1

ALISON FELL

AZ ÚRNŐ
ÁGYASA
Pajzán históriák a régi Japánból

SZUKITS
KÖNYVKIADÓ
ALAPÍTVA 1929

2
 Megvigasztalna,
ha látnám arcod,
bár csak egy percre is, két
villámlás között a szürkületben.
- Izumi Shikibu (c. 976-1030)

Hadd mondjam el neked, amit róla hallottam, kinek valódi

nevét soha nem tudtuk, ám kit Onogoro úrhölgyként emleget-
tünk. Onogoro: aki önmagát dermeszti meg. A név önhittség-
ről árulkodik, mintha mindenekelőtt szüleit akarná megtagad-
ni, és újrateremteni önmagát, kiemelkedni a habokból, mint
névrokona, az első japán sziget, amely, mint az a legendában
áll, önmagát dermesztette meg az Izanagi isten Mennyei Ékkö-
ves Lándzsájáról lecsöpögő tengervízből.
Az igazat megvallva, egyikünk sem tudja biztosan, hogyan
került az úrhölgy a császári udvarba. Elképzelhető, hogy apjá-
nak, az adóellenőrnek lett lekötelezettje valamelyik befolyásos
úr a fővárosban, vagy a hölgy költői tehetségének vette hírét
maga Dainagon; bármi legyen is az igazság, a palota levéltárá-
ban mindössze annyit találni, hogy egy magát Onogoro úr-
hölgynek nevező egyén a Béke és Nyugalom Városába érke-
zett a Nyúl évének hatodik havában, II. Ichijo császár uralko-
dásának és a nagy Michinaga fia, Fujiwara Yorimichi régenssé-
gének idején.
Nem mondhatjuk meg biztosan, melyik kapun jött be, és
vajon ökrösszekéren vagy aranyozott hordszéken érkezett-e;
azt azonban nem nehéz elképzelni, hogy elfáradt - hosszú volt
az út apja keletvidéki birtokáról -, és hogy erősen kebléhez szo-
rította festékdörzsölő kövét és ecseteit, egyedüli kísérőit. Azt is
könnyű látni, hogy amikor áthaladt a Birodalmi Székhely bejá-
ratát jelző, faragott és festett diadalív alatt, leszegte kevély te-

3
kintetét, és egyetlen feszült pillanatig, összevont szemöldökkel
eltűnődött olcsó saruján, és nőkhöz nem illő tervein.
Késedelem elhelyezték az udvarhölgyeknek fenntartott
egyik lakosztályban, a szolgálólányok skarlátvörös batiszt
alsóneműt, és mandulavirágokkal és pávákkal hímzett, többré-
tegű selyemruhát adtak rá, és a neki kijáró szertartásossággal
bemutatták úrnőjének: Saisho hercegnőnek, bár a hercegnő
még babákkal játszott, és aligha lehetett elvárni tőle, hogy ér-
deklődést mutasson a nála kétszer idősebb költőnő iránt.
Milyen foglalatosságot találhatott magának az elkövetkező
hónapokban az idegen?
Természetesen írt; eljárt a költői versenyekre, amik egy-
beestek az évszakokhoz kötődő ünnepekkel - a Krizantém Ün-
neppel, a Gyümölcsérés Ünnepével, és más hasonlókkal; és
nem csupán az udvar véghetetlenül sok előírásával ismerke-
dett meg, hanem a versírás szabályaival is.
Hölgyünk megtudta például, hogy mivel a kínai írásjeleket
oly nehéz elsajátítani, a kínai nem a megfelelő nyelv a női vers-
elők számára, és használata a férfi költők kiváltsága maradt.
Ám míg a nőies dac azt diktálta, hogy elsajátítsa a tiltott nyelv-
et, Onogoro hamarosan rájött, hogy a kínai ormótlan eszköz,
mely nem alkalmas kifinomultabb költői képek megfogalma-
zására, ráadásul általában rendkívül régies kifejezésmódra
ösztönöz, és hölgyünk épp ezért úgy határozott, hogy inkább
használja gördülékenyen a saját nyelvét, mint esetlenül és kér-
kedőn a másikat.
Azonban a költészeten kívül más feladatok is hárultak rá.
Onogorónak rendszeresen az asztalfőnél kellett ülnie az ifjú
Saisho hercegnő étkezései alatt, kalligráfiára kellett oktatnia őt,
és a többi udvarhölggyel egyetemben a hercegnő hálószobájá-
ban kellett ügyelnie.
Olykor részt kellett vennie azokon a daiku-deni rendezvé-
nyeken, melyek a császár, az ő császári hitvesei, és gyermek-
eik, Saisho hercegnő számtalan féltestvérének születésnapjait

4
voltak hivatva megünnepelni, és bár apja keletvidékről megír-
ta neki, hogy ez valójában mekkora kegynek számít, Onogoro,
aki ellenszenvvel figyelte a császár kíséretének mesterkélt mo-
dorát, arra a következtetésre jutott, hogy semmi nem lehet
gyűlöletesebb számára, mint a császári istálló egyik kancájává
válni. (Néhányan azt feltételezik, hogy Onogoro édesapja
egyértelműen arra számított, hogy lánya felhívja magára Ichijo
császár figyelmét, és a császári ágyas magasztos rangjára emel-
kedik, ám hogy mégsem így esett, az minden bizonnyal Ono-
goro úrhölgy kissé kimért temperamentumának tudható be,
ami meghiúsította az apai szándékot.)
A hölgy azonban nem maradt udvarlók nélkül, és ha nem
is maga a császár, de meglehetősen magas rangú hivatalnokok
keresték kegyeit. Az udvar szabad szellemiségű gyakorlatával
összhangban végül viszonyt kezdett őnagyméltóságával, Taira
no Motosuke generálissal, akivel kapcsolatban, mivel höl-
gyünk korához képest tapasztalatlannak számított, sokat fantá-
ziálgatott.
Például azt kívánta, hogy kedvese, a generális holdnéző te-
raszt építsen lakosztálya tetejére, hogy a főváros háztetői felett
akadálytalanul elláthasson egészen a Biwa-tóig és azon túl is, a
csillag borította hegyekig. Mikor erről álmodozott, szívét elö-
ntötte a boldogság, teste pedig titokzatos módon az éji táj alak-
zatait öltötte magára - e sötét, szendergő, bambusz bozótos tá-
jat itt-ott napernyőre emlékeztető fenyőfák tarkították, és tün-
döklő folyók szabdalták, melyekben hosszúnyakú gémek ha-
lásztak.
Ám méginkább örült volna annak, ha a generális saját há-
zat épít neki, esetleg a harmadik negyedben, a császári udva-
ron kívül, ahol szabadon járhat-kelhet. Az udvarban bezártan,
állandó felügyelet alatt, szabályoktól megregulázva élt. Úgy ta-
lálta: ez épp olyan, mintha az anyjával lakna együtt. Valahány-
szor kiszakad belőlem az elégedetlenség, mindig akad valaki, aki arra
int, hogy ne panaszkodjak! Egy magas teraszon viszont, gondolta

5
vágyakozva, beszélgethetnék a Holddal, az ő összes fázisában, édesde-
den alhatnék a Hold védőszárnyai alatt, míg a sápadt sugarakban für-
dő táj egy asszony testének alakzatát öltené magára; éjféltájt felria-
dhatnék, mikor a Hold kellemes és borongás fénye boldog éberségre
élesztene.
A nappali fény azonban gyakran elszakít minket ál-
mainktól. Taira no Motosuke generális házasember volt, aki
csupán olyankor látogatta meg ágyasát, mikor jogosan kiment-
hette magát házastársi kötelezettségei alól. És bár egyáltalán
nem számít szokatlannak, hogy egy nemesember saját otthoná-
ba költözteti ágyasát, vagy hogy a szerető teljesen kiszorítja a
feleséget, a szerelmi viszony már hónapok óta tartott, Ono-
goróra pedig - aki a szerelemben éppúgy türelmetlenkedett,
mint minden másban - még mindig a másodhegedűs hálátlan
feladata hárult.
Ám mikor a reményeket és álmokat, bármennyire gyerme-
tegek legyenek is, állandóan meghiúsítja valami, bizonyosra
vehető, hogy a dühös indulat ilyen vagy olyan álcában alkal-
matlankodó vendégként folyton a fő helyet foglalja el magán-
ak a szerelem és gyönyör asztalánál. Így lassanként odáig fa-
jult a helyzet, hogy Onogoro urhölgy egy olyan megátalkodott
problémával találta szembe magát, melyet képtelen volt beval-
lani a kedvesének, és ehelyett - mivel szenvedélyesen borúlátó
természetét kimért éleselméjűség ellensúlyozta - a maga sajá-
tos módján igyekezett megoldani. Természetesen arról a kielé-
gült vágyról beszélünk, ami minden szerelmes célja kell le-
gyen, és amit a kedvezőtlen körülmények vagy a zabolátlan
szenvedély a hitvesi élvezettel és méltósággal összeegyeztethe-
tetlen mértékben hátráltathat.

6
 Aranyszáj

Mikor eljössz hozzám télen,

Ne riasszon el az ajtó
Felett függő jégcsaplepel:
Legéles’b kardod hozd csak el!
- Oyu! Oyu!

Az erkély magasából Onogoro ismét szélnek eresztette

hangját a Mandulavirág Kerten át egészen a falakkal körülvett
istállóudvarig. Mivel nem kapott választ, visszament a szobá-
ba, és a belső tolóajtó mögött ácsorgó cselédlánynak kiáltott
oda.
- Tokiden! Hol késik már az a fiú?
Úrnője zaklatottsága már eléggé nyilvánvalóvá vált a lány
számára; hangja kissé megremegett, ahogy sürgetőn odasúgta
neki:
- Úrnőm! Őnagyméltósága az előszobában várakozik!
- Akkor mondd meg neki, hogy várjon még! - parancsolta
Onogoro. - Vezesd be a fogadószobába, és kínáld meg rizsle-
pénnyel és borral! - Kétségbeesetten megvonta a vállát, s két
lakkozott körmét ahhoz a ponthoz érintette szemöldöke kö-
zött, ahol a könnyek összegyűlnek, vagy, ha visszafojtják őket,
csúnya ráncokba gyűrik a homlokot, mint mikor nem köpölyö-
zik meg a lázas beteget, s a láz a vérkeringésben marad, és
megalvadva kristályos üledéket hagy maga után a létfontossá-
7
gú szervekben. Pár pillanatig hagyta, hadd áradjanak a kön-
nyei. A baldachinos ágy mögötti tsuitate paraván festett darvai
megnyugtatóan úsztak és foszlottak szerte szeme előtt, ám a
nyugalom percei nem tartottak soká. A generális ugyanis a fo-
gadószobában várakozott. A generális már az ajtóban topo-
gott, Onogoro úrhölgy arca pedig száraz lett, mint a télire elra-
kott fekete bab. Nem mintha ez számított volna korábbi szere-
tőinél, akik sem sokan, sem szakavatottak nem voltak; Motosu-
ke generális ellenben tapasztalnak és kifinomultnak számított,
Oyu pedig sehogy sem akart előkerülni.
Ebben a pillanatban három halk koppanás jelezte a fiú érke-
zését.
Oyu magas, görnyedt ifjú volt, inkább szikár, mint tagba-
szakadt, zárkózott modorát időről időre édesen félrehúzott
szájú mosoly enyhítette, mely, mint a kora tavaszi ólomszürke
égen áttörő napsugárnyalábok, pusztán szórványos előfordu-
lása miatt is szívfájdítóan hatott. Túl rövid ideje ismerték azon-
ban egymást ahhoz, hogy eltekintsenek az Onogoro magas
rangjának kijáró protokolltól, és így Oyu, a lovászfiúi egyenru-
hája helyett ilyenkor viselt indigókék díszruhában mélyen
meghajolt a hölgy előtt, és rezzenéstelen arccal hallgatta úrnője
suttogva kiadott utasításait.
Az önmagát megdermesztő hölgy ekkor, valamelyest meg-
könnyebbülve nekilátott, hogy felkészüljön a generális látoga-
tására. Először leeresztette a redőnyöket, hogy kívül rekessze a
folyó messzi ködét, s a lakóhajók vörös lámpásainak parányi
fényeit. Azután megfordította a tsuitate paravánt, hogy így a
külső felület ártatlan festett darvai mögül előkerüljön a belső
fal rejtett shungája - egy közösülést ábrázoló, ízlésesen kivitele-
zett kép, mely bár eléggé részletes volt ahhoz, hogy gerjede-
lemre tüzelje a generálist, Onogoróra sajnos semmi hatást nem
gyakorolt. A férfiak, emlékeztette Onogorót édesanyja hűvös
búcsúzkodásuk során, állandóan újdonságra vágynak, és épp
ezért nem csupán nem célszerű, de egyenesen hiábavaló vállal-

8
kozás korholni őket hűtlenségükért. Ahogy Onogoro úrhölgy
megoldotta obiját és végigfeküdt a díványon, e kelletlenül fo-
gadott bölcsesség emléke lázadó gondolatokkal töltötte meg az
elméjét. Az, hogy a nők mit kívánnak, merengett bosszúsan, mivel,
amint még látni fogjuk, hajlamos volt a merengésre, soha nem szá-
mít!
Őnagyméltósága, Taira no Motosuke lecsatolta kardját és
tegezét, miközben tekintetével majd felfalta az erkélyfal mellet-
ti alacsony asztalon nyugvó írószeres skatulyát, melynek nyi-
tott fedele betekintést engedett Onogoro festékdörzsölő kőből,
szanaszét heverő ecsetekből, és félig megírt tekercsekből álló
írófelszerelésére. A tűnődésre szánt rövid időszakokban a ge-
nerális arra a következtetésre jutott, hogy ágyasa egészen cso-
dálatra méltó, bár kissé talányos. Valójában nem tudta eldönte-
ni, mit talált leginkább izgatónak benne - hűvösségét, költésze-
tének eleganciáját, vagy talán kiszámíthatatlanul előtörő érzel-
meit és könnyeit?
Elbűvölően fekszik az ágyon, állapította meg magában Moto-
suke. Gyönyörű így, lilaakác színű kimonójában, a kiterjesztett farkú
pávát ábrázoló monnal. Mélyen meghajolt, s több napnyi vesződ-
séggel kiötlött versével köszöntötte a hölgyet - a generálisból
ugyanis hiányzott a veleszületett tehetség:

Ne hidd, hogy olyan türelmes vagyok

Mint a favágó a mesében,
Ki addig várakozott, hogy kezében
Kirügyezett a fejszenyél

Onogoro válaszképp félrehajtotta fejét, s Motosuke így egy

pillanatra megcsodálhatta a hölgy hajának kékes ragyogása s
nyakának lágy fehérsége közti kontrasztot. Előrenyújtotta ke-
zét, hogy megmutassa a délutáni munka eredményeképp rajta
maradt tintafoltokat, s a keletvidék jól ismert versével felelt:

9
 Őrlöm a rizst
S kezem repedezett.
Ma éjjel ifjú hercegem
Sóhajjal fogja meg.

Onogoro, zaklatottságát eltitkolva maga mellé vonta a ge-

nerálist, és engedte neki, hogy megoldja a ruháját. Azt azon-
ban, hogy ezen kívül mit enged majd még neki, jövendő-
mondók, gyógyfűárusok és asztrológusok egyaránt képtelenek
lettek volna megjósolni. De ritkán is kérték ki véleményüket
egy olyan problémáról, melyre általános megítélés szerint, ha
a férfi technikája nem is, a számos shunga, amit hölgye vágyai-
nak gerjesztése érdekében alkalmazott, mindenképp kielégítő
választ adott.
Nem mintha Onogoro úrhölgyből hiányzott volna a vágy,
inkább annak édes és robbanásszerű befejezésének elérésében
szenvedett hiányt. Mennyiben ártana őnagyméltóságának, gondol-
ta Onogoro, ha egy hölgy fejében történetek kifogyhatatlan tárháza
lenne, hogy túllendítsék őt a csúcson? És mennyiben árthatna, ha ez-
ek a történetek nem saját kútfőből, hanem valaki más képzeletéből -
példának okáért, egy könyvből - származnának? És ha a mesék nem
könyvből, hanem - mivel költőjük saját hibáján kívül írástudatlan -
húsvér lénytől erednének? És ha e személy elrejtőzne a tsuitate para-
ván mögött, közvetlenül a hölgy ágyának fejénél – ha úgy tetszik, élő
könyvként, mely egyenesen az eleven szájból leheli történeteit az
eleven fülbe - nos hát, mi baj származhat mindebből?
A parányi kukkoló, a tsuitate paravánra festett, cseresznye-
virággal teli ág mögül figyelte szüntelen, amint az eres hímtag
és az örvös szeméremajkak eggyé válnak. Onogoro már rég
nem irigyelte festett társnőit, féltékenységének elmúltával pe-
dig vágya is elapadt. Mintha az alkotó, a szegény családból
származó, Ko-Iyu nevű festő érzéki ecsetvonásain keresztül fe-
jezte volna ki gyötrő vágyát, amit a palota egyik hölgye iránt
érzett; mintha évtizedekkel azelőtt saját reszkető bujaságával

10
gerjesztette volna a kukkoló miniatűr testét, de ahogy telt-múlt
az idő, s a tinta elhalványult a sárguló paravánon, minden hév
kiszállt volna belőle, s a fényes kis tekintet eltompult, kíváncsi-
sága pedig ugyanúgy lelankadt, mint Ko-Iyu lagymatag
vágya.
Az aranyszájú Oyu teljes mesélő-tehetségét feláldozta vol-
na azért a megcsömörlött szemért cserébe - feltéve, hogy tud
róla, ám természetesen nem tudhatott. Vak lévén, Oyu nem
láthatta a tsuitate paravánt az ágy fejénél, sem a hüvelyknyi
kukkolót, sem a szerelmi aktust, mely annyira untatta a nőt.
Mi több, magát az ágyat sem láthatta, sem Onogoro úrhölgyet
az ágyon, sem Taira no Motosuke generális őszülő, nemes,
buzgó fejét a hölgy combjai között.

11
 Bundáskaméleon

S Oyu, miközben úrnője a kéjt várta, mesélni kezdett...

- Uralkodott valaha régen Narában egy császár, kinek ke-

gyetlen gerjedelmét azzal büntették az istenek, hogy olyan du-
dort növesztettek fején, mely nem sokban különbözött a szar-
vas tavasszal kinőtt agancsától. E szerencsétlenség Ötvenéves
korában esett meg vele, de nem rettentette el a bujálkodástól,
ami miatt nem csupán a császárnét, hanem második és harma-
dik feleségét, töméntelen ágyasát, és ezek leszármazottait ha-
nyagolta el, hanem az államügyeket is. Ez utóbbiakat Li és Sho
miniszterekre bízta rá, s az általuk felépített adóbehajtó-gépe-
zet annyira feldühítette a tömegeket, hogy a forrongás alapjai-
ban rázta meg a birodalmat. Ám ez más lapra tartozik
Élt Shinanóban, a császár nyugati palotájában egy udvar-
hölgy, kinek Akido nevű lánya, bár még csak tizenöt éves volt,
napról napra szebb, életvidámabb és intelligensebb lett. Nem
csupán a citerajátékot és a kínai írást sajátította el magas fokon,
hanem a természethez is vonzódott, és semmi nem töltötte el
nagyobb örömmel, mint mikor nyaranta a hegyek között ba-
rangolt, és a rekettye meg az álea között szálldosó pillangókat
figyelte. Festékdörzsölő kövének és ecsetének segítségével
káprázatosán élethű módon örökített meg egy szárnymozdula-
tot a levegőben, vagy a párzás szívbemarkoló pillanatát - hi-
szen a szűzies Akido tiszta lelkű volt, ezért a természet min-
den megnyilvánulását ártatlannak látta. Ez egyszerre megha-
12
totta és izgatta a császárt, aki már hozzászokott a megcsömör-
lött kurtizánokhoz és az ő szakértő szolgálataikhoz. Ám ágy-
éka szokás szerint felülkerekedett a nemes együttérzésen, és el-
határozta, hogy olyan képzeteket tár a lány elé, melyek megis-
mertetik őt a gonoszsággal, nem is szólva arról, hogy vágyat
ébresztenek szűzi testében.
Mikor a nyár őszbe fordult, a császár kénytelen volt visz-
szatérni a fővárosba, de a szűzies Akido befészkelte magát a
gondolataiba. Az első adandó alkalommal hívatta kíséretét, és
felkerekedtek, hogy a vöröslő juharfák között a ködös és szi-
várványos északi tartományba menjenek. Mikor az ökrös sze-
kerek Shinano hegyeinek közelébe értek, hótól fehérlett a ke-
réknyomoktól szaggatott út, mely egyre mélyebb lett, ahogy
felküszködték magukat a palotához vezető meredek lejtőn.
A hágó tetején a császár egy pillanatra megállt egy fenyő
alatt, hogy elmeditáljon az előtte elterülő táj mélabús szépsé-
gén - a skarlátvörös oszlopok és a smaragdzöld ereszcsatornák
fölé magasló palota hóborította tetején, a díszkertek cseresz-
nyefáinak csupasz, fekete ágain, és a jég borította tó melletti
fürdőházból kiáradó gőz felhőjén.
Mivel már előtte kiderítette, hogy másnap lesz Akido tizen-
hatodik születésnapja, ajándékok tömkelegét hozta magával:
fényes selymeket, finoman kidolgozott elefántcsont legyező-
ket, mázas porcelán netsukét, és arany himaraki firnisz berakású
teknőspáncél fésűket, amiket mind a születésnapi ünnepség
során kívánt átadni. Ám a legnagyobb ajándék, a császár kímé-
letlen udvarlásához legillőbb ajándék a végére maradt, és ad-
dig csupán titokban élvezte.
Másnap este Akido jól nevelt fiatal nőhöz illő szerénység-
gel és tartással fogadta a születésnapi ajándékokat. A császár
bámulattal figyelte, ahogy a lány ujjai madárként repdesnek az
édesanyjától ajándékba kapott samisen húrjai felett, és felkorbá-
csolódott szenvedélye. Akido félénken leszegte a tekintetét,
mikor átadták neki a császár ajándékát, ám miközben kibontot-

13
ta a selymeket, és megcsodálta a fésűket, a császár gondolatai
már utolsó és végső ajánlatán jártak, és alig tudta türtőztetni
magát.
A lakoma során a császár oly sok és oly sokféle finomságot
utasított vissza, hogy testőrsége és miniszterei attól tartottak,
valamilyen láz hatalmasodott el rajta. A vidék jellegzetes, ízle-
tes kocsonyájától a zamatos kacsapecsenyéig, a fajdtól az édes
bundáskaméleonig mindennel megkínálták, ám ő mindent vis-
szautasított.
Végre elérkezett a Bika órája, s a rizsbortól pirospozsgás ar-
cú, vidám vendégsereget az erkélyre kérették.
A hegyek felett épp lenyugodott a hideg hold, ahogy heves
taps közepette az erkély alatti udvarba vezették a császár
utolsó ajándékát. Egy pompás fekete mén állt a mulatozók
előtt, oldalán gesztenyebarna kancacsikó, mely a felnőttkor
elegáns határához érkezett. Az erkélyről letekintő Akido, aki-
nek illedelmes modorán úrrá lett a lelkesedés, az erő és a báj
ilyetén kombinációjától elragadtatva ütötte össze tenyerét. A
vaskerítéshez kikötött kancacsikó kecsesen és engedelmesen
álldogált, míg a mén, melyet egy szolgáló tartott kantáron, ne-
mesen tüzes jellemről tett tanúbizonyságot.
Mindeközben a császár oldalra vetett pillantásokkal figyel-
te Akidót, és egy biccentéssel jelezte a szolgálónak, hogy eres-
sze szabadjára a mént. Erre a mén szikrázó tekintetét a kikötött
kancacsikóra vetette, felhágott a csikó lágy véknyára, és ki-
eresztette hímvesszejét, melyhez hasonló méretűt még a társa-
ság legvénebb tagja sem látott soha, a széltől is óvott Ataojoról
nem is beszélve.
A szolgáló ekkor fejét sem féltve előreugrott, és disznózsír-
ral bekente mind a hatalmas rudat, mind a kancacsikó védte-
len farát, hogy így elősegítse, hogy az egyik gond és vesződség
nélkül behatolhasson a másikba. A szerencsétlen kancacsikó
fájón felnyerített, mikor így behatoltak éretlen szeméremrésé-
be, de a rúd tovább ágaskodott, s a mén mélyre betaszította

14
azt, a császár pedig az erkélyen kuncogott kéjes markába, és fi-
gyelte hogyan reagál Akido. Ha a megerőszakolt kancacsikó
szánalmas óbégatása nem is, a mén buja döfései biztosan vissz-
hangra találnak Akido lelkében. Az erkélyen álló egyik udvar-
hölgy felsikoltott és elájult, ám Akido gyönyörű arcéle rezze-
néstelen maradt, és bár nem fordította el tekintetét az udvar-
ban zajló brutális jelenettől, nem nedvesítette meg ajkait, és lé-
legzése sem lett szaporább: egyszerűen kimért, tudományos
érdeklődéssel figyelte az eseményeket.
Kielégítetlen kéj vágya másnap hajnalig nem hagyta aludni
a császárt, s mikor meghallotta, hogy Akido és udvarhölgyei a
K.-i templomba indultak Akido elhunyt nagyanyja lelki üdvé-
ért áldozni, a császár felpattant zilált heverőjéről, és megparan-
csolta kocsisainak, hogy vigyék őt a Függő Felleg hídhoz, mely
a Hyo szurdok fölött ível át, és melyen Akidónak és kísérőinek
feltétlenül át kellett haladnia. Mielőtt azonban útnak indult,
utasította testőrségét, hogy kerítsen egy szamarat az istállóból,
és kösse azt a hintója mögé.
Mikor a császár csapata megpillantotta a törékeny hidat,
farkasvonyítás hangzott fel a hegy lankáit borító fenyőerdő fe-
lől, a szamár pedig, melynek hátát vastagon belepte a friss hó,
kétségbeesetten felbőgött. A császár alattomos mosollyal meg-
parancsolta, hogy újabb sertéshátszínt kötözzenek az állat szü-
gyéhez, a szamár pedig vértől csöpögő hússal bepólyázva, a
szűk híd korlátjához kötözve várta, hogy beteljesedjen végzete.
Ezalatt a Császár az út menti fenyőligetben elbújva leste Akido
érkezését.
Nem kellett soká várni, hogy felerősödjön a farkasok éhség-
ről árulkodó üvöltése, és az erdő Iilás árnyú fái közül elsőként
előbukkanó ezüstbundás alakot hamarosan másik követte,
hegyes pofájukat az égnek emelték, és vonyítva köszönték
meg az előkészített reggelit.
Kocsicsengők csilingelése és lányos csivitelés adta hírül
Akido társaságának érkezését, akik azon nyomban rá is hajtot-

15
tak a hídra. Az Őket fogadó látvány azonban vérfagyasztóan
hatott rájuk, és még a közönyös ökrök is rémülten dobogtak és
prüszköltek. Ugyanis míg az egyik farkas a szamár szügyére
kötözött sertéshúsra vetette magát, a másik az igahordó nyak-
ába mélyesztette tépőfogait, a szerencsétlen állat pedig rémisz-
tő visítással összeesett.
Akido és udvarhölgyei megkövülve ültek a szekéren, mi-
közben a császár a fenyőligetből kémlelte őket, és új fent azt re-
mélte, hogy az izgatottság valamely jelét fedezheti fel az ifjú
hölgy csodás arcán. Addigra a falka is gyarapodott, a sertés-
hátszín pedig véres cafatokban hevert a hóban. Mikor a tépőfo-
gak a szamár szügyébe mélyedtek, Akido felsikoltott, és kabát-
ujjába temette az arcát, s így megfosztotta a császárt a gyö-
nyörtől, hogy lássa, hogyan reagál a lány amint a buzgó áll-
kapcsok és erős karmok a szamár gőzölgő beleit marcangolják
és vonszolják szerteszét a véres havon. A császárt annyira elke-
serítette, annyira kihozta a sodrából a kudarc, hogy minden ce-
remónia nélkül leráncigálta apja szekeréről a szakács lányát,
felrántotta a szoknyáját, és a tűlevelek fagyos szőnyegén ma-
gáévá tette őt.
A rákövetkező éjszakák folyamán a császár alig tudott
aludni, Akido várható érkezésének napján pedig azon kapta
magát, hogy besurranó módjára, tompa fejjel és komoran ólál-
kodik a palota nyugati szárnyának lakosztályaiban.
Miután elbocsátotta a hátra maradt idős felvigyázót, belé-
pett Akido hálótermébe, és a szoba közepén egy pálmalevél
forgácsból szőtt kalitkát pillantott meg, melyben a szivárvány
színeiben pompázó pillangók lebegtek, kuporogtak és repked-
tek.
A császár elmerengett a finom kalitka és annak törékeny
lakói láttán, mígnem szíve vadul kalapálni kezdett mellkasá-
ban. Mivel képtelen volt akár egy pillanattal is tovább elviselni
e tompa és szokatlan dobogást, lehányta magáról a ruháit és
egy sokkal megszokottabb szerszámot kapott elő. Bosszúszom-

16
jas dühében szélesre tárta a kalitka ajtaját, és vesszejét a kas
belsejébe taszította, talán abban a reményben, hogy szétzúzza
az esztelen szépségű szárnyakat, s így véget vethet valaminek.
Ám a vad döfködés közepette egyszerre érezte, amint egy
szárny súrolja az ágaskodó húsdarabot, aztán még egy, majd
leheletfinom lábak érintették, mígnem a csupasz hímtagot tel-
jesen ellepték a lepkék, és oly nemes nagylelkűséggel simogat-
ták, hogy ha a császár valóban érzékeny lelkületű, könnyezve
köszönetet rebegett volna érte, és egy szerzetesrend durva
köntösét öltötte volna magára. Ám mivel a szíve kemény volt,
mint a kő, erről két kinövés is tanúskodott, nem volt képes be-
fogadni a kifinomultabb érzéki ingereket. Ha hagyja, hogy Vi-
rágünnep bolondjaként elalélva álljon ott, azzal méltóságát,
rangját és férfiasságát hazudtolja meg, ezért ismét kegyetlen
döfködésbe kezdett, míg a csúcspontra eljutva össze nem raga-
csozta a pillangókalitkát, majd kiviharzott a hálószobából.
Mikor Akido aznap délután megérkezett, azonnal megpil-
lantotta a kalitka kitárt ajtaját, benne a halomban heverő, ös-
szezúzott pillangókat, és rájött, hogy ha el akarja kerülni a csá-
szár kegyetlen figyelmét, haladéktalanul el kell menekülnie a
palotából. Szolgálólányai, akik érthetően jobban aggódtak saját
életükért, mint úrnőjük tisztességéért, szabadkozva arra biztat-
ták Akidót, fontolja meg Őfelsége ajánlatát. Megbecsült ágyas-
ként végtére is gazdagság és vagyon várna rá, gyermekei pe-
dig a legmagasabb pozíciók betöltésére számíthatnának a biro-
dalomban. Ám Akido tagadókig intett fejével, majd a megbecs-
telenített kasra mutatott, és sírva elbocsátotta szolgálatából az
udvarhölgyeket.
- Egyedül szököm meg - közölte velük szomorúan, nehogy
a legcsekélyebb mértékben is hibáztathassák őket.
Addigra a lágyan simogató szárnyak kitörölhetetlen emlé-
kétől feldühödött császár úgy érezte, eleget tétlenkedett. Leg-
sötétebb pillanataiban bizonyosnak vélte, hogy a háta mögött

17
még a legutolsó szolgák is esztelen udvarlásáról sugdolóznak,
és lassan köznevetség tárgyává válik.
Míg a császár az erkélyén mélázott, egyik testőre nagy siet-
ve odafutott hozzá, és mélyen meghajolt. Akido egyik varrónő-
je tartott tőle, hogy őfelsége hatalmas haragra gyúl, ha hírét ve-
szi, hogy úrnője elszökött, megüzente hát a császárnak, hogy a
szökésre még aznap este sor kerül.
- Őfelsége kiadja-e a parancsot, hogy fogják el Akido úrhöl-
gyet? - érdeklődött a testőr.
A császár köszönetet mondott emberének, és utasítást
adott, hogy az íjászok késedelem nélkül vegyék körül a lány
lakosztályát; és mivel a pillangók emléke továbbra sem hagyta
nyugodni, magához rendelte a varrónőt.
Aznap délután a palota botránytól és pletykától volt hang-
os. A császár megerőszakolta Akidót; a császár letartóztatta
Akidót, a császár fegyveres őrizet alatt tartotta Akidót a palo-
tában.
Este futárt eresztettek útnak vágtában az északi palotából
azzal a paranccsal, hogy semmiképp ne álljon meg aludni
vagy pihenni, míg oda nem ér N. távoli városába, és be nem
szerez egy bizonyos utcai árustól egy kalitkányi színes pil-
langót.
Űj nap virradt, aztán megint újabb, Akido pedig még min-
dig sorsa beteljesedésére várt. Ezenközben visszatért a futár, a
varrónő pedig, aki átkozta magát, amiért pillanatnyi rémületé-
ben gyáván elárulta úrnőjét, éjt nappallá téve oly feladatott
volt kénytelen végezni, mely szívét fájdította, szemét pedig ke-
serű könnyekkel telítette meg.
Aznap éjjel sűrűn hulló hó borította be a palota tetejét. A
császár az erkélyén lélegezte be a fagyos levegőt, és nevetve
idézte Nunakawa hercegnő híres válaszát, amit a „Nyolcezer
Lándzsás” Okunushi hercegnek adott:

Bár még talán szabad,

18
 önző és vad madár vagyok,
később tied leszek,
és meghajlok akaratod előtt.

Nincs nagyobb öröm, elmélkedett, az ígéretteljes várakozás

öröménél!
Végül magához rendelte Akidót. Milyen elbűvölő látványt
nyújt földre szegezett tekintetével, és félig virágmintás legye-
zője mögé rejtett arcával! Álnok mosollyal megfogta a lány ke-
zét és a pamlaghoz vezette, ahol leültette és kényelembe he-
lyezte.
Az odahívatott varrónő keserves ábrázattal lépett be a szo-
bába. Kezében skarlátszínű lakkal bevont szelencét tartott,
amit rögtön átnyújtott a császárnak.
- Kedves leányom, - mondta a császár Akidónak. - Ne
mondhassa senki, hogy fukarkodom az ajándékokkal!
Előbb letérdelt Akido elé, és levette a lány szandálját. Az-
tán lefejtette a lábáról a fehér papucs-zoknit. Aztán pedig, miu-
tán kinyitotta a lakkozott szelencét, elővett belőle egy pár ci-
pőt, aminek láttán Akido arca alabástrom fehérré sápadt, te-
kintete pedig az égre meredt.
A cipőt ugyanis több száz pillangóból varrták össze: na-
rancsszínű és fekete admirális-lepkékből készült a talpa, ezüst-
ös gyöngyházlepkékből a felsőrész, a bokáját nappali pávasze-
mekből, fecskefarkú pillangókból és káposztalepkékből kivarrt
három, egymástól elütő szegély díszítette. És a gyönyörű szár-
nyak mindegyike fájdalmas egyöntetűséggel vonaglott, mivel
a varrónőnek szigorú parancsba adták, hogy a hitvány lábbeli
alapanyagául szolgáló lepkéknek egytől-egyig életben kell ma-
radniuk.
A császár kezébe vette Akido jobb lábát, és becsúsztatta a
jobb cipőbe. Aztán a bal lábat vette kezébe, és a bal cipőbe il-
lesztette. Megragadta Akido karját, és gorombán lábra állítot-
ta, majd megparancsolta neki, hogy járkáljon.

19
 A szerencsétlen lány zokogva és jajveszékelve könyörgött
neki, ám a diadalittas császár nem tűrt ellentmondást. Akido
érezte, ahogy a szárnyak finom bordázata megroppan és szét-
morzsolódik talpa alatt, a haldokló testek pedig puha és iszo-
nytató masszává állnak össze. Érezte, szűzi lábait elborítja a
bűn, hiszen minden mozdulatával gyilkolt.
A császár nem engedte, hogy Akido abbahagyja, és ürdögi
élvezettel nézte a lány borzongását. Ugyanis minden egyes lé-
pés, minden egyes széttaposott élet a szűz ellenállását is meg-
törte egy kissé. Amint a reszketés a lány karcsú lábikráján las-
san felkúszott a combjáig, a császár szűzies keblére helyezte a
tenyerét, és érezte, hogy a perzselő szív megégeti az ujjait.
Örömmel fürkészte a szégyentől skarlátvörösre vált arcot.
És mikor az egész tágas termet végigjárta, addigra minden
egyes pillangó ernyedten és megtörve csüngött, a császár kezét
Akido alsó ruhája alá csúsztatta, ahol ujjai rátaláltak az első ta-
vaszi olvadástól átnedvesedett gyönyörmederre. Mikor meg-
hallotta a lány torkából előtörő apró sikolyokat, ruhája redői
közül előrántotta dagadozó hímtagját, és a baldachinos ágyra
hajította a lányt abban a diadalmas tudatban, hogy Akido úr-
hölgy látszólagos tiltakozása ellenére mindennél hevesebben
és rettenetesebben vágyik arra, hogy átadja magát az élvezet-
nek.

Onogoro úrhölgy, aki már oly régóta lebegett a kielégülés

határán, hogy őnagyméltósága nyelve egészen elernyedt a fá-
radtságtól, főnixmadárként emelkedett a nap felé, és egy sor
madárszerű sikoltás kíséretében hullott alá, izzó gyönyörtől
lángoló, kiterjesztett szárnyakkal.
Mikor Oyu meghallotta a hölgy gyönyörittas sikolyait, őt is
gyönyör töltötte el, hiszen a világban betöltött szerény állásá-
hoz illő természeténél fogva hajlamos volt az imádatra, és a
20
szerepéből fakadó kényszerű korlátok miatti indokolatlan
szenvedésért bőségesen kárpótolta a tudat, hogy bár vitatha-
tatlan, hogy a generális szakképzett szerető, mégis ő, aki a szív
mélyebb rétegeihez szól, a valódi művész.
Azon szkeptikusok pedig, akik nem hajlandók elhinni,
hogy Onogoro szeretője meg sem hallotta a mesélő szenvedé-
lyes suttogását, gondoljanak vissza saját tapasztalataikra, mert
emlékeik között bizonyosan ráakadnak valakire, akinek zsar-
noki agya teljes mértékben elnyomja az öt érzékszerv közvetí-
tette értesüléseket. Ily módon, amint látni fogjuk, mivel semmi
olyat nem enged be tudatába, ami nem vág egybe akaratával,
az önkényes férfiú meggyőzheti magát arról, hogy mindenes-
tül kezében tartja saját sorsának gyeplőjét.

21
 A szegfűszeg illata

Pár nappal a Vörös Levelek Ünnepe után vihar kerekedett

a Biwa-tó felett, amely déli irányban vonult át a fővároson. A
nagy északi kaput jégeső verte, a császári palota árkádos folyo-
sóin pedig vad szél söpört végig, minek folytán az udvarhöl-
gyek egytól-egyig bereteszelték tolóajtóikat, s a Szilvavirág Te-
remből vagy a Lilaakác Teremből figyelték, ahogy a fák, me-
lyekről elnevezték a pavilonokat, ostorként csapkodnak ide-
oda, a kert falain kívül magasló jegenyék pedig vészjóslóan in-
gadoznak.
Onogoro úrhölgy a Mandulavirág Pavilon ablakából szem-
lélte a veszélybe került varjúfészkeket a fák tetején. Úgy tűnt,
az ég egyenesen keresztülfúj a rozoga fészkeken. A hölgy elő-
vette festékdörzsölő kövét és ecseteit, és írni kezdett:

A fákat felhő
Sebzi. Ha nem vagy itt,
Az ég átsöpör
Üres fészkemen.

Az ilyen borongós, késő őszi napokon a hölgyek jobban te-

szik, ha ismerőseikkel teázgatnak, illatszereket kevernek, vagy
téli ruhatárukat frissítik fel, és nem szerelmi játékok során el-
szenvedett képzeletbeli veszteségeik felett elmélkednek. Ám,
mint minden költő és remete, Onogoro is állhatatosan töreke-
dett a levertségre, mivel azt remélte, hogy így kifürkészheti
22
szorongásának okát, és lenyesheti annak karmait, de mindan-
nyiszor szem elől vesztette a tünékeny zsákmányt.
Onogoro ilyenkor elszántan várta, hogy melankolikus han-
gulata gondolatokká dermedjen, és szokás szerint a generális
feleségének képe jelent meg előtte, hogy kínozza őt. Ochibu úr-
hölgy szobájában mindig izzottak a parázstartók, a megvilágí-
tott és diszkrét vázákban szemgyönyörködtető virágok virul-
tak, a hölgy selyembe burkolt hasa pedig törvényes gyümöl-
csétől gömbölyödött. A páncéljától megszabadult generális
eközben a tűzfény ölelésében szerelmes szavakat suttogott hit-
vesének.
A földi gyönyörök e színházában Onogorónak csupán a
szemlélő szerepe jutott, ám ekkor anyja korholó szavai hang-
zottak fel a színfalak mögül; rideg mondatai így hangzottak:
- Erezd magad szerencsésnek, leányom! Érezd megtisztelte-
tésnek, hogy őnagyméltósága egyáltalán odafigyel rád, és
meglátogat téged, valahányszor kötelezettségei megengedik
neki, és nem egyike azoknak a kicsapongó alakoknak, akik há-
rom feleséget és hat ágyast tartanak, és mindnyájukat megcsal-
ják titkos szerelmi viszonyok szövögetésével! Ráadásul szinte
példa nélkül áll, hogy egy tizedrangú körzeti adószedő leánya
udvari költő és udvarhölgy rangjára emelkedik...
A hang folytatta feddő litániáját, és emlékeztette Onogorót,
hogy anyja rangon alul házasodott, és hogy egy vidéki adósze-
dő feleségének jussa nem mérhető a császári udvar ragyogóan
elegáns életviteléhez.
- Légy hálás a generális pártfogásáért, és végképp űzz el
minden féltékeny és gonosz gondolatot a feleségét illetően, kü-
lönben biztosan rosszra fordul a sorsod!
Onogorót gyötörni kezdte az aggodalom, hiszen ha Ochibu
úrhölgynek bármi baja esne a terhesség alatt, biztosan őt, a ri-
válisát okolnák mindenért. Elővett egy szegfűszeg-illatú, ne-
héz, vajszínű papírtekercset, és költemény formájában sebté-
ben papírra vetett egy üzenetet.

23
 Az ősz összes dühödt
Vihara
Sem tompíthatja
A dagadó hold fényét
Vagy szépségét.

Miután különféle színű selymekkel fortélyosan körbecsa-

varta, és mandulavirágos ággal összekötötte a tekercset, Toki-
dennel elküldte Ochibu úrhölgy házába. Tokiden végigrohant
a körülárkolt utcákon, köpenyét szorosan maga köré tekerte,
fejét pedig teknőc módjára behúzta az öklelő erejű szél elől.
Mikor megérkezett a házba, izgatottan futkosó szolgákra lelt.
- Itt vannak a Jövendőmondók - magyarázta az egyik isme-
rős szolgálólány. - Az elmúlt éjjel hölgyem fekete hollókról ál-
modott, és most aggódik a gyermeke miatt. Magunk között
szólva, álomfej tőknél különb valakire lesz szükség ahhoz,
hogy megnyugtassák asszonyomat!
Tokiden a lány kezébe nyomta úrnője ajándékát, de a szol-
gáló rábeszélte őt, hogy maradjon velük a cselédek szállásán,
amíg lecsendesül a vihar. A szolgálólány, kinek anyja nem csu-
pán Ochibu úrhölgy, hanem több más fővárosi úriasszony bá-
baasszonya is volt, szívesen pletykálgatott másokkal vészter-
hes eseményekről, és Tokident az utóbbi napok rossz előjelei-
ről szóló hírekkel traktálta.
- Például éppen tegnap történt - mesélte hogy S. úrhölgy
olyan fiúgyermeknek adott életet, akinek egyik szeme barna, a
másik pedig kékes, mint a Daigoku-kert smaragdszínű tetőcse-
repei. A szóbeszéd azt tartja, hogy az apa egy bandita-pap
volt, aki akkor kért menedéket a hölgy házában, mikor meg-
szökött a palotaőrség fogságából. Mikor azonban a Jövendő-
mondók megvizsgálták a gyermeket, kijelentették, hogy a fiút
megszállta a gonosz. A médiumok ebben a pillanatban is azon

24
igyekeznek, hogy kiűzzék a szerencsétlen gyermekből a rontó
szellemet...
A lány nagy élvezettel mesélte el Tokidennek ezt és további
történeteket is, és akár egész délután is ott tartotta volna, ha
Tokiden, aki köszönettel visszautasította a párolt rizst, amivel
megkínálták, nem emlékezteti rá, hogy Onogoro úrhölgy leve-
lét még mindig nem kézbesítette a címzettnek.

Ochibu úrhölgy szobájának mind a négy sarkában füstölő

égett, szél és eső csapdosta a csukott spalettákat. Ochibu a
díszfüggönyök mögé rejtőzve válaszolgatott a Jövendő-
mondók kérdéseire.
- Hölgyem, ha vissza tudna emlékezni rá, hogy a hollók
északról vagy nyugatról érkeztek-e, hogy magasan vagy ala-
csonyan repültek-e, és hogy emberi hangon szóltak-e, vagy ku-
tyaugatáshoz hasonló hangot adtak ki, és mindenek előtt,
hogy milyen színű volt a szemük...
- Vörös! - kiáltott fel Ochibu úrhölgy, és felpattant a dí-
ványról. - Vörös, mint Hachimon hadisten szemei.
A Jövendőmondókat igencsak felkavarta a hír, és átvonul-
tak a szoba másik végébe, hogy suttogva megvitassák a hallot-
takat. Abban mindannyian megegyeztek, hogy egy rosszakaró
átka vagy a megszállottság nem nagy horderejű ügy, ám egy
első fokozatú előjelet haladéktalanul regisztráltatni kell a Jóshi-
vatalban, a jelentés egy példányát pedig magának a régensnek
kell elküldeni. Különösen, mivel az előjel a nagy Taira nemesi
család egyik tagjának feleségétől származik, mely család az
utóbbi időben nyolc északi tartományra terjesztette ki hűbér-
birtokáit, és az őket megelőző Minamoto családhoz hasonlóan
végül akár Fujimara hatalmát is vcszélyeztetheti. Ha nyílt ős-
szetűzésre kcrülne sor, kérdéses lenne, vajon a generális ki
mellé állna.

25
 Ám az ügy, mint megállapították, szerencsére nem rájuk,
hanem az államtanácslegmagasabb rangú képviselőire tarto-
zott. Körültekintően vísszafogták gondolataikat, melyek más-
különben forgószéltől sodort levelekként örvénylettek volna
kőrbe-kőrbe, és megállapodtak, hogy Ochibu úrhölgynek egy
szót se szólnak, inkább az illetékes hatóságokra bízzák a dol-
got.
Bátortalan kopogás jelezte Ochibu úrhölgy szolgálólány-
ának érkezését, aki a selyemvirággal összekötött, elegáns te-
kercset hozta magával. Közben léghuzat támadt, amely félre-
libbentette a díványt körülölelő díszfüggönyöket, és a szegfű-
szeg átható illata csapta meg az ott heverő hölgy orrát. Így
Ochibunak még a kezét sem kellett kinyújtania a levélért, hogy
megérezze riválisa, Onogoro költőnő markáns és egzotikus je-
lenlétét.
Mióta másállapotba került, Ochibu úrhölgy sokkal aggo-
dalmaskodóbb és ijedősebb lett, a levél láttán pedig végképp
kétségbe esett. Mert bár az első feleség kiváltságos helyzetét
törvény és szokásjog egyaránt biztosítja, eleddig csupán csilla-
pítania sikerült férje második viszonya miatti féltékenységét,
teljesen nem tudta elűzni. Tisztában volt azzal, hogy az olyan
nemesember, aki csak egyik feleségéhez ragaszkodik, az illen-
dőség ellen vét, és egyáltalán nem is fogják férfiszámba venni,
ha túl soká fennmarad ez az állapót. Viszont, bár Ochibu meg-
hajtotta fejét a szokások előtt - a féltékenység ugyanis egyike
volt annak a hét sérelemnek, ami feljogosít a válásra -, képte-
len volt keserűség nélkül visszagondolni azokra az édes évek-
re, mikor még nem kellett riválisától tartania. Csupán az vi-
gasztalta, hogy az első pár nap heves tiltakozása után sem
szóval, sem tettel nem árulta el érzéseit, sőt, nem csupán férjé-
vel, hanem legbelsőségesebb barátaival sem osztotta meg azo-
kat. Kizárólag saját lelkiismerete előtt kellett számot adnia az
Onogoro iránt táplált ellenérzéséről. Most azonban, ahogy ke-
zébe fogta a levelet, félő volt, hogy dühe mindenki szeme láttá-

26
ra kitör belőle. Mennyire gyűlölhet, gondolta. Mennyire kívánhat-
ja, hogy valami bajom essen!
A szelíd Ochibu, bár reszketett, rákényszerítette magát,
hogy kibontsa és elolvassa a tekercset. Ám ahogy tekintete
gyorsan átfutott a költeményen, szeme könnyel telt meg, mivel
semmiféle rosszakaratot nem tudott kiolvasni a tökéletesen
megformált írásjelekből, csupán fölöttébb nagylelkű jókívánsá-
gokat. Elővigyázatosságból mindenesetre védelmezőn a hasá-
ban kuporgó gyermek fölé helyezte tenyerét. Úgy döntött,
hogy mikor eljön a szülés ideje, a szokásos hat helyett tíz ud-
varhölgy fog feküdni a dívány nyugati oldalán, hogy elűzzék a
rontó szellemeket a drága csemetétől.
A Mandulavirág Teremben Onogoro ismét íróasztala fölé
hajolt. Saisho hercegnő két nap múlva esik át a beavatási szer-
tartáson, a szoknya felvétele pedig ünnepi költeményt kívánt
meg minden udvari költőtől. Bármennyire igyekezett is azon-
ban, elkerülte az ihlet, ecsetvonásai nyomán csupán gubbasztó
varjak fészkeire emlékeztető írásjelek maradtak: egybefonódó
fekete ágak, melyek között üres égboltként fájdult át a fehérlő
papír.
A tsuitate paraván belső oldalán a parányi kuklcoló, aki
mindent tudott az irigység gyötrelmeiről és aki már udvaron-
cok tömegét hallotta, amint féltékeny ágyasaikat szidják, söté-
ten nevetett magában, Nem csoda, elmélkedett, hogy a varjú az
egyetlen madár, kit soha nem ábrázoltak: nem vetették vászonra a fes-
tők, nem örökítették meg színes mázakkal a fazekasok, nem énekelték
meg a költők. A mandarin récének, a darunak, a kormoránnak -
mindnek megvolt a helye. Ám a madarak közül egyedül a száműzött
varjú mesélhetett a tátongó fészekről, amit a féltékenység hagyott az
ember szívében.
Eközben a nagy palota falain kívül a jegenyék ingerült as-
szonyok módjára rázták fejüket, belül pedig a nemes hölgyek
füstölőt égettek a sarkokban elhelyezett házi oltárok előtt, és
bűnbocsánatért könyörögtek csalárd és ádáz gondolataikért.

27
 Lehullt nyílvesszők

Őfőméltósága, Taira no Motosuke a Hadi Erények Csarno-

kának lépcsőjéről figyelte, ahogy a Jobbszárny testőrségének
íjászai egyszerre feszítik meg íjaikat. Gyönyörködtető pendü-
lés hallatszott, mikor a nyilak kirepültek, aztán süvítő hang kí-
séretében, nagy ívben keresztülszálltak az udvaron, ám a csa-
pongó szélben csak kevés talált célba, erőtlenül hullottak a lo-
váglótér végében a szél fújta levelek közé.
Ilyen időben problémás íjászversenyt tartani, merengett a gene-
rális, akit felingereit Yoromichi távolléte. Őfőméltósága, a ré-
gens gyengélkedik, közölte vele a testőrség egyik tagja. Hőe-
melkedése van. Orvosok vigyázzák. Yoromichi remek kifogást ta-
lált, hogy pár órára a Virág Legyező Házába szökhessen - mintha há-
rom felesége és a palota ágyasainak bármelyike nem lett volna elég ne-
ki!
Ünnepi páncélzatának leple alatt a generális észrevétlenül
fortyogott magában. Ha már Yoromichi rábízta, hogy szedje
rendbe a császári gárda sorait - ezt a hálátlan feladatot, amit
önszántából senki sem vállalt volna el -, legalább annyit megte-
hetne a régens, hogy megtekinti ezt a szánalmas bemutatót!
Eső áztatta a tábor sárga porát, mikor az íjászok második
sora pántos, vas szárvédőben, medvebőr-szegélyű csizmában,
boltozatos szoknyák és nyomott mintás, bőr mellvértek súlya
alatt görnyedezve sután előrecammogott. A generális megve-
téssel vegyes kétségbeeséssel nyugtázta, mennyire görbén állt
28
fel a sor. A gárda, mely egykor a főváros dicsőségének számí-
tott, immár éppoly hasznavehetetlen volt, mint amennyire ar-
chaikusnak tűnt a páncélzatuk - ebből a gyülevész csapatból
neki mégis ütőképes helyőrséget kell faragnia!
Yoromichi távolléte cgyre inkább a nemtörődömség látsza-
tát keltette. A Fujiwarák, töprengett a generális, mindig lassan is-
merték fel az erő alkalmazásának szükségességét, és mikor a nép zú-
golodasa rákényszeritette őket, mindig megelégedtek azzal, hogy né-
hány fegyveres dinasztiát hívjanak segítségül érdekeik megvédéséhez.
Mikor a papok zsoldosai fenyegetően leözönlöttek a Hiei-
zanról a béke és nyugalom városa felé, maga a generális vezet-
te az északi Taira seregeket és verte szét a betolakodókat. A
Fujiwarák bármennyire jó államférfiak, bármennyire jártasak
is a diplomácia és intrika útvesztőiben, képtelenek voltak felis-
merni, hogy a főváros falain kívül a földbirtok fontosabbnak
számított, mint a méltóság, és erővel többet lehetett elérni,
mint törvényekkel. Yoromichi pedig hiába szórta két kézzel,
mint Virágünnep idején a hajnalka-szirmokat, a miniszteri
méltóságokat és az adómentességi kiváltságokat, végső soron
a Minamoto és a Taira családok katonai erejétől függött az or-
szág stabilitása.
Nem véletlen tehát, hogy a Fujiwarák a császári klán mel-
lett e két jelentős dinasztia tagjaival házasították össze fiaikat
és leányaikat. Maga a generális felesége is Yorimichi Mototsu-
ne nevű bátyjának egyik leszármazottja volt a sok közül - igaz,
az ő nászuk szerelmi házasságnak minősült, legalábbis az első
néhány évben, mielőtt a gyermekszülés és a három vetélés raj-
ta nem hagyta nyomát Ochibu úrhölgy karcsú alakján és fizi-
kai erőnlétén. Azt ellenben el kellett ismernie, hogy felesége to-
vábbra is kivételesen jó természetű asszony maradt. Készsé-
gessége és tapintatossága annyira elhíresült az udvarban, hogy
még a generális korábbi ágyasai is barátjukként és bizalmasuk-
ként kezelték. Dióhéjban szólva, attól a kevés sajnálatos jele-
nettől eltekintve, amit az asszony akkor rendezett, amikor

29
Onogoro úrhölgyhöz kezdett járni, Ochibu természete áldás-
nak tűnt. Kevésbé szerencsés ismerősei irigyelték is őt, amiért
tökéletes feleséget választott magának, olyan asszonyt, aki
nem hajlamos a hisztériázásra, aki valódi kincsnek számít a
házban.
E gondolatok jobb kedvre derítették, és nemsokára kelle-
mes elégedettség töltötte el a generálist. Ügy döntött, hogy
amint véget ér a versengés, szolgájával megrendeltet harminc
szantálfa ládát, bennük szoptatóruhákkal Ochibu, és pólyákkal
az újszülött számára. Ezenkívül megkéri a Kiyomizudera szer-
zeteseit, hogy a kisded születése napjáig, minden nap szútrá-
kat mormoljanak érte. Aztán, mikor mindent elintézett, meglá-
togatja a szépséges és felkavaró Onogorót...

30
 A cikkcakkban futó híd

Miközben a generális jó szerencséjének örült, szeretője, aki-

nek nem sikerült megidéznie a múzsák csábításához oly nélkü-
lözhetetlen meghitt nyugalmat, sőt, tévedésből épp elűzte, sza-
bad folyást engedett haragjának. Előbb kettő, majd négy da-
rabra tépte a Saisho hercegnőnek készülő költemény vázlatát.
Hogy ünnepelhetném a felnőttkor eljövetelét, háborgott, mikor túlsá-
gosan jól ismerem az asszonyok sanyarú sorsát? Apró fecnikre
szaggatta a négy papírdarabot, majd az ablakhoz ment, és a vi-
harra bízta sorsukat.
A cafatok, melyek a papírlap délnyugati sarkát adták ki,
egy csapat karattyoló majommá változott, a délkeleti sarok da-
rabjai pedig pöttömnyi szélsárkányokká alakultak át; ami az
északnyugati sarok foszlányait illeti, egy alomnyi tigriskölyök
lett belőlük, míg az északkeleti darabkákból kis kakasok vál-
tak, és a halottakat is feltámasztották a kukorékolásukkal.
Onogoro felkapta lakkos szandálját, és a vers foszlányai
után hajította. A szandál pedig önnön akaratából a fuvolajáté-
kos nyomorék nagynénjének házában ért földet, és oly nagy
megváltó erővel rendelkezett, hogy amint az öregasz-szony
felvette, lába kiegyenesedett, mint a darué, és a madárhoz ha-
sonlóan, kecsesen sétálni kezdett.
Onogoro ekkor meglazította obiját, majd foga közé vette, és
széttépte. Az egyik fele a Biwa-tó mocsaras partján viruló sár-
ga írisszé lett, a másik pedig aranyló vitorlává, mely csónakot
31
repített. Ám a hölgy dühe, akár a cikkcakkban futó híd Yatsu-
hashinál, nem tudta egyenes vonalban haladva elérni célját. És
ez ügyben a hölgy dühe talán bölcsebbnek bizonyult a hölgy-
nél, mert köztudott tény, hogy a gyűlölet öl, de az a gyűlölet,
amely nem talál célba, sem holttesteket, sem bírósági pereket
nem hagy maga után.
Körbe-körbe szaladgált az indulat, mint ólomgolyó a pörgő
dobban, Onogoro pedig vele forgott, mígnem a generálistól
ajándékba kapott teknőspáncél fésűk kettétörtek, haja rende-
zetlenül arcába hullott s csapkodott, köntöse pedig szorosan
teste köré csavarodott, mint a szoptatóruhák.
Végül Onogoro apróvá zsugorodva összeroskadt a tatami-
szőnyegen, és keserű könnyeket hullatott.
Haja, mint az esőáztatta mandulafák kérge, lilás-feketén
csüngött alá. Akár egy vízióban, látta mily véghetetlenül ki-
csiny a teste. Feje felett hatalmas selyemparaván magasodott,
melyre szeretője alvó, Buddha-szerű, hatalmas és mogorva áb-
rázatát festették fel. Az arccsont meredélyén termeszek pará-
nyi serege masírozott feltartóztathatatlanul a szemüreg felé.

Csatasorba szedtem
s útnak indítottam
dühöm seregeit.
Hogy’ nem jutottak át a kapun?
Miért-torpantak meg
a Főváros Északi Kapuja előtt?

Csukott szemhéjai mögött, a vaksötétben írásjelek kezdtek

sorba rendeződni. Talán felnevetett a múzsa, amikor Onogoro
háborgó boldogtalansága helyett az önmagától alakuló költe-
ményre kezdett összpontosítani - erre az elfogadhatatlan, bot-
rányos versre, melyet kétségtelenül döbbent csend fogad majd.

32
 Tokiden kopogása szakította félbe baljós gondolatait. A cse-
lédlány teát hozott, és üzenetet őnagyméltóságától, melyhez
egy verset is mellékelt.

Míg nyílvesszők suhogtak felettem

Csak kacagásod hallottam a szélben
Csoda-e hát, hogy rögvest
Hozzád sietek?

- A generális egy órán belül itt lesz.

Onogoro gyorsan elrejtette művét, és válaszverset rögtön-
zött, amit Tokidennel küldött el

Bambusznád zörög
A csatakos szélben.
Felizzítom kihunyt lámpásomat,
S már érzem is nedves
Nyúlszőr köpenyed illatát.

Aztán Shunét, a konyhaszolgát elszalasztottá Oyuért.

