TARTALOM

A HIDROPLÁNBAN
ELSŐ FEJEZET
A FIATAL LEÁNY
MÁSODIK FEJEZET
NÉHÁNY POLGÁR
HARMADIK FEJEZET
A CSÁBÍTÓ
NEGYEDIK FEJEZET
AZ ÁLLOMÁSFŐNÖK
ÖTÖDIK FEJEZET
A TISZTELETREMÉLTÓ MELEG FÜRDŐ
HATODIK FEJEZET
TARÓ-SZAN KALAPJA
HETEDIK FEJEZET
A GÉSA
NYOLCADIK FEJEZET
O-CUKI-SZAMA
 

A HIDROPLÁNBAN
Tokió 1922. június 10.; délután három óra. Az éjjeli záporeső után ragyogó nap süt.
Az uenói ligetben megnyílt a Béke Világkiállítása. Nyüzsög a nép, tarka tömeg
hullámzik a különös alkotások körül. A stílusok összevisszasága versenyre kél a belül
felhalmozott áruk és termékek különféleségével.
A legnagyobb látványosság az uenói tó. Tavaly még elhagyott mocsár volt, melynek
felszínén virított a lótusz. Ma a tavat két részre osztja egy széles betonhíd - a Béke
hídja. A tóból szökőkutak szökkennek a magasba, és éjjel a víz mély rétegét színes
lámpák világítják meg. A tó felett egész nap hidroplánok keringenek, melyeket
áhítattal bámul a tömeg.
A hidroplán utasokat is szállít. Harminc ember fér el a nagy hajóban. Két oldalt
feszülnek a lebegők, nem nagyon szélesek, nehogy a gép túlságos magasba juthasson.
Középen búg, irtózatos lármával a légcsavar. A hidroplán lassan emelkedik, alig tudja
elérni a tó felett repdeső fekete hattyúkat.
A beléptidíj 10 szen. Ezért a kis összegért bárki beülhet a hajóba, hallgathatja az
indulást megelőző fültépő berregést és aztán a parton állók szeme láttára körülrepüli a
tavat és végül zúgó dobhártyával nevetve kiszáll, azzal a felemelő tudattal, hogy már
repült az életében. A látogatók legnagyobb részének ez a legmaradandóbb emléke a
kiállításról.
A tóparthoz vezető fasorban két fiatal leány tűnik fel. Könnyű, biztos lépéssel
közelednek a kikötőhöz. Tarka ruhájuk már messziről látszik, tizennyolc évesnél
egyik sem lehetett több. Arcuk ragyogott az örömtől, ha az egyik feltűnően szép volt,
a másik igézően bájos. Ahhoz sem férhetett semmi kétség, hogy fővárosiak voltak,
egész megjelenésükön látszott a választékos tokiói elegancia.
Szorosan a lányok mögött haladt egy európai, aki le nem vette róluk a szemét. Már
nem volt fiatal, de jól ápolt külseje, gondos öltözete az előkelő idegent sejtette. Nagy,
termetes ember volt. Simára borotvált arca, hosszú orra, apró élénk szeme érzékiségre
vallott. Szorosan követte a leányokat és leste a pillanatot, hogy megszólíthassa őket.
Most hátul a tömegben hirtelen egy kis ázsiai ember kezdett tolongani, minden áron
az idegen közelébe akart furakodni. Kifogástalan európai öltözet volt rajta, mellényén
vastag arany óralánc lógott. Gazdag tokiói iparos, aki ismerte az európait és most
hozzá akart sietni, hogy üdvözölje.
A fiatal leányok a hidroplán pénztárához értek. Szerencsére nem voltak sokan,
gyorsan megváltották a jegyeiket és nevetve beszálltak a hajóba. Az idegen nyomon
követte őket és sikerült helyet kapnia a szép fiatal lány mellett. Éppen meg akarta őt
szólítani, mikor egy kéz nehezedett a vállára. Megfordult, a japán ismerőse volt, aki
utolérte és a háta mögé ült. Nagy bőbeszédűséggel bocsánatot kért tőle és hogy léte
iránt érdeklődött. Az idegen japán nyelven válaszolt, elég folyékonyan. Nem nagyon
örült a megszólításnak és csak annyit mondott, hogy nagyon el van foglalva és
küldetése, mely Japánba szólította, még távolról sem ért véget.
A motor megindult és fülsiketítő berregése véget vetett a beszélgetésnek. Az idegen
végre szép szomszédnője felé fordulhatott. A megszólításban nagy gyakorlata volt.
Tudta jól, hogy a tokiói lányok ritkán utasítanak vissza egy kirándulást. Némi
bevezetés után, felajánlotta a leánynak, hogy a napokban kiviszi a környékre
valahová ebédelni. Felsorolta a legszebb kirándulóhelyeket.
A hidroplán megkezdte útját a tó körül. A motor berregett és óriási szelet kavart fel.
Az idegen olyan hangosan beszélt, ahogy csak tudott, de a fiatal leány szótlanul,
mereven, napernyője hegyét nézte, mintha nem is hallaná a hozzá intézett szavakat.
De amikor az idegen az Enosima szót ejtette ki, ami Tokió környékén híres
kirándulóhely, hirtelen felemelte a fejét és mosolyogva beszélgetésbe elegyedett.
A tokiói fiatal leányok éppoly naivak, mint félénkek. Az idegennek csak kissé kellett
engedni a kívánságaiból, és a fiatal leány mindenbe beleegyezett. El fog menni vele
Enosimába, de nem másnap, hanem az azután következő nap. Az első nap ugyanis
vasárnapra esett és attól félt, hogy akkor sokan lesznek ott. Továbbá nem akart a
leány vele egy vonaton utazni, tehát abban állapodtak meg, hogy egy későbbi
vonattal fog kijönni és ha akarja, a kis barátnőjét is magával hozhatja. Egy hotel előtt
fognak találkozni.
Az idegen még sohasem volt Enosimában, így nem ismert ott egyetlen szállodát sem.
Egyszerűen a japánihoz fordult és tőle kérte egy szálloda címét. - "Hotel
Umemacuja" - vágta az rá kissé bosszúsan.
Ennyi elég volt. Az idegen kikereste a menetrendből a vonatok indulását. Ő 9 órakor,
vagy 9 óra 45 perckor fog menni, a leány pedig a 10 óra 20-as vonattal. Addigra ő a
hotelban mindent el fog rendezni.
És hogy a leány el ne felejthesse a dolgot és előre lekötelezve érezze magát, azonnal
ki is fizette az utazás költségeit. Átadott neki egy 10 jenes bankjegyet, melyre ráírta a
vonat indulását és a hotel nevét. A leány anélkül, hogy megnézte volna a pénzt,
elfogadta és zavartan, lesütött szemmel az övébe rejtette. Aztán hirtelen
szomszédnőjéhez fordult és élénk beszélgetést kezdett vele.
A hidroplán befejezte útját. Az idegen nem sajnálta sem a 10 szen belépti díjat, sem a
10 jent, amit a leánynak adott, sem a találkozást a japánival, aki kapóra jött, hogy
megmondja a szálloda nevét.
A hidroplán kikötött, s mindenki felállott, hogy kiszálljon. Ebben a pillanatban a
japán megszorította az idegen kezét és túláradó udvariassággal kissé visszatartotta:
- Hogyan Uram, ön még nem ismeri Enosimát, Japán e nagy hírességét? És ahelyett,
hogy hozzám fordult volna, legalázatosabb szolgájához - aki megtiszteltetésnek vette
volna, hogy önt körülvezesse - a köznép két egyszerű leányát kérte fel erre? Eljárását
voltaképpen sértésnek kellene vennem. De ezt még helyre lehet hozni. Én fogom
önnek megmutatni Enosimát és senki más. Miután a napot ön már meghatározta, a
mondott órában 9 óra 45-kor ott leszek néhány barátommal, akik mind látni kívánják
önt és örömmel vendégül látjuk az Umemacuja szállodában.
A japáni hirtelen kiugrott a hajóból, hogy megkeresse a tömegben a két fiatal leányt,
hogy megmondja nekik, hogy ne fáradjanak holnapután. De hiába keresgélt
mindenfelé, azok gyorsan és boldogan eltávoztak. Az idegen az utolsók közt szállt ki.
Lassan a kiállítás kijárata felé indult. Nem örült a japáni beavatkozásának, de eszébe
sem volt feladni szándékát, hogy magáévá tegye a szép fiatal, ismeretlen leányt.
 

ELSŐ FEJEZET
A FIATAL LEÁNY
Eső, szél, sár
Cseresznyefa
Mely virágit
Hullatja már...

Szent Isten! Már öt óra! Hogy múlik az idő! Hogy fogok elkészülni a 10 órai
vonathoz? Márpedig nem szabad lekésnem. Ezt nem tehetem meg, sem az idegen
úrral, sem a két tiszteletreméltó barátnőmmel szemben, akiket tiszteletreméltóan
magammal viszek. Az egyik Otoku-szan, a legjobb barátnőm, aki velem volt a
kiállításon, mikor ez a csoda történt. Őt igazán magammal kell vinnem. Nem tehetem
másképp. És alkalmam volt még meghívni a szomszédnőmet, aki férjes asszony. A
friss levegő jót fog tenni neki és tiszteletreméltó kisfiának.
Most az obi[1]-mat készítem el. Ez hosszú és nehéz munka. A bélést visszájáról kell
rávarrni, aztán az egészet, mint az angolnát kifordítani. Az övnek feltétlen
derékszögűnek kell lenni és sehol a varrásnak nyomát nem szabad látni. Különben az
egész nem ér semmit. A kimonóm ujjai alá selyem mandzsettákat is kell varrni és
még egy gallér is jön rá. Meg kell néznem, hogy a varrás nem feslett-e fel a
zokniaimon és hogy elég tiszták-e: tegnap mostam ki őket.
Aztán a tükör elé kell térdelnem és gondosan megfésülködnöm. A hajon mindig van
valami igazítani való. És milyen nehéz elrendezni a hajtűket. Aztán bekenem az
arcomat és a nyakamat szépítő tejkrémmel, ez elengedhetetlen. Az öltözködés már
nem tart sokáig. Csak az obit kell ügyesen megkötni háttal állva a tükörnek. De a
tükör előtt hosszan kell vizsgálni magunkat. Akármilyen tökéletes legyen is rajtunk
minden, a legcsekélyebb hiba is elegendő, hogy nevetségessé tegyük magunkat. És
hány kis részlet van! - Óh Istenem, azt hiszem, sohasem fogok elkészülni.
Mennyi varrás van ezen az obin! De szerencsére az idő szép. Mikor felkeltem, fehér
selymes fényben ragyogott a hold. Ujjongtam örömömben: a kirándulás sikerülni fog.
De ne feledjük, hogy a szilvaérés idejében vagyunk.
Látni fogom Enosimát, miről oly sok szépet beszélnek. A parthoz közelálló kis sziget.
Sűrűn fedve csavart törzsű fenyőkkel és tarka sziklákkal. És talán soha többé nem
lesz alkalmam újra megtenni ezt a kirándulást. Mindenhez pénz kell. Apám
vámhivatalnok Koreában és noha egyenruháján sok aranysávot hord, nem keres
annyit, hogy nekem elég pénzt küldhessen. De nem szabad elfelejteni, hogy anyám
halála óta kétszer nősült és hét új gyermeke van. Még nem is láttam mindegyiket.
Apám sokszor gondol rám és valahányszor ír, mindig van a levélben egy kis
bankjegy. Legidősebb fivérem sem gazdag. Nős, itt él Tokióban, de nem látom
gyakran. A családi törvények szerint nekem kellene dolgozni érte, de mégis úgy van,
hogy ő ad nekem időről időre kisebb-nagyobb pénzajándékokat.
Élhetnék nagyanyámnál, aki gazdag. Vendéglője van Kódzuban. Jó dolgom volna
nála, de én mégis jobb szeretek itt élni Tokióban. Tokióban lakni nagy méltóság. Ha
látogatóba megyek Kódzuba, mindenki tisztel, mert tudja, hogy a fővárosból jövök.
Tokióban a nagybátyámnál vagyok; lakást és ellátást kapok, ennek ellenében segítek
a háztartásban. Ez nem nagy és nem fáradságos munka. Egyébként a néni nem sokat
törődik velem. A legjobb viszonyban vagyok a gyermekeivel. Van egy húszéves fia és
egy tizennégy éves leánya, aki még iskolába jár. A nagybácsi órás, az előkelő
Rjogoku kerületben lakik, ami nagyon kellemes. Közel vagyunk a Szumida folyóhoz
és a közelünkben laknak a birkózók. A folyóparti ünnepségek és a birkózások
alkalmával sok nép gyűl itt össze, ami nagyon mulatságos.
Ohó! Tücsök uram! Hát önnel mi van? Miért nem énekel? Unatkozik, vagy éhes?
Várjon egy pillanatra, mindjárt bemegyek a konyhába és hozok önnek egy darab
őszibarackot.
Még mindig az obin dolgozom, de már kezd alakot kapni. Az öltözködés sok dolgot
ad, de szenvedélyesen szeretem. Ez az egyetlen fontos dolog az életben. Ezt a kérdést
sohasem lehet kimeríteni és sohasem lehet rá eleget gondolni. Pedig én mindig csak a
közvetlenül következő ruhára gondolok és nem azokra, amik azután fognak
következni.
Mindennap új ruhát kellene felvenni. De ehhez nem vagyok elég gazdag. Így
valahányszor az utcára kimegyek, változtatok valamit a ruhámon, nehogy kétszer
egymásután ugyanúgy jelenjek meg.
De itt van az új év, amikor feltétlenül új ruhában kell megjelenni. Nemcsak a ruhának
kell egészen újnak lenni, de az övnek, a zsinóroknak, a kendőnek, a napernyőnek, a
harisnyának, szóval mindennek. Még az alsó ruháknak is. Igaz, hogy ezeket nem
látják, vagy éppen csak a kimonó kihajtásánál, dehát éppen ezek a kis részletek azok,
amikre annyira kell ügyelni. És ez az éppen, amire a többiek figyelnek és voltaképpen
ez adja meg az öltözködésnek a tökéletes jelleget.
Új ruha kell a februári ünnepekre is és áprilisban a cseresznyefa ünnepére. Ilyenkor
az obin a cseresznyefavirág rajza és színei láthatók. Azután következik még a fiúk és
utána a glicínia virág ünnepe. Aztán jön a nyár, a könnyű és világos színű ruhák ideje.
Ősszel az öv újra az évszak termékeit ábrázolja, gyümölcsöket, sárga faleveleket és
krizantémot. Ekkor ünnepeljük az új rizs ünnepét. Aztán kezdjük viselni a jéghez és a
hóhoz illő ruhákat.
A következő évben ezekből a ruhákból már semmit sem hordhatunk, mert öregebbek
lettünk. A ruhák színeinek egy árnyalattal sötétebbeknek kell lenni, a rajzoknak is
kisebbeknek. És még ha ez nem is volna így, senki sem venne fel egy tavalyi ruhát.
Amiben egyszer már megjelentünk, azt el is hordtuk.
Az összes obim közül csak egy van, mely igazán értékes. A nagyanyámtól kaptam
tavaly ősszel. Gyönyörű krizantémmal díszített öv. Tavaly nem hordhattam, mert
mikor Tokióba érkeztem, a krizantém kiállításnak már vége volt. Tehát már nem
lehetett felvenni. Ennek következtében viselhetem majd az idén. Az öv 42 jenbe
került, tehát nagyon szép. De nem merem majd mégsem felvenni, mert nem
hordhatom, mint újat.
Nincs elég pénzem az öltözködésre. A selyem nagyon drága. Az öltözködésre fordítok
minden pénzt, amit a család tagjaitól kapok. Aztán segítek magamon, ahogy tudok.
Amit lehet, eladok. Egyes ruhadarabokat elcserélek. Pénzt is kérek kölcsön. Ha
nagyon szükséges, varrok is. Vannak hölgyek, akik tiszteletreméltó vevőim és ezek
fizetnek is. Sokat kell azonban dolgozni, hogy valamit keressünk. Ha kifogástalanul
kiöltözve végigmegyünk az utcán és társnőink rajtunk semmi kivetni valót nem
találtak, akkor megkaptuk fáradságunk jutalmát.
Én csak ritkán mehetek ki az utcára, ruháimat megmutatni. Nincs pénzem. Az utolsó
kirándulás, amelyen részt vettem, a cseresznye ünnep alkalmával volt. Nagybátyám
hívott meg. Felejthetetlen nap volt. Ezen a napon becsukta a boltot, sőt még egy szép
gésa kisasszonyt is meghívott, aki magával hozta mandolinját nagy fehérselyem
tokban. Velünk volt az unokafivérem és annak barátja, egy fiatal fiú, aztán a
nagynéni, aki vállára vetett termoszban vitte a rizspálinkát. A kisleány a
süteményeket hozta és a szárított burgonyát. Én a gyékényt, amelyre rátérdepelünk,
hogy ne kelljen a piszkos földre ülni. Vonaton mentünk a város végéig és a nagy
csatornánál szálltunk le.
Végig a hosszú fasorban, virítottak a cseresznyefák. Amíg a szem ellátott minden
fehérbe és rózsaszínbe borult. Oly dús volt, hogy a képzelet nem tudta átfogni, a szem
belekáprázott. És a fák alatt mindenütt apró csoportok ültek, ittak és énekeltek. A
cseresznyefa ünnepén mindenki víg, nincs ok a szomorúságra. Unokafivérem piros
papírruhát vett magára, melyre a hold és a csillagok voltak ráfestve. Nagyon
mulatságos volt. Nekem egy amerikai női kalapot hozott, a fejemre akarta tenni. Ám
én nem engedtem. Nem akarom, hogy mulassanak rajtam.
Alig találtunk egy kis szabad helyet, ahová letelepedhettünk. Végre kiteríthettem a
gyékényt, amelyet körültérdeltünk. A gésa kisasszony a középen térdelt és egész nap
az ünnepnek megfelelő dalokat énekelt. Régi melódiákat is adott elő a Genroku
korszakból, amelyeket annyira szeretek. Az urak hamar megitták a pálinkát,
háromszor is újra kellett tölteni a termoszt. A gésa kisasszony is ivott egy kis
pohárkával és a fiatalember azt akarta, hogy én is igyam. De a polgári nők nem
ihatnak pálinkát. Mi sok süteményt ettünk és limonádét ittunk.
A szél meglebbentette a fákat és mint rózsaszínű hópelyhek hulltak ránk a
cseresznyefa virágszirmok. Többen körülálltak bennünket, hogy hallgassák a gésa
énekét. Egy fiatalember, aki úgy látszik ivott is egy keveset, minden áron táncolni
akart velem, mint ahogy az amerikaiak szoktak. De én sohasem táncolnék egy
férfival. Az borzasztó valami. Táncolni csak egyedül lehet. Én persze udvariasan
nevettem és szépen a helyemen maradtam.
Mily szép volt az ünnep! A kereskedő urak a színes kirakataik előtt, harsány hangon
kínálták áruikat. Mindenütt lárma és zene. Kis gyermekek szaladgáltak bokorról
bokorra, kezükben tartva új játékszereiket. És felettünk a nagy cseresznyefák
szemkápráztató virágerdeje.
Délután öt óra felé a gésa kisasszony elment, mert estére le volt foglalva. Hűvös
kezdett lenni, mi is készülődtünk hazafelé. A vonatok tömve voltak fáradt, boldog, itt-
ott részeg emberekkel. Mindenki cseresznyefaágat vitt a kezében.
A nap éppoly gyönyörűen végződött, mint ahogy kezdődött. Nagybátyám azt akarta,
hogy az ünnep mindenképp tökéletes legyen. Mikor Tokióba megérkeztünk, az
állomáson egy taxit fogadott, mely a nőket, vagyis a nénémet, a kisleányát és engem
hazavitt.
Ő maga a két fiatalembert a legszebb mulatóba vitte, mely a Szuszaki negyedben van.
Azért választotta ezt a házat, mert ez egy híres cseresznyefasorban van. Ő maga csak
a nagy teremben maradt, csupán rizst evett és sokat ivott, de segített a
fiatalembereknek a legszebb leányokat kiválogatni és megvárta őket. Unokafivérem
mesélte, hogy a szobából, melyet egy rövid időre a szép kisasszonnyal elfoglalt, látni
lehetett a hold fényében szikrázó cseresznyefákat. Azt mondja, hogy fenséges látvány
volt.
Két nappal később barátnőimmel Kimi-szan, Sizue-szan és Omoto-
szannal[2] elmentem megnézni a helyet. Unokafivéremnek mindenben igaza volt.
Sohasem hittem volna, hogy Tokióban ily nagy és ily öreg cseresznyefák vannak.
Természetesen megnéztük azokat a bizonyos házakat is. Azelőtt a kisasszonyokat
kiállították a kirakatokba. Most már csak a fényképeik vannak kint. Mily szép nagy
arcképek! Megbámultuk szép ruháikat és egy kicsit irigyeltük is a sorsukat.
A legközelebbi ünnep, amelyre össze kell állítanom a ruháimat, a szellemek ünnepe
lesz. Ez Tokióban július közepére esik. Ezen az estén a halottak összes
tiszteletreméltó szellemei eljönnek meglátogatni a földet, hogy lássák, hogy hogyan
viselik magukat az élők. Ők már istenek lettek, mert meghaltak.
Tokió városi tanácsa minden évben a folyóparton nagyszerű tűzijátékot rendez a rég
elköltözött lakók tiszteletreméltó szellemeinek.
Ezzel tartják fenn a holtakkal a kapcsolatot és nagy tiszteletet szereznek maguknak.
Ez az ünnep fenséges. Ebben az évben, mint az újságok jelentették, az ünnepnapon a
kormány meg fogja kísérelni a katonai repülőgépekkel a magassági világrekordot
megjavítani. Minden repülő magával visz egy tiszteletreméltó boncot, aki útközben
színes fénycsóvákat ereget. Meg vagyok győződve, hogy a tiszteletreméltó szellemek
mind el fognak jönni, hogy gyönyörködjenek e fenséges látványban.
Az élőknek is szabad megnézni a tűzijátékot és nagy tömeg gyűl a helyszínen össze.
Van ének, zene és nevetés. A gazdagok kivilágított gondolákban szép gésa
kisasszonyok társaságában, a mandolin hangja mellett csónakáznak a folyón. A
tiszteletreméltó szellemek büszkén nézik, mint mulat ennyi nép, az ő tiszteletükre.
Ünnep után mindenki hazamegy, hogy meggyújtsa a gyertyát az ősök oltárán, melyet
előre kikészített a bemutatandó áldozattal, gyümölccsel és rizzsel. A tiszteletreméltó
ősök szellemei éjjel eljönnek, hogy megnézzék a lakásokat. Ha a templom új és az
áldozat elegendő és mindnyájan örülünk és boldogok vagyunk, úgy azt látják, hogy
gondoltunk rájuk és jutalmul egy évig boldoggá tesznek.
Az asszonyok a tiszteletreméltó szellemeknek nem hódolhatnak másképp, mint hogy
olyan szép ruhákba öltözködnek, amilyeneket azok hordanak, de mi nem láthatjuk
őket. Éppen azért a halottak ünnepe egyszersmind a nyári ruhák felavatásának
ünnepe.
Most mily nagy zavarban vagyok! Nincs még az ünnepre megfelelő ruhám.
Szereztem ugyan egy kék és fehér kockás kimonót, mert a csíkosból a divat most a
kockásba megy át - de nincs obim. Egy bélés nélküli, nyári obi kellene nekem, hakata
selyemből, mályvaszínű virágokkal. Erre feltétlen szükségem van és nem tudom
megvenni. Kénytelen leszek a hónapban, mely még az ünnepig hátra van, varrni. És
hogy a pénzt, amit kapok, el ne költhessem, kérni fogom, hogy csak a hónap végén
fizessenek ki. Milyen fáradságos munka lesz ez! Ám meg kell tennem, különben nem
vehetek részt az ünnepen. Örömmel fogok dolgozni, mert mindig az új obimra fogok
gondolni.
A mai kirándulás valóságos csoda. A véletlen események meglepő összejátszása.
Mily különös véletlen volt már az is, hogy éppen abban az órában a kiállítás területén
voltam.
A dolog úgy történt. Levelet kaptam apámtól, aki igen udvariasan tudatta velem, hogy
újra gyermeke született és az istenek különös kegyeként az is fiú lett. A levélben egy
ötjenes bankjegy volt, de nem az én számomra. Apám arra kért, hogy tegyem le ezt a
pénzt az ő nevében, a boldogult Meidzsi császár templomába, így akarja
megköszönni, hogy a császár megengedte, hogy fia születhessen. Ez részéről nagyon
illedelmes volt.
A Meidzsi templom Aojamában van, a város másik végén, villamossal másfél
órányira, a nagybátyám tiszteletreméltó órásüzletétől. Szép időben ez gyönyörű séta.
Szóltam Otoku-szannak és szombat reggel kilenc óra felé, szépen kiöltözve
elindultunk Aojama felé. Boldogok voltunk és büszkék, hogy ily fontos
megbízatásban járunk el.
A templom gyönyörű parkban van. Széles, magas sudarú, tekervényes fasor vezet
oda. A templom kapuja és a fehér kőlámpák még egészen újak.
Maga a templom is még új és nagyvonalú. A faragás remek.
Mikor az udvarba beléptünk, mindenekelőtt a kezünket és a szánkat megmostuk a
kútnál. Innen lépcső vezet fel a templom ajtajához, melyet korlát zár el. Itt az
előcsarnokban kell elvégezni az imádságot és letenni a kegyajándékokat. A földön a
kőkockákon egy nagy halom pénz van, mely mögött két oldalt két tiszteletreméltó
pap, fehér ruhában, térdepel. Imádkoznak és vigyáznak a pénzre. Csendesen a
pénzhalomig kell menni, ott letenni az ajándékot, mely a tiszteletreméltó templom
fenntartására szolgál és ájtatosan visszavonulni.
Mikor mi beléptünk, az udvarban nagyon sok ember volt. Meidzsi császárnak sok
híve van. A jámbor vidékiek, kik feljönnek a kiállítás megtekintésére, tokiói
tartózkodásukat nem kezdhetik meg méltóbban, mint hogy legelőször
elzarándokolnak a császár templomába. Sorra néztük a látogatókat. Sok szép asszony
volt, némelyik még szebben volt öltözve, mint mi. És senki sem dobott be nagy
összegeket. Az egész halomban alig volt más, mint ötven szenes pénzdarab. Szörnyen
elszégyelltük magunkat. Nem mertük volna bedobni az 5 jenes bankjegyet.
Ez összeghez képest a ruháink sem voltak elég szépek. Nevetségesek lettünk volna a
tiszteletreméltó látogatók és főleg Őfelsége a császár szelleme előtt. Mit tegyünk?
Izgalmas zavarban voltunk.
Szerencsére magammal hoztam megtakarított pénzemet és volt nálam egy 50 szenes
bankjegy. Kiválasztottam egy pillanatot, mikor nem voltak sokan, és hirtelen
bedobtam a pénzt. Aztán gyorsan kisurrantunk a templomból. Még ez az összeg is
sok volt - ahhoz képest, hogy egyszerű szegény leányok vagyunk. Reszkettünk a
félelemtől, arra gondolva, hogy az összes tiszteletreméltó hölgy megnéz bennünket.
Mikor már jó messzire voltunk, túl minden veszélyen és biztosak abban, hogy
kíváncsi tekintetek már el nem érnek, összefogództunk és úgy nevettünk, hogy majd
kicsordultak a könnyeink.
Milyen furcsa helyzetben voltunk és milyen jól kivágtuk magunkat. Őfelsége
bizonyára meg volt elégedve a mi okos kegyeletünkkel. Nagyon jól tudja, hogy az 5
jent majd elviszem neki, mikor férjes nő leszek és széles brokát övem lesz. Sajnos
erre Őfelségének még várni kell, de a temploma új és nincs szüksége javításokra.
Így öt jenünk maradt, amit azonnal elkölthetünk. De mit kezdjünk vele? A
villamosban a hölgyek mind a kiállításról beszéltek. Kitűnő ötletünk támadt.
Egyenesen odamegyünk. Ott sok nép lesz, az idő szép volt és a ruháink éppen oda
valók.
Pompásan mulattunk. Sok édes fagylaltot ettünk, körülrepültük a tavat és ott
találkoztunk egy rendkívüli idegen úrral. Igazán hálával tartozom, Őfelsége Meidzsi
császár Szellemének. Ha kegyelmében nem engedélyezi, hogy apámnak fia
szülessen, nem érhetett volna az a szerencse, hogy Enosimába mehessek.
Sajnos nem készültem erre a kirándulásra. Tulajdonképpen ma kétszer olyan szép
ruhámnak kellene lenni, mint volt a kiállításon. De arra az útra - hisz zarándokút volt,
a legszebb ruháimat vettem fel. Most ezt nem vehetem fel újra, mert ezt már látta az
idegen úr. Mit csináljak?
Szombaton mikor kijöttünk a kiállításról, szenvedélyesen vitattuk ezt a kérdést. És
csak két napunk volt a megoldásra. Éjjel-nappal ezen gondolkodtam.
A dolgot a következőképpen oldottam meg. Ma felveszem azt a kimonómat, amit a
Szellemek ünnepére tartogattam. Kissé könnyű és egy árnyalattal világosabb, mint az
évszak megengedi. Ám a városon kívül ennek nincs semmi jelentősége. És egy kis
merészség az öltözködésben engem nem tart vissza. Ez legfeljebb kissé fiatalítani
fog. Tizennyolc éves korunkban már erre is kell gondolni.
De a napernyőmet megtartom. Az idegen úr nem látta nyitva. Csak az obi kérdését
nem tudtam megoldani. Ez volt az egyetlen selyem obim. Van ugyan még egy,
muszlinból. De azt most nem vehetem fel. Lett volna egy megoldás: Kifordítani az
obimat. A bélése éppoly gazdag, mint a színe és nagyon sokan csinálják ezt. De a
gyakorlott szem ezt rögtön észreveszi és ha az idegen úr nem is gyanakodnék,
szégyenlettem volna előtte, ugyanazzal az obival megjelenni.
Akkor eszembe jutott, hogy nemrég varrtam egy tiszteletreméltó vevőmnek egy obit.
Fehér selyemből volt, ez nagyon illene nekem. Tegnap elmentem hozzá és nagyon
udvariasan megkértem, hogy kölcsönözze nekem az övét. Ezt nagyon szívesen meg is
tette. Sajnos azonban a hölgy már férjnél van és így az obi bélése túl sötét nekem.
Elhatároztam tehát, hogy az én obim bélését varrom fel és ez az a munka, amelyen
reggel három óra óta dolgozom. Ez nagy munka. Le kellett fejteni két obit, felvarrni
egyet. És holnap újra kezdhetem az egészet fordított sorrendben. Dehát ily jelentős
sétához nem könnyű helyesen megválasztani a toalettet. Sok mindent be is kellett
vásárolnom és tegnap Otoku-szannal bejártuk az üzleteket.
Legelőször egy hajtűt vettem ólommal berakott celluloid-gombbal. A gétáimba új
vörös és lila fűzőt húzattam. Aztán vettem egy üveg szépítőkrémet. Legalább kétszer
kell bekenni magamat. Mily szerencse, hogy az arc színének nem kell változni
minden évszakban, mint a ruhának! Az arcnak egész éven át hófehérnek kell maradni.
És nekünk japánoknak - nem úgy, mint az európaiaknak - az arcszínük sárga. Mennyi
púdert és krémet kell az arcunkra pazarolni!
Azután mandzsettákat is vettem, melyek széle kilátszik a kimonóból. Nagyon
ügyesen választottam meg a mintákat, mindegyiken egy repülő sirály volt. Igaz, hogy
ez nem látható, de a mandzsettára mégis csak ez való, mert szigetre megyek.
Továbbá vettem egy fekete kínai legyezőt, amilyent most hordanak a gésa
kisasszonyok. Az unokafivérem mesélte nekem, hogy ez most a nagy divat és
szerencsére felfedeztem a legyezőket egy üzletben a Ginza körúton. Otoku-szan
nehéz szívvel nézte a sok szép holmit, amit vásároltam. Nem volt nála pénz. Vettem
neki egy szép, vattával bélelt halványkék selyemzsinórt, ami nagyszerűen fog illeni
holnap az obijához.
Tegnap délután véletlenül összeszámoltam a pénzemet és nagy meglepetéssel láttam,
hogy nemcsak minden pénzemet elköltöttem, ami a kiállításon megmaradt, de még
azt is, amit az idegen úr adott. Nem maradt, csak két jenem. Nagy nevetésben törtem
ki.
Nem maradt elég pénzem a kirándulásra. Mily mulatságos balszerencse! Azelőtt volt
pénzem a vonatra, de nem volt megfelelő ruhám. Most van ruhám, de nincs pénzem
az utazásra! Különös helyzet. Barátnőmmel ezen sokat nevettünk.
Megkértem Otoku-szant, hogy kölcsönözzön nekem néhány jent. Otoku-szan áldott
jó teremtés, engem nagyon szeret, és ő éppen úgy vágyik Enosimát meglátni, mint én.
Tiszteletreméltó családja bőkezű velem szemben. Tudom, hogy nem kell
nyugtalankodnom, néhány perc múlva itt lesz és elhozza a pénzt. Csak egy dolog
nyugtalanít, hogy nem leszek készen.
Sehogy sem értem, hogy az idegen úr miért hívott meg? Dehát kell ehhez valami
különös ok? Nem tudom. Életemben először beszéltem idegen úrral. Az az érzésem,
hogy nagyon gazdag, kissé ideges és végtelen udvarias. Talán bizonyos szándékai
vannak? Ez nem valószínű. Nem hasonlítok az európai szép asszonyokra. Azoknak a
bőrük oly fehér, hogy pirosítót is használnak. Ez lepett meg legjobban mindabból,
amit eddig az európai nőkről hallottam. Aztán tekintetbe kell venni azt is, hogy oly
alacsony sorban vagyok. Egy olyan úr, mint ő, nem fog engem méltónak tartani arra,
hogy magához felemeljen.
És különben én magam sem kívánom. Nem mondom egyszer, elég különös volna -
gyorsan elmúlna és többet nem gondolnánk rá! De hagyjuk ezt - elég időnk lesz ezzel
foglalkozni, ha majd arra kerül a sor...
Óh, én kezdem már kiismerni a férfi-urakat és az ő szokásaikat a szegény fiatal
leányokkal szemben. Most már nem úgy van, mint tavaly volt, amikor azt csináltak
velem, amit akartak.
Most túljárok az eszükön és néha sikerül is nekem azt választani, akit én akarok...
Nem is nagyon szeretem ezt a dolgot - utoljára mikor is volt? Tudom már. A fiatal
úrral, aki a cseresznyefa alá jött és azt akarta, hogy igyam a szakéból. Ez néhány
nappal később történt... Azóta sem láttam. Ugyan hol lehet? Ígért nekem egy gyűrűt.
De nincs pénze és én különben sem merném hordani. Az ajándék sohasem ér annyit,
mint az ígéret. Az ígéretnek örülünk, az ajándékból kiábrándulunk.
A dolog úgy történt. Egy héttel az ünnep után a barát úr eljött a tiszteletreméltó
boltba, megköszönni a nagybátyámnak a kirándulást. Kellemesen elbeszélgettünk és
aztán felajánlotta, hogy elvisz valami jó moziba.
Nagyon szeretem a mozit. A színházat is szeretem. De nem annyira, mint a mozit. A
mozi külföldi, ott drágábbak a beléptidíjak és mindenképpen előkelőbb, mint a
színház.
Az előadás nagyszerű volt. Először egy amerikai filmet adtak.
Az ártatlan szőke kisasszony a hajánál fogva lógott a repülőgépen és a gonosz úr a
töltőtollával akarta kivájni a szemét. Az egész nézőtér reszketett az izgalomtól. Ebben
a pillanatban, egy idomított sason lovagolva, megjelent a kisasszony igazi vőlegénye
és rácsapott a repülőgépre. A sas széttépte a repülőgép vásznát és az szédületes ijesztő
gyorsasággal bukott a mélységbe... A folytatás a jövő héten következik, mikor
megtudjuk, hogy hogyan menekült meg a kisasszony és hogy bűnhődött a
tiszteletreméltó gonosz úr.
De mindez olyan izgató és olyan csodálatosan szép volt, hogy nem tudom elmondani.
Utána egy japán film következett. Ez rendkívül meghatott. Megjelent a
tiszteletreméltó nagyapa és a tiszteletreméltó családja és a tiszteletreméltó rossz fiú.
Az összes szereplők közül ő volt az egyetlen, aki európai ruhát viselt. Így mindjárt
meg lehetett ismerni. Betörést követett el a postán, bélyegeket lopott és eladta azokat
egy szomszédos idegen államban. Ez szörnyű katasztrófát vont maga után. A
tiszteletreméltó nagyapa visszafizette a postának a bélyegek árát és aztán ott előttünk
felvágta a hasát. Az apa előttünk halt meg bánatában. A legidősebb leány, Kurisima
Szumikó játszotta ezt a szerepet - egyedül maradt a sok tiszteletreméltó apró
gyerekkel. Dolgozott, hogy őket eltarthassa. De egy nap Őfensége, egy királyi herceg
meglátogatta az iskolát. Erre az alkalomra a növendékeknek európai öltözetet kellett
felvenni. De a lánynak erre nem volt pénze és ha a kis testvérkéinek nem vesz új
ruhát, megszégyeníti a nagyapa tiszteletreméltó szellemét. Mindenki visszafojtott
lélegzettel várta, hogy mi fog most következni? Fenséges volt. A leány, csakhogy
pénzt keressen - ahelyett, hogy feleségül ment volna a tiszteletreméltó
fiatalemberhez, aki el akarta venni - tíz évre eladta magát egy tiszteletreméltó
bordélyháznak.
Az egész közönség sírt. Az asszonyok kicsavarták a zsebkendőiket és úgy sírtak
tovább.
De volt még ott sok szomorú dolog. Akik szerették egymást, nem lehettek egymáséi
és akik sehogy sem akartak egymáshoz menni, azokat a szülők egymáshoz
kényszerítették. Inkább mind meghaltak. A darab végén már nem maradt senki...
Engem végtelenül meghatott a történet, pedig nagyon kényelmetlen helyzetben
voltam. A moziban ugyanis a földszinten padok vannak. Ezek az olcsó helyek. Az
első emeleten vannak a páholyok. Ide a legjobb helyre szerettem volna menni. Itt
kényelmesen letérdelhet az ember. De ezek japán páholyok, vagyis egyik oldalt a
férfiak, a másik oldalt a nők vannak. Nem lett volna illő, hogy ide kívánkozzam, mert
magára kellett volna hagynom a fiatalurat. Azért hívott meg, hogy velem legyen.
Tehát erkélyülést vettünk. Szorosan egymás mellett ülve, néztük az előadást. Én
azonban nem tudok sokáig úgy ülni, mint az európaiak. Engem fáraszt, ha a lábaim a
semmibe lógnak. Le akartam térdelni a földre, de akkor nem láttam volna semmit. A
barát úr azt tanácsolta, hogy térdeljek a padkára, kuporodjam össze és nézzem így az
előadást. De ez sem ment. Végre is az ölébe vett. Így nagyon jól láttam mindent. A
helyzet nem volt nagyon illedelmes, de mi az utolsó sorban ültünk, egy oszlop
mögött, így nemigen láthattak bennünket. Behunytam a szememet és úgy hallgattam
az éneket. És akkor egyszerre megéreztem a ruhámon keresztül a barát úr emelkedő
vágyát. Vártam egy kicsit. A barát úr úgy tett, mintha semmi sem történne, de én
biztosan tudom, hogy az az volt. Kis idő múlva lassan visszafordítottam a fejem, az
egyik szememmel ránéztem és alig észrevehetően az ajkam szögletéből
mosolyogtam. Ez csak azt akarta jelezni, hogy nem utasítom vissza. A barát úr
megértett.
Körülbelül egy félóráig maradtunk ebben a különös helyzetben. Egyikünk sem
mozdult, úgy tettünk, mintha semmi sem volna. Meg kellett várni az előadás végét.
Ha előbb megyünk el, a pénztáros kisasszonyok kérdezhették volna magukban, hogy
miért megyünk el és bizonyára nevettek volna. És különben is, semmiért a világon
nem hagytam volna ott egy ilyen izgalmas filmet. A barát úr talán szerette volna, de
nem szólhatott semmit, mert ő hívott meg. Különben is úgy kellett tenni, mintha nem
éreznénk semmit.
Idehaza természetesen nem meséltem el, hogy mi történt még az előadás után, és
unokafivérem, udvariasságból sohasem tett arra célzást, noha tudom, hogy ő tudja.
Ami engem illet, bármennyire is meglepett a dolog és noha nem is nagyon kívántam -
nem tehettem másképp. Nem utasíthatok vissza valamit, amit tőlem olyan udvariasan
és olyan határozott formában kérnek. Ez részemről nem lett volna sem szép, sem illő.
Ezt meg is magyaráztam Otoku-szannak és ő is ezen a véleményen volt és mind a
ketten úgy nevettünk, hogy majd megfúltunk. Nyolc napon át valahányszor
találkoztunk, elég volt csak összenézzünk, máris nevetésben törtünk ki.
Bármily mulatságos kaland volt is ez, érzem, hamarább fogom elfelejteni, mint a
gyönyörű film részleteit, melyek annyira meghatottak. Az élet a legcsodálatosabb
történet, telve mulatságos eseményekkel. Annyi minden történik, hogy mindenre nem
emlékezünk vissza és sok dolgot hamar elfelejtünk. Az igazi életben alig fordul elő
valami, ami meghatja a lelket. A nagy dolgok átérzésére a moziba kell menni. Én
ritkán megyek, de valahányszor ott vagyok, a meghatottságtól kimerülök. A nagy
jeleneteknél összeszorul a szívem, eláll a lélegzetem, kigyúl az arcom, érzem, ha
valaha az életben valami rendkívüli történik velem, de valami igazán nagy, a
meghatottságtól abban a pillanatban meg fogok halni...
De mindez csak ábránd... Nagyobb baj az, hogy Tücsök úr nem énekel és még ma
nem evett semmit. Nem szereti az őszibarackot? Milyen ostoba vagyok, ezt tudhattam
volna előre.
De úgy kell nekem. És úgy kell nekem, ha el fogok késni és nem hordhatom a szép
ruhámat, mégis lemegyek a szomszédnő kofához és kérek tőle egy kis darab uborka
hulladékot Tücsök úr számára.
 

