Borítószöveg

Dr. Richard Shepherd, a nagyszerű igazságügyi patológus

több mint 23000 boncolást végzett. A  maga módján detektív,
furcsa, gyakran megmagyarázhatatlannak látszó halálesetek
rejtélyeit kell megoldania...

Az igazságot kutatva sorozatgyilkosokat buktatott le,

természeti katasztrófák következményeit vizsgálta, „tökéletes
gyilkosságokról” rántotta le a leplet, szokatlan vagy
valószínűtlen balesetek körülményeit derítette fel. Az általa
szolgáltatott bizonyítékok gyilkosokat juttattak rács mögé,
ártatlanok szabadságát adták vissza, kézenfekvőnek tűnő
megoldási kísérleteket döntöttek romba. Tette mindezt nem
kis személyes áldozatok árán.
A  Holtak vallatója nem pusztán a számára legtöbb vívódást
okozó holttestekről és esetekről szóló beszámolók
gyűjteménye; azt is bemutatja, milyen egy élet, amelynek
minden pillanatában jelen van a halál.

1
2
  
A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Dr. Richard Shepherd: Unnatural Causes
London, Penguin Books, 2018
 
Fordította és a jegyzeteket írta Kőrös László
 
Copyright © Richard Shepherd, 2018
Hungarian translation © 2019 Kőrös László
Magyar kiadás © 2021 Helikon Kiadó, Budapest
A Helikon Kiadó a Libri Könyvkiadó Kft. imprintje.
Borítóterv © Andrew Smith
Borítókép © Ivan Kmit/ Alamy Stock Photo
és Esben Klinker Hansen / Alamy Stock Photo
 
ISBN 978-963-479-765-4
 
Felelős kiadó © M. Nagy Miklós
Felelős szerkesztő © Bajtai Zoltán
A szöveget gondozta © Balázs Piroska
Műszaki szerkesztő © Széplaki Gyöngyi
A borítót az eredeti felhasználásával készítette © Oláh Gábor
www.helikon.hu
 
Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

3
 A szerző megjegyzése

Nem volt könnyű meghoznom a döntést, hogy könyvemben

neveket és azonosítható részleteket változtatok meg, hiszen
egész pályafutásom során pontosságra törekedtem. Csakhogy
ugyanezen idő alatt a hátramaradottak szenvedéseit is
igyekeztem enyhíteni, és senki javát nem szolgálná, ha
felismernék egy rokonukat ezeken az oldalakon, ekképpen
pedig ismét ugyanazt kellene átélniük, amit életük
legkomorabb napjaiban. Ezért, hogy csak azok neveit
említem, akiknek személyazonosságát hírességük folytán
lehetetlen volna eltitkolnom. Minden más esetben
megváltoztattam a részleteket: ragaszkodtam a lényeges
tényekhez, egyszersmind azonban ügyeltem, hogy a valóban
bizalmas természetű információkat visszatartsam.

4
  
„Ízlés, ítélet s ismeret kevés
Ha nyilt s igaz szív nem járúl azokhoz.
Ne csak eszednek hódoljon ki-ki,
De mindenik barátul is keressen.
Hallgass, mihelyt eszedben kétkedel,
S még bízva is mintegy kétkedve szólj.
Mi sok makacs bolondot ismerünk
Átalkodottat tévedésiben.
De te ismerd el készséggel hibádat,
S minden ma légyen a tegnap birája.
Ne csak való s igaz legyen tanácsod,
Botor valónál jobb elmés hazugság,
Irókat oktass mintha nem tanítanál,
S ha mit nem tudnak, mondd, hogy elfelejték!
Igazság jó mód nélkül rossz hatású,
Magasb észt kedveltté csak ez tehet.
Ne légy fukar tanácsoddal soha,
Mert észben fösvénység: legkárosabb.
Ne véts, balul hizelgve, tiszted ellen,
S ne légy módosságból igaztalan,
A bölcs haragjától ne félj soha;
legjobban eltűr gáncsot dicsre méltó.”
ALEXANDER POPE (1688‒1744): An Essay on Criticism{1}

5
 1

Felhők felé repültem. Némelyek havas hegységekként

magasodtak előttem, mások hosszú, alvó óriások módjára
feküdtek keresztbe az égen. Előretoltam a kormányt, és a bal
pedálra léptem, de olyan finoman, hogy amikor a gép előre-
és balra dőlt, úgy tűnt, mintha nem is a vezérlésnek, hanem
saját ösztöneinek engedelmeskedne. Ezután ismét egyenesbe
állt előttem a horizont. A látóhatár különös barát: mindig
jelen van, ott csillog ég és föld között, de megközelíthetetlen,
megérinthetetlen.
Alattam a kenti North Downs dombvidék húzódott, szelíd
hullámai sajátságos módon emlékeztettek az emberi test
domborulataira és mélyedéseire. Megpillantottam az
autóutat, jól láthatóan metszette át a dombsort, autók
hajkurászták egymást a mély bevágásban. Csillogtak, akár az
apró halak. Aztán az M4-es eltűnt, a terep pedig lejteni
kezdett egy folyó irányába, amelybe mellékvizek bonyolult
hálózata torkollott.
Egy várost pillantottam meg, központjában a sugarasan
szétfutó vörösaszfalt utakat sápadtabb, modernebb épületek
szegélyezték.
Nyeltem egyet.
A város mintha szétesőben lett volna.
Hunyorogva néztem.
Földrengés?
A város színei hullámzottak. Épületei kavicsok voltak egy
folyómederben, a tovafolyó víz torzító lencséjén keresztül

6
nézve.
Váratlan légáramlatok hatása?
Nem… nem, mert a város saját bensőmmel hullámzott egy
ütemben, amelyet mintha hányinger kerített volna
hatalmába… de még valami, a hányingernél is baljóslatúbb
módon.
Még inkább hunyorogtam-pislogtam, és úgy markoltam a
gép irányítóeszközeit, mintha a magasságot és az irányt
korrigálva uralkodhattam volna azon, amit éreztem, ez
azonban valahonnan énem legmélyéről tört volna fel, olyan
kézzelfogható erővel nyomakodott felfelé testemben, hogy a
lélegzetem is elállt tőle.
Gyakorlatias, racionális ember vagyok: gyakorlati, észszerű
magyarázatot kerestem. Mit ettem reggelire? Nemde pirítóst?
Az pedig elég ártalmatlan valami, semmiképpen nem
magyarázza ennek a rosszullétnek a hevességét. Ha pedig
nem hányingert éreztem, akkor vajon mit? Fő összetevője
valami megmagyarázhatatlan boldogtalanság volt, és… igen,
rémület. Az az érzés, hogy valami rettenetes van készülőben.
Mi több… késztetést is éreztem arra, hogy előidézzem.
Agyamon nevetséges, irracionális gondolat futott át. Mi
volna, ha megpróbálnék kijutni a gépből?
Minden erőmmel igyekeztem ülve maradni, szabályosan
lélegezni, irányítani a gépet, pislogni. Ismét normálisnak
lenni.
Aztán a GPS-re pillantottam: Hungerford.
A központban régi, vörös házak. Hungerford. Perifériáin
szürke utcák és sportpályák. Hungerford.
Utóbb elmaradt mögöttem, következett a Savernake-erdő,
ez a hatalmas, zöld vegetáció-párna. A nagy rengeteg
látványa fokozatosan megnyugtatott, mintha csak
gyalogszerrel járnék lombjai árnyékában. A szívem még

7
hevesebben vert a szokásosnál, nyilván az átélt rettenet
hatására. Vajon mi történt velem az imént?
A hatvanas éveimben járok. Törvényszéki patológus
vagyok, több mint húszezer boncolást végeztem. Ez a mostani
élményem volt azonban pályafutásom során az első, amikor
azt éreztem, hogy hivatásom, amelynek gyakorlása
megismertette velem a halott emberi testet – testeket,
amelyek a betegség, bomlás, bűncselekmények, a temetés és
pusztító tömegkatasztrófák nyomait viselték –, érzelmi
hatással lehetett rám.
Hadd ne nevezzem pánikrohamnak. Mégis megrendített
annyira, hogy kérdéseket tegyek fel magamnak. Keressek fel
egy pszichológust? Vagy akár egy pszichiátert is? S ami még
aggasztóbb volt, felvetődött bennem: vajon nem akarom
abbahagyni én ezt a munkát?

8
 2

A hungerfordi mészárlás, ahogyan később emlegették,

törvényszéki patológusi minőségemben az első jelentősebb
ügyem volt, és pályafutásom kezdetét követően képtelenül
rövid időn belül került rá sor. Fiatal voltam, lelkes, és
szakképesítésem megszerzéséhez még éveim voltak hátra.
Évek, amelyek során olyan, igencsak specializált
tanulmányokat végeztem, amelyek messze túlmentek a
szokványos anatómiai és patológiai ismeretszerzésen. Be kell
valljam, hogy a rengeteg időt, amelyet azzal töltöttem, hogy
apró, sejtszintű eltérésekre meresztettem a szemem a
mikroszkóp tárgylemezén, olyan unalmasnak éreztem, hogy
kis híján abbahagytam az egészet. Jó néhányszor abból
merítettem új inspirációt, hogy besettenkedtem dr. Rufus
Compton, törvényszéki patológus mentorom irodájába.
Megengedte, hogy átolvassam a dossziéit, megnézzem az
ügyei fotódokumentációit; ezek az anyagok úgy lekötöttek,
hogy olykor késő estig ültem ott. Mire pedig hazaindultam,
már tudtam a választ a kérdésre, miért is csinálom én ezt az
egészet.
Végre megszereztem a szakképesítésemet. Rövid időn belül
munkába állhattam a Guy’s Hospitalban, a törvényszéki
orvostani osztályon, dr. Iain Westnek, annak az embernek a
szárnyai alatt, aki akkoriban az Egyesült Királyság
legismertebb patológusa volt.
Akkoriban, az 1980-as évek végén a kórboncnokoktól
elvárták, hogy a vezető rendőrtisztekhez hasonlóan nagyivó,

9
nyers beszédű alfahímek legyenek. Azok, akik olyan fontos
munkákat végeznek, amelyek másokat nemritkán
visszariasztanak, gyakran érzik úgy, hogy a járásuk
magabiztosságával is ki kell fejezniük ezt a fontosságot – és
Iain valóban ilyen magabiztossággal járt-kelt. Karizmatikus
személyiség volt, kiváló patológus, a tanúk padján pedig
kemény ellenfél, aki nem félt szembeszállni a jogászokkal.
Bírta az italt, tudta, hogyan bűvölje el a nőket, és hogy egy jó
történettel miként nyűgözze le egy kocsma közönségét. Én,
noha némelykor elég félénk voltam, már-már meggyőztem
magam, hogy társasági ember vagyok, mígnem azon kaptam
magam, hogy Iain suta kisöccsének szerepét játszom.
Személyisége London-szerte beragyogta a pubokat, a
hallgatósága csodálta, én pedig csak ritkán vettem a
bátorságot, hogy kilépjek az árnyékából, és magam is
megkockáztassak egy-egy poént. Talán csak azért, mert
nekem nem jutott eszembe ilyen, vagy ha mégis, akkor
minimum egyórás késéssel.
Az osztály élén Iain állt, és kétség sem fért hozzá, hogy
nagyágyú. A hungerfordi mészárlás nagy horderejű, országos
jelentőségű tragédia volt, személyes tragédia a helység lakói,
különösen a közvetlenül érintett családok számára. Mint
főnök, egy ilyen esetben rendes körülmények között Iain
sietett volna a helyszínre, csakhogy augusztus közepe volt, ő
pedig épp a szabadságát töltötte, ezért a telefonhívás hozzám
érkezett.
A munkahelyemről autóztam hazafelé, amikor megszólalt
a csipogóm. Ma már nehéz elképzelni, hogy olyan világban
éltünk, amikor még nem léteztek mobiltelefonok, de 1987-ben
csak egy jelzőhang figyelmeztethetett arra, hogy telefonáljak,
amilyen gyorsan csak tudok. Bekapcsoltam a rádiót, hátha a
jelzésnek valamiféle vezető hírhez van köze. Mint

10
megtudtam: így volt.
Egy fegyveres lövöldözött egy olyan jelentéktelen
berkshire-i városkában, ahol még sohasem jártam, és hallani
sem igen hallottam róla. Ámokfutását a Savenake-erdőben
kezdte, Hungerford központja felé tartott, majd bevette magát
egy iskolaépületbe, amelyet ekkorra körülvett a rendőrség.
Próbálták rávenni, hogy adja meg magát. A riporterek szerint
talán tíz emberrel is végzett, mivel azonban a városban
kijárásitilalom-félét rendeltek el, az áldozatok számát
pontosan nem lehetett tudni.
Megérkeztem az otthonomba, amely akkoriban egy csinos
surrey-i ház volt. Boldog házas voltam, a kertben a dajka és a
két kisgyerekem játszottak: otthonom nem is különbözhetett
volna jobban azoktól a helyektől, amelyeken mint
gyilkosságok helyszínén megfordultam. Tudtam, hogy
feleségemet aznap valószínűleg nem találom még odahaza:
minden idejét lefoglalták egyetemi tanulmányai.
A főbejáraton át egyenesen a telefonhoz mentem, s közben
elköszöntem a távozó dajkától. Tájékoztatást kaptam a
pillanatnyi helyzetről, és megtudakoltam a rendőröktől,
valamint a halottkém hivatalától, vajon szükséges-e, hogy
még ezen az estén Hungerfordba menjek. Ragaszkodtak
hozzá, hogy feltétlenül tegyem meg. Megígértem, hogy
mihelyt a feleségem megérkezik, elindulok.
Bekapcsoltam a rádiót, hallgattam az újabb és újabb
hungerfordi híreket, közben pedig teát főztem a gyerekeknek.
Utóbb megfürdettem, majd miután mesét olvastam nekik,
ágyba dugtam őket.
– „Aludjatok jól”, mondtam nekik, mint mindig.
Az a fajta gondos szülő voltam, aki nagyon odafigyel a
gyerekeire… Egyszersmind pedig törvényszéki orvos
szakértő, aki már alig várja, hogy kocsiba üljön, és láthassa,

11
mi történt, mi a helyzet szakmai pályafutásának eddigi
legsúlyosabb ügyében. Amikor Jen megjött, minden ízemben
átváltoztam törvényszéki orvos szakértővé. Megcsókoltam,
elbúcsúztam tőle, és kirontottam a házból. A bűnügyi
nyomozó osztály utasítását követve a 14-es csomópontnál
lekanyarodtam az M4-esről, és a lehajtósávon vártam a
rendőri kíséretre. Néhány pillanattal később egy járőrkocsi
állt mellém: két komor arc fordult felém.
Köszönni sem köszöntek.
– Dr. Shepherd?
Bólintottam.
– Kövessen bennünket!
Természetesen egész úton hallgattam a rádiót, és ekkorra
tudtam, hogy a mészárlás a lövöldöző halálával végződött. A
huszonhét éves Michael Ryan két gyorstüzelő karabéllyal és
egy Beretta pisztollyal indult végzetes hungerfordi útjára, de
hogy mi okból: senki sem tudta megmondani. Mostanra halott
volt, vagy mert maga ellen fordította valamelyik fegyverét,
vagy mert egy mesterlövész megtakarította neki ezt a
fáradságot. Az újságírókat nem engedték a helyszínre, a
sebesülteket kórházba szállították, a helybéliek otthonaikban
tartózkodtak – a város a rendőrökre és a holtakra maradt.
Áthaladtunk egy ellenőrző ponton, én pedig nagyon lassan
követtem a rendőrautót a hátborzongatóan néptelen utcákon.
Ezt a kísértetvárost a lenyugvó nyári nap utolsó sugarai
világították meg, a hely szelíd, meleg fényben fürdött. Az élők
egytől egyig otthonukban tartózkodtak, az ablakokban
azonban egyetlen lélek sem mutatkozott. A  mieinken kívül
autó sem járt az utcákon, még a kutyák sem ugattak, a
virágágyakban nem bóklásztak macskák. Némák voltak a
madarak is.
Egy kanyar után rövid ideig Hungerford kis kiterjedésű

12
külső részeiben haladtunk: közben magunk mögött hagytunk
egy piros Renault-t, amely ferdén állt az út szélén. A
kormánykerékre bukva egy nő testét láttam. Miután
befordultunk a Southside-ra, a bal oldalon megpillantottam
Ryan házának füstölgő maradványait. Az utat egy járőrkocsi
zárta el, egy rendőr mozdulatlan holtteste ült benne. A
karosszérián golyó ütötte lyukak sokasága látszott. A
rendőrautóba egy kék Toyota is belehajtott – a vezetője
ugyancsak halott volt.
Kertjének kapuja mellett egy idős férfi feküdt egy
vértócsában. Az úton egy idős asszony, holtan, arccal lefelé. A
híradásokból tudtam, hogy ez utóbbi alighanem Ryan anyja.
Saját égő háza előtt hevert. Odébb egy ösvényen, pórázzal a
kezében, egy férfi. A kontraszt az augusztusi szürkületbe
vesző hétköznapi utcák, és az itteni elképesztő, találomra
elkövetett gyilkosságok közt őszintén szólva szürreális volt.
Az Egyesült Királyságban ilyesmire korábban soha nem volt
példa.
A rendőrségnél álltunk meg. Csapódott a kocsim ajtaja,
aztán a rendőrautóé is, és Hungerfordra ismét rátelepedett –
nem is telepedett, inkább fojtogatóan ránehezedett – a súlyos
csend. Néhány évvel később hallottam ismét ilyen csendet,
azt a fajtát, amelyet rettenet követ. Egy emberölés helyszínén
szokás szerint az élet legváltozatosabb megnyilvánulásai
tapasztalhatók – nyüzsögnek a detektívek, az egyenruhás
rendőrök, a bűnügyi helyszínelők, lázasan végzik a
papírmunkát, folyik a fényképezés, telefonálás, őrzik a
bejáratot. Azoknak az eseményeknek a szörnyűsége azonban,
amelyek aznap történtek, úgy tűnt, olyan állapotba
dermesztette Hungerfordot, amelyet egyedül a
hullamerevséghez tudok hasonlítani.
A rendőrség épülete mindenesetre inkább tűnt a rendőrség

13
kezelésében lévő lakóháznak: éppen felújították, a földet
vakolatcsomók borították, a falból drótok lógtak. Alighanem
üdvözöltek, kezet ráztak velem, de visszagondolva úgy tűnik
nekem, ezekre a formaságokra teljes csendben került sor.
Rövidesen beállt a teljes sötétség, engem pedig egy
rendőrautó vitt az iskolához, ahol Michael Ryan
elbarikádozta, majd agyonlőtte magát.
Nagyon lassan gördültünk végig a néptelen utcán,
fényszóróink egy összetört kocsit világítottak meg. Vezetőjét
jól láttuk – mozdulatlan volt. Ismét kiszálltam, hogy
megnézzem. Kézilámpám fénye végigpásztázta a lábát,
törzsét, a fejét. Halála oka felől nem lehetett kétségem. Arcán
seb látszott, egy fegyver lövedéke okozta.
Megálltunk a következő autónál, aztán még néhány
továbbinál is. Az áldozatokon minden esetben máshol voltak
a golyó ütötte sebek. Egyeseket egy találat ért, másokba
egymás után többször is belelőttek.
A roncsszállító autók türelmesen várakoztak, hogy elvigyék
a sérült gépkocsikat; a rendőrök ezek adminisztrációját
végezték, és kiemelték belőlük a holttesteket. A járőrkocsinkat
vezető rendőrhöz fordultam, s amikor megszólaltam, hangom
úgy törte cserepekre a csendet, akár az üveget.
–  Szükségtelen, hogy további holttesteket nézzek meg a
helyszíneken. Egyértelmű, hogyan haltak meg, úgyhogy
mindent elintézhetek a boncolás során.
– Viszont úgy gondoljuk, Ryanre kell vetnie egy pillantást –
felelte.
Bólintottam.
A John O’Gaunt iskolánál jó néhány további rendőr
tartózkodott.
A földszinten tájékoztattak.
– Azt mondta, van nála egy bomba. Nem kutattuk át, mert

14
attól tartottunk, felrobban, ha megmozdítjuk a holttestet.
Szükségünk van viszont arra, hogy most megnézze, és
megállapítsa, hogy meghalt. Arra az esetre, ha felrobbanna,
amikor mi nézzük meg. Egyetért?
– Rendben.
– Azt javaslom, uram, hogy ne mozdítsa meg.
– Rendben.
– Akar egy golyóálló mellényt?
Nem éltem az ajánlattal. Az ilyeneket arra tervezték, hogy
megállítsák a golyót, így aztán nem sok hasznát vettem volna,
ha egy bomba a közvetlen közelemben lép működésbe.
Egyébként pedig egyáltalán nem állt szándékomban
megmozdítani Ryant.
Felmentünk a lépcsőn. A szokásos iskolaszag, ami
leginkább a gumiéra emlékeztet. Kinyitották egy osztályterem
ajtaját: odabent asztalok álltak, nagyrészt rendezett sorokban,
csak néhány nem volt a helyén. A falakon képeket és
természettudományos diagramokat láttam, csupa teljesen
szokványos dolgot. Nem számítva a holttestet, ülő helyzetben,
az osztály elején, a tábla közelében.
A gyilkoson zöld kabát volt, és ha nem lett volna egy golyó
bemeneti nyílása a fején, úgy festett volna, mint aki aznap
vadászni indult. Jobb keze az ölében nyugodott, benne egy
Beretta pisztollyal.
Miközben elindultam felé, érzékeltem, hogy az összes
rendőr csendben kimegy. Hallottam, ahogyan az ajtó
becsukódik mögöttem, és a csukott ajtón beszűrődve
hallottam, amint egy rádióból felhangzik: – „Bemegy”.
Egymagam voltam az osztályteremben az Egyesült
Királyság legkegyetlenebb tömeggyilkosával. És talán – egy
bombával. Abban, hogy ezt a hivatást választottam, döntő
szerepet játszottak a törvényszéki patológia kiemelkedő

15
egyéniségének, Keith Simpson professzornak a könyvei. Nem
emlékeztem azonban, hogy bármelyik könyve említett volna
hasonló esetet.
Mindent nagyon élesen érzékeltem magam körül. Az utcai
ívlámpákat, amelyek fényében egymást átfedő sötét árnyékok
csíkozták a mennyezetet. Saját kézilámpám kis fénysugarát.
Az osztályterem levegőjének kréta- és izzadságszagát, amely
különös elegyet alkotott a vér szagával. Végigmentem a
helyiségen, s közben a sarokban lévő holttestre
összpontosítottam. Amikor odaértem hozzá, letérdeltem
mellé. A pisztoly, amely aznap már oly sok emberrel végzett,
egyenesen rám szegeződött.
Michael Ryan a jobb halántékába lőtt, a golyó áthaladt a
koponyáján, és a másik oldali halántékán át távozott. Utóbb,
amikor elhagytam a helyiséget, láttam, hogy az osztály
túloldalán függő hirdetőtáblába fúródott.
Tájékoztattam a rendőröket. Nem volt ott elrejtett bomba.
A halál oka a jobb halántékon látható bemeneti seb volt:
jellegzetes, öngyilkosságra utaló sérülés.
Utóbb, megkönnyebbülve, hogy elhagyhatom a gyászos
hangulatú, szomorú várost, egyre gyorsuló tempóban
távolodtam tőle az autópályán. Úgy tűnt azonban, hogy a
hungerfordi csend beszivárgott a kocsiba, és hatalmas,
kéretlen útitársként továbbra is velem tart. Hirtelen rám
szakadt mindaz, amit aznap láttam. A dolog szörnyűsége. Az
iszonyat. Lekanyarodtam az útpadkára, egymás után
suhantak el mellettem a többi jármű fényszórói¸ vezetőik
nem láttak, azt sem tudták, hogy ott vagyok.
Csak akkor vettem észre, hogy megállt mögöttem egy
rendőrautó, amikor valaki kopogtatott az ablakomon.
– Elnézést, uram, minden rendben?
Elmondtam, ki vagyok és hol jártam. A rendőr bólintott,

16
alaposan szemügyre vett, és mérlegelte szavaimat, hihet-e
nekem.
–  Csak egy percet kérek – mondtam –, mielőtt
továbbmennék.
A rendőrök jól ismerik azt az átalakulást, amelyen az
ember a munkahelye és az otthona közt átmegy. Ismét
bólintott, és visszament a kocsijához. Nyilvánvalóan azért,
hogy ellenőrizze a sztorimat. Néhány percnyi csendes
üldögélés után tudatosult bennem, hogy magam mögött
hagytam Hungerfordot, és vár rám az otthonom. Indexeltem,
búcsút intettem, és ismét visszatértem az autópálya
forgalmának sodró áradatába. Utánam a rendőrautó is
elindult, rövid ideig oltalmazón követett, majd lemaradt és
elkanyarodott. Egyedül folytattam az utamat.
Otthon a gyerekek már ágyban voltak, Jen pedig a
földszinten nézte a tévét.
– Tudom, hol voltál – mondta. – Szörnyű volt?
Igen, az volt, de egy vállrándításnál többet nem
engedélyeztem magamnak. Hátat fordítottam Jennek, hogy ne
lássa az arcomat. Úgy éreztem, muszáj kikapcsolnom a tévé
hírműsorát, benne a riporterekkel, akik izgatottan és nagy
sietve taglalták a Hungerfordban történteket. Az ottani holtak
számára többé már nem létezik sem izgalom, sem sietség.
Abban a városkában egyszerűen lemészárolták a férfiakat
és nőket, miközben tették, amit az élet megkövetelt tőlük, azt,
amit fontosnak és sürgősnek gondoltak, míg csak valaki egyik
pillanatról a másikra véget nem vetett mindennek. Számukra
most már semmi sem volt fontos. Semmi sem volt sürgős.
Késő éjszakáig telefonhívások sokaságát bonyolítottam le,
hogy megszervezzem, hogyan végzem majd el másnap a sok
boncolást. Reméltem, hogy ezzel is segíthetek majd a
rendőrségnek minden egyes haláleset rekonstruálásában,

17
ami azután a tanúk közreműködésével lehetővé teszi, hogy
utólag Ryan minden lépéséről is képet alkothassanak.
A rekonstruálás fontos. Nagy jelentősége van minden érintett,
illetve a kívülállók tágabb köre számára is. Emberek lévén
szükségünk van a tudásra bizonyos halálesetekkel, de
általában a halállal kapcsolatban is.
Másnap reggel elvégeztem néhány rutinszerű boncolást:
részegekét, kábítószerfüggőkét, szívrohamban meghaltakét –
mindet a westminsteri halottasházban. Miközben kollégáim a
hungerfordi részletekről faggattak, az ottani rendőrség az
utolsó holttesteket is beszállította a readingi Royal Berkshire
Hospitalba. Amikor délután kettőkor megérkeztem, az ottani
stáb tagjai fogadtak, akikkel a hivatásunkban szokásos,
hagyományos módon, egy csésze tea mellett ismerkedtünk
össze. A teát mindig is a halottasházi munka elengedhetetlen
kellékének tekintették – és tekintik ma is –, fogyasztása egy-
egy boncolás elvégzése előtt jog és kötelesség.
Azután pedig kivágódott az ajtó, és beviharzott rajta Pam
Derby. A helyiségben élénk tevékenység kezdődött; Pam a mi
aprócska, de minden tekintetben nélkülözhetetlenül fontos
titkárnőnk volt.
– Helyes! – jelentette ki.
Mindig is imponáló fölénnyel intézkedett, most azonban
úgy tűnt, önnön hatékonyságának legfantasztikusabb
csúcsaira ért. Két szerencsétlen halottasházi asszisztens
cipelte utána a számítógépet.
– Hol egy konnektor?
Nem kérdés volt ez, hanem követelés. Az irodai
számítógépek 1987-ben még csecsemőkorukat élték,
csecsemőnek azonban igencsak termetesek voltak. Mi több, a
miénk alighanem egy dinoszaurusztojásból kelt ki, mert
Pamnek egy furgonnal kellett idehoznia a Guy’s kórházból.

18
 Látta, hogy a zöld kötényemet és fehér gumicsizmámat
viselem, azaz éppen a külső vizsgálatokat készülök elvégezni,
amelyekhez a röntgenfelvételek is segítséget nyújtanak. Én
készen álltam, tőlem akár el is kezdhettük.
– Nem, nem, nem… nem kezdheti el, amíg a számítógép be
nem melegszik, az pedig legalább tíz perc. Másként
túlságosan nagy előnyre tesz szert velem szemben. Csináljon
nekem egy csésze teát! – rendelkezett. Iain West
nyilvánvalóan csak áltatta magát azzal, hogy ő vezeti az
osztályt.
Miközben a számítógép és a forraló zümmögött, Pam leült
a billentyűzet elé.
– Ennek az egész szamárságnak nincs sok értelme, lelőtték
őket, akárki láthatja – sietett leszögezni. Pam jól ismerte az
igazi emberölések érzelmek fűtötte, spontán káoszát. Ez volt
az oka, hogy ő és a stáb többi tagja pihenésképpen gyakran
olvasott csinosan kifundált detektívtörténeteket, amelyekben
a gyilkos egyértelmű nyomokat hagy, s a kirakós játék
darabjai végül szépen a helyükre kerülnek. Pedig hát ezek
aztán igencsak különböznek a számtalan változattól,
amelyeket a valóság produkál, az egymásnak ellentmondó
tényektől és azok interpretációitól: az igazi nyomozások
valós, zűrös arculata ezekből rajzolódik ki.
Igaza volt; ezen a napon nem vártak ránk rejtélyek. Viszont
mindegyik haláleset a rokona, szülője, gyereke, kedvese volt
valakinek. Mindegyikük különleges volt a családja és a
barátai számára, és mindegyikük egyedülálló, megoldandó
rejtvényt jelentett számomra. A hat egymás melletti asztal
közül az utolsó már csaknem a helyiség túlsó falánál állt. Az
elsőn, a harmadikon és az ötödiken egy-egy holttest feküdt, az
üres asztalok arra szolgáltak, hogy elhelyezzük rajtuk a sok
száz bűnjelet és bizonyítékot (dokumentációjukkal együtt),

19
amelyekre szert teszünk majd.
Az első holttest Michael Ryané volt. Az áldozatokat
gyászoló rokonok többsége aligha óhajtotta, hogy
ugyanabban a halottasházban legyen, mint azok, akiket
megölt – azt pedig még kevésbé, hogy velük közös
boncteremben. Mindenki szabadulni akart tőle. A sajtó
önelégülten és kajánul még mindig arra célozgatott, hogy a
gyilkost az SAS{2} „iktatta ki” – dacára a rendőrségi
közleménynek, amely előző esti véleményem alapján
megerősítette, hogy Ryan öngyilkosságot követett el. Most
tehát szükségessé vált, hogy mi is bejelentsük: a boncolás
megerősítette az öngyilkosság tényét.
Boncolásra, más szóval autopsziára kétféle helyzetben
kerül sor. Történhet természetes elhalálozást követően,
rendszerint kórházban, és akkor is sor kerülhet rá, ha a halál
oka ismert – a páciens orvosi diagnózisának megerősítése,
esetleg a korábban alkalmazott kezelés hatásainak vizsgálata
céljából. Az elhunyt közvetlen családtagjait megkérdezik,
beleegyeznek-e a boncolás elvégzésébe, és nekik teljes
jogukban áll ezt elutasítani. Szerencsére sokan járulnak
hozzá a boncoláshoz. Ez a döntésük segítségére lehet más
pácienseknek, mivel kiváló lehetőséget biztosít az orvosoknak
a tanulásra és módszereik tökéletesítésére. Úgy gondolom,
rendkívül nagylelkű gesztus, ha a hozzátartozók
beleegyezésüket adják a boncoláshoz.
A másik helyzet akkor áll elő, ha a halál oka ismeretlen,
vagy felmerül a lehetősége, hogy nem természetes okból
következett be. Ilyen esetben a halálesetet jelentik a
halottkémnek. Minden gyanús, természetellenes,
bűncselekmény okozta vagy megmagyarázhatatlan haláleset
következménye boncolás, mégpedig nem is egyszerű, hanem
törvényszéki orvos szakértői boncolás. Ez utóbbi a test külső

20
és belső vizsgálata, amely egy alapos és minden részletre
kiterjedő eljárás. Utóbb ezeket a részleteket a patológus a
boncolási jelentésben rögzíti.
A jelentés meg kell hogy erősítse az elhunyt
személyazonosságát. Ez önmagában is gyakran nagyon
hosszú és bonyolult folyamat, amelyet olykor nem is
lehetséges elvégezni. A jelentés azt is megindokolja, hogy a
rendőrség vagy a halottkém miért kérte a boncolást, és
felsorolja az elvégzésénél jelen lévő személyeket. Részletekkel
szolgál az autopsziát követő bármilyen típusú laboratóriumi
vizsgálatokról is.
A jelentés legfontosabb része annak ismertetése, hogy a
patológus pontosan mit állapított meg. Rendszerint e
megállapítások valamiféle interpretációjával szolgálunk,
végül pedig megjelöljük a halál okát. Ha nem tudjuk, hogy
valaki miért halt meg, ezt rögzítjük – rendszerint a lehetséges
halálokok taglalása után.
Hosszú éveken át tanuljuk, hogy betegségek ezreinek
esetében milyen az egyes szervek makro- és mikroszkopikus
látványa, a boncolás legdöntőbb eleme mégis gyakran az,
hogy alaposan megnézzük az előttünk fekvő holttestet. E
részletes külső vizsgálat során megmérjük és
jegyzőkönyvezzük minden egyes karcolás-horzsolás-zúzódás,
minden golyó ütötte és szúrt seb kiterjedését, elhelyezkedését
és alakját. Ez egyszerűnek tűnhet a holttest általunk végzett
belső orvosi analíziséhez képest, ám gyakran bizonyul a
legfontosabb fázisnak egy-egy emberölés pontos
rekonstruálása során. A külső vizsgálatot túlságosan is
könnyű puszta formalitásnak tekinteni, és ezért minél
gyorsabban túlesni rajta. Utóbb azonban, amikor a tetemet
már elhamvasztották, megbánhatjuk, ha nem szenteltünk
kellő figyelmet ennek a műveletnek.

21
 Michael Ryan tömeggyilkos volt. Tizenhat emberrel
végzett, és csaknem ugyanennyit sebesített meg. Eddigi
szakmai tevékenységem alanyai elsősorban balesetek,
bűncselekmények vagy egyszerűen a balszerencse áldozatai
voltak. Ritkán találkoztam elkövetőkkel, és bizonyosan soha
nem volt dolgom olyannal, aki ennyi életet oltott ki, vagy
ennyi sérülést okozott. Felmerült bennem a kérdés, vajon
kezelhetem-e ugyanolyan tisztelettel – illetve, hogy
ugyanazzal a tisztelettel kell-e kezelnem – Ryant, mint
amilyen tiszteletet áldozatai iránt tanúsítok?
Természetesen tudtam, hogy a válasz: igen. Érzéseknek
nincs helyük a boncteremben. Arra gondolok, az egyik
legkiválóbb szakmai készség, amelyet elsajátítottam, hogy
nem érzem azt az erkölcsi viszolygást, amelyet mások
nemcsak hogy indokoltnak, hanem szükségesnek is tartanak.
Bármit éreztem is tehát ez iránt a fiatal férfi iránt, elmémből
és szívemből egyaránt kirekesztettem. Tudtam, hogy ezt a
vizsgálatot ugyanolyan gondosan és figyelmesen kell
elvégeznem, mint a többit – avagy még gondosabban és
figyelmesebben. Csak egy alapos és meggyőző fizikai vizsgálat
nyomán bocsáthattam a halottkém rendelkezésére azokat az
információkat, amelyekre szüksége volt ahhoz, hogy a
bírósági vizsgálat során magabiztosan nyilváníthasson
véleményt. Tudtam, hogy a bizonyítékok döntő fontossággal
bírnak állásfoglalása kialakításánál, hogy elejét vegye minden
későbbi vitának, illetve az ilyenkor elkerülhetetlenül
felmerülő konspirációs teóriákat is cáfolhatóvá tegye.
Nehezünkre esett elképzelni, hogy a boncasztalon
meztelenül fekvő vékony fiatalember nem sokkal korábban
embereket lőtt halomra. Aki csak a helyiségben tartózkodott –
rendőrök, a halottasház munkatársai, sőt még Pam is –
értetlenül nézték a holttestét. Ugyanolyan sebezhetőnek tűnt,

22
mint bárki, aki bűncselekmény áldozataként halt meg, mint
bármelyik áldozata.
Ezután munkához láttam: alaposan és részletesen meg
kellett vizsgálnom, különös tekintettel a koponyáján lévő be-
és kimeneti nyílásra. Ezután a belső vizsgálat érdekében fel
kellett nyitnom a tetemét, és mintákat kellett vennem belőle a
toxikológusok számára. Végül fel kellett tárnom, milyen utat
tett meg agyában a lövedék.
Amikor elkezdtem a munkát, a helyiségre teljes és tökéletes
csend ereszkedett. Senki nem kiáltott, nem hördült fel, nem
hallatszottak váratlan zajok. Senki nem nyúlt a teáskannához,
nem töltött a csészéjébe. Csend volt – és csak csend. Úgy tűnt,
még a hőmérséklet is jócskán csökkent. Mihelyt végeztem,
Ryant eltolták egy kerekes kocsin. Senki sem vágyott ennek a
furcsa fiatalembernek a közelségére, aki csendben élt az
anyjával, titkon a fegyverek megszállottja volt, és Isten tudja,
miféle gondolatok jártak a fejében.
Innentől Ryan áldozatait vettem sorra, és
megállapíthattam: hosszú, kemény, feszültséggel teli nap vár
rám. Fémes zajjal nyíltak-csukódtak a hűtőrekeszek, ahogy
befejeztünk egy boncolást, már kezdtük is a következőt. Ettől
eltekintve – valamint attól, hogy én közben diktáltam Pamnek
– a helyiségben továbbra is csend uralkodott. Munkámat
Jeanette MacFarlane patológusgyakornok segítette. Pam
gépelte, amit diktáltam, engem pedig fotósok és rendőrök
egymást váltó csoportjai követtek asztaltól asztalig, a
rangidős jegyzetelt, mások az általam produkált
bizonyítékokat tanulmányozták.
Mögöttem a halottasház személyzete tette a dolgát,
megtisztogatták és összevarrták a holttesteket, megtették az
előkészületeket, hogy hozzátartozóik is megnézhessék őket.
Az áldozatok halálának oka nyilvánvaló volt,

23
mindnyájukkal lövések végeztek. Nem akadt, aki az állig
felfegyverzett Ryant megpillantva, pusztán szívroham
következtében esett volna össze holtan. Nekem azonban az
volt a dolgom, hogy megállapítsam, volt-e bármilyen
természetes betegségük, amely a halálukat okozhatta vagy
esetleg siettette. Ismét gondosan dokumentálnom kellett
minden egyes sebet: leírnom, elemeznem őket, feltárnom a
golyó vagy golyók útját. Minden holttestet körüljártam,
instruáltam a fotóst, megmértem a sebeket, megállapítottam
a rendellenességeket, közben pedig kántáltam a magam
litániáját Pamnek. Fokozatosan összeállt Ryan eszeveszett
napjának képe.
Azokat az áldozatokat, akikkel egyetlen lövés végzett,
távolról érte a gyilkos golyó. Ha valakinek sikerült a közelébe
jutnia, Ryan nyilvánvalóan késztetést érzett, hogy többször is
rálőjön.
Amikor anyja, aki egy konyhán dolgozott, megtudta egy
barátnőjétől, mi folyik, hazaindult, hogy megfékezze Ryant.
Barátnője kocsival elvitte a Southside-ra, ahonnan gyalog
folytatta útját otthonuk felé. Sebesültek és halottak mellett
elhaladva, félelem nélkül folytatta útját.
– Hagyd ezt abba, Michael! – mondta a fiának.
Ryan feléje fordult, és a gyorstüzelő karabéllyal leadott egy
lövést  a lábára. Az asszony arccal a földre zuhant.
Véleményem szerint ezzel a lövéssel Ryan csak megsebesíteni
akarta. Ezután azonban odament hozzá, megállt felette, majd
kétszer a hátába lőtt, és ezzel meg is ölte.
A két második lövés azokat a jellegzetes korom- és
égésnyomokat hagyta a seb körül, amelyek akkor
keletkeznek, ha egy fegyvert közelről, mondjuk, kevesebb
mint tizenöt centiméternyi távolságból sütnek el. Ryan talán
csak nem volt képes szembenézni anyjával, amikor

24
meggyilkolta. Az asszony érkezéséig fia a ház közelében
maradt, én pedig arra a feltételezésre jutottam, hogy anyja
halála indította rá, hogy jóval nagyobb arányú tombolásba
kezdjen a városban. Úgy gondolom, ezután már gátlástalanul
élvezte, hogy a fegyverei rendkívüli és szokatlan hatalmat
biztosítanak neki a fegyvertelenek felett.
A következő néhány nap során lassan, holttestről holttestre
haladva folytattam e számomra is szokatlan munkát. Ezeket
az áldozatokat a halál váratlanul és erőszakosan ragadta el
békés, és talán eseménytelen életükből. Ez a halottasházban
mindenkit nagyon felzaklatott, mi azonban nem hagyhattuk,
hogy a rémület úrrá legyen rajtunk, sőt azt sem, hogy a
történtek felzaklassanak. Sem a döbbenet, sem a
megrendülés nem fér össze a patológus munkájával. Nekünk
szigorú objektivitással kell keresnünk az igazságot. A
társadalom szolgálata érdekében olykor korlátok közé kell
szorítani saját emberi természetünk bizonyos
megnyilvánulásait. Azt hiszem, ugyanez a korlátok közé
szorított emberi természet követelte nagy erővel a jogait,
amikor csaknem harminc évvel később Hungerford felett
repültem.
Valójában ilyen hosszú időre volt szükségem, hogy
belássam: a mészárlás nagyon is mélyen érintett. Amikor
megtörtént, semmiféleképpen nem voltam hajlandó
elismerni, mennyire megrázott és elszomorított. Példaképeim
alfahím és alfahím szerepre törekvő kollégáim voltak, ők
pedig a világért sem adták volna jelét ilyesminek, nem
beszéltek volna róla, de még a gondolata elől is elzárkóztak.
Nem: annak érdekében, hogy végezhessem ezt a munkát,
emlékeztetnem kellett magam Keith Simpson igazságügyi
patológusprofesszor szakmai integritására, amely tízes
éveimben arra inspirált, hogy rendületlenül készüljek

25
hivatásomra. Írt ő valaha is olyasmiről, mint a megrendülés
vagy az iszonyat? Nem, soha.
Amikor Iain visszatért szabadságáról, nem kérdezett
Hungerfordról, nem akart tanácsot adni, és egyáltalán
semmilyen módon nem utalt az ottani eseményekre.
Bizonyosan dühös volt rám, amiért a távollétében magamra
vállaltam egy ilyen óriási feladatot, jóllehet nekem kellett őt
helyettesítenem a szabadsága alatt. Visszahívhattam volna a
vakációról? Talán – és az ügy érdekében bizonyosan vissza is
tért volna. Mindketten tudtuk, hogy egy ilyen rendkívüli
feladatot neki kellett volna elvégeznie, már az IRA számos
bombamerényletével és fegyveres akciójával kapcsolatban is
hasznát vették szakértelmének. Mi több: specialitása volt a
ballisztika.
Haragjának külső megnyilvánulása a froideur{3} volt, egyes
kollégák viszont idővel célozgattak rá: a Ryan-féle ámokfutás
legostobább momentumának Iain azt tartja, hogy a tettes épp
akkorra időzítette, amikor ő szabadságon volt. Egymás közt
mi ezt azzal toldottuk meg (pedig már önmagában is jókora
szamárság volt), hogy professzorom titokban úgy véli, Ryan
hülyeséget csinált, amikor agyonlőtte magát, ezzel ugyanis
megfosztotta őt, a híres dr. Westet egy látványos bírósági
szerepléstől.
Hungerford hosszú időn át mérgezte a viszonyunkat, nem
kétséges azonban, hogy ott végzett munkám nyomán
pozícióm megváltozott a Guy’sban, és valószínűleg az egész
Egyesült Királyságban is. Immár nem Iain ügyefogyott
kisöccse és rajongó híve voltam, hanem neves patológus, a
saját jogomon.

26
 3

Miután bejelentkeztem a földi irányításnál, ráfordultam a

géppel a megközelítés végső szakaszára, és biztonságosan
leszálltam, túlságosan könnyen feledkezve meg a furcsa,
felkavaró élményről, arról, ahogyan hirtelen megelevenedtek
bennem 1987-es emlékeim.
A gép egy Cessna‒172-es, amelyet egy huszon-egynéhány
fős liverpooli tulajdonosi csoport tagjaként használok. Ez az
én passzióm (illetve a bolondériám, mert vasúton csaknem
mindig gyorsabban eljutnék háztól házig): amilyen gyakran
csak lehetséges, a levegőben utazom konferenciákra és
boncolásokra az Egyesült Királyság más részeibe, valamint
Írországba.
Végigbukdácsoltam a kis repülőtér füves kifutópályáján, a
ragyogó napsütésben elgurultam az állóhelyemig, és
kikapcsoltam a motort. Ott hagytam a Cessnát, és
megpillantottam a rám váró kollégát. Remekül éreztem
magam.
Autóba ültünk, és miközben elhajtottunk, tűnődni kezdtem,
vajon nem csak képzeltem-e, hogy odafent történt velem
valami. Lehet, hogy nem jutottam elég oxigénhez a
pilótafülkében? Nos, százméteres magasságban ilyesmi aligha
fordul elő.  Biztosra vettem így utólag, hogy reakcióm nem
lehetett annyira heves, mint ahogyan emlékeztem rá.
Semmiképpen sem lehetett pánikrohamom.
Később, amikor visszafelé repültem, a változékonyabb
időjárási viszonyok megkövetelték, hogy csakis a vezetésre

27
összpontosítsak: nemigen gondoltam Hungerfordra, azt
leszámítva, hogy elkerültem. Ekkor ötlött fel bennem
életemben először, hogy egyebek közt talán azért repülök,
mert a pilóta elsősorban azzal van elfoglalva, hogy életben
maradjon, ez pedig elnyomja minden más gondolatát,
érzelmét és félelmét.
Amikor végül hazaértem, a felhők eloszlottak – derűs,
enyhe nyári este fogadott. Kevertem magamnak egy szódás
whiskyt, és kiültem a teraszra, hogy kiélvezzem a lenyugvó
nap utolsó sugarait.
Csakhogy… a gyöngyházszín nyári alkonyat, és kísérői, a
csend és a nyugalom hirtelen-váratlan eszembe juttatták…
Hungerfordot. Ismét. A szívem gyorsabban kezdett verni.
Furcsa szédület fogott el, pedig még egy kortyot sem ittam.
Újra egy kisváros utcáin jártam, s miközben lassan haladtam,
vértócsákban mozdulatlanul heverő holttesteket láttam
heverni fűnyíró gépek mellett, kocsikban, a járdán, a
kövezeten.
Mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjam. Emlékeztettem
magam, hogy ezúttal tudom, mi fog történni. Magamban
leszögeztem: a saját elmém járatja velem a bolondját.
Nyilvánvalóan. Tehát, ha nagy erőfeszítés árán is, de tudnom
kell kontrollálni. Nyilvánvalóan.
Újabb nagy levegők. Lehunyom a szemem. Szét kell
zúznom ezt az egészet, ahogyan a markában lévő jégkockákat
roppantja össze az ember.
A testem fokozatosan ellazult, ökölbe szorított kezem
elernyedt. Kezdtem mélyebben lélegezni. Bizonytalanul a
számhoz emeltem a poharat. Igen… újra teljesen ura voltam a
helyzetnek.
Mire kiürítettem a poharam, tudtam a biztos választ a két
kérdésre, amelyeket aznap reggel tettem fel magamnak a

28
gépen. Nem, természetesen nincs szükségem rá, hogy
felkeressek egy pszichológust, pláne pszichiátert: a puszta
ötlet is képtelenségnek tűnt. És amellett sem szól észszerű érv,
hogy felhagyjak igazságügyi patológusi praxisommal. Bármi
történt is velem ma, hamarosan véget ér, és minden rendben
lesz. Egészen biztosan.
Néhány hónappal később, 2015 őszén Párizsban bárok,
éttermek, egy sportstadion és a Bataclan színház ellen
elkövetett, összehangolt terrortámadások százharminc ember
életét követelték, mintegy kétszázan szenvedtek sérüléseket.
Külső helyszínen voltam, amikor a rádióból értesültem a
történtekről. A riporter hangja mellett a szirénák minden
vészhelyzetben elmaradhatatlan vijjogása és emberek
döbbent hadarása is hallatszott. Horror-hangkulissza.
Kénytelen voltam megállítani az autót.
A házam közelében, egy út menti pihenőben üldögéltem.
Lehunytam a szemem, amely azonban ettől még látott, a
fülem pedig hallott. Mentőautók kék villogói. Rendőrségi
úttorlaszok. Boncasztalok sorai a halottasház éles
fényözönében, rajtuk emberi testrészek. Kiabálás. Rendőrségi
rádiók. A sebesültek sikolyai. Előttem: holttestek. Orromban a
halál szaga. Egy láb, egy kéz, egy gyerek. Egy fiatal nő, aki egy
nightclubban táncolt: belei a hasán kívül. Férfiak öltönyben-
nyakkendőben, de a lábuk hiányzik. Irodisták, felszolgálónők,
diákok, nyugdíjasok. Halottak egytől egyig.
Nem tudom, ekkor melyik általam látott katasztrófa képei
jelentek meg lelki szemeim előtt: a Bali-szigeti robbantás, a
2005. július 7-i londoni merényletek, a claphami vasúti
katasztrófa, az elsüllyesztett Marchioness, a New York-i 9/11,
a whitehaveni mészárlás képei vagy talán mind egyszerre.
Az út szélén vártam, hogy leapadjon a dagály hulláma,
amely elborított. Amikor vége lett, nyomorultul éreztem

29
magam, rémült voltam. Az emberi pusztulás szaga mintha
néhány percig még megmaradt volna a kocsiban. Mély
levegőt vettem. Elmúlt.
Elhajtottam, döbbenten, de már összeszedetten.
Talán mégis szükségem volt rá, hogy megbeszéljem ezt az
egészet valakivel, aki ért hozzá. Esetleg egy pappal?
Mindenesetre olyasvalakivel, akinek az a dolga, hogy
elfogadja gyengeségünket és erőt adjon.
Önkéntelenül is megráztam a fejem. Nem, hát persze hogy
nem. A párizsi események szörnyűek voltak, de engem nem
hívtak, hogy segítsek, és semmi közöm nem volt az egészhez.
Bőséges tudással rendelkeztem a halálról, és nem féltem tőle.
A Párizsban történtek váratlanul felszakították az emlékek
egy varratát, de a seb most ismét bezárult. Tudtam, milyen
hosszú, munkás éjszaka vár francia kollégáimra, mindössze
sajnálatot éreztem irántuk.
Így hát folytattam utamat a halottasházba, végezni
szokásos tennivalóimat. Biztosra vettem, hogy minden
remekül alakul majd.

30
 4

Kapcsolatom a halállal egészen fiatal koromtól egyszerre volt

meghitt és távoli. London közelében, jó körülmények közt
cseperedtem, apám a helyi önkormányzat könyvelője volt,
anyámmal együtt Észak-Angliából költöztek délre a
boldogulás reményében. Vagyont nem szereztek, de elég
jómódúak voltunk: azok, akik szeretik az efféle
kategorizálást, az alsó középosztályba soroltak volna
bennünket. Nővérem tíz, a bátyám öt évvel idősebb nálam. Én
voltam a családban a dédelgetett apróság, és mindössze
egyetlen szokatlan tényező befolyásolta életünket. Anyám
szívbeteg volt, ami azt jelentette, hogy fokozatosan minden
életereje cserben hagyta.
Gyerekkorában reumatikus láz támadta meg, és ennek a
gyerekkori fertőzésnek az egyik következménye az volt, hogy
kéthegyű mitrális szívbillentyűjének állapota egyre gyorsabb
ütemben romlott. Akkoriban mindössze annyit érzékeltem,
hogy gyakran már csekély erőfeszítéstől is kifullad, és más
gyerekek édesanyjával ellentétben gyakran le kellett ülnie.
Helen nővérem határozottan állította, hogy anyánk régen
eleven, nevetős asszony volt, aki minden lehetséges
alkalommal irgalmatlanul kihurcolta a táncparkettre
vonakodó és komoly apámat, s aki fiatalasszonyként egy
tandemkerékpáron, alig valamivel a háború kitörése előtt
európai túrára indult férjével. Ő volt mindig minden társaság
lelke.
Szerettem üldögélni a nappaliban, s hallgatni nővérem

31
történeteit anyánkról. Akkoriban a falak igencsak csupaszok
voltak, ezért azonban túláradó módon kárpótoltak bennünket
a mozgalmas mintázatú szőnyegek.
A sarokban egy kicsiny, fekete-fehér televízió állt,
képernyője közepén egy fehér ponttal, amely azután is ott
maradt, ha kikapcsoltuk, és még perceken át hipnotizált
minket a sötétben. Volt egy – akkori szóval – radiogramunk
(egy hatalmas készülék, amely egy lemezjátszóból és egy
rádióból állt); elejét szövet borította. Többnyire könnyebb
klasszikus zene szólt belőle, az a fajta, amelyről a feltörekvő
középosztály úgy gondolta, pallérozódik általa.
Az elektromos kandalló izzása barátságos derengéssel
árasztotta el a helyiséget, noha valószínűleg több fényt adott,
mint meleget. A karosszékek pedig rozzantak voltak, ám bölcs
előrelátásból kopásálló huzat borította őket. Igen – a nappali
harsány szőnyegein ülve szívvidító volt hallgatni a
történeteket, amelyek arról a csupa élet asszonyról szóltak, de
akinek, úgy tűnt, semmi köze anyánkhoz, aki gyakran feküdt
erőtlenül ágyában, az emeleten. Vagy a kórházban.
Gyakran és hosszú időre került kórházba, én, a kisfiú
legalábbis így érzékeltem. Gyakran küldtek el nagyanyámhoz
tengerparti vakációra Lytham St. Annesbe vagy a
nagynénémhez Stockportba, és csak jóval később jöttem rá:
nem annyira azért, hogy jól érezzem magam a
tengermelléken, vagy hogy találkozzam unokatestvéremmel,
hanem hogy anyámnak jusson ideje egy-egy újabb operációra
és lábadozásra.
Bizonyos, hogy amikor otthon volt velem, nagyon
igyekezett olyan lenni, mint más egészséges anyák. Minden
reggel korán kelt, és szeretetteljes gonddal csomagolt nekem
tízórait, majd indított el az iskolába (akkoriban még a nagyon
kis gyerekek is egyedül tették meg ezt az utat). Mindössze

32
akkor jöttem rá – egyszer otthon felejtettem a hegedűmet, és
visszamentem érte, őt pedig meglepetésemre ismét az ágyban
találtam  –, hogy valahányszor reggelente elindultam, ő
kimerülten visszafeküdt. Őt éppúgy megrázta, hogy rájöttem
erre, mint engem a felismerés. Úgy elképedtem, hogy még
szemrehányást is tettem érte szegénynek. Azt akartam, hogy
jobban legyen – ismét ugyanaz az anya, aki mások elbeszélése
szerint egykor volt. Én magam is láttam azonban, hogy a
szemem láttára enyészik el.
Egy decemberi napon az iskolából hazaérkezve nem
találtam otthon. Kórházba került, amelyről ma már tudom,
hogy a Royal Brompton volt. Újabb vizsgálatok és ágyban
fekvés vártak rá. Negyvenhét éves volt.
Karácsony napján bevittek hozzá. Annak a látogatásnak az
emlékét csaknem kitörölte azoknak a kórházaknak az
emlékképe, ahol később hivatásom gyakorlása során
megfordultam. Le tudok ásni az évek mélyére, átrostálhatom
a földtani rétegeket, míg csak el nem jutok 1961 karácsonyáig,
amire azonban ott rálelek, töredékeire hullik, ha
megpróbálom alaposan szemügyre venni. Csak pillanatnyi,
véletlenszerű képeket tudok felidézni.
Tudtam, hogy egy kilencéves gyereket általában nem
látnak szívesen a kórházi osztályokon. Azt mondták, olyan jól
viselkedjem, amilyen jól csak tudok: erről egy pillanatra sem
feledkeztem meg, miközben végigkísértek a magas,
visszhangos folyosókon. Csinos, keményített egyenruhát
viselő nővérek siettek el mellettünk, látszott, hogy sok a
dolguk. Kétoldalt hatalmas helyiségek sorakoztak. A
levegőnek fertőtlenítőszaga volt. A távoli ablakokon túl annak
a borús londoni napnak a sárgás fényei derengtek. Apám
nyomában haladtam, hirtelen befordultunk egy jókora,
deszkapadlós kórterem ajtaján. Új páciensek számára

33
megvetett fehér ágyak hosszú sorának látványa fogadott,
ahogyan visszaemlékszem, egy kivételével valamennyi üres
volt. Ebben anyám feküdt, s visszagondolva úgy tűnik, azon a
karácsonyon ő volt az egyetlen beteg a kórteremben.
Bárcsak emlékeznék rá, hogyan fogadott, hogyan nézett
rám. Gondolom, megölelt, aztán fogta a kezemet. Azt hiszem,
így történt. Valószínűleg felkapaszkodtam az ágyára, és
megmutattam neki a játékokat, amelyeket kaptam. Lehet,
hogy valamiféle ajándékcsomagokat bontottam ki neki,
rémlik, hogy igen. Remélem, hogy ezt tettem.
Néhány héttel később, egy hideg januári reggelen, miután
szokás szerint korán keltem, és elhagytam Robert bátyámmal
közös szobánkat, átmentem szüleim szobájába, hogy bebújjak
apám ágyába. Minden reggel így tettem. Aznap azonban
valami nem stimmelt, az ágy hideg volt, meg sem bontották,
senki sem aludt benne.
Felkapaszkodtam az emeletre. Világosság fogadott –
világosság a házunkban, kora reggel. És hangok. Akik
beszéltek, nem úgy tették, ahogy rendes körülmények közt,
napközben szokás. Suttogtak, mintha éjszaka lett volna,
furcsa hangfekvésben; számomra ismeretlen riadalmat
éreztem benne. Visszaosontam az ágyba, feküdtem, vártam és
aggódtam. Valami történt, és előbb vagy utóbb valakitől
nyilván megkapom majd a magyarázatot.
Végül apánk lépett be.
Rémülten és döbbenten láttam, hogy sír. Bámultunk rá,
Robert pislogott, mert egy pillanattal előbb ébredt fel.
– Édesanyátok csodálatos asszony volt – szólalt meg apánk.
Ez a megfogalmazás, lévén még csak kilencesztendős, a
számomra túlságosan is árnyalt volt. Robertnek kellett
elmagyaráznia a múlt idő jelentését, azt, hogy anyánk immár
a múlthoz tartozik. Mert meghalt.

34
 Végül megtudtam, hogy apám és nővérem előző este szokás
szerint elmentek meglátogatni őt a Royal Bromptonba. Ő még
mindig nem volt jól, de úgy tűnt, ennél nincs nagyobb baj.
Szokás szerint jó éjt kívántak neki, s éppen indulni készültek,
amikor az ápolónő félrevonta őket, és így szólt: – Észrevették,
mennyire rosszul van a beteg? Félek, Mrs. Shepherd
valószínűleg nem éri meg a reggelt.
Megdöbbentő hír volt ez, mert egyszerűen fel sem merült
senkiben, hogy meghalhat. Ha apámnak eszébe jutott volna,
vagy ha a kórháziak figyelmeztetik, meggyőzte volna magát,
hogy ilyesmi nem következhet be. Anyánk azért volt
kórházban, hogy jobban legyen, a család pedig látogatta. Ez
volt a helyzet, és senki sem sejtette, hogy fordulat következhet
be.
Valójában anyám a szívbetegség végső stádiumában volt.
Szívelégtelenségben szenvedett, és mostanra gócos
tüdőgyulladás alakult ki nála, amelyet gyakran emlegetnek az
„öregek barátja”-ként, mert megszabadítja a legyengült
beteget szenvedéseitől. Nyilvánvalóan nem volt esélye a
túlélésre a tüdőgyulladással szemben, noha ekkor már
léteztek antibiotikumok ennek a fertőzésnek a kezelésére.
Bárcsak időben felfedezték volna a penicillint, amely
gyerekkorában megakadályozta volna, hogy a reumatikus láz
kárt tegyen a szívében.
Évekkel később, orvostanhallgató koromban apám
ünnepélyes komolysággal vette elő anyám boncolási leletét
egy külön fiókból, amelyben tartotta, és megkért, hogy
magyarázzam el, mi áll benne. Elmondtam neki, hogy anyám
szervezete a gyermekkori reumatikus lázra adott
válaszreakcióként olyan vegyi anyagokat hozott létre a
vérében, amelyek elpusztították a baktériumokat. Ezek
azonban nem csak a fertőzést támadták, hanem a test saját

35
szöveteit is – jelen esetben, eléggé tipikus módon szívének
kéthegyű billentyűjét. Ez a billentyű, amely a vérnek a szív
bal felén történő átáramlását szabályozza, úgy elhegesedett,
és annyira merevvé vált, hogy részben elzárta a vér útját.
Valahányszor anyám befeküdt a kórházba, hogy nyitott
szívműtétet hajtsanak végre rajta, a sebészek szó szerint
átdugták ujjukat a pitvar-kamra szájadékon, hogy
felszabadítsák a billentyű vitorláit. Ezek ennek
eredményeképpen ismét normálisan nyíltak-záródtak, a bal
pitvar és a bal kamra közt pedig helyreállt a vér áramlása.
Vagy legalábbis javult… egy időre.
Ez volt az oka, hogy miután legyengülve eltűnt hazulról, a
kórházból új erőre kapva tért vissza. A javulás azonban
minden alkalommal csekélyebb volt.
A szóban forgó nyitott szívműtét ekkoriban úttörő
jelentőségű eljárás volt, az orvostudomány egyik
vívmányának számított, nem lehetett azonban csatát nyerni
egy ellenszegülő szívbillentyűvel szemben, amelyet a beteg
saját szervezete igyekezett eltökélten elpusztítani. És valóban,
mire tíz évvel később az orvosegyetemre kerültem, ezt az
eljárást már másikkal váltották fel, anyám ekkor már
kaphatott volna egy új, szintetikus szívbillentyűt, és életben
maradhatott volna, hogy még sok-sok éven át aktív életet
élhessen.
Anyám halálakor én minderről mit sem tudtam. Azt sem
tudtam, mit kellene éreznem. Mindenki könnyes szemmel
nézett rám, látszott, hogy várnak tőlem valamit. De mit?!
Átmentem a szomszédba, John barátomék házába. Szombat
volt, az egész család otthon tartózkodott. Anyja kedves volt
hozzám, könnyezett, John meg én pedig kettesben ültünk, és
rajzfilmeket néztünk a televízióban. Bár mulatságosak voltak,
úgy éreztem, nem szabad nevetnem.

36
 Mindez nem sokkal utóbb megismétlődött, amikor arra
jöttem haza az iskolából, hogy a ház tele van rokonokkal és
virággal. Később kikövetkeztettem, hogy megvolt a temetés;
az, hogy nekem is ott kellene lennem, senkinek sem fordult
meg a fejében. Amikor beléptem, szomorú pillantásokat
vetettek rám. Mit vártak tőlem, mit kellett volna mondanom?
Nem éreztem semmit. A lelkem mélyén talán nem is tudtam
mit kezdeni a halál fogalmával. Anyám korábban nagyon
gyakran eltűnt, és mindig visszatért. Lehet, hogy a
nyilvánvaló jelek ellenére is bíztam abban, hogy ismét
megjelenik majd.
Ha visszagondolok életem korai esztendeire és anyámra,
nagyon kevésre emlékszem, és semmit sem érzek iránta.
Talán mert olyan gyakran volt távol – kórházban –, és
furcsamód akkor sem igazán éreztem a jelenlétét, ha odahaza
tartózkodott? Miért emlékszem olyan sok mindenre abból az
időből nagyanyáimmal, bátyámmal, nővéremmel, az
apámmal, nagynénémmel kapcsolatban? Anyám helyén
azonban űr tátong. S azt hiszem, ez mindig is így lesz.
Halála után valami egészen meglepő dolog történt. Apám
megváltozott. Azt hiszem, végiggondolta, mit veszített, és az
űrt azzal igyekezett betölteni, hogy próbált egyszerre
apánkká és anyánkká lenni. Nem volt többé kedvetlen és
visszahúzódó, inkább határtalan szeretetet sugárzott
magából. Nővérem rengeteget segített, noha anyám halálakor
már tizenkilenc éves volt, és egyetemre járt: tanárnak készült.
Apám arra számított, hazajön, és gondját viseli majd a
férfinépségnek, ő azonban bölcsen döntött, hogy nem ezt tette
– ezzel együtt teljes szívéből szeretett és segített bennünket,
még azután is, hogy néhány évvel később férjhez ment.
Apám vezette a háztartást, vásárolt, főzött, s közben teljes
munkaidőben dolgozott egy olyan időszakban, amikor még

37
nem sok egyedülálló apa akadt, és a fogyasztói
társadalomnak ebben a kezdeti korszakában az üzletek teljes
bizonyossággal zárva voltak, amikor dolgozó emberek is
felkereshették volna őket. Eltökélten hitte, hogy bármi
megvalósítható, ha az ember elszánja rá magát. Így hát
kicserélte a házban az összes vezetéket, kifestette a konyhát,
karbantartotta a kocsit, és megtanult főzni (igaz ugyan, hogy
az eredmény nem mindig őt igazolta). Ráadásul
valamiképpen sikerült szükségleteinkhez igazítania az életét,
ennek során pedig felfedezte egy új képességét, azt, hogy
rengeteg szeretetet képes adni és kapni. Amikor ezt felidézem
magamban, óriási csodálatot érzek iránta.
Van egy kis fekete-fehér képem apámról, egy nagyocska,
hosszú lábú gyereket tart az ölében, aki alighanem én vagyok.
A háború utáni férfinemzedéket még viktoriánus apák
nevelték fel, ezért nem tudták kimutatni a fiaik iránt érzett
szeretet és gyengédség ilyen fokát.
Biztosította számomra, hogy boldog gyerekkorom legyen.
Élveztem az iskolát, tizenegy évesen letettem az általános és a
középiskola közti versenyvizsgát, szerettem úszni, jártam a
helyi ifjúsági klubba, énekeltem egy kórusban, és volt egy
csomó barátom. Ezek egyike egy háziorvos fia volt. Nagyjából
tizenhárom évesek lehettünk, és hogy ránk ijesszen,
„kölcsönvette” apja egyik orvosi könyvét, leemelte
könyvespolcukról, és behozta az iskolába. A Simpson’s
Forensic Medicine{4} harmadik kiadása volt ez, Keith Simpson
professzor műve, egy kicsiny, elnyűtt, vörös könyv, amely
kívülről nem ígért sokat. A belseje azonban tele volt halott
emberek képeivel, sőt, túlnyomórészt meggyilkolt
emberekéivel, akiket megfojtottak, villamosszékben végeztek
ki, felakasztottak, megkéseltek, agyonlőttek, valamiképpen
megfullasztottak… Simpson professzor figyelmét a borzalmas

38
vég egyetlen típusa sem kerülhette el. Ő aztán mindenfélét
látott. Volt egy fotó a páfrányszerű mintázatról, amelyet a
villámcsapás hagy a bőrön, fénykép egy fiú koponyájának
belsejéről, akit fejbe vágtak egy téglával, és egy döbbenetes
képsorozat golyó ütötte bemeneti és kimeneti sebekről,
továbbá számos felvétel a bomlás különböző állapotaiban
lévő holttestekről.
Természetesen nekem ekkor nagyon is ismerős volt a halál
fogalma. Az érzelmi utóhatását számos formában
megtapasztaltam, semmit sem tudtam azonban a halál fizikai
valóságáról. Anyám tőlem távol, kórházban halt meg, és
bizonyosan senki sem gondolta úgy, hogy helyénvaló volna
látnom a holttestét. Még a legamatőrebb pszichológusnak is
szükségképpen arra kell következtetnie, hogy a halál
megnyilvánulási formáinak vizsgálatára irányuló igényem
váltotta ki rendkívüli érdeklődésemet a Simpson’s Forensic
Medicine ama példánya iránt. A téma nemhogy érdekelt –
egyenesen megigézett. Több volt ez viszketegségnél, és
sokkalta több, mint más fiúknak az a mohó vágya, hogy
elborzassza őket valami.
Kölcsönkértem a könyvet, és órákon át tanulmányoztam.
Elolvastam és újraolvastam a szöveget, és bámultam a hozzá
tartozó képeket. Határozottan szemléletesek voltak,
különösen azért, mert akkoriban meg sem próbálták kímélni
a hozzátartozókat, így az áldozatok arcát sem takarták el.
Lehetséges, hogy azt a borzalmas dolgot, a legrosszabbat,
ami történhet, azt, amit halálnak nevezünk, a nagy Simpson
szenvtelen, szigorúan tárgyilagos, elemző tekintetén keresztül
akartam látni. Talán Simpson volt, aki hozzásegített, hogy
kezelni tudjam a kezelhetetlent. Az is lehet azonban, hogy
egyszerűen izgatott az orvosi ismereteknek és a
detektívmunkának ez a keveréke.

39
 Orvostudományi pályára készültem. A kórbonctan orvosi
diszciplína volt, ám a törvényszéki patológia egyszerre volt
orvostudomány és még valami. Más patológusokkal
ellentétben én felfogtam, hogy a törvényszéki patológusnak
igenis vannak páciensei, jóllehet nem úgy, mint más
orvosoknak, mert ezek a páciensek valamennyien halottak.
És: életét bizonyosan nem lehet összehasonlítani egy
háziorvoséval, akire minden reggel szipákoló emberek sora
vár.
Megtudtam, hogy a törvényszéki patológust a nap és az éj
bármely órájában kihívják minden gyanús halálesethez, és
lehetséges, hogy ez egy tényleges gyilkosság tényleges
helyszínét jelentheti. Munkája (amelyet akkoriban minden
esetben férfi végzett) az volt, hogy elvégezze a holttest alapos
orvosi vizsgálatát, segítve a rendőrséget a bűntény
felderítésében. Ha mondjuk van egy áldozat, akivel lőfegyver
okozta sebek végeztek, a patológus nemcsak a helyszínt és a
sebeket vizsgálja meg – így Simpson –, hanem azonnal látni
akarja az összes olyan tűzfegyvert is, amelyet a közelben
találtak.
Ezután négy kérdést kell feltennie magának:
1. Okozhatták-e a sebet azzal a lőfegyverrel?
2. Milyen távolságból adták le a lövést?
3. Milyen irányból?
4. Okozhatta-e a sebet maga az áldozat?
Keith Simpson professzor álláspontja szerint ez volt a
rutineljárás. Tudásszomjtól ösztönözve mindent elolvastam
róla, amit találtam, és tökéletesen levett a lábamról a
munkamódszere. Haladéktalanul a bűncselekmények
helyszínén termett, gyakran azokban az időkben is, amikor a
vonatokat még gőzmozdonyok vontatták, majd latba vetve
orvosi szakértelmét segített a nyomozóknak rekonstruálni az

40
emberöléseket, megoldani a megoldhatatlant, tisztázni a
meggyanúsított ártatlant, érvelni a bíróságon, törvény elé
állítani az elkövetőt.
Ezek után egyértelművé vált, milyen jövő vár rám. Nem
óhajtottam kevesebbel beérni, mint hogy én legyek a
következő Keith Simpson professzor.

41
 5

Aztán egyszer csak ott álltam a bloomsburyi kampusz egyik

hatalmas, fehér csempés alagsori helyiségében, klinikai
környezetben. A mennyezeti lámpák ragyogó fényt
árasztottak. Előttem egy lepedő alatt egy holttest feküdt, a
legelső, amelyet hamarosan megpillantok: körvonalai
hátborzongató pontossággal rajzolódtak ki.
A University College London valamennyi
orvostanhallgatója felvette tanrendjébe az anatómiát.
Körülbelül hetvenen voltunk, és nem akadt köztünk, aki ne
tudta volna, mit jelent ez… Boncolást. Iskolás koromban
boncoltam tüskéscápát és egy patkányt is. Most pedig egy
emberi testet készültünk felboncolni.
Miközben lefelé lépdeltem a lépcsőkön, megéreztem a
formalin szagát, és azonnal ráismertem, mert az iskolai
biológiai laboratóriumokban már volt hozzá szerencsém.
Átvágtunk a termen, elhaladtunk körülbelül negyven
porcelánasztal mellett, amelyeken még folyamatban voltak a
felsőbb évfolyamok hallgatói által végzett boncolások.
Óvatosan haladtunk, tudtuk, hogy azok alatt a lepedők alatt
hullák fekszenek. Aztán amikor mellette elhaladva
hozzáértem az egyikhez, a sarkáról lecsúszott a lepedő, mi
pedig egy hatalmas, szőrös gorillalábat pillantottunk meg.
Haha… ez az összehasonlító anatómiai kurzus kelléke…
Idegesen elnevettem magam. Mindnyájan idegesen
nevetgéltünk. Mindenki feszült volt.
Amire készültünk, jó néhányunk számára ijesztő vagy

42
undorító volt. Én másképpen szorongtam, mert továbbra is
igazságügyi patológus akartam lenni, mint Keith Simpson
professzor, de halottakat igazából még csak fényképen
láttam. Vajon miképpen reagálok majd, amikor megpillantom
az első holttestet? Tudtam, ha elhányom magam, elájulok,
elsápadok, vagy akár csak elbizonytalanodom (és akadtak a
helyiségben, akiket mindettől nem sok választott el),
pályafutásom, amelyre a legnagyobb lelkesedéssel készültem,
még azelőtt véget ér, hogy elkezdődött volna.
Asztalonként négyen új, fehér, ropogósra keményített
köpenyben álltuk körül a holttesteket: végig velünk lesznek
tizennyolc hónapos anatómiai kurzusunk során, amelynek a
végén természettani szempontból már többet tudunk majd
róluk, mint amennyit ők valaha is tudhattak önmagukról –
ami azonban a személyüket illeti, kevesebbet, mint bárki
idegenről, akivel együtt utaztunk a buszon, és
megpillantottuk az arcát, vagy hallottuk a hangját.
Miközben az oktatóra vártunk, mindnyájan igyekeztünk –
ki-ki a maga módján – szabadulni érzelmeinktől. Az élettelen
emberi alakoknak a lepedőn át kirajzolódó félreismerhetetlen
formái azonban változásokat idéztek elő csoportunk
tagjainak viselkedésében. Jó néhányan igyekeztek bátornak
mutatkozni. Egyesek viccelődtek, mások úgy érezték, kötelező
szívből nevetniük. A tekintetek találkoztak, hosszan
egymásba kapcsolódtak. Akadtak, akik hirtelen úgy érezték,
ez a megfelelő alkalom, hogy randevúra hívják egy-egy
csoporttársnőjüket. A jelenlévőkre újfajta, szokatlan nyomás
nehezedett, aminek következtében a helyiség atmoszférája
heves, személyes érzelmektől vibrált.
Ekkor a tanár beszélni kezdett, mi pedig feszülten
figyeltünk a holttestek mellett állva. Mélységes-mély
csendben hallgattuk szavait. Az éles fényben, amelyet

43
csillogva vertek vissza a csempék és a szikék ragyogó pengéi,
még fehérebbnek látszott a laboratóriumi köpeny, amelyet
viseltünk – ahogyan arcunk is, amelyre immár kiült a
feszültség és a kimerültség.
A lepedőket levették. Ott voltak a szemünk előtt. A halottak.
Szürkén, mozdulatlanul, némán, vakon. Némelyek közülünk
le sem vették a szemüket a tanárról. Mások az előttük lévő
meztelen alakra, vagy annak kifejezéstelen arcára meredtek.
A mi asztalunkon egy idősebb férfi feküdt. Szeme és szája
csukva volt, orcái kidomborodtak, álla alatt a hús keménynek
tűnt. Két keze az oldala mellett feküdt, a hasa gömbölyded, a
lábfeje széles volt, térdei ízületi gyulladás jeleit mutatták.
Sebezhetőnek, egyszersmind sebezhetetlennek tűnt,
emberinek látszott, és valahogy mégsem.
Közölték velünk, mióta halottak, akik előttünk fekszenek. A
mi csoportunk esetében ez egy teljes esztendő volt. Ez a férfi
nagylelkűen az orvostudományra hagyományozta földi
maradványait, s úgy látszik, bennünket, zöldfülű hallgatókat
is e tudomány művelőinek tekintettek. A férfit igen kevéssel a
halála után bebalzsamozták, majd testét, egészen addig, amíg
erre az asztalra nem helyezték, formalinban tárolták. Nem
sokkal később rájöttem, hogy ezt a különös szürkeséget nem
maga a halál, hanem a tartósítása végett a testébe
fecskendezett formalin okozza.
A halottak nevét nem közölték velünk (és más, a
személyükkel kapcsolatos információt sem), talán hogy
valamelyest dehumanizálják őket. Mivel ekkorra csaknem
kívülről tudtam a Simpson’s Forensic Medicin-t, titokban
reménykedtem, hogy legalább egy kis, golyó ütötte sebbel
találkozom majd, de felvilágosítottak bennünket, hogy
valamennyi haláleset természetes okokból következett be, s
hogy egyébként nem a halál okát keressük – bár talán ez is

44
kiderülhet bizonyos esetekben. Egyszerűen az emberi testtel
és működésével kapcsolatos alapvető ismeretekről lesz szó. A
saját szemünkkel fogjuk látni, úgymond, hogyan tapad az
izom a csonthoz, idegrostokat tárunk fel, megvizsgáljuk a
vese csatorna- és a szív véredényrendszerét.
Kinyitottuk tankönyvünket, az Aitken-, Causey-, Joseph- és
Young-féle A Manual of Human Anatomy-t{5} az első kötet
„Mellkas és felső végtagok” című első fejezeténél. Oktatónk
közölte: először is egy felülről lefelé haladó egyenes
bemetszést ejtünk a mellkas közepén. Amikor megkérdezte,
melyik csoportban ki veszi majd kézbe a szikét, néma csend
volt a válasz. Vajon ki áll készen rá, hogy először vágjon bele
emberi húsba?
Én – ki más? Nagy próba volt ez a számomra. Tudnom
kellett, képes vagyok-e rá.
Néztem a halott ember arcát, amely nyilvánvalóvá tette,
hogy már jó ideje eltávozott. Vajon mi mindent látott
életében? Mit tudott? Ugyanannak a világnak volt része,
amelynek mi, ám a halála óta eltelt egy évben az a világ
változott és haladt – ő azonban már nem. A mellkasára
pillantottam, amelyen a bőr egyáltalán nem olyan volt, mint
az enyém: feszes, de gumiszerű.
Kezembe vettem a szikét. Használtam már bonckést
korábban, a középiskolában is, de ezt most súlyosnak
éreztem. Vajon mekkora erőt kell majd kifejtenem, hogy
belevágjak vele az emberi húsba? Csoporttársaim
tekintetének kereszttüzében álltam. Senki sem szólt.
Egy kéz a holttest mellkasára helyezte a szikét. Néztem és
megértettem: az én kezem az. A többiek előrehajoltak, én
pedig lenyomtam a pengét. Semmi sem történt. Fokoztam a
nyomást, és éreztem, hogy a bőr enged neki. Ejtettem egy
bemetszést, majd lassan, erőteljesen, amilyen egyenes

45
vonalban csak tudtam, tovább vágtam lefelé. A szövetek
simán kettényíltak, a szegycsont markolatának torkolati
bevágásától egészen a kardnyúlvány csúcsáig. Arra
készültünk, hogy felhajtsuk ezt a lebenyt, mintha egy könyvet
nyitnánk ki, hogy aztán bévül magát az emberi testet
olvassuk! Mélyebbre akartam hatolni, akkor rögtön, hogy
lássam, mi van odabenn.
Úgy elmerültem a műveletben, hogy megfeledkeztem az
oktatóról, a többi hallgatóról, a formalinszagról. A tanár
hangját hallottam, és – meglepetésemben pislogva –
felnéztem. A közelünkben valamiféle mozgolódás támadt. Egy
másik asztalnál elájult egy lány, aggodalmas arcok vették
körül. A hatalmas helyiség egy távolabbi részén valaki
mögött, aki igencsak gyorsan távozott, csapódott a lengőajtó.
Néhány további diák mostanra ugyancsak arrafelé igyekezett.
Egyikük egy barátom volt, aki aztán soha nem is tért vissza,
sem az anatómiagyakorlatokra, sem orvosi tanulmányaihoz.
Közöttünk azonban, akik ott maradtunk, egyfajta új közelség
jött létre. Egy holttest boncolása egyik pillanatról a másikra
profikká tett minket. Tagjaivá lettünk egy nagyon szűk
csoportnak , szektának, törzsnek. Beavatáson estünk át. Ami
pedig engem illet, az, hogy először dolgoztam „élesben”
szikével, megerősített leghőbb reményemben, abban, hogy ott
a helyem.
Örömmel értesültem róla, hogy az anatómiai
gyakorlatokon kívül nap mint nap délidőben azoknak a
betegeknek a rutinboncolását is végzik, akik a University
College Hospitalben haltak meg, és hogy ilyenkor, mint
nézőket, az orvostanhallgatókat is szívesen látják. Én, ha az
orvosszakszervezet kantinjában kapható töltött pite és egy
pint sör nem csábított el, gyakran megjelentem a
boncteremben. Ezek az oktatási célzatú vizsgálatok nagyban

46
különböztek attól, ahogyan mi az emberi testet alaposan,
lassan, rétegről rétegre, izomról izomra, idegről idegre
haladva tanulmányoztuk. Ezen a helyen szakembereket
figyelhettem, amint a munkájukat végzik. A test
középvonalának végigmetszésével kezdték, mint én az
anatómiai gyakorlaton – csakhogy a félelem legcsekélyebb
jele nélkül. Azután láttam, amint imponáló szakértelemmel
sorra hántják le a test rétegeit, hogy felfedjék a szerveket és a
halál okát. A jókora rákos daganatot, beteg hasnyálmirigyet,
az agyi vérömlenyt, az elzáródott artériát… Látni akartam
mindet.
Az egyetem rengeteg lehetőséget kínált: érdekes dolgokkal
foglalkozhattam, emberekkel ismerkedhettem meg,
tanulhattam, szórakozhattam. Micsoda felszabadulás volt,
amikor eljöttem hazulról, hogy belépjek ebbe a világba! Az
otthonom ugyanis megváltozott, feszültségekkel terhes, és
olykor vigasztalanul sivár hellyé lett.
Apám, miközben szeretett bennünket és törődött velünk,
anyám halála után robbanékony természetű is tudott lenni.
Nagyon robbanékony! Nagyon jól tudtam az okát: rajongva
szeretett társát veszítette el, és minden teher, amelyen addig
osztoztak, most az ő vállára nehezedett. Magára maradt
otthonában egy fiatal fiúval, aki vágyott a szeretetére, és a
másik fiával, aki – mivel nagyon fájdalmasan érintette
anyjának elvesztése – problémás tinédzsernek bizonyult.
Tetézte mindezt, hogy apám vágyott a női társaságra.
Mélységes gyásza ellenére anyánk halála után egy idő
múlva elkezdett nőkkel találkozni. Ez ellen sem Robertnek,
sem nekem nem volt kifogásunk: apánk boldogtalan volt, és
egyik ifjúkori barátnőjének, Lilliannek – aki ugyancsak
megözvegyült – köszönhetően sokkal jobban érezte magát.
Ami azt illeti, ezzel mindnyájan így voltunk. Lillian

47
melegszívű teremtés volt, anyai habitussal. Sokat nevetett. A
mi házunk meglehetősen csendes hely volt, benne árnyakkal,
emlékekkel, üresen maradt helyekkel, Lillian ellenben zajos,
vidám élettel töltötte meg, jól főzött, és asztalunkat gyakran
ülte körül barátságos vendégsereg. Lillian ráadásul partikat is
adott… partikat! Egy alkalommal, karácsonykor elmentünk
egyre, együtt nevetgéltünk-bolondoztunk a többi vendéggel,
bugyuta ügyességi játékokat játszottunk.
Lillian utóbb sajnos elmaradt a háztól. Valaki híresztelni
kezdte – s a fő gyanúsított maga Lillian volt –, hogy
összeházasodni készülnek apánkkal, aki persze nyomban
menekülőre fogta a dolgot. Ekkorra amolyan szentfélévé
stilizálta anyánkat, akinek elvesztése után ilyen hamar
újranősülni illetlenségnek tűnt volna.
Egy nyári gyalogtúra során Devonban apánk egyszer csak
eltűnt, és arra hivatkozott, hogy egy régi barátját keresi fel.
Feltűnt nekünk, hogy igencsak kicsípte magát, jobban, mint
ahogyan egy régi cimbora kedvéért szokás.
Másnap elhozta az illető barátot, hogy bemutassa nekünk.
A hölgy neve Joyce volt, és egykor nyilvánvalóan ugyanabban
az irodában dolgoztak apánkkal, de aztán tisztázatlan
okokból elhagyta Londont, és visszavonult délnyugat-angliai
pátriájába.
Joyce nagyon igyekezett megnyerni bennünket. Középkorú
volt, jellegtelen, hozzánk pedig oly negédes, hogy a
társaságában roppant kínosan éreztem magam – de merő
sajnálatból megbocsátottam neki. Volt a viselkedésében
valami meghunyászkodáshoz hasonló. S valóban, kiderült,
hogy beteg apjával és hatalmaskodó, erőszakos anyjával él
együtt. Szomszédságukban lakott egy férjezett unokahúga; ő
barátságosnak tűnt. Leszámítva azonban ezt az asszonyt, a
jelentéktelen apát és a rémes anyát, Joyce egyedül volt a

48
világban.
Kapcsolatuk apámmal több lett, mint röpke viszontlátás
egy nyári kiránduláson. Idővel Joyce egész hétvégéket töltött
nálunk. Próbált volna anyáskodni, de az, hogy egyszerre két
tizenéves fiúval is elbírjon, meghaladta erőit. Ugyanakkor
főzött is nekünk, és ezek az ételek egyáltalán nem olyanok
voltak, mint amilyeneket apánktól megszoktunk. Egyszer még
paellával is megpróbálkozott, ami a hatvanas években igen
merész vállalkozásnak számított. Takarított, rendet rakott, és
valamiféle nőies árnyalattal gazdagította férfiháztartásunkat.
– Semmi szükség női jelenlétre az életünkben – jelentette ki
Robert, aki nehezen tűrte Joyce túlzásba vitt szívélyességét, és
nem tetszettek neki az asszony suta kísérletei, amelyeket arra
tett, hogy betöltse az űrt, amelyet anyánk hagyott maga után.
Ölelésekre, nevetésre lett volna szükségünk, arra, hogy új
lendületet adjon az elakadt társalgásnak.
Semmi kifogásom nem volt ellene, de azon vettem észre
magam, hogy amikor nálunk időzik, barátaim otthonába
vonulok vissza. Tény, hogy bár igazán boldoggá nem tette
apánkat, legalább az ingerlékenységét mérsékelte, ebben a
kedves és szeretetteljes emberben ugyanis valahol legbelül
egy vulkán fortyogott, amely bármikor kitörhetett.
Váratlanul, megjósolhatatlanul – és ha elvesztette az
önuralmát, harsogott, kiabált, tárgyakat vágott földhöz, ez
pedig megrémített engem. Az ilyesmi nem volt túlságosan
gyakori, de mindig tudtam a vulkán létezéséről, számíthattam
a kitöréseire, arra, hogy apám kivörösödött arccal szabadjára
engedi indulatait. Az efféle jelenetektől úgy megrettentem,
hogy egy ízben még be is vizeltem.
Néha elutaztunk anyai nagyanyámhoz, aki Manchester
közelében, egy otthonos, nagy gonddal rendben tartott
házban lakott. Ott történt – körülbelül tizenhárom éves

49
lehettem –, hogy egy reggel bebújtam apám ágyába, hogy
beszélgessek vele, és megigyunk együtt egy csésze teát.
Kényelmesen elhelyezkedtem a párnákon, heverésztem a
ropogósra keményített vászonlepedők közt, kezemben a
meleg csészével, amikor egyszer csak így szólt: – Azt hiszem,
feleségül veszem Joyce-t.
Kis híján felkiáltottam: – Ne!
Mondani azonban ezt mondtam: – Helyes.
Ha elveszi, talán boldog lesz, gondoltam, és csakugyan
akartam, hogy így legyen. Lehet, hogy kevésbé lesz hajlamos
a dühöngésre? Ennek ugyancsak örültem volna.
Az esküvőre egyikünket sem hívták meg. Apám egy nap
egyszerűen elautózott Devonba, ahonnét már házaspárként
jöttek vissza. Joyce számára ez jelentette a vágyott
szabadulást rosszindulatú anyjától. Lehet persze, hogy csak
egy másfajta börtönbe került, mert a háztartás vezetése ezzel
mindenestül a nyakába szakadt. Úgy tűnt ugyanis, hogy apám
ugyanolyan hirtelen kezdi hanyagolni a házimunkát, amilyen
gyorsan rászokott annak idején. Ami közte és Joyce között
történt, talán nem is annyira udvarlás, mint inkább
állásinterjú volt. A betöltendő állás pedig: házvezetőnői
pozíció.
Határozottan úgy gondolom, hogy Joyce igyekezett jó
feleség lenni. Annyi bizonyos, hogy házunkban attól kezdve
egyetlen porszem sem érezhette magát biztonságban. Én
azonban többé nem menekülhettem: Joyce állandóan jelen
volt. Még a barátaimat sem hívhattam meg hozzánk, ő
ugyanis egyszerűen nem tudta, hogyan lásson vendégül
embereket. Ugyanakkor elég kedves volt, és szerencsére
hamarosan felhagyott ügyetlen próbálkozásaival, hogy az
anyám legyen. Talán azért, mert meg sem kíséreltem, hogy
ekként bánjak vele.

50
 Apám, Joyce, Robert és én mindössze négy olyan ember
voltunk, akik történetesen ugyanabban a házban éltek. Joyce-
tól még apám is távolságot tartott. Házasságukat nem
nevezhetem boldognak. Utóbb sor került veszekedésekre és a
fagyos düh időszakaira. Egy alkalommal – Robert és én titkon
örültünk – apánk hazazavarta Joyce-t az anyjához, Devonba,
utóbb azonban Joyce visszajött. Előfordultak továbbá olyan
veszekedések napközben, amelyeket (utólag, visszatekintve
jövök rá) éjszakai kibékülések követtek. Másnap reggel még
tartott ezek utóhatása, de elég kényszeredetten, túlságosan is
szívélyesen viselkedtek ilyenkor egymással, és természetesen
ez az állapot sem tartott sokáig. Teljesen érthetetlen volt az
egész.
Robert jogi egyetemre ment: apánk roppantul méltányolta
ezt a diszciplínát. Nekem hiányzott a bátyám, de a távolléte
azt is jelentette, hogy kevesebb veszekedésre került sor, és
valamelyest ritkábbak lettek a dühkitörések is.
Egy év múltán Robert, miután nem sikerültek a vizsgái,
ismét felbukkant. Bejelentette, hogy egyáltalán nem áll
szándékában jogot tanulni, és közölte: pszichológiára és
szociológiára váltana.
A következmény: apám dühkitörése.
– Szociológia? – fröcsögte. – Az meg miféle tárgy?
Robert azonban kitartott elhatározása mellett, utóbb pedig
szép karriert futott be e tudomány oktatójaként, több
franciaországi egyetemen. Ott is töltötte hátralévő munkás
éveit.
Helen, ahányszor csak meglátogatott bennünket,
rámutatott, mi minden hiányzik otthonunkból. Úgy
döntöttem, nem veszek tudomást nővérem megjegyzéseiről,
de ahogyan idősebb lettem, beláttam, hogy igaza van.
Anyánkat fokozatosan – „kiszerkesztették” a család

51
történetéből, és az évek során minden, ami korábban vele állt
kapcsolatban, egyszerűen eltűnt, míg végül már egyetlen
dísztárgy, festmény, fénykép, megstoppolt ruhaféle,
varrókosár, könyv, porrongy vagy porcelánedény sem
emlékeztetett rá. Szegény Joyce mindezeket egy-egy saját
holmijával igyekezett helyettesíteni, de vehetett, csinálhatott
vagy készíthetett bármit, nem tudta betölteni velük az űrt,
amely anyám után maradt a házban.

Mire eljött az ideje, hogy Londonba menjek, néha már úgy

éreztem, hogy Joyce „törölte” anyámat, és bizonyos fokig
apámat is elvette tőlem. Pár évvel azután, hogy megkezdtem
orvosi tanulmányaimat, mindez megváltozott. Apám
nyugdíjba ment a városi tanácstól, és könyvelői állást vállalt
London belvárosában. Mostantól csak akkor találkoztunk, ha
alkalmanként hazalátogattam, de ott Joyce szeme előtt
voltunk. Megtehettük, hogy a városban ebédelünk, és gyakran
meg is tettük. Ismét volt időm, amelyet kettesben tölthettem
vele.
Mindig ugyanabba a Greek Street-i vendéglőbe mentünk,
amely olyan aprócska volt, hogy az ember néha úgy érezte,
mintha valakinek a fogadószobájában ülne. Az étel olcsó és
ízletes volt. Gyanítottam, hogy a konyha nem lehet valami
higiénikus, ennek azonban nem volt jelentősége: apa-fiú
ebédjeink meghitt, szeretetteljes alkalmak voltak. Mint a régi
időkben… úgy értem, a Joyce előttiekben. Apám oldott és
kedves volt, s ugyanígy én is, részben azért, mert nyilvános
helyen nem állt fenn a vulkán kitörésének veszélye.
Lehet, hogy elkezdte az orvost és a felnőtt embert látni
bennem; mindenesetre megnyílt előttem. Elmondta, hogy
Joyce „unokahúga” valójában a lánya volt, akit a háború

52
idején, a kanadai légierő egy katonájának szült. Joyce anyja
felnevelte a lányt, maga Joyce pedig az időnként felbukkanó
nagynéni szerepébe kényszerült – az efféle történetek az
1940-es években egyáltalán nem voltak szokatlanok. Ez a
nagy, titkos szégyen tette lehetővé Joyce anyja számára, hogy
anyaként keményen uralkodjék rajta. Így aztán amikor apám
felbukkant, a középkorú Joyce a lehetséges menekülési
útvonalat ismerte fel benne.
Immár könnyű volt megértenem, hogy az asszony miért
volt képtelen arra, hogy akár a legcsekélyebb anyai érzelmet
is mutassa két tizenéves fiú iránt: neki magának sohasem volt
lehetősége, hogy anyja legyen saját tulajdon gyermekének.
Apám még azt is elmondta, milyen nyomorúságosan érezte
magát az esküvőjükön, és hogy miközben Devonba tartott,
hogy egybekeljenek, komolyan fontolgatta, hogy összetöri a
kocsiját. Nem annyira azért, hogy végezzen magával, inkább
hogy megússza a házasodást. Rá jellemző módon azonban
úgy döntött, jobb, ha végigcsinálja, nehogy esetleg Joyce –
vagy még inkább az anyja – beperelje, amiért megszegte
házassági ígéretét.
Mosolyra késztetett, ahogyan apám mindenben, amit csak
tett, igyekezett korrekt módon eljárni, és eszembe jutott a
szótár, amelyet tizenhatodik születésnapomra kaptam tőle.
Ajánlásként kalligrafikus betűkkel, egy nagy műgonddal
megrajzolt keretbe Alexander Pope néhány sorát írta. Hogy
melyek voltak ezek a sorok? Tizenévesen kívülről
megtanultam végig, most azonban csak egy töredéket tudtam
felidézni belőlük:
– „Ízlés, ítélet s ismeret kevés
Ha nyilt s igaz szív nem járúl azokhoz.”
Elhatároztam, hogy otthon majd elejétől végéig újra
megtanulom azokat a sorokat. Emlékeztem, hogy a poéma

53
recepttel szolgál a helyes élethez és a tisztességes
magatartáshoz. Apám hitt ebben a receptben, s azt akarta,
hogy én is higgyek benne.
Az egyik ilyen ebéd alkalmával elmondta, anyám halála
után milyen sokszor állt közel ahhoz, hogy öngyilkosságot
kövessen el. Egyedül az tartotta vissza, hogy Robertet és
engem nem hagyhat magunkra. Hogy talpon maradjon,
Valiumot írtak fel neki. Erről fokozatosan leszokott: alkohollal
helyettesítette, hogy könnyebben aludjon el, és
megnyugodjon. Én sohasem láttam ittasnak: esténként
legfeljebb egy-két pint Devon cidert ivott meg, ez azonban,
úgy tűnt, elviselhetőbbé tette a veszteséget és kései,
boldogtalan házasságát.
Miközben pedig nyíltan beszélt saját életéről, a
tévedéseiről és azokról a dolgairól, amelyeket megbánt, azt is
elmondta, mennyire büszke hármunkra: Helenre, a tanárra,
Robertre, az egyetemi oktatóra és rám, az orvosra. S hogy
anyánk milyen büszke lett volna ránk. Mélységesen
meghatottak dicsérő szavai, amelyek igazán úgy hangzottak,
mintha mindkét szülőnk érzelmeit fejezték volna ki. Bár
anyám és apám régen halottak, még ma is megengedem
magamnak, hogy elérzékenyüljek szavain, amelyeket abban a
kétes tisztaságú, sohóbéli vendéglőben hallottam. Mennyire
szerencsés voltam, hogy lehetőségem nyílt azokra a felnőtt,
őszinte beszélgetésekre ezzel a kedves emberrel…
Ezek a beszélgetések azonban egy év után véget értek:
apámnak előadói állást ajánlottak a loughboroughi egyetem
menedzsment tanszékén. Ez szép siker volt olyasvalaki
számára, aki tizennégy évesen fejezte be a tanulmányait. Ő és
Joyce ekkor el kellett hogy adják a családi otthont: az ország
egy másik részébe költöztek. Tűnődtem, vajon milyen
hatással lesz ez rájuk, de érdekes módon az új helyzet még

54
jelentősen javított is a kapcsolatukon: a loughboroughi
házukban már nem állt közéjük a tragikus sorsú első feleség.
A legtöbb diák a szünetekre hazament a szüleihez, én
azonban korán szakítottam e szokással. A nyári vakációkat
munkával és utazással töltöttem. 1974-ben barátaimmal az
olasz tengerparton északnak, Velence felé tartottunk. A Ford
Anglia kazettalejátszójában a Tubular Bells forgott, mi pedig
boldog tudatlanságban voltunk a politikai felfordulást
illetően, amelyet éppen akkor hagytunk magunk mögött
Görögországban… szóval nem volt jelentősége, hogy apám és
Joyce elköltözése után nem vár a régi otthon. Életem egy
fontos eleme megváltozott, miközben éppen új elemei voltak
kialakulóban. Új barátnőm volt, s úgy tűnt, a jövőm
szempontjából ő a fontosabb.

55
 6

Már majdnem harmincéves voltam, mire sor került első

halottszemlémre. Voltak a szokásos helyi feladatok a kórház
különböző osztályain, a sebészettől a nőgyógyászatig, a
bőrgyógyászattól a pszichiátriáig. Célomra csak azután
kezdtem igazán összpontosítani, amikor ezekkel 1980 végén
felhagytam. Több mint tíz év telt el azóta, hogy elkezdtem az
orvosi egyetemet, és még az első lépést sem tettem meg abba
az irányba, hogy törvényszéki patológussá legyek: ehhez
hiszto- (avagy kórházi) patológusi képesítést kellett
szereznem.
Általában véve a patológia az a tudomány, amely képessé
tesz bennünket arra, hogy mikroszkopikus dimenziókban
vizsgálódva megértsük a betegséget: megnevezzük,
megállapítsuk, mi volt keletkezésének oka, és tisztázzuk,
miként halad előre. Bárki kapcsolatba kerülhet egy patológiai
laboratóriummal, még ha valójában nem tud is erről: ide
küldik például az összes vizelet- és vérmintát. Ilyen
mennyiségű mintát ilyen alapossággal vizsgálni
természetesen nem valami pompás munka, és korántsem
meglepő, hogy a patológiai osztály mindig valahol a kórház
egy távoli részében működik, messze a páciensektől.
A kórházi patológusi képesítés megszerzés során rengeteg
időt áldozunk mikroszkóptárgylemezek metszeteinek
tanulmányozására, melyek közt egyaránt vannak egészséges
és beteg szövetek. Fogalmam sincs, hány órát töltöttem rákos
sejtek nézegetésével.

56
 Mindezt roppant unalmasnak találtam, mert tudtam, hogy
ha csakugyan elérem célomat, és törvényszéki patológus
leszek, az ilyen metszeteket specialistáknak küldöm majd el,
és én magam ritkán fogom megnézni őket. Most azonban ezt
kellett tanulmányoznom. Sok patológus végez szívesen
halottszemlét, ha úgy tűnik, hogy a halál természetes okból
következett be, mert tudni akarja, hogy pontosan mi is volt ez
az ok. Tanulmányaimban épp ez a fázis következett, hiszen
hogyan vizsgálhattam volna a későbbiekben gyanús,
megmagyarázhatatlan haláleseteket, és hogyan tekinthettem
volna rájuk a törvényszéki patológus szemével, ha nem
vagyok képes felismerni a természetes okokat?
Így hát első boncolásomnak semmiféle bűncselekményhez
nem volt köze. A páciens Tootingban, a St. George’s
kórházban halt meg, és az esetet kifejezetten nekem
választották ki, mert egyértelműnek tartották.
Tudtam, hogy idősebb kollégák lesznek mellettem, és
segítőkész halottasházi személyzet vesz majd körül,
mindazonáltal amikor munkához láttam, úgy szorult össze a
gyomrom, mint első iskolai napomon. A busz ablakait sűrű
pászmákban verte az eső, a lefolyó víz elhomályosította a
kinti világot, én pedig már nagyon vártam a napot, amikor
majd megengedhetek magamnak egy pár jó cipőt, amely
szárazon tartja a lábamat – továbbá egy meleg kabátot, amely
nem engedi, hogy áthűljek.
A Tooting Broadway{6} felé tartó, zörgő-imbolygó busz
emeletén, legelöl gubbasztottam. Próbáltam tudomást sem
venni a környezetemről, újra és újra elolvastam az elhunyt
orvosi dokumentációját, melyet előző nap kaptam meg,
megvitattam a tapasztaltabb szakorvosjelöltekkel, és szinte
már kívülről tudtam.
Jó néhány boncoláson vettem már részt megfigyelőként a

57
halottasházban, és vártam is a pillanatot – meg féltem is tőle
–, amikor én vehetem kezembe a szikét. Ez a feladat
ugyanúgy tesztnek számított, mint az első anatómiai
gyakorlat: tilos volt elájulni, elsápadni, hányni. Nem azért,
mert ezzel vége lett volna a karrieremnek, hanem mert
tudtam, hogy kollégáim makacsul emlékeztetnének rá a
későbbiekben. Ugyanez vonatkozott a tévedésekre. A többiek
kiigazítanának – és aztán ugratások végeérhetetlen sora
következnék. Én pedig igazán meg akartam állni a helyem.
Fontos volt, hogy ne vágjak az ujjamba a páciens holtteste
helyett, ne lyukasszak ki fontos szerveket, ne metsszem fel
tévedésből a vastagbelet. Tiszta vágásokat akartam, úgy
szerettem volna feltárni a fontos szerveket, hogy
kideríthessek valamit, szerettem volna helytálló jegyzeteket
készíteni, pontos diagnózist felállítani. És még azt is szerettem
volna… hogy egy kis szerencsém is legyen. Ja, és kurázsim,
bőségesen.
A legtöbb ember visszahőköl a halottasház szagától. Ma
már azt mondanám, hogy a halottasházaknak nincs szaga, de
talán csak azért, mert hozzászoktam. Bizonyos, hogy azokban
a napokban úgy éreztem, az embert orrba vágja a
formalinbűz, ez a frissen letört ágakéra emlékeztető fanyar
szag. Olyan, mint télen a magyalé, vagy nyáron egy letört
cserjéé, csak sokkalta áthatóbb.
A halottasházba lépve először a halkabb-hangosabb,
csaknem bizonyosan baráti hangok ütötték meg a fülemet. És
hiszik vagy sem, ezekbe a hangokba gyakran nevetés vegyül,
mint egy teljesen átlagos irodában vagy munkahelyen.
Jóllehet a temetkezési vállalat emberei jönnek-mennek a
halottasházban, mégis az évődés a megfelelő kifejezés arra,
ahogy beszélgetünk egymással. A halottak rovására azonban
soha senkit nem hallottam tréfálkozni. Tapasztalatom szerint

58
mindig a legnagyobb tisztelettel viszonyulnak hozzájuk,
illetve bánnak velük.
A halottak egy, a kívülálló számára láthatatlan bejáraton át
érkeznek. Ez rendszerint egy tiszta, világos irodahelyiség
mellett nyílik, ahol gondosan, sőt aggályos pontossággal
nyilvántartásba veszik őket. Útjuk ezután hosszú, jól
megvilágított folyosókon vezet a többszintes
hűtőszekrényekhez, amelyekből egy sorban tíz-tizenöt
helyezkedik el.
A hűtők néhány méter magasak, valamennyi belsejében
polcok vannak, általában hat holttest számára. A halottakat
fém tolókocsijukról fémtálcájukon csúsztatják be polcaikra.
Klang. Csukódik az ajtó. Bumm. A tolókocsit félreállítják, így
várja, hogy ismét használatba vegyék. Csörömpölés. Ezek a
halottasház zajai. Klang, bumm, csörömpölés.
Ezeket a hangokat és szagokat már jól ismertem. Mi több,
egyszerűen kezdtem otthonosan érezni magam a
halottasházakban. Nem állíthatom azonban, hogy ezen a
napon ez az otthonosság bármiféleképpen megnyugtatott
volna.
–  Egy csésze teát, Dick? – kérdezte egy barátságos
asszisztens. Még csak válaszolni sem tudtam neki, nem hogy
teát inni…
A halottasházi személyzet úgy döntött, hogy humorosan
fogják fel a beavatási rítust, amelynek elébe néztem.
–  Ööö, Dick, légy szíves, ellenőrizd, hogy a megfelelő
holttestet kaptad-e!
És így tovább, és így tovább. Próbáltam nevetni, de az
arcomon inkább a risus sardonicus – a sztrichninmérgezés
okozta hátborzongató, merev mosoly – jelent meg. Már
„sterilben” jöttem ki az öltözőből, és megkerestem
halottasházi gumicsizmámat. Fehér volt, akár egy szemfedő,

59
ami aznap tökéletesen illett az arcszínemhez. Egy pár
élénksárga „Marigold” kesztyűt, valamint egy kötényt
viseltem. A felszerelés az évek során sokat változott, a kötény
azonban mindig olyan volt, amilyet a vágóhidakon és a
mészárszékekben használnak. A minden kétséget kizáróan
olcsó kesztyűk edénymosogatáshoz megfeleltek, de csak a
mikrobáktól védték meg az embert, a vágásoktól nem.
Amikor elhaladtam a hűtőszekrények előtt, és beléptem a
boncolóhelyiségbe, hallottam, amint a személyzet egyik tagja
búcsúképpen ezt a hasznos tanácsot adja: – És Dick, ne
felejtsd el, ha a kesztyűdre nézel, azt is látod, hol vannak az
ujjaid….
A páciens középkorú nő volt, akit heves mellkasi
fájdalmakkal szállítottak a kórházba, majd néhány nappal
később a kardiológiai osztályon halt meg. A halottasházi
személyzet egy porcelánasztalon helyezte el, ott várt rám.
Még rajta volt a kórházi hálóing. Régen az ápolószemélyzet
takarosan és szorosan be tudta csomagolni a holttestet a
lepedőbe, ugyanazzal a módszerrel, ahogy a lepedőt is mindig
feszesen húzzák rá a matracra. Ma már ez ritkán fordul elő.
Tiszteletet fejezett ki az elhunyt iránt, viszont rengeteg
bosszúságot is jelentett az ápolószemélyzetnek, mert legalább
egy órát vesződtek vele, s mindezt csak azért, hogy azután a
halottasházban a boncolás megkezdése előtt egyszerűen
lehúzzuk a lepedőt a holttestről. Nem csoda, hogy az
osztályok elfoglalt személyzete felhagyott ezzel a lepedő-
origamival, s helyette áttért az egyszerű papírcsomagolásra.
A halottasházi személyzet eltávolította a lepedőt: láthatóvá
vált a holttest.
Rámeredtem. Az anatómiai gyakorlaton végzett boncolás
valami egészen más volt, azokat a holttesteket nagyon soká
pácolták, és szürkék voltak. Az ember hajlamos volt el is

60
feledkezni róla, hogy valaha egyáltalán éltek. Most azonban
egy friss holttest feküdt előttem, egy nőé, aki nem egészen
huszonnégy órája még élt, lélegzett, beszélt a családjával és az
orvosaival. A kísérő dokumentumok egyike szerint
kijelentette, hogy nagyon szeretné, ha javulna az állapota, s
hogy egy hónapon belül ott akar lenni lányunokája
esküvőjén. Egy órával ezután halott volt.
Valójában nagyon is egészségesnek látszott, sőt nem is tűnt
egyértelműen halottnak. Titokzatos módon úgy éreztem, hogy
bármely pillanatban eszméletére térhet. Én pedig belevágni
készültem rózsaszínű húsába… Egyenesen végigmetszeni a
törzsét késemmel, hogy aztán feltárjam testének belsejét.
Persze a sebészek is pontosan ugyanezt teszik, nekik
azonban, legalábbis elméletben, jó okuk van erre:
megpróbálnak megmenteni egy életet, vagy javítani a
minőségén. Én semmi effélére nem tarthattam igényt. E
pillanatban azon tűnődtem, vajon nem inkább egy
megszállott gyilkosra hasonlítok-e, mintsem orvosra.
Idősebb kollégáim abbahagyták az élcelődést, és
figyelmesen nézték, amint a halál okára utaló jelek és egyéb
ismérvek után kutatva elvégzem a test külső vizsgálatát.
Mindig is ezt akartam csinálni. Keményen dolgoztam, hogy
eljussak eddig a pontig. Ebben a pillanatban azonban úgy
tűnt, az az ambícióm, hogy Keith Simpsonná legyek, és
törvényszéki patológiára szakosodva bűnügyek
megoldásához járuljak hozzá, gyerekes ábránd volt. A valóság
az asszony volt, mozdulatlanul feküdt előttem a
porcelánasztalon. Ugyan miféle megszállottság hajtott?
Alighanem őrültség volt, hogy ezt a célt tűztem ki magam
elé…
–  Minden rendben? – kérdezte egy hang. A derű helyébe
aggodalom lépett.

61
 Nagy levegőt vettem, megkeményítettem magam, fogtam a
szikét, és a nyak tövénél lévő, a kulcscsontok közti mélyedés
közepéhez illesztettem. A bőr nem állt ellen, én pedig
belenyomtam a pengét. Erőteljes mozdulattal hosszú vágást
ejtettem a test középvonalán – nem akartam ugyanis, hogy
remegjen a kezem. Végig a törzs teljes hosszán, le egészen a
szeméremcsontig.
Ugyanezen a vonalon haladva átvágtam az élénksárga
zsírréteget. A páciens túlsúlyos volt. Miután a holttest kihűl,
az elhunyt zsírja megdermed, és hozzátapad a bőrhöz: az
egész egyben lefejthető. Alatta ott az izomréteg, az alatt pedig
annak a vékony embernek a mellkasa, aki mindig is – csak
éppen elrejtve – a gömbölyded test belsejében volt.
Következő metszésem – az izomréteg átvágása – sem
okozott nehézséget. Nem könnyű elhinni, hogy az emberi test
mennyire hasonlít a hentesnél kiakasztott állati tetemekhez,
ha már csontig kibontották, és hogy mennyire hasonlónak
tűnik az emberi izom a marhahúshoz.
Most már, mintha csak egy könyvet nyitnék ki,
félrehajthattam a bőrt a középvonal két oldalára. Ez még
akkor sem okoz nehézséget, ha (lévén a halott nő) kétoldalt
ott vannak a mellek is. A fő nehézséget az okozta, hogy
ügyelnem kellett, nehogy átvágjam a nyak körüli bőrt:
rokonait, amikor búcsúzóul még egyszer megnézik, egy ilyen
metszés úgy megrázza, mintha beledöftem volna.
Hozzáteszem, hogy a halottasházi személyzet roppant
ügyességgel hozza helyre a fiatal orvosok efféle hibáit – ez
azonban nekem egy üveg whiskymbe került volna, amit
nemigen engedhettem meg magamnak.
Miután már félrehúztuk a bőrt, a zsírt és az izmot, már
könnyű mélyebbre vágni, és eltávolítani a bordák elülső
részét. Amikor pedig már ezzel is megvoltam, ott láttam

62
magam előtt, és megvizsgálhattam az asszony belső szerveit.
Tüdőlebenyei bíborszínűek és duzzadtak voltak,
koromfoltok látszottak rajtuk.
–  Hm… alighanem dohányzott – állapították meg idősebb
kollégáim, s közben rosszallóan csóválták a fejüket, elrejtve
egyúttal nikotinfoltos ujjaikat.
– A bíbor szín azonban ödémára vall – tette hozzá egyikük.
– Tüdőödéma – visszhangoztam idegesen. Ez azt jelentette,
hogy a tüdő szöveteiben folyadék gyűlt fel. Ez akkor történhet
meg, ha a betegség következtében szívelégtelenség lép fel, én
azonban tudtam, hogy nagyon gyakran a halál
bekövetkeztének tényleges folyamata során a szív végleg
felmondja a szolgálatot. Mivel a halált ezernyi más ok is
előidézheti, az ödémás tüdő önmagában rendszerint nem
segíti a diagnózis felállítását.
Felnyitottam a szívet körülvevő burkot, amely a mellkas
bal oldalán helyezkedik el.
–  Sem vér, sem folyadékfelesleg nem látható, de úgy fest,
súlyos infarktusa volt – jelentettem ki gyorsan, mielőtt bárki
megelőzhetett volna. A szívizom mellső oldalának körülbelül
egyharmada határozottan halványabb volt többi részénél,
ami arra vallott, hogy vér- és oxigén-utánpótlása megszűnt. A
miokardiális infarktus – hétköznapi nevén a szívroham – a
szívizom elhalása: ha a beteg túléli a kezdeti károsodást, az
izom utólag hegessé válik. Ez a szívroham azonban
túlságosan friss volt, semhogy a hegesedés bekövetkezhetett
volna.
–  Amikor utoljára mérték, mennyi volt a vérnyomása? –
kérdezte valaki.
– Magas. 180/100.
–  Magas vérnyomás… óh, és milyen nagy szívű{7} asszony
volt – mondták a többiek.