33
 Csemege uborka

A fakó ló kéjesen horkantott, mikor Oyu végigcsutakolta a

horpaszát. A fiú egészen közel hajolt a befont sörényhez, és
úgy duruzsolt a paripa fülébe:
- Izanami, kancák istennője; Izanami, kinek lépte finom,
mint a szitakötő szárnya; Izanami, titkok letéteményese.
A ló, akár egy altatódaltól révületbe esett gyerek, megállt
és figyelt, Oyu megszámlálhatatlan titka pedig, miket emberrel
nem osztott meg soha, mind ott tükröződött a paripa intelli-
gens tekintetében, s erővel töltötte meg izmait. És bármerre
járt a kanca, a titkok is vele tartottak; fürgén, büszkén, szökell-
ve vitte magával őket háborúba, vadászatra és díszszemlére, a
ködös északi tartományokba, a verőfényes déli szigetekre, és
így sok mindent megéltek, és bölcsességben gyarapodva tértek
vissza hozzá. Oyu legalábbis így képzelte, álmodozó, s némi-
képp visszafogott ifjú ember lévén, hasonlatosan mindazok-
hoz, kiket elszakítottak szeretett édesanyjuktól, és szívesen
képzelte, hogy szelleme összeforr a hatalmas kancáéval, és an-
nak szelíd erejével egyesülve szembeszállhat a konok világgal.
- Oyu! Oyu!
Amikor Oyu meghallotta Shune, a konyhaszolga érdes
hangját, lerakta a kefét a csutakoló zsámolyra.
- Ismét a Pavilonban van rád szükség. A méltóságos asz-
szony meghagyta, hogy itt várjam meg, míg átöltözöl, aztán kí-

34
sérjelek vissza - Shune léhán felnevetett. - Úgyhogy, igyekezz,
fiú!
- Hidd el nekem, hogy félreérted a helyzetet - mondta
Oyu szemérmesen, miközben a fürdőhelyiség függönye mögé
bújt.
- Történeteket mesélsz neki, naná! - vihogott Shune. -Egy
magadfajta jóképű ifjú? Ismerem én az ilyen élveteg udvarhöl-
gyeket. Tudod, nem voltam mindig ilyen rozoga, és amíg
akadt víz a vén öntözőkannában, egy alkalmat sem hagytak
volna ki.
Shune belefogott, hogy hosszasan és részletekbe menően el-
mesélje, hogyan csábított el az éléskamrában egy császári ágy-
ast, aki a csemegeuborkánál csupán a szerelmeskedést imádta
jobban, Oyunak pedig nem először kellett elgondolkoznia, va-
jon az elaggott szolga ugyanolyan megbízhatatlanul írta-e le
Onogoro úrhölgy külsejét, mint ahogy e régi emlékeket. A
hölgy húsz és harminc között jár, jellemezte Shune; már túlju-
tott a hamvas ifjúságon, mégis szemrevaló. E vázlatos leírás-
hoz járultak hozzá Oyu egyéni elképzelései — az őzike sze-
mek, a vörös és telt ajkak, melyek a tamarindusz-fa gyümölcsé-
hez hasonlíthatók, és az osztrigahéj-fehér arc és bár e kép ki-
zárólag saját fantáziájának szüleménye volt, valósságát senki
nem vonhatta kétségbe, változtathatta meg, vagy idegeníthette
el tőle bármi más módokon. A megkótyagosodott Oyu számá-
ra ugyanis, ez a képzeletében létező Onogoro egyenesen maga
volt a tökély. E boldog gondolattól hajtva sietősen magára kap-
ta a ruháját, és hagyta, hogy Shune keresztülvezesse a Mandu-
lavirág Pavilonhoz vezető kerteken.
Elsőként mindig Onogoro illata csapta meg Oyu orrát, és
reszkettette meg a heves cimpákat: a szegfűszeg éjszakai jáz-
minnal és leheletnyi, pikáns agavéval kevert illata. Aztán a
hölgy hűvös ujjaival megragadta a fiú forró kezét, és az ágy-
hoz vezette őt, majd köré hajtotta a tsuitate paraván oldalszár-
nyait, ahol egy kancsó hideg rizsbort helyezett el neki. Egy elő-

35
re megbeszélt jelre - a hölgy hátravetette fejét, s így kígyózó
hajfürtjei a feszes selyemfalnak csapódtak, sőt (és ez hagyott
legmélyebben nyomot az ifjú lovász lelkében), néha becsúsz-
tak a paraván mögé, s a fiú ujjait simogatták — Oyu hozzáfo-
gott a meséléshez.
Az utóbbi időben azonban a jelzés már-már feleslegessé
vált, mivel Oyu többnyire pontosan megérezte, mikor igénylik
szolgálatait. Mintha nem is a generális, hanem én szeretkeznék vele,
gondolta Oyu, míg Onogoro, aki felfigyelt a fiú zavarba ejtő ér-
zékenységére, azon tűnődött, vajon nem valamiféle varázslót
fogadott-e fel.
Rejtekéből Oyu jól hallotta a csörgést és nyögést, ami arra
utalt, hogy a generális épp megszabadul katonás öltözékétől.
A jáde csészék összekoccanása azt jelezte, hogy a szerelmesek
egy korty borral oltják szomjukat, a baldachinos ágy recsegésé-
ből Oyu arra következtetett, hogy a generális karjaiba veszi
Onogorót, és a tömött ágytakaróra fekteti a hölgyet. Figyelte az
első érzéki zajokat, melyek azt jelezték, hogy a generális beha-
tolt, és szenvedélyesen buzgólkodott, majd kivárta, míg susto-
rogva megbeszélték, hogy (jól nevelt szeretőhöz illően a gene-
rális a magáénál lényegesebbnek tartotta kedvese kielégülését)
a férfi fejét és nyelvét a hölgy combjai közé helyezze.
Onogoro szép lassan sóhajtozni kezdett, és ilyenkor csap-
dosó hajfürtjei lángnyelvekként nyaldosták a fiú ujjait... Miu-
tán kiszáradt ajkát borral nedvesítette meg, Oyu belefogott a
mesélésbe.

36
 Bambuszrügyek

Élt valaha, Reizei császár uralkodása idején, egy harmad-

rangú miniszter, aki fellengzős allűrjei és az etikett előírásai-
nak folytonos megszegése ellenére igencsak közkedveltnek
számított a palota hölgyei körében. A szexuális kapcsolatok te-
rén nem ismert határokat. Míg azonnal szakított bármely ud-
vari kurtizánnal, akiről akárcsak gyanította is, hogy mással
hált, sem türelemmel, sem tisztelettel nem viseltetett három
ágyasa nemesebb érzései iránt, és kísérletet sem tett arra, hogy
közvetítsen a három rivalizáló asszony között. Mindenfelől ta-
nácsokat kapott, sőt, maga a császár is - akitől csöppet sem áll-
tak távol a hasonló problémák - félrevonta, és elmagyarázta
neki, hogyan mérsékelhető az ellenségeskedés, ha az ember
határozott, udvarias, és egyformán figyelmes mindenkivel.
Végül a miniszter, mivel ingerelte az efféle jó szándékú be-
avatkozás, és felbőszítette ágyasainak panaszkodása, hisz-téri-
ázása és hűvössége, úgy döntött, hogy kezébe veszi az ügyet.
Úgy vélte, messze eltúlozzák az arisztokrata hölgyek érzé-
kenységét, és nem lehet tekintettel kényes lelkükre egy olyan
férfi, akinek az állam ügyei kötik le a figyelmét.
Egyik este, amikor megérkezett első számú ágyasának la-
kosztályába, azonnal elbocsátotta a szolgálókat, és futárt kül-
dött második és harmadik számú ágyasainak házába azzal a
paranccsal, hogy haladéktalanul jelenjenek meg színe előtt.

37
 Első számú ágyasa, akit mostantól Y-ként említünk, magas,
mutatós, harminc év körüli hölgy volt, kinek dús haja szokatla-
nul barnásán csillogott, éles elméje pedig a miniszteren is
gyakran kifogott. Mikor Y. úrhölgy meghallotta a parancsot,
mélyen meghajolt, ám tekintetéből düh sugárzott, ahogy szol-
gáitól megfosztva kiterítette a gyékénymatracokat a baldachi-
nos ágyra, kihajtotta a tsuitate paravánt, és egyebekben is kö-
vette a miniszter utasításait.
A második számú ágyas hamarosan megérkezett egy ara-
nyozott kerekű, gyékényfedelű hintóban, és neki is el kellett vi-
selnie azt a méltánytalanságot, hogy szolgálóleányát minden
ceremónia nélkül elküldik mellőle.
- Én magam fogom kiszolgálni a hölgyeket — mondta a mi-
niszter az elképedt lánynak, aki visszamenekült úrnője házába,
és azonmód mindenkinek pletykálni kezdett a botrányról.
A második számú ágyas, akit ezentúl K-nak nevezünk, fia-
tal nemes hölgy volt, kinek családjára rossz idők jártak, ezért
kényszerűségből olyan helyzetbe hozták lányukat, aminek le-
hetősége egyébként fel se merült volna bennük.
A miniszter arra kérte K. úrhölgyet, hogy üljön le a pam-
lagra riválisa, Y. mellé, és így várták be a harmadik, legfiata-
labb ágyast, S. úrhölgyet, egy tizenhat éves, tüzes leányt, kinek
nyakát mindenki másénál szebbnek tartották a fővárosban.
A harmadik hölgynek nem kellett a másik kettő mellé ülni
a díványra, hanem arra kérték, hogy bort és vízbe áztatott
gesztenyét hozzon nekik a konyhából. Ennek végeztével a mi-
niszter rövid, de ékesszóló beszédet intézett ágyasaihoz, ami-
ben kifejtette, hogy a hölgyek féltékenysége és kicsinyessége
nem csupán elviselhetetlen, hanem egyben megátalkodottan
szerénytelen jellemről tesz tanúbizonyságot. Ezt a tényt pedig
azzal akarta bizonyítani, hogy a maga valóságában eléjük tárja
lázas és élveteg fantáziájuk gyümölcseit. Az asszonyi elme,
magyarázta nekik, nem kalandozhat a lakosztály határain kí-
vülre, az pedig, hogy ura házon kívül mivel múlatja idejét pi-

38
henés s szórakozás gyanánt, soha nem tartozott, és soha nem is
fog tartozni a hölgyre.
- Ám mivel szánalmas féltékenységetek arról árulkodik,
hogy állandóan kémkedni akartok utánam, teljesítettem kíván-
ságotokat. Azért hoztalak egy fedél alá most titeket, hogy
vágyatok könnyebben teljesülhessen.
K. úrhölgy ennek hallatán felállt, és ki is viharzott volna a
szobából, ha a miniszter fél kézzel fel nem tartóztatja őt.
- Engedetlenséged miatt te fogsz utolsóként sorra kerülni,
mivel egymás után mindegyikőtökkel szerelmeskedni szándé-
kozom.
A miniszter egy gyöngyház berakásos, lakkozott, alacsony
kardtartó állványt hozott be az előszobából, amelyen két, dí-
szes hüvelybe csúsztatott kard hevert. Kézen fogta Y. úrhöl-
gyet, és miután kibontotta a ruháit, megparancsolta neki, hogy
hajoljon a kardtartó fölé, mint egy botozásra váró kisdiák.
K. úrhölgy és S. úrhölgy szörnyülködve takarták el arcukat,
mikor meglátták mennyire fehérek Y. úrhölgy immár fedetlen
tagjai, s mily vöröslőn ragyognak a combok közül kivillanó
szőrpamacsok, mily lágyak és tökéletesek a kitárulkozó nyílá-
sok, melyek, mint a krizantém szirmai, úgy göndörödtek, s a
hamvas rózsaszíntől az égő skarlátvörösig terjedő színárnyala-
tokban játszottak. És nem tudták, kit gyűlöljenek jobban: a mi-
nisztert-e, kinek gyakorlott, mandulaolajjal megnedvesített uj-
jai előbb az egyik, majd a másik puha hasítékba siklottak, nyil-
vánvalóan kínos helyzetbe hozva ezzel szeretőjét; vagy magát
Y. úrhölgyet-e, aki (mindkettejük bánatára) kétségtelenül a leg-
kívánatosabb hölgy volt a fővárosban: ügyesebb, csábítóbb,
szenvedélyesebb, mint amilyenné ők valaha is válhatnának.
A miniszter ekkor félrehúzta köpenyét, hímtagját fél ma-
rokra fogta, s előbb az egyik, majd a másik nyílásba csúsztatta
bele. Ujjai eközben egy pillanatig sem pihentek, az elszörnyedt
szemlélők pedig láthatták, amint Y. úrhölgy lassan vonaglani
kezd, hallhatták kéjes nyögdécselését, és megfigyelhették,

39
ahogy a combokat elönti a hév. Mindeközben a miniszter a
hölgy vállához, olajosán csillogó hajához, karcsú hátához hajo-
lva végtelenül közönséges s megejtően gyöngéd szavakat sut-
togott, úgyhogy a tétlen hölgyek akaratuk ellenére közelebb
húzódtak, s igyekeztek elkapni a hangfoszlányokat, ruhájuk
rejtekében pedig egyre fokozódott a gerjedelem és az indulat.
A miniszter csípője ekkor már egyenletes ütemben járt elő-
re-hátra, miközben Y. úrhölgy alulról feszült neki, és fehér há-
ta hullámzott, mígnem utolsó nyögései hosszú, megbicsakló si-
koltásban oldódtak fel. A miniszter, arcán izzadsággal, élesen
felkiáltott, és egész testében remegve a földre roskadt.
Ám meg se pihent, hogy kiélvezze a gyönyör ízét, hanem
rögtön felpattant, és a díványhoz vezette a legyűrt és reszkető
hölgyet. S. úrhölgynek nem kerülhette el a figyelmét, hogy Y.
úrhölgy álmatagon, és a kielégültségtől elernyedten dől le a
pamlagra, ám K. úrhölgy, aki képtelen volt úrrá lenni felin-
dultságán, meredt tekintettel bámult maga elé, és apja északi
tartományának fagyos égboltjára terelte gondolatait, meg a ju-
harfákról lecsüngő jégcsapokra, és tudatosan elfojtotta érzel-
meit.
A miniszter ekkor meghajolt S. úrhölgy előtt, majd kézen
fogta őt. Ezúttal lemondott a kardtartó állvány nyújtotta élve-
zetekről, és egyenesen a baldachinos ágyhoz vezette legifjabb
szeretőjét, ahol a kiterített matracokon a falnak támasztotta őt,
és széthajtotta ruháját, hogy a másik két hölgy is részesüljön a
hölgy bőséges s fiatalos bájainak látványában.
Y. úrhölgy csodálattal bámulta a lányt, és irigykedett is vol-
na rá, ha nem merítette volna ki olyannyira a pár pillanattal az-
előtt átélt gyönyör. A hófehér vállak, a tökéletes, gránátalmá-
hoz hasonlatos keblek, a gömbölyded has, a feszes combok
áradó egészségről árulkodtak. Kétségtelen, hogy S. úrhölgy a
főváros leggyönyörűbb, legkívánatosabb ágyasa!
K. úrhölgy továbbra is félrefordította tekintetét, így nem
látta a baldachinos ágyon közszemlére tett S. úrhölgyet, ám

40
hallotta vidám és huncut kacagását, mely később éjszakákon át
visszhangzott féltékeny fülében, mikor egyedül feküdt otthon
a díványán.
Társnőivel ellentétben S. úrhölgy elfogadta a neki kínált
rizsbort. Amíg ivott, a miniszter a combjai között hasalt. Seré-
nyen mozgatta a nyelvét, mire a fruska, aki szerfölött csik-
landósnak számított, viháncolva tiltakozott.
K. úrhölgy és Y. úrhölgy egymásra néztek, és mivel Y. úr-
hölgy rájött, hogy saját kéjes sikoltásai ugyanolyan árulko-
dóak voltak, mint ez a kislányos kacaj, összehúzta lábujjait a
papucs-zokniban, arcát pedig ruhaujja mögé rejtette. Mégsem
tudta megállni, hogy időről-időre egy pillantást ne vessen S.
úrhölgy idilli idomaira, és a kissé szétnyíló ajkak közül kivil-
lanó fehér fogakra.
A miniszter végre felült, és ölébe ültette a lányt. Miután
megfordította szeretőjét, hogy a hölgyek továbbra is élvezhes-
sék a látványt, alulról becsúsztatta a hímtagját. A rózsás mell-
bimbókra helyezte ujjait, ám S. úrhölgynek nem volt szüksége
efféle útmutatásra, és két ujja közé fogva készségesen nyúzni
és gyömöszölni kezdte kebleit, kölykös élvezettel vonaglott,
miközben a miniszter ujjaival a duzzadó redők között szorgos-
kodott. Mindez riválisai szeme láttára történt, akik úgy érez-
ték, hogy leplezetlen hevessége a főváros legsikkesebb és lege-
legánsabb kurtizánjánál is sokkal ellenállhatatlanabbá tette S.
úrhölgyet.
S. úrhölgy pár pillanat alatt kacagó rohamok között kidőlt.
Szeretője elismerően megpaskolta a combját, és visszavezette a
díványhoz, ahol a bűntudat gyötörte bakfis úrhölgyhöz illő ko-
molyságot próbált erőltetni tekintetébe.
K. úrhölgy minden porcikájában reszketett a dühtől. Egy
éretlen csitritől nem is várhatunk mást, gondolta. Ahol az érzékek
dominálnak, könnyű elfeledkezni a magasztosabb értékekről!
Makacsul ellenállt, amikor a miniszter felé nyújtotta a kezét,
hogy az ágyhoz vezesse őt, tekintetét a sarokban álló szentség-

41
tartóra szegezte, amelyben Fudo szobra egyik kezében kötelet,
a másikban kardot tartott, hogy megkötözze és megölje az er-
kölcstelenséget.
Mikor a miniszter arra kérte, hogy oldja meg obiját, és fedje
fel bájait, K. úrhölgy fagyosan szembeszegült vele. Így maga a
miniszter oldotta meg a hölgy övét, majd megkötözte kezeit;
ezután elterült á matracon, fejét a mázas kerámia fejtámasznak
vetette, és egyetlen gyors mozdulattal magára rántotta a höl-
gyet. K. úrhölgy zavarában azt sem tudta, kire is haragszik iga-
zán: riválisaira, akik jámboran és elégedetten ültek vele szem-
ben, és alig várták, hogy megítélhessék nőiességét; vagy a mi-
niszterre, akibe -úgy érezte - teljesen beleszeretett. Mindhár-
mukkal szemben megkeményítette akaratát, ahogy a miniszter
kutakodó ujja előkészítette őt a mandulaolajjal besíkosított, ha-
talmas hímtag közelgő behatolására.
A szoba elsötétedett, a levegő befülledt, mivel odakint vi-
har készülődött. K. úrhölgy arca skarlátvörösen izzott az eről-
ködéstől, hogy ellenálljon, hiszen a miniszter ekkorra ügyesen
és leleményesen beléhatoit, és félővé vált, hogy az ezt követő
féktelen kéj felülkerekedik a hölgy büszkeségén. A belső hang,
mely nőiességét képviselte, arra bíztatta, hogy szívvel és lélek-
kel működjön együtt, és így múlja felül riválisait, ám acélos
akarata erősebbnek bizonyult.
S. úrhölgy elképedve figyelte, ahogy a miniszter szakadat-
lanul szorgoskodott ujjaival és hímtagjával. Ahogy a percek
órákká nyúltak, Y. úrhölggyel együtt arra jutottak, hogy még
soha nem látták az izgalom efféle bizonyságát, ily duzzadt aj-
kakat, ily nedves egymásba olvadó szeméremredőket, ily he-
vesen lüktető ráncokat.
A belső közdelem azonban tovább tombolt K. úrhölgy lel-
kében, és még mindig nem adta be a derekát. A szoba immár
zöldesen sötétlett, az első mennydörgéstől visszhangzott a fő-
város. K. úrhölgy érezte, hogy a kimerült miniszter elbizonyta-
lanodik; e tétova mozdulatok arról biztosították, hogy az ő erő-

42
sebb akarata diadalmaskodott. Ekkor ádáz öröm töltötte el, és
egy pillanatra szabadjára engedte magát.
Ám ebben a vigyázatlan percben a mohó asszonyi démon
úrrá lett a testén, s nem akadt, ami éhségét és dühét csillapít-
hatta. Villám cikázott át az égen, az erkély tolóajtóit eső csap-
dosta, amint a K. úrhölgy testében lakozó démon elszabadult,
hogy egy tüzelő bika vad és férfias mozdulataival igyekezzen
megkaparintani magának a gyönyört, még mielőtt a miniszter
nemzőereje alábbhagy, és iszonytató horkantások és sikolyok
közepette bosszút álljon a lankadó férfin.
A miniszter elsápadt rémületében, ahogy a tengu tombolt
felette. Hím tagja azonban, mely önálló élettel és akarattal ren-
delkezett, felülkerekedett rettenetén, és alávetette magát ennek
a képzeletét messze felülmúló, pusztító élvezetnek. A szoba a
szeretők állatias hangjaitól visszhangzott, az ágy pedig, me-
lyen birkóztak, ingott és rázkódott, mígnem a viadal végül egy
erejét vesztett házastársi halálsikolyban csitult el.
A hölgyek a díványon egymásba kapaszkodva takarták el
arcukat rémületükben, fülüket pedig befogták, hogy ne hallják
a viharistenek és emberek által keltett hangzavart.
Döntsék hát el, ki a győztes, gondolta magában titkolt elé-
gedettséggel K. úrhölgy, ám hiába elégítette ki érzékeit, dühe
nem mérséklődött. A miniszter egy bizalomteljes csecsemő
rózsás arckifejezésével feküdt alatta, hiszen, legtöbb sorstársá-
hoz hasonlóan ő is képtelen volt felfogni, hogy léteznek bizo-
nyos vétkek, melyekért nem vezekelhetünk puszta gyönyör-
szerzéssel, és olyan sérelmek, melyeket nem lehet egykönnyen
jóvátenni.
Miután a miniszter nagy nehezen feltápászkodott, kiszaba-
dította szeretője megkötözött kezét, és arra kérte Y. úrhölgyet,
hozzon frissítőket. Addigra lecsendesült a vihar, a rendkívüli
közösülést végigszemlélő hölgyek pedig képtelenek voltak el-
dönteni, inkább K. úrhölgy viharos teljesítményét irigyeljék,

43
vagy annak örüljenek, hogy rajtuk nem lett úrrá efféle nőietlen
őrjöngés.
Mikor kirakták a csemegéket az áloéfa tálakra, és bort ön-
töttek a jáde serlegekbe, a miniszter hátradőlt a díványon, és
éledezni kezdett. A hölgyek közben rendbeszedték magukat,
és félkörben a lába elé telepedtek a tatami-szőnyegen. Lehaj-
tott fejjel, elgondolkodva piszkálgatták a meleg fűszeres sajtot,
a galuskás kagylólevest és a lótuszmag kosárkákat.
A miniszter évődni kezdett velük.
- Miért hallgattok így? - kérdezte. - Nem akarjátok elárulni,
mit éreztek mindezek után? Elismeritek végre, hogy a félté-
kenység alantas érzés, mely csupán a mosodában dolgozó
szolgálókhoz illik?
A hölgyek nem feleltek, a miniszter pedig mérgesen kaca-
gott.
- Mitévő legyek veletek? Áruljátok el! - Köpenye redői kö-
zött kotorászott, majd előhúzta hímtagját, mely ezúttal pety-
hüdten szendergett markában. Aztán ágyasai közé térdelt a
szőnyegen, és az áloéfa tálcára helyezte péniszét a többi nya-
lánkság közé. - Látjátok: belőle csak egy van, belőletek viszont
három, így mi a csudát tehet őnagyméltósága? - kérdezte, és
önelégülten mutatott a többi közé nem illő finomságra.
K. úrhölgy erre oly szokatlanul engedelmes hangnemben
felelt, hogy a másik két hölgy meglepetten kapta fel fejét.
- Kegyelmes uram, az ágyasok kénytelenek osztozkodni, és
egyenlő mértékben részesülni a főúri kegyből.
- Helyes! - lelkendezett a miniszter. - Végre egy nő, aki ér-
telmesen fogja fel a dolgokat! - Köpenyét s a kardját kérte, és
elintézettnek nyilvánította a vitás ügyet.
A három hölgy alázatosan meghajolt, ahogy az illik. Y. úr-
hölgy a miniszter fekete köpenyét hozta be, K. úrhölgy a hatal-
mas görbe szablyájáért szaladt az állványhoz. S. úrhölgy eza-
latt óvatosan feladta a miniszter szandálját.

44
 Ám ekkor, egy szempillantás alatt kirántották a kardot hü-
velyéből, s a fényes penge egyszer, kétszer, majd harmadszor
is lesújtott a miniszter szemérmetlenül mezítelen hímtagjára,
és oly könnyűszerrel metszette keresztül, mint egy bambusz-
rügyet.
K. úrhölgy a pórul járt miniszter fájdalmas jajveszékelése
közepette az egyik darabkát S. úrhölgynek, a másikat Y. úr-
hölgynek adta, az utolsó szeletet pedig ruhája mélyen lecsün-
gő ujjába csúsztatta, és higgadtan nyugtázta: Lehetne ennél
igazságosabban osztozni?

Ekkor Onogoro, akit már a bestiális közösülésről szóló rész

is felizgatott, nem tudta tovább türtőztetni magát, és fékevesz-
tett eksztázisban tört ki. A generális pedig gyönyör-ittasan ki-
áltozott, ahogy a hölgy előre-hátra vetette magát a kiteljesedett
élvezet hevében.

45
 A hócsónak

Az Újév előestéjén Ochibu úrhölgy egészséges fiúgyermek-

nek adott életet, a generális háza népe pedig megkönnyebbül-
ten felsóhajtott. Mikor Onogoro értesült a jó hírről, térdre bo-
rult, és hálával teli könnyeket hullatott.
Mikor elmúltak az újévi ünnepek, hó borította be a főváros
házainak tetejét. A lucskos utcákon mindenki pirosló orral és
mogorván járkált, a császári palota falai között viszont a hó
érintetlen, ropogós és gyönyörködtető maradt. Saisho herceg-
nő mit sem törődött azzal, hogy immár ifjú hölgynek számít,
és Onogoróval meg a többi udvarhölggyel együtt sétálgatott a
palotakertekben.
- Építsetek nekem egy széttárt szárnyú hattyút! - kiabálta. -
Építsetek nekem hócsónakot!
Onogoro. és Tokiden szőrmecsizmában, felgyűrt szoknyá-
val gázoltak a hóban, így törtek utat az apró hercegnőnek, aki
különben teljesen elveszett volna a hóhányások között. A többi
hölgy segédletével hatalmas téglákat formáltak a hólabdákból,
melyek nyomán sötét földcsíkok maradtak hátra, és amiket
ásókkal püföltek egyenletesen laposra. Az összedöngölt hóból
hattyúnyakú hajóorrot faragtak, a szárnyas testbe hópadokat
vájtak. A csónak finom vonalú, hegyes tatban végződött.
- Kell egy vitorla is! - kiáltotta Saisho, miközben felkapasz-
kodott a fedélzetre. - És evezősök is kellenek! Szaladj el vászo-
nért, Nyo, és hozz bambuszrudakat is!
46
 Míg Nyo a raktárakhoz futott, Onogoro és Tokiden a her-
cegnővel üldögéltek a hópadokon. Kinyújtották a lábukat és
hátrahajoltak, úgy tettek, mintha súlyos evezőket tartanának
kezükben, és előre-hátra hajladoztak, erőlködést utánzó nyögé-
sek közepette, mígnem a hercegnő feisikoltott:
-Elindultunk! Elindultunk!
Onogoro felpillantott a vakító égboltra, és könnyek kezdtek
csorogni hunyorgó szeméből. Minden elmosódott körülötte: a
díszfenyők, a csupasz mandulafák, az istállóudvar falai, ame-
lyek végében Oyu, a tiltott mesék mesélője hordta vasvillával a
szénát a jászlakba, és fényesítette a nyergek arany gombjait.
Egy pillanatra Onogoro is megesküdött volna rá, hogy elindul-
tak, hogy csökkent a távolság köztük és az istállók között, és
hogy a hattyúhajó bármelyik percben elszakadhat a földtől, át-
repülhet a falakon, és ragyogva repítheti a magasba a vihán-
coló leányokat.
Túlérzékeny sorstársaihoz hasonlóan, akik képtelenek önfe-
ledten örülni, s kiknek számára a boldogság mindig rossz su-
gallató árnyakkal jár együtt, Onogoro lelke felsajgott, ahogy
belegondolt, hogy Oyu sohasem láthatja a hócsónakot és a
jókedvű társaságot, mely rajta utazik. Milyen szörnyű is ez, gon-
dolta, és az örömkönnyek helyett immár a sajnálat könnyei pe-
regtek le arcán. Nemesebb énje jelent meg előtte, és arra kérte
őt, hogy lépjen közbe, tegye jóvá a hiányosságot. Lelke a ma-
gasba szárnyalt, és kegyelemmel telt meg. Verset kell írnom ne-
ki, határozott. Ily módon megajándékozhatom ezzel a hattyúval, ez-
zel a csónakkal, s ezzel a tündöklően kéklő égbolttal Igen, verset fogok
írni Oyunak!
Ám megjött Nyo a raktárból, egy vég vörös batiszttal, vö-
rössel, ami a hölgyek alsóneműjének színe, vörössel, ami miatt
a hercegnő rosszallóan és kacarászva szidta szolgálóleányát.
És felhúzták a vitorlát a bambuszárbocra. Onogoro gyermek-
kora óta nem nevetett ilyen önfeledten. Oyu eközben az istálló-
ban állt, az Izanamiból áradó meleg párában, a hugyozás, a

47
szarás hangjait, és a fenséges, állati szuszogás intenzív ritmu-
sát figyelte, azon neszeket, amelyeken átszűrődtek hölgye ka-
cagásának magasabb, tünékenyebb, légiesebb hangfoszlányai.
Közben a Szilvavirág Pavilon erkélyén a zseniális költő, Izumí
Shikibu kedvese, Tametaka karján vidáman mosolygott a han-
cúrozó lányokon és a skarlátszínű vásznon, a repülni próbáló
hócsónakon.
A rákövetkező enyhébb napok során Onogoro megfigyelte,
ahogy a csónak körvonalai elolvadnak, s lassan meztelen csiga
alakját veszi fel; ahogy a hattyúnyakú hajóorr puszta emlékké
omlik össze. Ám a vörös batisztvitorla továbbra is vidáman
verdesett a bambuszárbocon, és Onogoro, valahányszor felte-
kintett íróasztaláról és ránézett, ugyanazt az éteri megkön-
nyebbülést érezte, amit a generális gyermekének megszületé-
sekor.
A szülés előtti napokban Onogoro sokat gyötrődött félté-
keny gondolatai miatt; minden éjszaka kínlódást és megtorlást
hozott a számára. Álmában bambuszhusángokkal verték,
homlokára bűneit soroló írásjeleket sütöttek, végül fagallért
erősítettek a nyakára, és egy messzi határállomásra száműzték.
Ám most, hogy nem volt már bűntett, és épp ezért bűnös sem
lehetett, a megkönnyebbülés, mint a hó, szelídebbé és vidá-
mabbá tette. Miután hegyesre pödörte borzszőr ecsetét, boldo-
gan hajolt íróasztala fölé. Elméjének azon része, amelyet nem
kötött le a verselés, kedélyesen, hálától fűtötten mormogott
magában. Nem fogok sokat követelni a generálistól, gondolta. Mege-
légszem azzal, ami jut nekem!

Dudorászott és tökéletesen érezte magát, miközben áradtak

belőle a költemények, és tudta, hogy áradni is fognak, amíg a
hó fehéren és tökéletesen fedi a talajt. A költemények előbb a
szobát töltötték meg, majd a folyosókat. Pár nap múlva az ok-
kerszínű, szegfűszeggel illatosított papírosok a palota túlsó vé-

48
géig értek, halomba gyűltek a Szilvavirág Pavilon előtt, amely
mögött Izumi Shikibu, a költőzseni lakott, írt, álmodott és sze-
relmeskedett.

Hűvös hógolyók repülnek

Szűzi kezekből
Mondd: azért pirulsz,
Mert úgy serénykedsz,
Vagy a fergeteges vigság miatt?

Onogoro jókedvűen indult az istállókhoz, hogy felolvassa

költeményét Oyunak. A fiú leszegett fejjel, bőrköténye előtt ös-
szekulcsolt kézzel hallgatta.
- Méltatlan vagyok rá, - mormolta bele udvariasan a sötét-
be, miközben Onogoro, előnyösebb helyzetét kihasználva a
szemével levetkőztette őt.
A költemény könnyed, mint egy hópehely, tűnődött Oyu, és bi-
zsergető, mint a tavaszi napsugár. Olyasmi, amit az emberek ked-
venc keresztgyermekük számára vetnek sebtében papírra. Mélyen
meghajolt, ám szívét düh szorongatta. A látók folyton elfeledkeznek
arról, hogy a vakokban is akad büszkeség.
Izumi úrhölgy eközben a szeméhez emelte a nagyítóját, és
mit sem törődve azzal, hogy közben kihűl a csésze zöld tea,
amit Ben hozott be neki, másodszor is végigolvasta a verseket.
- Ki ez a nő? - kérdezte cselédjétől. - Ez az Onogoro.
-A hóban látta, asszonyom - felelte Ben. - Emlékszik, az ifjú
Saisho hercegnővel volt együtt.
Shikibunak eszébe jutott egy csinos, elmosódott alak, egy
kék köpeny, egyfajta kecses kevélység.
- Ah, igen - mondta. -Az a hórihorgas.
Az ablak előtt lassacskán elolvadt a hó a kertekben, és a
szilvafákon megjelentek az első kipattanó rügyek. Shikibut fel-
kavarta, irritálta, ingerelte az idegen. Bármennyire felületes ér-
zelmekről szóltak is a költemények, komoly tudásról árulkod-

49
tak. Egy Onogoróhoz hasonló fiatal hölgynek, tűnődött Shikibu,
mindenképpen hasznára válhat a jó tanács, az olyan útmutatás, amit
én nem kaptam meg az udvarban töltött első zavaros éveim alatt. És
ki adhatna neki jobb tanácsot, mint az, aki maga is hasonló démonok-
kal küzdött hosszú esztendőkön át? Shikibu a rá jellemző gyorsa-
sággal hozta meg döntését. Megkéri a lányt, hogy keresse fel őt
a Szilvavirág Pavilonban. Más költők is jelen lesznek; emléke-
zetes este lesz. Egy ilyen tehetséges fiatal hölgy megérdemli,
hogy segítő kezek a boldogság útjára vezessék.

Onogoro levelet írt apjának Echigóba.

Kedves Atyám!

Kötelességeim annyira lekötnek mostanában, hogy azt sem

tudom, hol áll a fejem. Tegnap például tizenhatodika volt, és
az újév alkalmából írott verseket és dalokat adtak elő a császár
színe előtt, negyven udvarhölgy táncának kíséretében. A bírák
dicsérő szavakkal méltatták felajánlott verseimet - bár jóma-
gam nem voltam teljesen elégedett velük - a második számú
császárné pedig (az első számú császárné a Seiryo palotába
költözött, míg gyermekét várja) odajött hozzám, és az elképzel-
hető legszerényebb és legelbűvölőbb modorban gratulált ne-
kem. Azért írom le mindezt, mert tudom, mekkora örömet sz-
erzek vele neked, és persze, édesanyámnak is. Bocsáss meg
azonban, ha megvallom, hogy még ennél is nagyobb örömet
szerzett nekem, hogy megismerkedhettem Izumi úrhölggyel, a
költőnővel, akit már régóta csodálok. Úgy érzem, tetszenek ne-
ki a műveim, és meghívott, hogy vegyek részt egy összejövete-
len, amit otthonában szervez költők számára. Képzelheted, mi-
lyen eszeveszett örömmel tölt el, hogy figyelemre méltatott,
ám be kell vallanom, kicsit tartok tőle, hogyan állom meg a he-
lyem egy ilyen fennkölt társaságban. Hiszen bármely hígvelejű
udvaronc előadhatja gyöngécske zöngeményeit a Költői Tán-

50
cok Ünnepélyén, Izumi Shikibu ellenben, s efelől bizonyos va-
gyok, az igazi költő mértékével mér mindenkit, és nem fukar-
kodik a kritikával.

51
 A hadsereg hexagramja

Yorimichi félredobta az Ochibu úrhölgy álmáról szóló je-

lentést, és leszidta ügyetlen szolgálóját.
- Azt mondtam, a körmömet vágd le, és nem azt, hogy a
lábujjamat! - ordította, és felrúgta a rózsavízzel teli tálat, mely-
ben lábát áztatta. Mikor meglátta az idős szolga bánatos képét,
megbánta szavait. Osamu keze tényleg remegett, igaz, és a lá-
tása sem volt már a régi, ám már az apját is szolgálta, a nagy-
apját is, ezért bizonyos engedmények jártak neki.
Valójában nem amiatt fortyant fel, mert belecsíptek a kis-
lábujjába, hanem mert a Jövendőmondók jelentése bolhát ülte-
tett a fülébe. Az iratot azonnal a szemétkosárba dobta volna,
ha Atsumichi herceg nem köti a lelkére, hogy mindenképpen
sürgősen tanulmányozza át.
- Az ég szerelmére, ne idegeskedj, Osamu! - fordult a szol-
gához. - Csak tisztítsd meg a sebet, és tégy róla, hogy haladék-
talanul hívassák ide Atsumichi herceget.
Amikor Atsumichi megérkezett, a régens meglobogtatta fe-
lé a jelentést.
- „Óvakodjatok az északkeleti hadvezérek között létrejövő
házasságoktól!” - idézte csúfondáros hangon, hogy leplezze
aggodalmát. - Ha ezek a kinyilatkoztatások olyan égetően fon-
tosak, akkor talán lefordíthatnád nekem őket!
Atsumichi nyájasan meghajolt.

52
 - A Jóshivatal arra utal, felség, hogy megszaporodtak a Tai-
ra család eleddig egymással háborúskodó ágai között köttetett
frigyek. Megpróbálják felhívni a figyelmedet, hogy ennek kö-
vetkeztében a Tairák birtokai nem csupán Dewa és Mutsu tar-
tományokra terjedhetnek ki, hanem Hitachira és Shimosára is,
és azt szorgalmazzák, hogy fenséged újfent fontolja meg a fő-
város véderőinek ügyét.
- Talán a Minamotók tisztességesebbek? - A régens fürké-
sző tekintettel figyelte a herceget. Apja kormányának tagja-
ként, Atsumichi már jó ideje elszántan küzdött a Minamoto
család érdekeinek érvényesítéséért. Ugyanakkor (és ezt bárki
tudhatta, aki ellátott az orránál tovább) az államigazgatás első-
számú feladata a nagy katonacsaládok közötti egyensúly fenn-
tartása volt. Azzal, hogy a Taira generálishoz hasonló kulcsfi-
gurák tisztséghez jutottak a fővárosban, nem csupán hűségü-
ket lehetett elnyerni, hanem a törvényekkel szembehelyezkedő
külső tartományok példájából fakadó terjeszkedési törekvése-
ket is kordában lehetett tartani. Mivel a Minamotók aranykora
Michinaga régenssége idejére esett, nem árthat nekik, ha örök-
öse egy kicsit megnyirbálja a szárnyaikat.
- Figyelembe véve, hogy az álombéli előjel saját fivéred el-
sőszülöttjétől, Ochibu úrhölgytől származik - állhatatoskodott
Atsumichi, — a Látnokok úgy vélik, hogy a legnagyobb ko-
molysággal kell kezelni az ügyet.
- Tisztában vagyok vele, hogy Taira no Motosuke generális
felesége az unokahúgom - felelte türelmetlenül Yorimichi.- Az-
zal is tisztában vagyok, hogy előítéleteket táplálsz a férje irá-
nyában. - Legfőbb tanácsadóként Atsumichi mindig is ellenez-
te a generális kinevezését a hadügy élére, és azzal érvelt, hogy
ha valakinek családja hatalmának növelése az elsődleges célki-
tűzése, akkor nem szabad rábízni a császári testőrség parancs-
nokságát. Talán nem sokkal inkább abban érdekelt a generális,
hogy egy szétzüllesztett és tehetetlen alakulatot irányítson,
tudván, hogy ha elérkezik az ideje, jól felfegyverzett és hatal-

53
mas klánja beözönlik északról, és véget vet Fujiwara uralmá-
nak? Ekként érvelt a herceg, amire a régens azzal reagált, hogy
éppen a Minamoto fivérek tehetnek róla, hogy a testőrségben
felbomlott a fegyelem, miközben a Tairák fenyegetése alkal-
mat adott arra, hogy megerősítsék saját harcos szellemüket.
Yorimichi felsóhajtott. Atsumichi egyike volt azoknak a te-
kintélyes idős politikusoknak, akiket inkább nem örökölt vol-
na meg apjától.
- Felhívnám rá a figyelmedet, hogy Ochibu úrhölgy egyút-
tal Fujiwara is - fejezte be ingerülten mondandóját.
- A Látnokok mindössze egy aggasztó tendenciára hívták
fel a figyelmedet, felség - közölte Atsumichi behízelgő hangon.
- Remek! - felelte Yorimichi. - Legalább tudjuk, hányadán
állunk.
Atsumichi megköszörülte a torkát.
- Mindazonáltal - folytatta, s közben a papírokkal matatott -
felhívnám felséged figyelmét a kínai módszerrel kapott alábbi
jóslatra: „Miután kivetettük a negyvenkilenc cickafarkkóró pál-
cikát, megkaptuk a Hadsereg hexagramját, melyben a hatos
került a harmadik helyre, ami az alábbiakra figyelmeztet:

A Hadsereg talán
holttesteket szállít szekerén.
Balszerencse.

Atsumichi örömmel nyugtázta, hogy a régens elsápad. Az-

tán tovább olvasott:
- „Mível Kínában a temetések és az áldozathozatalok al-
kalmával az a szokás járja, hogy az elhunytat, akiért az áldoza-
tot bemutatják, a család egyik fiútagja testesíti meg, aki a ha-
lott ember helyén ül, és a halott személyt megillető tisztelettel
adóznak neki, a szöveg úgy értelmezhető, hogy egy holttest-fiú
ül a szekéren; másként fogalmazva, a hatalmat nem az arra hi-
vatott vezetők gyakorolják, hanem mások bitorolják el tőlük.

54
 Yoromichi a megrázkódtatástól elnémulva ült, és eltöpren-
gett a generális ellen gyűlő bizonyítékokon, pedig meglehető-
sen kedvelte a férfit, aki, amennyire meg tudta ítélni, szenvte-
lenül és megingathatatlan hűséggel teljesítette kötelességeit a
császár és az állam felé.
- Folytassam? - érdeklődött Atsumichi. A régens pedig re-
zignáltan bólintott. - „Őfelsége horoszkópjának kiszámítása to-
vábbi okot adott az óvatosságra, mivel a P'o Chun, vagyis a
Vert-Sereg Csillag és a Nagymedve baljóslatú együttállása sze-
rencsétlenség várható bekövetkeztére utal a palota életében az
ötödik hónap során.”
- Akkor tehát mit javasolsz, Atsumichi - kérdezte a régens
ha komolyan gondolod, hogy veszély fenyeget?
- Szerintem, le kell tartóztatni a generálist - válaszolta habo-
zás nélkül Atsumichi.
Yorimichi megütközött a herceg hevességén.
- Letartóztatásról szó sem lehet! - felelte. - Megtiltom.
Atsumichi megadóan fejet hajtott.
- Ha felséged elsietettnek véli a letartóztatást, legalább azt
fontolja meg, hogy a generálist megfigyelés alatt tartsák. Ki-
zárólag felséged biztonsága érdekében kérem ezt.
- Megfigyelés... - morfondírozott a régens, némileg megen-
yhülve. Baj semmiképp nem származhat belőle, mivel így bármilyen
összeesküvés csírájában elfojtható, ha viszont a generálisról mégis ki-
derül, hogy ártatlan, tudomást sem kell szereznie a gyanúsításról. -
Legyen, ahogy akarod, Atsumichi. Figyeltesd éjjel-nappal! De
olyasvalakit állíts rá, aki tudja, mi a dolga. Úgy értem, teljes
diszkrécióra lesz szükség. Kerülni kell a kellemetlen helyzete-
ket.

Mikor pirkadatkor
Indulsz,
Sóvárogva nyújtózkodom,
Mint daru

55
 A tó derengő partjain.

Mikor a generális megüzente, hogy ismét akadálytalanul

látogathatja a Mandulavirág Pavilont, Onogoro magán kívül
volt a boldogságtól. A generális melegen üdvözölte őt, és a
megfelelő komolysággal fogadta Onogoro gratulációit fia szü-
letése alkalmából, és így sikerült ellepleznie saját túláradó örö-
mét. Onogorónak ellenben igencsak nehezére esett méltóság-
gal és gyengéden viselnie magát, és bár egyszer-kétszer go-
nosz és mohó gondolatok majdnem kibillentették lelki egyen-
súlyából, az íróasztalán heverő költemények bősége arról biz-
tosította, hogy nem koldus ő, csak hűséges, és épp ezért meg-
engedheti magának, hogy bőkezűen osztogassa kegyeit, és fel-
áldozza gyermekes szeretetvágyának egy részét egy nagyvo-
nalúbb és érettebb szerelem oltárán.
Közben telt-múlt az idő, és mivel Onogoro tudta, hogy Oyu
már régóta várakozik a paraván mögött, tőle telhetőén siettette
a generálist, hogy mielőbb fogyassza el a fűszeres-diós süte-
ményt és a fenyőmag ízesítésű teát, és végül a baldachinos
ágyhoz vezette szeretőjét. A generális azonban óvatosan fo-
gadta a közeledést, mint mikor valakinek kellemes meglepe-
tést okoz, hogy oly szívélyesen fogadják, mindazonáltal mégis
megtorlástól tart. E félelem, úgy tűnt, még hímtagját is megbé-
nította, melyet a szokásosnál is több simogatás tudott csak fel-
éleszteni, s így Onogoro eltűnődött, vajon az ingerült asszonyi
könnyek nem hatottak-e sokkal izgatóbban rá, mint a jóságos
nemeslelkűség.

56
 Peóniák

S Oyu ismét mesélni kezdett...

Élt egyszer Hitachi tartományban egy herceg, aki hideg fel-

esége mellett szenvedélyes szeretőt tartott. Felesége, Tsunebo
hercegnő ruhatára kizárólag gyöngyszínű darabokból állt, míg
szeretője, Osaku mindig vörösbe öltözött, tündöklő szépségét
pedig csupán Shimosa peóniamezői múlták felül.
Történt egyszer, hogy amikor Osaku úrhölgy teherbe esett,
a herceg maga mellé költöztette őt a palotába, amit felesége
hűvös mértéktartással fogadott, s ez teljesen lefegyverezte a
herceget. Nem sokkal megérkezése után azonban Osaku fá-
radtságról kezdett panaszkodni, végül elhatalmasodott rajta a
láz, és a harmadik hónap első napjaiban, éppen cseresznyevi-
rágzás idején kilehelte a lelkét.
A herceget olyannyira felzaklatta az eset, hogy a sötét shiis-
hiba gyászruha helyett peónia-vörös köpenybe burkolózott,
így rótta a palota folyosóit, és képtelen volt elhinni, hogy egy
ilyen szenvedélyes lélek ilyen gyorsan eltávozhat az élők so-
rából. A herceg gyásza olyan mélynek bizonyult, hogy sze-
gény Osaku úrhölgy lelke a Negyvenkilenc Nap elteltével sem
tudott elszakadni földi kötelékeitől, hogy a Nyugati Paradi-
csomba szállva örök nyugalmat leljen, mert annyira sajnálta tő-
le megfosztott szeretőjét.

57
 Ezidő alatt Tsunebo hercegnő mindvégig lakosztálya falai
között maradt, annyira rettegett, hogy azzal vádolják:
Osaku űrhölgy vesztét kívánta, akinek emiatt kellett meg-
halnia.
Mikor hetek múltán a herceg végül ismét meglátogatta fel-
esége hálószobáját, azt remélvén, hogy legalább a házasélet ké-
jei némi vigasztalást jelentenek majd számára, Tsunebo épp a
Szent Iratokon meditált. A hercegnő sápadt és bűnbánó tekin-
tetét a hercegre emelte, és közölte vele, hogy arra utasította a
Hasedera papjait, mondják el Osaku úrhölgy lelki üdvéért a
Lótusz Szútrát, és azt fontolgatta, hogy maga is belép egy papi
rendbe. Nyilvánvaló bűnbánata mélyen meghatotta a herceget,
aki sírva könyörgött neki, hogy ne gyötörje magát tovább az el
nem követett bűn miatt, és ne is gondoljon arra, hogy zárdába
vonul. Azt mégsem akarhatja, hogy egyszerre két szeretett sze-
mélyt is elveszítsen. Mikor belegondolt, mily keserves magány
vár reá, a herceg könnyei még sűrűbben kezdtek záporozni,
mígnem Tsunebo könyörülete felülkerekedett vallási hevüle-
tén, és félszegen karjaiba vette a herceget, és hűvös csókokkal
lepte el homlokát. Bőven ömlő könnyei között a herceg arra
lett figyelmes, hogy felesége, bár vékony és légies, szerfelett
vonzónak mutatkozott galambszürke bélésű, gyöngyszínű kö-
penyében, és hónapok óta először érezte, hogy szenvedélye iz-
zani kezd.
Amint a takaró alá bújtak, a herceg nyomban ölelgetni
kezdte reszkető felségét, és borzalmasan vágyódni kezdett né-
hai kedvesének vibráló testére és mohó étvágyára. Eközben,
mint az anya, aki nyakig ül a munkában, s ezért csak percek el-
teltével veszi észre saját gyermekét, aki a szoknyáját húzgálva
szeretné magára vonni a figyelmét, Osaku úrhölgy fogoly lelke
megérezte, hogy epekedő szerelme igyekszik magához rántani
őt. Amint egy pillanatra szórakozottan odafigyelt a nyaggató
vágyra, önkéntelen átszáguldott az éteren, s a hálószobában ta-

58
lálta magát, ahol a herceg szívfájdító sóhajok kíséretében sze-
relmeskedni próbált hitvesével.
Osaku úrhölgy kegyes és szenvedélyes lelkét teljesen elszé-
dítette szerelme érzéki vágyakozása. Bár pontosan tudta, hogy
megszegi az isteni parancsot, és ezért soha nem érheti el Jódó
partjait, hamarjában elsuttogott egy imát, és mint egy sóhaj, a
szűk orrlyukakon át besurrant Tsunebo hercegnő testébe.
A mélabús herceget úgy érte az átváltozás, mint ha a föld
rendült volna meg a lába alatt. Úgy tűnt, mintha felesége testé-
nek gyöngyház kérge alatt forrongni kezdett volna a láva. Ha-
sából és sötétlő mellbimbóiból forróság áradt, szétnyílt ajkait
pedig szerelmes nyögések hagyták el. Az elképedt hercegnő
küzdeni próbált, hogy elűzze a testét bitorló idegen szellemet,
ám a viaskodás csupán tovább korbácsolta a vágy gyönyörtől
hajtott hullámait, melyek gyöngyszínű lábujjaitól fehérlő ha-
lántékáig döntötték őt. Bosszúsan nyugtázta, hogy keze rázá-
rult férje meredő hímtagjára, aztán hátravetett fejjel, mohón rá-
vetette magát férjére, és feneke föl-le járt a bőszen fedező álla-
tokéhoz hasonló horkantások és tompa puffanások kíséreté-
ben.
A megdöbbent herceg felnyitotta szemét, hogy meggyő-
ződjön róla: valóban felesége, Tsunebo féktelen gerjedelme
nyújtott ily túláradó örömöket neki, és nem szeretője, Osaku,
mint ahogy arra megesküdött volna. Miután hálát rebegett sze-
rencséjéért a kegyes isteneknek, a herceg ismét behunyta sze-
mét, és mindketten borzongva araszoltak az önfeledt csúcs-
pont felé, ami a hercegnő esetében fokozottan érzékinek bizo-
nyult, hiszen oly elszántan ellenállt neki, és oly velőtrázó siko-
lyokat csalt ki belőle, hogy férje kénytelen volt befogni a száját,
nehogy a szolgák ijedtükben a segítségére siessenek.
Osaku úrhölgy egy utolsó, elhaló sikoly kíséretében örö-
mest lemondott vérbő természetéről, és örökre riválisára, a
hercegnőre ruházta át. A hölgy elillanó lelke örvénylőn söpört
át a szobán, és így az ágy melletti vázában virító peóniák tün-

59
döklő záporként hullatták el szirmaikat. A szirmok egy része
Tsunemo hercegnő haját borította el, mások a herceg kielégült
testén nyugodtak meg.
Ha éberebb, a herceg azt is megpillanthatta volna, ahogy
egy vérvörös felhő cikázik föl a tetőgerenda felé, és mint egy
sóhaj, úgy szökik át a belécezett ablaktáblák között. Ugyanis
Fényességes Amida urunk látta a herceg és felesége átszelle-
mült és boldog tekintetét, és annyira meghatotta Osaku nagy-
lelkűsége, hogy nem csupán vétkét bocsátotta meg, hanem
egyben végleg fel is oldotta az evilági kötelékek alól.

Másnap reggel olyan hatalmas vöröslő nap bukkant föl a

keleti horizonton, hogy amint Onogoro kinyitotta álomtól fá-
tyolos szemét, érezte, vágyódó lelke fájdalmasan kiterjeszke-
dik a tündöklő égitest felé, és tudta, hogy minden elhatározása
oly gyászos véget ér, mint a sebtében összetákolt fatemplomok
az első földrengés során. Bármennyire is igyekezett, képtelen
volt ágyashoz illően viselkedni, hízelegni, és dörgölőzni, és tet-
tetett tömjénezéssel hálálkodni. Úgy érezte, mintha a generális
tetszetős skatulyában tartotta volna, mint egy kikötött lábú
sáskát, amivel a vásárok alkalmával kérkednek, s amit aztán a
nap végeztével elraknak a következő alkalomig. Orcájához
szorította öklét, és dacosan felsóhajtott. Mert ott volt a nap, ke-
reken és termékenyen a keleti égen, és itt volt Onogoro, csodás
hasával és a temérdek költeménnyel, melyeknek életet adott. A
Hadi Erények Csarnokában pedig ott volt szeretője, a generá-
lis, és épp utászokat igazított el, hogy miként helyezzék el a
karósáncokat és a vizes árkokat, hogy korszerűsítsék a főváros
védőműveit, és közben sejtelme sem volt Onogoro boldogta-
lanságáról. Az igazat megvallva a generális mindössze egyet-
len szeletkét akart magának Onogoróból, pusztán ízelítőt zsen-
ge zamatából.

60
 Onogoro önsajnálatában már határozottan gonosznak látta
szeretőjét. Minden vágyam, kusza és nagyfokú nyíltságom, áradó
szavaim, a generálistól akár szét is rohadhatnának, akár dinnyema-
gok a trágyadombon!

61
 A szerelmi történetek eredete

Csatasorba szedtem,
S útnak indítottam
Dühöm seregeit.
Hogy' nem jutottak át
Az Északi kapun?

Onogoro végignézett a Szilvavirág Teremben összegyűlt

társaságon.
- De hát nem igaz - győzködte őket -, hogy a férfiaknak ha-
talmukban áll használni és kihasználni minket, nekünk viszont
nem?
Izumi Shikibu lerakta a samisent, és megfogta Onogoro ke-
zét. Túl meggondolatlan, túl dölyfös ez a lány, és ha nem teszünk va-
lamit, úgy összetöri magát, mint az Ise sziklás partjának nekicsapódó
lótuszvirág. Meg kell tanulnia, hogy kevesebbet várjon el a férfiaktól,
állapította meg Shikibu. Meg kell tanulnia, hogy kevesebb jelentős-
séget tulajdonítson annak a fontoskodó Taira alaknak. Vagy, csak
hadd törje Össze a szívét, és erősödjön meg lélekben: hamarosan rá
fog jönni, hogy az ellenkező nem esetében minél kevesebb szeretetet
adunk, annál többet igyekeznek nyújtani nekünk.
Izumi Shikibu már majdnem negyven éves volt; rövidlátó,
kissé molett, és nagyon kedves volt, és nem csupán végtelen
magabiztossággal, hanem nehezen elsajátított, pengeéles iró-
niával is megáldotta az ég. Az ifjú Onogoro faragatlan, mégis
62
furcsán magával ragadó költeményét hallgatva azonban ön-
kéntelenül is eszébe jutott saját ifjonti dühe, amit az udvar bén-
ultsága miatt érzett, és egy pillanatra felmerült benne az a ré-
mes gondolat, hogy végül úrrá lett rajta a cinizmus. Ám vajon
nem az jellemez minden állatot, hogy a túlélés érdekében hoz-
záidomul környezetéhez, és a túlélés vajon nem önmagában is
nemes cél, még akkor is, ha megköveteli a megalkuvást? Gyer-
mekként eljátszhattak a császárt, megszüntethettünk rangokat,
a feje tetejére állíthattuk a hierarchiát. Bábu-népünk körében
mellőzhettük az igazságot és az egyenlőséget, és sem miniszté-
riumok, sem pátriárkák nem akadályozhattak meg ebben min-
ket. A valós élet azonban túl értékes ahhoz, hogy értelmetlen
lázongásra fecséreljük el, és ha a játékszabályokon nem lehet
változtatni, akkor a legésszerűbb minél inkább kihasználni
azokat. Ugyanakkor Shikibu valahogy mégis csodálta Ono-
gorót. Ez a lány, ismerte el, kétségkívül lélegzetelállítóan elragadó.
Miután együttérzőn megszorította Onogoro kezét, visz-sza-
tért azokra a meghitt témákra, melyek az est során a legélesebb
vitát váltották ki.
- Kedvesem - nógatta nem gondoltál még arra, hogy más
szeretőt is tarts? Egy ilyen sokoldalú lánynak, mint te vagy,
nem keli soká keresgélnie, erről biztosíthatlak.
- Tulajdonképpen olyan sok harmadrangú miniszter ér-
deklődött felőled - vágott közbe Sei Shonagon hamiskás mo-
sollyal -, hogy már kezdett elhatalmasodni rajtam a féltékeny-
ség! - Kibontotta köntösét, hogy elébük tárja jégmadarakkal ki-
hímzett, barackszínű selyemből varrt, pazar alsóruháját, és
olyan megnyerőén mosolygott hozzá, hogy Onogoro, aki való-
jában sokkal nyugtalanabb volt, mint amilyennek tűnt, majd-
nem elsírta magát, annyira hálás volt ezért.

Mennyire kedvesek, gondolta, s fel sem tudta fogni, miért fo-

gadják így őt ezek az előkelő hölgyek. Fennhéjazásra és zárkó-
zottságra számított, és sem ilyen őszinte szóáradatot, sem

63
ilyen kizárólag rá összpontosuló figyelmet nem remélt - igaz,
szerfölött vágyott mindkettőre. Most viszont, hogy végre-vala-
hára a középpontba került, fonák módon megijedt, és úgy
érezte érdemtelen a figyelemre.
(A furcsa reakció érthetőbbé válik, ha belegondolunk, hogy
azok számára, akiknek folytonosan a rosszallás és elnyomás
jut osztályrészül, és épp ezért sokszor hevesebben forrong ben-
nük a vágy, a visszautasítás olyan beállítottság, amit a kedve-
zőbb feltételek beállta nem tud egyből megváltoztatni, hiszen
állandóan a már megszokottra törekszenek, és inkább tovább
dörömbölnek az elfogadás ajtaján, mint elismerjék, hogy az aj-
tót már rég szélesre tárták előttük.)
Onogoro vakon kutatatta zavarának okát, mígnem eszébe
jutott az álom, amiből aznap reggel ébredt a nap hatalmas haj-
nali korongjának látványára. Végeláthatatlan tenger vette kör-
ül, magányos, szigettelen tenger. A csupasz felszínen hánykó-
dott egy kagylóhéj csónakban, és keserű velőt kanalazott egy
bambuszrúdból, melyből - anyja parancsára - hasztalan igye-
kezett citerát faragni. Bizonyosan e szomorú álom kedvetlení-
tette el ennyire, ez a szerencsétlen álom, mely feltépte gyer-
mekkori sebeit, felkavarta a leülepedett emlékeket, és szívszo-
rongatón eszébe juttatta, hogy soha még csak fogalma sem
volt, hogyan nyerhetné el anyja szeretetét, hogy mindig is
ugyanilyen elveszettnek érezte magát, mint álmában a végte-
len tengeren.
- Vagy ezt választod, vagy kolostorba vonulsz, hidd el ne-
kem! - riasztotta fel merengéséből Onogorót Shonagon fontos-
kodó unokatestvére. Onogoro az este során megtudta, hogy ez
az elegáns úrhölgy, bár még alig volt túl a szoknya felvételén,
már három szerelmi viszonyt folytatott, és határozott szándé-
kában állt költőként hírnevet szerezni magának. És attól sem
tartózkodott, hogy folyton a maga dicséretét zengje. E jellem-
vonását Onogoro nagyvonalúan zsenge korának tudta be, hi-

64
szen méltatlannak tartotta volna puszta koraérettségéért irigy-
elni őt.
Bár a fővároshoz vonzódó, más vidéki emberekhez hasonl-
óan Onogoro is az önbizalomhiány szemellenzőjén át tekintett
a világra, és a maga körül mindenütt tapasztalható kifinomult
ízlést vagy túlzottan elítélte, vagy hasonló mértékben tömjé-
nezte, elragadtatással fordult ismét Shikibuhoz. Tekintetét le-
szegte, agyában ezer kérdés tolongott, de feltenni egyiket sem
merte, mivel attól félt, hogy félszegnek és kislányosnak tarta-
nák. Shikibu tudná, gondolta magában, hogyan kell megregulázni
egy szeretőt, hogyan kell hűségessé tenni, vagy levágni, mint egy ro-
hadt ágat; tudná, mikor kell makacskodni, és mikor kell engedni, mi-
kor kell feltárulkoznia, és mikor kell titokban tartania az érzelmeit —
valójában mindent tudna, amit egy felnőtt nőnek tudnia kell...
Ám ekkor Shonagon pajkosan megfenyegette Onogorót.
- Bármit is teszel, arra vigyázz, hogy ne váljon belőled is
Murasaki úrhölgyhöz hasonló szenteskedő! Mindnyájunkat
halálra untatnál vele!
- Ej, Shonagon, - pirított rá Shikibu. - Az lehet, hogy Mura-
saki nem tudja, hogyan kell élni, viszont olyan bölcsen ír, mint
az istenek. Te ellenben túl nagyvilágiasan élsz, és úgy is írsz,
mint egy bájos kurtizán.
- Ohó! - felelte nevetve Shonagon, és Shikibu felé libben-tet-
te köpenyének lelógó ujját. - De sokkal több izgalmat nyújtok
nála!
-Való igaz, kedves Shonagon, hogy a te temetéseden több
könnyet fogok hullatni... - Shikibu hirtelen kacagva dobolni
kezdett az asztalon, mire a go-bábuk szanaszét röpültek a szo-
bában. - De annyira igazságtalan! - kiáltotta. — Az a nő zseni!
Onogoro gondolkodás nélkül rábólintott, hiszen ki ne cso-
dálná a káprázatos Genji íróját? Ám Shonagon ifjú kuzinja, aki
közben az ablakhoz húzódott, hogy végignézze a holdfelkeltét,
és karját barátja, Yomiko derekán nyugtatva, némán hallgatta
a beszélgetést, közbevágott.