MÁSODIK FEJEZET
NÉHÁNY POLGÁR
 Csavart törpefa
Zord kertész kezében
Művészi munka...

Még egyszer körüljártam a gyáram és aztán kimentem az állomásra, hová tíz perccel
kilenc előtt érkeztem meg. Így a vonat indulásáig egy óra időm van, ami nem is sok.
Ha az ember tiszteletreméltó barátokat hívott meg, illik mindent gondosan
előkészíteni jövetelükre és azután az állomás kapujában mosolyogva fogadni őket,
mintha előzőleg semmi intéznivalónk nem lett volna.
Legelőször a pénztárhoz mentem és vettem öt másodosztályú jegyet oda-vissza
Fudzsiszaváig. Ez Enosima állomása. Nem vettem első osztályú jegyeket, mert
ezeken a vonatokon nincs első osztály. Az első osztály különben is Őfelsége a császár
és fenséges családja számára van fenntartva. Ha az uralkodóház tagjai utaznak, akkor
a vonathoz kapcsolnak egy első osztályú kocsit. Némely nagy vonalon ugyan már
nálunk is járatnak első osztályú kocsikat, előkelő gazdag utasok számára - amit én
nem tartok helyesnek. Bevásároltam mindenféle apróságot, hogy megörvendeztessem
velük tiszteletreméltó vendégeimet. Mindenkinek vettem egy papírlegyezőt, egy
skatulya gyufát, egy piros papírosszegfűt, egy csomag citromos karamellt, továbbá
megvettem a reggeli újságot. Volt még nálam egy kis doboz Jin-Tan pirula, ami
minden betegség ellen jó.
Mindezt betettem egy zacskóba és kiálltam az állomás kapujába és vártam
barátaimat.
Nem kellett soká várakoznom. Néhány perc múlva már megérkezett a fiatal
Takamori. Én gyáriparos vagyok, szalmakalap-gyáram van és Takamori a mérnököm.
Úgy bánok vele, mint tulajdon apámmal. Meg is mondom, hogy miért. Vállalatom
most hál' Istennek jól megy, mert a nyári szalmakalap nálunk nemzeti viselet. Sajnos
azonban ez szezoncikk és télen az emberek nemez-, vagy nyúlszőr- vagy puha- vagy
keménykalapot viselnek, cilindert, sapkát összevissza mindenfélét. De nincs semmi
ok, hogy ne hordják a rendes szalmakalapformát. Takamori kísérletez most, egy ilyen
formát akar meghonosítani télen meleg, vízhatlan nemezből. Ha terve sikerül, nagyon
nagy üzletet csinálunk. Tehát minden okom van, jól kezelni most Takamori urat.
Takamori úr mélyen meghajolt előttem és hálásan megköszönte a megtisztelő
meghívást. Aztán beszélgetni kezdtünk.
Nemsokára megjelent a kiváló tanár Kamei úr. Lihegve érkezett, mutatta, hogy attól
félt, hogy már elkésett. Persze ezt csak az illendőségből tette. Megnyugtattuk, hogy
van még egy félóra várakozási idő.
Kamei úr soká élt külföldön, Európát igen jól ismeri. A kelta és az angolszász
jogtörténet tanára a tokiói egyetemen. E szakmában ő a legnagyobb tekintély. A
fizetése azonban mégsem nagy. Igaz, hogy az elfoglaltsága is ezzel arányos, mert
átlag két előadást tart évente. Így marad bőven ideje tisztelői és bámulói számára.
Kamei úr már öreg. És olyan bölcs, amilyen öreg. Sokat tud. Az egész kínai
bölcsesség a fejében van. Bámulom bölcs nézeteit és véleményeit. Igaz, hogy ritkán
tudom őket követni. Illő volna, hogy halála után tisztelői a szokottnál magasabb
templomot építtessenek emlékére. Titokban már gyűjtök is erre a célra.
Kamei úr mély és ismételt meghajlásokkal üdvözölt. Mi hasonló mély
meghajlásokkal válaszoltunk, gondosan ügyelve, hogy ne emelkedjünk hamarabb fel,
mint ő, mert a köszönés után felemelkedni mindig egyszerre kell. Különben az egész
köszönés nem volt udvarias.
Kamei úr azután halkan egy csomó udvariasságot mondott nekem, kezét a szája elé
tartva, amint illik, hogy ne érthessél belőle egy szót sem. Azonkívül - szintén
illendőségből - még lihegett is hozzá, hogy buzgóbbnak lássék. Nem értettem
semmit, de nagyon udvariasan válaszoltam. Mialatt beszélt, Takamorival
tiszteletteljesen legyeztük, hogy lecsillapítsuk és felüdítsük. Így tartott ez néhány
percig.
Most autótaxin Jamagucsi úr érkezett, aki szintén tagja a mi tiszteletreméltó
társaságunknak. Jamagucsi úr nagyon elfoglalt ember és hálásan megköszöntem,
hogy drága idejéből egy egész napot szentelt számunkra. Jamagucsi úr magasabb
intelligenciájú férfi. Kereskedelmi és tőzsdei ügyleteket bonyolít le, és azonkívül az
újságokba is ír. Félhivatalosan a kormánynak is tagja. Azt híreszteli magáról, hogy
időről időre informálja a politikai rendőrséget. Erre nagyon büszke és ez érthető is.
Természetesen sohasem beszél a fontos szolgálatairól. Jamagucsi úr, noha fiatalabb
mint én, tekintélyes és befolyásos ember és boldog vagyok, hogy barátaim közé
sorolhatom és igyekszem a kedvében járni.
Most már csak az idegen úr volt hátra, aki miatt itt összegyűltünk. Kissé
nyugtalankodtam, hogy még nem jött. Már csak egy negyed óra volt az indulásig.
Hogy jobban teljék az idő egymásnak kölcsönös udvariasságokat mondtunk, s hogy
leplezzük mind növekvő nyugtalanságunkat, mind élénkebb és élénkebb vígságot
erőltettünk magunkra.
Takamori úr meggondolatlan fiatalságával és fékezhetetlen temperamentumával
hozzám jött és megkérdezte, vajon jól mondtam-e meg az idegen úrnak a vasút
indulásának idejét? Kíméletlen durvaság volt részéről ily világosan rámutatni arra,
ami mindnyájunk kínos aggodalma volt. Az összes urak nagy nevetésbe törtek ki,
hogy elnyomják ezt a kérdést. Én sem tehettem másképp, de mert engem jobban
bántott a dolog, hát még hangosabban nevettem.
Jamagucsi úr, hogy másra terelje gondolatainkat elmesélte, hogy kis híja volt annak,
hogy megfosszon bennünket méltatlan jelenlététől. Nakasibujában lakik, mely már a
környékhez tartozik. Hogy el ne késsen, taxit rendelt, nem számolt azzal, hogy
gyalog talán hamarabb juthatott volna az állomásra. Tokió összes kapuit ugyanis
minden reggel teljesen elállják az ökrösszekerek, melyek a városi szemetet
fuvarozzák el. Autójában vesztegelve azon tanakodott, hogy vághatna előre. Ebben a
percben egy temetési menet kanyarodott ki a főútra. A halottas kocsinak
természetesen utat nyitottak és ő kocsijával gyorsan a menethez csatlakozott. Gazdag
temetés volt, az autók gyorsan száguldtak, így ő még idejében érkezhetett meg. 9 óra
35 perc. Az utasok kezdenek már beszállni és az idegen úr még mindig nincs itt.
Kezdett a guta környékezni.
Ha esett volna az eső, az még nem rontotta volna el annyira a napot, mint ez.
Utóvégre rossz időben is lehet kirándulni. De az idegen úr jelenléte olyan szükséges
volt számunkra, mint a legyező nyele. Nélküle nem tudtunk semmit sem csinálni.
Én nagyon fontos okokból hívtam meg őt. Az első az volt, hogy előzékenyen és
vendégszeretően kell bánni az idegenekkel. Ez nemzeti kötelesség. A hidroplánban
történt jelenet, melynek tanúja voltam, egyenesen előírta nekem, hogy beavatkozzam.
Azonkívül mindig kellemes egy kiváló idegent vendégül látni. Megmutatjuk neki,
hogy mi is európaizáltak vagyunk és ismerjük a szokásokat, akárcsak ők. Jó érzésünk
csak fokozódik, ha vendégszeretetünknek és buzgóságunknak barátaink a tanúi. Egy
idegent vendégül látni, bizonyos előkelőség jele. És barátaim számára is nagy
megtiszteltetés részt venni a fogadtatásban, fényes jelenlétükkel emelik az ünnep
jelentőségét és hozzájárulnak az ország jó hírnevének terjesztéséhez.
De a meghívásra volt még egy más okom is. Mélyen sértette nemcsak japán, de férfi
önérzetemet is, hogy a kiváló idegen két tiszteletreméltó hölggyel akarja ezt a
kirándulást megtenni. Nem való, hogy egy férfi nyilvános helyen mutatkozzék, az
alacsonyabb nemhez tartozó személyekkel. Ez bizonyos tekintetben, szellemi és
erkölcsi lefokozást jelent. Férfiak csak saját rang és nembeliekkel sétálhatnak.
És kérdem, mire való volna nőket magunkkal vinni egy kirándulásra? Japán e
tekintetben kitűnően megszervezett ország. Minden kirándulóhelyen találunk
elegendő számú gésa kisasszonyt, akik a vendégeket felvidítják. A fiatalok pedig
találnak gyönyörű köznőket, akikkel kellemes éjszakát tölthetnek. Akárhány
kirándulóhely van, mely híresebb a gésáiról mint természeti szépségeiről. A
kirándulás elvégre szórakozás, üdülés és főképp kikapcsolódás - megszokott
hölgyeink társaságából, mely lehet ugyan igen kellemes - évek hosszú sora után,
mégis csak fárasztó. Éppen ezért hölgyeinket ilyenkor otthon hagyjuk, vagy
felajánljuk nekik, hogy tegyenek ők is egy sétát barátnőikkel.
Lehetséges, hogy a külföld még nem ismeri a mi kitűnő szervezésünket és ott a
lakosok kénytelenek a kirándulásra hölgyeiket magukkal vinni. Ez mindenesetre
kényelmetlen és vesződséges. Mint minden másban, Európa ebben sem versenyezhet
velünk. De miért nem jönnek hozzánk tanulmányozni bevált rendszerünket? És miért
nem követnek bennünket? A nyugati népek mind gőgösek.
Nagy körültekintéssel állítottam össze kis társaságunkat. Kamei tanár úr ismeri
Európát. Jamagucsi úr tökéletesen beszél angolul. Ez kellemesen fogja érinteni az
idegen urat, és alkalmat fog adni Kamei tanár úrnak és Jamagucsi úrnak, hogy
ragyogtassák tudásukat. Fel is kértem Kamei tanár urat, hogy kezdjen barátságos és
tanulságos vitát az idegen úrral valami nemzetközi jogi kérdésről. Mi áhítattal fogjuk
hallgatni a két kiváló szellem csatáját és Jamagucsi úr rövid cikkben beszámolhat a
vitáról újságjában. Ez alkalommal udvariasságból meg is említheti új
kalapformáimat, melyről Takamori úr majd előzetesen be fog számolni neki.
Így pompás napnak néztünk elébe. Meghívtam az idegen urat - akinek a kirándulást
így kellemesebbé teszem. Kiviszem barátaimat, akiket ritka örömben és
megtiszteltetésben részesítek és ráadásul még találmányomnak kitűnő ingyen
reklámot szerzek.
Sajnos az idegen úr nincs itt. Az utasok kezdtek beszállni és nekünk is indulni kell,
különben elfoglalják a legjobb helyeket.
Lehet, hogy az idegen úr csak az utolsó percben fog érkezni. Lehet az is, hogy
késésének a kiállításon kötött ismeretség az oka. Az idegeneket sohasem lehet
kiismerni. A tudományban, nem mondom, erősek. De az élet gyakorlati kérdéseinek
megoldásában, lehetetlenek. Úgy viselkednek, mint a gyerekek, vagy az őrültek.
Megkértem Jamagucsi urat, hogy írjon néhány angol szót a fekete táblára, melyen
lemaradt ismerőseinknek szoktunk üzenni. Ha majd az állomásra érkezik, biztosan
észre fogja venni.
Az illendőség azt kívánta, hogy úgy mutassuk, mintha nem is gondolnánk az idegen
úrra. Mindnyájan meg voltunk rémülve, de úgy tettünk, mintha róla nem is lett volna
szó. Ez nagyon illedelmes volt.
Mi egyszerűen kirándulni mentünk, víg társaságban, hogy a tiszta szabad levegőt
élvezzük. Félre most a mindennapi gondokkal. Azért ültünk a vonatba, hogy
vigadjunk! Ha volt is némi számítás a meghívás összeállításánál, azzal most már ne
törődjünk. Induljunk, mintha a szerencsés véletlen hozott volna bennünket össze.
Szétosztottam barátaim között a papíros szegfűket, legyen ez a mi víg kis csapatunk
jelvénye. Nagy hahotával mindenki a gomblyukába tűzte. Kamei tanár úr volt az
egyetlen, aki nemzeti kimonóban jött, de az túlságosan ki volt vágva ahhoz, hogy
ugyanolyan magasságba tűzze ki a szegfűt, mint mi. Hangos nevetés közben a
kalapjába tűztük. Így Kamei tanár úr lesz a mi zászlóvivőnk. Azután, hogy
mindenkinek megmutassuk, hogy mi vígak és gondtalanok vagyunk,
szalmakalapjainkat fellibbentettük úgy, hogy csaknem függőleges vonalban egészen a
tarkónkig ért és libasorba sorakozva megindultunk a kijárat felé.
Én maradtam utolsónak és távozóban még utasításokat adtam az ellenőrnek, hogy
hova irányítsa az idegen urat, ha esetleg mégis eljönne.
Csaknem üres vagont kaptunk, melynek közepébe helyezkedtünk el. Ez a
legnyugalmasabb és a leglevegősebb hely. A mi vagonjaink igen kényelmesek, noha
úgy tudom nem olyan szélesek, mint az európai kocsik. Mindegyikben két hosszú pad
van, melyre kényelmesen rá lehet térdelni, sőt az ablakon könyökölve a vidéket
nézni.
Nagyon meleg volt, tehát nem akartuk magunkon tartani ruháinkat. A vonaton
különben is éppoly kényelembe helyezhetjük magunkat, mint otthon és az európai
ruhák fölötte kényelmetlenek nyáron, de valljuk meg, télen is.
Hogy jó példával járjak elő, lehúztam cipőimet és a pad alá tettem. Aztán levetettem
kalapomat és a kabátomat és a hálóba raktam. Lekapcsoltam a gumit, amely a
nyakkendőt tartja és megszabadultam attól a kínzó szerszámtól, amit gallérnak
neveznek. Aztán gyorsan egymásután levetettem a nadrágtartót, az ingem és a
nadrágomat. Barátaim követték eljárásomat és csak alsóingünket és rövid vászon
alsónadrágunkat tartottuk magunkon. Ez nagyon illedelmes volt és lehetővé tette,
hogy az idegen urak és hölgyek, kik ki-be jártak és minket megnéztek, semmi kivetni
valót rajtunk ne találjanak. Sőt, ezzel mutattuk meg, hogy nekik is így kell tenni.
Keresztbetett lábakkal a padra kuporodtunk. Süthetett már a nap, tökéletes
kényelemben voltunk és mikor a vonat elindult, hűs szellő legyezte testünket.
Titokban azonban félszemmel mindig az állomást néztem, hátha megjelenik mégis az
idegen.
De a vonat elindult a vendégünk nélkül. Annál jobb! Abban a pillanatban, mikor
elhangzott az éles fütty, nagy nevetésbe törtünk ki. Ez mindnyájunk részéről nagyon
udvarias volt. Hangos örömünknek adtunk kifejezést, hogy ily kedélyes és kellemes
társaságban gyűltünk össze és egymással vetélkedve mutattuk, hogy senkinek a
hiányát nem érezzük. Elhagytuk végre Tokiót és nem volt már más gondunk,
csakhogy minél kellemesebben szórakozzunk.
Felnyitottam a zacskót és szétosztottam mindenkinek az ajándékot. Az urak úgy
köszönték meg a csekélységet, mintha mindegyiknek az apja életét mentettem volna
meg.
Az illendőség szabályai szerint nekem nem jutott semmi, se karamell, se cigaretta,
ami alkalmat adott az uraknak, hogy elhalmozzanak kedvességükkel. Már azt sem
tudtam, hová tegyem a sok ajándékot. Három karamell volt a szájamban és három
cigaretta a jobb kezemben.
Mikor már elfogyott a karamell, egymást legyezve sorra vettük a holmikat, amiket ki-
ki magával hozott. Én egy nagy üveg termoszban jéghideg tejet hoztam, mit
feleségem készített el. A hideg tej a legüdítőbb italok közé tartozik és pompásan fog
esni vendégeimnek.
Takamori mérnök gyönyörű pillanatfelvételekre alkalmas fényképezőgépet hozott,
zöld bársonnyal bélelt tokban. Kirándulásunk legkisebb epizódját is pontosan,
élethűen lekaphatja.
Jamagucsi úr megmutatta nagyszerű prizmás látcsövét, világító kamrával és
mikrométeres csavarral. A tokja a bőrdíszműipar remeke. Mindnyájan belenéztünk a
távcsőbe, anélkül, hogy egyikünk is elkövette volna azt a neveletlenséget, hogy a
lencséket a szeméhez igazítsa.
Kamei úr nagy bölcsességében rólunk gondoskodott és három üveg sört hozott egy
szép nádfonatú tartóban. Egy üveg közönséges sört, egy üveg barna sört és egy üveg
nagyon világos angol sört. Így minden ízlésnek eleget tett. Nagyon bölcs ember.
A vonat szélvész gyorsasággal robogott Tokió és Jokohama közt. Hogy vendégeimet
szórakoztassam, szétosztottam köztük az újságot.
Sajnos a hírek olyan természetűek voltak, hogy politikai vitát váltottak ki. Politikáról
nem lett volna szabad az úton beszélni. Mennyire sajnáltam, hogy az idegen úr nem
volt köztünk. Egy idegen jelenlétében semmiféle politikai vitának helye nincs.
Tegnap volt Varabi tanár temetése, melyet az újságok oly élénken tárgyaltak. Az eset
valóban rendkívüli volt és jellemző korunkra.
Nemrég történt, hogy a fiatal Fudzsiszaka gróf megbukott az egyetemi felvételi
vizsgán. Ez volt az első eset, hogy ily botrányos baklövést követett el az egyetem a
nemesi testülettel szemben. Varabi tanár, aki a fiatal gróf nevelője volt, azonnal
vonatra ült és szülővárosába Szendaiba utazott és otthonában, őseinek temploma előtt
harakirit végzett magán. Így bosszulta meg urán és tanítványán elkövetett sérelmet.
A vizsgáló bizottság természetesen azonnal lemondott és a fiatal gróf új bizottság elé
fog kerülni, mely kétség kívül kitüntetéssel fogja őt átengedni. Ez természetesen még
nem teszi jóvá az országon esett sérelmet. A Hi-no-de, amely a legelterjedtebb lap
Tokióban első helyen hozta a tanár temetéséről szóló tudósítást. A harakiri sajnos
kezd már igen ritka esemény lenni országunkban és követendő példaként kell a
hősöket, akik ily tisztán megőrzik az ősi Japán hagyományokat, az ifjúság elé állítani.
A temetési menet élén a "sintó" legnagyobb méltóságai haladtak, utána az iskolás
gyermekek, egyik oldalon a fiúk, a másik oldalon a leányok. A halottat katonazene
kísérte, ott volt a prefektus, egész hivatalnoki karával, a polgármester, a
rendőrkapitány, a tisztikar képviseltette magát, valamint a tartalékos tisztek is. Az
orosz-japán háború veteránjai és a világháborúban résztvettek "vasszövetsége".
Tanácsosai ellenére a fiatal gróf is megtisztelte a menetet, ami mindenütt nagy
elismeréssel találkozott. Az Egyetem is képviseltette magát, amit igen nagy
tapintatlanságnak vettek.
A Hi-no-de még hozzáteszi, hogy egy kiváló filmgyár, a temetésről felvételeket
csinált és Varabi tanár életéről és haláláról nagy történeti filmet készít elő. E hírnek
nagyon örültem, a filmet meg fogom nézni, sőt gyermekeim is velem fognak jönni.
A Hi-no-de most erősen támadja a kormányt, melynek szellemét - joggal - túlságosan
liberálisnak tartja. A vezércikkben kifejti, hogy a fiatal grófot nem "tévedés"-ből
buktatták meg, de tudatosan és ezt az állam hivatalnokai csinálták. Súlyos vád, mely
azonban bizonyításra szorul.
Nem szeretem az ilyen szenvedélyes politika vitákat. Az újságoknak azonban érdeke,
hogy felfújják a botrányt, ez emeli az eladás példányszámait - de számolni kell azzal
is, hogy túlfűti a kedélyeket.
Köztünk is megindult a vita.
A fiatal Takamori - mindig ez a fiatalság - kijelentette, hogy ő a gróf helyében nem is
jelentkezett volna az új bizottság előtt. Egyszerűen külföldre utazott volna, hogy
bevárja míg a kormány rendet teremt és elfojtja a forradalmi törekvéseket.
Takamori megjegyzése rendkívül bosszantott. Jamagucsi úr félhivatalosan a kormány
tagja. Ha Takamori úr így kitárja nézeteit és bírálja a kormányt, nemcsak magának, de
gyáramnak, sőt készülő új kalapformámnak is árthat. Ez a nap még végzetes lesz
vállalatom számára.
Hogy e brutális támadásnak élét vegyem, igyekeztem kifejteni, hogy ellenkezőleg, a
fiatal gróf a megértés, a megbocsátás, a nagylelkűség ritka példáját adta azzal, hogy
mintha semmi sem történt volna, megjelent az új bizottság előtt. A nemesi testület így
megmutatta, hogy kész bármikor fátyolt vetni a múltra, az ország nyugalmát és
békéjét előbbrevalónak tartja, mint a sérelmek megtorlását. Dicsőítettem, amint illik
is a fiatal grófot. Aztán Kamei tanár úrhoz fordultam, hogy megkérdezzem, mi az ő
véleménye.
- A mi időnkben - mondta az ősz professzor - ilyesmi nem történhetett volna meg.
Soha a tanári kar nem követhetett volna el ily hivatalbeli botlást. Inkább minden
jelöltet átengedtek volna, csakhogy ítélőképességükben senki jogos kételyt ne
támaszthasson. Ami pedig az újságírókat illeti, akik így felkavarták az ország
közvéleményét és a forradalom magját hintették el - hat órán belül kivégezték volna.
Mindenben osztottam a józan, bölcs nézetet, csak az bántott rettenetesen, hogy
Jamagucsi úr újságíró. Kamei tanár úr tulajdonképpen megsértette Jamagucsi úr
foglalkozását. Ezt ő nekem nem fogja megbocsátani. Megtörténhetik az is, hogy új
kalapformámról nem fog melegen írni. Sőt azt is megteheti, hogy egy kis humoros
cikkben nevetséges színben tünteti fel. Akkor végem van. Tönkrement ember lesz
belőlem.
Az egész vita alatt Jamagucsi úr, egy szót sem szólt. A vitatkozókra meresztette a
szemét és néha magában mosolygott. Pedig ha valaki, úgy bizonyára ő mérvadó
ebben a kérdésben, hogy egyként képviseli mind a két felet: újságíró volt és a
kormány tagja. De nem szólt semmit. Ez annál veszedelmesebb, mert nem tudom,
hogy mit gondolhatott magában. Mint minden nagy ember, Jamagucsi úr, sokat
hallgat, keveset beszél, és adandó alkalommal cselekszik. Ez a siker titka.
Nem bírtam ezt a viharos légkört és hogy végleg más felé irányítsam a figyelmet,
jajveszékelni kezdtem, hogy a mai estére nem hívhattam gésa kisasszonyokat.
Tokióba érkezett ugyanis a Vidéki Városok Kereskedelmi Kamaráinak Bizottsága,
továbbá a képviselőház is ülést tart - így Enosima összes gésáit berendelték a
városba.
A képviselőket szabad így támadni, ők nem tagjai a kormánynak. Különben is
vendégeim nagyon jól tudták, hogy nem mondok igazat. Ha a mai estére nem
kaphattam volna hölgyeket, a vonat kerekei alá vetettem volna magam. Tehát mikor
telefonon megrendeltem a szobát és a lakomát az Umemacuja szállodában, hat gésa
kisasszonyt is lefoglaltam az estére. A kisasszonyok közül kettő egészen elsőrangú és
nem volt könnyű őket megkapni. Több helyről kérték őket, az egyik közülük Koharu-
szan[3] tizenöt évvel ezelőtt egyidőben volt kedvese Takamacu tábornoknak és a
fiának. Ez nagy tisztességet hozott számára és ennek köszönheti fényes pályafutását.
Nagyon jó társalgó és régi szerelmi kalandjainak az emléke szavainak és
mondásainak pikáns ízt ád. A másik viszont Ringó-szan [4] minden valószínűség
szerint még szűz - pedig már 27 éves. Ez a különlegessége nagyon előtérbe helyezi.
Ezzel lett híres. Már többen akarták meghódítani, de mind kudarcot vallottak.
Az udvarlóitól elfogadja az ékszereket, de tovább nem megy. Ez teszi személyét oly
vonzóvá. Ráadásul még jó zenész is, így Enosima legkeresettebb gésája.
A többi gésa nevét nem tudom, ezek nem érdekeltek, mert mint hallottam, még
egészen fiatal leányok. De megbízhatom az Umemacuja szálloda ízlésében.
Vendégeim belementek a tréfába és úgy tettek, mintha elhinnék, hogy este nem
lesznek gésáim. Kórusban jajveszékeltek, aztán egymást próbálták vigasztalni.
Nagyon mulatságos és szellemes volt. Kamei úr mutatta a legnagyobb kétségbeesést,
aki talán már húsz éve beszüntette érdeklődését a másik nem iránt. Mily
méltóságteljes és udvarias ember! Ez visszaadta a jókedvemet. A mi mulatságos
kirándulásunknak ez felelt meg leginkább, e vidám hang. Hogy ezt a jókedvet
megtartsam felnyitottam újra az újságot és néhány jól kiválasztott napihírt olvastam
fel.
A többek között ezt:
"Értesítjük olvasóinkat, hogy báró Nasigata, a nem közvetlen kapcsolatú
Közlekedések minisztere, tegnap titokban a tiszteletreméltó Kitai ékszerésznél egy
gyémántgyűrűt vásárolt 8500 jenért. Nem ismerjük a gyűrű rendeltetését, de
némelyek úgy vélik, hogy ez lesz az első ajándék, amit a báró új barátnőjének a
tiszteletreméltó Szakakó gésa kisasszonynak szánt, ki a Harucuki intézetben a
Simbasi kerületben található.
Tudtunkkal a kisasszony a gyűrűt még nem kapta meg. Ez azért érdekes, mert
köztudomású, hogy a báró mindig előre adja az ajándékot. Utána már nem ad semmit.
Legjobb kívánságainkat küldjük az oly méltán hírneves Harucuki intézetnek és nagy
elismeréssel vagyunk Szakakó kisasszony iránt, aki Tokió legnagyobb hírességei
közé emelkedett. A további fejleményekről tudatni fogjuk olvasóinkat."
Oda is adtam vendégeimnek az újságot, mely leközölte Szakakó arcképét. A kép
ugyan elmosódott volt és nekem az a gyanúm, hogy a tiszteletreméltó báró portréját
hozta a lap. A nyomdász összetévesztette a két nevet.
Így felvidámulva és felüdülve érkeztünk meg Jokohamába. Az állomáson bőven
bevásároltam ebéd dobozokat, hogy vendégeim jóllakhassanak, mert a bankett
előreláthatóan csak este lesz. Újra vonatra ültünk és tovább robogtunk. Egymást
legyezgetve és egymásnak kedveskedve nekiestünk az elemózsiának. Megettünk
mindent, elszívtuk az összes cigarettákat és egymás után ürítettük ki a sörös
üvegeket, utána tejet és végül hideg teát ittunk. Minden pompás, üdítő és nagyon
egészséges volt.
Alaposan jóllaktunk, felfrissültünk, csakúgy tombolt bennünk a jókedv. Ajánlani
akartam, hogy játsszunk "kicsi papírost". Ez igen mulatságos játék. Egy-egy darab
papírosra mindenki felír egypár szót és aztán az egészet összeolvassuk, ami magától
érthetően igen mulatságos eredményt ad. A legmulatságosabb azonban az, hogy
mielőtt még valamelyikünknek a papírját elolvassuk, a többiek udvariasságból nagy
nevetésbe törnek ki.
De nem mertem a játékot ajánlani. Jamagucsi úr ugyanis az ebéd alatt rendkívül
udvarias és alázatos volt velem, így akarta tudtomra adni, hogy bosszankodik, amiért
hiába idefárasztottam. Ha most megteszem ajánlatomat - hangos nevetésbe tör ki, így
fogja tudtul adni a többieknek is, hogy nem bocsátja meg, hogy az idegen úr nincs itt.
Nem szóltam semmit. Különben is le kellett csendesednünk, mert Kamei úr aludni
készült.
Végig feküdt a padon, kis kosarát feje alá tette és arcát elfödte szalmakalapjával. A
kis vörös szegfű ragyogott a napfényben. Mi bámultuk óriási meztelen lábait,
melyekben tekervényesen, görcsösen futottak az erek. A kor tiszteletreméltó jelei.
Takamori elővette a gépét és lefényképezte az alvó tanár kalapján ragyogó szegfűt. A
vonat zakatolt és rázott, de Takamori gépe oly tökéletes, hogy egy pillanat ezredrésze
alatt már megörökíti a képet. Ha ez a kép sikerül, ez lesz a kirándulás legszebb
emléke.
Takamori azután lefotografált egy új jelzőkészüléket Ofuna állomáson. Ez rendkívül
érdekes volt, mert a színes jelzőtáblák nem kerekek, de négyszögletesek voltak. Sokat
tréfálkoztunk Takamori merészségén, mert amit csinált, tulajdonképpen kémkedés. A
kereskedelmi miniszter bizonyára jobban szeretné, ha az új készülék előnyei titokban
maradnának.
Jamagucsi úr felkínálta látcsövét, hogy szórakozzam vele. Csodálatos készülék volt.
Percekkel előre meg tudtam mondani, hogy milyen hirdetési tábla előtt fogunk
elrobogni. Egy szappanhirdetést egy negyed órával előbb mondtam be. Felséges
perceket éltem át.
Közeledtünk Fudzsiszava állomás felé és nagy sietve, egymás hegyén-hátán
öltözködni kezdtünk.
Az európai ruháknál nagyon nehéz megjegyezni a sorrendet. Például, sohasem tudom
mit kell előbb felvenni, az inget, vagy a nadrágtartót?
Félvállra vettem a termosz üveget és utolsónak szálltam le a vonatról. Barátaim
mögött menve, kik eltűnésemet nem akarták észrevenni, egy pillanatra beszóltam az
állomásfőnökhöz.
Mélyen köszöntöttem a tiszteletreméltó hivatalnokot és alázatosan megkértem, hogy
volna szíves ügyelni egy barátom, egy idegen úr érkeztére, aki valószínűleg a
következő vonattal fog jönni.
Ügyesen elcsavart mondatban arra is célzást tettem, hogy mit kell majd mondania, ha
esetleg az idegen, tiszteletreméltó hölgyek társaságában érkezik. Arról volt szó, hogy
e tiszteletreméltó hölgyeknek, nagyon udvariasan meg kell mondani, hogy a Tokiva
szállodában vendégeimül tekintem őket, ahol zavartalanul szórakozhatnak és
kellemetlen társaságunk nem lesz terhükre. Az a túlzott és szertartásos tisztelet,
amellyel a hölgyekről beszéltem, ellentétben állt az egyszerű - de tiszteletreméltó
szállodával, amelyet megjelöltem. Így az állomásfőnök már sejthette a
tiszteletreméltó hölgyek rangját. Célzást tettem arra is, hogy az idegen úr nem ismeri
még a mi országunk szokásait. Az állomásfőnök ebből azt is megérthette, hogy
rendkívül óvatossággal és diszkrécióval kell kezelni az idegen urat és tapintatos
udvariassággal a fiatal hölgyeket.
Részemről természetesen vastag gorombaság lett volna úgy az idegen úr, mint a
tiszteletreméltó hölgyek, valamint az állomásfőnökkel szemben, ha mindezekről
világosabban beszélek.
Mindenképpen azt akartam, hogy e tiszteletreméltó hölgyek kellő fogadtatásban és
ellátásban részesüljenek a Tokiva szállodában. Az volt a szándékom, hogy mihelyt
megérkezem, telefonálok a szállodásnak. A hölgyek ott feltétlenül jobban fogják
magukat érezni és jelenlétünkkel sem lesznek feszélyezve. És mi is szabadabban
fogunk szórakozni, ha nem lesz a szállodában közvetlen a közelünkben ilyen
társaság.
Intettem négy riksának és egymás mögött hosszú sorban robogtunk az úton. Az első
kocsiban ült Kamei úr, aki legidősebb volt köztünk, utána következett Jamagucsi úr,
azután Takamori és alázatosan utolsónak én zártam be a sort.
Így érkeztünk Kataszéba, a kis faluba, mely szemben van Enosima szigettel. A
szigetet a parttal egy kis bambusz híd köti össze. A híd oly gyenge, hogy csak
gyalogosok mehetnek át rajta.
Kifizettem a kocsikat és gyönyörködve néztük Enosimát. A zöld berkekből ki-
kikandikált egy-egy hotel vörös házteteje. Jamagucsi úr hozzám jött és újra
megkínált, hogy nézzem a szigetet távcsövével. Ebből megértettem, hogy szörnyen
haragszik, amiért az idegen úr nincs itt. De hol is lehetett? Képzelem mennyire
szánja-bánja neveletlenségét. Sajnáltam szegényt.
Belenéztem a távcsőbe és örömmel jelentettem, hogy a szálloda csaknem üres. Így
pompásan fogunk mulatni. Mielőtt a hídra léptünk, Takamori úr le akart bennünket
fotografálni. Ez kötelező volt. Sajnos a Fudzsi tűzhányó, mely a csoportkép
elengedhetetlen háttere, felhőkbe volt takarva. Így a képnek nem volt semmi értelme,
sőt az egész kirándulás el volt rontva. Alázatosan mentegetődztem és bocsánatot
kértem az uraktól. De a hibát nem tehettem jóvá.
Takamori ugyan megvigasztalt, hogy ő olyan hegyet fog a képre rajzolni, mely
különb, mint a Fudzsi tűzhányó. Az urak nagy örömmel fogadták a kijelentést, amiből
láttam, hogy nagyon elégedetlenek.
Megigazítottuk a kalapunkon a szegfűt és megindultunk a hídon. Enosima
megérdemli hírnevét. Híresek templomai és barlangjai. Van is róla egy könyvem.
Gyermekeim gyakran jönnek ide és sok szépet mesélnek róla. Én évenként legalább
nyolcszor jövök ki, de mindig társaságban. És mert mi nem vegyülhetünk el a
köznéppel, Enosimából nem ismerek mást, csak a hotelek belsejét.
 

HARMADIK FEJEZET
A CSÁBÍTÓ
Búgó éjjeli lepke
Tarka lámpaernyőn
Róla mit mesélhetsz
te?

