglas,
Countess of Lennox. [Az elveszett Tudor hercegnő: Margaret Douglas,
Lennox grófnéjának élete.] London: Vintage, 2015.
561
Weir, Alison: The Six Wives of Henry VIII. [VIII. Henrik hat felesége.]
London: Bodley Head, 1991.
White, Robert: The Battle of Flodden, Fought 9 Sept. 1513. [Az 1513.
szept. 9-én vívott floddeni csata.] Newcastle-upon-Tyne: The Society of
Antiquaries of Newcastle-upon-Tyne, 1859.
Williams, Patrick: Katharine of Aragon: The Tragic Story of Henry VIII.’s
First Unfortunate Wife. [Aragóniai Katalin: VIII. Henrik első, balsorsú
feleségének tragikus története.] Stroud: Amberley, 2013.
Wilson, Derek: In the Lion’s Court: Power, Ambition and Sudden Death in
the Reign of Henry VIII. [Az oroszlán udvarában: hatalom, ambíció és
hirtelen halál VIII. Henrik uralkodása idején.] London: Hutchinson, 2001.
Yeoman, Peter: Edinburgh Castle: Official Souvenir Guide. [Az
edinburghi vár: hivatalos ajándékbolti kalauz.] Edinburgh: Historic
Scotland, 2014.
Yeoman, Peter, and Kirsty Owen: Stirling Castle, Argyll’s Lodging and
Mar’s Wark: Official Souvenir Guide. [A stirlingi vár, Argyll’s Lodging és
Mar’s Wark: hivatalos ajándékbolti kalauz.] Edinburgh: Historic Scotland,
2011.
FOLYÓIRATOK
Dewhurst, John: „The Alleged Miscarriages of Catherine of Aragon and

Anne Boleyn.” [Aragóniai Katalin és Boleyn Anna állítólagos vetélései.]
Medical History 28, no. 1 (1984): 49–56.
Whitley, Catrina Banks, and Kyra Kramer: „A New Explanation for the
Reproductive Woes and Midlife Decline of Henry VIII.” [VIII. Henrik
reprodukciós sorscsapásainak és életközepi krízisének új magyarázata.]
Historical Journal 53, no. 4 (2010): 827–48.
EGYÉB
Henry VIII.: Letters and Papers, [VIII. Henrik levelei és iratai.], online
hozzáférés: http://www.british-history.ac.uk/search/series/letters-papers-
hen8.
562
1 Károli Gáspár bibliafordítása (A ford.)
2 A név a planta genista, vagyis ’rekettyeág’ szóból származik. (A ford.)
3 A Szent István Társulat bibliafordítása. (A ford.)
563
Table of Contents
CÍMOLDAL
564
Tartalomjegyzék
CÍMOLDAL 6
565

Philippa Gregory - Plantagenet És Tudor 8. - Három Nővér, Három Királyné

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Philippa Gregory - Plantagenet És Tudor 8. - Három Nővér, Három Királyné

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Table of Contents

A fehér és a zöld színt viselem, mint egy Tudor hercegnő. Az igazat

Főúri anyám ragaszkodik hozzá, hogy Katalin még az esküvő előtt

– Remélem, kedves leszel Katalinhoz – mondja nekem anyám, amikor

Az esküvő ragyogóan zajlik le, amit természetesen főúri nagyanyám

Imám meghallgatásra talál, mert Isten mindig odafigyel a Tudorok

Írok bátyámnak, a walesi hercegnek, és elmesélem, hogy eljegyzett a

Kezdünk hozzászokni. Ez a különbség, ha valaki királyi vér vagy

Azt hiszem, ez a mai életem legnyomorúságosabb napja. Azt hittem,

– Ez a Bibliából van? – kérdem, és érzem a tudatlanságomat, ám az is igen

Harry elmegy lovaglóleckét venni, én pedig maradok még főúri

Vonakodva és legkevésbé sem az akaratom szerint engedelmeskedem

Nem tudom, hogy nagyanyám mit mond a fiának, az én atyámnak, de

A gyerekszobába megyek, hogy elbúcsúzzam Mária húgomtól, és ugyan

Az utunk hihetetlenül előkelő, valahol félúton helyezkedik el az álcajáték

Az esküvőt megelőző négy napban a jegyesem mindennap meglátogat, de

A nap, amikor belépünk Edinburghba, egyben az utolsó napom Tudor

Másnap udvarhölgyeim ébresztenek reggel hatkor a kék ég hűvös

A másnap életem legjobb napja. A hagyomány szerint a skót királyok a

Őszig a Holyroodhouse-palotában maradunk, ahol szünet nélkül zajlanak a

Amikor kicsit hidegebbre fordul az idő, a levelek pedig ropogósabbak

Megírom főúri nagyanyámnak, hogy a férjem a bűnben dagonyázik.