63
 Én úgy találtam, a szív mérete normális.
– Szívmegnagyobbodás?
– A bal kamra fala kissé vastagnak tűnik… mérjük meg!
A szív 510 grammot nyomott: ez nagyon sok.
– Mit gondolsz? – kérdezték a többiek.
–  Hm… folyadékkal teli tüdők… magas vérnyomás…
megnagyobbodott bal kamra és infarktus. Az egyik
koszorúeret egy vérrög zárja el.
– Úgy van, de melyiket?
Felidéztem magamban az anatómiai előadásokat, a szív
anatómiáját. Saját, személyes okokból sok időt szenteltem e
szerv, illetve szerkezete és kóroktana tanulmányozásának.
Járulékos patogén mechanizmusainak, ereinek, billentyűinek
– különösen a mitrális billentyűnek. Igen, ismertem a szívet.
– Kell lennie egy elzáródásnak a… hm… a bal elülső leszálló
artériában?
Bólintottak: – Nézd meg!
Így tettem, és ott is volt. Egy nagy, vörös, szilárd vércsomó,
amely az egész artériában elzárta a vér áramlását, és
megfosztotta a szívizmot a vértől és oxigéntől, amelyre
szüksége lett volna. Az pedig ennek következtében
egyszerűen elhalt.
Micsoda figyelemre méltó mechanizmusnak láttam én
azon a napon az emberi lényt! Félelmem szűnőben volt:
magába szippantott a munkám. Még így is maradt azonban
időm, hogy érzékeljem álmélkodásomat, amelyet a test váltott
ki belőlem: bonyolult rendszerei, színei, és igen: a szépsége. A
vér ugyanis nem egyszerűen piros, hanem élénkpiros. Az
epehólyag sem csak zöld – úgy zöld, ahogyan az őserdő
lombozata. Az agy fehér és szürke, nem úgy szürke azonban,
mint a novemberi égbolt, hanem ezüstös, mint vízből
felszökkenő hal. A máj nem tompa barna, mint valami iskolai

64
uniformis, hanem élénk vörösesbarna, mint a frissen szántott
föld.
Amikor végeztem a szervek egyenkénti vizsgálatával, és
mindegyikük visszakerült a tetembe, bejött a halottasházi
személyzet, hogy végrehajtsa rajta varázslatos művét, a
helyreállítást.
–  Jól csináltad – mondta az egyik idősebb gyakornok. –
Ugye nem is volt olyan rossz?
Befejeztem, és bár lassú voltam – az ebédidő már jócskán
elmúlt –, rendben elvégeztem, amit kellett. Félretettem a
szívbeteg idős asszonyokkal kapcsolatos érzéseimet,
felidéztem magamban tanulmányaimat, azután pedig úgy
viselkedtem, ahogy egy orvostól elvárható. Utóbb, mosakodás
közben éreztem, ahogyan úrrá lesz rajtam a
megkönnyebbülés. Olyanformán éreztem magam, mint egy
ló, amely évek során át vágtázott körbe a versenypályán,
izgultam az akadály miatt, amelyet vennem kellett – s aztán
könnyűszerrel leküzdöttem.
Mint kiderült, nem a boncolás volt az aznapi legnehezebb
feladatom, sokkal inkább igénybe vett a találkozás az elhunyt
asszony hozzátartozóival. Ha lett volna választásom, inkább
kitértem volna előle. Ők azonban logikus módon kérték, hogy
beszélhessenek a kórboncnokkal, hogy segítsen nekik
megérteni a halál okát. Ez a patológus pedig nyilvánvalóan én
voltam.
Kollégáim mentettek meg: végig ők beszéltek. Annyira
elviselhetetlennek éreztem a család megrendültségét és
gyászát, hogy egyszerűen nem álltam készen a feladatra, sőt
érzelmeikkel szembesülve teljességgel tehetetlennek éreztem
magam. Úgy tűnt, szenvedésük rám is átsugárzik, lelkemre és
testemre egyaránt; mintha csak láthatatlan huzalok kötöttek
volna össze bennünket. Nem emlékszem, mondtam-e

65
egyáltalán valamit: ha mégis, valószínűleg csak
ismételgettem, mennyire sajnálom, hogy ekkora veszteség
érte őket. Biztosra veszem, hogy miközben kollégáim
beszéltek, én csak bólogattam.
A találkozás megismertetett – bár talán már nem is kellett
hogy megismertessen – a hatalmas ellentmondással a néma,
mit sem érző halottak és azoknak az érzelmeknek a
hevessége között, amelyeket az élőkben generálnak.
Megkönnyebbülve hagytam el a helyiséget, és megjegyeztem
magamnak, hogy ezután mindenáron igyekszem majd
elkerülni a találkozást a hátramaradottakkal, és ragaszkodom
ahhoz a biztonságos világhoz, amelyet a holtak népesítenek
be, annak tényeihez, dimenzióihoz, bizonyosságaihoz. Az ő
univerzumukból teljességgel hiányzott az érzelem, nem is
beszélve rút nővéréről, a fájdalomról.

66
 7

Még harmincévesen is sokkal jobb voltam az erős érzelmek

kezelésében, mint az elviselésükben. Gyerekkoromban
alighanem megtanultam, hogy keményen igyekezzek elfojtani
a szorongást, amelyet anyám betegsége ébresztett bennem. Ez
az igyekezetem, dacára a fájdalomnak, amelyet elvesztése
felett éreztem, utóbb sem csökkent. Otthonunk, amely
nyugalmas menedékként szolgált, afféle sivataggá vált, ahol,
megkönnyebbülésemre, nemigen termett meg az erős
érzelem. Ezzel együtt – a bátyámmal kapcsolatos problémák
vagy apám dühkitörései folytán – az erős indulatok időről
időre olyan hirtelenséggel törtek a felszínre, hogy alig hittem
el, mindvégig ott rejtőztek a mélyben.
Szerettem volna, ha érzelmi tekintetben eseménytelen az
életem, mire azonban túl voltam első hivatalos
boncolásomon, már bizonyosan nem ez volt a helyzet.
Amikor hazatérve a halottasházból kinyitottam a bejárati
ajtót, újszülött kisfiam sírását hallottam, aki nem vett
tudomást arról a rendkívül heves szeretetről és
zavarodottságról, amelyet szülei lelkében ébresztett, és úgy
tűnt, hitvesem sem találja a helyét abban az érzelemszegény
környezetben, amelyben én jól éreztem magam.
Jen és én a kórházban találkoztunk, amikor még
orvostanhallgató voltam. Ő, a szép, sötét hajú nővér volt, aki
felitatta a verítéket homlokomról a záróvizsgák idején, aki
óriási vitalitással lépett be életembe, s akinek csodáltam
okosságát. Nap mint nap elképesztő gyorsasággal fejtette meg

67
a Times keresztrejtvényének nagy részét – habár mégsem
olyan gyorsan, ahogyan ezt apja, Austin a Telegraph-éval
tette. Apósom szép karrier után vonult nyugalomba az
ugandai gyarmati rendőrségtől, annak előtte az indiai
lovasrendőrségnél szolgált, most pedig Man szigetén élt.
Jen anyja és apja volt a sziget társadalmi életének szíve-
lelke. Amikor először vitt haza hozzájuk, lenyűgözött szédítő,
mozgalmas és – én ilyennek érzékeltem – fényűző világa.
Austin maradéktalanul képes volt lenyűgözni egy akkora
vendégsereget, akik megtöltötték nappaliját. A nagy, régi
házat zsivaj és nevetés töltötte be, szépen fogyott a whisky-
szóda, és bár az épületben igazából hideg volt, a házigazdák
meleg szívélyessége feledtette a tényleges hőmérsékletet. A
bútorhuzatok és a függönyök pompás textíliákból készültek. A
hatalmas, ámbár kissé leharcolt konyhából remek illatok
áradtak. A tűzhely előtt pedig természetesen mindenkor két
kutya szundikált.
Érkezhettünk bármily későn, Jen anyja, Maggie – aki egyik
kezében kecsesen egy gin-tonicot, a másikban egy fakanalat
tartott – lelkendezve fogadott, és minden földi jóval
elhalmozott bennünket. Az a fajta nő volt, akinek jelenléte
mindenféle összejövetelre rányomja a bélyegét. Az a fajta,
amely rokonaim tanúságtétele szerint egykoron az én anyám
is volt, noha ezt nehezemre esett elképzelni. Austin és Maggie
Man szigeti házának zajos forgatagával összevetve az otthon,
amelyben én felnőttem, szerény, csendes helynek tűnt. Mi
több, kihaltnak. Próbáltam jó szívvel visszagondolni
gyerekkori környezetem zeneszekrényére, a bútorhuzatokra,
a tarka szőnyegre. Nem ment.
Miután összeházasodtunk, Jen szülei jó szívvel segítettek,
hogy megvehessük új házunkat Surrey-ben. Én ekkorra már
megszereztem az orvosi diplomámat, befejeztem „házon

68
belüli” ténykedésemet a kórházban, és éppen arra készültem,
hogy megkezdjem patológusi tanulmányaimat. Jen ekkor
védőnőként dolgozott. Egy ideig nem engedhettük meg
magunknak, hogy egy kényelmes ágyat, vagy bármiféle
bútort vásároljunk, de boldogok voltunk. Aztán, néhány év
múltán, úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy gyerekeink
szülessenek.
A csapások addig elkerültek minket, most viszont
bepótolták a mulasztást. Jen elvetélt. Mindketten porig
voltunk sújtva. Nem tudtam, hogyan kezeljem a veszteség
nyomán támadt érzelmeimet, amelyek maguk alá temettek,
nem tudtam nem gondolni gyermekünkre, aki lehetett volna,
az életre, amelyet élhettünk volna, nem tudtam mit kezdeni a
szeretettel, amelyet a kicsinek kellett volna kapnia.
Rettenetesen szenvedtem, tehetetlenül hurcoltam magamban
a láthatatlan kínt. Olyannyira a hatalmába kerített, hogy
semmiféle támogatást nem tudtam nyújtani Jennek fájdalma
elviselésében. Mondanom kellett volna valamit? Vagy
tennem? S ha igen, mit?
Bármi volt is az, nem mondtam, bármi volt is az, nem
tettem – és azt sem voltam képes elismerni, hogy nem tudom
kezelni érzelmeimet. Így aztán amikor elveszítettük a
következő, majd az utána következő babát is, egyre inkább
kétségbe ejtett Jen bánata, amelyet, úgy tűnt, semmi sem
képes enyhíteni. Kétségbeesésem híven tükrözte belső
széthullásomat, amelyet semmilyen módon nem juttattam
kifejezésre. Nagyon-nagyon sajnálom, de be kell ismernem:
ahelyett, hogy szembenéztem volna vele, nem vettem
tudomást róla. Egyre elszigeteltebbé váltam, s ugyanez
történt Jennel is.
Azt azért sikerült elmondanom neki, mennyire szeretem,
és mennyire bánt, hogy úgy tűnik: kisbabáink nem képesek

69
nagyobbra nőni néhány sejtcsoportnál. De vajon elég-e, ha
csak ennyit mond az ember?
Nem. Úgy tűnt, Jen többet vár tőlem, és ebben igaza is volt.
Igaz, még mindig semmiféle elképzelésem nem volt arról,
miféle javaslattal kellene előállnom. Ugyanúgy, mint amikor
gyerekkoromban, anyám halála után sem igen tudtam, mit
várnak tőlem az emberek, mit tegyek.
Végül amikor kiderült, hogy Jen ismét babát vár, orvosai
úgy rendelkeztek, hogy szinte a terhesség egész időszakát
ágynyugalomban, kórházban kell töltenie. Nem volt ez boldog
időszak: még hosszabb időre elkülönített és elszigetelt
bennünket egymástól. Míg aztán végül egy téli napon, pontos
időre, meg nem született szép kisfiunk, akinek a Christopher
nevet adtuk.
A legtöbb szülő valószínűleg a rég várt jövevény érkezése
körüli káoszra emlékszik. Én mindaddig porig voltam sújtva,
amiért nincsen gyerekünk, most pedig túlságosan megterhelt,
hogy van. Ugyanígy Jent is, annak ellenére, hogy ekkor már
tapasztalt védőnő volt. Ami engem illet, orvosként már
szereztem valamicske gyerekgyógyászati tapasztalatot.
Mindkettőnket meglepett azonban a sírás és a szemmel
látható elégedetlenség, amellyel a mi kis hercegünk arra az
igyekezetünkre reagált, hogy a kedvében járjunk. És:
folyamatosan túláradó szeretet töltött el bennünket iránta,
amely olyan mélységes és szenvedélyes volt, hogy lelkem
mélyéig megrázott. Az pedig, hogy szemlátomást nem értékeli
erőfeszítéseinket, talán mindkettőnket megrendített.
Amikor hazatértem első hivatalos boncolásomról, és az
ajtóban meghallottam Chris ismerős, éles hangú sírását, és
megéreztem a babaolaj édes illatát, Jen az emeleten
tartózkodott. Apró fiunk elfoglalt mamája épp buzgón
fürdette és pelenkázta, gyengéden csitítgatta Christ, aki mint

70
mindig, most is tiltakozott. A nappaliban mindenfelé Jen
nyitott könyvei hevertek: akkoriban látott neki, hogy
fokozatot szerezzen egy nyitott egyetemen, de Chris és
rikoltásai épp ezen az estén minden számítását
keresztülhúzták.
Jennek egyetlen szabad pillanata sem volt, nem csoda,
hogy kiment a fejéből, milyen nagy nap ez a számomra, de
most, hogy az akadályt magam mögött hagytam,
gondolkodóba estem, hogy tényleg akkora teljesítmény volt-e
átugrani.
Felmentem az emeletre, hogy találkozzam enyéimmel.
Chris rám nézett, gombócba gyűrte arcát, amiből akár egy
mosoly is kialakulhatott volna – vagy pedig helytelenítő
bömbölés. Nem lepett meg, hogy az utóbbi következett.
Átvettem Jentől, Chris pedig még sírt egy darabig. Ringattam,
hintáztattam, ránéztem, grimaszoltam neki. Apró arca ismét
komikus, előnytelen gombócba gyűrődött. Mosolygott?
Természetesen nem. Teli torokból ismét sírni kezdett.
Hogyan, vajon hogyan hallgattassam el?
Jen lefektette, én pedig vacsorát készítettem. Éppen, mire a
földszinten elkészültem az étellel, odafenn csudálatosképpen
elhallgatott a bömbölés. Ettünk: a csend legalább olyan
jólesett, mint az étel. A vacsora után mindketten tanultunk.
Az én életem vizsgák végeérhetetlen sorából állt, ebbe a
világba Jen éppen ekkor lépett be.
Most már későre jár. Kimerült vagyok, az előző éjszaka
nagy részét a mai boncolás miatti aggódással, készüléssel
töltöttem. A nap véget ért, s amint a párnára hajtom a fejem,
tudom, hogy semmi mást nem akarok, mint aludni,
édesdeden aludni. Érzem, ahogy az álom magába ölel. Testem
boldogan ellazul, sodródom az elalvás hullámain, és akkor
hirtelen… Oááááááá!

71
 Chris. Már megint. Istenem, már megint. Annyit sír, hogy
kezdünk gyanakodni: annak ellenére, hogy szopik, laktóz-
intoleranciája van. Csakhogy mi hasznát vehetném most a
világ összes teóriájának? Mert lehet ugyan, hogy a fiamnak
tejallergiája van, de van remek tüdeje is, ő pedig sír, és
valamelyikünknek tennie kell valamit.
– Rajtad a sor – motyogja Jen.
Felkelek. A házban csend és hideg van.
Benyúlok a kiságyba, és kiemelem Chris forró, merev,
dühös kis testét. Szeretem én, csak vissza akarok menni,
aludni. Ringatom a karomban, bejárom vele a házat. Az
alváshiány megfoszt emberi mivoltomtól, robot vagyok, arra
ítélve, hogy az idők végezetéig sétafikáljak rugdalózó kis
batyummal. Tudom, hogy a csomag egy kisbaba, sebezhető
kisbaba. Csakhogy tűnődni kezdek – lehet, hogy valójában:
zsarnok? Zsarnok, akinek egyedüli, szörnyűséges célja, hogy
megfosszon attól, amire a legkétségbeesettebben vágyom, az
édes álomtól?
Hosszú-hosszú idő után a gyengéd ringatás rábírja, hogy
kevesebbet sírjon és többet ásítson, hogy lehunyja a szemét.
Hallgatom a légzését: egyenletesen, mélyen veszi a levegőt.
Igen, elaludt.
Nagyon, nagyon óvatosan, lopva, mint egy műkincstolvaj,
bebotorkálok a gyerekszobába, és – jaj, mekkora vigyázattal –
az ágyába helyezem kicsiny, ám legnagyszerűbb alkotásomat.
Ráhúzom a takarót édesen illatozó testére. Most, hogy
letaglózta az álmosság, már kezelhető. Nézem egy pillanatig.
Grimaszol, ez pedig azt jelentheti, hogy… visszatartom a
lélegzetem, de csendben marad. Álmodik. Valami örömhöz
hasonlót érzek, miközben visszavonszolom magam az
ágyamba. A paplan úgy vesz körül, mint egy ölelés, lehunyom
a szemem, és akkor… Oááááááá!

72
 Melyik kétségbeesett szülő nem tartott attól, hogy meg
találja rázni a kisbabát, vagy önuralmát vesztve a kiságyba
dobja, esetleg gyorsan, keményen rácsap, hogy véget vessen a
lármának? Melyik kétségbeesett szülő ne rettent volna meg
attól, hogy nyugalomra vágyik, dacára a szüntelen
követelőzésnek, a kimerítő, átható Oááááááá-nak?
Tudtam, hogy noha Chris szenved, különösebb veszélynek
azért nincs kitéve. Tudtam azt is, hogy szükségem van
néhány nyugodt pillanatra. Rácsuktam az ajtót síró fiamra, és
lementem a konyhába. Ezt az ajtót is becsuktam magam
mögött. Még mindig nem hallgatott el, de a sírása most
távolról hallatszott. Kezemet a fülemre tapasztottam: immár
nem hallhattam. Így tettem még további öt percen át.
Mélyeket lélegeztem, s miután visszanyertem lelki
egyensúlyomat, ismét felmentem fiam kiságyához. Nem
állítom, hogy túlcsordult szívemben a szeretet, de érezni
azért határozottan éreztem. Újraéledt bennem az együttérzés.
Gyengéden addig ringattam, míg ismét el nem aludt.
Utóbb utánanéztünk az újszülöttkori tejallergiának, Jen
pedig a továbbiakban nem evett és nem is ivott tejtermékeket.
Christ mintha kicserélték volna – szinte azonnal. Aludt. Még
mosolygott is. Én pedig hálás vagyok mindazért, amit attól a
síró kisbabától tanultam. Köszönöm, Chris, hogy megértetted
velem, miféle hatalmas nyomásról árulkodnak némely szülő
vonásai.

73
 8

Két évvel később megszületett második gyerekünk, Anna. Ő

bírta a tejcukrot, és sokkal könnyebb  dolgunk volt vele; lehet
azonban, hogy mi, a szülei (akik már rendelkeztünk némi
tapasztalattal) voltunk lazábbak.
Mire Anna megszületett, jócskán túl voltam első hivatalos
boncolásomon, és további jó egynéhányon is. Mihelyt
letettem az első néhányat patológusi vizsgáim közül,
gyorsabbá váltam, tudásra és gyakorlatra tettem szert a
számos londoni halottasházban, Wembley-től Finchley-n át
Tootingig.
Amikor reggel megérkeztem a munkába, az asztalsoron
már türelmesen vártak rám a holttestek. Ezek nem gyanús
halálesetek voltak. Többségükről feltételezték, hogy
természetes halált haltak, az én dolgom az volt, hogy
meggyőződjek erről.
Számos efféle eset az első pillanatban is egyértelmű. Van az
agyban valami, ami úgy fest, mint egy darabka ribizlidzsem?
Akkor ez sztrók. Súlyos szívbetegség? Ez hamar kideríthető,
ha felnyitjuk a koszorúereket, és a belső felületüket törékeny
plakk borítja, hasonlóképpen ha feltárjuk a szívburkot, és
blokkolt szívbillentyűre bukkanunk, vagy az oxigénhiányos
szívizom halványabb színét látjuk. Viszonylag gyorsan
megpillanthatjuk, illetve megvizsgálhatjuk a vesét, s ugyanígy
a tüdőt, a lépet, a májat, az epevezetékeket és az epehólyagot,
a hasnyálmirigyet, a gyomrot és a vastagbelet. A szív
valamivel több időt vesz igénybe, s ugyanígy a garat, a nyak, a

74
légcső és a hörgők is.
Nagy változások időszaka volt ez mindannyiunk számára,
akik hivatalos boncolásokat végeztünk. Az átlagos
időmennyiség, amelyre elődeimnek – köztük bálványomnak,
Simpson professzornak – szükségük volt, hogy elvégezzenek
egy hivatalos boncolást, és megállapítsák a halál okát (olyan
esetekben, ahol nem állt fenn bűncselekmény gyanúja),
alighanem megdöbbenti a ma patológusait: gyakran tizenöt
perc alatt túlestek rajta. Ennek részben az volt az oka, hogy a
halottasház személyzete időt takarított meg a holttestek
előkészítésével és azzal, hogy már a patológus érkezése előtt
kiemelte a holttestből, és előkészítette vizsgálatra a belső
szerveket. Kezdő koromban még ez volt a bevett gyakorlat.
Korábban, és néhol még pályakezdő koromban is ugyancsak
szokás volt, hogy mihelyt megállapították a halál okát, csak
rövid feljegyzést készítettek a többi szervről, s már léptek is
tovább a következő pácienshez. A régi vágású kórboncnokok
azzal érveltek, hogy a nyilvánvaló szívhalál megállapítása
után felesleges megmérni a vesék súlyát. A halottkém saját
pro-forma jelentése pedig, amelyet a kormányzat közzétett,
megerősíteni látszott ezt, mert terjedelme mindössze
egyoldalnyi volt.
Ennek nyomán természetesen titokban szóbeszédek
terjedtek azokról a patológusokról, akik csak a szívet nézik
meg, és ha betegnek találják, máris kijelentik, hogy a halál
oka szívbetegség volt, restek tovább vizsgálódni, és figyelmen
kívül hagyják a tényt, hogy a nyugati világban a legtöbb
ember szenved valamilyen mértékű atherómában (az
artériák zsíros elfajulásában), és valószínűleg sokan élnek
közöttünk ugyanilyen súlyosságú szívbetegséggel. Senki sem
tudta, hány ilyen gyorstüzelő patológus praktizált, de
igencsak fennállt a gyanúja, hogy túlságosan gyakori

75
szívbetegség-diagnózisaik eltorzították a kormány
halálokokkal kapcsolatos statisztikáit.
Mire én végérvényesen a pályára kerültem, azok az idők
már csaknem véget értek. Nemcsak azért, mert engem arra
képeztek ki, hogy alaposabban vizsgáljam meg a holttesteket,
hanem mert bennem mindig is ott fészkelődött a törvényszéki
patológus, aki türelmetlenül várta, hogy végre színre
léphessen. Hajtott a kíváncsiság, hogy megállapíthassam, nem
gyanúsabb-e a haláleset, mint amilyennek első ránézésre
tűnt. Nyugtalanul vártam, hogy a halál okán kívül bármi
egyebet is felfedezzek, ami összefüggésben lehetett vele.
Csakhogy a lelkes, ifjú dr. Shepherdnek egyáltalán nem
volt könnyű dolga, amikor az állami halottasházak bevett
gyakorlatában mindenáron érvényesíteni akarta azokat az új
keletű praktikákat, amelyekre kiképezték. Ez utóbbiak
magukban foglalták a holttestek külső vizsgálatát, még
mielőtt a halottasházi személyzet egyáltalán hozzájuk nyúlt
volna, az egyes szervek súlyának megmérését, illetve
tanulmányozásukat, a toxikológiai és hisztológiai mintavételt,
a megállapítások részletes jegyzőkönyvezését… sőt még az
erősebb megvilágítás alkalmazását is. A személyzetnek
mindez nem volt ínyére. Halottasházaik gyakran valamely
sötét temető végében helyezkedtek el, koros alkalmazottaik
hosszú évek óta dolgoztak ott, és hozzászoktak a hivatalos
boncolásoknak a régi módi szerinti végrehajtásához. Én nem
igazán törődtem az „új fiúkkal” és „a régi szép időkkel”
kapcsolatos, zsörtölődő megjegyzéseikkel. Olykor ha
megmakacsoltam magam, és továbbra is kitartóan
érdeklődtem az olyan esetek iránt, amelyeket ők rutinszerűen
elintéztek volna, komolyan megorroltak, és még a csésze
teámat is megtagadták tőlem. Kegyetlen büntetés volt ez, de
ritkán sújtottak vele hosszabb időn át…

76
 Én azonban mégiscsak tanultam valamit a régi iskola
hozzáállásából. Azok a sarlatánok, akik túl könnyen jelölték
meg a halál okaként a legkézenfekvőbb rendellenességet,
ráébresztették az ifjú dr. Shepherdet, hogy mennyire
képlékeny az igazság. Az igazság alapját az ismeret jelenti, így
a hiányos ismeret veszélyt is jelenthet az igazság számára.
Orvosként én az igazságot a tények révén kerestem.
Patológusként fokozatosan felismertem, hogy az igazságot
közvetlenül befolyásolhatják a döntéseim és azoknak a
tényeknek a mennyisége, illetve köre, amelyeket
tanulmányozásra érdemesnek ítélek. Ez volt az első lépés
abba az irányba, hogy az igazság természetét vizsgálatnak
vessem alá, és ezt ma már a legfontosabb feladatomnak
tekintem.
Nagyszámú boncolást végeztem a tőlem telhető legnagyobb
alapossággal, emberölésre utaló jelek után kutatva, és olyan
részletekbe menően sikerült megismernem az emberi testet
és gyengéit, mint a londoni metró térképét – de talán még
annál is jobban. Azokban az években folyamatosan nagyon
elfoglalt voltam: tanultam, orvostanhallgatókat tanítottam, és
természetesen boncolásokat végeztem. A halál életem
egyfajta keretévé vált, és tanulmányaim következő szakaszát
az jelentette, hogy a halottasházban végzett munkát
kiegészítettem a rettegett mikroszkóptárgylemezek, rajtuk
pedig az emberi betegségeket illusztráló szövetmetszetek
tanulmányozásával.
Vigasztalhatatlan voltam, és amikor csak alkalmam nyílt
rá, kisomfordáltam a kórház patológiai laboratóriumából,
hogy beüljek nagyszerű barátom és mentorom, dr. Rufus
Compton törvényszéki patológus szobájába, aki segített irányt
szabni pályafutásomnak. Ekkoriban rendőrségi fotók
sokaságát tanulmányoztatta át velem, olvasnivalóul

77
jelentéseket adott, hogy alaposan megismerkedhessek
helyszínekkel, sérülésekkel, a vádlottak kifogásaival és
magyarázataival, a tanúvallomásokkal. Mindennel, amivel az
igazságügyi orvos szakértőnek dolga lehet. Csak hogy el ne
felejtsem, mi vár rám, ha végeztem a tárgylemezek
tanulmányozásával. Végül pedig, ellenőrzés mellett,
elkezdtem az olyan halálesetek áldozatainak boncolását,
amelyekkel kapcsolatban a halottkém rendelte el a
vizsgálatot, és a rendőrség nyomozást folytat.
Végül, tizenhat évvel orvosi tanulmányaim megkezdése
után – fiam ekkor már hat-, lányom pedig négyéves volt,
megszereztem a szakképesítésemet. Immár törvényszéki
patológus voltam. Elértem a célig, amelyet akkor tűztem
magam elé, amikor tizenévesen a kezembe került Simpson
könyve. Ez azonban, természetesen, még csak a kezdet volt.
Elsőként a Guy’s Hospitalben kaptam állást, főnököm Iain
West lett – szakmánk legtekintélyesebb figurája. Minden
emberölés vagy szerencsétlenség után az ő osztálya szállt ki a
helyszínre a rendőrséggel, halottkémekkel és a tiszti
ügyészekkel. Ennél is izgalmasabb volt azonban, hogy éppen
ezen a helyen dolgozott korábban bálványom, Keith Simpson
professzor.
Négyen voltunk patológusok, gyakorlatilag állandó
„riadókészültségben” – a feladatokat azonban
továbbadhattuk egymásnak. A kevésbé érdekes, orvosilag
vagy halottkémi szempontból egyszerűbb ügyek rendszerint
a rangsor végén lévőknek jutottak, engem pedig mint a friss
szakképesítésű újoncot éppen ide soroltak.
Ha nem volt emberölés, amit ki kellett volna vizsgálni,
orvostanhallgatóknak tartottunk gyakorlatot és előadást –
esetleg profibb hallgatóságnak, rendőröknek vagy a
halottkémi hatóság embereinek. A diákok rendszerint az

78
általános orvosi képzés negyedik évfolyamára jártak, és
sokan közülük ekkor ismerkedtek egy olyan világgal, amellyel
addigi kényelmes életükben nem is találkoztak. A nemi
erőszak eseteiről, gyilkosságokról, a bántalmazás különböző
formáiról hallhattak: két kézzel kaptak rajta, és zsúfolásig
megtöltötték az előadótermet. Egyes diákok a padsorok közt
ültek, vagy a helyiség végében álltak. Nem csak az életről
tanultak új dolgokat, hanem arról is, miként vezet halálos
kimenetű sérülésekhez az ostobaság vagy az embertelenség,
én pedig remélem, elsajátítottak ezt-azt azzal kapcsolatban,
hogyan ismerjék fel, ha egy haláleset gyanús.
Élvezetes volt lelkes hallgatóság előtt beszélni, ám jóval
kevesebb emberölésről esett szó az előadásunkban, mint
amennyit a saját szemünkkel láttunk. Akkoriban ugyanis úgy
tűnt, hogy Londont gyilkosságok vagy legalábbis hirtelen és
gyanús halálesetek hulláma érte el. Értekezleteket tartottunk
irodáinkban, amelyeken fotókat tanulmányoztunk, esetekről
vitatkoztunk, aztán folytattuk eszmecseréinket a pubban,
néha törvényszéki képviselők vagy rendőrök társaságában;
izgalmas beszélgetések voltak.
Jóllehet első ügyeim nem tűntek túl jelentősnek, mégis
nagyon alaposan és teljes komolysággal vizsgáltam ki őket,
Iain és más kollégáim útmutatásával.
El kellett érkeznie azonban a napnak, amikor úgy is, mint a
Guy’s törvényszékiorvostan-előadója, egyedül kellett
kimennem első emberölésemhez, mivel pedig nagyon
elfoglaltak voltunk, a feladat váratlanul ért. El nem
mondhatom, mennyire büszke voltam útban a jellegtelen
croydoni bérház felé, amelyben egy holttest várt rám. Büszke,
és felettébb ideges.
Hétköznap délelőtt volt. Szívem hevesen vert, talán mert
igyekeztem olyan patológusnak látszani, akit már korábban is

79
számos alkalommal hívtak ki helyszínekre.
Egy szalagok és rendőrök alkotta fizikai és emberi
kordonon belül – amelyet szomszédok és újságírók vettek
körül – egy fiatal fehér férfi feküdt egy útszéli vízelvezetőben.
A nagy-londoni rendőrség fotósa már szorgosan készítette
róla a felvételeket, amikor azonban a holttest fölé hajoltam,
hogy szemügyre vegyem, felfüggesztette tevékenységét.
Az elhunyt a hátán feküdt, és az arcán néhány karcoláson
és horzsoláson kívül semmi komolyabb sérülés nem látszott.
Én azonban tudtam, hogy ezeknél jóval több történt, mert
felsőtestével egy vértócsában feküdt.
Megérintettem, és úgy éreztem, hogy még meleg. Még nem
állt be nála a hullamerevség, habár izmai már kezdtek
megfeszülni, legfeltűnőbben a nyakán, az állkapcsa körül és
az ujjain.
Oldalt fordítottam: vastag kabátja hátán szúrás nyoma
látszott, itt folyt ki az a sok vér. Hagytam, hogy visszakerüljön
eredeti testhelyzetébe.
Miközben a fotós tette a dolgát, további jegyzeteket
készítettem halottkémi jelentésemhez. Ebben le kellett írnom
a helyszínt, és mindazt, amit ott találtam, majd részletes
utasítást kellett adnom, hogy a halottasházban milyen
vizsgálatokat végezzenek el a holttesten, végül pedig
közölnöm kellett a halál okával kapcsolatos
következtetésemet. Abban reménykedtem, hogy ez utóbbi
egyszerű lesz, mivel a fiatal férfi hátán lévő szúrt sebből még
csöpögött a vér. De a végső következtetés levonásáig még
rengeteg dolgom volt.
Az áldozat személyazonosságát még nem állapították meg,
úgyhogy egyelőre mint „ismeretlen fiatal fehér férfit” vettük
jegyzőkönyvbe. Körülbelül tizennyolc évesnek látszott.
Karcsú volt, és egyesek talán jóképűnek mondták volna.

80
Készítettem egy vázlatot arról, amit láttam, külön megjelölve
a vérfoltok elhelyezkedését az úton és a járdán. Néhány
jegyzetet is készítettem a helyszínről, az elhunyt ruházatáról
és a holttest helyzetéről. Ezek a jegyzetek utóbb a hivatalos
boncolási jegyzőkönyvben ilyenformán bukkantak elő ismét:

Hullamerevséget állapítottunk meg a nyak, az állkapocs

tájékán, amelyet azonban a test más részein kevésbé
lehetett észlelni. E megállapítások összhangban vannak
azzal, hogy a halál mintegy három órával korábban állt
be.

Továbbra is igyekeztem úgy beszélni, mintha nem ez volna az

első esetem, és megkértem a halottkémi hivatal emberét,
hogy szállíttassa el a holttestet a halottasházba. Én is
követtem őket, ott pedig több rendőr is csatlakozott hozzám,
többek közt egy detektív főfelügyelő. (Ezt ma már
hitetlenkedve olvasom akkori jelentésemben, mert azóta már
semmiféle „fő-” nem bukkanna fel egy utcai szurkálás
kapcsán.)
A halottasházban további fényképfelvételek készültek, én
pedig, mielőtt még vizsgálni kezdtem volna a testet, részletes
feljegyzéseket készítettem az áldozat öltözetéről.

Kabát: nagy kiterjedésű vérfoltok a hát bal oldalán;

ezenkívül zúzottkő az úttestről. Három sérülés a textílián.
Első sérülés: 8 centiméternyire balra a hátközépi
varrástól, mintegy 21 centiméternyire a gallértól.
Második sérülés: 12 centiméternyire a hátközépi varrástól
jobbra. Hossza 16 mm. Függőleges. Harmadik sérülés: 3,5
centiméterrel ugyanez alatt a jobb kabátujj oldalsó
középvonalán. Hossza 18 milliméter. Vízszintes.
Sporting: vérfoltok a háton és a jobb oldalon. Három

81
 sérülés az anyagon…
Vérfoltok a farmernadrág övrésze és az alsónadrág
hátulján. A farmernadrág szárainak alsó felén ráfröccsent
vér látható….

Miután többoldalnyi jegyzetet készítettem a ruhákról,

levettük őket, és mindegyiket külön bizonyítékostasakba
helyeztük, amelyeket egy rendőr vett át és címkézett fel.
Amikor a páciens már meztelenül feküdt az asztalon,
készen a boncolásra, láthattam, milyen kiterjedtek a
sérülések. Három szúrt seb volt a hátán, közülük az egyik
nyilvánvalóan a halált okozó sérülés, valamint kilenc további
jelentős sérülés a hason és az arcon. Jegyzeteimben voltak
testábrák – emberi testek üres sziluettjei –, ezekre rajzoltam
be a sérülések részleteit, megszámoztam őket, aztán
jegyzeteket készítettem hozzájuk:

Öt sérülés az arc bal oldalán:

(i) 3 mm átmérőjű zúzódás közvetlenül a bal szemöldök
oldalsó széle felett.
(ii) 10 mm-es ívelt, bőr felrepedésével járó sérülés,
horzsolással a bal felső szemhéj oldalsó szélén.
(iii.) 20 × 22 mm-es horzsolás a bal járomcsontív oldalsó
felületén. Beszáradt felszínű…

A repedések különböznek a kés okozta sebek tiszta

bemetszéseitől. Repedés esetén a bőr inkább szakad, mint
hasad, ezt pedig tompa fegyver okozza. Nem sokan
tekintenek „fegyvernek” egy úttestet, egy járdaszegélyt vagy
egy épületet, ám ha egy test nekicsapódik valamelyiknek,
ugyanolyan sérülést okozhatnak, mint egy fegyverként
használt tárgy. Jelen esetben úgy gondoltam, a repedést az
okozta, hogy az áldozat estében beütötte a fejét a

82
járdaszegélybe.
A horzsolások olyan bőrsérülések, amelyek ritkán hatolnak
a felhám – a bőr külső, szilárd rétege alá. Ezért valójában
nem véreznek, de gyakori, hogy vér szivárog belőlük, gyakran
pettyek formájában. Lehetnek közúti közlekedési balesetek
következményei, mert gyakran okozza őket csúszás, durva
felületeken. A horzsolások persze az életben nagyon
gyakoriak, igazságügyi orvostani szempontból azonban
érdekesek, mert keletkezhetnek a halált követően is. Tegyük
fel, hogy a fiatalember testét vonszolták az utcán: ez
okozhatta a horzsolásokat, azt azonban nehéz megállapítani,
hogy a meggyilkolása előtt, vagy utána keletkeztek-e.
A zúzódások zúzott sérülések. Ha kis vénák és artériák
sérülnek, károsodásuk a vérzésüket okozza. A gyerekek
szövetei rugalmasabbak, így bőrükön nehezebben
keletkeznek zúzódások, mint idősebb emberekén, amely már
elveszítette rugalmasságát. A zúzódások azonban
megtévesztők lehetnek, mert nagyobb részben vér alkotja
őket, ami pedig folyadék, egyszersmind biológiailag lebomló
anyag. Következmény: a zúzódások idővel, illetve a gravitáció
hatására: változnak. Ennek oka, hogy mihelyt a vér kijut a
véredényekből, a szervezet elkezdi lebontani. Általánosan
elmondható, hogy a zúzódások előbb bíbor, majd sárga, zöld,
végül pedig barna színűek lesznek. Számos kutatást végeztek
azzal kapcsolatban, hogy a zúzódás színéből miképpen lehet
megállapítani keletkezésének idejét, és nagyon is jó volna, ha
ezt a javasolt módszerek bármelyikével megbízhatóan meg
lehetne tenni; erre azonban sajnos egyikük sem alkalmas.
Bizonyára zavarba ejtő a tény, hogy a zúzódások tovább
duzzadhatnak a halál után, ráadásul előfordult, hogy
napokkal vagy hetekkel később is jelentek meg „újabbak”. Ez
nem azt jelenti, hogy a holttestet valamiféle sérülés érte a

83
halottasházban. Egyszerűen annak a jele, hogy a
vörösvértestek tovább szivárogtak a sérült véredényekből –
noha nem a vérnyomás, hanem a gravitáció következtében.
Jó ideig eltartott, míg regisztráltam az áldozat valamennyi
külső sérülését. Amikor végeztem, hunyorogva
felpillantottam. A rendőrök visszakacsintottak. Némi szünet
következett, s ezalatt felidéztem magamban, mi a következő
teendőm.
Ekkoriban egy cseppet sem szégyenkeztem, ha leálltam
gondolkodni, de aztán nagyon is igyekeztem érzékeltetni,
hogy ura vagyok a helyzetnek, olyannyira, hogy úgy tettem,
mintha jegyzetelnék – így akartam időt nyerni. Szerettem
volna, ha a munkatársak kikapcsolják a Radio 1-et, de
restelltem megkérni őket.
Chris de Burg énekelt egy vörös ruhás hölgyről.
Igyekeztem összpontosítani. Hát persze, most következnek
a kenetvevő pálcikák, a mintavétel a nemi szervekről, a
végbélről és a szájból, hogy a laborban megállapíthassák,
utalnak-e jelek szexuális indíttatású támadásra.
– Megtennék esetleg, hogy kikapcsolják azt a kornyikálást?
– szólt a főfelügyelő.
A munkatársak nem örültek, de azért
megkönnyebbülésemre engedelmeskedtek; ezután a helyiség
kísértetiesen csendesnek tűnt. Mintákat vettem a fiatalember
hajából, és lecsippentettem a körmeiből, hogy
megvizsgálhassák, nem tapad-e hozzájuk bőr, elemi szálak
vagy bármiféle maradvány, amelyek összekapcsolhatják egy
támadóval vagy egy helyszínnel. A boncolás végén pedig vér-,
vizelet- és szövetmintákat készültem venni a hisztológiai
vizsgálathoz (de bármilyen más mintát is, amelynek
jelentősége lehetett).
A bizonyítékok mindegyikét nevem kezdőbetűivel és egy

84
számmal jelöltem meg (RTS/1 stb.). Minden egyes címkét az
„új fiú” büszkeségével írtam meg. Ez a jellegzetes betűhármas
harminc év óta utal közreműködésemre egy-egy üggyel
kapcsolatban, de aznap, amikor először írtam le őket,
erőteljesnek és újszerűnek tűntek, mint egy iskolai egyenruha
a félév elején.
A helyiségben mindenki – a halottkém képviselője és a
rendőrök – arra vártak, hogy megkezdjem a belső vizsgálatot.
Kevesen tudják, hogy a rendőröknek kötelessége figyelemmel
kísérni a boncolásokat: jelenlétük a protokoll fontos része. A
főfelügyelő szolgálati ideje során jó néhány ilyet látott, de a
műveleteknél jelen lévő fiatal közrendőr számára a mostani
volt az első. Igencsak nyomorúságosan festett, miközben a
külső vizsgálatot végezte, aztán amikor a kezembe vettem a
szikét, holtsápadtra vált.
– Minden rendben, fiam? – kérdezte a főfelügyelő.
A közrendőr komoran bólintott.
Gondolkodtam, mit mondhatnék neki, amitől jobban érzi
majd magát, de hiába. Túlságosan lefoglalt az igyekezet, hogy
úgy viselkedjek, mint aki már törvényszéki orvos szakértői
boncolások sokaságát végezte el – egyedül.
–  Hamarosan hozzászokik majd – mondtam fesztelenül,
hogy ezzel is leplezzem saját idegességemet.
A rendőr nyelt egyet. Próbáltam biztatóan mosolyogni rá,
de arcizmaimat a szorongástól furán merevnek éreztem, és
mosolyom inkább tűnhetett grimasznak, mert az ifjú ember
nem viszonozta. Azután amikor felnyitottam a holttestet,
észleltem, hogy a fiatal rendőr le sem veszi rólam a szemét.
Az, ahogyan az arcomra meredt, oly zavarba ejtő volt, hogy
metszéseim némelyike kissé reszketegre sikerült.
Felpillantottam rá, és láttam, hogy arcát merev maszkká
torzítja a leplezetlen iszonyat. Nyilvánvalóan azért bámulta

85
az arcom, hogy ne lássa, mit teszek a két kezemmel.
Szerettem volna megnyugtatni valahogy, azonban olyan
feszült voltam, hogy nem volt erőm hozzá. Mostanra még a
tapasztalt főfelügyelő és a halottkém képviselője – akik pedig
sok közös ügy veteránjaként üdvözölték egymást – is
elhallgattak, és néma csendben figyeltek engem. Általában
számítani lehetett arra, hogy a halottasház személyzete egy-
egy bemondással vagy megjegyzéssel igyekszik derűsebbé
tenni a légkört, ma azonban furcsán hallgatagok voltak. Miért
nem beszél senki? Miért nem szólalnak meg legalább? Azon
vettem észre magam, hogy szeretném, ha legalább a rádiót
visszakapcsolnák. Jó, talán egy másik adóra állítva…
Figyelték, ahogy a test belsejében követem a sebeket.
Amikor belülről is megvizsgáltam az áldozat arcsérüléseit, a
közrendőr összerázkódott, és kezét a szájára szorítva
kirohant a helyiségből.
–  Ó-ó… – mondta a főfelügyelő. A halottkém képviselője
elnevette magát, azután tovább hallgattak.
Elvégeztem az áldozat belső szervrendszereinek
rutinboncolását, és megállapítottam, hogy sem bordája, sem
más csontja nem törött. Fontos meggyőződni róla, hogy a
halálnak nem volt-e járulékos oka is. Bebizonyosodott
azonban, hogy a fiatalember tökéletesen egészséges volt,
persze attól eltekintve, hogy már nem élt.
Örültem, amikor a boncolás befejeződött, és feltettem
magamnak a kérdést, vajon miért volt annyira más a
hangulat, mint hasonló alkalmakkor, amelyeken korábban
jelen voltam. Nem mondanám, hogy az ilyesmi vidám ügy, de
máskor érezhető a bajtársiasság, hallatszik némi zaj vagy
eszmecsere, aminek ma nyoma sem volt. Mi lehetett a gond?
Visszatérve az irodámba írni kezdtem a jelentésemet.

Az 1. sz. szúrt seb a hát középvonalától balra, 6 cm-nyire

86
 helyezkedik el… a seb felső határa élesen kihegyesedett, az
alsó szélesebb, tompa volt... a seb hosszúsága 26 mm
volt… A sebcsatorna a mellkas ötödik és a hatodik
bordája közt kezdődött… ezután behatolt elülső oldalának
felső részébe, majd enyhén lefelé, a középvonal irányába
folytatódott. A sebcsatorna áthaladt a bal tüdő felső
lebenyén, és metszette a tüdőartériát… e metszés 40 mm
hosszúságú, szabálytalan alakú volt… A mellkas bal
felében több mint egyliternyi, részben alvadt vér volt
jelen… A seb közelében zúzódás nem látszott a bőrön.

A seb tehát a test belsejében legalább kétszer olyan hosszú

volt, mint a felszínén. Ezt valamelyes elemzéssel egészítettem
ki.

A sebcsatorna oly módon haladt át a hát izmain, hogy a

sérülés pillanatában a bal karnak felemelt helyzetben
kellett lennie. A belső és külső sérülések közötti méretbeli
eltérés mozgásra utal, amely akkor ment végbe, amikor a
fegyver már behatolt a mellüregbe.

A késnek ez a kitérése jelentőséggel bírhatott. Egyértelműen

jelezte, hogy a szituáció mozgalmas volt – ahogyan a több
szúrás is erre vall. Vagy az áldozat, vagy a támadója
mozgásban volt, ha azonban nem, a kés elmozdult a sebben.
Az efféle mozgás jelentőségére olykor csak később derül fény,
tehát fel kell hogy jegyezzük.
Részletesen leírtam a két másik sebcsatornát és
nyomvonalukat: csak a hátizmot ütötték át. Ezután
felsoroltam az arc bal oldalának „tompa” sérüléseit.
Ezen a holttesten voltak bőrrepedések, horzsolások és
zúzódások is. Szúrt sebek. Olyanok azonban például nem,
amelyek védekezésre utaltak. A klasszikus, védekezés során

87
keletkezett sérüléseket könnyű észrevenni – egy késes
támadás során vágások keletkezhetnek a tenyereken és a
kezek ujjain, amikor az áldozat, kétségbeesett igyekezetében,
hogy megvédje magát, megpróbálja megragadni a késpengét.
Ennek a fiatalembernek nem voltak efféle sebei, ez esetben
viszont a fő támadás hátulról érte.
Most pedig saját következtetéseimről: a jelentésnek ez az a
része, amelyet az emberek többsége először lapoz fel, az,
amelyet a laikusok – a rendőrök, rokonok stb. – is meg kell
hogy értsenek.
A követelményeket ekkor már ismertem. Először is
bármiféle lehetőségét ki kell zárni annak, hogy az áldozat
természetes módon bekövetkezett betegségben halt meg.
Ezután következik annak közlése, hogy valójában mi okozta a
halálát, és hogy feltehetőleg milyen gyorsasággal távozott az
életből. Ez a jelentésnek az az előírásos, jogszabályok által
meghatározott része, amely – ha jóváhagyják – belekerül a
halotti bizonyítványba.
Ezt írtam:

A halál nem természetes okok nyomán következett be. Az

1. sz. seb vérzést okozott. A halál valószínűleg perceken
belül beállt. A sebek jellege alapján a fegyver egyélű, és a
hegyétől 15-17 centiméteres távolságban 18-20 milliméter
széles volt. A fegyvernek legalább 15 cm szélesnek kellett
lennie, és igen valószínű, hogy hegyben végződött.
A jobb oldali sérülések, valamint az arc bal oldalán lévő
(i)–(iv) sz. sérülések ütésre vagy lapos felülettel való
ütközésre vallanak. Az, hogy az úttesten történt összeesés
okozta őket, valószínűtlen, teljességgel azonban nem
zárható ki. Úgy tűnik, e sérülések valamivel korábban
keletkeztek, mint az arc bal oldalán lévő (v) sérülés. Ez
utóbbit valamilyen durva felülettel történő érintkezés

88
 okozhatta.
Halál oka:
Ia Vérzés
Ib Mellkasi szúrt seb.

Ez a bűneset, bár kétségkívül súlyos veszteséget jelentett az

áldozat családja számára, egy törvényszéki patológus
szemével nézve valójában rutineset volt. Az általam írt
jelentések közül nem ez volt a leghosszabb vagy
legrészletesebb, mégis úgy emlékszem, hogy a fél éjszakám
ráment.
Miután hivatalosan megállapították a fiú
személyazonosságát, a nevét már használhattam, de ettől a
bizonyosságtól eltekintve minden ténnyel kapcsolatban
megfogalmazódott bennem a kétely: vajon helyesek-e a
következtetéseim? Nem folyamodtam-e túl gyakran
feltételezésekhez? Mennyire bizonyos, hogy azok az
arcsérülések nem akkor keletkeztek, amikor az áldozat az
úttestre zuhant? Nem kellett volna lehetséges
magyarázatokkal szolgálnom arra, miért mozdult el a kés  a
mellüregben? Elég meggyőző voltam? Nem akartam, hogy
miután a  rendőrség a vádlottak padjára juttat valakit, a
védőügyvéd feltegye a kérdést: – Mondja, dr. Shepherd, a
szóban forgó eset előtt hány leszúrt ember boncolását végezte
el teljesen egyedül? Micsoda? Egyét sem?
Bár épp hogy csak elkezdtem pályafutásomat, annyit már
tudtam, hogy bírósági szerepléseink során aknamezőre
tévedhetünk. Egy dolog  volt megírni egy boncolási jelentést
az irodában, de egészen más dolog szakértő tanúként, éles
helyzetben előadni a bíróságon. Idősebb kollégáimtól számos
tárgyalótermi történetet hallottam, így aztán vártam is, hogy
első ízben lehessek tanú a korona egyik bíróságán,
ugyanakkor féltem is tőle.

89
 A rendőrség hamarosan kihallgatta a croydoni szurkálás
gyanúsítottját, egy harmincas éveiben járó férfit, akit, úgy
tűnt, az áldozat korábban nem ismert. A fiatalember egy
közeli garázsba ment, hogy megvegyen tőle egy olcsó,
valószínűleg lopott autórádiót.
A rendőrség felkért, hogy vizsgáljam meg a gyanúsítottnak
az eseményekkel kapcsolatos vallomását: megegyeztünk,
hogy a legjobb lesz, ha erre a színfalak mögött kerül sor. Így
aztán néhány nappal később ugyanannak a detektív-
főfelügyelőnek, detektívfelügyelőnek és detektív őrmesternek
a társaságában visszatértem Croydonba.
Egy rozoga garázssor előtt álltunk, az ajtókról hámlott a
festék.
–  A gyanúsított azt mondja, hogy miután távozott a
garázsából, valaki más szúrta le a srácot. Hogy annak a
helynek a közelében kellett hogy leszúrják, ahol megtaláltuk –
mondta a főfelügyelő.
–  A garázsban nem volt vér, tehát lehet, hogy így van –
feleltem.
A többiek csalódottnak tűntek. Nem ez volt az utolsó eset a
pályafutásom során, amikor nyomozóknak csalódást
okoztam.
–  Nos, mi úgy gondoljuk, a gyanúsított pontosan itt szúrta
le. De hát… A garázsok előtt nem voltak vérnyomok. Sem az
úton. Sem egyebütt – egyedül a holttest alatt.
Fontosnak éreztem magam. Úgy éreztem, mintha én volnék
Simpson. Sarkamban a magas rangú tisztekkel
végiglépdeltem az útvonalon (amely százlépésnyi lehetett), és
mértem az időt. Lassan haladtam (ötvenhárom másodpercig
tartott), egy haldokló ember tempójában, akinek az imént
szúrták át a tüdejét. Nem feledkeztem meg arról, hogy a
végén egyre lassabban mozogjak, feltételezve, hogy az

90
áldozat mindinkább kifulladt, és egyre jobban szédült.
A detektívekhez fordultam.
–  Lehet hogy igazuk van: lehetséges, hogy a garázsoknál
szúrták meg, és eljutott az útig, ahol rábukkantak.
A rendőrök mosolyogtak.
Írni ezt írtam:

Véleményem szerint teljességgel elképzelhető, hogy egy

személy egy ilyen sebbel, amilyen az I-fokú sérülés, gyalog
eljusson ilyen távolságra, mielőtt összeesnék.
A vérnyomoknak az útvonalon tapasztalt hiánya két
tényezővel magyarázható. Először, egy I-fokú sérülés után
egy függőleges testhelyzetben lévő sérült mindössze
csekély külső vérzést produkált volna, míg csak testében a
vér szintje el nem éri a bőrön lévő seb magasságát.
Másodszor, az elhunyt ruhákat viselt, elsősorban is egy
vastag kabátot, amely jelentős mennyiségű vért szívhatott
fel.

Bírósági szereplésem miatt felesleges volt aggódnom. Az első

tárgyalást – mivel az esküdtszéket ügyrendi okból
elbocsátották – még azelőtt felfüggesztették, hogy
tanúskodhattam volna. Mire az ügyet napirendre tűzték, már
veterán voltam, a hátam mögött annyi emberölési üggyel,
hogy a védőben fel sem merült: ez volt a legelső esetem.
Előadtam tanúvallomásomat, a keresztkérdéseken pedig
egészen simán túljutottunk.
Számomra egyértelműnek tűnt a tényállás. Láttam a
vádlott ellen szóló bizonyítékokat, és meggyőzőnek találtam
őket. A három szúrás, amelyek közül az egyik hátulról mélyen
behatolt az áldozat tüdejébe, alkalmat adott a bulvárlapok
számára, hogy használják egyik kedvenc kifejezésüket, az
„őrjöngő támadást”. Bizonyára élt vele a vád is, hogy

91
ellenszenvet ébresszen az esküdtszék tagjaiban.
Ezért aztán megdöbbentem, amikor a vádlottat
felmentették. Az esküdtek nyilvánvalóan nem voltak annyira
meggyőződve a bűnösségéről, hogy minden észszerű
kételyüket félretették volna. Egy darabig aggasztott, vajon
miféle hiba történt, s hogy vajon – hiszen ez volt az első
ügyem – nem én voltam-e, akinek nem sikerült meggyőző
jelentést benyújtania. Esetleg nem a megfelelő hangot
ütöttem meg az esküdtszék előtt? Soha nem fogom megtudni.
Történt, hogy néhány évvel később az Evening Standardet
olvastam a buszon, s közben egy bírósági tudósításban
felfigyeltem egy ismerősnek tűnő névre. A cikk arról szólt,
miképpen szúrt meg késével háromszor is egy karcsú és
vonzó fiatalembert egy idegen. Nagyon kevésen múlt, hogy a
sértett nem halt bele az egyik szúrásba, amely a bal tüdejét
érte. Valami csoda folytán az áldozat életben maradt, és
azonosította támadóját, sőt arról is be tudott számolni, hogy
az illető fölébe hajolt, és azt ajánlotta neki, hogy ha már a
halálán van, életét a legalkalmasabb módon szexszel
fejezhetné be.
Eszembe jutott legeslegelső esetem. A [mostani] vádlott
ugyanaz a személy volt, aminthogy a bűncselekmény is. Csak
az áldozat volt másvalaki – bár ugyancsak nagyon hasonló
külsejű, viszont roppant szerencsés.

92
 9

Második ügyem egy újabb szurkálás volt. Egy este kilenc óra
tájban hívtak ki egy tipikus vörös téglás londoni házba,
amelyet csak az különböztetett meg az utca többi épületétől,
hogy előtte már ott voltak a rendőrség emberei.
Belső berendezése meglepően választékos volt. A
lépcsőkorláton vért láttam. Követtem a nyomokat az
emeletre, és mindjárt a hálószoba ajtaján belül, lábbal kifelé,
egy őszes hajú férfi meztelen holttestére bukkantam, aki
arccal egy hatalmas vértócsában feküdt.
Belöktem az ajtót. A matt, mintás tapéta sötétté tette a
helyiséget, s ezt a hatást a nagy, súlyos fabútorok csak tovább
fokozták. A rendetlenség ellenére minden a helyén volt, az
ébresztőóra, a rádió, a bekeretezett fotók. Az ággyal szemben
fiókos mahagóniszekrény állt, rajta kis tévékészülék.
A szoba egy rendezett, dolgos életet élő ember élettere volt.
Ezt a rendezett életet azonban kioltották, a dolgos ember
pedig a saját vérében feküdt.
Nem volt könnyű a közelébe jutni. Hátán néhol kifröccsent,
másutt kis patakokban lecsorgó vér látszott. Vér volt a falon
is. Az ágyat félig paplan fedte, de így is látszottak a lepedőt
átáztató hatalmas vérfoltok. A padlón, egy konnektor
közelében hosszú, fanyelű, csuromvér konyhakés hevert.
Elővigyázatosan megfordítottam a holttestet: mellén egy
késszúrás okozta seb tátongott. Úgy véltem, valószínűleg
lesznek még továbbiak is, amelyeket még elfed a vér.
Ezután megmértem az áldozat testhőmérsékletét, s mivel

93
már meztelen volt, ezt könnyen megtehettem. (A végbélben
végzett hőmérőzés, különösen ha a tetem levetkőztetésével is
együtt jár, igencsak megtévesztő eredménnyel szolgálhat a
törvényszéki orvos szakértő számára, én pedig ekkorra
megtanultam, hogy a holttestet nagyon gyakran jobb
egyenesen a halottasházba vinni, és csak ott állapítani meg a
hőmérsékletét.) 26,6 Celsius-fokot mértem.
A detektív, aki ténykedésemet figyelte, megkérdezte: – No,
doktor, pontosan mikor halt meg?
Elszorult a szívem, különösen a „pontosan” szó hallatán.
Először mindenki ezt a kérdést teszi fel, és mindenki úgy
hiszi, hogy tudjuk rá a választ, pedig éppen arról a mély
szakadékról árulkodik, amely a patológusról élő közkeletű
elképzelés és az igazság közt tátong. Én a tévék bűnügyi
témájú produkcióit okolom érte. Valójában még számunkra is
nagy nehézséget okoz, hogy bármiféle pontossággal
megállapítsuk, mikor állt be a halál.
A nyomozó várt.
– Nos… nem lehetek biztos benne… – feleltem.
A testhőmérséklet a törvényszéki orvos szakértő számára a
legbeszédesebb adat lehet a halál időpontjának
megbecsüléséhez, mindazonáltal nem a legmegbízhatóbb.
Elemi fizikai ismereteink szerint egy forró test addig hűl,
amíg csak hőmérséklete meg nem felel hidegebb
környezetének. Ez persze korántsem ilyen egyszerű.
Általánosabb érvényű megfogalmazás volna, hogy egy
holttest a halált követő nyolc órán belül hideg tapintásúvá
lesz. Valójában azonban előfordulhat, hogy akár még
harminchat óra elteltével sem érezhetjük hidegnek, mivel az
anyagcsere-tevékenység nem áll le azonnal, és emiatt a
hőmérséklete nem csökken a környezete szintjére. Utóbb
pedig, amikor oszlásnak indul a tetem, a hőmérséklete még

94
emelkedni is elkezd.
Nagyon sok változó befolyásolhatja halál utáni lehűlésünk
tempóját: a testhőmérséklet a halál pillanatában, a környezet
hőmérséklete, az időjárás-változás, a központi fűtés, a nyitott
ablakok, a testen lévő ruhák mennyisége, a testet borító
takaró/paplan hőszigetelő képessége, a testtartás (mint ezt
ösztönösen valamennyien tudjuk, az összegömbölyödött póz
több hőt tart vissza), a testsúly (a zsír jó szigetelő), az
izomtömeg (a kevesebb izom gyorsabb hűlést jelent), az
elhunyt kora (a gyerekek testfelülete nagyobb a tömegükhöz
képest, ezért gyorsabban veszítenek hőt)… Apró tényezők
sokasága hiúsítja meg próbálkozásunkat, ha a
testhőmérséklet alapján akarjuk megbecsülni, mikor
következett be a halál.
Valószínűleg még egy olyan számítógépes program sem
képes pontosan meghatározni a halál időpontját, amely
előzőleg számtalan változót vesz tekintetbe. Sugallhatja az
időhatárokat, amelyeken belül bekövetkezett, ezeket azonban
valószínűleg órák választják el egymástól. És: még így sem
számíthatunk kilencvenszázalékosnál nagyobb pontosságra.
A detektív bölcs arccal bólintott. – Szerintem a
hullamerevség alapján meg tudja majd állapítani.
Hát nem. Ez a felfogás ugyancsak téves. A hullamerevség, a
„rigor mortis” a halállal járó egyik legszembeszökőbb
folyamat, de olyannyira változékony, hogy a halál
időpontjának megállapítása szempontjából még a test
hőmérsékleténél is kevésbé megbízható alap. Beálltának
gyorsaságát a hőmérséklet határozza meg. Előfordulhat, hogy
téli hidegben, a szabadban egy hét alatt sem merevedik meg a
holttest, noha a merevség gyorsan kialakulhat, ha a tetem
felmelegszik, amikor beszállítják a halottasház magasabb
hőmérsékletű közegébe. Vannak további zavaró tényezők is.

95
Vajon végzett-e testmozgást az elhunyt közvetlenül a halála
előtt? A hullamerevség kialakulását felgyorsíthatja a tejsav,
amely a fizikai erőkifejtés során keletkezik. Együtt járt-e
magas lázzal a halál bekövetkezése? Ez is felgyorsítja a rigor
mortis kialakulását. Netán áramütés végzett a vizsgált
személlyel? Ez ugyancsak sietteti a merevség kialakulását,
talán az izomsejtek stimulációja által. Nem tűz közelében halt
meg, akit vizsgálunk? Ha igen, gyorsabb a rigor. Nem forró
fürdőben-e? Merthogy ekkor is.
A hullamerevséget valójában komplex változások okozzák,
amelyek akkor történnek, amikor a szív megszűnik dobogni
és az izomsejtek nem kapják meg az anyagcseréjükhöz
szükséges oxigént. Hosszú éveken át feltételezték, hogy a
merevség az arcon kezdődik, amint ezt bárki észlelheti, aki
elkésve végez szájból szájba történő mesterséges
lélegeztetést. Mára úgy tudjuk, hogy testszerte egy időben
következik be, csak éppen a legkisebb izmok esetében
érzékelhető először – e kis izmok pedig főképpen az
állkapcson, a szemek körül, és az ujjakon találhatók.
Általában véve a rigor ezeken a területeken körülbelül három
órával a halál után tapasztalható. Ekkor, úgy tűnik, a fejtől a
lábak felé terjed, habár itt valójában csak az egyre nagyobb
izomcsoportok különböző sebességű megmerevedéséről van
szó. A test merevedése általában gyorsabb a hűlésénél, ezért
van egy időszak, amikor a tetem egyidejűleg meleg és merev.
Nem is tart örökké: a hullamerevség körülbelül egy nap után
megszűnik, és az izmok ismét petyhüdtté válnak.
Mérsékelt éghajlaton, ahogyan például az Egyesült
Királyságban is, tizenkét órán belül a rigor mortis az egész
testet érintheti (ez a „teljesen beállt” rigor). Forró egyenlítői
régiókban egyetlen óra alatt bekövetkezhet, majd el is
múlhat. Olykor pedig úgy tűnik, hogy egyes személyeknél – a

96
nagyon fiataloknál, a nagyon öregeknél vagy a nagyon
soványaknál – ki is marad, mivel annyira csekély
izomtömeggel rendelkeznek.
Meglepően erősnek bizonyulhat: készültek híres képek,
amelyeken a fej az egyik, a lábak pedig egy másik széken
támaszkodnak, a test pedig alátámasztás nélkül olyan
egyenesen hidalja át a kettő közti teret, akár egy darab
deszka. Ilyeténképpen egy hullamerevség állapotában lévő
test boncolásának megvannak a maga nehézségei – hacsak az
elhunyt nem előzékenyen, a hátán fekve, karjait az oldala
mellett kinyújtva halt meg.
A legegyszerűbb választás megvárni a rigor elmúltát.
Sajnos a várakozás nem jelent opciót az emberölés
vizsgálatában közreműködő törvényszéki patológus számára,
ilyenkor ugyanis lényeges a gyorsaság.
Aznap este hamarosan távoztam a vérben úszó
hálószobából, az elhunyt nem sokkal utánam érkezett meg a
halottasházba. Nyaka, karjai, állkapcsa és térdei a
hullamerevség állapotában voltak, sőt, úgy halt meg, hogy
egyik karja a teste mögött volt, a másikat behajlítva tartotta
maga előtt. Jobb lába fel volt húzva.
Ki kellett nyújtóztatnom a boncoláshoz, ezért le kellett
küzdenem a rigort. Ehhez olykor némi erő szükségeltetik. Ha
egy kar van megmerevedve, erős nyomást kell kifejtenem az
ízületre, míg csak szét nem szakítom a sejtekben az actin- és
myosin-molekulák közti kémiai kötéseket. Mihelyt ez a fajta
összeköttetés megszakad, a kar vízszintesen lefektethető az
asztalra. Néha azonban, ha a hullamerevség különösen erős –
például ha az elhunyt izmos, fiatal ember, akinek a munkája
nehéz súlyok emelésével is járt – szükségem lehet egy
halottasházi asszisztens segítségére. A rigor
megszüntetéséhez jelentős nyomást kell kifejteni egy

97
bizonyos ízületre az izom meglazítása céljából, amely azután
lassan enged, nem hirtelen, ahogyan egy csont elpattan.
Jelen esetben a páciens hatvankét éves volt, és a rigort
viszonylag könnyű volt oldani a karok erős hátra- és
előremozgatásával, míg csak úgy nem éreztem, hogy
kilazultak.
A rendőrök ismételt kérésére a két megbízhatatlan
támpontot – a testhőmérsékletet és a merevséget – vettem
figyelembe, hogy megkapjam a két időpontot, amelyek közt a
halál bekövetkezhetett. Közben persze nem feledkeztem meg
a lehetséges változók sokaságáról. Ez esetben úgy becsültem,
hogy a halál bekövetkezése óta négy-hat óra telt el.
– Eltalálta, doki – mondta a vezető detektív, aki közvetlenül
azután lépett be a boncolóhelyiségbe, hogy kapott egy
telefonhívást. – A fickó, aki megölte, azt mondja, ma délután
fél öt és öt között történt.
– Máris elkapták?
–  Feladta magát. Homoszexuális kapcsolatban voltak. Azt
mondja, elvesztette az önuralmát.
Ugyancsak alaposan elveszíthette. A holttesten nyolc szúrt
seb volt, az egyik, amely kívül jókora, tátongó résként
kezdődött, odabent egyenesen átütötte a szívet. A kések után
olyan egyértelműen megmarad behatolásuk útja és a nyelük
okozta zúzódás, hogy részletes, a méreteit is feltüntető
vázlatot készíthettem a fegyverről, amelyet a gyilkos használt.
Ez volt a legelső késvázlatom, amelyet sebcsatornák alapján
készítettem, és bámultam, amikor kiderült, hogy a
kikövetkeztetett adatok pontos egyezést mutatnak a
helyszínen talált kés méreteivel.
Ráadásul – ámbár visszatekintve nevetséges, túlzott
lelkesedésemnek tulajdonítom – úgy gondoltam, hogy maguk
a sebek és a szobában mindenfelé megtalálható vérnyomok

98
alapján pontosan rekonstruálni tudom a történteket. Végül is
Simpson professzor alighanem ezt tette volna.
A vér egy helyen a falra fröccsent, s ez arról árulkodott,
hogy az első, egyben végzetes sérülés itt történt. A seb a
mellkas bal felső részén volt, a sebcsatorna enyhén balról
jobbra tartott. A klasszikus figura. Azt a következtetést
vontam le belőle, hogy a gyilkos jobbkezes volt, hogy ő is, az
áldozat is álltak, és hogy a tettes felülről lefelé döfött.
Az áldozat ezután lerogyott az ágy bal oldalára – ez
nyilvánvaló volt a lepedőn hagyott vérfoltok
elhelyezkedéséből, továbbá a mennyezetre fröccsent vékony,
„csapódásos” vércsíkokból. Ezeket az okozza, hogy az újabb
döfés előtt a támadó felemeli a kést, a rajta lévő vér pedig
felfröccsen a hegyéről. Könnyű volt kikövetkeztetnem, hogy
az elkövető az áldozata felett állt, miközben még háromszor
megszúrta.
Az áldozat legurult az ágyról, és az ajtó felé kúszott. Ezt
bizonyította a vérnyom, amelyet maga után hagyott. Az utolsó
négy szúrást csaknem bizonyosan itt kapta, az ajtónál, ahol
végül egy vértócsában meghalt. A gyilkos azonban
megtakaríthatta volna magának az erőfeszítést: az első döfés
végzetes volt, s miután behatolt a szívbe, az áldozatnak már
csak percei voltak hátra. Ennek a négy sebnek a közelsége és
egyformasága – a sebcsatornák szöge megegyezett, mindegyik
pontos mása volt az előzőnek – jelezte, hogy az áldozat
ekkorra mozdulatlan, és talán már halott volt. No és a vér,
amelyet a korlátra kenődve láttam? Azt bizonyosan a
csuromvéres szerető hagyta maga után távozásakor, és
mielőtt még az ajtóhoz ért volna, az áldozat számára már
minden véget ért.
A gyilkos már vallott, én mindazonáltal oly büszke voltam
következtetéseimre, hogy a boncolás után mindenképpen

99
közölni akartam őket a nyomozóval.
– Aha… – mondta minden érdeklődés nélkül.
– Nézze csak, itt láthatja, hogy… – nyújtottam felé a hasznos
vázlatot, amelyet rajzoltam. Nem vette el.
Ekkor, még mindig lelkesen, felajánlottam, hogy írok egy
feljegyzést, amely megmagyarázza, miképpen rekonstruáltam
a történteket.
Hunyorított, majd elfordította tekintetét.
–  Nem kell, ne fáradjon, doki. Senki sem fogja elolvasni, a
fickó dalolt.
Roppantul csalódott voltam. Ekkor sejtettem meg először: a
rendőrség nem akarja, hogy Sherlock Holmest játsszam. Vagy
akár csak Keith Simpsont. Bálványom a század első felében
mérhetetlenül becses tagja volt a bűntényeket felderítő
csapatnak, és az emberölési ügyek megoldásának minden
részében szerepet játszott: teóriák sokaságával látta el a
magas rangú tiszteket vagy ügyészeket, megvitatta a
nyomokat a helyszínen a detektívekkel. Én is ezt szerettem
volna tenni. Néha majd’ szétvetett a vágy, hogy részletesen
kifejtsem: tapasztalataim és tanulmányaim alapján ezt és ezt
gondolom. A nyomozás gyakorlata azonban ekkorra
megváltozott. Az emberölés vizsgálatának „tudománya”
ekkor már olyannyira specializálódott, hogy a közreműködő
számos szakterület közölte a maga külön megállapításait a
rendőrökkel, akik ezután összevetették a rendelkezésükre
bocsátott, különálló tényeket, majd levonták saját
következtetéseiket. Ez éppenséggel hatékony lehet –
amennyiben a nyomozók kellően hozzáértők és
gyakorlottak…
A következőkben a Koronaügyészi Szolgálat jogászai döntik
el, hogy sor kerüljön-e vádemelésre, vagy sem. Nagyszerű…
már ha a jogászok össze nem kapnak, amikor bonyolult

100
orvostudományi problémákkal szembesülnek.
Úgy gondolom, a rendszer akkor lenne a leghatékonyabb,
ha egy-egy nehéz és bonyolult ügy megvitatására mindnyájan
összeülhetnénk – a rendőrség és a Koronaügyészi Szolgálat a
patológussal, a törvényszéki tudományos szakértőkkel, a vér
fröccsenésének szakértőjével, a toxikológussal, a ballisztikai
szakértővel –, és együtt vitatnánk meg a birtokunkban lévő
tényeket. Ezt azonban többé már nem tesszük.

101
 10

Munkám java része egyre inkább a bűnügyi helyszínekre

történő kiszállásokból és a boncolásokból állt. Kezdetben
könnyű ügyekre állítottak rá. Mindegyik más volt,
ugyanakkor egyszerű, mi több, rutinfeladat. Csakhogy a
bűntények helyszínén végzett munkában jóformán soha
semmi nem tekinthető rutinnak, mi vagyunk csupán azok,
akik néha megpróbáljuk annak beállítani. Egy mozdulatlanul
heverő, néha borzalmasan megcsonkított holttest körül
komoly szakemberek sokasága sürgölődik, akik jól szervezett
egységként működnek, és akik minden figyelmüket a tetemre
összpontosítják, miközben igyekeznek távol tartani maguktól
az iszonyat érzését.
Biztos távolságban a helyszínen dolgozók csapatától, a
háttérben ott érezhető a hozzátartozók gyásza és döbbenete
is. A patológusok tudják, hogy még a legszokványosabb esetek
is hatalmas megrázkódtatást jelentenek valaki számára.
Ekkoriban még föltett szándékom volt, hogy ha lehet, nem
engedem hatni magamra ezt a traumát. Tudtam azonban,
hogy előbb-utóbb szükségképpen érintkezésbe kerülök az
élőkkel.
Közben odahaza a gyermekeim egyre nagyobbak lettek,
feleségemnek is rengeteg dolga volt. Apaként próbáltam
mindenben segíteni neki, ami ekkoriban talán szokatlannak
számított, de engem is aktívan közreműködő apa nevelt fel,
ezért jóval fontosabbnak tartottam, hogy szakítsak időt a
gyerekeimre, mint nemzedékem sok más tagja.

102
 Meg kellett azonban tanulnom, hogy ami a halottasházban
történik, azt nem vihetem haza magammal. Abban a
pillanatban, hogy átléptem az otthonom küszöbét, és
megérkeztem a nappali fény és a gyerekek világába, el kellett
felejtenem azt, ami odabenn történt, a képeket és a szagokat,
az emberölések áldozatait, akiket nem sokkal korábban
vizsgáltam. Az orvosi távolságtartás álarcától sem volt
könnyű megszabadulnom, mert nagyon erősen azonosultam
vele. Feleségem olykor nehezményezte is ezt. Értette ugyan,
hogy miért van szükségem erre a távolságtartásra, de
kifejtette, hogy túl gyakran teszem magamévá ezt a tudósi
habitust. Odahaza, a házasságunkban is, amelyre most súlyos
terhek nehezedtek.
Jen, aki néhány évvel korábban még élvezte ápolónői és
védőnői munkáját, szégyenlősen bevallotta nekem, hogy
titokban mindig is orvos akart lenni. Az iskolában nem
teljesített elég jól, mert apjának szélsőségesen konzervatív,
sőt gyarmati elképzelései voltak arról, melyek a nőknek való
hivatások, és hogy milyen tanulmányokra van szükségük. Jen
enyhén diszlexiás is volt, ami kezdetben ugyancsak
befolyásolta iskolai teljesítményét.
Képességeit és intelligenciáját illetően semmiféle kétségem
nem volt, és amikor elmondta, mire vágyik, megígértem neki,
hogy támogatni fogom a kemény robot rá váró hosszú évei
során. Nagyon büszkévé tett, hogy miután szívós munkával
elvégezte a nyitott egyetemet, sikerült bekerülnie alma
materembe, a University College Londonba. Most már úton
volt az orvosi diploma megszerzése felé.
Ez természetesen hatalmas terhet jelentett számunkra,
pénzben is, időben is. Tisztességes fizetést kaptam, de a
dajkák sokba kerültek, és bár számíthattunk rá, hogy egy nap
Jen is keresni fog, egyelőre nem volt jövedelme. Munkám

103
meglehetősen gyakran ütközött az ő tanulmányaival, és
ilyenkor egyikünknek engednie kellett. Életünk túlságosan
mozgalmas és komplikált volt, kapcsolatunk roskadozott
terheink alatt. Házasságunk törvényszéki szakértői vizsgálata
valószínűleg gyors eszmecserék egymásutánját regisztrálta
volna, amikor egyikünk befutott, a másik épp sietve indult
valahova, kommunikációnk gyakran nem állt másból, mint
időpontok, dátumok, szülői értekezletek, iskolai sportnapok,
logisztikai problémák megbeszéléséből. Afféle szigorúan
objektív interakciókat.
Szép nyári vasárnap reggel. A gyerekek – még kicsik –
szélsebesen kirontanak a szabadba, mihelyt kinyitom a hátsó
ajtót. Én csillogó szemű, fiatal patológus vagyok, állandó
készenlétben, hogy sietve kiszálljak egy bűnügy helyszínére, s
akiben felbuzog az adrenalin, ha megszólal a telefon, ha
rajtam a készenlét sora. Jen már majdnem orvos, állandóan
tanul.
Éppen nekiláttam volna, hogy reggelit készítsek.
Kintről a gyerekek kiabálása hallatszott: – Jaj, ne!
Csörgött a telefon. Ebben a reggeli órában. Ez csak
egyvalamit jelenthetett.
Számba vettem a lehetőségeket. Mivel vasárnap volt, valaki
egyszerűen meghalt egy szombat esti verekedésben. Tudtam,
hogy az emeleten Jen most alighanem felsóhajt. Elképzeltem,
ahogy az asztalra könyökölve ül, és a tenyerébe hajtja fejét.
Rosszul éreztem magam. Virradat óta ébren volt, a
könyveit bújta, én pedig megígértem, hogy ma gondját
viselem majd a gyerekeknek. Már ha a telefon nem szólal
meg. De megszólalt, és most Jen lesz, aki viselni fogja egy
részeg verekedés következményeit.
Egy hang közölte velem, hogy az áldozat fiatal, fehér férfi,
azaz csaknem biztosra vehettem, hogy előző este egy

104
kocsmában valakik összeverekedtek. Egyetlen dolog nem
stimmelt: a hívó detektív-főfelügyelőként mutatkozott be. Aki
a hívás végén közölte, hogy a halottasházban vár majd rám
egy nálánál is magasabb beosztású főfelügyelő társaságában.
A rendőrség egyik nagyágyújával. Hétvégén. Alighanem lehet
valami szokatlan ebben az ügyben.
– Melyik halottasházban? – kérdezte Jen felállva a könyvei
mellől. – A westminsteriben?
– Swindonban.
Jen ismét rám pillantott.
– Swindonban? Wiltshire-ben?
Bólintottam.
Felsóhajtott. – Akkor viszlát, este!
Amikor megérkeztem Swindonba, a két vezető nyomozó
egy rendőr és a halottkém képviselője társaságában várt rám.
A halottasház személyzetétől kaptam egy csésze teát, a
rangidős főfelügyelő pedig belekezdett:
–  Fiatal férfi. Többet ivott a közlekedési előírásokban
engedélyezettnél, és amikor letért volna egy mellékútra,
rosszul vette a kanyart. A barátnője mellette, az elülső ülésen
ült, és alapjában véve… nos, John, magánál van a lány
vallomása?
A detektívfelügyelő bólintott, felütött egy dossziét, és
lapozni kezdett a gépírásos papírok közt.
–  Szóval… a fickó pénteken egész éjjel dolgozott,
valószínűleg a teljes szombatot is ébren töltötte, aztán
megivott néhány italt, úgyhogy este hatra kimerült és
berúgott. A fényviszonyok jók voltak, de az út kissé nedves.
Felvette a lányt, és elindult vele haza, hogy együtt töltsenek
egy kellemes szombat estét. Miközben kanyarodni készültek,
szembejött velük egy furgon, a lány pedig, azt mondja…
A felügyelő ujja lefelé keresgélt a papíron.

105
 –  „Uramisten, kiáltottam, Michael, vigyázz!, ő pedig
azonnal balra rántotta a kocsit. A mi autónk Michael felőli
oldala nekicsapódott  a furgon vezető felőli oldalának. Az
ütközés pillanatában becsuktam a szemem. Amikor
kinyitottam, már mindkét jármű állt, bár a kocsi belsejében
még röpködtek az üvegcserepek. Michaelre néztem, szeme
csukva volt, a feje hátracsuklott. Azt hittem, eszméletlen, mire
megráztam, ő pedig egyenesen ült, de úgy, mintha akkor
ébresztettem volna fel. Láttam, ahogy a másik sofőr kiszáll,
aztán egyszer csak ott termett az az ember. Nem tudom,
honnan került oda. Nadrágot viselt, de inget nem, és nagyon
barna volt, ettől valamiféle fizikai munkásnak látszott.”
A rangidős főfelügyelő megjegyezte: – Valójában a
közelben, a kertjében dolgozott, és hallotta a csattanást.
Kollégája bólintott, és tovább olvasott.
–  „Ez az ember megkérdezte, jól vagyok-e. Michael
kimászott az ablakon, és előrement a kocsi elejéhez.
Valaminek a darabkáit szedte le róla, rugdosta, és látszott,
hogy nagyon mérges, feldúlt. Én is ki voltam borulva. Michael
rugdosódott és tombolt dühében.
Kiszálltam, rágyújtottam egy cigarettára, és adtam egyet
Michaelnek is, mire a félmeztelen férfi rászólt: »Ne
gyújtsanak rá, a kocsim mögé benzin folyt ki«.
Michael erre azt felelte, hogy törődjön a maga dolgával,
mire a félmeztelen ember mondott valamit neki. Michael
ettől dühbe gurult, majd verekedni kezdtek.”
A nyomozó abbahagyta az olvasást, és rám pillantott.
Mindketten engem néztek, mintha azt várnák, hogy mondjak
valamit.
–  Tulajdonképpen mi történt a verekedés során? –
kérdeztem.
–  Michael megpróbálta megütni a félmeztelen férfit, de

106
nem találta el. Az visszaütött, és ennyi.
A beszámoló hiányosnak tűnt. Miért nem akarnak többet
mondani? Megkérdeztem: – No és mit mond a lány?
A detektív felolvasta: – „A félmeztelen férfi jobb öklével
telibe találta Michael arcát vagy az orrát vagy a száját.
Ekkorra odaért a kocsijával a másik, melírozott hajú férfi,
majd Michael mögé kerülve átkarolta, hogy lefogja. Michael
arca furcsa bíborvörösre változott, majd elájult. A férfi többé-
kevésbé hagyta, hogy a földre zuhanjon.”
A detektív ismét szünetet tartott az olvasásban. Én
azonban tudtam, hogy ez nem minden.
– Van még bármi egyéb? – unszoltam.
–  „Ekkor már szakadt az eső. A félmeztelen férfi hevesen
rázni kezdte Michaelt, és igyekezett kicsikarni belőle
valamiféle reakciót. »Gyerünk, kelj fel!«, mondta, de Michael
nem mozdult, és látszott, hogy súlyosan megsérült, nagyon
rosszul nézett ki. Arcának bíborvörös árnyalata ekkorra
eltűnt. Nem tudták életre kelteni. Megállt mellettük egy piros
Sierra, és a vezetője, egy öregember ráterítette a zakóját,
nehogy kihűljön, amíg a mentők megérkeznek. Amikor
engem elvitt a mentő, a másik rohamkocsi személyzete még
Michaellel foglalkozott.”
A beszámolót a rangidős  főfelügyelő folytatta: – Többé
nem is nyerte vissza az eszméletét. Swindonból Oxfordba
küldték CT-re, utána visszahozták Swindonba. Itt halt meg ma
reggel.
Átadott nekem néhány oxfordi orvosi papírt. Vetettem
rájuk egy pillantást, és bólintottam.
–  Szóval az akarják tudni, közúti balesettel vagy pedig
emberöléssel van-e dolguk, igaz?
Láttam, hogy az emberölés szó hallatán megrándul az
arcuk. Ismét eltöprengtem, vajon miért van itt velünk a

107
főtiszt. Vajon az elhunyt híres ember volt? Esetleg különösen
jó kapcsolatokkal rendelkezett?
–  A barátnője nagy hűhót csapott, azt mondta, a
félmeztelen fickó megölte Michaelt, s most a család is nagy
felhajtást csinál.
Felálltam: – Hát akkor vessünk rá egy pillantást.
– Helyes – szólt Masters közrendőr, mi pedig bementünk a
helyiségbe, ahol kiterítve várt ránk a fiatal férfi holtteste. – Ez
itt Michael Ross.
A név nem volt ismerős, de valamiképpen arra
számítottam, hogy az arc majd az lesz. Sebek és horzsolások
borították, de így is láttam, hogy az ifjú ember jóképű
rocksztárra emlékeztet, homlokát sűrű, sötét, csigás haj
keretezi, viszont egyáltalán nem találtam ismerősnek.
– Mennyi idős?
– Huszonnégy éves.
Írogatni kezdtem, s amikor felpillantottam, láttam, hogy a
fényképész is megérkezett, s most arra vár, hogy
megmondjam neki, milyen képekre van szükségem.
– Legyen szíves, készítsen fotót a test teljes elülső oldaláról.
Aztán közelieket az arcról és a nyakról meg azokról a
horzsolásokról a térdén. Ja, és az a verekedés, amibe
belekeveredett…
–  Az állítólagos verekedés – sietett közbevetni a rangidős
főfelügyelő.
–  Kérem, hogy fényképezze le a két kezét is, úgy, hogy a
fotókon lássuk az ujjízületeket.
Magamnak ezt jegyeztem fel:

Friss felületi horzsolások, nagyrészt függőlegesek, a

homlokon, az orrnyergen és az áll bal oldalán. Friss (8×2
cm-es) zúzódás pontszerű bevérzésekkel, harántirányban
a nyak alsó részének jobb oldalán.

108
Berajzoltam Michael sérüléseit testsziluettjeimre, aztán
alaposan szemügyre vettem a fogait.
– Nincs nyoma, hogy ütés érte volna a száját – mondtam. A
helyiségben némi suttogás hallatszott, amikor azonban
felnéztem, senki sem beszélt.
A testen akadt néhány más, régebbi zúzódás és heg, ezeket
éppúgy regisztráltam, mint Michael tetoválásait. Úgy tűnt, a
hátán semmi sincsen. Fotót készítettünk róla, majd ismét
visszafordítottuk, és hozzáláttam a boncoláshoz. A rendőrök
rezzenetlen arccal figyeltek. Ilyenkor legalább egyikük
arcszíne rendszerint zöldes árnyalatot ölt, ez most, meglepő
módon, a rangidős főfelügyelő arca volt.
– Alighanem újra és újra hozzá kell szoknom; évek óta nem
voltam jelen ilyesminél – mondta mentegetőzve. – Csak most
jöttem vissza a csalásiaktól.
Amióta csak az a fiatal közrendőr elhányta magát első
egyedül végzett boncolásomon, sokat töprengtem azon, hogy
miért viszolyognak az emberek a boncolástól. Bárki érezhet
ilyesmit, akinek a munkaköréből adódóan jelen kell lenni.
Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon én miért nem
osztoztam viszolygásukban soha, egyetlenegy alkalommal
sem. A válasz: mert hallatlanul izgatott az emberi test
működésének sokszínűsége, de különösen azok a jelenségek,
amelyeket magam tapasztaltam meg. Úgy gondoltam, hogy ha
valamiképpen fel tudom ébreszteni ezt az élénk érdeklődést a
helyiségben tartózkodó többi emberben is, segítek nekik,
hogy túltegyék magukat elszörnyedésükön. Abból indultam
ki, hogy ha ismeretek közlésével és a jelenségek megértetése
révén el tudom érni, hogy a történések részeseinek érezzék
magukat, attól fogva már nem lesznek tehetetlen, döbbent
szemlélői az eseményeknek.
Nem lehetett puszta véletlen, hogy a hányinger azt a

109
bizonyos közrendőrt abban az ideges csendben fogta el,
amely első boncolásom színhelyén uralkodott. Ezért aztán
elhatároztam, hogy ha legközelebb a jelen lévők valamelyikét
nagyon feldúlja, amit tapasztal, megvalósítom tervemet, és
beszélni fogok. Aligha lesz elegendő, hogy amikor a főrendőr
arca elzöldül, bénán ezt motyogom: – Ööö… jól van?
Reményeim szerint biztató hangon így szóltam: – Amint
egyesek önök közül bizonyára tudják, meg kell vizsgálnom a
belső szerveket – és nemcsak a sérüléseket keresem,
amelyeket a karambol, valamint az azt követő verekedés
okozott, hanem arról is meg akarok győződni, nem volt-e
valamilyen más, kevésbé szembetűnő tényező is, amely
hozzájárult az áldozat halálához – például egy természetes
betegség. Alaposan szemügyre fogom tehát venni valamennyi
szervét.
A rangidős főfelügyelő bólintott. Eléggé lassan… A
helyiségben csend volt, mintha egy takarót dobtak volna rá.
–  Van valami zenéjük? – kérdeztem a halottasház
személyzetétől. – Esetleg valami klasszikus?
Bekapcsolták a Radio I-et. A főemberre pillantottam, talán
az ártatlan dallamok stabilizálják idegállapotát. Kértem
viszont, hogy vegyenek vissza a hangerőből.
Halott bőrbe belevágni olyan érzés, mint amikor egy
csirkeízületet vágunk át: ha éles késsel tesszük, könnyű. Ha
mégsem sikerül elsőre átmetszeni, annak a bőr természetes
rugalmassága az oka, és nem az, hogy erőtlenül vágtunk. S az
életében egészséges és fiatal Michael Ross bőre rugalmas volt.
Amikor átmetszettem az alatta lévő zsírréteget – ez
mindannyiunk testében megtalálható, még a Michaelhez
hasonlóan szikár emberekében is –, felemeltem a
tekintetemet. A  rangidős főfelügyelő nem volt valami jól. A
Radio I sem segített. Ideje volt tovább beszélnem, hogy

110
próbára tegyem az elméletemet, amely szerint az
információnak, bármilyen információnak megnyugtató
hatása van.
–  Már csaknem behatoltam a mellüregbe. Ettől kezdve
anélkül, hogy bármilyen módon sértenék Michael méltóságát,
megpróbálhatnak megfeledkezni arról, hogy emberi lényt
boncolunk. Önök elég gyakran daraboltak húst, és színében
vagy állagában ez sem más. Hamarosan látni fogják, hogy a
máj ugyanolyan, mint amilyet a Sainsbury’s élelmiszer-
áruházakban vásárolnak. A vesék is ugyanolyanok. Ez az
izom pedig, amelybe éppen most belemetszek… nos, én
mindig úgy gondolok rá, mint egy jó hússzeletre.
–  Sült krumplit kér valaki? – kérdezte nyájasan a
detektívfelügyelő.
Senki nem felelt, de rangidősünk ezúttal is megpróbált
bólintani. Mintha udvarias társalgást folytatnánk. Ennek
konvencióihoz mindazonáltal nem volt képes alkalmazkodni,
amennyiben nem tudott a szemembe nézni, tekintete ugyanis
pillanatnyilag Michael Rossra tapadt.
Folytattam a munkámat. Masters közrendőr igyekezett
nem tudomást venni a főnök rossz közérzetéről, úgy tűnt
viszont, hogy a halottkém beosztottja bizonyos mértékig még
élvezi is.
–  Minden rendben, ő semmit sem érezhet belőle –
mondtam derűsen a főnöknek. – A halál rohadt jó
érzéstelenítőszer.
Ránéztem. Hm. Beszélni kezdtem.
–  Természetesen alaposan meg kell vizsgálnom Michael
agyát és nyakát. Az orvosi leletek szerint várhatóan ott kell
megtalálnom a sérülést, amelyet a karambol és a verekedés
okozott. Úgy értem, az állítólagos verekedés. Én azonban a
leleteknek csak tájékoztató jelleget tulajdoníthatok, nem

111
köteleznek semmire. Így is gondosan meg kell vizsgálnom
minden szervet, arra az esetre, ha netán az orvosok figyelmét
elkerülte valami.
A helyiségben senkin, még a halottkém képviselőjén sem
láttam, hogy nagyon vonzó ötletnek találná szándékomat, azt,
hogy meg akarom vizsgálni Michael agyát. Úgy döntöttem,
még csak meg sem próbálom tudomásukra hozni, milyen
izgalmas műveletre készülök.
Michael meglehetősen egészséges fickó volt, noha fiatal
kora ellenére már mutatkoztak a hatásai nagyivó
életmódjának. Szíve kissé megnagyobbodott, mája zsíros volt:
mindkét tünet jelentékeny alkoholfogyasztásra utalt. Biztosra
vettem, hogy agya bizonyul majd a legérdekesebb szervének,
s amikor kiemeltem a koponyájából, megállapítottam,
hogy  teli van vérrel. Csapódott az ajtó, de meg sem kellett
fordulnom, hogy tudjam, ki hagyta el a helyiséget.
Megkértem a fotográfust, készítsen egy felvételt az agyról,
mert tudtam: hamarosan fel kell majd szeletelnem, hogy
elvégezhessem szövettani vizsgálatát. Úgy terveztem,
felkérem egy kollégámat, aki szakértője volt az agy
kórtanának, hogy ő is vessen egy pillantást a metszetekre.
Ugyancsak nagyon részletesen meg kellett vizsgálnom
Michael nyakát, ehhez a boncoláshoz képest sokkalta
aprólékosabban. Készítettem egy rögzítőoldatot a
szállításához. Az ott maradt rendőrök a formalin intenzív
szagának hatására hátrébb húzódtak, én pedig a holttestet
megfordítva eltávolítottam a nyaki struktúrákat és a hozzájuk
kapcsolódó artériákat, majd az egészet együtt egy bonctermi
vödörbe helyeztem: ügyelnem kellett, hogy a gerincet a lehető
legkisebb mértékben mozdítsam el.
–  Örülök, hogy kocsival jöttem, berakhatom a
csomagtartóba – jelentettem ki, miközben a halottasházi

112
asszisztens elvitte a vödröt, hogy ráerősítse a fedelét.
–  Hát vonaton nem is vihetné! – jelentette ki fennhangon
Masters közrendőr.
–  Néha kénytelen vagyok – vallottam be. – Kissé furcsán
fest, de nagyon remélem, hogy az utastársak azt hiszik,
valahol vidéken gyűjtöttem ebihalakat. – Bizonyos persze,
hogy soha senki nem jönne rá, mi van a vödörben, hacsak
meg nem éreznék a szagát.
– Rendben – mondta derűsen az egyik asszisztens –, akkor
most mindnyájan ihatunk egy csésze teát.
Az öltözőbe mentem, hogy megmosakodjak és civilbe
bújjak. A  rendőrök birtokukba vették a gyászolóknak
fenntartott helyiséget, amely üres volt, ott találtam rájuk,
amint körben elhelyezkedve a teájukat itták. Csendes szoba
volt ez, tompa színekre festett falakkal. Az egyik mellett egy
nagy akvárium állt. Nem tudom, vajon ezekben a
helyiségekben miért van majdnem mindig egy akvárium.
A rangidős főfelügyelő arca holtsápadt volt. Valójában nem
is annyira ült a széken: a bútordarab sokkal inkább
aládúcolta. Szemlátomást semmi kedve sem volt megszólalni,
ehelyett olykor a detektívfelügyelőre pillantott.
– Nos, mit gondol, doktor? – kérdezte ez.
–  Beletelik egy kis időbe, míg megkapja a teljes
jelentésemet, mert nagyon sok tennivalóm van az aggyal és a
nyakkal, hogy megerősítsem megállapításaimat. De nem
hivatalos formában, bizalmasan tájékoztathatom önt, ha
óhajtja.
–  Legyen szíves – felelte gyorsan, s közben váltott néhány
pillantást a rangidős főfelügyelővel. Ugyan miféle ügy ez,
hogy ennyire aggasztja a főnökséget?
–  Nos, nem hiszem, hogy a verekedésnek – az állítólagos
verekedésnek – volna bármi köze Michael Ross halálához. Az

113
autóbaleset során elszenvedett erőbehatás végzett vele –
közöltem.
A detektívfelügyelő igyekezett visszafogni magát, de hiába:
elmosolyodott. Mi több, a még mindig sápadt rangidősnek –
aki a teájából is alig ivott – ugyancsak sikerült valami
vigyorszerűre húznia a száját.
–  Biztos benne? – kérdezte a felügyelő boldogan. –
Hogyhogy ilyen biztos benne?
–  Ránézve is megállapítható, hogy Michael teste rendkívül
gyorsan fékeződött le. Van egy biztonsági öv okozta sérülés a
nyaka jobb oldalán, amely bizonyítja ezt. Azt hiszem, hogy a
hirtelen megállás gerincének súlyos ostorcsapás-sérülését{8}
váltotta ki. Amikor a gerinc kimozdult természetes
helyzetéből – márpedig barátnője szerint abban a pillanatban
heves mozdulattal elfordította a kormányt, aminek
következtében gerincét járulékos rotációs{9} terhelés érte –,
megrepedtek a csigolyák mellett felfelé haladó artériák, vagy
legalábbis egyikük. A megrepedt artériából a vér az agy
körüli térbe kerül: az elhunytnak pókhálóhártya{10} alatti
vérzése volt, ez végzett vele.
– Ostorcsapás! Ostorcsapás volt! – lelkendezett a felügyelő,
és sugárzó arccal nézett a rangidős főfelügyelőre.
– Agyi vérzés… – motyogta gyámoltalanul ez.
–  Amelyet erőbehatás okozott! – fejezte be helyette a
detektív.
Kijelentettem: – Az ember kaphat pókhálóhártya alatti
vérzést genetikai okokból is, és egyelőre nem tudom száz
százalékig kizárni a veleszületett rendellenességet. Okozza
azonban trauma is, ebben az esetben pedig a vérzés oka
csaknem bizonyosan a baleset volt.
Masters közrendőr komolyabbnak tűnt főnökeinél. Nézte,
ahogyan a halak fel s alá úszkálnak akváriumukban.

114
 –  Doktor… honnan tudja, hogy a vérzést nem a verekedés
során bekövetkezett trauma okozta? Úgy értem, az állítólagos
verekedés során.
–  Ha az okozta volna, sokkal több lágyszövetsérülés
keletkezett volna. Az arcon mindössze egy zúzódás van,
amelyet ökölcsapás okozhatott. Szerintem túlságosan kicsi,
hogy komolyabb következményei lehettek volna, de amikor
majd a nyakat vizsgálom, nagyon gondosan járok el. Nekem
úgy tűnik, az összes többi sérülését a szélvédő darabjai
okozták.
– Michael Ross családja azonban arra lesz kíváncsi, hogyan
mászhatott ki a kocsiból, járkálhatott, gyújthatott rá,
beszélhetett, veszekedhetett és verekedhetett úgy, hogy
közben az agyában vérömleny volt. Amíg a másik fickó, az,
akin nem volt ing, meg nem ütötte.
–  A késéssel bekövetkező halál meglehetősen jellemző az
ilyen típusú vérzés esetében. Bekövetkezhet percek vagy akár
órák múltán is, amikorra a vér a sérült artériából a
koponyaüregbe kerül. Mindaz, amit Ross a baleset után még
tett, abban a világos periódusban történhetett, ami olykor
megelőzi a pókhálóhártya alatti vérzés okozta halált.
Egymásra pillantottak.
–  Szóval… ön biztos abban, hogy Ross halálának nem volt
köze a verekedéshez?
–  Igen. Ilyen vérzések azonban kocsmai verekedések és
közlekedési balesetek után egyaránt előfordulnak, ezért
számos vizsgálatot kell még elvégeznem, hogy bizonyos
lehessek az igazamban. Azt hiszem, a vizsgálatok igazolják
majd, hogy Michael a karambol pillanatától a halálán volt, s
hogy a verekedésnek nem volt jelentősége.
Én így gondoltam. Az események egymásutánja azonban
kedvezőtlen irányba módosította a képet, mert úgy tűnt, Ross

115
akkor halt meg, amikor az ütést kapta. Keményen kell majd
dolgoznom, gondoltam, hogy igazoljam teóriámat, és készen
kellett állnom arra, hogy módosítsam is azt, hiszen
bizonyosra vehettem, hogy lesz egy második boncolás is.
A rendőrök hátradőltek székükön, és egymásra néztek.
– Ha emberölés gyanúját fogalmaznánk meg a félmeztelen
férfi ellen, ezt máris elutasítanám, mert nem igazolható.
Szerintem a támadás az, amit felhozhatnak ellene –
vélekedtem.
Hallgattak.
Feltettem a kérdést: – Michel Ross a külseje és a májának
állapota alapján is rocksztár. Híres ember?
A fejüket rázták.
–  Akkor… ahhoz képest, hogy vasárnap reggel van, miért
van itt velünk egy főfelügyelő, és egy még nála is magasabb
beosztású főfelügyelő?
Az utóbbi rám pillantott, s ugyanígy a felügyelő is, aki némi
hallgatás után így szólt: – Magunk közt szólva, doki, azért
vagyunk itt, mert úgy gondoltam, hogy van egy kis gond.
Vártam. Úgy tűnt, a rendőrök feszengenek. Végül a
rangidős szólalt meg.
– A férfival, akin nem volt ing. Aki megütötte Michaelt. Az
illető rendőr, aki épp nem volt szolgálatban.
Hát akkor ez volt az ok.
–  Korábban nem mondtuk meg magának, mert nem
akartuk, hogy befolyásolja a döntésében.
–  Nem befolyásoltak volna – feleltem hűvösen. – A
patológia egyértelmű tényeken alapul. – Nem, ez nem
hangzott valami jól… inkább eléggé nagyképűen, mintha
olyasvalaki mondta volna, mint akit olykor elbátortalanít az
igazság sok arca, amelyekkel olykor szembe kell néznie.
Hozzátettem: – Még ha szándékomban állna is, hogy

116
figyelmen kívül hagyjak kényelmetlen igazságokat,
rendszerint sor kerül egy második boncolásra is, szóval nem
tehetem meg.
A rangidős azonban nem figyelt: arca még mindig
holtsápadt volt, és halk hangon szólalt meg: – Maga nem
tudja, mennyire aggasztott engem ez az eset. Nagyon rossz
fényt vetett volna a testületre, régebben is mondtak már ezt-
azt arra a rendőrre, mert gyakran méregbe gurul, és…
természetesen nem akartuk, hogy maga azt higgye, hogy
megölt egy embert… de a szolgálati lapja… nos, mindenesetre,
amit mondott nekünk, doktor, nagy megkönnyebbülésünkre
szolgált.
– A helyzet az – tette hozzá a közrendőr, aki nyilvánvalóan
ismerte ing nélküli kollégáját –, hogy nekem már világos,
hogyan történt. A sofőr, Michael Ross, volt olyan hülye, hogy
dohányozzon a kocsi mellett, miközben az egész utat benzin
borította, és amikor Mitch ezt közölte vele, még neki állt
feljebb. Mitch le kellett hogy állítsa. Szerintem így volt.
–  Egy dolog figyelmeztetni egy közúti baleset áldozatát,
hogy ne okozzon veszélyt, de egészen más, ha valaki elveszíti
az önuralmát vele szemben – vélekedett a felügyelő.
Miután így biztosak lehettek abban, hogy amit a rendőr
tett, az nem járult hozzá a halálesethez, már képesek voltak
vitatkozni a témáról. Pár szó erejéig még a rangidős
főfelügyelő is bekapcsolódott a beszélgetésbe.
–  Jobban van? – kérdeztem tőle, miközben indulni
készültem.
Bólintott, de magamban megállapítottam, hogy az arca
még mindig sápadtnak és elgyötörtnek látszik. Azon
tűnődtem, lehet-e megrendítő élmény valaki számára az, ha
jelen van egy boncolásnál. Igyekeztem mindent megtenni,
hogy ne legyen az, és ma meg is tettem minden tőlem telhetőt.

117
Mit tehetnék még?
Még a folyosón is hallottam, ahogy a rendőrök tovább
vitatkoznak. Beültem a kocsimba, és hazahajtottam, a
csomagtartóban a vödörrel és annak különös tartalmával.
–  Phű, apu, te aztán bűzlesz! – állapította meg a lányom.
Anna sohasem volt az a finomkodó típus. Jen boldogan esett
neki a könyveinek, én elkészítettem a vacsorát, azután pedig,
miután az ügyeletem lejárt, hagytam, hadd beszéljenek rá a
gyerekek, hogy vigyük ki a kutyát a parkba.
Mindhármukat bepakoltam a kocsiba.
– Anna, a biztonsági övet! – mondtam.
– Nem!
– Kapcsold be!
– Nem szeretem a biztonsági övet!
–  A törvény nem írja elő, hogy használjuk – szólalt meg
váratlanul Chris –, hiszen a hátsó ülésen ülünk – ami
akkoriban igaz is volt.
– Ebben a kocsiban – jelentettem ki – „ez a törvény”. Öveket
bekapcsolni, rajta! Különben nem megyünk sehova.
Michael Rosst nem mentette meg a biztonsági öve, én
azonban már sok-sok halálos balesetet láttam, amelyeket meg
lehetett volna előzni, ha az áldozatok bekötik magukat. E
nélkül autóba ülni olyan kockázat, amilyet sohasem
vállalnék.
– Én pedig nem fogom bekapcsolni! – jelentette ki Anna. –
Egyébként is igazságtalan. Hogy Dillynek nem kell
használnia.
Dilly a farkát csóválta.
–  Jól van – mondtam –, akkor itt maradunk. – S hogy
kimutassam eltökéltségemet, addig ültem a kocsiban, amíg
Anna biztonságosan be nem csatolta magát. Elővettem a
cigarettámat, rágyújtottam, és addig pöfékeltem, míg lányom

118
maradéktalanul alá nem vetette magát biztonsági
előírásaimnak. Ezután elhajtottunk a parkhoz. Tudom,
tudom, a cigaretta… de az ablakokat legalább kinyitottam.
Mindebből kitetszik, hogy viszonyom a
kockázatvállaláshoz – a magaméhoz és a gyerekeiméhez
egyaránt – mindenkor ugyanolyan egyéni volt, mint bárki
másé. Az, hogy magával a halállal dolgoztam, arra
mindenféleképpen megtanított, hogy a lehető legváratlanabb
pillanatban következhet be, ezért nagyon is értékeltem azokat
a jó dolgokat, amelyeket az élet nyújthat. Aznap este tehát
élveztem, hogy a parkban lehetünk, azt, hogy hazaérve a
gyerekek nagy nevetések közepette fürödtek meg, hogy
meséket olvashattam nekik, és hogy jóéjszakát-puszit
adhattam nekik, amikor ágyba bújtak.
Jen utóbb szünetet tartott a tanulásban, kettesben
üldögéltünk vele a kertben. Ahogyan vasárnaponként mindig,
egyeztettük heti teendőinket. Nem engedhettük meg
magunknak, hogy munkaidő utáni gyerekfelügyeletért
fizessünk, így hétről hétre meg kellett terveznünk, hogyan
osztjuk be az időnket.
Utána hátradőltünk, szívtuk a cigarettánkat.
Csöndes este volt, szellő sem mozdult, a füst egyenes
vonalban szállt felfelé. Jólesett az ejtőzés, miközben a nap
lenyugodott, és mi el sem tudtuk képzelni a lazítást cigaretta
nélkül. A dohányzás káros hatásával tökéletesen tisztában
voltunk: gyakran kaptam magam azon, hogy elnézem a
furcsán szép, ám halálos patinát, amelyet a beszívott füst
hagy hátra a tüdőnkön. Mi azonban a cigarettát teljes és
mozgalmas életünk lényegi részének tartottuk.
Másnap utánanéztem a pókhálóhártya alatti vérzéssel
kapcsolatos tudnivalóknak. Megtudtam, hogy az áldozatok
gyakran viselkednek agresszívan abban az időszakban,

119
amikor még úgy tűnik, helyrejöhetnek, a baleset és a halál
bekövetkezése közötti periódusban, amelyben Michael Ross
verekedni kezdett. Az alkohol, amely gyakran játszik szerepet
ezeknek a vérzéseknek a kialakulásában, határozottan
ronthat a helyzeten, mert emeli a vérnyomást, és
valószínűbbé teszi az érfalak megrepedését a károsodott
régióban.
Úgy tűnt, Michael tankönyvi eset volt, de még így is bőven
maradt tennivalóm. Meg kellett röntgeneznem a gerinc
ostorcsapás-traumáját, és egy sor harántirányú metszetet is
készítenem kellett a gerinc melletti artériákról, hogy
megtaláljam a trauma okozta repedést, és kimutathassam,
hogyan idézte elő ez a koponyaűri vérzést.
A rangidős főfelügyelő rám telefonált:
–  Michael Ross családja újabb boncolást akar. Úgy vélik,
falazunk a szolgálaton kívüli rendőrnek, és azt mondják, ha
nem vádoljuk meg őt emberöléssel, magánvádas eljárást
kezdeményeznek vele szemben.
– Elmagyarázta nekik, hogy megállapítottam…?
– Próbáltam, de nem hallgattak rám. Van saját patológusuk.
– Ez nem szokatlan.
Megnevezte a patológust, akihez a család segítségért
fordult.
Megörültem. – Ó, ismerem az illetőt, nagyon jó szakember –
mondtam.
A főfelügyelő kevésbé tűnt boldognak. – Holnapután akarja
elvégezni a boncolást.
– Ott leszek.
Abban, ha második boncolást rendelnek el – ami gyakran
megtörténik, mert gyilkossági ügyekben a klienseiket védő
ügyvédek nemritkán kérelmezik –, nincs semmi különös, de
nem szükséges, hogy jelen legyen, aki az elsőt végezte. Én úgy

120
véltem, mindkettőnk számára hasznos és érdekes lesz, ha
tanúja leszek egy boncolásnak, amelyet ez az elismert kolléga
folytat le.
A második boncolás előtt tovább vizsgáltam az agyat, hogy
meggyőződjem róla: nem az érfal veleszületett gyengesége
miatt keletkezett ér-kiboltosulás volt a vérzés közvetlen oka.
Emellett tovább folytattam a gerincartériák lassú és gondos
darabolását, míg csak meg nem találtam a vérzést okozó
repedést. Mintákat és fotókat küldtem a Ross család
törvényszéki patológusának és egy másik neuropatológus
szakértőnek, akinek a jelenlétére ugyancsak számítani
lehetett a második boncoláson.
Utóbb a szakértő és a család patológusa megtárgyalták az
ügyet, majd részletes jelentést írtak, amely valamennyi
megállapításomat megerősítette. A patológus egyetértett
azzal, hogy az ostorcsapást nem egyszerűen Michael hirtelen
fékezése, hanem az okozta, hogy kétségbeesett erővel
félrerántotta a kormányt, ezáltal pedig megcsavarodott a
gerince. Ennek következtében megrepedt az egyik artériája,
amely az agyába szállította a vért, és ez vezetett egy
vérömleny keletkezéséhez.
Kollégám szerint: – az, hogy mozgott, dohányzott, beszélt,
veszekedett és verekedett, talán felgyorsította a vérzés
folyamatát, ám igen erősen kétlem, hogy a végzetes kimenetel
elkerülhető lett volna. Néhány perc alatt az artériából annyi
vér távozott, hogy Mr. Ross elveszítette eszméletét, attól
kezdve pedig a halál elkerülhetetlenné vált.
Boncolásom megelégedéssel töltötte el a rendőrséget, a
halál oka pedig teljességgel egyértelmű volt, mire a második
boncolásra sor került. És mi lett volna, ha – tételezzük fel – a
törvényszéki kórboncnoki bizonyítékok nem lettek volna
ennyire egyértelműek, a rendőrség pedig nyomást gyakorol

121
rám munkatársának a vád alóli tisztázása érdekében? Egy
aprócska megfogalmazásbéli módosítás a jelentés végén (attól
kezdve, hogy „fennáll a lehetősége…”, egészen addig, hogy
„nem valószínű…”) elegendő lett volna ahhoz, hogy a
Koronaügyészi Szolgálat vádat emeljen, vagy hogy ejtse azt.
Nagyon nehéz lett volna ellenállni egy efféle nyomásnak, ha a
nagy-londoni rendőrség gyakorolja rám, olyan emberek
reményeitől és félelmeitől indíttatva, akikhez mindennapos,
baráti munkakapcsolat fűzött.
Emlékeztettem magam: azért lettem igazságügyi patológus,
hogy az igazságot keressem. Ez azt jelentette: az igazság
mellett kell kiállnom, bármiféle presszúrával akarják is
elérni, hogy szépítsek rajta. Ma már tudom, hogy ez csak egy
korlátozott tapasztalatokkal rendelkező, lelkes fiatalember
afféle nemes elképzelése lehetett. Nem dolgoztam még elég
eseten ahhoz, hogy tudjam, milyen könnyen alakítható az
igazság, ahogy arról sem lehetett fogalmam, mennyire ki van
téve az igazság az egyes emberek sajátos értelmezésének,
annak, hogy az ösztöneikre és egyéni hajlamaikra hallgatva
bánjanak akár objektív tényekkel is. Pedig ekkorra már
szerezhettem tapasztalatot arról is, mennyire képlékeny az
igazság. Például a bíróságon. Mégis azzal álltattam magam,
hogy mindig lehetséges olyan erkölcsös megoldást találni,
amelyet mindenki egyértelműnek és helyesnek ismer el.