65
 - Kár, hogy úgy eszik, mint egy ponty! - kiáltotta, és ar-
cátlanul kifigurázva az írónőt, összecsücsörítette a száját.
Onogoro nehezen tudott napirendre térni e pimaszság fe-
lett, és önkéntelenül is a számára ismeretlen Murasakit és az ő
bárdolatlan szokásait vette védelmébe. Ha Shikibu helyében len-
nék, latolgatta mérgesen, jól megpofoznám ezt a kis bakfist! Ám
jókedélyű házigazdája csupán elnevette magát, és arra kérte
Onogorót, hogy ne is figyeljen arra, amit az „efféle szörnyű
kislányok” összehordanak, és ismét újdonsült pártfogoltjához
fordult.
- Szereted ezt a Tairát? - Majd halkabban hozzátette,
-Úgy értem, jó vele az ágyban?
- Igen - felelte Onogoro habozás nélkül, de nyomban fü-
lig pirult. Lelki szemei előtt megjelent a tsuitate paraván mögé
bújt Oyu, és az alantas munkáját lelkiismeretesen végző, sem-
mit sem sejtő generális. Nem volt mersze elárulni Shikibunak,
hogy két férfi kellett hozzá, hogy kielégítse őt, ámbár nem elő-
ször merült fel benne a gondolat, hogy ez valamiképp ellensú-
lyozza a helyzetet, hiszen a generálisnak a felesége mellett egy
szeretőre is szüksége volt. Az szintén eszébe jutott, hogy Oyu
kizsákmányolásával vádolhatnák, nem számít hány vég
anyagot és hány kanna teát küld anyjának a keleti hegységbe.
És bár sejtette, hogy beszélgetőtársai inkább megtapsolnák ere-
detiségéért, semmint megdorgálnák a szenvedély hiánya mi-
att, mikor belegondolt, miféle pletykákat terjesztene róla Sho-
nagon szemtelen unokatestvére, elöntötte a szégyen. Nem, ha-
tározta el, nem kockáztathatom meg. Újfent elveszettnek érezte
magát, mivel nem akart nevetség tárgyává válni, azt sem sze-
rette volna, ha ezek a nagyvilági hölgyek azt gondolnák, üre-
sen kong a fegyvertára.
A vidéki élet, mint láthattuk, nem készítette fel Onogorót
arra, hogy beilleszkedjen egy ilyen emelkedett társaságba,
mely ráadásul csupa olyan nőből állt, akik minden átmenet
nélkül tudtak beszélni szerelemről és irodalomról, szobrá-

66
szatról, építészetről és történelemről. Az apja házában megfor-
dult tanárok vidékiesek és alamuszi alakok voltak, olyan férfi-
ak, akiknél egészében véve kiválóbbnak érezte magát, de
mindezidáig nem tudatosodott benne, hogy a művészetek és a
tudományok alapjaitól eltekintve milyen keveset sajátított el
tőlük, a boldogság keresésének kifinomult művészetéről nem
is szólva - hiszen, amint anyja belésulykolta, egy nő életében
nincs helye efféle eszméknek. Azonban bármennyire igyeke-
zett elhessegetni magától a gondolatot, mégis arra a következ-
tetésre jutott, hogy ezek a hölgyek a másik végletbe estek, és
túl köny-nyedén veszik az életet. Nem lehetséges vajon, tűnődött
el, hogy azok a szerelmi viszonyok, melyekkel oly ügyesen manipulál-
tak, alig jelentenek többet a mélyebb - és nem mindig kellemes - érzel-
mektől védő bástyáknál, mely érzelmek egyértelműen ember mivol-
tunk részét képezik? Ha mi nők hátat fordítunk az érzések tető- és
mélypontjainak, vajon végül nem válunk ugyanolyan felszínesekké és
csalárdakká, mint a férfiak?
Zavartan bámulta vendéglátójának okos és szép arcát. Mi-
csoda önteltségre vall viszont, ha valakin azt látják, hogy a szenve-
dést fölébe helyezi a gyönyörnek, a szenvedély gyötrelmeit pedig több-
re tartja a nyugalomnál! Onogoro elméje úgy vergődött, mint a
hálóba akadt szalonka. Leginkább arra vágyott volna, hogy
Shikibu gyengéd keblére hajthassa fejét, és mindenestől kisza-
kadjon a férfiak világából, hogy teljesen belevesszen újdonsült
támogatójának karjaiba, aki kényeztetné és megszabadítaná őt
a kínjaitól. Ám e sóvárgás annyira gyerekesnek, sőt, egyenesen
szenvelgőnek tűnt a számára, hogy a szégyen eltorlaszolta a
szívéhez vezető utat, és miután elfordulva kortyolt egyet bor-
ából, ércesen felnevetett, és azon kapta magát, hogy kijelenti:
- Ha mégis képtelen kielégíteni, bármikor kisegítenek a tör-
téneteim!
Shikibu tanácstalan tekintettel meredt rá. Onogoro elfojtot-
ta félelmeit, és így folytatta:

67
 - A történetek, amiket magamnak mesélek, azért hogy...
Nos hát, tudjátok miért.
Shikibu fekete szeme szikrákat szórt.
- Hogy felizgassanak?
Onogoro leszegett tekintettel megvonta a vállát, mintha
szótlanul megbocsátásért esdekelne. A hazugságtól még csak
el sem pirult.
- Szerelmeskedés közben? - Csapta össze elragadtatottan a
kezét Shonagon. - Gyertek, kedveseim! Ezt hallgassátok meg!
- Saját női shunga - merengett Shikibu kivillantva leggono-
szabb kis mosolyát. - Biztosra veszem, hogy Shonagont majd’
megüti a guta, hogy nem neki jutott először eszébe! Nem me-
sélnéd el valamelyik történetet? - kérlelte Onogorót, ahogy a
többi hölgy a kíváncsiságtól hajtva köréjük gyűlt. - Bizton tu-
dom, hogy egyikünk sem annyira példásan erkölcsös, hogy ne
tudnánk hasznát venni.
Onogoro pánikba esett, ugyanis nem számított rá, hogy
ilyesfajta kérés lehet hencegésének eredménye, és hirtelenjé-
ben egy szó sem jutott eszébe Oyu repertoárjából.
- Biztosan mindenki kimerült már - ellenkezett. Ám Shiki-
bu ragaszkodott hozzá, hogy újra szítsák fel a lámpás tüzét, új-
ra melegítsék fel a bort, és mindenki megesküdött rá, hogy an-
nyira szeretnék hallani Onogoro „szerelmi történeteit”, hogy
szükség esetén akár hajnalig is fennmaradnak. Végül a törő-
dött Onogoro belátta, hogy nem maradt más választása, s bele-
fogott a mesélésbe.
Közben Omoto úrhölgy besompolygott a szobába, gyöngé-
den Onogoro térdére helyezte mancsát, majd az ölébe telepe-
dett, ahol feltartott fejjel ült, ahogy rangjához illett, és úgy
hegyezte a fülét. E gyönyörű állat az első Ichijo Császár macs-
kájának, Myóbu úrhölgynek egyenes ági leszármazottja volt,
és ugyanannak a nemesi fejdísznek a viselete illette meg, amit
legendás dédanyjának adományoztak. Omoto acélkék szőrű,
aranysárga szemű, széles homlokú és keskeny pofájú macska

68
volt, daruéhoz hasonló karcsú lábakkal és véghetetlenül kecses
farokkal, melyet mindig az égnek emelt, ha ült, mint most is,
ahogy a hölgyek, mint a krizantémok, mind felé fordították te-
kintetüket.
A macska káprázatos kínai elméje mindössze a hölgyek szí-
neit érzékelte, a violaszínű és íriszkék és szilvalila alsóru-há-
kat, a cseresznyepiros vagy őszibarackszínű béléses, világ-
osabb köpenyeket, a mustársárga vagy kankalinsárga obikat.
Finom hölgyillat töltötte be a szobát, a vér és a szeretkezés hal-
ra emlékeztető, érzéki szaga, az anyatej és a frissen leölt vere-
bek illata. Omoto úrhölgy szeme aranyló csíkká szűkült össze,
és pilledten dorombolni kezdett: himnuszt zengett a kölyök-
kor, az első alom balzsamosan sikamlós szalmája emlékére,
himnuszt a suta dörgölőzéshez és az első lenyalt hártyához, az
első pislantáshoz, mikor életében először látta meg a kereken
fehérlő holdat.
A lány, akinek ölében Omoto úrhölgy helyet foglalt, akinek
hangja egy lábnyira a feje fölött zengett, akinek ujjai gyöngé-
den simogatták őt, folytatta a mesét, az élénk színű hölgyek
pedig az izgalom hatására kioldották obijaikat s a suhogó,
aprókat szikrázó selyem alsóruhákat, és így Omoto úrhölgy
itt-ott kivillanni látta a fehérnemű skarlát pázsitját. Aztán a
szobát lassan ellenállhatatlan édes pézsmaillat töltötte meg, s a
bő ruhaujjakból előkerültek a legyezők, a kezek pedig oly
gyorsan csapkodtak, mint a kolibri szárnyai.
Omoto úrhölgy elalélt az élvezettől, ahogy az emlékek, a
meleg combok és az átnedvesedő ruha boldog elegyét kóstol-
gatta, és ösztönösen kieresztette karmait, végigszántotta Ono-
goro selymes térdeit. És bár túlfeszített idegzetű szállásadója
felsikoltott, s a tatami-szőnyegre lökte Omoto úrhölgyet, a
szertelen macskahölgy, aki pacsirtanyelvet és teknőshúst ebé-
delt, és soha semmiből nem szenvedett hiányt, tudta, hogy eb-
ben a hölgyalomban talál még hat másik ölet, melyek éppoly

69
bársonyosak, és hat kézpárt, melyek éppoly gyengéden simo-
gatják acélkék szőrét és fülét.

70
 Yü Hsüan-chi útja

S Onogoro mesélni kezdett...

Élt egyszer a kínai Ch’ang An tartományban egy Yü Hsü-

an-chin nevű költőnő, aki egy alacsony rangú hivatalnok ágy-
asa lett. Mivel Kínában szigorúbban bánnak egymással, mint
nálunk, a hivatalnok felesége, aki féltékenykedett férje új szere-
tőjére, kínozta őt, és elűzte a háztól. A hajlékát vesztett Yü
Hsüan-chi keresztül-kasul vándorolt a tartományban, és csu-
pán Li Po sorai nyújtottak némi vigaszt kóborlásai során, me-
lyeket újra és újra elszavalt magában:

Az út oly nehéz
Az út oly nehéz
Sok az elágazás.
Melyiket válasszam?
Egy nap befogom a szelet
S átszelem a tengert

A lány végül egy vörös-okker sziklára épült monostorhoz

ért, ahol a szerzetesek - bárcsak tudta volna - bujaságukról vol-
tak híresek. Ahogy felhágott a meredek lépcsőn, látta, hogy ki-
hajolnak a párkány felett, és tekintetükkel kacagva követik lép-
teit. Mikor Yü bekopogott a faragott kapun, bent félrehúztak
egy tolóablakot, és két kedélyes, teljesen egyforma ábrázat bá-
71
mult ki rá. Li barát és Hu barát ikrek voltak, és Yü végül nekik
köszönhette, hogy a taoista írások mellett kevésbé jámbor üzel-
meket is megismert.
A barátok egy tiszta, üres cellába vezették Yüt, majd
mosdóvizet, ételt, és egy kendervászon köpenyt hoztak neki,
amivel lecserélhette koszos, szakadozott ruháját. Ezután magá-
ra hagyták, hogy a fáradságtól letaglózva, mély álomba merül-
jön.
Reggelre a fiatal test visszanyerte erejét; a lány felpattant,
hogy feltérképezhesse a szentélyt, ahol a barátok jóvoltából ad-
dig maradhatott, amíg csak akart. Arra, hogy a szállásért fizet-
nie is kell, csak később jött rá.
Mivel a barátoknak imádkozniuk kellett, Yü délutánra vé-
gigjárta a hűvös kőfolyosókat, és a ciprusok erős illatát magá-
ba szíva elüldögélt a nyugalmas kertekben, és már alig várta,
hogy ismét láthassa újdonsült barátait, és kérdésekkel halmoz-
za el őket Lao-Ce életvitelével kapcsolatban.
A refektóriumban elfogyasztott estebéd során Yü kénytelen
volt elviselni, hogy kíváncsian méregetik és sustorognak róla.
A vacsora befejeztével a barátok félénken kopogtattak cellája
ajtaján. Be kell tartani pár formaságot, magyarázták neki, egy nő-
nek, mielőtt novíciusként befogadnák, át kell esnie a beavatási szer-
tartáson. Miután ezt közölték vele, az ikrek egy kancsó vizet,
egy éles pengét, egy vörös-okker festékdörzsölő követ és ecse-
teket hoztak be.
Yü nyugodtan üldögélt szalmaágyán, és előrehajtotta fejét,
mivel egyértelműen arra számított, hogy kopaszra borotválják,
és ha ezt kérték volna tőle, készséggel feláldozza hosszú és ra-
gyogó hajfürtjeit.
Li barát azonban körbenyírt koponyája búbjáig elpirult, és
könyökével oldalba bökte sokkalta szókimondóbb ikertestvé-
rét, Hut, aki közölte Yüvel, hogy csupán a szeméremszőrzetét
kell eltávolítani, és ha lenne olyan kedves, és kitakarná a nemi
szervét, fivére késedelem nélkül nekilátna a megtisztításnak.

72
 Yü meglepődött, ám a kérést oly tapintatosan adták elő,
hogy engedelmesen széjjelnyitotta kendervászon köpenyét, és
széttárta combjait, hogy Li barát megborotválhassa a hishóját.
Az ifjú bonze ezt oly művészi ügyességgel hajtotta végre, hogy
egyetlen szőrszálat sem hagyott ki, és egyáltalán nem okozott
a lánynak fájdalmat vele, és bár elismerően mormogott, mikor
előbukkant az aprócska rózsaszínű bimbó, egyetlen illetlen
vagy vallástalan megjegyzés nem hagyta el ajkát.
Mikor Li végzett feladatával, ikertestvére, Hu bátorító sza-
vak kíséretében arra utasította Yüt, hogy négykézláb ereszked-
ve térdeljen a tatami-szőnyegre. Yü habozás nélkül eleget tett a
kérésnek, majd hátrafordult, hogy végignézze, amint Hu barát
vörös-okker festéket kever ki magának, és nyelve hegyével fi-
noman megnedvesíti az ecset hegyét. Li barátról már kiderült,
milyen mesterien bánik a borotvával, ikertestvére százszoro-
sán felülmúlta őt az ecsetével.
Líu letérdelt Yü mögé, széttárta a lány gömbölyded gerezd-
jeit, hogy hozzáférhessen az örvös hasítékhoz, miközben Li ba-
rát bíztató szavakat mormolva simogatta Yü haját. Bár Yü kis-
sé meghökkentőnek találta teste alsóbb régióinak efféle fel-
szentelését, a bizsergető ecsetvonások, és a hűsítő vörös-okker
cseppet sem kellemetlen érzéssel töltötték el. Hu barát ünnepé-
lyesen nyalogatta ecsetét, és folytatta munkáját, mígnem egy
tökéletes kört festett az immár kitáguló nyílás köré. Ekkor mé-
lyen meghajolt Yü előtt, és megkérdezte tőle, készen áll-e a be-
avatási szertartás utolsó fejezetére.
Oly huncutul tette fel a kérdést, testvére pedig oly nyájasan
ismételte meg a szavait, hogy Yü egyértelműen kegyetlenség-
nek érezte volna, ha tagadólag válaszol, annyira vágyott rá,
hogy kövesse újdonsült barátainak Útját. Valójában, ha min-
den rítus annyira kellemes, mint az eddigiek, akkor elképzelni
sem tudta volna, miért lépne ki valaki a rendből!
- Természetesen - felelte. Hu barát pedig kiment a szo-
bából, hogy pár perc múlva két másik szerzetessel együtt tér-

73
jen vissza, akik ugyanolyan nyájastekintetűek voltak, mint ő
maga, és üvegcsékben abból az illatos olajból hoztak maguk-
kal, melyről a monostor tartományszerte híres volt.
Miután kinyitott egy fiolát, Hu barát egy keveset Yü tenye-
rébe, aztán a többi szerzetes kinyújtott kezébe öntött a kakukk-
fűolajból. Yü előrehajolt, és ájtatosan beleszippantott a levegő-
be.
Hu barát jelére Li és a két másik szerzetes, nevezetesen
Chen barát és Yung barát letérdelt, és hátrahúzta reverendáját,
hogy felfedjék meredező hím tagjukat, Hu barát pedig intett,
hogy Yü kenje fel mindegyiket az illatos olajjal. Míg Yü előttük
térdepelt, őt is felkenték: előbb az elülső vágatot, majd a hátsó
nyílásra festett kifogástalan kört, s közben a térdelő papok áhí-
tatos hangon egy misztikus szútrát kántáltak.
Hu barát, aki személyiségéből adódóan a vezető szerepét
töltötte be, intett ikertestvérének, hogy feküdjön le a szal-
maágyra, az immár édesen illatozó Yüt pedig fölébe ültette.
Előző, s egyben egyetlen szeretője tapasztalatlansága ellenére
Yü azonnal felfogta, mit kell tennie. Miután Li barát vöröslő és
síkos hímtagját hüvelyébe csúsztatta, csekély lelkesedéssel rin-
gatni kezdte csípejét, míg Hu barát megálljt nem parancsolt ne-
ki.
Ekkor Yü karcsú derekára helyezte tenyerét, és addig emel-
te, míg ikertestvére hímtagja épphogy hozzáért a lány sarjadó
szeméremajkaihoz. Eközben olajjal felkent ujját a hátsó nyílás
hívogató vörös körébe csúsztatta, míg az ki nem kerekedet, és
odaadó kiteljesedésében magába nem fogadta Hu fürkésző
hímtagját, mely mint egy buzgó méhecske a virágszirmok kö-
zé, úgy fúrta be magát a nedves mélyedésbe. Amint kényelme-
sen elhelyezkedett Yü gerezdjei között, Hu barát átengedte a
terepet, hogy szerencsés ikertestvére alulról ismét elmélyülhes-
sen Yü elülső vájatában, és tökéletes összhangban mozogni
kezdtek, mint a mérleghinta: míg az egyik testvér a mélybe ha-

74
tolt, a másik visszahúzódott, és megfordítva, s e harmonikus
hullámzás teljesen elragadta Yü tapasztalatlan érzékeit.
Mintha mindez még nem lett volna elég, Chen barát és
Yung barát ájtatos képpel közelebb húzódtak. Chen barát a
fekvő Li fölött terpeszben állva felkínálta hímtagját a lihegő
Yünek, aki mohó önfeledtséggel szájába kapta az édességet, és
gyönyörét még tovább fokozta Yung barát közbelépése, aki
áhítatosan félrefordított tekintettel Li hasára fektette fejét, és
hajszálpontos időzítéssel nyaldosni kezdte Yü lüktető szemé-
rembimbóját, mely addig soha nem tapasztalt mértékben zsen-
dült és dudorodott, mígnem Yü kis híján a Mennyekben érezte
magát.
Ekkor az egyik isten zengő hangon e szavakat intézte hoz-
zá:
- Kinek férfiúi és női szárnyak egyaránt megadatnak, az ön-
maga a világ anyaméhe, a világ anyaméheként pedig folytono-
san, vég nélkül sarjakat hoz a világra.
Mikor ezt meghallotta, Yü megadta magát a minden dol-
gok szentsége előtt, és mikor édes gyönyörűséggel eltelve vé-
gül visszatért a földre, Hu barátot hallotta, amint épp Lao-Ce
halhatatlan szavaival fejezte ki háláját:

Íme a világmindenség négy amfiteátruma,

És egy rátermett férfi egyike e négynek:
Férfi, aki a föld útját kerekíti ki,
Föld, ami a mennyek útját kerekíti ki,
Menny, ami az élet útját kerekíti ki,
Mígnem bezárul a kör.
És imigyen tette meg a költő Yü Hsüan-chi az első tétova
lépéseket a megvilágosodás Útján.

75
 Helytelen dolgok

Miután elhalt a taps és nevetés, immár a Tigris órájának

harmadik negyedében jártak, amikor végzetes hiba lett volna
véget vetni az összejövetelnek, ezért frissítőket hozattak, Sho-
nagont pedig rábeszélték, hogy olvasson fel hírhedt könyvé-
ből, ám előtte Shikibu még kicsikart az égő arcú Onogoróból
egy ígéretet, hogy a következő estélyen ismét előad egy részle-
tet Yü Hsüan-chi kalandjaiból.
Shonagon története kétségtelenül a hölgyek legfőbb ked-
vencei közé tartozott, és épp ezért Onogoro figyelmesen hall-
gatta, és igyekezett felmérni, vajon az ő kölcsönvett meséje,
vagy az elismert naplóíró „Helytelen dolgok” című műve arat
zajosabb sikert.
- A bodorított hajba tűzött mályvarózsa - olvasta Shonagon
a kacagó és sóhajtozó kórust ellenpontozva.
- A közember házát borító hó - folytatta. - Különösen sajná-
latos, ha lesüt rá a hold.
- Egy nő, aki már túljutott élete delén, terhesen, zihálva
baktat. Kellemetlen látványt nyújt, ha egy bizonyos korú hölgy
mellett fiatal férjet látunk; az pedig különösen helytelen, ha a
nő féltékenykedni kezd, mert férje máshoz látogatott el.
Erre Shikibu kivételével mindenki bólogatni kezdett, és un-
dorodva csapkodni kezdtek legyezőikkel, Onogoro azonban,
bár csodálattal kellett adóznia Shonagon lendületes előa-
dásmódjának, nem tudott azonosulni a hiú érzelmekkel. Men-
76
nyire fennhéjázó, gondolta. Képtelen vagyok belátni, hogy a legsze-
rényebb hajlék tetején tündöklő hó bármivel kevésbé szemet gyönyör-
ködtető lenne, mint a nagyszerű Daigoku-dent belepő hótakaró! Ami
pedig a korosodó hölgyeket illeti, Shikibu tán nem az, magát Shona-
gont nem is említve?
A felolvasást követő csevegés alatt Onogoro magát korhol-
ta. Azzal, hogy beszállt a léha társalgásba, kétségtelenül nem
csupán a hűséges Oyut csalta meg, hanem - a múlandó hírnév
érdekében - saját költői énjét is. Hiszen, bár a kínai mese után
felhangzó taps ugyanolyan lelkesnek tűnt, mint amit Shona-
gon kapott, vajon verseit, az egyetlen Shikibutól eltekintve, ta-
lán nem langymelegen fogadták mindannyian? Az elismerés-
vágy arra csábította, hogy bebizonyítsa jártasságát a világ dol-
gaiban, a rivalizálás pedig még tovább taszította...
Ilyen gondolatok gyötörték az elkeseredett Onogorót, míg-
nem az önmarcangolás végleg magának követelte a trónt, amit
azt megelőzően az elégedettség foglalt el. Mindeközben az
életvidám Shonagon - aki, s efelől nyugodtak lehetünk, soha
nem pazarolta volna idejét ilyen lelki búvárkodásra - közkívá-
natra belefogott a „Gyűlöletes dolgok” tolmácsolásába.
- A hajnalban távozó szerető bejelenti, hogy meg kell keres-
nie a legyezőjét és a papírját. „Tudom, hogy tegnap este elpa-
koltam őket”, mondja. Mivel koromsötét van, tapogatózva ke-
resgél mindenfelé a szobában, és mikor belebotlik az egyik bú-
tordarabba, így mormog magában: „Furcsa! Hol a nyavalyá-
ban lehetnek?” Végül megleli a tárgyakat. A papírt hangos zi-
zegés kíséretében köpenye mellrészébe dugja; aztán egyetlen
csuklómozdulattal szétnyitja legyezőjét, és szorgosan legyezni
kezdi magát - csak ekkor hajlandó elindulni. Minő otromba vi-
selkedés! A „gyűlöletes” még enyhe kifejezés...
- Kötődésünk egy férfihoz valóban nagyban függ attól,
mennyire elegánsan távozik. Ha kipattan az ágyból, összevis-
sza rohangál a szobában, erősen megszorítja nadrágja övét, fel-
tűri udvari palástjának, köpenyének, vadászruhájának ujját,

77
köpenye mellrészébe gyömöszöli cókmókját, aztán sietve meg-
köti külső övét — az ember kezdi meggyűlölni őt.
Mikor Shonagon befejezte mondókáját, olyan mulatságos
képet vágott, hogy Onogoro önmarcangolása közepette is
kénytelen volt el nevetni magát. Mivel a Nyúl órájának máso-
dik negyedében járt már az idő, ebben az önfeledt hangulat-
ban búcsút mondtak Izumi úrhölgynek, feloszlott a társaság,
és indult ki-ki a maga útjára a hűvös hajnali utcákon.

78
 Tigrisháton

Onogoro bejelentkezett, hogy tanácsot kérjen aggasztó ál-

mát illetően, és már másnap eljött hozzá a Jósda főnöke. Ono-
goro díszfüggönyén át figyelte a mester sziluettjét, miközben
szorongva hallgatta kijelentéseit. A jós gyakori torokköszörü-
léssel megszakított, rekedtes hangon előírta Onogorónak, hogy
az elkövetkező napokban a víz minden formáját kerülje el, ne
fogyasszon a tenger gyümölcseiből, és tartózkodjon a közösü-
léstől. Nem sétálgathat a patakparton és a palota kertjeinek
szökőkútjai közelében, valamint a várost sem hagyhatja el,
mert akkor kénytelen lenne átszelni a fővárost körülvevő több
száz várárok legalább egyikét.
Képzelhetjük, mennyire elcsüggesztette Onogorót a hír, mi-
kor a tabu időszak lejárta előtt katatagaét hirdettek ki a palota
északnyugati szárnyának minden lakója számára a Tigris Is-
tenség baljós helyzete okán, akit az évszakra jellemző szelek
akkora hatalommal ruháztak fel, mely már veszélyesnek ítélte-
tett.
Mivel a többi udvarhölgy és szolgálóleányaik átköltöztek
rokonaik és ismerőseik biztonságosabb házaiba, Onogoro, aki
két tűz között találta magát, elküldte Tokident a jóshivatalba,
hogy magától a jósdafőnöktől kérjen útmutatást, mitévő le-
gyen szorult helyzetében. Miután közölték vele, hogy a mester
nem elérhető, Toldden egyik hivatalnoktól a másikhoz szalad-
gált tanácsért könyörögve» Hogyan tarthatná be Onogoro úr-
79
hölgy a katatagaét, érdeklődött, mikor tabuként tiltották neki,
hogy átkeljen a vízen? Nem lehetne lerövidíteni a tabu idejét,
vagy a tényállást figyelembe véve érvényteleníteni azt? Ám a
hivatalnokok, alacsony beosztásuk és kellő tapasztalat híján,
maguk sem tudtak megegyezni a megfelelő eljárást illetően, és
olyan, kellően magas pozícióban lévő illetékest sem tudtak elő-
keríteni, aki megadhatta volna a Tokiden úrnője számára szük-
séges felmentést. Őnagyméltósága, a jósdafőnök várhatóan
nem tér vissza a hivatalba a Majom órája előtt, közölték fenn-
héjázón a cselédlánnyal, ám amint megérkezik beszámolnak
neki a hölgy helyzetéről.
Az északkeleti szél óráról-órára erősödött, s a bambuszok
vigasztalanul zörögtek a Mandulavirág Terem ablakai előtt,
miközben odabent cseléd és úrnő reszketve várták a jósdafő-
nököt. A császári lakosztályok addigra szinte mind kiürültek,
mivel a császár és kísérete ideiglenesen átköltözött az első
helyőrség területén található Seiryo palotába. A Kakas órájá-
nak második negyedében, mikor már sűrű sötétség borult a
palotára, végre megérkezett a jósdafőnök a második helyőrség-
be, és százszor is bocsánatot kért a késés és a késői alkalmat-
lankodás miatt.
A jós az úrhölgy horoszkópjának hosszas tanulmányozása
után megállapította, hogy a Tigris Istenség kevesebb veszélyt
jelent, mint a vízen való átkelés. Az úrhölgynek épp ezért a la-
kosztályán kell maradnia, vonta le a következtetést, és miután
megajándékozta Onogorót egy fűzfa amulettel, arra utasította,
hogy viselje azt magán a Tigris Démon elleni óvintézkedés
gyanánt.
A viharos és nyugtalan vérmérsékletű emberek, mint ami-
lyen Onogoro is volt, hajlamosak a megszállottságra; nem cso-
da hát, ha súlyos dilemmája közepette Onogoro a generális
nyugodt ereje és sok harcban edződött kardja után sóvárgott.
Éppen ezért, amint a jósdafőnök elköszönt tőle, kiküldte Toki-

80
dent az üvöltő viharba, hogy vigye el szerelméhez üzenetét,
miszerint égető szükség lenne a jelenlétére.

A szerelem oly
Csalóka néha:
E fehér mandulavirág
Szélfútta szirom tán,
Vagy hópehely?

- Kérlek, jöjj el hozzám! - írta. - Veszélyben vagyok, még-

sem hagyhatom el a házat.
A generális még régebben egy tizenkét inróból álló készle-
tet ajándékozott Onogorónak, melynek minden egyes darabja
az év egyik hónapjának felelt meg, és az adott hónaphoz illő
módon lett megformálva. Az első hónaphoz készített inro, az
újévi ünnepségekre tekintettel, búgócsigára hasonlított; a má-
sodik hónapé, egy remekbeszabott kovácsoltbronz lámpás, az
Inari Ünnep papírlámpásait utánozta; a negyedik hónap inróját
selyemszövőlepkéket ábrázoló mintára faragták ki, ugyanis ek-
kor kezdik lefejteni a selyemhernyók gubóiról a szálakat. Mi-
vel az első hónap még nem ért véget, még mindig a fejfájására
szedett gyógynövény-tínktúrát, valamint egy-két papírkendőt
tartalmazó, búgócsiga alakú inro csüngött Onogoro derekán.
Ebbe a dobozkába süllyesztette tehát bele Onogoro a fűzfa
amulettet, és lecsapta a doboz fedelét. Majd leült, hogy meg-
várja szeretője válaszát.
Onogorót elkeserítette a gondolat, hogy szerelme a családi
fészek biztonságában tudhatja magát, ám közeledett a katata-
gae órája, és mivel tisztában volt, hogy felelősséggel tartozik
Tokidenért, megparancsolta a lánynak, hogy menjen át nagy-
nénjéhez a harmadik helyőrségbe, és maradjon ott, míg el nem
múlik a veszély.
Tokiden letörölte könnyeit, és hálálkodva kimenekült az éj-
szakába, Onogoro pedig magára maradt a kongó palotában,

81
ahol alig néhány kutya és macska tartózkodott csupán. Miután
beburkolózott köpenyébe, erősen megszorította a búgócsiga
alakú inrót, és leült az íróasztalához, hogy bevárja sorsát.
Mármost, ahogy minden ismert társadalomnak megvan a
maga sötét kísérlete, mely állandó, fenyegető jelenlétével ép-
poly hatásosan szolgálja a konzervativizmus ügyét, mint bár-
mely birodalmi hadsereg, ugyanúgy az ország parfümtől illa-
tozó s felcicomázott uralkodóinak is szüksége van a Tigris Is-
tenségre, hogy alátámasszák ama állításukat, miszerint nélkü-
lük lehetetlen szavatolni a nép biztonságát. Hiszen mikor az Is-
tenség ellenállást nem tűrőn végigsöpör a vidéken, és minden-
ütt pusztítást hagy maga után, a palota továbbra is szilárdan
áll, a fővárost körülvevő várárkokat pedig színükig megtölti a
víz, az államtanács belső szentélyéből pedig naponta érkeznek
a segélyadományok. A köznép pedig, miután látja, hogy a dol-
gok alapszövete érintetlen maradt, megújult hittel vág neki
szerény tevékenységének.
Ám mire véljük magát a Tigris Istenséget, ahogy megjelent
a védtelen Onogoro elméjében szalmaszínű bajuszával, a testét
borító egyenetlen csíkokkal, s a pálmalevél ablakrácson átizzó
óriási zöld szemével, amint hatalmas fejével utat tört magának
a bambuszok között? Míg a szél süvített a mandulaligetben, és
felkorbácsolta az ablakredőnyöket, Onogoro a földre vetette
magát a parányi Fudo szentély előtt, és a Tigrisistenhez fo-
hászkodott, arra kérve őt, árulja el, miként nyilvánul meg, és
mi a vágya. Hogy megszabadítsák e szenvedésekkel teli földi
léttől? Társat, vagy hajlékot keressenek neki? Mit tegyenek,
hogy ne kényszerítsék állandó bolyongásra? Hogy ne száműz-
zék honából? Vagy hogy ne zárják ketrecbe?
Mintegy válaszként, Onogoro űrhölgy rémült leikébe be-
költözött magának az Istenségnek az alakja, teljes fenségében,
sárga-fekete színharmóniájával, szanaszét ömlő árnyaival,
szikráival, az északi tengerparttól a hegyek sziklás meredé-
lyein felviharzó vágtájával, a Biwa-tó vizét verdeső csapásai-

82
val, hajókat süllyesztve, hálókat szaggatva, darabokra zúzva a
gyöngyhalászoktól hátrahagyott kagylóhéj-halmokat, elöntve
a rizsföldeket, és felszítva a halotti máglyák tüzét, mígnem az
elvadult lángnyelvek a közeli épületek falait nyaldosták. Ono-
goro lelke meghunyászkodott e démon előtt, aki bosszú-
vágytól hajtva acsargott rá, és nem lehetett kiengesztelni, míg
vállból ki nem szakíthatja Onogoro karjait, nyakáról le nem
tépheti fejét, és zsákmányát magával nem viheti a bozótosba,
hogy a halott és féltékeny asszonyok között lebzselhessen.
A lelkét megszálló démon szorításában reszkető Onogoro
kiszaladt a verandára, a vadul örvénylő égbolt alá. Közben a
zsinórjáról leszakadt inro észrevétlenül a földre hullott, és be-
gurult a bambuszok közé. A szerencsétlen lány megzavarodott
a félelemtől, és azt sem tudta merre áll, úgy támolygott át a
kerten a megroppant mandulafák s a feldöntött kaptárok kö-
zött, ahol rajokban röpködtek az elszabadult és eszeveszett
méhek, mígnem az istállóudvar menedékébe ért.
Az istállóban Oyu próbálta lecsillapítani a rémült lovakat.
Mikor Onogoro megpillantotta a legényt a félhomályban, meg-
könnyebbülve odaszaladt hozzá, és úgy csimpaszkodott belé,
hadonászva, mint egy vadóc és komisz kisgyerek. Bár Oyu szí-
ve nagyot dobbant a nem várt és mellbevágó közelség miatt,
nem hagyhatta figyelmen kívül azt a tényt, hogy mindenkép-
pen tennie kell valamit, még mielőtt Onogoro úrhölgy nem
csak önmagát, hanem az ingerült lovakat is halálra ijeszti.
A fiú ügyetlenül tapogatózva, sebtében keresett egy durva
pokrócot, és hölgyére dobta, és olyan szorosan rácsavarta,
hogy Onogoro megmozdítani sem tudta a végtagjait. Aztán
egy szalmaágyra fektette a hölgyet, a homlokára tette a kezét,
és simogatva csitítgatta őt, mígnem a levágott és szétszaggatott
részek ismét a megfelelő izületekbe, a megszokott helyükre ke-
rültek. Onogoro csendesen sírni kezdett, egészen, mint egy kis-
gyerek, kinek szülei a ház valamely távoli zugában hallották

83
hívását, s nagysokára besiettek hozzá a sötét gyermekszobába,
hogy megnyugtassák őt.
Ami ifjú démonűzőnk lelkiállapotát illeti (aki korához ké-
pest kifejezetten bölcsnek, bonzénak azonban mindezek ellen-
ére mégsem számított): senki nem lehetett tájékozottabb efelől,
mint Izanami, a kanca, hiszen ő, aki érezte már a fiú vigasztaló
érintését, egyben titkainak egyetlen letéteményese is volt, és
következésképp sokat tudott. Tudta például, mikor a szalmaá-
gyon fekvő pár - a könnyező Onogoro és a dadához illőn nyá-
jas és szelíd Oyu - felé fordította koromszín tekintetét, hogy a
fiatalember forrongó gondolataiban hányszor helyezte Ono-
gorót a kanca izmos hátára, és vágtázott vele keresztül s kasul
a Paradicsom kapujáig. Ismerte ezen kívül a két embert össze-
kötő, végzetes kapcsolat természetét, sőt, ami még vérlázítóbb-
nak tűnt, ismerte annak a húszegynéhány hölgynek a nevét is,
akik Ugyancsak hasznát vették Oyu meséinek, és akik, mivel
jobbnak látták elkendőzni valódi hajlamaikat, megeskették Oy-
ut, hogy soha senkinek nem árulkodik üzelmeikről. Így, eb-
ben, a legfőbb elsőrangú miniszterelnöktől a leglenézet-tebb
alsóbbrendű másodkategóriás alaprangú hivatalnokig har-
mincnégy rangfokozatot ismerő társadalomban egyedül Oyu
nem rendelkezett beosztással vagy bármire szóló meghatalma-
zással. Ám a szigorú anonimitás - mely egy lovat is elkeserített
volna, nemhogy egy ereje teljében lévő, tehetséges ifjút - csu-
pán mulattatta Oyut, és a bölcselkedésre való hajlamot erősí-
tette benne. Egy vidéki tanár vak fiának végül is számtalan lee-
hetősége akadt megtanulni az alázatosságot.
Mindenesetre, ahogy Oyu korábban már kifejtette Izana-
minak, szilárd meggyőződése volt, hogy meséi - melyek mind-
egyike az adott ügyfél kívánalmaihoz igazodott, és szigorúan
csak egyszer hangzott el — nyomban elveszítenék sejtelmes
hatásukat, amint a nyilvánosság fénye elé tárnák őket, mint
azok a furcsa és reszketeg tengeri lények, melyeket, ha felkeve-
rednek a sötétlő mélységből, a nap aszaló sugarai jellegtelen só

84
foltokká silányítanak a parton. Ráadásul megesküdött volna
rá, hogy a szájából özönlő szavak nem tőle származtak, hanem
valamely, a boldogtalan ügyfél elméjéből eredő spontán kis-
ugárzás útján áramlottak át rajta, és tapogatózva igyekeztek rá-
találni a közlés csatornájára. Ily módon, érvelt Oyu, mikor hall-
gatósága elcsodálkozott azon, mennyire megfeleltek meséi az
adott alkalomnak, kizárólag önmaguknak köszönhették ezt. És
ha Oyu e vélekedéséből azt a következtetés vonjuk le, hogy
túlzottan szerény volt, még inkább kedvelni fogjuk ettől őt, hi-
szen kissé mindig émelyedünk azoktól, kiknek egyetlen célja
önmaguk előmenetele, amiért gondolkodás nélkül olyankor is
maguknak tulajdonítanak bizonyos érdemeket, mikor pedig
közük sincs hozzá. Mily üdítően hat tehát, ha olyasvalakire
akadunk, aki nem átkozza sorsát, amiért nem ajándékozza
meg őt hírnévvel. Ami a mélyből jött, térjen vissza a mélybe - ez
volt Oyu mottója, amit számos alkalommal belesuttogott Iza-
nami fülébe, Izanami pedig beleegyezően bólogatott bölcs fejé-
vel.
A Tigris Istenség végre délnek vette útját, végigsöpört az
Iztimi partjain, s maga mögött hagyta Heian síkvidékét. Mikor
a szél már nem süvített, csupán halkan sóhajtozott az ereszek
alatt, Onogoro kiüresedett elmével hevert szalmaágyán, ám új-
ra oly épen és egészen, amilyenné csak az anyai szeretet tehet.
Vajon Oyu mondott el valamilyen varázsigét, aminek hatására
eltöltötte őt e békés megnyugvás, hogy nincs miért küzdenie,
senkinek sem kell ellenszegülnie, és senki ellen nem kell meg-
védenie magát, sőt, még panaszra sincs oka?
Onogoro lelki nyugalmán azonban hamarosan úrrá lett egy
sokkal ismerősebb érzés, mivel már hozzászokott, hogy a bol-
dogságot ne jelen állapotnak tekintse, hanem valami távoli dé-
libábnak. Lelkét ismét elöntötte a nyugtalanság, és újabb zsák-
mányt keresve kiiszkolt az istállóból. Aggályoskodni kezdett
amiatt, hogy Oyu, és nem a generális ül az ágya mellett, hiszen
talán nem a generálisnak illett volna mellé állnia a szorult

85
helyzetében, és nem neki kellett volna azonnal segítségére siet-
nie? A válaszok úgy zúdultak rá, mint a gondok. A lényeg az,
morfondírozott, hogy nem tudta kellően kielégíteni a generá-
list, nem jött rá, hogyan. Nem volt se szép, se jó, se türelmes,
se szakavatott, se kifinomult, se simulékony, se szenvedélyes,
sem eléggé erős ahhoz, hogy felülkerekedjék riválisán, és ma-
gába bolondítsa a generálist. Elkeseredve lehányta magától a
köré tekeredő pokrócot, és megragadta az istállófiú kezét.
- Jóságos és szolgálatkész varázsló vagy, Oyu - fejezte ki
háláját.
- Szóra sem érdemes, hölgyem - felelte Oyu, de arcát elö-
ntötte a pír. Izanami pedig látta, hogy a sztoikus tartás, ami vé-
delmet nyújtott az ifjúnak a keserűség és az irigység ellen,
elégtelennek bizonyult az őt kínzó esztelen hevület esetében.
Mikor Onogoro felállt, hogy távozzon, Oyu pedig egy lépést
sem tett, hogy ebben megakadályozza, Izanami, aki egy házas-
ságszerző lelkületével rendelkezett, ám nem volt nyelve, ami-
vel csípős megjegyzéseket tehetett volna, más eszköz híján
megvetően prüszkölt egyet a dolgok e szenvtelen kimenetele
láttán.

86
 Méhmáglya

Két nap múlva, mikor feloldották a katatagaét, a hintók el-

kezdtek visszaáramlani a császári palotába, a cselédlányok be-
lefogtak a söprésbe, a kertészek pedig a díszfák kettétörött
ágainak elégetésébe és a megsérült fatörzseken tátongó sebhe-
lyek betömítésébe.
Délután Saisho hercegnő visszatért lakosztályába, és hos-
szas unszolással rávette Onogorót, menjen ki vele a kertbe, és
nézze meg vele a tábortüzeket. A fellelkesült hercegnő min-
denáron lehullott gallyakat és tűleveleket akart gyűjteni, hogy
a lángokba hajítsa a maroknyi kötegeket. Egyszercsak szána-
kozva felkiáltott: meglátta a földön szanaszét heverő, halott
méheket, az éjszakai esőzéstől dermedt, tündöklő szárnyukkal,
üres és mozdulatlan szőrös testükkel.
- Halotti máglyát kell rakni nekik! - sivította a hercegnő.
Onogoro és Saisho markukba gyűjtötték a méheket, külön
tüzet raktak nekik bambuszlevelekből, és figyelték, milyen für-
gén lobbannak fel és múlnak ki a lángok, hogyan serceg a szőr,
és hogyan aszódnak parányi, fekete rögökké a testek az emész-
tő tűzben.
A levegőt égett szag töltötte meg, és minden fenyőgyan-
tától és kámfortól illatozott, ami irritálta az orrukat, és köny-
nyeket csalt a szemükbe. A déli horizonttól eltekintve, ahol tig-
rist formázó felhők tornyosultak, az ég mindenütt tiszta és de-
rült volt. A kertészek pedig egymást heccelték munka közben,
87
a lakosztályok felől a lányok zsivajgása visszhangzott. Min-
denből vidámság áradt. Onogoro szívesen beszállt volna az ál-
talános vigadozásba, ám levertnek érezte magát, és képtelen
volt lerázni magáról azt a furcsán rossz közérzetet, mely eí-
tompította az agyát és gyötörte a testét.
Onogoro hamarosan megpillantotta Izumi Shikibut, amint
éppen feléjük tartott. Egy középkorú, magas rangú nemes úr
kísérte, vállán pedig Omoto macska egyensúlyozott.
- Jaj ne, már csak ez az unalmas, vén szatyor hiányzott! - je-
lentette ki gorombán a hercegnő, és megszokott szeszélyes mo-
dorában berobogott a szélfútta levelek közé.
Mivel feltételezte, hogy Shikibu társa kizárólag Tame-taka
herceg vagy Atsumichi herceg lehet, akik mindketten Shikibu
szeretői voltak, Onogoro illedelmesen legyezője mögé rejtette
arcát. Shikibu azonban senkinek nem hagyta, hogy szertartá-
soskodjon, és egyetlen mozdulattal félresöpörve a legyezőt,
odatartotta Onogorónak az arcát.
- Ne légy már ilyen visszafogott, Onogoro! Már annyi min-
dent meséltem rólad a hercegnek, hogy úgy érzi, mintha a csa-
ládjába tartoznál. Nem így van, Atsumichi?
Onogoro elpirult, mikor a herceg fekete szemével végigm-
érte őt. Atsumichi mélyen meghajolt, elegáns üstöké előrelen-
dült leborotvált halántékát súrolva.
- Valóban így érzek. Shikibuval épp Méng Hao-Jan remete
régi versének utolsó sorain tanakodtunk. Én meg azt erő-sít-
gettem, ugye, Shikibu, hogy Onogoro biztosan emlékszik majd
a záró sorokra. Nos, hogy is van...?

E tavaszi hajnalon könnyű szívvel ébredek,

Madárdal szól köröttem...
Atsumichi az eredeti kínai szöveget idézte. Mikor rájött,
hogy vizsgáztatni akarják, Onogoro elfogadta a kihívást, és a
második két sort ugyanazon a nyelven szavalta el:

88
 Míg eszembe nem jut az éjszaka, a vihar,
És eltűnődöm, vajon hány virágszálat tört le a szél.

- Nagyszerű! — kiáltott fel a herceg, és összeütötte tenye-

rét.
- Látod? - Shikibu büszke tekintettel magasztalta Ono-
gorót, aki a könnyű győzelemtől kissé zavarba esve kinyújtotta
kezét, hogy megcirógassa Omoto úrhölgyet. Ám a macska,
ami kecsesen Shikibu válla köré tekeredett, nem ismert rá, és
fújva fixírozta őt.
- Szóval ez a bátor kislány a főparancsnokkal kockázott, pe-
dig ő még a generálisokat is megfutamítja? - érdeklődött Shiki-
bu, aki hírét vette Onogoro magányos virrasztásának a Tigris
Éjszakáján. Részvevőén megborzongott. - El tudsz képzelni en-
nél borzalmasabbat, Atsumichi? Még a harmadik helyőrség-
ben, az ágyam biztonságában is fejemre húztam a takarómat,
és úgy reszkettem, mint egy őszi falevél.
- Nem csoda, hogy Onogoro úrhölgy ennyire sápadt-jegy-
ezte meg a herceg.
- Még nem hevertem ki egészen, - ismerte el Onogoro, akit
kissé feszélyezett a herceg átható tekintete. És valóban igazat
szólt. Testének minden porcikája fájt, bordái egymásnak fe-
szültek, fejét pedig oly nehéznek érezte, hogy óvatosan tartotta
fel, nehogy leguruljon nyakáról.
Ekkor Omoto úrhölgy, aki eddig mereven bámulta Ono-
gorót, felpattant, és váratlanul nekiugrott a mellének. Onogoro
megtántorodott, és el is esett volna, ha a herceg meg nem fog-
ja.
- Micsoda ördögíajzat! - fortyant fel Shikíbu, és megragadta
a macska testét, hogy kiszabadítsa császári karmai közül Ono-
goro ruháját. A herceg ugyanakkor sebtében megragadta a
macska selymes nyakát, és közben, mintegy véletlenül, meg-
érintette Onogoro orcáját. Onogoro megrökönyödött e közvet-

89
lenségen, arca skarlátvörösre vált. A herceg két ujja közt feltar-
totta egy méh szőrős testét, és elégedetten vizsgálgatta.
- Szerencsére kimúlt. Omoto űrhölgyünk öregkorára kezd
vaksivá válni. Nem úgy, mint közülünk egyesek. - Tekintete
dicsérőn megnyugodott Onogorón, aki egy pillanatra megder-
medt a rémülettől. Tudta, Atsumichi csak akkor érezheti feljo-
gosítva magát efféle bizalmaskodásra, ha kétes hírű nőnek tart-
ja őt. Shikibu elárulta őt? Elmondta a férfinak, hogy szertőjét a
Yü Hsüan-Chiről szóló mesével szórakoztatta!
Gyanúja azonban rövid életűnek bizonyult, és teljesen elo-
szlott, mikor Shikibu elhessegette a macskát, átfogta Onogoro
derekát, anyáskodón istápoíta, és kijelentette, gondja lesz rá,
hogy azonnal ágyba kerüljön, és addig fel se keljen, amíg telje-
sen fel nem épült.
- Hagyj magunkra, Atsumichi! - parancsolta.
Onogoro meglepetten látta, hogy az előkelő nemesember
ahelyett, hogy megsértődött volna, amiért ilyen rövid úton el-
bocsátották, megvonta a vállát, és egy meghajlás kíséretében,
szó nélkül engedelmeskedett.
- Üdvözletemet küldöm őnagyméltóságának, Taira no Mo-
tosukénak - mondta széles mosollyal. - Micsoda remek kard-
forgató!
Onogoro hűvös biccentéssel nyugtázta ezt a szemtelensé-
get, ám Shikibu a legyezőjével szigorúan rákoppintott Atsumi-
chi csuklójára.
- Elég legyen ebből, Atsumichi!
- A régi sebek, a régi sebek! - kacagott a herceg. Kezét szíve
fölé helyezte, majd lesújtottál! megvonaglott az arca.
Shikibu fenyegetőn megrázta öklét szerelmese felé, aztán
karon fogva elvezette Onogorót.
- Atsumichi javíthatatlan - sóhajtott fel. - Amilyen jól nevel-
ték, olyan modortalan. - Onogorót azonban felkavarták az ese-
mények, és arra kérte Shikibut, hogy magyarázza el a herceg
némajátékának jelentőségét.

90
 - Ha tudni szeretnéd, nem mintha számítana, de a herceg
egyszer a fejébe vette, hogy Ochibu úrhölgynek fog udvarolni.
Nos, szerintem, ha a hölgynek ennyire nem volt kedvére a her-
ceg közeledése, akkor más, értelmes személyekhez hasonlóan
magának kellett volna elintéznie az ügyet. Ám ehelyett úgy pá-
nikba esett, mint egy kisiskolás leányka, és mindent elmondott
a férjének, akinek persze nem maradt más választása, mint-
hogy kitegye a herceg szűrét. - Shikibu megsimította Onogoro
kezét. - Ostoba ügy. Legjobb, ha elfelejted. Mint ahogy Atsumi-
chi is így tenne, ha nem az ilyen kicsinyes bosszú éltetné.
Onogoro körül forgott a világ, mikor megpróbált felkapasz-
kodni a verandára vezető lépcsőn. Hálásan támaszkodott Shi-
kibu karjára. Amint beléptek a szobába, barátja zöld teáért és
vízbe áztatott gesztenyéért szalasztott. Onogoro a kanapé hát-
támlájának támaszkodott, nyakig bebújt a steppelt ágytakaró
alá. Mohón felhörpintette a teát, majd fényes nappal elszende-
redett, Shikibu széles vállán nyugtatva fejét.

91
 A kiütés

A tábortüzek heve belopózott Onogoro álmaiba, aki verej-

tékkel átitatott takarója alatt hánykódott. Mikor azonban elér-
kezett a reggel, ágyban találta magát, friss batisztkö-penyben.
Határozottan javult a közérzete. Izumi úrhölgy egész éjszaka
nem tágított mellőle, magyarázta Tokiden, és hársfavirágteá-
val mosdatta hölgye fejét, végtagjait, míg alább nem hagyott a
láz.
- Nem mintha szükség lett volna rá - tette hozzá sértett kife-
jezéssel -, magam is tökéletesen elboldogultam volna.
Onogoro szíve hálával telt el.
- Milyen kedves tóle! - kiáltott fel. - Hagyott üzenetet? Még
ma fel kell keresnem, hogy megköszönjem neki. - Ki-kászáló-
dott az ágyból, és megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy kissé
remegve bár, de képes megállni a lábán.
Tokiden először hallani sem akart arról, hogy úrnője felkel-
jen, ám végül beadta a derekát, és miután tükröt és fésűt kerí-
tett, nekiállt rendbe tenni Onogoro zilált haját. Onogoro előre-
hajtotta fejét, mikor a szolgálóleány összefogta a tarkójára
hulló, hosszú fürtöket, és rosszallóan hümmögött az összegu-
bancolódott hajvégek láttán.
- Ez meg micsoda, úrnőm? - kérdezte gyanakvón Tokiden,
és a fésű félúton megállt a kezében.
- Mi micsoda, Tokiden?

92
 - A vállán, Űrnőm. Mintha valami írás lenne. - A cselédlány
benedvesítette a szivacsát, és nyomban le is mosta volna a
bántó foltokat, ha Onogoro meg nem állítja őt.
- Mi van rám írva, Tokiden?
Tokiden megvonta a vállát, Onogoro pedig átkozta magát,
amiért elfeledkezett róla, hogy a lány nem tud olvasni. Miután
elvette a tükröt a cselédtől, megjelelő szögbe fordította, és
valóban azt látta, hogy írás, több sornyi írás borítja a hátát; szé-
pen kidolgozott, barna tintával megfestett írásjelek tarkították
hófehér bőrét. A tükörben azonban fordítva látszottak, ezért
nem lehetett megfejteni őket. Onogorónak nyomban Shikibu
jutott eszébe, és kedélyesen kuncogni kezdett. Micsoda ötletes
búcsúüzenet, gondolta. Ám, mivel nem tudom megfejteni, magának a
szerzőnek kell felolvasnia!
Tokiden zavartan rázta a fejét. A randevút kérő levélnek ez a
fajtája, gondolta, egyáltalán nem vall a generálisra. Aztán, mikor
eszébe jutott, hogy a generális még mindig tabu alatt van, és
ezért már napok óta nem látogatott el hozzájuk, rémült pillan-
tást vetett úrnőjére. Randevút kérő leveleket csak szerelmesek
küldenek egymásnak... Lehet, hogy Izumi úrhölgy és Onogoro
úrhölgy összeszűrték a levet? Ezek az udvarhoz tartozó höl-
gyek aztán tényleg nem ismernek határt!
Onogoro azálea-színű, galambszürke selyemmel kibélelt ki-
monót vett fel, bepúderezte arcát, ám fogát nem feketítette be,
ezt a divatot soha nem találta rokonszenvesnek. Könnyed lép-
tekkel elindult a Szilvavirág Lakosztály folyosóin.
Shikibu megrémült, hogy barátja ilyen hamar felkelt, és so-
pánkodni kezdett.
- Meghagytam a cselédednek, hogy holnapig mindenképp
tartson ágyban!
- Jól vagyok - jelentette ki Onogoro huncut mosollyal az ar-
cán. - Vagyis jól lennék, ha nem borítaná el a vállamat ez a
szörnyű kiütés.

93
 - Kedvesem! - felelte Shikibu halálra vált arckifejezéssel. -
Ugye nem skarlátra gondolsz?
Shikibu aggodalma annyira mesterkéletlennek tűnt, hogy
Onogoro elképedt. Lecsúsztatta válláról a köpenyét, és barát-
nője elé tárta a furcsa foltokat.
- Ki más írhatta volna, ha nem te? - kérdezte döbbenten.
- Milyen különös! - állapította meg Shikibu, miközben a pa-
rányi írásjelek fölé helyezte nagyítólencséjét. — Egészen úgy
néz ki, mint egy költemény. Lássuk csak...

Tán tekinteted követett

Végig, egész' a fellegvárig?
Nem, csak a fakó hold
Nézett át vállam felett.

- Mégis te voltál! - erősködött Onogoro. - Miért nem vallód

be?
Shikibu elnevette magát.
- Esküszöm, hogy nem én voltam! Szerintem van egy titkos
szeretőd, kedvesem. És költőnek se rossz.
- Annyira titkos, hogy még én sem tudok róla! - vágott vis-
sza Onogoro zaklatottan. Ha Shikibu igazat mondott, hol ke-
resse a bűnöst? Tényleg higgye el, hogy egy idegen belopód-
zott a szobájába, hogy kényelmetlen helyzetbe hozza őt?
Shikibu a csodálkozástól elkerekedett szemekkel meredt
barátnőére.
- Milyen titokzatos! A végére kell járnunk a dolognak!
Egyenként kikérdezzük Saisho udvarhölgyeit. Talán egyikük
látta a betolakodót...
- Nem! - kiáltott fel rémülten Onogoro. - Szörnyen pletyká-
sak! Kérlek, segíts azonnal eltüntetni a jeleket!
Shikibu megvonta a vállát.
- Ahogy, óhajtod, kedvesem. - Mielőtt azonban kezébe vet-
te a szivacsot és a habkövet, nem tágított, míg le nem másol-

94
hatta a költeményt, ha netán egy napon napvilágra kerülne a
költő kiléte. — Bizonyítékkal kell rendelkeznünk, hogy megvá-
dolhassuk - adott logikus magyarázatot, aztán dörzsölni kezd-
te az írásjeleket, de vajmi kevés sikerrel. A tinta letörölhetetlen-
nek bizonyult, a többször bevetett só és habkő pedig csupán
Onogoro bőrének elviselhetetlen ir-ritálásának árán mosta kis-
sé el a jeleket.
Végül Shikibu felhagyott a durva dörzsöléssel, és nyugtató
kenőcsöt masszírozott bele az égő vállakba. Bár magában úgy
ítélte meg, hogy Onogoro bolhából csinál elefántot, mindent
megtett azért, hogy megnyugtassa barátnőjét: az pár nap alatt
magától is lekopik.
Másnap reggel Onogoro aggodalmaskodva vizsgálta meg a
botrányos vállat, és a feliratot ugyanolyannak találta, mint elő-
ző nap. Mikor tehát a generális megüzente, hogy lejárt a tabu
időszaka, és másnap szeretne ellátogatni a Mandulavirág Pavi-
lonba, Onogoro Tokidennel rövid válaszlevelet küldött neki,
amiben arra kérte, hogy lázas betegsége miatt lehetőség szerint
halassza el a látogatást holdtöltéig, amire négy éjszakát kellett
még várni.
A megbeszélt napon Onogoro korán felébredt, és egy ideig
ágyában fekve próbálta felidézni meglepően nyugalmas ál-
mait, melyeket a dagadó hold ihletett. Milyen barátságosnak
tűnt a magasan szárnyaló hold, mely hűvös kék fényével ciró-
gatta a hegycsúcsokat, és elképesztő hóhidakon keresztül ve-
zette a zarándokok lépteit!
Összeszoruló szívvel hirtelen eszébe jutott az átkos stigma.
Gyorsan kipattant az ágyából, és sietve arra kérte Tokident,
hogy szaladjon el aloélevelekért és citromhéjért, amivel már
napok óta kevés sikerrel kísérletezett. Meglazította köpenyét,
hogy felfedje a vállát, és mivel arra számított, hogy a tintajelek
továbbra is ott éktelenkednek bőrén, meglepetten kiáltott fel,
mikor vállához emelte a tükrét. Elefántcsontszínű bőrén sem

95
elmosódott foltok, sem szennyeződés nem volt látható, és az
összes írásjel nyom nélkül eltűnt testéről!
- Hát, hála az isteneknek! - nyugtázta Tokiden, aki nem
kedvelte a talányokat, ebből pedig már éppen elege volt. -Így
szűzies tisztasággal járulhat őnagyméltósága elé.
Gyakran megesik, hogy a hölgyön, aki úgy érzi, szeretője
elhanyagolja őt, a férfi első látogatása során eluralkodik vala-
mi beteges izgalom, mely nem kis mértékben elfojtott dühének
köszönhető, s ezért kalapáló szívvel és csacsogva belefeledke-
zik boldogságába, sutba dob minden elővigyázatosságot. Így
eshetett meg, hogy Onogoro, aki a számára megadatott né-
hány óra alatt akarta elmesélni mindazt, ami vele időközben
megesett, teljesen megfeledkezett arról, mi illendő, és mi nem
az, s mivel mindenképpen titkolni akarta bizarr betegségét,
meggondolatlanul kikottyantotta, hogy beszélgetett Atsumichi
herceggel.
A generális, kinek felesége hálaadó zarándokútra indult lse
szentélyéhez, már alig várta, hogy szeretőjével tölthesse az
egész éjszakát, úgy érezte, mély sebet kapott. A féltékenység
hosszú pengéje, mely hosszú évekig hüvelyében nyugodott, is-
mét beléhasított. Az érzés annyira elviselhetetlenné vált, hogy
nyomban elsáncolta magát, hogy biztonságból háríthassa el a
váratlan támadást. Miután meggyőzte magát, hogy csak hasz-
nál Onogorónak, ha most leszidja, vészjósló tekintette] fordult
szeretőjéhez.
- Atsumichi herceg egy semmirekellő! - jelentette ki. - Nem
a megfelelő társaság számodra! - Mikor Onogoro válaszra nyi-
totta a száját, a generális ellentmondást nem tűrőn leintette. —
Elég legyen ebből, kedvesem! Ne is emlegessük! Remélem, el-
ismered, hogy bizonyos ügyekben jártasabb vagyok.
Látván, hogy hibázott, Onogoro alázatosan fejet hajtott,
amit a generális azzal jutalmazott, hogy gyengéden meg-
csókolta előbb a tarkóját, majd a melle hajlatát, míg végül egy

96
minden addiginál szenvedélyesebb sóhaj kíséretében a karjai-
ba kapta, és az ágyhoz vitte őt.
A rejtekhelyén hallgatózó Oyu nem tudta, inkább kacagjon,
avagy rémüldözzön. Mulatságos, töprengett el, hogy a rivalizálás
legapróbb szikrája még a leglagymatagabb férfiút is képes lángra lob-
bantam. Mennyivel hasznosabb lett volna, ha Onogoro ezt felismeri,
és előnyére fordítja tudását!
A leckék, amiket Oyu megtanult a tsuitate paraván mögött,
nyomni kezdték a lelkét. Nem ítélte el az ádáz és fondorlatos
cseleket, melyekhez ügyfelei folyamodtak szeretőik feletti ha-
talmuk biztosítása érdekében, ám csodálni sem tudta őket
emiatt, és nem lett volna ínyére egy fondorlatos Onogoro. Sok-
kal jobban vonzotta az az Onogoro, akit ismert: a kiszámítha-
tatlan, szeszélyes, és bár nem teljesen ártatlan, de akiből hiány-
zik a komoly cselszövéshez szükséges, kitartó ravaszság.