Hétfőn adtam találkát egy bájos kisleánynak, kivel a kiállításon találkoztam és akit,
mint ez már szokásom, mindjárt az első pillanatban meghódítottam.
Korán ébredtem. Ide-oda forgolódtam az Empire hotel kényelmetlen ágyában, míg jól
meghánytam-vetettem magamban a mai nap programját. Mindenekelőtt elhatároztam,
hogy nem megyek ki a 9 óra 45-ös vonathoz, hadd vigye az a pokolba japán
barátomat és az ő vendégeit. A következő vonattal fogok utazni, melyben fel fogom
találni kis szerelmesemet. Együtt fogunk utazni, és pedig egy állomással tovább,
egész Óiszóig, hol tudok egy igen jó szállodát, mely már többször rejtette röpke
szerelmeimet.
Remélem, hogy a kisleány egyedül lesz. Ha mégis magával hozná egyik barátnéját,
rögtön résen leszek. Ha csinos, új örömöknek és új bonyodalmaknak nézek elébe.
Alig egy éve, hogy hazámat, Svájcot elhagytam és mennyi édes és érdekes emléket
gyűjtöttem már! Nem futok a gésák után, kikkel úgyszólván csak a japánok
szórakoznak. Én azt szeretem, ha magamért szeretnek és legfőbb örömöm a nép
egyszerű leányait meghódítani, kik magukon viselik az ifjúság és a romlatlanság szűz
hamvát. Minden nap hálát adok az Istennek, hogy Genfben hagytam a feleségemet.
De ideje felkelni. Elgondolkodva nézem a szobámat. A jobb sarokban az íróasztalon
hatalmas iratcsomó fekszik ezzel a felírással: "Jelentés a Népszövetségnek". Ez az a
fontos misszió, amiért itt vagyok a távol Keleten. De sok víz fog még a tengerbe
folyni, amíg én ezt a jelentést befejezem. Annyi más dolgom van.
Az íróasztal másik sarkában még egy iratcsomó van, mely ezt a címet viseli: A
coelopterák. Ez készülő tudományos munkám, melynek egyelőre csak a címét írtam
le. Mielőtt Japánba jöttem, eszem ágában sem volt ezekkel az állatokkal foglalkozni.
Ám ha éjjel a lámpa mellett egy kedves fiatal leányra várunk, aki nem jön, vagy
késik, annyi csúszó-mászó-röpködő állat potyog a nyakunkba, hogy nem tudjuk
megállni, hogy ne csoportosítsuk és ne tanulmányozzuk őket. Tulajdonképpen e
lepkékhez fűződnek szerelmi emlékeim. Egyenként gombostűre tűzve, ott pihennek
egy parafa deszkácskán. Órákig el tudom nézni e gazdag gyűjteményt és egyszerre
csak azon veszem észre magam, hogy könnyezem. Bevallom, szentimentális vagyok.
Gondosan öltözködöm a tükör előtt és mikor elkészülök, elégedetten nézegetem
magam minden oldalról. Előkelő és hódító vagyok. Krémszínű selyem öltözet,
rózsaszínű ing, halványzöld csíkokkal, selyem tüll nyakkendő. A szivarzsebből egy
kis selyemcsücske lóg ki, melyről mindenki azt hiszi, hogy zsebkendő. Pedig éppen
nem az. Egy kis kartonnyúl füle. Új barátnőimet mindig beugratom e tréfába.
Biztatom, hogy húzza meg a kiálló kis csücskét és van ijedség és nevetés, mikor
zsebkendő helyett a nyúl ugrik elő. Az ily apró fogásokkal nyerem meg a félénk
kislánykák bizalmát.
Fejembe nyomtam fehér parafa sisakomat, melyet széles rózsaszínű tüllszalaggal
kötöttem át. Impozáns és egy kissé excentrikus.
De ezt szeretem. Már előre élvezem, mily hatással lesz a sisakom a kislányra.
Örömmel állapítottam meg, hogy elmúlt 9 óra 45 perc. A japánok már utaznak.
Utolsó pillanatig attól féltem, hogy ez a szerencsétlen eljön értem a hotelbe. De úgy
látszik, nem tudja a címemet. Fennáll még az a veszély, hogy ő is lekési a vonatot,
vagy hogy megvár az állomáson. Ez rettenetes volna. De majd meglátjuk. Jó lesz
azonban indulni, mert a 10 óra 20-as vonatot is lekésni, már kissé sok volna.
Intettem a groomnak, ki alig tudta levinni málháimat, melyekbe ajándékaimat tettem.
Az ajándékozás elveim ellen van, de tegnap annyira betöltötte érzéseimet ez a
kislány, hogy akaratom ellenére is összevásároltam annyi mindenfélét, hogy három
kofferbe is alig tudtam a sok holmit becsomagolni. Hiába van biztos fellépésem,
ellenállhatatlan varázsom a nőkre, jó még egy adu is a kézben - és ez a bőkezűség. Ez
az én politikám.
Előállt az autó. A szállodából az állomásig alig ötszáz lépés az út, de halálos sérelem
lenne a szállodára, ha gyalog távoznék. Olykor a tulajdonosnak is kedvében kell járni.
Gyönyörködve néztem a pompás Cadillac kocsit. Elöl két sofőr ült. Mint a nagy
hadihajóknál, megosztották a felelősséget. Egyik csak a kormányt, a másik kizáróan
csak a motort kezelte.
Az út az állomáshoz szép és kényelmes. Mi sem lett volna könnyebb baj nélkül
odajutni. De már két hónap óta az út fel van szedve. Állítólag a villamosvasút síneit
változtatják. Az igazi ok azonban egész más. A városi tanács nemrégiben egy igen
drága fúrógépet vett Amerikában. Ennek működését akarják bemutatni, úgy a város
lakóinak, mint az idegeneknek. E célból a város legforgalmasabb pontján az új géppel
felnyitották az utat és ott addig fognak fúrni, míg az érdekes, tanulságos és hazafias
látványnak nézője akad. Így az autó ebben az irányban nem folytathatja az útját,
kénytelen volt egy szomszédos mellékutcába fordulni.
Ez az utca még a régi Tokió városfejlesztő politikája idején épült, vagyis olyan szűk
volt, hogy az autó éppen csak haladhatott a két házsor közt. Az utca végén egy kis
bazár rakta ki a járda szélére száz apró holmiját. Hogy lesz a kitéréssel?
A kormánynál ülő sofőr csaknem ugrált örömében, mert helyzete most veszélyesebb,
de annál felelősségteljesebb és így dicsőségesebb lett. Hogy minél jobban mutassa,
mennyire feladata magaslatán áll, vagy hogy engem megfélemlítsen, tüntetőleg csak
egy ujjal tartotta a kormányt. Közeledtünk a bazár felé. A sofőr megnyomta a gyorsító
gombot és jobbra irányzott. A kocsi egyet zökkent, de ez alig volt érezhető. Valami
vékony éles hangot hallottam, olyasfélét, mint mikor valaki papírost szakít el.
Kitekintettem, az autó éppen a bazárt és a bazárost hengerelte le. Legnagyobb
meglepetésemre azonban, amint az autó tovább haladt, láttam, hogy az teljesen ép
maradt, még csak horzsolás sem mutatkozott az oldalán. Valóban bámultam a
technika haladását.
Most újra kanyarulat elé érkeztünk. Még láttam, amint a sofőr ujjával egyet csavar a
kereken, de a következő pillanatban egyet villámlott, mennydörgést is hallottam,
egyszer megfordultam a levegőben és szépen visszaestem a kocsi tetejére, mely most
a feneke volt. Nyugodtan kimásztam az ablakon.
Azonnal megállapítottam, hogy nekem semmi bajom nem történt. Az autó ott feküdt
felfordulva égnek álló kerekekkel. Elöl a gépház élesen rézsút el volt metszve. Sehol
nem láttam sem a sofőrt, sem a társát. Hol lehetnek?
Intettem két riksának, egyikbe beültem, másikba a holmimat rakattam és vágtattunk
tovább az állomás felé. Mikor a nyüzsgő üvegtetős, boltozatos pályaudvarra beértem,
azonnal megállapítottam, hogy az édes teremtés még nincs itt. Legjobb lesz tehát, ha
egyenesen beszállok és kocsimból kémlelem jöttét.
A bejárattól jobbra a közönség számára kitett táblán egy angol üzenetet láttam, mely
nagyon mulattatott. Körülbelül így hangzott:
Nemes tekintetét alázatos szemem elkerülte,
ami igazat megvallva elszomorít. Barátaimmal
szerényen betértünk az Umemacuja szállodába.
Megjelenésével megtisztelhetne. A viszontlátásra.
Tehát japán barátaim már elmentek. Mily szerencse, legalább erről az oldalról
nyugtom lesz.
A pénztár felé mentem, hogy megváltsam a jegyet, de a portás hozzám jött és átadott
egy másodosztályú jegyet Fudzsiszaváig. Ez igazán kedves figyelem volt. Nekem
ilyesmi sohasem jutott volna az eszembe. Ezt nem lehetett visszautasítani, noha feltett
szándékom volt, hogy a vonatban ráfizetek a jegyre valami csekélységet és Óiszóig
megyek a kicsikével.
A portás átadott még egy csomó apró holmit, amivel igazán nem tudtam mit kezdeni.
Ezek úgy látszik ajándékok voltak. Kaptam egy angol újságot, valami orvosságot,
karamellt és egy piros papíros-szegfűt. Ez utóbbi méregbe hozott. Ez nyilván célzás
akart lenni, hogy találkám van a kicsivel. Majd megbosszulom magam.
Még korán volt a beszálláshoz, de az utasok már gyülekeztek és sorba álltak.
Mindenki szeme láttára a portás elvezettetett és felajánlotta a legjobb kocsit. Betette a
holmimat a hálóba és mélyen meghajolt. 20 szen borravalót akartam adni neki, de
újra meghajolt és távozott. Nevetek minden olyan emberen, aki pénzt nem fogad el.
Idealista, vagyis ostoba. Most felharsant a pályaudvaron a géták kopogása. A portás
megadta a jelt a beszállásra. A lármás tömeg mint a megáradt folyó özönlötte el a
vonatot. Mindnyájan a harmadik osztályú kocsik felé tódultak.
Előttem kavargott a lármás, érthetetlen ázsiai tömeg. Hangokat hallottam, fejek
vigyorogtak, karok hadonásztak, férfiak, asszonyok, gyermekek bukdácsoltak. Anyák
csecsemőiket a hátukon kosarakban vitték. A kosárban a szegény gyerek ide-oda
himbálódzott és a legnagyobb meglepetésemre édesen aludt. Kerestem a kisleányt.
De hogyan ismerjem fel a tömegben? Hisz majdnem minden arc egyforma. Igaz,
hogy ő kivételes szépség volt. De azt itt mégsem lehet észrevenni. Szerencsémre jól
megjegyeztem a ruháját. Csíkos lila kimonó, vörös virágos öv. Olyan bikának mint
én, a vörös öv szemet fog szúrni. De nem láttam sehol. Ezer vinnyogó torz pofa, első
percben azt sem tudom, hogy hím, vagy nőstény.
Japánban, azt már megállapítottam csak kétféle nő van. Olyan, amelyik tetszik nekem
és olyan, amelyik nem tetszik. Az első kategóriába tartozók száma meglehetősen
csekély. Alig tíz százaléka a fiatal leányoknak. Szerencsére azonban Japánban a
lakosság elég sűrű. Így a százalékarány Japánra nézve még elég kedvező.
A tömeg már kezdett ritkulni. Már csak a későn jövök szállingóztak. Nyugtalanságom
fokozódott. Ő nem volt a láthatáron.
Hol lehet? Talán már sohasem fogom látni. Ha eljött volna, másnap reggel bizonyára
már elfelejtettem volna. De így vigasztalhatatlan vagyok. Ma este az ő emlékének
hódolva, körül fogom járni az Umemacuja szállodát és egy könnycseppet ejtek érte.
Én érzékeny lélek vagyok.
Most megszólalt a villamos csengő, ez az indulás lélekharangja. Még egyszer utoljára
kihajolok az ablakon, egy kis csoport érkezik, asszonyok, legelöl egy fiatal lány int a
karjaival. De a vonat már indul. Talán ő volt. De nem, az ő kimonója sávos volt, ez
kockás, neki vörös öve volt, ezé fehér. Hogy értsem ezt az egész helyzetet?
A tett embere vagyok és nem hagyom magam befolyásolni az eseményektől.
Mozgalmas szerelmi életemben történt már hasonló velem - éppen a válságos
pillanatban látjuk meg, ki a férfi. Hidegvérrel kezdtem mérlegelni a helyzetet.
Induljunk ki a legpozitívabb tényből: a lány el fog jönni, mert szeret. Ez legyen az
okoskodásunk alapja.
Első eset: a leány a 9 óra 45-ös vonattal ment el. Korán kelt, gyorsan kijött az
állomásra, hogy hamarább viszontlássa ismeretlen barátját. Ha én szándékosan nem
maradok le erről a vonatról, most együtt ülnénk már valahol boldogan. Megmutattam
volna a nyulamat, a hátuljából ügyesen elpotyogtattam volna a csokoládé pirulákat.
Hogy mulattunk volna ezen! Oly kevés kell a fiatal lányok megnevettetésére.
Ilyesmik kitalálásában én kifogyhatatlan vagyok.
Sajnos e bájos jelenetből semmi sem valósult meg. Most hirtelen elfog a düh... Rémes
vízió fagyasztja meg bennem a vért: a kislány ott ül a vonatban, egyedül, a japán
majmok közt, kiket alig ismerek. Azok a vágytól és kéjtől kimeredt szemmel veszik
körül... hohó, elérkezem-e idején, hogy kiszabadítsam őt a szörnyű helyzetből? Most
már tudom, mit jelent a vörös szegfű, kihívás volt... azt jelenti... itt a leány, vedd el
tőlünk, ha tudod! Óh a nyomorultak!
Csakhamar beláttam, hogy ez téves okoskodás. Amint a párizsi, úgy a japán nő sem
tud soha pontosan érkezni a találkozóra. És különben is a kisleány sokkal félénkebb,
semhogy önállóan megváltoztatta volna az útiprogramot. Szeretem a félénk nőket,
azok nem tudnak ellenállni.
A leány itt van a vonaton. Meglátott az ablak mögött, de nem mert bejönni hozzám.
Elvegyült a tömegben és beült egy harmadosztályú kocsiba. Az ilyen fiatal lányok
sokszor a túlzásig félénkek és szerények.
De hogy van az, hogy én nem láttam? Bizonyára más ruhában volt. Érthetetlen
őrülete ennek az országnak. Itt a nők egyetlen ismertető jele a ruha és azt folyton
változtatják. Svájcban minden nőt már messziről fel lehet ismerni a ruhájáról. Ha
egyiknek piros kalapja van, hát tudom, hogy legalább egy évig ezt a piros kalapot
hordja. A másikat arról ismerem meg, hogy jó mellei vannak, a harmadikat, hogy
szőke, vagy hogy vörös, a negyediket arról, hogy terhes. De mindez változatlanul
megmarad legalább egy évig. Itt mindebből semmi sincs. A haja mindegyiknek
fekete, mint a kínai tus. Melle egyiknek sincs - sajnos - és mind terhes. De ezt nem
venni észre. A ruha pedig mindig változik. Az az érdekes, a ruha szabása mindig
ugyanaz, csak a szín és az öv változik. De az minden nap, hát hogyan ismerje itt ki
magát az ember?
Abban a kis csoportban nem ismertem fel őt. Talán ott volt köztük, de ha jól láttam, a
barátnője viselte az ő ruháját. De lehet, hogy tévedek. Mit adtam volna azért, hogy a
kicsi tartsa meg a szombat délutáni ruháját. Milyen kényelmes lett volna az
számomra!
Vegyük azonban most azt az esetet, hogy lekéste a vonatot. És ezt tartom a
legvalószínűbbnek. Az utolsó pillanatban otthon még megnézte magát a tükörben.
Egy hajtincse elszabadult. Rögtön lebontotta egész frizuráját és újra megfésülködött,
hogy jobban tetsszen nekem. Vagy valami a kimonóján nem volt rendben és tetőtől
talpig újra átöltözött.
Más okokat is hoztam fel, annyit, amennyi elég lett volna egy hét összes vonatainak
lekésésére. És mindennek csak egy közös oka volt, szeret engem és tetszeni akart
nekem.
De valami előérzet azt súgja, hogy ő volt az, akinek a vonat elindulásakor intettem. Ő
volt az, hiába volt fehér öve és kockás kimonója! És ő is megismert, hisz karját
lóbálta, mikor meglátott.
Nem jó volna leszállni az első állomásnál, megvárni az ő vonatát és aztán beszállni
hozzá? Szépen megszidnám, ő sírna egy kicsit és utána kibékülnénk. A kibékülésnél
váltott csókok a legédesebbek.
Ostobaság. A legokosabb, amit tehetek az, hogy itt maradok. Innen várom be a
fejleményeket és türelmemnek meg lesz a jutalma.
A vonat örökös rázkódása mellett édes álmokba ringattam magam. Elemem a szép,
állandóan a szépet szomjúhozom, akaratlanul is költővé lettem. Arra gondoltam, hogy
a kisleány az utánam induló vonattal jön. Aggódik miattam, hogy oly sokáig fog
váratni a hotelben. Milyen sikerült volna minden állomáson valami ajándékot
kézbesíttetni neki. Simbasinál egy üres koffert küldtem volna. Az állomásfőnöknek
meghagytam volna, hogy adja át "egy vörös öves szép kisleánynak". Biztosan
megtalálta volna. Hogy csodálkozott volna az üres kofferen. Dehogy tudta volna
eltalálni rendeltetését. Pedig egy egyszerűen arra szolgált volna, hogy ide tegye a
még hátralevő ajándékokat, azokat, amiket csak ezután fog kapni.
Sinagava állomáson egy szép fényképezőgép várta volna. Kétségkívül a kisleány nem
soká állta volna meg, hogy egy hajtűvel felfeszítve ne nézze meg, milyen belül. És
akkor belsejében lemez helyett, az én arcképemet találta volna. Akkor rögtön tudta
volna, hogy ki tréfálja őt meg, minden állomáson. És mert Japánban a csók nem
szokásos, mutató ujjával simogatta volna hosszan az arcképemet. Hodagaja, Tocuka
és Ófuna állomásoknál már nem kapott volna semmit, hogy készüljön az utolsó,
legnagyobb ajándékra. Fudzsiszava a végállomás, itt várt volna rá a legnagyobb
meglepetés, vagyis a legnagyobb ajándék: engem talált volna itt, kit karjaiba zárhatott
volna!
Mögöttem két kuli vitte volna az ajándékokat. És micsoda ajándékokat! Nem
győztünk volna betelni azok szemlélésével és értékelésével.
Három nagy nádfonatú doboz volt felettem a hálóban. Az egyikben voltak a ruhák.
Három selyemruha, minden hozzávalóval. Remélem, jól eltaláltam a színt és a mintát.
Ez itt Japánban a legnehezebb. Még itt tartózkodásom elején történt, hogy egy kis
leánynak egy szép hímzett kendőt adtam ajándékba. Szertartásos udvariassággal
megköszönte és biztosított, hogy ez lesz élete egyik legszebb emléke. Sohasem fog
róla megfeledkezni és csak az alkalomra vár, hogy viselhesse. Ez tíz év múlva lesz,
kis testvére esküvőjén. Ugyanis előbb ő nem viselhet lila színt. Egyelőre kora a
rózsaszínt követeli meg. Hát ezt nem tudtam.
Azóta az ajándékokkal nagyon óvatos vagyok. Rendesen a pénzt adom oda, vegye
meg a kedves azt, ami neki tetszik.
Tegnap persze nem így jártam el. Magam vásároltam be mindent. Akarom, hogy a
kicsi lássa, hogy a legapróbb részletekre is kiterjed a figyelmem. (Azt hiszem, ez
mutatja, hogy valóban szerelmes vagyok).
A kereskedőnek megmagyaráztam, hogy miről van szó. Leírtam a leány szépségét és
két kezemmel a levegőben megvontam bájos testének a körvonalait. Sajnos nem
tudtam megmondani, hogy hol született és családjának horoszkópját sem ismertem.
Arra a kereskedő tíz ruhát tett elém és biztosított, hogy ezek közül, feltétlen akad
majd egy, mely meg fog felelni. Gyönyörű koloniális sisakom alatt égnek állt a
hajam. De nem bíztam a kereskedőben. Hátha egy sem fog megfelelni. Találomra
kiválasztottam három ruhát. Ha neki nem lesz jó, bizonyára jó lesz a nagyanyjának,
vagy a kis testvérkéjének.
A második dobozban szépítőszerek és piperecikkek vannak. Szappanok, fogkefék,
ecsetek, ráspolyok, csiszolók, fényezők, mit tudom még mi. Ha jól emlékszem még
kalapácsok és harapófogók is voltak. Krémek, kenőcsök, púderek, lisztek, porok,
szagosítók, üvegek, tégelyek - egy gyógyszertárra való. Azt hiszem, ennek fog örülni
a legjobban.
Ebben a dobozban voltak még az ékszerek is. Hál' Istennek Japánban az igazi
ékszereket nem ismerik. Nem hordanak sem fülbevalót, sem gyűrűt, sem karperecet,
sem nyakláncot. Csak hajtűt és fésűket. Újabban ugyan a gyűrű már kezd elterjedni.
Sok ékszert vettem. Ez jól hangzik, és nem került sokba. Az ékszerek celluloidból,
fából, üvegből vagy bádogból valók.
Ajándékaim sorozatát egy kis légpisztoly zárta be, mellyel éjjeli lepkékre fognak
lövöldözni. Ne felejtsük azonban ki az Eversharp irónt, melyet a kicsike hajába tűzve
fog hordani.
De a fő dolog lett volna megtalálni a kicsikét. Három eshetőség állt előttem:
1. Leszállok Fudzsiszavánál és figyelem az utasokat. Ha a leszállók közt
megpillantom, visszaemelem a kocsiba és tovább megyünk. Óiszóig. Hogy miért, azt
majd megtudja a legelső szállodában.
2. Ha a kicsike nincs az utasok közt, nem tehetek mást, mint megvárom és unalmam
és éhségem elűzésére elolvasom az angol újságot. A következő vonaton megpillantom
a kicsikét és ha akarja, Japán végéig utazom vele. De előbb kettesben megebédelünk.
3. Ha - ami nem valószínű - a kisleány ezzel a vonattal sem érkezne meg, bemegyek
az Umemacuja szállodába és új tervet eszelek ki.
Szeretem a keleti szerelmi kalandokat. Tokióban nem is érintkezem az európaiakkal.
Ennek megvan az oka.
A diplomáciai karhoz tartozó hölgyek ritkán szépek. De lehet, hogy vannak egyéb jó
tulajdonságaik. Megismerkedhettem volna velük, kisebb flörtig is eljuthattam volna,
de mi értelme van ennek? A célt úgysem érhetem el, ahhoz nem vagyok sem elég
gazdag, sem eléggé társaságbeli.
A társadalmi érintkezés különben is nehéz lett volna, mert frakkom tönkrement. A
dolog így történt:
Egy kis kocsmában felfedeztem egy bájos kis mosogatóleányt, nem lehetett több
tizenöt évesnél. Akkora volt, mint a fél karom. Egy nap felvettem a frakkom, hogy
mulattassam. Még ő ilyet sohasem látott. Különösen megcsodálta a két lelógó
fecskeszárnyát. Nem értette annak rendeltetését. Megmagyaráztam. Összekötöttem a
két végét és a kis leány szétvetett lábaim alatt úgy hintázott, mint a népligeti
bódékban. Mikor kissé szédülni kezdett, a karjaimba kaptam és azt tehettem vele,
amit akartam. Csakhogy drága mulatság volt, mert a frakkom tönkrement. Ötszáz
svájci frankomba került, még egészen új volt.
Ily kedves, szerelmi emlékeken tűnődve a vonat döcögése édes álomba ringatott.
 

NEGYEDIK FEJEZET
AZ ÁLLOMÁSFŐNÖK
Zúgó vízesés,
Ős szikla fokán
Megkapó látvány.

Fudzsiszava állomás főnöke vagyok. Tisztem magas és minden reggel hálát adok
Őfelsége a császárnak, hogy ily kiváló és tiszteletreméltó állásba helyezett. Minden
képességemmel és egész lelkemmel hivatásomnak élek. Azt hiszem, teljes mértékben
bírom is feletteseim bizalmát és megelégedését.
Most egy tiszteletreméltó hazámbeli úrtól teljesen újfajta megbízást kaptam, mely
szinte tanácstalanul hágy. A megbízatás hatáskörömbe vág. Arról van szó, hogy
különös figyelemmel legyek egy tiszteletreméltó idegen utas irányában, aki
valószínűleg a 79-es vonatról fog leszállni és még határozottabb utasításokat kaptam
a hölgyekre vonatkozólag, akik kíséretében lesznek.
Ez a tiszteletreméltó megbízatás túl nagy horderejű volt, semhogy egyedül elbírtam
volna. Azonnal telefonáltam a falucska rendőrfőnökének, ami különben is
kötelességem volt - mert idegen utas érkezéséről volt szó.
A rendőrfőnök öt perc múlva már az irodámban volt. Azonnal összeültünk
tanácskozni. A nagy és nehéz kérdés az volt; hogy fogadjuk a tiszteletreméltó
idegent?
A rendőrfőnök azonnal a tokiói Főkapitányságra telefonált, honnan nyomban
megkapta a szükséges utasításokat, miket le is jegyzett.
Nem volt vesztegetni való idő, bizonyos intézkedéseket azonnal foganatosítani
kellett. A rendőrfőnök meg is mondotta nekem az utasításokat. Micsoda
megtiszteltetés! Végtelen öröm és hála töltött el. Soha nem mertem volna remélni,
hogy egy nap a rendőrség titkaiba be leszek avatva. Mily kitüntető bizalom, mily
váratlan megtisztelés ért! Mélyen meghajoltam és sokáig meghajolva köszöntöttem.
És csak azután kezdtem olvasni az elémbe tett lapot, melyen ez állt:
Nevezetes egyéniség: a Népszövetség Társadalmi Erkölcsosztályának kiküldötte.
Legjellegzetesebb alaptulajdonsága: tudományos munkát készít elő a coelopterákról.
Megfigyelendő és nyomozásra szorul nála a következő: 1. Könyvei közt egy
eszperantó szótár is találtatott, kikutatandó tehát, vajon nemzete nincs-e
összeköttetésben a szibériai Csita Köztársasággal? 2. Többen látták viszont, szótár
nélkül sétálni egy, sőt több nő társaságában. Megtudakolandó: milyen kapcsolatban
van a feminista mozgalmakkal?
Megjegyzés: ellene még eddig semmi gyanús nyom fel nem merült. Minden lépése
titokban megfigyelendő, de minden alkalommal a legnagyobb tiszteletben
részesítendő.
Ez volt az utasításokban. Azonnal telefonáltam a tokiói állomásra. Rögtön
megtudtam, hogy a kiváló idegen a 79-es vonatra, az 5329. számú másodosztályú
fülkébe szállt. Ha útközben esetleg vagont cserélne, jegyének száma: 277 423.
Elővigyázatból a jokohamai állomásra is telefonáltam, de ott a vonat még nem ment
át.
Azt is tudom, hogy kiváló védencem kíséretében nincsenek hölgyek. Tehát ilyen
irányban nem lesz sok bosszúságom.
A rendőrfőnök közben elküldte Ford kocsiját a faluba, hogy az egész legénység
azonnal jöjjön ki az állomásra. Ez az egész legénység különben egy emberből állott,
mert az egyetlen rendőr állandóan itt van és az érkező vonatokra álljon.
Én magam is tüstént hivattam a helyettesemet, vagyis a helyettes állomásfőnököt és
megparancsoltam, hogy gondja legyen, hogy az egész személyzet tisztán és teljes
díszben készenlétben legyen.
A jokohamai állomásról sürgönyt kaptunk, hogy a kiváló idegen a 7843-as vagonban
van, melybe látszólag véletlenül még három nyugati hölgy és egy úr szállott be.
A rendőrfőnök egy szóval sem árulta el, de arcvonásaiból ítélve jól láttam, hogy egy
készülő összeesküvés szálait tartja már kezében és ezt fogja most leleplezni. De ez
nem tartozott rám. Őfelsége a császár utasításainak megfelelően az én feladatom volt
az idegent kellő hivatalos fogadtatásban részesíteni, minek meg is fogok felelni.
Mindenekelőtt telefonáltam Enosimába és értesítettem azt az urat, hogy barátja
egyedül érkezik a legközelebbi vonattal. Természetesen nem árultam el semmit a
rendőrségtől nyert értesüléseimből és a világért meg nem mondtuk volna a jegyének
számát.
Most a rangsor kérdését kellett eldönteni. Közeledett a fogadtatás perce, tudni kellett,
ki álljon az első helyen, a rendőrfőnök-e vagy az állomásfőnök. A kérdés
megoldhatatlannak látszott.
Én a kereskedelmi minisztériumot képviseltem és őexellenciája nevében üdvözölnöm
kellett a kiváló idegent, aki a mi közlekedési eszközeink közül egyet, a 79. számú
vonat 7843. sz. vagonját arra méltatta, hogy benne személyesen helyet foglaljon, és
utazására felhasználja.
Viszont a rendőrfőnök személyesen jelent meg az állomáson és ő a legfőbb hatalmat
képviseli.
Másrészt elvitathatatlan, hogy én nagyobb számú személyzet felett rendelkezem. Ha
csak a tényleges szolgálatot teljesítő alkalmazottakat veszem, felsorakoztathatom a
helyettes állomásfőnököt, öt hivatalnokot, ezek közé értve, az újságárus fiút is. A
rendőrfőnök alá csak két közrendőr tartozik, meg egy tizenhat éves fiú, aki a kocsiját
vezeti. De a rendőrfőnöknek kardja van. A mi hivatalunk ezt nem tudja elérni.
Tekintélyem emelésére csupán egy fütyülőm van, melyet fehér rojtos, paszomántos
zsinóron hordok.
Előmenetelemnek nagyon ártott volna, ha a kiváló idegen nem részesül Fudzsiszava
állomáson kellő fogadtatásban, de veszélyes lett volna a rendőrfőnököt magamra
haragítani.
Alázatosan meghajtottam tehát magam és felajánlottam neki és személyzetének az
első helyet a fogadtatásnál.
Nagy meglepetésemre a rendőrfőnök kijelentette, hogy a Kereskedelmi Miniszter
iránti tiszteletből, ő az egész fogadtatásnál csupán a háttérben óhajt maradni.
Tüstént megértettem, hogy ez a nyomozás érdekében történik. Az összeesküvés
szálait már kezében tartja, még csak a kibogozás van hátra. És erre éppen most kerül
a sor. Az idegen előtt a rendőrfőnök megalázta magát, de nőtt az én szememben.
Udvariasságból visszautasítottam nagylelkűségét. Ő megismételte. Én
visszautasítottam. Mindketten mélyen meghajolva így folytattuk ezt addig, amíg a
vonat érkezését nem hallottuk.
A vonat berobogott és a tiszteletreméltó idegen ott állt az ajtóban. Amikor minket
meglátott, felragyogott az arca az örömtől. Ilyen fogadtatásra nem volt elkészülve.
Tíz lépésnyire tőle feszes vigyázzállásba vágtam magam. Fehér egyenruha, vasalt
nadrág, vörös sapka, elől a fütyülő. Tíz lépésnyire tőlem a személyzet állt sorfalat.
Legelöl feszített a helyettes állomásfőnök, szintén fehér ruhában, elöl szintén
fütyülővel, de rojt és paszománt nélkül. Mellette egy ellenőr állt, aki a poggyásszal is
foglalatoskodik. Ez egy nagy csirizes ecsetet tartott a kezében. Ez kifejezőbb
szerszám volt, mint a jegyátlyukasztó. Utána következett a váltóőr, aki feszítővasát
tartotta hivatalának szimbólumaként maga elé. A két málházó a hosszú hevedert vette
nyakába és úgy állt a sorban, míg az újságárus a nádfonatú dobozt tartotta maga előtt.
Tíz lépésnyire tőlük, de hátul állt a pénztáros kisasszony. Őt nem akartam a sorba
állítani, - az lerontotta volna a fogadtatás méltóságát -, de hogy a számot növeljük, a
helyettes állomásfőnök tanácsára megengedtük, hogy tőlünk távolabb hátul felálljon.
Hosszú ceruzát dugva a füle mellé, a boldogságtól remegve várta a vonatot.
A rendőrfőnök szintén tőlünk távolabb oldalt állt: fehér egyenruha, kaucsuk
tornacipő, aranysávos sapka és vállrojtok. Mögötte sofőrje, kimonóban,
rendőrsapkával a fején.
A legénység - vagyis a két közrendőr - nem zárhatta be a sorfalat, mert nekik a vonat
hosszában fel és alá kellett szaladni, nehogy az utasok közül valaki a fogadtatás alatt
kiszálljon. Igaz, hogy amúgy sem mert volna senki.
Most üdvözöltük az előkelő idegent. Én és személyzetem, kezünket katonásan a
szemünkhöz emeltük. A rendőrfőnök kardjával tisztelgett. Utána mind a ketten előre
jöttünk és átadtuk névjegyeinket.
Én szerényen halk hangon elmormoltam, hogy végtelen megtiszteltetés Fudzsiszava
állomásra, hogy ily előkelő idegen annyi állomás közül éppen ezt tüntette ki
kiszállásával és szerényen bocsánatot kértem a méltatlan fogadtatásért.
Arra egy intéssel elbocsátottam a személyzetet és felkértem a tiszteletreméltó idegent,
hogy jöjjön a hivatalomba és ízlelje meg a tiszteletreméltó teát. A két málházó
büszkén vitte utánunk az idegen hatalmas csomagjait.
A rendőrfőnök azonban eltűnt. Ebből megértettem, hogy fontos összeesküvések
nyomára jött és a jelzett európai nőket keresi. A rendőrség egyik embere a leszálló
utasokat igazoltatta, a másik a vonatban maradtakat. A rendőrfőnök a 7843-as
vonatszakaszt kutatta át, vajon nem rejtőznek-e ott a hölgyek. Kisvártatva megjelent
egy nagy piros napernyőt tartva kezében. Ez valami nagyon fontos bizonyíték
lehetett, mert soha nem beszélt róla.
Tea után felajánlottam tiszteletreméltó vendégemnek, hogy megmutatom a vezetésem
alá tartozó állomást. Az idegen úr - udvariasságból - nagyon szabadkozott, de végre is
sikerült őt meggyőznöm, hogy nem zavar. Tiszteletteljesen előre bocsátottam és tíz
lépéssel mögöttem ment a helyettesem.
Legelőször a váltót néztük meg. Sajnos ez a készülék sohasem működik, mert a pálya
egyvágányú. Csupán a pályatestről kanyarul el egy rövid sínpár, mely a gépházba
vezet, tartalékmozdonyok vagy kocsik számára. De ilyen még gyakorlatomban nem
fordult elő. Mégis intettem a váltóőrnek, hogy csináljon egy áttételt. Sajnos hiába
erőlködött, a gépkart nem tudta lenyomni.
Rendkívül restelltem a dolgot, és szapora bocsánatkérések közepett elvezettem a
málházóba. Itt részletesen elmagyaráztam a bonyolult eljárást és végül, hogy
elméletünket gyakorlatilag is bemutassam, saját magam ragasztottam egy címkét egy
poggyászra. A ragasztás tökéletes volt, egyetlen ránc nélkül tapadt a papír a
viaszosvászon bőröndhöz. Észrevettem, hogy ez az idegenre mély hatással volt.
Aztán felajánlottam neki, hogy lépjen a mérlegre. Elszörnyülködtem, hogy micsoda
súlya volt. Többet nyomott, mint a gyorsárura engedélyezett legnagyobb súly!
Csodálkozásunknak hangos kifejezést adtunk. Azután én mérettem meg magam és
örök barátságunk jeléül együtt is megmérettük magunkat. Azt a jelenetet, mikor
ketten összefogódzva álltunk a mérlegen, le kellett volna fényképezni és az újságba
betenni. Titokban arra is volt gondom, hogy az idegen ne kerülhesse meg a mérleget,
mert ott volt a szerkezet titka, mely a honvédelmi minisztériumra tartozott. Ha a
mérés előtt nem kapcsolunk ki egy kis nikkel rudacskát, hiába tesszük a mérlegre a
málhákat, a nyelvecske a 0-án marad. Így az ellenség nem fogja tudni használni.
A jegypénztárhoz is elmentünk. Ez érdekelte az idegent a legjobban. A kis pénztáros-
kisasszony zavarában nem tudott hová lenni, mikor látta, hogy egy ilyen méretű és
súlyú úr érdeklődik az ő munkája iránt. Örömmel láttam, hogy kérdéseket is adott fel,
mikre a kisleány igen udvariasan válaszolt. Helyettesem kiment a pénztár elé és
eljátszotta egy utas szerepét, amint jegyet kér. A kisasszony elmagyarázta és
legaprólékosabb részleteiben megmutatta, hogyan veszi át a pénzt, honnan hozza elő
a jegyeket, hogy bélyegezi azokat le és mint adja ki egyszerre a jegyet és a visszajáró
pénzt. Az egész idő alatt az idegen, nyugati szokás szerint a leány arcát simogatta,
hogy az ne féljen. Azután a pénztárkönyvbe akart írni valamit. De a japán írás
nehezen ment. Az ölébe kellett venni a kisleányt és az vezette a kezét. Még így sem
tudott írni. Mialatt a kisleány jobb kezét a papíron vezette, a bal keze véletlenül a bő
kimonó ujja alá került.
Az írás nagyon elfoglalhatta, mert elfelejtette, vagy nem tudta már előhúzni a bal
kezét. Csak a kisleány lett szörnyű ideges, de nem merte mutatni. A legkritikusabb
pillanatban a nádszék a mázsás súly alatt összeroppant és mind a ketten leestek.
Amikor a pénztárfülkéből eltávoztunk, az idegen a kisleánynak emlékül átadott egy
piros papíros-szegfűt, egy csomag citromos karamellt és egy férfilegyezőt.
Ezek az ajándékok túl szépek voltak egy ilyen jelentéktelen alkalomhoz és sehogy
sem értettük, hogy mit akar jelenteni a férfilegyező. Helyettesem ámulva nézte ezt a
bőkezűséget és találgatta magában, hogy mit fog ő kapni? Az előkelő idegen átadott
neki egy csomag "Hikisima" cigarettát, egy doboz gyufát, egy doboz Jin-Tan pirulát.
A méreg és ellenszere az orvosság együttes átadása, bölcs és gyöngéd figyelem jele.
Most már én is vérszemet kaptam. Elfogott a láz, ezek után, mit fogok kapni én? Ha a
fokozott mértéket be akarja tartani, rám már csak valami rendkívüli eshetik. Az
idegen gondolkodni látszott. Aztán hirtelen kivett a zsebéből egy óriási amerikai
újságot és átadta nekem. Majd kővé váltam s nem tudtam, hogy hogyan köszönjem
meg. Hiszen én nem tudok amerikaiul, de feltételezni rólam, hogy tudok, és még
hozzá a nyilvánosság előtt, oly tisztesség, amelyre nem számíthattam. Földig borulva
köszöntem meg. Csak most értettem meg, hogy igazi nagyúrral van dolgom, aki a
saját hazájában bizonyára vérbeli herceg, az uralkodóház tagja.
Alázatosan megkértem, hogy írja fel nevét az első lapra, amit kegyesen meg is tett.
A fogadtatás méltó befejezésére egy vonat elindítását akartam bemutatni. Ez a
művelet az állomásfőnököt egész méltóságában és fontosságában mutatja meg. Ott áll
feszesen, körülvéve egész hivatalnoki karától és szemének egy rebbenésére, kezének
egy intésére: megindul a vonat.
Kimentünk tehát a pályaudvarra, ahol a 79. számú vonat várta a jelt az indulásra. A
biztonsági szelep éppen fülsiketítő lármával bocsátotta ki magából a gőzt, ami az
idegenre mély hatást tett.
Sajnos a legközelebbi vonat Tokióból csak negyven perc múlva fog érkezni.
Különben a két vonatot egy időben indítottam volna, egyetlen füttyjelzéssel, két
ellenkező irányban. Micsoda látvány lett volna és mily fölényes szereplés! De
ilyesmire nem gondolhattam. Japán csak egy kis ország, többnyire csak egyvágányú
vasútvonalai vannak. Ismét kénytelen voltam az idegen előtt mentegetődzni.
De a vonatot nagyszerűen indítottam el! Helyettesem elszaladt egészen a szenes
kocsiig, ott megállt és rám nézett. Én a szájamba vettem a fütyülőt, vártam pár
pillanatig és aztán megadtam a jelt. Búgva és a mozdony válaszolt, a vonat egyet
rázkódott és a kerekek mind-mind egy irányban megindultak. Nemsokára eltűnt
szemünk elől a vonat.
Akkor felajánlottam előkelő vendégemnek, hogy pihenje ki fáradalmait irodámban.
Az asztalról leszedtem az iratokat, vörös takarót tétettem rá, hamutartókat és
cigarettát.
Most hozzánk csatlakozott a rendőrfőnök. Helyettesem felszolgálta a teát és
visszavonult. A rendőrfőnök az egész személyzetet eltávolította az épületből. Ebből
tudtam meg, hogy utasítása van, hogy diszkréten járjunk el.
Most jött el az a pillanat, hogy beszédet kellett tartanom. A beszédem udvarias és
tömör volt. A Közlekedésügyi Miniszter nevében megköszöntem, hogy becses
személyét mireánk bízza. Bocsánatot kértem mindazokért a kényelmetlenségekért,
melyek az út alatt érték. A mi vágányaink keskenyebbek, mint az európai vasutaké és
vagonjaink is túl kicsinyek az ő méretei számára. Vonatfülkéink felszerelése sem
vetekedhetik az európai vasutakéval. Legfőképpen mentegetődztem pedig azért, hogy
nem rendezhettem számára valami nagyarányú vasúti szerencsétlenséget, amelyek
igen gyakoriak az európai vonalakon. Mindezeket halkan mondtam el és a végén
megjegyeztem, hogy Japán már türelmetlenül várja a coelopterákról szóló nagy
tudományos munkája megjelenését.
Az idegen nem palástolhatta meglepetését, mikor látta, hogy tudományos
munkásságának híre már hozzám is eljutott.
Most a rendőrfőnök vette át a szót. Bámultam szakmabeli ügyességét és
gyakorlottságát. Néhány általános udvarias mondat után, szerényen és gyanútlanul
kérdéseket adott fel, mikre az idegen mit sem sejtve felelt.
Legelőször azt kérdezte, hogy vannak-e gyermekei és hogy tudnak-e ezek olvasni és
ha igen, mely japán lapokat olvassák? Azután ügyesen a feminizmusra tért át.
Bevallotta, hogy ő maga is híve volna a nők szavazati jogának, de döntő érvet erre
nem tud. Felkérte az idegent, hogy mondjon valami meggyőzőt erre vonatkozólag.
Az idegen úr azt válaszolta, hogy töltsön a rendőrfőnök egy-két hónapot Svájcban,
vagy egy-két hetet Angliában és azonnal el fog menni a kedve ily gyászos eszmékkel
foglalkozni.
A rendőrfőnök arca közönyös maradt, de én megértettem, hogy sikerült egy sor
érdekes adatot kapnia, melyeket Tokióban a rendőrfőnökségen a már meglevő
adatokkal kiegészítve az összeesküvés kibogozására fel fognak használni.
A társalgás témája kimerült, a tiszteletreméltó idegen nem akart még egy
tiszteletreméltó csésze teát inni. Mindent megköszönve felállt és mi kikísértük a
szobából.
A rendőrfőnök biztosította, hogy kitüntető látogatását sohasem fogja elfelejteni és
kimentette magát, hogy hivatalos lekötöttsége miatt nem kísérheti ki Enosimáig, de
felajánlja Ford kocsiját, melyet fiatal sofőrje fog vezetni.
Az idegen megköszönte és mi az előállt automobilig kísértük, melyre már rárakták a
nagy dobozokat. Én a sofőr mellé adtam a fiatal újságárust, mert nem tartottam
illőnek, hogy egy ilyen kiváló idegen csupán egy szolga személlyel utazzon.
A rendőrfőnök újra mentegetődzött, hogy nem kísérheti tovább. Ugyanezt tettem én
is, megmagyarázva, hogy most fog jönni csaknem egy időben a 113. és a 72. vonat és
mind a kettőnél a jelenlétem, de különösen a 72-esnél elengedhetetlen.
Még egyszer utoljára sorba álltak alantasaim és katonásan köszöntek. Az idegen a
pénztáros-kisasszonytól is el akart búcsúzni. Ezt persze nem engedtem. Ez túlságos
kitüntetés lett volna ez alacsonyabb rendű lény számára, ami könnyen megbonthatta
volna a szolgálati szabályzatokat és a rendet. Az idegen ugyan erősködött, de én
mindannyiszor meghajoltam és úgy tettem, mintha nem érteném.
A kocsi elindult. Az idegen még az utolsó percben is hadonászott és kiabált és végül
felső zsebéből kihúzott egy különös kartonlapot, melyet zsebkendőjének néztem. Az
állomásra mutatva: "Emlékül a kisleánynak" kiáltotta. Ebből megértettem, hogy a
nyúl alakú karton, valami nagy rendjel, amivel az utolsó pillanatban kitüntetett. Mély
hódolattal vettem át és büszkén tűztem a mellemre. Őszintén szólva erre számítottam
is.
A kocsi eltűnt. Izgatott a kíváncsiság, hogy miért vitt az idegen magával annyi
csomagot. Kirándulásra nem szokás három nagy dobozzal utazni. Sűrű
mentegetődzés közepette a rendőrfőnök előtt erre félénken célzást is tettem.
Legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta, hogy ebben semmi különös nem volt.
Sőt, ő nem is nyitotta ki a dobozokat, pedig álkulccsal könnyen megtehette volna,
mert úgyis tudta, hogy mit tartalmaznak.
Az idegenek ugyanis nem úgy esznek, mint a civilizált emberek. Szárított hal és
tiszteletreméltó rizs nekik nem elég. Ők mindenfélét összeesznek, a legképtelenebb
dolgokat. A három doboz tartalmazta azokat a tápszereket, amiket összekeverve és
megfőzve az idegen óriási teste kielégítésére egy este meg fog enni.
A rendőrfőnök azután arra kért, hogy hagyjam pár pillanatra magára az irodában.
Ebből megértettem, hogy ki akarja hallgatni embereimet és a nyert adatokkal
összevetni saját tapasztalatait.
Az így kapott eredményt meg fogja telefonálni Tokióba. Ott a kitüntetés nem fog
elmaradni. A császárnak hírül viszik, hogy az összeesküvést sikerült leleplezni. Mily
kitüntetés vár rá!
De mindez nem tartozik rám. Elégedetten sétáltam fel és alá a peronon,
kitüntetésemet baloldalon a mellemen hordtam és gondolatban még egyszer átéltem a
nagyszerű fogadtatás eseményeit. Minden valóban a lehető legjobban sikerült. A
személyzet kifogástalanul teljesítette a parancsaimat és méltósággal töltöttem be a
tisztem. Az idegennek magas véleménye lesz a Japán közszolgálatokról és tudni
fogja, mily műveleteken alapszik a jegykiadás.
Meg kellett írnom a jelentést és a rendőrfőnökkel aláíratnom. Joggal remélhetem,
hogy hivatásom ily nagyszerű betöltésének meg lesz az eredménye. Rövidesen
előlépek, vagy megkapom a kardot.
Már vagy tíz perce révedezek a dolgokról, mikor hirtelen a fiatal újságárust látom
feltűnni, lélekszakadva sietett felém egy óriási biciklin, melynek pedálját alig érte el a
lába. Csuromvizes volt és az első pillanatban csak annyit mondott, hogy a tengerbe
esett.
Szavaiból a következőket tudtam megállapítani. Enosimába, vagyis a partról a
szigetre egy hosszú híd vezet. Helyi szokás szerint a híd könnyű alkotmány, hogy a
javítások egyszerűek, olcsók és gyorsak legyenek. Bambusz cölöpépítmény, melyen
néhány deszka fekszik keresztbe és szalmafonat fed le. Egy erős szél, egy nagy
hullám, egy, a cölöpökhöz ütődő csónak megrongálja a hidat. De egy óra alatt a kárt
helyre lehet hozni.
A hídra sem kerékpár, sem más kocsi nem jöhet, a bejáratnál két őr ügyel erre, akik
egyszersmind a díjat is beszedik, amit a karbantartás költségére fordítanak.
A sofőr, aki az idegent vitte, ragaszkodni akart az utasításhoz, hogy vendégét a
szigeten tegye le, neki vágott tehát a hídnak. Az őrök fel akarták tartóztatni, de
felismerték a sofőr sapkája felett a rendőrség jelvényét - mire, mint ez kötelességük is
volt -, földig borultak és amilyen gyorsan csak tehették, szétnyitották a kis korlátot,
amely a kocsik elől elzárja a bejárást.
Alig gördült az automobil a hídra, a deszkák recsegtek-ropogtak, a cölöpök inogtak.
Az idegen - talán gyávaságból -, de ennek elbírálása nem engem illet - kiszállt a
kocsiból és előre ment. Alig tett néhány lépést, mögötte a híd irtózatos robajjal
beomlott. Az automobil féloldalra dűlt és a tengerbe fordult. Az újságárusnak éppen
csak annyi ideje volt, hogy messze elugorjék a tengerbe és onnan ügyesen kiússzék. A
parthoz érve kölcsön vett egy biciklit és gétákat - az övéi elúsztak a tengerbe - és
sietve idejött jelenteni az esetet.
A dologban tulajdonképpen semmi rendkívüli nincs. Az idegennek nem történt semmi
baja, sőt a látvány bizonyára mulattatta. És ez a fő.
A híd megromlott, de már úgyis javításra szorult. E célból már mozgósították Katasze
városka tartalékos utászait. Kitűnő gyakorlat ez tartalékosok számára. A költségek
negyvennyolc óra alatt megtérülnek, mert a tatarozás alatt, sőt után is, a hídvám díját
a kétszeresére emeltük.
Az automobil ugyan a tenger fenekén volt, de ennek sincs semmi jelentősége, mert a
rendőrség pár nap múlva kap új autót.
Legjobban a sofőr járt. Az a lábát és karját törte. A baleset aktív szolgálatban érte, így
azt előléptetésnél beszámítják. Legkellemetlenebb azonban a géták eltűnése. Ezt nem
térítheti meg a rendőrség, mert az én alkalmazottam a Közlekedésügyi miniszter alá
tartozik. Ide fogunk folyamodni. Addig is odaadom neki legidősebb fiam gétáit.
De van egy még súlyosabb körülmény is. Az idegen csomagjai a tengerbe vesztek.
Mázsás súlyukkal besüppedtek a homokba és nincs mód azokat onnan kiemelni.
Halak, rákok és pókok zsákmánya lett a sok drága európai étel. Mit fog este enni az
előkelő idegen?
Még javában tépelődtem ez új megoldatlan problémán, mikor a váltóőr kipirult arccal
rontott be hozzám és a következő döbbenetes hírt újságolta:
"Egy rejtélyes koreai anarchista, kinek állandóan nyomában járt rendőrségünk egy
éber közege, a levegőbe röpítette Enosima hídját. A bombákat saját automobiljából
dobta ki és mikor az autó a tengerbe merült, el akart menekülni. De a rendőrségünk
éber embere, noha a bomba elvitte egyik kezét és lábát, utána vetette magát és a
tengerben kardjával szétdarabolta. A bűnös így meglakolt. Állítólag bűntársa is volt,
mert a katasztrófa pillanatában egyesek egy fiatal fiút láttak a kocsiból kiugrani, ki
noha a tengerbe esett, onnan kimászott, valahonnan egy kerékpárt kerített és azon
gyorsan eltűnt."
A hír rám mély hatással volt. Az idegen tanúja volt a katasztrófának, bizonyára elöl
állt és mindent jól láthatott és láthatta azt is, hogy rendőrségünk mily bámulatos
ügyességgel működik.
Éppen indulni akartam, hogy üdvözöljem ez alkalomból a rendőrfőnököt, mikor
helyettesem jött velem szemben és mámoros lelkesedéssel kiáltotta:
"Háború, háború. Nem mi akartuk, de ha kikerülhetetlen, hát jöjjön! Tíz éve várjuk,
tíz éve tűrünk és megalázkodunk a béke érdekében, de most lehullott az álarc
ellenségeink arcáról.
Áruló módon, előzetes hadüzenet nélkül, egy újfajta tengeralattjáróval, az ellenség
felrobbantotta Enosima hídját.
A robbanás oly irtózatos volt, hogy Enosima szigete is vele röpült. De hagyján! Nincs
mitől tartanunk. Kataszéből derék tartalék csapataink kivonultak és minden
partraszállási kísérletet meg fognak akadályozni."
A hír megdöbbentett, de egy pillanat alatt átértettem óriási jelentőségét. Felálltam
szemben Enosimával, honnan a közelgő ellenséges hadiflotta füstjét látni lehetett és
háromszor elkiáltottam: Banzáj, Banzáj, Banzáj!!
 