Újra írok főúri nagyanyámnak. Mégis hogy merészel Jakab ostobának

Üdvözletem, Margit leányom!

Januárban, a karácsonyi ünnepség végén, érkezik a hír, hogy Jakab öccse,

Nem merem kimutatni rosszkedvemet a férjem előtt, de az udvarhölgyeim

A király ajándékokkal halmoz el a tizenhatodik születésnapomon,

És aztán nyáron teljes lesz az örömöm. Büszkén írom meg levélben

Szemernyi kételyem nincs afelől, hogy a három hercegnő – sógornőm,

Karácsonykor ismét teherbe esem, és csak a diadalérzet segít abban, hogy

Drága Katalin, elvesztettem a kisfiamat, és a férjem roppant barátságtalan

Jakab velem lovagol Stirling várából Holyroodhouse-ba, noha a dombtetők

Kezdetét veszi a hetekig tartó, elszigetelt és csendes szobafogság a sötét és

Drága nővérem, természetesen írni fogok főúri nagyanyámnak és

Nem félek a szüléstől, könnyen is megy. A kisbaba nagy csalódás, mert

Ezúttal a férjem kedvesen szól hozzám. Meglátogat a szülőszobámban, bár

Arra gondolok, hogy írok Mária húgomnak, hiszen a legnagyobb

Húsvétra Stirlingbe megyünk a csípős hidegben, a lovak küszködve törnek

Biztosra veszem, hogy a koronázás és az esküvő igen fényűző volt, és

Jakabnak vannak követei Harry udvarában, és ők arról számolnak be, hogy

Mindig is nővérek voltunk, de most már egyszerre vagyok a nővéred és

A karácsonyt a legfényűzőbb módon ünnepeljük, amit csak Skócia

Jakabbal annyira boldogok vagyunk együtt, hogy még a két Páduából

Angliai követünk megírja, hogy bár Katalin elveszítette gyermekét, egy

Májusban, amikor a tóparti palotánkban időzünk, rövid, kézzel írott levelet

Esedeztem atyámnak, hogy ne tegyen nekem szemrehányást mindezért.

De a legközelebbi hír, ami Angliából érkezik, nem valami szórakoztató

Katalin januárban bevonul a szülőszobába, mi pedig a Tudorok rózsáival

Túlságosan beteg vagyok ahhoz, hogy nagy ünnepséget csapjunk fiunk és

De az öcsémet senki sem állítja meg, hogy ne induljon haddal

Harry semmi mással nem törődik, csak Franciaország lerohanásával. Jakab

Felkeressük Linlithgow-t, hogy meglátogassuk Jakab fiunkat. Csodálatos

Szörnyű álmaim vannak: Jakabot látom, amint elsüllyed a hullámokban,

Kezdetét veszi a várakozás. Azon kapom magam, hogy abban

Ezt sosem fogom megbocsátani neki. Ezt sosem fogom elfelejteni.

A kis Jakabot Stirling várába kell vinnünk, az erődbe, hiszen az – épp az

Beköltözöm Stirling várának gyönyörű termeimbe, és elküldetek a

Írok Harry öcsémnek, aki vidáman ünnepli franciaországi diadalát. Mézbe

Legdrágább, legdrágább nővérem…

Összehívjuk az életben maradt lordok tanácsát, és ők elismernek

Csendes a karácsonyunk. Nincs pénzem, amit lakomára és táncokra

Az új esztendő hideg és sötét hónapjaiban, ahogy egyre terebélyesebb a

Drága nővéreim, Katalin és Mária,

John Drummondnak igaza van, hogy előre gondolkodik. Alig kerülök ki a