97
 lse szikrázó fénye

Egyszer régen, az lse déli partjain egy csapat zenész, akik

épp egy fesztiválra tartottak, jói leittasodtak egy falusi fogadó-
ban, és a fejükbe vették, hogy aznap estére megszakítják útju-
kat, és kimennek a tengerre a gyöngyhalászokkal.
Miután ledobálták magukról ruháikat a tündöklő partra,
addig játszadoztak a habokban, míg a nap le nem bukott a
nyugati horizonton, a hold pedig felkelt, hogy a hullámokra
vesse sugarait. Ekkor a zenészek a sós levegőtől felfrissülve ki-
kászálódtak a tengerből, és visszaindultak a fogadóba, hogy
csillapítsák a testmozgás hatására visszatért éhségüket.
Mind így tett, kivéve Yoshitót, a samisan játékost, akit mes-
szeségbe révedő tekintete és a lantjából kicsalt fájdalmas ak-
kordok miatt „nem eviláginak” neveztek. Kifejezte óhaját,
hogy még maradna egy kicsit, hogy figyelje a vízen játszadozó
holdsugarakat. Társai nevetve megvádolták, hogy biztosan az
egyik cserzett bőrű gyöngyhalász-leánnyal beszélt meg talál-
kát, akik anyaszült meztelen úszkáltak a tengerben, mint a fér-
fiak, és őszinte érdeklődéssel méregették a zenészek sápadt
tagjait. Ám Yoshito, akinek egész úton Yamamotótól társai
heccelődését kellett tűrnie, és már egészen bedühödött a több-
iekre, egyszerűen hátat fordított nekik, és lebukott a habok kö-
zé. A hullámok elnyelték a trágár megjegyzéseket, és Yoshito
mindössze a néma rákok és korallok társaságát élvezte.

98
 Magasan a feje felett a reszkető hold tekintett le rá a vízen
át, a tengerfenékre rárajzolódtak a halak árnyai, békésen úsz-
kált a sekély vízben, és a tüskés tengeri sünöket és az örvös
kagylóhéjakat figyelte. Oly csendesen úszott, hogy egy csapat
ezüstösen csillogó hering maguk közé valónak vélte, s rövidke
érintésekkel simogatni kezdte. Az elragadtatott ifjú visszatar-
tott lélegzettel lebegett a vízben, miközben a hal csapat, tova-
siklott a teste mellett.
Felfedezte, ha lemerült a víz alá, miközben karját kinyújtja
a habok fölé, bőre szikrázón tündököl. Így lebegett a hullámok
keblén, és ide-oda forgatta a kezeit. A holdvilág megcsillant uj-
jain, és olybá tűnt, mintha valamely nemesebb anyagból gyúrt
lénnyé változott volna, keze pedig nem saját, halandó testéhez,
hanem egy fénylő vízi szellemhez tartozna.
A parton sem maradt észrevétlen e jelenség. Abban az év-
ben Omiki úrhölgynek jutott osztályrészül, hogy szűzként lse
szentélyében őrizze a tüzet, és mivel menekülni vágyott a szer-
tartások állandó terhétől, rászokott, hogy éjfélkor, mikorra
szolgái, úgy hitte, mind aludni tértek, a parton sétálgasson.
Mikor Omiki meglátta a víz felett lebegő szellemkezet,
megrémült, s felsikoltott. Aztán, ahogy a démon feje és vállai
is felbukkantak a habok fölé, félholtan esett össze a homokban.
Yoshito a sekély vízben állva látta, hogy nem gyöngyha-
lász-leánnyal, hanem magas rangú hölggyel hozta össze a sors,
és odakiáltott neki:
- Ne félj tőlem, nemes hölgy! Nem szellemet látsz, csak egy
egyszerű zenészt, kinek lantja lábaid előtt hever a homokban.
Mikor meghallotta, hogy emberi hangon szól hozzá a lény,
és látta, hogy egy part menti sziklának támasztva nem csupán
egy samisen hever, hanem az ifjú halomba rakott ruhái is, Omi-
ki visszanyerte önuralmát.
Bár Omiki odaadón szolgálta az isteneket, vérmérséklete el-
lenkezett a cölibátussal, és rettenetesen hiányzott neki a szere-
tője, akit a fővárosban hagyott. Ahogy Yoshito felé gázolt a se-

99
kély vízben, arca elé emelte legyezőjét, és annak redői mögül
figyelte határozottan evilági érdeklődéssel a habok közül kie-
melkedő, túlvilági testet.
Mivel Yoshito meg akarta nyugtatni a hölgyet, nem érde-
kelték a talpába fúródó tengeri sün tüskék, a lábujjait felsértő
kagylóhéjak, a tengerpart felé igyekezett. Ám hirtelen megcsú-
szott, és lába beszorult egy hasadékba. Bármennyire igyeke-
zett, nem tudta kiszabadítani magát. Mikor lenézett, egy hatal-
mas kagylót pillantott meg a vízben, mely összezárult térdei
alatt, és satuként szorította a lábát.
Omiki úrhölgy, aki egy pillanatra leengedte legyezőjét, és
Yoshiki elé tárta holdvilágban fürdő vonásait, a partról figyel-
te, ahogy az ifjú megtorpan. Az a rémisztő gondolat fészkelte
be magát a hölgy fejébe, hogy hosszas önmegtartóztatása nem
csupán a flörtölés fortélyait feledtette el vele, hanem vonzó
külsejétől is megfosztotta.
- Nemes hölgy! - kiáltott oda hozzá a pórul járt Yoshito.
-Egy kagyló fogságába estem, és a segítségedért esedezem.
Omiki neheztelése pillanatok alatt sajnálatba csapott át. Fel-
mérte, milyen messzire kell a vízbe gázolnia, hogy az ifjú segít-
ségére siethessen, és döntött. Levetette köpenyét, az ifjú ruhái
mellé helyezte a sziklára. A vér is megfagyott ereiben, mikor
észrevette, hogy a dagály nyomán már a szikla alját nyaldos-
sák a tenger hullámai.
Végre odaért a bajba jutott ifjúhoz, aki két kézzel ráncigálta
lábát, mindhiába. Omiki nyomban rájött, hogy azzal kereked-
het a kagyló fölé, ha lemerül a felszín alá, de valahányszor
megpróbálkozott vele, vastag alsóruházata megtelt levegó'vel,
és nem engedte a víz alá.
Mivel a helyzet válságossá vált, nem maradt helye a sze-
mérmességnek. Omiki hátat fordított az ifjú. fogolynak, meg-
szabadult az őt akadályozó ruhadaraboktól, és anyaszült mez-
telenül lebukott a víz alá, ugyanúgy, mint a gyöngyhalász-le-

100
ányok. Csakhogy az ő bőre hófehéren tündökölt, és nem gyön-
gyökért kockáztatta épségét, hanem Yoshito életéért.
Újra meg újra lemerült, hogy megküzdjön a kagylóval, mi-
közben őrizetlenül hagyott ruhái elsodródtak az áramlattal.
Sokáig hasztalan birkózott a szörny szorosra zárt páncélzatá-
val, kezét egyre felsebezték a héjak szélein sorakozó tapadó-
kagylók. Valahányszor a felszínre került, egyre magasabban
állt a víz.
Végül Yoshito, aki addig elszántan küzdött elkerülhetetlen-
nek tűnő sorsa ellen, meghajolt a dagály ereje előtt.
- Hagyj magamra, drága hölgy! - kérlelte. - Máskülönben
együtt pusztulunk el.
Omiki megszorította Yoshito kezét, és elkeseredetten sírni
kezdett. Aztán abban a reményben, hogy szűzies őrködése so-
rán reáragadt némi isteni erő, buzgón imát rebe-gett Amida
urunkhoz, és mintegy további biztosítékként Izanagi, a tajté-
kos óceán istenéhez is.
Választ azonban nem kapott a két fiatal, akik a körülöttük
egyre emelkedő tengerben várták az enyészetet. A hullámok
már Yoshito áliáig értek; a kétségbeesés kéz a kézben érkezett
a belenyugvással.
Mégis, mikor Yoshito lélekben már beletörődött a sorsába,
fiatal teste fellázadt, és a mindnyájunkban közös, féktelen
gyengédséggel ragaszkodott életéhez. Érezte, elméje tökélete-
sen megvilágosodik. Orrcimpája kitágult, hogy magába szív-
hassa a sós levegő hódító illatát, bőre aléltan élvezte a simo-
gató hullámokat, fülében pedig a mélység monstrumainak mé-
labús sípolása csengett.
Mily csodaszép ez a lány, gondolta, miközben szemét a szűz
tündöklő testén legeltette. Mily csodaszép az első, és egyben utolsó nő
az életemben! Ahogy a víz emelkedett, úgy ágaskodott fel Yos-
hito hímtagja is, mely vonakodott lemondani ösztönös rendel-
tetéséről, s éppoly ellenállhatatlan hatalomnak bizonyult, mint
a hold fázisai, vagy az árapály.

101
 - Kapaszkodj fel rám, nemes hölgy, és fogadd el ajkamat!
A víz kecsesen felemelte az engedelmes szüzet, aki sírva
ölelte át lábával a fiút. A legördülő könnycseppek sötét árko-
kat hagytak maguk után szikrázó orcáin. Ajkát a fiúéra tapasz-
totta, s így szigetelte el magát a tengervíztől. Eközben alsó aj-
kai, miután rácsúsztak az ifjú hímtagjára, ugyanolyan szorosan
körbeölelték azt, mint ahogy a kagyló szorította a lábát.
Oshimi a kagyló csipkézett peremének támasztotta lábait,
kezével pedig Yoshito állát tartotta a víz fölé, miközben teljes
erejével nekifeszült testének. A halál víziója főnikszként tört
rá, lángra lobbantotta lelkét. A korábbi szánalom és önfeláldo-
zás immár a küszködő izmokban összpontosult, és viharként
tombolt gyötrődő testében.
Mikor a lélek szorultságában érzékeli, hogy magát az életet
fenyegeti a vég, mely minden tovatűnő pillanattal egyre köze-
lebb kerül, az elpocsékolt pillanatok pedig úgy halmozódnak,
mint üres osztrigahéjak a fövenyen, e tudás megfoszt minket
minden támaszunktól a világmindenség heves fergetegeivel
szemben, melyek derűsen és pusztítóan dúlnak bennünk. Ez a
hirtelen jött öröm tombolt Omiki testében; az az öröm, mely
gyermekeként és anyjaként felismeri és elfogadja a megsemmi-
sülést.
A szűz ragyogó combjai közé fogta Yoshitót, és úgy ugrán-
dozott, mint a lazac, ami felfelé igyekszik a vízesésen, a folyó
forrása felé, hogy végül eljusson ívó helyére. Omiki a hátával
csépelte a hullámokat, Yoshito pedig olyan vad menedékre lelt
a közösülés során, hogy az orrának csapódó tajtékok puszta
fodrozódásnak tűntek a rettenthetetlen szerelem hullámveré-
séhez képest, mely, mivel ki akarja magát meríteni, egyre árad,
hogy belefojtson minket megszakíthatatlan ritmusába.
Ám amikor a szerelmes dal a magasba szárnyalt lelkében,
Yoshiko szája pedig kitépte magát Omiki ajkának öleléséből,
hogy világgá harsogja a záró hangokat, az addig türelmesen
várakozó tenger bezúdult tüdejébe, hogy kisajátítsa magának

102
az eksztázis utolsó leheletét, és tündöklő buborékok százait
küldje a felszínre.
A kék barlangban, melybe lelke átköltözött, Yoshito érezte,
hogy öntudata kifolyik belőle, ám ugyanakkor mindaz, ami
vér és csont és zene volt benne, határtalan és kimondhatatlan
örömmel töltötte el a hímtagját, mely egy utolsó, elemi erejű
lökéssel lendítette át a végső és legtávolabbi partra.
Omiki felüvöltött. Yoshitót magába temette a tenger, ám lé-
nye győzedelmesen s remegve egyesült az övével. Végül csu-
pán egy körkörös, lassan szétterjedő hullám és a lant árulko-
dott az ifjú elmúlásáról. S a halálhírnök vízfodor tündöklőn és
szikrázón lebegett együtt a dagállyal, mint valami igéző áldo-
zat lenne.

103
 A kukkoló

Oyu, aki időközben elaludt a tsuitate paraván mögött, saját

horkanására riadt fel, Egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét,
ugyanis meg volt gyó'ződve arról, hogy egy szúrós tekintet ha-
tol át az árnyakon.
A levegőtlen szobában a füstölő és a szerelmeskedés nehéz
illata terjengett. A lovásznak nemsokára ismét attól kellett tar-
tania, hogy legyűri az álmosság, ám nem merte megkockáztat-
ni, hogy elszenderedjen, nehogy egy újabb önkéntelenül előtö-
rő zajjal magára vonja a generális figyelmét, aki minden bizon-
nyal a torkára nyomná kardját. Tudta, a hold kerek, ám a szo-
bában nem érezte bőrén a fagyot és nyirkosságot, ami elárul-
hatta volna, hogy borult, vagy felhőtlen volt az ég, és hogy mi-
lyen fénypászták vetülnének rá, ha kikászálódna a paraván
mögül.
A meséléstől kimerültén feküdt a földön; tagjai teljesen el-
gémberedtek a tehetetlenségtől, gyomra morgott, szerelme pe-
dig, mint a félelem, szorongatni kezdte a torkát. Váratlanul
könnycseppek kezdtek csordogálni lefelé az arcán. A csapdába
esett Yoshito szerencsétlen sorsát siratta, s még a büszkeség os-
tora sem volt képes megfékezni, uralma alá gyűrni az áradást.
Oyu ugyanis, aki mások esetében bármilyen emberi gyengesé-
get elfogadott, saját hibáit nem viselte el, és a gyengeség összes
megnyilvánulásai közül leginkább az önsajnálattól undoro-
dott. Mégis, ez a bestia kucorgott benne, siralmasan, éjtől va-
104
kon, ám bármely ragadozó számára jól láthatóan. Ő, aki meg-
szabadította Onogorót a ha-ragvó tigristől, erőtlenül vergődött
az önsajnálat markában.
Végre, mikor az első madárhangok köszöntötték a hajnalt,
a generális lélegzése méllyé és zengővé vált, és mivel Oyu úgy
ítélte meg, hogy tiszta a levegő, kiosont az oldalsó tolóajtón át,
amely egy folyosón keresztül Shíuné birodalmába, a konyhába
vezetett. Ily módon tudta nélkül nem csupán a generális, ha-
nem a régens kémének figyelmét is elkerülte, aki a verandán
vert tábort, és várta, hogy tovább figyelhesse a rábízott sze-
mélyt.

105
 A térd

Mikor elérkezett a reggel, Onogoro átfordult, és a generá-

list találta maga mellett az ágyon. Soha azelőtt nem látta ily ha-
nyagul szétterpeszkedni kedvesét; nem látta ilyen sebezhető-
nek és gyermekinek az arcát. A haja már őszült, szája vára-
kozón félig nyitva, mint egy csecsemőé, aki a szoptatásra vár.
Onogoro elfojtott egy kacajt, és az alvó arc fölé hajolt, mell-
bimbóját pedig az odakínált ajkak közé nyomta, melyek lebig-
gyedtek és összerándultak és cuppogtak álmukban.
A generális tágra nyitotta szemét és tétova ijedtséggel fi-
gyelte a mámorító betolakodót. Mikor rájött, hogy kijátszot-ták
éberségét, elkapta és az ágyhoz szegezte Onogorót.
- Hunyd le a szemed - parancsolta -, hogy most én kémlel-
hesselek! - Onogoro szó nélkül engedelmeskedett, és érezte,
ahogy a generális teste eltávolodik az övétől.
A férfi ujjai eközben végigsimítottak Onogoro bőrén, és a
lábujjak felé rövid időre megpihentek a mellek és has kikötői-
ben. Onogoro önfeledt engedelmességgel feküdt, és élvezte az
újszerű kedveskedést, amiben még Omoto úrhölgy is kedvét
lelte volna. Mikor szerelme kezének melege megállapodott egy
hajszálnyival a térde fölött, bőre úgy bi-zsergett az ujjak után,
mint a farönk kérge, amit magához vonz a tűz, mely aztán ele-
mészti.
Ám a generális megmerevedett. Miután felhúzta és tüzete-
sen megvizsgálta Onogoro térdét, mérgesen horkantott:
106
 - Gondolom, tudsz magyarázatot adni!
Onogoro rémülten nyitotta ki a szemét. A generális arra a
helyre bökött ujjával, ahol a hölgy combja a térd mögötti haj-
lattal találkozik.
- Ha szólsz, hogy nincs már mire írnod - jegyezte meg epé-
sen talán megoldhattam volna a problémádat.
Onogorót elfogta a pánik. Kinyújtotta, és ide-oda forgatta a
lábát, ám csupán a külső szélét láthatta annak, amiről nyom-
ban sejtette, hogy csak vers lehet.
- Ezt te nem értheted! - kiáltotta.
- Valóban nem - válaszolta a generális nyersen. - De ha fi-
gyelembe vesszük, hogy nem vagy cirkuszi kígyóember, ma-
gam is le tudom vonni a helyes következtetést!
- Hidd el, semmit nem tudok a dologról! A versek ma-
guktól jelennek meg. Kérdezd meg Izumi úrhölgyet, könyör-
göm, ő majd tanúskodik mellettem! - Szeretője támadó tekinte-
tétől Onogoro hangja megbicsaklott. Elhallgatott. Ha jó barátja,
Shikibu sem akart hinni neki, hogy győzhetne meg a költemé-
nyek titokzatos eredetéről egy olyan férfit, mint a generális?
Minden jel arra mutatott, hogy lopva viszonyt folytat egy ír-
nokkal, aki a tekercseknél jobb szerette a bőrt.
- Természetesen nyugodtan tarthatsz más szeretőket is -
mondta a generális, miközben elfordult Onogorótól, és hűvö-
sen összeszedegette ruháit. - Furcsa, hogy az ember mennyire
meg van győződve arról, hogy jogában áll tudni az ilyesmiről.
- Ne menj el, kérve kérlek! - kiabálta teljesen kétség-beeset-
ten Onogoro. - Esküszöm, hogy nincs más szeretőm!
- Ám minél inkább elmélyült a generális sebe, annál ride-
gebben reagált, Onogoro fohászkodása pedig süket fülekre ta-
lált, mígnem elkeseredetten a térdei közé hajtotta fejét. - Kér-
lek, olvasd fel, mi áll ott! - esdekelt elcsüggedve, mint aki a ki-
végzésére indul.
A generális gyűlölködve nézett Onogoróra, mert bár szíve-
sen hitt volna ártatlanságában, alapvetően egyszerű ember

107
volt, aki nem állhatta, ha hiszékenynek tűnik, és semmi bizto-
sítékkal nem rendelkezett afelől, hogy Onogoro magyarázata
nem csupán újabb kibúvó. Féltékeny kíváncsisága azonban fel-
ülkerekedett aggályain, és miután gyorsan a hasára fordította
hölgyét, tanulmányozni kezdte a térde fölé írt szavakat.

Szerényen, minta kankalin,

Ügy rejtőzöm estig.
Nappal nem, csak
A sötétben
Ismerem magam.

Miféle talány ez?, tűnődött el a generális, és újult erővel fel-

lángolt benne a féltékenység. Ki más rejtőzködne el estig, és fe-
csegne mégis szerénységről, ha nem egy titkos szerető? Kétke-
dőn horkantott egyet, összehúzta nadrágszoknyája selyemö-
vét, magára kapta köpenyét, és dühödten kiviharzott. Mikor
hintóján hazaért az üres házba, büszkesége megpróbált felül-
kerekedni haragján. Mivel gyermetegnek és lealacsonyítónak
találta a vívódást, véget vetett a tarthatatlan helyzetnek, és in-
kább az alkalmazandó stratégián kezdett elmélkedni. Ha Ono-
goro úrhölgy álnokul viselkedett vele, akkor ő is hasonlóan
cselekszik majd. Elvégre semmi nem könnyebb annál, mint
megbízni az egyik testőrt, hogy kísérje figyelemmel a hölgy
ténykedéseit, és naponta értesítse őt a látogatók kilétéről.
Mindegy, hogy Onogoro úrhölgy hajlandó-e segíteni vagy
sem, ő mindenképp végére jár az ügynek!
Onogoro eközben kábultan hevert az ágyán. Egy tébolyí-tó
pillanatig azt hitte, hogy a szobájában éjjelre elbújtatott fiú a
tettes, de a józan ész oly hamar elhessegette ezt a gondolatot,
mint ahogy a nyári napsugár felfalja a hajnali ködöt. Mivel
Oyu sem írni, sem olvasni nem tudott, kizárt, hogy ő legyen a
bűnös. Onogoro visszaemlékezett a hasztalan dörzsölésre és
fehérítésre, és elöntötte a bosszúság. Milyen igazságtalan ez az

108
egész! Épp mikor a boldogság útjára lépett volna, a szerencsét-
lenség úgy kapaszkodott szoknyája szegélyébe, mint egy leráz-
hatatlan lelencfiú, és visszarántotta őt a sárba! Bosszúsan rá-
csapott vétlen térdére. Hogyan szabadulhatna meg a jelektől?
Talán vágja ki az egészet, mint egy körte darázsette magházát?

109
 A Kemény Fiú

Onogoro úgy somfordáit a palota folyosóin, mint egy ki-

vert kutya, térdhajlatában a költemény bosszantó bélyegével,
szívében a generális elutasításának sajgó nyilával. Sorsa meg-
pecsételődött, örök keserűség várt reá. Komor és vigasztalan
arccal üdvözölte Shikibut, mikor félrehúzta a tolóajtót, hogy
barátját beengedje.
Amint kibontakozott barátja öleléséből, Onogoro felemelte
köpenye szegélyét, vádlón a versre bökött, és elpanaszolta bá-
natát.
- Az udvarlód szokatlan módon igyekszik felhívni magára
a figyelmedet - mondta Shikibu, és megharagudott a gazem-
berre, aki ennyi fájdalmat okozott barátnőjének. -Biztosan
olyan félénk, mint egy egér!
- Félénk? - rikoltotta Onogoro. - Inkább kegyetlen!
- Tigris vagy egér, előbb-utóbb mindenképpen a farkára lé-
pünk. Közben a generálisnak sem árt, ha kicsit féltékeny-ke-
dik. Az első szóra rohan majd hozzád, hidd el. - Shikibu kitette
a macskát a folyosóra, mivel Boku nevű gyíkja felébredt téli ál-
mából, és a keresztgerendán telepedett le, melyhez, ha nehe-
zen is, de hozzáférhetett az öregedő, ám élelmes Omoto, majd
szólt Bennek, hogy hozzon hársfateát. Mikor mindketten ké-
nyelmesen elhelyezkedtek egymás mellett, szelíden megszólí-
totta barátnőjét: - Nyugodj meg, és mesélj inkább a mun-
kádról!
110
 Onogoro tekintete megtört, mint a lampionok a nyári felhő-
szakadás alatt.
- Nem elég jó! - felelte. - Talán nem emiatt siránkozik
minden költő? Nem olyanok vagyunk, mint a kisgyerek, aki
arra ítéltetett, hogy szüntelen bizonyítson érzéketlen szülei
előtt? És talán nem az a sorsunk, hogy minduntalan belebuk-
junk a próbálkozásba, még akkor is, ha az egész világot sikerül
elcsábítanunk műveinkkel?
A keresztgerendáról Boku nevű gyík, a Kemény Fiú fordí-
totta el 180 fokkal a bal szemét. Egy domború szoba és az ívelt
kanapén üldögélő két, görbe hölgy képe tárult elé. Az egyikük
ételt adott neki, és nevén nevezte őt, a másik egy ismeretlen
vörösköpenyes volt. A vörös hölgy arcán vízesés ömlött lefelé,
és ettől Boku farka ideges megrándult, mivel a szárazság volt
az eleme.
- Nem elég jó! - E szavak felülmúlták értelmi képességeit.
Sokkal otthonosabban mozgott az olyan gondolatok között,
mint jó-enni, most-aludj, vagy meleg-napsütés-jön. Azon tűnő-
dött, vajon a hölgy valami rosszat evett-e, valamit, amitől fel-
fordult a gyomra. A gyík hasa fájdalmasan összerándult az
emlék hatására, semleges, bambuszsárga színe pedig élénk,
nyugtalan barnára változott. Megfordult, hogy feje a mennye-
zet felé mutasson, szemét befordította a szemhéja alá, és meg-
próbálta visszanyerni lelki egyensúlyát.
Shikibut zavarba ejtette Onogoro kifakadása.
- Bármennyire téves az indíték-próbálta megnyugtatni-,
mindenképpen nagyszerű művek megalkotására serkent.
Onogoro nem figyelt rá, az öklét rázva fenyegette az égi-
eket.
- Hol vannak az anyák? Hol vannak az istenek anyjai? Min-
den nő árva! - kiabálta. - Minden nőt megtagadnak!
Shikibu csak bámulta meggondolatlan barátnőjét,
- De hát nem tagadtad meg te is édesanyádat, mikor önma-
gát megdermesztő hölgynek mutattad magad?

111
 - Az anyám gyűlölt engem - jelentette ki Onogoro keserűen
lebiggyesztve az ajkát. - Néha úgy érzem, a kínai szokások sze-
rint járt volna el, ha a törvény megengedi.
- De kedvesem - felelte az elképedt Shikibu —, hogyan gyű-
lölhette volna a saját édes lányát?
Onogoro még keservesebben zokogott.
- Mert az a lány nem volt elég jó! Mert az a lány hitvány
volt!
A keresztgerendán Boku nyelve megvonaglott, ahogy meg-
próbálta kiköpni a silány férget, amit a hölgy bekapott. Mivel a
hölgy köpenye vörösben és lilában pompázott, ami dühre
vagy párzásra utalt, a gyík kissé odébb mászott a gerendán,
hogy biztonságos távolságba kerüljön tőle.
Shikibu egy papírkendőt vett elő, hogy megtörölje barátnő-
je arcát. Onogoro anyja vajon tényleg olyan szörnyeteg volt,
hogy éheztette a saját lányát, és veréssel fenyegette? Már hal-
lott efféle kegyetlenkedésről. Gyakorta megfigyelhette, ahogy
az elhagyatottak és a háborodottak a piacon ténferegnek, és
hallhatta dühöngésüket, melyben a panaszkodást önmaguk
szidalmazása követte újra meg újra, mint ahogy a kutya üldözi
saját farkát körbe rohangálva. Sokszor elmerengett, vajon nem
gonosz szellemek szállták meg őket egy sérelem emléke miatt,
melyet olyanok által szenvedtek el, akiktől bizalmat és szerete-
tet vártak.
Onogoro anyja is ilyen lett volna? Nem, ezt nem tudta el-
hinni.
- Az a lány elég jó, kedvesem - jelentette ki magabiztosan. -
És amíg ezt nem hiszed el, képtelen leszel elfogadni önmaga-
dat.
Jó-enni?, gondolta Bolu, a Kemény Fiú. A vörös hölgy végül
mégiscsak megeszi a másikat? Harciasan felfújta a pofáját, és a
szürke gerendától elütő, élénk narancssárgára változtatta a szí-
nét, hogy Shikibu azonnal észrevegye a figyelmeztetést.

112
 - Bárcsak férfinak születtem volna! - mormogta Ono-goro
duzzogva, miközben obija széles szegélyét tépdelte.
- De nem annak születtél - vágott vissza az elkeseredett Shi-
kibu -, és én sem, és hacsak valami csoda nem történik, nők is
maradunk.- Az emberek annyi képtelenségre vágynak, gondolta, a
költők pedig mindenki másnál hajlamosabbak az önkínzásra. Azt az-
ért mégsem kívánhatjuk, hogy megszabaduljunk az érzelmeinktől.
Ennyi erővel akár azt is akarhatnánk, hogy levessük emberi külsőn-
ket, és fürgévé, szárazzá és hidegvérűvé váljunk, mint egy gyík.

113
 A Majom éjszakája

Hatvannaponta, mikor a Fém Bátyjának jegye egybeesik a

Majom jegyével, a Jóshivatal azt javasolja a polgároknak, tölt-
sék ébren az éjszakát, hogy megvédjék magukat a „test-fér-
gektól", melyek máskülönben behatolnának alvó testük nyílá-
sain, és irdatlan károkat okoznának.
Így esett, hogy mikor ismét eljött Kóshin éjszakája, Shikibu,
Onogoro és a többi hölgy összegyűlt, hogy szójátékokkal és
meséléssel múlassák az álmatlan órákat. Elsőként maga a cse-
resznyepiros bélésű, bő, fehér köpenybe és hozzáillő szatén pa-
pucsba öltözött házigazda hozakodott elő egy játékkal. Shikibu
vörös és aranyszínű lampionokkal aggatta tele a lakását, elő-
vett egy festett pálmalevelekből font majomálarcot, és azt in-
dítványozta, hogy aki először mond el egy mesét, az Öltse ma-
gára a csínytevés és bölcsesség maszkját.
- Ó, játsszunk inkább hétfogást! - harsogta Umo, egy
meglehetősen különc hölgy, aki az évszaktól függetlenül min-
dig zöld ruhákat hordott.
- Majd később, Umo! - vágta rá Shonagon unokatestvére,
a hercegnő, akit Haimnak becéztek. - Előbb vetélkedjünk meg
egymással, a győztes pedig az lesz, aki a legillőbb halálnemet
találja ki egy hűtlen szerető számára. - Haim minden teketória
nélkül megragadta az álarcot, és miután hátul megkötötte a
szalagját, belefogott a mesébe.

114
 Parfümbe fojtva

Élt egyszer egy kikapós udvaronc, aki egy este három nő-
vel csalta meg szeretőjét. Egyikük, aki a hölgy cselédjeként
szolgált, könnyek között vallotta meg bűnét, a hölgy pedig,
akinek már épp elege volt szeretője együgyű kifogásaiból, ki-
eszelt egy tervet, hogy megszabaduljon tőle.
Mikor ismét ellátogatott hozzá az udvaronc, csábítón és
odaadón fogadta őt, és azzal az ürüggyel, hogy kizárólag ket-
tejük számára megalkotott egy illatot, arra kérte, hogy menjen
be vele a parfümkeverő szobába. Az udvaronc, aki szakava-
tottnak tartotta magát a parfümkészítésben, buzgón követte
kedvesét a márványterembe, ahol keverőtégelyek gőzölögtek,
szárított angyalgyökér-levelek függtek hosszú madzagokon a
mennyezetről, és kankalinszirmokból csorgott az olaj a hatal-
mas vasprések alatt.
Az udvaronc soha azelőtt nem érzett ilyen illatorgiát, és el-
ragadtatva szívta magába a borsóvirág, az ibolya, a lonc, a cit-
romfű és a jácint egymásba olvadó illatát. Mikor elhaladt az őr-
lőtábla mellett, felcsippentett egy kevés, szerecsendióból és
szegfűszegből készült port, ujjai között szétmorzsolta a kám-
forfa kérgéből nyert kristályokat, és közben általa odaillőnek
ítélt versekből idézett részleteket, mivel, meg kell vallanunk,
csupán részletekre emlékezett.

115
 A hölgy jól leplezte, mennyire megveti szeretőjét önelégült-
sége miatt, szenvedélyesen átölelte őt, és egy addig teljesen is-
meretlen élményt ígért neki. Az izgalomba jött udvaroncot
nem kellet soká győzködni, hogy szabaduljon meg ruháitól, és
feküdjön a köpenyre, melyet szeretője terített a földre.
A hölgy előbb írisz és szegfűszeg darabkákkal hintette meg
szeretője halántékát, majd a torok tövének lágy mélyedése kö-
vetkezett, ahova átható körömvirág-kivonat került. A hónaljak
alá cickafarkkórót és enciánt helyezett, és addig szorgoskodott
odaadón, mígnem szeretője egész elragadtatott testét befedte
illatozó fűszernövényekkel.
Tudta, ahogy a túláradó jin egyszer csak átfordul jangba,
ugyanúgy a kis mennyiségben gyógyító és serkentő hatású vi-
rágesszenciák túladagolva ellenkező hatást válthatnak ki.
Kedvese teste fölé tartotta fioláit. A mustár mélységes mé-
labúba taszította szeretőjét, a bohócvirág félelemmel töltötte el
a betegségtől és annak következményeitől, a vörösfenyő siker-
telenségről győzte meg, a magyal féltékenységgel szurkálta
szívét, a lonc a honvágy könnyeit csalta szemébe. A titkos re-
cept szerinti mennyiségben adagolt hanga véghetetlenül felna-
gyította a kis bajokat, a rekettye elbátortalanította, az iszalag
elbódította, a szilfa rázúdította a hiányosságait, a vadalma tisz-
tátalanságáról győzte meg. A gesztenyerügy hatására újra meg
újra felrémlettek előtte elhibázott lépései, a fűzfa illatától irigy-
elni kezdte embertársai jó szerencséjét, a nyárfa illatát érezvén
megfoghatatlan félelmek kezdték gyötörni, verejtékezni és re-
megni kezdett. A mirabolan szilvát szagolva elhitte, hogy el-
méje felmondja a szolgálatot, a vadrózsa apátiába hajszolta, és
már az sem érdekelte, él-e vagy meghal, de inkább az utóbbit
választotta volna.
Mikor a hölgy meggyőződött róla, hogy sikeresen felkészí-
tette kedvesét, még kétcsipetnyi vackort rakott a halántékára,
hogy fokozza az önutálatát. Szeretője önmagától megundorod-
va kérlelte, adjon be neki halálos dózist, hogy megfizethessen

116
az ellene elkövetett bűneiért. A hölgy karjaiba vette az erejét
vesztett udvaroncot, és megkönyörülvén rajta, egy csepp sisak-
virág-nedvet helyezett szeretője kinyújtott nyelvére. Így lehelte
ki lelkét a hűtlen szerető, meztelenül és megkönnyebbülve. A
fényességes herceg temetése óta nem volt holttest, ami ennyire
illatozott.

117
 A sárkányfürdő

Mindannyian elmésnek és gálánsnak találták az utalást a

Murasaki történetéből ismert Genji hercegre, az udvaronc stí-
lusos halálát pedig méltó büntetésnek ítélték csalfaságá-ért.
Ekkor Yomiko kérte el a majomálarcot, és egy orvosról kezdett
mesélni, aki a város kéjnegyedébe tett látogatásai alkalmával
oly sokat költött virágtépdesésre, hogy ezzel anyagi romlásba
döntötte a családját, és mikor ezt felrótták neki, még feleségét
hibáztatta menzeszének gyakorisága miatt.
Valójában a hölgy tsuki no sawarija semmivel nem jött meg
sűrűbben, mint bármely más egészséges nőé, ellenben sokkal
tovább tartott. Orvos férjétől azt várta volna az ember, hogy
megértőén viszonyul felesége panaszához, ezzel szemben ko-
nokul megtagadta, hogy kivizsgálja betegségét, és a tisztáta-
lanság Shinto tabujára hivatkozva elhárította magától a felelős-
séget.
Eközben a kéjnegyedbe tett látogatásainak köszönhetően
az orvos megkapta a karyubo, vagyis virág-és-fűz nevű betegsé-
get. Amikor kiderült, hogy a kór romlott testéből átvándorolt
az asszonyéba, felesége éktelen haragra gerjedt, és ármányos
tervet eszelt ki, hogy megszabaduljon tőle.
Terve gyors kivitelezéséhez a hölgy meglátogatta összes
nővérét, unokatestvérét és nagynénjét, akikből rengeteg volt
neki, és megkérte őket, gyűjtsék össze periódusuk produktu-
mát. Néhányuknak azt a magyarázatot adta, hogy ebből ké-
118
szült a legjobb festékkötő-anyag, másoknak pedig azt, hogy
ennek csodás termékenyítő hatása miatt nőttek olyan hatal-
masra kertjében a krizantémok.
Az úrhölgyek először mind megdöbbentek, ám mivel az or-
vos felesége korábban több szívességet tett nekik, végül belee-
gyeztek, hogy teljesítik a kérését.
A hölgy egy éven át minden hónapban ellátogatott nőroko-
naihoz, és egy selyemkendővel leterített fatálba gyűjtötte a
nedveket. Ehhez minden hónapban hozzátette saját, bőséges
produktumát is, és egy tölgyfahordóban raktározta el a folya-
dékot, melyben a kevésbé szűkös esztendőkben szakét tárol-
tak. Oldószerként férje gyógyszertárából elcsent ánizstinktúrát
adott hozzá.
Az asszonynak az év végére sikerült színültig megtöltenie
a hatalmas hordót, és az újév előestéjén magányosan, mégis
elégedetten ült le, hogy elfogyassza estebédjét, férje ugyanis
szokásához híven a virágos házba ment, hogy ott töltse az ün-
nepet.
Mikor az orvos hazatámolygott ittas dorbézolásából, szo-
kás szerint, alighogy belépett az ajtón, máris elüvöltötte magát:
- Ételt! Fürdőt! Ágyat!
Hitvese zokszó nélkül tálalta fel neki a sült malacból és fű-
szeres gombócból álló vacsorát. Az orvos rizsborral öblítette le
a nehéz étket, majd kábultan az asztalra dőlt.
A mosdófülkében közben forrt a víz.
- Hadd segítsek átmenni a fürdőbe, drága uram - kérte a
feleség.
Odakint tűzijátéktól vöröslött az ég, miközben a hölgy a
mosdófülkébe vezette, majd kötelességtudón levetkőztette tán-
torgó hitvesét. Mikor az illuminált orvos meglátta a rozsdaszí-
nű vizet, egy pillanatig azt hitte, csak a vörös fény tükröződik
vissza a felszínén. Ám amikor beleereszkedett a gőzölgő folya-
dékba, rémülten felkiáltott:
- Miféle trükk ez?

119
 - Nyugodj meg, uram - csitította a felesége, és kezébe vette
a szivacsot, mintha mosdatni akarná. - Csupán néhány csepp
bíbortetű-nedvet adtam a fürdővízhez, hogy elűzzem a balsze-
rencsét. Szülőföldemen, Higo tartományban, a balszerencsés
negyvenkettedik évükbe lépő férfiaknak elővigyázatosságból
mindig karmazsinszínű vízben kell fürödniük.
A homályos agyú orvos felidézte, hogy valóban e baljóslatú
kor határára érkezett, és komoran elmerengve az idő múlásán
és hanyatló férfiasságán, belemerült a letaglózóan forró vízbe.
Borgőzös elméjére megnyugtatóan hatott a szerencsefürdő szí-
ne, mivel gyermeki emlékezetében édesanyja alsóneműjének
árnyalata ragadt meg elsőnek. Könnyek öntötték el a szemét,
mikor felidézte a rég halott hölgy eszményi kedvességét, és
egy pillanatig ezt hitte, hogy az ő törékeny keze masszírozza
behabosított haját, és nem feleségének ügyetlen, tömzsi ujjai.
- Óvatosan, asszony! - kérlelte önsajnáló hangulatában, de
a kezek annál határozottabban gyömöszölték és tuszkolták a
fejét, mígnem az álla a víz alá merült.
Az orvost elkábította a forróság s a gőz, és csak erőtlenül
tiltakozott a durva bánásmód ellen.
- Hát ezt érdemiem én? - hebegte, miközben a vérvörös víz
sósan nyaldosta ajkait.
Az ezt követő felismerés bár szörnyű volt, legalább nem
tartott soká. Izanagihoz hasonlóan, aki ellátogatott az alvilág-
ba, hogy hitvesével, Izanamival háljon, és ordítozva menekült
a nő testéből áradó féregfolyó elől, az orvos is undorodva te-
kintett nejének förtelmes testnedveire. Az istennel ellentétben
azonban őt megbénította az ereiben keringő bor és a fürdő ká-
bító gőz, s így képtelen volt erőt gyűjteni, hogy kiugorhasson a
kádból.
Az asszony egy sikoly kíséretében szabadjára engedte az
évek során felgyülemlett gyűlöletét, a vöröslő fürdővíz alá
nyomta férje fejét, és addig lent tartotta, míg ki nem lehelte hit-
vány lelkét.

120
 Így esett, hogy a balszerencsés orvos egy női vérfolyó hul-
lámain sodródva indult el a Jódó partjai felé, és bár valószerű-
tlennek hatott, hogy így beszennyezve valaha is eljusson a
Nyugati Paradicsomba, afelől biztosak lehetünk, hogy felesé-
gét ez cseppet sem zavarta.

121
 Lassú-férgek

Yomiko hanyag, nemtörődöm mosollyal fejezte be meséjét,

és az összegyűlt hölgyek, akik addig döbbent csendben hall-
gatták, egymás után tapsolni kezdtek. Shikibu elégedett pillan-
tást vetett Onogoróra, és belekezdett egy humoros történetbe
az úrhölgyről, aki felbérelt egy csapat utcai csibészt, hogy kö-
vessék fennhéjázó katona szeretőjét, és a legméltó-ságteljesebb
pillanataiban hangosan nevessék ki, hogy ezzel a porba aláz-
zák a szerencsétlen embert. Ugyanakkor mindannyian egyetér-
tettek abban, hogy annál rémisztőbb és eredetibb halál el sem
képzelhető, mint ahogy az orvos fejezte be életét, így aztán Yo-
mikót kiáltották ki győztesnek, majd a társaság más szórako-
zás felé fordította gondolatait.
Onogorónak eszébe jutott sérelme, visszahúzódott hát le-
gyezője mögé. Elment a kedve a játéktól. Veszekedésük óta
egyetlen szót sem hallott a generális felől, és úgy vélte kegyet-
lenségre vall Shikibu részéről, hogy gúnyolódik vele. Barátnője
története nem enyhítette szíve fájdalmát, inkább súlyosbította
reménytelen vágyódását.
- Nem bánkódj ennyire Onogoro - mormolta Shikibu, majd
elhúzta a társaságtól, és kivezette a teraszra. - Jegyezd meg jól
szavaimat, a generális vissza fog térni hozzád.
A vörös és arany lampionok ide-oda lengedeztek az esti
szellőben. Odabenn a szobában a hölgyek lelkesen vetették
magukat a hétfogás játékba. Onogoro kétségbeesetten nézett a
122
kert túlsó végében álló, sötétségbe burkolózó istállók felé. Ami
Oyut illeti, ő közember volt, és nem volt a világnak olyan hul-
laférge, ami felverhette volna álmából.
- Néha úgy érzem, sejtelmed sincs arról, hogy mennyire
szeretem a generálist! - vágott vissza. Neki viszont arról nem volt
sejtelme, hogy a terasz alatti glicíniabokor ágai között rejtőző szárny-
segéd minden egyes szavát hallja.
A szárnysegéd, az egyik fiatal testőrkapitány, megfelelő ki-
képzésben részesült kémmesterség rejtelmeiből, és már az éj le-
szállta óta rejtekhelyén tartózkodott. A döbbenettől, hogy az
előkelő családból származó hölgyek ajkáról ilyen vérszomjas
meséket hall, egészen libabőrös lett a háta. Ahogy a nedves
ágak között guggolt, testét lehűtötte a esti szellő. Megriadt az
elszáradt maghüvelyek zörgésétől, az kívánta, bárcsak egyet-
len szót se hallott volna. A mesék átjárták agyát, mint nagyon
is valóságos dögkukacok. Nem engedhette meg magának,
hogy efféle élőlények kössék le gondolatait, mikor a kígyózó,
sötét ágak között guggolt, és azt sem, hogy testnyílásaival fog-
lalkozzék. Sem szájával, melyet szorosan lepecsételtek, sem fü-
leivel, amiket legszívesebben papírdarabbal tömött volna be,
sem pedig orrlyukaival, melyeket nem nélkülözhetett a léleg-
zetvételhez, sem viszkető végbelével - mivel gyakran kupor-
gott nedves és hideg helyeken, az aranyér szakmai ártalomnak
számított nála.
Agyára egyre jobban rátelepedtek a nyomasztó gondola-
tok, egyre inkább biztos volt abban, hogy a rovarvilág láthatat-
lan szakaszokban masírozik végig képzeletének kertjében. Elő-
ször az alázatos földigiliszták - ők alkották a gyalogságot -, az-
tán a felfegyverzett, kúszó-mászó százlábúak. A szárnyakon a
szentjánosbogarak haladtak, kik alattomban lesötétítették zöld
lámpásaikat. A balszárnyon fehér nyüvek serege áradt, melyek
nemrégiben zabálták kövérre magukat egy kárókatona hullá-
jából, hátuk mögött az alattomos lassú férgek csúsztak-mász-
tak. És mindezek után következtek a viperák, melyek magasra

123
emelték fogukkal, mint az ünnepélyeken részt vevő lovak,
mérgező fullánkjukkal halálos csapásra készen csapkodtak a
levegőbe.
A Mandulavirág Pavilon belsejéből áradó női hangok befu-
rakodtak a kapitány füleibe, pedig nem szívesen hallgatta
őket.
- Az első fogásnak - kiáltotta ez egyik hölgy - a könyökhaj-
latra kell esnie. A másodiknak a talpra. A harmadiknak a
szemhéjra. A negyediknek az orr ívére. És az ötödiknek a ge-
rinc vonalára.
Egy újabb, hetyke hang hallatszott.
- Én persze mind az ötöt a shiofukimra kérném! Ahol befog-
adom testembe a nagy permetezőt! És aztán kérnék még vagy
ötvenet...
Ebben a pillanatban egy pók ereszkedett alá az egyik ágról.
Végigfutott a kapitány karján, de elfojtott kiáltását szerencséjé-
re elnyomta a bentről érkező harsogó, durva kacagás. Izgatott-
sága ellenére észrevette - mégiscsak alaposan értette szakmáját
hogy két hölgy elszakadt a pokoli mulatságtól, és a korlátnál
beszélget. Az a hölgy, kinek figyelésére felbérelték, elfedte ar-
cát kezével, és megesküdött, hogy készen áll bármilyen meg-
aláztatásra, csak a generális térjen vissza hozzá. A szárnysegéd
összerezzent, mikor vízcsep-pek hullottak homlokára, majd
hideg férgek módján végigkúsztak bőrén. De aztán szánakozás
vette át a rémület helyét, mikor rájött, hogy a cseppek, melyek
őrá hullnak, nem egyebek, mint a hölgy őszinte és sós könnyei.
Ezalatt a régens kémje, aki oly kényelmetlen körülmények
között töltötte az éjszakát a tornác alatt, hazasietett, hogy elő-
készítse Atsumichinek szánt jelentését.
„A generális idegesnek tűnt” írta, megannyi szóvirággal és
cikornyával körítve, mit a jólneveltség jelének hitt. „Alig beszélt
a feleségével a visszavonultságból való visszatérésről Gyakran az ab-
lakhoz lépett, mintha figyelne valakit. Hajnalban egy személy tett lá-
togatást nála, és valamiféle írásos üzenetet hozott számára. Ettől még

124
izgatottabbnak tűnt. A szolgálók képtelenek voltak felvilágosítást ad-
ni a személy kilétét illetően. Az esetleges összeesküvés tárgyában to-
vábbi megfigyelés javallott.”

125
 A matsutake gombák

Amikor a generális megkapta a fiatal kapitány jelentését, az

ablakhoz ment, és a távoli Biwa-tó vizén táncoló napsugarak
csillogására szegeződött tekintete. Olyannyira belemerült az
Onogoróval kapcsolatos gondolatainak mérlegelésébe, hogy
időérzéke teljességgel megszűnt, és riadtan rezzent össze, mi-
kor megszólalt a Kígyó-őrség kezdetét jelző gongütés. Ez egy-
beesett Onogoro szobalányának érkezésével, aki egy levelet
hozott úrhölgyétől, melyben a hölgy egy vers kíséretében láto-
gatásra kérte a generálist.

A törékeny hóhídon, mely

A legmagasabb ágakhoz kapcsolódik
Szerelmünk,
Ez az alázatos zarándok
Kissé megtiporva hever.

Megkérvén Tokident, hogy várjon az előszobában, a gene-

rális leült, és megpróbált megfogalmazni egy válaszverset.
Szárnysegédje beszámolt Onogoro űrhölgy szívből jövő, őszin-
te szavairól, valamint arról, hogy ő személy szerint meg van
győződve az úrhölgy ártatlanságáról. Másrészről viszont, vala-
hányszor ecsetje a papírhoz ért, egy különös kép merült fel
benne, minek következtében keze megremegett, és betűk he-
lyett csupán szánalmas pacákat rajzolt a papírra.
126
 Felidéződött benne hogy, amikor a múlt ősszel látogatást
tett az Ogura-hegynél, hogy juharfáiban gyönyörködjön, talál-
kozott egy vándorkereskedővel, akinél susuki fűszálakra fű-
zött, rendkívül értékes matsutake gombákat látott. Mivel Ono-
goro iránti szenvedélye éppen akkoriban bontotta ki virágát,
számos különlegességet vásárolt, és finom gézbe burkolva el-
küldte neki. Most, a különös látomásban ez a valóságos gom-
ba-fonat merült fel ismét benne, de a gombák ezúttal összetö-
pörödtek és összezsugorodtak, mint az ősi fejek, és maga Ono-
goro úrhölgy lóbálta a csuklójára tekert susuki fonatot.
A generális versfaragó próbálkozásai kudarcot vallottak;
végül elvesztette türelmét. Sutba vágta az illemet, és egy rövid
választ írt Onogorónak, melyben megüzente, hogy másnap
délután tiszteletét teszi nála. Az illemtől eltekintett, attól vi-
szont nem, hogy bizonyos garanciákat szerezzen a hölgy fedd-
hetetlenségét illetően. Nem állította le a megfigyelést. Ebben a
tekintetben egyetlen hajszállal sem különbözött őseitől, és
mint tudjuk, a gyanakvás a Tairáknak a vérükben volt. Az ősi
mese tanúsága szerint talán nem Taira no Koremachi úr volt
az, aki szemben találta magát egy gyönyörű csábítóval, lelep-
lezte, majd végül le is győzte a baljóslatú démont?

127
 A méz problémája

Ezalatt a generális segédje zaklatott szívvel teljesítette köte-

lességét. Egyfelől lealacsonyítónak tartotta, hogy megfigyelés
alatt tartja Onogoro úrhölgyet - a megbízatást olyan közönsé-
gesnek érezte, mint a méz-kémekét, akiket féltékeny feleségek
bérelnek fel, hogy jelentsék, ha férjük a gyönyörök tiltott virág-
oskertjébe téved. Ráadásul, mióta a hölgy könnyei homlokát
áztatták, egy mind kényelmetlenebbé váló meggyőződés fész-
kelte be magát fejébe, miszerint Onogoro igenis ártatlan. Vi-
szont parancsot kapott felettesétől, és ennek megfelelően
visszatért helyére, a Mandulavirág Pavilonba.
Röviddel azelőtt, hogy a generális megérkezett a szerelmi
találkára, a kém meglepetten látta, hogy Onogoro úrhölgy
megjelenik lakosztályának teraszán. Riadtan nézte, ahogy lee-
reszkedik a lépcsőn, és átsiet a kerten. Egyenesen feléje tartott!
Amennyire csak tudta összehúzta magát egy méhkaptár mö-
gött, és az egyetlen elérhető álöltözet felé nyújtotta kezét, ez
pedig nem volt más, mint a méhész széles karimájú kalapja,
melyen ott díszelgett a méhektől védő fátyol. A hölgy kurta fej-
biccentéssel elsietett mellette, aligha lévén tudatában kilétének,
majd eltűnt az istállókhoz vezető boltíves átjáróban. Nem sok-
kal később újra feltűnt egy ifjú lovásszal, akivel halk, bizalmas
társalgásba merült. A fiatal kapitány a hátát fordította az érke-
ző párocska felé, és megbökdöste a kaptárt, amire a bentlakó
dolgozók élénk zümmögése volt a válasz.
128
 Áldozzunk most néhány gondolatot arra, hogy megismer-
kedjünk ezeknek a szorgos munkásoknak a természetével és
jellemével, mivel oly sokan vannak, akik sajnálatos tudatlan-
ságban leledzenek a méhészet évezredes művészetét, és annak
oly jövedelmező kiaknázását illetően. A harmadik hónapra
egyáltalán nem jellemező meleg időjárásnak köszönhetően a
szorgos munkások már kirajzottak, hogy begyűjtsék a számos,
a méz készítéshez nélkülözhetetlen alkotóelemet: az első virág-
ok édes nektárját, a növényeken élősködő rovarok testében fel-
gyűlt mézharmatot, a tavasz első virágainak dús virágporát, és
a gyantás propoliszt, amit a gesztenye rügye rejtett. Ezzel a
gazdag keverékkel táplálták a királynőt, aki türelmesen vára-
kozott hatszögletű cellájában, amit a dolgozók készítettek a ha-
suk alján levő mirigyekben termelt méhviaszból. Mivel a ten-
gernyi tápláló méz felgyorsította a peték fejlődését, két új, szűz
királynő várta, hogy kiemelkedjen viaszbölcsőjéből, és az utód-
lás jogáért halálos összecsapásban mérje össze erejét. (A csata
után a győztes majd nászrepülésbe kezd. Spermát gyűjt be
minden egyes herétől, amelyikkel csak találkozik, majd maga
mögött hagyja őket, mikor haldokolva a földre hullanak. Ez
önmagában véve is csodálatos, elbűvölő történet, de ehelyütt
bővebben nem foglalkozunk vele.) Ebben az évben a kaptár
megszokott életritmusa felborult, és az új királynő mindaddig
nem jelenhetett meg, míg a régi nem mond le az uralkodásról,
és nem vezeti a kirajzást, hogy új otthonra leljen.
Ebben a feszült helyzetben történt, hogy az ifjú kapitány ta-
pasztalatlanságától vezetve beavatkozott, és nem csak ujját si-
került az édes lépesmézbe mártania, hanem az elké-nyelmese-
dett anyakirálynőt is sikerült mozgásra bírnia, aki emiatt kila-
koltatva érezte magát és dühödten röppent ki a kaptárból, nyo-
mában több ezer dolgozóval.
Gyakori jelenség, hogy a szűkölködő méhek mézet rabol-
nak a szomszédos kaptárból. Ez azonban korántsem jelenti azt,
hogy ugyanezen jogot mások számára is biztosítják. A felzar-

129
gatott méhraj gejzírként tört ki a kaptárból, és egyenesen a be-
hatoló arca felé vetették magukat. Berepültek fátyla alá, míg az
hullámzaní kezdett a nyüzsgő testektől és a zümmögéstől. Né-
hány ezer harcos arra tette fel életét, hogy megpróbálja visz-
szaszerezni a kapitány ujjairól csöpögő, elrabolt mézet.
A szárnysegéd látását elhomályosította a zümmögő soka-
ság, így nem láthatta az ujjait ostromló rovarokat, melyek ott
lökdösődtek, tolakodtak és hemzsegtek kezén, és azt a rémisz-
tő benyomást keltették, mintha ujjait barna, eleven, nyughatat-
lan bársonykesztyűbe bújtatták volna. Szerencsére a rendesen
táplálkozó méh általában nem hajlamos szúrni, hanem inkább
egykedvű fürgeséggel végzi dolgát, feltéve persze, ha nem fe-
nyeget valamilyen veszély, mert ilyen esetben természetesen
azonnal harcba száll. És így, ahogy a kapitány letépte fejéről a
kertész kalapját, és kétségbeesetten csapdosta a feje körül szál-
longó méheket, csak néhány rovar döfte belé fullánkját, a tár-
saság nagy része inkább azzal törődött, hogy elszállítsák a mé-
zet, melyet már új palotájuk felszereléséhez gyűjtögettek.
Bár néhány méhszúrást leszámítva nem érte komolyabb
kár a kapitányt, úriember lévén, igen súlyos sebet kapott büsz-
kesége és lelkének nyugalma. Már korábban is rettegett a rova-
roktól, ettől fogva viszont állandó iszonyattá vált az élete,
olyannyira, hogy kicsiny lánya ragacsos ujjacskái-nak látvá-
nyától is kiverte a verejték, és azonnal abbahagyta a gyermek
dédelgetését. Ami ennek a kóros lelkiállapotnak a házastársai
kötelességére gyakorolt hatását illeti, nos, még csak elképzelé-
sünk sem lehet róla - ez meghaladja képzeletünk korlátáit.

130
 A süket fül

Onogoro úrhölgy lakosztályában a lakkozott tálcára helye-

zett aprócska tömjénrúdból származó illatos füst spirális alak-
ban keringőzött a mennyezet felé. A generális úgy vélte, szíve
hölgye még sosem volt szebb, mint abban a percben, nyíló vi-
rágokkal díszített alsóruhában, és a fölé húzott, pompásan
megfestett pontyot ábrázoló köntösben. Ennek ellenére, ahogy
Onogoro lesütött szemmel ült előtte, és orcáin még nem szá-
radt fel a könny, figyelmesen, hűtlenségének árulkodó nyo-
mait keresve vizsgálgatta az arcát.
Az úrhölgy megesküdött ártatlanságára, igaz szerelmére,
és úgy felgyújtotta a férfi szenvedélyét - mely érzelembe most
bizony sötét gondolatok is vegyültek mint még soha. Ahogy a
generális levette ruháit, és az ágy felé irányította a hölgyet,
riadtan rezzent össze. Idegesen pillantott az ablakrács felé, hir-
telen felötlött benne a minden alapot nélkülöző gyanakvás,
hogy egy idegen szempár figyeli kintről. Egy szempár, mely
anyaszült meztelenül látja őt...
Mint eddig kiderült, a generális képes volt arra, hogy ugya-
nolyan süket fülekkel fogadja érzékszervei jelzéseit, mint a
zsarnokok a tömegek sürgető könyörgését. Megvonta hát a
vállát, és arra gondolt, mivel szárnysegédjének szigorúan meg-
hagyta, fejezze be a kémlelést, magánélete zavartlan lesz. Csak
a képzeletem játszik velem, nincs itt senki, gondolta, s megnyugo-
dott.
131
 Ezalatt Onogoro úrhölgy ruháján, mely a tsiutatate para-
vánról lógott, a hímzett ponty bajuszos szájával a vízinövé-
nyekből lakmározott. Rugalmas farka a másik oldal Oyu fejét
seperte; Oyuét, aki pisszenés nélkül hallgatta végig Onogoro
őszinte és alázatos védekezését.
Onogoro összefonta kezét a tarkója mögött. Ujjait a para-
ván alsó széle alá dugta, hogy a fiú könnyedén csókolgathassa
kezét. Oyu azonban nem fogadta el a felkínált jutalma, mert a
szerelem szégyellőssé tette, és egyre inkább eluralkodott rajta
a harag. Azt, hogy a generálist megőrjítette a féltékenység,
Oyu egykedvű nyugalommal tűrte, sőt kissé még élvezte is, de
hogy Onogoro a porba alázza magát egy ilyen, érdemtelen em-
ber előtt... Ez már több volt, mint amennyit el tudott viselni.
Ahogy lélegzete Onogoro ujjait melegítette, Oyu dadogó aj-
kakkal beszélt, és közben arra gondolta, hogy az úrhölgynek
önmagát is jobban kellene szeretnie. Ha csak fele annyi szerető
gondoskodással fordulna maga felé, mint amennyit a generá-
lisra pazarol, meglátnánk, hogy mennyi ideig foglalkozna még
ezzel a szánalmas alakkal! Természetesen tudta, hogy szeretői-
be éppoly mélyen belevésődött a fájdalom utáni vágy, mint a
méh szomja a nektár, vagy az ökör vágya az édes széna iránt.
A gyönyörök hajhászását sajnálatos módon csak a büntetés
iránti vággyal lehetett ellensúlyozni, mely felemelkedett lel-
kűkből, mint valami sűrű, ártalmas kipárolgás, és mindaddig
nem nyert formát, míg Oyu szavakba nem öntötte.
Ha létezett valami, amiben Oyu becsapta önmagát, akkor
az volt, hogy úgy vélte, mentes attól a viselkedéstől, ami rab-
szolgává silányította Onogorót. Miközben szerelmének tün-
döklő lovasságát felsorakoztatta az úrhölgy mögött, ahogy
mindent megtett Onogoro sikere és boldogsága érdekében,
eszébe sem jutott, hogy egy olyan ember, aki már oly sok min-
denkinek segített udvarolni, sosem szánta rá magát a szépte-
vésre.

132
 A hideg hal

S Oyu mesélt, újra mesélt...