ÖTÖDIK FEJEZET
A TISZTELETREMÉLTÓ MELEG FÜRDŐ
 Futamiban a sziklák
Mind oly fénylők,
tiszták!

Mint az Umemacuja szálloda tulajdonosnője egészen a sziget bejáratáig mentem, az

idegen nyugati tanár úr elé. A tiszteletreméltó gyáriparos a vendégem, nem mehetett
eléje, mert őt saját vendégei kötötték le a szállodában. Tehát engem kért meg, hogy
helyettesítsem a fogadtatásnál. A nagy tisztesség jeléül magammal vittem Hana-szant,
a legidősebb szolgálóleányomat.
Sokáig várakoztunk, míg végre feltűnt egy automobil, mely a híd felé tartott. Ez még
sohasem fordult elő, mert kocsinak nem szabad a hídra jönni. E rendkívüli látvány
meglepett. Hana-szan a fülembe súgta, hogy az Ő Exellenciájának a hidak minisztere,
csak ő merészkedik kocsival a hídra menni. Engem szorongó előérzet fogott el, de
nem szóltam semmit.
Az automobil lassan közeledett és én hirtelen megláttam az idegen urat és
felsikoltottam. Nagyobb volt, mint a közlekedésügyi miniszter és az államtitkár
együttvéve. Karjaimmal intettem feléje és sírtam a boldogságtól.
Az idegen úr most kiszállt az automobilból és gyalog jött a kocsi előtt, hogy jobban
lássuk. Az egész sziget már talpon volt. Mindenki bámulta, mily méltóságteljesen
lépdelt.
Most megtörtént a szerencsétlenség, de Ő Kegyelmességének hála Isten semmi baja
sem történt. Még csak kis horzsolást sem szenvedett. De én mégis sírtam az
izgalomtól.
Nemsokára a szálloda előtt voltunk és az idegen úr a nagy tömeg szeme láttára
felment a lépcsőkön és leült a legfelsőre, hogy levesse cipőjét és papucsokat vegyen
fel, ami kötelező. Sajnos egyetlen papucs sem ment a lábára, így kénytelen volt
harisnyában maradni.
Előkelő vendégemet legelőször abba a szobába vezettem, ahol este a bankett lesz.
Előrebocsátottam és vártam elragadtatásának kifejezését.
Legnagyobb meglepetésemre azt kérdezte, hogy miért nem terítettünk egy olyan
szobában, ahonnan a tengert is látni?
Az idegen úr úgy látszik nem tudja, hogy a tengeri kilátást éppen el kell fedni, mikor
a Fudzsi tűzhányó-hegy nem látszik. Éppen a kirándulás sikere érdekében teríttettem
én a kertre nyíló szobákban. Dehát az idegeneknek ilyesmihez nincs érzékük.
Most a szobájába vezettem a kitűnő férfiút, ahol a fiatal szolgálóleányaim egy
pillanat alatt megszabadították ruháitól. Mikor egészen meztelen volt, én saját
kezűleg adtam rá a kimonót és felkértem, hogy kövessen a fürdőbe.
Nagyon büszke voltam, hogy megmutathattam a fürdőt, melynek berendezése
teljesen új, és a legtökéletesebb a szigeten. Két teremből áll. Az első, amelybe
belépünk, ritkított lécpadlójával arra való, hogy itt jól lemosdjunk. Padok, szivacsok,
öblítőkanalak állnak a vendégeim rendelkezésére. A másik terem a nagy
fürdőmedence, kőkockákkal van kifalazva.
Az én fürdőmnek az a nevezetessége, hogy igen nagy. Szemben, a Tomija-szálló
fürdője az enyémnek csak fele, alig fér el benne hat ember - nálam kényelmesen
tizenkettő is, a gyermekeket nem is számítva.
Nemrég Tojohasiból egy egész család szállt meg nálam, a kiállítást jöttek megnézni,
nagyszülők, szülők, gyermekek, unokák. Mind elfértek egyszerre a fürdőben. Nem
látszott ki, csak a fejük és a térdük, mi tapsoltunk örömünkben olyan megkapó
látvány volt.
Hamar áthívattam a Tomija-szálloda tulajdonosnőjét, hogy lássam mint bosszankodik
e felejthetetlen ünnepi látványon. Csak azt sajnálom, hogy nem hívattam a
fényképészt, mily pompás képeket készíthetett volna a fürdőző családról. Micsoda
reklám lett volna a szállodámnak.
Beléptünk a fürdőbe. Egy padon elnyúlva Kamei tanár urat öreg masszőröm
szappanozta. Már egy órával ezelőtt is, mikor itt jártam, így feküdt Kamei tanár úr.
Nem tudom, mit szappanozhatnak rajta olyan sokáig, hisz rendkívül sovány. Úgy
látszik, öröme telik benne, hogy a hátát dörzsölik. Jamagucsi úr a lépcsőn ült, két
lábát a vízben tartva, a két másik úrral beszélgetett, kik a medence közepén nyakig a
vízbe merültek.
Rögtön levettem az idegen úrról a kimonót, mert nem volt illő, hogy felöltözve
legyen, meztelen urak társaságában. Azt is láttam, hogy ezek az urak ismerték a
nyugati szokásokat és tudták, hogy ott az emberek még a fürdőben is rejtik azt, amit
úgyis mindenki tud. Kamei úr felállt és hosszú szakállával, mely mint óriási
szappanos csavar lógott csaknem a térdéig, igyekezett elpalástolni amúgy sem látható
részeit. Jamagucsi úr nagy robajjal a vízbe ugrott.
A japán gyáros ellenben, az én vendégem és a mérnök kijöttek a vízből és üdvözölték
az európai urat. Nyugati szokás szerint megszorították a kezét és vég nélküli hosszú
bókokat mondtak neki.
Amíg ez urak egymásnak bókolva összedugták a fejüket, lopva a fürdőből kiosont
egy idős hölgy - aki a legelőkelőbb tokiói társasághoz tartozott. Meglapulva a fal
mellett ment és anélkül, hogy köszönt volna, távozott.
Ezt én nagyon illetlennek találtam. Elvégre, mikor beléptünk, az idős hölgy a vízben
ült. Nem látszott ki, csak a feje. Ha nem mozog, az európai úr észre sem vette volna.
A gyáros most bemutatta kitűnő barátját, Kamei tanár urat, aki mélyen meghajolva
üdvözlő szavakat mormolt. Azt hiszem, azért maradt továbbra is meghajolva, hogy
szakállával amennyire lehetett fedje magát. Halkan elhárított magáról minden díszt és
érdemtelennek mondta magát a tudományban és kérdezte, hogy Ő Kegyelmessége
nem adna-e számára bizonyos felvilágosítást. És akkor felegyenesedve emelt hangon
így kezdte:
"Végtelenül tiszteletreméltó, nagyméltóságú Kegyelmes Tanár úr, bocsássa meg
alázatos alkalmatlanságomat és esedezem, hogy kegyeskedjék jóakaratú
nagylelkűségével...
Nem emlékszem már mindenre, de tovább is udvarias volt és így végződött:
"...ha megmondaná milyen adónem alá tartoztak a jelzálogkölcsönök a római
birodalomban a kerek asztal idején?"
Nem értettem az egészből semmit, de úgy vettem ki, hogy a kiváló tanár tudni akarta,
hány lába volt annak a szörnyetegnek, mely az idegen úr hazáját pusztította. Azt is
biztosan tudtam, hogy a kiváló tanár tudta ezt jól, csak akarta látni, hogy az idegen úr
is tudja-e? Az idegen úr némán nézett maga elé és mikor Kamei tanár meghajolt, csak
annyit mondott: brr, brr...
Akkor Kamei tanár még mélyebben hajolt meg és még udvariasabban ismételte meg
a kérdést, sőt a nehezebb szavakat angolul is megmondta. Az idegen úr tágra
meresztette a szemét, de nem szólt semmit.
A dolog kezdett fenséges lenni. Hogyan, a mi tudósunk, Kamei tanár úr, aki annyi év
előtt volt Európában és talán nem is volt alkalma megszámolni a szörnyeteg lábait és
azt a kis noteszébe beírni - és mégis tudja és az idegen úr, aki bizonyára már
gyermekkorában látta minden héten az állatkertben a szörnyeteget - most néma
marad!
Ez az idegen tudomány csődje, a japán kultúra örök diadala! A szállodám
elévülhetetlen dicsősége, a fürdőm belekerül a történetbe, - beléptidíj mellett fogom
mutogattatni!...
Nem bírtam már tovább a lábamon állni... leborultam és úgy sírtam.
De éreztem, hogy jelenlétem nem idevaló. Nem vagyok méltó arra, hogy tanúja
legyek ily történeti mérkőzésnek. Tudatlan vagyok ehhez, nincsenek okleveleim és
bizonyítványaim és főleg asszony vagyok, tisztátlan, alacsonyrendű lény. Ezek az
urak, akik itt most mérkőznek, a fenséges nemhez tartoznak és még hozzá tanárok!
Megindultam tehát kifelé, természetesen hátrálva és minden lépésnél térdet hajtva
igyekeztem kijutni a szobából.
Ebben a pillanatban Jamagucsi úr mentőangyalként jelent meg az idegen úr előtt,
akinek tekintélye már-már teljesen megsemmisült. Kiugrott a vízből és karját nyújtva
feléje, mintha zavarából akarná kihúzni, azt kérdezte angolul: - Hogy tetszenek önnek
a fiatal japán leányok?
Ebből a mondatból sem értettem többet, mint az előbbiekből. De Jamagucsi úr
később elmondta nekem, hogy alkalmat akart adni az idegen úrnak, hogy megmutassa
tudását, a legkönnyebb kérdést adta fel neki és hogy még jobban megértse, angolul
szólt hozzá. Így akarta értésére is adni, hogy ő tud hazája nyelvén beszélni. Amikor
ezt hallottam, újra sírva fakadtam. Ilyesmi még a színházban sincs. A lelki nagyság
mily csodás megnyilatkozása! És mily lovagias és mily messzemenő udvariasság volt
részéről, hogy a legyőzött nyelvén szólott hozzá.
Úgy kérdezte tőle, mint ahogy az iskolában kérdik: "mondd meg Őfelsége a császár
nevét", vagy ahogy pár perccel azelőtt kérdezte a szolgálóleányaimat: "férjnél vagy-e
már".
Az angol mondat megtette a hatását. Az idegen úr menekülve legyőzője elől, a vízbe
akarta vetni magát, hogy megköszönje megmentőjének nagylelkű közbelépését. Még
idejekorán elkaphattam a karját és megakadályozhattam, hogy a fürdőbe lépjen, ami
nagy hiba lett volna. Hisz még nem volt megmosva. A fürdőmedencébe csak tisztán
szabad belépni. A fürdő nem a tisztálkodásra, de a pihenésre, üdülésre, a meleg víz
élvezetére való. Oda csak tisztán szabad belépni. Előbb le kell mosdani a csap alatt,
az előteremben és ha már tökéletesen tiszták vagyunk, leszünk érdemesek arra, hogy
belépjünk a tiszteletreméltó meleg fürdőbe.
Most minden lecsillapult. Az urak visszamentek a tiszteletreméltó meleg fürdőbe,
hogy kipihenjék izgalmaikat és élvezzék diadalukat. Kamei úr úgy vonult vissza,
mint egy hadvezér, aki a hazáját mentette meg és békében újra műveli rizsföldjét.
Lefeküdt a padkára és újra dörzsölte a hátát. Tiszteletreméltó öreg masszőröm
megértette, hogy hazájának új dicsőséget szerzett a nagy ember és kettős
buzgalommal kezdte szappanozni. A fürdő gőzében a megelégedés, az öröm, a
kibékülés diadalérzete lebegett és terjengett.
A nyugati úrnak felajánlottam, hogy magam fogom lemosdatni, hogy ő is kivegye
részét a fürdés öröméből. A zuhany alá vittem és aztán szappanozni kezdtem a hátát.
Ez oly kitüntetés, melyben csak a legkiválóbb vendégeim részesülnek.
Mit gondolhatott most magában ez az úr, aki azt hitte, hogy itt csak egy tál rizst fog
kapni és most maga a szálloda tulajdonosnője dörzsöli hátát.
Nem törődtem azzal, hogy ruhámat bepiszkítom a tiszteletreméltó fürdőben, a
tiszteletreméltó gyáros jól látta, hogy bánok vendégével, így a rendes borravalón felül
még ajándékot is kénytelen lesz adni -, amiből új és szebb ruhát vehetek majd
magamnak.
Ebben a pillanatban Hana-szan rontott be hozzám. Az arca piros volt a szaladástól és
szemei csillogtak az izgalomtól. Anélkül, hogy köszönt volna, anélkül, hogy
meghajolt volna, odament az idegen úrhoz és elfulladt hangon mondta, hogy odakint
három hölgy és egy kisgyermek kérdezősködtek utána, és amikor megtudták, hogy a
fürdőben van, tovább mentek.
Az idegen úr úgy látszik nagyon megörült a hírnek és szólt nekem, hogy a hölgyek
vissza fognak térni, fogadjam őket nagyon jól, tartsak fent számukra négy szobát és
mondjam meg nekik, hogy mihelyst fel lesz öltözve, meg fogja őket látogatni.
Ezt sehogy sem tudtam megérteni. Egy kis gyermek és három hölgy elfér egy
szobában is. Úgy látszik az idegen úr nem tudja, hogy az én szállodámban a szobák
elég nagyok. A többi urakat ez a hír inkább kellemetlenül érintette. Mintha hirtelen a
belső nyugtalanság hulláma borzolta volna fel a vizet.
Engem csak egy dolog szomorított. Szelességével és rossz modorával - mit mondok!
udvariatlanságával Hana-szan magára haragította az idegen urat. Mit fog az most
szállodámról gondolni. Hana-szan szégyent hozott rám. Szemeimben könny
csillogott, egyikben a szégyen, másikban a harag könnye.
De büntetése nem fog elmaradni. És hogy tudja, hogy mi vár rá, azonnal
megfosztottam őt a kellemes látványtól, mely a fürdőben elénk tárul.
Néhány perc múlva helyette Mizu-szan[5] lépett be. Mizu-szan, az első szolgálóm, aki
igazán tudja az udvariasság szabályait.
Halkan nyitotta ki az ajtót és maga után betette. Előbb illedelmesen körülnézett a
teremben és úgy jött előbbre. Minden úr előtt megállt, két karját elöl keresztbe fonta
és mélyen meghajolt. Csendesen, édes, de kedves hangon azt mondta: Bocsásson
meg, hogy zavarom.
Ez nagyon udvarias volt és szemeim újra megteltek könnyel - de most az örömtől.
Ezután Mizu-szan hozzám jött, meghajolt és halkan azt mondta, hogy jó volna, ha
kinéznék a tiszteletreméltó konyhába. Okot nem mondott, tehát sürgős és titkos volt.
Megértettem, hogy mennem kellett.
Mizu-szan udvariasságával visszaállította szállodám jó hírnevét. Az idegen úr
bizonyára nagyon meg volt elégedve. Jutalmul intettem Mizu-szannak, hogy vegye át
az idegen urat és szappanozza tovább. Éppen a törzs és a lábak következtek. Mizu-
szan jutalma így kettős lesz. Először öröme lesz az idegennel, továbbá a gyáriparos
úr, a vendégem, a vízben elértette gyöngéd figyelmem és a borravaló kiosztásánál
nem fog róla sem megfeledkezni. Én mindig azon vagyok, hogy alkalmazottaim
keressenek.
Távoznom kellett. Udvariasan az idegen elé mentem, két kezem a csípőimre tettem és
mélyen meghajolva mondtam: Ne zavartassa magát, uram.
Néhány percig mozdulatlanul így maradtam, ami nagyon udvarias volt. Amint így
álltam az idegen előtt, megértettem, min lepődött meg annyira Mizu-szan. Nyugaton
úgy látszik nagyon hideg lehet, mert az idegen olyan szőrös volt, mint egy medve.
Ideje is volt, hogy távozzam, már a fáradságtól is alig álltam a lábamon. Egy olyan
felületet beszappanozni, mint az idegen úr teste, legalább a kétszerese annak a
munkának, amit egy japán nő egy nap alatt végezni tud.
Nem láttam az idegent a fürdőbe bemenni, de Mizu-szan mesélte, hogy úgy, amint
bement - sőt még annál is hamarabb - kijött. Túl melegnek találta, pedig rá való
tekintettel alig volt negyvenöt fok.
Mizu-szan ügyes előrelátással, nehogy szavai feltűnést keltsenek - mikor belépett,
nem mondott igazat. Jelenlétem nem a konyhában, de az előcsarnokban volt
szükséges.
A kapuban egy fiatal fiú állt, kit a nagy fűszeres küldött hozzám. A fiú hosszú sorban,
különböző, szebbnél-szebb dobozokat rakott le a földre. A cselédeim ámulva nézték,
szerettek volna a dobozokhoz nyúlni, de a kisfiú rúgott-harapott, ha valaki, csak
közeledni mert.
Én mindjárt tudtam, miről van szó. Ezek a dobozok konzervek voltak, miket az
amerikaiak döglött állatok húsából csinálnak. Döglött halak is vannak e dobozokban.
Nyugaton ugyanis annyi az állat, hogy néha veszedelmes betegség pusztít köztük és
akkor az állatok rakásra hullanak. Hogy a húsuk el ne vesszen, a konzervgyárak azt
ily dobozokba feldolgozzák. A legkülönösebb, hogy a nyugatiak ezt megeszik.
Sehogy sem értettem, hogy a fűszeres miért küldte át hozzám a dobozokat. Mit
csináljak én velük?
Legnagyobb meglepetésemre a kisfiú egy papírlapot adott át, melyről ezt olvastam:
"Mély alázatomban, az idegen tanár úr előtt, Fudzsiszava megalázkodik és szégyenli,
hogy csupán ezeket a szegényes holmikat küldheti, a tengerbe veszett tiszteletreméltó
nagy dobozokért."
Nagyon csodálkoztam, az írást sem tartottam nagyon udvariasnak, és főleg rövid volt.
Ilyesmiről én legalább két oldalt írtam volna. Aztán hirtelen világos lett előttem
minden. Az idegen Tanár úr, az én vendégem, tehát nekem szól ez a kitüntetés, az én
szállodám fogadja be a kincseket!
A meghatottságtól nem tudtam hová legyek. Sírni kezdtem. Tekintetem véletlenül a
levél végére esett és most tudtam meg, ki küldi e megbecsülhetetlen ajándékot.
Őfelsége a császár szolgálatában levő Rendőrfőnök!
Most megértettem, hogy mily szörnyű neveletlenséget követtem el, mikor
megérintettem e dobozokat, anélkül, hogy leborultam volna, mint a kis cselédeim.
Hirtelen letérdepeltem és sírni szerettem volna, de már nem voltak könnyeim.
Megindult testemből a belső nedvesség és dűlt az arcomon, a számon és testem
minden nyílásán keresztül. Mindez a Rendőrség iránti tiszteletből.
 

HATODIK FEJEZET
TARÓ-SZAN KALAPJA
Anyai szeretet
Csengettyű a szélben
Nagy fenyves
erdőben...