122
 11

Valakinek előadást kellett tartania egy kurzuson, amelyet egy

bűnügyi nyomozóosztály szervezett, én pedig örültem, hogy
rám került a sor. Nagyon sok ilyen rendőrségi tanfolyam van,
a rendőröknek pedig kötelező részt venni rajtuk – egyesek
azonban nem csinálnak titkot abból, hogy szívesebben
golfoznának, vagy lennének akár szolgálatban, mint hogy egy
előadóteremben ücsörögjenek.
Ezen a napon azonban biztosra vettem, hogy sikerül
lekötnöm őket, témám ugyanis ez volt: – Az emberi test a
halál után. A rendőrség ritkán van jelen, amikor valaki
meghal. Elkerülhetetlenül az esemény után érkeznek meg,
néha hosszú idő elteltével. Előadásom szerette volna
felkészíteni őket arra, amit a helyszínen találnak.
Azzal kezdtem, hogy kifejtettem: a halál folyamat. Amikor
pedig ez a folyamat befejeződik, újabb folyamatok veszik
kezdetüket, amelyek végén visszatérünk a porba, és
életciklusunk véget ér.
Kivilágosodott felettem egy vetítővászon, a rendőrök
kinyújtották lábukat. Néhányan a kávéjukat kortyolgatták és
lazítottak, akár ha a feleségükkel együtt néznék David
Attenborough valamelyik dokumentumfilmjét a
vadállatokról.
Nem akartam túl sok tudományos ténnyel terhelni őket, így
egyszerűen kijelentettem, hogy az oxigén szinte valamennyi
sejt számára létfontosságú. A sejtek sokasága számára tesz
lehetővé életet fenntartó kémiai reakciókat: ez az anyagcsere.

123
Amikor bekövetkezik a halál, megszűnik az oxigénellátás, így
az izomsejtek rövidesen elernyednek. Néhány órán át még
reagálhatnak, például érintésre vagy egy haldokló mozgató
idegsejt kisülése következtében. Esetleg a stimuláció más
formáira. Zavarba ejtő módon akár egy élettelen holttest
végtagjai is megrándulhatnak.
A szemhéjak csukva, vagy még gyakrabban félig nyitva
vannak, mert izmaik túlságosan petyhüdtek, hogy teljesen
bezáruljanak. A szemek már nem reagálnak a fényre, noha
egyes kultúrákban (túlnyomórészt ázsiaiakban, de némely
európaiban is) él egy mítosz, amely szerint a szemek
megőrzik azt, amit utoljára láttak, s így leleplezik a gyilkost.
Ezt az 1870-es években még természettudományos
szempontból is lehetségesnek tartották. Kísérleteztek egy
optográfiának nevezett eljárással; kivégzésük előtt és után
elítélteken végeztek vizsgálatokat, amelyek azonban nem
jártak eredménnyel. Noha semmilyen tudományos bizonyíték
nem támasztotta alá, széles körben vált elfogadottá ez az
elképzelés, részben olyan szerzőknek köszönhetően, mint
Rudyard Kipling és Jules Verne, akik felhasználták
elbeszéléseikben. A gondolat még az 1970-es években, a
Doctor Who egyik epizódjában is felbukkant. Ha valami
egyszer mélyen beivódik az emberek tömegének tudatába,
nagyon nehéz eltávolítani onnan. Egy másik legenda szerint a
haj tovább nő a halál után. Valójában a haj szőrtüszőinek
sejtjei a bőr többi sejtjével együtt elpusztulnak. A bőr,
amennyiben az elhunyt fehér ember, a halál következtében
sápadttá válik, mert megszűnik a vérkeringés és a
vérnyomás.
Az izomgyűrűk, amelyek a táplálék és a folyadék haladását
szabályozzák az emésztőrendszerben, elveszítik tónusukat,
ami azzal jár, hogy a test és az egyes szervek helyzetétől

124
(egyaránt) függően a tetemből vizelet szivároghat. Széklet is,
ez azonban a végbél szerkezete miatt kevésbé szokványos
jelenség.
Ugyancsak gyakori az ondó szivárgása is,
következésképpen a patológus, aki spermát talál a testen
kívül, nem veheti biztosra hogy az elhunyt közvetlenül a
halála előtt szexuális életet élt (noha ezt kizárni sem lehet). És
bár előfordulhat, hogy gyomortartalmat találunk a szájban,
még nem kell azt feltételeznünk, hogy a halál oka hányás volt,
mivel a gyomortartalom passzív visszafolyása a szájba a
boncolások mintegy huszonöt százaléka alkalmával
megfigyelhető.
A rendőröket igazán nem szükséges emlékeztetnünk arra,
hogy a halál szennyes ügy. Tudják, hogy a tetemek
testnyílásaiból gyakran oly módon szivárog valami, hogy ha
élnének, szégyenkeznének miatta. A halállal kapcsolatos
félelmekről beszélgetve sokan épp ezt a megalázó szivárgást
említik. Én azonban azt hiszem, szorongásra semmi ok. Akik
halottakkal kapcsolatos munkát választanak maguknak, nem
ítélkeznek, tisztelik az elhunytat, és úgy sejtem, hogy aki
életében ettől félt, halála után már nem aggódik emiatt. Azt
hiszem, maradéktalanul lefoglalja őket testük elengedésének,
a róla történő lemondásnak a folyamata. A szégyenkezés csak
e világi aggály, amelyet a haldoklók szerintem maguk mögött
hagynak – nemritkán talán megkönnyebbüléssel.
A halál következő fázisa a kihűlés. Egy egész előadást
szentelhettem volna a témának, de csak a legáltalánosabb
tudnivalókat ismertettem: szerettem volna, ha a rendőrökben
tudatosul, mennyire nem realisztikus a tévéfilmekben,
amikor a halál időpontjára egy holttest hőmérsékletéből
következtetnek. A következő folyamat az izmoknak a
hullamerevség (rigor mortis) néven ismert megmerevedése:

125
ezt az egyet ismerték. Ezután képeket mutattam nekik a
hiposztázisról, azaz süllyedéses vérbőségről, azaz a
hullafoltokról.
A halált követően a vér és összetevői, a sejtek és a fehérje
nem keringenek tovább, hatni kezdenek rá a nehézkedés
törvényei. Ez azt jelenti, hogy a vérsejtek lesüllyednek, és
leülepednek a test legalsó területein. E részeken azután a vér
kitágítja a bőrben lévő apró véredényeket. Ennek
következtében a bőr először rózsaszínűnek tűnik, de aztán öt
vagy hat óra elteltével igencsak mérges árnyalatot ölt: kékes
élénk rózsaszín lesz. Íme, a színkészlet, amelyet
hiposztázisnak nevezünk.
A jelenség ijesztő voltát fehér emberek esetében fokozza a
test bizonyos részeinek rendkívüli fehérsége, ami azokon a
testtájakon alakul ki, ahol valamilyen szilárd felületre, ágyra,
esetleg padlóra nehezedik a holttest, ugyanis a véredények a
nyomás következtében ellapulnak, és nem telhetnek meg. E
részek színtelenek maradnak. Egy fehér embernek, aki
ágyban hal meg, annak a háta nagy részén és a tarkóján, a
combjain és alsó lábszárain hiposztázis-foltok jelennek meg.
Nagyon fehér viszont az ülepe, és fehér foltok vannak a
vállain is. A hiposztázis azért természetesen a sötétebb bőrű
embereknél is jelentkezik, de kevésbé szembeszökő módon.
A hiposztázis végül eltűnik, de csak akkor, amikor a vér
lebomlik a halál utáni folyamatok végső fázisában. Ez utóbbit
nevezzük bomlásnak/oszlásnak. Sokan a bomlásnak már a
gondolatát is taszítónak érzik. Jó, ha eszünkbe jut, hogy
fontos természetes folyamatról van szó, amely pontot tesz az
emberi test életciklusának végére, és visszajuttatja abba a
vegyianyag-állományba, amit földnek nevezünk. Nehéz
elképzelni, milyen lenne világunk a bomlás végső tisztulási
folyamata nélkül, bármilyen bűzösnek és rútnak tűnik is ez

126
az élők számára.
A holttest három módon bomolhat le: rothadás,
mumifikálódás vagy viaszosodás útján, melyek közül a
rothadás a legáltalánosabb.
Korábbi előadásaimon is mutattam be képeket, és úgy tűnt,
hogy ezek akkor nem gyakoroltak hatást a közönségemre.
Most azonban felegyenesedtek ülőhelyükön. Szerintem abban
reménykedtek, hogy nem kell majd szembesülniük a rothadás
látványával. Pedig a rothadó testtel nem történik más, mint
hogy lágy szövetei lassan elfolyósodnak. E folyamat sebessége
természetesen függ a hőmérséklettől. Az Egyesült
Királyságban a holttestek rothadása rendszerint a halál után
körülbelül három-négy nappal kezdődik, és szabad szemmel
is gyorsan észlelhető. Megmutattam egy holttest képét, és a
mutatópálcával a kezemben felhívtam rendőreim figyelmét
egy kis kiterjedésű zöld elszíneződésre az alhas jobb oldalán.
–  Rendesen ez az a pont – mondtam –, ahol először látjuk
megjelenni a rothadást.
Beleink rendszerint tele vannak baktériumokkal, amelyek
létfontosságúak az emésztésnél. A halál után a baktériumok
kiszabadulnak a belekből a hasüregbe, majd a véredényekbe.
A folyamat a has egy bizonyos pontján kezdődik, a
féregnyúlvány (vakbél) közelében, mert a hasfal itt nagyon
közel van a bélhez. Kezdődhet a rothadás másutt is, de csak jó
okkal: például ha a holttest egy fűtéscsövön fekszik
keresztben, vagy egy része közvetlen napfénynek van kitéve.
Kezdődjék azonban bárhol, mire a zöld folt láthatóvá válik a
bőrön, a baktériumok már randalíroznak a tetem belsejében.
A véredények csatornákat biztosítanak számukra,
amelyekben könnyűszerrel terjedhetnek, miközben a
hemoglobin lebomlását okozzák. A látható eredmény: a bőrön
világosan kirajzolódik a felszínhez legközelebbi erek

127
különlegesen látványos, páfrányszerű mintázata, amely
barna tetoválásra emlékeztet. Ez gyakran jól látszik a
karokon és a combokon.
Azt hiszem, a rendőrök ekkortájt kezdték megérteni, hogy
szó sincs David Attenborough-féle dokumentumfilmről.
Azonban – hasonlóan a halálhoz kapcsolódó folyamatok
mindegyikéhez – ez az eléggé mutatós fázis átmeneti. A minta
lassan eltűnik, miközben a bőrt vörös és barna folyadékkal
teli hólyagok borítják el. Amikor a hólyagok kifakadnak, a bőr
elrothad.
Ennek a bakteriális folyamatnak az egyik mellékterméke
gáz, ezért a test kezd felfúvódni. Először a nemi szervek
fúvódnak fel, majd az arc, a has és a mellek. Ezután a szemek
kidüllednek, a nyelv előretüremkedik, mivel a véres folyadék
a nyomás következtében felfelé terjed a tüdőből, majd
szivárogni kezd az orrból és a szájból. Az arc a szemek
felpattanása és a nyelv előrenyomulása következtében
csodálkozó kifejezést ölt. A felpuffadó testek a bomlásnak
ebben a szakaszában olyan sötét színűre változnak, hogy –
tévesen – bárki túlsúlyos feketének nézhet egy fehér embert,
aki pedig életében sovány volt.
A rothadásban a legyek is szerepet játszanak: esznek a
holttestből és beletojják petéiket, amelyekből falánk nyüvek
kelnek ki. Az állatok – domesztikáltak és vadak egyaránt –
ugyancsak jelentékenyen hozzájárulhatnak a test
megsemmisüléséhez. A szabadban patkányok és rókák, az
emberi hajlékokban pedig… nos, igen, egy éhező kutya, amely
a házban reked egy halálesetet követően, valószínűleg enni
fog a gazdájából, hogy életben maradjon.
Egy héttel a halál után – szokás szerint az időjárástól és a
mikrokörnyezettől függően – a testüregek szétrepednek, a
szövetek pedig kezdenek elfolyósodni. Egy hónapon belül az

128
összes lágy szövet elfolyósodik, és elszivárog a talajba. A
bomlás rendesen ebben a sorrendben zajlik: először jönnek a
belek, a gyomor, a máj, a vér és a szív, követik őket a tüdők és
a légutak, azután az agy, a vesék és a hólyag. A sort az izmok
zárják. A prosztata, a méh, az inak és a szalagok viszonylag
ellenállóak a rothadással szemben, s esetleg hónapokig nem
bomlanak le: mindaddig a csontváz sem válik csupasszá. A
folyamatnak erről a végső szakaszáról egyetlen képet sem
mutattam, úgy ítéltem meg, hogy a közönségem már épp
eleget látott.
A mi tájainkon a bomlásnak sokkalta szokatlanabb formája
a mumifikálódás. A mumifikálódott holttestek barnák és
szárazak. Bőrük szorosan ráfeszül a csontvázra, így aszottnak
és keménynek látszik, akár a cserzett bőr. Ez a folyamat
kiszárítja a szöveteket, és oly módon keményíti meg őket,
hogy ellenállnak a rothadásnak. Rendszerint forró,
sivatagihoz hasonló körülményeket igényel: az egyiptomi
homokba temetett holttestek akár spontán módon is
mumifikálódhatnak.
Az Egyesült Királyságban akkor kerülhet sor
mumifikálódásra, ha egy sovány ember (ők nagyobb
valószínűséggel hűlnek és száradnak ki gyorsan) nagyon
száraz és huzatos helyen hal meg – például egy kéményben
vagy padláson. Manapság ritkán akadnak mumifikálódott
holttestre, de nem olyan régen viszonylag gyakran kerültek
elő ilyenek.
–  Látott már valaki mumifikálódott tetemet a British
Museumon kívül? – kérdeztem hallgatóságomtól. Néhányan
felnyújtották a kezüket.
Az egyik idősebb rendőr így szólt: – Én egy csecsemőt. A
padláson rejtették el, és ugyancsak nem tegnap. Sok-sok évvel
korábban, azt mondták, a háború során, akkoriban ugyanis

129
ez sokszor megtörtént.
– Újszülött volt?
A rendőr bólintott. Én ráadásul nem sokkal korábban is
láttam mumifikálódott újszülöttet, a körülmények ugyanazok
voltak. Az újszülött csecsemők teste rendszerint steril, ami
kevésbé hajlamossá teszi őket a rothadásra, és valószínűbb,
hogy mumifikálódnak. E csecsemőket rendszerint titokban
szülte meg egyedülálló anyjuk, mert azokban az időkben ez
nagyon nagy szégyennek számított. Vagy halva születtek,
vagy a szülés során haltak meg, miközben anyjuk egyedül
próbált megbirkózni a helyzettel, vagy pedig megölték őket,
de eltemetésükre sok esetben nyilvánvalóan nem volt
lehetőség, így holttestüket a padló deszkái alatt, vagy a
padláson rejtették el. Ahogyan átalakult a társadalom
hozzáállása a házasságon kívüli szülésekhez, az efféle
felfedezések száma csökkent, de még az 1980-as években is
megtörtént, hogy egy elhunyt idős asszony házát fiatalok
vásárolták meg, és a padláson egy csecsemő régen elrejtett,
mumifikálódott holttestére bukkantak.
Arra is akad néhány példa, hogy felnőttek sérelmére
elkövetett emberölésekre évekkel később, egy-egy
mumifikálódott holttest felfedezése nyomán derült fény. A
leghírhedtebb egy walesi eset, ahol egy megfojtott nőt évekig
rejtegettek egy szekrényben, miközben családja változatlanul
felvette nyugdíját. A mumifikálódott test, ha egyszer
kiszáradt, hosszú időn át épségben maradhat. Néha azonban
kikezdi a penész, a kiszáradt szövetek pedig fokozatosan
elporladnak és szétesnek. A múmia igen gyakran vonzza a
rágcsálókat, a rovarokat és a molyokat is. Ha azonban időben
felfedezik, a rajta megmaradt zúzódások, horzsolások és más
sérülések alapján nagyon pontosan megállapítható a halál
oka.

130
 A bomlás harmadik formája a viaszosodás, egy ritka vegyi
átalakulás a test telített zsírsavaiban, amely viaszos,
szappanhoz hasonló eleggyé hidrolizálja, merevíti, illetve
duzzasztja ezeket. Néha „hullaviaszként” vagy „a temetők
viaszaként” emlegetik. Alapjában véve arról van szó, hogy a
test egy része konzerválódik, és úgy fest, mintha viaszfigura
volna.
Az Egyesült Királyság területén a viaszosodás folyamata
körülbelül hat hónapot vesz igénybe, habár hallottam egy
esetről, amikor a halál után mindössze három héttel
befejeződött, amit feltehetőleg elősegített a nap melege, és az
elférgesedés következtében keletkezett hő.
A viaszosodás párás környezetet igényel. Korai
szakaszaiban, amikor a zsír zsíros félfolyadékká
hidrolizálódik, avas bűze elviselhetetlen. A folyamat
előrehaladtával azonban a zsír megdermed és megfakul,
amikor pedig a viaszosság véglegessé válik, megszürkül és
megszilárdul.
A viaszosodás jelenségét sok-sok évvel ezelőtt
dokumentálták, és szó szerint évszázadokon át tarthat. Ötzi, a
„gleccsermúmiaként” emlegetett újkőkori vadász, akinek
teste Bolzanóban, az itáliai Dolomitokban van kiállítva,
valószínűleg – legalábbis részben – ezen a módon
konzerválódott. Amikor a XVIII. században a párizsi
Cimetière des Innocent-ban ásatásokat végeztek, állítólag
tonnaszámra került elő hullaviasz, amelyet azonnal fel is
használtak a város szappan- és gyertyakészítői. Az 1970-es
években Ausztráliában történt néhány híres eset, ahol a
folyamat tökéletesen megőrizte olyan búvárok testének külső
formáját – ha a tartalmukat nem is –, akiket vízbe fúlásuk
után körülbelül egy évvel találtak meg. (Búvárkészülékeik
meghibásodásai miatt haltak meg, miközben egy mély,

131
édesvizű tavat derítettek fel.)
Voltak esetek, amikor a viaszosodás fedte fel a halál okát,
mivel tökéletesen reprodukálta az olyan sérüléseket, mint a
golyó ütötte lyukak, vagy pedig megőrizte a zsírt bizonyos
szervekben. Általában gyakrabban fordul elő nők, illetve a jól
tápláltak és elhízottak körében, azonban megfelelő
feltételekre van szükség hozzá. A testnek rendszerint víz alatt
kell lennie, hogy ne férjen hozzá levegő, vagy pedig egy
nyirkos sírban, különösen ha nem koporsóban temetik el a
halottat, illetve ha a ruhák, amelyeket visel, természetes, és
nem szintetikus anyagokból készültek. A folyamat alakulását
befolyásolja az évszak, a sír mélysége, a koporsó anyaga és
szerkezete, a talaj és a rovarok helyi aktivitása.
A bomlás e három fajtája – a rothadás, a mumifikálódás és
a viaszosodás – nem zárják ki kölcsönösen egymást.
Elméletileg mindhárom bekövetkezhet ugyanazon test
különböző területein, ámbár ez rendkívüli eset volna, hiszen
mindegyik folyamat annyira eltérő feltételeket igényel.
Megtörtént azonban, hogy közülük kettőt is regisztráltak
egyszerre – és az egyik minden esetben a rothadás volt.
Habár manapság általános, hogy az általam leírt rothadási
folyamatokat hamvasztással zárják rövidre, országunkban az
emberi maradványok helye hagyományosan a temető. A
temetés gyakran késlelteti a bomlást. Sőt, a szabad levegőn
egy holttest állítólag négyszer olyan gyorsan bomlik, mint a
föld alatt, ahol két évig is eltarthat, mire a lágy szövetek
maradéktalanul eltűnnek. Az inak, szalagok, a haj és a
körmök valószínűleg még ezen túl is azonosíthatók
maradnak. Körülbelül öt év alatt a csontok lecsupaszodnak,
és megszűnik közöttük az összeköttetés, de gyakran
maradnak meg porctöredékek, és amikor nagy fordulatszámú
fűrészt használok öt év eltelte után exhumált holttestek

132
csontjainak vágásához, kis füstfelhő alakul ki, ami a velőben
még található, megperzselődő fehérjéből keletkezik. Ilyenkor
égő szerves anyag szagát érzem, ugyanazt, amire nemrég
elhunytak csontjai esetében is számíthatok.
Az emberi csontváz a testnek az a része, amely utolsóként
tér vissza a „porba”, ez azonban természetesen nagyon sok
időt vehet igénybe. A világ száraz tájain több mint kétmillió
éves hominida-csontokat is találtak. A nedves brit éghajlat
nem tartósítja ilyen jól a csontokat, hacsak egy mocsár
légmentes környezete meg nem akadályozza lebomlásukat. A
víztartó, nedves talaj felgyorsítja ezt a kalcium és más
ásványok kimosásával. Ahogyan a csont egyre porózusabbá
válik, a lebomlási folyamathoz hozzájárulnak a baktériumok,
gombák, sőt még a növények is, amelyek belemélyesztik
gyökereiket a repedésekbe és résekbe, s tovább aprózzák a
csontot, vagy az állatok, amelyek megrágják.
Pályafutásuk során a patológusoktól a rendőrség gyakran
kéri a csontok vizsgálatát. Megkérdeztem hallgatóimat, vajon
emlékeznek-e ilyen esetre, mire ketten is felnyújtották a
kezüket. Rendszerint csak egy-egy csontot találnak, néha egy
csontváz maradványait, ezek azonban csaknem mindig
állatoktól származnak. Azonban nem mindig. Minden
patológusnak van „régi csontok” feliratú dossziéja, és ők
mindent meg is tesznek, hogy azonosítsák ezeket a leleteket.
Egyes csontok, például a koponya vagy a medence, első
ránézésre elárulják, hogy tulajdonosuk férfi vagy nő volt-e.
Mások, különösen a fogak, az elhunytak korát segítenek
meghatározni – amennyiben nagyon fiatal vagy nagyon idős
emberek maradványai. A csontok alapján egyébként nem
lehet elég pontosan megállapítani, hogy milyen idős korában
hunyt el az illető.
A „Régi csontok” feliratú dossziék legtöbbször megőrzik

133
titkaikat. Fő célunk, hogy meghatározzuk a csontok korát, és
megállapítsuk, hogy vajon – az esetleg bűncselekmény okozta
– halál az utóbbi hatvan-hetven évben következett-e be, mert
ilyen esetekben a gyilkos még talán életben van. A
kormeghatározás speciális készségeket igényel. A
szénizotópos korvizsgálat csak nagy időtávlatokban
alkalmazható, de az 1940-es évek atombombái, amelyeknek
robbanása stroncium‒90 légkörbe bocsátásával járt, relatíve
megkönnyítették annak megállapítását, hogy a csontok a
robbantások előtti vagy a robbantások után időszakból
származnak-e. Ha atomkor előttiek, a rendőröket ritkán
érdeklik – a régészeket annál inkább.
Az előadás végén a rendőrök eliramodtak a büfé irányába,
az ajtó előtt öngyújtók lángjai lobbantak. Egy rendőr azonban
odajött hozzám. Idősebb férfi volt, aki részt vett a mumifikált
csecsemő ügyének vizsgálatában.
– Hadd köszönjem meg magának, doktor – mondta. – Azóta
is kísért engem az a kicsi. Meg egy másik is, egy holttest,
amely csaknem egy évig ült egy karosszékben, amikor
rátaláltunk. Néha álmodom róluk. Amikor viszont az ezzel
kapcsolatos tudományos dolgokról beszélt… hát egy kicsit
jobban éreztem magam. Még azt is megállapítottam, hogy
meg tudom nézni a képeket, amelyeket ma mutatott nekünk.
Az ilyen ember akkoriban ritkaságszámba ment: rendőr
létére beismerte gyengeségeit. Szavait máig nem felejtettem
el. Elhatároztam, hogy a továbbiakban kettőzött erőfeszítéssel
folytatom boncolásaim helyszíni kommentálását. Nem elég –
határoztam el –, ha csak azt mondom majd el, ami eszembe
jut: természettudományos tárgyilagossággal fogom bemutatni
a holttestet, úgy, hogy segítsek elnyomni a nézők nagyon nem
természettudományos érzelmeit, amelyek esetleg
feltolulhatnak bennük.

134
 12

Igen kevéssel ez után az előadás után került sor az első olyan

ügyemre, amelyben a védelmet erősítettem.
Addig mindannyiszor a rendőrség vagy a halottkém hívott
ki egy-egy halálesethez. Ez azt jelentette, hogy vádemelés és
bírósági eljárás esetére szinte automatikusan a vád
tanújaként számítottak rám.
A bíróság olykor nem is éri be kevesebbel, mint a patológus
jelentésével, néha szükséges, hogy az illető meg is jelenjen a
tárgyalóteremben, és kérdésekre válaszoljon. A
legaprólékosabb kérdéseket természetesen a védelem
ügyvédje teszi fel.
A védőcsapat rendesen ugyancsak felkér egy törvényszéki
patológust, és valószínűleg kér egy második boncolást is.
Bizonyos alkalmakkor, amikor emberek egész csoportját
vádolják a bűncselekménnyel, több védőcsapat is lehet, akik
egy harmadik, negyedik, sőt még további boncolást is
kérhetnek. Ezekben a ritka esetekben egymás után a védelem
összes patológusa is elvégezheti a maga boncolását, de
gyakoribb, hogy együtt teszik, figyelik egymás munkáját,
keringenek a holttest körül, mint lepkék a lámpa körül.
Utóbb, amikor elmegyünk a pubba, úgy festünk, mint egy
patológus-kongresszus. Minden kórboncnok ír egy jelentést a
vád vagy valamelyik vádlott számára, valamennyi jelentést
bizonyítékként használják majd fel, minden egyes patológust
szakértő tanúként idézhetnek be.
Azt feltételeznénk, a patológia oly precíz tudomány, hogy a

135
holttestről készülő valamennyi jelentésnek egyformának kell
lennie. Nem így van. Az azonos módon regisztrált sebek és
sérülések különböző módon értelmezhetők.
Interpretációjukat számos tényező befolyásolhatja, különösen
az üggyel kapcsolatban közölt információk: minél több ilyen
van, annál kevésbé valószínű, hogy a következtetések tévesek
lesznek.
Éjszakai ügyeletes patológusként én lehettem az, akit a
rendőrség kihívhat egy bűntény helyszínére, s aki azután
tárgyilagos, tudományosan megalapozott jelentést ír a
rendelkezésére álló valamennyi bizonyíték alapján. Az ilyet
utóbb a Koronaügyészi Szolgálat használhatja annak
eldöntése során, hogy a feltételezett gyilkos ellen folytasson-e
eljárást, vagy sem. Ezután valószínűleg a bíróság előtt kell
ismertetnem a vád mellett szóló bizonyítékaimat.
Amennyiben viszont éppen akkor ér véget az ügyeletem,
amikor a rendőrség hívása befut, helyettem egy kollégám
száll ki a helyszínre. Mindazonáltal néhány hét múltán
esetleg már én is ugyanazon az ügyön dolgozom – a másik
oldal számára, miután a vádlott ügyvédje a
közreműködésemet kérte.
Legvégül a védelem ügyvédjei kérik az első patológus
megállapításainak és jelentésének megerősítését. Néhány
védőcsapat azonban ennél többen is reménykedik: szeretnék,
ha patológusuk hibára bukkanna az eredeti jelentésben – ami
ugyan ritka, ők azonban mégis azt remélik, hogy olyan
információ bukkan fel, amely hozzájárulhat ügyfelük
tisztázásához. Annyit mindenképpen elvárnak, hogy a
megállapítások és tények alternatív magyarázatainak vagy
értelmezéseinek széles körét tekintsük át.
A védelem számára készített jelentések írása a
törvényszéki patológus munkájának részét képezi, ám eltart

136
egy ideig, mire a védőügyvédek megjegyzik az új fiú nevét,
így hát egy ideig nem akadt olyan ügyem, amelyben a
védelem kért volna fel. Nem bántam. Tudtam, olykor milyen
nehéz olyan holttestet boncolni, amelyet már megvizsgált egy
másik patológus. Úgy értem, hogy technikai szempontból: a
test állapota idővel valószínűleg romlik (akár fagyasztják,
akár csak hűtőben tartják); újabb zúzódások jelenhetnek meg
rajta, és változhat a sebek mérete; olykor szervei
hiányozhatnak, ha más szakértőhöz küldték őket
véleményezésre, és rendszerint szövetmintát is elküldenek
elemzésre. Mindazonáltal az összes információnak, amelyre a
későbbi patológusnak szüksége van, rendelkezésére kell
állnia, akár kollégái feljegyzéseiben, akár a helyszínelők
fotóin, a jelentésekben, vagy szövetminták formájában.
Van egy másik, személyes oka is, amiért a védelem
számára végzett boncolások kihívást jelenthetnek az újoncok
számára, akik épp próbálnak kiigazodni a tapasztalt
igazságügyi patológusok világában. Ez a másik ok pedig az,
hogy félnek ezekkel ellentétes álláspontra helyezkedni.
Bírósági rendszerünknek éltető eleme ezeknek a
különbségeknek a létezése, nem használnak azonban a
szakmán belüli kapcsolatoknak, különösen akkor, ha az
ember még csak nemrég kezdte, és a patológia valamely
gigászával áll szemben.
Mielőtt elvállaltam volna első védelmi ügyemet, mélységes
aggodalommal néztem utána, ki a vád patológusa. Nagyon
reméltem, nem kerülök olyan helyzetbe, hogy valamely
közmegbecsülésnek örvendő idősebb kolléga munkáját kell
majd felülvizsgálnom, s netán tőle eltérő véleményt kell
megfogalmaznom. Megkönnyebbülésemre arról értesültem,
hogy a vád kórboncnoka az én korosztályomhoz tartozik.
Elmentem a halottasházba, hogy megvizsgáljam a sebeket,

137
amelyeket egy tizenhét éves fiú ejtett az apján, majd tettét be
is ismerte. A sérülések száma huszonhét volt – valamennyi az
arcon és a fejen. A koponya betört, az agy kiterjedt
sérüléseket szenvedett. A fiút védő csapat abban
reménykedett, hogy sikerül meggyőzni a vádat: védencük
nem épelméjű. Nem jártak azonban sikerrel, s most
gyilkosságért kellett bíróság elé állnia az Old Bailey-ben{11}.
A fiú vallomása ellentmondott az első patológus
megállapításainak. Azt állította, körülbelül négyszer sújtott le
ágyban fekvő, alvó apjára. A patológus ragaszkodott ahhoz,
hogy az áldozatot több mint húsz ütés érte.
A második boncolást elvégezve nem találtam kivetnivalót a
vád patológusának jelentésében: pontosan írta le az apa
sebeit. Ezek változatos jellege azonban felvetett néhány
kérdést.
Az igazság ifjú és lelkes keresőjeként hozzáláttam, hogy
elkészítsem egy másolatát annak a feszítővasnak, amelyet a
fiú használt – csak épp az én példányom műanyaghabból
készült. Megtudakoltam, milyen magas a vádlott, és
felhasználtam a helyszínelők fotóit, amelyek megközelítőleg
olyan magasságból és szögből készültek, ahol a fiú
helyezkedett el apjához képest. Ezután jó ideig ütlegeltem a
feszítővassal egy párnát: utóbbi helyettesítette az apa fejét.
Alapos vizsgálódások után bizonyítani tudtam, hogy az
ütések oldalirányú jellege miatt a gyilkos eszköz a
becsapódáskor elfordulhatott és visszapattanhatott. Ezt írtam:

A sérülések nagy száma annak tulajdonítható, hogy a

feszítővas vége vissza-visszapattant. A boncolás során
tapasztalt külső jegyek maradéktalanul megerősítik
ügyfelüknek azt az állítását, hogy négy vagy öt ízben
ütötte meg apját.

138
Simpsoni megállapításaim azonban sohasem kerültek
nyilvánosságra. A fiatalember koponyájának képalkotó
eszközzel végzett vizsgálata bizonyította, hogy egy néhány év
előtti autóbaleset során súlyos agysérülést szenvedett. Az
indítványt, hogy a tényállás korlátozott ítélőképesség
birtokában elkövetett emberölés legyen, a vád ezúttal
elfogadta, és a fiú ügye nem került fel az Old Bailey listájára.

Nem kellett hozzá bátorság, hogy ellene mondjak

megállapításoknak, amelyeket a vád patológusa ebben az
ügyben megfogalmazott. A gyávaságon vagy a
karrierizmuson kívül azonban a védelem és a vád patológusa
egyaránt szembesül egy mélyebben gyökerező problémával
is. Soha egyik oldal sem ismerheti el – és soha nem is fogja
elismerni –, hogy téved. Könnyebb elismerni, hogy esetleg
lehetségesek más következtetések is, de ha nincs új
bizonyíték, a patológusnak kellően bizonyosnak kell lennie
saját álláspontjában, hogy ragaszkodjék hozzá.
Pályám elején megriasztott a felismerés, hogy a
patológusról, bármelyik oldal számára dolgozzék is,
feltételezik, hogy igaza van. Azon a napon, amikor teljes jogú,
kvalifikált igazságügyi patológus lettem, a nem mindig
magabiztos gyakornokból, akire valószínűleg ráfért volna
még egy kis tanulás, átváltoztam szakértővé, aki soha nem is
hibázhat. Állítólag. Nos hát ha valakit megborzongatott
valaha, ahogyan a jelentéktelen Clark Kent legyőzhetetlen
Supermanné válik, képzelje csak el, hogy ez szükségképpen
milyen zavarba ejtő élmény lehetett magának Kentnek. Annyi
bizonyos, hogy én súlyos tehernek éreztem a
legyőzhetetlenség palástját, amelyet rám terítettek.
De miért van ez így? Hogyan várhatják el valakitől, hogy

139
mindig igaza legyen, miközben természetesnek vesszük, hogy
az ember olykor téved. Válasz: mert a bűnügyi
igazságszolgáltatás konfrontatív jellege miatt nincs helye
talánnak, esetlegnek, lehetségesnek.
Még ha eltökéltem is, hogy életem számos területén
igazodom majd Pope-nak azokhoz a soraihoz, amelyeket
ifjúkoromban apám írt a szótáramba, és „még bízva is”
látszólag „kétkedve szólok”, hivatásom mégis megkövetelte,
hogy „teljes magabiztossággal szóljak”, még akkor is, ha csak
„bízom” [igazamban]. Elég egy kis megingás, és a vádlottakat
leültetik olyan bűnökért, amelyeket nem követtek el – vagy
bűnös létükre szabadon eresztik őket.
A magabiztosság legnagyobb próbáját a tanúk padján kell
kiállnunk.
A bíróságra – különösen a csaknem komolyságtól és
fontosságtól bűzlő Old Bailey-be – kerülő ügyek igencsak
megfélemlíthetik az embert, ezt már jóval azelőtt tudtam,
hogy személyesen is megtapasztaltam volna. Nem sokkal a
szakképesítésem megszerzése előtt országos sajtószenzáció
volt, hogy egy elhíresült ügyben azért nem állt meg a vád,
mert az ügyészi oldal törvényszéki orvos szakértője elkövetett
egy kisebb hibát. Ennek a patológusnak a hosszú és igen
sikeres pályafutása szinte megaláztatással ért véget, és nem
azért, mert ez az apró hiba bármiféle jelentőséggel bírt volna
az eljárás szempontjából (s attól tartok, nem azért, mert a
vádlott ártatlan volt), hanem mert egy agresszív védőügyvéd
felfedezte, hogy elnézett valami apróságot, s ezt arra
használta fel, hogy aláássa a patológus szakmai hozzáértése
iránti bizalmat az esküdtekben.
Ez nyugtalanító volt, és duplán az lett, amikor Iain West a
pubban előadta nekünk, hogy ő milyen keresztkérdéseket
tenne fel, és eljátszotta a gyanúsítgató ügyvédet meg a

140
szerencsétlen patológust is, amivel kollégáit lenyűgözte,
ugyanakkor el is kedvetlenítette.
Első nagyobb bírósági perpatvarom idején egyszer csak
eszembe jutott ez az óvatosságra intő história. A rendőrség
idézett be emberölési ügyben, s mert patológusként a
helyszínen jártam, a vád tanúja lettem. A védelem elérte egy
második boncolás elvégzését, amellyel egyik volt
professzoromat bízták meg. Ő másban jelölte meg a halál
okát. A védőügyvédnek elég volt egy pillantást vetnie
tapasztalatlanságról árulkodó fiatal arcomra, hogy összevesse
azt a tiszteletre méltó professzoréval, és máris tudja, milyen
irányban indíthatja a legígéretesebb támadást. Párbeszédünk
(amelyet emlékezetből, és nem jegyzőkönyv alapján idézek
fel) nagyjából így zajlott:

QC{12}:  Dr. Shepherd, legyünk tisztában valamivel, én

biztos vagyok abban, hogy ez az esküdtszék tagjai
számára igen érdekes és fontos lehet: megmondaná
nekem, valójában mennyi ideje folytat igazságügyi
patológusi gyakorlatot?
ÉN: Ööö… nos az első ügyem…
QC:  Azon, hogy „folytat gyakorlatot”, a gyakornoki
időszaka befejezése utáni tevékenységét értem.
ÉN: Két éve.
QC:  Két éve. Értem. Ismeri az igazságügyi patológus
professzort, aki ugyancsak tanúskodott ennek az
eljárásnak a során?
ÉN: Igen, ismerem.
QC: Csakugyan? És hogyan ismerkedett meg vele?
ÉN: A professzorom volt.
QC: Ó, értem. Tanította önt. Nos, dr. Shepherd, akkor ön
bizonyára tudja, hogy a professzor negyven éve
folytat törvényszéki korboncnoki gyakorlatot.

141
 ÉN: Én… én is körülbelül ennyire gondolok.
QC:  Biztosíthatom önt, hogy negyven éve praktizál.
Tanította önt. Két évvel ezelőtt. Ő pedig úgy gondolja,
hogy ön helytelenül jelölte meg a halál okát. Bizonyos
abban, hogy rendelkezik azzal a tudással és
tapasztalattal, amelynek birtokában ellentmondhat
neki?
ÉN:  (Nyelek egy nagyot): az eset minden részletét
megvizsgáltam, és ööö… nem kívánom… ööö…
megváltoztatni a véleményemet.
QC:  Biztos ön ebben? Abszolúte biztos abban, hogy
jobban tudja, mint kitűnő professzora?
ÉN:  Hm… ööö… természetesen tiszteletben tartom
kollégám… ööö… véleményét. Ám… az enyém
különbözik az övétől. Ő tanított meg… ööö… arra,
hogy mindig alakítsam ki… hm… a saját
álláspontomat.
QC:  És nem hozza zavarba, hogy olyan véleményt
fogalmazott meg, amely ennyire eltér a
professzoráétól, akit állítása szerint olyannyira
tisztel?
ÉN: Hm… nem.
QC:  Nos, dr. Shepherd, önhittsége bámulattal tölt el.
(Csóválja a fejét, mint aki valami tragikus dolog
tanúja, s az esküdtekhez fordul.) Tisztelt esküdtszék,
önök persze bizonyára le akarják vonni saját
következtetésüket dr. Shepherd hozzáértésével és
tapasztaltságával kapcsolatban. Netán ezek hiányával
kapcsolatban.

Nem gondolom azonban, hogy professzorom sokkal

kellemesebben érezte volna magát, miközben megtette a
maga vallomását, mi több, arra kényszerült, hogy elfogadja:

142
nekem van igazam. Természetesen rengeteg bizonyíték volt
az ügy patológiai vonatkozású tényein kívül is, amint erre
összefoglalójában a bíró is emlékeztette az esküdtszéket, így
ők bűnösnek találták a vádlottat.
Ezen a tárgyaláson úgy éreztem, hogy nagy nyomás
nehezedik rám mint tanúra: nyomás, amely arra késztetne,
hogy engedjek az igazsággal kapcsolatos meggyőződésemből.
Utóbb sorra vettem megállapításaimat, illetve
következtetéseimet, s büszke voltam rá, hogy ragaszkodtam a
saját interpretációmhoz.
Annak ellenére, hogy ilyen keményen támadtak, biztos
voltam abban, hogy az én értelmezésem a helyes, így sikerült
meggyőzni magam, hogy az igazság mindig egyértelmű, én
pedig akkor is képes leszek ragaszkodni hozzá, ha
megpróbálnak befolyásolni. És még mindig nagyon sok
tanulnivalóm volt.

143
 13

Gyerekeim már iskolába jártak, de mindenki tudta, hogy

munka után korán lelépek a pubból, hogy törődhessek velük.
Néha még Iain egy-egy lebilincselő asztali monológját is
otthagytam, mert a dajkának lejárt a munkaideje, Jent pedig
lefoglalták a tennivalói. Kollégáim rászoktak, hogy
valahányszor gyerekekkel kapcsolatos üggyel bíztak meg
bennünket, ezt mondják: „Dick szereti a gyerekeket, ezt
Dicknek adjátok.” Pedig ha segítek valamelyik gyerekemnek
megcsinálni a házi feladatot, annak nem sok köze van ahhoz,
ha megvizsgálom valaki másnak a halott gyerekét… Inkább
arról volt szó, hogy aki tehette, messziről elkerülte az olyan
ügyeket, amelynek köze volt a gyerekekhez.
Hamarosan megtudtam, miért. Mert ugyan az igazságügyi
patológus magánéletében valószínűleg semmi sem okoz
nagyobb boldogságot, mint egy újszülött – szakmai életében
azonban aligha akad bármi, amitől nyomorultabbul érezné
magát. Tény: nagyon könnyű megölni egy csecsemőt,
különösen ha újszülött, és nagyon nehéz bizonyítani a
gyilkosságot. Tény továbbá: néha tökéletesen természetes
halál esetén is az a látszat, mintha a csecsemőt megölte volna
valaki.
Amikor aztán megbíztak minket egy csecsemővel
kapcsolatos esettel, mindenki egyből rám nézett, én meg
hamarosan ott találtam magam egy halottasházban, London
külvárosában. Az elhunyt egy újszülött kislány volt, akinek a
holtteste egy fekete szemeteszsákban sodródott ki egy tó

144
partjára. A köldökzsinórját még nem vágták el, és ott volt a
méhlepény is.
Megvizsgáltam, és megállapítottam, hogy a csecsemő
bizonyosan rendes időre született. Tökéletesen fejlett testét az
újszülöttek viaszszerű magzatmáza vonta be, testsúlya
meghaladta a három kilót. Úgy tűnt, teljesen egészséges,
semmilyen anatómiai rendellenességet vagy betegséget nem
találtam, amely a halálát okozhatta volna.
A rendőröktől megtudtam, hogy az anya, akit könnyen
megtaláltak, váltig állította, hogy a csecsemő halva született.
A rendőrség kételkedett ebben, és a vádemelés mellett
foglaltak állást. Sőt, nem pusztán csecsemőgyilkosság, hanem
általában gyilkosság vádjával akarták bíróság elé állíttatni.
Így hát ott találtuk magunkat egy igencsak nehéz terepen,
jogilag és patológiai szempontból egyaránt. Nem csoda, hogy
az irodánk oly készségesen bízta rám ezt az ügyet.
A csecsemőgyilkosság emberölésnek számít, így sokkal
enyhébb büntetés jár érte, mint a gyilkosságért. Ezt a
megkülönböztetést 1922-ben vezették be, és az olyan anyák
elleni eljárások során alkalmazták, akik harmincöt naposnál
fiatalabb újszülöttjüket ölték meg. Akkoriban egy csecsemő
megölését nem tekintették olyan szörnyű bűncselekménynek,
mint egy felnőttét. Úgy vélték, egy csecsemő sem szenvedhet
annyira, mint egy felnőtt áldozat, és nem marad utána akkora
űr, mint egy felnőtt családtag után. És pontosan tudták, hogy
az egyik lehetséges indíték az anya szégyenérzete a gyerek
törvénytelen volta miatt.
Ma már talán nem ez a felfogás a jellemző, de az 1922-es
törvény egy fontos aspektusa még mindig érvényesül. A
törvény elismerte, hogy lehetséges „az anya pszichéjének
olyan zavara, amelyet esetleg a szülés vált ki”. Ezt ma szülés
utáni depressziónak nevezzük – vagy létezik ennek egy még

145
komolyabb változata, a gyermekágyi pszichózis. Ezt a
felfogást az újabb, 1938-as csecsemőgyilkossági törvényben is
érvényesítették, és azóta lehetséges, hogy egy anyát, aki
megöli tizenkét hónaposnál fiatalabb gyermekét, „csupán”
emberöléssel vádolják, amennyiben bizonyságot nyer, hogy
„lelki egyensúlyát megzavarták a szülés vagy a szoptatás
következményei”.
E törvény megreformálásáról számos alkalommal folyt
vita. A Pszichiáterek Királyi Kollégiuma nemrég
indítványozta a csecsemőgyilkosság definíciójának olyanféle
kibővítését, amely elismeri, hogy egy csecsemő születése
óriási stresszt okozhat; egy új családtag például terhet jelent
egy olyan háztartásban, ahol a családtagok élete szüntelen
küzdelem a szegénységgel. Mások úgy vélték, helyénvaló
volna, ha csecsemőgyilkosság miatt apák ellen is vádat
lehetne emelni, éspedig az áldozat nem is csak egy-, hanem
kétéves koráig. Egyesek rámutattak, hogy nincs olyan orvosi
bizonyíték, amely igazolná azokat, akik szerint a szoptatás
befolyásolja az anya lelki egyensúlyát.
Azután azonban, hogy mérlegelték ezeket a javaslatokat, a
jogszabályokat csak minimális mértékben módosították. A
törvény változatlansága viszont elleplezi, hogy az emberi
hozzáállás is változik, többek közt elismertük, hogy a
gyerekeknek és csecsemőknek is vannak jogai.
Miközben a tóparton talált csecsemőt vizsgáltam, elsőként
nem azt kellett tisztáznom, hogy gyilkosság vagy emberölés
történt, hanem hogy a kislány egyáltalán meghalt-e. Egy
csecsemő ugyanis, amely soha nem volt eleven, nem halhat
meg, és megölni sem lehet. És – jogi értelemben – az
anyaméhben a gyermek [még] nem él. Lehet, hogy az
abortusz ellenzői nem értenek egyet ezzel, ám a jog jelenlegi
hozzáállása ez. A patológus számára ilyen körülmények

146
között az alapkérdés a következő: mikor nem személy egy
személy? Márpedig fontos kérdésről van szó, mert egy
személy rendelkezik jogokkal, törvényes örökösödési és
tulajdonjogai, továbbá emberi jogai vannak. Ha megölünk
egy embert, vádat emelhetnek ellenünk gyilkosságért vagy
emberölésért. Nem tehetik azonban ezt meg, ha az illető
személy ténylegesen sohasem élt.
Az angol jog a halott újszülöttről feltételezi, hogy halva
született. Ha fennáll a gyilkosság vagy az emberölés gyanúja,
a patológus feladata, hogy bizonyítsa a vád számára: a
csecsemő elegendő ideig élt ahhoz, hogy elkülönült létezést
lehessen tulajdonítani neki.
Ehhez elég mindössze egyetlen lélegzetvétel vagy egy
mozdulat. Esetleg a köldökzsinór egyetlen lüktetése, amely
szívverést jelez. A csecsemőnek pedig egyértelműen az anyja
testén kívül kell lennie: ha, mint legtöbbször, fejjel előre
születik, elméletileg képes levegőt venni, de meg is halhat,
míg testének többi része is elhagyja a szülőcsatornát. Ebben
az esetben nem beszélhetünk külön-létezésről, azaz
gyilkosságot sem lehet elkövetni az újszülött sérelmére.
Az olyan csecsemő, amely a terhesség utolsó napján vagy
napjaiban halt meg az anyaméhben, valószínűleg a bomlás
korai jeleit mutatja. (Ezek különbözőek lehetnek: egy halott
fehér gyerek színe például nagy valószínűséggel rózsaszínes-
barna.) Ha a csecsemő hosszabb ideje halott, a diagnózis még
egyszerűbb: előfordulhat, hogy a koponya összeesik, és
például a koponyacsontok egymásra csúsznak. Ha azonban
kevesebb mint egy nappal a szülés előtt halt meg, vagy ami
még gyakoribb, a szülés folyamán, akkor természetesen nincs
bomlás.
Ha sor került újraélesztésre, szájból szájba vagy
mellkaskompressziós lélegeztetésre, az apró testen

147
megmaradhatnak a nyomai, ez pedig tovább bonyolíthatja a
dolgot. Az alapvető probléma, hogy a megölt vagy halva
született csecsemő holttestét bonyolult lelki indíttatásból
gyakran elrejtik. Mire megtalálják, és a patológus munkához
láthat, esetleg már lehetetlen megállapítani a halál okát, még
kevésbé azt, hogy a csecsemő életben volt-e egyáltalán az
anya testétől elválasztva.
Erre a szemeteszsákba rejtett kislányra elég gyorsan
rátaláltak ahhoz, hogy a bomlás ne kezdődjön meg – noha
túlságosan későn ahhoz, hogy újra lehetett volna éleszteni –, a
testén így nem voltak elváltozások. Így hát annak
megállapításával kellett próbálkoznom, hogy vajon sor került-
e az első lélegzetvételre, vagy sem.
Elvégeztem a több évszázados flotációs [úsztatásos] tesztet,
noha tudtam, hogy valójában már hitelét vesztette – de
féltem, hogy ha elmulasztom, bírálat ér majd érte. Mára
mítosznak bizonyult az a meggyőződés, hogy ha egy halott
újszülött tüdeje lebeg a víz felszínén, szükségképpen lélegzett,
tehát feltételezhető, hogy anyja testén kívül is volt életben.
A tüdő, amely vízbe helyezve elsüllyed, csakugyan utal annak
lehetőségére, hogy a csecsemő halva született, mert azt
sugallja: nem lélegzett kellő intenzitással, hogy tüdeje
kitáguljon. Ennek ellenkezője azonban még csekélyebb
valószínűséggel igaz: ha a tüdő úszik, nem jelenti, hogy a
gyerek szükségképpen spontán módon lélegzett. Ma már
tudjuk, hogy számos halva született csecsemő tüdeje
valószínűleg a víz felszínén marad, különösen ha tartalmaz
gázokat – a korai bomlás következtében, amennyiben a
csecsemő egy-két nappal a szülés előtt meghalt.
Mikroszkóp alatt megvizsgáltam a tüdő apró
léghólyagocskáit, az alveolusokat is. Egyébként, ha ez számít
bármit is: a csecsemő tüdeje úszott. Amit szabad szemmel és

148
mikroszkóppal láttam, határozottan azt sugallta, hogy az
anya testén kívül is élt egy darabig.
Ezután azt kellett megállapítanom, hogy a nekem átadott
vallomások hogyan viszonyulnak a csecsemő megvizsgált
holttestéhez. Ezek közül a legfontosabb egy csapostól
származott, aki ugyanabban a szállodában lakott és dolgozott,
ahol a csecsemő huszonegy éves anyja. Így kezdődött:

Amikor Mandy munkába állt a hotel helyettes

vezetőjeként, úgy látszott, minden rendben van vele,
kivéve, hogy elég volt ránéznem, és azt gondoltam, terhes.
Két nővérem van, mindkettőnek van gyereke, így biztosra
vettem, hogy gyereket vár. Ez köztudomású volt a bár
személyzete körében, de Mandy mindig tagadta.

A személyzet tagjai kivétel nélkül a szálló egyik részében

laktak, a csapos pedig hátul, a vészkijárat melletti szobában.
Egy reggel, nagyon korán, arra ébredt, hogy valahol az ajtaján
túl egy csecsemő sír. Kinézett az ablakon, és:

…Mandy hátát láttam, talán nagyjából ötven méterre

lehetett tőlem, és a kapun át az erdő felé tartott.
Egyértelműen ő volt az. Nem emlékszem pontosan, mit
viselt, ahogy azt sem tudom megmondani, vitt-e valamit
magával. Töprengtem, hová mehet, szöget ütött a fejembe
a dolog. Arra gondoltam, valami baja lehet, úgyhogy
felöltöztem, és úgy döntöttem, vele megyek. Tudom, hogy
ebben a szakmában az emberek néha kiakadnak, és
szívesen öntik ki a szívüket.
Beletelt pár percbe, míg felöltöztem. Lementem a
tűzlépcsőn, és a kapun át az erdőbe indultam. A tó felé
haladtam, s egyszer csak Mandyt láttam: abból az
irányból jött visszafelé. „Mit csinál idekinn?” kérdeztem.

149
 Amennyire meg tudtam állapítani, úgy tűnt, nincs semmi
baja. Teljesen fel volt öltözve, de ha agyonütnek sem
tudom megmondani, mit viselt. Olyasvalamit mondott,
hogy ki van akadva mindenre és mindenkire. Nem
részletezte. Leültem vele egy padra, amely a tóra nézett,
és mindenféléről beszélgettünk: a barátnőmről, a
bandáról, amelyben zenélek, és egyebekről. A vízről
felszálló ködről. Nem is gyanítottam, hogy bármi
komolyabb baja volna. Mandy olyan volt, mint máskor.
Egyetlen szokatlan mondata volt: „Az éjjel megjött…
vércsomók jöttek belőlem.”
Nem gondoltam bele, miért mondja, de azért furcsának
találtam, hogy közli velem. Körülbelül negyvenöt percig
beszélgethettünk, bennem azonban semmiféle gyanút nem
ébresztett. Eszembe sem jutott a csecsemősírás, amit
korábban hallottam.
Visszamentünk a hotelbe, ő pedig bejött a szobámba
elszívni egy cigarettát, aztán elment. A világon semmi
szokatlant nem vettem észre vele kapcsolatban. Ezután
visszafeküdtem az ágyamba, és aludtam egyet.

Utóbb a nap folyamán a személyzet tagjai jelezték

egymásnak, hogy vékonyabbnak találják Mandyt. Aztán
másnap délután zűrzavar támadt. A csapos szerint:

A bárban dolgoztam, amikor bejött egy nő, és kérte a

telefont. Volt vele egy kutya. Kicsivel később bejött a
személyzet másik tagja, Roger is, és így szólt: „A tó
túloldalán zsaruk vannak, találtak egy csecsemőt.”
Amikor ezt mondta, nagyon rossz érzés fogott el. Eszembe
jutott a gyereksírás, amit előző reggel hallottam, meg
hogy láttam Mandyt a tónál, és a fejemben hirtelen
összeállt minden. Nem tudtam, mit csináljak. „Tudom, ki a

150
 tettes”, mondtam Rogernek.
„Mandy?”, kérdezte.
„Igen”, feleltem.

Ez a tanúvallomás meggyőzően bizonyítja, hogy a csecsemő

élt, illetve hogy jó néhány percig élt, ha az anyának volt ideje,
hogy megszülje a vécén (hamarosan találtak ezt igazoló
bizonyítékot), majd felöltözzék és kisétáljon a szállóból síró
csecsemőjével, hogy megszabaduljon tőle. Ez pedig
összhangban állt a tüdő patológiai vizsgálatának
eredményeivel, melyek szerint a csecsemő a szülést követően
életben volt.
De kijelenthetjük-e, hogy a nő megölte újszülöttjét? S ha
igen, miképpen?
Az eset mindenkit felkavart, nem utolsósorban a
szenvtelenség miatt, amellyel az anya megszülte, majd
sorsára hagyta – akár élve, akár halva született – lányát, aztán
még ugyanaznap visszatért a munkába, s úgy tett, mintha mi
sem történt volna. Mai szemmel talán megrendítőnek is
tarthatnák tettét, harminc évvel ezelőtt viszont sokan azok
közül, akik az üggyel foglalkoztak, gonosz, számító
csecsemőgyilkosnak látták. Nem mutatott megbánást, azt
mondta, a kicsi halva született – és még szomorúnak sem
látszott. A rendőrség és a Koronaügyészi Szolgálat szilárdan
kitartott amellett, hogy gyilkosság miatt kell vádat emelni a
nő ellen.
Nekem a bizonyítékok alapján határozott meggyőződésem
volt, hogy a csecsemő élt. Akkor viszont hogyan halt meg?! A
gyerek testén nem bukkantam erőszak nyomára vagy
bármilyen sérülésre, és semmi sem utalt cáfolhatatlanul arra,
hogy megfojtották. A gyomor igen alapos laboratóriumi
vizsgálata kimutatta, hogy a kicsi nyelt a tó vizéből, de nem
annyit, hogy az vízbe fúlásra utaljon: passzív módon, bántó

151
beavatkozás nélkül is kerülhetett oda.
A halál okaként ezt adtam meg: „Ia: gondoskodás hiánya”.
A Koronaügyészi Szolgálat továbbra is gyilkosságért
szándékozott vádat emelni. Megállapításaim azonban
megzavarták őket, és azt akarták, hogy kijelentsem: az anya
több aktív lépést is tett azzal a határozott céllal, hogy véget
vessen a gyerek életének.
Másfelől viszont jelentésem örömet szerzett a védelem
ügyvédjének, aki ezt írta a Koronaügyészi Szolgálatnak:

Arra kérném önöket, mérlegeljék, vajon nem kell-e ejteni a

gyilkosság vádját, szem előtt tartva, hogy ügyfelünk
részéről nyilvánvalóan nem került sor olyan tettre, amely
a csecsemő halálához vezetett volna… Az önök
patológusa szerint a halált röviddel a szülés után
ügyfelünk mulasztása okozta. Így a gyilkosság vádja
nyilvánvalóan nem helytálló… [sőt] kérjük önöket, vegyék
fontolóra, hogy az emberölés [azaz a csecsemőgyilkosság]
vádja sem állna meg, ha önök nem tudnák bizonyítani,
hogy a csecsemő halála egy súlyos hanyagságból
bekövetkezett mulasztás következménye volt… az
egyszerű gondatlanság nem elégséges [e vád
alátámasztására]. Ügyfelünk közölte a rendőrséggel, hogy
lefektette és ringatta a csecsemőt, gondolni azonban azt
gondolta, hogy halott.

Tény, hogy a Koronaügyészi Szolgálatnak gyilkossági ügyben

bizonyítania kell a szándékos mulasztást, azt, hogy a
csecsemőnek nem volt része normális bánásmódban a
születésekor, amin a köldökzsinór elvágását, a csecsemőnek a
kihűléstől való megóvását, illetve a megetetését értjük. Egy
megrettent, tapasztalatlan tizenéves lány esetében nagyon
nehéz bizonyítani, hogy ezeket szándékosan nem teszi meg.

152
Mandy azonban nem volt tinédzser, ahogyan, mint később
megállapítottuk, tapasztalatlan sem, az ügyészek azonban,
legalábbis egy ideig, mégis bajban voltak.

„Különösen aggasztó – kezdték egy hozzám intézett

levelüket –, hogy az ön jelentése félreértelmezhető…
orvosi képzettség nélkül, pusztán egy orvosi lexikon
segítségével megállapítható, hogy kijelentései közül
egyesek, melyek alább következnek…”

A levél írója hat részletes pontba szedte megállapításait az

újszülött halálával kapcsolatban.
Az orvosi lexikonok akkoriban azt jelentették az orvosok
számára, amit ma az internet – valódi istencsapását. Néha
eltűnődtem, miért vesződtem tizenhat évet a kórbonctannal,
amikor mindössze egy orvosi lexikont kellett volna vennem,
vagy megtanulnom a Google kezelését. Ám ha egy jogász egy
lexikon segítségével beavatkozhatott a munkámba, úgy
gondoltam, próbáljon csak eligazodni is annak a segítségével:
a magam részéről nagyon örülök, ha hozzá tud tenni valamit
megállapításaimhoz, és hogy lehetőségem nyílik vitatkozni
egy esetről.
Válaszképpen a kérdésekre, amelyeket a Koronaügyészi
Szolgálat intézett hozzám, újabb szakértői jelentést
fogalmaztam, részletes válaszokat adtam valamennyi
megállapításra, hogy bizonyítsam: minden, ami aggályosnak
tűnhet – így a magzatszurok is –, rutinszerűen megtalálható
az újszülötteknél, és a felsoroltak közül egyik sem jelenti azt,
hogy a csecsemőt szükségképpen megfojtották. Ragaszkodtam
álláspontomhoz, mely szerint a gyerek halálát a gondoskodás
hiánya okozta. Noha lehetséges, hogy az anya aktívan
hozzájárult a gyerek halálához, mi – konkrétan: én – nem
tudtuk bizonyítani ezt.

153
 A Koronaügyészi Szolgálat egyáltalán nem volt elégedett.
Egy megbeszélésen, amelyre egy jogász jelenlétében került
sor, nagy nyomást gyakoroltak rám, hogy közelítsem
álláspontomat a vádéhoz – nagyobb mértékben, mint ezt a
gyerek patológiai vizsgálata valójában lehetővé tette volna.
Nem adtam be a derekam. Ezután további feljegyzéseket
küldtem, amelyekben megválaszoltam felvetéseiket:

Nem lehetséges pontosan meghatározni az időtartamot,

amely ahhoz szükséges, hogy a légutak elzárása révén
bekövetkezzék a halál, bár egy újszülött csecsemő
esetében nem valószínű, hogy ennek minimuma több
volna 15-30 másodpercnél. A szájon vagy az orron nem
voltak sérülések, amelyek határozottan igazolták volna,
hogy nyomást gyakoroltak ezekre a területekre, igaz,
efféle sérülések fojtogatásos eseteknél nem mindig
jelentkeznek. Hiányuk, noha lehetetlenné teszik az
egyértelmű következtetést, nem zárja ki maradéktalanul,
hogy fojtogatás történt.
A túlélés időtartamát kevesebb mint tizenöt percben
adtam meg. Nem tartom valószínűnek, hogy ez az
időtartam mindössze egy-két perc lett volna, csak azért,
mert a tüdőben jól körülírható elváltozásokat
regisztráltam. Valószínűtlennek vagy nagyon
valószínűtlennek tartom, hogy egyetlen lélegzetvétel olyan
mértékű változásokat idézett volna elő, amilyeneket a
tüdőben észleltem. Bizonyosan az tekinthető
általánosnak, hogy egy gyerek valószínűleg felsír a
megszületése után, de mint minden az
orvostudományban, ez sem teljesen szükségszerű, és
egyénenként változhat. A lélegzés aktusa igen valószínűen
segíti a tüdő kitágulását.
A csecsemőn végzett vizsgálataim alapján nem lehetséges

154
 az anya jó vagy nem jó állapotára vonatkozó határozott
kijelentést megfogalmazni. A gyereken azonban nem
utalnak jellegzetes elváltozások arra, hogy a szülés
szokatlanul nehéz vagy traumatikus lett volna.
Nagyon nehéz definiálni a gondoskodás elmulasztását.
Véleményem szerint ennek minimumát egy gyerek
esetében az jelenti, hogy közvetlenül a szülés után
beburkolják valamilyen anyagba, hogy megóvják a
kihűléstől. A gondoskodás minden más formája inkább
előzetes tapasztalatot, mint szakszerű képzést igényel. Az,
hogy a gyereket belecsavarják valamilyen textíliába,
valószínűleg erősen mérsékli a kihűlés kockázatát. Ennek
a gyereknek a halálát a kihűlés tizenöt percen belül
előidézhette volna. Egy gyerek esetében nagyon nagy az a
felület, amelyen át hőt veszíthet, ez a testfelszíni terület
pedig nedves lett volna a szülésnél megjelenő folyadékok
miatt, ami megint csak növelte volna a hőveszteséget.
Minél alacsonyabb annak a környezetnek a hőmérséklete,
amelyben egy gyerek fekszik, annál nagyobb a
hőveszteség. Lehetséges, hogy a gyerek halálának igen
nagyszámú lehetséges körülménye (kihűlés, vízbe
fulladás, külső beavatkozás előidézte fulladás) közül egyik
sem érvényesül, holott felnőtt esetében számítanánk
rájuk. Egyiket sem tudom sem kizárni, sem megerősíteni.

A csalódott ügyészség továbbra sem tágított, de kelletlenül

elfogadta, hogy a vád a kevésbé súlyos csecsemőgyilkosság
legyen. Ugyanakkor előálltak a régi, de ritkán felhozott
váddal, mely szerint anyja el akarta rejteni a csecsemőt.
Mandy ügyét az Old Bailey-ben tárgyalták. Az újságok
beszámolói idézték a vád képviselőjét, aki e szavakat intézte
az esküdtszékhez:

155
 Amikor teherbe esett, úgy döntött, eltitkolja terhességét,
majd ugyanígy a gyermek megszületését is.
Következetesen meg is valósította tervét egészen a logikus
befejezésig: hagyta, és lehetővé tette vagy előidézte
a gyerek halálát azáltal, hogy testét egy fekete
szemeteszsákba csomagolta. A szülés után tovább
hazudott: amikor a holttest megtalálása általános
rosszallást váltott ki, ő maga is ebben az értelemben
nyilatkozott.

Ezután közölték a bírósággal, hogy Mandy kezdetben azt

állította: terhessége nemi erőszak következménye volt,
később azonban változtatott állításán. Sőt már két évvel
korábban is szült egy gyereket az édesanyja vécéjében, és a
csecsemőt örökbe fogadásra ajánlotta fel. Nem sokkal később
megszakíttatta egy második, nem kívánt terhességét.
Az esküdtszék csecsemőgyilkosságban találta bűnösnek. –
Ön, és csakis ön viseli a felelősséget – mennydörögte a bíró –
azért a kisgyerekért, akit nem volt hajlandó…
Igaz, hozzátette: – …egyértelmű az is, hogy akkor nem volt
teljességgel tudatában felelősségének azért, amit tesz.
Mandyt két évre ítélték, az ítélet végrehajtását azonban
próbaidőre felfüggesztették, és elrendelték egy éven át tartó
pszichiátriai kezelését. A vád képviselői érezhetően
csalódottak voltak, mert biztosra vették, hogy ha a vádlottat
gyilkosságban találják bűnösnek, sokkal szigorúbb büntetést
kap. Ami engem illet, nem volt mit megbánnom.
Elviselhetetlennek éreztem volna, ha gyilkosságért emelnek
vádat ellene olyan bizonyítékok alapján, amelyeket külső
nyomásra, lelkiismeretem tiltakozása ellenére szolgáltattam
volna.

156
 14

Nem sokkal ezután azon kaptam magam, hogy még újabb

dolgokat tanulok az igazsággal kapcsolatban – noha ekkor egy
nagyon más helyzetben. Ezzel az üggyel kapcsolatban az
ügyészségi csapat és én tökéletesen egyetértettünk, s mire
eljutottunk a bírósági szakaszba, mindnyájan biztosak
voltunk abban, hogy felfedtük az igazságot.
Ezúttal is vasárnap délelőtt hívtak be. Újabb alkalommal
fogott el a bűntudat, amiért Jennek félre kellett tennie a
munkáját, hogy a gyerekekkel törődjék, ami azt jelentette,
hogy éjszaka tanulnia kell majd, mert csak így tudja behozni
az időveszteséget. Jen alighanem feltette magában a kérdést,
vajon a mi házunkban a halottak miért számítanak sokkal
fontosabbaknak az élőknél, és visszatekintve nem is
kárhoztatom érte. A gyerekek közben nagyobbak lettek,
kicsivel önállóbbak, de szüleik közt továbbra is gyakori
konfliktusokat okoztak egymásnak ellentmondó
kötelezettségeik. Munkamegosztásunk azonban teljesen
természetesnek tűnt számomra, mivel én voltam a
kenyérkereső, az én munkámnak kellett elsőbbséget élveznie.
Csak ekkor értettem meg, hogy ez Jen szemszögéből nézve
mennyire frusztráló lehet, s hogy valószínűleg mennyi
bosszúságot okozok neki. Végül is nem a tanulás kedvéért
tanult, hanem azért, hogy egy nap orvos lehessen, és ő is
hozzájáruljon családunk jövedelméhez. Én ezt egyáltalán
nem értékeltem: úgy elmerültem a munkámban, és annyira
lekötött mozgalmas életünk szervezése, hogy nem tudtam

157
vagy nem voltam képes megérteni, miért elégedetlen.
Azon a napos reggelen elindultam London központja felé,
és inkább izgatottságot, mint bűntudatot éreztem. Imádtam a
gyerekeimet és sok mindent jelentett volna számomra egy
vasárnap, amelyet velük töltök: mulatságot, feladatokat,
fáradságot és beteljesülést. Azonban – s ma ezt már bizarrnak
és szinte hihetetlennek találom – ezek az élvezetek nem
versenyezhettek azzal a lehetséges intellektuális kihívással,
amelyet egy érdekes boncolás jelentett. Igen, noha már
eltöltöttem néhány évet a szakmában, valahányszor új esettel
találkoztam, úrrá lett rajtam az izgalom. Keith Simpson
könyvének csillogása, amely oly sokkal korábban
elkápráztatta ifjú szememet, még mindig itt lebegett a
szemem előtt. Felőlem bárki más szíve összeszorulhat a
westminsteri halottasházhoz közeledve: az enyém
gyorsabban kezdett dobogni – rám várt a szituáció, a sztori, a
holttest rejtélye. S ezt annak ellenére is így éreztem, hogy
tisztában voltam az esélyekkel, vagyis hogy vasárnap reggel
lévén egy újabb szombat esti kocsmai verekedés
következményeivel foglalkozom majd.
A westminsteri halottasház a halottkém hivatala mögött,
észrevétlenül húzódik meg London központjában, a
Horseferry Roadon, egyikük sem tartozik annak a
környéknek a nevezetes épületei közé. A Tate galéria felé
tartó turisták valójában alig figyelnek fel a szép, régi, vörös
téglás saroképületre, és sejtelmük sincs róla, hogy mögöttük
egy halottasház található. Mint a halál oly sok intézménye,
kellően diszkrét ahhoz, hogy megnyerőnek mutatkozzék azok
szemében, akik nem óhajtják, hogy az elkerülhetetlenre
emlékeztessék őket. Ráadásul a halottasházat nem sokkal
korábban építették újjá, s a legmodernebb volt az Egyesült
Királyságban. A nagyközönség bejáratát üvegpanelekből

158
alakították ki, fényesen kivilágították, tipp-topp hivatali
helyiségeit és a gyászoló rokonság számára kialakított részeit
elegáns pasztellszínekre festették. Azonban üveg és
modernség ide vagy oda, ha hétvégén érkezett ide az ember,
valami megváltozott a lelke mélyén. A családi körből
visszatértem a tabuk sötétebb világába; igaz, barátságos
személyzet és meleg szobák fogadtak, hiszen a halál is az élet
része.
Orromban a halottasház szagával – a halál parfümjével –
üdvözöltem a rám várók kis csoportját: a halottasházi
személyzetet, a helyszínelők parancsnokát, egy fiatal
közrendőrt és két detektívet. Megjelent egy rendőrségi
fotográfus is, aki, úgy tűnik, gyakran volt ugyanakkor
készültségben, amikor én, és akinek arca ismerőssé vált
számomra.
A vízforraló már be volt kapcsolva, mi pedig bementünk a
személyzet kis teázójába. Vasárnap lévén odabenn senki sem
tartózkodott. Először Fox detektívfelügyelő szólalt meg:
–  Nos… az elhunyt egy fiatal fickó. Szombat este, sok pia,
némi kannabisz…
Szóval a szokásos vasárnap délelőtti munka várt rám.
Összeszorult a szívem. Inkább lettem volna odahaza, együtt a
gyerekekkel.
– Összeszólalkoztak kissé…
Ezt sem most hallottam először. Kés? Palack? Ököl?
– …a barátnőjével, aki…
Aki aztán megkéselte. Szinte biztos… A detektív kis
tétovázás után mondta:
– …aki megfojtotta.
Rámeredtem. Nem erre számítottam. Kivételesen ritka a
női fojtogató – szinte nem is létezik. Most, több tízezer
boncolás után visszatekintve úgy hiszem, dokumentációmban

159
nem is szerepel más nő, aki ilyesmit tett volna.
– És bevallotta a nő? – kérdeztem.
– Egy rendőrőrszoba előtt bukkant fel az éjszaka közepén,
véresen, karmolásokkal, szakadt blúzban, kisírt szemmel.
Mentőt hívtunk hozzá. Azt mondta: veszekedtek a barátjával,
azt hiszi, kárt tett a férfiban.
– Mennyivel korábban?
–  Nyilvánvalóan csak percekkel. Odarohantunk, pulzus
már nem volt, megtettünk mindent, amit csak tudtunk,
betettük a fickót a mentőautóba, és folytattuk a próbálkozást,
de hiába. Amikor a lánynak megmondtuk, hogy elveszítettük,
az… szóval az szörnyű volt.
A detektív zaklatottnak látszott. Nyilván régóta szolgált a
nagy-londoni rendőrségnél, én pedig próbáltam rájönni,
miért van rá ekkora hatással ez az eset.
–  Két órán át hallgattam ki, és semmit sem változtatott a
vallomásán. Állította, hogy önvédelem volt. És… hát… olyan
édes fiatalka!
Kollégája megerősítette ezt: – Igen. Theresa Lazenby a
neve. Szép kis arca van… szinte folyamatosan könnyben ázik.
A detektívfelügyelő bólintott. – Nagyon rendes lánykának
tűnik, nehéz elhinni, hogy képes volt rá… de a fickó meg
akarta ölni, neki pedig a saját életét kellett mentenie.
Tudtam, az élők hogyan adnak le jelzéseket, amelyekkel a
szívünket igyekeznek célba venni. Tudatában voltam, hogy én
magam milyen készségesen reagálok ezekre a jelzésekre. Az
áldozat barátnőjének  bűntudata nyilvánvalóan megérintette
a rendőröket, s bár egy szörnyű bűntett elkövetését vallotta
be, valamiképpen felkeltette együttérzésüket. Ekkor
megkönnyebbültem, hogy a halottak nem képesek ilyen
finom módon megszólítani az érzelmeinket. Ők csak a pőre
igazságot tudják elmondani.

160
 A halottasházi asszisztens átnyújtott nekem egy bögre teát,
én felhajtottam, és indultam az öltözőbe, hogy felvegyem a
ruháimat, a kötényemet és a halottasházi gumicsizmámat.
Amikor a nyilvános részleget elhagyva az intézet mozgalmas,
a tulajdonképpeni munka helyszínéül szolgáló részébe
értünk, hangosabbá vált a tolókocsik csörömpölése, a szag
pedig érezhetőbbé. Vetettem egy pillantást a körülöttem
összegyűlt emberekre. Nekik az egész csak rutin volt. A
detektívek is láttak effélét korábban, és úgy tűnt, nem
feszélyezi őket a helyzet, vagy legalábbis igyekeztek
közömbösnek mutatkozni. Amikor azonban elhaladtunk a
hűtőszekrények fala és a tolókocsik előtt, észrevettem, hogy a
fiatal rendőr ideges. Northern közrendőr nem ette meg a
kétszersültet, amit a személyzettől kapott a teájához, arca
pedig sápadt és kifejezéstelen lett. Éppen mielőtt átkeltünk
volna a törvényszéki boncolóhelyiség előtti
fertőtlenítőmedencén, bevallotta, hogy ez az első boncolása.
Ekkor már ügyesebben bántam a nézőkkel. Nem
felejtettem el, hogy annak idején, azon az első boncoláson
nem sikerült enyhítenem annak a rendőrtisztnek a
nyomorúságán: úgy vettem észre, átragadt rá saját
nyugtalanságom, ami nagyban fokozta kétségbeesését. Azóta
nagyon igyekeztem lazának tűnni. Emlékeztem Michael Ross
boncolására, amikor a főfelügyelő csak nehezen őrizte meg
önuralmát a sokkal alacsonyabb rangú személyzet
jelenlétében. Utána elhatároztam: soha többé nem fordulhat
elő, hogy egy-egy boncolásom után valaki traumatikus
állapotban távozzék a halottasházból.
Egyetlen fegyverem a kommunikáció volt.
–  Amikor egy holttestre nézünk – mondtam Northern
közrendőrnek –, soha nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy
egykor élő személy volt, hogy hozzátartozói gyászolják, hogy

161
az eltávozottat és rokonait tisztelet illeti meg. Ma
valamennyiüknek segítségére leszünk azzal, hogy
megpróbáljuk megállapítani, mi történt pontosan.
Bizonyítékokat keresünk, segíteni akarunk a halott
embernek, hogy elmondja nekünk a történetét. Az összes
gyászoló szempontjából fontos, hogy félretegyük az
érzelmeinket, és jó munkát végezzünk, amivel segíthetünk
rajtuk. Így a holttest, amit ma megvizsgálunk, anélkül hogy
egyetlen szót is szólna, tanúnk és tanítónk lesz.
Northern közrendőr rosszkedvűen bólintott.
A legbarátságosabb, legbiztatóbb hangot ütöttem meg,
amire csak képes voltam. – Ne aggódjék, végig beszélni fogok
magához. Távolról sem lesz olyan rossz, mint hiszi, ha közben
elmagyarázom, mit csinálok.
A gyakorlatias gondolkodású detektív őrmester így szólt: –
Meg fogja szokni.
A detektívfelügyelő a macsó szerepébe helyezkedett:
–  Ide hallgasson, akik itt a hűtőszekrényekben vannak,
halottak, és nem az otthonukban vannak. Úgyhogy szedje
össze magát.
Beléptünk az éles fényben úszó helyiségbe, ahol a halott
meztelenül, egy plasztikfóliába burkolva, egy fémasztalon
feküdt.
–  Azonosították – mondta a halottkém képviselője, amikor
kibontottam a fóliát.
– Mi a neve?
Tudta, de átengedte a válaszadást a fiatal rendőrnek, aki
örült, hogy nem kell tovább bámulnia a holttestet, és buzgón
lapozott a jegyzeteiben.
– Ööö… Anthony Pearson… ööö, huszonkét éves.
Anthony Pearson fején szőke hajcsomó meredezett,
arcvonásai markánsak voltak. Szemhéja eltakarta a szemét. A

162
halottak rendszerint békésnek látszanak, arcuk
kifejezéstelen. Hogy Pearsonon látszott-e harag nyoma? Úgy
tűnt, hogy igen, de nem azért, mert dühösen halt meg, hanem
mert megszokásból vagy balszerencséjére ilyenek voltak a
vonásai.
Akkor úgy találtam, kissé el van hízva, de a megítélés és a
közbeszéd azóta annyit változott, hogy ma már csak testesnek
nevezném. Mindkét karját és mellét nagy tetoválások,
zúzódások borították, a csuklóján látható régi hegek zaklatott
életről árulkodtak. A sokkal frissebb sérülések, amelyeket az
alkarjain húzódó vércsíkok jeleztek, ezt erősítették meg.
A mellén lévő defibrillációs nyomok azokról az újraélesztési
kísérletekről vallottak, amelyekről a rendőr beszélt.
A legfeltűnőbb a nyaka volt. Alatta a kórházi lepedőt
vérfoltok itatták át. Keresztben egy vastag, szabálytalan
vércsík húzódott rajta: a szája sarkából folyt le, majd
odaszáradt.
Biccentettem a rendőrségi fotográfusnak, a halál
paparazzójának. Felemelte jókora kameráját, és beállította a
rajta lévő két nagy vakut, azt a fajtát, amelyeket
filmpremiereken látni. Kattant a zár, lobbantak a fények.
– Oké, doktor, ezen az egész test rajta van.
– Kérem, most csináljon közelieket a nyakról is – mondtam.
Máris készítettem jegyzeteimet az űrlapjaimra. A
fojtogatáshoz használt eszköz nyoma a legfontosabb
bizonyítékok közé tartozik, és jelezheti, milyen tárgyat
alkalmaztak. Ha drótot, elektromos kábelt, húrt vagy vékony
zsinórt használtak, a nyom egyértelmű és mély, tisztán
kirajzolódó szegélyekkel. Ez itt azonban felettébb
szabálytalan, sőt egyenetlen sérülésnyom volt. A lány valami
puha holmit használhatott. Kelmét? Talán egy sálat?
A fényképész következő felvételéhez gyorsan egy vonalzót

163
fektettem keresztbe Anthony torkán, hogy a képek
megerősítsék a jelentésemben rögzített méréseket. Kattant a
zár, lobbantak a fények.
Feljegyeztem:

A nyakon harántirányban roncsolt és horzsolt,

szabálytalan fojtogatási nyom, amely az állkapocs jobb
kiszögellésétől indul, és 2 cm-rel a bal kiszögelléstől
oldalra ér véget. Az ádámcsutka magasságában. A
zúzódás az ádámcsutka két oldalán hatol a
legmélyebbre…

Nagyon alaposan megvizsgáltam a nyaki sérülés környékét,

további fontos jegyeket kerestem. Volt dolgom korábban
olyan esetekkel, amelyeknél a fojtogatáshoz használt eszköz
vonalát karcolások vagy zúzódások vették körül, ami arra
utalt, hogy az áldozat próbált szabadulni tőle, illetve olyat is,
ahol az eszköz okozta nyom zúzódások együttesét fedte át,
tehát a támadó, mielőtt ezt az eszközt használta volna, puszta
kézzel próbált végezni áldozatával. Itt azonban semmi effélét
nem találtam.
–  A lány azt mondta, a férfi nyakkendőjét használta –
közölte velem a detektív őrmester.
A felügyelő a fejét rázta. Egyszer már mondta, de most
megismételte:
– Olyan kis vékony teremtés…
– Aprócska kislány – hagyta helyben a detektív őrmester. –
Mégis azt hiszem, ha az ember élete veszélyben forog,
összeszedi minden erejét.
Részletesen leírtam a csuklókon látható hegeket, a bal kar
hátulján lévő karmolásokat, valamint a defibrilláció nyomait;
megmértem őket, és pontosan rögzítettem elhelyezkedésüket.
–  Kérek képeket a tetoválásokról és a csuklókról is –

164
mondtam a fotósnak.
Közeli felvételeket készített mindenről, amit a bőrbe
szurkáltak: Turpi úrfi rajzfilmfiguráját, valamint a jobb felső
karon olvasható szót: LOVE. Alatta nagyobb betűkkel ez
virított: HATE{13}.
Mivel egy rokona már azonosította Anthonyt, ehhez nem
volt szükségünk a tetoválásokra, de rutinszerűen így is
lefényképeztük őket. A DNS-azonosítás előtti időkben sok
holttestet a tetoválások alapján azonosítottak, különösen ha
más eszközök használatát megnehezítette a korai bomlás.
Habár a fojtogatás nyoma nagyon feltűnő volt, ezután más
vizsgálatokat is elvégeztem, hogy megerősítsem: Anthony
halálát fulladás okozta. Az első beszédes jel arcbőrének
vörössége volt, amelyet a vékony és könnyen összenyomódó
nyaki vénák elzárása okozott. Az agyat tápláló artériák jóval
tágabbak és rugalmasabbak, inkább ellenállnak a
nyomásnak, így a vér rajtuk keresztül még eljut a fejbe – de
mert a vénák a fojtogatás következtében nem átjárhatók, már
nem jut vissza a szívbe. Annak külső jelei azonban, hogy a
fulladásos halált a légcső elzáródása, fojtogatás, zsineg vagy
más, egyéb ok váltotta ki, a szemben és annak környékén
találhatók. Sok (sőt a legtöbb) ember kötőhártyáján, azaz
szemhéja belső felületén számos tűszúrásnyi apró bevérzés
keletkezik, amikor megfojtják. Az ilyeneket petechiális
haemorrhagiáknak nevezzük: ritka esetben akkor is
kialakulhatnak, ha valaki hevesen köhög vagy tüsszent.
Fulladásnál kevésbé gyakoriak, de azoknál, akik fojtogatás
következtében haltak meg, szinte minden esetben
megtalálhatók. Így volt Anthony esetében is. Csipesszel
nagyra nyitottam a szemeit, hogy a fotós is láthassa őket.
Kattant a zár, lobbantak a fények.
Megmértem Anthony testmagasságát, 180 centi volt, majd a

165
hasára fordítottam, hogy a hátáról is készülhessen kép.
Northern közrendőrnek elakadt a lélegzete. Egy pillanatra
elszégyelltem magam, amiért megfeledkeztem róla és arról a
szándékomról, hogy átsegítem a nehéz helyzeten, ám ekkor
még egyetlen metszést sem ejtettem. Felemeltem a
tekintetemet, és láttam, hogy elborzadva mered Anthonyra.
– Uramisten, a lány kékre-zöldre verte!
Megráztam a fejem.
–  Nem, ez az elszíneződés a halál egyik normális
kísérőjelensége.
Tétován bámult rám.
–  Ez a hiposztázis. Egyesek hullafoltnak nevezik. Tudom,
hogy olyan, mintha zúzódás volna, és aki először látja,
nagyon ijesztőnek találhatja, de teljesen természetes.
Részleletesen elmagyaráztam a hiposztázis kialakulásának
okait, azt, hogy a nehézségi erő hogyan hat a
vörösvértestekre a halál után, és hogyan idézi elő ezeket a
megdöbbentő, bíborszínű foltokat. Arra is rámutattam, hogy
ez törvényszéki patológiai szempontból mennyire hasznos
lehet. Mivel a gravitáció következtében a foltok mindig a
legmélyebben fekvő pontokon alakulnak ki, kiderül belőle,
milyen helyzetben feküdt a holttest a halál után. Ha azonban
a tetemet egy másik testhelyzetbe fordították át, arról
egymást árnyékszerűen átfedő mintázat árulkodik. A
hiposztázis azonban félrevezető is lehet. Ha valaki arccal
lefelé, a takaróba nyomódó orral hal meg, arcbőre kékes lesz,
orrát és száját azonban sápadt foltok veszik körül. Ilyenkor
kézenfekvőnek tűnik a feltételezés, hogy megfulladt, és sok
patológust ismerek, aki bele is sétált ebbe a csapdába.
Most, hogy Anthony a hasán feküdt, gondosan
megvizsgálhattam a nyakát hajának vonala alatt. Itt nyoma
sem volt annak, hogy bármivel is fojtogatták volna. Semmi!

166
Odahívtam a fotóst, hogy rögzítse ezt, majd ismét
átfordítottam a holttestet. Ott volt a fojtogatás nyoma,
keresztbe a torkán, és csakis a torkán.
Mivel eddig nem ejtettem bemetszést, Northern közrendőr
remélhette, hogy valamiféle csoda révén nem is lesz rá
szükség, hogy megtegyem. Eléggé érdekelte a hiposztázis,
hogy megnyugodjék… vagy csaknem megnyugodjék. Ekkor
kézbe vettem megbízható, nagy és nehéz PM40-esemet.
Azokban a korai években, amikor olyanokat boncoltam, akik
hirtelen és természetes halállal haltak meg, csak ennek az
eszköznek a kistestvérét, a szikét forgattam. Amikor
átváltottam a törvényszéki patológiára, már a PM40-es
használata kezdett általánossá válni, a boncolásokhoz
kifejlesztett késé, amelynek pengéje nagyobb és cserélhető, és
amely mára régóta minden patológus legjobb barátja.
Nyele könnyedén simult a tenyerembe, súlya
megnyugtatóan ismerős volt. Hirtelen mindenfajta csevegés
megszakadt, s a helyiségben szinte tapinthatóvá vált a
feszültség. Hallottam, amint Northern közrendőr nagy
lélegzetet vesz, mint aki arra számít, hogy egy időre ez lesz az
utolsó. Én azonban jó érzéssel vettem kezembe a PM40-est,
mintha karmester lennék, az pedig a vezénylőpálcám. A
zenekar készen állt az előadásra.
Végrehajtottam szokásos első vágásomat, végig a mellkas
középvonalán.
–  Mindnyájan látjuk, hogy Anthonyt megfojtották
valamivel, és van ezt igazoló vallomásunk is, de ellenőriznem
kell, nem valami más volt-e a halál tényleges oka. Esetleg
természetes ok, például szívprobléma, esetleg olyan betegség,
ami különösen sebezhetővé tette. Ahhoz, hogy ezt
megállapítsam, minden szervét meg kell majd vizsgálnom.
Először azonban a nyak lágy részeinek sérüléseit veszem

167
szemügyre, közvetlenül a fojtogatás nyoma alatt.
Northern közrendőr nem reagált.
Folytattam a munkát, s közben folyamatosan beszéltem.
–  A fojtogatás okozta belső sérülés esetleg nem is súlyos.
Anthony csak huszonkét éves volt. Az ő korában a porcok a
gégében és a pajzsmirigy körül még rugalmasak. Idősebb
embereknél fokozatosan elmeszesednek és ridegebbé válnak,
azaz valószínűbb, hogy a fojtogatás során eltörnek.
Northern közrendőr előrebillentette a fejét, amolyan
bólintásképpen. Vagy csak próbált nem öklendezni?
–  A fojtogatás patológusok nemzedékeit foglalkoztatta,
mert senki sem érti maradéktalanul a halált okozó
mechanizmust – folytattam. – Valaha azt feltételezték, hogy az
áldozattal az oxigénhiány végez. A laikusok többsége
valószínűleg még ma is úgy gondolja, hogy a nyak elszorítása
egyszerűen megszünteti az oxigénellátást. Tudjuk azonban,
hogy az oxigénhiány nem mindig lehet az egyedüli ok, mert
egyes áldozatok nagyon gyorsan halnak meg a nyakukra
kifejtett nyomástól. Sőt, szinte azonnal meghalnak, miközben
semmiféle jelét nem adják a klasszikus fulladásnak. Általában
még azok is túlságosan gyorsan halnak meg, akik mutatják e
jeleket, gyorsabban, semhogy haláluk egyedüli oka az
oxigénhiány legyen.
Örömmel láttam, hogy Northern közrendőrt a dolog
néhány pillanatig jobban érdekli, mint amennyire taszítja.
– Szóval hogyan is halt meg? – kérdezte halkan.
–  Nos, azt tudjuk, hogy a nyaki gyűjtőér megnyomása – itt
látjuk a nyakon – elviselhetetlen mértékben növeli a vénás
vérnyomást a fejben, emiatt kékül el egyes áldozatok arca. A
carotis, a nyaki verőér elszorítása következtében az áldozat
gyorsan eszméletét veszti, mivel megszűnik agyának
vérellátása. A fojtogatás azonban nyomást fejthet ki a nyaki

168
idegekre is, s ez kihathat a paraszimpatikus idegrendszerre.
Ez vezérli azokat a testi folyamatokat, amelyek valójában
nem tudatosulnak bennünk, például az emésztést. Ennek a
rendszernek az egyik fő idege a bolygóideg, és az ember
nyaki nyomás következtében akár azonnal is meghalhat, az
impulzust ugyanis a bolygóideg parancsként értékelheti, hogy
– egy bonyolult mechanizmus közvetítésével – megállítsa a
szívet. Ez reflexreakció.
–  Akkor hát Anthony így halt meg? – kérdezte a rendőr
Anthony nyakának a bőr alatti, mélyebb rétegeibe pillantva.
–  A feje és a nyaka vértolulásos, a szemeiben pontszerű
vérzések vannak. Ez azt sugallja, hogy oxigénhiány, azaz nem
azonnali halál végzett vele. – A holttest fölé hajoltam. – Egy
Keith Simpson nevű nagyon híres patológus jegyzi fel egy
katona esetét, aki tánc közben gyengéden és kedvesen
megcsípte táncosnője nyakát, hogy aztán lássa, amint holtan
esik össze. Az a csípés a paraszimpatikus idegrendszer
reakcióját váltotta ki. Fojtogatásos ügyekben a vádlottak azóta
is próbálnak azzal érvelni, hogy nem voltak gyilkos
szándékaik, mindössze megfogták az áldozat torkát, akik a
bolygóidegreflex következtében, szinte látható ok nélkül
haltak meg.
–  Theresa Lazenby azonban használt egy nyakkendőt –
mutatott rá egyik detektívünk; úgy véltem, kissé habozva. –
Hogy tudta így legyűrni ezt a kemény férfit?
–  A sérülést elnézve azt mondanám, a lány nemcsak
használta, hanem jó ideig a férfi nyakára is szorította a
nyakkendőt – erősítettem meg.
–  Mentségére szolgál, hogy a férfi meg akarta ölni –
vélekedett a detektív.
– Szegény kislány – értett egyet vele a kollégája.
Northern közrendőr, noha nem vett részt az

169
eszmecserében, még a helyiségben tartózkodott, és szeretném
hinni, hogy azért maradt ilyen hosszan, mert lelket öntöttem
belé a fecsegésemmel. Csak akkor rontott ki, amikor
megérkezett a halottasházi asszisztens, hogy felvágja
a  koponyát, én pedig kivehessem az agyat. Ennek a zajos
műveletnek a során, amihez egy különleges fűrészt
használnak, még a két tapasztalt detektív is félrenézett. A
halottkémi szolgálat képviselője, akinek ez mindennapos
esemény volt, a fűrész zajában tovább csevegett velem, és
közben mindketten érezni véltük a felforrósodott csont
szagát.
Amikor végeztem a boncolással, a rendőrök visszamentek
munkahelyükre, hogy tájékoztassák bajtársaikat, aztán
letegyék a szolgálatot.
– Tudják, ezek után mire van szükségünk? Egy pint sörre!
Vagy háromra. Volna kedve beülni velünk a Duck and Ballba,
doki?
Szívesen megnéztem volna, hogyan tér magához Northern
egy pint sör hatására, de Jenre gondolva természetesen nemet
kellett mondanom. Visszaindultam délnek, de egész úton az
volt az érzésem, hogy valami nem stimmel. Kényelmetlenül
éreztem magam. Mintha a jobb lábamra húztam volna fel a
bal cipőmet (és viszont), és kifordítva viseltem volna az
ingemet. Anthony Pearson ügye nem hagyott nyugodni.
Valami, aminek a barátnőjéhez volt köze, aki bevallotta, hogy
megölte.  Valami, amit a rendőrök mondtak róla. De bármi
volt is az, amikor épp sikerült volna megragadnom,
tovalibbent, akár a bogáncs pihéje. Biztosra vettem, hogy
másnap, amikor a boncolási jelentést írom, már világosabban
látok majd. Nem is jutott rá időm, hogy ekkor gondoljam át a
dolgot, már láttam a házunk bejáratát, ami felnyitotta a
szemem. Mert addig azzal hitegettem magam, hogy

170
maradéktalanul függetleníteni tudom érzelmeimet attól,
aminek bizonyítékaival nap mint nap szembesülök: tudniillik,
hogy az ember embertelenül bánik embertársával. Mert
addig azzal áltattam magam, hogy amikor a halál
megnyilvánulásait elém tárják, képes vagyok tudományos
tárgyilagossággal szemlélni az emberi állapot őrült
irracionalitását, szomorú és reménytelen voltát, az emberi faj
végtelen sebezhetőségét. Addig azt hittem, hogy képes vagyok
olyan macsó módon gondolkodni, mint ahogyan – látszólag –
a kollégáim. Addig úgy tűnt, hogy miközben rendíthetetlenül
dolgozunk, meg sem érint bennünket a halottasházbéli hiúság
vására, amely közszemlére teszi minden emberi gyöngénket,
és semmiféle komplex tapasztalat nem rendíti meg a
helyessel és helytelennel kapcsolatos fogalmainkat. Mindez
lelepleződött, amikor egy újabb Clark Kent-i pillanatomban
belépek a házam ajtaján, és visszaváltozom a melegszívű,
családját szerető, érzelmi támaszt nyújtó, teljességgel
elkötelezett apává és férjjé, aki meggyőződésem szerint a
szakmai arculatom mögött vagyok. Nos akkor… nagy levegő!
Nincs több gondolkodás arról, mit tett Theresa Lazenby
Anthony Pearsonnel. Ennyi volt. Kulcs, ajtókilincs, belépés.
Mosoly. Légy nyájas. Tégy fel kérdéseket. Főzz. Mosolyogj.
Olvass meséket. Mosolyogj. A vacsoránál beszélgess Jennel a
napjáról, a munkáról, ami ma este rá vár. Ne gondolj Anthony
Pearsonre, a vékony vércsíkra a szája sarkánál, a fojtogatás
vörös, szabálytalan nyomára. Akkor minden oké.
Másnap a kórházban elővettem aktatáskámból a
boncolásról készült feljegyzéseket. Rövid ideig, amolyan
fuvallatképpen, szag kísérte őket – letört ágaké, téli erdőké. A
halottasház szaga.
Kézzel megírtam a jelentésemet, és átadtam Pamnek, hogy
gépelje le. Következtetésem szerint Anthony Pearsonnek nem

171
volt természetes betegsége, a halál okaként pedig „kötélszerű
tárggyal történt fojtogatást” adtam meg. Megjegyeztem, hogy:

a nyak zúzódásainak helyzete és eloszlása arra utal, hogy

a támadó az elhunyt mögött állt, amikor a nyakat nyomás
érte, s hogy a nyak mögött az eszköz két vége nem
keresztezte egymást.

Továbbra sem tudtam eldönteni, mi az, ami az üggyel

kapcsolatban nyugtalanít, de miután a jelentést leadtam,
gyorsan meg is feledkeztem róla. Feltételeztem, hogy a
Koronaügyészi Szolgálat utóbb majd értesít, hogy
tanúskodnom kell Theresa Lazenby perében, akkor pedig
megkapom a dossziéját, és ismét elgondolkodhatok az eseten.
Ehhez egyelőre túlságosan elfoglalt voltam.

172
 15

Mostanra büszkeséggel töltött el, hogy ura vagyok

hangulataimnak, hogy akadálytalanul suhanok át az
emberölések világát az otthonomtól elválasztó határon.
Büszke voltam, hogy rutinosan nyugtatom meg és
informálom azokat, akik viszolyogva bár, de jelen vannak a
boncolásokon. Mi több, úgy gondoltam magamra, mint aki
mindig ura az érzelmeinek.
És ez így is volt, míg csak nem találkoztam az áldozatok
hozzátartozóival.
A rokonokkal, akik a döbbenet, a rettenet és a gyász súlya
alatt roskadoztak. Akik néztek rám, és gyakran
megválaszolhatatlan kérdésekre vártak válaszokat. („És
mondja, doktor úr, szenvedett szegény?”) Rokonokkal, akik
tudni akarták az igazságot, és nagyon féltek attól, hogy
megtudják. Akiknek az érzelmei hatalmas, amorf, szivacsos
tömegként töltötték be a helyiséget, amely magába szívta az
összes oxigént, miközben ők maguk félszegen ültek a kemény
székeken, zsebkendőket adtak tovább, szájuk nyitva volt, a
szemük könnyben úszott, fejük remegett. Várták, hogy
mondjak valamit. A rokonok, akik düh- vagy hisztériás
rohamot kaptak, könnyekben törtek ki… őszintén
megijesztettek.
Olyasvalami volt ez, amit meg kellett tanulnom kezelni, s
az első leckét furcsa módon akkor kaptam, amikor egy ügy
során megtudtam, hogy van valami, ami a rokonoknál is
sokkal rosszabb. Éspedig az, ha nincsenek rokonok.

173
 Télidőben történt, egy idős asszony otthonába kellett
kiszállnom, akinek holtteste meztelenül, összekuporodva
feküdt az asztal alatt. A lakást a rendőrség bűncselekmény
helyszínnek nyilvánította, s úgy is festett, hogy valaki,
értékeket keresve átkutatta: a szekrények és a fiókok nyitva
voltak, tartalmukat szanaszét dobálták. A könnyebb bútorok
némelyikét feldöntötték.
–  Hideg van idebenn! – mondtam a rendőrnek. Az idő az
utóbbi egy-két napban megenyhült, de a nagy, régi házban
még mindig hideg volt.
–  A nedvesség… – hangzott a magyarázat. – Attól van
hidegebb.
– A fűtés? Nem ment nála? – kérdeztem.
A rendőr a fejét rázta. – Nincs központi fűtés.
Egy detektív ezt hallva megjegyezte:
–  Talán próbált begyújtani, de a behatoló bejutott, mielőtt
megtehette volna.
Körülnéztünk a magas mennyezetű helyiségben. A
tűzhelyet kikotorták, és semmi sem utalt arra, hogy próbáltak
volna tüzet rakni benne. Az egyik sarokban egy ősrégi, két
fűtőszálas elektromos hősugárzó állt. A csatlakozója nem volt
bedugva a konnektorba.
Ismét megnéztem magamnak a feldőlt polcokat, minden,
ami rajtuk volt, könyvek, orvosságok, csecsebecsék, képes
levelezőlapok, szétszóródtak a padlón. Egy kisszék az oldalán
feküdt, a szőnyeget újságok rendetlen sokasága borította:
ezek korábban nyilván egymásra voltak rakva. Néztem az
asszony védekező pózba kuporodott testét. Szánalomra
méltóan sovány volt. Az egész helyszín szánalmas volt.
– Mit tudunk az egészségi állapotáról? – kérdeztem.
– Még semmit, doktor.
– Beszélt valaki a szomszédokkal?

174
 – Igen, de nem sokat tudnak róla, visszahúzódó életet élt. A
szomszéd szerint úgy tűnt, kezd szenilis lenni.
A rendőr bólintott. – A takarítónő azt mondta,
nyilvánvalóan leépülőben volt.
Szenilis. Leépülőben. Feledékeny… nem tudja, milyen nap
van… mennyi eufémizmus.
A konyhában szikkadt kenyeret találtunk. Egy felbontatlan
szardíniásdobozt. Konzervnyitót. Egy üveg lekvárt. Egy
kenyérvágó kést. A  lekvárosüveg tetején sajátságos nyomok
jelezték, hogy valaki megpróbálta felvágni a konyhakéssel,
kinyitni a konzervnyitóval. A hűtőszekrényben levelek: a
legtöbb körlevél vagy hivatalos értesítésféle.
Eufémizmusoknak többé nem volt helye. – Demencia –
mondtam.
– Leszámítva, hogy úgy gondolta, a behatoló egy rég eltűnt
fiú vagy efféle – felelte a detektív. – Valószínűleg ajtót nyitott
neki, és a nyakába vetette magát. Nincs jele betörésnek, sem
dulakodásnak az előszobában.
– Ki talált rá? – tudakoltam.
– A takarítónő.
– Igen, ő ma reggel be tudott jönni, aztán hívott bennünket.
Azt mondta, az öreglánynak nem volt ki mind a négy kereke,
ő észre sem vette, hogy idehaza van, azt hitte, elkóborolt.
– Milyen gyakran jön a takarítónő?
–  Hetente kétszer, de az utóbbi két alkalommal
szabadságon volt.
A konyhaajtón egy helyszínelő dugta be a fejét.
–  Mi megvolnánk, doktor, ha el akarja mozdítani a
holttestet.
– Találtak valami érdekeset?
–  Nem, csak egy csomó ujjlenyomatot, de mind az övé,
egyik se a behatolóé. Az alighanem kesztyűben volt.

175
 Odafordultam a detektívhez.
– Az én véleményem szerint nem volt behatoló.
A nyomozó csak pislogott.
– A hideget leszámítva – tettem hozzá.
A helyiségben mostanra négyen voltak, egyikük sem szólt.
–  Azt hiszem, kihűlés végzett vele. Szerintem szellemileg,
de talán már fizikailag sem volt képes arra, hogy bekapcsolja
a hősugárzót… arról, hogy begyújtson, nem is beszélve.
A detektív hevesen csóválta a fejét.
– Ó, ugyan már… – mondta. – Annyira nincs hideg.
Nem több mítosznál, hogy a szabadban, dermesztő fagyban
egy hegyoldalban kell lennünk ahhoz, hogy végezzen velünk
a kihűlés. Tudjuk, hogy idős és legyengült (sőt a fiatal
legyengült) emberek fedél alatt már plusz tíz Celsius-fokon is
kihűlhetnek – sőt akár ennél magasabb hőmérsékleten is, ha
odakint hideg szél fúj, vagy a lakásban erős a huzat.
Ha a testhőmérséklet körülbelül 32 Celsius-fok alá csökken,
a pulzus lelassul, leesik a vérnyomás, a tudat pedig eltompul.
Ha a testhőmérséklet 26 fok alá csökken, a halál csaknem
bizonyosan bekövetkezik, habár egy híres esetben valaki
állítólag felépült, pedig a hőmérséklete már csak 18 fok volt –
közben azonban fagysérüléseket szenvedett, testének egyes
részei elhaltak. (Megdöbbentő, hogy a törvényszéki
orvostanban milyen gyakran lehet kivétellel találkozni,
amelyre aztán szívesen hivatkozik egy-egy védőügyvéd, és
próbálja azt szokványosnak beállítani.)
A kihűlés, meglepő módon, az elhalálozásnak egyáltalán
nem kivételes módja. Áldozatai olykor a tengerbe vagy más
hideg vízbe esnek, olykor részegek, akik egy parkban
merülnek álomba, esetleg elhanyagolt kisgyerekek. Van, aki
azt hiszi, nem engedheti meg magának, hogy fűtsön – és
esetleg valóban nem engedheti meg –, vagy pedig fizikai,

176
netán szellemi fogyatékossága akadályozza meg abban, hogy
bekapcsolja a fűtést. A kihűlés néha az utolsó állomás egy
tragikus depressziós folyamatban, amelynek során a betegen
olyan mértékű apátia lesz úrrá, hogy közönyössé válik olyan
dolgokkal szemben, mint a táplálkozás, a fűtés és a személyi
higiénia.
Az idős asszony esetében a gyilkossági csoport nyomozói
egyszerűen nem voltak hajlandóak elhinni, hogy senki sem
tört be hozzá.
–  Nézze meg, milyen állapotban van ez a hely, doki! Isten
tudja, mi mindent vitt el az illető, hiszen mindent feltúrt!
–  És miért nincs rajta semmiféle ruha? Nagyon remélem,
nem azt fogja kideríteni, hogy az a rohadék csinált vele
valamit…
– Szerintem ő maga vetkőzött le – mondtam.
– Mert fázott, mi?
– Ugyan már, doki!
–  Jól értem, hogy maga szerint ő szórta szét minden
holmiját?
Nekem azonban úgy tűnt, mintha az „elrejtőzés és halál”
szindrómával állnék szemben. Az idős asszony csaknem
bizonyosan engedett egy ösztöneinkkel ellentétes
késztetésnek, amely azokban ébredhet, akik kihűlés
következtében haldoklanak. Levetette a ruháit. Túlélők
számoltak be róla, hogy miközben testhőmérsékletük
rohamosan csökkent, úgy érezték, nagyon melegük van, és
csakugyan azt gondolták: tökéletesen észszerű dolog, ha
meztelenre vetkőznek. Mindennapos reakció ez a
hipotermiára. Kevésbé mindennapos, de ugyancsak
elfogadott tünetegyüttes, ahogyan egyes áldozatok elbújnak.
Sarkokban, asztalok alatt… amikor pedig így tesznek, gyakran
döntenek fel bútordarabokat, vagy borogatják magukra

177
alacsonyan lévő fiókok tartalmát, könyvespolcokon lévő
tárgyakat.
A helyszínelő csapatnak kételyei voltak az „elrejtőzés és
halál” szindrómát illetően. A detektív váltig állította, hogy a
boncolás során emberölés nyomaira bukkanok, én pedig
csakugyan tudtam, hogy nem egykönnyen igazolhatom
teóriámat. A kihűlést nehéz diagnosztizálni a holttesten a
halál után, a kihűlés okozta halál és a halott kihűlése nagyon
hasonló jelenségekkel járhatnak. Néha sokatmondó külső
jelei vannak, például a bőr rózsaszínes-barnás elszíneződése
a térd- és könyökízületek körül (fehérek körében).
Diagnosztikai szempontból a legdöntőbb azonban, ha a
gyomor nyálkahártyáján számos kis sötét fekélyt találunk.
Ez esetben, megkönnyebbülésemre mindkét egyértelmű
jelet észleltem; a halált bizonyosan kihűlés okozta. Örültem,
hogy feltételezésem beigazolódott, az igazság azonban
furcsamód felkavart. Az idős asszonyt, aki egyedül élt és halt
meg, nagyanyám, nagynénéim és barátnőik karikatúrájának
éreztem, akik, emlékszem, mindnyájan egyedül éltek Észak-
Angliában. Amikor gyerekkoromban ott vakációztam, az
idősebb, magányos asszonyok világa egy szilárd struktúra
részének tűnt, amelynek többi elemét a barátok, a rokonság
és a közösség alkották, valamint a támogatás, amelyet
mindezektől kaptak. Ha egymaguk már nem boldogultak,
gondoskodtak róluk, és részei maradtak a közösségnek. Az
elhunyt asszony azonban úgy élt egyedül, hogy semmiféle
hasonló struktúra nem vette körül. Gyakorlatilag az
elhanyagoltság végzett vele. Talán önmaga elhanyagolása, de
emellett ott volt az is, hogy nem törődtek vele – sem barátok,
sem rokonság, sem közösség –, és ez tette lehetővé, hogy erre
a sorsra jusson. A sublóton lévő képek alapján úgy tűnt,
valakinek az anyja, nagynénje vagy nagyanyja volt. Hol volt

178
ez a valaki? Hol voltak ezek a rokonok, akik, úgy tűnik, nem
törődtek vele? Vajon jelentene számukra valamit, hogy
meghalt?
Nehezemre esett feldolgozni a hozzátartozók érzelmeit, de
most először kifejezetten szerettem volna találkozni
néhányukkal. Meg akartam értetni ennek az asszonynak a
gyerekeivel, hogy pontosan hogyan is halt meg az anyjuk.
Nem próbálták felvenni velem a kapcsolatot. Nem bukkantak
fel a vizsgálat során sem. Miután további információkat
gyűjtöttek az elhunytról, a halottkém kihirdette álláspontját,
mely szerint véletlen haláleset történt, vagyis elfogadta az
általam megjelölt halálokokat, a kihűlést, illetve az
előrehaladott demenciát. A bejelentés alkalmával a bíróságon
mindössze hárman voltunk jelen: a halottkém, egy alacsony
rangú rendőr és én. Micsoda szomorú és magányos vége volt
ez egy emberi életnek…
Amikor legközelebb alkalmam adódott, hogy gyászoló
rokonokkal találkozzam, féltem, de emlékeztettem magam,
hogy az ő érzelmeikkel megbirkóznom még mindig jobb,
mintha egy magára hagyott ember gyötrelmes magányán
elmélkednék. Ez azonban nem szabadított meg teljesen
félelmeimtől. Ha a rokonokra gondoltam, valami
hányingerszerűt éreztem, és még arra is gondoltam: beteget
jelentek, hogy ne kelljen találkoznom velük. Tudtam azonban,
hogy nincs menekvés, érintkezésbe kell kerülnöm
veszteségük feletti fájdalmukkal. Ami – s ezt akkor vallottam
be magamnak – azt jelentette, hogy elismerem: bennem is ott
visszhangzik saját, hosszú időn át elfojtott fájdalmam.
Az eset nem volt könnyű. A család nagyon szenvedett.
Nagyobbik lányuk egy reggel arra ment be tizenöt éves húga
szobájába, hogy a lány az éjszaka folyamán meghalt – de
hogy mi okból, arra semmilyen nyilvánvaló jel nem utalt.