Egyszer, a néhai császár udvarában élt egy össze nem illő

pár. Gyermekkorában Hanako úrhölgy szeleburdi kislány volt.
Imádott fára mászni, és szívesen épített gátat a patakokon.
Anyja gyakorta kétségbeesett a játszadozás során kiszakadt ru-
hája, és zilált haja láttán, de azzal nyugtatgatta magát, hogy
felnőtt korára majd kinövi magából a rendetlenségre való haj-
lamot.
Ám Hanako asszonyi korára sem javult meg. Ha levelet írt
szeretőjének, lelkesedése nagyobb volt, mint kezének ügyessé-
ge, és így a tintával vagy a papíron ejtett pacákat, vagy észre-
vétlenül a ruhájára csöpögtette. Ha a liliomos tavacska partján
időzött, és a halakat etette, előre eldöntött tény volt, hogy ru-
hájának szegélyét végigvonszolja a sárban, és hosz-szan lelógó
ruhaujjait a vízinövényzet zöld foltjai tarkítják majd.
Ezzel homlokegyenest ellenkezően, Hanako szeretője gon-
dolkodásban és viselkedésben precíz férfi volt, ahogy az már a
birodalom központi ügyeinek ellenőréhez, egy olyan ember-
hez illik, aki különleges felelősséggel tartozik a Felséges Ru-
hásszekrényt illetően. Ha egy cérnaszál elszakadt és kissé ki-
állt szeretőjének ruhájából, aggályos pontossággal lecsippen-
tette, ha néhány rizspor-szemcse éktelenkedett az úrhölgy vál-
lain - Hanako gyakran kapkodva, hanyagul öltözött - a férfi
133
habozás nélkül lesöpörte onnan. Az ellenőr ugyanezen finnyás
kényességről tett tanúbizonyságot a szerelmi csatározás terén
is, csupán ujjainak hegyével közelítette meg szeretőjének iso-
ginchakuját, és Hanako nagy bánatára sosem az ajkaival.
Aztán jött az a forró és jelentőségteljes este a hetedik
hónapban. A fecskék hangosan lármáztak az eresz körül, a sár-
gabarackok kövéren aranylottak a fákon, mint a nap ezernyi le-
ánycsecsemője. Hanako képtelen volt elviselni a házon belüli
unalmat, és kiszökött a palota kertjében csillogó, kicsiny lilio-
mos tó partjára, hogy megetesse kedvenc pontyát.
Ezt a lenyűgöző példányt Yugurének hívta, mert a ponty
szürkületkor szeretett a víz felszínére emelkedni, hogy a vízi-
növényekből és a liliom virágaiból lakmározzon. Ugyanakkor
tiszteletre méltó életkorának is köszönhette nevét, mivel már a
negyven felé közelített. Vén volt, de semmi jelét nem mutatta
korának. Teste olyan hosszú volt, mint egy fiatal szarvas a fejé-
től a farkáig, heves vérmérsékletű volt, és igencsak szívós.
Hanako egy dalocskát zümmögve kavargatta a vizet, várta,
hogy Yugure felemelkedjen az iszapból, és az üdvözlésére sies-
sen. Néhány pillanat múlva a hatalmas, duzzadt ajkak, és a
négy, húsos bajusz áttörte a felszínt, majd előbukkant a zöld és
arany színben játszó fej is, a fénylő szemek, és a gyémánttal
pettyezett pikkelyes hát. Hanako főtt borsót és gabonát vitt
magával a konyhából, és felkínált néhány apró falatkát a vára-
kozó ajkaknak, amik aztán érzéki vonaglással zárultak össze a
csemege körül. Ezt követően a pompás száj az ujjakat szopo-
gatta, kóstolgatta mohó fesztelenséggel, ami örömteli kacagás-
ra fakasztotta az úrhölgyet.
Miután egy békés órát töltött szívbéli barátja társaságában,
Hanako felvilágosította a pontyot, hogy neki most muszáj
visszatérnie lakosztályába, hogy fogadja az ellenőrt, aki min-
dig pontos volt, és senkitől sem tűrte a pontatlanságot. Farká-
nak egyetlen villanásával Yugure odamutatta ezüstös oldalát,
majd arany szemét forgatva nézett úrhölgye után, aki kissé

134
aggódott az alsóruházatán éktelenkedő iszapfoltok, meg a ha-
jába ragadt pitypangok miatt, mivel tudatában volt annak,
hogy szeretője mindenkor a tökéletességre törekszik.
Amikor Hanako üdvözölte szeretőjét, elcsüggedt, mert
gyengéd szavak helyett bíráló szóáradat zúdult rá. Az ellenőr
az iszap szennyezte ruhákat halomba hajigálta, majd utasította
a szobalányt, hogy hozza rendben őket. Ezt követően azonnal
fürdeni parancsolta Hanakót, és ragaszkodott hozzá, hogy sze-
mélyesen felügyelje a tisztálkodását. Parancsba adta, hogy
minden testnyílást alaposan meg kell súrolnia, minden egyes
hajszálat ki kell fésülnie, minden egyes száraz bőrdarabkát el
kell távolítania a tajtékkő segítségével. A végső ellenőrzés
azonban mégis fényt derített némi haleledel-maradványra,
ami Hanako körmei alatt lapult. Ezt az ellenőr saját kezűleg tá-
volította el egy különleges bambusz alkalmatosság segítségé-
vel, a hozzá járó zsémbelés és feddés kíséretében.
Ezek után Hanako, akinek már szó szerint fájt ennyi tiszta-
ság, lemondó sóhajjal bemászott az ágyba, és vágyódva a gon-
dolt a ponty nedves csiklandozására. A hal élvezte az iszapot,
és sosem fordult elő tőle undorral. Megpróbáltatásainak még
nem volt vége, mert az ellenőr, mielőtt megközelítette volna
hotóját, gyapjúkesztyűt húzott, csak azután látott neki a teljes-
séggel higiénikus cirógatásnak.
Mihelyt szeretője befejezte a kínosan aprólékos együttlétet
és mély álomba szenderült, Hanako kimászott az ágyból, ha-
nyagul magára kapta köntösét, és a halastóhoz szaladt, hogy
vigaszra leljen.
A holdfényben fürdő barackok leváltak az ágakról, hangos
csobbanással pottyantak a vízbe, majd a felszínen lebegtek. Az
úrhölgy szánni valóan kuporgott az iszapos tóparton. Yugurét,
a szürkület óriását felébresztette a zokogás; teljes, fenséges
pompájában a felszínre emelkedett.
Yugure az űrhölgy a felszín felett lebegő fehér kezét kém-
lelve kinyitotta izmos száját, és együtt érzőn szopogatni kezdte

135
ujjait, melyekben érintésére szétáradt a szomorúság. A kéz
elernyedt, és az ujjak szétnyíltak, mint a jázmin virágai.
Az éjszakai égbolt végtelen íve alatt a levegőben barackillat
szállt. A hatalmas ponty újabb csemege illatát érezte meg - s ez
nem volt más, mint a hölgy apró, csupasz lába, mit önfeledten,
ernyedten lógatott a meleg vízbe. Lábujjainak apró falatkái be-
töltötték a ponty buzgó száját, és ő mindegyiket külön-külön
imádattal vette ajkai közé, míg Hanako elégedetten, élvezettel
hunyta le szemét. Hosszú sóhaja mint balzsamos szellő fodroz-
ta a tavacska vizét.
Spirális alakban lemerülve, Yugure ezüst hasát könnyedén
a nő talpának ívéhez dörzsölte, majd ismét a felszínre emelke-
dett, és gyengéden megbökdöste a holdfényben ezüstösen csil-
logó, fénylő lábikrát. Hanako megfeledkezett kicsinyes és
aprólékos szeretőjéről. A hátára feküdt, és az iszap síkosságá-
ban kéjelegve széttárta lábát a sekély vízben. Köntöse óriási ví-
zililiomként lebegett körülötte.
Yugure mámorosan körözött a hölgy körül, mintha valami
fejedelmi vacsorára volna hivatalos, és mindennél jobban kí-
vánta, hogy megkóstolhassa Hanako gyönyörét.
Hanako érezte, hogy az aranyló fej combjához ér, és mohón
összezárta lábát a vaskos test körül. A csúszós pikkelyektől
nem borzongott annyira, mint szeretőjének fakó bőrétől. Apró
mellei fel-le ugráltak, mint a vízen lebegő barackok, mikor a
hatalmas ajkak összezárultak testének leglényegesebb pontján.
Aztán hangosan nyögdécselni kezdett, és kibomlott hajába rej-
tette arcát, miközben érezte, hogy a négy, erőteljes, ám gyen-
géd bajusz gyengédebben cirógatja őt, mint a pacsirta lélegze-
te.
Yugure vizet szívott a szájába, majd Hanako érzékeny test-
részeire fújta. Így, mikor az ajkak ismét csókolni kezdték, a
hölgy belemerevedett saját gyönyörébe, lelke magasan szár-
nyalt. Yugure szíve is hevesen vert, akárcsak a kertészé, aki

136
szerető figyelemmel gondozza borsóit a tavasz folyamán, az-
tán később gyönyörködik bennük, csodás kitárulkozásukban.
Csiklandós bajuszával a pompás nyílásokat cirógatva, a ha-
talmas hal úgy a borsót, mint héját nemes ajkai közé zárta. Vol-
tak pillanatok, mikor szopogatott. Voltak pillanatok, mikor
vizet fújt, időnként pedig körbeforgatta a szájában a különle-
ges falatokat, mintha le akarná választani őket az helyükről. A
hölgy sós nedvei szétáradtak a vízben, combjai reszkettek, ha-
sa ívben hajlott, és a ponty tudta, hogy nemsokára a várva
várt, szívének oly kedves vonaglás és csapkodás lesz fáradozá-
sának jutalma.
Végül a fejedelmi kapu megnyílt, mint még soha korábban.
Hanako felsikoltott a bársony éjszakában, és pillanatról-pilla-
natra közelebb tolta patakzó gyönyörét a pontyhoz. Yugure
mélyen beszívta testének finom esszenciáját, és bent is tartotta
magában, miközben uszonya és gyémánttal pettyezett hasa iz-
gatottan reszketett. Mert mi is illene jobban egy ilyen pazar,
ünnepi lakomához, mint a test legtisztább, részegítő bora?
Ezek után az úrhölgy iszapfoltos kezét a feje alá tette, és el-
terült a meleg, sekélyes vízben. Elnehezült szemhéjakkal, elé-
gedetten szuszogott, Yugure pedig szemhéj nélküli szemével,
kíváncsi pillantásokkal méregette a milliónyi csillagot.

137
 Fogak és körmök

A régens kéme csak annyi időre húzódott vissza az ablak-

rácsnál kialakított megfigyelő posztjáról, hogy végignézze,
ahogy a méhész meglepő módon elrohan. Megcsóválta a fejét,
és tovább követte a homályos lakosztályban zajló eseménye-
ket.
A generális távozása után az ügynök - már pusztán szak-
mai kíváncsiságból figyelt meglátott egy alakot, amint kiemel-
kedik az úrhölgy ágya mögötti árnyékból. Az események ma-
gyarázatául az ügynök két elgondolást tudott felállítani. Az el-
ső, hogy az úrhölgy titkos szeretője volt az, aki elrejtőzött a pa-
raván mögött. A másik, és ezt tartotta valószínűbbnek, hogy a
szerelmi légyott érzelmes álcája alatt a generális egy gondosan
és okosan kitervelt találkozón vett részt, egy ismeretlen hadse-
reg képviselőjével. A második magyarázatot jelentette Atsumi-
chi hercegnek, aki rögtön a régens kezéhez továbbította a bi-
zalmas értesülést.
Yorimichi már eleve elkésett egy, a kancellárral folytatott
fontos találkozóról, és a legkevésbé sem volt hálás a hírekért.
- Szerelmi légyott? - bődült el, miközben Osamu kétségbee-
setten próbálta menteni lakkozott, fekete fejdíszét.
- Hogy merészelsz megzavarni ilyen ostoba fecsegéssel At-
sumichi?

138
 - Engedelmeddel méltóságos uram, a titkolózás a legbizto-
sabb bizonyíték a bűnösségre. Ha rájön, hogy gyanú árnyéka
vetül fejére, emberünk ravaszabb lesz.
- Itt most a legjobb katonai parancsnokunkról beszélünk! -
csapott le Yorimichi. - Ide ne gyere még egyszer, hacsak nincs
a kezedben szilárd bizonyíték!
Atsumichi dühöngött. Michinaga, Yorimichi apja a Taíra-
összeesküvés első, leghalványabb jelére elküldte volna a test-
őrséget a generálisért. Keserűen megállapította, hogy ez a kor-
mányzat bizony a fogak és körmök kormányzata, méghozzá a
páratlan Minamoto kapitányok, Yorimítsu és Yorinobu égisze
alatt. Ezzel együtt egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Yorimichi,
apjával egyetértésben hátat fordított szövetségeseinek, és fel-
tett szándéka, hogy körbeudvarolja a Tairákat.
Gyűlöletét magába zárva és elleplezve mélyen meghajolt,
majd távozott. Az ajtón kívül alig tett meg néhány lépést, mi-
kor egy ötlet merült fel fejében. Mint a kígyó, mikor ki-
csusszan elszáradt bőréből, hogy néhány pillanat múlva új és
csillogó öltözékben pompázzék, megigazította üstökét, kisimí-
totta udvari köpönyegét, és elsietett Izumi Shikibu lakosztálya
felé.

139
 A jádekard

Azon az éjszakán Oyu az istállóban hevert szalmazsákján,

és borba fojtotta sérelmét, majd zord, hosszú álomba merült.
Izanami hátán büszkélkedve vezette seregét a csatába, kezében
áttetsző, jádekő kard díszelgett, melynek vékony pengéje zöld
volt, mint az írisz levele, és éles, akár a borotva. A csatatéren
derekasan, ügyesen csapkodott jobbra és balra, kaszálta maga
körül a levegőt, és sorban fejezte le a katonákat és a napra-
forgókat. Zöld nedv bugyogott elő az elhullott emberek nyak-
ából, és vér fröcskölt a napraforgók száraiból. Amikor felhar-
sant a győzelmi kiáltás, odakiáltott seregének, hogy ő nem lát
semmit, és éppen emiatt nem vonható felelősségre a vak aratá-
sért. Aztán Onogoro jött felé bosszúszomjasan a holttestek me-
zején át, és kinyújtotta fehér karját. Oyu ijedten sarkantyúzta
lovát, de az úrhölgy egyre csak jött felé. Dühében megsuhog-
tatta a pompás jádekardot, ám a hölgy szinte szárnyalt, és fel-
nyársalta magát a remekmívű pengére. Hasa közben tökké vál-
tozott, mely hatalmasra duzzadt, és tele volt gyermekekkel, és
bár a kard aranyló sebeket ütött belé, az utódok kiugráltak, és
körbenyüzsögték őt, előkészítették íjaikat, és már vagy száz
nyílvessző kereste a szemét...
Bortól szédülő fejjel ébredt, és Izanami mellett találta ma-
gát. Kezével szorosan markolta a ló gesztenyebarna sörényét,
nedves és forró arcát hűvös nyakán nyugtatta. Zavart bocsá-

140
natkérést mormolt, majd visszasüllyedt a szalmazsákra. A szí-
vébe riadalom költözött.
Az álmok olyanok, mint a kacér nők: bizonyos dolgokat el-
rejtenek, másokat felfednek előttünk. Vágyainkat különféle ru-
hába öltöztetik, és üldözőinkként mutatják be őket, így amikor
félelemtől vagy undortól reszketünk, nem kell bevallanunk
magunknak a tetteket, melyeknek elkövetésére vágyódunk.
Még ennél is rosszabb az elfojtott vágyak tömkelegé, és a még
inkább démoni a jelmez, amit magukra öltenek, és alaposan
megtévesztenek, ha hiszünk magunkban. Így aztán kitérünk
előlük, ameddig csak lehetséges, felismerjük végzetünk igaz
természetét, és sokkal szívesebben keressük nyugalmunkat
bús álmodozásban, mintsem megtegyük az első, kezdeménye-
ző lépést, mely új tájakra visz minket.
Az álomból felriadt Oyu lehangolt volt, nem hasonlított ar-
ra a „másik” Oyura, akiben elszántan lángolt a szenvedély. Ez-
zel az új Oyuval találkozott Shune, a konyhai szolgáló, amikor
meghozta az istállószolga reggeli rizsadagját.
- Már megint szerelmi bánat! - horkant fel Shune, aki már
elég idős volt ahhoz, hogy elveszítse türelmét a pipogyák lát-
tán. - Köztünk szólva, fiam, egyetlen intésére ugrasz, márpe-
dig túl sokat hív. Amire neked szükséged van, az egy kis ge-
rincesség. Adj neki ultimátumot. Tisztázd a helyzetet. Te kel-
lesz neki, vagy a generális?
Oyu bánatosan a szájába tömte a rizst, és nem szólt sem-
mit. Ha az öregember továbbra is kitart hite mellett, hogy ő
Onogoro szeretője, hogyan is tudna akár csak belekezdeni,
hogy elmondja neki kilátástalan helyzetét?
- Ő sem született túl előkelő családba, és te sem származol
túl alacsony sorból - folytatta makacsul Shune. - Így sosem
fogsz kiszabadulni ebből. Én mondom neked, ha arra kerül a
sor, a szerelem mindent legyőz!
Oyut dühítette, hogy Shune derűlátón vélekedett kilátá-
sairól.

141
 - Akárhogy van, én már eldöntöttem, hogy elmegyek innen
- vágta oda, és elhessegette a szemtelen öregembert. -Akkor
majd vége lesz az egésznek!
- Hát, bizonyára hosszú utad lesz! - mondta gunyorosan
Shune. De Oyu, akinek fejében csak abban a pillanatban fogant
meg a gondolat, hogy ajkai kimondták, már majdnem teljesen
meggyó'zte magát, hogy ez az egyetlen ésszerű cselekedett,
nem beszélve arról, hogy nagyanyjának meglátogatása már ré-
ges-régen esedékes. A honvágy könnyei öntötték el szemét;
már látta magát, ahogy a magas hegyek fűvel borított ösvé-
nyein lépdel, már érezni vélte a friss levegőben szállongó azá-
lea illatot. Fülében ott csengtek a vadgalambok panaszos kiál-
tásai, fejében utazók képei nyüzsögtek, kiknek durva ruházata
elleplezi magányuk nemességét. Máris a vándorszerzetesek ro-
konainak látta magát, adománygyűjtő tálkával a kezében; már-
is a költőkhöz hasonlította magát, akik szerencsét jövendölő
verseiket csokorba fűzik, és mennek, amerre a négy világtáj
szele repíti őket.
Igen, holnap elhagyom a fővárost!
- Ó, megvan a saját utad - vágta oda Shune utálkozva. -
Egyszerűen sejtelmem sincs, mi a bajotok manapság nektek,
fiataloknak!
Összeszedte az üres rizsestálakat, majd elballagott a kony-
ha felé. Tokiden azonban megállította a folyosón, kezében egy
ezüst tálcával, melyen az év első cseresznyeterméséből szedett
halmocska állt. Utasította Shunét, hogy nyissa ki a száját, és
egy szem cseresznyét dobott a nyelvére.
- Miért vagy ilyen komor, Shune? - évődött az öreggel.
-Egy ilyen szép reggelen?
- Mert az úrhölgyed nem tudja, mi a jó neki morogta Shu-
ne. - Kellemetlen helyzetbe hozta Oyut, ha szabad így monda-
nom. Ő pedig elindul keletre, és nincs senki, aki lebeszélné ró-
la. - A cseresznye magját nagy erővel beleköpte az egyik üres

142
rizsestálba. - Megjátssza magát, és játszadozik annak a szeren-
csétlennek az érzelmeivel. Ez egyáltalán nem igazságos!
Tokiden kihúzta magát.
- Vigyázz a szádra, Shune! - figyelmeztette. - Az űrhölgye-
met rágalmazod!
- Ó, biztos megbocsátasz - mondta Shune, majd egy sértő-
nek szánt biccentéssel elballagott a folyosón.
Tokiden a Mandulavirág Pavilon felé sietett, de a küszöbön
jéggé dermedve megtorpant.
Oyu elmegy!, villant át az agyán, és elfojtotta kuncogását. A
macska bekerül a galambok közé! Két szem cseresznyét a szájába
tömött, és titokban rágni kezdte. A magokat kiköpte az abla-
kon, megtörölte száját a ruhaujjában, és belépett a szobába.

143
 Keserű cseresznye

Mikor a generális segédje megtette jelentését felettesének,

szánalmas látványt nyújtott. A méhcsípésekre kent balzsam
zsírosan fénylett az arcán, egyik szeme résnyire szűkült, ahogy
egy csípés nyomán feldagadt a szemhéja. Kőmerev arccal fo-
gadta a generális részvétnyilvánítását, majd rosszalló egyhan-
gúsággal elmondta, mit látott.
- Röviddel méltóságod érkezése előtt - fejezte be-, az úr-
hölgy az istállókhoz ment, és a lakosztályába vitt egy istálló-
fiút, akivel szemlátomást igen bizalmas viszonyban volt.
- Bizalmas? — kiáltott fel a generális. - Egy istállófiúval?
-Biztos volt abban, hogy a jelentés semmi olyat nem fog tartal-
mazni, ami esetleg rossz fényt vethet szeretőjének jellemére.
Felvidult szívvel fogadta a kapitányt, sőt már azt fontolgatta,
hogy felmenti kínos feladata alól, és tiszta lapot nyit. Ám az
utolsó szavak hallatán szétáradt benne a düh, és felemelte ke-
zét, mintha lesújtani készülne a rossz hírek hozójára. - Eskü-
szöm, hogy tévedsz!
A kapitány megrándult, nem csupán a testét kínzó folya-
matos fájdalomtól, hanem azért is, mert támadás érte szakmai
hozzáértését.
- Attól tartok, nem, uram! - jelentette ki makacsul, az igaz-
ság kedvéért, mely annyi szenvedés árán jutott a birtokába.
A generális elbocsátotta szárnysegédjét, és fel-alá járkált a
szobában. A féltékenység marcangolta a szívét, kiszárította a
144
lelkét. Végtére is ő nem csupán alkalmi szerető, aki lopva, alat-
tomban surran ki kedvese házából a harmatos hajnalokon, ő
igenis elvégezte Onogoróval a Három Éjszaka szertartását, el-
fogyasztotta vele a Szent Rizslepényt, és ezzel nyíltan és for-
málisan is szeretőjévé fogadta. Második hitvesévé tette, min-
dent megadott neki, amit csak tudott, erre tessék, ahelyett,
hogy kimutatná háláját vagy tiszteletét, a háládatlan leány úgy
bánik vele, mint valami kis hímpillangóval, ami minden nap
más és más virágra röppen.
Órákon keresztül járkált bőszülten, mígnem maga előtt lát-
ta az ismeretlen istállófiú képét. Igen, ő volt a kard, ami lesúj-
tott rá az árnyékból, és elválasztotta testétől fejét, amit aztán
Onogoro úrhölgy kiszárítva felfűzött a susuki fűből font
zsinórra, majd hanyagul és álnokul lóbálni kezdett...

Szerelmünket látva
Még a komor Hold is
Kibontja haját
És táncol vidám peremén
A cseresznyevirágoknak.

Onogoro eközben boldog kábulatban ült íróasztalánál.

Gondolatai sokkal inkább gyengédek, mintsem kegyetlenek
voltak. A generális szenvedélye oly heves volt és oly édes,
hogy egészen meggyőzte őt, immár vége szakadt megpróbálta-
tásainak, mert feddhetetlennek találtatott. Gondolatai könnye-
dén szárnyaltak, holdnéző teraszokról szőtte álmait, és a bol-
dog napról, mikor testének minden éhsége enyhülést nyer a
generális nagylelkű mellkasán.
Mikor Tokiden belépett a lakosztályba, Onogoro felsikol-
tott a ragyogó gyümölcs láttán. Mohó elégedettséggel harapott
bele az egyik cseresznyébe, de Tokiden aggódó arca láttán elbi-
zonytalanodott.
- Mi történt Tokiden? - kérdezte.

145
 Tokiden lehajtotta a fejét, és szempillái rejtekéből vizsgál-
gattá Onogorót.
- Shune azt mondja, Oyu elmegy innen, úrnőm. Azt mond-
ja, visszatér keletre.
Onogoro meglepett nevetést hallatott.
- De hát ez lehetetlen! Egyetlen szóval sem említette ne-
kem.
- Talán a nagyanyja állapota fordult rosszra - mondta Toki-
den, és képtelen volt ellenállni a késztetésnek, hogy kicsit kihí-
mezze a történteket. - Shune még azt is elmondta... - habozott,
és élvezettel szemlélte szavainak úrhölgyére gyakorolt hatását.
- Nem, nem is nem akarom kimondani azt az ostobaságot.
- Mondd csak el! - sürgette Onogoro. - Beszélj őszintén!
- Nos, azt mondta, Oyu nagyon mérges volt. Azt mondta,
hogy úrnőm megsértette az érzéseit.
Onogoro mosolya halványulni kezdett.
- Hogy én sértettem meg az érzéseit?
- Vagy valami ehhez hasonló butaságot - mondta a szoba-
lány alattomosan. - Én egyetlen szavát sem hinném el.
Onogoro gondolatai száguldani kezdtek. Vajon mivel sért-
hette meg jó barátját, Oyut? Néhány pillanatig döbbenten állt,
de aztán belévágott a felismerés. Csakugyan nagy kárt okozott
a fiúnak, ráadásul csaknem teljesen megfeledkezett róla. Hogy
tekintélyét növelje az udvari hölgyek előtt, ellopta a Oyu me-
séit, és úgy adta elő őket, mintha azok a sajátjai lennének. Csi-
szolt elméjének hírneve teljes egészében a fiú tehetségén alap-
ult. Bizony, Oyunak minden oka és joga megvan, hogy dühös
legyen.
- Köszönöm Tokiden - mormolta jó szolgálatot tettél. Most
ments ki mindenkinél, aki keres. Mondd nekik, hogy nem ér-
zem jól magam. Senki ne zavarjon!
Tokiden végigmérte úrhölgyének elkedvetlenedett arcát, és
kíváncsiságába közé jókora adag elégedettség keveredett.
- Ahogy óhajtod, úrnőm!

146
 Pletyka

Szerelmes együttlétük után Shikibu és Atsumichi a füg-

göny mögött heverészett. Shikibu félbehagyta munkáját, hogy
fogadja a herceget, és már szeretett volna visszatérni íróaszta-
lához, de látta szeretőjén, hogy beszélgetni kíván. Az ég kék
volt, a levegő forró, szóval a körülmények elég kellemesek vol-
tak ahhoz, hogy retket és dinnyét majszolgatva politikai plety-
kákkal szórakoztassák magukat.
Amint azt Atsumichi nagy vidáman elmesélte, Echizen kor-
mányzója meglehetősen szórakoztató győzelmet aratott. Tör-
tént, hogy a tartományában dúló éhínség miatt képtelen volt
biztosítani a császári testőrség ötödik századának járó rizsada-
got. A testőrök feldühödtek ezen, és szabályos ostromgyűrűbe
fogták a kormányzó palotáját a fővárosban.
Atsumichi beleharapott egy retekbe, és rágcsálás közben
mesélte:
- Elhelyezték zsámolyaikat az udvarban, és elálltak minden
egyes kaput, hogy teremtett lélek nem hagyhatta el a palotát,
és befelé sem tudott menni. Végül aztán a kormányzó, kinek
nyelve, mint azt magad is tudod, olyan sima, mint a selyem
előjött, hogy beszédet mondjon nekik. Egy hatalmas kanna
szakét is vitt magával, amit szolgálói szétosztottak a testőrök
között. Hosszú órákon keresztül beszélt a szerencsétlen hely-
zet felett érzett bánatáról, körbefonta őket a kifogásokkal és
mentegetőzéssel, mint ahogy az orvos a sebesült kart kötö-
147
zőpólyával. Egy idő után a büszke testőrök egymás után sá-
padtak el, majd fel-ugráltak zsámolyaikról, hogy kirohanjanak
az udvarból... Atsumíchi ravaszul elmosolyodott. - A rettent-
hetetlen harcosok képtelenek voltak ellenállni beleik sürgetésé-
nek, és bizony már nem érték el a latrinákat...
Shikibu meglepődött.
- Hashajtó?
Atsumichi hátravetette fejét, és harsányan felkacagott.
- Azt mesélték, elképesztő látványt nyújtott az udvar!
Shikibu szörnyülködő kuncogást hallatott, de azonnal feltá-
madt benne a bosszúság. Igaz, ami igaz, a testőrök többsége
meglehetősen faragatlan fickó, mást sem akar, csak inni meg
verekedni, de ami jogos, az jogos, és a tény tény marad. Azok
az emberek jogosan akartak tiltakozni.
- Persze a főváros minden egyes utcasarkán kinevették őket
- mondta á herceg elégedetten. - Gondolhatod, ez aztán véget
is vetett a vitatkozásnak!
- A kormányzó valóban nagyon okos - mondta Shikibu fa-
nyarul, és sikeresen ellenállt az elvárásnak, hogy magától érte-
tődően Atsumichi oldalára álljon. Szívesen vitába szállt volna,
de a herceg ernyedten leintette.
- Túl meleg van a csatározáshoz, kedvesem - figyelmeztet-
te. - Ehelyett inkább sajnáljuk egy kicsit a szegény generálist,
akinek valahogy össze kell ráznia ezeket a bugriso-kat.
Shikibu éles pillantást vetett szeretőjére. Hogy együtt érez-
zen a generálissal? Ez már igencsak nehezére esett volna, az ef-
féle érzelmek nem tartoztak szolgálatainak tárházához! Az
volt a határozott benyomása, hogy valami cselszövés van ké-
szülőben, és lemondó ingerültséggel várta, hogy Atsumichi
igazi szándékai végre napvilágra kerüljenek.
- Úgy tűnik, a szerencsétlen fickó mostanában nem élvezi a
csillagok kegyeit - töprengett a herceg, és lustán legyezgette
magát. - Nincs szerencséje Onogoro úrhölggyel, és a hölgy kis-
sé furcsa, viselt dolgaival.

148
 Shikibu felfigyelt és feszülten várta a folytatást.
- Miféle viselt dolgokról van szó? - kérdezte.
A herceg szeme tettetett meglepetéssel tágult nagyra.
- De hát az egész palota erről beszél! Nem mondd, hogy te
nem tudtál róla!
Shikibu bosszús volt. Nyilván az történt, hogy a nagy tit-
kolózás és óvatosság ellenére az Onogoro életét felforgató bos-
szúságokról szóló hírek valahogy kiszivárogtak, és a versikék
ügye köztudottá vált.
- Nem kellene a pletykákra hallgatnod! - vágott vissza. -Így
is elég titokzatos, hogy versek tűnnek fel a testén, olyanok,
mint a bőrkiütés.
Atsumichi a fülét hegyezte, és elraktározta magában ezt az
elbűvölő kis töredékhírt, későbbi, alaposabb vizsgálat céljára.
- Versek? — kérdezte finoman. - Én arra gondolok, hogy bi-
zonyos alkalmakkor az úrhölgy szeretője a tsuitate paraván
mögé rejtőzött. Kicsiny kakukk a generális fészkében.
Shikibu meghökkent.
- Micsoda ostobaság! - kiáltott fel. - Titkos szerető? Onogo-
ro a generálisnak szentelte magát! Ez a híresztelés több, mint
szánalmas!
Atsumichi feszült figyelemmel vizsgálgatta a körmeit.
- Nem mondta meg neked a nevét?
Shikibu összecsapta a legyezőjét, és felpattant.
- Most már elég legyen ebből Atsumichi! Szó sincs titkos
szeretőről, elhiheted! - Azzal maga köré csavarta köntösét,
majd kurtán odavetette: - És most, ha megbocsátasz, dolgom
van!
- Onogoro meglehetősen ravasz, nem igaz? — mormolta
Atsumichi, mikor kiballagott az ajtón. Elégedett volt magával,
hisz a mag immár a földbe került, és ennek megfelelően a ter-
més is rövidesen learatható lesz. Biztos volt abban, hogy Shiki-
bunak mindaddig nem lesz nyugta, míg ki nem deríti a fickó
kilétét. Ráadásul a versek kérdése nem várt ajándékként pot-

149
tyant az ölébe; ez további, gyümölcsöző számításokra ad lehe-
tőséget.
Shikibu kiment a teraszra, és mélyeket lélegzett, mintha a
friss levegő elűzhetné Atsumichi gyanúsítgatásának bűzös ki-
párolgását. Ha az élet rossz dolgait sorrendbe akarnánk rendezni
kellemetlenségük alapján, elmélkedett, a listán előkelő helyet foglal-
na el az, ha egy asszony rájön, becsapták.

150
 Végzet

Onogoro az erkély lépcsőin át elhagyta lakosztályát, és át-

vágott a kerten. Igazságtalanul bánt Oyuval, emiatt melankólia
telepedett lelkére, furdalta a lelkiismeret. Jóllehet elszánta ma-
gát, hogy megpróbálja maradásra bírni, szeme előtt az lebe-
gett, hogy a fiú már elindult, és benne nincs elég erő ahhoz,
hogy megállítsa. Látta őt, amint csomagjával a hátán, az or-
szágúton baktat, látta, amint a sötétség leszáll körülötte, és a
hold jeges fénye sugárzik szeméből. Látta, hogy miközben át-
vág a rizsföldeken, a varjak károgva emelkednek a magasba,
csak hogy ismét leszálljanak, és fekete takaróként terüljenek a
tájra.
Aztán az elhagyatottság hatalmas, lesújtó érzése kerítette
hatalmába, és szánakozva elképzelte magát, mint egy szegé-
nyes házat, melyet vékony nádfödél borít, egy roskadozó ta-
nyát, melynek tetején veszedelmes varjak fészkelnek. Könnyek
ömlöttek szeméből, miközben maga elé képzelte a zsúpfedélbe
rakott fészekben ágáló madárfiókákat, kiáltó csőrüket, vöröslő
torkukat, és örökös éhségüket.
Ha elhagy, nem bírom ki!, gondolta. De persze megérdemlem!
Nem bírom elviselni, ha bárki is elhagy engem, ó milyen gyáva va-
gyok! Bárcsak férfi lennék, erős és fáradhatatlan, és ne gyenge és má-
soktól függő asszony, aki ráadásul nem is egy, hanem két férfihoz is
hozzákötötte az életét!

151
 Menet közben Onogoro lehordta, és dühödt önutálattal os-
torozta önmagát. Homlokára mély ráncokat gyűrt az aggoda-
lom, ahogy az istálló kapuja felé botladozott. Még ha férfi len-
ne is, aki megoldja, hogyan tarthat egy szeretőt az ágy fejénél,
egy másikat pedig az ágy lábánál, akkor is feltehetnénk a kér-
dést, hogy vajon miután fantáziájának nyomán kielégíti vágy-
ait, nem kellene-e egy kis időt áldoznia az önvizsgálatra. Ha-
bár... Egy férfi inkább gratulálna magának a dolgok nagyszerű
intézéséhez, és úgy tekintene a kérdésre, mint annak további
bizonyítékára, hogy a rendelkezik a méh mozgékonyságával,
mialatt az asszony olyan, mint a virág, melyet gyökerei a ház-
hoz rögzítnek.
A társadalmi elvárások tudatunktól függetlenül, mélyen a
szívünkbe vésődtek, és ellenőrzésük alatt tartják, hogy milyen
szemmel tekintünk cselekedeteinkre. Ebből következik, hogy
ugyanaz az összefüggés egészen más színezetet is ölthet attól
függően, hogy melyik nem szemszögéből vizsgáljuk. Az élete-
rős fiúgyermek születése pillanatától fogva ahhoz van szokva,
hogy minden egyes bődülését lelkes közönség várja, ezért nem
szabad csodálkoznunk, ha későbbi élete során véghezvitt csele-
kedeteihez is felsorakoztatja a lelkes nézőket, és zajos tapsvi-
harral jutalmaztatja magát. A lánynak viszont gyakran be kell
érnie a sokkal elfojtottabb, csendesebb fogadtatással. A fiúké-
nál sokkal illedelmesebb és visszafogottabb viselkedéssel, vala-
mint önmegtartóztatással vívhatja ki környezete elismerését. A
lány ezért gyakran rohan majd ki az erkélyre, hogy fájdalmát a
holdnak mondja el, és örökkön-örökké egy őrzőre fog vágyni,
aki erősebb nála, és aki áldás lesz számára. És ha ez a tökéletes
hold sem teljesíti vágyait, csupán barátságtalan, lesújtó hírek-
ről mesél, akkor oly szorosan markolja a terasz korlátját, hogy
ujja szinte egybeforr a kővel, lehajtja fejét, és levonja a követ-
keztetést, hogy boldogtalansága abból a tényből fakad, hogy
nem tartotta be elég szigorúan a böjtöt, és nem tanúsított kellő
megbánást. Másképpen fogalmazva: az eseményeket elkerül-

152
hetetlen végzetének részeként kell elfogadnia, és bele kell tö-
rődnie, hogy ez a végzet korábbi életeiben gyökerezik.
A gyermek megszokja, hogy anyja nem lép hozzá mindig,
ha felsír; megszokja, hogy szülei elutasítják kéréseit. Ezért az-
tán nem szabad csodálkoznunk azon, ha a gyermek - a le-
ánygyermek! - felnőtt korában inkább kitart hideg és elviselhe-
tetlen szeretője mellett, ahelyett hogy jobb kilátások keresése
reményében kitörne. A leány alaposan megtanulja, hogyan vá-
rakozzon szánalmasan az ajtónál, de azt nem, hogyan nyissa ki
a boldogság előtt. Nem vár semmit, hiszen ehhez szokott hoz-
zá. Nem törekszik semmire, mert ezt nevelték belé, ezért szinte
megbénul, ha a szerelem váratlanul bekopog hozzá.
Még a szellem fiatal asszonya - Onogoro is ilyen volt, dacá-
ra minden önsajnálatának - számára hosszú és kanyargós a
vágyak eléréséhez vezető út, mely áthalad az önmagukban
való kétkedés kockázatán, és az önvád sűrűjén. Onogoro las-
san lépdelt ezen az úton, és időtől-időre elbotlott. Közben
egész idő alatt a fülébe csengett azoknak a nőknek a panasza
és átka, akik már elbukva hevertek az út szélén.

153
 A bocsánatkérés

Az istálló kapujában Onogoro megpillantotta Oyut, amint

a poros udvaron köröz, és kötőféken vezet egy kancacsikót. A
trappoló paták dübörgése közepette a fiú nevét kiáltotta, de
Oyu nem hallotta meg a hangját, és könnyű vágtába ugratta a
kancát.
Onogoro látta, ahhoz, hogy felhívja magára a figyelmet,
mellette kell szaladnia. Meg is tette. Oyu léptei lelassultak,
majd újra felgyorsultak, de egyszer sem állt meg, és durva
hangon parancsokat kiabált a kancának. Futva rótták a körö-
ket, a fiú, a ló és a selyemruhás hölgy, aki elfulladva zihálta
bocsánatkérését. Oyu ezt már hallotta, de nem tudta, miféle
vétségért kérik megbocsátását.
Az erőfeszítéstől egyre inkább melege lett, így Onogoro
egymás után szabadult meg ruhájának rétegeitől. Az elhajított
ruhadarabok szivárványos szitakötő-szárnyként hevertek sza-
naszét a porban. Végül már nem bírt tovább futni. Elkapta a
kötőféket, és megállította a tajtékos kancacsikót.
- Úrnőm! - tiltakozott Oyu kemény arccal és ziháló mellkas-
sal. - Holnap lesz a műlovagló próba! A lovat addigra ki kell
képezni, és fel kell készíteni!
Onogorónak eszébe jutott, hogy csakugyan másnap lesz az
Írisz Ünnep, amikor gyorsasági, és műlovagló versenyeket tar-
tanak a császár színe előtt.

154
 - Akkor is beszélnem kell veled! - könyörgött. - Csak egy
kis időt kérek!
- Jól van - mondta Oyu és elfordult, hogy kezét nyugta-
tólag a ló reszkető marjára fektesse.
Az istállóban ledörzsölte a kancát. Közben Onogoro meg-
próbálta visszanyerni önuralmát. Most, hogy szemtől-szem-be
álltak egymással, zavarodottság öntötte el, és megbánta, hogy
az imént oly szenvedélyesen követelőzött.
- Hallom, el akarsz hagyni engem! - mondta, hűvös nevetés
kíséretében, jóllehet semmi oka nem volt a jókedvre.
- Igen, úrnőm - mondta érzelemmentes hangon Oyu.
Csökönyössége riadt könnyeket csalt az úrhölgy szemébe.
- Természetesen minden okod megvan rá, hogy dühös le-
gyél - mondta gyorsan.
- Dühös, úrnőm? - kérdezte Oyu, és haragos mozdulatok-
kal dörzsölni kezdte a kanca fénylő oldalát, hogy palástolja a
feltámadó reményt, mely ott dörömbölt szívében. Most, hogy
a hölgy végre rájött, hogy ő haragszik, vajon nem fogja-e fel-
emelni végre az őt megillető rangra, hogy ezzel törvényesen is
harcba indulhasson szerelméért?
- Megbocsáthatatlan dolgot tettem! Csak a gyengeség a
mentségem. De ez a gyengeség olyasvalakié, aki mindig is ret-
tentően ki volt éhezve egy kis elismerésre. - Az úrhölgy meg-
fogta Oyu illatos kenőccsel bekent kezét, és az arcához tette,
mintha nedves könnyei meggyőzhetnék a fiút őszinte bűnbá-
natáról. - Hűtlen voltam hozzád, Oyu. Másnak adtam azt, ami
a te jogos tulajdonod. Meg tudsz nekem bocsátani?
A szomszédos karámok egyikében Izanami a fülét hegyez-
te, és hevesen dobolt patájával. Oyu nehezen vette a levegőt.
Azt kívánta, hogy karjaiba zárhassa a nőt, ajkát a nyakához
érintse, mélyen beszívhassa hajának szegfűszeg illatát. Az édes
vágyaktól felhevülve mormolta:
- Nincs semmi, amit meg kéne bocsátanom, úrnőm!

155
 - Túl nagylelkű vagy Oyu! - kiáltott fel Onogoro. - Tudtad,
hogy úgy adom elő a te történeteidet, mintha sajátjaim lenné-
nek, és mégsem tettél szemrehányást!
- Történetek? - kérdezte Oyu, és a velő megdermedt csont-
jaiban.
- Hát igen! - mondta bűnbánóan Onogoro. - Ügy mondtam
el az udvari hölgyeknek, mintha a sajátjaim lennének.
Oyu elszomorodott, ahogy a felderengett előtte a felisme-
rés. Onogoro mondott valamit, de az ő füle egészen mást hal-
lott. Milyen közel került ahhoz, hogy elhiggye, amit álnok szí-
ve mondott neki, és milyen bolondot csinált magából! Dermed-
ten szólalt meg.
- A történetek a te történeteid, úrnőm. Én csak a szószólód
voltam. - Hangja távolinak tűnt, mint a sirály fojtott kiáltása té-
li reggeleken. De ahogy a szavak végigvisszhangzottak elméjé-
ben, lelki szemeivel hirtelen a ponty izmos száját látta maga
előtt. Tiltott és heves vágy ébredt benne, és kétségbeesetten el-
fordult az úrhölgytől.
Onogoro megragadta Oyu kezét.
- Tehát nem mész el! - kiáltotta megkönnyebbülten. Úgy
érezte, számára Oyu a zene, a támasz, az altatódal és a pólya, mely
sebeit védi. Ha nem vádol, akkor nem megy el!
Igen, ilyen azoknak az embereknek lázas okfejtése, akik az
eseményeket gyerekes szemellenzővel nézik, és nem fogják fel,
hogy részleges megértésük nem azonos a valóság felismerésé-
vel.
Az úrhölgy döbbenten látta, hogy Oyu eltávolodik tőle, és
makacsul felszegi az áliát.
- De igen. Elmegyek, úrnőm!
- Tudtam, hogy nem fogsz megbocsátani! - Kétségbeesésé-
ben leereszkedett a fiú térdéhez, lábikráját markolta, és köny-
örületét kérve elzokogta bűnbánó esedezését.

156
 Vér a szalmán

Vajon mi történt időközben a generálissal, kinek szívét

forró lánggal perzselte a kapitánytól kapott titkos értesülés?
Némi mérlegelés után úgy döntött, hogy felkeresi az úrhöl-
gyet, és tisztázza vele a dolgot, ám amikor megjelent a Mandu-
lavirág Pavilonnál, Tokiden tudtára adta, hogy Onogoro gyen-
gélkedik, és senkit sem kíván fogadni.
A generális egy darabig csalódott izgalommal járkált a pa-
lota folyosóin, aztán elindult a kertben, hogy megkeresse titok-
zatos riválisát. Az istállóudvaron, a szerteszét szórt ruhák lát-
tán keserű elégedettség öntötte el szívét. Végül mégiscsak
meglelte szeretője hűtlenségének és képmutatásának cáfolha-
tatlan bizonyítékát! Most már egészen biztos volt, komoly tá-
madás érte becsületét! Imát mormolva kezét kardjának marko-
latára tette, mert az efféle alattomos támadást éppoly természe-
tesen követi a megtorlás, mint ahogy a nappal az éjszakát.
Izanami lépteket hallott az udvaron. Figyelmeztetően fel-
nyerített, de hiába.
A generális árnyéka betöltötte az ajtót. Szeme egyetlen pil-
lantással felmérte a helyzetet, agya pedig azonnal levonta saját
következtetését. Ott volt előtte a lelkiismeretlen Onogoro, aki
egy nem lehetett beteg, mert szerelmesen térdelt a szalmával
teleszórt padlón, és ott volt a nyomorult fickó is, aki az úr-
hölgy fölé hajol, és éppen karjaiba készült zárni. A generális el-
méje, mint a rohamozó lovasság, előrelódult. Szíve kelletlenül
157
botladozott elméje után, kijózanító fájdalmában, bizonytalan
lábakkal, mint a legalacsonyabb rangú gyalogság. Lázas izgal-
mában teljességgel megfeledkezett az egyik alapvető katonai
előírásról, miszerint a hadsereg a soraiban lépdelő leglassabb
emberének sebességeivel képes csak haladni, és nem vett tudo-
mást semmiről, pedig ösztönei dörömbölve figyelmeztették.
Miután túl hosszú ideig kergetett fantomokat, könyörtelen bol-
dogsággal örült az ellenség jelenlétének, és torka szakadtából
ordítva rohamra indult. Az óvatosság és a lovagiasság kiröp-
pent elméjéből. Nem várta meg, hogy az istállófiú védhesse
magát, előrántotta kardját, és nekirontott.
Onogoro meghallotta a csatakiáltást, és megpillantotta az
eltorzult arcú, harcba induló generálist, kinek vérben forgó
szeme vörösebb volt, mint Hachimoné. Az úrhölgy rémülten
felsikoltott és talpra ugrott, hogy megpróbálja megvédeni a te-
hetetlen Oyut, de elborult agyú szeretője félretaszította őt az
útból.
Az istállófiú értetlenül, védtelenül állt. A megfoghatatlan
jádekard, amit lelki szemeivel, álmában látott, még csak nem is
hasonlított a generális nagyon is valóságos pengéjéhez. A pat-
kányok rémülten húzódtak vissza az illatos szénába rakott
fészkeikbe, a nemes paripák reszketve toporzékoltak állásaik-
ban, a rigók riadtan röppentek a levegőbe az istálló mennyeze-
tének gerendáiról, hogy aztán civakodó szélörvényként kava-
rogjanak az udvar felett. A csapatba tömörült seregélyek, ki-
knek kiáltása magas hangú füttyhöz hasonló, utánozták a sok-
kal mélyebb emberi kiáltást. A galambok nyugtalan burukko-
lással rebbentek fel, a varjak fekete zászlókként csapkodtak a
levegőben, megsejtve, hogy rövidesen lesz egy hulla a környé-
ken, majd céltudatosan letelepedtek az istálló ajtajára, és tollu-
kat borzolva várakoztak.
Kegyelmezz neki! - sikoltott Onogoro, mikor a kard a ma-
gasba röppent, és a gyanútlan Qyu feje felett lebegett, majd le-
sújtott, mint fehéren villanó vízesés. De abban a hosszú pilla-

158
natban, mikor a jövő és múlt egybeolvadt, felfordulás keletke-
zett a bejáratnál. A varjak szakadozott árnyai ismét a levegőbe
röppentek, és hirtelen éles kiáltás harsant:
- Gyilkos!
Valaki átrohant az istállón, kissé megtaszította a generálist,
kibillentette egyensúlyából, megzavarta célzását. A kard csak-
ugyan lesújtott, és valóban eltalálta a fegyvertelen Oyut, de ha-
lálos csapás helyett a vállát érte a célt tévesztett vágás. Vér szö-
kött elő a sebből; Oyu egyetlen hang nélkül omlott Onogoro
lába elé.
- Fegyverezd le! - kiáltott a régens kéme a kötelességtudó
testőrnek, aki meghiúsította a halálos csapást. A tiszt, felismer-
ve legfőbb parancsnokát, falfehérre sápadt rémületében.
- Nagyméltóságú uram! - zihálta, és vigyázzállásba mereve-
dett.
- Ostoba! - bődült el a generális, heggyé tornyosuló haragjá-
nak csúcsáról. - Miféle felhatalmazás alapján ártod magad ma-
gánügyekbe?
A régens kéme előlépett.
- A régens öméltósága felhatalmazásából - mondta nyájas
hangon, majd a reszkető őrhöz fordult, és rákiáltott: - Tartóz-
tasd le ezt az embert! Fel van mentve a parancsnokság alól!
De a generális félrelökte a testőrt.
- Kímélj meg a kötelek megaláztatásától! - mondta száraz-
on. - Magam rendezem ezt a dolgot Yorimichivel!
Onogoro lábainál a szalma vértől vöröslőtt, a mesélő esz-
méletlenül feküdt.
- Hívjátok az orvost! - könyörgött az úrhölgy, és köntösé-
nek hosszú ujjával esetlen mozdulatokkal megpróbálta elállíta-
ni a vérzést. Még kétségbeesett gondolatai közé is betolakodott
az észrevétel, hogy a generális rájött arra, hogy neki semmi ba-
ja nincs, hogy csak hazudta a rosszulétet. Csaltam, és most ez az
ártatlan fizetett meg bűnömért!

159
 Olyan ügyetlenül próbált magyarázatot keresni a történtek-
re, mint a szabó, akinek nem állnak rendelkezésére ügyfelének
létfontosságú méretei, és megbízik becslésében, és az alapján
szabja ki a ruhát. Mi, emberi lények képtelenek vagyunk elvi-
selni a gondolatot, hogy az istenek néha elfordítják rólunk te-
kintetüket, és a tévedések megváltoztathatják a dolgok folyá-
sát. Gyakran megtörténik, hogy a gonosz sértetlenül meg-
ússza, míg a végzetes szerencsétlenség az ártatlanra sújt le.
Onogoro az okba és az okozatba kapaszkodva igazságot
keresett ott, ahol nem létezett, azt képzelte, hogy a törvénysze-
géshez a büntetés éppúgy hozzátartozik, mint a tűhöz a cérna.
- Miért nem énrám sújtottál le? - kiáltotta, miközben elkís-
érték a generálist. - A fiú nem ártott neked!
Onogorónak olyan érzése támadt, hogy már látta ezt a jele-
netet, a kard féltékeny haragját, a védekezésre emelt tehetetlen
kezet, a szalmán nyíló véres virágokat. Rémülten hőkölt hátra
a látványtól és a belső képtől, mely oly élénken és hátborzon-
gatóan rajzolódott ki előtte. Vajon a kard az asszony barátja?, kér-
dezte magától, miközben félájultan térdelt a szalmán. Jön-e már az
orvos? Miért gyújtja fel a vér szaga az érzékeimet? A hold elítélte a
gyáva támadást, de a vörös szemű isten kijelentette, hogy a gyengét
össze kell zúzni, és félre kell hajítani... Az ellentmondásos, össze-
függéstelen gondolatok villámgyorsan repkedtek, kavarogtak
fejében, miközben a sebesült Oyu mellett kuporgott.
Ami az elvezetett generálist illeti: ő kardjának egyetlen su-
hintásával kockára tette céljait. A legendás hősök véres és sze-
szélyes tettei mögött sok esetben nem hősiesség van, hanem
komoly ám gyarló emberi indulatok húzódnak meg. Talán
ezért van az, hogy Kwannon, a megbocsátás istennője ezen le-
gendás alakok egyikével sem áll szóba. A hős kardja sokszor a
bosszú mélységeiből emelkedik ki, és tiszta ívet leírva lesújt az
ellenfélre, ám ez sokszor nem valódi ellenség, hanem a később
hősnek nevezett férfiakban lakozó megbántott, durcás gyer-
mek áldozata. Mert mi, felnőttek, valójában gyerekek mara-

160
dunk életünk végéig, és szerepet játszunk, bár ezek a szerepek
sok esetben nagyon komolynak tűnnek. A férfiak katonák, po-
litikusok vagy vezérek szerepében tetszelegnek a nők előtt,
akik - ismerve a játék szabályait - úgy tesznek, mintha reszket-
nének hatalmuktól. A generális tehát, miközben eljátszotta a
hős katona szerepét, mivel rossz időben és helyen tette, min-
dent bizonytalanná változtatott, ami korábban fontos volt a
számára.
Oyu, az áldozat, magatehetetlenül hevert a földön, s ködös
agyában még mindig ugyanaz a szenvedély lobogott, mint a
generáliséban. Az a szenvedély, amely neki fájdalmat, a gene-
rálisnak pedig szégyent és megsemmisülést hozott; a szenve-
dély, amelyet mindannyian ismerni vélünk, de amelynek való-
di titkait egyikünk sem fejtheti meg: a szerelem.
Ami a kancát illeti: szótlanul, de emberi tekintettel nézett a
generális után, majd barátjára, Oyura bámult. A nemes férfiút
nem kedvelte - talán azért, mert mindenki másnál jobban ism-
erte. Tudta, hogy félni szokott, amikor nyeregben ülve a hőst
játssza, és tudta azt is - mert megtapasztalta ütései keménysé-
gét -, hogy céljai elérése érdekében bármire képes. Olyan em-
bernek tartotta, aki bölcs ugyan, de józanságát sokszor maga
alá gyűrik az indulatok. Oyut viszont kedvelte a kanca, boldo-
gan vitte a hátán, óvatosan, sosem feledve, hogy neki kell lát-
nia a vak fiú helyett. Szerette őt, és sokszor, nagyon sokszor rá-
kiáltott volna, hogy ne legyen már annyira balga, ne szenved-
jen, hanem vegye el a jussát, a nőt, akit imád, mert az a másik,
a generális nem érdemel meg ilyen kincset.

A régens orvosa, ha meg is lepődött azon, hogy az is-tálló-

fiút kell ellátnia, semmi jelét nem mutatta. Két kísérővel érke-
zett meg, tisztító tinktúrával kezelte a sebet, majd gyapjúpa-
macsokkal nyomkodta, hogy elállítsa a vérzést. Árnikakenő-
csöt adott Onogorónak, hogy megelőzzék a fertőzést, és figyel-

161
meztette, hogy gondosan kísérje figyelemmel a beteg állapotát,
figyelje rajta a láz jegyeit. Onogoro utasítására a két kísérő a
Mandulavirág Pavilonba szállította az eszméletlen ifjút, ahol
Tokiden szorosan összepréselt ajkakkal megágyazott neki az
egyik szobában, amit már íriszekkel és fűlabdákkal díszítettek
a küszöbön álló ünnepségre.
Onogoro az éjszaka nagy részét aggodalommal teli virrasz-
tással töltötte Oyu betegágyánál, amíg a Nyúl órájában Toki-
den aludni küldte fehér arcú úrnőjét, és elfoglalta helyét. A ki-
merült nő látta, hogy szobalánya íriszt és apró gallyacskákat
helyez a fiú párnájára, hogy elősegítse a gyógyulást, és távol
tartsa a balszerencsét. Ha az íriszek korábban az istálló ereszéről
lógtak volna, villant át az úrhölgy gondolatain, mikor teljesen fel-
öltözve ágyába dőlt, és kábult álomba merült, vajon megvédik Oyut a
katasztrófától?

162
 A divatos hölgy

Yorimichi, a régens nyughatatlanul forgolódott ágyában,

Taira no Motosuke letartóztatása kísértett a gondolataiban.
Hajnal felé elaludt, és az Írisz Ünnepségről álmodott. Dí-
szes szekerek sorakoztak fel, hogy utasaik a lóversenyt nézzék.
Abban a sorban, amelyet a magasabb rangú hölgyeknek tartot-
tak fenn, egy különösen díszes kocsi vonta magára figyelmét.
Ahogy azt az illem megkövetelte, az utas arca láthatatlan volt
a szekérre épített fülke bambuszlécei mögött, ám köpenyének
divatos ujja szinte a kocsi kerekéig ért, és hullámzott, mint a tó
vize a hajnali szellő-ben. A ruhaujj több rétegből állt, és a réte-
gek fokozatosan hosszabbodtak, hogy minden egyes réteg
mintázata a lehető legelőnyösebben mutasson. A leghosszabb
zöldeskék selyemből készült és felhők ékesítették, a következő
egyszerű, áttört fehér selyem, és áttetszett a felette lévőn, ami
oly finom ibolyaszín volt, amilyet Yorimichi még sosem látott,
és elragadóan ellensúlyozta a következő, szárny alakú, dús
írisz-kék réteget. Aztán következett egy vörös árnyalat, majd a
leghalványabb kagylóhéj szín, melyet a szélein repülő darvak
díszítettek, és az egészre egy ezüsttel hímzett, brokát karaginu
tette fel a koronát. Kagylófehér, apró kéz villant át a finom
harmónián.
A régens kábulatában rászánta magát, hogy késlekedés nél-
kül kiderítse ennek a kifinomult személynek kilétét, még ha

163
ezzel sárba is tiporja az illemet. Utasította kocsisát, hogy hajt-
son végig a soron, majd kihajolt, és odasúgott a léctakarónak:
- Engedd meg, hogy lássam az arcodat! Engedd meg, és el
fogod nyerni a régens szerelmét.
Válasz nem jött, de a régens orrlyuka kitágult, mikor meg-
érezte az idegen fanyar, különleges, és finom illatát. Újra sut-
togni kezdett.
- Csak a tarkódat mutasd meg, és te leszel a régens hitvese.
A titokzatos hölgy most sem válaszolt, de fehér keze meg-
reszketett selyemfészkében, mint egy rémült madárka, ezzel
még jobban felgyújtva a férfi vágyait.
- Hadd ujjongjon szemem homlokod láttán - könyörgött
Yorimichi -, és te leszel a régens első asszonya, te szülsz neki
leányt, aki a császár felesége lesz majd!
Ekkor az ellenző könnyedén félrecsúszott, és bár szeme
nem tudott áthatolni a fülke sötétségén, képzeletében egy föl-
döntúli szépség képe lángolt. A törékeny, kicsiny kéz félénken
intett felé
- Lépj be! - mondta a hang, mely lanthoz volt hasonlatos.
A régensben magasan lobogott a láng. Késedelem nélkül le-
lépett szekeréről, és becsusszant a másikba. A hölgy huszonöt
redőből álló legyező mögé rejtette arcát, ami csak a legmaga-
sabb rangúak kiváltsága volt.
- Kérlek, mutasd meg magad - könyörgött a férfi, s kezét az
ismeretlen keze köré kulcsolta, miközben a szokatlan illat elvi-
selhetetlenné fokozta vágyait. Mi lehet ez?, gondolkodott, és
képtelen volt rájönni, minek az illatát érzi.
A fehér kéz hidegen és rezzenéstelenül nyugodott az övé-
ben. Aztán fuvolához hasonlatos hang szólalt meg:
- Csak akkor, ha megígérsz valamit.
- Bármit! - kiáltott a megrészegült régens.
- Ígérd meg, hogy én nem az első feleség leszek, hanem az
utolsó...

164
 - A kérésed parancs számomra! - vágta rá a régens, jóllehet
a kérés szokatlan, és meglehetősen szabad szellemű volt.
Az idegen leengedte sárkányokkal díszített pompás legye-
zőt. A régens szeme még nem szokott hozzá a sötétséghez, így
eleinte semmit sem látott. Aztán... Megpillantotta az arc fehér
foltját, amint felé lebegett, az arcot, melyet nem takart sem fes-
ték, sem rizspor. Bőr sem volt rajta, és az áb-rázat romlást hor-
dozott. A szempár helyén sötét üregek tátongtak, a fogak csu-
paszon villogtak, az állkapocs fehéren csillogó csont volt csu-
pán.
- Az utolsó feleséged üdvözöl - mondta az undorító vi-
gyorba torzuló száj. A régens felismerte a rothadás édeskés bű-
zét. Ijedtében felkiáltott, és felébredt összegyűrt takarója alatt.
- Ó, magasságos Buddha ments meg! - nyögte párnájába,
mivel egy pillanatig sem volt kétséges előtte, hogy magával a
Halállal nézett farkasszemet. Rémülten reszketve mondott kö-
szönetet az isteneknek, hogy a szörnyűséges élmény álom volt
csupán, még ha elég szörnyű is ahhoz, hogy az Ünnepség nap-
ján lakosztályának biztonságában maradjon. Most, hogy az
ötödik hónapban jártak, a jósok homályos jövendölése vissz-
hangzott agyában, és a takarót fejére húzva, a sötétben azon
töprengett, milyen bölcs lépés volt letartóztatni a generálist.
Életében először volt hálás, hogy örökölte apja, az óvatos és
messze látó Atsumichi természetét. Egy ilyen álom után az em-
ber nem lehet elég óvatos!