Minden gondolatom ez az enosimai kirándulás. Micsoda örömet fog ez okozni

fenséges gyermekemnek Taró-szannak, aki most két éves. Mikor szombat este
hozzám jött az órás úr unokahúga, barátnőjével Otoku-szan kisasszonnyal, nem is
igen szabadkoztam, mindjárt elfogadtam a meghívást.
Gondolják meg, milyen híres kirándulóhely Enosima. Életemben csak egyszer voltam
ott az iskolával, kisleány koromban - már alig emlékszem rá. A kisasszonyok közül
még egyik sem látta, ők még izgatottabbak, már alig várják a napot, hogy
megnézhessék ezt a híres szigetet. De megfelelő lesz-e a toalettjük?
Taró-szannak óriási tekintélyt fog szerezni ez a kirándulás. A szomszédok már most is
beszélnek róla. Mert sokan ismerik Enosimát, de kevesen látták.
Ez egy kis, csúcsban végződő sziget, partjait a legcsodásabb kagylók borítják,
berkeiben a legszebb templomok emelkednek. Taró-szan most kezd fejlődni, már
lassan megjegyzi magának amiket lát, bizonyára mély hatással lesz rá ez a híres hely.
Maga a kirándulás rendkívüli, hihetetlen körülmények közt jött létre. A kisasszonyok
nagy bőbeszédűséggel mesélték el, de mert mind a ketten egyszerre beszéltek, nem
értettem semmit. A kiállításról jöttek és ott egy hatalmas szellem a hidroplánon
lovagolva egy tízjenes bankjegyet ejtett az ölükbe és megparancsolta nekik, hogy a
pénzzel menjenek zarándokútra Enosimába.
Ez úgy hangzik, mint valami gyermekmese. Nem akartam elhinni, de megmutatták a
bankjegyet, még a vonat indulásának órája és a szálloda neve is fel volt írva. Ez
minden képzeletet felülmúl. És azt kell hinnem, hogy a nyugati úr, a távolba is tud
látni és csak azért rendezte így ezt a kirándulást, hogy megtisztelje vele Taró-szant.
Mily jót fog tenni Taró-szannak az Óceán friss levegője. Tokió ugyan a tengerparton
fekszik, de abból alig látunk valamit. A csatornákban a víz áll, elposhad, megsárgul és
tele van döglött állatokkal. Enosimában azonban a tenger kék, fehér hullámok
fodrozzák, elgondolni is nehéz, mily szép lehet ez!
Taró-szan sohasem hagyta el még Tokiót. Ez sokba kerül. Ha bemegyek a városba,
látogatóba, vagy bevásárolok, mindig odakötöm a hátamra. De az utca levegője nem
jó, megfertőzi a por és a piszok.
Rjogoku városnegyed sem nagyon egészséges. Nagyon alacsonyan fekszik és közel a
csatornákhoz. Az árvíz is folytonosan fenyeget. De beljebb lakni, sokba kerül. A
férjem gazdag. A Micubisi vállalat hivatalnoka, hatvanöt jent kap egy hónapra, de
remélem nemsokára, emelnek neki.
Egyébként hatvanöt jenből meg lehet élni, ha a szomszédaink elköltöznek, vehetünk
is nekik szép ajándékokat, ami tekintélyünk fenntartására szükséges. Rendkívül
takarékos vagyok. Ha már egyszer férjnél vagyunk és a huszonharmadik életévünket
betöltöttük, nemigen gondolunk többé a divatra. Az élelem nem kerül sokba. Sőt néha
sikerül is azt feljavítanom. Van egy kis cselédünk is, tizenhárom éves, négy jent kap
egy hónapra, de táplálkozásáról maga gondoskodik.
A házunk nem nagy és közel van a többi házhoz. A konyhán és a mellékhelyiségeken
kívül két szoba van, az egyik négy gyékényes, ez a lakószoba, az udvarra nyílik, a
másik csak két gyékényes, ez az utcára néz. Ez tulajdonképpen a cselédszoba, de
gyakran tartózkodom itt, mert Taró-szan szereti nézni a járókelőket.
Erre megy el a szárított halkereskedő, aki raktárát - a hosszú bambusznádon lógó
dobozokat - a vállán hordja. Menet közben a dobozok zörögnek, ami igen kedves
muzsika.
Utána jön a gétafoldozó, aki egy kis dobon dobol, hogy jelezze jöttét vevőinek.
Legérdekesebb a pipatisztító, aki kis kereken tolja füstölgő üstjét. Gőzzel tisztítja a
vénasszonyok pipáit. Az üst felett egy kis csengettyű van, melyet a kitóduló füst
mozgásba hoz és a kis csengettyű folyton szól. Ez a látvány nagyon érdekli Taró-
szant, noha kicsit fél tőle. De lassan meg fogja szokni és ez jó előkészület arra, hogy
később a vasút, vagy a háború zaját is megszokja.
Micsoda felelősség rajtam Taró-szan! Néha beleszédülök. Taró-szan nem az enyém.
Ő uramé és férjemé, akinek ő a fia. Én csak a világra hoztam, hogy folytassa a szent
hagyományokat, ha majd az apja meghal. Mily tisztesség számomra, hogy világra
hozhattam én, aki csak egy asszony vagyok. Szent kötelességem, hogy vigyázzak az
életére és a nevelésére. Fenséges hivatás - nincs is más gondolatom. Ha Taró-szan
véletlenül az enyém volna és nem uramé és férjemé, vagyis apjáé, talán nem
tekintenék rá ily vallásos tisztelettel. De lehet, hogy ez az egyetlen fiú, akit uramnak
adhatok. Ha Taró-szan meghalna!...
A szomszéd kisasszonyt nagyon szeretem. Mindig vidám és nevetős és mindig tud a
szomszédokról valami mulattatót mesélni, minden rosszaság nélkül. Taró-szan is
szereti őt és ha megcsiklandozza az orrát nevet és kapkod a keze után. Nemrég egy
szép kis ruhát ajándékozott neki, a kisasszony igazán nagyon kedves. A télen azon az
este, mikor észrevettük, hogy Taró-szan meghűlt, éppen nálunk volt. Itt maradt egész
éjjel és virrasztottunk a hibacsi (kis faszén kályha) mellett. Másnap, hogy Taró-szan
nem lett jobban, a kisasszony itt maradt. Harmadnap elküldtük a kis cselédet, hogy
hozzon váltásra ruhát és akkor tudtuk meg, hogy tiszteletreméltó családja annyira
nyugtalankodott érte, hogy már a rendőrségre is küldtek, hogy kutassák át a Szumida
folyót. Mi ezen sokat nevettünk, hisz a kisasszonynak akkor semmi oka nem volt
magát a folyóba vetni.
Ma reggel, mikor Taró-szan apja az irodába ment, három jent adott nekem, hogy
legyen nálam pénz, ha az úton valami érne. Nem lett volna szabad elfogadni, mert
nem illik pénzt vinni magunkkal, mikor meg vagyunk híva. De mégis elfogadtam,
mert arra gondoltam, hogy veszek majd ott egy szép emléket Taró-szannak. Ez őt
megilleti és ezzel egyúttal mutatom a szomszéd kisasszonynak, hogy mily nagy
becsben tartom ezt a meghívást.
Különben is mikor uram és férjem elment, eszembe jutott valami. Taró-szannak nem
volt megfelelő kalapja. A vonaton bizonyára sokan lesznek és Taró-szan lesz az
érdeklődés központja. És Taró-szannak nem volt más kalapja, csak amit tíz nappal
ezelőtt vettem neki, egy vörös süveg, sárga szalagokkal. Ez nem volt elég új, sem
elég színes, erre az alkalomra.
Elmentem tehát a kalaposmester úrhoz és kerestem Taró-szan számára egy megfelelő
kalapot. Találtam is egy széles karimájú nagy zöld kalapot vörös szalaggal.
Felpróbáltuk, fenségesen állt, igaz, hogy lecsúszott a szeméig, de ez nem baj,
legalább védi a nap ellen. Elragadtatással vettem meg a kalapot, noha az árát
rendkívül soknak tartottam, hatvan szen. De megérte.
Mikor kijöttünk a boltból eszembe jutott, hogy a zöld kalaphoz illene egy toll is. Ez
nem kerülne sokba és a kalap hatása megkettőződne. Megvettem a tollat és büszke
voltam takarékossági rendszeremre.
Alig, hogy hazajöttem megérkeztek a kisasszonyok, vidámak, lármásak voltak,
örültek a napfénynek, a kirándulásnak, pompás ruháiknak. Ha nem akarjuk lekésni a
vonatot, azonnal indulni kellett volna. De illemből megkínáltam őket a
tiszteletreméltó teával.
A kisasszonyok elhalmozták dicséreteikkel Taró-szant. Nagyon meg voltam elégedve.
De erre volt is okom. Taró-szannak kicsiny ferde szemei vannak és négyszögletes
feje, akárcsak az apjának. A bőre egyenletes és sárga, mint a régi festményeké. Kis
férfiteste is kezd már nőni és valahányszor vendégeim vannak, gondom van rá, hogy
Taró-szant meztelenül mutassam, hogy mindenki láthassa, hogy fiú. Minden
hónapban egyszer a borbélyhoz viszem, aki leborotválja a fejét. Így erős haja lesz
később.
Mikor már indulni akartunk nagy vígan, a kisasszonyok elmesélték, hogy mi történt.
A szomszéd kisasszony ruhára elköltötte azt a pénzt, amit az idegen úr adott neki a
kirándulásra. Ezt meg is értettem. Egy szép leány mindig tetszeni akar, különösen ha
Taró-szannal megy kirándulni. De kissé bántotta a szomszéd kisasszonyt az, hogy
nem volt pénze a kirándulásra. Nekem nem szólhatott, mert én a vendége voltam. A
családjától sem kérhetett, mert már elbeszélte a részleteket és a család úgysem adott
volna. Otoku-szant kérte, hogy szedje össze a pénzt. De Otoku-szan sem hozhatott
pénzt, mert már ő is elmesélt mindent és nem akarta megmondani, hogy ki az a
barátnője, akit ki akar segíteni. Így nem tudott csak a nagyanyjától két jent kapni.
A kisasszonyok így nagy zavarban voltak. Otoku-szan még felajánlotta megtakarított
pénzét, ami így összesen kitett három jent.
De az utazáshoz legalább hat jen kellett. Én felajánlottam, amim volt, de a kisasszony
visszautasította. Arra gondolt, hogy van egy nagyon szép obija, ami hatvan jenbe
került. Ezt az obit a krizantém ünnep előtt nem hordhatja és akkor sem szívesen veszi
fel, mert a virágok rajt túl nagyok. Ezt az obit eladhatná az ószeresnek, kap érte
bizonyára többet mint tíz jent.
De már úgyis késő volt és előbb el kellett menni az obiért. Szerencsére az ószeres
üzlete közel volt az állomáshoz.
Nem tudtam haragudni a szomszéd kisasszonyra ez ügyetlensége miatt. A fiatalság
meggondolatlan. De óvatosságból elkértem a kis cselédem megtakarított pénzét.
Hatvan szent tudott adni, ez is valami.
Megindultunk az állomás felé. A 10-es számú villamossal kellett menni. A szomszéd
kisasszony nagy büszkén vette elő az erszényét és megváltotta mindnyájunk számára
az oda-vissza jegyet. Ezzel megkezdte vendéglátó tisztségét.
A Manszeibasi állomásnál szálltunk le. Annak szomszédságában lakott az ószeres,
akit a kisasszony ismert. Útközben megkérdeztem a kisasszonyt miért nem teszi
inkább zálogba az obit, onnan később kiválthatja. Azt válaszolta, hogy még ha
tetszene is neki az obi, még akkor sem venné fel, ilyen megaláztatás után. Ősszel vesz
majd egy másik obit, élénkebb színűt, mellyel még látogatásokat is tehet majd. És
különben is az ószeres többet ad rá, mint a zálogos. Meghajoltam érvei előtt.
Most egy nagy baj ért bennünket. Mikor az ószeres meglátta kisasszonyok ruháit és
különösen Taró-szan kalapját, mindjárt kitalálta, hogy kirándulni megyünk és hogy a
pénzre feltétlen szükségünk van. Így nem akart, csak négy jent adni. Hiába kérleltük,
hajthatatlan maradt. Haladt az idő, el kellett fogadnunk. Ha a kisasszony megelőző
este rendes ruhájában jön az ószereshez vagy ha én előrelátóan eldugom Taró-szan
kalapját, biztosan kapunk nyolc jent. Mosolyogva bele kellett nyugodnunk.
Megindultunk látszólag vígan az állomás felé, de belül nagyon szomorúak voltunk.
Különösen a szomszéd kisasszony volt szomorú, mert nem maradt elég pénze, hogy
minket jól megvendégeljen. Szemrehányást tettem magamnak, hogy ennek részben
én vagyok az oka, mert Taró-szan kalapja túl szép volt ahhoz, hogy pénzt kérjünk,
elhatároztam, hogy felajánlom a nálam levő pénz felét, egy jent és húsz szent.
Kölcsönbe a kisasszony sohasem fogadta volna el, de mint ajándékot, hálásan
megköszönte.
Az állomás órája 9 óra 55-öt mutatott. Nem volt vesztegetni való idő. Előbb a
villamosvasútra kellett ülnünk, mely pár perc alatt a tokiói központi állomásra röpít
bennünket. Ott földalatti alagúton át a helyi vonatokhoz jutunk. Pontosan 10 óra 20-
kor indul az enosimai vonat.
A kisasszonyok a pénztárhoz szaladtak, hogy megvegyék a jegyeket. Én egy
újságosbódé előtt várakoztam. És amint nézem a sok kirakott tarka holmit, egyszerre
meglátok valamit, ami Taró-szannak pompás játékszer, de egyszersmind ruháján dísz
is lehetne. Szemem egy gyönyörű rózsaszínű celludoid pelikánon akadt meg. Óriási
sárga csőre hegyesen meredt előre, kerek fekete szeme hívogatóan nézett rám.
Nyakából széles zöld szalag lógott. Szóltam az asszonynak, hogy akassza Taró-szan
nyakába. Én nem láthattam, mert Taró-szan a hátamra volt kötve, de az asszony azt
mondta, hogy a nagytollas kalap alatt az óriás pelikán oly díszes volt, mint egy
katonai kitüntetés. Taró-szan oly büszkén viselte, mint valami kínai generális.
Reszkettem örömömben, de az árától - tizenöt szen - megijedtem. Ha már egy ilyen
kis állomáson ilyen nagy ajándékot veszek neki, mit kell majd vennem Tokióban
vagy Enosimában. Az erszényem óvatosságra intett.
Ekkor megláttam egy nagy vörös celluloid golyót, melyet szintén a nyakba lehetett
akasztani. Ez még azért is érdekelte Taró-szant, mert a belsejében két sörét volt, mely
zörgött. De az ára csak kilenc szen volt, ezt közönséges gyermekek is megvehették.
Haboztam a nehéz választás közt, mikor nagy sietve a kisasszonyok odajöttek.
Azonnal indulnunk kellett, mert a vonatot már jelezték. Elmondtam nekik, milyen
nehéz helyzetben voltam. Felpróbáltuk újra a két ajándékot és hosszas vita után a
kisasszonyok a pelikán mellett döntöttek. Nekem is ez volt a véleményem, de mert
meg akartam mutatni, hogy a magam felfogása után indulok, a vörös golyót vettem
meg. Ez messzebbről látszik.
A vasúti hivatalnok úr intett, hogy siessünk. Fejünk felett hallottuk a vasút
dübörgését. Eszeveszetten futottunk fel a lépcsőkön, a dübörgés egy pillanatra
szünetelt; a vonat megállt. De mire a lépcsőkön felértünk egy éles fütty hasította át a
levegőt és a vonat újra elindult.
Akkor világos lett előttem, hogy már csak a következő vonattal utazhatunk, amely hat
perc múlva jön. Gyorsan visszaszaladtam az újságárusnéhoz, kicseréltem a golyót a
pelikánnal és a különbséget ráfizettem. Ez mégis méltóbb ajándék volt Taró-szannak.
Kis híja volt, hogy a következő vonatot is lekéssük. A kisasszonyok egy arra menő
hölgy toalettjét vitatták meg. Minden kifogástalan volt rajta, de egy kis részlet az
egésznek a hatását lerontotta. A napernyője még régi divatú volt. Bambusznádra
feszített színes, olajos papír. Ezt ma már nem hordják. Nyári ruhához most már csak
rövid szárú európai napernyőt lehet viselni. Minél azsúrosabb a napernyő, annál
divatosabb. Ez a hölgy bizonyára vidékről jött fel a kiállításra és nem érdeklődött
eléggé, mielőtt kiadta volna a pénzét. Inkább sajnálni kellett volna, mint kinevetni.
A vonatban Otoku-szan nagy titokban megsúgta nekem, hogy a jegyek oda és vissza
tizenkét szennel többe kerültek, mint gondoltuk. Láttam is, hogy a szomszéd
kisasszony arca elborult és örültem magamban, hogy odaadtam neki, amim volt.
Megérkeztünk a nagy állomásra. Rohantunk a második vonathoz. Sajnos abban a
pillanatban érkeztünk a pályaudvarra, mikor a vonat elindult. Az egyik kocsiból egy
óriási testalkatú úr hajolt ki. Karjaival felénk intett. Tíz percen belül ez volt a
második vonat, amit lekéstünk. Összefogódzkodtunk és úgy nevettünk.
Most egy órát kellet várnunk. Én magamban örültem, mert ez volt az idő, mikor Taró-
szan a nagy szükségét végzi. Amíg én elvonulok, a kisasszonyok kényük-kedvük
szerint megnézhetik az állomást, ami roppant érdekes. Az üvegboltozat alatt a
kőkockán úgy visszhangzanak a géták, mintha maga a császárné őfensége menne
arra.
Előbb félrevonultam Taró-szannal, aztán a váróterembe mentem és megszoptattam. A
kisasszonyok kifeszítették napernyőiket és elindultak körüljárni az állomást,
megszólni a hölgyek toalettjeit és főleg megcsodálni a bazárokban kitett sok holmit.
Egy félóra múlva az örömtől és az izgalomtól kipirulva tértek vissza. Annyi szép és
csodás dolgot láttak, hogy egészen összezavarodtak és nem tudták elmondani.
A szomszéd kisasszony diadalmasan egy kis gyöngyházhalat hozott nekem, melyet a
száján keresztül vont vörös szalaggal az obira lehet akasztani. Ez szerencsét hoz. Az
ajándék nagyon alkalmas volt, mert egy szigetre mentünk. Kis csapatunknak ez lesz a
jelvénye. Összesen hármat vett, de nagyon szégyellte, hogy áruk csak öt szen volt. A
kisasszonyok már mind boldogan fel is tűzték a halat.
A gondolat tagadhatatlanul szerencsés volt, de nem volt szép a kisasszonytól, hogy
Taró-szannak nem hozott semmit. Udvariasságból nem szóltam semmit, sőt nagyot
nevettem és feltűztem a halat Taró-szan kalapjára.
Most, hogy ajándékot kapott valakitől, illő volt, hogy én is adjak neki, egy még szebb
ajándékot. A padról, ahol ültem, már rég figyeltem egy szemben lévő kirakatban egy
gyönyörű sárga búzakalászt. A kalászra vékony vörös szalaggal apró tárgyak voltak
kötve, egy kis kard, egy dob, egy vörös golyó és több apró fényes csillag. A búza, a
kalász, már magában is szerencsét hoz, mily szerencsét jelent ez a sok tárgy, mind
együttvéve. Feltűztem a kalászt Taró-szan kalapjára, szemben a tollal. A kalap most
még szebb lett és mindnyájan elragadtatással néztük Taró-szant. Most már olyan volt,
mint egy kínai táborszernagy. Szerencsetárgyak borították a kalapját és Taró-szan
mosolygott. A nap kimenetelére ezt jó jelnek vettük.
Jelt adtak a beszállásra, sikongva szaladtunk a vonat elé, keresve a harmadik osztályt.
Valahányszor elmegyek a második osztályú kocsik előtt, félelem fog el. A padok
bársonya tiszta kék és csak nemesek ülnek benne, vagy narikinek (új gazdagok) és
európaiak. Ezek mind milliomosok. Már így születnek. Hogy csinálják ezt?
Tegyük fel, hogy egy ilyen kocsiba beszállnánk. Először anélkül, hogy mutatnók,
végignéznénk a férfiakon, így egy-két kellemes percet élnénk át. Aztán következnek a
hölgyek. Ezeket már figyelmesebben nézhetjük meg. De mihelyst részletezni
kezdenők a ruháikat, kitűnne, hogy az övéik újabbak, szebbek, drágábbak. És az ő
gyermekeik nyakában nagyobb pelikán lóg, mint Taró-szan nyakában. Ezt nem
tudnám elviselni. És az egész úton rosszkedvűek lennénk. A nők szépsége nem tesz
bennünket irigyekké. Mert a mi szépségünk van olyan, mint az övék. De a ruha és a
pelikán az más. Ez fáj.
Éppen azért, még ha lett volna az útra elég pénzünk, akkor sem utaztunk volna
második osztályon.
Az utazás egyik legfőbb öröme érdekes emberek közé ülni és ismeretséget kötni. Jó,
ha útitársnőink szépek, de szeretjük, ha kevésbé jól vannak öltözve, mint mi. Tehát
jól meg kell válogatni a kocsit, amelybe beszállunk.
A vasúti kocsikban, úgy mint a villamoson először a gyermekek ülnek le, aztán az
urak és ha van hely, a nők. Ha egy nő már ül, akkor nem kell átengedni a helyét,
kivéve, ha a beszálló úr a családjához tartozik. Újabban szokás ugyan, hogy az urak
ezt nem fogadják el, sőt a diákok, hogy utánozzák a nevetséges nyugati szokásokat, át
is engedik helyüket a hölgyeknek. Ezt nem tartom helyénvalónak. A régi szép
szokásokat meg kell őrizni.
Viszont, ha egy nő gyermeket visz a hátán, annak át kell adni a helyet.
Öregasszonynak sohasem kell. Az kicsiny és hegyes hátulsójával befurakodik
mindenhová és kiszorít magának annyi helyet, hogy oda leülhet.
Nem volt sok utas. A tiszteletreméltó kirándulók már az előbbi vonatokkal utaztak el.
Így hely volt bőven és mindnyájan leülhettünk.
A vonat elindult. Mélyen fellélegzettünk. Kora reggel óta már annyi boldog izgalmon
estünk át és a kirándulás legérdekesebb része még csak most következett. A vonat
minden rázkódása kitörő örömmel töltött el bennünket és minden alkalommal
hangosan felnevettünk. A nap fényesen ragyogott és ruháinkon csillogtak a
szerencsetárgyak.
A kisasszonyok kikönyököltek az ablakon és én ismeretséget kötöttem egy
tiszteletreméltó családdal, mely különös érdeklődéssel nézte Taró-szan kalapját. Ott
volt a nagymama, a mama és két kislány. Ez a család kevésbé előkelő helyet foglalt el
a kocsiban, mint mi. Először is nem volt velük férfi, másodszor két állomással előbb
szálltak le, mint mi. Udvariasságból azonban nem éreztettem velük a távolságot, mely
bennünket elválasztott. Először természetesen Taró-szanról beszéltünk. Aztán arról,
ami most önkéntelenül mindenkinek a beszédtárgya, a drágaságról. A vörös bab ára a
múlt héten megint emelkedett!
Ha valaki, úgy bizonyára én sokat tudnék mesélni az élet nehézségeiről.
Az uram hivatalnok és ebből kifolyólag kétrendbeli öltözékének kell lenni,
európainak és japáninak. Az iroda egy nyugati vállalaté és ott nyugati ruhában kell
megjelenni. De az uram ezt nem szereti, mihelyst hazajön, lehányja magáról ezeket a
ruhákat. Különösen a gallért gyűlöli és a cipőket. Ez még a katonaság idejéből való.
Ott a kiosztásnál két ballábú cipőt kapott, de nem mert szólni, mert félt a büntetéstől.
A kiosztó altiszt bizonyára nem szívesen látta volna, hogy hibát követett el. Így az
uram hordta a két bal cipőt, de örökre elátkozta az európai divatot. Azután a
rendeletekről beszéltünk, melyekkel a kormány le akarja törni a drágaságot. Ezek
közt sok kitűnő intézkedés van. Többek közt a kormány havonta két Nemzeti
Takarékossági Napot rendel el. Ezek népszerűsítésére és hirdetésére a kormány
semmi költséget nem kímél. Már eddig elköltöttek e célra ötvenezer jent. A
hirdetések nagyon jól megmagyarázzák, hogy kell takarékoskodni. A hozzánk jövő
látogatókat nem kell teával kínálni. Az elutazókat nem kell a vonatig kikísérni, a
peronjegy húsz szenbe kerül. Elég az állomáson elbúcsúzni tőlük. Ételben, italban,
ruházatban, de még az adófizetésben is takarékoskodni kell. A kormánynak e kitűnő
tanácsai örömmel töltöttek el. Az élet olcsóbb lesz, lesz megtakarított pénzem! Így
vehetek majd Taró-szan kalapjára minden hónapban két új tollat! A vonat berobogott
a jokohamai állomásra. Mindenfelől harsány kiáltásokkal árusok szaladtak elő és
kínálták áruikat. Éhesek voltunk és a szomszéd kisasszony vett mindnyájunk számára
egy-egy doboz szusit (rizses szendvics). Sok tanakodás és válogatás után maga
magának egy ostyába tett vanília fagylaltot vett.
A kisasszony hamar végzett a fagylalttal és azután sóvárgó tekintettel nézte a mi
rizses kenyerünket. Otoku-szan rögtön kitalálta, hogy a kisasszony nem reggelizett.
Elfelejtett enni. Ez gyakran megtörténik a fiatal leányokkal. A séta, a toalett, és talán
más egyéb is annyira lefoglalja minden gondolatukat, hogy elfelejtenek enni.
Én megkérdeztem, hogy miért nem vett magának is szusit. Ez nem olyan folyékony,
mint a fagylalt és a rizs nagyon tápláló.
- Óh ne törődjem vele - mondta -, ha kirándulok soha sincs étvágyam, ezt a vanília
fagylaltot is csak azért vettem, mert nagyon szeretem.
Az igazi ok az volt, hogy a fagylalt csak tíz szenbe került, a szusi pedig húszba.
Útitársnőink most már megbarátkoztak velünk és nagy elismeréssel szóltak Taró-szan
kalapjáról és a hölgyek ruháiról. A vasúti kocsit nagyon jól választottuk meg. Az
összes gyermekek közül Taró-szannak volt a legszebb kalapja és a kisasszonyoknak a
legszebb ruháik. Taró-szan persze nem válaszolt a bókokra, de a szomszéd kisasszony
félénken meghajolt és hogy elrejtse arcát, előhúzta fekete legyezőjét. A pillanatot jól
választotta ki, minden szem feléje irányult és az asszonyok elragadtatással nézték.
Mindnyájan bevallották, hogy már olvasták az újságban, hogy ebben az évben a gésa
kisasszonyok fekete legyezőt hordanak, de még nem láttak ilyet. A kisasszony,
mintha abban semmi sem volna, egyszerű közvetlen kedvességgel megmutatta a
legyezőt, mely kézről kézre járt. A kíváncsiaknak még az is megmondta, hogy hol
lehet azt kapni és hogy hogy kell kérni.
Micsoda siker! Központja lett a kis társaságnak! Láttam, hogy belül reszket a
boldogságtól, de nem mutatta. A kirándulás előkészítésével sok baja volt és talán lesz
is még egy pár, de ez a siker kárpótol mindenért!
Én is boldog voltam, mert a kisasszony dicsősége ránk is átterjedt. Mi lettünk a vasúti
kocsi császárnői és Taró-szan trónolt mindnyájunk felett, mint egy kis kínai császár.
Megszoptattam és az ablakhoz vittem, hogy kis szükségét végezze, aztán úgy
hagytam meztelenül, hogy a kislányok kissé cirógassák. Örömmel néztem, mily
kedvteléssel simogatták. De nem így Taró-szan. Elkezdett kiabálni. Visszavettem
magamhoz és azt mondtam a kisleányoknak, hogy később mikor Taró-szan nagyobb
lesz, megengedem majd, hogy játszanak vele és biztos vagyok, hogy az ellen Taró-
szan nem fog tiltakozni. Ártatlan tréfa, mely azonban igen jól jött. A kislányok nem
értettek belőle semmit, de mi összenéztünk és nagyot nevettünk. És valahányszor
Taró-szanra és a kislányokra néztünk, újra nevettünk. Így ment ez Tocuka állomásig,
ahol a hölgyek és a gyermekek leszálltak. Mikor már becsaptuk utánuk az ajtót és az
ablakból intettünk, még akkor is nevettünk.
Megérkeztünk Ófuna állomásra. Újra felharsantak a kereskedő urak kiabálásai,
versenyt kínálgatva áruikat. Éreztem, hogy tartozom valamivel a hölgyeknek a szép
toaettjeikért és felajánlottam mindegyiknek egy-egy vanília fagylaltot. Elégedetten
nyalogattuk, én Taró-szannak is akartam adni belőle, de az mérgesen rám kiáltott.
A vonat fütyült és újra elindult. Lázas izgalom vett rajtunk erőt, de nem mutattuk.
Fudzsiszava állomás következett, vagyis Enosima. Ennek megfelelően a táj is
változott, mind szebb és szebb lett. Eltűntek a jokohamai füstös gyárkémények, zöld
rizses földek következtek, melyekhez pompásan illett Taró-szan zöld kalapja. Nagy
távolságban emberek dolgoztak, övig vízben állva. Itt-ott kis hegyek tűntek fel, sűrű
bozót fedte még a csúcsokat is és eltűntek ködös kék-fekete körvonalaikban. Micsoda
nagy lepkék élhetnek ott. Azt mondják, hogy árnyékot vetnek a földre, amikor
repülnek! Kerestük a Fudzsi hegyet, hogy feléje fordulva imádkozzunk, de nem
találtuk. Talán a mozdony füstje elfödte.
A vonat megállt, itt voltunk Fudzsiszavában. Ez a sokat jelentő név [6], az állomás
minden oldalára fel volt írva. Mily szép írása van az állomásfőnöknek. Siettünk
kiszállni, hisz, a mozdonyvezető elindítja a vonatot, anélkül, hogy nekünk szólna.
Az állomás nagy volt, tiszta és új. De a hivatalnokok nagyon el voltak foglalva. Ha az
állomásfőnök észrevette volna Taró-szant, talán odajött volna hozzá és megmutatta
volna az állomást. De talán jobb is, hogy nem tette, mert mi féltünk volna.
A szomszéd kisasszony felébe szakította az oda-vissza jegyeinket és az egyik felet
udvariasan átadta az ellenőröknek. Büszke volt, mert még soha sem tépett ketté ennyi
jegyet.
Tiszteletreméltó családok vándoroltak hosszú sorban Enosima felé! Csak követni
kellett volna őket. Gyalog még tovább tartott volna az öröm és fokozódott volna az
izgalom. De a szomszéd kisasszony villamoson akart minket kivinni, az pénzbe kerül
és sokkal előkelőbb. Különben is Taró-szan kalapjához nem illett, hogy gyalog
menjünk. Az lealázta volna a kalapot, meg őt is.
Vajon a megfelelő villamosba ültünk-e? Igaz, hogy csak egy vágány volt és egy irány,
szomszéd kisasszony mégis nagy udvariasan megkérdezte az állomásfőnököt, a
rendőrt, egy urat az utcán, a pénztáros kisasszonyt a villamosnál és végre az ellenőrt.
A kapott felvilágosítások mind megegyeztek, így semmi kétség, a jó villamosra
ültünk. Különben a kocsira is rá volt írva óriási betűkkel: Enosima.
Szomszéd kisasszony büszkén vásárolta meg az oda-vissza jegyeket, 22 szent fizetett
ki. Micsoda összeg! De a villamos új volt, fényes sárga mázán egyetlen karcolás sem
látszott.
Közeledtünk a sziget felé. Izgalmunk egyre fokozódott. Talán váratlanul fogjuk
megpillantani, anélkül, hogy tudnók, hogy már látjuk. Annak nem szabad
megtörténni. Minden megállónál leugráltunk hátha már Katasze, hiába
figyelmeztetett az ellenőr, nem tudtunk a helyünkön maradni.
Végre megérkeztünk. De akkor már annyira ki voltunk merülve, hogy nem akartunk
leszállni. Helyes kis állomás volt, majdnem olyan, mint a vasútnál.
Előttünk volt a kataszei főutca. Kétoldalt sorakoztak megszakítás nélkül, vendéglők,
kávéházak, cukrászdák és főleg bazárok, a roskadásig tömve csoda dolgokkal. Képes
levelezőlapok ezrei fedték a falakat, kis kendők, melyeknek sarkában a sziget képe
volt nyomva és állatok, csigák, játékok.
Roppant kíváncsiak voltunk, de nem volt jogunk megállni. Mi a Rjogoku negyedet
képviseltük, mely látogatókat küldött Enosimába és nem Kataszéba, mely annak csak
elővárosa. Méltóságunkra ügyelni kellett. Az állomásból kilépve, nagy napernyős
felvonulást rendeztünk. Kifeszítettük napernyőinket és hárman egy sorban, egymástól
kissé elválasztva, hátravetett fejjel, az út közepén mentünk.
Mindenki bennünket nézett. A kereskedők boltjaik ajtajában állva könyörögtek
nekünk, hogy térjünk be hozzájuk egy pillanatra. Méltóságteljes fejbólintással
köszöntünk és tovább mentünk. De hirtelen mind a hármunkból az elragadtatásnak
sikolya tört elő és kiesve méltóságunkból futni kezdtünk. A tenger volt előttünk, a
nagy mozdulatlan zöld tenger! És szemben velünk túl a kis hídon zöldellt a titokzatos
sziget: Enosima.
Végig a parton egész családok pőrére vetkőzve, nevetve és sikongva ugráltak be a
vízbe.
A kisasszonyok azonnal lecsatolták cipőiket, lehúzták a harisnyáikat és felhúzva a
kimonójukat, bedugták lábukat a vízbe. A csípős hideg végig bizsergett testükön,
sikongtak az élvezettől. Intettek nekem, hogy próbáljam meg én is. De én nem
tehettem. Hisz ha csak megbotlom, Taró-szan a vízbe eshetik, belefulladna, vagy
megcsípné egy pók! Inkább mást csináltam. Homokot szórtam a kezére. Ez a játék
nagyon mulattatta. Aztán bemártottam a kezét a vízbe, de ujját a szájába vette és sírni
kezdett. Ringattam és táncoltam vele egy kicsit és mindjárt elhallgatott. Taró-szan így
megtanulta, hogy a tenger vize sós. Mily hasznos volt ez a kirándulás, apja örülni fog.
A kisasszonyok szerettek volna teljes fürdőt venni és már sajnálták, hogy ily szép
ruhákba jöttek ki. De nem is volt erre időnk, várt a sziget ezer szépségeivel.
A híd bejárójánál hat szen belépti díjat kértek. Miért hat szent? Tokióban azt mondták
nekünk, hogy csak két szen. Megháromszorozták a belépti díjat. Itt úgy jártunk, mint
az ószeresnél. A vámőrök meglátták Taró-szan kalapját és mindjárt felemelték a díjat.
A hídon nagyon nyugtalankodtam. Folyton ingott, recsegett. Mi lesz, ha leszakad
alattunk? Félve néztem hátra. De Taró-szan nyugodtan ült, mint egy kis király.
Beléptünk a szigetre és elvarázsolt annak tündérvilága. Gétáink alatt a kavicsok
ropogtak és a nap sugarai szikráztak selyem ernyőinken. A sziget megérdemelte
hírnevét. Még csodásabb volt, mint gondoltuk. Képzeljenek egy keskeny utat, mely
meredeken halad felfelé és két oldalt bazárok végtelen sora káprázatos nyílt
kirakatokkal. Nem gondoltunk már arra, hogy bennünket néznek és hogy
megmutassuk szép ruháinkat, lélekszakadva szaladtunk egyik kirakattól a másikig és
ujjongva felsikítottunk, ha valami érdekeset láttunk, egymást hívtuk, hogy
felfedezéseinket megmutassuk. Egy kis gyöngyház mozdony különösen feltűnt
nekem. Ez biztosan nagyon megtetszene Taró-szannak, és ez volna számára a
legmegfelelőbb emlék, mert most utazott először vonaton. Bementem az üzletbe és
udvariasan megkérdeztem az árát: 50 jen. Megszámoltam a pénzem, már csak hetven
szenem volt. Le kellett róla mondanom. Szomszéd kisasszony, hogy segítségemre
legyen, szintén megszámolta a pénzét. Már csak egy jen és negyven szenje volt.
Otoku-szan ugyanis alázatosan 80 szent kért tőle kölcsön. Kellett neki az
ajándékokra.
Istenem ötven jen! Ki hallott ilyen árat! Mi lehetett azon olyan drága. Bizonyára igazi
kagylókból volt. Különben is én azt hiszem, ezek a kereskedő urak nem is akarják
eladni sok gyönyörű áruikat. Az üzletük inkább múzeumhoz hasonlít, mint
kereskedéshez. Az egyes tárgyaknak csak azért mondják meg az árát, hogy még
jobban csodáljuk.
Amint így folytatjuk utunkat, egyszer csak szembe találtuk magunkat egy óriási
kapuval, melyre nagy fekete betűkkel ki volt írva: "Umemacuja".
Erről egészen megfeledkeztünk. Nagy szomorúság fogott el mindnyájunkat. Beláttuk,
hogy az idegen urat nem szabad tovább megvárakoztatnunk, de ha most bemegyünk,
akkor nem fogjuk látni a sziget többi részeit, amelyek talán még csodálatosabbak és
még hátra vannak a templomok és a barlang. Mit tegyünk?
Nem volt mit tépelődni, be kellett menni. Nagy félve, de mosolyogva kinyitottuk a
kaput és beléptünk az udvarba. Gyönyörű látvány tárult a szemünk elé, mely a
szigetnek becsületére vált. Az épület belül is nagyszerű volt. Megálltunk a lépcsőház
előtt. Otoku-szan a fejével intett, hogy nézzek a földre. A fal mellett széttárva, egy
óriási pár fehér cipő állt. Ebből megtudtuk, hogy az idegen úr itt van. A cipők
félelmetesen nagyok voltak, nagyobbak mint az Aszakusza templom kapujában kitett
szandálok.
Kis szolgáló-kisasszonyok szaladtak elő minden felől és kedvesen körülvettek
bennünket. A szomszéd kisasszony udvariasan megkérdezte, vajon nincs-e a
szállodában egy idegen úr? A kisasszonyok nyájasan válaszolták, hogy az idegen
nagy úr, a tiszteletreméltó meleg fürdőben van, de a délután folyamán onnan biztosan
ki fog jönni.
Visszavonultunk, hogy egy kicsit tanácskozzunk. Újabb szolgáló-kisasszonyok jöttek
és mind kérleltek, hogy jöjjünk beljebb. Mi azt határoztuk, hogy nem kell az idegen
urat zavarni. Amíg ő a fürdőben lesz, mi bejárjuk a szigetet. És az idő alatt jól
előkészülhetünk a nagy eseményre, mely bennünket vár.
Az út most lépcsőkben folytatódott, melyek a templomhoz vezettek. Sötét ciprusok
árnyékolták a lépcsőket, melyeken egyre feljebb és feljebb jutottunk. Az első
kilátónál megálltunk. Most alattunk terült el a tenger. A távolból látszott a kis híd,
amelyen az imént átjöttünk. A sziget fái közül kikandikáltak a házak hegyes, vörös
tetői. Az ég oly kék volt, mintha valóságos kék kövekből épült volna felettünk. Hűs
szél csapdosta az arcunkat, minden oly szép és mámorosan kellemes volt, hogy szinte
elvesztettük a fejünket.
Egy úr a közelünkben fényképező gépével felvételeket csinált. Szerettem volna, ha
Taró-szant is leveszi - de a gépe túl kicsi volt. Nem is értem, hogy hogy fért el benne,
ily nagy és ilyen szép táj.
Még magasabbra mentünk és útközben kicseréltük gondolatainkat, a látottak felett. A
szállodáról már újra megfeledkeztünk. Megérkeztünk a templomok elé. Nagyon
meglepett az, hogy nem látszottak olyan újaknak, mint a szálloda. A kilátás innen
még szédítőbb volt.
Elértünk a templom bejáratához. A kitett perselybe mindegyikünk két szent dobott és
megkongattuk a harangot, hogy figyelmeztessük az Eget, kegyes ajándékunkra. A
szentély előtt leborulva néhány percig imádkoztunk. Én arra kértem Benten istennőt,
hogy hosszú és boldog életet adjon Taró-szannak és Taró-szan nevében imádkoztam a
császárért.
A templomból jobbra egy kis fülkében, egy tiszteletreméltó pap szentelt
emléktárgyakat és képeslapokat árult. Vettem Taró-szannak is egy szentelt bogyót,
mely szerencsét hoz. A pelikán feje útközben megrepedt, így a bogyót a résen
keresztül bedobtam. Nagyszerű volt, mert ez perselyül szolgált.
Otoku-szannak az ajándékokra kellett gondolni. Főleg a levelezőlapokat nézte. Nem
voltak valami szépek. Csupán a templomot ábrázolták, de még csak színesek sem
voltak. De a tiszteletreméltó pap egy kaucsukbélyegzővel rájuk üti a kirándulás
helyét és napját, ami emeli a kártya értékét és árát. De Otoku-szan visszatette a
kártyákat azzal a tisztelettel, amellyel a szent dolgok iránt tartozunk. Folytattuk
utunkat. Most egy templomocska elé értünk, melyet teljesen elfedtek az apró
névjegyek, amelyekkel az idezarándokoló hívek szegeztek a kövekre. A kilátás még
mindig tündéri. De utunk most már lefelé vitt, a sziget másik végére, hol a híres szent
barlang van. Az utakat még mindig vendéglők és bazárok szegélyezik. Melegünk volt
és a folytonos felfelé való menéstől elfáradtunk, szomszéd kisasszony kiválasztott
egy kis vendéglőt és egy gyékény körül letérdepeltetett bennünket. Fagylaltot
hozatott, amit nagyon szeretek. Az oly hideg, hogy az embernek az az érzése, mintha
parazsat nyelne. Minden falat úgy égett belül, hogy a lélegzetünk is elállt. Ez
bizonyára nagyon egészséges lehet.
A gyékényen térdelve legyezgettük magunkat és jóleső érzéssel láttuk, hogy az úton
elmenő hölgyek bennünket néznek. A ruháink bizonyára nagyon tetszettek, mert
sokan még meg is fordultak utánunk. De miért nem nézték inkább Taró-szant? Talán
mert levetettem a kalapját? De hisz ott volt még a ruhája, melyen látszott, hogy
egészen új.
De nem maradhattunk sokáig, mert még annyi látni valónk volt. Folytattuk utunkat,
mely most már egyenesen lefelé vitt. A bazárok sora nem szakadt meg, de
elhatároztuk, hogy nem veszünk semmit. Először ki akarjuk választani a legszebb
üzletet és majd visszafelé ott fogunk vásárolni.
Váratlanul egy lépcsőhöz értünk, mely meredeken levitt a szikla aljához. A kilátás
borzalmas és emberfelettien szép volt. Előttünk terül el az Óceán, mely egészen az
idegenek országáig ért. Sziklákon mászkáltunk, melyek nehéz alga illatukkal
csaknem elkábítottak. A sziklák hasadékai közt és mélyen alattunk, habzott, zúgott a
tenger. A szél telefújta a szemünket, alig láttunk. Egy pillanatra féltettem Taró-szan
kalapját, de ujjammal megtapogattam, a gumiszalag jól tartott.
Urak és hölgyek a legmagasabb szikla tetején lefényképeztették magukat. Micsoda
emlék egy ilyen kép! Én is szerettem volna, de öt jenbe kerül. Sajnáltam, hogy nem
vagyok milliomos.
Otoku-szan és a szomszéd kisasszony úgy tett, mintha be akarna ugrani a tengerbe.
Egy úr, aki látta, szintén tréfából azt mondta, hogy tud erre egy sokkal jobb helyet,
mely a kataszei parton van, Kamaszura irányában. Aki ott a tengerbe veti magát, nem
jön ki többé. A hely nem olyan híres, mint Enosima. Ott a takarékos kisasszonyok
lesznek öngyilkosokká, mert hat szen hídvámot fizetni, csak azért, hogy meghaljunk,
mégis csak kissé sok.
Sokat nevettünk a kedves úr megjegyzésén, megköszöntük szíves felvilágosítását és
folytattuk utunkat. Ott voltunk a barlang előtt.
Mindenekelőtt öt szen belépődíjat kellett fizetni. A barlang hasonlít egy alagútra, de a
fenekén nincsenek sínek, hanem a tenger. Deszkákon és hidakon kell menni. A
barlang végében egy kis templom van, hol szintén papok árulnak képes
levelezőlapokat. Otoku-szan mindent jól megnézett, de most sem vett semmit.
Bizonyára döntött már.
Most mindnyájunk kezébe egy-egy gyertyát adtak és leszálltunk a barlang
legmélyére. Szűk sikátorokon mentünk keresztül, ijesztő és borzalmas volt. A
kisasszonyok kiáltoztak, a visszhangot akarták hallani, de nem jött válasz. A barlang
egyre szűkült, és már olyan alacsony lett, hogy féltettem Taró-szan kalapját. De nem
történt baj. Most egy fal elé értünk, ez volt a barlang vége.
Itt voltunk tehát a sziget mélyén, vagyis legszentebb helyén. Megálltunk egy
pillanatra, hogy átgondoljunk mindent és imádkoztunk szüleinkért és ismerőseinkért.
Kirándulásunk első része véget ért. Láttuk Enosimát és ez örök és dicsőséges
emlékünk lesz. Most az ajándékok megvásárlása volt hátra. Ez a gondolat minket
nagyon lefoglalt és gyorsítottuk lépteinket, hogy minél hamarabb a szabadba jussunk.
A választás nehéz lesz, de döntő fontosságú. Izgalmasan vártuk a pillanatot.
Mindnyájan megszámoltuk a pénzünket. A szomszéd kisasszonynak maradt a
legkevesebb pénze. Már csak tizenöt szenje volt, és neki kellett volna lenni a
leggazdagabbnak, hogy mindegyikünknek egy-egy szép emléket vegyen.
Természetesen, ha arra kerül a sor, mi kész örömest kisegítjük.
Alig, hogy kiértünk az útra, az első bazárba mentünk. Nem ez volt a legszebb, de már
nem tudtuk leküzdeni vásárlási kedvünket. A bódé nem volt olyan új, mint a többi, de
a kirakata nagyon gazdag volt. És ez kárpótolt egy kevéssé.
Hagytuk, hogy Otoku-szan válasszon először. Nem akartuk semmiben sem
befolyásolni. Kis testvéreiknek nem vehetett mást, mint egy tanukit [7]. Ez a kis
gyermekek szerencsejelvénye. Otoku-szannak nővérei is voltak és ezek számára is
kellett valamit kiválasztani. Önként kínálkozott volna a kisleányok
szerencsejelvénye, ez két porcelán bábú, az egyik egy terhes nőt ábrázol, a másik a
bábaasszonyt, aki mint a felírás mutatja, azt mondja: "Biztosan fiú lesz".
Ám kistestvérei még nagyon fiatalok voltak ehhez az ajándékhoz, az idősebbek pedig
már férjnél voltak, vagyis nem tartoztak már a családhoz. Valami más után kellett
nézni. Otoku-szan figyelme egy tarka karton dobozon akadt meg, mely telis-tele volt
apró színes csigákkal. A doboz négy rekeszre oszlott, mindegyikben más színű csigák
voltak, így volt vörös, kék, sárga, zöld rekesz. Gyönyörű volt. Otoku-szan ezt a
dobozt vette meg. Szétosztva bőséges ajándék volt ez minden nővérének. Anyjának
és nagyanyjának képes levelezőlapot vett.
Otoku-szan nem költötte el minden pénzét. Mindjárt kitaláltam annak okát. Egy olyan
kendőt akart venni, amilyet mindjárt a bejáratnál láttunk, amelyre rá van nyomva a
sziget képe. Mily előkelő, ilyen kendőt hordani reggel a takarításnál!
A szomszéd kisasszony különösen egy sirály alakú hajtűt nézett sokáig. Nem tudtam
elgondolni, miért. Sem pénze nem volt, hogy megvegye, sem hely a hajában.
Végül három egyenlő képeslapot vett. Kettőt ezek közül a helyszínen megírt és
postára adott. Egyiket az apjának küldte Koreába, a másikat nagyanyjának Kódzuba.
A harmadikat kétség kívül nénijének viszi Tokióba. Maradt tehát hat szenje. Ebből
fog venni, ígérte mindegyikünknek egy-egy képes levelezőlapot.
Én habozás nélkül vettem Taró-szannak egy tanukit és ezt a nyakába akasztottam. A
pelikán Taró-szan nyakában most már felesleges akadály volt, különben is megrepedt.
Gyorsan leakasztottam és egy ott őgyelgő kisgyermeknek adtam. Az hirtelen
megköszönte és eltűnt vele, mint a kámfor.
A többi pénzt, amim még maradt, eltettem. A mozdony nem ment ki a fejemből.
Hátha ide adja olcsóbban a kereskedő úrfi. Utunk most visszafelé vitt, közeledtünk a
szálloda felé, hol Taró-szan fogja tölteni az éjet.
A nap leáldozóban volt, fáradtak voltunk, de elégedettek. Elgondolhatatlanul sokat
láttunk, sikereink voltak, az ajándékok szépek voltak és jól megválasztottak. Vidáman
beszélgetve haladtunk tovább. A szálloda lépcsőjéhez értünk. Elöl ment a két
kisasszony, azzal szórakoztak, hogy gétáikkal erősen megkopogtatták a lépcsőket.
Közben-közben hátra néztek, hogy követem-e őket.
Akkor megtörtént a baj, az iszonyú katasztrófa, amelyre nem számítottunk. A
szomszéd kisasszony arca egyszerre a meglepetéstől megmerevedett. Nem szólt
semmit, csak kíváncsian megkerült, megnézte Taró-szant, aztán udvariasan a fülembe
súgta, hogy a kalapja eltűnt. Nem volt kalapja! Ez a gondolat jégcsappá fagyasztotta
bensőmet. Meg kell találni a kalapot minden áron! A dühtől nevetve szaladtam vissza,
a két kisasszony utánam. Hogy ezek nem tudtak vigyázni! Mit mentek elől, tudták,
hogy hátul vagyok Taró-szannal. Miért nem mentek mögöttem, látták volna, mikor a
kalap leesik. Dehogy látták volna! Van ezeknek eszük ilyesmire. A kis templomhoz
értünk, ahol a pap imádkozott. Megkérdeztük, nem találtak-e egy kalapot. Azt
mondta, hogy mikor elmentünk mellette, Taró-szannak már nem volt kalapja. Ezt
nem értettem. Hátha nem volt, miért nem szólt? Csak nem gondolta, hogy Taró-
szannak nincs kalapja?
Vissza akartunk szaladni egészen a barlangig és az úton mindenkit megkérdezni, nem
találtak-e egy kalapot. Ám egy kislány, aki figyelmesen hallgatta tanakodásainkat azt
mondta, hogy ő az imént látott egy asszonyt, aki egy kis gyereket vitt a karján, annak
a fején egy nagy tollas zöld kalap volt. A kalap olyan szép volt, hogy a kisleány jól
megjegyezte magának. Még arra is emlékezett, hogy egy hal és egy kalász is lógott a
kalapon. Semmi kétségünk nem lehetett, ez volt Taró-szan kalapja!
A kalap bizonyára leesett, az asszony arra jött, felvette, túl szép volt, semhogy
visszaadja és most boldogan viszi zsákmányát a Fudzsiszava országúton. Mi már nem
fogjuk utolérni.
A dühtől reszkettem és ajkam összeszorult. Egy pillanat alatt átgondoltam azt a
szégyenletes visszatérést, ami reánk várt és a megalázások hosszú sorát, amit el
fogunk szenvedni.
Mindenekelőtt nem térhetünk vissza a szállodába, ahol a gyönyörűen felöltözött
szolgáló-kisasszonyok olyan jól fogadtak és most kinevetnének bennünket. És mit
fognak gondolni magukban a kereskedőnők az üzleteik ajtajában, akik előtt oly
büszkén mentünk el. De legjobban a villamostól és a vonattól féltem. Mit fognak
szólni az utasok. Csak ne találkozzunk ugyanazokkal a hölgyekkel, akikkel jöttünk.
Ha meglátnak, kétségkívül a legudvariasabban sajnálkozásukat fejezik ki és nekünk
nem marad más hátra, mint leszállni a vonatról, hogy ne halljuk ezt tovább és gyalog
bemenni Tokióba.
Most egyszerre megértettem a baj okát. Én voltam az oka mindennek. Mikor a kis
templomban Taró-szan nevében az Istennőhöz imádkoztam, a perselybe nem tettem
semmit. És még másodszor is megsértettem az Istennőt. Mikor a pelikánt odaadtam
annak a kis gyermeknek, a pelikán elrepedt fejében benne volt a kis szenteltbarka,
amit a templomban vettem. Ez védte Taró-szant, de én megfeledkezve róla,
odaadtam.
Azonnal visszaszaladtam a templomba és négy szent dobtam a perselybe. Kettőt
Taró-szan nevében és kettőt az én nevemben és erősen megkongattam a harangot,
hogy hallják az égben. Taró-szan kalapja elveszett, de ezzel talán már az ég haragja
kiengesztelődött.
De most mit tegyünk? Taró-szannak nem volt kalapja és azonnal kellett számára
venni egy újat. Otoku-szan félénken előhúzott kimonója ujjából egy zsebkendőt,
hímzett szegélyekkel és felajánlotta nekem. Szépen a fejére lehetett volna illeszteni és
megkötni, mint egy főkötőt. Ez védené a hideg és a szél ellen, de csak nem tehetek
főkötőt fiú fejére! Mindenki leánynak nézte volna Taró-szant. Nem! Kalapot kellett
venni, új kalapot Taró-szannak. A kisasszonyok önként összeadták minden pénzüket
és így összegyűlt 52 szen, amiből bizony már lehetett valami becsületeset venni.
Megindultunk a szálloda felé és minden üzletbe bementünk. Sajnos mindenütt csak
csigákat és képeslapokat kínáltak. Kalapja nem volt egyiknek sem. Kalapot nem
árulnak Enosima szigetén. Kétségbe voltunk esve. Végre talán az utolsó üzletben az
utca végén, kérésünkre az asszony előhozott négy vörös csuklyát, szakasztott
ugyanolyat, amilyen Taró-szannak van otthon. Örömömben felsikoltottam. Mikor az
árát megkérdeztem a tulajdonosnő 80 szent kért, éppen a kétszeresét annak, amit a
másikért Tokióban fizettem. Megengedem, hogy voltak szállítási költségek és a
puszta tényből, hogy Enosimába jöttünk, az asszony feltételezte, hogy gazdagok
vagyunk. De a kétszeresét mégsem kellett volna számítani! Felajánlottam az ötvenkét
szent és mindnyájan könyörögtünk, hogy engedjen az árból. Elmondtuk a
történetünket és szüntelenül hajlongtunk előtte. Az asszony azonban hajthatatlan
maradt. Öt szent engedett, de azon túl hallani sem akart semmiről. Férjes asszony volt
és jól látta, hogy feltétlenül kell nekünk a kalap. Egy férfi nem lett volna ilyen
könyörtelen.
Toporzékolni szerettünk volna dühünkben. Ruháink, öveink, kézitáskáink,
napernyőink, a sok tű a hajunkban, nem is számítva Taró-szan ruháját, összevissza
megért legalább is kétszázötven jent és zsebeinkből, kimonónk ujjaszáraiból,
sehonnan a világon nem tudtunk 23 szent előteremteni, hogy Taró-szan fejébe egy
kalapot nyomjunk.
Volt ugyan ott még három más kalap, mely csak fél annyiba került, de ezek számba
sem jöhettek. Nem voltak méltók Taró-szanhoz. Túl kicsinyek voltak és színük is
fakó volt.
Otoku-szannak most mentő ötlete támadt. Még megvoltak a jegyeink visszafelé és
ezeknek megszabott áruk van. Szomorú lett volna odaadni a vasúti jegyeket, de a
fudzsiszavai villamosról könnyű szívvel lemondhattunk.
Az utat gyalog is egy óra alatt megtehettük. A tokiói villamosra sem volt semmi
szükségünk. A manseibasi állomástól hazáig gyalog alig negyvenöt perc.
Felajánlottam az asszonynak a hat jegyet, aki készséggel elfogadta azt. Átvettem a
piros csuklyát és szalagjaival gondosan Taró-szan nyaka köré kötöttem.
Izgalmunk lecsillapult. A szörnyű lidércnyomás elmúlt. Mily szerencse, hogy
megtaláltuk azt a kalapot. Imáimat az Istennő meghallgatta. Hálás voltam Otoku-
szannak is, mert az ő eszméje volt, a jegyeket felajánlani. Most nem tudtuk mitevők
legyünk? Észre sem vettük és már túl voltunk a szállodánál, ott álltunk a híd előtt. A
kiállott izgalmak következtében egyikünknek sem volt étvágya. Fáradtak voltunk,
láttunk mindent, amit látni lehetett és be is vásároltunk mindent, amit kellett.
Legjobban szerettünk volna hazamenni, hisz úgyis késő éj lesz, mire megérkezünk.
Otoku-szan mindenáron még az éjjel Tokióban akart lenni, mert odahaza várták.
Akárhányszor megtörténik ugyan, hogy nem jön haza aludni, soha senki nem törődik
azzal. Ez azonban más. Akkor délután öt órakor, vagyis ebéd után, elmegy
barátnőkhöz híreket vinni és hallani. Az udvariasság következtében a mondatok igen
hosszúak és az elbeszélés nem halad előre. Hét óra lesz, a lefekvés ideje és még a
felét sem mondta el annak, amit akart. Akkor elhatározzák, hogy együtt töltik az éjet,
a nagy gyékényre fekve beszélgetnek tovább. Reggelig le sem hunyja szemét és
reggel négy órakor, mikor mindenki felkel, szomorúan állapítja meg, hogy a
legfontosabbakat, még mindig nem mondta el. Így meg kell ígérni, hogy újra el fog
jönni. És így megy ez gyakran napokig egyfolytában.
Ha nem szólt volna otthon a kirándulásról, ma este senki sem várná, de két nap óta
tartja őket izgalomban ez a rendkívüli esemény és éjjel mindenki fenn lesz, még kis
testvérei sem mennek aludni. Az asztal körül körben térdepelve a lámpa mellett
várják megérkeztét, hogy elhalmozhassák kérdéseikkel és ujjongó örömmel
köszönhessék meg az ajándékokat.
Neki haza kellett menni. Nem várakoztathatja az egész családot. Nálam az egészen
más volt. Semmi sem késztett arra, hogy az éjjel Tokióban legyek. Ha a férjem este
hazajön, a megszokott órájában nyugodtan aludni fog menni.
Mióta Taró-szan nagyobbodni kezd, gyakran megtörténik, hogy éjjelre nem jövök
haza és ő tudja, hogy jó helyen vagyok.
Mi ugyanis nem vagyunk gazdagok és nincs otthon fürdőszobánk. Azelőtt együtt
mentünk a nyilvános fürdőbe. Most inkább az ismerősökhöz megyünk, vagy a
tiszteletreméltó városházi hivatalnoknőhöz. Ők értesítenek engem, amikor begyújtják
a fürdőt. Ott találkozunk akkor az ismerősökkel. Legelőször a férfiak fürdenek, aztán
kor szerint a hölgyek. Az idősebbek először, így kívánja az udvariasság.
Jobban szeretem a családi fürdőket, jobban vigyázhatok Taró-szanra és szeretem is őt
mutogatni a hölgyeknek. Fürdő után nem illik azonnal távozni és még különben is
annyi megbeszélnivalónk van. Folytatjuk a szórakozást és közben Taró-szan elalszik.
Aztán mit lehet csinálni? Felkelteni nem szabad, így a hölgyek ott tartják éjszakára.
Kezdetben a vendéglátó hölgy mellett aludtam, de Taró-szan miatt ez bajos volt. Úgy
oldottuk meg a kérdést, hogy a kis cseléd ágyában alszom, őt meg elküldjük a
szomszédék cselédjéhez aludni. Így nem zavarok senkit. Kezdetben ilyen esetben
értesítettem a férjemet. De bajos volt a sok küldözgetés. Most ha nem jövök haza,
tudja, hogy hol vagyok. Nem nyugtalankodik, sőt örül, mert előveheti sakuhacsiját
(bambusz furulya) és kedvére játszhatik. Én is szeretem nagyon a furulya hangját, de
most sohasem hallgatom, mert Taró-szan nem tűri.
Taró-szan nagyon korán ébred és így még jóval hajnal előtt hazamehetek.
Odafekszem a férjem mellé és még mielőtt végleg felkel, ha kívánja, kellemes félórát
tölthetünk. Így ez ugyanaz, mintha egész éjjel együtt lettünk volna.
Én tehát mindenképpen azon voltam, hogy maradjunk az éjjel Enosimában. Taró-szan
már fáradt volt, a csípős sós levegő elbágyasztotta, mélyen aludt. A vasúton, a sok
átszállásnál, talán felébredt volna. Attól is féltem, hogy meghűl. És főleg azt akartam,
hogy a szállodában lakjék. Ilyen fiatalon már egy ilyen szép szállodában aludni, ez
legendás hírének még újabb dicsőséget fog hozni. Életében ez számottevő esemény
lesz. Ha nem lett volna kalapja, természetesen másképpen gondolkodtam volna. De
az Istennő megengedte, hogy igen rendes kalapban jelenjen meg, nem volt ok, nem
kihasználni ezt a nagyszerű és ritka alkalmat.
Nagy szertartásosan emlékeztettem a kisasszonyokat, hogy az idegen úr vár és hogy
nem lenne illő, be nem tartani a szavunkat. Otoku-szannal is igyekeztem megértetni,
hogy a szállodában a meleg fürdő várja és hogy az most milyen kellemes lesz. Úgy
láttam, hajlott is a szavamra.
A szomszéd kisasszonynak nem volt szava, mert ő volt a vendéglátó, neki
alkalmazkodni kellett vendégei kívánságaihoz. Amit készséggel meg is tett,
mosolyogva követett bennünket a szálloda felé.
Szemeiből azonban kiolvashattam, hogy nem szívesen megy a szállodába. Ő azt
szerette volna, ha az idegen úr már elment volna. Kétségkívül gyanakodott az idegen
úr további szándékaira. Üde, szép, fiatal leány volt, elhiszem, hogy csábította az
idegen tanárt. A kisasszony elfogadta a pénzét, most vendége is lesz a szállodában,
természetes, hogy kötelességei is vannak vele szemben. Az első percben ezt nem
gondolta mind át. Hisz az olyan természetes dolog. Egy idegen úrral még különös is
lehet. Minél inkább közeledtünk a szálloda felé, annál gondterhesebbnek látszott.
Bizonyos, hogy nem most fogja csinálni először, de eddig csak fiatal japánokkal
csinálta és közvetlenül benső érzésből és indulatból. Most túl sok ideje volt a
gondolkozásra. És ez a szálloda is, túl nagy és túl szép volt számára. A szolgáló-
kisasszonyok túlzott udvariassággal és kíváncsisággal fogják kiszolgálni az idegen úr
barátait, akiket talán nem is fog látni, megvetéssel gondolnak rá. És végül maga az
idegen úr, különös és félelmes személyiség. Mindez ólomsúllyal nehezedett a
kisasszony szívére és járását ingadozóvá tette. Megérkeztünk a szálloda nagy
udvarára és egy pillanatra megálltunk a kapu előtt. Az óriási pár cipő ott tátongott a
bejárat előtt, mintha minden belépőt figyelmeztetni akarna. A kisasszony nem
mozdult. Miért nem ment be a kapun? Tudnia kellett, hogy vendégeinek az volt a
kívánsága, hogy itt töltsék az éjet, hát akkor habozás nélkül kellett volna bemennie.
Ez nem volt udvarias tőle.
Végre mégis önként megindult. A szolgáló-kisasszonyok, akik lesték jövetelünket,
nagy csoportban szaladtak elő és barátságosan körülfogtak.
Amíg a szobáink felé vezettek arra gondoltam, hogy ez így nagyon helyes. A fiatal
kisasszonyok ismerkedjenek meg a férfiakkal, később tapasztalataikat férjük nagyra
fogja becsülni. Mindjárt a kezdetben bátrabb lesz velük, így hamarabb fognak
fiúgyermeket kapni. Ami minden házasság, vagyis az élet fő célja.
 