179
Alannah lelkes balett-táncos volt, bájos arcú és szép. Szüleit
és testvéreit megdöbbentette, megrázta és porig sújtotta a
halála, ezért háziorvosuk, vagy talán a halottkémi szolgálat
egy embere megszervezte, hogy felkeressenek, és
megvitassák velem az esetet.
A halottasház rokonok számára fenntartott helyiségében
találkoztam velük, amelynek falait, alighanem együttérzéstől
indíttatva, pasztellszínekre festették. Tompa fények
világították meg, a tolókocsik zörgését hangszigetelés
rekesztette ki, ahogyan a személyzet esetleges, oda nem illő
fütyörészését is. Besiettem, én, a lelkes fiatal patológus, aki az
imént tartott meg egy előadást, s akinek hamarosan már
szaladnia kellett, hogy elvégezzen egy újabb boncolást, majd
hazainduljon a gyerekeihez. Miközben nyitottam az ajtót, az
járt a fejemben, vajon milyen gyorsan lehetek túl a dolgon.
Ott ült előttem az egész mélyen megrendült család. A halott
lány anyja. Az apja. A fivére és a nővére. Súlyos gyászuk a
maga fizikai valóságában elegendő volt, hogy kiverjen a
fejemből mindenféle sietséget, megállítsa az összes órát.
Minden erőmmel próbáltam kedves lenni hozzájuk. Szóra
nyitottam a számat – de aztán ismét becsuktam. Szenvedésük
elviselhetetlen volt. Éreztem, ahogyan lassan átitat, mint
valami soha többé ki nem mosható ruhafesték.
Nyomorúságosan éreztem magam. Miféle kedvességgel
szolgálhatnék, vajon mit mondhatnék? A báty felzokogott. A
nővér a két kezébe temette arcát. Az apa arcán könnyek
futottak le. Egyszer csak én is együtt akartam sírni velük. Én
pedig nem sírok, nem én, soha, amióta anyám meghalt,
bizonyosan nem… vagy talán éppen akkor sírtam utoljára.
Nem emlékszem, hogy tizenévesen vagy felnőttként valaha is
sírtam volna. Egyszer sem fakasztott könnyekre a sok
kegyetlenség és szomorúság, ami végigkísérte szakmai

180
pályafutásomat. Kérdezzék meg a feleségemet. Én nem sírok.
Ezúttal azonban akartam. Mintha a mások könnyeit kellett
volna látnom, hogy szabad folyást engedjek a magaméinak.
Leszámítva persze, hogy hivatásomnál fogva semmi
efféléről nem lehetett szó.
Így hát türelmesen vártak, míg végére jutottam botladozó
nyelvvel előadott részvétnyilvánításomnak. Ezután
gyötrelmes csend következett.
Végül megszólalt valaki. Nekem kellett volna mondanom
valamit, de az elhunyt lány anyja volt, akinek arcán látszott,
hogy porig van sújtva, de azért tartotta magát.
–  Jól érzi magát, doktor úr? – kérdezte. Kedvesen,
nagylelkűen szólt, gyásztól fátyolos hangon.
Meglehetősen erőtlenül, de biztosítottam, hogy jól vagyok.
–  Tudna… tudna nekünk valamiféle magyarázatot adni
Alannah halálára? – kérte.
Természetesen! Itt most épp az volt a dolgom. Az asszony
juttatta eszembe. Nem azért volt rám szükségük, hogy
megosszák velem a gyászukat. Nem arra volt szükségük, hogy
sirassam szépséges lányukat, akit elragadott tőlük a halál.
Hirtelen átkapcsoltam szakmai üzemmódba. Birtokában
voltam a lányukkal kapcsolatos tudásnak, amelynek ők nem;
tudtam, mi zajlott le a testében, mi történt vele azon a
szörnyűséges éjszakán. A lány voltaképpen beszélt nekem. A
holttestek beszélnek. Egy vizsgálat rengeteg mindent elárul az
elhunyt életmódjáról, sőt talán a személyiségéről is, a
legtöbbet azonban a haláláról. Egy emberölési ügyben az,
amit a halott, ha kellőképpen odafigyelek, mond nekem,
segíthet a törvény kezére juttatni az elkövetőt. Ami Alannah
esetét illeti, azzal, amit megtudtam tőle, vigasztalhattam a
családját.
Nyilvánvalóan nem először találkoztam családtagokkal, de

181
ez volt az az alkalom, amikor megértettem, ami pedig
nyilvánvaló volt. A családok, akik kérik, hogy
találkozhassanak a patológussal, egyetlenegy dolgot akarnak:
megtudni az igazat.
Alannah epilepsziában szenvedett, és orvosi rendelvényre
szedte a megfelelő gyógyszereket. Közöltem, hogy mint erre
számítani is lehetett, a toxikológiai vizsgálat szerint vérében
nem volt más hatóanyag, drog vagy alkohol, s ami ugyancsak
döntő fontosságú, az állapotának megfelelő mennyiségű
gyógyszert vett be. Nem adagolta túl magát, és nem is
feledkezett meg róla, hogy bevegye. Nem is fulladás okozta a
halálát – előfordulhatott volna ugyanis, hogy egy roham
során valamiképpen az ágynemű akadályozza meg, hogy
levegőhöz jusson.
A külső vizsgálat során meggyőződtem arról, hogy a lány
testén nincsenek nyomok, amelyek más személlyel folytatott
küzdelemre, vagy bármiféle idegenkezűségre utalnának. A
belső vizsgálat arról győzött meg, hogy nem volt veleszületett
szívrendellenessége, és a halál más nyilvánvaló okára sem
bukkantam. Arra sem utalt semmi, hogy Alannah egy éjszakai
roham során vagy azt követően halt meg.
– Akkor miért? Miért? – zokogta az apa.
Kikérdeztem őket Alannah kórelőzményeivel kapcsolatban.
Természetesen olvastam az anamnézisét, de biztos akartam
lenni abban, hogy semmi sem maradt ki a feljegyzésekből.
Mikorra mindent elmondtak, tudtam, hogy bármiféle egyéb
magyarázat hiányában a lány halálát az epilepsziája kellett
hogy okozza.
Ma már tudjuk, hogy létezik a SUDEP{14}, a hirtelen
epilepsziás halál. Tudjuk, hogy ez olyasvalami, ami
epilepsziában szenvedőknél minden intő előjel nélkül
bekövetkezhet, rendszerint éjszaka és nem szükségképpen

182
egy roham után. Még ma sem tudjuk, pontosan hogyan és
miért következik be a SUDEP, akkoriban pedig az ezzel
kapcsolatos bizonyítékok még kevésbé voltak hitelesek.
Ezekről tehát beszélhettem nekik, de részletesebben nem
tudtam kifejteni, pontosan miféle eseményláncolat okozta
Alannah halálát. Talán az agy hibás elektromos „huzalozása”,
egy villamos kisülés vagy heves neurális aktivitás állítja meg
a szívet? A SUDEP: rejtély. Tudomásul vették, amit mondtam,
de rá voltak szorulva, hogy mást is halljanak tőlem.
Például ezt: – Önök nem tehettek róla. Alannah a megfelelő
epilepszia-gyógyszereket szedte, a megfelelő adagolásban. –
Ez volt az igazság. Meg is mondtam nekik. Azután
hozzátettem: – Rendkívül valószínűtlen, hogy akár csak egyet
is kiáltott volna. Ha mégis megtette volna, és ha önök
meghallják, és ha berohannak hozzá… nos, még akkor sem
tehettek volna semmit. – Ennek a kijelentése nagyon sok
gyászoló számára fontos. A gyász egyik természetes szakasza
a bűntudat. A bűntudatot nem szünteti meg azonnal, ha azt
mondjuk nekik, hogy semmit sem tehettek volna, de ez
hozzájárulhat, hogy idővel megszabaduljanak tőle. Remélem.
Így hát ezt mondtam nekik. Azt, amiről úgy tudtam, hogy
az igazság. Nem szépítgettem frázisokkal, amelyeket arra
találtak ki, hogy megkíméljék tőlük őket.
Az igazság a maga egyszerűségében: szép. Nem színezi át a
halál által kiváltott érzelmek nyersesége és hevessége. Ha
megengedtem volna magamnak, hogy osztozzam
érzelmeikben, az bonyolultabbá tette volna az igazságot, és
ebből senkinek sem lett volna haszna. Én pedig elhatároztam:
soha többé nem hagyom, hogy ez megtörténjék.
Figyeltem, ahogy Alannah húga kibontakozik abból a fura,
torz, védekező pózból, amelyet korábban felvett. Bátyja
abbahagyta a zokogást. Az apa letörölte könnyeit. Talán nem

183
hosszú időre, ám az igazság, úgy tűnt, segített rajtuk.
Az a találkozó megváltoztatta azt, ahogyan a rokonok
hatottak rám. Valamelyest kevésbé borzadtam attól, hogy
érintkezzek velük. Felhagytam a próbálkozással, hogy
megmentsem a gyászolókat tulajdon nyomorúságuktól, s már
csak arra törekedtem, hogy – a lehető leggyengédebben –
közöljem velük az igazságot, miközben elfogadtam, hogy az
igazság nem mindig egyszerű és egyedüli. Tud lenni
szétroncsolt, csonka szörny is. Lehetséges, hogy nem is látom
minden részét. Különböző megközelítésekből nézve más és
más lehet, ami annyit tesz, hogy egyes családok azt mondják
el, amit igaznak szeretnének gondolni, majd egyszerűen
elutasítják a valóságot, ha az nem felel meg
prekoncepcióiknak és várakozásaiknak.
Ez a család azonban nem így tett. Voltak viszont más
kérdéseik, és ugyanezeket azóta számos alkalommal számos
család tette fel nekem.
A báty halk hangon, szinte suttogva kérdezte: – Milyen
meghalni?
Válasz: nem tudom.
Hozzátehetem, hogy a halál, még ha a legerőszakosabb
körülmények közepette következik is be, végső soron a
szabadulás és elernyedés intenzív élményével jár együtt.
Ezért – anélkül hogy volna rá tudományos bizonyíték, és
csakis arra alapozva, hogy láttam meghalni embereket
baleseti és sürgősségi, illetve egyéb kórházi osztályokon –
arra a következtetésre jutottam, hogy miközben kevés ember
akar csakugyan meghalni, amikor bekövetkezik, maga a halál
valószínűleg kellemes.
Amikor azt mondtam, hogy nem tudom, a család életben
maradt lánya, aki reggel megtalálta húga holttestét, kifakadt:
– Olyan békésnek látszott! Mintha épp valami szépet álmodott

184
volna! – Valójában a halottak arckifejezése – véleményem
szerint – nem szükségképpen jelenti azt, hogy a haláluk békés
volt. A holtak arcának nyugodtságát, azt hiszem, egyszerűen
az arcizmoknak a halál utáni teljes elernyedése okozza.
Tekintve, hogy a békés látvány vigaszt nyújthat az élőknek,
olyan igazság ez, amelyet nem terjesztek mindenáron,
azonban ha rákérdeznek, filozófiámhoz híven őszintén
válaszolok. A halott lány nővére azonban nem kérdést tett fel,
hanem állított valamit. Pope sorai jutottak eszembe,
amelyeket iskolás koromban, apám révén ismertem meg:

Ne csak való s igaz legyen tanácsod,

Botor valónál jobb elmés hazugság…

A halál járhat kellemes megkönnyebbüléssel, de bármi, ami

közvetlenül megelőzi, természetesen lehet szörnyű. Az apa
ekkor rekedt hangon feltett egy klasszikus kérdést: –
Szenvedett Alannah, doktor úr? Remélem, nem szenvedett
sokáig!
A patológusoktól nagyon gyakran megkérdezik ezt. Amikor
pedig megválaszolják a kérdést, a tények igencsak erejüket
vesztik, mivel bár vigaszt kellene nyújtaniuk a
hátramaradottaknak, ez az igyekezetük megtörik az igazság
kemény szikláján.
Sokan azt választják, hogy az erőszakos halál áldozatainak
hozzátartozóival közlik: az illető nem volt eszméletén, vagy
pedig öntudata gyorsan hunyt ki, ezért békésen halt meg.
Akkor is, ha nem biztosak abban, hogy így történt. Valójában
nagyon nehéz megbecsülni, ki mennyire szenved, vagy hogy
mennyi ideig tűri a test a szenvedést a halál előtt. Vizsgálat
tárgyává tehetem a sérüléseket és betegségeket, majd
mérlegelhetem, vajon mekkora szenvedést okozhattak. Vagy
hogy bizonyos körülmények közt meddig tarthatott, mire

185
beállt a halál. Ha azonban csak magát a holttestet nézzük,
ritkán találunk abszolút egyértelmű, a halál beálltának
gyorsaságára utaló jeleket.
Egy mítosz szerint ha a tüdőben utóbb sok folyadékra –
pulmonáris ödémára – bukkannak, az lassú halálra utal. Ez az
ödéma a haldoklás folyamán a legtöbb embernél kialakul:
mivel a szívverés ritkább – és kevésbé hatékony –, normális
fiziológiai jelenség, hogy a véredényekből folyadék távozik, és
összegyűlik a tüdőben. Így hát olyan emberek tüdejében,
akiknek lecsapták a fejét, gyors haláluk következtében nem
fogunk ödémát találni. Az ellenkezője azonban nem igaz: a
tüdőben lévő sok folyadék nem szükségképpen utal
gyötrelmesen hosszú haláltusára.
Kérdés volt tehát: milyen választ adjak ennek a családnak –
vagy bármely családnak – arra a kérdésére, hogy szenvedett-e
hozzátartozójuk… vagy hogy milyen gyorsan halt meg? Úgy
döntöttem, követem belső inspirációmat, és kifejlesztettem
egy technikát a boncteremben: ismereteket közlök, hogy
enyhítsem a fájdalmat.
Ezt mondtam: – A legtöbb ember félreérti a halált, egy
pillanat alatt bekövetkező valaminek hiszik. Önök úgy
gondolják, hogy lányuk az egyik pillanatban még élt… a
következő pillanatban pedig már halott volt. A halál azonban
egyszerűen nem ilyen. Az emberek kizárólag akkor
„kapcsolódnak le” egyik pillanatról a másikra, ha egy
nukleáris robbanás következtében elgőzölögnek. Ezt
leszámítva azonban a halál minden körülmények között:
folyamat.
A halál folyamat. Mostanra nagyon sokszor éltem ezzel a
fordulattal. E folyamat során a test minden egyes szerve leáll,
eltérő tempóban, attól függően, milyen a saját belső
sejtanyagcseréje. Ez pedig azután további folyamatokat indít

186
be, amelyek végül a bomláshoz és a test természetes
megsemmisüléséhez vezetnek. Por a porhoz.
A halálnak az a természetes folyamata, amelyet sokunk a
haldokló ágya mellett ismer meg, esetleg csak másodpercekig
tart. Vagy tarthat éppen néhányszor tíz másodpercig, sőt
percekig is. Gyakorlatilag azonban órákat vesz igénybe, mert
a test sejtről sejtre pusztul el. Egyes sejtek, például a bőr és a
csontok sejtjei akár egy napig is „életben” maradhatnak; e
sejtek oxigén nélkül is folytatják anyagcseréjüket, míg csak
tartalékaik végképp ki nem merülnek. Sőt ezek a sejtek
eltávolíthatók, és laboratóriumban, néhány napon át azután
is életben tarthatók, hogy a testet hivatalosan már halottnak
nyilvánították.
Néhány órán át még előfordulhat, hogy a szív
véletlenszerűen ver egyet-kettőt. A fehérvérsejtek akár
tizenkét órán át is képesek lehetnek önálló mozgásra. Az
izmok összerándulhatnak. Előfordulhat kilégzés, ez azonban
nem légzés.
A halált különböző definíciók igyekeznek megragadni, ám
valamennyin érződik, hogy tudományos vagy morális jellegű
kényszer szülte őket. Amikor az egyén már nem kommunikál,
vagy nincs akaratlagos interakcióban a környezettel, amikor
már nincs esély, hogy visszanyerje az öntudatát, és nincs
tudomása a világról, illetve saját létezéséről: ez a halál.
Mindez persze jellemezhet olyasvalakit is, aki mélyen alszik
vagy teljes mértékben anesztetizálták, az ilyen állapotok
azonban visszafordíthatók. Jellemezhet kómában vagy tartós
vegetatív állapotban lévőket. Ezeknek a pácienseknek
azonban igenis ver a szívük, és mutatnak legalább némi
agytörzsi aktivitást: ez nem a halál.
Ha nincs pulzus, nincs légzés, az elektrokardiográfon pedig
lapos vonal látszik – ez a valódi halál. Akadtak, akiktől azt

187
hallottam, hogy a betegágynál ülve tanúi voltak a konkrét
pillanatnak, amikor egy hozzátartozójuk meghalt. Majdnem
bizonyos azonban, hogy tévednek. Ők arra az időpontra
utalnak, amikor a szívverés és a légzés leállt: a szomatikus
halálnak voltak tanúi.
A sejthalál több időt vesz igénybe.
A gyászoló család hallgatta fejtegetéseimet, és nem
zokogott. Csend volt, mintha azokat az információkat,
amelyeket megosztottam velük, a maguk egyedi, tragikus
tapasztalatával igyekeztek volna összekapcsolni.
– Nem tudom, mennyi ideig tartott, amíg Alannah meghalt,
de jelen tudásunk szerint a hirtelen epilepsziás halál gyors.
Nem tudom megmondani, mennyit szenvedett, de teste nem
szolgált bizonyítékkal arra, hogy szenvedett-e egyáltalán.
–  Lehet, hogy talán fel sem ébredt? Lehet, hogy nem is
tudta, hogy haldoklik? – kérdezte reménykedve az apa.
Kísértést éreztem, hogy csupa jóindulatból ráhagyjam, így
azonban megtartottam volna magamnak a teljes igazságot.
– Soha nem fogjuk pontosan tudni, mit élt át Alannah. Csak
annyit mondhatok, semmi sem utal arra, hogy kétségbeesett
lett volna. És ismétlem, a halál folyamat, amelynek során az
élet fokozatosan tűnik el, vonul vissza. És hogy ez, én azt
hiszem, kellemes folyamat.
Úgy tűnt, hogy a család készen áll a helyiség elhagyására,
nyugodtak voltak: lefoglalták őket gondolataik, de oldottnak
tűntek. Ekkor azonban az apa, megdöbbenésemre, így szólt: –
Nagyon sokat segít, hogy  hallhattam mindezt. De…
egyszerűen elviselhetetlen a gondolat,  hogy darabokra vágta
a lányomat.
Erre az anya, aki eddig nagyon erős és fegyelmezett volt,
könnyekben tört ki.
–  Szerettük volna még egyszer, utoljára látni, de nem

188
tehetjük! Mert maga feldarabolta!
A báty elfojtotta feltörő zokogását. Az életben maradt
nővér arca eltorzult. Az apa ismét sírva fakadt.
Ennek előtte soha meg sem fordult a fejemben, hogy a
legtöbb ember szemében én vagyok az a halloweeni jelmezbe
burkolt sötét halálfigura, aki „feldarabolta” szerettüket. És
azzal a téves feltételezéssel is ekkor szembesültem először,
hogy mi, patológusok szép holttesteket szétroncsolt hússá
változtatunk. Igaz, azóta gyakran találkoztam ezzel a
szemlélettel.
Sok ember – és sajnos azt kell mondanom, hogy köztük
rendőrök és néha még a halottkémi szolgálat tagjai is (akik
igazán lehetnének okosabbak) – helytelenül azt tanácsolják a
rokonoknak, akik látni szeretnék halottjukat a boncolás után,
hogy inkább ne akarják. Amiatt, „amit a  patológus művelt
vele”. Azok az emberek, akik nem képesek elviselni  a
boncolás gondolatát – még azok is, akik elvileg szakmabéliek,
de akik talán még sohasem jártak halottasházban vagy láttak
holttestet boncolás után –, egyszerűen nem volna szabad,
hogy rákényszerítsék saját érzelmeiket a rokonokra egy ilyen
kényes időszakban. Nem kétséges, hogy abban
reménykednek: ezen a módon támogatást nyújtanak. Ehelyett
mély és tartós sebeket ejtenek azokon, akik utolsó
istenhozzádot akarnának mondani… s akiknek szüksége is
van erre.
Ennek a mítosznak szomorú módon az a következménye,
hogy sok rokon, akinek hozzájárulását kérik rokonuk
felboncolásához, megtagadja ezt. Természetesen nem mindig
van választásuk: ha a halál váratlanul következik be, akár
természetes okból, akár baleset következtében, rendszerint a
halottkémi rendszer mondja ki a döntő szót, a halottkém
pedig bizonyosan elrendeli a boncolást, ha fennáll az

189
emberölés gyanúja. A társadalomnak tudnia kell, hogy ez a
nagyobb jó felülírja a család kívánságait. Nem megfeledkezve
arról, hogy egy rokon is lehet – és nagyon gyakran ez a
helyzet – a gyilkos.
A boncolástól való általános borzadással csak akkor
szembesültem, amikor egy nagyobb szerencsétlenséget
követően elolvastam egy nyilatkozatot, amelyet az egyik
rokon adott. Az illető nő arról értesült, hogy a tudomása
nélkül végezték el fiának boncolását. Úgy vélte, mivel fia
szerencsétlenség áldozata lett, halálának oka eleve
nyilvánvaló:

Véleményem szerint helytelen volt végrehajtani olyan

szükségtelen invazív beavatkozást, amely eltorzítja a
testet, mert ez a tiszteletlenség megnyilvánulása fiam felé,
és egyben figyelmen kívül hagyták családunk érzelmi és
vallási igényeit. Nekem ő továbbra is a fiam, testének
bármiféle megcsonkítása pedig megbocsáthatatlan
erőszak.

Teljességgel megértem, hogy nehéz elismerni a halál

véglegességét. Megérteni, hogy egy fiú, aki tegnap
gondolkodott, érzett és eleven volt, ma már nem az. A
legnehezebb pedig megérteni, hogy a bemetszés, amelyet egy
penge ejt, nem jogtalan behatolás, hanem a tisztelet aktusa, és
igen… talán a szereteté. Alább következnek a dühös, gyászoló
rokonok, köztük a fentebb idézett anya nevében eljáró rangos
ügyvéd szavai:

Az a mód, ahogy a halottainkkal bánunk, elárulja,

mennyire civilizált a társadalmunk. Érthető okokból
számos eljárásra zárt ajtók mögött kerül sor, ezért
különös felelősség terheli azokat, akiket ezzel a munkával

190
 bíztak meg, illetve az ezt ellenőrző hatóságokat.
Gondoskodniuk kell arról, hogy a holtak teste a
leggondosabb és legtiszteletteljesebb bánásmódban
részesüljön. Ez az, amit a gyászolók és az elhunythoz
közel állók jogosan várnak el, és amit a társadalom
egésze megkövetel.

Ugyan ki nem érthet egyet vele? Már ha eltekintünk attól,

hogy rokonokat képviselt, akik egyéb fájdalmaik mellett még
dühösek is voltak, amiért hozzátartozójukon boncolást
végeztek.
Nekem ezek a szavak hajszálpontosan megindokolják,
miért olyan fontosak a boncolások. Valahányszor elvégzek
egyet, alaposan, hatékonyan és figyelmesen nemcsak a
„leggondosabban és a legnagyobb tisztelettel” bánok a
halottal – ahogyan ezt egy civilizált társadalom elvárja –,
hanem azzal a szeretettel is, amely egy embertársamat
megilleti. Megállapítom a halál pontos okát, ezért roppant
lehangoló, ha rejtélyes, álorcás mészárosnak tekintenek.
Őszintén remélem, hogy azok, akikkel alkalmam volt
közvetlenül szót váltani, vagy akik a bíróságon hallották
rokonuk halálának okával kapcsolatos tanúvallomásomat,
értékelik, hogy nagy gonddal végeztem feladatomat. És
hiszem, hogy emberszerető módon.
Nagyon gyengéden próbáltam Alannah zokogó családjának
elmagyarázni, hogy a lány testét a boncolás során nem
csonkítottam meg brutálisan, viszont nagyon alapos
vizsgálatnak vetettem alá. Az ő érdekükben és a társadalom
érdekében. Nem lehet egy vállvonással elintézni, és azt
mondani, hogy „csak egy tizenöt éves lányról van szó”, mert a
társadalom tudni kívánja az igazságot.
Biztosítottam őket, hogy lányuk holttestének állapotát az
eljárást követően kollégáim – ahogyan minden esetben –

191
gondosan és szépen helyreállították. A halottasházi
technikusok joggal büszkék hozzáértésükre. Alannah
szüleinek nem kellett félniük attól, hogy megnézzék a
holttestet, sőt mindenképpen meg kellett ezt tenniük.
Szerettünk holttestének megtekintése a búcsúvétel
szertartásához tartozik, ez a halál véglegességének
tudomásulvétele és az élet ünneplése.
Akkor és ott intézkedtem, hogy láthassák Alannah-t.
Amikor távoztam, csendben köszönetet mondtak. Tudtam,
milyen hosszú és keserves lesz a gyász útja, ami most nyílik
meg előttük. Talán megkönnyítettem számukra néhány lépést
ezen az úton. Különböző okokból, de valószínűleg soha,
egyikünk sem felejtette el ezt a találkozást.
Én természetesen nem érezhetek személyes gyászt azért a
több tízezer emberért, akiknek a boncolását elvégeztem.
Amikor belevágok egy testbe, az érzés, amely elfog, nem a
gyász. Inkább olyasvalami, amit akkor tapasztalok, amikor
látom, ahogyan mások szenvednek saját veszteségük miatt.
Erre a jelenetre vagy a halottkémi szolgálat hivatalos
formaságai közepette kerül sor, vagy az irodámban, ahol már
természetesebben viselkedhetnek. Mostanra megbékéltem
azzal, hogy elővigyázatosan kell megfogalmaznom
válaszaimat. Az Alannah esete óta eltelt években egyenesen
arra a meggyőződésre jutottam, hogy sokkal gyakrabban
volna szüksége efféle találkozások megszervezésére a
patológusok és az elhunyt szerettei közt. Az információ,
illetve annak puszta megragadhatósága és konkrét jellege
nemcsak egyértelmű helyzetet teremt, hanem támogatást és
bizonyosságot is nyújt, szilárd alapot jelent, amelyről a
hozzátartozók végül továbbléphetnek.
Ami engem illet, azt mondanám, egész szakmai pályámon
tiszteletben tartottam és megértettem a hozzátartozók

192
fájdalmát, miközben igyekeztem tőle tisztes távolságot
tartani. Pszichoanalitikus hajlamú olvasók talán hajlamosak
anyám korai halálával összefüggésbe hozni kezdeti
törekvésemet, hogy elkerüljem a találkozást a halottak
hozzátartozóival. Viselkedésem megváltozására viszont így
reagálnak: „Aha! Nem engedheti meg magának, hogy átélje a
saját vesztesége miatt érzett mélységes gyászt! Ezért aztán a
mások gyásza által, kezelhető dimenziókban, éli át újra és
újra. És amikor ezzel végzett, kényelmesen távozik!”
Elfogadom, hogy ebben a teóriában valószínűleg van
valami.

193
 16

Habár munkámat tiszteletteljesen és szerető emberiességgel

végzem, ezt alapvetően tudományos távolságtartással teszem.
Amikor még csak néhány éve gyakoroltam hivatásomat, még
úgy hittem, hogy otthonom küszöbét átlépve mindig képes
vagyok levetkezni ezt a távolságtartó viselkedést, így aztán
némi csalódást okozott, amikor Jen célzásai ráébresztettek,
hogy családom körében nem az a joviális, szerető férj vagyok,
akinek magamat gondoltam, hanem mogorva, gondolataiba
merülő munkamániás.
Még hogy én? Ugyan dehogy… Csakhogy lebuktam:
miközben vártam, hogy bemelegedjék a sütő, egy sor
különböző késsel különböző szögekből szurkáltam a
vasárnapi pecsenyét. Hát aztán? Meggyőződésem volt, hogy a
kés okozta sérülésekből következtetni tudok annak pontos
méretére és alakjára, továbbá hogy a marha-vesepecsenyénél
semmi sem hasonlít jobban az emberi húsra. Bolond lettem
volna letenni egy kis kísérletezésről, amíg arra vártam, hogy
betehessem a marhahúst a sütőbe. Hát nem?
– Apa, te most tényleg úgy csinálsz, mintha az ebédünk egy
emberi lény volna? – kérdezte Anna, és letette kését-villáját.
Egy emberi lény, akit épp meggyilkolnak?
– Ne butáskodj, hogy volna már az? – kérdeztem vissza, és
gyorsan nekiláttam a vesepecsenyének.
–  Az én húsom teli van szúrásnyomokkal – tette hozzá
Chris. – Nézzétek!
Több lojalitásra számítottam a család másik hímnemű

194
tagjától. Mérgesen néztem rá a vesepecsenye felett, csakhogy
már elkéstem vele: ekkorra mindenki letette az evőeszközt.
Képtelenül mozgalmas életet élünk. Esténként igyekeztem
időben hazaérni a munkából, hogy átvegyem a gyerekeket a
dajkától, és megfőzzem a vacsorát. Jen ekkoriban kezdő
orvosként ügyeletbe járt. Nyugodtan elfelejthettük naptáraink
egyeztetését, hétről hétre rögtönözve próbáltuk összefércelni
programjainkat.
Aztán amikor egy nap nem voltunk otthon, leégett a
házunk. Nem teljesen, de ahhoz eléggé, hogy ki kelljen
költöznünk. A tüzet vagy elektromos hiba okozta, vagy egy
sértődött vádlott, aki ellen terhelő vallomást tettem (mint ezt
a rendőrség gyanította), vagy pedig én magam tehettem róla.
Soha nem sikerült rájönnünk, Jen azonban hajlott arra, hogy
a lehetőségek közül az utolsót valószínűsítse.
Barátainknál húztuk meg magunkat, lakhelyeket
béreltünk, építési vállalkozóknak udvaroltunk, tépelődtünk,
vajon okosabb lenne ebben a kiégett állapotában eladni a
házat, és újat venni helyette, vagy hozassuk helyre, és
költözzünk vissza. Igyekeztem nem házasságunk
szimbólumának tekinteni a rozzant épületet; a szerkezete
ugyan sértetlen maradt, a belsejét azonban fekete korom
borította, a berendezése pedig nagyrészt megsemmisült. Én is
beláttam azonban, hogy azok a nehézségek, amelyeket az
ideiglenes otthonok jelentettek, cseppet sem teszik
könnyebbé ezt a házasságot.
Micsoda megkönnyebbülés volt, amikor eljött a vakáció! Az
összes gyereket és kutyát bezsúfoltuk az autóba, és lassan
észak felé araszoltunk az autópályán. Man szigete felé
tartottunk, ahol nagylelkű anyósom és apósom szeretettel
vártak bennünket: ennivalóval, társasági összejövetelekkel,
uzsonnákkal a gyerekek számára, és whiskyvel-szódával az

195
esti órákra. Austin és Maggie kezdtek önmaguk elbűvölő
karikatúráivá válni, előbbi a gyarmatbirodalom szolid
emlékműveként, utóbbi pompás ruháktól roskadozó
szekrények úrnőjeként; kettejüknek több barátjuk volt, mint
ahány elfért a házukban, sőt talán az egész szigeten.
Jen és én e vakáció idejére fegyverszünetet kötöttünk, s a
köztünk lévő feszültség meg is szűnt, mert Jen drága szülei
mindent megtettek, hogy könnyítsenek számos terhünkön.
Engem mindössze egyszer kaptak rajta azon, hogy Maggie
késeivel a marhahúst szurkálom – ő pedig ezt inkább
érdeklődéssel, semmint haragosan figyelte. Aztán vidáman és
kipihenten, a hátsó ülésen barna, kuncogó gyerekekkel,
tengeri kagylókat és strandpapucsokat tartalmazó vödrökkel,
csupa homok farkukat csóváló ebekkel visszatértünk
Londonba: nagyon különböztünk a feszültséggel terhes
önmagunktól, amellyel útra keltünk.
Körülbelül két napba telt, hogy visszaváltozzunk. A
feszültségek pedig már azelőtt visszatértek, hogy ismét
visszaváltoztunk volna elfoglalt szülőkké és orvosokká.
Veszekedni nem veszekedtünk: néha fortyogtunk
magunkban, máskor hallgattunk. Valószínűleg egy ilyen
fortyogást vagy szilenciumot követően – az okokra már nem
emlékszem – vettem Jennek egy új ruhát, és meglobogtattam
két operajegyet. A Toscára. Nagyon szerettem volna
megnézni, tudtam, hogy nekem való, mert egy kollégám így
nyilatkozott a Puccini-műről: „csodálatos igazságügyi
szakértői opera”.
Egy ilyen este a mi mércénkkel mérve különleges
fényűzésnek számított, és nagy várakozásokkal néztünk
elébe. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy ügyeletes
voltam, amit senkivel sem tudtam elcserélni. Annyi biztos,
hogy a bébiszitter már megérkezett, mi pedig a hálószobában

196
készülődtünk, amikor megszólalt a telefont. Jen nézte,
ahogyan felveszem.
–  Itt Pam. – A kemény, racionális Pam, aki rendbe teszi a
rendetlen patológusok életét. Ez csak egyvalamit jelenthetett.
Jen szeme az arcom láttán résnyire szűkült.
–  Jó – mondta Pam, aki szokása szerint így indította a
beszélgetéseket. – Lenne egy munka neked. Döbbenetes eset.
Egy egész családot lőttek agyon, az ágyukban, valószínűleg az
éjjel, de csak ma délután bukkantak rájuk. Az apa túlélte.
Éppen hogy. Súlyosan megsebesült, most kórházban van.
Úgy tűnt, olyan esetről van szó, ahová azonnal ki kell
szállnom, és ezt nyilván az arcomról is le lehetett olvasni. Jen
ezt látva hátat fordított nekem. A szép, új ruha még az
akasztóján volt. Ahelyett, hogy levette volna róla, szomorúan
kinyitotta a szekrényt, és beakasztotta.
– Hol? – kérdeztem Pamtől.
– Majd megmondom, hol, de te ma nem mész.
Nagy levegőt vettem. Én mindig azonnal indultam
bárhová.
–  Megvetted Jennek azt a ruhát, megvetted azokat a
jegyeket, ezt most már nem lehet lefújni.
Pam mindig mindenről tudott.
– De…
– Ha most egy emberölés miatt lemondod ezt az estét, soha
többé nem áll szóba veled. Várhat a dolog.
Amiről beszámolt, attól bármely igazságügyi patológusnak
gyorsabban vert volna a szíve. Azért kell minél hamarabb
odaérnünk egy bűntény helyszínére – azonkívül persze, hogy
a rendőrnek mindig minden sürgős, a hozzátartozók pedig
szeretnének minél többet megtudni –, mert úgy tudunk a
legeredményesebben dolgozni, ha a holttest korai folyamatai,
például a kihűlés és a hullamerevség még igen pontosan

197
jelzik a halál időpontját.
–  Azt hiszem, oda kell mennem – mondtam Pamnek –,
mert…
–  Mondtam már, hogy ma este sehová nem mész. És ha
aggódsz a halál időpontja miatt, most hagyd abba. A
rendőrség már tudja. Az apa hátrahagyott egy papírt, amin
közli, hogy öngyilkos lesz, a szomszédok pedig
dörrenésféléket hallottak úgy éjfél után egy órakor. Amúgy
meg az éjjel történt, és a rendőrség egész délután dolgozott az
ügyön. Elvoltak a három holttesttel meg minden mással, rád
holnapig nem lesz szükség.
– De…
–  A halottak megvárnak, a férj kórházban van, úgyhogy
nincs miért sietni.
Pedig mindig volt miért sietni.
– Menj oda holnap reggel nyolcra, minden el van igazítva.
– De…
– Dick, ugye nem akarsz vitatkozni velem?
Hát nem. Pammel soha senki nem vitatkozott.
Így hát elmentünk az operába, Jen felvehette a ruhát, és
minden nagyon szép volt, leszámítva, hogy valamiképpen az
ágyukban agyonlőtt családtagok is velünk jöttek az előadásra.
Próbáltam nem gondolni rájuk, de hiába. Melyik holttesttel
kezdem majd? Mennyire súlyosak az apa sérülései? Vajon
mindnyájukat meg akarta ölni, s azután akart  magával is
végezni? De az utolsó pillanatban inába szállt a bátorsága?
Vagy elvétette a lövést? Vagy egy őrült, álarcos betolakodó
ölette meg vele a családját, és íratta meg vele az
öngyilkosságról szóló szöveget? De akkor miért kímélte meg
az apa életét?
Nem szálltam ki a helyszínre, de Jen számára nagyon is
egyértelmű volt, hogy kész voltam megtenni, és hogy Pam

198
akadályozott meg benne. Jen egész idő alatt egy szótagú
szavakkal kommunikált velem. Miután hazaértünk,
megvártuk, míg a bébiszitter elmegy, és akkor veszekedtünk
egy nagyot. Vagyis inkább Jen veszekedett, mert amikor
láttam, hogy mennyire dühös, csak lapítottam, mint a
zsákmányállat, amely a ragadozómadártól retteg.
Valamiképpen sikerült tönkretennem ezt a csodás estét.
–  Ki nem állhatom – mondta Jen, – amikor dühösen
hallgatsz. Kész vagyok tőle! Miért menekülsz tőlem? Miért
nem vigasztalsz?
Nos… Mert…
– Ezért dolgozol halottakkal?
No álljunk csak meg egy percre.
–  Mert ők észre sem veszik, ha közömbösen teszel-veszel
körülöttük?
Telitalálat!
Bár Jen szerint anyám korai halála miatt lettem olyan,
hogy mihelyst komolyra fordul a helyzet, és kihátrálok belőle,
gyanítottam, hogy ennek igazi oka inkább apám robbanékony
természete volt. Teljesen tőle függtem, s akinek szinte
folyamatosan gondja volt arra, hogy egy biztonságos,
szeretetteljes közegben éljek. Ezt rengették meg időről időre
dühkitörései, aminek hosszú távon az lett a következménye,
hogy mindig visszafogom magam, ha úgy érzem, hogy az
indulat magával ragadna.
Természetesen olykor dühös, szomorú vagy csalódott
vagyok, ahelyett azonban, hogy ezt kimutatnám, nyugalmat
erőltetek magamra. Ritkán veszekszem, és soha nem
kiabálok. Vagyis: egyszer megtettem – ekkoriban, vagy
valamivel korábban. Sok évvel később lányom az esküvőjén
elmondta, hogy egész életében mindössze egyszer tapasztalta,
hogy elvesztem az önuralmam (új öltöny, fürdőszoba,

199
vízipisztoly…). Nem szégyenkeztem miatta, sőt tetszett is,
hogy egyáltalán sikerült kikelnem magamból.
Romantikus esténk az operában nem hozta meg a remélt
sikert, ezért úgy gondoltam, azon nyomban elhúzhatok a
bűnügy helyszínére. Elég volt azonban egyetlen pillantást
vetnem Jen arcára, hogy lássam, ez válóok volna, tehát
türtőztettem magam. Másnap reggel fél hétkor azonban már
talpon voltam, és indulni készültem a családirtás helyszínére.
Jen nem ébredt fel, vagy legalábbis nem adta ennek semmi
jelét.
Pam instrukcióinak megfelelően reggel nyolcra értem oda:
ez a nap nagyon, de nagyon hosszúnak ígérkezett. A
helyszínen még szép számmal találtam rendőröket, riportert
viszont meglepően keveset. Ők valószínűleg már jártak ott, és
el is mentek. Nincs olyan emberölés – különösen többszörös
emberölés –, amely annyira borzalmas volna, hogy ne
számolnának be róla. Tapasztalataim szerint újságírói
szempontból „minél rosszabb, annál jobb”. Hasfelmetsző Jack
rémes gyilkosságai a mai napig szalagcímeket szülnének. Úgy
tűnik, csak egyes szexuális motivációjú gyilkosságok részletei
kerülik el a sajtó figyelmét, bár ennek alighanem több köze
van az információk visszatartásához, mint a gyászolók
érzelmeinek tiszteletben tartásához.
Amikor beléptem a meggyilkolt család házába, még jelen
volt a halálnak az a csendje, amit oly jól ismerek, igaz, a
rendőrök még sürgölődtek, és a jelenlévők csevegtek is
egymással. Amit odabent találtam, kísérteties paródiája volt
annak, ahogyan a családi otthonok festenek, amikor lakóik
egy szokványos szombat reggelre ébrednek.
Nagy volt a rend. Nyoma sem látszott a gyilkossági
helyszínekre gyakran jellemző káosznak: nem voltak üres
sörös- és vodkásüvegek, mocskos szőnyegek, nem láttam

200
lepusztult konyhát, csupa vér fürdőszobát. Ez a család
rendesen főzött és táplálkozott, tagjai gondot viseltek
magukra és egymásra.
A tizenéves lány szobája tiszta volt és csinos, a házi
feladatával végzett, és odatette az iskolai hátizsákja mellé. A
ruhái gondosan össze voltak hajtogatva: fényes anyagú
pizsamájában feküdt az ágyban. Fejét egyetlen golyó ütötte át.
A következő szobában fiútestvére a hátán feküdt, őt
homloka közepén érte a lövés, körülbelül egyarasznyiról. Úgy
tűnt, álmában halt meg. Nem volt nyoma dulakodásnak, sem
más szokatlan eseménynek.
Anyjuk, egy csinos, sötét hajú asszony a hitvesi ágy jobb
oldalán feküdt, jobb orcája alatt összekulcsolt kézzel, mintha
imádkozott volna, békésen. A golyó a homloka bal oldalán
hatolt be, arcára odaszáradt a lefolyó vércsík.
–  Nem kétséges, az apa tette – állapította meg a
helyszínelők vezetője.
– Mennyire súlyosak a sérülései? – kérdeztem.
A rendőr az éjszaka nagy részét ott töltötte, sápadtnak,
ziláltnak tűnt.
– Hát… valószínűleg nem fog belehalni.
Elgondolkodtam, vajon az apa csakugyan meg akart-e
halni, vagy valójában csak az volt a szándéka, hogy
megsebesítse magát. Az első három lövést nagyon pontosan
adta le. Vajon magát is főbe lőtte? Ha igen, nem egykönnyen
számolhatott azzal, hogy életben marad. Furcsa.
Megbeszéltem a fotóssal, milyen felvételeket készítsen, és
elmondtam neki, mire van szükségem. Vetettem egy utolsó
pillantást az anyára és a két gyerekre, aztán megegyeztünk a
halottkémi szolgálat képviselőjével: a három tragikus halált
halt családtag holttestét elvihetik a halottasházba.
Miután ez megtörtént – és mivel több ujjlenyomat

201
begyűjtésére nem volt szükség –, bejárhattam a helyszínt,
hogy részletesebben is szemügyre vegyem. Ekkoriban még
senki sem hallott DNS-vizsgálatról, és a törvényszéki
szakértői technika sem volt olyan fejlett, mint manapság.
Ennek eredményeképpen a bűnügyi helyszínen tartózkodók
akkori viselkedését ma már több mint lezsernek tekintenénk.
Így, miközben mindig nagyon ügyeltünk arra, hogy a
holttesten kívül semmihez ne nyúljunk, ha egy rögzített
ujjlenyomatról kiderült, hogy valamelyik patológusé, az
mindössze azzal a következménnyel járt, hogy az illető
tartozott venni egy üveg whiskyt a helyszínelőknek.
A családtagok boncolása egyszerű volt, mert egészséges
emberekről volt szó, akiket csak egy-egy fejlövés ért. Az esetet
mégis roppantul hátborzongatónak éreztem; nyilvánvalóan
tartós benyomást tettek rám azok a csendes-rendes szobák és
az oda nem illő holttestek. A helyszín nyomasztó hangulata
hazáig kísért, és azután sem tudtam szabadulni tőle, hogy
betettem magam mögött az ajtót. Késő délután volt, a
gyerekek nagy ricsajjal rohangáltak a házban. Látványuk –
kipirult, nevető arcuk, elevenségük – képtelenül boldoggá tett.
Egyenesen az íróasztalhoz mentem, amelynél Jen a könyvei
fölé hajolva ült. Átkaroltam a vállát, és bocsánatot kértem
tőle, amiért ennyit dolgozom, idehaza pedig hűvös és
szenvtelen vagyok. Tudva, hogy semmi sem lehet rosszabb,
mint annak a családnak a hideg érzéketlensége, akiknek a
holttestét csak az imént vizsgáltam meg, a fülébe súgtam:
megígérem, hogy próbálok majd szeretőbb, nyitottabb,
érzőbb szívű férje lenni.
Később kiderült, hogy az apa, aki kivégezte a családját,
önmagát nem fejbe lőtte. Sérülései nem voltak
életveszélyesek. Amikor elbocsátották a kórházból, egyenesen
egy pszichiátriai osztályra vitték. Egy rendőr, akivel később,

202
egy másik üggyel kapcsolatban találkoztam, elmondta: az
apát védő ügyvédeknek mindenkit könnyen sikerült
meggyőzniük zavartságáról, ezért csak kevésbé súlyos
következményekkel járó emberölésért emeltek vádat ellene.
Az emberölésért rendszerint enyhébb büntetést szabnak
ki, mint a gyilkosságért, a védő-teamek tehát értelemszerűen
előnyben részesítik ezt a besorolást, és akkoriban gyakran el
lehetett érni a mérsékelt felelősségre vonást. Ennek
definícióját a 2010-es jogi reformok utóbb szigorították, így
ma már csak azokra alkalmazható, akiknek állapota igazoltan
kóros. E reformok előtt sok évvel azonban a védő könnyen
kieszközölte a mérsékelt felelősségre vonást, s attól tartok,
ezzel gyakran vissza is éltek. Ebben a konkrét ügyben
azonban nem merült fel bennem, ahogy senki másban, hogy
az apa ne lenne őrült. Ahhoz, hogy valaki agyonlője családja
összes tagját, teljesen őrültnek kell lennie – nem?
Úgy gondoltam, az ügy ezzel lezárul, ám a törvényszéki
orvostanban, dacára annak a ténynek, hogy a páciensek
halottak, az ügyek gyakran új életre kelnek. Néhány hónappal
később beidéztek, hogy tanúskodjak az apa perében.
Elképedve értesültem róla, hogy végül nem emberölésért,
hanem családja meggyilkolásáért emeltek vádat ellene. A
jelen lévő rendőrtiszt csendben közölte velem, hogy az apa a
pszichiátriai intézetben viszonyt kezdett egy rezidens
orvosnővel, és bizalmasan közölte vele: csak tettette az
őrültséget, és hogy valójában családi élete az idegeire ment.
Egyszerűen agyonlőtte családtagjait, mert elege volt belőlük.
Gondolhatjuk, hogy ez egyértelmű bizonyítéka a zavart
elmének, ám amikor a szerető továbbította az információt a
hatóságoknak, azok azonnal mélyinterjúkat rendeltek el,
amelyek alapján a férfit épelméjűnek ítélték. A vádat
gyilkosságra változtatták. Az apát bűnösnek találták, és

203
életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A család
elpusztításának rettenetes tablója abban a látszólag rendes,
harmonikus otthonban nem téboly, hanem hidegvérű,
szándékos, kitervelt emberölés eredménye volt.
A tárgyalás eszembe juttatta elhatározásomat, hogy
figyelmesebb, odaadóbb férj leszek. Nem hiszem, hogy bárki,
a gyerekeimet is ideszámítva, valaha is azzal vádolt volna,
hogy nem vagyok jó apa. Reggelente én készítettem fel őket,
és mihelyt hazaértem a munkából, minden időmet kitöltötte a
felolvasás, a főzés, a házi feladataikkal kapcsolatos ügyek, a
lefektetésük. Férjként viszont határozottan kudarcot
vallottam.
Jen érzelmeit látványosan kimutató, szerető férjet akart.
Azt hittem, szeretetemet azzal bizonyítom, ha hosszan tartó
tanulmányai során oroszlánrészt vállalok a házimunkában és
a gyereknevelésben. Amikor azonban a csak nemrég
börtönre ítélt apára gondoltam, rájöttem, úgy tűnhetett, ő is
jól viseli gondját a családjának – ezalatt azonban titkon a
meggyilkolásukat tervezte. Sőt, rájöttem, hogy minden
további nélkül lehetséges maradéktalanul részt venni a
család életében úgy, hogy az ember esze valahol egészen
máshol jár. Vajon én is ugyanezt tettem? Túl sokat gondoltam
a munkára, miközben a tökéletes apát játszottam? Lehetett ez
az oka Jen panaszainak? Lehetséges, hogy valójában több
szeretetet, erősebb elköteleződést igényelt?
Elgondolkodtam, de tenni semmit sem tettem.
Visszatértünk a dolgok egy olyan rendjéhez, amely, úgy tűnt,
kizár mindenféle szeretetteljes elkötelezettséget. Egyikünk
mindig készült munkába indulni. Ha pedig mindketten otthon
voltunk, ezer dologra kellett figyelnünk: a gyerekekre és
iskolai dolgaikra, munkahelyi nehézségekre, a ház
állapotára…

204
 Töprengtem, vajon hogyan kellene mindezt még szeretettel
is megspékelnem… Beírjam a határidőnaplómba, hogy „du. 5:
munkahelyi értekezlet, du. 7: szeretet”? És mit kellene
tennem? Vigyek haza virágot? Gyújtsak gyertyát étkezéseink
alkalmával? Szívesen megkérdeztem volna más férfiakat,
hogy nekik miképp sikerül mindennapi házaséletük részévé
tenni a meghittséget, a humort és ezt a szeretet-dolgot, de az
én köreimben egy efféle eszmecsere elfogadhatatlan, sőt
egyenesen lehetetlen lett volna. Mi emberölésről beszéltünk,
nem szeretetről.
Ekképpen pedig továbbra is hibát hibára halmoztam.

205
 17

A Koronaügyészi Szolgálat végül megkeresett az Anthony

Pearson-ügyben. Barátnője, Theresa Lazenby ellen
gyilkosságért emeltek vádat, és tárgyalása rövid időn belül
várható volt.
Sor került egy, az eljárás előtti megbeszélésre (ez egy olyan
kiváló lehetőség volt, amelyben Simpsonnak egész karrierje
alatt része lehetett, én azonban már csak az eltűnésének
voltam tanúja), s előtte az ügy dokumentációja és a
fényképfelvételek segítségével felfrissítettem emlékezetemet.
A vád képviselője ugyancsak megküldött nekem néhány
anyagot, köztük Theresa rendőrségi kihallgatásainak átiratait
is.
Miközben olvastam, eszembe jutott, milyen nehezére esett
az őt kihallgató nyomozóknak, hogy összekapcsolják a
megfojtott felnőtt férfi holttestét ezzel a fiatal nővel. Amikor
beszéltek róla, mintha egyszersmind védelmükbe is vették
volna. Hamarosan megértettem az okát.
A kihallgatás során Theresa előadta, hogy öt éve ismerte
Anthonyt. Volt tőle egy négyéves lánya, aki anyai
nagyszüleinél élt. Theresa megosztotta idejét a férfival közös
lakásuk és szülei háza között. Az éjszakákat férjénél, a
nappalokat szüleinél töltötte.
Anthony halálakor Theresa szülei és kislánya vakációztak,
nem voltak otthon. Theresa részletesen beszámolt arról a
napról, s csak annyit mondhatok, meglehetősen átlagos nap
volt, amely azonban különösen végződött. A kettő ellentéte

206
szinte szürreális. Theresa vett egy születésnapi képeslapot
egy barátnőjének, és felvett videóra egy tévéműsort távol lévő
szülei és kislánya számára, majd felkereste nagyanyját, hogy
betegeskedő nagyapja felől érdeklődjön tőle.
Eredménytelenül próbált némi segítséget kérni, hogy
kifizethesse egy tenerifei üdülés költségeit, ahová a barátaival
készült. Eddig semmi különös.
Később találkozott Anthonyval a pubban. A férfi erősen
ivott, és furcsa módon bosszankodott, hogy a nő ilyen korán
megérkezett. Nem helyeselte a tenerifei utat („Te lotyó!”),
aztán pénzt követelt tőle, hogy további italokra, majd
marihuánára költse.
Theresa a pult mögött álló aznapi felettesétől kért kölcsönt.
Zűrzavaros este következett ivászattal, marihuánával,
dühkitörésekkel. Maga Theresa csak egy fél pohár világos sört
ivott, füvet nem szívott; elmondása szerint igyekezett
megbékíteni igencsak kiszámíthatatlan és nehéz természetű
emberét. Mire hazaérkeztek egy közben vásárolt pizzával,
vallomása szerint a férfi már kiszámíthatatlan volt:

Odaadtam neki a nappaliban a pizzát, ő pedig közölte, hogy

elvesztette a marihuánáját. Azt feleltem: „Ne hülyéskedj.”
Elkezdtem átkutatni a zsebeit, mire a falhoz nyomott… két
üveg hamutartót is a falhoz vágott. „Muszáj folyton
összetörnöd valamit”, mondtam neki. „Hát ez igaz”, mondta.
Egyszerűen bekattant, elkezdte leszedni a videókat a
kandallópárkányról, tárgyakat hajigált, ordított, és nekiállt
szétszedni a videómagnót, amikor pedig odamentem
leállítani (sírva), fejbe vágott, én pedig elestem, és megvágtam
a kezem (mutatja a vágást jobb keze tenyerén), és minden
csupa üvegszilánk volt, én meg a nappali ajtaja előtt
feküdtem, amit ő nem tudott kinyitni, mert ott volt a fejem,
úgyhogy csapkodni kezdte a fejemhez az ajtót.

207
 Bement a vécére, szándékosan belevágott a karjába egy
borotvapengével… Fogtam egy törölközőt, és mondtam neki,
hogy ne legyen már hülye. A törölközőt a karjára csavartam,
azt hiszem, a jobb karja volt, de ő ledobta a törölközőt. Aztán
kihúzta a drótot a lámpa csatlakozójából…
Kimentem a hálószobánkba, ő pedig tovább dobálózott
mindenfélével, az én kis dísztárgyaimmal. Bement a
konyhába. Van egy üveg étkezőasztalom, mondtam neki,
össze ne törje, mire ő felkapta a só- meg a borsszórót, aztán
bement a hálószobába, és kidobta őket az ablakon. Aztán
felkapta a tükröt, úgyhogy becsuktam az ablakot, aztán belé
kapaszkodtam, és mind a ketten az ágyra estünk (zokog), én
pedig próbáltam lefogni.
Megvágta a karomat. Nem tudtam, mi történt, de elhúztam
a karomat (mutatja alkarján a vágásokat), ő pedig a
gyomromba könyökölt. Megint lefogtam, erre megvágta és
megharapta a karomat (vágásokat és egy zúzódást mutat a
jobb felsőkarján). Felkaptam egy nyakkendőt az ágy mellől
(zokog), ott volt az éjjeliszekrényen, baloldalt, és fojtogatni
kezdtem vele. Nem akartam bántani, csak az akartam, hogy
ne bántson tovább… egyszerűen nem tudtam… csak azt
akartam, hogy fejezze be, ne bántson. Rákiáltottam, hogy
hagyjon békén, szálljon le rólam. Hagyjon! Hagyjon! Aztán
amikor nem ütött tovább, kirohantam a házból és idejöttem.

Kérdés:  Amikor fojtogatta Tonyt, fölötte volt az ágyban,

vagy ő volt maga fölött, vagy az oldalukon feküdtek?
Válasz:  Majdhogynem közvetlenül egymás mellett
feküdtünk, én az ágyon bal felől. Hanyatt feküdtem. Ő
keresztbe feküdt a lábamon, de ezzel nem tett
mozgásképtelenné. Párszor gyomron vágott, én a
nyakára tekertem a nyakkendőt… (zokog)
K.: Folytassa…

208
 V.:  Átvetettem a nyakkendő egyik végét a másikon, és
szorosra húztam, hogy ne üssön tovább. Nem tudom,
mennyi ideig, de amikor már nem ütött, kirohantam a
házból, és idáig futottam.
K.: Meg akarta ölni?
V.: Nem, nem akartam megölni.
K.: Gondolt arra, hogy megölte?
V.: Tudtam, hogy valami bajt okoztam neki, mert próbált
levegőhöz jutni. Az arca bíborszínű lett. A szája, a
nyelve… a nyelve kilógott a szájából… Néztem.
Tudtam, hogy kárt tettem benne. Ki kellett jutnom a
házból. Ide kellett jönnöm, hogy segítséget kérjek
Tony számára. Mondtam is mindjárt, annak a
rendőrnek.

Theresa azzal folytatta, hogy Tony korábban is megtámadta,

de zokogva hozzátette, hogy szerette a férfit, és úgy érezte,
annak is szüksége van rá. Úgy tűnt, nagyon fiatalon lett anya
– Tony és ő még alighanem tizenévesek lehettek, amikor
gyerekük született. Theresa a családon belüli erőszak
áldozata volt, mégsem tudott szabadulni a kapcsolatból, mert
úgy hitte, a férfinak szüksége van rá.
Meghatott a tiltakozása, ahogyan váltig állította, hogy most
először állt ellen, és most is csak a súlyos fizikai fenyegetés
hatására, amelyet Tony jelentett a számára. Néha az
elkövetők inkább tűnnek áldozatnak, Theresa pedig
szenvedett is, bánta is, amit tett. A vád azonban úgy tervezte,
az én bizonyítékaimból indul majd ki. Amelyeknek azonban
pártatlannak kellett lenniük. Így hát eltökéltem magamban,
hogy ragaszkodom az igazsághoz, annak szépséges
egyszerűségéhez, és nem hagyom, hogy az érzelmek, a maguk
minden álnokságával, megzavarják ezt az egyszerűséget.
Az üggyel kapcsolatos értekezletet a Koronaügyészi

209
Szolgálat egyik helyiségében, az Old Bailey felett tartották. Az
itteni tárgyalótermek fenségesek, falaik faburkolatúak: az
Egyesült Királyságban nincs még egy bíróság, ahol ennyire
érezni lehetne az igazság jelenlétét, illetve a hely történelmi
hangulatát és jelentőségét, mint az Old Bailey 1-es számú
termében.
Az emeleti irodákban azonban nincs semmi fenséges.
Egy ütött-kopott bútorzatú, rosszul záródó ablakú
szobában várakoztam, amikor hirtelen berontott két – egy
idősebb és egy fiatalabb – ügyész. Egyenesen a tárgyalásukról
érkeztek, amelynek helyszíne az  alanti tárgyalóterem volt,
még a talárjukat is viselték. Parókájukat  az asztalra dobva,
nevemen szólítva üdvözöltek, mielőtt a hivatalos
megbeszélésre sor került volna. Kevéssel ezután két detektív
is megjelent. Azok közt, akik együtt vesznek részt egy
boncoláson, az élmény közösséget teremthet: szívélyesen,
barátok módjára ráztunk kezet egymással.
Egy nagy, csupa karc asztal körül ültünk,
porcelánbögrékből ittuk a teát, mert az ügyészeknek nem
felelt meg a műanyag pohár. Előttünk az asztalt különböző
dossziék és fotográfiák borították. A nagy-londoni rendőrség
fényképfelvételeit kis iratgyűjtők tartalmazták: kemény barna
borítójuk volt és fekete műanyag gyűrűk fogták össze őket.
Amíg a többiek Theresa Lazenby védekezését taglalták, én
hallgattam. A vád gyilkosság volt, de mindenki arra számított,
hogy ügyvédje kéri majd, legyen inkább a korlátozott
ítélőképesség állapotában elkövetett emberölés, amely
értelemszerűen sokkal enyhébb büntetéssel jár. A nyomozók
szerették volna, ha ez a kérés meghallgatásra talál.
Nyilvánvaló volt, hogy rokonszenveznek Theresával, s úgy
vélik, önvédelemből cselekedett. S valóban: korábban még
csak nem is kifogásolták, amikor óvadék ellenében

210
szabadlábra helyezték, holott gyilkossággal gyanúsították.
–  Olvasta, amit a rendőrségi kihallgatásán mondott, dr.
Shepherd? – kérdezte az idősebbik ügyész.
– Igen.
–  És látta, miket művelt vele a férfi, míg aztán Theresa
felkapta azt a nyakkendőt? – kérdezte az egyik detektív.
– Nem, azokat a fotókat nem kaptam meg.
Hosszas kotorászás után az ügyész átadott nekem egy
iratgyűjtőt. A rendőrségi fotódossziékban, amelyeket én
szoktam látni, rendszerint gyilkosságok helyszínein és
boncolásokon készült felvételek vannak. Ez a gyűjtő más volt:
a képekről egy csinos fiatal nő nézett rám, aki nagyon is
eleven volt.
– Tehát – mondtam – ez Theresa.
Sugárzóan fiatalnak és egészségesnek tűnt. Arca üde volt,
hosszú, vörös haját – okosan – hátrakötötte. Nagyon bájos
jelenség volt, pontosan olyan, amilyennek a rendőrök leírták
nekem jó néhány hónapja. Egy világ választotta el a
gyilkossági ügyek tipikus gyanúsítottjaitól.
Gondosan szemügyre vettem minden egyes fotót,
miközben mindenki más a teáját kortyolgatta vagy
beszélgetett. Végül felemeltem a tekintetemet.
–  Azt hiszem… – szólaltam meg, de aztán elhallgattam.
Tényleg biztos vagyok a dolgomban? Nem akartam, hogy az
üggyel kapcsolatos bármiféle prekoncepció megzavarja
tisztánlátásomat, és megfeledkezzem egy esetleges tévedés
rettenetes következményeiről.
A rendőrök feszülten figyeltek, vártak. Az ügyvédek a
homlokukat ráncolták.
A szünet kezdett hosszúra nyúlni.
–  Igen? – szólt nyomatékkal az idősebb ügyész olyan
hangon, ami alááshatta annak hitelességét, amit mondani

211
készültem.
Ekkor eszembe jutott az emésztő kétely, amely a boncolás
napján fogott el. Már akkor is a sztori és a tények
disszonanciája okozta, most pedig újabb jelentős eltérést
fedeztem fel az igazság, és annak Theresa-féle változata közt.
Igen. Biztos voltam a dolgomban.
–  Úgy gondolom, Theresa összes sérülését ő maga okozta
saját magának.
A vád képviselője elképedt arccal nézett rám.
– Micsoda?
– Mindezeket ő okozta magának.
Ifjabb kollégája a képek után nyúlt.
–  Azokat a vágásokat a karján… azt mondja, ő maga
csinálta?
–  Úgy gondolom. És nem hiszem, hogy önvédelemből ölte
meg Anthony Pearsont, mert a férfi üveggel,
borotvapengével, miegyébbel támadt volna rá.
Összenéztek.
– Ezt fogja mondani a bíróságon?
–  Igen. De persze még időre volna szükségem, hogy
mérlegeljem ezt a változatot.
–  Hogyhogy…? – kérdezte a detektívfelügyelő, aki pedig
nem egykönnyen döbbent meg, de most nyomorúságosan
festett. – Hogy lehet ennyire biztos abban, hogy Tony Pearson
nem vágta meg Theresát?
Ami azt illeti, a képeken a sebek egytől egyig magukon
viselték az önkezűség klasszikus jegyeit. Ha valakit
megtámadnak, igyekszik kitérni, elfordul, elmozdul, csinál
valamit – önkéntelenül. Ha csak nem fogják le, márpedig
Theresa szerint ez nem történt meg, vagy pedig nem teszik
mozgásképtelenné droggal vagy alkohollal (és őt
nyilvánvalóan nem tették), akkor senkinek nem hagyja, hogy

212
újra és újra belevágjanak a bőrébe, ugyanabban az irányban
és ugyanazon a helyen.
Volt további bizonyíték is. A sebek kizárólag a saját kezűleg
okozott sérülések leggyakoribb helyein (amelyek azért a
leggyakoribbak, mert könnyen hozzáférhetők) látszottak, és
mindössze mérsékelt erő alkalmazásával ejtették őket. Nem
nehéz nagy erőt alkalmazni, ha valaki őrjöng, és valaki mást
vág meg, de igencsak nehéz, ha önmagunkat sebezzük meg.
Mindezt ki is fejtettem.
–  Ezeket a sebeket bizonyosan nem védekezés közben
szerezte – feleltem.
A két jogász ismét egymásra, majd a rendőrökre nézett.
Ismét érzékeltem, hogy noha a nyomozók gyilkossággal
vádolták meg Theresát, nyilvánvalóan kedvelik. Egyikük
kezébe vette a képeket tartalmazó irattartót.
– Nézze meg az arcát: ezt a sebet Tony Pearson kellett hogy
ejtse – mondta.
Megráztam a fejem.
– Nem. Ezek köröm okozta sérülések.
Saját arcomhoz emeltem a kezem, és úgy tettem, mintha
pontosan ugyanúgy, ugyanott megkarmolnám.
–  Ha jól emlékszem – tettem hozzá –, az áldozat körmei
tövig voltak rágva. Túlságosan rövidre ahhoz, hogy ezeket a
karmolásokat okozhatták volna.
Magamhoz vettem a boncolási dossziét. Csatolva voltak
hozzá a jegyzetek, amelyeket a halottasházban készítettem, s
amikor megmozdítottam őket a levegőben, halványan
érezhetővé vált a szaguk, a boncterem csípős szaga.
Gyorsan átlapoztam a mappa tartalmát, s végül eljutottam
egy képhez, amelyen jól látszottak Anthony ujjai.
– Igen, szemlátomást rágta a körmeit. Nem lettek volna elég
élesek, hogy karmolást ejthessen Theresa arcán – jegyeztem

213
meg, majd átnyújtottam a nyomozóknak.
Azok megnézték, majd továbbadták az idősebb ügyésznek,
aki feltette a szemüvegét, hogy közelebbről is megnézze, majd
a fiatalabb elé ejtette, aki körülményesen megvizsgálta, majd
gyorsan becsukta a mappát.
Felemeltem Theresa képeit.
– Másfelől… – szóltam, és felmutattam egyet, amelyen látni
lehetett az ujjait – ő észszerű hosszúságúra vágta a körmeit,
de bizonyosan meg tudta velük karmolni az arcát.
Körbeadták, ezután csend következett.
– És a harapásnyom a karján? – firtatta az első jogász.
– A saját szájával is elérhette a felkarját.
Nem túl ügyesen, de a saját karomba harapva be is
mutattam, hogyan. Aztán ismét kinyitottam a fotós mappát.
–  És nézzék meg jól, a harapásnyomok kis szájra utalnak,
túl kicsire, semhogy férfitől származhatnának. Ezt Theresa
szájának megmérésével természetesen megerősíthetjük, de
nincs szükségünk fogorvos szakértőre, hogy megvizsgálja. A
harapásnyomok jellegzetesen egyéniek.
Ismét csend állt be.
–  És felfigyeltem rá a jelentésükben – fordultam a
felügyelőhöz –, hogy amikor Theresa megjelent a
rendőrségen, először a mentőket hívta. Aztán…
– Aztán amikor megvizsgáltuk a sérüléseit, szóltunk nekik,
hogy ne jöjjenek.
–  Mivel úgy találták, hogy nem túl súlyosak –
emlékeztettem őket.
Az ügyész megkérdezte: – Amikor ma idejött, már ezt
akarta mondani nekünk?
–  Akkor még nem láttam a képeket. Bizonyosan
szándékomban állt azonban közölni önökkel, hogy Theresa
verziója nem lehet igaz. Azóta vagyok biztos ebben, hogy

214
elolvastam a kihallgatása átiratát.
A vád képviselői izgatottnak tűntek, a rendőrök elgyötört
arckifejezése elárulta, hogy megértették, a gyanúsítottjuk
felültette őket.
Magabiztos, vagy legalábbis eléggé magabiztos voltam,
mert erről a bizonyítékról beszéltünk a Guy’sban, és teljes
volt köztünk az egyetértés. A fojtogatásra használt eszköz
nyomaiból tudtam, hogy Theresa nem tekerhette körbe a férfi
nyakán a nyakkendőt, nem vethette át egymáson a végeit, és
nem húzhatta szorosra, ahogyan előadta. A nyakkendő nem
vette körül az egész nyakat, és a végei sem keresztezték
egymást. Csak a nyaka elejének feszült neki.
–  Először úgy gondoltam, nyilvánvalóan hátulról fojtotta
meg Anthonyt, miközben a nyakkendő mindkét végét húzta,
csakhogy nagyon pontosan leírta, milyen volt a férfi arca,
miközben fojtogatta.
– Mondta is, hogy szemben volt Anthonyval.
–  Ezt mindenesetre elhiszem. Ám ha úgy tette, ahogyan
leírja, akkor egy eszméletén lévő felnőtt férfi könnyen
leszerelhette volna.
Mindenki várt, aztán az egyik detektív zavart képpel,
motyogva megkérdezte: – Akkor hát hogyan…?
–  Tony Pearson nagyon részeg volt, majdnem háromszor
annyi alkohol volt a vérében, mint amennyivel a törvény
szerint még autót vezethetett volna. Marihuánát is szívott,
ami feltehetőleg fokozta az alkohol hatását. A legvalószínűbb
forgatókönyv szerint tehetetlenül feküdt az ágyon. Szerintem
Theresa valószínűleg egyszerűen a férfi nyaka elejére
helyezte a nyakkendőt, aztán rászorította, miközben ő
nyilván túl részeg volt, hogy küzdjön az életéért. Nem rossz
feltételezés az sem, hogy Tony arccal lefelé feküdt, Theresa
pedig áthúzta a nyaka alatt a nyakkendőt, és a két végénél

215
fogva egyszerűen maga felé húzta. Ez esetben azonban nem
tudta volna ilyen pontosan leírni, milyen volt a férfi arca,
amikor meghalt.
Az ügyész előrehajolt.
–  Azt mondja, a lakásban nem került sor verekedésre?
Hogy a nő az egészet kitalálta, magyarázatképpen, hogy
egyszerűen…?
–  Veszekedés azért talán volt – végül is a szomszédok
hallottak valamit –, de nem olyan heves, mint amilyennek
Theresa leírja. Nincs rá bizonyíték, hogy fizikai erőszak
áldozata lett volna, és hogy amit tett, önvédelemből tette.
Ellenkezőleg. Azt hiszem, minden bizonnyal akkor fojtotta
meg a férfit, amikor az egyáltalán nem vagy alig volt
eszméletén. Aztán maga okozta a sérüléseit.
Mindenki a többieket méregette.
–  Ezt semmiképpen sem tekinthetjük emberölésnek –
szólalt meg az idősebbik ügyész. – Ez gyilkosság. És azt sem
fogjuk hagyni, hogy önvédelemre hivatkozva ússza meg.
Kezet fogtunk egymással, és ki-ki ment a dolgára. A
tárgyalást néhány héttel későbbre tűzték ki, legközelebb a
tárgyalóteremben kellett találkoznunk.
Első bírósági szerepléseim során annyira ideges voltam,
hogy bármelyik jogász kérdezett is, csak bámultam rá. Vagy
olykor, ha bátrabbnak éreztem magam, a bíróra néztem.
Iain West egyszer eljött, hogy lásson tanúskodni. Utána a
pubban feltette a kérdést: – Nos, kik azok, akiknek el kell
hinniük, amit mondasz, és érteniük kell az okfejtésedet?
Aztán pedig még mielőtt felelhettem volna, a rá jellemző
módon meg is adta a választ saját kérdésére.
–  Nem a jogászok, az egyszer biztos. Ők tudják, mit fogsz
mondani, sőt azt is, hogy mit akarnak mondatni veled. Ami a
bírót illeti, igazából őt sem feladatod meggyőzni.

216
 – Az esküdtszék…
Iain bólintott. (Hatalmas koponyája volt.)
–  Az esküdtszéket, Dick – recsegte skót akcentussal. – Az
esküdtszékről… meg ne feledkezz az esküdtszékről!
Természetesen igaza volt. Iain a bíróságon elemében volt.
Úgy gondolta, az ő közönsége a tizenkét derék polgár,
valamint a látogatók és a sajtó karzatai, és mindig is nekik
játszott. Én viszont nem vagyok színészalkat, és éppúgy nem
tudok tárgyalótermi drámát rögtönözni, ahogyan az
érzelmes, szerető férjet sem tudom alakítani.
Mindazonáltal megpróbáltam tanulni Iaintől.
Tanulmányoztam őt az Old Bailey-ben, ahogyan meghallgatja
a hozzá intézett kérdést, gondolkodik egy pillanatig, majd
arcát az esküdtek felé fordítva elhallgat, nagy levegőt vesz,
aztán két kezét a tanúk bokszának mellvédjére helyezve
(ebből a pózból extravagáns mozdulatokat
kezdeményezhetett) úgy válaszol a kérdésre, mintha az
esküdtszék tette volna fel neki azokat. Szeme folyamatosan az
ő arcukat vizslatja. Mondanivalóját higgadt magabiztossággal
adja elő. Az esküdtek valószínűleg úgy érzik ilyenkor, mintha
a teljes Royal Shakespeare Company lépne fel a
nappalijukban.
Iain produkcióját képtelenség lett volna utánoznom, mire
azonban a Lazenby-ügyre sor került, én tőlem telhetően már
az esküdtekre igyekeztem hatni. Mivel azért járok a
bíróságra, hogy tudományos bizonyítékkal szolgáljak, s nem
azért, hogy ítéletet hozzak, ekkor már igyekeztem –
aminthogy igyekszem ma is – nem nézni a vádlottra. Azokban
a korai években azonban olykor előfordult, hogy nem sikerült
úrrá lennem kíváncsiságomon. Nem tudtam ellenállni a
késztetésnek, hogy lássam a személyt, akit azzal a szörnyű
bűncselekménnyel vádolnak, amelynek következményeit

217
magam is láttam. Gyakran megdöbbentett, hogy a gyilkosok
legtöbbször mennyire jellegtelennek tűnnek. Nagyon sokan
látszottak csendes embernek, olyannak, akit észre sem
veszünk, ha mellettünk ül a vonaton. Legfeljebb amikor
előzékenyen felveszi a jegyünket, ha leejtjük.
Amikor elfoglaltam a helyem a tanúk bokszában a Regina
v. Lazenby{15} ügy tárgyalásán, azon kaptam magam, hogy
lopva a vádlottra pillantok.
Fiatal nőt láttam, aki – miként a közvetlenül a gyilkosság
után készült felvételeken – helyes volt, üde arcú és élénk.
Vörös haját csinos, bájos lófarokban viselte. Miközben
tanúskodtam, szemében könnyek csillogtak. Ügyvédje egy
zsebkendőt nyújtott oda neki. Megtörölgette orcáit, és
lehajtotta a fejét. Láttam, hogy az esküdtszék tagjai
együttérzéssel figyelik.
Miként lehetett ez a filigrán kis nő az Egyesült Királyság
roppant csekély számú női fojtogatóinak egyike? Hogyan
hajthatta végre hidegvérrel ezt a tettét, s hogyan volt aztán
lelki jelenléte, hogy testén megtévesztő sérüléseket okozzon
magának, majd pedig könnyben ázó arccal jelentkezzék a
rendőrségen? Képtelenségnek tűnt, kis híján kételyeim
támadtak saját következtetéseimmel kapcsolatban.
Ezzel együtt amikor eljutottunk a keresztkérdésekig,
keményen tartottam magam. Utóbb pedig megtudtam, hogy a
patológus, akivel a védelem felülvizsgáltatta
megállapításaimat és véleményemet, nem vitatta
jelentésemet: egyetértett azzal, hogy Theresa saját maga
okozta néhány, sőt a legtöbb sérülését.
Bizonyítékaim és vallomásom alapján a vád kitartott
amellett, hogy Theresa egyszerűen megfojtotta a barátját,
amikor az vagy eszméletlen, vagy olyannyira tehetetlen volt,
hogy nem tudott védekezni ellene. Minden amellett szólt,

218
hogy Theresának nem volt oka védekezni a holtrészeg
Anthony ellen. Azt azonban bárki nehezen hitte el, hogy egy
ilyen bájos és szánni való teremtés ilyesmit követett volna el,
hacsak nem azért, hogy a saját életét mentse. Az
esküdtszéknek bizonyosan nehezére esett elhinni. Elfogadták
azt a mentségét, hogy önvédelemből cselekedett, és
ártatlannak nyilvánították.
Theresa ügyvédei sikeresen meggyőzték őket, hogy a
vádnak nem sikerült minden kétséget kizáróan bizonyítania
álláspontját. Ez minden kétséget kizáróan nehezen
leküzdhető akadály, de olyan, hogy én is megpróbálnám
kihasználni, ha valaha a vádlottak padján találnám magam.
Ennek ellenére meglepődtem, amikor Theresa szabadon
távozhatott a tárgyalóteremből. Tudtam, hogy általam
Anthony Pearson beszélt, ugyanakkor az is teljességgel
egyértelmű volt, hogy az esküdtek nem hallgattak rá. Úgy
éreztem, figyelmen kívül hagyták a bizonyítékokat, és
döntésük egyszerűen szimpátiaszavazás volt egy állítólag
bántalmazott nő mellett.
Jen felvont szemöldökkel hallgatta, amikor aznap este
részletesen és őszintén beszámoltam neki az ügyről.
Elmondtam, hogyan sétált ki a tárgyalóteremből a nő, aki
hitem szerint gyilkos. Gyanítottam, hogy fiatalsága és
szépsége szerepet játszottak felmentésében, s ezt
igazságtalannak találtam.
–  Üdítő változatosság, hogy nem egy csinos fiatal nő az
áldozat – állapította meg Jen. Elképesztette, hogy halvérű
férjéből milyen heves érzelmi reakciót vált ki ez a bírósági
ügy. Még én is kezdtem kellemetlenül érezni magam:
rendszerint kerülöm, hogy ennyire eluralkodjék rajtam az
indulat.
– Jobb, ha összeszedem magam – állapítottam meg. – Nem

219
húzhatom fel magam ennyire minden bírósági ügyön, ami
balul üt ki.
És persze össze is szedtem magam. A Lazenby-ügy volt
valószínűleg az utolsó eset, amikor hagytam, hogy egy
bírósági ügy kimenetele érzelmileg is megérintsen. Az én
dolgom a tudományos igazság megállapítása. Ezt az igazságot
közlöm az esküdtekkel. Joguk van, hogy azt tegyék vele, amit
csak akarnak – végül is meghallgatják az összes vallomást, és
megismerik az ügy valamennyi részletét, amit én ritkán
mondhatok el magamról. Most már, ha ismertettem a
tényeket, a továbbiakban nem vágyom rá, hogy közöm legyen
az ügyhöz.
Szóval elég volt az érzelmi terhekből. Nem vetek többé
lopott pillantásokat a per kimenetele miatt szorongó
rendőrökre vagy a vádlottra. Nagyon gyakran nem értesülök
az ítéletről, miután már tanúskodtam az eljárás során. Ha
nem bukkanok beszámolókra az újságban, rendőröket vagy a
többi kollégámat kell megkérdeznem, akiknek esetleg közük
volt az esethez. A Lazenby-ügy után úgy döntöttem, soha
többé nem kérdezősködöm. Közömbös leszek az ítélettel
szemben, és érdeklődésemet kizárólag saját
tanúvallomásomra korlátozom. Nem szabad a keresztes
lovagok lángoló lelkesedésével vágynom rá, hogy az
elkövetők rács mögé kerüljenek, hogy bizonyítékaimat az
esküdtek döntése visszaigazolja. Iain West adja csak bele
szívét-lelkét bírósági fellépéseibe, és érezze súlyos személyes
kudarcnak, ha az esküdtszék nem teszi magáévá az
álláspontját. Én ezentúl a tanúk bokszában tökélyre viszem
majd az érzelmi távolságtartás művészetét, amint azt a
halottasházban elsajátítottam.
Ezt mondtam Jennek, ő pedig szomorúnak tűnt.
– Még több távolságtartás… – mondta –, neked mindenre ez

220
a válaszod.
–  Nem engedhetem meg magamnak, hogy törődjek az
ítéletekkel. Biztos vagyok benne, hogy így helyes – feleltem.
Jen megvonta a vállát. – Érdekes volt figyelni téged, amikor
olyan szenvedéllyel beszéltél arról az ügyről. Talán
gyakrabban kéne így tenned.
Megborzongtam. Szenvedély… ilyesmit egyáltalán nem
akartam érezni, nem hogy még gyakrabban is… Azok közé a
dolgok közé tartozik, ami rengeteg bajt okozhat az embernek.

221
 18

Az 1980-as évek végén az Egyesült Királyságban egymást

követték a szerencsétlenségek, amelyekben sok ember halt
meg. Ezek közül a katasztrófák közül – ha egyáltalán – csak
nagyon keveset lehetett kifejezetten véletlen balesetnek
nevezni, szinte mindegyik súlyos rendszerhibákra mutatott
rá. Lehet persze, hogy olyan időszak volt ez, amikor a háború
utáni évtizedekben nagyra értékelt autonóm cselekvés
konfliktusba került az állam érdekeivel. A népesség
növekedésével bizonyosan változtak az attitűdök, a
rendszereknek pedig, amelyekre hagyatkoztunk,
nagyobbakká és bonyolultabbá kellett válniuk.
1987 márciusában a Herald of Free Enterprise nevű autó-
és személyszállító komp felborult a belgiumi Zeebrugge
kikötője előtt, mert nyitva hagyták orrán a nyílást, amelyen át
a járművek a hajótestbe hajtottak: a személyzet tagjai és az
utasok közül összesen 193 ember halt meg.
1987 augusztusában Michael Ryan ámokfutása során
Hungerfordban harmincegy embert lőtt le, aztán önmagával
is végzett.
1987 novemberében egy égő gyufaszálat dobtak el a
Piccadilly metróvonal King’s Cross állomásán, egy
mozgólépcsőn: lehullott a lépcső alatti térbe, s a tűz, amelyet
okozott, harmincegy ember életét követelte, további százan
megsérültek.
1988 júliusában az Északi-tengeren felrobbant a Piper
Alpha olajfúró torony, a robbanásban 167-en haltak meg.

222
 1988 decemberében jelzőhiba következtében három vonat
szaladt egymásba a claphami vasúti csomópont előtt.
Harmincöt utas meghalt és több mint négyszáz megsebesült,
hatvankilencen közülük igen súlyosan.
Még ugyanebben a hónapban a skóciai Lockerbie helyiség
felett felrobbantották a Pan Am egyik Jumbóját: a fedélzeten
tartózkodó 259 személyből senki sem maradt életben,
tizenegyen pedig a földön is meghaltak.
Alig három héttel később, 1989. január 8-án motorhiba
jelentkezett a British Midland egyik Boeing‒737-esén. Ennek
és a pilóta hibájának következtében a gép kevéssel az East
Midlands repülőtér leszállópályája előtt, közvetlenül az M1-es
autósztráda mellett a földhöz csapódott. A fedélzetén
tartózkodó 126 ember közül 47-en meghaltak, 74-en súlyos
sérüléseket szenvedtek.
1989 áprilisában kilencvenhat liverpooli futballszurkolót
tapostak halálra, és további több mint hétszáz szurkoló sérült
meg a sheffieldi Hillsborough stadionban. Csak 2016-ban, egy
második vizsgálat igazolta, hogy az áldozatok halálát a
szabályok figyelmen kívül hagyása okozta: bírálatok érték a
rendőrséget, a mentőket és a létesítmény biztonsági
szolgálatát is.
1989 augusztusában a Temzén összeütközött egy séta- és
egy kotróhajó: a baleset 51 ember életét követelte, többségük
fiatalabb volt harmincévesnél.
Valamennyi esemény sokkolta a nemzetet. Az esetek
tanulságainak levonása az állapotok jelentős javulásához
vezetett, de erre csak akkor kerülhetett sor, miután a
kedélyek lecsillapodtak, és a sokféle, gyakran egymással
összefüggő okot feltárták és elemezték. Ősöreg rendszereket
vizsgáltak át és generáloztak, az egészség- és biztonságkultúra
virágzásnak indult – egyesek talán azt mondanák, hogy

223
robbanásszerű fejlődése következett be –, az alkalmazottak
kezdték felismerni a képzés fontosságát, és az állam, illetve a
vállalatok is másképp álltak hozzá ezután a kockázathoz és a
felelősségvállaláshoz. Mindezt egyszerre kezdték
komolyabban venni, a biztonság pedig már nemcsak utólag
jutott eszébe vezetőknek, hanem alapkövetelménnyé vált.
Ezek közül a balesetek közül jó néhánynak a vészhelyzeti
vagy a vizsgálati szakaszában nekem is jutott feladat. A
patológia sokat tanult arról, hogy mi a feladata
tömegszerencsétlenségek esetén, és én is tapasztaltabb
lettem. Ez volt az a vízválasztó jelentőségű korszak, amely
alkalmassá tett bennünket arra, hogy eredményesen
birkózzunk meg a 2000-es évek terrorizmusának
borzalmaival.
Számomra az első ilyen eset Hungerford volt. Ezt a
korszakot azonban nagyrészt a közlekedési balesetek
jellemezték, és az első ilyen, amelyen dolgoztam, a claphami
vasúti összeütközés volt. Egy, a déli part felől érkező
személyszállító gyorsvonat – teli ingázókkal – Clapham
közelében zöld jelzésnél áthaladva egy hétfő reggelen 8 óra
10-kor befordult egy kanyarba, amelyen túl, mint kiderült,
ugyanazokon a síneken megállították a Basingstoke-ból jövő
lassú járatot.
Az elkerülhetetlen összeütközés bekövetkezett, mivel a
zöld jelzésnek pirosnak kellett volna lennie. De nem volt az.
Mert egy vezeték nem csatlakozott a helyére. Mert a
villanyszerelő úgy hagyta. Mert az előző tizenhárom hétben
mindössze egyetlen szabadnapja volt. És habár a főnökei úgy
gondolták, kielégítően végezte munkáját, a későbbi
vizsgálatok megállapították, hogy valójában gyatrán, nagyon
gyatrán. Vagy csak veszélyesen, éspedig tizenhat éven át.
Kiderült: senki sem vizsgált felül semmit, amit az illető

224
csinált, mert „megbízható” volt, és mert általában is
elhanyagolták az ellenőrzést. Az alapvető kiváltó ok azonban
az volt, hogy mindenki fejvesztve igyekezett kicserélni a
jelzőberendezések huzalozását. S hogy miért volt szükség a
cseréjükre? Mert ez 1936 óta nem történt meg, és igény
mutatkozott rá, hogy biztonságosabbá tegyék a vasúti
közlekedést. S ezzel el is jutottunk egy természeti törvényhez,
amelynek, néha úgy tűnik, munkám nagy részét
köszönhetem: az előre nem látott következmények
törvényéhez.
Az ütközés nyomán a gyorsvonat jobbra tért ki, és
belerohant egy harmadik szerelvénybe is, amely a szomszéd
vágányon az ellenkező irányban haladt. Ez utóbbi
szerencsére üres volt, visszafelé tartott Haslemere-be: a
vezetője látta, mi történik előtte, de nem maradt ideje a
megállásra. Egy negyedik vonat, amely a gyors mögött
közeledett, nagy sebességgel haladt, de mivel az áram a
korábbi ütközések következtében automatikusan
kikapcsolódott, lelassult, és így közeledett a kanyar felé. A
mozdonyvezetőnek sikerült idejében működésbe hoznia a
vészfékeket, hogy hajszál híján, de elejét vegye egy újabb
ütközésnek.
Harmincöt ember halt meg: mindnyájan a gyorsvonat két
első kocsijában utaztak. A kocsik egyik oldala végig
felszakadt. Az ütközési ponthoz legközelebb eső kocsik
darabokra hullottak. Az első magasabb beosztású tűzoltó, aki
a helyszínre érkezett – az ütközésekre, roppant kellemetlen
módon egy mély, fákkal benőtt bevágásban került sor –,
lenézett, és azonnal odarendelt még nyolc tűzoltóautót, nyolc
mentőautót és egy mobilműtőt, továbbá vágó- és
emelőeszközöket a bent rekedt utasok kiszabadítására.
A katasztrófaterv az áldozatokra koncentrál, ezért első

225
ránézésre nagyon sok minden lényegtelennek tűnik benne. A
közlekedés és a parkolás jelentéktelen dolognak tűnhet, de ha
ezeket nem biztosítják azonnal, a mentő járművek nem
jutnak oda gyorsan a helyszínre, és elindulni sem tudnak
onnan. A helynek megközelíthetőnek kell lennie (az adott
esetben eltávolították a korlátokat és a fákat), riasztani kell a
kórházakat, és össze kell hangolni a súlyos sérültek
elszállítását. Orvosi teameknek kell kiszállniuk. A járóképes
sebesültek számára elsősegélyhelyeket kell létrehozni és
működtetni, illetve ki kell alakítani a halottak gyűjtőhelyét és
egy ideiglenes hullaházat is. Meg kell állapítani az utasok
számát és kilétét, és ezeket az információkat valamiképpen
elérhetővé kell tenni a hozzátartozók számára (1988-ban nem
voltak mobiltelefonok). Szükség van hordágyvivőkre és
emberekre, akik gyógyászati eszközökkel látják el az
orvosokat. Az egész akciót egy olyan személynek kell
irányítania, aki ekkorra már rádió-összeköttetéseket hozott
létre, hogy a mentési tevékenység résztvevői
kommunikálhassanak egymással.
Mindez hatalmas feladat, amelyet gyorsan kell
végrehajtani, a gyorsaságot pedig csakis a tervezés és a
gyakorlat biztosítja. 1988. december 12-e történetesen az első
olyan nap volt, amelyen a legközelebbi, tootingi St. George’s
kórház baleseti és sebészeti részlege már működött.
A személyzetet, amely az első „vörös
riasztást/katasztrófaértesítést” megkapta, meg kellett győzni,
hogy csakugyan vasúti katasztrófa történt, és nem egy másik
kórházbéli kollégáik ugratják őket.
A claphami mentésben részt vevők teljes létszáma óriási
volt: London minden részéről odasereglettek. Jöttek a londoni
tűzoltóságtól, a londoni mentőszolgálattól, a nagy-londoni
rendőrségtől, a brit közlekedési rendőrségtől, a Brit

226
Elsősegély Szövetségtől (különlegesen képzett orvosok,
többnyire háziorvosok, akiket behívnak, hogy napi
munkájukat hátrahagyva szerencsétlenségek helyszínére
siessenek), a brit vasutaktól, London Wandsworth
negyedéből (amelyet szerencsére az ország azon kevés
önkormányzatának egyike irányított, amely akkoriban
rendelkezett katasztrófatervvel, melyet nyomban életbe
léptetett, és 134 felbecsülhetetlen értékű segítőt biztosított),
valamint természetesen az Üdvhadseregtől, amely egy
mobilkantinnal érkezett, hogy ételek és italok formájában
nyújtson fizikai segítséget a mentőknek, a személyzetnek és a
rokonoknak. Ugyanők lelki támogatást is biztosítottak nekik.
A vészhelyzeti szolgálatok legfontosabb feladata
egyértelműen az, hogy gondozásukba vegyék az élőket,
kiszabadítsák a bennrekedteket, és hogy a lehető
leggyorsabban biztonságba helyezzék a sebesülteket.
A halottak csak ezután következnek.
A londoni tűzoltóság, amely elsőként érkezett a helyszínre,
miután meggyőződött róla, hogy a pályaszakasz áramellátása
ki van kapcsolva, engedélyezte, hogy a súlyos
megrázkódtatást átélt járóképes sebesültek elhagyják a
szerelvényt. Sebesültellátó központokba kísérték őket,
amelyeket a közeli Emmanuel iskolában és a Roundhouse
pubban alakítottak ki; volt számukra egy gyűjtőpont Spencer
Parkban is. Hatvanhét mentőautóval szállították kórházba a
sebesülteket. Elszállították a harminckét halottat és az összes
testrészt is. Kezdetben egy ideiglenes halottasházban
helyezték el őket, itt azonban a szabályoknak megfelelően
csak rövid ideig maradhattak. A halottkém temetkezési
vállalkozók sokaságát mozgósította, hogy elszállítsák innét a
holttesteket és a testrészeket. A halottasházba kellett vinniük
őket, teljes azonosítás és boncolás céljából. Minden

227
tömegszerencsétlenség alkalmával, akárcsak a sebesültek
ellátása, a kulcskérdések egyike: hová tegyük a halottakat?
13 óra 4 perc volt, amikor hordágyon az utolsó élő
sebesültet is elszállították a vonattól. 15 óra 40-re nem maradt
holttest a roncsban. Sajnos egyetlen patológust sem küldtek
oda, úgyhogy nem is készültek felvételek az eredeti
helyzetükben lévő halottakról, pedig ez segítséget jelentett
volna az azonosításban. Bizonyosan nagyban szolgálta volna
azt is, hogy elemezzük sérüléseiket.
A holttestek fogadására kijelölt halottasház a westminsteri,
nemrég újjáépített, korszerű létesítmény volt.
A Guy’sból négyen mentünk oda, köztünk Iain, aki
természetesen a főnök volt, valamint Pam, hogy felügyeljen
bennünket (meg a nagy-londoni rendőrséget). Eleinte nem
tudtuk, hány halottra számítsunk, úgyhogy készítettünk egy
folyamatábrát, amely azt ábrázolta, miként kezeljük majd a
tetemeket a halottasházban. Ez a halottak és testrészek
egyenkénti megszámozásával, címkézésével és
lefényképezésével kezdődött, érkezésükkor. Ezután
egyenesen egy-egy speciális hűtőbe kerültek, amelyeket
ezekkel a számokkal jelöltünk meg.
Mi négyen, a halottasházi személyzet segítségével,
egyidejűleg végeztük munkánkat, mihelyt pedig
valamelyikünk felszabadult, a hűtőből egy rendőr kíséretével
kihozták a következő halottat, és ismét lefényképezték. Ez a
„bizonyítéklánc” kulcsfontosságú eleme. Tudnunk kellett
igazolni, hogy a tetem, amely a halottasházba a 23-as számú
holttestként érkezett, az, amelyet 23-asként vizsgáltunk meg,
és végül hogy a 23-as holttest, amelynek egyértelmű
azonosítását a halottkém jóváhagyta, ugyanaz, amelyet
eltemetés céljából a temetkezési vállalkozó rendelkezésére
bocsátottunk.

228
 Kezdetben nem végeztünk teljes boncolásokat: azokra az
információkra összpontosítottunk, amelyek lehetővé tették a
holttestek azonosítását. Leírtuk a külsejüket általában,
bármiféle ékszerüket, ruhadarabjaikat és tetoválásaikat,
továbbá nagyobb nyilvánvaló sérüléseiket, például a
végtaghiányokat. A rendőrség személyazonossági íveket
töltött ki. A holttestektől ujjlenyomatot vettek, és
megtisztogatták őket. Később másodszor is kivették őket
hűtőszekrényeikből teljes boncolás és vérminták vétele
céljából.
Az azonosítás bármely tömegszerencsétlenség alkalmával
minden időben – ma is – a patológus legeslegelső feladata, és
számos aggódó családtag várt kétségbeesetten megbízható
információra. Közzétették egy tájékoztató központ
telefonszámát, de hívásrangsoroló rendszer híján a hívók
egyfolytában csak a foglalt jelet hallhatták. Csak találgatni
lehet, hogy ez mekkora dühöt és elkeseredést váltott ki. A
tanulságokat azonban levonták, és a tájékoztató központokat
a későbbiekben másként tervezték és szervezték meg.
Harmincöt halott volt, de a következő napon a központ
nyolcezer hívást kapott, ám még ennél is jóval többet
a  kórházak, sőt még halottasházak is. Ha a sérülések
csekélyek voltak, a rendőrség telefonon is tájékoztatást adott
róluk. A rossz híreket rendőrök közölték, személyesen.
Nagyon is könnyen megtörténhetett volna, hogy megfelelő
odafigyelés híján közlik egy asszonnyal, hogy férje (aki
valójában életben volt) meghalt – és megfordítva. Példának
okáért négyen is utaztak a vonaton, akik mindnyájan
pontosan ugyanazt a nevet viselték. Hihetetlen módon ketten
közülük egy vagonban ültek, de csak egyikük halt meg.
Akkoriban csak az ujjlenyomatok és a fogorvosok
feljegyzései tették lehetővé a kellően megbízható azonosítást:

229
nem volt ajánlatos olyan személyes tárgyakra hagyatkozni,
mint a kézitáskák vagy tárcák, amelyek a holttestekkel együtt
érkeztek, s amelyekről szinte mindig kiderült, hogy valaki
máshoz tartoztak, mint aki a hullazsákban érkezett. Ráadásul
a rendőrség és a tűzoltóság olyannyira igyekezett
összegyűjteni és elszállítani minden emberi szövetet, hogy
egy három testrészt tartalmazó hullazsákban igen gyakran
három különböző személy testrészeit találtuk, nem pedig
egyét, ahogyan megtalálóik szükségképpen feltételezték.
Körülbelül hatvan különálló testrész érkezett – fejek, lábak,
állkapcsok, belső szervek –, és valamennyihez meg kellett
találnunk a holttestet. A halottkém csapata és a rendőrség
rögzítette az információkat egy adatbázisba, s ennek alapján
fokozatosan egész emberi lények álltak össze a digitális
térben… a körülbelül negyvennégy éves, 180  centi magas,
kissé túlsúlyos, kopaszodó férfi, akinek anyajegy volt a jobb
vállán és a szerelvény első vagonjában utazott, névvel
rendelkező személlyé változott. Örültünk, valahányszor
eljutottunk addig a pontig, amikor már egyértelmű volt az
áldozat kiléte, ugyanezen a ponton azonban a barátok és a
család minden reménye odalett.
Másnap kora hajnalig folytattuk a munkát, hogy túlessünk
az első szemlén. Ezután hazamentünk pihenni, mert
szerettük volna elkerülni, hogy a kimerültség miatt hibákat
kövessünk el, aztán reggel visszatértünk, hogy megkezdjük a
boncolásokat. Ekkor érkezett annak a néhány embernek a
holtteste, akik a szerencsétlenséget követően a kórházban
haltak meg. Gyarapították tennivalóinkat, de mivel rokonaik
mindnyájukat azonosították a kórházban, az eljárás jóval
egyszerűbb volt.
A vonat legelején a halottak többségével súlyos sérülések
végeztek, amelyeket nem pusztán az ütközés okozott, hanem

230
az, hogy nagy sebességgel kirepültek üléseikből, és keményen
ütköztek a vagonok belsejének szilárd elemeivel. Egyesek
traumás aszfiksziában{16} haltak meg, mert az asztalok,
amelyeknél ültek, behatoltak a hasukba, vagy pedig más
tárgyak zuhantak rájuk. A jelentésnek, amelyet Iain West a
megállapításainkról írt, számos tanulsága volt, például hogy
az üléseket rögzíteni kell a padlóhoz, a kemény felületeket
pedig oly módon kell újratervezni, hogy ütközéskor
fokozottabb legyen a rugalmasságuk. Szó esett a biztonsági öv
rendszeresítésének szükségességéről is, ez azonban nem volt
praktikus, és vonatokon soha nem is vezették be.
Összességében: a brit vasútnál, amely ekkoriban a
jelzőrendszert felügyelte, megértették, hogy sok a
tökéletesítenivaló – a szokványos biztonsági rendszereken
éppúgy, mint a vészhelyzetieken.
Ami engem illet, egy személyes újjászületést is megéltem.
A katasztrófa után a halottasházban rengeteg volt a
tennivaló, sok feladat jutott mindannyiunkra, és teljesen
lekötött a munkám. Miközben egyenként szemügyre vettem
az áldozatokat, eszembe ötlött: egy reggel munkába indultak,
de sohasem tértek haza. Családjaik elveszítették őket; testük
összezúzódott, darabokra szakadt… Ami itt történt, az éveken,
ha ugyan nem nemzedékeken át folyamatosan érezteti majd
a hatását. Belegondoltam ebbe, de nem engedhettem meg
magamnak, hogy át is érezzem. Hogy érezzek bármit is.
Tudtam, hogy érzelmeim olyannyira intenzívek, hogy nem
hagynának dolgozni, s ezért az ajtót, amelyet rájuk csapva
tartok, résnyire sem nyithatom ki.
Egyszer csak felpillantottam, és észrevettem, hogy a rendőr
arca, aki már néhány órája ott volt velem, halálsápadt.
–  Szüksége volna némi pihenőre? Nem fest valami jól –
mondtam neki.

231
 Így felelt: – Szerintem rendbe jövök… mert van valami, ami
tartja bennem a lelket.
Arra számítottam, azt mondja, a jutalma egy pint sör lesz a
pubban, vagy a barátnője ölelése.
Csakhogy így szólt: – A repülőleckém.
Nyilván félreértem, gondoltam, úgy hallottam, mintha a
repülésről mondott volna valamit…
–  Igen, doktor, mihelyt lejár a munkaidőm repülőleckét
veszek.
Rámeredtem.
–  Maga repülőgépet vezet? – kérdeztem hitetlenkedve. –
Azt én is mindig ki akartam próbálni! – Nem tettem hozzá: …
csak soha nem engedhettem meg magamnak.
Ugyan ki az, aki ne akart volna repülni. A gondolat
azonban, hogy előteremtsem rá a pénzt, aztán beillesszem
valahogyan a repülést a mindennapi életembe,
beszuszakoljam valahová az otthoni dolgaim, az előadásaim,
az osztályértekezletek, a boncolások és a bírósági
megjelenések közé… hát, úgy tűnt, fontolóra vennem sem
igen érdemes.
– Nekem elhiheti, hogy az a friss levegő odafenn bármikor
kenterbe veri a halottasház szagát – jelentette ki a rendőr.
Körülhordoztam tekintetemet a szétzúzott végtagok
sokaságán, amelyeket éppen vizsgáltunk. Ugyan, meg tudott-e
volna győzni bárki más arról, hogy jobb odafenn a felhők
közt?
–  A nagy-londoni rendőrségnek van egy repülőklubja, én
oda járok. Ha érdekli a dolog, szerintem beléphet, hiszen a
közeli munkatársunknak számít.
Néhány héttel később Biggin Hillben találtam magam.
Pontosabban a 2-1-es felszállópálya elején. Még pontosabban
egy kétüléses Cessna‒152-esben, egy rendőrtiszt mellett, aki

232
egyben képesített repülőoktató is volt.
Ültünk, a kezünkben egy-egy pohár kávéval, ő eligazított
ezzel az én első leckémmel kapcsolatban, majd pedig –
miközben a szívem vadul vert, ujjaim remegtek az izgalomtól,
a gyomrom pedig együtt rezgett a motorral, és ez mint érzés
semmiben sem különbözött az elemi rettegéstől – gázt adtam,
a 2-1-es kifutópálya pedig szőnyegként terült a Cessna alá.
–  Amikor elérjük az ötvencsomós{17} sebességet, finoman
húzza hátra – mondta oktatóm. – Finoman!
Így tettem, s a gép orra felemelkedett. Lélegzetelállító
pillanat volt, amikor megszűnt a betonon dübörgő kerekek
robaja, s hirtelen semmi mást nem hallottam, mint a szél
süvítését és a motorzajt. Igen! A levegőben voltunk.
Emelkedtünk, egyre feljebb és feljebb. A mélykék látóhatár
egyre mélyebben húzódott. A sebességmérőre néztem:
hetvenöt csomóval haladtunk. Elhaladtunk egy felhő mellett,
elrepültünk mellette, olyanformán, ahogyan reggelente a
busz, valahányszor lekésni készültem. Repültem a ritka
levegőben, egy kis fémdobozban. És nem estem le!
Észrevettem, hogy visszatartom a lélegzetemet. Kifújtam a
levegőt. Aztán beszívtam. Összeszedtem a bátorságomat, és
lenéztem magam alá, a mélybe. Nagy-London házai
mögöttünk maradtak, én pedig a déli parton elláttam egészen
Brightonig. Megpihentettem tekintetemet a lélegzetelállítóan
szép tájon, amely úgy nyúlt el előttem, mint egy terített
ünnepi asztal, egy nő, teljes szépségében, egy műalkotás,
felhők piknikje. Mámorító érzés kerített hatalmába. Valóban
repültem! Magam mögött hagytam mindent, ami szomorú és
örömtelen volt. A halottasházat, benne a sok néma testtel,
amelyekből elszállt az emberi lélek, a kis kudarcokat, a
kicsinyes aggodalmakat, csalódásokat, az otthon csendjét, azt,
hogy az utóbbi időben bosszantó kompromisszumok

233
sokaságára kényszerültem („A halál oka: nem állapítható
meg.”); a szakmai hiúság ostoba megnyilvánulásait, a
bosszantó rivalizálást. Egyszerűen eltűnt az összes lehangoló
apróság, amelyek szürkévé tehetik az életet, hogy a helyükbe
a vad boldogságnak ez a hulláma lépjen.
A kis gép vezetésére koncentráltam, amely valahol Kent
fölött függött a levegőben, és tudtam, hogy ha a repülés képes
arra, hogy így érezzem magam tőle, sohasem szabad
abbahagynom. Soha.

234
 19

A leckék során összesen öt órát tölthettem a levegőben,

amikor abbahagytam a repülést. A tűzeset a házunkban
bonyodalmak és terhek olyan sorozatát okozta, amelyek a
féktelen öröm vadul áradó hullámainak többé nem engedtek
helyet napjaimban. Kezdett kifejezetten önző dolognak tűnni,
hogy igen szűkre szabott szabadidőmet egy oktatóval
kettesben a levegőben töltsem, a családom helyett, ahogyan
kellett volna. Így hát visszatértem a PM40-es bonckésekhez
napközben, és mindennapos tennivalóimhoz este: főztem,
boncolási jegyzőkönyveket írtam, építési szakembereknek
telefonálgattam. Visszatértem a földre.
Nem mintha az életem unalmas lett volna. Élveztem
munkám változatosságát. Volt olyan hetem, hogy vizsgáltam
sörétes puskával elkövetett öngyilkosságot, szén-monoxid-
mérgezést, vízbe fulladást, késeléses gyilkosságot, kábítószer-
túladagolást és váratlanul bekövetkezett természetes esetek
sokaságát. Mindegyik izgalmas volt a maga módján, ha az
ember távol tudta tartani magát attól az érzelmi
megterheléstől, amelyet a halál okozott az érintett élőknek. A
drogtúladagolások még ritkák voltak, különösen az olyanok,
amikor a droghasználó a tűvel a karjában hal meg: az ilyen
határozottan olyasvalami volt, amit az ember megmutatott az
olyan kollégáknak, akiket ez érdekelt (ma ezek természetesen
egyszerű rutineseteknek számítanak). Ha az elhunyt
intravénás droghasználó volt, nagy valószínűséggel hordozta
a HIV-vírust, így ezek a halálesetek bonyolult

235
elővigyázatossági intézkedéseket tettek szükségessé. Az AIDS
még eléggé új és – mivel nem sokat lehetett tudni róla –
félelmetes volt. Azokban az időkben az sem volt világos,
hogyan terjed: a kórházak folyosóin a félelem volt az úr.
Ami a lövedék és bomba okozta haláleseteket illeti, ezen a
területen Iain West az Egyesült Királyság és talán a világ első
számú szakértője lett: karrierje meredeken, az IRA
tevékenységével párhuzamosan ívelt felfelé, munkájáról
rendszeresen szalagcímekben tudósított a sajtó. Élveztem
azoknak az eseteknek a sokféleségét, amelyekkel dolgom volt,
de kollégáim célozgattak rá, hogy nekem is kellene keresnem
egy speciális területet, amelyen aztán speciális gyakorlatra
tennék szert.
De mit?
Egyre többen haltak meg drogtól, ahogyan ragasztó-
oldószer belélegzésétől is, ezek az esetek azonban inkább
több toxikológust, mintsem igazságügyi patológust igényeltek.
Csecsemők? Köszönöm, nem. Úgy éreztem, kevés patológus
élvezheti, ha ilyen morálisan bonyolult és érzelmileg kimerítő
ügyeken dolgozhat, noha számítani lehetett rá, hogy ez a
szakág a következő években – jelentőségében és
összetettségében is – nagyon fejlődik majd.
Intellektuális kíváncsiságom a kések, a késelés irányába
vonzott, a gyilkosságnak ezzel az emberiséggel egyidős módja
felé, amelyről úgy gondoltam, amíg ember él a Földön,
ugyancsak fennmarad. És nemcsak férfiak követik el, a késes
emberölés egyik érdekes aspektusa, hogy nagyon gyakran nő
választja ezt a fegyvert. A kés ott van az ország minden
konyhafiókjában: gyilkosság, amely arra vár, hogy
elkövessék. És használni is könnyű! Nem kell hozzá kiképzés
vagy speciális tudás. Még csak igazán nagy erőt sem igényel,
kizárólag az arra való alkalmasságot, hogy valaki az áldozat

236
közelébe jusson. Engem azonban nem annyira az otthoni
vagy utcai késes gyilkosságok izgattak, mint inkább a tény,
hogy mind gyakrabban éreztem úgy: magukból a sebekből
kiindulva megpróbálkozhatnék az emberölés
körülményeinek rekonstruálásával. És noha tudomásul
vettem a tényt, hogy O. J. Simpson ügye után a rendőrség, úgy
tűnik, nem tekinti megfelelő bizonyítéknak a
rekonstrukciókat, a jogászoknak pedig egyre kevesebb az
idejük vagy a hajlandóságuk, hogy foglalkozzanak ezekkel,
nem felejthettem el maradéktalanul, miért lettem
törvényszéki patológus: hogy segítsek egymáshoz illeszteni a
mozaikdarabkákat, amelyekkel a halál szembesít bennünket.
Nem hiszem, hogy szántszándékkal döntöttem úgy, hogy
késspecialista leszek. Úgy tűnt, egyszerűen a téma talált meg
engem. Érdeklődésem azután vált véglegessé, hogy egy napos
vasárnap reggelen esethez hívtak. Aznap korán keltem,
néztem a felhőtlen eget, és szomorúan arra gondoltam,
bárcsak én is odafenn repülhetnék egy kis repülőgépen.
Leégett házunkat helyrehozattuk és eladtuk, túlestünk a
költözködés káoszán, az új ház már úgy-ahogy rendben volt…
én azonban tudtam: egyszerűen szóba se jöhet, hogy időt
vonjak el a munkámtól meg a családomtól, hogy folytassam
repülőleckéimet.
A levelek már színesedtek, amikor azon a csípősen hideg
reggelen elindultam a falu felé, ahol egy idős férfira átvágott
torokkal bukkantak rá a konyhájában. A házhoz közeledve
egy sor rendőrautó mellett haladtam el, az út szélén
parkoltak. Egy bosszús rendőr pletykáló szomszédok
csoportját próbálta visszaszorítani.
Az öregember egy magányosan álló, nagy, régi
önkormányzati házban élt, amelyet jó tartósra, fekete és
vörös téglából építettek. Közeledtemre a szomszédok

237
elhallgattak. Füleltek, amikor bemutatkoztam a rendőrnek, és
amikor ez felemelte a rendőrségi zárószalagot, én pedig
átbújtam alatta, egyszerre eredt meg a szavuk. Szemem
sarkából megpillantottam valakit egy rendőrautóban: egy
nőt, aki a kezébe temette arcát.
–  A halottkém képviselője vagyok, köszönöm, hogy ilyen
gyorsan ideért – mondta egy nagydarab, vörös arcú férfi az
ajtónál; úgy gondoltam, hogy mint akkoriban a halottkémi
szolgálat sok munkatársa, ő is egykori rendőr volt. A
helyszínelők, kezükben bizonyítékoszacskókkal, buzgón
tették a dolgukat, jelen volt néhány magasabb rangú
nyomozó is. Megérkezett egy rendőrségi fotós.
–  Az ott a lánya – mormolta a halottkém embere, és a
rendőrautó felé intett, amelyben a nő ült. – Telefonált, és
mivel az apja nem vette fel, átsietett hozzá…
A konyhában, a hátsó ajtó közelében lábbal a nappali
bejárata felé egy idős ember holtteste feküdt.
– Mr. Joseph Garland. Nyolcvankét éves – mondta halkan, a
fülemhez hajolva a halottkém képviselője.
A férfi a jobb oldalán feküdt. Ruházata véres volt, alatta a
konyha padlója szintén. A lábtörlő, a konyhaszekrény és a
falak ugyancsak.
Pizsamát, felette pedig tweedzakót viselt, lábbelit azonban
nem. A nyitott hátsó ajtó mellett egy pár véres gumicsizma
állt.
Hátam mögül két detektív szavait hallottam:
–  Szóval kopognak az ajtón, vagy egyszerűen csak
észreveszi őket odakint, a kertjében. Felkapja a zakóját,
bebújik a csizmájába, kimegy, és akkor… azok megkéselik, de
még sikerül visszajutnia a házba, és valószínűleg telefonálni
akar…
Ismét Mr. Garlandra néztem. A vérfoltok elhelyezkedése

238
eltért a szokásostól. A zakója és a pizsamája eleje csuromvér
volt, amely zavarba ejtő módon egészen a felsőcombjáig
elborította, ennél lejjebb azonban csak a talpa volt véres.
Azazhogy – vér látszott a gumicsizmái külső oldalán, továbbá
egy keskeny sávban a belsejük felső részén is.
Nyilvánvalónak tűnt, hogy amikor a sérüléseit szerezte –
vagy azután is –, viselte őket. Aztán amikor bejött a házba,
levette őket. Szabályosan álltak, úgy tűnt, szinte bizonyosan a
megszokott helyükön, az ajtó mellett. Gazdájuknak
valószínűleg régi, rögzült szokása volt, hogy amikor bejött,
kilépett belőlük.
–  Lefogadom, hogy régen volt egy felesége, aki
zsémbeskedett vele, amiért behozza a sarat a konyhába –
mondtam csak úgy magam elé.
Kinéztem a hátsó kertbe, amelyet éppen ekkor néhány
rendőr fésült át. Észrevettem egy vérnyomot, amely az
üvegházhoz vezetett. Előtte, egymáson, Mr. Garland
virágcserepei álltak. A piszkos üvegtáblákon odaát a nyárról
maradt paradicsomtövek látszottak. A közeledő ősz barnával
jelölte meg őket, haldoklottak.
Az üvegház mögött egy garázs állt, parkolóterülettel,
amelyen vértócsa gyűlt össze: a férfit nyilvánvalóan itt
sebesítették meg. Nem messze, furcsa szögben egy piros autó
állt, a kormány felőli ajtaját nem csukták be rendesen, mintha
valaki sietve ugrott volna ki belőle.
– A lányáé – magyarázta a halottkém képviselője.
A fényképész ekkor már túlesett első tennivalóin, és
visszament a holttesthez. Átfordítottam Mr. Garlandot: nyaka
oldalán, közvetlenül a zakó gallérja felett mély vágott seb
tátongott. Izmait és jobb nyaki vénáját kés metszette át –
részben pedig nyaki ütőerét is. A nyakon további vízszintes
vágások is látszottak, de egyik sem volt olyan mély, mint ami

239
csaknem bizonyosan a halálát okozta.
Megtapogattam karját és lábát. A hullamerevség már
beállt, de a lábában még nem teljesen. Megmértem a
hőmérsékletét.
Egy rendőr figyelmesen hallgatta a rádióját.
– Gyanús furgon… két férfi, húszas éveik elején… ma reggel
érdeklődtek egy nyugdíjastól, nincs-e bármilyen kerti
munkája a számukra. A kocsi egy fehér Ford volt, a
rendszámán valószínűleg volt T és K betű…
–  Küldjetek ki valakit, hogy keresse – mondta egy
főnökinek tűnő hang, amelynek tulajdonosa aztán detektív-
főfelügyelőként mutatkozott be nekem.
Eddig a holttest mellett guggoltam, most felálltam.
– Megkérdezné a lányától, vajon balkezes volt-e az apja?
A tiszt tekintete egy pillanatig elidőzött rajtam, majd
távozott a rendőrautó irányába. A nyitott ajtón át hallottam,
amint Mr. Garland lánya sírva megerősíti, hogy apja valóban
balkezes volt. Tudta, mit jelent a kérdés – talán előbb is, mint
a detektív –, mert jajgatni kezdett.
–  Nem hiszem, hogy gyilkossági ügyben nyomozunk –
mondtam, amikor a főfelügyelő visszatért.
Úgy tűnt, a helyszínen – a házban és odakint – sürgölődő
rendőrök erre egy emberként dermednek meg.
–  Ez a seb önkezűségre vall. Félek, Mr. Garland maga
végzett magával.
A főfelügyelő a fejét rázta.
– Először mi is erre gondoltunk, kerestük is a kést, de nem
találtuk.
– Itt kell lennie.
A detektív kezdett bosszúsnak tűnni: – Ha valaki megöli
magát, utána már nem tud megszabadulni a fegyvertől. Itt
nincs fegyver. Ez emberölés.