165
 Ravaszság

Onogoro felnyitotta szemét a kék reggelen, és egy pillana-

tig elégedetten feküdt - egészen addig, míg az előző nap emlé-
ke fel nem idéződön benne. Hirtelen seregnyi érzelem rohanta
meg. Pillanatnyi késedelem nélkül Oyu ágyához sietett. A be-
teg arca piros volt, de szabályosan és egyenletesen lélegzett.
Onogoro megkönnyebbült amikor meglátta, hogy semmi
jele további vérzésnek. Nem akarta felzavarni szobalányát, aki
mély álomba merült a tatamin, és halkan hortyo-gott, de aztán
mégis felébresztette és vízért küldte, hogy megmosdathassák a
fiút.
Ahogy az ősi mesében a hold képe visszatükröződik a ha-
lászlány vödréből, úgy vélte felfedezni a generális kardjának
villanását a vizes tálban. Szíve összerándult az éles penge lát-
tán, és nem tudta mit legyen. Menjen el szeretője házához, és
faggassa ki Ochibu úrhölgyet, hová vitték a férjét? Vagy lázad-
jon fel, és kérjen kihallgatást magától a régenstől?
Sietve megmosakodott. Gondokkal felhozott elméje először
nem is figyelt fel különösebben a combja felső részén lévő bar-
nás foltra. Még egyszer rápillantott, és baljóslatú előérzet sö-
pört végig rajta, mikor felismerte a folt természetét, mely
hishójának göndör szőre mellett éktelenkedett. Nyakát nyújto-
gatva, fennhagon olvasni kezdett:

166
 Az én szerény házam
Sással van borítva
Csak pillants be
És megtalálod
Az örökkévalóság lótuszát.

A szavak pengő hangot hallatva pattogtak fejében, mint az

íjászok húrjai, akik szürkületkor a palota körül elűzik a gonosz
szellemeket. A szivacs vizet fröcskölve esett a tálba, Onogoro
térdre hullott. Hát már sosem lesz vége a tehernek, melyet vi-
selnie kell? Szeretőjét letartóztatták, barátja súlyos sebet ka-
pott, ráadásul egy lelkiismeretlen gazember minduntalan sze-
rét ejteti, hogy közönséges szövegeit testének legrejtettebb he-
lyeire írja fel. Olybá tűnt az egész, hogy a végzet úgy döntött,
még egy démont is ráküld, csak úgy, ráadásként.
Démon műve volt, vagy sem, megint csak költemények vi-
rágoztak bőrén. És bár lehet, hogy bizonyos fokú vakságot kez-
dünk gyanítani Onogoro részéről, gondolkozzunk csak el egy
pillanatra, hogy mit tartalmaztak az üzenetek, és hogy ismeret-
len szerzőjük vajon bölcs volt-e, vagy gonosz!
A kertben a herceg féltestvére, Saisho hívójelet füttyen-tett,
hogy odacsalja kedvenc sólymát; a bambuszliget sűrűjében a
higuroshik erős hangon rázendítettek mámoros dalukra, hogy
köszöntsék a napot.
Onogoro összeszedte magát, és dermedt, ügyetlen mozdu-
latokkal nekilátott, hogy felvegye a ruhát, amelyet Tokiden ké-
szített ki számára az ünnep tiszteletére. Olyannyira elmerült a
szerencsétlenségben, hogy alig vette észre, hogy kedvenc ru-
háinak egyikét ölti magára, a finom, átlátszó selyemből ké-
szült, nyolcszor hajtott, krizantém árnyalatú uchigit. Nem tö-
rődött a felső köntös hullámtörést ábrázoló díszítésével, abban
a pillanatban nem lelte örömét benne.

167
 Kezei tudtán kívül öltöztették, lábai maguktól vitték ki a la-
kosztályból, végig a folyosón, ahol a nap szögletes foltokat fes-
tett a padlót burkoló lapokra. Egy pillanatig azt képzelte, vala-
ki leveleket szórt szét, leveleket, melyeket el kellene olvasnia,
mert lehet, hogy jobb híreket hoznak.
Shikibu kivitte az erkélyre az írófelszerelését, és kezét dör-
zsölgetve figyelte, amint a kertész simára gereblyézi a fekete
földet borító fehér homokot. Mikor Onogoro felbukkant, meg-
fordult és összeráncolta a homlokát.
- Valamilyen cselt gyanítok - mondta hűvösen. - Nem ér-
tem, hogy valami hogyan tűnhet jónak, amikor... - Látva, hogy
Onogoro, bár az előírásoknak megfelelően pompázatos ruhába
öltözött, sápadt és reszket, lenyelte a csípős megjegyzést, mely
már a száján volt. Belekarolt a lányba. -Most mi baj? - sóhajtot-
ta.
Onogoro ajka szóra nyílt, s mint amikor átszakad a gát, ki-
ömlött belőle a történet. Könnyek patakzottak az arcán, eszelő-
sen tépkedte kedvenc ruháját. Amikor befejezte, Shikibu meg-
szédült. Micsoda botrányt és ármánykodást vont a fejére ez a
lány! Ami pedig a generálist illeti, aligha gondolta volna ilyen
zabolátlannak.
- Miért nem mondtad el nekem az igazat? - kérdezte meg-
rökönyödve. - Maga Atsumichi mesélt nekem a titkos szere-
tődről. És én, aki bíztam benned, én lettem az utolsó, akinek
tudtára adtad!
- Ezt Atsumichi mondta neked? - kiáltott fel Onogoro, és
úgy érezte, hogy a csalárdságból szőtt háló végtelen. - De hát
miért terjeszt hazugságot rólam?
- Akkor tehát micsodád neked az istállófiú? — követelte Shi-
kibu felbőszülve. - A generálist miért őrjítette meg a féltékeny-
ség?
Onogoro csapdába került. Tenyerébe temette az arcát. Ha
felfedi Oyu valódi szerepét az ügyben, az annyi, mintha le-
meztelenítené magát Shikibu előtt, és kitenné magát megveté-

168
se korbácsütéseinek. Maró szavak, epés megjegyzések, ártó
pletykák... Nem, képtelen lenne elviselni. Inkább tízszer szem-
beszáll a tigrisdémonnal.
- Kérlek, higgy nekem! - kiáltotta vadul. - Oyu sosem volt a
szeretőm!
Az agyafúrt Shikibu nem volt biztos abban, hogy a teljes
igazság napfényre került, de sokkal jobban foglalkoztatta egy
másik gondolat. Azon töprengett, hogy szeretője miféle szere-
pet játszott ebben a tragikus összeomlásban. Ha a régens em-
berei letartóztatták a generálist, akkor kétség nem fér hozzá,
Atsumichinek is köze van a dologhoz. Tudta, hogy Atsumichi
készül valamire, de csak most kezdte gyanítani, hogy a férfit
nem egyszerűen a rosszakarat vezérli.
Onogoro halkan sírni kezdett.
- Mondd meg nekem, kérlek, hogyan menthetném meg a
generálist - rimánkodott.
Shikibu egyik ujját Onogoro ajkaira tette.
- Maradj csendben! Körültekintően kell cselekednünk, vagy
még jobban aláássuk helyzetünket.
Ügy vélte, Onogoro részéről nem volna túlzottan bölcs do-
log kapcsolatban maradni szeretőjével, akire minden valószí-
nűség szerint száműzetés vár, ha nem éppen a börtön. Sokkal
jobb gondolatnak tűnt, hogy a lány vessen véget a kapcsolat-
nak, és akkor a generális gyilkos kitörése nem volna más, mint
az elhagyott szerető érzelmi rohama. Talán megfelelő megol-
dás lenne. Másrészről viszont, ha egy viszonylag alacsony ran-
gú asszony - mint Onogoro - nevéhez túlságosan sok botrány
tapad, nem lesz könnyű újabb védelmezőt találnia. Ráadásul
éppen mártírt készül faragni magából, márpedig ha semmi
szerepe nem volt a generális balszerencséjében, miért osztozna
vele kegyvesztettségében?
Mialatt elméje feldogozta és kielemezte az elágazásokat,
Shikibu szíve megtelt haraggal körmönfont szeretője iránt.
Bármennyire önzőn és robbanékonyán viselkedett Atsumichi

169
ifjú korában, a másokat is megfertőző lelkesedés és a nagysza-
bású tervek embere volt, egy férfi, aki nem hibázik a szerelem-
ben. Mi rontotta meg őt? Egyszerűen csak az öregedés, vagy
hogy kisesett a kérkedő Minamoto hősök kegyeiből, akiket
olyannyira tisztelt? Shikibu egy gyötrelmes pillanatig arra gon-
dolt, szenvedélyes szerelmük gúzsba kötötte őket, a félreérthe-
tő körülmények megkeserítették viszonyukat. Ha hitveseként
a palotában maradok, vajon másképp alakultak volna a dol-
gok?
Az efféle gondolatok túl fájdalmasak voltak ahhoz, hogy
tovább törje a fejét, így nagy erőfeszítések árán megpróbálta fi-
gyelmét a jelen sokkal nyomasztóbb kétségei felé fordítani.
- Kedvesem, neked semmit sem kell tenned! Vonulj vissza
lakosztályodba, és senkit se fogadj, amíg érted nem küldetek.
Elmegyek Atsumichi herceghez, és kiszedem belőle, hol tarják
fogva a generálist.
Onogoro megkönnyebbült, hogy a leleményes Shikibu a
vállára vette az ő terhét. Könnyeivel küszködve megölelte, és a
világ legszerencsésebb asszonyának nevezte magát, hogy ilyen
barátja van, aki sokkal bölcsebb és igazabb, mint ő.

170
 Az íriszgyökér kokárda

Atsumichi szekeréről pompás kilátás nyílt, de Shikibu ke-

vés figyelmet szentel a Pillangótáncnak - bizonyára roppant le-
nyűgöző volt és az azt követő előadás sem keltette fel az ér-
deklődését. (A színdarab egyébként egy kínai generálisról
szólt, aki olyan szép volt, hogy a csatamezőn maszk mögé kel-
lett rejtenie arcát, hogy ne terelje el katonái figyelmét.)
A herceg, akinek fejékét hetyke íriszgyökér kokárda díszí-
tette, minden egyes új műsorszámnál elégedetten tapsolt -pe-
dig már minden jelenetet vagy ötvenszer látott -, és közben
időként nyájasan Shikibura mosolygott.
- Most mi fog történni a generálissal? - kérdezte az asz-
szony.
- Hagyjuk ezt a miniszterek tanácsára, jó? - mondta nyája-
san a herceg. - Talán száműzetés? Yorimichi urunk meglehető-
sen kényes gyomrú, ellenzi a bebörtönzést. De el tudom kép-
zelni, hogy rá lehet beszélni. Végülis a népnek látnia kell, hogy
senki sem úszhatja meg büntetés nélkül, ha megpróbálja meg-
ölni a császár szolgálóját. Ez tilos! És az sem számít, hogy a
szolga milyen alacsony sorból származik.
Harag töltötte el Shikibu szívét, de Onogoro érdekében
óvakodott attól, hogy ezt kimutassa. Neki most hűvösen szá-
mítónak kellett mutatnia magát. Ha a szerencsétlen generális -
ahogy arra Atsumichi célzott burkoltan - komoly fenyegetést
jelent az állam biztonságára, a józan ész azt diktálja, ne szá-
171
műzzék valami távoli, vad tartományba, ahol serege össze-
gyűlhet körülötte. Viszont ha Yorimichi is a száműzetés párt-
ján áll, az csak azt jelentheti, hogy fő célja a botrány lehető leg-
kisebbre csökkentése, mivel csak így előzheti meg a szakítást a
Tairákkal. Egy száműzött nemesember bármikor visszahív-
ható a tartományba és visz-szahelyezhető az udvarba, ezzel
szemben a bebörtönzöttet nyilvánosan megfosztják rangjától
és birtokaitól, és örökös kegyvesztettségre kárhoztatják. Ez pe-
dig olyan sértés lenne, amit a generális komoly hatalommal
rendelkező rokonai sosem bocsátanának meg.
Szétterítette legyezőjét, és lopva tanulmányozta a herceget.
Megfigyelte, hogy a kor milyen nevetségesen erősítette fel vo-
násainak kisfiús jellegét, ajkának akaratos lebiggye-dését. A
rosszindulat az erőtlen gyermek esetében megbocsátható, a fel-
nőtt esetében rendkívüli károk okozására képes, mert akarattal
erősítve és ravaszsággal árnyalva végül kialakul belőle a kifej-
lett és soha meg nem szűnő gonoszság. Az asszony hirtelen
megértette, hogy a herceg számára semmi sem jelentene na-
gyobb örömet, mint az, hogy rács mögött tudhatja a generálist,
és ezáltal kioltaná a Taira-felkelés parazsát, melyet az öreg Mi-
namoto szövetségesei egyszer s mindenkorra eltipornának.
Ahogy a kocsi elhagyta a bekerített területet, és a Hogaku-
den irányába haladva követte a császár gyaloghintóját, Shikibu
csalódottságában ökölbe szorította kezét. Hát ilyen az észérvek
embere, aki a kormányzati gépezet felett uralkodik?, gondolta ko-
moran. Mit tehetnék ebben a helyzetben? Nem fordulhatott a
Miniszterek Tanácsához, és másképp sem irányíthatta a köz fi-
gyelmét Atsumichi szándékaira. Ha férfinak született volna,
habozás nélkül kihallgatást kérne a régenstől, ám egy asszony,
bár ugyanazzal a szívvel és aggyal rendelkezik, és minden
apró porcikájában alkalmas az ilyesmire, semmivel sem lehet
több befolyással az államügyekre, mint a legszegényebb sorsú
fecske.

172
 Történelem

Ezalatt a palota kertjében a kertészek keményen dolgoztak,

hogy eltüntessék a vakondok éjszakai garázdálkodásának nyo-
mait. Ezek a vak teremtmények, amelyek éppoly megbízhat-
óak és céltudatosak, mint a sündisznók, nagy távolságokba
fúrják magukat fűvel bélelt fészkeiktől, mialatt férgeket és lár-
vákat keresnek, és bizonyos távközönként fekete vakondtúrá-
sokat emelnek, melyekkel felforgatják a homok tökéletes sima-
ságát. A császár szolgálói előtt rejtve maradt a tény, hogy már
hatalmas alagúthálózatot hoztak létre, mely a palota északi
szárnyától a déli szárnyáig, valamint a keletitől a nyugatiig ter-
jedt, és a föld, melyben az épület alapjai álltak, olyan levegős
lett, olyan laza, mint a rizsostya. Nem ok nélkül történt, hogy
Cho-Iyu, a híres történelemtudós a vakondot választotta jelké-
péül. Arra kívánt emlékeztetni minket, hogy a bölcs ember ér-
tékeli a kitartásban rejlő erőt, és nem feledkezik meg arról,
hogy a föld alatt, rejtve ténykedők már több birodalom stabili-
tását meggyengítették.
De tegyük félre történelmi merengéseinket, és térjünk vis-
sza a jelen naphoz, mely hosszú volt és forró, és olyan lassan
vánszorgott előre, mint egy rönköket szállító szekér, melyet
egy gyenge, öreg ökör vonszol maga után. Onogoro tisztítótü-
zet gyújtott mákszemekből Oyu betegágyának négy sarkánál,
citromvirágos vízzel törölgette a beteg homlokát, és házi szent-
élyében imádkozott felgyógyulásáért.
173
 Aztán, amikor már semmi további tennivalója nem akadt,
Lao-Ce mondásainak gyűjteményét vette kezébe, hogy a bölcs
szavak olvasásával megkísérelje megnyugtatni elméjét.

Azoknak, akik, mint az élet folynak.

Nincs szükségük egyéb erőre.
Sem fáradságot, sem könnyeket nem éreznek.
Nincs szükségük javításra vagy foltozásra.

Ó, milyen jó volna, ha Shikibu új híreket hozna a generálisról,

gondolta. Bárcsak írhatnék neki, és elmondhatnám, hogy bár igen
rossz dolgot tett Oyuval, képes vagyok megbocsátani neki! Bárcsak
osztozhatnék szerencsétlenségében. Hűségem megkönnyíthetné kegy-
vesztettsége napjait... A gyötrelmes gondolatok nem hoztak neki
enyhülést, só't csak fokozták kínjait, ezért újra megpróbálta az
előtte fekvő szövegre összepontosítani figyelmét, ezúttal rá-
kényszerítve magát, hogy hangosan olvasson.

Sem te, sem az eredmény nem törik meg.

A görbét kiegyenesítheted.
Az ürest megtöltheted.

A mester szavai nemhogy megnyugtatták volna, hanem

egyenesen szurkálni kezdték az agyát, és dühöt ébresztettek
benne. Miféle bölcsesség az ilyen? Nem hajolt meg már kétsze-
resen is terhének súlya alatt? Mindenét elveszítvén nem volt
máris üresebb, mint a rizsestál a böjti napokon? És most ki lesz
az, aki őt megtölti? Újra elmerült balsorsának latolgatásában,
és alig hallotta meg a háta mögött felcsendülő erőtlen hangot,
mely halkan szavalni kezdett:

Ami elszakadt, befoltozhatod,

És ha jutalmat akarsz
A gazdagság zavarba ejt.

174
 Oyu felnyitotta a szemét, és ügyetlenül tapogatta bekötö-
zött vállát. Onogoro felpattant és utasította Tokident, hogy
hozzon jeges vizet és szörbetet, majd visszatért a betegágyhoz,
hogy gondozza a fiút.
- Hol vagyok? - kérdezte Oyu vontatottan, majd megnyalta
cserepes ajkát.
- A lakosztályomban, biztonságban - felelte Onogoro. -To-
kiden és én vigyázunk rád, amíg teljesen felgyógyulsz.
Oyu teste megfeszült, megpróbált felülni, arcára rémült ki-
fejezés költözött.
- A kard - motyogta, keze ügyetlenül keresgélt a takarón -,
hol van a kard?
Onogoro megriadva próbálta visszanyomni a fiút a párná-
ra, amelyet egy kitömött kimonóból formált.
- Most már vége van - csitította -, biztonságban vagy.
- A generális megsebesített - mondta Tokiden, miközben
egy csésze jeges vizet tartott Oyu ajkai elé. - Idd ezt meg!
Szeretőjének ilyen érzéketlen említésére könnyek öntötték
el Onogoro szemét. Szemrehányó pillantást vetett a szobalány-
ra, aki vállat vont, és hozzáértő mozdulatokkal egyenesre hú-
zogatta az ágyneműt.
- Most aludnia kellene! - jegyezte meg. - Az orvos azt
mondta, hogy a legjobb gyógyszer az alvás.
Bár Oyu szeme csukva volt, és moccanás nélkül feküdt,
nem aludt el. Azt képzelte, hogy ismét a tsuitate paraván mö-
gött lapul, Onogoro hálószobájában. Szegény, összezavart
agya keresgélt, majd rátalált szokásos szerepére; belekezdett
egy történetbe.

175
 A babaünnep

Egyszer, Echigo tartományban, a Yudono-hegy árnyékában

élt egy pap-kovács, aki olyan ájtatos volt, hogy kardpengéit
megszentelt vízben edzette, melyet naponta szállított le a falu-
si kovácsműhelybe a hegy lábánál megbúvó kicsiny kápol-
nából, ahol az szertartásokat tartotta.
A kovács, kinek neve Joko volt, olyan ártatlan életet élt,
hogy az idó'sebb falusiak tartottak tőle, mert úgy vélték, min-
den bizonnyal magának Buddhának a reinkarnációja. Minden
egyes napon a falusi lányok folyama hullámzott ajtajához, be-
kukkantottak műhelyébe - színleg csak azért, hogy üdvözöljék
őt, valójában azért, hogy megpillantsák duzzadó mellkasát,
melyen a műhely tüzes hősége miatt fénylő verejték csillogott.
Bár közülük jó néhányan oly édesek voltak, mint a mimóza vi-
rága, és oly zamatosak, mint egy teljes lóhereföld, vonzerejük
egyszer sem térítette le a papot az ösvényről, melyet ura, Ami-
da jelölt ki számára.
A hiúságukban megsértett lányok összedugták fejüket, és
megvetőn mondogatták egymásnak: hát ez túlságosan is szent
ember. A közönségesebbje azt is tudni vélte, hogy a kovács el-
veszítette férfiasságát; talán egyszer kicsúszott a kezéből az
egyik éles penge, és lemetszette fontos testrészeit.
De a pap lelkiismeretes szolgálatát oly sokan elsimerték,
személyét annyian tisztelték, hogy leányok nem merték ter-
jeszteni ezeket a rágalmakat. Teltek az évek. Joko levezette a
176
temetéseket, megáldotta a születéseket, gyógyította a megszál-
lottakat, és egyetlen vallási ünnep sem akadt a naptárban,
melyről meg nem emlékezett volna a hegyi kápolnában. Egy-
szer aztán beköszöntött a harmadik hónap, és eljött a Hina-
Matsuri, a Leányok Ünnepe, amit a faluban mindig megtartot-
tak. Miután vége szakadt az ünneplésnek és a játékoknak, a
császári méretű babákat aranyozott hord-székeken felszállítot-
ták a kanyargós ösvényen a kápolnához, és az oltár feletti pol-
cokra helyezték őket, hogy biztonságban legyenek a hónap vé-
géig.
A fazekas, a takács, a ruhafestő és a csipkekészítő minden
tudását latba vetette, hogy a babák minél életszerűbbek legye-
nek, és a falu, bár szegény volt, egyetlen költségen sem
spórolt. Az élethű bábokon sok rétegű ruhák hullámoztak,
mint a magasban tornyosuló felhők naplementekor, obijaik ez-
üst cérnái csillogtak a napsugarakban, melyek az apró ablako-
kon keresztül kukucskáltak be a helyiségbe. Csillogó parókáik
valódi hajból készültek, fésűik igazi teknőchéjból, csillogó sze-
müket fekete borostyánkő szilánkok ékesítették. Minden egyes
kéz és lábujjukat a tökéletesség igényével dolgozták ki; min-
den egyes kárminvörös ajak szétnyílt kissé, hogy látni lehessen
a legfinomabb kagylóhéjból készült fogakat.
A kápolna mértékletessége és a babák gyülekezetének fény-
űzése közötti különbség nem is lehetett volna nagyobb. A ha-
jukból áradó illat felülkerekedett a füstölőkben égő szantálfa il-
latán, szoknyáikat megpillantván az embereknek az a szédítő
benyomása támadt, hogy egy virágba borult cseresznyéskertet
látnak. Ezeknek a virágoknak a szirmai nem csukódtak be, mi-
kor leszállt az est, hanem szerénytelenül nyitva voltak úgy
nappal, mint éjszaka, elhomályosítva ezzel Buddha mértékle-
tes kőszobrát.
Az oltár előtt a durva szőttesből készült köpönyeget és
szalmapapucsot viselő Joko megpróbálta elnyomni viszolygá-
sát, melyet az ilyen költséges ünneplés keltett benne. El kellett

177
viselnie jelenlétüket, mert a falusiak őt bízták meg, hogy visel-
je gondját a báboknak. És ugyan ki ő, hogy elítéljen ilyen évez-
redes szokásokat?
A lelkiismeretes pap kibámult a kicsiny ablakon, végigte-
kintett a környező hegyek tiszta vonalain, és sóhajtva visz-sza-
fordult a szűk helyiség felé. Megvizsgálta Ielkiismeretét, és az
megdorgálta őt, mondván, hogy lelkének büszkesége bizony
bűn, mely alól csak szigorú büntetéssel kaphat feloldozást. El-
határozta, félreteszi undorát, és kellemetlen vendégeit szertar-
tásos udvariassággal kezeli ottlétük alatt.
Leborult az oltár előtt, és köszönetet mondott az útmutatá-
sért. Amikor felemelte fejét, húsz poros arc tekintett reá. Elszé-
gyellte magát. Hanyag volt, s lám, milyen koszosak lettek a ba-
bák! Szemrehányást tett magának, majd megtöltött vízzel egy
edényt, felkapott egy rongyot, és lázasan súrolni kezdett a
piszkos arcokat.
Fel kellett másznia az oltárra, hogy elérje a legfelső polcot,
és nem tudta nem észrevenni, hogy a sor végén lévő baba ma-
gasabb és sokkal hajlékonyabb a többinél. A szemöldöke olyan
finom ívű volt, mint az újhold sarlója, kissé ferde ajka maga
volt a színtiszta pajkosság.
Mikor a lábmosás feladata következett, a pap úgy találta,
hogy térdére és könyökére támaszkodva kell haladnia, úgy,
hogy orrát a ruhák szegélye közé fúrja. Legszigorúbb szándé-
kainak dacára buja gondolatok kezdtek nyüzsögni képzeleté-
ben. Egyfolytában egy kutya jutott az eszébe, ami az elővigyá-
zatlan lányok ruhája alá dugja az orrát, és ezzel eléri, hogy az
áldozat minden jó modorról megfeledkezve hatalmasat sikít-
son.
Elért a sor végéig, és meglepetten látta, hogy a magas baba
lába olyan piszkos, mint az utcagyerekek. Abban a pillanatban
megütötte fülét egy hang, mely határozottan kacagásra emlé-
keztette. Ijedten pördült meg. Milyen kellemetlen lenne, ha va-
laki egy ilyen feladat végzése közben pillantaná meg! Még az

178
sem számítana, hogy milyen tiszta, folttalan szándék húzódik
meg mögötte...
Látogatónak nyoma sem volt, sem a kápolna homályában,
sem pedig odakint, a napsütötte udvaron. Végül úgy vélte, az-
ért hall hangokat, mert a lelkiismeretével vívott harc túl kime-
rítő volt, és alaposan próbára tette idegeit. Visszafordult a ba-
bához, és sietve letörölte a sáros foltokat a lábáról. Némi meg-
könnyebbüléssel bezárta maga mögött a kápolna ajtaját, és le-
ballagott a faluba.
Jóízű éjszakai alvás, és a kovácsműhelyben végzett becsüle-
tes munka után sokkal eresebbnek érezte magát, és este azzal
az elhatározással tért vissza a kápolnába, hogy alázatosan szol-
gálja egyházközségének tagjait, még akkor is, ha a feladat meg-
alázó a számára.
Miután elsorolta a napi szútrákat, egyenként megvizsgálta
a gondjaira bízott bábokat. Itt kisimította a ruha ráncát, ott le-
szedte a pókhálót egy díszes fejékről. És most?, kérdezte ma-
gától, amint figyelmesen, összevont szemöldökkel állt a polc
előtt.
Rápillantott a sor végén lévő bábura, és meglátta, hogy a
szoknyája valahogy felakadt a térdén, felfedve ezzel a két töké-
letesen megformált, de rendkívül piszkos lábikráját. Hogy is
nem vette ezt észre korábban? Megfeddte magát hanyagsá-
gáért, majd felkapaszkodott az oltárra és nekilátott a súrolás-
nak. A szoknyák közötti bujkálás felidézte benne az illetlen
gondolatokat a kutyák szemtelenkedéseiről. Izgatottá vált,
homlokát kiverte a lázas verejték. Még erősebben súrolt, hogy
elfojtsa magában a látomást, és dühös szavak hagyták el ajkait.
Miben töröd a fejed?, szidalmazta magát.
A bábok olyan élethűek voltak, hogy bárki könnyedén el-
képzelhette róluk, amint felvihognak a háta mögött, vagy ha
felügyelet nélkül maradnak felhúzzák szoknyájukat a combjuk
fölé, és átadják magukat a számtalan éjszakai bűn valamelyiké-
nek. Abban a pillanatban nedves cseppek hullottak a pap ko-

179
paszra nyírt fejére. Ijedtében elejtette a törlőrongyot, és alig
mert felnézni a felette lévő porcelán arcra, attól tartva, hogy
igazi könnyeket lát. Az arc azonban sima volt és száraz, a bo-
rostyánkő szemek üresen, élettelenül meredtek a semmibe. Jo-
ko megfeddte magát a babonás gondolatokért, és befejezte a
megkezdett munkát. Elégedetten megállapította, hogy a szigo-
rú önfegyelem ismét győzedelmeskedett, majd leborult az ol-
tár előtt, és köszönetet mondott.
Bárki, akinek csak egy kevés esze van, az tudhatja, hogy a
gabonakéve hiába van szorosan megkötve, a belsejébe, a legké-
nyelmesebb helyre gyakorta befészkeli magát a ravasz pézs-
mapatkány. Miközben a rizsszállító hajók viszik az adót a
folyón lefelé a nemes földesurak számvivőjéhez, a potyautasok
alattomban megrágcsálják a szállítmányt, és amikor a kévékről
lekerül a kötés, sok uraság nem leli a neki járó adományt.
A hideg padlón elnyúlva, miközben a szoknyák illata szállt
feje felett, Joko észrevette, hogy elfelejtette lesimítani a baba
bokájához a szoknyát. Mikor nekilátott, hogy pótolja mulasztá-
sát, furcsa gondolata támadt. Ha előzőleg nem vette észre, hogy a
lábikrák koszosak, mi garantálja, hogy a combok tiszták? Ha elvégzeí
valamit, gondolta, akkor rendesen végezd el! Elcsalom-e a kardhüvely
sötét belsejének kimunkálását, csak azért, mert soha senki sem fogja
látni? Felhajtotta a szoknyát, hogy felfedje a baba áttetsző
combját. Úgy találta, a láb pompásan ívelt és csodásan kidol-
gozott, és amennyire látta, minden egyes pontján tiszta volt,
akár a holdkelte.
De... Ez vajon micsoda? Joko lélegzetvisszafojtva emelte fel-
jebb a szoknyát, és a comb belső felületén csillogó csepp-re me-
redt. Ragasztó lenne, ami egy rossz illesztésből szivárog? A
csepp lefutott, és elérte a térdet, majd az oltárra csöppent. A
pap úgy meredt rá, mintha olyan halat látna, melynek szárnyai
nőttek, vagy egy bogarat, mely madárcsőrt növesztett, vagy
pedig valami szörnyeteget, ami a Kojiki lapjairól életre kelt.
Egy újabb csepp jelent meg a baba combjának felső részén, és

180
ugyanazt az utat követve lefutott elődje nyomán, és a lába kö-
zé hullott.
Képtelen lévén megállapítani, honnan ered a folyadék, Jo-
ko áthúzta a bábu fején a szoknyát, és szembe találta magát a
vörös, batiszt alsóruha látványával, melyet oly szerető gondos-
sággal varrtak, mint bármely menyasszony kelengyéjét. Az
alsónemű ráadásul felfedett bizonyos dolgokat. Tény, hogy
ilyesmit Joko még sosem látott testi örömöket megtagadó
életmódja miatt, így a látvány bizony túlságosan is nagy meg-
döbbenést okozott számára.
A skarlátvörös alsóruha hasítékán át számos fekete, élethű
szőrszál kandikált ki. Milyen bámulatra méltó mestermunka, gon-
dolta Joko meghatottam. Bárki csinálta is, nem kímélte magát, és
megkísérelte elérni a tökéletességet! Ekkor egy újabb, tiszta folya-
dékcsepp siklott végig az egyik fekete szőrszálon, és Joko lábá-
ra hullott. Itt van hát a rossz tömítés, itt folyik ki a ragasztó! Ez a
szivárgás forrása!
A pap reszketve húzta félre a vékony vörös alsóruhát, és
aprólékosan átkutatta a helyet, amíg meg nem lelte a végzetes
szakadást. Meleg nedvesség burkolta be ujjait, és anélkül,
hogy végiggondolta volna, mit tesz, ajkához érintette ujjait,
mint egy gyerek, hogy megkóstolja, édes-e vagy sós.
- Ez nem ragasztó! - kiáltotta, és hátrahőkölt. A bábura pil-
lantott, amely pimaszul állt az oltáron, szoknyájával a fején,
miközben hishójának szőre gonoszkodó pajkossággal kandikált
ki az alsóruha résein.
Valahonnan gúnyos kacagás hallatszott. Joko összezavaro-
dott, hirtelen semmit sem értett. Dühösen leráncigálta a baba
ruháját, hogy amennyire lehet, helyreállítsa a templomban kö-
telező illendőséget, és kirohant a szabadba. Végigfutott az ös-
vényen, le a faluba. Közben éles, lányos vihogás visszhangzott
a fülében.
Azon az éjszakán csak forgolódott és hánykolódott szalma-
zsákján. Eljött a reggel, és a nappal visszatért a józanság. Joko

181
ismét szemrehányást tett magának, mert olyan hanyagul látta
el kötelességét, mint az apa, aki nem tudja megvédeni a lánya
becsületét. Valaki beosont a templomba, és csúf tréfát űzött a
babákkal. Vagy talán... Nem talált magyarázatot a történtekre,
de felkapta legélesebb kardját, és a kápolnába sietett. Elszánta
magát, hogy őrségben áll a bejáratnál, és megfizet a gyalázatos
behatolónak, aki oly rútul rászedte őt azzal a babával.
Egész nap keresztbe tett lábbal ült az oltár előtt, hátát a ba-
bák felé fordította, szeme az ajtón, kardja készenlétben. Háta
mögött a babák szoknyái suhogtak és zörögtek, mint egerek a
gabonába. A belőlük áradó illat bántotta érzékeny orrát. Késő
délután elgémberedetten és álmosan, mint az őszi darázs ki-
ment, hogy egy kis friss levegőt szívjon. Mohó szemmel kutat-
ta végig a hegyoldalt, de senki sem járt a kanyargós ösvényen.
A kietlen mocsár, mint vörösiő sivatag terült el a lemenő nap
fényében. Kardját az ajtónál hagyta, és gyorsan fellendült az
udvart körbefutó alacsony fal tetejére.
Elvégezte a dolgát, és éppen matatott, hogy újra megkösse
ruháját, amikor tekintete egy foltra esett a patak partján. Keze
egy pillanatra megpihent vesszején. Értetlenül állt. Az iszapos
parton egy nyomsor tartott a kápolna felé, mellette egy másik,
amely a távolba vezetett. Az egyik jött, a másik ment. Ha köve-
ti az utóbbit, bizonyára eljut a behatolóhoz, aki csúffá tette teg-
nap. Hímvesszeje Önkéntelenül felágaskodott, mereven, mint
egy kard, kiszimatolta a csapást, és mutatta az utat. A pap fü-
lig pirulva dühöngött, és zabolázó kezével visszadugta ruhájá-
ba hímtagját, majd magához véve fegyverét, nekiindult az al-
konyatnak. Követte a nyomokat a száguldó patak mentén,
csapkodva tört utat magának a tüskés bokrok között, lelkében
az üldözés láza égett. A harcos nem vallhat kudarcot, még ak-
kor sem, ha céljáig hason csúszva kell magát vonszolnia.
Ez meg mi lehet? A fanatikus pap halálra váltan torpant
meg, és a földre bámult. A hold alig kelt fel, és túl korán volt
még ahhoz, hogy a föld harmatos legyen. De ott, a lábnyomok

182
között harmatcseppek látszottak, szégyenletes cseppek sora,
melyek könnyekként csillogtak.
A harmatcseppek sora a messzi távolba vezető lábnyom
mellett húzódott. Egy utálatos látomás jelent meg Joko lelki
szemei előtt. Az az elvetemült ember, miközben erre haladt, hogy
megrontson valami ártatlan lelket, nem tartotta magában vágyát!,
gondolta, és haragjában szorosan markolta kardját. Gyorsab-
ban haladásra ösztökélte magát a leszálló alkonyatban.
Végül egy magas, kiugró, kvarcszemekkel pettyezett szik-
lákkal övezett vízmosáshoz ért. Itt alaposan meglepődött, mi-
kor meglátta, hogy a lábnyomok egy jókora üreg szájánál ér-
nek véget.
Joko gondolatai száguldva örvénylettek. Miféle démon lehet
az, ami egy földalatti lyukban él, és emberi formában kirándulni me-
gy az Alvilágból? Félelemtől reszketve rejtőzött el az egyik szik-
la mögött, és megacélozta magát, hogy megvívja a jó harcát.
Nem számított, hogy ellensége hatalmas agyarakkal ellátott
farkas förtelmes álcájában, vagy vadkan, esetleg hosszú karmú
medve képében jelenik meg.
Karddal a kezében órákon keresztül guggolt a szikla mö-
gött. A hegy hidege megdermesztette tagjait, fejében ijesztőbb-
nél ijesztőbb jelenések nyüzsögtek. Hogy megacélozza akara-
tát, és készenlétben tartsa szellemét, felidézte magában a gond-
jaira bízott, védtelen bábok képét, melyek az oltáron sorakoz-
tak, és nekiállt, hogy számba vegye valamennyi arcot és arcvo-
nást, mint egy aggódó pásztor, amint ellenőrzést tart nyája fe-
lett. Jobbról balra haladt a sorokon, elsőre mindent rendben lé-
vőnek talált. A legfelső sor végén azonban tekintete megállt, és
szíve hevesebben vert, mert egy sötétlő lyuk jelezte csupán a
helyet, ahol az a magas, hajlékony baba állt!
Abban a pillanatban a felhők elúsztak a hold elől, és mint
egy álomban, maga a magas bábu jelent meg a vízmosás pere-
mén, pompás ruhába öltözötten, hollófekete hajjal, és sáros
lábbal, akár egy utcagyerek.

183
 A pap a hitetlenkedéstől elgyengülve figyelte, ahogy a lány
kecsesen lépdel a durva földön, egyenesen a démon barlangjá-
nak szájához, ahol lehajolt, és halkan füttyentett. A sötét
lyukból egy vörös pofa bukkant elő, majd a róka teljes, hosszú
teste is kisiklott a holdfénybe, és körözni kezdett párnás tal-
pain a lány körül, alacsonyra engedett farka a földet söpörte
háta mögött.
Joko hevesen dobogó szívvel markolta kardját, és éppen ki-
rontott volna a szikla mögül, hogy megmentse a tehetetlen
lányt, de lába rejtélyes módon elnehezült, és gondolatai is
olyan lassan követték egymást, mintha iszapos ingoványon ha-
ladnának át. Miféle varázslat ragaszt a földhöz?, gondolta az ifjú
bonze rémülten. A démon biztosan ezer darabra tépi a lányt, és én
semmit sem tehetek, hogy megmentsem őt. Miféle szánalmas őrző va-
gyok én!
A körök egyre szűkültek, és az orr éhesen szaglászta a vi-
rágszerű öltözet szegélyét. Az áldozat a legcsekélyebb mérték-
ben sem tűnt riadtnak emiatt, inkább úgy látszott, valamilyen
látomás telepedett reá. Arcát a keze mögé rejtve vihogott, és
kacéran meglobogtatta szoknyáját, hogy bolondítsa a szörnye-
teget.
A róka elhátrált és leült, majd türelmesen tanulmányozta a
babát. Ekkor a lány a térde fölé rángatta ruháját, és közönséges
hangon nevetgélt. Forogni kezdett, dereka fölé emelte szok-
nyáját, majd lehajolt, hogy odamutassa vörös alsóneműjét,
majd széthúzta az alsóruha nyílását, hogy felfedje fehér húsát.
Végül abbahagyta a táncot és csendben állt a várakozó állat
előtt. A róka egy mordulás kíséretében elindult felé, majd kéj-
vágyó orrával felemelte a ruha szegélyét. A lány sóhajtva tárta
szét lábát, a szörny pedig ezen felbátorodva bedugta fejét a
szoknya alá. Farka megmerevedett, felállt rajta a szőr az izga-
lomtól.
Az ártatlan leányzó ruhájának egyik sarkát foga közé fogta,
és kéjsóváran rágcsálta. Ezzel egyidőben félrehúzta alsónemű-

184
jét, hogy felfedje az alatta megbúvó, kitárulkozó ajkakat. A
róka kinyújtotta hosszú, rózsaszín nyelvét, és nyaldosni kez-
dett. Nemsokára heves sikolyok törtek elő az áldozat torkából.
Hirtelen térdre hullott, és sürgetve odamutatta fehér fenekét
kéjenc ismerősének.
A fiatal pap határtalan döbbenettel látta, hogy a démon
rendelkezik a megfelelő eszközzel, így képes kihasználni a sze-
mérmetlen felkínálkozást. Hasának alján a szőrből előbukkant
hímtagja, ami vékonyabb volt, mint egy emberé, de hosszabb,
és lenyűgöző méretű, jókora dudor koronázta. A róka nem
vesztegette az időt, hogy meghágja vágyakozó asszonyát. Né-
hány pillanattal később a vízmosás farkasszerű üvöltésektől
visszhangzott, ahogy a baba és a démon reszketve táncoltak.
Aztán, minden különösebb hűhó nélkül, a szemérmetlen le-
ány felugrott, lesimította ruháját, és sietve elhagyta a vízmo-
sást, maga mögé szórva a csillogó cseppek árulkodó sorát.
A fiatal papot görcsös undor rázta, bénultsága enyhült, és
előszökkent rejtekhelyéről. A róka felé fordította fejét, és sárga
szemével mereven nézte, de nem mutatott félelmet. Joko úgy
vélte, csakis démon lehet, aki biztonságban érzi magát annak
tudatában, hogy bár fegyvert foghat ellene, és akár meg is öl-
heti őt, de másnap érintetlenül kel fel ismét, hogy nőt raboljon.
A papkovács mégis felemelte kardját, gyors nemhutsut rebe-
gett Buddhának, és levágta az állat fejét a testéről.
- Íme! - mondta magának. - Bevégeztetett. Most a lánynyal
kell foglalkoznom. - S a jogosan kiérdemelt győzelem érzése
átsuhant rajta, mint a szél, és győzelmének szárnyán visszarep-
pent a kápolnához.
Az oltáron álló olajmécses fényesen égett, a babák egyene-
sen, büszkén és élettelenül álltak. A pap kardjának hegyével
vádlón mutatott a sor végén álló magas bábura.
- Gyere le onnan - parancsolta. — Gyere le, és mutasd meg
a lábadat!

185
 Az engedetlen leány meg sem mozdult. A pap felugrott az
oltárra, azzal a határozott szándékkal, hogy egyszer és min-
denkorra leleplezi őt, és egyúttal példát is mutat neki. Ahogy
azt mindenki tudja, egy szem rothadt alma a hordóban rövide-
sen tönkreteszi valamennyit.
A pap fellebbentette a szoknya szegélyét, abban a biztos
hitben, hogy most lerántja a leplet a baba bűnösségének sáros
bizonyítékáról, de az ítélkező szavak elhaltak ajkán. Az aprócs-
ka lábak és a combok liliomfehéren, folt nélkül csillogtak, és a
bábuban nem volt több élet, mint egy finom porcelán vázában.
A megzavarodott pap a lábujjakat a bámulta. A kápolná-
ban hirtelen suhogó hang hallatszott, mintha lányos kacagás
csendült volna a közelben. Végül leugrott az oltárról, félelem
marcangolta bensőjét, és szemek százait érezte magán. Mit lát-
nak ezek, miért kacagnak olyan vidáman? És miért emelkedik
ilyen szemérmetlenül hasa előtt a köpenye, mintha valami sá-
torrudat állítottak volna fel
A szerencsétlen papot szörnyű pirosság öntötte el, lenézett,
és meglátta, hogy ami a ruhái ráncai közül kiemelkedik, az
nem emberi hímtag, melyet ő tántoríthatatlanul kordában tar-
tott. Legnagyobb megdöbbenésére a róka hegyes orra és meg-
vető, sárga szeme bukkant elő, majd az egész hosszú, kéjsóvár
fej, amit ő korábban levágott.
A bosszú szigorú köpenye terült rá. Nyomorúságosan állt
róka-vesszejével a babák kaján tekintete előtt, mialatt a kápol-
na fülsüketítő nevetésüktől visszhangzott.

Az öntudatlan Oyu szórakoztatni akarta szerelmét, de nyil-

vánvalóan nem volt tudatában az Onogoro úrhölgyre gyako-
rolt hatásnak. Ami megkönnyebbülést hozott volna számára a
boldogabb időkben, a jelen körülmények között úgy hatott rá,

186
mint a gyötrelmének sebére szórt só. Befogta a fülét, és kön-
nyezve kirohant a betegszobából.

187
 Shikibu naplója

Shikibu szomorú arccal hagyta maga mögött az ünnepi la-

komát, és elmondta Onogorónak mindazt, amit sikerült kicsi-
karnia a hercegből.
- A generális házi őrizetben van - mondta. - Az államtanács
néhány napon belül meghozza az ítéletet.
Onogoro összezavarodott.
- Hogyan tudnék segíteni rajta? - kiáltotta.
Shikibu megrázta a fejét. A tudomására jutott dolgok lehan-
golták, lassabbnak, merevebbnek és öregebbnek érezte magát
a hegyeknél.
- Vannak dolgok, amelyek ellened dolgoznak, de erőtlenek.
Aztán vannak olyan erők, melyek elsöpörnek, ha nem vigyá-
zol. - A függönyre pillantott, ami mögött Oyu aludta álmát.
-Jól viseled gondját a betegednek. A generálisnak is hasznára
válhat, ha gyorsan visszanyeri egészségét.
- Azonnal írnom kell neki! - kiáltotta Onogoro.
- Kedvesem, mostantól kezdve biztonságosabb lenne szá-
modra, ha nem keverednél bele a generális dolgaiba — mond-
ta nyomatékosan Shikibu.
Lázadó könnyek törtek elő Onogoro szeméből.
- Senkinek sincs joga ezt követelni tőlem!
Shikibu megfogta Onogoro vállát, és szíve szerint megrázta
volna, mint egy makacs gyereket, de megállította magát. A
szerelem meggondolatlanságával szemben a tapasztalt tanács
188
annyit ért, mint a vesszőkerítés a szökőár ellen, de ugyankkor
a nyers erő sem kínálhatott megoldást.
- Gondolj a jövődre - kérte. - Nekünk nőknek védenünk
kell magunkat, amennyire csak lehetséges.
Gyorsan megfordult, eltávozott, és lakosztályába sietett.
Menet közben arca elé tartotta legyezőjét, hogy elrejtse lelké-
nek háborgását.
Amikor kinyitotta régi naplóját, már nem tudta visszatarta-
ni bánatát, és miközben azokról a régmúlt napokról olvasott,
heves sírás kerítette hatalmába. Milyen fiatalok is voltak, ő és
Atsumichi, és milyen tüzes vágy égett bennük! Emlékezett, mi-
lyen kelletlenül ment a déli palotába, hogy szembenézzen a
férfi feleségének rosszindulatával. Akkor már a visszautasí-
tástól megsebzett herceg fülébe is eljutott néhány pletyka az ő
feltételezett szeretőjéről.
Ezen a reggelen egy szörnyűséges levél érkezett a herceg-
től. Azt írta benne: „Őrült voltam, hogy hittem benned.” Volt még
benne egy vers is, ami elevenébe vágott:

Hűtlen vagy
Mégsem panaszkodom
Mély, mint a csendes tenger
A gyűlölet a szívemben.

Amikor ezt olvastam, lábam elviselhetetlenül remegni kez-

dett, és az ágyra zuhantam. Nyomorult órákon keresztül kér-
deztem magamtól, hogy mit tettem, mivel szolgáltam rá ilyen
gyanúsításokra. Túl barátságosan beszéltem egy udvaronccal?
A legyezőm mögül rámosolyogtam a kancellárra? Vagy amiatt
a fajankó Yukinari miatt van minden, aki minden egyes udvar-
hölgyet háborgat, és nekem is megpróbált becsúsztatni egy le-
velet a ruhaujjamba a Szent Felolvasás alatt?
Annyi már a szélsőséges híresztelés rólam, hogy kezdem azt gya-
nítani, valaki a herceg udvartartásából szántszándékkal rágalmaz. Bi-

189
zonyára azt hiszi, hogy ellen tudok állni a sürgető vágynak, hogy el-
menjek a palotába. Más részről viszont vannak éjszakák, mikor a
holdfény átsüt a fenyőkön, és hóvá varázsolja a fehér homokot, és ak-
kor szívem repes, s nem tudom elhinni, hogy szerelmünk folyását el-
téríthetik hamis és kicsinyes híresztelések. Vajon tudja-e a herceg,
hogy szívem oly hűséges, hogy bizalmas barátnőim ásítva fordulnak
el tőlem, mivel nem traktálom őket intrikákkal vagy csiklandós hírek-
kel? Oly hűséges vagyok hozzá, hogy amikor maga a dicsőséges Genji
herceg cincogott lantján az erkélyem alatt, az én füleimnek olyannyi-
ra volt csábító, mint egy kivénhedt koca röfögése.
Szeretném elmondani neki mindezt, de mégsem írok neki.
Sért a puszta gondolat, hogy a herceget eltérítheti néhány go-
nosz pletyka, és emiatt hol ide lebben, hol oda, mint fűzfa a vi-
haros szélben, és hogy képes feltételezni rólam ilyenfajta ál-
nokságot. A férfi szíve tényleg szégyenletes dolog, ha sivár, és
nincsen benne bizalom!
Mivel nem kezdtem magyarázkodni, a herceg ismét levelet
küldött, melyben azt írta: „Miért nem válaszolsz? Hallottam
valamit, ami nem hittem el, és írtam neked abban a forró re-
ményben, hogy kacagni fogsz gyanakvásomon, és kiűzöd el-
mémből az ártó gondolatokat. De ez a hallgatás jobban fáj ne-
kem, mintsem el tudnám viselni. Higgyem el, hogy érzéseid
ily gyorsan megváltoztak? Vigyázz velem, vagy hajlamos le-
szek azt hinni, hogy hinnem kell a híresztelésnek.”
Hirtelen tudni akartam, hogy mit hallott rólam, és azt írtam
neki: „Csak ha eljössz hozzám ebben a pillanatban! Látni kívánlak,
de hogyan mehetnék a házadba, amikor maguk alá temettek, és a föld-
höz szegeznek a rágalmak?”
De a herceg megharagudott rám, és gyávasággal vádolt.
Kegyetlen szavakat írt, sértést sértésre halmozott. „Azt mondom
magamnak, nem fogok gyanakodni, nem fogok neheztelni, de szívem
nem követi akaratomat.”

190
 Mintha a tengeri sün ezernyi tüskéje döfött volna belém,
testemet átitatta a méreg. Ügy látszott, a felém áradó gyű-löl-
ségnek már sosem lesz vége.

Shikibu tudta, hogy őrültség így belemélyedni a múltba, de

kényszert érzett, hogy folytassa.

Ma az utolsó levelek is lehullottak az ablak előtt álló juhar-

fáról. Most már csakugyan itt a tél, és bár az égbolt tiszta és de-
rült, nem lelhetek vigaszt, hogy a herceg nincs mellettem.
Makacsul azt parancsolja: „Nincs más megoldás, csak az, ha el-
jössz hozzám.” Micsoda önző ember! Határtalanul megbízik
bennem, mégsem hajlandó belátni, hogy komoly kockázattal
jár az, amit tőlem követel. Lármásan kételkedik szerelmemben,
mégsem ismeri be, hogy nekem is van alapom kételkedni
őbenne.
Túl elkeseredett voltam, hogy írjak neki, ehelyett inkább
egy régi verset küldtem el, melyet Ono-no-Komachi írt, akit so-
sem hagyott el ékesszólása, nem úgy, mint engem.

Meghódolok előtted
Ez az amit akartál?
Ütja gyűrűzik a vízen
Behódol a lusta szélnek?

Unalmas éjszakák, rövid nappalok. A vigasztalan éjszaká-

kon, mikor ágyba szólít a gong, kecskebőrökbe burkolózva fek-
szem a hideg parázstartó mellett. Nincs erőm, hogy felszítsam
a parazsat, és nincs elég akaratom, hogy visszatartsam kön-
nyeimet. Minden egyes éjszakán arról álmodom, hogy a her-
ceg a karjaiba zár!
A mai reggelen nagyon fehér volt a dér a földön. A herceg
elküldte hozzám szolgáit, akik idegesen érdeklődtek a hogylé-
tem felől. Volt egy legyező, melyen a festmény dérrel borított

191
bambuszleveleket ábrázolt, és egy üzenet, ami mélyen meg-
érintett. „Amikor leültem levelet írni, gondolataim összegyűrődtek
szerelmem súlya alatt. Nem tudlak kiengedni szívemből.”
A gyötrelmen kívül az igazság is eljött, megállíthatatlanul,
mint a tavasz. Erre nem volt válaszom, és minden makacsság
lefoszlott rólam, mint egy elnyűtt köpönyeg. Egész nap kön-
nyek és öröm között vergődöm, az ablaknál, a nyitott ajtónál,
még ha a szél behordja is az első havat ruhám alá. Ha megkér,
hogy bocsássak meg neki, már minden meg van bocsátva.
Bölcsesség, ostobaság, ezek a kifejezések többé nem óvnak
meg a vad vágytól, hogy láthassam őt, és ő is lásson engem.
Az igaz szavak rosszul szolgálnak minket, mert hamis határ-
okkal szabdalják az oszthatatlant éppúgy, mintha valaki meg-
próbálná kerítésekkel felosztani az áradó tengert, akár a rizs-
földet! Azt mondom „ő”, és azt mondom „én”, de az ő szíve és
az én szívem között nincs efféle különbség.
Shikibu becsukta a naplót; a kezében tartotta. Végül elment
a palotába, de a herceg feleségéből és kíséretéből áradó rossz-
akarat örökre, kitörölhetetlenül bevésődött emlékezetébe. Fél-
resöpörve tiltakozását, a vakmerő herceg megsértette az ille-
met azzal, hogy a ház északi szárnyába vitte őt, ami a jog sze-
rint az első feleség számára volt fenntartva, mire az asszony, a
halál árnyékában, szülei házába költözött, hatalmas felzúdu-
lást keltve ezzel. Ilyen botrány és gyalázat szállt Shikibu fejére,
így az éj leple alatt elmenekült a hercegtől és a palotától, és
szemét sem vetette rá addig, míg sok-sok év múltán össze nem
házasodott a tiszteletre méltó Yasumasával.
Így aztán ő volt az, aki választott, és végül megmenekült.
Bár férje halála után ő és Atsumichi ismét szeretők lettek, káo-
szon és zavarodottságon túl, együtt tették meg életük megha-
tározó útját, mert a sors úgy határozott, hogy fiatal és konok
szerelmük nem élné túl az elválasztást.
A nap lenyugodott. Shikibu felszárította könnyeit, és bána-
tosan meggyújtotta a lámpákat. Semmit sem tehetett, hogy

192
megmentse Onogorót saját szenvedélyétől. De legalább, végül
ki tudta mondani az Atsumichi herceghez fűződő viszonyának
végét.

193
 Akár a kínai opera...

Ez volt hát az Új Év
Bevarrtam a Mennyet és a Földet
Egy selyemerszénybe
És elküldtem neked, hogy szerencsét hozzon.

„Kérlek, hidd el, hogy az istállófiú ártatlan” - írta Onogoro

gyors ecsetvonásokkal. „Én nem számítok, és nem várok meg-
bocsátást. Csak azt kívánom, hogy egészségesen szabadulj ki
az őrizetből.”
Nem írta alá a levelet és bár nem tudta, a címzett megkap-
ja-e egyáltalán, kioktatta Tokiden legfiatalabb öccsét, hogyan
vigye el a generális házához.
Az égiek félrevonták az éjszaka utolsó függönyeit. A gene-
rális a levendulaszínű hajnal érkezését szemlélte erkélyének
lépcsőjéről. Kezét összekulcsolta térdén, és mit sem látó sze-
mekkel nézte a mesterséges tóról felszálló ködöt, a kacsákat,, a
parton esetlenül vánszorgó teknőcöket. Mozdulatlanul ült,
mint az énekes egy régi darabban, résnyire húzott szeme a
látóhatárt és saját összeomlását kutatta, mintha arra számítana,
hogy a kertet bármely pillanatban megtöltheti valami tragikus,
panaszos, szárnyaló dallam. De az énekes nem fakadt dalra, a
csendet csak gondolatainak halk susogása törte meg, egy hang,
amely húzta-rángatta őt, és magára vonta figyelmét. De... Va-
jon miért nem képes megérteni, mit mond a hang? Talán azért,
194
mert a nyomorult kiskakas büszkén felalá lépkedve fülsiketítő
kukorékolásba kezdett. A nyaka megfeszült, mint az íj, taréja
felállt, mint valami császári fejék, úgy hirdette ki birodalmá-
nak határait, úgy terelgette tyúkjait. Hangja lehetetlenné tett
minden más, finomabb beszélgetést.
Onogoro levele megérkezett a testőr kezéhez, aki zavarban
volt, mert az őr szerepét kellett játszania korábbi parancsnoka
mellett. Arra gondolt, hogy nem kapott a levelezésre vonat-
kozó parancsot, ezért szégyenkező meghajlással kézbesítette
Onogoro sorait. A generális gyorsan átfutotta az üzenetet,
majd maga mellé ejtette a lépcsőre. Újra erőlködni kezdett,
hogy meghallja a suttogó belső hangot, a kakas dühítő lármája
bántotta érzékeit. Felkapott egy kavicsot és vadul a madárhoz
hajította, majd elégedetten nézte, hogy rikoltva a levegőbe
szökken, és közben elpottyant egy fénylő trágyagesztenyét a
kert simára gereblyézett fehér homokján.
Amikor Yorimichi megérkezett, hogy látogatást tegyen a
generálisnál, Ochibu úrhölgy, durván megsértve az illendőség
szabályait, esedezni kezdett a régens irgalmáért.
- Csak annyit ígérj meg, hogy a gyerekeket nem választják
el tőlünk! - könyörgött könnyes szemmel. Mialatt a régens hi-
vatalos hangnemben beszélgetett vele, az asszony legidősebb
fia, egy életvidám, hároméves gyermek a lábainál játszott a ta-
tamin. Unokaöccse látványa minden bizonynyal meglágyítja a ré-
gens szívét, gondolta a nő kétségbeesetten, és zokogása egyre
hangosabb lett. - Tudom, hogy nincs jogom hozzád fordulni,
de magamon kívül vagyok!
- Kedves úrhölgy, a szavamat adom neked! - mondta Yori-
michi zavartan. Egy pillanatra sikerült meggyőznie magát, a
döntés joga csakis az övé. Felkapta az elbűvölő ruhába, skarlát-
színű brokátkabátkába, őszirózsa színű nadrágszoknyába öl-
töztetett kisfiút, és a térdére ültette. Hogy anyját sírni hallotta,
a pajkos mosoly elhalványult a gyermek arcán, és egy könny-
csepp jelent meg a szeme sarkában. Makacsul küzdött, hogy

195
kiszabadítsa magát, mintha oda akarna rohanni, hogy védel-
mezze őt. A régenst mélyen megérintette egy ekkorka ember
férfiasságának ilyetén bizonyítéka. Elengedte a fiút, ígéreteket
hadart a zavarodott anyának, majd nehéz szívvel otthagyta
őket. Semmi sem okozott volna nagyobb örömet neki, mint az,
hogy elhalaszthatja a generálissal való találkozást, és azonnal
elhagyja a helyet, de a kötelességtudatnak mindig győzedel-
meskednie kell az érzelmek felett, így a ház déli szárnyába kí-
sértette magát, ahol a fogoly várt rá.

Shikibu ezt írta Atsumichinek:

A nap a szívemben
Már alacsonyan állt és télies volt
Most teljesen eltűnt
A horizont alatt.

„Terved megvetésre méltó és veszedelmes. Azt kívánom,

soha többé ne legyen hozzád semmi közöm. Ne akarj még egy-
szer szóba állni velem.”

Onogoro a generálistól kapott levelet, melynek jeges forma-

litása a szívébe döfött.
„Azt mondják, a régens beavatkozása meggyőzte a minisz-
tereket, hogy változtassák ítéletemet száműzetésre, és hogy kö-
szönettel tartozom új pozíciómért, mint Dewa tartomány ideig-
lenes kormányzója. A családommal együtt a hónap tizenötö-
dik napján elmegyünk innen, így hát fogadd szerencsekívána-
tomat és ezzel el is búcsúzom. Taira no Motosuke”

196
 A hűséges Shikibu, aki ritkán hagyta magára Onogorót az
ezt követő sivár napokban, határozottan kijelentette, hogy
örülnie kell ennek. Bár egy ideiglenes kormányzói poszt sértő-
en alacsony beosztás, és híven tükrözte a generális kegyvesz-
tettségének mértékét, de sokkal rosszabb dolgok is történhet-
tek volna vele. Onogoro megpróbálta számításba venni az íté-
let előnyeit, de a távoli északra vezető hosszú mérföldek, vala-
mint a közte és szeretője között tátongó távolság gondolata ki-
szárította lelkét, és hamuvá változtatta ezt a bölcs tanácsot.
- Milyen gyorsan változnak a dolgok! - fakadt ki egy napon
kínjában. - Mindössze két héttel ezelőtt a generális még nagy
megbecsülésnek örvendett, de mára már áthelyezték, és nevét
kitörölték a névjegyzékből, mintha soha nem is létezett volna.
Shikibu ismét felhívta figyelmét, hogy a miniszterek ta-
nácsa nem a legsúlyosabb büntetést szabta ki. Mivel sosem nél-
külözte a jól értesült ismerősöket, azt is tudta, hogy a legkisebb
kegynek is ára van. Tametaka herceg elmondta neki, hogy az
enyhébb ítéletért cserébe a régenst arra kényszerítik, kössön al-
kut Atsumichivel és támogatóival. Nem kevesebbet követeltek,
minthogy helyezzék vissza állásába az öreg Minamoto Yori-
mitsut, akit a generális váltott fel a hadügyminiszteri poszton.
Ám ha Shikibunak szándékában állt is, hogy felfrissítse kissé a
fiatal, eszményeket kergető költőnőnek az udvar mindennapi
ügyeiben való jártasságát, látta Onogoro könnyáztatta arcán,
hogy nem ez a megfelelő pillanat, ezért inkább lenyelte mon-
danivalóját.