HETEDIK FEJEZET
A GÉSA
Tarka éji
Lepke után...
Futottam...
S elbuktam
Ájultan...

Sohasem hittem volna, hogy ilyen közelről fogok megismerni egy idegen fajtájú urat.
De a véletlen úgy akarta, hogy én is közte legyek azon gésáknak, kiket a mai esti
bankettre jelöltek ki, melyet az idegen úr tiszteletére a Hotel Umemacujában adnak.
Különben is, már oly rég vágytam egy fényképezőgépre.
Egy fényképezőgép arra való, hogy tájakat vegyünk fel, de van még más rendeltetése
is. Egy fényképezőgép főleg szép, értékes holmi, melyre büszkék vagyunk.
Mi mást kívánhat magának egy gésa? Lakásunk és ellátásunk van a gésajában. Új
ruhát annyit kapunk, amennyit csak akarunk. Sohasem jelenünk meg kétszer
ugyanabban a ruhában, sőt ha egész estét betöltő bankettre, vagy nagy ünnepélyekre
megyünk, akkor még ott is váltunk, egyszer vagy kétszer ruhát. Persze ezek nem
mindig egészen újak, de mindig nagyon hatásosak. Én különben is mindig nagyon
szépen vagyok öltöztetve, erre igazán nem panaszkodhatom. Szépítő szereket is
kapunk. Mindnyájunknak minden este kijár egy csomag papírospúder, ami elég is.
Azonkívül kapunk egy-egy csomag fogpiszkálót, hogy a kellő pillanatban a
vendégeket megkínálhassuk. A legfontosabb az, hogy bizonyos percent részesedést is
kapunk mindabból, amit a gésaja rajtunk nyer. Ez lehetővé tenné azt, hogy valamit
meg is takarítsunk, ha ilyesmire gondolhatnánk.
Így voltaképpen mit kívánhatunk magunknak? Ékszereket? Inkább semmit, mint ezt.
Képzeljék azt az esetet, hogy egy adakozó úr, már ad is nekünk egy zöld
jádekőcsattot, az obi összefogására, a barátnők mindjárt az mondják, hogy az családi
ékszer volt, vagy alkalmi vétel. Ebben a két esetben ugyanis az ékszernek semmi
értéke nincs. Aztán alaposan megvizsgálják az ékszert és megállapítják, hogy hamis.
Mit felelhetünk erre? Nálunk mindent utánoznak és olyan tökéletesen, hogy nem
lehet az eredetit az utánzattól megkülönböztetni.
Erre csak egy mód van, mindig a legdrágábbat venni. De hallgassák meg, mi történt
velem a múltkor. Előrebocsátom, tizenkilenc éves vagyok - túl az első ifjúságon -,
tehát van már némi tapasztalatom. Kamakurában voltam és a város legelőkelőbb
ékszerészénél vettem egy gyűrűt, tizenöt jenért. Nagy igazgyöngy gyűrű volt. Két
gésa-társnőmmel vettem, ők is látták, hogy nem alkudtam, kifizettem az árát, tizenöt
jent, így tisztességgel hordhattam a kis ujjamon, senki nem szólhatott semmit.
Nem sokkal később Tokióban sétáltam a Ginza körúton és mit látok? Egy kirakatban
ki volt téve, egy olyan gyűrű, mint az enyém, de a gyöngy még sokkal nagyobb volt,
"valódiságért kezeskedve" és nem került csak 11 jenbe. Elfutott a méreg és különösen
az bántott, hogy Kicsi Szilva kisasszonnyal voltam, aki nem dugja szemeit a
kimonója alá. Úgy tett, mintha nem látott volna semmit, de néhány lépéssel tovább
egy másik kirakat előtt mutatott nekem egy még sokkal nagyobb gyűrűt négy és fél
jenért. Igaz, hogy nem volt garantálva, de még valódibbnak látszott, mint az előbbi.
Szikrázott a szemem a dühtől, de mit tehettem? Az ilyen dolgok az embert előbb-
utóbb a sírba viszik.
Mihelyst haza értünk a gyűrűt Kame-szannak (Kis Teknőc) adtam, aki a gésajában a
legfiatalabb. Még alig tizenhárom éves. Sehogy sem értette nagylelkűségemet, de
még aznap este sietett mindenkivel elhitetni, hogy egy öregúr adta neki a gyűrűt.
Senki sem hitte el neki, hisz már mindenki látta az én ujjamon, de ő kitartott az
öregúr mellett.
Ez a dolog végleg elvette a kedvem az ékszerektől. Egy fényképezőgép, az egészen
más. Mindenki megnézheti a márkát és utána láthatja az árát a katalógusban.
És azt is mindenki tudja, hogy ebből az árból a kereskedő urak nem engednek. Ha
tehát utánvéttel rendeljük meg és összes társnőink szemeláttára nyitjuk fel a csomagot
és felmutatjuk a gépre ragasztott márkát, mely bizonyítja, hogy egészen új; akkor a
legirigyebbek sem szólhatnak semmit és kénytelenek megcsodálni és elismerni és mi
határtalan örömet érzünk.
De sajnos ehhez pénz kell. Én, amim van azt elköltöm. Különben sem keresek sokat;
nem vagyok minden este lefoglalva, nincsenek sikereim, mint a többi gésáknak, ami
néha nagyon elszomorít. Pedig nem vagyok csúnya. Jó termetem van és elégedetten
nézem magam minden tíz percben a tükörben. Sőt a legszebb gésák közé tartozom
Enosimában. Ennek legjobb bizonysága, hogy mikor a fényképész úr eljött,
kiválasztani egy arcot újévi levelezőlapjai számára, engem választott. Gyönyörű
ruhában fényképeztek le, egy kutyát tartok a karjaimban, mert a kínai csillagjósok
szerint ez az év a kutya jegyében fog eltelni.
Fényképemnek óriási sikere volt. Kamakurában több száz példányban adták el. Még
leveleket is kaptam. De erre nem vagyok büszke, mert ezeket nem előkelő urak írták.
A mi pályánkon nagyon nehéz pénzt keresni. Az urak meghívnak, hogy étkezés alatt
szórakoztassuk őket. És minket óradíjszabás szerint fizetnek. Tehát az volna a fontos,
hogy sokszor és sok időre hívjanak.
Foglalkozásunknak két ága van: a hivatalos bankettek és az intim baráti vacsorák.
A banketteket rendesen hivatalos testületek adják, katonatisztek, hivatalnokok, a
kormánnyal kapcsolatban levő személyiségek. Ezek nagyon ünnepélyesek,
beszédeket is tartanak. Ha meggondolom, hány beszédet hallottam már, amiből egy
szót sem értettem. Ám mindig odafigyelek, mert művelődni akarok.
Evés közben az urak egymással szórakoznak, arról vitatkoznak, ami őket érdekli,
velünk keveset törődnek. Képesek az egész idő alatt a rizsről beszélni, vagy az új
amerikai ágyúkról. Elképzelhetetlen, hogy az milyen unalmas.
Az, aki a banketteket rendezi, vagy a vendégeket meghívja, név szerint kér néhány
divatos, felkapott gésát, akik az ünnepélynek fényt adnak. Azonkívül rendel még egy
bizonyos számú gésát. A mi feladatunk, hogy illedelmesen letérdeljünk az urakkal
szemben. Ilyenkor bennünket csupán a tálca választ el tőlük, melyre az ételeket adják
be. Vigyáznunk kell, hogy a poharaikból a szaké soha ki ne fogyjon. Amíg az urak
egymással vitatkoznak, öntudatlanul is sokat isznak, de nekünk arra kell törekednünk,
hogy minél többet igyanak. Közben-közben egy-egy zene- vagy táncdarabot adunk
elő, de az uraknak látszólag ezt nem szabad tudomásul venni.
Ez a feladatunk könnyebb része. Nehéz az, mikor a társalgás két úr közt hirtelen
megakad és az, akit kiszolgálunk ránknéz, mond valamit, vagy kérdez valami tréfás
és kétértelmű dolgot és nekünk rá kell vágni a feleletet. Japánban egyedül a gésáknak
szabad meghallgatni az urak bókjait és azokra válaszolni. Ezért hívnak meg az urak a
lakomáikra és ezért költenek ránk annyi pénzt.
Sajnos egy nagy hibám van, nincs jó felfogásom és így nem tudok hirtelen válaszolni.
Ha egy úr váratlanul rám szól, megfagy bennem a vér és csak azt tudom mondani:
"Valóban így érti ezt, uram?"
Ez persze nem mond neki semmit, mert a felesége, vagy a lánya ugyanezt feleli neki,
ha hozzájuk szól. Ő valami újat, csípősen erős visszavágást akar hallani. De kinek jut
az eszébe az ilyesmi? És ha a mi válaszaink nem elégítik ki az urakat, a
szomszédnőnkhöz fordulnak és mily szégyen, ha azok jobban válaszolnak!
Az étkezés után, mely rendesen csak hét órakor ér véget, kis csoportokat alkotunk és
különféle társasjátékokat játszunk. Ha sokáig mulatnak velünk az urak, szemük
felcsillan, tűzbe jönnek és haza sietnek, hol már várják őket feleségeik, vagy ha még
nem házasok, elmennek azokba az éjjeli házakba, miket udvariasan Lótusz-tavaknak
neveznek. Ha mindjárt az ebéd kezdetén az urak üzletről beszélnek és abba
belemelegednek, azt jó jelnek vesszük. Akkor sokat isznak, hamar tűzbe jönnek és
sietnek haza. Nyolc órakor már egy lélek sincs a teremben és akkor mi is
nekiülhetünk enni, mert rendesen nagyon kiéhezünk.
Hivatalosan banketteken szerepelni, szórakoztatni, az urakkal kedveskedni, a mi fő
foglalkozásunk. Foglalkozásunk mellékágát az intim baráti ebédek képezik. Ezeken
csak a legkiválóbb gésák vesznek részt. Ez a következőkből áll: hárman vagy négyen,
ismerősök, jó barátok összeállnak és kedélyes vacsorát rendeznek. Erre meghívnak
néhány gésát, hogy mulattassák őket. Ilyen alkalmakkor nem kell, hogy táncoljunk és
énekeljünk. Csak társalogni, nevetni és nevettetni kell. Az urak körültérdelnek egy
alacsony asztalt és mi közéjük térdelünk. Nincs semmi szertartásosság, ellenkezőleg.
Az urak sokat isznak és mi is egy keveset. Sokat cigarettáznak és mi ügyelünk arra,
hogy soha egyiknek sem aludjon ki a cigarettája. A mulatság néha hangosabb is, sokat
nevetünk és ilyenkor a szálloda első szobalányai is bejönnek. Ezt nem szeretem. A
távolságokat be kell tartani. Az étkezéssel az urak nem váratnak bennünket sokáig,
mihelyst ettek, átnyújtják pálcikáikat és tányérjaikról mi is felveszünk magunknak
egy-egy jó falatot. Aztán tovább folyik a szórakozás, a mulatság. Játszunk zálogosdit
és mindenfélét, de nyíltan. Tizenegy órakor felszolgálják a szobát (spagettiszerű étel),
vagy a szusit (rizses szendvics). Éjfél után egy órakor záróra. Szívélyesen búcsút
mondunk egymásnak és elválunk. Kedélyes vidám estét töltöttünk el és még pénzt is
kerestünk, mert a gésaja a velünk töltött órák szerint állítja ki a számlát.
Hallottam mesélni, hogy hasonló alkalmakkor a német katonatisztek levetkőztetik a
köztük levő hölgyeket, vagy legalábbis egyet közülök. A nőt lefektetik az asztal
közepére és úgy mulatnak tovább. Szerencsére nálunk ez nem szokás, különben
megfáznánk. Noha az egész idő alatt, közvetlen az urak közelében térdelünk, soha
egy ujjal hozzánk nem nyúlnak. A mulatság különösen éjfél után néha már annyira
vastagodik, mint az Aszama hegye, de azért az urak soha egy kézmozdulattal el nem
árulják, hogy a társalgás vagy szórakozáson kívül őket más is érdekli. És ez érthető
is. A mást, azt megkapják a családjuknál is, de a kellemes szórakozást, a mulatságot,
azt mi adjuk.
Ebből az is következik, hogy legkeresettebb gésa kisasszonyok, nem a legszebbek,
mint például én, de a legszellemesebbek. Mondjuk meg az igazat, a
legszemtelenebbek, akiknek legjobban pereg a nyelvük. Ezeket hívják meg minden
este, ezek révén lesz híres a gésaja. Ez természetesen a mi értékünket is emeli, de
mégsem tudjuk ezeket a gésákat szeretni. Ezek kapják a legszebb ruhákat, azt hiszik
magukról, hogy sógun (mágnás) lányok és óriási fényképezőgépeket kapnak
ajándékba. És mi az irigységtől megpukkadunk.
Ezért nem hittem én, hogy valaha is lesz egy fényképezőgépem. Önök talán azt
hiszik, hogy az uraknak komolyabb szándékaik is vannak velünk? Szó sincs róla, ez
nem a mi szakmánk.
A nők általában két kategóriába tartoznak. Először vannak a független nők, akik mint
mi, saját keresetükből tartják fenn magukat; azután vannak az alárendelt nők. Ezek
ismét két csoportba oszlanak: a házas nők és az o-dzsoró-szan-ok, vagyis a nagyon
tiszteletreméltó nők. Mind a ketten egyeznek abban, hogy nem maguk választják meg
a férfit, akit szeretniök kell. Az egyiket becsülik és tisztelik akkor, ha egy éjszaka
több férfivel kedves és szeretetreméltó; a másikat akkor, ha egy életen át csak egy
férfivel kedves, azzal, akihez szülei hozzáparancsolták. Valahányszor efelett
elgondolkodozom, mindig örülök, hogy egyik sem lettem, hanem gésa vagyok.
Nagy szerencse gésának lenni és örülök, hogy apám ezt a foglalkozást választotta
számomra. Tizenegy éves voltam és a legszebb leány a fudzsiszavai leányiskolában.
Atyám egy asztalosnál dolgozott és pénzt akart, hogy önállósítsa magát.
Felvett ötszáz jen kölcsönt egy tiszteletreméltó gésajában és engem helyezett el
zálogul. A megállapodás az volt, hogy tizenöt év múlva az adósság le lesz törlesztve
és én szabad leszek. Apám így vehetett magának egy szép boltot és engem
felneveltek. Ismerem az irodalomtörténetet, játszom több hangszeren, tudok teát
készíteni és főképpen tudom a szokásokat, taníthatnám is a jó modort.
Gésa vagyok, ez a szó azt jelenti: művésznő. Szép ruháim vannak és van zsebpénzem
és csak előkelő urakkal érintkezem. Én szerencsésebb vagyok és rangban feljebb
jutottam, mint nővéreim, akik a faluban maradtak. Ezt akkor tapasztaltam, mikor
tavaly télen beteg voltam és utána néhány hétre hazautaztam. Az egész falu úgy
tisztelt, mint valami híres embert.
Éppen azért valahányszor Aszakuszában vagyok, sohasem mulasztom el, hogy
Kvannon istenasszony templomában áldozzak. Gondolják meg, ha apámnak, nem
akkor, de mondjuk hat évvel később lett volna pénzre szüksége, mikor már tizenhét
éves voltam, akkor már nem tanulhattam volna ki a gésa mesterséget és apám
kénytelen lett volna egy dzsorójába adni. Ott ugyanolyan tiszteletreméltó mesterséget
folytattam volna, de az sokkal fárasztóbb és nem ilyen előkelő.
Most azt kérdezik önök tőlem, vajon a gésa kisasszonyok szerelem nélkül élnek?
Dehogy. Ez teljesen a természet törvényei ellen volna. Miért maradjon egy leány
szűz, ha testileg kifejlődött? A szüzesség nevetséges, egyetlen érdeme, hogy nehéz
megtartani. Minden gésának van barátja. Ám a férfiak minket nem tartanak el,
legfeljebb csak ajándékokat kapunk tőlük. Ez az igazi szerelmi viszony.
Vannak gésák, akik titkolják szerelmüket. Ez azért van, mert szeretőjük nem elég
előkelő. Ezt a tulajdonosnő nem szereti. Mások szeretnék magukat elvétetni gazdag
öreg urakkal. Ez azelőtt elég gyakori eset volt. Ma inkább csak kiváltják az urak a
gésákat és eltartják őket.
Nekem szép fiatal szerelmesem van, akire büszke vagyok és akihez hű is vagyok. Ő
nagyon jó hozzám és én őt nagyon szeretem. Szép magas, erős és gyöngéd. Csillogó
egyenruhája van, de sajnos mikor velem van, a polgári ruháját veszi fel. A Hadi
Tengerészeti Akadémia növendéke, két évvel idősebb mint én, de egészen
tapasztalatlan. Anélkül, hogy éreztetném vele, mindenben én vezetem és ő hallgat is
rám.
Én már évek óta veszek részt hivatalosan banketteken és ott az ember annyi
mindenfélét hall, hogy mégis csak tanul valamit. Míg ő még soha sem volt olyan
vacsorán, ahol hölgyek is részt vettek.
Csaknem minden vasárnap szabad napja van és akkor együtt elmegyünk valahová. Az
úton nemigen beszélgethetünk, mert a vonaton úgy kell tennie, mintha nem ismerne.
Azután, ha a városban vagyunk, az illem úgy kívánja, hogy három lépéssel mögötte
menjek. Ügyelek, hogy ruháján ne legyen ránc és én viszem a fényképezőgépet és a
menetrendet. Ez mindig büszkeséggel és örömmel tölt el. A kirándulás vége mindig
az, hogy egy szállodába megyünk, de barátom még ott sem beszél sokat, mert ő nem
beszédes, de nagyon kedves.
Amennyire csak lehet, mindig változtatjuk a kirándulás helyét, mindig új festői
tájakat keresünk fel, de mindig félek. Barátom olyan szeles és vakmerő. A
vízeséseken gyalog akar átmászni. Minden sziklára felkapaszkodik és mikor a tetején
van, hív, hogy jöjjek én is fel. Meg sem merek mozdulni. Ha fel akarok mászni, fejjel
lefelé lehajol és úgy húz fel. Ha nem akarok felmenni, azzal fenyeget, hogy leugrik
értem. Mindig azt mondja, hogy legszebb volna, ha együtt lezuhannánk és
meghalnánk.
Nem olcsó dolog az, egy gésakisasszonynak a lovagja lenni. Éppen azért a gésáknak
rendesen öreg barátaik vannak, mert a fiataloknak nincs pénzük. Az én barátom az
más, az gazdag. De mit kell neki egy vasárnap kiadni. A szállodát, a riksát, a kis
ajándékokat, amiket lépten-nyomon vesz nekem nem is számítom. De mert egész
napra vált ki, harminc jent kell fizetni a gésajában. Én az első osztályba tartozom és
ez a tarifa. Ezért tulajdonképpen csak azt kérhetné, hogy énekeljek, táncoljak előtte,
vagy nevessek és szórakoztassam, de semmi egyebet. Természetesen én semmit sem
tagadok meg tőle.
Elfelejtettem még mondani, hogy luxusadót is kell értem fizetni, mert most minket
luxus tárgyaknak tekintenek. Ez nagy igazságtalanság. Mi szükségesek vagyunk.
Nélkülünk mi lenne Japán? Az urak, akikkel beszélgettem erről, mind ezen a
véleményen vannak. És az adó mégis fennáll.
Barátomnak így éppen csak annyi pénze van, hogy fedezi a mi kirándulásainkat.
Természetesen szeretnék vele találkozni az én szabad napjaimon is, mikor nem kell
értem fizetni, de ha ezt a tulajdonosnő megtudná, abból bonyodalmak származnának.
Óvatosságból nekem sohasem adnak vasárnap kimenőt. Mégis igyekszem
csökkenteni barátom költségeit. Így az én 20% nyereségemet neki nem kell
megfizetni. Azt mondom neki, hogy ő mint állandó vendég, ezt nem fizeti. És annyira
szerelmes, hogy ezt elhiszi.
Nos, most már tudnak mindent rólam. Ezért szeretnék annyira egy fényképezőgépet.
A barátomnak ugyan van egy és azt fel is ajánlotta nekem, de nem fogadtam el.
Először nem akarom őt megfosztani, azután az övé kicsi. Én pedig újat akarok.
Tegnap este hat gésa kisasszonyt kértek az Umemacuja szállodába. Rajtam kívül még
négy a mi gésajánkból került ki. Kicsi Tavasz kisasszony, a mi vezetőnk, köztünk a
legidősebb és ha bárhova megyünk csoportban, ő ügyel fel ránk. Nem irigykedem rá,
mert igazán jó hozzánk. Aztán velünk jön még Kicsi Szilva kisasszony, aki a legjobb
barátnőm és még két egész fiatal lány, Kicsi Teknőc és Kicsi Glicinia kisasszony.
Ezek még kissé ostobácskák. A hatodik gésa Kicsi Erdő kisasszony, a szomszéd
házból való. Ő arról nevezetes, hogy még szűz és minden férfit visszautasít. Persze
azért, mert ő csak nőket szeret. Ez nekem nem nagyon tetszik. Egyszer-kétszer nem
mondom, de állandóan!
A mai estélyen nem lesznek sokan, úgy tudom, csak négyen, öten, de nagyon
szertartásos vacsora lesz. Egy idegen úr tiszteletére rendezett bankett. Ez még
sohasem fordult elő. Már előre is izgatottak vagyunk.
Hasonló körülmények közt még csak egyszer voltam idegen úrral együtt. Jokohamai
urak hoztak egyszer magukkal automobilon egy amerikai urat. Az egész idő alatt egy
szót sem szólt, de szünet nélkül ürítgette a poharát. Én négy pohár után jókedvű
vagyok, ennek húsz meg se kottyant. Harminckét pohárral ivott meg és egy szót sem
szólt. Igaz, hogy nem tudott japánul, de az urak megtanítottak, hogy mondjuk neki,
"Szan-kiu", vagy "Ailoviu", ami az ő nyelvükön nagyon udvarias. És hacsak ő annyit
mondott volna, hogy "Jesz", mi megértettük volna.
A tegnapi idegen valami egész más volt. Hadd mondom el. A tiszteletreméltó meleg
fürdő után az urak felöltöztek és délután négy órakor, közvetlen vacsora előtt, európai
szokás szerint kávét ittak. Mi bementünk hozzájuk, sürögtünk-forogtunk, segítettünk
mindenben és így ismeretséget kötöttünk.
Ismertem azt az urat, aki a bankettet adta. Igen gazdag gyáros, Tokióban. Adzabu
városnegyedben lakik, ami nagyon előkelő. Ott volt még Jamagucsi úr, aki állítólag a
kormány tagja és Takamori, egy fiatal mérnök, aki igazán nem érdekel. Legelőször is
mélyen meghajoltam Kamei tanár úr előtt. Ő a vadállatokról való ismereteivel
egészen elkápráztatta az idegen tanárt. Az ily tiszteletreméltó tudósok az ország
dicsőségét növelik és éppen azért a legnagyobb hódolattal vagyok iránta.
Titokban, de kíváncsian vizsgáltam az idegen urat. A bőre valóban fehér volt, de nem
olyan fehér, mint az enyém, mert az én arcomon állandóan három réteg tejkrém van.
A termete ellenben imponált. Mindnyájan elégedetten szemléltük. De a modorról
fogalma sem volt. Az estély mozgalmasnak és érdekesnek ígérkezett.
Az ügyetlenségek sorozata azonnal megkezdődött. Az idegen úr azzal kezdte, hogy
leöntötte a kezét és engedelmet kért, hogy a fürdőszobába mehessen. És tudják, hogy
miért tette? Hogy megnézzen a tiszteletreméltó meleg fürdőben három nőt, akik
fürödtek és egy csecsemőt fürösztöttek. Mintha nem láthatna ilyesmit mindennap és
bárhol. Az idegen úr azonban nemcsak látni akarta ezeket a hölgyeket, de bizonyos
szándékból őket ide is rendelte. Nos, ezek a hölgyek a Rjogoku negyedben laknak, a
társadalom legalacsonyabb rétegéből valók. Hogy lehet ilyenekkel mutatkozni és még
hozzá közülük az egyik férjes nő! Hát hallottak már ilyet?
Csak látni kellett ezeknek az uraknak az arcát, mikor engedelmet kért, hogy a
fürdőszobába mehessen. Le voltak sújtva, ez főleg abból látszott, hogy egyszerre
szinte gépiesen udvariaskodtak. Ám, ha éjjel az a dolog valóban megtörténik, örökké
nevetségessé teszik magukat. Minket a dolog nem érintett, sőt szemünkkel intettünk
is egymásnak és mulattunk.
Két legidősebb nővérünk Kicsi Erdő és Kicsi Tavasz kisasszony érdekes fogadást is
kötöttek. Kicsi Erdő kisasszony azt állította, hogy az idegen úr csak az egyik
idehívott hölggyel fogja tölteni az éjet. Kicsi Tavasz kisasszony pedig ellenkezőleg
bizonykodott, hogy azért hívott ide ily nagy tömegben nőket, hogy azokkal töltse az
éjet, mindegyikkel. Nyugaton ilyesmi gyakran megtörténik. Sőt ott ez a szokás.
A fogadás abban állott, hogy aki elveszti, megfésüli a másikat, a legközelebbi
fejmosás után. Nem kis dolog egy gésa kisasszonyt megfésülni. A sok hajtű
összeszurkálja a kezünket és az illatos olajtól ragadós lesz az ujjunk. A nyertes az
egész idő alatt ott térdel a tükör előtt és nincs egyébre gondja, mint ellenőrizni a
munkát és a legkisebb hibánál az egészet lebontatja és addig kell újra kezdeni, míg
minden nem kifogástalan.
Visszatérve az idegen úrra, meg kell jegyeznem, hogy valóban leöntötte magát, mert
nem tud térdepelni mint más ember, hanem ülve ivott, ami lehetetlen.
Mizu-szan azonnal hozott vizet és le akarta törülni az idegen úr karját és Kicsi Szilva
kisasszony odaszaladt neki segíteni. Kicsi Szilva kisasszony, mi tudjuk, hogy mit
jelent ez a túlbuzgóság.
Végre fél ötkor az urak kiitták a kávéjukat és eldobták szivarjaikat és bevonultak a
bankett-terembe. Meg kell vallani, a látvány, mely elénk tárult, hatásos volt. A szép
világos terem közepén két sorban öt vánkos volt lerakva, előttük öt szép vörös lakkos
tálca, faragott lábú, alacsony asztalkákon.
A főhelyen az idegen úr volt a tokonomával (alkóv) szemben. Közvetlen mellette
Kamei tanár térdelt, jobbra tőle Jamagucsi úr. Utána Takamori úr következett és a
gyáriparos, aki a vendéglátó gazda volt, a legszerényebb helyet foglalta el.
Az idegen úr éppen szemben volt azzal a hellyel, ahol mi táncolni fogunk. Mikor az
urak mind elhelyezkedtek, szembe velük mi is letérdeltünk. Mindenekelőtt
megtöltöttük poharaikat szakéval. Most az ünnepélyes pillanat következett:
kezdődtek a felköszöntők.
Legelőször a gyáriparos úr beszélt. Amit mondott, az nagyon udvarias volt.
Elmondta, hogy barátai és szerény csekélysége mily nagy megtiszteltetésnek veszik,
hogy ily kiváló és nagytekintélyű idegen úr társaságunkhoz leereszkedett és kívánta,
hogy érezze jól magát körükben és ürítette poharát annak a küldetésnek sikerére,
mely őt Japánban és a mi körünkbe hozta.
Utána az idegen úr beszélt. Mindjárt az első szónál a kezünket a szájunk elé kellett
tenni, nehogy elnevessük magunkat. Úgy beszélt, mintha közönségesen beszélne.
Még csak semmi túlzás és semmi udvariasság sem volt a szavaiban. Mindnyájan
elámultunk. Szerencsére nem tudta japánul folytatni, átcsapott az angolba. Jamagucsi
úr, aki tökéletesen beszél angolul és amerikaiul, rögtön átfordította nekünk.
Az idegen úr azt mondta, hogy őt a Népszövetség erkölcsi osztálya küldte ki, hogy
vizsgálja meg a nők, de különösen a fiatal lányok erkölcsi helyzetét azokon a
gyarmatokon, melyek újabban Japán fennhatósága alá kerültek. Kutatásának első
állomása a polinéziai szigetek lettek volna, de útközben a hajón olvasta, hogy az
előtte ottjárt népszövetségi bizottságot a szigetlakók felfalták. Így ő Tokióban megállt
és kérdést intézett a japán kormányhoz, hogy nem volna-e célszerű a bennszülöttek
táplálkozását más alapokra fektetni? A japán kormány a kérdést azonnal magáévá
tette és újabb intézkedésig elrendelte, hogy a kolóniákra kimenő bizottságokat
kizáróan sovány emberekből állítsák össze. Addig is, míg ily módon talán az
ottlakóknak elmegy a kedvük a fehér húsevéstől, neki azt ajánlották, hogy várja meg
a fejleményeket Tokióban. További utasításokért saját kormányához fordult.
Tekintettel arra, hogy a Népszövetség erkölcsi alosztálya, a most ülésező Béke-
konferencia alatt nem ülhet össze, mert ennek alelnöke a bolíviai köztársaság feje és
az, jelenleg a Chilével kitört háborúban van elfoglalva, nem is tehet egyebet, mint
várakozó álláspontot foglal el. Közben azonban, nehogy a genfi irodáját feloszlassák
és sok szegény írógépkisasszony állás nélkül maradjon, szorgalmasan küldi be
jelentéseit. Utóbbi időben már annyi jelentést küldött, hogy kénytelenek voltak egy új
titkárnőt felvenni, aki a jelentésekről jelentést fog tenni, a szakosztály másod-
alelnökének, mihelyst ez ki lesz nevezve. Így a Népszövetség munkája csorbát nem
szenvedett.
Vége volt és végre kiereszthettem a lélegzetemet. A beszédnek nem volt semmi
értelme, még udvarias sem volt, de azért szívszorongva kísértem minden szavát.
Mindig így vagyok a banketteken. Figyelek a beszédekre, hátha tanulok valamit. Az
idegen úr bizonyára nagy tudós a hazájában, csak az a kár, hogy ismeretségeit a
Rjogoku városnegyedben köti.
Jamagucsi úr még megköszönte az idegen tudós úr szavait és ezzel véget ért az ünnep
komoly része. A gyáriparos úr, akit a gallérja már régen bántott, elkiáltotta magát,
hogy azért jöttünk ki a szabadba, hogy itt kényelmesen, jól érezzük magunkat.
A szolgáló-kisasszonyok a folyosón, a kimonókkal a kezükben e jelre vártak. Hirtelen
előszaladtak és egy szempillantás alatt levetkőztették az urakat és rájuk adták az éjjeli
kimonójukat, ami oly kényelmes és kellemes ruha.
Nekünk persze, hogy az uraknak tessünk, gazdagon fel kell öltöznünk, viselni a bő,
súlyos obit és fejünkön hordani a tornyos hajviseletet. Kis Teknőc kisasszony,
hajában egész csengettyű zenekart hord.
Megkezdődött a vacsora. Vagyis felszolgálták az ételeket, de az urak nem nyúltak
semmihez. Ugyanis, ha szabály is az, hogy a vendéglátó gazda felhordatja az asztalra
a jobbnál jobb ételeket, az urak ezekhez nem nyúlnak, hogy megmutassák, hogy
minden örömük a házigazdájukkal való társalgásban van és nem abban, hogy
étvágyukat kielégítsék. Az itallal persze ez nem így van. Inni szokás, sőt kötelesség.
Az idegen úr ezt nem tudta és nekiesett az ételnek. Éppen egy tojást akart megenni,
ami nem is enni való, mert csak a tálat díszíti. De nem tudott enni a mi pálcikáinkkal
és hogy vége legyen a szánalmas próbálgatásainak, behoztak neki egy kanalat.
A hangulat az egész vacsora alatt szánalmas volt. Az urak tüntetően a
Népszövetségről beszéltek. Nem tudtam megérteni, hogy mi az mi lehet, de azt
láttam, hogy az urak sem igen tudták. Titokban mindenki a rjogokui kisasszonyokra
gondolt, akik most néhány szobával távolabb - kétségkívül szintén az asztalnál
térdelnek és tiszteletreméltó rizst esznek.
Cigaretta és egy kis tálcán izzó parázs volt minden úr előtt, de nem szívtak és
bennünket sem kínáltak cigarettával, ami a legelemibb udvariasság lett volna. És amit
nagyon rossz jelnek vettem, az urak keveset ittak.
Az idegen úr úgy viselkedett, mint egy tengerihal-kereskedő fia. Azt csak tudhatta
magáról, hogy ő itt az ünnepelt vendég. Különben láthatta azt abból is, hogy a két
legidősebb gésa kisasszony, Kicsi Tavasz kisasszony és Kicsi Erdő kisasszony mellé
térdelt. Ez a legnagyobb kitüntetés, mert mind a két gésa kisasszony már nagyon
híres. És az idegen úr mégis mindig felénk, jelentéktelen és még fiatal gésák felé
nézett. Hát ez nem illik. Továbbá az a szokás, hogy mikor a gésa kisasszony megtölti
egy úr poharát szakéval, az legalább egyszer megkínálja a figyelmes töltögetőt.
A gésa kisasszony nem is távozhat el az úr mellől, míg az úr meg nem kínálta,
szakéval. Ám az idegen úr ezzel nem látszott törődni, mondom, folytonosan ránk,
fiatal gésakisasszonyokra nézett.
Én nem szoktam magam az előtérbe helyezni, szívesen ülök az asztal végébe, ahol a
fiatal urak foglalnak helyet. Odatérdeltem Takamori úrral szemben, aki rögtön
elkezdett mindenféle történeteket mesélni, amikről csak ő képzelte, hogy
mulatságosak. Persze udvariasságból mosolyognom kellett. Feltűnő, hogy az urak
csaknem mind szellemesek szeretnének lenni és majdnem sohasem azok.
A múltkor is hogy jártam. Töltöm a szakét egy úrnak és ő elmeséli, hogy Pariba
megy, a Furanszu császárság vidám fővárosába. Erről a városról sokat hallottam és az
az úr megígérte, hogy majd hoz nekem onnan valami szép ajándékot. Persze ez csak
olyan beszéd volt, de nagyon udvarias és én megköszöntem. Arra találgatni kezdte,
hogy mi lenne a legolcsóbb. Ez már nem volt udvarias, de egy cseppet sem. Hogy
éreztessem vele, azt mondtam, hogy hozzon egy fogpiszkálót. Azt hittem, hogy ebből
meg fogja érteni, hogy mi a véleményem róla, de nem értette meg és azt mondta,
hogy egy cseresznyeszárat fog hozni, ha ingyen juthat hozzá.
Ez már gorombaság volt és az első alkalommal faképnél hagytam.
Hisz mondhatta volna nekem azt is, hogy elhozza ajándékba a híres tornyot, mely
Pari városában van és amely állítólag még magasabb és szebb, mint a dzsunikai
Aszakuszában, ami tizenkét emeletes torony. És ha még hozzátette volna, hogy ezt
selyempapírosban összehajtogatva fogja elhozni, hát még az is szellemes lett volna és
nevetni tudtam volna.
Takamori úr, éppen mert akar, nem tud szellemes lenni. Elmesélte nekem, hogy egy
tiszteletreméltó volt miniszter egy nagy gyémántot ajándékozott egy híres tokiói
gésának. Ő pontosan ennek a gyémántnak a mását hozta el nekem ajándékba, de
útközben, ahogy kivette a zsebkendőjét leejtette és az elgurult. Szörnyen
bosszankodtam ezen a beszéden, mert nem szeretem, ha gúnyt űznek belőlem. A
szokottnál mélyebben meghajoltam és vigasztalan szavakat mondtam a pótolhatatlan
veszteségért, hogy megértse mire becsülöm szellemességét. Mihelyst tehettem,
otthagytam és Jamagucsi úr elé térdeltem. A fiatal Takamori úr nálam nem ért célt.
Ő azt hiszi, talán, hogy mi nem olvasunk újságot. Hisz ez volt ma az egyetlen érdekes
hír a Hi-no-deban.
A bankett vége felé közeledett és készülni kellett a zenei betétre. Nekem és Kicsi
Szilva kisasszonynak nem volt szerepünk az első számban, tehát az urak közé
térdeltünk, hogy egy kis vígságot vigyünk a társalgásba. A hangulat még mindig
fagyos volt. Mindenki szívszorongva gondolt a közelgő éjszakára.
A két legidősebb gésa kisasszony mandolinjukat hónuk alatt tartva az emelvényre
mentek. Előttük letérdelt a két fiatalabb gésa, maguk elé tették a csengettyűket és a
két nagy dobot. Előre tudtam, hogy az Ecsigosisit fogják játszani, ez nemzeti zenénk
egyik leghíresebb darabja. Nyolc év óta úgyszólván minden este játszom, vagy
hallom. Mindig gyönyörködöm benne és az urak is örömmel hallgatják.
Mindjárt az első ütemnél, mikor a dobok beleszólnak, tudtam, hogy el fogják hibázni.
Pedig igazán nem nehéz a dobokat kezelni. Fiatal koromban négy éven át én voltam a
zenekar dobosa. Nagyon érdekes mesterség. A zenekarban a legelöl áll. A dob mellé
térdelünk és két kezünkben vízszintesen tartjuk a dobverőket. Az egyik szemünkkel
várjuk a jelt, vagy figyeljük a végütemet, a másikkal lopva tekintünk a dobra, mint
egy félelmetes nagy állatra, mely ránk mordulhat. Köszörüljük a torkunkat, hogy
megjöjjön a bátorságunk és a kellő időben belevágunk, de a következő pillanatban
vissza kell kapni a verőket, mert különben olyan dübörgés támad, mely elnyomja az
egész melódiát. Ez történt most is.
Az urak nem vették észre, vagy örültek, hogy a nagy lármában nem kellett
beszélgetniök. Ebben a pillanatban megjelent ugyanis Mizu-szan kisasszony, a
szolgáló. A füstölőket hozta, mely a szúnyogokat kergeti el. Zeneszámok ideje alatt
rendesen nem szoktak ki-be járni. Ebből tudtam meg, hogy valami nagyon fontos
esemény történt. Mizu-szan szembe velem letérdelt és mialatt a tömjénrudacskákat
meggyújtottam, megsúgta nekem, hogy a hölgyek közül egy, miután evett egy
keveset elhagyta a szállodát. Tehát most már csak két hölgy maradt. Úsztam a
boldogságtól, esélyeim a fogadás megnyerésére emelkedtek. Ugyanis én is fogadtam,
hogy a fogadást Kicsi Tavasz kisasszony fogja megnyerni. Kicsi Szilva kisasszony,
aki mindig ellentmond, most is ellenem fogadott. Úgy kell neki! Tíz perc múlva majd
hallani fogjuk a másik hölgy távozását is és akkor a fogadást megnyertük.
Mizu-szan Kicsi Szilva kisasszonynak is elmondta a hírt. Ez nem érintette
kellemesen, amit nem is tudott leplezni. Kicsi Tavasz kisasszonnyal összenéztünk,
intettünk, hogy megértettük egymást, de ez kizökkentette az ütemből. Elöl a
kislányok szintén elvesztették az ütem fonalát és találomra belevágtak a nagy dobba.
Lett ebből olyan hangzavar, hogyha az urak figyeltek volna, a legnagyobb szégyen ér
minket. Szerencsére nagy lárma és tetszésnyilvánítás közt ért véget a zeneszám.
Gyorsan a másik szobába mentünk és kimonót váltottunk. Kicsi Tavasz kisasszonnyal
megbeszéltük a helyzetet. Esélyeink jól álltak, csak jó lett volna, ha a másik hölgy is
eltávozott volna.
Most szép sorjában felálltunk, mindnyájunkon új kimonó és széles arany brokát obi
volt. Mizu-szan egy tálcán minden úr számára egy-egy fekete-piros lakkozott csészét
hozott, melyben illatos alga leves párolgott. A csészét kezünkben tartva, vonultunk el
a vendégek előtt.
Én mentem legelöl, hogy az asztal végén ülő fiatal Takamorit szolgáljam, de
illendőségből előbb az egész asztalt meg kell kerülni. Utánam sorjában a többiek
következtek. Kicsi Tavasz kisasszony, aki köztünk a legidősebb, az idegen úrnak
fogja adni a csészét.
Amint az idegen úr mellett elhaladtam, intett nekem, hogy térdeljek le előtte és adjam
neki a levest. Micsoda neveletlenség! Hogy szabad egy sort megzavarni. A
tetszésnyilvánításokat nem a szertartások ideje alatt kell megtenni! Elfutott a méreg
és szó nélkül tovább mentem. Különben az egész jelenetnek nem volt semmi
jelentősége, mert még Kicsi Szilva kisasszony is - aki a barátném, azt állítja, hogy
nem látott semmit. Ez ugyan lehetetlen, hisz közvetlen utánam jött. Dehát ez ellen
nem lehet semmit sem tenni. Az idegen úr majd megfúlt, mikor a levest itta, mert az
alga megakadt a torkán. Az idegenek úgy látszik nem tanultak enni. Nem tudják az
algát a pálcikával vissza kell tartani és úgy inni a levest.
A gyáriparos úr intett és most behoztak az idegen úr számára bádogdobozokban
olajos húsokat, halakat és mindenféle ételeket és egy üveg Bordó-bort. A legnagyobb
neveletlenséggel, nekiesett az ételeknek és mindenből evett. Csak a Bordó-bort köpte
ki, úgy mint a levest.
Én nem tudtam magam visszatartani és a legyezőm mögött elnevettem magam.
Kamei tanár úr előtt térdeltem, ő azt hitte, hogy a teozófikus magyarázatain nevetek,
és ő is elkezdett nevetni.
Az idegen úr észrevette, hogy nevetek és felém fordult és megkérdezte a nevemet,
meg, hogy hány éves vagyok és hogy milyen hónapban születtem. Ha még tovább
kérdez, talán azt is megkérdi, hogy hány fogam van. Azt feleltem volna, hogy annyi,
hogy nem tudom megszámolni. Még ha a tükör előtt vagyok és úgy számolom, akkor
is mindig belezavarodom.
Természetesen nem válaszolhattam, mert Kicsi Tavasz kisasszony térdelt vele
szemben. De ő udvariasan megmondta a nevemet és a koromat. Erre felém fordult és
a poharát nyújtotta, hogy igyam a szakéból. Egy darab süteményt is adott és intett,
hogy azt mártogassam a szakéba.
Hát ehhez mit szóljak! Csak nem sértem meg idősebb gésa nővéremet és ez
tiszteletlenség lett volna a gyáriparos úrral szemben is. Hisz ő hívott meg minket, és
választotta ki külön az idegen úr számára Kicsi Erdő kisasszonyt. Azért magamban
mégis örültem, mert erre már nem mondhatja majd Kicsi Szilva kisasszony, hogy
nem látta. Lesz nagy vita a gésajában, de az igazságot végre mindenkinek el kell
ismerni. Igaz, hogy nem nagy dicsőség ilyen neveletlenség központjába kerülni, de
azért van eszünk, hogy ebből is előnyt húzzunk.
Diadalom nem tartott soká. Az idegen úr megkérdezte egy tiszteletreméltó
szolgálóleánytól, hogy a hölgyek a szomszéd szobában rendeltek-e maguknak