240
 – Talán a bokrok közé dobta a kést.
A főnök a rendőrei felé intett, akik még most is
szorgalmasan keresgéltek a virágágyakban.
–  Most fésülik át másodszor a kertet. Nem olyan nagy, és
nincs kés.
Én bizonyos voltam az ellenkezőjében. Abban, hogy az
öregember megölte magát. Megálltam, tűnődtem: mennyire
lehetek biztos ebben?
A detektív átható tekintettel nézett rám. – Doktor, maga
semmit sem tud, amíg fel nem boncolja – jelentette ki.
Az emberek rendszerint úgy hiszik, hogy ha felnyitom a
halottak testét, odabenn megtalálom elzárt titkaikat, mint aki
páncélszekrényeket tör fel. Jelen esetben azonban, a holttest
külső jegyeinek gondos tanulmányozása nyomán már igen
sokat tudtam.
Nem volt értelme vitatkozni, hiszen a boncolást
mindenképpen el kellett végeznem. A halottkém
képviselőjéhez fordultam: – El tudja intézni, hogy most
elvigyék egy halottasházba?
Bólintott, és odahívott két egyenruhás rendőrt.
– Rendben, rakják zsákba, és vigyék el a Royal Surrey-be.
Visszafordultam a főfelügyelőhöz. Biztos voltam a
dolgomban.
–  Természetesen el fogom végezni a boncolást, de
meggyőződésem, hogy ez itt öngyilkosság.
–  És miért ilyen biztos ebben? – kérdezte korántsem
kedvesen. Ismertem már ezt a hangot, de ritkán találkoztam
vele bűnügyek helyszínén, ahol általában csendes, kollegiális
hangulatú csapatmunka folyik. Nem, ennek a fitymáló
megjegyzésnek egy bírósági tárgyaláson lett volna a helye, és
egy olyan vezető védőügyvéd mondhatta volna, aki meg akar
alázni egy patológust, akinek bizonyítékai és vallomása

241
kellemetlen helyzetbe hozza ügyfelét.
A leghiggadtabban ezt feleltem neki:
–  Egyrészt a sérülés helye miatt. Mr. Garland többször
megvágta magát, és a hely, amelyet erre választott, a saját
kezűleg okozott sérülések körében teljesen tipikus. A vágások
szinte mindig a nyakon vagy a csuklókon vannak. Ő a nyaka
jobb oldalát vágta meg, ami igen valószínűtlen lett volna, ha
jobbkezes. Ön azonban épp most erősítette meg, hogy
balkezes volt. És nézze azt a sok kisebb sérülést. Mind
párhuzamos!
A detektív habozva az öregember nyakára pillantott.
Rámutattam a vékony, felszínes, véres vonalakra a nagy,
vágott seb két oldalán, és elmagyaráztam: még nem volt elég
határozott, amikor okozta őket. – Nem tudjuk pontosan, miért
teszik ezt az emberek, talán csak bátorságot gyűjtenek.
Felkészülnek a fájdalomra. Esetleg igyekeznek megtalálni a
megfelelő helyet. A habozásra valló sérülések erős
bizonyítékai az öngyilkosságnak.
A detektív még mindig szkeptikusnak tűnt.
– Azok a vonalak mindig öngyilkosságra utalnak?
–  Az én tapasztalataim szerint rendszerint igen. – E
tapasztalatok akkoriban még nem voltak olyannyira
számosak, de ezt nem szándékoztam közölni a tiszttel.
–  Ha odakint vágta meg magát… – mutatott a detektív a
parkolóban lévő nagy vértócsa irányába –, és csak itt halt
meg, mennyi ideje lehetett rá, hogy megszabaduljon a késtől?
Gondolkodtam.
– Talán egy perce.
Nem mintha lett volna ideje elrejteni a kést, miután annyi
vért veszített. Eldobhatta, de majdnem bizonyosan csak
elejtette.
A detektív, aki szemlátomást nagyon akarta, hogy egy

242
emberölés aranyozza be a vasárnapját, kijelentette: – Valaki
megvághatta, aztán elmenekült, és vitte a fegyvert is.
– Hát…
– Történhetett így… maga elismeri annak lehetőségét, hogy
ezt a sebet valaki más ejtette?
Haboztam. Természetesen lehetséges volt, nekem azonban
a bizonyítékokat kellett összegyűjtenem, nem pedig
mindenféle vad teóriákon spekulálnom.
– Valószínűtlen. De lehetséges – feleltem.
A detektív diadalmas pillantást vetett rám.
–  Ezzel együtt szerintem a késnek itt kell lennie –
mondtam. – És egy eléggé kézenfekvő helyen.
A kést kereső csapat tagjai ezt hallva megálltak. Egyesek
közülük a csípőjükre tették a kezüket, mások egyenesen
álltak, és engem méregettek. Ekkor már jó ideje keresgéltek,
és nem örültek, amikor azt hallották tőlem, hogy valami
szembeszökő dolog elkerülte a figyelmüket.
Kimentem a kis hátsó ajtón, el a véres gumicsizmák, majd
az üvegház és a régi virágcserepek, végül pedig egy oldalán
fekvő, ősöreg bádogkád mellett, a vérnyomok kiindulópontja
felé.
–  Sok vért veszített, és miközben visszafelé jött a házba,
még erősebben vérzett. Úgy gondolom, inkább csak elejtette,
mint eldobta a kést valahol ennek a pontnak a közelében –
vélekedtem. – Talán a lánya…?
– Nem, ő hozzá sem ért semmihez.
Öngyilkosság esetén gyakran egy rokon vagy barát fog
gyanút, hogy ez történt. Mr. Garland talán fenyegetőzött
öngyilkossággal, vagy csak látszott rajta, hogy nagyon
depressziós. Próbáltam elképzelni, amint középkorú lánya
sietve megérkezik piros kocsijával, a szíve hevesen ver, és fél
attól, mit talál majd. Az első, amit megláthatott, a vértócsa

243
volt. Csikorogva lefékezett közvetlenül előtte, a járművet
ferde helyzetben a parkolóban hagyta, még csak az ajtaját
sem csukta be. Alighanem kiugrott, és szaladt be a házba,
hogy megkeresse az apját.
–  Nincs kés, nincs öngyilkosság – szögezte le eltökélten a
detektív.
– Volnának szívesek hátratolatni az autóval, kérem?
A jelenlévők egymásra pillantottak, a nyomozó pedig ment,
hogy elkérje a slusszkulcsot a lánytól, majd miután visszajött,
beült a kocsiba, és lassan hátratolatott vele a parkolóhelyről.
Ott, ahol az egyik kerék eredetileg állt, egy véres,
csontnyelű kenyérvágó kés hevert.
A detektívnek sejtelme sem lehetett róla, mekkora
megkönnyebbülést éreztem, hogy az elméletem
beigazolódott. Valószínűleg nagyon magabiztosnak
tűnhettem, ahogy beszéltem. És biztos is voltam magamban,
de valahol mélyen, gyerekkorom óta tudtam, hogy az élet
váratlan fordulatok sorozata. Ez a tudás a markában tart;
habár az a munkám, hogy biztos legyek dolgokban, aznap
nem tudtam – és ma sem tudok – szabadulni egy még
nagyobb bizonyosságtól, attól, hogy mindig vannak más
lehetőségek is.

244
 20

Mostanra kezdtem gyanítani, hogy próbálkozásaimat, melyek

során a szúrt sebek csatornája alapján próbálom
rekonstruálni a gyilkosságokat, egyszerűen felülmúlja majd
egy technika, amely az utóbbi időkben jelent meg az
igazságügyi orvos szakértői munka távoli horizontján. Az
emberek kezdték emlegetni a DNS-tesztet. A DNS, mondták,
jobb eszköze lesz az azonosításnak, mint az ujjlenyomatok
vagy bármely más jelenlegi módszer. Meg is vitattuk ezt a
pubban munkatársaimmal egy pénteki ebédszünet
zsivajában: vitánk a délutánba nyúlt, a titkárnők és
asszisztensek is egytől egyig csatlakoztak hozzánk. Vajon a
DNS a jövő? – találgattuk. Vagy csak azoknak a technológiai
előrelépéseknek az egyike, amelyek eredményes
alkalmazására még évek hosszú során át nem kerül sor?
Az új fejlemények igencsak elgondolkodtattak, vajon a
szúrt sebek csatornái iránti kitüntetett érdeklődésem nem
válik-e hamarosan olyan avíttá, hogy senki sem veszi majd
hasznát. Érdeklődésem nem lanyhult, de körülbelül
akkoriban történt, hogy mintha egy másik speciális téma is
rám talált volna. Először próbáltam tudomást sem venni róla,
mégis fogást talált rajtam, mert a szociális lelkiismeretemet
vette célba. Természetesen eddig is úgy gondoltam, hogy a
társadalom érdekében tevékenykedem: hát nem az
igazságügyi patológusok segítenek abban, hogy a rokonok és
a hatóságok megértsék a holtakat, és végül igazságot tudjunk
szolgáltatni? Elég soká eltartott, mire foglalkozni kezdtem a

245
gondolattal, hogy esetleg közvetlenebb szerepet is játszhatnék
társadalmi változások előmozdításában.
A szoros együttműködés a rendőrséggel a bűnügyek
helyszínén hozzátartozott a munkámhoz.
Professzionizmusuk és bajtársiasságuk megkönnyítette, hogy
eligazodjak az emberölés véres, szennyes, tragikus
káoszában. Ha jó kapcsolat alakult ki köztem és az ügyben
eljáró rendőrök közt, olykor a későbbiekben is folyamatosan
tájékoztattak a nyomozás fejleményeiről, én pedig
méltányoltam ezt.
De milyen nehezemre esett megtapasztalnom, amikor a
rendőrök egészen másképp viselkedtek! Nem tiszteletet
parancsoló, komoly férfiakként és nőkként, akiknek
egyébként megismertem őket.
Amikor egy este megérkeztem a halottasházba egy
boncolásra, az információ, amelyet az eligazításon kaptam,
kissé vázlatos volt. Hamarosan megértettem, miért. A páciens
büntetés-végrehajtási intézményben halt meg. Érzékeltem,
hogy ezúttal elmaradt a csevegés, kedélyes társalgás, amikor
átöltöztünk, és bementünk a boncterembe, hogy
megvizsgáljuk a holttestet.
Az elhunyt huszonnyolc éves nigériai volt. A külső
vizsgálat során horzsolásokat észleltem az orra hegyén és a
szája körül. Friss zúzódásokat láttam a karján, főként pedig a
csuklói körül, valamint a hasán is.
–  Szóval testbilincs volt rajta, amikor meghalt? –
kérdeztem.
A többiek komoran bólintottak.
A testbilincs egy eléggé kényelmetlen konstrukció. Egy
vastag, súlyos bőröv, két oldalán egy-egy karikával,
amelyekhez hozzábilincselik a csuklót. Az öv értelemszerűen
körülveszi a hasat, és a csuklókat a bilincsek rögzítik hozzá.

246
 Amikor testét felnyitva megvizsgáltam az elhunyt belső
szerveit, megállapítottam, hogy súlyos atherómája
(lerakódásos artériaszűkülete) volt, ám csak egy helyen: a
nyaki artériájában, a fő verőérben, amely vért szállít az
agyba. Az ilyen állapot egy huszonnyolc éves ember esetében
nagyon szokatlan. Néhány éven belül életveszélyessé is
válhatott volna, bizonyos azonban, hogy a halálát nem ez
okozta.
További vizsgálatok kimutatták, hogy az ún. sarlósejtes
állapotban is szenvedett.
Az Egyesült Királyságban ennek a genetikai betegségnek az
esetei sokasodnak a leggyorsabb ütemben. Világszerte
emberek milliói hordozzák, elsősorban olyanok, akiknek
afrikai vagy karibi felmenői vannak. A benne szenvedők
nagyobb valószínűséggel élik túl a maláriát (aminek a
londoni metropoliszban nem sok hasznát veszik). A jó hírek
azonban itt véget is érnek. Az ok a hemoglobin génjének
mutációja, márpedig a hemoglobin létfontosságú funkciója az
oxigén szállítása a testben. Normális hemoglobinnal
rendelkező egészséges egyénekben ezek a vértestek kövérek,
kerekek, és horpadás van a közepükön – meglehetősen
hasonlítanak egy fánkra. S ami a legfontosabb: hajlékonyak. A
sarlósejtes génmutáció kicserél egy aminosavat, ami azzal jár,
hogy a hemoglobin másként hajlik. Ez a legtöbb esetben nem
gond, de ha a hemoglobinmolekula nem kötődik egy
oxigénmolekulához, merevvé válhat, és szokatlan formában
rögzülhet. Ez esetben a vörösvértestek furcsa banánokhoz
hasonlíthatnak – avagy sarlókhoz: innen a betegség neve. A
merevség és a különös forma következményeképpen a
vértestek ahelyett, hogy simán továbbhaladnának a
véredényekben, hajlamosak felhalmozódni, összekapcsolódni
és elzárni őket, létfontosságú szerveket fosztva meg az

247
oxigéntől.
Az ízületi és hasi fájdalmak és gyakran a vérszegénység
még csak a kezdetét jelentik a bajoknak, amelyeket ezek az
elzáródások okozhatnak. A betegek egykor értelemszerűen
korai halálra számíthattak, de a betegséggel kapcsolatos tudás
gyarapodása és az új gyógyszeres kezelések sokat javítottak a
helyzetükön, és további segítségként hamarosan talán a
génterápia is elérhető lesz.
A betegség kiteljesedett, súlyos változatában a beteg
ugyanazt a hibás gént mindkét szülőjétől örökli. Ezt
homozigotikus variánsnak nevezik, és eredményeképpen a
betegek kizárólag a hibás hemoglobint tudják előállítani. A
heterozigotikus változatban akkor szenved a páciens, ha
egyik szülőjétől hibás, a másiktól ép gént örököl: az ilyenek
szervezetében részben normális, részben hibás hemoglobin
termelődik. Az ilyen egyénekben a betegség enyhébb formája
jelenik meg, amely – mint ahogy az efféle genetikai
rendellenességek esetében ez nem meglepő – még
elterjedtebb, mint a súlyos sarlósejtes betegség. Ezt sarlósejtes
állapotnak nevezzük.
A sarlósejtes állapotról hosszú időn át gondolták úgy, hogy
nem gyakorol jelentős hatást azokra, akiknél létrejön (hacsak
nem kapnak maláriát). Csak a legutóbbi évtizedekben jöttek
rá, hogy bizonyos körülmények között ez is súlyos kockázati
tényezőt jelent. Nevezetesen olyan körülmények közt, amikor
az érintettek nem jutnak elég oxigénhez. A  sarlósejtes
állapotúak számára tehát szóba sem jöhet, hogy megmásszák
az Everestet. Kerülniük kell minden olyan helyzetet,
amelyben az oxigénhiánynak akárcsak a lehetősége is
felmerül, tehát a magas hegyek megmászásán túl a
könnyűbúvárkodást, az ejtőernyőzést… és hogy fizikai
korlátozó intézkedést alkalmazzanak ellenük. Az első egyéni

248
döntés kérdése. Nem így az utóbbi.
Ez volt az első olyan esetem (bár hamarosan újabbak is
követték), amelyben egy fekete páciens korlátozó
intézkedésbe halt bele, és amelyben mikroszkóp alatt csak
kevés sarlósejtet láttam a szövetekben. Ez arra vallott, hogy
nem a kiteljesedett sarlósejtes betegségben, hanem csak
sarlósejtes állapotban szenvedtek, és ezt speciális tesztekkel a
hemoglobinjukon is igazolni lehetett. Szomorú, de sokan
közülük valószínűleg nem is tudták, hogy szervezetükben
jelen van ez a rendellenesség.
Ez a mostani beteg a hipoxia, azaz az oxigénhiány jeleit is
mutatta. Ezt az embert korlátozták mozgásában, de
önmagában egyik sérülése sem volt életveszélyes. A jelek
szerint a rendőri beavatkozás túlment azon, mint amit a
zúzott területek jeleztek (ezek mindegyikét gondosan
felsoroltam jelentésemben).
A történetet csak később ismertem meg a maga
teljességében. A férfit egy londoni börtönben tartották fogva,
és bűnszövetségben elkövetett csalásért készültek bíróság elé
állítani. Nem tudom, a börtön egészségügyi személyzete miért
ítélte „furcsának” a viselkedését, és miért intézkedtek a
brixtoni börtön kórházi szárnyába történő átszállításáról.
Ennek alapján mentális problémákra következtetnék, noha
ezt így az orvosi feljegyzések egyike sem mondta ki. Nem
gondolom, hogy viselkedése drogfogyasztással függött volna
össze, jóllehet találtak kokaint a vizeletében, ám csak
elhanyagolható mennyiségben.
A brixtoni kórházi szárnyba történő átszállítása során
„izgatott vagy agresszív lett, azután pedig nem reagált”. Ez a
leírás azokból a feljegyzésekből származik, amelyeket az
orvos a baleseti és sürgősségi osztályon készített, amikor a
pácienst később odaszállították. A rendőrség saját feljegyzései

249
szerint mire megérkeztek vele a brixtoni börtön kórházi
szárnyába, arra figyeltek fel, hogy „úgy tűnik, mintha nem
lélegezne”.
Így azután berakták egy furgon hátuljába, és beszállították
a baleseti és sürgősségi osztályra. Útközben szívmasszázst
alkalmaztak nála, ezek az újraélesztési kísérletek azonban
nem bizonyultak sikeresnek. Sőt, a sürgősségi osztály
feljegyzései már ezt is tartalmazták: „az ujjak merevek”.
Úgy véltem, hogy talán olyan módon szorították a földre,
hogy az valamiképpen korlátozta légzését és oxigénellátását.
Esetleg arccal lefelé; de lehet, hogy a mellkasára térdeltek.
A boncolás azonban kimutatta, hogy halálát súlyos
tüdőgyulladás okozta.
Ez elég volt ahhoz, hogy ami történt, többé ne számítson
gyanús halálesetnek. Természetes okokból halt meg:
tüdőgyulladás és sarlósejtes állapot kombinációjában. Habár
úgy éreztem, s ennek hangot is adtam, hogy túlélhette volna a
tüdőgyulladást, ha azonnal megfelelő kezelést kap, és ha nem
lett volna testbilincsben, arccal lefelé vagy valamely más,
olyan állapotban, ami tovább korlátozta a lélegzésben.
Az elhunytnak nem volt állandó lakhelye, lehetséges, hogy
emiatt hajléktalanként élt, és a tüdőgyulladást még a
letartóztatása előtt kapta el, vagy pedig a börtönben
fertőződött meg. Lefolytattak egy vizsgálatot, amely azzal az
eredménnyel zárult, hogy a halált természetes okok idézték
elő, amelyekhez – mint a halottkém, a történteket mintegy
bagatellizálva, megfogalmazta – a gondatlanság is
hozzájárult.
Mindez kevesebb mint harminc évvel ezelőtt történt, ám
azokban a napokban a társadalom zöme – noha ez nem
minden közösségre igaz – általában úgy vélekedett, hogy a
bűnözők megérdemlik a sorsukat, és hogy a rendőrségnek

250
mindig, vagy legalábbis rendszerint igaza van. Így aztán egy
fogoly halála akkoriban egyáltalán nem váltott ki
közfelháborodást, függetlenül attól, hogy szenvedett-e még
sarlósejtes állapotban és tüdőgyulladásban is. És sajnos azt
kell mondanom: amilyen időket akkor éltünk, ez a közöny
egy-egy fekete fogoly ügyével kapcsolatban különösen
jellemző volt.
A nagyközönség és a rendőrség közömbössége azt
jelentette, hogy szinte egyáltalán nem oktatták – és nem is
tudták –, hogyan és mikor kell valaki ellen biztonságosan
korlátozó intézkedést alkalmazni. Az efféle kiképzést nem
tartották fontosnak vagy hasznosnak egy rendőr vagy
börtönőr mindennapos munkája szempontjából.
Elfogadhatónak számított, ha a személyzet, mint a rögbiben,
ráront az emberekre, rájuk veti magát, birkózik velük, és
megtesz mindent, ami csak szükséges, hogy megfékezze őket.
Ez egyet jelentett azzal, hogy „moccanni se tudjanak”.
Bíztak abban, hogy a rendőrök és börtönőrök azt teszik,
ami helyes, és senki sem foglalkozott annak lehetőségével,
hogy esetleg mégsem. Én azonban nem tudtam azonosulni
ezzel az attitűddel. Számos halálesettel volt dolgom, amelyek
fogságban vagy korlátozó intézkedés során következtek be. A
halottak között sok volt a fekete. Nem egyszerűen
sarlósejtprobléma volt ez, habár a sarlósejt hívta fel rá a
figyelmemet. Úgy éreztem, tennem kell valamit. De vajon
mit? Dolgoztam a nagy-londoni rendőrségnek, a jó, egymás
támogatására épülő kapcsolatok pedig döntő fontosságúak
voltak egy bűncselekmény helyszínén, és utána is. Sok
rendőrt kedveltem és tiszteltem. A velük kialakított jó
munkakapcsolat lényeges volt számomra, ezért nem tudtam,
hogyan közöljem velük, amit a viselkedésükkel kapcsolatban
mondani szerettem volna. Tudtam azonban, hogy meg kell

251
tennem, és mivel a kényszerintézkedések során nem csupán
alkalomszerűen következtek be halálesetek, rájöttem: erre
kell összpontosítanom. Épp csak azt nem tudtam, hogyan
használjam fel ismereteimet a helyzet javítása érdekében.
Végül is: a patológusok vizsgálják a holttesteket, ők állapítják
meg a halál okát. Eredményeink hozzájárulhatnak életek
jövőbeli megmentéséhez és az igazságszolgáltatás
működéséhez. Nem az én dolgom volt azonban, hogy
megváltoztassam a világot. Vagy mégis?

252
 21

A kényszerintézkedések miatti halálesetek problémája

továbbra sem hagyott nyugodni, de intellektuálisan és
racionálisan továbbra is elkötelezetten tanulmányoztam a
késsel elkövetett gyilkosságokat. Iain West, a golyók és
bombák szakembere egy viszonylag egyszerű területre
szakosodott. Az elkövetők meg akarnak ölni valakit, lelövik,
és itt a vége. A szúrt sebeknél elkövető és áldozat közel
vannak egymáshoz, személyes kontaktus kell legyen köztük.
A szurkálásra gyakran vegyes indíttatásból kerül sor.
Előfordulhat, hogy az ilyen sebeknek több közük van
valamiféle teatralitáshoz, mint az ölés határozott
szándékához – különösen ha valaki magának okoz
sérüléseket. Szerintem a seb, amelyet a testbe döfött kés
okozott – ráadásul gyakori, hogy az áldozatokat többször is
megszúrják – magának az emberölésnek a fotográfiája egy
olyan szakértő számára, aki sok sebet látott már.
Minden késes gyilkosság esetében erősen törekedtem arra,
hogy mindent megállapítsak a sebek alapján, ami lehetséges.
Egészen kevéssel az öregember kenyérvágó késes
öngyilkossága után egy újabb kés okozta haláleset
következett, egy teljesen szokványos emberölés, amely
azonban arról győzött meg, hogy a sok kísérletből, amit a
vasárnapi sülteken végeztem, profitáltam is valamit.
Az után a verőfényes őszi nap után nem sokkal
beköszöntött a tél, és rövidesen megjött az első fagy is. Egy
reggel kihívtak egy holttesthez, amelyre egy észak-londoni

253
csatorna mellett bukkantak. Délben érkeztem; az áldozat
farmert és zakót viselt, arccal lefelé, karjaival a teste alatt
feküdt egy gazos, elhanyagolt területen. A hőmérséklet még
csak 2 Celsius-fok volt, és ez nem sokat segített a szokásos
feladat megoldásában – a halál időpontjának
megállapításában. A holttest hőmérséklete ekkorra 20 Celsius-
fokra csökkent, és a rendőrségi fotókon látszott, hogy amikor
megtalálták, még zúzmara volt rajta. A hullamerevség
kialakult, de még nem állt be maradéktalanul.
A rendőrségnek mindössze annyit tudtam mondani, hogy a
halál valamikor éjfél és reggel hat óra közt állt be, amire a
szokásos leplezett csalódottsággal reagáltak.
A fű az elhunyt lába közelében véres volt, teste mellett
pedig egy véres konyhakés hevert. Megfordítottam a
holttestet, és láttam: száját, orrát, kezét és mellkasát elöl vér
borítja.
A halottasházban a boncolás során megállapítottam, hogy
egyetlen késszúrás hatolt át először a ruháin, aztán három
szomszédos bordája porcán. A porc eltérítette a pengét. Noha
csak kismértékben, ez a kitérés azt eredményezte, hogy a kés
egyenesen az aortába hatolt, és átvágta, egészen a mögötte
húzódó légcsőig. A sebcsatorna a nyelőcsőben végződött.
Teljes hossza a bőrfelszíntől számítva 12 centiméter volt. A
penge ütötte rés vízszintesen tartott elölről hátra, és enyhén
jobbról balra.
A közelben talált fekete nyelű kés egyértelműen megfelelő
méretű és alakú volt ahhoz, hogy ezt a sebet okozza. Az erő,
amelyet a tettes alkalmazott, több volt, mint mérsékelt, mivel
a szúrás a ruhán kívül három bordán is áthatolt. A halott
arcán néhány kisebb horzsolás látszott, különböző
horzsolásokat a bal karján is felfedeztem.
Úgy látszott, egyszerű szúrásról van szó. A rendőrség

254
próbálta egyeztetni ezt a gyanúsított sztorijával. A gyanúsított
és az áldozat, mindketten húsz év körüliek, együtt ittak, majd
kimentek, hogy sétáljanak egyet. Jó barátok voltak, de mint a
rendőrségi kihallgatás során kiderült, a gyanúsított titokban
mérges volt társára:

Kérdés: Miről beszélgettek?

Válasz: Semmi különösről.
K.: Volt önnél fegyver?
V.: Nem volt.
K.: És nála?
V.: Igen, mindig volt egy kés nála.
K.: Korábbi alkalmakkor mindkettőjüknél volt kés?
V.: Igen, de az enyém akkor otthon maradt.
K.: Közölnöm kell önnel, hogy továbbra sem köteles
felelni a kérdéseimre. Tudja, hogyan halt meg a
barátja?
V.: Azt hiszem, tudom.
K.: Kérem, mondja el nekünk.
V.: A csatornához érve azt mondta, hánynia kell,
úgyhogy álltam, vártam, és amikor lenéztem, láttam,
hogy kioldódott a sportcipőm fűzője, úgyhogy
lehajoltam bekötni. Ekkor azt kérdezte, mi a
véleményem arról, hogy elvinné szórakozni a
húgomat.
K.: Maryt?
V.: Igen.
K.: Mary mennyi idős?
V.: Tizenhárom.
K.: Mit felelt?
V.: Azt, hogy nem nagyon szeretném, mert csak
tizenhárom. Felnéztem, hogy lássam az arcát, és
megkérdezzem, miért kérdi, de nem volt rá időm,

255
 mert valamit elővett a ruhája alól. Azt hittem, meg
akar ütni, megijedtem, löktem rajta egyet, aztán
megfordultam és futottam. Egyszer visszafordultam,
és láttam, hogy hanyatt esik. Futottam tovább. Nem
tudtam, hogy megsérült, másként visszamentem volna,
hogy segítsek neki.

A továbbiak során kiderült: a fiatalembert nagyon felzaklatta

annak lehetősége, hogy barátjának szexuális kapcsolata volt a
tizenhárom éves Maryvel. A sok szünet egyike után, amelyek
során beszélt az ügyvédével, a gyanúsított kijelentette: – Ha ez
az a kés, amelyiknek gondolom, akkor láttam a lakásán. Egy
csomó más holmival együtt kiesett a tányértartóból, én pedig
felvettem és a konyhapultra raktam.
Az ügyvéd később ismét kérte, hogy néhány szót
válthasson négyszemközt az ügyfelével, aki, amikor ismét
bejöttek, bevallotta, hogy ő okozta a másik halálát, de
ragaszkodott ahhoz, hogy véletlenül: –  A  legjobb barátom
volt, és semmiféleképpen nem akartam, hogy baja essék, ez
az igazság!
Kétségem sem volt afelől, hogy a gyanúsított hamis képet
fest az eseményekről. Ösztönöm azt súgta, nem tudott volna
megfordítani egy kést, amelyet másvalaki fogott, és az illető
mellébe döfni – a seb egyenes volt és vízszintes. És
semmiképp nem tudta volna ilyen magasan a mellkasba
döfni a kést, miközben a földön guggol.
Mindazonáltal abból kiindulva, hogy a gyanúsított
mindaddig ártatlan, míg bűnössége be nem bizonyosodik,
odahaza megpróbáltam újrajátszani a jelenetet. Leguggoltam
a földre, úgy tettem, mint aki a cipőfűzőjét köti be (jobb
kézzel), felpillant, majd eltéríti egy képzelt támadó közeledő
vonalzóját (amelyet a bal kezemben tartottam, és a kést
helyettesítette) a támadó (egy székre helyezett párna) felé, és

256
vízszintes, egyenes sebet ejt. Éppen beleszúrtam a vonalzót a
párnába, amikor érzékeltem, hogy valaki más is van a
helyiségben.
Megfordultam: Chris jött be a dolgozószobámba. Mindkét
gyereket arra tanítottuk, hogy kopogjanak, nehogy valami
felkavaró látvány fogadja őket. Tevékenységem alighanem
olyannyira lekötött, hogy nem hallottam meg a kopogását.
Most ott állt, és félszegen engem bámult.
–  Igen? – kérdeztem, és próbáltam úgy tenni, mintha ez a
helyzet teljesen normális volna.
Egy iskolai füzet volt nála.
–  Mit csinálsz? – kérdezte olyan hangon, hogy
mindenképpen valami magyarázattal kellett szolgálnom a
helyzetre. Ekkor kilencéves volt, nyugodt, kiegyensúlyozott
kedélyű gyerek, aki már egyáltalán nem emlékeztetett a visító
csecsemőre, aki annak idején uralkodott rajtunk, és megállás
nélkül gyötört bennünket éjszakánként.
Felálltam, úgy gondoltam, legjobb, ha őszinte leszek.
– Szóval… próbálom megállapítani, hogy vajon egy ember,
aki a cipőfűzőjét kötözi… vagyis én, így, jobb kézzel… ha egy
másik ember késsel támad rá… ez a másik is én vagyok, a
másik ember a bal kezem, és a vonalzó a kés… hogy vajon az
első ember meg tudja-e valamiképpen fordítani a kést, hogy
beleszúrja a másodikba, miközben végig a földön guggol.
Chris bölcsen megfontolta a kérdést.
–  Igen – jelentette ki végül –, azt hiszem, meg tudja
fordítani.
–  Hinni nem elég. Az első embert hosszú időre börtönbe
csukhatják emiatt, ezért biztosnak kell lenni a dolgomban.
– Megölte az első ember a másodikat?
– Nos… igen.
– Te láttad őt?

257
 – Az első férfit? Nem.
– A másikat.
–  Igen, Chris, láttam a halottasházban. Megvizsgáltam a
sebeit, és tudom, hogy a kés egy bizonyos szögben, egy
bizonyos irányban hatolt a testébe. Próbálom megállapítani,
lehetett-e a tettes az első férfi, ha akkor érte a támadás,
amikor a cipőfűzőjét kötötte.
Chris bólintott. Nem voltam biztos abban, hogy tökéletesen
érti, amit mondok. Egyszerűen tudomásul vette, hogy az apja
néha fura dolgokat művel.
–  A biológiafüzetemet jöttem megmutatni neked. Én
kaptam a legjobb osztályzatot az egész osztályban.
Hát persze! A fiam nem ok nélkül volt itt. Engem meg úgy
lekötött, amit csináltam, hogy a munkámról magyaráztam
neki, és rá sem kérdeztem erre az okra! Kettesben
végiglapoztuk a biológiafüzetet, én pedig látva a jelesek
sorozatát, nem csekély atyai büszkeségemben fel is
kiáltottam. Chris végül vidám arccal távozott, én pedig
folytattam a kísérletet. Noha erősen próbáltam, nem sikerült
elképzelnem, hogyan tud egy guggoló ember eltéríteni egy
kést, amelyet a támadója markol, és hogyan döfheti a támadó
mellkasába úgy, hogy a szúrás ilyen magasan és vízszintesen
hatol a párnába. Vagyis a testbe. Amint azt nagyon
határozottan gyanítottam, a sérülést álló helyzetből okozták
egyenes irányú szúrással.
A dolgozószoba ajtaján halkan kopogtattak.
–  Papa, mind a ketten úgy gondoljuk, hogy ő tette! –
mondta Anna berontva.
– Ki tett mit?
– Hát Chris volt az első ember, és kötötte a cipőfőzőjét, én
pedig a második, aki késsel nekimentem, és…
– De ugye nem igazi kést használtál?

258
 –  Nem, a tollamat. Egyébként Chris könnyen
visszafordította és megszúrt vele, úgyhogy azt gondoljuk, az
első ember a gyilkos.
– Helyes. Jól van. Köszönöm.
–  Megmutassuk neked? Vagy ha szeretnéd, lehetsz az első
ember, én meg leszek a második, ebben én jobb vagyok
Chrisnél.
Éreztem, nem helyes, hogy a legfeljebb hétéves Anna
segítsen nekem egy gyilkosság rekonstrukciójában. Ha valaha
is látott nálam kést, hajlott rá, hogy amolyan viccfélének
tekintse. A holttestekre mint valami gusztustalan dologra
gondolt, de a halál jelentőségét még nem fogta fel teljes
valójában, és bizonyosan nem látott halottat, még fényképen
sem. Egyébként nemcsak hogy megtanítottam őket arra, hogy
kopogtassanak a dolgozószoba ajtaján, hanem a rendőrségi
képeket is mindig gondosan elrejtettem egy magas polcon.
–  Ugyan miféle játékot játszol a gyerekekkel!? – kérdezte
Jen, aki ekkor jött be a nappaliból, és arca nem sok jót ígért.
– Semmilyet. Chris bejött, és megkérdezte mit csinálok.
Jen az égnek emelte tekintetét.
– Én a kórházban hagyom a munkámat – mondta csípősen.
Ha eljön az ideje – gondoltam –, Chris és Anna
maradéktalanul megértik majd, mi mindennel jár együtt a
munkám, egyelőre azonban azt mondtuk nekik, hogyha bárki
kérdi, mondják azt, hogy az apjuk orvos. Érzékelték, hogy én
valami speciális doktor vagyok, aki segít a rendőrségnek, és
hogy a nevem felbukkan az újságokban, de igazából nem
tudták, mit is jelent igazságügyi patológusnak lenni. Igaz,
körülbelül ekkoriban kezdték megérteni, hogy az én
tevékenységemtől „nem lesznek jobban” az emberek. Nálunk
normális dolognak számított, hogy a papa vonalzókat döf
párnákba, késeket szúr húsdarabokba, és mindaddig

259
Chrisnek és Annának sem tűnt fel igazán, hogy más apák nem
tesznek így.
Manapság a védő-team a csatornaparti késelés ügyében
sikerrel kérelmezné, hogy a vád hirtelen felindulásból
elkövetett emberölés legyen. Egy esküdtszék a Savile-
botrány{18} után már kimondta volna: ahhoz, hogy valakinek
„elboruljon az agya”, elégséges ok, ha úgy érzi: egy barátja
szexuális fenyegetést jelent tizenhárom éves húga számára.
Az elkövető családtagjai számos vallomásban erősítették meg,
mennyire felzaklatta és dühítette a fiút, hogy barátja esetleg
szexuálisan bántalmazza az ő húgát.
Manapság ahhoz, hogy a védelem hirtelen felindulásra
hivatkozhasson, bizonyítania kell, hogy egy, a vádlottéval
azonos korú és nemű, kellően toleráns és megfelelő
önfegyelemmel bíró személy hasonló módon elveszítené az
önuralmát. Azt hiszem, annál a fiatalembernél a védelem jó
eséllyel tudta volna igazolni ezt. A hirtelen felindulás
elfogadtatásához azonban a védelemnek azt is bizonyítania
kell, hogy előre megfontolt szándék nem jöhet szóba. Ennél a
vádlottnál a csapdát az jelentette, hogy ha aznap este tényleg
ő vitte ki a kést a csatornához, az előre megfontolt szándékra
utal. A vádlott előadta, miért vannak rajta az ujjlenyomatai,
de meg kellett volna győznie az esküdteket, hogy az áldozat
volt az, aki elhozta a konyhából, amikor elindultak sétájukra.
Ez a gyilkosság jóval a 2010-es reformok előtt, kevésbé
felvilágosult időkben történt. A hirtelen felindulás nem
jelentett enyhítő körülményt, így hát a fiatalembernek, aki
ennyire igyekezett megoltalmazni húgát, nem volt miben
reménykednie. A vád gyilkosság volt, őt pedig bűnösnek
találták: az 1980-as években ez egyértelmű esetnek számított.
Rutinszerű gyilkossági ügynek, amelyben azonban fontos
bizonyítéknak számított a sebcsatorna és annak pontos

260
haladási iránya. És nagyon gyakori, hogy annak számít.
Nemcsak a sebcsatorna, hanem olykor – miután a kés már
behatolt a testbe – a pengének egy szerven belüli haladása is
leképezheti az áldozat, illetve az elkövető mozdulatait.
Esetnaplóm bővülésével mindinkább meggyőződésemmé
vált, hogy a kés ejtette sebek mindenről árulkodnak, csak
tudnunk kell meghallani, mit mondanak. Össze akartam
állítani egy igazán átfogó, elemző munkát a sebcsatornákról,
szögekről, markolatok okozta zúzódásokról…
Konyhánkban állandóan újabb kés után kotorásztam, hogy
egy újabb darab húsba szúrjam. Sőt, annyi különféle alakú és
nyelű kést vásároltam, hogy ha éjjel mentem haza, és a
rendőrségnek szokása lett volna megállítani és megmotozni
középosztálybeli fehér férfiakat, gyakran tartóztathattak
volna le támadó jellegű fegyverek birtoklásáért.
Családom nem szűnő utálkozásától kísérve ekkoriban
sertéshasaalját és marhaveséket használtam szurkálási
gyakorlataimhoz. Rendkívül nehéz volt reprodukálni azt az
érzést, amelyet az emberi bőr, az izom, majd egy belső szerv
átszúrásakor tapasztalunk, talán mert a szupermarketekben
árult hús ritkán friss. A valóságban azok az emberek, akik
késsel öltek, rendszerint megdöbbennek, milyen könnyen
megy az ilyesmi. Ha egyszer a penge áthatolt a ruhán és a
bőrön, a test belső szövetei már nem fejtenek ki nagy
ellenállást. A nagyobb szervek, mint például a máj vagy a szív
átszúrásához elegendő mindössze mérsékelt erőkifejtés, így
szúrással még csekély erővel rendelkező elkövetők is képesek
gyilkolni. Jó néhány gyilkos mondja: „Nem akartam megölni!”
Ezzel valójában ezt mondják: „Nem gondoltam, hogy amit
teszek, kioltja majd az életét.” Még valószínűbb, hogy ez igaz,
ha késes gyilkosok mondják, nem pedig mások.
A kések még akkor is óriási előnyhöz juttatják a gyilkost az

261
áldozattal szemben, ha ez utóbbi sokkalta erősebb. Nem
csoda, hogy a nők nagyon gyakran folyamodnak ehhez az
eszközhöz.
A számát sem tudom, hány kísérletet hajtottam végre, de
vajon – ahogyan reméltem – sikerült-e bizonyítanom, hogy a
szúrt sebekből úgy olvasható ki egy gyilkosság története, mint
a nyitott könyvből? Nos, nem. De igenis arra jutottam, hogy a
kések rengeteget elárulhatnak egy emberölésről.
Kifejlesztettem magamban a készséget, hogy némileg pontos
vázlatot tudjak rajzolni egy gyilkos fegyverről annak a
nyomnak az alapján, amelyet a testben hátrahagyott. Amikor
pedig egy rendőr mutat nekem egy sor lehetséges gyilkos
fegyvert, a legtöbbet ki tudom zárni, és ha az igazi is ott van
előttem, általában kiválasztom a többi közül.

262
 22

Csaknem nyolc hónappal a claphami vasúti szerencsétlenség

után egy vasárnap korán reggel telefonon újabb
katasztrófáról értesítettek. Augusztust írtunk, Iain a
szabadságát töltötte, és én voltam az ügyeletes londoni és
délkelet-angliai igazságügyi patológus. Az események e
szakaszában senki sem tudta, hány holttest lesz, egy dolog
azonban bizonyos volt: lesznek holttestek.
A katasztrófa ezúttal nem a vasúton, hanem a Temze
folyón történt. Mielőtt elindultam, még megvártam, hogy
újabb hírek érkezzenek, és először a wappingi rendőrségi
mólónál álltam meg. Egy kirándulóhajó süllyedt el valahol
Southwark közelében, és a róla származó holttestek itt voltak.
Ez volt minden, amit tudtam.
Egy öreg rendőr őrmester fogadott, aki,
megdöbbenésemre, a könnyeivel küszködött. – Csaknem
harminc éve szolgálok, doktor… És most ez a huszonöt halott
a folyóból, huszonnégy a hajón, és ma reggel is még egyet
kifogtak nyolc híddal feljebb, Vauxhallnál. Soha nem hittem
volna, hogy a tanúja leszek bármi hasonlónak. Egytől egyig
gyerekek… huszonéves gyerekek.
Az elsüllyedt hajó eszerint egyike volt azoknak a
partihajóknak, amelyeket kibérelnek, aztán fel-alá járnak
velük a Temzén. Számos alkalommal láttam és hallottam
őket. A fedélzeten a fiatalok ruhái óriási lepkék módjára
csapkodnak a lámpák alatt. A nevetés és a zene a folyó
mindkét partjáról jól hallható. Az ablakokon át egy

263
táncparkett árnyai, színei, mozgó alakjai látszanak.
–  Doktor – tette hozzá az őrmester –, a rendőrorvos már
volt bent, és mindnyájukat halottá nyilvánította. – És ekkor
csakugyan sírni kezdett, és a fejét csóválva kifelé indult.
Hallottam, hogy az orrát fújja, mielőtt kinyitotta volna az
ajtót, és elindult volna a recepcióspulthoz, hogy elküldje az
újságírókat.
A wappingi rendőrségi móló Viktória korabeli rendőrőrs,
amely közvetlenül a folyó partján található. Egy mögötte
fekvő területen jelölték ki az ideiglenes halottasházat.
Csakugyan, egyetlen helyiségből állt. Cementpadlóját szinte
teljesen elfoglalták a hullazsákok. Valamennyi nyitva volt,
benne egy-egy fiatal felnőtt holttestével. Mindnyájan partihoz
voltak öltözve, sokan élénk színű holmikat viseltek. Néztem a
rettenetes látványt, és valami különösre figyeltem fel. A
halottak öltözete rendetlen volt, valaki hozzájuk nyúlt,
ruhadarabjaikat vették le, nadrágjaikat gombolták ki…
Azonnal kimentem, vissza az őrmesterhez. Vágott egy
grimaszt:
–  A rendőrorvos mindegyiküknek benézett a ruhája alá.
Szerintem arról akart meggyőződni, melyikük férfi, melyikük
nő.
Nem tetszett a dolog, de ekkor nem sok mindent tehettem.
A rendőrök a történtek hatása alá kerülve szükségét
érezhették, hogy az orvos tegyen valami hasznosat. Bármit:
ellenőrizzen pulzusokat, hallgassa meg, nem ver-e a szíve
valakinek. Korábban is tapasztaltam már ezt a reakciót; még
magasan képzett szakemberek is akarnak „tenni valamit”,
pedig tökéletesen tudatában vannak, hogy akkor járnak el
helyesen, ha semmit sem csinálnak.
Ezután Westminsterbe mentem. Tudtam, hogy az
áldozatok nem maradnak sokáig az ideiglenes rendőrségi

264
halottasházban. Meg akartam győződni arról, hogy a
westminsteri halottasház készen áll a nagyszámú holttest
fogadására, amelyekkel majd elárasztják.
Jaj… eszembe jutott, hogy Peter Bevan, az igazgató, aki a
halottasházat egyébkor irányította, szabadságon van. Az
intézményt most a helyettese vezette, én pedig mindig is úgy
tartottam, hogy ez az ember összeszedettségben és
hatékonyságban meg sem közelíti a főnökét. Peter nyugodt,
rátermett szervező volt: egy tömegszerencsétlenség
alkalmával pontosan ezekre a tulajdonságokra volt
szükségünk. Azonban legalább a személyzet szorgosan
készült a holtak sokaságának fogadására: valamennyi
boncasztal készen állt, s ugyanígy a szükséges felszerelés is.
Ezeknek az előkészületeknek a látványa most először
olyasféle rémülettel töltött el, amely határos volt a
hányingerrel. Rövid ideig tartott, de erős volt.
Megbeszéltem, hogy másnap, amikorra a holttesteket már
behozták Wappingból, visszatérek egy nekem alárendelt
patológus társaságában, és megkezdjük a vizsgálatokat.
Lassanként összeállt a kép. Azon a csendes nyári estén egy
hatalmas kotróhajó ütközött össze egy Marchioness nevű kis
sétahajóval a Temzén, a Southwark Bridge közelében.
A Bowbelle, miután Nine Elmsnél megszabadult
kavicsrakományától, visszaindult a tenger felé, hogy újabb
mennyiséget kotorjon ki. A Marchionesst egy születésnapozó
társaság bérelte ki, és különböző nemzetekbéli fiatalok
sokasága szórakozott a fedélzetén.
A Bowbelle először bal oldalról ütközött neki a kis
Marchioness hátuljának, amitől a sétahajó megdőlt, majd az
oldalára fordult: egy szemtanú szerint a Bowbelle ezután
legázolta és a víz alá nyomta, „mint egy játék csónakot”.
Ráadásul a kotróhajó horgonya végighasította a sétahajó

265
fedélzetét, majd amikor másodszor is megtaszította, balra
tolta a Marchioness tatját, ami ennek következtében
felfordult.
Részletek néhány túlélő vallomásából:

Egy lökést éreztem… aztán észrevettem, hogy a hajófar

kezd jobbra tolódni… láttam, hogy víz ömlik be a nyitott
ablakon. Éreztem, hogy a hajó megdől… emlékszem, az
ablakok felé fordítottam a fejem, hogy kimeneküljek…
miközben kezdett dőlni befelé a víz… tudtam, hogy a hajó
el fog süllyedni. Néhány másodperccel később kialudtak a
lámpák. Teljes sötétség lett… aztán egy hullám
előredobott. A egész hajó azonnal megtelt… Amikor a
felszínre bukkantam, kissé távolabb voltam a
Marchionesstől, amely ekkorra már félig elsüllyedt…
Éreztem, hogy a hajó jobb oldala hirtelen lesüllyed.
Amikor az oldalára fordult, ömleni kezdett befelé a víz
azokon a jobb oldali nyitott ablakokon. Mindenki, aki csak
a táncparketten volt, elesett, és velem, a székekkel és
minden mozdíthatóval együtt lecsúszott jobb felé, bele a
vízbe, amely hihetetlenül gyorsan árasztotta el a
táncteret. A víz alá kerültem…
 
A hajó hirtelen az oldalára dőlt, és a vécé kezdett megtelni
vízzel. Próbáltam kinyitni az ajtót és kijutni. Amikorra
sikerült kinyitnom, a hajó már teljes egészében a víz alatt
volt.
 
Éreztem, hogy a hajó megrázkódik, aztán hirtelen szinte
megfarolt, én pedig elvesztettem az egyensúlyomat. Azt
hiszem, nekiestem egy asztalnak… láttam, ahogy az a
hajótörzs belefúródik a miénkbe, láttam ahogy az a
vasmacska közeledik, az üvegek egyre-másra törtek ki, a

266
 szétzúzódott ablakok üvegcseréppel szórtak be
bennünket, elkezdett befelé ömleni a víz…

A fedélzeten lévő fiataloknak szörnyű megpróbáltatásban

volt részük. Az összes utas menekülési esélyeit rontotta a
hirtelen perdület, a bútorok elszabadulása, a sötétség, a
zavaros víz, egyesekét pedig az is, hogy nem voltak
hozzáférhető vészkijáratok. Ennek következtében ahhoz,
hogy valaki kijusson, fizikai erőfeszítésre, tehát erőre volt
szüksége. Ez pedig sokakat fosztott meg az életben maradás
esélyétől.
Dr. Howard Oakley, a túlélés és a kihűlés orvostanának
szakértője egy interjúban, amelyet jóval később készítettek
vele a szerencsétlenségről, ezt mondta: – A hajó hirtelen
felborulása ismeretes módon sokkoló élmény, a rá adott
egyéni reakciók a pániktól a menekülésre és a túlélésre
irányuló nyugodt eltökéltségig terjednek… a sokkra adott
fiziológiai válaszok valószínűleg lerövidítik az időt, ameddig
az áldozatok vissza tudják tartani a lélegzetüket, ami viszont
csökkenti a sikeres menekülés esélyét.
Az ütközés után harminc másodperccel a Marchioness a
Temze fenekén feküdt. Tizennégy vízi jármű segítette az élők
mentését, a halottakat azonban még legalább órákig nem
hozták fel. Nagy részük valószínűleg nem tudta elhagyni a
hajót. Mások valószínűleg a vízbe sodródtak. A Temze
alattomos folyó, mély és sötét, hat rá az árapály és sok benne
az áramlat, amelyek, mint tudjuk, napokra, sőt akár hetekre
is elrejtik a holttesteket, mielőtt visszaadnák őket. És valóban,
a folyóban csak öt óra múltán találták meg az első holttestet a
Marchionessről. Mire pedig a Temze az utolsót is átengedte,
csaknem két hét telt el.
Egy vízbe fúlt ember holttestén – vagy egy holttesten,
amely azután, hogy ilyen vagy olyan módon megszűnt élni, a

267
víz alá került – a bőr először áttetszővé és ráncossá válik.
Bárki, aki töltött már hosszabb időt a kádban, tudja, miről
beszélek. Gyakran emlegetik a „mosónők kezét”: az ujjakon, a
tenyereken és a talpakon lévő vastag keratinréteg az elhunyt
etnikai hovatartozásától függetlenül nagyon fehérnek és
ráncosnak tűnik. Néhány nap múltán, ha a holttest a vízben
marad, ez az elázott bőr elkezd leválni, és végül lehámlik.
Mivel a további események szempontjából jelentőséggel
bír, el kell hogy mondjam: az ahhoz szükséges idő hossza,
hogy a holttest feljöjjön a felszínre, a bomló holttest
felfúvódásától függ. A kövér emberek általában gyorsabban
bukkannak elő.
A Marchioness augusztus 20-án, vasárnap kevéssel éjjel 2
előtt süllyedt el. Ennek a napnak a végére, noha egy
kollégámmal a Guy’sból megszemléltük és osztályoztuk a
holttesteket, még nem tudtuk, a fedélzeten lévők közül
hányan haltak meg. Nyilvánvalóan sokan maradtak életben,
mi tehát magunkban reméltük, hogy már csak kevés további
holttest lesz. A törvény szerint azok a holttestek Paul
Knapman westminsteri halottkém hatáskörébe tartoztak, aki
visszatért Londonba devoni szabadságáról, és találkozott
velem, valamint néhány rendőrtiszttel, hogy megbeszéljük,
hogyan járjunk el a halottakkal. Mint halottkémnek
gondoskodnia kellett a holttestek egyértelmű azonosításáról,
mi pedig megtárgyaltuk vele, miként kívánja megtenni ezt.
A tömegszerencsétlenségek kezelése során mindenki
legnagyobb félelme a téves azonosítás, amely mindenki
számára borzasztó, különösen ha a hozzátartozók gyanítani
kezdik, hogy nem a megfelelő holttestet temették el. A
halottkém joggal ragaszkodott a lehető legbiztosabb és
legalaposabb azonosítási módszerekhez. Ma már
rendelkezünk a DNS-analízis lehetőségével (igaz, ma is sokat

268
vitatkozunk erről a pubban), akkoriban azonban még nem
folyamodhattunk hozzá. A két legbiztosabb módszer még az
ujjlenyomat-azonosítás, illetve a fogak és a fogászati
dokumentáció összevetése volt.
Az utóbbinál az jelenti a gondot, hogy az embernek tudnia
kell az eltűntek nevét, mielőtt keresni kezdené a
fogorvosukat, akinek a dokumentációja csak azután kérhető
ki, ha már az ő neve is ismert. Ezután pedig előfordulhat,
hogy az ilyen kérések csak nagy késéssel teljesülnek.
Különösen így van ez, ha a dokumentumokat más
országokból kell beszerezni… ekkorra pedig már tudtuk, hogy
a Marchioness partivendégei a világ minden részéből
összesereglett jó társaságbéli sokaság voltak. Nyilvánvalónak
tűnt, hogy ez mindenféle gondot és késedelmet okoz majd.
Mindennek eredményeképpen az azonosítás
legkézenfekvőbb módszere az ujjlenyomatvétel lett. (Ez plusz
a fogászati kezelőlapok ismerete lett volna az eszményi
kombináció.) Az abszolút pontosság időigényes, de a
halottkém arra az álláspontra helyezkedett, hogy a pontosság
előbbre való a gyorsaságnál. Ez bizonyosan így is van, habár
meg tudom érteni, ha frusztráló az aggódó rokonok számára.
Akik egy tömegszerencsétlenséget követően egy hirtelen
veszteség lehetőségével igyekeznek megbirkózni, gyakran
képtelenek megérteni, hogy a rokonokat miért nem hívják be
a halottasházba, és miért nem vezetik végig őket az áldozatok
közt, hogy kiválasszák szerettüket. A Marchioness-katasztrófa
áldozatainak hozzátartozói azt hitték,  hogy az azonosítás
szükségképpen könnyű dolog, ezért fel is vetették, hogy  ha
beengedik őket a halottasházba, megtalálják családtagjaikat.
Megértettem, hogy ezt szeretnék, és azt is, hogy miért, de úgy
gondoltam, a logikájuk hibás. Emellett mélységesen
embertelen lett volna, ha ezt lehetővé tesszük.

269
 Az emberek nagyon nehezen hiszik el, hogy
tömegkatasztrófák alkalmával a vizuális azonosítás
megbízhatatlan, különösen ha a halált trauma okozta, vagy a
holttest vízben volt. De gyakran még a sértetlen és bomlásnak
nem indult holttestek sem ismerhetők fel azok számára, akik
életükben ismerték őket. Testünk nagyon másként festhet
élettelenül, arckifejezés, mozgás nélkül, lényegi önmagunktól
megfosztva. És bizonyosan így van ez, ha a halott órákon vagy
napokon át a Temze foglya volt.
Az az igazság, hogy a hozzátartozók, még a közvetlen
családtagok is, ha nagy nyomás nehezedik rájuk, nagy
valószínűséggel tévednek. Megeshetik, hogy azonosíthatnak
valakit, aki nem rokonuk. Vagy pedig esetleg tévesen
azonosítják azt, aki pedig voltaképpen a szerettük. Ezeket az
eseteket hamis pozitív vagy hamis negatív azonosítás néven
tartjuk számon, és gyakoribbak, mint gondolnánk. Később,
esetleg sokkal később az azonosító rokonok olykor aggódni
kezdenek, hogy tévedtek, és meggondolják magukat. Ez
megtörténhet jóval a temetés vagy a hamvasztás után is,
amikor többé már nincs lehetőségünk az azonosítás
felülvizsgálatára. Fokozza az azonosítás nehézségeit a
hatalmas érzelmi trauma, amelyet az okoz, ha valaki
holttestek hatalmas sokaságát nézi meg a halottasházban,
hogy megtalálja azt, akiről úgy gondolja, hogy a
hozzátartozója. Bármennyi tapasztalattal rendelkezem a
halállal és a haldoklással kapcsolatban, tudom: nem volnék
képes rá, hogy a sorokban fekvő áldozatok közt járkálva
megbízhatóan azonosítsam saját feleségemet, gyerekemet
vagy szülőmet.
Azt kell mondanom, nagyon más, ha az embert behívják,
hogy azonosítás céljából megnézzen egy holttestet, mint ha
ezt a testet akkor látja, amikor a rendőrség és a patológusok

270
már biztosra veszik, hogy  a helytálló azonosításra már sor
került. Magam hiszek abban, hogy minden rokonnak, aki így
óhajt tenni, elvitathatatlan joga, hogy megnézze az övéi
holttestét. Kegyetlenség megtagadni – bármilyen okból – egy
családtól a lehetőséget, hogy személyesen mondjon
istenhozzádot elhunytjának. A valóságban azonban
előfordulhat, hogy a tetemek sérültek, oszladoznak és
bűzlenek. Sokat tehetünk, hogy javítsunk az állapotukon, ám
csodákra nem vagyunk képesek. Ennélfogva sokórányi
beszélgetésre és magyarázatra, valamint fényképek előzetes
bemutatására lehet szükség, mielőtt bemennénk a helyiségbe,
ahol a holttest fekszik, és talán még ennél is több időre,
mielőtt a hozzátartozók csakugyan megláthatják.
Létfontosságú a családokra áldoznunk ezt az időt, de
ugyanilyen lényeges a törődés és együttérzés is. Semmit sem
szabad tennünk, ami súlyosbítaná a traumát.
Az azonosítás „mobil-” – vagy mozdítható – indikátorai
ugyanolyan megbízhatatlanok, mint a ruházat, az ékszerek
vagy a tárcák. Ezeket legfeljebb a személyazonosságra utaló,
nyomra vezető jelekként kezelhetjük, mert az emberek
csereberélik az ékszereiket, és  vigyázhatnak barátaik
tárcájára is. Ahhoz pedig, hogy kiindulhassunk a ruházatból,
pontosan kellett volna tudnunk, mit viseltek az áldozatok
haláluk éjszakáján, amihez mások leírásaira kellene
hagyatkoznunk, holott ezek ritkán pontosak vagy
hozzáférhetők.
A halottkém ennek ellenére hajlott arra, hogy elfogadja a
vizuális azonosítást és a mobilindikátorokat, ám csak
azoknak a holttesteknek az esetében, amelyeket a
Marchioness roncsából hoztak fel, és csak ha még nem
mutatták az oszlás jeleit. Minden más esetben úgy
rendelkezett, hogy az azonosítás mobileszközeiben nem

271
szabad megbízni.
Az azonosítással kapcsolatos megbeszélésünk során arra a
következtetésre jutott, hogy rögzíteni kell minden egyes
holttest ujjlenyomatait. A  feltételezett eltűntek listájának
összeállítása során rendőröket küldtek ki az illetők
lakóhelyére (kivéve ha már voltak tőlük ujjlenyomataik),
hogy személyes tárgyakat hozzanak el, amelyeken esetleg
ujjlenyomatok találhatók, majd összevessék ezeket a
halottasházban levett ujjlenyomatokkal.
A gondot az okozta, hogy ezek vízbe fúlt emberek holttestei
voltak. Valószínűsíthetően károsodtak, vagy vízi ragadozók
tettek kárt bennük, esetleg sziklákkal, hidakkal, hajókkal vagy
más víz alatti akadályokkal érintkeztek. A vízi hullákon
mutatkozik a bomlással járó valamennyi elszíneződés, illetve
a felfúvódás plusz néhány jóval korábbról való bőrelváltozás.
Még ha néhány órán belül kiemelik is őket a vízből: az
elkerülhetetlenül kialakuló „mosónőkezek” megnehezítik az
ujjlenyomatvételt. Ha pedig a kezekről teljesen leázik a bőr –
ezt választékosan „kesztyűvesztésként” emlegetik –, nos, ez
esetben rendkívül nehéz vagy szinte lehetetlen ujjlenyomatot
venni a bőr mélyebb rétegeiről, azaz a dermisről.
Ez a szerencsétlenség először kevésbé súlyosnak tűnt, mint
a claphami, mert testek súlyos csonkolódására nem került
sor. Ahogy azonban múlt az idő, a testek egyre rosszabb és
rosszabb állapotban érkeztek; a nemezis az oszlás
formájában ért utol bennünket.
A holttestek ezúttal is bekerültek egy rendszerbe: ennek
első állomásán részletesen leírtuk a ruhákat, az ékszereket és
az általános ismertetőjegyeket. Ezután segítettem levenni
róluk a ruhákat, majd elvégeztem a külső vizsgálatukat,
regisztráltattam minden tetoválást, sebhelyet és bármi
szokatlant, ami segíthette az azonosítást. A rendőrök

272
jegyzeteket készítettek, aztán pedig lefényképezték a testet, és
a hűtőbe helyezték.
A második fázis a teljes boncolás volt, amely után a belső
szerveket szokás szerint visszahelyezték a testbe, amelyet
összevarrtak, és alkalmassá tettek arra, hogy a hozzátartozók
megnézhessék.
Végül minden egyes halottról benyújtottam egy-egy
jelentést a halottkémnek; ezeket a halál okával zártam: vízbe
fúlás. Várható volt, hogy ha mindezzel – különösen az
azonosítási eljárásokkal – elégedett, nyomozást kezdeményez,
és kiadja a holttesteket.
Az első úszó vízi hullát azon a vasárnap reggelen hét óra
előtt találták a Temzében. Többre aznap nem bukkantak,
délután viszont kiemelték a Marchionesst, mire pedig
eljutottam a wappingi rendőrőrsre, már huszonnégy
holttestet találtak meg a fedélzetén, amelyek az augusztusi
melegben érkeztek meg Wappingbe, ahonnan felcímkézve a
westminsteri halottasházba vitték őket.
Ezt az intézményt a westminsteri városi tanács működteti.
Akkoriban hat hűtőszekrény volt benne, amelyekben hatvan
holttestet lehetett elhelyezni, illetve hat további egység
különlegesen széles tetemek számára: hűtők plusz tizennyolc
halott elhelyezésére.
A holttesteket a külső hőmérséklettől függetlenül 4 Celsius-
fokra hűtötték. Ez lelassítja, de maradéktalanul nem állítja
meg a bomlási folyamatot. A holttesteket, míg csak a boncolás
teljesen be nem fejezzük, nem fagyasztjuk.
Szerencsétlenségek alkalmával folyamatosan változó
információs közegben dolgozunk, amelyet gyakran segítünk
felülvizsgálni, majd újra felülvizsgálni. A Marchioness-
áldozatokat kezelők számára a kulcsproblémát az jelentette,
hogy senkinek még csak elképzelése sem volt, pontosan

273
hányan tartózkodtak a fedélzeten, s hogy kik voltak az illetők.
Így hát néhány órán belül, miközben még folytak a mentési
műveletek, és még mielőtt megtalálták volna az első holttestet
a Vauxhall Bridge közelében, kialakítottak egy telefonos
irodát a barátoktól és rokonoktól beérkező információk
feldolgozására, amelyek segíthettek bennünket az áldozatok
azonosításában. E nap délutánjára pedig, miközben a
westminsteri halottasház készült az ide érkező halottak
fogadására, a hajón lévők rokonai kezdtek érkezni a
rendőrőrsökre, hozták szeretteik fotóit, és leírták a
ruhadarabokat, amelyeket viselhettek.
Ennek az első napnak a végére a rendőrség úgy vélte, a
Marchionessen százötven ember volt, akik közül hatvanötöt –
köztük a roncsból kiemelt huszonnégyet – tekintettek
eltűntnek.
Másnap visszatértem a halottasházba, hogy megkezdjem
az azonosítások és a boncolások hosszú folyamatát.
Megtudtuk, hogy nyolcvanhét túlélő azonosította magát,
holttestünk pedig huszonöt volt, azaz tudtuk, hogy ha a
rendőrség helyesen becsülte meg a hajón lévők számát, még
jó néhány további halottnak kell beérkeznie.
Mivel ennyi új tetemet vártunk, olyan sietve dolgoztunk,
ahogyan csak az alaposság engedte. Rendkívül sűrű hét volt.
Nem csupán szokatlan, hanem határozottan megrázó volt
ennyi fiatal holttestét látnunk. Tudatában voltam – mintha a
perifériális látóteremben lettek volna –, mennyire kétségbe
vannak esve a szülők, akik a legrosszabbtól tartanak, és
hírekre várnak. A holttesteket egyesével fektették ki a
boncterem hat asztalának valamelyikére, mi pedig kitartóan
dolgozva haladtunk egyiktől a másikig, érezve, hogy akkor
tesszük a legnagyobb szolgálatot a gyászolóknak, ha
munkánkat a lehető leghatékonyabban végezzük.

274
 Aznap este nyolc órára végeztünk a halottasházban lévő
mind a huszonöt holttest boncolásával, s közülük mostanra
tizenhármat már egyértelműen azonosítottunk. Másnap,
augusztus 22-én megtudtuk, hogy az információs iroda az
aggódó rokonoktól 4725 telefonhívást kapott, és már több
mint 2000 dokumentumot gyűjtött össze olyan személyekről,
akikről úgy gondolták, hogy a hajón voltak. Miközben
várakoztunk, néhány újabb holttestet találtak a Temzében, a
katasztrófa helyszínétől távolabb, mindkét irányban. A
rendőrség a Marchionessen tartózkodók számára vonatkozó
becslését 136 főre csökkentette.
A nap végére harminc holttest volt a halottasházban, a
rendőrség szerint még huszonhetet kellett megtalálni.
Ekkorra azonban jelentkeztek annak az időnek a káros
hatásai, amelyet a halottak a Temze vizében töltöttek. Az
elázott bőr levált az ujjaikról, a rendőröknek pedig már
nehézségei támadtak a szokványos ujjlenyomat-vételi eljárás
során. A halottkém úgy próbálta segíteni a maradék
áldozatok személyazonosságának a megerősítését, hogy
fogászati kezelési lapokat kért be, ez azonban időbe telt, a
rokonok pedig feszülten várták a híreket. Az ujjlenyomat-
vételi próbálkozások tehát folytatódtak, ám ahogyan múltak
az órák, a hagyományos eljárást már nem lehetett
alkalmazni. Speciális technikát és kifinomultabb eszközöket
kellett bevetni. Ez utóbbiakat egy southwarki
laboratóriumban tartották, ahol viszont nem voltak
berendezkedve holttestek kezelésére.
A Temzéből egyesével kiemelt tetemek esetében,
amelyektől a halottasházban nem tudtunk ujjlenyomatokat
venni, a rutineljárás a kezek eltávolítása volt: miután a
southwarki laboratóriumban ujjlenyomatot vettek róluk,
visszakerültek a tetemekhez, hogy visszavarrják valamennyit.

275
A hozzátartozók aligha vehették észre ezeket a varratokat,
mert a holttesteket a személyzet megfelelő módon
előkészítette. Ez a halottkém engedélyével történt, s az eljárás
ebben a mederben folyt tovább. Tizenhét pár kéz járta meg
Soutwarkot.
Aznap este újabb holtakat találtak Westminster és a
London Bridge között, majd még egyet, jóval lejjebb, Wapping
alatt. Másnap még nyolc vízbe fúlt holtteste került elő. Az
egyik, amelyre a Cherry Garden-i mólónál, a folyó déli
oldalán, Bermondsey-nél bukkantak, egyenruhát viselt, és
nagyon valószínűnek tűnt, hogy ez Stephen Faldo, a
Marchioness kapitánya volt. A közelben egy másik holttest is
előkerült, azután még négy a Belfast könnyűcirkálónál{19},
azaz nem messze a London Bridge-től. Újabb kettőt találtak
meg a roncs másik oldalán, a folyásiránnyal szemben,
Westminsternél.
Ily módon összesen negyvennégy holttestet kaptunk,
közülük ekkorra huszonnégyet már egyértelműen
azonosítottunk. Természetesen akadt, aki feltételezte, hogy a
folyóban talált valamennyi holttest szükségképpen a
Marchionessről származott, ez azonban valószínűtlen volt: a
Temzében szinte hetente haltak meg öngyilkosok és mások,
mi pedig tudatában voltunk ennek.
Másnapra a holttestek száma elérte a negyvennyolcat, és
noha minden erőnket megfeszítve dolgoztunk, hatuk még
boncolásra várt. A rendőrség közölte: pillanatnyilag úgy
gondolják, a Marchionessen száznegyvenen tartózkodtak,
akik közül nyolcvannégy életben maradt, ötvenhat eltűnt
vagy azonosítatlan. Az összes ismert áldozat fogászati
dokumentációját kikérték, a külföldiekét az illetékes
követségek közreműködésével. Aznap éjjel az információs
iroda bezárt, mondván: minden lehetséges információt

276
összegyűjtöttek az eltűntekről és azonosítatlanokról.
Csakhogy még mindig találtak holttesteket, a rendőrség
pedig felülvizsgálta a becsléseit. Eszerint nyolcvanhárman
voltak a túlélők, és hatvanhatan az eltűntek vagy
azonosítatlanok listáján. Immár azonban – első ízben –
jelentést adtak ki egy ötvennégy éves nőről, aki a hajón a
diszkót üzemeltette. Ezt egy második jelentés követte, amely
szerint egy nő a Temzébe ugrott Belfast közelében, a
folyóparton pedig egy téglákkal teli kézitáskát találtak.
Miközben folytattuk a boncolást, egyes rendőrök morogni
kezdtek amiatt, ahogyan az információs iroda befejezte a
működését, miközben ilyen sok embert kerestek még.
Csütörtök estére pedig egy újabb fejlemény arra késztette a
rendőrséget, hogy ismét növeljék a becsült utaslétszámot:
jelentkezett egy csoport, amelynek tagjai hívatlan vendégek
voltak a partin, és közölték, hogy ők ugyan életben maradtak,
de egy barátjuk eltűnt.
Eközben a halottasházból kértük a tizenhét pár kéz
mielőbbi visszaküldését, hogy újraegyesíthessék őket
tulajdonosaikkal. Újabb nyolc párat elszállítottak a
laboratóriumba.
Nem sok további teendőnk maradt, várakoztunk. Péntek
volt, a rá következő hétfő – augusztus 28-a – pedig országos
munkaszüneti nap. A halottasházon kívüli világban a
londoniak a hétvégére elhagyták a forró várost. Vártuk a
fogászati dokumentációk beérkezését, az ujjlenyomatokkal
kapcsolatos információkat a laborból, illetve az újabb
holttesteket: addig ötvenet találtak meg. A lázas
tevékenységet követően a halottasház csaknem kísértetiesen
csendesnek tűnt.
A hosszú hétvége során az intézménybe nem érkeztek
újabb holttestek. Szerdán a rendőrség megpróbálta

277
megnevezni a még hiányzó személyeket. Egyikük a parti
házigazdája, Antonio Vasconcellos volt, aki a huszonhatodik
születésnapját ünnepelte. Egy másik személy egy francia volt.
A halottasházban egyvalakit, egy huszonéves férfit még nem
sikerült azonosítani: lehetséges, hogy semmi köze sem volt a
Marchionesshez. Lehet persze, hogy hívatlan vendég volt, akit
addig még nem neveztek meg.
A hét végére a halottasházban lévő ötven holttestből
negyvenhatnak a személyazonossága teljesen egyértelmű
volt, a többieknek csak részben, ami annyit jelentett, hogy a
teljes bizonyossághoz további információkra volt szükségünk.
Nem számítva ezt a névtelen ifjú embert. Ki lehetett?
Senkinek még csak ötlete sem volt. Semmiféle leírás nem illett
rá.
Mivel speciális kulcstartója volt, a rendőrök lefényképezték
ezt, és úgy döntöttek, kiadják a fotót a sajtónak. Volt tehát egy
teljesen azonosítatlan és két eltűnt személy: a francia és
Antonio Vasconcellos. A potyavendég{20} miatt azonban nem
kellett többé aggódnunk: élve, egészségesen előkerült.
Pénteken egy nagy lépéssel közelebb kerültünk a titokzatos
halott azonosításához. A kulcstartót elvitték a francia utas
lakásához, ahol a kulcs nyitotta a zárat. Most már csak a parti
házigazdája hiányzott. Aznap éjjel egy fiatal férfi holttestére
bukkantak a roncstól lejjebb, a London Bridge és Bermondsey
között, nagyjából abban a térségben, amelyet általában a
Temze felső medencéjének neveznek. Meglehetősen biztosak
voltunk abban, hogy az illető Antonio Vasconcellos, de mivel
két hetet töltött a vízben, tudtuk, hogy egyértelmű
azonosítása némi időbe telik majd. Afelől sem igen volt
kétségünk, hogy a halottasházban lévő többi holttestnek nincs
köze a Marchionesshez, a rendőrök pedig mostanra biztosra
vették, hogy nincs több halott. Az áldozatok száma ötvenegy

278
volt, a fedélzeten pedig százharminchét ember tartózkodott.
Keményen dolgoztunk, s én úgy éreztem, jó szolgálatot
teszünk az áldozatoknak és a családjaiknak is. Ezt csak utóbb
értettem meg, ameddig ugyanis lekötött a halottasházi
munkám, sokkal több is történt házon belül és kívül, mint
amiről tudomást szereztem.
Egy vészhelyzetre mindenki gyorsan és készségesen reagál,
mindenki megtesz minden tőle telhetőt. S noha senkinek a jó
szándékát nem lehet kétségbe vonni, utóbb mindenkit a tettei
alapján ítélnek meg, és nyilván senkinek sem esik jól, amikor
utóbb olyasmiért bírálják, amit egy válsághelyzet rendkívüli
nyomása alatt tett. A vész-, illetve az azt követő helyzeteket
kezelő szolgálatok a korábban felsorolt, nyolcvanas évekbeli
szerencsétlenségek után gyakorta váltak igen dühös bírálatok
céltábláivá. A haragos közhangulat igen gyakran idéz elő
reformintézkedéseket. Mindennél inkább így volt ez a
Marchioness elsüllyedése után.
Értesültem arról, hogy bár egyes hozzátartozók a korai
szakaszban azonosították halottaikat a halottasház egy külön
e célra szolgáló helyiségében, másoknak – nem keveseknek –
azt mondták, hogy nem nézhetik meg szeretteiket, mivel a
holttesteket későn találták meg, s így ezek az előrehaladott
bomlás állapotában voltak. Az élők és holtak szomorú
találkozására rendszerint nem a halottasházban került sor:
sokkal gyakoribb volt, hogy a holttestet előbb átvitték a
temetkezési vállalkozóhoz. A temetkezési vállalkozók
azonban, a rendőrséghez hasonlóan, később állították: nekik
azt mondták, határozottan igyekezzenek lebeszélni a
rokonokat a viszontlátásról, és próbálják megakadályozni,
hogy a hozzátartozók a halottak közelébe kerülhessenek. Még
a tiltakozásukra se hallgassanak.
Nem tudom, hogy ki és miért rendelkezett így. Amikor

279
értesültem róla, arra gondoltam, az ok valamiféle elhibázott
együttérzés volt, mert valaki úgy gondolta, hogy traumatikus
élmény, ha valaki az oszlás állapotában látja fiát vagy lányát.
Az illető személy azonban nyilvánvalóan nem tudta, hogy a
viszontlátás hiánya még rosszabb lehet.

Egy hozzátartozó később ezt írta:

Ténylegesen soha senki nem akadályozta meg, hogy

megnézzük [a lányunkat], de minden lehetséges
alkalommal lebeszéltek róla… amikor elmentem a
temetkezési vállalkozóhoz, arra számítva, hogy láthatom,
a koporsó már le volt zárva… nem ülhettem egy
helyiségben egy dobozzal, hát kimentem a temetkezési
szalonból. Nagyon határozottan úgy érzem: lehetőséget
kellett volna kapnom arra, hogy kettesben legyek vele…
[Anyja]… azóta látott fényképeket [a lányunkról], és azok
alapján igazán érthetetlen, miért nem láthattuk őt.

Egy másik így írt:

Augusztus 25-én a halottkémi szolgálat képviselője

közölte velem, hogy a fiam nem ismerhető fel emberi
lényként. Augusztus 31-én, csütörtökön a temetkezési
vállalkozó felhívott, és közölte velem, hogy elhozta [a
holttestét]. Azonnal odamentem, és kértem, hogy nyissák
fel a koporsót, meg akartam győződni róla, hogy a fiamat
találtam meg. A temetkezési vállalkozó azt mondta,
utasították, hogy ne engedje megnéznem a fiam testét. Ez
mérhetetlenül felzaklatott. Egyáltalán nem kaptam rá
lehetőséget, hogy lássam őt, megérintsem, és elbúcsúzzak
tőle. A vállalkozó azt mondta, huszonöt éve dolgozik a
szakmában, de korábban soha nem mondták neki, hogy a
hozzátartozók nem nézhetnek meg egy holttestet. „Nekem

280
 azt mondták, a koporsó le van zárva, és úgy is kell
maradnia”, állította. Mivel a temetkezési vállalkozók
helyezik a holttestet a koporsóba, és ők is zárják le azt, ez
nyilvánvalóan nem volt igaz.
Még mindig aggaszt, vajon valóban a mi fiunk volt-e, akit
eltemettünk. Ennek talán az az oka, hogy soha nem
engedték megnéznem… és akkor még afelől sem vagyok
nyugodt, hogy vajon nem cserélték-e össze a halottakat…
[Később] megnéztem a holttestéről készült fényképeket.
Kevésbé voltak rettenetesek, mint vártam… nem tehetek
róla, kényelmetlenül érzem magam amiatt, ahogyan a
dolgokat intézték… Aggodalmam, hogy vajon az ő testét
adták-e ki nekem, korábban arra késztetett, hogy
kérelmezzem exhumálását.

Elképzelni sem tudtam, miért tagadták meg a Marchioness-

áldozatok hozzátartozóitól a hozzáférést szeretteik
holttestéhez: a döntés kegyetlennek és szükségtelennek tűnt.
További néhány évnek kellett eltelnie, mire újabb lehetséges
magyarázata merült fel a hozzátartozók, s közülünk azok
számára, akik dolgoztak az ügyön, hogy miért nem lehetett
megnézni a holtakat, felnyitni a koporsókat.

281
 23

1992 kora ősze: Jen immár orvos volt. Az előző évben szerzett
diplomát. Elmentünk a záróbulijukra, az orvosi egyetem
bárjában rendezett diszkóestre, ahol afféle geriátriai esetnek
éreztem magam, de azért úgy döntöttünk, élvezzük a táncot.
Nevetségesen büszke voltam Jenre, de valószínűleg nem
mutattam ki. Ő pedig talán hálás volt nekem a támogatásért –
gyerekek, ház, számlák satöbbi –, de ő sem mutatta. Bármiféle
szakadék is tátongott közöttünk, nagyon nehéz lett volna
átkelnünk rajta. Sokkal könnyebb volt tudomást sem venni
róla, különösen, hogy ő most már kezdő orvos volt, teljes
munkaidőben dolgozott, engem pedig nagyon lefoglalt a
Guy’s.
Aznap kivételesen otthonról dolgoztam. A gyerekek az
iskolában voltak, a dadus távol, Jen a kórházban. Napközben
az utcákon kevés volt a mozgás, jóval kevesebb, mint a
munkahelyemen. A szoba kellemes melegében ültem, a
kutyák a földön heverve mindkét lábamra rátelepdtek.
Íróasztalomat egy emberöléssel kapcsolatos fotók borították,
ezeket néztem elmélyülten.
Alul voltak a boncoláson készült felvételek, rajtuk az
áldozat ruháiról készült képek, legfelül pedig a
bűncselekmény helyszínén készült fotók. Soha nem felejtem
el azt a meglehetősen borús júliusi napot. Annak a nagy, dél-
londoni parknak a városi vadonját. Az ösvényt, amelyre
súlyosan borult a fák árnyéka, s amelyet a nyírfák törzse
világított meg. Fától fáig RENDŐRSÉG, TILOS AZ ÁTJÁRÁS

282
feliratú kordonszalag húzódott.
Láttam valami fehéret a fűben, a fák közt, amit az ember
messziről eldobott zsebkendőnek nézhetett. Amikor aztán
egyik oldalamon egy detektívvel közeledtem hozzá, egyre
nagyobb lett, s egyre inkább kirítt környezetéből, s mire
odaértem, szembeszökővé vált a kontraszt a zöld hely és az
emberi test közt, amely fakón, csaknem meztelenül hevert a
reszkető-csillogó nyírfalombok alatt. Védekező testtartásban
összekuporodott fiatal nő volt, több szúrt sebbel. Alsótestét
lemeztelenítették. Szexuális támadás érte.
Vártam, míg a rendőrségi fotósok befejezik a munkájukat,
majd megmértem a hőmérsékletét, és ondót keresve vettem
néhány első kenetet. Megtapogattam, hogy megállapítsam,
beállt-e már a hullamerevség, s úgy találtam, még csak az
állkapcsa nem mozgatható. Ezután, olyan helyeket keresve,
ahol a talaj fizikai behatás nyomait mutatta, megvizsgáltam a
helyszínt; a detektívek megmutatták a vérfoltokat a füvön, és
megjegyezték, hogy az eltaposott levelek és a törött ágak
dulakodásra utalnak. Mindez órákat vett igénybe. A holttestet
végül elvitték a halottasházba, ahol ugyanazon detektívek
komor tekintete előtt elvégeztem a boncolást. Dolgozószobám
mostani kellemes közegében felidéztem azt a hosszú-hosszú
éjszakát, amikor már megvirradt, mire megmértem és
dokumentáltam mind a negyvenkilenc szúrt sebet, feltártam
az összes sebcsatornát, amely áthatolt a belső szerveken.
Felpillantottam. Hallatszott az óra ketyegése a csendes
házban. Fogtam a boncolásról készített jelentést, és
újraolvastam a végkövetkeztetést. Semmiféle természetes ok
nem járult hozzá az áldozat halálához. Mély szúrások
sokaságától halt meg, amelyeket körülbelül kilenc centiméter
hosszú és a nyél csatlakozásánál körülbelül másfél centiméter
széles pengéjű késsel vagy késekkel ejtettek rajta. Küzdött, s

283
miközben próbált védekezni, egyenesen átszúrták a bal kezét.
Támadója azután sem hagyta abba a szurkálását, hogy
meghalt. Mihelyt pedig meghalt, szexuálisan is bántalmazta.
Rachel Nickell meggyilkolása általános elszörnyedést
váltott ki. Szép, huszonhárom éves anya volt, aki sétálni vitte
kisgyerekét a Wimbledon parkba. Az ország megdöbbent, a
közvélemény nyomás alá helyezte a rendőrséget, hogy oldja
meg a bűnügyet, méghozzá mielőbb. Ez a nyomás akkora volt,
hogy a nagy-londoni rendőrség felhagyott szokásos korábbi
gyakorlatával. Rendőrtisztek konzultáltak törvényszéki
pszichológusokkal a gyilkos profiljának megalkotása
érdekében. Velem is beszéltek az eset rekonstrukciójával
kapcsolatban.
Csaknem feladtam a reményt, hogy eljátszhatom a magam
szerepét a rendőrségi vizsgálat során – azóta voltam így ezzel,
hogy annál a hálószobai gyilkosságnál első ízben végeztem el
egy bűntény gondos rekonstrukcióját, és a nyomozást vezető
detektív goromba volt velem. Most pedig egyszerre a
rendőrség keresett meg, és kért fel a történtek
rekonstruálására. Elsősorban azt akarták, hogy állapítsam
meg a gyilkosság napján történt események valószínű
sorrendjét a helyszínen talált bizonyítékok, illetve annak
alapján, amit a boncolás során állapítottam meg.
Az utóbbi időkben inspiráló hatást tett rám amerikai
törvényszéki patológusok egy kongresszusa, amelyen részt
vettem. Ekkoriban már egy ideje úgy éreztem, hogy az
igazságügyi bonctan nem nagyon fejlődik: valamennyien
buzgón tettük a dolgunkat saját ügyeinkben, megbeszéltük
őket a pubban, ez azonban igazából nem volt fejlődés. Sem a
magunk, sem szakmánk szempontjából. Amerikai
kongresszusokra látogattam el, hogy változtassak a
látásmódomon, és nem sokkal a mostani eset előtt sikerrel is

284
jártam. Megtudtam, hogy az amerikai kollégákat a
nyomozásban való valamelyest „simpsonosabb” részvételre
bátorítják.
Átolvastam tehát saját igencsak vaskos jelentésemet,
amelyet Rachel Nickell boncolásáról készítettem. Oldalakon
keresztül taglaltam a sebeket. Három seb, amelyeket a
mellkason és a háton találtam, s amelyeket a 17-es, 41-es és
42-es számokkal jeleztem, különbözött a többitől. Csak ezek
voltak felszíniek – egy olyan áldozat esetében, akit újra és
újra mély szúrások értek. Lehet, hogy ezek voltak az elsők?
A hasonló emberöléshez vezető események láncolatának
kezdetén mindig van egy pillanat, amikor az elkövetőnek
kellőképpen az áldozata közelébe kell kerülnie, hogy
erőfölénybe kerülhessen. Tudjuk, hogy az erőfölény
biztosítása a szexuális indíttatású emberölések többségének
fontos eleme. Ilyen esetekben gyakran találunk olyan sebeket,
amelyek nem elég mélyek, hogy súlyos következményük
lehessen, ám elég ijesztők, hogy rákényszerítsék az áldozatot
a támadó követeléseinek teljesítésére: ezek az „ösztökélő
sebek”. Vajon a 17-es, a 41-es és 42-es ilyen „ösztökélő sebek”
voltak-e? Az elhunyt hátán csak egyet találtam – a 17-est –, a
másik kettő viszont a mellkas elejének felső részén volt. Ismét
megnéztem őket. Elgondolkodtam, vajon először hátba
szúrták-e, s hogy csak ezután fordult-e szembe támadójával.
A bűncselekmény helyszínén készült képeken a
legárulkodóbb vérfoltokat könnyű volt kivenni. Nem a fák
alatt, hanem egy mezőszerű területen voltak, ahol hagyták
megnőni a nyári füvet. Ez körülbelül ötméternyire volt
onnan, ahol késő délután egy döbbent anya – kisgyerekkel,
kutyával, babakocsival – a holttestet megtalálta.
Volt egy másik, kisebb, ugyancsak vérfoltos terület, sokkal
közelebb a holttesthez, a mellett az elágazó nyírfa mellett,

285
amely alatt a halott nő feküdt. És természetesen voltak
vérfoltok a holttest alatt is. Nyugodtan feltételezhettem, hogy
a támadásra a legvéresebb helyen került sor, és az áldozatot
utána vitték a fa alá, majd onnan húzták az egyméternyire
lévő végső pontra.
A sebek végtelen sorát elnézve nehéz volt eldönteni,
melyik volt az első, ám a tátongó nyaki sebeket bizonyosan
elég korán ejthették, mivel ezekből távozott a legtöbb vér. Ez
ugyancsak megmagyarázta, hogy valószínűleg miért nem
kiabált az áldozat. Nyakát nagy erőbehatás érte, heves
fájdalmai lehettek. Ha ez nem fojtotta belé a sikoltást,
valószínűleg megtették a gégéje körüli izmok ennek nyomán
bekövetkező sérülései.
A Rachel Nickell ruháiról készült felvételek alapján a
történet egy további részéről értesültem. Pólója
természetesen csuromvér, farmerja viszont a térde körül és
alatt sáros volt. Hátul vér fröccsent rá. Teljesen biztos voltam
abban, hogy ez csakis azért lehetett így, mert a támadás elején
térdelt, a tettes ekkor okozta nyaki sérüléseit.
Ilyen sebekkel természetesen nem maradhatott térdelő
helyzetben, el kellett esnie. Valószínűnek tűnt, hogy
előreesett, és hogy támadója ekkor szúrta hátba – összesen
tizennyolcszor.
Bármilyen irányba esett is (különösen pedig, ha előre),
nyakából bőven kellett ömlenie a vérnek a földre. Lehet, hogy
a gyilkos ezért vitte a második helyre, a fa alá? Vagy azért tett
így, mert áldozata ekkor már halott volt? Esetleg mert félt,
hogy itt, a füves részen könnyen megláthatják?
A képeken kevesebb vér látszott a fa alatt, de ott nagyobb
területen. Ez valószínűleg arra utal, hogy a hátán feküdt.
Megnéztem a boncolás során készült képeket. Igen,
levéllenyomatok voltak a hátán. Igen, valószínűleg itt kapta a

286
szúrásokat a mellébe. Ha még nem volt halott, amikor ide
hurcolták, utána bizonyosan nagyon gyorsan meghalt. A
gyilkos azonban még így is tovább szurkálta a testét. A máját
és a szívét főképpen a halála után. Ezeket ugyanis érték
szúrások, a halott azonban nem vérzett.
Ezután vettem észre, hogy a farpofáin is látszanak
levéllenyomatok, tehát a tettes itt, a fa alatt rángathatta le
róla a farmerját. És eközben, vagy ezután átfordította
áldozata tetemét, hogy végső, tehetetlen állapotában
megerőszakolja.
Vajon utána is folytatta a szurkálást? Vagy azonnal
elfutott?
„Véleményem szerint az összes sérülés előidézéséhez
legalább három perc kellett”, állt boncolási jelentésemben.
Ezt azért tudhattam, mert szokásom szerint idehaza
újrajátszottam  a történteket. Ha a gyilkosság mindössze
három perc alatt zajlott le, a  gyilkos bizonyosan gyorsan
cselekedett: tombolt. A támadás pedig minden tekintetben
egy őrjöngő személy művének tűnt. Még maga a halottkém is
ezt a kifejezést használta, és a lapok természetesen átvették
ezt a megfogalmazást.
Órákat töltöttem a kés okozta sebek elemzésével is.
Némelyik azt bizonyította, hogy négyszögletes nyele volt,
amely nyomot hagyott a bőrön, mert a pengét a gyilkos teljes
hosszában áldozatába döfte. És most először történt, hogy egy
testrészt elektronikus képalkotó technikával is
megvizsgáltattam. A mágneses rezonancián alapuló eljárás
(MRI) pontosan kimutatta a sebcsatornákat a májban. Mindez
az információ azt jelentette, hogy bár a rendőrség már
többféle kést is mutatott nekem, amellyel szerintük
elkövethették a gyilkosságot, minden alkalommal
magabiztosan mondhattam nekik: nem, a sebek bizonyítják,

287
hogy ez vagy az a darab nem lehetett a gyilkos fegyver.
Amikor végeztem Rachel Nickell élete utolsó perceinek
rekonstruálásával – a fiatal nő neve a létező legszomorúbb
okból lett közismert –, halálosan fáradtnak éreztem magam. A
világból volt elegem. Az órára néztem, már nem volt sok
hátra, hogy felkeltsem a gyerekeket, és sétálni vigyem a
kutyákat.
Kikapcsoltam a számítógépet, és hallgattam a halk
nyöszörgést, amit a leállításkor szokott hallatni. A kutyák
ismerték ezt a hangot, egyszerre ébredtek fel, ásítoztak,
nyújtózkodtak. Figyelték, ahogyan elzárom a bűnügy
fotódokumentumait az iratszekrényembe, ahol senki sem
akadhat rájuk, legkevésbé valamelyik gyerek.
Jókora elégedettséggel töltött el, hogy elvégeztem egy
rekonstrukciót, amely valóban segíthet a rendőröknek
megtalálni annak a fiatal nőnek a gyilkosát. Közel jártam a
negyvenhez, és mindig is úgy gondoltam, hogy pontosan az
ilyen szintű munkával tud az igazságügyi patológus a
leghatásosabban hozzájárulni egy gyilkosság felderítéséhez.
A kutyák a farkukat csóválták, várták, hogy induljunk.
Nem mozdultam. Nem akartam visszatérni a jelenbe ebből a
rendkívül érdekes munkából. Volt ugyanis valami, amit meg
kellett tennem, még mielőtt a kutyákkal és a gyerekekkel
foglalkoztam volna.
Némileg habozva felvettem a telefont, és felhívtam egy
számot, majd egy másikat a listámról, amelyet a szaknévsor
alapján állítottam össze.
– Halló, a temetkezési vállalkozóval beszélek?
– Igen, uram, miben segíthetek?
Apám egy devoni hospice-otthonban haldoklott.
Előrehaladott rákbetegségben szenvedett, és már mint
végstádiumban lévő beteget ápolták. Néhány nappal

288
korábban szomorúan vettem búcsút tőle: bírósági ügyek és
más kötelezettségek szólítottak vissza Londonba. Megérkezett
Helen nővérem, hogy találkozzék vele, majd a bátyám, Robert
is. Most azért telefonáltam a temetkezési vállalkozónak, mert
tudtam, hogy amikor üt majd az óra, egyikünk sem érzi
alkalmasnak magát, hogy megtegye.
A hang a vonal másik végén zavartnak tűnt.
– Bocsánat… alighanem rosszul értettem. Azt mondta, hogy
az édesapja valójában még nem halt meg?
–  Sajnos azt kell mondanom, hogy hamarosan meghal, s
úgy gondoltam már most elrendezem a dolgokat.
–  Értem. – Vajon megdöbbenést vagy csalódást okoztam?
Zavar fogott el.
–  Ami azt illeti, igazságügyi patológus vagyok, azaz… azaz
folyamatosan a halállal van dolgom, és tisztában vagyok a… a
gyakorlati részletekkel.
– Ó… – Sikerült elérnem az enyhébb elbírálást.
A formalitásokon ilyenformán túlestünk, s amikor
telefonon értesítettek apám haláláról, már nem kellett e világi
kicsinységekkel foglalkoznom, átadhattam magam a
gyásznak. Természetesen nem a sírásnak, csak az érzésnek,
hogy hatalmas veszteség ért, hogy elveszítettem melegszívű
apámat, akit nagyon szerettem. Valamiképpen leélte hosszú
nyugdíjas éveit Devonban, Joyce félszeg társaságában.
Sohasem ő volt számomra a legfontosabb, mégis
folyamatosan jelen volt az életemben. Minden vasárnap
felhívtam, ő pedig kéthetente írt nekem. Mindig jelen volt…
csakhogy ennek most vége lett. Valami hatalmas és
megismerhetetlen dolog tátongott előttem. Megdöbbentett a
halál mérhetetlensége, amely most körülvett, s amely elől
munkám során mindig igyekeztem kitérni.
Körülbelül egy nap múlva elmentem Devonba, elhoztam a

289
hospice-házból az ilyenkor szükséges dokumentumokat, hogy
elvigyem őket az anyakönyvi hivatalba. A borítékon ez állt:
„Bizalmas. Ne nyissa ki”.
Természetesen nem vettem tudomást a figyelmeztetésről.
Egész életemben holtakkal kapcsolatos bizalmas adatokat
kezeltem, márpedig ezek itt az én apáméi voltak. Miközben az
anyakönyvi hivatalban várakoztam, kinyitottam a borítékot,
és lelkiismeret-furdalás nélkül tanulmányozni kezdtem a
tartalmát.
Amíg egy hideg kéz ki nem kapta az enyémből.
– Ezt hogy képzeli?
– Csak elolvasom a…
–  Ha tud olvasni, bizonyára látja, hogy ezek bizalmas
iratok. Nincs joga elolvasni!
Miután így a körmömre koppintottak, bementünk egy kis
kopott helyiségbe, hogy elintézzük a formalitásokat. Csak hát
én a papírokon, amelyeket az orvos kitöltött, már láttam a
halál okát: „prosztata carcinoma”{21}. A doktor nem formálta
valami gondosan a betűket, a carcinomát „carcenomának” is
lehetett olvasni.
Néztem, ahogyan az anyakönyvvezető még mindig
rezzenéstelen arccal, keserves erőfeszítéssel kitöltötte a
halotti bizonyítványt.
Megszólaltam: – Elnézést… a carcinomát nem e-vel, hanem
i-vel írják…
A nő majd’ felnyársalt a szemével.
–  Én… én igazságügyi patológus vagyok. Ezért volt fontos
számomra, hogy elolvassam az apámra vonatkozó iratokat…
szóval én nagyon gyakran írom le a carcinoma szót, és
biztosíthatom, hogy i-vel írják.
Némán meredt rám, aztán így válaszolt:
– Az orvos e-vel írta. Nekem az a dolgom, hogy úgy írjam le

290
a halál okát, ahogyan látom. Ezért carcenomát fogok írni, a
doktor ugyanis úgy döntött, hogy így írja.
Így hát apám halotti bizonyítványában, amelyet számos
alkalommal kellett elküldenem – mindannyiszor
megborzongtam mélységes bosszúságomban –, egy új és
teljességgel ismeretlen, carcenoma nevezetű halálokot kapott.
Őt éppannyira bosszantotta volna, mint ahogyan engem
bosszantott. Ámbár élvezte volna kivételes pozícióját a
kormányzati statisztikában.
Két nappal „az emberélet útjának felén” esedékes
születésnapom előtt a Shepherd család tagjai egy jóval
nagyobb eseményre gyűltek össze Devonban. Apánk
temetésére. Itt volt Helen, aki családjával Észak-Angliában élt.
Eljött Robert és vele a felesége, akik Franciaországban laktak.
A földrajzi távolság ellenére nem távolodtunk el egymástól.
A temetés előtti este családi vacsorán vettünk részt az
összes gyerekkel, de – és sajnálom, hogy ezt kell mondanom –
Joyce nélkül. Remélem, nem volt barátságtalan gesztus
részünkről, hogy nem hívtuk meg. Élete hátralévő részében
kapcsolatban maradtam vele, és vállaltam, hogy
gondoskodom az elhelyezéséről és az ellátásáról. Aznap este
azonban nem akartuk cenzúrázni történeteinket arról az
apánkról, akit már őelőtte is ismertünk, szabadon akartunk
anekdotázni e csodálatos emberről és különleges
karakteréről. Nem mindegyik história volt hízelgő rá nézve, ő
azonban valamennyit jóváhagyta és élvezte volna. Sokat
nevettünk és ittunk az egészségére: mindez valódi elismerése
volt életének.
Nem szokványos dolog, ha valaki gyerekei őszinte
csodálatától övezve hal meg. Ő volt a legidősebb gyerek egy
nagy családban, s amikor már nem volt elég pénz, hogy
mindnyájan tanuljanak – és talán elegendő szeretet sem –,

291
elhatározta, hogy mindkettőt biztosítja a maga és saját
családja számára.
Áthatva a veszteség érzésétől – ugyanakkor a Shepherdök
közti összhangról és összetartásról meggyőződve –
visszahajtottunk Londonba. A  gyerekek hátul ültek, én
vezettem, mellettem pedig Jen megragadta az alkalmat, hogy
aludjon egy keveset, hiszen a kezdő orvosoknak minden
percet ki kell használniuk egy-egy rövid szunyókálásra.
Mi már egy másik család voltunk, egy más generáció.
Valójában haboztam kissé, hogy elhagyjam-e Devont, és
visszatérjek-e a munkámhoz. A Guy’s mozgalmas, ösztönző,
barátságos hely volt, én pedig szerettem a hivatásomat.
Sajnos azonban utóbb viszontagságos idők köszöntöttek rám.
Először is, munkatársaim nyíltan nekem támadtak, amiért
eleget tettem a rendőrség kérésének, és rekonstruáltam
Rachel Nickell meggyilkolását.
– Egyértelműen átléped kompetenciád határait.
Rámutattam, hogy a rekonstrukció során valójában
teljességgel saját hozzáértésemre hagyatkozom. – Egyébként
pedig Amerikában az igazságügyi patológia határozottan
ebbe az irányba tart – tettem hozzá.
Hidegen hagyta őket, hogy az igazságügyi patológia merre
tart Amerikában. A fejüket csóválták, és kijelentették: – Ha
letartóztatnak valakit, és a vád felhasználja a
rekonstrukciódat, a védelem képviselője ízekre szed téged a
tanúk padján.
Mostanra elegendő nyilvános megaláztatásban volt
részem, hogy tudjam: valószínűleg igazuk van.
Ugyancsak aggódtam a Marchioness miatt.
Az a tragédia három évvel korábban történt, a sétahajó
roncsa azonban valamiképpen ismét a felszínre bukkant.
Azoknak a gyásza, akik elveszítették valakijüket a

292
szerencsétlenség során, természetesen soha nem érhet véget.
És ez a gyász éppen most váltott át haragba.
Mi, szakemberek gondolhattuk, hogy az ügy számunkra
befejeződött, a mentés és utójátéka ugyan nem zajlott
zökkenőmentesen, de a katasztrófa óta a figyelem
középpontjába ennek okai kerültek. Sok biztonsági
rendszernek kellett volna működnie azon az éjszakán, ott a
Temzén, de nem működtek, és az általános felfogás szerint a
szerencsétlenségre azért került sor, mert egyik hajó sem vette
észre időben a másikat, mivelhogy egyiken sem működött
megfelelő figyelőszolgálat. Bármi is volt a baleset oka, a
Bowbelle kétségkívül belerohant a kicsiny Marchionessbe, így
aztán bűnvádi eljárás indult a kotróhajó kapitánya ellen.
Az áldozatok hozzátartozói dühösek voltak: a kapitány a
katasztrófa előtti délutánon sokat ivott, míg a dagályt várta,
hogy a kotróhajó megindulhasson lefelé a folyón. A szakértők
szerint (akik úgy gondolták, a hajózásban nem alkalmazható
a királyi légierő régi szabálya, mely szerint a pilóta az
italozást követően nyolc órával már felszállhat) a kapitány
lényegében kialudta alkoholfogyasztását aznapi szundítása
során, mielőtt este elindult volna. Ennélfogva a szükséges
körültekintés elmulasztása miatt emeltek vádat ellene.
A halottkémet az ügyészi hivatal vezetője rászorította, hogy
csak a bűnügyi eljárás után kerüljön sor a halálozásokkal
kapcsolatos meghallgatásokra, valójában azonban soha nem
született eredmény. Két esküdtszéknek sem sikerült
kimondania a Bowbelle kapitányának bűnösségét, és a
kotróhajó tulajdonosai elleni magánvádas eljárás is
megrekedt.
A Bowbelle-ítélet, azaz annak elmaradása után a halottkém
úgy döntött, nem szolgálja a közérdeket a meghallgatások
újrakezdése, mivel akkorra alaposan kivizsgálták az ütközés

293
okait, és jelentősen javult a hajózás biztonsága is a Temzén.
Ez a döntés azonban fokozta a hozzátartozók fájdalmát, mert
egyesek úgy gondolták, elfogultság szülte ezt a döntést,
különösen miután a halottkém néhány meggondolatlan
kijelentést tett, amelyeket aztán a sajtó is megszellőztetett. A
hozzátartozók nemcsak teljes kivizsgálást akartak, hanem a
vizsgálat teljes nyilvánosságához is ragaszkodtak. Mindkét
követelésüket elutasították, de a hozzátartozók becsületére
legyen mondva, nem hátráltak meg. A fellebbviteli bíróságon
szándékoztak megteremteni egy vizsgálat lehetőségét.
Haragjukat azonban csak fokozta új keletű felfedezésük –
és sokan a vasárnapi újságokból értesültek erről –, hogy a
kezeket az azonosítás érdekében leválasztották egyes
holttestekről. Ennél is nagyobb felháborodást szült, hogy a
kezeket ugyan visszaküldték a halottasházba, néhány
azonban soha nem került vissza a holttestre, amelyhez
tartozott. A rokonok ezek után arra gyanakodtak, hogy a
temetés előtt ezért nem láthatták szeretteiket, és nem azért,
mert a bomlás túlságosan előrehaladott állapotában voltak.
Ekkor mindenki a vezető patológusra kezdett haragudni, és
ez a patológus én voltam. A helyükben én is haragudtam
volna, de nyomorúságos érzés volt ilyen indulatoknak a
kereszttüzébe kerülni. Hasztalan volt elmagyarázni az
összetört szívű, gyászoló embereknek, hogy a kézeltávolítás e
körülmények közt rutinművelet. Ugyanígy az is, hogy a vízbe
fúltak oszlásnak indult holttestének azonosításához minden
esetben laboratóriumi eljárások szükségesek, amelyek a
halottasházban nem végezhetők el. Késő volt felvetni a
kérdést – egyszerűen azért mert ez a beavatkozás akkoriban
szokványosnak számított –, hogy ez az eljárás valóban
elfogadható-e.
Nekem valójában sem ahhoz a döntéshez nem volt semmi

294
közöm, hogy levágják-e egyes áldozatok kezeit, sem ahhoz,
hogy erre valóban sor került-e, sem pedig ahhoz, hogy nem
kerültek vissza a tetemekhez. Cáfolatomról azonban nem
vettek tudomást, tiltakozásomat pedig rám nézve terhelőnek
is tekintették. Fényképem (amely meglehetősen előnytelen
volt, a nyakkendőm pedig mindannyiszor baljós módon
úszott utánam a levegőben) egyre-másra jelent meg
újságcikkek mellett, amelyeket vádló vagy becsmérlő
hangnemben írtak. A nappal és az éjszaka minden órájában
kaptam telefonhívásokat újságíróktól, gyakran vártak rám
otthonom bejárata előtt. Egy bértollnok, mint akit
odavarázsoltak, a munkahelyi szobámban is megjelent, és
amikor beléptem, éppen az asztalomnál ült, kezében nyitott
jegyzetfüzettel.
Kollégáim már azt is fejcsóválva vették tudomásul, hogy
közreműködtem a Rachel Nickell-ügyben, most pedig a
Marchioness-esettel kapcsolatos megnyilvánulásaimat is
hasonlóképpen fogadták. Megkérdezték, vajon nem
akadályozhattam volna-e meg, hogy elvigyék a kezeket.
Különös tekintettel arra, hogy az esetek többségében
alkalmazni lehetett volna az azonosítás egyéb formáit. Hiszen
még a rendőrség is azt közölte, hogy fogászati
dokumentumokkal árasztották el őket a világ minden
szegletéből. Egyértelműnek tűnt, hogy meg kellett volna
akadályoznom ezt a kézlevágási marhaságot.
Azt azonban még a kollégáim is elismerték, hogy nem
rendelkeznek tömegszerencsétlenségek során szerzett
tapasztalattal. (Olyan katasztrófával pedig végképp nem volt
még dolguk, amelynek áldozatai vízbe fúltak.) Azt is
elismerték, hogy előnyös helyzetből, korábbi eseményekre
visszatekintve alkották meg véleményüket, és bevallották:
valószínűleg ők maguk sem avatkoztak volna bele abba, ami

295
rendőrségi rutineljárásnak számított. Különösen azért nem,
mert ezt maga a halottkém hagyta jóvá.
Iain, a részleg vezetője az egész témát illetően talányos
hallgatásba burkolózott, mint bármely fontos esetben, amikor
bosszantotta, hogy lemaradt róla. Teljesen egyedül éreztem
magam a sajtó és a Marchioness-hozzátartozók haragjával
szemben. Bármennyire megértettem is ezt a haragot, nehéz
helyzetben voltam.
Pam, aki nyújthatott volna némi támogatást, ekkorra már
nem volt ügyeink fő szervezője. Életének egy meglehetősen
kései szakaszában egymásba szerettek egy özvegyemberrel, ő
pedig a feleség és nevelőanya szerepkörét választotta. Még
csak meg sem kísérelte, hogy vegyítse egymással a patológiát
és a háztartás vezetését. Felismerte, hogy a családi élet
elvárásai nem hagynak teret a patológiának és a gyilkossági
nyomozásnak. Szomorúan istenhozzádot mondtunk neki, az
asszisztensek újra felosztották a pozíciókat, egy újonc
csatlakozott hozzánk, hogy bevezessük a londoni
gyilkosságok számunkra ismerős, borongós világába, az
ügyek irányítója pedig a rátermett Lorraine lett.
Ó, igen, és lett egy új patológusunk.
Egy napon egy szőke, hosszú lábú nő sétált be az irodába.
Rövid szoknyát viselt, kedvesen mosolygott, arccsontjait pedig
mintha merev, fehér papírból, éles ollóval vágták volna ki. A
többiek még fel sem pillanthattak munkájukból, helyéről
felpattanva Iain, a legnagyobb alfahím máris lecsapott a
jövevényre… igen, mint egy Neander-völgyi ősember, a múlt
században ugyanis a férfinem még az evolúció jóval
alacsonyabb szintjén mozgott.
Vesna Djurovic igazságügyi patológus volt, félig szerb, félig
horvát, az akkori Jugoszláviából. Lélegzetelállítóan elbűvölő
volt és magasan képzett, ami akkoriban ritka párosításnak

296
számított. Előzőleg Belgrádban praktizált, most pedig
Londonban keresett munkát. Nemcsak állást kapott a
Guy’sban, de idővel férjet is itt talált magának. Iain már házas
volt, s ebből bonyolult és nehéz manőverek származtak, ám –
amennyire lehetséges, hogy a mi emberöléstől komor
tájainkat beragyogja egy celebpár – Vesna és Iain hamarosan
betöltötték ezt a funkciót.
Jen és én soha nem lehettünk efféle pár. Most, hogy Vesna
és Iain egyaránt igazságügyi patológusok voltak, több
társadalmi eseményre került sor, amelyeken ki-ki a párjával
jelent meg, mi azonban túlságosan elfoglaltak voltunk,
semhogy ezek többségén részt vehettünk volna. Jen épphogy
befejezte rezidensi évét. Harminchat órás váltásokban
dolgozott, ami hosszú kórházi napokat és ezekkel váltakozó
éjszakákat jelentett. Ez a séma azonban most kezdett
elviselhetőbbé válni, mert megkezdte háziorvosi
szakképzését, ugyanekkor rátalált valamire, ami utóbb a
kedvenc területe lett: a bőrgyógyászatra.
Tudtam, hogy pályája e szakaszában sok segítségre van
szüksége. Egykor én is így voltam ezzel, és meg is kaptam tőle.
Most én igyekeztem megadni neki ugyanezt. Az, hogy orvos
lett belőle, nagyon nagy eredmény volt, hiszen már harminc
is elmúlt, mire megkezdte tanulmányait. Valószínűleg nem
adtam elég gyakran hangot efölött érzett büszkeségemnek.
Remélem, olykor azért éreztetni tudtam vele. Vagyis…
legalább egyszer, az ég szerelmére!
Mostanság ritkán keresztezték egymást útjaink, s ha igen,
gyakran veszekedtünk. Úgy tűnt, semmi sem könnyíti meg,
hogy visszataláljunk egy biztonságosabb, boldogabb
állapotba. Tudtam, hogy léteznek olyan párok, akik egymást
gyengéden szeretve összebékülnek, de sohasem találkoztam
ilyenekkel – apám és második felesége viszonyából

297
bizonyosan hiányzott az efféle kedvesség –, én pedig nem
indultam el ezen az úton, talán nem is voltam rá képes.
Mennyire elkeseríthette ez az én elfoglalt, annyi mindennel
foglalkozó, jó feleségemet!
– Miért nem hagyod, hogy szeresselek? – siránkozott Jen. –
Miért hallgatsz állandóan?
Elmentünk tanácsadásra. Beleegyeztem, de pontosan
ugyanazt éreztem, mintha Jen bíróság elé hurcolt volna.
– Kilencéves volt, amikor meghalt az édesanyja – jelentette
ki sokatmondóan. A tanácsadó pedig bólintott, ahogyan én
láttam, ugyancsak jelentőségteljesen. Vajon ezt a két nőt régi
barátság fűzte egymáshoz, vagy csak az összes nő tagja egy
nagy összeesküvésnek?
–  Mit szeretne, Jen, mit tegyen magáért Dick? – firtatta a
tanácsadó.
– Csak annyit, hogy megöleljen, és mondja azt, hogy szeret!
Ez nem olyan nagy kérés, igaz?
– És maga, Dick, mit szeretne, mit tegyen önért Jen?
Elgondolkodtam, de nem hosszan.
– Csináljon nekem vacsorát – mondtam.
A tanácsadó felvonta szemöldökét, és hátradőlt székén.
Jen kulináris szakértelmének hiánya mindig is tréfák
tárgya volt.
–  Főzzön valamit és tegye elém. Ezzel kifejezné, hogy
szeret. Engem viszont túlságosan lefoglal a gondoskodás
mindenkiről, Jent pedig a tanulmányai kötik le, így nincs
időnk egymásra.
–  Úgy érzi, hogy maga gondoskodik mindenkiről? –
kérdezte tőlem a tanácsadó.
–  Nem panaszképpen mondtam. Apám is megcsinált
mindent, ő nevelt fel. Szívesen viselem gondját a srácoknak,
főzök rájuk, és ott vagyok nekik, így érzem normálisnak. Csak

298
éppen…
Apám is megcsinált mindent, de ő mérges ember is volt. Ha
dühös lett, nem nézte, milyen járulékos szenvedéseket okoz
vele a környezetének. Mostanában arra gondolok, hogy
biztosan így juttatta kifejezésre a boldogtalanságát. Apám
boldogtalan volt. Talán én is az voltam. Akkor jutott eszembe
először, hogy talán jót tenne a házasságunknak, ha hozzá
hasonlóan néha én is elveszíteném az önuralmamat, és
szabad folyást engednék az érzelmeimnek. Ám ha voltak is
ilyesféle érzelmeim, alaposan elrejtettem őket. És ha még
sírni sem tudok, hogyan tudnék dühöngeni?
–  Igen…? – kérdezte a tanácsadó. Megfeledkeztem róla,
hogy ebben a claphami helyiségben ülök, odakint
mentőautók szirénái vijjognak, a feleségem meg a tanácsadó
engem néznek, és várják, hogy megszólaljak.
–  Maga főz a gyerekeiknek, és egy csomó mindent
megcsinál, csak éppen… csak éppen micsoda?
– Szeretném, ha Jen azzal mutatná ki a szeretetét irántam,
hogy néha megcsinál ezt-azt.
A tanácsadás nem tartott sokáig. Valahogy kifújt, vagy
talán túlságosan kevés volt rá az időnk. A gyerekeink még
általános iskolába jártak, boldogok és egészségesek voltak, mi
pedig keményen dolgoztunk, hogy otthon szeretetteljes
légkörben élhessünk. Gyakran volt lárma, néha zene, néha
nevetés. Jen és én mindketten elkötelezetten gyakoroltuk
hivatásunkat, amit mindketten szerettünk. Kényelmesen
megéltünk. Beléptem a szülők énekkarába a gyerekek
iskolájában, és hangos, gátlástalan és attól tartok, hogy
hamisan éneklő kórustag lettem. Jen, Chris, Anna és én
végigénekeltük az autóutat, valahányszor vakációra
indultunk, amelyeket homokos partokon, sziklás öblökben,
hegyekben és mocsárvidékeken töltöttünk, továbbá Man

299
szigetén, ahol nagyvonalú vendéglátók fogadtak-dédelgettek.
Elég jó életünk volt, annyi bizonyos.