197
 Kormoránok

A következő napon a generálist szállító oszlop tucatnyi ful-

lajtár kíséretében elindult a főváros északi nagykapujától. Miu-
tán a szekerek elhaladtak a várost körbeölelő védművek mel-
lett, a generális átnézett fülkéje leeresztett rostélyának lécei kö-
zött, és a durva kerítés fölé magasodó, hatalmas Buddha szo-
borra pillantott. Kihajolt a kocsiból, hogy láthassa a hatalmas
arcot őrzői feje felett. Végül elengedte a redőnyt, és vissza-
húzódott a sötétségbe. Nem vagyunk mások, csupán hangyák, gon-
dolta szokatlan alázatossággal. Két hónapig fogunk mászni, keresztül
a birodalmon, a te akaratodból Buddha úr.
A reggeli hideg ellen maga köré csavarta köpenyét, és még
egyszer megpróbált odafigyelni lelke halk, kínzó hangjára.
Előtte a fullajtárok hangos kiáltásokkal tisztították meg az utat
a gyalogos utazóktól, mögötte, a saját kocsijában Ochibu úr-
hölgy a Lótusz-szútrát mormolta. Aztán újabb szekér követke-
zett, amelyen a két gyermek és a dadájuk utazott. Az egyik az
asszony keblét szívta, a másik bogáncsként csimpaszkodott ru-
hájának ujjába. A lovas felvonulás így haladt át a Seta-hídon,
majd porfelhőt támasztva gördült végig Nadeshima és Chiku-
bushima településeken. Az Osaka-hágó sorompójánál a társa-
ság átesett a szokásos vizsgálaton, és a magas hegyről már a
Biwa-tó távoli és ködbe burkolózó szigeteit nézték. Az út dél
felé fordult, és magasan a hegy oldalában vezetett el a tó felett,
ami újra meg újra előbukkant a vörösfenyő erdő zöld lombtö-
198
megén át. Amikor elhagyták Imigamit, már sötét viharfelhők
gyülekeztek, és amikor leereszkedtek a tó partja felé, hirtelen
támadt jégeső korbácsolta fel a tó vizét, mire a kormoránhalá-
szok sietve menedéket kerestek kunyhóikban.
Ahogy a természet odamutatta háborúra kész arcát a gene-
rálisnak, a férfi fejéből hirtelen elillant minden cél-tudatosság.
Az utazó szemével kezdte vizsgálni környezetét, akinek végül
is nincs szüksége sem stratégiára, sem célkitűzésekre, mert
csupán azzal fárasztja magát, hogy egyik helyről a másikra
utazik. A kenderből font nyakörvet vieslő, kötéllel gazdáik
csónakjához erősített fogoly kormoránok lehajtott fejjel tűrték
az esőt, és a generális, miközben figyelte a madarakat, meghal-
lotta szívének szokatlan suttogását. Méltósága lefoszlott róla,
és besározva, mint a boldogtalan madarak, hirtelen azon kez-
dett gondolkodni, hogy mi volt számára értékes a gyakorlótér
szigorú előírásaiban. Rádöbbent, hogy milyen kevés választási
lehetősége maradt.
Elkedvetlenedve húzta elő Onogoro levelét ruhájának mé-
lyéből, és másodszor is elolvasta. Vajon csakugyan bolondot
csinált belőle a lány, vagy ő követett el hibát azzal, hogy süket
fülét tartotta könyörgő hangjai felé? A generális elméje csikor-
gott, mint a szekér kerekei, amelyet az ökrök erőlködve próbál-
nak kiszabadítani a téli sárból. A férfi katonai stratéga volt
ugyan, de mikor a szívét mardosó kétségekről volt szó, egysze-
rű újoncnak számított.
Egy idő múlva a generális észrevette, hogy felesége szintén
félrehúzta a rostélyt, és egyik kezével idősebbik fiát ölelve bá-
mul kifelé az esőbe. Összecsukott legyezőjével ütemesen ütö-
gette a vesszőfülke ajtajának keretét, ajka félmosolyra húzó-
dott. Amikor Ochibu észrevette, hogy férje figyelemmel követi
mozdulatait, bűntudatosan lesütötte szemét, arcára komor és
kötelességtudó kifejezés költözött. Valamilyen okból, melyet ő
maga sem értett, a generálisnak fájt ez látvány. Mosolyogva

199
megcsóválta a fejét, remélve, így megérteti az asszonnyal, nem
várja el tőle, hogy osztozzon vele bánatában.

200
 Vonaglások

Mialatt a generális kelet felé haladt a száműzetésbe, Oyu

szintén utazásra indult, jóllehet az ő esetében szó sem volt ko-
csikról, fullajtárokról, vagy meghatározott célról. A láz hullá-
main lebegve, szétvetett tagokkal feküdt, gazdag, pompázatos
környezetéről tudomást sem véve. Nem érezte sem a takarók
illatát, sem az illatos füstöt, és nem hallotta a hölgyek selyem-
ruhájának suhogását. Miközben az asszonyok, mint sötét ár-
nyékok jöttek-mentek körülötte, gyermeki mesevilágba
süllyedt, és ott keresni kezdte régóta halott anyját. Az ő vászon-
ruhája kelt ilyen csusszanó hangot, gondolta. Az ő távoli hangja
ilyen halk, sziszegő zene... Úgy érezte, bármely pillanatban belé-
phet a vakságát okozó láz állította gát mögé, és találkozhat az
anyjával, még egyszer láthatja, életnagyságban és egészsége-
sen. Ám, hiába erőlködött, csupán töredékeket látott a hölgy-
ből, a fehér fogsort a mosolygó ajkak között, a különös, rózsa-
szín foltot, ami a tenyere volt.
Ügy vélte, ha nemi is láthatja magát az úrhölgyet, magát
elég tisztán látja az anyja szemeivel. Magát, a pufók gyermek-
et, amint sürgetőn rúgkapál erős lábával. Kicsúszik anyja ha-
sából; most karjait nyújtja felé, csak hogy kimerülten visszazu-
hanjon az ágyra. A gyermek arca dühtől vö-röslött, parányi ök-
lével haragosan csapkodott, és hevesen dobolt apró lábával.
Azután... Minden elsötétült és kitörlődött, mintha a fény, ami
az anyja volt, büntetésből kialudt volna. Eltűntek a képek, a
201
szemek, amelyeken keresztül láthatott volna, eltűnt a szeretet,
ami meggyógyíthatja. Agyának lázas zugaiban kristálytisztán
állt össze a jelenés. Rémülettől reszketve kiáltott fel:
- Én öltem meg őt! Megöltem az anyámat!
A szegfűszeg illatú jelenés, aki Onogoro volt, rohanva jött
az éjszakában.
- Fuss az orvosért - hessegette a rókaformájú másikat.
Az érkező orvos denevérnek tűnt Oyu elsötétült képzeleté-
ben; megérezte szájának rothadt hínáréra hasonlító bűzét.
- Gondosan figyeljétek, hogy rángatózik-e - figyelmeztetett
egy hang. - Ha szükséges, vigyétek át a fürdőházba, és fürös-
szétek meg hideg vízben.
Levetkőztették és ő vergődött, aztán víz ömlött végig tes-
tén. Egy tenyér tapadt a homlokára, hűs szellő legyezte testét.
- Ne, ne - csitította egy női hang. - Nem ölted meg. Az aka-
rat nem azonos a tettel.
Így lenne? Igaz lenne?, gondolta Oyu, miközben agya meg-
megrándult, mint a számláló a tagi játékban. Ezek szerint any-
ja távozása... Ha nem neki köszönhető, akkor az asszony saját
döntése volt? Ha nem ő volt az, aki a sötétségbe taszította, ak-
kor sem tettel, sem bűnbánattal nem hozhatja vissza onnan. Sa-
ját akaratából hagyta el őt! Feltápászkodott, félrelökte a segítő-
kész kezeket, és bosszúszomjas öklével csépelni kezdett maga
körül.
Karok fonódtak a teste köré, hogy megfékezzék heves in-
dulatát, egy súlyos test ráborult, és az ágyhoz szegezte.
- Vigyázz, élesek a fogai! - kiáltott valaki. Tinktúra keserű
ízét érezte a nyelvén, majd az álom vontatókötélre vette őt,
mint egy hajót a bánat lustán hömpölygő folyójának torkolatá-
ban, és magával vitte oda, ahol még a hold sem lehetett társa.

202
 Omoto úrhölgy útja

Néhány nappal később kissé alábbhagyott a láz. Onogoro

vonakodva ugyan, de mégis otthagyta Oyu betegágyát, és Shí-
kibu társaságában elutazott egy költőversenyre, melyet az első
és a második császárné egymással vetélkedő udvartartása kö-
zött tartottak. Mindkét költő az utóbbi szalonjához tartozott.
Űrnője által hátrahagyva Omoto úrhölgy mogorván sétál-
gatott a palota folyosóin, szórakozási lehetőség után kutatva.
Felfedezte a betegségének fogságában vergődő, selyembe bur-
kolt fiút, rávetette magát, és csábító dorombolásba kezdett.
A hang felkavarta Oyu lázálmát. Ügy érezte, egy bika mé-
retű macska telepedett be mennyei hálószobájába, ami bölcs,
aranyló szemeit rámeresztve méricskéli őt. A nap szikrákat ve-
tett az állat bundáján, fénykoszorúval vette körül, és Oyu nem
lepődött meg, mikor a váratlan látogató minden bevezető nél-
kül belekezdett egy beszélgetésbe Tao tanairól.
- A világ halandósága semmi! - jelentette ki a macska. -Ne-
künk nem ezzel, hanem a világegyetem leikével kell megtalál-
nunk az összhangot.
A hang mély volt és rekedtes. Oyuba belehasított a felisme-
rés, hogy nem mással, magával Lao-Céval társalog.
- És mi a világegyetem lelke? - kockáztatta meg mohón. -
Micsoda, ha nem az a belső erő, mely felemelkedik és alászáll,
összegyűlik és szétoszlik?
203
 Az állat bölcselkedve bólintott.
- A világegyetem lelke és a világegyetem lélegzete valójá-
ban egy és ugyanaz.
- Maga a létezés! - kiáltott fel Oyu, érezve, hogy a szó átfo-
lyik lelkén, mint a fehér lélegzet, és életerővel tölti el. A mester
sugárzó alakja föléje emelkedett, mint a vidámság megtestesü-
lése. Testének minden egyes sejtje sajgótt a hirtelen megvilágo-
sodástól. Milyen áldott vagyok, gondolta. Megismertem a létezés
titkát, erőfeszítés és vég nélkül. Békésen feküdt párnáján, és a dolog
szörnyűségét ízlelgette. Milyen könnyű is semmit sem kívánni! Akik
a világegyetem szerelmesei, azok mindent megkapnak, úgyhogy csak
annyit kell tennem, hogy az Ő tökéletes kezébe helyezem ügyeimet.
A szeretet átszivárgott belé a bölcs mindent magába foglaló
szívéből. A szerelem ezer chót futott, hogy a kantáránál fogva
vezesse az úrhölgyet. Onogoro újra és újra lába elé vetette ma-
gát, és ő, aki szükségtelenül szenvedett szerelméért, megfogta
karját, és felemelte őt a jólétbe...
De ekkor vízeséshez vagy a lesújtó kard villanásához ha-
sonlatos fény tört át a boldog képen, és Oyu rémülten takarta
el a szemét.
- Mester - nyögte.
A macska a szeme sarkából rápillantott, és hajlékony farká-
val úgy csapkodott, mint egy korbáccsal.
- Sok ember számára nehéz elfogadni a teltséget üresség-
nek, és éppúgy szenvedni az apálytól, mint az árhullámtól.
Magamra haragítottam!, gondolta kétségbeesetten Oyu,
ahogy a macska kecsesen megfordult, és indulni készült.
- Maradj még, méltóságos uram! - kérlelte, de az aranyló
szempár komoran nézett le rá.
- Miképp az álom a test titkos vágya, úgy a cselekvés az
akarat titkos vágya. Törődnöd keli a végével is, ahogy a kez-
dettel is törődtél! - Azzal a jelenés kinyújtotta gyönyörű lábát,
és a napsugarak mögé vonult. - Ügyelj a lélek lustaságára! - tet-
te hozzá a hang.

204
 Oyu meg volt győződve arról, hogy a macska, fejét félig
hátrafordítva visszapillantott válla felett, és rákacsintott.

205
 A kőhíd

Amikor a generális verse megérkezett, Onogoro ujjainak

hegyével fogta csupán, mintha izzó széndarab lenne.

Mint a kormoránok
Ujinál a halászhajón,
Arra ítéltettem, hogy újra meg újra lemerüljek
De sosem kóstolhatom meg a halat.

Ennyi volt az egész levél. Többször is megpróbálta megfej-

teni a versike értelmét, de nem tudta. Talán annyira hiányzom
neki, hogy megzavarodott és elveszettnek érzi magát, gondolta.
Mégsem szól egyetlen szót sem a megbocsátásról! Onogoro ismét
szívének nehezen járható útjain bolyongott, szerelmét kereste,
de nem tudott találkozni vele...
Végül kimerült, és mély lehangoltság lett úrrá rajta, mely-
ből sem Shikibu, sem Tokiden nem tudta kirángatni. Meg-
próbálták emlékeztetni, hogy a fiúnak szüksége van törődésé-
re, de hasztalan. Végül aztán ráhagyták a dolgot, és elfogad-
ták, hogy immár két betegük van a házban. Az egyik a vak
volt, aki a láz által festett látomásvilágban vergődött, a másik a
költő, aki kőmerev arccal, szótlanul pergette életének napjait.
Ami Oyut illeti: talán mégis az volt a legjobb, hogy nem
zaklatták, de gondját viselték és hagyták, hogy a sötétségben
meggyógyuljon. Azt mondják, En no Shokaku, a nagy mágus,
206
aki még az isteneknek is parancsolt, egy alkalommal megidéz-
te számos hegy istenét, hogy építsenek egy kőhidat Kuménál,
a Katuragi nevű hegyen. Ennek a hegynek az istennője nagyon
szégyenlős volt, csakis éjszaka dolgozott, és sosem mutatko-
zott mások előtt. A mágus elvesztette türelmét az különc visel-
kedés miatt, és azzal büntette az istennőt, hogy leleplezte őt.
És ez lett a munka kudarcának oka; a mágusnak oly fontos híd
sosem készült el. Ennek a legendának az a lényege, hogy a leg-
belsőbb lélek csakis sötétben munkálkodik, és ha valaki meg-
próbálja átvinni a tiszta tudatba, a munka tönkreteszi magát.

207
 Út Upasakába

Közben a generális karavánja megmászta a Mítsusaka-hegy

hágóját, átszelte az Atsumi-hegy borókaillatú nyúlványait és
leereszkedett, hogy Fuha határán átessen a vizsgálaton. A Mi-
no-hegy lábaitól a társaság leereszkedett a partvidék rizsföld-
jeihez és a kuromatai kompon átkelt Owari tartományba.
A kompon a generális megpillantott két yama-bushit, két iz-
mos bonzét, akik lábukon durva szandállal, elrongyoló-dott kö-
penyükbe burkolózva üldögéltek, rizsüket eszegetve a nap
könyörtelen sugarai alatt. Két nyers modorú férfi arcára mély
barázdákat vésett az időjárás, szemük pedig olyan üresen csil-
logott, mintha láthatatlan látóhatárokat fürkészne. A generális
meglepődött az erőn, amelyet felfedezett bennük, és életében
először azon kapta magát, hogy irigyli a hegyi papok egyszerű
életét. Egyszerű jámborság, nyers és egészséges életmód! Az
efféle élet éppoly biztosan megkeményíti az ember jeliemét és
testét, mint amilyen biztosan meggyengíti az udvar romlottsá-
ga.
Képtelen volt ellenállni a vágynak, és megkérdezte a két
paptól, hogy hová utaznak. Válaszképpen a fiatalabbik északi
irányba mutatott, Hida magas hegyei felé, melyeknek csúcsai
még nyár közepén is hótól fehérlettek. A romlatlan tisztaságú
hegyek látványa először a magasba repítette a generális leikét,
majd visszavetette balsorsának csalódottságába. Milyen irigy-

208
lésre méltóak azok, akik szabadon követhetik az utat Upasaká-
ba!
Mikor a komp elérte a kikötőhelyet, a generális vonakodva
vett búcsút a két yama-bushitól, és figyelte őket, amint hosszú
léptekkel nekivágnak a sós síkságnak. Újra egyedül volt szeke-
rén, és írni kezdett.

Szívem mocsarából
Nem láthatom a darvak
Árnyékát, kik
A hegyek hava felett szállnak.

A szegény generális, ki életének utóbbi szakaszában a lélek

szüntelen sürgetését érezte, nem volt a szent írások tudósa, és
sosem volt tisztában azzal, hogy a lélek számos, egymásnak el-
lentmondó részből tevődik össze. A szelíd és boldog nigi-mita-
ma törődik tulajdonosának jólétével és egészségével, mialatt a
durva és heves ara-mitama teljesíti a kalandos feladatokat. A ni-
gi-mitama inkább elfojtott, és van egy saját, külön aspektusa: a
kushi-mitama, ami a csodás és misztikus dolgokért felel. Tudat-
lanságából eredően a generális megdermesztette magát, mint a
hegyi hó, és öntudata lassan haladt előre, mint egy gleccser.
Most, hányattatásainak köszönhetően az olvadt hólé örvénylé-
sébe hajították, és nem tudhatta előre, hogy vajon feltűnik-e a
tutaj, amely megmenti őt a vízbe fulladástól.

209
 A visszavonulás

Miután a hatodik hónapban a polgárok általában rituális

tisztálkodásnak vetik alá magukat, Shikibu elkísérte a hallga-
tag Onogorót a Higoshijama-hegy templomába, mely-keleti
irányban állt, nem messze a fővárostól. Itt a két hölgy böjtölés-
sel és imádkozással töltött néhány napot, mert úgy találták,
hogy a kolostor légköre - magaslati helyzetének köszönhetően
- különösen alkalmas a meditációra.
Minden reggel megfürödtek az egyik vízesés lábánál kép-
ződött tiszta medencében, miközben körülöttük, a fák hűvösé-
ben szarvasok dörzsölték le új szarvaik puha bársonyát a nyír-
fák törzsein, és alattuk a Heian-Kyo terült el teljes pompájá-
ban, nappal ködbe burkolózva, éjjel itt-ott felbukkanó fáklya-
fénnyel pettyezve.
Onogoro sok-sok órán keresztül szemlélte a fővárost a
hegy magasából. Látta az utcákat szegélyező árkok hálózatá-
nak csillogását. Látta a szegényebb kerületekben szórványosan
feltörő tüzeket, és látta a nagyobb karavánok kavarta porfelhő-
ket, amint a jómódúak elhagyták a forróságban úszó várost,
hogy Kamóban keressenek felüdülést, vagy a Biwa hűs vizén
vitorlázzanak.
A visszavonultság negyedik napján látta, amint halotti
máglyák füstje tör az ég felé a város távoli, külső kerületeinek
temetőiben. Sok időt töltött azzal, hogy elképzelte saját temeté-
sét. Gyászoló udvarhölgyek vették körül, és ünnepélyesen fel-
210
olvastak leghíresebb verseiből. A kép részletről részletre töké-
letesedett. Hó borította a napernyőket, és a könnyező nyírfaá-
gak belefagytak a tó jeges felszínébe. Egy téli kép, jóllehet a
nyár közepén jártak. Bizonyára vége az életemnek, gondolta, és
napjaim immáron csak hamvak. De valóban azon gondolkodom, hogy
véget vetek az egésznek? És ha igen, mikor? És hogyan vinném vég-
hez?
Ott volt az élőképen a mélységes gyász fekete shiishiba ru-
hájába öltözött generális is, aki gyötrődve és bűnbánón lebo-
rult. A látomás a szánalom könnyeit csalta Onogoro szemébe.
A hölgyek karon fogják a generálist és elhúzták a máglya köze-
léből, mielőtt bánatában önmagát is feláldozza.
A kép megalkotása közben Onogoro elfeledkezett arról,
hogy a maga szerepét is jócskán megváltoztatta. Megérezte a
rendellenességet és megpróbált saját halálának gondolatára
koncentrálni, hogy úgy lássa magát, mint emberi testet, amit
éppen gyászolnak. De a lángok ölelésében nem ismerősnek és
fehérnek látta karját, hanem idegennek, feketének és ropogós-
nak, mint a méhek elégett, szánni való tetemei. Ekkor reszket-
ve visszahúzódott látomásából, és borzongva állt a fenyőfák
alatt. Lelkét babonás félelem töltötte el, amit a halál mind-
nyájunkban felébreszt, mert e félelem hiányában seregnyi bol-
dogtalan szerelmes vetné magát fejjel előre, meggondolatlanul
a semmi világába.
Onogoro az élménytől elgyötörten közelebb kúszott Shiki-
buhoz, aki álomba merülten feküdt a fenyőtűk szőnyegén.
Onogoro elhatározta, hogy ettől kezdve gondolatait az élők
földjének oldalán tartja.
Az ötödik napon korán felkelt, és írt egy verset.

Felejtsd el az udvar
Lázas illatát
A Higoshiyama felé az úton
A vad fokhagymafa

211
 Édesebben illatozik a szívnek.

A hatodik napon tiszta fejjel és tiszta szemmel ébredt, és ki-

jelentette Shikibunak, hogy vissza kell térnie a Mandulavirág
Pavilonba, mert Oyunak szüksége van rá.

212
 Riválisok

A vak lovászfiúnak Onogoro távollétében is gondját visel-

ték. Bár még mindig gyenge volt, túlélte a láz rohamait. Shune,
a konyhai szolga érkezett hozzá egy edénnyel, melyben az
éléskamrából elcsent fürjtojások lapultak. Mialatt a fiú a cse-
megét kóstolgatta, az öreg valószínűtlenül trágár történetekkel
traktálta. Shune gratulált, hogy sikerült az istállóból a hálószo-
bába kerülnie.
- Végül is, ami téged illet, a dolgok jóra fordultak - jegyezte
meg szemérmetlen nevetéssel. - Ha érdekel a véleményem,
maradj jó viszonyban ezzel a csinos szobalánnyal, és még jobb
lesz a sorsod!
Tokiden egész idő alatt szigorúan betartotta az orvos előí-
rásait. Naponta kicserélte a kötést, megtisztította a sebet, majd
bekente a kenőccsel, és türelmesen tartotta a kanalat, mialatt a
beteg levest és erősítő oldatokat szürcsölgetett. Megfésülte
Oyu hosszú haját, és megmosta fehér lábait, miközben úgy
tett, mintha nem látná a fiú pirulását. Még egy kis gonoszko-
dást és kegyetlenkedést is megengedett magának, ami néha
együtt jár a nővér szerepével, de ha ugratta is a fiút harci ké-
szültsége miatt, a megaláztatás nem volt rosszabb, mint bár-
mely olyan férfi esetében lett volna, aki tehetetlenül fekszik
agy asszony keze között.
A beteg rengeteg levelet kapott, melyek feltornyosultak
párnája mellett, mivel Tokiden természetesen nem tudta felo-
213
lvasni őket. Omoto úrhölgy napi látogatásai során határozott
manccsal seperte félre őket, mivel úgy vélte, hallja a levelekből
áradó elfojtott könyörgéseket, és felettébb féltékeny lett. Rábo-
rult a fiúra, mint egy sál a torkára, a birtoklási vágy tüzében
dorombolt, és lehetetlen volt elűzni a betegágytól.
Egy nap Tokádén észrevette a kék szőrszálakat a lepedőn,
és alaposan megfeddte Omotót. Ki akarta hajítani az állatot, de
Oyu tiltakozott. Gondolataiban felrémlett a macska képe, aki-
vel vallási kérdésekről beszélgetett, és akiben a mestert s an-
nak minden magasztosságát vélte felfedezni. Az emlék meg-
csiklandozta, de annyira, hogy felnevetett.
- A természet ritmusa csupán a világegyetem lelkének ré-
sze! - mondta. - Ne vádold a mestert, mikor leveti téli bundá-
ját! - A jókedv könnyei csorogtak szeméből, miközben meg-
próbálta elmesélni a szobalánynak látomásait.
Tokiden zavartan nézett rá. Lehet, hogy a láz megbomlasz-
totta elméjét?
- Elhívom hozzád az ördögűzőt - fenyegetőzött, de a fiú
boldogsága ragadós volt, így hamarosan ő is össze-vissza ka-
carászott. Ám mielőtt a jámbor lelkek istenkáromlást kiáltaná-
nak, hadd emlékeztessük őket arra, hogy mivel a nevetés segít
levedleni a kóros lelkiállapot bőrét, és lehetővé teszi, hogy a lé-
lek szabadon szárnyaljon, maga a bölcs sem neheztelt volna,
ha ilyen tréfálkozás alanyává válik!
Erre a jelenetre lépett be Onogoro és Shikibu, mikor visz-
szatértek elvonultságukból. Meglátták az ágyon lustálkodó
macskát, a szétszórt leveleket, és ott csengett fülükben a hang-
os kacagás, ami betöltötte a házat. A hely hangulata megválto-
zott. Onogoro egy pillanatig megbántva állt, bosz-szús volt a
reménytelenségét ért, méltatlan támadás miatt. Megtapintotta
egy tulipán elhullott szirmát, és port látott az íróasztalán. Sem-
mi kétség, Tokiden túl sok elfoglaltságot talált magának Oyu
körül ahhoz, hogy a házi munkákkal törődjön! De szegényes
lélekre vallott volna, ha továbbra is kitart melankóliája mellett,

214
így hát hálás mosolyt vetett a rózsaszín arcú szobalányra, majd
a fiú ágyához lépett.
- Milyen jól nézel ki! - mondta. Megfogta Oyu csuklóját, és
kitapintotta pulzusát.
- Gyorsan javul az állapota úrnőm - mondta gyors meghaj-
lás kíséretében Tokiden. - Az orvos azt mondta, hogy többet
kell ennie!
Onogorót hirtelen heves vágy fogta el, hogy sürgölődjön
egy kicsit. Bár már hetek óta nem volt étvágya, úgy döntött, ki-
megy a konyhába és összeállít egy vacsorát, mellyel megkísérti
Oyut.
A vidám párocska Onogoróra gyakorolt hatása nem ma-
radt észrevétlen Shikibu számára, és megint feltámadt benne a
gyanakvás, hogy itt valami titok lappang, ami még nem került
napvilágra.
- Mennyi levelet kaptál a jóakaróidtól! - állapította meg kis-
sé kényszeredetten. - Felolvassam valamelyiket?
A hang annyira megriasztotta Oyut, hogy rögtön kijózano-
dott.
- Kérem, úrnőm, ne fáradj miattam! - nyögte két csuklás kö-
zött.
- Óh, ez igazán nem fáradtság! - mondta Shikibu, és a beteg
tiltakozásával mit sem törődve felbontotta a leveleket, és olvas-
ni kezdett.

Hideg, mint a hamvak

A serpenyőben
A szerelmesek ágya
Kiknek nincs szava.

Ó bárcsak meggyógyítanának imáim!

- Nincs aláírva - tette hozzá némileg meglepődve és választ

várva, de Oyu csak elpirult, és vállat vont. Shikibu kinyitotta a

215
következő levelet, melynek végén csupán egyetlen betű állt
aláírás gyanánt.

A csend egy szegény szolga

Mikor még a hold segítő keze
Sem nyitja szét
Az ágy függönyét.

Gyors felgyógyulást kívánok. S.

Mikor Shikibu felolvasta az összes levelet, kíváncsi pillan-

tást vetett Oyura. Az utolsó vonásig mesteri ecset munkája
volt, és valamennyit ugyanaz a panaszos sóvárgás töltötte el.
A szeretőjétől származnának? Lehet, hogy a fiú szelíd külseje
óriási étvágyat leplez? Vagy valami egészen más szolgálatot
teljesít? Agya száguldva szemezgetett a különféle lehetőségek,
gyanúk között, amelyek legtöbbjét hamar elvetette. A vak ifjú
nem tudott írni, és ez a tény jelentősen korlátozta a gonoszko-
dásra való lehetőségeit. Ennek ellenére nem árt kicsit próbára
tenni.
- Bizonyára nagyon tapasztalt lovász vagy - incselkedett
Shikibu -, hogy ilyen nélkülözhetetlenné tetted magad!
Oyu néhány szót motyogott a férfiak lovak iránt érzett za-
bolázhatatlan vonzalmáról, és azt kívánta, bárcsak nyílna alat-
ta szakadék, és zuhanna bele.
A hazugság túl átlátszó volt, de Oyu szenvedett, ezért Shi-
kibu megbánta, hogy zavarba hozta. Nem lett volna szabad
felhoznia a témát. Szerencsére megérkezett Onogoro és Toki-
den, és kijelentették, hogy eljött a vacsora ideje. Oyu megrán-
gatta Shikibu ruhaujját.
- Mindent meg tudok magyarázni! De kérem, úrnőm, ne
szólj semmit Onogoro úrhölgynek!

216
 Bár meglepődött, Shikibu gyorsan megígérte neki, hogy
hallgat. Milyen titokzatos fiú!, gondolta. Mégis biztos vagyok ab-
ban, hogy ártalmatlan.
Tokiden és Onogoro tucatnyi tálacskát rakott szét a tata-
min. Volt ott vízigesztenye-saláta és retek, mázzal bevont ka-
csa osztrigával, párolt tintahal gyömbérszeletekkel, padlizsán,
zöldhagyma, rákolló, datolyaszilva, dió, tamarindusz gyü-
mölcs, ecetes káposzta, máktorta, mézben főtt körte és fahéj.
Miután Tokiden felszolgálta az ételt, visszavonult volna a szo-
bából, de Onogoro ragaszkodott hozzá, hogy maradjon ott, és
egyen velük. Minden különösebb ceremónia nélkül láttak neki.
Kiszolgálták magukat és egymást, ahogy kedvük tartotta. Ono-
goro kiszedte a húst a rák ollójából, és a falatkákat Oyu ajkai
közé rakosgatta, mialatt Shikibu és Tokiden azzal szórakozott,
hogy összeszedték a legmeghök-kentőbb összeállítású édes és
savanyú falatokat, hogy megtréfálják a fiú ízérzékelését.
Omoto úrhölgy türelmesen a várt sorára, mivel túlságosan
jó nevelést kapott ahhoz, hogy könyörögjön. A kissé megmá-
morosodott úrhölgyek megtiltották Oyunak és Tokidennek,
hogy a rangjuknak kijáró módon szólítsák őket, és kijelentet-
ték, hogy a rangról és az előjogokról egy időre megfeledkez-
hetnek. Omoto úrhölgy nem vett részt ebben a képtelenség-
ben, és visszautasította, hogy egyszerűen csak a nevén szólít-
sák, nem számított, miféle indíték áll mögötte.
Ekkora már Tokiden is elég ittas volt ahhoz, hogy megfe-
ledkezzen magáról.
- Csak féltékeny! - kiáltotta a szobalány, felkapta a macskát,
és hevesen rákiáltott. - Egészen magadnak akarod őt, és nem
szereted a riválisokat, ugye? - Felemelte Oyu takaróját, és alá-
hajította a meglepett macskát. - Tessék! -mondta elégedett
rosszindulattal. - Ez már jobb, ugye?
Shikibu nevetésben tört ki Oyu arckifejezése láttán. Párná-
jának támaszkodva, mint valami nagyúr, borral fűtve, finom-
ságokkal elhalmozva úgy festett, mint egy olyan ember, akit el-

217
butított jó szerencséje. Onogoro határozott, apró mosollyal
nézte. Nem értette, miért aggasztja annyira Tokiden pimaszsá-
ga. Mivel a jó humorú lány néhány napig egyedül viselte
gondját Oyunak, természetes, hogy időközben jó ismerősök
lettek. Ha egymás iránt érzett enyhe vonzalmuk elszomorítot-
ta, az csak azért lehetett, mert kegyetlenül emlékeztette arra,
hogy maga is egy kis boldogság után sóvárog, de hiába.
Szorgoskodni kezdett az ágy körül, és miközben felverte a
párnát és összegyűjtötte a kiürült tálakat, friss hangon kijelen-
tette:
- Most már igazán nem akarjuk kifárasztani őt, ugye, Toki-
den? — Azzal kiröppent a konyhába a tálcákkal.
A helyzetének kétértelműségétől kifáradva Oyu hátradőlt
és lehunyta a szemét. Shikibu és Tokiden egymás közt suttog-
ták, hogy elaludt, majd kilopóztak a szobából.
Oyu büszkeségét durván megsértették; gondolatai vadul
száguldoztak. A mozgalmas este emelkedett hangulatában alig
válthatott pár szót Onogoróval, és meggyőződésévé vált, hogy az
úrhölgy csak azért tett oly sokat érte, mert meg akarta nyugtat-
ni lelkiismeretét. Magára hagyatva dühös kétségbeesésbe
süllyedt. Hogyan leszek képes elviselni?, gondolta. Most sokkal
erőtlenebbé váltam, mint valaha, az úrhölgy pedig úgy érzi, szabadon
rendelkezik velem, mint valami gyermekkel vagy játékszerrel! Vajon
fel tudja mérni megalázottságom mélységét, tudván, hogy szükségem
van rá?
Neki nincs szüksége rám többé, mert elment a drágalátos
generálisa!
Hogy még nehezebb legyen a dolog: lelkiismerete sem volt
tiszta. Kiverte a jeges veríték mert tudta, hajszálon múlt, hogy
megúszta a levelekkel kapcsolatos faggatózást. Soha életében
nem érezte magát ilyen nyomorultul, és soha nem került még
ilyen mély csapdába. Hát nem leszek az ő kis beteg madárkája,
bosszankodott. Senki sem tarthat engem ilyen szégyenletes kalitká-
ban! Hirtelen felidegesítette a selyem, a szőrme és a pompa.

218
Felkapta a macskát, és heves mozdulattal kihajította az ágyból.
Az istállóban türelmetlenkedő Izanamira gondolt, egyszerű
ételekre, a méhek döngicsélésére, és az istállóudvart meleg
fényben fürdető napsütésre.
Majd én rendbe hozom magam!, esküdözött. Megszabadulok
minden egyes kötelezettségétől!

219
 Az Owari hullámai

A generális, Narumi közelében, az Owari partján állt, és a

part homokját seprő sekély vizet figyelte. Idősebbik fia köpö-
nyegként terített magára egy nagy nyaláb vízinövényt, és a
hullámokban gázolt, mint valami aprócska császár. Mogorva
parancsokat kiáltozott dajkájának, miközben maga mögött
vontatta hínárszálakból álló uszályát.
A vászonsátor hűvösében, melyet a testőrök állítottak fel a
homokdűnék között, Ochibu úrhölgy a csecsemővel foglalatos-
kodott. A generális csak egy kinyújtott kart, és egy előreszege-
zett ujjat látott, de képzeletében látta, amint az úrhölgy karjai-
ban dajkálja a babát, és fejecskéjét a víz felé fordítja, hogy lát-
hassa vígan ugrándozó bátyját. A generális szomorúan mo-
solygott a mulattató látványon. Milyen édes ez a gyermek, és mi-
lyen keserű a jövője, gondolta, és azt mérlegelte magában, hogy
fia vajon miféle rang és állás elérésére lesz képes. Asszonya aj-
kát sem dorgálás, sem panasz nem hagyta el az elindulás óta,
de a szerencsecsillaguk leáldozása miatt érzett felelősség nagy
súllyal nyomta lelkét, és alaposan igénybe vette tűrőképessé-
gét.
Merev mozdulatokkal felállt, és levetkőzött, hogy a hullá-
mokban lemossa magáról az út porát. A sekély vízben lába a
homokba süppedt, a langymeleg víz nem frissítette fel törődött
testét. Nekiindult, hogy a mélyebb, hűvösebb vízben keressen
felüdülést, és erőteljes karcsapásokkal úszni kezdett, mintha a
220
testmozgás véget vethetne a gondolkodásnak. Ám gondolatai
nem tértek le a rettenetes ösvényről, és ahogy a part lassan a
távolba veszett a háta mögött, egyre inkább úgy tekintett ma-
gára, mint egy utazóra, aki egyik életből a másikba tart. Ha a
halál elkerülhetetlen végzet az ember számára, elmélkedett, akkor
nem lehet, hogy megoldás is egyben? A gyors halál elmossa a kegy-
vesztettséget és tisztára törli a palatáblát. Mint a tekintélyes Fujiwa-
ra család tagja, Ochibu úrhölgy hamarosan újra bebocsátást nyerne
az udvarba, és ahhoz sem kellene sok idő, hogy szert tegyen egy új vé-
delmezőre.
A generális hirtelen megnyugodott. Bizonyára ez lesz a vá-
lasz. Szemét a déli horizont töretlen vonalára szegezte, és el-
csendesítette lelkét, hogy készen álljon az áldozathozatalra.
Előrenyújtott kézzel süllyedt a meder felé. A víz nagy erővel
nyomta a szemét és fülét, de a mélység nem fogadta be testét.
Dugóként tört a felszínre, mintha a Mélység Ura abban a kér-
désben, hogy kit nyel el és kit utasít vissza, olyan szeszélyes
lenne, mint egy gyermek. Őt kivetette...
A generális lihegve gyűjtött erőt egy újabb próbálkozáshoz.
A part felől halk kiáltás hallatszott, mely vonzotta őt, de meg-
keményítette szívét, és újra lemerült, hogy ismét rövid elutasí-
tásban legyen része. Fiának kiáltása riasztotta az asszonyt, aki
a víz szélén állt, és vadul integetett vörös ingujjával.
Képtelen volt megtenni. Beletörődve a kudarcba, lassan
úszni kezdett a part felé, és átgázolt a sekély vízen a családjá-
hoz. A kisfiú összemocskolta magát félelmében, a dajka ten-
gervízzel mosta a lábát. Ahogy a generális közeledett, a gyer-
mek kiáltásai egyre hangosabbak lettek, és nem volt maradása,
míg apja nem vette őt karjaiba. Ochibu úrhölgy tudta, mit
szándékozott tenni, és elfordította tőle könnyes arcát.
A fiú megszáradt és elcsendesedett, a csecsemő pedig visz-
szakerült dajkája keblére. A generális szégyenkezett, mert úgy
érezte, a kétségbeesés elhomályosította józan eszét. Miért is
nem látta előre, hogy az eredmény a távozásával keltett őrjön-

221
gő bánat lenne? Csendben követte feleségét felfelé a parton, A
testőrök közben közönyösen szemlélték őket a homokdom-
bokról.

222
 Csigák

Onogoro meglepetten állapította meg, hogy félénk betege

egyre követelőzőbb lett. Rizshaimokat követelt, szárított halat,
édes paradicsomot és spenótot. Panaszkodott, hogy a sebhely
erősen viszket, és kérte, hogy készítsenek neki sós fürdőt. Ra-
gaszkodott hozzá, hogy ágyát szállítassák ki a teraszra, hogy
érezhesse bőrén a nap sugarait. A bűntudattól gyötört úrhölgy
engedett neki, sőt azon kapta magát, hogy párharcot vív Toki-
dennel, melyikük engedelmeskedjen hamarabb a fiú szeszé-
lyeinek.
- Amikor bosszankodnak, már gyógyulnak - mondta böl-
csen a szobalány, miközben visszahessegette úrnőjét az íróasz-
talhoz, és futott, hogy teljesítse Oyu egyik óhaját. Onogoro til-
takozott, hogy neki igenis előjogai vannak a beteg körüli teen-
dők tekintetében, de az agyafúrt szobalány vállat vont, és így
felelt. - Már elnézést, úrnőm, de nem jó az, ha valaki azért ápol
egy beteget, hogy vezekeljen.
Amikor egy reggel az eleven szobalány azzal a kéréssel állt
úrnője elé, hogy meglátogatná nagynénjét a harmadik kerület-
ben, Onogoro boldog szívvel mondott igent.
- Maradj egy-két napot - mondta. - Látogasd meg a barátai-
dat. Csakugyan rászolgáltál már egy kis pihenésre.
Az egyik szekrényéből elővett egy mustárszínű, áttört se-
lyemből készült ruhát, melyet kettős, őszirózsa mintázatú hím-
zés szegélyezett.
223
 - Ez a szín nem igazán áll jól nekem - jelentette ki, azzal To-
kiden vállára terítette a ruhát.
Talán valami más van a háttérben, gondolta az úrhölgy, mi-
közben a szobalány a tükörben csodálta magát. Talán egy szerel-
mes légyott. Maga elé képzelt egy széles vállú, erős ifjút. Ker-
tész lehet, talán hajóács. A piac sarkán fognak találkozni, ahol
magasra tornyozva állnak a fűszerek, a kardamom, a kömény,
a sáfrány, a fahéj, és a köménymag. A legszebb bronzszínű
körtéket választják ki a koreai kereskedő kosarából, rizsből ké-
szült süteményeket rágcsálnak, és az utcákon csellengenek, mi-
közben a házasságról beszélgetnek. És azon az éjszakán, mikor
a fiú majd finoman kopogtat a redőnyön, Tokiden nagynénje
süket fülét fordítja szerelmük elfojtott, titkos hangjai felé. Igen,
gondolta Onogoro, egy olyan lánynak, mint Tokiden, kell, hogy le-
gyen szeretője.
Oyu a teraszon már egy ideje ébren volt, és hallotta, amint
Tokiden eltávozik. Ereje lassan visszatért, vesszeje hajnalon-
ként felemelkedett és lármásan követelőzött, mint az éhes ma-
darak, de azzal fojtotta el a keserű vágyódást, hogy édes áb-
rándok helyett menekülésének tervét szövögette. Az erkély kor-
látjára támaszkodva, gondolta magában, már megtehetnék néhány
lépést. Aztán holnap már megkettőzhetném a távolságot, és segítség
nélkül eljuthatnék az istállóhoz. Eltökélte magát, hogy nem aláz-
kodik meg a költőnő előtt, majd nyafogó hangon kérte a regge-
lijét. Tokiden szorgoskodását jóindulatúan fogadta, de el akar-
ta kerülni, hogy Onogoro szeme előtt legyen.
Az erkély alatt a kertészek valóságos háborút vívtak a csi-
gák ellen. Az éj leple alatt a kártevők végigkúsztak a bambusz-
hajtásokon, lelegelték a rügyeket, és lyukakat rágtak a peóniák
leveleibe, a kert simára gereblyézett homokjára csillógó nyal-
kával festettek hálót, A kertészek ásóikkal zúzták össze a háza-
ikat, vagy nekivágták őket egy falnak, mialatt a seregélyek
egymás után csaptak le, hogy részt vegyenek a váratlan lako-
mán. Onogoro vonakodott megzavarni a beteget, így inkább

224
az ablakából követte figyelemmel a mészárlást, de Oyu hangjá-
nak hallatán rohant, hogy rizst és dinnyét hozzon a konyhából,
és lelkendezve a fiú ágyához vigye.
Oyu a lehető legkurtább köszönetmondással vette át a tál-
cát, és mohón nekilátott. Tele szájjal kijelentette, hogy a nap fo-
lyamán sétálni szándékozik a kertben, és némi segítségre lenne
szüksége.
- Ötven lépés! - mondta kihívóan. - Lélekben már felkészül-
tem rá.
- Korai még! - tiltakozott Onogoro. Sürgölődni kezdett a fiú
körül, kiegyenesítette párnáját, és lesöpörte a takaróról a ráhul-
lott leveleket. Közben azon tanakodott, Tokiden hogyan boldo-
gult volna ekkora elszántság láttán, és hogy ellen tudott volna-
e állni. - Mi lesz, ha felszakad a seb, vagy ha visszatér a lázad?
- idegeskedett, és úgy érezte, ápolásban való jártassága bizony
elég hiányos.
- Ötven lépés! - makacskodott Oyu. Félrelökte a tálcát, és
talpra küzdötte magát.
Milyen akaratos, gondolta az úrhölgy, és figyelte, amint a lá-
zongó kifejezés lassan eluralja a fiú arcát. Nehéz lenne csatát
nyerni ellene... Ám a furcsa gondolat oly vonzónak tűnt, hogy a
délelőtt folyamán újra és újra előkerült, miközben átvezette a
fiút a kerten. Milyen akaratos, ismételte magában, valahány-
szor megbicsaklott Oyu lába, vagy levegőért kapkodva meg-
állt. Milyen akaratosak a férfiak, elmélkedett, és titkos gyönyör
mosolya tündökölt arcán.
Délután folyamán Onogoro az erkélyre költöztette íróaszta-
lát, hogy Oyunak mindig legyen társasága. A séta után idegei
feszültek maradtak, gondolatai nem találtak nyugalmat. Tud-
ta, valahol a kéklő égbolt alatt a generális kelet felé utazik, őri-
zet alatt; szekerének kerekei sárosak, haladása lassú.
A kertben a csigák összegereblyézett halmából áttetsző
nyálka szivárgott. A pusztítás látványa szánalommal töltötte
el, és gyorsan írni kezdett.

225
 Ellenségekkel körülvéve
Házához utazik
Át a mezőkön...

Mielőtt befejezhette volna a verset, Oyu félbeszakította. Be-

jelentette, fontos mondanivalója van. A könnyű szellő beleka-
pott a papírokba, a levegőben kámfor illata terjengett. Az úr-
hölgy Oyu felé fordult, aki a, könyökére támaszkodott, és ha-
ragosan nézett maga elé.
- Milyen baljóslatú ez a hang! - mondta az asszony el-gyen-
gülten.
Oyu megrémült. Lehet, hogy nyersen beszélt? Nem ez volt
a szándéka.
- Űrnőm, egyszer a megbocsátásomat kérted, mert a sajá-
todként adtad elő a történeteimet.
Onogoro összezavarodott.
- Persze megértem, ha képtelen vagy megbocsátani -mond-
ta gyorsan.
- Az igazság az... - Oyu mindenre elszánta magát. - Az igaz-
ság az, hogy mivel más hölgyeknek is elmondtam ezeket, ha-
sonló körülmények között, semmi szükség arra, hogy hibáztas-
sa önmagát.
Onogoro alig hitt a fülének.
- Hasonló körülmények között? - ismételte. Ahogy a felis-
merés lassan felderengett előtte, nyakig elvörösödött a fiú sza-
badosságán. Micsoda elviselhetetlen gondolat, hogy nem csu-
pán az ő füleinek tartotta fenn meséit, nem csupán az ő vágya
felett uralkodott. - Tehát nem én vagyok az egyetlen?
- Nem, úrnőm - mondta Oyu durván. - A főváros tele van
olyanokkal, akik igénybe vették szolgálataimat.
Fájdalmas csend következett, ami alatt Oyu egykedvűen
próbált beletörődni az elutasításba. Szánalmas roncs, szidalmaz-
ta magát, hát így hálálod meg az úrhölgy kedvességét! Mindenek

226
dacára most, hogy bevallotta a legrosszabbat, érezte, amint a
testét elárasztja a megkönnyebbülés könnyűsége.
Onogoro sosem érezte még ennyire megalázottnak magát.
Uralhatatlan kéjvágyában, felidézte a képeket, amelyeket a vak
mesemondó hangja idézett szeme elé. Látta a hölgyet, aki kri-
zantémszerűen fonta lábait szerelmese köré; látta a másik nőt,
aki úgy nyílt ki a férfi előtt, mint a folyondár tölcsére. Tapo-
gató ujjakat, simogató ajkakat látott, az üzekedő szarvasbika
bőgésére és a koca röfögésére emlékeztető hangokat hallott.
Oly sokáig hallgatott, hogy Oyu már arra gondolt, talán so-
ha többé nem szól hozzá. Mikor mégis megszólalt, hangja alig
volt hangosabb a suttogásnál.
- Néhány pillanattal ezelőtt a szívemben kutakodtam a ge-
nerális nyomait keresve, és meglepődtem. Minden, amit talál-
tam, nem volt más, mint egy csiga képe. Egy meglehetősen sú-
lyos és lassú csigáé... - Kétségbeesett zokogásban tört ki. - Most
már látod, milyen hűtlen vagyok! - ja-jongott. Olyan erővel
kelt fel, hogy felborította íróasztalát, ecseteket és verseket
szórva szét. Elmenekült az erkélyről.
Onogoro átrohant a kerteken, selyem köntöse vadul csap-
kodott mögötte a levegőben. Vajon Shikibuhoz indult, hogy vi-
gaszra leljen, akkor is, ha mindent bevallva azt kockáztatja,
hogy még nagyobb szégyen hull a fejére? Megbocsátja-e ma-
gának saját hűtlen, a távollévő generálissal kapcsolatos gondo-
latait? Mint minden költő, ő is tudta, hogy a metafora, ami egy
időben fakad ki a testből, a szellemből és a lélekből, nem hazu-
dik. Metaforikus értelemben elárulta szeretőjét, éppen úgy,
mintha valaki más társául szegődött volna. Közben halálos sér-
tést kapott lelkének azon része, mely addig keményen ellenállt
a csapásoknak.
Oyu számára ez a kín a reményt jelenthette volna, ám ő ra-
gaszkodott a szokásos, másokat utánzó szerephez, melyet a
szenvedés színházában kellett eljátszania. Jobb lett volna, ha
megtanulja, hogy az akarat kitartása csak akkor erény, ha

227
összecseng a mélyebb ritmusokkal, ha rugalmasan meghajlik a
szél előtt, majd visszapattan a helyére, mint a susuki fű, ha va-
laki áthalad rajta. Jobb lett volna, ha nem makacskodik, hanem
együtt mozog a Mindenség lélegzetével. Akkor talán célba ér...

228
 Denevér

A nap lenyugodott, a higuroshik lármája lecsendesült.

Szentjánosbogarak hunyorogtak a bambuszligetben. Oyunak
saját lábán kellett elmennie a konyhába, hogy elhozza vacsorá-
ját, mert Onogoro nem tért vissza a lakosztályába. Az úrhölgy
Shikibu hálószobájában rótta a köröket, kezét szétrobbanni ké-
szülő fejére szorította, mert sem a vallomás, sem pedig
gyógyító cseppek nem enyhítették hasogató fejfájását.
Végül Shikibu rávette, hogy feküdjön le, majd fölé hajolt, és
ujjhegyét a két szemöldöke közötti pontra tette, oda, ahol a
visszafojtott könnyek összegyűltek. Micsoda rejtély ez a lány,
gondolta. Olyan tüzes, annyira meggyötört, és mégis elég vállalkozó
szellemű ahhoz, hogy mesemondót szerződtessen ágya mellé, hogy
növelje gyönyörét! A párnafiúra gondolva, Shikibu nem tudta
eldönteni, sírjon-e vagy nevessen. A jelek szerint a fővárosban
több asszony is felfogadta ezt a tehetséges segédet, a kéj órái-
ban sokan elbújtatták paravánjaik mögött. Ez az intrikának is
nevezhető trükk még Atsumichi csodálatát is kivívta volna.
Micsoda szeretők vagyunk, ámuldozott, milyen messzire el tudunk
menni, hogy gyönyörökben részesítsük szeretőnket, vagy hogy híze-
legjünk neki!
Onogoro arca fájdalmasan eltorzult Shikibu ujjának érinté-
se alatt. Szaggatottan felsóhajtott.
- De hát hogy volt képes erre? - kiáltotta. Arca elvörösö-
dött, halántékán verejték fénylett.
229
 Szóval szereti a fiút!, gondolta Shikibu meglepetten.
- Engedd meg, hogy nálad maradjak éjszakára - könyör-
gött Onogoro. — Képtelen vagyok visszamenni, ha ő is ott
van!
Shikibu felsóhajtott. Feltevése beigazolódott, de elhatároz-
ta, egyetlen szót sem szól.
- Természetesen maradhatsz - mondta. - De nekem min-
denképpen fel kell készülnöm vendégeim fogadására!
- Onogoro többé nem törődik a generálissal, számítgatta Shiki-
bu, és persze most magát bünteti emiatt! Bement az öl-tözőszobá-
ba, ahol Ben már kiterítette a géz alsóruhát, és az egyszerű
köntöst, ami a legvékonyabb selyemből készült; az éjszaka na-
gyon melegnek ígérkezett. Shikibu megkérte szobalányát, he-
lyezzen el párnákat a szilvafák alatt, ahol hűvösebb a levegő.
- Elmegyek - jelentette be Shikibu, amint lepkemintás ujjú
ruhájában átlebegett a szobán.
Onogoro szeme előtt ragyogó fénypillangók rajzottak. A
fájdalomtól elgyengülten bólintott, mire Shikibu enyhe orgo-
naillatot hagyva maga mögött tovasiklott. Onogoro egyedül
maradt. Tenyerét lüktető homlokára szorította, és küzdött az
érzés ellen, ami ellenállhatatlanul elborította. Pi-hegett a hő-
ségben, selyem köntöse nedvesen tapadt combjára.
A kertben már rajzottak a szentjánosbogarak, denevérek
száguldoztak némán. Ben átvágott a pázsiton, és meggyújtott
néhány füstölő tobozt, hogy elűzze a moszkitókat. Shikibu le-
szaladt a lépcsőn, hogy üdvözölje a hölgyeket. Vendégei tapin-
tatosan bántak vele, mivel már valamennyien értesültek Atsu-
michi herceggel való szakításáról. A vállára tették a kezüket, a
dereka köré fonták karjukat, vagy összecsukott legyezőkkel
cirógatták meg könnyedén az arcát. Sötétség susogott köntö-
seik ráncaiban, ahogy leültek a földre terített matracokra, és
maguk alá húzták lábukat.
Shikibu végighordozta tekintetét bizalmasainak körén. Mi-
lyen pompás Shonagon ruhája, gondolta, ám hajviselete is túlságo-

230
san bonyolult egy ilyen fülledt éjszakához. A fiatal Híme állapotos
volt, büszkén mutogatta hasának domborulatát, és cirógatta,
mintha kedvenc macskája lett volna.
- Hime lassan visszafejlődik. Lehet, hogy agya sárrá válto-
zott! — gúnyolódott Yomiko. - Ki fog nekünk mesélni?
Shikibu a gondolataiba merült. Onogoro és meggondolat-
lan szeretője járt a fejében, és eszébe jutott egy legenda egy kü-
lönös népről, ami nem ismerte sem a rangot, sem a pozíciót. A
dajka, aki annak idején elmesélte neki, megesküdött, hogy a
történet igaz. Ez persze még nem jelentett semmit; az idő múl-
tával az a benyomás alakult ki benne, hogy az alacsonyabb
néprétegek mindig összekeverik a népmeséket a történelem-
mel.
A mese a császárság előtti időkről szólt, mikor egy ismeret-
len és bátortalan nép lakta a vulkánok termékeny krátereit. En-
nek a népnek a gyermekei nem várták, hogy Oh-mi-Kami, a
Mennyeket Megvilágító istennő leereszkedjen közéjük, társa-
dalmuk nem ismerte el sem a rangot, sem pedig a nemek kö-
zötti különbséget, de azt az alapelvet sem, mely szerint az em-
ber, a maga vakságában csakis magára van tekintettel, és hatal-
maskodik más állatok felett. Ezeknek az embereknek napéget-
te bőre vöröses és arany színben játszott, mint a fogolymadár
tollai, kénes párát lélegeztek be, és a kráter tavakon vitorláztak
tajtékkőből faragott hajóikkal. A férfiak és nők együttesen
munkálkodtak a függőhidak építésén, melyek egyik csúcstól a
másikig íveltek a mélységek felett. Ügy hírlett, a Sagamiban
álló Ashigara-hegy az egyetlen azon csúcsok közül, amelyeket
benépesítettek, mert a többi vulkán már rég kitört és fortyogó
lávatengerével elsöpörte lakóit.
- Van egy történetem - szólalt meg Shikibu.

231
 Onogoro feje irgalmatlanul lüktetett. Olyan érzése támadt,
kifelé türemkedik az agyveleje, szétfeszíti a koponyáját.
Az az ostoba gondolat újra meg újra visszatért, de nem bír-
ta elfogadni. Az nem lehet, hogy szerelmes vagyok a fiúba, szidal-
mazta magát, miközben nyugtalanul hánykolódott az ágyon.
Oldalára fordult, aztán a hátára, majd hasára, de egyetlen test-
helyzet sem hozta el számára a megkönnyebbülést. Végül fel-
térdelt a heverőn, fejét térdei közé szorította, és fájdalmas
golyóvá görbült.
Hirtelen egy denevér jelent meg lelki szemei előtt, amely
egy ágon fejjel lefelé lógva hozza világra utódait, és felfelé ta-
szigálja gyermekeit, hogy legyőzze a föld vonzerejét. Nyelve
megduzzad a szenvedéstől, döbbent szemében szörnyű erőfe-
szítés fénylik. Kővé merevedik, aztán, amikor egy fekete, vak,
rémálomba illő teremtmény csusszan elő hasából, hosszú kar-
mú mancsával belékapaszkodik, nehogy kicsinye a halálba
hulljon...
Ugyanilyen volt a gondolat is, ami a fejében kavargott. El-
viselhetetlen, sötét, akár a démonok. Szeretett volna megszaba-
dulni tőle, ám arra volt ítélve, hogy mindaddig beíé-kapasz-
kodjon, míg el nem éri az érettséget, és magától tovaillan.

A kertben eközben véget ért Shikibu józan meséje.

- Semmi rang vagy előjog? - kiáltott fel Sei Shonagon. -A
nemek egyenlősége? Azt hiszem, kevés mulatságot találhattak
benne! - jelentette ki, majd nagyot ásított
- Itt az a nő, akire szükségünk van! - kiáltott fel egy pilla-
nattal később, amikor megpillantotta Onogorót az erkélyen. -
Shikibu éppen eleget untatott minket, kedvesem. Nem jössz
ide? Igazán mesélhetnél nekünk valami szórakoztatót!

232
 Shikibu megfordult, és látta barátnője körvonalait kiraj-
zolódni a világos háttér előtt; vörös köntösét fényesség kere-
tezte.
- Nem érzi jól magát - mondta szemrehányón. - Nem sza-
bad zavarnunk!
A hölgyek elhallgattak. Onogoro elindult feléjük a kerten
át. Köntösének minden egyes hajlatában botrány hullámzott.
Egyesek összehajoltak, és a generálisról szóló híreket suttogtak
egymás között, mások szétnyitották a legyezőjüket, és mintegy
mellékesen legyezni kezdték magukat, mintha a pletykálkodás
puszta gondolatát is elutasítanák.
- Valami szórakoztatót? - visszhangozta Onogoro, aki mint-
ha ködfüggönyön keresztül látta volna a társaságot. -Szerel-
mes történet megfelel?
- Igen, igen! - visongtak a hölgyek a holdfényben. - Hall-
junk egy szerelmes történetet!
A legyezők rezegni kezdtek a levegőben, mint a denevér
szárnyai, a hölgyek pedig felkészültek, hogy a gyönyör teli pil-
lanatokra összpontosíthassák figyelmüket.