ebédet? A leány azt felelte, hogy igen, de még nem végeztek. Az idegen úr nem szólt
semmit, de egy percig várt és aztán kijelentette, hogy nem érzi jól magát. Nem fog
visszamenni Tokióba, hanem az éjet a szállodában akarja tölteni.
Látni kellett volna a hatást, amit ez a kijelentés az urakra tett. Egyszerre olyan lett az
arcuk, mint a villanylámpa, melyben félig kialszik az áram. Valamennyien a föld alá
szerettek volna süllyedni. Közeledett a katasztrófa. Az urak, hogy megértessék az
idegen úrral felháborodásukat, egymást igyekeztek felülmúlni a kétségbeesett
szánakozásokkal.
Annyira belemelegedtek a vigasztalásba, és tanácsadásokba, hogy valósággal útját
állták annak, hogy kimehessen. Kicsi Tavasz kisasszony odaszaladt hozzá és néhány
Jin-Tan-pirulát adott neki, ami a legbiztosabb szer az ilyen esetekben. A fogadásom
ügye kezdett rosszul állni és Kicsi Szilva kisasszony hunyorgatott a szemével. Ezt
nem fogom elfelejteni legjobb barátnémnak.
Az ebédnek vége volt, még csak a tiszteletreméltó rizst hordták körül. Az urak ebből
mind ettek, hogy utána böföghessenek, hogy megmutassák a házigazdának, olyan jó
ételeket hordatott fel, hogy nem tudtak ellenállni és elkövették azt a neveletlenséget
és torkig jóllaktak. Természetesen nem mindenki tud böfögni, de legalább mindenki
próbál. Az idegen, aki valóban evett és könnyen böföghetett volna, ha tudta volna,
hogy mi az udvariasság, meg sem próbálta.
Most ismét rajtunk volt a sor. Hogy hivatalosan is jelezzük, hogy vége az ebédnek
egy táncszámot készültünk előadni. Az idősebb nővéreink mandolinjukkal körbe
ültek, a két legfiatalabb az előtérben helyezkedett el. Kicsi Szilva kisasszony és én a
középre álltunk, mi fogjuk a táncot előadni.
A zene a kapporét kezdte játszani. Tudtam, hogy ez fog következni, ez a leghíresebb
táncszámunk. A szövegét az urak nagyon szeretik, kívülről tudják. A táncot ismerik és
ha jókedvűek, az ütemet verik, a fejükkel, a kezükkel, a karjukkal, a törzsükkel, a
lábukkal. Ha sokat ittak, fel is jönnek hozzánk és táncolnak velünk, de mi ezt nem
nagyon szeretjük.
Mindjárt a zene első ütemeinél éreztem, hogy megint el fogják hibázni. A dob szava
nem hallatszott elég jól és a ritmus bizonytalan volt. Nem tudtam táncolni.
Ugyanazokat a mozdulatokat kellett tennem, mint Kicsi Szilva kisasszonynak.
Először felváltva a lábunkat lóbáljuk a föld felett, mintha számokat akarnánk a
homokba írni. Ez csak azért van, hogy megmutassuk, hogy a kimonónk alsó rajza
illik alsókimonónk fodoraihoz. Azután oldalt fordulunk, lassú, hosszú mozdulatokkal
lóbáljuk a karjainkat és más mozdulatokat is teszünk. Ez azt akarja jelezni, hogy
evezünk és vitorlákat kezelünk. Mert a kappore egy hajó, mely mandarinokat visz.
Mialatt mi hajlongunk és hadonászunk, a többiek énekelik a szöveget. Azután három
lépést előre kell tenni, hármat hátra, megint hármat előre, akkor háromszor
összecsapjuk a kezünket és éles hangon egyszerre elkiáltjuk: kappore. Ebben a
pillanatban belépett Hana-szan és izgatottan körülnézett. Dúlt arcából rögtön láttam,
hogy valami rendkívüli történhetett. Két ujját felemelte és intett is, hogy kettő. Nem
értettem semmit, de Hana-szan, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. A
folyosón Kicsi Tavasz kisasszonynak a háta mögé bújt és úgy mesélte el a történteket.
A zene azonnal elhallgatott, hogy a többiek jobban hallják a susogást. Én teljesen
elvesztettem a taktust és elmaradtam Kicsi Szilva kisasszony mögött, aki az egészből
semmit sem vett észre és tovább forgott. Én tétován bukdácsoltam jobbra-balra, aztán
mintha mi sem történt volna, befejeztem a táncot.
Botlásomnak nem lett volna semmi következménye. A zenészek nem törődtek velem,
a gyáriparos úr nem volt a szobában, úgy látszik, kiment a szállodásnéhoz a számlát
kiegyenlíteni. A többi úr rám se nézett, kivéve az idegen tanárt, aki nagy szemeket
meresztett rám. Ám nem láthatott semmit, mert tiszteletére az elektromos
reflektorokat egyenesen az ő szeme közé irányították. Úgy prüszkölt a
fénysugaraktól, mint más a törött borstól.
Sajnos azonban kint a folyosón egész csomó ember verődött össze és nézte a táncot.
Ott volt a szálloda öreg masszőrje, öt tiszteletreméltó szolgáló, köztük egy, a
szomszéd szállodából, de ott volt Mizu-szan is, aki irigykedett, hogy Hana-szan jött
el elmondani a fontos hírt és nem ő és most bosszúból el fog árulni a szállodásnénak,
az viszont egész biztosan el fogja mondani a gésaja tulajdonosnőjének. Ez pedig nem
érti a tréfát. Lesz nekem holnap mit hallgatni.
De hadd mondjam el, hogy mi történt. A férjes nő és a barátnéja a kisasszony, a
szúnyoghálót és a matracokat kérték, mind a ketten le akartak feküdni. A
fogadásomat így már elvesztettem. Kicsi Szilva kisasszony már bocsánatot is kért,
hogy velem ellenkező véleményen volt. Tajtékoztam a dühtől, de nem mutattam. Van
bennem erkölcsi érzék és gondolatban Fudo-szamához (bosszúálló istenség)
imádkoztam, hogy ne engedje, hogy az idegen úr a házas nőhöz közeledjen és
elégedjen meg a fiatal leánnyal.
Az asztalbontás ideje következett. Már leszedték a tálcákat és az urak még mindig
reménykedtek valami rendkívüliben - valami óriási szúnyograj érkezésében, mely
meg fogja akadályozni az idegen urat sötét szándékának kivitelében. Tudtam, hogy
ma este nem maradunk soká. Elmaradnak a vacsora utáni kis játékok és amit
leginkább sajnáltam, a szépségverseny. Ez úgy történik, hogy a gésák sorban
letérdelnek, az urak végig vizsgálnak és rendesen én kapom a legtöbb szavazatot. A
győztest azután ünneplik. Most minderről szó sem lehetett. Szótlanul, tanácstalanul
álltunk mi is. Kis barátnéim, hogy unalmukat elűzzék, mindenféle
bűvészmutatványokkal szórakoztak. Kicsi Szilva kisasszony például egy nyitott
legyezőt tartott egyensúlyban az ujja hegyén. Ezt csinálja utána egy férfi!
Én Jamagucsi úr mellett térdeltem, aki az idegen úr szavait tolmácsolta nekem.
Nagyon tetszett neki a tánc és úgy találta, hogy nagyon szépen adtuk elő. Különösen
én ...
És most bekövetkezett az óriási esemény.
Az ajtóban megjelent a szállodásné és szemével intett, hogy beszélnivalója van
velem. Udvariasan felkeltem és kiosontam a szobából. Bosszút esküdtem Mizu-szan
ellen, mert tudtam, hogy elfecsegte ügyetlenségemet.
Egy üres szobába mentünk, hol szemben egymással letérdeltünk. A szállodásné
köszöntött: azzal háromszor lassan leborultunk a földre, orrunkkal érintve a gyékényt
és szünet nélkül bókolva egymásnak. Még mindig nem tudtam, hogy mit akar. Végre
félig felemelkedve a földről elmondta nekem, hogy az idegen úr sajnos nem érzi jól
magát és az éjet is az ő érdemtelen szállodájában fogja tölteni. A gyáriparos úr
azonban, hogy megtisztelje fenséges vendégét azt szeretné -, hogy maradjak még
egy-két órát az idegen úrral, hátha hallani kívánna egy-két klasszikus japán dalt -
mandolin kísérettel.
Ez a beszéd felháborított. Ennél gorombább formában már igazán nem lehet ajánlatot
tenni valakinek, hogy összeálljon valakivel, akit aznap mutattak be neki és méghozzá
egy napnyugati úrral!
Mert ha csak zenéről lett volna szó, meg sem kérdeztek volna. Ám mivel
előfordulhat, hogy éppen valami bajom van, hát azért kérdeztek. Szerencséje, hogy
sűrű fehér krém fedte az arcom, mert különben láthatta volna, mint öntötte el a
pirosság.
Mélyen leborultam és a fejemet a földön tartva egy végtelen hosszú mondatba
kezdtem, melynek nem volt semmi közvetlen kapcsolata a mondottakkal, de a végén
mégis kijött az, hogy ebből a rizstésztából nem eszem és hogy forduljon más
tiszteletreméltó kisasszonyokhoz.
Arra a szállodásné, persze hiába, a jó szívemre akart hatni. Újra még udvariasabb
hosszú mondatokat kezdett és mindig zokogott, mikor a gyáriparos úr nevét kiejtette.
Ebből ki kellett, hogy találjam, hogy a gyáriparos úr nagyon restelli, hogy barátainak
egy olyan urat mutatott be, aki ennyire nem ismeri az illem és a jó ízlés szabályait és
a gyáriparos úr szeretné azt is, hogy tudtán kívül az idegen úr ne fokozza le magát.
Most már kezdtem érteni a szállodásnét. Végeredményben ő azt akarta, hogy
bizonyos urak kedvéért áldozzam fel magam, akikhez tulajdonképpen semmi közöm
sincs. A szállodásné nagyon szívén viseli a dolgot, könnyekig meg van hatva, zokog,
mert kereshetne ezen a dolgon. Mindjárt meg fogom mondani, miért zokogott úgy a
derék szállodásné.
Egy előkelő idegen úr, egy ünnepi ebéd után, ott marad éjjelre a szállodájában. Ez
rendben van. De ha megtudják, hogy ez az előkelő úr Tokió egyik külvárosában
hozatott magának nőket erre az éjjelre és még hozzá a legalacsonyabb osztályhoz
tartozó nőket, akkor másnap az egész sziget beszél róla. A szomszéd szállodásné, aki
leselkedik, még részletekkel és mert van bőven, csípős részletekkel fogja fűszerezni a
nem mindennapi zamatos történetet. A szálloda köznevetség tárgya lesz. A vendégek
a közelébe sem mernek majd jönni, mert attól fognak tartani, hogy az ő nevük is
belekeverődik a botrányos históriába. Még a gyáriparos úr kalapjait sem meri majd
senki sem hordani, mert mindenki tudni fogja, hogy ezek azok a kalapok, melyeknek
gyártójával ez a szégyenletes, nevetséges dolog megtörtént. De a szállodásnét persze
nem ez bántotta, hanem az, hogy a szállodája egyszerűen másodrendűvé
alacsonyodik.
Ellenben, ha az idegen úr az éjet egy gésa kisasszonnyal tölti, akkor az egészen más.
Azon a szálloda csak keres és az elegáns, sikamlós kis történetnek még külön pikáns
ízt fog adni, ami a szállodát előkelő és érdekes hírbe hozza. Ez előkelő dolog, mert
pénzbe kerül, sőt a pénz nem is elég, még viselkedni is kell tudni hozzá. És a
gyáriparos úr neve a közönség körében népszerű lesz, mindenki úgy tekint majd rá,
mint egy daimióra. Az idegen úrról is tréfás mosollyal, de nagy elismeréssel fognak
nyilatkozni. A szálloda vendégei mihelyst a hírt hallani fogják kíváncsi mosollyal
sietve fognak eljönni, hogy közvetlenül a szállodásnétól hallják a hihetetlen és
végtelenül mulatságos részleteket.
Éppen ezért beszélhetett a kocsmárosné, amit akart, hajthatatlan maradtam. Egyszerre
csak a derék asszony két hosszú zokogás közt, kinyögte, hogy a gyáriparos úr nem
néz az ajándékra. Ez más szóval azt jelenti, hogy kérhetek, amit akarok.
Ekkor megvillant a fejemben a gondolat, lelki szemeim előtt megjelent a gyönyörű
fényképezőgép, melynek nikkelén csillog és reszket a fény.
Be sem vártam a szokásos gondolkodási időt, leborultam a gyékényre és mialatt
fejemet a kezemre hajtottam, csak annyit mondtam: "78 jen 50".
Ez sok pénz volt, nagyon sok. Ez az ára annak a fényképezőgépnek, amelyet
kinéztem magamnak. Kodak No. 3 b, anasztigmatikus lencsével, különböző
távolságokra, pillanatfelvételekre beállítható, zöld bársonybélésű tokkal valódi nikkel
gombokkal és csavarokkal.
A szállodásné kis idő múlva felemelkedett, ami azt jelentette, hogy elfogadja az
ajánlatomat. Most arra kért, hogy várjam itt a szobámban, míg ő elmegy, hogy ebédet
hozzon számomra. Távozóban még azt mondta, hogy 80 jen lesz az ajándékom.
Annál jobb, gondoltam, a különbség fedezi a postaköltségeket. A szállodásné elment
és én magamra maradtam. Azonnal beláttam, hogy ostobaságot csináltam. Ha 20
jennel többet kérek, egy számmal nagyobb gépet vehettem volna, mellyel levelezőlap
nagyságú felvételeket lehet csinálni, ami nagyon mulatságos. Minden ismerősünknek,
sőt saját magunknak is küldhetünk képet. És a lapra egyszerűen ráírjuk, "új
fényképezőgépünkkel csinált felvétel".
Micsoda hatást kelt egy ilyen lap! Még a postán is megnézik és megjegyzik
maguknak a tulajdonos nevét.
Most eszembe jutott az idegen úr. Ha mással lett volna, bárkivel az urak közül az
eset, az nem izgatott volna. Mégis csak furcsa összeházasodni egy éjjelre egy idegen
úrral, aki olyan messziről jött hozzánk. Már a nyilvánosság előtt is olyan furcsa
viselkedést árult el, mi lesz kettesben? Kezdtem valósággal félni.
Két egész ellentétes véleményt hallottam eddig az idegen urakról. Az egyiket Kicsi
Szilva kisasszony egy barátnéjától tudom, aki egyszer véletlenül megismerkedett
Jokohamában egy skót tengerésszel. Azt mesélte, hogy ezek az emberek csak
kizárólag nyers húst esznek. A sok nyers húsevéstől bő vérük lesz, ami a szerelemben
rendkívüli erőt és vadságot ad nekik. Ez a részlet mindnyájunkra mély hatással volt.
A másikat Kicsi Teknőc kisasszony mesélte nekem. Nemrégiben Tokióban egy
banketten egy igen gazdag japán urat szórakoztatott, aki gyakran megy át Európába.
Ez az úr mesélte, hogy ott az urak nem mernek meztelen nőhöz közeledni. Azért is
van olyan kevés gyermekük. Ezt a félénkséget igyekeznek mindenféleképp legyőzni.
Így például a természetesnél kétszerte nagyobb meztelen nőalakot faragnak
márványból és ezeket a nyilvános kertekben helyezik el, hogy a kis gyerekek is
láthassák és később ne féljenek, de kedvet kapjanak a házasságra.
Azután még valami! Azt is hallottam, hogy Európában a hölgyek minden két órában
ruhát váltanak és ez a ruha, minél inkább közeledik az éjszaka, annál kivágottabb
lesz. Így például este, mikor férjüknek a tiszteletreméltó teát öntik a csészébe, a
ruhájuk a keblük felső részét engedi látni, vagy ha férjük azt jobb szereti, a hátukat a
nyaktól egészen le. Ez aztán felkelti férjükben a vágyat, hogy valamivel később még
többet is láthassanak, de úgy hallottam, hogy olyankor eloltják a lámpát.
Hát ez bizony elég furcsa. Mi akár felöltözve, akár meztelenül, mindig ki vagyunk
téve az urak támadásainak. És nem kell annak pont este lenni. Dehát ott azokban a
furcsa országokban, minden lehetséges. Ez magyarázza meg azt is, miért nyomtatnak
annyi képes levelezőlapot "Salon de Paris" védjeggyel, mit a német hajók egész
rakománnyal hoznak nekünk.
Ezek a kártyák mind nagyon szép - többé-kevésbé - meztelen nőket ábrázolnak, miket
ha világos felé tartunk, mind a két oldalról, vagyis elölről és hátulról lehet látni.
Európában az ilyen kártyákat kis iskolás gyermekeknek adják, ha jól tanultak. Mi
gyűjtjük azokat a gésajában. Nekem van vagy 56 darab. De nekünk természetesen
más célra szolgálnak. Mi nagyon szeretjük látni, hogy milyenek a nyugati nők. El kell
ismerni, hogy szépek, hajuk sárga, mint a rizs szalmája és a bőrük rózsaszínű... A
szállodásné nagyon udvariasan teát hozott, amit jó étvággyal meg is ittam.
Megint a fényképezőgépemre gondoltam. Micsoda feltűnés lesz, mikor a postás
hozza. Barátnőim körülvesznek és én nagy óvatossággal kicsomagolom a
selyempapírból. Aztán nagy nehezen kinyitom a dobozt és elmagyarázom, hogy
működik. Megmutatom a diafragmát, amint nagyobbodik és összehúzódik, mint a
gumi. Aztán csendet kérek és beteszem a gépet egy kompótos tálba, hogy a felvevő
csattanását jobban lehessen hallani. Aztán megcsillogtatom a napban a lencsét, hogy
mindenki lássa, milyen nagy és végül egy darab szarvasbőrrel, a legjobb
rizspúderemmel behintve meg fogom tisztítani. E kellemes dolgokra gondolva
visszatértem a nagy szobába.
Ott olyan felfordulást találtam, hogy az első percben az hittem, hogy eltévedtem. Az
idegen urat kivéve, aki ártatlan arccal úgy tett, mintha semmiről a világon nem tudna,
az urak tomboltak, üvöltöttek a jókedvtől. Megszabadultak a kínzó lidércnyomástól
és méghozzá a képzelhető legelegánsabb módon. Szebb befejezést a nap nem is
nyerhetett volna. Amikor a terembe léptem, Kamei úr éppen befejeztem rendkívül
tüzes gratulációit, melyekkel elhalmozta a házigazdát, nem győzte eléggé
magyarázni, hogy milyen szerencsés megoldást talált. A gyáriparos úr arca ragyogott
az örömtől, újra hozatott szakét és Kicsi Glicinia kisasszonnyal elvonult "repül a
madárt" játszani. Kamei tanár úr újra látni kívánta a kapporét és táncolni akart
velünk. Egyszerre megváltozott a beszélgetés témája is. Most már nőkről beszéltek.
Jamagucsi úr a legrészletesebben elmagyarázta Kicsi Szilva kisasszonynak felesége
rejtett tehetségeit. A szegény lány udvariasságból egyik ámulatból a másikba esett.
Megjelenésem kedves barátnőim között bizonyos mozgalmat keltett. Döntésemről
megoszlottak a vélemények. Nem mondom, hogy eljárásom dicséretreméltó, de azt
mindenki tudja, hogy egy év óta egyetlen ballépést sem hányhatnak a szememre.
Ebből sejthették a díjat, amit követeltem. Ez mély hatással volt rájuk. Nem is ítéltek
meg szigorúan. Ugyan ki nem hibázott közülünk? Éppen ezért feltűnés nélkül
fogadtak. Csak Kicsi Teknőc kisasszony, aki bennem mintaképet látott, meresztett
rám nagy szemeket.
A gyáriparos úr megadta a jelt a távozásra. A 8 óra 29-es vonatot el akarták érni.
Átmentek a másik szobába és mi követtük őket, hogy segítsünk az öltözködésnél.
Csak az idegen úr maradt a nagy teremben, megtartva az éjjeli kimonóját.
A fiatal Takamori úr megint kitüntette magát. Elbúcsúzott a gyáriparos úrtól és pár
pillanat alatt távozott, otthagyott minket az öregekkel, ami részéről éppenséggel nem
volt udvarias. Óh, én az első pillanattól fogva tisztában voltam a fiatal úr erkölcsi
felfogásával. Már kora reggel, mikor lábát a vonatba tette, tudta, hogy hol fogja az
estét befejezni.
Jamagucsi úr készült el leghamarább. Egy sarokban vonult és egy papírszeletre
sebtében írt valamit. Magához intett és jelentőségteljesen mondta, hogy olvassam el
holnap a Jedo Tódai újságot. Az egész estély leírását meg fogom találni benne.
Nagyon megijedtem, mert ha a tulajdonosnő megtudja, szigorúan megbüntet.
Megígérte, hogy a nevemet nem írja ki. Ezt főleg a barátom miatt kértem.
Kikísértük az urakat egészen a szálloda kapujáig. Ott leültek a lépcsőre és felvették a
cipőjüket. A szállodásnővel és a szolgáló leányokkal elhalmoztuk őket
kedvességekkel, és a lelkükre kötöttük, hogy vigyázzanak az úton és érkezzenek
jókedvvel meg Tokióba.
Az idegen úr, mint egy óriás, állt köztünk éjjeli kimonójában. Az urak még egyszer
körülvették, jobban mondva körülrajongták. Egymással versengve hálálkodtak a szép
estéért, amit vele töltöttek és könyörögtek, hogy vigyázzon az egészségére.
A gyáriparos úr biztosította, hogy a japán zene el fogja oszlatni a mélabút, mely
gyomrára szállott. Ajánlotta, hogy énekeltesse el velem az "Ezer sirály" dalt, mely oly
szép és álomba ringató.
Már messze jártak és hallottuk vidám beszélgetésüket. Kamei tanár úr a Jaszugibusi
dalt énekelte, ami bizony elég durva és közönséges. Úgy látszik, a szaké kissé a
fejébe szállt.
Barátnéim gyorsan eltávoztak, hogy végre ők is egyenek valamit. Az idegen úr a
szállodásnéval a szobája felé ment. A 16. számú szoba volt az övé, én majd
megtalálom egyedül.
Végigmentem a kongó folyosókon, kezemben tartva a mandolint, melyet tüntetően
nálam hagytak, mert hivatalosan ez volt itt maradásom oka.
Szorongó érzés fogott el. Nem tudtam hogy lesz, hátha fájni fog. Az idegen úr, az
egész idő alatt oly furcsán viselkedett. Barátnőim holnap kétségtelenül hidegen
fognak fogadni, vagyis túlzott udvariassággal. Persze ez nem fog soká tartani, hisz
könyörögni fognak, hogy mindent meséljek el. Természetesen azt fogom nekik
mondani, amit akarok.
Féltem az uraktól is, nem fognak-e gúnyolódni velem a legközelebbi banketten? Hisz
valósággal lesüllyedtem azzal, hogy egy idegennek odaadtam magam. Lesz-e jogom
még egy előkelő banketten részt venni? Igaz, hogy a körülmények mellettem szólnak.
Az újság meg fogja írni, hogy feláldoztam magam, nehogy oly előkelő urak hírnevén
csorba essék.
Félrehúztam a 16-os számú szoba karikára járó függönyét és beléptem. A szoba üres
volt. Nagy, két gyékényes szoba volt, közepén alacsony asztal, azon citromos víz és
egy szép tál befőtt. A bambusz fogason lógtak az idegen úr óriási ruhái. A földön egy
sarokban, ott állt a telefon. A hotelszobákban mindig van telefon. Az ablak az
erkélyre nyílt, mely a következő szobát is összekötötte. Alig térdeltem le, mikor
berontott Hana-szan. Lelkendezve újságolta, hogy az idegen úr tudni akarta, vajon
meghívott vendégei jól vannak-e elszállásolva és az ajtóhasadékon benézett. Óh, az
ártatlan! A szállodásné ajánlotta, hogy menjenek be, de az idegen úr nem akart. Hana-
szan ott állt mellettünk, pedig nem volt semmi dolga. Azért ijedt úgy meg és szaladt
be hozzám. A kis ügyetlen, hát nem mondhatta, hogy vizet visz a kis tartályokba,
melyek kézmosásra állnak a W.C.-k előtt.
Most belépett az idegen úr és a szállodásné. Hana-szan hamar felnyitotta az üveg
limonádét, de olyan szelesen, hogy a felét kiöntötte. A szállodásné sopánkodni
kezdett, hogy olyan kevés ennivalót készítettek be. Hana-szan elszaladt és hozott még
egy tál befőttet és szakét.
Udvarias búcsúzás után a szállodásné és Hana-szan eltávoztak.
Életemben először maradtam egyedül egy fehérbőrű úrral. Leült a földre, lábait
komikusan maga alá húzta. Látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. Hát a
nyugatiak nem tudnak kényelmesen letérdelni, mint mindenki? Szék nélkül a
szobában, olyan tájékozatlannak érezte magát, mint egy fészkéből pottyant
orangutang. De szép volt és impozáns, mint egy óriási vadmajom. Micsoda termet,
micsoda test, szinte belezavarodtam.
Az idegen úr még mindig nem mozdult. Hogy valamit csináljak, meghámoztam
számára egy narancsot. Ez nem könnyű dolog, három évig gyakoroljuk a gésajában.
Először le kell vágni a héját, úgy, hogy ha levesszük négyágú csillagot adjon. Aztán
félig szétnyitni a cikkeket, hogy úgy álljanak, mint a nyíló virág szirmai. Utána
egyetlen fogpiszkálóval el kell távolítani az apró héjfoszlányokat és szárrészeket.
Mikor mindez kész, a gyönyörűen megtisztított narancsot átnyújtjuk vendégünknek.
Senki sem mondhatja, hogy az így elkészített narancs nem művészi munka. De az
idegen úr meg sem nézte, hanem szó nélkül felfalta. Most hirtelen felkelt és a
balkonon át távozott. Kétségkívül felkeresi vendégeit. Fogadásom kezdett megint
rosszul állni. De hiszen azért voltam itt, hogy fedezzem az igazságot. Az éjszaka
mozgalmasnak ígérkezett és annak részleteiért napokig fognak könyörögni kis
társnőim. Egy hétig én leszek a gésaja központja és bálványa.
Nem volt idő a gondolkodásra. A szobába egy borzalmas éjjeli lepke repült be.
Kötelességem volt megölni. Nehéz és veszélyes feladat, amit rendesen ketten
szoktunk végezni. Mindkét kezemben egy-egy összehajtogatott selyempapír-ütőt
tartottam, hogy elfogjam, vagy ha kell védekezzem a fenevad ellen. A lepke hogy ne
tudjam elfogni, ide-oda zsongott a lámpa körül. Végre leszállt a függöny oszlopára.
Gyorsan odaugrottam és pár pillanat alatt végeztem vele.
Aztán selyempapírba csomagoltam földi maradványait és azt a telefon alá rejtettem.
Csak azt sajnálom, hogy bátorságomnak és ügyességemnek nem volt tanúja.
Éppen visszanyertem lélegzetemet, mikor belépett az idegen úr és kézen vezette a
rjogokui fiatal leányt. Az mosolyogva, megadással követte, látszott rajta, hogy nem
szívből teszi. Magamban már megbántam, hogy elítéltem, világos lett előttem, hogy
apja parancsára cselekedett.
Kíváncsian fordultam feléje, látni akartam, milyen az a lány, akit helyettem választ
valaki? Én nem voltam szerelmes az idegen úrba, annyi bizonyos, de mégis
bosszantott, hogy jobban szeret egy kisasszonyt, aki nem is szebb mint én, nincs
olyan jól öltözve, mint én, és nálam kétségtelenül alacsonyabb rangban van.
Az első, ami feltűnt nekem és igazán bosszantott, hogy övében a most nagy divatos
fekete legyezőt hordta. Hogy erre én nem gondoltam.
A leány letérdelt és leborult az idegen úr előtt és megköszönte, hogy egy ily kellemes
napot tölthetett el az ő jóvoltából.
Az idegen úr, hogy a lányt meghódítsa, ajándékokról beszélt. Leírta, hogy mi mindent
vásárolt neki, de az óriási három doboz, amiben az ajándékok voltak, a tengerbe
zuhant. A leány újra leborult és vég nélküli mondatokban hálát rebegett.
Hát az urakkal mindig így van. Mindig vesznek ajándékot, de mindig a tengerbe esik.
Takamori is vett nekem egy gyémántot.
Az idegen úr most megmondta a lánynak, hogy mit akar. Az minden kívánságra
leborult, homlokával megérintette a gyékényt, annak jeléül, hogy kívánságát
teljesíteni fogja tiszteletteljesen, de kötelességből.
Az idegen úr, úgy látszik, nem értette és pénzt kínált a lánynak, amit sohasem szabad
közvetlenül tenni. A lány udvariasan mosolygott és visszautasította a bankjegyet -
mondván - hogy van nála pénz a visszautazásra.
Az idegen úr most diszkréciójáról biztosította a leányt. Tehát én leszek a tanú és az én
titoktartásomat is meg fogja vásárolni. Ebből éppen kitelik majd egy háromlábú
nikkel állvány a fényképezőgépem számára, amit úgy hanyagul összeszíjazva
viszünk, de azért mindenki látja és megbámulja.
Jelenlétem a szobában kezdett feleslegessé válni, készültem szép csendesen a
balkonra kimenni, mikor hirtelen az idegen a tiszteletreméltó kisasszony ellen
olyasmit tett, ami a jó erkölcsökbe ütközik. Átölelte és a száját a szájához akarta
nyomni, jól láttam, hogy meg akarta csókolni.
Én eddig csókot csak a moziban láttam. Az amerikai filmek végén fordul elő, a
szerzők így akarják a közönség tudtára adni, hogy a darabnak vége van. Úgyis tudják,
hogy a tisztességes családok erre megbotránkozva elhagyják a termet. Dehát a terem
kiürítésére volna más mód is. És a következő előadáson a botrány megismétlődik.
Valahányszor a csók megjelenik a vásznon, a nők lehajtják a fejüket és arcukat
legyezőikbe rejtik és örülnek, hogy a jobb érzésű diákok fütyülnek és lábaikkal
dobognak. Mindez nem használ semmit. Az idegenek szörnyű perverzitása kezd
nálunk is terjedni.
Behunytam a szemem, hogy a borzasztó jelenetnek ne legyek tanúja. Felesleges volt,
az idegen nem tudta szándékát keresztülvinni. A szegény leány mindent megtett
volna, de nem ezt a természetellenes cselekedetet. Halálsápadtan, összeszorított
fogakkal vadul nézett az idegenre. Most láttam, hogy tisztességes leány.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Nem őt hívták, hanem a kisasszonyt.
Akaratom ellenére is elmosolyodtam. Tehát lent a szálloda hivatalában már tudták,
hogy a kisasszony idebent van.
Szerettem volna tudni, mi lehet az a fontos üzenet, de a kisasszony szavaiból nem
vehettem ki semmit, mert csak annyit mondott: "Halló, halló, igen, igen, jól van".
A kisasszony letette a kagylót és merev arccal, amely nem árult el semmit felkelt és
széthúzta a függönyt, letérdelt, ahogy illik, aztán felállt, behúzta maga után a
függönyt és eltávozott.
Az idegen úr nem mozdult. Várta, hogy a leány visszajöjjön. Én a magam részéről
tudtam, hogy nem lesz semmi. A leány nem úgy ment el, mint aki visszajön. Egész
lényében fel volt háborodva, a telefonüzenet visszaadta önérzetét és azonnal
cselekedett. Most már kétségtelen útban van Tokió felé.
Hogy a csendet kitöltsem és hogy a felzavart érzelmeket és gondolatokat
lecsillapítsam, önkéntelenül a mandolinom után nyúltam. Mintha nem is
szándékosan, csak öntudatlanul pengetném a húrokat egy-két dalt játszottam.
Az idegen úr most felállt, kiment a folyosóra és jól láttam a leány keresésére indult.
Úgy tett, mintha a W.C.-t keresné. Az ürügy elég ügyetlen volt, mert hisz ezt hatvan
lépésnyi távolságban a szagról is meg lehet találni.
Abban a pillanatban, mikor egyedül maradtam, egyszerre világosság támadt a
fejemben. A leány távozásának oka nem a csók volt, hanem a telefon. Mindvégig
nagyon udvariasan beszélt. De abban a pillanatban mikor a kagylót leakasztotta, nem
mondta: "Viszontlátásra!" Ilyesmit csak nagy lelki megrázkódtatás esetén lehet
elfelejteni. Tehát a telefonbeszélgetés végén hallott valamit, ami végképp megzavarta.
Mit mondhattak neki? Égtem a kíváncsiságtól, dehát ezt csak a szolgáló-kisasszonyok
tudhatták, ha hallgatództak a telefonnál.
Az idegen úr a dühtől kimeredt szemekkel tért vissza. Megkért, hogy menjek le az
irodába és diszkréten érdeklődjem ott a leány után. Nekem ad ilyen megbízatást?
Szerencsére tudok beszélni és nem énrajtam fognak mulatni.
Ebben a pillanatban berontott Hana-szan és Mizu-szan. Azon a címen jöttek, hogy
megvetik az ágyat, mert azt hitték, hogy az idegen úr korán akar lefeküdni. Én
azonban jól láttam, hogy azért jöttek, hogy egy nagy újságot közöljenek és azért
jöttek ketten, mert egyik sem akarta átengedni a másiknak az izgalmas hír közlését.
A kis alacsony asztalt egy sarokba tolták és Hana-szan kivett a szekrényből három
matracot és azt egymás fölébe rakva a szoba közepére helyezte. Mi csak egy
matracon alszunk. De az idegeneknek puhábbak a tagjai, nekik három is kevés.
Közben Mizu-szan megsúgta a nagy újságot. A kisasszony kijelentette magát az
irodában, átvette a napernyőjét, felvette a gétáit és eltávozott. Az egyik kezét folyton
a szája elé tartotta... lehet, hogy a foga fájt.
Az álnok Mizu-szan! Így akarta tudtomra adni, hogy leskelődött és látta a csókot.
Tehát most már a gésakisasszonyok is tudják, és a szolgáló-kisasszonyok. Már
kommentálják mindenütt az esetet. Elvette előlem az elbeszélés titkát. Hana-szan
egész idő alatt mereven nézett, lesni akarta ajkaimról, hogy mit szóltam a csókhoz, de
úgy tettem, mintha nem venném észre. Majd éppen én árulok el valamit...
A matracok nem voltak elég hosszúak. Hana-szan tréfásan kifeszítette magát és
lemérte az idegen úr hosszát és elszaladt még három matracért.
Az idegen úr dühtől kimeredt szemekkel tért vissza és megkérdezte nem lehetne-e
utolérni az eltávozott kisasszonyt? A kérdésen nagyon mulattunk, de nem mutattuk.
Mizu-Szan szomorúan válaszolt, hogy a szegény leány nagyon sietett és most már
kétségkívül a villamoson ül, mely a 9 óra 17-es vonathoz visz. Nagyon sürgős volt
neki, szörnyen fájhattak a fogai. Az idegen urat ez láthatóan lehangolta, amin nem
győztünk eleget nevetni magunkban. Hana-szan most egy nagy férfivánkost tett az
ágyra és egy kisebb vánkost. Hivatalosan ugyanis, csak ő fog a szobában aludni. Az
Umemacuja szálloda nem olyan szálloda és szigorúan betartja a szabályokat.
Mizu-szan nem akarta még elejteni az elbeszélés fonalát, újra vissza akart térni a
fiatal leány történetére. A telefonkészülékhez szaladt és azt mondta, hogy felhívja a
fudzsiszavai állomás főnökét és megmondja neki, hogy szóljon a fiatal
kisasszonynak. Talán nem is kell neki bemenni Tokióba, Kamakurában is van igen jó
fogorvos.
Nagy csodálkozásunkra az idegen úr ezt nem akarta. Azt mondta, hogy ezért nem
érdemes zavarni az állomásfőnököt. Ezt nem értettük, hisz kisebb ügyben is lehet az
emberek segítségét kérni. Tehát ebben az ügyben már nem lehetett semmit sem
csinálni. Ezt sajnáltuk mind a hárman. Hana-szan, hogy még a szobában maradhasson
a szúnyoghálót akarta felakasztani.
Mivel nem érte el a szöget, az idegen úr felemelte. Mialatt a magasban tartotta, Hana-
szan nevetett és kapálódzott. Sikoltozott, hogy nem bírja ki a csiklandozását. Ha az
idegen úr akarta volna, Hana-szant könnyen megkaphatta volna.
Hagytam őket, hadd mulassanak egymással és kíváncsian fordultam Mizu-szan felé.
Tudni szerettem volna a telefonüzenet titkát. Legnagyobb meglepetésemre Mizu-szan
nem tudott felvilágosítást adni. Ezt nem hittem volna róla. Nem tudja kihallgatni,
amit a telefonba mondanak. Pedig az olyan egyszerű. Csak oda kell állni. Tehát nem
fogom tudni, mit üzentek a kisasszonynak, mért távozott olyan lesújtva. Örök titok
marad és ez a titok nem fog nyugton hagyni.
A szúnyogháló ki volt feszítve, a szolgáló-kisasszonyoknak nem volt már dolguk,
kénytelenek voltak visszavonulni. Hana-szan, mielőtt távozott volna, még egy kis női
párnát rejtett a telefon mögé. Ezt számomra készítette, de dugdosni kellett, mert az
Umemacuja szálloda nem olyan szálloda.
Az idegen úr arca mindjobban elsötétedett. A lámpa fénye sápadtan szűrődött a
szúnyoghálón keresztül és zöldes sugarakat vetett az amúgy is komor arcra. Gyászos
hangulat nehezedett a szobára. Az idegen úr nem csinált semmit, csak a lábait vakarta
a szúnyogok miatt. Én kezemmel el-elkaptam egyet-kettőt, nagyon ügyesen, ahogy
szoktam, de az elesettek helyébe újak jöttek.
Hogy valamiképp szórakoztassam az idegen urat, ajánlottam, hogy lehozom a
fonográfot. Két európai dalt tudunk forgatni a Pot-Pourri-t és a Tipperary-t. Szemével
intett, hogy nem kell.
Mit tegyek? Elénekelhettem volna az "Ezer sirályt", de ez a dal minden, csak nem
víg. Most már ásítani kezdett az idegen úr. Még elmúlik az éjszaka esemény nélkül.
Most váratlanul belépett a szállodásné. A villamos ventillátort akarta bekapcsolni,
mondta ő, de nagyon jól láttam, hogy ez csak ürügy, őt is a kíváncsiság hozta ide.
Egy ilyen kiterjedésű idegent szeretett volna intimitásában meglesni. Ami nem is
lehet mindennapi látvány.
Mikor bennünket tétlenségünkben meglátott, rendkívül csalódott, de nem mutatta.
Letérdelt az idegen úr elé és mindenféle dolgokról kezdett beszélni. Közben lopva
kicsit megsimogatta a selyem kimonót, hogy kinyíljék. Egy ilyen éjjeli kimonó
különösen, ha guggolnak benne, olyan könnyen nyílik ki.
A szállodásné azonban nem láthatott semmi olyast, amit már a tiszteletreméltó meleg
fürdőben nem látott. Akkor nevetgélve, mosolyogva, tiszteletteljesen és félénken
enyelegni kezdett vele, tréfálkozva simogatta. Az idegen úr bámult, de nem szólt
semmit, túlzott udvariasságból hagyta, hogy az asszony csináljon, amit akar. A
szállodásné bizalmaskodva nevetve elmondta az idegen úrnak, hogy így szokott volt
tenni annak idején, mikor boldogult ura még élt. Óh ezek a férjes nők! Milyen
merészek, bátran kezdenek olyan dolgokat, amiket mi a barátunktól talán várunk, de
megkezdeni nem mernénk.
Most egyszerre megvillant az idegen úr szeme és felém nézett. Szigorúan
megparancsolta a szállodásnénak, hogy azonnal távozzon. Az hamar leborult és az ez
alkalommal szokásos jókívánságokat mondta.
A szállodásné nem távozhatott messze, mert nem hallottam a lépteit a folyosón.
Közbejötte feleslegessé tette számomra, illetve az idegen úr számára az európai
előkészületeket, amit talán nem bírtam volna ki. Az idegen úr egyenesen a célnak
tartott, alig volt időm lefejteni magamról az obit és kibontani a hat szalagot, ami a
ruháimat tartja. Nem engedtem, hogy azokhoz nyúljon. Óriási kezeivel, melyek
nagyobbak voltak mint a fejem, mindent összebogozott volna.
Az idegen úr az egész éjet kizáróan velem töltötte. Tehát saját magam feláldozásával
az urak és a szálloda becsületét megmentettem. Ami pedig azt illeti... nos akarják
tudni? Hát nagyon csalódtam. Az idegeneknek nincs nevelésük, semmi kultúrájuk.
Még teljesen abban az állapotban vannak, amiben lehetettek a mi őseink Őfelsége
Dzsinmu tennó idején. Fognak-e haladni, meg fognak-e változni nem tudom. De jól
tennék, ha eljönnének hozzánk egy kis civilizációt tanulni.
Dehát ezek csak üres szavak, ezekből nem tudhatnak meg semmit. A tény az, hogy a
nyers húsevésből származó csodás vadság csak legenda. Százszor jobb szeretem az
én barátomat. És erre minden okom megvan.
Az idegen, hogy előttem dicsekedjen, elmesélte sikereit a nők körül. Egytől egyig
jelentéktelen, az alsóbb néposztályhoz tartozó női voltak. Tanácsolnám neki, hogy
forogjon egy kicsit gésák társaságában. Azok talán kiművelnék. Azok a szerencsétlen
nők, akiket ő ismert, mind csak csalódtak és bűnhődtek kíváncsiságuk és
hiszékenységük miatt. Dehát mások tapasztalata még nem használ magunknak. Így
rossz emlékekkel távoztam, de ne gondoljunk rá többet. Jövő vasárnap találkozom a
barátommal és felavatjuk az új fényképezőgépemet.
Egy dolog azonban nem hagy nyugodni. Képzeljék el, éjjel egyszerre csak felkelt és
azt mondta, hogy nincs elég levegője és fogta a matracokat és az ablakhoz húzta,
keresztbe tette és lefeküdt úgy, hogy a lába nyugatnak irányult. Hiába tiltakoztam ez
ellen, nem hallgatott rám. Pedig a vallás is előírja, hogy a szoba hosszával
párhuzamosan kell aludni, fejjel északnak fekve. Aki ez ellen vét, azt a Szellem
tekintetével megveri.
Bizonyára jövő vasárnap a felvételeim nem fognak sikerülni. És ennek ő lesz az oka.
 