300
 24

Negyvenedik születésnapom olyan közel esett apám

halálához, hogy elkerülhetetlenül el kellett tűnődnöm saját
elmúlásomon. Nem féltem a haláltól, de nem nagyon
kedveltem az előzményeket, az öregséget, az idősödés előre
beprogramozott folyamatát. Ekkorra annyi holttestet láttam
már, hogy túlságosan is közeli ismeretségbe kerültem az
öregedéssel, és jól tudtam, hogyan festhet egyik-másik
létfontosságú szervem.
Tudtam, hogy a tüdőm sima felszínén az apró, fekete
pontok immár vonalakba rendeződnek, és a fa
lombkoronájához hasonló mintázatokat alkotnak. E
mintázatok a maguk módján meglehetősen mutatósak
lehettek, de szennyeződés alkotta őket. A londoni levegő
korma valószínűleg önmagában is garantálta volna, hogy
legyen némi tüdőtágulásom, és ehhez jött a napi húsz vagy
még több cigaretta füstje. Természetesen nem én voltam az
egyetlen dohányos, kollégáim is cigarettáztak, valamennyien
állandó kék ködben dolgoztunk. Otthon Jen dohányzott, Man
szigetén a szülei dohányoztak. Barátaink mindenütt
dohányoztak. 1992-ben mindnyájan füstöltünk, pubokban és
éttermekben, vonatokon, az íróasztalainknál és a buszon.
Tudtuk, hogy káros az egészségünkre, tudtuk, hogy a
cigaretták négyezerféle vegyi anyagot tartalmaznak, melyek
közül sok a mérgező – a hidrogén-cianidtól a kadmiumon át a
benzpirénig –, azonban egyetlen összetevő, a nikotin kedvéért
legyintettünk rájuk. Mindaddig elég fiatalok voltunk, hogy

301
úgy gondoljuk, legyőzhetetlenek vagyunk. Most már tudom,
fel kell hagynom a dohányzással, hogy a jutalmam még plusz
tízévnyi élet legyen. Tüdőm szövetei azonban minden
bizonnyal helyrehozhatatlanul károsodtak, s
elkerülhetetlennek tűnt, hogy e károsodás idővel
súlyosbodjék.
A vér keresztülszivattyúzása a károsodott tüdőkön kemény
munka a szív számára, én pedig reméltem, hogy szívem jobb
oldala még nem nagyobbodott meg az extramegterhelés
következtében. Ami a bal oldalát illeti, tudtam, hogy ha nem
vagyok képes uralkodni magamon stresszhelyzetben, a
vérnyomásom megnövekszik, bal kamrám fala pedig,
próbálva megfelelni a feladatnak, megvastagszik majd. A szív
az a szervünk, amely kényelmesen elfér az ember
tenyerében. Ilyen kicsi, mégis állhatatos, afféle kis ököl,
amely percenként hetvenszer szorul össze és enged ki, éjjel és
nappal, évről évre, egy élet során harmincmilliárd
alkalommal. Hűséges barát – míg csak meg nem áll. Rajtam
múlt, hogy  diétával és testmozgással meghálálom-e ezt a
hűségét, vagy továbbra is dohányzással és idegeskedéssel
büntetem. Ugyanígy azt is tudtam, hogy néha a májamnak is
pihenőt kell adnom azzal, hogy nem iszom,  mert csak így
tudja végrehajtani magán csodálatos önjavító munkáját.
Derék elhatározások, egytől egyig. És az ember gyorsan
meg is feledkezik róluk. Alkalmanként egy whiskey szódával
a lazítás jó módszerének tűnt, és sokkal könnyebb volt
rágyújtani egy újabb cigarettára, mint olyasféle
elmélkedésekre vesztegetni az időt, hogy „de rágyújtanék…
csakhogy nem tehetem”. Mindkettő oldja a stresszt.
Visszatekintve pedig látom: tudtam, hogy előbb-utóbb fel kell
hagynom mindkettővel, mert az 1993-as évvel fontos időszak
köszöntött be életemben.

302
 Áprilisban végeztem egy fiatal fekete, dél-londoni férfi
rutinboncolását, akivel késszúrás végzett. Akkoriban sok
ilyen késelés történt, és úgy tűnt, ez a haláleset is olyan, mint
számos másik. Gyakran derült ki, hogy az ilyesminek
bandaháborúkhoz vagy drogokhoz van köze. Azokban az
időkben senki sem gondolt azonnal rasszista támadásra.
Velem csak azt közölték, hogy a fiatal férfi verekedésbe
keveredett. Patológusként nem láttam semmi jelét, hogy
szokatlan esettel lenne dolgom, és arra sem számíthattam,
hogy a páciens neve hamarosan közismertté válik, és hogy
tanúskodnom kell majd a halálával kapcsolatban.
Stephen Lawrence okos, ambiciózus, tizennyolc éves
fiatalember volt, aki semmilyen tekintetben nem illett a
közgondolkodás fekete fiatalokkal kapcsolatos, 1993-as
sémáiba. Törekvő diákként tartották számon, akire komoly
karrier vár, és ez fontos szerepet játszott a közvélekedés és az
előítéletek megváltozásában. Egy barátjával buszra várt,
amikor fehér fiatalok egy csoportja megtámadta, és – mint
utóbb kiderült – rasszista sértések kíséretében kétszer is
megszúrta. Egy könnyű sérülés érte az állán, egy mély szúrás
viszont a tüdejébe hatolt, egy másik mély sebet pedig a vállán
ejtettek. Erősen vérzett, de sikerült talpra állnia, és barátjával
együtt még száz métert futott, amikor összeesett.
A következő hónapok során a rendőrség összesen tizenhat
kést mutatott be nekem, melyek közül hét a gyilkos fegyver
lehetett. Az egyik esetében ez különösen valószínűnek
látszott. Júliusban felkértek, hogy tegyek újabb vallomást, én
pedig közöltem, hogy véleményem szerint Stephen állt,
amikor a jobb kulcscsontja közelében megszúrták, amikor
azonban a második szúrt sebet kapta a bal vállába, már
összeesőben volt. Nagyon alapos megfontolások ellenére sem
tudtam teljes bizonyossággal megmondani, hogy támadója

303
jobb- vagy balkezes volt. Javított volna a szakmai
megítélésemen, ha el tudom dönteni, hogy melyik, a
bizonyítékok azonban nagyon is ingatagok voltak, semhogy
megkockáztassam: tisztázom a gyanú alól a tettest.
Ennyi szerep jutott nekem a Stephen halálával kapcsolatos
rendőrségi nyomozásban. Sejtelmem sem volt róla, hogy az
általános közöny és rasszizmus mennyire akadályozza az ügy
tisztázását. Az áldozat családja azonban tudta, hogy vannak
tanúk, bizonyítékok, sőt gyanúsítottak is. Vádemelésre
azonban nem került sor.
Négy hónappal később a rendőrség nevében
megfigyelőként kellett részt vennem egy észak-londoni
halottkémi boncoláson, amelyet egy másik patológus végzett:
az én dolgom az volt, hogy figyeljek, szerezzek minden fontos
mintából, és ha megkérnek rá, magam is működjek közre.
Mivel azonban a másik patológus ragaszkodott ahhoz, hogy
csak figyeljek, ezt tettem. Meglehetősen nyilvánvaló volt
számomra, hogy a nő, akit vizsgáltunk, fulladás káros agyi
következményeibe halt bele, de a halálnak más okait is
felfedhették a szakértők, akiket azért hívtak oda, hogy
specialistaként nyilatkozzanak egyes szervekkel – különösen
az aggyal és a szívvel – kapcsolatban.
Az elhunyt nyilvánvalóan heves dulakodásban vett részt,
ezt követően pedig kényszerintézkedésként testbilincset
csatoltak rá – azt a hasat körülvevő eszközt, amelyhez a
megbilincselt kezeket rögzítik. A nő testét sebek és zúzódások
borították, a combján, a bokáján és a derekán látható
sérülések pedig arra utaltak, hogy megkötözték. Lehet, hogy
még a feje is megsérült? Erre a kérdésemre az agy-
patológustól vártam a választ.
Ez az ügy ugyancsak nagy jelentőségre tett szert. A
negyvenéves Joy Gardner jamaicai volt, ötéves fiát nevelte.

304
Vízuma lejárt, és minden kétséget kizáróan illegálisan
tartózkodott az Egyesült Királyságban. Anyja és népes
rokonsága élt itt, akik támogatták, míg egyetemi tanulmányait
folytatta; Jamaicába nem akart visszatérni.
Korán reggel figyelmeztetés nélkül jelentek meg
otthonában a bevándorlási hatóság emberei, hogy
kitoloncolják az országból. Rendőrök asszisztáltak ehhez,
talán mert ellenállásra számítottak. És Joy Gardner
csakugyan ellenállt. Alighanem úgy gondolta, az
életformájáért harcol, és – talán fel sem tételezte, hogy az
életéért.
A gyakorlatlan, képzetlen, ugyanakkor a kapott
parancsokat eltökélten végrehajtani akaró rendőrök keserves
igyekezettel próbálták ráadni a testbilincset, ő pedig ütötte-
harapta őket. A jelenetnek a kisfia is tanúja volt. Válaszul a
harapásaira csaknem négyméternyi, két és fél centi széles –
Elastoplast típusú – sebészeti ragasztószalagot tekertek az
arca és a szája köré. Tévesen azt hitték, hogy ha az orrát
szabadon hagyják, tud majd lélegezni. Mesebeszéd! A száj
elfedése halált okozhat. A kérdés nem pusztán az, tud-e valaki
ilyenkor levegőt venni, hanem hogy tud-e eleget. Különösen
ha a küzdelem stresszt idéz elő, és erőfeszítéssel jár, ezáltal
pedig jelentősen fokozza a test oxigénigényét. Ilyen
körülmények között az ember nem tud belélegezni annyi
oxigént, amennyire szüksége van, s ami akár a szokásos
mennyiség többszöröse lehet.
Ha a szájat betömik, hányást okozhat, ha pedig a
szájnyílást elzárja valami, a hányadék nyilvánvalóan nem tud
távozni, és a légutakba kerül. A szájba tömött anyag a
nyelvnek nyomódhat, a szájüreg hátsó részébe szoríthatja azt,
amely ily módon elzárja az orrjárat garat felőli nyílását. A
szájban és a torokban váladékok is felgyűlhetnek, ami tovább

305
nehezítheti, hogy az érintett tüdejébe levegő jusson. Egy
kétségbeesett nő szájának betömése, aki előzőleg hosszú
perceken át viaskodott, éppen elég volt, hogy szívleállást
idézzen elő.
Joy Gardnert nem fojtogatták, nem érte traumatikus
fejsérülés. Nem lélegezte be saját hányadékát. A szájába
tömött anyagtól fulladt meg. Egy mentőautó személyzetének
azonban sikerült újraélesztenie, azaz újraindították a szívét,
és sietve kórházba vitték, ahol életfenntartó berendezésekre
kötötték. Sajnálatos módon azonban agya olyan súlyosan
károsodott a hosszan tartó oxigénhiány következtében, hogy
négy nappal később meghalt.
Ennek az esetnek sok szereplője volt – a kórház, a
rendőrség, a rokonság –, következésképpen Gardner testét
annyiszor boncolták, és szöveteit annyiszor elemezték, hogy a
vele kapcsolatos megbeszélések olykor igencsak
emlékeztettek egy patológiai konferenciára. A legfontosabb
résztvevők közé tartoztak az agyspecialisták, mivel az első
patológus – az általa végzett boncolást néztem végig – azt
állította, hogy a halál oka fejsérülés volt. Végül általános,
széles alapokon nyugvó, teljes egyetértés alakult ki, mely
szerint az asszony a szájába tömött anyag következtében
fulladt meg.
Részletes jelentést írtam, amelyben felsoroltam a halál
összes lehetséges okát, s amely szokás szerint különféle
változatok és azok felülvizsgálatainak eredménye volt.
Közben egyre hangosabban tiltakoztak az emberi jogi
szervezetek és mások is. Sokan, különösen a fekete közösség
tagjai, úgy vélték, hogy Joy Gardnert a rendőrök ölték meg,
akik mindenáron végre akarták hajtani a kitoloncolást, és
ezért aránytalanul szigorú kényszerítő eszközöket
alkalmaztak a nővel szemben.

306
 Olvasóm emlékezhet az első, fogva tartás során
bekövetkezett halálesetre, amellyel dolgom volt, s amelynek
nyomán némi rossz érzés maradt bennem a halottkém
verdiktjét követően. Az a páciens egyaránt szenvedett
tüdőgyulladásban és sarlósejtes állapotban, ezért úgy ítélték
meg, hogy halálát természetes okok idézték elő, amelyeket
gondatlanság súlyosbított. Attól a naptól kezdve
foglalkoztattak a bűnüldöző szervek bizonyos módszerei.
Nyilvánvaló volt, hogy egyesek közülük nem tudják, hogyan
fékezzenek meg biztonságosan embereket.
A kényszerintézkedések – sőt, a kényszerintézkedések
okozta halálesetek – száma pedig határozottan növekedett.
Joy Gardnerrel szemben azért alkalmaztak ilyen eszközöket,
hogy kitoloncolhassák. Más halálesetekre akkor került sor,
amikor a rendőrség gyanúsítottakat próbált őrizetbe venni, és
ilyenkor előfordulhatott, hogy az illető sarlósejtes állapotban
szenved. A legtöbb elhalálozást azonban, amelyet
kényszerintézkedéseknek tulajdonítottunk, egy másik
tényező okozta: egy bizonyos drog exponenciálisan növekvő
használata. Ez a drog természetesen a kokain volt.
A kokain blokkolja az agy idegrendszeri hírvivőanyag-
felvételét, és ez a blokád folyamatos, élvezetes stimulációt
vált ki: magabiztosságot, eufóriát és energikusságot. A
kokainhasználók órákon át képesek beszélni, fokozottan
reagálnak fizikai stimulusokra, így a szex élvezetesebb a
számukra, és nemigen van szükségük ételre vagy italra.
A vegyület azonban igencsak felfokozhatja a szívritmust,
izgatottságot/nyugtalanságot és pszichózist válthat ki. Ha egy
kokainhasználóval szemben kényszerintézkedés válik
szükségessé, ez rendszerint azért történik, mert úgy tűnik,
hogy kontrollálatlan pszichózisban szenved.
Első kokainos halálesetemre ekkortájt került sor: korai

307
jelzés volt, amely a fokozódó nagy-britanniai
kokainhasználatra utalt. Egy igen nagy testű és izmos
drogdílert vettek őrizetbe (aki maga is függő volt).
Közvetlenül azelőtt vásárolt nagyobb mennyiségű kokaint, és
azonnal ütni kezdte az őt letartóztató két rendőrt. Egyikük a
nyaka köré kulcsolta a karját, ez azonban csak egy mozzanata
volt egy igencsak vad verekedésnek, ami a díler halálával
végződött. De vajon valójában hogyan halt meg?
Egy igen tekintélyes neuropatológus megerősítette, hogy a
díler a küzdelem során nem szenvedett fejsérülést, ez tehát
nem lehetett a halál oka. Megfulladhatott volna a rendőr
karjának szorításától, de a fulladás három klasszikus jele
közül csak egyet mutatott, ami nem elégséges ahhoz, hogy a
halál okaként ezt adjuk meg. Jócskán fogyasztott kokaint, de
mennyisége a vérében nem érte el a halálos szintet, azaz
valószínűleg nem túladagolás végzett vele.
Végül okok kombinációjára hivatkoztam: a szívét ért
stresszre, amelyet a rendőrökkel folytatott verekedés váltott
ki, s amelyhez a kokainfogyasztás okozta alapvető stressz
társult. Noha fiatal ember volt, szívizomgyulladásban
szenvedett. Ez ma már elismerten a kokainhasználat egyik
velejárója, s olykor „kokain-myocarditisnek” nevezik.
A két rendőr ellen emelt vádat később ejtették. Ez azonban
ismét csak olyan ügy volt, amely olyan rossz érzést hagyott
hátra bennem, amitől nem tudtam szabadulni. Túlságosan
sok ember halt meg rendőri kényszerintézkedések során. Ők
minden bizonnyal úgy hitték, csak a kötelességüket teszik, és
biztosan nem állt szándékukban bárkit megölni. És mégis:
emberek haltak meg. Tudtam, hogy tennem kellene valamit,
de még nem volt világos előttem, mit tehetnék.
Miközben vártunk, vajon letartóztatnak-e valakit Joy
Gardner halála miatt, szalagcímek kiáltották világgá, hogy

308
letartóztattak valakit Rachel Nickell meggyilkolásáért. Nekem
ez nem okozott meglepetést. Tudtam, hogy a rendőrség
gyanakszik egy Colin Stagg nevű emberre. Igazságügyi orvos
szakértői bizonyíték hiányában egy profilalkotó pszichológus
tanácsára csapdát állítottak. Intim, szexuális tartalmú
beszélgetéseket rögzítettek Stagg és egy fedésben dolgozó
rendőrnő közt, remélve, hogy Stagg Nickell gyilkosaként
leplezi le magát. Nem tette, de a Koronaügyészi Szolgálat úgy
vélte, hogy az, amit mondott, kellőképpen terhelő. A Colin
Stagg ellen nyomozó munkacsoport számos kérdésére
válaszoltam, és a nyomozás során bizonyítékként használták
rekonstrukciómat, amelyet a Wimbledon parkban történt
eseményekről készítettem. Számítottak rá, hogy a következő
évben tanúvallomást teszek majd a bírósági eljárás során.
Most, hogy Nagy-Britannia leghírhedtebb gyilkosa a
közvélemény szerint biztos őrizetben volt, és a perére várt,
meglepett, hogy ősszel egy újabb fiatal nő holttestéhez hívtak.
Ez még annál is eszelősebb támadás áldozata lett, mint Rachel
Nickell.
Hasfelmetsző Jack, aki 1888-ban legalább öt nőt ölt meg a
londoni West Enden, még mindig filmek, legendák és
whitechapeli idegenvezetők elbeszéléseinek főszereplője. Az
a gyanúm, a publikumot azért izgatják H. J. rémtettei, mert
régen történtek. Samantha Bisset és gyilkosa neve alig ismert.
Ő is egy megdöbbentő Hasfelmetsző-féle gyilkosság áldozata
lett, de a sajtó kivételesen csak vonakodva közölte a sztorit,
amit még nem szűrt meg az eltelt idő. Ugyanebből a
megfontolásból magam sem szolgálok e gyilkosság
részleteivel.
Nemcsak Samantha lett gyilkosság és szexuális erőszak
áldozata, hanem négyéves kislánya is, akinek holttestét aztán
játékaival együtt úgy helyezték el az ágyában, hogy a

309
helyszínre érkező rendőrök még reménykedtek (bár e
reményük hamarosan szertefoszlott), hogy a kicsi
biztonságban átaludta anyjának meggyilkolását.
Engem a halottkém rendelt ki, kések iránti érdeklődésem
ekkorra széles körben ismert és elismert volt. Nekem kellett
elvégeznem a második boncolást Samantha Bisset és lánya
holttestén. Ezt nem a védelem kérte, mivel senkit sem
gyanúsítottak meg a gyilkossággal, hanem a halottkém, hogy
kiadhassa a holttesteket.
Egy kollégámnak jutott a feladat, hogy elmenjen Samantha
Bisset lakására, ahol a bűncselekmény történt. Én ezért a
helyszínt csak a fotográfus felvételein láttam. El tudtam
képzelni a szörnyű csendet. Ilyen rémtettek és csonkítások
helyszínén bizonyára az összes vizsgáló számára még a
bajtársiasság máskor szokásos megnyilvánulásai is
képtelenségnek tűnnek: a tréfás megjegyzések, a családra
vagy a vakációra vonatkozó kérdések, a köznapi témák,
amelyekkel a normális életre emlékeztetjük magunkat, ha
emberöléssel szembesülünk.
Miközben a boncolást végeztem, nyilvánvalóvá vált, hogy a
gyilkos – Hasfelmetsző Jackhez hasonlóan – valamiféle
trófeagyűjtő.
–  Ha nem tudnám, hogy már elfogták Colin Stagget –
szóltam a jelen lévő rendőrökhöz –, nyugodtan hihetném,
hogy ezt ugyanaz a fickó követte el, mint a Nickell-
gyilkosságot.
A rangidős rendőr megvonta a vállát.
–  Lehetetlen, elkaptuk Stagget, ő pedig többé-kevésbé
bevallotta.
–  Ez nem hasonlít ahhoz – mutatott rá egyik kollégája. –
Rachel Nickellt nem csonkították meg.
– Lehet, hogy megtörtént volna ott is, ha a tettes nem fut ki

310
az időből. Talán ki akarta élvezni Nickell megölését, de
nyilvános helyen azt kockáztatta volna a csonkítással, hogy
elkapják. Valószínűleg számára is az lett volna a következő
lépés, hogy lassan végez egy nővel annak saját otthonában.
–  Nos igen, Stagg rács mögött van, és élete végéig ott is
marad – felelte a rendőr. És rövidesen elmondható volt ez
Samantha Bisset gyilkosáról is. Robert Napper huszonnyolc
éves raktári alkalmazott volt, aki korábban is követett el
erőszakos cselekményeket, és állt már pszichiátriai kezelés
alatt is. Többször felfigyelt rá a rendőrség, de valamiképpen –
talán mert akkoriban, a számítógépek elterjedése előtt
gyatrán vezették a nyilvántartásokat – mindig megúszta.
Ezúttal azonban a Samantha Bisset lakásán megtalált
ujjlenyomatai összekapcsolták a bűncselekménnyel.
Letartóztatásakor a rendőrség bizonyosra vette, hogy Stagg
és Napper személyében két kegyetlen gyilkost is kivontak a
forgalomból, így aztán nagy megdöbbenést keltett, amikor
1994 szeptemberében Colin Stagget felmentették.
A vádat ejtő bíró kijelentette, hogy a rendőri akció nem volt
több csapdaállításnál, és hogy – mivel Stagget csellel vették rá,
hogy beszéljen a civil ruhás rendőrnővel – amit mondott,
nem fogadható el bizonyítékként. Éppúgy el voltam képedve,
mint bárki más: a rendőrség sok szakemberrel működött
együtt az ügyben, nekem pedig eszembe sem jutott kétségbe
vonni, hogy bizonyosan Colin Stagg ölte meg Rachel Nickellt.
Colin Stagget elengedték, de pokol lett az élete. Hihetetlen
kegyetlenséggel bántak el vele a szabadulása után. A
rendőrségnek, a sajtónak, és mindenekelőtt a széles
közvéleménynek továbbra is meggyőződése volt, hogy Rachel
Nickellt Stagg ölte meg, és csak valamiféle jogi csűrcsavar
révén úszta meg. Ez a vélemény olyannyira általános volt,
hogy még csak eszembe sem jutott felhívni a figyelmet a

311
Nickell- és a Bisset-gyilkosság közti hasonlóságra. Túlságosan
is jól megtanultam, hogy a szakértő véleményét a rendszer
marginalizálja, és jóllehet tettem egy rövid kirándulást a
bűnügyi rekonstrukció területére, még mindig szilárdan
ragaszkodtam bejáratott gondolkodási sémáimhoz.

312
 25

Mindeközben a Marchioness elsüllyedésekor meghaltak

rokonai továbbra is makacsul küzdöttek a bíróságon, és most
győzelmet arattak. Miután meghiúsultak kísérleteik, hogy
rávegyék a halottkémet egy újabb vizsgálat megindítására, a
fellebbviteli bírósághoz fordultak, amely azonban a
halottkém döntését helybenhagyva megtagadta kérésüket.
Emiatt fennállt „a valós veszélye” annak, hogy inkorrektnek
és részrehajlónak mutatkozik, még akkor is, ha ez részéről
nem volt tudatos. Ennek eredményeképpen a vizsgálatot
végül egy másik halottkém folytatta le. Hat évvel a
szerencsétlenség után, 1995-ben az  esküdtbíróság kilenc
szavazattal egy ellenében úgy döntött, hogy az áldozatok
„emberölés következtében veszítették életüket”.
Ezúttal nem volt ki ellen vádat emelni, mivel a Bowbelle
kapitánya elleni vádemelési kísérlet két ízben is kudarcot
vallott, de az ítélet megerősítette a hozzátartozók azon
meggyőződését, hogy szükség van nyilvános vizsgálatra.
Törekvéseiknek a hatóságok ellenálltak, mert a baleset
következményeképpen a folyami hajózás biztonsági előírásait
tökéletesen átalakították, és azzal érveltek, hogy egy
nyilvános vizsgálattól immár semmiféle haszon nem
remélhető. Az akciócsoport ezzel nem értett egyet. Noha a
küzdelem folytatása alighanem súlyos személyes áldozatokat
követelt tőlük, a rokonok ragaszkodtak ahhoz, hogy van még
mit tanulni szenvedéseikből, és hogy e célra a legmegfelelőbb
fórum egy nyilvános vizsgálat.

313
 Senki egy pillanatra sem feledkezett meg az áldozatok
hiányzó kezeiről, s ezért még mindig engem tartottak
felelősnek. Így hát miközben megértettem a rokonok
érvelését, akik nyilvános vizsgálatot akartak, féltem tőle,
hiszen ismét előkerült volna az egész téma, a kezeket is
beleértve.
Az alulról a hajthatatlan hatóságokra nehezedő nyomás
más akkori fontos ügyekben is nyilvánvaló volt. Úgy tűnt, a
Joy Gardner és Stephen Lawrence halála ügyében két éven át
folytatott vizsgálatok kifulladnak, leszámítva, hogy sokan
voltak, akik nem akarták hagyni, hogy így történjék. Először a
hozzátartozók, azután egész közösségek kezdték mozgósítani
a közvéleményt, rámutatva, hogy Stephen Lawrence esetében
a nagy-londoni rendőrség rasszizmusa akadályozta a
nyomozást. Ami Joy Gardnert illeti, azt kellett igazolniuk,
hogy az érintett rendőrök felmentéséről nem a bíróság,
hanem valaki más döntött.
A Lawrence-vizsgálat során kezdetben nem sok minden
változott. Csakhogy a nagy-londoni rendőrség
megdöbbenésére (amely ragaszkodott ahhoz, hogy rendőreik
csak a dolgukat tették) az ügyészség ezúttal vádat emelt
három rendőr ellen Joy Gardner sérelmére elkövetett
emberölésért.
Azon a bírósági ügyész olyan keresztkérdéseknek vetett
alá, hogy míg élek, nem felejtem el. Valaki kiszivárogtatta az
esetről készült egyik korai fogalmazványom egy példányát, ő
pedig kimutatta, hogy végleges változatomban ehhez képest
több mint hetven módosítás volt. Külön-külön szembesített
mindegyikkel, felszólított, hogy indokoljak meg minden egyes
szóváltoztatást, vesszőtörlést vagy betoldott pontosvesszőt.
Úgy éreztem, kisebb kiigazításaim (például a „valószínű” szó
„lehetséges”-re vagy a „gyorsan”-nak a „hirtelen”-re

314
cserélése) nem sokat számított a teljes ügy szempontjából, de
hiába is magyaráztam, hogy minden újabb változatban
igyekeztem pontosabban és világosabban fogalmazni. Az
ügyész nyilvánvalóan arra óhajtott célozni, hogy szorosan
együttműködtem a rendőrséggel, és hajlottam rá, hogy
kevésbé vétkesnek tüntessem fel őket Gardner halálában.
Párbeszédünk ilyesformán zajlott (emlékezetből írom le,
mert úgy tűnik, írásos változata nem maradt fenn):

Ügyész: Lássuk a 36. oldalt… Miért módosította a

„súlyos” szót „mérsékeltre”, dr. Shepherd? Hiszen ez
bizonyosan drámai változtatás volt.
Én: Miután elgondolkodtam rajta, ezt tűnt a megfelelőbb
minősítésnek.
Ü.: De miért volt megfelelőbb?
É.: Nos, nagyon gondosan ismét mérlegeltem a tényeket,
és felülbíráltam véleményemet.
Ü.: Biztos abban, hogy nem azért tett így, mert újabb
információkat kapott?
É.: Kizárólag az ügy általam végzett analízise alapján
cselekedtem.
Ü.: De miért hajtott végre ennyire jelentős változtatást,
ha nem voltak új információi?
É.: Úgy éreztem, így a helytállóbb.
Ü.: Nos… ezzel azt akarja mondani, hogy… meggondolta
magát?
É.: Igen, meggondoltam magam.
Ü.: Ön csak úgy meggondolta magát! Meggondolta magát
puszta… puszta szeszélyből?

Meg tudom érteni, miért gyanakodott. Természetesen

rendszeresen működtem együtt rendőrökkel, és helyénvaló
feltételezésnek tűnhetett, hogy igyekeztem a kedvükben járni.

315
Valójában senki sem támaszkodott rám, és én sem kerestem
senki kedvét. Igen, lehetett volna kellemetlen együtt
dolgoznom a nagy-londoni rendőrséggel, ha hozzájárultam
volna három bajtársuk elítéléséhez. Ez az a fajta dilemma,
amelyről mindig is tudtam, hogy egy igazságügyi patológus
alkalmanként szükségképpen szembesül vele. Abban
reménykedtem, hogy presszúra alatt is bátran felelek majd, s
hogy legjobb szövetségesemnek az igazságot tekintettem.
Sokak számára botrányos módon a három rendőrt
felmentették.
Én, noha személy szerint nem néztem el, amit tettek,
tisztában voltam azzal, hogy bizonyos értelemben maguk a
rendőrök is áldozatok voltak: egy tökéletesen hibás rendszer
áldozatai. Nem képezték ki, nem  tájékoztatták őket, hogyan
fékezzenek meg valakit biztonságosan, nem figyelmeztették
őket akciójuk esetlegesen veszélyes következményeire. Nem
tudták, mi volt helyes és helytelen Joy Gardner kitoloncolását
illetően. Nekik bürokraták utasításainak fizikai végrehajtása
volt a feladatuk, akik a brit nép nevében hozták döntéseiket.
Úgy vélték, hogy Joy Gardner megfékezésével mindössze
elvégzik a kellemetlen munkát, amelyért a fizetésüket kapják.
Úgy éreztem, abban, hogy ezt ilyen rosszul tették,
alkalmazójuk helytelen gyakorlata tükröződött.
Joy Gardner szomorú halála változások katalizátorává lett.
Számomra ez volt az utolsó csepp a pohárban, most már
tudtam, mit tegyek. Aktív és lelkes közreműködője, sőt néha
kezdeményezője lettem olyan testületeknek, amelyek a
kényszerintézkedéseket nemcsak felülvizsgálni akarták,
hanem mindazok megfelelő kiképzését is szorgalmazták,
akiknek a munkája ilyenek végrehajtása volt: alapjában véve
a rendőrség, a büntetés-végrehajtás és bevándorlási
hatóságok embereinek kiképzését.

316
 Az ember nem tudhatja, utóbb mi tesz szert jelentőségre
saját életében (már ha akad ilyesmi): szeretném hinni, hogy
az én esetemben ez az lesz, amivel ehhez a változáshoz
hozzájárultam. Jórészt arról volt szó, akarok-e kellemetlen
frátert csinálni magamból, kiképzési kurzusokat vezetni,
konferenciákat szervezni, jelentéseket írni, bizottságokban
ülni, de mindenekelőtt: tanítani.
A rendőrség becsmérlőit meglepheti: úgy találtam, hogy a
testület tagjainak többsége nagyon is igyekszik elsajátítani a
kényszerintézkedések helyes és humánus végrehajtását,
hiszen mindenkinél inkább tudatában voltak az általuk
folytatott gyakorlat fogyatékosságainak. Ők tudták a
legjobban, hogy nemcsak az áldozatok rokonai és barátai
szenvednek, hanem rendőrök életét és pályafutását is
tökéletesen megváltoztathatják néhány perc alatt végbemenő
események. Mindazonáltal sok évnek kellett eltelnie, mire
minden olyan szervezet, amely jogszerűen alkalmazhatott
kényszerítő intézkedéseket – a határvédelemtől az ifjúsági
igazságszolgáltatási testületig – , végül elfogadta azokat a
(kényszerintézkedések biztonságosabb alkalmazását szolgáló)
elveket, amelyeket a Joy Gardner-eset után sikerült
meghonosítanunk a nagy-londoni rendőrség kiképzési
tevékenységében.
Tagja lettem a független tanácsadó testületnek, amely a
fogságban bekövetkezett halálesetekkel foglalkozó
miniszteriális bizottság munkáját segítette. Működését
közösen támogatta az egészség- és igazságügyi, valamint a
belügyi tárca. Úgy hangzik, mintha elnyelt volna bennünket a
bürokrácia mocsara? Nem ez történt, mindössze azt
szeretném jelezni, mennyi küzdelmünkbe került, hogy
biztosítsuk az általam lefektetett irányelvek jóváhagyását és
követését.

317
 Ezen elvek szerint a kényszerintézkedés jelentős lélektani
hatást fejt ki az összes érintettre, azokat sem kivéve, akik
szemlélőként válnak tanúivá. Az irányelvek közül az első,
hogy kényszer csak akkor alkalmazható, ha szükség van rá,
ha indokolt, és arányos az érzékelt fenyegetéssel. Elismerik
annak lehetőségét, hogy a rosszul kivitelezett kényszer halált
okozhat. Ennélfogva csak jóváhagyott módszerek
alkalmazhatók, s ezek is csak kiképzett, felhatalmazással
rendelkező személyek által.
Ha egy incidens már zajlik, létfontosságú a kezelése.
Szívesen képzelem úgy, hogy az irányelvekre ezen a ponton
befolyással voltak repülési tapasztalataim. Amikor két pilóta
ül egy gépben, csak egyikük tartja kézben a teljes ellenőrzést,
ha pedig átadja a másiknak, ezt mindkettejüknek szóban kell
nyugtázniuk.
1. pilóta: Az enyém az irányítás.
2. pilóta: A tiéd az irányítás.
Ez a rutin átláthatóságot visz egy válsághelyzetbe, ezért
gondoltam arra, hogy alkalmazok egy repülési gyakorlatot
arra a krízisre, amelyet a kényszerintézkedés szituációja
jelent. Ebben a helyzetben az a személy irányít, aki az
őrizetes fejéért, nyakáért és légzéséért felel. Nincs jelentősége,
ha ez történetesen a jelen lévő legalacsonyabb rangú rendőr –
neki kell átvennie az ellenőrzést, kijelentve: – Mostantól én
irányítok. – A többieknek pedig ezt így kell visszaigazolniuk: –
Mostantól te irányítasz. – Döntő fontosságú, hogy az illető
innentől elrendelheti az őrizetes, fogoly stb. azonnali
elengedését, a többiek pedig engedelmeskedni tartoznak neki.
Az irányelvek természetesen további részleteket is
tartalmaznak, többek közt az orvosi megfigyeléssel, film- és
egyéb felvételek készítésével, valamint az utólagos
eligazítással kapcsolatban. Az általános cél azonban az volt,

318
hogy az erőszakos fogva tartás során kialakuló rögbiszerű
dulakodás helyét olyasvalami vegye át, amire csak szükség
esetén kerül sor, méghozzá jól szervezett és biztonságos
módon. Hitem szerint az eredmény a hatósági
kényszerintézkedések során bekövetkezett halálesetek
számának drámai csökkenése lett. Mi több, manapság
sokkalta veszélyesebb, ha valakit egy másik állampolgár tesz
cselekvésképtelenné – netán egy üzlet vagy egy szórakozóhely
biztonsági személyzete.
Miután a Joy Gardner-ügyben felmentették a rendőröket,
többen is követeltek nyilvános vizsgálatot, ez azonban
eltökélt ellenállásba ütközött. Ami Stephen Lawrence ügyét
illeti, a felderítésén dolgozó rendőrség nyilvánvalóan ismert
néhány nevet, és voltak bizonyos gyanúi. Vádemelésre
azonban nem került sor, így aztán Stephen szülei és barátai
hősies és méltóságteljes küzdelmet indítottak az igazságért.
Elérték, hogy az öt állítólagos gyilkos közül három ellen
magánvádas eljárást indíthassanak.
Engem is beidéztek tanúnak. A családot a magánvádló
szokatlan posztján Michael Mansfield ügyész képviselte.
Mindez azonban nem hozott eredményt. Az eljárás ország-
világ szeme láttára, szinte még azelőtt ellehetetlenült, hogy
megkezdődött volna, mert nem voltak bizonyítékok,
amelyeket a bíró is felhasználhatónak ítélt volna. Mi több,
akkoriban a törvény szerint ugyanazzal a váddal a három
felmentett rendőrt soha többé nem lehetett ismét bíróság elé
állítani, és úgy tűnt, a Lawrence családnak semmilyen
lehetősége sem maradt, hogy számukra kedvező döntés
szülessen.
Ők azonban nem fogadták el ezt: bírósági vizsgálatot
követeltek. Úgy látszott, a közvélemény teljes mértékben
mögöttük áll. Sokakat döbbentett meg a Joy Gardner-ügyben

319
érintett rendőrök felmentése. Az emberek most kezdték úgy
gondolni, hogy a Stephen ügyében folytatott nyomozást
ugyanaz a fajta rasszizmus hátráltatja, amely a halálához
vezetett, és még egy nyilvános vizsgálat is kezdett reális
lehetőségnek tűnni. (Ilyent csak kormánytag miniszter
utasítására kezdeményeznek: jóval nagyobb szabású, és
jogilag sokkalta jelentősebb súllyal bíró eljárás, mint egy
halottkémi vizsgálat.)
A Lawrence család türelme és állhatatossága végül
csakugyan elvezetett a bírósági vizsgálatig. Az öt
gyanúsítottat kötelezték a megjelenésre. Engedelmeskedtek,
de mert egy bírósági vizsgálat keretei közt megtehették,
megtagadták, hogy bármiféle kérdésre válaszoljanak.
A halottkém, aki számára a törvény nem teszi lehetővé, hogy
ténylegesen megnevezze a gyilkosokat, tehetetlen volt
barátságtalan hallgatásukkal szemben. Az esküdtszék
azonban megtalálta a módját, hogyan kerülje meg ezt az
akadályt, és 1997 februárjában ügyesen megállapította, hogy
Stephen Lawrence-et „ismeretlen tettes megölte egy, a
provokációt teljességgel nélkülöző rasszista támadás során,
amelyet öt fehér fiatalember intézett ellene.” Mondhatták
volna ezt is: – „a velünk szemben ülő öt fehér fiatalember”. A
Daily Mail többé-kevésbé meg is tette ezt, amikor közölte az öt
fiatal fotóját és nevét, majd felszólította őket: pereljék be a
lapot, ha az újság tévedett.
Az, hogy Stephen támadóit nem sikerült rács mögé juttatni,
olyan elemi erejű közfelháborodást váltott ki, hogy végül már
igencsak kezdett úgy festeni: a követeléseknek eleget téve
nyilvános vizsgálatot indítanak a nagy-londoni rendőrség
nyomozási kudarcainak ügyében. Én magam örültem ennek a
változás irányába mutató határozott lépésnek, amely
erőteljesen abba az irányba hatott, hogy újragondolják a

320
hivatali és rendőrségi módszerek számos elemét. Nem kerülte
el figyelmemet, hogy azokban az esetekben, amelyekkel
találkoztam, a fogságban vagy kényszerintézkedés során
meghaltak közt nagyon sok volt a fekete, és – egyszerűen
szólva – az, hogy egyesek sarlósejtes állapotuk következtében
esetleg fokozottan sérülékenyek voltak, bizonyosan nem
jelentett magyarázatot erre az aránytalanságra. Láttam, hogy
változásra van szükség, de nem rendelkeztem elképzeléssel
arra nézve, hogyan kerülhet sor rá. Amikor Stephen
Lawrence holttestét vizsgáltam, meg sem fordult a fejemben,
hogy a következő húsz év során éppen azok a szúrt sebek
lesznek a változást siettető tényezők.

321
 26

Miután körülbelül nyolc évet töltöttem a Guy’sban,

mehetnékem támadt. Iain West szárnyai már nem annyira
oltalmaztak, mint inkább nyomasztottak. Barátok voltunk, és
számos alkalommal ígérte, hogy előléptet, megtenni azonban
nem tette. A háta mögött közvetlenül az orvosegyetem
dékánjához folyamodtam magasabb oktatói beosztásért, és
azonnal elő is léptettek. Iain azonban valójában nem akart
magának helyettest, sem engem, sem mást. Ami esetleges
korai visszavonulását illeti – hogy onnantól kizárólag a vidéki
életformának, a vadászatnak, az agyaggalamb-lövészetnek és
a horgászatnak szentelje magát –, Iain egyértelművé tette,
hogy ilyesmi még távolabbi tervei közt sem szerepel.
Csendben kerestem az érvényesülés más lehetőségeit, és
folytattam a munkámat. Ekkorra – már csaknem a 90-es évek
közepén jártunk – mindkét gyerekem középiskolás lett, és
olykor ha fiatal arcukra néztem, már inkább azoknak a
felnőtteknek a vonásai sejlettek fel előttem, akik majd
lesznek, nem pedig az egykori gyerekek vonásai. Mindig is
nehezemre esett a sajátjaimmal egyidős gyerekeket
boncolnom: a kezem talán csak ilyen alkalmakkor remegett
meg – egy pillanatra –, ha holttestet vizsgáltam. Most pedig,
hogy majdnem teljesen felnőttek, úgy tűnt, megszaporodtak
azok az esetek, amelyeknek gyerekekhez volt közük. A
korábbiakban kerültem volna az ilyeneket? Vagy csakugyan
egyre több lett?
Egy nap egy csecsemőt kellett megvizsgálnom, aki anyja

322
karjaiban, tíz hónaposan halt meg. Jól tápláltnak és jól
fejlettnek találtam. Nyilvánvalóan többször is próbálták
újraéleszteni, másnak azonban nem találtam nyomát rajta –
erőszakét vagy traumáét pedig bizonyosan nem. A belső
vizsgálat ugyanilyen keveset árult el: semmiféle abnormitást
nem tapasztaltam.
Vártam a toxikológiai, a vírus- és a bakteriológiai tesztek
eredményeit, de úgy döntöttem, hogy ha valamennyi negatív
lesz, a halál okaként a hirtelen csecsemőhalál szindrómát
adom meg. A rendőrségnek nem tetszett, hogy ilyesmire
gondolok, és gyorsan átadtak nekem egy nyaláb
háttérfeljegyzést. Jaj. Az esetnek immár kontextusa lett, s amit
olvastam, úgy tűnt, változtat a dolgokon.
A rendőrök az anya segélyhívására érkeztek a lakására.
Huszonkét éves volt és egyedül élt, miután a kicsi apja
többször is halálosan megfenyegette. A fenyegetések
következtében – de az anya italozása miatt is – a tíz hónapos
kisfiú a veszélyeztetett kategóriába tartozott. Védekezésül az
apa ellen riasztókészüléket szereltek fel lakásán.
Amikor az anya este kilenc körül telefonált az ügyeletnek,
a hangja ittasságról árulkodott, és olyasmit mondott, hogy
„haláleset történt a családban”. A riasztókészülék is
működött, de már csak akkor, amikor a rendőrség úton volt a
lakáshoz.
A rendőrséget aggasztotta, hogy a fiatal anyát mindössze
egy hónappal korábban ítélték el, mert noha ő viselt gondot a
gyerekre, lerészegedett. Ennek a vétségnek az elkövetőit
pénzbírsággal, vagy – ritkán – elzárással büntetik. Úgy tűnik,
ennek fő célja vagy az, hogy az anya szégyenében
megtartóztassa magát az italtól, vagy hogy riasszák a szociális
szolgálatot: fennáll az elhanyagolás, esetleg a bántalmazás
lehetősége.

323
 Amikor a rendőrök a hívás után mindössze hét perccel
megérkeztek, becsengettek, de senki sem nyitott ajtót.
Belestek a levélnyíláson, és látták, amint az anya, karjában a
csecsemővel fel-alá járkál az előtérben.
A nő nem tűnt kétségbeesettnek, nyilvánvaló
fenyegetettség nem állt fenn, tehát nem törték rá az ajtót.
Szelíden rávették, hogy engedje be őket, bár annyira részeg
volt, hogy ezt csak nagy nehézségek árán tudta megtenni.
Amikor a rendőrök végre bejuthattak, megállapították, hogy a
csecsemő, amelyet dajkál, halott.
Mindent megpróbáltak, hogy újraélesszék. Anyja dühös,
agresszív és természetesen zaklatott volt. Néhány óra
elteltével végre vért vettek tőle, és az értékekből
kikövetkeztethették, hogy a csecsemő halálának feltételezett
időpontjában, azaz amikor a rendőrséget hívta, vérének
100 milliliterjében 255 milligramm alkohol volt. Angliában és
Walesben 80 (Skóciában jelenleg 50) milligramm felett tilos
autót vezetni, és kevésbé edzett ivó esetében 255 milliliter
már esetleg halálos mennyiség is lehet. Ebből arra
következtethetünk, hogy bár az anya egyértelműen szokva
volt az alkoholhoz, valóban nagyon részeg lehetett.
A vérminta semmiféle droghasználatra nem szolgált
bizonyítékkal. Ahhoz viszont kellően részeg volt az anya,
hogy ne tudja elmondani, vajon a gyerek a karjaiban, a saját
kiságyában, a kanapén vagy az ő ágyában halt-e meg. Arról
sem tudott beszámolni, hogy ő maga akkor éppen hol volt.
Lehetséges, hogy egy ilyen szülő gyászával nehéz együtt
érezni, lehet, hogy nekem is nehezemre esett. Elvégeztettem a
csecsemő vérének alkohol- és drogtesztjét. Ekkorra már
kezdtük felismerni, hogy egyes iszákos vagy drogfogyasztó
szülők, hogy gyerekük nyugton legyen, míg ők a
szenvedélyeiknek hódolnak, ugyanazokat az anyagokat adják

324
be nekik, amelyeket maguk is használnak. És néha halálos
adagot. Amikor azonban megjött a toxikológiai jelentés,
kiderült, hogy ennek a kisfiúnak a halálát nem ez okozta.
Betegségeknek is van divatja, ahogyan a legtöbb dolognak.
Népszerűségük nő és csökken, aszerint, ahogyan
viszonyulunk hozzájuk. A hirtelen csecsemőhalál szindróma
(amikor egy szemlátomást egészséges csecsemő hal meg
minden nyilvánvaló ok nélkül) fokozatosan hatolt be a
köztudatba az 1970-es és 1980-as években, az 1990-es évek
elejére pedig statisztikailag szignifikánssá vált: ezer élve
születésre már kettő jutott belőle.
A szindróma – diagnózis formájában – számos
patológusnak jött kapóra. Úgy tűnt, megmagyarázza a
megmagyarázhatatlant, és minden felelősség alól tisztázza a
szülőket és a gondozókat. A fogalom azt sugallja, hogy a
csecsemő semmiképpen sem természetellenes okból halt meg,
így azt kell feltételezni, hogy halálát természetes okok idézték
elő. Csakhogy a hirtelen csecsemőhalál szindróma nem
mindenütt volt elfogadott – akadtak rendőrök és nem-orvos
halottkémek, akik szkeptikusan viszonyultak hozzá.
Ebben az esetben a rendőrök arra gyanakodtak, hogy a
részeg anya keze benne volt a csecsemő halálában. A
körülményeket tekintve ez nem volt észszerűtlen, leszámítva,
hogy egyszerűen semmiféle bizonyíték nem támasztotta alá.
Ennélfogva, miután minden más halálokot kizártam, egyetlen
opcióm maradt: a hirtelen csecsemőhalál szindróma.
Közvetlenül ezután életemben számos változásra került sor. A
halál okára, amelyet ebben az esetben megadtam, majd csak
egy évvel később gondoltam vissza – némileg meglepetten.

Ráadásul ez volt az utolsó esetem, amelyhez még a Guy’stól

hívtak ki. Értesültem ekkor már arról, hogy dr. Rufus
Crompton hamarosan nyugdíjba vonul alma materemből, a

325
tootingi St. George’s kórházból. Egykori tanárom és
mentorom most egy tanszék élén állt, melynek egyetlen
oktatója is ő volt. Igencsak izgatott a lehetőség, hogy a
helyébe lépjek. A St. George’s bővíteni akarta a tanszéket, s
úgy gondoltam, ha megkapnám az állást, lehetőségem volna
rá, hogy olyan szakirányokban bővítsem, amilyeneket mindig
is javasoltam Iainnek – ő azonban tudomást sem vett erről.
Egy borongós napon megkérdeztem Lorraine-t, ráér-e Iain,
majd meglehetősen idegesen bementem hozzá az irodájába.
Jókora helyiség volt, amelyben a legvadabb káosz uralkodott.
Dossziéhalmok és egyéb papírfélék tornyosultak az
íróasztalon, az összes polcon, a padlón, és a középütt álló
hatalmas asztalon, amely értekezletek céljára szolgált.
Valahányszor kitűzték egy értekezlet időpontját, Lorraine a
földre helyezte át és valamelyik sarokban halmozta fel a
teljes papírhalmot, s ugyanígy a csikkekkel színültig teli
hamutartókat és cigarettásdobozokat is. Amikor az értekezlet
véget ért, az egész kezdődött újra. Az asztalon uralkodó
rendetlenség alapján úgy becsültem, az utolsó ilyen
alkalomra több mint egy hete kerülhetett sor.
Iain az íróasztalánál ült, és nem fordította azonnal felém
hatalmas állkapcsát, amikor beléptem. Talán nem ez volt a
legmegfelelőbb időpont, hogy felkeressem, mert tudtam, hogy
fáradt. Az előző napon kiabált, ami mindig annyit jelentett,
hogy valójában magára dühös, általában azért, mert
elmulasztott megtenni valamit. (Ez akkor is így volt, ha
látszólag másra haragudott.) Persze azért Lorraine-t okolta,
aki, úgymond, nem figyelmeztette időben, hogy elő kell
keresnie egy jelentést. A jelentést csaknem bizonyosan az
irodája padlóján felhalmozott dossziék örvénye szippantotta
magába, a bíróság azonban az együttérzés teljes mellőzésével
utasította Iaint, hogy legkésőbb aznap reggelre adja be. Így

326
hát az előző napon Lorraine-nel együtt késő estig benn
maradtak, Iain diktált, Lorraine pedig gyorsírónoteszét
mellőzve egyenesen számítógépbe írta az anyagot.
Most ott ült, és egy mentolos cigarettát tartott ujjai közt.
Egy másik, amelyről már megfeledkezett, a mikroszkópja
melletti hamutartóban égett. Egy harmadikból a helyiség
másik oldalán, hatalmas asztali számítógépének vibráló
képernyője mellett kígyózott felfelé a füst.
–  Iain – mondtam –, nyilván hallottad, hogy Rufus
Crompton nyugdíjba készül…
Felvonta a szemöldökét. Rufus, én és Iain régóta úgy
gondoltuk, hogy egy napon esetleg szeretnék visszatérni a St.
George’sba.
–  Úgy tervezem, megpályázom a megüresedett helyet –
közöltem vele.
Újabb cigarettára gyújtott az előző végéről, amelyet épp
akkor szívott el, hamutartót keresett – vagy legalábbis egy
olyat, ami még nem volt tele –, mivel azonban nem talált, a
csikket a dobozon nyomta el.
– Gondolom, szükséged lesz ajánlásra – vélekedett.
Még ádázabbul dohányzott, mint egyébkor, más módon
azonban nem árulta el érzelmeit. Szívélyes volt, szerencsét
kívánt a pályázatomhoz, és megállapodtunk, hogy nem
rivalizálunk, hanem szorosan együttműködünk majd. Persze
nem vagyok biztos benne, hogy ezt akár egyikünk is
komolyan gondolta. Máris vetélytársak voltunk, most pedig,
hogy úgy tűnt, két különböző kórházban, de egyenrangúak
leszünk, nem látszott valószínűnek, hogy felhagynánk a
vetélkedéssel.
Az, hogy fejest ugorva az ismeretlenbe megváljak a
mozgalmas Guy’stól, híres tanszékvezetőjétől és izgalmas
eseteinek sokaságától, megijesztett. Azon a nyáron nem

327
boncoltam, áthurcolkodtam a St. George’sba, és hozzáláttam
az új tanszék megszervezéséhez. Létfontosságú volt
számunkra, hogy a rendőrség elismerjen és foglalkoztasson
bennünket, ezért bármennyire fárasztó volt is, létre kellett
hoznom egy jól működő vezetési és financiális struktúrát.
Néhány hónappal ezután meglepetésemre azt
tapasztaltam, hogy hiányzik a halottasház, ahol hasznát
vehetem szakértelmemnek, amelyet oly sok éven át
csiszolgattam. Amikor egy patológus barátom a déli parton
szabadságra ment, beleegyeztem, hogy elvégzem helyette
rutinjellegű halottkémi boncolásait. Az időszak az iskolai
nyári szünetre esett. Anna és Chris immár tizenévesek voltak.
Még iskolába jártak, de Chris éppen ekkor tette le
középiskolai záróvizsgáit, és odahaza lézengett, úgyhogy
felajánlottam neki, hogy magammal viszem. Mondtam neki,
ha kivárja, amíg elvégzek pár gyors rutinboncolást a
halottkém számára – emberölésekről itt nem volt szó, csak
hirtelen, természetes halálesetekről, amelyek magyarázatra
szorultak –, utána mehetünk kirándulni a tengerparti
sziklákra. Chris laza és vállalkozó kedvű srác volt, úgyhogy
örömmel üldögélt és olvasott a kocsimban, mialatt én a
halottasházban dolgoztam.
Beöltöztem, a halottasházi személyzet pedig sorba rakta az
asztalokon a holttesteket, és előkészítette őket boncolásra: ez
akkoriban azt jelentette, hogy mell- és hasüregüket már
feltárták, mellkasuk két felét oldalra hajtották. Felnyitották
koponyájukat is.
Szokás szerint váltottunk néhány szót a halottkém
képviselőjével: ennek során megemlítettem, hogy a fiam a
kocsiban olvas, és várja, hogy végezzek.
A hivatal embere nyilván úgy vélte, hogy ez már szinte a
gyerek elhanyagolásának is tekinthető.

328
 –  Behozom az irodába, itt kényelmesebben ellesz –
ajánlotta fel. – Kaphat egy csésze teát.
PM40-essel a kezemben elmélyülten munkálkodtam egy
tetemen, amikor a szemem sarkából megpillantottam Christ:
a halottkém képviselőjének társaságában haladt át a
bonctermen. Tökéletesen nyugodtnak tűnt. Engem viszont
igencsak megzavart, legszívesebben odaszóltam volna, hogy
vigyék ki onnan.
Tudtam azonban, hogy ettől a halottasház még
megdöbbentőbb élménnyé vált volna egy tapasztalatlan
tizenéves számára, így akaraterőm végső megfeszítésével –
maszkkal az arcomon – odaintettem neki, és hetykén
köszöntöttem PM40-esemmel. Hogy őszinte legyek, úgy
éreztem magam, mint akit lelepleztek. Sok-sok éven át óvtam
gyerekeimet munkám valóságától, anélkül azonban, hogy
hazudtam volna nekik vagy félrevezettem volna őket, Chris
pedig most váratlanul belecsöppent ebbe a valóságba.
Utóbb, már a sziklákat járva, apa és fiú halkan váltott
néhány szót a történtekről:
– Ööö… semmi gondod azzal, amit a halottasházban láttál?
–  Engem igazából nem zavart – hangzott a válasz. – A
halottkém képviselője viszont tökhülye.
Nem tudom, min különböztek össze (talán a focin), Chris
számára ez emlékezetesebbnek bizonyult egy működő
halottasház látványánál és zajainál. Sőt, ő és Anna olykor
velem is jöttek, ha boncoltam, vagyis ismerősek voltak
számukra az ottani szagok, a fémeszközök hangja és a hely
általános légköre. Ha a gyászolók szobája üres volt, elterültek
a székeken, és az akvárium előtt írták a leckéjüket, miközben
a személyzet boldogan hordta nekik a teát és a süteményeket.
Igazából soha nem kérdezték meg, mit csinálok én ott, amikor
nem látnak.

329
 Nagyon reméltem – bár ezt nem mondtam neki –, hogy
Chris odahaza egy szót sem szól arról, hogy áthaladt a
bonctermen. De Annának természetesen elmondta.
–  Bemehetnék egy boncolásra – erősködött a lányom. –
Nem fair, hogy Chris volt, én pedig még nem voltam.
–  Bemenni egy boncolásra… én nem így fogalmaznék… –
feleltem.
Mostanra Jen is meghallotta, miről beszélünk.
– Mit láttál? – kérdezte Christől, miközben vádló pillantást
vetett rám.
–  Hozzá kell majd szoknom az ilyesmihez, ha állatorvos
akarok lenni – felelte bátran Chris. – Élettelen dolgokat kell
majd felvágnom.
–  És én is állatorvos leszek – jelentette ki Anna. – Vagy
orvos.
Orvosi háztartás volt a miénk, rutinszerűen tárgyaltuk meg
az eseteket, gyakran igencsak nyíltan, habár az esetfotókat
még mindig rejtegettem. Ha megkérdezték tőlük, mit
csinálnak a szüleik, a gyerekek még mindig így feleltek:
„Orvosok”. Ha nagyon firtatták, közölték: „Apu hullákat vág
fel…”, ami rendszerint elejét vette a további kérdéseknek.
Persze egészében véve sokkal könnyebb volt elmondaniuk,
hogy anyjuk bőrgyógyászatra szakosodott háziorvos, mint
azt, hogy apjuk igazságügyi kórboncnok.
Chris is, Anna is egyetemre készültek: nehéz volt
elképzelnem, hogy pár év múlva önálló életet élő, önálló
emberek lesznek. Nem volt könnyű belegondolnom, hogy
többé már nem lesz szükségük rám. Elhatároztam, hogy
mielőtt még elmennének, próbálok velük annyi időt tölteni,
amennyit csak lehetséges, noha jól tudtam, új munkám
alaposan igénybe vesz majd.

330
 27

Mihelyt beindítottam a tanszéket, visszatértem a halottasházi

munkához: mozgalmas, termékeny időszak várt rám.
Csatlakozott hozzám Rob Chapman barátom, a kiváló
patológus, aki ugyancsak a Guy’s kórházból érkezett,
valamint két titkárnő, Rhiannon Layne és Kathy Paylor.
Hasonlóképpen két klinikai patológus orvos, Debbie Rogers és
Margaret Stark is. Ők a bűncselekmények élő áldozatait
vizsgálták, és olyan emberek egészségügyi szükségleteiről is
gondoskodtak, akik letartóztatottként vagy őrizetesként
tartózkodtak a rendőrség fogdáiban. Ezek voltak az első
tudományos klinikai patológusi posztok az Egyesült
Királyságban, amelyek komoly előnyt jelentettek induló
tanszékünk számára. Ráadásul volt egy szakvizsgára készülő
patológusunk is. Igen gyorsan országos és nemzetközi
ismertségre tettünk szert, ami annyit jelentett, hogy szinte
azonnal elhalmoztak bennünket munkával.
Főnöki pozícióm bizonyos mértékig lehetővé tette, hogy
magam válasszam ki eseteimet. Volt egy terület, amit
szerettem volna rásózni kollégáimra, éspedig pontosan az a
témakör, amellyel utoljára foglalkoztam a Guy’sban: a
csecsemők. Beláttam azonban, hogy ez így nem tisztességes.
Éppen ekkor ugyanis minden átalakulóban volt a
gyermekhalálozások patológiájában, s ez a társadalom
gyerekekkel kapcsolatos attitűdjének változását tükrözte.
Tudatosult bennem, hogy ami annak a részeg anyának a
csecsemőjét illeti, valószínűleg már másban jelölném meg a

331
halál okát.
Az 1990-es évek elejétől a hirtelen csecsemőhalál eseteinek
(illetve az így diagnosztizált esetek) száma jelentősen
csökkent, s ez a csökkenés tartósnak bizonyult. (A legfrissebb
statisztikákból úgy tudjuk, hogy 100 ezer élve született
csecsemő közül mindössze 27-en esnek a szindróma
áldozatául.)
A javulás nagyrészt az egész világra kiterjedő kampánynak
köszönhető (az Egyesült Királyságban a „Back to Sleep”{22}
nevet kapta), amely meggyőzte a szülőket, hogy többé ne
fektessék hasra csecsemőiket az ágyban, ezt ugyanis a
bölcsőhalál jelentős kockázati tényezőjeként azonosították.
Ugyancsak az általunk ismert tényezők közé tartozik a
felnőttek házon belüli dohányzása, együtt alvásuk a
csecsemővel a kanapén vagy az ágyban (aminek
következtében „ráfekhetnek” vagy ráfordulhatnak a
gyerekre), a szülők alkohol- vagy kábítószer-fogyasztása, vagy
az, hogy túl hosszan tartják ágyban gyereküket, de a túl
magas szobahőmérséklet is kockázatot jelenthet. Mindezen
ismeretek birtokában, illetve egy szülők számára indított
felvilágosító program nyomán csökkent a halálozások száma.
Ennek másik oka az volt, hogy változott a hirtelen
csecsemőhalál szindrómával kapcsolatos felfogás,
következésképpen pedig változtak diagnosztikájának
alapelemei is. Korábban már „diagnosztikai szemétládaként”
is kezdték emlegetni ezt a szindrómát, ezért szigorítottak a
patológusok eligazodását segítő irányelveken. Ennek alapjául
az az elgondolás szolgált, hogy mielőtt hirtelen
csecsemőhalált diagnosztizálnánk, előbb nagyon gondosan
tanulmányozzuk mind a gyerek anamnézisét, mind a
gondviselők beszámolóját az eseményekről, majd magát a
helyszínt, végül pedig az elhunyt gyerek patológiáját. A

332
hirtelen csecsemőhalál szindrómának valójában semmiféle
megragadható patológiai jellemzője nincsen. Diagnózisa nem
más, mint az, hogy igazolják minden más oknak a hiányát.
S hogy vajon miért emlegették „diagnosztikai
szemétládaként” a hirtelen csecsemőhalál szindrómát?
Egyszerűen azért, mert sok patológus nem igazodott azokhoz
a kritériumokhoz, amelyek a kifejezés használatát
szabályozták, és minden halálesetet felcímkéztek vele,
amelyet nem tudtak megmagyarázni. Az ilyen eseteket pedig
sem a rendőrség, sem a patológusok nem vizsgálták ki kellő
alapossággal. Angol rövidítése, a SIDS{23} olyasféle
gyűjtőfogalommá lett, amely már a rosszízű gyanúsítást is
magába foglalta. Lehetséges, hogy az úgynevezett
bölcsőhalálesetek egyike-másika nem is az égiek, hanem a
felnőttek akaratából következik be?
David Southall és kollégái sokat tettek a gyermekvédelem
megújításáért, és ők vetették fel elsőként ezt a gyanút.
Southall bizonyítékainak fényében nehéz volt nem
szembesülni a tényekkel. Részt vett a kutatásokban, amelyek
során nemcsak azonosították az úgynevezett Münchhausen-
szindrómát – vagyis amikor a pszichés zavarban szenvedő
szülők szándékosan betegítik meg gyerekeiket, hogy figyelmet
és támogatást zsaroljanak ki maguknak –, hanem rejtett
kamerás felvételekkel cáfolhatatlanul bizonyították azt is,
hogy egyes szülők tisztázatlan okokból megpróbálják
bántalmazni vagy akár meg is ölni gyerekeiket.
Leghíresebb vizsgálata keretében harminckilenc olyan
gyereket, akikkel ismételten életveszélyes események
történtek (rendszerint kórházon kívül, de olykor kórházi
osztályokon), egy speciális osztályra utalt be, ahol titokban
filmezték őket. Ezekről az „eseményekről” harminchárom
alkalommal derült ki, hogy szülő idézte elő őket. A rejtett

333
kamerás felvételek nem csak érzelmi bántalmazást
rögzítettek, hanem mérgezést, fojtogatást, és – különösen –
oxigénhiány egyéb módon történő előidézését is. Mi több, ez
utóbbival csak ebben a kis csoportban is nem kevesebb, mint
harminc alkalommal próbálkoztak.
A megfigyelésnek köszönhetően a gyerekek – szakemberek
beavatkozása révén – életben maradtak. A
harminckilenceknek azonban volt negyvenegy testvérük is,
akik közül tizenketten hirtelen, minden előjel nélkül haltak
meg. Miután a szülőket leleplezték, négyen közülük valóban
bevallották nyolc ilyen testvér megölését. E „testvér-esetek”
újbóli kivizsgálása során megállapították, hogy a boncolást
végző patológus a tizenkettőből tizenegy alkalommal a halál
okaként a hirtelen csecsemőhalál szindrómát jelölte meg. A
tizenkettedik esetben halálokként gyomor- és bélhurut
szerepelt, ekkor azonban a további vizsgálat megállapította,
hogy a gyereket megmérgezték. Később az is kiderült, hogy a
negyvenegy testvér közül további tizenötöt is bántalmaztak.
E megállapítások általános megdöbbenést keltettek, s
ugyanígy a kételkedők száma is figyelemre méltó volt. Úgy
érzem, David Southall munkájának eredményeképpen
kezdtük magunk mögött hagyni az ártatlanság korát. Sokan
azonban nem álltak készen erre. Nehéz volt elfogadni, hogy
vannak gyerekek, akik védelemre szorulnak pontosan
azokkal a felnőttekkel szemben, akiknek oltalmazniuk
kellene őket.
A gyanakvás fokozatosan szinte rutinreakcióvá lett egy-egy
csecsemő halála esetén, s ezt az ártatlanok szükségképpen
roppant inkorrektnek érezhették. Olyannyira, hogy David
Southallt vitriolos hangú bírálatok érték, zajos ellenállásba
ütközött. A szülők rejtett kamerákkal történő megfigyelését
erkölcsi tekintetben különösen élesen bírálták. Attól tartok

334
azonban, hogyha erre nem kerül sor, soha nem hittek volna
neki – akkoriban annyira hihetetlennek tűntek megfigyelései.
Szülők (továbbá sok rendőr, sőt még szociális munkás is),
akik eddig úgy gondolták, hogy a családon kívülről érkező
kritika egyenlő a magánéletbe történő beavatkozással, most
kénytelenek voltak elfogadni a változást. A szülői
bántalmazás legkülönbözőbb felnőtt áldozatai beszéltek
nyilvánosan gyerekkorukról, és most úgy derült fény családi
titkokra, ahogy az korábban, amikor a magánélet még szent
volt, nem történhetett volna meg. Ezt pedig gyerekekkel
dolgozó szakembereknek – védőnőknek, orvosoknak,
ápolóknak – köszönhettük, akik felbátorodva immár
bármilyen, bántalmazással kapcsolatos gyanújukról
beszámoltak.

Mivel a gyermekvédelem országos vita tárgyává lett, a

megmagyarázhatatlan gyermekhalálozásokkal kapcsolatos
eszmecsere többé nem elméleti kérdésekről folyt, és egyetlen
konkrét esetre összpontosult. Sally Clark bírósági ügyéről
beszélek.
A hirtelen csecsemőhalál szindróma valaha a társadalom
valamennyi rétegét érintette, amikor azonban a középosztály
megismerte a kockázati tényezőket, és minimalizálta azokat,
kezdett úgy festeni, hogy a jelenség valamivel nagyobb
valószínűséggel fenyegeti a szegényeket. Amíg csak 1996-ban
Sally Clark, egy jómódú, középosztálybeli jogász – akinek apja
rendőr volt, s akinek családi háttere és magatartása oly sok
tiszteletre méltó, képzett dolgozó nőéhez volt hasonló – első
gyereke  a hirtelen csecsemőhalál szindróma áldozata nem
lett. Majd 1997-ben a második is.
Az első gyerek, egy kisfiú, tizenegy hetes volt. Sally Clark

335
férje, Stephen, aki ugyancsak jogász volt, egy irodai partin
vett részt, amikor felesége otthon eszméletlen állapotban
talált rá gyermekükre. Mentőt hívott, de amikor az
megérkezett, valamilyen okból nem tudott ajtót nyitni.
Amikor mégis beengedték őket, a mentőorvos megállapította,
hogy a csecsemőnek nincsen pulzusa és cianotikus – vagyis
ajkai és ujjai kékek voltak – egy ideje. Hivatalosan azonban
csak egy órával később nyilvánították halottnak, amikor az
újraélesztési kísérletek nem vezettek eredményre.
A patológusnak, aki a boncolást végezte, bizonyos
sérülések láttán aggályai támadtak: egy repedést és zúzódást
észlelt a csecsemő szájának felső részén, az ajkakon belül,
emellett viszont a halál semmilyen nyilvánvaló okát nem
tudta megállapítani. Ezeket a sérüléseket lefényképeztette, de
a fotós kamerája nem működött megfelelően, és a képek,
amelyeket készített, olyan gyatra minőségűek lettek, hogy
utóbb, amikor elszabadultak az indulatok,
használhatatlannak bizonyultak. Ez rendkívüli balszerencse
volt: teljes pályafutásom során mindössze egyszer fordult elő,
hogy egy kamerával akkor adódott probléma, amikor a fotók
perdöntő fontosságúak lettek volna.
Amikor a patológus megvitatta aggályait a rendőrséggel és
a halottkém képviselőjével, kénytelen volt elfogadni, hogy a
csecsemő ajkának belső oldalán lévő hasadást az újraélesztési
kísérlet is okozhatta. Éppen az ilyen sérülések esetében ritka
volna az efféle ok – a száj e részének sérülése bántalmazásra
vall –, de határozottan elképzelhető, hogy az újraélesztési
próbálkozások kétségbeesett perceiben keletkeztek.
A rendőrség és a halottkém képviselője úgy döntöttek,
hisznek abban, hogy az ok az újraélesztési kísérlet volt:
további nyomozásra nem került sor. Egy jómódú, értelmiségi
családdal volt dolguk, nem afféle bűnözőkkel vagy

336
gyermekbántalmazókkal, akikkel egyébkor találkoztak.
A csecsemőt megröntgenezték: egyetlen csontja sem tört el.
A patológus hisztológiai mintákat vett, ezek is rendben voltak.
Az egyedüli rendellenesség annak rendkívül csekély
lehetősége – és semmiképpen sem valószínűsége – volt, hogy
a tüdőből vett egyik mintában emelkedett a gyulladást jelző
sejtek száma.
A patológus tisztázhatta volna a szülőket, ha a halál
okaként a hirtelen csecsemőhalál szindrómát jelöli meg. Vagy
pedig, ha – tekintettel a kicsi sérüléseire – utal a nem
természetes halál lehetőségére azzal, hogy
„megállapítatlannak” nevezi a halál okát. Az idők ugyan
gyorsan változtak, de tény, hogy ez a patológus 1996-ban akár
egy konzervatív – mondhatnánk: luddita{24} – halottkém
számára is dolgozhatott; azokban az időkben egy jogászból
vagy orvosból néhány év előzetes gyakorlat után is válhatott
halottkém. Nem ismertem az ebben az ügyben eljáró
halottkémet, közülük azonban sokan – persze kizárólag azok,
akik nem rendelkeztek orvostudományi képesítéssel – még
mindig nem nyugodtak bele a hirtelen csecsemőhalál
szindróma létezésébe, lévén olyan halálok, amit
meghatározhatatlan bizonyítékokra alapoztak. Egyesek
közülük pedig a „megállapítatlan” szót sem szerették,
különösen csecsemőkkel kapcsolatban. Barátságos, vigasztaló
szavakat akartak mondani a gyászoló szülőknek, nem pedig
azt, hogy „nem tudjuk, miben halt meg a kisbabájuk”. Az
efféle korlátok miatt a patológus olykor a pokol tornácán
érezhette magát.
Nem tudni, mi okból, de a patológus ragaszkodott
tárgylemezeihez, rajtuk a tüdőből vett minták metszeteivel, és
arra jutott, hogy a csecsemő természetes okokból halt meg:
sőt, alsó légúti gyulladásban. A gyerek halálát

337
természetesként könyvelték el.
A következő évben azonban Clarkék második kisbabája is
meghalt. A rendesnél néhány héttel korábban született, de
ekkorra, két hónapos korára már semmi baja sem volt. Sally
Clark szoptatta, és palackozott tejet is adott neki. Egy este a
férje kiment, hogy előkészítse a cumisüveget az éjszakai
etetéshez; otthagyta az anyát (aki a tévét nézte) és a kicsit, aki
a ringatószékében feküdt. Amikor az asszony arra lett
figyelmes, hogy fiuk ernyedten hever, hívta a mentőket. A
felcserek megállapították, hogy a kicsi meghalt.
Az ügy ugyanannak a patológusnak jutott, ezúttal azonban
olyan sérüléseket fedezett fel, amelyek azt sugallták, hogy a
csecsemőt megrázták, talán több alkalommal, több egymás
utáni napon is. Meggyőződése volt, hogy bevérzéseket talált a
szemében és a gerincvelőjében, ezenkívül bizonyos
rendellenességeket észlelt a bordáival kapcsolatban, amelyek
korábbi törést vagy traumát sugalltak.
Sally Clarkot és férjét második gyerekük megölésének
gyanújával letartóztatták, s mialatt kihallgatták őket a kisfiú
halálával kapcsolatban, a patológus elővette az első gyerek
haláláról írott jelentését. Ebben a belügyminisztérium
irányelveit követte, melyek szerint „ha a korábbi
következtetések többé nem tarthatók fenn, akkor
haladéktalanul és egyértelműen sort kell keríteni a
szakvélemény valamiféle megváltoztatására, tekintet nélkül
arra, hogy ez esetleg milyen zavarokat okoz”.
A patológus meg is változtatta véleményét, aminek
következtében aztán hosszú időn át nem csekély
kellemetlenségnek volt kitéve.
Ismét megvizsgálta a mikroszkóp-tárgylemezeken lévő
mintákat, amelyek a tüdőgyulladásnak csak a lehetőségéről,
de nem a valószínűségéről tanúskodtak, és arra jutott, hogy

338
korábban tökéletesen helytelen halálokot adott meg. Döntött:
nem állt fenn gyulladás. A csecsemő tüdő-léghólyagocskáiban
vért fedezett fel, de ezt korábban még csak nem is említette.
Utóbb kijelentette: feltételezte, hogy a jelenség egyszerűen a
halál utáni változásokkal áll összefüggésben. Ezután azonban
rájött, hogy alighanem abnormis jelenségről van szó, ami a
fulladással függ össze.
E ponton, ahogyan azután számos szakértő rámutatott,
dönthetett úgy, hogy nyitva hagyja a kérdést – amennyiben az
„alsó légúti gyulladás” halálokot „megállapítatlanra”
módosítja.
Egy szakértő tanú a későbbi bírósági eljárás során el is
mondta, hogy ő személy szerint miért tett volna így:

Megállapítatlan… annyit tesz, hogy a gyerek halála

lehetett természetes, de megmagyarázatlan is – talán az,
amit az esküdtszék bölcsőhalálként ismer. Vagy az is
lehetséges, hogy a gyerek nem természetes halállal halt
meg, én azonban nem tudtam megállapítani, mi okból, sőt
előfordulhat, hogy a gyerek egy természetes betegségben
hunyt el, csak épp én nem vagyok elég okos hozzá, hogy
diagnosztizáljam és felismerjem…

A patológus azonban nem a „megállapítatlant” választotta.

Ehelyett egy újabb nyilatkozatot nyújtott be, amely szerint
többé nem hiszi, hogy az első gyerek természetes okok
következtében halt meg. A véleménye teljes megváltozását
dokumentáló irat ezzel zárult: „Bizonyos, hogy valamiféle
fulladást okozó eljárás, például légzésének lehetetlenné tétele
folytán halt meg.”
Hat héttel azután, hogy őrizetbe vették második fiának
megölése miatt, Sally Clark ellen első fia megöléséért is
letartóztatási parancsot adtak ki. Mint ismeretes, bírósági

339
eljárása során az esküdtszék meghallgatta Sir Roy Meadow
gyermekgyógyász-professzor vallomását, aki – jóllehet a
mondás nem tőle származik – a következő, közismertté vált
megállapítást tette: „Egy csecsemőhalál a családban tragédia,
kettő gyanús – három pedig, ha nincsen bizonyíték az
ellenkezőjére: gyilkosság.”
Sally Clark tárgyalásán ismertettek egy statisztikai adatot
is, amely utóbb örökre Meadow professzor nevével
kapcsolódott össze: „Annak a valószínűsége, hogy ilyen
körülmények között két gyerek is természetes okokból haljon
meg, valóban nagyon-nagyon csekély. Egy a 73 millióhoz…”
Az „egy a 73 millióhoz” formula szalagcímek sokaságában
jelent meg, és valószínűleg megpecsételte a vádlott sorsát.
Meadow hozzátette: „Ekkora a valószínűsége annak, hogy egy
esélytelen lóra fogadva nyerjünk a Grand National versenyen.
Ennek, ha mondjuk az előző évben a győztesre fogadtunk, 1 a
80-hoz az esélye. Ha azonban a következő évben 1-80-as
oddsszal ismét fogadunk egy újabb lóra, amely ugyancsak
győz… Nos, tudják, ahhoz, hogy kijöjjön ez az 1 a 73 millóhoz,
négy egymás utáni évben kell újra és újra 1-80-as oddsszal
fogadnunk.”
Sally Clarkot az esküdtek többsége – tíz a kettőhöz
arányban – két gyilkosságban találta bűnösnek:
életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.
Nekem közvetlenül nem volt közöm az ügyhöz, de érinteni
mindnyájunkat érintett. Az asszony elítélése és Donald
Southall kutatásai azt jelezték, hogy a csecsemőgyilkosság
sokkalta gyakoribb, mint feltételezzük, és hogy sokkal több a
gyerekét meggyilkoló szülő, mint elképzelhetőnek tartottuk
volna. Még a középosztály diplomás tagjai sem képeznek
kivételt. Bennünket, patológusokat felszólítottak, hogy
végezzünk orvosi és természettudományos elemzést a

340
társadalom akkori gondolkodásának összefüggésében, én
azonban sajnálattal közlöm, hogy az objektivitásra törekvő
természettudomány ritkán alkalmas kortárs társadalmi
attitűdök gyors és hatékony megváltoztatására.
Sohasem fogom elfelejteni, hogy éjszakáról éjszakára
hogyan járkáltam fel-alá a házban egy szakadatlanul síró,
laktóz-intoleranciában szenvedő csecsemővel a karomban,
miközben arra gondoltam – már amennyire az ember ilyen
átható sivalkodásban gondolkodni tud –, hogy szinte bármit
megadnék némi alvásért. Tudtam, hogy a középosztály tagjai,
még ha nem is szenvednek szegénységtől vagy
elszigeteltségtől, éppúgy ki vannak téve a mélységes
kétségbeesésnek, mint más szülők.
Nem sokkal Sally Clark pere után egy saját esetemben is
találkoztam azzal a jelenséggel, ami ekkorra a
gyermekvédelem jelentős problémájává lett. Amikor láttam
azt a hat hónapos csecsemőt a halottasházban, egészségesnek
és gondozottnak tűnt, de rövidesen tudomást szereztem a
sajátos szimptóma-hármasról, amelyben szenvedett.
Vérömlenyt találtam az agyhártyája alatt, azaz vérzést
agyának felszínén. Maga az agy duzzadt volt. Szeme
recehártyáján pedig ugyancsak bevérzéseket fedeztem fel. Ezt
a három szimptómát, különösen ha nem akadtunk sérülés
külső jegyeire, ekkorra a „megrázott csecsemő
szindrómának” nevezett klasszikus szimptóma-triász
elemeinek tekintettük.
Az 1940-es években John Caffey radiológus különböző
időpontokban keletkezett törések nyomairól számolt be egyes
gyerekeknél, és kezdetben azt gondolta, új betegséggel van
dolga. Későbbi kutatások kimutatták, hogy a töréseket
ismételt traumák okozták, és a jelenségre az 1960-as években
először a „bántalmazott csecsemő szindróma” terminust

341
alkalmazták. Később, az 1970-es években Norman Guthkelch
felismerte egy neurológiai változatát: a megrázott csecsemő
szindrómát – mint az ostorcsapás-effektus egyik formáját.
Ekként ezek a tünetegyüttesek, valamint alapvető kiváltó
okuk, a szándékosan előidézett trauma, az orvostudomány
számára jól ismert jelenséggé váltak. A közvélemény
figyelmét azonban csak 1997-ben keltette fel egy
massachusettsi orvos házaspár híres esete, akik egy
tizenkilenc éves angol bébiszitterre hagyták gyermeküket.
Amikor a csecsemő hirtelen rosszul lett, és a kórházba
rohantak vele, ezt a klasszikus szimptóma-triászt mutatta, az
amerikaiakat lázban tartó bírósági ügy során pedig, amelyet a
televíziók is közvetítettek, az ifjú Louise Woodwardot
gyilkosságban találták bűnösnek. Sok amerikait felháborított,
amikor ezt a vádat a bíró utóbb emberölésre változtatta, mert
úgy érezte, valójában nem támogatja elég
kétségbevonhatatlan bizonyíték a gyilkosságért kiszabott
ítéletet. Ez lett azután az oka, hogy az orvostudományban
jártas szakérők olyannyira ellentétes álláspontra
helyezkedtek a megrázott csecsemő szindrómával
kapcsolatban.
Ezzel a történet nem ért véget, mert időközben maga a
megrázott csecsemő szindróma lett „a sztori”. Az emberek
többsége Louise Woodward pere előtt nem hallott róla, most
viszont minden szalagcím erről szólt, a patológusok pedig
teljes riadókészültségben voltak az immár híres szimptóma-
triász miatt.
Mi több, mint halálok, akkoriban rendkívül vitatott volt
(ahogyan az ma is), és tudományos, illetve orvosi viták
sokaságát váltotta ki. A megrázott csecsemő szindróma,
amelyet manapság neveznek bántalmazás okozta
fejsérülésnek vagy nem baleset okozta fejsérülésnek is, életre

342
hívta a kifejezetten ellene tiltakozók és a létezését tagadók
dühödt csoportjait is. Ma is folyamatosan keresik természetes
okait, amelyek magyarázattal szolgálhatnak rá.
Jóval Sally Clark bebörtönzése után, 2009-ben a Királyi
Patológustársaság megpróbálta egy platformra hozni a
vitában részt vevő oldalakat, ennek a heterogén csoportnak
pedig sikerült közzétennie egy nyilatkozatot az általuk
traumatikus fejsérülésnek nevezett szindrómáról (amely csak
egy újabb neve volt ugyanannak a dolognak). Ebben
emlékeztették a patológusokat, hogy ha jelen van is a triász
három eleme, mindegyiknek lehetnek más, nem traumatikus
okai is. Ez a nyilatkozat egyértelműen tartalmazta, hogy a
triász alapján nem mondható ki „minden kétséget kizáró
módon” a csecsemő szülő általi bántalmazása; ehhez további
bizonyítékok szükségesek. A sérüléseket pedig különös
alapossággal kell értelmezni, ha a csecsemő fiatalabb három
hónaposnál, előfordulhat ugyanis, hogy azokat a szülés során
okozta valami.
Úgy tűnt, mintha konszenzus alakult volna ki, de a vita, ha
lehetséges, még hevesebbé vált. Ennek a bizonyos
fejsérüléstípusnak az első leírása után negyven évvel Norman
Guthkelch felülvizsgálta a szindróma történetét, és
aggodalmainak adott hangot:
Miközben a társadalmat jogosan sokkolja, ha leggyengébb
tagjait éri támadás, és követel megtorlást, úgy tűnik, voltak
esetek, amelyek során az orvostudomány és a jog túlságosan
messzire ment állítólagos erőszakcselekmények
feltételezésében és kriminalizálásában, mely esetekben az
egyetlen bizonyíték a klasszikus triásznak – sőt, esetleg
mindössze egy vagy két elemének – a megléte volt.
Az 1990-es évek végén a megrázott csecsemő szindróma
igen erőteljesen „ott volt a patológusok radarernyőjén”, az

343
általam látott hat hónapos csecsemő pedig az összes releváns
tünetet mutatta. Anyja szerint azonban kivetette magát a
babaülésből, amelyet ő a konyhapultra helyezett, mégpedig
úgy, hogy előzetesen semmi sem jelezte: fizikailag képes
ilyesmire. Ennek következtében kiesett az ülésből, egy méter
magasról, a konyha kemény burkolatára. Még akár egy évvel
korábban is haboztam volna hinni neki. A Woodward-eset
után azonban valóban súlyos aggályaim voltak.
Az anya elszegényedett, háború dúlta országból
származott, anyjával és más családtagjaival együtt a férje
hozta Londonba. Angolul nem beszélt. Lakásuk túlzsúfolt
volt. Még kapcsolatban állt a férjével, de mert a család
otthonában nagyon kevés volt a hely, nemrégen elköltözött
egy másik lakásba, amelyet minden valószínűség szerint az
önkormányzat biztosított számára. Hajléka tiszta és levegős
volt, de egy ágytól és egy televíziótól eltekintve nem
rendelkezett berendezési tárgyakkal, így ülni csak a földön
tudott.
Úgy tűnt, egész napját itt, egyedül töltötte. A családon kívül,
amelyet ritkán látott, csak egy személyt ismert Londonban, ez
a valaki pedig messze lakott. Eszembe jutott, hogy amikor
Chris még csecsemő volt, mennyire kétségbe ejtett a sírása,
ezért megsajnáltam az asszonyt is a végletes kirekesztettsége
miatt, hogy távol az otthonától magányosan kellett élnie ezzel
a kicsi gyerekkel.
Kocsija természetesen nem volt, de a fiát autóülésében
hordozta ide-oda a lakásban. Amikor ennivalót készített neki,
kivitte a konyhába, és az ülést a pultra helyezte. A gyerek
nem volt becsatolva, az anya figyelmét pedig lekötötte a
vacsora készítése, amikor hangos, tompa puffanást hallott
(„undorító dübbenést”, ahogyan a tárgyalótermekben
gyakran{25} elhangzik). Megfordult, és azt látta, hogy a kisfia

344
arccal a földön fekszik. A gyerek azonnal sírva fakadt, de
tekintete hamarosan merevvé, légzése pedig szabálytalanná
vált: nyilvánvaló volt, hogy nagy a baj.
Az asszony próbálta hívni a 999-et, de nem tudta
megértetni magát. Próbált telefonálni a férjének is, aki
beszélt angolul, de nem érte el őt. Lerohant az utcára, hogy
kerítsen valakit, aki felhívja helyette a 999-et, ekkorra
azonban a rendőrség már reagált kétségbeesett, ám
érthetetlen hívására.
Amikor rátaláltak a gyerekre, vér folyt az orrából és a
szájából, lassan rázkódott, majd elveszítette az eszméletét. A
rendőrök nem engedték beszállni az anyát a mentőautóba,
amely száguldva vitte a kórházba a csecsemőt. A kisfiú
állapota szemmel láhatóan egyre romlott. A CT-felvételek
súlyos belső sérülésekről árulkodtak, de kezdetben úgy tűnt,
életben marad majd. Keringési rendszere azonban
destabilizálódott, és az újraélesztési kísérletek ellenére
tizenkét órával az anya segélyhívása után meghalt.
Amennyire tudjuk, a három külön tünetnek, amelyek
együtt a megrázott csecsemő szindrómára utalnak, nagyon
ritkán van természetes oka, olyan, mint például a véralvadási
zavar. Miközben az embernek mindig komolyan számolnia
kell e ritka természetes okok fennállásával, úgy véltem, hogy
a vérzés, a duzzadt agy és a retinabevérzések arra utalnak,
hogy a csecsemőt súlyos trauma érte. Ez a trauma olykor
lehet baleset, például autóbaleset. Néha viszont nem az,
különösen ha nincsenek külsérelmi nyomok.
Ebben az esetben arról is meg voltam győződve, hogy a
csecsemőt megrázták, mert belső vérzései ellenére
koponyatörést nem szenvedett, a fején nem voltak zúzódások.
Kívülről sem látszott semmilyen nyoma olyan sérülésnek,
amely arra utalt volna, hogy a pultról a kemény

345
padlóburkolatra zuhant volna. Megvoltak nála a triász
elemei, nem sérült azonban gerincvelőjének nyaki szakasza,
ami ugyancsak társult tünet.
Az anyát emberölésért ítélték el. A védelem kórboncnoka
úgy vélte, a csecsemő tünetei arra utalnak, hogy gyorsulási-
lassulási traumának (rázásnak) vagy fejet ért erőbehatásnak
volt kitéve. A patológus egyetértett azzal, hogy egy hat
hónapos csecsemő esetében a rázás az efféle belső sérülések
legáltalánosabb oka, s hozzátette: néha nem világos, vajon a
rázás vagy az erőbehatás a fontosabb tényező, mivel a
csecsemőket, akiket megráznak, utána olykor földhöz is
vágják. Általában azonban úgy gondolta, hogy önmagában az
agy megduzzadása is végzett a kicsivel, s hogy ekképpen a
sérülések igazolják az anya változatát.
A vád képviselői előtt megjelenve röviden kifejtettem erről
a véleményemet, egyben rámutattam arra, hogy az állítólagos
esés nem okozott zúzódást vagy külső sérülést. Amikor ezt
ismertették a védelem patológusával, idézte annak a kétéves
gyereknek a híres esetét, aki egy McDonald’sban mindössze
fél méter magasból esett le egy székről és meghalt, mert
annyira megduzzadt az agya – látható külső sérülései
azonban nem voltak.
Az esküdtszék úgy döntött, hogy az anya ebben az ügyben
nem volt vétkes emberölésben. Szabadon távozhatott.
Egy évvel később ismét fia született. A helyi hatóság tudta,
hogy felmentették, de úgy gondolták, még így is elégséges
bizonyíték igazolja, hogy a következő gyerek az ő kezében
nem lenne biztonságban. Gyámügyi eljárást indítottak, hogy
elvegyék tőle az újabb csecsemőt. A büntetőbíróságon egy
emberöléssel vádolt anyát nagy valószínűséggel csak akkor
ítélnek el, ha bűnössége minden kétséget kizáró módon
bizonyítható. A családbíróságnak, amely mérlegeli a helyi

346
hatóság arra irányuló keresetét, hogy elválasszák a gyereket
az anyjától, ismét a teljes ügyet meg kell vizsgálnia, de más
szinten kell értékelnie a bizonyítékokat. A családbíróság
enyhébb bizonyítási sztenderdet alkalmaz döntéseinek
meghozatalához – a körülmények mérlegelését{26}. Ezt mint a
bűnösség 50,1 százalékát definiálhatjuk – ez alacsonyabb
szint, mint a minden kétséget kizáró bűnösség. Ekképpen
különböző bíróságok különböző döntéseket hozhatnak az
általuk megkövetelt különböző szintű bizonyítékok alapján,
és gyakran megesik, hogy a büntetőbíróság nem rendelkezik
elegendő bizonyítékkal, hogy elítéljen valakit egy gyerek
haláláért, a családbíróság szerint azonban van elég
bizonyíték ahhoz, hogy elvegyék az illető gyerek életben
maradt testvérét. Ily módon pedig az igazság, ez a rugalmas
valami, amelyet valaha oly változtathatatlannak hittem,
ténykérdésből definíció kérdésévé válik.
Büntetőügyben senki sem ítélhető el „a körülmények
mérlegelése alapján”. Ha azonban a családbíróság a
bűnösséget ezen a módon definiálva úgy dönt, hogy a szülő
„nagy valószínűséggel” ölte meg a gyereket – a szülő
szabadon távozhat. Erről pedig, mivel ezek a bíróságok a
sajtó és a nyilvánosság teljes kizárásával működnek, soha
senki nem szerez tudomást. Igaz, arról értesülhetnek, hogy a
bíróság minden élő és majdani gyerek elvételéről döntött,
vagy hogy ezek számára valamilyen más, a biztonságukat
szolgáló megoldást választott. A családbíróságnak egyetlen
célja van: nem az, hogy szülőket juttasson börtönbe, hanem
hogy gyerekeket helyezzen biztonságba, és pontosan ez
történt annak a nőnek az ügyében, aki azt állította, hogy a
gyereke kiesett babaüléséből.
A patológusok számára lidércnyomás lehet a kétféle
bíróság és a kétféle bűnösség-sztenderd közötti óriási

347
különbség. Olyan bizonyítékok alapján, amilyenekkel mi
szolgálunk egy elsőszülött gyerek halálát illetően, a
családbíróság normái szerint ártatlan, gyereküket elveszített
szülőknél soha nem szabadna meghagyni később születő
gyerekeiket. Ellenkező esetben egy második gyereket egy
gyilkos szülő kényére-kedvére szolgáltatunk ki.
Az az általános tendencia, hogy a nőket mindenki hajlamos
enyhébb bánásmódban részesíteni (pályám elején én is így
voltam ezzel), annak a mély, emberi együttérzésnek a
megnyilvánulása, amelyet azok iránt a szülők iránt érzünk,
akikre nyomás nehezedik. Elég a csecsemő Chrisre
gondolnom, s máris feltámad bennem az együttérzés. Vajon
ha a szegénység dörömbölt volna az ajtómon, adósságok
terhe alatt nyögtem volna, és a házunkban, le egészen a
molekulákig, minden kaotikus, én vajon úrrá leszek a
kétségbeesésemen? Ha nem engedhetem meg  magamnak,
hogy otthonomban félrevonuljak egy csendes zugba, meg
tudom-e akadályozni, hogy kimerültségem és feszült
lelkiállapotom dühöngésbe csapjon át?
Az együttérzésnek bizonyosan megvan a maga helye, ám a
gyermekbántalmazás esetében ezt az együttérzést ki kell
terjesztenünk azokra, akik még meg sem születtek. Amikor a
társadalomban és a patológusokban végül tudatosult, hogy
milyen gyakori a gyerekgyilkosság és -bántalmazás, minden
egyes csecsemőhalál sokkal fontosabbá válik. Az
áldozatoknak is igazságot kell szolgáltatni, de kiemelten
fontossá vált azoknak a biztonsága, akik az áldozatok
családjában nőnek fel. Nem nézhettük tovább tétlenül az ő
sorsuk alakulását sem.
Olykor, egy évvel egy csecsemő halála után vagy még
később, visszatértünk az ügyhöz, mert újabb gyerek születik,
s ilyenkor felvetődik az élet megoltalmazásának kérdése.

348
Ennyi idő alatt egy teljesebb kép alakulhat ki a néhai
csecsemő életéről és haláláról. Időközben kiderülhetett, hogy
a szülők bántalmazták, elhanyagolták gyereküket, vagy
egyszerűen nem törődtek vele, és ilyenkor az egész ügy más
fényben tűnik fel. Elővesszük tehát a dossziét és
felülvizsgáljuk az ügyet. Mindig a csecsemők eseteit
vizsgálom meg a legalaposabban. Amikor átmentem a St.
George’sba, nem szívesen foglalkoztam az ilyen ügyekkel, de
az 1990-es évek során nyilvánvalóvá vált, hogy a
csecsemőhalál kérdése központi jelentőségű a patológia
számára, és az kell hogy legyen mindenki számára, beleértve
engem is.

349
 28

A szakmánkban egy másik változás is zajlott, mégpedig

riasztó gyorsasággal, legalábbis így tűnt akkor, amikor a St.
George’sba érkeztem. Bírósági megjelenéseink során mind
nagyobb stressztől szenvedtünk.
Egykor az igazságügyi patológusok hírességek voltak, a két
háború között minden újságolvasó tudta, kicsoda Sir Bernard
Spilsbury. Afféle Sherlock Holmes-i figura, akinek zseniális
elemzései bármely ügyben garanciát jelentettek arra, hogy ha
a vád tanúként szólaltatja meg, a vádlottat felakasztják. Jóval
a halála után újra megvizsgálták a szakma e nagyságának
ügyeit, és úgy találták, hogy logikáját nem lehet a híres
detektívéhez mérni. Amíg azonban élt, elképzelhetetlen volt
vitába szállni vele.
Utóda az én példaképem, Keith Simpson professzor lett.
Simpson, akinek boncolásait pályájának végén (és az enyém
kezdetén) egyenesen lélegzet-visszafojtva néztem végig, jóval
emberibb és humorosabb volt, mint Spilsbury. Ő is azokban
az időkben működött azonban, amikor az igazságügyi
szakértő akkora tiszteletnek örvendett, hogy ritkán vonták
kétségbe megállapításait.
Működésem első éveiben bírósági megjelenéseim nem
voltak túl kellemetlenek. Az első hónapokban, ha tehettem,
kerültem a vitatott ügyeket, habár nem volt könnyű előre
megállapítani, melyik fajul cirkusszá. A jogászok általában
csak tényeket akartak hallani a patológusoktól, akik bár sokat
veszítettek egykori tekintélyükből, még fontos tényezőnek

350
számítottak.
Mire azonban eljutottam a St. George’sba, az ügyvédek a
boncolási jelentéseket kezdték potenciális résnek tekinteni az
ellenfél páncélzatán, a szakértő tanúvallomását pedig
mindinkább lehetőségnek arra, hogy kést mártsanak az
ellenfélbe. Egyes patológusok élvezték ezt. A bírósági szócsata
annak, akinek macsós ambíciói vannak, a szombat esti
verekedés szakmai megfelelője, és sokan vannak, akik
örömest szállnak bele az ilyen csatározásba. Tárgyalótermi
szerepléseiket látva elképedtem.

ÜGYÉSZ: Komolyan mondja, hogy teljességgel meg van

győződve arról, hogy a késsel ejtett sebek akkor
keletkeztek, amikor az áldozat a földön feküdt?
MAGABIZTOS KOLLÉGA: Igen.
Ü.: Biztos ebben?
M. K.: Igen.
Ü.: Tisztában van-e azzal, hogy amikor utoljára látták,
két tanú állítása szerint is az Old Kent Roadon haladt?
M. K.: Ismerem az összes tanúvallomást.
Ü.: Akkor lenne szíves esetleg fontolóra venni annak
lehetőségét, hogy az illető…
M. K.: Nem.
Ü.: Még azt sem hajlandó elismerni, hogy esetleg …
M. K.: Sajnálom, de emlékeztetnem kell rá, hogy én ma
esküt tettem. Esküt, hogy a teljes igazságot, és csakis
az igazságot mondom. Így aztán ön ideállíthat egy
tanút, aki kijelenti, hogy az elhunyt első osztályú
labdarúgó-játékos volt, vagy hogy végigment az Old
Kent Roadon, vagy bármit, de ettől én még arra
esküdtem, az a kötelességem, szakértő tanúként az a
szerepem, hogy az igazságot, és csak az igazságot
közöljem. Úgy, ahogyan azt én látom. (Emelt hangon.)

351
 Ezért azt mondom önnek, hogy ezt az embert hanyatt
fekvő helyzetben szúrták meg.

Hogy én mennyire irigyeltem ezt a kollégámat! Tisztában

voltam vele, hogy ezt sohasem tudnám utánacsinálni. Az
adott körülmények közt én nem vagyok képes másra, mint
hogy elismerjem annak a – nem túlságosan valószínű
lehetőségét, hogy esetleg tévedek, hogy vannak más
magyarázatok, az igazságnak más verziói is. Munkám
azonban azt is megköveteli, hogy kitartsak amellett: a helyes
következtetésre jutottam.
Kedvenc bíróságom az volt, ahol – elméletben legalábbis –
nem jellemzőek a konfliktusok, emellett informális: a
halottkémi bíróság. Itt a halottkém vezeti a vizsgálatot az
igazság kiderítésére. Itt van az elhunyt felesége,
karnyújtásnyira ül, kisírt szemmel, nagyon szeretné tudni az
igazságot, de tart is tőle, a haláleset sok hónappal korábban
történt, de az özvegy még mindig megrendült. Itt vannak az
elhunyt gyerekei, könnyeznek, dühösek, közlik a
halottkémmel, hogy szerintük nem baleset történt, és hogy
van egy jó ötletük, kinek van köze az esethez. Itt vannak a
barátai, feszengenek, segítőkészek, meg vannak szeppenve a
helyszíntől.
A rokonokhoz fordulok, hogy a lehető legegyszerűbben,
barátságosan, világosan, a legkisebb fájdalmat okozva
elmagyarázzam, hogyan ért véget az elhunyt élete. Megfelelek
a kérdéseikre. Együttérzőn bólogatok. Gyakran újra és újra
felteszik nekem ugyanazokat a kérdéseket, mintha –
bármennyire figyelnek is – nem hallanák a válaszokat.
A halottkém köszönetet mond nekem, én pedig megyek és
visszaülök a helyemre.
Miközben távozom, néhány hozzátartozó megállít, hogy
feltegyék ugyanazokat a kérdéseket. Még egyszer elmondom

352
nekik, hogy szerettük igazán nem szenvedett, gyorsan érte
utol a vég, valószínűleg ideje sem volt, hogy felfogja, mi
történik, egyébként jó egészségnek örvendett, nem, semmi
nem utalt rákra, és a mellkasi fájdalmakat, amelyekre
panaszkodni szokott, nem szívbetegség okozta.
A halottkém ezután rendszerint meghozza döntését.
Baleset, öngyilkosság, természetes okok, szerencsétlen
véletlen, emberölés… a hozzátartozók kimerülten, de azzal az
érzéssel távoznak, hogy ezzel vége a halálesettel összefüggő
összes formaságnak. Ők meghallgatták a szakembereket, és
remélhetőleg meghallgatták őket is. Az elhunyt esetét
maradéktalanul, nyilvánosan kivizsgálták, és hivatalosan
megállapították halálának okát és tényét.
Bár a büntetőbíróságok volnának ennyire emberiek. Nem
sok olyan hivatás létezik, ahol rutinszerűen ki kell állni a
nyilvánosság elé, és meg kell védeni szakértői véleményünket
egy személyes támadás ellenében. Akadnak természetesen
szakértő tanúk, akik a bérhazudozó reputációjára tesznek
szert. Én nem tartozom közéjük, és nem kedvelem, ha
ügyvédek ilyenként bánnak velem, és megkérdik, nem
változtattam-e meg a véleményemet, vagy nem töröltem-e egy
kényelmetlen bekezdést a jelentésemből. Amikor ezt a pályát
választottam, úgy gondoltam, a halottakról az igazságot
közlöm majd az élőkkel, akik majd hálásak lesznek nekem
ezért. Az új évszázad küszöbén azonban kezdtem úgy érezni
magam, mint egy hűséges kutya, amely büszkén teszi le a
botot a gazdája lábához – hogy aztán jókora rúgással
jutalmazzák igyekezetét.
Mindennek ellenére rendszerint magabiztosan megyek a
bíróságra. Ismerem a témámat, tudom, mi mindent
állapítottam meg, tudom, milyen következtetéseket vontam
le. Ha azonban már eskü alatt tanúskodom, többé nincs

353
befolyásom az eseményekre. Az irányítás a törvényszéki
képviselők kezében van, és ha azt mondják, hogy maradjak,
és válaszoljak kérdésekre, maradnom kell – kivéve, ha a bíró
közbeavatkozik.
Nem sokkal azután, hogy a St. George’sba kerültem,
tanúként volt egy olyannyira kellemetlen élményem, hogy
sok éjszakán át elkerült az álom, és úgy tűnt, további
következményekkel is számolnom kell. Amikor elvégeztem
„egy „bérfiú”, azaz egy tizenéves férfi prostituált boncolását,
nem sejtettem, hogy ez az ügy nem lesz egyszerű. Az előző
éjjel találtak rá, és a kórházban halt meg. Teste elképesztő
látványt nyújtott. Élénk színű zúzódások borították, és azt,
hogy borították, szó szerint értem. Úgyszólván illusztrációja
volt a régi fenyegetésnek; emlékszem, annak idején a
felnőttek így ripakodtak rá a rossz gyerekekre: „Kékre-zöldre
verlek!”
105 zúzódást és sok-sok horzsolást számoltam össze rajta.
A fegyver, amit használtak, egy hengeres fémrúd volt, egy
súlyzókészlet része. A  végein keresztsraffozás volt, amely
néhány seben is megismétlődött. Voltak horzsolások is,
ezeknél, úgy láttam, mintha döftek volna a fémrúd kerek
végével.
Szokatlan, hogy valaki zúzódásokba haljon bele, ám a
tizenkilenc éves áldozat jelentős számú ütést kapott. A halál
okaként tompa tárggyal okozott többszörös traumát adtam
meg. Valójában, miután a páciens a sürgősségi osztályra
érkezett, kialakult nála egy disszeminált intravaszkuláris
koaguláció{27} nevű rendellenes állapot, amely akkor jön létre,
ha a szervezet védelmi rendszere a szükségesnél hevesebben
reagál a traumára. Ennek eredményeképpen a véralvadási
mechanizmusok túlterhelődnek, majd a továbbiakban
testszerte szinte folyamatos vérzés lép fel, többek közt a

354
létfontosságú szervekben. Ezt sokkos állapot, majd számos
esetben halál követi.
Elmentem a bérházba, ahol az eseményekre sor került. A
fiatalemberre a harmadik emeleten találtak rá, de a
kilencediken verték össze, valahogyan tehát le kellett
botorkálnia hetvennégy lépcsőfokot, mire összeesett.
Megmértem a lépcsőfokok szélességét és magasságát, ám
nyilvánvaló volt számomra, hogy sérüléseit – egyet-kettőt
kivéve, amelyeket a lépcsőn elbotolva szerzett – nem az
okozta, hogy legurult a lépcsőn, hanem hogy összeverték a
vasrúddal.
A gyanúsított, egy másik, ugyancsak tizenkilenc év körüli
férfi prostituált valójában az áldozat legjobb barátja volt, és
ugyanaz a „bácsi” volt a stricijük vagy a kitartójuk, esetleg
mindkettő. Éveken át meglepve tapasztaltam, hogy az
emberek (és nem elsősorban a nők) milyen gyakran ölik meg
legjobb barátjukat. (Fivérek pedig még gyakrabban követnek
el testvérgyilkosságot.) Jelen esetben az elhunyt ment fel a
gyanúsított lakásába. Egész délután és este ittak: a halott fiú
kikövetkeztetett véralkoholszintje kétszerese volt annak,
amennyivel még vezethetett volna. Egy harmadik emeleti
lakó közvetlenül éjfél előtt hívott mentőt: az illető nő a lakása
előtt bukkant rá a sebesülten fekvő áldozatra, akit kórházba
szállítottak, de kevesebb mint tizenkét órával később meghalt.
Mi történt?
Véleményem szerint barátja verni kezdte az elhunytat, és
nem tudta abbahagyni. Ez végül kimenekült a lakásból, és
lefelé indult a lépcsőn. Ha támadója egyáltalán gondolkodott,
valószínűleg arra gondolt, hogy soha senki nem hal meg
ütésektől és zúzódásoktól – ami téves következtetés.
Értesítést kaptam, hogy a vád szakértő tanúként akar
meghallgatni: ez volt a szokásos eljárás. Az ügy is

355
rutinesetnek tűnt. Megtudtam, hogy a védelem képviselője
nem ismeretlen előttem: az illető különösen szívós „tigris”.
Sőt, vén tigris – de korántsem fogatlan. Köztudottan pályázott
a szakértő tanúkra, de ekkor még nem aggódtam igazán. Az
ügy meglehetősen egyszerű volt, és úgy számoltam, néhány
óra alatt túlesem tanúvallomásomon.
A tárgyalás előtt a vád képviselőivel folytatott
megbeszélésen az ügyész figyelmeztetett, hogy egyenként
sorra veszi majd velem mind a 105 zúzódást. Reméltem, a
fiatalember halálának oka egy ilyen maratoni menet után
olyannyira nyilvánvaló lesz az esküdtszék számára, hogy a
védelem nem tesz fel további kérdéseket, engem pedig
utamra engednek.
Az emelvényre léptem, feleskettek. A bíróság kapott
néhány példányt a boncoláskor készült fotókból: nem olyan
kozmetikázottakat, mint azok a képregényszerűek,
amilyeneket ma használunk, de nem is túlságosan
szörnyűeket. Minden zúzott területet egyenként
megszámoztak és dokumentáltak. Előkészítettem ezeket a
bizonyító erejű fényképeket, és jó előre eljuttattam a
Koronaügyészi Szolgálatnak, de mint rendesen, amikor
képekről van szó, rengeteget ügyetlenkedtek velük. Az
illetékesek vakon, találomra és rosszul válogattak közülük. A
bíró és az esküdtszék észlelte, hogy nem egymáséinak
megfelelő példányokat kaptak, felvételek cseréltek gazdát.
Erőlködnöm kellett, nehogy – már a dolog szervezetlenségét
látva is – hisztérikus nevetésben törjek ki.
A vád képviselője hozzálátott, hogy az összes jelenlévőt
álomba ringassa: előzetes megállapodásunknak megfelelően
részletesen megtárgyaltuk a 105 zúzódás mindegyikét. Ennek
során elkövettem két apró hibát, a vád képviselője
mindkettőre barátságosan rá is mutatott. Az első a 11-es

356
számú, a hát jobb oldalán található sérüléssel volt
kapcsolatos:

ÉN: …jelzi, hogy ezt a sérülést is egy egyenes, tompa

tárgy okozta, hasonló méretű, mint az a tárgy,
amellyel a mellkas bal oldalán lévő sérüléseket
előidézték.
ÜGYÉSZ: Amikor mellkasról beszél, a hátat érti rajta,
ugye?
ÉN: Ó, valóban, elnézést kérek, igen, a hátat. Azok a
sérülések, amelyekről az imént beszéltem, a háton
megjelölt sérülések.
Ostoba hiba. Amikor aztán jóval később másodszor is
elkövettem: hülye hiba.
ÉN: …és mint láthatja, a 71-es sérülés egy tízszer három
centiméteres, mély zúzódás.
ÜGYÉSZ: Nos, a jelentésében felsorolt sérüléseken kívül
nem talált itt valami mást is?
ÉN: De igen, ezúttal is, ahogyan a mellkason, találtam
egy bizonyos területet a lábon, rajta párhuzamos
zúzódásokkal.
Ü.: Ahogyan a háton… nemde?
É.: Ahogyan a háton, elnézést kérek. Önnek tökéletesen
igaza van, keverem a hátat és a mellkast. A háton
legalább három terület volt, párhuzamos
zúzódásokkal…

Tekintettel arra, hogy milyen szörnyű bűncselekményt

taglaltunk, ezek a tévedések meglehetősen aprónak tűntek.
Hátat mondtam, amikor mellet gondoltam, és kijavítottak.
Nem hiszem, hogy megzavartam a bírót, az esküdteket vagy a
vádlottat. A védelem képviselője azonban alighanem a
markát dörzsölte.

357
 Amikor a bíró megkérdezte a védelemtől, mennyi időt
vesznek majd igénybe a kérdései – mivel eldönteni készült,
mikor rendeljen el szünetet az esküdtek számára –, a vén
tigris, meglehetősen baljóslatúan azt felelte, hogy mivel
éppen most merültek fel új információk, talán jobb volna
most megtartani a szünetet.
Beiktattak egy huszonöt perces szünetet, azt a fajtát,
amelyet sakkjátékosok stratégiai jellegűnek tekintenének. Én
azzal töltöttem, hogy találgattam, ugyan miféle lehet az az új
információ. Olyasvalami, ami az én számból hangzott el?
Eszembe jutott, milyen a híre a védelem képviselőjének, és
bizonyosan az is, hogy néhány perc múltán vissza kell majd
mennünk…

VÉDŐ: Ön, ha nem tévedek, két alkalommal is mellkast

említett, miközben a hátra gondolt?
Ó-ó! Amikor egy védő kicsiny és jelentéktelen
tévedéseken próbál rajtakapni, hogy a keresztkérdések
bevezetőjében bizonyítsa az esküdtszék számára
alkalmatlanságomat, tudom, hogy bonyodalmakra
számíthatok.
ÉN: Igen, valóban így tettem.
V.: Ilyen hibát könnyű elkövetni, nemde?
É.: Nos, ezeket a dolgokat könnyű összekeverni. Hajlok
rá, hogy a mellkas mellső és hátsó részében
gondolkodjam.
V.: Csakhogy, dr. Shepherd, ön nem ezt mondta.
É.: Csakugyan. Tévedésből mondtam mellkast, amikor a
hátra gondoltam.
V.: A maga nemében ez jókora tévedés, ugyebár?
É.: Tévedésnek tévedés. Nem gondolnám, hogy „jókora”
tévedés.
V.: Nagyon jó. Ha azonban ön precíz, az ember talán

358
 nagyobb pontosságra számít. A fémrúd súlya például
(ezzel a gyilkos fegyverre utal) 450 gramm. Így van?
É.: Feljegyzéseimben ez áll.
V.: Nos, kétségkívül hallani fogjuk, amikor a bíró úr
kijelenti: a tárgyi bizonyíték súlya 421 gramm. A
súlynak nincs túlságos jelentősége, leszámítva, hogy
jellemzi az ön kijelentéseinek pontosságát.

Éreztem, hogy ezen a ponton elvörösödöm. A mellkas és a hát

összekeverése nem volt súlyos hiba, a vád azonban, hogy
rosszul adtam meg a gyilkos fegyver súlyát, egy esküdtszék
szemében hanyagságnak tűnhetett. Nem maradt azonban
időm, hogy ezen gondolkodjam, a védelem képviselője
ugyanis előzetes figyelmeztetés nélkül egészen más témával
hozakodott elő.

V.: Ha egy ember ivott valamennyit – attól függően, hogy

mennyit, és hozzá van-e szokva –, az vajon
befolyásolhatja-e járásának módját?
É.: Igen.
V.: És ha elszenvedett valamiféle fizikai traumát –
ütéseket –, az valószínűleg nem javít a helyzeten,
igaz?
É.: Azt hiszem, ez a kapott ütésektől függ.
V.: Mármost, dr. Shepherd, ön azt mondta, az elhunyt
körülbelül száz ütést kapott, igaz ez?
É.: (immár nagyon óvatosan) Ez… megközelítőleges
mennyiség.
V.: Nos, akkor kérem, hallgassa végig a következőket, úgy
is, mint logikus gondolatmenetet. Ön orvos. Kihívták
egy kilencedik emeleti lakásba. Tájékoztatták, ön
pedig azt látja, hogy egy ember… és most vegyük szó
szerint a jelentését… 105 ütést kapott. Az illető azt

359
 mondja: „Le akarok menni a harmadikra. Tudom,
hogy ittam.” Hetvenkét lépcsőfok, valamint nyolc és
fél lépcsőpihenő vár rá. Mondaná-e neki ön, hogy
„Rendben, öregfiú, rajta. Találkozunk odalenn”?