233
 Oshidori

Egyszer egy birtokon, az Echigo partjainál élt egy fiatal

lány, akinek anyja szigorú és gyanakvó természetű volt. A
hölgy állandóan szidalmazta férjét, hogy túl elnéző a lányhoz,
mire ő a békesség kedvéért megígérte, hogy keményen megne-
veli. Az ígéretet aztán rendszerint el is felejtette, mivel sokkal
jobban érdekelték lovai és gyümölcsöskertjei, mint az, hogy a
megfelelő fegyelmezésben részesítse gyermekét.
A lány, kinek neve Naishi volt, boldogan használt ki min-
den lehetőséget, mely apja erélytelenségéből adódott, és még
arra is rávette, tanítsa meg őt lovagolni, így szélsebesen, vadul
vágtázott a hegyekben és a tengerparton.
Ahogy Naishi kamaszlánnyá érett, és ő is szenvedő alanya
lett a havi gondoknak, anyja őrizete még keményebbé vált.
Minden óra, melyet a lány apjával töltött, kárhozatos félté-
kenységet ébresztett a jó asszonyban, aki tovább kurtította
lányának szabadságát, ami oda vezetett, hogy a végén már a
magányos lovaglástól is eltiltották. Naishi egyre komorabb
lett, és fiatalságának elvesztett paradicsomáról kezdett álmo-
dozni. Mivel szolgáltam rá ekkora boldogtalanságra?, kérdezte ma-
gától, sőt még a kolostorba vonulás gondolata is felmerült ben-
ne, mert úgy tűnt, sosem szakad vége az adósságnak, mellyel
anyjának tartozik, és élete végéig fizethet.
Egy tavaszi napon apja hosszú útra indult a távoli főváros-
ba, és Naishit az asszony gyengéd irgalmára bízta. A lány
234
egyedül üldögélt az istállóban, egy faforgáccsal tisztította a
körmét, és helyzete felett bánkódott. Nehéz lett volna figyel-
men kívül hagynia anyjának szigorát, a gyermeki rajongás he-
lyét lázongás töltötte be a lelkében. Azon töprengett, hogy va-
jon más lányok és más anyák esetében is így történnek-e a dol-
gok, de senki hozzá hasonlót sem ismert, így senkitől sem tud-
ta megkérdezni. Levonta hát a következtetést, hogy az élet és a
szabadság iránti vágya csakugyan veszedelmes láng lehet, ha
állandóan el kell taposni.
Aztán váratlanul apjának egyik fullajtárja bevitt az istállóba
egy lovat, amely a csüdjén levő seb miatt csúnyán sántított. A
fiatal csődör különös módon az Oshidori nevet viselte, talán
azért, mert a szeme felett látható foltok erősen emlékeztettek a
mandarinkacsa vastag, fehér szemöldökére. Nemrégiben vásá-
rolták egy, a szomszédos Kotsuke tartományban élő földe-
súrtól. A lány tudta, hogy apja roppant büszke a pompás állat-
ra.
- Attól félünk, hogy csontja törött - mondta a fullajtár -, és
akkor bizony el kell pusztítani.
- Soha! - kiáltott Naishi. A kézzel fogható sérüléshez ké-
pest, melyet a remek lónak el kellett viselnie, saját lelki sebei je-
lentéktelennek tűntek. Utasította a fullajtárt, hogy térjen vissza
apja karavánjához azzal, hogy ő személyesen veszi gondjaiba a
sebzett lovat. Azt gondolta, hogy anyja ez ellen úgysem mer
majd tiltakozni.
Óvatos ujjakkal végigtapogatta a ló lábszárát és az ízülete-
ket, de nyomát sem lelte törésnek. A bokaízület körüli duzza-
natból arra következtetett, hogy valamelyik ínszalag szakadha-
tott el, így meleg borogatást rakott rá, és szorosan bekötözte a
bokát, hogy erősen tartson, majd aludni tért, fejében azzal a
megnyugtató gondolattal, hogy az állat minden bizonnyal
visszanyerni egészségét.
Egy idő múlva azon kezdett gondolkodni, hogy nem csu-
pán szánalomból foglalkozik a sebesült állattal, hanem visz-

235
szafojtott erejét is ily módon vezeti le. A lóval való törődés vi-
gaszául szolgált, és érdekes változatosságot jelentett az anyja
által kiszabott asszonyi kötelességek bénító unalmához képest,
olyannyira, hogy jóllehet elégedett volt betegének gyors javu-
lásával, balsejtelmekkel eltöltve várta azt az időt, mikor Oshi-
dori teljesen felgyógyul, és hasznos elfoglaltság nélkül hagyja
őt.
A hónap közepén, egy holdfényes éjszakán gyorsan megva-
csorázott, majd azt mondta anyjának, hogy havi baja kezdetét
vette, emiatt korán nyugovóra tér. Kisurrant az istállóba, és el-
távolította a kötést. A duzzanat már majdnem teljesen eltűnt,
és a csődör, bokájának tartását próbálgatva vidáman topogott,
és jobbra-balra hányta sörényét a holdfényben.
- Az én munkám ezzel véget is ért! - mondta Naishi, szo-
morúan megállapítva, hogy mivel Oshidori ismét egészséges
és fürge, az ő szakértelmére többé nincs szükség.
- Nem teljesen hölgyem! - hallatszott egy hang az állásból.
Naishi szíve a torkába ugrott.
- Ki van ott? - kérdezte. Tekintetét az ablakon beeső ezüstös
holdsugarakba fúrta, hogy felfedezze a hozzá szóló fullajtárt
vagy istállószolgát.
- A ló jól van, hála neked - mondta a hang de a férfi továb-
bra sem nyerte vissza testének épségét.
Naisi rádöbbent, hogy maga a csődör beszél hozzá. Bátor-
sága hirtelen elszállt, reszketve húzódott a szalmával teli jászol
mögé.
- Ez valami démon műve! - kiáltott fel, és kirohant volna az
istállóból, ha Oshidori nem kezdi kérlelni szívhez szóló hang-
ján.
- Kérlek, Naishi úrhölgy, maradj. Sok vigaszra leltem már
társaságodban.
Naishi egy kissé megnyugodott, és az állás farácsán át a lo-
vat bámulta. Milyen gyönyörű is volt azzal a fehér folttal hom-
lokán, nyaka oly ívelt, és sörénye oly sűrű. Miért is félne tőle,

236
hisz oly gyengéd állat, híján minden ártalomnak és rossz-indu-
latnak, ahogy fejét magasra tartva a holdfényben, csapkodó
farkával minden gonoszt elkorbácsolt az árnyékból!
- De hát hogyan képes beszélni egy csó'dör? - kérdezte vé-
gül.
- Én nem csődör vagyok - válaszolta Oshidori -, hanem egy
ember, akit elvarázsoltak. Egy tengu ebbe az alakba kényszerí-
tett egy olyan dolog miatt, ami nem az én hibám volt, és csak
egyetlen módon szabadulhatok ki. Ezért kérem a segítségedet.
- De én csupán egy hétköznapi lány vagyok! - mondta
Naishi. Szerény viselkedése rácáfolt forrongó szívének sürge-
tésére. - Hogyan tudnék én segíteni neked?
- Én nem lányt, hanem egy nőt látok - jelentette ki Oshido-
ri. - És csak egy nő tud segíteni rajtam.
Naishi érezte, amint végigvág rajta a döbbenet, a félelem-
mel teli vörös áradat, mely a helyéhez szegezte őt, és vöröslő
pírral vonta be arcát és homlokát. Még soha senki nem nevezte
így őt, a figyelmeztetéseket és az intéseket leszámítva. Homá-
lyosan érezte, hogy női mivoltának bizonyítéka anyja számára
sértést jelentett, és emiatt a kegyetlen, benne riválist látó
asszony a felcseperedő lány minden normális ábrándozását el-
fojtotta. De most, mint a szerelmes, aki az erkély hűvös árnyé-
kában rejtőzik, amíg egy kéz oda nem int neki, hogy behívja
szeretőjének hálószobájába, Naishi titkos vágyai hálás sietség-
gel válaszoltak Oshidori idézésére.
- Mondd meg hogyan! - suttogta és előbújt a jászol mögül.
- Csak tedd félre az illendőséget, és engedd meg, hogy lás-
sam, amint a holdfény a válladra esik - kérte Oshidori.
A lány elfordította az arcát, hogy a ló ne láthassa zavarát,
majd szétnyitotta köntösét, hogy felfedje vállát, melyet anyján
és dajkáján kívül még szem nem láthatott. A holdfény imádat-
tal csókolta, és a lány csókját is magának követelte, majd ismét
megcsókolta, de úgy, ahogy soha még. Naishi bőre összerán-

237
dult, húsa életre kelt, a vér dübörögve tört utat magának a
szívből az ereken át, hogy erővel töltse meg az izmokat.
A ló boldog sóhajjal köszönte meg, és Naishi újra köntösé-
be burkolózott. Végülis nem volt oly nagy kérés, gondolta, és elé-
gedett izgalmat érzett.
- Most pedig - kérte Oshidori - engedd meg, hogy egy pil-
lantást vethessek hófehér térdedre.
Ez a kérés szégyenérzettel töltötte el Naishit, de a csábítás
ereje lehetővé tette számára, hogy felülkerekedjen ellenérzé-
sén. Felemelte ruhájának szegélyét, és a sötétség is eltűnt,
ahogy a holdfény elöntötte a lábát. Gyermekes félelemmel az
agyába villant, mennyit súrolta anyja a térdét, siránkozva,
hogy a kosz milyen mélyen beevődött bőrébe. A ló viszont
nem talált okot a panaszra, és újra elégedetten horkantott.
- Most már kiszabadulsz szorult helyzetedből? - kérdezte
Naishi vonakodva. Lelkének vakmerőbb része azért sóvárgott,
hogy folytatódjék a játék.
- Tudom, hogy nagy szívességet kérek - mondta a csődör
nagy komolyan -, de csak akkor szabadulhatok, ha megmuta-
tod nekem a hishódat.
Naishi igyekezett elrejteni mohóságát, és egyetlen gyors
fejbólintással válaszolt. Felemelte ruhájának elejét, mint a ke-
reskedő, aki reggel felhúzza a redőnyt boltja előtt, hogy felfed-
je vásárlói előtt áruját. A hold gyakorlott ujjakkal érintette meg
a sötét, kusza nádtetőt és a rózsaszín lótuszbimbót, mely ki-
bontakozott elismerő tekintete előtt.
A csődör fekete szeme százszoros gyengédséggel söpört
végig a lány testén. Forróság öntötte el Nashi női mivoltának
magvát, és életében először megérezte a titkot, honnan is ered
az ő lázongó ereje. Áldás nőnek lenni!, gondolta, miközben térd-
re ereszkedett az édesen illatozó szalmán.
Ez volt az az érzelemmel fűtött és figyelmetlen pillanat, mi-
kor Naishi anyja, kit csalhatatlan ösztön vezérelt, hogy mikor
kell beavatkoznia, dühödten berontott az istállóba. A hold tisz-

238
tán és erősen világította meg lányának nőies formáit. A jó úr-
hölgy haragos rikoltás kíséretében talpra rángatta lányát. A ha-
jánál fogva ragadta meg, és visszaráncigálta a házba, ahol ne-
kiesett egy fűzfa bottal, majd alapos verést követően, minden
különösebb teketória nélkül a konyha alatti sötét kamrába lök-
te.
Bebörtönözve, mint egy bűnöző, Naishi kábultan feküdt
néhány napig. Visszautasította az ételt. A csótányok hordákba
verődve nyüzsögtek körülötte, és igazságtalanságról valamint
anyjának becstelenségéről beszéltek.
Amikor a harmadik napon eljött az anyja, hogy rábírja
lányát, egyen valamit, Naishi hűvös nyugalommal szembe-
szállt vele, és azt követelte, mondja meg, miért rejteget magá-
ban ily gyűlöletet iránta. Az úrhölgy ismét feldühödött, odaug-
rott lányához, és megint ütlegelni kezdte. Mindennek elmond-
ta őt, és megesküdött, hogy addig marad a kamrában, amíg jó
útra nem tér.
- Ne hagyjátok abba! - sürgette Naishi a csótányokat, mikor
azok felfalták az utolsó morzsákat is a vacsorából, melyet ő
visszautasított. - A jó étvágynak sosem szabad ellenállni!
Susogó hanggal, mint a szél, a bogarak a bezárt ablakhoz
masíroztak és nekiláttak a keret elrothadt fájának. Azon az éj-
szakán Naishi kilazította az ablakot, és megszökött a sötét ker-
teken, és a birtokot övező elszáradt bambuszszárakon át.
Reggel aztán felhangzott a riadó, és fullajtárok száguldot-
tak a szélrózsa minden irányába, hogy kézre kerítsék a szöke-
vényt. A távolból hallva hangjukat, Naishi csak rohant és ro-
hant, és amikor már nem bírta tovább, bemászott egy odvas fa
üregébe, abban a reményben, hogy üldözői nem veszik észre,
és elhaladnak mellette.
Azok nemsokára a közelébe értek, és a lány rémülten hal-
lotta, hogy a vezetőjük kijelenti, pihenésre valamint ételre és
italra van szükségük, a szökevény úgyis gyalogosan menekül,
és nem sok esélye van, hogy messzire jusson. Istállóbéli ka-

239
landjának híre természetesen sokak fülébe eljutott már, és így,
bebörtönözve a fába, kénytelen volt végighallgatni a legtrágá-
rabb pletykákat és vélekedéseket.
Amikor az emberek már dagadtra zabálták magukat, és
szomjukat oltották a magukkal hozott borral, a csapat vezetője
észrevett egy lyukat azon a fán, amely a lányt rejtette, és fajta-
lan ötletekkel ugratta embereit.
- Milyen csinos kis shiofuki! - kiáltott fel. - De ki lesz az első,
aki kipróbálja?
- Majd én! - kurjantott az egyik fiatalabb fullajtár, aki olyan
magas volt, hogy le kellett hajolna, és szét kellett vetnie lábait,
hogy beleillessze hímtagját a lyukba.
- Ez az! - kiáltott a társaság, és sejtelmük sem volt arról,
hogy a hímvessző a fa belsejében egy inkább hús-vér test bejá-
ratának ívét is megtalálta.
Miközben az idegen kanál mélyre merített hishójában, Nais-
hiban felébredt a kíváncsiság. Eszébe jutott a holdfényes istálló
és a csődör elragadtatott tekintete. Elszomorodott, hogy az új
élmény idő előtt félbeszakadt, úgy gondolta, hogy a csótányok
tanácsai bizony messze bölcsebbek voltak, mint anyjáé. Milyen
jóleső érzés, ámuldozott, miközben kezét a szájára tapasztotta,
hogy egyetlen hanggal se árulja el magát. Aztán arra gondolt,
milyen szomorú is, hogy ilyen hamar véget ért.
Mihelyt az első fickó kiadta magából magját, rögtön egy
másik ugrott a lyukhoz, de néhány gors lökés után ő is vég-
zett. Nashi testében ekkor már forrón izzott az édes vágy. Aj-
kába harapott, hogy elfojtsa egyre magasabbra hágó gyönyöré-
nek nyögéseit.
Egymás után jöttek a mohó fullajtárok, és minden egyes je-
lentkező azzal kívánta bizonyítani férfiasságát, hogy rövi-debb
idő alatt végzi el dolgát, mint elődei. A láthatatlan Naíshi így
kielégületlen maradt. Végül mindegyikük kiürült, egyiküket
kikiáltották győztesnek, a fajankó egy falevelet kapott fejére
koronául. Aztán számos ugratás és tréfa közepette ellovagol-

240
tak, hogy újra bekapcsolódjanak az üldözésbe. Sosem tudták
meg, hogy milyen meghitt viszonyba kerültek a szökevénnyel.
Bizonyára alig várjátok, hogy megtudjátok mi történt Oshi-
dorival, és a testébe zárt emberrel.
Naishi nagylelkű kitárulkozása valóban megszabadította a
férfit elvarázsolt külsejétől, és az átváltozás, mikor a lóból is-
mét ember lett, pár pillanattal azután következett be, hogy az
anya kivonszolta lányát az istállóból. Az ifjú nemes vigasztala-
nul bóklászott a ház környékén, míg egy kiáltás rá nem ébresz-
tette, hogy a lány megszökött. Aztán, a fullajtárok nyomát kö-
vetve végignézte tivornyájukat egy galagonyabokor rejtekéből.
A mulatozó társaság eltűnt, ő kimászott rej tekéből, és Naishi
nevét kiáltotta. Abban reménykedett, hogy a lány elrejtőzött az
aljnövényzetben, hogy túljárjon üldözői eszén.
Az odú fogságában Naishi felismerte Oshidori hangját, és
szíve izgatottan dübörögni kezdett.
- Itt vagyok - kiáltotta -, de nem tudok kiszabadulni!
Az ifjú nemest aggodalom töltötte el, és a fához rohant,
együttérző hangon kérdezte, hogy jól érzi-e magát.
- Meglehetősen - mondta Naishi az igazságnak megfelelő-
en.
Végül aztán egy jóképű arc jelent meg az ágak között felet-
te, és egy illedelmes kar lenyúlt érte, hogy kiszabadítsa fogsá-
gából. A nemes ifjú, aki tudomással bírt a fát ért durva tréfál-
kozásról, haragra gyúlt Naishi sorsa miatt.
- Engedd, hogy segítsek neked, ahogy te segítettél nekem -
kérte, azzal vizet hozott a patakból, és gyengéden lemosta a
verejtéket a lány arcáról.
De Naishi nem csillapodott le ily könnyen, mert ahogy te-
kintete felfedezte a férfit, felidézte magát a csődört is, ahogy fe-
jét dobálta, és sürgetőn dobolt patájával. Étvágya, melyet a ful-
lajtárok idő előtte félbeszakadt játszadozása ébresztett benne,
erőteljese lánggal lobogott bensőjében. Aki elkezdte, fejezze is be,
gondolta. Minden további teketória nélkül maga mellé húzta

241
az ifjút a száraz levelekre. A nap döbbenten pislogott rájuk az
ágak között.
A fa szorításából kiszabadulva, teste hamar rátalált a lovas
ritmusára és tempójára, és mivel a férfi, aki nemrégiben még ló
volt, bölcsebb volt másoknál, ha kicsit meglepte is, hogy oly
merészen meglovagolták, boldog volt, hogy ilyen nyereg alá
kényszerült!
Így hát kielégült az édes étvágy, és a pár együtt szökött
meg. A lány anyja zsarnoksága, a férfi a bebörtönzés és az aka-
ratos démon elől. Évek múlva szenvedélyük még mindig oly
friss és erőteljes volt, hogy oshidori-párnak hívták őket, a man-
darinkacsa után, ami a legenda szerint, ha egyszer rátalál pár-
jára, soha többé nem válik el tőle.

242
 Szilvavirág

Onogoro oly mélyen belemerült meséjének misztikus vará-

zsába, hogy szinte teljesen megfeledkezett hallgatóságáról.
Szeme üresen csillogott, haja kibomlott és kivetette magából a
fésűket.
- Ez igen! - mondta Shonagon, de a taps kelletlenül hullám-
zott, mert a fogékony hallgatóság megérzi, amikor egy történe-
tet nem elsősorban az ő szórakoztatásukra mesélnek, hanem
hogy megnyugtassák valaki lelkiismeretét. Márpedig az efféle
mesében mi a szórakoztató?
Hime, aki fejét Yomiko ölében nyugtatva heverészett egy
párnán, halk, fölényes böffentést hallatott. A hasában hordo-
zott apró kis lényre gondolt, és a történetekre, amiket egyszer
majd a fülébe suttog. Csodás meséket, amelyek örökre hozzá-
kötik a gyermekét. Felpillantott a csillagokkal telehintett éjsza-
kai égboltra, és a jövendő gyönyöreire gondolt. Ha fiú lesz,
imádni fog engem, gondolta, ha lány, soha nem lesz a legcsekélyebb
oka sem panaszra.
A hölgyek álmodozásba merülve, csendben üldögéltek, és
valamennyiük feje körül szilvaszerű szellemek gyülekeztek,
vadul villóztak a lampionok hunyorgó, színes fényében. Néhá-
nyan arra gondoltak, hogy mit veszítettek, mások arra, hogy
mit nyertek, és többen is azt kívánták, hogy a szerelemben is
bátorításra leljenek, akárcsak a költészetben, és belevethessék
magukat a nyugtalan víz felett száguldó széllökésekbe.
243
 - Milyen búskomorak vagyunk ma éjjel! - panaszkodott
Shonagon. - Még Omoto úrhölgy is elhagyott minket.
- Talán a karma nem megfelelő a mesékhez - vélte Shikibu,
aki számára nem létezett mesterséges vidámság. A szilvafák
ágai között a hold jeges ragyogására pillantott és megborzon-
gott. Azt mesélték neki, hogy a fák közül egyedül a szilva bá-
tor, mert ez az egyetlen, amely már akkor virágozni kezd, mi-
kor még hó takarja a földeket. Hát akkor miért csodálkozik akárki
is, töprengett, hogy gyümölcse keményebb, mint az őszibaracké
vagy a sárgabaracké? Hirtelen azon kezdett gondolkodni, hogy
mi lesz az ő végzete, és mi lesz a társaié. Vajon majd ifjú arcot
festenek öregedő vonásaik helyére, vagy találnak maguknak
egy oshidori férfit, aki - ha kell - bátran kigúnyolja majd őket a
valóság és az igazság kedvéért? Ügy élnek majd, mint boldog
úrhölgyek szerető családjaik keblén, vagy a palota pletykától
hangos folyosóin bolyonganak majd elszürkült árnyakként?
Szert tesznek-e hírnévre erőfeszítéseik eredményeképpen,
hogy végül kihulljanak a fényességes kegyekből, és nélkülö-
zésben fejezzék be életüket? Bárcsak a bátorság gyűlne össze ben-
nünk oly könnyedén, mint az évek, ábrándozott, és odatartaná erős
karját, mikor a legnagyobb szükségünk van rá!

244
 Egybeesések

Onogoro meghökkent az egybeeséseken. Maga mögött

hagyta a társaságot, és izgatottan sietett vissza a Mandu-lavi-
rág Pavilonba. Váll, térd, hisho, ismételgette elfulladva, majd a
fiókokban kotorászott, ahová Shikibu a biztonság kedvéért el-
rejtette a verseket. Mert hát nem ugyanezen testrészein buk-
kannak fel alattomban a versikék, mint amiket a mesében is
felsorolt? A verseket maga elé rakta, majd nyomokat keresve
vizsgálta őket.

A váll:
Tán tekinteted követett
Végig, egész a fellegvárig?
Nem, csak a fakó hold
Nézett át vállam felett.

Miféle sóvárgó hang ez, és milyen menekülésről beszél?

Onogoro azt kívánta, bár segítene valaki, hogy megértse.

A térd:
Szerényen, mint a kankalin,
Ügy rejtőzöm estig.
Nappal nem, csak
A sötétben
Ismerem magam.
245
 Egyszer türelmes, egyszer kétségbeesett, most pedig böl-
csességre bukkant. Onogoro szívét megérintette valami.

A hisho:
Az én szerény házam
sással van borítva
Csak pillants be
És megtalálod
Az örökkévalóság lótuszát.

Itt pedig a test erőtől duzzadó titka kérkedik, hogy magára

vonja figyelmét, és mindennél jobban szeretné, ha elismernék.
Száműzetve, belső értékeivel kérkedik, és visszahelyezését kö-
veteli. Ongorónak eszébe jutott, milyen édes érzés volt a lány-
nak megmutatni rejtett ékességeit a hold elismerő tekinteté-
nek. De nem én magam voltam-e a szerző és a hallgatóság is egyben,
akit megbámultak, és aki megbámult másvalakit? (És persze hozzá-
tehetnénk, a sárkány is, aki lányát oly kegyetlenül megbüntet-
te gyönyöréért, de ahelyett, hogy sietve felhívnánk Onogoro fi-
gyelmét erre a részletre, maradjunk csendben egy pillanatig, és
élvezzük kiváltságos nézőpontunkat.)
Onogoro töprengett egy darabig, majd beléhasított a felis-
merés. Most már értem, gondolta. Törődnünk kell önmagunkkal, a
bennünk élő szépséggel, éppoly gyengéden, ahogy a szerző dédelgeti
szereplőit. Legyenek bár szentek vagy senkiházik, tigrisek vagy gyí-
kok, inkább be kell fogadnunk valamennyiüket, mintsem száműzetés-
be taszítsuk őket. Mert hát kifogja szeretni őket, ha mi nem tesszük?
Teljes mozdulatlanságba dermedten állt a szoba közepén,
és olyan érzése támadt, mintha szellemének valamennyi lám-
pása felgyúlt volna, és ragyogó fényességet árasztanának rá.
Amit ebben a pillanatban látott, az nem volt összevisz-szaság.
Minden a helyére került és harmonikus lett, mint egy ház, me-
lyet erős oszlopok tartanak, ereszei a megfelelő szögben áll-

246
nak, minden gerendája a maga helyén, és valamennyi szoba ki-
takarítva, rendbe téve kapcsolódik egymáshoz.
A következő gondolat boldogságot keltett benne. Én vagyok a sa-
ját tulajdonosom!

247
 A beteg ökör

Miután átkeltek a Sayo no Nakayama hegyi hágóin, a gene-

rális karavánja áthaladt Suruga tartományon, majd átgázolt az
Oi folyón, a torkolat közelében. Az Ashigara-hegy alacso-
nyabb lankáin az egyik ökör, mely Ochibu úrhölgy kocsiját
húzta, váratlanul reszketni kezdett. Szeme kifordult, szájából
fehér hab ömlött, majd rövidesen el is pusztult. A testőrök ki-
rángatták hámjából, és az árokba taszították a tetemet. Ezt kö-
vetően kijelentették, hogy tábort kell ütniük az út mellett, amíg
nem érkezik újabb igavonó a legközelebbi faluból.
A generálist nyughatatlan lábai egy domb gerince felé vit-
ték, ahonnan megpillantani remélte a holdkelte fényében für-
dő tenger csillogó vízbőrét. Mielőtt elérhette volna a domb leg-
magasabb pontját, áthaladt egy nyírfalígeten, ahol egy Takes-
hebadera tiszteletére emelt szentély romjaiba botlott. A faosz-
lopokat már megették a hangyák, maradékuk rég elkorhadt, az
ereszekről shinobu fű lógott gyászos fürtökben. A látvány bús-
komor gondolatokat ébresztett benne arról, hogy mit veszített
el, és mi mindent kell még feladnia. Szíve hirtelen fájni kez-
dett, mert eszébe jutott Onogoro és kettejük szerelme, melyet
mindörökre maga mögött kellett hagynia. De nem bírt hosszan
időzni a gondolatnál, amely azzal a fájdalmas időszakkal fog-
lalkozott, melyhez a költőnő oly elválaszthatatlanul kötődött
hozzá. Sóvárgásait szigorúan maga mögé hajította, és rákény-
szerítette magát, hogy azon töprengjen, hogyan csináljon ren-
248
det a zűrzavarból, és hogyan terelje életének folyását új irány-
ba.
A szentély elülső udvarán egy halom tetőfedő lap feküdt,
melyeket a szél sodort le a tetőről. A generális felkapott egy
kettétört cserepet, és körülnézve hiányzó darabja után kuta-
tott. Gondolatai messze jártak, keresgélése olyannyira volt cél-
tudatos, mint egy legelésző kecskéé. Rövidesen a másik dara-
bot is a kezében tartotta, összeillesztette a két töredéket, és ez-
zel helyreállította az egységet. Miután lekaparta róla a mohát
és a zuzmót, a tenyerén fekvő cserép úgy festett, mintha új vol-
na, és kékebb volt mint a nyári égbolt. Megtartom, hogy mindig
emlékeztessen a dolgok múlandóságára, mondta magának. Aztán
arra gondolt, inkább Ochibu úrhölgynek adja, aki mindig is
rendkívül ájtatos volt. Ahogy feleségének jámborságán töpren-
gett, egy új gondolat villant át agyán. Vajon tényleg lehetetlen
magával vinnie őt a hegyekbe? A yama-bushi nem tulajdonított
nagy jelentőséget a papi nőtlenségnek, valójában jó néhány
papja megházasodott. Bizonyára egyszerű, kemény élet volna,
de a szellemi javak nagyban kárpótolhatják őket a kényelem
hiányáért.
Elindult vissza a táborba. Menet közben a terveket kezdett
szőni a maga és családja jövőjéről. Szökésük bizonyára csak ki-
sebbfajta botrányt kavarna, mivel a tartomány túlontúl hatal-
mas, az ő pozíciója pedig túl alacsony. Ha egyszer elérik Dewa
sötétségét, szép csendben elillannak, egyszer és mindenkorra
eltűnnek a magas hegyek fehér ködében!
Száműzte fejéből a sötétebb gondolatokat. Szíve szokatla-
nul derűs és könnyű volt, ahogy a sátrak felé sietett, ahol már
tábortüzek parazsa világított a leszálló estében.
Ochibu úrhölgy jött felé a szürkületben, de ahogy közelebb
ért, arcát megdöbbenés torzította el
- A fiú nincs veled? - kiáltotta. - Akkor elveszítettük! Egy
órája tűnt el - mesélte könnyek között, és elmondta azt is, azó-
ta sem ő, sem a dajka nem volt képes megtalálni a tábor köze-

249
lében, ezért azzal nyugtatták magukat, hogy bizonyra csatlako-
zott apjához.
A generális igyekezett megnyugtatni feleségét, és aludni
küldte a sátrába, ahol a dajka már lefektette a csecsemőt.
- Nem lehet messze - biztosította az úrhölgyet és végül is
okos kis fickó!
Mivel gyorsan sötétedett, kivett egy lángoló ágat a tűzből,
és megvizsgálta a kocsikat. Mindegyikbe benézett, sőt a rög-
tönzött fáklyát a szekerek alá is bedugta, mert hátha oda rejtő-
zött a pajkos fiú. Benézett a konyhasátor mögé, majd az út
menti bokrokat és sziklákat kezdte átkutatni. Egyre nőtt benne
az aggodalom, ezért rászánta magát, hogy megkérje az őröket,
fogjanak lámpát, és ők is lássanak neki a keresésnek, hogy na-
gyobb területet tudjanak átvizsgálni. Ahogy elfordult az utolsó
kocsitól, a fáklya fénye egy állat tompán csillogó bőrét világ-
ította meg: az ökör teteme volt, elfeledetten az árokpartra hajít-
va. Közelebb lépett, a fáklya táncoló fényében először a szar-
vak fehér félholdját pillantotta meg, majd egy vöröslő ruhada-
rabot. Megkönnyebbült kiáltással ugrott be az árokba. Az állat
teteme mellett, karjait védőn a vaskos nyak köré fonva, kön-
nyáztatta arcát a halott, merev szemhez préselve feküdt a mély
álomba merült fiú. A generális gyengéden felemelte, hogy a sá-
torba szállítsa, de a fiú felébredt, összerázkódott, majd ka-
pálózni kezdett, hogy kiszabadítsa magát. Karját az ökör felé
nyújtotta, és jajveszékelni kezdett.
- Gyere - mondta a generális -, ez az állat már halott.
- De olyan egyedül van - hüppögött a fiú nincs senki, aki
vele maradna!
- Az istenek majd törődnek vele - mondta apja. - Neked vi-
szont anyád mellett a helyed, mert már nagyon aggódik miat-
tad.
A fiú ettől legalább annyira megnyugodott, hogy hagyta
magát ágyba dugni azzal a feltétellel, hogy szülei elmondanak
egy imát a szerencsétlen állat leikéért.

250
 Később a generális visszatért az árokhoz, elővette kardját
és levágta az ökör szarvait. A szarvakat odatette a fiú párnája
mellé, hogy felvidítsa kissé, de a gyermek szemét ismét elfutot-
ta a könny.
- Te sosem halsz meg apa, ugye?
- Valószínűleg nem - ígérte mosolyogva a generális.
- Soha, soha, soha! - hajtogatta a fiú, és erősen szorította az
ívelt, fehér szarvakat.

251
 A szarkák hídja

Onogoro lefeküdt Shikibu heverőjére, de nem engedte meg

magának, hogy elaludjon, mivel az alvás elhozhatja a feledést,
és reggelre eltűnhet vadonatúj önmaga is a sötétséggel, de leg-
alábbis az az érzés, amelyből új lénye táplálkozott. Eleget bün-
tettem magamat, döntötte el, és egyre csak hajtogatta magában
az elméjét betöltő magasztos gondolatokat. A titok tehát az,
hogy bármi történjék is, ismerd önmagadat, szeresd önmaga-
dat, mivel azok, akik rosszul bánnak magukkal, arra bátorítják
a többi embert, hogy ugyanezt tegyék. Milyen egyszerűnek tű-
nik, futott át agyán, és mégis milyen nehéz megtanulni ezt! A gene-
rális elment, ami nem is baj, mivel most már tudom, hogy az éhség
az, ami az őrületbe korbácsolja az embert, és mély meggyőződéssel hi-
szem, hogy sohasem szerettem igazán azt a férfit!
Onogoro új fegyverekkel felszerelkezve, rendet rakott életé-
nek történetében, a gyötrelmes emlékeket kisöpörte agyának
zugaiból, mert képtelen lett volna elviselni őket. Ha akkor tud-
tam volna mindazt, amit ma tudok, elmélkedett, így és így csinál-
tam volna. Erőlködtem, hogy elfelejtsem a generálist, de ezalatt nem
voltam könyörületes önmagamhoz, mivel a bűntudat és az önsajnálat
a gyermekkor börtönébe zárt, és sosem tanultam meg bízni önmagám-
ban!
Legfőbb ideje volt hátat fordítani a tökéletlen múltnak, és
elindulni előre, az újonnan megtalált szabadság felé. Döntött,
és érezte, tiszta nézőpontjából ezentúl sajnálattal és szeretettel
252
fog tekinteni a generálisra, de semmi mást nem érez majd irán-
ta. Felsóhajtott, és visszadőlt a párnák közé, elégedetten, mint
a kőműves, ha jól végezte a napi munkát. A tetőcserepek a he-
lyükre kerültek, a bejárat oszlopai teljesen ki faragva állnak. A
templom elkészült, szilárdan áll, és holnap kezdődhet az isten-
tisztelet. Ezekkel a lelkesítő gondolatokkal telt meg az elméje,
amikor a szeme becsukódott.
Csak a sárkánylelkű anyától való szökés menne olyan kön-
nyen az életben, mint Onogoro meséjében!
Hajnalban hazatért Shikibu, aki az éjszakát Tametaka her-
ceggel töltötte. Lábujjhegyen osont el a heverő mellett, ahol ba-
rátnője aludt. Onogoro hirtelen felült és megkérdezte:
- Arra ítéltettünk, hogy azt szeressük, aki fájdalmat okoz
nekünk?
Shikibu meglepődött, és már majdnem válaszolt, amikor
észrevette, hogy Onogoro szeme csukva van. Rájött, a lány ál-
mában beszélt, és miután feltette a kérdést, melyre nem várt
választ, elégedetten visszaaludt.

A remények moszkitókként lepték el Oyut, és halálra gyö-

törték. Szóval a generális egy csiga! Nehezen hitte el, hogy
Onogoro ilyen csalódottan beszélt szeretőjéről. Egész éjszaka
szerencsétlenül forgolódott az erkélyen álló ágyán, a fanyar fé-
nyű csillagok alatt. Nem mert a költő keresésére indulni, mert
amikor azt kutatta, hogyan szabadíthatná ki magát az úrhölgy
szánalmának béklyójából, túlságosan is jól sikerült a dolog, és
alaposan megsértette őt. Valahogy mégsem tudott megszaba-
dulni a gondolattól, hogy amit Onogoro iránt érez, az nem el-
lenszenv, hanem valami egészen más.
Mégis, mit tegyen? Hosszú órákon át tusakodott, és amikor
megérkezett a hajnali szellő, hogy hűsítse arcát, elgyen-gülten
vonszolta ki magát az ágyból, de még mindig nem tudott dön-

253
teni. Egyetlen tiszta vágya az volt, hogy megint Izanami mel-
lett lehessen, és érezhesse a ló lélegzetét, amint erősen végigsö-
pör a testén.
Oyu erőlködve vánszorgott végig az istállók felé vezető
úton, ahol lelkes horkantások üdvözölték. Amikor megszólí-
totta a ló szellemét, kemény válaszokat kapott.
- Szóval? Mi a magyarázatod a tétlenségre? - kérdezte a
kanca.
- Nem könnyű a sötétségből a teljes fény világába botladoz-
ni - válaszolta Oyu mogorván.
A ló felbőszült, és izgatottan dobolt patájával.
- Nem helyénvaló az ilyen alázatosság! — jött a csípős vá-
lasz. - Mióta a szerelem hatalmába kerítette, te vagy számára a
világ.
Oyu az egyik székre ereszkedett.
- Hogyan lehetséges ez? - lihegte, mikor a sötétség lezuhant
róla, mint egy darab kő.
- Hát nem látod? - tartott ki véleménye mellett a kanca. - Te
vagy a cseresznyefa, mely körül szerelmének apró, éhes rigói
repkednek, és a hold is te vagy, amelyet irigykedve szemlél er-
kélyén állva. Te vagy az incselkedő metafora, ami elővillan
verseiből. Nem te vagy képtelen elhagyni, ő az, aki nem enged
el téged. Te vagy a kőpad, amin megpihen a kámfor fa hűvös
árnyékában; te vagy hitének temploma, és a csónak is, mely-
ben kedvét leli. Színed előtt pirul fülig, mert te vagy a lámpá-
sok sora, amely ösvényét világítja. Te vagy a fény, ami nélkül
nem lelheti útját. Te vagy a tűz, mi ételét melegíti, és a tiszta
víz, melyben fürdik. Lényed betölti világát, te vagy lélegzete
és zenéje. Ilyen a szerelem ereje és felelőssége.
A szavak túl vakítóan fénylettek Oyu számára, és pőrére
vetkőztették lelkét. Végtagjait dühödt izgatottság járta át, s en-
nek a bizsergésnek a vad remény volt a legfontosabb alkotóele-
me.
- Valóban így van? - kiáltotta.

254
 A kanca feléje csapott farkával, mint valami ostorral.
- Ma éjszaka van a hetedik hetedikje - horkant ingerülten. -
Vagy elfelejtetted? „Ha most nem cselekszik, mosom kezei-
met”, gondolja magában az úrhölgy. „Vagy talán azt várja tő-
lem, hogy megépítsem neki a mennyei szarkák hídját?”
Amire Izanami hivatkozott, az természetesen a Pásztorlány
és a Takács legendája volt, ami napjainkban is az emberek
egyik kedvenc meséje. A történet szerint a Pásztorlány iránti
szerelme miatt a Takács elhanyagolta munkáját, és nem készí-
tett ruhát az isteneknek, a Pásztorlány pedig elhanyagolta a
marháit. A Mennyek Császára büntetésül csillagokká változ-
tatta a szerelmespárt, és a Tejút két ellentétes szélére helyezte
őket. Enyhítésül elrendelte, hogy a csillagok évente egyszer, a
hetedik hónap hetedik éjszakáján találkozhatnak, mikor a
mennyei szarkák egy csoportja hidat formál. Ezen keresztül a
Pásztorlány átsétálhat és csatlakozhat szerelméhez. Az embe-
rek, hogy megünnepeljék az alkalmat, leveleket terítenek szét
a császár kertjeiben, és mindenki tiszta éjszakáért imádkozik,
mivel egy felhős éj elhomályosítaná a mennyeket, és rossz sze-
rencsét hozna. Mialatt őfelsége és kísérete vár, és aggódva fi-
gyeli a két csillag találkozását, az udvari költők fennhangon
szavalják verseiket, melyeket a balsorsú szerelmesek hűségéről
írtak. A magánházaknál szintén különféle szertartásokat tarta-
nak. Az asszonyok a Takács csillagához imádkoznak a zené-
ben, szövésben, és versírásban való jártasságért. Szükségtelen
megjegyezni, hogy az ünnepség különösen kiváló alkalmat te-
remt azok számára, kiknek szíve egymás felé hajlik, és testük
egyesülésre vágyik.

255
 Maga-tanúi gyöngyök

A következő napon Tokiden visszatért a Mandulavirág Pa-

vilonba, de nem találta ott úrhölgyét. Oyu után sem maradt
más nyom, mint egy szétterített takaró az erkélyen, és egy sze-
let dinnye, melyen legyek serege lakmározott a délutáni forró-
ságban. A szobalány helytelenítőn ráncolta orrát, majd lendü-
letes rendrakásba kezdett. Az már egyszer biztos, hogy Onogo-
ro úrhölgy mit sem ért a betegápolás rejtelmeihez, de még én-
nél is rosszabb háziasszony!
A Szilvavirág Pavilonban Onogoro egy verssel küszködött,
melyet elvártak tőle azon az éjszakán, az ünnepségre.
„Nyájának éhes lihegése” - írta, majd így folytatta - „A sze-
relem a mi figyelmetlen abrakunk.”
Végül a következőt írta, s mikor készen lett, hangosan felo-
lvasta Shikibunak:

Azt mondják rongyos szegélyt varrtam

A te marháid legyengültek
És az útszélre rogytak
Ez elég bizonyos
A szerelem a mi figyelmetlen abrakunk
És legkülönb’ köpönyegünk.

Shikibu elismerőn tapsolt és így válaszolt a felkínálko-zás-

ra:
256
 Mit számít
ha a hold elrejti arcát
az esőbe?
Találkozunk majd sokkal gyengédebben
És megtartjuk titkainkat.

Onogoro rugalmasnak, kifinomultnak és minden tekintet-

ben kiválónak találta Shikibu versét, és nem érezte úgy, hogy
saját erőfeszítései nevetségesek. Milyen kivételes helyzetben va-
gyok, hogy ilyen ihlető élményekben lehet részem!, gondolta. Szíve
hevesen vert az örömteli várakozástól, hogy már mennyi min-
dent megtudott, mert bár a tökéletesedés útja - semmi kétség -
hosszú, pillanatnyilag gyönyörtelinek tűnt. Milyen pompás,
gondolta, hogy az a dolgom, hogy a művészet kedvéért alkossak, és
titokzatos kezek újra meg újra elvezessenek a lótusz titkos szívéhez!
Shikibu nem volt tudatában Onogoro elragadtatott hangu-
latának, és elméje, mivel túlságosan is tisztán fogta fel barátnő-
je átalakulásának okát, keserédes gondolatokkal telítődött.
Valóban, elmélkedett, a költők számára a szerelem a legjobb táplá-
lék, mert megnyitja a szívet a természet minden egyes ajándéka előtt,
amíg úgy nem érezzük, hogy az egész környező világ elhalmoz min-
ket jóságával Ebben a boldog káprázatban úgy véljük, a madarak kü-
lön a mi örömünkre énekelnek, a nyár virágai is felénk fordítják arcu-
kat, és az őszi szilva is szándékosan tépi le magát az ágról, mert
mohón vágyik arra, hogy a szerelmes ember várakozó kezébe essen.
Ó, milyen irigylésre méltó állapot!, gondolta, ó, a szerencsés
Onogoro!
A két barátnőnek sok tennivalója akadt estig, és az ifjú köl-
tőnő lelkesedését muszáj volt félbeszakítani először a fürdő-
házban, majd a jósnál tett látogatással, hogy tanácsot kérjenek
a mindennél fontosabb horoszkóptól. Aztán a hajmosás hos-
szú elfoglaltsága következett. A szolgálónak egyszerre kellett
foglalkoznia mindkét úrhölggyel, mivel minden javaslat, mel-

257
lyel rá akarták venni Onogorót, hogy térjen vissza a saját pavi-
lonjába, és ott készüljön fel az estére, olyannyira kihozta sod-
rából a lányt, hogy beievörösödött dühébe.
Onogoro alaposan megbotránkoztatta Bent, mikor kijelen-
tette, hogy bár haja nedves és rendetlen még, az a szándéka,
hogy kimegy a kertbe, és lerója tiszteletét a Takács csillaga
előtt. Hajuk sima, fekete uszályával a kavicsot seperve hátuk
mögött, a két barátnő apró gyöngyfüzérekkel díszítette fel a
glicínia ágait, a szilvafákra pedig a ni kite fehér és kék szalag-
jait aggatták. Shikibu a fohászok szokásos szavait mormolta,
Onogoro ezalatt szótlanul préselte arcához a maga-tama gyön-
gyöket, és nem tudhatjuk, hogy vajon a költészethez, vagy a
szerelemhez kért-e segítséget imájában. Az talán segít kialakí-
tani véleményünket, ha arra gondolunk, hogy a kettő közül
melyik területen szorult inkább támaszra.
Ezzel a szívet gyönyörködtető elfoglaltsággal gyorsan el is
telt a délután. A hölgyek haja a nap minden egyes forró sugar-
át magához vonzotta. A ragyogó csillag kimerültén süllyedt a
palota falai mögé. Ben száraznak ítélte, és teknőc-fésűk segítsé-
gével gondosan felékesítette a hajzatokat. Ezt követően a két
költő ruhaujjába dugta tekercseit, és elindult a császár kertjei
felé.
A palota udvarán várakozó tömeg izgatott morajlását egy
páva rikoltása törte meg, ami a tó sötétbe burkolózó túlsó olda-
láról hallatszott. Az égbolton a Vega és az Altair félénken ara-
szolt egymás felé, míg végül egymás karjaiba borultak, és a
kettős izzás önkívületében ragyogtak fel. Lent, a Földön taps
csattant, a nemes vendégsereg poharát a szerelmesekre ürítet-
te, és köszönetét mondott a szerencséért, mely most már min-
den kétséget kizáróan kegyeibe fogadja őket a következő év-
ben.
Onogoro élénken figyelte az égboltot. Milyen szomorú is
volt, hogy a két csillag arra ítéltetett, hogy pillanatokkal egye-
sülésük után máris távolodni kezdjenek egymástól, és jóval ki-

258
sebb fénypontokként folytassák külön útjukat. Kegyetlenek az is-
tenek, gondolta, akik eldöntötték, hogy egy ilyen hosszú-hosszú el-
szakadás a rövid mámor ára, és akik egyfelől a vágyódás fájdalmára,
másfelől a feledés szégyenére kárhoztatják a szerelmeseket. Szíve a
torkában dobogott, miközben Shikibu és Tametaka társaságá-
ban távozott az ünnepségről. Legyezőjét szétterítette arca előtt,
és a Mandulavirág Pavilon felé sietett.

259
 Titkok

- Tiszta az éj, vagy felhős? - kérdezte Oyu Izanami hátáról.

- Fényes az éj - mondta a kanca. A hold éppen emelkedő-
ben volt.
- A szerelmesek találkoztak?
- Találkoztak és szét is váltak - felelte Izanami, miközben
óvatosan kanyargóit a manduíafák ágai között, melyek ha ő
nem vigyáz, lesodorták volna lovasát.
Oyut felbátorította a jó jel. Leszállt az erkély lépcsőjénél,
hosszú szárra eresztve kipányvázta a lovat, átsiklott az ajtón,
és belépett az üres pavilonba.

260
 A cédrus illata

Onogoro meglátta a ló árnyékát a holdfényben. A gondolat

késként hasított mellkasába: lehetséges, hogy a makacs Oyu
felélesztette szándékát, és valóban elmegy a keleti hegyek kö-
zé? Elveszítheti szerelmét alighogy megtalálta?
Felrohant a lépcsőn, és feltépte az ajtót.
- Oyu! - kiáltotta a sötét szobának, de nem kapott választ.
Tokidenért kiáltott, de eszébe jutott, hogy a szobalány az ün-
neplő tömeg körül teljesít szolgálatot. Meggyújtotta a lámpát,
és minden egyes szobát átkutatott, de senkit sem talált. Az
ágyra roskadt, az eíhagyatottság szabad utat kapott bensőjé-
ben, mert amikor lázongó remények ostromolják szívünk ka-
puját s bejutnak, nem zárkóznak be, s így a zord csalódottság
is akadálytalanul előretörhet.
A tsuitate paraván mögül halk, kaparászó hang hallatszott.
A szomorú, vigasztalásra szoruló Onogoro, azt hitte a macska
bújt oda, és odaszólt neki.
- Gyere elő, Omoto!
A méltóságteljes állat nyávogása helyett emberi hang csen-
dült fel a paraván mögött.
- Egyszer, Hida tartományban - kezdte - volt egy tanító, aki
egy hegyi faluban élt kisfiával. Felesége már néhány évvel ko-
rábban az Árnyak Birodalmába költözött...
A bánat messze szállt és boldogság áradt végig Onogorón,
mint egy folyó, melyet felduzzasztottak a tavaszi viharok, és
261
azzal fenyeget, hogy áttöri gátjait, és mindent magával ragad.
Kirángatta a fésűket a díszes frizurából, és megrázta fejét,
hogy haja kibomoljon. A hosszú hajszálak szinte maguktól
kúsztak át az ágyon, és bújtak be a tsuitate paraván alá, hogy
Oyu ujjhegyeivel incselkedjenek. A fiú reszketve folytatta:
- Ugyanaz az agyhártyagyulladás, ami megölte a tanító fel-
eségét, vakká tette gyermekét, és az apa, mivel aggódott fia jö-
vője miatt, igyekezett mindent a gyermek fejébe verni, amit
csak hangos olvasással lehetett.
Amikor a tanító is eltávozott a világból, a fiúnak, bár még
elég fiatal volt, nem csupán magáról, hanem idős nagyanyjáról
is gondoskodnia kellett. Ez a hölgy egykoron messze földön
híres udvari költő volt, de védelmező hiányában nehéz időket
élt meg, és kénytelen volt családja támogatását kérni. Fájdal-
masan bánkódott szépségének elhalványulása miatt, és reggel-
től napestig végzetét siratta. A fiúnak nehéz dolga volt, hogy
rávegye nagyanyját, jöjjön elő a homályból.
„Nekem mindig gyönyörű maradsz, nagymama!” Szerette
volna megnyugtatni, de mit is mondhatott volna neki az, aki
nem láthatta őt dicsőségének tetőpontján, mikor bőre gyöngy-
fehér volt, fekete haja a földet söpörte, és ő volt az, akit az
egész udvar irigyelt elbűvölő szépségéért? Az idős hölgy kissé
megnyugodva szította fel a tüzet, és egész éjszakán át verseket
és meséket olvasott a fiúnak, így csillapította mohó irodalo-
méhségét, a lehető legtanulságosabb módon.
Végül aztán az úr, kinek birtokán a pár éldegélt meglátta,
hogy a fiú bár vak, de egészséges, és jól bánik az állatokkal.
Munkát adott neki. A fiúból pásztor lett a magas legelőkön,
melyek körbevették a falut.
A fekete csorda kezes volt, engedelmesen követte füttyét,
és az ifjú boldog volt, hogy alkalmazták a jószágok mellé.
Esőben és napsütésben a legelőket rótta. A mesék betöltöt-
ték gondolatait, és mialatt a nyári fűben heverészett, a
mennyei szépségekről ábrándozott, melyeket nagyanyja me-

262
sélt neki. A tökéletes, ovális arcokról, a tökéletes, fehér láb-
akról, melyek kikandikálnak a pávákkal ékesített ruhák szegé-
lye alól. A nap ujjai gyengéden cirógatták arcát, a hegy azaleái-
nak illata megrészegítette. Azzal áltatta magát, hogy egy na-
pon majd találkozik egy fiatal hölggyel, aki éppen elvesztette
védelmezőjét. Elképzelte a jelenetet, hogy a lány könnyezve
odamegy hozzá, és ő nagylelkűen a segítségére lesz.
Az ábrándozások okozta fájdalmában a fiú hasra fordult, és
testét a puha földnek préselte, vagy végigfuttatta ujjait a fatör-
zsek nedves mohaborításán, a gyűszűvirágok alkotta bársony-
szőnyegen. A férfikor küszöbén állt, és már bizonyára meghá-
zasodott volna, ha lett volna családja, ami tanácsokkal látja el
és tesz az érdekében. De mivel nagyanyja egyre inkább szeni-
lissé vált, a fiú pedig vaksága miatt képtelen volt segítség nél-
kül udvarolni, szükségletei gáttalanul uralták el testét, mint a
lőne a legelőt körülvevő fák ágait...
Onogoro kinyújtotta a kezét, és félretolta a paravánt.
- Gyere ide Oyuí - mondta, és maga mellé húzta az ágyba,
majd megkérte, hogy folytassa a mesét. A fiú Omoto úrhölgy
önbizalmával préselte vállát a költőnő vállához, térdét a térde
mellé tette, és elégedetten fonta körül karjával.
És a mester, macskaszerű álcájában odasettenkedett, hogy
megóvja őket minden ártalomtól. A világegyetem lélegzete
eloltotta a lampionokat, így a holdfény rájuk teríthette fehérlő
szirmait.
- Egy forró napon, mialatt a nyáj a fenyők árnyékában alud-
ta álmát, földrengés rázta meg az erdőt, és a fiú egy vaskos
cédrusfa törzsébe kapaszkodva próbálta megőrizni egyensú-
lyát. Mikor elmúlt a rengés, és a talaj újra szilárd volt a talpa
alatt, mélyen beszippantotta a fűszeres cédrusillatot, és csá-
bítónak találta.
Átfonta karjával a törzset, arcát a selymes kéreghez szorí-
totta. A kéreg rugalmas tapintása azt az érzést keltette benne,
hogy egy kedves lány derekát öleli. Egyre eresebben préselte

263
testét a fának, mialatt a marhák tapintatosan elfordították fejü-
ket, és álmosan csapkodtak farkukkal.
Mivel a felfedező gyönyöre mindig vakmerő, teste lázasan
keresgélt, és nemsokára talált is egy bemélyedést vagy lyukat a
fán, melynek mérete és simasága kényelmes helyet kínált
vesszejének. Nem borította moha, viszont belül is nedvdús
volt, így a rés kiváló kapu volt az örökkévalósághoz. Az ifjú
belépett ezen a kapun, azok hálás szenvedélyével, akik túl hos-
szú ideig kényszerültek megtartani szüzességüket. Számos
sóhajjal, jóllakott nyögésekkel és lihegéssei, melyek egyaránt
származnak a lélek lélegzetéből, és a vadállat bennünk élő ma-
radványaiból, a fiú egy vak bukfenccel kigurult a fák közül,
tisztelgett a mosolygó isteneknek, majd felhevülten és ragyog-
va elterült a kényelmes földön, mint egy újszülött.
Akkor történt, hogy egy mordulást hallott a cédrusfa felől.
Meghökkenve tapasztotta fülét a fatörzsre.
„Ennél több kell ahhoz, hogy kiszabadíts innen!”, mondta
tárgyilagosan a hang, ami egyértelműen nőé volt.
A fiú rémülten ugrott hátra, mert ha egy démon lakik a fá-
ban, akkor bizony nagy veszélynek tette ki magát. Gyorsan el-
mormolt egy bocsánatkérést, hogy megbántotta a szellemet.
Egy sóhaj volt a válasz.
„Nem vagyok démon, viszont egy démon volt az, aki ide
kényszerített engem”, panaszkodott a hang.
A fiú visszanyerte bátorságát.
„De ha nem démon, akkor ki vagy te?”
„Nem tudom megmondani, hogy ki vagyok” jött a válasz,
„de elmondhatom mi történt velem, ha hallani szeretnéd.”
Anélkül, hogy megvárta volna a fiú válaszát, keserűen folytat-
ta.
„Valamikor az udvarban éltem, és oly gyönyörű voltam,
hogy minden férfi megbámult. Fiatal voltam és perzselt a
vágy. Rengeteg szeretőm volt, vagy háromszor húsz és még
tíz. Végül a védelmezőmet haragos féltékenység fogta el, és fel-

264
szólított egy tengut, hogy álljon bosszút rajtam. A tengunak
szárnyai voltak. Förtelmesen csúnya volt! Tollakból készült le-
gyezőjével varázst bocsátott rám, mellyel arra ítélt, hogy fal ve-
gyen körül, és férfi soha többé ne láthasson, hogy többé semmi
se szíthassa fel szenvedélyemet.” „Bizonyosan meg lehet törni
a varázst”, mondta az ifjú mohón, „ha valaki ismeri a módját.”
De miközben a fejét törte és a válaszra várt, egy skorpió a csu-
pasz lábába döfte fullánkját. Szitkozódva ugrott fel; a csípés
tűzként perzselte. Eszébe jutott valami, és megkérdezte a fától:
„Tényleg nem érzel semmit?”
„Egyáltalán semmit”, hangzott a szomorú válasz.
Az ifjú biztos kézzel a föld felé nyúlt, felkapta a skorpiót, és
bedugta a lyukon. A szörnyű rovar dühödt rohangálásba kez-
dett odabent, és mindenbe beledöfte fullánkját, amihez hoz-
záért.
„Ah”, csendült fel a hang, „most érzek valamit...”
Onogoro alig mert lélegzetet venni, mert Oyu ujjai köntösé-
nek hajtásait bontogatták. Itt volt a moha lágysága, itt volt a
nedvesség, és itt volt a szenvedély szúrása. Küzdött egy kicsit,
majd kissé ideges nevetés áradt ki belőle, mint könnyű pil-
langók hada.
- Ne ijedj meg - szólt Oyu.
- Megijedni? - kérdezte a lány kihívón, és ruhaujja mögé
rejtőzött, hogy eltitkolja az arcát elöntő pírt. Azután rájött,
hogy a fiú nem láthatja őt, és egy vakot különben sem könnyű
rászedni.
- Erre a gyengéd bátorításra - folytatta Oyu -, a fiú érezte,
hogy ismét elönti a hév, és arra vágyott, hogy még egyszer be-
léphessen a fenséges kapun. De először a skorpióval kellett
foglalkoznia. Felkapott egy marék száraz levelet, meggyújtot-
ta, majd az égő csomót betuszkolta a lyukon, hogy hamuvá
változtassa a skorpiót.
„Egy kis izzást érzek”, szólt a hang meglepetten.

265
 Onogoro tágra nyílt szemmel várta a holdfény pettyezte éj-
szakában a fiú ujjainak rettegett érintését, amire aztán teste ké-
retlenül is hevesen válaszolt. Majdnem telihold volt, és a Tej-
úton magasan állt a Takács, aki elvesztette szereimét, és arra
ítéltetett, hogy kedvese nélkül rója a mindenség útjait. A csil-
lag lenézett rá, és haragosan csillogott irigységében.
- Abban a reményben, hogy kioltja a tüzet, a fiú bevizelt a
lyukon, de a tűz továbbra is lobogott.
„Ah, ügyes!” mondta a hang, ami mintha a múlt édes emlé-
kei felett borongott volna. „Hogy nő bennem a forróság!”
A fiú ijedtében gyökerestől kitépett egy kisebb bokrot, és
dühösen csépelni kezdte az izzó zsarátnokot, nehogy a hölgyet
idő előtt elemésszék a lángok.
„Ah, mily édes büntetés!” mondta a hang búgva. „Nem
döfsz belém, hogy elérd a legbelsőbb zugot?”
- Óh! - kiáltott Onogoro ijedtében, mert a fogságba esett
hölgy szavai visszhangot keltettek benne. Olyan volt az egész,
mintha Oyu olvasott volna gondolataiban. Érezte, semmiféle
álcázással nem rejthetné el az arcára is kiülő titkos vágyát.
Oyu a könyökére támaszkodott, és pajkos mosollyal nézett
le rá. Onogoro viszonozta tekintetét. A fiú nem láthatta őt,
nem tudhatta, miféle madár vagy vadállat van a ruháján, nem
láthatta mit utánoz mozdulataival, vagy milyen szerepet ját-
szik kezével, szemével, tarkójával, gerincének rugalmas ívével.
Minden eltűnt, és ő a mélybe zuhant.
A lány halkan felnyögött. Milyen veszélyes ez az egész,
gondolta, és először érezte magát leplezetlennek és nyíltnak.
- Mi történt aztán? - követelte. - Felfalták a lángok, vagy ki-
szabadult börtönéből?
Oyu a lány hosszú hajába temette arcát, lopva felemelke-
dett és beléhatolt. Onogoro abbahagyta a beszédet, és lélegze-
tért kapott.
- Majd meglátjuk - súgta Oyu elfulladva majd meglátjuk.

266
 A Paradicsom vidéke

Hagyjuk most magukra a szerelmeseket, ezen a röpke nyá-

ri éjszakán, melyet időtlenné tesz a mindent elsöprő érzelem.
Hagyjuk most az elmormolt ígéreteket és az örömteli kiáltáso-
kat, változzunk át inkább kengyelfutókká, akik előresietnek és
megtisztítják az utakat, és foglalkozzunk a szerencsétlen gene-
rális sorsával.
Ahogy kifundáíta szökési tervét, és a jövőjét éppoly tisztán
látta lelki szemei előtt, ahogy a sólyom látja a vidrát a ma-
gasból, a generális türelmetlenül várta, hogy megérkezzenek
Dewába. Musashi páratlan gyümölcsöskertjei túl lassan, túl
vontatottan vonultak el kocsijának ablaka előtt.
De az istenek, akik akkor a legkegyetlenebbek, ha valahol
felfedezik az akarat fennhéjázását, feje fölé borították a végzet
hálóját, hogy csapdába csalják, mint egy tehetetlen szalonkát.
Az őrök titkos üzenetet kaptak, hogy Taira Tadatsune, Kadzu-
sa tartomány kormányzóhelyettese vérbosszúra készül Taira
rokonai ellen. Awa tartomány kormányzóját már meggyilkol-
ta, és Shimosa tartomány lerohanására készül. Mikor a kara-
ván átvonult Shimosán, sivár, elszomorító látvány tárult döb-
bent tekintetük elé. A rizsföldeket felperzselték, a tanyákat ki-
fosztották, az állatokat kíméletlenül lemészárolták.
Az őrök elcsüggedtek az eget elsötétítő füstlepel alatt, mely
miatt egyetlen madarat sem lehetett látni. Nem akartak tovább
menni, mondván, féltik az életüket. Azzal a kifogással, hogy
267
biztonságos utat keres a karavánnak, a generális meggyőzte
őket, hogy sürgős kihallgatást kell kérnie a hadban álló Tadat-
sune úrnál, aki anyjának unokatestvére volt, és gyermekkora
óta kedvelte őt. De az igazi okot, hogy találkozni akart vele, ál-
lamférfiúi ösztönei szolgáltatták. Az efféle véres háborúskodás
nagyon nem volt ínyére, és fegyverszünetet szándékozott kér-
ni, hogy ezzel lefektethesse a bizalom és a józanész hídjának
alapkövét, mellyel összekötheti az egymással háborúskodó
Taira részeket.
Az őrök felügyeletére hagyva feleségét és gyermekeit, két
katona kíséretében elindult nagybátyja főhadiszállására. Ép-
pen rájuk esteledett, amikor elérték a napraforgóföldet, ahol
Tadatsune serege táborozott. A generális illő tisztelettel vonult
a nagyúr sátrához.
Az öreg harcos a generális nyakába borult, és hevesen keb-
lére ölelte, mivel nem látta unokaöccsét, mióta elhagyta a tarto-
mányt, hogy elfoglalja magas posztját a fővárosban. Tadatsune
ételt és italt hozatott, majd hallani akarta a szomorú esemé-
nyek minden egyes részletét, melyek végül a generális számű-
zetéséhez vezettek.
- A kémkedés és a cselszövés fészke az a város! - horkant
fel, és vágyódva futtatta végig ujjait kardjának éles pengéjén. -
Maradj itt velünk Motosuke. Mi elég kemény módszerekkel in-
tézzük el dolgainkat és vitáinkat, de legalább egyenesek és
őszinték vagyunk.
A generális többször is kifejezve háláját elhárította az aján-
latot, és nekilátott, hogy békés eszközökkel véget vessen a
fegyveres összecsapásoknak. Az éj előrehaladtával egyre csak
vitatkoztak, és már látta, hogy Tadatsune nem adja be egykön-
nyen a derekát. Minden korábban megvetett diplomáciai esz-
közét latba vetette. Hajnal felé, mikorra valamennyi tartalékát
kimerítette, és reményei alábbhagytak.

268
 Az emberélet elég hosszú ahhoz, hogy tanuljunk a múlt
eseményeiből. Okuljon mindenki, és jegyezzük meg: a dolgok
törékenyek és múlandók. s a szél úgy fújja el felettünk az éve-
ket, mint lehullott szirmokat.

Vége

269
 Tartalom
Aranyszáj ............................................................................................ 7
Bundáskaméleon............................................................................... 12
A szegfűszeg illata............................................................................ 22
Lehullt nyílvesszők........................................................................... 28
A cikkcakkban futó híd..................................................................... 31
Csemege uborka................................................................................ 34
Bambuszrügyek ................................................................................ 37
A hócsónak ....................................................................................... 46
A hadsereg hexagramja..................................................................... 52
Peóniák ............................................................................................. 57
A szerelmi történetek eredete ........................................................... 62
Yü Hsüan-chi útja ............................................................................. 71
Helytelen dolgok............................................................................... 76
Tigrisháton........................................................................................ 79
Méhmáglya ....................................................................................... 87
A kiütés............................................................................................. 92
lse szikrázó fénye.............................................................................. 98
A kukkoló ....................................................................................... 104
A térd .............................................................................................. 106
A Kemény Fiú................................................................................. 110
A Majom éjszakája ......................................................................... 114
Parfümbe fojtva .............................................................................. 115
A sárkányfürdő ............................................................................... 118
Lassú-férgek ................................................................................... 122
A matsutake gombák ...................................................................... 126
A méz problémája........................................................................... 128
A süket fül....................................................................................... 131
A hideg hal...................................................................................... 133
Fogak és körmök............................................................................. 138
A jádekard....................................................................................... 140
Keserű cseresznye........................................................................... 144
Pletyka ............................................................................................ 147

270
Végzet ............................................................................................. 151
A bocsánatkérés .............................................................................. 154
Vér a szalmán ................................................................................. 157
A divatos hölgy............................................................................... 163
Ravaszság ....................................................................................... 166
Az íriszgyökér kokárda................................................................... 171
Történelem...................................................................................... 173
A babaünnep ................................................................................... 176
Shikibu naplója ............................................................................... 188
Akár a kínai opera........................................................................... 194
Kormoránok .................................................................................... 198
Vonaglások ..................................................................................... 201
Omoto úrhölgy útja......................................................................... 203
A kőhíd ........................................................................................... 206
Út Upasakába.................................................................................. 208
A visszavonulás .............................................................................. 210
Riválisok ......................................................................................... 213
Az Owari hullámai.......................................................................... 220
Csigák ............................................................................................. 223
Denevér........................................................................................... 229
Oshidori .......................................................................................... 234
Szilvavirág ...................................................................................... 243
Egybeesések.................................................................................... 245
A beteg ökör ................................................................................... 248
A szarkák hídja ............................................................................... 252
Maga-tanúi gyöngyök..................................................................... 256
Titkok.............................................................................................. 260
A cédrus illata ................................................................................. 261
A Paradicsom vidéke ...................................................................... 267

271