NYOLCADIK FEJEZET
O-CUKI-SZAMA
Itt valamikor templom
állt,
Romok hevernek
szerte-szét
Csupán a köd jár erre
még
S árasztja füstös
tömjénét
Oltára sincs...
beomlott rég...
De hűn kijár hozzá a
hold
És falára örök fényt
önt...

Tegnap történt velem ez a rendkívüli esemény, mely csúcspontja marad életemnek.

Diák vagyok Tokióban, most van a vizsgák ideje. Izgalmas és keserves időszak.
Tokió ilyenkor csupa izzadság és por. Barátommal kijöttem Kataszéba, két vizsga
közt néhány napig pihenni és jó levegőt szívni. Az élet itt nem drága, egy ebéd húsz
szen. Nyitott ablaknál tanulunk, napfény és tengeri levegő árad be a szobánkba.
Független és szabad életet élünk és máris új erőre kaptunk. Erre nekem nagy
szükségem volt. Tizenkilenc éves vagyok és még tízévi tanulás áll előttem. A vizsgák
évről évre nehezebbek, a jövő nem rózsás. És ha befejezem a tanulmányaimat, mi
leszek? Tanár... hivatalnok... Lesz tekintélyem, de nem lesz pénzem. Tudom jól, a
pénz nem minden, a japán közmondás azt mondja: "Egy erszény, mely megtelik,
utálatos, mint a köpőláda". Én a dicsőségért dolgozom.
Őseink megteremtették a mi kultúránkat és nekünk dolgoznunk kell, hogy azt tovább
fejlesszük. De nehéz munka azt csak fenntartani is. A Természet hozzánk nem volt
kegyes, mint más országokhoz.
Minden évben két hónapon át a tájfun pusztítja házainkat és termésünket. Minden
húsz évben a tenger árja, vagy egy földrengés tesz tönkre egy-egy vidéket. Csupán a
folytonos újjáalkotó munka tartja fenn és állítja helyre a megbolygatott életet.
A mi írásunk oly bonyolult, hogy két évvel tovább kell járnunk iskolába, mint az
európai gyermekeknek. És a magasabb tudományokat idegen neveken kell tanulnunk,
mert a mi nyelvünkben nincsenek meg a szakkifejezések. Mindez sok időt és
fáradságot igényel.
Időről időre felmerült a terv, hogy bevezetik nálunk is a nyugati betűket. Nem kérünk
belőle. Tartsuk meg a mi betűnket, ami az ősök írása volt. Ez az írás tükre a mi
gondolkodásunknak és ez adja meg népünk sajátos jellegét. Maradjunk meg annak,
amik vagyunk. Ez megéri, hogy néhány évvel többet áldozzunk a tanulásra. Ezt úgy
kell tekinteni, mint a katonai szolgálatot, sőt ez még hosszasabb, és tiszteletreméltóbb
szolgálat. Úgy érzem, hogy ez még jobban védi nemzeti jellegünk sérthetetlenségét,
mint a szurony... Tegnap telihold volt, az éj gyönyörűnek ígérkezett. Barátom álmos
volt, hagytam aludni, én kimentem a tengerpartra, hogy üdvözöljem a tiszteletreméltó
holdat.
Nem tudom, hogy a Hold hogyan ragyog a többi ország felett és nem tudom, hogy az
idegenek hogyan tekintenek a holdra... De az bizonyos, hogy nem úgy, mint mi. Ők
nem szerethetik a holdat úgy mint mi. A hold valójában... japán... Mi nagy
jelentőséget tulajdonítunk a holdnak és annyi emlékünk fűződik hozzá, mely
lelkünkben él és amelyet dicsőít a festészetünk és költészetünk.
A nagy Hidejosi idejében a hold világította meg éjjeli harcainkat. Magam előtt látom
a magasra emelt meztelen kardokat, a sisakokat és zörgő vérteket, amint csillognak, a
Te sápadt fényedben! Mily nagyok voltak a mi őseink! Ó Hold, Te tanúja voltál a
negyvenhét hős halhatatlan csodatettének. Téged néztek, a Te fényedből merítettek
erőt, zord és rettenetes elhatározásukhoz, hogy visszanyerjék az elveszett becsületet...
Ám a Hold nemcsak a mi harcosainké. A művészeinké és az álmodozó lelkeké is.
Hány elégia, legenda, ének szól a Holdról és e dalok megihletnek bennünket,
lelkünket eltöltik elmúlt századok illatával! Álmodni és elmélkedni a nap fénye nem
alkalmas. Túlságosan erős, brutális és meleg. Az élet nappal lármás, tele apró
kicsinyes érdekekkel. A Hold fénye letompítja, megfinomítja az érzéseket.
Ezer módja van nézni a Holdat és mindegyik lélekemelő. Van teli Hold, mely
bevilágítja a néma havas tájakat. Van Hold, mely a földre rajzolja a glicinia lila
árnyékát. És van ragyogó Hold a tó felett, melyet egy pavilonból nézünk és
lelkünkben önkéntelenül felfakad egy régi vers... Ritmusa ott remeg a rezgő víz
felszínén...
Van Hold, mely felkél a templomok tornya mögött... elbűvölve nézzük egy oszlop
mögül és megértjük, hogy a Hold kelti életre az éj szépségét és tőle gyullad ki az éj
miriád csillaga. A templom mélyéből kihallatszik a tiszteletreméltó boncok éneke...
Egész éjjel dicsőítik az Istenséget, melynek szolgái vagyunk, Te meg én... mi
mindnyájan!
És van vidám nyári Hold... Arcunkat lágyan csókolja az esti szél... Csónakok úsznak
a folyón, halkan mint a zsolozsma hangzik hozzánk el a dal. Lampionok tükröződnek
a vízben és Te magasan ragyogsz az égbolt kékjén. Gyémánt szikrázik az
evezőcsapások nyomán és mint álom tűnik el az éj, a feledésbe, a semmiségbe, az
örökkévalóságba. Egyik ezt a Holdat szereti, a másik a másikat. Ez az ember
természetétől függ. Én a tenger fölött szeretem nézni a Holdat. Ez a látvány talán
nyersebb, egyszerűbb, de végtelen. Ha a tenger felett nézem a Holdat -, a mindenség
ölelését érzem...
Az elmúlt éjjel a kataszei tengerparton jártam, egy elhagyott bárka orrára ültem és
átengedtem magam gondolataimnak. Egyedül voltam.
Ha a lelkemben felgyülemlenek az érzések és a gondolatok, szeretek egyedül lenni.
Mi japánok nem vagyunk olyanok, mint a nyugatiak, ezek a szemérmetlen emberek,
akik mindig megbotránkoztatnak.
A nyugatiak szégyenlik megmutatni a testüket. Miért? Szeméremből, mondják ők.
Nevetséges. A testek mind hasonlatosak. És mindenki tudhatja a másikról, hogy
milyen. Ellenben nem szégyellik másoknak megmutatni érzelmeiket, indulataikat,
mindazt, ami sokkal inkább, mint a test, alkotja az egyéniségüket. Miért nincs meg
bennük a szemérem, hogy ezt elrejtsék? Örömeiket, fájdalmukat leplezetlenül árulják
el. Megrészegszenek érzelmeiktől, melyek nyom nélkül múlnak el, mihelyst
lecsillapodik hadonászásaik vihara, mellyel szavaikat kísérik.
Mi belül érzünk mindent. A mi mosolyunk, a mi kis kézmozdulataink, csupán az
udvariasságnak általános jelei, amelyek éppen elfödik mindazt, ami a bensőnkben
végbe megy. Mi indulatainkat magunkba zárjuk. És az akarat érleli őket. Így lelki
indulataink megfinomodnak, megacélosodnak s nagy tettekre kirobbannak.
Gondolataimba mélyedve, mozdulatlanul ültem a csónakban, lelkemet eltöltötte az éj
szépsége és a lét nagysága. Minden, amit itt elmondtam átviharzott lelkemen, a
történet emlékei, a költészet ábrándjai, az ifjúság álmai. A hold sugarai lenyűgöztek
és lelkem túllépve a test korlátait összefolyt a mindenséggel.
Most hirtelen távoli zajt hallottam, mintha a homokban léptek közelednének. Arrafelé
néztem. Enosimából jövet, valaki a parton haladt, de járása bizonytalan volt.
Egyszerre csak elvágódott a fövényben és mozdulatlan maradt.
Félig nyugtalanságból, félig kíváncsiságból elhagytam a csónakot és a helyszínére
mentem.
Egy fiatal leány feküdt a homokban, arcát kezével elfedte. Napernyője ott feküdt
mellette.
Letérdeltem hozzá, s halkan udvariasan megkérdeztem, hogy nincs-e valamire
szüksége és hogy lehetnék-e valamiben segítségére? Egyetlen mozdulattal sem árulta
el, hogy szavaimat meghallotta. Néhány percig vártam, aztán szelíden igyekeztem
kezét az arcáról elvonni. Ellenállt. Újból vártam, mert én tudok várakozni.
És akkor egyszerre feltérdelt, szembe velem, mélyen meghajolt és úgy köszöntött.
Csendes, de mélyen zenélő hangján azt mondta, hogy nem beteg. Itt lepihent, mert
valamit át akart gondolni. Nincs semmire sem szüksége, sőt arra kért, hogy hagyjam
magára... De egész lényén látszott, hogy szenved... Éreztem, hogy nem szabad
elhagynom. Ottmaradtam és addig-addig beszéltem hozzá, szelíden, csendesen, néha
kérdésekkel faggatva, míg apránként elmondta történetét.
Kirándulni volt Enosimában és ott a szállodában egy szomorú hírt hallott.
Unokanővére Tokióból telefonált, hogy egy ajánlott levél érkezett számára. A
levélben ötven jen volt, a nagyanyja küldte és azt írta, hogy fizesse ki minden
adósságát és vásárolja be a legszükségesebbeket. Jöjjön azonnal Kódzuba, mert két
hét múlva férjhez kell mennie. Férjhez mennie!
A leány azt is elmondta, hogy tudta nagyon jól, hogy ennek egy nap el kell
következnie, mert nagyanyja közvetítésével már tizenhárom éves kora óta el volt
jegyezve egy tiszteletreméltó kódzui kereskedő fiával. És a hír csak azért zavarta meg
ennyire, mert nem is sejtette, hogy az esemény már ilyen hamar be fog következni.
Éppen ezért akart egyedül maradni. Barátnőit, akikkel kirándult, a szállodában hagyta
és egyedül akart Tokióba visszatérni. Útközben azonban megállt, mert itt le akart egy
kicsit pihenni.
Elhalmoztam jókívánságaimmal és hangsúlyoztam, hogy mindenképpen örülnie
kellene, hogy elhagyva a fiatal leány szerény társadalmi rangját, tiszteletreméltó
férjes asszony lesz.
Udvariasan megköszönte jókívánságaimat, de láttam az arcán, hogy szenved. Tudni
szerettem volna, hogy miért, mert meg akartam vigasztalni. Oly természetesnek és
érzéseiben oly közvetlennek, nyíltnak látszott.
Kikérdeztem és lépésről lépésre haladva megtudtam, hogy vőlegénye, nagy, erős,
egyenes jellemű fiú. Egyetemi hallgató, a legutóbbi atlétikai versenyben harmadiknak
érkezett be a Fudzsi hegyre való futásban. Erre a leány láthatóan büszke volt. A leány
azt is elmondta róla, hogy a fiú nagyon szereti. Jól fog vele bánni és megígérte, hogy
igazán szeretni fogja, testével-lelkével, minden érzésével.
A baj nem itt volt. Hosszas kerülgetés után kivettem a szavaiból, hogy jövendő
rokonaitól, illetve a fiú szüleitől fél. Az apósa szereti a tiszteletreméltó szakét és
anyósa szigorú és zsugori asszony.
Megvigasztaltam. Megmondtam, hogy szerelme mindenben kárpótolni fogja, és ott
lesz mellette a férje, aki, ha kell meg fogja védeni.
A leány tagadóan intett. Férje sajnos majdnem sohasem lesz ott, mert más városban
tanul és neki természetesen a fiú szüleinél kell lakni. Ő azt szerette volna, hogy
vőlegénye előtt fejezze be a vizsgáit és csak aztán házasodjanak össze. Ám a fiú
nővére férjhez ment és a szülőknek kell valaki, aki varrjon és segítsen a háztartásban.
Ezért kell neki most hamarosan férjhez menni. Ez szabály és ő tudja jól, hogy ez ellen
nem lehet semmit sem tenni, de mégis szomorú. Vége lesz független szabad, boldog,
gondtalan életének. Nem törődni a holnappal, elfelejteni a tegnapot - azt tenni amit
éppen megkíván - élvezni a mát, percet.
Az ő szabad, vidám természetét ki fogja szolgáltatni a két szikkadt öreg
zsarnokságának, akik kíméletlenül fognak vele bánni, rosszabbul, mint egy cseléddel.
Az, ami benne szép és igaz és eleven, meg fog halni. De ez a törvény, ez a kötelesség.
Ez a családi hagyomány. És így száll a törvény nemzedékről nemzedékre és marad
fenn örökre a család, a nemzet vallásos és erkölcsi hagyománya. Az öregek akarata
szent és örök az ősök tisztelete.
És mindez nagyon szükséges és elengedhetetlen. Ez nagyságunk és erőnk titka. A
császárság az erős és életrevaló családok egyetemessége. A családi érzés eredete
mélyen gyökeredzik múltunkban, történetünkben, visszanyúlik a legendákba. És
mindennek központja és uralkodik mindenek felett és irányítója minden érzelemnek:
a Császári Család.
E hagyományok jók. Ez adja nemzetünk egységét és életerős virágzását, de ez a
törvény kegyetlen az asszonyokkal szemben. A teremtés nemünknek kedvezett és
adjon hálát mindenki a sorsnak, hogy férfinak született.
Amily mértékben a sors kegyes volt hozzám, oly mértékben érzem a vállaimra
nehezedő kötelességet, amit születésemmel rám rakott. És vajon én magam, szabadon
fogom-e megválasztani a feleségemet? Semmi esetre sem. Bármi legyen is a nemünk,
egyként nehezedik ránk az elkerülhetetlen kötelesség, melyet az Ősök akarata ró
ránk. Méltóknak kell lenni hozzájuk.
Ám ezt a szegény kisleányt meg akartam vigasztalni. Azt mondtam neki, hogy apósa
bizonyára kedélyes, jó ember. Ő bizonyára fog tudni bánni vele. És ha anyósa
zsugori, annál gazdagabb lesz egy napon. Férje sem lesz mindig távol. Minden
alkalommal, mikor hazatér, új és új mézes hetek várnak rá. Eljön majd az idő, mikor
végleg nála fog maradni. Hitetlenül hallgatott és még mindig nem mosolygott. Akkor
leírtam előtte a házasság szertartását, a fehér szalaggal, mely homlokát övezi, a
hajába tűzött hajtűket, melyek mind gólyát és fenyőfát ábrázolnak. Végül a három
pohár szaké ünnepélyes kiürítését.
Összeszámoltuk mibe fognak kerülni a ruhák, amik hozományának egy részét fogják
alkotni. Ekkor figyelni kezdett szavaimra. Megvitattuk a kelengye egyes darabjait. Ez
felvillanyozta.
Elsorolta nekem, hány kimonója van, hány öve, sőt egy őszinte pillanatban azt is
bevallotta, hogy nem fogja az adósságait kifizetni - amik nem is sürgősek, de abból
az ötven jenből, amit nagyanyja küldött neki, egy lila obit fog venni, hakata
selyemből, amire feltétlen szüksége van. Lassanként megnyertem bizalmát és már
reméltem, hogy el fogja árulni fájdalmas titkát is, mit szíve mélyén őrzött.
A tiszteletreméltó hold néhány pillanatra a felhőkbe burkolódzott, de most hirtelen
előjött. Fénye a szívünkbe nyilallt és pár percig mozdulatlanul és szótlanul néztük. A
látvány földöntúli volt.
A kataszei tengerpart nappal oly sivár, piszkos, szemetes. Mindez eltűnt most. A
tengerparti homok szikrázott, mint az elhintett gyémánt. Az elhagyott bárkák kékes
körvonalai titokzatosan meredtek ránk, hátul a falut és az egész láthatárt bevonta a
csillagokkal kivert fekete éj palástja. Az enosimai sziget éles csúcsos háromszögben
emelkedett ki, mint valami templom szentelt gyertyatartója. A tenger, a hold szikrázó
sugarai alatt, olyan volt most, mint egy óriási virágzó cseresznyefa, mely virágait
hullatja. Az ég ezüstözött kékje sátort vont köröttünk. Magasan, meztelenül,
mozdulatlanul ragyogott a hold. Elmerültünk nézésében és szinte elvesztve
önmagunkat, már-már csak önmagunk fantomjaivá váltunk...
Önkéntelenül egy régi, több ezer éves kínai dal jött ajkaimra és azt énekeltem halkan.
A költő itt úgy nevezi a holdat, ahogy én sejtettem, de kimondani nem tudtam. Azt
mondja róla: "Óh Hold az Égnek fényes szíve"...
A kisleány nem értette a kínai nyelvet, hogy meghassam más dalra kellett
gondolnom. Együtt elénekeltük azt a kis dalt a holdról, amit az iskolában tanultunk.
Oly egyszerű és oly szívhez szóló:
Felhők mögül kibújt a hold...
Oly néma s oly beszédes volt...
Felhők mögé bújt el a hold
Oly sötét s titokzatos volt...
 Szívemben áhítat honolt
S imám megértette, a hold.
A leány hangja tisztán csengett, mint az égi harang, én megálltam és nem tudtam
tovább énekelni, őt hallgatva viszontláttam magam mint kisgyermeket az iskola
padján.
Aztán mint kisgyermekek szokták, kerestük a Holdban a nyulat. Megszámoltuk a
füleit.
Most már megcsillant a kis leány szeme és elvétve mosolygott is. Ellenállhatatlan
volt a fagyos fényben, mely megfosztotta őt földi valóságától. Élesen kirajzolódott
előttem tökéletes szépségű arca és teste. Csupán a földre hullott vörös napernyő volt
köztünk a valóság. A homokban térdeltünk, szemben egymással, de már kissé ferdén.
Még jobban akartam közeledni, de a leány húzódott, nem akart. Pedig az éj pompája
parancsolta nekünk, hogy merüljünk el a Természet nagyságában és virágoztassuk ki
magunkban azt a boldogságot, amit Ő belénk helyezett.
A hold mind magasabban és magasabban szállott fel az égen, a hullámok susogtak és
hallga - túl a faluból eljutott hozzánk a tücskök ciripelése...
Így telt el egy pár pillanat. Talán visszatartotta őt a gondolat, hogy a házasság
megtiltja már neki, hogy rendelkezzék testével. Én meg úgy vágytam rá, hogy szinte
fájt.
Egy szentjánosbogárka röpült le hozzánk és villámló fénnyel körülröpdösött, mint
valami tüzes szalag.
A látvány rendkívülisége kihozott sodromból. Megragadtam a leányt és magamhoz
öleltem, amilyen erősen csak tudtam. Most már nem ellenkezett, sőt feje erőtlenül
lehanyatlott vállamra és szemét lehunyta. A következő pillanatban, mikor ölelésem
önkéntelenül engedett, villámgyorsan átölelt és teste egyetlen rándulásával magához
szorított és összes tagjaival körülfonta testemet. Ész nélkül szerettük egymást, a
gyönyörtől önkívületben, elfelejtve mindent; a földet, a fáradságot, az életet. Ha
ismert is más férfit én előttem, éreztem jól, hogy lelke és teste előtt a titok most
nyílott meg.
Amily őszinte lendülettel adta nekem drága testét, éppoly tökéletes odaadással nyílt
meg előttem lelke. A szenvedély elragadta és felgyújtotta, és felgyújtott engem is.
Talán nem is sejtette, lelkének minden titkát és egyszerre adta át nekem, titkát és
szüzességét.
Boldogságunk és gyönyörünk csúcspontján, megrészegedve a kéjtől és az éj
szépségétől, volt egy pillanat, mikor a tengerbe akartuk vetni magunkat. Hullámai
egyre susogtak és hívtak. Összeölelkezve, boldogan elmerültünk volna a hűs
habokban, a hold dicsfényétől besugarazva értük volna el őseinket a Szellem örök
birodalmában...
De nem tettük. Nincs jogunk a sors kiszabott útjáról letérni. Küldetésünk van a földön
és azt teljesíteni kell!
A hold fénye lassan elhalványult. Sötétség borult Enosimára. Egymást átölelve, kar-
karban elaludtunk.
Csípős hajnali szél ébresztett fel. Megdörzsöltem szememet, a leány már nem volt
mellettem. Fáztam, fáradt voltam, számban keserű ízt éreztem. A part újra megszokott
szürke képét öltötte fel, az élet mindennapos szürkesége megkezdődött. Megfürödtem
a tengerben, hogy felfrissítsem a testem és felébresszem az akaratom. Visszatértem a
szállodába, hogy egyem valamit. Elhatároztam, hogy örökre magamba zárom az éj
titkát. Útközben folyton a homokot néztem. A szél már besöpörte gétáinak nyomát...
A szívem megdermedt a fájdalomtól arra a gondolatra, hogy nem látom többé
viszont. És mégis viszontláttam. Futótűzként terjedt el a hír, hogy a kataszei parton, a
sziklák alján egy fiatal leány holttestét vetette ki a tenger. E helyen néha történnek
öngyilkosságok.
Szörnyű előérzet fogott el, a helyszínre siettem. Ő volt. A rendőrség emberei még
nem voltak ott, csak néhány kíváncsi ácsorgott a néma holttest körül. A szegény fiatal
leány úgy feküdt ott a homokban, fejét kicsit féloldalra hajtva, mint ahogy feküdt
tegnap, mikor mellettem elaludt. Ruhájáról csurgott a víz, és a vékony selyem oly
szorosan tapadt gyenge testére, hogy csaknem annyira megmeztelenítette, mint
amilyen meztelenül simult az éjjel hozzám.
Semmi kétség nem lehetett, hogy öngyilkosság történt, erszényében néhány sor írást
is találtak. Üzente atyjának, rokonainak és barátainak, hogy ne nyugtalankodjanak
miatta, jövőre a halottak ünnepén eljön és meglátogatja őket.
A torkomban éreztem könnyeimet, de nem árultam el semmit. Mikor újabb és újabb
kíváncsiak furakodtak közelébe, elmentem. Egyedül akartam lenni gondolataimmal.
Akaratom ellenére is visszatértem a helyre, ahol együtt töltöttük az éjet. A szél már
teljesen elfújt minden nyomot, de a hajnal bágyadt fényében megcsillant valami
előttem a homokban. Egy kis gyöngyház hal volt, ami úgy emlékszem, az obijáról
lógott. Ez az élettelen tárgy megkétszerezte a fájdalmamat. Nyomorult kis gyöngyház
hal, parányi ékszer, szerénység és szegénység szimbóluma, mily jól jelképezted őt.
Emléke lettél annak, ami ő volt a földön.
Vajon jogom volt-e megtartani ezt a tárgyat? Semmi esetre sem. Nem adta nekem. És
kétségkívül magával akarta vinni, hogy odaát semmi se hiányozzék tökéletes és
kifogástalan öltözékén. Így kívánta az illem és emberi méltóság.
Hogy teljesítsem a végakaratát, majd ha senki sem lesz ott, a tengerbe vetem ezt a kis
holmit, azon a helyen, ahol ő eltávozott a földről. Nem nagyon hiszek a Szellemek
ünnepében, illetve hiszek, mert törvény. Tudom, hogy ez csak azért van, hogy
könnyebben viseljük el a halál gondolatát. Ez az a hit, mely oly könnyűvé és
nagyszerűvé teszi nálunk az élet feláldozását, ami fajomnak oly dicső erénye.
Éppen azért jövő évben, a szent éjen nem maradok Tokióban, de ki fogok jönni ide e
felejthetetlen helyre.
Ki fogok ülni ugyanazon csónak orrára, ismét holdvilág lesz és elmélkedni fogok,
csodálatos összetalálkozásunk jelentőségén. És hiszem, hogy szelleme el fog jönni
hozzám, megsimogatja arcomat és erőt és bátorságot fog kívánni nekem, hogy
folytassam az életet.
A rendőrségen nem szólok semmit és soha senkinek nem fogom elmondani a dolgot.
Miért mondanám el? Senki a titkot megfejteni nem tudja.
Miért halt meg? Ha hiú volnék azt mondanám, hogy szerelmes lett belém és nem
akart más felesége lenni, de lehet, hogy azért, mert szabad ifjúságának végét látta és
félt a zord házas élettől.
Valójában én egész mást hiszek. A szürke napfényben a világ nem olyan szép. A tájak
elterülő szépségeit a telefondrótok át meg átfonják, mint az emberek lelkét az érdek
és a hiúság indulatai. A holdas éjen át, magasabb, átszellemültebb életet élünk. Az
élmény oly nagyszerű, hogy fojtogat és lehet oly fenséges is, hogy belehalunk.
Én hideg, megfontolt, gondolkodó vagyok, az indulat már lehiggadva, átalakulva ér
öntudatomhoz. De ő csupa közvetlenség volt, maga az élő igazság, a boldogság
eleven erővel fakadt fel lelkében és szíven találta...
Órákkal testének elmúlása előtt, lelke már összefolyt, elmerült a Te fényedben...
O-Cuki-szama,[8] Te tetted ezt!...

Jegyzetek
1. Széles és hosszú övszalag, a japán női ruha legdrágább dísze. [VISSZA]

2. Herceg kisasszony, Csendes-Patak kisasszony és Tiszteletreméltó Forrás

kisasszony. [VISSZA]
3. Kis-Tavasz kisasszony [VISSZA]
4. Kis-Erdő kisasszony. [VISSZA]

5. Kristályvíz kisasszony. [VISSZA]
6. Fudzsiszava: Glicínia tó. [VISSZA]
7. Szerencsét hozó állatfigura (nyestkutyus). [VISSZA]
8. Tiszteletreméltó Holdistennő [VISSZA]