Ha nem eskü alatt tanúskodtam volna, alighanem elnevetem

magam. Vajon a védő, ha hirtelen egy bérház kilencedik
emeletén találná magát egy részeg, fiatal férfi prostituált
társaságában, csakugyan „öregfiúnak” titulálná az illetőt?
Igazából azonban az foglalkoztatott, mire megy ki ez az
egész?
Kérdések végtelen egymásutánját követően (hogyan és
miért segítenék le a lépcsőkön egy részeg „bérfiút” az éjszaka
közepén stb.) a védő, apámra furamód emlékeztető módon
felcsattant:

V.: Engedje meg, hogy ne kerülgessem a forró kását ezzel

a kérdezz-felelekkel, és egyenesen a dolgok közepébe
vágjak: bizonyára meg kívánt bizonyosodni arról,
hogy az elhunyt nem gurult le az összesen hetvennégy
lépcsőn?
É.: Igen, ezt tekintettem egyik feladatomnak.
V.: Értem. De ha egy ember annyi ütést kapott, amennyit
ön említett, leeshetett, igaz?
É.: Ilyen körülmények közt nyilvánvalóan bárki
leeshetik.
V.: Köszönöm. Ha pedig a kőlépcsőkre esett, amelyeket
nem borított szőnyeg, megsérülhetett, nemde?
É.: Bizonyosan. Ha valaki a lépcsőház lentebbi részéig
gurul, amelyet láttam, okozhat sérülést, igen.
V.: Igen!

Jóságos egek! Kizárt, hogy a védelem azzal akarna érvelni,

360
hogy mind a 105 sérülést nyilvánvalóan az okozta, hogy az
áldozat legurult a lépcsőkön! Talán csak nem próbálja meg
bebeszélni az esküdteknek, hogy az áldozatot nem egy
fémrúddal ölték meg, hanem esések szerencsétlen sorozata
végzett vele? A gondolatot is abszurdnak találtam.
A védő megkért, hogy aprólékos részletességgel írjam le a
lépcsőházat – jóllehet az esküdtek kaptak róla képeket. Már
számolni sem győztem, hányszor ismételte meg, mennyi
lépcső volt a helyszínen. Szerintem aki csak ott volt a
bíróságon, aznap éjjel 74 lépcsőfokkal álmodott. Ő pedig
váltig állította, hogy ezen a 74 betonlépcsőn legurulni nagyon
súlyos ügy lehetett. Én azonban nem hittem, hogy az elhunyt
sérüléseit, legalábbis a halálosakat, a lépcsőkön való
legurulás okozta.
A „tigris” ezután visszatért a sérülésekhez. Egyesével. Újra.
Mind a 105-höz. Mindegyikkel kapcsolatban külön-külön
felszólított, hogy bizonyítsam: nem az elhunyt állítólagos
zuhanása okozta, és minden egyes válaszomat vitatta.
Elképedtem, hogy a védelem ilyen módon tette fel
kérdéseit nekem, a vád tanújának. Az elhunyt sodródó figura
volt, akiről gyerekkorának nagy részében hol gondoskodott
valaki, hol nem, az ezután következő éveknek legalább egy
részét valószínűleg az utcán élve töltötte, és nemrég
szabadult a börtönből. A vádlott háttere nagyon hasonló volt.
Ha bármelyikük valaha is megkapta volna legalább a
töredékét annak a közpénznek, törődésnek és érdeklődésnek,
amely ennek a bírósági eljárásnak kijutott, kétlem, hogy sor
került volna a gyilkosságra.
Ami a védelem képviselőjét illeti, jó volt, hogy ennyire
elszántan küzdött egy olyan kliense érdekében, aki
nyilvánvalóan a társadalom pereméről származott. Ha ez a
tanult jogász netán elment valaha a srác mellett, miközben az

361
egy kapubejáróban ácsorgott, nem hiszem, hogy vetett rá egy
pillantást, nemhogy még egy pénzdarabot is dobott volna a
poharába. Most azonban, hogy az ifjú ember gyilkosságért állt
bíróság előtt, a vele kapcsolatos jogi csatározások tökéletesen
magukba szippantották az ügyvédet. Szerettem volna, ha
anélkül is képes lett volna tenni  a dolgát, hogy – mint
szakértő tanúnak – megpróbálta volna kikezdeni a
reputációmat. Tudtam azonban, hogy egy másik ügyben és
egy másik esküdtszék előtt egyazon oldalon lehetünk, s akkor
ahelyett, hogy megpróbál kicsontozni, tapasztaltságomat és
hozzáértésemet méltatja majd.
A nap hátralévő része, majd a másnap délelőtt ugyancsak a
keresztkérdések jegyében telt. Végül a védelem képviselője
már nem pusztán amellett érvelt, hogy a sérülések akkor
keletkeztek, amikor az áldozat a lépcsőn legurult, hanem
hogy a keresztsraffozott mintát, amelyet a vasrúd felülete
hagyott az áldozat bőrén, valójában csak a fiú
pamutpólójának lánc- és vetülékfonalai okozták.
Utóbb, számos teaszünettel később visszatértem a tanúk
padjára, hogy hátamat a „szorító” köteleinek vetve megvívjak
még néhány menetet. Elnéztem, ahogy a „tigris” pattogó,
rugalmas léptekkel bevonul – tekintete szúrós-fenyegetően
villogott parókája alatt. Tudtam: lecsapni készül.

V.: Feltételezem, hogy amennyiben az ember alkohol

hatása alatt áll, az valamelyest vérzékenyebbé teheti.
Így van ez?
É.: Idült alkoholista esetében, akinek károsodott
májában esetleg véralvadási rendellenesség alakul ki:
igen. Nem találtam azonban semmit, ami arra utalna,
hogy itt is erről lenne szó. Azt hiszem, az alkohol
nagyon csekély szerepet játszhatott.
V.: Klinikusként rendelkezik bármiféle ismerettel ezzel

362
 kapcsolatban?
É.: Nem, nem rendelkezem.
V.: Tehát nem tud ilyesmiről?
É.: Konkrétan nem.
V.: Hogy érti azt, hogy „konkrétan”? Tud ilyesmiről?
É.: Tapasztalataimat számba véve nem tudok senkiről,
aki jelentősen több zúzódást szenvedett el alkoholos
befolyásoltság állapotában, mint egy józan ember.

Az ügyvéd nem erre a válaszra számított. Egyre csak érvelt és

érvelt nekem, hogy az alkohol kitágítja a kis, bőrfelszíni
véredényeket – amivel egyet is értettem –, s ezért akik isznak,
jóval inkább ki vannak téve zúzódásoknak – amivel viszont
nem értettem egyet. Már a számát sem tudtam, hányszor
akarta lépésről lépésre rám kényszeríteni logikusnak tűnő,
ám téves gondolatmenetét, mely szerint az áldozatot
egyszerűen azért borították zúzódások, mert ittas volt.
Valóban kétségeim támadtak, vajon kit is ütlegeltek egy
vasrúddal – az áldozatot-e vagy engem –, de állhatatosan
ragaszkodtam a tudományos tényekhez. A védő végül nem
türtőztette tovább magát:

V.: Honnan veszi mindezt? Képes kutatásokat végezni

egyik napról a másikra?
É.: Utánaolvashatok egyetemi tankönyveimben,
megnézhetem, milyen hatással van a trauma a bőrre.
V.: És ön szerint én milyen könyvet tanulmányozzak az
éjjel?
É.: Azt javasolnám, bármilyen molekuláris biológiai
témájú művet, de címet sajnos nem mondhatok.
V.: Ismer egyáltalán ilyet?
É.: Talán Guyton valamelyik tankönyve segítene. Nem
tudom, melyik kiadását használják most, talán a

363
 harmadikat vagy a negyediket. Valószínű, hogy
bármelyik hematológiai tankönyv is tárgyalja a témát.
V.: Meg tud nevezni bármilyen hematológus szerzőt?
É.: Nem, konkrétan nem.
BÍRÓ: Véleménye szerint hány oldalt kellene elolvasnia a
védő úrnak, dr. Shepherd?
É.: Sajnos ebben nem tudok segíteni.
V.: Ez nekem magas, de még utánanézek.
B.: Helyes, ügyvéd úr, aztán utána adja ide nekem is.
V.: Úgy lesz, M’Lud{28}.

Mostanra egyformán gyűlöltem az ügyvédet és a bírót, s

gyanítottam, hogy ugyanazon kamaráknak, de legalábbis
ugyanannak a londoni klubnak tagjai. Egy ízben, amikor a
bíró türelmetlennek mutatkozott a védelemmel szemben, az
ügyvéd kérte, hogy az esküdtek távollétében beszélhessen
vele. Az esküdtek, az újságírók, a közönség és én
engedelmesen kivonultunk a tárgyalóteremből. Ha az ügyvéd
meg a bíró így tárgyalnak egymással, rendszerint azt jelenti,
hogy egy mások számára nehezen érthető jogszabályról
vitatkoznak. Miután pedig a kiküldöttek visszatérnek, a
helyiségben sajátságos, fagyos légkör uralkodik: az egyik
ügyvéd mosolyog, a másik duzzog. Ez a bíró és ezek az
ügyvédek azonban mindnyájan boldogan mosolyogtak,
amikor visszatértünk – kandalló előtt üldögélő jó barátok
módjára.
A védelem megpróbálta elbagatellizálni a szörnyű verést,
amelyet a halott fiú kapott, és igyekezett meggyőzni az
esküdtszéket, hogy a lépcsőkön gurult le (említettem esetleg,
hogy hetvennégy lépcsőfok volt?), s hogy ennek során azért
szenvedett olyan súlyos zúzódásokat, mert megivott néhány
italt. Az estét azzal töltöttem, hogy lázasan hívogattam a
barátaimat, hogy eszmét cseréljek velük a zúzódásokról,

364
illetve a kórház könyvtárában kerestem azt a tankönyvet.
Másnap ugyanott folytattuk. Én már csak annyit tehettem,
hogy féken tartottam gyilkos indulataimat.

V.: Megemlített nekem és a bíróságnak egy könyvet.

Guytonét.
É.: Valóban.
V.: Itt van most önnél?
É.: Van nálam egy példánya.
V.: Megtalálta azt a részt, amelyre hivatkozott?
É.: Megjelöltem az oldalt, amely azzal foglalkozik, mi
történik a testben egy véredény sérülését követően.
V.: Tehát megvan?
É.: Igen, ebben a kiadásban a 36. fejezetben.
V.: Melyik kiadásban?
É.: Azt hiszem, a nyolcadikban.
V.: Hmmm… Ön nekünk a harmadik vagy negyedik
kiadásra hivatkozott.
É.: Szerintem én azt mondtam, nem tudom, melyik
kiadás a legelterjedtebb.
V.: Szabad megnéznem?

Azt hiszem azonban, ő már belenézett egy példányba.

Kérdések végtelen sorát tette fel nekem a vérlemezkékkel és
az alvadással kapcsolatban, és addig bizonygatta álláspontját,
amíg az esküdtek el nem bóbiskoltak, sőt még a bíró is
félbeszakította.

B.: Bocsássa meg, kérem, de amit dr. Shepherdtől

kérdezni szeretnék, az a következő: ez a fejezet,
amelyre hivatkozik… nos van benne valami
konkrétum arról, hogy az alkohol elősegíti a
zúzódások kialakulását?

365
 É: Erről, M’Lud, ebben a könyvben nincsen szó, ahogyan
más könyvekben sem, amelyeket tanulmányoztam.
Semmi olyasmit nem állítanak, hogy az alkohol
hozzájárul zúzódások keletkezéséhez. Ilyen tényekről
nem történik említés.
B.: Mivel ha ez egy igazolható állítás volna, ön szerint
valószínűleg szerepelne abban a könyvben, abban a
fejezetben?
É.: Szerintem igen, M’Lud.

Ez azonban nemigen állította meg a védelmet. A védő

különféle változatokban adta elő téves álláspontját, még
egyszer, még kétszer, még háromszor: az alkohol, állította,
vérbőséget okoz a kapillárisokban, tehát a zúzódás
szükségképpen valószínűbb.
Egy teljes héttel azután bocsátottak el, hogy megkezdtem
tanúvallomásomat. Micsoda megkönnyebbülés…
Ez az ügy rávilágít, hogy vannak tények – és vannak a
belőlük levonható következtetések. Annak a
tárgyalóteremnek az ellenséges indulatoktól fűtött
katlanjában az igazság valamiféle egyéni, árnyalt, alakítható
dologgá változott, ez volt az oka, hogy mint szakértő tanút, rá
akartak szorítani, hogy úgy értelmezzem a tényeket, ahogyan
egyáltalán nem volt ínyemre. Valakinek a támogatásához –
ahhoz, ahogyan az ügyvéd az álláspontját előadja – nem
szükséges lelkiismerettel rendelkeznie, és bármely jogi
egyetem tanúsíthatja: számos jó ügy bukott el gyenge ügyvédi
munka következtében, és számos nehezen védhető esetben
győzött a jobb ügyvédi teljesítmény. A kiegyensúlyozott
igazságszolgáltatás általában véve egy olyan koncepción
nyugszik, amely évszázadok óta jól szolgálja társadalmunkat:
hogy tudniillik tizenkét találomra kiválasztott, speciális
képzettséggel nem rendelkező ember képes odafigyelni az

366
összes vallomásra, amelyet meghallgat, majd pedig ezekre
alapozva ítéletet hozni.
Ebben az ügyben az esküdtszék gyilkosságban találta
bűnösnek a vádlottat, aki így börtönbe került. Kíváncsi
lennék, neki volt-e annyi álmatlan éjszakája, mint nekem. De
a pernek legalább vége lett…
Azazhogy nem lett. Miután ügyfele eltöltött néhány évet a
börtönben, az ügyvéd, arra hivatkozva, hogy újabb
bizonyítékra tett szert, az ítélet felülvizsgálatát kérte. Az új
bizonyíték az volt, hogy a bíróságon semmilyen tankönyvet
nem sikerült bemutatnom, amely ellentmondana a védő
teóriájának, miszerint az elhunyt zúzódásai az
alkoholfogyasztásnak tudhatók be, miután legurult a lépcsőn.
Számos más módon is nyomatékosítani kívánta állítólagos
hozzá nem értésemet.
Ekkor már tényleg kezdtem találgatni, vajon kinek az ügye
zajlik: az enyém-e, vagy az elítélt gyilkosé. Volt azonban időm,
hogy biztosítsak magamnak némi támogatást. Egy igen magas
beosztású hematológus elolvasta a tárgyalás leiratát, és írt
egy jelentést, amelyben megállapította: „A bőr hajszálereinek
alkohol okozta vérbősége valószínűleg csak igen jelentéktelen
szerepet játszhatott a bőr zúzódásainak kialakulásában. Ezt a
látványos elterelő manővert a védelem a józan észre
hivatkozva igencsak erőltette, a túltelített véredények víziója
azonban, amellyel előállt, félrevezető.”
Nem keveset vesztegettük az időnket a fellebviteli
bíróságon, mire a védelem előadhatta álláspontját, de aztán
egy pillanat alatt vége is lett az egésznek. Az állítólagos „új
bizonyítékot” a bírósági urak valóságos értékén kezelték, és
nem engedélyezték fellebbezés benyújtását.
Csodálom, milyen állhatatosan küzdött ez a védő a
klienséért, ezért az igencsak hátrányos helyzetben lévő

367
fiatalemberért. Ha engem valaha is gyilkossággal vádolnának,
szeretném, ha ő védene. Amikor azonban, mint szakértő
tanút, engem vett tűz alá, úgy éreztem, figyelemre méltó
rátermettséggel tiporta lábbal azokat az orvosi tényeket,
amelyek nem az ő álláspontjának kedveztek.
Azóta ha a bíróságon vagyok, és a dolgok kezdenek
keményre fordulni, a helyzettel Alexander Pope szellemében
igyekszem megbirkózni. A sorok, amelyeket apám sok-sok
évvel ezelőtt akkora műgonddal írt abba a szótárba, arra
tanítanak, hogy akkor is kissé tétován beszéljek, ha biztos
vagyok az igazamban, hogy készséggel elismerjem annak
lehetőségét, hogy esetleg tévedek, hogy megvizsgáljam és
elismerjem hibáimat. Hogy amikor tanítok vagy kijavítok
másokat, tekintettel legyek érzelmeikre, s hogy puszta
udvariasságból soha ne értsek egyet olyan elképzelésekkel,
amelyekről tudom, hogy tévesek, és hogy elfogadjam a
korrekciót, amikor helyénvaló. Dacára a szembenálláson
alapuló rendszerünk híveinek részéről tapasztalható
agressziónak és eltökéltségnek, valamint annak, hogy
gyakran hagyják figyelmen kívül az igazságot, próbálom
tartani magam a pope-i elvekhez.

368
 29

Elég, ha Manchester Hyde negyedére gondolok, és máris

melegséget érzek szívem táján. Anyám ott nőtt fel, ott éltek a
barátai, a családja. Boldog gyerekkori emlékeket őrzök ottani
látogatásainkkal kapcsolatban: és egész életemben
zarándokhelyként is gondoltam rá, mivel ott temették el
anyámat.
Jól esett a Hyde-ból származó idős asszonyokra – a
nagyanyámra, a nagynénémre – gondolnom, akik olyannyira
mások voltak, mint azok a magányos, alultáplált öregek,
akiknek a holttestei néha elém kerültek. Kedves öleléssel,
melegen üdvözöltek, gondjaikba vettek, bevontak mozgalmas
életükbe, örömmel láttak patikatisztaságú otthonaikban. Jól
látható módon oszlopos tagjai voltak egy nagyobb
közösségnek.
1998-ban történt, hogy felhívott egy védőügyvéd, és felkért
egy második boncolás elvégzésére: az alany egy ilyen hölgy
volt, pontosan erről a környékről. Anyám családja
barátjaként tartotta számon Mrs. Kathleen Grundyt, aki a
nagynénémnek volt iskolatársa. Június 24-én halt meg, és
július 1-jén ugyanabban a temetőben temették el, ahol
anyámat.
Augusztusban azonban exhumálták, én pedig ott álltam
holtteste felett a Tameside-i Általános Kórház
halottasházában.
Nyolcvan évet élt, de úgy tűnt, kivételesen jó egészségnek
örvendett. Szenvedés nem hagyott nyomot a testén. Ráadásul

369
artériái csak minimális meszesedést mutattak, ami a vele
egykorúak, de még a következő nemzedék körében is
szokatlannak számított.
A toxikológiai eredmények alapján azonban egy egészen
más történet bontakozott ki. Testén nem akadtam injekció
nyomára, halála előtt azonban nyilvánvalóan jelentős
mennyiségű morfint vagy diamorfint vett magához. Halála
okaként morfiumtúladagolást jelöltem meg.
Valójában bizalmas családi orvosa végzett vele, és Harold
Shipman végül is az ő hirtelen halála nyomán lepleződött le
mint sorozatgyilkos. Abban a közösségben, amelyre olyan jó
szívvel emlékszem, betegei mélységesen tisztelték, csodálták,
és sokat beszéltek róla. Különösen szerették az idősek, mert
szívesen látogatta meg őket otthonaikban, és mivel egy ideig
Hyde-ban dolgozott, amikor 1992-ben saját rendelőt nyitott,
elárasztották a betegek, akik egymásnak ajánlották.
Az emberek Kathleen Grundy hirtelen halálát követően
kezdtek gyanakodni, amely mindössze néhány nappal azután
következett be, hogy az asszony egyértelműen az orvos javára
változtatta meg a végrendeletét. A halotti bizonyítványban dr.
Shipman Mrs. Grundy halálának okát magas életkorában
jelölte meg.
További vizsgálatokat végeztek, és újabb exhumálásokra
került sor. Öt ilyen boncoláson vettem részt. A következő
halott, akit láttam, egy hetvenhárom éves nő volt, nagyon
enyhe szívkoszorúér-betegséggel és csekély tüdőtágulattal.
Ellentétben Shipman állításával és az általa kiadott halotti
bizonyítvánnyal, nem lehetett tüdőgyulladása. Volt viszont
morfiummérgezése. A következő holttest vizsgálata hasonló
történetre derített fényt. És az összes többié is.
Őszintén szólva meglehetősen hihetetlennek tűnt, hogy egy
családorvos hat páciensét ölhette meg. Utóbb egy levélben ezt

370
írtam:

Egyértelműen lényegi jelentőségű, hogy a morfium

forrását azonosították, fontolóra kell venni továbbá, hogy
szennyeződés is történhetett… tekintettel pedig a halál és
a boncolás közt eltelt időre, valamint a holttestekkel
kapcsolatosan sorra került számos eseményre és
beavatkozásra, a szennyeződés lehetőségét egyértelműen
ki kell zárni… Javasolnám egy vegyész véleményének
kikérését, vajon lehetséges-e, hogy azok az anyagok,
amelyeket a balzsamozófolyadék, a koporsó fája vagy a
bélése előállítása, illetve elkészítése során használtak,
szennyeződhettek-e morfintartalmú anyaggal a
temetésig… végül vizsgálni kellene a holttestek közti
egyéb kapcsolatok (balzsamozók, temetkezési vállalkozó,
személyzet) lehetőségét is.

Természetesen úgy gondoltam, hogy minden más lehetőséget

is vizsgálni kell, nemcsak mert én voltam Shipman
védelmének patológusa (igen, a sorozatgyilkosok is jogosultak
a védelemre), hanem mert ahogyan valamennyiünk számára,
úgy nekem is idegen volt a gondolat, hogy egy orvos
szisztematikusan gyilkolja betegeit. Néhány évvel később,
amikor Shipman nem kevesebb, mint tizenöt páciense
meggyilkolásáért börtönbe került, nem egykönnyen
emésztettem meg Dame{29} Janet Smith nyilvános
vizsgálatának következtetéseit, melyek szerint az orvos több
mint húsz év alatt bizonyosan megölt 215 embert, s hogy így
is maradt több száz eset, amelyekben ennyi idő elmúltával
már nem lehetett egyértelműen meggyőződni a tényekről.
Az orvos indítékai tisztázatlanok. Áldozatai általában
egyedül éltek. Általában, bár nem mindnyájan, idősek voltak.
Általában, bár nem mindnyájan, nők voltak. Azoknak

371
azonban, akik remélték, hogy Shipman végül elárulja, miért
tette mindazt, amit tett – és talán megerősíti, hogy a
praxisában történt 494 halálesetből hányat okozott valójában
– néhány évvel később, 2004-ben csalódniuk kellett, mert az
orvost felakasztva találták cellájában.
Az exhumálások után Hyde megváltozott számomra. Addig
anyám szerető családja és szorgoskodó idős hölgyek jutottak
eszembe róla, most azonban olyan hellyé lett, ahol idős
hölgyek nyugszanak, akiket megölt egy sorozatgyilkos, valaki,
akire az egészségüket bízták.
Amikor az exhumálások után visszatértem Londonba – és
még mindig voltak bizonyos kételyeim, hogy vajon Shipman
elkövette-e bűncselekményeinek azt a csekély részét, amire
akkor gyanakodtunk  –, újabb kellemetlenség ért:
szembekerültem Iain Westtel. Megdöbbenésemre
nyugalomba vonult a Guy’sból. Oly sokévi fogadkozás után,
hogy sosem vonul vissza, pontosan ezt tette. Rebesgették,
hogy Iain nincs jól, természetesen azonban
elképzelhetetlennek tartotta, hogy maga mögött hagyva a
londoni gyilkosságok ügyében folytatott nyomozások világát,
beérje sussexi kertje művelésével. Gyakran felbukkant a
halottasházban és a bíróságon, amikor pedig a Shipmannel
kapcsolatos tények sokaságán töprengve visszatértem
Manchesterből, arról értesültem, hogy ellenfelem lesz egy
késelési ügyben.
Semmiben sem értettünk egyet: szemtől szembe nem
találkoztunk, viszont markánsan megfogalmazott, a másik fél
álláspontjával ütköző jelentéseket írtunk. Az általa
megfogalmazott cáfolatban szokása szerint rendkívül kemény
hangot ütött meg. Mindazonáltal már akkor feltűnt nekem –
és nem csak most, visszatekintve állítom –, hogy stílusa a
szokásosnál kevésbé volt erőteljes.

372
 Az ügy alapjául az elkövető beszámolója szolgált, amely
arról szólt, hogyan hatolt a kés az áldozat szívébe. Az ilyen
beszámolók gyakran rendkívüli találékonyságról árulkodnak,
és úgy vélem, ma már kívülről tudom az összes lehetséges
mentséget arra, hogyan kerülhet egy penge egy másik
személy testébe. A legáltalánosabb, hogy az illető „beleszaladt
a késbe”. Ezt nem mindig könnyű bizonyítani vagy cáfolni, s a
lehető legtöbb tanúvallomásra van szükségem a támadás
rekonstruálásához. Ez alkalommal egyetlenegy sem volt. Egy
asszony és a férje veszekedtek, a dolognak halál lett a vége,
mi pedig csak a feleség vallomásából indulhattunk ki. A
nyomozást vezető rendőrtiszt telefonon még tanácsot is kért
tőlem, mielőtt kihallgatta volna a nőt, ami elég ritka eset, ő
azonban tudta, hogy az egész ügy kimenetele azon múlik
majd, hogy a gyanúsított pontosan hogyan adja elő a
történteket.
–  Ha általánosságokat mond, azzal nem megyek sokra,
mondasson el vele mindent pontosan. Ne fogadja el tőle, hogy
„egyszerűen rám rontott”. Ez nem jelent semmit, úgyhogy
játszassa el, írassa le vele, mondassa el, ki hol volt, hogyan
tartotta ő a kést, hogy melyik kezében fogta, és milyen
irányokban mozogtak a férjével. Akkor esetleg meg tudom
erősíteni vagy cáfolni a sztoriját.
A tiszt pontosan úgy tett, ahogyan kértem. Az ügy azonban
továbbra is rejtély maradt.
A válófélben lévő házaspár igencsak dühödt vitát folytatott
azzal kapcsolatban, melyikükhöz kerüljön két kisfiuk.
Jómódú emberek voltak, nagy, jó állapotú házban laktak. A
férj nagyon akarta a két fiút, és küszöbönállt egy
meghallgatás a családbíróságon. Mindannyian ugyanabban a
házban éltek, habár az anya kibérelt magának és a
gyerekeknek egy ingatlant, ahová hamarosan el akart

373
költözni velük.
Halála napján a férfi nem ment dolgozni, hogy kiruccanjon
a fiúkkal. Az anya épp nekik intett búcsút, amikor a férj
hirtelen megállította az autót a kocsibejárón, bement a házba,
és gesztikulálva maga után hívta feleségét. A nő azt hitte,
hogy az ember ott felejtett valamit, és engedelmeskedett. A
férfi becsukta maguk mögött az ajtót, és kijelentette: azt
akarja, hogy a gyerekek vele éljenek.
Következzék alább a vita, amit ezután folytattak, éspedig
úgy, ahogyan vallomásában az asszony előadta:

Azt mondtam neki: „De te dolgozni jársz, hogy akarod ezt

megoldani?” Erre ő azt felelte: „Lemondok a
beosztásomról, és én viselem majd gondját a
gyerekeimnek.”
„Dehogyis viseled!”, mondtam én.

Az asszony szerint ezután férjét őrjöngő düh kerítette

hatalmába, aminek beszédes jele volt, hogy félrehúzta az
állkapcsát: elmondása szerint egy másik, korábbi
alkalommal, amikor megütötte, ugyanígy tett. Csakhogy a
feleség, mint ezt el is mondta, annak ellenére, hogy a
középosztálybeliek életét élték, kemény nő volt, aki kemény
környékről származva egészen fiatalon megtanulta, hogy a
meghunyászkodás csak felbátorítja az erőszakos embert. Így
hát akkor, az előző alkalommal visszaütött neki, és most is
készen állt, hogy ugyanezt tegye.
Azt, hogy hogyan kerültek az előszobából a konyhába, nem
tudta megmagyarázni.

Legközelebb viszont már a konyha végében voltunk, és

úgy láttam, gyomron akar vágni. Neki is készült, hogy
megtegye, én pedig azt hittem, megüt, de amikor lenéztem,

374
 egy zöld nyelet pillantottam meg: nem megütni, hanem
megszúrni készült.
„Mit művelsz… te meg akarsz ölni!”, kiáltottam rá.
Ő meg… ő meg akkor elvette a kést a hasamtól, és kezdte
közelíteni a nyakamhoz. Próbálta elvágni a torkomat.
Próbálta elvágni a nyaki ütőeremet, hogy megöljön…
Én meg ezt mondtam neki: „Az isten szerelmére, meg
akarsz ölni? Gondolj a fiúkra, ne, ne ölj meg, gondolj a
fiúkra… legyenek a tieid… legyenek a tieid, csak kérlek, ne
ölj meg.”
Nem jutott eszembe, hogy lehet nála, mit tudom én, egy
másik kés, ekkor viszont elkezdett rugdosni. Megragadta
és a padlóhoz verte a fejemet. Ezt a zúzódást ekkor
szereztem, és letört az egyik fogam is. Egyre csak ütött-
vert, aztán fogta az egyik konyhaszéket és megütött vele…
Uramisten, gondoltam, ez nem hagyja abba, míg agyon
nem ver. Máris félholt vagyok, annyi rajtam a seb.
Csuromvér voltam. Olyan véres, hogy úgy éreztem
magam, mint aki… mint aki most jön a zuhany alól.
Nem szólt semmit, csak nyújtogatta a kést a nyakam felé,
muszáj volt elvennem tőle… Így fogott, és a nyakamhoz
közelítette, én meg a jobb kezemmel megragadtam a
nyelét vagy a pengéjét, vagy mijét, és nem eresztettem…
minden csupa vér volt, a padló, a fal… minden.
És akkor… és akkor már az én kezemben volt a kés, az én
jobb kezemben, és vagy szúrtam, vagy vágtam… vagy
megcsúsztam, vagy valami más miatt a földre estem, ott
kuporogtam, a kés alattam volt…

A kihallgató itt leállította, és megkérte, játssza el pontosan, mi

is történt, többször is. Mint megállapíthatta, az asszony a
földön ültében hadonászott a késsel a levegőben, de arról,
hogy milyen módon került érintkezésbe a kés és az áldozat,

375
nem tudott beszámolni. Sőt, az asszony úgy vélte, nincs oka
azt hinni, hogy ő ölte meg a férjét, az ugyanis kirohant a
helyiségből. Ő maga a garázsba szaladt, magára zárta az ajtót,
és telefonált a rendőrségnek. Miközben pedig mindez zajlott,
a két kisfiú ott ült, bekötve autósüléseikben, a ház előtt.
Vajon igazat mondott a nő? Vagy pedig megölte a férjét,
aztán megsebesítette magát, hogy így támassza alá saját
sztoriját, mely szerint az ember támadt rá?
A helyszíni felvételek megerősítették azt az állítását, hogy a
konyha falai véresek voltak, és hogy bőven jutott a konyha
padlójára is. A székeket felborogatták. A hely nagyon is úgy
festett, mint ahol verekedés folyt.

A férj különféle sérüléseket szenvedett:

– egy felszíni vágást mellkasa felső részén,
–  egy sebet, amely három centiméter mélyen hatolt a bal
alsó lábszárába,
– két valamivel mélyebb, kis sérülést a jobb tenyerén,
– szúrás érte a szívét, amely áthatolt a jobb kamra mellső
falán, és kissé megsértette a szívcsúcsot is.

Kórházba szállították, és megpróbáltak elvégezni rajta egy

nyitott szívműtétet, amire számos varrat utalt. A műtét végül
eredménytelennek bizonyult, és természetesen a szívnek ez a
sérülése okozta az áldozat halálát.
A férfi sebei azonban első ránézésre nem tűntek olyan
súlyosnak, mint az asszonyéi.
Utóbbival én magam nem találkoztam és meg sem
vizsgáltam; tanulmányoztam azonban a sebeiről készült
számos fényképet. Önkezűségre utaló sérüléseket kerestem,
amelyek annak jelei, ha egy gyilkos eltervezi: önvédelemre
hivatkozik majd.
A patológusoknak gyakran kell dönteniük: emberölés vagy

376
öngyilkosság történt, a sérülések véletlenül keletkeztek, vagy
szándékosan okozták őket. A csalók pedig valódi mesterei a
szúrt-vágott sebeknek, amelyek oly szörnyűnek látszanak,
hogy tapasztalatlan ember első ránézésre feltétlenül el is
hiszi, hogy efféléket senki sem képes okozni önmagának. Az
évek során azonban megtanultam, hogy szinte nincs, amit az
emberek meg ne tennének, hogy kibújjanak a gyilkosság
vádja alól. A saját kezűleg okozott sérülések általában
felismerhetők: az elkövetők a legkisebb erő alkalmazásával a
legnagyobb hatásra törekszenek, és úgy látszik, mindig a test
olyan részein ejtik a sebeket, amelyeket könnyű elérni kézzel.
Az olyan sebek, amelyek valószínűleg nem idegenkezűség
következményei, ugyancsak azonosíthatók, én pedig örömmel
segítek abban, hogy felmentsék a támadással vádolt
ártatlanokat.

Az asszonynak ebben az esetben volt:

– egy-egy zúzódás a bal felsőkarján, a bal vállán, a nyaka
bal oldalán, a jobb csípőjén, a bal csípőjén, a jobb
combján és a jobb kezén,
– egy vágott, tátongó, de nem mély sebe nyakának elülső,
jobb oldalán,
– több felszínes karcolása ugyanezen a területen,
– egy pontszerű szúrt sebe a nyaki sebe mellett,
– egy vágott sebe a kulcscsontja felett,
– több vágott sebe hátul, a bal könyöke felett,
– egy vízszintes vágott sebe a jobb melle alatt,
– több sekély szúrt sebe hasának mindkét oldalán,
– egy pontszerű szúrt sebe a jobb combján,
– egy tátongó bemetszés a jobb kezén
– rövid felszíni vágások a jobb hüvelykujján,
– egy kés okozta karcolás a bal kezén,
– valamint egy törött foga.

377
A Koronaügyészi Szolgálat számos értekezletet hívott össze
ebben az ügyben. Amikor a néhai férj családtagjai arról
értesültek, hogy az asszony ellen esetleg nem fognak vádat
emelni, felháborodottan polgári peres eljárást kezdtek
emlegetni. Megbízták Iaint, hogy írjon jelentést, amelyben
összeveti az asszony tényleges sebeit az összecsapásnak azzal
a leírásával, amelyet az a rendőrségnek adott.
Amikor pedig visszatértem Manchesterből, a jelentése ott
várt az asztalomon. Olyan dörgedelmes volt, hogy szinte
égzengés hallatszott belőle.

A kar tompa erőbehatás okozta sérüléseit egy, a végtagot

ért ütéssorozat idézhette elő. Mintázatuk, úgy tűnik, nem
viseli a jellegzetes, markolás okozta jegyeket…
Noha lehetséges, hogy valaki önmagát tárgyakkal ütve,
esetleg megcsípve stb. zúzódásokat idézzen elő saját
testén, ez esetben a kar sérülései a férj támadásának
következményei lehetnek.
Az asszony sérüléseinek általános mintázata azonban
egyáltalán nem viseli azoknak a sebeknek a jellemzőit,
amelyeket akkor szenvedett volna el, ha az elhunyt, aki
megpróbálta megszúrni, heves támadást intézett volna
ellene. A bőr a test egyik legellenállóbb szövete, s miután
egy kés hegye átütötte – feltéve, hogy a szúrást akár csak
mérsékelt erővel hajtják is végre –, többé már semmi sem
állíthatja meg az eszközt, hogy mélyen behatoljon a
testbe: gyakori, hogy a penge teljes hosszában behatol.
A nő testén látható sebek igencsak felszíni sérüléseknek
látszanak, s úgy tűnik, nem került sor semmiféle lényeges
mértékű behatolásra.
Az önkezűségre valló vágott sebek a nyakon nem
számítanak ritkaságnak. Semmi sem bizonyítja, hogy a
kést döfő mozdulattal a nyakba szúrták. Tekintettel arra a

378
 módra, ahogyan az asszony hasán lévő sebeket állítólag
okozták, saját határozott véleményem az, hogy nem
okozhatták őket erőteljes, szándékos késszúrásokkal –
annál inkább önsebzéssel: figyelemre méltó odafigyeléssel
végrehajtott szúrásokkal.
Ez a nő lehetett áldozata egy támadásnak, amelyek során
ütések, például ökölcsapások vagy egy székkel
végrehajtott ütések érték, jóllehet olyan bizonyítékot
nemigen látok, amely alátámasztaná állításait, melyek
szerint combjait erős rúgások érték, vagy hogy fejét
erőteljesen a földhöz verték volna. A sebek általános
mintázata viszont önsebzésre vall.

Egyetértettem azzal, hogy a feleség elleni támadás során

tompa erőbehatás érte a nő testét, nem értettem viszont egyet
azzal, hogy a késsel is a férfi ejtett volna sebeket.
Ezt többféleképpen is megindokoltam.
Először is: arról, amikor hasba szúrták, a nő úgy számolt
be, hogy mintha ökölcsapásokat – és egyáltalán nem
szúrásokat vagy vágásokat – érzett volna. Ez a megszúrt
ember igen gyakori téves érzékelése: áldozatoktól újra meg
újra hallottam, hogy inkább csak egy ütést éreztek, mint
magának a késnek a behatolását. Ez tény – de valószínűleg
nem az a fajta tény, amelyről a feleség is tudott volna.
Másodszor: noha megsebesíthette saját nyakát és hasát,
nagyon nehéz és igen szokatlan dolog lett volna, hogy bárki is
megsebesítse könyöke hátoldalát, és a másik keze tenyerét.
Harmadszor, a férj sérülései voltak a legfontosabbak, és az
ő négy szúrt vagy vágott sebéből három a test nem
életveszélyes pontjain volt. A lábszárán lévő szokatlan szúrás
azt sugallta, hogy amikor keletkezett, a felesége a földön vagy
valamiképpen földközeli pozícióban volt. Lehet, hogy a szívet
ért halálos szúrás szándékos volt, de a késért folytatott

379
küzdelem kontextusában nem lehetett minden kétséget
kizáróan elvetni annak lehetőségét, hogy a sebet valamiféle
véletlen folytán okozták. Az asszony tompa erőbehatás okozta
traumáiból kiindulva pedig senki sem állíthatta, hogy a
küzdelem, amely zajlott, nem volt nagyon komoly.
Ekként, noha az ügyben sok volt az ellentmondás, a
kétségbe vonható tény, szakértőként nem jelenthettem ki
minden kétséget kizáró bizonyossággal, hogy a férjet ért
utolsó szúrás szándékos volt, vagy hogy a feleség saját
kezűleg okozta sebeit. Sőt, a bűnösség megállapításának
kevésbé szigorú kritériumai alapján, azaz a körülményeket
mérlegelve úgy éreztem, az asszony sérüléseit a férj, nem
pedig saját maga idézte elő.
A Koronaügyészi Szolgálat úgy döntött, az ügy végigvitele
nem szolgálná a köz – vagy a közköltségvetés – érdekét. A
halottkém, tudva, hogy a tárgyalóteremben egy igen dühös
család tartózkodik, gondoskodott arról, hogy a rendőrség
jelen legyen a meghallgatáson. Iain nem adta elő személyesen
szakvéleményét, de természetesen hivatkoztak jelentésére. Az
én tanúvallomásom során dühös kiáltások hangzottak el,
gyakran gúnyoltak. A halottkém többször is csendre intette a
jelenlévőket.
Véleményemnek helyt adtak: a halottkém ítéletében jogos
emberölés{30} szerepelt. Amikor ez elhangzott, a
tárgyalóteremben egy pillanatig teljes volt a csend… aztán
jókora felzúdulás támadt.
Miközben a kiáltozás egyre hangosabb lett, én feltűnés
nélkül távoztam. Amennyire tudom, az asszony ellen
kilátásba helyezett polgári peres eljárásra nem került sor.
Amikor hazaértem, Chris nem volt otthon, Anna pedig a
fizikakönyvei fölé hajolva ült, és se látott, se hallott, annyira
összpontosított. Jenre emlékeztetett. Miközben behoztam a

380
késeléses ügy vastag dossziéit, eltűnődtem, vajon én magam
képes voltam-e valaha is ennyire a könyveimre koncentrálni,
vagy pedig inkább csavarogtam, mint Chris.
– Mit csináltatok ma? – kérdezte Anna.
Beszéltem neki a halottkémi tárgyalásról, a dühös
rokonokról. Ez volt az első eset, hogy valaha is közvetlenül
érdeklődött munkám iránt.
Elképedésemre megkérdezte: – Megnézhetem a fotókat?
Az egyik dolog, amit a munkámmal kapcsolatban
bizonyosan tudott, hogy a képeket nem láthatja.
– Miféle fotókat…?
– A férj testéről.
Tizenöt éves volt, és a középiskolai záróvizsgájára tanult. A
fejemet ráztam. – Túl fiatal vagy még, hogy halottasházi
képeket nézegess.
– Á, dehogyis, szeretném látni őket. Biológiaórán egy rakás
ábrát láttam.
– De azokon az ábrákon nincsenek szúrt sebek.
– Apa, én komolyan úgy gondolom, hogy kibírom.
Lehet, hogy igaza volt. Lehet, hogy nem kellett többé
megóvnom a gyermekeimet attól, hogy láthassák, mivel
foglalkozom. A sok tartósított minta a dolgozószobámban,
amelyeket az előadásokra vagy a tárgyalóterembe vittem
tovább (nem is igen volt lehetséges valamennyit elrejteni), az
orvosi tárgyú társalgások az étkezőasztalnál… lehetséges,
hogy mindennek következtében a halál jóval hétköznapibb
volt a számára, mint gondoltam.
–  Meg fogom mutatni neked az asszonyon ejtett sebeket –
mondtam –, és meglátjuk, hogy bírod. – Merthogy ő még él. És
megmondhatod nekem, ha úgy gondolod, hogy saját magának
okozta ezeket a szúrásokat, hogy azt a látszatot keltse: a férje
támadt rá.

381
 Anna szeme felcsillant.
–  Én azt gondoltam, hogy nem, a halottkém azt gondolta,
hogy nem, de Iain West írt egy kőkemény jelentést, amely
szerint igen.
Anna lelkesen bólintott.
–  De erről senkivel, ismétlem, senkivel nem beszélhetsz a
családon kívül – tettem hozzá szigorúan. Lesújtó pillantást
vetett rám:
– Jaj már… ennyit csak tudok magamtól is!
Fél órán át beszélgettünk sebekről: furcsa volt, de újabb
kötődést hozott létre közöttünk. Úgy tűnt, a sebek rút
látványa egyáltalán nem zavarja Annát. Végül, a kérésére,
megmutattam a férj fotóit – a felvételt a sebről, amelyen át a
kés a szívébe hatolt, és végzett vele. Miután a halottasházban
megtisztogatták, a seb nem volt már annyira feltűnő.
–  Olyan, mint aki alszik – állapította meg Anna. – A
holttestek valójában nem ijesztőek.
–  Egyáltalán nem ijesztőek, de a belső szerveiket ennek
ellenére sem mutatom meg.
Megvonta a vállát:
– Rendben, bár engem nem zavarna.
Eszembe jutott, most először, hogy Anna esetleg épp most
fedezi fel magában a lelke mélyén lappangó patológust.
–  Azt hittem, te is és Chris is állatorvosok akartok lenni –
szóltam.
–  Ő is és én is. De lehet, hogy én mégis emberekkel
foglalkoznék.
–  No, én nem készülnék patológusnak, különösen nem
igazságügyi patológusnak.
Meglepetten pislogott rám. Én magam is meglepődtem
saját szavaim hallatán.
–  De anya azt mondja, te szereted a munkádat! –

382
ellenkezett.
–  Igen, szeretem. De… – De micsoda? Hirtelen eszembe
jutott minden, amitől szívesen megkíméltem volna a
lányomat: a tárgyalótermi megaláztatások, a dühös rokonok,
a gyász sokféle arculata, az egészséges, idős hölgyek, akiknek
a halálát senki sem találta gyanúsnak, és akik most nem
nyughatnak háborítatlanul sírjukban…
– Apa!? – szólt riadtnak tűnő hangon. – Mi van veled?
–  Most jöttem rá valamire. Ideje, hogy újra elkezdjek
repülni.

383
 30

A vizsgálat, amelyért Stephen Lawrence családja oly

keményen küzdött, végül az évszázaddal együtt fejeződött be.
Utolsó jelentésében, 1999 elején Sir William Macpherson így
írt: „Úgy véljük, a vizsgálat közvetlen hatása az volt… hogy
helyben és országszerte erőteljesen tudatosította a
nyilvánosságban Mr. és Mrs. Lawrence jogos panaszait és az
etnikai kisebbségek mindaddig nem kellő figyelemben
részesülő elégedetlenségét és elkeseredését ezzel az üggyel és
más ügyekkel, valamint azzal kapcsolatban, ahogyan ezeket a
rendőrség kezelte.”
Stephen Lawrence halálának rendőrségi vizsgálatát
„érzékelhetően elhibázottként” jellemezte, s azt hiszem, a
nagyközönség itt találkozott először az „intézményi
rasszizmus” kifejezéssel. A vizsgálat és megállapításai fontos
változást jeleztek a nyilvánosságnak a rendőrséghez való
viszonyában, és a szervezetet már nem tekintette az
ártatlanok védelmezőjének. A nagy-londoni rendőrségen
belül indított eljárás talán azt is eredményezte, hogy kezdett
megváltozni a testület hozzáállása a kisebbségi
közösségekhez.
A Lawrence család számára azonban még nem volt vége az
ügynek. Történetük folytatása jól ismert: a következő
tizenhárom év során további fordulatokat hozott, s talán még
fog is hozni. Legalábbis részben ennek az esetnek
tulajdonítható, hogy felülvizsgálták a törvényt, amelynek
értelmében valakit ugyanazzal a váddal nem lehetett

384
másodszor is bíróság elé állítani, ez a vizsgálat pedig azzal az
eredménnyel zárult, hogy a vádlottat ismét perbe lehet fogni,
ha ugyanazzal a bűncselekménnyel kapcsolatban új
bizonyítékra bukkantak. 2011-re a tudomány fejlődése
lehetővé tette, hogy megtalálják Stephen DNS-ét a gyanúsított
ruházatán, és ez elégséges új bizonyítékkal szolgált ahhoz,
hogy a gyanúsítottak ellen új bírósági eljárás induljon.
Ezzel volt kapcsolatos legújabb – bár talán nem a legutolsó
– bírósági szereplésem az ügyben. 2012 januárjában Gary
Dobsont és David Norrist bűnösnek találták gyilkosságban, és
mindkettőjüket életfogytiglani börtönre ítélték; az ítélet
tartalmazta annak lehetőségét is, hogy körülbelül tizennégy
év múltán feltételesen szabadon bocsássák őket. Stephen
gyilkosai közül hárman szabadlábon maradtak, ebben az
ügyben legalábbis nem szabtak ki rájuk büntetést. A fő
gyanúsítottakat több ízben is nyíltan megnevezték.
Visszatérve az 1990-es évek végére: az élet a St.
George’sban megtévesztően harmonikusnak tűnt, és életemet
általában bearanyozta a repülés, mert most már
felszállhattam egyedül. Igen, egy hideg januári napon
felemelkedtem, fel az égbe, teljesen egyedül.
Nem tudom, miért könnyebbültem meg annyira, miért
szabadított meg munkám kíméletlen valóságától az, hogy
alattam, felettem és mellettem minden irányban kizárólag
levegő volt. Nem tudom, hogy az, hogy ilyen hatalmas tér vett
körül, én pedig szabadon navigálhattam benne, miért
nyújtotta számomra tulajdon sorsom irányításának olyan
illúzióját, amit semmi, ami a fölhöz kötött, nem képes
nyújtani. Nem tudom, miként volt lehetséges, hogy egy kis
repülőgép vezérlőberendezéseinél ülve képes voltam
egyszerűen kiküszöbölni a sokféle bonyodalmat, amelyek
körül oly sokat köröztek gondolataim. Csak azt tudom, hogy

385
élveztem, és amíg repültem, semmi másra nem gondoltam,
mint a mostra, a gép vezetésére.
Kezdem várni az időt, amikor már nem csak péntek
délutánonként, a rendőrség klubjában repülhetek. Várható
volt, hogy Anna ebben az évben középiskolai záróvizsgákat
tesz, Chris pedig a legjobb osztályzatokat szerzi. Családi, sőt
bizonyos mértékig szakmai életünk is mindig a gyerekeink
körül forgott. Mostanra nem volt rá szükség, hogy mindig
legyen velük valaki, habár más tekintetben igényelték a
támogatásunkat. Tudtuk azonban, hogy néhány év, és
mindketten elhagyják a szülői házat. Kétség sem férhetett
hozzá, és ez szörnyű érzés volt. Amint annak felismerése is,
hogy az a nap is eljön, amikor a mi munkánk is véget ér.
Ez volt az oka, hogy vettünk magunknak egy házat Man
szigetén. Egy vakáció alkalmával szerettünk bele, nem volt
messze Austin és Maggie házától, és bár várhatóan sok
munkát kellett belefektetnünk, nem bántuk, hiszen azzal
számoltunk, hogy végül itt telepedünk majd le, jóllehet ez a
végül még nagyon távolinak tűnt.
1999-ben végül valóban abbahagytam a dohányzást. Új
évezred, új évszázad… hát csakugyan tüdőemésztő
cigarettafüst homályában akartam köszönteni őket? Nem.
Akarhattam-e korlátozni esélyeimet arra, hogy az
évszázadból ne mindössze néhány évet érjek meg, csak mert
nap mint nap ipari mennyiségben veszem magamhoz a drága
rákkeltő anyagokat? Nem, nem akartam. És noha korábban is
sokszor próbáltam leszokni, a sikert annak tudom be, hogy
küszöbönállt a 2000-es év. Négy-öt hónapnyi zsémbesség és
nikotinos rágógumi után (ettől a rágóizmaim olyanok lettek,
akár egy hörcsögéi) eljutottam az üdvös határpontra: hirtelen
tudatosult bennem, hogy tudok cigaretta nélkül élni, és úgy
lépek át az új évszázadba, hogy immár soha többé nem

386
dohányzom. És nem is dohányzom azóta.
Az új évet a Man szigeten köszöntöttük.
–  Igen, itt akarok élni – jelentette ki Jen. – Igazából ezért
vágytam a következő évszázadra.
–  Azt hiszem, hamarosan meglesz a pilótaengedélyem.
Lakhatunk itt, és egyszerűen elrepülhetünk bárhová, ahová
csak kell – mondtam. Azok a helyek, ahová az ember
repülővel megy, mindig szebbek. Sietni azonban nem siettem.
Még nem voltam ötvenéves, Man szigete pedig olyasféle hely
volt, ahová az emberek visszavonulnak. Vagy mégsem?
Chris úgy tervezte, a következő évben vagy azután kezdi
meg állatorvosi tanulmányait. Anna kitűnően tanult, és még
vívódott, állatorvos legyen vagy embereket akar-e gyógyítani.
–  Apa, azt hiszem, nagyon jó ötlet lenne elmennem egy
boncolásra – mondta egy napon.
Reakcióm reflexszerű nem volt.
A fiatal, nagyon tapasztalatlan, hamvas bőrű, csillogó
szemű Anna nem szembesülhet a halottasházban az élet rút
realitásaival.
– De Chris járt ott! És még tizenhat sem volt!
– Christ egyszerűen átkísérte a bonctermen egy hülye alak
a halottkémi szolgálattól. És Chrisnek nem telt benne sok
öröme.
–  Ez most más lenne, mert fel volnék készülve rá.
Elmagyaráznád nekem, ugye?
Nem.
– És amikor jelentkezem az orvosi egyetemre, gondold csak
el, milyen jól mutatna a motivációs levelemben. Lefogadom,
hogy nem lesz a jelentkezők között olyan, aki látott már
boncolást!
Nem.
Így hát egy szép napon velem jött a halottasházba. Nem

387
öngyilkosság vagy emberölés áldozatait, hanem néhány
hirtelen természetes halált halt ember holttestét mutattam
meg neki. Miközben az egyik fölé hajoltunk, felpillantottam
Annára, aki az összpontosítástól összevont szemöldökkel
figyelt, amikor megmutattam neki azt az agyi vérömlenyt, azt
a teljesen elzáródott koszorúér-artériát, azt a cirrózisos májat,
amely úgy festett, mint egy pettyes makréla…
–  Ha orvosira mégy, nem kell patológusnak lenned –
emlékeztettem a hazaúton. – Beszélj anyával a
bőrgyógyászatról.
–  Már beszéltem – felelte. – Igazából azon tűnődöm, nem
inkább a patológiához van-e kedvem.
Furcsa volt elképzelni a Shepherdök következő
nemzedékét dolgozó felnőttként, ez ugyanis annyit jelentett,
hogy az előző generáció alighanem öregszik.
Erről maradéktalanul megbizonyosodtam 2011-ben, egy
nyári napon, amikor is egyszer csak Iain West temetésén
találtam magam. Mindössze ötvenhat évesen halt meg
tüdőrákban, amit, s ezt határozottan kijelenthetem, az a
szenvedélye okozott, amelyben nemrégiben még én is
osztoztam vele.
Tudtuk, hogy néhány hónapja a halálán van, amikor
azonban meghallottam a hírt, alig voltam képes elhinni. Nem
sokkal korábban láttam a westminsteri halottkémi bíróságon.
Tanúskodni jött: az öreg harcost semmi sem tarthatta vissza.
Talán tudta, hogy most utoljára esketik fel és nyűgözhet le egy
bíróságot. A földszinten, az irodai részen arra gondoltam:
nagyon megöregedett, és igencsak töpörödöttnek látszik.
Nagyon lassan felkapaszkodott a tölgyfa burkolatú
tárgyalóterem lépcsőin – senki nem merte azonban
felajánlani neki a segítségét. Amikor aztán felemelkedett,
hogy megtegye tanúvallomását, és feleskessék, teljes

388
átalakulásának lehettünk tanúi. Az öreg Iain West még
létezett, uralta a helyzetet, jelenség volt.
Most, hogy már eltávozott, intenzíven éreztem: amellett
hogy mentorom és tanárom, ellenfelem és riválisom – a
barátom is volt. Azok a hosszú megbeszélések az irodájában
és a pubban, váratlan, jóindulatú gesztusai, a tény, hogy
hosszú éveken át tartó szoros munkakapcsolatunk során
(noha nem vallottuk be, de tudtuk) meghitt viszonyba
kerültünk… Barátságunk attól, hogy közege a munkahely volt,
semmivel sem ért kevesebbet. És most ez az én barátom nem
létezett többé, én pedig  nem törekedtem rá, hogy
találkozzam vele és élvezzem a társaságát utolsó betegsége, és
kényszerű fél-visszavonultsága idején.
Ha ez nem volt elegendő ok a melankóliára, bekövetkezett
egy másik csapás is, mert ugyanazon a napon Man szigetén
Jen apja, a nagyszerű, tiszteletre méltó Austin is meghalt.
Halála fájdalmas veszteség volt a családnak.
Ez bizony egyszerre két memento mori volt. Az ember azt
gondolhatná, hogy mivel mi, patológusok folyamatosan
farkasszemet nézünk a halállal, nincs szükségünk rá, hogy
emlékeztessenek halandóságunkra. De igen, van. Számunkra
is szükséges, hogy azok halála, akik közel állnak hozzánk,
arra késztessen, hogy előbbre jussunk azokban a dolgokban,
amelyeket meg akarunk tenni az életben. Számomra és Jen
számára ezek egyike volt, hogy Man szépséges szigetén
éljünk. Most eltöprengtünk, ne inkább előbb tegyünk-e így,
mint később. Gondoltunk arra is, hogy Jen anyjának, az
özvegyen maradt Maggie-nek szüksége lehet ránk. Ideje volt
komolyan belegondolni, hogy ha a szigeten akarunk lakni,
nem olyasmiről van szó, amit az örökkévalóságig
halogathatunk.
Abban az évben, 2001-ben az utolsó jelentéseket is kiadták

389
a Marchioness-katasztrófáról. Clarke, a legfelsőbb bíróság
elnöke két vizsgálatot is folytatott, egy hivatalosat magával a
szerencsétlenséggel, és egy nem hivatalosat (amely
rugalmasabb, és általában úgy tartják, hogy kevésbé
„esetlenül” közelíti meg tárgyát) a Marchioness halottainak és
hozzátartozóiknak kezelésével kapcsolatban. A hivatalos
vizsgálat után további ajánlások születtek a temzei hajózás
biztonságával és életmentő rendszereivel kapcsolatban. A
nem hivatalos vizsgálat során pedig Clarke megerősítette,
hogy a Marchioness-katasztrófában meghaltak rokonai
emberi és rendszerhibák áldozatává lettek. Jelentése
elismerte, hogy az ügy kezelése és az azonosítási eljárások
során kaotikus helyzetek alakultak ki: rámutatott az
együttműködés zavaraira a szabadságon lévő kulcsszereplők
és helyetteseik, a különböző beosztású rendőrök, a rendőrség,
a halottkém alárendeltjei és az ujjlenyomat-szakértők, illetve
halottasházi személyzet és a temetkezési vállalkozók közt.
Ami engem illet, a vizsgálat életem egy fejezetét zárta le. A
patológust végül tisztázták az elkövetett összes tévedéssel
kapcsolatos minden felelősség alól. Tizenegy évvel a
szerencsétlenség után végre nem voltam többé céltáblája az
ádáz dühnek, amelyet az azonosítási problémák – különösen
a hiányzó kezek – váltottak ki. Egyik napról a másikra
megszűntek a mérges telefonhívások és a sajtó megvetése,
amelyek periodikusan újra és újra felbukkantak életemben.
A nem hivatalos vizsgálatot lezáró jelentés általánosabb
hozadékát a rokonokkal való bánásmódra és a katasztrófák
áldozatainak azonosítására vonatkozó nagyszámú ajánlás
jelentette. Néhány év óta történetesen magam is sokat
gondolkodtam ezen a problémán. Az 1990-es évek során
számos alkalommal tettem fel magamnak a kérdést, vajon az
igazságügyi patológusok és általában a válság-teamek,

390
mennyire tudnának megbirkózni egy londoni
tömegkatasztrófával. Merthogy a tömegkatasztrófák is
változnak.
2001-re szállítási-közlekedési rendszereink és városaink
jóval biztonságosabbá váltak, mint a múltban voltak. A
legsúlyosabb fenyegetést most a terrorizmus jelentette. Még
éltek emlékezetünkben az IRA 1970-es és 80-as évekbeli – sőt,
a 90-es évekbe is átnyúló – bombamerényletei. És a terror
más városokat is sújtott. 1993-ban a New York-i World Trade
Centerben bomba robbant, amely hat embert megölt, több
mint százat pedig megsebesített. 1995-ben egy szekta
szaringázzal követett el merényletet a tokiói metróban.
A nyugat-londoni halottkém, Alison Thompson egyaránt
osztotta aggodalmaimat a természeti és nem természeti
katasztrófákra való felkészüléssel – illetve ennek hiányával –
kapcsolatban. Az ő fennhatósága alá tartozott a fulhami
halottasház, ahol a St. George’s patológusai dolgoztak, de ami
még ennél is fontosabb volt, a heathrow-i repülőtér is. Arra az
esetre, ha Londonban tömegszerencsétlenségre kerül sor,
érvényben volt egy megállapodás, amely szerint a
holttesteket a repülőtér egy speciális hangárjába szállítják
majd. Úgy döntöttünk, odamegyünk, megnézzük, és amit
találtunk, olyan volt, mint egy jókora garázs. A kifutópályák
tisztítását szolgáló hóekék sokaságával és egyéb
segédfelszerelésekkel volt tele.
Nehéz lett volna alkalmatlanabb helyet találni. Eltekintve
attól, hogy piszkos volt, olajos, és telezsúfolták nehéz
gépekkel, megközelíteni csak nehezen lehetett, kézmosásra
pedig mindössze egyetlen kis mosdókagyló szolgált benne.
Javasoltuk a rendőrségnek, a többi vészhelyzeti szolgálatnak,
a helyi hatóságoknak és a segítő jótékonysági szervezeteknek,
hogy együttesen vizsgáljuk felül a terveket, amelyeket

391
London egy nagyszabású vészhelyzetre készített. Kiderült,
hogy nem egyedül mi aggódunk amiatt, hogyan birkóznék
meg a főváros egy ilyen helyzettel, és mindenki készséggel
kinyilvánította részvételi szándékát.
Tudtuk, hogyan definiáljunk egy vészhelyzetet. Dr. David
Paul, Észak-London nyugalmazott halottkémje egyszer
megtette, mégpedig nagyon egyszerűen: Az én fogalmaim
szerint vészhelyzet az, amikor legalább eggyel több a holttest,
mint ahányat a halottasházam kezelni tud.
Csoportunk rendszeresen találkozott a heathrow-i
rendőrségen, s első lépésként megpróbáltuk kitalálni, miféle
vészhelyzetek alakulhatnak ki. Gyakori volt, hogy asztalok
körül ülve kávéztunk, és azt taglaltuk, hogyan kell kezelni egy
nagyszabású influenzajárványt. Vagy egy nagy repülőgép-
katasztrófát – a belvárosban. Netán egy terrortámadást.
Tudtuk azonban, hogy bármilyen bizarrak és botrányosak is
elgondolásaink, a valóság bizonyára minden esetben más
lesz, és hogy amikor gondolkodunk és tervezünk, a
specifikustól az általános felé kell haladnunk.
Mint bebizonyosodott, igazunk volt. Chris épp távozni
készült otthonról. Holmijai össze voltak csomagolva, neki
pedig hamarosan indult a vonata észak felé, hogy megkezdje
állatorvosi tanulmányait. Ekkor hívott fel.
– Anna és én a tévét nézzük…
– Mit néztek benne?
– Apa, téged nemzetközi vészhelyzetekhez is riasztanak?
Aznap 2001. szeptember 11-e volt.
Bekapcsoltam a tévét, és döbbenten bámultam a felvételt,
amelyen az American Airlines 11-es járata a World Trade
Center északi tornyába csapódott. Ez elsőre olyan szörnyű
balesetnek tűnt, mint amilyenről a mi csoportunk
tanácskozott. Amikor azonban a United Airlines 175-ös járata

392
kevéssel ezután a déli toronynak ütközött, eszembe ötlött,
hogy bár egyaránt taglaltuk a terrortámadásokat és a városi
repülőbaleseteket, soha meg sem fordult a fejünkben, hogy a
két dolog ilyen pusztító módon összekapcsolódhat.
Aztán az ikertornyok – hihetetlenül és képtelen módon – le
is omlottak. Először a déli, azután az északi. Ekkor úgy tűnt,
ezek a terroristák olyan szintre emelték a katasztrófát, amely
messze-messze túltett mindenen, amit el tudtunk képzelni.
Mint mindenki mást a világon, engem is mélyen
megdöbbentett és megbabonázott a látványos támadás. Az,
hogy ehhez nekem bármi közöm lehet, nem jutott eszembe.
Feltételeztem, hogy amerikai kollégáim boldogulnak majd a
sebesültek mentésének és a halottak azonosításának gigászi
munkájával: mivel járulhattak hozzá ehhez a britek?
Hamarosan azonban hívott Alison Thompson.
Mint Nyugat-London halottkémjének, várhatóan Alisonnek
kellett fogadnia Heathrow-n minden hazaszállított brit
holttestet, hogy aztán ő is állapítsa meg haláluk okát. Törvény
szerint minden brit állampolgárt, aki külföldön hal meg,
megillet egy, az Egyesült Királyságban lefolytatott vizsgálat:
ez 1982 óta van így, amikor egy Szaúd-Arábiában gyanús
körülmények közt meghalt fiatal brit ápolónő apja nem volt
hajlandó elfogadni a lány halálának hivatalosan megadott
okát, s az erre következő törvénymódosítás évtizedekre
kiható következményekkel járt.
Alison azt is nagyon jól tudta, hogy amikor több mint tíz
évvel korábban egy terrorista-bombamerénylet
következtében a skóciai Lockerbie-ben lezuhant egy polgári
utasszállító gép, hibákat követtek el a rákövetkező
intézkedések, nem utolsósorban – néhány esetben – az
azonosítások során is. Csakhogy „néhány” tévedés egy ilyen
kritikus helyzetben igen nagyszámú családot ejt kétségbe és

393
taszít súlyos bizonytalanságba.
Alisonnek a brit áldozatok helyzetének kezelésével
kapcsolatos aggodalmai nyomán a Scotland Yardon sietve
létrehoztak egy csoportot, amely nem csak a mi
tömegszerencsétlenség-bizottságunknak a rendőrségnél és a
vészhelyzeti szolgálatoknál működő tagjaiból állt, hanem
számos jóval magasabb rangú tisztségviselőből is.
Mi a következő kérdéseket tettük fel: Milyen támogatást
nyújthatunk a New York-i műveletekhez? Hogyan hozzuk
haza halottainkat? Itt, az Egyesült Királyságban nekünk is el
kell-e végeznünk a brit áldozatok boncolását? Vajon
elfogadhatónak érzik-e majd a hozzátartozók, hogy ismét
hozzányúlunk szeretteik holttesteihez? Vagy hagyjuk az
összes boncolást és azonosítást New York Tiszti főorvosi
Hivatalára{31}? Vajon ha hazahoztuk a holttesteket, lehetséges-
e továbbítani őket az ország különböző, lakóhelyeik szerint
illetékes halottkémeihez, hogy ily módon aztán minden egyes
helyi halottkém lefolytasson egy vizsgálatot, és meghozza
saját döntését? El tudtuk képzelni, hogy a vizsgálatok
ekképpen hónapokig vagy akár évekig is eltartanak majd, és
hogy valószínűleg, sőt biztosan nagyon sokféle különböző és
egymásnak talán ellentmondó döntés születik, a halálokok
pedig a baleseti halálozástól az emberölésen át az ismeretlen
tettes vagy tettesek által elkövetett gyilkosságig terjedhetnek.
Megegyeztünk abban, hogy először értékeljük, mit tesz az
OCME New Yorkban, azután majd dönthetünk, hivatalosan
miként reagáljon az Egyesült Királyság, és megfelelő
segítséget ajánlhatunk.
Közvetlenül a miniszterelnöknek, Tony Blairnek
jelentettünk, a kabinetiroda központi vészhelyzeti
koordinációs csoportjánál, a COBRA-nál. Úgy gondolták,
szükségünk van bizonyos első kézből származó

394
ténymegállapításra, ezért végül azt a döntést hozták, hogy
szeptember 20-án – azon a napon, amelyen negyvenkilenc
éves lettem – repüljek New Yorkba, hogy lássam, miként
kezelik a dolgokat az amerikaiak a Tiszti főorvosi Hivatalnál.
Felhívtam egy kollégámat az OCME-nél, Yvonne Milewskit, és
megbeszéltük, hogy odaérkezésem után találkozom vele.
Hangja alapján fáradtnak és érzelmileg kimerültnek tűnt,
ugyanakkor szívélyesnek is.
Érkezésemkor New York furcsán csendes volt, ahhoz
képest is, hogy az éjszaka közepén jártunk. A város még néma
volt a borzadálytól. Kilenc nappal a tornyok összeomlása után
a történtek pora-szaga még ott volt a levegőben. És noha utak
és alagutak voltak lezárva, ha a forgalom elakadt, egyetlen
autós sem dudált. Közöltem a taxisofőrrel, hol lakom majd,
mire azt felelte, hogy legalább négy ilyen nevű szálloda van.
Így aztán a csendes utcákon mindet sorra jártuk. Végül abból
tudtuk, hogy megtaláltuk az igazit, hogy előcsarnoka tele volt
brit rendőrtisztekkel, akik közül egyesekre rá is ismertem.
Meleg fogadtatásban részesítettek, és megkérdezték, volna-e
kedvem egy italhoz, ezt azonban elhárítottam. Yvonne-nal
megbeszéltük, hogy az OCME halottasházában találkozunk, és
taxiba akartam ülni, hogy odamenjek.
Hajnali fél háromkor érkeztem, felejthetetlen látvány
fogadott. Maga az épület egy 1960-as évekbeli, csúf beton
kockaház volt, de nem is ez keltette fel az ember figyelmét. A
környező utcákat és parkolókat elkerítették és őrizték,
ugyanis éjjel-nappal üzemelő fogadóterületté alakították őket.
A biztonsági ellenőrzésen átjutva egy ideiglenesen
berendezett, fényben úszó pihenőterületre érkeztem, ahol
sűrűn sorakoztak a büfésátrak, a dolgozók pedig kávé és fánk
mellett épp pihenőt tartottak. Emögött hatalmas
hűtőtrélerek {32}
álltak – legalább harminc – szabályosan

395
felsorakoztatva a közeli, sátortetővel ellátott parkolókban,
amelyeknek bejáratainál virágok díszlettek és amerikai
zászlók álltak őrt szomorúan.
A levegőbe szimatoltam. Az a szag… Nyilvánvaló volt, hogy
a trélerek tele vannak emberi testrészekkel.
Az éjszakának még ebben az órájában is betolatott egy-egy
halottaskocsi a fogadóterületre: mindegyik egy testzsákot
hozott. A Ground Zero-n{33} a kutatócsoportok éjjel-nappal
dolgoztak, hasonlóképpen pedig a patológusok is: Yvonne
önként jelentkezett az éjszakai műszakra. Meg a nappalira is:
akkor aludt valamicskét, amikor lehetősége adódott rá.
Nagy rugalmasságot igényelt, hogy az ember boldoguljon
ebben a bizarr és zavarba ejtő környezetben. Sokan
kénytelenek voltak megállapítani, hogy valójában nem
rendelkeznek ezzel a rugalmassággal, és a mentésben részt
vevők, illetve a halottasházi dolgozók óriási számban
szenvedtek el lelki traumát. Egyesek bírták. Másokat, akik úgy
festettek, mintha gránátnyomás érte volna őket, hazaküldtek.
A váltások beosztása következtében soha nem „csúszott” a
formális vizsgálat és azonosítás folyamatának kezdete. A
testzsákok némelyikéről tudták, hogy egy-egy rendőr vagy
tűzoltó holtteste van benne, aki életét kockáztatta – és
vesztette – a véres káoszban. E testületek tagjainak, amikor
beszállították őket az OCME-be, bátorságuk elismeréseképpen
zászlós díszőrség tisztelgett.
Sok testzsákban teljes, vagy majdnem teljes holttestek
voltak. Kisebb testrészek néha kisebb dobozokban érkeztek.
Minden vészhelyzetkezelő helyszínen alapszabály, hogy ha
a mentőalakulatok valamely tagja talál – mondjuk – egy ujjat,
ezt külön kell lajstromba venni, és egyedi azonosítószámmal
ellátni, még akkor is, ha meglehetősen egyértelműnek tűnik,
melyik holttesthez tartozik. Ennek a katasztrófának a

396
jellegéből következően, illetve a becsapódások, valamint az
épületek összeomlásának során ható óriási erők miatt sok test
gyakran oly sok részre szakadt, hogy ezeket puszta ránézésre,
feltalálási helyeik vagy ruhadarabjaik alapján nem is lehetett
egymáshoz társítani. Már nagyon korán nyilvánvalóvá vált,
hogy sok, vagy esetleg az összes azonosításnál DNS-teszthez
kell folyamodni. Úgy tűnt, ennek a nagyszerű technikának a
segítségével a végtagok, darabok, testrészek, szövettöredékek
később (olykor sokkal később) állnak majd össze valamilyen
test- vagy testmaradványfélévé. Mint minden
tömegkatasztrófánál, az áldozatok azonosítása óriási
adminisztratív és tudományos műveletnek ígérkezett, ehhez
jött, hogy ebben az esetben a feladat minden szempontból
nagyobb, embert próbálóbb és nehezebb volt, mint bármi,
amivel korábban szembekerültek.
Beérkezésükkor a holttesteket az elsődleges
fogadóhelyiségbe vitték, ahol előzetes vizsgálatokat végeztek
rajtuk. Ezután közvetlenül valamelyik vizsgálórészlegbe
kerültek. Minden részlegben egy-egy teljes, rendőrökből,
patológusokból, fotográfusokból, radiológusokból és
asszisztensekből álló csapat dolgozott. A boncolásokat a
szokásos módon hajtották végre, teljes holttesteken vagy
holttestek részein. Részletek sokaságát jegyezték fel, s ezeket
az információkat összekapcsolták a ruhamaradványokkal és
személyes tárgyakkal – ékszerekkel, hitelkártyákkal stb. – és
minden más dologgal, illetve részlettel a holttest közvetlen
feltalálási helyéről. A holttestet vagy holttestrészt ezután
gondosan megszámozták, és egy egyedileg megszámozott
trélerbe, egy egyedileg megszámozott polcra szállították.
A holttestekkel nagy tisztelettel bántak, és gondjuk volt
arra, hogy a trélerekben tisztaság és rend legyen. A csillagos-
sávos lobogók az államra, a virágládák az emberekre

397
emlékeztették a jelenlévőt. A  trélerek megoldották az összes
ilyen tömegkatasztrófa legnagyobb problémáját, azt
tudniillik, hogy mielőtt az azonosítás elvégezhető, nem
annyira a halottakkal kapcsolatos műveleteknek, mint inkább
a tárolásuknak van jelentősége. Ezután ki lehet adni őket
hozzátartozóiknak. Nyilvánvaló volt számomra, hogy az
amerikaiak elképesztő eredményességgel dolgoznak, illetve
hogy módszeresen és kegyelettel végzik feladataikat.
Amennyire csak lehetett, igyekeztem a háttérben maradni,
mivel a helyszínen mindenki keményen dolgozott. Ugyancsak
visszafogottságra törekedtem, amikor másnap visszatértem,
hogy találkozzak magával a tiszti főorvossal, Charles
Hirschsel. Hatvanas, alacsony, vékony ember volt, lerítt róla a
fáradtság: ő vezényelte ezt a hatalmas műveletet – összevarrt
fejbőrrel, törött bordákkal. Az első mentőcsapatokkal érkezett
a World Trade Centerhez, még mielőtt az első torony
összeomlott volna. Vajon hogyan úszta meg viszonylag
csekély sérülésekkel, mikor pedig kollégáira, akik mellette
álltak, törmelék hullott, s most intenzív osztályokon
feküdtek…?
A trélerek gyorsan teltek. Végül arra a következtetésre
jutottak, hogy 2753-an haltak meg – de összesen 70  ezer
testrészt vagy -fragmentumot találtak. Sok test ízzé-porrá
zúzódott, vagy a kezdeti robbanáskor, vagy amikor az
épületek leomlottak. Sokkal könnyebb lett volna mindent
egyetlen tömegsírba helyezni, de a holtak hozzátartozói nem
lettek volna képesek elviselni annak gondolatát, hogy
szeretteiket esetleg a repülőgép-eltérítőkkel együtt temették
el.
A World Trade Centerből megmaradt összes törmeléket
hamarosan mindenestül átszállították a Staten Islandre (a
Hudson-torkolatvidék egyik szigetére) egy régi

398
hulladéklerakó helyre, amely furcsamód a Fresh Kills{34} nevet
viseli. Az egészet az utolsó szemig átrostálták, nem is egyszer,
hanem kétszer; a gyakorlott csapatot a rendőrség és az FBI
vezette, és tagjai voltak antropológusok és orvosok is. Ezután
kezdődött a hosszú-hosszú folyamat, a majdnem 3 ezer ember
DNS-ének azonosítása. Minden apró emberi szövettöredéket,
minden személyes jelentőségű leletet azonosítani kellett.
Ez a program valójában sok éven át tartott: 2013-ban még
folytak az azonosítások. Végül 2015-re 1637 áldozat
azonosítása történt meg: ők éppen a hatvan százalékát tették
ki azoknak, akik a feltételezések szerint meghaltak. A többiek
porrá lettek, ahogyan végül minden test azzá kell hogy
legyen. Egyes jelenlegi tervek szerint Fresh Killst a világ
legnagyobb városi parkjává alakítják.
Egy antropológus barátomat, aki részt vett a törmelékek
átrostálásában, mint oly sokakat, akiknek közük volt a
katasztrófához, traumatizálta ez a tevékenység. Miután
hónapokon át szitált emberi szövet- és csontdarabkákat
keresve, repülésiszonya támadt. Amikor visszatért az
Egyesült Királyságba, mielőtt beszállt volna a repülőgépbe,
minden testrészére, minden egyes végtagjára felírta a nevét,
arra az esetre, ha a gép le találna zuhanni, s a teste darabokra
szakadna. Mi több, számos évnek kellett eltelnie, míg ismét
munkába állhatott.
Rövid utazásom vége felé elvittek egy jellegtelen
manhattani épülethez, amelyben a brit konzulátus egyik
irodája működött. A brit külügyminisztérium egy
munkacsoportja fogadott. Ekkorra tudtuk, hogy sok a brit
halott – a számukat azonban nem.
– Nos – tudakoltam az egyik tisztviselőtől –, hogyan fogjuk
hazavinni a mi brit holttestjeinket?
Kíváncsi voltam, hogyan képzelik a halottak

399
hazaszállítását. Ekkor egyikük, egy politikus azt mondta, hogy
a londoni repülőtérről egy lassú konvoj viszi majd el a brit
lobogóval bevont koporsók hosszú sorát.
A fejemet ráztam. Csaknem két napja talpon voltam,
megdöbbentett, amit tapasztaltam, elfáradtam. Számomra,
akinek jóval több közöm volt a dologhoz, ez a zászlódíszes
halottaskocsi-karaván politikai ihletésű attrakciónak tűnt,
amelynek célja, hogy fokozza a helyzet drámaiságát, és
alkalmat teremtsen a kormánynak a fényképezkedésre.
Éreztem, hogy valami veszedelmes érzés kezd feltolulni
bennem, valami igazán ijesztő, olyasmi, ami könnyen
tomboló dühvé fajulhat, ha engedem. Én pedig soha nem
vagyok mérges, nemhogy dühös… Most azonban kiszaladt a
számon:
– Koporsók? Koporsókat mondott? Ezeknek az embereknek
a többsége porrá zúzódott, ért engem? Koporsók helyett
alighanem gyufásdobozokban fogják hazaküldeni őket!
Meredten bámultak rám. Ezután már nem sok szó esett,
köszönetet mondtak nekem és elbocsátottak.
Jelentésemben méltattam az amerikaiak
katasztrófamenedzselését, és rámutattam: felhasználhatnánk
az ő szervezési megoldásaikat ahelyett, hogy saját magunk
állnánk neki kidolgozni őket. Ennek eredményeképpen, noha
a brit halálos áldozatok száma ténylegesen hatvanhét volt, az
Egyesült Királyságban minden velük kapcsolatos feladatot
egyetlen halottkémi intézet oldott meg, amelyet egy tapasztalt
és empatikus halottkém irányított. Mindössze egyetlen
amerikai rendőrtiszt repült át az óceánon, hogy tanúskodjék.
És csak egyetlen ítélet született: ismeretlen vagy ismeretlenek
által elkövetett szándékos emberölés történt.

400
Négy évvel később Londont is iszlamista támadás érte. 2005.
július 7-én ötvenkét emberrel végzett, és több mint hétszázat
sebesített meg a terroristák négy bombája, amelyekből
hármat a londoni földalattiban robbantottak fel, egyet pedig
egy buszon. Szó szerint néhány nappal korábban, az
előkészítésbe immár több kormányszervezetet is bevonva
hagyták jóvá a tömegkatasztrófa-tervet, amelyről Alison
Thompson halottkém és én még az 1990-es években kezdtünk
el gondolkodni.
Ekkor nem tartózkodtam a fővárosban, amikor azonban
kiadták a segélykérő felhívást, azonnal visszarepültem, és
munkába álltam a kitűnő, sátrakban elhelyezett halottasház-
létesítményben, amelyet kevesebb mint negyvennyolc óra
alatt hoztak létre a Cityben, a Honourable Artillery
Company{35} sportpályáján.
Az összes holttestet idehozták, és a létesítmény, sőt egész
tervünk teljességgel működőképesnek bizonyult. Végtelenül
szomorúan végeztem a munkámat. Valahol mélyen, lelkem
valamely nem racionális részével abban reménykedhettem,
hogy ha kidolgozunk egy tervet, a sors talán megkímél
bennünket attól, hogy használni is kelljen azt. Igazi
vágyvezérelt gondolkodás!
A krízis kezeléséért felelős halottkémek egyvalamit talán
bántak. A Marchioness áldozatainak hozzátartozói keményen
bíráltak minket, hogy elvégeztük az áldozatok teljes
boncolását, mert szerintük erre semmi szükség nem volt,
hiszen egy ilyen katasztrófa után a halálozási okok
tökéletesen egyértelműek. Ennek következményeképpen a
2005-ös robbantások után arra utasítottak bennünket, hogy
ne végezzünk teljes boncolásokat. A mi dolgunk csak az
azonosítás volt. Ha felnyitottunk egy-egy holttestet, csakis
azért tettük, hogy megnézzük az epehólyagját és a vakbelét,

401
ha ugyanis ezeket valamikor eltávolították, az segíthette az
azonosítást.
Később, szokatlan módon, bírálatok érték a
mentőszolgálatot, amiért túlságosan lassan mentette a
sebesülteket.
A személyzet nem mehet olyan helyre, ahol baja eshet, és
mivel fennállt a veszélye, hogy további pokolgépeket is
telepítettek, utasították őket, hogy várjanak, mielőtt
behatolnak egy robbanás sújtotta területre. Egyesek vádakat
fogalmaztak meg, amelyek szerint ez a késlekedés bizonyos
számú halálesetnek is oka volt. Mások arra célozgattak, hogy
bizonyos áldozatok hozzátartozóinak ügyvédjei kártérítést
követelnek majd a vészhelyzeti szolgálatoktól. Mivel teljes
boncolásokra nem került sor, mi, patológusok nagy
erőfeszítések árán igyekeztünk választ adni a családok és a
halottkém által feltett kérdésekre, hogy elejét vegyük az efféle
igényeknek.
Tanultam az esetből. Évekkel később én voltam a felelős
patológus egy Derrick Bird nevű taxisofőr fegyveres
ámokfutása ügyében, amely nagyon emlékeztetett a Michael
Ryan-féle, húsz évvel korábbi, hungerfordi vérengzésre.
Akadtak, akik szorgalmazták, hogy mellőzzem a teljes
boncolást – azon az alapon, hogy nyilvánvaló, mi okozta az
áldozatok halálát. Emlékezve 2005. július 7-ére, nem
engedtem nekik. Először a lövedék pontos helyzetének
megállapítására minden páciensről MRI-felvétel készült, és
minden holttesten teljes boncolást végeztünk. Senki sem
akadt, aki bírálta volna, ahogyan a vészhelyzeti szolgálatok
reagáltak.

402
 31

Oszama bin Laden tevékenységével másodszor 2011.

szeptember 11-e után egy évvel, Bali szigetén kerültem
érintkezésbe. Bin Ladenhez köthető iszlamista szélsőségesek
két bombát robbantottak ezen az Indonéziához tartozó szép
szigeten, zsúfolt turistaközpontokban: több mint 200 embert
öltek meg. Többségük nyugati üdülővendég volt, nagyrészt
harminc év alattiak.
Néhány órán belül ezúttal is egy repülőgépen ültem.
Meglehetősen nagydarab férfiak közelében ültem. Arra
gondoltam, talán a különleges erőknél szolgálnak.
Tulajdonképpen egész úton nem beszéltünk, habár úgy
véltem, mind ugyanabból az okból repülünk keletre.
Feltételeztem, ők úgy gondolják, hogy turista vagy riporter
vagyok. Amikor azonban a Denpasar repülőtéren engem
senki sem fogadott, ők észrevették ezt, és – első ízben – a
poggyászfutószalagnál megszólítottak:
– Bevigyük a városba, doki?
– Honnan tudják, ki vagyok?
– Ránézésre kitaláltuk, hogy maga nyilván a kórboncnok.
– Hogyhogy?
– Hát először is: nem nevetett a filmen.
Szóval ilyenek az emberek szerint a patológusok. A halál
nyomorúságos megszállottjai, zord képű mészárosok. A
fuvarért azonban hálás voltam. Az első ember pedig, akit a
szállodában megpillantottam, Alison Thompson halottkém
volt, aki korábban történetesen Hongkongban tartózkodott, és

403
azonnal iderepült, mert tudta, hogy a brit holttestek ügyében
ő lesz az illetékes, ha majd azok megérkeznek a Heathrow-ra.
Szívélyesen üdvözöltük egymást, és bár Balin kora reggel volt,
úgy döntöttünk elindulunk a kórházba, ahol a holttesteket
tárolták.
Mielőtt eljöttem volna Londonból, úgy tájékoztattak, csak
annyi a dolgom, hogy brit szemmel figyeljem a műveletet.
Amikor azonban beléptem a halottasházba, a többi patológus
(nagyrészt ausztrálok, de németek és hollandok is voltak
köztük) megismert, mert találkoztunk nemzetközi
kongresszusokon, amelyeken mindnyájan részt vettünk, és
azonnal adtak egy öltözet ruhát, egy kötényt, gumikesztyűt és
egy szikét. – Láss neki, Dick!
A brit követség személyzete ragyogó munkát végzett:
előkerítették a brit holttesteket, ezenkívül pedig még
üzemanyagot is szereztek, amellyel működtetni lehetett a
helyben (de lehet, hogy az egész országban) található
mindössze néhány hűtőkonténert. Mi, patológusok valójában
csak a boncolások futószalagrendszerét működtettük.
Bármiféle holttest érkezett, bármilyen nemzetiségű, mi
fogadtuk. Soha nem felejtem el azoknak a tetemeknek a
látványát, sem a szagát, amelyek kint feküdtek az árnyékban,
beborítva jégkockás zacskókkal, amelyek egy
szupermarketből származtak. Nagyon szerettem volna találni
egy teherautót, tele jéggel, amelyet rájuk boríthattunk volna.
Állapotuk gyorsan változott, és nem mondhatnám, hogy
javult… Sokuk eleve darabokban érkezett, az azonosítás pedig
a szokásos kirakós feladat volt, amit csak bonyolítottak a
képzetlen közreműködők, akik mindent, amit egy területen
találtak, egyszerűen egyetlen zsákba dobáltak. Nagy
könnyebbséget jelentett, ha ráakadtunk egy különálló kézre,
rajta jegygyűrűvel, amelynek belső oldalába belevésték

404
viselőjének nevét. Apró, tragikus tétel volt, amely
kiegészítette egy darabkával a nagy, tragikus puzzle-t.
Az áldozatok többsége, akiket odavonzott a mindenféle
élvezettel kecsegtető sziget, fiatal volt és szép. Szórakoztak a
bárban vagy a mulatóban, ahol a két bomba felrobbant, egyik
a másik után. A robbanószerkezeteket egy szélsőséges csoport
telepítette, és azt feltételezték, hogy az al-Kaida pénzelte őket.
Végül megerősítették, hogy huszonnyolc brit halt meg, és
hogy a sebesültek száma összesen több mint 200, a halottaké
pedig 202 volt. Nehéz, kimerítő, megrendítő időszak volt.
Utána meglátogattam ennek a merényletnek az emlékműveit
Londonban és a nyugat-ausztráliai Perthben is, de semmiféle
emlékműre nincsen szükség ahhoz, hogy felidézze bennem az
oszlásnak indult holttesteket, a jeget, a szagot, az egyetlen,
csöpögő csapot a halottasházban, amiből vízhez juthattunk,
és a terrorizmus értelmetlenségének intenzív érzését. Nem
vagyok biztos abban, hogy valaha is maradéktalanul sikerül
megfeledkeznem róla.
Hazatérve úgy éreztem, hivatásomban eluralkodott a
bizonytalanság. Az igazságügyi kórbonctan világa változóban
volt, s immár olyasféle, új bizonytalanságoknak voltunk
kitéve, amilyenekkel a nagy Simpson sohasem volt kénytelen
szembesülni. Az egyetemek orvosi karai mindig is fizettek
nekünk azért, hogy oktatjuk szakterületünket, ám úgy
döntöttek – majdnem mindegyik, egymás után –, hogy a
továbbiakban nem finanszírozzák vagy nem tanítják a
törvényszéki patológiát. Fő okként az igazságügyi kutatások
hiányát jelölték meg, s azt, hogy tekintélyes tudományos
lapokban nem jelennek meg idevágó szakcikkek. Nekünk
azonban annyi időnket vették igénybe a boncolások, a
halottkémek és bíróságok, hogy nem tudtunk eleget tenni „a
jó egyetem” ezen új követelményeinek. Elérkezett a kutatási

405
tevékenység ismétlődő felmérések alapján folyó 
intellektuális értékelésének korszaka. Mi, igazságügyi
patológusok pedig megmérettünk és könnyűnek találtattunk.
A nagy igazságügyi kórbonctani hagyományokkal
rendelkező orvosegyetemek megszüntették ezeket a
tanszékeiket, és nem sokkal azután, hogy Iain West meghalt,
az ő Guy’sban működő birodalma is megszűnt. A St. George’s
valamivel tovább kitartott, de már az én új tanszékem halálos
ítéletét is aláírták.
Lényegében privatizáltak bennünket. Eddig ingyen
nyújtottunk igazságügyi orvos szakértői szolgáltatásokat, és
fizetésünket azoktól az egyetemektől kaptuk, amelyeken
tanítottunk, mostantól közvetlenül a rendőrségnek, a
halottkémeknek vagy a védőügyvédeknek nyújtottuk be
kiegyenlítendő számláinkat.
Tudtam, hogy a jövőben fizetés híján nehéz lesz folytatnom
bizonyos szükséges, de javadalmazással nem járó
tevékenységeimet. Olyan közérdekű munkáimról beszélek,
mint a hatóságoknak oktatni a kényszerintézkedések
biztonságos alkalmazását. Vagy mint az, hogy részt vettem a
katasztrófatervek készítésében. Mindenki mást a csoportban
a rendőrség vagy valamely más szervezet fizetett, mögöttem
azonban már nem állt ott az egyetem.
Nemcsak rendszeres jövedelmem lett oda, elveszítettem
előadásaimat és tanítványaimat is – kivéve néhány Londonon
kívüli speciális szakintézményben. Minthogy zsúfolt
előadótermekben tartottam előadásaimat, tisztában voltam
vele, mennyire érdekesnek tartják az orvostanhallgatók az
igazságügyi orvos szakértői munkát. Éreztem azt is, hogy a
törvényszéki orvostannak legalább az alapelemei mennyire
fontos részét kell hogy alkossák képzésüknek. Minden
orvosnak, tekintet nélkül arra, milyen területen működik, fel

406
kell ismernie a gyanús körülményekre utaló jeleket, hogy
tudja, mikor kell szakértőt hívnia, vagy a rendőrséghez
fordulnia. Csak hogy túlságosan sokféle „igazi”
orvostudomány versenyzett a pozíciókért a túlságosan szűkös
tanmenetben, az igazságügyi patológia pedig ekkor már csak
néhány egyetem posztgraduális kurzusain szerepelt.
Létrehoztam egy Igazságügyi Patológiai Szolgálat nevű,
széles körben FPS{36} néven ismert csoportot, amelynek
közreműködésével a londoni és délkelet-angliai patológusok
tehették a dolgukat szép, új, privatizált világunkban. S
hirtelen, miközben nyakig voltam a szolgálat tervezésében és
szervezésében, ráébredtem: lehet, hogy nem is akarok részt
venni benne.
Azon az őszön nehéz szívvel megváltam Annától, aki
egyetemre ment: végül úgy döntött, orvostudományt tanul.
Így hát elmentek, mind a két gyerekünk – Észak-Angliába.
Természetesen továbbra is szükségük volt ránk, csak épp
másképpen. A házunkat túlméretezettnek, kihaltnak és
csendesnek éreztük. Vajon ez volt az oka, hogy mind többet és
többet időztünk Man szigetén? (Ottani otthonunk közelebb
volt a gyerekekhez, mint London.)
Vajon mert előadói kötelezettségeim a St. George’son lassan
megszűntek, és már nem sok minden tartott ott bennünket?
Vagy mert szerettük házunkat a szigeten, és támogatni
akartuk Jen immár megözvegyült édesanyját – nem mintha
Maggie hagyta volna, hogy özvegysége visszavesse társadalmi
életét –, sőt, hogy mi magunk is mozgalmas életének részévé
váljunk?
Vagy… netán kezdett kimeríteni londoni munkám?
Kimeríteni olyannyira, hogy már péntek délutáni repüléseim
sem hoztak helyre kellőképpen? Úgy tűnt, minden bírósági
megjelenésem bokszmeccs, ahol kékre-zöldre vernek, s néha

407
úgy éreztem, nem vagyok elég rugalmas, hogy megbirkózzak
ezzel. Mostanra hiányzott a rugalmasság a lépteimből, ha a
rendőrség egy újabb bűnügyi helyszínre, újabb holttesthez
hívott. Feladtam a reményt, hogy valaha is odatelefonálnak
majd nekem, és a véleményemet kérik egy ügyben. A jövőbe
pillantva pedig látni véltem, amint a patológusok végül már
tendereken próbálnak szerződésekhez jutni, versengenek a
holttestekért, s még alá is ígérnek egymás árainak. A
törvényszéki patológia szolgáltatás volt, de többé már nem az
az intellektuálisan hallatlanul igényes világ, amelybe hajdan
beléptem, s amelyben helye volt a vitának, a kutatásnak és a
társadalom megváltoztatásának. Jen ugyancsak elveszítette
illúzióit munkájával kapcsolatban. Noha nagyszerű
eredményt ért el azzal, hogy élete egy viszonylag kései
szakaszában orvos lett, mihelyt elkezdett családorvosként
praktizálni, rájött, hogy igazából nem is akar az lenni. Mindig
is vágyott rá, hogy a Man szigetére költözzünk, s úgy hitte, itt
majd saját szakterületén, a bőrgyógyászatban működhet, és
ott élhet, ahol mindig is akart.
Vajon mi más késztetett bennünket az odaköltözésre?
Tudomásul vettük, hogy öregszünk? Vágytunk arra az
életmódra, amelyet Maggie és Austin annyira élvezett? A
remény, hogy ha már több időt eltöltöttünk izoláltan, egy
szigeten, hirtelen visszatér majd a hiányzó szeretetteljes
kommunikáció közöttünk?
Én – és talán Jen is – abban a valamiben szenvedtünk, amit
midlife crisis-nak{37} szokás nevezni, amelyet még soha
egyetlen kórboncnoknak sem sikerült lokalizálnia az emberi
testben, még mikroszkóp alatt sem. Amikor azonban
felkértek, hogy írjam meg a Simpson’s Forensic Medicine{38}
tizenkettedik kiadását (ha emlékeznek, ennek harmadik
kiadása volt, amely erre a pályára csábított), ezt hatalmas

408
megtiszteltetésnek éreztem. Egyben mentségnek is, hogy bár
bábáskodtam a létrejötténél, ne maradjak meg az új
Igazságügyi Patológiai Szolgálatnál. Inkább Jen is, én is
örökre elhagytuk Londont. Feladtuk Surrey csinos sövényeit
és gondosan nyírott gyepét egy szélfútta, szép házért egy
szigeten, valahol Liverpool partjai előtt. Kollégáim és
kortársaim egyetemes meggyőződése szerint tökéletesen
meghibbantam.
Nagyon boldog voltam, és szorgosan dolgoztam a ház
felújításán. Mérföldeket sétáltunk a vad és szeles
mocsárvidéken, tágas, nagyon tágas egek alatt, amelyek néha
oly felhőtlenek voltak, hogy a víz túlpartján láthattuk, hogy
ereszkednek alá a tengerbe a Mourne-hegység lejtői. Ültünk a
tűznél, miközben odakint süvöltött a szél. Vagy csak bámultuk
a mezőkön túl az óceánt, amelynek mélységei, mintegy
varázsütésre, drámai viharokat szültek. Egyetlen boncolást
sem végeztem.
És itt már volt társadalmi életünk. Ehhez mindig is
túlságosan elfoglaltak voltunk, mostanra azonban lettek
barátaink. Nem sokat számított, hogy legtöbbjüknél jóval
fiatalabbak voltunk. Egyszerűen beilleszkedtünk a
társaságba, amelyet Maggie alaposan előkészített számunkra.
Ugyan mit számított, hogy ekkorra már kissé korosodott? Még
mindig megjelent minden partin, a divattervezők kreációi,
amelyeket viselt, szinte a ház összes hálószobájának
valamennyi szekrényét megtöltötték. A tűzhelyen mindig
rotyogott valami finomság, a gin és a tonic alig várták, hogy
összekeverjék őket, Maggie-t pedig állandóan csodálók-
barátok vették körül. Jólesett köztük lennünk, jó volt a
közösség tagjainak lenni. A gyerekek gyakran látogattak el
hozzánk.
Noha boncolnom nem kellett többé, rengeteg érdekes

409
munka várt rám. Dolgoztam igazságügyi patológiai
tankönyvemen. Át-átrepültem a szárazföldre, hogy részt
vegyek a Brit Igazságügyi Patológiai Orvostársaság bizottsági
ülésein, ahol még mindig a belügyminisztériumi
szerződéseket válogattuk, és a privatizáció utáni új tájkép
számos más elemével foglalkoztunk. Bonyolult ügyekben
kérték ki a véleményemet. Több, a fizikai kényszer humánus
változatait mérlegelő és szorgalmazó minisztériumi
munkacsoport is bőséges tennivalóval látott el.
Természetesen fél szemmel odafigyeltem minden érdekes
fejleményre. Arról értesültem, hogy a rendőrség ismét
vizsgálni kezdte Rachel Nickell meggyilkolásának ügyét:
végre kezdték elfogadni, hogy Colin Staggen kívül másvalaki
is megölhette. A DNS-vizsgálatnak még hat évet kellett
fejlődnie, hogy halálával kapcsolatban teszteljék és
leleplezzék Robert Nappert, a férfit, aki olyan brutálisan
végzett Samantha Bissettel, s aki már életfogytiglani
börtönbüntetését töltötte Broadmoorban. Visszaemlékeztem,
hogyan végeztem el Samantha Bisset megcsonkított testének
boncolását, s hogy mondtam a nyomozónak, mennyire
emlékeztet engem a dolog Rachel Nickell megölésére. Azt
kívántam, bár ne értem volna be akkor egy futó
megjegyzéssel, bár erélyesebben nyilvánultam volna meg,
többet kérdeztem és állhatatosabb lettem volna.
Fontos fejleményre került sor Sally Clark ügyében is, az
asszonyéban, akit két csecsemő fia megöléséért ítéltek el. Úgy
tűnt, másodízben is fellebbezésre készül. Már két éve volt
börtönben, ezt a fellebbezését azonban új bizonyítékra
alapozta: új patológiai bizonyítékra.
Előkerültek a második kisfiútól származó vér- és
szövetminta-vizsgálatok: ezeket a bizonyítékokat a patológus
annak idején nem ismertette. Bizonyos szakértők szemében –

410
bár korántsem valamennyiében – ez arra utalt, hogy a gyerek
esetleg természetes okból, bakteriális (staphylococcus-)
fertőzésben halt meg.
A fellebbviteli bíróság feladata volt eldönteni, hogy ha az
esküdtek a per idején birtokában lettek volna ennek az
információnak, az befolyásolta volna-e döntésüket: azt, hogy
elítélték Clarkot. A három bíró úgy döntött, hogy ez
lehetséges, ennélfogva az ítélet nem volt megalapozott.
2003-ban Sally Clarkot, aki akkorra már megtört
alkoholista volt, kiengedték a börtönből. Négy évvel később
meghalt.
Sir Roy Meadow, aki előállt az elképesztő számítással, mely
szerint egy a hetvenhárommillióhoz az esélye annak, hogy
egyetlen családból két gyerek is természetes halált haljon,
hitelét veszítette a közvélemény szemében. Számos más anya,
aki ellen tanúskodott, és akik börtönbe kerültek, most sikeres
fellebbezéseket adtak be. Számításait statisztikusok vonták
kétségbe, nevét törölték az Általános Orvosi Tanács
jegyzékéből.{39} Később, jóval később helyt adtak
fellebbezésének a kizáró határozat ellen, ekkorra azonban
már túl volt a hetvenedik évén. Egyetlen téves, rögtönzött
számítás, amelyet a bíróságon, keresztkérdések pergőtüzében
végzett el, sajnálatos módon véget vetett pályafutásának és a
rendkívüli megbecsülésnek, amely korábban övezte.
Azt a patológust, aki mindkét csecsemőt megvizsgálta, aki
egyikük esetében megváltoztatta a halál okát, és
nyilvánvalóan vizsgálati eredményeket tartott vissza, az
Általános Orvosi Tanács súlyos vétségben marasztalta el.
Tizennyolc hónapra felfüggesztették azt a jogát, hogy
boncolásokat végezzen a belügyminisztérium számára.
David Southall inkább kommentátorként, mint közvetlen
résztvevőként szerepelt a Clark testvérek ügyében, ám Sally

411
Clark szabadon bocsátása most elkerülhetetlenül
hiteltelenítette nézeteit, és negatívan hatott az erősödő
gyermekvédő mozgalomra. Lehet ugyan, hogy segített
tisztábban látnunk általában a gyermekhalálozás, különösen
pedig a hirtelen csecsemőhalál szindróma bonyolult orvosi és
morális kérdéseiben, viszont a gyanúba keveredett szülők
dühös nyomásgyakorló csoportokat hoztak létre, miként azok
is, akik vele rokonszenveztek. (S vajon nem érezzük-e át
valamennyire mindnyájan azok haragját, akik azt állítják,
hogy igaztalanul megvádolták őket?)
A csoportok bepanaszolták Southall professzort a GMC-nél,
amely továbbította tiltakozásaikat saját orvosi törvényszéki
szolgálatának. Alkalmatlannak ítélték hivatása gyakorlására,
és törölték a névjegyzékből. Sok évébe került, míg elérte, hogy
egy fellebbviteli bíróság hatálytalanítsa elítéltetését. Az, hogy
a GMC megbélyegezte, jelentős sajtónyilvánosságot kapott:
későbbi teljes rehabilitálásáról szinte senki sem tudósított.
A Sally Clark-eset jó illusztrálhatja viszonyunkat a hirtelen
csecsemőhalál szindrómához. A gondolkodás divatjainak nem
lehetne helyük a tudományos igazság világában – a helyzet
azonban nem ez. Az asszonyt tíz évvel korábban egyszerűen
tragikus figurának tartották volna, amiért elveszítette két
csecsemőjét. Mire az első kisfiú meghalt, a hirtelen
csecsemőhalál szindróma már kevésbé volt felkapott, de még
széles körben jelölték meg a halál okaként. Mire Sally Clark
második kisfia is meghalt, a közfelfogás továbblépett, és az
ország bármelyik patológusa számításba vette az üggyel
kapcsolatos összes körülményt. A halál okaként tényszerűen a
csecsemő megrázását jelölték meg, ami tükrözi, hogy a
„megrázott csecsemő szindróma” akkoriban közhelyszámba
ment. Az eset általánosságban rávilágított mélységes, újsütetű
gyanakvásunkra azokkal az anyákkal szemben, akiknek a

412
csecsemői hirtelen halállal haltak meg. Sikeres fellebbezése
talán tükrözte, hogy a nagyközönség újragondolta, indokolt-e
az ilyen fokú gyanakvás.
Valójában, noha az ügyben szereplő patológus, ami a
tények rögzítését és nyilvánosságra hozatalát illeti,
bizonyosan követett el hibákat, az orvosi bizonyítékegyüttes
rendkívül összetett és ellentmondásos volt, és a bíróság előtt
szakértők hatalmas sokasága szegült szembe egymással a két
gyerek halálának szinte minden aspektusával kapcsolatban.
A Clark-ügyben az igazság, mint oly sokszor, nemhogy
egyértelműnek, jóval inkább meglepően cseppfolyós
állapotúnak bizonyult. A bíróságok őszinteséget és igazságot
akartak, majd úgy döntöttek, inkább válogatnak, és saját
megállapításaikat fogalmazzák meg rendkívül bonyolult
orvostudományi ügyekben.
A Clark-ügy tragédiájából senki sem keveredett ki
sértetlenül. Az igazságügyi patológusok számára bizonyosan
szörnyű emlékeztető volt, ami a hivatásunkkal járó hatalmas
felelősségre figyelmeztetett.

413
 32

Bármennyire élveztem is a Man szigeti életet, néhány év

múltán kezdett hiányozni a mindennapos igazságügyi
patológiai munka inspiráló közege. Hiányzott a
halottasházban és a bűnügyi helyszíneken megtapasztalt
bajtársiasság, az érzés, hogy egy szorosan együttműködő
csapat tagja vagyok. Eszembe jutott az összes érintett
nagyszerű humanizmusa – miközben ott feküdtek előttünk a
kegyetlen, gyilkos embertelenség bizonyítékai.
Ez a hiányérzetem a bizottsági munka következtében
kezdett megszűnni. Különösen nagy részt vállaltam azoknak
az irányelveknek a megalkotásában, amelyek egy új kihívás, a
fokozódó kokain- és crack{40}-használat kezelésében segítették
a rendőrséget. Ez a drog egyes felhasználóknál rendkívüli
mentális állapotot képes előidézni, erőssé válnak tőle, akár a
bivaly, és kétszer olyan veszélyessé. Hogyan lehet megfékezni
ezeket a nagy erejű, veszélyes embereket a közösség
védelmében anélkül, hogy meg is ölnék őket? Ennek a
problémának a megoldása értékes, jó munkának tűnt,
különbözött azonban egy halottasházbéli probléma
megoldásától. Ekkoriban úgy tűnt, egy csapásra megszűnt a
kapcsolat köztem és a holttestek, köztem és a bűnügyi
helyszínek… köztem és az első vonalbeli küzdelem közt.
Aztán 2004-ben résztvevőjévé lettem az akkoriban folyó
egyik legérdekesebb és legnagyobb jelentőségű nyilvános
vizsgálatnak, amely hét évvel korábbi és sok-sok
mérföldnyire történt események nyomán indult.

414
 *

Az 1997. augusztus 31-i hétvégén nem én voltam a

belügyminisztérium ügyeletes patológusa: ez a poszt akkor St.
George’s-beli kollégámnak, Rob Chapmannek jutott. Aznap
kora hajnalban a walesi herceg felesége és Dodi al-Fayed
halálos közlekedési balesetet szenvedtek egy párizsi
alagútban; a férfi a helyszínen halt meg, a hercegnő a
kórházban, egy operációt követően. A holttesteket még
ugyanazon a napon a repülőgépen a királyi légierő northolti
támaszpontjára szállították, majd a nyugat-londoni
halottkém, John Burton, aki történetesen a királyi udvarnál
illetékes halottkém is volt, vállalta értük a további
felelősséget. Aznap este Rob – magas rangú rendőrtisztek,
nyombiztosítók, bűnügyi helyszínelők, a halottkém és a nagy-
londoni rendőrség fotográfusai, továbbá halottasházi
asszisztensek társaságában, miközben odakint ennél is több
rendőr tartotta vissza a nagyközönséget – Fulhamben
elvégezte a boncolást. Mindketten a baleset következtében
elszenvedett sérüléseikbe haltak bele.
A kettejük halálával kapcsolatban azóta is szüntelenül
tesznek fel kérdéseket. A rendőrség, hogy gátat vessen a
konspiráció-elméleteknek, 2004-ben vizsgálatot kezdett,
melyet Sir John Stevens, a nagy-londoni rendőrség főnöke, a
későbbi Lord Stevens vezetett, és annak megállapítása volt a
célja, vajon léteznek-e olyan okok, amelyek alapján a
halálesetek bármi másnak tekinthetők, mint közúti
közlekedési balesetnek. Az udvar új halottkémje, Michael
Burgess indítványozta, hogy e vizsgálatban én működjek
közre patológusként. Természetesen mindkét holttestet régen
eltemették, így az én dolgom az volt, hogy megvizsgáljam a
bizonyítékokat, amelyeket kollégáim 1997-ben produkáltak.
Közismerten sok spekuláció született a baleset okával

415
kapcsolatban, szerintem azonban semmiféle kétség nem fér
ahhoz, hogy Dodi és Diana a hátsó bejáraton át hagyták el a
Ritzet a szálloda Mercedesével, amelyet Henri Paul vezetett,
majd miközben – nyomukban fotósokkal – átszáguldottak
Párizson, kocsijuk száz kilométer per órás sebességgel
nekiütközött az Alma-alagút tizenharmadik betonoszlopának.
Amikor a kocsi egy ilyen ütközés után megáll, a benne ülők
teste – ha nincsenek a biztonsági övvel bekötve – nem áll meg
a járművel együtt, hanem a szélvédőnek, a műszerfalnak,
vagy az előtte ülőnek csapódik. Diana és Dodi a hátsó ülésen
nem kötötték be magukat biztonsági övvel, ahogyan a vezető
sem. Ő a kormánynak csapódott, amit a sérüléseiből is meg
lehetett állapítani. Mikroszekundumokkal később azonban
hátulról nekivágódott a jól megtermett Dodi teste is. Henri
Paul valósággal Dodi légzsákjának szerepét töltötte be, és
azonnal meghalt. Dodi is.
Diana valamelyest szerencsésebb volt, mert előtte, a sofőr
jobbján ott ült al-Fayedék egyik testőre, Trevor Rees-Jones. A
testőrök rendszerint nem kapcsolják be a biztonsági övet,
mert korlátozza őket szabad mozgásukban, Rees-Jones
azonban az utolsó pillanatban – talán mert megijesztette,
ahogyan Henri Paul vezetett, vagy mert valószínűnek tartott
egy ütközést – becsatolta magát. A biztonsági öveket úgy
tervezik, hogy miközben visszafogják az utast, azért
fokozatosan engednek is. A testőrt tehát megtartotta az öv, és
bizonyos fokig megtartotta a légzsák is, amely ekkorra
felfúvódott, miközben Diana teste előrevágódott a hátsó
ülésről. Sokkal könnyebb volt Dodinál, és valószínűleg Rees-
Jones öve is felfogott valamennyit az erőből, és ez valamelyest
csökkentette becsapódásának energiáját. Mivel
biztonságosabb helyzetben volt, mint Dodi, valójában csak
néhány csonttörést és enyhébb mellkasi sérülést szenvedett.

416
 Mivel Dodi al-Fayed és Henri Paul a mentőautó
megérkezésekor nyilvánvalóan halottak voltak, a felcserek
azonnal a sérültekkel kezdtek foglalkozni. Nem ismerték fel
Dianát, aki a beszámolók szerint még tudott beszélni. Trevor
Rees-Jones egyszerre szenvedte el, hogy saját súlya
előrekényszeríti, Dianáé pedig hátulról csapódik neki, s úgy
tűnt, sokkal súlyosabban megsérült. Ezért természetesen
elsőként őt emelték ki a kocsiból. Diana egyébként
gyakorlatilag csapdába esett a jobb első ülés mögött, míg
Rees-Jonest ki nem szedték.
Utóbbit mint a súlyosabb sebesültet, az első mentőautóba
tették. Dianát ezután kiemelték a kocsiból, és kórházba vitték.
Senki sem tudta, hogy egyik tüdejében keletkezett egy apró
vénarepedés. Ez a hely rejtetten, mélyen a mellkas
középpontjában helyezkedik el. A vénák természetesen
nincsenek kitéve ugyanannak a pulzáló magas nyomásnak,
mint az artériák. Jóval lassabban véreznek, sőt olyan lassan,
hogy elég nehéz felismerni a bajt, s ha mégis sikerül,
helyrehozni még ennél is nehezebb.
A mentőknek először úgy tűnt, hogy Diana megsérült, de az
állapota stabil. Állapotának megítélésén javított, hogy képes
volt a kommunikációra. Miközben azonban mindenki Rees-
Jonesra összpontosított, a sérült vénából lassan folyt a vér
Diana mellkasába. Amikor megállt a szíve, mindent
megtettek, hogy újraélesszék, a kórházban pedig operációt
hajtottak végre rajta, amelynek során végre felismerték a
problémát, és megpróbálták helyreállítani a vénát, ekkor
azonban már sajnos késő volt. Az állapotában bekövetkezett
változás, vagyis hogy kezdeti eszméletlensége után úgy tűnt,
életben marad, jellemző tünete egy létfontosságú véna
megrepedésének. Elszenvedett sérülése annyira ritka, hogy
azt hiszem, teljes pályafutásom során nem találkoztam

417
hasonlóval. Diana igen enyhe sérülést szenvedett – de rossz
helyen.
Halála klasszikus példája annak, ahogyan szinte minden
haláleset után mondani szoktuk: bárcsak. Bárcsak kissé más
szögben csapódott volna az ülésnek. Bárcsak lassabban
vágódott volna előre. Bárcsak azonnal betették volna egy
mentőbe. Diana esetében azonban a legnagyobb bárcsak saját
magán múlott. Bárcsak viselte volna a biztonsági övet. Ha ez
visszafogta volna testét, valószínűleg két nappal később meg
tudott volna jelenni a nyilvánosság előtt – fekete monoklival a
szeme körül, törött bordái miatt talán kissé nehezen
lélegezve, törött karjával karfelkötő kendőben.
Halálának patológiája meggyőződésem szerint teljesen
egyértelmű. Annak a tüdővénának az apró, végzetes repedése
köré azonban számos más tényt odaszőttek, melyek
némelyike kellően homályos volt ahhoz, hogy teóriák
sokasága szülessen.
A konspirációs teóriák hívei – különösen Dodi apja,
Mohammed al-Fayed – úgy hiszik, hogy az ütközés nem volt
véletlen, hanem a balesetet megrendezték. A legáltalánosabb
elképzelés szerint a párral azért végeztek, mert Diana azzal
készült zavarba hozni a brit felső köröket, hogy bejelenti:
terhes. Mivel boncolását nem én végeztem, nem jelenthetem
ki kategorikusan, hogy nem volt az. Rob Chapmant ezzel
kapcsolatban kikérdezték (keresztkérdésekre is válaszolnia
kellett), ő pedig kifejtette, hogy terhességre semmi sem utalt:
két héttel a fogantatás után – de hárommal bizonyosan –
felfedezhetők lettek volna testi változások. Már azelőtt is,
hogy maga a hercegné tudott volna terhességéről.
Voltak, akik megkérdeztek, vajon rávehették-e Robot, hogy
hazudjék. A válasz erre határozott nem. Soha nem térne le az
útról, amelyet egy életen át járt, hogy egy boncolással

418
kapcsolatban elleplezze az igazságot. (Ami azt illeti, én sem
tenném.)
A konspirációs elméleteket azonban nem kizárólag Diana
állítólagos terhességére alapozták. Számtalan okot hoztak fel
annak magyarázatául, miért karambolozott az autó aznap
éjjel, s a teóriáknak tápot adtak az eset különböző
furcsaságai.
Először is egy másik kocsi, egy fehér Fiat Uno, amely
látszólag azelőtt ütközött a Ritz Mercedesével, mielőtt ez
belerohant az oszlopba. Soha senki nem tudta azonban
megállapítani, mi történt, mert sem az autót, sem a vezetőjét
nem találták meg – annak ellenére, hogy kiterjedt keresést
folytattak Franciaország- és Európa-szerte.
A sofőrrel, Henri Paullal kapcsolatban is felmerült
furcsaság. Vérmintáiból kiderült, hogy ittas volt, ezt azonban
hevesen vitatták hozzátartozói és egyesek azok közül, akik
röviddel a karambol előtt a társaságában tartózkodtak.
Egyesek azt a vádat fogalmazták meg, hogy Paul vérmintáit
valaki máséival cserélték ki, többek között azért, mert a
mintában megtalálták egy gyerekek számára gyártott
gilisztaűző gyógyszer nyomait. Paulnak sem gyerekei, sem
gilisztái nem voltak. Azonban a szert széles körben ugyancsak
használják kokain „felütésére”, noha a férfi nyilvánvalóan
nem fogyasztott kokaint sem aznap este, sem az azt megelőző
néhány napban. Ráadásul vérében kivételesen magas – noha
nem halálos – volt a szén-monoxid mennyisége, és ezt sem
tudta senki kielégítően megmagyarázni.
Igen szokatlan módon Diana holttestét bebalzsamozták.
Egy francia temetkezési vállalkozó érkezett a kórházba, hogy
ezt a műveletet elvégezze, és valójában soha senki nem adott
magyarázatot arra, hogy miért és ki hívta oda: bizonyosan
nem a párizsi kórház patológusa. A magyarázat valószínűleg

419
az, hogy a balzsamozás szokványos eljárás a királyi család
tagja esetében, mivel azonban a holttesteket repülőgépen
azonnal visszaszállították az Egyesült Királyságba, és Rob
huszonnégy órán belül elvégezte a boncolásukat, nem volt
tényleges szükség rá, hogy a franciák tartósító folyadékkal
töltsék fel Diana testét. Ezzel eleve tönkretettek mindenfajta
toxikológiai eredményt. Egyesek ezt gyanús cselekménynek
ítélték, de mert sem Diana, sem Dodi nem vezetett, nehéz
belátni, miféle jelentősége lett volna bármiféle toxikológiai
vizsgálatuknak.
Nem kevés diplomáciai kötélhúzás után, és jó néhány
kérdéssel felfegyverkezve Párizsba mentünk – a rendőrségi
team és én. A francia hatóságok nem fogadtak szívélyesen
bennünket, sőt még túlságosan segítőkésznek sem lehetett
nevezni őket, láttuk azonban az ütközés helyszínét, sőt végül
még magát a kocsit is. Más szakértők a Paul vérében talált
szén-monoxidra igyekeztek magyarázatot találni, és azonnal
vizsgálni kezdték a légzsákot, engem azonban feladataim
természetesen a halottasházba szólítottak.
Itt találkoztam Dominique Lecomte professzor asszonnyal,
az elbűvölő patológussal, aki aznap éjjel szerencsétlenségére
ügyeletes volt. Jól beszélt angolul, míg csak szóba nem
hoztam a boncolást, és rá nem kérdeztem, hogy a
nyilvántartási rendszerek esetleges hibái alapján
elképzelhető-e, hogy a vérminták netán nem Henri Paultól,
hanem valaki mástól származnak. E pillanattól kezdve nem
sokat mondott, és ragaszkodott hozzá, hogy kizárólag tolmács
közreműködésével beszéljünk, egyébként pedig gyakran
pillantott a mellette ülő tolmácsra, hogy kikérje tanácsát.
Remélem, megértette, mennyire rokonszenveztem vele, és
mennyire beleéltem magam a helyzetébe. Egy átlagos
szombat éjszakán egy nagyvárosi halottasházban az

420
átlagosnál magasabb a közúti balesetek, bűncselekmények és
a verekedések áldozatainak száma. Párizsban a patológusok
ezért nem hét végén foglalkoznak velük, hanem hétfőn reggel
kezdik meg a boncolásukat. Lecomte professzor ezért
otthonában aludt, amikor az éjszaka közepén kirángatták
ágyából. A szokatlan helyzetben váratlanul hatalmas nyomás
nehezedett rá. Autóbalesetben meghalt az asszony, akinek
arcát a világon a legtöbbet fotografálták, és a halottasházba
került a sofőrje meg a barátja is. Különböző kormányok
képviselői, hozzátartozók és a nemzetközi sajtó hangosan
követelték, hogy a professzor közzétegye következtetéseit.
Ha ekkora feltűnést keltő haláleset történik, az általános
szabály, hogy megállunk. Mindent lassan csinálunk. Minden
eljárást hibátlanul és szigorúan meghatározott sorrendben
végzünk. Megéri követni ezeket a szabályokat, mert egy
híresség halála azzal jár, hogy utóbb az ember minden
lépését hosszú időn át nyilvánosan és szűk körben is
megkérdőjelezik. Az eseménnyel egy időben nyomás
nehezedik ránk, hogy lehetőleg minél gyorsabban végezzünk
minden szükséges teendőnkkel. Feleannyi idő alatt, feleannyi
információ birtokában. Bonyolult szakmai kérdésekre adjunk
egyszerű válaszokat, lehetőleg azonnal. A magam bőrén
tapasztaltam, hogy ezekben az esetekben senki sem mond
köszönetet. Soha. Csak kritikai észrevételek hangzanak el,
mert olyasmit csináltunk, amit nem kellett volna, vagy (és ez
a gyakoribb) elmulasztottunk megtenni valamit, amit utólag
visszatekintve esetleg meg kellett volna tennünk.
A patológusok sajnos ebben a helyzetben engednek a
hatalmas nyomásnak, hajlamosak elsietni, elnagyolni
dolgokat, szabálytalan sorrendben végzik a műveleteket, és
viselkedésük – rájuk nem jellemző módon – véletlenszerűnek
tűnhet. Nem azt akarom mondani, hogy Lecomte professzor

421
hirtelen ötletektől vezérelve boncolt volna. Úgy gondolom, jó
munkát végzett, s bár utóbb felfedeztem néhány hibát, nem
bírálom. Nagyon is meg tudom érteni továbbá óvatosságát,
amit akkor tanúsított, amikor egy brit patológus érkezett
hozzá, aki szívósan kérdezgette, vajon mennyire követte a
helyi műveleti előírásokat, miután váratlanul felverték
álmából, hogy egy különösen kimerítő éjszakán át dolgozzék
– hét évvel korábban.
A Stevens-vizsgálat négymillió fontba került, eredménye
pedig egy 900 oldalas jelentés lett, amelyet végül 2006 végén
nyújtottak be. Ez állt benne: „A jelenleg hozzáférhető összes
bizonyíték mérlegelése után megállapítjuk, hogy senki sem
szőtt összeesküvést az autóban ülők bármelyikének
megölésére. Tragikus baleset történt.”
A jelentés nem állította le az összeesküvés-elméletek híveit,
legkevésbé Mohammed al-Fayedet. 2007-ben, sokféle
nyomásgyakorlás eredményeképpen, teljes vizsgálat indítását
jelentették be. Engem szakértő tanúnak hívtak, és ezúttal
végre sikerült rábeszélni a franciákat, hogy többet
bocsássanak rendelkezésünkre dossziéik adataiból. Én
természetesen már láttam Henri Paul teljes boncolási
jelentését. Azután, szeptember végén, nagyon közel a
vizsgálat kezdetéhez a francia hatóságok végre kiadták Henri
Paul boncolási fotóit.
1997-ben a rendőrségi fotósok filmes fényképezőgépeket
használtak. A negatívok sorszámait feltüntették a papírképek
hátulján, ezért könnyű volt követni a halottasházban készített
képek sorrendjét. Az első fotón világosan látszott, hogy Pault
arccal lefelé fektették le a vizsgálat kezdetén. Patológiából
úgy tanuljuk, hogy az egész mikroszkópos metszetet nézzük –
mindig fennáll az esélye, hogy a szélén van egy aprócska
rákos szövetdarab. Ugyanez a szabály vonatkozik a

422
fényképekre is. Kezdetben ne vegyünk tudomást a
nyilvánvalóról, a szembeötlő dolgokról, inkább a hátteret
nézzük. Megnéztem tehát a hátteret Paul fotóin, és egy sor
üres üvegpalackot láttam, ott álltak sorban, várva a
vérmintáira, a boncasztal melletti kiöntőn, a holttest mögött.
Lecomte professzor jelentése egy hatalmas bevérzéses
területet írt le Paul nyakának hátulján, amelyet valószínűleg
Dodi testének becsapódása okozott. Ebben semmi szokatlan
nem volt. Nagyon különösnek tűnt azonban, hogy az egymást
követő képeken egyre több volt a teli véres palack. Több is
akadt, amely nyilvánvalóan tele volt, mielőtt a testet
átfordították volna, hogy felnyithassák a mellkasát és a hasát.
Ennek nem lett volna nagy jelentősége, ha Lecomte
professzor nem állapítja meg jelentésében, hogy a
vérmintákat, amelyeket elemzésre benyújtott, a szívből vette.
Nem pedig a nyakból.
Természetesen megtehette, hogy elővigyázatosságból
először a nyakból vett vért, de aztán kidobta a mintákat,
miután átfordította a testet, és úgy találta, vehet helyettük
újabbakat a szívből (a szívből vett mintákat elfogadhatónak
tekintik: valójában a combból vett minták a legjobbak). Nem
járt volna el helytelenül – de csak ha minden lépését
dokumentálja.
Vagy pedig: a nyakból származó minták címkéire azt írta,
hogy a szívből származnak. Az, hogy a mintákat honnan
veszik, nem sokat számít. Annál inkább számít annak közlése,
hogy honnan vették őket. A mintavétel helye számottevően
befolyásolhatja azt, ahogyan a toxikológus az eredményeket
interpretálja, és a helytelen címkézés súlyos
pontatlanságokhoz vezethet.
Tekinthetjük az ilyesmit figyelmetlenségnek vagy a hanyag
jegyzőkönyvezés jelének, de egy ilyen ügyben, amelyben

423
minden apró esemény számít, számos újabb kérdést vethet
fel a mintavételi helyekkel, a palackok címkézésével és a
szállítás biztonságával kapcsolatban – és alapjául szolgált a
vádaknak, hogy ezek nem is Paul vérmintái voltak.
Megvizsgálták a mintákban talált maradék vért, és
bebizonyosodott hogy Henri Paulé, ezzel azonban nem
szűntek meg a problémák, mert egyes minták eltűntek,
másokat kiöntöttek, megint másokat más laborokkal
osztottak meg… s ezzel elég teret biztosítottak azok
kételyeinek, akik mindenáron kérdéseket akartak felvetni.
Az esküdtszék feladata volt annak eldöntése, mekkora
jelentőséggel bírnak – ha bírnak egyáltalán – a bizonyítékok,
amelyekkel a vizsgálathoz hozzájárultam. Nagyszabású
eljárásról volt szó, amelyet Scott Baker igazságügy-miniszter
felügyelt, aki kifejezetten ennek a vizsgálatnak a kedvéért
halottkémi megbízatást kapott. Három ügyvéd képviselte őt,
három Mohammed al-Fayedet, kettő a párizsi Ritz szállodát és
kettő Henri Paul családját. Rajtuk kívül a nagy-londoni
rendőrség is delegált három ügyvédet, a titkosszolgálat és a
külügyminisztérium pedig kettőt. Más érdekelt felek, köztük
Diana fiai és nőtestvérei ugyancsak jogi képviselő útján
követték a vizsgálatot.
Noha bizonyos alkalmakkor a média természetesen
jelentős figyelmet szentelt a történéseknek, a tárgyalási
napok többségén a jogászok jóval többen voltak jelen, mint a
sajtó képviselői és a közönség együttvéve.
A tanúkat, a vizsgálatoknál megszokott módon, először a
halottkém ügyvédje kérdezte ki, de gyakran tettek fel
keresztkérdéseket más felek képviselői is. Annak az
éjszakának – sőt az azt megelőző hónapoknak – minden apró
részletét megvizsgálták. Amit én ehhez hozzátettem,
minimális volt, ám a végkifejlet szempontjából fontosnak

424
bizonyult. Megkérdezték tőlem, mi az általános benyomásom
az eseményekkel kapcsolatban. Mi a végkövetkeztetésem?
Egyszerű közlekedési baleset, amelyben szerepet játszott a
gyorshajtás, valamint az alkoholfogyasztás.
Az esküdtek végső döntése senkit sem lepett meg, és sokan
kielégítőnek találták azt.

Emberölés; a Mercedes és az azt követő járművek

nagymértékben gondatlan vezetése. Az ütközést előidézte,
vagy legalábbis hozzájárult a bekövetkezéséhez a nagy
sebesség, és az, ahogyan a Mercedest vezették; a nagy
sebesség és az, ahogyan a nyomában haladó járműveket
vezették, illetve a Mercedes vezetőjének alkoholfogyasztás
következtében csökkent ítélőképessége.

Bárcsak Lecomte professzor asszony ne zárkózott volna el

olyan állhatatosan a nyájas érdeklődés elől, és egy kicsivel
többet beszélt volna. Hallgatása, hogy patológusként
fogalmazzak, negatív módon befolyásolta a transzparenciát.
Ez azonban nem jelenti, hogy hitelt adnék az összeesküvés-
elméleteknek. Egyáltalán nem hiszem, hogy ami a
halottasházban azon az eszelős éjszakán történt, egy nagyobb
tervnek lett volna a része, amelynek az volt a célja, hogy ilyen
esetleges módon öljenek meg egy nőt. Ahogyan azt sem, hogy
bizonyítékok eltüntetése céljából történt mindez. Lecomte
professzor nagy nyomás alatt kisebb hibákat követett el,
aminek nem lett volna jelentősége, ha nem egy olyan ügyben
teszi, amelyben oly sokan álltak elő képtelen teóriákkal.
Magam maradéktalanul egyetértek az esküdtszék döntésével.

425
 33

2006-ban Tony Blair még a kormány élén állt, nyáron

hőhullám tört ránk, és a CSI: A helyszínelők volt a világ
legnépszerűbb tévésorozata. Christ már nem sok választotta
el az állatorvosi diplomától, Anna is túl volt az orvosegyetem
felén. Man szigetén elkészült a Simpson-féle törvényszéki
orvostan tizenkettedik kiadása, majd meg is jelent. Büszke
voltam rá, ezt az érzést azonban mérsékelte a véglegességnek
az az érzése, amelyet a könyv befejezése keltett bennem. A
harmadik kiadás elolvasása indított el pályámon. Vajon a
tizenkettedik kiadás megírása nem pályafutásom közeledő
végét jelzi-e?
Még mindig bőven volt munkám: bizottságokban ültem,
szakvéleményt adtam bonyolult ügyekben, tanúskodtam
nyilvános vizsgálatok alkalmával. Életem azonban nagyon
különbözött attól a mozgalmas világtól, amelyet korábban
ismertem, s amelynek középpontjában mindig ott volt egy
ismeretlen okból elhunyt ember holtteste, akinek talán a
nevét sem tudtuk.
Miközben jártam a dombokat a kutyákkal, és bámultam a
tengert, olykor ürességet éreztem. Mi lehet ez? Eltartott egy
ideig, mire felismertem valamit, amit egész életemben alig
tapasztaltam. Unalom. Vagy magány? Erről sem igen
hallottam addig.
Ha kettesben maradtunk valamiféle mozgalmas és vidám
társadalmi esemény után, úgy tűnt, Jennek és nekem nem sok
mondanivalónk van egymás számára. Most, hogy a gyerekek

426
felnőttek, már róluk sem kellett beszélnünk, ahogy korábban.
A ház felújítása befejeződött, erről sem volt már mit
mondanunk. Jen vásárolt pár birkát, és hozzálátott, hogy
megtanulja, hogyan bánjon a nyájjal. Én is próbáltam
valamiféle érdeklődést ébreszteni magamban a juhok iránt.
Az igazság azonban az volt, hogy bármennyire szerettem is
tengerre néző otthonunkat, kezdtem nagyon csendesnek
érezni. Még a harsogó, az ablakokat ostromló, a tetőt tépázó
viharoknak is örültem, mert mintha életet hoztak volna a
házba.
Amikor a szigetre költöztünk, mindketten úgy gondoltuk,
akad majd valamilyen részidős munka, nekem esetleg a
halottasházban, Jennek pedig – bizonyosan – egy
bőrgyógyászati szakrendelőben. A sziget egészségügyi
ellátásának jellegéből következően nem adódott ilyen
lehetőség, Jen pedig végül havonta egy hetet dolgozott egy
rendelőben odaát, a szárazföldön. Nekem 2006-ban ajánlottak
törvényszéki orvostani munkát, hétvégeken kellett
helyettesítenem Liverpoolban. El is fogadtam.
Talán azért oldalogtam el Londonból Man szigetére, mert
úgy éreztem, hivatásom gyakorlása túlságosan megvisel:
terhesnek éreztem a szakmán belüli intrikát, a vele járó
adminisztratív felelősséget, a privatizált patológia új világán
belüli, személyek közti bonyolult viszonyokat. Csak most
fogtam fel igazán, mi volt, amit nélkülöztem: hivatásom
leglényegét, azaz a holtakat és titkaikat. Álltam
munkaruhámban a liverpooli halottasházban, éles PM40-
esemmel a kezemben, sőt megújult szakmai izgalom fogott el
egy késelés rossz szagú, részegen elhunyt áldozata iránt, akit
egy szemétledobóban találtak. Készenléti törvényszéki orvos
szakértői munkát végeztem a rendőrség számára, s e célból
havonta egy hétvégén át egy szállodában laktam. Néha

427
emberölések sorozatához hívtak ki, néha azonban – nagy
csalódásomra – semmi sem történt. Nem töltöttem távol sok
időt az aktív munkától – mindössze körülbelül két évet –, de
úgy tűnt, manapság már a törvényszéki patológiának egy új
korszakát éljük. Nem annyira a változások voltak drámaiak,
mint azoknak a fejleményeknek a folytatása, amelyekre
először Londonban figyeltem fel.
A holttestek is változnak és változtak. A testzsír
mennyisége mértani haladvány szerint nőtt a lakosság
körében, ha tehát egy páciens nem hajléktalanként élt, nem
rákban halt meg, vagy nem volt annyira öreg és szegény, hogy
ne tudjon enni, ritkán volt olyan alkatú, mint az 1980-as évek
halottai, akkoriban, amikor praktizálni kezdtem. Elnézve
annak az időszaknak a fotóit, meglep, mennyire sovány volt
az emberek többsége.
A holttestek manapság azért is nyújtanak más látványt,
mert sokkal cifrábbak: a tetoválás valaha a harcosok és a
tengerészek szokása volt. Most, úgy tűnik, a halottasházba
kerülő testeken sokkal gyakoribbak a testékszerek és a
tetoválások. Ráadásul az önsebzés akkoriban szinte
ismeretlen volt, mostanában pedig megdöbbent, hogy a
halottasházba milyen sok – különösen: fiatal – holttestet
hoznak be, amelyeken régi, saját kezűleg ejtett vágások és
sebek hegei vannak. Sokat elárul ez az életükről és a
társadalmi változásokról, az okokról, amelyek általában
nincsenek közvetlen kapcsolatban az önkárosítással.
Az 1980-as évek patológusai számára a HIV és a hepatitis
váltak a nyilvánvaló, felismert ellenséggé, és ezek mind a mai
napig azok is maradtak. Mire visszatértem a munkámhoz
Man szigetéről, a tuberkulózis bárki számára, aki
halottasházban dolgozott, szakmai kockázattá vált. Számos
patológust és halottasházi dolgozót ismertem, akiket

428
megfertőzött. A TBC sokkalta elterjedtebb, mint gondolnánk,
és korántsem rendkívüli, hogy még boncolás közben sem
sejtjük: bármikor ki lehetünk téve a veszélynek, hogy
megkapunk egy rendkívül fertőző betegséget, amelyet –
helytelenül – minden más orvos egyszerű tüdőgyulladásnak
nézne.
Megváltoztak a boncolási jelentések is. Pályám kezdetén
három oldal elégségesnek számított. Visszatérésem után
bírálatok értek, ha bármit is tíz oldalnál kisebb terjedelemben
készítettem el, ráadásul elvárták, hogy a szöveg csapongó
legyen, azaz hosszasan taglalja az emberi szervezet
működését is.
A DNS-technológia az 1990-es években kezdett jelentősen
hozzájárulni a törvényszéki szakértői munkához, és az
igazságügyben alkalmazott természettudományos módszer
rövidesen ugyanannyival vagy még többel járult hozzá a
bűnügyek megoldásához, mint az igazságügyi patológia.
Korábban a rendőrség arra kért minket, hogy viseljünk
kesztyűt a bűnügyek helyszínén, mire visszatértem, már
természetesnek számított, hogy mindenki kesztyűt, csizmát,
fehér Tylex-kezeslábast (felhajtott csuklyával) és arcmaszkot
visel. A DNS-analízis olyan jelentős mértékben vált
érzékenyebbé, hogy immár tudtuk: elég csupán beszélnünk és
lélegeznünk, hogy mindenfelé DNS-tartalmú nyálpermetet
bocsássunk ki magunkból. Elmúltak azok az idők, amikor a
patológus és a vezető nyomozótisztek szolgálati öltözetben
mozogtak a helyszínen, az esetet taglalva. A fehér
kezeslábasokat bizonyosan nem úgy tervezték, hogy kellemes
viseletként szolgáljanak, se nem úgy, hogy kényelmesek
legyenek, és mindig zavarba ejtő felvenni őket, ha a világsajtó
közben filmezi az embert. A helyszíni vizsgálat után azonban
nagyon jólesik megszabadulni tőlük, és egy

429
bizonyítékoszacskóba helyezni őket – igen, manapság még a
munkaruhákat is megőrzik, mikrobizonyítékok esetleges
hordozóiként.
A bíróságon éveken keresztül voltam tanúja, ahogy a vád
számára végzett kutatómunka fokozatosan veszít
alaposságából és szervezettségéből. Mára idejétmúlttá váltak
az ügyésszel folytatott esetmegbeszélések. Soha egyetlen
telefonhívás sem érkezik a rendőrségtől vagy a
Koronaügyészi Hivataltól vagy akár egy ügyésztől. Ha
szerencsém van, kapok tíz percet, hogy beszélhessek a vád
képviselőjével, mielőtt tanúvallomást tennék. Még gyakoribb,
hogy az ügyvédeknek sejtelmük sincs, miféle válaszokat adok
majd, amikor kérdezni kezdenek. Gyakran még arra sem
adnak esélyt, hogy elmondjam az esküdtszéknek, ki vagyok,
és hogy az évek során miért váltam különösen alkalmassá
arra, hogy kifejtsem véleményemet az adott tárgyban. („Dr.
Shepherd, ön a szakmai jegyzékben szereplő orvos, közölje
velem, mit állapított meg a holttest vizsgálata során.”)
A viharos idők már múlóban, a mennydörgő hangú
jogászok pedig eltűnőben voltak, amikor elhagytam Londont:
az a védő, aki olyan sok főfájást okozott nekem a
fiúprostituált egész testét borító zúzódások ügyében, már
csak a múltból megmaradt relikviának számított, s mára az
ilyen ügyvédek szinte teljesen eltűntek. Úgy tűnik, a
Koronaügyészi Szolgálat – feltehetőleg pénzügyi
megfontolásokból – inkább a fiatal ügyvédeket alkalmazza, és
nem rangos szakmai testületek jóval nehezebben
megfizethető és idősebb tagjait. Ilyenek persze előfordulnak
még ma is, bár nem mennydörögnek már olyan hatásosan, és
szinte mindig a védelem számára dolgoznak.
A bíróságok most jóval nagyobb jelentőséget
tulajdonítanak azoknak a szakértő tanúknak, akik inkább

430
„bizonyítékalapúnak” nevezett, mintsem tapasztalataikon
nyugvó szakvéleményeket adnak, tekintet nélkül arra,
mekkora tapasztalatnak vagyunk birtokában. A bírók,
miközben fontos kérdéseket válaszolok meg, azzal fojtják
belém a szót, hogy: – Kérem, igennel vagy nemmel
válaszoljon nekünk, dr. Shepherd! – Nemritkán akkor, amikor
egy ügyész vagy ügyvéd hosszú és részletes kérdését
válaszolom meg.
Az angliai és walesi igazságügyi patológiának az a
lényegében vállalkozói jellegű rendszere, amelyet akkoriban
vezettek be, amikor elhagytam Londont, szinte
maradéktalanul megszüntette az igazságügyi orvos szakértői
kutatás lehetőségét. Manapság többségünk nem dolgozik vagy
tanít egyetemeken: az igazságügyi orvostan mára még csak
nem is szerepel az orvosegyetemi tanmenetekben. A kutatást
eredményesen kasztrálta az Emberi Szövetek Hatóságának a
ragaszkodása ahhoz, hogy az elhunytak rokonainak
beleegyezésüket kell adniuk, mielőtt mintákat – mégoly apró
mintákat is – lehetne felhasználni kutatási célokra. Akkor hát
– tehetjük fel a kérdést – miként lehetnek
„bizonyítékalapúak” az általunk a bíróságoknak adott
válaszok?
Mindig lesznek emberölések, öngyilkosságok és balesetek,
újabban azonban a rutinszerű orvos szakértői ügyek közt
egyre több az olyan, amelyekben egyre nagyobb szerepet
játszanak az ápolási intézményekben előforduló mulasztásos
és „ellátási-gondozási” ügyek. Bizonyosan nagyszámú drog-
vagy gyógyszer-túladagolással kapcsolatos eset is lesz köztük.
Szégyenletes módon sokkal többen halnak meg a
börtönökben is, ami rendkívül sokat elmond
fegyintézeteinkről: az esetszám 2017-ben csak márciusig 316
volt, és a 316-ból kilencvenheten öngyilkosok lettek.

431
Ugyanebben az évben a börtönökben 40 ezer önkárosítást, és
26  ezer tettleges bántalmazást regisztráltak. Ezek a számok
pedig évről évre riasztó mértékben növekednek.
A legmegdöbbentőbb változás, amelyre visszatérésem után
felfigyeltem, az, hogy az igazságügyi patológusokat ritkábban
veszik igénybe halálesetek felderítése során. Úgy tűnik, egy-
egy vizsgálat megkezdésének költség- és adminisztrációs
terhei arra késztetnek egyes halottkémeket, hogy ne vegyenek
tudomást egy-egy kétséget ébresztő tényezőről. Ha
„lehetséges” természetes ok, egy orvos pedig netán „késznek
mutatkozik” arra, hogy aláírjon egy űrlapot, sok halottkém
valószínűleg ezt is, azt is elfogadja – anélkül, hogy
különösebben vizsgálódnék. Szomorú, de az, hogy a
rendőrségnek bevallottan több ezer fontos sztenderd díjat
kell fizetnie egy-egy igazságügyi patológusnak, elégséges ok
arra, hogy meggyőzze őket: egy-egy haláleset (néha úgy tűnik,
hogy különösen a költségvetési év vége felé) igazából
egyáltalán nem is annyira gyanús, és intézheti egy helyi, nem
igazságügyi patológus is, annak a körülbelül a negyven-
valahánynak a valamelyike helyett, akik szerepelnek a
belügyminisztérium specialistáinak listáján.
Az emberek többsége valószínűleg egyetért azzal, hogy egy
civilizált társadalomnak mindig vállalkoznia kell a halál
valódi okának kiderítésére, kerüljön ez bármennyibe. A
Stephen Lawrence halálával kapcsolatos bírósági eljárások, a
halála okának megállapítása és a nyilvános vizsgálat bárkit,
akiben kétely támad, arra kell emlékeztetniük, hogy sokkal,
de sokkal jobb, és sokkal, de sokkal olcsóbb, ha mindent már
a kezdet kezdetén megfelelően kezelnek.
Úgy találtam, minden ellenkező látszat ellenére élvezem,
hogy ismét a liverpooli frontvonalban lehetek. Orvosi
testületek vagy más szakmai szervezetek olykor meghívtak

432
előadni a szárazföldre, én pedig ennek is örültem. Ezeknek az
előadásoknak a végén az érdeklődők gyakorta megszólítanak,
hogy kérdéseket tegyenek fel nekem. Egy londoni előadásom
után egy igazságügyi gyermekorvos szakértő kollegina
csevegett velem a munkámról. Aki ezen a területen
tevékenykedik, joggal számít arra, hogy (úgy fizikai, mint
szexuális jellegű) gyermekbántalmazási esetekről hall: és
valóban a gyermekorvosnak ez a szakterülete – nem a halál,
hanem az élők védelmezése. Kérdéseket tett fel nekem a
zúzódásokkal kapcsolatban, s egyetértettünk abban, hogy
ismereteinket egyesítve igazán írhatnánk egy tudományos
cikket a témáról. Munkánkban átfedés volt a problémák egy
bizonyos csoportját illetően, hiszen én azt vizsgáltam, vajon
természetes halállal halt-e meg egy gyerek, ő pedig azt, hogy
vajon veszélyben vannak-e a túlélő testvérek. Következő
szárazföldi útjaim során többször is találkoztunk, hogy
megvitassuk a cikket, amelyet a zúzódásokkal kapcsolatban
publikálni szeretnénk.
Man szigeti házunkban egyre nagyobb lett a csend. Jen a
nyáját pásztorolta, én a dokumentumaimat tanulmányoztam.
Egy nap így szólt: – Beszélnünk kellene a házasságunkról.
Mire megkérdeztem: – Miféle házasságról? Nem igazán
tűnik úgy, mintha létezne…
Így ért véget a házasságunk, egy februári estén. Nem
bumm-mal, csak nyüszítéssel.{41}  Kevés szóval, de sok
fájdalommal. Harminc év után.
Házasságunk, ahhoz képest, hogy milyen sokáig tartott,
nagyon gyorsan semmivé lett. Talán minden dolog
létezésének van egy behatárolt időtartama. Talán az öregedés
éppúgy eleve bele van programozva kapcsolatokba, mint az
emberi testbe. Úgy tűnt, a házasságunkból semmi sem
maradt, ezt azonban kimondani, de még elgondolni is

433
lehetetlen volt anélkül, hogy fájdalom és harag támadjon a
nyomában. Ott volt a múlt, a két gyerek, a közös vagyon…
mindezt meg kellett beszélnünk – mégpedig nemritkán
elmérgesedő viták során, amelyek mindig mindkettőnk
számára fájdalmat okoztak. Mi azonban oly kevés más dolgot
osztottunk meg egymással, hogy biztos voltam benne, ha a
kiabálásnak vége lesz és a fájdalom enyhül majd,
mindkettőnkre jobb élet vár.
Jen beadta a papírokat, hogy elválasszák tőlem, és az
eljárás egy éven belül lezárult.
Ekkor még nem volt nyilvánvaló számomra, hogy bele
fogok szeretni egy (igazságügyi szakértő) gyermekorvosnőbe,
akivel azért találkoztam, hogy egy zúzódásokkal kapcsolatos
közös munkánkat vitassuk meg, arról nem is beszélve, hogy
egyszer még a feleségem lesz, de képtelen voltam meggyőzni
Jent, hogy minderről nem tehetek. Igaz, hogy nem kevés időt
töltöttem valakivel, akiről tudtam, hogy különlegesen
melegszívű, empatikus és intelligens, ami azonban engem
illet, egyéb terveim nem voltak. Lindának sem. Három
egészen kicsi lány anyjaként özvegyült meg, és néhány éve
volt egy kapcsolata. E kapcsolat és az én házasságom egyaránt
zűrzavarral és haraggal ért véget.
Jen ugyan eltökélte, hogy elválik tőlem, ennek ellenére
nagyon szenvedett. Különköltözésünk nagy bánatot okozott
gyerekeinknek is, akik szerintem – helytelenül – ugyancsak
úgy gondolták, hogy rátaláltam Lindára, és miatta ejtettem
Jent. Anna, aki ekkor már majdnem orvos volt, abban az
időszakban, amikor anyja fájdalma a legnagyobb, dühe pedig
a legádázabb volt, kijelentette, hogy egy biztos: apjával
ellentétben soha nem lesz patológus.
Örülök, hogy elmondhatom: Jen egy új társ oldalán
megtalálta a boldogságot. 2008 szeptemberében pedig Linda

434
és én összeházasodtunk. Ezzel kaptam egy másik családot a
magamé mellé, és ismét a tizenévesek, valamint az elfoglalt
idős szülők világában találtam magam. Az, hogy egy új család
mennyire szerető és befogadó, nem számít, lassan, éveken át
kell építeni a kapcsolatokat minden egyes személlyel és a két
család közt. Ehhez alkalmazkodtunk, az eredmény pedig,
remélem, egy erős egység.
Azóta igazságügyi patológusként élek és dolgozom Észak-
Angliában. Az élet itt tartalmas és változatos: inspiratív
munkát végzek, meghitt és szeretetteljes otthonom van,
érdekes vakációk és meglepetésszerű expedíciók résztvevője
és egy repülőgép résztulajdonosa vagyok, összesen öt
gyereken osztozom és két saját unokám született.
Chris fiam állatorvos, szakterülete a lovak gyógyítása.
Jelenleg külföldön él, ahol a szem messzebbre lát el, és a lélek
is szabadabban szárnyal. Mindenesetre elkerülte a
nyomorúságos bérezést és a sötét reggeleket. Egy
szempontból pedig a nyomdokaimba lépett: repülőgép-
vezetést tanul.
Anna hisztopatológus{42} szakorvos, és igen, nagyon is
élénken érdeklődik a boncolás és az igazságügyi kórbonctan
iránt, sőt dolgozik néhány halottkémnek is, akiknek évekkel
korábban én is dolgoztam. Gyakran elbeszélgetünk esetekről:
kikérem a tanácsát az „újmódi” tesztekről, ő pedig
halálesetekkel kapcsolatban kéri ki az én véleményemet.
Amikor férjhez ment, megváltoztatta a nevét, hogy senki ne
mondhassa: eredményeinek bármi köze van apja nevéhez.
Valószínű azonban, hogy ez nem  merül fel senkiben, mert
Anna nyilvánvalóan nagyon is független személyiség. Nem
érzi úgy, hogy egyszerre vonzza nagy erővel a modern
gyakorlat, illetve az, hogy egy második Keith Simpson legyen.
Nem, az ő világa sokkal összetettebb és kiszámíthatóbb, mint

435
az, amelyet én az ő korában ismertem. Ezt a világot én
kevésbé színesnek látom, ő azonban nem. Sohasem ismerte a
Simpson-féle határtalan távlatokat.
Azt mondanám, saját, halállal kapcsolatos ismereteim
hozzásegítettek, hogy kellőképpen értékeljem az élet apró
örömeit, én pedig alaposan kiélvezem őket. Azt, ha egy gyerek
izgatottan futkározik a lehullott falevelek vörös-sárga
szőnyegén, vagy ha egy ujj mélységes érdeklődéssel követi
arcomon a ráncokat, azt, ha ég a tűz, miközben kívülről az
eső veri az ablakot, ha egy kutya elém rohan, hogy
üdvözöljön odahaza, ha egy gyengéd kéz szeretetteljesen
simul az enyémre. Nem idegen számomra az öröm. Tudom,
hogy csak azok élhetik meg igazán, akiknek volt részük
nehézségekben is, márpedig ezek elkerülhetetlenek.

436
 34

Egy reggel csengett a telefon, és egy dühös hang harsányan

kérdezte: – Olvastad ezt a sz..t? Olvastad?
A hang azonnal felismerhetően Ellie-é volt, a
gyermekpatológusé, akivel alkalmanként együtt dolgozom.
Ugyan miféle sz...ra utalhatott? Tizennyolc hónappal
korábban együtt végeztük egy Noah nevű csecsemő
boncolását, halálának okát hirtelen csecsemőhalál
szindrómában adtuk meg. Láttam, hogy érkezett valami
újdonság ezzel az esettel kapcsolatban az e-mail-jeim közé, de
még nem nyitottam meg.
Ellie nem hagyott szóhoz jutni.
– Mi az, hogy nem vettünk észre sem ajaksérüléseket, sem
töréseket a bordák elülső szakaszain? Hogyhogy? Az ajkakon
újraélesztési kísérletek nyomai látszottak, és Naomi Campbell
legyen a nevem, ha ezt nem észleltük! És hogy mi nem
vettünk volna észre semmilyen elülső bordasérülést? És még
a radiológus sem? Hogy lehet, hogy ez a fickó csak vet egy
pillantást a fotókra, és máris fojtogatási nyomokat meg régi
töréseket lát? Ezt mondd meg nekem, Dick!
A néhai, Noah nevű csecsemő szüleinek mostanra újabb
gyereke született, egy kislány. A szociális szolgálatok nyilván
úgy gondolták, Noah halálának körülményei – illetve a
halálok – elég gyanúsak, hogy biztonságba helyezzék az új
csecsemőt, éspedig oly módon, hogy elintézik a szülők
felügyeleti jogának megvonását. Ennek érdekében keresetet
nyújtottak be a családbírósághoz. Ez nemrégiben bekérette

437
Noah-ról írt jelentésünket, feljegyzéseinket és a boncoláskor
készült felvételeket. Nyilvánvaló volt, hogy mindezt most
felülvizsgálta egy másik patológus, aki az e bíróság számára
végzett munkára szakosodott. Rákattintottam az e-mailre.
Igen, ott voltak előttem az illető megjegyzései.
–  Ellie, ő bizonyosan nem azt mondja, hogy nem vettük
észre…
– De azt mondja!
– Megnézem a képeket és visszahívlak.
Émelygés fogott el. Lehetséges, hogy megvizsgáltam egy
csecsemőt, akit bántalmaztak és megöltek, de a nyomok
elkerülték a figyelmemet? És tényleg hirtelen csecsemőhalált
írtunk, tisztázva a szülőket, és veszélyeztetve minden később
születő gyermeküket? És a bizonyítékok csakugyan olyan
nyilvánvalóak voltak, hogy tizennyolc hónappal később egy
másik patológus pusztán a fényképek alapján kiszúrta őket?
Előástam a mappát. Noah esete jó néhány üggyel korábban
történt. Próbáltam visszaemlékezni arra a napra.
A rendőrség azért hívott a halottasházba, mert az anya
aznap reggel holtan találta a csecsemőjét. Az előtérben, az
elmaradhatatlan halottasházi akvárium mellett Ellie várt: a
gyanús körülmények közt meghalt gyerekek boncolását két
patológusnak kellett végeznie: egy gyermekgyógyász- és egy
törvényszéki kórboncnoknak. Ellie-vel jó együtt dolgozni:
szellemes és okos, és százszázalékos meggyőződéssel adja elő
saját megállapításait, amit én titkon irigylek tőle.
Most átlapoztam jegyzeteimet. Az anya este nyolckor egy
üveget adott Noahnak, s mivel szipogott, paracetamolt is. A
kisfiú elaludt, de az éjszaka során kétszer is felébredt. Az első
alkalommal, éjjel kettőkor az apa addig ringatta, míg ismét el
nem aludt. Másodszor hajnali ötkor ébredt fel; az apa
mindenképpen felkelt volna, mert korai műszakba volt

438
beosztva. Megnyugtatta és visszafektette a kicsit, és reggel
hatkor távozott hazulról anélkül, hogy felébresztette volna az
anyát, aki reggel hétkor holtan találta Noah-t. Sikoltozva
kirohant az utcára. Egy szomszéd, aki látta az EastEnders
című szappanoperában látott újraélesztési technikákat,
beszaladt, és próbálta életre kelteni a csecsemőt, míg csak a
mentőautó személyzete át nem vette tőle a feladatot. Ők sem
jártak sikerrel.
A lakásról készült képeken az a rendetlenség látszott,
amelyre az ember egy frissen született csecsemő otthonában
számít. Bútor alig volt, mert a helyet nagy méretű műanyag
állatok uralták, olyanok, amilyeneket a nagymamák az Argos
szupermarketekben vesznek. A hűtőszekrény szinte üres volt,
csak tej volt benne, és elvitelre árusított ételek kartondobozai.
Az emeleti hálószobát szinte kitöltötte a szülők fekhelye és a
babaágy: a padló fennmaradó részét halmokban borították a
csecsemőruhák.
Számunkra, patológusok számára a legtöbbet a lakás
hőmérséklete mondta. Láttuk, hogy a földszinti
fűtőtermosztát harminc fokra van beállítva, a hálószobai
radiátorok kijelzői is a maximumot mutatták. A rendőrség is
megállapította, hogy a házban nagyon meleg volt.
Természetesen szoros összefüggés áll fenn a hirtelen
csecsemőhalál szindróma és a között, ha a csecsemők
környezetét túlfűtik.
Valamivel azután, hogy elvégeztük a boncolást, néhány
rendellenes dologra és hazugságra derült fény. Muszlim
szomszédok döbbenten tapasztalták, hogy szemetesedényeik
tele vannak alkoholos italok üres palackjaival, amit meg is
említettek a rendőrségnek. Noah szülei beismerték, hogy
ezeket az üvegeket az éjszaka során dobták ki. A toxikológia
visszamenőleges számításai szerint abban az időpontban,

439
amikor a csecsemő állítólag először felébredt, az apa
véralkoholszintje 200 mg/100 ml volt, két és félszer annyi,
mint amennyivel még vezethetett volna. Ugyanezek a tesztek
azt is jelezték, hogy mindkét szülő marihuánát szívott.
Az apát jóval korábban, egy verekedést követően elítélték
súlyos testi sértésért, családon belüli erőszakkal azonban
soha nem vádolták meg. A csecsemőnek volt egy régi
vállsérülése, ezt azonban az is okozhatta, hogy nagyon
nehezen jött a világra. A rendőrségnek nyilvánvalóan nagyon
gyanús volt ez a házaspár, de igazából nem tudták világosan
megfogalmazni, miért. Igaz, azt megállapították, hogy a
házban azért volt olyan meleg, mert a padláson egy kis
marihuánaültetvény zöldellt. A mentőautó személyzete
határozottan hangot adott annak a véleményének, hogy a
kisfiú az anya állításával ellentétben nem egy, hanem több
órája volt halott, biztosak azonban nem voltak benne. A Noah
testén talált összes elváltozást pedig meg lehetett magyarázni
a hozzá nem értő szomszéd, valamint a mentők erre
következő, hosszan tartó újraélesztési próbálkozásaival.
Ellie-nek és nekem meg kellett állapodnunk egy
halálokban. Mint gyerekorvos-patológus, ő készült megírni a
jelentést, amelyre, némi korrekció után, az én aláírásom
került.
Ellie-nek semmiféle kétsége nem volt afelől, mit írjon.
–  Hirtelen csecsemőhalál szindróma, Dick. Ez hirtelen
csecsemőhalál szindróma.
– Csakhogy túl sok körülmény sugallja, hogy nem lehetünk
ebben bizonyosak. Én inkább azt mondanám: „Tisztázatlan”.
–  Az ég szerelmére, nem az a dolgunk, hogy ítéletet
mondjunk róluk, csak mert neveltek pár marihuánanövényt a
padláson. Vagy mert szívesen megisznak egy italt.
Nyilvánvalóan nem valami zűrös párról van szó,

440
függőségekkel. Az apának rendes munkája van, a gyerek
egészséges volt, és gondját viselték, megjelentek vele minden
orvosi ellenőrzésen, és beadatták neki az összes oltást,
támogatta őket egy tágabb család: a nagymama, a nővére.
Nem, ne bélyegezzünk meg egy fiatal párt „tisztázatlan”-ként,
akik egyszerűen szegények, de minden tőlük telhetőt
megtesznek.
Ezek után megegyeztünk a hirtelen csecsemőhalál
szindrómában.
Csak éppen egy másik patológus is megnézte a boncoláskor
készült felvételeket, és másként döntött.
Megnéztem kivetítőn a képeket. Megnéztem a csecsemő
ajkait. Pirosabbak voltak, mint ahogyan emlékeztem, a rajtuk
lévő nyomok pedig határozottabbnak, duzzanat vagy zúzódás
azonban nem látszott. A  látható sérülések az újraélesztés
során keletkeztek. Ezután megkerestem a mellkas feltárása
után készült képsorozatot, amelyen látszottak a csecsemő
bordái. Bizonyos pontokon észleltem némi fehérséget, ami
jelezhetett régebbi töréseket. Vagy csak a vaku villanása
verődött vissza a szövetekről?
Visszatelefonáltam Ellie-nek: – Ezeken a képeken az ajkak
pirosabbak és több rajtuk a nyom, mint ahogyan a
valóságban volt, és valóban akadnak területek a bordák
hátoldalain, amelyek fehérnek tűnnek… – mondtam, de mert
hallottam, hogy mindjárt robban, gyorsan folytattam. –
Tudjuk azonban, hogy más okból. Ha elég alaposan megnézed
a képeket, látni fogod, hogy néhány más szervnek is furcsa a
színe, s úgy tűnik, a képek teli vannak vaku-
visszaverődésekkel. Az egész a fotók miatt van.
– Ki készítette őket? – háborgott Ellie. – Ki követte el ezeket
a pocsék képeket?
Visszaemlékeztem, hogyan lépett előre a kamerával –

441
eléggé elfogódottan – egy helyszínelő. Vajon ez volt az első
„igazi” munkája? Többször is kért tanácsot a feljebbvalójától,
aztán elromlott a külső vaku, ő pedig kénytelen volt a
fényképezőgép saját, beépített vakujára hagyatkozni.
Amikor átnéztem a többi fotót, láttam: minőségük olyan
gyatra, hogy a kis Noah fehér pelenkájának sajátos kék
árnyalata van. Vajon korábban miért nem vettem én ezt
észre?
–  Ne aggódj, Ellie – mondtam. – Ennek valami technikai
zűrnek kell lennie, amit a vaku okozott, és amin csak rontott,
hogy kis felbontást használtunk a képek elmentésekor.
–  Nem aggódom én – felelte ő hűvösen. – Szó sincs róla.
Nagyon, de nagyon dühös vagyok. Ez a patológus, akitől a
kritikát kaptuk, maga nem végez boncolásokat. Ennél pedig
bizonyosan nem volt jelen. A többi igazságügyi kórboncnok,
akik a család megbízásából megnézték a holttestet,
egyetértettek velünk, igaz? Hogy mer ez ellentmondani
nekünk, amikor…
– Azért, mert… Végigolvastad te azt a dossziét?
– Nem, nem olvastam el.
– Mert most mindenfélét kiderítettek a szülőkről. Olyasmit,
amiről eddig nem tudtak. Ami más színben tünteti fel a
dolgokat. Mi úgy gondoltuk, hogy fiatalok, nehezen élnek, és
próbálnak javítani a helyzetükön az ő kis
marihuánafarmjukkal, ott a padláson… erre kiderül, hogy az
apának már született egy gyereke valaki mástól, valahol
délen. Körülbelül négy évvel korábban. És a kicsi meghalt.
Halála okaként a hirtelen csecsemőhalál szindrómát
állapítottak meg.
Ellie hallgatott.
–  Ráadásul a férfi korábban heroinfüggő volt, és csak
nemrégiben írtak fel neki Metadont{43}. Bárcsak tudtuk volna

442
mindezt!
–  Ne mondd! Befeketítenek egy embert, aki éppen nagyon
igyekszik, hogy lejöjjön az anyagról. Kapta a Metadont,
amikor a kicsi meghalt?
– Nem.
– Na látod.
–  Amikor találkozott az anyával, és megszületett a gyerek,
valóban próbált rendesebb életet élni; ezért olvasom most
ezeket a rendőrségi kihallgatási anyagokat.
–  Pontosan! És ha minden babát elveszünk minden
gyógyulófélben lévő heroinfüggőtől, a város bizonyos
részeiben egy darab gyerek se marad!
–  Ide figyelj, Ellie, elmegyünk a bíróságra, megtesszük a
tanúvallomásunkat, elmagyarázzuk, hogy a fotók hibásak, mi
pedig biztosak vagyunk abban, hogy a gyereknek nem voltak
régi törései, elmondjuk, hogy a radiológus egyetért velünk, és
ezzel vége is lesz a dolognak.
–  Nem lesz az ilyen egyszerű. Nálunk hirtelen
csecsemőhalál szindróma szerepel, ők pedig nem ezt akarják
hallani. Azt hiszem, egyszerűen el akarják venni a második
gyereket. Teljesen nyilvánvalóan úgy gondolják, hogy a kis
Noah-t megölték.
–  A bíróságokat azért tájékoztatják, hogy az igazságot
állapítsák meg, és ne azt, amit hallani akarnak tőlük.
Az erőteljes hang, amelyet Ellie erre hallatott, valahol a
nevetés és a horkanás közt volt. Aztán letette.
A bírósági tárgyalástól nem tartottam, sőt, inkább kíváncsi
voltam rá. A családbíróságok – ahogyan mindenki más
számára – továbbra is rejtélyt jelentettek számomra, mert
mindeddig csak az én írott tanúvallomásaimat használták.
Ezek a testületek olyan személyes, kényes ügyekkel
foglalkoznak, hogy teljesen hozzáférhetetlenek a sajtó és a

443
nyilvánosság számára: senki sem lehet jelen konkrét ok
nélkül, még az elhunytak közeli rokonai vagy családtagjaik
sem.
Ellie odakint várt rám. Idegesnek látszott.
– Látnod kellene, milyen sokan vannak odabent.
– Hogyhogy? A jogászokon és a tanúkon kívül gyakorlatilag
senkit sem engednek be.
– Kismillió jogász van jelen. Az anyának van egy ügyvédje,
valamint egy alacsonyabb, illetve egy magas rangú jogi
képviselője. Ugyanígy az apának is. A helyi hatóságoknak
szintén. És az új kisbabának is! Még nincs három hónapos, és
már három jogász képviseli! Úgyhogy eleve tucatnyian
vannak, és rajtuk kívül egy sereg hivatalos ember. Dick, most,
hogy a bűnügyekben csökkentik a jogi segítők számát, a
családbíróságokon a jogászok alighanem olyanok, akár a
keselyűk! Az itteni tárgyalások hetekig elhúzódnak!
Úgy gondoltam, alighanem túloz.
– Akkor még jó, hogy bíró csak egy van – vélekedtem. – Úgy
hangzik, mintha egy esküdtszék már el sem férne.
Mihelyt azonban beléptünk a tárgyalóterembe, láttam,
hogy a helyiséget csakugyan zsúfolásig megtöltik a jogászok.
Az eljárás – technikailag – természetesen nem valaki ellen
folyt. A vádlott boksza üres volt. Egyetlen bíró feladata volt
eldönteni, hogy el kell-e venni a szülőktől a gyereket, vagy
esetleg valamilyen más módon kell gondoskodni a kicsi
biztonságáról. Rengeteg tényezőt kellett számításba venni, a
központi kérdés azonban az volt, hogy vajon a körülmények
mérlegelése alapján bántalmazta vagy megölte-e valamelyik
szülője a kis Noah-t. Nem per folyt tehát, csak az igazságot
akarták kideríteni. Ezzel együtt minden ügyvéd – a tényeket
homlokegyenest ellenkező módon állítva be – a tanúk
meghallgatása és az ellenérdekelt fél kikérdezése során a

444
maga kliensének álláspontját képviselte. Eszembe jutott, hogy
– mint állítólag Aiszkhülosz mondta – a háború első áldozata
az igazság.
Megengedték, hogy a tárgyalóteremben üljek, mialatt Ellie
tanúvallomást tesz, ekképpen láthattam mindkét szülőt.
Külön ültek, és nem néztek egymásra. Volt egy új gyerekük,
de úgy látszott, nem működnek együtt: hát persze,
mindegyikük védőcsapata arra törekedett, hogy a másikra
hárítsa a felelősséget.
Az anya haragosnak látszott. Túlsúlyos nő volt, alig
mozdult, akkora arca volt, mintha feldagadt volna. Sikerült
elérnie, hogy állandó zajforrást jelentsen, általában az
ügyvédje fülébe káromkodott, néha pedig hangosan, úgy,
hogy az egész csendes tárgyalóteremben hallatszott. Az apa
nagyon sovány volt, szipogott, és állandóan izgett-mozgott,
mintha az eljárás valami fontosabb teendőjétől tartaná távol.
Például attól, hogy belője magát. Ha valóban megölték a kis
Noah-t, nem volt miért sajnálni őket. De ha nem…
szerencsétlen, senki által nem kedvelt embereknek tűntek,
akik talán küszködve próbálták megtanulni, hogy szeressék a
gyereküket.
A tanúk bokszában Ellie elveszítette a hidegvérét. Növekvő
aggodalommal figyeltem, amint az ügyvédek egymás után
próbálják kétségbe vonni, hogy helyesen jelölte meg a
hirtelen csecsemőhalál szindrómát a kis Noah halálának
okaként. Miután befejezték a gyötrését, tudtam, mi
következik.
Szinte nyomban azután, hogy letettem az esküt, az első
ügyvéd rámutatott, hogy a csecsemőn valójában kék
babaruha volt, rajta zöld nyulakkal. Ellie ugyanis a boncolási
jelentésben – bosszantó módon – felcserélte a színeket, nekem
pedig, amikor ellenőriztem, nem tűnt fel, hogy azok a nyulak

445
nem kékek. Elkövetett egy kisebb tévedést egy dátummal
kapcsolatban is, felcserélte a hónapot a nappal, ami nekem
ugyancsak elkerülte a figyelmemet. Nem voltak ezek nagy
hibák, de jó indokot szolgáltattak a kikérdezés elején szokásos
szőrszálhasogatáshoz, amely azt célozta, hogy még a nagy
összecsapás előtt kétségessé tegye hozzáértésemet, és
megrendítse önbizalmamat. A nagy összecsapásra
természetesen a csecsemő ajkának sérüléseivel, illetve hátsó
bordáinak állítólagos töréseivel kapcsolatban lehetett
számítani.
–  Dr. Shepherd, egyetért ön azzal, hogy a csecsemő
bordáinak hátoldali, régi, immár gyógyult törései erős
bizonyítékok lennének amellett, hogy rövid élete során
bántalmazták?
–  Egyetértek azzal, hogy ha lettek volna gyógyult törések,
ennek egyik lehetséges magyarázata a bántalmazás lenne.
– Keresett ilyen töréseket?
– Rendkívül gondosan megvizsgáltunk minden bordát…
Rámutattam, hogy a fényképfelvételek gyenge minőségűek,
és nem adják vissza, amit a valóságban láttam. Az ügyvéd ezt
félresöpörte: – Mindnyájan látjuk a fotókon, hogy a bordák
háti szakaszain korábban törések voltak, dr. Shepherd. Ön
vajon miért nem látja?
Ugyanez a beszélgetés az ajak sérüléseivel kapcsolatban is
lezajlott.
– Csak nézze meg a fényképeket, dr. Shepherd! A sérülések
megléte szemmel látható!
Kifejtettem, hogy amiatt, ahogyan a felvételeket tároltuk,
továbbítottuk, majd egy gyenge minőségű printeren
kinyomtattuk, nem lehet rájuk hagyatkozni. Világos volt
azonban, hogy egy lépést sem jutottam előre. Ők látták, amit
láttak. Én vagy vak, vagy ostoba voltam (vagy esetleg csak

446
színleltem a kettő valamelyikét), hogy nem fogadtam el ezt:
nyilvánvalóan azt a tényt igyekeztem szándékosan
elködösíteni, hogy Ellie és én a magunk összesen hetvenévnyi
patológiai tapasztalatával újraélesztés okozta sérüléseknek
néztünk fojtogatás okozta sérüléseket.
Következett egy ugyanolyan kimerítő délután, amilyeneket
a tanúk bokszában sok más bíróságon is eltöltöttem, az Old
Bailey-t is ide értve. Egy tekintetben pedig még rosszabb is
volt, mert egyetlen ellenséges ügyvéd helyett sokkal álltam
szemben: különböző oldalakat képviseltek, és mindegyik más
irányból támadott. Sikerült helytállnom, elismertem a
lehetőségét, hogy tévedhettünk, de kijelentettem: igencsak
valószínűtlen, hogy két tapasztalt kórboncnok figyelmét
elkerülje a bántalmazás egy ennyire egyértelmű bizonyítéka.
– Csontpatológus ön, dr. Shepherd?
– Nem, nem vagyok az.
– Mégis foglalkoztatták a csecsemő bordái, a mellső oldali,
nyilvánvaló törések?
–  Igen, gondoltam rá, hogy a törések többféleképpen
interpretálhatók, de tudtam, hogy egy gyakorlatlan szomszéd
által, nagy erővel végzett újraélesztés…
–  Tehát foglalkoztatta a probléma, de mégsem eléggé
ahhoz, hogy szakértői véleményt kérjen a bordákról egy
csontpatológustól?
–  Úgy találtam, aligha tudok meg tőle többet a bordákról.
Láttuk, melyek töröttek, és tudtuk, hogy…
– Úgy vélte, tud annyit, mint a specialista. Erről van szó?
–  A radiológus közölte, hogy véleménye szerint nincsenek
törések a bordák háti szakaszán. A mellkasi részen
könnyűszerrel regisztrálhattuk a töréseket. Úgy éreztem, egy
csontpatológus többlettudása ehhez semmit sem tenne hozzá.
– Nem gondolja, hogy ez meglehetősen arrogáns viselkedés

447
volt az ön részéről, dr. Shepherd?
–  Nem tartom magam arrogáns embernek. Elnézést, ha
ilyennek tűnök.
Alexander Pope sorai jutottak eszembe, mintha csak apám
akkor sugallta volna őket:

De te ismerd el készséggel hibádat,

S minden ma légyen a tegnap birája.

–  Elismeri annak lehetőségét, hogy tévesen jelölte meg a

halál okát hirtelen csecsemőhalál szindrómában?
–  A halál okának meghatározása ilyen esetekben mindig
nagyon nehéz, van ugyanis egy nagyon vékony választóvonal.
Azoknak a bizonyítékoknak az alapján, amelyekkel
jelentéseink írása idején rendelkeztünk, „a hirtelen
csecsemőhalál” élvezett előnyt. Ha teljesebb információt
kaptunk volna a csecsemő életével és halálával kapcsolatban,
azt hiszem, a „tisztázatlan”-t választottuk volna helyette.
A családbíróságon töltött délutánom meglepetéssel is
szolgált: nemcsak szakmai jellegű, hanem személyem elleni
támadásoknak is céltáblája lettem. Ugyancsak meglepett az
írásos ítélet, amely néhány héttel később érkezett meg. Ebből
értesültem arról, hogy az ügy többhetes tárgyalása során
tanúk sora jelent meg a tárgyalóteremben, akik példákkal
illusztrálták, mennyire elhanyagolták szülei a kis Noah-t. Az
anyáról ekkor kiderült, hogy alkoholista, az apáról, hogy
gyakori drogfogyasztó. Az anya nőtestvére és egy nagynéni
segített a kis Noah ellátásában. Ez óhatatlanul téves
benyomást keltett az anya rátermettségét illetően a
védőnőben és másokban. A bíró szerint ők voltak, akik
gondoskodtak a csecsemő ellátásáról, és ők vitték el az orvosi
vizsgálatokra és oltásokra is.
A kis Noah-t a bíró véleménye szerint elhanyagolták, ő

448
pedig afeletti megdöbbenésének adott hangot, hogy a két
patológus, akik megvizsgálták a holttestet, nem volt hajlandó
tudomásul venni, hogy a bántalmazás rendkívül nyilvánvaló,
kirívó jelei kerülték el a figyelmüket, amelyeket pedig bárki
láthatott a fényképeken. Mi több, kijelentette: úgy tűnt, a
patológusok még mindig azt hiszik, hogy a halál oka a
hirtelen csecsemőhalál szindróma lehetett. A bíró egy szóval
sem említette, hogy a fotók a legjobb esetben is egyenetlen
minőségűek voltak. Ahogyan azt sem, hogy nem kaptunk
információt a szülőkről a kicsi halála napján, amikor a
boncolást elvégeztük. Azt sem, hogy egyszer sem
tájékoztattak bennünket, amikor újabb tények láttak
napvilágot a családdal kapcsolatban.
Ezután közölte: a körülmények mérlegelése alapján (ez volt
a döntési eljárás, amelyet alkalmaznia kellett) arra a
következtetésre jutott, hogy a kis Noah-t az apa ölte meg.
Keresztkérdések nyomán kiderült, hogy a kisfiú halálának
éjszakáján a szülők nagy mennyiségű italt és némi drogot
fogyasztottak, amikor pedig a gyerek felsírt, az apa kelt fel
hozzá. A bíró feltételezte, hogy ezután valószínűleg lenyomta
a kicsi mellkasát és a fejét, ezáltal pedig megfojtotta, és talán
a bordáit is eltörte. Állítása szerint a csecsemő bordáinak
hátsó szakaszai arra is bizonyítékkal szolgáltak, hogy valami
ehhez hasonló ráadásul már korábban is történt. Ez
alkalommal az anya arra kérte az apát, hogy tegyen meg
bármit, amitől a csecsemő abbahagyja a sírást, és bár
tudatában volt annak, hogy a férfi gorombán bánik a kis
Noah-val, meg sem  próbált közbelépni. Ebből következően
egyetlen további gyerekük sem hagyható egyik szülő
felügyelete alatt sem. Új gyereküket örökbeadás céljából el
kell venni tőlük.
Elképzelni sem tudom, hogy a kis Noah szülei mit éreztek,

449
amikor ezt az ítéletet kézhez kapták. Engem úgy lesújtott,
hogy úgy emlékszem, szó szerint levegő után kapkodtam.
Képtelenségnek éreztem, hogy egy bírónak a
belügyminisztérium egy patológusával kapcsolatban
megfogalmazott durva szavai ne váltsanak ki számottevő
utóhatást. Hatvanéves voltam, és orvosként egész életemben
kemény munkával szolgáltam az igazságszolgáltatás érdekeit,
most pedig úgy tűnt, hogy nekem nem jár tárgyilagos
megítélés, nem tarthatok számot méltányosságra.
Aznap éjjel nem tudtam aludni. Levegőt is alig kaptam. Az
ilyen bíráló kijelentések kivizsgálást tesznek szükségessé, és
mint a belügyminisztérium patológusának, kötelességem a
tárca tudomására hozni őket. Vajon lefolytatja-e a vizsgálatot
a belügy? Forduljak az Általános Orvosi Tanácshoz? Ez a
testület, ha súlyos kötelességmulasztásban találja vétkesnek
őket, megfoszthatja az orvosokat praktizálási joguktól.
Ennek az eshetőségnek az igazságtalan voltát átérezve
felültem az ágyban. Hozzá nem értéssel vádoltak meg gyenge
fényképfelvételek alapján. Ajaksérülések és a hátsó
bordaszakaszok gyógyult törései lehetnek egy régi
bántalmazás bizonyítékai, csakhogy az ajkak sértetlenek
voltak, a bordák mellső szakaszain pedig nem voltak
sérülések, amelyeket ne magyarázott volna meg egy
újraélesztési kísérlet. Én biztos voltam ebben, Ellie biztos volt
ebben, a radiológus biztos volt ebben. A hátsó
bordaszakaszokon pedig nyoma sem volt törésnek.
Jelentésünkben leszögeztük, hogy noha a bordák mellső
szakaszainak sérüléseit okozhatta újraélesztés, nem
zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy szándékosan idézték elő
őket.
Aztán természetesen a hirtelen csecsemőhalál szindrómát
adtuk meg a halál okaként.

450
 De vajon csakugyan, csakugyan lehetetlen volt-e, hogy
ilyesmiért töröljenek az orvosi névjegyzékből?
Amikor végül sikerült elaludnom, zűrzavaros álmok
rohantak meg, csecsemőkkel és tárgyalótermekkel. Másnap
még mindig foglalkoztattak éjszakai gondolataim. Ha nem
gondoltam is közvetlenül a bírósági eljárásra, azért mégiscsak
az nyomta rá a bélyegét mindenre, amit tettem. Gyomromat
belülről mintha vékony rétegben vonta volna be a félelem.
Gondolataim a válságos helyzet körül forogtak. Aznap
délután ültem az asztalomnál, megmagyarázhatatlan
szorongás gyötört. Feladtam a küzdelmet, tudtam, mi fog
következni. Első ízben akkor történt meg velem ilyesmi,
amikor nemrégiben elrepültem Hungerford felett. Azután a
párizsi bombamerényleteket követően ismét. Megtanultam,
hogy ökölbe szorított kézzel, akaratom legvégső
megfeszítésével távol tartsam magam a szakadéktól. Most
azonban közvetlenül előttem nyílt meg.
Lehunytam a szemem, és már láttam is a halomba rakott
holttesteket, éreztem a bomlás bűzét és a hőséget,
megjelentek előttem a fiatalok, akik táncoltak, amikor a
bomba felrobbant, amikor a hajó elsüllyedt, fiatal emberek
kezek nélkül, exhumált gyerekek a koporsóikban, apró
csecsemőtestek az ember embertelenségének kiszolgáltatott
tanúságtevőiként, elszenesedett testek, vízbe fúltak holttestei,
testek darabokban a vasúti pályán. Az emberi szenvedés
mélységesen mély szakadéka.
Ismét felnyitottam a szemem, pislogtam. Körülnéztem a
dolgozószobámban: számítógép, asztalok, képek, irattartók,
kutyák. Minden teljesen normális. Volt tehát egy újabb gyors
pokolra szállásom, váratlan és megrázó, akár egy epilepsziás
roham.
Egyébként pedig: visszatértem a jelenbe. Visszatérni

451
készültem a munkámhoz, vagyis meg akartam írni a jelentést
a belügyminisztériumnak, beszámolni a bíró
megállapításairól, amelyeket a kis Noah ügyében tett velem
kapcsolatban.
A minisztérium nem sokkal később válaszolt is. Tudtak az
ügyről, és közölték, hogy már egy ideje értesültek róla, csak
engem mulasztottak el értesíteni. Egy rendőr, akinek köze
volt az ügyhöz, jelentést tett nekik rólam, ők pedig úgy
döntöttek, hogy továbbítják a dossziét az Általános Orvosi
Tanácshoz. Ha óhajtom, úgymond, tárgyaljam meg az ügyet
az ügyvédemmel.
Persze hogy megtettem, ő pedig megnyugtatott, csakhogy
én nem nyugodtam meg. Éjszakánként szörnyű álmaim
voltak. Nappal, ébren a dolgozószobámban lidércnyomással
viaskodtam.
Végül kaptam egy levelet. Reszkető kézzel bontottam fel.
Szerettem volna, ha azt közlik benne, hogy az egész ügyet ad
acta tették, s hogy vége.
Azt írták azonban, hogy az Általános Orvosi Tanács
vizsgálatot folytat ellenem, és hogy kétségek merültek fel
kompetenciámat illetően a kis Noah boncolási jelentésében
általam megjelölt halálok miatt.
Ennek igazán nem volt miért örülnöm. Ami pedig azokat
az eseteket illeti, amelyeket nem voltam hajlandó
pánikrohamnak nevezni… nos, még nekem is be kellett
ismernem, hogy azok a legnagyobb mértékben azok voltak!
Egész szakmai pályafutásom során eseteket vizsgáltam
felül. Most én voltam az eset. Most engem vizsgáltak felül. Az
Általános Orvosi Tanács lényegében magánbíróság, amely a
saját tempójában, és zárt ajtók mögött vizsgálódik. Nem ad
tájékoztatást arról, mennyi időbe telik, míg megoldja az
ügyeket, és nem kommunikál a témáról, csakis nyilatkozatok

452
kiadása formájában, nekem pedig minden ilyenre igen rövid
időn belül kellett válaszolnom.
Tudtam, hogy a tanács csendben kollégákkal,
halottkémekkel, rendőrtisztviselőkkel lép kapcsolatba, csupa
olyanokkal, akik dolgoztak együtt velem, hogy kikérje a
véleményüket rólam és a hozzáértésemről. A tanács nem
közölte, továbbítja-e ügyemet a következő szintre, a
bírósághoz, s ha igen, mikor. Erről akkor értesítenek majd, ha
megtörtént – tudatták.
A bíróság az Orvosok Bírósági Szolgálata, amely független
az Általános Orvosi Tanácstól, és az utóbbi által hozzá
felterjesztett ügyekben hoz ítéletet. Eskü alatt tett
tanúvallomásokat hallgat meg, tanúit ügyvédek kérdezik ki,
illetve tesznek fel nekik keresztkérdéseket. Ítéletben állapítja
meg, hogy egy orvos alkalmas-e arra, hogy praktizáljon vagy
sem. Gyakorlatilag: bíróság.
S minderre azért került sor, mert egy másik patológus, aki
a családbíróságnak dolgozott, azt állította, hogy hibákat
követtem el, hogy nem vettem észre nyilvánvaló sérüléseket,
s olyasmit jelöltem meg a kis Noah halálának okaként, amit ő
nem tekintett helytállónak. A patológus munkájának
összetevői a tények, a tapasztalat és az ítélőképesség. A
bíróság azonban figyelmen kívül hagyhatja ezt, és
alapozhatja következtetéseit azokra a vádakra, amelyek
szerint nem vagyok képes megbízhatóan megállapítani,
hogyan halt meg egy gyerek, s hogy ezért veszélynek vannak-
e kitéve a testvérei. Dönthetnek úgy, hogy „kihúznak”, azaz
eltávolítanak az orvosi gyakorlat folytatására alkalmas
kollégák névjegyzékéből.
Miután a tanács megindította a vizsgálatot, ismét riasztó
gyakorisággal éltem át újabb pánikrohamokat. Elmémet
megrázóan döbbenetes, szívszakasztó képek sorozata

453
kerítette hatalmába.
Ezzel kapcsolatban igyekeztem tárgyilagos, orvosi
álláspontra helyezkedni. Ezek a rohamok először akkor
jelentkeztek, amikor egy nap átrepültem Hungerford felett.
Pontosan mi váltotta ki őket, és pontosan miért értek véget?
Rút és erőteljes kiújulásukat nyilvánvalóan az orvosi tanács
vizsgálata idézte elő. Vajon a rejtett félelmek szakadékát az
tárta fel, hogy nyilvánosan kételkedni kezdtek egy emberben,
valakiben, akitől elvárják, hogy soha ne tévedjen? Ezek a
félelmek törtek most felszínre? Nem voltak válaszok. Csak
képek, amelyek hirtelen és maradéktalanul a legváratlanabb
pillanatokban betöltötték az elmémet. Elég volt jeget tennem
Linda italába, máris ismét Balin voltam, és az olvadó jéggel
teli zacskók alatt rothadó fiatal testekre meredtem. Szó sem
lehetett arról, hogy felnyissam a dolgozószobámban
tornyosuló dossziék bármelyikét is: képek lapultak bennük,
nekem pedig máris túlságosan sok olyan képen kellett
valahogy úrrá lennem, amelyek lelki szemeim előtt jelentek
meg. Megbénított a félelem érzése. Olyan rettegés töltött el,
amelyet csakis csillapíthatatlannak nevezhetek. Nem akadt
pillanat, hogy ne lett volna az orromban a halál bűze.
Minden egyes roham képtelenné tett az alvásra,
megfosztott mindenféle örömtől, aggodalommal és önmagam
iránti kételyekkel töltött el.
Miután képtelenné váltam a pihenésre, hamarosan már
olvasni sem tudtam, mivel nem tudtam meghozni a döntést,
hogy a kezembe vegyek egy könyvet, vagy hogy egyáltalán
kinyissam. Semmilyen döntésre nem voltam képes. Meginnék
vajon egy csésze teát? Nem tudtam. Reggelenként alig sikerült
elhatároznom magam a felkelésre, arról nem is beszélve,
hogy felöltözzem-e. A jövő? A jövő nem létezett. Minden, amit
gondoltam, amit tudtam, vagy ami fontos volt számomra,

454
hirtelen jelentőségét veszítette. A nap nagy részében
egyszerűen arra összpontosítottam, hogy próbáljak nem
pislogni, mivel úgy vettem észre, az engem kísértő képek arra
várnak, hogy mihelyt becsukom a szemem, hirtelen
hatalmukba kerítsék a lelkem.
Egy forró nyári reggelen rothadó holttestdarabok víziójától
igyekeztem szabadulni. Zsigereket láttam. Szivacsos májakat.
Szíveket, amelyek nem vertek. Kezeket. Egy olyat, amelynek
az egyik ujján jegygyűrű volt. Meg kellett kaparintanom a
gyűrűt, hogy elolvashassam, mi van belevésve, és
kideríthessem, kié a kéz.
Fulladoztam a bomlás átható bűzétől.
Arra gondoltam, jobb volna meghalni, mint így élni.
De hogyan?
A vasúti síneken az ember gyorsan, de önző módon hal
meg. A vonatok előtt felbukkanó emberek megrázkódtatást
okoznak a vezetőnek, a hozzátartozókat pedig, amíg csak
élnek, gyötri az eset emléke. Aki felakasztja magát, lassan hal
meg. Egy fegyver jó volna. De honnan szerezzek? Elfogadható
opciónak tűnt, hogy egy szirtről a semmibe hajtsak a
kocsimmal, de kellett találnom egy megfelelő, megközelíthető
szirtet, ami nem könnyű, ha az ember arra is alig érzi
képesnek magát, hogy kettesből hármasba váltson anélkül,
hogy tönkretenné a váltót.
Nem tudom, mit tettem vagy mondtam, mert csak a
koponyámon belüli világra tudtam figyelni, abban a világban
pedig aligha akart élni bárki is. Amit csináltam – nem
érdekes, mit – igencsak megrémítette Lindát. Nem is
tiltakoztam, amikor bevitt a sürgősségi osztályra, ahonnan
továbbküldtek egy pszichiátercsoporthoz. Dr. Richard
Shepherd, a józan, okos patológus reszketve üldögélt,
miközben egy pszichiáter nyájasan kérte: mondja el neki,

455
milyen képeket lát. Próbáltam volna leírni ezeket a képeket,
de nem találtam szavakat.
Nem volt nehéz felállítania a diagnózist. Ki merem
jelenteni, hogy e könyv valamennyi olvasója diagnosztizált
már poszttraumás stressz szindrómát (PTSD-t).{44}
Nyilvánvalóan én voltam az egyetlen, aki nem ismertem fel a
tüneteit.
Az én PTSD-met nem egy bizonyos holttest okozta a sok
ezer közül, amelyet felboncoltam. És nem is valamennyi
együttvéve. Nem egy bizonyos katasztrófa idézte elő,
amelynek felderítésében részt vettem. És nem is valamennyi
ilyen együttvéve. A maga egészében egy teljes élet váltotta ki,
amelynek során mindenki – bíróságok, rokonok,
nyilvánosság, társadalom – nevében tanúja voltam az ember
emberrel szembeni embertelenségének.
Hogy mi következett ebből a diagnózisból?
Az, hogy 2016 nyarán nem dolgoztam.
Kétféle terápia: szóbeli és gyógyszeres.
És ez a könyv.
Ősszel kellett volna ismét elkezdenem a boncolást, de el
sem tudtam képzelni, hogy valaha újra munkába álljak. Nem
tudtam elképzelni, hogy ismét artériákat vágok apró
szakaszokra, vagy hogy megint agyakat emelek ki
koponyákból, hogy az emberi arcok alatti kötőszövetet
vizsgálom meg, esetleg egy újabb szerencsétlenséget követően
ott állok egy zsúfolt halottasházban, miközben holttestek sora
vár rám. És ezt újra meg újra meg újra… Nem tudtam
elképzelni, hogy a jövőben is igazságügyi patológus legyek.
Aztán változást érzékeltem, először csak kismértékűt.
Elkezdtem beszélni. Visszaemlékeztem, hogyan ültünk Jen és
én Claphamben, a házassági tanácsadó szobájában, hogyan
csapongtak ide-oda a gondolataim, miközben azonban a

456
legtöbbször ki sem nyitottam a szám. Most, egy együttérző
terapeuta csendes szobájában – először csak óvatosan –
hagytam, hogy mindenfélék eszembe jussanak, aztán
elmondtam neki, merre kalandoztam. Veszélyes játék volt
engednem, hogy elmém szabadon kóboroljon, hiszen csak a
jóisten tudta, mire ragadtatja magát, ha nem tartom szigorú
ellenőrzés alatt. Pszichiáteri segítséggel azonban nagyon
lassan, hétről hétre úrrá lettem a gondolataimon, és
megállapítottam, hogy ha beszámolok a pokolban tett
kirándulásaimról, apránként meg tudok szabadulni tőlük.
Egy napon, nem túlságosan régen, kezdtem jobban érezni
magam. Az Általános Orvosi Tanácstól még nem kaptam
értesítést, nekem pedig a leghalványabb fogalmam sem volt
róla, hogyan ért véget a nyár, és hogyan lett ősz, de csaknem
olyan hirtelen, mint ahogyan Hungerford felett rám tört az
első pánikroham, heves szorongásom megszűnt. A hatalmas
szikla nem temetett maga alá. A félelem, amely akkora
teherként nehezedett rám, hogy járni sem, gondolkodni sem
tudtam, felemelkedett, és könnyedén tovaúszott, akár egy
radioaktív felhő.
A helyét valamiféle sejtelem vette át, amely korábbi
életörömömet idézte: talán ennek kísértete. Tudtam, hogy
nem tarthat sokáig, hogy ez csak a normális életérzés
felvillanása, de egyelőre beértem vele. Meg akartam ragadni
a pillanatot, beülni egy repülőgépbe és vezetni, érezni a
felszállás borzongását, a felülemelkedést a kisszerűn, a
közönségesen, a mindennaposon. Őrült nyaram után azonban
természetesen kénytelen voltam leadni pilótaigazolványomat.
Berontottam Lindához, aki kissé összevont szemöldökkel
az asztalánál dolgozott egy gyermekbántalmazási ügyön,
amelynek hamarosan esedékessé vált a tárgyalása.
– Gyerünk, sétáljuk egyet! – rikkantottam, talán túlságosan

457
is hangosan. Furcsán nézett rám, de azonnal abbahagyta a
billentyűk nyomogatását.
Beraktuk az öreg kutyát és az új kutyakölyköt az autóba, és
úgy találtam, hogy az őszi nap éget, hevesebben, mint
ahogyan egész nyáron égetett. A táj ragyogása annyira
ámulatba ejtett, mintha még soha életemben nem lettem
volna városon kívül. Amikor megérkeztünk egy elhagyott
helyre, a levelek aranylottak és susogtak, úgy festettek, mint
lámpások a domboldalban. A kiskutya izgatottan ugatva
rohangált körbe-körbe, és még az öreg is szaladt egy keveset.
A világ szép volt, mintha egy partira készülve pompásan
kiöltözött volna. Egész nyáron a legszebb ruháit viselte, én
pedig otromba módon nem vettem észre, nem csodáltam
meg.
– Tudod, hogy jobban…? – szólalt meg Linda.
– …nézek ki? – kérdeztem.
Bólintott, én pedig láttam, hogy arca, noha mozdulatlan
maradt, megváltozik. Mintha valami titkos utasításra és
nagyon finoman minden egyes sejtje megváltoztatta volna
pozícióját. Ezúttal még csak mosolyognia sem kellett, hogy
boldognak tűnjön. A PTSD azoknak is nagyon kemény
kihívást jelent, akik külső szemlélőként tapasztalják meg.
Próbáltam magamba szívni a domboldal, a levelek, a
kutyák látványát, Lindát és a világ szépségét, benyakalni,
ahogyan mások a sört, felhabzsolni mindent, mielőtt ismét
magába zár a sötétség. Tudtam ugyanis, hogy ez
elkerülhetetlen. A PTSD szótárában ugyanis sajnos nem
szerepel a „gyógyult” szó. Talán csak két-három órán át
nézhettem a világot anélkül, hogy rosszul lettem volna, ez
mégis elégnek bizonyult ahhoz, hogy még többre vágyjak.
Energiával töltött fel, hogy kinyújtsam a kezem valami több
után. Később már hosszabb időre, egy teljes napra is

458
érezhettem, hogy visszatérek a normális életbe. Lassanként,
akárcsak egy kirakós játék, újra kezdett összeállni körülöttem
egy szép és színes világ.
Természetesen gyakran éltem (és élem ma is) át a
visszaesés pillanatait. Ha Linda iszik egy italt, gondja van rá,
hogy ő maga tegye bele a jeget. Ha bármiféleképpen
kommunikálnom kellett az ügyvédemmel az Orvosi Tanács
vizsgálatáról – még ha csak annyit közölt is, hogy semmi újság
–, egy teljes napra úgy kikészültem, mintha valóságosan is
feltaszított volna. A dolgozószobámban volt néhány dosszié,
amelyekről tudtam, hogy még kerülnöm kell őket, mert olyan
képek voltak bennük, amelyeket jobb volt nem látni. Még
ebben a könyvben is vannak fejezetek – pedig kisebb
megszakításokkal egy-két éve dolgozom rajta –, amelyeket
egyelőre inkább nem olvasok újra. A nyár azonban világossá
tette számomra, hogy be akarom fejezni, és nem akarom,
hogy az igazságügyi patológia, az a munka, amelyet egész
életemben végeztem, kísérteties, szörnyű dolog legyen a
nyilvánosság számára. Mindnyájunkat egészségesebbé tesz
ugyanis, ha beszélünk arról, aminek az elvégzését egy
civilizált társadalom elvárja a civilizált emberektől.
Aztán egy napon csengett a telefon: az ügyvédem hívott. A
levelet még nem kapta meg, de már közölték vele, hogy úton
van, és hogy ejtették ellenem a vádat. Konzultáció vagy
magyarázat nélkül, ahogyan kezdődött. Még csak a bíróság
tájékán sem jártam.
Nemigen mondhatnám, hogy felhőtlenül boldog pillanatot
éltem át; ahhoz túlságosan hosszú és keserves utat tettem
meg, de nem nyomasztott már a teher. A világ áttetszőbbnek,
körvonalai élesebbnek tűntek, mintha valaki ismét élesre
állított volna egy lencsét a szemem előtt. Néhány percen át
nem tudtam, mit is kellene éreznem. Az Általános Orvosi

459
Tanács vizsgálata ide vagy oda, lelkemben meghasadt valami,
és ez a sérülés maradandó.
Amikor közöltem Lindával a jó hírt, az arcán megjelenő
megkönnyebbülés és boldogság rám is átragadt, és érezni
kezdtem valamit az öröméből. Aztán talán valamicskét a
magaméból is. Sok-sok évi szolgálatom nem méltatlan
vádaskodások zűrzavarában ér majd véget. Folytathattam…
ha akartam.
Félelemmel töltött el a visszatérés a munkába.
Megegyeztünk a dátumban, ahogyan azonban közeledett,
egyre inkább úgy éreztem, hogy nem vagyok képes rá. A
pszichológus emlékeztetett, hogy megtanultam kezelni a rossz
emlékeket. Igaza is volt. Elővehettem és újra
megvizsgálhattam őket, amikor akartam, aztán pedig
visszarakhattam őket a fiókba, amikor akartam. Tudtam,
hogy nem fognak elmúlni, de most már tudok velük bánni, én
pedig visszatérek a munkámhoz.
Visszatérésem első napján a halottasházba lépve egy
pillanatra megtört a lendületem, amikor becsukódott
mögöttem az ajtó, és megéreztem a hely szagát.
Megtorpantam.
Nem tudtam továbbmenni, de visszafordulni sem.
Elviselhetetlennek éreztem, hogy belépjek,
elképzelhetetlennek, hogy megfutamodjak. Haboztam,
agyamra mintha felhő borult volna. És ebben a pillanatban
történt, hogy megérkeztek a rendőrök.
– Helló, doktor, jó újra látni magát, hogy van?
Most már nem hátrálhattam meg. Továbbmennem sem
kellett azonban, úgy döntöttem, hogy üdvözöljük egymást, és
itt beszélgetünk. Maradtam, ahol voltam.
Egy nyomozó, akit ismertem és kedveltem, közölte: – Van
mára egy nagyon különös esetünk magának, alig várom, hogy

460
lássam, mit hoz ki belőle.
Nagyon furcsa eset? Alighanem e szavak hatására
indultam tovább. Öt perccel később egy kanapén ültem, egyik
kezemben egy bögre forró teával, a másikban egy szelet
kétszersülttel.
A nyomozó átnézte a jegyzeteit.
–  Az asszony az ötvenes éveiben járt, erősen ivott, és
őszintén szólva kissé rossz természete volt. A veje kölcsönkért
tőle valamennyi pénzt, aztán otthagyta az asszony lányát, és
sohasem adta meg az adósságát, úgyhogy egy napon a hölgy
legurított pár italt, úgy döntött elmegy a volt vejéhez, és
kérdőre vonja. Kiabáltak, gyalázták egymást. A férfi azt
mondja, előzékenyen kikísérte az utcára, de a nő olyan részeg
volt, hogy összeesett, viszont utóbb azt állította, hogy a volt
veje meglökte. Bárhogyan történt is, a végén földre került.
Ez egyáltalán nem hangzott különösnek. Csupa ilyen
esettel volt dolgom.
– És tényleg meglökte? – kérdeztem.
– Szerintünk igen. Ámbár a férfi új barátnője állította, hogy
nem. És ő az egyetlen tanú.
Még mindig semmi meglepő.
Hallottam, amint csapódnak a hűtőszekrényajtók: a
holttesteket vették ki vagy tették vissza. Nyeltem egyet. A zaj
számos szerencsétlenséget, sok holttestet juttatott eszembe.
Próbáltam a nyomozóra összpontosítani.
–  A kérdés, amire választ kellene adnia, doktor, a
következő: ha a férfi fellökte, ez okozta-e a halálát?
– Az esés után mennyi idővel halt meg?
– Jó néhány nappal később. Feküdt a földön, és nem tudott
felkelni, a férfi pedig mentőt hívott hozzá. A kórházban az
orvosok azt mondják, eltört a medencéje, és azzal nemigen
lehet mit kezdeni, csak folyamatosan szedni rá a

461
fájdalomcsillapítókat. Ez a szokványos kezelés. És az az
igazság, hogy a sürgősségi osztályon kiabált és pocskondiázta
a személyzetet, úgyhogy nem nagyon tartóztatták…
Mi lesz ebből, orvosi mulasztási ügy? Ittam egy kortyot a
teámból. Kezdett a dolog érdekessé válni.
–  Odaköltözött a lányához, ahol igen-igen sokat kapott a
kedvenc italából. De fájdalmai voltak, és akármennyit ivott,
akármennyi fájdalomcsillapítót vett be, nem segített. Végül,
néhány nappal később a lánya hívta a mentőket. Ekkor egy
másik kórházba vitték. Megmondták neki, hogy nem egy,
hanem öt helyen tört el a medencecsontja, és benn kell
maradnia. Ő viszont levegő után kapkodott, és az
ortopédorvosok csapata úgy döntött, olyan súlyos az
asztmája, hogy átküldik a belgyógyászatra.
–  És azok ott beleegyeztek? Ostobaságot csináltak… Szóval
asztmás alkoholista volt csúnyán összetört medencével?
– Sőt, azt hiszem epilepsziás is – mondta a nyomozó. Átadta
nekem a kórházi dokumentumokat, és miközben lapozgattam
a dossziét, folytatta beszámolóját. Csontritkulás. Asztma.
Alkoholizmus. Epilepszia…
– Ó, és diabétesz is – tettem hozzá.
– Ez a nő bármikor meghalhatott – mondta az egyik rendőr.
– Igaz volt rá az egész orvosi lexikon.
–  Ami nem jelenti, hogy természetes okokból halt meg –
sietett megjegyezni a nyomozó.
– Nem bizony – helyeseltem. – És mi történt azután?
–  Nos, a belgyógyászaton észlelték, hogy heves köhögési
rohamai vannak. Asztma és mellkasi fertőzés miatt látták el.
Köhögött és köhögött, úgy tűnik, míg csak el nem veszítette az
eszméletét. Körülbelül öt nap után megint kapott egy ilyen
heves köhögési rohamot, csakhogy ezúttal összeesett és
meghalt.

462
 – Mit tettek vele a kórházban?
–  Újraélesztéssel próbálkoztak. Azt hitték, hogy… ööö…
tüdőam… tüdőom…
–  Tüdőembólia? – kérdeztem. – Medencetörései voltak,
napokig ágyban feküdt, ez a kézenfekvő diagnózis.
– Ez az! Mindenesetre megpróbálták újraéleszteni, és adtak
neki valami izét, hogy… ööö…
– Hogy feloldják a vérrögöket.
Ezt szerintem kár volt. Bizonyos, hogy ilyenkor ez a helyes
módszer, de nem mentették meg vele a pácienst, és biztosan
nem segítettek vele a patológusnak. Ha ugyanis volt is vérrög,
amit megtalálhattam volna, a gyógyszer hatására feloldódott.
–  Vártuk, hogy jobban legyen, hogy megbeszéljük vele a
súlyos testi sértést, amivel a vejét vádolta, de amikor
odaszóltunk a kórházba, hogy megtudjuk, kikérdezhetjük-e, a
nővér közölte: „Ó, elfelejtettük megmondani maguknak, hogy
meghalt.” Szóval most már nem súlyos testi sértésről, hanem
emberölésről van szó.
Kiittam a teámat. Végül az eset tényleg különös lett. Az
imént szembesítettek öt lehetséges halálokkal, és még így is
előfordulhatott, hogy valami egészen másról van szó. Csak a
holtteste alapján állapíthatjuk meg, miért halt meg: most ez
várt ránk. Felálltam. A rejtély felkeltette a kíváncsiságomat.
– Jól van. Akkor hát nézzük meg.
Úton a boncterem felé így szóltam a detektívhez: – Ez nem
az én reszortom, hanem a maguké, de nincs túl sok
bizonyítékuk arra, hogy a vő fellökte. Ha részeg volt, még
azelőtt is eleshetett és megsérülhetett, hogy a férfi házához
érkezett volna.
–  Igazából ott van még nekünk a barátnő. Közben már
szakított a férfival. És megváltoztatta a vallomását. Azt
mondja, látta, amint a férfi fellökte az asszonyt, nagy erővel.

463
 Hmmm. Egyetlen esküdtszéknek sem imponálnak az olyan
tanúk, akik épp az ellenkezőjére változtatják a vallomásukat.
–  És – tette hozzá a nyomozó – van egy térfigyelőkamera-
felvételünk az elhunytról, körülbelül öt perccel azelőttről,
hogy odaért a vőhöz, és akkor még nincsenek járási
nehézségei. Úgyhogy amire nagy szükségünk van a
vádemeléshez, az a maga bizonyítéka, doktor.
Előkerítem azt a bizonyítékot, gondoltam. Közben azonban
tudatában leszek, hogy fennáll az emberölés gyanúja és
annak lehetősége, hogy a férfit börtönbüntetésre ítélik.
Teljesen biztosnak kell lennem az igazamban, mielőtt
szakvéleményt adnék a rendőrségnek.
Az asszony ötvenhat éves volt, és kilencvenhatnak nézett
ki.
– Biztosak benne, hogy jól tudjuk a korát? – kérdeztem.
A rendőr bólintott.
Megvizsgáltam a nő püffedt testének külsejét. Tele volt
horzsolásokkal és hegekkel, ahogyan az alkoholistáké
gyakorta. Mindegyiket meg kellett mérnem és le kellett
írnom. Készítettem a jegyzeteimet, és közben bőven adtam
dolgot a fotósnak.
– Milyen képminőséget állít be a gépén? – kérdeztem tőle.
Meglepetten nézett rám.
– A leggyengébbet, doktor.
Ez kíváncsivá tett. – Miért a leggyengébbet? Hiszen maga
nyilván a lehető legjobb minőségű képeket akarja…
– Így van – felelte –, de a rendőrség számítógépes rendszere
nagy fájlokkal nem tud megbirkózni, úgyhogy kénytelenek
vagyunk gyenge minőségben dolgozni.
A pontatlanság efféle tudomásulvételére nem tudtam mit
felelni, a hangjában pedig nem hallottam nyilvánvaló
elkeseredést. Az ő szempontjából ez, tekintettel az ócska

464
számítógépes rendszerre, egyszerű és észszerű következtetés
volt. Úgy tűnt, semmit sem jelent számára, hogy a fényképek
alapján, amelyeket készít, száz meg száz embert ítélhetnek el.
Az én pályafutásomnak pedig csaknem véget vetettek.
Azonban csak sóhajtottam. Mi egyebet tehettem volna?
Aztán eljött az ideje, hogy elvégezzem az első
bemetszésemet. Álltam a páciens jobb oldalán a PM40-essel a
kezemben. Úgy éreztem, mintha hosszú-hosszú évek óta
álltam volna utoljára meztelen holttest mellett. Magamban
feltettem a kérdést: akarom én ezt csinálni? Még több rossz
emléket feljegyezni abba a fejemben lévő, rémes
vázlatfüzetbe, amely figyelmeztetés nélkül még mindig
bármikor kinyílhat?
Fokozatosan feltártam a holttestet: a hasüregbe egyedi
metszést alkalmazva hatoltam be. Egyedivel – mert én
találtam ki. Nevezzük így: a Shepherd-metszéssel. Ahelyett,
hogy végigvágnám az izmokat a középvonal mentén, a
bordák alatt és a has két oldalán vágok. Ezután vissza-, azaz
lehajtom a hasfal izmait, mintha egy doboz fedelét nyitnám
fel. Elegáns és célravezető.
És itt, a több helyütt eltört medence körül nagy
mennyiségű vért találtam az izmok és szövetek közt.
– Ígéretesnek tűnik! – állapította meg örömmel a nyomozó.
– Biztos, hogy vérzett – adtam igazat neki, majd kimertem a
vért, aztán szemügyre vettem a holttest belső szerveit a mell-
és hasüregben –, de egyik vérzés sem látszik frissnek. –
Vizsgáltam, felemeltem, meg-megböktem a szerveket, és
kirajzolódott előttem az asszony életútjának térképe.
–  Ez a mája? – kérdezte a rendőr egy kis, szürke zsigerre
mutatva, amely a holttest hasának legfelső részén feküdt, és
bármely laikus megmondhatta, hogy már nagyon rég nem
volt egészséges. – Olyan, mint egy döglött papagáj.

465
 –  Felesleges spirituszba tennie, doktor… ő már bepácolta
maga helyett – mondta egy kollégája.
A nyomozó a fejét csóválta. – Doktor, kérem, nem mondja,
hogy a mája ölte meg.
–  Csakugyan rémesen fest, de hogy mennyire volt rossz
állapotban, akkor látom majd, ha mikroszkóppal is
megnézhetem… a tüdeje sincs túl jó állapotban. Jókora
tüdőtágulata van.
Az elhunyt vagy egy nagyon forgalmas út mellett töltötte az
életét, vagy egy nagyon piszkos gyárban dolgozott, vagy erős
dohányos volt. Tüdeje sötét színű volt, helyenként egészen
fekete, és számos nagy üreg látszott rajta.
– Azt sem szeretném hallani, hogy az asztma végzett vele –
jelentette ki komoran a detektív. – És ha azt mondja, hogy
szívproblémája is volt, én elsírom magam.
–  Valószínűleg nemigen kímélte. Ki kell vennem a szívét,
hogy alaposan szemügyre vegyem.
–  Doktor, ne jöjjön nekem természetes okokkal. Nagyon
szeretném lekapcsolni a fickót. Lehet, hogy ez a nő csak
ötvenhat éves, de nagyon öregnek és törékenynek látszik, a
veje pedig olyan durván fellökte, hogy öt helyen tört el a
medencéje, aztán pedig meghalt. Az az ember nem úszhatja
meg!
–  Az asszony rokonai beperelhetik az első kórházat –
mondtam –, amiért csak paracetamolt adtak neki, aztán
elküldték, pedig öt medencecsonttörése volt. Kivéve persze,
ha utána a lányánál is elesett, és az ötből négyet akkor
szerzett…
– A lánya ilyesmit nem mondott, de ellenőriztetni fogjuk az
első kórház röntgenfelvételeit – mondta a nyomozó, és
feljegyzett magának valamit. – Nem nagyon érdekelnek
azonban a kórházak elleni perek: a nő töréseit leginkább az

466
okozta, hogy a veje fellökte.
–  Egyébként hogyan halhatott bele egy
medencecsonttörésbe? – tudakolta egy másik rendőr.
–  A medencecsont törése közvetve akkor lehet halálok, ha
tüdőembóliát okoz: négy napig feküdt egy kórházi ágyon, ami
annyit jelent, hogy könnyen keletkezhettek vérrögök a
lábaiban, és a véredényein át eljuthattak a tüdejébe. Sajnos az
újraélesztés során a kórháziak alkalmaztak egy szert, amely
minden vérrögöt felold, vagyis nem valószínű, hogy
megtalálom, ha volt egyáltalán.
–  Ó, istenem – sóhajtott a detektív. – Bizonyítékra van
szükségünk.
–  Mármost – folytattam – törés után ugyancsak gyakori
halálok egy másik fajta embólia, amelyet zsírembóliának
nevezünk. Nem ismerjük a mechanizmusát. Lehetséges, hogy
a csontvelőből a törés helyén zsír kerül a sérült
véredényekbe, aztán pedig a tüdőbe jut. Ha pedig egyszer ott
van, áthaladhat rajta, és elérhet a szívbe, a vesékbe, az
agyba… Gyakran halálos. Furcsa módon az ilyen típusú
traumától a halálig körülbelül egy hétnek kell eltelnie.
– Aha! – derült fel a nyomozó arca. – Mikor tudja meg, hogy
nála ez történt-e?
–  Valószínű, hogy valamilyen mértékben elszenvedte,
törést és mindenféle más dolgot követően nagyon sok
emberrel megesik. Minden a mértékén múlik… Mielőtt
kijelenthetném, hogy ez okozta a halálát, tudnom kell, hány
zsírembóliája van, és hogy a számuk jelentős-e.
– Mikor tudjuk meg, doktor?
–  Körülbelül egy hét múlva, de természetesen
mindenképpen megvárjuk a toxikológiát.
A detektív rám nézett.
– Mondtam magának, hogy furcsa ügy.

467
 Visszavigyorogtam rá.
– Igen – helyeseltem –, az bizony!
Aznap rengeteget töprengtem az ügyön. Másnap már nem.
Visszakaptam ugyanis a pilótaengedélyemet, és elmentem
repülni. Ott függtem egyedül a semmin a semmiben, és
elragadtatva élveztem az alattam elterülő angliai vidék
gyönyörű látványát, a távolban pedig a tenger mély
sötétkékjét. A gép lebegett, én lebegtem, gondolataim oly
csodálatosan békések voltak, mint az ég, a tenger.
Körülbelül egy héttel később egy másik halottasházban
ismét találkoztam ugyanazzal a nyomozóval. Egy másik
furcsa ügyben.
Egy férfi kijött a pubból, s később holtan találták egy
folyóban. Családjának meggyőződése volt, hogy valaki
megtámadta, leütötte, s azután a vízbe dobta.
– Nos? – kérdezte a detektív a boncasztal másik oldaláról. –
Szerencsével járt? Rájött, mi okozta annak a részeg nőnek a
halálát, akit fellöktek?
Végigpillantottam a folyóból kihúzott férfi testén. Volt vele
kapcsolatban egy elméletem.
– Azóta is rágódom rajta. Az a nő csakugyan bonyolult eset
volt. Jó pár zsírembóliát találtam a tüdejében és az agyában,
de a szakirodalom szerint nem eleget, hogy százszázalékos
biztonsággal végzetesek legyenek.
A nyomozó felnyögött.
–  A halál okaként – folytattam – a törött medencét és az
ezzel összefüggő vérzéseket és zsírembóliákat fogom
megjelölni. Másodsorban pedig – ezek természetesen a
járulékos megállapítások – mögöttes okként a májzsugort, a
diabéteszt meg a többit.
– Nocsak! A törések miatt halt meg!
– A halál okát illetően a saját véleményemet közlöm. Mások

468
vélekedhetnek másként, és lehet, hogy az ügy végül a
Koronaügyészi Szolgálat elé kerül, hogy eldöntsék, akarnak-e
vádat emelni. Szerintem jól tennék. De ismerve, hogy
manapság hogy működik a szolgálat… – tettem hozzá égnek
emelve a tekintetemet –, természetesen végül az
esküdtszéken múlik majd, hogy eldöntse, minden kétséget
kizáróan így van-e, vagy sem.
–  Nem dönthetik el, ha nem kerül sor vádemelésre. Azt
mondom magának, én őrizetbe veszem azt a vőt
emberölésért.
–  Ezt a Koronaügyészi Szolgálat csak abban az esetben
engedélyezi, ha biztosra veszik, hogy nyernek az ügyben,
márpedig pillanatnyilag nem biztosak ebben.
– Mi tartja vissza őket?
–  Azt akarják, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítsak a
medencecsonttöréseknek.
Jól megnézett magának.
– És, megteheti, doktor?
Visszanéztem rá a vízbe fúlt ember holtteste felett.
–  Olyan messzire mentem, amennyire csak a
lelkiismeretem engedte.
– De…
– Abból, amit én halálokként megjelölök, minden kiderül. A
medencecsonttörések szövődményei miatt halt meg, de már
beteg ember volt, számos krónikus betegséggel. Az ember a
saját véleményét alakítja ki az áldozatokról, akik elé
kerülnek, igaz? Ha egyszer valaki a Koronaügyészi
Szolgálatnál nem képes felfogni, amit írtam – és nem
gondolnám, hogy erre képesek volnának –, aztán pedig
kereken elutasítják, amikor találkozót kérek, hogy
kifejthessem megállapításaimat és következtetéseimet, mi
egyebet tehetnék még?

469
 – Doktor…
–  Én korrekt voltam. Az a foglalkozásom, hogy korrekt
legyek.
Ezen a ponton a patológusok igencsak fel tudják
bosszantani a nyomozókat, úgyhogy az előttem lévő
holttestre összpontosítottam. Gyanítottam, hogy ez is egy
vizelés miatt bekövetkezett haláleset lesz. Tudjuk, hogy a
részegek labilisak lehetnek, imbolyoghatnak. Ennek nincs
túlságosan nagy jelentősége, még vizeléskor sem, habár a
mosdóhelyiségek tisztaságának nemigen tesz jót. Jelentőségre
tehet szert azonban, ha a részegek hazafelé megállnak, hogy
egy folyóba vagy tóba vizeljenek. Aztán ha ilyenkor
túlságosan nagy a kilengésük, hirtelen veszedelmes helyzet
alakul ki: megtántorodnak, és beleesnek a hideg vízbe.
Alaposan megvizsgáltam a férfi testét, kerestem a jeleit
annak az ütésnek, amely családjának meggyőződése szerint
végzett vele. Néhány kisebb zúzódást találtam… csekély
számú sérülést, amelyek mintha a folyóban keletkeztek volna.
Ami azonban a legfontosabb: előzőleg kigombolta a sliccét és
elővette a péniszét. Teljesen biztos voltam benne, hogy
amikor megvizsgálom a medencéjét, tele lesz a hólyagja.
Szájából és orrából nem kevés hab szivárgott, ami a vízbe
fulladás klasszikus jele. Eszerint a férfi élve került a vízbe,
aztán… Olyan erővel koncentráltam, hogy csaknem
megfeledkeztem a haragos detektívről.
– Doktor…?
Felemeltem a tekintetemet, pislogva néztem rá.
– Őszintén csodálom magát.
Ettől csak még jobban pislogtam. Korábban soha egyetlen
rendőr sem mondott nekem effélét. Soha.
–  Maga hosszú-hosszú évek óta végez olyan munkát,
amelyre a legtöbb ember még csak gondolni sem akar. És

470
még mindig lázba hozza. Elég magára néznem, hogy lássam.
Itt van ez az idióta, aki meghalt, mert miközben részegen
vizelt, elvesztette az egyensúlyát. Az a nő pedig reménytelen
alkoholista volt, a halál küszöbén. És maga mégis komolyan
veszi őket. Így vagy úgy, az az igazság, hogy maga nagyon
komolyan veszi a dolgát.
Magunk mögül a halottasház zajait hallottuk: kocsikat
tologattak, rajtuk halottakkal. A közelünkben, a gyászolók
halványan megvilágított, pasztellszínekre festett helyiségében
hangosan zokogott egy hozzátartozó. Körülöttünk rendőrök
csoportja várakozott, nézték a szikét a kezemben. Néztem az
előttem fekvő holttestet. Túlsúlyos volt, kopaszodott, ujjai
ráncosra áztak és kifehéredtek. Bőrének felhámja kissé
elmozdult az alatta lévő irharéteghez képest. Látszottak a
bomlás kezdeti jelei, valamint az, hogy ami ezzel az emberrel
történt, szerencsétlen körülmények sokaságának
összejátszása miatt következett be. Ezzel az emberrel – egy
embertársammal.
Próbáltam volna egy könnyed, mellékesen odavetett
megjegyzéssel reagálni a nyomozó szavaira. Olyasvalamit
szerettem volna mondani, hogy még negyven év után is
szívesen fejtek rejtvényeket – de nem ment, mert tudtam,
hogy igaza van, és csakugyan komolyan vettem a munkámat.
És mindmáig komolyan veszem.

471
 Köszönetnyilvánítás

Nagyon szerencsés vagyok, hogy olyan szakmában futhattam

be pályámat, amely attól a pillanattól fogva izgatott, hogy
tudomást szereztem létezéséről. Az azonban, hogy milyen
fontos szerepet játszottak családom tagjai, barátaim és
kollégáim, csak most tudatosul bennem, amikor
visszapillantok a több mint negyven gyorsan elröppent
esztendőre. Mindnyájukra emlékszem, de számuk
természetesen akkora, hogy képtelenség felsorolnom őket, így
itt csak néhányuknak mondok köszönetet. Dr. Rufus
Cromptonnak és Bill Robertson professzornak – kifejezetten
számomra hoztak létre egy állást, hogy a St. George’s
kórházban tanulmányozhassam az igazságügyi patológiát, és
megmutatták nekem az előrehaladás útját.
A számos halottkémnek, akiknek és akikkel dolgoztam,
köztük Paul Knapmannek, John Burtonnek, David Paulnak,
Alison Thompsonnak, Michael Burgessnek, akik segítettek,
hogy porig sújtott családok sokaságának helyzetébe tudjam
beleélni magam, és hogy egyértelmű tájékoztatást adhassak
nekik.
Kollégáimnak a Guy’s Kórházban, dr. Iain Westnek, dr.
Vesna Djurovicnak, valamint dr. Ian Hillnek. És
természetesen a St. George’s igazságügyi orvostani
részlegének: dr. Robert Chapmannek, dr. Margaret Starknak
és dr. Debby Rogersnek, továbbá a fáradhatatlan Rhiannon
Layne-nek és az örökvidám Kathy Paylornek.
Nem feledkezem meg az ország különböző pontjain

472
működő halottasházak személyzetéről sem, köszönet nekik
hihetetlen hozzáértésükért, amelyet oly ritkán ismernek el
vagy méltányolnak, valamint barátságukért, támogatásukért
és természetesen: a sok-sok csésze teáért!
A legkülönfélébb bíróságokon dolgoztam az Egyesült
Királyságban és külföldön: munkatársaik mindig udvariasak
és segítőkészek voltak hozzám. Ki kell hogy emeljem az Old
Bailey-ben dolgozókat, akik közül sokat alaposan
megismertem a hosszú órák alatt, amíg arra vártam, hogy
tanúnak szólítsanak. Mindannyiszor hálás voltam kedves
mosolyukért és bátorító szavaikért, miután olykor ízekre
szedett egy-egy vehemens ügyvéd.
Hálával tartozom a sok rendőrnek, akikkel együtt
dolgoztam, de különösen Steve Gwilliamnek: csodálatos
kolléga volt, és a kezdeti évek során szakmai téren nagyon
közel kerültünk egymáshoz. Ő volt az is, aki repülni tanított,
és egy teljesen új világot nyitott meg előttem. Annak a sok
jogásznak, ügyvédnek és bírónak, akikkel öröm volt együtt
dolgoznom. És: természetesen a családomnak. Elsősorban
Jennek, aki annyit segített, miközben pályámon haladtam, és
akinek elszántsága az együtt töltött évek során saját orvosi
karrierjét olyan irányokba vitte, amelyekre annak előtte nem
is gondolt. Mérhetetlenül büszke vagyok gyerekeinkre,
Chrisre és Annára, valamint unokáimra, Austenra és Ionára.
Valamint Lindára – csodálatos feleségemre, életem fix
pontjára, aki segít megmaradnom annak, aki vagyok, és aki
megtanított rá, hogy szeressem a kertünket. Szeretete és
támogatása nélkül olykor nem lettem volna képes talpon
maradni. Köszönöm neki természetesen a három „jövevényt”,
akiket – ezt nagy örömmel mondom – magával hozott:
Rachaelt, Sarah-t és Lydiát. Köszönet nektek, családom
valamennyi tagjának, amiért fáradhatatlanul igyekeztek

473
elejét venni, hogy megöregedjek, és hogy akár csak a
legkisebb mértékben is nagyképű vagy fontoskodó legyek.
Mark Lucas és Rowland White, valamint nagyszerű
csapatuk valamennyi tagja, különösképpen Ariel Pakier (a
Michael Joseph szerkesztője) türelmükkel és támogatásukkal
járultak hozzá, hogy a munka, amelynek eredményét
olvasóm most a kezében tartja, eljusson a szerencsés
végkifejlethez – én pedig mindnyájuknak teljes szívemből
mondok köszönetet ezért.
Hadd említsem meg végül jack russell terrierjeimet,
Archie-t és Bertie-t, valamint elődeiket: mindig jelen lévő
társaimat, személyi edzőimet és hihetetlenül türelmes jó
barátaimat.

474
 Tartalom
A szerző megjegyzése
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30

475
31
32
33
34
Köszönetnyilvánítás

476
{1} A műbirálatról, részlet; ford.: Lukács Móricz. (In. Pope Sándor: A műbírálatról,
III. rész 3‒24. sor. Franklin, Budapest, 1876)

{2} A Special Air Service (Különleges Légi Szolgálat) a brit haderő legfontosabb és
legnagyobb harcértékű különleges alakulata

{3} Hűvös viselkedés, távolságtartás (francia)

{4} Simpson-féle törvényszéki orvostan

{5} A humán anatómia kézikönyve

{6} Londoni metróállomás

{7} Az angol bighearted egyéb jelentései: ’jószívű’, ’nemes lelkű’

{8} Más néven traumás nyakigerinc-szindróma, l. itt:

https://gerinces.hu/a_gerincrol/nyari-veszelyek-az-utakon/

{9} Oldalirányú, ill. elfordulást okozó

{10} Az agyhártyák egyike, l.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Agyh%C3%A1rty%C3%A1k

{11} Anglia és Wales központi büntetőbírósága

{12} Queen’s Counsel: rangos jogásztestület tagja

{13} ’gyűlölet’

{14} „sudden unexpected death in epilepsy”, hirtelen epilepsziás halál, l.:

http://aok.pte.hu/phd_dolgozatok/docs/phd/file/dolgozatok/2015/Bone_Beata_ma
gyar_tezisfuzet.pdf

{15} „Királynő (lat. regina) kontra Lazenby”

{16} Mellkasi és/vagy hasi szervek összenyomódása okozta fulladásos halál

{17} 1 cs. = 1852 m

{18} Jimmy Savile brit médiaszemélyiség, pedofil, szexuális bűnöző; l.:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Jimmy_Savile

{19} Múzeumhajó, a hadtörténeti múzeum része

{20} Arról a férfiről van szó, aki a hívatlan vendégek csoportjával érkezett a
fedélzetre, de akiről a többiek utóbb azt mondták, eltűnt

{21} Carcinoma (lat.): rák

{22} Kb. ’altasd a hátán’ (ang.)

{23} Sudden Infant Death Syndrome

{24} Gépromboló az ipari forradalom idején – itt a régihez való ragaszkodás

megtestesítőjeként

477
{25} „Sickening thud”: angol szövegekben bukkan fel, például ha valaki magasról
esve ér földet (és belehal)

{26} Szó szerinti pontossággal a valószínűségek mérlegelését (balance of

probabilities)

{27} Az érrendszer több pontján, fokozott véralvadás következtében végbemenő

vérrögképződés

{28} „My lord” – bíró megszólítása angol bíróságon

(https://www.ldoceonline.com/dictionary/m-lud)

{29} Női lovagi cím

{30} A justifiable homicide angolszász jogi terminus megfelelője

{31} Office of the Chief Medical Examiner (OCME)

{32} Nyerges vontató hűtőkonténer-része

{33} Első jelentésében a földfelszínnek az a pontja, amely a legközelebb esik egy

detonáció centrumához; 2001-től (nagy kezdőbetűkkel) a New York-i
terrortámadás színhelye

{34} Kb. ’friss zsákmányok’

{35} Kb. Tiszteletreméltó Tüzérségi Kompánia, Nagy-Britannia és talán a világ

legrégebbi tüzér- és gyalogsági ezrede

{36} Forensic Pathology Services

{37} „Az emberélet útjának felén” (olykor) bekövetkező lelki válság

{38} ’Simpson-féle törvényszéki orvostan’

{39} Azaz megvonták tőle a jogot, hogy orvosi gyakorlatot folytasson. GMC =
General Medical Council

{40} Elszívhatóra módosított, kristályos konzisztenciájú kokain

{41} Utalás T. S. Eliot két sorára:

„A világ így ér véget, / Nem bummal, csak nyüszítéssel.”
(T. S. Eliot: Az üresek – Vas István fordítása)

{42} = kórszövettannal foglalkozó

{43} „… szintetikus opioid …eredményesen csökkenti a heroin megvonásakor

keletkező súlyos tüneteket, ezért alkalmazzák elvonókúrák során” (Dole-
Nyswander módszer)

{44} Post-Traumatic Stress Disorder, poszttraumás stressz zavar, l.:

https://www.nimh.nih.gov/health/topics/post-traumatic-stress-disorder-
ptsd/index.shtml
http://semmelweis.hu/pszichiatria/files/2013/02/stresszfuggo_pszichiatriai_zavar
ok_2012.pdf

478